CARL FRIEDRICH VON WEIZSӒCKER

Válogatott tanulmányok

GONDOLAT • BUDAPEST 1980

ISBN 963 280 753 7

@ Gondolat Könyvkiadó, 1980

@ Hungarian translation, Csermák Kálmán, Nagy Imre, Vitális

László, 1980

TARTALOM

NIELS BOHR. AZ ATOMMODELL MEGALKOTÓJA

EINSTEIN ÉS BOHR. A FIZIKUSOK VITÁJA A VALÓSÁG

FOGALMÁRÓL

A MODERN ELMÉLETI FIZIKA ÉS HEIDEGGER FILOZÓFIÁJA

GEOMETRIA ÉS FIZIKA

1. Axiomatika

2. Empirizmus

3. Hierarchizmus

4. Kant megfogalmazása

5. Konvencionalizmus

6. Az euklideszi geometria operatív megalapozása Dingler szerint

7. Szemantikus konzisztencia

8. Speciális relativitáselmélet
9. Az általános relativitáselmélet

10. A tér kvantumelmélete

11. Ismeretelméleti reflexió

A KLASSZIKUS ÉS KVANTUMELMÉLETI LEÍRÁSOK

1. A probléma megfogalmazása

2. Klasszikus és temporális logika

3. A valószínűség kvantumelmélete

4. A realitás a kvantumelméletben

5. Befejező megjegyzések

A LOGIKA JELENTŐSÉGE A TERMÉSZETTUDOMÁNYBAN

KOMPLEMENTARITÁS ÉS LOGIKA

1. Előzetes megjegyzések

2. Szokásos felfogások: párhuzamos komplementaritás

3. Bohr eredeti felfogása: cirkuláris komplementaritás

4. Egy komplementaritáslogika gondolata

5. Az egyszerű alternatíva logikája

6. Néhány logikai és ontológiai alapfogalom

7. Teljes ítéletlogika Birkhoff és Neumann szerint

8. Logikai szintek és többszörös kvantálás

9. Problémák
10. Függelék. Néhány, a kvantummechanikában alkalmazott
matematikai fogalom magyarázata

Megjegyzés a tanulmányhoz

A KIBERNETIKA ÉRTELME. ELŐZETES MEGJEGYZÉS

A KIBERNETIKA FILOZÓFIAI PROBLÉMÁJA

KÉRDÉSEK A MÉLYLÉLEKTANHOZ

ANYAG ÉS TUDAT

AZ EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG, A JÓ ÉS ROSSZ, AZ IGAZ ÉS

HAMIS MODELLJE

1. Az egészség

2. A betegség

3. A haladás

4. Jó és rossz

5. Az igazság

ANYAG, ENERGIA, INFORMÁCIÓ

1. Anyag és energia

2. Információ és valószínűség

3. Információáramlás és törvény

4. [...]

5. A forma mint szubsztancia

6. Szellem és forma
HOVÁ VEZET BENNÜNKET A TUDOMÁNY?

FIZIKA ÉS FILOZÓFIA

UTÓSZÓ

FÜGGELÉK

NIELS BOHR

Az atommodell megalkotója

Ismeretes, hogy a fizikában századunk első negyedében az

alapfogalmak olyan változása ment végbe, mely jelentőségében
csak az újkori fizika 17. századbeli keletkezéséhez hasonlítható. Ki
indította meg ezt a folyamatot? Ha éppen három névre kellene
korlátozódnunk, úgy kétségtelenül Rutherfordot, Einsteint és Bohrt
kellene megneveznünk. Einstein a relativitáselmélettel újfajta
elméleti-fizikai gondolkodásmódot vezetett be, Rutherford
megnyitotta az utat az atom kísérleti kutatásához, Bohr pedig annak
elméleti megértéséhez. Az atom elméleti megértéséhez azonban
szükség volt természetfilozófiánk alapjainak megváltoztatására. Bár
a relativitáselmélet már előkészítette ezt, itt annál sokkal
radikálisabb módosítást kellett végrehajtani. Ami Bohrt századunk
fizikájában egyedülállóvá teszi, az a gondolkodásnak azon
koncentráltsága, amellyel ezt a változtatást megpróbálta végigvinni.

Ahogy az említett három fizikus közül talán Rutherford a

legdinamikusabb és Einstein a legzseniálisabb, úgy Bohr a
legmélyebb.

Niels Bohr 1885. október 7-én egy ismert dán fiziológus fiaként
született Koppenhágában. Bátyja, Harald Bohr jelentős matematikus.
A család életeleme volt a tudomány. „A házunkban, ahol felnőttem,
gazdag szellemi élet folyt, a tudományos diszkussziók napirenden
voltak. Apám számára nem is volt éles különbség az ő
tulajdonképpeni tudományos munkája és az emberi élet minden
problémája iránti eleven érdeklődése között.”
Jellegzetes ez a szóhasználat. Vajon minden élőt bevontak a
tudományos gondolkodás áramába, vagy a gondolkodás fordul az
élet teljessége felé? A kettő között „nem is volt éles különbség”. A
látszólag összeegyeztethetetlen dolgok valódi összetartozóságának
tudata mélyen Bohr lényében gyökerezik. „Minden dolgot mindkét
oldaláról látnom kell”, mondta egyszer beszélgetés közben.

A fizikában is neki jutott a két, addig elkülönült hagyomány

egyesítése: a német elméleti fizika, mely akkor Planck és Einstein
személyében virágzott; és az angol kísérleti fizika, melynek a
befolyása alá Rutherford fiatal munkatársaként került. 1911-ben
Rutherford zseniális gondtalansággal, kísérleti tényekből
következtetve állította fel atommodelljét, amely szerint a kémia
atomjai egy kicsi, nehéz elektromosan pozitív magból és az
elektromosan negatív elektronok diffúz burkából állnak, az
elektronok az elektromos vonzás hatására keringenek a mag körül.

Bohrt elméleti képzettsége kényszerítően arra a következtetésre

vezette, hogy egy ilyen atom a klasszikus fizika szerint egyáltalán
nem is létezhet. Az elektronoknak állandóan fényt kellene
kisugározniuk és a legrövidebb időn belül a magba kellene esniük. A
kémia alapvető tapasztalata, ugyanazon elem minden atomjának
stabilitása és egyenértékűsége ellentmondott a modellre
alkalmazott, a klasszikus fizikából származó következtetéseknek.
Bohr először itt bizonyította erejét, amikor két, látszólag ellentmondó
felismerést egyidejűleg egészen komolyan kezelt. Nem áldozhatta
fel a kémiát, de a kísérletileg megalapozott modellt sem. Tehát
szükségszerűen a fizika azon törvénye hibás, mely szerint az
atommodell nem létezhet. Ezzel a fizikai gondolkodásnak egy új
síkjára lépett, ahol nem új modellt, hanem új természettörvényt
kellett találni. Hogy mennyire tudatában volt ennek Bohr, azt
mutatják az atommodellről írt munkájából idézett mondatok: „Mielőtt
befejezném, csak azt szeretném még mondani, hogy remélem, olyan
világosan fejeztem ki magamat, hogy felfogták, milyen éles
ellentétben áll a kifejtett elmélet a klasszikus elektrodinamika
csodálatosan összefüggő gondolatkörével. Másrészről igyekeztem
Önökben azt a benyomást keltem, hogy idővel talán lehetséges lesz
éppen ennek az ellentétnek a hangsúlyozásával az új
elképzelésekbe is bizonyos összhangot vinni.” Tartalmilag Bohr
Planck kvantumelméletét (1900) vette át, amelyet Einstein 1906-ban
a fénykvantumok létezésére vonatkozó feltételezéséhez már
továbbfejlesztett. Planck a kvantumhipotézisét egy absztrakt,
gondolati modellen fejlesztette ki, Bohr pedig a Rutherford és
iskolája által feltárt valóságos atomokra alkalmazta.

A részletekbe itt ne menjünk bele. A fizika fejlődésében Bohr

fellépésének alapvető jelentősége gondolkodásának
következetességében rejlik. Planck konzervatív volt és az is maradt,
Einstein pedig akkoriban forradalmárnak mutatkozott. Planck
majdnem ellenszenvvel ismerte fel a mély szakadékot, mely
elméletét a klasszikus fizikától elválasztotta. Egész életén át azon
fáradozott, hogy ezt a szakadékot csak bizonyos hipotézisek között
fennálló különbségként értelmezze, és ne a természeti jelenségek
lényegéről alkotott világképünk alapvető eltérésének tartsa. Ezért lett
Bohr és nem pedig Planck a fiatal generáció vezére. Einstein ezzel
ellentétben merészen egy új lépésre, egy ugrásra vállalkozott: ami
később nyugtalanította is, hasonlóan ahhoz, ahogy az új föld
összefüggött a hátrahagyott kontinenssel. Azt hogy a fény
hullámmozgás, már az egész 19. század tudta, és akkoriban
Einstein tette teljessé a relativitáselméletben a térfizikát, mely a
hullámhipotézis biztos elméleti keretét szolgáltatta.

Ennek ellenére a kísérleti tényéktől indítva Einstein fel merte

éleszteni a fény kvantumelméletében a fény részecske-
természetének elképzelését. A fény elektromágneses jelenség.
Egyszer tréfásan mondta Bohr: „Ha Einstein egy rádiótáviratot küld
nekem, hogy megtalálta a fénykvantumok végső bizonyítékát, akkor
az a puszta tény, hogy a távirat megérkezik, azt bizonyítja, hogy az
elektromágneses hullámok elmélete helyes és Einstein téved.”

Bohr gondolkodásmódja nem volt sem konzervatív, sem forradalmi,

hanem a látszólag ellentmondó tények feszültségét addig hordozta a
tudatában, amíg végül is a gondolkodásnak egy új síkján össze tudta
békíteni az ellentéteket. Nagyon jellemző módon Einstein, az 1906-
os forradalmár, később konzervatív lett, s vonakodott Bohr radikális
következtetéseinek végigvitelétől.

Bohr munkásságának legfontosabb szakasza 1913-1925 közé esik,

amikor fáradhatatlan elemzéssel, széles tapasztalati anyagra
támaszkodva elméletének alapjait mindig mélyebbre fektette. A
vezérfonala a „korrespondencia” elv volt. Egy egészen új fizikát
kellett alkotni, amelynek szoros kapcsolatban kellett állnia a
megőrzött klasszikus fizikával. Hiszen ennek a segítségével írunk le
minden kísérletet, sőt a hétköznapi élet minden tapasztalatát is. Az
új elmélet: a kvantum-mechanika végleges matematikai
megfogalmazása Bohrnak nem sikerült. Ezt 1924-1926 között
egyrészt Heisenberg, másrészt De Broglie és Schrödinger végezte
el. Itt mutatkozik meg Bohr tehetségének egy határa. Olyan
kiemelkedő matematikai erő, sőt virtuozitás, amilyennel sok
tanítványa rendelkezett, neki nem adatott meg. Ő szemléletesen és
fogalmakban gondolkodott, de tulajdonképpen nem matematikusan.
Tréfásan mondták róla a tanítványai, hogy csak két matematikai jelet
ismer: << és ≈ (a << b azt jelenti, hogy a sokkal kisebb, mint b; a ≈ b
pedig azt, hogy a körülbelül akkora, mint b). Ellentétben sok
matematikai fizikussal, nem is zenei alkatú, de sokat ért a
festészethez; én magam láttam, amint fából egy tökéletes szépségű
és működésű szélmalmot faragott. A kvantummechanika
keletkezéséhez az ő hozzájárulása volt mégis a
legnélkülözhetetlenebb. Mert jóllehet mások könnyebben tudtak
válaszolni a feltett kérdésekre, mégis ő volt az, aki a többieket a
helyes kérdésfeltevésre megtanította.

Munkája az alapok kiszélesítése; a kvantummechanika

értelmezéséhez való hozzájárulása a komplementaritás fogalmában
(1927) teljesedett be.

Sem a részecskefogalmat, sem a hullámfogalmat nem szabad

feláldozni, mivel mindkettő valóságos tapasztalatokat ír le.
Ugyanakkor ellentétüket sem tudjuk megszüntetni. Kiegészítik
egymást azzal, hogy egymásnak ellentmondanak: az események
komplementer képei. Evvel a fogalommal sikerült Bohrnak
alkalmaznia az ellentétek összetartozásáról alkotott eredeti
felfogását a fizikában. Következzen itt Bohr okfejtése, mellyel a
komplementaritás fogalmát magyarázta:

„Egyébként egy ilyen műszónak az a célja, hogy lehetőleg a

legteljesebb mértékben elkerülje az általános érv ismétlését,
valamint hogy állandóan emlékeztessen a nehézségekre, amelyek -
ahogy azt már említettük is - onnan erednek, hogy nyelvünk összes
használatos szava magán viseli szokásos szemléletformáinkat,
amelyek szempontjából a hatáskvantum létezése irracionális. Ennek
a helyzetnek a következtében még az olyan szavak is, mint lenni és
tudni, elvesztik egyértelmű jelentésüket. Ebben az összefüggésben
a nyelvhasználat kétértelműségére érdekes példa az a beszédmód,
amikor az oksági törvény kudarcát úgy fejezzük ki, hogy a természet
szabad választásáról beszélünk. Tulajdonképpen egy ilyen kifejezés-
mód feltételezi egy kívülálló választó létének elképzelését, amit
azonban a természet szó használatával rögtön tagadunk is. Itt az
általános ismeretelmélet egy alapkérdésével kerültünk szembe, és
tisztában kell lennünk avval, hogy végső soron a dolgok természete
folytán arra vagyunk utalva, hogy elemzés nélkül használt szavak
festményével fejezzük ki magunkat."

Legyen szabad most pár szót szólnom Bohr stílusáról és

személyéről! A mondatok bonyolult egyensúlya, a formai
elővigyázatosság és a tartalmi merészség Bohr irodalmi stílusát
félreismerhetetlenül megkülönbözteti az összes többi fizikusétól.
Ismeretes, hogy a szóbeli előadás nem erős oldala. Gyakran
azonban épp a gyengéi árulnak el legtöbbet egy ember értékeiből.
Beszéd közben Bohr elfelejti az akusztika, a nyelvtan és a logika
szabályait - állítják egyesek. Halkan, dadogva és ismétlésekkel
mond olyasmiket, amit mindenki tud, és ha valóban fontos dologról
beszél, még kezét is a szája elé teszi. És mégis, aki valaha is
hallotta őt, nem tudja elfelejteni ennek az embernek a hatását.
Mintha tétova beszéde azt mondaná: „Hogy beszélhet az ember,
mikor minden egyes szó már túlzás, sőt hazugság? És mégis
beszélni kell, igen, meg kell tenni.”
Bohr a komplementaritás fogalmát biológiai, pszichológiai és
filozófiai kérdésekben is használta, ahol az már jóval az atomfizika
előtt természetes gondolkodásformája volt. Feltételezése szerint az
élet önmagában való megértése és fizikai analízise között
komplementer viszony áll fenn. Komplementer viszonyról beszél egy
szó közvetlen megértése és szigorú definíciója között is. Egyik
dolgozatát így fejezi be: „Talán enyhítő körülményként szolgálhat
amellett, hogy egy fizikus ilyen kérdéseket érint, az, hogy a fizikában
jelentkező új helyzet igen behatóan emlékeztet bennünket a régi
igazságra, miszerint a lét nagy színjátékában nézők és egyúttal
szereplők is vagyunk.” Egy iskolás gyermekek számára tartott egyik
rádióelőadásából idézek: „Gondoljunk csak arra a komplementer
módra, ahogy az olyan szavakat, mint ,gondolatok" és "érzések"
használjuk, amikor valóságos emberi helyzeteket akarunk leírni.

Ezek a szavak éppen belső élményeink kettős arculatára mutatnak

rá, melyek mind fontosak, de ugyanúgy kizárják egymást, ahogy
legmelegebb érzésünk is teljesen elárvul, ha a hideg, logikus
gondolkodás, módszerével próbáljuk meg kifejezni. Hasonló
viszonyok mutatkoznak az emberekkel való együttélésünkben is,
ahol nélkülözhetetlenek az olyan szavak, mint ,igazságosság’ és
,szeretet’. Minden fiú és lány tudja, hogy mit jelent a játékban és
sportban a ,fair play’; s hogy az ember nem becsülheti magát, ha
nem törekszik a másokkal szemben mutatott igazságos cselekvésre.
Ugyanakkor azonban tisztában kell lenni avval is, hogy az
igazságosság fogalmának következetes használata végső soron
kizárja a szeretetet, amire pedig a szüléinkkel, testvéreinkkel és
barátainkkal szembeni magatartásunk épül.” Az Ótestamentumban
(„előtted ezer év olyan, mint egy nap”) és a kelet vallásaiban fedezi
fel ismét Bohr azt a bölcsességet, amelyet számára a
komplementaritás testesít meg. Azonban újra és újra felszínre kerül
annak a tudata,-hogy milyen nehéz ezeket a dolgokat elmondani, és
hogy az igaz filozófia e nehézség felismerésével kezdődik.

„A filozófiai szakirodalom egy nem csekély részére igaz, hogy nem

hatol el olyan problémáig, melyek alapja a kifejezés eszközeinek
korlátozottsága, és ez jórészt vonatkozik a látszatra teljesen
objektívnek és kényszerítőnek tűnő művekre is.

Majdhogynem kísértésbe jöhetnénk, hogy tréfából azt mondjuk,

minél kevésbé ismeri valaki a kérdések nehézségeit, annál
könnyebben tud róluk általánosan filozofálni. És talán nem véletlen,
hogy egy olyan ember, mint Szókratész, akinek egész élete - mint
ezt Platóntól tudjuk - vég nélküli harc volt, hogy a kifejező eszközök
teljesítőképességének kipróbálása által a tartalmat és formát
összhangba hozza; egyetlen leírt sort sem hagyott hátra.” A fizika
hírnevet hozott Bohrnak, és a hírnév sokféle kötelezettséget,
amelyeknek odaadó hűséggel vetette alá magát.

A Koppenhágai Elméleti Fizikai Intézet a 20-as években a világ

elméleti fizikusainak találkozóhelye lett. Bohr egyedülállóan úgy
hozott létre egy iskolát, hogy teljesen hiányzott belőle az
iskolaalapító leggyakoribb sajátsága: a pedagógiai tehetség és az
uralomvágy. Sokan jártak úgy, hogy nem értették, de csodálták,
mosolyogtak rajta és szerették, és amikor néhány év után elhagyták
az intézetét, valami olyasmit tudtak a fizikáról, amit azelőtt nem, és
amit semmi más módon sem tudtak volna elsajátítani.

Bohr elfoglalta a díszlakást, melyet Dánia mindenkori legjelentősebb

polgárának élete végéig rendelkezésre bocsát. A gondolkodás őrlő
feszültségét egészséges természet oldotta fel, és ezt mindenki
érezte, aki házukban, kertjükben, vendégszerető felesége és
fölnövekvő fiai körében, a strandon, vitorlázás vagy síelés közben
összejött vele.

A németországi nemzeti szocialista uralom sok fiatal tudóst fosztott

meg a megélhetéstől. Bohr egyike volt azoknak, akik a legkorábban
és a legkitartóbban gondoskodtak az emigránsok boldogulásáról. A
német megszállás alatt üldözték, mivel anyagi ágon zsidó
származású volt, és ezért 1943 novemberének egyik éjszakáján
csónakon az Oresundon át Svédországba kellett szöknie.

Kalandos repülőúttal mentették Angliába, ahonnan azután

Amerikába emigrált. Itt a fizikusok már az atombombán dolgoztak.
Elmúlt az az idő, amikor a fizikusok az igazság barátainak békés
családját alkothatták. Emberfeletti felelősség szakadt rájuk. Ahol
Bohr megjelent, természetes morális tekintély volt a tudósok előtt.
Bejáratos volt a vezető államférfiakhoz, és egész szenvedélyességét
bevetette, hogy a hatalomból rend legyen, és a rendből megértés. E
tevékenység részleteiről és sikeréről ma még korai volna ítéletet
mondani.

Niels Bohr a háború után visszatért Dániába, és ismét átvette

intézete vezetését. Elsősorban magfizikával foglalkozik, és
változatlanul tevékeny a nemzetközi kapcsolatokban és és hazája
ügyeiben.

EINSTEIN ÉS BOHR

A fizikusok vitája a valóság fogalmáról

Az utóbbi évek egyik legérdekesebb könyvújdonsága az Einsteinről

az „Élő filozófusok” sorozatban megjelent mű. Ez a könyv különösen
azoknak okoz nagy örömet, akik a fizika és filozófia összefüggéseit
kutatják. Meg kell köszönnünk a kiadónak, hogy rábírta Einsteint és
még korunk sok más fizikusát és természetfilozófusát gondolataik
kimerítő kifejtésére. Az olvasó az említett kötetben először egy
rendkívül érdekes, tudományos önéletrajzot talál Einstein tollából
német eredetiben és mellette párhuzamosan angol fordításban.
Ezután 25 leíró és kritikai fejezet következik Einstein munkásságáról,
végül Einstein válasza ezekre a fejezetekre. A kötetet Einstein 1949.
októberig megjelent írásainak kimerítő bibliográfiája zárja. A
tárgymutató örvendetesen részletes. A könyv értékes mellékletként
több Einstein-képet és egy kéziratmintát is tartalmaz.

Egy rövid fejezetben nem lehet beszámolni a könyvben érintett

témák teljességéről. Ezért talán szerencsésebb, ha néhány, a könyv
alapmotívumainak nevezhető kérdést tárgyalunk részletesebben, s a
többit az olvasóra bízzuk. Ennek megfelelően tanulmányunk -
néhány keretmegjegyzéstől eltekintve - csak az említett könyv
következő három fejezetével foglalkozik: Einstein önéletrajza; Niels
Bohr beszámolója az Einsteinnel folytatott fizikai ismeretelméleti
diszkusszióról és Einstein válasza. Ezeknek a fejezeteknek az
alapvető kérdése: a modern fizika filozófiai interpretálása, amit
először a relativitáselmélettel, majd a kvantumelmélettel
kapcsolatban tárgyalunk.

Az ilyen vitás kérdésekben egyrészt szükséges a szemben álló

vélemények lehető leghűbb visszaadása; másrészt senki se
képzelje, hogy saját álláspontjától függetlenül tud referálni. Ezért
éppen a beszámoló objektivitása érdekében tanácsos a saját
álláspont nyílt beismerése. Így engedjék meg, hogy most néhány
általános szóval vázoljam a fizika és a filozófia kapcsolatára
vonatkozó felfogásomat. Álláspontom kialakításánál sokat
köszönhetek annak a sokat emlegetett diszkussziónak, melyet
Einstein és Bohr az atomfizika ismeretelméleti kérdéseiről folytatott.
E hosszan elnyúló vita eredményeként egy kissé kimozdultam a
bohri alaptételek védelmezésében elfoglalt addigi álláspontomból.

Tapasztalati tény, hogy korunk majdnem minden vezető elméleti

fizikusa filozofál is. Szintén tapasztalati tény, hogy ez a filozófia
messzemenően saját találmányuk, amely néha nehezen hozható
összhangba a hagyományos filozófiával. Úgy látszik, hogy mindkét
tapasztalati tény abban a tárgyi szükségszerűségben gyökerezik,
hogy a modern fizikát filozófia nélkül nem lehet helyesen megérteni,
és hogy ezt a megértést adekvátan segítő filozófia ma még nem
létezik. Úgy tűnik, hogy az ún. pozitivista filozófia sem képes erre, és
hogy a pozitivisták valamint a realisták, aprioristák és metafizikusok
közti vita a probléma lényegét még csak nem is érinti. Maga Einstein
hívta fel a filozófusok figyelmét, hogy ne a fizikusok szavaira, hanem
a tetteire figyeljenek. Ebben biztosan igaza is volt. A fizikusok
gondolkodásmódja a kutatás tárgyával kialakított kapcsolatban
fejlődött ki, amely a tárgynak ugyan megfelel, de a filozófia
hagyományos tételeivel nehezen összeegyeztethető. Ezt érezte
Einstein is, innen van a filozófia iránti ösztönös ellenszenve; mert a
filozófiát csak egy gyanús kereskedő árujaként ismerte meg,
amelyről már messziről érződik, hogy ebben a formájában
használhatatlan. Közben azonban nem veszi észre, hogy minden
szava, mely tulajdonképpeni tetteit és gondolatait próbálja
megmagyarázni - mint igazság, valóság, természet, jelenség stb. -,
már maga is filozófia.

A szakfilozófusok megtagadásával így tulajdonképpen nem a

filozófiától szakadt el, hanem dilettáns filozófussá vált. Az ösztönös
filozófia azonban általában rosszabb a tudatosnál, ezért a modern
fizika legmélyebb gondolkodói feltétlenül visszatérnek saját
filozófiájukhoz. Filozófiai dilettantizmusuk aztán gyakran oda vezet,
hogy az új bort régi tömlőbe öntik; ismereteiket olyan fogalmakkal
fejezik ki, melyek épp őáltaluk váltak túlhaladottakká.

Az említett könyv - hasonlóan sok más efféle diszkusszióhoz - azt a

látszatot kelti, mintha a modern fizikával kapcsolatos filozófiai viták a
pozitivizmus körül forognának. Ennek nyomán aztán sok fizikusban
az a meglepő benyomás alakult ki, mintha Einstein a
relativitáselméletben a pozitivizmus eszméit követte volna, a
kvantumelmélet kritikájánál pedig érthetetlen módon ugyanezen
eszméket megtagadná. A kvantumelmélet értelmezésében
kétségtelen véleménykülönbség áll fenn Einstein és jóformán
minden ma élő elméleti fizikus között. Einstein válaszában kissé
melankolikusan úgy jellemzi ezt a különbséget, hogy ő ellenfeleit
pozitivistának tartja, saját magát azonban nem. Azt hiszem, hogy az
ellentétet csak úgy érthetjük meg, ha látjuk, hogy nemcsak Einstein,
hanem ellenfelei közül is sokan, de legalábbis Bohr, bár be-ismerten
sokat tanultak a pozitivizmustól, messze túlhaladták azt. A tragikum
Einstein helyzetében talán épp abban van, hogy sok ellenfele - Bohr
mindenesetre nem - a pozitivizmussal azonosulva saját helyzetét
gyengítette, s így Einsteint olyan fénybe helyezte, mintha a
pozitivizmus ellen felhozott találó érvei a szembenállók képviselte
fizikára is vonatkoztak volna. Amint ez gyakori a filozófia
történetében, korunk filozofáló fizikusait is jobban kell megértenünk,
mint ők saját magukat, ha igazságosak akarunk lenni hozzájuk.

Nos, mi is okozza itt tulajdonképpen a feszültséget? Tekintsük

először a relativitáselméletet, ahol már megszűntek a viták.
Engedjék meg, hogy a kérdésfeltevés eredetének jobb megértése
érdekében történelmileg kissé távolabb nyúljak vissza, mint ez a
fizikai vitákban általában szokásos! Ennek során egyetlen
problémára, a tér és az anyag kapcsolatára korlátozzuk magunkat!

A newtoni fizika alapján, majdnem az összes Newton utáni filozófus,

ezek közt is leginkább Kant hatására szinte mindannyian abban az
elképzelésben nőttünk fel, hogy a tér és az anyag két, egymástól
világosan megkülönböztethető valóság. A tér jelen van akkor is, ha
nincs anyaggal kitöltve, és magától értetődik, hogy ennek a térnek a
sajátságait az euklideszi geometria írja le helyesen. A filozófiai vita
mindig csak arról folyt, hogy ez a tér dolognak, vagy pedig szemléleti
formának tekintendő-e; hogy sajátságait a priori vagy pedig
empirikusan ismerjük, és sohasem arról, hogy a tér egyáltalán
felfogható-e ismereteink önálló elemeként. Ha egy pillantást vetünk a
filozófia és a fizika történetére, akkor azonnal kitűnik, hogy ezt a
teret, melyet Newton után 100 évvel a priori ismereti adottságnak
tartottak, Newton előtt 100 évvel még senki sem ismerte.
Arisztotelész fizikájában csak test és a test helye létezik. A helyet
pedig úgy határozza meg, mint a szóban forgó testet körülvevő más
testek belső felületét. A hely szerinte egy testnek más testekhez való
viszonyát jelöli, és egyben - világa véges volta miatt - a testnek a
világhoz való viszonyát is. Ahol nincsen test, ott számára hely sincs,
és a tér mint az összes hely gyűjtő fogalma - függetlenül attól, hogy
van-e benne test vagy nincs - számára logikailag értelmetlen.
Minthogy nincs üres hely, ezért még kevésbé van üres tér, és a
világmindenségen kívül semmi sincs. Ez a „semmi” annyit jelent:
sem test, következésképpen sem hely, mivel az szükségképp egy
test helye lenne.

Egy fizikai és egy asztronómiai ismeret megváltoztatta ezt a

helyzetet: a vákuum felfedezése és annak a belátása, hogy a világ
nagyobb, mint arra az arisztotelészi-ptolemaioszi világképből
következtetni lehetett. Ez a belátás hamarosan összekapcsolódott a
világ végtelenségének tanával. Ha létezik vákuum, akkor létezik
olyan tér is, amelyben nincsen anyag. Guerickenél és Pascalnál
ráismerhetünk a vákuummal folytatott kísérletek és e filozófiai kérdés
közötti kapcsolatra.

Ha a világ végtelen, akkor a világ középpontjához viszonyított hely

és mozgás fogalmának nincs abszolút értelme. Ebből támadt az a
kérdés, hogy vajon lehet-e a helynek és a mozgásnak más módon
abszolút értelmet adni, vagy pedig csupán viszonyfogalmaknak
tekintendők.

Newton az abszolút tér bevezetésével mindkét problémát

megoldotta. Leibniz ellenállása mutatja, hogy ez a feltalálás nem volt
magától értetődő. Ő ellenezte és értelmetlennek nevezte egy testnek
az abszolút térhez viszonyított mozgását. Szerinte a helyet és a
mozgást állandóan más testekhez viszonyítva értelmezzük. A
Leibniz és Clarke közti levélváltásban, melyet ennek a kérdésnek
szenteltek, Leibniz sokkal élesebb filozófus-gondolkodónak
bizonyult. Mégis történelmileg a Clarke által képviselt newtoni
vélemény érvényesült, mivel mellette volt annak a fizikai
rendszernek a súlya, mely az empirikus valóság teljességét
matematikailag helyesen írta le. Különös módon már Newton is
rámutatott, hogy gyorsulást igen, de helyet vagy sebességet nem
lehet anélkül mérni, hogy a megfigyelt test mozgását egy másik
testtel össze ne hasonlítanánk. Ez azon alapszik, hogy a
tehetetlenség törvénye szerint egy magára hagyott test megőrzi
sebességét, a gyorsulás pedig mindig erőhatással kapcsolatos.
Vagyis erőhatások tanulmányozásával gyorsulásokat állapíthatunk
meg. Pl. Newton egy vizet tartalmazó edényt a függőleges tengely
körül forgatott, és rámutatott, hogy a víztükör az edény szélénél a
centrifugális erő (vagyis a tehetetlenség) miatt felemelkedik, ha a víz
az edénnyel együtt forog, de nem, ha csak az edény forog és a víz
még áll. Az első esetben - szerinte - a víz az abszolút térhez
viszonyítva forgott, míg hozzá képest az edény nyugalomban volt, a
második esetben a víz az abszolút térhez képest nyugalomban volt,
míg az edény forgott. Csak az abszolút térhez viszonyított forgás
hoz létre centrifugális erőt. A forgás pedig Newton szerint gyorsuló
mozgás.
A 19. sz. vége felé Ernst Mach ismét felvetette Leibniz érveit. Bírálta
Newton okfejtését és rámutatott, hogy az edénynyel megforgatott víz
nemcsak a hipotetikus abszolút térhez képest forog, hanem az
edény környezetéhez képest is; vagyis a szobához, a Földhöz, a
világmindenséghez képest. A centrifugális erőt, illetőleg a
tehetetlenséget nem a földhöz vagy földi testhez viszonyított forgás
hozza létre, amit a tehetetlenségnek magára a Földre gyakorolt
hatása is mutat: nevezetesen a Föld belapulása és a Foucault-féle
ingakísérlet. A mai csillagászok ismernek a tejútrendszer egészében
fellépő centrifugális erőt, melyet a forgás törvényszerűségéből lehet
leolvasni. Mach kritikáját azonban még mindig érthetjük abban az
értelemben, hogy a tehetetlenség, illetve a centrifugális erő a
legtávolabbi csillagokhoz képest végzett mozgás hatása. Einstein
maga is elismeri, hogy Machnak ez a kritikája lényegesen
ösztönözte őt a relativitáselmélet felállításában. Mivel Mach a
pozitivizmus egyik vezéralakja volt, döntően bizonyítottnak látszik az
összhang a pozitivizmus és a modern fizika között. Newton abszolút
tere metafizikai konstrukciónak tűnik, melynek elvetését az empirikus
tudomány megköveteli.

Valójában Mach kritikája csak részben helyes, és éppen Einstein

önéletrajzából tudhatjuk meg, hogy a relativitáselmélet csak
tökéletlenül felel meg Mach programjának.

A 19. sz. fizikusai előtt különösnek tűnhetett, hogy Newton maga

miért nem jött rá arra az egyszerű magyarázatra, hogy a víztükör
felemelkedésének okát nem az abszolút térhez, hanem távoli
testekhez viszonyított forgásban lássa. A történelmi igazság
kedvéért először is meg kell jegyeznünk, hogy a 17. sz.
lehetetlennek tartott minden olyan fizikai hatást, mely nem a testek
közvetlen érintkezése útján terjed. Ez a vélemény akkoriban éppen a
fizikusok antimetafizikus magatartásának a kifejezése volt, ha
metafizikán azt az arisztotelészi-skolasztikus tanítást értjük, mely a
fizikai jelenségeket szubsztanciális formákkal és okkult
minőségekkel magyarázta. Maga Newton a gravitációs törvényét
tökéletlennek tartotta, mivel a nehézségi erőnek - a szó ilyen
értelmében vett - mechanikus értelmezését még nem találta meg.
Csak a fizika Newton által bevezetett új állapotának megszokása -
amit egyébként maga Newton sem tartott véglegesnek - vezethette a
19. sz. fizikusait arra a feltételezésre, hogy a távolhatást (actions at
a distance) fogadják el fizikai jelenségek végleges magyarázataként.
Ezt a gondolkodásmódot Mach naivul feltételezi. Ezzel egy időben
azonban Faraday-től kiindulva az elektrodinamikában a
közelhatásnak egy új fizikája fejlődött ki. Ennek az
elektrodinamikának a betetőzése Einstein speciális
relativitáselmélete. Einstein előtt kezdettől fogva világos volt, hogy
Machnak az abszolút térre vonatkozó kritikáját csak a térfizika
talaján állva követheti. A Newton edényében forgó víztükör esetében
a távoli testek közvetlen hatása Einsteinnél is éppoly kevéssé jött
számításba, mint magánál Newtonnál.

Az Einstein által adott megoldás bizonyos értelemben a newtoni

törvények radikalizálása. És ahogy ez gyakran történni szokott, ha a
gondolatot következtesen végigviszik, a radikalizálás a newtoni
törvényt kritizáló törekvésének jogos részévé is vált. Einstein az
általános relativitáselméletben éppúgy különbséget tesz anyag és tér
közt, ahogy azt Newton tette. A tér azonban most már nem egy a
priori adottság amely - Newton szerint - ugyan fizikai hatásokat okoz,
de ráhatni nem lehet, hanem helyről helyre változó görbülete van,
melyet kauzálisan az ott jelen levő anyag hoz létre. Tehát sem
Leibniznek sem Machnak nem volt igaza abban, hogy a tér, mint
fizikai objektum nem létezik. A következetlenséget, melyre ők
Newton rendszerében ráéreztek, Einstein éppen fordítva, azáltal
oldotta fel, hogy a teret egészen fizikai tárggyá tette, amely hatások
kiváltására és elszenvedésére egyaránt képes.

Nos, hogy áll a helyzet a vitával, mely Einstein és az atomfizikusok

között a kvantumelmélet értelmezéséről folyt? Nézzük először ezen
atomfizika és Mach kapcsolatát! Történelmi tény, hogy Mach
elvetette az atomok létezésének tanát. Az atom számára az olyan
metafizikai tendenciák tipikus megnyilvánulása volt, melyek nem
egyszerűen az érzéki benyomásokat írják le és kapcsolják össze,
hanem az ún. „mögöttük levő dolgokkal” akarják magyarázni azokat.
Említésre méltó, hogy a mai fizikusok közül sokan tudják, hogy Mach
még tudományáguk lehetőségét is tagadta, hajlanak arra, hogy
szellemi ősüket lássák benne. Annyiban igazoltnak is érezhetik
magukat, hogy az ő atomleírásuk még messzebb távolodott a
klasszikus fizika realizmusától, mint a fenomenologikus fizika,
amelyre Mach korlátozódni akart. Ezt a klasszikus fizikától való
eltérést gyakran mint az oksági törvény kritikáját fogalmazták meg.
Pontosabb, ha a megfigyelő szubjektumtól teljesen elválasztott
objektum klasszikus alapállásának kritikájáról beszélünk. Az, hogy
egy elektronnak határozott helye vagy határozott impulzusa van-e, a
kísérleti elrendezéstől függ, mellyel a fizikus valamelyik mennyiséget
a kettő közül mérni akarja. Éppen a fizikai realitásnak a
megfigyelőtől való ilyen függősége ellen tiltakozott Einstein a
leghatározottabban.

Bohr tudósítása a több mint egy évtizedig tartó vitáról, amelyet

ezekről a kérdésekről Einsteinnel folytatott, olyan mint egy dráma,
melyben a hősnek, Einsteinnek minden egyes vállalkozása
félresikerül, mégis a végsőkig hű marad önmagához. Hasztalan
próbált szellemes gondolatkísérletek egész sorával belső
ellentmondást találni a kvantumelméletben. Ezzel csak ahhoz járult
hozzá, hogy a kvantumelmélet fogalmi szerkezetét egészen
világossá tegye. Végül a kvantumelméletnek - már nem érvekre,
hanem ahogy ő mondta belső megérzésére támaszkodva - a nem
„kielégítő” osztályzatot adta. A valóságnak azt a felfogását, mellyel a
kvantumfizikusok elégedettek voltak, Einstein a Berkeley-féle „esse
est percipi” ismétlődésének érezte. Egy eljövendő fizikában
reménykedett, mely ismét helyreállítja az önmagában létező fizikai
realitás fogalmát. Próbáljuk sorra venni érveit!

Einstein nem naiv realista. A matematikai természettörvényeket az

emberi szellem szabad felfedezéseinek tartja, melyek alkalmasnak
bizonyulnak az érzékietek tömegének rendszerező leírására. A
hagyományos filozófián felnőtt gondolkodó meg fog döbbenni
Einstein néhány fogalmazásán, annak pozitivista hangzásán.
Einsteinnek azonban eleven érzéke volt egy jelenséghez, amelyet a
pozitivista ismeretelmélet sohasem vett eléggé tekintetbe,
nevezetesen ahhoz a módszertannal megfoghatatlan csodához,
hogy az empirikus világ látszólagos káoszához éppen a
matematikailag legegyszerűbb természettörvények illenek a
legjobban. A gondolkodás ökonómiájának egyetlen elve sem képes
megmagyarázni, hogy az ember a newtoni mechanika egyszerű
törvényeivel egy napfogyatkozást percre pontosan előre meg tud
jósolni. Maga Einstein a matematikai egyszerűséget mint
heurisztikus elvet a legnagyobb sikerrel használta elméletének
felállításánál. A fizikus, aki ezt teszi, meg van győződve arról, hogy
ezekkel a törvényekkel egy nem általa létrehozott valóságot ír le;
bármit is jelentsen a „valóság” ebben a mondatban. Einstein - úgy
gondolom teljes joggal - tiltakozott az olyan próbálkozások ellen,
amelyek a valóság ilyen fogalmát el akarták távolítani a fizikából.

Az ő tragikus tévedése - úgy látom - abban van, hogy azt hitte, a

kvantummechanikában ez megy végbe. Ha az ember Bohr rendkívül
óvatos fogalmazását olvassa, felfedezi, hogy az einsteini állásponttól
bizonyos értelemben éppen a nagyobb realizmusában különbözik,
és ezáltal mindenesetre rámutat a valóságfogalom módosításának
szükségességére. Bohr nagyon kritikus az olyan szavakkal
szemben, mint a jelenség. Mach számára ez a szó egy jelentésű az
érzéklettel. Biztos ösztönnel érzi Bohr, hogy az érzéklet fogalma nem
ad szilárd alapot. Bohr nem megy jobban bele ebbe a kérdésbe, de
érdemes rámutatni, hogy az észlelési folyamatban tudatunknak
valójában a megismerendő dolgok és nem pedig a tiszta érzékietek
adottak. Az ún. tiszta érzékletet csak akkor észleljük, ha előbb
azokat az adott dolgoktól elvonatkoztatjuk. A dolog fogalma semmi
esetre sem csak korábban szerzett érzékietek összefoglalása. Ha
azt mondom „ez egy kalapács, és ezzel be lehet verni egy szöget”,
akkor magától értetődően olyan érzékietekre is hivatkozom, amelyet
még egyáltalán nem éreztem és talán nem is fogok sohasem; azaz
lehetséges érzékietekre. Másrészről a lehetőség ilyen fogalma
értelmes, mivel minden elemi életműködésben már feltételezem
azokat a tényeket, amiket a fizikus természettörvénynek nevez. Az
ember gyakorlati élete azon nyugszik, hogy ha az érzékietek
változnak is, a dolgok maradnak. Mindennapi életünk dolgainak
leírására azonban a klasszikus fizika alkalmas, és azért
hangsúlyozza Bohr újra és újra, hogy minden, ember által
elvégezhető kísérletet végül a klasszikus fizika nyelvén kell leírni.
Nagyon világos mindez a következő mondatában : „Helyénvalóbb
kifejezésmódként javasoltam, hogy a jelenség szót kizárólag a
meghatározott körülmények között nyert megfigyelésekre
vonatkoztassuk, a körülmények közé sorolva az egész kísérleti
elrendezést is.” Ha az ember ezt a kiindulási pontot elfogadja, akkor
Bohr érvelése kényszerítő jelleget kap. Úgy tűnik nekem, hogy
Einstein, amikor az érzékieteknek matematikai törvényekkel való
ábrázolásáról beszél, ezen a ponton engedményt tesz a
pozitivizmusnak, amit aztán a bohri okfejtés szigorúsága kudarcra
ítél.

Ebben a tanulmányban nincs lehetőség Bohr okfejtésének tartalmi

leírására. Próbáljuk meg legalább az eredményét körülírni!
Egyáltalán hogyan tudja érthetővé tenni a nem klasszikus fizikát az
olyan kísérletanalízis, amely abból indul ki, hogy minden kísérletet a
klasszikus fizika nyelvén kell megfogalmazni?

Az atomfizikai kísérletben az atom sohasem lép be a jelenségbe

egészként olyan értelemben, mint egy konkrét tárgy, pl. egy
kalapács. Az atom érzékeinkkel közvetlenül nem érzékelhető, és a
kísérletek az atomnak csak egy-egy sajátságát hozzák be a
közvetett érzékelhetőség hatósugarába. A „makroszkopikus
mérőeszközre” a klasszikus fizikát kell alkalmazni, de a
„mikroszkopikus mérés objektumára” ez nem érvényes
szükségszerűen. A mérés objektuma ugyan a mérésben csak a
klasszikus fizikában megfogalmazható sajátságait mutathatja - pl. az
atomnál hely vagy impulzus -, a sajátságok közti összefüggés
azonban nem olyan jellegű, mint a klasszikus fizika testjei esetében.

A kvantumelmélet által felfedezett természettörvény szerint olyan

mérési elrendezés, mely az elektron helyét határozza meg, kizár egy
olyan egyidejű mérési elrendezést, mely az elektron impulzusát is
meghatározná. Ha egy mérést végzek, mely igazolja azt az állítást,
hogy az elektron épp egy bizonyos helyen van, akkor ez a
természettörvény kizárja annak a lehetőségét, hogy egyidejűleg
ugyanannak az elektronnak az impulzusát is megmérjem. Ez
lehetőséget ad arra, hogy az elektronnak olyan leírását használjuk,
amelyben egy meghatározott helyen levő elektron impulzusa
teljesen határozatlan és fordítva. Hely és impulzus komplementer
leírási módok lesznek, mert a kísérletek, amelyekben kimutathatók,
kölcsönösen kizárják egymást.

A valóságfogalom milyen módosítása rejlik itt? Nem tudjuk tovább

fenntartani a szubjektum és objektum abszolút szétválasztását,
amelyen pedig a klasszikus fizika alapult. Ennek a változásnak
tulajdonképpeni forradalmi jellege csak akkor tűnik elő, ha látjuk,
hogy ez a módosítás a dolog fogalom következetes elismeréséből
lépett elő, azt tehát nem veti el, hanem egy bizonyos alkalmazási
területre szűkíti. A dologfogalmat könnyelműen feladó machi
pozitivizmusnak és ennek a fizikának csak annyi közös vonása van,
hogy egyaránt mentesek a naiv realisztikus dogmáktól, anélkül, hogy
egy ellentétes dogmának elkötelezték volna magukat. A világ
egységére emlékeztet ez, ahol nem lehet élesen elválasztani a „res
cogitanst” a „res extensa”-tól. Minden egyes kísérlet egyidejűleg
anyagi és észlelési folyamat is. Így emlékeztet bennünket a
kvantumelmélet - még egyszer Bohrt idézve - a régi igazságra: „...az
élet harmóniájának kutatása során sohasem feledhetjük, hogy a lét
színjátékának egyszerre szereplői és nézői is vagyunk.”

A kvantumelmélet - ilyen interpretálásban - a machi pozitivizmusnál

és követőinél sokkal radikálisabban módosította az anyagról alkotott
képünket. Következtetéseiben megkérdőjelezi a világ descartes-i
felosztását, amelyen ma még a tudományos diszciplínák felosztása
nyugszik. Az olyan fizika, amely az emberről beszél, hacsak az
előbb vázolt szerény megfigyelői szerepében is, a régi
tudományideál szellemében már nem tekinthető „tiszta” fizikának.

Talán sokunknak, fiatalabbaknak, akiknek a kvantum-elmélet már

magától értetődő, e következmények hordereje iránt világosabb
érzéke van, mint Einsteinnek. Megcsodálhatjuk Bohr bátorságát,
amellyel a következmények radikalizmusának tudatában a tudomány
egy új területére lépett, és követnünk kell őt. De nem fogjuk
összetéveszteni ezt a bátorságot azok könnyelműségével, akik
elfelejtik, hogy az ilyen szellemi forradalomban, mint századunk
fizikájában is lejátszódott, a lét és a nemlét kérdéséről van szó.
Nagyon sok minden, ami majd mindegyikünknek még az új kor
magától értetődő tulajdonságának látszik, a klasszikus fizika
valóságfogalmához képest nem állná meg jobban a helyét egy olyan
éles analízis előtt, mint amilyet Bohr és Heisenberg az atomfizikában
vitt végbe.

Egy olyan férfi, mint Einstein, aki a teljes elszigetelődést kockáztatta,

hogy kortásai figyelmét egy ilyen döntő lépés súlyosságára felhívja,
megérdemli tiszteletünket, még akkor is, ha nem követjük őt.

A MODERN ELMÉLETI FIZIKA ÉS HEIDEGGER FILOZÓFIÁJA

Martin Heidegger gondolatai és az elméleti fizika közötti közvetlen

kölcsönhatásról mind a mai napig nem lehet beszélni. Heidegger
írásai alig érintenek fizikai kérdéseket, és a mai fizikusok többsége
csak néhány mondatot olvasott Heideggertől.

Ez a látszólagos idegenség azonban, véleményem szerint, csak

tisztábbá teszi a két gondolkodási irányzat között a valóságban
fennálló kapcsolatot. Ha ez a kapcsolat a külső kölcsönhatás hiánya
ellenére is fennáll, akkor az nem lehet egy ún. szellemtörténeti
függőség következménye. Sokkal inkább egy valódi konvergenciát
jelent, amely abban gyökerezik, hogy mindkét irányzat ugyanannak
az igazságnak egy darabját ragadta meg.

Nos, fennáll ez a kapcsolat valóban? S ha igen, hol mutatható ki?

Talán szabad azért, hogy a gondolatoknak egy első irányt adjak,

személyes emlékkel kezdenem.

Tanulmányaim kezdetén a lehetséges szaktárgyak között az a

világos érzés vezetett az elméleti fizika választásához, hogy ennek a
szaktárgynak az ismeretei - mindenekelőtt Einstein
relativitáselmélete és a kvantumjelenségek Bohr- és Heisenberg-féle
értelmezése -évszázadunk döntő filozófiai kérdéseinek a
legközelebbi szomszédságába kalauzolhat. Heidegger Sein und Zeit
[Lét és idő] című művét, mely röviddel előbb jelent meg, még
hallgatóként kezdtem olvasni. Ma jó lelkiismerettel állíthatom, hogy
akkoriban szigorúan véve semmit sem értettem belőle. Azonban
nem tudtam az érzést elkerülni, és ezt még ma is jogosnak érzem,
hogy itt és csak itt volt szó azokról a filozófiai kérdésekről, amiket a
modern fizika hátterében sejtettem. Ilyen érzésem nem volt egyetlen
más kortárs filozófusnál sem és néhány régi, nagy filozófussal
kapcsolatban is csak kisebb mértékben.

Nem könnyű analizálni ezt az érzést. A két szellemi mozgalomban

közös a valóság olyan képétől való határozott elfordulás, amely a
klasszikus fizikában talán a legzártabb alakját öltötte fel. Közös
bennük, hogy ezt a képet nem dualisztikusan, egy további
szemponttal „egészítették ki”, hanem az alapfogalmainak
átgondolásával oldották fel. Ez az átgondolás nem affektáló
bizonygatás, hanem szigorú végrehajtás, amely - legalábbis a fizika
oldalán - alig tudatosult valaha, s annyira a dolog lényegéből fakadt,
hogy a másik táborban végbemenő párhuzamos folyamatra nem is
kellett támaszkodnia. Egyúttal ez az átgondolás forradalmi
folyamatként is hat. A tér, idő, anyag, meghatározottság
hagyományos fogalmainak feloldása minden emberben, aki
komolyan veszi, először azt az érzést váltja ki, hogy a semmi előtt
áll. Ezt korunk sajátságos élményének tartom. A fizikában elméleti
szinten már korábban lejátszódott az, ami ma a politikai katasztrófák
következtében mindenki számára láthatóvá vált. Heidegger
filozófiájában pedig kifejezetten a semmi a téma.

A fizikusok azonban éppoly kevéssé nihilisták, mint Heidegger. A

fizikusok számára a klasszikus kötöttségeknek az eltávolítása teret
adott új, alapjában véve egyszerűbb és átfogóbb törvények
megfogalmazásához. Heidegger számára pedig a semmi
átgondolása szükséges lépés volt azon az úton, amelyen a
gondolkodásnak a mindenkori létezőktől magához a léthez kell
vezetnie. Ma még egyik utat sem járták végig. Pozitív céljaik közös
vonásáról ezért ma még nem lehet beszélni.
Viszont megpróbálkozhatunk a már megtett útszakaszok érintkezési
pontjainak valamivel pontosabb leírásával. E célból egy különös, de
fontos pontot szeretnék kiragadni. A Sein und Zeit egyik magja a
descartes-i ontológia kritikája. Ebben Heidegger rámutat, hogy
Descartes magára a létre nem kérdez rá. Ezért lehetséges, hogy
számára bizonyos speciális megállapítások két „szubsztanciá”-jának
definiáló jellemzőit alkotják. Így a res cogitans és a res extensa
szubsztanciális szétválasztása az egész klasszikus
természettudomány metodikai előfeltétele lett.

Jellemzőnek látom korunk pozitív tudományára, hogy saját

problémáinak belső logikája kényszeríti e gát áttörésére.
Szembeszökő ez minden pszichofizikai problémánál, így például az
érzékelésnek, a szervezetek mozgásának vagy a kifejezésnek a
kutatásánál. De ugyanez jelentkezik az atomfizikában is - a
„megfigyelő” problematikájában.

A fizikában a descartes-i hasadás egybeesik a szubjektum és az

objektum szétválasztásával. A klasszikus ideál értelmében tiszta
fizika csak az egyik descartes-i szubsztanciáról beszélhet. Az
objektumról úgy kell beszélnie, mint ha nem létezne szubjektum,
amelynek az tényleges vagy lehetséges objektuma. A
kvantummechnikában viszont az atomi objektumok állapotát
meghatározó mennyiség, a ψ-függvény lehetséges kísérletek
eredményének valószínűségét adja meg. Az „állapot” fogalma a
megfigyelési folyamatra vonatkozik. Itt nem lehet a szubjektumtól
elválasztott objektumról beszélni.

Még a res cogitans és a res extensa; a „tudat” és „test”

megkülönböztetését is kritika alá kell vetni a szubjektum kapcsán. A
kettős szubsztanciák széthasadása ugyanis felveti azt a kérdést,
hogy az atom és az ember közti kölcsönhatást, melyet a fotolemez
és a mikroszkóp közvetít, melyik esemény teszi a
kvantummechanikai állapot definíciójának jellegzetes értelmében
kísérletté: az az anyagi folyamat, melynek során a lemez egy
ezüstszemcséje megfeketedik, illetve az, amikor az
ezüstszemcséből kiinduló fénykvantum a szemünk recehártyájában
kémiai ingert kelt, vagy pedig a lemez feketedésének, illetve a
kémiai inger érzékelésének tudati folyamata? A felelet csak így
hangozhat: a kettőnek az egysége. Az alternatív kérdésfeltevés már
eleve elhibázza a kvantummechanikai állítás értelmét, mert a
megfigyelés fizikai esemény, de egyúttal megismerési aktus is. A
jelen dolgozat a részletes bizonyítással nem foglalkozhat. Ha
azonban a feltételezett jelenség igaz, akkor a descartes-i ontológia
tagadása a modern fizika megértésének előfeltétele. Annak a
fizikusnak tehát, aki azt kérdezi, hogy mi az atom, minden oka
megvan, hogy ne ismételje meg Descartes hibáját, a létet nem
szabad egy egyedi létező kiragadott sajátságaival jellemeznie,
hanem a lét mibenlétének kérdésében Heideggert kell követnie.

GEOMETRIA ÉS FIZIKA

Állítás: a geometria a fizika része. Kérdés: Mi az értelme ennek az

állításnak? Sejtés: Létezik a geometriai axiómáknak olyan
rendszere, amely pontosan leírja azt, amit a fizikában térnek
neveznek. Újabb kérdés: Hogyan dönthető el, hogy a leírás pontos-
e? További sejtés: tapasztalat által. Még újabb kérdés: Lehet-e
tapasztalat útján dönteni geometriai tételekről? Ellenkérdés: Hogyan
lehet dönteni bármely fizikai tétel felől tapasztalat útján?

A jelen dolgozat ebből a témakörből egy ismeretelméleti (7. szakasz)

és egy fizikai (10. szakasz) hipotézist tárgyal. Összefoglaló reflexiót
tartalmaz a 2. szakasz.

1. Axiomatika

A nyugati tudomány régebbi hagyománya szerint geometria és fizika

szigorúan elkülönített két diszciplína. A geometria e felfogás szerint
a matematika része, amelynek a tételei a tapasztalattól függetlenek,
a fizika azonban olyan tudomány, amelynek az alaptételeit
tapasztalatilag igazolni kell és lehet.

Ma már eléggé szkeptikusak vagyunk ahhoz, hogy e vélemények

egyikét se tartsuk magától értetődőnek. Ez a kételkedés készít elő
arra bennünket, hogy e vélemények keletkezését tudománytörténeti
folyamatként szemléljük.

A babilóniaiak Püthagorasz tételének a tartalmát már ezer

esztendővel Püthagorasz előtt ismerték. Sejthető, hogy a geometriai
tudás értelmét - ezt a tudást a görögök Keletről vették át - a görög
geo-metria szó fejezi ki: földmérés. A görög matematikusok
fedezhették fel, hogy a geometriai tényállások olyan tételek
alakjában fogalmazhatók meg, amelyek kis számú kiinduló tételből
logikailag levezethetők. A finom görög megkülönböztetések
eldurvításával ma az összes kiinduló tételt axiómának nevezik. Ha a
logika immanens problémáitól eltekintünk, a geometria igazságának
a kérdése az axiómák igazságának (vagy értelmének) a kérdésére
redukálódik.

Az újkori tudományban régebben az volt az uralkodó nézet, hogy a

geometriai axiómák evidensek, vagyis az igazságuk a tapasztalattól
függetlenül belátható, azonban a tapasztalat világával van
kapcsolatuk, ebben a világban mindig érvényesek. Íme egy példa:
Evidens axiómákból logikusan levezethető, hogy a háromszög
szögeinek az összege két derékszöggel egyenlő; ha pedig egy
valódi háromszögön méréseket végzünk, a szögek összegeként
mindig (a mérés hibahatárain belül) két derékszöget kapunk. Ez a
leírás kihívja azt az ismeretelméleti kérdést, hogy mi garantálja a
harmóniát az evidencia és a tapasztalat között. A
tudományteoretikusok ma mind egyetértenek abban, hogy ez a
leírás maga túlságosan naiv ahhoz, hogy lehetővé tegye a
válaszadást a kérdésre.

Az evidenciáról és a tapasztalatról benne implikált felfogást elemezni

kell.

Csupán másodlagos történeti megjegyzésként mondom el, hogy a

görögök ezt a naivitást illetően ártatlanok. Platón jól tudta, hogy a
geometriai tételeket a tapasztalattal szigorúan sohasem lehet
ellenőrizni, és hogy ugyanez a fizika tételeire is érvényes, vagyis
bírálta az empirizmus naivságát. Tudta továbbá, hogy a
matematikusok alapfogalmaik értelméről nem tudnak számot adni,
hanem ezt az értelmet egyszerűen feltételezik (alapfogalmaik
„hüpothészeisz” = feltevések), vagyis bírálta az evidenciafogalom
naivitását. Platón a Timaioszban maga is megkísérelte a
matematikai fizika felépítését. Ennek a kísérletnek a fogalmi
struktúrája csak akkor érthető, ha észrevesszük, hogy Platón
kényszerű szisztematikus okok miatt eleve egyáltalában nem tesz
különbséget matematika és fizika között. Ezenkívül Imre Tóth igen
nyomós érveket hozott fel azon tézis mellett, hogy Arisztotelész
felfogása a geometriáról a vele kortárs matematikusok olyan tudását
feltételezi, amely tisztában volt azzal, hogy a geometria az
„euklideszi” párhuzamos-posztulátum nélkül is axiomatizálható. A
görög tudomány és filozófia metodikai szintje nyilvánvalóan oly
sokkal magasabb volt, mint újkori utódaiké, hogy egészen napjainkig
kellett várni, amíg újból felfedeztek néhány olyan kérdést, amelyeket
a görögök reánk maradt tanaikkal igyekeztek megoldani. A
következőkben azonban az újkori problémákat csakis újkori
összefüggéseikben tárgyalom.

A geometria történetében az evidenciafogalom naivitását az

euklideszi párhuzamos-posztulátumon mutatták ki.

Maga az a próbálkozás, hogy ezt a posztulátumot más axiómákból

vezessék le, bizonyítja, hogy a tartalmát nem tartották evidensnek. A
bizonyítás lehetetlenségét egy nem-euklideszi geometria
létrehozása igazolta. A bizonyítás szigorúsága azonban
megkövetelte a nem-euklideszi geometria ellentmondás-
mentességének a bizonyítását. Az ellentmondásmentességet
először nem-euklideszi terek euklideszi modelljeinek a
megkonstruálása bizonyította (a legnépszerűbb példa : a
gömbfelület, mint a szférikus geometria „síkjának” modellje).
Módszertani szempontból fontos a geometria szókincsének,
„egyenes”, „sík”, olyan dolgok megjelölésére való
„konvencionalisztikus” (konvenció, megállapodás szerinti)
felhasználása, amelyeknek az eddigi szemléletes, „evidens”
geometria „egyenes” és „sík” fogalmához semmi közük sincsen. Ezt
a módszert az axiomatikának Hilbert által bevezetett és a
matematikusok között ma uralkodó felfogása fogalmazza meg. E
felfogás szerint sem az axiómák igaz volta, sem a bennük használt
szavak jelentése nem tárgya a matematikának (Hilbert: „Pont”,
„egyenes” és „sík” helyett ezt is mondhattam volna: „szeretet”,
„törvény”, „kéményseprő”). Az ilyen értelemben vett axiomatikus
matematika csupán a formálisan megadott tételek közti logikai
kapcsolatokkal foglalkozik.

Mint ismeretes, a matematikának az axiomatika villájával kikergetett

tartalmi problémái a meta-matematika ablakán át térnek vissza
(Horatius, Epistola I, 10, 24). A geometria ellentmondás-
mentességét az aritmetikára való redukcióval bizonyítják. Az
aritmetika ellentmondás-mentességének az igazolásához tartalmi
meta-matematikai fejtegetések szükségesek, amelyekhez szükség
lehet szemléltető geometriai rajzokra. Dolgozatomnak azonban a
meta-matematika sem tárgya. A következőkben arra az álláspontra
helyezkedem, hogy a geometria alapjainak a matematikai analízise
tetszés szerinti számú lehetséges geometriai axiómarendszert
bocsát a rendelkezésünkre. A kérdés ezek után az, hogy van-e
köztük legalább egy, vagy esetleg több olyan rendszer, amely
alkalmas a fizikában térnek elnevezett valami leírására.

2. Empirizmus

A hannoveri földmérés folyamán Gauss kimérte a nagy háromszöget

a Brocken, Inselberg és Hoher Hagen hegyek között. Tudta, hogy a
nem-euklideszi geometriában egy háromszög szögeinek összege
annál nagyobb mértékben tér el a két derékszögtől, minél nagyobb a
háromszög. A mérési hibahatáron belül eltérést nem tapasztalt.
Gauss tehát figyelembe vette azt a lehetőséget, hogy a valóságban
esetleg nem-euklideszi geometria érvényes, és hogy efelől
empirikusan lehet dönteni. Ezt a gondolati lehetőséget a 19. század
későbbi matematikusai jól ismerték. Einstein elméleti-fizikai
megfontolások útján arra az eredményre jutott, hogy a valóságban
egy bizonyos nem-euklideszi geometria érvényes, mégpedig a
Riemann-féle. Megpróbálkozott azzal, hogy az e hipotézist
tartalmazó általános relativitáselméletet az empirikus ellenőrzés
számára hozzáférhetővé tegye. Einstein óta szinte minden fizikus
hisz abban, hogy a valóságban érvényes geometriát illetően van
lehetőség empirikus döntésre. Ezt a tézist a következőkben
empirizmusnak (pontosabban geometriai empirizmusnak) nevezzük.

Az empirizmus egyszerű formájában azonban ugyanolyan naiv, mint

a hit a geometriai axiómák evidenciájában.

A 7. szakaszban közlöm az empirizmus precízebb felfogását, amely

véleményem szerint jobban fenntartható. Ehhez azonban előbb a
naiv felfogást kell megvizsgálni. A naiv felfogást direkt geometriai
empirizmusnak nevezzük el, vagyis a fizikai geometria tételeinek a
direkt empirikus eldönthetőségébe vetett hitről van szó.

Tegyük fel, hogy Gauss vagy egy mai megfigyelő empirikusan

megállapította, hogy egy fénysugár-háromszögben a szögek
összege eltér a két derékszögtől. Tegyük fel továbbá, hogy ez a
megfigyelés reprodukálható. Legkésőbb Poincaré óta így érvelnek
az empirizmus ellen: A megfigyelő ebben az esetben nem
bizonyította empirikusan a nem-euklideszi geometria érvényét.
Minimálisan indokokat kellene felhoznia amellett, hogy miért veti el a
fizikailag inkább magától értetődő azon feltevést, hogy a
fénysugarak nem egyenes vonalak, (A fénysugarak eltérülését a
Nap széle mentén - amit a relativitáselmélet empirikus igazolásának
tekintenek -, így szokás megfogalmazni: „A fénysugarak görbülése
gravitációs térben”). Az ellenvetés annyit mindenesetre bizonyít,
hogy az empirista a mért folyamat elmélete nélkül semmit sem tud
bebizonyítani.

A következők ben két tézist tárgyalok, amelyek az empirizmus

bírálatában még tovább mennek, sőt azt állítják, hogy tisztán
ismeretelméleti gondolatmenettel belátható, hogy a geometriára
vonatkozó empirikus döntés elvileg lehetetlen. A két tézist itt
hierarchizmusnak és konvencionalizmusnak nevezem. Szerintem
mind a kettő téves, azonban a konvencionalizmusnak nagyon erős a
pozíciója, és teljes megértése nélkül problémánk nem oldható meg.

3. Hierarchizmus
A hierarchizmus a tudományelméletben nem használatos kifejezés.
Ezzel a szóval olyan nézetet jelölök, amely ott, ahol igaznak tartják,
rendszerint annyira magától értetődő, hogy elfelejtik külön
feltételként kimondani. Arról a nézetről van szó, hogy létezik a
tudományoknak egy hierarchiája, rangsora, amelyben az
alacsonyabb rangúak a magasabb rangúaknak metodikailag alá
vannak vetve, fordítva azonban nincsen alávetettség. Például a
logika a tudományok között a legmagasabb rangú: metodikailag
minden tudomány alá van vetve a logikának, mert a logika szabályai
szerint kell eljárniuk. A logika azonban metodikailag egyik
tudománynak sincsen alávetve, mert (úgy vélik) a logikai igazságok
nem függhetnek az egyes tudományok eredményeitől. A logika és a
többi tudomány közti hierarchikus viszony tagadása rögtön az ördögi
kör gyanúját ébreszti fel. Hasonló a matematika és az empirikus
tudományok viszonya is: az empirikus törvények felállításához és
ellenőrzéséhez matematikára van szükség, és metodikai
szempontból csupán ezért is helytelennek látszik a matematika
tartalmi igazságának a tapasztalattól való függése.

Kimondom azt a sejtésemet, hogy a hierarchizmus alapvetően és

minden esetben téves. Éppen ellenkezőleg, mind a logika és a többi
tudomány, mind a matematika és az empirikus tudományok között
kölcsönös metodikai függés áll fenn. Ezt az általános
tudományelméleti tézist az itt szükséges mértékben a 7. szakaszban
tárgyaljuk. Pillanatnyilag csak két dolgot emelünk ki: a hierarchizmus
történeti eredetét és a geometria szempontjából való jelentőségét.

A hierarchizmus annak a görög felfedezésnek a következménye,

hogy van lehetőség a matematika axiomatikus felépítésére.
Pontosan definiált axiomatikus rendszerben a tételeket az
axiómákból logikailag vezetik le. A tételek igaz voltának tehát a
logika és az axiómák igazsága az (elégséges) feltétele. A logikát és
az axiómákat vagy evidensnek kell feltételezni, vagy magasabb
rendű feltételezésekkel kell megalapozni. Arisztotelész az Analitika
című művében a deduktív tudományokat eszerint definiálja. A
valóságban azonban a matematikán és a matematikai logikán kívül
más deduktív tudomány sohasem létezett. Az európai hagyomány a
filozófiát és az empirikus tudományokat ennek ellenére mégis ehhez
az ideálhoz mérte. A hierarchizmus a tudományról alkotott ezen
elgondolásnak mintegy a regulatív használata. Eközben a logikának
és a matematikának az empirikus tudományok fölé való rendelését
valójában nem úgy értelmezték, hogy az utóbbiak az előbbiekből
levezethetők, hanem hogy az előbbiek függetlenek az utóbbiaktól.
Ez azonban nem a gyengébb, hanem éppen az erősebb állítás. Ha
B A-ból levezethető, akkor B cáfolata egyúttal A cáfolata is. A
hierarchizmus éppen hogy nem a deduktív tudományok kifogástalan
logikai struktúráját, hanem az evidens axiómák kétes feltételezését
veszi át.

A hierarchizmus először a geometriában ingott meg. A geometria a

görögök óta a matematika részének számított. Ezáltal
fölérendeltségbe került a fizikához képest. Amikor először a
matematikusok, majd a fizikusok is lehetségesnek tartották, hogy
bizonyos geometriai axiómáknak a valóságban való érvényes vagy
nem érvényes volta empirikusan eldönthető, vétettek ezen
elképzeléssel szemben. Volt azonban két lehetőség a geometria
empirikus érvénye problémájának olyan megítélésére, hogy a
hierarchizmus elve érintetlen maradjon.

Az axiomatika modern (Hilbert-féle) felfogása az egyik ilyen kiút,

mégpedig a hajlékonyabb. A matematika hierarchikus igényét a
geometriában az axiómák és tételek logikai kapcsolatára
korlátozzuk. Ezáltal annak a tulajdonképpeni lényege, amit a
görögök óta geometrián értünk, tudniillik a fogalmak tartalma és az
axiómák igazsága, a matematikából és azáltal a hierarchikus
fölérendeltségének igényéből ki van zárva. Ezt a régebbi, felfogás
tartalmi hierarchizmusával ellentétben formális hierarchizmusnak
nevezhetjük.

A tartalmi hierarchizmus azonban nem értelmetlen nézet, hanem

csupán a tudományok között valóban meglevő aszimmetriák
dogmatikus megszilárdulása. Hiszen például senki sem fogja az
aritmetikát ugyanolyan értelemben empirikusnak tartani, mint a
botanikát. Éppen ezért a geometria esetében is azt az érvelési
stratégiát igyekszem követni, hogy a tartalmi hierarchizmusnak
lehetőleg elébe menjek. Itt kínálkozik a második, a merev kiút,
tudniillik a szigorú ragaszkodás az örökölt geometriához. Azt
mondjuk például: az euklideszi geometria a priori biztos. Ha egy
empirikus háromszögben a szögek összege nem egyenlő az
euklideszi geometriából következő értékkel, akkor a priori biztos,
hogy a háromszög oldalai nem egyenesek. A fénysugárháromszög
esetében tehát éppen az euklideszi geometria bizonyossága
eredményezi az egyértelmű optikai következtetést: a gravitációs
téren áthaladó fénysugarak nem egyenesek.

Ha egy empirista meg akarja cáfolni ezt a tézist, be kell bizonyítania,

hogy az ismert tapasztalatnak egyetlenegy olyan értelmezése sem
lehetséges, amely összefér a jelenségek euklideszi leírásával. Ez a
bizonyítás előreláthatóan teljes szigorúsággal ugyanúgy nem
lehetséges, mint általában minden olyan esetben, amikor valaminek
a lehetetlenségét kell bizonyítani. Az empirista ezért ellentámadásba
lendül, és megkérdezi, hogy ellenfele mire alapozza az euklideszi
geometria a priori bizonyosságát azok után, hogy ismertté vált a
nem-euklideszi geometriák logikai lehetősége. A következő három
fejezetben egyebek között ezzel a problémával kapcsolatos
érveléseket tárgyalunk.

4. Kant megfogalmazása

Kant felfogása a geometriáról annyiban elavult, hogy még a nem-

euklideszi geometriák explicit felállítása előtt keletkezett. Felfogása
azonban még ma is tanulságos, mert szigorúan ragaszkodik ugyan a
tartalmi hierarchizmushoz, azonban nem egyszerűen állítja a
létezését, hanem hangsúlyozza részletes megindokolásának a
szükséges voltát. Felfogásából itt csak annyit tárgyalunk, amennyire
a következőkben szükségünk lesz.

Kant ismerte Saccherinek és Lambertnek azt az eredményét, hogy a

párhuzamosok posztulátuma a geometria többi axiómájából
logikailag nem vezethető le. Kant ebben a szűkebb értelemben
ismerte a nem-euklideszi geometria létezésének a logikai
lehetőségét. De ezzel a párhuzamosok posztulátuma a matematika
összes többi alapkövetelményével egy vonalba került. Ezek
magasabb rendű elvekből logikailag nem vezethetők le, mégis a
priori bizonyosak. Az ő kifejezésével élve, ezek a priori szintétikus
ítéletek. Ismeretelméletének tehát ez volt a fő kérdése: hogyan
lehetségesek az a priori szintetikus ítéletek?

Ez a felfogás középúton áll két kényelmesebb, de Kant

meggyőződése szerint tarthatatlan nézet között. A logicizmus szerint
a matematika ítéletei, az axiómákat is beleértve, a priori, de
analitikus ítéletek. Azért a priori ítéletek, mert logikailag
szükségesek. Ez a geometria axiómáinak esetében teljes joggal
vitatható, és Kant az aritmetika alapjai szempontjából is vitatja. A
radikális empirizmus szerint a matematika ítéleteinek éppen fordítva,
szintetikusoknak kell lenniük, de a posteriori, vagyis a tapasztalaton
alapulva. A geometria tartalmilag értelmezett axiómái tekintetében
ma ez a fizikusok uralkodó nézete. Az aritmetikában azonban a
radikális empirizmus nehezen valósítható meg. Kant mindenesetre
az általa ismert mindkét matematikai ágazatra vonatkozóan elvetette
azzal az indokolással, hogy a tapasztalat alapvetően nem képes
szükségességet és bizonyosságot nyújtani.

Eddig azonban csak Kant problémáját fogalmaztuk meg. Hogyan

lehetséges a matematika, ha sem nem analitikus, sem nem a
posteriori? Kant válasza a szemlélet és gondolkodás
megkülönböztetésén alapszik. A szemlélés az emberi (azaz véges)
tudat fogékonysága, a gondolkodás az öntevékenysége. A
szintetikus ismereteknek a szemléleten kell alapulniuk, mert ez
függeszt hozzá a fogalmakhoz olyasmit, ami még nem volt meg
bennük. Az a priori ismeretnek azonban az a definíciója, hogy nem
alapulhat tapasztalaton. Az a priori szintetikus ismereteknek tehát
olyan szemléleten kell alapulniuk, amely nem tapasztalat. Az ilyen
szemléletet nevezi Kant tiszta szemléletnek. És megtalálja minden
szemléleti formában, vagyis az időben és a térben. A matematika a
fogalmakat a tiszta szemléletben, az aritmetika az időben, a
geometria a térben konstruálja meg.
Ennek a sok előfeltételt tartalmazó elméletnek a részletkérdéseire itt
nem térhetünk ki. Ami az aritmetikát illeti, megemlítjük, hogy szoros
a rokonság Brouwer intuicionizmusával és a konstruktivizmussal,
lásd például Lorenzen műveit. A kanti aritmetika tehát ma is érdekes.
Ami a geometriát illeti, persze szinte minden mai matematikus elveti
olyan megalapozását, amely a térben, mint tiszta szemléletben való
konstrukción alapszik. (Lorenzent illetőleg azonban lásd a 6.
szakaszt.) De itt éppen ez érdekel bennünket.

Kant a matematikaelméletével olyan problémát is meg akar oldani,

amely a matematikusokat többnyire nem foglalkoztatja, a fizika
ismeretelmélete szempontjából azonban alapvetően fontos: a
matematikai törvények tapasztalati érvényességének a
problémájáról van szó. Azok előtt vetődik fel ez a probléma, akik
Hume nyomán felismerik, hogy a törvények múltbeli empirikus
érvényéből ezek általános érvényét és ezáltal jövőbeni érvényüket
logikailag egyáltalában nem lehet levezetni. Úgy tűnik, hogy a
modern empirisztikus tudományelméletben csak most kezdenek
rájönni, hogy ezt a problémát még nem oldották meg, és elvileg nem
is oldható meg. Kant megoldási javaslata a következő: A tiszta
szemlélet (idő és tér) egyúttal minden empirikus szemlélet formája
is. Ezért az olyan tételek, amelyek a tiszta szemléletben való
konstrukción alapulnak, minden empirikus szemléletben érvényesek.
Nem térek ki arra a nagyon nehéz kérdésre, mit jelent a tiszta
szemléletnek és minden szemlélet formájának az egyenlővé tétele,
és a megoldási javaslatnak csupán az ismeretelméleti célját
hangsúlyozom. Kant általános tézisének, amellyel a Hume-féle
problémát meg akarja oldani, speciális esetéről van szó. Az olyan
tételeket, amelyek minden tapasztalat során érvényesek, nem lehet
sem speciális tapasztalatokkal megalapozni, sem olyan módon,
amelynek semmi köze a tapasztalathoz.

Ezeknek a tételeknek minden lehetséges tapasztalat feltételeiből kell

következniük. Ekkor van kapcsolatuk minden lehetséges
tapasztalattal, és a priori tudhatjuk, hogy a tapasztalattal nem
cáfolhatók meg. Ebből a tézisből azt a sejtést veszem át (7.
szakasz), hogy az általánosan érvényes empirikus törvények minden
tapasztalat feltételét megfogalmazzák ugyan, azonban a
hierarchikus be-szűkítésüket nem, és hogy az ilyen törvények
megfogalmazása a tapasztalatok által nem korrigálható.

A fenti elgondolást a fizikai geometriára a méréselméletben

alkalmazzák. Bohr tézise, hogy egy fizikai alakzat csak akkor
alkalmas mérőműszernek, ha a szemlélet terében és idejében
kauzálisan le tudjuk írni, erősen kanti ízű. Felvetődik azonban a
kérdés, hogy szemléletünk tere euklideszi-e. Az empirikus
pszichológiának erre valószínűleg az a válasza, hogy szemlélő
képességünk és képzeletünk tere sem nem euklideszi, sem nem
nem-euklideszi, hanem pontatlan. Szemléletesen nem tudunk
különbséget tenni egy ezerszög és egy tízezerszög között, egymillió
és egymilliárd kilométer között, 10-8 és 10-12 cm között. Egy
kantiánus talán azzal az ellenvetéssel élhetne, hogy ez igaz ugyan
az empirikus szemléletre, a tiszta szemléletre azonban nem. Ez az
ellenvetés azonban maga után vonja azt a kérdést, milyen
értelemben létezik tiszta szemlélet. A természettudomány metafizikai
megalapozásában Kant a teret ideának nevezi. Ott a tér abszolút
voltáról van szó, ami nem a szemlélethez, hanem az észhez tartozik.
A mi problémánk szempontjából a következőket mondhatjuk: a
szabatosan meghatározott geometriának látszólag szemléletes
evidenciája azon alapszik, hogy szélsőséges méreteket hajlandók
vagyunk a hasonlóság szabályai szerint kicsinyítve vagy nagyítva
elképzelni. A hasonló alakzatok létezése azonban az euklideszi
geometriának a párhuzamosok posztulátumával ekvivalens
posztulátuma. A kanti tiszta szemlélet tehát már maga is a
gondolkodás terméke (lásd Kritik der reinen Vermmft, 2 kiadás, 161.
oldal, lábjegyzet).

Kant speciális tézisei közül egyet sem veszünk át, csak azzal a
kérdésével foglalkozunk, hogy a geometria megfogalmazza-e a
tapasztalás lehetőségének a feltételeit.

5. Konvencionalizmus
Mielőtt megtárgyalnánk az utolsó próbálkozást az euklideszi
geometria a priori bizonyosságának a megalapozására - tudniillik
Dingler és Lorenzen próbálkozását előbb meg kell tárgyalnunk a
konvencionalizmust, amelynek az ismeretére ott szükség van.

Tekintsük példaként ismét azt az elképzelt esetet, hogy Gauss a

nagy optikai háromszögben a két derékszögtől eltérő szögösszeget
mért. A naiv felfogású geometriai empirizmusból az következnék,
hogy a természetben érvényes geometria nem-euklideszi; a
hierarchizmus alapján pedig arra lehetne következtetni, hogy a
fénysugarak nem egyenesek. A konvencionalizmus szerint mind a
két leírásmód meg van engedve. Beszédünk konvencionális
természetéből adódó félreértés csupán, hogy az egyik leírást
szeretnénk empirikusan helyesként kitüntetni.

Íme egy másik példa: Mintegy 40, és még egyszer 20 esztendővel

ezelőtt a pályaudvari pavilonokban olyan füzeteket árultak, amelyek
az úgynevezett üreges világ elméletét ismertették. Az elmélet szerint
a Föld üreges gömb, amelynek a belső felületén élünk. A csillagok
igen apró világító testek, közel a gömb középpontjához. Az égbolt
hatását csak az kelti, hogy a fénysugarak nem egyenesek, hanem
az üreges gömb középpontján áthaladó körök. Az elmélet azt
követően eltűnt a pavilonokból, hogy tévesen azt jósolta, miszerint
egy Szovjetunióban fellőtt szputnyik legfeljebb 13 600 kilométernyi
repülés után a Föld másik felén, tehát például Amerikában, leesik.
Az elmélet kitalálóinak nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét, hogy
elméletük empirikusan cáfolhatatlan lett volna, ha nemcsak az
optikát (ahol ezt megtették), hanem az anyagi testek kinematikáját
és egyáltalában az egész fizikai geometriát a következő
transzformációnak vetették volna alá: r ->R2/r (R a földsugár, r a futó
sugár polárkoordinátákban a Föld középpontjához viszonyítva). Ezt
azonban valószínűleg nem is akarták, mert akkor elméletük egyúttal
empirikusan bizonyíthatatlanná, vagyis a jelenleg uralkodó elmélettől
megkülönböztethetetlenné vált volna.

Harmadik példaként az általános relativitáselméletet választhatjuk.

Einstein megkövetelte az alapegyenletek általános kovarianciáját
tetszőleges topológiai koordináta-transzformációkkal szemben. Az
első két példa ilyen koordinátatranszformációkra támaszkodik (a
transzformációnak a második esetben szingularitása van). Fel kell
tehát vetni a kérdést, mi a kapcsolat a konvencionalizmus és az
általános kovariancia között.

Negyedik példaként megemlíthető a klasszikus pontmechanika

Hamilton-Jacobi-féle megfogalmazása. Minthogy a newtoni
mozgásegyenlet, amelyben a helykoordináták és az idő a változók,
az idő szerinti másodrendű differenciálegyenlet, a 3n
helykoordinátán kívül még 3n független impulzuskoordinátát is
bevezethetünk. A „kanonikus” írásmódban felírt dinamikai törvények
ekkor invariánsak a hely- és impulzuskoordináták egymás közti
„kanonikus” transzformációival szemben.

Nevezetesen tetszés szerinti Hamilton-függvény esetében

lehetséges a „ciklikus” változókra való transzformáció. Ez a
transzformáció 3n konstans impulzust és 3n az időben lineárisan
növekvő helykoordinátát hoz be.

Ez annyit jelent, hogy a transzformáció tetszés szerinti kölcsönhatási

törvény hatása alatt létrejövő mozgást tiszta tehetetlenségi
mozgásra képez le.

Ezeket a dolgokat a fizikusok jól ismerik. Ismeretelméletileg azonban

az első pillantásra zavaró hatást keltenek. Mi az, ami fizikánkban
valódi tapasztalatok leírása, és mi benne a konvenció ?

Egy mai fizikus nyilvánvalóan így válaszolna: A természettörvények

megengednek bizonyos transzformáció-csoportokat. A természetnek
azok a leírási módjai, amelyek e transzformációkkal egymásba
mennek át, egyenlően jogosultak.

Ez a konvencionalizmus igazságtartalma. Egy mennyiség, amelyet

különböző álláspontok szerint különbözőképpen kell leírni, akkor
pontosan definiált fizikai mennyiség, ha ismeretes, hogy a csoporttal
kapcsolatban hogyan transzformálódik. A természettörvények akkor
nem konvenciók, ha a csoport minden transzformációjánál
formálisan invariánsként („általánosan kovariánsként”) viselkednek.

Ezt a felfogást legyen szabad egy anekdotaszerű élményemmel

szemléltetnem, mielőtt rátérnék részletes absztrakt tárgyalására.
Egy szép nyári estén Martin Heidegger vendégeként ott üldögéltem
vele schwarzwaldi üdülője előtt. A naplementét szemléltük,
miközben keleten a majdnem telihold éppen a hegyoldal fenyői fölé
emelkedett. Heidegger így szólt hozzám: „Weizsӓcker úr, Ön
tulajdonképpen nem mondhatja azt, hogy a Nap lemegy. Azt kell
mondania, hogy a földhorizont emelkedik.”

Én a fentiekben vázolt felfogás értelmében így válaszoltam:

„Teljesen elfogulatlanul mondom, hogy a Nap lemegy. Ugyanis
tudom, hogy ezen ugyanazt értem, mintha ezt mondanám: a Föld
felfelé forgatja a horizontomat. Ha az Atlanti-óceánon Amerikából
jövet, hajóm farán állva, utánanézek annak a hajónak, amely
Európából jövet, röviddel előbb elhaladt mellettünk, azt mondom,
hogy a másik hajó lassan a horizont alá kerül, és tudom azt, hogy a
másik hajó farán álló utas ugyanezt mondhatja a mi hajónkról.
Tudom azt is hogy mind a kettőnknek igazunk van.” Heideggernek
volt-e igaza, vagy nekem?

A probléma egész élessége akkor jelentkezik, ha megkérdezzük,

milyen transzformációk vannak megengedve. Felix Klein
Erlangenben meghirdetett programja szerint egy-egy csoport
kiválasztása egy-egy geometriát definiál. A matematikusok a teret
„pont” elnevezésű elemek sokaságaként szokták felfogni.
Feltételezni szokták tovább, hogy egy geometria minden pontja
egyenjogú. Ez azt jelenti, hogy a definiáló csoport bármely pontot
átvihet ugyanannak a térnek egy tetszőleges pontjába. Csupán két
vagy több pont közti bizonyos relációknak kell invariánsoknak
(változatlanoknak) maradniuk.

A fizika ismeretelmélete szempontjából itt máris felvetődik egy

probléma. Ha minden pont egyenjogú, hogyan lehet őket
egyáltalában megkülönböztetni? Ha nem tudjuk őket egyedi
tulajdonságokkal megkülönböztetni, hogyan mondhatjuk meg, hogy
egy transzformáció melyik pontot melyikbe viszi át?

A matematikus könnyen túlteszi magát a dolgon, a pontokat valami

úton-módon megkülönböztetettnek és megjelöltnek „képzeli”. (Régi
vicc: A kísérleti fizikus, az elméleti fizikus és a matematikus közti
különbség egy szardiniásdoboz kinyitási feladatával szemléltethető.
A kísérleti fizikus egyszerűen kinyitja a dobozt. Az elméleti fizikus
közöl egy eljárást, amellyel a doboz kinyitható. A matematikus
kinyitottnak képzeli a dobozt.)

A megjelölés, a pont „neve”, olyan jegy, amelyet „kívülről”

biggyesztünk rá. A jelölés tehát a pontnak sem „belső”, sem a
térszerkezet által kitüntetett tulajdonsága, vagyis nem tárgya a
geometriának. De ezt az elképzelt geometriát hogyan használja fel
reálisan a fizikus? Ha a tapasztalás egy tárgyának, amelyet
geometriai értelemben pontként akar felfogni, nevet ad, hogyan tudja
megállapítani, hogy a név valóban hozzátapadt-e a ponthoz, vagyis
hogy az a pont, amelyet ezzel a névvel jelölt meg, ugyanaz a pont-e,
mint röviddel azelőtt volt.

A probléma speciális esete annak a kérdésnek, hogyan

különböztethetők meg ugyanazon fogalom alá tartozó tárgyak. A
mindennapi élet tárgyai esetében megfelelő válasz a következő: a
tárgyaknak mindig vannak más tulajdonságai is, amelyeket a közös
fogalom nem határoz meg, azaz mindig más, azaz különböző
fogalmak alá is esnek. Itt van két macska, de az egyik fehér, a másik
fekete. Itt van két fekete macska, de az egyik nagyobb, a másik
kisebb stb. De ha fogalmilag meg nem különböztethető két tárgyat
képzelünk el, egy gondolkodási hagyomány (amelyet Leibniz és
Kant különbözőképpen használt fel) azt mondja ki, hogy a kettő nem
lehet ugyanazon a helyen, tehát legalábbis a helyük mindig
megkülönbözteti őket. De ha fogalmi szempontból strukturálatlan
helyek, éppen a pontok, a megkülönböztetendő tárgyak, ördögi kör
volna, ha azon hely szerint akarnánk őket megkülönböztetni, ahol
vannak.
A szokásos válasz nyilván a következő: A fogalmilag azonos
tárgyakat, ideális esetben tehát pontokat, csak rámutatással lehet
megkülönböztetni. Ezáltal bevezetjük a fizika ismeretelméletébe a
rámutató szubjektumot, mint a használt fogalmak értelmének
elengedhetetlen előfeltételét. Ezt a lépést valóban alapvetőnek és
elkerülhetetlennek tartom. Ez egyelőre puszta állítás. A következő
szakaszokban lépésről lépésre tárgyalom a fizikai geometria
szemantikusan konzisztens bevezetését. A vezérfonal a
konvencionalisztikus szabadság fokozatos felismerése.

6. Az euklideszi geometria operatív megalapozása Dingler szerint

Hugo Dingler, Poincaré konvencionalisztikus érvei erősségének az

ismeretében megpróbálkozott azzal, hogy megmentse az euklideszi
geometriának az empirikus fizika fölé való rendelését. Nem állítja
többé ennek a geometriának a „tér” fizikai tárgyára vonatkozó
ontológiai igazságát, hanem azt mondja, hogy operatíve szükség
van rá, hogy a fizikát metodikailag egységesen lehessen felépíteni.
Ebben az értelemben véli Kantnak azt a gondolatát megvalósítani,
hogy a geometria az empirikus fizika lehetőségének a feltételei közé
tartozik.

Lorenzen Dinglernek ezeket a szinte nyomtalanul eltűnt gondolatait

ismét elővette, és „protofizikai” programmá építette ki. Lorenzennek
ezek a tézisei adekvát módon csak protologikájával
összefüggésben, tehát általában a hie-rarchizmusnak operatív vagy
diszkurzív alapon való helyreállításával összefüggésben
tárgyalhatok. Ebben a dolgozatban erre nincsen lehetőség. Éppen
ezért itt csak Dingler véleményem szerint nagyon fontos
alapgondolatával foglalkozom.

Az erlangeni program értelmében vett geometriát az alapul vett

pontsokaság önmagára való leképezéseinek egy csoportja
határozza meg. Megköveteljük, hogy bármely pont bármely másikba
átvihető legyen (a tér homogenitása), azonban a pontoknak egy
részsokaságát (egy „alakzatot”) ne lehessen bármely azonos
nagyságú részsokaságba átvinni. Az olyan alakzatokat, amelyeket a
csoport egymásba visz át, a kérdéses geometria értelmében
egyenlőknek nevezzük. A legszűkebb csoportokban, vagyis azokban
a legkisebb osztályokba sorolásokban, amelyeket a geometriában
tárgyalni szoktak, a metrika invariáns marad. Speciálisan ilyen az
euklideszi csoport.

Azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen az euklideszi csoport

definiálta csupán a határvonalat a geometria és a fizika között (lásd
az 1. szakaszt). Az euklideszi csoport a „kongruens” testeket
egymásba viszi át, függetlenül a helyüktől és irányuktól. Fizikailag
viszont elemi tapasztalataink szerint az irányok között lényegi
különbség van, például fent és lent között. A görög tudósok ismerték
azt a gondolati lehetőséget, hogy egyes kitüntetett helyek és irányok
bizonyos testekre (például a Földre) vagy a világegyetemre
vonatkoztathatók. Bármilyen fizikai vagy kozmológiai modellt
választottak is, ez nem módosította a geometriát, amely a
kongruens, de helyileg és esetleg kvalitatívan is különböző testeket
ekvivalensekként kezeli. Azt tapasztalták tehát, hogy léteznek olyan
tulajdonságok, amelyek minden testre érvényesek, és függetlenek
az összes többi empirikus különbségtől. Ebből született meg a testek
hierarchikusan fölérendelt tudományára vonatkozó elképzelés,
amely mintha már nem alapult volna a tapasztalaton: a geometria.

A 19. század empirizmusa azonban megkövetelte azoknak a

tapasztalatoknak a megadását, amelyek indokolják a fölérendelést.
Helmholtz a választ a szabadon eltolható merev testek létezésében
vélte megtalálni. Ez a követelmény azonban nem bizonyult
elegendőnek ahhoz, hogy konstans görbületű metrikus geometriát
alapozzanak rá. Dingler egy további csoportelméleti követelményt
használt, amelyet a legkönnyebben az operatív felfogásban
ismertethetünk, amely nála amúgy is központi helyet foglal el.
Amikor üveg- vagy fémcsiszolók pontos (euklideszi) síkot akarnak
előállítani, váltakozva lecsiszolnak egymáson három testet. Két test
egymáson lecsiszolva konstans görbületű határfelületet
eredményezne. Ha mind a kettő kongruens módon illeszkedik egy
harmadik határfelületre, akkor a görbület zérus.
Dingler lényegében így érvelt: ha geometriai méréseket akarunk
végezni, először a mérőműszerek geometriai tulajdonságait kell
rögzítenünk. Ennek egyértelműen és ezért vita nélkül felismerhető
módon kell történnie, amit egy sor valóban kivitelezhető művelettel
érnek el. Ezek közül nyilván a legfontosabb a síknak a vázolt módon
való előállítása. Ezek a műveletek garantálják, hogy a
mérőműszerek azzal a pontossággal, amellyel az egyértelmű
előírásokat készítésüknél követték - elvileg tehát tetszőleges
pontossággal eleget tesznek egy bizonyos, mégpedig az euklideszi
geometriának. Ennek következtében minden objektumot, amelyet
ezekkel a műszerekkel kimérnek, a mérések segítségével olyan
geometriai tulajdonságokkal kell jellemezni, amelyek
szükségszerűen csak ebben a geometriában élesen definiáltak, és
ezért éppen e geometria törvényeinek tesznek eleget. Vagyis tisztán
műveleti (operatív) előírások alapján a priori biztos, hogy a
tapasztalatban lehetséges minden geometriai tényállás kielégíti az
euklideszi geometriát. Ha most például valaki
fénysugárháromszögekben azt tapasztalja, hogy a szögek összege
nem két derékszög, akkor a priori biztos, hogy ez csak úgy
értelmezhető, miszerint a fénysugarak nem egyenesek. Rögtön
belátható, hogy négy konvencionalisztikus érvünk közül az eddig
kifejtett alakban egyik sem helytálló. Egyikben sincsen szó arról,
hogyan kell a geometriai mérőműszereket elkészíteni (a harmadik
példát, az általános relativitáselméletet illetően lásd a 9. szakaszt).
Az egyedi pontok megjelölésének a problémáját, amelyet az 5.
szakasz végén tárgyaltunk, Dingler tehát geometriai fogalmaknak,
azaz alakzatosztályoknak az operatív megjelölésével egészíti ki.
Ehhez csupán Bohrnak a mérési folyamatról vallott felfogása
hasonlít (4. szakasz vége), és Bohr valóban arra az eredményre
jutott, hogy minden mérést klasszikusan kell leírni (tehát feltehető,
hogy euklideszien is, noha tudomásom szerint erről Bohr nem
mondott semmit).

Amikor Dingler gondolatait 1935 táján megismertem, rögtön

felismertem erejüket, mégis úgy reagáltam rájuk, mint ahogyan
azelőtt és azután szinte minden fizikus reagált: a Riemann-féle
geometriának Einstein által a fizikába való bevezetését ilyen
metodológiai érvekkel nem lehet tévesnek minősíteni. Ebből
következően Dingler érveinek is metodológiai hibát kell
tartalmazniuk. Amikor a hibát megtaláltam (ma is az a véleményem,
hogy nem tévedtem), cikket írtam róla, és felkerestem Dinglert,
akivel nyolcórás, természetesen eredménytelen vitát folytattam. A
vita fő érveit itt (feltehetően szubjektív színezetű) emlékeim alapján
vázolom.

Bohr hasonló felfogása jó ötletet adott nekem. Bohr azt állította -

noha sokkal kevésbé precízen, mind Dingler -, hogy a
mérőműszereknek téridőben leírhatóknak kell lenniük (egyébként
nem figyelhetnénk meg őket), és kauzálisan kell működniük
(egyébként a leolvasott értékből nem lehet a mérés tárgyára
következtetni). Azonban de facto csak a klasszikus fizikában
lehetséges a téridőbeli leírás és a kauzalitás követelményének az
egyesítése, úgyhogy a mérőműszereket klasszikusan kell leírni.
Azokat a gyakran tárgyalt problémákat, amelyeket ez az érvelés
felvet, itt nem érintem. A Dinglerrel való összehasonlítás érdekében
mindössze annyit teszek, hogy Bohr szándékának két lehetséges
értelmezését veszem, egy tévését és egy helyeset. Bohr nem így
érvel: „Minden mérőműszer eleget tesz a klasszikus fizikának. Tehát
a mérés tárgyának minden fizikai tulajdonságát a klasszikus fizikával
összhangban definiálja. Vagyis minden mérhető tárgyra érvényes a
klasszikus" fizika.” Valójában így érvel: „Minden mérőműszer csak
akkor alkalmas mérésre, ha klasszikusan leírható. A mérés tárgyaira
azonban, legalábbis atomi szinten, nem a klasszikus fizika érvényes,
hanem a kvantumelmélet. Ezek a tárgyak tehát nem objektiválhatók
közelítően makroszkopikus testekként. Ez a komplementaritás. A
mérőműszereknek tehát makroszkopikus testeknek kell lenniük, és
ha a klasszikus fogalmakkal való közelítő leírás nem érvényes,
többé nem alkalmasak (ideális) mérőműszerekként.”

Hasonlóan érveltem Dingler ellen is. Dingler azt állítja, hogy érvelése
kanti értelemben a priori, vagyis minden konkrét tapasztalattól
függetlenül érvényes, csupán attól függ, hogy (térbeli) tapasztalás
egyáltalában lehetséges-e. Ebben az esetben azonban érvelésének
akkor is érvényben kellene maradnia, ha azt a feltevést tesszük,
hogy a konkrét tapasztalás szerint minden test és a fény úgy
viselkedik, mint egy bizonyos nem-euklideszi geometriában a testek
és a sugarak, amely geometria csak kicsinyben (gyakorlatilag: az
ember mindennapos tapasztalatainak körében) tekinthető megfelelő
közelítéssel euklideszinek. Ekkor azonban az euklideszi síkok
Dingler-féle operatív előállításának kellően nagy méretű
munkadaraboknál (vagy kellően pontos megvalósításánál) fizikailag
előrejelezhető és ismételhető módon kudarccal kell járnia. Feltettem
például, hogy az összeillesztéshez és csiszoláshoz szükséges
mozgásoknál a síkok olyan módon deformálódnak, hogy tökéletesen
lecsiszolódnak anélkül, hogy valaha fedésbe kerülnének. Talán még
helyesebb volna azt feltételezni, hogy a csiszolás sikerül ugyan,
azonban az e síkon megrajzolt euklideszi háromszög szögeinek
összege (kicsinyben való mérésnél, három különböző helyen
mérhetően) megváltozik. Amikor a vitában idáig jutottunk, Dingler
emlékezetem szerint csak annyit mondott, hogy a testeknek általam
feltételezett viselkedése „fantasztikus állítás”, amelyet be kell
bizonyítanom. Ekkor úgy véltem (és ma is úgy vélem), hogy a
vitában határozottan győztem. Érvelésemnek ugyanis nincsen
szüksége empirikus helyességre, elég csupán a fizikai testek
viselkedésére vonatkozó ezen feltételezés elképzelhetősége. Ezáltal
elképzelhető olyan konkrét tapasztalat, amely Dingler követelményét
pontosan megadható nagyságrendben teljesíthetetlenné teszi.
Igényével ellentétben nem lehet belátni, hogy Dingler
feltételezésének minden konkrét tapasztalattól függetlennek kell
lennie. Valamivel barátságtalanabbul fogalmazva: egy fizikai
hipotézis nem lehetetlen azért, mert az elkerülése végett bevezetett
metodológia szempontjából fantasztikusnak látszik.

7. Szemantikus konzisztencia
2. Klasszikus és temporális logika
5. Befejező megjegyzések
4. Egy komplementaritáslogika gondolata
10. Függelék Néhány, a kvantummechanikában alkalmazott
matematikai fogalom magyarázata
1. Az egészség
6. Szellem és forma
Függelék
7. Szemantikus konzisztencia

Beiktatunk most egy tudományelmélettel foglalkozó szakaszt.

Először rávilágítunk arra, hogyan állunk a fizikai geometria
alapjainak kérdésével. Jelenleg a konvencionalizmus által felvetett
kérdés csoportelméleti precizírozásánál tartunk. Elfogadtuk azt a
feltevést, hogy létezik a pontoknak egy sokasága, amelyet „térnek”
nevezünk. A pontok a természettörvények szempontjából
ekvivalensek, rámutatással azonban megkülönböztethetők. Tudjuk
azt is, hogy a relativitáselmélet értelmében ezt a sokaságot
pontszerű események téridősokaságával kell helyettesíteni, amelyet
Minkowski „világnak” nevezett (8. szakasz). Elő kell készülnünk
továbbá arra, hogy e pontsokaság feltételezését kvantumelméletileg
bíráljuk, és esetleg megalapozzuk (10. szakasz). Most azzal a
kérdéssel foglalkozunk, kitünteti-e valami, és ha igen, mi tünteti ki a
tér önmagára való leképezéseinek azt a csoportját, amely a fizikai
geometriát, vagyis alakzatok ekvivalenciarelációját definiálja.

Történetileg már találtunk ilyen kitüntetett geometriát, tudniillik az

euklideszit. Felvetettük a kitüntetettség indokolt voltának a kritikai
kérdését (akár euklideszi, akár más kitüntetett geometriáról legyen is
szó). A kapott három választ sorra ki nem elégítőnek találtuk:
indokolás evidenciával, közvetlen tapasztalattal és a tapasztalat
lehetőségi feltételeinek hierarchikus rögzítésével. Ezzel együtt
azonban a geometria példáján a tudományelmélet történetének egy
részletét is megtárgyaltuk. Hogyan szerezhetünk egyáltalában
bizonyosságot egy általános érvényű tétel igaz voltáról? Az e
kérdésre adott válaszok története durván szólva, négy választípust
kínál: naiv magától értetődőség, evidenciára való hivatkozás,
igazolás tapasztalat útján, elmélkedés a tapasztalat lehetőségének
feltételeiről. Azt mondhatjuk, hogy mind a négy igazolási mód
általánosan belátható okokból kudarcra van ítélve, legalábbis eddigi
alakjában. Egy vélemény naiv magától értetődősége egyáltalában
nem érv a vélemény mellett, hanem az érvek szükségességének az
érzését megelőző állapot. Az evidenciára való hivatkozás a kritikus
kérdésekkel szembeni önvédelem. Az evidencia azonban nem érv
olyankor, ha van valaki, aki az evidenciát nem éli át. Az ok lehet az
is, hogy az illető nem látja azt, amit ha látna, az evidens volna a
számára; de lehet az is, hogy az illető ellenérvet vagy ellenpéldát lát.
Az evidencia szóban rejtőző látás fogalma az empirisztikus vagy
szenzualisztikus reflexió számára csak képies jelentésű. A reflexió
igyekszik az evidenciát érzéki evidenciára korlátozni, és a
valóságtudományokat, így a fizikát, erre akarja alapozni. A Popper
által erre ismételten felhozott ellenérv az, hogy a fizika törvényeitől
általános érvényt várunk el, és általános törvényekként nem
alapozhatok meg tények puszta, lényegileg sohasem teljes
felsorolásával. Kant az általános törvényeket a tapasztalat
szükséges feltételeiként indokolja meg. Indokolására a fenti
ellenvetés csak akkor nem érvényes, ha a feltételek szükséges volta
maga evidens. Hogy ez az evidencia hiányzik belőle, legalábbis a
Kant vagy Dingler által választott hierarchikus megfogalmazásban,
azt a 3. és 6. szakasz végén már láttuk. A logikai vagy strukturális
evidencia problémáját itt sem tárgyaljuk, akárcsak dolgozatunk többi
részében.

A Popper-féle tézist követhetnénk addig a pontig, hogy az általános,

a tapasztalatra érvényes törvények nem igazolhatók. Kevésbé
világos, hogy legalább a hamis voltuk kimutatható-e. A Kant és
Dingler felfogása elleni ellenpéldáink az absztrakció magasabb
fokán állanak, mint az empirikus hamisság foka. Nem állítottuk azt,
hogy van olyan tapasztalat, amely a tiszta szemlélet euklideszi
természetével vagy euklideszi síkok előállíthatóságával össze nem
egyeztethető, hanem csupán azt állítottuk, hogy lehetséges a
szemléletre vagy a testek viselkedésére vonatkozó olyan hipotézisek
felállítása, amelyek ha igazak, Kant és Popper elvárásainak a
megvalósulását kizárják. Egyébként sem az igazolási, sem a cáfolási
hit nem állja ki azt a bírálatot, amelyet a konvencionalizmus
mindkettőnek a premisszáin gyakorol.

A tudományelméletnek Th. S. Kuhn által kezdeményezett

továbbfejlesztése ezeket az eddigelé megoldatlan problémákat
többé-kevésbé mellőzi, és először a tudomány történeti fejlődését
vizsgálja. Ezt a fordulatot úgy tekinthetjük, mint a tudományelmélet
jogos bírálatát a saját hierarchizmusán. A tudományelmélet sincsen
hierarchikusan fölérendelve annak a tudománynak, amelynek az
elmélete. Az elméletet a tudomány története korrigálhatja.
Másképpen fogalmazva: amennyiben a tapasztalat tudásunk alapja,
akkor nyilvánvalóan csak tapasztalat útján tudhatjuk meg, mi a
tapasztalat, és az ebből a szempontból fontos tapasztalati terület
éppen a tudomány története.

Kuhn a tudomány történetét paradigmák sorozataként írja le. Minden

paradigma a normális tudomány egy-egy fázisában uralkodik, és a
régi paradigmák újjal való felváltása tudományos forradalom
keretében megy végbe. Heisenberg már Kuhn előtt zárt elméletek
sorozataként írta le ugyanazt a történést. Minden újabb elmélet
magában foglalja a régit, és korlátozza közelítő érvényességének
tartományát.

Minket a Kuhn és Heisenberg közti különbség érdekel. Tehát a

probléma megoldására használható paradigmatikus eljárás és a
tapasztalás egy tartományát kielégítő pontossággal leíró elmélet
közti különbségről van szó. Kuhn tézisére, hogy a paradigmatikus
eljárásokat általánosabban használják, mint az értelmezésükre
használt elméleti szabályozási rendszereket, számos történeti példa
ismeretes. Fő példáink a fizikai geometriára vonatkoznak, mégpedig
a klasszikus elméletben használt euklideszire, a speciális
relativitáselméletben bevezetett Minkowski-félére és az általános
relativitás-elméletben bevezetett Riemann-félére. Ezek nem zárt
elméletek a Heisenberg-féle értelemben? Pontosan meghatározott
matematikai elméletek ezek. Az empirikus, technikai valóságra való
alkalmazásuk azonban feltételezi, hogy tudjuk, e valóság mely
jelenségeivel kell azonosítanunk a bennük szereplő matematikai
fogalmakat, kezdve a pont, egyenes, távolság fogalmával. Vagyis
éppen azt feltételezi, hogy nem ragadunk meg a konvencionalizmus
problémájában.

Azt javaslom, hogy ezt a problémát a továbbiakban történetileg

vegyük szemügyre. A matematikai elméletek értelmezése szintén
paradigmákon át történik, és általában éppen a paradigmák az
elméletek bevezetésének az indokolásai.

Egy jelenségtartomány elmélete mindig a jelenségek előzetes

megértéséből indul ki. Amikor az elmélet már elnyerte teljes
matematikai alakját, a matematikai formalizmust meg lehet benne
különböztetni a formalizmusban használt fogalmak fizikai
értelmezésétől. Az értelmezés az előzetes megértésen alapszik.
Legyenek például x1y1z1 és x2y2z2 két pont derékszögű koordinátái.
Ekkor

a két pont távolsága. Hogy mi a távolság, azt már tudjuk.

Itt egy nagyon fontos tudományelméleti probléma vetődik fel,

amelyet én a szemantikus konzisztencia problémájának neveztem
el. Az előzetes megértés szolgáltatja a szemantikát, a matematikai
elmélet fizikai jelentését. Ám az így értelmezett elmélet éppen
ugyanazokat a jelenségeket írja le, legalább is bizonyos aspektusok
tekintetében, amelyek körében az előzetes megértés mozog.
Összeegyeztethető-e a jelenségek elméleti leírása az előzetes
megértéssel? Vagyis szemantikusan konzisztens-e az elmélet,
amelynek a matematikai konzisztenciáját feltételezzük, a
szemantikus konzisztenciát úgy értve, hogy az értelmezett elmélet
egésze - tehát a matematikai elmélet az előzetes megértéssel
együttesen - ellentmondásmentes-e? A kérdés gyakran nem
dönthető el közvetlenül, legalábbis akkor nem, ha az előzetes
megértést magát nem fogalmazták meg elméletileg. Előfordulhat,
hogy az elmélet precizírozza az előzetes megértést. Vagyis az
ember hozzászokik, hogy az előzetes megértést az elmélettel
összhangban mondja ki, és száműzze az oda nem illő beszéd- és
elképzelésmódokat. Az euklideszi geometria ilyen értelemben
precizírozza a térbeli szemlélet előzetes megértését (lásd a 4.
szakasz végét). De az is előfordulhat, hogy az elmélet az előzetes
megértést kifejezetten kijavítja. Klasszikus példa erre Einstein
bírálata egymástól távoli események egyidejűségére vonatkozóan
(8. szakasz). Zárt elmélet esetében azonban mindenképpen meg
kell követelni a szemantikus konzisztenciát.

A követelmény azonban kétértelmű. Megfogalmazható szűkebb és

tágabb értelemben. Ez azzal függ össze, hogy az elméletek
nemcsak leírják a jelenségek lefolyását, hanem meg is
magyarázzák. A magyarázás fogalma körüli igen bonyolult
tudományelméleti vitába itt nem akarunk belemenni. A leírás és a
magyarázat közti különbséget ehelyett inkább az euklideszi
geometria példáján szemléltetjük. Amikor a babilóniai geometria a
Pitagorasz-tételt ténybelileg érvényes természettörvényként ismerte,
azt mondjuk, hogy a természetet ennek a törvénynek a segítségével
írta le. Amikor egy matematikus, mondjuk Pitagorasz, a tételt néhány
axiómából levezette, és ilyen értelemben bebizonyította, azt
mondjuk, hogy a babilóniaiak által megfigyelt jelenséget
megmagyarázta. A leírás és a magyarázat, így fogalmazva, relatív
fogalmak. Azt is mondhatnánk, hogy a babilóniaiak az egyesével
leírt jelenségeket az empirikusan megalapozott, de általánosan
érvényesként posztulált tételként megmagyarázták. Másrészt viszont
azt is mondhatnánk, hogy a görögök azokkal az elvekkel,
amelyekkel magyaráztak, tehát például az euklideszi geometria
axiómáival, csak bizonyos, igen gyakori jelenségeket írtak le. A
terminológiának ebben az eltolhatóságában rejtőznek a „fogalom” és
„törvény” értelmének a problémái. A magyarázat szó az általunk
használt értelemben mindig olyan összefüggés szükséges voltát
jelenti, amelyet nélküle csak leírni lehetne. Ám a szükségesség
maga is csak relatív más, végső soron evidensen átélt vagy csak
leírt összefüggésekre vonatkozóan. Ha most az elmélethez
szükséges előzetes megértést a jelenségek egy tartományának a
leírásaként fogjuk fel, az elmélet ennek a leírásnak egy részét
megmagyarázhatja (mint ahogyan Pitagorasz bizonyítása
megmagyarázza a Pitagorasz-tétel általános érvényét), egy másik
részét maga is leírja, esetleg precízebb fogalmakkal (posztulálva az
alapvető alakzatoknak, a pontnak, egyenesnek, testnek a létezését),
egy harmadik résszel pedig, mint tárgyán kívül fekvővel, nem
foglalkozik (például a tér irányai közti fizikai különbséggel).
Szűkebb értelemben szemantikusan konzisztensnek nevezhető az
az elmélet, amelynek előzetes megértése, amennyiben az elmélet
maga ezt megmagyarázza, összefér a magyarázattal. Például az
euklideszi geometria előzetes megértésében nem fordulhatnak elő
olyan háromszögek, amelyekre empirikusan nem teljesül a
Pitagorasz-tétel és a szögek összege nem két derékszög. Egy
elmélet a szűkebb értelemben akkor szemantikusan konzisztens, ha
nem váltak benne ismeretessé szemantikus inkonzisztenciák.

A tágabb értelemben szemantikusan konzisztensnek akkor

nevezünk egy elméletet, ha szemantikusan inkonzisztenciák elő sem
fordulhatnak benne. Ez a követelmény azonban ismét kétféleképpen
értelmezhető. Az első értelmezés megfelel a Heisenberg-féle
zártelmélet-fogalomnak. Az elméletet tételezzük fel matematikailag
ellentmondásmentesnek, és írjuk elő, hogy az előzetes megértést
csak az elmélettel összhangban szabadjon értelmezni. A
szemantikus konzisztenciát ekkor az előírás biztosítja. Ezzel
azonban a szemantikus konzisztencia igazi problémájától eltekintünk
. Hiszen előírással nem lehet biztosítani, hogy a jelenségeket az
elmélet segítségével korlátlanul lehessen leírni. Éppen az volt
Dingler hibája, hogy ezt előírással, paranccsal akarta biztosítani.
Heisenberg éppen ezért következetesen a zárt elméletek
érvényességi tartományáról ír. Ez a tartomány éppen azokat a
jelenségeket foglalja magába, amelyek teljesítik az előírást. Hogy az
érvényességi tartománynak hol van vége, azt csak további
tapasztalatokkal vagy e további tapasztalatoknak egy átfogó zárt
elmélettel való megmagyarázásával lehet meghatározni. Ekkor az
elmélettel többé össze nem egyeztethető tapasztalat mintegy az
előzetes megértésnek az eddigi elméleten túl való kiterjesztése. Az
új tapasztalatokat általában az addigi elmélet fogalmaival
fogalmazzák meg, és éppen ez vezet ellentmondásokra. Csak az új
elmélet az, amely az új törvényekben szereplő fogalmak értelmét
úgy változtatja meg, hogy az ellentmondások megszűnnek
(„látszólagosaknak bizonyulnak”). A régi elmélet ebben az
értelemben az újnak előzetes megértése. Általában az a helyzet,
hogy az új elmélet megmagyarázza annak egy részét, amit a régi
csak leír. Heisenberg zárt elméletei ezáltal a szűkebb értelemben
szemantikusan konzisztenseknek bizonyulnak mindaddig, amíg
igazaknak számítanak. Tágabb értelemben csak érvényességi
tartományukban szemantikusan konzisztensek, azon kívül
szemantikusan inkonzisztensek.

A szemantikus konzisztencia második és igazi, tágabb értelemben

vett értelmezése olyan elméletre kellene, hogy rámutasson,
amelyben ellentmondások többé nem fordulhatnak elő. Ez legfeljebb
az utolsó és végleges elméletben volna lehetséges. Az elméletek
történeti egymásutánját illetően csupán szabályozó gondolat marad,
amelynek a tárgyalása túllépi e dolgozat kereteit.

Fogalmazzuk meg a most bevezetett beszédmóddal eddigi

problémáinkat. A naiv empirizmus figyelmen kívül hagyja, hogy
minden tapasztalat előzetes megértést használ fel, amely már maga
is tartalmaz fogalmakat, azaz elméleti elemeket, és ennek
megfelelően bírálható. A hierarchizmus az előzetes megértést
elismeri ilyenként, és igyekszik egyszer s mindenkorra rögzíteni azt.
Nem veszi számításba az utólagos javítás lehetőségét. Az előzetes
megértésnek azokat a vonásait, amelyeknek a megváltoztatását
lehetetlennek tartjuk, amennyiben azt akarjuk, hogy egyáltalában
legyen tapasztalat, a tapasztalat lehetősége feltételeinek nevezzük.
Felfogásunk azt mondja ki, hogy az ilyen feltételekről lehet
értelmesen beszélni, azonban a megfogalmazásuk, sőt egész
tartalmuk is megváltozhat a szemantikus konzisztencia utólagos
ellenőrzése után. A konvencionalizmus végül kiemeli a problémát
történeti összefüggéséből, és ezért talán csak tágabb értelemben
vett szemantikusan konzisztens végleges elmélet keretében lehetne
tárgyalni. Itt az 5. szakaszban közölt példákra szorítkozunk.

Az első példa (Gauss háromszögmérése) csak egy feladatot

fogalmaz meg. Az euklideszi geometriának és a fénysugarak
egyenes vonalú terjedési elméletének együttes előzetes megértésén
(előismeret) belül empirikus ellentmondást állapít meg. Jelenlegi
felfogásunk szerint először olyan elméletet kell találni, amely a
jelenségeket ellentmondásmentesen írja le. Az elmélet azután
korrigálja majd az előismeretet. Ilyen elmélet hiányában a példa nem
tárgyalható.

A második példa (üreges világ) fordítva, egy elmélet (például a

klasszikus fizika) keretében van megfogalmazva. Ha kitartunk azon
előzetes megértés (előismeret) mellett, hogy a távolság azt jelenti,
hogy a távolságegységet hányszor lehet ráhelyezni, akkor e definíció
szerint a világnak üreges világ ként való leírása szemantikusan
inkonzisztens, mert megkövetelné, hogy a mértékegység is az r —
>R2 / r transzformációnak megfelelően változzék. A példa
egyebekben csak azt bizonyítja, hogy szűkebb értelemben
szemantikusan konzisztens elmélet keretében olyan megnevezés-
változtatások lehetségesek, amelyeket éppen azért nem lehet
empirikusan megcáfolni, mert az új elnevezések explicit definíciókkal
származnak a régebbiekből.

Az ilyen változtatásokkal szembeni ellenállásunk abból adódik, hogy

a nyelv és az előzetes megértés történelmünk folyamán sohasem
olvadt össze egyetlen elméletté, bármilyen átfogó is legyen az. Ez
világossá válik, ha Heideggernek a naplementére vonatkozó
megjegyzésére gondolunk. Relativisztikus válaszom pontatlan volt.
Igaz ugyan, hogy a két hajó mechanikailag ekvivalens, mert
mozgásuk térbeli tükrözéssel egymásból leszármaztatható. Azonban
a klasszikus dinamika szempontjából a naplamente kopernikuszi
leírása, amelyet Heidegger nekem tulajdonított, valóban kitüntetett
leírás. Forgó vonatkozási rendszerekben ugyanis „látszólagos erők”
lépnek fel. A „látszólagos” szó a szemantikus inkonzisztencia
érzését fejezi ki. A nyelvi szabadságot az előzetes megértés
(előismeret) megfogalmazásában persze ki lehetne annyira tágítani,
hogy a gyorsuló vonatkozási rendszerekre való áttérés
következményeit is helyesen hozzá lehessen gondolni. Másrészt a
szokásos beszédmód, amelyet Heidegger alkalmazott, tartalmazza
az érzékelő szubjektumnak a teljes kapcsolatát az úgynevezett
fizikai folyamattal, azaz a tulajdonképpeni jelenséggel. A fizikailag
objektiválható folyamatnak a jelenségtől való elválasztására mutatott
rá Heidegger. Válaszom azonban éppen erre a szándékára célzott.
Az volt a véleményem, hogy a szubjektum más szubjektumokhoz
viszonyítva relativálódhat, és kell is relativálódnia. Ezért beszéltem
a másik hajó egyik utasáról, aki talán - ezt nem mondtam a barátom.
A tudati állapot megváltozásával a jelenségek is megváltoznak. A
tudatnak a tudomány által okozott megváltozása (a „te” és „alak”
összetartozása) azonban egyike az itt meg nem tárgyalt sok
problémának.

A harmadik példát a 9. szakaszban tárgyaljuk.

A negyedik példa (a Hamilton Jacobi-elmélet) hasonló felépítésű,

mint az első, de fizikailag értelmesebb. A ciklikus koordinátákra való
áttérés egyenértékű a mozgásegyenletek megoldásával. Minden
megoldást az integrációs állandó jellemez. A klasszikus
pontmechanikában tehát előzetes megértésre van szükség ahhoz,
hogy a szabad folyamatokat a kölcsönhatási folyamatoktól meg
lehessen különböztetni. A kanonikus transzformációkkal szembeni
invariancia azt bizonyítja, hogy a pontmechanika önmagában az
előzetes megértést nem tudja megmagyarázni.

Összefoglalóan talán annyit mondhatunk, hogy a konvencionalizmus

a problémák meglehetősen különböző két osztályára mutat rá. Az
előzetes megértést illetően utal a nyelv konvencionális, illetve
történetileg relatív természetére, és a nyelvi játékok lehetőségére.
Ez a nyelvfilozófia keretébe tartozik, és matematikai szigorúsággal
talán meg sem oldható. Ha az ember elég sokáig beszél ilyen
kérdésekről, érzékeny és megvan benne a jóakarat, végül jobban
megértjük egymást, és olyan nyelvet fejlesztünk ki, amelyben ez a
megértés hatékonnyá válik. A matematikai elmélet keretében a
konvencionalizmus a törvényeknek traszformációs csoportokkal
szembeni invarianciájára redukálódik. Hogy mely csoportokról van
szó, azt a mai fizika előzetes megértése alapján kell
megfogalmaznunk.

8. Speciális relativitáselmélet

A speciális relativitáselmélet előzetes megértése egyebek között az

euklideszi geometriát és a newtoni mechanikát tartalmazza. Mind a
kettőt tekinthetjük lezárt fizikai elméletnek, és felvethető szemantikus
konzisztenciájuk kérdése.

Az euklideszi geometria fizikai axiomatikája célszerűen a merev

testekre vonatkozó Helmholtz-Dingler-féle műveleteket veheti alapul.
Így megalapozható a valós háromdimenziós forgások és eltolások 6
paraméteres euklideszi csoportja. Az elmélet ekkor szűkebb
értelemben szemantikusan konzisztens. Az előzetes megértés
azonban merev testek létezését feltételezi. Ez először is idealizálás.
A jelenségekben a testek csak közelítőleg merevek. Az ideálisan
merev állapot tetszés szerinti pontossággal való megközelítése nem
magától értetődő fikció. Elő kell készülnünk arra a lehetőségre, hogy
az elmélet érvényességi tartománya korlátozott lesz. Másodszor a
geometria a merev testek létezését csak az előzetes megértésben
használja fel, azonban nem magyarázza meg. A 19. század második
felében a statisztikus mechanikában fokozatosan felfedezték, hogy a
klasszikus mechanikának a testek belsejére való alkalmazása olyan
nehézségekre vezet, amelyek alighanem elvileg legyőzhetetlenek. A
problémát mindenesetre csak a kvantumelmélet oldotta meg (lásd a
10. szakaszt).

A klasszikus mechanika az euklideszi csoporthoz négyparaméteres

kiegészítést fűz hozzá, a 19. század végén végzett csoportelméleti
megfontolások (I. Lange) alapján. A kiegészítés az időt tartalmazó
transzformációkból áll. Az időeltolás egyparaméteres alcsoportját,
amely az idő homogenitását fejezi ki, könnyen elfogadták, többnyire
mint annak a feltevésnek a megfogalmazását, hogy mindig
érvényesek ugyanazok a természettörvények. Azonban a
„tulajdonképpeni Galilei-transzformációk”, amelyek a tehetetlenségi
rendszereket egymásba transzformálják, a speciális relativitás elvét
tartalmazzák, amely sok filozófiai vitát ébresztett. A viták történeti
felosztásban két fázisban folytak le. Az egyiket Einstein előtti, a
másikat Einstein utáni fázisnak nevezhetjük. Einstein előtt a
relativitás elve csak akkor látszott általános természeti elvként
megalapozottnak, ha a klasszikus mechanikát fogadták el a
természetre vonatkozó alapvető tudománynak. Ezt a premisszát
mechanisztikus világképnek is nevezhetjük. Ennek a premisszának a
feltételezése mellett állította és vizsgálta a mozgás relativitását
például Leibniz (Clarke-kal, azaz Newtonnal szemben), Kant (a
természet-tudomány metafizikai alapjaiban) és Mach (szintén
Newton ellen.) A 19. század fizikusai azonban úgy kerülték meg a
probléma nehézségeit, hogy feltételezték a térben nyugvó speciális
szubsztanciának, az éternek a létezését. Ez az oka, hogy csak a
Michelson-kísérlet, illetve annak Einstein által való értelmezése tette
elkerülhetetlenné a filozófiai problémát, most a Lorentz-féle
transzformációs csoport alapján. A speciális relativitás elve csak
Einsteinnél vált egy bizonyos jelenségekre érvényes szabályból a tér
és idő választott leírásának nélkülözhetetlen részévé. Einstein joggal
vélhette, hogy csupán ő adott precíz fizikai alakot a fentebb
megnevezett filozófusok szándékainak (elsősorban Machról és talán
Leibnizről lehet szó; Kant nézeteit a mozgások relativitásáról
bizonyára nem ismerte).

A fizikai alak azonban filozófiai szempontból nyugtalanító problémát

tartalmaz, amelyre Einstein a speciális relativitáselmélet felállítása
után egyhamar rájött. A speciális relativitáselmélet tagadja az
abszolút tér létezését anélkül, hogy jogosulttá tenné a mozgások
általános relativitásának a feltételezését. Arról van szó, hogy
empirikusan jogos, de kényelmetlen feltevés áll látszólag kényelmes,
de jogosulatlan két feltevés között. A két irányba való elhatárolást
külön-külön tárgyaljuk.

Hogy abszolút tér nem létezik, így fejezhetjük ki: a tér egy pontjának
az idő folyamán való azonossága szemantikusan konzisztensen
nem állítható. Ha kétszer egymás után rámutatok egy pontra, nem
lehet tudni, hogy ugyanarra a pontra mutattam-e rá.
Megpróbálkozhatnánk azzal, hogy a pont azonosságát objektiváljuk,
amennyiben jelet, mondjuk egy test felismerhető részét (röviden
testet) rögzítünk hozzá. Azonban az a csoport, amelyre vonatkozóan
a mozgástörvények invariánsak, az olyan állapot leírását, amely
szerint a test a pontban nyugszik, olyan állapotba transzformálja,
amelyben a test konstans sebességgel halad egyenesvonalú pályán,
amely a ponton csak egy bizonyos időpontban halad át.
Ezt a gondolatmenetet már a klasszikus mechanika is lehetővé tette.
Így járt el például L. Lange, amikor bevezette az egymással
ekvivalens tehetetlenségi rendszereket. Einstein ehhez hozzátette,
hogy az időpontoknak sincsen a mérőműszertől (igazi óra) független
azonosságuk. Gondolatmenete úgy hatott, mint amikor hirtelen
kigyullad a világosság, mert ez volt az első következetes
átvizsgálása annak, amit itt szemantikus konzisztenciának
neveztünk el. Legyen szabad ezért gondolatmenetének metodikai
tartalmát egy téves és egy helyes módon értelmeznem (mint Bohrral
tettem a 6. szakaszban.) A kiindulási pont közös: a fény
hullámelméletéből következik a fénysebesség konstans voltónak a
posztulátuma, a Michelson-kísérletből következik a fényre is
érvényes (tehát minden ismert természeti jelenségre érvényes)
relativitási posztulátum. A kettő együtt eredményezi a
természettörvények Lorentz-transzformációval szembeni
invarianciáját. Most lássuk a további téves fogalmazást: „Tehát
egymástól távoli események abszolút egyidejűségét órákkal nem
lehet megállapítani. Amit nem lehet megállapítani, nem létezik. Tehát
abszolút egyidejűség nem létezik.” A helyes fogalmazás a
következő: „Az abszolút egyidejűség a Lorentz-transzformációval
szemben nem invariáns. Ha minden természettörvény Lorentz-
invariáns, akkor abszolút egyidejűség nem létezhet. Előzetes
megértésünket megfelelően korrigálni kell. Azzal az ellenvetéssel
élhetne valaki, hogy az abszolút egyidejűség még mérhető is. Az
elmélet konzisztens volta azonban abban mutatkozik, hogy még a
Lorentz-invariáns törvényeket kielégítő órákkal sem lehet az
abszolút egyidejűséget mérni.” Logikai megfogalmazásban, igaznak
feltételezzük a következő mondatot: „Ami mérhető, létezik.” A téves
megfogalmazásban a logikailag meg nem engedett megfordítás
szerepel: „Ami nem mérhető, nem létezik.” A helyes megfordítás a
következő helyes megállapítást tartalmazza: „Ami nem létezik, nem
is mérhető.” Megjegyezzük, hogy Heisenberg határozatlansági
relációjának bírálói ugyanezt a félreértést követték el.

Azok a fizikusok, akik a kvantumelmélet következetes értelmezését

kidolgozták, vagyis Bohr, Heisenberg és követőik, Einsteinnek
ezeket a megfontolásait mindig úgy tekintették, mint a megfigyelő
első bevezetését a fizikai fogalmak értelmének a vitájába. Einstein
két okból tiltakozott ez ellen, a saját szempontjából joggal. Először is
nála a hosszúságok és időtartamok mérése mindig úgy tekinthető,
mint mérővesszők vagy órák bizonyos állapotainak a leolvasása,
amely állapotok akkor is léteznek, ha senki sem figyeli meg őket.

Hogy ez a felfogás mennyiben vihető át a kvantumelméleti

méréselméletre, arról itt ne essék szó. Az Einstein-RosenPodolsky-
féle „paradoxon” azt bizonyítja, hogy nem vihető át. Másodszor
pedig a tér és az idő külön-külön nem abszolút az itt definiált
értelemben, Minkowski „világának” négydimenziós téridő kontinuuma
azonban az. A világpontokat, vagy ahogyan Einstein szerette
mondani, az „eseményeket” a speciális és az általános
relativitáselmélet objektíven azonosíthatókként kezeli. Ez persze
nincsen a szemantikus konzisztencia értelmében megindokolva,
hanem kvázi evidensként feltételezik. Egy kiválasztott tehetetlenségi
rendszer térbeli és időbeli pontjainak a sokasága ebből a
szempontból nem konvencionális eseménysokaság konvencionális
rendezési sémája. Az objektív eseménysokaság feltételezésének
szemantikus inkonzisztenciája csupán a kvantumelméletben vetődik
fel.

A fizikai geometria megalapozása szempontjából azonban az

abszolút gyorsulásoknak a klasszikus mechanikában és a speciális
relativitáselméletben való objektivitása ugyanolyan fontos, mint az
abszolút sebességek objektivitásának a hiánya. A Galilei-
transzformáció, mint ezt Newton világosan látta és a kannakísérlettel
be is bizonyította, nem a mozgás általános relativitását fejezi ki,
hanem egy speciális dinamikai törvénynek, a tehetetlenségi
törvénynek a következménye. Annak a ténynek, hogy a newtoni
mozgásegyenlet az idő szerinti deriváltakban másodrendű, az a
következménye, hogy csak a sebességeket szabad relatívként
felfogni, a gyorsulásokat nem.

Ezt az egyáltalában nem triviális tényt ma leginkább azzal hozzák

kapcsolatba, hogy a newtoni egyenlet egy euklidészi invariáns
variációs elvnek Euler-féle egyenlete. Ezt viszont Dirac nyomán a
Schrödinger-hullámok Huygens-elvének lehet felfogni. A klasszikus
fizika alapvető tényeire tehát szintén a kvantumelmélet adja a
legjobb magyarázatot (lásd a 10. szakaszt). Ennek a problémának a
tisztázatlansága ösztönözte Einsteint az általános relativitáselmélet
utáni kutatásra. Mielőtt ennek az ismertetésére rátérnénk,
metodológiailag röviden megtárgyaljuk az itt tárgyalt elméleteknek és
a tapasztalatnak az összefüggését.

Mindezek az elméletek empirikusan bevált törvényszerűségekből

indulnak ki, amelyek azonban az előzetes megértés alapján
egyáltalában nem magától értetődők, viszont az empirikus
megcáfolási próbálkozásokkal szemben a tudományos közösség
számára meggyőző módon ellenállóknak bizonyultak. Ezeket a
törvényszerűségeket az elmélet kemény magjának nevezhetjük. Az
elméletben teljesen általános érvényű hipotetikus posztulátumokként
szerepelnek. Aki a posztulátumokat elfogadja, ezzel módosítja az
előzetes megértést. Az új előzetes megértés (előismeret) alapján az
eredetileg nem triviális empirikus alaptények szükséges, további
magyarázatot nem igénylő jelenségek.

A klasszikus mechanika „Galilei-féle” relativitási elvének a „kemény

magja” a tehetetlenségi törvény empirikus ténye.

Ha a relativitási elvet természettörvényként posztuláljuk, akkor nem

a tér pontjainak, hanem a tehetetlenségi pályáknak van objektív
realitásuk. A tehetetlenségi törvény ekkor a relativitás posztulált
természeti elvének a magától értetődő következménye.

A speciális relativitáselmélet kemény magja a Michelson-kísérlet

negatív kimenetelének az empirikus ténye. Ha Einstein két
posztulátumát természettörvény rangjára emeljük, akkor a
Michelson-készülék abszolút sebességének nincsen objektív
realitása. Ebben az esetben Michelson eredménye a posztulált elvek
magától értetődő következménye.

9. Az általános relativitáselmélet
Az általános relativitáselmélet kemény magja a súlyos és a
tehetetlen tömeg egyenlőségének empirikus ténye. Ezért
posztulálható, hogy „gravitáció” elnevezésű különleges erő nem
létezik, helyette a téridő-kontinuum Riemann-féle geometriáját
feltételezzük. Ebben az esetben a kétféle tömeg egyenlősége
magától értetődő következmény.

Einstein történetileg úgy jutott ehhez az eredményhez, hogy

általános relativitáselméletet keresett. Ezáltal azonban elveszett
eredeti elgondolásának néhány vonása, és az általános relativitás
értelméről folytatott vitát a mai napig sem sikerült megnyugtatóan
lezárni.

Mach motívuma, amiért általános relativitást követelt meg, az az

ontológiai feltételezés volt, hogy csak a testeknek van objektív
realitásuk, a tér pontjainak nincs. Eszerint a testek közt ható erőket
csak a relatív koordináták határozzák meg, nem az „abszolút térhez”
való viszonyuk. A követelmény ebben az alakban a térelméleteknek,
elsősorban a térmetrika térelméletének a bevezetésével
tárgytalanná válik. Einstein a térnek nem semmi, mint Mach, hanem
több fizikai sajátságot tulajdonít, mint Newton. Hogy az a követelés,
amelyet Einstein „Mach-féle elvnek” nevezett, fizikailag jogosult-e,
vagyis hogy a metrikus teret az anyageloszlás teljesen
meghatározza-e, mindaddig kérdéses marad, amíg az anyagnak
nincsen fizikai elmélete.

Abban az alakban, amelyet az elmélet Einstein kezében elért,

minden világponthoz meghatározott fizikai tulajdonságok tartoznak,
tudniillik a metrikus tenzornak és az anyagtenzornak az értékei. Az
általános relativitás követelményének a teljesülését Einstein abban
lelte meg, hogy ezeknek a pontoknak a megjelölésére tetszőleges
koordináták választhatók, és az elmélet törvényei e koordináták
bármely transzformációjával szemben invariánsak legyenek
(általános kovariancia).

Ezáltal azonban elveszett az a szemantikus konzisztencia, amely

Machnak és a speciális relativitáselméletnek a célkitűzése volt.
Mach az elméletet az előzetes megértéshez (előismeret) akarta
hozzáilleszteni: az elméletben csak testek közti kapcsolatok
forduljanak elő. Einstein a térfogaimat a geometriába is bevezette,
és az előismeretet ennek megfelelően kellett módosítania. Az
általános relativitáselmélet ezért újabb szép példája az
„antihierarchikus” gondolkodásmódnak. Szemantikus konzisztenciája
azonban megkövetelné annak a tudását, hogyan kell a
koordinátaértékeket empirikusan meghatározni, azaz hogyan
viselkednek ezek után a mérővesszők és az órák. De éppen a
koordináták választásának tetszés szerinti volta nincsen figyelemmel
erre a problémára. Az elmélet nem biztos, hogy szemantikusan
inkonzisztens, de a szemantikus konzisztencia nem konstruktív
eleme az elméletnek. Ezeket a kérdéseket szintén az anyagelmélet
megoldatlan problémakörébe kell besorolni.

Ennek azonban az a következménye, hogy az általános kovariancia

fizikai értelme homályos marad. Mint Kretschmar elsőként
hangsúlyozta, a metrikus tenzor komponenseinek a téregyenletekbe
való explicit bevitelével az egyenletek mindig általános kovariáns
alakban írhatók. Eszerint az általános kovariancia egyáltalában nem
a természettörvények tartalma, hanem csak írásmódjuk iránti
követelmény. Einstein azonban kitartott amellett, hogy szakszerű
követelményről van szó, a természettörvények az általános
kovariáns írásmódban egyszerűek. Valóban az ő téregyenletei (a
kozmológiai taggal együttesen) az egyedüli általános kovariáns
egyenletek, amelyek nem tartalmazzák a gik mennyiségeknek a
másodrendűnél magasabb rendű deriváltjait. A természettörvények
egyszerűségének az elve inkább esztétikai, mint fogalmi természetű.
Valószínűleg azon alapszik, hogy a jó fizikusok képesek a még meg
nem értett, de elvileg megadható fogalmi struktúrák alakjának
észrevételére.

Két kérdés vethető fel még ma is: Mit jelent a Lorentz-(Poincaré-)

csoport az általános relativitáselméletben? és: Mit jelent a korlátozás
folytonos topologikus transzformációkra ?

A Poincaré-csoport az általános relativitás invariancia-csoportja

kicsinyben, azaz lokálisan, lineáris közelítésben. A klasszikus
mechanikában ennek, illetve a Galilei-csoport 10 paraméterének a
mozgásegyenletek 10 általános integrálja felel meg. Mármost a
pontmechanikában az n-test problémának 6n integrálja van. Az
úgynevezett általános 10 integrál nyilvánvaló szimmetriáját a
pontmechanika előzetes megértése (előismerete) különbözteti meg.
Eszerint a 6n általános koordináta úgy értelmezhető, mint n
tömegpontnak a koordinátái és impulzusai, amelyek mindegyikének
része van a tér és idő szimmetriájában a Galilei- (illetve Poincaré-)
transzformáció szerint. Az előzetes megértés persze ismét csak az
anyag elméletével magyarázható meg, amely megadja, miért vannak
olyan testek, amelyek közelítőleg tömegpontnak tekinthetők.
Hasonlóképpen érvelhetünk az anyag Einstein által használt formális
kontinuum-ábrázolásának a 10 integrálját illetően, például a
pontmechanika felőli határátmenettel. Ez a szemléletmód pontosan
megfelel az általános relativitáselmélet lokális lineáris közelítésének.
A nem lineáris tagok megszüntetik a Poincaré-szimmetriát, és ezzel
együtt a 10 általános integrál többitől való megkülönböztetésének az
eszköze szűnik meg. Az általános kovarianciának ekkor a Bianchi-
azonosságok felelnek meg.

A topológiához: az erlangeni programnak megfelelő hierarchikus

geometria felépítésében tetszés szerint ponttranszformációkból
indulnak ki, amelyeket azután fokról fokra korlátoznak azzal, hogy a
pontok közti bizonyos kapcsolatok invariánsak maradjanak. Először
topológiai, majd lineáris (projektív vagy affin), végül metrikus
korlátozásokat alkalmaznak. Ha minél kevesebb pont közti
kapcsolatot veszünk alapul, a fordított sorrend volna a helyénvaló.
Két pont között metrikus kapcsolat (távolság) áll fenn, lineáris
kapcsolathoz (egyenesen, síkon stb.) legalább három pont kell,
topológiai kapcsolat (torlódási pont stb.) végtelen sok pontot
feltételez. A metrika azonban valójában topológiát is definiál. A
szemantikusan konzisztens fizikában plauzibilis, hogy térbeli és
időbeli távolságok mérhetők. Tehát a téridőkontinuumot nem kellene
elsősorban „események” topologikus tereként felfogni, amelyik
utólag metrikát kényszerítünk rá, hanem elsősorban metrikus
relációkkal kellene meghatározni, amelyek elképzelt abszolút mérési
pontosság mellett topológiát is definiálnak. A metrikának nem kell a
Minkowski-féle világ pszeudoeuklideszi metrikájának lennie,
amelyben a fényszerű elválasztású pontok metrikus távolsága zérus,
hanem lehet a tér- és időbeli távolság pozitív definit összegével
definiált metrika. Ez a metrika maga ugyan nem Lorentz-invariáns,
az általa definiált topológia azonban az. Ezzel szabadságot nyertünk
arra, hogy bevezessük a térfogalom kvantumelméleti korlátozását.

10. A tér kvantumelmélete

A nemrelativisztikus kvantummechanikában a geometria

szemantikus konzisztenciájának a kérdését teljesen mellőzik.
Helmholtz, Poincaré, Dingler és Einstein után ez a primitív
átgondolatlanságba való visszaesés hatását keltheti. De ami igazán
magyarázatra szorul, az a geometriailag átgondolatlan elmélet
rendkívüli empirikus sikere. A következőkben ezt az állításunkat
magyarázzuk meg.

Az euklideszi geometria szerinti előzetes megértés (előismeret) a

legjobban szabadon eltolható szilárd testek létezésével
fogalmazható meg. Ilyen testek fizikai létezését (abban a
közelítésben, amelyben tényleg léteznek) magmagyarázza a
kvantumelmélet. Csak ekkor derült ki teljes egészében, hogy ez a
magyarázat milyen nehéz, a klasszikus kontinuum-dinamikával
nyilvánvalóan megoldhatatlan feladat. A filozófusok között talán Kant
volt a leginkább tisztában ennek a feladatnak a nehézségével
(Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaft, 2.
Hauptstück, és Opus Postumus). A fizikusok a statisztikus
termodinamikában találkoztak ezzel a feladattal (Boltzmann). Nincs
termodinamikai egyensúly olyan atomok nélkül, amelyeknek nincs
további belső szabadsági fokuk. A kontinuum dinamikáját tehát nem
szabad az atomok belsejére alkalmazni. Mint Bohr felismerte, a
klasszikus fizikában az olyan pontmechanikai atommodellek, mint
Rutherfordé, az őket összetartó erők kontinuum-dinamikáján buknak
meg. Bohr és őt követően a kvantummechanika a konstans alakú
atomok létezését a klasszikus dinamikával való radikális szakítás
révén magyarázta meg. A geometria tudatossá vált előzetes
megértése alapján azonban legalábbis nagyon meglepő, hogy a
kvantummechanika az atom belsejére is euklideszi geometriát
alkalmaz, tetszés szerinti kicsiny hosszúságig (ez empirikusan
legalábbis 10-12 cm-ig, vagyis az atom sugarának egy tízezred
részéig indokolt), noha nyilvánvalóan lehetetlen ilyen kis térségeket
„szubatomokból” álló merev testekkel kimérni. Érdekes módon a
kvantumelméleti gondolatkísérletekben nem merev mérőlécet,
hanem mikroszkópot használnak. A mikroszkóp szokásos elmélete
azonban már feltételezi az euklideszi geometriát.

Nem csoda, ha ez a geometriailag át nem gondolt elmélet rögtön

nehézségekbe jut, mihelyt egyesíteni akarjuk a speciális
relativitáselmélettel, a geometria szemantikus konzisztenciája
szempontjából addig elért legmagasabb gondolati fokozattal.
Formális szempontból kielégítően az egyesítés eddig csak
erőmentes elméleteknél sikerült, vagyis a valóságnak éppen azt a
vonását kellett elhanyagolni, a dinamikát, amelytől a szemantikus
konzisztencia (méréselmélet) függ. A dinamika korlátozza igen kis
hosszúságoknál a geometria reális használhatóságát, amire ma még
nincsen általánosan elismert leírás. Vannak azonban jelek arra, hogy
ez a korlátozás egyúttal a kvantummechanika érvényességi
tartományának a korlátja is.

A kvantumelmélet axiomatikusan következetes felépítéséhez (Jauch,

Piron, Drieschner) valóban nincsen szükség a hely-fogalomra. Meg
lehet tehát kísérleni először absztrakt kvantumelmélet felállítását,
majd kereshetünk benne olyan paramétert vagy akár operátort,
amelyet a hellyel azonosítani lehetne. Az azonosítás magyarázatot
kell, hogy adjon mindarra, hogy az euklideszi geometria miért oly
sikeres azon tartomány alatt, ahol vannak szilárd testek, mind pedig
a még kisebb hosszúságoknál való korlátozásra.

Az absztrakt kvantumelmélet azonban rendkívül átfogó

transzformációs csoportot enged meg, mégpedig az egész Hilbert-
tér unitér csoportját. Az ezáltal implikált konvencionalizmus
korlátozása a dinamika megválasztásával történik.
A fizikai geometriát a kvantumelméletben is az a csoport határozza
meg, amely a dinamikát invariánsan hagyja. A mai
kvantumtérelméletben a felépítés persze éppen fordítva megy
végbe. Előre ismerjük a dinamikai csoport geometriailag fontos
alcsoportját, nevezetesen a Poincaré-csoportot, és a dinamikai
törvényeket azok közül választjuk, amelyek vele szemben
invariánsak. Ez az eljárás azonban azt jelenti, hogy a
nemrelativisztikus kvantummechanikának a geometriai
átgondolatlanságából nem jutunk ki. Csupán annyit tettünk, hogy az
euklideszi, ill. Galilei-féle geometriát a Minkowski félével
helyettesítettük, az atomi és szubatomi tartományban is, amelyben
az elmélet szemantikus konzisztenciájának Einstein-féle indokolása
nem alkalmazható minden további nélkül.

Éppen ezért alapvetően más eljárást javasolok. Vizsgáljuk meg előre

a kölcsönhatás kvantumelméletének absztrakt tulajdonságait, majd
próbáljuk meg ebből levezetni a dinamikai csoportot, és ebből a
geometriát.

Az absztrakt axiomatikában a kvantumelméletet rendszerint egyetlen

objektum - ahogyan mondani szokás: rendszer -állapotainak
elméleteként szokás megfogalmazni. Az absztrakt elmélet a
valósághoz a valószínűség fogalmán keresztül csatlakozik. E
fogalom előzetes megértésének (előismeretének) az elemzése
aligha enged meg más értelmezést, mint megfigyelhető események
relatív gyakoriságának az előrejelzését. Ebben a felfogásban az
elméletbe belép a megfigyelő és előrejelző szubjektum, mégpedig
nem mint a leírás tárgya, hanem mint értelmének az előfeltétele. Ám
a szubjektum nemcsak megfigyelő, hanem egyúttal a világ része is.
A dolog Bohr mondása szerint arra a régi tényre emlékeztet minket,
hogy a lét színdarabjának nézői is, szereplői is vagyunk. A
szemantikusan konzisztens kvantumelméletnek ezt a tényállást le
kell írnia. Az első próbálkozás a méréselmélet. Ez a
mérőműszereket különleges kvantumelméleti objektumokként írja le,
figyelmen kívül hagyva a mérőműszereknek a szubjektumok által
való tudomásulvételét. Ezt a lépést a mérőműszereknek megfelelő
közelítésben való klasszikus volta indokolja (Bohr), amit azután
lehetőleg explicit módon kell bizonyítani (Jauch). A problémának ezt
az oldalát itt nem tárgyaljuk. Most csak annak a ténynek a
következményeit tárgyaljuk, hogy a szemantikusan konzisztens
kvantumelmélet szükségszerűen nem egyetlen, hanem
kölcsönhatásban álló több objektum elmélete.

Talán nagyon bonyolultnak látszik, ha az objektumok sokaságát és

kölcsönhatásaikat a szemantikus konzisztencia megkövetelésével
akarjuk megalapozni. Hiszen minden fizikus tudja, milyen nagy a
kölcsönhatásban levő objektumok száma. Egyébként azonban nem
volna érthető, hogy ennek a momentumnak a fizikusok előzetes
megértésében túl kell élnie a klasszikus fizikáról a kvantumelméletre
való áttérést. Hiszen objektumok sokaságának egyetlen
objektumként való kezelése élesen megkülönbözteti a
kvantumelméletet a klasszikus fizikától és ontológiától. Az
objektumok sokaságát a klasszikus fizikában is le lehet írni egyetlen
össz-objektumként. Az össze-objektum minden meghatározott
állapota egyúttal a rész-objektumok állapotát is meghatározza. A
kvantumelméletben azonban zérus mértékű részhalmazt alkotnak az
össz-objektumúak azok az állapotai, amelyekben a rész-
objektumoknak meghatározott állapotuk van (azaz rész-objektumok
tulajdonképpen léteznek). Éppen ezért jelent a kvantumelmélet
szemantikus konzisztenciája járulékos követelményt.

A követelményt a következőkben próbáljuk megfogalmazni : A

megfigyelhető objektumok azonossága abban a közelítésben,
amelyben a folyamatok megfigyelhetők, kellően hosszú időn át
maradjon meg. Ez korlátozza a megengedhető transzformációk
csoportját. A transzformációk mindezeket az objektumokat
önmagukba kell, hogy transzformálják. A követelmény tovább
specializálható, ha felhasználjuk az egynemű objektumok fogalmát.
Egyneműeknek azokat az objektumokat nevezzük, amelyeknek az
állapotsokaságai és dinamikai törvényei izomorf módon egymásra
leképezhetők. Izolált objektum olyan transzformációs csoportot
definiál, amely a dinamikáját változatlanul hagyja. Ha az össz-
objektum sok egynemű objektumból áll, megköveteljük, hogy a
dinamikája (amely tartalmazza a rész-objektumok kölcsönhatását)
invariáns legyen azzal a transzformációval szemben, amelyben a
rész-objektumok mindegyikét az izolált részobjektumok
transzformációs csoportjának ugyanazon elemével transzformáljuk.
Ezt így szokás megfogalmazni: a kölcsönhatásnak legyen ugyanaz a
szimmetriacsoportja, mint a szabad mozgásnak. Itt nem
próbálkozunk meg azzal, hogy a követelménynek ezt a
megfogalmazását az itt közölt plauzibilitási érveken túlmenően
szigorúan megalapozzuk. A megfogalmazás összhangban áll a
jelenleg szokásos feltételezésekkel.

A kérdés most az, hogy egy empirikusan adott objektum hány

részobjektumra bontható. A részecskék, tehát az elemi részecskék
fogalma is, eleve feltételezi a térben való leírást, amelyet előbb meg
akarunk alapozni. A mai részecskefizika is az úgynevezett elemi
részecskék felbontásának és létrehozásának a fizikája. A klasszikus
filozófiai felfogás szerint az atom oszthatatlan, mert definíció szerint
nincsenek részei, és nem olyan alakzat, amelynek az esetleges
részeit eddig empirikusan nem lehetett szétválasztani. Térbeli
kiterjedésű „atomok” sohasem feleltek meg ennek az ideálnak, és a
tömegpontoknak is van még egy járulékos tulajdonságuk, éppen a
tömegük. A kvantumelméletben minden Hilbert-teret multiplikatív
módon vissza lehet vezetni kétdimenziós részterekre, amikor például
szimmetria-előírásokkal olyan dimenziószámok is létrehozhatók,
amelyek nem kettőnek egész kitevőjű hatványai. Kétdimenziós
állapottér megfigyelhető tulajdonságai egyszerű alternatívákat
definiálnak. Ezek jelentik a lehetséges empirikus döntések közül a
fogalmilag legszegényebb döntéseket. A kvantumelméletben tehát
az oszthatatlanság fogalmának filozófiai szempontból szigorúan
véve egyedülálló jelöltjei azok az objektumok, amelyeknek
kétdimenziós állapotterük van.

Azzal a hipotézissel élünk, hogy minden objektum ilyen „ős-

objektumokból” (röviden „ősökből”) áll. Az ősök részletes elmélete
másutt szerepel. Itt csak az elmélet alapvető tulajdonságait
tárgyaljuk.
A dinamika szimmetriájára vonatkozó hipotézis azt mondja ki, hogy
ősökből álló össz-objektumok dinamikája invariáns az izolált ősök
szimmetriacsoportjával szemben. Ez a csoport (az állapotvektornak
egy konstans fázistényezővel való szorzását egyelőre figyelmen
kívül hagyva) az SU(2)-ből áll. Bármely össz-objektum Hilbert-tere
természetesen felfogható az SU(2)-k ábrázolási tereként, ősökre
való felbontásának megfelelően. Mármost formálisan célszerű egy
csoport ábrázolási terének vektorait a csoport homogén terének a
függvényeiként írni. Csoport legnagyobb homogén tere maga a
csoport. Célszerű lesz tehát minden objektum állapotvektorát az
SU(2)-n értelmezett függvényként leírni. Az SU(2) térként tekintve
valós háromdimenziós szférikus tér. Ebben a térben az SU(2)
transzformációi egy rögzített csavarási iránynak, mondjuk a
jobbcsavarnak, Clifford-féle eltolásai. Minden objektum
dinamikájának invariánsnak kell lennie ezen eltolásokkal szemben.
Ha azzal a járulékos hipotézissel élünk, hogy a dinamika a
balcsavarral szemben is invariáns, azaz szférikus terünk teljes
metrikus csoportjával szemben is az, akkor ez az invariancia-csoport
Klein erlangeni programja értelmében fizikai geometriát definiál,
vagyis éppen ezt a szférikus teret definiálja a fizika tereként. A
járulékos hipotézis nélkül olyan dinamikát kapunk, amely előállítható
volna ugyanabban a térben, de a paritás megsértésével.

A javaslat az, hogy ezt a levezetést vegyük komolyan, vagyis lássuk

benne a fizikai geometriának az egyszerű empirikus alternatívák
szemantikusan konzisztens kvantumelméletéből való levezetését.
Ellenőrzésül meg kell vizsgálni az idő leírását, és lehetőleg meg kell
határozni a dinamikát. Ha ezt sikerülne egyértelműen megvalósítani,
akkor adva volna mind az elemi részecskék, mind a kozmológia
elméletének alapja, és a kivitelezés lehetővé tenné a tapasztalattal
való összehasonlítást. A geometria problémái eközben három
egymásutáni modellben, illetve megközelítő lépésben merülnek fel.

Legyen legegyszerűbb modellként az egész világ egyetlen objektum,

amely az időben konstans és véges számú ősből áll. Ekkor szférikus
terünk a világ, és a modell a sztatikus Einstein-féle kozmosznak felel
meg. Minden objektumnak (a világ rész-objektumainak) az
impulzusa kvantált. Az izolált ősök a minimális impulzusú
objektumok. Minden operátornak diszkrét spektruma van. Folytonos
helyoperátor tehát nincsen. A folytonos hely a világűrben egy
paraméter. A világűr metrikája az ősök Hilbert-terének metrikájából
adódik. A Hilbert-tér metrikájának a valószínűség fogalma ad
értelmet. Az ősök két állapota távolságának azon esemény
valószínűségét nevezhetjük, amikor az egyik állapot nem létezik, ha
a másik létezik. A távolságokat tehát nem az egyes ősökön, hanem
ősök nagy sokaságának relatív gyakoriságaként kell mérni. A hely,
mint megfigyelhető mennyiség, klasszikus határeset. Minél nagyobb
az ősök száma egy rész-objektumban, annál nagyobb lehet az
impulzusa, vagyis annál pontosabban lokalizálható. Az összes pont
ekvivalenciája, ami eddig indokolás nélküli posztulátumként
szerepelt, most annak a következménye, hogy ábrázolásunk
alapjaként a csoport homogén terét választottuk. Az ábrázolás
ebben az értelemben konvencionális, de az előzetes megértés
szerint a leginkább magától értetődő (tudatos) konvenció. A
kölcsönhatás részecskék képződésére vezet. Legyen v az ősök
száma elemi részecskénként, n az elemi részek száma a világban,
és N az ősök száma a világban. Ekkor N=nv. A v szám korlátozza az
elemi részecskék lokalizálhatóságát. Ha a részecskék
lokalizálhatóságának fennmaradó pontatlanságát a részecskék
sugarának nevezzük és r-rel, a világ sugarát pedig R-rel jelöljük,
valószínűleg érvényes az R=r*v összefüggés. Az R és r a
kozmológiai, illetve atomi hosszmérés „természetes”
hosszúságegységei.

Modellünk nem relativisztikus. Ez természetes is, hiszen, az alapul

vett kvantumelmélet a térfogaimat nem használja, az időfogalmat
azonban igen. Abszolút időparamétert használ, nem törődve az
időfogalomnak, vagyis az időmérésnek a szemantikus
konzisztenciájával. Az elmélet számára létezik egy objektum minden
állapotának abszolút egyidejűsége. Ha a speciális
relativitáselméletet figyelembe akarjuk venni, már a kvantumelmélet
axiomatikáját is másképpen kell felépíteni. Formálisan ez úgy
lehetséges, ha az ősök számát az időben változónak vagy
végtelennek vesszük, és az objektumoknak ősökre való felbontását
az időkoordináta választásától, vagyis az időt mérő szubjektumtól,
illetve órájától függően különbözőképpen végezzük. Szemantikusan
ez azt jelenti, hogy az alapvető alternatívák nincsenek Lorentz-
invariánsan definiálva. Például két spin-irány, amely az egyik
Lorentz-rendszerben ellentétes, a másikban nem az. Az időmérés a
helyméréshez hasonlóan sok órával végzett statisztikus mérésként
fogható fel. Ez a modell még nincs kidolgozva.

Egy harmadik modellbe az általános relativitáselméletet is be kellene

vonni. Az első modellben máris konstans görbületű térrel volt
dolgunk. Görbülete 1/R, vagy ha megállapodunk, hogy az atomi
hosszúságegységet r= 1 értéknek választjuk, 1/v. A szokásos
R=1040 r becslést alkalmazva, éppen azt a görbületet kapjuk,
amelyet az Einstein-féle kozmosz számára fel kell tételeznünk.
Vagyis ha meg tudjuk az ősök kölcsönhatását úgy határozni, hogy az
egy elemi részecskére jutó ősök v=1040 helyes számát szolgáltassa,
akkor az Einstein-féle kozmosz görbületére automatikusan a helyes
értéket kapjuk, ha az einsteini gravitációs állandó empirikus értékét
behelyettesítjük Einstein alapegyenletébe. Ha csupán a közepes
kozmikus térgörbület léteznék, úgy ez a tér görbületének, vagyis
Einstein szerint a gravitációnak teljes elmélete volna. Azonban
létezik lokálisan változó gravitációs, azaz Einstein szerint metrikus
tér. Erre vonatkozóan csak a következőket mondhatjuk: Ha a
kölcsönhatásnak van olyan hányada, amely a tér görbületeként
írható le, akkor abban a közelítésben, amelyben a
térmennyiségeknek legfeljebb második deriváltjai szerepelnek,
invariancia-okokból ki kell elégítenie az Einstein-féle egyenletet. A
hely és az idő azonban ebben az elméletben csupán az ősökhöz
képest klasszikus határeset. Nem világos tehát a priori, hogy van-e
értelme a gravitáció kvantálásának, és az sem világos, hogy van-e
ok a magasabb rendű deriváltaknak az alapegyenletből való
elhagyására.

Ha az ember egyáltalán veszi magának a merészséget, hogy egy

eddig még fel nem épített elméletet ezen a módon vázoljon, annak
csak az az értelme, hogy a gondolati lehetőségek feltárásával
rámutassunk, szükségszerűen milyen problémák merülnek fel, ha
megkíséreljük a kvantumelméletet és a relativitáselméletet
szemantikusan konzisztens módon egyesíteni.

11. Ismeretelméleti reflexió

Végezetül dolgozatunk kissé kanyargós gondolatmenetét az eredeti

sorrendben foglaljuk össze röviden; majd fordított irányban ismét
végighaladunk a felvetett gondolatokon, hogy megvizsgáljuk eddigi
eredményeinknek a kezdeti kérdésekkel kapcsolatos
következményeit.

1. Axiomatika

A geometriának a görögök által kifejlesztett axiomatikus előállítása

nem indokolja azt a véleményt, hogy az axiómák evidensek, tehát
hogy a belőlük levezetett tételeknek a tapasztalatban biztosan
érvényeseknek kell lenniük. Hilbert felfogása szerint a
matematikában az axiomatika nem dönt sem az axiómák igaz
voltáról, sem értelmükről. Van-e olyan módszer, amellyel eldönthető,
hogy bizonyos axiómarendszerek helyesen írják-e le a térbeli
tapasztalatot?

2. Empirizmus

Az a vélemény, hogy geometriai axiómák igaz voltáról empirikusan

lehet dönteni, a használt fogalmak empirikus bizonytalanságán bukik
meg. Ha egy fényháromszögben a szögek összege nem két
derékszög, fennáll még az a lehetőség, hogy a fénysugarak nem
egyenesek.

3. Hierarchizmus

Hagyományosan feltételezik, hogy egyes tudományok olyan

értelemben mások fölé vannak rendelve, hogy az utóbbiak
eredményei nem módosíthatják az előbbiek megállapításait. Például
a logika minden tudomány fölött, a matematika és speciálisan a
geometria a fizika fölött áll. Ezt az állítást itt vitatjuk. Éppen ezért a
következőkben a hierarchizmus melletti érveket vizsgáljuk.
4. Kant megfogalmazása

Kant a matematikát a tiszta szemléletben való konstrukcióra, a fizika

fölé való rendelését pedig arra alapozza, hogy a matematika a
tapasztalat lehetőségének a feltétele. Ugyanis a tiszta szemlélet
egyúttal az empirikus szemlélet formája is. Bohrnak a mérésről
vallott felfogása ebből tartalmazza mindazt, ami a modern fizikában
ésszerűnek látszik. Az empirikus szemlélet azonban se nem
euklideszi, se nem nem-euklideszi, hanem pontatlan, és a tiszta
szemlélet már a gondolkodás terméke.

5. Konvencionalizmus

A fizika matematikailag megfogalmazott törvényei transzformációs

csoportokat engednek meg. A törvény olyan megfogalmazása,
amely a transzformációval szemben nem invariáns,
konvencionálisnak, az invariáns megfogalmazás azonban valódi
megállapításnak tekinthető. Mely transzformációkat kell
megengedni? Ha a teret pontok sokaságának tekintjük, a pontok
egyedileg nem különbözők, tehát bármely pontnak bármely pontba
transzformálhatónak kell lennie. A pontok azonban csak
rámutatással különböztethetők meg. Mi garantálja, hogy az a pont,
amelyre kétszer rámutatunk, ugyanaz a pont?

6. Az euklideszi geometria operatív megalapozása

Helmholtz és Dingler az euklideszi geometriát merev testekkel

végezhető bizonyos műveletekre vonatkozó feltevésekre alapozzák.
Azt a lehetőséget azonban nem tudják kizárni, hogy a műveletek
valójában kivihetetlenek lesznek.

7. Szemantikus konzisztencia

A tudományelmélet sem rendelhető hierarchikusan a

szaktudományok fölé. A tudományelméletnek szüksége van a
tudománytörténet általi korrekciókra. A tudománytörténet folyamán
minden elmélet olyan előzetes megértésből (előismeretből) indul ki,
amelynek a segítségével a matematikai formalizmust a valóságra
vonatkoztatja. Az elmélet azonban korrigálhatja az előzetes
megértést. A fölérendelés ebből a szempontból nem hierarchikus. Az
elméletet, ha a maga előzetes megértését ellentmondásmentesen
tudja megmagyarázni, szemantikusan konzisztensnek nevezzük.

8. Speciális relativitáselmélet

Az előismeret itt az euklideszi geometria és a Newton-féle

mechanika. Az euklideszi geometria előzetes megértése
megfogalmazható a merev testek Helmholtz-Dingler-féle
követelményeivel, a newtoni mechanikáé pedig a tehetetlenségi
törvénnyel. A Galilei-transzformáció relatívvá teszi a térpontok
azonosságát, a Lorentz-transzformáció az időpontokét is.
Einsteinnek az órákra és mérőlécekre vonatkozó fejtegetései jelentik
a klasszikus modellt arra, ahogyan a szemantikus konzisztencia az
előzetes megértésnek az elmélet alapján való bírálatával
megvalósítható. Metodikailag ezt Einstein mondása fejezi ki:
„Csupán az elmélet dönti el, mi mérhető.” A kezdetben empirikus
tények, mint a tehetetlenségi törvény és a Michelson-kísérlet
eredménye, végül az elmélet posztulált elveinek szükségszerű
következményeivé válnak.

9. Általános relativitáselmélet

Az általános relativitáselmélet a gravitációt, amit a súlyos és

tehetetlen tömeg empirikus egyenlősége a téridő-görbületre redukál,
összekapcsolja az általános kovariancia ettől független logikai
elvével. A kovariancia elvének csak az egyszerűség
követelményével együtt van fizikai tartalma. A szemantikus
konzisztencia veszendőbe megy, illetve az anyag jövőbeni
elméletének kell vele foglalkoznia. A Poincaré-csoport lokális
kitüntetettsége arra vezethető vissza, hogy az anyag lineáris
közelítésben független részekre (például tömegpontokra) bontható.
Topológiai transzformációk kitüntetett volta alighanem a tér- és idő-
metrikán alapszik.

10. A tér kvantumelmélete

A metrikus geometria előzetes megértése - olyan - a konstans alakú
testekre vonatkozó feltételezéseket tartalmaz, amelyeket csak a
kvantumelmélet alapoz meg. A nemrelativisztikus
kvantumelméletben azonban az euklideszi geometriát olyan
méretekben is feltételezik, amelyben szilárd testek nem létezhetnek.
A kvantumelmélet geometriai előfeltételeit illetően tehát még tovább
kell elmélkednünk. Az ehhez szükséges méréselmélet megköveteli a
sok részből álló objektum kvantumelméletét. Ez pedig arra vezet,
hogy megköveteljük az össz-objektumok dinamikájának egy
speciális szimmetriacsoportját, amely az össz-objektum minden
egynemű rész-objektumát azonosan transzformálja. Ha egynemű
objektumokként a lehetséges legegyszerűbb, kétdimenziós
állapotterű objektumokat („ős-objektumok = ősök”) választjuk, az
SU(2) csoportot kapjuk. Ekkor az összetett objektumok
állapotvektorai ennek a csoportnak az ábrázolási terét hozzák létre.
Célszerű a vektorokat a csoportokon értelmezett függvényekként
felírni. A térként tekintett csoport (ez a csoport saját legnagyobb
homogén tere) ekkor hely-térként szerepel. Ezen a módon lehet a
fizika kitüntetett leírásmódját háromdimenziós valódi görbült hely-
térrel megalapozni. A tér- és idő metrika ebben az elméletben az
ősök állapotterének a valószínűségi metrikáján alapszik. A hely és
az idő az ősökön tehát nem észlelhető, csupán nagyszámú ősön
statisztikusan mérhető, klasszikus mennyiségek.

Fordított sorrendű visszatekintés:

10’. A tér kvantumelmélete

Ha ez az elmélet kivitelezhető, akkor a tér nem a fizika fölé rendelt

adottság, hanem összetett objektumok közelítő leírásmódja. A
tapasztalati lehetőség feltételét megfogalmazó alapfogalom ebben
az elméletben az empirikusan eldönthető alternatívák fogalma. A
fogalom feltételezi az időmódusok megértését a tényszerű múlt és a
lehetséges jövő alakjában, de az időpont fogalmát nem tartalmazza.
Az elmélet megadja a tér metrikáját, topológiáját és dimenziószámát.
Az elmélet még nem épült fel, gondolati lehetősége azonban más
fényt vet az eddigi elméletek ismeretelméleti premisszáira.
9’. Általános relativitáselmélet

Az izolált objektumokkal kapcsolatos közelítés jelentését, amelyen a

Poincaré-csoport lokális kitüntetettsége alapszik, az ősök
feltételezésével magyaráztuk meg. Az elemi részecskék
kvantumelmélete azonos az anyag elméletével, amely Einsteinnél
hiányzik. Az ősök elmélete a világkontinuum topológiáját és
dimenziószámát szolgáltatja. Ekkor csak a tér görbületének lokális
változásai, tehát a szűkebb értelemben vett gravitáció fejezi ki az
összkölcsönhatásnak azt a részét, amely térszerkezetként
ábrázolható.

8’. Speciális relativitáselmélet

A Poincaré-csoport elméleteként az általános relativitáselmélet fölé

van rendelve ugyanúgy, mint ahogyan a szabad objektumok
elmélete a kölcsönhatás fölé van rendelve.

7’. Szemantikus konzisztencia

A vázolt elmélet a szemantikus konzisztencia ideáljához, tehát az

egységes fizika ideáljához is közelebb kerül, mint bármely eddigi
elmélet. Minthogy csak az empirikusan eldönthető alternatívák
megértéséhez szükséges fogalmi kört feltételezi, olyan program
végrehajtásának tekinthető, amellyel általános törvényeket a
tapasztalási lehetőség feltételeire alapozunk. Az elmélet arra is
rámutat, hogy bizonyos helyeken miért buktak meg mindazok a
régebbi kísérletek, amelyek ezt meg akarták tenni, vagy el akarták
kerülni. Az elmélet ezenkívül a tapasztalat feltételei alapján utólag
igazolná az általános törvények empirikusan megfogalmazott, de az
empiria alapján sohasem szigorúan igazolt hipotéziseit. De még ha
az elmélet kivihetőnek bizonyul is, szemantikus konzisztenciája két
korlátba ütközik. Először is ki kellene egészíteni a szubjektumok
olyan elméletével, amely a szubjektumokat nem egyszerűen
leolvasható mérőműszerekkel helyettesíti, vagyis a tágabb
értelemben konzisztens természettudománynak magába kell
foglalnia a biológiát és antropológiát is. Másodszor valamely
alternatíva empirikus eldönthetősége mindig közelítés. Vagyis az
objektiváló természettudomány ilyenként mindig csak közelítő
eljárás. Nyitott kérdés marad, hogy gondolatban ezen az eljáráson
túl milyen messzire vagyunk képesek haladni, és az is, hogy az
eljárás maga az emberi tudat történeti fejlődési fázisának milyen
mértékben a kifejeződése.

6’. Az euklideszi geometria operatív megalapozása

A kvantumelmélet útján ismerjük a szilárd testekre vonatkozó

operatív feltételezések indokoltságát és határait. Az is kiderül, hogy
az egyszerű alternatíva kvantumelmélete az alapvető
szimmetriacsoportok mélyebb megalapozását nyújtja. Maguk a
szilárd testek is ezeknek a szimmetriáknak a speciális
megnyilvánulásai.

5’ Konvencionalizmus

Remélhető, hogy a geometriai konvencionalizmus problémája

speciális csoportok kitüntetett voltával magyarázatot kapott.
Dolgozatunkban persze az alapvető lépést, a valószínűségi
metrikának az axiomatikus kvantumelméletben való kitüntetett voltát,
nem tárgyaltuk.

4’ Kant megfogalmazása

Kant elméletének a magja, az appercepciónak és az én

transzcendentális és empirikus szubjektumként való
önmegkülönböztetésének a transzcendentális egysége, csak a
szubjektumok elmélete kapcsán (7’) tárgyalható. Az a tézis, hogy a
tér és a mérhető idő a tetszés szerinti összetett objektumok
ábrázolásmódjának klasszikus, azaz Bohr szerint megfigyelhető
sémája, emlékeztet Kant elméletére, hogy a tér és idő a szemlélet
formái. Ez a tézis elkerüli azt a nem-kanti mellékzöngét, hogy a
szemlélet formáinak valami közük van az emberi érzékek speciális
természetéhez, csupán a véges tudatos szubjektumokra való kanti
hivatkozást tartalmazza. A kvantum-elmélet közvetítésével, Kant
számára elérhetetlen módon, megalapozza a téridő-kontinuum
matematikai struktúráját (azaz kanti módon megfogalmazva, az ész
hozzájárulását a tiszta szemlélethez).

3’ Hierarchizmus

Remény van rá, hogy a hierarchizmus indokoltságát és határait a

szemantikus konzisztencia köréből származó fogalmakkal meg lehet
magyarázni. A hierarchikusan magasabb rendű dolog a történeti
példákban többnyire az előzetes megértés egyik eleme volt, amely
logikailag egyúttal a kérdéses elméletnek is föléje volt rendelve. Azt
mondták, minden fizikai folyamat a térben folyik le, tehát a tér
elmélete megelőzi a fizikát. Az itt képviselt felfogás szerint ez a tér
szemantikusan konzisztens kvantumelméletében is bizonyos
értelemben helyes. De hogy a térnek ez az elmélete tetszés szerinti
összetett objektumok kvantumelmélete, azt történetileg a klasszikus
fizika korában nem lehetett tudni. A tényszerűen fölérendelt dolgok
az ilyen korábbi fázisban nem jelennek meg a nekik alárendelt
dolgokkal való igazi, szükséges összefüggésükben. Éppen ez kelti
az a priori szükségszerűség látszatát, amely azonban mégsem
igazolható. Az összefüggéseket mélyebben elemezve, először a
logikának majd a logika tapasztalattal való összefüggésének (időbeli
állítások logikája) az elméletét kellene felállítani.

2’ Empirizmus

Hogy általános tételeket nem lehet empirikusan megalapozni, az

Popper óta, sőt Hume óta, de valójában már Platón óta ismeretes.
Viszont történeti fejlemény, hogy állandóan megalapozzák őket. A
két relativitáselmélet bemutatásában éppen erre igyekeztem
rávilágítani. A tapasztalat általános hipotéziseket indokol, amelyeket
- ha igazak - az empirikus tények utólag szükségesnek mutatnak.
Popper cáfolási elmélete homályos, mert a cáfolás maga is elméletet
feltételez, hiszen az ellenkező esetben például az euklideszi
geometriát kísérlettel lehetne cáfolni. A Kuhn által ismertetett
paradigma-sorozat csak akkor funkcionál, ha a természet
„törvényszerűen viselkedik”. Ezt Kuhn maga is tudja. A fizikusok
empirizmusának az a reális és egyszerű struktúrája, hogy hisznek
valódi törvények létezésében, s ezeket igyekeznek meg is találni. Az
itt vázolt elméletnek az a célja, hogy az ezer speciális vagy hat
általános törvény feletti csodálkozást egyetlen alapvető tényre
redukálja, tudniillik, hogy a tapasztalat lehetséges. Az ideális séma a
következő: ha a tapasztalat lehetséges, vagyis ha precízen
megadott alternatívákra vonatkozó ellenőrizhető előrejelzéseket
tudunk adni, akkor az elmélet a szemantikusan konzisztens
kvantumelmélet, amely magában foglalja a tér kvantumelméletét is.
Ekkor nincs miért csodálkozni azon, hogy az elméletnek speciális
esetekre vonatkozó következményei éppen ezekben az esetekben
jelentkeznek. A filozófusi csodálkozás ezzel a megállapítással
csupán új fázisba lép.

1’ Axiomatika

Az empirikusan fontos axiómák kiválasztásáról már eleget

mondottunk. Axiomatika lehetőségének az indoka, ideértve a meta-
matematika geometriai előzetes megértéseit is, a logika és
matematika elméletének a tárgya.

A KLASSZIKUS ÉS KVANTUMELMÉLETI LEÍRÁSOK

1. A probléma megfogalmazása

1. Bevezetés

„A klasszikus és kvantumelméleti leírások” cím1 technikai változat.

Így is mondhatnánk: a kvantumelmélet szemantikai értelmezésének
problémája. A kérdés a következő: Mit jelent a kvantumelmélet?
Nem arról van tehát szó, hogy új ismeretekkel tökéletesítsük a
kvantumelméletet, hanem hogy megértsük azt. A kvantumelmélet
matematikai szerkezete nem vita tárgya. Az ismeretes értelmezés
körül - rendszerint koppenhágai értelmezésnek hívják - évtizedek óta
folyik a vita. A vitának az a tény az alapja, hogy a koppenhágai
értelmezés csak néhány alapvető filozófiai döntés meghozatala után
fogadható el. Ebben a dolgozatban nem azon igyekszem, hogy
érveljek e döntések mellett, hanem jelentésük tisztázásához
szeretnék hozzájárulni. Konkrétan a. kvantumlogika fogalmából
indulok ki. Véleményem szerint ez nem különleges „empirikus”
logika, hanem temporális állítások, azaz tényekre és lehetőségekre
vonatkozó állítások általános logikájának a leírása.

A tényekre vonatkozó állítások „klasszikus leírások”, a lehetőségekre

vonatkozó állításokat a kvantumelméleti állapotvektorok
tartalmazzák.

A problémát az 1. szakaszban fogalmazzuk meg. A 2. szakaszban

tárgyaljuk a probléma általános logikai hátterét. A 3. szakaszban a
kvantumelméletet finomított valószínűségelméletként értelmezzük. A
4. szakaszban a realitásra, tényekre és eseményekre vonatkozó
kvantumelméleti következményeket tárgyaljuk. Dolgozatom fő része
tehát mindössze a kvantumelmélet jelentésének az elemzését
tartalmazza. Szerintem az ilyen elemzés meglehetősen nagy
horderejű következtetéseket eredményezhet mind a filozófia, mind a
fizika további fejlődését illetően. A fizikában a következő lépések
attól függhetnek, sikerül-e legyőznünk azt a nyilvánvalóan kevés
szemantikai következetlenséget, amely a jelenlegi
kvantumelméletben még megmaradt. Ezeket a problémákat a
befejező megjegyzésekben érintjük.

2. Bohr véleménye

Niels Bohrnak az volt a véleménye, hogy minden olyan eseményt,

amelyről a fizikában értelmesen beszélhetünk, azaz minden
valóságos vagy lehetséges jelenséget vagy mérést, klasszikus
kifejezésekkel kell leírni. Amennyiben ez a vélemény helyes, és a
kvantumelmélet helyes, és ha a „kvantum-elméleti leírás” egy
eseménynek a kvantumelmélet szerinti helyes leírását jelenti, úgy a
kvantumelméleti leírás tulajdonképpen klasszikus leírás. „Leírás” a
Bohr szerinti értelemben „klasszikus leírást” jelent.

Bohr állítása paradoxonra vezet. Klasszikus kifejezéseken a

klasszikus fizikában definiálható kifejezések értendők. Bohr maga
hangsúlyozza, hogy a klasszikus fizikát az atomi események szintjén
a kvantumelmélettel kell helyettesíteni, és hogy a makroszkopikus
testek klasszikus leírása esetleg úgy magyarázható, mint a
kvantumelmélet nagy kvantumszámok esetére való alkalmazásának
közelítő, illetve határesete. Az következik-e ebből, hogy nem
beszélhetünk az atomban végbemenő eseményekről, és hogy az
események, illetve jelenségek leírása csupán olyan nyelvezetre
szorítkozhat, amely lényegét tekintve közelítő természetű? Bohr
maga meg volt arról győződve, hogy állítása szükséges feltétele
annak, hogy megértsük, miszerint a kvantumelmélet nem vezet
paradoxonokra, és hogy a kvantumelmélet minden úgynevezett
paradoxonja abból származik, hogy nem értjük meg az ő állításában
kifejeződő igazságot.

Történetileg két olyan indok szól Bohr állítása mellett, amely nem
függ az állításnak paradoxonok megoldására való használatától.

Az első indok az, hogy a kvantummechanikát és

kvantumtérelméletet a korrespondencia-elv alkalmazása mellett
dolgozták ki. A klasszikus részecskemechanika és a klasszikus
térelmélet mennyiségeit ismerték, és az absztrakt kvantum-elmélet
Hilbert-terében egyes operátoroknak úgy tulajdonítottak fizikai
értelmet, hogy bizonyos ismert és mérhető mennyiségekkel
azonosították őket. A modern logikában különbséget szokás tenni
szintaxis és szemantika között. Ha elemi szimbólumoknak és az
ezek összekapcsolásait leíró szabályoknak a segítségével
megadunk egy formális rendszert, ez a logika vagy a matematika
egy ágává tehető, ha értelmezzük a formuláit. Az értelmezést
megfogalmazó tudományt szemantikának nevezzük. A fizikában szó
lehet ennek a folyamatnak az iterációjáról. A Hilbert-tér matematikája
előre feltételezi szimbólumainak matematikai szemantikáját: a ψ
betű komplex vektort, a H betű önadjungált lineáris operátort jelöl
stb. A fizikus számára azonban ez még mindig csak értelmezés
nélküli „formalizmus”. A fizikus ki akarja mondani, hogy H egy
bizonyos fizikai rendszernek a Hamilton-operátorait jelenti, és hogy a
saját értékei energiamérő műszer segítségével mérhetők stb. Ebben
a „fizikai szemantikában” a klasszikus fizika még mindig
elvitathatatlan szerepet játszik. Igaz ugyan, hogy a megfigyelhető
mennyiségek köre bővült nem klasszikus mennyiségekkel (spin,
izospin, paritás, ritkaság), ezek azonban csak közvetetten,
klasszikus mennyiségek közvetlen mérése útján mérhetők.
Másodszor pedig, amikor Bohrtól megkérdezték, hogy a klasszikus
fizikának ez a szerepe történeti ténynél többet jelent-e,
ismeretelméleti érveket hozott fel. A fizika azzal foglalkozik, amit
megismerhetünk, illetve amiről beszélni tudunk. Hogy a természet
egy eseményét megismerhessük, vagy közvetlenül kell azt
tapasztalnunk, vagy egyértelműen kell kapcsolódnia
tapasztalatainkhoz. A közvetlen tapasztalás mindig térben és időben
megy végbe. A közvetlen tapasztalatokból a közvetlenül nem észlelt
eseményekre vonatkozó egyértelmű következtetések csak akkor
vonhatók le, ha szigorúan kauzális lánc köti őket össze egymással.
A térbeli és időbeli leírásnak, valamint a kauzalitásnak a
kísérletekben együtt kell haladnia. Együtt azonban csak a klasszikus
fizikában haladnak. Ezért a fizikában a jelenségek minden
leírásához klasszikus fogalmakra van szükség.

Még ha el is fogadjuk a második érvet ismeretelméleti alapként, nem

világos sem az, hogy egy kísérletnél miért van szükség a tér- és
időbeli leírásnak és a kauzalitásnak a precíz kapcsolatára, sem az,
hogy ez a kapcsolat miért van csupán a klasszikus fizikai történeti
formájában jelen. A második érv a „klasszikus” kifejezésnek inkább
strukturális, mint történeti leírását adja meg. Ez a struktúra azonban
további tisztázást igényel. Ez dolgozatom célkitűzése.

3. Einstein alapelve

Heisenberg 1925-ben a mátrixmechanikát arra az elgondolásra

alapozta, hogy az elméletnek pusztán megfigyelhető mennyiségeket
szabad tartalmaznia. Einstein Heisenberggel folytatott egyik
beszélgetésében ezt az elgondolást képtelenségnek nevezte, pedig
fiatalabb éveiben ő maga is így gondolkozott. Ezt mondotta: „az
elmélet határozza meg, mi az, amit megfigyelhetünk.” (Lásd
Magyarul: Heisenberg: A rész és az egész. Gondolat, Budapest,
1978. 92. o.) Bohr pedig ezt: „Csupán a klasszikus mennyiségek
figyelhetők meg.” Hogyan magyarázzuk meg e nyilvánvalóan
kölcsönösen ellentmondó nézetek ütközését?

Heisenberg alapelve mindig hasznos heurisztikus elv marad. Amit

már megfigyeltünk egyszer, az bizonyára megfigyelhető, és bele kell
foglalni az elméletbe. A valójában még nem észlelt mennyiségek
tekintetében szabad kezünk van, feltehetjük azt, hogy léteznek, és
azt is, hogy nem léteznek. Einstein alapelve azt mondja, hogy erre a
kérdésre vonatkozóan csak maga a végleges elmélet adhat választ.
Az elmélet még meg is változtathatja annak a leírását, amit még az
elmélet ismerete előtt figyeltünk meg.

Heisenberg határozatlansági elve 1927-ben nem volt többé

pozitivisztikus. Inkább annak a következménye volt, amit Heisenberg
Einsteintől tanult. Alapja a következetesség. A kvantummechanika
nem engedi meg olyan állapotoknak a leírását, amelyekben mind a
helyzet, mind az impulzus egyidejűleg meghatározott. Ezért ennek
az elméletnek a keretében az ilyen állapotok nem figyelhetők meg,
hiszen ami nem létezik, meg sem figyelhető. Ha valaki azzal az
ellenvetéssel élne, hogy az ilyen állapotok észlelhetők volnának,
mondjuk gamma-sugaras mikroszkópokkal, akkor a Heisenberg-féle
határozatlansági elv megmagyarázza neki, hogy ez miért nem
lehetséges, amennyiben a kvantumelmélet helyes.

Bohr véleménye ismeretelméleti és a priori természetű. Minden

megfigyelést térben és időben kell végezni, és kauzálisan kell leírni.
Ez tagadhatatlan. A kérdés ezek után az, hogy a kvantumelmélet
hogyan ad számot a lehetséges összes megfigyelés a
természetéről, vagyis hogy Einstein alapelve hogyan elégíti ki Bohr
feltételét.

4. A kvantumelmélet logikája

Mi a lényegbevágó különbség a klasszikus és a kvantumelmélet

között? A nem klasszikus mennyiségeket elemzésünk jelen
lépésében figyelmen kívül hagyhatjuk, mert feltételezzük, hogy a
különbségnek meg kell mutatkoznia „ugyanazon” megfigyelhető
mennyiség kétféle kezelése esetében. Az elméletek
összehasonlításakor tehát a megfigyelhető klasszikus
mennyiségeket szemantikusan azonosítjuk a kvantumelmélet azon
megfigyelhető mennyiségeivel, amelyek megfelelnek nekik. A
szemantikus azonosítás azt jelenti, hogy a kétféle elmélet által leírt
ugyanazon mérés az azonossá tett megfigyelhető mennyiségek
ugyanazon értékét szolgáltatja. Tudjuk, hogy ez feltételezhető
anélkül, hogy ellentmondást vonna maga után. A kvantumelméleti
megfigyelhető mennyiségek sajátértékei mind valós számok, és
azonosíthatók a klasszikus mennyiségek valóságos értékeivel. Az
elméletek különbözősége ekkor a méréseredmények
előrejelzésében mutatkozik meg. Egyes klasszikus értékek a
kvantumelméletben nem lehetségesek, továbbá nincsen olyan
állapot, amelyben a lehetséges összes méréseredmény
előrejelezhető volna, és a kvantumelméleti valószínűségek
különböznek a klasszikusaktól. Mindezek az eltérések abban az
állításban foglalhatók össze, hogy a két elmélet valószínűségi
előrejelzései különböznek.

A különbözőség alapvető természetű. Még a valószínűségek

kiszámítási módja is megváltozik a kvantumelméletben, a
szuperpozíció elve következtében. A Kolmogorov-féle valószínűségi
axiómák a lehetséges események Boole-féle hálójának a
definiálásával kezdődnek, az eseményekhez valószínűségként valós
számokat rendelve. Kellő óvatossággal értelmezve, az axiómák
maguk a kvantumelméletben megtarthatók, de a háló matematikai
struktúrája olyan projektív geometriára változik, amelynek az elemei
a Hilbert-féle tér alterei. Mármost a háló Boole-féle szerkezete a
klasszikus valószínűségszámításban a klasszikus logika
állításkalkulusán alapszik. Egy „esemény” bizonyos számú elemi
esemény logikai összege: A = a V b V c... A klasszikus logika tehát
csődöt mond a kvantumelméletben. A Hilbert-féle tér altereinek az
állításkalkulusára Neumann János vezette be a „kvantumlogika”
elnevezést. Sőt az a helyzet, hogy a logika megváltozása az
egyetlen független változás, amikor a klasszikus elméletet felváltjuk
a kvantumelmélettel. Minden más változás ennek a következménye.

A kvantumlogikával szemben azonban súlyos ellenvetések hozhatók

fel. Először is, állításokból álló háló még nem logika. A logikai
típusok Russell-féle hierarchiájában a legalacsonyabb rendű
típusnak felel meg, nem tartalmazza predikátumok predikátumait,
sem pedig állításokra vonatkozó állításokat. P. Mittelstaedt tett
néhány lépést ugyan magasabb rendű típusok bevezetése felé,
azonban még sok a teendő. Másodszor furcsa módon
ellentmondásos, hogy a kvantumelmélet, amely klasszikus, vagy
legalábbis intuíciós logikát eleve feltételező matematikai elmélet,
más logikába torkolljék végül. Pontosabban, várható-e a logika
megváltozása speciális tapasztalatok következményeképpen?

A 2. szakaszban részletes választ adok erre az ellenvetésre.

Röviden összefoglalva, a válasz azt mondja, hogy a kvantumlogika a
klasszikus logika egy mindig is megvolt hiányosságára emlékeztet
bennünket, tudniillik arra, hogy nem írja le megfelelően a temporális
állításokat, vagyis az olyan eseményekre vonatkozó állításokat,
amelyek az időben mennek végbe. A kvantumelmélet állításai
törvény természetűek, azaz „időtlen” állítások. Ám a nem Boole-féle
hálót alkotó állítások nem általános törvények, hanem egyedi
állítások, amelyeknek ilyen a struktúrájuk: „az x fizikai objektumnak
jelenleg a p tulajdonsága van”, vagy pedig: „A megfigyelhető L
mennyiségnek most X az értéke”.

Ezeket temporális állításoknak nevezzük. Látjuk majd, hogy

különböző logikai törvényeket elégítenek ki, attól függően, hogy
tényekre vagy lehetőségekre alkalmazzuk-e őket, vagy kevésbé
precízen kifejezve, hogy a múltra vagy a jövőre alkalmazzuk-e őket.
Ha a tényekre alkalmazzuk őket, a klasszikus logikát elégítik ki, ha a
lehetőségekre alkalmazzuk őket, egy modális logikának
engedelmeskednek, amely bizonyos további posztulátumok
esetében a kvantumlogikába megy át.

A logikai elemzés segítségével értelmezzük Bohr állítását. Amit Bohr

jelenségnek vagy eseménynek hív, az a temporális logika nyelvén
kifejezve a ténynek felel meg. Leírása a klasszikus logikát elégíti ki.
Amit a Neumann-féle iskolához tartozó elméleti fizikus állapotnak
nevez, a temporális logikában a lehetőségek listája elnevezést
kapja. Leírása a modális logikának megfelelő. Amikor a
kvantumlogika közelítőleg a klasszikus logikával helyettesíthető,
akkor a kvantumelmélet is közelítőleg a klasszikus fizikával
helyettesíthető.
2. Klasszikus és temporális logika

1. Mi a logika?

A logika történetileg a helyes következtetés tudományaként fejlődött

ki. A következő szillogizmusban: „Minden görög ember. Minden
ember halandó. Tehát minden görög halandó”, a következtetés
helyessége nem függ attól, hogy görögökről, emberekről és halandó
lényekről van-e benne szó.

A következő általános következtetési forma: „Minden A egyenlő B-

vel. Minden B egyenlő C-vel. Tehát minden A egyenlő C-vel” helyes
szillogizmust szolgáltat, bármilyen kifejezéseket helyettesítünk be az
A, B, C változók helyére. A következtetés helyes lehet akkor is, ha a
konklúzió téves. „Az X párt minden tagja tisztességes ember. Minden
tisztességes ember igazmondó. Tehát az X párt minden tagja
igazmondó” következtetés gyakorlatilag minden politikai pártra
vonatkozóan téves konklúziót eredményez. Minthogy a
következtetés helyes, ebből az következik, hogy legalább az egyik
premissza téves (reductio ad absurdum). Az egyetemesen helyes
következtetési formákon kívül a logikában vannak olyan állítási
formák is, amelyek egyetemesen igazak, vagyis vannak olyan
állításfüggvények, amelyek az argumentumok bármely értékénél az
„igaz” értéket veszik fel. Ilyen forma ez is: „Ha minden A egyenlő B-
vel és minden B egyenlő C-vel, akkor minden A egyenlő C-vel”. Ilyen
még az ellentmondás törvénye:

(„a és nem a tagadása”).

Az ilyen állítási formákat analitikusan igaznak nevezzük. Az

analitikusan igaz állítási formáról előre, azaz latinul a priori,
tudhatjuk, hogy igaz, bármilyen állítást helyettesítsünk is be.

Hogyan lehet emberi lényeknek a priori ismeretük, még ha az

annyira triviális természetű is? Egyáltalában triviális-e az
ellentmondás törvénye? Ideiglenes válasz a kérdésre a következő.
Nem minden ténynek, dolognak vagy igazságnak adunk külön nevet,
hanem egyetemes fogalmak segítségével beszélünk róluk, amelyek
nemcsak egy esetben alkalmazhatók. Véges számú szóból álló
nyelvek nem alkalmasak annyi kifejezés képzésére, ahány
elnevezendő objektum létezik.

És az olyan lény, mint az ember, aki a nyelv segítségével tanul meg

gondolkodni, nem is képes az objektumokról másképpen
gondolkodni, minthogy egyetemes elnevezések alá sorolja be őket.
Ezért minden kijelentésünknek (és valószínűleg gondolatunknak is)
egyszerre kétféle „jelentése” van: jelentik az objektumot, amelyre
vonatkoznak, és jelentik azt a módot, ahogyan utalnak az
objektumra. Frege szerint a névvel megnevezett objektum a név
„jelentése” (Bedeutung), és a mód, ahogyan a név utal az
objektumra, a név „értelme” (Sinn). Az itt szereplő „név” lehet egy
szó, vagy szavak egy csoportja. Church nyomán a névhez tartozó
objektumot a név jelentésének (denotation), és ahogyan az
objektumra utal, a név értelmének (sense) nevezem. Frege
szemléltető példája ugyanazon jelentés különböző értelmére a
következő: a Vénusz bolygó „hajnalcsillag” és „esti csillag”
megnevezése. (A magyarban a Vénusz „esthajnali csillag”. - A ford.)
Russell szemléltető példája: „Sir Walter Scott” és „a Waverley
szerzője”. Mind a két példa azt mutatja, hogy az értelmek
különbözősége objektív abban az értelemben, hogy az ember
ismerheti mind a két értelmet anélkül, hogy ismerné jelentésük
azonosságát. Az észnek talán mindenttudónak kellene lennie ahhoz,
hogy ne legyen szüksége az értelemre, mint a jelentés különböző
formájára.

Egy jelentés két értelmének az azonossága lehet empirikus tény.

Az imént említett két példában ez a helyzet. Az azonosság azonban

következhet az értelmek közvetlen megértéséből is, „analitikusan”.
Ez a helyzet a matematikában: „3 + 1”, „1+3”, „2-2”, „a legkisebb
törzsszám négyzete”, ezek különböző értelmű kifejezések, amelyek
mind ugyanazt a számot jelentik, amely számot a „négy” szóval vagy
a „4” szimbólummal is jelölhetünk. Hasonló a helyzet a logikában.
Most olyan példát tanulmányozunk majd, amely egyúttal átvezet
bennünket a temporális logikába is.

2. Temporális állítások

Russellnek a logikai típusokra vonatkozó elmélete szerint egyes

ítéletek elemiek, amelyek elemi objektumokhoz elemi
predikátumokat rendelnek hozzá. Az ő logikai elemzése tekintetében
lényegtelen, hogy mik ezek az objektumok és predikátumok, feltéve
hogy kielégítik a klasszikus logika szabályait. A logikával foglalkozó
tudósok általában meglehetősen bonyolult fizikai objektumokat
választanak példaként elemi objektumok szemléltetésére: „A Vénusz
bolygó”, „Trieszt az Adria partján fekszik”, „ez a rózsa piros”. A
fizikusok szerint ezek mind a klasszikus fizika objektumai. Fizikai
szempontból csupán közelítőleg tekinthetők maradandó
objektumoknak, a hozzájuk tartozó predikátumok változhatnak.
Egyszerűbb objektumokból, atomokból és elemi részecskékből
állnak, amelyeknek a kölcsönhatása eleget tesz a kvantumelmélet
törvényeinek. A fizikusok mind a relativitáselméletben mind a
kvantumelméletben úgy tekintik az eseményekre vonatkozó
állításokat, mint az elemi ítéletekre vonatkozó saját szemléltető
példáikat: „A számláló mutatója a skála 5-ös osztályzatára mutat”,
„az elektron az X helyzetben van”. Az események általában egy
bizonyos ideig tartanak. Példák erre: „esik az eső”, „fenn van a hold”.

A példákat abban az alakban idéztük, ahogyan a mindennapi

életben előfordulnak. Logikai szempontból azonban nem tekinthetők
teljes állításoknak. Az „esik az eső” állítás tegnap esetleg igaz
lehetett, ma azonban hamis. Ugyanaz a mondat a két esetben két
különböző eseményre vonatkozik: a tegnapi valódi esőre és a mai
esetleges esőre. Még ha ma valóban esik is az eső, az más, mint a
tegnapi eső. A temporális állításokat konceptuális (fogalmi) alakban
közlik. Az „esik az eső” mondatban az „eső”, illetve „esőzés”
fogalmát használjuk. E fogalom alá sokféle időben és számos helyen
előforduló meteorológiai események tartoznak. Logikai szempontból
az „eső” események prédikátuma, és az események egy osztályát
definiálja, éppen azokét az eseményekét, amelyeket ezzel a
mondattal írunk le: „esik az eső”. Példáinkat nyelvtanilag jelen
időben fogalmaztuk meg. Ennek a nyelvtani alaknak két különböző
jelentése lehet (eltekintve más jelentésektől, amelyek a mi
szempontunkból lényegtelenek). „Esik az eső”, „látom az esőt”
kifejezhet olyan eseményt, amely éppen most megy végbe
(általában itt és most). Ez a valóságos jelen idő, az idő jelennek
nevezett módját fejezi ki. Viszont ugyanezek a mondatok
használhatók az állítások idézésére is. Olyan alakban idézhetők,
ahogyan bárki, a múltban vagy a jövőben bármikor és akárhol
mondhatja, amikor arról beszél, ami a számára jelen van. Az
állításoknak ezt a megemlítési módját megkülönböztetjük azok
kijelentésétől, és erre a célra általában szintén a jelen időt
használjuk. Ezt az esetet nyelvtanilag semleges jelen időnek
nevezem majd.

A logikában az általánosságot változókkal szokás kifejezni. Az

általánosságban helyes következtetéssel kapcsolatos első
példánkban, az A, B, C változók azt jelölik, hogy helyükbe bármely
kifejezés behelyettesíthető. A szabadon választható változókat
tartalmazó kifejezést következtetési formának nevezzük. Ha most f
egy rögzített predikátum, amely az objektumok egy osztályához
rendelhető, a t betűvel jelölhetjük egy állításnak azt a szabad terét,
ahová az osztály bármely tagjának a neve behelyettesíthető. Ekkor
f(t) olyan állítási forma, amely állítást eredményez akkor, ha t
helyébe bármely megengedett objektum-nevet helyettesítünk.
Szokás f(t)-t állítás-függvénynek is nevezni, amelynek a t „változó
objektum” az argumentuma, a rögzített predikátum definiálja a
függvényt, és a függvényértékek jelentik az objektumokra vonatkozó
állításokat. A mi példánkban f jelölheti azt, hogy „esik az eső” és t
jelentheti a szituációt (a helyet és az időt). A logikában az állítás-
függvény, a predikátum, a fogalom és az osztály általában
ugyanannak a struktúrának a különböző aspektusai. A temporális
logikában semleges jelen időben megfogalmazott temporális állítás
olyan állítás-függvényt fejez ki, amelynek a lehetséges
argumentumai szituációk, az értékei pedig események (logikailag:
szituációk nevei és események állításai).
A következő kérdésünk az, hogyan nevezzük el a szituációkat,
nevezetesen az időket. Az idő kétféleképpen fejezhető ki: a jelenhez
viszonyítva, vagy objektíven, a naptár és óra segítségével. A
jelenségek leírásánál, azaz a dolgozatunk tárgykörét képező
leírásoknál a jelenhez viszonyított kifejezés (igeidős kifejezés) a
természetes kifejezési mód.

„Íme esik az eső, nézd csak az esőt!” „Tegnap esett az eső, a

kabátom még most is nedves.” „Holnap eshet az eső, vidd magaddal
az esernyődet az útra!” A fizikában hasonló módon hivatkoznak a
tapasztalatokra.. „Antiprotonokat valóban észleltek már.” „Eddig még
senki sem látott kvarkokat, de a jövőben még kaphatunk
bizonyítékokat a létezésükre.” A tapasztalás azt jelenti, hogy a
múltból tanulságokat vonunk le a jövőre vonatkozóan. A fizikai
elméletek a múltbeli tapasztalatokon alapulnak, ellenőrzésüket pedig
aszerint végezzük, mennyire alkalmasak jövőbeni tapasztalatok
előrejelzésére (ezekből akkor okulunk, amikor múltbeli
tapasztalatokká válnak). A 2.5. pontban meglátjuk majd, hogy a
statisztikai termodinamika eleve feltételezi az igeidők kifejezett
használatát. Ezért az időnek főként az igeidőkkel való kifejezését
vizsgáljuk.

Különbséget teszünk továbbá tények és lehetőségek között.

„Napóleon Szent-Ilona szigetén halt meg”, ez tény. „Fritz Berg
esetleg Szent-Ilona szigetén halhat meg”, ez lehetőség. A
lehetőségek tekintetében szintén kétfélét különböztetünk meg,
formális és aktuális lehetőségeket. Formális lehetőség mindaz, ami
fogalmilag lehetséges eseményként írható le. „Szent-Ilona szigetén
meghalni” formálisan lehetséges esemény minden ember számára.
A semleges jelen időben kifejezett temporális állítások formális
lehetőségeket fejeznek ki. A fizikában az elméletek azt fejezik ki,
hogy a fizika objektumait illetően mely formálisan lehetséges
események következhetnek be. A pontszerű tömegekre vonatkozó
mechanika azt mondja ki, hogy a pontszerű tömeg állapotát
meghatározza helyzete és impulzusa, úgyhogy például az x helyzet
pontszerű tömegnek formálisan lehetséges predikátuma. Az aktuális
lehetőség viszont adott helyzetben valóban, aktuálisan
bekövetkezhet. Amikor Napóleon megérkezett Szent-Ilona szigetére,
aktuálisan lehetséges volt, hogy ott valóban meghal. Végső
betegségének egy bizonyos szakaszában aktuálisan lehetetlenné
vált, hogy Párizsban halhasson meg. A determinisztikus fizika szerint
adott objektumnak a jövőben egyetlen aktuálisan lehetséges állapota
következhet be. A kvantumelmélet szerint adott objektum Hilbert-
terének minden egydimenziós altere formálisan lehetséges
állapotokat ír le, és a mérendő mennyiség minden sajátállapota a
mérésnek aktuálisan lehetséges eredménye, feltéve hogy nem
ortogonálisak az aktuális állapotra. Amikor egyszerűen csak
lehetőségeket mondok, általában aktuális lehetőségekre gondolok. A
szavak közvetlen értelme szerint a tények jelenlegi vagy múltbeli
események, a lehetőségek jövőbeni események, és mindkettő
formális lehetőség kell, hogy legyen. Átvitt értelemben szoktunk
beszélni jövőbeni tényekről és múltbeli lehetőségekről is. A jövőbeni
tény egy lehetséges esemény bekövetkezése utáni tényt jelent. A
bekövetkezését esetleg nemcsak lehetségesnek, hanem
szükségszerűen is tarthatjuk. Ebben azonban mindaddig nem
lehetünk teljesen biztosak, amíg valóban be nem következett, vagyis
amíg ténnyé nem vált. A múltbeli lehetőség ehhez hasonlóan olyan
valami, ami lehetséges volt ugyan, de még nem következett be. Más
értelemben a múltbeli ismeretlen tényekről lehetséges tényekként
szoktunk beszélni. A természettudományban ez a szubjektív
lehetőség többnyire azt jelenti, hogy az ismeretlen a jövőben,
legalábbis elvileg, ismertté válhat.

3. A tényekre vonatkozó, formálisan lehetséges állítások

Amikor egy múltbeli tényről beszélünk, ezen azt értjük, hogy egy
esemény a múltban bekövetkezett, és a bekövetkezése jelenleg
tény. Jelenleg tény, hogy ennek a mondatnak az első szava (a
„jelenleg” szó) le van írva, de amikor megállapítom ezt a tényt, akkor
a szó leírásának az eseménye már múlt idejű. Bármikor beszélek,
mind igaz, hogy „most beszélek”. Tehát amikor őszintén beszélek
egy általam ismert tényről, akkor olyan jelenlegi tényről beszélek,
amely a múltban bekövetkezett vagy éppen most folyó eseményre
vonatkozik. Most tekintsünk el a jelenlegi események esetétől. Hogy
ne feledjük el, miszerint múltbeli eseményekről beszélünk, a rájuk
vonatkozó állításokat múlt időben idézzük, a formálisan lehetséges
tények kifejezése érdekében, még ha nem is vonatkoznak egy
bizonyos időre és eseményre.

Feltesszük, hogy egy bizonyos tényre vonatkozó állítás vagy igaz,

vagy hamis, még akkor is, ha ezt nem tudjuk. Tényen éppen ezt
értjük. Minthogy a kifejezések operatív jelentése érdekel bennünket,
feltesszük, hogy a tény olyan esemény, amelyről legalábbis elvileg
eldönthető, hogy bekövetkezett-e vagy sem. A tényekre vonatkozó
állítások logikája tehát kétértékű. Megszerkeszthető az ugyanazon
múltbeli szituációhoz tartozó formálisan lehetséges tények Boole-
féle hálója. Jelölje xλ (λ = 1, ...,l) a formálisan lehetséges tények l
különböző állítását. Tegyük fel, hogy ezek egymástól függetlenül
lehetségesek. Legyen -xλ az az állítás, hogy xλ hamis. A kétértékű
logikában -xλ ekvivalense xλ-nak. xλ egy igazságfüggvénye xλ-nak.

Az igazságfüggvény fogalmának a bevezetésénél óvatosan kell

eljárni. A kétértékű logikában minden állításhoz két formálisan
lehetséges igazságérték tartozik, „igaz” és „hamis”.

Az f(x1, x2, ..., xl) igazságfüggvényt az xλ változók

állításfüggvényeként szokás definiálni, és annak az állításnak az
igazságértéke, amelyet az argumentumok adott értékéhez tartozó
függvényérték határoz meg, kizárólag az argumentumok értékét
alkotó állítások igazságértékétől függ. Ezt az elgondolást Frege
vezette be. Eljárásának az volt az indoka, hogy elmélete szerint egy
állításnak az igazságértéke a jelentése. A Frege szerinti értelemben
az igazságfüggvény tulajdonképpen olyan függvény, amelynek az
argumentumai és függvényértékei az állításoknak nem az értelmei,
hanem a jelentései. Én inkább azt mondom, hogy a temporális
állítások formálisan lehetséges tényeket, és a különböző állítások
különböző tényeket jelentenek. A jelentést továbbra is meg kell
különböztetni az állítás értelmétől. Különböző értelmű két állítás
jelentheti ugyanazt az állítást, például: „Az oroszok űrhajója leszállt a
hajnalcsillagra” és „az oroszok űrhajója leszállt az esti csillagra”.
Ennél jobb példákat is közlünk majd. Mármost milyen formálisan
lehetséges tényt jelent egy igazságfüggvénnyel, mondjuk tagadással
(negáció) definiált állítás? Jelentse x azt, hogy „esett az eső”, ami a
szituációtól függően igaznak vagy hamisnak bizonyulhat. Ekkor -x
azt jelenti, hogy „nem igaz az, hogy esett az eső” vagy pedig
általánosságban : -x azt jelenti, hogy „x hamis”. Ez betű szerinti
értelemben nem egy eseményre, hanem egy állításra vonatkozó
állítási forma. A neki megfelelő másik függvény megerősítésnek
nevezhető: -x ezt jelenti: „x igaz”, -x és x egymás x-re vonatkozó
tükörképei. Frege azonban ezt mondja: „x” és „x igaz” ugyanazt az
értelmet (Gedanke) erősíti meg, és ugyanaz a jelentésük. Ez
lényegében a kétértékű logika feltételezése. Ebben a tekintetben
jelenleg őt követjük.

Ha formálisan tekintetbe vesszük l számú kétértékű argumentum

minden kétértékű függvényét, n=22^l különböző függvényt kapunk.
Ha 1=1, n=4, ha 1=2, n= 16, mint ez az állításkalkulus szerint
ismeretes. Ha l=1, az 1. táblázatbeli négy függvényt kapjuk, ahol i és
h azt jelenti, hogy „igaz” és „hamis”. I az a függvény, amely mindig
igaz, az elnevezése igazság (Frege: „das Wahre”). H értéke mindig
hamis, az elnevezése hamisság („das Falsche”). I és H bármely l
esetében létezik. Ezek az egyedüli igazságfüggvények, amelyek a
vizsgált tényekre vonatkozóan semmit sem erősítenek meg. Nincsen
olyan konkrét tény, amelyet megerősítenének. Az xλ változók n
számú igazságfüggvényét az Yv (v = 1, ...,n) szimbólumokkal jelöljük
majd. A függvények Boole-féle hálót alkotnak. Atomjai
(legalacsonyabb rendű elemei) az Xμ=Z1... Λ Z1 (μ= 1, ...,m) m = 2l
számú függvény, ahol

1. táblázat

xΛy x-nek és y-nak a konjunkcióját vagy „logikai szorzatát” jelenti (ez

az igazságfüggvény tehát akkor és csak akkor igaz, ha mind x, mind
y igaz), zλ pedig olyan változó, amelynek a helyébe xλ vagy -xλ
tehető. Az ilyen kombinációk száma m. A háló egyes eleme I, zérus
eleme H.

Az állításlogika expliciten használja a kétváltozós

igazságfüggvényeket, nevezetesen a II. táblázatban közölteket. Az
Yv függvények az Xμ függvényekből az YV=Xμ1 V Xμ2 V ... alakban
hozhatók létre. Az Xμl különböző összeadandók száma tetszés
szerinti lehet, de legfeljebb m-mel egyenlő, H zérus számú, I m
számú különböző összeadandóból áll. Az Yv (x1, ..., xl)
igazságfüggvényeknek a klasszikus -x, x Λ y, x V y, ...
állításfüggvényekkel való előállítása redundáns. Ugyanaz az
igazságfüggvény ezeknek az állításfüggvényeknek végtelen sokféle
kifejezésével írható fel. Két kifejezés, A és B akkor ekvivalens, ha
ugyanazt az igazságfüggvényt jelentik. Ekkor az A<->B kifejezés I-
vel ekvivalens. Az Yv(x1, ..., xl) igazságfüggvényt nevezhetjük
extenzív módon definiált fogalomnak vagy predikátumnak. Továbbá
Yv-nek a klasszikus állításfüggvényekkel kifejezett bármely
kifejezését a fogalom intenzív definíciójának nevezhetjük.

II. táblázat

A függvényekből való előállításának a módját az értelmének, a

fogalmat magát a jelentésének hívhatjuk. Ezeket a definíciókat
használva, minden olyan állításfüggvény, amely mindig igaz, például
x Λ -x (ellentmondás-mentesség), vagy x V -x (a harmadik
kizárásának az elve; tertium non datur) az igazságot, és minden
olyan állításfüggvény, amely mindig hamis, például x Λ -x
(ellentmondás) hamisságot jelent. Tehát az a két függvény, amely
nem jelent semmilyen konkrét tényt, az analitikai igazságot és
analitikai hamisságot jelenti. Éppen ezek azok az esetek, amikor
magától értetődő Fregének az a nézete, hogy egy állítás jelentése
egyenlő az igazságértékével.

I és H azonban úgy is felfogható, mint magasabb szintű reflexióval

kapcsolatos tényekre vonatkozó állítás. I ekkor azt jelenti, hogy van
olyan szituáció, amikor y1 ..., xl formálisan lehetséges értelmes
állítások, H pedig azt jelenti, hogy nincsen ilyen szituáció. Ha I igaz,
a szituáció úgy is leírható, hogy létezik olyan teljes m-szeres
alternatíva, amely az egymást kölcsönösen kizáró m számú
formálisan lehetséges állításból (alternatíva) áll, és ezek egyike
feltétlenül igaz (teljes).

4. Matematikai logika

Dolgozatunknak nem célja a matematikai logika tárgyalása, csupán

a temporális logikával való kapcsolatára szeretnénk rámutatni. A
kapcsolat kettős, bizonyos mértékben körkörös.

Mint Russellnek a logikai típusokra vonatkozó elmélete kimondja, a

matematikai logika állításai nem a tényekre vonatkozó állítások
legalacsonyabb rendű típusához, hanem az állításokra vonatkozó
állítások magasabb rendű típusához tartoznak. Az állításokra
vonatkozó törvényeket fogalmaznak meg. A klasszikus logikában a
számok ekvivalens osztályok osztályaként vannak definiálva, tehát a
számok minden osztálya, amelyekről elemi aritmetikával tételek
bizonyíthatók be, osztályok osztálya. A legalacsonyabb rendű
osztály a még megkülönböztethető valamiknek, például
eseményeknek az osztálya. A lehetőségeket még nem tárgyaltuk,
ezért még nem fogalmaztunk meg az eseményekre vonatkozó olyan
törvényeket, amelyek eltérnek a klasszikus logikától. Annyit azonban
sejthetünk már, hogy nem lesz abban ellentmondás, ha az
eseményekre vonatkozóan nem klasszikus törvényeket fogalmazunk
meg, miközben az e törvényekkel kapcsolatos állításokra
érvényesek a matematika és a matematikai logika klasszikus
törvényei. Az eseményekre vonatkozó valamely törvény
megfogalmazható eseményekre vonatkozó állítások olyan
állításfüggvényeként, amely mindig igaz -vagy analitikusan vagy
empirikusan igaz, mint egy természettörvény, amely kizár bizonyos
formálisan lehetséges eseményeket. Legyen f a tényekre vonatkozó
állításfüggvény, If pedig az az állítás, hogy ez a függvény a fentebb
tárgyalt két értelem valamelyike szerint mindig igaz. Ekkor azt
mondhatjuk, hogy If másodrendű típusú, formálisan lehetséges tényt
fejez ki. Ha továbbá biztosak vagyunk abban, hogy If
szükségszerűen vagy igaz, vagy hamis, akkor alkalmazható rá a
klasszikus kétértékű logika, még akkor is, ha f olyan temporális
állításoktól függ, amelyeket nem lehet a kétértékű logika szerint
kezelni. Ez eldönti az a priori ellenvetést a kvantumlogika
lehetőségével szemben.

De felmerül egy nehézség magát a klasszikus matematikai logikát

illetően. Hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy az If állításnak
szükségszerűen igaz vagy hamis? Amennyiben f empirikus alapon
egyetemesen igaz, az empirikus tudományok megalapozásának a
problémájával kerülünk szembe (lásd az 5.1 szakaszt). Amennyiben
f analitikusan igaz, szembe kerülünk azokkal az ismeretes
kérdésekkel, amelyeket a logikai paradoxonok vetnek fel.

Fejtegetéseinkben az 1, m, n számok végesek voltak. Ilyenkor

nincsen nehézség. De végtelen alternatívák esetében a modern
matematikai logika megköveteli az ellentmondásmentesség
bizonyítását, amit konstruktívan kell elvégezni. A konstruktív
matematikából a lehetőség fogalma nem küszöbölhető ki. „Az A tétel
bizonyítása lehetséges” logikailag nem ekvivalens a következő tény
állításával: „az A tételnek létezik bizonyítása”. Amennyiben a
temporális logika a lehetőségek és tények logikája, a modern
matematikai logika előzetes feltételezéseit temporális logikával kell
leírni.

A problémát itt nem tárgyalhatom, és ezt a szakaszt egy

metodológiai megjegyzéssel zárom. Nem jelent bűvös kört annak a
feltételezése, hogy a matematikai logika érvényes a temporális
logika törvényeire, és ugyanakkor alá is van vetve ezeknek a
törvényeknek. Az önmagára alkalmazhatóság benne van a logika
fogalmában. A logika a fogalmak, ítéletek és következtetések
tudománya. Tudomány lévén, maga is fogalmakból, ítéletekből és
következtetésekből áll. Ha tehát valódi tudomány, ki kell elégítenie
saját törvényeit. A matematikai és a temporális logika
megkülönböztetése végül ismét eltűnik, ha a konstrukcionizmusnak
igaza van abban, hogy a magasabb rendű Russell-féle típusokra
érvényes a temporális logika. Ez egyébként nem vonná maga után
az intuíciós és kvantumelméleti logika azonosságát, mert speciális
problémáik különböznek. Az intuicionizmus problémája a
végtelenség, a kvantumelméleté a komplementaritás. Ez a két
probléma a lehetőség központi problémájának két különböző
aspektusa.

5. A temporális logika és a termodinamika

Az első jelzést arra, hogy a fizikában meg kell különböztetni a

tényeket és lehetőségeket, a statisztikus termodinamika szolgáltatja.
A mechanika reverzibilis és a statisztikus mechanika is az kell, hogy
legyen, hacsak nyíltan vagy rejtetten be nem vezeti az
irreverzibilitást. Boltzmann H-teorémájából az következik, hogy olyan
s állapotban, amikor az entrópia nem maximális, rendkívül nagy a
valószínűsége annak, hogy a rendszer entrópiája a későbbiekben
növekedni fog. Ez azt jelenti, hogy az s állapotot a t0 időpontban
észlelő fizikus megbízhatóan következtethet arra, hogy az entrópia
eredeti H0 értéke az idő folyamán egy H>H0 érték felé fog
növekedni. Előrejelzésünket tehát a következő: H>H0, ha t>t0.
Matematikailag azonban semmi különbség sincsen pozitív és
negatív időintervallumok között. Ugyanazon számítással a következő
„hátrajelzésre” juthatunk: H>H0, ha t>t0. Empirikusan ez majdnem
mindig téves. A második főtételt a tapasztalat alapján, vagyis csupán
az elmúlt időkre vonatkozóan ismerjük, a jelen érvelésünk alapján
viszont H téves előjelével volnánk kénytelenek alkalmazni a jelenhez
viszonyított összes múlt időre vonatkozóan, a helyes előjellel pedig
csupán a jövőre alkalmazhatnánk, amelyet még nem ismerünk.

A látszólagos paradoxonra az a válasz, hogy a múltbeli események

tények, márpedig a valószínűség fogalma csak lehetőségekre
érvényes, tényekre nem, vagyis csupán a jövőre érvényes, a múltra
nem. A valószínűség a lehetőség kvantitatív mértéke.

A jövőbeni események lehetségesek, a múltbeliek tények. Minden

múltbeli esemény egykor jövőbeni esemény volt. Abban az időben
még csak lehetőségként létezett, és értelmesen lehetett
valószínűséget hozzárendelni. Tehát minden múltbeli megfigyelő az
entrópia nagy valószínűséggel való növekedését jelezte volna előre
a saját jövője tekintetében. Ha tehát a valószínűség fogalma
empirikusan egyáltalában indokolt, úgy a második főtételnek a
múltban érvényesnek kellett lennie, és várható, hogy érvényes lesz a
jövőben.

Tárgyalnunk kell még az ellentmondásmentességet is. Ismert tényről

ismeretessé válása után nem kérdezzük, hogy mekkora a
valószínűsége. Ugyanis minden egyes tény a formálisan lehetséges
tények nagy osztályába sorolandó, és ilyenként igen kicsiny a priori
valószínűség tartozik hozzá. Ám ha már tudjuk, hogy bekövetkezett,
a kérdést másképpen vetjük fel. De miért van az, hogy a múltbeli
tényeket ismerjük csak, a jövőbenieket nem? Saját tapasztalatunk
(ezt „szubjektívnek” nevezzük, mert igazi emberi lények
tapasztalatáról van szó, akiket „szubjektumoknak” hívunk)
fenomenológiai leírása szerint csak annyit mondhatunk, hogy a múlt
már bekövetkezett, és egy részét ismerjük. Ezt a közvetlen ismeretet
emlékezetnek nevezzük. A jövő még nem következett be, ezért nem
emlékezhetünk reá. Ezek az állítások ugyanolyan egyszerűek, mint
a tapasztalatok bármely leírása, és ha a fizika empirikus tudomány
volna, meg is elégedhetnénk vele. A fizikát azonban a természet
történetének azon részére is alkalmazni akarjuk, amikor még nem
éltünk, sőt éppen arról van szó, hogy az élő szervezetek (az embert
is beleértve) viselkedését a fizika törvényeiből akarjuk
megmagyarázni, beleértve a termodinamika második főtételét is.
Létezik-e az „objektív” világban olyasvalami, ami megfelelne az
elmúlt dolgokra való emlékezésnek és a „jövőbeni dolgokra való
emlékezés” hiányának? Igenis létezik.
Arról van szó, hogy a múltnak vannak objektív bizonyítékai és
nyomai (kövületek, ásványok, a távoli csillagokból érkező fény,
amelyet retardált potenciálokkal írunk le), a jövőnek azonban
nincsenek (nincsenek avanzsált potenciálok, jövőbeni élő
szervezeteknek nincsenek kövületei). Ha azt a kérdést tesszük fel,
hogy miért van ez így, az egyetlen értelmes válasz az, hogy azért,
mert az idő objektíven folyik, úgyhogy a tények és lehetőségek közti
különbség a természet egész története folyamán fennállott. A
retardált potenciálok relativisztikus kauzalitást jelentenek, vagyis azt,
hogy a jelen nem a múltat, hanem a jövőt befolyásolja. (A Feyman-
Wheeler-féle elmélet kénytelen a kauzális aszimmetriát (ez a
kauzalitás és idő fenomenológiai jelentése) olyan abszorpcióval
bevezetni, amelyhez nem tartozik emisszió, vagy pedig az
összehúzódó világegyetemet táguló világegyetemmel kell hogy
helyettesítse.) A bizonyítékok (dokumentumok) az anyagnak
valószínűtlen állapotai. Ha érvényes a második főtétel, a
bizonyítékokat még kevésbé valószínű események produkálják, a
bizonyítékok maguk viszont még valószínűbb eseményeket
produkálnak. Ez azt jelenti, hogy a múltra vonatkozóan sok, a jövőre
vonatkozóan kevés információt tartalmaznak.

Mindez nem egyéb, mint a szemantikai ellentmondásmentesség

melletti érvelés. Ha már vannak tapasztalataink, megértjük az időt,
még ha rejtetten is. Ezt a megértést nyíltan használjuk a statisztikus
termodinamika formalizmusának az értelmezésekor. A
termodinamikát a mindennapi tapasztalatokra alkalmazva, részben
megmagyarázzuk a tapasztalatnak azokat a vonásait, amelyeket a
termodinamika értelmezésére felhasználtunk. Nincsen azonban
teljes szimmetria vagy körkörösség, csupán ellentmondásmentesség
van.

A fizika törvényei feltételezik ugyan az idő megértését, az időt

azonban nem képesek teljesen megmagyarázni. Grünbaum
helyesen mutatott rá, hogy a fizika törvényei nem tartalmaznak olyan
„objektív kvalitást”, amelynek a segítségével a jelenlegi állapotot
meg lehetne különböztetni más időbeli állapottól. Ez várható is. A
természettörvények csupán formális lehetőségeket írnak le, mert
fogalmi nyelven vannak megfogalmazva. Olyan módon készültek,
hogy bármely időre vonatkozóan érvényesek legyenek.

Ez az elemzés nem óhajt az időre vonatkozóan dogmatikus a priori

állításokat megfogalmazni. Az elemzés szigorúan feltételes : Ha
elfogadjuk az idő fenomenális struktúráját, meg tudjuk magyarázni a
második főtételt; amennyiben nem tévedek, semmilyen más
magyarázat nem állja ki a bűvös körre vonatkozó bírálatot.
Lehetséges, hogy mind az idő struktúrája, mind a második főtétel
csupán előzetes vagy regionális aspektusa valami mélyebben fekvő
dolognak.

6. Lehetőségekre vonatkozó állítások

Elkerüljük a hagyományos igazságértékek hozzárendelését a

jövőbeni eseményekkel kapcsolatos állításokhoz, amilyen például a
„holnap esni fog” állítás. Kétértékű logika alkalmazásának operatív
indokolása ebben az esetben igen gyenge lábakon állna. A
mindennapi életben az ember megjósolhatja az esőt és az a
megjósolt időben meg is érkezhet anélkül, hogy ezt a jóslás valódi
megértésből fakadó erős bizonyítékaként kellene felfognunk. Ahhoz,
hogy ilyenként fogjuk fel, a jóslásnak sokszor kellene helyesnek
bizonyulnia. Ebben az esetben nem egy jövőbeni eseményre
vonatkozó konkrét állítást, hanem törvényt, esetleg valószínűlegi
törvényt ellenőrzünk. Ezért inkább ezt mondjuk: a formálisan
lehetséges jövőbeni események lehetnek szükségszerűek,
lehetetlenek vagy esetlegesek (azaz sem nem szükségszerűek, sem
nem lehetetlenek). Jelöljük a három esetet a kezdőbetűk szerint így:
Sx, Lx és Ex. E háromféle modalitást illetően teljes empirikus döntési
eljárás nem létezik. Ha az -x eseményt észleljük, ez megcáfolja Sx-
et, ha az x eseményt észleljük, ez megcáfolja Lx-et. Az x esemény
észlelése nem bizonyítja Sx létezését, mert az Ex eset is lehetséges.
Az -x esemény észlelése ugyancsak nem bizonyítja Lx létezését. Az
Ex eset pedig nem ellenőrizhető egyetlen megfigyeléssel. A jövőbeni
modalitások empirikus ellenőrzését általában úgy végzik, hogy
valószínűségekkel helyettesítik őket. A jövőbeni modalitásokat tehát
csupán a valószínűségelmélet fogalmi anyagaként használjuk.
A jövőbeni modalitásokat elméletileg feltételes modalitásokként
mondjuk ki: „Ha x, akkor y szükséges, lehetetlen, esetleges lesz”.
Ezeket így írjuk: xSy, xLy, xEy. Ezek a modalitások feltételes
valószínűségekké alakíthatók át. A feltételes modalitások, illetve
valószínűségek a múltra is alkalmazhatók. Így jártunk el, amikor a
második főtételt a múltra vonatkozóan levezettük. Ezek alighanem
természetes kifejezései a tényekkel szemben álló feltételezéseknek
(countes-to-fact-conditionals).

E jövőbeni modalitások nem engednek meg néhány olyan műveletet,

amely a modális logika legtöbb formájában szokásos. A szokásos
modális logikában az olyan modalitásokon kívül, mint a „szükséges”,
stb., az állításokhoz „igaz” vagy „reális” és „hamis” vagy „irreális”
értékek rendelhetők hozzá, és ilyesféle következtetések vannak:
„ami szükséges, az reális”, és „ami reális, az lehetséges”. Ezt az
alakkeveredést (kontamináció) szigorúan elkerüljük. A tények
reálisak, a tényekre vonatkozó állítások igazak vagy hamisak, a
lehetőségeket modalitásaikkal minősítjük, de nem reálisak („reális
lehetőségek”).

Kérdés az is, hogy a modalitások iterálhatók-e. Úgy véljük, hogy Sx,

Lx, Ex lehet igaz vagy hamis. De azt is véljük, hogy a jövőben
bekövetkezhető formálisan lehetséges tényeket fejezhetnek ki, és
ekkor az iterálásnak van értelme: „lehetetlen, hogy holnap olyan
időjárás legyen, amely holnapután szükségessé teszi az esőt”. Ez
logikailag kapcsolódik egy másik iterációhoz, amelyet a 3.
szakaszban tárgyalunk. Van értelme, ha valószínűséghez
valószínűséget rendelünk hozzá. Ekkor halmazok halmazairól van
szó. Ha a vizsgálandó halmaz jövőbeni eseményekből áll, úgy a
halmazok halmaza távolabbi jövőbeni eseményekből áll.

Egy fontos megjegyzés. A kvantumelméletben a modalitások

kétszeresen feltételesek: „Ha az x szituáció áll fenn, és ha keressük
y-t, úgy y-t szükségszerűen megtaláljuk.” Ez igen erős kapcsolatban
áll az események kvantumelméleti fogalmával, és azzal
kapcsolatban tárgyaljuk (3.2 pont).

3. A valószínűség kvantumelmélete
1. A valószínűség klasszikus elmélete

A valószínűség klasszikus elméletének a matematikai alapja kellően

tisztázva van, például a Kolmogorov-féle axiómák alakjában. Egy
Boole-féle háló minden eleméhez - az elemeket eseményeknek
nevezzük - 0≤p≤l valós számot rendelünk hozzá. A szemantikai
probléma az, hogy a fizikai valóságban mit értünk eseményen és
annak valószínűségén. Dolgozatomban elvileg a hagyományos
„objektív” értelmezést használom, amely a valószínűséget a relatív
gyakorisággal kapcsolja össze. Ez az értelmezés könnyen
beilleszthető a temporális logikába. Csupán egy dolgot kell
megvizsgálnunk. A valószínűség fogalmának az elővigyázatos
bevezetésénél olyan reflexiós lépésekben, illetve szintekben kell
haladni, amelyek megfelelnek a logikai típusok Russell-féle
hierarchiájának. Ennek a klasszikus valószínűség tekintetében
nincsen jelentősége, a valószínűség kvantumelméletében azonban
fontos. Lehetővé teszi a második, illetve többszörös kvantálás
értelmezését (3.3 pont).

A valószínűséget előrejelzésként fogjuk fel. Az „esemény”, amelyre

vonatkozik, formálisan lehetséges esemény. A „valószínűség”
közvetlen jelentése szerint tényeknek nem tulajdonítható
valószínűség. Esemény „közvetlen” vagy „direkt” valószínűsége
annak a valószínűsége, hogy az esemény bekövetkezik majd. A
tények már bekövetkeztek. A lehetőségekhez hasonlóan a tények
esetében is van kétféle átvitt értelem, ahogyan a tényekhez
valószínűség rendelhető hozzá: a tényeknek a bekövetkezésük előtti
valószínűsége, és annak a valószínűsége, hogy egy ismeretlen tény
reális ténynek bizonyul. Ezzel a két átvitt értelemmel itt nem
foglalkozunk.

A valószínűséget egyetlen eseményhez vagy egy halmazhoz kell-e

hozzárendelni? Ha formálisan lehetséges eseményhez rendeljük
hozzá, úgy egy fogalomhoz vagy osztályhoz rendeljük hozzá. Az a
formálisan lehetséges esemény, hogy ezzel a kockával most ötöst
dobok, a formálisan lehetséges esemény azon osztályának a tagja,
hogy bármikor dobva, ötöst dobok. Ehhez az osztályhoz az f= 1/6
relatív gyakoriságot rendeljük hozzá, és erre gondolunk akkor,
amikor azt mondjuk, hogy a fentebb említett konkrét esemény
valószínűsége p=1/6. A valószínűség egyetlen esemény
megfigyelésével nem mérhető, a formálisan lehetséges
eseményeknek egy nagy halmazban való relatív gyakorisága
azonban mérhető. A valószínűséget ezért úgy értelmezem, mint a
relatív gyakoriság előrejelzését.

Egy probléma azonban még mindig fennmarad. Konkrét empirikus

halmaz esetében empirikusan többnyire az lesz a helyzet, hogy az
ötös dobások relatív gyakorisága nem lesz 1/6. A lehetséges okok
közül kizárjuk azt, hogy a kocka nem szabályos. Erre a problémára
később nagyon röviden még visszatérünk. A valószínűség elmélete
még „jó” kocka esetére is azt mondja ki, hogy f aktuális értékei
ingadoznak a várható/érték körül, amit 1/6-dal veszünk egyenlőnek.
Ezek szerint a p=1/6 valószínűségnek nem előrejelzett, hanem
várható értéke. Ám a halmazban valójában csak f mérhető. Az f
várható érték csak akkor határozható meg, ha f értékét nem
szigorúan előrejelezzük, hanem f minden formálisan lehetséges
értékéhez valószínűséget rendelünk hozzá. Most azonban iteráltuk a
relatív gyakoriság előrejelzése fogalmának a bevezetését. f
valószínűsége egy relatív gyakoriság relatív gyakoriságának az
előrejelzése, halmazok egy halmazára vonatkozóan. Ez az iteráció
benne van abban a definícióban, hogy a valószínűség a relatív
gyakoriság várható értéke.

Az iteráció nem kerülhető el. A definíció végtelen regressziója a

gyakorlatban úgy fejezhető be, hogy az 1-hez és 0-hoz nagyon közel
eső valószínűségeket a bizonyossággal, illetve a lehetőségek
modális logikájának a használata esetében a szükségszerűséggel
és a lehetetlenséggel azonosítjuk. A nagy számok matematikai
törvénye értelmében az összes fontos magasabb rendű
valószínűségek 1 vagy 0 felé tartanak. Gyakorlati számításoknál a
halmazok hierarchiája egyetlen nagy halmazzal helyettesíthető. A
végtelen regresszió azonban elvileg hozzá tartozik az objektív
valószínűség jelentéséhez. Logikailag ez szoros rokonságban van
az ,,x” és „x igaz” megkülönböztetésével (2.3 pont), amely formálisan
szintén végtelen regresszióra vezet. A kétértékű logikában a
regressziót úgy kerülik el, hogy a két állítást ekvivalensnek tekintik. A
modalitások bevezetésekor ez már nem lehetséges, „x” nem
ekvivalens azzal, hogy „x lehetséges”, és kételkedhetünk abban,
hogy „x” és „x szükséges” ekvivalens-e. ,,x”, „x valószínűsége p(x)”,
,,p(x) valószínűsége p’(p(x))”, ..., nyilvánvalóan különböző állítások,
amelyek mindegyikének megvan a maga határozott és különböző
jelentése. A valószínűségek Bayes szerinti empirikus
meghatározásánál szoktak beszélni egy bizonyos
valószínűségeloszlás valószínűségéről. Hume problémája alapján
(lásd az 5.1 pont) megérthetjük, miért nem várhatunk ennél többet.

Azáltal, hogy csupán események osztályainak tulajdonítunk

valószínűséget, kezdettől fogva feltételes valószínűségeket vezetünk
be. Események egy osztálya esetében a relatív gyakoriságoknak
csak akkor lesz pontosan definiált várható értékük, ha pontosan meg
vannak határozva azok a feltételek, amelyek között az osztályhoz
tartozó események bekövetkezhetnek. Különböző előtudással
rendelkező két különböző megfigyelő ugyanazt az eseményt esetleg
az események két különböző osztályába sorolja, amelyeknek
különböző a valószínűségük. Valószínűségi feltételezéseiket mind a
ketten empirikusan indokolni tudják, minthogy a „saját”
valószínűségét mindegyikük a saját tudása szerint definiált feltételek
között vizsgálja meg. Tegyük fel például, hogy az A megfigyelő
annak az E eseménynek a valószínűségét kell, hogy előrejelezze,
hogy a kockával egymásután kétszer dobva, a dobott összeg 12
lesz. Az A megfigyelő szerint a várható érték P (E) = 1/36 lesz. A B
megfigyelő viszont engedélyt kap arra, hogy az első dobás
ismeretében nyilatkozzék. Az ő PB előrejelzése attól függ majd, hogy
mit látott. Ha az első dobás hatos volt, akkor PB(E)—1/6 értéket fog
megadni. Ha az első dobás hatostól különböző volt, PB(E)=0 lesz.
Mind a két megfigyelő képes ellenőrizni a maga előrejelzését a saját
tudása szerint választott esetekből nagy mintát véve. Ez a
„hullámcsomagok redukciójának” a klasszikus megfelelője.

Események egy osztályának a feltételes valószínűsége

meghatározható elméletileg, például szimmetria-megfontolásokból
Laplace szerint, vagy empirikusan Bayes szerint. A kétféle módszer
között nincsen ellentmondás, minthogy a Bayes-módszer az „a priori
valószínűségekre” vonatkozó feltételezésből indul ki. A
valószínűségekre vonatkozó elméleti feltevések tehát empirikusan
ellenőrizhetők. A valószínűségeknek ez az empirikus ellenőrzése
mindig tartalmaz ismeretlen hibát. Mint minden más empirikus
mennyiséghez, a valószínűségekhez is csak bizonyos
valószínűséggel rendelhetők hozzá empirikus értékek. A
definícióban szereplő végtelen regresszió abból a tényből
következik, hogy az objektív valószínűséget empirikus
mennyiségnek tekintik.

2. A kvantumelméleti logika állításhálója

Az axiomatikus kvantumelmélet célja absztrakt kvantumelméletnek

bizonyos a priori valószínűséggel bíró axiómákból való felépítése. Az
elmélet azon igyekszik, hogy a Hilbert-tér használatát ne kelljen
feltételezni, hanem le lehessen vezetni. Ebben az irányban a
legsikeresebb próbálkozásnak a formálisan lehetséges események
hálójának (illetve az eseményekre vonatkozó állítások hálójának) a
használata volt. Ezen a területen Jauch, Piron és mások tettek a
legtöbbet. Itt inkább Drieschner egy másik próbálkozását ismertetem
röviden. Ő nyolc axiómát és némi szöveges magyarázatot használ,
amelyet az axiómák mellett megpróbáltam hét posztulátumba
sűríteni.

A. Az alternatívák posztulátuma

A fizika empirikusan eldönthető alternatívák jövőbeni eldöntéseinek

kimenetelére vonatkozó valószínűségi előrejelzéseket fogalmaz
meg. Alternatívára példaként a 2.3 pontban szereplő xμ (μ = 1, ..., m)
mennyiségek listája tekinthető. A döntő dolog itt az empirikus
eldönthetőség fogalma. Ennek következménye a megengedett
válaszok kétértékű logikája. Az indeterminizmus axiómája (lásd alant
az 5. axiómát) azonban azt állítja, hogy ha adva van bármely
eldönthető alternatíva, ugyanabban a szituációban vannak olyan
formálisan lehetséges események (ugyanannak az objektumnak az
állapotai), amelyeket az alternatívára felállított Boole-féle
eseményháló nem tartalmaz.

Ezek aktuális, valóságos eseményekké csak akkor válhatnak, ha

bekövetkezik a vizsgált alternatívától különböző alternatíva
eldöntése. A kvantumelméletre jellemző, hogy az a kérdés, mely
formálisan lehetséges események válnak aktuálisan lehetségessé, a
szituációra - a megfigyelő által - előírt alternatívától függ. A
kvantumelméletnek talán éppen ez a legnagyobb rejtélye: Minthogy
egy szituációban oly nagy a formálisan lehetséges események
(Hilbert-vektorok) száma, miért van az, hogy azok az események,
amelyek egyidejűleg válnak aktuálisan lehetségessé, ezeknek
mindig egy kis hányadából (ortonormális sorozat) állnak, amelyeket
egy eldönthető alternatívára adott válaszok definiálnak? Ebből a
szempontból jelenlegi posztulátumunk egyáltalában nem triviális.
Szerintünk a tény fogalma értelmes felhasználhatóságának a
következményét fejezi ki. A kvantumállapotok a szuperpozíció elve
szerint leírt módon „koegzisztálnak”. A tények nem koegzisztálnak
ilyen értelemben. Két tény vagy azonos vagy különböző, és elvileg
mindig eldönthető, hogy a két lehetőség közül melyik érvényes. A
„koegzisztencia” a lehetőségeknek a tulajdonsága. Amennyiben a
lehetőségek tények lehetőségei, kell létezniük eldönthető
alternatíváknak. Amit Bohr egyértelmű leírásnak nevez, az a tények
leírása. A leírás ki kell, hogy elégítse a klasszikus logikát.

B. Az objektumok posztulátuma

Alternatívára adott válaszok egy objektumhoz formálisan lehetséges

tulajdonságokat rendelnek hozzá. Az időben tartósan létező azonos
fizikai „objektum” (vagy „rendszer”) fogalmát elterjedten használják a
kvantumelmélet kifejezésében. Nem kevésbé „klasszikus” fogalom,
mint az eldönthető alternatíva fogalma, sőt még inkább az. Ha nem
volnának az időben tartósan létező objektumok, akkor nem volnának
tartós tények, és a szavaknak nem volna rögzített jelentésük
(alighanem nem is volnának szavak). Az azonban más kérdés, hogy
a klasszikus gondolkodásnak ezeket a rekvizitumait a természet
valójában milyen mértékben és milyen közelítésben bocsátja
rendelkezésünkre. Ha adva van egy objektum, a kvantumelmélet
rendelkezésre bocsátja az eldönthető alternatívákat, amelyeket az
objektum állapotvektorainak Hilbert-terében lineáris önadjungált
operátorok írnak le. A komplementaritás ekkor azt jelenti, hogy ezek
az alternatívák nem dönthetők el mind egyszerre. De a
kvantummechanika összetételi törvénye (lásd az E. posztulátumot)
azt mondja ki, hogy a formálisan lehetséges objektumok általában
aktuálisan nem léteznek. Az elemi részecskék fizikája pedig azt
bizonyítja, hogy minden objektum átalakulhat más objektumokká.
Úgy látszik, végső objektum nincsen, legfeljebb talán olyan végső
egyszerű alternatívák vannak, amelyekből objektumok
összetevődhetnek. (Lásd az 5.3 pontot).

C. Az atomi állítások posztulátuma

Minden objektumhoz léteznek atomi állítások és végső alternatívák,

amelyek válaszai atomi állítások. Formálisan lehetséges eseményt
kifejező állítást a hálóelmélet szerint akkor nevezünk atominak, ha
nem implikálja egy önmagától különböző állítás (kivéve a H
hamisságot). A kvantumelméleti állítások hálója atomosságának ez
a posztulátuma a finitizmus posztulátumának a halmazokra való
következetes alkalmazásából következik.

D. A finitizmus posztulátuma

Adott objektum bármely eldönthető alternatívájára adható válaszok

száma nem lehet nagyobb az objektumra jellemző pozitív m egész
számnál. Ez a posztulátum a közönséges kvantumelméletben nem
teljesül. Az a következménye, hogy bármely objektum Hilbert-
terének a dimenzószáma véges. Szerintünk mégis következik a tény
és a döntés fogalmának a jelentéséből. Bármely megfigyelő és
bármely mérőműszer egyszerre csupán véges számú döntésre
képes. Persze feltehetjük, hogy az m szám az idővel nő. Indokok
hozhatók fel azon feltételezés mellett, hogy m növekedése változást
jelent az objektumok természetében, és hogy a posztulátum itt
megfogalmazott formája konstans természetű objektumokra
érvényes. Itt most úgy gondolhatjuk, hogy m igen nagy. Ekkor a
matematikai eljárás olyan egyszerűsítését kapjuk, amely nem
változtatja meg lényegesen az itt kifejtett nemrelativisztikus
kvantumelméletet. Hogy a finitizmusta Hilbert-vektorok kontinuumára
hogyan kell alkalmazni, arra nézve lásd a 3.3 pontot.

E. Az összetétel posztulátuma

Bármely két objektum összetett objektumot definiál, amelynek az

egyes objektumok a részei. A két rész bármely két végső
alternatívájának direkt szorzata az összetett objektum végső
alternatívája. A klasszikus logikában ez triviális. Ismeretes, hogy a
kvantumelméletben az összetett objektumok lehetséges állapotainak
a tere jóval nagyobb, mint az ezen belüli azon állapotok halmaza,
amelyben a két részről elmondhatjuk, hogy valóban léteznek. Ezek a
szorzatállapotok. Csak ezekre nézve lesznek a két rész „analitikus”
T1 és T2 állapotai aktuálisan igazak (lásd a 2.3 pontot). Szigorúan
véve ez egyáltalában nem lehetséges olyankor, ha a két rész azonos
természetű és az összetett objektum végső alternatíváinak csak egy
szimmetrizált részét használjuk. Viszont mindig kellő mértékben
igaz, ha a két objektum világosan elkülönül a térben és/vagy az
időben.

F. A valószínűségi függvény posztulátuma

Ugyanazon objektum bármely két állapota között definiálva van a

p(a,b) valószínűségi függvény, amely megadja annak a
valószínűségét, hogy ha az a állapot szükséges, a b állapotot
találjuk. Az „a állapot szükséges” ezt jelenti: „az a állapotot
megtaláljuk, ha keressük”. A két állapotot nem tekintjük jól
definiáltnak, ha nem kapcsolja őket össze egy feltételes
valószínűség. Ha ez a valószínűség függ a környezet állapotától,
úgy az a és b állapot definíciója szintén függ tőle.

G. Az objektivitás posztulátuma

Ha egy formálisan lehetséges objektum aktuálisan létezik, mindig

van reá vonatkozó szükséges atomi állítás. Ez erős posztulátum. Azt
mondja ki, hogy ha egy objektum létezik, mindig van reá vonatkozó
végső tény. Az objektum létezik, ha rácsának az I állítása igaz
(illetve „szükséges”). A posztulátum azt mondja ki, hogy I csak akkor
lehet szükséges, ha hálójának egy szükséges atomi állítása
implikálja. A részletes tárgyalást illetően lásd a 10. jegyzetben
idézett cikkeket. A teljes magyarázatot szerintem csak a végső
alternatívák elmélete adhatja meg (5.3 pont).

Most már felállítható az X objektumon formálisan lehetséges

állítások hálója. Ez tartalmazza az eldönthető alternatíváihoz tartozó
atomi állításokon felállított Boole-féle részhálókat. Egészében véve
azonban nem lesz Boole-féle, mert az 5. axióma szerint összes
atomi állítása nem dönthető el egyidejűleg. A háló összes atomi
állítása halmazának összes részhalmazából vett választékból áll. Az
A részhalmaz akkor tartozik például a hálóhoz, vagyis akkor felel
meg eldönthető állításnak, ha az -A (negálás) és A/\B (konjunkció)
elemi állításfüggvények segítségével építhető fel atomi állításokból.
A logikai összeget ebben az esetben a Morgan-törvény: A\/V=-(-A/\-
B) határozza meg explicit módon. -A azokból az atomi állításokból
áll, amelyek A összes állításával kölcsönösen kizárják egymást. Az a
és b állítás akkor zárja ki kölcsönösen egymást, ha p(a, b) =p(b,
a)=0. A/\ B A-nak és B-nek a metszete. Az A állítás így
értelmezhető: „a szükséges atomi állítás az A részhalmazban van”.
Hogy A szükséges, esetleges vagy lehetetlen-e, attól függ, hogy
mely atomi állítás szükséges. A háló szerkezetét az axiómák
határozzák meg.

1. Az ekvivalencia axiómája

Ha a és b atomi állítások, úgy p(a, b) = 1 ekvivalens azzal, hogy a=b.

2. A véges alternatívák axiómája

Ha valamely b atomi állításhoz m számú egymást kölcsönösen

kizáró ai(i=l, ..., m) atomi állítás van adva, úgy érvényes:
Itt m a D. posztulátumban szereplő felső határt jelöli. Az axióma azt
fejezi ki, hogy mit nevezünk teljes alternatívának.

3. A döntés axiómája

Minden A-hoz létezik olyan a1, ..., am alternatíva, hogy a1, ..., ar
elemei A-nak és ar+1 ..., am elemei -A-nak. Ez az axióma ekvivalens
Jauch gyenge modularitású P axiómájával (Jauch, 86. o.).

4a. A teljesség első axiómája

Az egymást kölcsönösen kizáró a1 ..ak, k<m, atomi állítások bármely

halmazához létezik olyan a atomi állítás, hogy p(a, ai = 0 (i = 1, ...,
k).

4b. A teljesség második axiómája

Az a3, ..., am m-2 számú, egymást kölcsönösen kizáró atomi

állítások bármely halmazához és bármely b atomi állításhoz létezik
olyan a2 atomi állítás, amelyre vonatkozóan p(a2, ai) = 0 (i = 3,..., m)
és p(a2, b) = 0. A két axióma Jauch A2 axiómájának, a „lefedési
törvénynek” felel meg (87. o.).

5. Az indeterminizmus axiómája

Egymást kölcsönösen kizáró a1 és a2 atomi állítások bármely

párjához létezik olyan atomi állítás, amely egyiküket sem zárja ki. Ez
az axióma kizárja a klasszikus fizikát, azaz a Boole-féle hálót.
Megfelel Jauch szuperpozíciós elvének (106. o.). Az itt közölt
alakban kizárja a szuper-szelekciós szabályokat. Gyengíthető oly
módon, hogy megengedje ezeket a szabályokat.

6. A kizárási axióma

Az atomi állításokra érvényes: ha p(x, y) =0, akkor p(y, x) = =0. Ezt

az axiómát helyesebb volna a 2. axióma után elhelyezni.
A 1., 2. és 6. axióma azt fejezi ki, hogy mit értünk alternatívákon. A
3. és 4. axióma nem éppen valószínűtlen, de nem is evidens. Az 5.
axióma azt fogalmazza meg, hogy a lehetőségek nem redukálhatok
ismeretlen tényekre. A hat axióma elegendő annak a
szemléltetésére, hogy a megengedett állítások osztálya m-1
dimenziós projektív geometria, amely izomorf azon m-dimenziós
vektortér altereinek a hálójával, amelyben a valószínűségi függvény
metrikát definiál.

A további érveket amellett, hogy a vektortér a komplex számok fölött

van felállítva, lásd Jauch, Finkelstein, Stuckelberg és mások
dolgozataiban (Jauch, 131. o.). A mozgásegyenlet általános alakját
akkor kapjuk meg, ha feltesszük, hogy a mozgás az idő folytonos
függvénye, amely a Hilbert-teret önmagára képezi le és megőrzi a
metrikát. A mozgástól eltekintve, a kvantumelméletnek ez az
általános vázlata a valószínűség kvantumelméletének nevezhető.
Nem használja a fizika egyetlen konkrét fogalmát sem, és az
indeterminizmus következtében nem klasszikus természetű.

3. Többszörös kvantálás

A szemantikai konzisztencia (ellentmondásmentesség) bizonyítása

érdekében ki kell mutatnunk, hogy a kvantumelméleti törvényeket
kielégítő valószínűségek eleget tesznek annak a definíciónak is,
hogy a relatív gyakoriságok várható értékeit fejezik ki.
Reprodukálnunk kell a 3.1 pontban tárgyalt szintek sorozatát. Ez
valóban lehetséges. A második kvantálás jól ismert eljárását
alkalmazzuk erre a célra, megmutatva az eljárás jelentését. Az
eljárást a Bose-statisztikára vonatkozóan tárgyaljuk.

Az ak (k = 1, ..m) alternatíva kvantumállapotok m-dimenziós terét

létesíti. Legyen Ψ(k) az állapotvektor. Helyettesítsük Ψ(k)-t a Ψk
operátorral, amelyre a következő felcserélési relációk érvényesek:

Az Nk = Ψ*kΨk operátor sajátértékei Nk = 0, 1, 2,... A Ψk és Nk arra a

Hilbert-térre hat, amelynek a vektorai Φ(Nk) függvényekként írhatók.
Ezek egyenlő objektumok egy-egy reális halmazának lehetséges
állapotait ábrázolják, amelyek mindegyikében eldönthető az ak
alternatíva. Nk azoknak az objektumoknak a száma, amelyekre
vonatkozóan ak igaz (illetve szükséges). A halmaz objektumainak a
teljes száma

Ha egy halmaz minden objektuma ugyanabban az x állapotban van,

amelynek a normált állapotvektora Ψx(k), úgy könnyen kimutatható:

Ez azt jelenti, hogy ak valószínűsége az x feltétel mellett valóban

egyenlő az x állapotú objektumok halmazában levő ak objektumok
relatív gyakoriságával.

Látható, hogy a komplex Ψ(k) állapotvektor a Ψk operátornak a

klasszikus határesete, és hogy a hullámintenzitások mérhető Ψ*kΨk
értékei mindig nem-negatív egész számok. A kvantumelmélet ebben
az értelemben indokolja a finitizmus posztulátumát a Hilbert-tér
leírása tekintetében is, ha Ψ valóban operációs értelmét kérdezzük,
Ψ bármely komponense négyzetének az abszolút értéke most nem
valós szám, hanem diszkrét sajátértékekkel bíró operátor. Ez
pontosan azt jelenti, hogy a k-val jelölt állapot előfordulásai
megszámlálhatok. Ez az egyszerű gondolatmenet azonban nem ad
felső korlátot Nk-ra vonatkozóan (lásd az 5.3 pontot). Ezt a
formalizmust a kvantumlogikával analóg módon kvantum-
aritmetikának nevezhetjük. Ha a természetes egész számokat a
számlálás reális művelete eredményeiként tekintjük, operátorokká
válnak, amelyek sajártértékei klasszikus természetes egész számok.

Tényleges számlálás hiányában értékeik nem léteznek

szükségszerűen. A Ψ(k) komplex számok és a |Ψ/(k)|2 valós számok
az operátorok klasszikus határeseteivé válnak. Az eljárás iterálható,
és csak a megvizsgált legmagasabb szintet írja le klasszikus logika.
Mind a két esetben kétes, hogy ez-e a végső igazság.
A többszörös kvantálás nem csupán formalizmus. Egész sor új
struktúrát hoz létre, amelyeknek fizikai jelentésük van. A klasszikus
térelméletből, amely egyes esetekben egy-részecskés
kvantumelméletként fogható fel, levezethető például sok részecske-
fizika, a „második kvantálás” alkalmazásával. Erre az 5.3 pontban
még visszatérünk. Itt csak a dinamika analízisére való egyetlen
alkalmazást említünk meg. A klasszikus pontmechanika variációs
elvből vezethető le. Dirac szerint az elv érvényessége a
hullámmechanikából hasonló módon vezethető le, mint az optikában
a Huygens-elv. Nos a hullámmechanika maga is levezethető
egyvariációs elvből. Várható, hogy ez a második kvantálással való
megfelelő magyarázatot tesz lehetővé.

4. A realitás a kvantumelméletben

Egyetértés uralkodik abban a tekintetben, hogy a kvantum-elmélet

(legalábbis a nemrelativisztikus kvantumelmélet) matematikailag
ellentmondásmentes és elvileg még egyszerű is. Mégis elterjedt
vélemény, hogy az értelmezése nehéz és talán ellentmondásos is.
Ennek következtében felmerül a gyanú, hogy nem a formalizmussal
kifejezett igazság, hanem az értelmezésére felhasznált fogalmak
azok, amelyek nem elég világosak.

A fő nehézséget az a kérdés okozza, hogyan viszonyul a

kvantumelmélet a realitáshoz. A gyanúnk tehát arra irányul, hogy a
realitás fogalma nem eléggé tisztázott. A következőkben felsoroljuk
a realitás néhány különböző jelentését.

1. A realitás különböző fogalmai a klasszikus fizikában

A klasszikus fizika a dolgokat (testek és erőterek) térben és időben

olyan módon írja le, hogy emberi tapasztalatok alapján rájuk
vonatkozó törvényeket tudunk levezetni. A klasszikus fizika a
dolgokat, a teret, időt és megfigyelőket reálisnak tartja. A realitásnak
azonban a legjobb esetben is több különböző fogalma van, és a
klasszikus fizika ontológiájában vannak még megválaszolatlan
problémák.
(a) A dolgok

A dolgok realitása a klasszikus fizikában azt jelenti, hogy a dolog

valahol, vagyis valahol a térben van. Létezésének egész ideje alatt
valahol kell lennie. A dolgokról azt hitték, hogy objektíve léteznek
térben és időben. A kvantumelmélet keletkezése (Planck) alapján
azonban azt gyaníthatjuk, hogy a klasszikus kontinuum-dinamikát
kielégítő folytonos testek és erőterek termodinamikailag nem
létezhetnek. Így azután a „térben és időben való létezés” talán nem
is világos, belső ellentmondásoktól mentes fogalom.

(b) A tér

A teret reálisnak feltételezik, ám realitása nem állhat abban, hogy ott

van valahol a térben. Noha a klasszikus fizika eredményes volt,
sohasem volt filozófiai egyezés abban a tekintetben, hogy a tér
önálló fizikai entitás-e (Newton), a testek közti relációk osztálya-e
(Leibniz, Mach) vagy az intuíció valamely formája-e (Kant).
Ismeretelmélete szintén nehéz volt: tapasztalati objektum-e a tér?
Újabban folytonosságának a jelentése vált kétségessé.

(c) Az idő

Amely dolog van, szigorúan véve most van. Ninive városa nincs
többé, a holdbéli város még nem épült fel. Arisztotelész (Fizika IV.
könyv, 217b, 33-34) kételkedik abban, hogy a múltról és a jövőről
elmondható-e egyáltalában, hogy létezik. Szent Ágoston
(Vallomások, X. és XI. könyv) a múltat az emlékezetbe, a jövőt az
előérzetbe, vagyis mindkettőt az emberi értelembe helyezi. Így
azután az idővel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy „csupán
szubjektív”. Ám a fizikusok nagyon erősen hittek a nem jelenbeli
eseményekben, és feltalálták az „objektív időt”, hogy világosan
kifejezzék azt, amit az időn mindenki ért. Az objektív időt a térbeli
koordinátákhoz hasonlóan írják le. Ekkor azonban felvetődik a
kérdés, hogyan kapcsolódik a szubjektív idő az objektívhez. Az
értelem hogyan „mozgatja a maga ,mostját’ az objektív időben”? A
kérdés talán abszurd, minthogy feltételezi azt, amit tagad, de ha már
megkülönböztettük egymástól a szubjektív és az objektív időt, a
kérdés szükséges.

(d) A megfigyelők

Az emberek a természetet a testük által figyelik meg, amely kauzális

kapcsolatban ál! a természet dolgaival, amelyeknek a test része. Az
ember ismeri a természetet. Ismerete azonban a testétől
különállónak tűnik. Az ismeret mintha egy olyan dologban volna,
amelyet értelemnek szoktunk nevezni. Ha minden tudás az
értelmünkben van, akkor az értelmünkön kívül látszólag semmit
semmit sem tudunk. Ebben az esetben az egész világ reális léte,
amelyből kiindultunk, csupán sejtés, bebizonyíthatatlan hipotézis.
Azt érezzük, hogy ez a „probléma” valami gondolatzavar
következménye, de nehezen tudnánk megmondani, hogyan és
miért. Éppen ezért a fizikusok többsége inkább meg sem említi az
értelmet. A klasszikus fizika ismert dolgokról beszél, de arról nem,
hogyan ismerjük meg őket.

2. A realitási problémák a kvantumelméletben

A nemtörődömségnek ez a paradicsomi állapota a

kvantumelméletben veszendőbe ment. Most már el kell
gondolkodnunk azon, hogyan ismerjük meg azokat a dolgokat,
amelyeket ismerünk. Erre egy ötödik fogalomnak, az állapotvektor
fogalmának a megjelenése kényszerít bennünket. Mi ennek a
kapcsolata a realitással? A probléma a legkönnyebben úgy
fogalmazható meg, ha emlékeztetünk az állapotvektor kétféle
megváltozási módjára:

(α) folytonos változás, a mozgástörvény szerint;

(β) nem folytonos változás, ismeretünk megváltozása szerint.

Ha csupán az (α) mód léteznék, azt mondhatnánk, hogy az

állapotvektor a dolgok tulajdonsága, azok objektív állapota. Ha
csupán a (β) mód léteznék, azt mondanánk, hogy az állapotvektor
az ismereteinket fejezi ki. Az összes úgynevezett paradoxon annak a
következménye, hogy sikertelenül igyekszünk mind a két dolgot
egyszerre kimondani. Azonban a két értelmezés egyikéről sem
mondhatunk le. Nem szabadulhatunk meg a (β) módtól, mert Ψ
empirikusan definiálva van azokkal a valószínűségekkel, amelyeket
szolgáltat, márpedig a valószínűségek ismereteink megváltozásával
szintén megváltoznak (lásd a 3.1 pont végét). (Everett elméletét,
amely látszólag elkerüli a (β) redukciót, a 4.3 pontban tárgyalom.) A
dolgok állapotának a leírásától sem szabadulhatunk, ugyanis
absztrakt megfogalmazásban éppen ezt értjük ismereten. „Az
ablakom mögött almafát látok” nem azt jelenti, hogy „az
értelmemben almafa van egy ablak mögött”, hanem ezt: „Almafa van
az ablakom mögött, és én látom azt”. Mindez nem jelentene
nehézséget, ha a (β) változás csupán azt jelentené, hogy olyan
tényeket veszünk észre, amelyek a mérés előtt már megvoltak, de
mi nem tudtunk róluk. E megoldás felé igyekszik minden rejtett
paraméteres elmélet. Nem szándékszom bebizonyítani, hogy az
ilyen elméletek lehetetlenek. A jelenlegi kvantumelméletnek azonban
biztosan nem részei. A meglévő elmélet matematikai
ellentmondásmentessége és egyszerűsége feltétlenül lehetővé tesz
olyan szóbeli értelmezést, amelyben nincsen szükség rejtett
paraméterek feltételezésére. A kvantumelméletet elemezni és nem
megváltoztatni vagy kiegészíteni akarom.

A választ természetesen a koppenhágai értelmezés adja meg. A

megfigyelt tulajdonságokat a dolgoknak kell tulajdonítanunk, de nem
tételezhetjük fel, hogy a dolgokra vonatkozó összes eldönthető
alternatíva objektíven el van döntve akkor is, ha nem voltak
megfigyelve.

Éppen ezt próbáltam leírni a tények és lehetőségek

megkülönböztetésével. Szerintünk nem várható ellentmondás, ha
ehhez a szabályhoz ragaszkodunk: A kvantumelmélet a tények
valószínűségi összekapcsolására vonatkozó elmélet. A tényeket
magukat klasszikusan kell leírni. Ahol a klasszikus leírás nem
lehetséges, ott nincsenek tények. A 4.3 pontban egy kissé bővebben
kifejtem ezt a szabályt.
Még mindig marad indok három olyan kérdés felvetésére, amely
túlmegy ezen a „koppenhágai aranyszabályon”.

Először is a realitásnak bevallottan nem tisztázott fogalma arra

késztet bennünket, hogy legalábbis pszichológiailag felvessük a
következő kérdéseket: Mi történik a dolgokkal a tényeknek nevezett
események között? Mi redukálja az állapotvektort, a mérési
kölcsönhatás vagy a tudomásulvétel értelmi aktusa? Bizakodhatunk-
e a tudati aktusoknak a kvantumelmélettel való leírásában? Még ha
gyanítjuk is, hogy ezek a kérdések részben értelmetlenek,
megvizsgáljuk őket avégett, hogy tisztázzuk az őket létrehozó
fogalmakat, és így meghúzhassuk a határvonalat a bennük levő
értelmesség és értelmetlenség között.

Másodszor a kvantumelméletnek eredendő problémája az a kérdés,

hogy a tények klasszikus leírása milyen körülmények között egyezik
a kvantumelmélettel. A klasszikus fizikát a kvantumelmélet
határesetének tekintjük. A határesetet a feléje konvergáló
kvantumállapotok végtelen sorozata nem tartalmazza. A klasszikus
leírás szigorúan helyes nem lehet. (Nem tárgyalom Ludwignak azt
az elgondolását, hogy a klasszikus és a kvantumfizika ugyanazon
ismeretlen elméletnek a két különböző határesete. Itt is
ragaszkodom a mostani kvantumelmélet elemzéséhez.) Szigorúan
véve tehát tények egyáltalában nem is léteznek. Hogyan írható le
szemantikailag olyan szituációk konvergenciája a tények ideális
esete felé, amelyek szigorúan véve nem is tények?

Harmadszor a kvantumtérelmélet megoldatlan problémái (lásd az

5.3 pontot) esetleg kapcsolatban vannak a kvantumelmélet néhány
eredendő problémájának a tisztázatlanságával. A
kvantumelméletben az időt mindenhol klasszikus változóként
kezelik. A kvantumtérelméletben ez a helyzet a térrel és idővel. A
téridő leírására a matematikai pontkontinuum leírást használjuk,
mintha ennek pontjai tények volnának. Ha a dolgokra vonatkozóan
nem léteznek szigorú tények, miért volnának a téridőre
vonatkozóan? A többszörös kvantálás alapján (3.3 pont) sejthető,
hogy a téridőkoordinátáknak operátoroknak kellene lenniük. Ennek
az elgondolásnak az értelmes bevezetését talán a második
kérdésünkre adandó válasz teszi lehetővé.

3. A kvantumelmélet, mint a klasszikus tények közti valószínűségi

kapcsolat

A kvantumelmélet minden formálisan lehetséges megfigyelés

minden formálisan lehetséges eredményének a valószínűségét adja
meg. Az X objektum állapotvektora tartalmazza a jövőre vonatkozó
összes olyan információt, amely az objektumon addig végzett
összes megfigyelésből levezethető. Ha az utolsó megfigyelés
maximális megfigyelés volt, annak az eredménye elegendő ennek az
információnak a meghatározásához. Új megfigyelés új információt
szolgáltat, vagyis új állapotvektort hoz létre. Az elmélet szemantikája
akkor lesz ellentmondásmentes, ha a két megfigyelőnek (vagy
ugyanannak a megfigyelőnek különböző időkben) az információi
nem mondhatnak egymásnak ellent.

Tekintsük az Einstein-Podolsky-Rosen-kísérlet egy egyszerűsített

változatát, amelyet lényegében Jauchnak köszönhetünk. Bomoljék
egy 0 spinű részecske két 1/2 spinű részecskévé, a pályamenti és a
spin impulzusmomentum megváltozása nélkül. A két részecskét
később az egymástól messze levő x1 és x2 pontokban figyeljük meg.
Mind a két megfigyelő választhat, hogy a maga részecskéjénak a
spin-komponensét az y vagy z irányban méri-e. Legyen adva három
megfigyelő, A, B1 és B2. A az utolsó mondatainkban megfogalmazott
kezdeti információ birtokában van, B1 az x1 pontban, B2 az x2
pontban végez mérést. A mérés után közlik egymással
eredményeiket, és ellenőrzik előrejelzéseiket. A és B1 kezdetben
nem tudják, hogy B2 a lehetséges két kísérlet közül melyiket
választja. Legyen ez a két kísérlet y2 és z2, a lehetséges
eredmények jelölése legyen y+2, y-2 és z+2, z-2. A és B2 sem tudja,
hogy B1 a lehetséges y1 és z1 kísérletek közül melyiket választja.
Legyen ezek lehetséges eredménye y+1, y-1 és z+1, z-1. A-nak a B-k
választásaitól függően négy feltételes p valószínűség áll a
rendelkezésére:
Tegyük most fel, hogy B1y1-et méri és az eredmény y+1. Ekkor arra
az eredményre vonatkozóan, amelyet B2 jelent majd neki, két
feltételes valószínűsége van:

Tegyük fel, hogy B2 y2-t méri. A, mielőtt tudomást szerezne B1

eredményéről, mind a két lehetséges y+2 és y-2 eredményre
vonatkozóan p = 1/2 értéket jelez majd előre. B1 a maga mérésének
elvégzése után biztosan tudja, hogy amennyiben B2 y2-t méri, úgy az
y-2 eredményt fogja közölni. Ha a kvantumelmélet helyes, B2
valóban y-2 eredményt mér, és azt fogja előrejelezni, hogy
amennyiben B1y1-et méri, úgy az y+1 eredményt fogja közölni.

Végigmehetünk a felsorolt összes lehetőségen, és nem fogunk

ellentmondást találni, és akárcsak a kockadobás klasszikus
valószínűsége esetében (3.1 pont, közel annak végéhez), minden
megfigyelő ismételt mérésekkel ellenőrizheti a maga
valószínűségeit, a méréseket a maguk tudásának megfelelő
halmazokon végezve. Nevezetesen A is előrejelezheti a későbbi
jövőt eredeti állapotvektora alapján, ha nem ismeri B1 és B2
eredményét. Mindössze nem szabad elfeledkeznie arról az
ismeretlen fáziseltolásról, amit az a tény okoz, hogy B1 és B2
elvégzett bizonyos méréseket.
Szerintem mindössze ennyi rejtőzik Everett állítása mögött, hogy
nem kell redukálnunk a hullámfüggvényt. A redukálatlan
hullámfüggvény olyan megfigyelő lehetséges előrejelzése, aki nem
ismeri későbbi megfigyelések eredményét. Everett ezt úgy fejezi ki,
hogy bármely megfigyelésnél a formálisan lehetséges események
mind aktuálisan bekövetkeznek, és az ágak, amelyekre a
hullámfüggvény ebben a folyamatban szakad, a folyamat
irreverzibilitása következtében nincsenek többé kölcsönhatásban.
Ezért nem tudnak egymásról, és a megfigyelő minden ágban azt
mondja, hogy aktuálisan az történt, amit ő figyelt meg. Amennyiben
az irreverzibilitás abszolút, ez a kifejezésmód egyenértékű a szavak
újradefiniálásával, „aktuálisnak” nevezve azt, amit „lehetségesnek”
szoktunk nevezni, és „ismertnek” nevezve azt, amit „ténynek”
szoktunk hívni, miközben a szavak által leírt struktúrában semmi
sem változik. Én előnyben részesítem a szokásos szavakat. Az
igazán fontos tény az, hogy az irreverzibilitás csupán közelítés.
Ennek a ténynek a tárgyalására talán a szokásos szavak a
leginkább megfelelők.

De akkor miért kell a tényeket klasszikusan leírni? A tények tények,

akár tud róluk valaki, akár nem. Az ismeretlen tények valószínűségei
a klasszikus statisztikának tesznek eleget, szuperpozíció nélkül. Ha
egy automatikus regisztráló műszer egy kísérlet kimenetelét
vasárnap reggel azzal rögzíti, hogy folyamatosan mozgó szalagba
lyukat üt, akkor a szalagot hétfőn reggel megvizsgáló személy a
szalagba ütött lyuk helyéről tudja, hogy a lyuk már 24 órája létezik.
Ha a kvantumelméletnek tiszteletben kell tartania a tényeket, úgy
írva le őket, ahogyan a megfigyelők ismerik őket, nem szabad azt
mondania, hogy ez a tény megfigyelő értelmi folyamatának az
eredménye.

A megfigyelő nyelvezetét az ellentmondástól való félelem nélkül

éppen akkor fogadhatjuk el, ha az esemény irreverzibilis. Klasszikus
leíráson a tények irreverzibilitását értjük. A klasszikus fizika
történetileg kialakult elméletei a megfelelő objektumok
kvantumelméletének határesetei, amelyek a kvantumesemények
irreverzibilis határeseteit kapcsolják össze.
A tényeknek irreverzibilitásra való redukciója azonban inkább
probléma, mint megoldás. „Külső szemantikából” indultunk ki,
feltételezve, hogy tudjuk, mit értünk tényeken, és a
kvantumelméletre csak azt a feladatot róttuk, hogy fogalmazza meg
a lehetséges tények valószínűségeit. Ezután feltételeztük, hogy
maga a kvantumelmélet definiálja, melyek a formálisan lehetséges
események. Ezek az objektumok Hilbert-terén értelmezett operátor
sajátértékeinek a mérési eredményei. A mérés kvantumelmélete
leírja a kölcsönhatást az objektum és a műszer között. A mérendő
operátor ekkor a kölcsönhatás Hamilton-operátorának objektum-
része. Mindez azonban nem takarja el azt az igazságot, hogy az
állapotvektor csak az események valószínűségét definiálja, és hogy
redukálni kell, amikor a megfigyelő tudomást szerez róla, hogy egy
esemény bekövetkezett. A műszer Schrödinger-függvényének
időbeli menete csupán az eredmények irreverzibilis
valószínűségeloszlására vezet, amelyekből a megfigyelő választ,
amikor megszemléli. Az irreverzibilitás következtében csupán akkor
állíthatja ellentmondásmentesen, hogy az esemény nem következett
be, ha csak 24 órával előbb nézi meg a szalagot. De hogyan tudja
megcáfolni a következő ellenvetést: „Tegyük fel, hogy a műszer
radioaktív bomlást mért.

A bomlás előidézi, hogy a műszer lyukat üt a szalagba bizonyos

valószínűséggel, ami folytonosan függ a lyuknak a szalagon való
helyétől. A szalag rendeltetése szerint az esemény
bekövetkezésének az objektív idejét jelzi. Ha a megfigyelő hétfőn
nézi meg a szalagot, a tudat produkálja azt a szituációt, hogy a
megfigyelő a lyukat egy vasárnap reggel történt esemény
bizonyítékának tartja”. A megfigyelő biztos abban, hogy az
ellenvetésben valami tévedés van. De hogyan bizonyíthatja ezt be?

Megfigyelőnk ismereteiből kvantummechanikailag levezetheti, hogy

ha valaki vasárnap délben megnézte volna a szalagot, a lyukat már
egészen biztosan megtalálta volna rajta. Ő és az előző megfigyelő
ugyanolyan kevéssé jut ellentétes megállapításokra, mint az
Einstein-Podolsky-Rosen-féle B1 és B2 megfigyelők. A szituáció nem
változik sem azáltal, hogy a műszert tudattal ruházzuk fel, sem
azáltal - ez lényegében ugyanaz -, hogy a szalagot megfigyelővel
helyettesítjük, és ahelyett, hogy hétfőn reggel értelmes kérdéseket
tennénk fel neki, az agyában keressük megfigyelésének a
dokumentumát. Szerintem ez azonos „Wigner barátjának” a
problémájával. Ha irreverzibilis volt vasárnap reggel a megfigyelés,
ebbe beleértve az azt együttesen alkotó agybeli hatást és értelmi
aktust (bármi legyen is ezek kapcsolata vagy esetleges
azonossága), nincsen ellentmondás abban a feltételezésben, hogy
amit a későbbi megfigyelő hétfőn reggel megfigyel, vasárnap reggel
óta tény. Nem ellentmondás vagy paradoxon, hogy ha tudjuk, hogy
vasárnap nem történt tudatos megfigyelés, akkor nincsen tanú, aki
tanúskodjék a tényről. Ez a probléma nem a kvantumelmélet
sajátságos problémája.

A további kérdés az, hogyan írjuk le az irreverzibilis tényeket a

kvantumelméletben. A lehetséges változások sorozata folytonos, a
teljesen reverzibilis változásoktól az egyre csökkenő valószínűségű
reverzibilis változásokon át, egészen a gyakorlati irreverzibilitásig.
Ezt a „határfolyamatot” nemcsak matematikailag, hanem
szemantikailag is meg kell értenünk.

4. Kitérés: az időben önmagát ismerő értelem

Minthogy nem kerülhetjük el a megismerés értelmi aktusának a

tárgyalását, jó tanulságokat vonhatunk az időben önmagát ismerő
értelem nyilvánvalóan egyszerűbb esetéből. Az az állítás, hogy a
múltbeli események tények, elsősorban az emlékezeten alapszik. Az
emlékezet Ágoston szerint a múlt jelenléte. Érdemes tehát
megvizsgálni, hogy a múlt hogyan van jelen az emlékezetben.

Husserl filozófus a retenció fenomenológiai leírását próbálja

megadni. A retenció hosszabb időtartamú összefüggő folyamat vagy
eseménysorozat múltbeli részének az értelemben való jelenléte,
miközben a folyamat folytatódik. Husserl a retenciót kétdimenziós
rajzzal szemlélteti (lásd az ábrát). Az ábrán APE az időpillanatok (a
„jelen idők”) halmazát jelöli. Ami az A pontban jelen esemény volt, az
értelemben való jelenléte értelmében az A’ „megtartott múltba”
„süllyed le”. A’ a múltbeli események jelenléte az értelemben az E
időpontban.

Ez az egyszerű ábrázolás problémát okoz. Egyrészt arra emlékeztet

bennünket, hogy múltbeli eseményre való emlékezés jelenbeli
értelmi tény. Husserl az idő áramlásának a jelenlétét azzal írja le,
hogy az „időalkotó tudatosság” áramlása olyan, hogy
„szükségszerűen tartalmazza az áramlás ön-reprezentációját”. Ne
feledkezzünk el arról, hogy csak olyan múltbeli eseményekről
beszélhetünk értelmesen, amelyek jelenleg létező dokumentumot
hagytak maguk után (2.5 pont). Másrészt lehetetlen, hogy minden
múltbeli eseményt külön jelenlegi tény ábrázoljon. Husserl rajzának
ekkor nem két-, hanem végtelen sok dimenziósnak kellene lennie.
Az olyan múltbeli tény, amely régebbi múltbeli eseményt ábrázol,
maga is olyan múltbeli esemény, amelyre most kell emlékeznünk. Ha
akarjuk, valóban emlékezhetünk is még régebbi események múltbeli
emlékére. A rajzon a P ponthoz tartozik az AP szakasz képe,
amelyet

PAp-vel jelölünk. A PAp szakasznak a P’ pontba kell leképeződnie

stb. Még ha diszkrét lépésekre bontanánk is a tudatosság áramlását,
akkor is lehetetlen sokszorozódás következnék be. n lépés 2n
értelmi tényt hozna létre. Ha egy lépés időtartama egytized
másodperc volna, egy perc alatt 2600 ≈ 10180 értelmi tényt hozna
létre, amelyeket 1010 számú idegdúcunknak kellene szállítania!
A megoldás (amelyet Husserl maga ad meg) az, hogy a retenció
csak potenciális, az emlékezés explicit aktusának csupán a
lehetősége. A dolog talán könnyebben megérthető olyan külső
objektum példáján, amely múltbeli események dokumentuma.
Tekintsünk egy kövületet, például egy megkövült jura-korbeli
ammonitát. Ha helyes kérdéseket teszünk fel, ez az íróasztalomon
levő csiga alakú mészkődarab számos esemény dokumentuma
lehet. Ilyen események: 120 millió évvel ezelőtt élt egy bizonyos
állat, a maradvány üledékes mészkőbe ágyazódott, majd megkövült,
az üledék 120 millió éven át fennmaradt, a kövület időszámításunk
20. századában erózió következtében a felszínre került, a kövület
tanúskodik a göttingeni erdőben 1955-ben megtett sétámról, amikor
rátaláltam, tanúsítja, hogy a feleségem szép rendet tart azóta az
otthonomban stb. Mindezek olyan események, illetve
eseménysorozatok, amelyek során a kövület a környezettel
kölcsönhatásba került, és ezt a kölcsönhatást a világ jelenlegi
állapota dokumentálja. Ebből az állapotból vonhatók le a felsorolt
következtetések.

A tanulság: a tények maguk új események lehetőségeiként vannak

jelen. Az értelmi tények értelmi események lehetőségei, például
hogy reflexióval vagy más kölcsönhatások útján emlékezés jöhet
létre. Az értelmi események viszont nem teljesen definiáltak,
miközben bekövetkeznek. Feltehetem a kérdést: „Mi az, amit éppen
most tapasztalok?” „Mire gondolok most?” Az esemény
definiálásához reflexióra van szükség.

A reflexió azonban már felhasználja az esemény múltbeli részének a

retencióját. A tudatosság, hogy úgy mondjuk, tudattalan aktus, a
nagyobb tudatosság lehetősége.(Ez a formula több hónapi tűnődés
után jutott eszembe, amikor azon gondolkodtam, mit mondott Bohr
első találkozásunkkor (1932). Később K. Meyer-Abichtól megtudtam,
hogy a mondat William Jamestől származik, akinek a művét Bohr
akkor olvasta.)

Alkalmazzuk most eredményünket a fizikai tényekre.

5. Az események elmélete
Ebben a pontban az előző elemzés eredményeit tételes alakban
fogalmazom meg.

A szoros értelemben vett események jelen események, olyasmik,

amelyek éppen most történnek. A kvantumelmélet általános fogalmi
elmélet lévén, csak formálisan lehetséges eseményeket képes leírni.
Az eseményeket mindig állapotvektorok írják le (lásd a 3.2 pontban
az objektivitás G. posztulátumát), még ha az állapotvektorok lineáris
halmazait vagy ilyen lineáris halmazok statisztikai keverékeit is
ismerjük csupán. A p(a,b) valószínűségi függvény a b esemény jelen
bekövetkezésének a valószínűségét fejezi ki azon kettős feltétel
mellett, hogy a éppen bekövetkezett, és hogy a b eseményt a
környezettel való kölcsönhatás Hamilton-operátora lehetővé teszi.
Hogy ez pontosan mit jelent, annak a tárgyalására most térünk rá. A
bekövetkezett események már tények. A tény a tényt dokumentáló
események osztályának a lehetősége.

A p(a,b) valószínűség második feltétele azt jelenti, hogy események

csak akkor következnek be, ha kölcsönhatás van. A szigorúan izolált
objektumok nem tartoznak a világhoz, meg vannak fosztva az
eseményektől. Amit mi izolált objektumként idealizálunk, azt
operatíve a múltban egy kölcsönhatás és a jövőben a rajta
elvégezhető mérés definiálja. Vagyis tényről, azaz állapotvektorról
van szó.

Az olyan esemény, amely kisszámú objektum kölcsönhatásakor

következik be, esetleg eltűnhet, vagyis nem lesz belőle tény.
Azonban mégis definiálatlan eseménynek nevezzük. Elméletileg
beszélhetünk róla, de meg nem ismerhetjük. Könnyen leírható úgy,
hogy részobjektumait egyetlen összetett izolált objektummá, azaz
nem-eseménnyé egyesítjük. Ha egy esemény bizonyos
energiamennyiséget számos objektummal közöl, be nem
következésének a valószínűsége rendkívül kicsinnyé válik. Ekkor
ténynek nevezhetjük.

Az állapotvektornak a Schrödinger-egyenlet szerinti változása még

tény bekövetkezése esetében sem vezet jól definiált tényre, hanem
csupán tények valószínűségeloszlását szolgáltatja. Tekintsünk egy
idealizált példát. Egy könnyű objektumot, mondjuk egy
gyufaskatulyát, magas helyen helyezünk el. (Ezt a példát G.
Süssmann alkalmazta 45 évvel ezelőtti vitánk alkalmával.)

Ha egy ezüstatom spinje a Stern-Gerlach-kísérletben +1/2, a

gyufásdoboz a jobb oldalára, ha — 1/2, a bal oldalára esik. Legyen a
két eset valószínűsége 1/2. De ha a gyufásdoboz egyik atomja jobb
felé esik, annak a valószínűsége, hogy bármely más atomja bal felé
essék, gyakorlatilag zérus.

Az az esemény valóban bekövetkezik, hogy az ezüstatom spinje

vagy +1/2, vagy —1/2. Az eseményt irreverzibilissé teszi, hogy a
gyufásdoboz az egyik oldalára esik. A gyufásdobozzal való
kölcsönhatás következtében az ezüstatom fázisát nem ismerjük
többé. Ha a két sugarat a gyufásdobozzal való kölcsönhatás után
újra egyesítjük, inkoherensen szuperponálódnak. De ha nincsen
gyufásdoboz, amellyel az ezüst hullámfüggvényének a két része
kölcsönhatásba léphet, a két rész koherensen egyesíthető, és azt
mondhatjuk, hogy az egyik sugár áthaladásának az eseménye
„eltűnik”. A környezettel való kölcsönhatás hiányát ebben az esetben
matematikailag úgy írjuk le, hogy az egyetlen „ezüstatom”
objektumnak a hullámfüggvényéről van szó, amely simán változik.

Azt mondhatjuk tehát, hogy események akkor következnek be,

amikor bizonyos dolgok kölcsönhatásba kerülnek. Az eseményeknek
van valószínűségük, amelyet az állapotvektor ír le. Elvileg minden
esemény reverzibilis (az itt elemzett kvantumelmélet szerint).
Esemény megfordításának a legegyszerűbb módja, ha nincsen
kölcsönható társ, vagyis ha az esemény nem következik be. A
kvantumteoretikusok sajátságos nyelvezete igen alkalmas ennek a
szituációnak a kifejezésére. Azt mondják, hogy egy állapot
virtuálisan az összes olyan állapot, amelyből szuperpozícióval
létrehozható. Ezek az állapotok képviselik azokat az eseményeket,
amelyek az objektumon bekövetkezhetnek. Az esemény „virtuális
bekövetkezése” kifejezés pontosan leírja a szituációt. Az olyan
esemény megfordulásának igen kicsiny a valószínűsége, amelyben
sok objektum vesz részt. Ha egy eseménynek ember a résztvevője,
az illető megmondja, hogy ez vagy az történt-e. Ám ez az értelmi
esemény végső soron nincsen definiálva (lásd a 4.4. pont végét).

Nem tagadhatjuk a megfordítás és meg nem történtté tétel

lehetőségét (még ha ez rendkívül valószínűtlen is). A dolgot
lehetetlennek csupán a descartes-i ontológiához szokott értelem
tarthatja.

Igazolja-e ezt a leírást a kvantumelmélet vagy tündérmeséről van-e

szó? A lehetőségek és tények megkülönböztetése válaszol a
kérdésre, ha azt magára a leírásra alkalmazzuk. A leírás éppen a
leírt objektumok változó rendszerére vonatkozó megfigyelések
lehetséges eredménysorozatának a leírása. Az események
folyamata bármikor megszakítható, és az objektumok ekkor a
megfelelő valószínűséggel a megszakításnak megfelelő állapotban
lesznek. A megfigyelés után a változások további menete
természetesen más lesz, mint lett volna a megfigyelés nélkül.
Tekintsük a kezdetben azonos állapotú objektumok nagy halmazát,
és végezzük el a halmazban lehetséges összes mérést elég gyakran
ahhoz, hogy megmérhessük az eredmények valószínűségét, a
halmaz minden tagját pontosan egyszer használva.
Méréssorozatunk ekkor követi az állapotvektor változása által
elmondott történetet. De ha lemondunk mindennemű mérésről, akkor
csak azt tudjuk, hogy a rendszer nem lett megzavarva, és többet
nem is tudhatunk meg. Ez nem a kvantumelmélet hibája.

Látható tehát, hogy leírásunkat magára a leírásra alkalmazva, az a

koppenhágai aranyszabályon belül marad. Ami hátra van még, vagy
a filozófiai értelmezés, vagy az alkalmazás.
5. Befejező megjegyzések

1. Ismeretelmélet: a tapasztalat és a szemantikai

ellentmondásmentesség feltételei

A tény és lehetőség fogalma kapcsolatban áll az empirikus

tudományok alapvető ismeretelméleti problémájával. A tények a
múltra vonatkoznak, és tapasztalással szerezhetők meg. A
lehetőségek a jövőre vonatkoznak: hogyan válhatnak ismeretessé?
Általános törvényekből vezetjük le őket. Honnan tudjuk, hogy az
általános törvények olyan esetekben is érvényesek-e, amelyekről a
törvények megfogalmazásakor nem volt tudomásunk? A természet
szabályos voltában bízunk. Ha a természet a múltban szabályos
volt, mi biztosít bennünket arról, hogy a jövőben is az lesz-e? Ez
Hume problémája. A modern tudományfilozófia nem válaszolta meg
a kérdést.

A probléma még tovább élezhető. Popper rámutat, hogy az

egyetemes ítéletként megfogalmazott természettörvények logikai
okokból szigorúan véve nem igazolhatók empirikusan, mert nem
ismerjük az összes esetet, amelyre vonatkoznak. Ellenpéldával
viszont empirikusan megcáfolhatók. Egy megfigyelés azonban csak
akkor ellenpélda, ha olyan elmélettel értelmezzük, amelyben
bízhatunk. Popper „robusztus realizmussal” azt állítja, hogy a
tudomány fejlődése hasonlít a legéletképesebbek darwini
túléléséhez, vagyis azok az elméletek maradnak meg, amelyek az
empirikus megcáfolást a legsikeresebben állják ki. Kuhn ezt a
fejlődést sikeres paradigmák sorozatának nevezi. A legnagyobb
paradigmák meglehetősen „zárt elméletek”, a Heisenberg-féle
értelemben.

A kvantumelmélet talán a legsikeresebb zárt elmélet. A formálisan

lehetséges cáfolatok millióit kiállta és lényegileg egyszerű. Hogyan
lehetséges ilyen elmélet? Nem az a kérdés, hogyan lehetett
felfedezni, ha igaz, hanem hogy mi kell ahhoz, hogy igaz legyen.
A koppenhágai szellemben végzett analízis során azt kérdezzük, mi
kell ahhoz, hogy ilyen kérdést értelmesen lehessen feltenni. Például
milyen feltételezés rejtőzik abban a feltevésben, hogy léteznek
tények, amelyek megcáfolhatnak egy elméletet? Az elméleteknek
formális lehetőségeket kell leírniuk, előre kell jelezniük eseményeket,
azaz legalább aktuális lehetőségeket és esetleg valószínűségeket is,
és kell lenniük olyan tényeknek, amelyek kellően jól beleilleszkednek
a formális lehetőségek sémájába ahhoz, hogy össze lehessen őket
hasonlítani az elméletek előrejelzéseivel. Ez a következőket jelenti: a
tények és lehetőségek az előfeltételei annak, amit empirikus
elméletnek hívunk.

Kant elgondolása az volt, hogy noha a tudomány alapjait a

tapasztalatok történeti folyamatában fedezik fel, azokat nem
igazolják a speciális tapasztalatok, hanem az alapok minden
tapasztalat előfeltételei. Tehát nem tudjuk, hogy nem lehetnek
tévesek, de tudjuk, hogy amikor vagy ahol tévesek, ott nincsen
tapasztalat.

Hume problémájára ennél többel nem válaszolhatunk.

A fizika jelenleg igen nagy mértékű egység felé tart. Érdekes kérdés,
hogy a kvantumelmélet vagy az elemi részecskék jövendő elmélete
alapvető feltevéseiből mennyit határoznak meg máris a tapasztalati
feltételek. Az idő, a tények és lehetőségek bizonyára e feltételek
közé tartoznak. Ezért hangsúlyoztam a fontosságukat; a fizika
általános előfeltételei ezek. Azt a munkahipotézist állítom fel, hogy a
fizika fejlődése az eldönthető alternatívák előfeltételeinek általános
elmélete felé tart. Ebben az elméletben az összes empirikus törvény,
amennyiben az elmélet általános alapelveinél többet mond ki, azt
fejezi ki, hogy az elmélet által megadott formálisan lehetséges
tények listájából történetileg csupán néhány speciális tény van jelen.

Az ilyen elmélet vezérelve a szemantikai ellentmondásmentesség.

Kiáltó példa erre a méréselmélet a relativitáselméletben és a
kvantumelméletben. Történeti szempontból azok a fogalmak,
amelyekkel formalizmusunkat értelmezzük, idősebbek, mint a
megfelelő formalizmusok. Amennyiben a formalizmus egyetemesen
érvényes, alkalmazható lesz arra a tapasztalatra is, amelynek a
keretében a fogalmak eredetileg létrejöttek. Ez az
ellentmondásmentesség olyan feltételét szolgáltatja, amely az
eredeti fogalmak átértelmezésére vezethet. Erre az egyik példa a
szintek hierarchiája a logikában, a valószínűségelméletben és a
kvantumelméletben (2.4., 3.1. és 3.3. pontok), a másik példa az
irreverzibilitás (2.5. és 4.5. pontok).

2. Ontológia: a természet egysége

Ha a fizika az empirikusan eldönthető alternatívák általános

elméletébe torkollik, várható, hogy minden a fizika körébe tartozik,
ami empirikusan eldönthető alternatívákat enged meg. A dolog
főként a fizika továbbfejlesztésére tartozik (lásd az utolsó pontot). Itt
a klasszikus „realitásokat” tárgyaljuk (4.1.) ebben a gondolatkörben.

Várható, hogy a dolgok elemi kvantumterekre redukálhatok. A terek

leírása tér- és időbeli. Törvényeiket alapvető szimmetriacsoportok
határozzák meg. Azt a gondolatot, hogy az élő szervezetek a fizika
általános törvényeivel leírhatók, a modern biológusok többsége
magától értetődőnek tartja. Az egyetlen további, központi kérdés az,
hogy az értelem is alá van-e vetve ezeknek a törvényeknek.
Amennyiben elemzésünk helyes volt, kiderült, hogy az időt és a
tudást a maguk jellemző struktúrájával előre feltételezni kell, ha meg
akarjuk érteni a fizikát. Ez nem meglepő, mert a fizika az időben
megszerzett és az időben lefolyó eseményekre vonatkozó tudás. A
kérdés inkább a következő: feltételezhetünk-e monizmust, amikor
minden eseményt elvileg ugyanolyan természetűnek feltételezünk,
mint az úgynevezett értelmi eseményeket (emlékezet, tudás, akarat,
hatás, érzelem, érzés), vagy dualizmust kell-e feltételeznünk, amikor
az anyag más természetű, mint az értelem? A monizmus
természetesen nem azt jelenti, hogy az anyag az anyagra vonatkozó
gondolatainkban létezik, hanem hogy létezik az emberi tudatot, az
állati viselkedést, a szerves önreprodukciót és növekedést, továbbá
az anyag mozgását összekapcsoló eseményeknek folytonos
sorozata. Az eseményeknek a 4.5. pont szerinti általános leírása
nem mond ellent ennek a nézetnek.
Nincsen ellentmondás abban a feltételezésben, hogy az értelem
pontosan a kvantumelmélet által leírt módon tud empirikus tényeket
megfogalmazni és ellenőrizhető előrejelzéseket végezni az értelem
viselkedésére vonatkozóan. Az objektum-értelem tehát önmaga is
lehet. Két megfigyelő ismeretének a tartalma közötti
ellentmondásmentesség továbbra is fennáll, ha a két megfigyelőt
úgy fogjuk fel, mintha önmagát megfigyelő egyetlen megfigyelő
volna, különböző időpontokban. Akkor sincsen ellentmondás, ha
feltesszük, hogy minden esemény lényegében „az értelemben
végbemenő esemény”. Mindössze az a helyzet, hogy az idézőjelbe
tett szavak jelentése az emberi tudat és a mozgásban levő anyag
közti kontinuitás szemantikai értelmezésétől függ.

Ebben az esetben egy értelmi esemény vagy „én” semmivel sem

abszolútabb, mint egy anyagi esemény vagy dolog. Semmilyen
fogalom sincsen jobban megalapozva, mint azoknak a tényeknek az
irreverzibilitása, amelyeken nyugszik. A pragmatikus megközelítés
tekintetében a tények kellően megbízhatók. Filozófiai szempontból
fontos dolog, hogy a tények nem végső realitások. A fizika
feltételezett szemantikai ellentmondásmentességéből mindössze
annyira következtethetünk, hogy az olyan gondolkodási módszer,
amely a tényeket és lehetőségeket tekinti kiindulási pontnak, jó, de
korlátozott érvényű közelítésként erősíti meg őket. Ez a
gondolkodásmód az emberi történelem folyamán fejlődött ki,
használata jellemző a tudomány korszakára. Más módon kérdezve,
milyen más aspektusokat mutat majd a realitás?

3. A fizika további fejlődése

Térjünk vissza a fizikára. A fizika még a jelenleginél is nagyobb

egység felé halad. A még megoldatlan problémák három nagy
csoportba sorolhatók: az elemi erőterek, kozmológia és szerves élet.

A kvantumtérelmélet első problémája a kvantumelméletnek a

speciális relativitáselmélettel való egyesítése. A probléma szabad
erőterekre vonatkozóan meg van oldva. Ám a 4.5. pontban használt
nyelvezet szerint a szabad erőterek események nélküli terek. A
kölcsönhatáselméletben szereplő szingularitások egyes fizikusokban
kételyeket keltettek, hogy a teret és az időt egyáltalában matematikai
kontinuumként kell-e kezelni. A többszörös kvantálás módszere (3.3.
pont) kételyeket ébreszthet bennünk bármely c-szám használata
tekintetében.

A szigorúan finitisztikus kvantumelméletben, amelyben minden

objektumnak a Hilbert-tere véges dimenziójú, nincsenek folytonos
spektrumú helyzetoperátorok. A finitizmus és a folytonosság közti
döntés azonban az idő jobb megértésétől függ. A tények diszkrét
természetűek. Ez nemcsak fenomenológiai leírás: véges számú
ténynél többet sohasem ismerünk. Ez a tények irreverzibilisként való
objektív leírásának is megfelel. Minden tényhez az események
lépcsősorára van szükség ahhoz, hogy a tény irreverzibilissé váljék
(4.5. pont). Éppen ezért a tények diszkrét struktúrája kifejezetten a
természetnek és nemcsak véges agyunknak a tulajdonsága (avagy
ismeretelméleti szempontból óvatosan fogalmazva, a természet
leírásához és nemcsak saját magunk leírásához tartozik). A
végtelenség (és nevezetesen a folytonosság) a megállapított
tényeken túlmenő lehetőséget fejez ki; a nyitott jövőt fejezi ki.

Valószínű, hogy a mérhető idő nem valós szám-paraméter, hanem

számlálási operátor (3.3. pont), amely megszámlálja a tényeket,
azaz egészen a jelenig történt eseményeket. A finitizmus a
kvantumelméletben (3.2. pont, D. posztulátum) ekkor olyan m
operátort jelent, amely korlátozza az objektum-nyelven leírható
objektumokra és a világra vonatkozó döntések számát. Az m várható
értéke mindig véges és az idővel növekedő lesz, és az idő
mértékeként tekinthető. Ez az elgondolás relativisztikusan is
megfogalmazható. Különböző koordinátarendszerekben mozgó két
megfigyelő számára különböző események lesznek egyidejűek,
úgyhogy amikor ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben
találkoznak, szerintük a világban addig különböző számú tény
következik be. Különböző leírásaikban nem lesz nagyobb
ellentmondás, mint az Einstein-Podolsky-Rosen-féle megfigyelők
leírásában (3.3. pont).
Ebben az elméletben a többszörös kvantálás nem kezdődhet
végtelen folytonos térben levő részecskével. A legegyszerűbb és
legabsztraktabb konstrukció kettős alternatívával, azaz igen-nem
döntéssel kezdődik. A többszörös kvantálás megkezdése ekkor azt
jelentené, hogy a világ objektumait ilyen döntések halmazaiból
építjük fel. Az egy objektumhoz tartozó szám a kérdéses objektum
teljes definiálásához szükséges döntések számát jelentené.
Mármost kettős alternatívák halmazának a kvantummechanikája
szinte automatikusan vezet a reális térben való háromdimenziós
leírásra, és a magasabb szinteken a háromdimenziós tér szokásos
térelméleteire. Matematikailag a térnek ez a bevezetése annak felel
meg, ahogyan Schwinger az impulzusmomentumot 1/2 spinű Bose-
halmazokkal bevezeti.

Ezt Penrose és főként Finkelstein tanulmányozta, akik

alapgondolatként bevezették az idő diszkrét megszámlálását
(„krononok”). A tér kvantumelméleti megszerkesztése egyúttal
lefektetné a térelmélet és a kozmológia alapjait is. Létrehozná tehát
azt az egységet, amely felé a fizika halad. A lényeges probléma az,
hogyan definiáljuk az elemi alternatívák kölcsönhatását.

A szemantikai ellentmondásmentesség megköveteli, hogy az elemi

alternatívákat ne vezessük be olyan dogmatikusan, mint a régebbi
atomizmusban az atomokat. Csupán azt a tényt kell megfogalmazni,
hogy a fizika minden lehetséges döntése véges számú igen-nem
döntésre redukálható. A szemantikai ellentmondásmentesség azt
jelenti, hogy ne vezessünk be olyan struktúrákat, amelyek nem
elemezhetők végig az őket definiáló egyszerű döntésekig. Ezen a
módon a fizika célul kitűzött egysége közelebb kerül ahhoz az
ideálhoz, hogy a fizikának csak a tapasztalat előfeltételeit kell
megfogalmaznia.

A szerves élet elméletében az új formák kifejlődése jelenti az

alapvető problémát. A fejlődés az időben megy végbe, és
valószínűleg annak a következménye, hogy ahogyan egyre több
tény gyűlik össze, vagyis egyre megalapozottabb struktúrák
képződnek, úgy egyre több lehetőség merül fel. Ezért az időnek a
jelen cikkben tárgyalt elmélete megkönnyíti a biológiának a fizikával
való egyesítését.

A LOGIKA JELENTŐSÉGE A TERMÉSZETTUDOMÁNYBAN Georg

Picht egyik munkájának vitájából

...A Münster által adott felosztással kapcsolatos vita azért tart

számot általánosabb érdeklődésre, mert számos természettudós,
esetenként különböző formában, hasonló felosztásra hajlamos.
Ennek során majdnem mindig megmutatkozik, hogy tudatosan vagy
önkéntelenül átveszik a filozófia hagyományos tételeit, de ennek
során a korábban tagolt egész most különálló részekre hullik szét.
Az objektívnek és a szubjektívnek a szembeállításában odáig
mennek, hogy a szubjektív oldalon már nem a valóságról beszélnek.
Amíg azonban ez így van,, bizonyára nem korrigálhatja sem egy
emberközpontú gondolkodás a természettudományos gondolkodást,
sem a természettudományos objektivitás a hagyományos
humanizmust, mert hiányzik hozzá a közös nyelv.

Picht ennek a szakadásnak a történetét egész Descartes-ig követi

vissza. A fizika természetfogalmának és Descartes res extansa
természetfogalmának lényegi azonosságát állítja. Mivel a ma
fizikusaiban ez iránt az azonosítás iránt kétely merülhet fel, legyen
szabad igazolni Picht szóhasználatát a legújabb fizikával szemben.
Igaz, hogy míg Descartes az anyagot csupán geometriai kiterjedése
által definiálta, addig a newtoni tömegfogalom Faraday és Maxwell
által bevezetett mezőfogalom és századunk fizikájával létrejött
alapvető szemléletlenség ezt a descartes-i anyagfogaimat teljesen
feloldotta. Közös marad azonban a descartes-i programban és a mai
természettudományban a mennyiség kategóriája. Még szorosabb
lesz az összefüggés, ha mennyiség helyett „számot, függvényt és
struktúrát” mondunk, ami messzemenően megfelel a matematika -
mint az „ordo et mensura” (Regulae IV) tudománya - descartes-i
definíciójának. Egy, a közeljövőben megjelenő tanulmányban
megkísérlem megmutatni, hogy a fizikában alkalmazandó
matematikai alapfogalmak redukálása a geometria ugyanazon
alapfogalmaira, amivel Descartes valóban megpróbálkozott,
tulajdonképpen nem felelt meg a matematika lényegéről alkotott
saját legmélyebb meggyőződésének. A mai természet-tudomány
ennyiben valóban még mindig inkább descartes-i, mint matematikai.

Ha Descartes a természetet azáltal definiálja, hogy az

matematikailag elképzelhető, akkor az embert azáltal definiálja, hogy
az képes res cogitans módján gondolkozni. Ez a kiindulás a
valóságot a bizonyossággal azonosítani kívánó descartes-i
törekvésből származik. A gondolkodó szubjektum és az elképzelhető
objektum éles szembeállítása korunk gondolkodásán is
messzemenően uralkodik, de az a meggyőződés, hogy az alany
oldalán bizonyosságot találunk, elveszett. Ezzel azonban a
descartes-i felosztás értelme megszűnik. Picht Descartes-ot,
valamint az általa képviselt és befolyásolt korszakot vezető
szándékot egy Lutherrel való konfrontációval magyarázza.
Descartes filozófiája, amely a lelkiismeret problémáival való - a
középkori objektív rendre nem támaszkodó - szembenézés
kényszerűségével a matematikai felismerés és az önmegismerés
bizonyosságát állítja szembe, nem más, mint „szekularizált
ellenreformáció”. Így járul hozzá a szubjektum-objektum-viszony
vizsgálata a természettudomány igazságigényében az újkor
lényegének kutatásához.

Miután Picht ezt az átfogó történelmi perspektívát megnyitotta,

művének sajátos témája, a logika felé fordul. A természettudomány
önmagát egzaktnak tekinti. A szubjektumobjektum szétválasztás
pedig segédeszköze a tudományos pontosságnak. Az egzaktságnak
van valami köze a logikához, és így felmerül a kérdés, milyen
szerepet játszik a logika a tudomány felépítésében. A vizsgálat tehát
bizonyos értelemben nem maga a logika, hanem arra keres választ,
mi a logika.

Mielőtt Picht logikai megállapításaival foglalkoznék, talán szabad

vázolnom, miként viszonyul a mai fizika és matematika a logika
problémájához úgy, ahogy azt én látni vélem. Ebből adódni fog, hogy
Picht vizsgálata egymagában az egzakt tudományokban felmerült
szükségletre adott választ, és kiderül az is, milyen eredménnyel járt
ez a kísérlet.

Az úgynevezett klasszikus logika Arisztotelész szillogizmusában és

a sztoikusok kijelentéslogikájában gyökerezik.

Vele szemben az újkorban létrejött a matematikai logika. Aki ma

logikát tanul, a filozófiai és a matematikai logika kettősségével találja
magát szembe, amelyeknek kölcsönös viszonyát eddig nem sikerült
egyértelműen meghatározni. Itt először a matematikai logika
lényegét kell vizsgálnunk.

A logika külsőleg - képletek használata következtében -

matematikának tűnik. Joggal utalhat arra, hogy már Arisztotelész a
betűknek, mint tételrészek általános kapcsolatát jelölő elemeknek
alkalmazásával és egy képletrövidségűvé fejlesztett terminológiával
megtette az első lépéseket abba az irányba, amit ma
formalizmusnak neveznek. A képlet lehetővé teszi a szerkezet
lehetséges legnagyobb mérvű áttekinthetőségét, és a hagyományos
logika fogalomkörének egész sor bővítésére is alkalmat adott, így pl.
Russell az egy alanyhoz egy állítmányt rendelő klasszikus
mondatszerkezettel egyenértékűnek vette azt a mondatot, amely
több alanyt kapcsol össze egy viszonylattal. Ha egy ítélet olyan
valami, ami a hagyományos magyarázat szerint igaz vagy hamis
lehet, akkor kínálkozik a matemetikai általánosítás, hogy a
„kétértékű” logikával egy többértékűt állítson szembe.
Megpróbálhatnánk pl. ezen az úton leírni a modalitások problémáját,
és Reichenbach a többértékű logika segítségéve] a
kvantummechanikának olyan leírását javasolta, amely keretül
szolgál a valószínűség fogalmának mint logikai alapfogalomnak a
bevezetéséhez.

E logikával szemben természetszerűleg felmerül a kérdés, hogy

tulajdonképpen melyik vezérfonal irányítsa a matematikai
általánosítás önmagában korlátlan lehetőségeit. Mialatt a logika a
matematikai áttekinthetőség irányába halad, a „Mi a logika?” kérdés,
amely korábban joggal vagy anélkül megnyugtató volt, olyan
nehézzé válik, mint az a kérdés: „Mi a matematika?”. Segítségül
hívhatjuk itt a matematikának egy hosszú idők óta alaposan
tanulmányozott ágával, nevezetesen a geometriával való
hasonlatosságot. Picht problémafelvetését ezáltal sem hagyjuk el,
mivel a logika és geometria összehasonlítását ő maga is
alkalmazza.

Az újkori tudomány axiomatikus, euklideszi alakban talált rá a

geometriára. Azt tanulták, hogy a geometria axiómái evidensek, és a
belőlük következő tételek, mivel azokat az axiómákból logikai úton
vezették le, annyira bizonyosak, mint az utóbbiak. Ezt a hitet
rendítette meg az a felfedezés, hogy az egyik euklideszi axiómának
(a párhuzamosság posztulátumának) módosítása lehetséges, azaz
hogy tételek ellentmondásmentes rendszeréből „nem-euklideszi”
geometria szerkeszthető. Ha ebből a felismerésből kiindulva
pillantunk vissza az ókori matematikára, akkor természetesen maga
Eukleidész tűnik a nem-euklideszi geometria tulajdonképpeni
úttörőjének. Azzal, hogy azokat a tételeket, amelyeket a geometria
más tételeiből logikailag nem tudott levezetni, axiómaként a csúcsra
állította, még ezek valóságtartalmáról semmi sem dőlt el, és Platón
azon megjegyzése az Állam c. művében, hogy a matematika a saját
előfeltételeit nem látja át, e helyzetnek nagyon világos
tudatosságáról tanúskodik. Ezek után nem a geometria egyes
tételeinek összessége tűnik logikailag bizonyosnak, hanem csak a
hipotetikus mondat: „Ha a geometria axiómái igazak, akkor a belőlük
következő tételek is igazak .”

Ez a felismerés a 19, században jutott érvényre, azonban a

geometriának még mindig több interpretációját hagyta nyitva. Itt
három ilyen interpretációt kívánunk röviden áttekinteni, a
geometriának tiszta matematikaként, fizikai tudományágként és az
észlelési tér tulajdonságait leíró tanként való felfogását.

A geometriát tiszta matematikaként találjuk pl. Hilbert Grundlagen

der Geometrie c. könyvében. A „pont”, „egyenes”, „sík” fogalmát
definiálatlan alapfogalomként vezeti be, amelyek között bizonyos,
axiómákban megfogalmazott összefüggések állnak fenn. Az ezekből
az axiómákból levezetett tételek aztán mindazon tárgyakra igazak,
amelyek között az axiómákban megfogalmazott kapcsolatok
fennállnak, teljesen mindegy, hogy ezek a tárgyak a geometria
hagyományos, szemléletes értelmében pontok, egyenesek és síkok-
e vagy nem. Aztán azt is lehet taglalni, hogyan változnak a levezetett
tételek, ha bizonyos axiómákat elhagyunk vagy megváltoztatunk. A
geometria tiszta matematikaként tehát lehetséges struktúrák
vizsgálata, tekintet nélkül arra, hogy azon struktúrákat valahol és
valahogyan létrehozták-e már. A matematika lényegét kutató,
mélyebbre hatoló kérdésnek most fel kellene vetnie, mit értünk
tulajdonképpen a „lehetséges”, „struktúra” és „létrehozás” szavakon.
Ezzel egy bizonyos oldalról a lényeg, a forma és az általános
fogalom kérdésköréhez jutnánk. Erről itt le kell mondanunk, és ezért
a nevezett fogalmakat naiv módon használjuk.

A fizika most kérdezheti, hogy a természetben valóban előfordul-e

ezen lehetséges struktúrák egyike. Ha megkísérli e kérdést
kísérletekkel eldönteni, akkor számára a geometria ebben az
értelemben empirikus tudományág lesz. Természetesen nem minden
további nélkül világos, hogy egy ilyen döntés lehetséges, mivel
ugyanazon adottságokat esetleg többféle módon lehet matematikai
fogalomrendszerekre leképezni. Pl. lehet az euklideszi geometrián
belül nem-euklideszi geometriai modelleket tervezni, mintegy a
gömbfelületet a szférikus geometria értelmében „síknak” és a
gömbfelület legnagyobb köreit „egyeneseknek” tekintve. Itt a
„konvencionalizmus” problémáját érintjük. Azt azonban
mindenesetre elmondhatjuk, hogy bár egy adott tapasztalatsor
általában tételek különböző matematikai rendszerének több
változatában jeleníthető meg, azonban ekkor e rendszerek
mindegyikének egymás között szerkezetközösséget kell mutatnia,
amit a matematikusnak bizonyára izomorfiaként kellene jelölnie. Ha -
mint ahogy ez ekkor ésszerű - minden ebben az értelemben izomorf
rendszert ugyanazon tényállásnak csupán különböző
kifejezésmódjaiként jelölünk meg, akkor az egyértelműséget
helyreállítottuk azon a síkon, amelyen az egyedül létezhet,
nevezetesen az ítéletrendszer tiszta szerkezetének szintjén. Hogy
ez a szerkezet aztán egy euklideszi kifejezésmódot megenged-e, ez
már - ahogy nekem tűnik - legalábbis végső fokon empíria és logika
útján eldönthető kérdés.

Egy ellenvetés, amelyet ezekkel a például a relativitáselmélet

alapjául szolgáló gondolatokkal szemben olykor felvetettek, azt
mondja, senki sem vitathatja, hogy mi észleléseinket és ezáltal
mérőberendezéseinket, amennyire azokat valóban leolvashatjuk,
euklideszi módon jellemezzük; az azonban logikailag ellentmondó,
ha euklideszi mérőműszerekkel egy nem-euklideszi geometria
empirikus igazolását kíséreljük meg. Nos, ez az ellenvetés
önmagában gondolatilag is téves, hiszen ugyanilyen érvelés
mintájára kanállal sem levest, hanem csak kanalat lehet enni.
Minden bizonnyal elképzelhető, hogy bizonyos tételek a
mérőberendezések geometriájára kielégítő pontossággal
érvényesek, míg a vizsgált tárgyak geometriája szempontjából
teljesen hamisak volnának. De már az ellenvetés e kritikájában
beismert eredmény - hogy közvetlen észleléseink euklidesziek - is
problematikus.

A valóságban észlelésünk bizonyára sem euklideszi, sem nem-

euklideszi, azaz egyáltalán semmiféle fogalmilag egzakt
matematikának nem tesz eleget. Hiszen az észlelés nem pontos,
hanem elmosódik azokban a tartományokban, amelyeket az
észlelési tér széleiként jelölhetünk meg. Minden matematikai
geometria már az egyértelmű fogalmak alkalmazása útján a
közvetlenül adott mértéken túl pontosítja az észlelést. Csak ha már
ezt beláttuk, tudunk bizonyos geometriák veleszületett vagy a priori
jellegére vonatkozó kérdést értelmesen feltenni. Azonban erre a
tárgyra itt ne térjünk ki.

A fizikusnak a kvantummechanika kézenfekvővé teszi, hogy a logika

fejlődését a geometria ezen fejlődésével analóg módon kísérelje
meg megítélni. A kvantummechanikában érvényes a klasszikus
törvények állandóságának tétele, amely kimondja, hogy minden
jóslás, amire egy valóságos megfigyelésből a klasszikus fizika
segítségével következtetni lehet, kvantummechanikailag is igaz.
Hogy a kvantummechanika egyáltalán olyan jóslatokhoz jut el,
amelyek a klasszikus fizikáétól eltérnek, abból következik, hogy a
kvantummechanika szerint először is bizonyos mérések (pl.
ugyanazon részecske helyének és impulzusának egyidejű mérése)
egyáltalán nem lehetségesek, és másodszor, hogy azok a statisztikai
jóslatok, amelyeket klasszikusan definiált mennyiségek hiányos
ismeretében nyerünk, lényegesen eltérnek azoktól a statisztikai
jóslatoktól, amelyekhez ugyanazon ismeretek hiányában a
klasszikus fizika jutna. Ezt a második pontot lehetne úgy értelmezni,
hogy tulajdonképpen nem a klasszikus fizikát, hanem a
valószínűségek klasszikus elméletét módosították. Ez nemcsak az
„a priori valószínűségek” különböző tételeire vonatkozik, hanem
azokra a törvényekre is, amelyek szerint ismert rész-
valószínűségekből összvalószínűséget számolunk.

A kvantummechanikában nem valószínűségeket összegezünk,

hanem azok alkalmasan definiált gyökeit, nevezetesen a Ψ-
függvényeket. Mivel a valószínűségszámítás elemi szabályait
egyszerű logikai disztinkciók kapcsolják össze, kézenfekvő a gyanú,
hogy valójában éppen a klasszikus logika az, ami itt módosul.
Mindenesetre ez az a kvantummechanikai szemléltetés, amelyet
Reichenbach fent említett könyvében választ. Számomra úgy tűnik,
hogy ezzel a szemléltetéssel szemben ellenvetéseket lehet tenni,
azonban ez itt nem alkalmas hely e kérdés mélyebb boncolására. A
problémát azonban itt kellett megnevezni, mivel annak elemzése,
hogy mi tulajdonképpen a logika, nyilvánvalóan szükséges ahhoz is,
hogy a csupán szerényebb kérdést megválaszoljuk, vajon egy
empirikus tudományág, mint a kvantummechanika egyáltalán
indokot szolgáltathat-e a logika módosítására.

Ehhez még a következő, a kvantummechanikára vonatkozó

megjegyzéseket tesszük. Ha a Ψ-függvény megadását egy fizikai
test állapotára vonatkozó elemi ítéletnek tekintjük, akkor igaz, hogy
ezen elemi ítéletek között létezik egy kapcsolatfajta (nevezetesen a
lineáris szuperpozíció), amelynek a klasszikus ítéletlogikában nincs
megfelelője. Másrészt nem lehetséges, hogy a kvantummechanika
mint matematikai elmélet ugyanazon logikának alárendeltje, mint a
mai matematika egésze, és ez a Russell értelmezése szerint bővített
kétértékű logika, amely a klasszikus ítéletkalkulust egyik részeként
tartalmazza. Úgy tűnik tehát, hogy itt ellentmondásba bonyolódtunk.
Az ellentmondás azonban ugyanúgy feloldódik, mint a
mérőeszközök euklideszi elméletének a mérés tárgyának nem-
euklideszi elméletével való összeegyez-tethetetlensége. Az újabb
matematikai logika már más okokból (a paradoxonok elkerülése
miatt) arra kényszerült, hogy különböző fokú kalkulusokat vagy
„nyelveket” különböztessen meg. Lehet pl. egy „tárgy-nyelvet”
definiálni, amely csak bizonyos elemi tárgyakról jelent ki valamit, és
azután ezzel egy másodrendű nyelvet állítani szembe, amelyen a
„tárgynyelv” kijelentéseiről állítunk valamit. Végül mindezen
szigorúan definiált nyelveket be kell vezetni és jellemezni kell azzal a
nyelvvel, amelyet a logika művelői az alkalmazott szimbólumok
előzetes magyarázata nélkül megértenek, és amelyet némi
jóindulattal köznyelvnek szoktak mondani. A kvantummechanikában
a logikai tényállást talán azzal az állítással lehetne leírni, hogy míg a
tárgy-nyelv eltér a klasszikus logika szabályaitól, addig az a nyelv,
amelyen a kvantum-fizikának mint matematikai elméletnek a
szerkezetét jellemezzük, kielégíti a hagyományos logikát. Ezt itt
azonban csak sejtésként nyilvánítom ki.

Aki a logika lényegéről alkotott hagyományos nézetben nőtt fel,

bizonyára megdöbbentő könnyelműséget fog látni abban a
feltételezésben, hogy a kísérleti fizika, amelynek felépítéséhez a
logikát ezerszeresen alkalmazták, utólagosan igazolhatná a logika
módosítását. A fizikust Münchhausenhez fogja hasonlítani, aki saját
üstökénél fogva akarja magát kihúzni a mocsárból. Nos, az utolsó
bekezdés megjegyzését a tárgyakra, illetve az ítéletekre vonatkozó
ítéletek megkülönböztetéséről éppen abból a célból tettük, hogy
kifejtsük ennek az ellenvetésnek a problémáját. Mindenesetre a
kvantummechanikában a logikai szituáció korrekt leírására irányuló
kísérlet csak akkor sikerülhet, ha pontosan meggondoljuk, mi
tulajdonképpen a logika. Ez nemcsak azt jelenti, hogy hogyan
lehetne matematikai elméletként felépítem, hanem hogy milyen rá
vonatkozó állítások adottak már eleve egész tudományos
gondolkodásunk szerkezetében betöltött szerepe révén. Picht
munkája pontosan ehhez a kérdéshez szolgáltat adalékot, és ezért
az alapvető problémák iránt érdeklődő fizikus örömmel fogja
üdvözölni...

A következtetésről szóló fejezet először azon tan kritikáját

tartalmazza, amely szerint a logika a gondolkodás szabályainak
tudománya. A Descartes-tal és Kanttal való vita nehéz részleteire,
amelyekbe Picht bocsátkozik, itt nem térhetek ki. Az eredmény
éppen a logika azon felfogásának vonalán van, amely már
Bolzanónál megmutatkozik, és amely korunkban egyre inkább
érvényesül.

Sikerrel kísérli meg Picht ezen a helyen a logika lényegét a már

előbb részletesen tárgyalt a geometriai analógiával megmagyarázni,
és aztán a logika és ontológia viszonyáról alkotott görög felfogásra
támaszkodva pontosabban meghatározni a következő módon:
„Minden ítéletben kettős rá-mutatás történik: 1. Ebben a
meghatározott ítéletben erre a meghatározott tényállásra mutatunk
rá. Ezt a rámutatást az ítélet tartalmának szokták nevezni; a benne
felmutatott tényállás az a jelenség, amit a jelenkori filozófia
objektumként jelöl. 2. Ha az ítéletben összekapcsolt fogalmakat
változókkal helyettesítjük, azt nyerjük, amit az ítélet alakjának
szoktak nevezni; az ítélet alakja is rámutatás. Az ítélet általános
alakjában nem éppen ennek a létezőnek az egyedi
meghatározottságára, hanem az általános struktúrára mutatunk rá,
amellyel annak mint létezőnek rendelkeznie kell ahhoz, hogy
egyáltalán egy így meghatározott »valami« lehessen. Az ítélet
általános alakja tehát nem értelmünk természetében gyökerezik,
hanem megjelenített lét-struktúra. Hasonlóképpen azok a szabályok,
amelyek szerint az ítéleteket következetesekké kapcsoljuk össze,
nem a gondolkodás törvényeit fogalmazzák meg, hanem olyan
törvényeket jelentenek, amelyek minden létezőre érvényesek,
amennyiben azok az ítéletben bemutatott struktúrával rendelkeznek.
A logika törvényei felismert valóság-törvények”.

Így tehát elismertük a logikát mint ontológiai tényállások kifejezését.

Picht ezzel ugyanazon a talajon áll, mint a vezető német logisztikus
Heinrich Scholz, akit műve utolsó részének elején ebben az
értelemben idéz. A logikának éppen ez az ontológiához fűződő
kapcsolata adja azonban a lehetőséget, mint azt Scholz is megjegyzi
az előző idézetben, hogy fontolóra vegyük vagy a logika
megváltoztatását vagy a létezőnek bizonyos tartományaira való
alkalmazhatatlanságát. „Ezzel szemben az alkalmazott logika csak
azon határok között igaz, amelyekben a logika axiómáinak
engedelmeskedő ítéletek igazak; ezek csak olyan ontológiai
előfeltétel esetén igazak, hogy a létező szerkezete ilyen ítéleteket
akár feltétlenül, akár még meghatározandó határok között
megenged. Egyelőre ennek az ontológiai előfeltételnek hipotézisként
kell érvényesülnie”. Ez a hipotézis szolgált alapul pl. a klasszikus
fizikából származó igazság és az általános igazság egyenlővé
tételéhez.

Úgy tűnik számomra, hogy az a fizikus, akiben a kvantum-

mechanika éppen a klasszikus ontológia iránt ébresztett kételyt,
csak helyeselheti Picht eme gondolatait. Mégis látszólag felvetődik a
kérdés, hogy a klasszikus ontológiát túlhaladó gondolkodás a szó
eddigi értelmében még „logikus gondolkodásának tekinthető-e. Erre
az ellenvetésre persze első közelítésben már a logikát a
gondolkodás tudományának tartó tézis elvetése választ ad. Ez a
csupán negatív válasz azonban kihívás a gondolat pozitív
továbbvitelére. Azt is ki kell tudni mondani, hogy mennyiben
lehetséges olyan felismerés, amely nem a klasszikus logika keretei
között mozog.

Más szavakkal, lehetségesnek kell lennie, hogy a klasszikus logika

igazságfogalmánál általánosabb igazságfogalmat használjunk. Aki
az egzakt természettudomány gondolkodás-módját szokta meg, itt
mindjárt meg fogja kérdezni, hogy ezzel a hagyományos, formális
logikának egy máshogy strukturált, de szintén formába önthető
logikával való helyettesítésére gondolunk-e, vagy pedig egy olyan
gondolkodásra, amely alapvetően nem formalizálható. Mivel a
kvantummechanika matematikailag megfogalmazott elmélet, az
előbbi interpretáláshoz áll közei, míg Picht műve az igazságnak
olyan tartományai felé fordul, ahol az utóbbi sejtés kínálkozik.
Ennyiben eldöntetlen marad Picht munkájának kérdése, hogy példa-
e a kvantummechanika az igazságfogalom általa tekintett
kibővítésére. Itt ezt a kérdést nem fogjuk tudni megoldani, és Picht
gondolatmenetét követjük.

Az ítéletről szóló fejezet kifejezetten célul tűzi ki az igazságfogalom

kibővítését. „Egy mondat csak akkor állhat ítéletként egy logikai
mondatkapcsolatban, ha teljesül egy feltétel, amely a létező széles
tartományában a priori nem teljesülhet: egyértelműen megadhatónak
kell lennie, hogy az ítélet igaz vagy hamis-e. Azt állítom tehát, hogy
vannak igaz mondatok, amelyek nem ítéletek, és hogy vannak
jelenségek, amelyek ítélet formájában a priori nem fogalmazhatóak
meg”.

Az ítélet egyértelmű eldönthetőséggel való jellemzésének csak azért

van értelme, mert egyidejűleg legalább példákban láthatóvá válik az
a tartomány, amelyben igazságról lehet beszélni anélkül, hogy ezt az
igazságot ítéletekben meg lehetne fogalmazni... Egy második példát,
amely még kevésbé hasonlít egy tudományos tételhez, a 76-79.
oldalon tárgyal.

Ez Goethe egyik költeményének kezdete: „Über allen Gipfeln ist

Ruh...” („Immár minden bércet csend ül, (Vándor éji dala. Tóth Árpád
fordítása.)

Nem kísérlem meg, hogy itt megismételjem e mondat igazságának

elemzését, bár az számomra a Picht-mű egyik legfontosabb
részének tűnik - ehhez in extenso kellene idéznem. Néhány
gondolatot azonban szeretnék hozzáfűzni.

A valóságfogalom Picht által megkísérelt kiterjesztésének lényege

véleményem szerint megszorításokkal abban rejlik, hogy amíg
lehetséges, megtartja a kapcsolatot a logikával. Napjaink
filozófiájában önmagában ismert a gondolat, kiváltképpen Heidegger
hatására, hogy a valóságfogalom korlátozása a tételek igazságára,
erőszakot vesz az igazság eredeti lényegén. Picht ahhoz a
generációhoz tartozik, amely végigjárta Heidegger gondolkodásának
iskoláját. Ha azonban az igazságot eleve olyan tág értelemben
fogjuk fel, ami Heidegger aÁtfoeia-fordítása, az elrejtetlenség jelöl,
akkor éppen az válik problémává, ami előzőleg magától értetődőnek
látszott, nevezetesen, hogy mennyiben tartalmazhat igazságot a
klasszikus logika szabályait kielégítő és ítéletekben gondolkodó
tudomány. Az igazság átfogóbb fogalmának felidézésére talán
elegendő, ha elválasztjuk a logikai igazságfogalomtól, mint az
igazság lényegére vonatkozó félreértésből. Itt azonban nem lehet
megtorpanni, mert sokkal nehezebb feladat áll elő. Pozitívan meg
kell mutatni, hogy a tudományos igazság milyen helyet foglal el a
tulajdonképpeni igazságon belül. Ez az a feladat, amelynek
megoldásához Picht hozzá kíván járulni.

Ha megpróbáljuk a Picht által példaként felhozott Goethe-mondatot

még közelebbről elemezni a logika kérdésfeltevéseivel, akkor azt
találjuk, hogy hiányzik belőle az a szimmetria, ami a logikában igaz
és hamis között fennáll.

Goethe mondata igaz, ezt közvetlenül érezzük. Abszurd dolog lenne

azonban úgy vélekedni, hogyha egy ilyen jellegű mondat nem igaz,
akkor hamis. Friederike Kempner sorai: „Rechts sind Báume, links
sind Báumc und dazwischen Zwischenráume” (Jobbra fák, balra fák
és közöttük hézagsáv) nem hamisak, sajnos inkább találóak,
hiányzik azonban belőlük az az igazság, ami a költeményt
költeménnyé teszi. Ha most a költészet által megnyitott tartományt,
ahogy ez számomra szükségszerűnek tűnik, ahhoz a nagyobb
tartományhoz soroljuk, amelyben igazságról lehet beszélni, akkor el
kell ismernünk, hogy vannak kijelentések, amelyek igazak lehetnek
ugyan, de hamisnak az igazságnak ebben az értelmében nem
mondhatók. A logosz apophantikosz Arisztotelész-féle, azóta még
mindig fennmaradt definíciója arra, ami igaz vagy hamis lehet, itt
csődöt mond. Másrészt az igazságfogalom bevezetésének értelme
ezen a helyen az, hogy itt is lehet apophaszisz-ról, rámutatásról
beszélni.

Számomra csupán az általános tényállás egy különleges esetének

tűnik, hogy az igaz a logikai igazság szűkebb tartományán kívül
nincs szimmetrikus viszonyban a hamissal. Az a mód, ahogyan
számomra a mindennapi életben környezetem kifejezetlenül jelen
van, ugyancsak a valóságnak ezen általánosabb fogalmába tartozik,
amint azt a német „Wahrnehmung” (= észlelés, Wahrheit = igazság)
kifejezés már szerencsésen sejteti. Azonban mindaddig, amíg az
észlelés kifejezetien marad, hamis voltának lehetősége fel sem
merül.

A kifejezetien észlelést nem fogalmazzuk meg ítéletben és igazként

kezeljük. Ha tekintetbe vesszük azt a lehetőséget, hogy hamis lehet,
akkor az ezáltal már nem kifejezetien, hanem reflektált. Csak ezáltal
válik hozzáférhetővé az ítéletben való megfogalmazás számára.
Ennyiben természetes, hogy az ítélet az, ami igaz vagy hamis lehet.
Olyan lények, akiknek mindent úgy észlelnének, ahogyan van, nem
tévednének - ha ilyen fiktív kijelentés a szemléltetés kedvéért
megengedett következésképpen nem lennének ítéleteik és
következésképp nem lenne logikájuk sem. Hiszen történetileg a
logika is így keletkezett: a hamis következtetések leleplezésének
művészeteként. Tehát Picht értelmezésében éppen a
hamisíthatóságot lehetne az ítélet lényegének tekinteni.

Picht művének legjelentősebb része a fogalommal foglalkozik, amely

behatol arra a területre, ahol a logika igazsága összefügg a tágabb
értelemben vett igazsággal.

„Ezt a vezérfonalat Arisztotelész azon egyszerű megállapítása révén

nyerjük, hogy a fogalom valamire utal. A fogalom lényege abban
van, hogy annak - ahogy Arisztotelész nyomán mondani szokták -
jelentése van. Egy fogalomnak, amelyet az ítélet logikai képletébe
akarunk behelyettesíteni, amint már láttuk, egyértelműnek kell
lennie; jelentésének olyannyira rögzítettnek kell lennie, hogy csak
egyetlen dologra utaljon”. Picht az ilyen utalás lehetőségét
mindenekelőtt az útjelző egyszerű példáján keresztül magyarázza
meg. Az útjelző „abba az irányba mutat, amelyen egy meghatározott
cél elérésére el kell indulni”. Az útjelző azonban csak annak érthető,
aki azon a vidéken, ahol az útjelző áll, ha nem is kielégítően, de
valamennyire már tájékozott. Legalább keresnie kell a célt, amit az
útjelző mutat, és „ugyanúgy, mint az útjelző felállítójának, neki is
jártasnak kell lennie egy olyan világban, amelyben létezik olyasmi,
mint vidék, út, irány és cél”. Ez az adott vidéken való jártasság, ahol
az útjelző áll, kifejezetien maradhat, sőt általában kifejezetlennek kell
maradnia, mégis ez a feltétele annak, hogy az útjelző utat mutathat.

Ezzel analóg módon írja le Picht egy fogalomnak egy tényállásra

való utalását és annak lehetőségét, hogy egy fogalmat definícióval
tegyünk egyértelművé. Minden definíció feltételez fogalmakat,
amelyek már e definíció előtt érthetőek. Ezek egy részét is definíciók
adhatják meg. Valahol azonban a definíciók láncolatának meg kell
szakadni. Ahhoz, hogy definiálhassunk, már valamelyest ki kell
ismernünk magunkat a definícióhoz használt területen. „Egy fogalom
sohasem jelenthet valamit anélkül, hogy a hozzá tartozó területet
előzetesen fel nem tártuk volna”.

Ezt az egyszerű és tulajdonképpen magától értetődő felismerést a

logikáról és a tudományról való elmélkedés történetében gyakran
nem vették eléggé figyelembe. A logika formális szigorúságának
hatása alatt egy kezdettől fogva egyértelműen és hézagmentesen
felépített tudomány lehetetlen ideálját ápolták. A mai
természettudomány, alapjainak felülvizsgálata során, megint arra
figyelt fel, hogy egzakt rendszerének éppen az alapjai nem
egzaktak. Nekünk fizikusoknak Niels Bohr ezt mindig új formában
világította meg. Picht ezen a szinten a következő módon tudta
érzékeltetni a természettudomány és a szellemi tudomány közt
gyakran vélt elvi ellentétet: „Míg a szellemi tudományok
kijelentéseiknek az ítélet egzakt alaki megfogalmazásának
lehetőségéről tudatosan lemondva a fogalmakat úgy lebegtetik,
ahogy a belátás mindenkori állásának megfelel, addig a
természettudományok hipotetikusan rögzítik, hogy fogalmaik egzakt
módon definiáltak, és így kijelentéseik matematikai
megfogalmazására megalkotják maguknak a módszertani
lehetőségeket”...

Ezen előkészítések után egy példán keresztül megkísérlünk

adalékkal szolgálni a következő két kérdés megválaszolásához: „1.
Hogyan kell a létezőt előzetesen megjeleníteni, ha azt egy
fogalommal egyértelműen akarjuk jelölni? 2. Olyannak mutatkozik-e
a létező a megjelenítésnek e formájában, mint amilyen valójában?”
„Veszek egy darab krétát, és felírom a táblára:

A = A.

Most rámutatok arra, ami fel van írva, és megkérdezem: Mi az?”

„Erre a kérdésre legalább négy válasz lehetséges:

1. Fehér vonalak egy fekete háttér előtt;

2. Krétamolekulák egy elrendeződése;

3. Három jel;

4. Az azonosság tétele.”

„E válaszok mindegyike úgy jelöli a létezőt, ahogy az egy bizonyos

szinten megjelenik. Maga a mindenkori szint a kijelentésben nincs
megnevezve; ez az az előzőleg feltárt terület - az első válaszban
például az optika területe -, amelyet a fogalmaknak jelentésükben
feltételezniük kell”.

Ennek a példának a részletes elemzése, amit itt nem írhatok le,

többek között a következő megállapításokhoz vezet: „Ahhoz, hogy
egy létezőt egy fogalommal egyértelműen jelölhessek, úgy kell
tekintenem, hogy az egy és csakis egy síkon jelenik meg.” Sík
helyett aztán horizontot mond. „A kijelentés egzaktsága ezért csak
akkor lehetséges, ha a különböző horizontokat mindig szigorúan
szétválasztjuk egymástól. Mivel az egyszerű gyakorlatban a
különböző horizontok átfedik egymást, a horizontok rögzítése és
megkülönböztetése csak operatív beavatkozás útján lehetséges. Ezt
a beavatkozást logikai szűkítésnek nevezzük”. Szeretnék itt utalni e
gondolat és a heisenbergi „lezárt elmélet” fogalmának analógiájára.

Az adott példával még egyszer bemutatható a valóságos jelenségek

lehetetlensége a szubjektum-objektum-szétválasztás sémájában.
Ami ott a táblán, áll, az 1. és 2. válasz szerint a fizika tárgya, míg a
3. és 4. tulajdonságokkal az a szubjektum számára áll fenn. A jel
azonban csak azért lehet jel, mert fizikailag létezik [jelpéldányok
alakjában - A szerk.], és másrészt nem fizikai tárgyként jel, hanem a
tudatunkban válik azzá.

A mű most az azonosság tételének elemzése felé fordul...

Picht elemzése a részletekben más utakon halad, de megfelelő

következtetésre vezet. Miután taglalt egy példát, amelyben az
ajtókilincset és a feszítővasat - mint emelőt - „ugyanannak” tekinti,
így következtet: „Az azonosság sem a jelek, sem az említett tárgyak
(ajtókilincs és feszítővas) azonossága, hanem a fogalom
egyértelműségében rögzített perspektíva azonossága, ami engem
arra kényszerít, hogy logikai szűkítéssel az ajtókilincset és
feszítővasat egy aspektusba hozzam, amelyben azok az x és y által
jelölt különbözőségük csorbítása nélkül ugyanannak, nevezetesen
emelőnek tűnnek. Jóllehet, nem olyannak tűnnek, mint amilyenek
magukban, de objektív kijelentések tárgyai és ezáltal tudatunktól
független objektumok alakját öltik. Adott tárgyakat a fogalom
egyértelműségében rögzített perspektíva útján tudatunktól
függetlenül létezőként megjeleníteni: ezt nyújtja az azonosság tétele
az emberi megismerés számára. Az azonosság tétele az az axióma,
amely a fogalom jelentését a logikában megkövetelt egyértelmű
alakban fogalmazza meg”.

Ez a Picht által végzett logikai elemzés utolsó állomása. Számomra

nyilvánvaló, hogy innen az egyetemes fogalmak problémájának
újabb tárgyalásához vezet az út...

Míg a logika lényegéről alkotott nézetben gyakran kritika érte Kant

álláspontját, Picht művének ezen utolsó részében a megismerés
problémájával kapcsolatos magatartását Kant gondolatainak,
kiváltképpen a következő mondatnak az interpretációjával
szemlélteti: „hogy az értelem csak azt látja be, amit saját terve
szerint maga hoz létre”. A „terv” szó, amit a heideggeri szóhasználat
félreértett „egzisztencialista” értelmezésében ma gyakran az ember
nem objektíve kötelező, szubjektív önrendelkezése kifejezéseként
alkalmaznak, itt Kantnál éppen fordítva, az objektivitás
lehetőségének feltételeként mutatkozik. Az objektum és szubjektum
hamis ellentétének feloldása, ami előfeltétel mind Kant, mind
Heidegger szándékának megértéséhez, minden előző vizsgálat
tulajdonképpeni céljának bizonyul. Ez a feloldás nem lehetséges a
megismerés szigorúsága előli kitéréssel. Csak akkor, ha szigorúan
felismerjük, mik azon különleges szigorúság előfeltételei, amit az
újkori természettudomány értelmében objektivitásként ismerünk.

Mindamellett kivehető különbség marad Picht és Kant tétele között.

Kant az a priori adottban és ezért megismerésünknek az ő számára
természetesen megváltoztathatatlan formáiban keresi a tapasztalás
lehetőségének feltételeit és így az olyasmi lehetőségének feltételeit,
mint a természet. Amennyiben a természettel kapcsolatos tételeinket
alapjukban ontológiaként jelölhetjük, és amennyiben a
transzcendentális logika cím alatt megismerési képességünk a priori
tartalmának elemzése van összefoglalva, akkor Kant kérdését egy
nagyon kiélezett egyszeri megfogalmazás kedvéért az ontológia
lehetőségének logikai feltételeire vonatkozó kérdésnek nevezhetjük.

Picht számára - fordítva - a logika terv, amely egy meghatározott

ontológiát hipotetikusan implikál. Ennek a felfogásnak láttán éppen
az lesz aztán meglepő, ami a Kant előtti felfogásokban magától
értetődőnek tűnt, és amit Kant számunkra el nem fogadható módon,
megismerési képességünk természetére való redukálás útján próbál
magyarázni, nevezetesen, hogy egyáltalán van létező, ami logikai
úton megismerhető. Picht műve tehát új, immár nem logikai, hanem
tulajdonképpen filozófiai kérdéskör széléhez vezet, amelynek kapuja
a logika lehetőségének ontológiai feltételeire irányuló kérdés
lehetne.

KOMPLEMENTARITÁS ÉS LOGIKA

Niels Bohrnak 70. születésnapjára ajánlom (1955. 10. 7.)

1. Előzetes megjegyzések

Niels Bohr vezette be a komplementaritás fogalmát a fizikába „A

kvantumposztulátum és az atomelmélet újabb fejlődése” c.
előadásában, amelyet 1927 szeptemberében a Volta-konferencián
Comóban tartott. Azóta állnak kvantumelméletértelmezésének
alapjai. Ami még hozzájárult, fejtegetés és magyarázat volt, de nem
alapvetően új fogalom. A bohri felfogás kritikusai is, akiknek
legnagyobbika Einstein volt, elismerték, hogy Bohr a
kvantumelméletet jelenlegi állapotában helyesen elemezte. Sőt
éppen ezért igényeltek egy, a mai kvantumelméletet meghaladó
elméletet. Ennélfogva a komplementaritás fogalmát bizonyára a
kvantumelmélet ma lehetséges legjobb megértése kulcsának
nevezhetjük.

Meg fog döbbenteni bennünket, ha meggondoljuk, hogy a

komplementaritás fogalmát még ma sem használják egyértelműen.

Ezért tettem szívesen eleget e folyóirat kiadója kérésének, hogy

Bohr 70. születésnapjára tanulmányt írjak erről a fogalomról. Ennek
során először is megpróbáltam a különböző jelentéseket,
amelyekben a mai kvantumteoretikusok ezt a fogalmat ténylegesen
használják, egymástól megkülönböztetni, és kölcsönös viszonyukat
kifejteni. Ez történik e tanulmány 2. szakaszában, ahol három eltérő
értelmezést különböztetünk meg. Közös bennük, hogy mindig két
olyan fogalmat mondanak komplementernek, amelyek ugyanazon
„fogalmi szinten” helyezkednek el; ennek jelentésére ott részletesen
kitérek. Ezért ezekre a felfogásokra a „párhuzamos
komplementaritás” közös elnevezést javaslom.

Amikor aztán ismét elolvastam Bohr eredeti munkáit, hogy

megállapítsam, ezeknek az értelmezéseknek melyike áll legközelebb
az ő eredeti felfogásához, felfedeztem, hogy azok ugyan mind
levezethetők abból, de az eredeti felfogás egy döntő vonását
egyikük sem fejezi ki. Azok a fogalmak, amelyeket Bohr
komplementernek jelöl, kivétel nélkül nem „párhuzamos”, hanem
„cirkuláris” viszonyban állnak egymással. Azaz nem azonos, hanem
különböző szinten helyezkednek el, és kölcsönösen feltételezik
egymást. Ezt a cirkuláris viszonyt egyáltalán nem lehet kifejezni
anélkül, hogy ne bocsátkoznánk bele megismerésünk struktúrájába.
Ezért nem csoda, hogy mindenütt ott sikkadt el az a gondolat, ahol a
kvantumelméletet a filozófiai problémákra való explicit hivatkozás
nélkül próbálták megfogalmazni; másrészt így talán még érthetőbbé
válik, miért nem tudta Bohr a kvantum-elméletet sohasem másként
kifejteni, csupán filozófiai kérdés-feltevésekkel szoros kapcsolatban.
Ezt a 3. szakaszban - elsősorban Bohr írásaiból vett szó szerinti
idézetekkel - ismertetem.

Eddig a tanulmánynak inkább „filológiai” jellege van, Bohr és más

fizikusok véleményét interpretálja. Azonban az összefüggések
kielégítő megértése iránti igény számomra ezzel még nem tűnik
teljesen kielégítettnek, hanem talán most támad csak fel igazán.
Ezért megkockáztattam, hogy a tanulmány egy második,
terjedelmesebb részében először számoljak be néhány új saját
megfontolásról, amelyeknek a magva az a kísérlet, hogy a
komplementaritást logikai alapfogalomként fogjuk fel. Ezek a
kérdések egész rendkívüli módon nehezek, és a most kifejtett
ábrázolás tökéletlenségével bizonyára én magam vagyok legjobban
tisztában.

Lehetséges, hogy a gondolat, miszerint a kvantummechanika a

klasszikus fizikához képest módosított logikát alkalmaz, nem éppen
új, de matematikai tartalommal tudomásom szerint először Neumann
János töltötte meg 1932-ben. Ezt követte 1936-ban G. Birkhoff és
Neumann munkája, ahol e logika formális struktúráját a hálóelmélet
segítségével írták le. Ameddig a szerzők kérdésfeltevése terjedt,
számomra úgy tűnik, végérvényesen megoldották a felvetett
problémát; ezt a tanulmány 7. szakaszában ismertetem röviden.
Későbbi szerzők ugyanazon témához kapcsolódó kísérlete
számomra formális következetesség tekintetében elmaradni látszik
Birkhoff és Neumann mögött. Cserébe az ott nyitva maradt filozófiai
problémákat vetik fel, azonban ahogy ezt ma látom, még nem
képesek azokat kielégítően megoldani. Ezek za alapvető problémák
adják az ezután kifejtendő gondolatok kiindulópontját. Ezekre a
gondolatokra G. Picht egy újabb, a logika és a természettudomány
viszonyáról írt filozófiai vizsgálata ösztönzött.

Birkhoff és Neumann megmutatták, hogy a kvantummechanika

ismert matematikája formálisan felfogható a klasszikus logika
ítéletkalkulusának kibővítéseként. Mi most azt a kérdést tesszük fel,
milyen értelemben és milyen jogon lehet ezt a kibővített kalkulust
logikának nevezni. Ez a kérdés három kérdésre bontható fel:

1. Nem lenne elég a logika helyett a fizika módosításáról beszélni?

Ezt a kérdést az 5. szakaszban a legegyszerűbb ismert példa
alapján tárgyaljuk.

2. Ha a logika módosításának kell szóba jönnie, milyen fogalmakat

érint ez elsődlegesen? Ezt a 6. szakaszban tárgyaljuk. Nekem úgy
tűnik, hogy a valószínűség fogalmának kvantumelméleti bevezetése
az igaz és hamis logikai ellentétét úgy módosítja, hogy az
ellentmondásról szóló tétel megmarad, a kizárt harmadikkal
kapcsolatos tétel azonban nem. A komplementáris logika ebből a
szempontból többértékű modális logikának látszik. A döntő változást
valószínűleg nem a szűkebb értelemben vett logikában, hanem az
ontológiában helyes keresni, de úgy, hogy e két tudomány
kapcsolata is új megvilágításba kerüljön.

3. Hogyan viszonyul az a logika, amelyben a kvantumelmélet

beszél tárgyairól, ahhoz a logikához, amelyben mi beszélünk a
kvantumelméletről? Ezt a talán legfontosabb kérdést a 4. szakaszba
vettem előre, hogy egy komplementaritási logika alapvető
lehetőségét megvizsgáljam. Ez ott nem dől el, és a 8. szakasz
visszatér rá. Ez a szakasz vázolja a feltevésekből származó -
érzésem szerint - legmeglepőbb és legfontosabb következtetést. Ez
azonban érdemben a legbefejezetlenebb is, míg a 9. szakasz
néhány még nyitva maradt kérdést sorol fel.

A kiadó kívánságára 10. szakaszként egy függeléket toldottam a

tanulmányhoz, amelyben néhány alkalmazott szakkifejezést
összefüggésében magyarázok. A kiadó reméli, hogy a tanulmány
ezáltal a kvantumelméleti ismeretekkel nem rendelkező olvasó
számára is érthetővé válik.

2. Szokásos felfogások: párhuzamos komplementaritás

Első értelmezés: a hely és az impulzus komplementaritása. Pauli
klasszikus leírásában a Heisenberg-féle határozatlansági reláció és
a mérési folyamattal összefüggésének ismertetése után ez áll: „Ha
ennél az oknál fogva az egyik klasszikus fogalom használhatósága
kizárólagos viszonyban áll egy másikéval, e két fogalmat (pl. egy
részecske hely- és impulzuskoordinátáit) Bohr után
komplementernek nevezzük.

Eszerint tehát a komplementaritás két fogalom között áll fenn. A

fogalmak a klasszikus fizikához tartoznak, éspedig a klasszikus
fizikának ugyanazon elméletéhez (ugyanazon „képéhez”). Ebben az
értelemben nevezzük ezeket azonos szinten álló fogalmaknak, és
beszélünk párhuzamos komplementaritásról.

A klasszikus fizikán belül azonban a két fogalom nem komplementer,

csak a kvantumelméletben válik azzá. A komplementaritás abban áll,
hogy nem használhatjuk egyidejűleg őket, holott mindkettőre
szükség van. Az utóbbi megállapítás a klasszikus fizikában érthető,
mivel a klasszikus fizika értelmében csak a hely és impulzus
együttes megadása definiálja az állapotot. A kvantumelméletben az
állapot definiálásához elegendő a két mennyiség egyikének pontos
ismerete. Azonban mindkét mennyiség mérhető. Vannak
meghatározott helyű és vannak meghatározott impulzusú állapotok ;
de egyidejűleg mindkettő nem mérhető. Ennyiben mondják, hogy
egy meghatározott helyű állapotban az impulzusnak nincs objektív
értéke, és viszont. Vannak tehát mennyiségek, amelyek bár
mérhetők, de nem feltételezik róluk, hogy mérés nélkül,
„önmagukban” is lenne értékük. Ebben az értelemben a fogalmak
komplementaritása csökkenti objektiválhatóságukat. A kérdést, hogy
a kvantumelmélet kiegészíthető-e objektív „rejtett paraméterek”
elméletével, e munkában nem tárgyaljuk. A fennálló elmélet
leírására szorítkozunk, szükségszerűségének bizonyítására nem
teszünk kísérletet.

A komplementaritásnak pontosan ezt a felfogását fogjuk ezután

átvinni a logikára. Mivel akkor komplementaritásról nemcsak
fogalmak, hanem ítéletek vonatkozásában is beszélni fogunk,
vázoljuk itt a szó e két alkalmazásának összefüggését. Olyan
fogalmak, mint hely és impulzus logikai értelemben bizonyos
szubjektumokra, pl. elektronokra vonatkozó lehetséges állításokat
jelölnek.

Szigorúan véve „hely” lehetséges állítások egész csoportját,

nevezetesen minden lehetséges x, y, z koordinátahármast jelöl;
hasonlóan „impulzus” valamennyi lehetséges px,py,pz
impulzuskoordináta-hármasnak a csoportját. Ha az egyszerű
kifejezés kedvéért a tér egy dimenziójára szorítkozunk, akkor a hely
és impulzus komplementaritása kimondja: két „x” és „px” alakú
állítást ugyanahhoz az elektronhoz egyidejűleg nem rendelhetjük.
Ekkor két ítélet komplementaritása is fennáll. Az „ennek az
elektronnak a helye x” és az „ennek az elektronnak az impulzusa px”
ítéletek nem lehetnek egyidejűleg igazak. Az hogy két ítélet
komplementer, tehát lehetséges igazságértékükre vonatkozó ítélet.

Második értelmezés: a hely és a hullámszám komplementaritása. A

hely és impulzus ismeretének összeegyeztethetetlenségét
Heisenberg már a határozatlansági relációban kimondta. Amit Bohr
hozzáfűzött, a részecskék és hullámok dualizmusa által való
megalapozás volt. De Broglie szerint egy részecske p impulzusát a
hozzárendelt hullám λ hullámhosszával a p = h/λ. egyenlet kapcsolja
össze. Másrészt egy lokalizált részecskét egy hullámcsoporttal lehet
leírni. A hullámcsoportnak azonban nincs definiált hullámhossza. Ha
bevezetjük a k = 1/λ hullámszámot, akkor p = hk, és a
határozatlansági reláció a ΔxΔk ≈ 1 alakban a Fourier-analízis egy
matematikai tételévé válik. Ebben az értelemben mondja pl. Hund :
„Egy hullámcsoport helye és hullámszáma egymással komplementer
(a Bohr szerinti értelmezésben), amennyiben a hullámszám annál
pontosabban meghatározható, mivel (a hullámcsoport kiterjedése
miatt) meghatározatlanabb a hely.

Ez a komplementaritás a szemléletes hullámkép egy tulajdonsága.”

A komplementaritásnak ez is egy lehetséges definíciója. Ez

azonban, amint Hund maga kiemeli, tartalmilag eltér az első
értelmezéstől, mivel eszerint a komplementaritás már egy klasszikus
elméletben, nevezetesen a szemléletes hullámképben előfordul.
Még mindig tartalmazza „Bohr bölcsességének” egyik vonását,
amelyet a „koppenhágai szellem” által érintettek mindegyike olykor
mosolygó tisztelettel idéz. Bohr nem fárad bele, hogy tanítványainak
megmutassa, minden egyes fogalom alkalmazhatóságának vannak
határai; így pl. kedvenc történetében a „keverni” fogalomnak. Egy fiú
a boltban 2 fillérért „vegyes cukorkát” kér, és két cukrot kap azzal a
megjegyzéssel: „tessék, itt van, de vegyítsd el magad”. A
komplementaritást azonban a klasszikus fizikába történő felvétele az
objektiválhatóságról alkotott klasszikus elképzelések értelmében
„méregteleníti”. A hullámcsomag esetén ez a komplementaritás
egészen elkerülhető, ha az összegező és ezért erőtlen „hely” és
„hullámszám” fogalmak helyett a teljesen élesen definiált
„térerősség” fogalmat használjuk. Valóban, hely és idő
függvényében megadott térerősség minden határozatlanság nélkül
írja le a klasszikus hullámmezőt.

Ezzel a továbbiakra nézve alapvetően fontos pontot érintünk. Ma,

főképp fiatalabb fizikusok között, sokszor lehet találkozni azzal a
felfogással, hogy a komplementaritás tulajdonképpen csak olyan
elavult fogalmak használatát szűkíti le, amelyeknek
határozatlansága időközben ismertté vált. A tényállás megfelelő
matematikai leírásához eljutva, már nem kell a komplementaritási
viszonyokon gondolkodni. Úgy sejtem, a definícióval Hund szándéka
nem ez volt. A folyamat eléggé teljes leírásának bevezetése feloldja
a hely és hullámszám komplementaritását, ami mégis nyilvánvalóan
felébreszti a gyanút, hogy ugyanennek az összes többi
komplementaritási viszonynál is lehetségesnek kell lennie. Ez a
vélemény téves.

A „hely” és „impulzus” fogalmak a részecskékről alkotott képhez

tartoznak, a „hely” és „hullámszám” fogalmak a hullámképhez. A
„hely” tehát a két esetben nem ugyanazt jelenti. Mégis mindkét
értelmezés igényt formál ugyanazon fizikai törvény, nevezetesen a
határozatlansági reláció magyarázatára. A kapcsolatot a hullámok
Bohr-féle statisztikai értelmezése hozza létre. Ez az értelmezés
megmagyarázza, mi az oka annak, hogy míg a komplementaritás a
részecskeképben csak a kvantumelméletben tűnt fel, addig a
hullámképben látszólag már a klasszikus elméletben is felbukkant. A
klasszikus lineáris hullámelmélet formálisan azonos az egy
részecskét leíró kvantumelmélettel. De a szemléletes hullámelmélet
egy részecske kvantumelméleteként, éppen a statisztikai értelmezés
eredményeként olyan fizikai értelmet kap, amellyel a klasszikus
hullámelméletként nem rendelkezett. A klasszikus hullámképben
„hely” azt a jelet jelenti, ahol egy hullámcsoport található, és így
értelemszerűen nem használjuk a hullámcsoport átmérőjével
összevethető pontatlanságnál pontosabban. A részecskeképben a
„hely” („lokális” elméletekben) egy pontszerű részecske elvileg
tetszőleges pontossággal mérhető helykoordinátája. A részecske
kvantum-elmélete szerint a hullámkép kiterjedt „hely”-e az a
tartomány, amelyben jelentős valószínűsége van annak, hogy a
részecskekép „helyét” egy mérésnél megtaláljuk. A kvantumelméleti
fogalmak komplementaritása (mint a hely és impulzus a részecskék
kvantumelméleté ben) tehát nem abból ered, hogy homályosan
lennének definiálva, hanem hogy értékük csak valószínűséggel
jósolható meg.

Ennélfogva a következőkben a komplementaritás fogalmát nem a

második, hanem az első értelmezésben használjuk.

Harmadik értelmezés: részecske és hullám komplementaritása. A

két kép dualizmusát már használtuk. Ezt sokszor szintén
komplementaritásként jelölik meg. Itt azonban a kifejezésmódnak
bizonyos kettőssége áll még fenn, amit tisztázni kell, mielőtt Bohr
megfogalmazására térünk át.

Itt mindenesetre a korábbinál magasabb szintű komplementaritással

van dolgunk, mivel a részecske és a hullám nem egy klasszikus
elmélet fogalmai, hanem két, egymást kizáró klasszikus elméletet
jelölnek. De egyáltalán ugyanazon a szinten áll-e mindkét fogalom?
A második értelmezés tárgyalása során a hullámelmélet két
különböző jelentésben lépett fel: mint reális hullámok klasszikus
elmélete és mint egy részecske kvantumelmélete, vagyis mint
„valószínűségi hullám”. Azonos fokon álló két elméletet, amelyek
között párhuzamos komplementaritást állíthatnánk, ismeretesen
csak akkor kapunk, ha a többtest-probléma klasszikus
korpuszkulaelméletével a reális hullámok klasszikus elméletét állítjuk
szembe. Mindkét elméletet lehet „kvantálni”, és akkor a következő
sémát kapjuk:

A nyilak az átmenetet jelentik a klasszikus elméletről a megfelelő

kvantumelméletre. A két egyenlőségjellel összekapcsolt elmélet
(mindaddig, amíg a részecskeszám megmarad) matematikailag
egyenértékű, tehát tulajdonképpen ugyanaz az elmélet különböző
írásmódban. Ha a nyilakat az ellenkező irányba olvassuk, akkor azt
lehet mondani: ugyanannak a kvantumelméletnek két különböző
klasszikus határesete van. E két határeset közötti komplementaritást
valamelyest lerövidítve így lehet kifejezni: komplementer
mennyiségek a kvantumelméletben felcserélhetetlen operátorokként
lépnek fel. A hullámok kvantumelméletében már most a
térerősségeket és a részecskeszámokat felcserélhetetlen
operátorokként vezethetjük le. Mindkét klasszikus határeset abból
indul ki, hogy e két operátor egyike főtengelyeken van.

A részecskék és hullámok ezen párhuzamos komplementaritása

most azonban éppen nem a határozatlansági reláció Bohr-féle
értelmezéséhez vezet, mivel az utóbbira nézve a valószínűségi
hullámok mérvadóak. Másrészt Bohr a határozatlansági relációt a
részecskék és hullámok komplementaritására alapozta. Tehát Bohr
szeme előtt valószínűleg a klasszikus részecskeelmélet és annak
saját kvantumelmélete (vagyis a konfigurációs térben levő
Schrödinger-hullámok) közötti komplementaritás lebegett. Ezután
úgy tűnik, mintha a kvantumelméletet csak azért „cserélték össze” a
klasszikus hullámelmélettel, mert az egyrészecske-probléma
konfigurációs tere háromdimenziós. Ehhez a feltevéshez három
dolgot kell hozzáfűzni.

Először: Bohr első, a komplementaritásról írt munkáiba bepillantva

látható, hogy ő tényleg nem a klasszikus fogalmak és Schrödinger-
hullámok közötti komplementaritás „párhuzamos” felfogásából indult
ki. Ezt a következő fejezetben tárgyaljuk.

Másodszor: a hullámelmélet két felfogása „összekeverésének”

lehetősége mögött egy még megoldatlan probléma rejlik. Miért
annyira hasonló formálisan két elmélet, amelynek eddigi
értelmezésünkben annyira különböző jelentése van? Ez a
hasonlóság ismeretesen a hullámok kvantálását illetően a „második
kvantálás” elnevezéshez vezetett; ebben az elnevezésben a
klasszikus hullámot az egyrészecske-problémának az „első
kvantálás” során keletkezett Schrödinger-hullámával azonosítják. Azt
hiszem e munka 8. szakaszában meg tudom adni ennek a
problémának a megoldását.

Harmadszor: a hullámok kvantumelméletére való tekintettel ismét elő

kellene vennünk a második értelmezésben felmerült alapvető
kérdést. Mi az értelme, hogy egy klasszikus elmélet és a
hozzárendelt kvantumelmélet közötti komplementaritásról
beszéljünk? Hiszen a klasszikus elmélet egy határeset, tehát
látszólag a kvantumelméletnek egy bizonyos tekintetben pontatlan
megfogalmazása. Talán az egész komplementaritás és a fogalmak
objektivitásának általa adott korlátozása csak abból a
pontatlanságból ered, hogy egyáltalán klasszikus fogalmakat
használunk? A konfigurációs tér Ψ-függvénye talán a természeti
történés objektív, minden komplementaritástól mentes leírása? A
kérdést azért tesszük fel még egyszer ilyen világosan, hogy
ugyanilyen világosan fejezhessük ki Bohr felfogását a
komplementaritásról, mint éppen erre a kérdésre adott negatív
választ.

A válasz döntő mozzanatát már korábban megneveztük. A

klasszikus mennyiségek egyáltalán nem pontatlanul definiáltak. Sőt
a kvantumelmélet értelmében azok a megfigyelt mennyiségek,
amelyek - alapvetően tetszőleges pontossággal -mérhetőek. A
Schrödinger-függvény ezzel szemben nem közvetlenül, hanem csak
statisztikailag mérhető. Ez csak „információkatalógus”, és ennek
megfelelően nem folytonosan változik, ha új ismereteket nyerünk (a
hullámcsomagok redukciója). Utalunk az Einstein, Rosen és
Podolsky által kiváltott vitára, ahol a Ψ-függvény nem-objektivitása
egészen világossá vált, valamint az 5. és 6. szakaszban tárgyalt
példákra. A megfigyelhető mennyiségek és a Ψ-függvény közötti
megkülönböztetést mindenesetre a 8. szakaszban relativizálni
fogjuk. Azonban e relativizálás értelmét csak akkor érthetjük meg, ha
mindenekelőtt a megkülönböztetés értelmét megértettük.

3. Bohr eredeti felfogása: cirkuláris komplementaritás

E szakasznak csak arra kell szolgálnia, hogy megszólaltassa Bohr

saját felfogását. Ha meg akarjuk érteni gondolkodásmódját,
eredetiben kell őt olvasnunk, sokkal inkább mint a modern fizika
akármelyik szerzőjét; talán a vele való személyes kapcsolat
tapasztalatára van szükség ahhoz, hogy stílusának sajátosságait is
helyesen fogjuk fel. Azok a csalódások, amelyeket gondolataival
kapcsolatos ezen fáradozás során tapasztalunk, bizonyára
ugyanolyan tanulságosak, mint a közvetlen felvilágosítások.

Így csalódottak lennénk, ha pl. az 1927. évi comói előadásban a

komplementaritás újonnan bevezetett fogalmának definícióját
keresnénk. Az a mód, ahogy Bohr a fogalmat ott használja, önmaga
alkalmas arra, hogy bennünket saját mondatára emlékeztessen,
„hogy tudatunk lényege komplementaritási viszonyt tételez fel
minden egyes fogalomanalízis és annak közvetlen alkalmazása
között”. A „komplementer” szó majdnem észrevétlenül lopódzik be
egy mondatba, és attól fogva létezik, használják. Ha hiányzik is egy
egyszeri definíció, majdnem minden mondat, amelyet Bohr ott és
azóta a „komplementer” szó használatával leírt, egyidejűleg az e szó
alatt értett tényállás többé vagy kevésbé részletes körülírása. Ezt az
eljárást Bohr spontán és - az embert kísérti a gondolat - nem
tudatosan gyakorolja. Ha azonban metodikai hátterét akarnánk
körülírni, azt mondhatnánk: minden definíció feltételez más,
definiálatlan fogalmakat. A komplementaritás fogalmának újdonságát
ezért a szigorú definiálására tett kísérletnél csak a definíciónál
használt fogalmakba lehetne elrejteni; egy ilyen definíció mindig
körforgásszerű maradna. Nem marad más hátra, mint a szó minden
egyes alkalmazása során az előforduló összefüggésekben oly
teljességgel adjuk vissza értelmét, amennyire csak lehetséges.
Mintegy olyan sokáig kell elmélkednünk, amíg teljesen élénk tudati
kép nem alakul ki bennünk a benne jelölt valóság struktúrájáról.
Ennek a tudatnak a birtoklása hozta létre Bohr egyedülálló helyzetét
a kvantumfizika fejlődésében. Talán szabad itt arra a koppenhágai
anekdotára emlékeztetnem, amikor Bohr röviddel a
kvantummechanika létrejötte után az új elmélet filozófiai jelentőségét
ecsetelte egy ifjúkori barátjának, mire azt a választ kapta: „Igen,
Bohr, ez biztosan igaz. Azonban mégiscsak el kell ismerned, hogy te
mindezt már 20 évvel ezelőtt is elmondtad.”

Az az első mondat, amelyben Bohr a „komplementer” szót használja,

így hangzik: „A kvantumelmélet lényege szerint tehát meg kell
elégednünk azzal, hogy a téridő-ábrázolást és az okozatiság
követelményét, amelyeknek egyesítése jellemző a klasszikus
elméletekre, a tapasztalat tartalma leírásának komplementer, de
egymást kizáró vonásaiként fogjuk fel, amelyek a megfigyelési, ill.
definiálási lehetőségek idealizálását szimbolizálják”. Kikívánkozik az
emberből: e mondat minden egyes szavában az egész Bohr van
jelen; egy könyvet lehetne megtölteni azoknak a
gondolatláncolatoknak a követésével, amelyeket ezek a szavak
magukban foglalnak. Itt csak néhányat emelünk ki közülük.

Bohr azt mondja: „komplementer, de egymást kizáró vonások”. Ő

tehát a „komplementer”-ben mindenekelőtt az „összetartozó”,
„egymást kiegészítő” jelentését hallja. Talán szabad beszőnöm ide
azt a személyes emlékemet, hogy az a nyugati filozófus, akit Bohr
gyakran és nyomatékosan idézett, Szókratész és William James volt
csupán; és egy olyan mozgásban való gondolkodás, amely nem
vezet a fogalmaknak egy egyértelmű rendszerben való
befagyasztásához, közös Szókratész dialektikájában és James
pragmatizmusában. James „pluralizmus”-ábán talán a
komplementaritás fogalmának előfutárát tekinthetjük. Ha a
rendszerekhez vonzódó gondolkodók most a gondolatvilág
szétesésének veszélyétől tartanak, akkor a „komplementerében az
„egymást kiegészítő” hangzás különösen fontos.

Az, ami egymással komplementer, itt „a téridő-ábrázolás és az

okozatiság követelménye”. Magyarázatként néhány mondatot
tekintünk, amelyek megelőzik az imént idézett mondatot: „Valójában
a természeti jelenségekre vonatkozó szokásos leírásunk végső
soron azon a feltételen alapul, hogy a szóban forgó jelenségek
megfigyelhetők anélkül, hogy jelentősen befolyásolnánk azokat...
Mármost a kvantumposztulátum azt jelenti, hogy az atomi
folyamatok minden egyes megfigyelése a mérőeszközzel való nem
elhanyagolható kölcsönhatást követel, és hogy a szokásos
értelemben sem a jelenségeknek, sem a megfigyelés eszközének
nem tulajdoníthatunk önálló fizikai realitást... Egyrészt a szokásos
felfogás szerint egy fizikai rendszer állapotának definíciója
megköveteli valamennyi külső befolyásolás kizárását; akkor viszont
a kvantumposztulátum szerint a megfigyelés bárminemű lehetősége
is ki van zárva, és mindenekelőtt az idő és tér fogalma közvetlen
értelmét veszti. Ha másrészt a megfigyelések lehetővé tétele
érdekében megengedünk esetleges kölcsönhatásokat alkalmas,
nem a rendszerhez tartozó külső mérőeszközökkel, akkor a dolog
természete szerint a rendszerállapotnak egyértelmű definíciója már
nem lehetséges, és okozatiságról a szokásos értelemben nem lehet
szó”.

Hogy mindenekelőtt pontosan lássuk, mit jelent a „téridőábrázolás”,

felidézzük itt magunknak Bohr válaszát arra a gyakran kinyilvánított
gondolatra, amellyel az előző szakaszt zártuk: a klasszikus
fogalmakról mint elavultról alapjában le lehet mondani. „Ezeknek a
viszonyoknak a megítélésénél azonban nem szabad elfelejteni, hogy
korlátaik ellenére sem tudjuk nélkülözni azokat a szemléletformákat,
amelyeknek segítségével végső fokon minden tapasztalatot
kifejezünk, és amelyek az egész nyelvet színessé teszik”.
„Éppen ezért döntő fontosságú annak felismerése, hogy a klasszikus
fizikai értelmezés körét bármily mértékben meghaladó jelenségek
esetén is klasszikus kifejezésekkel kell számot adni minden
evidenciáról. Az indok egyszerűen az, hogy a »kísérlet« szóval egy
olyan szituációra hivatkozunk, amelyben el tudjuk mondani
másoknak, hogy mit csináltunk és mit tudtunk meg, így tehát a
kísérleti elrendezés és a megfigyelés eredményeinek közlése
félreérthetetlen nyelven kell hogy történjen, a klasszikus fizika
terminológiájának helyes használatával.” A „szemléletformák” a tér
és idő és Kant filozófiájának problematikájára való hivatkozás nélkül
Bohr a Kant által is használt és azóta egyetlen ellenpéldával sem
cáfolt meggyőződést mondja ki, hogy nem tudjuk, miképpen
szerezhetnénk és közölhetnénk testi tapasztalatot másként, mint
térben és időben. Azt, hogy a klasszikus fizika fogalmai az
egyedüliek, amelyek a téridőleírás követelményeit kielégítik, Bohr
soha nem indokolta részletesen. Ez neki mint fizikusnak bizonyára
magától értetődő, mivel az újabb fizika valamennyi nem-klasszikus
fogalomalkotása túllépi a térről és időről alkotott szemléletünket; a
klasszikus fizika neki egyszerűen empirikusan az, ami
szemléletvilágunkban érvényes. A klasszikus fogalmak
nélkülözhetetlensége Bohr szerint tehát egyszerűen azon alapul,
hogy nem üres képletjátékot, hanem fizikát művelünk, vagyis a
valóban tapasztalhatóról akarunk beszélni. A tárgy és a megfigyelő
teljes elválasztásakor ezért veszítik el „a téridő-fogalmak közvetlen
értelmüket”.

Az „okozatiság követelményét” Bohr másrészt a determinizmus

szellemében érti. Egy zárt rendszer adott időbeli állapotának minden
más időpontban egyértelműen determinálnia kell az állapotot. Ha az
állapotot mérhető klasszikus mennyiségekkel írjuk le, akkor a
kvantumfizika, mint tudjuk, nem teljesíti ezt a követelményt. Ezzel
szemben a Schrödinger-egyenlet lehetővé teszi a Ψ-függvény
időbeli alakulásának determinisztikus leírását. A Ψ-függvény
azonban nem a mi szemléletünk tér- és időrendszerében van
definiálva. Mihelyt kísérletileg egy téridőbeli állítást nyerünk, tehát
egy klasszikus mennyiséget mérünk, a Ψ-függvény ugrásszerűen
megváltozik, hacsak a mért értéket valami előzőleg nem
determinálta; mivel egyébként közvetlenül a mérés előtt éppen
ennek a mérési eredménynek valószínűsége egytől eltérő volt,
közvetlenül a mérés után a mérési eredmény biztos, valószínűsége
tehát egy. Ezt a mérések során fellépő „hullámcsomagredukciót” és
annak a mérések közötti folyamatos és determinált alakulását Bohr
után a téridő-ábrázolás és determinizmus komplementaritásaként
írjuk le: a rendszer determinisztikus leírása tartalmazza a téridőbeli
leírásról való lemondást, a téridőbeli pedig a determinalisztikusról
való lemondást.

A téridő-leírás és az okozatiság követelménye közötti

komplementaritás tehát pontosan a természetnek klasszikus
fogalmak útján és a Ψ-függvénnyel történő leírása közötti
komplementaritás. Ez az előző fejezet értelmében nem „párhuzamos
komplementaritás”. Talán szabad „megismerés körfolyamata”
kifejezéssel jelölni azt a tényt, hogy megismérésünknek a priori
előfeltételei vannak, amelyeket a segítségükkel nyert tartalmi
megismerések mindazonáltal visszamenőleg korrigálnak és
átértelmeznek.

Mivel Bohr felfogása, amit éppen tárgyaltunk, ennek a körforgásnak

az elismeréséből indul ki, nevezzük azt a komplementaritást,
amelyről itt beszél, „cirkuláris komplementaritás”-nak.

Az a „komplementaritástudat”, amit Bohr már magával hozott a

kvantummechanikába, bizonyára a cirkuláris komplementaritásra
vonatkozott. Ebből a típusból való pl. a fentebb idézett
komplementaritás, ami egy fogalom definíciója (vagy elemzése) és
közvetlen használata között áll fenn. Jobban megértek fogalmakat,
ha azokat definícióval elemzem; de definiálni csak akkor tudok, ha
már közvetlenül megértek fogalmakat. Ebbe az irányba mutat Bohr
számos, a pszichológiában lévő komplementaritásokra tett utalása,
így pl. hogy az „én... akarok” fogalom alkalmazása máris kizár
szituációkat, amelyekben „okozati elemzést értelmesen [lehet]
megkísérelni”. Ugyanezt véli az általa gyakran említett „régi igazság,
hogy a lét nagy színjátékában egyszerre nézők és résztvevők is
vagyunk”. A tertium comparationis a kvantumfizikában mindig annak
lehetetlensége, hogy a megismerés alanyát és tárgyát elválasszuk,
mivel az alany maga is tárgyai világához tartozik, és másrészt
számára a tárgyak is csak mint az ő tárgyai adottak. Azt is, hogy
Bohr újabban a szeretet és igazságosság közti komplementaritásról
beszél, bizonyára így kell értenünk; a szeretet az Én és Te spontán
viszonya, az igazságosság felosztás, amely besorol engem a
hozzám hasonlók közé.

Mindig, amikor Bohr ezekről a dolgokról szól, érezzük, hogy ő maga

abban a pillanatban amikor beszél, nemcsak néző, hanem szereplő
is. Ezért indít és győz meg bennünket túl azon a mértéken, mint
ahogy fogalmilag követni tudjuk vagy akarjuk őt.

Különös figyelmet érdemelnek Bohr biológiához fűződő gondolatai.

„Az élettelen természet leírására szabott fogalom-alkotások szigorú
alkalmazása kizáró viszonyban lehet az életjelenségek
törvényszerűségeinek figyelembevételével”. Ez nem vonja kétségbe
azt a véleményt, hogy a szervezetben minden, ami a fizika szerint
megjósolható, a jóslat szerint is fog végbemenni. Ahhoz azonban,
hogy egy szervezet viselkedését teljesen meg tudjuk jósolni, teljesen
ismerni kellene aktuális állapotát; és egy ilyen elemzésnek talán „elvi
határt szab... a szervezet elpusztulása annál a beavatkozásnál,
amelyet egy atomelméleti szempontból lehetőleg teljes megfigyelés
megkíván”. Ha ezt a gondolatot egy fizika és biológia közötti
párhuzamos komplementaritás szellemében értik, hasonlóan a
részecskék és hullámok közötti komplementaritáshoz, akkor meg
kell vallanom, hogy ez engem ma már nem győzne meg. Ameddig
az élőlények fizikailag megállapítható viselkedéséről van szó, a mai
biológusok többsége nem látja annak szükségességét, hogy a
magyarázatukhoz fizikai fogalmakon kívül mást használjon,
amennyiben ennek során figyelembe veszik a természet
történetiségét. Egészen más lesz a helyzet, ha meggondoljuk, hogy
az életben élőlényekkel is - legalábbis magasabbrendű állatokkal is -
mint alanyokkal találkozunk. Akkor a megsejtett biológiai
komplementaritást is egy nagy, az egész emberi megismerésen
uralkodó cirkuláris komplementaritás kifejezéseként kellene
értenünk. Én nem merem ezt a gondolatot itt kifejteni. Mindenesetre
kiemelné a problémát a biológia szakterületéről, és átfogó érvényt
kölcsönözne neki; mert akkor a biológia is nyilvánvalóan
ugyanannak a cirkuláris komplementaritásnak a lehető legvilágosabb
megértését követelné, amely az atomfizikában már lényeges
szerepet játszik.

Most jobban meg fogjuk érteni, hogy miért nem adhatta meg Bohr a
komplementaritás egzakt definícióját a fizikán belül. Ilyen definíciókat
lehetett adni a párhuzamos komplementaritás különböző alakjaira. Itt
a definíciót adó gondolkodás világosan különbözik attól a tárgytól,
amelyről a definícióban kijelentünk valamit. A cirkuláris
komplementaritás gondolatában pedig lényegében azokat a
feltételeket fontoljuk meg, amelyek valamennyi objektiváló
gondolkodásra állnak. A cirkuláris komplementaritás egzakt
definíciója tehát az objektiválás lehetősége feltételeinek objektiváló
megadása lenne. Nem magától értetődő, hogy ilyesmi egyáltalán
lehetséges, és ennek vizsgálat nélküli követelése azt jelentené, hogy
az egzaktság látszata mellett elbuknánk a szigorú gondolkodás
hiánya miatt. Ugyanilyen elsietett lenne persze azt hinni, hogy az,
amit nem az objektiváló egzaktság alakjában fejezünk ki, gondolati
úton egyáltalán nem megragadható.

Egy kérdés, amelynek mindenesetre az érthetőségnek azon fokán

megválaszolhatónak kellene lennie, amelyen eddig egyáltalán a
cirkuláris komplementaritást értettük, a következő: hogyan viszonyul
egymáshoz a cirkuláris és a párhuzamos cirkularitás magában a
kvantumfizikában? A válasz első közelítésben talán ez a
fogalmazás: a párhuzamos komplementaritásban az mutatkozik
meg, miként zárja ki de facto az egy meghatározott kérdésfeltevés
segítségével történő objektiválás az egy másik kérdésfeltevéssel
való egyidejű objektiválást. A „megismerés körforgásában” azzal
nézünk szembe, miért nem szabadulhatunk meg ettől a ténytől
azáltal, hogy egyszerűen lemondunk az illető kérdésfeltevésekről.

Történetileg a párhuzamos komplementaritás első esetére

Heisenberg talált rá a határozatlansági relációban; nem a szó,
hanem a dolog lényege szerint ő ennek a fogalomnak a felfedezője.
Bohr esetében viszont kezdettől fogva adva volt a cirkuláris
komplementaritás filozófiai felfogása. Ezt a klasszikus fogalmak és a
Ψ-függvény viszonyában találta meg, és felismerte benne a
határozatlansági reláció alapját. Mivel a helyet korpuszkulárisan
értette, az impulzust és energiát azonban a de Broglie- és Planck-
féle összefüggéssel hullám-függvényhez rendelte, a párhuzamos
komplementaritás közvetlenül a cirkuláris kifejezéseként jelent meg.

A transzformációs elmélet következtében ez az álláspont azonban,

ahogy nekem tűnik, túlhaladott. A Schrödinger-hullámról a
szemléletes de Broglie-hullámra való átmenet viszont ismét alkalmat
szolgáltatott a cirkuláris és a párhuzamos komplementaritás
felcserélésére. Már maga Bohr is mindig óvott hullámok és
részecskék párhuzamba állításától azzal, hogy utalt egyrészt az
anyaghullámok, másrészt a fénykvantumok csupán „szimbolikus”
jellegére. Ehhez ismét e tanulmány 8. szakaszára kell utalnunk.

Az összes eddig tárgyalt megfogalmazás egyik nehézsége, hogy sok

fizikai részlet terheli őket: azért azok alig ellenőrizhető módon
appellálnak arra az „ösztönös megértésre”, amellyel fizikusoknak
elméleteik iránt rendelkezniük kellene. Ha ezt a részletet, amennyire
csak lehet, el akarjuk kerülni, akkor magunktól jutunk el a
komplementaritás fogalmának logikai struktúrájára vonatkozó
kérdéshez.
4. Egy komplementaritáslogika gondolata

A komplementaritást fogalmak közti relációként vezettük be. A

„fogalom” a logika egy fogalma. Kézenfekvő a komplementaritást
egy újszerű logikai kategóriának tekinteni. Még világosabbá válik ez,
ha az ítéletek komplementaritására térünk át, ahogyan ez a
párhuzamos komplementaritás első értelmezését követően történt. A
két állítás X: „ez a részecske az x helyen van” és P: „ennek a
részecskének impulzusa p” komplementer. Legyen P igaz. Igaz-e
vagy hamis ekkor X? Ha X igaz lenne, akkor a részecskét biztosan
az x helyen kellene találnunk, ha X hamis lenne, akkor biztosan nem
találhatnánk ott. A valóságban mindkettő bekövetkezhet és hogy a
kettő közül melyik következik be, nem jósolható meg biztosan. A
kézenfekvő válasz ez: X ugyan önmagában igaz vagy hamis,
azonban nem tudjuk, hogy a két eset közül melyik áll fenn. A
kvantumelmélet Bohr-Heisenberg-féle értelmezése ismeretesen
elutasítja ezt a felfogást. Mi itt nem igazolni, hanem csak elemezni
akarjuk. Ha helytálló az értelmezés, akkor X se nem igaz, se nem
hamis ha P igaz. Úgy tűnik, hogy ezzel megsérült a harmadik
kizárásának tétele. Jóllehet még érvényes abban a korlátozott
értelemben, hogy „ha egy kijelentés eldöntött, akkor az igaz vagy
hamis”; de lehet „eldöntetlen” is. Neumann nyelvén: a leképező
operátor csak az 1 és 0 sajátértékekkel rendelkezik, de nem kell
főtengelyen lennie. Sejtjük tehát, hogy a kvantumfizikusok a
komplementaritás felfedezése óta, még ha talán legtöbbször nem is
tudatosan, olyan logikát használtak, amely eltér a klasszikustól.
Ezután a logika törvényeire kell rákérdeznünk.

De kezdettől fogva meg akarjuk világítani az ilyen program

lehetőségével szembeni legfontosabb ellenvetést. Ismét Bohr az, aki
megfogalmazta: „Egyébként úgy tűnik, hogy a háromértékű logika
igénybevétele, amit néha a kvantumelmélet paradox sajátságainak
kezelésére ajánlanak, nem alkalmas a szituáció világosabb
leírására, mert minden jól definiált kísérleti bizonyítékot, még ha nem
is analizálható a klasszikus fizika szempontjából, a szokásos
nyelven kell kifejezni, a közönséges logika használatával.”
Először nem ezt az ellenvetést magát, hanem egy tartalmilag rokon,
azonban mégis eltérő felfogást akarunk tárgyalni, amelyet
gyakrabban hoznak fel a logika módosításának gondolatával
szemben. Azt mondják: „Már a nyelv, amelyen egy többértékű logikát
magyarázunk, feltételezi a klasszikus kétértékű logikát. Aki ezt a
nyelvet használja, már használata által tagadja tehát annak az új
logikának az érvényességét, amelyet be akar vezetni.” Ezt az
aggályt, különös tekintettel a kvantummechanikára, Picht művének
egyik elemzésében tárgyaltam, és itt csak röviden szeretném
megismételni az általam ott képviselt felfogást, amelyet bizonyára a
logika sok mai művelője osztana. A logikával foglalkozók Tarski óta
különbséget tesznek tárgynyelv, azaz a tárgy logikai szerkezetét
leíró nyelv és a metanyelv között, amelyen a tárgynyelvről
beszélnek. A két nyelv logikai szerkezete különböző lehet. Birkhoff
és Neumann munkája pl. tárgynyelvként írja le a kvantumelméletet
(azaz a konfigurációs térbeli, ill. Hilbert-térbeli hullámmechanika
matematikáját). Metanyelvük - ahogy a logika művelői mondanák -
az angol köznyelv. Ha most fel is tételezzük, hogy az utóbbiban a
klasszikus logika érvényes, akkor sincs formális alapja annak, hogy
miért kellene ugyanennek érvényesnek lennie a tárgynyelvben is.

A következőkben bemutatandó meggondolások azonban túlvezettek

engem ezen az állásponton. Ez mindenekelőtt nem ad teljes választ
Bohr aggályaira. Bohr nem arról a nyelvről beszél, amelyen a
kvantumelmélet logikáját írjuk le, hanem arról a nyelvről, amelyen
kísérleti eredményeket közlünk. Ez nyilvánvalóan magának a fizika
nyelvének egy része. Tarski felosztásának értelmében tehát azt
sejtjük, hogy a tárgynyelv részeként fogunk vele találkozni. Ez
azonban nem egészen magától értetődő. A tárgynyelvet a logikával
foglalkozók öntik formába, azaz írják fel matematikai
formalizmusként. Az a nyelv, amelyen kísérleti eredményeket
közlünk, viszont mindenekelőtt „természetes nyelv”. Éppen ez
szolgáltatja azt a szókincset, amelynek segítségével értelmezhetjük
a kvantumelmélet formalizmusát. Ha már értelmeztük azt, akkor
utólag az egész természetes nyelv ugyan nem, de a klasszikus fizika
szókincse leképezhető a kvantum-elmélet matematikai
tárgynyelvének egy részére. Ez történik, amennyiben a klasszikus
fizikát a kvantumfizika határeseteként jelenítjük meg. A
kvantumfizikára jellemző tehát a meta-nyelv egy részének a
tárgynyelvvel való utólagos összeolvadása. Bohr aggályát ezért
először nagyon óvatosan így lehet átfogalmazni: az összeolvadás
lehetőségének követelménye bizonyos korlátozó feltételeket ró majd
a tárgynyelvre.

Nyilvánvalóan éppen egyszerűen a „megismerés körfolyamatá”-nak

gondolatát ismételtük. Meglepő, ahogy ez a gondolat Bohr majdnem
minden alapvető kijelentésében felkutatható. A döntő gondolat itt:
valami tényszerűen megtörténtet egyértelműen csak egy
„objektiváló” nyelven lehet közölni; egy ilyen nyelv azonban
feltételezi a klasszikus logikát.

Remélem méltányos voltam Bohr gondolatához. Ezt előrebocsátva

szeretném most felhozni azt az ellenvetést, hogy ez a gondolat
elmarad Bohr saját, a cirkuláris komplementaritásra vonatkozó
felismerés mögött, és megmerevedik a megváltoztathatatlan a priori
álláspontjánál. Nem viszonyulhat-e a klasszikus logika pontosan
ugyanúgy a komplementaritáslogikához, mint a klasszikus fizika a
kvantumfizikához? A klasszikus logika akkor ugyanaz a metodikai a
priori lenne, amit a komplementaritáslogika megfogalmazásánál
használnunk kell. Ameddig azonban mai ismereteink terjednek, a
komplementaritásilogikát az igazi logikának kellene tekintenünk,
amely a klasszikus logikát mint egy sok esetben kielégítő határesetet
tartalmazná. Ez a hipotézis a jelen munka magva. Az 5.-7. szakasz
számára ugyan ez nem szükséges; a tárgynyelv és a metanyelv
logikája szigorúan elkülönül, de a 8. szakasz kizárólag ezen alapul.

Szóljunk még egy szót a hipotézis terjedelméről.

Megfogalmazásában előfordul az „igaz logika” kifejezés. Sokkal,
kiváltképpen a logika pozitivista és formalista irányzatával
foglalkozók számára ez a kifejezés egy a priori adott logika iránti
dogmatikus hitbe történő visszaesésnek tűnhetne; talán tagadnák,
hogy egyáltalán létezik egy egyetlen „igaz” logika. Ezt az ellenvetést
így is ki lehetne fejezni: az „igaz” kijelentésekre vonatkozó állítás,
amelynek csak egy mindenkor formálisan áttekinthető tárgynyelvben
adható egyértelmű értelem; ennek az értelemnek a definíciója a
metanyelv feladata, amely azonban nem nyújtja azt a lehetőséget,
hogy egyidejűleg egy egyértelmű igazságfogalmat fogalmazzon meg
saját mondatai számára. Az „igaz” állításnak alkalmazása magára a
logikára ezért elvileg definiálatlan és következésképp kerülendő.

Ezt az ellenvetést ki lehet kerülni, ha „az igaz logika” helyett „egy, a

mai fizikára szabott logikát” mondunk. A jelen dolgozat érdemi
tartalma összeegyeztethető ezzel a korlátozott megfogalmazással;
ezért nem alapítható rá további igény. Nem szeretném azonban
elhallgatni, hogy az a filozófiai érdeklődés, amely engem ezeknél a
meggondolásoknál vezérelt, a komplementaritáslogika átfogóbb
értelmezésére hajlik. Talán mégis szabad sejtetnem ezt az „igaz”
fent vélt értelmének magyarázatával.

Mindenekelőtt nem az igazság definíciószerűen rögzített értelmére

gondolok, mintegy Tarski definíciójának megfelelően, hanem az
„igaz” szót naiv módon, a „természetes nyelv” körülbelüli
értelmezése szerint használom. A megismerés körfolyamatának
értelmében egy ilyen előzetes megértésről nem lehet lemondani;
csak késznek kell lenni arra, hogy utólag módosítsuk azt. Most
mindenekelőtt inkább a fizikus mint a matematikus nyelvezetéhez
akarunk kapcsolódni. Egy „igaz elmélet” a mai fizikus számára
sohasem „abszolút igaz”, hanem nyitva áll a további tökéletesítés
előtt. De van egy, viszont talán élesen el nem határolható
érvényességi tartomány, és erre vonatkozóan az elmélet legalább
egyike az ebben a tartományban felismert igazság végtelen sok
lehetséges, matematikailag izomorf megfogalmazásának. Ez az
ebben a tartományban uralkodó törvényszerűségek absztrakt
szerkezetének modellje. Valamennyi már használt fogalom
természetesen éppoly kevéssé szigorúan definiált, mint az igazság
fogalma; Bohr szavaival egy „szó-festmény ben” mozgunk. Ha
mármost a kvantumfizika egy nem klasszikus logikát tartalmaz,
akkor ez a logika éppen a most vázolt értelemben „igaz logika”. Idáig
hipotézisünknek csupán leszűkített megfogalmazását írtuk körül még
egyszer.
A hipotézis terjedelmének problémája a határozott névelőben rejlik:
„az” igaz logika. Világos, hogy ezt nem az a priori értelmében
gondoljuk, mivel a komplementaritáslogikát a fizika egy speciális,
kísérletileg megalapozott elméletéből elemezzük ki. De talán az a
prioriban a logika tárgyának egységéről alkotott tudat rejlett, ami az
újabb relativizmus alatt sokszorosan elveszett. A fizikus naiv
természetességgel „a” fizikáról beszél, hiszen neki „a” természettel
van dolga. Ha különböző fizikáról beszélnek, akkor a fizikának vagy
különböző részeire, vagy különböző megfogalmazásaira, vagy pedig
a fizikára vonatkozó igaz vagy téves véleményekre gondolnak. Ha a
logikának egyáltalán van tárgya, akkor kézenfekvő a gondolat, hogy
ennek a tárgynak a lényegét is csak „egy” logika (illetve az összes
vele izomorf kép) képezi le adekvát módon. Az a kérdés, hogy mi a
logika tárgya, messze meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit;
az is előfordulhat, hogy az itt előadandó meggondolások
módosíthatnák a nyelvet, amelyen erre a kérdésre megpróbálunk
választ adni. Azonban a logika tárgyát mindenesetre
„általánosabbnak” tekintik, mint a fizikáét. Leibnizhez csatlakozva
mintegy így mondja Scholz, hogy a logika, amit éppen ezért ő ott
metafizikaként kezel, olyan igazságokat jelent ki, amelyek „minden
lehetséges világban érvényesek”. Picht a logika tételeit „felismert lét-
törvényeknek”, azonban „a lehetséges létező lét-törvényeinek”
nevezi. Mindketten hangsúlyozzák, hogy ezek a felismerések nem
kritizálhatatlanok, hanem „ontológiák” előfeltételeit fogalmazzák
meg. Elképzelhető lenne, hogy számunkra a mai fizika példáján a
létezőnek olyan struktúrái válnak érthetővé, amelyek a klasszikus
logika alapjául szolgáló ontológiai hipotézissel
összeegyeztethetetlenek. Arról azonban lemondunk, hogy ezt a
sejtést a fizikán kívül eső területeken vizsgáljuk.

Néhány, inkább technikai kérdést előre meg kell beszélnünk.

Módszertanilag a kétértékű logikát fogjuk feltételezni. Hogy ez már a

természetes nyelv használatával megtörténik-e, bizonytalan, mivel a
természetes nyelv igazságfogalma nem pontosított és Tarski szerint
talán nem is pontosítható. Amint a 6. szakaszban tárgyaljuk, a
többértékű logika kifejezésére viszont matematikát használunk, és
ezt a matematikát magát a kétértékű logikának alávetett
tudományágként értjük. Ha pedig a klasszikus logika felfogható a
komplementaritáslogika határeseteként, akkor utólag meg lehet
vizsgálni azt a sejtést, hogy a többértékű logikára vonatkozó
kijelentések is kielégítenek-e egy többértékű logikát. Ennek a
sejtésnek a megfogalmazása maga pedig mindenekelőtt a
klasszikus logikát használja egy szomszédos felsőbb metafokon. A
megismerés körfolyamata most tehát a logika lépcsőzetes
felépítésében jelenik meg. Ez a 8. szakasz tárgya. Míg a valamennyi
ilyen szintet egyidejűleg átfogó „egész logika” gondolata absztrakt
módon elképzelhető, addig objektiváló (tehát pl. matematikai)
ábrázolására nem találtam más lehetőséget, mint éppen ezt a
szintelméletet.

A komplementaritáslogikát az ítéletlogika módosításaként fogjuk

ábrázolni. Az ítélet használt fogalma azonban nem egyezik a
matematikában szokásos fogalommal, hanem a fizikai
szóhasználatnak megfelelően alakítjuk ki. A 2. szakaszban olyan
fogalmakat, mint hely és impulzus, állítások osztályainak neveztünk.
Az állítások akkor a megfigyelhető x és p mennyiség lehetséges
számértékei. A lehetséges alanyok fizikai tárgyak, pl. elektronok,
csillagok, székek... Fizikai ítélet tehát pl.: „ez az elektron az x helyen
van”, „a Mars a horizonton áll”, vagy: „esik az eső” is. Ilyen ítéletek a
klasszikus fizika szerint sem önmagukban igazak vagy hamisak,
hanem szükségessé teszik az időpont vagy egyéb közelebbi
körülmények meghatározását: „1955. július 6-án délben Göttingen
piacterén esik az eső”. Ezeket ítéletfüggvényeknek lehetne nevezni,
amelyek hely és idő behelyettesítésével válnak a logika értelmében
vett ítéletekké. Hogy ezeket a matematikai logika ítéletfüggvényeitől
megkülönböztessük, amelyek változói saját nevek vagy más ítéletek,
inkább kerülöm ezt a megjelölést, és kontingens ítéletnek nevezem
őket. (Kontingensnek (a contingit, adódik szóból) hívják a filozófiai
hagyomány szerint azt, ami másképpen is lehetne, ellentétben a
szükségszerűvel.) A matematikai logikában legtöbbet használt
ítéleteket ezzel szemben hívjuk időtlen ítéleteknek. Birkhoff és
Neumann itt nem ítéletekről beszélnek, hanem „qualities”-ről, tehát
fizikai tárgyakra vonatkozó lehetséges állításokról.
A „kontingens ítélet” kifejezés kényelmesnek tűnik nekem a
többértékű logika tárgyalásmódjának bevezetésére. Ennél tekintettel
kell lenni arra, hogy több igazságérték bevezetésének tartalmilag
egy értelme van, amely időtlen ítéletekre minden további nélkül nem
alkalmazható. „Ez a részecske az x helyen van” egy ítélet, amely
alkalmas körülmények között lehet igaz vagy hamis. Ha azt mondjuk,
hogy ugyanez az ítélet más körülmények között se nem igaz, se
nem hamis, akkor ebben az „ugyanez” szóban az „x” állítás
általánosságát használjuk ki; éppen az olyan kijelentés értelmes,
mint „különböző dolgok »azonos« állapotban vannak”, vagy
„ugyanaz a dolog különböző időben »azonos« állapotban van”. Ha
viszont egy időtlen ítéletünk lenne, tehát pl. az egyetemes ítélet
alakjáról vagy egy tényre vonatkozó közlés formájáról szóló mondat,
amelyről tudnánk, hogy az se nem igaz, se nem hamis, akkor elvileg
még mindig megmaradna az a kiút, hogy azt mondjuk, ez egyáltalán
nem ítélet, hanem értelmetlen szókombináció. A többértékűség
pontos logikai értelmét tehát csak az általánosság fogalmának
tárgyalása során tisztázhatjuk. Ezt azonban ebben a tanulmányban
ne kíséreljük meg.

5. Az egyszerű alternatíva logikája

Egyszerű alternatívaként jelöljünk egy olyan helyzetet, amelyben

csak két lehetséges tényállás között kell dönteni. Vizsgáljuk meg ezt
némi részletességgel, mint a komplementaritáslogika legegyszerűbb
példáját. Az egyszerű alternatíva három fizikai megnyilvánulását
tekintjük:

a) Young interferenciakísérletét a kétlyukú ernyőn,

b) az elektronspint,

c) az „izotópspint”.
a) Ezt a példát Bohr sokszor tárgyalta. Az egyszerű alternatíva
megvalósítására sematizáljuk a gondolatkísérletet a következő
módon: egy Q forrásból (lásd az ábrát) elektronok jutnak egy S
ernyőre, amelyen csak az 1 és 2 jelű, tetszés szerint nyitható vagy
zárható szűk lyuk van. A legtöbb elektron az ernyőtől baka levő
térben marad vagy az ernyőn abszorbeálódik; ezeket a készülék
egyáltalán nem regisztrálja. Azok az elektronok viszont, amelyek a
lyukakon átlépnek, feketedést okoznak a P fényérzékeny lemezen.
Ezt a feketedést figyeljük meg. A Q-ból kiinduló sugárzás legyen
olyan gyenge, hogy mindenkor legfeljebb egy elektron legyen úton
Q-ból P felé. Az interferenciajelenségeknek a sugárzás intenzitásától
való empirikus függetlensége (amennyiben a sugárzás elég gyenge
marad ahhoz, hogy tértöltéseffektusokat és hasonlókat elkerüljünk)
igazolja ezt az előírást, amelynek fizikai értelmét gyakran röviden így
fogalmazzák meg:

„minden részecske csak önmagával interferál”. Minden Q-ból

kiinduló részecske ugyanazon meghatározott energiával
rendelkezzen: az intenzitást olyan alacsonyan tartjuk, a
megfigyeléssel pedig mindig olyan soká várunk, hogy az energia és
idő közötti határozatlansági reláció nem zavar bennünket. Továbbá
fel akarjuk tételezni, hogy az elektronok hullámhosszához képest
mindkét lyuk szűk, az elektronok ekkor az S ernyőtől jobbra lévő
térben mint pontszerű források hatnak, amelyekből gömbhullámok
indulnak ki (alapvetően természetesen ugyanaz érhető el nagyobb
intenzitással a Fresnel-féle tükörkísérletnél, amellyel szemben
Young kísérletét csak azért részesítjük előnyben, mert valamivel
szemléletesebb, és mert ez volt Bohr klasszikus példája). Mi
azonban kísérleteket akarunk egymással összehasonlítani,
amelyekben a Q forrás különböző helyzetekben van, úgy hogy a
hullámfüggvény amplitúdója és fázisa mindkét lyuknál minden kívánt
értéket felvehet. Elegendő részecskeenergia, elegendően csekély
intenzitás és kísérleti időtartam esetében a lemezen lévő minden
egyes megfeketedett ezüstszemcsének éppen egy elektron felel
meg, amely biztosan Q-ból került P-re. Az egyszerű alternatíva,
amelyet vizsgálunk, így hangzik: „Az 1 vagy a 2 jelű lyukon keresztül
jutott át a részecske?”

b) Az elektronspin szabadsági fok, amelynek pontosan két értéke

lehetséges. Ezt így vezette be Pauli, még mielőtt azt mint „spin”-t
felismerték. A mágneses térben egy elektron egyébként
impulzusnyomaték-mentes állapota pontosan két stacionárius
állapotra hasad szét. A Stern-Gerlach-kísérletben elektronokat
térítünk el egy inhomogén mágneses tér segítségével, amelyek
töltését egy atomkötéssel semlegesítettük. Két sugár keletkezik, ahol
az egyik pl. csupa „felfelé”, a másik csupa „lefelé” orientált spint
tartalmaz. Az egyes elektron számára tehát felmerül az egyszerű
alternatíva, hogy melyik részsugárba térítődik el.

c) Az izotópspin annak az egyszerű alternatívának a szimbolikus

megjelenítése, hogy egy nukleon proton-e vagy neutron. Ezt az
alternatívát nem akarjuk kísérletként tárgyalni, hanem csak
példaként említjük arra, hogy a kvantumelmélet az összes egyszerű
alternatívát ugyanazon matematikai séma szerint tárgyalja. A
spinelmélet formalizmusa csak azért lép itt fel, mert egy egyszerű
alternatíváról van szó, jóllehet a problémának semmi köze sincs a
térbeli forgáshoz.

Most először az a) példát tárgyaljuk. Ennek során előbb a

részecskeképnél maradunk, amely a feketedést okozó energiának a
P lemezre való pontszerű becsapódása révén tapasztalatilag
megalapozott; hiszen csak ebben a képben van szó egyszerű
alternatíváról. A tapasztalat szerint egyetlen részecske
becsapódásának x helye a P lemezen ugyan nem jósolható meg,
egy w(x) valószínűségi eloszlás viszont igen. Ha csak az 1 jelű lyuk
van nyitva, akkor legyen az eloszlás w1(x), ha csak a 2 jelű lyuk van
nyitva, akkor w2(x), ha mindkét lyuk nyitva van, akkor w12(x).
Mármost abból a szempontból, hogy egy részecske az 1 jelű lyukat
találja-e el és átrepül rajta, a 2 jelű lyuk állapota a részecskekép
fizikája szerint közömbös. Továbbá feltételezés szerint az összes
többitől függetlenül mozog. Végül az „1-es lyukon haladt át”, és a „2-
es lyukon haladt át” események egymást kizárják. A
valószínűségszámítás szabályai szerint tehát

w12 = w1 + w2 (1)

kell legyen. Ismeretesen ez a képlet kvantummechanikailag hamis.

Helyette ψ(x) „valószínűségamplitúdókat” kell bevezetni. Érvényes,
hogy

w1 = |ψ1|2, w2 = |ψ2|2, w12 = |ψ12|2, (2)

és ekkor

ψ12 = ψ1+ψ2. (3)

Ez a „valószínűségek interferenciája”.

Hol van a klasszikus gondolatmenet hibája? Minden elektron, amely

P-t eléri, így mondják, hogy az 1 vagy a 2 jelű lyukon haladt
keresztül. Ez egy egyszerű alternatíva; tertium non datur. Az összes
áthaladás halmaza (egy véges halmaz!) tehát bizonyosan
egyértelműen két részhalmazra bontható: az 1 jelű lyukon való
áthaladás és a 2 jelű lyukon való áthaladás halmazára. Jóllehet az
egyes esetekben nem tudjuk, hogy egy meghatározott áthaladás
melyik részhalmazhoz tartozik, azonban a logika szerint az „ez a
részecske az 1 jelű lyukon haladt keresztül” mondat vagy igaz vagy
hamis, ha éppen senki sem tudja, hogy a két lehetőség közül melyik
bizonyul helyesnek. És a feltételezett fizika szerint ez a mondat igaz,
ha a „részecske a 2 jelű lyukon haladt keresztül” mondat hamis, és
fordítva. Ebből a feltételből és a valószínűségszámítás szokásos
elveiből következik aztán a hamis (1) képlet. Most felmerül a kérdés,
mi a hamis: a tertium non datur logikai feltételezése, a
valószínűségszámítás elvei, vagy a részecskekép fizikája?

Minden fizikus először a látszólag legkonzervatívabb feltevést fogja

megvizsgálni, hogy ugyanis a részecskekép hamis. Hiszen Young
éppen ebből a kísérletből következtetett a fény hullámelméletére.
Amióta azonban tudjuk, hogy a ψ-hullámok a részecskék
becsapódásának valószínűségamplitúdói, abba a helyzetbe jutunk,
hogy mindkét képnek egy bizonyos igazságtartalmat kell
tulajdonítanunk.

Ez azonban ismét fizikailag felfoghatatlannak tűnik, amíg a

komplementaritás fogalmát be nem vezetjük, és ezzel a további
kérdés-feltevésnek arra az útjára szorulunk, amelyen ebben a
dolgozatban járunk. Nem kíséreljük meg, hogy igazoljuk a fizika vagy
akár a valószínűségszámítás eddig még ismeretlen módosításának
lehetetlenségét. Inkább felállítjuk a hipotézist: Csak a logika szorul
módosításra. Ha ezt helyesen hajtjuk végre, akkor az tartalmazza a
valószínűségszámítás módosítását, és szükségszerűen adja a fizika
módosítását is. Különösen azt szeretnénk megmutatni, hogy a
hullámkép szükséges következménye a részecskeképnek és a
komplementaritáslogikának. Az így kapott hullámkép már tartalmazni
fogja a valószínűségi értelmezést. Amíg Bohr így eredetileg a
részecskeképet és a hullámképet próbálta egymással összebékíteni,
és ehhez a komplementaritás fogalmának létrehozására kényszerült,
mi most feltételezzük a komplementaritást mint a logika egyik
tulajdonságát, és megmutatjuk, hogyha részecskék léteznek, akkor
ezen logika szerint hullámoknak, éspedig valószínűséghullámoknak
is létezniük kell. Ez a gondolat nagyon közel áll a kvantumelmélet
Bopp által kidolgozott „korpuszkulárstatisztikus” felfogásához. A
különbség az, hogy Bopp a módosítást a valószínűségszámításban
és nem explicite a logikában hajtja végre, és azt a részecske fizikai
elképzeléséhez kapcsolja. A 8. szakasz talán igazolni fogja azt a
feltevést, hogy a logikai felfogás az általánosabb.
Milyen képet mutat a módosított logika az egyszerű alternatíva
szempontjából? Ha egyszer elhatározzuk, hogy a kvantumelméletet
a logika módosításaként fogjuk fel, akkor ennek a logikának a
szabályait közvetlenül leolvashatjuk a kvantumelméleti törvényekből.

Feltevéseink szerint az a) példában a hullámfüggvényt az ernyő

mögött egyértelműen meghatározza a két komplex szám, u és v,
amelyek megadják a hullám amplitúdóját és fázisát az 1 és 2 jelű
lyukak helyén. A fent bevezetett ψ1 és ψ2 függvények helyett
választhatunk egységre normált φ1 és φ2 függvényeket. Ekkor az
ernyő mögött mindenütt

Ha u = 1, akkor v = 0, és az „a részecske az 1 jelű lyukon haladt át”

ítélet igaz; ha v = 1, akkor u = 0, és ugyanez az ítélet hamis. Ha
igazat és hamisat az 1 és 0 „igazságértékekkel” jellemzünk, és
„eleminek” egy olyan ítéletet nevezünk, amely a kvantumelmélet
értelmében „tiszta esetet” ír le, akkor a komplementaritáslogikát
hipotetikusan ebben a tételben foglalhatjuk össze: Minden elemi
ítélet felvehet igazság-értékként egy komplex számot az 1 és 0
igazságértékeken kívül. Munkánk hátralévő részét ezen állítás
interpretálásának szenteljük. Minden ítélet, amelyről ebben és a
következő szakaszban szó van, elemi. A „keverék”-ről a 7.
szakaszban beszélünk.

Mit jelenthet egy komplex igazságérték? Ezt a kérdést csak lépésről

lépésre tudjuk megválaszolni. Mindenekelőtt a
kvantummechanikából ismert fizikai jelentésót olvassuk le. Mivel
értéke 1-től és 0-tól eltérhet, a hullámfüggvény valószínűségi
értelmezését tartalmazza. uu*=|u|2 annak a valószínűsége, hogy a
mondat, amelynek igazságértéke u, a vizsgálat esetén igaznak
bizonyul. Az (5) normálási feltétel azzal függ össze, hogy az
alternatíva eldöntése kikényszeríthető, amennyiben - ahogy Bohr
kifejti - az ernyőnek átadott impulzust mérjük; ebben az esetben
biztos, hogy a részecske éppen a két lyuk egyiként ment keresztül,
és a két esemény valószínűsége összegének ezért 1 -nek kell
lennie.
A komplex igazságérték azonban nagyságán kívül még egy további
adatot is tartalmaz, ami a fázisban rejlik. Ez az eredetileg adott
alternatíva valószínűségi értelmezésében már nem interpretálható,
hanem csak akkor, ha bevezetjük a komplementáris alternatíva
fogalmát. Az eredeti alternatíva két lehetséges ítéletből áll. Ezt
kérdésként is megjelölhetjük: „A két ítélet, a1 és a2 közül melyik
igaz?”, ahol a1 jelentése „a részecske az 1 jelű lyukon ment át”, a2
jelentése: „az a 2 jelű lyukon ment át”. Az (u, v) számpárt egy
kétkomponensű komplex vektornak is nevezhetjük. Ez az
igazságvektor (1, 0), ha a1 igaz, és (0, 1), ha a2 igaz. Azt állítjuk,
ekkor: minden (5) szerint normált (u, v) vektorhoz tartozik egy ítélet,
amely igaz, ha az adott alternatíva ítéleteinek igazságértéke u, v.
Minden vektor, amely egy adott (u, v) vektorból úgy származik, hogy
u-t és v-t ugyanazzal az egységnyi komplex számmal
megszorozzuk, ugyanannak az ítéletnek felel meg; két vektor, amely
ily módon nem alakítható át egymásba, különböző ítéleteknek felel
meg.

Mindenekelőtt példákon magyarázzuk meg, hogy ezek az állítások

megegyeznek a szokásos kvantumelmélettel. Az a) példában (100.
old.) minden vektornak egy jól definiált interferencia-alakzat felel
meg. Szemléletesebb itt a b) példa. Az (u, v) vektor itt egyszerűen a
Pauli-féle spinor. Legyen adott a z-irányú mágneses terv. Az eredeti
alternatíva ekkor így hangzik: a1: „a spin a pozitív z-irányban van”;
a2: „a spin a negatív z-irányban van”. Minden (u, v) spinornak egy
irány felel meg, amerre a spin orientált, ha a1 és a2 az u, ill. v
„igazságértéket” veszik fel. Ezt az irányt definiálhatjuk pl.
iránykoszinuszai segítségével:

x = uv* + vu*; y = i(uv*—vu);

z = uu * — vv *

x2+y2+z2 = 1,

vagy a φ polárszögekkel:
ahol egy önkényes, egységnyi abszolút értékű közös tényezőt, az
eiχ/2 alakban hozzá lehetne csatolni, és ezáltal a harmadik Euler-
szöget definiálni (ami a „spinning electron” megfigyelhetetlen
forgásának azimutjaként értelmezhető). Ezzel kialakítottuk a (u, v)-
hez tartozó ítéletet. Ez így hangzik: „a spinnek a (7), ill. (8) által adott
iránya van”. Ezt egy Stern-Gerlach-kísérlettel meg lehet vizsgálni.

Nevezzünk minden egyes (u, v) vektor által definiált ítéletet, amely

nem maga a1 vagy a2, a1-gyel és a2-vel komplementernek. Ezáltal
egy tisztán logikai komplementaritás-fogalmat vezettünk be; ez
megfelel a 2. szakasz párhuzamos komplementaritásának, éspedig
pontosan az első értelmezés szerint. Ha két egymással
komplementer kijelentés közül az

egyik igaz vagy hamis, akkor a másik se nem igaz, se nem hamis.
Az unitér forgások az (u, v) vektortérben ekkor komplementer
alternatívákat is definiálnak: ezek mindazon kijelentéspárok,
amelyek ilyen forgások útján az adott alternatívából származnak.
Ezek a forgások az (5) Hermite-féle önadjungált alakot invariánsan
hagyják. A valószínűségi fogalmak tehát logikánkban ugyanazt a
szerepet játsszák, mint a metrikus fogalmak a geometriában. Ezt itt
ne fejtsük ki közelebbről, a kvantummechanika ismerőjének nem
mondhatunk újat.

6. Néhány logikai és ontológiai alapfogalom

Most megpróbálunk rögzíteni egy olyan logikai terminológiát, amely

a komplex igazságérték jelentésének legalább egy részét lefordítja a
hagyományos logikai fogalmakhoz kapcsolódó nyelvre. Magával az
igaz és hamis fogalmával kezdjük. Ezek megtartásának egyetlen
természetes módját a következő definíció adja:

Igazság: Egy elemi ítélet igaz, ha valószínűsége 1. Hamisság: Egy

elemi ítélet hamis, ha valószínűsége 0. Természetesen ezeknek a
definícióknak nem megmagyarázni kell az igazság és hamisság
fogalmát: ez körbenforgó lenne, mivel a valószínűség fogalmát
feltételezzük. Ezeknek a definitio szó eredeti értelmében csupán
körülhatárolniuk kell, hogy hol akarjuk használni őket és hol nem.
Ezekkel a definíciókkal megállapítottuk logikánk többértékűségét. A
következő definíció értelemszerűen így hangzik: Eldöntetlenség: Egy
elemi ítélet eldöntetlen, ha se nem igaz, se nem hamis.

Ez részletes magyarázatot kíván. Miért korlátoztuk a definíciót elemi

ítéletekre? Ezeket Dirac kifejezésmódja szerint maximális
megfigyelések útján határozzuk meg, azaz olyan információkkal,
amelyek annyit jelentenek ki a szóban forgó megfigyelhetőről, ami a
komplementaritás megsértése nélkül csak kijelenthető. Csak ezek
számára rendelkezik a „ha” a definíciókban a logikai egyenértékűség
értelmével, érthető tehát a „pontosan, ha” vagy a „ha és csak ha”
értelmében. A klasszikus logikában a valószínűség nemtudást jelent.
Akkor bár egy 1-es valószínűségű ítélet igaz lenne, még egy kisebb,
de 0-tól eltérő valószínűségű ítélet is lehetne igaz; csak azt nem
tudnánk biztosan. Definícióink tehát már tartalmazzák azt a
kvantummechanikai alaptézist, hogy a tiszta esetekre vonatkozó
valószínűségi kijelentések nem egy objektíve meglévő állapot
nemtudásának következményei. A nemtudást a keverék logikájában
fogjuk figyelembe venni (7. szakasz). Ezért csak ez lesz általános
logika. A tiszta esetek egy speciális logikája, ahogy ezt itt műveljük,
tulajdonképpen a létező bizonyos tulajdonságainak, tehát ontológiai
tényállásoknak a logikai megfogalmazása. Mivel másrészt a
keveréklogika, ahogy azt itt felépítjük, a tiszta esetek logikáján
alapul, az ontológiai tételek legalább a mi ábrázolásmódunkban a
logikaiak feltételének tűnnek. Ezért egy a logikaihoz rendelt
ontológiai kifejezésmódot kívánunk bevezetni:

Valóság és lehetőség: Egy állapotot valóságosnak nevezünk, ha az

az ítélet, hogy fennáll, igaz. Lehetségesnek nevezzük akkor, ha a
fizika szerint előfordulhat, hogy valóságos. Csak-lehetséges akkor,
ha az ítélet, hogy az fennáll, eldöntetlen. Nem-megvalósítottnak
nevezzük, ha az ítélet, hogy az fennáll, hamis.
„Állapot” itt egy tiszta esetet jelöl. A „fennállni” és „előfordulhat”
szavak használata mutatja, hogy ezek a definíciók is már feltételezik
a definiált fogalmak megértését, és csak behatárolják azt. Az
„eldöntetlen” és „lehetséges” fogalmak lényege akkor ugrik elő, ha
most felállítjuk a következő további definíciókat és tételeket,
amelyekre vonatkozó bizonyításoktól szeretnénk eltekinteni.

Eldöntöttség. Egy elemi ítéletet eldöntöttnek nevezünk, ha az nem

eldöntetlen.

Komplementaritás. Két elemi ítéletet komplementernek nevezünk, ha

azok egyidejűleg nem lehetnek eldöntötték.

A kvantummechanikában érvényes a

Komplementaritás tétele. Minden elemi ítélethez léteznek

komplementer elemi ítéletek .

Azonosság. Ha két elemi ítélet egyenértékű, azaz mindig és csakis

egyidejűleg igaz, akkor ugyanazt az állapotot jelölik.

Koegzisztencia. Ha két elemi ítélet komplementer, akkor az általuk

jelölt állapotokat koegzisztensnek nevezzük.

A koegzisztencia fogalma teljes élességében fejezi ki a

kvantummechanikai ontológiát, pontosan úgy, ahogy Dirac két
állapot megegyezési valószínűségére vonatkozó fogalma. Legyen
éppen most egy a állapot valóságos, és egy másik b állapot csak-
lehetséges, akkor nem mondjuk, hogy b nem valóságos, hanem
hogy b-t a egy bizonyos mértékben tartalmazza. A kvantumelmélet
itt „virtuális egzisztenciáról” is beszél. Ennek oka a szuperponálási
elv ben van. Ha a φ és χ vektorok lehetséges állapotokat jelölnek,
akkor lehetséges állapotot jelöl ψ=Kφ+vu is az u és v normált
komplexekkel. Annak az |u|2 valószínűsége, hogy φ előfordul amikor
ψ fennáll, (φ-nek ψ-ben való részesedése mértékéül szolgál. Ezt az
állítást itt nem indokoljuk tovább, csak megjegyezzük, hogy minden
itt felállított logikai állításnak ez az alapja. Az u és v tehát elsősorban
lehetséges állapotok összefüggéseit adja meg, és csak
másodlagosan tűnik ezen állapotok meglétét állító ítéletek
„igazságértékének”. Az itt leírt logika általános jellegére vonatkozó
hipotézist ez nem korlátozza, hanem a mögötte álló ontológia
általános jellegének hipotézisére vezeti vissza.

Most elővesszük a 4. szakasz kérdését, hogyan viszonyul az itt

tárgyalt logika ahhoz a logikához, amelynek segítségével
jellemezzük. Mivel ehhez ki kell lépnünk az egyszerű alternatíva
logikájából, vezessünk először be néhány általános fogalmat.

Kérdések és alternatívák. A kísérlet fizikai fogalmának a kérdés

logikai fogalma felel meg. Az ítéletek ekkor a kérdésekre adott
válaszok. Pontosítottnak nevezünk egy kérdést, ha rögzített, mely
válaszok adhatók rá. Egy kérdés teljesen pontosított, vagy
alternatíva akkor, ha válaszai egyikének igazságából az összes többi
hamissága következik, és egy kivételével az összes hamisságából
ennek az egy válasznak az igazsága. Ha röviden „kérdés”-t
mondunk, akkor ez alatt egy teljesen pontosított kérdést, tehát egy
alternatívát értünk. Egy alternatívát, amelyre éppen n válasz
lehetséges, n-szeresnek nevezzük (nézzük el azt a kétszeres
következetlenséget, hogy az „alternatíva” szóban az „alter” viszonyát
a 2-es számhoz figyelmen kívül hagytuk, a 2-szeres alternatívát
viszont, támaszkodva a filológiailag korrekt szóhasználatra,
egyszeres alternatívaként jelöltük). Az n a kvantummechanikában
legtöbbször végtelen. Például a „hol van ez a részecske?” kérdésre
a válaszok az (x, y, z) koordináta-hármas kontinuumát alkotják. Az
alternatívának itt adott definíciója, amely a klasszikus logikában
triviálisnak tűnhetne, a kvantumelméletben nem az. Ha ezen
alternatíva minden lehetséges válaszához egy komplex számot
rendelünk, akkor egy háromszorosan végtelen kiterjedésű térben
egy komplex vektor keletkezik: a kvantummechanikai állapotvektor.

Ha egy elemi ítélet igazsága egy másiknak a hamisságát implikálja,

akkor a hozzátartozó állapotvektorok ortogonálisak. Definíciónk az
alternatívákat tehát a teljesen ortogonális rendszerekhez, azaz a
felcserélhető operátorok osztályához rendeli. Egy alternatívát
nevezzünk eldöntöttnek, ha a rá lehetséges válaszok egyike igaz,
különben eldöntetlennek. Jegyezzük meg, hogy itt, mint már az
alternatíva definíciójában, igazság és hamisság között aszimmetria
lép fel. Egy válasz igazságából következik az összes többi
hamissága, egy válasz hamisságából n>2 esetén semmi sem
következik a többi igazságértékére.

Most ismét az egyszerű alternatíva példáját tekintjük. A kiinduló

kérdést nevezzük alapkérdésnek. Ez pl. így hangzik: „Melyik lyukon
haladt át a részecske?” Definíciónk értelmében ez egy alternatíva. A
két lehetséges válasz: a1 „a részecske az 1 jelű lyukon haladt
keresztül” és a2 „a részecske a 2 jelű lyukon haladt keresztül”. Ha a1
igaz, akkor a2 hamis; ha a2 igaz, akkor a1 hamis; ha a1 hamis akkor
a2 igaz; ha a2 hamis, akkor a1 igaz. Ez érvényes a klasszikus
logikában, de az igazságra és hamisságra vonatkozó definícióink
szerint a kvantumlogikában is.

Mivel a két, a1 és a2 válasznak az u és v igazságértékeket ítéljük,

egy magasabb logikai szintre léptünk. Az alapkérdés egy fizikai tárgy
egy tulajdonságára kérdezett. Most az alapkérdésre adott válaszok
igazságára kérdezünk. Ezt a kérdést nevezzük metakérdésnek. Ez
így hangzik: „Milyen igazságértékei vannak az alapkérdésre
lehetséges válaszoknak?”

A komplementaritáslogika szerint: „a metakérdésre lehetséges

válaszokat az összes (u, v) normált vektor jelenti”. E szerint a
metakérdés egy végtelenszeres alternatíva. Ezt az alternatívát a
klasszikus logika értelmében értjük. A rá adható válaszok
mindegyike vagy igaz, vagy hamis, mert egy meghatározott (u, v)
vektorról van szó. Ha ez adott, akkor egyetlen másik sem lehet az.
Ha ismeretlen melyik (u, v) vektor adott, akkor a keverékelmélet
értelmében ezt érthetjük: „adott egy vektor, de nem tudni, melyik”.
Tehát bevezettük a komplementaritáslogikát a tárgynyelvbe egy
metanyelv segítségével, amelyben a kétértékű logikát tételezzük fel.

Ezzel pontosan meg tudjuk mondani, hogy a harmadik kizárásának

tétele milyen értelemben érvényes és milyen értelemben nem. A két
ítélet, és „a1 igaz” különböző szinthez tartozik, tehát biztosan
különböző értelmük van. A klasszikus logikában azonban
egyenértékűek, azaz mindig egyszerre igazak és egyszerre
hamisak. A komplementaritáslogikában viszont nem egyenértékűek.
Bár a1 igaz vagy hamis voltából „a1 igaz” kijelentés igaz, ill. hamis
volta következik, fordítva azonban nem. Mert ha „a1 igaz” hamis,
akkor a1 lehet határozatlan. Legyen u = v=1/gyök(2), akkor a1 se
nem igaz, se nem hamis, „a1 igaz” azonban hamis. Ha azonban „a1
igaz” igaz, akkor a1 is igaz. Tehát az alapkijelentés és a
metakijelentés között egy kvázi-egyenértékűséget lehet állítani,
amely kiterjed a két kijelentés igazságára, azok hamisságára
azonban nem. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a
komplementaritáslogika az igazság klasszikus fogalmát nem
változtatja meg, hanem csak a hamisságét. Ezzel függ össze „a
klasszikus törvények állandósága”: Minden, ami klasszikus
értelemben abból következik, amit igazán tudunk,
kvantumelméletileg is következik; a kvantumelmélet szerint azonban
a klasszikus felfogástól eltérően nem mindent lehet egyidejűleg tudni
abból, amit egyáltalán tudni lehet.

Amint a spin példáján elmagyaráztuk, minden (u, v) vektorhoz, tehát

a metakérdésre adott minden válaszhoz létezik egy alapkijelentés,
amely pontosan akkor igaz, ha ez a vektor áll fenn, ha tehát ez a
válasz a metakérdésre igaz. Egy metakérdéshez tehát sok
alapkijelentés tartozik. Ezek egymással komplementerek, és a
metakérdés komplementaritási tartományát alkotják.

Tételezzük fel, hogy vannak mérőberendezések, amelyekkel egy

komplementaritástartomány minden egyes alapkérdése egyetlen
méréssel eldönthető. Ezt például egy részecske spinjének irányára
egy Stern-Gerlach-készülék nyújtaná, amely lehetővé teszi egyetlen
részecske megfigyelését egy tetszőlegesen megválasztott irányú
mágneses térben. Ugyanezzel a berendezéssel aztán a metakérdést
csak statisztikus méréssorozattal lehet megválaszolni. Sok azonos
fajta részecskét kell megfigyelni, amelyekre áll, hogy ugyanabban az
állapotban vannak, vagy ugyanazt a részecskét kellene ugyanabban
az állapotban gyakran megfigyelni. Ha például alapkérdés
formájában egy részecskének a z-iránybeli orientációjára kérdezünk,
akkor egy sok részecskével és egy z-irányban orientált mágneses
térrel végzett Stern-Gerlach-kísérlet két, |u|2 és |w|2 intenzitású
sugarat szolgáltat. Ugyanaz a kísérlet mondjuk az x-irányban más
|u|2 és |w|2 intenzitásokat ad, ahol (u', v') lineáris kapcsolatban áll (u,
v)-vel. A második mérés u és v relatív fázisát is meghatározza n
nagyságú szög, ugyanis az előjel erejéig, amely egy harmadik (az y
irányban végzett) méréssel meghatározható.

A logikai szintek kérdésére a 8. szakaszban visszatérünk.

7. Teljes ítéletlogika Birkhoff és Neumann szerint

Itt Birkhoff és Neumann elméletének alapjait illetően csupán

rövidített referátumról és az alapkérdések taglalásáról lehet szó;
valamennyi részletkérdés tekintetében az eredeti műre utalunk.

Az ítéletlogika bizonyos operációk vagy függvények elméleteként

fogható fel, amely által adott ítéletekből más ítéleteket nyerünk.
Tekintsük itt e függvényeknek csupán négy legfontosabbikát: a
negációt (a-: nem a), a konjunkciót (a∧b: a és b), a diszjunkciót (a∨b:
a vagy b) és az implikációt (a->b: ha a, akkor b). Frege nyomán
ezeket igazságfüggvényként szokták definiálni. Vagyis az új ítéletek
nem a tartalmát írják le, hanem csak megadják, hogyan függnek
igazságértékei az argumentumban lévő ítéletek igazságértékeitől. a-
akkor és csak akkor igaz, ha a hamis, a∧b igaz, ha a és b igaz,
különben hamis. a∨b hamis, ha a és b hamis, különben igaz. a->b
hamis, ha a igaz és b hamis, különben igaz. Várható, hogy ez az
eljárás a komplementaritáslogikában már nem lehetséges. Hiszen
ítéletek igazságértékeire tett ítéletek magasabb szinthez tartoznak,
mint maguk az érintett ítéletek. Frege módszere az eredeti szint
ítéleteit nyeri vissza belőlük a és „a igaz” egyenértékűségének
segítségével. Ez az egyenértékűség azonban a
komplementaritáslogikában már nem áll fenn. Továbbá
„igazságértékeinket” csak tiszta esetekre definiáltuk. Ha azonban két
különböző a és b ítélet tiszta eseteket jelöl, akkor például a∨b
sohasem jelöl tiszta esetet.
A komplementaritáslogika ítéletfüggvényeit legjobban a klasszikus
ítéletfüggvények azon definíciójának általánosítása útján kapjuk
meg, amely a halmazelméleten alapul. Legyen M egy fizikai tárgy
összes lehetséges állapotának halmaza. ξ legyen egy fizikai
tulajdonság, amelyet az illető tárgy felvehet (pl. egy helykoordináta
számértéke), x legyen ez a kontingens ítélet: „a tárgy a ξ
tulajdonsággal rendelkezik”. X legyen a tárgy valamennyi azon
állapotának halmaza, amelyben az a ξ tulajdonsággal rendelkezik,
amely állapotokra tehát x igaz. X részhalmaza M-nek. Definiáljuk
akkor a következőket:

x- az az ítélet, amely éppen X komplementer halmazának összes

állapotára igaz;

x∧y az az ítélet, amely éppen az X és Y halmaz metszetének összes

állapotára igaz:

x∨y az az ítélet, amely éppen az X és Y halmaz uniójának összes

állapotára igaz.

x- ekkor tartalmilag nyilvánvalóan azt mondja ki: „a tárgy nem

rendelkezik a ξ tulajdonsággal”; x∧y „az ξ-vel és η-val rendelkezik”;
x∨y „az legalább ξ-val vagy η-val rendelkezik”. Az „az ítélet, amely”
fogalmazás csak akkor használható, ha biztosan csakis egy ilyen
tulajdonságú ítélet van. Hogy egy létezik, azt láttuk. Ha az összes
egyenértékű ítéletet azonosítjuk, csak egyetlenegy van.

Az implikációt ugyanígy lehetne definiálni. Mi inkább azt tesszük,

hogy azt rögtön metaítéletként kezeljük.

x—>y az az ítélet, amely azt mondja ki, hogy X Y-nak egy

részhalmaza.

A különbség az, hogy x-, x∧y és x∨y definíciónk szerint kontingens

ítéletek, x—>y azonban egy általános, tehát időtlen ítélet, amely az ξ
és η tulajdonságok között törvényszerűen fennálló kapcsolatot fejezi
ki. Van a klasszikus logikában egy kontingens ítélet, amely akkor és
csakis akkor mindig igaz, ha x—>y függvényünk igaz, nevezetesen
x-∨y. Ezért jelölik a klasszikus logikában x-∨y-t implikációnak. Ez a
definíció néhány, a logikában kezdőnek nehézséget okozott; a
valóságban, ahogy persze az igazságfüggvények egész klasszikus
elmélete, két tartalmilag különböző, de különben azonos terjedelmű,
azaz egyenértékű ítélet identifikációján alapul. A
komplementaritáslogikában azonban, ahogy én látom, nincs
kontingens ítélet, amely mindig igaz lenne, ha az implikáció az ott
definiálandó értelemben igaz; x-∨y mindenesetre nem rendelkezik ott
ezzel a tulajdonsággal.

A klasszikus halmazelmélet mármost egy olyan ontológiai feltételen

alapszik, amelyet a kvantumelméletben feladunk. Halmazokat
különböző egyedek összességeként definiálunk. Egy halmaz
elemeinek megkülönböztethetőknek kell lenniük. Két adott elem
vagy különböző, vagy azonos; tertium non datur. Esetünkben egy
fizikai tárgy állapotainak halmazaival van dolgunk. Az előző
fejezetben láttuk, hogy a kvantumelmélet ontológiája ilyen állapotok
között ismeri a koegzisztencia fogalmát. Azonos vagy különböző-e
két koegzisztens φ és ψ állapot? Ha φ valóságos, akkor a
vizsgálatnál ψ-t w valószínűséggel valóságosnak fogjuk találni, 1 —
w valószínűséggel nem-megvalósítottnak. φ és ψ a metakérdésre
adott különböző válaszok. Azaz, a komplementaritáslogika leírására
használt metanyelv kétértékű logikájával megkülönböztethetők. A
komplementaritáslogika értelmében w azonossági valószínűséggel
rendelkeznek. Ez nemcsak egyfajta kifejezésmód, hanem
meghatározott következményekkel jár a megfigyelésre is.

Ismét a legegyszerűbb példát tekintjük. Ugyanazon spin-irányú

elektronok sugarát polarizáltnak nevezzük. Annyi lehetséges
polarizációs állapot van, mint ahány irány a térben. Ezek
megkülönböztetettek, de nem zárják ki egymást: egy, a pozitív z-
irányban polarizált sugarat pl. egy Stern-Gerlach-kísérlet az x-
irányban két azonos intenzitású, a pozitív és a negatív x-irányban
polarizált sugárra bont. Most állítsunk elő két polarizálatlan sugarat.
Keverjünk össze egyszer ugyanannyi pozitív és negatív z-
polarizáltságú elektront, másodszor ugyanannyi pozitív és negatív x-
polarizáltságú elektront. Egy elektronnak az állapotát a polarizálatlan
sugárban, amelynek polarizációs iránya tehát nem ismert, „keverék"-
nek hívják. A keverék kvantumelmélete mármost ismeretesen azt
mondja ki, hogy mindkét előállított polarizálatlan sugár azonos
keveréket képvisel. Mindent, ami az egyik keveréken megfigyelhető,
a Neumann-féle statisztikai mátrix ír le, és ez mindkét esetben
ugyanaz. Csak „polarizálatlan” sugarak vannak, és ezek között
keletkezésük módja szerint nincs különbség. Ez a koegzisztenciának
természetes következménye: ha egy a pozitív vagy negatív z-
irányban polarizált részecske egyidejűleg 1/2 valószínűséggel a
pozitív x-irányban polarizált, akkor ugyanazt eredményezi, hogy a
±z-polarizációt, vagy a ± x-polarizációt keverjük-e 1:1 arányban.

Általánosan érvényes: ha egy keveréket az definiál, hogy m

lineárisan független, véges valószínűségű állapotvektora van, akkor
a keverék minden egyes, az adott vektoroktól lineárisan függő véges
valószínűségű vektort is tartalmazza. Azaz m független vektorral
minden lehetséges az egész általuk kifeszített m-dimenziós lineáris
altér is. Birkhoff és Neumann ezért egy fizikai tárgy lehetséges
tulajdonságaiként, tehát kifejezésmódunkban a rá vonatkozó
lehetséges kontingens ítéletekként állapotterének összes zárt
lineáris alterét definiálja. Ez jóllehet a keverékek nem teljes elmélete;
azonban abból éppen annyit tartalmaz, ami tisztán ítéletlogikai
függvényekkel, a valószínűségek mennyiségi megadása nélkül
magyarázható.

Most a következőket definiáljuk:

x az az ítélet, amely csakis egy X lineáris altérben igaz.

x- az az ítélet, amely csakis az X-re teljesen ortogonális altérben

igaz.

x∧y az az ítélet, amely éppen az X és Y alterek metszetében igaz.

x∨y az az ítélet, amely éppen az X és Y által lineárisan kifeszített

altérben igaz.
x—>y az az ítélet, amely kimondja, hogy X Y-nak egy lineáris altere.

Matematikailag a tekintett lineáris alterek egy projektív geometriát

definiálnak. x∧y a metszés művelete, x∨y az összekapcsolásé, x—
>y a tartalmazás relációja, x- csak metrikus fogalmakkal
(ortogonalitás) definiálható. Ennek felel meg logikailag, hogy a többi
művelet számára elégséges az igazság fogalmát (a metanyelv
kétértékű logikáját) használni; elegendő eldönteni, hogy az illető
ítélet igaz, vagy nem igaz. A negáció viszont definíciójához
megköveteli a hamisság fogalmát is, és mivel ezt a nulla
valószínűség segítségével vezettük be, az állapottér metrikáját is.

A hálóelmélet segítségével a szerzők megmutatják, hogy a

klasszikus logika összes szabálya az új függvényekre is érvényes a
két disztributív törvény kivételével:

(a∧b)∨c = (a∨ c)∧(b∨c)

(a∨b)∧c = (a∧c)∨ (b∧c), (9)

amelyeket a „moduláris törvény” helyettesít:

Ha a—>b, akkor a∨(b∧c) = (a∨b)∧c. (10)

Ennek a változtatásnak a jelentését nem akarjuk itt taglalni. Viszont

fűzzünk néhány megjegyzést a negáció törvényeihez. A klasszikus
logikában érvényesek a következő tételek

a-- = a (kétszeres tagadás)

a ∧a- = 0 (ellentmondás)

a∨a- = 1 (tertium non datur);

x = 0 itt azt jelenti: „x mindig hamis”, x = 1: „x mindig igaz”.

Mindhárom képlet érvényes a Birkhoff-Neumann-féle logikában is.
Látszólag tehát a tertium non datur is. A valóságban a képletek most
tartalmilag valami mást jelentenek, mint a klasszikus logikában.
Azon állapotok halmaza, amelyekben a- érvényes, nem annak a
halmaznak a komplementerhalmaza többé, amelyben a érvényes,
hanem csak egy rá merőleges altér, a és a- összeghalmaza tehát
nem az egész halmaz, és ebben az értelemben hamis a tertium non
datur. Mivel azonban a „vagy” is egy más jelentést nyer, az a∨ a-
képlet mindig igaz marad: a és a- az egész állapotteret lineárisan
feszíti ki. a∨a- mindig igaz, az „a igaz, vagy a- igaz” azonban nem.
Birkhoff és Neumann a többértékűséget nem explicite vezetik be,
mivel ők a komplementaritáslogikát csak matematikailag írják le, és
beérik azzal, hogy megkülönböztessék, áll-e egy kijelentés vagy
sem; ez a metanyelv kétértékű logikája. Ha explicite tárgyalnák az
alapkérdések kísérleti eldöntését, akkor meg kellene
különböztetnünk az igazságot, az eldöntetlenséget és a hamisságot,
és logikájuk többértékű jellege napvilágra kerülne.

8. Logikai szintek és többszörös kvantálás

A 6. szakaszban a komplementaritáslogikát egy kétértékű

metalogika segítségével írtuk le. A 4. szakaszban azonban azt a
hipotézist állítottuk fel, hogy a komplementaritáslogika az ott taglalt
értelemben „az” igazi logika. Ebben az esetben viszont a metalogika
klasszikus jellege is csak közelítés. A valóságban a
komplementaritás értelmében annak is többértékűnek kellene lennie.

A következő lépést naiv módon kíséreljük meg. Tekintsük egy

részecske helyének mérését. Az x koordináta lehetséges értékei a
lehetséges válaszok az alapkérdésekre. Ezek a válaszok nem
szükségszerűen igazak vagy hamisak, inkább ψ(x) komplex
igazságértékkel rendelkezhetnek. ψ(x) az egyrészecske-probléma
Schrödinger-függvénye. Feltételeztük, hogy minden tiszta esetben
éppen egy ψ(x) van. Keverékekben is feltételezhető, hogy a
koegzisztencia által adott módosítással egy meghatározott tiszta
eset, azaz egy meghatározott ψ(x) áll fenn, csak nem tudjuk, melyik.
Ez azt jelenti, feltételeztük, hogy a metakérdést a klasszikus logika
szerint tárgyalhatjuk. Ezt a feltételezést most ejtsük el. A lehetséges
ψ(x) függvények a lehetséges válaszok a metakérdésre. Tehát most
minden ψ(x)-hez igazságértékként egy komplex számot rendelünk.
Ez azt jelenti, hogy egy Φ[ψ(x)] komplexértékű funkcionált képezünk.

Nem éppen a hullámok kvantálásának formalizmusa ez, úgy

levezetve, hogy annak másik elnevezése, a „második kvantálás”
jogosnak bizonyul? Ezzel a 2. szakasz kérdésére térünk vissza,
hogy vajon az egyrészecske-probléma Schrödinger-elméletének és
a szemléletes hullámelméletnek formális hasonlósága mögött fizikai
értelem rejlik-e? Most - egy hamarosan körülhatárolandó
terjedelemben - feltételezzük a két hullámelmélet érdemi
azonosságát.

Ezen feltevéssel szemben egy sor ellenvetés merül fel, amelyek

tárgyalása - ahogy reméljük - lépésről lépésre meg fogja világítani a
problémát:

1. A klasszikus hullám mérhető, a Schrödinger-hullám nem.

2. A klasszikus hullám intenzitása tetszőleges; a Schrödinger-

hullám esetében egy konstans tényezőnek nincs jelentősége, ezért a
függvényt célszerűen normálják.

3. Az a hullámegyenlet, amely a hullámok időbeli alakulását

határozza meg, kölcsönhatásban levő klasszikus hullámokra nem-
lineáris; a Schrödinger-egyenlet lényegében lineáris.

4. Vannak klasszikus hullámelméletek, amelyek részecskék

Schrödinger-egyenleteként egyáltalán nem foghatók fel, például mert
hullámfüggvényeik valósak.

Az első ellenvetésre adandó válaszhoz emlékeztetünk a 6. szakasz

végére. Ha egy alapkérdés egy meghatározott mérőkészülékkel
végzett mérés útján eldönthető, akkor annak metakérdése
ugyanazzal a készülékkel bizonyos mértékben szintén
megválaszolható, azonban csak statisztikusan. A spin esetében ez
pontosan megmutatható volt. Hogy a hullám-függvénynek nemcsak
a nagyságát, hanem a fázisát is megkapjuk, az egymással
komplementer alapkérdések eldöntésére statisztikus méréseket
kellett végezni, pl. a spin számára több irányban. Analóg módon a
helymérések statisztikája csak |ψ (x) |2-et szolgáltatja; ugyanabban
az állapotban végzett impulzusmérések statisztikája alkalmasint
kielégítő lenne ahhoz, hogy a fázisviszonyokat is meghatározzuk.

Sok esetben fizikailag nem kezdettől fogva világos, hogy egy mérés
statisztikai jellegű-e vagy sem. Valószínűségeket lehet folytonos
intenzitásokként mérni. Aki egy rádióhullámteret antennával, vagy
egy elektronteret fényérzékeny lemezzel mér ki, nem kell
észrevennie, hogy a tér „tulajdonképpen” részecskékből áll. Ami a
részecskekép értelmében statisztikailag eldönthető metakérdés volt,
a hullámkép értelmében egy közvetlen mérés útján eldönthető
alapkérdéssé válik; a hullám közvetlen mérése és a részecskék
statisztikus mérése azonban ténylegesen ugyanazon mérés.

E felfogás szerint a 199. old. diagramját a klasszikus egy-részecske-

képpel a következő sémává kellene kiegészítenünk:

A nyilakon lévő K és Q betűk arra utalnak, hogy az illető átmenet a

klasszikus fizikán felül (K) vagy a kvantálás (Q) útján, tehát a
komplementaritáslogika bevezetése útján az utolsó, éppen elért
logikai szinten történik-e. A kvantálási eljárás mármost lényegében
szükségszerű. A K-val jelölt átmenet a klasszikus fizika
szempontjából nem kényszerítő erejű. Ugyanis egy részecske
létezéséből, a klasszikus felfogásban logikai úton nem következik,
hogy több részecske létezhet, vagy több részecskének kell léteznie.
Mivel azonban a másik három nyílon Q van, ami szükségszerűséget
rejt magában, kézenfekvő a gyanú, hogy a kvantumelmélet
szempontjából a negyedik nyíl is érthető szükségszerűként. Ez a
sejtés szorosan összefügg a második ellenvetésre adandó
válasszal.

Nyilvánvalóan szükséges a hullámfüggvény normájának szabad

variabilitása, ha a hullámok kvantálásának sok részecske létezését
kell eredményül adnia. Itt csak az egy töltéselőjelre vonatkozó nem-
relativisztikus elméletet tárgyaljuk. A szemléletes hullámképben
ekkor ψ*ψ a hullám intenzitása, és a hozzá tartozó
kvantumelméletben ezért N = ∫ψ*ψdτ az az operátor, amelynek
egész számú sajátértékei a lehetséges összrészecskeszámokat
jelentik. Ha eleve rögzítjük, hogy N = 1 legyen, akkor előre tudjuk,
hogy pontosan egy részecskével van dolgunk. Éppen ezt tudjuk
azonban, ha egy részecske klasszikus elméletéből indulunk ki és ezt
azzal a követelménnyel kvantáljuk, hogy a kvantumelméletben is
pontosan egy részecskéről legyen szó. A hullámfüggvény normálása
csupán ezt a követelményt jelenti. Most kézenfekvő ezt pótlólagos
követelménynek tekinteni, amely valamennyi állapot összességéből
az 1 részecskeszámúakat ragadja ki, majd a normálatlan vektort a
kvantummechanikai állapot tulajdonképpeni reprezentánsának kell
elfogadni. Mit jelent az fizikailag és logikailag?

ψ legyen most az egyrészecske-probléma Schrödinger-függvénye.

Ha normáljuk ψ-t, akkor ψ*ψ a tekintett részecske
valószínűségsűrűsége. Ha nem normáljuk ψ-t, de még
megköveteljük, hogy N egész szám legyen, akkor ennek
szemléletesen azt kell jelentenie, hogy tetszőlegesen sok részecske
lehetséges, amelyek azonban valamennyien ugyanazzal, a normált
ψ által leírt kvantummechanikai állapottal rendelkeznek. ψ*ψ ekkor a
részecskék „gyakoriságsűrűsége” vagy röviden közepes sűrűségük.
Az átmenet az 1-re nem normált ψ-függvényekre tehát egyszerűen a
valószínűség fogalmáról a gyakoriságéra való átmenetet jelenti.
Fizikusként bizonyára hamar megszokhatjuk a gondolatot, hogy az
abszolút gyakoriságnak vagy egy területen a részecskék átlagos
számának fogalma egy reális állapot eredeti leírását szolgáltatja, és
hogy ebből a valószínűség vagy a relatív gyakoriság fogalma
absztrahálás eredményeként jön létre. Általános logikai értelemben
akkor azt mondanánk: az x-re vonatkozó alapkérdés válaszainak
ψ(x) normálatlan igazságértékei nemcsak azt adják meg, hogy ez
vagy melyik vele komplementer alapkérdés eldöntött-e és hogyan,
hanem azt is, milyen „intenzitással” áll fenn az illető állapot. Ez is
egy lépés abban az irányban, hogy a kvantumelmélet „logikai”
megfogalmazását bár korrektnek, de másodlagosnak tekintsük az
elsődleges „ontológiai” megfogalmazás mögött.

Ebben az értelmezésben azonban még nem engedtük meg ψ teljes

variabilitását, mivel a normálási integrálnak egész számúnak kell
lennie. Nem egész számú N „részecskék tört részeit” jelentené, ami
alatt fizikailag semmit sem tudunk elképzelni. Válasszal a „második
kvantálás” szolgál, aminek szemszögéből a ψ klasszikus mennyiség.
Klasszikus elméletek azonban csak nagy kvantumszámokra
korrektek. A valóságban a térkvantálás a ψ-hullámok kicserélődési
relációjának következményeként N sajátértékeinek egész
számúságát eredményezi. Az elmélet tehát csak ebben a második
kvantálási szakaszban szolgáltat olyan tényt, amelyet empirikusan
már ismertünk és az alapkérdés megfogalmazásánál naiv módon
alkalmaztunk, nevezetesen diszkrét részecskéknek a létezését. Ha
értelmezésünk helyes, akkor az eggyel több példa a megismerés
körfolyamatára.

Most természetesen megnyugtató lenne ismerni egy esetet, ahol ψ

normája a következő kvantálás által nem korlátozódna egész számú
értékekre, ahol tehát rendelkeznénk folytonos variabilitásának fizikai
értelmezésével. Azt hiszem, meg tudok adni egy ilyen esetet,
amelyet itt természetesen csak jelezni lehet, mivel az új, terjedelmes
kérdéskört nyit meg. Az egyszerű alternatíva kvantumlogikája olyan
állapotsokasághoz vezet, amely hozzárendelhető a háromdimenziós
valós tér irányainak összességéhez [vö. a (7) és (8) egyenletekkel].
Ez a spinorok ismert matematikája. Ha feladjuk a normálást, akkor a
(7) négy egyenlete közül az utolsó elesik, és állapotok olyan
sokaságát kapjuk, amelyek a háromdimenziós tér pontjainak
sokaságához rendelhetők. Szeretném feltételezni, hogy a valóságos
fizikai tér matematikai tulajdonságai ily módon a
komplementaritásból következnek. Az érv, amelyet ez ideig nem
tudok szigorúan megfogalmazni, a logika konzisztenciáiknak
többszörös kvantálás esetére vonatkozó követelményét használja:
ha a fizika egyáltalán megenged egyszerű alternatívákat, akkor ezek
mindig először is absztrakt, háromdimenziós valós tereket
definiálnak. Várható tehát, hogy van a fizikának olyan alakja, amely
a folyamatokat háromdimenziós reális terekben, vagy talán egy ilyen
térben írja le.

A konzisztenciameggondolásra példaként egyetlen szabad

részecskét tekintünk. Stacionárius állapotai a px, py, pz, konstans
impulzusvektorú állapotok. Ebből a végtelen alternatívából
válasszunk ki egy egyszerű alternatívát. Mintegy építünk egy
készüléket, amely a részecskét csak akkor regisztrálja, ha impulzusa
pontosan a z-irányban van, és pontosan adott p0 nagyságú. Ekkor
csak az az egyszerű alternatíva marad, hogy a részecske felfelé
vagy lefelé mozog-e: pz = ±P0. Egy ilyen készülék olyan különös és
hiábavaló lenne, mint a gondolatkísérletek legtöbb készüléke,
azonban bizonyára alapvetően rekeszrendszerekkel lenne
kivitelezhető, amelyek csak meghatározott időintervallumokban
nyílnak ki, égy így csak meghatározott sebességű részecskéket
engednek át. Ez az impulzusra vonatkozóan analogonja lenne
annak, ami a Young-féle kísérletben a helyre vonatkozóan a két lyuk.
Mindkét kísérletben a legtöbb részecskét egyáltalán nem
regisztráljuk; ha azonban regisztrálunk egy részecskét, akkor az
egyszerű alternatívával rendelkezik. Mi azonban, eltérően a Young-
féle kísérlettől, nem interferenciakísérleteket akarunk végezni.
Számunkra elég belátni ezen egyszerű alternatíva kiválasztásának
lehetőségét. Erre, mint alapkérdésre most a normálatlan
komplementaritáslogikát alkalmazzuk. Ha a három - a (7)
egyenletben definiált - mennyiséget a 0 egységekben mért
impulzus komponenseinek nevezzük, akkor a lehetséges állapotok
sokaságaként újra az összes impulzusvektor sokaságát kapjuk; és
mindig ugyanezt a sokaságot kapjuk, bárhogy is fektettük a z-
tengelyt és bármilyen nagynak is választottuk p0-t. Ha azonban
például impulzusvektorok fiktív két- vagy négydimenziós
sokaságával kezdtünk volna, akkor a komplementaritáslogika ezt
nem reprodukálta, hanem éppen a háromdimenziós sokaságot
szolgáltatta volna.

Ebben az esetben ψ normája az impulzus nagysága, tehát

szemléletesen nem esetszámot, hanem bizonyos tekintetben
intenzitást jelöl, amely az alapkérdésben feltételezett eseménynek
tulajdonítható. A most javasolt felfogás szerint a
komplementaritáslogika az első szinten minden lehetséges
kijelentéshez szolgáltatja egy ilyen intenzitás lehetőségét. Ha egy
magasabb szint egész számú értékekre korlátozza ezt az intenzitást,
akkor az számként interpretálható. Pótlólagos ismeretek
segítségével a tekintett kísérleti esetre 1 értékének kivételével az
illető szám összes értékeit kizárhatjuk, és így a feltett alapkérdésnek
kezdetben adott értelmezést utólag igazolhatjuk.

Hasonló konzisztenciameggondolásokat tehetünk a harmadik

ellenvetésre. Egy lineáris hullámegyenlet, ha kvantálják, független
részecskéket jelent. Az időbeli állapotváltozás csak egy független
részecske esetében függvénye egyedül éppen ennek az állapotnak.
Az egyetlen részecske időfüggő állapotára vonatkozó kérdés tehát
csak ebben az esetben jól definiált alternatíva. Ez a kérdés azonban
az egyrészecske-probléma kvantumelméletében merül fel. Vagyis az
alapkérdés, amely a lineáris hullámegyenlethez vezet, csak akkor
értelmes, ha valóban érvényes egy lineáris hullámegyenlet. E
konzisztenciánál többet csak akkor mutathatnánk meg, ha
belemennénk a logikailag lehetséges állapotok időfüggésének fizikai
kérdésébe.

Hasonlóképpen a negyedik ellenvetésre azt mondhatjuk, hogy a

klasszikus részecskefizika nem minden ismert alapkérdése felel meg
egy valós hullámfüggvénynek; így például a fénykvantumok számára
nincs helyoperátor. E hullámfüggvények jelentésének kérdése ismét
a konkrét fizikához vezetne.

9. Problémák
Itt megállunk, és már csak néhány megválaszolatlan kérdést
gyűjtünk össze. E kérdések természetesen csatlakoznak az eddig
tárgyaltakhoz.

1. Milyen elemi alternatívák vannak a valóságos természetben? Ez

csak „az igazi fizika” iránti kérdés másik formája. A
komplementaritáslogika ennek a kérdésnek az egyszerűsítéséhez
talán azzal járul hozzá, hogy a konzisztenciakövetelmény az
egyáltalán lehetséges elméletek tartományát jelentősen
korlátozhatja. Ez a következő kérdéshez vezet:

2. Mit jelentenek a magasabb logikai szintek? A „második

kvantálás” kifejezést igazoltuk; ha a 8. szakaszban a három-
dimenziós térre vonatkozó értelmezésünk helyes volt, akkor az talán
tulajdonképpen már a harmadik szintet jelenti. Vannak-e magasabb
lépcsők, és mit jelenthetnének fizikailag?

3. Egyáltalán milyen logikai értelme van a szinteknek? A

lépcsőzetes felépítéshez a klasszikus és komplementaritáslogika
cirkuláris komplementaritása kényszerít bennünket. Sőt ez talán
tartalmazza a klasszikus leírás és hullámfüggvények közötti Bohr-
féle cirkuláris komplementaritás teljes értelmét; vagyis a klasszikus
fogalmak Bohr által hangsúlyozott nélkülözhetetlensége talán csak
azon alapul, hogy azok megengedik a valódi történés egy, a
klasszikus logikának megfelelő leírását. Ha ez a cirkuláris
komplementaritás elkerülhetetlen, akkor úgy tűnik, mintha logika és
fizika alapvetően befejezhetetlenek lennének. De az a lehetőség,
hogy a szintek végtelen sorát és a cirkuláris komplementaritás
metodikai tényállását elgondoljuk, felveti a kérdést, hogy ebből a
gondolkodásból keletkezhetne-e egy tudományos vagy másfajta, az
egész folyamatnak a lényegét megvilágító belátás.

4. Melyik logika érvényes általános ítéletekre? Minden

metakijelentésünk kontingens; hiszen azok lehetséges állapotokat
adnak meg. Szintjeink se nem a Russell-féle szintek, amelyek
predikátumok predikátumaira vonatkoznak, se nem annak a
metanyelvnek a Tarski-féle szintjei, amelyen mindenkor a következő
alacsonyabb lépcső matematikai szerkezetét írják le. Mivel a
komplementaritáslogika eredetét a „valós” létező egy ontológiai
tulajdonságában sejtjük, a priori kétséges, hogy az a matematika
„ideális” tárgyaira is értelmesen alkalmazható-e. Az a kérdés, mit
jelenthetne az eldöntetlenség egy általános ítélet esetében. Ha egy
általános ítélet igazolt, akkor számunkra igaznak számít; ha nem
igazolt, és kételkedünk abban, hogy az igaz, akkor a „lehet az igaz
vagy hamis” mondat mégiscsak valami egészen mást jelent, mint
egy kontingens ítélet esetében, amelynél az igazság és hamisság
bekövetkezését esetenként látjuk. Az általánosság lényegét jobban
meg kellene értenünk ahhoz, hogy erre a kérdésre választ
adhassunk.

5. Van-e kapcsolata a komplementaritáslogikának a matematika

konstruktivista álláspontjával? A tertium non datur-t illető
ráérzésszerű kétség közel állhatna ezekhez a gondolatokhoz.
Azonban egyetlen számomra ismeretes matematika sem tartalmaz
olyan fogalmat, amely megfelelne a konzisztenciáénak; ezért kell
szükségszerűen eltérnie a komplementaritáslogika szerkezetének
egy ráérzésszerű logikáétól. Ha matematikai konstrukció alatt
radikálisan alakok vagy jelsorozatok papíron való előállítását értjük,
akkor ezzel a konstruálható számára hallgatólagosan feltételeztük a
klasszikus fizikát, annak logikáját és ontológiáját. Végtelen halmazok
azonban konstruktívan nem definiálhatók összes elemük explicit
konstrukciója által, hanem legfeljebb valamely elemeik explicit
konstrukciójára vonatkozó előírások útján. Kérdéses, hogy ezek az
előírások szükségszerűek-e, vagy az illető matematikai tárgy
lényegéről már hamarabb alkotott felfogásból származnak-e.

6. Mi a kontinuum? Az 5. pontban említett kérdések mindenekelőtt a

kontinuum problémájánál válnak fontossá. A tapasztalt tér- és
időkontinuum előbb volt adott, mint a kontinuumnak
megszámlálhatatlan halmazként való matematikai felfogása. A
fizikus számára kézenfekvő a feltevés, hogy „a” kontinuum objektíve
létezik. Miután láttuk, hogy a komplementaritáslogika a
halmazelmélet kritikája útján, a koegzisztencia fogalmának
segítségével keletkezik, kézenfekvő, hogy a kontinuum klasszikus
értelemben vett halmazvoltát célba vevő ráérzésszerű kérdést
kiegészítsük a szomszédos pontok koegzisztenciájának
hipotézisével. Ha a fizika terének szerkezete maga is a
komplementaritáslogika következménye lenne, egy másik oldalról
jutnánk el a kontinuum problémájához. Akkor talán a
komplementaritás lenne a kontinuum tulajdonképpeni lényege, és a
kontinuum matematikai elemzése a metakérdés lehetséges
válaszaira vonatkozó elmélet.

7. Le lehet-e vezetni a komplementaritáslogikát egyszerűbb

feltételekből? Mi a komplementaritáslogikát egyszerűen a mai
kvantumelméletből olvastuk ki. Egy egyszerűbb követelményekből
való levezetésre irányuló kísérlet például Bopp idézett munkája (24.
lábjegyzet). Lehet-e még tovább haladni visszafelé? Például a
kontinuumról éppen kimondott feltételezések helyessége esetén
önmagába visszatérő rendszerre jutnánk, ha az igazságértékeket
komplex számokkal definiálnánk, amelyek maguk részéről a
kontinuum szokásos matematikáját tételezik fel.
10. Függelék Néhány, a kvantummechanikában alkalmazott
matematikai fogalom magyarázata

A kvantummechanika egy fizikai tárgy lehetséges állapotainak

összességét állapottérnek jelöli. Az állapotokat e térben lévő
vektoroknak nevezik. Kifejezésmódjuk ezáltal a geometriához
kapcsolódik. Először a geometriai nyelvhasználatot idézzük fel.

Vektornak nevezünk egy nagyság és irány által jellemzett, tehát egy

nyíllal jelölhető mennyiséget. Egy test pillanatnyi sebessége vagy
egy pontnak egy másik ponthoz viszonyított helyzete vektor. Ha egy
koordinátarendszert helyezünk a háromdimenziós térbe, akkor
minden vektor három számmal jellemezhető, a három
koordinátatengelyre vonatkoztatott komponenseivel.

Vektorokkal bizonyos műveletek végezhetők: Két vektor összegzése

és egy vektor szorzása egy számmal. Az összegzésnél a nyilakat
egymáshoz tesszük, amint ez az erő-parallelogrammából ismert. Két
vektor összegének komponensei egyenlők komponenseik
összegeivel. Egy számmal való szorzásnál a vektor hosszát
szorozzuk ezzel a számmal. Az irány változatlan marad, ha a szám
pozitív. Ennek során a vektor minden komponense ugyanazzal a
számmal szorzódik. Ezt a két műveletet lineáris operációnak
nevezzük. Egyetlen vektorból lineáris operációkkal valamennyi
vektor képezhető, amelyek egy egyenesen vannak azzal, két nem
párhuzamos vektorból az összes olyan vektor, amely egy síkban van
velük, három, nem egy síkban fekvő vektorból a háromdimenziós tér
összes vektora. Az egyeneseket és a síkokat a háromdimenziós tér
lineáris altereinek nevezzük; azt mondjuk, ezeket azon vektorok
feszítik ki, amelyekből lineáris operációkkal keletkeznek.

Két vektor belső szorzata (skaláris szorzata) nem lineáris fogalom.

Legyenek a két vektor komponensei (x1, y1 z1) és (x2, y2, z2), akkor
belső szorzatuk x1x2+y1y2+z1z2. Egy vektornak önmagával való
belső szorzata hosszának a négyzete. Két vektor belső szorzata
arányos az irányaik között lévő szög koszinuszával. Két vektor
merőleges egymásra (ortogonális), ha belső szorzatuk nulla. Azokat
a fogalmakat, amelyeket a belső szorzat segítségével definiálunk,
metrikus fogalmaknak nevezzük.

Ha egy új koordinátarendszert választunk például oly módon, hogy a

tengelykeresztet elforgatjuk, akkor a legtöbb vektor komponensei
megváltoznak. A metrikus fogalmak a forgásokkal szemben
invariánsak. Az új komponensek lineáris függvényei a régieknek; a
forgatás egy lineáris operátor különleges esete. Egy olyan vektort,
amelynek komponenseit egy lineáris operátor nem változtatja meg
(vagy csak egy rögzített számmal szorozza), ezen operátor
sajátvektorának nevezünk. Egy forgatás sajátvektora például minden
vektor, amely a forgástengelyen fekszik.

Ezek a fogalmak most általánosíthatók improprius „terekre”. n szám

összessége felfogható egy n-dimenziós térben lévő vektor
komponenseiként. Egy ilyen térben k vektor (k<n) egy legfeljebb k-
dimenziójú lineáris alteret feszít ki. Lehet egy belső szorzatot és
ezzel távolságot, szöget, merőlegességet stb. definiálni,
hasonlóképpen lineáris operációkat is. A „tér” tehát itt olyan tárgyak
összességének nevévé vált, amelyek bizonyos törvényeknek eleget
tesznek.

Ha a kvantummechanika egy n-szeres kérdésre adott n lehetséges

válaszhoz „igazságértékként” egy-egy komplex számot rendel, akkor
ezzel egy n-dimenziós teret definiál, melynek vektorai
„komponensként” komplex számokkal rendelkeznek. Egy „spinor”
egy komplex számpár, tehát egy „vektor egy kétdimenziós komplex
térben”. Ha ennek komponensei u és v, és u * u komplex
konjugáltját jelöli, akkor u1u*2 + v1v2-t két (u1v1) és (u2v2) spinor
belső szorzataként jelöljük. Az (5) egyenletben előforduló uu* + vv*
mennyiség tehát (u, v) „hosszának” négyzete. Egy vektort 1-re
normáltnak nevezünk, ha hosszának értéke 1. Két állapotvektor
belső szorzata a kvantummechanika értelmében azok megegyezési
valószínűségének mérőszáma. Egy állapot megegyezési
valószínűsége önmagával 1, innen a normálás.
Egy ψ(x) függvény az x argumentum minden értékéhez egy ψ
számot rendel hozzá. ψ tehát vektorként fogható fel egy olyan
térben, amelynek annyi dimenziója van, mint ahány lehetséges
értéke x-nek. Ha x egy szokásos számváltozó, amely végtelen sok
értéket felvehet, akkor ψ(x) „vektor egy végtelen-dimenziós térben”,
az ún. Hilbert-térben. Mindegy tehát, hogy ψ-függvényekről vagy
Hilbert-térbeli vektorokról beszélünk-e.

Egy mérhető (megfigyelhető) mennyiség tehát az állapottérben egy

koordinátarendszert definiál. Hiszen lehetséges méréseredményei
válaszok arra a kérdésre: „Mi az értéke ennek a mennyiségnek?”
Komplex igazságértékei az állapotvektor komponensei. Egy
állapotvektort egy megfigyelhető mennyiség sajátvektorának
nevezünk, ha az a mennyiség egy rögzített értékéhez tartozik, és
erre az értékre nézve az 1 komponenssel, valamennyi más érték
számára a 0 komponensekkel rendelkezik. A sajátvektorok tehát
egyúttal definiálják az illető koordinátarendszer tengelyeit; azt
mondjuk, ebben a koordinátarendszerben az azt definiáló
mennyiséget „főtengelyekre hoztuk”. Két mérhető mennyiség
egymással komplementer, ha nem ugyanazt a koordinátarendszert
definiálják; azaz komplementer alternatívákat jelölnek.

Magyarázzuk meg még a 7. szakaszban használt halmazelméleti

fogalmakat. Ha M és N két halmaz, akkor azon elemek halmazát,
amelyeket M és N tartalmaz, M és N metszetének nevezzük, azon
elemek halmazát, amelyeket legalább M vagy N tartalmaz, a két
halmaz uniójának. Ha M egy N által teljesen tartalmazott halmaz,
akkor azt N egy részhalmazának hívjuk; N azon elemei, amelyeket
M nem tartalmaz, M komplementerhalmazát alkotják.

Megjegyzés a tanulmányhoz

Egy Niels Bohrral folytatott levelezésben világossá vált előttem, hogy

egy helyen nem helyesen interpretáltam őt. Szeretném ezt a hibát itt
kijavítani.

Példaként arra, amit én cirkuláris komplementaritásnak neveztem,

idéztem Bohr felfogását a téridő-leírás és az okozatiság
követelménye közötti kölcsönös viszonyról. Ennek során ezen
speciális, Bohrtól származó gondolatnak arra az interpretációjára
támaszkodtam, amelyet Heisenberg adott Physikalische Prinzipien
der Quantentheorie c. könyvében. Ez az értelmezés számomra illeni
látszott Bohr általam idézett szövegéhez. Időközben megtudtam,
hogy maga Bohr saját szövegét másképpen érti, és hogy az ő
interpretációjában a nevezett viszony arra példa, amit én
párhuzamos komplementaritásnak neveztem.

Heisenberggel én a téridő-leírás alatt kísérleteinknek a klasszikus

fizika segítségével való leírását értettem, egy, az okozatiság
követelményének eleget tevő elmélet alatt viszont a Schrödinger-
hullámegyenletet a konfigurációs térben. Ezen értelmezés ellen Bohr
levélben emelt kifogást. Abban az értelemben, amelyben ő használja
a szót, komplementaritás csak jelenségek között állhat fenn, amit
vitánk céljára talán körülírhatunk: olyan fogalmak között, amelyek
valami kísérletekben észlelhetőt jelölnek. A Schrödinger-
hullámfüggvény azonban csak számított mennyiség, és nem
jelenséget jelöl (a szokásos kvantummechanika szerint nem
mérhető).

Bohr ezen ellenvetése a komplementaritás fogalmának azon

magyarázatából indul ki, amely az általam párhuzamos
komplementaritásnak nevezett szerkezetre illik. Amit Bohr tényleg
gondolt, az a következő: téridő-leírás alatt ő egészen szó szerint
részecskék meghatározott helyeinek időbeli leírását érti. Az okozati
követelményt kielégítő leírás alatt az olyan mennyiségek általi
leírásra gondol, amelyekre megmaradási törvények érvényesek.
Ilyen az energia és az impulzus. Valóban, a megmaradási törvény
kijelentését, hogy egy meghatározott mennyiség időben nem
változik, az okozati determináltság különösen egyszerű esetének
tekinthetjük. Ezzel a téridő-leírás és okozatiság közötti
komplementaritás a hely, ill. idő és impulzus, ill. energia közötti
ismert komplementaritásra redukálódik.

Mivel el kell ismernem, hogy ezen a ponton Bohrt félreértettem,

felmerül a kérdés, hogy a cirkuláris komplementaritás megjelölést
megtartsuk-e. A komplementaritás fogalmát korlátozni lehetne
azokra az esetekre, amelyekben párhuzamos komplementaritásról
beszéltem, és a többi esetben cirkuláris viszonyról lehetne beszélni
anélkül, hogy a komplementaritás szót használnánk. Talán ez a
terminológiai javaslat a legcélszerűbb. Természetesen hiszem, hogy
akkor a komplementaritásnak majdnem minden fizikán kívüli
példáját, amelyet Bohr ad, inkább a cirkuláris viszony fogalmára
kellene felhozni. Úgy tűnik számomra, hogy Bohr a
komplementaritás fogalmával valójában olyasmit jelöl, ami nem
korlátozott a kvantummechanika speciális helyzetére, hanem
mindenütt fellép, ahol a tekintet egy meghatározott iránya gátol
bennünket abban, hogy egyidejűleg egy meghatározott másik
irányba is nézzünk, éspedig nem véletlenül, hanem a dolog
természetéből eredően (vö. ezzel a következő tanulmányban
felhozott példákat). Ebből a nézőpontból a komplementaritás név
mégis alkalmas lenne egy átfogó kategória számára.

A KIBERNETIKA ÉRTELME

Előzetes megjegyzés

A bevezetőben azt mondottuk, hogy a kibernetika értelme az

embernek a természetbe való besorolása. Az ide vezető út egyik
állomása a biológia besorolása a fizikába. A fizika egységének a
tapasztalat lehetőségére való visszavezetése a természet
„szubjektivisztikus” redukciójának tűnhet, a kibernetikának fenti
értelme viszont úgy tekinthető, mint az ember „materialisztikus”
redukciója. Itt képviselt véleményünk szerint a redukcionizmus
alapvető igazsága a természet egységében van, hamissága pedig,
ha úgy vesszük őt, ahogyan ő saját magát többnyire érti, annak
túlságosan szűk fogalmában, amire redukál. A szubjektum fogalma,
amelyen a „szubjektivizmus” szó fogalma alapszik, éppen olyan
tisztázatlan, mint a „materializmus” anyag fogalma. A két fogalmat
eközben úgy tekintik, mintha nem jelölné azt, amit a másik fogalmon
értünk.

A [jelen] harmadik rész minden fejezete feltételezi a fizika ismeretét,

nagyjából abban az alakban, ahogyan a második részben
kifejtettünk; a fizika empirikusan eldönthető alternatívák
előrejelzésének elmélete. A következő kérdés: Ki dönti el az
alternatívákat? Mit jelent, ha az embert, aki a természet alternatíváit
eldönti, a természet részének („gyermekének”) tekintjük?
Absztraktabb módon fogalmazva: mit jelent, ha az emberen is
empirikusan lehet eldönteni olyan alternatívákat, amelyek
ugyanazon tapasztalat egységéhez tartoznak?

Az első két fejezet népszerű formájú bevezetés, amilyen szóbeli

előadásoknál szokásos. A harmadik fejezet közvetlenül a
kvantumelmélethez kapcsolódik, és a tudat fogalmi
megragadhatóságának hipotéziseként megfogalmazza az egység-
tézist. A negyedik fejezet az egyetlen, amely tartalmilag
kibernetikusnak tekinthető. A tudat kibernetikájának előmunkálatairól
van szó, az igazság kibernetikája címen. Az ötödik fejezetben,
megrakodva azokkal az eredményekkel, amelyet az ember
természettől való függőségének „félkörén” való töredékes áthaladás
során nyertünk, visszatérünk a fizika alapfogalmaihoz. Ez
könyvünknek az a része, amely ugyan nagyon tapogatódzva, de
filozófiailag a legmesszebb hatol előre.

A KIBERNETIKA FILOZÓFIAI PROBLÉMÁJA

Tárgyam abból a témakörből származik, amelyet ma szívesen

neveznek így: az egyes tudományok „alapkérdései”. Ilyen
értelemben beszélek a kibernetika filozófiai alapjairól. A
megfogalmazás azonban azt is tükrözi, hogy ezeket a filozófiai
alapokat nem akarom máris lerakni. A filozófia és az egyes
tudományok - s e nagy tudományok egyike a kibernetika is -közti
viszony problémáját nem abban látom, hogy a filozófia lefekteti a
szilárd alapokat, amelyekre azután nyugodtan lehet építkezni.
Szerintem inkább arról van szó, hogy a filozófia - a Szókratész óta
érvényes hagyományoknak megfelelően - mindazok számára, akik
úgy vélik (a tudományban erre szükség van), hogy tudnak valamit,
újra felveti a kérdést, valóban tudják-e azt, amit tudni vélnek. És ezt
csak akkor szabad, ha - mint ezt Szókratész mondja - beismerjük,
hogy mi magunk nem tudjuk. Aki még nem tett fel magának ilyen
kérdést, természetesen másoknak sem tud hasonló kérdéseket
feltenni. Ennek a nem-tudásnak azonban nem az a célja, hogy a
tudást ott, ahol az pozitív és értelmes, lerombolja. Hiszen például
Szókratész elismeri, hogy a költők írnak valóban szép
költeményeket, és a kézművesek tudnak jó cipőket és asztalokat
készíteni. Csak az volna túlzás, ha azt állítanánk, hogy azt is tudják,
mitől függ, hogy egyáltalában lehet-e szép költeményeket írni vagy
jó cipőket csinálni. Ám tulajdonképpen ezt kellene tudniuk,
mesterségüket csak akkor tudják valóban kiteljesíteni, ha tudatában
lesznek annak, amit ezen a területen nem tudnak. A filozófia e régi
kérdését, most a kibernetikai problémánkra vonatkoztatjuk.

Mi a kibernetika? A legutóbbi húsz esztendőben a legkülönbözőbb

módokon próbáltak erre a kérdésre szigorú definícióval válaszolni.
Ezekre a próbálkozásokra itt azonban nem térek ki. Hiszen
nyilvánvalóan csak akkor tudjuk majd világosan megmondani, mi a
kibernetika, ha már megértettük, mi a kibernetika. De erről
mostanáig nyilván nem lehet szó. A következőkben is csupán azt
vázolom, hogy véleményem szerint milyen irányban keresendő e
kérdésre a válasz. Abból indulok ki, hogy a kibernetika (a
kormányzás mestersége) első közelítésben azt a próbálkozást
jelenti, hogy az életfolyamatokat a szabályozó körök segítségével
értsük meg. Hogy mi a szabályozó kör, azt többé-kevésbé
megtudhatjuk a szabályozástechnikából. Mármost az a kérdés,
meddig juthatunk el vele az élet leírásában. A leíráshoz modellre van
szükségünk. A szabályozó kör az életfolyamat modellje, és a
műszaki szabályozó köröket sohasem fogjuk egy életfolyamattal
összetéveszteni. Hasonlatról van szó, hiszen a műszaki szabályozó
köröket emberek készítik, olyan emberek, akik célokat tűznek ki
maguk elé, és céljaik megvalósítása végett éppen műszaki
szabályozó köröket hoznak létre. A szerves élet azonban olyan
valami, amit nem mi állítottunk elő, és - amennyire belátható - nem is
tudjuk előállítani. De teljesen nyitva hagyom azt a kérdést, hogy ez
végül mégis sikerül-e vagy sem; máig minden esetre nem. A
műszaki szabályozó kör tehát mindig csak hasonlat. Modell,
mégpedig a mai szóhasználattal élve „hardware”, vagyis nem tisztán
gondolati építmény. A műszaki szabályozó kör különböző
készülékekből összeállított valami, amelyet meg lehet fogni és rá
lehet koppantani. De menjünk most tovább. Ugyanis az
élőlényekben végbemenő folyamatokról gondolati modellt is
készítünk, amennyiben például az idegvezetékeket, kémiai
reakciókat, és mindazt, ami az élőlényekben lefolyhat, a fizikának, a
kémiának és annak a biológiai tudománynak a fogalmaival írjuk le,
amely a fizikára és kémiára épül fel, és ezeknek a fogalmait
használja. Ezek után azon igyekszünk, hogy ezeknek a
folyamatoknak a funkcionális összefüggéseit matematikai
hipotézisekkel feltárjuk, és elkészítsük a „software” modellt. Így
programot készítettünk anélkül, hogy a programot magán az
organizmuson kívül meg kellene valósítanunk (noha a megvalósítás
összehasonlítási célra nagyon hasznos lehet). Most az a kérdés,
hogy a matematikai modell igaz-e, vagy ha nem igaz, mennyiben
képes megmagyarázni, hogy valójában mi megy végbe az élő
szervezetben. A kibernetika értéke iránti kérdés tehát egyúttal az élő
szervezet funkcionális összefüggéseit leíró matematikai modellek
értékének, azaz igazságtartalmának is kérdése. Meddig juthatunk el
ezen az úton? A kérdéssel kapcsolatos felfogásomat tézisek
alakjában fejtem majd ki, és így fűzök hozzá magyarázatokat. A
bizonyításról azonban lemondok. Egyrészt a terjedelem
korlátozottsága miatt, másrészt mert a bizonyítások sora még nem
teljes; így itt csupán egy programot fogalmazok meg.

Először is úgy látom, hogy jelenleg még nem ismerjük a kibernetikai

modellek hatótávolságát. Tehát azt a tézist hangoztatom, hogy
minden olyan kísérlet kudarcra van ítélve, amellyel meg akarjuk
adni, hogy az élő szervezet mely tevékenysége, vagy az élet mely
folyamata nem írható le kibernetikailag. Másodszor azt állítom, hogy
a nagy biológiai keretek közé helyezett kibernetikai
gondolkodásmód, a fejlődés-, illetve származáselmélettel és az élet
keletkezésére vonatkozó darwini, azaz kiválogatódási hipotézissel
együtt máig meg nem cáfolt és - én úgy látom - mai ismereteink
szerint megcáfolhatatlan keretet szolgáltat az emberi testben
végbemenő folyamatok megítéléséhez is. Amikor azt mondom, hogy
ez a keret nincsen megcáfolva, ezzel természetesen nem akarom
azt mondani, hogy be van bizonyítva. Csupán heurisztikus
hipotézisről van szó. Azt hiszem tehát, hogy ma nincsenek a
birtokunkban olyan ismeretek, amelyek lehetővé tennék számunkra,
hogy azt, amit a szerves életre vonatkozóan „fizikalizmusnak”
neveztek el, megcáfolhassuk. Úgy vélem továbbá, hogy a
biológiában és egyúttal az orvostudományban is a fizikalizmus a
természettudományos gondolkodásmód igazán gyümölcsöző
munkahipotézise, és nyilván hosszú időn át az is marad.

Harmadszor azonban azt szeretném mondani, hogy ez a kérdés az

igazi filozófiai probléma: tulajdonképpen mit jelent a fizikalizmus? Az
a fizikus, biológus vagy orvos, aki használja a fizikai és kémiai
fogalmakat, noha beszélhet hidrogénatomokról, villamos áramokról,
kémiai reakciókról és bonyolult molekulákról, mégis fel kell tegye a
szókratészi kérdést: tudja-e, mi a hidrogénatom. Úgy vélem, itt
kiderül, hogy a kibernetikai gondolkodásmódnak - szerintem -
egyelőre korlátlan alkalmazhatósága egyáltalában nem áll
ellentétben az élőkhöz és nevezetesen az embertársakhoz való
olyan viszonnyal, amely az élőket életként fogja fel, embertársát
komoly személynek tekinti. Ez a felfogás a gyógyászatban a
pácienst saját sorssal bíró embernek fogja fel, és úgy véli, hogy a
gyógyítás sok esetben a személyes sors némi ismerete nélkül meg
sem kísérelhető. A két front, mégpedig a gyógyászatban
következetesen végigvitt természettudományos gondolkodás és az
emberi személyt látó gondolkodás sokszor ellenségesen áll
egymással szemben. Szerintem a két front, ha a viszonyukat
helyesen nézzük, nem elvi metafizikai ellentét frontja, hacsak nem
túl rövidlátó mind a kettő, és önmagát sem érti. Ezt tehát csak
sejtem, bizonyítani nem tudom.

Első állításom tehát az, hogy a kibernetikai modellek

teljesítőképességének a határát nem tudjuk megadni. Tézisem
érthetővé tétele érdekében egy sor példát sorolhatnék fel, hogy az
élő szervezeteknek ez vagy az a folyamata kibernetikailag hogyan
szimulálható. A legérdekesebb példákat talán a gondolkodási
folyamatok szimulálása szolgáltatja. 10 év óta vannak már olyan
számítógépek, amelyek például nemcsak tudnak dámajátékot
játszani, hanem tapasztalataik alapján meg tudnak tanulni jobban
játszani. Nyolcórai gépi tanulási idő után nemcsak az átlagos
dámajátékosokat, hanem még a tervezőjüket is képesek megverni.
Ezek után nehéz előrelátni, meddig juthatunk még el. A kibernetikai
modellek ilyen irányú teljesítőképességére azonban a továbbiakban
mégsem hivatkozom, mert elvakítani sem szeretném olvasóimat.
Ehelyett a következő elvi kérdést vetem fel: Hogyan lehetne
megfogalmazni, hogy ez vagy az a folyamat kibernetikailag nem
szimulálható? Ha valaki felkeresne és ezt mondaná: „Én tudok egy
olyan folyamatot, amely kibernetikailag nem szimulálható”, a
következő kérdést intézném hozzá: „Kérlek, definiáld pontosan ezt a
folyamatot, nem értem egészen, mire gondolsz. Mondd el pontosan,
mi is ez a folyamat.” Lehetne szó például a fogalomalkotás
folyamatáról. Ha azután az illető valóban pontosan elmondja, miből
is áll a folyamat, szavait azon készülék gyártási előírásaiként
tekintem, amely a kérdéses folyamatot szimulálja. De ha az illető
olyan pontatlanul írja le a folyamatot, hogy ez nem lehetséges, akkor
a következő választ adhatnám neki: „Te el sem mondtad nekem, mi
az a folyamat, amely nem szimuláható.” Világos előttem, hogy az
ilyen elgondolás nem tekinthető szigorú bizonyításnak. Csupán
heurisztikus szempontról van szó, hogy rámutassunk, milyen nehéz
az olyan állítás fenntartása, hogy vannak kibernetikailag nem
szimulálható folyamatok. Akinek sikerült egy kissé megismerkednie
a matematika alapjaival, azt is rögtön láthatja, hogy ez a
gondolatmenet nem mindig vezet eredményre. Pl. a matematika
alapelveinek az alkalmazásával könnyű olyan formális rendszereket
definiálni, amelyek felhasználásával olyan tételek fogalmazhatók
meg, amelyekről tartalmi okoskodással megállapítható, hogy igazak,
és az is rögtön bebizonyítható, hogy a kérdéses kalkulusban sem be
nem bizonyíthatók, sem nem cáfolhatók. Az ilyen bonyolult
struktúrák létezése kételyt támaszt az általam imént közölt egyszerű
érvelés vonatkozásában. Éppen ez az ok, amiért csak heurisztikus
érvként közlöm, amelynek azonban mégis van némi ereje. Nem látok
tehát eshetőséget arra, és egyébként hasznosnak sem találom, hogy
olyan helyzeteket keressünk, amelyeket a kibernetikai modellek
szempontjából tarthatatlanoknak ítélünk. Térjünk most rá a második
kérdésre: Nem látható-e be előre, hogy a kibernetikai
gondolkodásnak kell, hogy legyenek határai, ugyanis léteznek olyan
jelenségek, amelyeket nem lehet a szó szoros értelmében
folyamatoknak tekinteni, de általánosan és könnyen érthető szóval
jelölhetők meg, ám a kibernetikai gondolkodásmóddal elvi
ellentmondásban vannak? Ebben a tekintetben a biológián belüli
fizikaiizmussal kapcsolatos régi viták közül elsősorban az élő
szervezetek célszerűségét kell megemlítenünk. Aki ismeri a
kibernetikát, mindenesetre rögtön látja, hogy itt a kibernetikai
modellek nem nyújtanak nagy biztonságérzetet. Ezután meg kellene
még említeni mindazt, amit ezekkel a szavakkal fejezünk ki: lélek,
tudat, szubjektivitás, vagy pedig - hogy rögtön kimondjuk a döntő
szót - szellem. A kétféle kérdést, amennyiben helyesen látom a
dolgokat, igen különbözőképpen kell kezelni. Mi tehát a helyzet az
élő szervezetek célszerűségével és nevezetesen az emberi test
bámulatos felépítésével? Remélhető-e, hogy gépekkel való
összehasonlítással - hiszen végső soron mindig erre megy ki a
dolog, még ha nagyon bonyolultak is ezek a gépek - ilyesmi
ábrázolható, vagy ahogy mondani szoktuk, „megmagyarázható”? Itt
csak arra hivatkozom, hogy a származástannal, vagyis az élőlények
kiválogatódással magyarázott fejlődéselméletével összekapcsolt
kibernetikának pontosan ez a célja. A kibernetika éppen célszerű,
vagyis az ember által szándékosan készített eszközöket használ fel
annak az ábrázolására, hogyan folynak le a folyamatok az élő
szervezetekben. Ha tehát megkérdezzük, hogyan jöhetett létre az a
célszerűség, hiszen nem ismerünk senkit, aki az élő szervezeteket
csinálta volna, vagyis azt kérdezzük, hogy - mint mondják -
létrejöhettek-e maguktól, a vak véletlen folytán, akkor erre Darwin
elgondolása a válasz, amelyen már éppen száz éve vitatkoznak. A
darwinizmus, abból kiindulva, hogy a létért való küzdelemben való
kiválogatódásban van valami, ami objektíven célszerű, pontosan azt
magyarázza el, hogy a vak véletlen útján hogyan jöhetett létre a
szerves élet célszerűsége. Mert csak a túlélésre képes egyedekből
lesznek túlélők, hogy ezt a tautológiai fogalmazást használjuk. A
természettudós számára, aki ezeket a dolgokat elfogultság nélkül
akarja tanulmányozni, az a kérdés vetődik fel, tud-e kvantitatív
becslést adni, hogy azok a véletlenek, amelyeket ma mutációknak
nevezünk, és azok a véletlenek, amelyek első ízben vezettek
fehérjemolekula vagy bármi más hasonló anyag képződésére,
kellően valószínűek-e ahhoz, hogy a darwini modell alapján az élet
keletkezését megmagyarázzák. Ezekről a kérdésekről biológusokkal
és nembiológusokkal (ami nagyon hasznos, pl. jó matematikusokkal)
nagyon sokat vitáztam, és a saját következtetésem: non liquet, nem
tudom. Azt hiszem, ezt senki sem tudja. Annyit azonban biztosan
mondhatok, hogy senkinek sincsen arról tudomása, hogy a dolog
nem megy. Mindehhez még egy gondolatot szeretnék hozzáfűzni,
amelynek azonban ismét nincsen bizonyító ereje, csupán többé-
kevésbé magától értetődő.

Egy igen jó matematikus, a zürichi van der Waerden, egyszer

hosszú időn át vitatkozott velem ezen a kérdésen. Van der Waerden
azt állítja, hogy kiszámítva azoknak a lépéseknek a valószínűségét,
amelyek a gerinces állatok szemének a kifejlődéséhez szükségesek,
be tudja bizonyítani, hogy ezeknek a lépéseknek a kombinációja
annyira valószínűtlen, hogy az az 5 milliárd (esetleg csak 2 milliárd)
év, amely a geológiai időskálán erre a célra rendelkezésre áll,
távolról sem elegendő. A gerincesek szemének kifejlődéséhez
szükséges időtartam várható értéke a darwini modell alapján van der
Waerden számításai szerint túlságosan nagy. Vitába szálltam vele,
de nem tudott igazáról meggyőzni.

Az első érvem az volt, hogy ilyen kérdéseket csak biológusokkal

lehet megvitatni, mert igen pontosan ki kell térni a részletkérdésekre.
Erre ezt válaszolta: „Nem, éppen az az érdekes, hogy erre nincsen
szükség. Én, mint hozzá nem értő, a szem ismeretében olyan
bizonyító jellemzőket tudok felsorolni, amelyeket a pontosabb
ismeret még bonyolultabbá tenne, úgyhogy még valószínűtlenebbé
válnának.” Ekkor a következő érvekkel próbálkoztam: Tekintsük az
összes lehetséges utat az A állomástól a B állomásig, vagyis a szem
nélküli élőlény állomásától a fejlett szemű élőlény állomásáig.
Számítsuk ki minden útvonalon annak az időtartamnak a várható
értékét, amely szükséges ahhoz, hogy a kérdéses útvonalon a szem
kifejlődjék. Ezután vessük fel azt a kérdést, hogy Darwin szerint
valójában melyik útvonalon történt a fejlődés. A válasz ez: a
legrövidebben, amelyen a kiszámított időtartamok várható értéke a
legkisebb. Feltételezem, hogy van der Waerden úrnak és nekem
nem sikerült a legrövidebb utat megtalálnunk, az éppen nem jutott
eszünkbe. Ebből biztosan következik, hogy az általunk kiszámított
időtartam túlságosan hosszú volt, amennyiben helyesen számoltunk.
És ráadásul, minthogy folyton tíz sokadik hatványai nak a
szorzatairól volt szó, feltehető, a kapott számértékek igen nagy
mértékben túlzottak voltak. Akinek tehát nem jutott eszébe a helyes
útvonal, számításának a helyességét éppen azzal bizonyíthatja,
hogy kiszámítja, a megadott útvonalon a gerincesek szeme nem
fejlődhetett ki.

Ezzel persze a dolog fordítottja, a darwinizmus igaz volta sincsen

bebizonyítva. Lehetséges ugyanis, hogy a rendelkezésre álló idő
még a legrövidebb útvonal számára is túl rövid. A dolog azonban itt
bonyolult és ismeretlen tények mocsarába süllyed. Ezért csak annyit
mondok, hogy a darwinizmus rendkívül gyümölcsöző heurisztikus
hipotézis, és ebbe természetesen mindaz beletartozik, amit a
kibernetika a darwinizmusba folyamatosan beépít.

Most rátérek harmadik és utolsó kérdésemre: vajon az

elmondottakból nem következik-e, hogy szemléletmódommal
tökéletesen behódolok az olyan gondolkodásmód előtt, amit így
lehetne jellemezni: a magasabb rendű dolgok megmagyarázása az
alacsonyabb rendűekkel, vagy pedig az élő ember redukálása vakon
dolgozó gépezetre; vagyis nem hagytam-e ki a magyarázatból a
szubjektivitást, a lelket, vagy a döntő szót, a szellemet? Állításom a
következő: nem. Azt válaszolom ugyanis, hogy azok a fogalmak,
amelyeket az imént naivul használtam, vagyis a
természettudományok, nevezetesen a fizika fogalmai, maguk is
tökéletesen homályosak, és magyarázatra szorulnak. A tudomány
módszertani alapelvei közé tartozik, hogy bizonyos alapvető
kérdéseket az ember nem tesz fel. A mai fizikára jellemző, hogy
valójában nem kérdezi, mi is az anyag, a biológiára jellemző, hogy
nem kérdezi, valójában mi is az élet, a pszichológiára jellemző, hogy
nem kérdezi, valójában mi is a lélek, hanem ezekkel a szavakkal
csupán homályosan írják körül azt a területet, amelyen kutatásaikat
végezni óhajtják. Ez a tény módszertani szempontból valószínűleg
alapvető a tudomány sikere tekintetében. Ha ugyanis a kutatásokkal
párhuzamosan felvetnénk ezeket a legnehezebb kérdéseket is, nem
maradna időnk és erőnk arra, hogy a megoldható feladatokat
megoldjuk. Ez az oka annak, amiért a tudomány, amely az alapvető
kérdéseket háttérbe szorítja, a filozófiai gondolkodás egész lassan
haladó, igen kétes folyamatához képest - a filozófia valóban felveti
ezeket a nehéz kérdéseket - olyan rendkívül gyorsan haladt előre.
Másrészt azonban ne feledkezzünk el arról sem, hogy amennyiben a
tudomány nem volna tisztában a saját kétes voltával, úgy az imént
vázolt módszertani eljárásban valami szörnyűség rejtőzne. A
felvetett kérdések ugyanis nehezek, de nem lényegtelenek.
Heidegger mondása: „A tudomány nem gondolkozik”, olyan mondás,
amelyet szinte egyetlen tudósnak sem lehet a szemébe mondani
anélkül, hogy ki ne váltaná az illető dühét. A mondás azonban abban
az értelemben, ahogyan Heidegger itt a „gondolkozik” szót
használja, szó szerint helyes. „Gondolkodni” ugyanis Heidegger
szerint ezt jelenti: „Önmagában újólag kételkedni”. Ez a tudomány
normális menetében nem teljesül. De teljesíteni kell, ha azt akarjuk,
hogy a tudomány és az élő ember között - aki nemcsak objektum,
hanem társ is az életben - megfelelő viszony alakuljon ki. A kérdés
az, hogyan lehetne választ kapni azokra a problémákra, amelyeket
azzal az állításommal, hogy a fizika alapfogalmai tisztázatlanok,
éppen csak érintettem.

Most áttérek saját munkásságom területére. Ezen a területen

annyira tisztában vagyok a nehézségekkel - ez mindig így van,
amikor az ember valamin dolgozik -, hogy alig merek állítani valamit.
Az a sejtésem, hogy a fizika lényegében nem más, mint olyan
törvényeknek az összessége, amelyek már csak azért is
érvényesek, mert azt, amit a fizika vizsgál, objektiválni tudjuk. A
fizika törvényei tehát nem egyebek, mint a történések
objektiválhatósági feltételeit megfogalmazó törvények. Ez olyan
filozófiai tézis, amely bizonyos értelemben Kant elméletéhez
csatlakozik (anélkül, hogy következtetései a Kant-féle elméletével
azonosak lennének), amelynek a kifejtésére itt nem térhetek ki. Az
„objektiválásra” ezt a definíciót adom: empirikusan eldönthető
alternatívákra való redukálás. Sejtésem tehát a következő. Ha
sikerül egy jelenséget empirikusan eldönthető alternatívákra
redukálni, és meghatározni azokat a törvényszerűségeket,
amelyekkel ezeknek a döntéseknek a kimenetelét előre lehet jelezni,
akkor kiderül majd, hogy az objektiválás tárgyaira a fizika törvényei
érvényesek. Hiszen a fizika törvényei ma még absztraktak. Nem
biliárdgolyókra vonatkozó törvényekről van szó. Amit atomoknak
nevezünk, formálisan alig mások, mint az egyszerű kísérleti
alternatívák eldöntésénél előforduló tartós törvényszerűségek. Ez
tézis a mai részecskefizika fogalmi struktúrájára vonatkozóan. Ha ez
a tézis igaz, akkor a fizika szempontjából semmi sem mond ellent
annak az állításnak - azonban nem is következik belőle -, hogy ha
szabad egyszer klasszikus fogalmakat használnom, a szubsztancia,
a valóság lényege: szellem. Ekkor ugyanis lehet a dolgokat úgy
fogalmazni, hogy az anyag, amelyet ebben az esetben csak úgy
definiálhatunk, mint azt a valamit, amely eleget tesz a fizika
törvényeinek, talán a szellem, amennyiben objektiválható, vagyis ha
empirikusan eldönthető alternatívák tekintetében kikérdezhető és
válaszol. Ezt a kiindulási pontot próbálom itt megvizsgálni.

Ezzel a gondolattal ismét az Önök munkaterülete, az

orvostudomány, felé fordulok. Az orvos az emberrel nem úgy
találkozik, mint a sok természettudományi objektum egyikével.
Embertársaként, nevezetesen szenvedő, segítségre szoruló
embertársaként találkozik vele. Úgy igyekszik rajta segíteni, hogy a
testében végbemenő folyamatokat kauzálisan addig elemzi, amíg
megtalálja a betegség okát. Ezután, ha tudja, megszünteti az okot.
Az orvos tehát embertársa kedvéért lesz természettudóssá. De
milyen mélyen vannak a páciens betegségének okai? Ismeretes a
veszély, hogy a tüneteket okoknak tartják, és a tüneteket gyógyítják.
A betegség okai rejtőzhetnek a páciens emberi életvitelében,
sorsában, gyermekkori élményeiben. Mindezek olyan területek,
amelyeket meg tudunk érteni talán, ha a páciens felé embertársunk
módjára nyilatkozunk meg, de a természettudománytól mintha na-
nyon távol állnának. Az orvostudomány történetében a két irányzat,
a megértő emberi és a természettudományos-kauzális irányzat
állandóan küzdött egymással, egyik sem győzött és a problémát
nem sikerült megoldani. A kibernetika az a próbálkozás, amely a
problémát, legalábbis elméletileg, a természettudomány-kauzális
irányzat javára igyekszik megoldani. Ez a próbálkozás okozza a már
megtárgyalt dilemmát: egyrészt helyesen járunk-e el a
természettudománnyal szemben, ha magyarázatadó képességének
határt szabunk? Másrészt helyesen járunk-e el az emberrel
szemben, ha életét kauzálisan magyarázható dolgokra redukáljuk?

Megoldási kísérletem szerint az ember valójában szellemi lény, aki

felé megértően lehet és kell közelednünk, azonban a
természettudomány tárgya nem idegen a szellemtől, hanem éppen
maga a szellem, amennyiben alkalmazkodik a megkülönböztetés és
objektiválás értelmi műveletéhez. Kauzális magyarázatot adhatunk
és természettudományosán gyógyíthatunk, pontosan olyan
mértékben, ahogyan a szellemi valóság objektiválható: a valóság
ebben az alakban test, anyag. Az objektiválásnak tehát egyetlen
korlátja van csupán: az objektiválásként való saját
meghatározottsága. Ezen túlmegy az a kérdés, hogyan lehetséges,
hogy a szellem két annyira különböző módon jár el önmagával, mint
amilyen az orvostudományban a természettudományi-kauzális és az
emberi megértő eljárás. Nagy kérdés ez, és a jelen esetben
megelégszem azzal, hogy felvetem.

Mindezek alapján tökéletesen helyesen járok el, ha az emberben

társat, olyan lényt látok, akivel közös a szellemi életünk. Ezáltal
megragadom a tulajdonképpeni valóságot, már amennyire ez az
olyan véges lény, mint az ember, számára lehetséges. Mihelyt
azonban azt a kérdést vetem fel, hogy viselkedik ez a lény ilyen vagy
olyan részletkérdés tekintetében, és ezt a viselkedést objektiválom,
amennyiben kísérletileg eldönthető kérdést teszek fel, például azt,
hogy mekkora a vérnyomása, akkor olyan választ kapok, amely
megfogalmazható a fizika fogalmaival, és érvényesek rá a fizika
törvényei. A fizika a mai atomfizika tanúsága szerint
indeterminisztikus. Játékteret hagy, amelyről a klasszikus fizikában
nem volt fogalmunk. Ennek a játéktérnek a filozófiai jelentőségével
most nem akarok foglalkozni.

Ha nem tévedek, a szemrehányás az orvostudomány egyik elterjedt

irányzata ellen, hogy nem látja a személyt, illetve szellemet, végső
soron nem azonos azzal a szemrehányással, hogy az
orvostudomány természettudomány, hanem azzal a
szemrehányással azonos, hogy még nem eléggé
természettudományos, azaz még nem elég jó természettudomány,
vagyis nem eléggé önkritikus.

KÉRDÉSEK A MÉLYLÉLEKTANHOZ

Hölgyeim és Uraim!

Legyen szabad előadásomat egy rövid fejtegetéssel kezdenem,

amely a jelen helyiséggel kapcsolatos térbeli helyzet nyomán jutott
eszembe, amely helyiségben mint előadó vagyok jelen. A helyzetet
egy kissé szimbolikusnak tartom annak a szerepnek a
szempontjából, amelybe az ember, mint előadó, oly könnyen jut. Az
ember furcsa magasságban lebeg a hallgatóság fölött, amely
magasság azt is világossá teszi, milyen könnyen le lehet onnan esni.
Az ember előtt olyan készülékek vannak, amelyek arra valók, hogy a
néha szándékosan halk hangot mégiscsak hangossá tegyék.
Magunk mögött azonban ott érezzük a térszűkítő függönyt, amely
eltakarja a színpadot, amely előtt valójában beszélünk. Kíséreljük
meg kihozni ebből az elkerülhetetlen helyzetből a legjobbat, amit
lehet.

Először is zavaromat kell kifejeznem, és elnézést kell kérnem azért,

hogy tökéletes dilettáns létemre fel merek itt szólalni. A
mélylélektannal való kapcsolatom mentes azoktól a tapasztalatoktól,
amelyekkel rendelkeznie kellene annak, aki itt fel akar szólalni.
Mélyélektant sohasem űztem, nem analizáltak, én sem analizáltam
soha, nincsen arról tapasztalatom, amiről csak így lehet
tapasztalatot szerezni. Úgy érzem, ebben a helyzetben azzal kellene
próbálkoznom, hogy a saját álláspontomat képviselem, és
elmondjam Önöknek azt, mit jelent a mélylélektan a nem szakember
számára, mintha dialógust kezdenék a mélylélektannal. Igen sok
kérdést lehet felvetni. A kérdéseket bizonyos sorrendben teszem
majd fel, a sorrend azonban nem lesz rendszeres.
Azokkal a kérdésekkel kezdem, amelyek olyanoknak jutnak az
eszébe, akiket világunk helyzete elsősorban nem elméletileg, hanem
a gyakorlati részvétel szempontjából érdekel. Világunk ma gyorsan
változik, és ezt a változást nem tartóztatja fel annak a belátása, hogy
a változás veszedelmes. A kérdés az, hogyan válik be a
viselkedésünk ebben a változásban, hogyan tudunk sokat, talán még
a létünket is, ezeken a változásokon átmenteni. Azt lehet mondani,
hogy mindannak a megtartása, amelyre változó világunkban
szükség van, lehetetlen akkor, ha elzárkózunk a változások elől.
Éppen fordítva, csak akkor lehetséges ezek megőrzése, ha a
változást mi magunk alakítjuk. Éppen annak a feladata, hogy a
világot ne ilyennek vagy olyannak ítélje, hanem megváltoztassa, aki
mindent meg akar őrizni, amit meg kell őrizni. De ha valaki
elgondolkozik azon, hogy tulajdonképpen hogyan lehetne a világot
tudatosan, tervszerűen és tevékenyen megváltoztatni, egy sor
területen bizonyára jó terveket tud készíteni, azonban hamarosan
belebotlik a probléma magvát jelentő nehézségbe: hogyan
változtassuk meg a világot, ha nagyon jól tudjuk, milyen nehéz egy
embert megváltoztatni? Hogyan is változik meg egyetlen ember? A
tapasztalat, hogyan változik meg egyetlen ember, nem monopóliuma
ugyan a mélylélektannak, azonban olyasvalami, amivel a
mélylélektan szakemberei talán alaposabban foglalkoztak, mint
évszázadunkban az emberek bármely más csoportja. Úgy látom,
hogy azok az emberek, akik korunk nagy társadalmi és politikai
változásaival foglalkoznak, és felteszik a kérdést, hogyan
viselkedjünk ezek során, folyton belebotlanak azokba a
problémákba, amelyekkel a mélylélektan művelői mindig is
foglalkoztak. Tisztában vagyok azzal, hogy az itt felvetett kérdések a
gyakorlati mélylélektannal szemben valószínűleg túlzott
követelésekkel lépnek fel. Sok kérdésre alighanem nincsen, és nem
is lehet meg a válasza. Érzésem szerint a mélylélektan ennek
ellenére képes néhány olyan válaszra, amely máshonnan nem
kapható meg. Talán jó hatással is lesz a mélylélektanra, ha ezen a
módon vesszük igénybe, és ezáltal arra ösztönözzük, hogy ott
kérdezősködjék, ahol önmagától nem jutna rögtön tovább. Hiszen
minden valamirevaló pszichológus tudja, hogy emberi életünkben
mint egyedek, történelmi helyzetünkben pedig mint az emberiség
egésze, mindig nagyobb követelmények hatása alatt állunk, mint
aminek a teljesítésére képesek vagyunk. Éppen azt kellene
véghezvinnünk, hogy valóban élni tudjunk, amiről egyébként szinte
biztosan tudjuk, hogy a véghezvitelére képtelenek vagyunk. És az
ilyen feszültségekből jönnek létre az igazi teljesítmények. Ezekben
furcsa és csodálatos módon, ha talán nem is az egészet, ha talán
nem is pontosan azt, amit előzőleg terveztünk, végül mégis sikerül
legalább azt véghezvinni, ahonnan az élet következő lépése
lehetségessé válik. Az itt választott kiindulási pontom éppen ez okból
tartalmaz túlzott követelést, túl sokat követelek, olyasmit, amit saját
magam sem tudok véghezvinni. Mégis úgy vélem, hogy éppen ez a
túl sok az, amire ügyelnünk kell.

A következőkben csak néhány olyan kérdést vetek fel, amelyek

eszébe jutnak azoknak, akik ma a nagyvilág helyzetével
foglalkoznak. Íme az egyik kérdés: ésszel belátható, sőt nyugodtan
mondhatom, könnyen belátható, ha egyszer ennek a belátásnak a
szükségszerűségére rájöttünk, hogy világunkban a béke életfeltétel.
Ezzel semmi újat sem mondtam, mások ezt már régóta tudják, én is
örökké mondogatom. De az ember önmagával szemben is
bizalmatlanná válik, ha valamit túl gyakran ismételget. Tény azonban
az, hogy egyszerűen ez a helyzet. A politikai béke, a háború
külpolitikai intézményének a kimúlása életfeltétele mai világunknak,
ez könnyen belátható. De ha egy pillantást vetünk a történelemre,
egy pillantást vetünk az úgynevezett emberi természetre, azt
mondhatom, hogy ugyanilyen könnyen belátható, miszerint ez a
feltétel teljesíthetetlen. A béke, amely nélkül az atomfegyverek
világában, a még a jövőben kifejlesztendő fegyverek világában nem
létezhetünk, azon a módon lehetetlen, ahogyan az emberiség eddig
élt. A béke eddig még nem érkezett el. Voltak a békének egyes
fázisai, ezeket azonban mindig felváltották a nagy fegyveres
összeütközések. Ma tehát olyasvalamit kell végbevinnünk, ami
eddigi tapasztalataink szerint lehetetlen. Lehetetlent mondtam.
Honnan tudom, hogy lehetetlen? A tapasztalatra hivatkozom. A nagy
kultúrák történetében nincsen példa stabilis békére, vagyis nekünk
példa nélküli dolgot kell véghezvinnünk. De miért nincsen erre példa,
miért nem vált lehetségessé eddig a béke, mint szilárd rend? Ha
ilyen kérdést teszünk fel, akkor a megkérdezett politikai hitvallásától
függően különböző válaszokat kapunk. Én azonban egyetlen olyan
választ sem ismerek, amely kielégítene. Az általam hallott válaszok
megállnak annál a megállapításnál, hogy minden emberben
legyőzhetetlenül jelen van az az elem, amelyet a pszichológusok
agressziónak neveznek, és ebből táplálkozik minden háborús
robbanás. Képesek leszünk tehát, sőt kényszerülünk intézményeink
megváltoztatására. Törekednünk kell olyan világszervezet
létrehozására, amelynek a birtoka lesz a fegyverek monopóliuma, és
sok más dologra kell még törekednünk, ami ma még szinte
elképzelhetetlennek tűnik. De még ha sikerül is ezeket
megvalósítanunk, ha sikerül a társadalmat úgy átszerveznünk, hogy
minden embert kielégítsen, akik szerint társadalmi életkörülményeink
a háborúk okai, akkor még mindig nem irtottuk ki azt, ami az
emberben központi helyet foglal el. Az agressziótól akkor sem
szabadulunk meg. Pszichológusok körében nem kell rá sok. szót
vesztegetni, hogy pusztán külső változtatásokkal nem lehet ezzel a
problémával megbirkózni. Az egyik túlzó kérdés tehát az, hogyan
kell az agressziót kezelni ahhoz, hogy a konfliktusok elintézésének
életveszélyes formáit elkerüljük. Nem szabad abba az illúzióba
esnünk, hogy nem lesznek többé konfliktusok; nem szabad azt
hinnünk, hogy az agresszió kioperálható, hiszen erről szó sem lehet.
Érzésem szerint tehát ez az egyik kérdés, amelyben biztos
mélylélektani tapasztalat nélkül egyáltalában nem lehet előrehaladni.
Nem próbálok válaszolni, csupán a kérdést vetem fel. Szeretnék
felvetni még egy másik kérdést, ahol még inkább tudatlanságom
síkos jegén járok, mint előzőleg. A kérdést szeretném úgy
megfogalmazni, hogy elmondok egy történetet, amely megesett
velem. Röviddel ezelőtt ismét részt vettem nemzetközi fegyverkezési
és leszerelési szakértők egy ülésén, és arról beszélgettem velük,
hogyan lehet ma fegyverkezést ellenőrizni. Eközben a kérdés egy jó
angol szakértőjével a kérdés egy másik szakértőjéről, egy anglikán
püspökről beszélgettünk, akit mindketten ismertünk, és aki az előző
években szintén sokat foglalkozott a kérdéssel. Megkérdeztem tőle:
„Tulajdonképpen mit csinál most a püspök?” Ezt felelte: „Felhagyott
a dologgal, most az ifjúkori szexualitás és a házassági erkölcs
kérdéseivel foglalkozik.” Hangjában benne csengett a következő
megállapítás: „Milyen kár, hogy egy ilyen rendes ember a fontos
kérdések felől olyan lényegtelen, és valószínűleg szintén
megoldhatatlan kérdések felé fordult.” Minthogy ezt a megállapítást
kihallottam a hangjából, ezt mondtam: „Ezt tulajdonképpen nagyon
okosnak találom, a püspök a valóban fontos problémák felé fordult.”
Társam erre kissé csodálkozva nézett rám, mintha ezt gondolta
volna: „Hogy-hogy, mire gondol?” Erre ezt mondtam: „Nem tudja-e
Ön elképzelni, hogy a leszerelés és világbéke problémáját csak
akkor tudjuk majd megoldani, ha sikerül szexuális problémáinkat
valamivel jobban kézbe vennünk?” Az illető erre ezt mondta:
„Magyarázza meg nekem a dolgot!” Minthogy azonban ezt mondta:
„Magyarázza meg nekem a dolgot!”, úgy éreztem, nem lesz könnyű
megmagyarázni neki a dolgot. A beszélgetést ezért más témákra
tereltem. Ám minden nyilvánvalóan összefügg, és amíg a dolgok
legjobb szakértői az ilyen összefüggéseket megdöbbentőnek és
furcsának tartják, addig nyilvánvalóan hiányzik jövő életfeltételeinkbe
való belátásunk döntő eleme. A kör természetesen jelentősen
bővíthető ugyan, én azonban csak egyetlen kérdést szeretnék
felhozni. Ez sem különösebben meglepő vagy újszerű, tudatunkban
egyre inkább érvényre jut.

Egészen nyilvánvaló, hogy a jövő emberiség életkörülményei közé

tartozik a születésszabályozás is. Az emberiség létszámának
állandó növekedése nem folyhat tovább anélkül, hogy egyre
katasztrofálisabb, egyre elviselhetetlenebb helyzetbe ne torkolljék.
Ha az agressziótól meg akarunk szabadulni, nem az a legokosabb,
ha az embereket arra kényszerítjük, hogy szorosan összezsúfolva
éljenek. A születésszabályozás problémájától szerintem azáltal sem
szabadulunk meg, hogy a születési arányszám talán elkezd majd
magától csökkenni. Hiszen a „magától” szó több értelmű. Azt
azonban nem jelenti - biológiai ismereteim szerint -, hogy a
termékenység magától csökkenni fog. A legkisebb
természettudományi indokot sem látom, hogy ezt feltételezzem. Én
úgy látom, hogy a „magától” azt jelenti, hogy a születési arányszám
azért csökken, mert a születéskorlátozás általános szokássá válik.
De ha nem válik azzá, az állami beavatkozás elkerülhetetlenné válik.
Mindezek nem jelentenek újdonságot. Csupán a következő kérdést
teszem fel: Mit jelent ez az elkerülhetetlen új viselkedésmód, amely
messzemenően máris érvényesül? Mit jelent ez a szokás
lelkinyugalmunk szempontjából? Vajon át tudja-e magát az ember
belsőleg úgy építeni, hogy az új módon tudjon élni, miután eddig
olyan módon élt, amelyben mindez nem történt meg, mert meg sem
történhetett? Vajon ismerjük-e a kölcsönhatásokat a külsőnek
nevezett viselkedésmódok között, amelyek lelkünk legmélyebb
rétegeihez sokkal közelebb vannak, mint azt általában hiszik? Az a
véleményem, hogy meglepő, csodálatos és nyugtalanító reakcióink
igen gyakran annak a következményei, hogy a környezetünkben,
talán éppen a saját közreműködésünkkel, megváltozott valami,
aminek visszahatására nem gondoltunk, azt nem láttuk előre. Ezen
azt értem, hogy szerintem a józan eszünk a születészabályozás
problémájával kapcsolatban is olyasmire kényszerít, amivel lelkileg
ma még képtelenek vagyunk megküzdeni. Csupa olyan kérdést
teszek fel, amelyek túl sokat követelnek tőlünk, de azt hiszem, hogy
helyzetünkre éppen ez a jellemző. Helyzetünk nem olyan rendkívüli,
mint sokan gondolják, csupán újbóli megnyilatkozása annak, mit
jelent embernek lenni. Nos, amikor ezeket a kérdéseket felteszem,
természetesen felvetődik az a kérdés is, hogy kihez intézem ezeket.
És ha a mélylélektan művelőihez intézem kérdéseimet, hogyan
tudnak ők válaszolni rájuk? Pillanatnyilag az enyém a szó, és nem
tudok azok helyett válaszolni, akiknek a csoportjához nem tartozom.
Ezért arról szólok néhány szót, hogy ezt a csoportot kívülről, én mint
kívülálló, és sok más kívülálló hogyan látja. Hiszen furcsa a helyzet,
amelybe már Freudot kényszerítették, és amely Németországban
bizonyos mértékben a politikai körülmények és egy sor bonyolult
változás következtében hosszabb ideig fennmaradt, mint sok más
országban, például Amerikában. Freudot azon mód miatt, ahogyan a
hivatalos világ, az egyetemek ellen kikelt, gettóhelyzetbe
kényszerítették. A tudományban, ahol gyökereit tudta, nem fogadták
el. Ehelyett igen gyorsan a világöntudat tényezőjévé vált.
Nemzedékemnek szinte minden művelt embere megtudott
fiatalkorában valamit a lélekelemzésről, átvette a lélekelemzés
szókincsét, miközben a tudomány hivatalos világa hűvös, ha nem
ellenséges maradt vele szemben. Az ilyesmi biztosan nem
szerencsés körülmény. Akit gettóba kényszerítenek, vagy önként
gettóba megy, abban esetleg gettószokások fejlődnek ki, amelyek
nem előnyösek abból a szempontból, amit embertársai között
tulajdonképpen tennie kellene. Ilyen összefüggésben tekint az
ember kívülről - hiszen szociológiailag én is a tudomány e hűvös,
elutasító világába tartozom - erre a csoportra, és felvetődik benne a
kérdés, vajon nem jogosan zárták-e őket gettóba. Szerintem nem ez
a helyzet, azonban sok más nézet is lehetséges, ha kicsit
mélyebben pillantunk be a mélylélektanba. Itt van például a
különböző iskolák kérdése, és az iskolák híveinek furcsa, hogy is
mondjam, szinte vallásos közösségre hasonlító magatartása.
Magam is olyan tudomány művelője vagyok, a fizikának, amelyben
vannak ugyan iskolák, de ezek az iskolák annak a könnyű
bizonyíthatósága által, amivel foglalkoznak, folyton beszédbe
elegyednek egymással. Ez sokkal nehezebb olyan területen, ahol
nehezebb valamit bizonyítani. Az iskolák igen nagy előnye szerintem
abból fakad, hogy van a tudományban valami, ami egyáltalában nem
tanulható meg azáltal, hogy az ember újracsinálja azt, ami a
tankönyvekben áll. Ez a valami csak úgy tanulható meg, ha élő
embertől tanuljuk meg azt, amit ő tud. Én Heisenbergtől tanultam
fizikát, és ott tapasztaltam annak a szükségességét, amit az e
jelenségről folytatott beszélgetésekben néha tréfásan a tudomány
apostoli hagyatékának neveztem. Másrészt itt van az a kérdés, hogy
a különböző hagyatékoknak, a különböző hagyományoknak mi
legyen az egymás közti viszonya. Ezzel kapcsolatban néha
eszembe jut egy történet, amely a Martin Buber által gyűjtött,
szerkesztett és kiadott Chassidi-elbeszélésekben szerepel. Az egyik
chassidista rabbi megbírálta azt a két iskolát, amely környezetében,
a 19. századi Lengyelországban fennállott. Azt mondta,
tulajdonképpen nem helyénvaló, ahogy ezek vitatkoznak egymással.
Az egyik tanítványa így válaszolt neki: „De hiszen nem arról van-e
szó, hogy a régmúlt idők két nagy tanítója, Sammai és Hillél közti
vita istentől való, tehát olyan vita, amelynek lennie kell?” A rabbi erre
ezt válaszolta: „Igen, a Sammai és Hillél közti vita istentől való, de
Sammai tanítványainak és Hillél tanítványainak a vitája nem istentől
való.”
Nos, az igazságért folytatott vita éppen az, amelynek lennie kell, és
a gettóhelyzeteknek éppen az a veszedelmük, hogy a vita egyes
helyeken nem sikerül, mert vagy az egyik, vagy a másik azok közül,
akik ellentétes véleményen vannak, elzárkózik a másik elől.
Szeretnék itt az előadásomba egy kis fejtegetést beleszőni arról a
követelményről, amelyet ma sok helyen maguk elé állítanak az
emberek, így a lélektanban is. A tudományosság követelményéről
van szó. Ebben a követelményben furcsa kettősséget látok. A
tudomány egyrészt azt jelenti, hogy az igazságról, nem a
hamisságról, nem az egyéni véleményről van szó; a tudományosság
bizonyos mértékig magán hordozza a nyilvánosság bélyegét. A
tudósnak nem szabad a kritikától védett titkos helyen tartózkodnia,
hanem a vele azonos szakmát űzők bírálata mellett kell
érvényesülnie. A tudományos nyilvánosság nélkül az igazság
konkrét megnyilvánulásai bizonyára nem találhatók meg. Másrészt a
tudomány ma olyan hatalom, amely egyre növekvő mértékben
átalakítja a világot, és a világ ezt tudja is róla. A tudomány tehát
olyan magas társadalmi rangra emelkedett, mint soha azelőtt.
Felhozok egy példát a pedagógia területéről, amellyel jelenlegi
helyzetemben igen sok kapcsolatom van. Ha az emberek tudják,
hogy valami nagyon fontos dolgot kell képviselniük (mint éppen a
pedagógusok, hiszen mi lehet fontosabb a nevelésnél), és azt
akarják, hogy meghallgassák őket egy olyan világban, amelyben a
tudomány társadalmi rangja szinte túlszárnyalhatatlan, rendkívül
fontos, hogy maguk is tudósok legyenek. És ekkor tudományt kell
színlelni ott is, ahol nincs is tudomány, mert a nyújtani kívánt
szépség, az észlelt mély belátás, a birtokunkban levő emberi
teljesség egyáltalában nem alakítható át tudománnyá. Az embernek
mégis tudósnak kell lennie, különben nem hallgatnak rá, nem ismerik
el. Nos, ezt a játékot egészen nyugodtan lehet játszani, egészen
szép játék ez, nincs is sok kifogásom ellene. Csak akkor kerülünk
nagy veszélybe, ha nem vesszük észre, milyen játékot játszunk, ha a
tudományról nem vesszük többé észre, hogy az olyan függöny,
amely mögött kezdődik a valóság. Azt a kérdést, hogy
tulajdonképpen mikor vagyunk tudományosak, és mikor nem, persze
még hosszasan lehetne taglalni. Ekkor azonban a módszertanra
vonatkozó absztrakt fejtegetések területére jutnánk, amit az Önök
számára meg szeretnék takarítani. Hiszen a tudomány nyilvánvalóan
módszeresen jár el. A tudományt éppen ezért sokszor magával a
módszerrel azonosítják. Most ez a kérdés: tulajdonképpen milyen a
tudományos módszer, mit kell tennünk, hogy valóban tudományos
módszerrel dolgozzunk. Erre vonatkozóan egész sor újabb gondolat
támadt. Ez nagyon előnyös és hasznos folyamat. Nekem magamnak
az az érzésem, hogy a módszertannal szemben bizonyos
függetlenséget kell tanúsítanunk. Úgy vélem, hogy a tudományos
módszer közös vonásai alapjában véve meglehetősen közeli
kapcsolatban állnak azzal, amit már mondottam, a nyilvánosság
bélyegével, az ellenőrizhetőséggel, mégpedig ítélőképes más
emberek ellenőrzésével. A módszer részletkérdéseit azonban
szerintem a tudomány tárgya határozza meg. És úgy vélem, hogy a
tudományban alapjában véve azé a dologé a vezető szerep,
amellyel foglalkozunk, és nem a módszeré. Amennyire én látom a
dolgokat, nem az a helyzet, hogy ugyanaz a módszer mindenhol
célravezető. A tudományban a nagy előrelépések mindig ott
következnek be, ahol valakit a valóság annyira megragad, hogy a
hatása alól nem tudja többé kivonni magát, és olyan módszert talál
ki, amely előzőleg senkinek sem jutott az eszébe. Az utóbbi száz
vagy százhúsz évben nincsen erre nagyszerűbb példa, mint éppen
Sigmund Freud. Hiszen amit Freud tett, annak a tudománynak a
szempontjából, amelyben nevelkedett, egyáltalában nem módszer,
távolról sem tudományos. Semmi olyat sem tett, amit a tudomány
normálisan tesz. Beszélgetett a páciensekkel, elhitte nekik, amit
elmondtak, ahelyett hogy objektív módszereket használt volna. De
végül mit is tett: minthogy jelenségeket vett észre, olyan
módszereket fejlesztett ki, amelyek ezekhez a jelenségekhez
alkalmazkodnak, és a módszerek taníthatóknak bizonyultak. Ez
annyit jelent, hogy olyan tudományos módszer jött létre, amely
sohasem kelt volna életre, ha valaki nem vette volna észre előbb a
jelenséget. Ez a valaki nemcsak a jelenségek észrevételének a
csodálatos adományával volt megáldva, hanem nagyon kritikus
értelemmel, módszeresen gondolkodó fejjel is. Szerintem a dolgok
mindig így haladnak előre. Ahol olyan területről van szó, amelyet
eddig még nem sikerült meghódítani, a módszert is meg kell
változtatni, és az fogja megváltoztatni, akire a kérdéses dolog a
legmélyebben hat. Mindez azonban csak akkor következik be, ha az
illető képes önmagát úgy objektiválni, hogy amit látott és újonnan
felfedezett, tanítani is tudja, érvényesíteni is tudja a tudományos
nyilvánosság törvényes arénájában. Örömmel tértem ki a
tudományos módszer e néhány kisebb kérdésére, elnézésüket
kérem, ha netalán túlságosan triviális dolgokat mondtam.

De amikor hangsúlyozom, hogy a tudomány tárgya a döntő, akkor át

kell térnem mondanivalóm harmadik és utolsó részére. Beszélnem
kell még a tárgyakról, mégpedig olyan tárgyakról, amelyeket én, aki
nem foglalkozom mélylélektannal, a mélylélektannal szorosan
összefonódottnak látok. Vándoroljunk végig pillantásunkkal a
horizonton, és beszéljünk azokról a területekről, amelyek a
mélylélektan számára egyrészt kihívást jelentenek, másrészt azt
megtermékenyíthetik. Amikor magas hegységekben a csúcsokat
szemléljük, igen sok csúcsot látunk, nem is tudjuk valamennyinek a
nevét. Még ha sokáig élünk is a csúcsokhoz tartozó völgyben,
gyakran nem ismerjük mindegyiknek a nevét, vitatkozunk a neveken.
Ehhez hasonlóan én sem akarok most minden névről beszélni,
csupán néhány, de nem minden masszívumot említek meg. A
válogatás szükségszerűen szubjektív lesz.

A mélylélektan és az orvostudomány szomszédos volta magától

értetődő. A szomszédság csupán történetük alapján is adott.
Szerintem nagyon hasznos, és nagyon egészséges, hogy a két
terület közti perszonálunió nem kizárólagos, de az esetek
többségében gyakorlati követelmény. Az orvostudományban a lélek
és a test kölcsönös függése döntően fontos tényező. Victor
nagybácsimon keresztül ezt már jóval azelőtt megtanultam, hogy
megismertem volna a „pszichoszomatikus” szó jelentését. Freud és
Jung iskolájának pszichológiai gondolkodásmódjában a lelki
jelenségeknek túlzottan az organikus kauzalitás szempontja szerinti
vizsgálatát a jelenségek olyan vizsgálatával helyettesítették, amikor
azt igyekeznek megérteni, mire mutatnak, mihez kapcsolódnak. Ám
az az érzésem, hogy ezt a vizsgálati módot azon a síkon, amelyet a
lélektani gondolkodás megnyitott, másodlagosan ki kell egészíteni a
testi dolgokkal való kapcsolatok megértésével. Ez nem az én
szakmám, csupán olyan téma, amely állandóan felvetődik bennem,
és amelyet fontosnak tartok. Az az érzésem, hogy tisztán a kutatás
szempontjából ezen a területen még nagyon sokat várhatunk. Ma
gyakran használják a „pszichoszomatikus betegségek” elnevezést.
Ám nagyon jól emlékszem, hogy a „pszichoszomatikus” szót
eredetileg más értelemben hallottam, mégpedig nem bizonyos
betegségek jelzőjeként, hanem mint átfogó szempontot, olyan
szempontot, amely minden területen szerepet játszik, olyan
területeken is, ahol normális esetben csak tisztán lelki betegségekről
beszélünk, és olyan területeken is, ahol normális esetben tisztán
testi betegségekről beszélünk. Ilyenkor mindig az szokott kiderülni,
hogy az átfogó szempontok egyes területeken, egyes konkrét
esetekben nagyon gyümölcsözők, más területeken viszont semmi
hasznosat sem eredményeznek. Ez azután szűkítéshez,
specializáláshoz vezet, amennyiben a „pszichoszomatikus
kapcsolat” kifejezést használják arra, hogy meghatározott
jelenségeket, például bizonyos betegségcsoportokat jobban
megmagyarázzanak. Erről nem mondhatok semmit, mert orvosi
tapasztalataim nincsenek. Csupán annyit szeretnék hangsúlyozni,
hogy azt az átfogó szempontot, amely szerint a test és lélek
egységet alkot, nem szabad elhanyagolni, a test és a lélek
kapcsolatának egésze az, amivel dolgunk van. Most nem annyira a
terápiás dolgokról beszélek - tulajdonképpen ismét csak azért, mert
ezekről nem tudok kellő szakszerűséggel beszélni hanem az
elméleti szempontot hangsúlyozom.

Az elméleti szempont az utóbbi évtizedek fejleményei következtében

némileg élesebbé válik, azon fejlemények következtében, amelyek a
kibernetika címszó alatt foglalhatók össze. Itt olyan kérdésekhez
érkezünk, amelyek a szűkebb értelemben vett orvostudomány
területéből átvezetnek a biológia elméletébe. Hiszen amikor a test és
lélek kapcsolatáról beszélünk, a kérdés mindig több irányúlag
vetődik fel, és az ember nem tudja eleve, hogy milyen irányba lehet
és kell a kérdéseket feltenni. Ha abból indulunk ki, hogy van
egyrészt test, másrészt lélek, akkor felvetődik az a kérdés, hogy
tulajdonképpen a test befolyásolja-e a lelket, vagy a lélek a testet,
vagy kölcsönösen befolyásolják-e egymást. De az a kérdés is
felvetődik, hogy vajon ezek a megkülönböztetések nem felületesek-
e, nincsen-e mögöttük lényegi azonosság. A lényegi azonosságot
gondolkodásunknak, tehát a filozófiának a történetében is gyakran
abban látták, hogy határozottan állították, miszerint a végső valóság
szellemi. Amit lelkinek nevezünk, ennek a szellemiségnek a
megnyilvánulása, egyéni vagy talán akár egyén fölötti
megnyilvánulása, amit pedig anyagnak nevezünk, az a mód,
ahogyan a végső valóság önmagát, mint önmagától elidegenítettet
észleli. Ez a feltevés tehát a szellemből indul ki. Szerintem ez a
mélyebb, a tulajdonképpeni valóságos feltevés. Olyan feltevés ez
azonban, amelynek a gyümölcsözősége korlátozva van. A
természettudomány fejlődését jelentősen előrelendítette az
ellentétel, az előbbi feltevés ellenkezője. A mélylélektan fejlődését is
az e feltétellel szembeni ellenállás vitte jelentősen előre. Ha az
ellenállást a végsőkig visszük, abba a gondolatkörbe jutunk, amelyet
az imént éppen a kibernetika szóval jellemeztem. A kibernetikában
éppen az anyag számít adottnak. Hogy mi a számítógép, magától
értetődő. És ekkor felvetődik a kérdés, hogy a lelki jelenségek
felfoghatók-e úgy, mint amelyeket egy rejtett, vagy talán nem is
annyira rejtett, tudniillik az agyban elhelyezett számítógép hoz létre.
A dolgokat itt csak durván elnagyolom, de csak a beszédmódom
elnagyolt, és készen állnék arra, hogy az elnagyolt beszédmód
mögötti finomságokat kirészletezzem, ez azonban a jelen pillanatban
talán túl sok időt venne igénybe. Egyébként is úgy vélem, hogy az e
beszédmóddal meghatározott irány világosan érthető. A kérdés tehát
az, találhatók-e olyan lelki mechanizmusok, amelyeknek a
szerkezete azt a gyanút kelti, amely végső soron talán bizonyítható
is lesz, hogy végső lényegüket illetően valami materiális dolognak a
mechanizmusai. Hiszen nem ismeretesek-e lelki törvényszerűségek
is, amelyek éppen azért törvényszerűségek, mert a
természettörvényekhez hasonlítanak? És ha Freudot olvassuk, azt
tapasztaljuk, hogy ő is természettudományi spekulációba
bocsátkozik, azonkívül, hogy megvan benne a jelenségek
meglátásának és a megfelelő fogalmak kitalálásának a csodálatos
adománya. Ezekhez a spekulációkhoz egészen jól kapcsolódik
mindaz, amit az előzőkben mondottam. Arról a kérdésről van tehát
szó, hogy a kutatásnak talán továbbra is ezt az utat kellene követnie.
Azt már tudjuk, hogy a számítógépek ma már tudnak „dámajátékot”
játszani, és rövidesen sakkozni is megtanulnak, és még sok más
nagyon meglepő dologra is képesek. Legyen szabad itt elmesélnem
egy anekdotát, amely a dámajátékhoz kapcsolódik. Emlékszem,
hogy egy számítógéptervező egyszer elmondotta, mi mindent tud a
számítógépe - ennek ma már tíz éve, ma már sokkal többet tudnak a
számítógépek és elmondta, hogy éppen most tanította meg a
dámajátékra. A gép már ismeri a dámajátékot, de persze még nem
játszik olyan jól, mint ő (ennek ma már vége, ma már készíthetők
olyan számítógépek, amelyek jobban játsszák a dámajátékot, mint a
tervezőjük). Amikor a gép az első játékot játszotta vele, végül olyan
helyzetbe került, amikor már csak veszthetett. A gépnek már csak
egy húzása volt hátra, és - csalt. Ha a dolgot így mondjuk el, azzal
vidám hatást kelthetünk, a számítógép tervezőjét azonban ez nem
vidítja fel. Ha ezt a történetet egy géptervező jelenlétében mondom
el, amit - be kell vallanom, elég gyakran - meg szoktam tenni, és
ezzel derűt keltek a nem szakemberek körében, a tervező rögtön
csitítólag közbe szól: természetesen csupán számítási hiba történt!
Mármost azt mondom, hogy ebben a csitításban sokkal több
mutatkozik meg, mint az egész történetben. Mi a számítási hiba? A
számítási hiba azt jelenti, hogy a gép nem azt csinálja, amit
beleépítettek, amire szánták, hanem valami mást csinál. Ezek
szerint a gép igazi valami, hiszen képes valamire, tud számítási
hibákat ejteni. Természetesen, mondjuk, hiszen jól tudjuk, hogy a
számítási hiba a jelen esetben tiszta „véletlen” volt, és a gépnek nem
állt szándékában a csalás. Ezt elfogadom, nem hiszem, hogy a
gépre valamiféle lelki nyomás nehezedett, hogy csalja meg a
partnerét. Hiszen a gépnek nem kell büntetést kiállnia, ha veszít.
Mindez nem történik meg a gépben, és ezért a számítógép
tervezőjével tökéletesen egyetértek abban, hogy csupán számítási
hibáról, vagyis véletlenről volt szó. Hiszen a véletlen különös szó.
Mindig nehéz eldönteni, olyasmit fed-e, amit nem tudunk, illetve
hogy jogosan használjuk-e. A jelen esetben mindenesetre véletlenről
beszélünk. Ez azonban nem zárja ki azt az alapvető tényt, hogy amit
megtervezek, akár konkrétan mint gépet, amelyet elkészítek, vagy
absztrakt módon, mint gondolati modellt, amit másvalaminek a
működésével kapcsolatban úgy szerkesztek, mintha az a valami gép
volna - például a saját agyamról készítek modellt -, a konstrukcióm
utólag nem úgy működik, mint ahogyan megterveztem, hanem
másképpen. A másképpen való viselkedés más keretben értelmes
lehet. Ugyanis noha a számítógép valóban csak véletlenül hibázik is,
ez a véletlen fizikailag valószínűleg kauzálisan határozott, azaz
szükségszerű volt.

Mindezen esetekben tehát arról a szempontról van szó, ahogyan a

dolgot tekintjük, és ha a lelki folyamatokról kibernetikai modellt
akarunk készíteni, itt is felvetődik a kérdés, milyen szempont szerint
modellezi a modell a valóságot. Megfogalmaztam egy kérdést, most
megpróbálok válaszolni is reá. Válaszom természetesen nem olyan
valakinek a válasza, aki a dolgok tudója, hanem olyané, aki azt
mondja el, hogyan szeretné megfogalmazni a következő kérdéseket.
A személyes véleményem az, hogy célszerű a kibernetikai
vizsgálatokat minél jobban elősegíteni. Legyünk készek elhinni, hogy
amit lélekként ismerünk, annak az eredete, másik aspektusa vagy
korrelátuma - nevezzék a dolgot úgy, ahogyan az Önöknek tetsző
filozófia elnevezi - olyan folyamatokban van, amelyek az agyban
vagy a testben máshol folynak le. Ezek a folyamatok fizikai
törvényekkel írhatók le, és ezek a törvényszerűségek az alapjai
azoknak a struktúráknak, amelyeket a lélekben találunk. Szerintem
ez a megfelelő nyelvezet mindarra, amit a lélektanban is mindig
kauzálisnak kell gondolnunk - a megfelelő nyelvezetet
természetesen a dolog hipotetikus voltának a fenntartása mellett
értve. Nem állítom, hogy ez a tudásunk már biztos, csak azt
mondom, hogy rendkívül gyümölcsöző az ilyen irányú kutatás. A
törvényszerűségekben megnyilvánuló lelki struktúrák végső soron
nyilván alapulhatnak olyan törvényszerűségeken, amelyek a testi
dolgok törvényszerűségeinek az alakjában fejezhetők ki. Ám ezzel
nem értem a probléma végére, hanem bizonyos értelemben csak a
kezdetén vagyok, mert mit jelentenek a testi dolgok, mi is az anyag,
mi az emberi test, mik a természeti törvények?

Ezzel a kérdéssel azonban elhagyom a praktizáló pszichológus

munkaterületét, és belépek a praktizáló fizikus munka területére,
vagyis arra a munkaterületre, amelyet magam is tanultam. Ezen a
területen sokkal jobban tudom, milyen nehezek ezek a kérdések,
mint bármely más területen. De éppen ez az, amiről beszéltem, a
látóhatáron kirajzolódó masszívumokat akarom tárgyalni, az egész
vidékről akarok beszélni, és nemcsak arról az egyetlen völgyről,
amelyet Önök joggal művelnek, hiszen termékeny a talaja. Mit jelent
tehát a redukció arra, amit a szomatikus (testi jellegű) leírás is
megenged? Ha ma megkérdeznek egy fizikust, mi az anyag, így
válaszol: „Nos, az atomok, ez tehát itt anyag (a beszélő
megkopogtatja az asztalt), a levegő is anyag, a fejem, az agyam is
anyag, a csillagok is anyag, ez mind anyag.” Mármost ez a
definiálásnak az a módja, amelyet már Szókratész is megtiltott
beszélgető partnereinek. Azt mondta, példák felsorolása nem
definíció. Mi tehát a közös a példákban? Mennyiben anyagok ezek,
és mit értünk azon, amikor anyagnak nevezzük? Nem térek ki az
anyag elnevezés nagyon érdekes és bonyolult történetére, mert ez a
filozófiatörténet mélységeibe vezetne minket. Csupán azt szeretném
megfogalmazni, mit mondana egy mai fizikus, egy mai atomfizikus:
az anyagra vonatkozóan megadott példákban az a közös, hogy az
úgynevezett atomokból áll mindegyikük. Tehát: az anyag, az atomok,
vagy azok az erőterek amelyek alakjában az atomok megjelennek.
Vagyis nincsen szó térbeli kiterjedésről, nincsen szó apró
biliárdgolyókról, az anyag ezeknél sokkal absztraktabb. És ha ekkor
megkérdezik, hogyan is fogjuk meg az anyagot, a válasz: a
természeti törvényekben. Az anyag tehát az, amely eleget tesz a
természettörvényeknek. A régebbi, hagyományosan
materializmusnak nevezett gondolkodás-módban a
természettörvények csupán azok a szabályok, amelyeknek az anyag
eleget tesz, az anyag az érthető és a természettörvény az utólag
bevezetett valami. Ma viszont az a helyzet, hogy az anyagot már
nem is lehet másképpen definiálni, mint azt a valamit, amely eleget
tesz a természettörvényeknek. Ámde mik a természettörvények?
Ezzel kapcsolatban szeretném megfogalmazni egy sejtésemet,
amelyről remélem, hogy húsz év alatt ellenőrizni, azaz megerősíteni
vagy megcáfolni lehet. Sejtésem igazi megalapozására itt nem
térhetek ki. Megfogalmazásáért egyszerűen vállalnom kell a
felelősséget. Az a véleményem, hogy a fizika fejlődése folyamán
végső soron az összes fizikai elmélet egyetlenegyre lesz
redukálható, hogy végső soron egyetlen fizika létezik, nincsen
többféle fizikai elmélet. Úgy vélem, ez az egyetlen fizika olyan
kielégítően, olyan adekvát módon írja majd le azt is, amit ma
anyagnak hívunk, hogy az alaptörvények tekintetében további
kutatásra talán nem lesz szükség - hasonlóan ahhoz, ahogyan a
napfogyatkozásokat a newtoni mechanika alapján előre megjósoljuk,
amely mechanikán Newton, vagy legkésőbb Euler óta semmi sem
változott. E fundamentális fizika felé igyekszik haladni ma például
Heisenberg is, és errefelé törekedett Einstein is, ma már egy kissé
elavult, de akkoriban nagyon jelentős módon. Az a véleményem
továbbá, hogy az egységes fizika lesz a megkülönböztethető és az
időben változatlan objektumok egyetlen ellentmondásmentes
elmélete. Mint mondottam, ezért az állításért viselnem kell a
felelősséget, megindokolni most nem tudom. A gondolatot itt csak
azért említem meg, mert ha igaznak bizonyulna, kifejezné azt a
tényt, hogy ha egyáltalában van valami, amit másoktól
megkülönböztethető és az időben változatlanul maradó objektumnak
nevezhetünk, az engedelmeskedik a fizika törvényeinek. Ez tehát
érvényes az olyan lelki folyamatokra is, amelyek ilyen módon
leírhatók. És ha ez igaznak bizonyulna, az sem volna meglepő, hogy
kibernetikai modelleket is tudunk készíteni. Hiszen a modellek ekkor
nem volnának mások, mint azoknak a feltételeknek a
következményei, amelyeknek az elmondott módon leírható
objektumok eleget kell hogy tegyenek, egyszerűen azért, mert ezen
a módon leírhatók. Ekkor tehát azt mondhatnánk, hogy a lelki
jelenségek fizikalizálhatósága tulajdonképpen nem más, mint a
tudományos leírhatóság. Ezt itt tiszta hipotézisként jelentem ki tehát,
itt magunk között vagyunk. Azt szeretném így kifejezni, hogy
szerintem a pszichoszomatikus kapcsolatok problémája talán
valóban megoldható. Nem vagyok abban biztos, hogy helyes, sőt
határozottan az az érzésem, hogy helytelen e ponton agnosztikus
álláspontra helyezkedni, és azt mondani, hogy ezt sohasem fogjuk
megtudni, és ezt valahogyan le kell írni. Igenis úgy vélem, hogy
nagyon jól megtudhatjuk, és lehet, hogy ez a megoldás. De ha ez a
megoldás, akkor látjuk e leírási lehetőség határait is. Ugyanis ma
még nyitott kérdés, hogy biztosak lehetünk-e abban, amit mi lelki
jelenségeknek nevezünk, végső valóságában leírható-e az időben
változatlan és másoktól megkülönböztethető objektumokkal. A
látóhatár utolsó masszívumaként itt megemlítem, hogy az
együttesen veendő lélektan és fizika nyilvánvalóan ezen a helyen
határos azzal, amit történetileg filozófiának nevezünk, és
nevezetesen azzal is, amit vallásnak nevezünk. Hiszen a vallásban
mindig is olyan dolgokról van szó, amelyek nem kézzelfoghatók,
vagyis nem írhatók le olyan objektumokkal, amelyek általunk
egymástól megkülönböztethetők, és nem írhatók le az időben
változatlan és általunk felismerhető objektumokkal. Ez nem olyasmi,
ami fölött a fenti pedáns formula szerint értelmileg uralkodni lehet. A
vallásban mindig az ilyen vagy olyan valóságról van szó, ám olyan
valóságról, amelyen nem uralkodunk, hanem amely minket
meghatároz, maga szabja meg annak a feltételét, hogy valamit le
tudunk-e változatlanul önmagukkal azonos és egymástól
megkülönböztethető objektumokkal írni. Szerintem tehát egyáltalán
nem véletlen, hanem a lelki jelenségek komolyan vételéből
szükségszerűen következik, hogy a mélylélektan fejlődésében, és
nevezetesen C. G. Jung iskolájában láthatóvá és tudatossá vált a
szomszédság a vallás nagy hagyományos képeivel és a klasszikus
fizika nagy hagyományos gondolataival. Azt hiszem, itt egy pillanatra
előtűnik a felhők mögött rejtőző igazi masszívum. Ezáltal
természetesen felvetődik egy olyan kérdés is, amelyre nem
válaszolhatunk úgy, hogy a masszívum iránt hagyományos
álláspontot foglalunk el, nem mondhatjuk, hogy jól tudjuk, mi a
vallás, a vallás ez és ez a felekezet, amelyhez tartozom, a vallás ez
és ez a teológiai, iskola, amelytől tudásomat nyertem. Ez
egyáltalában nem volna a jelenségekre vetett pillantás, hanem ismét
csak arra az alakra tekintenénk rá, amelyben a jelenségek
megjelentek addig, amíg meg nem láttuk az összefüggésüket azzal,
amiről most beszélünk. Új feladat áll előttünk. Az a feladat, hogy
kifejlesszük magunkban ezzel a nagy és centrális masszívummal
való kapcsolat eddig még nem bírt tudatát. Engem nagyon
meglepett, hogy C. G. Jung használja például az archetípus szót.
Ugyanis ezt a szót nem ő találta ki, de pontosan meg tudjuk
mondani, honnan vette: Platón filozófiájából. Platón filozófiájában az
archetípus az egyik megnevezése annak, amit Platón a
tulajdonképpeni valóságnak nevez, amelyből minden más
megmagyarázható. Vagy pedig, hogy egy másik, ritkábban
használatos fogalmat említsek (amellyel kapcsolatban hajlandó
vagyok hosszú vitába belemenni): a platóni idea, ha a platóni
filozófiát teljes szigorúságában végiggondoljuk, egyszerűen annak
az egyetlen valaminek a neve, amit meg lehet érteni. Amit meg lehet
érteni, az mind idea. Íme egy példa: amikor ma
természettudománnyal foglalkozunk, a természettörvény az
egyetlen, amit meg tudunk érteni, vagyis a természettörvény
képviseli a természetben azt, amit Platón ideának nevez.
Arisztotelész Platón elleni polémiája óta - ez a polémia egyébként a
mélylélektan nélkül nem érthető - Platónra ráfogták, hogy az ideákra
úgynevezett hiposztázist alkalmazott, vagyis az ideákból dolgokat
csinált, mintha az asztal ideája, minden asztal mintája, az ideák
égboltján lebegő asztal volna. Az történt, hogy Platón ironikus
megjegyzéseit szó szerint értelmezték. Platón mosolyogva nézett
volna azokra, akik iróniáját itt nem vették észre, nevezetesen nem
vették figyelembe figyelmeztetéseit, hogy ideatanának legfőbb
félreértése éppen az, hogy dolgokat csinálnak az ideákból. Hogy
Platón valójában mit értett ideán, külön felolvasás tárgya lehetne, itt
nem térhetek ki rá. Arra azonban rámutathatok, hogy Jung, amikor a
lelki jelenségekben gyökerező archetípusokról beszél, nem valami jó
platonikus ugyan, azonban jobb platonikus azoknál, akik Platónt
hiposztázissal vádolják. Pontosan azt látta meg, ami Platón számára
olyan fontos volt, hogy az ideák hatalmak, mégpedig olyan hatalmak,
amelyek nélkül egyáltalában semmit sem érthetünk meg, amelyek
által érthetünk meg egyáltalában valamit; de amelyek által nem úgy
érthetünk meg valamit, hogy hatalmunkba kerítjük őket, hiszen arra
képtelenek is vagyunk, hanem úgy, hogy adekvát módon megnyílunk
előttük. Hiszen a tudomány maga is archetípusokon alapszik. A
modern újkori tudományban az uralkodó archetípusok azok,
amelyeket Platón matematikai archetípusoknak nevez. A
matematika a platóni filozófiában nagyon fontos szerepet játszik
ugyan, de nem uralkodó szerepet.

Aki nem tanult geometriát, nem szabad ide belépnie - írta ki Platón
az akadémiára, és ez még ma is igaz, még a mai tudomány által
képviselt valóság világára is érvényes. Geometria helyett ma
absztrakt matematikáról beszélünk, a lényeg azonban ugyanaz. De
amik a matematikában számunkra eleve adottak, az egymástól
különböző és az időben változatlan objektumok megkülönböztetési
lehetőségeinek a feltételei, semmi esetre sem jelentik a platóni idea
teljességét, legalábbis nem azért, amit Platón ideának nevez. Az
idea ennél jóval több, és szerintem ebbe a többletbe pillantott be
Jung, még ha csak két felhőrongy között pillantotta is meg a
körvonalakat. Ezen a helyen többet nem is kérek. Mindezeket csak
azért mondtam el, hogy rámutassak, olyan kérdésekről van szó,
amelyeket vizsgálnunk kell. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a
kérdéseket gyümölcsözően tudjuk vizsgálni, ha az ezeken dolgozó
fők - ha szabad Uhland egy mondatát variálnom - nincsenek
megkenve egy nagy csepp mélylélektani olajjal. Engedjék meg, hogy
előadásomat ezzel a költői hasonlattal fejezzem be.

ANYAG ÉS TUDAT

Az eddigi fejtegetések elegendők a jelenlegi kvantumelmélet

értelmezéséhez. A klasszikus mérőműszerekre való visszatérés
lehetővé teszi, hogy eltekintsünk az emberi tudatra való kifejezett
hivatkozástól. Persze a visszatérés megalapozásában éppen a
tudás feltételeire, vagyis a tudatra való hivatkozás a döntő. Jogos
kérdés tehát, hogy a mérőműszerek és a tudat között valójában mi a
kapcsolat. Ez a kérdés túllépi a fizikának nevezett szaktudomány
határait. Amit róla a következőkben mondok, részben hipotézisekből
áll. Ezek véleményem szerint nyugodtan lehetnek tévesek anélkül,
hogy ezáltal a kvantumelmélet eddig kifejtett értelmezésének
tévesnek kellene lennie.

Ha tudatában maradunk annak, hogy a következőkben a ,,-ban” rag

hasonlati szerepet játszik, első közelítésként talán két kérdést
fogalmazhatunk meg:

1. Milyen az anyag a tudatban?

2. Milyen a tudat az anyagban?

Itt már feltételezzük, hogy az anyag a tudatban van, és fordítva. A
következőket úgy is tekinthetjük, mint a ,,-ban” és „van” értelmének a
kifejtését.

„Anyag” jelentse itt a fizika minden objektumának a gyűjtőnevét, a

jelenlegi feltételezés szerint tehát mindazokét, amelyekre érvényes a
kvantumelmélet. „Az anyag a tudatban van” mondat jelentése:
tudunk az anyagról. Röviden úgy fogalmazhatjuk, hogy lemondunk
arról a tanról, amely az anyagot tudatunk tartalmával egyenlőnek
feltételezi (megjegyzem, hogy ezt a tant nem annyira „tévesnek”,
hanem inkább értelmetlen szózagyvaléknak tartom, hasonló az eset,
mint a relatív és abszolút kétely összetévesztésénél). (Hivatkozás, a
szkepticizmus tárgyalására. Minden szándékolt felismerésben
értelmesen kételkedhetünk, amennyiben más, kétségbe nem vont
felismeréseket ellenőrzésül bevonunk. Azonban nem kételkedhetünk
egyidejűleg minden szándékolt felismerésben úgy, hogy tovább
élünk. Minden tudott tényállásnál reflektálhatunk arra, hogy az tudott.
A reflexió egyebek között azt a tényt is tudatba emeli, hogy a tudott
tényállás éppen tudott, és számomra csak tudásban ismeretes. Ez
tehát lehetővé teszi a kételkedést abban, hogy egyáltalában létezik-
e, vagy csak a „tudatban” létezik-e, vagyis hogy valójában nem
tudott, hanem elképzelt dologról van-e szó. Ezt a kételyt a reflexió
más, nem kétes tényállásokkal ellenőrizheti. Az ellenőrző reflexió
időbeli, mindig véges folyamat. Általában előre feltételezi azt, amit
konkrétan kételkedve ellenőriz. Ez az „általában feltételezés” része a
továbbélésnek.) Tudni annyit jelent, mint egy tényállást tudni. Ha
tudom, hogy a házam előtt áll egy almafa, akkor a házam előtt
valóban áll egy almafa, és én tudom ezt. A kérdés csupán a
következő: „hogyan” tudjuk az anyagot?

A méréselméletben az anyagról való tudásnak két alapvető módja

fordul elő: tudás a jelenség adott volta folytán és tudás következtetés
útján. Hogy az almán van egy barna folt, azt látom. Ezt nevezem a
jelenség adott voltának. Hogy az almában kukac van, arra a barna
foltból és az almára és kukacokra vonatkozó ismereteim alapján
következtetek. A méréselmélet szerint a kétféle tudás közti
határvonal némileg önkényesen van meghúzva. Ha
következtetéseim nagyon jól megalapozottak, a következtetett
dolgokat is jelenség szerint adottnak nevezzük, „látom”, hogy az
almában kukac van. Ha nagyon szkeptikus vagyok, a jelenség
szerint adott dolgokat is kielemzem, hogy vannak-e benne „igazi”
jelenségek, és nincsenek-e benne „tudattalan következtetések”: jól
látom-e, hogy ez a zöld és barna összevisszaság előttem almafa, és
az „alma” vajon nem egy darab szappan-e. A jelenségek és a
következtetések közti kapcsolat azonban megmarad, függetlenül
attól, hogy hol keressük azt. Az általam elfogadott jelenségek nélkül
nem tudnék semmit az anyagról, és következtetések nélkül a
fizikában sem megy semmi.

Bohr visszatérése a klasszikus fogalmakra e megkülönböztetés

értelmében visszatérés a jelenségek leírásának egyértelmű
megfogalmazására. Ebben az értelemben egyáltalában nem volna
következetes cselekedet, ha a méréselméletet úgy folytatnánk, hogy
a klasszikus mérőműszerhez, például a fényképezőlemezes
mikroszkóphoz további „mérőműszerként” az emberi szemet, a
látóideget és az agy látóközpontját csatlakoztatnánk. A mikroszkópot
és a fényképezőlemezt látjuk, ezek jelenség szerint adottak
számunkra. A szemünket általában nem látjuk (hiszen amikor az
anyagot tanulmányozzuk, nem a tükörbe, hanem az anyagra
nézünk). A szem éppen azért a tudás szerve, mert nem a tudás
tárgya. A látóideg és az agyi látóközpont létezését egyáltalában nem
észleljük, létezését csak a fiziológia alapján tudjuk. Hogy azután a
látóközpont ingeréből hogyan lesz látási élmény, azt még a
fiziológusok sem tudják. Mindezek tehát nem jelenségek. Bohrnak
tökéletesen igaza van: az anyag a tudatba éppen térben és időben,
és a klasszikus fizika kauzális törvényszerűségeinek az uralma alatt
lép be. Ha le akarom írni, hogy milyen az anyag a tudatban, nem
szükséges a törvényekkel összekapcsolt érzékietek mögé mennünk.
Ha erről többet akarunk tudni, elemezzük az adottat adottsága
szerint, ahogyan azt Platón és Arisztotelész, ahogyan Kant és
századunk fenomenológiája tette.

Ámde a fiziológiához való visszatérés, aminek fenomenológiailag

semmi haszna sincsen, mégis nagyon hasznos a második kérdés
szempontjából: milyen a tudat az anyagban? Senki sem kételkedik
abban, hogy amikor egy fényképezőlemezt nézünk, testünkben
számos anyagi folyamat zajlik le: sugártörés a szemben, fotokémiai
átalakulások az ideghártyában, ingervezetés az afferens és még
inkább az efferens idegekben (afferens = bevezető, efferens =
kivezető), és bonyolult folyamatok az agyban, amelyekről még
keveset tudunk. Indokolt kérdés, hogyan függenek ezek össze a
sokkal jobban ismert tudatjelenségekkel.

Ezt a kérdést illetően más módszerbeli viselkedés helyénvaló, mint

az előző kérdésnél. Ott a fenomenológiáról, vagyis a jelenségek hű
észleléséről és leírásáról volt szó. Hipotézisek számára ott nincsen
hely, a fiziológiai hipotézisek a probléma elől való kitérést jelentik.
Nem arról van szó, hogy valami ismeretlent felfedezzünk, hanem
hogy pontosan tudatosítsuk magunkban, amit amúgy is tudunk. Itt
azonban olyan kapcsolatok kikutatásáról van szó, amelyek normális
tudatunk számára tökéletesen ismeretlenek. A hipotézisek felállítása
itt ugyanolyan jogos, mint bármely más pozitív tudományban.

Szeretnék itt egy hipotézist kifejteni, amely azonban nem szűkebb

értelemben vett tudományos hipotézis, mert nem a tudományon
belüli egyes kapcsolatokra, hanem a tudomány egészére vonatkozik.
A hipotézis nem is új, hanem csupán a kvantumelméletben tesz
lehetővé új, szerintem jól érthető értelmezést. A hipotézis így
fogalmazható meg:

A. Azonossági hipotézis

A tudat és az anyag ugyanannak a valóságnak két különböző

aspektusa.

Hogy itt a „valóság” szó hézagtöltő, világos. Ezen a helyen olyan

főnévnek kell lennie, amely nem ébreszt fel eleve speciális
elképzeléseket. Hogy az „aspektus” mit jelent, az majd a hipotézis
melletti érvelés során válik világossá.

A hipotézis akkor volna különösen kézenfekvő, ha a következő

hipotézis is igaz volna:
B. A fizika egyértelműsége

A tárgyak időbeli viselkedésére vonatkozóan tegyük fel, hogy csak

egyetlen ellentmondásmentes elmélet létezik. Legyen ennek a neve:
„fizika”.

Itt az „időbeli” és „tárgy” (objektum) szavakat az eddigiekben tárgyalt

értelemben kell venni. A kvantumelmélet felépítéséhez szükséges
posztulátumokhoz fűzött megjegyzéseknek végig az volt az
értelmük, hogy a posztulátumok nem fogalmaznak meg sokkal
többet, mint a tárgyak törvényszerű viselkedése
ellentmondásmentes elméletének a feltételeit. Ezért talán
megengedett egy harmadik hipotézis felállítása is:

C. A kvantumelmélet rangja

A kvantumelmélet máris jó közelítése a fizika azon részének, amely

nem bizonyos tárgyak létezésével, hanem tetszés szerinti
objektumok viselkedésével foglalkozik.

Az itt használt tárgy- vagy másképpen objektum-fogalmat

magyarázza részletesebben a következő pont:

D. Objektum és alternatíva

Minden objektumot egy sorozat időtől független alternatíva jellemez,

és mindannak, ami így jellemezhető, objektum a neve.

Ez a mondat a következő kettős értelemben értendő:

D'. Objektumok fogalmi jellemzése

A fogalmat, amely alá az objektum tartozik, az őt jellemző

alternatívák fogalmi definíciója rögzíti.

D”. Objektumok egyedi jellemzése

Az egyes objektumokat az őket jellemző alternatíva egyedileg

felismerhető rögzítése határozza meg.
Itt feltételezzük, hogy az alternatívák fogalmilag, vagyis belső
struktúrájuk szerint (a válaszok száma, matematikai állapottérhez
való tartozás stb.), valamint a válaszok jelentése szerint (beszédbeli
megfogalmazhatóság stb.), továbbá egyedileg (most és itt ezt
mérem) jellemezhetők és felismerhetők. Hogy ez hogyan történik és
mi tartozik hozzá, a fenomenológiához intézett kérdés. Itt csak azt
feltételezzük, hogy ez lehetséges. Ilyen értelemben előre
feltételezzük, hogy egyáltalában létezik tudás. Az a betoldás, hogy
mindaz objektumnak nevezendő, amely időáthidaló (nem időtlen)
alternatívákkal jellemezhető, a kvantumelmélet felépítése alapján
érthető rögzítése a beszédhasználatnak.

Most még egy, később revideálható hipotézist fogalmazunk meg:

E. A tudat fogalmi megragadhatósága

A tudatban végbemenő folyamatok időáthidaló alternatívákkal

leírhatók.

Ha mindezt elfogadjuk, akkor a tudat objektumokból áll, és a B pont

szerint eleget tesz a fizikának, sőt a C pont szerint jó közelítésben a
kvantumelméletnek is. Nos, az embernek van valamije, ami a mai
feltevések szerint messzemenően, sőt talán pontosan eleget tesz a
kvantumelméletnek, tudniillik a teste. Ezért kézenfekvőnek látszik az
a hipotézis, hogy a tudatunk és a testünk ugyanannak a valóságnak
két aspektusa.

Ha ezt a hipotézist elfogadjuk, ez kezdetben csupán annyit jelent,

hogy programot állítottunk fel. A tudatunk és a testünk semmi esetre
sem egymást fedően azonos. Sok az olyan testi folyamat, amely
nem tudatos. Minimális a tudatunk az olyan testi folyamatokról,
amelyeket esetleg tudati aktusokkal lehetne egyenlővé tenni. Ha
például a tudati aktusok „testi aspektusa” áramvezetés az agyban,
ez azért mégsem lehet e tudati aktusok tartalma. Továbbá tisztán
pszichológiailag a tudat nagyon homályos fogalom. Ha mindazt, ami
ezen a módon folyamatosan össze van kötve a tudattal, léleknek
hívjuk, úgy esetleg elképzelhető volna a következő megfogalmazás:
A test a lélek, amennyiben érzékileg mint objektum észlelhető. Az
ilyen megfogalmazás persze hamarosan új feladatok elé állít
bennünket. A megfogalmazásban például előfordul az „érzékileg”
szó. Az érzéki észlelést fenomenológiailag ismerjük, tudjuk, hogyan
éljük át a látást, hallást, tapintást stb. Viszont az érzéki észleléshez
testi szervekre van szükség. A mi megfogalmazásunk is egymásra
vonatkoztatja ezeket, de hogyan? Talán így: A látás a szemben
végbemenő anyagi folyamat, ahogyan azt más emberek látják. Ez a
megfogalmazás már az emberek sokaságát szerepelteti.

Hipotéziseink a kibernetikának megadnák a maga igazát. A

számtalan kibernetikai feladat közül a legfontosabb volna talán az
olyan anyagi, azaz most lelki folyamatok struktúrájának a megadása,
amelyek e folyamatoknak a tudatosság minőségét biztosítják. Ez a
struktúra teljes bizonyossággal egészen más, mint izolált gondolati
láncok szimulálása, ahogyan azt ma a számítógépekkel teszik.
Ismerete szükséges volna annak megértéséhez, hogy a lelki
jelenségek hogyan individualizálódnak az egyes különálló
„énekben”.

Abbahagyom azoknak a problémáknak a felsorolását, amelyek a

„pszichofizika” így megfogalmazott tudományában felvetődnének.
Befejezésül el kell még gondolkodnunk e tudomány valószínű
határain.

„Regionális” határokat nem látok. Azaz nem látom szükségesnek

olyan tárgykörök felvételét, amelyek nem tartoznak e tudomány
körébe. Inkább az feltételezhető, hogy az ilyen tárgykörök elvileg
nem definiálhatók a fogalmi gondolkodás eszközeivel. A fizikához
állítólag nem tartozó tárgy egyértelmű jellemzése feltehetően éppen
az alternatívákkal való egyértelmű jellemezhetőség miatt azt jelenti,
hogy a kérdéses tárgy (hipotéziseink szerint) mégis a fizika körébe
tartozik. A fizika határai tehát egyúttal a fogalmi gondolkodás határai
is.

De hogy a fogalmi gondolkodásnak vannak határai, a

kvantumelmélet elemzése alapján határozottan felteendő. Minden
alapfogalomról - alternatíva, objektum, tény, dokumentum - kiderült,
hogy közelítésektől függ. Fogalmi elméletek keretében az ilyen
közelítéseket sokszor még jobb közelítésekkel hasonlíthatjuk össze.
Például olyan világban, amelyben vannak dokumentumok, tehát van
irreverzibilitás, megmondhatjuk még azt is, hogy elszigeteltként
idealizált objektumon végbemenő folyamat milyen körülmények
között írható le reverzibilisként. Azt azonban már nem tudjuk
megmondani, hogy az egész világnak (a megfigyelőt is beleértve)
reverzibilis folyamatként való leírása mit jelent. Ez senkinek sem
jelentene semmit. A fogalmi gondolkodás határait tehát csak a
fogalmi gondolkodás keretében vonhatjuk meg fogalmilag. Ez mindig
relatív körülhatárolás („ezekkel a fogalmakkal nem megy, de
amazokkal igen”). Azt azonban nem mondhatjuk, hogy nincsen
olyan, ami fogalmilag ne volna elképzelhető. Fordítva minden
fogalmi gondolkodás függ a benne fogalmilag nem elképzelt
dolgokra vonatkozó feltételezéstől. Elemzésünk tehát inkább a
következő, csupán hasonlatként értendő mondatra vezet: Abszolút
valóság az, ami fogalmilag elképzelhetetlen. Éppen ezért
megengedhetetlen a lét - de még egy fogalom létének is a -
kinyilvánítása abból, amit röviden valóságnak nevezünk, nem
kielégítő. A fizika csak a negatív teológia háttere előtt lehetséges.

AZ EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG, A JÓ ÉS ROSSZ, AZ IGAZ ÉS

HAMIS MODELLJE

Ez a cikk a kibernetikai fejtegetések magva, amennyiben ez az

egyetlen, amelyben megkísérlem tartalmilag leírni, mire képes a
kibernetika. A cikket 1967 őszén írtam. Az ösztönzést a következő
előadásom adta: ,,Nyughatatlanság, mint lelki betegség”. Ezt az
előadást Bethelben tartottam 1967-ben (megjelent a „Der
ungesicherte Friede” című kiadványban, Göttingen, 1969). Ekkor
vetődött fel bennem a kérdés, hogy a békességre való képtelenség
tekinthető-e orvosi értelemben vett betegségnek, vagy csak képletes
beszédmódról van-e szó. Az orvostudomány betegségfogalma ma
még nem eléggé világos ahhoz, hogy ezt a kérdést el lehessen
dönteni. Minthogy semmi esetre sem akartam csupán hasonlatokhoz
folyamodni, felvetődött a feladat, hogy természettudományos
betegségfogalmat kell kidolgozni. Az eredményt a jelen cikk második
fejezete tartalmazza. A társadalmi alkalmazást a negyedik
fejezetben nagyon röviden vázoljuk.

A kérdés feltevésénél azonban eleve az igazságfogalom lebegett a

szemem előtt (5. szakasz). Ezt egyszerűen feltételezzük a
tapasztalat átfogó elméletében, tehát a fizika egységének
elméletében is. Ha az ember a természet része, úgy a természetben
léteznie kell igazságnak. Az igazság a hamissággal aszimmetrikus
kapcsolatban áll. Ugyanezt mutatja az összehasonlítás az egészség
és betegség viszonyával. Másodlagos értelmezésként adódik az
összehasonlítás az eidosz platóni-arisztotelészi filozófiájával.
Szerintem erre jellemző, hogy a kibernetikai gondolkodásmód
könnyebben ráilleszthető, mint bármely más Descartes utáni
tudatfilozófia. A jelen cikkben a kibernetika értelmezésére
használom. A rokonsággal - a rokonság felismerése után - egyenlő
fontosságú a különbség az örök eidosz filozófiája és a
megfordíthatatlan idő filozófiája között, amely a haladás (3. szakasz)
fogalmához tartozik.

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a cikk éppen csak érinti a

tulajdonképpeni problémát, hogy az emberi igazság mennyiben
különbözik az állatoknak az igazságban való lététől. Ezzel
kapcsolatban tárgyalni kellene a beszédbeli tudat, a fogalomalkotás,
a reflexió, az én kibernetikáját. Mindezt lehetségesnek látom ugyan,
azonban a mai kibernetikusok többsége ezek speciális természetét
még nem vizsgálta.

A következő fejtegetésekben az embert élőlénynek, az élőlényeket

szabályozott rendszereknek és a szabályozott rendszereket
mutációval és kiválasztódással létrejötteknek tekintjük. Tehát
biológiai antropológiáról, kibernetikai biológiáról és darwinisztikus
kibernetikáról lesz szó. A fejtegetéseket modelleknek nevezzük, mert
nem tartanak igényt arra, hogy az emberről, az életről és a
szabályozott rendszerek eredetéről az igazságot mondják ki. A
modellek mögött az a sejtés áll, hogy a segítségünkkel annyit lehet
kimondani, amennyi az emberrel, az élettel és a történelemmel
kapcsolatban objektiválható. Hogy az „objektiválás” szó mit jelent, e
fejtegetések során többé nem kérdezzük. Fejtegetéseinkkel
igyekszünk rávilágítani, mit lehet elérni az objektiválással, hogy
anyagot gyűjtve, értelmesebben tudjuk megkérdezni, mi az
objektiválás, nevezetesen mennyiben tárja fel, illetve rejti el az
igazságot.

Fejtegetéseinkben a felhasznált objektiváló tudományok, vagyis az

általános biológia, a kibernetika és a kiválasztódáselmélet
alapfogalmait sem definiáljuk. Feltételezzük ezeknek a fogalmaknak
az átlagos ismeretét, hogy durva körvonalakban minél gyorsabban
meg tudjuk rajzolni, mire képesek ezek a fogalmak az olyan
antropológia esetében, amely komolyan veszi az egészséget, a jót
és az igazat és ezek ellentétes fogalmait, mint jelenségeket, és
ezeket igyekszik csatlakoztatni az objektiváló tudományokhoz. A
körvonalak kitöltéséhez igen sok aprómunkát kellene végezni,
amelynek során felmerülhetnek itt meg nem említett vagy még nem
ismeretes alapjelenségek. Ezeknél a tudományoknál tehát csak
holmi stratégia megtervezéséről van szó.
1. Az egészség

Amíg egészségesek vagyunk, nem vesszük észre, hogy

egészségesek vagyunk. Az egészség azoknak a jelenségeknek a
körébe tartozik, amelyeket azért nem veszünk észre külön
jelenségként, mert hozzátartoznak mindennapi életünkhöz. Az ilyen
jelenségeket hiányukról vesszük észre. Az egészséget
egészségként csak betegen észleljük. Hogy egészségesek lehetünk
és mennyiben lehetünk azok, abból tapasztaljuk, amikor nem
vagyunk vagy voltunk egészségesek, vagy pedig - ez nehéz - abból,
hogy más valaki nem egészséges vagy nem volt egészséges.

Az egészség nem az egyetlen állapot, amelyet éppen azért nem

veszünk észre, mert van, és csak akkor észleljük, amikor hiányzik.
Mindezt magáról a létről is elmondhatjuk. A következő
fejtegetésekben a jót és az igazat, mint létezési módokat, éppen e
tulajdonságuk felől közelítjük majd meg. A jelenség keresett
modelljét azonban talán a legkönnyebben az egészség példája
alapján készíthetjük el.

Amikor az egészséget az első pillantásra úgy kezeljük, mint amit

betegség esetében hiányolunk, akkor „valahogyan” tudjuk, mit értünk
az „egészséges” szón, pedig nem tudjuk definiálni. Az egészséges
szem és láb működőképes szerv, olyan szem, amely látni, olyan láb,
amely járni képes. A beteg szem rosszul működik - távol- vagy
rövidlátó, asztigmiás vagy homályosan látó -, vagy pedig
egyáltalában nem lát. Az egészség tehát működésre való
képességet jelent. Az egészség definiálásához tudnunk kellene, mit
jelent a működés, a funkció. A szervek minden funkciója egy
nagyobb egységet szolgál ki: az egész embert vagy állatot, sőt
esetleg csoportot, családot, fajt. De mit jelent a „kiszolgálás”? Mire
való egy szerv? A szemnek célja van: az embert szolgálja ki. Van-e
az embernek célja? Vajon a célok regressziója öncélban, a funkciók
regressziója zárt funkcióegységben végződik-e? Az emberre magára
is azt mondjuk, hogy egészséges vagy beteg. Az ember egészsége
szintén funkcióképességet jelent-e? Hol keresendő funkciójának
célja? Talán a társadalomban? Beteges korszak, egészséges
nemzet, a modern tudat szkizofréniája - képies beszéd ez, vagy az
egészség és betegség fogalma ilyen messzire terjed-e? Az
orvostudomány hajlamos arra, hogy az egészséget a normális
viselkedéssel azonosítsa. De mi a norma? Ki állapítja meg a
normát?

Vizsgáljuk meg azokat a válaszokat, amelyeket az élet-folyamatok

kibernetikai-darwini modellje tud adni ezekre a kérdésekre. Állítom,
hogy a modell a kérdésekre pontos válaszokat ad, részben a kérdés
eldöntése értelmében, részben a kérdésnek, mint értelmetlennek az
elutasítása értelmében, részben pedig azért is, mert világossá teszi,
miért állanak (ma még) rendelkezésre azok az eszközök, amelyek a
válaszadást lehetségessé teszik.

Az élő organizmusok kibernetikai modellje az élő szervezetet

szabályozott rendszernek, azaz egymásba nyúló szabályozó körök
rendszerének tekinti. A műszaki rendszerek egy-egy szabályozó
körében az ember állítja be a szabályozandó mennyiség
„alapértékét”. Ezután a szabályozó mechanizmus gondoskodik arról,
hogy a „valóságos érték” az alapértéktől legfeljebb egy bizonyos
megengedett mennyiséggel („tűrés”) különbözzék. A szabályozott
rendszerhez szükség van az összetartozó alapértékek rendszerére.
Egyelőre nem tárgyaljuk a rendszerfogalomból származó
bonyodalmakat, hanem a rendszert is megfelelően absztrakt módon
definiálandó (esetleg többdimenziós) alapértékként fogjuk fel, amely
körül a valódi érték ingadozik.

Ha a kibernetikai modellel valóságos élőlényeket akarunk ábrázolni,

kérdéses, hogyan határozandó meg az alapérték. Ez a kérdés
nyilvánvalóan megfelel annak a fentebb megfogalmazott kérdésnek,
hogy mi egy funkciónak, vagy az egész élő szervezetnek a célja. A
darwinizmus a kérdésre a következő választ adja: az alapérték a
kérdéses mennyiség optimális értéke, optimális a létért folytatott
küzdelemben való túlélés szempontjából. Versengő egyedek vagy
fajok közül az éli túl a többit, amely optimálisan van beszabályozva
(amelyeknek az alapértéke optimálisan meghatározott). Viszont
éppen a túlélésre való képesség határozza meg, hogy az alapérték
optimális-e.

Hogy elővigyázatosan járjunk el, a darwini hipotézis magyarázatát

három fokozatra osztjuk. Mind a három magyarázató igénynek
tények az alapjai, azonban fogalmilag megkülönböztethetők.

1. A versengés az egyedek és fajok között fontos kiselejtező

szerepet játszik az életfolyamatokban.

2. A versengés elegendő ahhoz, hogy megmagyarázza és

meghatározza az élőlények szabályozott rendszereinek a fajra
jellemző alapértékét.

3. A mutációk és a kiválasztódás még az élőlények új formáinak a

keletkezését is meghatározzák. Megmagyarázzák tehát az evolúció
kauzalitását.

Az 1. állítást nyilván senki sem vitathatja, még ha nem is fogadja el

az élő szervezetek kibernetikai elméletét, vagy pedig az előítéleteket
nem darwini módon akarja definiálni. A 2. állítást veszem a jelen
fejezet alapjául. Nem vizsgálom a helyességét, hanem igaznak
feltételezem, és megvizsgálom, hogy kezdeti kérdésünket, az
egészséget illetően, melyek a következményei. A 3. állítást csak a 3.
fejezetben tárgyalom.

Most a következőket állítom: A normális viselkedés, amellyel az

egészséget definiálhatjuk, éppen az, amelyet az előzőkben az élő
szervezetben levő szabályozó szerkezet alapértékének neveztünk.
Mit jelent ez?

Normálisnak lenni annyit jelent, mint valamilyen normának eleget

tenni. A normát nem az egyes egyedek magánnormájaként, hanem
az egyedek valamely osztályának közös normájaként szokás érteni.
Az emberek közti differenciálástól egyelőre eltekintünk. Tehát
például arról a normáról beszélünk, amely meghatároz egy biológiai
fajt, legyen szó mondjuk a nyári lúd normájáról. Ez a norma az,
amelyet a zoológusok leírnak, amikor „a” nyári ludat emlegetik.
Konrad Lorenz meggyőzően fejtegeti, hogy nincsen olyan empirikus
nyári lúd, amely ennek a normának tökéletesen megfelel, sőt a
norma még az empirikus nyári ludak átlagát sem adja meg. A
zoológusok nyári lúdja tulajdonképpen a nyári lúd darwini
értelmezésű platóni ideája. Leírja azt a testalkatot és viselkedést,
amelytől az empirikusan előforduló nyári lúd nem térhet el nagyon,
ha életben akar maradni és életképes utódokat akar hagyni. A nyári
lúd normája a lehetséges tulajdonságoknak az optimális életben
maradási képesség által definiált alapértéke. A következőkben az
egyszerűség kedvéért egyelőre feltételezzük, hogy az alapérték
egyértelműen meg van határozva, vagyis eltekintünk az egyenlően
jó variánsok, sőt a tökéletesítő továbbfejlődés lehetőségétől.

Mi határozza meg részleteiben a normát? Az adott környezetben

való életképesség, azaz ahogyan mondani szoktuk, a környezethez
való alkalmazkodottság. Az élőlények normája nem olyasmi, ami
elszigetelten létezik, hanem bizonyos környezethez, és ezen a
környezeten belül egy bizonyos „ökológiai fülkéhez” tartozik.
Ábrázoljuk egy élőlény összes lehetséges tulajdonságát egy
többdimenziós paraméterben, és jellemezzük „egy lehetséges
élőlény normáját” egy ilyen „paraméter-vektorral”. Ekkor az ökológiai
fülke fogalmából következik, hogy a paraméter-vektornak vannak
olyan értékei, amelyek az összes (vagy majdnem összes)
szomszédos paraméterértékhez viszonyítva optimális túlélési
képességet ábrázolnak (például olyan környezetben, amelyben
vannak hangyák, a hangyaevést lehetővé tevő paraméter-vektor). Az
ökológiai fülke a hangyapélda szerint is függ attól, hogy más
ökológiai fülkék el vannak-e foglalva, és hogyan vannak elfoglalva. A
különböző élőlények normái tehát nem függetlenek egymástól. Ha a
külső feltételeket, a többi normát és a hozzájuk tartozó fülkék
elfoglaltsági tényezőit rögzítjük, az úgynevezett konstans
környezetet kapjuk. Az egyed egészsége ekkor az optimális
alkalmazkodást jelenti az élet normájához ebben a környezetben, a
fajt definiáló fülkében.

A biológiában használatos species (= faj) elnevezés a görög eidosz

szó latin fordítása, vagyis a szó eredete a platóni-arisztotelészi
filozófiára nyúlik vissza. A norma fentebb bevezetett fogalma
tulajdonképpen a platóni idea kibernetikai modellje, mégpedig
Platón, és nem az arisztotelészi eidosz értelmében. A nyári lúd
normája nem azonos valamely empirikus nyári lúddal. A normának a
létezési módja sem olyan, hogy az empirikus nyári lúdban annak
„formájaként” fordul elő. Mindez azonban csak közelítőleg helyes, és
tulajdonképpen inkább hasonlat. Az empirikus nyári ludat inkább
arról ismerjük meg, ami benne a nyári lúd normájával közös, vagyis
hogy mekkora hányad (methexisz) van meg benne a nyári lúd
normájából. A norma tehát az összes empirikus nyári lúdon kívül
(khorisz) létezik, de éppen ezáltal válik azzá az empirikus nyári
ludakon, ami a zoológiái tudomány értelmében egyáltalában
felismerhető rajtuk (a normától való eltéréseket csak annyiban tudjuk
tudományosan leírni, amennyiben általános fogalmaink alá, vagyis
ismét valami normaféle alá esnek). A norma azonban nem csupán
bizonyos emberek szubjektív gondolata. Először is, nem pusztán az
a név az, amellyel bizonyos egyedeket osztályokban foglalunk
össze. Az összes nyári lúd osztálya empirikusan nem sorolható fel.
Éppen fordítva, valamely egyednek a kérdéses osztályhoz való
tartozását a normával való összehasonlítással állapítjuk meg.
Másodszor a norma nem valami „kiagyalt norma-elképzelés”, hanem
- amennyiben elképzelésnek tekintjük - objektív tényállás
felismerése. „Igaz elképzelés”. Amikor a normáról beszélünk,
tulajdonképpen nem a mi elképzelésünkre, hanem a benne
megfogalmazott tényállásra gondolunk. A tényállás nem egyes dolog
(nem lúd), hanem törvényszerűség jellege van (a lúd életfeltételei).

Egyébként történeti szempontból megjegyezzük, hogy ez a modell

ahhoz, amit Platón az „egyes dolgok ideáiról” gondolt, valószínűleg
olyan közel kerül, amennyire egy kiberna-tikai modell ehhez
egyáltalában közel kerülhet. Platón az ideákra példaként rendszerint
a legmagasabb rendű fogalmakat adja meg: „az egyenlőség”, „az
igazságosság”, vagy matematikai fogalmakat: „a kör”. Kevés helyen
szerepel egyes dolgok ideája, például a Rep. X-ben „az ágy”, a
„kantárzat”. Ha az utóbbi két, kétségtelenül párhuzamos szerkezetű
részt összehasonlítjuk, kiderül, hogy Platón szerint az ágy ideája
istentől származik, és a kantárzat ideája az, amit a lovas ért rajta, az
empirikus ágyak és kantárzatok pedig azok a dolgok, amelyeket a
kézművesek (asztalosok, illetve nyergesek) az ideák mintája szerint
készítenek. A helyek párhuzamosságából arra lehet következtetni,
hogy a lovas tudja, mit csinált az isten. De mit is tud az isten által
teremtett világban a lovas? Ismeri a lovaglás közbeni funkcionális
kapcsolatot a ló és az ember között, amelynek a következménye,
hogy az ember a lovat kantárzattal irányítani tudja. Hogy úgy
mondjuk, ismeri a kantár feltalálásának az ökológiai fülkéjét, amely
meghatározza a megfelelő („egészséges”) kantár normáját,
amelyhez a nyergesnek igazodnia kell. (Ezt az értelmezést Georg
Picht néhány esztendővel ezelőtt tett kijelentésének köszönhetem.)
A legmagasabb rendű ideák és az egyes dolgok e normái közti
kapcsolatot Platón művei közül csak a Timaioszban érintette.
Feltehető, hogy erre vonatkozóan volt egy hipotetikus, jobban
kidolgozott tanítása. Ez a „derivációs rendszer” matematikai
alapformákon és általuk meghatározott fizikai elemeken át halad
(platóni testek, mint kvázi-atomok). Nálunk a biológiának a fizikára
való visszavezetése, vagyis éppen a kibernetika, és a fizikának a
lehető legegyszerűbb törvényekre való visszavezetése felel meg
ennek (Heisenbergnél szimmetriák, ami Platónnal való tudatos
analógia). Persze a platóni hagyományban nehezen tisztázható, és
a mai fizikában sem gondolták végig, hogy ennek a matematizált
tudománynak mi köze van ahhoz, amit hagyományosan szellemnek
és léleknek nevezünk. Itteni fejtegetéseinkben a probléma a
modellfogalom értelmében rejtőzik. Erre cikkünk végén még
visszatérünk.2. A betegség

Az egészségre vonatkozó definíciónkban még nem tisztáztuk, mi a

betegség. A betegség jól ismert jelensége - influenza, rák, endogén
depresszió - egészen más dolog, mint valamely egyednek a
normától való eltérése. Ha a normával való pontos egyezést
egészségnek, és minden eltérést betegségnek neveznénk, úgy
egyetlen egészséges egyed sem léteznék. Ez ellent mondana a
normafogalom darwini értelmezésének, amely egyenesen
megköveteli az empirikus alakok játékát a norma körül. Ha például
mérhető mennyiség (mondjuk a testmagasság) a paraméter, úgy a
paraméter empirikus értékének a túlélés szempontjából való előnye
az optimális érték környékén valószínűleg csupán az optimális
értéktől való eltérés négyzetével lesz arányos. Röviden
megfogalmazva: az egészséges norma körüli szokásos szórás még
egyáltalában nem betegség.

A helyzet inkább olyan, mintha maguknak a betegségeknek is lenne

normájuk. Ellenkező esetben tulajdonképpen elképzelhetetlen volna
az orvostudomány. Hiszen az orvostudomány osztályozza és
felismeri a betegségeket, leírja a lefolyásukat, és a tapasztalatok
alapján specifikus gyógyszereket használ. A romantikus
gyógyászatban volt egy tan, amely szerint a betegség maga is élő
organizmus, amely törvényszerűen születik, növekszik és kimúlik. A
tézis valóságmagvát a bakteriológia tárta fel: a baktériumok (és
persze a vírusok is) valóban élő szervezetek. Ámde az olyan
betegségek is törvényszerű lefolyásúak, amelyeknek nincsen
kórokozójuk. Sőt az a helyzet, hogy pontosan definiált
tünetcsoportokat (például a rákét) nagyon különböző okok (kémiai,
radiológiai ingerek és még ismeretlen „endogén” okok) idézhetnek
elő. Itt éppen hogy nincsen szó specifikusságról, hanem a
„kórképben” az organizmus reakciója válik láthatóvá.

Ha van a betegségnek is normája, felvetődik, mi közös benne azzal

a normával, amellyel az egészséget definiáltuk, és végül is mi
különbözteti meg a két normát. Az egészség normája szabályozott
rendszer viselkedését definiálja, amelyben az önfenntartás
követelményét az alapérték fejezi ki. A betegség a szabályozott
viselkedés zavara, ennek az üzemi hibája. De nem minden zavart
nevezünk betegségnek. A zavarnak kvantitatív értelemben közepes
nagyságúnak kell lennie. Ha a zavar nagyon kicsiny, nem kelti
betegség hatását, eltűnik a statisztikai szórásban, a „zajban”. Ha
igen nagy, rögtön megállítja a szabályozási folyamatot. Ekkor nem
betegséget, hanem halált mondunk. A közepes nagyságú zavarnak
ezenkívül bizonyos időtartama is kell, hogy legyen. Csak akkor
beszélhetünk betegségről, ha az állapot nem tér vissza rögtön az
egészséges normába, de nem megy át azonnal a halálba sem. A
betegségnek tehát kell, hogy legyen bizonyos fokú önfenntartása.
Olyan tehát a helyzet, mintha a betegségnek is volna szabályozó
rendszere, amellyel önmagát fenntartja. A betegség az élő
szervezetnek nevezett nagyobb szabályozó rendszeren belüli
parazita szabályozó rendszer.

Kibernetikai szempontból bonyolult szabályozó rendszerek komoly

zavarása esetében szintén parazita szabályzó rendszerek létrejöttét
várhatjuk el. Minden kellően bonyolult szabályozó kör változóan
viselkedik, ha a valódi értéket az alapértékhez képest erőszakosan
megváltoztatják. Az alapérték kellő közelségében, amennyiben a
szabályozó rendszer egyáltalában működőképes, az alapérték felé
visszaszabályoz. Az alapértékhez való visszatérés történhet
(többnyire csillapított) rezgésekkel vagy aszimptotikus módon. Ezt a
tartományt az egészség tűrési tartományának nevezhetjük. Az
alapérték ebben a tartományban a stabilis egyensúlyi pont. A
tartomány határa a labilis egyensúlyi pont lesz. Ha ezen a határon
kívül van olyan érték, amely szintén stabilis egyensúlyhoz tartozik, a
szabályozó kör kellő nagyságú kitérés esetében e „hamis alapérték”
körül ingadozhat, vagy ebben a pontban nyugalomba kerülhet. De
ha az „igazi alapértékhez” az élő organizmus egészének túlélési
előnye fűződik, úgy a hamis alapérték bekövetkezése károsítja, vagy
gyengíti az organizmust. A hamis alapérték tehát stabilizálódó
betegséget jelent. A legegyszerűbb esetben ez a betegség normája.
A hamis alapértéknek azonban másodlagos következménye más
szabályozott jellemzők valódi értékének a megváltoztatása lesz.
Bekövetkezik tehát a „kórlefolyás”, amely azzal végződik, hogy az
egész élő organizmus visszatér az egészséges normára, vagy
meghal, vagy a beteg norma stabilizálódik, létrejön tehát a
„nyomorékká válás”, a „krónikus betegség” vagy legalábbis a „heg”.

Összefoglalva: bonyolult szabályozó rendszer nem-halálos zavarai

parazita szabályozó rendszerek alakjában jelentkeznek. Másképpen
megfogalmazva: nagy rendezettségű rendszer a zavarokra is csak
rendezetten reagál, feltéve hogy egyáltalában képes még reagálni.
Az abszolút rendezetlenség tapasztalására nincsen lehetőség. Ilyen
értelemben a betegség az egészség lehetőségének szükségszerű
következménye. A betegséget hamis egészségként lehetne
definiálni. A „hamis” fogalom darwini értelemben a túlélési képesség
csökkenését, tehát az alkalmazkodás romlását jelenti. Platóni módon
megfogalmazva: az ideák által meghatározott világban a rossz is
csak idea formájában ölthet alakot.

3. A haladás

A szabályozásokat eddig csak az önfenntartás feladata

szempontjából vizsgáltuk. Térjünk most rá a darwinizmus harmadik
igényére, vagyis hogy megmagyarázza azon szabályozó-rendszerek
létrejöttét, amelyeket élőlényeknek nevezünk. Ez az igény
empirikusan nehezen bizonyítható és nehezen cáfolható. A
biológiában ma heurisztikus elvként használják. Ismét nem az
indokoltságát tárgyaljuk, hanem igaznak feltételezzük, és ennek a
következményeit vizsgáljuk.

E felfogás szerint szigorúan véve nem létezik az élő organizmusok

összességének a stabilitása, és következésképpen a fajok sem
abszolút stabilisak. Állandó „kiválasztódási nyomás” hat olyan fajok
keletkezése irányában, amelyek a létért való küzdelemben
sikeresebben megállják a helyüket. Ezenkívül egyes fajok
fejlődésének az a következménye, hogy megváltoznak más fajok
ökológiai fülkéi. A nagyon bonyolult szabályozó rendszerek
tekintetében valóban alig várható, hogy vannak bennük abszolút
stabilis paraméter-kombinációk. (A paraméterek véges száma
esetében bizonyára létezik optimális kombináció. Azonban a szerves
életben a lehetséges paraméterek száma legalábbis „gyakorlatilag
végtelen”, vagyis az élet eddigi története túlságosan rövid volt
ahhoz, hogy az esetleges optimumot elérje.) A kvantitatív
kiválasztódáselmélet szempontjából lényeges fogalmakat: a
mutációs lépés véges voltát, a recesszív jellemzők tárolását, az
izolációt, a környezetváltozást, itt nem tárgyaljuk. Annyi biztos, hogy
a jobb túlélési eshetőségeket biztosító haladás puszta lehetősége
azt eredményezi, hogy a puszta megmaradásra irányuló normák
szisztematikusan életlenné válnak. A környezeti feltételek
megváltozása vagy a normától való más eltéréssel kapcsolatos
puszta egybeesés következtében előfordulhat, hogy egy „beteg
norma” egyszerre „haladó normává” válik. Az emberi láb a fán élő
majmok számára betegség volna, viszont a talajon járó élőlények
számára az egyenes járás lehetőségét jelenti, annak minden
előnyével együtt. Így teszi a haladás bizonyos mértékben relatívvá
az egészség és betegség közti különbséget.

Az olyan élőlényeknél, mint az ember, aki tárolni tudja tapasztalatait,

a haladás forradalmian felgyorsul. („Az ember feltalálta a szerzett
tulajdonságok átörökítését”.) Ekkor az egészség és betegség közti
megkülönböztetés forradalmian relatívvá válik, anélkül hogy a
megkülönböztetés eltűnnék. Maradjunk egyelőre a biológia körében,
és vessük fel a kérdést, létezik-e olyasmi, mint a haladás normája.

Ezzel kapcsolatban elvi nehézség merül fel. Szabályozás alapértéke

a szokványos értelemben definíció szerint mindig „konzervatív”. A
norma az, amihez a szabályozott rendszernek mindig vissza kell
térnie. Az „új norma” új konzervativizmus forradalmi bevezetése,
mondjuk egy stabilis fajnak másik stabilis fajba való átmenete.
Kibernetikailag ez többé-kevésbé még érthető. Persze már ebben is
felfedezhető az egyértelműség hiánya. Előfordulhat például, hogy
egy faj több különböző fajra hasad, amelyek különbözőképpen
specializálódnak, mint egykor a Galápagos-szigeteken a Darwin-
pintyek. Felületi hasonlattal élve: nyeregből vagy csúcsról több
különböző völgybe vezethetnek az utak. A norma egyértelműsége
tehát elesik, „etikailag” (az illető faj iránti jóakarat etikája értelmében)
sem követelhető meg, mert éppen a specializáló sokalakúság lehet
előnyös.

Még nehezebb egyáltalában definiálni a haladás normáját, ha nem

ismerjük a „jövő normákat”. Ennek ellenére talán van lehetőség
fontos fejtegetésekre. Ha a kiválasztódás szempontjából előnnyel
bíró élő szervezetek tulajdonságait csoportosítjuk, három csoportot
különböztethetünk meg. A tulajdonságok következők valamelyikének
hasznosak:

a) az egyén fennmaradásának,

b) a faj fennmaradásának,
c) a faj megváltozásának.

Eddig csak az a) és b) pontot tárgyaltuk. A haladás normája úgy

értelmezhető, mint azoknak a tulajdonságoknak a kérdése, amelyek
a fajnak a nagyobb életképesség irányába való megváltozása
szempontjából előnyösek.

Persze kérdés, hogy a mutációk vak játékában lehetséges-e ilyesmi.

A mutációs arány növekedése káros is lehet. A meglevő fajok
többsége a maga ökológiai fülkéjében stabilizálódott. De legalább
olyankor előnyös lehet sok mutáció gyors kipróbálása, amikor
megváltozik a környezet. Azok a fajok, amelyek erre képesek,
kiválasztódási szempontból előnyben vannak a „lassabban
próbálkozó” fajokkal szemben. Szeretnék legalább egy olyan
egyszerű tulajdonságot megemlíteni, amelynek ez lehet a hatása: az
egyedek rövid élettartama. Egyszer már felvetettem azt a kérdést,
hogy ez-e az oka az öregedésnek és a természetes halálnak.

Ugyanis nem magától értetődő, hogy az élő szervezetek

úgynevezett természetes halállal pusztulhatnak el. Biológiailag ez
nem látszik szükségesnek. Egy faj növekedését az ellenségei, az
éhség és a betegség mindig kordában tudja tartani. Az esetek
többségében ezek a tényezők is a döntők: ha minden nyuszi
végelgyengülésben múlna ki, a világ egyhamar tele volna nyuszikkal.
A természetes halál fizikailag sem szükségszerű, mondjuk a
szervezet „elkopása” értelmében. Az élő szervezetek anyaga az élet
során amúgy is messzemenően cserélődik, és a szabályozásoknak
nem kell feltétlenül megöregedniük. Ha az élőlények regenerálódási
képességének van természet adta határa, miért van az, hogy ez a
kérésznél egy nap, az embernél 80 év, az állandóan osztódó
egysejtűeknél pedig megállapíthatatlan? Hiszen az öregedés
folyamata szigorú törvényszerűségnek, normának engedelmeskedik.
Gondoljunk csak az öregkori távollátóságra és a klimaxra. Ezeket a
törvényszerűségeket aligha lehet másként magyarázni, mint hogy
létezik olyan szabályozás, amely kikényszeríti az öregedést és végül
az egyed halálát. Minthogy azonban ezek a folyamatok kivétel nélkül
minden magasabb rendű állatnál bekövetkeznek, az illető faj
egészségének a részeként kellene őket megmagyaráznunk, még ha
az egyed szempontjából betegségként hatnak is. Az elpusztuló
egyedek ugyanis helyet csinálnak ugyanazon faj újabb egyedei
számára. A rövid életű fajok tehát ugyanazon idő alatt, ha a többi
körülmény változatlan, több mutánst hoznak létre, mint a hosszabb
életű fajok. A rövid életű fajoknak tehát több eshetőségük van arra,
hogy gyorsabban fejlődjenek tovább, mint a hosszú
élettartamúaknak. A hosszú életű fajok ennek következtében lassan
kipusztulnak. Vagyis a rövidéletűség javára kiválasztódási nyomás
érvényesül, vagyis ez azt a legrövidebb élettartamot részesíti
előnyben, amely a faj növekedési ütemével és ivadékgondozásának
a tartamával még összeegyeztethető.

A fentiekhez lazán kapcsolódik egy megjegyzés a fejlődés

időskálájának a becslésére vonatkozóan. Többen megpróbálták
megbecsülni, hogy véletlen mutációk és ezt követő kiválasztódás
alapján egyes fajok vagy szervek (például a gerincesek szeme)
mennyi idő alatt fejlődtek ki. Amikor megpróbálták a szükséges
lépéseket pontosan becsülni, sok esetben olyan időléptékre jutottak,
amely messze túllépi a Földön rendelkezésre állott 5 milliárd
esztendőt. Egyesek ebből arra következtettek, hogy a darwinizmus
nem alkalmas a fajfejlődés megmagyarázására. Ehhez elvileg a
következő megjegyzést fűzhetjük: Megpróbálhatjuk, hogy
összehasonlítsuk az összes evolúciós útvonalat, amely a rögzített A
állapotból a szintén rögzítetten megadott B végállapotba vezethet
(például a szem nélküli élőlényektől a gerincesek szemével ellátott
élőlényekig). Ha a birtokunkban volna az összes elképzelhető
útvonal teljes jegyzéke, akkor az összes útvonal mellé odaírhatnánk
azt az időtartamot is, amelyre a kérdéses útvonalon statisztikai
becslés szerint szükség volna. Az időtartamok útvonalanként nagyon
változók lehetnek (tíz több hatványával különbözhetnek), mert a
becslésekben gyakran szerepelnek kis valószínűségek szorzatai. A
becsült időtartam egyenlő a kérdéses útvonal összes folyamatához
tartozó időtartam várható értékével. Az élő szervezetek történetében
valóban megvalósult útvonal bizonyára a legrövidebb tartamú lesz.
Ha ugyanis az útvonal mentén létrejönnek a szemmel bíró élőlények,
azok fölényben lesznek szemmel nem bíró versenytársaik fölött, és
azokat kiirtják. Ha mármost nem jut eszünkbe a történeti fejlődés
minden útja, és főként az igazi út, akkor az egyes útvonalakhoz
kiszámított minden időlépték túl hosszú lesz (feltehetően tíz
magasabb hatványaszor akkora). Fejtegetésünk elsősorban azt
bizonyítja, hogy ilyen becslésekkel milyen nehéz a darwinizmust
megcáfolni. Másodszor azt bizonyítja, milyen nagy a jelentősége
minden olyan szabályozásnak, amely növeli a haladás ütemét. Ha
ilyen szabályozások egyáltalában létrejöhetnek, várható a létért való
küzdelemben a teljes győzelmük.

Ám a gyors továbbfejlődés nem mindig előny. Ezt bizonyítja az

ortogenezis (szervek óriásnövekedése), és az önelvesztés a
specializálódások zsákutcájában. Sejteni lehet, hogy a haladás
elvileg nem fejezhető ki teljesen normákban. Az ideatan nem a nyílt,
hanem a ciklikus időhöz tartozik.

4. Jó és rossz

A jó és rossz szavakat itt szűkebb értelemben egyedek közösségben

való viselkedésének normáira vonatkozóan használjuk. Az emberi
társadalmak tagjaiktól bizonyos viselkedés-módokat várnak el. Min
alapszanak a normák?

A viselkedéskutatókkal összhangban beszélünk az állatok

morálanalóg viselkedéséről. Először ezt tárgyaljuk. Ezzel
kapcsolatban pontosan megismételhetjük fenti fejtegetéseinket. A
szabályozásos rendszer azonban most nem az egyed, hanem az
állatcsoport. Ha ismét a fennmaradásra szorítkozunk csupán,
hasonlóan definiálható a közösség egészsége és a tagok
egészsége, mint ahogyan egy élőlény szerveinek az egészsége.
„Szociálisan egészséges” az olyan egyed, amelynek viselkedési
normája hozzájárul a közösség fennmaradásához, illetve
pontosabban: amelynek viselkedési normája az egész csoport
egészséges viselkedési normájának a résznormája. Egyébként
Platón pontosan ilyen alapelv szerint konstruálja meg az államot. A
fő szociális erény, az igazságosság, abban áll, hogy mindenki
„megteszi a magáét”. A „megteszi a magáét” persze Platónnál nem
elsősorban azt jelenti, mint ezt enyhén ironikus példáiban kifejti,
hogy mindenki specializálódik, és a cipész csak cipőket csinál,
hanem azt, hogy mindenki a maga ideájának megfelelően
cselekszik, és az idea éppen az egészséges norma. Éppen ezért
nem specializálódik például a platóni filozófus, hanem - ha a
közösség elég egészséges ahhoz, hogy ezt megengedje - egyúttal
államférfi is. Az államférfi ugyanis csak akkor teszi meg a magáét,
ha az igazságot gondolja. Ez a követelmény természetesen túllépi
azt a fokot, amelyet az állati társadalmakon szemléltetni tudunk.

A jónak a közösség java által való definiálása jellemzi a csoport

önfenntartásának a morálját. Hogy ebben mennyi finom szabályozás
vehet részt, jól szemlélteti például az agressziónak Lorenz által való
vizsgálata. Persze ekkor szociális betegségek is vannak, vagyis
létezik szabályozott téves szociális magatartás. Sok szempontból
szociális betegség az egyedek féktelen önzése. De csoport féktelen
önzése is lehet szociális betegség a faj fenntartásának
vonatkozásában.

Az embernél már nincsen szó morál-analóg viselkedésről, hanem

magáról a morálról beszélünk, mégpedig kettős értelemben, a
hagyományos szokások normái és a tudatos döntések normái
tekintetében. Itt csak az utóbbiról beszélünk. Ilyen fennmaradási
morál alapelvének a legmagasabb fokozata nyilvánvalóan Kant
kategorikus imperatívusza, amely éppen a cselekvés maximáinak az
általánosságát nyújtja. Az itt választott nyelven Kant ezt követeli:
Akarj lehetséges normákat! A „lehetséges” itt pontosan azt jelenti,
amit előzőleg „egészségesnek” neveztünk. A csoportönzés most is
éppolyan beteges norma lehet, mint a magánönzés. Kantnál persze
hiányzik az emberre, mint biológiai fajra való hivatkozás, amely a
darwinizmusban is csak közelítőleg használható korlátozás. Az
összesség Kantnál az értelmes lények összessége, vagyis éppen
azoké a lényeké, akik képesek normákat kigondolni. Ez a
kibernetikai modellben egyrészt visszamutat a fajhatárokat túllépő
haladási elvre, másrészt előre mutat az igaz gondolkodás, vagyis az
igazra és hamisra vonatkozó gondolkodás kérdésére.
A haladási elv a szociális keretekben már az állatoknál is relatívvá
teszi az egészség és betegség viszonyát. Lorenz indokolása arra
vonatkozóan, ahogyan az egyedek a ritualizált agresszióhoz
kötődnek, és egyáltalában a ritualizálás egész fogalma bizonyítja,
hogy új rendben a bizonyos tekintetben beteg dolgok
egészségesekké, vagyis az „úgynevezett rosszak” jóvá válhatnak. Itt
sem lehet megadni a haladásnak automatikusan ható normáját. Az
újítások történeti sikeressége nem garantálható. Az embernél ez
kétszeresen is azt jelenti, hogy az egyszerit a maga
egyszeriségében kell megértenünk. Ez az egyik oka annak, amiért a
szeretet valósága fölényben van az igazságosság elvével szemben.
Mindezekről azonban nem lehet addig értelmesen beszélni, amíg
nem tisztáztuk, mi az igazság.

5. Az igazság

Hagyományosan ilyesféle módon definiáljuk az igazságot: veritas est

adaequatio rei et intellectus (igazság a dolognak és értelemnek a
megegyezése). Ez a megfogalmazás olyan kérdéseket vet fel,
amelyeket a legkönnyebben a szöveg lefordítása alapján
tisztázhatunk. Ha ezt mondjuk: „Az igazság a dolgok és az értelem
megegyezése”, akkor a megegyezés szó relációt létesít a dolog és
az értelem között. Tegyük fel, hogy ezt mondjuk: „Itt ül egy macska”,
vagy: „A kettes prímszám”. Hogyan egyezhet meg a dolog, azaz itt a
macska, vagy a kettes szám, az értelemmel? Hiszen az értelem sem
nem macska, sem nem szám.

Az igazságot lehet az úgynevezett ítéleti igazságra is korlátozni.

Aminek egyeznie kell, az állítás és a tényállás. Mint ahogyan
Heinrich Scholz szokta mondogatni: „Ez a mondat: ’Léteznek Mars-
lakók’ akkor és csak akkor igaz, ha léteznek Mars-lakók.” Ez a
megfogalmazás jól rávilágít a még fennálló problémára. Ha a
Scholz-féle megfogalmazást olyan módon vesszük, ahogyan most a
papírra van leírva, ebben két állítás (közelítőleg) egyezik, mégpedig
az idézőjelek közti mondat: „Léteznek Mars-lakók” és az utána
következő feltételes mondat: „Ha léteznek Mars-lakók”. Hogy az
„egyezés” szó pontosan mit jelent, itt nem vitatjuk, annyit azonban
készek vagyunk elfogadni, hogy két állítás megegyezhet egymással.
Ám hol marad az igazság definíciója? A „léteznek Mars-lakók”
nyilvánvalóan az az állítás, aminek az igaz voltát ellenőrizni kell, és
„ha léteznek Mars-lakók” a tényállással való egyezés feltétele,
vagyis „...léteznek Mars-lakók”, mint a lehetséges tényállás közlése.
Tehát az első mondat: „Léteznek Mars-lakók”, pontosan akkor igaz,
ha a második mondat: „Léteznek Mars-lakók” a valódi tényállást
helyesen adja vissza. De hiszen éppen erre gondolunk, amikor azt
mondjuk, hogy a második mondat igaz. Vagyis egy mondat akkor
igaz, ha megegyezik egy igaz mondattal; viszont igaz mondat az,
amely a tényállást helyesen adja vissza. Így a latin nyelvű igazság-
definíció egy körülírását kaptuk. Az „intellectus” szó helyett a
„mondat” vagy állítás, a „res” szó helyett a „valódi tényállás” és
„adaequatio” helyett „helyes visszaadás” szerepel.

Heinrich Scholz, aki ebben Tarski követője volt, persze teljesen

tisztában volt ezekkel a viszonyokkal. Mondata éppen ezeket a
viszonyokat akarta érzékeltetni. Tarski a formalizált nyelvek
problémáját a metanyelv fogalmával oldotta meg. Az igazság a
formalizált „objektum-nyelv” számára metanyelvvel definiálható,
amellyel minden kifejezhető, amit objektumnyelven mondani lehet. A
metanyelv állításai számára az igazságot vagy egyáltalában nem,
vagy egy magasabb rendű meta-metanyelvvel definiálják. A
végleges visszatérés a „természetes nyelvre” elkerülhetetlen. Minket
azonban a „természetes nyelv” szempontjából érdekel az igazság
értelme. Világos, hogy ezt az értelmet nem tudjuk olyan precízen
kifejezni, mint amekkora precizitást a matematikai logika önmagától
megkövetel. Megelégszünk olyan irány keresésével, amerre a
kérdezést értelmesen folytathatjuk.

Nyertünk-e valamit az új megfogalmazással: „Igazság egy

tényállásnak állítás útján való helyes visszaadása”? Aligha. Inkább
arról van szó, hogy az „adaequatio”, azaz „egyezés” kihívó
keménységétől a „helyes visszaadás” igen bizonytalan
szóhasználatába menekültünk. Hogyan „adhat vissza” egy állítás
beszédalakzata egy tényállást? Hiszen éppen ezt kell tisztázni.
Nagyon egyszerű volna, ha egy tényállásra nemcsak állítással,
hanem másképpen is „rá tudnánk mutatni”, és az állítást ezzel össze
lehetne hasonlítani. Ám éppen ez nem sikerül. Ha az ujjammal
rámutatok a macskára, azzal még nincs bizonyítva, hogy az „itt ül
egy macska” tényállásra gondolok-e, vagy pedig például a
következők valamelyikére: „Mimi újra itthon van”, „a macska
nyakában szalag van”, stb. Ezt a tényállást: „A kettes prímszám”,
szinte nem is lehet másképpen kifejezni, mint beszéddel.
Lehetséges, hogy a tényállásokat nem is lehet másképpen, mint
állítások alakjában kifejezni, és feldereng az a filozófiai gyanú, hogy
tényállások tulajdonképpen csupán beszélni tudó lények számára
léteznek. De ha ezen megbukik az igazság megegyezési elmélete,
hogy tudjuk egyáltalában megkülönböztetni az igazat és a hamisat?

Nos, ez az elmélet éppen a görög eidosz-elméletből származik,

amelyre az egészség magyarázatánál hivatkoztunk. Arisztotelész
szerint egy állítás (logosz) igaz, ha benne össze van kapcsolva az,
ami a dolgokban (pragmata) össze van kapcsolva, és szét van
bontva, ami a dolgokban szét van bontva. (Ilyen beszéd modellje a
kategorikus ítélet, amely egy állítmányt az alanyhoz hozzárendel,
vagy attól elvonja.) A beszéd a lélek történéseit (pathemata tész
pszükhész) ábrázolja. A lélek egy dolgot akkor ismer fel, ha a
lélekben ugyanaz az eidosz van, mint a dologban. A régi tannak ez
az egyik tulajdonsága, hogy az egyenlőt csak a vele egyenlő ismeri
fel. Ebben a tanban megvan a szükséges két „tárgy”, tudniillik az
eidosz a lélekben és a dolog eidosza, és a kettő valóban egyezhet
is, meg nem is, hiszen mind a kettő eidosz. Ezáltal a probléma
eltolódik arra, hogyan lehet a dolognak „eidosza”, és hogyan „lehet”
a lélekben „ugyanaz az eidosz”. Vagyis a probléma eltolódik
magának az eidosz-tannak az értelmére. Ez magában is fontos
lépés, rámutat annak a tézisnek az értelmére, hogy a logika végső
megalapozásában az ontológiától függ. A mi szempontunkból az a
kérdés, hogy előrevisz-e bennünket az eidosz-tan kibernetikai
modellje.

Térjünk most egyelőre vissza az állati viselkedésre! A fészekben ülő

énekesmadár-fióka „felismeri” az anyját, amely élelmet visz neki, és
kinyitja a csőrét. De utánzatnak is „bedől”, és kinyitja előtte a csőrét.
Egy tyúk, amely egy napsütéses júniusi napon a locsoló berendezés
hatósugarában csuromvizesen egy bokor alatt ült, a locsolóból jövő
vizet „helytelenül” esőnek „értelmezte”. Az állatok viselkedhetnek
„helyesen” vagy „tévesen”. Próbáljuk most a definícióban az igazság
helyébe a helyes viselkedést helyettesíteni. Fogalmazzunk tehát így:
„A helyes viselkedés a viselkedésnek a körülményekhez való
alkalmazkodása.” A helyes viselkedés az előzőleg definiált
értelemben egészséges viselkedést jelent.

Az új megfogalmazás azáltal visz minket egy lépéssel tovább, hogy

az egyezés helyébe, amely csak egyneműek között képzelhető el,
az alkalmazkodás lép, amely viszont éppen a különböző dolgok
között lehetséges. A viselkedés semmi esetre sem a körülmények
„másolata”. Nem úgy illik a körülményekhez, mint a fénykép a
tárgyhoz, hanem mint a kulcs a zárba. Az állati egyed monádja a
körülmények univerzumát a veleszületett (vagy esetleg már
megszerzett) viselkedés prestabilizált harmóniája által tükrözi. Ennek
a monádnak természetesen ablakai vannak. A következőkben
igyekszünk az adaequatio értelmezésében az alkalmazkodáshoz
ragaszkodni. Egyúttal vesszük a szabadságot, hogy az állati
viselkedés helyes volta helyett stilárisan igazságot mondjunk.

Ha most az igazság egy vonalba került az egészséggel, úgy a

hamisságnak a betegséggel kell egy vonalba kerülnie. A hamisság
tekintetében persze különbséget kell tennünk a gyorsan kijavított
tévedés, a makacs tévedés, a hazugság stb. között. Ezzel itt nem
foglalkozunk, hanem csupán esetről esetre lehetségesnek
feltételezzük. Hiszen az egészséget és a betegséget már eredetileg
úgy definiáltuk, mint helyes és téves szabályozási alapértékeket.
Tehát már eleve hivatkoznunk kellett az igaz és hamis fogalmakra,
hogy az egészséget és betegséget definiálhassuk. Ezért most a
kérdés irányát megfordítjuk, hogy a feltételezett struktúrákat jobban
szemügyre vehessük.

Nietzsche az igazságot olyanfajta tévedésnek nevezi, amely nélkül

az élőlények egy meghatározott fajtája nem tudna élni. A mondatban
látszólag megdöbbentő logikai ördögi kör van („mi a tévedés, ha
maga az igazság is a tévedés egyik fajtája?”). Ez az ördögi kör a mi
esetünkben jó értelmet nyer. Először is megfordítjuk a mondatot, és
ezt mondjuk: „A tévedés az az igazság, amely nélkül egy élőlény
nem élhet többé.” Eddig használt kifejezésmódunkban ez így
hangzik: A tévedés olyan betegség, tehát téves alkalmazkodás,
amely nem közvetlenül halálos. A téves alkalmazkodás is
alkalmazkodás, tehát a tévedés is igazság. Az ideatannal kifejezve:
a hamisságnak is van valamiféle ideája, amennyiben a hamisság
egyáltalában elmondható. Ám a téves alkalmazkodás nem teljes,
hanem „inadekvát” (adaequatio!). A tévedő élőlény környezetének
univerzumát tökéletlenül tükrözi.

Mármost nincsen olyan élőlény, amelynek a világhoz való

alkalmazkodása tökéletesen adekvát volna. Minden viselkedésmód
lehet megtévesztő. Ez annyit jelent, hogy szigorú mérce szerint
mérve, minden viselkedési igazság mégiscsak tévedés. Nietzsche
megfogalmazása tehát pontos: Az igazság kellően alkalmazkodott
tévedés.

A mondat persze ebben az alakban is feltételezi a világ, az élőlények

és az alkalmazkodás feltárt megértését, feltételezi a biológia, a
kibernetika és a fizika tudományát. Feltételezi ezeket, tehát
beszédmódjukat helyes viselkedési sémaként használja, feltételezi
igaz voltukat. De hogy egy tudomány milyen módon lehet igaz, azt
nem magyarázza meg. Megérkeztünk tehát ahhoz a kérdéshez,
hogy az ember számára, vagyis pregnáns értelemben mi az igazság.
Erre vonatkozóan csak célzást teszünk, mert itt kezdődik
tulajdonképpen a filozófiai probléma.

Az ember nincsen korlátozva sem vele született, sem értelmetlenül

megtanult viselkedésmódokra. Képes „belátásosan” avagy
„értelmesen” cselekedni. Amikor közönségesen az igazságról
beszélünk, csupán az itt említett „belátásra”, az „értelemre”
gondolunk. Ennek a képességünknek a teljesítményét néha
„elméletnek” nevezzük el, és a szűkebb értelemben vett igazságot
csak ennek tulajdonítjuk. Amikor megtárgyaljuk ennek az
elkülönülésnek a kérdését, megpróbálunk rámutatni, milyen
kibernetikai modell képes ábrázolni az átmenetet az „elméleti
viselkedésre”.

A belátásos cselekvés lényeges vonása az elképzelési lehetőség.

Nem kényszerülünk egy bizonyos cselekvési módot végrehajtani,
több cselekvési mód közül választhatunk. Elképzeljük magunkban a
tényállást és cselekvésünket, végiggondoljuk a történési
lehetőségeket, majd választunk. Tehát itt először fordul elő olyasmi,
mint „a tényállás másolata a lélekben”. Valójában nem is volt
várható, hogy az igazság örökölt elméletét megkerülhetjük. Azonban
a másolási kívánalom értelmét és határait részletesebben
megadhatjuk. A másolat azoknak a történéseknek a tudat által való
szimulációja, amelyek a cselekvések folyamán bekövetkezhetnek. A
másolat akkor igaz, ha a „valóban lehetséges történésekhez” úgy
illeszkedik, mint a kulcs a zárba. A megismerő ember persze minden
már létrehozott illeszkedésen (alkalmazkodáson), minden kész
„záron” túljut. Az emberi megismerés egyetlen tételének sincsen
változatlan „ökológiai fülkéje”, amelyben határozottan igaz. Esetleg
azt lehetne mondani, hogy az Egész az igazság. Azonban éppen ez
nem áll rendelkezésre.

Ha az igazságra igaz elméletet akarunk kapni, fel kell vetni a

kérdést, hogy a saját igazsága az általa leírt igazság hatálya alá
esik-e. Elméletünk az igazság modellje. A bevezetőben a modellt az
objektiválás egyik módjaként jellemeztük. Az objektiválás olyan
cselekvés, amely eldönthető alternatívákat visz be a történésbe.
Elméletünk igazsága elméletünk szerint az objektiváló cselekvés
illeszkedése (alkalmazkodása) az embernek a világbeli
életlehetőségéhez. Ennyiben az elmélet maga írja le a maga
igazságának a feltételét. Hogy ez hogyan lehetséges, azt már nem
írja le. Itt más problémák kezdődnek.

ANYAG, ENERGIA, INFORMÁCIÓ

1. Anyag és energia

Az anyag történetileg a forma ellentétes fogalma. A szekrény fából

készül. Fa az anyaga. Ebből a példából született az anyag matéria
elnevezése is; materia = hülé = fa. A szekrény azonban nem
egyszerűen fa, hanem fából való szekrény. A szekrény az eidosza, a
lényege, a formája. A szekrénynek azonban valamiből kell lennie. Az
anyag nélküli szekrény csupán a valóságtól elvonatkoztatott
gondolat, absztrakt valami. A fából való szekrény azonban formából
és anyagból álló egész, úgynevezett szünholosz. A forma és az
anyag „összenőtt” benne, a szekrény konkrétummá vált.

A konkrétumok területén tehát nincsen forma anyag nélkül. De forma

nélküli anyag sincsen. Létezik ugyan olyan fa, amely nincsen bútorrá
megmunkálva, például az élőfa anyaga. Olyan fa is létezik, amelyik
nem (ugyanis már nem) élőfa anyaga, például egy halom tűzifa. De
a fa maga is forma.

A forma és anyag relatív fogalmak. Ami az anyag a szekrény és az

élőfa szempontjából, tudniillik a fa, az a föld és víz szempontjából
(ókori értelemben), illetve a szerves molekulák szempontjából (mai
értelemben) a forma. Minden fa „földből és vízből” áll, azaz
oxigénből, nitrogénből, hidrogénből stb. Arisztotelész szerint az első
anyag (prima materia, próté hülé), amely másik anyagnak nem
formája, illetve konkrétuma, csupán filozófiai elv, amely konkrétan
nem fordul elő, és megismerhetetlen marad, ugyanis minden forma,
ami megismerhető.

Az újkori fizika azonban egy másik ókori filozófiai hagyományt

támaszt fel, az atomizmust. E tan szerint létezik az első és ilyen
értelemben a tulajdonképpeni anyagnak tovább már nem bontható
formája, tudniillik a részecskékre már nem bontható legkisebb
testeknek, az atomoknak, a térfogata. E gondolkodásmód szerint az
anyag már nem relatív fogalom a forma-anyag reláció szerint, amely
csak konkrétumon mutatható ki, hanem a tulajdonképpeni önálló
létező dolog megnevezése. Az atom mindenképpen atom,
függetlenül attól, hogy mely nagyobb testnek a része. Az anyag
kontinuumelméletei a teret kitöltő dolgot, azaz anyagot, szintén
önállónak feltételezik. A monista felfogás szerint, amely jogosan
viseli a materializmus elnevezést, tehát az anyag az egyetlen
valóban létező dolog. A dualista felfogásban, amilyen Descartes-é,
az anyag a tudattal ellentétes fogalom. A tudat azonban a fizikában
(vagy mint később, a fizika fogalmát szűkítve, mondjuk: a
természettudományban) mint objektum nem fordul elő. A fizika
létezője tehát az anyag.

A 19. században színre lép az anyagnak egy új ellenfogalma : az

energia. Az energia először mint az erőfogalom szubsztanciája
jelenik meg. Ez a kapcsolat jelenlegi témánk szempontjából fontos.
A fizikában már a 17. században arra kényszerültek, hogy az
anyagon kívüli további problematikus entitásként bevezessék az
erőt. A fizika az anyag mozgásának a tana. A mozgás törvények
szerint megy végbe. A törvények azt adják meg, hogy az anyag
megadott körülmények között hogyan mozog. A körülményeket
azonban a lehetséges mozgások jelenlevő okai jellemzik (pl. a
tehetetlenségi törvény szerint lehetséges mozgásváltozások), és
ezeknek az okoknak az erő elnevezést adták. Az erők, mint külön
entitások, a 17. században persze „okkult kvalitásokként” gyanút
keltettek. Igyekeztek az erőket az anyag lényegi tulajdonságára, a
térkitöltésre, azaz általánosan érthető módon kifejezve, a nyomásra
és lökésre visszavezetni. Ilyen szempontból tekintve a mozgatóerő
magában az anyagban van benne. Ilyen gondolatokból született
végül az „eleven erő”, azaz mai kifejezéssel élve: a mozgási energia
fogalma. A nyomás és lökés azonban nem bizonyult kielégítő
mozgási modellnek, amikor egy testnek egy másik által való
mozgatásáról van szó. A mozgási energia fogalma mellé bekerült a
helyzeti vagy potenciális energia fogalma, amely nem nyilvánul meg
mozgásban, csupán erő-képesség (képes erő kifejtésére).

Mi kitartunk a következő fogalom mellett: az energia az anyag

mozgatására való képesség. Erre a képességre azonban érvényes
az energia megmaradásának tétele. A képesség mennyiségileg
mérhetővé válik, és kiderült, hogy az energia mennyisége az anyag
mennyiségéhez hasonlóan, az időben nem változik. (Robert Mayer
az energiatételt úgy tekintette, mint a „causa aequat effectum” [az ok
egyenlő a hatással] szabály kvantitatív megfogalmazását.) Ami nem
változik, azt szubsztanciának, a jelenségek minden változása során
azonosan maradó alapvető dolognak tekintjük. A 19. századi
fizikában tehát két szubsztancia szerepelt, a matéria és az energia,
népszerű elnevezéssel erő és anyag.

A relativitáselmélet bizonyos értelemben feltárta a két szubsztancia

azonosságát. Az anyag megmaradását a mai terminológiával a
tömeg megmaradásának nevezzük, és az energia és a tömeg ma
relativisztikus szempontból egyenértékű. A csoportelméleti
szemléletmód alapján (E. Noether tétele) felismerhető „a
szubsztanciák egységének” az alapoka. A mozgásegyenlet
szimmetriacsoportjának minden folytonos valós paraméteréhez
tartozik egy megmaradó mennyiség. Az energia az a megmaradó
mennyiség, amely az időeltoláshoz, vagyis az idő homogenitásához
tartozik. Amennyiben az idő valóban olyan alapvető szerepet játszik
a fizikában, mint azt feltételezem, úgy érthető, hogy kitüntetett
megmaradó mennyiség tartozik hozzá. A szubsztancia
megmaradását már Kant összefüggésbe hozta az idő
homogenitásával.

A szubsztancia egységének tulajdonképpeni jelentősége azonban az

elemi részecskék fizikájában jelentkezik. A csoportelméletből csak
annyit tudunk, hogy a meghatározott mozgásegyenlettel jellemzett
fizikai elméletek mindegyikéhez az egyenlet szimmetriacsoportja
által meghatározott megmaradó mennyiségek (invariánsok a ford.),
pl. az időeltolással szemben invariáns mozgásegyenletek esetében
megmaradó mennyiség az energia. Az általános energiatétel értelme
azonban kezdettől fogva az volt, hogy az energia minden formája
egymással mennyiségileg összehasonlítható, és legalábbis elvileg
egymásba átalakítható. Ekkor kell olyan egyetemes
mozgásegyenletnek léteznie, amely az összes energiafajtát
magában foglalja. Ilyen irányú kísérlet például Heisenberg egységes
térelmélete. Az ilyen elmélet értelmében valóban létezik egységes
szubsztancia, amelyet Heisenberg következetesen „energiának”
nevez. Ennek a szubsztanciának minden elemi részecske csupán
kvázi-stacionárius állapota.

Melyek ennek a szubsztanciának a lényegi tulajdonságai?

Mennyisége mérhető. Az elemi részecskék és minden, ami belőlük
tevődik össze, a szubsztancia lehetséges megjelenési formái,
amelyek az alapul vett mozgástörvény megoldásaiként adódnak. Ez
a törvény, amelyet részleteiben nem fejtünk ki, elvi tárgyalást tesz
lehetővé. A szubsztancia fogalmát két, fogalmilag erősen különböző
entitásnak, az anyagnak és energiának az azonosításával kaptuk.
Az anyagot olyan valamiként vezettük be, amiből a dolgok állnak,
vagyis lényegében megegyezik a szubsztancia itt használatos
értelmével. Az energiát úgy vezettük be, mint azt a valamit, ami az
anyagot mozgatni képes, mégpedig az energia mindjárt a
létrehozható „mozgás mennyiségének” a mértéke is, és úgy kapjuk
meg, hogy a sebességvektor négyzetét megszorozzuk a mozgás
hordozójának a tömegével (a forgási szimmetria következményeként
ma ez egyáltalában nem meglepő). Ha mármost egyenlőségjelet
teszünk az anyag és energia közé, azt kell mondanunk, hogy az
anyag egyúttal az anyag mozgási képessége is. A mozgás
alaptörvénye, esetleg a Heisenberg-féle nem-lineáris
operátoregyenlet hipotetikus alakjában, éppen ezt fejezi ki.

A szubsztancia egységének az értelme némileg élesebben, de

persze egyelőre erősen szimbolikusan, úgy fejezhető ki, ha nem az
anyagból, hanem az energiából, illetve tulajdonképpen az időből
indulunk ki. Az anyagból kiindulva eddig ezt mondottuk: az anyag a
dolgok szubsztanciája. Az energia az anyag mozgatási képessége.
Ha az anyag és az energia azonos, akkor az anyag egyúttal
önmagának a mozgatási képessége is. Ebben a megfogalmazásban
megmarad a szubsztancia és a mozgás dualizmusa. Egyáltalában
miért mozog a szubsztancia, és miért jelenti a szubsztancia önmaga
mozgatási képességét? Ha az időből, mint a fizika alapfogalmából
indulunk ki, ezt mondhatjuk: ami van, végső soron minden idő. Hogy
idő lehessen, változásnak, azaz mozgásnak kell lennie (az „azaz” itt
formálisan a mozgás verbális definíciója; csak a teret bevezető
elmélet alapozhatja meg térbeli mozgás jellegét). A mozgás csak
akkor mozgás, ha nem marad azonos önmagával. A mozgásban
tehát benne kell lennie a képességnek, hogy önmagát
megváltoztassa, vagyis mozgassa. Ilyen értelemben a mozgatottnak
és a mozgatónak a kettős aspektusát magán hordozza.
2. Információ és valószínűség

Az eddigi fizika szerint az információ nem anyag, de energia sem. Az

információ fogalma ehelyett ismét előhozza az anyag két régi
ellenpólusát, a formát és a tudatot.

Az információt úgy foghatjuk fel, mint a forma mennyiségének a

mértékét. Ezt az egyik szokványos kvantitatív definíció alapján
tárgyaljuk meg. Legyen E egy formálisan lehetséges esemény, és
legyen w az esemény valószínűsége. Ekkor

I = — log2 w

az az információ, amelyet az E esemény bekövetkezése szolgáltat.

Ha például w = 1/2, úgy I =1, azaz - ahogyan mondani szokás - 1 bit.
Ha w = (1/2)n, úgy I = n. Egy esemény bekövetkezése, durva
közelítéssel megfogalmazva, annál több információt hoz, minél
valószínűtlenebb az esemény. Az információ fogalmának a
bevezetése éppen akkor értelemszerű, ha a valószínűség fogalma
már ismeretes.

Teljesen téves volna az a következtetés, hogy az információ

nyilvánvalóan „(nem anyag, hanem) tudattartalom”, hiszen a
valószínűségben van, valami szubjektivitás, tudniillik sejtés. Minden
gondolt fogalomban van valami „szubjektív”, még egy dolognak vagy
az anyagnak a fogalmában is. A fogalom azonban egyúttal „objektív”
is, amennyiben „igaz”. Igaz fogalomnak durva közelítésben az olyant
nevezhetjük, amely alkalmas arra, hogy tárgyáról igaz tételeket
lehessen kimondani. Egy tételt igaznak lehet nevezni legalább akkor,
ha interszubjektív módon ellenőrizhető. Ebben az értelemben a
valószínűség biztosan objektív, igaz fogalom, ha a valószínűségi
ítéletek empirikusan ellenőrizhetők. Azt az értelmet, ahogyan ez
lehetséges, a valószínűségszámítás megalapozásában az időbeli
állítások logikája tárgyalja. A valószínűség eszerint a relatív
gyakoriság előrejelzése, illetve matematikai precizitással kifejezve: a
relatív gyakoriság várható értéke.
Az esemény által szolgáltatott információt úgy is lehet definiálni, mint
azoknak a teljesen eldöntetlen egyszerű alternatíváknak a számát,
amelyeket az esemény bekövetkezése eldönt. Teljesen
eldöntetlennek akkor nevezünk egy egyszerű alternatívát, ha a
lehetséges válaszok egyike sem valószínűbb, mint a többi válasz.
Tárgy formája mennyiségének kvantitatív mértékeként ekkor
azoknak az egyszerű alternatíváknak a számát nevezhetjük,
amelyeket el kell dönteni, hogy a formáját le lehessen írni. Ebben az
értelemben a tárgyban tartalmazott információ pontosan formájának
a mennyiségét méri. A tárgyban „tartalmazott” információ értelme: az
az információ, amely a maga azonosságában felismert tárgynak a
megfigyelő látóterében való felbukkanása eseményéhez tartozik.

Az információ ennyiben tehát valóban a formát méri. Az információ

azonban, legalábbis primitív, itt elsőként bevezetett felfogásában
nem definiálható a tudatra való hivatkozás nélkül, mégpedig olyan
értelemben, amelyben ez nem minden fogalomra érvényes. Tudniillik
az objektív valószínűségi fogalom is szubjektumra vonatkoztatott.
Ezt egy példán világítjuk meg. Két jó dobókockával egyszer dobunk.
Az A és B megfigyelőtől azt kérjük, jósolják meg, mekkora w
valószínűséggel lesz a dobott számok összege kettővel egyenlő.
Tegyük fel, hogy A-nak előre kell jósolnia, B-nek azonban csak
akkor, amikor már tudja, hogy az első kockával mit dobtak. Az A
megfigyelő jóslata tehát így hangzik: w = 1/36, B jóslata pedig w =
1/6, ha az első dobás egyes volt, az ellenkező esetben pedig w = 0.
Mind a ketten objektíven igazolható módon helyesen jósolnak, mert
az esemény, amelyre vonatkozóan jósolnak, két különböző
statisztikai sokasághoz tartozik. Vagyis az objektív valószínűség
megadása előzetes tudásunktól függ. A „dobott számok összege =
2” eseménynek az információtartalma a B megfigyelő számára, aki
már ismeri „az első kockával dobott szám = 1” eseményt, kisebb,
mint az A megfigyelő számára.

Ez a példa egyelőre csak azt bizonyítja, hogy szükség van arra,

hogy a valószínűség és információ fogalmát objektívnek és
ugyanakkor szubjektívnek is tekintsük. Mindkettőnek a fogalmához
tartozik, hogy a „tudást” kvantálja, és a tudás mindig valakinek
valamiről való tudása. Az információ nevezetesen a tudásnak az
esemény bekövetkeztével való növekedését méri, és magától
értetődő, hogy a növekedés az előzetes tudástól függ. Hogy az
információ a tudás mértékét méri, nincsen ellentétben azzal a
tézissel, hogy az információ a forma mennyiségét méri, hiszen a
forma (eidosz) az ókori filozófia szerint éppen az, amit tudni lehet.
Állíthatjuk-e azonban, hogy egy tárgy formájának a mennyisége az
előzetes tudástól függ? Hiszen a forma éppen az, ami objektíven a
tárgyról tudható, vagyis a tárgy objektív jellemzője.

Kockázási példánk könnyen „objektiválható”. Az előzetes tudás itt a

két kocka formálisan lehetséges kontingens (esetleges)
tulajdonságainak egy részére vonatkozik. A kockapár
információtartalmát a kockajátékos szempontjából azon valamiként
definiálhatjuk, ami a kockapáron a dobás elvégzése után
rátekintéssel megállapítható, vagyis azon előzetes tudásra
vonatkoztatjuk, amely ismeri a formálisan lehetséges eseteket (és
tudja: a két kocka jó), és nem ismer a kockákra vonatkozó
kontingens tényt. A kettes összegre vonatkozó információ ebben az
értelemben objektíven log236-tal egyenlő. Ilyen értelemben adható
meg objektív módon egy előzőleg formálisan lehetségesként leírt
mennyiség minden mérésének az információtartalma.

Ezzel azonban a két kocka formamennyisége nyilvánvalóan nincsen

még kimerítve. A vázolt információt a két kocka csak a kockajátékos
számára hordozza. A kockajátékosnak bőséges előzetes tudása
van. Tudja, mi a kockajáték, tudja, hogy a két fakocka kockajáték
céljára való, mit jelentenek a rajtuk levő számok stb. Mindezt tudnia
kell ahhoz, hogy amit lát, a két kockával dobott számként
felismerhesse. Az információk a kockajátékos számára csak egy
bizonyos szemantika folytán azok, amely szemantikába már igen
sok tudás, vagyis igen sok más információ bele van foglalva. Ennek
a „szemantikus információnak” a tetemes része szintén felfogható „a
kocka formájaként”. Hát végül is hány formát tartalmaz valójában a
kockapár?
Hogy erre a kérdésre választ adhassunk, célszerű a kockákat
fizikailag megvizsgálni. Viszont ekkor az atomi fokozat előtt aligha
lehet megállni. Az információk mennyisége ekkor minimálisan N*i,
ahol N az elemi részecskék száma, i pedig az egyes elemi
részecskék formálisan lehetséges információinak a száma.
Megérkeztünk a fizika súlyos alapozási kérdéseihez, amelyekkel
azonban csak az 5. fejezetben szándékozunk foglalkozni. Itt csupán
annyit jegyzünk meg, hogy ez az információmennyiség „virtuális”
marad, mert a gyakorlatban semmilyen kísérlettel sem lehet
kimeríteni. Hogyan emelhetjük ki az aktuális vagy aktualizálható
információkat a virtuális információknak e gyakorlatilag
kimeríthetetlen tárházából?

Amit objektíven, tudott dologként formának nevezünk, annak

szubjektiven, tudásként a fogalom felel meg. Akkor várhatjuk el,
hogy egy tárgy információját mérni tudjuk, ha sikerül bizonyos
fogalomhoz besorolni. A kockapár a „kockapár a kockajátékban”
fogalom címén pontosan log236 bit információt tartalmaz. A
„játékszer” fogalom címén több információt tartalmaz, egyebek közt
azt is, hogy éppen kockapárról van szó. Ennek az információnak a
mértéke nyilvánvalóan attól az előzetes tudástól függ, hogy hányféle
különböző játékszer létezik. Minden fogalomhoz tartozik egy
előzetes tudás, mint e fogalom saját szemantikus információja. A
legszélsőségesebb esethez tartozó fogalom talán ez: „elemi
részecskékből álló képződmény”.

Ha ezeket a fejtegetéseket precízebbé akarjuk tenni, megkíséreljük

a „szemantika objektiválását”. Tekintsünk egy megbízhatóan működő
berendezést, amely a tárgyról pontosan azokat az információkat
olvassa le, tárolja vagy dolgozza fel, amelyek egy bizonyos fogalom
alá tartoznak. Ez volna tehát a kérdéses fogalom objektivált operatív
definíciója. Példa erre egy mérőberendezés. A kvantumelmélet
méréselmélete, amely a megfigyelőt egy berendezéssel helyettesíti,
a szemantika objektiválásának a modellje. A méréselméletben a
mérőberendezést magát újra bizonyos fogalmak alá kel! vinni, hogy
a kérdésfelvetés egyáltalában definiálva legyen. Ezzel függ össze,
hogy a mérőberendezések leírásához klasszikus fogalmakat kell
használni, mint ezt Bohr hangsúlyozta. A „metszési hely eltolásával”
a mérőberendezés is megfigyelhető ugyan egy meta-
mérőberendezéssel, de hogy a szemantikának ezen iterálása nem
hoz semmilyen eredményt, éppen ez garantálja a mérési fogalmak
„klasszikus” természetét.

Ha magát a megfigyelőt is ki akarjuk iktatni, megkísérelhetjük, hogy

a berendezés a méréseredményeket ne csak tárolja, hanem ki is
értékelje. Ezzel eljutunk a szabályozásos rendszerek elméletéhez. A
„teljesen automatikus” szabályozású rendszerekre a legjelentősebb
példát a genetika szolgáltatja. Az élőlények a saját növekedésüket a
DNS-láncokban tárolt genetikus információkkal vezérlik,
reprodukálják az információkat és ezáltal önmagukat, és -
amennyiben helyes a darwini hipotézis - ezzel a rendszerrel a
rendszer mai alakját is létrehozták. A következőkben csupán a
reprodukció kibernetikáját tárgyaljuk, az evolúcióét nem.

A DNS-láncban levő információ mennyiségét a tudomány elvileg

könnyen meg tudja határozni: mint ismeretes, a lánc minden
molekulája két bit információt tartalmaz, n molekulából álló lánc
információtartalma tehát 2n bit. Ez az az információ (elméletileg),
ami az „öröklött” fogalomnak felel meg. Az „atomokból álló lánc”
fogalmának persze sokkal nagyobb információtartalom felelne meg,
ha a lánc alkatrészei tetszés szerinti elemek lehetnének. Ennek az
információnak a nagy részét a „DNS-lánc” fogalom felhasználásakor
már elhasználtuk. Itt arról van szó, hogy ennek a fogalomnak a
felhasználásával minden más elképzelhető atomkombinációt
kizártunk. Hogy DNS-lánccal van-e dolgunk, azt az egyes esetekben
talán csak kémiai vizsgálattal tudjuk tisztázni. A mai genetikában
azonban az ennek a fogalomnak tulajdonított információt arra
használjuk fel, hogy eleve megállapítsuk, miszerint az öröklés
hordozói a DNS-láncok. Ilyen értelemben használhatjuk az „öröklött
tulajdonságok” fogalmat az információ mennyiségének a
definiálására.

Ezt a definíciót az imént zárójelbe tett „elméletileg” kifejezéssel láttuk

el. Hiszen minket most a szemantika objektiválása érdekel. A
szerves élet valóságában egy DNS-molekula csak akkor hordoz 2 bit
információt, ha van olyan mechanizmus, amely ezt az információt az
élő szervezet szomatikus (testi) struktúráinak a növekedésévé
alakítja át, első lépésként bizonyos fehérjéket állítva elő. Ismeretes,
hogy magának a fehérjetermelésnek a mechanizmusa is bizonyos
információveszteségei jelent a lánconként 2n bit elméleti értékhez
képest. Ezen világosan látszik, hogy csupán a szemantika (itt a
fehérjetermelő mechanizmus objektivált szemantikája) határozza
meg az információmennyiséget.

Az információk és az objektivált szemantika itt láthatóvá vált

kapcsolatát két tézisben foglaljuk össze:

1. Információ csak az, ami megértést kap.

A „megérteni” kifejezés itt objektív értelemben vehető, mint ahogyan

a fehérjetermelő mechanizmus „megérti” a DNS-információt, amelyet
fehérjékké alakít át. A termelt fehérjealakok maguk is információk. A
szemantika objektiválásának éppen az az értelme, hogy magában, a
szemantikában tartalmazott információkat is beszámítjuk. Ekkor az
első tézist a következő módon fejleszthetjük tovább:

2. Csak az információ, ami információt termel.

Meg kell azonban különböztetnünk virtuális információt, amely képes

információt előállítani, és aktuális információt, amely valóban előállít
információt.

A második tézis az információáramlást zárt rendszerként ábrázolja:

információ akkor és csak akkor létezik, ha információ termelődik,
vagyis ha információ áramlik. Ez ugyanaz a struktúra, amelyről az
energiáról szóló 1. fejezet végén a mozgás mértéke kapcsán volt
szó: mozgás csak akkor létezik, ha az önmagát mozgatja (változik).
Ezt a beszédmódot ott „erősen szimbolikusnak” mondottam. A precíz
megfogalmazáshoz éppen a mozgásnak és információnak a
kapcsolata hiányzott. Most felvetődik a kérdés, vajon az energia és
az információ közé is egyenlőségjel tehető-e.
Előbb azonban további fejtegetésekre van szükségünk.

3. Információáramlás és törvény

Mennyi információt tartalmaz az objektivált szemantika egy bizonyos

információmennyiségben? Mennyi bitre van szükség egy bit
megértéséhez?

Ezekre a kérdésekre kétféle - tökéletesen ellentétes - válasz adható.

Ezt a genetikai információ példáján magyarázzuk meg. Egy bizonyos
állatfaj genetikai információja álljon 2n bitből, ahol n az állatfajhoz
tartozó jellemző szám. Hány bitet tartalmaz az e faj életében
érvényes objektivált szemantika?

Az első válasz: annyit, mint az egész élő szervezet

formamennyisége. Ez tehát igen nagy szám. Újonnan képződött sejt
kromoszómafonalának egyetlen DNS „betű”-hármasa sok azonos
kémiai szerkezetű fehérjemolekulát termel. Legyen a
fehérjemolekulák száma m. Az információtartalom ekkor m-mel
szorzódik tehát. Ezekből a fehérjékből épül fel a sejt, amelynek az
anyagcseréje további biteket állíthat elő. A soksejtű lények egy sejt
átlagos információját végső soron a sejtek számával szorozzák meg.
Ennek a válasznak persze az a problémája, hogy nem fejti ki
érthetően azt a fogalmat, amelynek a segítségével az élőlény
információját meg kell számlálni.

A második válasz: pontosan 2n. Az élő szervezet ugyanis

törvényszerűen fejlődik ki öröklött tulajdonságaiból, és utódaira (a
mutációktól eltekintve) öröklött tulajdonságaiból ismét 2n bitet örökít
át. Ezek a bitek szükségesek és elegendők a faj definiálásához,
tehát az élő szervezet valódi formamennyiségét jelentik. Ha valaki
tökéletesen ismerné az élő szervezetnek a természettörvények
szerinti működését, e szervezet bármely sejtmagja DNS-láncának
ismeretében előre meghatározhatná az egész szervezet alakját és
működését. Tudná tehát, hogy az első válasz szerinti rengeteg
információ redundáns, és 2n bitre redukálható. Ilyen értelemben
csak a második válasz helyezi a szervezetet az őt megillető élőlény
fogalma alá, az első válasz csak a fizikai tárgyak fogalma: alá
tartozóként írta le. Az első válasz információtöbblete éppen az, amit
az élőlény fogalma tartalmaz.

A második válasszal szemben az az ellenvetés hozható fel, hogy az

egyedeknek sok olyan tulajdonságuk van, amelyek nem öröklöttek,
hanem a növekedési viszonyok, életsorsuk alakulása és esetleg a
tiszta (kvantumelméleti) véletlen által megszabottak. Az első és
második közti közbenső válasz is adható, amely a második válasz
információját specifikusként (fajhoz kötődőként) megkülönbözteti az
egyedi (egyedhez tartozó) információtól, azonban az utóbbit a
természettörvények szerinti kapcsolatok segítségével szintén
megszabadítja a redundanciától. Az embernél, aki lényegében a
megtanult dolgokra van utalva, az itt egyediként megnevezett
információk köre bővül a történeti információval, amely valójában
egyedfölötti információ. A legutolsó megjegyzés persze a haladás
problémaköre felé vezet át bennünket, amellyel egyelőre nem
foglalkozunk.

Szorítkozzunk most a specifikus információkra. Ekkor felvetődik az a

kérdés, hogy ebben az esetben mi az első és második válasz
viszonya. Izoláltan véve, mint a két válasz túlzottan szűk értelemben
veszi az előző fejezetben kifejtett téziseket, vagyis tulajdonképpen
nem veszi azokat komolyan. Az első válasz a 2. tézist: „Csak az
információ, ami információt termel”, csak abban a külsődleges
értelemben fogja fel, hogy a genetikus információ valóban előállítja a
fenotípus gazdag információját, azzal azonban nem törődik, hogy a
fenotípus mennyiben „szemantikája” a genetikus információnak. A
második válasz az 1. tézist: „Információ csak az, ami megértést kap”,
abban az értelemben veszi túlságosan szó szerint, hogy a fenotípust
kizárólag a genotípus új ábrázolásaként fogja fel, amennyiben a
kettőben tartalmazott információk azonosságát állítja. Az első
válaszban a megértés, a másodikban az információtermelés megy
veszendőbe. A téziseknek azonban éppen az az értelmük, hogy az
információtermelés egyenlő a megértéssel. Mind a két válasz
nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja, hogy nem sztatikus
információkról, hanem információáramlásról van szó.
Mindez világosabbá válik, ha a törvény fogalmát alaposabban
megvizsgáljuk a második válasz szempontjából. A második válasz
azt mondja, hogy a természettörvények szerinti kapcsolatok folytán a
fenotípus információja azonos a genotípuséval. Értelmezzük ezt az
„azonosságot” „megértésként”. De milyen a természettörvények
struktúrája? Tájékozódjunk efelől a fizika alaptörvényei kapcsán.

Newton mozgástörvényei szerint egy test sebességváltozása

arányos a ráható erővel. Az egyszerűség kedvéért tekintsük az erőt
megadottnak („állandó környezet = külső erő”), a testet pedig fogjuk
fel tömegpontként. A törvény a test állapot-változását magával az
állapottal meghatározottként írja le. Állapotnak a test azon
tulajdonságait nevezzük, amelyet nem határoz meg a lényege
(vagyis itt az, hogy tömegpontról van szó), hanem lényegének
változatlan megtartása mellett még választhatók („kontingens”). Azt
csak a törvény alakja határozza meg, hogy melyek a kontingens
tulajdonságok. Tömegpont állapotát („fázisát”) helye és sebessége
határozza meg. Tömegpont kontingens információja a fázis
megadásával adható meg. A benne levő információmennyiség csak
akkor adható meg, ha ismeretes a hely és a sebesség mérési
pontossága. Az ezzel kapcsolatos problémáktól most tekintsünk el.
Az információ mindig valamilyen időpontra, mondjuk a jelenre
vonatkozik. Egy másik időpontban a tömegpontnak más a fázisa. A
tömegpont pályája egy bizonyos időközben tehát még sokkal több
információt tartalmaz, mint az egy időponthoz tartozó fázis (az
időmérés pontossági problémáit ismét elhanyagoljuk). A tömegpont
mintegy állandóan információt termel. A régebbi információk akkor
nem mennek veszendőbe, ha a tömegponton kívül jelen van egy
olyan készülék, amely ezeket az információkat tárolja. A
tömegpontban magában azonban az információ e leírásmód szerint
elvész, és újjal pótlódik. De aki ismeri a mozgástörvényt és a külső
erőt, annak a számára az új információ egyértelmű következménye a
réginek, vagyis ekvivalens azzal. Ez tehát mintegy a forma, amelyet
ugyanaz az információ egy másik időpontban felölt.

Tisztán formalista módon tehát a következőket mondhatjuk:

tömegpont egy időpontbeli kontingens információja minden más
időpontban önmagával ekvivalens információt termel, és ebben az
időpontban megértést kap. A leírás azért formalista, mert a
tömegpont annyira egyszerű rendszer, hogy benne fel sem merülnek
a megértés jelenségére jellemző folyamatok. Ebben a
beszédmódban nemcsak az esetleges megfigyelők tudatától
tekintünk el, hanem olyan készüléket vagy eljárást sem adunk meg,
amely a megértést mérőkészülék vagy élő organizmus módjára
„objektiválná” vagy „objektíven szimulálná”. Viszont a tömegpont a
lehető legegyszerűbben példázza a törvényszerű információáramlás
struktúráját, amely minden bonyolult „megértési folyamatnak” az
alapja.

A fizika alapjainak a megértése szempontjából természetesen

fontos, hogy ne feledkezzünk el arról, miszerint az elemi törvények
valószínűségeket állapítanak meg. Rádiumatom bomlásakor régi
információ megy veszendőbe, és olyan új információ keletkezik,
amely a régivel nem ekvivalens. A fizika elemi folyamata ezek
szerint nem az információ megőrzése, hanem az információ
átalakítása. A „megértés” azonban információmegőrzést, vagy a
klasszikus fizikára jellemző determinisztikus kauzalitás kellő
mértékét feltételezi. A tárolás tehát mind ezen okból, mint a
tároláshoz szükséges irreverzibilis folyamatok miatt, csak kellően
nagy összetett rendszerekben lehetséges.

A megértés kibernetikájával itt nem foglalkozunk. Ezzel a kérdéssel

kapcsolatban lásd kötetünk „Az egészség és betegség...” című
tanulmányát (309. old.). A központi probléma az „igazság
kibernetikája”, amelyet az idézett fejezet éppen csak érint.

4. [...]

5. A forma, mint szubsztancia

Fejtegetéseinket a beszéd normálásával kezdjük. Gyakran az

„egzakt” tudományokról beszélve sem tesznek különbséget a
mennyiségek neve és kvantitatív mértéke között. Itt három lényeges
mennyiségről van szó: anyag, mozgás és forma, és ezeket a
tömeggel, energiával és információval mérjük. Az I. fejezetben -
hogy most pontosan beszéljünk - az anyagot és mozgást
szubsztanciaként azonosítottuk, a tömeg és energia einsteini
azonosságára támaszkodva, és mind a kettőt szubsztancia-
mennyiségként fogtuk fel. A „mozgást” aktívan, azaz egyúttal mint
potenciális mozgatót is értelmeztük, nem a mozgásban levés
aktuális folyamataként. A potenciálisnak az aktuálissal való
kapcsolatát nem tárgyaltuk. Éppen ezért az a tézis, hogy a mozgás
mozgás létesítése, „szimbolikus” maradt. A 2. fejezet végén hasonló
struktúrára bukkantunk : az információ információ létesítése.
Jeleztük, hogy ezt a mozgásra vonatkozó tézis magyarázatára
akarjuk felhasználni. Azzal a hipotézissel élünk, hogy a
szubsztancia-mennyiség információ.

A hipotézisből a következő tézisek következnek: A szubsztancia

forma. Speciálisabban: Az anyag forma. A mozgás forma. A tömeg
információ. Az energia információ.

A hipotézis végigvezetésére az ősalternatívák elméletét használjuk

fel, amelyet „Die Quantentheorie” [A kvantumelmélet] című
dolgozatban fejtettem ki. Itt a jelenlegi szempontokat veszem
figyelembe.

Fejtegetéseink élére egy, az újkori gondolkodásmódnak megfelelő

ellenvetést teszünk. Hogyan lehet a szubsztancia forma? Hiszen a
forma egy szubsztancia formája. Lehet a forma egy formának a
formája? Vagy talán a szubsztancia egy szubsztanciának a
szubsztanciája?

Először is azt mondhatjuk, hogy a szubsztanciának anyag —

„energia"-ként való fogalmát olyan szűken definiáltuk, hogy ebben a
szűk értelemben nem minden forma szubsztancia. „A szubsztancia
forma” nem ekvivalencia, hanem állítás: A szubsztancia a forma,
mint főfogalom alá tartozik. A szubsztancia tehát a mi
kifejezésmódunkban nem egy szubsztanciának a szubsztanciája, de
a forma lehet egy forma formája. Az ókori filozófia szempontjából ez
egészen magától értetődő. A szekrény a faanyag formája, de a
faanyag maga is forma. Szubsztanciánk az „első anyagnak” (nem az
uziának) felel meg. Az arisztotelészi gondolkodási szinten az első
anyag kimondhatatlan. A 17. század kevésbé végiggondolt
természettudományában az első anyag egy különleges első
formával (a kiterjedés) jellemezhető. Mi a helyzet ma?

Az első anyag semmi mással, nem jellemezhető, mint a rajta

fellelhető formával. A mondatban szereplő megengedés („-hető”)
anyagként jellemzi. Az anyag arisztotelészi értelemben a forma
lehetősége. Éppen ezért a mondatban szereplő „rajta” szó
pleonazmus. Az első anyag szigorúan véve nem olyan valami,
„amelyen” forma fellelhető. Ez csak akkor volna, ha saját maga a
„rajta” fellelhető formától különböző forma lenne. Ami tehát fellelhető,
az nem más, mint forma.

Hogyan lehet a formát a lehető legáltalánosabban jellemezni? Hogy

egy bizonyos forma jelen van-e vagy sem, az alternatíva. Sok
különböző formának az egymástól való megkülönböztetése
megköveteli sok egyszerű alternatíva eldöntését. Általában tehát ezt
mondhatjuk: Ahol valamilyen formát fellelünk, ott empirikusan
néhány egyszerű alternatívát eldöntünk. Ezt az „ősalternatívák”
alapfeltevése így fogalmazza meg: Minden forma „végső” egyszerű
alternatívák kombinációiból „áll”.

A kvantumelmélet és az ősalternatívák elméletének axiomatikus

felépítésében az a tendencia, hogy minden posztulátumot, illetve
axiómát a „döntés”, „előrejelzés” és „valószínűség” fogalomköréből
származó fogalmak elemzésével, és alapvető szimmetria
feltételezésével alapozzanak meg. A szimmetria azonban abból
következik, hogy minden döntés ősalternatívák eldöntése. Ha tehát
véges számban rögzítjük az ősalternatívák számát, az állapotterük
szimmetriájától való eltérés egy további ősalternatíva eldöntését
követelné meg, ellentmondásban azzal, hogy előzőleg már
rögzítettük az ősalternatívák véges számát. A program értékét csak
a kivitelezés határozhatja meg, amely még nem történt meg. A
kivitelezést hipotetikusan sikeresnek feltételezve (a „hipotetikusan
feltételezve” pleonazmust csak a nyomaték kedvéért használjuk), az
elmondottakat modellként alkalmazzuk annak a tézisnek és
következményes téziseinek a megtárgyalására, hogy a szubsztancia
forma.

Az anyag forma. Az anyagról ma tudjuk, hogy elemi részecskéket

tartalmaz. Az elemi részecskéket ősalternatívákból kell felépítenünk.
Az ősalternatívák a lehetséges formák végső elemei; az eldöntött
ősalternatívák valóságos formák végső elemei. Formára a
legegyszerűbb példa a térbeli alak. Az elméletből tehát következnie
kell a térbeli alak lehetőségének. Pontosan ez történik a térnek az
izolált egyszerű alternatíva kvantummechanikai állapotterére való
redukálásával. Az állapottér tagolódását a valószínűségi függvény
szabja meg. A valószínűség értelmezése a relatív gyakoriságok
megszámlálhatóságán, vagyis ugyanazon kísérletnek sok egyforma
egyszerű alternatíván való megismételhetőségén alapszik. A térbeli
alak ennyiben valóban sok ősalternatívából áll. Az aktuális térbeli
alak egyszerre eldöntött sok ősalternatívából áll, amelyekben az
aktuális gyakoriságok a kiszámított valószínűségekkel arányosak.

A tömeg információ. Erők nélküli közelítésben (a kölcsönhatások

elméletét még nem ismerem) egy helyzet információja egyszerűen a
benne szereplő ősalternatívák számával egyenlő. Tömeggel
rendelkező részecske nyugalmi tömege a legegyszerűbb modell
szerint egyenlő a nyugvó részecske felépítéséhez szükséges
ősalternatívák számával, vagyis éppen a részecskébe betáplált
információval. Mozgó részecskének nagyobb a tömege, arányosan
több ősalternatívát tartalmaz.

Az energia információ. A tömeg és energia relativisztikus

egyenlősége lehetővé teszi, hogy mindazt, amit a tömegről
mondottunk, átvigyük az energiára. Sőt formális szempontból éppen
a mozgási energia tekintetében a legegyszerűbb a helyzet. A szabad
ősobjektumoknak rögzített energiájuk van, ez a kozmikusan
lehetséges legkisebb E0 energiakvantum. Az E = n*E0 energiájú
„csupasz neutríno” egyszerűen n párhuzamos ősobjektum
szuperpozíciója; itt n a neutrínó információja.
A mozgás forma. Csupán ebben a mondatban nyilatkozik meg a
forma áramlásos természete (információ csak az, ami információt
termel; a mozgás önmagát mozgatja). Ez lépésről lépésre az elmélet
következő vonásaiban jelentkezik:

A szabad ősobjektumot mozgónak feltételezzük (állapotvektora

tartalmazza az e-iE0t tényezőt). Miért? Igaz, hogy ez a megoldása a
legáltalánosabb SU(2) szimmetrikus mozgásegyenletnek, de külső
erők hiányában miért nem lesz E0 = 0? (Az ősobjektumok
határozatlan száma esetében ez nem pusztán konvenció.) Az első
válasz megadja a „gyenge tehetetlenségi törvény” megalapozását.
Legalábbis lokalizálható részecskékre érvényes, hogy
kölcsönhatásuk csak akkor érthető, ha egyedi kölcsönhatás nélkül is
mozognak. A gyenge tehetetlenségi törvény a kölcsönhatás
lehetőségének a feltétele. A kölcsönhatás nélküli objektumok
azonban nem észlelhetők, ezek tehát senki számára sem volnának
objektumok. Jelenlegi nyelvezetünket használva: az olyan
információ, amely nem termel információt, senki számára sem
információ.

Másodszor a tehetetlenségi törvény (sőt „erős” tehetetlenségi

törvény alakjában, vagyis pontosan az e-iE0t tényezővel adott
alakban) a világegyetem hatását fejezi ki az egyes ősobjektumokra,
ennek a hatásnak a következménye. Tehát csupán ez az elmélet
elégíti ki teljes terjedelmében az Arisztotelész-Mach-féle
posztulátumot: nincsen mozgás ok nélkül. Az „ok” itt
hagyományosan egy hatót jelent (és nem azt az absztrakt tényállást,
hogy a mozgó objektum már előzőleg mozgott). Mach elfogadja a
tehetetlenségi törvény kauzális paradoxonát, és csak az
egyenesvonalúságot definiáló vonatkozási rendszert akarja
dolgokkal, vagyis filozófiája szerint érzékelhető valamikkel
meghatározni. Elméletünk ennél többet teljesít, és a dolgok
univerzumának alakjában megadja magának a mozgásnak az okát.
Ezt mondhatjuk: az ős objektum a legegyszerűbb forma, és egyúttal
a mozgás kvantuma is. Forma, mert más számára forma
(kölcsönhatásban), tehát forma a világban, amelyben mást mozgat.
Formaként a világban, amely mozgatja, maga is mozog.
A világ ezen elmélet szerint a formák összessége. Az elmélet tehát
elvégzi a szemantika radikális objektiválását. A formákat csak az
általuk előállított formák értik meg. A megértés ebben a tekintetben
az önmozgás nagy folyamatának része. Hogy ez csupán képletes
vagy valóságos beszédmód-e, arról a 6. fejezetben lesz szó.

Az elmélet központi problémája a világ véges volta. A viszonyokat

jelenleg még nem látom át, sejtésem azonban a következő. A
formák az elméletben csak elvileg tudható formákként szerepelnek.
Ki a jelen esetben a tudó, a szubjektum? Bizonyos értelemben az
ember, hiszen ember által emberek számára készített elméletről van
szó. Amit az ember elvileg nem tudhat, nem fordulhat elő az
elméletben. Az elmélet azonban a szemantikát objektiválja, vagyis
mérőműszerek, azaz fizikai objektumok általi „tudást” is le kellene
talán írnia. Hogy ne veszítsük el a lábunk alól a talajt, maradjunk
egyelőre az embernél.

Mennyi információ lehet az ember tulajdonában? Bármikor csak

véges sokaságú. Van-e felső határa az ehhez hozzászerezhető
információnak? Nincsen róla tudomásunk. Ha a világ a tudható
formák összessége, úgy mindenkor végesnek kell lennie. De
bármely információtartalomhoz további információkkal bővülhet;
persze véges idő alatt csak véges mennyiségben. A tudható
formamennyiségnek a növekedését, felhasználva immár a
szemantika objektiválását, az univerzum tágulásaként értelmezem.
A tér növekedése ebben az értelemben a jövő nyitottsága.
6. Szellem és forma

Beszédmódunkban a mozgás mindig önmozgatóként, a forma

formálóként, és végül a forma tudhatóként és a tudás formaként
szerepel. Elméletünk vajon objektiváló elmélete-e a tudatnak, vagy
pedig csupán ámítás rejtőzik e kifejezésmód mögött?

Hogy az anyag tud-e gondolkodni, a mechanikai világképben üres

posztulátum marad. A mechanikai világkép magyarázó képessége
az anyag definiáló tulajdonságainak (térkitöltés, áthatolhatatlanság)
explicit megadásán alapszik. Ebből belátásos alapon mindössze az
így definiált anyag mozgását lehet levezetni. A mi
gondolkodásmódunk szerint azonban az anyag nem más, mint
alternatívák empirikus eldöntésének a lehetősége. Ez a definíció
feltételezi a döntést hozó szubjektum létét. Ha ez a szubjektum meg
tudja ismerni önmagát, és ezt az ismeretét empirikusan eldönthető
alternatívák alakjában ki tudja fejezni, fel kell tételeznünk, hogy saját
maga is része annak a világnak, amely ilyen alternatívák
összessége. A következőket mondhatjuk: feltételeztük a tudást, és
most már nem kell többet feltennünk, mint hogy a tudás önmagát is
tudhatja.

Az ősalternatívák azonos természetéből ekkor következik, hogy

minden szubsztancia elvileg olyan természetű, mint az önmagáról
tudó tudás. Az „igazság kibernetikájának” a dolga megmondani,
hogy a „virtuális tudásból” hogyan lehet aktuális tudás. Persze ez a
feladat is mérhetetlenül nagy. Az emberi tudást nemcsak lefelé kell
elhatárolni a környezethez való érző és sürgető alkalmazkodástól,
amely a szerves élet jellemzője. Nemcsak azt kell kimutatni, hogy az
emberi tudás milyen értelemben tud nem csupán objektumokat,
hanem más emberek tudását is, vagyis hogy a tudás szubjektívként
transz-szubjektív is. Ezenkívül azt is meg kell kérdezni, hogy az
általunk ismert véges emberi tudás felfelé hogyan van elhatárolva.
Ha a szubsztancia lényegében szubjektum, ha tehát az anyag forma
és a forma szellem, akkor a szellemnek az emberre való korlátozása
nem magától értetődő. Az az újplatonikus tan látszik
természetesnek, hogy az ideák tudják önmagukat.
Mindezekhez a kérdésekhez azonban feltevéseink fogalomköre már
nem elegendő. Az objektiválható formák sztatikusak és ismételhetők.
Ez benne van a valószínűség és az információ fogalmában. A
gondolkodás a történelemben túllép ezen az ismételhetőségen. Az
igazság kibernetikájának meg kellene adnia, hogy az objektiválás
hogyan folyik le, és az objektiválás határainak a megmutatásával el
kellene érkeznie a saját módszerének a határaihoz, éppen azáltal,
hogy a módszer lehetőségének a feltételeit objektiválva igyekszik
leírni. A végső szubjektum objektiválhatóságának a gondolata a
transzcendentális filozófia szempontjából az empirikusnak és
transzcendentálisnak a felcserélése. A meditáció lényegében nem
objektivál. Az isten nem a formák összessége, hanem a forma
alapja.

HOVÁ VEZET BENNÜNKET A TUDOMÁNY?

A Max Planck Társaság feladata a tudományok támogatása. De mit

támogatunk, ha a tudományt segítjük? Hová vezet bennünket a
tudomány? Mindannyian tudjuk, hogy nem tudjuk. Néha azonban
mégis meg kell fogalmaznunk egy-egy kérdést, még akkor is, ha a
választ nem ismerjük. A kérdésfeltevés ugyanis olyan folyamatot
indít meg bennünk, amely megmutatja a válaszkeresés irányát.
Ezért engedjék meg, hogy a mai alkalommal feltegyem a kérdést:
hová vezet bennünket a tudomány?

Még néhány évtizede majdnem mindenki optimistán vetette fel:

„Meddig jutunk el még a tudomány segítségével?” Ma sokan
hajlamosak a pesszimista fogalmazásra: „Vajon mire jut velünk a
tudomány?” Én szeretném mind a kettőt elkerülni! Véleményem
szerint a kérdésfeltevés célja saját felelősségünk tudatosítása. Meg
kell tanulnunk, hogy ne vegyük a dolgokat sem könnyelműen, se
kételkedőn!

Ezért irányítsuk a figyelmünket először a haszonra, amelyet a

tudomány nyújt vagy ígér nekünk, azután a veszélyekre, melyek
ezzel a haszonnal kapcsolatosak, és végül a haszonnal és a
veszélyekkel szembeni emberi magatartásra!
I

A haszon, melyet a tudománynak köszönhetünk, háromféle:

tudásbeli nyereség, a cselekvési lehetőségek gyarapodása és
tudatosabb emberi személyiségek kialakítása. Idegen szavakat
használva: teoretikus, praktikus és morális haszon.

Kezdjük a tudás síkján mutatkozó nyereséggel, a teoretikus

haszonnal. A jelen előadás keretében még a legdurvább
körvonalakban sem lehetséges mindazt felsorolni, amire a tudomány
tanított meg minket. Szeretnék azonban egy olyan példát mondani,
amely megvilágítja e tudás szerkezetét. Kérem engedjék meg, hogy
a nekem legotthonosabb szakot, az atomfizikát válasszam!

Szokás a természettudományt szerves és szervetlen tudományra

osztani. Pontosan véve az úgynevezett szervetlen tudomány olyan
jelenségeket tárgyal, melyek az élőben és az élettelenben közösek,
míg a szerves tudomány azokra a jelenségekre korlátozódik,
melyeket kifejezetten életjelenségeknek nevezünk. A szervetlen
tudományát - ma már elmondhatjuk- az atom fogalmával egységes
gyökérre vezették vissza. Abban a tudományágban, melynek a
történelmi fejlődés az atomfizika nevet adta, a kémia és a fizika egy
egységgé olvadt össze. Hiszen mindkét tudománynak az atom a
közös alapköve. Más tudományágak, közöttük a csillagászat,
meteorológia, geológia, ásványtan, ma a két alaptudománynak, a
fizikának és a kémiának alkalmazási területeivé válnak, amennyiben
a jelenségek leírásától és osztályozásától eljutnak törvények
felállításához és magyarázatához. Ezen túlmenően a fizika és a
kémia a szerves tudományban is nélkülözhetetlen segédeszköz lett.

Az atom fogalmát a tudományos igazság szövetében egy

csomópontnak nevezhetnénk. A legkülönfélébb területről származó
tapasztalatok vezetnek hozzá, és kapcsolódnak benne egybe.
Külön-külön a kémia, a hőtan vagy az elektronelmélet egyedül
csupán valószínűvé tették az atomok létét. Ezen diszciplínák
egészen eltérő érveléseinek találkozása az atomok létezésének
elméletében, a tudomány önálló szálakból szőtt szövetét hozta létre.
A végkövetkeztetések helyességének valószínűsége a vonalak ilyen
konvergenciája által válik kényszerítővé, és a tudomány szövete
annál széttéphetetlenebb, mennél tovább növekszik, és minél több
csomópontot tartalmaz.

Mi a tudomány praktikus haszna? A mi Max Planck Társaságunk

számára ennek a kérdésnek különös jelentősége van. Ismét csak
nem sorolhatom fel mindazt, amit az alkalmazott tudományban és a
műszaki fejlődésben elértünk. De szabad talán két egyedi kérdést
kiragadnom: Van-e határa a technikai fejlődésnek és haladásnak? Mi
a jelentősége az alapkutatásnak az alkalmazások szempontjából?
Az első kérdés a történetfilozófiai jövőszemlélet egyik elemi kérdése,
a második egészen gyakorlati, és a jelenre vonatkozik.

A legutóbbi háború alatt egy fantáziadús és okos mérnök egy

munkát küldött nekem, amelyben azt próbálta bizonyítani, hogy a
műszaki fejlődésnek alapvető határai vannak, és ezek már ma
láthatók. Rámutatott, hogy a 20. század technikai fejlődése
gyakorlatilag teljes egészében azokon az alapvető felfedezéseken
nyugszik, melyeket a 19. században tettek: így a rádió az
elektromágneses hullámokon, az autó és repülőgép a robbanó
motoron stb. Létezik egy sor technikai szerkezet, amely már
bizonyos ideje nagyjából végérvényes alakot ért el: az agyagfazék a
kőkorszak óta, a kerékpár néhány évtizede. Feltevése az volt, hogy
végül minden műszaki berendezés végérvényes formát ölt, és akkor
a technikai fejlődés végéhez érkezünk. Egy alkalommal
beszélgettünk is a kérdésről, és számomra igen érdekes
eszmecsere során el kellett ismernem, hogy sok tekintetben igaza
van. De érzésem szerint - mondtam neki - legalább két, egészen új
jellegű technikai fejlesztés áll előttünk. Nevezetesen az atommag
energiájának a kiaknázása, valamint az, amit biológiai technikának
nevezhetnénk. Az atommagenergia felhasználásáról prófétáim
akkoriban, röviddel azután, hogy Hahn és Strassman felfedezte az
uránhasadást, egy fizikus számára nem volt nehéz. Ez a lehetőség
ma már jól ismert. A „biológiai technika” kifejezést a modern
tenyésztési eljárásokkal szeretném megvilágítani! Már képesek
vagyunk szándékosan olyan állat-, növény- és baktériumfajtákat
létrehozni, amelyek új tulajdonságokkal rendelkeznek, s amelyek
megváltoztatják életünk. Azt hiszem, ebben az irányban még sok
minden áll előttünk.

E példákból általánosíthatunk. Mindenütt, ahol a tudomány

alapvetően új ismeretekre tesz szert, mindig alapvetően új hatalmat
is teremt. Mert igaz a régi, kétélű mondás: a tudás hatalom.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a jövő évtizedekben vagy
évszázadokban a biológia és az orvostudomány messze felülmúlja a
fizikát és a kémiát életünk átalakításában. Elképzelhető az is, hogy
az emberi lélek mélységeinek és az együttélés sajátságainak
ismerete még mélyrehatóbb alkalmazásokhoz vezet majd, és egy
nap ezt is „technikának” fogjuk nevezni. Talán a pszichoanalízis és a
propaganda művészete egy ilyen technika szerény és nyugtalanító
kezdete.

Tudományunk és az ezt követő technikánk a durvától és

kézzelfoghatótól indulva halad az észrevétlen és finom jelenségek
felé. Ezt példázza az atomfizika, de megmutatkozik ez minden más
területen is. Újra és újra be kell látnunk, hogy a durva és
kézzelfogható jelenségeket rejtett és finom összefüggések uralják.
Ezeknek a rejtett törvényszerűségeknek az ismerete olyan hatalmat
jelent, mely idegen annak, aki csak a durva és látható jelenségeket
ismeri.

Ez utóbbi gondolatok már az alapkutatás és a gyakorlati élet

kapcsolatát érintik. Történelmi tény, hogy az ilyen fontos technikai
ágazatok mennyire nem az úgynevezett alkalmazott kutatásból
eredt, hanem a tudományos ismeret tiszta kereséséből. Ez nem
véletlen. Gondoljunk csak arra, hogy Faraday-nek a Maxwell-
elmélettel kapcsolatos laboratóriumi felfedezéseitől és a Maxwell
által megjósolt, majd Hertz által kísérletileg megtalált
elektromágneses hullámoktól egyenes út vezet a mai rádió-, radar-
és televíziótechnikához. Az elméletnek és a gyakorlatnak ilyen
összefüggése egyre szorosabbá és kikerülhetetlenebbé válik. A
gőzgép például tiszta mérnöki találmány volt. Az atombombát
elméleti fizikusok szerkesztették, akik, midőn ifjúságukban
hivatásukat választották, az atomfizika technikai alkalmazásáról nem
is álmodhattak.

Miként képes az alapkutatás ily módon nyitni új utakat, a gyakorlat

számára? Az a véleményem, nem annak ellenére, hanem éppen
azáltal, hogy nem veszi tekintetbe a közvetlen alkalmazásokat.
Korunk téves előítélete, ha azt hiszi, hogy úgy érhetjük el
legkönnyebben a célunkat, ha szemellenzővel nekirontunk. A
mereven egy pontra szegezett szem nem képes nyugodtan
végigtapogatni a horizontot. Gyakran az a legszükségesebb, ami
látszólag fölösleges. A higgadtság, a nyugalom, az egy célt követő
szeretetteljes odaadás, mely nem a cél hasznosságában leli
indítékát, az újat alkotó folyamat legfontosabb előfeltétele. Az
ismeretnek való tiszta önátadás épp akkor döntő feltétele a
kutatásnak, ha annak alkalmazását szeretnénk.

Ennyit a gyakorlati haszonról. Engedjék meg, hogy most egy

pillanatra hasznukkal és veszélyeikkel együtt elfelejtsük az
alkalmazásokat, és megkérdezzük, hogy mit köszönhetünk a
tudománynak az emberi öntudat fejlődésében, ezen a
legáltalánosabb értelemben morálisnak nevezhető területen.

A tudomány emberileg az igazság, a szépség és az etika oldaláról

érint minket. Kérem, bocsássák meg a kissé fellengzős
megjelöléseket! A kutató életében hétköznapi dolgokat fejeznek ki,
melyek mindegyikünk létét érintik.

A tudományos igazsággal való mindennapos találkozásban az

emberi tudat lassan átalakul. Ezt az elsőként magában a kutatóban
kezdődő, de korunkban minden egyes ember lelkében érezhető
átalakító hatást kell a tudomány legmélyebb és legjelentősebb
következményének tekintenünk. A tudomány által iskolázott tudat
maga is széttéphetetlen szövet jellegét ölti, ahol minden szál tárt. Így
magának a tudománynak a tükörképévé válik. Ez az átalakulás sem
veszélytelen, de legalább három erényét el kell ismernünk: először is
az emberi lélekbe ülteti az igazság keresésének buzgalmát;
másodszor a felfedezett tények tiszteletét és harmadszor azt a
képességet, hogy eldöntetlen kérdéseket nyitva hagyjon. Aki
megtanulta, hogy mi a tudomány, nem lesz bizonytalan ott, ahol tud
valamit, és nem fog dogmatizálni ott, ahol semmit sem tud. A
gondolkodás tudományos művelését szigorúságban talán csak a
spirituális gyakorlatok múlják felül. Még korunk szélhámosainak is
tudósnak kell magukat színlelni, mert különben nem hisznek nekik.

A tudomány szépsége csak azok előtt ismert teljesen, akik művelik a

tudományt. Bizony nagy gyermeknek tűnhet a tudós, aki egész életét
drótokkal, üveglombikokkal és viaszragasztóval játssza el. Teljes
joggal! Csakhogy tudnunk kellene, a gyermekek gyakran többet
tudnak a szépségről, mint a felnőttek. Newton egy mondása, mely
utolsó életévéből maradt ránk, nemcsak a tudományos magatartás
alázatát fejezi ki, hanem a tudományos felfedezés naiv szépségét is:
„Nem tudom, minek tart engem a világ, de magamnak úgy tűnök,
mint egy gyermek, aki a tengerparton játszva néha egy szokásosnál
szebb kagylót vagy simább kavicsot talál, míg az igazság nagy
óceánja ismeretlenül fekszik előtte.”

A tudomány etikájáról csak nagy tartózkodással szeretnék beszélni!

Rossz szokás saját helyzetünket dicsérni, mialatt közismert, hogy mi
professzorok milyen „csodálatos” tulajdonságokkal rendelkezünk: a
szórakozottságtól kezdve a beképzeltségen át a tanszéki intrikáig.
Az azonban teljesen jogos, ha az ember egy ügyet nemcsak
állandóan fogyatékos megvalósulásai, hanem az ideáljai alapján ítél
meg! Egy ideált viszont talán legjobban az érte hozott áldozatokkal
mérhetünk meg. A tudomány, mint hivatás ideálja nehéz anyagi és
szellemi áldozatokat kíván. Az anyagi áldozat: a hatalomhoz,
befolyáshoz és gazdagsághoz vezető direkt út, sőt gyakran az
egyetlen út elvetése. Amikor a tudóst a királyok udvaraiban, a
gazdagok asztalainál vagy a miniszterek előszobáiban
barátságosan, de kissé leereszkedően fogadják, akkor tudnia kell,
hogy ő a magasabb külső rangról lemond, mert a tudomány belső
méltósága e lemondás nélkül elérhetetlen.

A még nehezebb szellemi áldozat a tudományos magatartás és a

dogmatizmus ellentmondásával kapcsolatos. A tudomány újra és
újra megkívánja tőlünk, hogy feláldozzuk régi meggyőződéseinket
egy új felismerés előtt. A legkisebb tanulónak is igaza lehet egy
Newtonnal vagy egy Einsteinnel szemben. A kutatónak az a
képessége, hogy elismerje tévedését, nagyságának talán végső
mércéje.

Ha a tudomány megközelíti ezen ideálokat, az emberi együttélésben

valódi hasznot hozhat. Ez mindenütt enyhülést jelenthet, ahol
származásunk, dogmáink és tudatalatti előítéleteink elválasztanak
egymástól; pl.: a nemzetek együttélésében. A tudós köztársaság régi
fogalma azt fejezi ki, hogy a tudományos igazság általi iskolázottság
lehetővé teszi az olyan emberek kölcsönös megértését is, akik
között a természet és hagyomány határai húzódnak. A legutóbbi
háború után azt tapasztaltam, hogy a tudományos objektivitás a
szétszakadt kapcsolatok újraépítésének második legjobb feltétele
volt. A legeredményesebb a keresztény felebaráti szeretet volt, már
ahol ez rendelkezésre állt. II

Most már a veszélyekről is kell szólnom. Nem dicsőítettem-e máris

túlságosan a tudományt? Ő tanított meg minket megsemmisítő
fegyverek előállítására. Nem egy szép, de veszélyes játékszer-e a
tudomány, melyet meg kell tagadnunk, ha veszélyességét
felismerjük? Azért vettem előre a dicséretet, hogy megvilágítsam:
semmiféle kritika sem taníthat a tudomány elvetésére, de el kell
érnie a tudomány által ránk rótt felelősség tudatosítását. Engedjék
meg, hogy e felelősség egyszerű szerkezetét három
megállapításban foglaljam össze! A tudás hatalom. Vissza lehet élni
vele. Veszélyes a hatalommal való tudatos visszaélés, de még
veszélyesebb az öntudatlan. Azt hiszem, ezek a megállapítások az
egész problémát körülírják.

Néhány egyedi eseten keresztül érzékeltessük a kérdést. Példaként

választom a fegyvereket, a népességnövekedést és a rádiót.

A tudomány veszélyes találmányai között az új fegyverek a

legismertebbek. Gondolataink akarva-akaratlan az életünkre törő
veszélyek körül forognak, melyek az új fegyverekből származnak.
Csaknem attól kell óvakodnunk, hogy túl ne becsüljük őket. Nem úgy
van az, hogy a tudomány ma utat mutatott nekünk világunk levegőbe
repítésére. Ilyen olcsón nem távozhatunk a „színpadról”. Másrészt
nem a rombolás a fegyverekben rejlő egyetlen veszély. A félelem
maga a veszély. Az ellenfél kezében levő fegyvertől való félelem
átcsap a saját kézben levő fegyver illuzórikus dicsőítésébe; Éppen a
félelem miatt elkövetett jogtalanság hozza létre azokat a
következményeket, amelyektől félünk. A tudományos
fegyvertechnika így tágítja egyre szélesebbé az emberiesség és
embertelenség közötti sajátos kompromisszumot, ami a civilizált
nemzetek közötti háborúnak nevét vette magára. Az emberek
háborúja a gyárak háborújává vált. Az emberiesség, amely a
lovagiasság katonai erényében is megvolt, egyre inkább a sérültek
puszta szenvedéséhez sorvadt vissza. Az az érzésünk, hogy sem
anyagilag, sem erkölcsileg nem lehetséges még egy - a két előzőhöz
mérhető - világháború anélkül, hogy le ne zuhannánk a civilizáció
eddig elért létrafokáról.

Mit tesz ugyanis a tudományos fegyvertechnika? Tudatos döntés elé

állít minket ott, ahol az emberiség történetének korábbi fázisaiban
egy olyan esemény mint a háború, az emberi élet és szenvedés
elkerülhetetlen alkotórészének tűnt.

A tudomány alkalmazásának azonban hasonló hatása van általában

ott is, ahol tudatosan nem az élet kioltását, hanem a megőrzését
kívánja szolgálni. Tekintsünk egy példát, ahol a tudományt a
gyakorlati felebaráti szeretet szándékával alkalmazták.

Az orvostudomány és a higiénia megnövelte az emberek életkorát.

Lehetővé tette, hogy ma a földünkön sokkal több ember éljen, mint
korábban. A mezőgazdasági kémia és a szállítási technika adja az
eszközöket a szaporodó emberiség táplálásához. Földünk azonban
véges. A táplálékkal ellátható emberek száma még inkább az. Az
emberek számának a növekedése fenyeget minden politikai és
szociális rendet, alig hogy létrehoztuk azokat. Néhány állam ma már
kezdi kívánatosnak tartani és támogatni a születésszabályozást.
Üdvös lehet-e az emberi életbe való ilyen mély beavatkozás?
Átlépem a kérdést, hogy mit jelent a születéskorlátozás, mint
személyes elhatározás az egyes ember életében, jóllehet ez a
probléma magja. A politikai következmény világosabb. Az állam
kísértésbe jöhet, már kísértésbe is jött és megint kísértésbe fog
jönni, hogy befolyást gyakoroljon, kinek legyen gyereke és kinek ne.
Itt olyan felelősség van a kezünkben, amelyről korábbi időkben
semmi elképzelés sem létezett. És nincs kényelmes visszaút. Vagy
vissza akarnánk oda térni, ahol az emberek számát háború, éhség
és járvány korlátozza? Még emlékszünk rá, hogy ez mit jelentene.
De végig tudjuk-e vinni, amit elkezdtünk?

A harmadik példa a rádió. Azt hiszem, hogy a rádió feltalálása

önmagában nagyobb felelősséggel járt, mint az atombombáé. Mert a
bombáknál mélyebbre hat a propaganda. A bomba csak a testet
ölheti meg. A bombázáshoz azonban először az emberek lelkét kell
hallgatólagos beleegyezésre bírni. A rádiót nem rossznak, hanem
felelősségteljesnek nevezem, mert azon eszközök egyike, melyekkel
az emberre hatni lehet. Aki alkalmazza, tudnia kell, mit tesz.
Léteznek még más, rejtett hatások is, melyek talán még mélyebbre
hatnak. Szép dolog a rádión azt hallgatni, amire szükség van, de
veszélyes mindent meghallgatni, ha szükségtelen. A reggeltől estig
szünet nélkül szóló rádiókészülék szétrombolja az ember akusztikus
világát. Volt idő, mikor az egyén alkotóképességét gyakorolta, és a
csendben lelt felüdülést. Világunk rászokott, hogy a lármában
keresse a nyugalmat, és egyben elszokik az alkotóképességek
gyakorlásától. Ez a veszély ártatlanabbnak látszhat az előzőeknél,
de azt hiszem csak azért nehezebb észrevenni, mert mélyebben
fekszik. Amint a propaganda nagyobb felelősséget jelent a
fegyvereknél, ugyanúgy a propagandánál is mélyebbre hat - úgy
tűnik - az, ami fogékonnyá teszi az embereket a propaganda iránt. S
a propaganda iránt - legyen az véletlenül akár jó, vagy akár rossz cél
érdekében - azok fogékonyak, kik már nem magukban hordják
központjukat, hanem életük külső ingerek függvénye.

III

Mit tegyünk?

Önök bizonyára nem várják el tőlem, hogy erre receptet adjak. Nem
tudok, s nem tudom, képes lenne-e rá valaki. Az az érzésem, a
dolog természetéhez tartozik, hogy ilyen recept nem létezhet és nem
is kell léteznie. A tudomány hasznos, illetve veszélyes hatása nem
ott a legjelentősebb, ahol egyedi ismereteket gyűjt, vagy anyagi
alkalmazásokat teremt, hanem az emberi tudat átalakításában.
Ekkor viszont az egyetlen segítség is csak az emberi öntudat
átalakulásából jöhet létre. Már többször említettem ezt a segítséget:
a felelősségérzetet. Ténylegesen felelősek vagyunk a tudomány
következményeiért, akár akarjuk, akár nem. Ezt a felelősséget csak
úgy tudjuk elviselni, ha érzékeny és feltétlen éberség alakul ki
bennünk a felelősség iránt. A tudomány már ma is erre neveli fiait: a
jelenségek tiszta megragadása iránti felelősségre. Már nem
semleges tényekről, élettelen tárgyakról van szó, melyekkel
tetszésünk szerint bánhatunk, hanem embertársainkról. A bennünk
és körülöttünk levő életről van szó; arról, hogy lehetséges lesz-e és
lehetséges marad-e az élet.

De hogyan hasson az éberség a gyakorlatban? Általános szabály

nincsen, de példák adódhatnak. Vannak konkrét döntések, ahol
éberségünket próbára tehetjük.

Engedjék meg, hogy olyan példát válasszak, ami még a tudomány

békésebb berkeibe tartozik! A specializálódás problémájára
gondolok. A specializálódás a tudomány fejlődésének visszahatása
magára a tudományra. Ez a visszahatás hasznosságában és
veszélyességében kifelé analóg a tudomány hatásával. A tudomány
valójában egyetlen egész. Szövetében minden szál minden szállal
összefügg. A szövetet azonban egyedi ismeretekből szőtték, és
miközben növekszik, áttekinthetetlenné válik. Épp a tudósnak az
egyedi ismeret iránti tiszteletteljes félelme veszélyezteti az ismeretek
hatékonyságát. A 17., sőt még a 18. században is egy ember képes
volt átfogni korának lényeges tudásanyagát. A 20. században ez
már nem valósítható meg. Amikor még tanulmányaimat
megkezdtem, úgy tanultam, hogy a Handbuch der Physik 24
lexikonkötetében megtalálhatók a felmerülő kérdések
megválaszolásához szükséges irodalmi idézetek. A kézikönyv
tudását egyetlen ember sem képes magában tartani, nem beszélve
arról, hogy ma, 20 év után már idejét múlta, s újraírva sokkal
vastagabbra sikerülne.

Ez a helyzet nemcsak az áttekinthetőségre jelent veszélyt, hanem a

szaktudományokra is. Arra csábít, hogy a gondolkodást
szakszorgalommal helyettesítsük, mely elvész a terméketlenségben
és lehetetlenné teszi az egyszer leszögezett hibás feltételezések
módosítását. Ehhez az önkorlátozáshoz már annyira hozzászoktunk,
hogy elégtelenségét szinte csak ott érezzük, ahol időnként sikereket
ér el a további szakosítás elleni irányzat. Az úgynevezett
határterületek gyümölcsözősége igazolja a széles látókör
hasznosságát. Így jöttek létre a kettős nevű tudományágak, mint a
fizikai-kémia, az asztrofizika, a biokémia vagy a sugárterápia.
Minthogy mi, egyedi kutatók az egészet már nem tudjuk áttekinteni,
korlátozzuk magunkat legalább két szaktudomány határterületének
szintézisére!

Másrészről nem gondolom, hogy a specializálódás halálos veszélyt

jelentene a tudomány számára. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy
egy, a specializálódás visszafordítására irányuló kísérlet egyet
jelentene a tudomány élettörvényének szétrombolásával. Aki
egyszer már átlátta a tudomány terjedelmét, az nem hódolhat többé
annak a naiv illúziónak, hogy egy ember képes mindent megtanulni.
Nem lenne tisztességes a tudomány, ha nem volna kész a
specializálódásra. A sok tudós együttműködése az ellensúly. A
kutatók élő közössége valóság. Ebben a körben a tudomány
egysége - ha megrendült formában is - ma is jelen van, jóllehet
naponta meg kell küzdenie valóságáért. Egy mai egyetem nem
éppen kedvre derítő. Mindazonáltal az egység nem veszett el
teljesen. Mint ha kartávolságra lenne, s csak akkor érjük el, ha a
kutatók életteljes közösséget alkotnak. S e feléledés feltétele nem az
intellektusban, hanem a tudósok emberi magatartásában rejlik.
Fölsorolhatunk néhány ilyen feltételt: nyitottság a kollégák és
mondanivalójuk iránt; belátás, hogy a saját speciális területünk az
egésznek csak nagyon kis része; készség idegen nyelvek - legalább
részleges - elsajátítása iránt. Az említett nyitottság - ha jelen van -
ahhoz a bizonyos intellektuális teljesítményhez vezet, melyet
filozofálásnak nevezünk. Abban az időben, amikor az egyedi ismeret
iránti érdeklődés elnyomta az egész iránti érdeklődést, a filozófia
szaktárgy lett, és ezzel önmagával került szembe. A filozófia tehát
nem ok, hanem következménye az emberi nyitottságnak, mely
megnyitja az utat az élő kutatói közösség felé. A mindent tudó
filozófust sem hallgatnák és értenék meg, ha ő maga nem
azonosulna az egész iránti kérdéssel.

Mi a helyzet ezek után a tudomány külső hatásaival? Azt hiszem,

alapvetően ez a terület is olyan, mint előbb tárgyalt terület belső
arculata. A fejlődés kerekét itt sem lehet visszaforgatni. Az egyén -
bármily fontosak legyenek is döntései -elszigetelten és tehetetlenül
néz szembe a fejlődés következményeivel. Itt is a felelős emberek
élő közössége áll a középpontban. Ezt a közösséget pedig csak a
közös éberség, valamint az egymás és a dolgok iránti nyitottság
tarthatja össze. Ez az éberség hozza majd létre a közös
meggyőződést és akcióprogramot, de ezekkel nem helyettesíthető.

Ez fontos pont. Mindannyian hajlamosak vagyunk könnyelműen azt

gondolni, hogy a dolgok maguktól is elrendeződnek, máskor egy-egy
program, recept végrehajtására korlátozzuk magunkat. Újra és újra
úgy véljük, hogy a konkrét fáradság és felelősség képtelenné tesz
minket arra a nagyobb belső erőfeszítésre, melyre szükség volna -
ha szabad így mondanom - éberségünk fenntartásához. Holott ez az
éberség a tompa fáradtság nagyobb részét leveszi rólunk, midőn
rávilágít elérni kívánt céljaink korlátozottságára és a felhasznált
eszközök alkalmatlanságára. Tulajdonképpen az éberséghez vivő
erőfeszítés jelenti a megváltást.

Ma gyakran bírálják egyik-másik rendelkezésre álló receptet, hogy

megkönnyítsék számunkra az ilyen fáradozás megközelítését. A
helyesen alkalmazott recept egy egyedi konkrét esetben megmutatja
a cselekvés irányát; hasonlóan az orvoshoz, aki betege állapotának
alapos vizsgálata után, egy meghatározott pillanatban, egy bizonyos
orvosságot ír fel. Téves az a vélemény, hogy létezik egy univerzális
gyógyszer, mely feleslegessé teszi a konkrét döntést.
A tudomány hatásaira vonatkozó kérdésünkben így az az elképzelés
biztosan hamis, hogy elegendő a semmittevés. Azt hiszem, hogy az
említett három példa: a fegyverek, a népességszaporodás és a rádió
eléggé megmutatta, hogy léteznek folyamatok, melyek maguktól
nem torkollnak harmonikus befejezésbe.

Éppen így tévedés volna elcsüggedve azt mondani, hogy oldjuk fel a
harcot, vessük el a tudományt. Három okból is. Először is nem
kivitelezhető. Az emberiség elkötelezte magát, és nem fog félútról
visszafordulni. Másodszor, ha lehetséges volna is, nem a régi szép
idők térnének vissza, hanem egy katasztrófa után káosz alakulna ki.
Legalább az emberiség felét a biztos halálnak szolgáltatná ki. Illúzió
azt hinni, hogy a technikát meg lehetne tartani a tudomány feladása
után is. A gépek nem működnek, ha nincs ott senki, aki érti, hogy
miért járnak. Éppen így illuzórikus azt hinni, hogy a tudományt meg
lehetne tartani a mai szinten, ha a kutatást abbahagynánk. Az
ismeretek szerkezetét csak az érti meg, aki eleven kapcsolatban áll
azzal az úttal, amelyen ilyen ismereteket lehet szerezni. Ezzel már
érintettük is a harmadik okot, ami indokolja a tudomány
megtagadásának tarthatatlanságát. Ez a recept figyelmen kívül
hagyja azt, amit bevezetőben a tudomány erkölcsi hasznáról
mondtam. Ha ezt elfelejtjük, már rajta is vagyunk azon az úton,
amelynek végén mindig elpusztultak azok a kultúrák, amelyek
kételkedni kezdtek saját feltételeikben.

Sokkal tiszteletreméltóbb, bár érzésem szerint még mindig nem

kielégítő az az elképzelés, hogy korlátozzuk magunkat a tiszta
tudományra, az alkalmazásoktól pedig tartózkodjunk a morálisan
problematikus területeken! Ez a gondolat sok egyedi esetben
egészen helyes. Amikor ma a tudósok azért küzdenek, hogy a
tudományt kiszabadítsák a titoktartás és a tiszta célhozkötöttség
bilincseiből, úgy ezzel a tudomány élettörvényét hirdetik. Példát
vehetünk az erkölcsi bátorságról, mely ehhez a harchoz szükséges.
De ha evvel a küzdelemmel összekapcsolnák a tudománynak az
alkalmazásoktól való egyfajta steril megtisztítását, akkor ezt
tévedésnek tartanám. Mert maga a tiszta tudomány is akaratlanul és
észrevétlenül megváltoztatja a világot. Adódhatnak esetek, ahol a
tudósnak olyan messzire el kell mennie, hogy nemcsak az
alkalmazásokat, hanem egy bizonyos területen a kutatást is
tudatosan meg kell tagadnia az esetleges következmények miatt.
Vannak olyan esetek is, amikor a tudósnak fel kell adnia
tartózkodását, és az alkalmazásokat magának kell kézbe vennie,
hogy a befolyását - melyet szakismeretei adnak neki - a mérleg
serpenyőjébe vesse felfedezésének emberileg helyes felhasználása
érdekében. Semmi esetre sem szabad azonban azt gondolnia, hogy
a kutatásának következményeiért való közös felelősség alól kibújhat,
még akkor sem, ha nem kívánja a következményeket és nem játszik
aktív szerepet az eseményekben.

Végül vannak olyanok - főleg tudósok -, akik a tudománnyal akarják

megmenteni a világot; mintha ez a dárda alkalmas lenne a saját
maga vágta seb gyógyítására. Azt vélik, hogy a természetben oly
sikeres tudomány módszerei az emberi társadalom és az emberi
lélek problémáit is megoldják. Ez a vélemény, habár sokunknak
naivul hangzik, mégis elterjedt a világon, és minden bizonnyal az
elkövetkező évtizedek sok fáradozásának hajtóereje lesz. Kíséreljük
meg ezért szétválasztani benne a helyeset a tévestől! Igaz, hogy az
emberről szerzett tudományos ismeretek valóban növelhetik a döntő
kérdéseket érintő tudást, és ezzel a tudással együtt hatalmunk is nő.
Biztosan igaz az is, hogy a minket lényegileg érintő kérdésekre nem
a külső természetben, hanem az emberi lélek és az együttélés
területén kell keresni a választ. Tévedésnek tűnik nekem azonban az
a vélemény, miszerint a tudás és a hatalom növekedése önmagában
megszünteti a hatalommal való visszaélést. Ez a fejlődés csak
felelősségünket növeli, és ugyanilyen valószínűséggel
feltételezhetjük, hogy az emberről szerzett ismeretek tágulása kiélezi
mindazokat a problémákat, melyek elé ma állít minket a tudomány.

Valójában egyáltalán nem valószínű, hogy megérthetjük az embert a

gondolkodás és kísérlet azon eszközeivel, melyekkel a klasszikus
természettudomány például egy követ vizsgál. Az ásványi kővel
szemben magatartásom megmaradhat a részvétlen, csak elméleti
érdeklődés szintjén. Nem csinálok belőle lelkiismereti kérdést, hogy
széttörjem-e a követ vagy sem, ha az a megismerést szolgálja. Az
emberrel kapcsolatban igen gyorsan ütközöm a tudományos
beállítottság ilyen jellegű határaiba, és ahol ezt figyelmen kívül
hagyom, ott szerencsétlenséget okozok. Az embertárs iránti
nyitottság helyesen felfogva annyit jelent, mint látni őt gondjaival-
bajaival együtt. Ez a megértés azonban csak az Én és a Te emberi
kapcsolatában lehetséges. Ha részvétlen, analizáló távolságból
gondolok valakire, vagy a kapcsolattal kísérletezem, akkor a Te
észrevétlenül személytelenül Az-zá változik át. Korunk
pszichoterápiai tapasztalata arra tanít, hogy egy másik ember
lényeges lelki folyamatairól csak a vele való személyes kapcsolat
útján szerezhetünk tudomást. Itt gyökereznek az „átvitel” problémái.

Mindazt, amit az emberi tudásról mondtam, a vallás nyelvén is

kifejezhettem volna. A nyíltság része a szeretetnek. A vallás is
feltételez egy erőfeszítést, mely mint adottság akaratunktól
független: ebben tükröződik az összefüggés alkotás és hit,
akaratszabadság és kegyelem között. Eddig mellőztem ezt a
nyelvet, nehogy abba a látszatba kerüljek, hogy egy hagyományos
világképet kívánok konzerválni. A tudomány azonban sohasem fogja
megérteni az embert, ha módszereivel kizárja azt az emberről szóló
tudásanyagot, amelyet a vallás már régóta magáénak tud. Sokkal
inkább meg kell tanulnia egy olyan folyamat részeként értékelni
magát, melynek eredete, természete és célja a vallás területén
fekszik. A tudomány csak egy része az újkor szellemi és
egzisztenciális mozgalmának. Ez az újkor már nem akar
hasonlatokkal megelégedni, hanem megpróbál egy lépéssel
közelebb jutni magukhoz a dolgokhoz. Mi, e kor emberei, így
mindannyian két, egymásnak ellentétes veszély közötti keskeny
hegygerincen járunk. Lehetünk felületes módon konzervatívak, ha az
örökölt hasonlatokat újra és újra maguknak a dolgoknak tekinthetjük.
Vagy lehetünk felületes módon forradalmárok, ha a hasonlatokkal
magukat a dolgokat vetjük el. Az elmúlt évszázadokban ez volt
jellegzetes veszélye a vallásnak, mely sokszor ilyen elégtelen
módon volt konzervatív; és a tudomány is, mely gyakran ilyen
elégtelen módon volt forradalmi. A vallás komolysága és a tudomány
becsülete kell ahhoz, hogy ki tudjanak lépni ebből a hamis
alternatívából.
Az általános kérdésekről most nem szeretnék már többet beszélni. A
bemutatott példák konkrét megbeszélésére itt nincs hely. Mégis
szeretném előadásomat egy egészen praktikus szemponttal zárni,
és egyben az előző felszólalásokhoz kapcsolódni!

Ha az emberek egymáshoz és magukhoz való helyes viszonyának

döntő jelentősége van, úgy nem szabad anélkül beszélni a
kutatásról, hogy a nevelésről is ne beszélnénk. A Max Planck
Társaság, melynek feladata a tiszta tudomány művelése, nem
működhet jól szoros egyetemi kapcsolatok nélkül. A tanítás és
kutatás elválaszthatatlan egymástól. Minél közelebb vezet minket a
tudomány emberi felelősség felé, annál világosabban kell látnunk,
hogy a tanítás nemcsak tudásközlés, hanem emberi nevelés is. Ezt
a nevelést nem tantervek szabályozzák, hanem a mindenkiben
meglevő emberiesség. A tudomány oktató-nevelői szerepének
szorgalmazása - azt hiszem - legsürgetőbb napi feladataink fontos
része. Ha nemcsak absztrakt síkon próbálunk foglalkozni
problémáinkkal, hanem gyakorlati téren is tenni kívánunk valamit
megoldásukra, úgy talán a nevelés e pontján kellene kezdenünk!

FIZIKA ÉS FILOZÓFIA

Jagdish Mehrától úgy értesültem, hogy a szimpozion résztvevői

szívesen megvitatnák a fizika és filozófia kérdéseit. Elvállaltam, hogy
beszélek róluk. Örülök, hogy alkalmam van a fizikával és filozófiával
kapcsolatos nézeteim kifejtésére. Elgondolkozva azon, mi tarthat
érdeklődésre számot, úgy vélem, hogy a problémát talán négy
lépésben lehetne tárgyalni: az objektivizmus megvitatása, amelyről
oly sok szó esett ezen a szimpozionon, a pozitivizmus megemlítése,
Kant filozófiájának, majd végül Platón filozófiájának a tárgyalása,
amit igen fontosnak tartok ebből a szempontból.

Világos, hogy a filozófia elsajátítása óriási feladat, nem lehet vele

végezni egy óra alatt vagy egy estén, hanem rá kell szánni
életünknek egy jelentős részét. Ezért csupán néhány személyes
impressziómat közlöm. Előadásom általam javasolt elrendezése
azzal a tapasztalattal kapcsolatos, amelyet akkor szereztem, amikor
először próbáltam megérteni a fizikát. A fizika megértésénél az egyik
fő nehézségem a következő volt. Azt tapasztaltam, hogy az emberek
olyan szavakat használnak, és olyan fogalmakban bíznak,
amelyekkel nagyon jól tudnak bánni, és ezeket igen hatékonyan
használják feladatok megoldására. Ezzel szemben én alig-alig
értettem meg, hogy mit értenek fogalmaikon, és hogy valójában mit
akarnak kifejezni ezekkel a fogalmakkal. Így azután, amikor azt
hallottam, hogy a fizikusok a térről és az időről, az energiáról, a
helyzeti energiáról beszélnek, nem nagyon értettem, hogy mindez
mit jelent. Kezdetben viszont úgy véltem, hogy ők nagyon is jól
tudják, miről beszélnek, minthogy olyan jól tudták mindezt
felhasználni. De azután rájöttem, hogy sok esetben csak azért
tudják, hogyan kell ezeket a fogalmakat használni, mert az
oktatóiktól tanulták ezt meg, azok meg a saját oktatóiktól. Rájöttem,
hogy a fogalmakat általánosságban úgy használják, hogy nem
gondolják végig a jelentésüket. Amikor visszamentem a forrásokhoz,
a fogalmak feltalálóihoz, rájöttem, hogy azok igen gyakran a
filozófusoktól, a filozófiából származnak. Részben az újkori
filozófiából, nevezetesen a tizenhetedik századiból. Ámde a
tizenhetedik század filozófiája nem érthető meg, ha nem igyekszünk
megérteni a kapcsolatát elődjével, vagyis a skolasztikával. Viszont a
skolasztikát lehetetlen megérteni, ha nem tudjuk, milyen mély
hatással volt rá Arisztotelész és Platón. A fizika és a filozófia
megértésére irányuló kísérleteim tehát visszavezettek engem a
görög filozófiához, és ez nézetem szerint szükségszerű volt.

A görögökkel kapcsolatban nagyon jó dolog, hogy nem „hivatkoznak

a görögökre”, hanem csupán saját magukra. Önmagukért beszélnek.
Legelőször Arisztotelésszel és Platónnál kapcsolatban volt az az
érzésem, hogy olyan filozófiáról van szó, amit az ember meg tud
érteni. Ez az én személyes reakcióm. Mások talán másképpen
reagálnak. Meg is tudom magyarázni, hogy miért érthetők. Mert a
fogalmaikat azért alkották meg, hogy olyasmit magyarázzanak meg
velük, amit maguk láttak. Nem örökölték fogalmaikat másoktól.

Beszéljünk először az objektivizmusról. Bennünk fizikusokban közös

az érzés, hogy olyasmiről, objektív dolgokról beszélnük, amelyek
léteznek. Életünk ezeken alapszik. Például nem gyűltünk volna
össze itt Triesztben, ha nem léteznék a modern technika, amely
képes volt arra, hogy minket gépkocsin, vonaton vagy repülőgépen
idehozzon. És ez a technika a természet objektív törvényeinek a
megértésén alapszik. És hogy jól értjük őket, arról az tanúskodik,
hogy sikeresen használjuk ezt a megértést. Ebben az értelemben
tehát valamennyien objektivisták vagyunk. Abszolút lehetetlen, hogy
ilyen értelemben ne legyünk objektivisták.

A kérdés ezek után a következő: vajon csupán csak azt jelenti-e az

„objektív realitás”, hogy alkalmazni tudjuk mindezeket a
módszereket? Nem túl szubjektív mégis ez a felfogás? Hadd
mondjak el itt egy anekdotát. Valahol azt olvastam, hogy közvetlenül
az 1908-as amerikai elnökválasztás előtt - a köztársasági párt jelöltje
Taft, a demokrata párté Bryan volt - egy nagy tekintélyű amerikai
politikus meglátogatta a Wilson-hegyi Csillagvizsgálót, és belenézett
az egyik nagy teleszkópba. Az Androméda-ködöt és mindazt nézte,
ami ott látható volt. És hosszas szemlélődés után kijelentette:
„Tulajdonképpen talán nem is olyan fontos, hogy Bryant vagy Taftot
választják-e meg.” Ez ismét kifejezésre juttatja a tudósoknak azt az
érzését, hogy egész emberi világunk nem sokat számít a fizikai világ
lenyűgöző objektivitásához képest.

Nagyon élénken emlékszem arra, mennyire hatott rám a csillagok

szépsége, amikor kisfiú voltam. Az az ember, akiről az imént
beszéltem, bizonyára szintén így volt vele. Engem azonban zavarba
hozott az a kérdés, hogy ez a szépség nincsen-e valahogy
ellentmondásban azzal a ténnyel, hogy a csillagok ionizált
gázgömbök. Hogyan fér össze ez a két dolog egymással? Nagyon is
közvetlen érzésem az volt, hogy a probléma csak úgy oldható meg,
ha meglátjuk az ionizált gázok viselkedését irányító törvények
szépségét, vagyis a természet-törvények szépségét, amely
törvényeket felfedezni és nem kitalálni kell. Ezt azért mondom, hogy
hangsúlyozzam, a törvényeket nem mi találtuk ki. Felfedeztük őket,
és nagyobbak az életünknél, nagyobbak, mint mi vagyunk.

Másrészt viszont az objektivizmus filozófiája nehézségeket okoz és

hátrányokkal jár. Ha például az anyagról és az anyag törvényeiről
ebben az objektív értelemben beszélünk, felvetődik a következő
kérdés: Milyen kapcsolatban áll a tudatunk mindezzel? Mit jelent az,
hogy beszélünk róla? Idegenek vagyunk az anyagi világban? Mi is
hozzátartozunk? Mi az a szépségérzet, ami olyan erős a nagy
fizikusok agyában? Mit érzékelnek ilyenkor? A szépség objektív
vagy szubjektív-e? Vagy a szubjektív is objektív? Mit jelent mindez?

Úgy érzem, hogy a nehézség magának az objektivitásnak a

fogalmában van, ha csupán azokat a dolgokat nevezzük objektívnak,
amelyek engedelmeskednek a klasszikus mechanika törvényeinek.
A természetnek ez az egysége nagyon nehezen érthető meg, ha a
klasszikus fizikában igyekszünk ezt megtalálni. A klasszikus fizika a
testekről a térben és időben beszél. Az élet vagy az emberi agy
hogyan magyarázható vagy érthető meg oly módon, hogy térbeli és
időbeli testekké redukáljuk. Ha a descartes-i felfogást valljuk, hogy
létezik az anyag, mint kiterjedéses szubsztancia, és létezik az
értelem, mint a gondolkodó szubsztancia, akkor ezeknek a
kapcsolata teljesen sötétben marad. Úgy tűnik tehát, hogy a
klasszikus fizikának éppen az objektivitása teszi nehézzé annak a
megértését, hogy a természet, magunkat is beleértve, egységes.

A természet egysége megértésének egészen más módja volna az

az elképzelés, hogy a természet egészének ugyanaz a lényege,
ugyanaz a struktúrája, ugyanolyan természetű, mint a saját
tudatunknak. Ez a mentalista vagy spiritualista filozófia egy fajtája
volna. Ámde ez a filozófia nagyon nehézzé teszi a fizika megértését,
vallották egészen világosan a klasszikus fizikusok. Az értelem vagy
a lélek, vagy az ilyen filozófiának bármely más alapja, hogyan
engedelmeskedhet olyan furcsa törvényeknek, mint a mechanika
törvényei? A klasszikus fizikában tehát a természet megértését
illetően rés tátongott. Ez rögtön kiderült, mihelyt az embert is, és
mindazt, ami az emberi élethez tartozik, bele akarták foglalni. Olyan
indokokból tehát, amelyeket filozófiaiaknak lehet nevezni, úgy
érzem, hogy a klasszikus fizika objektivitása csupán féligazság.
Nagyon jó dolog, igen nagy teljesítmény, de a teljes realitás
megértését valahogyan nehezebbé teszi, mint megelőzőleg látszott.
Itt a motivációról beszélek, mert a filozófia szerintem bizonyos
mértékben abból áll, hogy megértsük a saját motivációnkat, tudjuk
azt, hogy miről akarunk beszélni és miért.

Lássuk, mit tudnak hozzászólni ehhez a problémához részben a mai

fizikusok, részben a múlt nagy filozófusai. Ami az első lépést illeti,
nagyon jól emlékszem Heisenberggel való első találkozásomra.
Akkor tizennégy éves voltam. Véletlenül egy időben voltunk
Koppenhágában. Röviddel ezután egy berlini taxiban, 1927
áprilisában, beszélt nekem a határozatlansági elvéről. Tizennégy
éves voltam, és az új gondolat nagyon hatott rám. Úgy éreztem,
hogy ha ez a fizika, úgy nekem fizikát kell tanulnom. Ez volt az első
pillanat, amikor úgy éreztem, hogy van remény a két rész
összeillesztésére: a klasszikus mechanika által leírt objektív világnak
és az ember világának az összeillesztésére. Nem értettem hogyan,
de a határozatlansági elv valahogyan azt jelentette, hogy van
kapcsolat a kettő között. Maga Heisenberg is azt fejezte ki,, amikor
azt mondotta, hogy a kvantumelméletben nincsen többé lehetőség a
szubjektum és objektum éles megkülönböztetésére. Az
objektivitással és egyéb témákkal kapcsolatos (a fizikai leírással és
ismeretelmélettel foglalkozó ülésszakon elhangzott) vitáink
szülőanyja szinte kizárólag ez a tény volt. Ha ugyanis Heisenberg
állítása igaz, olyan fogalmakat kellene használnunk, amelyek
kifejezetten érvényesek mind a szubjektumra, mind az objektumra,
és amelyek megvilágítanák a látszólagos megkülönböztetést anyag
és értelem vagy bármi más között, ahogyan ezt a két „ellentétet”
nevezhetjük.

Az a próbálkozás, hogy a klasszikus objektivitást bevigyék a

kvantumfizikába is, részben annak a ténynek a következménye,
hogy a kvantumelmélet által bevezetett új felfogásnak a megértése
és világos fogalmi megfogalmazása oly nehéz. Rendkívül nehéz
ellentmondásmentes módon megtenni ezt. Ám a fizikában
ellentmondásmentességet kívánunk, és ezért kénytelenek vagyunk
visszatérni arra a gondolkodási rendszerre, amely ezt szolgáltatja.
Ez a kvantumelmélet nagy érdeme.
Mindenesetre megpróbálhatnánk utánanézni, létezik-e olyan
filozófia, amely a szubjektumot és objektumot egy fogalmi kereten
belül összehozza. Ebből a szempontból mélyen hatott rám Ernst
Mach filozófiája, amikor elkezdtem fizikával foglalkozni. Ezért rátérek
most a pozitivizmusra, mert Machot helyesen számítják a
pozitivizmus nagyjai közé. Ami engem illet, nyugodtan elmondhatom,
hogy Mach nagyobb hatással volt rám, mint bármely más pozitivista.
Mach alapgondolata az volt, hogy nincsen szükség sem a
szubjektum (az „én”), sem a dolog vagy objektum fogalmára, ha az
egyetlen alapvető realitásként az „érzeteket” fogadjuk el. Ő ezeket
„elemeknek” nevezte, hozzátéve, hogy ha akarjuk, nevezhetjük őket
érzeteknek is, ekkor azonban világosan tisztában kell lenni azzal,
hogy nem szubjektumok érzeteiről van szó, amelyeket objektumok
keltenek, hanem az érzetek a végső valóság.

Ha szabad némileg modernebb nyelvezetet használnom, azt

mondhatjuk, hogy az érzetek pozitív forrásait dolgoknak, negatív
forrásait szubjektumoknak nevezzük. Konvergál-nak-e az érzetek?
Az a tény, hogy konvergálnak, holmi „én”-félét jelent. Termelődnek-e
az érzetek? Ami termeli őket objektumnak nevezhető. A descartes-i
dualizmus kiküszöbölésére ez nagyon szellemes eljárás ugyan,
csupán eddig még senki sem volt képes a kivitelezésére. Én nem is
tartom igazi elméletnek.

Az egyik ellenvetés az, hogy mindig olyan dolgokról beszélünk,

amelyeket ismerünk. Amikor pedig szavakkal akarjuk
megfogalmazni, hogy ez mit jelent, azt jelenti, hogy nemcsak
ténybeli érzetekről, olyan érzetekről beszélünk, amelyek aktuálisan
történnek, hanem a lehetséges érzetek közti kapcsolatokról is. A
törvény Mach nyelve szerint mindig a lehetséges érzetek és nem
csupán az aktuális érzetek közti kapcsolat. A törvény lehetővé teszi
például érzetek előrejelzését. Az előrejelzések mindig a
lehetőségekre vonatkoznak. Ha megpróbáljuk világosan
megfogalmazni, mi lehet az igazság Mach elgondolásában, a
következő kérdésre jutunk: Hogyan létezhetnek törvények a
lehetőségekre vonatkozóan? Az empirikus filozófiának ez az
alapkérdése, és minthogy erre a kérdésre nincsen meggyőző
empirikus válasz, Mach elmélete nem vihető végig
ellentmondásmentesen.

Az empirizmus nehézségeit a klasszikus és kvantumleírásokkal

foglalkozó dolgozatomban tárgyaltam. Hadd idézzem itt a
legfontosabb dolgot. Hume nagyon világos megfogalmazása szerint
arról van szó, honnan tudjuk, hogy a Nap holnap is felkel majd. A
válasz: Az elmúlt napok, évek és évmilliók során mindig felkelt.
Kérdés: Honnan tudjuk, hogy holnap ismét felkel majd? Ismerünk
erre vonatkozó szükségszerűséget? Nem, ilyen szükségszerűség
nincsen. Csupán arról a szabályról van szó, hogy ami a múltban
sokszor megtörtént, annak a megtörténte a jövőben újra várható.
Honnan ismerjük ezt a szabályt? Nos, nagyon sikeresnek bizonyult a
múltban. Honnan tudjuk, hogy a jövőben is érvényes lesz? Nem
tudjuk. A múltból a jövőre vonatkozóan logikus módon semmire sem
tudunk következtetni. Ezt a tényt újabban Popper némileg eltérő
módon fogalmazza meg, amikor azt mondja, hogy a
természettörvények logikai szempontból egyetemes állítások. Az
egyetemes állítások pedig abban az esetben, amikor az esetek
száma végtelen, nem igazolhatók az összes eset felsorolásával. Az
egyetemes állításokat csak megcáfolni lehet. Nem megyek bele a
megcáfolás kérdéseibe, annyit azonban meg kell mondanom, hogy
az igazi probléma nem az, hogy az ilyen törvények megcáfolhatók-e
vagy sem, hanem az, hogy az ilyen törvények hogyan válhatnak be
olyan sokszor, mint például a kvantumelméletben beválnak. Miért
lehetséges ez? Kezdettől fogva valószínűtlen, hogy létezhet olyan
elmélet, amely egy fél nyomtatott oldalon elfér, és rengeteg esetre
vonatkozóan helyes. Azt hiszem, ez az igazi probléma.

Az empirikus filozófia nem képes válaszolni erre a kérdésre.

Könnyen megérthető, miért nem. Ezzel nem akarom azt mondani,
hogy fizikai ismereteinket nem a tapasztalatokból szerezzük. A
probléma nem az, hogy a tapasztalat helyett más bázisra volna
szükségünk, hanem: Hogyan lehetséges a tapasztalat? Hogyan
érthetjük meg, hogy miként működik a tapasztalat? A modern
pozitivista és empirista tudomány-filozófia igen erősen küszködött
ezzel a problémával, miközben egyre nagyobb nehézségekkel került
szembe. Ez azért van így, mert a lehetetlent akarta megvalósítani.
Ma már kezdik ezt belátni, ez azonban még nem megoldás, csupán
probléma. Amikor rájöttem, hogy ez a probléma létezik, az látszott a
legtermészetesebbnek, hogy utánanézzek, van-e olyan filozófia,
amely már meglátta ezt a problémát, és talán már meg is oldotta.

Nos, a problémát nagyon jól megfogalmazta David Hume. A válasz

megadásával kapcsolatban mindenekelőtt Kant kísérlete jut
eszünkbe. Szeretném egy kissé kifejteni, miként oldotta meg Kant
Hume problémáját, noha nem tartom magamat kantiánus
filozófusnak. Nézeteim sok tekintetben nem egyeznek Kantéival, már
csak azért sem, mert én a huszadik század embere vagyok és sok
olyan dolog van, amiről Kant még nem tudott. Viszont immár tizenöt
esztendeje tartok előadássorozatokat és szemináriumokat Kantról,
és az a tapasztalatom, hogy valahányszor visszatérek Kanthoz,
mindig találok néhány olyan pontot, ahol kiderül, hogy
ellenvetéseimet vele szemben egyszerűen az az ok szüli, hogy még
nem értettem meg őt. Az igazán nagy filozófusokkal kapcsolatban
mindig ez a tapasztalat. Hadd beszéljek egy keveset Kant
gondolatmenetének ellentmondásmentességéről, mert csupán akkor
látjuk majd tisztábban, hogy milyen tekintetben nem elegendő a
modern fizika problémáinak a megmagyarázásához.

Kantnak az a felfogása, hogy Hume problémáját annak a

kimutatásával kell megoldani, hogy a tapasztalati törvényeket olyan
előfeltételek teszik lehetővé, amelyek minden tapasztalatnak az
előfeltételei. Ha pedig valóban meg akarjuk érteni, miért léteznek
egyáltalában törvények, először azt kell megértenünk, hogy a
tapasztalat maga nem triviális dolog, és hogy sok feltételnek kell
ahhoz teljesülnie, hogy a tapasztalat lehetséges legyen. Ma délelőtt
közöltem erre egy példát („Klasszikus és kvantumelméleti leírások”,
lásd kötetünk 99. oldalán), amikor azt mondtam, hogy ha nincsen
idő, nincsen tapasztalat - a tapasztalat ugyanis azt jelenti, hogy a
múltból okulunk a jövőre vonatkozóan. A tudományos tapasztalat
legalábbis ezt jelenti. Minthogy itt a tudományos tapasztalatról
beszélünk, nyugodtan feltételezhetjük, hogy az idő minden
elméletnek eleme. Ha ugyanis nincsen idő, úgy nincsen tapasztalat,
tehát nincsen elmélet sem.

Kant megpróbálta a dolgot részletesebben kifejteni. Feltételezte,

hogy megértésünknek két különböző gyökere van. Az egyik az
intuíció, az intuíció formái; a másik a gondolkodás, a gondolkodás
formái, illetve kategóriák. Az intuíció formái Kant filozófiájában a tér
és az idő. A teret és időt adottnak feltételezi, olyan formáknak,
amelyekben mindent meg kell értenünk, amit tapasztalunk. Anélkül,
hogy kitérnénk az elmélet részleteire, hadd említsek meg csupán
egyetlen pontot. Sokan azt mondják, hogy az elmélet ma már
elavult: minthogy Kant szerint az euklideszi geometria a priori létezik,
és fogalma sem volt róla, mi történik majd a tizenkilencedik
században, nem kell törődnünk többé elméletével. Ez a felfogás
azonban történetileg téves. Kant igenis tudta, hogy logikailag
lehetséges az euklideszi geometriától különböző geometria - ilyenre
bukkant Sachheri és Lambert -, márpedig ez azt jelenti, hogy tudta, a
párhuzamosokra vonatkozó euklideszi posztulátum logikailag nem
vezethető le a többi posztulátumból. Kant erre azzal az állítással
reagált, hogy a matematika egésze, és nevezetesen a geometria, a
priori szintetikus ítéleteken alapszik. Az a priori azt jelenti, hogy nem
lehet másképpen; megértjük, hogy ez igaz. Szintetikus az ítélet
azért, mert nem analitikus. A nem analitikus azt jelenti, hogy
logikailag le nem vezethető. És ez éppen annak a megértése, hogy
nem-euklideszi geometria logikailag lehetséges. Kant elmélete nem
az a naiv elmélet, amely nem ismeri a nem-euklideszi geometria
lehetségességét. Megkísérel választ adni a különböző nem-
euklideszi geometria-lehetőségekre a következő kijelentéssel:
„Rendben van, logikailag ez talán lehetséges. De most nem a
lehetséges terekről beszélünk, amelyeket a matematikusok ma
tereknek neveznek, hanem arról a térről beszélünk, amelyben
tapasztalatainkat szerezzük. Az a tér, amelyben tapasztalataink
végbemennek, euklideszi. És ezt meg kell értenünk. Ez az igazi
probléma.”

Kant matematikaelmélete talán még szorosabb kapcsolatban áll a

valóban modern elgondolásokkal az aritmetika elméletében, amilyen
például Brouwer intuicionizmusa. Brouwer maga mondja, hogy Kant
hatott reá. Brouwernek az az elmélete, hogy a számok nem
redukálhatok logikává, csak eredeti intuícióként, az időben végzett
számlálás intuíciójaként érthetők meg. Ez többé-kevésbé ugyanaz,
mint amit már Kant is mondott. Elmondhatjuk, hogy Kant
matematikaelmélete ugyanolyan modern, mint az intuicionizmus, és
az intuicionizmus a matematika megalapozásának jelenleg a legjobb
elmélete. Azonban a nem-euklideszi geometriának az általános
relativitáselmélet által felvetett problémáját Kant nem láthatta előre,
és ezért Kant elmélete direkt módon nem alkalmazható.

Hadd említsek még valamit Kant gondolataiból. A kategóriákról, azaz

a gondolkodás formáiról van szó. Anélkül, hogy kitérnék a
részletekre, csak azokat a pontokat említem meg, amelyek
szerintem a legérdekesebbek. Olyan módon fogalmazom meg őket,
ahogyan a Tiszta ész kritikája említi őket, azonban a jelen
célkitűzésemhez adaptálom őket. Ebben a művében Kant ezt a
kérdést veti fel, hogyan lehetséges az időben a tudatnak, vagy
ahogyan ő mondja, az appercepciónak (a tudatot ő appercepciónak
nevezi) az egysége. Ez különös probléma, mert a jelenben élünk.
Nem most élünk a múltban. A jövőben sem most élünk. A tudatunk
azonban összekapcsolja egymással a jelent, a múltat és a jövőt.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet a múlt jelen? Kant válasza az,
hogy ez a fogalmak segítségével lehetséges. A fogalmak olyan
valamik, amelyek végighúzódnak az időben. Kant elmélete szerint az
olyan ideákat nevezzük fogalmaknak, amelyek sok különböző idea
részei lehetnek. Például a kutya fogalma benne van az általunk
ismert ilyen és olyan kutya ideájában, sőt még annak a kutyának az
ideájában is, amelyet sohasem láttunk. Kant lényeges gondolata az,
hogy a fogalom olyan idea, amely jelen lehet más ideákban, olyan
idea, amely alkalmazható mind a múltbeli, mind a jelenlegi, mind a
jövőbeni tapasztalatokra. Kiterjedt, az időben kiterjedt
tapasztalataink egyesítése csak a fogalmak útján lehetséges. A
fogalmak általános formáját, amelyet Kant kategóriáknak nevez,
annak a kikövetkeztetésére használja, hogy semmilyen tapasztalat
sem lehetséges, ha bizonyos elvek nem teljesülnek. Mindjárt meg is
fogalmazok néhány ilyen elvet.
Az egyik elv a szubsztancia princípiuma. Ebben Kant azt mondja ki,
hogy ahhoz, hogy tapasztalat egyáltalában létezhessen, kell lennie
valamilyen változatlan szubsztrátumnak, amelyben változások
figyelhetők meg. Ezt az elvet nagyon érdekesen kapcsolja össze
azzal a gondolattal, hogy az időt magát nem lehet megfigyelni, mert
homogén. Kell lennie valaminek, ami képviseli az időben végig
létező realitást, és ez maga az idő. A fogalom valóban nehéz, de
számunkra most érdekesebb, hogy Kant az idő homogenitásából
levezeti a szubsztancia megmaradását, ami végső soron az anyag
megmaradását jelenti. Amikor először értettem meg érvelését,
rögtön eszembe jutott Noether tétele, amely az energia
megmaradását - erről ma tudjuk, hogy azonos az anyag
megmaradásával - az idő homogenitásából vezeti le. A kétféle
elgondolás között azonban nincsen szoros kapcsolat.

Kant egy másik gondolata az, hogy a kauzalitás törvénye is

szükséges ahhoz, hogy tapasztalat egyáltalában létezhessen. Ismét
a részletkérdésekre való kitérés nélkül csak annyit említek meg,
hogy Bohr gondolata a klasszikus fogalmak elkerülhetetlenségéről
valójában Kant elgondolásának a továbbfejlesztése. Azt hiszem,
hogy Bohr sohasem olvasta el nagyon gondosan Kantot, azonban
nagyon jól ismerte Hoffdingot, ezt az igen jó dán filozófust. Hoffding
maga viszont nagyon jól ismerte Kantot, úgyhogy Bohr Hofídinggal
folytatott beszélgetéseivel legalább azt tudta ellenőrizni, hogy jó
nyomon jár-e vagy sem.

Kant elméletének van egy nagyon izgalmas pontja. Kantnak a

Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaft [A
természettudomány metafizikai princípiumai] című műve száz
esztendővel később jelent meg, mint Newtonnak a
természettudomány matematikai princípiumait tárgyaló műve.
Szerintem Kant szándékosan választott Newtonéval ellentétes
címet. Kant ebben a könyvében azt magyarázza el, hogy az
általános elvekből, amilyen a szubsztancia megmaradása, a
kauzalitás stb., hogyan juthatunk el a természet valóságos
törvényeihez. Ezután azt mondja, hogy bizonyos általános elvekre a
priori rá lehet találni. Még azzal is megpróbálkozik, hogy a klasszikus
mechanikát a priori levezesse, ami ugyan nem egészen meggyőző,
de egészen érdekes. Ezt követően azt mondja, hogy a speciális
törvényeket természetesen tapasztalás útján kell meglelni.

Ha most ezt összehasonlítjuk a jelenlegi fizikával, megállapíthatjuk,

hogy ma már nem ez a helyzet, mert számunkra nincsenek speciális
törvények. Persze vannak olyan speciális törvények, amelyeket
tapasztalás útján szerzünk meg. De amikor megpróbáljuk a fizika
egészét a kvantumelmélettel, mint a változások és a változásokra
vonatkozó lehetséges állítások általános elméletével, és az elemi
részecskék fizikájával, mint az objektumok lehetséges összes
fajtájának az általános elméletével egyesíteni, végső soron abban
reménykedünk, hogy legalább elvileg lehetséges az anyag
tulajdonságait az alaptörvényekből levezetni. Ekkor nem lesznek
többé olyan speciális törvények, amelyek logikailag függetlenek az
alaptörvényektől. A fizikában jelenleg az a helyzet, hogy Kantnak a
speciális törvényekkel kapcsolatos problémája megszűnik. Még nem
szűnt meg teljesen, de meg fog szűnni.

Szerintem ez olyan pont, ahol a tudomány modern metodikája

tökéletesen rossz nyomon jár, mert állandóan azt igyekeznek
megmagyarázni, hogyan lehet a tapasztalatból speciális törvényeket
levezetni. Szerintem ez lehetetlen. A törvényekre tapasztalás útján
persze rá lehet találni, de tisztán tapasztalattal nem igazolhatók
teljesen. A tapasztalat segítségével elég messzire juthatunk el
ahhoz, hogy kijelenthessük, látszólag van valami de - mint ezt már
Hume is látta - semmilyen speciális törvényre vonatkozóan sem
bizonyítható be, hogy mivel a múltban érvényes volt, a jövőben is az
lesz. Ha Kant elméletét nagyon pontosan elemezzük, kiderül, hogy ő
sem bizonyította ezt, mert az elmélete szerinti speciális törvényekkel
szemben, amelyeket a tapasztalatból kell levezetni, ugyanazok az
ellenvetések hozhatók fel, mint amelyeket Hume fogalmazott meg,
és Kant valójában nem javított a helyzeten.

Mai problémánk nem Kant gondolatainak a reprodukálása. Vagy le

kell mondanunk egyáltalában arról, hogy megértsük, miért
lehetséges a fizika, és egyszerűen elfogadjuk, hogy lehetséges;
vagy pedig meg kell próbálkoznunk a kisszámú alaptörvény
megértésével. Ezeket részben már megtaláltuk, részben
reménykedünk a megtalálásukban. Az alaptörvényeket a tapasztalat
előfeltételeiként, olyan feltételekként kell megértenünk, amelyek
nélkül tapasztalat nem lehetséges. Szerintem a modern fizika
filozófiájának ezzel a feladattal kell foglalkoznia. Ez persze igen
bonyolult és nehéz feladat, azonban a filozófiában az a helyzet, hogy
vagy ez a feladat és választ kapunk a kérdésre, vagy egyáltalában
nincsen tudományfilozófia.

Most rátérek Platónra. Platónról beszélni nagy feladat, és szívesen

beszélnék róla hosszasan, de rövid leszek. Egyáltalában miért kell
beszélnünk Platónról? Platón nem kétszáz évvel előttünk élt, mint
Kant, hanem kétezer, sőt még több évvel ezelőtt. Tökéletesen
világos, hogy bármit mondott is a természettudományról, az ma már
teljesen elavult. Nem kell törődnünk azzal az elgondolásával, hogy
az úgynevezett platóm testek, tetraéder, kocka stb. alakjában holmi
atomfélék léteznek. Viszont a metodikai megközelítése tartalmaz
egy nagyon fontos elemet. Különben is ő a Nyugat nagy filozófusa.
Whiteheadnek teljesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy a nyugati
filozófia Platón néhány lábjegyzetéből áll. Ha tehát meg akarjuk
érteni filozófiánkat, mindenképpen meg kell értenünk Platónt.

Platón filozófiájának a központi fogalma az, amit ő ideának nevezett.

Az idea szó lefordítása veszélyes, mert a platóni idea a
legobjektívebb valami, ami csak létezhet. Az idea éppen az
objektivitás forrása, holott az idea szó modern szóhasználatban azt
jelenti, ami az agyunkban van, márpedig ez arra gyanús, hogy
csupán szubjektív. Mint már előzőleg mondottam (lásd a „Klasszikus
és kvantumelméleti leírások” c. tanulmányt kötetünk 99. oldalán),
úgy vélem, hogy az objektivitás és szubjektivitás megkülönböztetése
valahogyan értelmetlenség. Ugyanis azt nevezzük szubjektívnak,
amit ismerünk. Beszélhetünk persze a hibáinkról is, és ezek
bizonyos értelemben, amelyről itt nem beszélünk, szubjektivek is
lehetnek. Tudásunk egyébként is olyan tény, amely egy reális
lényben, az emberi lényben létezik, akit mi szubjektumnak
neveztünk el, és nem értem, mi volna azon kivetnivaló, ha a tudásról
ugyanúgy beszélnénk, mint az anyagról. A tudás ugyanúgy létezik,
mint ahogyan az anyag létezik, sőt a tudás talán még fontosabb,
mert az anyagról tudás alakjában van ugyan tudomásunk, de a
tudásról anyag alakjában nincsen tudomásunk. A kettő nem
szimmetrikus. Tulajdonképpen a tudás az alapvetőbb fogalom. A
tudás azt jelenti, hogy a dolgok olyanok, amilyennek ismerjük őket.
Az „idea” szó modern használata félrevezető, mert magában foglalja
az objektivitással és szubjektivitással kapcsolatos homályt, ami
mindent összezavar. Minden sokkal világosabb volna, ha ezt a két
szót nem használnánk.

Platónnál minden abszolút világos. Platón a formáról beszélt,

ahogyan ezt korunkban fordítani szokták, mint olyanról, ami létező
dolgok létezését és megértését lehetővé teszi. Hogyan kell ezt
érteni? Egy modern példa, amit nem maga Platón használt,
közelebb visz bennünket jelenlegi vitás kérdésünkhöz. Konrad
Lorenz biológus és etológus az egyik könyvében a vadludakról
beszél. Elmondja, hogy tanulmányozta ezeknek a madaraknak az
életét, és tudja, hogy monogámok, életükben csak egyetlen párjuk
van. Ez valahogyan hozzátartozik életfeltételeikhez. Így tudnak a
legjobban élni, illetve a legjobban alkalmazkodni a környezetükhöz.
Ám könyvének megjelenése után még részletesebben
tanulmányozta a ludak életét, és rájött, hogy sok esetben nem
egészen monogámok. Voltak egyéb barátságaik is, sőt néha kétszer
vagy háromszor is választottak párt. Lorenzet egy kissé
meghökkentette ez a felfedezés, ugyanis nagyon büszke volt a
vadludak monogámiájára. Az intézetben vele együtt dolgozó leányok
egyike aztán ezt mondta: „Nos, végső soron olyanok, mint az
emberek.”

Mi hát e történet mondanivalója? Lorenz esetét maga is úgy

értelmezte, hogy amit a zoológus leír, nem az empirikus vadlúd,
hanem a vadlúd platóm ideája, platóni formája. A leírás azt mondja
el, milyennek kellene lennie a vadlúdnak, és nem azt, hogy
valójában milyen. De miért ilyen a leírás? Azért, mert darwinista,
fajfejlődési, kiválasztódási kifejezésekkel azt fogalmazza meg, hogy
miként alkalmazkodik a vadlúd a legjobban környezetéhez. A vadlúd
esetleg nem teljesíti tökéletesen a normát, a norma azonban leírja a
vadlúd optimális életfeltételeit. Ez példa a biológiában arra, hogy a
forma fogalma hogyan szemléltethető. Olyasvalamiről van szó, ami
nincsen meg egyetlen lúdban sem, nincsen meg benne, ahogyan
Arisztotelész mondotta, hanem minden igazi lúdtól teljesen elkülönül.
Arról a normáról van szó, amelynek alapján megítéljük, hogy a lúd jó
lúd-e vagy sem. Platón pontosan erről beszél.

Hogyan kapcsolható ez össze mindazzal, amit tudunk? A következő

módon. Élőlények számára optimális norma csak bizonyos állandó
környezeti feltételek között létezik. Ezért nemcsak ahhoz van
szükség normákra, hogy az élőlények milyenek legyenek, hanem
ahhoz is, hogy az anyagi világban milyenek legyenek a dolgok.
Ezeket a normákat természeti normáknak nevezzük, és Platón
nyelvezete szerint ezek a magasabb rendű ideák, a magasabb
rendű formák.

Barlang-hasonlatában Platón olyan emberekről beszél, akik

barlangban ülnek és nézik a falat, ahol csupán azoknak a dolgoknak
az árnyékait látják, amelyek a hátuk mögött vonulnak el. Ekkor
megfordulnak, vagy legalábbis az egyikük megfordul, hogy meglássa
a valóságot. Hirtelen rájön, mennyire jelentéktelen azoknak az
embereknek a mestersége, akik vele együtt üldögélve nézegették az
árnyékokat. Az a mesterségük, hogy előrejelezzék, mely árnyékok
követik egymást. Az árnyékokat vélik a reális dolgoknak.
Mesterségüket azonban messze túllépi annak a tudása, aki a reális
dolgokat látja. Ekkor azonban még csak azokat a dolgokat látja,
amelyek a barlangbeliek háta mögött elvonulnak. Kimegy a külső
világba, meglátja a dolgok árnyékát a nap fényében, meglátja a
reális dolgokat a nap fényében, és meglátja magát a napot is.

A hasonlat megmutatja, hogyan keletkezik a tudás. A

legalacsonyabb szinten azt lehet előrejelezni, mi történik az
árnyékokkal. Ez az empirikus metodika szerinti tudomány, vagy az a
mód, ahogyan a választásokat megnyerik. A következő lépés az,
hogy meglátjuk azokat a dolgokat, amelyeknek ezek az árnyékok az
árnyékai. Ez az elméleti fizika eljárása, amely megpróbálja a
dolgokat önmagukban megérteni, illetve a reális gyakorlati etika és
politikai elmélet eljárása, amely megmondja, hogyan kellene
választásokat tartani. Egy lépéssel még feljebb menve, meglátjuk a
reális dolgok árnyékait a napfényben. Platón felfogása szerint ez a
matematika szintje. A matematika azon dolgok lehetőségének a
feltétele, amelyeket az elméleti fizikus vizsgál. Az elméleti etikáról,
vagyis azokról a szabályokról van szó, hogy egyes esetekben mi a
jó.

Innen tovább kell emelkedni ahhoz, hogy meglássuk magukat a

reális dolgokat. Ezeket nevezi ő formáknak, amelyek olyan ideák,
mint az azonosság és különbözőség, létezés, mozgás, nyugalom
stb. Ezek az alapvető ideák. És amikor már megértettük őket, újból
neki kell látnunk, hogy megértsük, mi a közös bennük.
Transzcendentálisnak nevezi a hagyományos filozófia azt, ami
valamennyiükben közös, ami azt jelenti, hogy a jó és az igazság egy.
Az Egy, a Jó, az Igaz, a Lét azt jelenti, hogy egynek lenni, jónak
lenni, érthetőnek lenni azt jelenti, hogy igaznak lenni és létezni. Ezek
azután a legmagasabb rendű fogalmak, a legmagasabb rendű
formák, amelyek nélkül semmi más nem érthető meg, amelyek
rejtetten minden megértésünkben benne vannak. Minthogy azonban
rejtetten vannak benne, általában nincsen róluk tudomásunk.
Általában nem gondolkodunk el rajtuk, de ha bármikor gondolkodunk
valamin, végül rá kell jönnünk arra, hogy ezeknek az
alapfogalmaknak a segítségével gondolkodunk. A legmagasabb
rendű fogalom az egy, amely Platón filozófiájában azonos a jó
fogalmával, és ez többé nem fogalom. Még azt sem lehet mondani,
hogy „van egy”, mert ekkor már két dolgot mondtunk; vant és egyet.

Ezután ismét lejjebb kell szállni, meg kell próbálni a realitás

egészének, mindennek, amit ismerünk, a megértését, beleértve még
az érzéki látszatokat is. A kiindulási pont a fenti legmagasabb
perspektíva. Ez a matematikai fizika. Platón a legmagasabb rendű
formákból indul ki és lefelé halad a matematikai formák felé,
végezetül pedig leírja a létező dolgok modelljeit, mindazt amit látunk
és összes érzékünkkel észlelünk.
Ebben a leszállásban vannak olyan elemek is, amelyeknek még a
részletei is érdekesek a számunkra. Végső soron mindent kis testek,
a platóni testek segítségével ír le, és platóni testek csupán a
háromdimenziós térben matematikailag lehetséges, teljesen
szimmetrikus testek lehetnek. Heisenberg kijelentette, hogy ez nagy
hatással volt rá, és az az érzése, hogy a modern fizika, amely
mindent a szimmetriákra igyekszik redukálni, valami módon hasonló
nyomon jár. Van még egy dolog, ami nekem nagyon tetszik, de
lehetséges, hogy eltúlzom a jelentőségét. Szerintem világosan
bebizonyítható, hogy a szimmetriák, amelyekkel Platón legkisebb
testjeit megajándékozza, csupán a finitizmus által lehetségesek.
Platón ugyanis azt mondja, hogy léteznek legkisebb vonalak és a
legkisebb vonalak egyenlők. Ezek tehát olyan háromszögeket és a
háromszögek olyan testeket alkotnak, amelyek szabályosak,
márpedig nem volnának szabályosak, ha oldalaik nem volnának
egyenlők. És azért egyenlők, mert kisebb oldalak nem lehetségesek.
Ez az ok, amiért egyenlők. Ez pontosan az a mód, ahogyan a
szimmetriákat a finitizmusból levezetnénk, és van valami közös
Platón filozófiája és modern fizikabeli feladatunk között. Hogyan
lehetséges ez? Nos, azért lehetséges, mert nagyon egyszerű ideáról
van szó. A megértéséhez nincsen szükség nagyon sok konkrét
ismeretre. Csupán azt az általános módot kell megérteni, ahogyan a
dolgok összeillenek.

Az emberi megértés mind Platón, mint Kant szerint véges agy által
való megértés. Platón mindezt azzal írja le, hogy a világ lelke, amely
az alapvető realitás a világban, és amely a világ testében jelenik
meg, az egyetlen olyan realitás, amelynek az emberi lélek a része.
Azért tudjuk megérteni a természetet és megérteni érzeteinket, mert
részei vagyunk annak a léleknek, amely a létezési alapja
mindannak, amit látunk. Platón tehát szimbolikus nyelven
határozottan megfogalmazza a természet egységének az elvét
abban az értelemben, hogy a legmagasabb rendű fogalom maga az
egység. Ez maga azonban már nem fejezhető ki. Csupán azzal
próbálkozhatunk meg, hogy az embereket rávezessük arra, hogy a
dolog így van. Ezután egyre több különbözőséget, pluralitást
fedezünk fel. Ám a pluralitás, mint d’Espagnat mondotta, sohasem a
végső igazság. Az a mód ez, ahogyan képesek vagyunk kifejezni
magunkat annak érdekében, hogy megértsük a részleteket. Hogy
mindezeket a dolgokat képesek vagyunk megérteni, annak a
gyökere, hogy egy neoplatónikus kifejezést használjunk, abban van,
hogy mindezek a dolgok az egy emanációi; Platón azonban nem
használja az emanáció szót.

Hadd említsek meg még egy különbséget, amelyben én teljesen

eltérek Platóntól. Arról van szó, hogy a mi számunkra az idő a
központi fogalom, Platón számára viszont nem az. Igaz ugyan, hogy
az idő Platón szerint is nagyon fontos fogalom - az eltéréseket most
nem tárgyalom részletesen -, de Platónnak nincsen elmélete arra a
különbségre, amit én ténynek és lehetőségnek hívok, és amit a
szokványosabb nyelvezettel a múlt és jövő közti különbségnek
szoktak nevezni. A különbségről persze neki is tudomása van, de
explicite nem tárgyalja. Ez azt jelenti, szükségünk volna olyan
elméletre, amely megmondja, hogy összes elméletünk hogyan
fejlődött az időben. Ezek nemcsak az időről szóló elméletek, hanem
időbeli elméletek is. Filozófiánkhoz tehát szükséges elemként
hozzátartozik a történetfilozófia és a tudomány-történet filozófiája is.
Ez ismét nincsen benne Platónban, és nem is lehet benne. Kantban
sincsen benne. Lehetősége csak a mi korunkban kezd
megmutatkozni. Ez a filozófia egyik feladata. Ha megvizsgáljuk a
kanti filozófiának és a modern fizikának ezt a filozófiai hátterét,
rájöhetünk, hogy van lehetőség mindezeknek a dolgoknak az
egymáshoz illesztésére.

UTÓSZÓ

A fizika belső fejlődése hosszú ideig nem kényszerítette a fizikusokat

arra, hogy ismeretelméleti problémákkal foglalkozzanak. Galilei,
miközben a mozgás alaptulajdonságait tanulmányozta, bizonyára
nem sokat törődött Zenon paradoxonjaival, pedig ezek szorosan a
tárgyhoz tartoztak. A Dialógusban például Zenon neve elő sem
fordul. A 18-19. század fizikusai és matematikusai nem nagyon
zavartatták magukat Humetól, aki rámutatott arra, hogy a
mozgástörvény fogalma vakhiten alapul. Okosan tették, inkább
megalkották a klasszikus dinamikát, amely bővelkedik empirikus
igazolásban és szépségével ma is lenyűgözi azt, aki tanulmányozza.
Az atomelmélet 19. századi újjászületése után voltak viták arról,
hogy az atomok reálisan léteznek-e, vagy csak valamiféle
munkahipotézisnek tekintendők. Szigorúan gyakorlati szempontból
azonban nem volt jelentősége a döntésnek. Akár így gondolta valaki,
akár úgy, az atomokat nem tudták másképpen elképzelni, mint
nagyon pici, de egyébként közönséges tárgyakat, amelyek -
valóságosan vagy hipotetikusan -a newtoni mechanika szerint
mozognak.

Ezekből a példákból látszik, hogy a tapasztalat olyanfajta naiv

elfogadása, amely a hétköznapok gyakorlatát jellemzi, hosszú ideig
elégséges, sőt nélkülözhetetlen feltétele volt a fizika folyamatos,
empirikus sikerekben gazdag fejlődésének. Ennek a „paradicsomi
állapotnak” azonban századunk első negyedében vége szakadt.
Először a fény terjedésének a tulajdonságai ingatták meg azt a naiv
hitet, hogy a mindennapi gyakorlatból oly jól ismert egyszerű
fogalmak, mint például a hely és a sebesség, minden további
finomítás nélkül elégséges alapot biztosítanak a fizikai leírás
számára és a fizikus feladata csupán az, hogy az ilyen elemi
fogalmakat jelölő szimbólumok között érvényes matematikai
összefüggéseket találjon. A fénysebesség ugyanis megsérti a
sebességnek azt a nyilvánvalónak látszó tulajdonságát, hogy az
értéke függ annak a megfigyelőnek a mozgásállapotától, aki méri. Az
atomfizikai jelenségek értelmezése még sokkal nagyobb
megrázkódtatást hozott. A tapasztalati tényeket csak olyan elmélet -
a kvantummechanika - keretében sikerült néhány alapelvből
megmagyarázni, amely szerint nemcsak váratlan tulajdonságokkal
rendelkezik a mikroobjektumok helye és sebessége, hanem a
részecskéknek nem is tulajdonítható egyszerre hely és sebesség.

Ez volt az a tudománytörténeti pillanat, amikor a fizika és az

ismeretelmélet útjai elválaszthatatlanul összefonódtak és létrejött a
fizikai ismeretelmélet, amit általában a Fizika Filozófiai Problémái
címen tartanak nyilván. Hiába elemezték a tapasztalást a filozófusok
már régóta igen sokoldalúan, a fizika a tapasztalásban rejlő
problémákról csak akkor vett tudomást, amikor önmaga számára
teljesen váratlanul, legsajátabb feladatainak megoldása közben
ismeretelméleti nehézségekbe ütközött.

Carl Friedrich von Weizsӓcker elhatározása, hogy fizikával fog

foglalkozni, egybeesik ezzel a tudománytörténeti pillanattal. Ez az
egybeesés egyáltalán nem volt véletlen. „Ami az első lépést illeti -
írja -, nagyon jól emlékszem Heisenberggel való első
találkozásomra. Akkor tizennégy éves voltam. Véletlenül egy időben
voltunk Koppenhágában. Röviddel ezután egy berlini taxiban, 1927
áprilisában, beszélt nekem a határozatlansági elvéről. Tizennégy
éves voltam, és az új gondolat nagyon hatott rám. Úgy éreztem,
hogy ha ez a fizika, úgy nekem fizikát kell tanulnom.”

Alig húszéves korában Weizsӓcker már aktív tagja a Heisenberg

körül Lipcsében kialakult, tehetséges fiatalemberekből álló körnek,
amely a még nagyon új kvantumelmélet fejlesztésével és
alkalmazásával foglalkozott. Heisenberg A rész és az egész című
könyvében érzékletesen írja le, hogyan beszélgettek hármasban
Grete Hermann-nal és Weizsӓckerrel a kvantumelmélet filozófiai
problémáiról. Először csak Heisenberg és Hermann vitatkozott - nem
sok eredménnyel. A fizikus és a filozófus láthatóan nehezen értette
meg egymást. Ekkor kapcsolódott be a vitába Weizsӓcker, aki mind
a két nyelvet beszélte és át is vette a vita irányítását. „Mindhárman
úgy éreztük, sokat tanultunk Kant filozófiája és a modern tudomány
kapcsolatáról” - fejezi be a beszélgetés leírását Heisenberg, és nem
hagy kétséget afelől, hogy ezen a téren elsősorban Weizsackertől
volt mit tanulni.

A filozófia tanulmányozása mellett ebben az időben Weizsacker az

elméleti fizikai kutatásokban is tevékenyen részt vett. Az ő nevét
viseli a magfizikában használatos félempirikus tömegformula,
amelynek segítségével előre meg lehetett jósolni, hogy egy elem
valamelyik izotópja radioaktív-e, és ha igen, béta-sugárzással, alfa-
bomlással vagy hasadással alakul át más izotóppá. Töltött
részecskék elektromágneses sugárzásának a számításánál sokszor
használható a Weizsacker-Williams-közelítés. Ez az eljárás azon a
felismerésen alapul, hogy a gyorsan mozgó töltött részecskék
elektromos tere jó közelítésben speciális összetételű fotongáznak
tekinthető és ezek a virtuális fotonok is részt vesznek a részecskék
közötti ütközési folyamatokban. Van olyan elképzelés, amely szerint
a gyorsan mozgó nukleonok és mezonok ugyanolyan módon
tartalmazzák a kvarkokat, ahogy Weizsӓcker és Williams
elméletében a töltött részecskék tere foglalja magába a virtuális
fotonokat.

Hitler hatalomra jutása után a német fizikusok nagy része elhagyta

Németországot. A zsidó származásúaknak nem volt más
választásuk, de a nem zsidók közül is sokan emigráltak, mert csak
ilyen áron fejezhették ki nyíltan a fasizmus elleni tiltakozásukat. Max
Planck, aki ekkor már nagyon öreg volt, Németországban maradt.
Heisenberg és Weizsӓcker szintén az otthon maradást választotta.
Nem lehetett könnyű elhatározás, pedig valószínűleg nem is
ismerték fel teljes nagyságában, mekkora kockázatot vállalnak. Csak
akkor döbbentek rá, hogy a tűzzel játszanak, amikor a kormány az
atomfegyver előkészítését célzó kutatások irányításával bízta meg
őket.

Heisenberg már idézett könyvének fontos és elgondolkoztató oldalai

azok, amelyeken otthon maradásuk indítékait elemzi. Az
atomfegyver ügyében a kormánnyal szemben alkalmazott
taktikájukat éppen egy Weizsӓckerrel folytatott hosszú beszélgetés
formájában foglalja össze. Az álláspontjuk az volt, hogy ha a
kutatásokat nem siettetik, az atomfegyver nem készülhet el a
fasizmus összeomlása előtt. Szerencséjük volt, hogy a náci
hadvezetés más forrásokból - például a hírszerzés adatai alapján -,
nem ismerte fel az atomfegyver jelentőségét és nem állította őket
tragikus választás elé.

Az atombomba nem az a fizika volt, amellyel Weizsӓcker tizennégy

éves korában Heisenberg jóvoltából összetalálkozott és amelyhez a
háború után véglegesen visszatért. Újra a fizika filozófiával határos
kérdéseivel kezdett foglalkozni és ma mint a fizikai ismeretelmélet
kiemelkedő művelőjét tartják számon.
A filozófus Weizsӓckert elsősorban a fizikai megismerés
problematikája érdekli. Nézőpontját frappánsan fejezi ki ez a neki
tulajdonított aforizma: Igaz, hogy a természet előbb volt, mint az
ember, de az ember előbb volt, mint a természettudomány.
Weizsӓcker számára tehát kétségbevonhatatlan az anyagi világ
elsődlegessége a megismerő tudathoz képest, de azt már nem hiszi,
hogy a tudat olyan eredetileg üres kerethez hasonló, amelyet a
tapasztalat egyedül képes lenne kitölteni. Mély meggyőződése, hogy
a tapasztalatnak léteznek valamiféle előfeltételei a tudatban és a
filozófia talán legfontosabb feladatának tartja ezeknek az
előfeltételeknek a feltárását. A kötet tanulmányaiból világosan
kiderül, hogy az aforizma második felét, azt, hogy az ember előbb
volt, mint a természettudomány, éppen ebben a szellemben kell
érteni.

Weizsӓcker maga nem ad - valamennyire is konkrét -javaslatot a

tudásunk fundamentumához kapcsolódó ezen alapprobléma
megoldására. Kanttal elsősorban a kérdésfeltevés módja, a
problematika közössége rokonítja. A teret és az időt azonban
annyira nem tartja a priorinak, hogy egy feltételezett „végső” fizikai
elméletben megkísérli őket elemeikre bontani. Ez a látomásszerű
konstrukció - az „ősök” elmélete amelyben a háromdimenziós teret
elemi alternatívákból építi fel, azon az egyébként jól ismert
kapcsolaton alapul, amely a kvantumelméletben az elemi
alternatívák Hilbert-terének és a háromdimenziós geometriai térnek
a matematikai szerkezete között áll fenn.

A relativitáselmélet és a kvantummechanika filozófiai konzekvenciái,

amelyekről Weizsӓcker tanulmányai elsősorban szólnak, hosszú
éveken át valóságos botránykőnek számítottak a legtöbb magát
marxistának valló filozófus szemében. Ez a szemlélet jórészt
megalapozatlan előítéletekből táplálkozott, de a marxista tudósok
akkori ismeretelméleti álláspontját tekintve reális alapja is volt. A
marxista ismeretelméletet ugyanis szélsőséges leképezéselméletté
szűkítették, amelyben a megismerési folyamat tevékenység jellege
teljesen háttérbe szorult. Egy ilyen koncepció szemszögéből valóban
nehéz lett volna elfogadni például a komplementaritás elvét. Eszerint
az elv szerint ugyanis a tárgyak olyan tulajdonságai, mint például a
hely és a sebesség, amelyek nélkül testek el sem képzelhetők,
mikrorészecskék esetében csak egymást kizáró feltételek között
léteznek, azaz csak különböző típusú kísérleti tevékenység útján
lehet őket felismerni.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a mikrorészecskéknek ez a paradox

viselkedése már önmagában is jelentősen meggyengíti azoknak a
múlt századi természettudósoknak az álláspontját, akik kételkedtek
az atomok reális létezésében. A 19. századi atomisztika ugyanis
bizonyos mértékben logikai természetű volt, mert az atomok képét a
makroszkopikus testek mintájára „teremtette meg”. Az atomok
létezésében való kételkedés ezért az ilyen racionalista szemlélet
kritikájaként is felfogható. A mai atomfizikában azonban már semmi
sincs ebből a racionalizmusból. Csak az atomok leírási módjától
várjuk el, hogy klasszikus fogalmakon alapuljon, maguk a leírt
tulajdonságok azonban már nagyon különböznek attól, amit a
makroszkopikus fizika alapján gondolhatnánk.

Az olyan szemléletet, amely merev, statikus, nem dialektikus, a

„mechanikus” jelzővel illetjük. Amikor ez a terminológia kialakult, a
mechanika lényegében azonos volt a fizikával, ezért a
nemdialektikus gondolkodásmódot ez a megjelölés a fizikusoknál
tapasztalható szemléletként jellemezte. Ez a jellemzés azonban ma
már jórészt érvénytelen. Ha a dialektikus jelző valószínűleg nem is
alkalmazható közvetlenül magukra a fizikai jelenségekre, egyre
inkább jellemző a fizikusi gondolkozásmódra.

A dialektikus szemlélet behatolása a fizikába Weizsӓcker írásaiban

is jól nyomon követhető. Fejtegetéseiben fontos szerep jut a
történetiségnek és ugyanazt a módszert használja spontán, amit az
ismert marxista filozófus, L. Goldmann alkalmaz tudatosan.
Goldmann így foglalja össze módszerét: „A velünk született vagy
evidens fogalmakból kiinduló racionalizmus, az érzetből vagy az
észlelésből kiinduló empirizmus a kutatás minden mozzanatában
egyaránt elfogad bizonyos összetartozó, vitathatatlan ismereteket,
amelyből a tudományos gondolkodás egyenes vonalban halad előre,
többkevesebb bizonyossággal, de anélkül, hogy eközben
szabályszerűen és szükségszerűen vissza kellene térnie az egyszer
már megoldott kérdésekhez. A dialektikus gondolkodás ezzel
szemben azt állítja, hogy soha sincsen biztos kiindulópont,
nincsenek véglegesen megoldott problémák, a gondolkodás
sohasem egyenes vonalban halad, mivel minden részigazság csak
az egészen belül elfoglalt helye következtében nyeri el igazi
jelentését, ugyanúgy, mint ahogy az egész is csak a részigazságok
megismerésének az előrehaladása révén ismerhető meg. A
megismerés menete ilyenformán szüntelen ide-oda mozgás a részek
és az egész között, amelyeknek kölcsönösen kell egymást
megvilágítaniuk.”

A kötet tanulmányaiban visszatérő probléma a fizikai elméletek

szemantikai jelentése, és Weizsӓcker szemben találja magát azzal a
kérdéssel, hogy a szemantikai értelmezés menynyire tekinthető
véglegesnek. Ez nem ugyanaz a kérdés, mint a tudományos
előrejelzés pontossága, amelyről nyilvánvaló, hogy sohasem lehet
az utolsó tizedesig végleges. A szemantikai értelmezés maga nem
jellemezhető mennyiségileg, hiszen a definíciója szerint nem
összemérhető dolgok között állapít meg kapcsolatot. Ez a kapcsolat
legtöbb esetben a mindennapos nyelvhasználat szintjén létrejön és
olyan erős evidencia-érzéssel társul, hogy megváltoztatása gyakran
értelmetlenségnek hat.

Weizsӓcker azonban azon az állásponton van, hogy a szemantikai

jelentés történelmi kategória és a változása szorosan összefügg egy
általa szemantikus konzisztenciának elnevezett kritérium
teljesítésére irányuló törekvéssel. A fogalom jelentését Weizsӓcker a
„Geometria és fizika” című tanulmányban magyarázza meg: „...Itt
egy nagyon fontos tudományelméleti probléma vetődik fel, amelyet
én a szemantikus konzisztencia problémájának neveztem el. Az
előzetes megértés szolgáltatja a szemantikát, a matematikai elmélet
fizikai jelentését. Ám az így értelmezett elmélet éppen ugyanazokat
a jelenségeket írja le, legalábbis bizonyos aspektusok tekintetében,
amelyek körében az előzetes megértés mozog. Össze-egyeztethető-
e a jelenségek elméleti leírása az előzetes megértéssel?”
A szemantikus konzisztencia értelme és jelentősége jól illusztrálható
a Maxwell-féle elektrodinamika példáján. Képzeljük magunkat a 19.
század utolsó évtizedébe, amikorra a Maxwell-elmélet
érvényességét számos tapasztalati tény, így pl. az elektromágneses
hullámok kimutatása Hertz kísérleteiben, már világosan bizonyította.
Az elmélet az elektromos és a mágneses mező olyan alapvető
tulajdonságaira épült, amelyet bárki számára nyilvánvalóvá lehetett
tenni „rámutatással”, vagyis egyszerű kísérleti demonstrációk és
analógiák segítségével. Az így kialakult elemi erőtér-fogalom
képezte a Maxwell-elmélet előzetes megértését.

Az előzetes megértés nyilvánvaló következménye, hogy ha egy

észlelő szerint a tér egy pontjában van valamekkora elektromos
vagy mágneses mező, akkor egy másik észlelőnek, aki az előzőhöz
képest tetszőleges sebességgel mozog, szintén tapasztalnia kell
valamekkora erőteret ugyanabban a pontban. Mivel a fényhullám
maga elektromágneses mező, az előző észrevétel a következő
kérdésként is megfogalmazható: Milyennek látja a mozgó megfigyelő
a fényt? A probléma különösen élessé válik, ha a megfigyelő maga
is fénysebességgel, vagy annál gyorsabban mozog. Ahhoz, hogy a
Maxwell-elmélet szemantikusan konzisztens legyen, választ kell
adnia erre a kérdésre.

Mint jól ismert, Einstein éppen ennek a problémának az analízise

kapcsán jutott el az egyidejűség vizsgálatához és a speciális
relativitáselmélethez. Ez a tény egymagában meggyőzően bizonyítja
a szemantikus konzisztencia fontosságát. Azt is látjuk, hogy a
szemantikus konzisztenciát célba vevő kérdésnek nem kell
feltétlenül ténylegesen elvégezhető kísérlet kimenetelére
vonatkoznia, hiszen ma már jól tudjuk, hogy fénysebességgel vagy
annál gyorsabban mozgó megfigyelő nem létezik. Ezt azonban
természetesen nem lehetett előre tudni.

Egy elmélet szemantikai konzisztenciájának biztosítása többnyire

módosítja azt az előzetes megértést, amelyen az elmélet felépült. Ez
a visszahatás a szemantikai újraértelmezés forrása. Weizsӓcker
tehát túllép azon a felfogáson, amely szerint a fizikai
gondolkodásban egyirányú haladás nyilvánul meg a már megoldottól
a még megoldatlan felé és közelebb kerül Goldmann korábban
idézett következetesen dialektikus álláspontjához.

Weizsӓcker gondolatait kiegészíthetjük azzal, hogy az előzetes

megértést célszerűnek látszik két összetevőre bontani, amelyek
körülbelül olyan viszonyban vannak egymással, mint a nyelv és a
beszéd. Az első, a nyelvvel analóg összetevő a szemantikai
értelmezésnek az a stabil része, amelyet a gyakorlatban és az
iskolában mindenki egyformán elsajátít. A másik a variábilis
komponens, amely egyénenként erősen változik.

Egy viszonylag jól dokumentált eset, a speciális relativitáselmélet

megalkotása, alátámasztja ennek a felbontásnak a jogosságát.
Einstein közel tíz évig gondolkozott azon, hogy milyennek látja a
fényt a mozgó megfigyelő és amikor felismerte a probléma
kapcsolatát az egyidejűséggel, hat hétre volt szüksége, hogy a
speciális relativitáselméletet kidolgozza. A tíz év alatt azonban végig
meg volt róla győződve, hogy a mozgó megfigyelő nem láthatja a
fényt lényegesen másként, mint a nyugvó, és az erőfeszítéseit arra
összpontosította, hogy ezt a lehetőséget összhangba hozza a
sebesség alap-tulajdonságaival. A fénysebesség állandósága tehát
Einstein elmélkedéseiben az előzetes megértés részeként
jelentkezett, de csak a speciális relativitáselmélet elfogadása után
vált az előzetes megértés stabil összetevőjévé. Fontos körülmény,
hogy a fénysebesség állandósága szemantikai kiegészítések nélkül
nem vezethető le a Maxwell-egyenletekből. Ezért Einstein hite a
fénysebesség állandóságában nem a Maxwell-egyenletek addig
ismeretlen következményének a megsejtése, hanem túllépés az
akkoriban elfogadott szemantikai értelmezésen.

A szemantikai konzisztencia ellenőrzése néha váratlan

következményekkel jár. Weizsӓcker például arra a konklúzióra jut,
hogy az általános relativitáselmélet szemantikai konzisztenciája nem
bizonyított. „Nem biztos, hogy az elmélet szemantikusan
inkonzisztens, de a szemantikus konzisztencia nem konstruktív
eleme az elméletnek” - írja. A relativitás-elmélet előzetes
megértésének lényeges eleme az, hogy a téridő pontjai
egyenértékűek, vagyis kizárólag „rámutatással” különböztethetők
meg. Ez már a speciális relativitáselméletben is így van és az
általánosban sem lehet másképpen. Ugyanakkor az általános
relativitáselmélet szerint a téridő görbült és általában minden
pontjához más és más görbület rendelhető. Ezért a téridő pontjai
nemcsak rámutatással, hanem a görbület értéke alapján is
azonosíthatók.

Önmagában ez még nem lenne baj, hiszen általában az a helyzet,

hogy konkrét szituációkban a szimmetriák nem nyilvánulnak meg. A
Föld felszínén például a dinamika törvényei szimmetrikusak,
invariánsak a vízszintes irányú eltolásokkal szemben, de a tárgyak
konkrét elhelyezkedése nem az. A szimmetria akkor válik
nyilvánvalóvá, amikor az összes tárgyat azonos mértékben
elmozdítjuk vízszintes irányban, és megállapítjuk, hogy a különféle
mozgások ugyanúgy mennek végbe, mint korábban. Röviden úgy is
mondhatjuk, hogy a szimmetriák szimmetriasértő fizikai rendszerek
sokaságának közös tulajdonságaiban jelentkeznek. Ez az elv a
téridőre csak akkor alkalmazható, ha téridők sokaságát tételezzük.
De valószínűbb, hogy a téridőnek alapvető tulajdonsága, hogy csak
egy van belőle, és ebben az esetben valóban inkonzisztencia van az
elmélet előzetes megértése és következménye között.

Weizsӓcker azonban nem következetes a történeti szemléletmód

alkalmazásában. Úgy látszik, elképzelhetőnek tart egy olyan „végső”
elméletet, amelyben a szemantikus konzisztencia véglegesen
teljesül. „A szemantikus konzisztencia ...tágabb értelemben vett
értelmezése olyan elméletre kellene hogy rámutasson, amelyben
ellentmondások többé nem fordulhatnak elő” - írja. A „Fizika és
geometria” című tanulmány egésze azt sugallja, hogy a fizika
története egyszer le fog zárulni egy végső elmélet megtalálásával,
amelynek kontúrjait Weizsӓcker meg is próbálja felvázolni.
Ugyanerre utalnak azok a megjegyzései is, amelyeket Kantnak
ahhoz a gondolatához fűz, hogy a speciális törvényeket tapasztalás
útján kell megtalálni. Weizsӓcker szerint Kantnak ez a problémája
megszűnik, mert a fizika abba az irányba fejlődik, amikor „nem
lesznek többé olyan speciális törvények, amelyek logikailag
függetlenek az alaptörvénytől.”

Természetesen komolytalan dolog volna elmarasztalni Weizsӓckert

abban, hogy valamikor a távoli jövőben elképzelhetőnek tartja egy
végleges elmélet megtalálását. Egy ilyen hittel nem lehet tudást
szembesíteni, csak másik meggyőződést, azt, amely szerint
valószínűbb, hogy végleges megállapodottságra sohasem fog sor
kerülni. Jelenvalóbb és érdekesebb azonban az a kérdés, hogy a
szemantikai kategóriák történetiségét miért tekinti Weizsӓcker
átmeneti állapotnak, miért nem jut el olyan következetes dialektikus
nézőpontra, mint például Goldmann. Azért is nehéz ezt megérteni,
mert a konvencionalizmussal küszködve Weizsӓcker éppen azt veti
Poincaré szemére, hogy a konvencionalizmus azért téves, mert
„kiemeli a problémát történeti összefüggéséből.”

Valószínűnek látszik, hogy a véglegességről való lemondás komoly

pszichológiai akadályba ütközik. A felnőttben is él valamilyen
formában a gyerek igénye, hogy a mese legyen befejezett. Ennek a
követelésnek a pozitív megnyilvánulása az a belső kényszer, amely
a megfogalmazódott kérdések megoldására sarkall. A „Geometria és
fiziká”-ban leírt Dingler-epizódot is nézhetjük ilyen szempontból.
Dingler azt hitte, hogy talált egy olyan gondolatmenetet, amely
bizonyítja az euklideszi geometria elsődlegességét az empirikus
fizikával szemben. Ha igaza lett volna, akkor ezzel az euklideszi
geometria érvényességét egyszer s mindenkorra igazolja.
Weizsӓcker azonban hibát fedezett fel a gondolatmenetben. „Amikor
a hibát megtaláltam (ma is az a véleményem, hogy nem tévedtem),
cikket írtam róla és felkerestem Dinglert, akivel nyolcórás,
természetesen eredménytelen vitát folytattam...” - írja. De miért volta
vita természetesen kilátástalan? Bizonyára azért, mert Dingler
gondolatmenetében az érveknél súlyosabban esett a latba az a mély
meggyőződés, hogy a geometria problémája véglegesen
megoldható, és egy ilyen meggyőződést ellenérvekkel nehéz
befolyásolni. A vitában minden bizonnyal Weizsӓckernek volt igaza.
Egy egészen más szinten azonban, úgy látszik, Weizsӓcker maga
sem tudott ellenállni a finalizmus csábításának. De ennek a
veszélynek mindenki ki van téve, aki nehéz problémák
megoldásában érzelmileg erősen érdekelt.

A fizikai ismeretelmélet egyik legaktuálisabb és legnehezebb

feladata a kvantumelmélet jelentésének a feltárása. A
kvantummechanika jelenleg elfogadott szemantikai értelmezése a
koppenhágai interpretáció, amelyet a marxista filozófusok általában
idegenkedéssel fogadtak. Igényes elemzés híján ez az értetlenség
előítéletté merevedett, és a „koppenhágai interpretáció” - így,
majdnem mindig idézőjelben -hosszú időn keresztül az idealizmus
iskolapéldájának számított.

Valóban találkozhatunk olyan szubjektivista állásponttal, amely

szerint a kvantummechanika arra mutat, hogy a tudati folyamatok
képesek közvetlenül befolyásolni a fizikai jelenségeket. Erre a
kérdésre a méréselmélet kapcsán még röviden visszatérünk, de
annyit már most is megállapíthatunk, hogy Weizsӓcker - noha
elfogadja a koppenhágai interpretációt -, nem osztja ezt a nézetet. „A
tények tények, akár tud róluk valaki, akár nem” - írja és noha nem
tartja lehetségesnek a szubjektum merev elválasztását az
objektumtól, természetes kiindulási alapnak az anyagi világ
elsődlegességét tekinti. Egy fizikusként jelentős gondolkodó filozófiai
álláspontját természetesen a fizikáról és a fizika filozófiai kérdéseiről
szóló írásai alapján ítéljük meg. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert
Weizsӓcker azok közé a vallásos természettudósok közé tartozik,
akik a materializmust a tudomány területén képesek összeegyeztetni
a vallásos érzülettel az erkölcsi értékek megítélésében.

Az is igaz, hogy a koppenhágai értelmezés kialakításában a

pozitivista nézőpont nem elhanyagolható szerepet játszott. Ebből
azonban nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni.
Megítélésünk szerint ugyanis a természettudományos megismerési
folyamat bizonyos stádiumában a pozitivista gondolkodásmód - és a
pragmatizmus is - elkerülhetetlen és fontos funkciót tölt be. A
mindennapos tudományos gyakorlatban olyan utakat és
módszereket választunk, amelyek hasznosak az előttünk álló feladat
megoldásában és annak elbírálását, hogy mi az igazságtartalmuk,
későbbre halasztjuk. Hibát csak akkor követnénk el, ha a módszerek
igazságtartalmát minden további nélkül azonosítanánk a praktikus
hasznossággal. Hasonló a helyzet a pozitivizmussal is. Ez a
nézőpont a modern fizika történetében elsősorban az „Ockham
borotvája” néven ismert módszertani elvnek és a verifikálhatóság
követelményének a tudatos alkalmazásában jelentkezett és nagy
szerepet játszott a relativitáselmélet és a kvantummechanika
genezisében. Az elmélet kidolgozása után azonban mindkét esetben
kritikusan megvizsgálták, mennyiben tartható fenn a heurisztikus
nézőpont a kész elmélet keretei között. A relativitáselmélet esetében
fenntarthatónak bizonyult, a kvantumelméletben azonban el kellett
vetni.

A relativitáselmélet megszületésében döntő szerepet játszott

Einstein sejtése, hogy a távoli események egyidejűsége nem
figyelhető meg. Az a pozitivista elv, hogy „ami nem figyelhető meg,
nem is létezik”, segített az elmélet kidolgozásában. De - mint
Weizsӓcker rámutat -, ez a tétel nem logikai következménye annak
az egyedül nyilvánvaló igazságnak, hogy „ami megfigyelhető, az
létezik”. Einstein maga is hangsúlyozta, hogy az egyidejűség
megfigyelhetetlensége az elmélet megalkotásának stádiumában
pusztán heurisztikus elv volt, amelynek valóságtartalma csak a
kidolgozott és valamilyen jelenségkörön belül érvényes elmélet
keretei között vizsgálható.

A kvantumelmélet első következetes matematikai alakjának, az ún.

mátrixmechanikának a megalkotásánál Heisenberg abból a
feltételezésből indult ki, hogy az elektronok koordinátája nem
figyelhető meg és ezért nem is létezik. A kvantumelmélet
kidolgozása után maga Heisenberg módosította ezt az álláspontot a
határozatlansági reláció felfedezésével, amely megengedi, hogy egy
részecske koordinátáját bizonyos körülmények között tetszőleges
pontossággal meghatározhassuk. „Heisenberg határozatlansági elve
1927-ben nem volt többé pozitivisztikus” - írja Weizsӓcker. Mindez
azonban a nemrelativisztikus kvantummechanikára vonatkozik. A
mikrorészecskék pozíciójának a jelentése a relativisztikus
kvantumelméletben még ma sincs tisztázva.
A modern fizika története tehát arra tanít, hogy egy elmélet
megszületésétől az elmélet értelmezéséig vezető hosszú út korai
szakaszaiban a pragmatikus és a pozitivista nézőpont általában
fontos szerepet játszik és a következetes materialista értelmezés
felkutatása igen nagy erőfeszítést igényel. Ez természetesen még
akkor is így lenne, ha az elmélet kidolgozásában részt vevők mind
egyetértenének abban, hogy a pozitivista álláspont nem kielégítő. Az
ok ugyanis a „dolgokban rejlik”, abban, hogy a modern fizika tárgyai
olyan objektumok, amelyekről közvetlen tapasztalat egyáltalán nem
áll rendelkezésre.

A pozitivista álláspont bírálata tehát nagyfokú érzékenységet

igényel. Másképpen kell megítélni egy heurisztikus pozitivista
munkahipotézist, mint a végső magyarázó elv igényével fellépő
pozitivista koncepciót.

A koppenhágai interpretáció arra keresi a választ, hogy a

kvantummechanika matematikai apparátusának mi a fizikai
tényekben kifejeződő jelentése és - megfordítva -, hogyan kell a
tényeket a kvantumelmélet matematikai nyelvére lefordítani. A
„szótárnak” fontos része a komplementaritás elve, amely szerint a
makroszkopikus testek attribútumai mikrorészecskék esetén csak
egymást kizáró feltételek között realizálódhatnak. Ennek ellenére a
koppenhágai szemléletmód szerint a leírás teljes, azaz nem léteznek
olyan rejtett paraméterek, amelyeket legalább gondolatkísérletben
rögzítve klasszikus viselkedést kapnánk.

Azt gondolhatnánk, hogy a rejtett paraméterek elvetésének a

hátterében a „nem figyelhetők meg, tehát nem léteznek” pozitivista
elképzelés húzódik meg. Ez azonban nincs így. Neumann János már
1930 körül bebizonyította, hogy ha rejtett paraméterek léteznének és
ezeket megfigyelhetnénk, akkor a kvantumelméleten belül
ellentmondásra jutnánk (ún. diszperziómentes anszambl jönne létre,
amelyeket az alapposztulátumok kizárnak). J. Bell 1965-ben még
erősebb érvet talált a rejtett paraméterek ellen. Megmutatta, hogy a
rejtett paraméterek puszta létezése anélkül, hogy közvetlenül
megfigyelnénk őket, olyan kísérletileg ellenőrizhető
következményekre vezetne, amelyek ellentmondanak a
kvantumelméletnek. Az azóta elvégzett kísérletek a rejtett
paraméterek ellen szólnak. A kvantumelméleti leírás teljessége tehát
ma már éppen úgy nem tekinthető pozitivista elvnek, mint ahogy az
abszolút egyidejűség megfigyelhetetlensége sem az a
relativitáselméletben.

Az a kérdés, hogy a koppenhágai interpretáció és konkrétan Niels

Bohr ismeretelméleti koncepciója pozitivista-e, természetesen a
rejtett paraméterekre való hivatkozás nélkül is megfogalmazható.
Weizsӓcker nagy érdeme, hogy a problémát jelentőségének
megfelelően sokoldalúan elemzi. „Einstein és Bohr” címen Einstein
álláspontját vizsgálja, aki - mint jól ismert -, a koppenhágai
interpretációt, elsősorban a teljesség doktrínája miatt, élete végéig
lényegében pozitivistának tartotta. Weizsӓcker ebben a talán
legérdekesebb írásában gondos és meggyőző vizsgálat alapján
felmenti Bohrt a pozitivizmus vádja alól.

Ha egy A fizikai mennyiséget mérünk és azt a értékűnek találjuk,

akkor a koppenhágai értelmezés szerint közvetlenül a mérés után az
objektum hullámfüggvénye az A-t leíró operátor a sajátértékhez
tartozó sajátfüggvénye lesz, függetlenül attól, hogy a
hullámfüggvény milyen volt a mérés előtt. Ezt a jelenséget nevezik a
hullámfüggvény redukciójának. A szemantikus konzisztencia
megkövetelné, hogy a Schrödinger-egyenlet, amely a
hullámfüggvény időbeli változását leírja, legyen összhangban a
hullámfüggvény redukciójával. Az ún. méréselméleti probléma
lényege az, hogy ez a konzisztencia-követelmény nem teljesül. A
helyzet világos és tömör leírását Wigner Jenő magyarul is megjelent
dolgozatában találhatjuk meg. Ez az a pont, ahol lehetőség nyílik a
kvantumelmélet szubjektivista értelmezésére. A szemantikai
konzisztencia követelménye ugyanis elkerülhető, ha feltételezzük,
hogy a mérési folyamat lényeges tényezője a mérő szubjektum, és
rá a Schrödinger-egyenlet már nem alkalmazható. Eszerint a
felfogás szerint az A mennyiség értéke csak attól a pillanattól kezdve
a, miután az a szám tudati ténnyé változott. Hiába rögzítené a mérés
eredményét valamilyen gépi memória, minthogy alkalmazható rá a
Schrödinger-egyenlet, az objektum, a mérőberendezés és a
memória komplexumban nem következhet be a hullámfüggvény
redukciója. A tegnapi mérés eredménye csak a mai tudomásulvétel
pillanatában dől el.

Egy következetes szubjektivista álláspontot logikai úton vagy a

tapasztalatra való hivatkozással nem lehet megcáfolni. Amit tenni
kell, az egy olyan fogalomrendszernek a kidolgozása, amelynek a
segítségével a mérési folyamat objektív módon, a szubjektumra való
hivatkozás nélkül leírható. Weizsӓcker a tények és az események
dialektikájának a jobb megértésétől, valamint a
kvantummechanikának sajátos kvantumlogikaként való felfogásától
reméli a mérési folyamat objektív megfogalmazását.

A hullámfüggvény redukciója a mérés során elkerülhetetlennek

látszik. Ha nem tételeznénk fel, akkor az objektumon végzett
későbbi mérés ellentmondhatna a korábbi mérésből szerzett
információnak. A legegyszerűbben ezt azon a példán láthatjuk,
amelyet Wigner tárgyal az előbb már említett dolgozatában.
Idealizált Stern-Gerlach-kísérletről van szó. Ha a mágneses tér által
kettéválasztott nyalábot újra összehozzuk és az egyesített
nyalábban mérjük a spinvetületet, akkor a Schrödinger-egyenlet
szerint olyan mérési eredményt kapunk, amely általában ellentmond
annak, hogy a részecske a két nyaláb közül csak az egyikben volt.
Ezt nem interpretálhatjuk másképpen mint úgy, hogy noha a
nyalábot kettéválasztottuk, mégsem mértük meg, hogy a részecske
melyik nyalábban van. Ha megmértük volna, bekövetkezett volna a
hullámfüggvény redukciója, amely nem írható le a Schrödinger-
egyenlettel, és úgy változtatja meg a hullámfüggvényt, hogy az
egyesített nyalábban végzett mérés már nem mond ellent annak,
hogy a részecske abban a nyalábban volt, amelyben a korábbi
mérés során találtuk.

Azt a körülményt, hogy a részecske valamelyik nyalábban volt, de

erről mérés útján nem győződtünk meg, Weizsӓcker az esemény
szóval írja le. A tény szót a mérés vagy mérésként felfogható
folyamat megjelölésére használja. A két fogalom megkülönböztetése
lényeges, mert a mikrofizikában „az események nem redukálhatok
ismeretlen tényekre”. A példa jól mutatja, hogy az eseményt lehet
meg nem történtté tenni -ez következik be akkor, amikor a
nyalábokat közbeeső mérés nélkül újra egyesítjük. A tény azonban
irreverzibilis. A szubjektivista felfogásban csak tudati tények
létezhetnek. Weizsӓcker nyilvánvalónak tekinti, hogy tudattól
független tények is vannak és csak azt kell megérteni, hogy ezek
hogyan írhatók le következetes módon a kvantumelméletben.

A szubjektivista álláspontnak annyiban feltétlenül igaza van, hogy a

tudomásul vett jelenségek nem lehetnek események, csak tények,
hiszen az emlékezés a reverzibilitást nem teszi lehetővé.
Weizsӓcker felfogása szerint azonban a holt természetben is létezik
a memória valamilyen fajtája, amely lehetőséget nyújthat a
hullámfüggvény redukciójának objektív értelmezésére.

Ezzel az elképzeléssel Weizsӓcker nem áll teljesen egyedül. Everett

1957-ben már javasolta a memória bevezetését a méréselméleti
probléma megoldására. Szerinte a hullámfüggvény redukciója
egyáltalán nem történik meg, azonban a mérésnél a világ a mérés
lehetséges kimeneteleinek megfelelő ágakra szakad és az egyes
ágak éppen a memória különböző tartalma miatt teljesen
függetlenek egymástól. A világoknak ez a szaporítása azonban túl
nagy ár, és ha másnak nem, az „Ockham borotvája” elvnek súlyosan
ellentmond. 1975-ben Belinfante a mérési folyamat olyan formális
leírását adta, amelyben a memória helyettesíti a hullámfüggvény
redukcióját.

Nyilvánvaló, hogy a memóriát használó tárgyalásmódban a

szemantikus inkonzisztencia a hullámfüggvény redukciója helyett
valamilyen más helyen lép fel. Maga a memória fogalma az, ami
nem illeszthető be jól a kvantumelmélet keretei közé. A
„memóriaegység” ugyanis, mivel fogalmából következően nem felejt,
semmilyen mérés segítségével sem hozható az eredeti állapotától
független állapotba. A memórián alapuló új megfogalmazás ettől
nem válik érdektelenné, hiszen nincs kizárva, hogy a memóriára
vonatkozó szemantikus inkonzisztenciát könnyebb feloldani, mint a
hullámfüggvény redukciójára vonatkozót memória nélkül.

A tények és az események dialektikája sok nyitott kérdést tartalmaz.

Az esemény fogalma szorosan kapcsolódik a hullámfüggvényhez.
Az, hogy a részecske valamelyik nyalábban van, azért esemény és
nem tény, mert a hullámfüggvény mindkét nyalábban különbözik
zérustól. A hullámfüggvény fogalma azonban csak anszamblokra -
azonos módon preparált rendszerek halmazaira - értelmezhető. Ha
egyedi objektumra is alkalmazzuk, olyan nyilvánvalóan értelmetlen
következményekkel kell szembenéznünk, mint pl. a „Schrödinger
macskája” néven ismert paradoxon. Ezért a tény és az esemény
csak egy fizikai kísérlet körülményei között tekinthető viszonylag jól
definiált fogalomnak, amikor az anszambl valóban realizálódik (a
Stern-Gerlach-kísérletet pl. tízezernyi független, azonos módon
indított részecskével végezzük).

De mit mondhatunk a természet egyedi jelenségeiről? Ha

kifejezetten makroszkopikus folyamatokról van szó - mint amilyen
például a bolygók mozgása -, akkor a hullámfüggvénnyel történő
leírás esetleg egyedi esetre is alkalmazható. Ilyenkor ugyanis azt
várjuk - bár ez nincs általános formában matematikailag
bebizonyítva hogy a hullámfüggvény a lehetséges megfigyelési
eredmények közül gyakorlatilag csak az egyikre ad zérustól
különböző valószínűséget és a „Schrödinger macskája” paradoxon
ezért nem lép fel. Ekkor azonban megszűnik a különbség tény és
esemény között. A megkülönböztetés akkor fontos, amikor
mikroszkopikus jelenségekről van szó - gondoljunk pl. a részecskék
nyomaira a sztratoszférába felküldött fotolemezeken. A nyomok
megjelenése nyilvánvalóan a tények kategóriájába tartozik, de -
mivel nincs hullámfüggvény -, nem világos, hogy ezek a tények
milyen események kapcsán jöttek létre. Valószínű, hogy a tény és az
esemény csak akkor válhat igazán hasznos kategóriává, ha az
esemény fogalmát sikerül a hullámfüggvény igénybevétele nélkül
körülírni. Meg lehet kísérelni, hogy ahelyett, hogy az eseményt
alapoznánk a hullámfüggvényre, ez utóbbit tekintjük származtatott
fogalomnak, az eseményt pedig elsődlegesnek. A kvantumlogikai
megközelítésnek éppen ez a célja.

A kvantumlogikai felfogás szerint a mikrorészecskék világában

tapasztalható interferenciajelenségek helyes értelmezése nem a
részecskék kettős természete, hanem az, hogy a tisztán
korpuszkuláris természetű részecskék mozgásánál a tertium non
datur klasszikus logikai elve nem teljesül. A tények, amelyek
irreverzibilisek, a klasszikus logikának tesznek eleget, de az
eseményeknél „tertium datur”.

Ha egy részecske útjába akadályt helyezünk, amelyen két rést

hagyunk, akkor ezzel a részecskét alternatíva elé állítottuk. A
részecskének választania kell, hogy melyik résen menjen át és a
klasszikus logika szerint az alternatívát ezzel teljesen jellemeztük. A
kvantumlogika szerint azonban az alternatíva csak olyan kísérleti
körülmények között érvényes pontosan ebben a formában,
amelynek során eldönthető - ténnyé tehető hogy a részecske melyik
résen ment át. Ha a kísérlet erre nem alkalmas, akkor az alternatíva
olyan elemi lehetőségek alakjában jelenik meg, amelyekben a
részecske egyszerre veszi igénybe mindkét rést. Ebben a
komplementaritási elvvel szorosan összefüggő értelemben sérül a
kvantumlogikában a kizárt harmadik elve: „Egymást kölcsönösen
kizáró atomi állítások bármely párjához létezik olyan atomi állítás,
amely egyiküket sem zárja ki”.

A réseken való áthaladás után a részecskét mindig egészben,

korpuszkulaként detektáljuk, és ezt úgy értékeljük, hogy a részecske
a mozgás során is végig korpuszkula volt. Az interferencia nem azért
jött létre, mert mozgás közben a részecske hullámmá változott
hanem azért, mert a mozgás sajátos logika szerint ment végbe. Azt
a kérdést, hogy hogyan redukálódik a hullám a részecske
megjelenési pontjára, egy másikkal helyettesítjük: hogyan lesz az
események kvantum-logikájából a tények klasszikus logikája.

A kvantumlogikai kutatások célkitűzése az, hogy a kvantumelmélet

standard, Hilbert-téren alapuló formáját - azaz lényegében a
részecske - hullám-dualizmust tisztán logikai természetű
posztulátumokból levezesse. Ezt azonban korlátozott célnak kell
tartanunk, hiszen eszerint az összes alkalmazásnál elegendő a
megszokott Hilbert-teres megfogalmazásból kiindulni, a
kvantumlogikai indítás csak meghosszabbítaná az utat a
végeredményig. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a
kvantumlogikát csak szűk körben ismerik és művelik. Más lenne a
helyzet ha a Hilbert-teret teljesen ki lehetne iktatni és különösen
akkor, ha a kvantumlogika olyan implikációkat is tartalmazna,
amelyek nem fogalmazhatók meg a Hilbert-terek nyelvén és
kísérletekkel is ellenőrizhetők.

Semmi jel sem mutat ilyen áttörésre. De ha mégis bekövetkezne,

bizonyára éppoly indulatos reakciót váltana ki, mint annak idején a
relativitáselmélet. A tertium non daturban ugyanis az emberi
gondolkodás legalább olyan mélyen érdekelt, mint abban, hogy
legyen abszolút vonatkoztatási rendszer. Igennel vagy nemmel
kívánnánk dönteni még olyan bonyolult szituációban is, amikor
egészen nyilvánvaló, hogy harmadik lehetőség csak
megengedhetetlen leegyszerűsítés árán zárható ki. Ezért nem
jósolhatunk örömteli fogadtatást egy olyan hipotézisnek, amely
szerint a tertium datur még valóban elemi alternatívák esetében is
lehetséges.

Weizsӓcker tanulmányainak java része a kvantumelmélet

értelmezési problémáival foglalkozik. „A nem relativisztikus
kvantummechanikában a geometria szemantikus konzisztenciájának
a kérdését teljesen mellőzik. Helmholtz, Poincaré, Dingler és
Einstein után ez a primitív átgondolatlanságba való visszaesés
hatását keltheti. De ami igazán magyarázatra szorul, az a
geometriailag átgondolatlan elmélet rendkívüli empirikus sikere” - írja
a „Geometria és fizika” című tanulmányban azt nehezményezve,
hogy a koppenhágai interpretáció nem foglalkozik az elmélet
geometriai alapjaival. A koppenhágai értelmezésen belül a
komplementaritási elvet az atomfizikai jelenségek körében jól
megalapozottnak tekinti, a valószínűségi interpretációt azonban
olyan keretnek tartja, amely több pontban még kiegészítésre szorul.
A tanulmányok elolvasása után az ember nem kerülheti el a kérdést:
befejezett elméletnek tekinthető-e a kvantumelmélet? A fizikusok
túlnyomó többsége határozott igennel válaszolna. Kifejtené, hogy
fejlődés a szubatomi jelenségek megértésében várható, amelyek
vagy leírhatók a jelenlegi kvantumelmélet segítségével, vagy ez
utóbbi érvényességi tartományán kívül esnek. Egyik lehetőség sem
ígér lényeges változást a kvantumelmélet keretein belül. Nagyon
kevesen lennének, akik szerint a kvantumelmélet szemantikai
problémái olyan súlyosak, hogy - legalábbis az elmélet alapjait
tekintve -, vissza kellene térni a klasszikus felfogáshoz. Végül
akadnának olyanok, akik arra figyelmeztetnének, ne ringassuk
magunkat túlzott illúziókban az alaptudományok fejlődésének ütemét
illetően. Egy olyan horderejű elmélet szempontjából, mint amilyen a
kvantummechanika, ötven év nem nagy idő, és az utókor szemében
valószínűleg nem a húszas évek vége, hanem az egész huszadik
század lesz a kvantumelmélet megszületésének az időszaka.
Röviden szólva, e szerint a felfogás szerint a kvantumelmélet még
nincs kész. Ha az értelmezési problémákat megpróbáljuk komolyan
tisztázni, az elmélet fontos új aspektusai tárhatók fel. Ezt az igényt J.
M. Lévy-Leblond ezzel a mulatságos Marx-parafrázissal fejezte ki: „A
filozófusok eddig csak magyarázták a kvantumelméletet. A feladat
azonban az, hogy megváltoztassuk!” Weizsӓcker írásainak a
legnagyobb érdeme az, hogy a kvantumelmélet filozófiai hátterének
sokoldalú elemzésével olyan kérdéseket vet fel, amelyek
katalizálhatják a kvantumfizika konstruktív megváltoztatását.
Függelék

A rejtett paraméterek és a Bell-egyenlőtlenség

A „Klasszikus és kvantummechanikai leírások"-ban Weizsacker

ismerteti a nevezetes Einstein-Podolsky-Rosen-paradoxont. Ezt az
analízist könnyen kiegészíthetjük úgy, hogy Bell gondolatmenetét
megérthessük.

Weizsacker leírása szerint B1 és B2 a részecskék y vagy z irányú

polarizációját mérheti. A két irány merőleges egymásra és a
részecskék x mozgási irányára. Tegyük fel, hogy a két kísérletező
egy harmadik, w irányú polarizációt is választhat. A w irány az y és z
által meghatározott síkban fekszik és mindkét iránnyal 45 fokos
szöget zár be. A 149. oldalon található táblázat első sorát ezzel az
oszloppal kell kiegészítenünk :

A táblázat második sora négy új oszlopot fog tartalmazni:

Ha pl. B1 w irányú, B2 pedig y irányú polarizációt mér, akkor az első

oszlop szerint az események 7 százalékában találnak mindketten
pozitív polarizációt, 43 százalékban talál B1 pozitív, B2 pedig negatív
polarizációt s i.t. Ezek a valószínűségek a kvantumelméletben
egyszerű képletek segítségével határozhatók meg.
Tegyük most fel, hogy a kvantumelméleti leírás nem teljes, és csak
azért dolgozunk valószínűségekkel, mert a kauzális leírást lehetővé
tevő rejtett paramétereket nem ismerjük. Az egyszerűség kedvéért
feltehetjük, hogy csak egyetlen rejtett paraméter van, amely
tetszőleges számértéket vehet fel.

Jelöljük ezt a rejtett paramétert λ-val. Ha a λ-t rögzítjük, ezzel az

összes lehetséges mérés eredményét meghatározzuk. Például lesz
olyan λ érték, amely mellett B1 y irányban pozitív, a z és a w
irányban negatív polarizációt talál. Ezt a lehetőséget az y+1z-1w-1
összetett szimbólummal jelöljük. Ugyanennél a λ értéknél B2 y
irányban negatív, a z és a w irányban pozitív vetületet, azaz y-
+ +
2z 2w 2 -al jellemezhető eredményt kap. Ennek az az oka, hogy a
feltevések szerint a bomló objektum teljes spinje zérus. Összesen
nyolc lehetőséget találunk, amelyeket az alábbi táblázatban
foglalunk össze:

Ennek megfelelően λ lehetséges értékei nyolc tartományra oszthatók

fel. Ha pl. λ az n=6 tartományban van, akkor az y-1z+1w-1, y+2w+2
kimenetelek valósulnak meg, tehát pl. B1 negatív polarizációt mér,
ha a berendezését y irányba állítja stb.

Jelöljük pn-nel annak valószínűségét, hogy λ az n-dik tartományban

van. Ha a pn-ek számértékét ismernénk, ki tudnánk számítani a 149.
oldal táblázataiban és a kiegészítő oszlopokban szereplő
valószínűségeket. Annak valószínűsége például, hogy B1 az y
irányban, B2 pedig a z irányban pozitív polarizációt mér, az oszlopok
alapján p(y+1z+2) = 1/4-del egyenlő. Ugyanezt a valószínűséget a
táblázat szerint akkor kapjuk meg, ha összeadjuk azon oszlopokhoz
tartozó pn valószínűségeket, amelyeknek az első sorában y+1, a
másodikban pedig z+2 található. Ez a harmadik és a negyedik
oszlop, tehát

p(y+1z+2) = 1/4 = p3 +p4.

Hasonló gondolatmenet alapján meggyőződhetünk arról, hogy

P(y+1w+2) = 0,07 = p2+p4, p(w+1z+2) = 0,07 = p3+p7,

tehát a p(w+1z+2) + p(y+1 w+2)—p(y+1 z+2) kombináció a

kvantumelmélet szerint 0,074- 0,07— 0,25 = — 0,11-gyel, a rejtett
paraméterek alapján pedig (p3 +p7) + (p2+p4) - (p3+p4)=(p7 +p2)-vel
egyenlő, tehát a p7+p2 = — 0,11 egyenlőségnek fenn kell állnia. De a
pn számok valószínűségek, amelyek nem lehetnek negatívak és így
p7+p2 > — 0,11. Ez az ún. Bell-egyenlőtlenség, amely azt bizonyítja,
hogy a kvantumelméleti valószínűség nem értelmezhető a
termodinamikai valószínűséghez hasonló módon rejtett paraméter
segítségével. Pontosan ugyanerre az eredményre jutunk akkor is, ha
egynél több rejtett paramétert engedünk meg.

Hraskó Péter