Jeffrey Moussaieff Masson

Elvesztett
társaink

Szeretetteljes gondviselés
a gyászunk feldolgozásához

ÉDESVÍZ KIADÓ
BUDAPEST
Ilannak
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezt a könyvet fiamnak, Ilannak ajánlom, aki azonkívül, hogy a

másik fiammal, Manuval együtt már a puszta létezésével is
gazdagabbá tette az életemet, két évig gondoskodott Berlinben a
kutyánkról, Benjyről, és megadta neki azt a szeretetet, amit
megérdemelt. És persze Benjy is viszontszerette őt a maga
különleges módján. Mélységes hálával tartozom kisebbik
fiamnak, Manunak is, akinek Benjy majdnem az egész életét
végigkísérte. Nagyra becsülöm a nagylelkűségét és a
kedvességét, és azt, hogy mindig volt valamilyen háziállata.
Köszönetet szeretnék mondani öreg barátomnak, Andy
Rossnak is, akit akkor ismertem meg, amikor még a kaliforniai
Berkeley egyik legendás könyvesboltjának, a Cody’s Booksnak
volt a tulajdonosa. Ma irodalmi ügynökként tevékenykedik, és ő
az egyetlen ügynök, aki néhány másodpercen belül válaszol az
e-mailedre! De van egy másik csodálatos tulajdonsága is.
Ahogyan jó barátom, Daniel Ellsberg fogalmazott, miután
nemrég hármasban beültünk egy kávéra, majd Andy távozott:
„Jeffrey, nem is mondtad, hogy Andy ilyen elképesztően
szórakoztató!”
Hálás vagyok a feleségemnek, Leilának is, amiért végigolvasta
a könyvet, és utána a tőle megszokott őszinte stílusban
megosztotta velem a véleményét. Az elmúlt huszonöt évben ő
aranyozta be az életemet. Mindenért hálás vagyok neki.
 Imádott lányomnak, Simone-nak is köszönetet szeretnék
mondani, akit egész gyermekkorában kutyák és macskák vettek
körül, és aki ezért majdnem állatorvos lett. Látni azt, hogy
milyen csodálatos és fontos érzéseket táplál az állatok iránt,
komoly szerepet játszott abban, hogy írni kezdtem az állatok
érzelmeiről.
A könyv szerkesztője családunk egyik barátja, Clare
Wadsworth volt, aki Dél-Franciaországban él egy rakás kutya
társaságában. Miután elolvasta a könyv kéziratát, számos
hasznos tanáccsal látott el, és ő adta meg a kellő lökést a
folytatáshoz, amikor úgy éreztem, képtelen vagyok rá.
Jenny Miller majdnem az összes általam írt könyvet elolvasta,
és megjegyzésekkel látta el. Ezalól ez a könyv sem volt kivétel.
Közösen osztozunk a kutyák szeretetében, és abban, hogy nem
kedveljük a pszichiátereket. Megjegyzései mindig bölcsek és
találóak. Hálás vagyok neki az évek alatt nyújtott segítségéért.
Olyan rengetegen osztották meg velem csodás történetüket a
háziállatukról, hogy nem tudok mindannyiuknak egyesével
köszönetet mondani. Történetükön keresztül a legtöbbjük
beazonosítható a könyvben. Hálás vagyok, amiért ilyen sokan
meséltek a gyászukról és az állatok iránti szeretetükről.
Nagyon sok ismeretet szereztem a kutyákról, macskákról és
más állatokról írt könyvekből. Egyre nagyobb számban
jelennek meg kiadványok ebben a témában, ami azt bizonyítja,
hogy még csak most kezdjük felfedezni a „többiek” csodálatos
világát. Éppen ma fejeztem be Sigrid Nunez A barát című
regényét, ami a 2018-as Nemzeti Könyvdíj Szépirodalmi
kategóriájának győztese lett. A könyv egy nő és egy kutya
közötti mély barátságról (sőt, valójában mély szeretetről) szól,
és bővelkedik olyan gondolatokban, amikről néhány éve még
sehol sem olvashattunk. Minden állatbarátnak el kell olvasnia
ezt a könyvet.
Nekünk, aki szeretjük a kutyákat, a macskákat és a
madarakat, könnyebb azonosulnunk azokkal az emberekkel,
akik egy olyan állat iránt éreznek szeretetet, akit nem
feltétlenül tekintünk háziállatnak. David Brooks és Teya Pribac
barátaim jutnak erről az eszembe, akik az általuk megmentett
bárányok iránt érzik ugyanezt a szeretetet, és idilli
környezetben, a Sydney közelében fekvő Kék-hegységben élnek
velük együtt. Teya nemrég írta meg a diplomamunkáját,
melyben azt fejtette ki, hogy az állatok ugyanúgy gyászolnak,
mint az emberek.
E könyvem írása közben hetente egyszer a fantasztikus Brian
Shermannel ebédeltem, aki szintén fantasztikus lányával együtt
megalapította az állatok jogaiért küzdő Voiceless alapítványt. Az
ebédekre mindig magával hozta a kutyáját, Miracle-t is, aki
sosem mozdult gazdája mellől, ami azért is figyelemre méltó,
mert Miracle érzi, hogy Brian nincs valami jól. Ettől csak még
jobban ragaszkodik a gazdájához. A kettejük közti kapcsolat
nagyon sokat adott nekem, és ihletként szolgált a könyv
mélyebb témáihoz is.
A legnagyobb hálával azért a szeretetért tartozom, amit
eddigi életem során kutyáktól, macskáktól, madaraktól, sőt
patkányoktól, csirkéktől és nyulaktól kaptam.
Feltétlenül említést kell tennem a St. Martin’s Press
könyvkiadó fantasztikus csapatáról is. Hadd kezdjem a
rendkívül türelmes és tehetséges Daniela Rapp-pel. Nagy
szerencsémre ő volt a könyv szerkesztője. Folyamatosan arra
biztatott, hogy egészítsem ki az írásomat újabb és újabb olyan
témákkal, amiket eredetileg nem is terveztem, de most már
látom, hogy nagyon is jól passzolnak a könyvhöz. Köszönöm
Daniela, hogy előre láttad, mi sülhet ki ebből! Daniela munkáját
David Stanford Burr, Mattew Carrera, Alyssa Gammello, Cassidy
Graham, Brant Janeway, Erica Martirano, Donna Noetzel, Ervin
Serrano és Vincent Stanley segítették.
 ELŐSZÓ

Találkozásom a Halál Angyalával

„Az a kutya, akivel a gyermekkorodban találkozol, sok

mindenre tanít barátságról, szeretetről és halálról: a jó
öreg Skip a testvérem volt. Azt mondták, hogy a szilfa
alá temették, de ez nem egészen fedte az igazságot.
Valójában a szívemben lett eltemetve.”
WILLIE MORRIS: KUTYÁM, SKIP

Nemrég fejeztem be Frans de Waal: Mama’s Last Hug: Animal

Emotions and What they Teach Us about Ourselves című
könyvét. A könyv címe arra a különleges pillanatra utal, ami két
különböző faj között történt. Mama – ahogy az őt megfigyelő
emberek nevezték a hollandiai Arnhemben található Burgers
állatkertben – egy nagy csimpánzkolónia nőstény családfője
volt. Az évek során szoros kapcsolat alakult ki közte és a kiváló
holland zoológus, Jan van Hoof között (az Utrechti Egyetem
viselkedésbiológia tanszékének nyugalmazott professzora és a
Burgers állatkert csimpánzkolóniájának alapítója). Egy
hónappal azelőtt, hogy Mama betöltötte volna ötvenkilencedik
életévét, haldokolni kezdett. Barátja, a zoológus ekkor már
nyolcvanéves volt. Már több mint negyven éve ismerték
egymást, de már régóta nem találkoztak. Amikor Jan hallott
Mama állapotáról, meglátogatta, hogy elköszönjön tőle. Ez 2016-
ban történt, és egy ott dolgozó felvette a mobiltelefonjával az
egész jelenetet. Egészen elképesztő volt. A csimpánzok egy
erdős szigeten élnek az állatkertben, és bár nincs még egy olyan
állatkert a világon, ahol nagyobb területen élnének az állatok,
az én szememben ez is csak a fogság egyik formája, de ez nem
tartozik ide. Mamát egy külön ketrecben tartották, hogy a
gondozói nyugodtan etethessék őt. Egy szalmaágyon feküdt
mozdulatlanul, az ételt és a vizet is visszautasította. Ami ezután
történt, az azon a videón látható, amit már több mint
tízmillióan tekintettek meg. A képek szívszorítóak.{1}
A gondozói kanállal próbálják etetni, de Mama az ételt és a
vizet is visszautasítja. Közömbös, és alig reagál bármire. Már
alig van benne élet. Ekkor Jan odamegy hozzá, és elkezdi
simogatni. Mama lassan felemeli a fejét, és felnéz. Kicsit össze
van zavarodva, mintha nem ismerné fel, kit lát. Aztán mégis
felismeri Jant, és hirtelen felkiált örömében. Jan közben
folyamatosan simogatja, és azt mondogatja, „igen, igen, én
vagyok az”. Mama felemeli a karját, és hatalmas,
félreérthetetlen vigyorral az arcán finoman megérinti a férfi
arcát. Jan közben folyamatosan nyugtatja a szavaival.
Mama az ujjaival cirógatja Jan haját. A férfi Mama arcát és a
fejét simogatja, és azt mondogatja: „Igen, Mama, igen.” Mama
ekkor közelebb húzza magához a férfit, amíg össze nem ér az
arcuk. Mindketten annyira meghatottak, amit szavakkal ki sem
lehet fejezni. Jan közben folyamatosan simogatja Mama arcát. A
csimpánz hirtelen elfordul, és haldokló testhelyzetbe
gömbölyödik. Néhány héttel később el is pusztult. Nem hiszem,
hogy van olyan ember, aki könnyek nélkül végig tudná nézni
ezt a videót.
Vajon miért sírunk, amikor azt látjuk, hogy a szeretet áthatol
a fajok közti akadályokon? Úgy hiszem, van bennünk egy mély,
ősi vágy aziránt, hogy egy másik faj tagjaihoz is kötődjünk. Már
az is hatalmas csoda, hogy ilyen könnyen megteremtettük
ennek a lehetőségét két háziasított fajjal, a macskával és a
kutyával. Sok olyan ember van, akinek ez lovakkal és a
madarakkal is sikerült, és néhány olyan is, akik vadállatokkal
tapasztalták meg ezt az érzést. Ebben a könyvben ezeket az
embereket szeretném bemutatni. De nemcsak arról a tényről
írok, hogy két különböző faj elérte ezt a csodát, és hogy ez
mindkettőjüket örömmel és bámulattal tölti el, hanem arról is,
hogy a végén ugyanolyan nehéz lemondani erről a kapcsolatról,
mint amikor a körülmények arra kényszerítenek minket, hogy
elváljunk egy szeretett embertársunktól. Óriási kihívás
szembenézni egy szeretett társ halálával, legyen szó az
anyánkról, apánkról, gyermekünkről, barátunkról,
házastársunkról, vagy egy olyan állatról, aki családtaggá vált. A
videóban láthattuk, hogy ez egy vadállat, sőt egy fogságban élő
vadállat esetében is megtörténhet. A halál egy szintre hozza a
feleket, és az sem számít, ki gyászol kit. A gyász mindkét oldalon
kézzelfogható, és átjárja egész lényünket.
Miközben elmélyültem e könyv írásában, volt egy álmom, ami
nagyon nagy hatással volt rám. Sigmund Freud „nagy álomnak”
nevezte az efféle álmokat. Álmomban megjelent előttem és a
feleségem, Leila előtt egy nő íjjal és egy nyilakkal teli tegezzel a
vállán. Tudtam, hogy ő a Halál Angyala. Felajánlotta, hogy ad
nekem egy másik életet (egy ettől különböző életet, vagy
ugyanezt, csak hosszabbat?), ha megengedem neki, hogy
belelőjön egy nyilat a szívembe. „Nagyon fog fájni, és minden
csupa vér lesz” – mondta. De utána még sokáig élhetek.
Belementem az alkuba. Az angyal nem említette, mikor fog
megtörténni. Később, ugyanebben az álomban a huszonhárom
éves fiammal, Ilannal bicikliztem a hegyekben. Amikor a
biciklim egyik kereke kitört, Ilan bement egy barlangba, hogy
megjavítsa. Hirtelen megváltozott az ég színe. Tudtam, hogy
elérkezett a pillanat, és olyan érzés tört rám, amilyen előtte még
soha az életemben. Tudtam, hogy soha többé nem fogok így
érezni. Egyszerre éreztem békét és szörnyű félelmet, mert
megértettem, hogy ami történni fog, az rendkívül fájdalmas
lesz. A Halál Angyala újra ott állt velem szemben. Bólintott,
mintha azt mondta volna, hogy „elérkezett a pillanat”. Elővett
egy nyilat, behelyezte az íjába, hátrahúzta, hogy kifeszítse, majd
célba vette a szívemet. Felkészültem rá. Ez az, gondoltam
magamban. Ez életem legfontosabb pillanata. Úgy féltem, mint
eddig még soha, de közben szörnyen kíváncsi is voltam, milyen
lesz. Aztán hirtelen felriadtam. A szívem villámgyorsan
zakatolt, még mindig az álom hatása alatt voltam. Nem is az
alku, hanem amiatt az érzés miatt, ami akkor tört rám, amikor
megváltozott az ég színe, és az angyal másodjára is ellátogatott
hozzám. Olyan érzés tört rám akkor, amilyet még sosem
éreztem. Nem is tudnám szavakba önteni. Ahogy teltek-múltak
az órák, úgy halványodott az érzés emléke. Képtelen lennék
leírni, vagy bármilyen más érzéssel összehasonlítani. A
legnagyobb hatással az volt rám, hogy hirtelen megváltozott az
ég. Elsötétült, aztán megint kivilágosodott. Olyan volt, mintha
valami nagyon fontos dolog történne a világban, aztán
rádöbbentem, hogy csak velem fog. A világban semmi sem fog
történni, velem azonban igen. Amikor az angyal ott termett
előttem, féltem, de izgatott is voltam. A halál nem a vég,
gondoltam magamban, de nem szavakkal, inkább csak egy
érzés volt. Rettentően kíváncsi voltam, és szörnyen csalódott,
amikor felébredtem. Senki sem ébresztett fel, egyszerűen csak
felébredtem, talán azért, mert féltem a nyíltól. Most már
sohasem fogom megtudni, mi történhetett volna, még akkor
sem, ha csak egy álomról van szó. Fájt volna a nyíl
becsapódása? Túléltem volna, és tudtam volna, hogy biztosan
élhetek még húsz vagy harminc évet?
Akkor álmodtam ezt, amikor egy halálról szóló könyvet írtam
éppen, és szeretett kutyánk, Benjy haldoklott. Benjy ma Ilannal
él Berlinben, és lassan betölti a tizennegyedik életévét. Benjy
életéért szívesen kötnék alkut a Halál Angyalával. És ha már
alkukötésről van szó, akár magamért is megtehetném, most,
hogy lassan betöltöm a nyolcvanat. Ugyan mi sem lenne
természetesebb annál, minthogy kérünk még néhány évet,
amikor közeledni látjuk az életünk végét? Ez egy mindenkiben
benne lévő egyetemes vágy, ami nemcsak ránk, hanem a
hozzánk közel álló állatokra is vonatkozik. Azt kívánjuk,
bárcsak tovább élhetnének, akár olyan sokáig, mint mi magunk.
A bolygó valamennyi állatfajának szemébe (például a rovarok
és hüllők szemébe) nem nézhetünk bele, hogy felismerjük
bennük magunkat. Nem mindig tudhatjuk, mi zajlik egy állat
lelkében, ha belenézünk a szemébe. Ezzel természetesen nem
azt akarom mondani, hogy azok az állatok, akiknek a szeme
semmiről sem árulkodik, nem is éreznek semmit. Egyszerűen
csak nem vagyunk egymásra hangolva. Bizonyos állatokkal
azonban működik ez az egymásra hangoltság. Elsősorban
macskákkal és kutyákkal, de vannak olyan vadállatok is,
akiknek a szeme mély érzésekről árulkodik.
Az antropomorfizálástól való félelem – a fogalom azt jelenti,
hogy hajlamosak vagyunk olyan érzelmekkel és gondolatokkal
felruházni az állatokat, amik szigorúan emberiek – idővel a
tudósok által antropodenialnak nevezett hozzáállásba csapott
át. Ez kifejezetten visszautasítja, hogy párhuzamot vonjunk az
állatokkal, különösen az érzelmek tekintetében. Ahogyan azt
később a könyvben is kifejtem, előfordulhat, hogy néhány állat
sokkal intenzívebben él át bizonyos érzelmeket, mint mi,
emberek (például a kutyák a szeretetet, a macskák az
elégedettséget, az elefántok a gyászt). Ez azonban még mindig
egy olyan terület, amit nem vizsgáltak kellő mértékben.
Nincs jobb módja a különböző élőlények egymás közötti
megértésének, mint a halál pillanata. Hirtelen megértünk
valamit, és úgy tűnik, ők is. Hogy mi ez a valami, nehéz lenne
szavakba önteni. Tudjuk, érezzük és értjük, de nem tudnánk
leírni vagy megmagyarázni. Bárki, aki látta már haldokolni a
saját kutyáját, tudja, miről beszélek. Ez meglepő módon egy
sokkal „idegenebbnek” számító állatfajjal, például egy bálnával
is megtörténhet. Megjelent egy cikk a BBC News weboldalán egy
amerikai utazó bloggerről, Liz Carlsonról, aki új-zélandi
kirándulása közben szemtanúja volt 145 partra vetett bálna
haldoklásának.{2}
 „Szívszorító látvány volt – mondta Liz a BBC-nek. –
Napnyugta környékén érkeztünk a partra, és messziről láttuk,
hogy van valami a vízben. Amikor rájöttünk, hogy bálnák azok,
mindent eldobtunk, és odarohantunk.”
Előtte is látott már bálnákat, de azt mondta, semmi sem
hasonlítható össze azzal, ami ott várta. „Borzalmas volt. A
tehetetlenség volt a legrosszabb. A bálnák sírtak, úgy
kommunikáltak, de nem tudtunk rajtuk segíteni.”
A barátja, Julian Ripoll elindult segítségért. Liz egyedül
maradt, és kétségbe volt esve. „Soha nem fogom elfelejteni a
sírásukat. Azt, ahogyan néztek, miközben ott ültem velük a
partmenti sekély vízben. Kétségbeesetten próbáltak visszaúszni
a vízbe, de a súlyuk miatt csak még mélyebbre ásták magukat a
homokba – írta Instagram-oldalán. – Összetört a szívem.”
Ahogy a miénk, olvasóké is. Ami a leginkább megérintett
ebben a történetben, hogy a bálnák segítséget kértek tőle. Úgy,
ahogyan azt a kutyák is teszik haldoklásuk közben. „Semmit
nem tehetsz?” – kérdezték tőlem a kutyáim, ahogyan Liztől is a
bálnák. Összetört a szíve, amiért a válasza az volt, hogy nem.
Azonkívül, hogy szemtanúja volt a haláluknak, semmit sem
tehetett értük.
Ez a könyv arról szól, hogyan lehetünk szemtanúi a végnek.
Talán mi vagyunk a halál angyalai? Sajnos nem köthetünk alkut
a szerettünk helyett. De nem vagyunk teljesen eszköztelenek.
Többet is tehetünk annál, minthogy egyszerűen csak
végignézzük egy szeretett állat halálát. Mellettük lehetünk az
utolsó pillanataikban, ami nagyon sokat segít rajtuk (és talán
rajtunk is). Ebben a könyvben azt mutatom meg, hogyan
történhet ez, és hogy mi az, amit én is és mások is hasznosnak
tartunk, ha szeretett állatunk élete a végéhez közeledik. Ha
tudják, hogy ott vagyunk, egészen másképp érzik magukat.
Ezzel tartozunk nekik. Szívszorító élmény, de bárkivel is
beszéltem, aki ott volt a végénél, boldog volt, hogy megtette
önmagáért és szeretett társáért. Hogy ott volt, és teljes
mértékben jelen volt.
 BEVEZETŐ

Egy állat meggyászolása tesz minket

emberi állattá

„Nem azt nehéz elviselnünk, hogy elmennek tőlünk e

csendes barátok, hanem hogy a mi életünkből is
magukkal visznek sok-sok évet.”
JOHN GALSWORTHY

Felkavaró és nehéz érzés, hogy oly sokáig együtt élünk egy

szeretett kutyával, macskával vagy egyéb állattal, majd hirtelen
rádöbbenünk, hogy közeleg a vég. Ez az érzés rendkívül
összetett. Egyrészt ráeszmélünk, hogy véget ért életünk egy
szakasza. Másrészt el fog hagyni bennünket az az élőlény, akit
annyira szerettünk, és aki nagyon fontos szerepet töltött be
mindennapi életünkben. Rádöbbenünk, hogy nemsokára mi is
elmegyünk, és csak emlékeket hagyunk magunk után, és hogy a
halállal szemben tehetetlenek vagyunk. Egy állat halála más,
mint egy emberé. Egy haldokló emberrel beszélgethetünk,
felidézhetjük vele a múltat, és beszélhetünk vele az érzéseiről.
Ha egy kutya érzi, hogy közeleg a vég – meg vagyok róla
győződve, hogy érzi –, egészen másképp kezd ránk nézni. Nem
tudjuk pontosan, mit kér tőlünk, de megszakad a szívünk.
 Mostanában egyre gyakrabban gondolok Benjy közelgő
halálára. Benjy egy tizenhárom éves sárga labrador. Velem és a
feleségemmel, Leilával, valamint a két fiammal, Ilannal és
Manuval élt együtt tizenegy éven át. Várható életkora tíz-
tizenkét év, ami azt jelenti, hogy hamarosan el fog pusztulni.
Már a gondolata is elviselhetetlen. Magam előtt látom, ahogyan
a dolgok rosszra fordulnak, és felhívom az állatorvost, aki eljön,
és ad neki egy injekciót. Én a karjaimban tartom Benjyt, és
nézem, ahogyan távozik belőle az élet. Látom, hogy értetlenül
néz rám, és megnyal. Miért ilyennek képzelem ezt a helyzetet?
Mert ilyennek mesélték el a barátaim és az állatok érzelmi
életéről írt könyveim olvasói.
Semmi sem visz minket közelebb a macskánkhoz és a
kutyánkhoz, vagy bármilyen más állathoz, mint a haláluk.
Annyival rövidebb az életük, mint az emberé! Tudjuk, hogy
egyszer eljön a haláluk, de bármennyire is próbáljuk
hozzászoktatni magunkat az elkerülhetetlenhez, mégis sokként
ér bennünket. Próbáltam megérteni, mi lehet ennek az oka.
Talán az, hogy segélykérőn néznek ránk, és amikor
haldokolnak, azt akarják, hogy segítsünk rajtuk? Szeretnénk
segíteni, de nem tudunk. Hirtelen tehetetlennek érezzük
magunkat. Szembe kell néznünk a halandósággal, és különösen
az ő halandóságukkal, akik bizonyos értelemben családtaggá
váltak. Talán többek is, mint családtagok, talán egészen a
részünkké váltak.
Amikor megemlítettem a barátaimnak, hogy gondolkodom
egy ilyen témájú könyv megírásán, mindegyiküknek volt egy
története. Még aucklandi szemész barátom, Grant Watters is azt
mondta: „Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha meghalna a
kutyám.” Aztán hozzátette, hogy lehet, hogy az IQ-juk nem a
legmagasabb, az EQ-juk, azaz az érzelmi intelligenciájuk
azonban az egekben van! Teljes mértékben egyetértek vele.
Ebben a könyvben ezeket a kérdéseket szeretném körbejárni
az állati társaink haláláról való elmélkedéssel. Ebben az általam
kapott sok-sok levél, valamint a háziállatukat elvesztő
barátaimmal és a haldokló állatoknak, valamint azok
emberbarátainak segítő állatorvosokkal folytatott beszélgetések
segítenek – tudatosan kerülöm az állattulajdonos szót.
Könyvemben elsősorban kutyákra és macskákra fókuszálok, de
más olyan állatokról is említést teszek, akikkel megoszthatjuk
az életünket. Azt gondolom, hogy az elmúlt évtizedekben óriási
változásoknak lehettünk a tanúi. Míg az állatok feletti gyászon
egykor gyorsan túl kellett lennünk, ma egészségesnek és
természetesnek érezzük, ha valaki szomorú egy állat elvesztése
miatt. A könyvemben közelebbről is szeretném megvizsgálni a
veszteség pszichológiáját.
A kutyák és a macskák állítólag nem érzik meg előre a
halálukat, én azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz.
Persze mondhatjuk, hogy ez az egész csak feltételezés, de az a
sok történet, amit hallottam és olvastam, mind azt támasztja
alá, hogy a kutyák vagy a macskák (utóbbiak valószínűleg
kevésbé, mint a kutyák) egészen különösen viselkednek az
emberrel a haláluk pillanatában. Mintha felfognák, hogy ez lesz
az utolsó búcsú, és mintha tudatában lennének a pillanat
mélységének. Ez nem egy szokásos búcsú, aminek,
meggyőződésem szerint, a kutyák tudatában vannak. A halál
ugyanolyan fontos a számukra, mint nekünk, embereknek.
Számomra ebből az következik, hogy az állatokhoz fűződő
kapcsolataink sokkal mélyebbek, mint azt általában gondoljuk.
Ez az érzelmi kötelék semmivel sem kevesebb, mint a szülő és
gyermeke közötti kötelék. Ahogyan a gyermekeinket, úgy az
állatainkat sem akarjuk elveszíteni, ezért ha elpusztulnak,
hasonló érzést élünk át.
Ez a kérdés, sok más emberhez hasonlóan engem is egész
életemben foglalkoztatott, méghozzá a veszteségérzés miatt.
Gyermekkoromban volt egy nagyon kedves spánielem, Taffy.
Tízéves voltam, amikor holtan találtunk rá a hátsó kertben. Már
jó ideje ott feküdhetett. A szüleim azt mondták, megmérgezte
egy szomszéd, akit idegesített a kutyaugatás, vagy az, hogy Taffy
fel-alá rohangál a kertben.
Teljesen magam alatt voltam, ahogyan bármelyik gyermek,
ha hirtelen meghal a „legjobb barátja”. Még mindig emlékszem
arra a pillanatra, amikor megláttam a holttestét. Emlékszem,
mennyire össze voltam zavarodva, és hogy zokogásban törtem
ki, amiért Taffy soha többé nem jön velem haza. A halál még
nehezen fogható fel egy gyermek számára, én azonban
tökéletesen megértettem, hogy valamit elveszítettem, ami soha
többé nem fog visszajönni. Vigasztalhatatlan voltam. Összetört
a szívem, és azt hiszem, az lett volna a legjobb, ha valaki a
megértéséről biztosított volna. Ehelyett azt mondták, hogy ne
butáskodjak, mert Taffy nem vár rám a másvilágon, és nem
fogok vele újra találkozni. Azt is mondták, hogy nem szenvedett,
pedig láttam, hogy lila nyelve kilógott a szájából. Látszott rajta,
hogy kínok között pusztult el, ami egy mérgezés esetén egészen
biztos hogy így volt. Hosszú időbe telt feldolgoznom az első
halálesetet, és még ma, hetvenkilenc évesen is emlékszem az
akkori állapotomra és a veszteségérzetre, ami soha nem hagyott
el teljes mértékben.
A háziállatok halála miatt érzett gyász ma népszerű téma.
Nemrég jelent meg a The New York Timesban egy cikk Jennifer
Weinertől „Amit az elnök úr nem tud a kutyákról” címmel,
amiben arról ír, mit érzett, amikor elpusztult a kutyája,
Wendell. „Olyan volt, mintha összeomlott volna körülöttem a
világ.” A „mi” és az „ők” hozzáállás, ami máig az állatokhoz
fűződő kapcsolatainkat jellemezte, és amihez az évszázadok
során hozzá kellett szoknunk, egyre inkább változóban van. Ezt
láthatjuk például A víz érintése című filmben is, amiben egy
víziszörny képes a szeretetre, a tudósok azonban ki akarják ölni
belőle ezt az érzést. Minél többet tudunk egy állatról, annál
nagyobb a valószínűsége, hogy érzelmi és kognitív szinten is
kapcsolódunk hozzá. A nem vegetáriánusok (erről a témáról a
12. fejezetben fogok részletesebben írni) azonnal kizökkennek a
komfortzónájukból, ha a szemébe kell nézniük egy malacnak
vagy egy tehénnek.
Az egész túlságosan is hasonlít arra, mintha a szomszédjuk
szemébe kellene nézniük. Hogy ezt belássuk, nem szükséges
bonyolult kutatásokat végeznünk, csak bele kell néznünk a
szemükbe. Lehet, hogy rejtélyesnek hangzik, de egyáltalán nem
az. Ezek az élőlények ugyanolyan bonyolultak, mint mi,
különösen, ami az érzelmeiket illeti.
Emlékszem, mennyire felháborodtak az emberek, amikor
hallották, mit mondott William Westmoreland tábornok az
1974-ben Oscar-díjat nyert Hearts and Minds című
dokumentumfilmben: „A keletiek élete nem ér annyit, mint a
nyugatiaké. Az élet termékeny és olcsó Keleten.” Tényleg hitt
ebben, vagy csak ezzel próbálta megnyugtatni magát? Ha
hárommillió ember haláláért vagy felelős, valószínűleg azzal
ámítod magad, hogy nem kár ezeknek az embereknek a
életéért. Az 1970-es évek óta sok minden megváltozott. Más
etnikumok és az állatok irányába is megváltozott a
hozzáállásunk. Még nem nyertük meg teljes mértékben azt a
csatát, hogy mindenki érző lényként tekintsen a kutyákra és
más állatokra, és szenvedésüket egyenértékűvé tegye az ember
szenvedésével. A tudósok azonban ma sokkal nyitottabban
állnak ahhoz a kérdéshez, hogy elismerjék azoknak az
állatoknak az érzelmeit, akiket ismerünk (azokét még nem,
akiket nem ismerünk!). Ez a csata még a más etnikumok
egyenlőségének elismerésében sem dőlt el. Vajon mi késztethet
arra egy embert, hogy azt higgye, egy etikum vagy egy faj
többet ér, mint egy másik?
Ha életük során szoros kapcsolatban vagyunk az állatokkal,
miért ne tennénk ugyanígy akkor, amikor haldokolnak? Minden
egyes állat halála tisztelet érdemel. Nem hiszem, hogy az
olvasók között lenne olyan, aki ne érezne szomorúságot, ha
búcsút kell vennie szeretett állatától.
Oly sok emlékem van. Az egyiket sosem fogom elfelejteni.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt végzős hallgató voltam Indiában,
különös találkozásban volt részem egy kutyával. Az anyját a
házam előtt ütötte el egy autó. Amikor hallottam az autó
fékjének csikorgását, kirohantam a ház elé. Az anyja ott feküdt
holtan, a pár hetes kölyke pedig mellette ült, és kétségbeesetten
sírt. Nem tudtam volna megmondani, milyen fajta volt, talán
egy keverék, amit az indiaiak falusi kutyának hívnak.
Hasonlított egy terrierre. Kicsi volt, rövid, fehér szőrrel és
hegyes, fekete fülekkel. Bevittem a házamba, és ettől a naptól
kezdve különös, évekig tartó barátság vette kezdetét köztem és
ahogy elneveztem, Puppy között. Az anyjaként tekintett rám,
sőt, én voltam a mindene, és soha nem mozdult mellőlem.
Sajnos nem volt egészséges. Én éppen a szanszkrit nyelvből
írtam a doktorimat, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell
mennem a Harvardra. Borzasztóan aggódtam, mi lesz
Puppyval. Cambridge-be nem vihettem magammal, ebben
biztos voltam. Végül találtam neki egy családot, aki befogadta.
Vidéken éltek, messze az egyetemtől.
Abban a szerencsében részesültem, hogy együtt dolgozhattam
India egyik legnagyobb tudósával, Pandit Srinivasa Shastrival.
A szanszkrit nyelv nagy tudósa volt, angolul azonban nem
beszélt. Kénytelenek voltunk klasszikus szanszkrit nyelven
kommunikálni, ami sokszor megmosolyogtatta, néha pedig meg
is döbbentette a körülöttünk lévő embereket. Szigorúan vallásos
ember volt, és a vallása nem engedte volna, hogy egy külföldit
tanítson a szanszkrit nyelv finomságaira. Azonban annyira
megkedveltük egymást, hogy beleegyezett a tanításomba, azzal
a feltétellel, hogy reggel 6 órára járjak be hozzá az egyetemre,
amikor még senkivel sem találkozhatok. Koránkelő voltam, így
ez nem jelentett problémát számomra.
Azt azonban nem engedte meg, hogy Puppyt is magammal
vigyem, mivel ő is osztotta a kutyákkal szembeni ortodox hindu
előítéletet, miszerint tisztátalanok, és nem szabad megérinteni
őket. Elérkezett a nap, amikor meg kellett válnom Puppytól.
Szomorúan néztem őt az egyre távolodó autóban. Az autó
hátuljában ült, és le sem vette rólam a szemét. Nem értette a
helyzetet, és nyilvánvalóan szenvedett. Még sohasem váltunk el
egymástól.
Másnap reggel a megbeszélt időpontban elmentem az
egyetemre, hogy találkozzam a tanítómmal. Le voltam törve, és
el is meséltem neki, miért. Nem volt túl együttérző. Úgy nevezte
a kutyák iránti szeretetet, hogy kukurrasneha. A szent
szövegekben nem ünnepelték ezt az érzést, kivéve, mint később
megtudtam, a nagy indiai ősi eposz, a Mahábhárata egyik
csodálatos történetében. Fél óra múlva zajt hallottunk az ajtó
mögül. Tanácstalanul néztünk egymásra. Ki lehet az ilyen korai
órában? És vajon mit akarhat tőlünk? Valaki rájött, hogy a
tanítóm külföldi diákkal foglalkozik? Kinyitottam az ajtót, de
nem volt ott senki, csak a szörnyen izgatott Puppy kutyám!
Nyilvánvalóvá akarta tenni, mennyire örül, hogy rám talált.
Srinivasa már nem örült neki ennyire. Felkiáltott, és felugrott az
asztalra, nehogy Puppy, aki örömében mindent összenyalt,
véletlenül hozzáérjen.
Aztán Srinivasa hirtelen felfogta, mit tett ez az apró kis kutya.
Rátalált az egyetemre egy nappal azután, hogy több
mérföldnyire vitték egy autóval. Később azt mesélték, hogy egy
kiskutyát láttak felugrani egy buszra, majd leszállni az egyetem
megállójánál. Srinivasa ettől kezdve egészen másképp tekintett
rá. Együttérzően nézte Puppyt, majd szónoki és költői
képességeinek köszönhetően írt egy rövid szanszkrit versikét
arról, hogy előző életünkben együtt voltunk, és a karmánk
szerint ebben az életünkben is együtt kell lennünk.
Annyira megdöbbentem, hogy fogalmam sem volt, mit
gondoljak. El sem tudtam képzelni, hogy talált rám Puppy.
Hazavittem, de Srinivasa a lelkemre kötötte, hogy soha,
semmilyen körülmények között nem válhatok meg tőle, még
akkor sem, ha egész hátralévő életemet Indiában kell leélnem.
Meghajlottam a kérése előtt, de nagy dilemmában voltam.
Azon az estén kikértem a legjobb barátom, Robert Goldman
tanácsát. Ő is szanszkrit nyelvet tanult, és ugyanolyan nagy
kutyabarát volt, mint én. Ott ültünk a forró nyári estén a
félhomályban Poonaban, Puppyval az ölemben, aki szeretettel a
szemében figyelt. Láthatóan megkönnyebbült, amiért megtalált.
Bele sem mertem gondolni, mennyit szenvedhetett, sőt, talán
félt is, hogy odaadtam valakinek. Hirtelen sóhajtott egy
hatalmasat, kis teste remegni kezdett az erőfeszítéstől, majd
rám meredt szeretettől túlcsorduló tekintete. Nagyon
meghatódtam. Aztán, szemeit még mindig le nem véve rólam,
különös lett a tekintete, és elcsendesedett. Meghalt.
Nem ez volt az első alkalom, hogy meg kellett válnom egy
szeretett kutyámtól, de ekkor kezdtem el először elgondolkodni
a hozzánk közel álló állatok halálán. Meg akarom érteni az
ekkor érzett gyász természetét, és azt a varázslatos köteléket,
ami azokkal az állatokkal köt bennünket össze, akik belépnek
az életünkbe, és a családunk részévé válnak.
Azt hiszem, minden olvasóm, vagy legalábbis a többségük
egyetért velem abban, hogy a kutyák a családtagjaink. Vannak
barátaim, akik a gyermeküket és a kutyáikat is elveszítették, és
azt írták nekem, hogy óriási a különbség a két tragédia között.
Elismerik, hogy egy kutya elvesztése borzalmas élmény, és hogy
komoly hatással volt rájuk, de semmi sem hasonlítható egy
gyermek elveszítéséhez. Ezzel nem akarok vitatkozni, hiszen
még nem veszítettem el egyik gyermekemet sem, és biztos
vagyok abban, hogy túl sem élném, ha ez megtörténne.
Elfogadom, amit mondanak, de másrészről nem tudom, miért
kell belemenni az effajta összehasonlítgatásokba. Ami fontos,
hogy kiemeljük, mennyire bénító érzés, ha elveszítünk valakit.
A gyász megbénítja az akaratunkat. Hogyan folytathatjuk
tovább az életet, ha egy ilyen esemény megrengeti? Olyan,
mintha valami félbeszakította volna életünk filmjét. Hirtelen
szembe kell néznünk az üresség érzésével. Megértem azokat az
embereket, akik depresszióba süllyednek, ha elveszítenek
valakit.
Az emberek elvesztése miatt érzett gyászt mindenki megérti,
ha azonban egy állatot veszítünk el, már nem mindenki ilyen
empatikus. El kell ismernünk, hogy ez is rettenetes érzés.
Természetesen senkinek sem kell meggyőznie arról, hogy egy
gyermek elvesztése a lehető legborzalmasabb dolog, ami
történhet egy emberrel. A kutyák és más élőlények esetében
azonban ez már nem ilyen magától értetődő, kivéve azoknak az
embereknek, akik ezt közvetlenül átélték. Közülük néhányan
arról számoltak be nekem, hogy őket is meglepte, milyen súlyos
gyászt éltek meg.
Ha megpróbáljuk megérteni azt a mély keserűséget, ami
ilyenkor a hatalmába kerít minket, beláthatjuk, hogy az
állatokhoz fűződő kapcsolataink sem csak az általuk nyújtotta
haszonra vagy valamiféle szentimentalizmusra épülnek, hanem
egészen más természetűek. Ezt évszázadokon át nem akartuk
elismerni. Ahogyan azt sem, hogy az állatok is éreznek gyászt
egy társuk elvesztésekor, vagy akkor, ha a gazdájukat veszítik
el. Bár erről még annyit sem tudunk, mint a saját gyászunkról, a
kettő közötti párhuzam egyértelmű: ahogyan mi meggyászoljuk
őket, ők is meggyászolnak minket. Mára egyértelművé vált,
hogy számos állatfaj átéli a gyász érzését. Némelyikük majdnem
olyan intenzíven, mint mi, emberek (itt az elefántokra
gondolok). Biztos vagyok abban, hogy az emberi evolúció
története során soha nem volt olyan, hogy ne gyászoltuk volna
meg a szeretteinket, és hiszek abban, hogy ez a vadállatokról is
elmondható. Ahogyan az ember evolúciójának történelmében, a
gyász a természetben sem ismeretlen érzés.
 1

Te és a kutyád egyek vagytok?

„A kutyák és az emberek kapcsolata igazán különleges.

A kutyák kisajátították maguknak a kötődést erősítő
emberi hormont, az oxitocint, amit eredetileg a
kisbabánknak tartogattunk.”
BRIAN HARE

Sydney-ben élünk, a Bondi Beach szélén. A feleségemmel,

Leilával minden reggel és este lesétálunk a partra. Ahányszor
ott vagyunk, mindig lenyűgöz, milyen sok kutyát sétáltatnak a
partszéli füves területen, a homokos partra ugyanis kutyákat
nem lehet levinni. Minden alkalommal az az érzésem, mintha
egy idegen fajról szóló filmet néznék. Az idegen bolygón élő
embereknek is vannak háziállataik, akárcsak nekünk, ők is
pórázon sétáltatják az állatokat, akárcsak mi. Eszembe jut, hogy
óh, ezek a kis idegen teremtmények mellettük sétálnak, és
barátságos tekintettel figyelik őket, sőt, néha csodálattal. Ennek
ellenére a gazdáik irányítják őket. Az állatokat, bármilyen kedves
állatról is legyen szó, ez nem zavarja. Milyen különös! Aztán
rádöbbenek, hogy velünk is ugyanez a helyzet: mellettünk is ott
vannak ezek a kis „vadállatok”, akik odáig vannak értünk, de
mégis idegenek. Egy kutya elméjébe soha nem láthatunk bele.
(A kedves macskagazdik ne kezdjenek már most, a könyv elején
tiltakozni, hadd magyarázzam el, miért ne: a macskákat nem
vezetjük pórázon. Ők sem, és mi sem élveznénk. Hogy miért, azt
később elmagyarázom.) Egyértelmű, hogy a póráz végén lévő
állat élvezi, ha vezetik. Pontosan ott van, ahol lenni szeretne.
Velünk. És az is egyértelmű, hogy mi is élvezzük a dolgot. Leila
és én elsétálunk a Bondi Beach aranysárga homokos partjának
másik végébe, ahol ugyanennek a jelenetnek vagyunk a
szemtanúi, csak kutyák nélkül. Ebben a jelenetben kisgyerekek
játszanak a homokban. Homokvárat és kis árkokat építenek,
majd megvárják, hogy a hullám elsodorja azokat. Amikor a
hullám kiér a partra, nevetnek, és rettentően jól érzik magukat,
akárcsak a kutyák. A szüleik is ugyanúgy élvezik a helyzetet,
akárcsak a kutyák gazdái. Ez arra enged következtetni, hogy a
kutyák és a gyerekek rendelkeznek egy közös tulajdonsággal.
Ezeknek a gyerekeknek a többsége olyan kicsi, hogy még nem
tudjuk megállapítani, mire gondolhatnak. Csak azt tudjuk, hogy
boldogok, és jelen vannak a pillanatban. Akárcsak a kutyák. És
akárcsak mi, ha kisgyerekek és kutyák társaságában vagyunk.
Nincsen ebben semmi különös. Egy egészen hétköznapi
jelenségről van szó, ami te, kedves olvasóm, ugyancsak
tapasztalhattál már. Ugyanakkor mégis különös, mert annak a
valószínűsége, hogy egy másik faj ilyen mértékben élvezze a
társaságunkat, nem feltétlenül törvényszerű. Amikor a
kutyákra nézek, valódi boldogságot látok. Semmi kétségem
afelől, mit éreznek. Tíz évvel ezelőtt a tudósok még
megdorgáltak volna: „Csak kivetíted a kutyákra a saját
érzéseidet. Valójában nem tudhatod, mit éreznek.” Sokszor
hallani azt a ma nagyon népszerű ellenérvet, hogy az érzelmek
objektív dolgok, ezért mérhetőek, valamint mások által is
láthatóak, megfigyelhetőek. Az érzelmek ezzel szemben belső
természetűek, és csak az tudja, valójában milyenek, aki érzi
őket. E szerint a nézet szerint csak azt tudhatjuk, hogy az
állatok milyen emóciókkal rendelkeznek, azt azonban már nem,
hogyan „érzik” magukat ezektől az érzelemtől. Azt gondolom,
hogy ez az elmélet kissé erőltetett. Meg vagyok győződve arról,
hogy majdnem mindenki, beleértve a tudósokat is, boldogan
nézi, ahogyan a kutyája boldogan rohangál. Vajon itt
ugyanarról a boldogságról van szó, amit az ember is érez? Nos,
ezt sohasem fogjuk megtudni, legalábbis abban az értelemben
nem, ami egy fontoskodó filozófust is kielégítene. Abban
azonban biztosak lehetünk – én legalábbis biztos vagyok benne
–, hogy a kutyák valami nagyon hasonlót éreznek, mint a mi
boldogságunk. Sőt, tovább megyek, véleményem szerint a
kutyák valami jobbat, valami magasztosabbat éreznek, mint a
mi boldogságunk, mert az ő érzésük tiszta, és nem keveredik
semmilyen más érzéssel. Tiszta boldogságot éreznek, legalábbis
nekem annak tűnik. Még ennél is tovább megyek: azt
gondolom, hogy az érzéseik nagymértékben hasonlítanak az
emberi érzésekre, ami megmagyarázza, miért szeretünk együtt
lenni velük. Lehetővé teszik számunkra, hogy olyan tisztán
éljünk át érzelmeket, ahogyan nélkülük nem lennénk képesek
rá.
 Leila gyermekorvos, és mivel a rendelője a házunkban van,
én is szoktam találkozni a pácienseivel. Anyukák keresik fel
gyermekükkel, újszülöttektől kezdve egészen a tízes éveik
végén járó kamaszokkal. Apukák is szoktak jönni, ők azonban
ritkábban, ezért most csak az anyákra koncentrálok.
Összességében bármilyen súlyos betegség is kínozza
gyermeküket, az anyukák gyönyörködnek gyermekeikben.
Mosolyogva nézik őket, és örömmel mesélik, milyen vicces
dolgokat művelnek. Úgy is mondhatnánk, hogy szerelmesek a
gyerekükbe. Szerelmüket részben az magyarázza, hogy a
gyerekek „mások”. Lehetetlen nem észrevenni, hogy
múltunknak azt a részét képviselik, amit mi már nem érhetünk
el. Senki sem emlékszik a kisgyermekkorára, másokét azonban
örömmel szemléli. Élvezettel nézzük a gyerekeket, ahogyan
játszanak, nem törődve a világ gondjaival. Elmerülünk bennük
és az általuk kreált világban, ami arra a gyermeki ártatlanságra
emlékeztet minket, amit már nem hozhatunk vissza, de még
mindig vágyakozunk utána.
Ugyanez mondható el a kutyákról és más állatokról is. Olyan
érzelmekkel ruházzuk fel őket, amik hasonlítanak a mieinkhez.
Még akkor is közelebb állnak az általunk vágyott boldogághoz,
ha már kinőttek a kiskutyakorból. Néhány ember nem képes
kutya nélkül élni – talán azért, mert emlékeztetik őt evolúciós
múltunkra. Amikor vadászó, gyűjtögető életmódot folytattunk,
sokkal jobban hasonlítottunk a kutyákra, mint ma. Kis
csoportokban éltünk, és minden percünket együtt töltöttük, mit
sem sejtve a szervezett háborúkról vagy azokról a
betegségekről, amik ma sújtanak bennünket. Lehet, hogy
rövidebb volt a várható élettartamunk, de sokkal egészségesebb
és könnyebb volt az életünk. Akárcsak a kutyáké.
Visszatérve reggeli és esti sétáimhoz, ahol megfigyelhetem a
kutyák boldogságát, mindig megdöbbenek azon, hogy mások
nem fedezik fel benne azt a csodát, amit valójában magában
hordoz: egy teljesen idegen teremtmény, akinek nem látunk
bele az elméjébe, velünk tölti az idejét, és nagyon is élvezi ezt.
Olyan, mintha a Star Wars című film egyes jelenetei itt és most
történnének meg velünk. Hát nem lenyűgöző?
Gyakran eltűnődöm azon, hogyha valaha kapcsolatba
kerülnénk egy idegen civilizációval, mi lenne az, amit az
emberek leginkább meg szeretnének tudni róla. Azt gondolom,
hogy ez egyénfüggő: a nyelvészek azt szeretnék tudni, hogyan
kommunikálnak; a politikusok azt, hogyan kormányoznak; a
zenészek azt, milyen hangszeren játszanak; az informatikusok
azt, milyen bonyolultak a számítógépeik, vagy hogy elérték-e
már a mi fejlettségi szintünket. Be kell vallanom, engem az
érdekelne a legjobban – miután megtudtam, hogy szoktak-e
háborúzni, és mennyire jellemző rájuk az erőszak –, hogy
milyen más lényekkel osztják meg az életüket. Náluk is megvan-
e a kutya és a macska megfelelője, vagy úgy gondolják, hogy ez
nem más, mint állatkínzás, ahogyan nálunk a Földön is sokan
vélekednek erről? Vajon harmóniában élnek más élőlényekkel,
akár olyan mértékben, hogy meg sem eszik őket? Vegán vagyok,
ezért ez az egyik mániám. Valószínűleg nem lennék egyedül a
kíváncsiságommal, és mások is tudni szeretnék, milyen
élőlényekkel élnek együtt az idegenek. Feltehetőleg mindenkit,
aki szoros kapcsolatban áll egy kutyával vagy egy macskával,
érdekelhet ez. Az ember megszállottja az állatoknak, és ez a
megszállottság egyre csak erősödik.
Természetesen minden korban éltek olyan emberek, akik
szerették a kutyákat. Egyesek jobban, mint mások. Nekem
azonban úgy tűnik, hogy a kutyákat illetően nagyon izgalmas
korban élünk. Emlékszem, hogy amikor több mint húsz évvel
ezelőtt a Dogs Never Lie About Love című könyvemet írtam,
milyen népszerű volt az átlagos olvasók körében. A tudósok,
beleértve a zoológusokat, az állatok viselkedését tanulmányozó
tudósokat és az állatorvosokat, már jóval kevésbé lelkesedtek
érte. Ők többé-kevésbé elutasították a kutyák érzelemiről írt
elméleteimet, és teljes mértékben amatőrnek és éretlennek
ítélték. Ma már alig van olyan egyetem Amerikában vagy
Európában, ami ne rendelkezne kutya-kogníciós
laboratóriummal. És bár ezt a szakkifejezést használják –
valószínűleg azért, mert így sokkal tudományosabban hangzik
–, sokkal többet vizsgálnak a kutyák intellektuális
képességeinél. A kutatók természetesen mindig előszeretettel
merültek el abban a kérdésben, mennyire okosok „mások”,
legyen szó más élőlényekről, más fajokról, más nemekről vagy
más társadalmi osztályokról – azokról, akik különböznek tőlük.
A többé-kevésbé szemellenzős tudósok azonban mostanáig nem
vizsgálták más, ember mellett élő állat érzelmi világát. A
témában született könyvek népszerűsége töretlen, gondoljunk
csak Sy Montgomery The Soul of an Octopus, valamint The Good
Good Pig című könyvére, Helen Macdonald H, mint héja,
Jonathan Balcombe What a Fish Knows és Franc de Waal
Mama’s last hug című könyveire. Olyan messzire jutottunk ezen
az úton, hogy Peter Wohlleben A fák titkos élete című, a
növények érzelmi és szociális struktúráiról írt könyve
nemzetközi bestseller lett. Wohlleben ezután az állatokról is írt
egy könyvet, és bár az amerikai kiadáshoz én írtam előszót, be
kell vallanom, hogy ez a könyv már nem nyújtja ugyanazt az
aha-élményt, mint a fákról szóló könyve. Nem nyújt olyan
intellektuális felismeréseket, amiben akkor van részünk, ha
olyan dologról olvasunk, amit már rég tudtunk, csak nem
öntöttük szavakba. Nem is csoda, hiszen ma egyre többet
hallunk az állatok érzelmi komplexitásáról.
Vajon minek köszönhető ez a fajta új hozzáállás, hogy nem az
ember a teremtés koronája? Persze lehet, hogy így túl általános
kérdés, és le kellene szűkítenünk. Akkor tegyük fel úgy a
kérdést, hogy minek köszönhető a kutyákra irányuló nagy
figyelem? És miért éppen most?
Azt gondolom, hogy a válasz egészen egyszerű: az elmúlt
néhány évben – talán az elmúlt tíz évben – nagy lépést tettünk
meg a két faj, az ember és a kutya koevolúciós{3} kapcsolatának
felfedezésében. Egészen mostanáig az volt az általánosan
elfogadott tudományos nézet, hogy a kutyák voltak az első
háziasított állatok, és hogy a háziasításuk úgy 10-15 ezer évvel
ezelőtt történt, nagyjából akkor, amikor a növények
termesztése, a mezőgazdaság is elkezdődött. A komoly
tudományos kutatások eredményeinek hatására azonban ez az
időpont egyre korábbra tolódott, és néhány évvel később már
25 ezer évvel ezelőttre datálták a kutyák háziasítását. Egyes
tudósok még messzebb mentek, és azt állították, hogy a kutyák
már 35 ezer évvel ezelőtt is velünk éltek. Ma, néhány évvel
később már 50 ezer évnél tartunk, ez az általánosan elfogadott
dátuma a modern emberi faj, a homo sapiens sapiens (egy
sapiens is bőven elegendő lenne) korszak kezdetének. Ez azt
jelenti, hogy nem sokkal azután, hogy azzá váltunk, akik ma
vagyunk, összebarátkoztunk a kutyákkal. Ezek után nem
meglepő azt gondolni, hogy tulajdonképpen együtt fejlődtünk a
kutyákkal, és közben megtanultuk szeretni őket. Szeretem azt
hinni, hogy én alkottam meg a koevolúció kifejezést, egyrészt
azért, mert nagyon szeretem, másrészt, mert összecseng azzal,
amiben hiszek, de sajnos ez nem igaz.{4}
Ha a gyerekek szeretnek minket – és a többségükről ez
elmondható –, az részben arra vezethető vissza, hogy függnek
tőlünk. A kutyák esetében ez annyival bővül, hogy az ő
esetükben kölcsönös függőségről beszélünk. A gyerekeinktől
nem függünk, amikor azonban még gyerekcipőben járt a
fajunk, függhettünk a kutyáktól. Őriztek minket, amikor
aludtunk – sokszor ez még ma is igaz –, és gyakran az életüket is
feláldozták azért, hogy megvédjenek bennünket. De mit kaptak
ezért cserébe? Azt gondolom, nem annyit, amennyit ők adtak
nekünk, hiszen egy kutya, ami a farkas leszármazottja,
tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megszerezze az élelmét,
melegen tartsa magát, barátságokat kössön és ápoljon
fajtársaival, és olyan közösségben éljen, ahol biztonságban érzi
magát. Mi ezt nem adtuk meg neki, valami mással azonban
megajándékoztuk: a figyelmünkkel. Miért vágynak annyira a
kutyák a figyelmünkre? Nem vagyok biztos benne, hogy tudom
a választ, a kutyák ugyanis ugyanúgy viselkednek fajtársaikkal,
mint velünk. Ugyanez még a macskákról sem mondható el,
mert közülük egyesek jobban élvezik a társaságunkat, mint
mások. Ritkán találkozni olyan kutyával, amelyik ne akarna
együtt lenni más kutyákkal, és ne élvezné, hogy együtt
hancúrozhat, rohangálhat és játszhat velük. Legyünk őszinték:
az ember soha nem lehet olyan jó társasága egy kutyának, mint
egy másik kutya. Emlékszem, amikor a kutyám szemrehányóan
nézett rám, amikor kergettem, nyilvánvalóan azért, mert a
közelébe sem értem azoknak a képességeknek, amiket egy
fajtársától várhat el. De megbocsátotta nekem.
Hadd bocsátkozzak egy vadnak tűnő feltételezésbe: lehet,
hogy akárcsak mi, akik barátként tekintünk egy idegen fajra, a
kutyák is ugyanígy gondolkodnak rólunk? Nem vagyunk
képesek arra, amire ők, de az ő szemükben mi vagyunk a
„másik faj”, akit talán érdekesnek találnak.
Vannak azonban még hiányzó puzzle-darabkák. A kutyák
nem csak akkor szeretnek minket és akarnak velünk lenni, ha
kedvesek vagyunk velük. Mindenki által tapasztalt
ellentmondás, hogy a kutyák akkor is szeretik az „urukat” –
nincs kétségem afelől, hogy egyesek így tekintenek magukra –,
ha az veri és bántja őket. Később, a vegán táplálkozásról szóló
fejezetben megpróbálom megérteni, hogyan fordulhat elő, hogy
bizonyos társadalmakban még mindig esznek kutyahúst
(vadászó-gyűjtögető őseink is ettek, bár nem rendszeresen, és
csak akkor, ha muszáj volt), annak ellenére, hogy a kutyák
ennyire beépültek a társadalmunkba. Vietnámban, Koreában,
Kínában és más országokban bizonyos kutyák az ember
társaivá válnak, míg mások a fazékban végzik. Nem arra akarok
választ kapni, hogyan képesek egyes emberek így bánni a
kutyákkal (valószínűleg azért, mert nem tudom rá a választ),
inkább az a sokkal súlyosabb kérdés foglalkoztat, mit
érezhetnek a kutyák? Úgy tűnik, nem harcolnak a sorsuk ellen.
Nem próbálnak visszamenekülni a vadonba, hogy együtt
legyenek a farkasokkal, vagy legalább csatlakozzanak egy
kutyacsapathoz. Úgy tűnik, elfogadják a végzetüket. Bár azt
senki sem tudja, mi játszódik le egy olyan kutya fejében,
amelyik a lemészárlására vár. De most ne is menjünk ebbe bele.
Én legalábbis nem fogok. Az azonban elgondolkodtató, hogy
tényleg arra kondicionáltuk a kutyákat, hogy az utolsó percig
bízzanak bennünk, és ne higgyék el, hogy becsaphatjuk őket.
Még azokban az országokban is, ahol a kutyahús fogyasztása
évszázados hagyományokra tekint vissza, hatalmas
változásoknak lehetünk szemtanúi. Kínában, Vietnámban és
Dél-Koreában is működnek olyan állatvédő csoportok, amelyek
harcolnak a kutyák megölése és elfogyasztása ellen. Ezek a
csoportok napról napra erősebbek. Ugyanezekben az
országokban az emberek kutyákról alkotott nézetei is kezdenek
megváltozni. A kutyákat még a kis falvakban is egyértelműen
az ember társaként kezelik, és családtagként tekintenek rájuk.
Azt gondolom, hogy fordulóponthoz értünk a kutyákat
illetően, és már soha nem fogunk visszatérni azokhoz az
időkhöz, amikor csak egy érzelemmentes tulajdonként
tekintettünk rájuk. Ez nagyszerű dolog.
Amikor megpróbáltam megérteni, hogyan történt mindez,
belefutottam egy farkasokról és az új-fundlandi őslakosokról, a
halászó beothuk indiánokról szóló lenyűgöző történetbe. A
beothukoknak nem volt „saját” kutyájuk. Ők is szoros
kapcsolatban álltak a farkasokkal, de egészen más módon, ami
sokat elárul nekünk a kutyákról, a farkasokról, a barátságról, az
emberekről és az erőszakról. A következő megdöbbentő
történet Sir Richard Whitbourne-től, a tizenhetedik századi
tengerészkapitánytól származik. Whitbourne a „legyőzhetetlen”
spanyol armada ellen harcoló egyik angol hadihajónak volt a
parancsnoka. Az armada 130 hajóval indult el Spanyolországból
Anglia felé, de 1588-ban Sir Francis Drake-nek sikerült
legyőznie. Máig ezt a csatát tartják a történelem egyik
legnagyobb tengeri csatájának. William Vaughan arra kérte
Withbourne-t, hogy kormányozzon új-fundlandi gyarmatán,
Renews-nál, amit ő meg is tett 1618 és 1620 között. Új-
Fundlandot ekkor a halászó-gyűjtögető életmódot folytató
beothuk indiánok lakták. A 17. században, amikor az európaiak
először vetették meg lábukat a területen, 500-700 főt számlált a
lakosságuk. Független, önellátó, 30-55 fős családi csoportokban
éltek, és az új-zélandi moriorikhoz hasonlóan (akiket
meghódítottak a harcos maorik), békés közösséget alkottak.
Számos őslakos néppel ellentétben elutasították a hódítók által
felajánlott fegyvereket, és nem kereskedtek velük. Az európaiak
évszázadokon át szórakozásból ölték őket. 1829-ben hivatalosan
is kihaltak.
1620-ban Whitbourne kiadott egy könyvet A Discourse and
Discovery of New-found-land címmel hogy elősegítse a sziget
gyarmatosítását. Azt feltételezték, hogy a beothukoknak volt
kutyájuk, a valóságban azonban ez nem volt igaz. Barátságos
farkasaik voltak. A farkasokhoz való hozzáállásuknak
köszönhetően képesek voltak olyan kapcsolatot kialakítani
velük, ami tökéletesen leírja a farkasok kutyává válásának
folyamatát.
Whitbourne így ír a beothuk indiánok és az új-fundlandi
farkasok kapcsolatáról:

„Nagyon okos [sic] és ravasz emberekről van szó (amit

számos alkalommal meg is figyelhettünk náluk).
Ezenkívül nagyon tanulékonyak, főleg akkor, ha
óvatosan és ravaszul bánunk velük. Olyan emberek,
akik bármilyen rosszat megtorolnak, ami velük vagy a
farkasaikkal történik, amit gyakran meg is
figyelhettünk. A farkasaikat a fülükön jelölik meg
néhány jellel, akárcsak a parasztok Angliában a
bárányokat és más állatokat. Ezen a földrészen nem
olyan erőszakosak az emberek a farkasokkal, mint más
országokban, és el kell mondjam, a farkasok sem
bántanak egyetlen embert és gyermeket sem.”

Ha ez egy igaz történet – és miért ne lenne az –, valami

megdöbbentőt tanulhatunk meg belőle: ezek az emberek
képesek voltak úgy bánni a farkasokkal, ahogyan ma mi
bánunk a kutyákkal. Számomra ez nagyon fontos, mert ez az,
aminek több könyvemben is megpróbáltam utánajárni.
Legfőképp az utolsó könyvemben, ami Beasts: What Animals
Can Teach Us About the Origins of Good and Evil címmel jelent
meg. Megpróbáltam megérteni, miért olyan ellenséges a
viszonyunk az úgynevezett másokkal, azokkal, akik mások,
mint mi, beleértve a világ egyik csúcsragadozóját, a farkasokat
is. Gondoljunk csak a gyilkos bálnára, az orkára. Eddig még
nem volt példa arra, hogy egy orka megölt volna egy embert, mi
ennek ellenére ezrével gyilkoljuk őket. Veleszületett
tulajdonságunk ez a fajta ellenségeskedés? Azt gondolom, nem.
Mesterséges dolog, amit a körülmények kényszerítettek ránk. A
farkasok és az ember közti ellenséges kapcsolat évszázadokra
tekint vissza. Norvégiában, ahol az elmúlt kétszáz évben
nyilvánvalóan egyetlen farkas sem ölt vagy sebesített meg
egyetlen embert sem, 1966-ban egy vadász megölte az utolsó
ismert farkast. 2016-ban 68 farkas volt az országban, és a
kormány 47 kilövésére adott engedélyt. A lakosság fele azt
válaszolta egy kérdőívben, hogy „nagyon félek a farkasoktól”.
Kétségtelen, hogy csak egy mélyen bennünk gyökeredző
előítélethez ragaszkodunk, ahelyett, hogy belátnánk, hogy az
egész teljességgel logikátlan, és nem támasztja alá egyetlen
bizonyíték sem.
Douglas Smith, a Yellowstone Nemzeti Park Yellowstone
Farkas Projektjének vezetője arról számolt be nekem, hogy 1995
és 2009 között – amióta beengedték a farkasokat a parkba –
egyetlen farkastámadás sem történt.
Mindezek után csak annyit mondhatok, hogy elképesztően
szerencsések vagyunk, amiért ez a vad faj, a farkas, valamilyen
rejtélyes okból kifolyólag úgy döntött, hogy megosztja velünk az
életét, és olyan mértékű szeretettel halmoz el bennünket, ami a
különböző fajok között egyedülálló. Pontosan ez az
egyedülállóság az, ami miatt olyan mélyen érint minket a
kutyák halála.
 2

Az egyetlen hibájuk, hogy azelőtt

mennek el, mielőtt felkészülhetnénk a
halálukra

„A kutyák mindenüket nekünk adják. Mi állunk a

világegyetemük középpontjában. Mi állunk a
szeretetük, a hitük és a bizalmuk középpontjában. Úgy
szolgálnak minket, hogy cserébe csak morzsákat
kapnak tőlünk. Kétségtelenül ez a legjobb üzlet, amit az
ember valaha is kötött.”
ROGER CARAS

Természetesen a kutyák is öregszenek. De vajon tényleg

megöregszenek, és demenssé válnak? A „demens” szót
véleményem szerint ki kellene iktatni a szótárunkból, mert
nagyon negatív a kicsengése. Lehet, hogy kissé zavarodottak
lesznek, és már nem ugyanazok, mint régen, de sokkal
rugalmasabbak, mint az idős emberek, talán pontosan azért,
mert végső soron nem mások, mint kutyaruhába bújt farkasok
– még ha ez a megfogalmazás nem is kellőképp tudományos. A
farkasoknál ismeretlen a demencia. Talán azért, mert nem
élnek sokáig, vagy mert ha a kognitív hanyatlás jeleit mutatják,
és nem képesek részt venni a csapat életében, hogy fenntartsák
pozíciójukat, a horda „száműzi” őket. Ez a sok talán azt
bizonyítja, milyen keveset tudunk a vadállatok életciklusáról.
Azt gondolom, az a magyarázat arra, hogy a kutyák kevésbé
mutatják a demencia jeleit, hogy megfelelő körülmények között
az emberekkel ellentétben ők nem szoktak szorongani. Fajunk
szorongásának egyik oka, hogy nem vagyunk képesek
megjósolni a jövőt. Ez alól én sem vagyok kivétel. Hetvenkilenc
éves vagyok, és sokszor azon kapom magam, hogy olyan
dolgokon tűnődök, amikről eddig csak olvastam, de nem vettem
magamra. Itt az öregedésre gondolok, arra, hogy bizonyos
dolgokat már nem tudok elvégezni, és arra, hogy mentálisan is
hanyatlok. Olyan sokáig rágódtam ezen, hogy megkértem
ápolónőként dolgozó lányomat, Simone-t, akinek az a feladata,
hogy megvizsgálja a demenciában szenvedő pácienseket, hogy
velem is csináltasson meg egy tesztet. Boldogan jelenthetem,
hogy ötösre vizsgáztam.
Hogy miért foglalkoztatnak ezek a gondolatok? Nos, a
feleségem jóval fiatalabb nálam, és van két fiunk, akik
tizennyolc és huszonhárom évesek. A gondolatát sem bírom
elviselni annak, hogy a terhükre legyek. Inkább azt tenném,
amit a macskák, és elbújnék a külvilág elől, hogy egyedül haljak
meg. Ha meghalni nem is, de élni szívesen elvonulnék egy kis
thaiföldi faluba Chiang Mai mellé, ahol élvezném a napsütést, a
thai ételeket és a barátságos emberek társaságát, anélkül, hogy
bárkinek is a terhére lennék. Évente egyszer meglátogatna a
családom, így nem érezném, hogy negatívan befolyásolom az
életüket. De nemcsak a macskák, hanem néhány „vadállat” is
ugyanezt teszi. Csak sejtéseink lehetnek arról, miért. Talán így
akarják megóvni a csapat többi tagját társuk szenvedésének a
látványától?{5} Persze könnyű ezt mondani, és egy unalmas
vacsorapartin még jó beszédtéma is lehet, de nem igazán hiszek
benne. Nem gondolom, hogy Leila elengedne egyedül
Thaiföldre, vagy bárhová máshová. Abban sem hiszek, hogyha
elengedne, és én elköltöznék, boldog lennék. Sőt, a három
gyerekem sem engedne el. Az egész csak egy fantázia arról,
hogyan ne zavarjak senkit idős koromban, ami azt gondolom,
sok velem egyidős embert foglalkoztat. Ez az egyik oka annak,
amiért ellenzem az eutanáziát. Az idősek általában azért kérik,
mert nem akarnak terhet jelenteni a családjuk számára. Ez
azonban még nem indok arra, hogy valaki meghaljon. Ha
viszont valaki tényleg terhet jelent a családjának, és a család is
így éli meg, a thaiföldi utazásról szóló fantáziálgatásom helyett
egy svájci eutanáziaklinikára való utazás hasznosabbnak
bizonyul.
Ha keresgélünk az interneten, nem találunk túl sok anyagot a
kutyák demenciájáról, de ha találnánk is valamit, az sem lesz
egészen meggyőző vagy tudományos jellegű.
Láttam egy videót, ami egy demenciában szenvedő kutyát
mutat, de semmi mást nem látni, csak egy kiskutyát, aki körbe-
körbe sétál egy kertben. Mivel a kert ismerős terep a számára,
lehet, hogy egyszerűen csak azért járja be újra és újra, mert
örömet okoz neki, hogy ismeri.
 Nem tudom egészen biztosan, miért akarnak a macskák
egyedül lenni, amikor haldokolnak, a kutyák esetében azonban
egy dolog biztos: egyik sem aggódik amiatt, hogy terhet jelent
emberi családja számára. Sőt, kizárólag egy dologra vágynak:
folyamatosan kapcsolatban lenni velük. Ezt erősíti meg egy
nemrég egy állatorvos által posztolt történet is, amit nagyon
sokan megosztottak. Az orvos elmesélte, hogy sok ember nem
bírja elviselni hadokló kutyája látványát, ezért inkább kimegy a
helyiségből. Az orvos ilyenkor azt tapasztalja, hogy a kutyák
szeme kétségbeesetten cikázik egyik arcról a másikra, az
ismerős arcokat keresve. Mivel nem találják saját családjukat,
egyre stresszesebbek, de ugyanez igaz az állatorvosra is.
Ilyenkor arra kéri a gazdikat, gondolják meg magukat, még
akkor is, ha nem szeretnék végignézni kutyájuk szenvedését és
utolsó pillanatait. Egyetértek vele. Tartozunk nekik ezzel életük
utolsó pillanataiban, függetlenül attól, mennyi fájdalmat okoz
ez nekünk.
A macskák öregedéséről még annyi információt sem találtam,
mint a kutyákéról. Sok macskám volt életem során (lásd The
Nine Emotional Lives of Cats című könyvemben), de nem
emlékszem, hogy bármelyikük is a demencia jeleit mutatta
volna. Észrevettem, hogy öregszenek, mert kevésbé érdekelte
őket a vadászat, de én ennek örültem. Ostoba módon azt hittem,
azért hagytak fel vele, mert annyit mondogattam nekik, hogy ne
csinálják. Miközben kifelé sétáltak a házból újabb zsákmány
után kutatva, mindig megvető pillantást vetettek rám, mintha
azt mondanák: „Azt hiszed, bárkit is érdekel, mit mondasz?” Az
is igaz, hogy ahogy öregedtek, a házból is egyre ritkábban
mentek ki. Akkor is „elégedettek” voltak – a macskák
szótárának egyik legfontosabb szava –, ha az ablakpárkányon
ücsörögve napfürdőzhettek, vagy valakinek az ölében fekve
hangosan dorombolhattak. Éjszakánként egyre gyakrabban
akartak velünk aludni, amit szerencsére Leila és én is
megtiszteltetésnek éreztünk. Télen még a takarónk alá is
bebújtak, hogy ne fázzanak, és minket is melegen tartsanak.
Semmi jelét nem láttam demenciának.
A macskáink benti és kinti macskák is voltak egyszerre. Ez a
kérdés ma igen vitatott, a benti macskák ugyanis átlagosan 11
évig élnek (10-16 év között, de akár a 20 évet is megélhetik), a
kintiek azonban kevesebb mint 5 évet. Ez az oka annak, hogy az
Egyesült Államok állatmenhelyeinek többségéről csak akkor
vihetünk el egy macskát, ha kizárólag lakásban fogjuk tartani. A
macskák várható élettartama igen ellentmondásos kérdés. Mi,
akik szeretjük őket, a gondolatát sem bírjuk elviselni annak,
hogy sohase tapasztalják meg a szabad életet. Inkább
felszerelünk az ajtónkra egy macskaajtót, minden idők egyik
legnagyszerűbb találmányát, csak hogy felfedezhessék a
környezetüket. Általában azzal érvelünk, hogy egy macska
igényli a természetet, és nem érzi jól magát, ha folyamatosan
bent kell élnie. Ez teljesen logikus. Ebből kiindulva a macskák
lakásban tartása tulajdonképpen a bebörtönzésükkel egyenlő.
Számos tanulmány állítja azonban azt, hogy azok a macskák,
akik rendszeresen kijárnak, sokkal rövidebb ideig élnek.{6}
Ritkán találkozni olyan macskával, amelyik ha kifut az úttestre,
megállnak előtte az autók. Ha tehát hosszú éveket szeretnénk
együtt tölteni a macskánkkal, és azt szeretnénk, hogy megérje
az öregkort, jobb, ha távol tartjuk őt annak a világnak a
veszélyeitől, amelyhez nincs hozzászokva – ahogyan mi sem.
Autóbalesetben egyébként nemcsak rengeteg macska, hanem
nagyon sok ember is meghal.
Megértem azokat, akik a benti macskatartás mellett érvelnek,
de annak az állatnak a számára, aki a vadonban folyamatosan
úton van, természetellenes, ha be van zárva egy házba. Azok a
macskák, akiknél az állatorvos kognitív diszfunkciós
szindrómát állapít meg, általában lakásban élnek, ami arra
enged következtetni, hogy állapotuk romlásának nem biológiai
okai vannak, inkább korlátozott életterükre vezethető vissza.
A szobacicák borzalmasan unatkoznak. Nem véletlen, hogy
sok macskagazdi lakásában és otthonában találunk valamilyen
kifutót, ami egy kifejezetten macskák számára kiépített terület,
sétálóút. A macska innen szemlélheti a külvilágot. Ezek a
kifutók többféle méretben kaphatók, némelyik magaslatokkal,
szintkülönbségekkel van felszerelve. Azt gondolom, hogy a
különböző macskajátékok elkészítése remek alkalom
fantáziánk szabadjára engedésének. Miért ne tennénk
izgalmasabbá macskánk környezetét, úgy, ahogyan azt egy
gyerekszobában is tesszük? A macskával folytatott játék a
macskának és nekünk is jót tesz. Az én macskáim például
imádtak vadászosat játszani, amiben természetesen én voltam a
zsákmány, ők pedig a vadász. Lesben álltak egy fal mögött, majd
amikor odaértem, előugrottak, és rávetették magukat a
lábamra. Nyilvánvaló, hogy játéknak fogták fel az egészet.
Amikor ezt játszották, kiváló humorérzéküket is megmutatták.
Viccesnek találták, hogy rám támadnak, és úgy bánnak velem,
mintha egy egér lennék. Remekül szórakoztak ezen, de be kell
vallanom, én is. A lesből támadás egyértelműen a kedvenc
játékuk volt. Szerencsések voltunk, mert a part közelében, ahol
éltünk, nem jártak autók. Este, amikor a part már
elnéptelenedett, sétálni mentünk velük. Séta közben is ugyanezt
a játékot játszották velünk és a kutyánkkal is. Hogy ő élvezte-e,
abban nem vagyok biztos, a macskák azonban láthatóan igen.
Eszünk ágában sincs megválni a kutyánktól vagy a
macskánktól, mert a padlóra piszkítottak, céltalanul
bolyonganak a házban, vagy látszólag ok nélkül ugatnak,
nyávognak. A nyávogást valóban nehéz megérteni, a
macskanyelv értelmezése még várat magára. Meg vagyok
győződve arról, hogy egy nap képesek leszünk megérteni, mit
akarnak mondani nekünk, és hogy nem fogom azt gondolni,
milyen hülyék voltunk, amiért nem értettük őket. A háziállatok
eutanáziája számos okból történhet, erről egy másik fejezetben
teszek említést. Egyelőre csak annyit szeretnék leszögezni, hogy
kizárólag egyetlen elfogadható okot ismerek arra, hogy
elaltattassunk egy kutyát vagy egy macskát: ha gyógyíthatatlan
betegségben szenved (nem mi, hanem ő). Azt gondolom, hogy
ha beszélni tudnának, kérnének, sőt könyörögnének, hogy még
tovább a családunk körében maradhassanak. Az a baj, hogy
fogalmunk sincs arról, hogyan történik a halál az állatok
világban. Ezt a témát nagyon kevesen vizsgálták, és alig tudunk
róla valamit.
A vadállatok halállal kapcsolatos viselkedéséről alkotott
tudásunk nagyon hiányos. Kutatók a szemtanúi voltak annak,
ahogyan egy nőstény orka Victoria (Brit Columbia) közelében
tizenhét hónapot követően életet adott nőstény kicsinyének,
majd végignézte, ahogyan az néhány órán belül elpusztul.
Valószínűleg azért, mert anyja alultáplált volt – a túlhalászás
miatt alig maradt vad lazac ezen a területen. Az orka tizenhat
napig cipelte magával halott kicsinyét, amihez hasonlót még
sohasem láttunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem történhet
meg, csak azt, hogy az emberek még nem figyeltek meg ilyen
esetet. Ahányszor kicsúszott mellőle a borja, és süllyedni
kezdett a vízben, az anyja visszahozta a mélyből. Elképzelni
sem tudjuk, mit érezhetett pontosan ezekben a napokban. És
abban sem lehetünk biztosak, mit tudott. Tudta-e, hogy az
elmúlt három évben egyetlen bálna sem született.
Az orka természetesen nem ugyanazt a gyászt érzi, mint amit
egy ember érez újszülött gyermeke elvesztésekor. Washington
Állam kutatói tisztában vannak ezzel. Deborah Giles, a
Washington Egyetem Természetvédelmi Biológiai Központjának
biológusa így nyilatkozott a The Washington Postnak: „Ha egy
bálna vagy egy delfin süllyedni látja a kicsinyét, lemegy, és
felhozza a felszínre, közben ameddig csak lehet, visszatartja a
lélegzetét. Majd amikor felér a felszínre, ledobja magáról a
borját, és vesz egy mély lélegzetet.” Giles egy kutatóhajóról
figyelte az eseményeket, és azt mondta, „J35 [így nevezték az
anyaorkát] folyamatosan ezt ismételgette, és közben küzdenie
kellett az erős hullámokkal.” Giles hozzátette, hogy a nőstény
orka nyilvánvalóan nem evett már több napja. Az anya
viselkedése egyértelmű jele annak az erős köteléknek, amit a
társas állatok, mint például az orka is kialakít utódjával. „Valódi
és természetes állapot volt – mondta Giles. Teljesen nyilvánvaló,
mi történt. Nem lehetett másképp értelmezni a helyzetet. Az
állat gyászolta elpusztult kicsinyét, és nem akarta elengedni.
Még nem állt készen rá.” Reakciója ahhoz hasonló, amit az
emberek éreznek, ha elveszítik a kisbabájukat. Giles így
folytatja: „Ez a dolog összeköti az embereket. Én is ugyanezt
érezném, ha a kisbabám csak néhány lélegzetvételnyi ideig
élne. Én sem akarnám őt elengedni.” Az orkák sokkal
rejtélyesebben viselkednek, mint a kutyák. Ha a kutyákról van
szó, nem tapogatózunk a sötétben, egyrészt azért, mert már
nagyon régóta együtt élünk velünk, másrészt, mert nagyon
intenzív velük a kapcsolatunk (vad orkával még egyetlen ember
sem élt együtt, sőt, még egy orka születését sem látta eddig
senki).
A kutyák többsége nem azt teszi, amit a macskák, azaz nem
vonul el, hogy egyedül haljon meg. Sejtésem szerint ennek az az
oka, hogy a kutyák túlságosan szeretnek minket, embereket.
Miután már több tízezer éve együtt élnek velünk, a halállal is
úgy néznek szembe, ahogyan mi. Ezek persze csak
feltételezések, de azért van bennük valami. Sőt, bizonyíték is
van rá: egyes kutyák együtt öregszenek meg ember társukkal.
Az egyik barátom a demencia korai szakaszába érve arról
számolt be, hogy amint elkezdte észlelni magán a kognitív
hanyatlás jeleit, kutyája, aki még a tizedik életévét sem töltötte
be, ugyancsak elkezdett mentálisan öregedni. Azon tűnődött,
hogy biológiai okai voltak-e, vagy valami más. Ezt a mást
„ragályos empátiának” nevezte el. Meg volt győződve arról,
hogy a kutyája olyan erősen érezte a benne zajló változásokat
és lassú hanyatlását, hogy ő is meg akart öregedni, hogy olyan
lehessen, amilyen a gazdája. Nem hiszem, hogy ebben az
esetben valódi demenciával álltunk szemben.
Hogy hogyan bánunk az idősekkel, az sokat elárul arról,
hogyan bánunk a kutyáinkkal. Egyetlen olyan emberrel sem
találkoztam (ami persze nem azt jelenti, hogy nem is léteznek
ilyen emberek), aki otthonba akarta volna adni idős kutyáját,
csak azért, mert az megöregedett. Valamennyi kutyás
ismerősöm az otthonában akart gondoskodni idős háziállatáról.
Hiszek abban, hogy a kutyák is ezt szeretnék, sőt, valószínűleg
azok a demenciában szenvedő emberek is, akiket nem otthon,
hanem egy állami vagy magán otthonban ápolnak. Megértem,
hogy bizonyos okokból kifolyólag erre nem mindig van
lehetőség, de számomra akkor sem tűnik jó megoldásnak.
A távolból figyelem a kutyámat Benjyt, aki tizenhárom éves,
és már kezd öregedni. Nem mondanám, hogy demens, de már
nem olyan a mentális állapota, mint egykor volt. Öregedésének
egyik fő tünete, hogy már nem tudja visszatartani a székletét és
a vizeletét (nincs lehetősége kimenni a kertbe). Ilan Berlinben
vigyáz rá, mi viszont Sydney-ben élünk. Néhány hónapja
meglátogattuk őket, és egy hónapot velük töltöttünk. Benjy nem
igazán aggódik az inkontinenciája miatt. Úgy viselkedik, mintha
a szabadban lenne. Ilan nem morog miatta, egyszerűen csak
feltakarítja. Érdekes módon nem óriási halmokat hagy maga
után, inkább apró, datolyaszem nagyságú bogyókat, mintha
csak udvariasságból nem akarna kiszúrni velünk. „Nem tudtam
visszatartani, de megpróbáltam a lehető legészrevétlenebbül
csinálni.” Nem tűnik zavarodottnak. Legfontosabb képessége, a
szeretete azonban egy cseppet sem gyengült. Éjszaka Ilan
ágyában alszik. Mondtam is neki, hogyha lesz egy barátnője, és
el akarja venni, olyat kell keresnie, aki ezt elfogadja. Benjy Ilan
mellkasára teszi a fejét, és szeretettel a szemében nézi az arcát.
Ahogyan mindig, most is örömét leli abban, hogy együtt lehet a
legjobb barátjával.
A barátaim mesélték, hogy amikor öregedni kezdett a
kutyájuk, annak főként fizikai jelei voltak. Már nem bírták a
hosszú sétákat, a padlóra piszkítottak, csökkent az étvágyuk, és
fájdalmaik voltak járás közben. Ritkán hallok olyat, hogy egy
kutya mentálisan is hanyatlani kezdene, és még sohasem
hallottam, hogy egy kutya elveszítette volna a szeretet
képességét. Bár az egyik barátom, akinek a kutyáját Simának
hívták, mesélt egy ilyen kivételről. Élete végéhez közeledve
Sima már nem akart összebújni a gazdájával. A barátomnak
összetört a szíve emiatt, Sima ugyanis csak akkor bújt oda
hozzá, amikor ki akart menni éjszaka (később, egy másik
fejezetben Sima teljes történetét elmesélem, mert az én kutyám
is volt egy ideig). Olyan esetről is hallottam, hogy egy kutya
szégyellte magát, amiért a házba piszkít, ezért letettek a padlóra
egy újságpapírt, és azt használta. Élete utolsó napján kihívtak
hozzá egy állatorvost, hogy altassa el. Miközben haldoklott,
rátört a hasmenés, de még sikerült elvonszolnia magát az
újságpapírhoz.
A legnagyobb kérdés, amire valószínűleg nem tudunk
egyértelmű választ adni, hogy a kutyák tisztában vannak-e a
saját halálukkal. Vajon felfogják, mi történik velük? Nem
próbálom eljátszani a szakértőt, mert azt gondolom, senki sem
tudhatja a pontos választ. Sokunknak lehet olyan tapasztalata,
ami sugallhat valamilyen választ, ezek azonban különböznek
egymástól. Biztos vagyok abban, hogy velünk ellentétben a
kutyák nem pazarolják arra az idejüket, hogy miközben
tökéletesen egészségesek, azon tűnődjenek, mi lesz, ha már nem
lesznek azok. Biztos vagyok abban, hogy nem foglalkoztatja
őket az a kérdés, milyen lesz az életük a haláluk után (különös
kifejezés). És azon sem gondolkodnak, vajon van-e élet a halál
után, vagy hogy látnak-e majd valamit, miután meghaltak. A
Franciaországban született Jacques mesélte nekem, mielőtt
negyvennyolc évesen meghalt, hogy nagyon kíváncsi arra, mi
történik vele a halála után. Nem mintha hitt volna abban, hogy
bármi is történni fog, de felderítette a gondolat, hogy
hamarosan meg fogja tudni. Ez is egy igen különös
megfogalmazás, hiszen, ha már nincs senki, aki megtudhatja,
így ő sem fogja megtudni. Amikor a halálról írunk vagy
gondolkodunk, olyan nyelvet használunk, mintha egy regényt
írnánk. Mintha megpróbálnánk elképzelni a semmit, ami
közvetlenül a halál után vár ránk. De hogyan is találhatnánk rá
szavakat? Hogyan is foghatná fel az elménk, mi fog történni?
Kate Benjamin, a My cat from hell című televíziós műsor
macskaviselkedés-szakértőjének, Jackson Galaxynak az egyik
munkatársa, írt néhány cikket a The New York Times-ba. Kate
emlőrákban szenvedett. 2018. szeptember 6-án megjelent vele
egy cikk az újságban „Ha állat asszisztálta terápiát keresel,
fogadj be egy macskát” címmel, amiben arról számolt be, hogy
amint befejeződött a kemoterápiája, elpusztult a kedvenc
macskája (kilenc volt neki). A következőket mesélte a
riporternek, Jennifer Kingsonnak: „Nagyon hiányzik. Picit
spirituálisan fog hangzani, de olyan, mintha azért maradt volna
velem, hogy meggyógyuljak, és amikor már látta, hogy rendben
vagyok, úgy döntött, elmehet.” Kétszer is el kellett olvasnom
Kate szavait, és csak másodjára sikerült könnyek nélkül.
Eltekintve a szavakban rejlő szentimentalizmustól, ez is arra a
kérdésre hívja fel a figyelmünket, mit fognak fel az állatok a
halálukból és a mi halálunkból. Erről a témáról még nem
született sok írás, ezért én is csak tapogatózom, amit, remélem,
a kedves olvasó meg fog bocsátani.
Vajon a kutyák és a macskák ösztönösen megérzik, hogy
hamarosan itt a vég? Ha igen, akkor véleményem szerint nincs
bennük ettől való félelem. Az emberek többsége teljesen
szétesik, ha közeledik a halál. Rettegni és szorongani kezd, sőt
pánikba esik. Egyetlen kutyáról vagy macskáról sem hallottam,
amelyik ugyanígy viselkedett volna. Talán annyit éreznek, hogy
elveszíthetik a kapcsolatot szeretett barátjukkal. De tudják is,
hogy ez így lesz? Nehéz megmondani, vagy bármilyen
bizonyítékot találni erre. Vajon abban hisznek, hogy az elválás
csak időszakos lesz, amivel a vallásos emberek is vigasztalják
magukat? Bárcsak én is oszthatnám ezt a meggyőződést. Sajnos
attól tartok, erre nem vagyok képes. Azt gondolom, hogy a halál
végleges, hogy nincsen halál utáni élet, és hogy az utánunk
maradottak emlékein kívül semmi sem marad utánunk.
Ez a kutyákat és a macskákat hidegen hagyja, mi emberek
azonban már nem lelkesedünk annyira érte. Amikor szeretett
állatunk közeledik az elmúlás felé – általában jóval azelőtt, hogy
mi magunk megöregednénk, szörnyen nyomorultul érezzük
magunkat.
 Ahogyan azt már említettem, az állatok olyanok nekünk, mint
a gyerekek. Tehetetlennek érezzük magunkat, amikor
haldokolnak, és nem vagyunk képesek megvédeni őket a
haláltól. Ezt a tehetetlenséget megérzik a gyerekek, a kutyák, a
macskák és a felnőtt emberek is. A halált sajnos nem tudjuk
elkerülni. Fájdalmas valóságát senki sem fogja fel teljes
mértékben. Szerencsére életünk során csak néhány alkalommal
kell szembenéznünk vele, ha azonban macskákkal és kutyákkal
élünk, ez többször is előfordulhat.
Bárcsak másképp lenne.
 3

Egyszer minden nagyszerű és csodálatos

dolog véget ér: haldokló kutyák

„Ha van egy kutyád, nagy valószínűséggel túl fogod őt

élni. Ha együtt élsz egy kutyával, nyitottnak kell lenned
a mélységes örömre és az ugyanilyen mélységes
szomorúságra.”
MARJORIE GARBER

A kutyák általában hét- és tizenkét éves koruk között

pusztulnak el, testük méretétől függően. Senki nem tudja, miért,
de ez valószínűleg a tenyésztésükkel lehet összefüggésben. A
német dog például élete első évének végére eléri születési
súlyának százszorosát. A vadonban erre nem találunk példát.
Az emberekkel ellentétben a kutyák várható élettartama
fajtától függően igen különböző lehet. A kisebb fajták a
tizennégy évet is megélhetik, míg a nagyobbak ritkán élik meg a
tizenkettőt. A német dog legfeljebb hét évet él. A berni
pásztorkutya is igen rövid ideig él, ami nem csoda azok után,
milyen nagy szolgálatot tesz, és milyen nagy a mérete.
 Ugyanez az összefüggés más állatoknál nem figyelhető meg. A
bálnák és az elefántok nagyon sokáig élnek, míg az apró egerek
igen rövid ideig. A tekintélyes méretű grönlandi bálna (súlya 65
tonna, hossza 18 méter) akár kétszáz évig is elél! A macskáknál
nem figyelhetünk meg ilyen különbségeket, feltehetőleg azért,
mert az egyes fajták között nincsenek számottevő méretbeli
különbségek. A legnagyobb macskafajta, a Maine Coon igen
nagy méretű (a hímek 5-8 kilót nyomnak, a nőstények 4-5 kilót
vagy kevesebbet). Valószínűleg azért ilyen nagyok, mert a hideg
északi vidékeken fejlődtek, ahol vastag bundájuk
megkönnyítette a hóban való közlekedést), ám a kutyafajtákkal
összehasonlítva a macskák nem mutatnak nagy eltéréseket. Egy
kisebb kutya súlya 2 kilogramm is lehet, míg egy nagyobb fajtáé
a 70 kilogrammot is elérheti.
Fiatalabb koromban hajlamos voltam azt hinni, hogy a magas
emberek rövidebb ideig élnek, mint az alacsonyak. Hogy hittem
ebben, az csak a mendemondáknak, valamint annak volt
köszönhető, hogy én magam sem vagyok túl magas. Azonban
semmilyen tudományos magyarázat nem támasztja ezt alá.
Komoly magasságbéli különbségek természetesen az emberek
között is lehetnek. Aztán ott van az a nem elhanyagolható
jelenség, hogy a férfiak átlagosan hamarabb halnak meg, mint a
nők. Sokkal gyakrabban halnak meg idő előtt, amit az
Egészségügyi Világszervezet, a WHO is alátámaszt. Ez főként
azokra az országokra igaz, ahol a nemek között nagy az
egyenlőtlenség. Minél egyenlőbbek a nők és a férfiak, annál
tovább élnek az utóbbiak is. Ilyen jellegű szociális
aspektusokról a kutyák esetében természetesen nem
beszélhetünk. Azonban a nőstény kutyák is tovább élnek, mint
a hímek. Köze van ennek az agresszióhoz? Feltehetőleg igen, a
kutyák ugyanis tovább élnek, ha ivartalanítják őket. Ez a hím és
a nőstény kutyákra is igaz. Nekem úgy tűnik, hogy a
nagytermetű hím kutyák agresszívabbak, mint a nagytermetű
nőstény kutyák, abban azonban nem vagyok biztos, hogy ezt
kutatások is alátámasztják. Kevés kivételtől, például a hiénától
eltekintve az állatokról általánosságban elmondható, hogy a
hímek agresszívebbek, mint a nőstények.
Ha valaki együtt él egy kutyával vagy egy macskával, nagy
valószínűséggel végig fogja nézni a halálát, ami rövid
élettartamuknak köszönhető. Erre sajnos – ahogyan azt az előző
fejezetekben is kifejtettem – nem vagyunk felkészülve. A
legszívesebben elátkoznánk a halált. Azt akarjuk, hogy szeretett
háziállatunk tovább éljen. Ez különösen a kutyásokra igaz. Arra
talán nem vágynak, hogy kutyájuk ugyanolyan sokáig éljen,
mint egy nagyméretű papagáj, amik még a gazdájukat is túlélik,
arra azonban igen, hogy legalább egy tisztes macskakort
megéljenek. A Guinness Rekordok Könyve szerint a legidősebb
ismert macska 38 évet élt, de a macskák átlagos életkora
egyébként is sokkal hosszabb, mint a 12-15 évig élő kutyáké. A
legmagasabb kort megélő kutya 29 évesen pusztult el.
Mivel a kutyák és a macskák részben olyanok nekünk, mint a
gyerekek, elvesztésük nagyon hasonlít egy gyermek
elvesztéséhez. Tudom, hogy ezt a párhuzamot már többször is
említettem, lényegében azért, mert nagyon fontos annak a
megértésében, hogyan viszonyulunk a kutyákhoz és a
macskákhoz vagy más háziállatokhoz. Azok az emberek, akik
nem tudatosítják magukban ezt a hasonlóságot, nem tudnak
mit kezdeni vele, és gyakran még meg is vetik azokat az
embereket, akik örömüket lelik a kutyájukban és a
macskájukban. Karl Ove Knausgaard nemrég publikált egy
cikket a The New Yorkerben írók és kutyáik ellen. Lehet, hogy
tréfált, de feltette azt a kérdést, hogy „élt-e valaha a Földön
olyan jó író, akinek volt kutyája?”. A válasza az volt, hogy
„nem”. (Megfeledkezett Virginia Woolfról, Ernest Hemingway-
ről, Kurt Vonnegutról és Freudról, akik mind kiváló írók voltak.)
Úgy tűnik, azt gondolta, nem fér meg két dudás egy csárdában,
pedig a kutyákról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy
kizárólag magukkal törődnének. Sőt, sokkal inkább velünk
törődnek.
Bizonyos értelemben egy kutya vagy egy macska hirtelen
halála szembe megy a természet rendjével. Vagy legalábbis mi,
emberek így érezzük. De vajon miért? Azért, mert ezek az
állatok függnek tőlünk, rendkívül sebezhetőek, és mert
semmivel sem érdemelték ki a korai halált. De az sem
elhanyagolható, milyen sok időt töltünk velük. Amikor otthon
vagyunk, folyamatosan együtt vagyunk. Amikor sétálni
megyünk a kutyánkkal, gyakran órákig vele vagyunk. Észre sem
vesszük, de teljes mértékben megbízunk bennük. Sohasem
kritizálnak, és mindig hisznek nekünk (sohasem mondanák,
hogy nem hiszik el, amit mondunk, és sohasem vonnák
kétségbe a szavainkat). Egyetlen ember sem lenne velünk ilyen
megértő, ilyen megbocsátó és ilyen lelkes a társaságunkban. Kis
ideig összebújhatunk a feleségünkkel vagy a férjünkkel, egy
macska azonban egész délután ott fekszik az ölünkben. Ha
szükséges, egy kutya akár egész nap nem tágít mellőlünk,
hacsak nem küldjük őt el.
Mindkét esetben különleges kapcsolat alakul ki állat és
gazdája között. Ha a kutyád jól szocializált és kötődik hozzád,
ami igen gyakori, konfliktusok sem alakulnak ki köztetek. Nem
változik a köztetek lévő érzelmi tónus. A kötődésünket
megerősítő szertartások mindennap körbevesznek minket, a
vadonban élő állatok is hasonló szertartásokat végeznek. Nos,
lehet, hogy ebben túloztam egy kicsit, hiszen nem sok mindent
tudunk a nagymacskák vagy a farkasok intim pillanatairól és
kommunikációjáról. Mind ez idáig egyetlen ember sem élt
szoros közelségben egy vadállattal annak saját környezetében,
és valószínűleg nem is fog. Ennek az az oka, hogy mi nem
vagyunk ők, ha azonban velünk együtt élnek, ők többé-kevésbé
azzá válnak, amik mi vagyunk. Vannak természetesen ez alól is
kivételek, például olyan emberek, akik a születésüktől fogva
nevelnek valamilyen vadállatot, például farkast, vagy az a férfi,
aki vadon élő medvékkel alakított ki meghitt kapcsolatot. Róluk
később írok a könyvemben.
Amikor Berlinben jártam, találkoztam egy nagyszerű nővel,
aki a környezetszennyezés problémájára próbált megoldásokat
keresni. Magas pozíciót tölt be, és vezetőként dolgozik ebben a
szektorban. Megemlítettem neki, miről írom a könyvemet, és a
szeme megtelt könnyel. Megkértem, mondja el, miért sír.
Elmesélte nekem a kutyájának, Jacknek a történetét, és teljes
mértékben átéreztem a fájdalmát. Azt gondolom, nagyon bátor
dolog volt tőle, hogy elmesélte, ezzel sokat segít a hasonló
cipőben járó embereken. Megtiszteltetés számomra, hogy
megoszthatom a történetét:

„Volt egy farmom Afrikában… jobban mondva volt egy

barátom, akinek volt egy farmja Afrikában. Gyönyörű
hely volt, egy nemzeti park szomszédságában. Hegyek
vették körül, és egy folyó szelte át. A szomszédban
elefántok és vízilovak éltek. És volt egy kutyám, Jack,
aki igazi afrikai kutya volt: mindig boldog volt, éhes, és
imádott rohangálni. Amikor megérkeztünk a farmra,
kiengedtem az autóból, hogy az autó mellett fusson
egészen addig, amíg oda nem érünk a kapuhoz. Imádott
futni, én pedig imádtam nézni, ahogy rohan a poros
úton, az afrikai napsütésben, majd hazaérve odasiet a
vizéhez, és lepihen egy akáciafa alatt.
Ezekben a napokban nem vártuk ki, hogy
besötétedjen, és már nappal alkoholt és drogokat
fogyasztottunk, hogy elhallgattassuk a bennünk
kavargó árnyakat.
Ez is egy ilyen napon történt, nappal, belső
démonaink, alkohol és kábítószerek hatása alatt. A
barátom vezette az autót, Jack pedig mellettünk futott.
Még mindig hallom a hangot, ahogyan a dzsip kerekei
kettétörik a gerincét. Kiugrottam a mozgó autóból, és
kitártam a karjaimat. Jack fájdalommal, félelemmel és
zavarodottsággal az arcán nézett rám. Majd belevetette
magát a karjaimba, és meghalt.
 Ástam egy kis gödröt egy majomkenyérfa alatt, oda
temettem el még aznap éjszaka. Vele együtt azt a
részemet is eltemettem, ami miatt ez az egész
megtörtént: gyenge, határozatlan, önpusztító, felelőtlen
énemet.
A fájdalom és a szégyen, amit azért éreztem, hogy
Jacknek ilyen elképesztően szerencsétlen módon kellett
meghalnia, fordulópont volt a számomra: egy év alatt
sikerült „megtisztítanom magam”, és felhagynom ezzel
az életmóddal. Sohasem estem vissza. Ahányszor csak
nehézséggel kell megküzdenem, felidézem magamban
azt a borzalmas napot, és a kutyám szemét: miért? Ma
már tudom, hogy Jack megmentette az életemet.”

A gyerekek előszeretettel mondják, hogy „ő volt a legjobb

barátom”. És így is gondolják. Azt hiszem, arra gondolnak (ha
visszaemlékezem, mit éreztem, amikor gyerekként kutyáim és
macskáim voltak), hogy az állatnak mindent elmondhattak, mert
az sohasem adta tovább másoknak a titkaikat. És természetesen
nem kritizálta őket azért, amit mondtak. Nem veszekedtek. Nem
kaptak tőle fejmosást. Még a szemöldökét sem húzta fel soha.
Nem mondta, hogy „várj, amíg haza nem jön az apád”. Nem
mondta, hogy „szégyelld magad”, vagy hogy „csalódtam
benned”. A gyerekek tudják, hogy az állatok nem is tudnának
kifejezni ilyesmit, de azzal is tisztában vannak, hogy eszükbe
sem jutnak ilyen gondolatok. Érzik, hogy állat barátjuk sohasem
kritizálná őket, és semmit nem találna bennük, ami nem
szerethető. Nem ítélkezik felettük. Ki ne szeretne ilyen
kapcsolatban élni?
A Remény másik oldala című film a finn Aki Kaurismäki
rendkívül okos alkotása, ami nem rágja a szánkba az üzenetét.
Olyannyira nem, hogy ha nem figyelünk eléggé, el is
szalaszthatjuk. Van benne egy jelenet, amiben belép egy
étterem vezetője, meglát egy kutyát, akit az egyik alkalmazott
rejtegetni próbál, és azt mondja neki, hogy legkésőbb másnap a
kutyának el kell mennie. A néző azt várja, hogy valami fog
történni a kutyával. De semmi nem történik vele. Egészen a film
legutolsó jelenetéig, ahol a másodperc töredék részéig látjuk a
„hőst”, a menekültet, és érezzük, hogy felcsillan a remény.
Ekkor jelenik meg újra a kutya, amint megnyalja hősünk arcát.
Egy másodpercre tehát felvillan előttünk, hogy a kutya vele fog
élni. A filmben a kutya jelképezi a reményt. Ő visz örömet az
életébe, amikor más nem képes rá. A film készítői tudták ezt, és
azt is tudják, hogy te is tudod. Hát nem furcsa, hogy mi,
kutyatulajdonosok mind tudjuk ezt?
Amikor erről beszélgettem a barátaimmal, két dologra lettem
figyelmes. Az egyik, hogy sok ember felháborodik azon, hogy
egyesek sokkal szorosabb kapcsolatot építenek ki egy állattal,
mint saját családtagjaikkal. Ennek egyik híres példája a
zeneszerző Mozart volt. Három évvel azután, hogy vett
magának egy seregélyt – nyilvánvalóan azért, mert szerette a
hangját –, amikor a madár elpusztult, temetést szervezett neki.
A botrány abból adódott, hogy az apja pár héttel azelőtt halt
meg, neki azonban Mozart nem rendezett ilyen temetést. A
népszerű blogger, Lee Kynaston írt egy széles körben olvasott
cikket az angliai Daily Telegraph-ba, amiben azt állította, hogy a
macskája halála jobban megrendítette, mint az apjáé. Így
fogalmazott:

„Azon az estén abba sem tudtam hagyni a sírást. Nem

voltam felkészülve arra, hogy ilyen mélyen érint a
gyász. Az az igazság, hogy ennek a kis fekete-fehér
állatnak az elvesztése, aki az ezredforduló óta része
volt az életemnek, minden pillanatában sokkal
intenzívebben érintett, mint az apám 1997-es halála.
Tudom, hogy ez sokakban ellenérzést kelt, és eleinte
nekem is lelkiismeret-furdalásom volt miatta. De igaz.
Ha elmesélem valakinek, a legtöbben azt gondolják,
hogy szívtelen és tiszteletlen vagyok, vagy csak egy
idióta. Hogyan hasonlíthatom össze egy állat halálát egy
szeretett családtag halálával? Nos, a dolog nagyon
egyszerű: az állat is egy szeretett családtag volt.”

Felfedeztem, hogy amikor kutyákról olvasok, a legtöbbször

használt szó – egy általam ismert kivételtől eltekintve – a
„szeretet”. Legalábbis a kutyákról szóló visszaemlékezésekben.
Furcsa, hogy egy ilyen absztrakt kifejezés, ami minden
embernek mást jelent, ilyen gyakran feltűnik, ha kutyákról van
szó. Az irántunk érzett szeretetük határtalan. Furcsa, mert a
szeretetük néha olyan váratlanul ér minket, hogy kifejezetten
sokkolhatja a rendszerünket. Nem vagyunk felkészülve rá,
hacsak nem találkoztunk már vele. Ellenkező esetben
valószínűtlennek, sőt hihetetlennek tűnik számunkra. Van egy
nagyon jó barátom, és még mindig emlékszem arra a napra,
amikor először találkoztam vele és a feleségével. Aucklandben,
Új-Zélandon történt. A felesége megkérdezte, mit csinálok, én
pedig elmeséltem neki, hogy éppen macskákról és a macskák
bonyolult érzelmi életéről írok egy könyvet. A nő erre azt
kérdezte, „ki nem szarja le?”. Be kell vallanom, meglepett ez a
fajta érzéketlenség és durva stílus. Éppen hogy csak
bemutatkoztunk egymásnak, de ez volt az első dolog, amit
mondott nekem. Azonnal megbocsátottam neki, mert
elképesztően intelligens nő volt, és a gyerekek voltak a
szakterülete. Hogyan is ítélkezhetnék egy olyan ember felett,
aki annak szenteli az életét, hogy harcoljon a gyerekek jogaiért?
Egyszerűen csak nem volt hely az életében – vagy a szívében –
az állatoknak. A nem túl ígéretes kezdet ellenére barátok
lettünk. Ez húsz évvel ezelőtt történt. Tegnap kaptam tőle e-
mailben egy fotót, és kitalálja a kedves olvasó, mi volt rajta?
Legújabb szerelme, egy kiskutya, akit ellenállhatatlannak talál.
Ezzel csak azt akartam megmutatni, milyen egyszerű
megszeretni egy kutyát. Szeretjük őket, ugyanolyan erősen,
mint a családtagjainkat, sőt néha még jobban is, mert ők
sohasem idegesítenek minket. Sajnos előfordulhat, hogy meg
kell válnunk tőlük, ami nem könnyű. Lehetnek olyan időszakok
az életünkben, amikor oda kell adnunk valakinek a kutyánkat.
Egy olyan embernek, aki ugyanúgy fogja szeretni őt, mint mi.
Elköltözhetünk egy olyan országba, ahová nehéz külföldről
kutyát bevinni, vagy kerülhetünk olyan élethelyzetbe, amikor
egyszerűen nem tarthatjuk meg. Az ilyen esetekben azt
javaslom, sohase hagyjuk menhelyen. Ott nem tudhatjuk,
befogadja-e valaha valaki, illetve ha igen, milyen helyre kerül.
Az egyetlen elfogadható megoldás, ha keresünk egy barátot,
akiben bízunk, aki szereti a kutyákat, és kifejezetten a mi
kutyánkat is, és megbizonyosodunk arról, hogy biztosan jó
barátokká válnak majd. Ez velem és a kutyámmal, Simával is
megtörtént egyszer. A következő történet arról szól, mi történt
vele, miután elvitték tőlünk, és a barátommal, Jenny Millerrel
élt tovább.{7}
Jenny így ír erről:

„Lelki társamat és kutyámat Simának hívták. Border

collie és golden retriever keverék volt. Hosszú,
narancssárga színű szőre a golden retrieverre, csúcsos
fekete orra pedig a border collie-ra emlékeztetett.
Kivételesen intelligens volt, ami egyébként is jellemző a
collie-ra. A szíve azonban egyértelműen golden
retriever volt.
Nem emlékszem, mikor vált világossá számomra,
hogy Sima és én lelki társak vagyunk. Talán akkor,
amikor megtudtam, hogy nem kaptam meg azt az állást,
amit annyira szerettem volna, és néhány könnycsepp
pergett végig az arcomon?
Sima ekkor odajött hozzám, és odadobott a lábam elé
egy hatalmas húsos csontot. Jeff három kutyája
számára ez volt a legértékesebb tulajdon, amiért a
legtöbbet harcoltak. Jeff a tengerentúlra költözött,
ráadásul hosszabb időre, ezért megkért, hadd lakjon
nálam a kutyája, Sima.
 Ekkor kezdődött kalandos utazásunk. Mivel nem
voltam kimondottan sportos alkat, abban leltem
örömöt, ha nézhettem, ahogy Sima úszik és botokért
ugrál be a vízbe, és azzal szórakoztatja magát, hogy
miután kijött a partra, és megszáradt, összegyűjti őket a
szájába. Nem hitt a „trükkökben”. Ha sikerült
megszereznie egy botot, az onnantól kezdve az övé volt.
Ha tíz botot dobtam neki, az összeset összegyűjtötte a
szájába. Ez a szokása egyébként egyszer meg is
mentette az életét.
Egy ideig egy kis konzervatív észak-kaliforniai
városkában laktunk, ahol az emberek kegyetlenül
bántak a kutyáikkal, és láncra verve, a kertben
tartották őket. Sima és én a sétáink alkalmával mindig
elsétáltunk egy ilyen kutya mellett. A kutya ugatott, és
agresszíven morgott, mintha alig várná, hogy
kiszabaduljon, és darabokra téphessen minket. A lánc
megakadályozta őt ebben.
Egy nap, miután végeztünk a szokásos botos játékkal,
Sima nem akarta leejteni őket. Korábban mindig
ragaszkodtam ahhoz, hogy ott hagyja a botokat, hiszen,
ha mindig hazahozta volna mindet, egyszer elfogytak
volna. Ezen a napon azonban nem volt hajlandó ott
hagyni őket, és bárhogy is kérleltem, sehogy sem
tudtam rávenni. Nagyon erős volt az állkapcsa,
ráadásul nagyon makacs is volt, ezért feladtam, és
hagytam, hogy hazahozza értékes gyűjteményét. Ahogy
mindig, most is a láncon tartott kutya kertje mellett
sétáltunk el, ezúttal azonban sikerült elszakítania a
láncát. Felénk rohant, morgott, és készen állt arra, hogy
támadjon. Sima sohasem riadt vissza attól, hogy
megvédje magát, de ezúttal nem tehetett semmit, mert
nem akarta kiejteni a szájából a botokat. Ott állt
mozdulatlanul, botokkal a szájában. A másik kutya
teljesen össze volt zavarodva. Mi a jó egy olyan
kutyaharcban, amiben az egyik fél nem akar harcolni?
Inkább elballagott.
Ahogy Sima öregedni kezdett, ízületi problémái
lettek, és az én figyelmem is egyre inkább az
egészségére irányult. Egészséges ételeket főztem neki,
és a legdrágább táplálékkiegészítőkkel etettem. Amikor
a csípője felmondta a szolgálatot, elvittem egy zseniális
kiropraktőrhöz, aki főként embereket gyógyított, de
néha állatokat is kezelt. A kezelés hatására Sima
felépült.
Az idő múlásával azonban drámai módon kezdett
rosszabbodni az állapota. Elkezdett bepisilni a házban,
de találtam egy ritka, emberek számára kifejlesztett
gyógyszert, ami segített neki. Egyre drágább és
hatásosabb ízületgyógyszereket kapott, például egy
olyan holisztikus szert is, amit versenylovaknak
fejlesztettek ki.
Egy nap a szokásos sétánkra indultunk, amikor azt
láttam, hogy összegabalyodtak a hátsó lábai. Olyan volt,
mintha haldokolna. Abban a pillanatban tudtam.
Tudtam, bár testem minden porcikája tiltakozott ellene.
Ez nem lehet! Olyan volt, mintha kicsúszott volna a
talaj a lábam alól. Tudtam, hogy már nincs neki sok
hátra. Nem telt el sok idő, és már sétálni sem volt
kedve. Bár a legjobb orvosi kezelésben és alternatív
gyógymódokban részesült, nem javult az állapota. Újra
inkontinenciával küzdött, és már felállni sem volt
kedve.
Bizonyos időközönként javult egy kicsit az állapota,
és képes volt járni. Ez történt azon a napon is, amikor
utoljára látogatott el az állatorvoshoz. Jeff azt javasolta,
hogy hívjam el a lányát, Simone-t, aki ekkor állatorvosi
asszisztensként dolgozott. Szeretném azt hinni, hogy az,
hogy egy régi, gyermekkorából ismert barátja ott volt
vele egy ismeretlen helyen, megnyugtatta Simát. A
barátom, Elsbeth is ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön,
amit mindig is a barátsága jeleként fogok értékelni.
Az állatorvos meglepődött azon, hogy Sima még
mindig képes járni. Szerintem fontos volt neki, hogy
még utoljára összeszedje magát. Alig tudtam beszélni,
de Elsbeth segített. Simának komoly fájdalmai voltak,
már nem talált örömet az életben, nekem pedig
nemsokára ki kellett költöznöm a házamból. Utolsó
napjait nem tudta volna biztonságos és kényelmes
környezetben tölteni, még akkor sem, ha a gyógyszerek
segítségével ki tudtuk volna tolni néhány héttel a
halálát.
Nem volt más megoldás.
 Adtak neki egy nyugtatót, amitől megnyugodott, és
csendben feküdt. Amikor elérkezett a végső injekció
pillanata, azt mondtam az állatorvosnak: »Hadd
szagolja meg a kezét, hogy tudja, ön is egy barát.«
Beadták neki az injekciót. Másodpercekkel később
előtörtek belőlem a könnyek, amik már régóta
felgyűltek bennem.
Az elkövetkezendő napokban megkönnyebbült és
boldog voltam, hogy Sima végre megszabadult a
fájdalmaitól és a szenvedéstől. A miatta érzett gyász
még sokáig, évekkel később is velem maradt. Sokszor
hetekig nem gondolok rá, majd valami hirtelen az
eszembe juttatja. Szoktam arra sétálni, ahol az általa
imádott botokat gyűjtögette.”

Örülök, hogy sikerült szerető otthont találni Simának, amit a

fentiek is bizonyítanak.
Megkockáztatom, hogyha úgy húsz évvel ezelőtt arról
kérdeztek volna embereket, melyik képesség különbözteti meg
őket az állatoktól, a leggyakoribb válasz a szeretet lett volna. Az
emberek többsége ekkor még nem hitt abban, hogy az állatok is
képesek szeretni minket, embereket vagy a fajtársukat. Nem
tudom, mitől változott meg ez ilyen drámaian, de tény, hogy ma
már másképp gondolkodnak az emberek. Sőt ennél is tovább
megyek, és azt mondom, hogy az emberek nagy hányada meg
van győződve arról, hogy egyes állatok még nálunk,
embereknél is intenzívebben képesek szeretni. Itt
természetesen a kutyákra gondolok. De hadd fejezzem ki
magam másképp: a kutyák másképp szeretnek, szeretetük
mentes az ellentmondásoktól. Tudom, hogy ezt már előtte is
sokan elmondták, de úgy gondolom, hogyha ez tudatosul
valakiben, az olyan, mint derült égből a villámcsapás. Hogy
lehetséges, hogy egy állat olyasvalamire képes, amire én nem?
Néha szembesülnünk kell azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy
mások tehetségesebbek nálunk. Például jobban énekelnek,
okosabbak, sportosabbak, kedvesebbek. Ha azonban valaki azt
mondaná nekünk, hogy vannak emberek, akik jobban tudnak
szeretni, mint mi, nehezen hinnénk el neki. Biztos vagyok
abban, hogy ha egy megszállott kutyabarát olyan embernek
mesél a kutyája felől áradó hatalmas szeretetről, aki még nem
élt együtt kutyával, az túlzásnak és valótlannak fogja gondolni,
az illetőt pedig őrültnek fogja tartani. Amíg nem tapasztalod
meg, nehéz elhinni, hogy létezik ilyen. De amint
megtapasztaltad, azon fogsz tűnődni, hogyan voltál képes eddig
nélküle élni. Ez fordítva is igaz. Amíg nem érezzük, fogalmunk
sem lehet arról, hogyan lehetünk képesek mi, emberek ilyen
tiszta és erős szeretetet érezni egy állat iránt, és hogyan
eshetünk szerelembe egy macskával, egy kutyával, vagy
valamilyen más állattal.
Ennek a szeretetnek a létezése bonyolult fizikai kérdéseket
vet fel. Egy pillanatra tételezzük fel, hogy igazam van, és hogy a
kutyák által birtokolt képesség számunkra és a kutyák számára
is valós jelenség. Ebben az esetben felmerül a kérdés: honnan
ered ez a szeretet? Hogyan létezhet? Milyen célt szolgál?
Találunk hozzá hasonlót a természetben? És ezzel el is jutottunk
a legfontosabb kérdéshez. A legérdekesebb kérdéshez, amit
feltehetünk: találunk a természetben hasonló érzést ahhoz,
amit a kutyák éreznek? Attól tartok, hogy a válasz nem lesz
kellőképp kielégítő. Hogy miért? Mert nem tudunk eleget az
állatok kapcsolatairól, különösen nem a szeretetteljes
kapcsolatokról. Folyamatosan látunk példákat a vadállatok
között kialakuló vonzalomra, sőt, ilyen filmekkel bombáznak is
minket. Ezt senki sem tagadhatja. De mi köze a vonzalomnak a
szeretethez? Mi tesz minket képessé arra, hogy még egy lépést
tegyünk előre? A vonzalom olyasvalami, amit bárki
megtapasztalhat. Nem szükséges megmagyarázni a jelentését. A
szeretet egy szubjektív érzés, és a saját szeretetünkön kívül nem
tudjuk bebizonyítani a jelenlétét. Nem tudom bebizonyítani,
hogy a feleséged szeret téged, ezt csak ő tudhatja. Azt gondolom,
hogy a vadon élő állatok és a háziállatok is éreznek szeretetet.
Nekem legalábbis úgy tűnik. De még mindig a sötétben
tapogatózunk. Azok a madarak, akik egy egész életre
választanak társat maguknak, majd elveszítik társukat, néha
kétségbeesetten gyászolnak. Ilyenkor biztosan ugyanazt érzik,
amit mi, és amit szeretetnek hívunk. Általában a bálnák is
életük végéig együtt maradnak a párjukkal. Biztosan nem
éreznek többet puszta vonzalomnál? Ezeket az állatokat,
valamint a csimpánzokat és a bonobókat alaposan
tanulmányozták. Gondoljunk csak Jane Goodall úttörő
munkájára. Sejtésem szerint az állatokat megfigyelők többsége
már nem használja a „vonzalom” szót, mert megfelelőbbnek
tartja a „szeretetet”. Ez azonban egy rendkívül szubjektív
kérdés, ezért lehetetlen úgy fogalmazni, hogy mindenki
elégedett legyen. Boldog vagyok, hogy én is az utóbbiak táborát
erősíthetem, és szeretetnek nevezem az állatok közti érzést. Bár
tudom, hogy egyes tudósok ezzel nem értenek egyet.
Vegyük például azt a történetet, ami manapság járja be az
internetet. Egy fiatal, árva narvált, az északi-sarki vizek
unikornisát, melynek hosszú agyar nő ki a felső állkapcsából,
befogadott egy felnőtt beluga delfin. „Egyike a delfin fiainak” –
mondta az a kutató, aki megfigyelte a szokatlan viselkedést.
Képzeljük csak el, milyen vonakodva mondanánk ki, hogy a
narvál szereti a beluga delfineket, és hogy a delfin szereti a
narvált. Nehezünkre esne elfogadni ezt a tényt. De vajon miért?
Alapvetően nem tudjuk beleélni magunkat más élőlények
érzelmi állapotába, kivéve, ha használjuk a képzelőerőnket, és
nem ragaszkodunk a „mi” és „ők” szemléletmódhoz, és egy
pillanatra megpróbálunk belépni az elméjükbe vagy a szívükbe.
Ez természetesen nem tudomány, de attól még, hogy valami
tudományosan nem megalapozott, nem kell elutasítanunk
azokat a próbálkozásokat, amik megpróbálnak megérteni egy
ilyen jelentős dolgot. Az állatokat vizsgáló tudósok arra
figyelmeztetnek, hogy az állatok érzelmekkel és gondolatokkal
való felruházása kockázatos játék. Egészen biztos, hogy nekik
van igazuk? Olyan tudósokkal is találkozni, akik egyetértenek
velem, és azt állítják, hogy túlságosan óvatosak voltunk a
múltban, és sokkal jobban szabadjára kellene engednünk a
fantáziánkat. Ezenkívül, és most térjünk vissza érvelésem
magjához, a kutyák pontosan ezt tették a fajunkkal.
Vitatkozhatnánk azon – vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy
bárcsak vitatkoznánk azon –, hogy a kutyák valójában
kifejlesztettek-e magukban egy olyan különleges képességet,
hogy ráérezzenek az ember érzelmi állapotára, és empátiát
mutassanak. A világon mindenki ugyanazt éli át, amikor egy
kutya leteszi a fejét a combjára, majd felnéz rá. Mindenki
beleborzong, és egyfajta intellektuális izgatottságot érez.
Ilyenkor valami példátlant élünk át az emberiség történetében.
Tisztában vagyok azzal, hogy eddig csak a kutyákról
áradoztam, a macskákról nem. Hogy miért? Azt hiszem, azért,
mert bár nincs kétségem afelől, hogy az emberek szeretik a
macskájukat, abban már nem vagyok egészen biztos, hogy a
macskák is ugyanezt érzik az emberek iránt. Vonzalmat
biztosan. És barátságot is. De miután több éven át éltem együtt
kutyákkal és macskákkal is, a macskák esetében nem éreztem
azt, hogy ugyanúgy csodálnának, mint a kutyák. Persze
kedveltek. Sőt kijelenthetem, hogy a szeretethez hasonlót
érezhettek. De ez nem ugyanaz, mint amit a kutyáktól kapunk.
Megpróbálok teljesen őszintén fogalmazni, de természetesen
óvatosan is. Lehet, hogy az egész az én hibám volt, nem a
macskáimé. És azt se felejtsük el, hogy ha abból indulunk ki,
hogy a kutya-ember barátság 35 ezer évvel ezelőtt kezdődött, a
macskák jóval később csatlakoztak az emberhez. Senkitől nem
hallottam még olyat, hogy együtt fejlődtünk a macskákkal,
ugyanez az állítás azonban már közhellyé vált a kutyákkal
kapcsolatban.
Ennek ellenére igen szoros kötelék alakul ki köztünk és a
macskák között, amit már többször megemlítettem a könyvben.
A haláluk felett érzett gyász sem enyhébb, mint a kutyák halála
miatt érzett. Sohasem jelentenék ki olyasmit, hogy egy macska
nem kerülhet olyan közel az emberhez, mint egy kutya, bár
sokan ezt gondolják, különösen azok az emberek, akik még
sohasem éltek együtt évekig macskákkal. Azt se felejtsük el,
hogy a macskákkal töltött közös éveink tovább tartanak, mint a
kutyákkal, aminek egészen egyszerűen az az oka, hogy a
macskák tovább élnek, mint a kutyák. Nem ritka olyan
emberrel találkozni, aki húsz évig vagy akár tovább is együtt élt
a macskájával. A velük kialakított kötelék is meghitt, és
intenzíven meggyászoljuk őket, ha elpusztulnak. Ennek ellenére
vannak köztük különbségek, az egyik leglátványosabb a
macskák magányos természetes, illetve hogy a macskák
sohasem bíznak meg bennünk olyan mértékben, mint ahogyan
azt a kutyák teszik. Gondoljunk csak arra, hogyan halnak meg a
macskák.
Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, mintha sokkal
ritkábban vennénk részt a macskák haldoklásában, mint a
kutyákéban. A macskák egyedül halnak meg, és nem csak úgy
elvonulnak valahová egyedül, amiről már írtam is, hanem
egészen csendesen, a maguk módján, önállóan intézik az
egészet. Mintha nem akarnának szólni nekünk, hogy segítsünk
rajtuk, és inkább egyedül lépnek át az éjszakába. Mintha már
tudnák, mit kell tenniük. De vajon miért? Nem tudom, és lehet,
hogy nincs is meg ahhoz a kellő tapasztalatom, hogy válaszoljak
erre a kérdésre. A következő fejezetben azonban közelebbről is
megvizsgálom a macskák halálát.
 4

A macskák sokkal többet tudnak a

halálról, mint azt gondolnánk

„A macskák mesterművek.”
LEONARDO DA VINCI

A kutyákat ki lehet képezni arra, hogy „kiszagolják” a rákot,

ahogyan arról mostanában egyre többet hallunk. Ráadásul
nagyobb pontossággal teszik ezt, mint egy rákspecialista. Azt
azonban már nem tudhatjuk biztosan, sajnálják-e azt az
embert, akinek felderítették a betegségét. Elszomorítja őket,
vagy egyszerűen csak játéknak fogják fel, amiért valamilyen
jutalmat kapnak? Nehéz megmondani. Bár a bombákat
kiszagoló kutyák nem éreznek semmit, amikor rátalálnak egyre,
szeptember 11-e után a kutyák depressziósak lettek, mikor már
nem találtak semmilyen életjelet a romok alatt. Nem hinném,
hogy azért, mert már kevésbé érdekelte őket a „játék”. Azt
hiszem, tudatában voltak annak, hogy nagyon fontos szolgálatot
tesznek az embereknek. A kutatókat az is foglalkoztatja,
képesek-e a kutyák kiszagolni a közelgő halált. Ezt azonban még
nem vizsgálták. A macskák képesek erre. Vagy legalábbis egy
macska képes volt. Bár tudományosan nem bizonyították be,
láthatóan így volt, és az egész világot bejárta a híre.
2007-ben a New England Journal of Medicine publikált egy
egyoldalas cikket David Dosa gerontológusról, a Brown Egyetem
Orvosi Karának professzoráról „Oscar, a macska egy napja”
címmel. A cikk egy kétéves macskáról szólt, akit még
kölyökkorában fogadott be a demenciában és Alzheimer-
kórban szenvedő betegeket gondozó Rhode Island-i,
Providence-i Steere House Ápoló és Rehabilitációs Központ. Ami
bejárta a nemzetközi sajtót, az Oscarnak az a különleges
tehetsége volt, ha nevezhetjük így, hogy fel-alá járkált a betegek
szobáiban, majd leült a fejük mellé, dorombolt, és várt. Hogy
mire? A halálukra, ami órákon belül be is következett. Oscar
mindennap bejárta a betegek szobáit, de csak annak a
szobájában időzött hosszabb ideig, aki később meghalt. Vajon
honnan tudhatta? Hát igen, erre a kérdésre mindenki tudni
szeretné a választ. 2007-ig, a cikk megjelenéséig Oscar már több
mint 25 betegnek a halálát „jósolta meg” az intézményben.
2010-re ez a szám 50-re nőtt, 2015-re pedig 100-ra! Sosem
tévedett.
Oscar egyike az otthon hat macskájának, a többi macska
azonban nem rendelkezik ezzel a „halál angyala”-képességgel.
Az otthon állatbarát hely, és az emelet, ahol Oscar él, egy
negyvenegy ágyas részleg, ahol végstádiumos Alzheimer-kóros,
Parkinson-kóros és más betegségekben szenvedő időseket
ápolnak. Az ott dolgozó ápolók szerint nem egy barátságos
macska. Fújni kezd azokra, akik dédelgetni akarják (talán, mert
feltartják fontos dolga végzése közben?), és általában
tartózkodóan viselkedik. Az orvosok akkor vették észre először
a képességét, amikor már hat hónapos volt. A huszonötödik
halálesetnél az ápolók már tudták, hogy hívhatják a családot, ha
Oscar elfoglalta szokásos pozícióját. Kívülről nézve Oscar
semmi mást nem csinált, csak szunyókált. A személyzet
azonban felhívta a családot, mert tudták, hogy annak az
átkozott macskának mindig igaza van.
Oscar története három kérdést vet fel:

1. Mit csinált Oscar, vagy még konkrétabban, mit

gondolt Oscar, mit csinál?
2. Hogyan csinálta?
3. Igaz ez az egész?

Először válaszoljuk meg a harmadik kérdést: mint Siddhartha

Mukherjee a Betegségek betegsége: mindent a rákról; valamint A
gén: személyes történet című könyvek szerzőjének tisztelője,
meg vagyok róla győződve arról, hogy igen.{8} Sokan
szkeptikusan állnak hozzá ehhez a kérdéshez, és azt állítják,
hogy ez is csak egy ún. megerősítési torzítás, ami azt jelenti,
hogy hajlamosak vagyunk elhinni valamit, majd mindent
ignorálni, ami ezt nem támasztja alá. Például hányszor aludt el
Oscar egy olyan beteg mellett, aki nem halt meg?
És most térjünk vissza az első kérdéshez: milyen macska az,
amelyik azokhoz az emberekhez bújik oda, akik nemsokára
meghalnak? Együttérző? Titokzatos? Gonosz? (Néhányan, és
remélem tényleg nagyon kevesen, azt gondolják, hogy a macska
volt a felelős a halálukért.) Vagy csak egy olyan, aki szunyókálni
akart egyet? Na de elég is a találgatásokból. Évekkel ezelőtt
magas lázam volt, és a nőnek, akivel éltem, elege lett a
nyavalygásomból. Elküldött a lakás egy csendes pontjára, ahol
nyugton fekszem, és senki sem hallja a panaszkodásomat.
Senki, kivéve a macskámat, Yogit (hajlamos vagyok több
állatnak is ugyanazt a nevet adni, ha megtetszik). Yogi nemcsak
hogy meghallott, de odagömbölyödött a hasamra, és onnantól
kezdve nem volt hajlandó egyedül hagyni. Nagyon meghatott a
dolog (szerencsére ekkor még nem hallottam Oscarról, a
macskáról és híres képességéről), és úgy éreztem, ez is azt
bizonyítja, hogy Yogi sokkal jobb barát, mint a barátnőm.
(Visszatekintve, ebben azt hiszem, igazam volt.) Utólag
visszagondolva, bármennyire is nehezemre esik elfogadni, ma
már egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy Yogi
egyszerűen csak keresett magának egy meleg és kényelmes
helyet, ahol lefekhet. Magas lázam miatt ideális fekvőhelynek
bizonyultam.
És elérkeztünk a történet legellentmondásosabb pontjához, a
második kérdéshez. Az orvosok többsége azt is megjegyezte,
hogy Oscar talán a levegőből szimatolta ki a halált, amikor
belépett a szobába. Szerintük Oscar érezhette azt a különös
szagot, amit feltehetőleg a haldokló sejtek bocsátanak ki, és
amit az ember nem érez. Ez egy népszerű magyarázat, hiszen
mindannyian szeretjük az olyan elméleteket, amik szerint az
állatok ahhoz a tudáshoz is hozzáférnek, amihez mi, emberek
nem. Földrengés-érzékelők? Cunamijóslók? Nem mondom, hogy
biztosan nem igaz, de mi van azzal a ténnyel, hogy rajta kívül
egyetlen macska sem volt képes erre? Tudom, hogy a kutyások
mit válaszolnának erre: minden macska képes rá, de minek
bajlódna vele?
De térjünk csak vissza dr. Mukherjeehez egy pillanatra.
Esszéjét ezekkel a szavakkal zárja:

„Nem tudok szabadulni attól a kényelmetlenséget okozó

gondolattól, hogy egy algoritmus jobban érti a halál
mintáját, mint mi, emberek. És aztán azt kérdezem
magamtól: miért elfogadhatóbb egy ilyen program, ha
egy fekete-fehér, nem matematikai eredményeket és
számokat, hanem éles körmöket kieresztő szőrös
dobozba van csomagolva?”

Másképp fogalmazva, valószínűleg képesek lennénk

kifejleszteni egy olyan gépet, ami többet tud a közelgő halálról,
mint bármelyik orvos, mégsem vagyunk elragadtatva az
ötlettől. Azt akarjuk, hogy egy macska tegye ezt meg! Még úgy
is, hogy egy algoritmus valószínűleg már hónapokkal előbb meg
tudná jósolni a halált. Oscar, a macska csak néhány órával
előtte volt képes erre.
Macskabarát vagyok, mégis kételkedem abban, hogy bárki is
képes legyen megjósolni valakinek a halálát (még az orvosok
sem képesek erre). A történet érdekes dilemma elé állít minket:
bárki, aki először hallja a történetet, elhiszi, mert izgalmas
dolog azt hinni, hogy egy macska misztikus képességekkel
rendelkezik. De legyünk őszinték! Bár tényleg nagyon jó lenne
azt hinni, hogy a haldoklóknak megmondhatjuk, mikor mennek
el, ha vezető orvosok és a finomra kalibrált számítógépek
(bennük a legbonyolultabb algoritmusokkal) sem képesek
megmondani, hogy egy ember pontosan melyik napon fog
meghalni, egy macska hogy a fenébe lenne képes erre?
És ha az egyik macska képes rá, a többi miért nem? Vagy ha
mindegyik képes rá, miért nem teszik? Talán jobban kellene
bánnunk velük, és jobban kellene tisztelnünk őket? Igen, lehet.
Szeretném azt hinni, hogy a cikk hatására megnőtt az
örökbefogadott macskák száma. Hogyan bírhatjuk rá a
macskáinkat, hogy mondják el nekünk, mikor fogunk meghalni,
sőt, hogy az utolsó percekben még vigasztaljanak is meg
minket? És mi következik ezután a macskák számára?
Megmutatják, hogyan kerüljük el a halált?
Ha azt hisszük, elég, ha a macskák ránk néznek, máris tudják,
mikor fogunk meghalni, mi a következő lépés? Hogyan vehetjük
rá őket, hogy a tudomásunkra hozzák, vagy épp ellenkezőleg,
hogyan vehetjük rá őket, hogy ne hozzák a tudomásunkra? Mit
tennénk, ha képesek lennének erre? Rohannánk, hogy
szerezzünk magunknak egy macskát, vagy kitennénk a szűrét
álmos kis cicuskánknak? Ha legközelebb társaságban
vacsorázol, meséld el a barátaidnak ezt a történetet, és figyeld
meg, mit válaszolnak. Szerintem meg leszel lepve, milyen sokan
hisznek abban, hogy a macskák emberfeletti képességekkel
rendelkeznek. Mindig is hittem abban, hogy sok állatnak
erőteljesebbek az érzelmei, mint nekünk, embereknek.
Számomra nem nehéz elhinni, hogy a macskák „megérzik” a
halált, és mivel általában nagyon udvariasak, az információt
legtöbbször megtartják maguknak.
Az előbb kötekedtem egy kicsit, a történet azonban tényleg
nagyon sok komoly és érdekes kérdést vet fel. Korábban már
említettem, hogy a kutyák jobban kiszagolják a rákot, mint
bármelyik orvos vagy gép. A rák azonban egy betegség. De mi a
halál, amit Oscar szagolt ki? Valami konkrét, fizikai dolog, vagy
egyszerűen csak „tudja”, hogy itt a vég? És eltekintve attól, hogy
amint megtette felfedezését, szunyókál egyet, milyen hatással
van rá ez az egész? Nehéz megmondani. Sokan úgy vélekednek,
nem érdekli. De az is lehetséges, hogy az emberek tévednek a
macskák közömbösségét illetően, és Oscar, valamint a cicatársai
tudnak valamit, ami „meghaladja az emberi értelmet”.
Igen, valóban lehetséges, hogy Oscar tisztában van a halállal.
Nagyon erőltetett lenne azt állítani, hogy megpróbálja
kényeztetni a haldoklót? Nem feltétlenül. De vajon milyen
hatással vannak a macskák az ember egészségére? Nos, az
orvosok is egyetértenek abban, hogy a dorombolás nyugtató
hatást fejt ki az emberekre, és növeli jó közérzetüket. Nem
hiszem, hogy ebben nagy viták lennének. Leslie Lyons, a
Missouri Egyetem Állatorvosi Karának munkatársa, és a
macskagenetika és az összehasonlító orvoslás egyik vezető
kutatója azt állítja, hogy „a macskadorombolás csökkenti a
stresszt. Egy doromboló macska társasága nyugtató hatást fejt
ki. Csökkenti a diszpnoé (nehézlégzés) tüneteit macskáknál és
embereknél egyaránt. Csökkenti a vérnyomást, és a
szívbetegségek kockázatát. A macskatulajdonosoknál 40
százalékkal ritkábban alakul ki szívroham.”{9}
De mi lenne, ha azt állítanánk, hogy a macskák meg is
menthetik az emberek életét? Óh, valóban megteszik? Van rá
bizonyítékod? Nos, hallottunk már néhány olyan történetet,
amiben macskák megpróbálták felébreszteni a gazdájukat,
amikor a ház lángra kapott. Még akkor is, ha volt az ajtón
macskaajtó, és nyugodtan kisétálhattak volna. De meddig megy
el egy macska, hogy segítsen egy embernek? Attól tartok, addig
nem, amíg egy kutya. Vakvezető kutyák vannak, vakvezető
macskák azonban nincsenek. És azt kell hinnem, hogyha
valakinek volt is macskája az ikertornyok egyikében, az nem
ment volna oda emberbarátjához, hogy segítsen neki lemenni a
sötét lépcsőházban. Ahogy ezt két kutya megtette: Roselle, aki
Michael Hingsont vezette le a hetvennyolcadik emeletről és
Salty, aki Omar Riverát vezette le a hetvenegyedikről. Azonban
egyikőjük sem ment vissza az épületbe, hogy másokat is
megmentsen.
Az interneten vírusként terjed az a történet, hogy Daisy, a
golden retriever háromszor is visszament az World Trade
Center épületébe, hogy több mint 900 embert kimentsen. Sajnos
azonban az egész csak kitaláció, bár kétségtelenül nagyon
kedves történet. És hogy a macskákról is ejtsünk néhány dicsérő
szót, számos olyan esetet ismerünk, amikor egy anyamacska
többször is visszament egy égő épületbe, hogy kimentse a
kiscicáit. Kiscicákat, nem kisbabákat.
Nem tudjuk biztosan, hogy a kutyák vagy a macskák tudják-e,
hogy az emberek meg fognak halni, vagy hogy egyáltalán
meghalnak. Azt sem tudjuk biztosan, tudják-e, hogy ők meg
fognak halni. Ez nem jelenti azt, hogy veszélyhelyzetben ne
félnének a haláltól. Egyszerűen csak arról van szó, hogy
feltehetőleg nem foglalkoztatja őket a gondolat. Velem
ellentétben.
 Ahogy írom ezt a könyvet, észrevettem, hogy megpróbálok
úgy fogalmazni, mintha szakértője lennék a témának, pedig
valójában nincsenek is szakértői. Ez olyan, mintha azt
mondanánk, hogy a nők feltehetőleg nagyobb valószínűséggel
mentenének ki embereket egy égő épületből, mint a férfiak.
Vagy hogy az embereket általában nem érdekli, mi történik
másokkal, csak magukkal foglalkoznak (mint a macskák). Jól
tenné a kedves olvasó, ha egy ilyen kijelentésre felhúzná a
szemöldökét: várjunk csak egy kicsit! Ez csak egy abszurd
általánosítás. Csak azért, mert mi még sohasem láttunk ilyet,
attól még megtörténhet. Minden ember más, és amit az egyik
ember megtesz, az különbözhet attól, amit a másik ember tesz.
Vannak emberek, akik feláldoznák az életüket, hogy számukra
idegeneket mentsenek ki a vízből, egy égő házból, vagy
bármilyen vészhelyzetből, és vannak olyanok is, akik ezt nem
tennék meg.
Az emberiségnek csak egy apró hányadát ismerjük, és nem
számít, mennyire vagyunk olvasottak, a tudásunk korlátozott.
Ha történelmi aspektusból szemléljük a dolgot, azt látjuk, hogy
amit ötven éve még biztosnak hittünk, az már nem igaz. Nem is
olyan régen még azt gondoltuk, könnyen összeírhatunk egy
olyan listát, ami kizárólag az emberekre jellemző képességeket
foglalja össze. Idetartozott az eszközhasználat, a kultúra, a
nyelvhasználat, az érzelmi komplexitás, az empátia, a döntés
képessége, a művészet értékelése (esztétikai érzék), az építészet,
és így tovább. Ezek az úgynevezett kizárólagos emberi
képességek fokozatosan górcső alá kerültek. Ma már az is
elképzelhető, hogy bizonyos állatfajok rendelkeznek vallási
érzékkel. Amikor azt mondom, hogy a macskák nem tudják ezt,
vagy hogy a kutyák nem tudják azt, egy rendkívül korlátolt
nézőpontból beszélek. Ne tekints készpénzként vagy
tudományosan alátámasztott tényként a szavaimra, inkább csak
gondolkodj el rajtuk.
Ezt nemcsak azért mondom, mert tisztelem a különböző fajok
képességeit, hanem mert tisztában vagyok azzal, hogy minden
egyes macska és minden egyes kutya egyedi személyiséggel
rendelkezik, amiben kicsit az emberekre hasonlítanak. Tudom,
hogy ezt nem mindig egyszerű szem előtt tartani. Ma reggel egy
anyuka a kilencéves fiával kereste fel a feleségem rendelőjét, és
a tizenhárom hetes kiskutyájukat is magukkal hozták. Egy
hordozóban szállították, és biztos vagyok benne, hogy ha
kiengedték volna, az lett volna az első dolga, hogy megnyalja a
kezemet, őrülten csóválja a farkát, és boldogan néz rám és
mindenki másra, aki ott van, és figyeli őt. Gyerekek is szoktak
így viselkedni, persze nem mindegyik. Azt hiszem, nem túlzok,
ha azt állítom, hogy majdnem minden tizenhárom hetes
kiskutya így viselkedne: arra vannak kitalálva, hogy kimutassák
az örömüket, és mi elolvadjunk tőlük. Mindegyiküktől. Bár
később, a körülményektől függően nagyon különböző kutyákká
fejlődnek, kölyökként még mindegyikük ellenállhatatlanul
tüneményes. (Az idősebb kutyák is lehetnek ilyenek, korlátozott
tapasztalataim szerint azonban más állatfajok nem, legalábbis
nem ilyen mértékben, ahogyan azt a kölyökkutyák teszik. Az
összes kölyökkutya így viselkedett, akivel találkoztam, és elég
sokkal találkoztam életem során.) Az igazság az, hogy ez is az
evolúció egyik rejtélye. Van egy elmélet, miszerint minden
állatkölyök imádnivaló, méghozzá azért, hogy a szülők élvezzék
a vele való együttlétet. De mi van akkor, ha nemcsak az
emberek találják ilyen édesnek a kölyköket, hanem más
állatfajok is? Bár ennek ellentmond az a tény, hogy a kölykök
sokszor a vadállatok áldozatául esnek. Az elefántokról azt
hallottam, hogy kedvesen, agresszió nélkül viselkednek más
állatfajok apró, tehetetlen, cuki kicsinyeivel.
A kiscicák is nagyon szeretnivalók, ám másképp. Ők
elsősorban akkor imádnivalóak, amikor egymással játszanak.
Ők nem mutatják ugyanazt az örömet, mint a kiskutyák, amikor
emberrel találkoznak, és már kölyökként is jóval önállóbbak,
magányosabbak.
Ha nem reagálsz egy kiskutya közeledésére, meglepődik.
Összezavarodik. Nem tudja mire vélni a dolgot, és olyan képet
vág, mintha azt kérdezné „mit jelentsen ez?”. Azt várta, hogy
játszani fogsz vele, és ritkán szokták visszautasítani.
Azt gondolom, hogy az előbbi mondatok tökéletesen
megmagyarázzák, miért esünk reménytelen szerelembe a
macskákkal és a kutyákkal is. Az egész életük, a születésüktől
fogva a halálukig arra van kitalálva, hogy csodáljuk őket.
(Nemrég derült ki, hogy a kutyák kifejlesztettek egy bizonyos
szemöldökfelhúzást, amivel azt érik el nálunk, hogy törődjünk
velük. Nemsokára talán a macskákról is felfedeznek valami
hasonlót.) Már az első naptól kezdve örömet hoznak az
életünkbe, ezért ér igazi sokként bennünket, amikor meg kell
tapasztalnunk haláluk semmihez sem fogható élményét.
Amikor elveszítünk egy szeretett embert, és visszagondolunk a
vele töltött évekre, ellentmondásos érzések támadnak bennünk.
Nem így a kutyák és a macskák esetében. Ugyan mivel
vádolhatnánk meg őket?
A kérdés, ami a legjobban foglalkoztatja az embereket
(legalábbis azokat, akik el szoktak gondolkodni az efféle
dolgokon) az, hogy a cicájukat elvesztő emberek is olyan
elveszettek-e, mint a kutyások? A válasz egyértelműen az, hogy
igen. Az interneten keresgélve még a legvadabb macska-
szkeptikusok is meggyőződhetnek arról, hogy a macskákkal
való kapcsolatunk is lehet nagyon szoros, és hogy a haláluk
ugyanolyan mélyen megérinthet minket. Sőt néhányan arról
számolnak be, hogy a gyászolás sokkal intenzívebb a macskák
esetében, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy velük sokkal
hosszabb időt töltünk együtt, mint a kutyákkal – a macskák
átlagos várható élettartama hosszabb, mint a kutyáké. Nem
ritka, hogy valaki húsz évet is együtt éljen egy macskával. Az
emberek gyakran gúnyolódnak azokon az idős nőkön, akiknek
egyetlen társaságuk a macskájuk. Mintha bármi beteges lenne
abban, hogy valaki megöregszik, hogy nő vagy, hogy van egy
macskája. Ezek igenis szoros kötelékek, amiket nem helyes
megkérdőjelezni vagy gúnyolódni rajtuk. Ne felejtsük el, hogy
macska és ember nagyon sokáig, éjjel-nappal együtt tölti az
idejét, ami igen intenzív érzelmek kialakulásához vezet. Ha
ilyen szoros kapcsolatban pusztul el egy macska, az valóban
megváltoztathatja az életünket. Ha te is ismersz ilyen idős
hölgyet, légy mellette, és hallgasd végig a macskájáról szóló
történeteket. Ettől megkönnyebbül. Ne ítélkezz felette!
De miért hiányoznak annyira a macskák? Nos, először is
mindig velünk vannak. Ritka az olyan macska, amelyik nem
üdvözöl minket, ha belépünk a lakásunkba, és ne azt mondaná
a viselkedésével: „Hé, hol voltál? Már rég itthon kellett volna
lenned!” Sohasem szűnik meg bennünk az ámulat, hogy ez az
alapvetően vad teremtmény a mi lakásunkban él. Micsoda
megtiszteltetés. Olyan érzés, mintha kiválasztottak lennénk,
amiért megoszthatjuk vele az életünket és a részesei lehetünk
eleganciájának és finom mozdulatainak (a vadonban muszáj
volt láthatatlannak és csendesnek maradnia, hogy ne vegyék
észre). Odaülnek az ölünkbe, és ha elég szerencsések vagyunk,
még velünk is alszanak. Kinyújtóznak mellettünk szorosan
odasimulva a testünkhöz, majd jön a varázslat, a gyógyító
dorombolás, és minket boldogsággal tölt el a tudat, hogy egy
teljes mértékben vad állat eléggé megbízik bennünk ahhoz,
hogy a karjainkban aludjon el. Hogy a csudába ne
hiányoznának ezek a dolgok ilyen erősen? Egy macska
elvesztését csak egyetlen dologgal orvosolhatjuk, azzal, ha
fogjuk magunkat, elmegyünk a legközelebbi állatmenhelyre, és
hazaviszünk egy másik macskát, akinek ugyanolyan nagy
szüksége van ránk, mint nekünk rá. Ha éltünk már macskával,
nagyon nehéz macska nélkül élni. Én már csak tudom, mert az
elmúlt hetvenkilenc évben több mint egy tucat macskával éltem
együtt. Most, hogy Sydney-ben élünk, és nagyon sokat utazunk,
beláttam, hogy nem lehet macskám. És ez nagyon fáj. Próbálok
találni egy kreatív megoldást, például „osztozni” valakivel egy
macskán. Spanyolországban azzal elégítettem ki a macskák
iránti vágyamat, hogy mindennap meglátogattam a parton élő
kóbor macskákat. Velük azonban természetesen nem alakult ki
az a szoros kapcsolat, amit akkor élünk át, ha együtt alszunk
egy macskával. De meg kell elégednem az apró örömökkel is.
Ha van valami, amit megtanultam abból, hogy
elgondolkodtam a macskákról és a halálról, az az, hogy milyen
keveset tudunk más állatok haláláról (egyesek erre azt
mondanák, hogy a saját halálunkról se tudunk sokkal többet).
Az állatok sokkal jobban megéreznek dolgokat, mint azt
gondolnánk. A macskákkal való együttélés és a róluk való
gondolkodás megtanított arra, mennyire nem vesszük észre a
bennük rejlő tudást. Oscar, a macska nyilvánvalóan olyan
képességgel rendelkezett, amivel senki más. Ő volt különleges,
vagy a többi macska egyszerűen csak megtartja magának a
titkát? Nem tudom, mindenesetre sokkal több figyelmet kellene
szentelnünk ezeknek a mini tigriseknek, akik kegyeskednek
megosztani velünk az életüket.
 5

A halál pillanata

„A háziállatod nem tudja, mit miért teszel. Csak azt

tudja, hogy ott vagy, hogy bármit mondasz, az jó, és
hogy szereted.”
EGY ÁLLATORVOS

Be kell vallanom, hogy általában nem rajongok az eutanáziáért.

Az „általában” szó az emberekre vonatkozik. A magyarázatom
nem túl bonyolult: sokat olvastam arról, hogy a második
világháború alatt a Harmadik Birodalomban milyen sok
mentálisan beteg embert öltek meg. Nem túl kedves téma. Arról
is olvastam, milyen viták folynak jelenleg Hollandiában,
Belgiumban és az Egyesült Államokban az eutanáziáról. Nem
tetszett, amit olvastam, főleg az nem, ami Belgiumban történik,
ahol már mozgalom is alakult arra, hogy engedélyezzék az
eutanáziát depressziós gyermekeknél. Nem vagyok képes
felfogni, hogy ez valóban igaz, és minél többet olvasok róla,
annál inkább elborzaszt.
A The New Yorkerben jelent meg egy cikk Rachel Aviv tollából,
{10}
ami dr. Wim Distelmans ellentmondásos munkásságát
mutatja be. Distelmans egy orvos, aki megkérdőjelezhető
esetekben is lelkes pártolója az eutanáziának, beleértve az
úgynevezett terminális, a „kezelésekre nem reagáló”
depressziót.{11}
Gondoljunk csak bele, hogy ahányszor csak olyan
betegségben szenvednénk, ami ellenáll a kezeléseknek,
potenciális eutanáziajelöltek lennénk! A lényeg, hogy
Distelmans a társelnöke a Belga Szövetségi Eutanázia
Bizottságnak, amelyik eldönti, hogy végrehajtják-e az
eutanáziát, vagy sem. A bizottság még egyetlen esetben sem
döntött a nem mellett. Ha számításba vesszük, hogy Distelmans
egy eutanáziát végrehajtó intézményt is vezet, komoly
érdekkonfliktusba ütközünk. Örömmel jelentem, hogy nagyon
sok kiritkát kapott, amiért elvitt egy csoport pszichiátert
Auschwitzba, hogy ott „elmélkedjenek” az eutanázián. A nácik
koncentrációs tábora, ahol azokat az embereket gyilkolták meg,
akik a nácik szemében „nem voltak érdemesek az életre”,
egyértelműen a fajnemesítési horrorra emlékeztet. Distelmans
számára azonban, aki hetven „egészségügyi szakértőt”
(eutanáziában érdekelt orvosokat, pszichológusokat és
ápolókat) vitt magával 2013-ban a táborba, Auschwitz csupán
„inspiráló helyszín volt a szeminárium és a témák
megvitatásához, és a célok megfontolásához és tisztázásához”.
Természetes, hogy mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mit
csinálhatott ez az ember a világ leghátborzongatóbb
helyszínére tett kirándulásán?
Szerencsére ez nem az a téma, amin el kellene
gondolkodnunk, ha szeretett állatainkról van szó (csak azért
hoztam fel, hogy nem árt óvatosnak lennünk). Még sohasem
hallottam olyan emberről, aki azért akarta volna elaltatni a
kutyáját vagy a macskáját, mert az állat depressziós volt. Nem
akarunk megszabadulni a kutyánktól vagy a macskánktól, csak
mert az depressziósnak tűnik. Megpróbáljuk kideríteni, mitől
szomorú, majd az okot megszüntetni. Boldoggá tenni a kutyákat
végtelenül egyszerű. Csak egy dolgot kell tennünk hozzá, velük
lenni. (Hogy adhatunk-e a kutyánknak antidepresszánsokat, az
meghaladja e könyv hatáskörét. Annyit mondhatok, hogy nem
vagyok híve a kutyák, a macskák és az emberek
gyógyszerezésének. A megfelelő étrend, a táplálékkiegészítők és
a testmozgás sokkal jobb megoldás számunkra és számukra is.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem ez az általános nézet, ennek
ellenére mindenkit óva intenék a pszichiátriai gyógyszerektől.
Elsősorban a mellékhatásaik miatt, amik kimondottan károsak
lehetnek.)
Eljöhet az a pillanat, amikor azt érezzük, hogy közeleg a vég.
Naivitás azt gondolni, hogy nem fogjuk észrevenni, és hogy
egyszer csak megtörténik, például úgy, hogy a kutyánk
ugyanúgy mellettünk fekszik, majd amikor felébredünk, azt
látjuk, hogy már nem lélegzik. Elméletben ez is megtörténhet,
de nagyon ritkán találkozni ilyen esettel. Sokkal gyakoribb a
lassú leépülés. A kezünkbe vesszük a pórázt, ami azt jelenti,
hogy sétálni megyünk, de ahelyett, hogy odarohanna az ajtóhoz,
és eljárná a szokásos boldogságtáncát, szomorú szemekkel néz
ránk: „Ne ma, de azért köszönöm, hogy gondoltál rám.” Aztán
elkezd derengeni, hogy nem lusta vagy makacs, csak fájdalmai
vannak. Nem panaszkodik, és nem csinál műsort, de látszik
rajta, hogy kezd gyengülni a fizikai ereje. Ha ez egy lassú
folyamat, minden apró változásnak a szemtanúi lehetünk.
Előfordul, hogy derült égből villámcsapásként, hirtelen ér
bennünket. A kutya, akit ismertünk, hirtelen egy másik kutyává
kezd válni. Vagyis ugyanaz a kutya marad, de olyan korlátokkal,
amikről nem is tudtuk, hogy léteznek.
Na de mit tehetünk, ha nem akarunk rögtön állatorvoshoz
sietni, hogy véget vessen a folyamatnak? Figyelmes várakozóvá
válhatunk, ami a kedvenc orvosi kifejezésem. Tudjuk, hogy
egyszer véget ér a folyamat, de várunk. Ez az időszak hosszúra
is elnyúlhat, de mindkettőnket boldoggá tehet: rengeteg
simogatást, rengeteg szeretetet és rengeteg együtt töltött időt
jelent. Téli estéken összekuporodva fekszünk vele az ágyon, és
le sem veszi rólunk a szemét. Már nem képes kimenni a házból,
beszűkült a világa. Mi jelentjük számára a világot. Hirtelen mi
vagyunk neki a mindenség. Nem panaszkodik, hanem
kompenzál, és ez a kompenzáció nála azt jelenti, hogy csodál
minket. Csodál téged. Nem azért, mert hirtelen nagy szüksége
lett rád, hanem mert ilyen a természete. Ilyennek született, a
megváltozott körülmények azonban lehetővé teszik, hogy
közelebbről is megismerjük ezt az oldalát, úgy is mondhatnánk,
hogy tisztább formában tapasztalhatjuk meg. Néhány
embernek és sok kutyának ez jelenti a hamarosan véget érő
kapcsolatuk csúcspontját. Az interneten van egy videó{12} egy
fiatal férfiról és a kutyájáról. Mindketten egyszerre lettek
rákbetegek, és a videón látni, hogyan támogatják egymást
szeretettel. Egy olyan különleges és semmihez sem hasonlítható
szeretettel, amit senki mástól nem kaphattak volna meg. Az
ezernél is több hozzászólásból (a hétperces videót majdnem
kétmillióan nézték már meg) azt látjuk, hogy a történetük
mindenkit megindított. Alig van olyan ember, aki ne sírná el
magát a film nézése közben.
Vajon az állatod a tudtodra adja, ha eljött az idő, és mennie
kell? Nem mindig. Olyan erősen ragaszkodnak hozzád,
amennyire te ragaszkodsz hozzájuk. Nem akarják, hogy elhagyd
őket, ahogyan te sem akarod, hogy ők elhagyjanak téged. De
akkor honnan tudhatjuk, hogy elérkezett a pillanat? A
legőszintébb válasz erre a kérdésre az, hogy nem tudhatjuk, és
ami még fontosabb, mások sem tudják. Nem az a megoldás,
hogy elviszed a kutyádat egy állatorvoshoz, különösen egy
olyanhoz, akit nem ismersz olyan jól. Lehet, hogy a tőle kapott
válasz nem helyes. Természetesen vannak elveink és
korlátaink. Egy ilyen korlát lehet, ha a kutya nem tudja
visszatartani a vizeletét. Ezt a saját tapasztalataimból mondom.
Ahogyan azt korábban már említettem, Ilan, a fiam Berlinben él
szeretett kutyánkkal Benjyvel, a sárga labradorral. Benjy még
mindig kétórás sétákat tesz Ilannel a berlini parkokban, és
minél hidegebb van, ő annál boldogabb. Az inkontinencia
azonban nála is megjelent. És nem csak a házban. Mivel együtt
alszanak – évek óta –, Ilan sokszor kel arra, hogy nedves a
lepedő. Elismerem, nem túl kellemes. De sem számomra, sem
Ilan számára nem ez jelenti a véget. Fel lehet takarítani, vagy ki
lehet próbálni a kutyapelenkákat. A műanyag ágyvédők vagy
egy ágyunkra helyezett nagy kutyaágy is megoldást jelenthet. Ez
is csak egy probléma, amit meg lehet oldani (és az első jel).
Benjy lassan el fogja érni azt a pontot, ahol már nem lesz az a
kutya, aki valaha volt, kivéve, ha a szeretetről van szó. Régen
úgy futott, mintha kilőtték volna, különösen az ismeretlen
parkokban, ma már jóval megfontoltabb. Ilan nem tudja
eldönteni, fáj-e neki a séta, vagy csak nincs hozzá elég ereje.
Naponta legalább háromszor kimennek, és élvezi is a sétákat,
de nyilvánvalóan megváltozott. Nagyon megöregedett, és nem
olyan, mint egy nagy, aranysárga labrador. Ilan számára
rendkívül fájdalmas érzés átélni ezt a folyamatot, sokszor
hozzám fordul tanácsért: „Apa, honnan fogom tudni, hogy eljött
az idő? Előre szólni fogok nektek, hogy te és anya azonnal
átrepülhessetek Ausztráliából, és velem legyetek, amikor el kell
őt vinnem az állatorvoshoz. Egyedül nem lennék képes rá.”
Igaza van. De nekem és Leilának sem lesz egyszerű. Soha nem
vettem részt ebben a folyamatban egyik állatommal sem, és
nem tudom, hogyan fogok reagálni. Puppy a karjaimban halt
meg, Taffy mérget evett, Misha csendesen, álmában pusztult el.
Amikor az apám meghalt Los Angelesben, Berkeley-ben voltam.
Amikor az anyám meghalt Új-Zélandon, Ausztráliában voltam.
Puppy kivételével egyetlen élőlény halálánál sem voltam jelen
az elmúlt hetvenkilenc évben. Különös. De nem mondhatnám,
hogy alig várom, hogy a szemtanúja legyek egy szeretett társam
utolsó pillanatainak. Furcsa érzés lehet. Tudom, néhányan
békésnek írják le, és azt mondják, örülnek, hogy ott lehettek.
Természetesen a barátunk is azt akarná, hogy ott legyünk. Arra
gondolok, amit az állatorvos mondott arról, hogy a kutyák a
szemükkel keresik a gazdájukat életük utolsó pillanataiban. Én
csak azt mondom, hogy nagyon nehéz lehet jelen lenni egy
barát legutolsó pillanatainál.
 Még ha egyet is értesz velem abban, hogy a hólyag feletti
uralom elvesztése nem a vég, mi történik akkor, ha arra utaló
jelek is megjelennek, hogy valami sokkal komolyabb baj vette a
kezdetét? Például, ha az állat már nem eszik? Vagy
nyilvánvalóan fájdalmai vannak? Ha már nem iszik? Ha
képtelen felállni és járni? Ezek már valóban sokkal súlyosabb
tünetek, én mégis azt remélem, hogyha ez bekövetkezik (egy
vagy két éven belül biztosan), nem fogok elhamarkodott döntést
hozni. Benjy nem képes arra, hogy rám nézzen, és azt mondja,
eljött az idő, és én sem tudom egyértelműen megfejteni a
nézését, és azt mondani, hogy erre gondol. Abban
reménykedem, hogy egy reggel egyszerűen csak nem kel fel
többé. Ilan felébred, Benjy viszont nem. Ilan vigasztalhatatlan
lesz, de nem kell végignéznie Benjy szenvedését, és magának
meghozni a döntést, hogy beadasson neki egy végső injekciót.
Tudom, hogy az olvasóim közül sokan ezt az injekciót tartják a
legkíméletesebb megoldásnak, és lehet, hogy valóban az, de be
kell vallanom, hogy én magam nem biztos, hogy képes lennék
rá. Egyszerűen nem látom magam, ahogyan Benjy feje az
ölemben fekszik, bizalommal a szemében néz engem, miközben
én odaintek az állatorvosnak, hogy csinálhatja, és beadhatja
neki a végső injekciót. Nem hiszem, hogy elviselném. Ez nem
ugyanolyan, mint amikor egy szeretett rokon könyörög nekünk
azért, hogy tegyük meg. Benjy egy kutya, aki nem képes a
beleegyezését adni. A döntést nekem kell meghozni, és nem
tudhatom, mit mondana rá, ha beszélni tudna. Lehet, hogy ő is
azt mondaná, hogy eljött az idő, de az is lehet, hogy könyörögne,
hogy várjunk még egy napot vagy még egy hetet. Lehet, hogy ő
is azt szeretné, hogy egyszerűen csak ne keljen fel, és akárcsak
én, inkább ezt a megoldást választaná. Egyszerűen csak nem
értem, hogy egyeseknek milyen könnyen megy utoljára elvinni
egy kutyát vagy egy macskát az állatorvoshoz. Azért mondom,
hogy egyeseknek, mert tudom, hogy az emberek többségének ez
az egyik legnehezebb döntése egész életében. Vannak helyzetek,
amikben önző dolog megtenni, és vannak, amikben önző dolog
nem megtenni. Bárcsak megbeszélhetnénk ezt az állatokkal.
Biztosan lenne rá válaszuk, de nem tudják elmondani.
(Néhányan azt mesélték, hogy az állatuk a tudomásukra hozta,
hogy eljött az idő.) Én abban látom a problémát, hogy sohasem
lehetünk egészen biztosak abban, hogy helyes döntést hoztunk,
illetve hogy a megfelelő időpontban hoztuk meg a döntést.
Nehéz okosnak lenni, és ez a teher már akkor ott lebeg a fejünk
felett, amikor hazaviszünk egy állatot az otthonunkba. Abban
azonban nem látok semmi rosszat, ha megkérdezzük a hozzánk
közel álló embereket arról, mit gondolnak. A végén úgyis
nekünk, egyedül kell meghoznunk a döntést. Ha már
egyértelmű, hogy az állat komoly fájdalmakat él át, és nem
segíthetünk rajta, illetve minden ajtó bezárult, nem kerülhetjük
el az állatorvosnál tett szörnyű látogatást. Én csak amiatt
aggódom, hogy ez túl korán fog bekövetkezni. Az egyik oka
annak, hogy szkeptikus vagyok az eutanáziával kapcsolatban
(kivéve azokat az eseteket, amikor az állat fizikai fájdalmai már
elviselhetetlenné válnak), az az anyám története.
Anyám súlyos demenciában szenvedett. Kilencvenhét éves
koráig élt, és pontosan olyan halállal halt meg, amit Benjynek is
csak remélni tudok. Lehunyta a szemét, majd reggel már nem
nyitotta ki. Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor már láttam
demenciája súlyosságát, megkérdeztem tőle, nem vágyik-e arra,
hogy meghaljon. Sokkolta őt a kérdésem, és így válaszolt:
„egyáltalán nem!” És tényleg, bár én azt láttam, hogy az élete
nyomorúságos, nem vagyok biztos abban, hogy ő is ilyennek
élte meg. Általában boldog volt, hangosan nevetett a saját
viccein, és sokat mosolygott. Nem szenvedett, velem
ellentétben. Már alig tudott járni, és alig evett. De nem láttam
bele a fejébe, és nem ítélhettem meg az ő életét. Soha nem
engedtem volna, hogy egy orvos véget vessen az életének. Talán
másképp reagáltam volna, ha elviselhetetlen fájdalmak
kínozták volna. Ez az állatok esetében is így van. Senkinek sem
kívánhatjuk, sem embernek, sem állatnak, hogy makacs
fájdalom kínozza.
Valami hasonlót kívánok Benjynek is. De még ha nem is
értesz egyet velem, arra biztatlak, gondold át, nem tudnád-e úgy
alakítani, hogy az állatod otthon töltse az utolsó pillanatait, ott,
ahol a legkényelmesebben érzi magát. Nem egy hideg orvosi
szobában, és mindenekelőtt nem egy állatorvossal, akit nem
ismer. Nem vagyok valami jó a szertartásokban (bár a
szerkesztőm megpróbált rábeszélni, hogy szenteljek egy külön
fejezetet az állatokkal végzett szertartások témájának), de
ebben az esetben olyan szertartásokkal lehetne megszépíteni a
kutyád utolsó napját, amit ő is megért. A kedvenc játékaival, a
kedvenc helyeivel, rengeteg simogatással és szeretetteljes
beszélgetéssel és emberekkel, akik beköszönnek, hogy
elbúcsúzzanak tőle. Ha úgy érzed, hogy a sok ember túl
megterhelő lenne az állatodnak, elég, ha csak a közvetlen
családtagok veszik körül. De mindegy is, milyen csodálatosak
ezek az utolsó pillanatok, az utolsó pillanat fenyegetése mindig
ott lebeg a fejünk felett. Nem tudok tanácsot adni ahhoz, hogy
vészeld ezt át, mert én sem tudom. Ha ez megvigasztal egy
kicsit, és remélem igen, a kutyád vagy a macskád már nem fog
fájdalmat érezni. Mindazonáltal én is rettegek attól, hogy Benjy
utoljára néz a szemembe, talán azon tűnődve, hogy itt a vég, és
sohasem fog többé látni engem. De több mint valószínű, hogy
nem ez jár majd a fejében. Sokkal inkább az, hogy elmegy
aludni, és ha felkel, újra az ágyamban ébred, én ott leszek, ő
megnyalja az arcomat, ahogyan mindig is tette, és újra együtt
leszünk. Bárcsak én is ezt gondolhatnám!
Jean Frances barátom megosztotta velem két kiscicája
elvesztésének történetét. Leginkább az álmát találom
különösnek.

„Akkor vettem magamhoz Kittyt, amikor az egyik

ismerősömnek az ismerőse meghalt rákban. Amikor
Kitty tizenöt éves lett, problémái lettek a veséjével. Úgy
egyhetes intenzív kezelés után azt mondták, hogy nem
reagál a szervezete. Nem akartam feladni, ezért
megtanultam, hogyan kell elvégezni a kezelést otthon.
A kezelés során a bőre alá speciális folyadékokat kellett
befecskendeznem. Az első éjszaka mindkettőnk
számára kínszenvedés volt. Kitty mindig is az
ágyamban aludt, de amikor megpróbált felkelni, nem
volt képes rá. Fel akartam venni, de attól féltem,
hogyha később újra megpróbál majd felkelni, mert
például ki kell mennie, nem fog neki sikerülni.
Készítettem neki egy ágyat a konyhában, közel az
ételéhez és nem messze a WC-jétől. Amikor elpusztult,
hallottam a halálhörgését. Másnap reggel kimentem a
konyhába. Úgy tűnt, csak fekszik, de aztán elkezdett
rángatózni, és egyértelmű volt, hogy haldoklik. Nem
tudtam, mit tegyek, mert az állatorvosi rendelő még
nem volt nyitva. Aztán a szemem láttára megrázkódott,
és egy hangos nyávogással elszállt belőle a lélek.
Tehetetlennek éreztem magam. Ott álltam bénultan, és
csak néztem, hogy meghal. Ígéretet tettem magamnak,
hogy a másik macskámmal, Sweetie Pie-jal nem fogom
eddig húzni, ha eljön az idő. Azért éreztem ezt, mert
nem voltam képes elfogadni Kitty halálát, és azt, hogy
engedtem, hogy feleslegesen ki legyen téve ekkora
traumának. Sweetie Pie még sokáig élte hosszú és
boldog életét. Tizenkilenc éves korára az ő egészsége is
romlani kezdett. Sokat veszített a súlyából, és
pajzsmirigyproblémái lettek. Zöldhályog nőtt a
szemére, krónikus szemgyulladásban szenvedett, és
nem tudta visszatartani a vizeletét. Egyik orvosi kezelés
sem hatott, és csak tovább fogyott. Sok barátom azt
tanácsolta, hogy segítsek neki meghalni, de én nem
akartam. Az egyik barátom azt mondta, ne legyek önző,
és ne helyezzem a saját szükségleteimet Sweetie Pie
szükségletei fölé. Egy másik barátom szerint az
inkontinenciája miatt a méltósága volt a tét, és meg
kellett volna halnia, én azonban másképp láttam a
dolgot. Tanácstalan voltam, ezért bölcsességért
imádkoztam, és azért, hogy meglássam, mit kell
tennem.
Másnap éjszaka különös, megvilágosodott álmom
volt. Azt álmodtam, hogy elvittem Sweetie Pie-t a
templomba, hogy megáldják, de végül ott hagytam őt,
és hazamentem. Miután elmentem, borzalmasan
éreztem magam, és visszamentem a templomba, mert
még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Amikor megérkeztem,
azt mondták, hogy már elvitték őt egy másik helyre,
hogy elaltassák. Odasiettem, azt remélve, hogy nem
kések el. Különös módon ez a másik hely nem egy
állatorvosi rendelő volt. Úgy nézett ki, mint egy
roncstelep. Imádkoztam, hogy újra láthassam, és
rettegtem, hogy már elvitték. De még élt, és odahozták
hozzám. A karjaimba akartam venni, és el akartam
mondani neki, hogy az ő érdekében akarok véget vetni
az életének, hogy ne szenvedjen tovább. De amikor
belenéztem az arcába, azt láttam, hogy majd kiugrik a
bőréből boldogságában, és azt gondolja, azért jöttem,
hogy megmentsem őt.
Nem lettem volna képes elmondani neki az igazságot.
Amikor felkeltem, az ő nevét kiáltottam. Az ágyamon
feküdt a lábamnál, és édesen nyávogva válaszolt.
Boldog voltam, és egészen biztos voltam abban, hogy
még nem jött el az ideje.
Az elkövetkezendő két hónapban vészesen romlott az
állapota. További vizsgálatokat végeztettem el rajta, és
egy másik állatorvost is kipróbáltunk, de az
eredmények sajnos nem voltak biztatóak. Azt mondták,
hogy a természetes halál túl fájdalmas lenne a számára,
de nem voltam képes feladni, és időpontot kérni az
állatorvostól. Az új állatorvos megpróbált egy másik
beavatkozást, de azt mondta, eltart néhány hétig, hogy
meglássuk, hat-e. Kértem egy előzetes időpontot az
elaltatásához abban a reményben, hogy ha Sweetie Pie
meggyógyul, majd lemondjuk.
Egy héttel később felébredtem, és azt láttam, hogy
mellettem fekszik. Megpróbált felkelni, de nem tudott.
Nem volt hozzá elég ereje. Ránéztem, és tudtam. A
macskám nem beteg volt, hanem haldoklott. Kivittem a
konyhába, hogy ételt és vizet adjak neki. Evett is egy
kicsit, majd visszavittem. Másnapra kértem egy
időpontot az állatorvoshoz. Amikor másnap reggel
felkeltem, még egyszer kivittem őt a konyhába, és
leültettem a vize elé. Már a fejét sem tudta felemelni.
Odahajolt a tál fölé. Az időpontig szerencsére már csak
egy óra volt hátra, és a barátom, aki akkor vigyázott rá,
amikor nekem el kellett utaznom, eljött velünk az
orvoshoz. Esett az eső, ezért bebugyoláltam Sweetie Pie-
t egy tiszta törölközőbe. Az orvos nagyon együttérző
volt, és megengedte, hogy végig a karjaimban tartsam
őt. Sweetie Pie utolsó emléke az volt, hogy simogatom,
és puszilgatom.
Készítettem neki egy dobozt, amibe egy tiszta kendőt
és egy szál rózsát tettem. Amikor hazaértünk,
 eltemettük őt a házam mellett. Ma egy rózsabokor áll a
sírja helyén.”

Ez a történet is azt mutatja, milyen felkavaró és borzalmas

érzés meghoznunk a végső döntést. Bár ebben az esetben az
állatorvosok mondják meg, mit kell tennünk, attól tartok, hogy
némelyikük, mivel ilyen gyakran találkoznak a halállal, és ilyen
sokszor kell állatokat elaltatniuk, nem mindig érzik át,
mennyire szerették az előttük fekvő állatot, és mennyire fog
hiányozni a gazdáinak. Egyetlen döntés sem olyan fontos, mint
az, amit nekik kell meghozniuk. Egyetlen pillanat sem megfelelő
ahhoz, hogy meghaljon egy állatbarátunk, bizonyos pillanatok
azonban jobbak, mint mások. Bárcsak biztosan észrevennénk,
mikor jön el ez a pillanat.
Hiszek abban, hogy egy állat számára az a legfontosabb, hogy
mellette legyünk. Hadd magyarázzam el, hogyha ennyire hiszek
ebben, miért van az, hogy Benjy most Berlinben él, mi pedig
Ausztráliában. Amikor két évvel ezelőtt magunkkal vittük őt
Berlinbe, azt hittük, hogy ott fogunk letelepedni. Amikor a
dolgok megváltoztak, egy év múlva újra vissza kellett térnünk
Ausztráliába. Természetesen Benjyt is vissza akartuk hozni
magunkkal, hogy együtt legyünk. A berlini állatorvosunk
azonban elmagyarázta, hogy az ő korában egy közel
negyvenórás út halálos is lehet. Nem tudta áldását adni arra,
hogy megkockáztassuk az utazást. Nem beszélve arról, hogy
még ha túl is élte volna az utat, Ausztráliában néhány hétre
karanténba kellett volna vonulnia egy másik városban,
Melbourne-ben. Arra a döntésre jutottunk, hogy mindezt
valószínűleg nem élné túl. Ahogy már említettem, szerencsére
nem egy idegennel él. A legjobb barátjával, Ilannal, akit egész
életében ismert. Boldogok együtt, még úgy is, hogy Benjy már
nem az a kutya, aki egykor volt. Leila és én tervezzük, hogy még
ebben az évben (2019-ben) elutazunk Berlinbe, hogy búcsút
vegyünk tőle. Nem lesz könnyű. Sohasem könnyű búcsút venni
egy szeretett állattól. Akkor ébredtem ennek tökéletesen a
tudatára, miközben ezt a könyvet írtam.
 6

Egy vadállat meggyászolása

„A gyász az az ár, amit mindannyiunknak meg kell

fizetnünk a szeretetért.”
COLIN MURRAY PARKES

Mi történik akkor, ha egy olyan állat pusztul el, amelyik nincs

háziasítva? Összehasonlítható ez egy kutya, egy macska vagy
egy madár halálával, amelyik együtt élt velünk, emberekkel, sőt
már évezredek óta társaságot nyújt nekünk?
A legfontosabb kérdés, hogy barátok lehetünk-e egyáltalán
egy vadállattal. Nem is olyan régen az emberek többsége még
szkeptikusan állt volna ehhez a kérdéshez. Az internetnek
köszönhetően azonban a világ minden tájáról eljutnak hozzánk
azok a történetek, amik korábban rejtve maradtak. Ma már
tudjuk, hogy vannak emberek, akiknek sikerül kapcsolatot
kialakítaniuk olyan állatokkal, akik egyértelműen nem lettek
megszelídítve, sőt kimondottan vadállatok. Van ebben azonban
némi ellentmondás: ezeknek az állatoknak a többsége valóban
vadállat, de ilyen vagy olyan okból kifolyólag már régóta az
ember közelében él, vagy intenzív kapcsolatban áll vele.
 A szent helyek igazán különlegesek. Ezeken a helyeken
közelebbről is átélhetjük azokat a filozófiai kérdéseket, amiket
ebben a fejezetben fejtegettem. Itt arra gondolok, hogy azok az
állatok, akikkel a szent helyeken találkozhatunk, mind vadak,
vagy azok voltak. Egyesek születésüknél fogva vadak, másokat
azonban csak nem szelídítettek meg. Valami egészen szokatlan
dolog történik a szent helyeken, aminek már többször is a
szemtanúja voltam. Az állatok tudják, hogy biztonságban
vannak, hogy nem éri őket bántódás (elgondolkodtató, vajon
tisztában vannak-e azzal, hogy nem fogják őket megölni), és
hogy a szent helyen élő emberek a barátaik. Az egyik ilyen
szent hely egészen közel áll a szívemhez: az észak-kaliforniai
Sierra Nevada dombjain található, a Kim Sturla által alapított
Animal Place. Amikor utoljára ott voltam, rendkívüli hatással
voltak rám az ott élő pulykák. El sem tudtam képzelni,
mennyire képes egy pulyka a gyengédségre, és hogy hogyan
lehet vele mély kapcsolatot kialakítani. A következő történetet
Kim osztotta meg velem:

„A pulykák közösségében a hímek általában szebbek,

mint a nőstények, ők azok, akik felfújják magukat.
Számomra azonban a nőstény Tracey volt a
leggyönyörűbb pulyka, akit valaha láttam. Az egész
teste fehér volt, kivételesen hosszú faroktollakkal
rendelkezett. Olyan peckesen járkált a kertben, mint
egy hattyú a tó felszínén úszva. Úgy viselkedett, mint az
én időmben a tipikus kamaszlányok, rettentően undok
volt. Látszólag minden ok nélkül belecsípett Ellie fejébe,
csak hogy emlékeztesse őt a hierarchia rendjére, arra,
hogy a legszebb pulykaként ő áll ennek a csúcsán.
Ellie egy szürke „kisegér” volt. Alacsony volt, rövid
faroktollakkal rendelkezett, illetve némelyik extra
hosszú volt, de ezt csak annak köszönhette, hogy Tracey
állandóan csipkedte, és húzogatta őket. Ellie volt a
legédesebb pulyka, akivel valaha találkoztam. Bárki,
aki volt már olyan szent helyen, ahol a pulykákat
szeretettel és kedvességgel gondozták, tudja, hogy ez
nagy dolog. Ellie-hez nem lehetett odamenni, miközben
evett, mert egy kis simogatásért azonnal abbahagyta az
evést, és a nagy és erős Tracey mindent felfalt az orra
elől. Amikor betereltem a lányokat az alvóhelyükre,
Ellie gyakran csak lehuppant a fűbe, mint egy
mozdíthatatlan szikla, hogy néhány percig cirógassam
és csiklandozzam a szárnya alatt. A hátának ugyanazt a
részét, mint amit a kutyák is imádnak, ha simogatjuk.
Éveken keresztül volt egy visszatérő rémálmom,
amiről azt hallottam, hogy gyakori az állatbarátok
körében: éppen csinálok valamit, amikor eszembe jut,
hogy megfeledkeztem a kutyáimról. Ott felejtettem őket
valahol már egy egész napja, és étel és víz nélkül
vannak bezárva valahová. Álmomban azon tűnődtem,
hogy el is pusztulhattak. Néhány hónappal ezelőtt
tényleg aggódnom kellett amiatt, hogy az álom
megvalósul a pulykáimmal. Elköltöztem egy másik
helyre, ahol a lányok már nem azalatt az ablak alatt
rohangáltak, ahol dolgoztam. Így nem láttam, ha ki
akartak menni a mezőre, vagy ha ételt és vizet kértek.
Nagyon sokat dolgoztam. Az asztalomnál ülve korán
reggel, mikor még nem volt biztonságos kiengedni őket
az alvóhelyükről, néha egészen megfeledkeztem róluk,
volt, hogy órákra is.
Egy rohanós reggelen délelőtt 11-kor jutottak az
eszembe, ezért aznap jobbnak láttam, ha felhúzom az
órámat. Reggel 8-ra állítottam be, hogy ekkor
ébresszem fel és etessem meg őket, a délutánit pedig
délután fél kettőre állítottam be. A kutyák úgy
működtek, mint egy ébresztőóra. Amikor lement a nap,
már nem hagytak békén, csak hogy vigyem el őket az
esti sétáikra. Hazaérve odamentem a pulykákhoz, hogy
betereljem a lányokat aludni.
Azon a reggelen, ahogy a fejemben próbáltam
összerakni, mi történt előző este, emlékeztem, hogy
olyan sokat kellett dolgoznom, hogy a lakótársam vitte
el a kutyákat sétálni. A Los Angeles Timesnak írtam egy
cikket arról a francia buldogról, aki megfulladt egy
repülőgép fej feletti csomagtárolójában.
Miután besötétedett, megvacsoráztam, lehuppantam
a kanapéra, hogy meglegyen az aznapi sorozatadagom,
majd lefeküdtem aludni. És ekkor valóra vált a
legrosszabb rémálmom.
„Ne menj ki” – mondta Clive azon a reggelen kedves
aggodalommal a hangjában. Én azonban nem vagyok
az a típus, aki megretten egy szeretett lény halálának a
látványától. Kimentem a kertbe, és a fű tele volt
madártollakkal, széttört tojásokkal, bélcafatokkal és egy
szervvel, amelyik úgy nézett ki, mint egy máj.
Az egyik sarokban észrevettem két madártetemet. Az
egyik nem is test volt, sokkal inkább egy „tok”. Tracey-t
teljesen kibelezték. De a húszkilós vagy még annál is
nehezebb prérifarkas valószínűleg jóllakott a tízkilós
Tracey-vel, mert Ellie húsához már alig nyúlt. A feje
hiányzott, ezért azonban hálás vagyok, mert ez
remélem, azt jelenti, hogy gyors halála volt. És azért is
hálás vagyok, hogy később sem találtuk meg valahol a
fejét a kertben. Annyi puszit adtam a kis fejére, és olyan
gyakran éreztem meleg leheletét a számon, hogy azt
hiszem, soha nem tudtam volna elfelejteni élettelen
fejének látványát.
A kevésbé munkás reggeleken odaültem melléjük, és
simogattam őket, miközben a kávémat iszogattam, vagy
a kertünkben meditáltam. Ezen a reggelen a
maradványaik felett ültem. Ahogy a nap felkelt, az én
kedveseim úgy elkezdtek bűzleni, mint egy áruház
húsrészlege.
Az ösztöneim azt súgták, hogy hívjam fel Susie
Costont, a Sanctuary Farm vezetőjét. Ő is csodálta a
pulykákat, és tökéletesen megértette a fájdalmamat.
Kiderült, hogy az évek alatt már több ezer állatot
gondozott, ezért tökéletesen tudta, milyen felelősnek
érezni magam a haláluk miatt. Biztosított afelől, hogy
balesetek mindig megtörténhetnek, főként akkor, ha
valaki stresszes, és megtöri a mindennapi rutint,
ahogyan azt én előző este tettem.
Afelől is megnyugtatott, hogy a lányaim halála gyors
lehetett. Az emberekkel ellentétben a prérifarkasok
mindig gyorsan ölnek. Tracey-t és Ellie-t sikerült
megmenteni a baromfiipartól, a testvéreiket azonban
nem. Ők vágóhídra kerültek, ahol a lábuknál fogva,
fejjel lefelé akasztották fel őket a szállítópályára.
Susie azt javasolta, ne osszam meg az emberekkel a
történteket. »Tudod, milyenek az emberek« – mondta.
És milyen igaza volt. Azok az anyák jutottak eszembe,
akik a fürdőkádban hagyták a kisbabájukat, hogy
felvegyék a telefont, majd nem a kellő pillanatban,
hanem egy másodperccel később mentek vissza a
fürdőszobába. Életük legrosszabb napjaiban ők sem
együttérzést, hanem megvető pillantásokat kapnak a
rendőröktől.
Tudom, milyenek az emberek, mert én is az vagyok.
Azon az éjszakán, amikor a pulykáim meghaltak,
elítéltem azt a légiutaskísérőt, aki engedte felszállni a
kutyát a repülőre, és azt a nőt is, aki betette a kutyáját a
csomagtartóba. Ma már osztozom a fájdalmukban,
mert én is cserbenhagytam két élőlényt, akiknek az
élete rajtam múlt. Ha elítélnek az emberek, talán
megtanulok együttérezni azokkal, akiket ugyancsak
elítéltek, mert felelőtlenségük tragédiához vezetett.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy pulyka halálát nem
mindenki fogja fel tragédiaként. A legtöbb ember
 számára egy pulyka nem más, mint egy finom ebéd.
Hiszem azonban, hogy az olvasók többsége osztozik a
fájdalmamban. Az emberek elkezdték megérteni, hogy
a háziállatként tartott és a tányérunkon lévő állatok
megkülönböztetése önkényes dolog, ami országról
országra változik. A gyász mindenhol gyász, legyen szó
egy csomagtartóban hagyott francia buldogról, vagy két
szeretett pulykáról, a szégyen és a gyász mindkét
esetben ugyanolyan erős.”

Nem tudom, hogy Kim pulykái vadak voltak-e, vagy

háziasítottak, de ez nem is számít, ha gyászról van szó.
Előfordul, hogy az állat valóban vad, olyan vad, hogy nem is
lehet a ház körül tartani. Ilyen volt Christian, az oroszlán is.
Christian fogságban született. 1969-ben megvásárolta őt két
ausztrál fiatalember, John Rendall és Anthony „Ace” Bourke a
londoni Harrods áruházban. Az első évben az életük csupa
móka és szórakozás volt, az oroszlán azonban megnőtt, és
világossá vált, hogy egy nagyváros nem ideális hely egy kifejlett
oroszlánnak. Amikor Bill Travers és Virginia McKenna, az Elza,
a vadon szülötte című film főszereplői meglátogatták Rendallt
és Bourke-ot, és találkoztak Christiannal, azt javasolták nekik,
hogy hívják fel George Adamson asszisztensét. Adamson egy
kenyai természetvédő volt, aki feleségével, Joyjal együtt nevelte
fel, majd engedte vissza a vadonba Elzát, az oroszlánt.
Beleegyezett, hogy segít visszaintegrálni Christiant a vadonba a
kenyai Kora Nemzeti Park rezervátumába. Egy évvel később
Adamson végleg visszaengedte Christiant a vadonba. Ace és
John ekkor úgy döntöttek, elutaznak Afrikába, azzal a hiú
reménnyel, hogy találkozhatnak az oroszlánnal. Ha találkoznak
vele, vajon emlékezni fog rájuk, vagy megtámadja őket?
Hallottak róla, hogy egy csapat oroszlán vezetője lett, ezért még
több kockázatot rejtett a találkozásuk. Elindultak a vadonba,
hátha rátalálnak a barátjukra. Sikerrel jártak. A találkozásukról
készült videó részletei megtekinthetők a YouTube-on.{13} Ace
Bourke a barátom, és tökéletesen megértem, hogy ez az
egyetlen találkozás örökre megpecsételte az életét. A videóban
látjuk Christiant a falkájával. Amikor megpillantja a férfiakat,
lassan közeledni kezd feléjük, mint egy macska, aki el akar
kapni egy gyanútlan madarat. Aztán futni kezd feléjük. Ace
elmesélte, hogy a torkában dobogott a szíve. Tudta, hogy vagy
élete legizgalmasabb találkozását fogja átélni, vagy felfalja egy
hatalmas, kifejlett oroszlán, aki egykor a barátja volt. Christian
odarohan hozzájuk, feláll a hátsó lábaira, és mellső lábaival úgy
öleli át a két férfit, mintha rég nem látott, elveszett barátai
lennének. Látjuk, ahogyan össze-vissza nyalogatja az arcukat,
és hol az egyik férfire, hol a másikra ugrik. Igazi eksztázist élt
át, hogy láthatta a barátait. És aztán, megdöbbentő módon egy
másik oroszlán is odasétál a férfiakhoz, és elkezd a lábukhoz
dörgölődzni, mint egy kiscica.
A férfiak lehajolnak, és simogatni kezdik a teljesen vad
oroszlánt, akivel még sohasem találkoztak, és az oroszlán sem
találkozott velük. Adamson is ott van velük, de tisztes
távolságban. Nem biztos abban, hogy őt, az idegent is
elfogadják-e. De nem kell aggódnia. Az oroszlánok a barátaik
barátait is szívesen látják. Nehéz végignézni a videót
meghatottság nélkül. Senki nem gondolná, hogy egy vad
nagymacskát megérint egy másik fajjal való találkozás, és örül,
ha újra találkozik vele. Azt hiszem, ez sokat elárul nekünk arról,
milyen lenne a természet, ha minden ember barátként kezelné
az állatokat, ahelyett, hogy ételként vagy ellenségként tekint
rájuk.
Még magasabb szintet képviselnek azok az emberek, akik
vadállatokat mentenek, az állatok pedig, hogy kifejezzék
hálájukat, kapcsolatban maradnak az emberrel, vagy úgy
döntenek, hogy együtt élnek megmentőjükkel.
Ez történt Pochóval a krokodillal és megmentőjével, Chitóval,
a szegény siquirresi (Costa Rica) halásszal is. Chito 1989-ben
rátalált egy krokodilra, aki a Reventazón folyó partján feküdt.
Belelőttek a fejébe a bal szemén keresztül. Egyedül volt és
magatehetetlenül feküdt. Óriási állat volt, de nem nyomott
többet 70 kilónál. Haldoklott. Chito nem volt képes csak úgy
elsétálni a szerencsétlen állat mellett. Beletette a csónakjába, és
hazavitte. Az elkövetkezendő hat hónapban a szenvedő állat
mellett aludt, etette őt, és az lassan visszanyerte az erejét. Chico
később azt mondta: „Az étel nem volt elég neki. A szeretetemre
is szüksége volt, hogy élni akarjon.” A felesége rettentően félt, és
ultimátumot adott neki: vagy ő, vagy Pocho. A férfi Pochót
választotta. Végül három év türelmes várakozás után Pocho
meggyógyult, visszanyerte 450 kilós súlyát (hossza majdnem
elérte az 5 métert), és elég jól érezte magát ahhoz, hogy
visszatérjen a vadonba. Chito nem szívesen, de végül kivitte őt
egy közeli folyóhoz, és szabadon engedte egy végső búcsúval.
Hazatért, és lefeküdt aludni. Amikor másnap reggel felébredt,
Pocho békésen aludt a teraszán. Ettől kezdve ők ketten
elválaszthatatlanok voltak. Együtt úsztak. Amikor Chito
beugrott a tóba, Pocho megindult felé nyitott pofával és
vicsorgó fogakkal, de amikor közelebb ért hozzá, és felismerte,
összezárta állkapcsát, és várta, hogy Chito megpuszilja őt. Az
elkövetkezendő tizenkét évben sem váltak meg egymástól.
Együtt úszkáltak, és a turistákat szórakoztatták „műsorukkal”.
Pocho természetes halállal pusztult el 2011-ben, és állami
temetést kapott.{14}
A történetük azért olyan figyelemreméltó, mert előttük még
sohasem figyeltek meg krokodil és ember között kialakult
barátságot. Azt gondolták, hogy ez egyszerűen lehetetlen. A
krokodilok azon kevés állatok közé tartoznak, akik táplálékként
tekintenek az emberre. Roger Horrocks dél-afrikai filmes, aki
Pochóról és Chitóról egy dokumentumfilmet készített, részt vett
Dél-Afrikában egy barlangi búvártúrán, ahol szembetalálták
magukat egy hatalmas krokodillal. Úgy tűnt, az állatot
egyáltalán nem zavarta a jelenlétük. A csapat még egy videót is
készített róla, amin úgy tűnik, mintha mosolyogna. Horrocksot
elkezdte foglalkoztatni, lehetséges-e „megszelídíteni” egy vad
krokodilt. Így hallott először Pochóról és Chitóról. Elutazott
Costa Ricára, hogy lefilmezze őket. A film nagyon jól kifejezi az
általa érzett sokkot és döbbenetet. Chito kiment egy éjszaka,
pont teliholdkor, bement a vízbe, és hívogatni kezdte Pochót.
Horrocks le volt döbbenve, a krokodilok ugyanis arról híresek,
hogy éjszaka a legagresszívabbak, mert ekkor vadásznak.
Hogyan képes bárki is ledönteni azt a falat, ami a természet
egyik legtökéletesebb ragadozója és a tehetetlen zsákmányállat,
a fegyvertelen ember között magasodik? Horrocks filmje azt
bizonyítja, hogy ez igenis megtörténhet, és hogy két idegen faj
között is kialakulhat szoros kapcsolat. Az emberek érezhetnek
szimpátiát krokodilok iránt, és talán még azt is bemesélhetik
maguknak, hogy ez szeretet. De hogyan áltathatják magukat
azzal, hogy szeretetüket viszonozza egy óriási hüllő, egy vérmes
ragadozó? A szokatlan dokumentumfilm végén (The Man Who
Swims with Crocodiles) Horrocks be akar menni a vízbe
Pochóval, hogy lássa, mi történik. A dolog majdnem tragikus
véget ér: a hatalmas krododil testbeszéde nem túl ígéretes, és
egyértelműen látszik, hogy az a kapcsolat, ami Chitóhoz fűzi,
más emberekre már nem érvényes. Amikor Pocho elpusztult,
Chito vigasztalhatatlan volt. Még szép. Úgy érezte, őszintén
szeret valakit, és hogy a szeretetét viszonozzák. Valóban
különleges kapcsolat volt közöttük, de felmerül a kérdés, hogy a
szeretetük vajon nem csak a bizalmon alapult-e, illetve hogy
nem csak a rendkívüli eseménynek volt-e köszönhető. Horrocks
azt feltételezi, hogy mivel Chito akkor talált rá a krokodilra,
amikor az haldoklott, lehet, hogy az állat agyának egy része, az,
amelyik egyébként agresszióra sarkallja őt, elsorvadt.
Horrocks azt is hozzáteszi, és ezt én is megerősíthetem, hogy
sokan, akik azt hiszik, baráti kapcsolatban állnak egy vadon élő
ragadozóval, gyakran az állat áldozatául esnek. Előfordul, hogy
az állat több együtt töltött év után öli meg őket. Te együtt úsznál
egy cápával, ha úgy tűnne, nem ellenséges az emberekkel? Én
nem.
Sajnos sokan úgy tekintenek a halakra, mint akikkel
lehetetlen bármilyen kapcsolatot kialakítani, főként baráti
kapcsolatot. Emlékszem, hogy amikor a Miért sír az elefánt?
című könyvemhez gyűjtöttem anyagot, találkoztam a kaliforniai
Berkeley Egyetem egyik kiváló biológusával, aki halakra
specializálódott. Hatalmas tudással rendelkezett a világ
valamennyi halfajáról, és kis akváriumokban rengeteg halat
tartott. Megkérdeztem tőle, nem jutott-e még eszébe, hogy a
halak nem unatkoznak-e ilyen kis akváriumban.
Felhúzta magát a kérdésemen, azon, hogy azt gondolom, a
halaknak lehetnek ilyen érzései, vagy egyáltalán bármilyen
érzései. Ez jó pár évvel ezelőtt történt, és szeretném azt hinni,
hogy a professzor azóta meggondolta magát, különösen
Jonathan Balcombe népszerű és csodálatos könyve, a What a
Fish Knows hatására. A könyv lényege, hogy a halak rendkívül
különbözőek és bonyolultak, és olyan mentális, szociális és
érzelmi adottágokkal rendelkeznek, amik a madarakkal és az
emlősökkel egy szintre helyezi őket.{15}
Könyvében a szerző elmesél egy rendkívüli történetet. Én
felvettem a kapcsolatot Tali Ovadiával is, azzal a hölggyel, aki
elmesélte neki, mert kíváncsi voltam a részletekre. Tali a
következőket írta nekem:

„Három évvel ezelőtt elmentem egy állatkereskedésbe,

hogy vegyek egy gömbhalat. Már volt egy akváriumom,
amiben másfajta halak éltek, de mivel tudtam, hogy a
gömbhalnak egyedüllétre van szüksége, vettem neki
egy 45 literes akváriumot. Az első példányom egy
édesvízi nílusi sárgacsíkos gömbhal volt, ami úgy nézett
ki, mintha dr. Seuss egyik könyvéből lépett volna ki.
Rögtön megtetszett rajzfilmbe illő feje, és ahogy rám
nézett, amikor belenéztem színjátszó szemébe. Teljesen
magával ragadott. Hát így kezdődött a kapcsolatom
Mangóval.
Az évek alatt különleges kötelék alakult ki elbűvölő
kicsi halam és köztem. Ez odáig fajult, hogy korábban
hazajöttem a bulikból, csak hogy időben
megetethessem, megkértem a szomszédomat, hogy
»foglalkozzon vele«, amikor el kellett utaznom, és
sokkal többet gondoltam rá, mint amennyit hajlandó
vagyok bevallani. Úgy szerettem ezt a halat, ahogyan
még senkit.
A hazaérésem mindig nagyon örömteli volt. Mango
őrült úszkálásba kezdett, és ide-oda rázta a testét,
amikor meglátta, hogy belépek az ajtón. Bizonyos
időközönként egymásra néztünk, és igen,
kommunikáltunk. Azt üzentük egymásnak a
szemünkkel, hogy »látlak« és »fontos vagy nekem«.
Esküszöm, rám mosolygott.
Tizenegy év telt el, és mint a kapcsolatok
többségében, a miénkben is kialakultak bizonyos
megszokások. Szorgalmasan gondoztam őt, és el sem
tudtam volna képzelni nélküle az életemet. Egy nap,
amikor hazaértem, nem úszott oda hozzám, ami előtte
még sohasem fordult elő. Tudtam, hogy itt a vég
kezdete, ezért megkértem egy állatorvost, hogy jöjjön
el, és nézze meg, mit lehet tenni érte. Az orvos azt
mondta, hogy már meghaladta a várható élettartamot,
 és hogy valószínűleg rákja van. Összeomlottam. Az
elkövetkezendő 10 napban végignéztem ennek a kis
lénynek a szenvedését és pusztulását. Rengeteget
sírtam, és a hátsó kertben temettem el azzal a kis jade
kő Buddha-szobrocskával, ami az akváriumában volt.
A mai napig áhítattal tölt el az a mély kapcsolat, ami
kicsi halam, Mango és köztem alakult ki.”

Meg vagyok győződve arról, hogy nincs jogunk megkérdőjelezni

Tali érzéseit. Biztos vagyok abban, hogy az olvasók egy része
kételkedik benne, hogy a halaknak vannak érzései. Én nem, de
úgy gondolom, hogy a fogságban élő állatok érzései nem
hasonlíthatók össze a vadon élő állatokéval. Éppen ezért
találom olyan lenyűgözőnek a néhai Val Plumwood történetét.
Val Plumwood egy ausztrál ökofeminista filozófus, aki 2008-ban
halt meg. Talán arról a balesetről a legismertebb, ami
világhírűvé tette, és amiről ő valószínűleg azt gondolta,
sohasem fog megtörténni vele. Beast című könyvemben
részletesen bemutattam a történetét, most csak röviden
összefoglalom:
Az ausztrál Darwin közelében lévő csodaszép Kakadu
Nemzeti Parkban tett látogatása során (itt forgatták a Krokodil
Dundee című filmet is) Plumwood az East Alligator állomásnál
táborozott le. Bérelt egy négy méter hosszú üvegszálas kenut,
hogy azzal fedezze fel az East Alligator folyót (már a folyó neve
is elriaszthatta volna, ő azonban Alligátor lagúnának nevezte).
 „Amikor a zuhogó esőben megpróbáltam kihúzni a
kenut egy a mocsárból kiálló sziklára, hogy gyorsan
bekapjak valamit, ismeretlen érzés kerített hatalmába.
Azt éreztem, hogy figyelnek. Nem telt el több öt-tíz
percnél visszafelé a csatornán, amikor a folyó közepén
észrevettem valamit, ami leginkább egy úszó farönkhöz
hasonlított. Egy akkora farönkhöz, amit simán ki
tudtam volna kerülni. Ahogy egyre közelebb kerültem
hozzá, a rönknek szemei lettek.”

Plumwood ekkor belekapaszkodott néhány lelógó faágba, de

mielőtt még ki tudta volna húzni magát, a krokodil elkapta a
lábát, és a víz alá rántotta. „Az örvénylő, kavargó feketeség
centrifugális ereje mintha le akarta volna szakítani a
végtagjaimat a testemről, és vízzel árasztotta el a tüdőmet.”
A krokodil elengedte egy kicsit, majd újra elkapta, és forgott
vele hármat a jellegzetes „halálforgással”, mielőtt
Plumwoodnak sikerült megmenekülnie egy víz alatti
iszappadon. Komoly sérülései ellenére (a bal lábán csontig ható
nyílt seb keletkezett) három kilométeren át vonszolta magát a
park egyik állomásáig. Egy hónapot töltött a darwini kórház
intenzív osztályán, majd bőrátültetést végeztek el rajta. Később,
már megnyugodva és a történteken elgondolkodva így
nyilatkozott:

„Amikor az általam kreált világ és történet hirtelen a

darabjaira hullott, egy sokkolóan közömbös világban
találtam magam, amiben ugyanolyan jelentéktelen
voltam, mint bármelyik ehető élőlény. Miközben nem
 akartam elhinni, mi történik velem, olyan gondolatok
futottak át a fejemen, hogy ez nem történhet meg velem,
hiszen emberi lény vagyok, vagy hogy több vagyok
egyszerű krokodileleségnél. Sokkoló érzés volt, hogy egy
bonyolult emberi lényből egy darabka hússá
degradálódtam. A visszajelzések meggyőztek arról,
hogy nemcsak egy ember, hanem bármilyen más
élőlény elmondhatná, hogy több állateleségnél. Bár
valóban ehetőek vagyunk, ennél azért sokkal többek
is.”

Amikor a vadőr felajánlotta, hogy megkeresi és megöli a

krokodilt, amelyik megtámadta őt, visszautasította, azzal az
indokkal, hogy az állat végül is csak hűen viselkedett
önmagához. Nem volt benne semmi rosszindulat, egyszerűen
csak éhes volt.
Azért meséltem el ezt a hátborzongató, ám nagyon tanulságos
történetet, mert Plumwood később különleges baráti
kapcsolatot alakított ki egy másik ausztrál vadállattal, egy
vombattal.
A vombat egy ausztrál erszényes állat, ami úgy néz ki, mintha
a hód és a borz kereszteződéséből született volna. Az
Ausztráliába látogató turisták azt hiszik, hogy egy
óriáspatkánnyal van dolguk. De van is bennük némi hasonlóság
a patkánnyal. 1,2 méteresre is megnőnek, a súlyuk pedig a 45
kilogrammot is elérheti. Méretüknek köszönhetően alig van
ellenségük. 40 km/h-s sebességgel száguldanak, gyorsabban,
mint Usain Bolt olimpiai bajnok futó. Nem igazán félnek az
embertől. Amikor Ausztrália kietlenebb vidékein jártunk, az út
szélén láttuk őket békésen ücsörögni. Amikor megszületnek,
még csak akkorák, mint egy borsószem, és életük első évének
egészét anyjuk erszényében töltik. Az ezt követő évben anyjuk
mellett, egy odúban élnek. Nagyon lassú az emésztésük, két
hétig is emésztik a táplálékukat, ami legfőképp fűből áll. Az
ausztrálok buta állatnak tartják, pedig agyuk nagyobb, mint a
többi erszényesé. Könnyen hozzászoknak a fogsághoz, gyorsan
szobatisztává válnak, és hallgatnak a nevükre. Felmerül
azonban a kérdés, miért akarna bárki is foglyul ejteni egy
vadállatot? Én ezt mindig is helytelenítettem. A következőkben
azt olvashatod, mit mesélt Val az „ő” vombatjáról:

„A vombatom, Birubi 1999. augusztus 18-án, szerdán

pusztult el egy rövid betegség után. Rettentően
hiányzik. Még ma is látom őt (vagyis a „szellemét”) a
szemem sarkából. Látom, ahogy elsuhan a szekrény
mellett vagy a teraszon. Hosszú idő telt el a halála óta,
de a szememmel még mindig keresem őt a holdsütötte
kertben. Olyan sokáig volt része az életemnek – több
mint tizenkét évig –, hogy nehezemre esett elhinni,
hogy már nem vár, és nem üdvözöl.
Birubi egy vadállatmentő szervezeten keresztül
került hozzám alultáplált és nagyon beteg árvaként. Az
anyja valószínűleg rühességben pusztult el, abban a
betegségben, amit az európaiak a kutyáikkal hurcoltak
be, és ami rengeteg vombat korai, kínokkal teli
halálához vezet. Mivel a fiam nem sokkal ezelőtt halt
meg, Birubi és köztem szoros kapcsolat alakult ki. A
Birubi név azt jelenti „dob”, és az állatmentő
szervezetnél adták neki az első gondozói. Úgy egyéves
volt, és már kinőtt a szőre, de még mindig szopott,
amikor hozzám került. Úgy tűnt, nagyon megviselte az
anyja halála, és kétségbeesetten vágyott a
gondoskodásra.
Az anyjától nagyon jó nevelést kapott. Megtanította
neki, hogy az odún kívül (azaz a házamon kívül)
végezze el a dolgát, valamint, hogy mik a túlélés
szabályai a vadonban. Egy nap múlva már képes volt
kinyitni az üveg tolóajtót, hogy kimenjen a házból, ha
ahhoz volt kedve (ami gyakran előfordult). Képes volt
különbséget tenni az ő világa és az enyém között,
ügyesen egyensúlyozott a kettő között, és úgy lépett be
az enyémbe, hogy tökéletesen megőrizte vombat
természetét. Az emberekkel szemben bizalmatlan volt,
amíg meg nem ismerte őket, de ha túl hangosnak vagy
kényelmetlennek érezte a házat, inkább kiment.
Miután épített magának a közelben egy saját odút az
erdőben, rendszeresen ellátogatott hozzám egy-egy
órára. Általában esténként jött, hogy személyes, morális
és materiális támogatást kapjon. A tápláléka alapjául
szolgáló füvet sárgarépával és zabpehellyel
egészítettem ki, ami hasonlít a vombatok gyökereken és
magokon alapuló táplálékához. Az első évben az
éjszaka egy részét házon kívül töltötte, egy másik részét
pedig az ágyamban.
 Mindig is tisztában voltam kapcsolatunk misztikus
dimenziójával. Kapcsolatunknak az adta a varázsát,
hogy sikerült áthidalnunk a köztünk lévő
különbségeket. Azt hiszem, hogy mindkettőnk számára
egyfajta anya-gyermek viszony jellemezte a
kapcsolatunkat.
Birubi a többi vombathoz hasonlóan és a kutyákkal
ellentétben erős, határozott jellem volt, akit az emberi
akarat nem tudott volna mássá formálni. Nem érzékelte
az ember fölényét, vagy azt az emberi igényt, hogy
uralkodjon a világ felett. Erős és független lény volt,
saját igényekkel és jogokkal. Makacssága és az, hogy
egyenlőnek érezte magát vezetett oda, hogy oly sok
konfliktusba keveredett a farmerekkel. Az én
szememben azonban ezek a tulajdonságok
csodálatosak voltak. Azt jelentették, hogy egy igazi
élőlénnyel kell törődnöm, és hogy a kapcsolatunkat
nemcsak az én, hanem az ő elképzelései is
meghatározzák. Az emberi akarat elfogadása
érdekében alkalmazott fegyelem, büntetés és nevelés
(ami a kutyáknál mindennapos) nála szóba sem
jöhetett. Nemcsak hogy teljességgel hatástalan lett
volna, de a kapcsolatunk alapját is megrengette volna.
Úgy érzem, hihetetlen privilégiumban volt részem,
hogy ilyen közelről és alaposan megismerhettem egy
szabad, az emberekkel szemben óvatos és alapvetően
vad állatot. A kapcsolatunk ledöntötte a vad és a
 háziasított, az erdő és a ház, a nem emberi és emberi,
valamint a természet és a civilizáció közötti határokat.
Varázslatos érzés volt egymás mellett sétálni
Birubival az erdei úton, vagy felnézni az asztalomtól és
azt látni, hogy egy jóllakott vombat ücsörög a
fotelemben a tűz előtt. Birubi, te elég bátor és szabad
voltál ahhoz, hogy legyőzd ezeket a falakat. De vajon mi
is azok vagyunk?
»Ave atque vale (éljen és nyugodjon), Birubi. Sohasem
fogunk elfelejteni.«”

De mit is gyászol Val? Mert bármit is mond, gyászolt. Ez az a

lecke, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk: nincs jogunk
ahhoz, hogy bárkinek is azt mondjuk, nem igazi gyász, amit
érez, vagy hogy nincs joga gyászolni. Egyébként teljesen
természetes, ha valaki egy ennyire különleges dolgot gyászol.
Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy közeli kapcsolatba
került egy vombattal. Val talán éppen ezt a tényt gyászolja. Azt,
hogy ami kettejük között történt, egy igazi varázslat volt, és ami
bármilyen csodálatos is volt, elmúlt. El tudom képzelni, hogy ez
másokra is igaz lehet. Az állat, akit szerettünk, ott volt velünk,
tudatában volt annak, hogy ott vagyunk, ránk nézett, érzett
valamit irántunk, de elment, és többé nem lesz már velünk.
Soha többé nem fog ránk nézni, vagy bármit is érezni irántunk.
Álljunk meg egy percre, és gondolkodjunk el a két történeten.
Val a krokodiltámadásból megtanulta, hogy nem mi vagyunk a
tápláléklánc csúcsán, és hogy a tápláléklánc elmélete is
félrevezető. „Hirtelen ott találtam magam egy párhuzamos
univerzumban, ahol egy apró, ehető állattá változtam, akinek a
halála ugyanolyan jelentéktelen, mint egy egéré” – írta Val.
Mi csak egy darab hús vagyunk a krokodilok szemében.
Ahogyan valószínűleg a cápák szemében is. De szeretünk
eljátszadozni a gondolattal (vagy inkább úgy fogalmazok, hogy
egyesek, például én is), hogy akár hatalmas ragadozókkal is
képesek lehetünk kapcsolatba lépni, mintha egy nagy boldog
család lennénk (bár a nagy boldog családok néha nem is olyan
boldogok). Elbűvölőnek találjuk, ha valaki a haverja lesz egy
ragadozónak, például egy krokodilnak, egy cápának, egy grizzly
medvének vagy egy nagymacskának. Az állat azonban nem
mindig osztja a fantáziánkat, aminek végzetes eredménye lehet.
A vízilovak például arról híresek, hogy ember „barátjuk” ellen
fordulnak, és egyetlen harapással lefejezik őket. A nagymacskák
szintén.
Na és a medvék. A medvék talán még jobban, mint bármelyik
más állat, különösen a hatalmas orosz kamcsatkai barnamedve.
Ez a kanadai Charlie Russelt és a medvéit juttatja az eszembe.
Charlie Russel 2018-ban halt meg hetvenhat évesen.
Autodidakta szakértője volt a medvéknek. De micsoda
szakértője! Sokan úgy tekintettek rá, mint a barnamedvék
egyetlen hatalmasságára. Russel tizenkét évet töltött el grizzly
medvék társaságában a Kamcsatka-félszigeten. Tanulmányozta
a viselkedésüket, és megtanult mellettük élni. Az emberek
többsége magányos, zsémbes, veszélyes állatokként gondol a
medvékre. Ilyenek is lehetnek. Charlie azonban hitt abban,
hogy „intelligens, társas állatok, akiket az emberek teljes
mértékben félreértenek”. Hogy ezt bebizonyítsa, tíz éven
keresztül minden évben legalább három hónapot egy általa
épített kis kunyhóban töltött Kamcsatkán a mindentől elzárt
sötét erdőben, és közben lassan összebarátkozott az ott élő
medvékkel. Sajnos még egy ilyen távoli vidéken is voltak olyan
emberek, akik különböző okokból kifolyólag érdeklődtek a
medvék iránt. Például meg akarták szerezni az epehólyagjukat,
amit Ázsia egyes részein afrodiziákumként és gyógyszerként
alkalmaznak, és aranyárban mérik. Amikor 2003-ban visszatért
Kamcsatkára, az összes medvebarátja elpusztult, lemészárolták
őket. Egy epehólyagot a kunyhója ajtajára is kiszögeztek
elrettentésül.
Akkor kezdett érdeklődni a medvék iránt, amikor az apja, egy
neves természettudós elvitte őt és a bátyját a Brit Kolumbiai
Princess Royal-szigetre, és a medvék elszaladtak előlük. Ekkor
visszamentek a táborhelyükre, hogy otthagyják a fegyvereiket.
Úgy tűnt, a medvék megértették, hogy nem jelentenek veszélyt
számukra, és megengedték nekik, hogy közelebb menjenek
hozzájuk. Charlie-ban ekkor ébredt fel az a gondolat, hogy a
medvék nem is olyan agresszívak, mint azt az emberek
gondolják róluk. Egyszerűen csak meg akarják védeni magukat.
Charlie azt mondta az apjának, hogy nem egyetemre akar
menni, hogy tanulmányozza a medvéket, hanem oda akar
menni hozzájuk, hogy még többet megtudjon róluk. A tanítói
lesznek, nem tanulmányai tárgyai. Olyan medvék közelében
akart lenni, akiknek semmilyen kapcsolatuk nem volt az
emberrel, és ezért nem tanultak meg félni tőle. Ez adta az
ötletet, hogy elutazzon a Kamcsatka-félszigetre. A hidegháború
alatt ez katonai zóna volt. Lakatlan, civilektől elzárt terület.
Charlie-nak valahogy mégis sikerült rábeszélnie az orosz
kormányt arra, hogy engedélyezzék a berepülését (egy olyan
repülővel, amit saját maga szerelt össze). 1996-ban egy kis
kunyhót is épített egy tó mellett. A medvék lassan elkezdték
látogatni a kunyhóját (talán kíváncsiságból?), és arra
bátorították Charlie-t, hogy menjen be velük az erdőbe.
Russell egyik legizgalmasabb találkozására az 1990-es évek
elején került sor, amikor Kanada egyetlen grizzly
menedékhelyén, Brit Kolumbia északnyugati részén vitt
medvelesre turistákat. Egy nap az egyik állat, akit Russel már
ismert, és Mouse Creeknek nevezett el, odament hozzá, amikor
a férfi egy mohalepte farönkön ült. Amikor a férfi olyan
nyugodt hangon beszélt hozzá, amennyire csak tudott, leült
mellé, kinyújtotta felé a mancsát, és gyengéden megérintette a
kezét. Russel ekkor megérintette a medve orrát, majd bedugta a
kezét a szájába, és végigcsúsztatta a fogain.
„Megehette volna a kezemet vacsorára, sőt az egész testemet
is – mondta csodálkozva Russel –, de nem tette.”
Egy másik emlékezetes eset Oroszországban történt. Egy
anyamedve tűnt fel a két bocsával. Legendák keringenek arról,
hogy az állatvilágban nincs veszélyesebb egy olyan nőstény
medvénél, amelyik mellett ott vannak a bocsai. Charlie óvatos
volt. Az anya azonban semmi mást nem akart, minthogy
vigyázzon a kölykeire, amíg ő keres egy kis ételt maguknak.
Egészen bizonyos, hogy megfigyelte, hogyan bánik Charlie tíz
állatkerti medveboccsal (Egy kísérlet során azt vizsgálták, be
tudnak-e illeszkedni a vadonba. Sikerült.), és úgy ítélte meg,
hogy kiváló bébiszitter. Tevékenysége és írásai azonban
feldühítették a vadászokat. Ahogyan egy 2009-ben vele készült
interjúban fogalmazott, „a vadászkultúrának szüksége van egy
félelmetes állatra, amit ha lelőnek, bátornak érezhetik
magukat”. Tragikus módon, és nem az ő hibájából, a medvék
elkezdtek bízni az emberekben. A vadászok könnyedén
odamehettek hozzájuk, és lelőtték őket. „Annyira könnyű volt
megölni őket, ami csak a rémálmainkban fordulhat elő.”
Charlie 2018-ban halt meg, és nem csodálkoznék azon, ha a
gyász is hozzájárult volna korai halálához. Csak nagyon
kevesen értették meg, miért gyászolta meg ilyen intenzíven a
vadon élő medvéket. Nincs kétségem afelől, hogy ez az „érzelmi
elszigeteltség” is hozzájárult a halálához. Olyasvalamit tett,
amiről előtte senki sem hitte, hogy lehetséges, és ez egy
olyanfajta szeretet előtt nyitotta meg a szívét, ami csak
keveseknek adatik meg. Gyásza azért is volt olyan
szívbemarkoló, mert senkivel nem osztozhatott rajta. Egyedül ő
érzett így a medvék iránt.
Szerette a medvéket, és borzalmasan érezte magát amiatt,
ami történt velük? Egyértelműen. Mélységesen. A medvék is
viszontszerették őt? Nos, ezt nem tudhatjuk biztosan. A szeretet
talán túl erős kifejezés, de annyi biztos, hogy jóindulattal
viseltettek irányában. Ez egy csodálatos eredmény, amit Russel
így foglalt össze: „A medvékről mindenki azt gondolta, hogy
kegyetlen és agresszív állatok, akik bárkit megölnének, de én
láttam, hogy békeszerető jószágok.”{16}
Ez felvet egy különleges kérdést, ami csak mostanában kapott
elegendő figyelmet: megtapasztalhatjuk ezt a fajta gyászt egy
olyan állattal szemben, akit személyesen nem is ismerünk? Azt
hiszem, a válasz az, hogy igen, feltéve, hogy nem legyintünk
azokra az emberekre, akik megtapasztalták ezt az érzést. (Ez az,
amit véleményem szerint sohasem lenne szabad megtennünk.
Ez a könyvem egyik legfontosabb üzenete is, amit mindenkinek
magáévá kellene tennie: ne kicsinyeld le mások gyászát!). Az
állatszeretetnek többféle formája lehetséges: vannak emberek,
akik megnéznek egy videót, és elsírják magukat. Vannak
olyanok, akik megpróbálnak kimenteni borzalmas
körülmények között tartott állatokat (csirkéket, malacokat,
teheneket), és amikor látják, hogyan éltek, könnyekben törnek
ki. Sajnálatuk és empátiájuk felerősödik bennük, amikor látják
(és néha hallják is) szenvedni ezeket az állatokat.
Amikor teherautókban összezsúfolt, a vágóhíd felé tartó
marhákat és bárányokat látok, az az érzésem, hogy engem
néznek. Hirtelen azon kapom magam, hogy rám merednek a
szemükkel. Először azt hittem, hogy azért könyörögnek, tegyek
valamit, de ma már azt gondolom, egészen mást gondolnak: azt
akarják a tudtomra adni, hogy látják, semmit sem teszek.
Tudom, hogy ez nagyon keményen hangzik, és lehet, hogy csak
én képzelem be az egészet. De van valami zavaró a szemükben,
ezért gyűlölöm, ha egy állatokat szállító teherautó megy el
mellettem. Új-Zéland Déli-szigetén egyszer elsétáltam egy
marhacsorda mellett, amikor mindegyik megállt, és nézni
kezdett. Közelebb sétáltam a kerítéshez, mire ők is közelebb
jöttek, és érdeklődve figyeltek. Nem tudom, miért, de
szégyelltem magam. Nyomorultul éreztem magam, amiért
tudtam, mi vár rájuk. Nyomorultul éreztem magam, amiért
semmit sem tehettem ellene. Hívhatjuk ezt
szentimentalizmusnak, de egyre több ember érzi ugyanezt akár
már a mindennapokban is, ami nyugtalanító.
Ha hozzám hasonlóan te is szeretsz különleges történeteket
olvasgatni az interneten, számos különleges, ember és állat
közötti barátságra fogsz bukkanni. Ezeknek az állatoknak a
többsége a természetben szoros kapcsolatban áll a fajtársaival.
Ha valamilyen okból kifolyólag erre nincs lehetősége, az
emberekhez fordul. Kiegészíthetném ezt a mondatot azzal, hogy
„társai pótlásaként”, de lehet, hogy tévednék. Lehet, hogy az
állatok egy része azért választ minket, mert kedveli az
embereket.
Amikor tízéves voltam és Kaliforniában éltünk, tíz kiskacsa
„anyja” lettem. Minden reggel úgy kellett lebeszélni őket arról,
hogy bejöjjenek velem az iskola épületébe. Elkísértek, és amíg
az iskolában voltam, egy közeli parkban szórakoztatták
magukat. Az iskola után hazamentünk, ahol egy nagy kert és
egy tavacska várt rájuk. Imádtam őket. Egyértelműen kötődtek
hozzám, de azt hiszem, csak azért, amit „bevésődésnek”
neveznek. Én voltam az első élőlény, akit megláttak, miután
kibújtak a tojásból (már nem emlékszem, miért), és azt hitték,
én vagyok az anyjuk.
Előfordul, hogy egy vadmadár úgy dönt, hogy valamilyen
megmagyarázhatatlan okból a barátja lesz egy embernek. Ez
történt egy vadlibával is, aki úgy döntött, hogy a legjobb barátja
lesz egy idős, nyugdíjas férfinak. A férfi egy parkban találkozott
a vadlibával, aki követte őt a sétáiban, és akit le kellett arról
beszélni, hogy akkor is kövesse, amikor barátja a Vespáján ült. A
róluk készült videóban látható, hogy ez nem mindig sikerült.
Ilyenkor a liba a férfi feje fölött repült, amíg az el nem hagyta a
parkot. Nem tudom, hogy végződött a történetük, de biztos
vagyok abban, hogy a férfi rendkívül szomorú lesz, ha elválnak
útjaik. Ha a férfi előbb halna meg, mint a liba, az állat is
szomorkodni fog.{17}
Olyan emberekről is hallani, akik valamilyen okból kifolyólag
egy erdőben vagy egy dzsungelben élnek, egy állat kiszemeli
őket, és melléjük szegődik. Nincs kétségem afelől, hogy ezek az
emberek megtiszteltetve érzik magukat. Úgy érzik,
kiválasztottak. „Az állat észrevette, hogy különleges vagyok.”
Ne felejtsük el, hogy majdnem minden ember fantáziálgat
arról, hogy jó barátja lesz egy vadállatnak, a vadállatok
azonban feltehetőleg nem fantáziálnak ugyanerről.
A gyerekek is szeretnek olyan történeteket szövögetni a
fejükben (gondoljunk csak a Dzsungel könyvére), hogy
összebarátkoznak egy vadállattal (általában egy nagy és erős
állattal). A fantáziálgatás azt is magában foglalja, hogy a
barátságuk véget ér, és szomorúsággal, bánattal végződik. A
köztünk és a vadállatok között lévő falat nem lehet teljes
mértékben lebontani. Ez általában nem szokott jól sikerülni. Ezt
még a gyerekek is megérzik. Gondoljunk csak a gyerekek és a
kutyák vagy a macskák közötti erőteljes kapcsolatra. Ezeket az
állatokat végül is elszakították vad testvéreiktől, és ki
hasonlítana rájuk jobban, ha nem a gyerekek?
Ejtsünk egy szót a babonákról is. Azokra is van egy
magyarázatom. A babonák lényege, hogy belátjuk, vannak
dolgok, amikre nincsen befolyásunk. Amikor közönségnek
tartok előadást, meg szoktam kérdezni, mit gondolnak, miről
fogjuk azt mondani, ha ötven vagy száz év múlva
visszatekintünk a jelenre, hogy „úristen, hogyan lehettünk
ennyire ostobák?” Biztos vagyok abban, hogy az egyik ilyen
dolog a növények lesznek. Néhány éve még nevettünk volna
azon az elméleten, hogy a fák tudattal rendelkeznek (kivéve
Peter Tompkins és Christopher Bird 1973-ban megjelent The
secret life of plants című könyvét), ma azonban virágzik ez az
elmélet.
Talán David Attenborough 1995-ös, A növények magánélete
című BBC-n megjelent sorozata érzékenyebbé tett minket. A
sorozat az alábbi bölcs szavakkal végződik:

„Amióta megjelent a bolygón, az ember kivágja,

beszántja, fölégeti, letarolja és megmérgezi a
növényeket. Napjainkban nagyobb erővel folyik
mindez, mint valaha (…) Csakhogy így magunk alatt
vágjuk a fát. Növények nélkül sem ember, sem állat
nem maradhat fönn. Ideje lenne ráébredni, hogy a
természet kifosztása csupán egy dolgot eredményezhet
biztosan. Végül az emberiség is eltűnik a
süllyesztőben.”

És most térjünk vissza a korábban már említett, elképesztően

sikeres, A fák titkos élete című könyvhöz. Ez világosan
elmagyarázza a kedves olvasónak, hogyan kommunikálnak
egymással a fák, és milyen bonyolult életet is élnek valójában.
Azért hoztam fel ezt a témát, hogy könnyebb legyen
megértetnem, mennyire megvisel a növények hiánya. Az
érzékenységükről és bonyolultságukról szóló nemrég
felfedezett elmélet ezt támasztja alá. Hiányoznak, ha nincsenek
körülöttem. Az is könnyen lehet, hogy észreveszik, ha locsolom
és gondozom őket, és megkönnyítem az életüket. Ők is
megkönnyítik az enyémet: imádom, ha zöld vesz körül. De ezzel
alapvetően mindenki így van. Már a kórházakban is felfedezték,
hogyha a betegeket növények veszik körül, és az ablakukból a
zöldre látnak, gyorsabban gyógyulnak.
Amikor fiatal voltam, madarakat „tartottam”. Azért tettem
idézőjelbe a tartottam szót, mert így érzem helyesnek. A
madarak nem arra születtek, hogy kalitkákban tartsuk őket.
Szabadon kellene repülniük, hogy találkozhassanak
fajtársaikkal, és azt az életet éljék, amire születtek. Ha mi
nevelünk fel egy madarat, semmi kétség, hogy nagyon szoros
lesz köztünk a kötelék, és úgy fog tűnni, hogy az érzéseink
kölcsönösek. Mivel a madarak nagy része egy egész életre
választ párt magának (a válások aránya náluk jóval
alacsonyabb, mint az embereknél), ha megfosztjuk őket egy
másik madár társaságától, nincs más választásuk, minthogy
velünk alakítsák ki ezt az életre szóló köteléket. És meg is teszik.
Amikor fiatal voltam, nekem is ilyen szoros volt a kapcsolatom
a „madaraimmal”. Nemrég a kezembe akadt egy figyelemre
méltó könyv, ami még inkább megerősítette bennem, milyen
mély is lehet ez a kapcsolat. Dr. Lorin Lindner: Birds of a
Feather: A True Story of Hope and the Healing Power of Animals
című könyvére gondolok. Lorin pszichológus, szakterülete a
traumák, azon belül is a veteránok és a poszttraumásstressz-
zavar. Los Angeles-ben, a 387 hektáros területen fekvő Veterans
Administration Medical Centerben megalapította a Serenity
Parkot, ahol a háborús veteránok papagájokkal találkozhatnak.
Most költöztek át a farkasoknak, farkas-kutyáknak,
prérifarkasoknak, lovaknak, papagájoknak és más állatoknak
fenntartott állatmenhelyre, a The Lockwood Animal Rescue
Centerbe. Az itt élő papagájokról „lemondtak” előző
„tulajdonosaik”, vagy a hatóságok kobozták el tőlük
elhanyagolás és bántalmazás miatt. Lorinnek, akinek
menhelyét már többször is meglátogattam, különleges
adottsága van ahhoz, hogy közel kerüljön az itt élő
papagájokhoz. Megkértem őt, hogy meséljen arról, hogyan
érinti ezeknek az állatoknak a halála. A következő történet az
egyik legfelkavaróbb, amit a papagájok halálának gyásza miatti
szenvedésről írtak.

„Pár nappal azelőtt, hogy el akartam hozni a két

malukui kakadut, Sammyt és Mangót arról a helyről,
ahol csak átmenetileg tartózkodtak, a gondozójuk
kétségbeesetten hívott telefonon. Mangót a földön fekve
találta, és vérzett.
Traumás helyzetben általában összezavarodunk.
Minden nagyon szürreálisnak tűnik. Az emberek
gyakran úgy írják le az ilyen helyzeteket, mintha
minden lelassult volna, vagy mintha elhagyták volna a
testüket, és kívülről figyelték volna az eseményeket.
Nem tudnám felidézni az odafelé vezető utat. Az egyik
barátom vezetett, hazafelé pedig, amíg meg nem
érkeztünk a veterán irodába, az ölemben tartottam
Mangót. Nehezen vette a levegőt, és nagyon lassan
nyitogatta a szemét. Annyira véres volt, hogy nem
találtam a sérülését. A szeme fényes volt, és csillogó.
Éppen a munka ünnepének hétvégéje volt, és a
madarakra specializálódott állatorvos nem volt a
városban. Bevittem Mangót egy éjjel-nappal nyitva
tartó állatkórházba, és egész éjjel vele maradtam.
Az állatorvos bekötötte a sebeit, és elállította a
vérzést. Folyadékot adott neki. Most, hogy már nem volt
véres, egészen másképp festett.
Amikor hazavittem, és aludt, közel hajoltam hozzá,
hogy halljam, lélegzik-e. Figyeltem a kis mellkasát,
ahogy le-fel emelkedik. »Kérlek, tarts ki« – mondtam
neki.
Amikor felébredt, sikerült felvennem vele a
szemkontaktust. A légzése egyenetlen volt, de már
stabil. Úgy tűnt, jobban van. Átrohantam egy közeli
étterembe, hogy sült édesburgonyát hozzak neki.
Imádta az édesburgonyát. Lenyelt pár falatot. Lehet,
hogy sikerülni fog – gondoltam magamban. Erős kis
fickó.
Nem volt sokáig a tudatánál. Ahányszor elaludt, azért
imádkoztam, hogy felébredjen. Másnap reggel vett
utoljára lélegzetet. Apró teste megremegett, majd
elment. Az ügyeletes állatorvos azt mondta, túl nagy
trauma érte.
Megtámadta egy mosómedve. A mosómedvék nagyon
okosak. Kifigyelték a madarakat, és rájöttek, hogy ha
megragadják és megrázzák a kalitkájukat, a madarak
leesnek az aljára. Ahogy megpróbálnak újra felmászni a
rúdra, benyúlnak a rácsok között, és megragadják a
lábukat. A papagájok megtanulták elkerülni a
mosómedvéket, és nem másznak, hanem felrepülnek a
rúdjukra. Mango azonban nem tudott repülni. Neki fel
kellett másznia.
Az is lehet, hogy kíváncsi volt a mosómedvére.
Mindig is érdekelték mások. Lehet, hogy még egy utolsó
»hellót« is mondott.
Mango nem mehet el. Hogyan lehetne nélküle
gyönyörű és átlagos ez a kaliforniai nap? Még mindig
ott volt a vére, rászáradva a pólómra. Remegtem, vagy a
fáradtságtól, vagy a gyásztól, már nem tudnám
megmondani. Imádtam ezt a madarat. Engem, és
körülötte mindenkit megnevettetett. Tele volt
ragaszkodással, szenvedéllyel és hűséggel.
Bárcsak már egy héttel korábban visszavittem volna
őt Los Angelesbe. Ez azonban már csak hiú ábránd
marad. Zokogtam. Többet aludtam a szokásosnál.
Gyakran csak bámultam kifelé a fejemből, és arra
gondoltam, mit kellett volna másképp tennem. Magam
alatt voltam, elszigetelve a körülöttem lévő világtól. Az
én kis hapsim elhagyott engem.
Több volt ez egy papagáj elvesztésénél. Ma már
tudom. Pszichológusként beláttam, hogy egy veszteség
csak hozzáadódik a múlt veszteségeihez. Ahogyan a
hógolyó, amelyik lefelé gurulva egyre nagyobb lesz, a
fájdalom is csak erősödik. Tudtam, hogy a gyászom egy
darabkáját azok iránt éreztem, akiket nem gyászoltam
meg kellően. Bár a tagadás néha hasznosnak tűnhet,
ahogyan Bessel van der Kolk, a traumás
stresszállapotok vezető kutatója fogalmaz, »a test nem
felejti el a sérüléseket«. A gyász örökké velünk marad,
valahol a testünkben vagy az elménkben.
Most már képes vagyok írni erről, mert lehetőségem
volt feldolgozni a veszteségeimet. Hiányzott az anyám.
Bárcsak boldogabb gyermekkorom lehetett volna egy
olyan anyával, aki nem volt beteg. Hiányoztak azok a
barátaim, akiket az elmúlt években veszítettem el.
Egyedül éreztem magam. Mango halála mély
önvizsgálatra késztetett. Képes voltam megbocsátani
magamnak, a mosómedvéknek, és bárki másnak, akit
akkor a gyászom miatt hibáztattam.
Mango még mindig mindennap az eszembe jut, de ha
választanom kellene aközött, hogy fájdalmat érezzek az
elvesztése miatt, és aközött, hogy sohase ismerjem őt,
nem választanám az utóbbit. Hogy eltávozott erről a
bolygóról, az nem jelenti azt, hogy az iránta érzett
szeretetem elillant. Van egy kis csücske a szívemnek,
ahová a napsugarak már nem hatolhatnak be, ez
azonban nem jelenti azt, hogy ne használnék ki minden
lehetőséget a szeretetre. Ha Mangóra gondolok, Kahlil
Gibran szavai jutnak az eszembe: »Ha bánatosan
tekintesz a szívedbe, megláthatod, hogy valójában azért
sírsz, amiben valaha örömödet lelted.«
 A másik dolog, ami miatt borzalmasan éreztem
magam, hogy Sammy is megijedhetett. Elég valószínű,
hogy végignézte Mango megtámadását. Boldog voltam,
amiért ő és Mango nem alkottak igazi párt. Sammynek
így nem kellett olyan mélyen gyászolnia, hiszen csak
lakótársak voltak. Azon a reggelen, hogy Mango
elpusztult, visszamentem, hogy Sammyt is hazahozzam.
Izgatott volt és zaklatott, de néhány nap múlva
megnyugodott. Nem süllyedt el a mély gyászban, velem
ellentétben, aki hetekig sírtam éjszakánként. Sokáig
nagyon közel tartottam magamhoz Sammyt. Hiányzott,
hogy cirógassam a tollait, ahogyan Mangóval is tettem.
Sokáig gyászoltam Mangót. Hiányzott ez a
szeretnivaló kis kakadu, aki odajött hozzám, hogy
simogassam meg vagy adjak neki a kedvenc ételéből.
Sammy és Mango a családom voltak, és a közelemben
akartam tudni Sammyt.
Még hét évig élt velünk.
Amikor egy este hazaértem a férjemmel, Mattel egy
egynapos utazásról, Sammy a padlón állt. Ez papagájok
esetében nem jó jel. A fákon élő madarak kevés időt
töltenek a földön, ott ugyanis sokkal több a ragadozó.
Egymásra néztünk Mattel, majd szó nélkül betekertük
egy takaróba, és elvittük egy megbízható, madarakra
specializálódott állatorvoshoz.
Az odafelé vezető úton eszembe jutott az a borzalmas
éjszaka, amikor elvittük a vérző Mangót az ügyeletes
állatorvoshoz. Ez most más volt. Velem volt a férjem,
aki útközben felhívta a doktort, hogy elmondja neki,
mikor érkezünk, és megkérje, hogy készítse fel a
kórházat az érkezésünkre. Most is ugyanazt a
tehetetlenséget éreztem, és azt kívántam, bárcsak
tehetnék valamit, hogy jobban érezze magát. Éjfélre
értünk oda. Hogy megnyugtassam Sammyt, beszéltem
hozzá, de úgy tűnt, mintha már fejben nem lenne
velünk. Nem vette fel velünk a szemkontaktust. A
messzeségbe meredt, a semmibe.
Egész éjszaka mellette maradtunk, és azért
imádkoztunk, hogy maradjon ébren. »Gyerünk drágám,
tarts ki« – mondogattuk neki.
Az állatorvos már alig tehetett érte valamit.
Sammy becsukta a szemét, és egyre lassabban
lélegzett. Arra koncentráltam, hogy mozogjon a
mellkasa. Egy rövid időre kinyitotta a szemét, és rám
nézett. A csőrével odahúzta magát a kalitka széléhez, és
kinyújtotta a lábát. Megfogtam a lábujjait, és ő
megszorította velük az ujjamat. Addig így akartam
tartani az ujjam, amíg szorítja. Olyan volt, mintha
egyformán lüktetett volna a pulzusunk. Amikor
visszahúzta a lábát, éreztem, hogy a szívem kihagyott,
és levegőért kapkodtam. Ekkor ment el. Tudtam, hogy
elment.
Matt ott állt mellettem, és átkarolt. Tudtam, hogy
ezúttal túl sokat kell majd elviselnem, és hálás voltam,
hogy ezúttal nem egyedül kell végigcsinálnom.
 Az állatorvos ólommérgezést állapított meg. A
betegség lefolyása szerencsére gyors volt, az ólom
azonban már hetek óta halmozódott a szervezetében.
Természetes eredetű ételeket adtunk neki, és a
közelében semmilyen vegyi anyagot nem tároltunk.
Abban is biztosak voltunk, hogy biztonságosak a
játékai. Vajon mi mérgezhette meg? Volt egy szekrény a
szobában, magasan, közel a plafonhoz. Talán az azt
borító festékben lehetett ólom. Sammy azonban
sohasem repült. Hogy juthatott fel olyan magasra?
Úgy éreztem, cserbenhagytam őt. Sammy volt az
egyetlen állat, aki arra inspirált, hogy azt tegyem, amit
teszek. Sohasem találkoztam még olyan kakaduval,
mint ő. Életemben sohasem fektettem ennyi energiát
egyetlen másik élőlénybe sem. Huszonnyolc évig éltünk
együtt. Nem véletlen, hogy ilyen mélyen gyászolunk
valakit, akit ennyire szerettünk. A szívünket és a
lelkünket is belefektetjük a kapcsolatunkba, és amikor
elmennek, elveszítünk magunkból egy darabkát.
Ezúttal ez nem csak egy apró darabka volt. Olyan
volt, mintha egy óriási darabot veszítettem volna el
önmagamból, amit soha nem kapok vissza.
Azzal vigasztaltam magam, hogy ő legalább sokkal
több lelket meggyógyított, mint a legtöbb papagáj, sőt,
mint a legtöbb ember. Mindig is hálás voltam azért,
hogy belépett az életembe. Majdnem harminc éven át
szerettem. Még mindig emlékszem arra, hogy évekkel
ezelőtt egyedül hagytam őt egy házban Beverly
 Hillsben, és ő keservesen sírt. Ez a sírás őt hivatott
megmenteni, de végül engem is megmentett. Még
mindig hallom a hangot, ahogyan visszhangzik az üres
utcákon. Szeretném azt hinni, hogy ilyenkor engem
hívott, és hogy én válaszoltam is rá.”

Az egyik legszebb történetet, ami egy vadon élő állat

haldoklásáról szól, a híres cetkutató, Toni Frohoff osztotta meg
velem. A történet nagyon sok embert megérintett, különösen
azokat a Csendes-óceán északkeleti partján élő embereket, akik
szerelembe estek a kardszárnyú delfinekkel, az orkákkal (én
például így jártam).

„Objektivitás. Ezt követeli meg tőlünk a tudomány. Ha

azonban kutatásunk »alanya« egy másik élőlény (egy
ember vagy egy orka), a szív könnyen átveszi az
irányítást az elme felett. A tudomány azt hangoztatja,
hogy e kettőnek sohasem lenne szabad találkoznia.
Senki sem tagadhatja, hogy mégis ott van mindkettő a
tudósokban, hiszen bármennyire is igyekszünk, mi is
emberek vagyunk. Ahelyett, hogy megpróbálnánk
elrejteni az érzelmeinket, inkább tudomásul kellene
vennünk azokat, és dolgoznunk kellene rajtuk, hogy
emberi állatként és kutatóként fejleszthessük
önmagunkat.
Luna egy orka volt, aki egészen szokatlan módon
lépett be Brit Kolumbia emberi közösségébe.{18} Luna
mindazt a tudásunkat felülmúlta, amit addig a
kardszárnyú delfinekről tudtunk, és ez a tudás nem is
volt olyan kicsi, figyelembe véve azt a tényt, hogy a
helyi orkaközösség minden tagját jól ismerték. Lunát
először 1999-ben látták a déli rezidens orkaközösség
egyik nőstényének borjaként. 2001-ben „eltűntnek”
nyilvánították, és azt hitték, elpusztult, később azonban
megtalálták egy olyan helyen, ahol senki sem számított
rá. Furcsa módon egyedül volt, amikor találkoztak vele
a Vancouver-sziget egy elhagyatott nyugati fjordjában,
a Nootka Soundban.
Hogy Luna hogyan kóborolhatott el ilyen messzire,
rejtély marad, ahogyan az is, hogyan élte túl egyedül,
„kisbabaként”. Klánja még sohasem ment ilyen közel a
fjordhoz, ennek a fajtának a tagjai pedig egész
életükben anyjuk közössége mellett maradnak. A
családjukra jellemző összetartás még a legszorosabb
családi kötelékben élő emberi közösségekét is
felülmúlja.
De térjünk vissza Luna érkezésére. Mohón, sőt
kétségbeesetten kereste azoknak az embereknek a
társaságát, akik ebben a távoli partvidéki közösségben
éltek és dolgoztak. Luna játékossága találkozott a
lakosság kíváncsiságával, lelkesedésével és ámulatával.
Az emberek elkezdték etetni, és botokkal és más
tárgyakkal játszottak vele.
Egyértelmű volt, hogy Luna megpróbál kapcsolatot
kialakítani a víz körül élő és dolgozó emberekkel, ők
lettek az ő „pótcsaládja”. Bárkivel kapcsolatba lépett,
akivel csak találkozott. Olyan volt, mint egy óriási,
kedves, ám néha esetlen vízi kiscica, aki nemcsak az
emberekkel próbált játszani, hanem azok hajóival,
gumicsónakjaival, a vízicsónakok motorjával és a
halászok felszerelésével is. E barátságos orka
játszadozása egyre inkább zavarta a halászokat és
azokat az embereket, akiknek dolgozniuk kellett volna,
vagy akiket csak a munkájuk érdekelt. Míg egyesek úgy
érezték, valóra vált az álmuk, és egy tündérmesébe
csöppentek, akadtak olyanok is, akik a megélhetésüket
féltették Lunától. Néhányan azzal fenyegetőztek, hogy
bántani fogják.
A Nootka Soundban élő és dolgozó emberek
közössége a Muchalaht (Mowachaht) indiántörzs
tagjainak is otthont adott. Spirituális hagyományaiknak
köszönhetően Luna jelenléte számukra egészen más
jelentéssel bírt. A Kanadai Halászati és Óceánügyi
Minisztérium, valamint az Első Nemzetek gondolkodni,
és vitatkozni kezdtek azon, mit »tegyenek« Lunával.
Visszavigyék a családjához? Hagyják, hogy ott
maradhasson? Barátkozzanak meg vele vagy inkább ne
foglalkozzanak vele? Nem született egyezség, és a
konfliktusok csak tovább mérgesedtek.
A Muchalaht/Mowachaht Halászati Minisztérium kért
fel arra, hogy vegyek részt a Luna sorsáról való
gondolkodásban. Tökéletesen illett rá a tudósok által
használt »magányos, de társaságkedvelő cet« kifejezés.
Ezeknek az egyébként alig tanulmányozott különleges
delfineknek és bálnáknak a tanulmányozása és
védelme kutatásaim középpontjába került.{19} Ekkortájt
többnyire a palackorrú delfinek és a beluga delfinek
voltak a legismertebbek a különleges cetek közül.
Sajnos bármennyire is próbáltak ezek a delfinek és
bálnák „beilleszkedni”, és elismert tagjává válni egy
emberi közösségnek, és bármilyen sok csodálójuk is
volt, mindig volt legalább egy olyan ember, aki meg
akart szabadulni tőlük, vagy még rosszabbat kívánt
nekik.
Egy csapat elismert orkákra és más cetekre
specializálódott szakemberrel érkeztem Nootka
Soundba, hogy részt vegyünk az egyeztetésekben.
Megegyeztünk abban, hogy bármilyen jószándékú
emberekről is legyen szó, Lunának nem szabad
kötődnie az emberekhez. Ajánlásokat fogalmaztunk
meg, petíciókat adtunk be, és leveleket írtunk a
környéken élő emberekkel (még az iskolás gyerekek is)
a Halászati Minisztériumnak, hogy »mentsék meg
Lunát«. Bár fizikailag otthagytuk Nootka Soundot, belül
továbbra is kapcsolatban maradtunk vele. Figyeltük a
Lunával kapcsolatos híreket, és égett bennünk a vágy,
hogy segíthessünk rajta.
Ken Balcomb elismert orkakutatóval együtt írtunk
egy indítványt a Kanadai Halászati Minisztériumnak,
hogy segítsenek visszavezetni Lunát a családjához. Az
indítványunk hónapokig csak porosodott, Luna pedig
csak várt és várt. Egyedül. Az ügyben született
megnyilvánulások mind azt hangsúlyozták, hogy a
 szépség és a szenvedés egyaránt jelen van ebben az
ártatlan és fiatal delfinben, aki egyértelműen a
segítségünkre szorul.
Hónapokkal később egy kutatóhajón voltam Hawaii
paradicsomi szépségű vizein, amikor csörgött a
mobiltelefonom. Egy barátom hívott, hogy elmondja, mi
történt. Azt mondta, nem akarja, hogy egy újságból
vagy egy idegentől tudjam meg, de Luna meghalt. Nem
voltam meglepve, mégis olyan volt, mintha
gyomorszájon vágtak volna. Tudni akartam, gyorsan
történt-e, és hála istennek azt mondták, hogy igen.
Elmesélték, hogy Luna véletlenül beleakadt egy
hatalmas hajó hajócsavarjába. Bár a baleset nem
szándékosan történt, Luna véres és korai halála
rámutatott arra, milyen tehetetlenek vagyunk mi,
emberek, ha emberségesen, igazságosan és megfelelően
kellene reagálnunk más élőlények okozta rejtélyekre és
lehetőségekre. Sirattam mindazt, amit Luna elvesztett…
amíg élt, és amikor meghalt. És sirattam az összes többi
fajt, akikkel osztozunk e bolygón, miközben mi,
emberek egyre csak pusztítjuk azt.”

Láthattuk, hogy az emberek meggyászolják állati társukat,

legyen az bármilyen alakú és méretű, sőt még a vadállatokat is
megsiratják, ha kapcsolatot építettek ki velük. De mi a helyzet
magukkal az állatokkal? A vadállatok vajon meggyászolják
egymást? Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a válasz
egyértelműen az, hogy igen. Amikor először, úgy huszonöt évvel
ezelőtt megjelent a Miért sír az elefánt? című könyvem, még
nem sokan hittek ebben. Úgy vélem, ma már jóval
elfogadottabb ez a feltevés, még a konzervatívabb
állatviselkedés-kutatók körében is. De hová vezet ez a feltevés?
Ha az elefántok megsiratják elvesztett társukat, talán az
emberek halálát is meggyászolják? Vegyük például Anthony
Lawrence, az Elefántsuttogó című könyv társszerzőjének esetét.
Amikor 2012-ben meghalt szívinfarktusban a dél-afrikai
Zuluföldön lévő 5 ezer hektáros Thula Thula rezervátumban,
két különálló elefántcsorda, összesen harmincegy elefánt 180
kilométert megtéve elindult az otthonához, ahol már másfél éve
nem jártak. Két nap, két éjszaka gyászoltak a háza előtt étlen-
szomjan. Láthatóan tisztelettel adóztak a barátjuk előtt, és
gyászolták a halálát. Nem hiszem, hogy bárki is kételkedhet
abban, miért mentek oda. Évekkel ezelőtt ő volt, aki
megmentette az életüket: felkeresték Lawrence-t, hogyha
befogadja őket a rezervátumba, nem lövik le a tíz elefántból
álló csordát (három nőstényt, három fiatal elefántot, két bikát
és két borjat). Lawrence beleegyezett. Nagyon sok türelemre és
nyugodt megfigyelésre volt szükség ahhoz, hogy az elefántok
bízzanak benne. Ez idővel valóban megtörtént, ezért is kapta
Lawrence az elefántsuttogó nevet.
A fejezetet két patkány, Kia és Ora történetével szeretném
zárni. Azért van nevük, mert a mi patkányaink, házi
patkányaink, vagy inkább családi patkányaink voltak. Egy új-
zélandi laboratóriumból mentettük ki őket, és barátként éltek
velünk. Tudom, tudom. A patkányokról nem sokan asszociálnak
a barátságra, de a fiaink, akik ekkor még kicsik voltak,
megőrültek értük. Mindenhová magukkal vitték őket, néha még
az iskolába is. A patkányok nagyon gyengédek tudnak lenni.
Éjszakánként néha szabadon engedtük őket a házban, és reggel
arra ébredtünk, hogy a lábunknál szundikálnak. Imádtak
játszani velünk, és úgy tűnt, örömüket lelik abban, ha finoman
meghúzzuk pompás bajszukat. A háziasított patkányok nem
élnek tovább két évnél. Mindketten két és fél évig éltek, és
amikor elpusztultak, az egész család meggyászolta őket, a fiaink
különösen. A fiaink már huszonhárom és tizennyolc évesek, de
időről-időre elhangoznak a szájukból az „emlékszem arra,
amikor Kia és Ora” kezdetű mondatok, és elmesélnek egy
kedves történetet. Egyszóval, igen, meggyászoltuk a
patkányainkat, ahogy Charlie gyászolta meg a lelőtt medvéket,
Val a vombatját, Kim a pulykáit és Lorin a papagájait. Semmi
szégyellnivaló nincs ebben. A gyász tesz minket emberré, de
úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyász tesz minket
ugyanolyanná, mint az állatok.
 7

Megszakad a szív: amikor a gyerekek

gyászolják a háziállataikat

„Nem a mi feladatunk felkészíteni a gyerekeinket arra,

hogy szembenézzenek a világ kegyetlenségével és
szívtelenségével. A mi feladatunk az, hogy olyan
gyerekeket neveljünk, akik kevésbé kegyetlenné és
szívtelenné teszik a világot.”
L. R. KNOST

Úgy vélem, ugyanolyan nehéz elmagyarázni egy állat halálát

egy gyereknek, mint elmagyarázni egy emberét egy másik
embernek, vagy úgy általánosságban a halálról beszélni. Ami
még inkább megnehezíti a dolgunkat, hogy a gyerekek
különösen vonzódnak az állatokhoz. Ugyanolyan ártatlanok,
mint ők. Bizonyos értelemben közelebb állnak a kutyájukhoz
vagy a macskájukhoz, mint egy felnőtt emberhez, vagy akár a
szüleikhez. Emlékszem, amikor gyerekkoromban Palm
Springsben imádott welsh corgi kutyámat elütötte egy autó, és ő
azon nyomban szörnyethalt. Teljesen értetlenül álltam élettelen
teste felett. Egy másodperccel előtte még együtt rohantunk át a
sivatagon, most pedig mozdulatlanul feküdt. Egy másodperccel
előtte még ő volt a legjobb barátom, most pedig hiába
szólítottam a nevén, nem válaszolt. Hogy fordulhat elő az az
univerzumban, hogy egy pillanat alatt véget érjen egy élet
valamilyen alig észrevehető okból? Már nem emlékszem, mit
mondtak a felnőttek, de nem is fontos. A kutyám elment, és nem
tudták visszahozni. Hirtelen tehetetlennek láttam a szüleimet.
Vigasztalhatatlan voltam.
Tudom, hogy még a nem vallásos emberek is úgy próbálják
megvigasztalni gyermekeiket, hogy azt mondják nekik, az állat
elment valahová, és várni fogja őket. Jóságból teszik. De vajon a
gyerekek elhiszik ezt? A vallásos felnőttek igen, sőt, úgy tűnik,
hogy ez lecsillapítja a gyászukat. Nem osztom a
meggyőződésüket, ezért képmutatás lenne a részemről, ha én is
azt mondanám a gyerekeimnek, hogy a szeretett állatuk a
halála után is élni fog. Magam előtt látom, ahogyan évekkel
később, amikor rájönnek, hogy olyat mondtam nekik, amiben
én magam sem hiszek, szemrehányást tesznek: „De azt
mondtad, hogy újra látni fogom Benjyt, pedig nem is igaz. Miért
hazudtál?”
Éppen ebben rejlik a dilemma lényege, ami maga a halál. A
halál abszolút és óriási űrt hagy maga után. Lehetetlen felfogni.
Senki nem képes helyretenni, mi is történik. Senki sem képes
felfogni, milyen az, amikor nincs más, csak a semmi.
Primo Levi, a nagy – az én szememben a legnagyobb – olasz
író és holokauszt-túlélő utolsó könyvében, a The Search for
Rootsban a kedvenc írásait gyűjtötte össze. Az egyik írás Kip
Thorne csillagász nevéhez fűződik. A The Search for Black Holes
1974 decemberében jelent meg a Scientific American
tudományos folyóiratban. Levi így foglalja össze a szöveget:
„Nemcsak hogy nem mi vagyunk a világegyetem központja, de a
világegyetemet nem az emberi lénynek szánták. Gonosz,
erőszakos, idegen… mérhetetlenül kicsik, gyengék és
magányosak vagyunk.” Feltehetnénk azt a kérdést, miért sorolta
Primo Levi ezt az írást az intellektuális életét meghatározó
alapművek közé? Azt hiszem, tudom a választ.
Primo Levi zsidó származású fogoly volt Auschwitzban.
Rettentően szomjas volt, ezért le akarta törni a jégcsapot, ami a
jéghideg hálótermük ablakpárkányáról lógott. Egy SS-tiszt
azonban rácsapott a kezére a puskájával. Néha az az érzésem,
hogy csak kétfajta ember létezik ezen a világon: a fegyveresek
és a fegyvertelenek. Levi meglepődött, és mert tudott egy
keveset németül, ártatlanul megkérdezte: „Warum?”, azaz
Miért? A tiszt azt válaszolta, ami az egyik leghírhedtebb mondat
volt a koncentrációs táborokban: „Hier gibt es kein Warum”. Itt
nincsenek miértek. Levi soha nem felejtette el a kegyetlen, ámde
egyértelmű választ, olyannyira, hogy később az egész
holokausztot ezzel jellemezte. Miért? Hogyan történhetett meg
mindez? Vagy ahogyan Arno Mayer holokausztról írott
könyvének címe mondja: „Miért nem sötétült el az ég?” Végül,
sok könyv és sok-sok mély gondolkodás után Levi úgy
fogalmazott, hogy erre a kérdésre nincsen válasz. Vagy talán,
mint a világegyetem fekete lyukai esetén is, a válasz kívül esik a
megértésünkön.
Van valami, ami semmit sem ér a gyerekek szemében, a
felnőttek számára azonban vigasztaló lehet: olyan kicsik és
jelentéktelenek vagyunk, hogy még egy ilyen borzalmas tett,
mint a holokauszt, még hatmillió zsidó és többmillió nem zsidó
meggyilkolása is feledésbe merül. Évmilliók múlva már senki
nem fogja tudni, mi történt.
Ez természetesen nem vigasztalna meg egy gyermeket, aki
éppen elveszítette a kutyáját, és kegyetlenség is lenne ilyesmit
mondani egy gyászoló gyermeknek. Nem lennénk szívesen
látott vendégek egy temetésen, ha ilyen elméleteket
hangoztatnánk az összegyűlt gyászolók előtt. „Összegyűlt
gyászolók”. Talán ez adja a legjobban vissza azt, hogyan
kezelhetjük a legjobban, ha egy gyermek elveszíti az állatát:
emlékezzünk meg róla egy szertartás keretében. Egy temetés –
valamilyen összejövetel azoknak az embereknek, akik ismerték
az állatot –, vagy valamilyen szertartás azt mutatja a gyereknek,
hogy nincs egyedül a gyászával, és hogy az érzése teljesen
helyénvaló és nemes, amit mással is megoszthat. Nem szabad
szégyellniük a könnyeiket. Az állattemetők egyre népszerűbbek,
hiszen ezek a helyek lehetőséget adnak nekünk a
visszaemlékezésre. Állati társaink haláláról való
megemlékezésről később, egy másik fejezetben írok.
Ha a felnőttek más felnőttek halálakor automatikusan ezt
teszik, különösen fontos megmutatni a gyerekeknek, hogy egy
állat halála is fontos. És nem csak a kutyák vagy a macskák
esetében. Egy madár, egy egér vagy egy patkány, egy hörcsög,
egy tengerimalac, sőt még egy aranyhal is nagy hatással lehet
egy gyerekre, és mély nyomot hagyhat benne a távozása.
Természetesen sohasem szabad olyanokat mondani, hogy „csak
egy aranyhal volt”. Másrészről arra is vigyáznunk kell, hogy ne
fogalmazzunk túl komolyan, amit a gyerek már nem ért meg.
Én a részemről támogatom azt az ötletet, hogy olvassunk fel
valami odaillőt neki, például egy állat haláláról szóló verset.
Például Elizabeth Bishop: The Fish című versét és annak utolsó
sorait: „amíg minden nem vált szivárvánnyá, szivárvánnyá,
szivárvánnyá! / És elengedem a halat.” Thomas Hardy
foxterrieréről írt versét, a Wessexet{20}, vagy talán J. R. Ackerly:
Kutyám, Tulipán{21} című versét. De idetartozik Lord Byron
újfundlandi kutyájához, Boatswainhez{22} írt verse, Virginia
Woolf: Flush című regénye és Rudyard Kipling: Dinah a
mennyben című verse.
A gyerekeknek jó érzékük van ahhoz, hogy különleges
kapcsolatot alakítsanak ki egy idegennel, aki megérti őket. A
felnőttek ezt sajnos sokszor nem képesek megérteni. Tisztán
emlékszem arra a gyermekkoromból, hogy voltak „egzotikus
állataink” (ez még azelőtt volt, hogy tudtuk, milyen helytelen
ezeknek az állatoknak a tartása). Volt például egy teknősünk, de
fogalmam sem volt, hogyan kell gondozni egy ilyen állatot, ezért
kalciumhiány miatt a hamarosan puhulni kezdett a páncélja,
majd el is pusztult a kezemben. Össze voltam zavarodva,
amikor anyám rokonai meglátogattak minket, és látva, hogy
sírok, nevetni kezdtek, és kigúnyoltak. Tisztán emlékszem, hogy
bár még csak tízéves lehettem, milyen felfoghatatlannak
tartottam, ahogyan egy szeretett élőlény halálára reagálnak. A
szemükben látszott, milyen jelentéktelennek érzik a gyászomat,
és gúnyolódnak rajtam. Már akkor, annyi idősen is tisztában
voltam azzal, mennyire nem helyénvaló a viselkedésük. Olyat
mutattak meg magukból, amit rémisztőnek tartottam. Ugyanez
történt akkor is, amikor megtaláltuk az „aranyhalamat” (azért
írom idézőjelben, mert ma már nem úgy gondolkodunk ezekről
az állatokról, mint a tulajdonunkról) a kis akváriumában, a víz
felszínén lebegve. Ma már tudjuk, hogy egy aranyhalat sohasem
szabad egyedül tartani, és hogy sokkal nagyobb térre van
szükségük egy kis akváriumnál. Zokogtam, amin mindenki
kitűnően szórakozott. Nem mindenki reagált így egy gyermek
vagy egy állat szenvedésére, de túl sokan voltak azok, akik igen.
Ezek a hatások örökké megmaradnak egy gyermekben, amit én
is tanúsíthatok, ha felidézem az akkor érzett fájdalmat és
szomorúságot. Nemcsak az állat elvesztése, hanem a körülöttem
lévő felnőttek hiányzó empátiája is elszomorított.
Bízom benne, hogy az effajta szívtelenség, még ha jóhiszemű
is, manapság már többé-kevésbé eltűnt, és hogy alig van ma
olyan szülő, aki megbüntetné a gyermekét, amiért az gyászolja
egy háziállatát.
A következő történetet Janet Gotkin író lánya írta. Gotkin és a
férje, Paul Gotkin írták a valaha volt legjobb pszichiátriaellenes
könyvet, amit olvastam Too much anger, too many tears címmel.
A történet jól példázza a gyermekek és állatok közti kapcsolatot:

„1999 telén hoztuk haza Sprinkles-t. Hathetes volt, a

szőre bolyhos és fehér, és elfért a tenyeremben. A
második gyermekemet vártam, és kedveskedni akartam
valamivel az elsőszülöttnek, Mimának, ezért
februárban úgy döntöttem, magunkhoz veszünk egy
kiscicát. Sprinkles a Santa Fe-i állatmenhelyről került
hozzánk, ott született egy kóbor macska kölykeként.
 Az évek során Sprinkles végigkísérte a fiam, Salim
születését és a Mima és Salim apjától, Ahmed-től való
válásomat. Velünk tartott, amikor én és a gyerekek
Denverbe költöztünk 2010-ben, és amikor elkezdtem
randizni a mostani férjemmel, Jamie-vel.
Ahogy öregedni kezdett, Sprinkles-t artritisz kezdte
kínozni. Többféle gyógyszert is kipróbáltunk, hogy
kordában tartsuk a fájdalmát. Tizennyolc éves volt,
amikor januárban elvittük egy vizsgálatra. Az
állatorvos megjegyezte, milyen egészséges, és milyen
szép fényes a szőre.
Áprilisra nagyon legyengítette a fájdalma. Nehezen
ment fel a lépcsőn, és amikor lement a földszintre enni,
félúton meg kellett állnia pihenni egy kicsit. Később
már nem tudott felmenni az almos dobozához. Május
elején már nekem kellett őt fel- és levinnem a lépcsőn,
és ha nem vittem el időben a macska WC-jéhez, a
nappali padlójára piszkított.
Amikor már nagyon sírt a fájdalomtól, szívszorító
látogatást tettünk az állatorvosnál. Úgy döntöttünk,
elaltatjuk. Mima, aki Washington államban járt
főiskolára, rögtön foglalt egy repülőjegyet, ahogyan a
Santa Fe-ben élő volt férjem is. Végül is régen ő volt
Sprinkles gazdája. Úgy döntöttünk, hogy otthon fog
elaludni. Megbeszéltünk egy időpontot az állatorvossal,
aki eljött hozzánk.
Elérkezett a nap. Jamie elvitte Salimot egy áruházba,
hogy vegyenek néhány dolgot a temetéshez, köztük egy
virágot is, amit a sírján szerettünk volna elültetni.
Délután 5 óra előtt, amikorra az állatorvost vártuk,
elkezdték kiásni a sírját. Sprinklest egy takaróra
fektettük a nappaliban, és mindannyian körülálltuk.
Sprinkles akkor kivezetett minket a konyhába utolsó
vacsorájához. Az utolsó hetekben kizárólag
prediabetikus ételeket fogyaszthatott.
Az állatorvos nyugtatót adott neki, mi pedig mellé
feküdtünk, és simogattuk, amíg el nem aludt.
Felidéztük, milyen makacs volt a természete, és
mennyire ragaszkodott hozzánk, szeretett családjához.
A többi macskánk úgy állt mögöttünk, mintha
őrködnének, miközben mi békésen elbúcsúztunk
Sprinkles-től. Amikor elment, Ahmed és Jamie
becsomagolták egy textildarabba, és belehelyezték a
sírba. Mindannyian kigazoltuk a sír környékét, és
segítettünk elültetni a virágot.
Ahogyan ott álltunk zokogva a sírja fölött, azon
tűnődtem, milyen szerencsés voltam, és vagyok most is.
A felnőtt gyerekeim, a volt és a jelenlegi férjem,
valamint a többi szőrös barát mind összegyűlt, hogy
kifejezze tiszteletét családunk egy fontos tagja előtt.
Sprinkles akkor érkezett hozzánk, amikor bővült a
családunk. Az évek alatt, amíg velünk élt, számos
változásnak volt szemtanúja.
Bár a halál része az életnek, tudjuk, milyen szomorú
és nyomorúságos dolog. Sprinkles halálának békessége
rávilágított arra, milyen elképesztően fontos a szeretet
 és egymás támogatása. Bár Sprinkles távozása mindig is
szomorúsággal fogja eltölteni a szívemet, a hála és a
szeretet érzésének is helyet ad maga mellett.”

Shirley MacLaine-hez hasonlóan te is hihetsz abban, hogy a

halál csak átmeneti állapot, és hogy a halálotok után újra
találkozni fogsz a kutyáddal. A színésznő híres mondata így
hangzik: „Nem tudom, milyen, ha nem az enyém, amit akarok”
– és amit akart, az nem volt más, mint a kutyája. Hitt abban,
hogy már egy előző életükben is együtt éltek, méghozzá az ókori
Egyiptomban. Ha te is hiszel ebben, megpróbálhatod
továbbadni a gyerekednek. Ha nem, csak összezavarod őt, ha
megpróbálsz úgy tenni, mintha hinnél a halál utáni életben.
Kérlek, ne felejtsd el, hogyha egy állatát gyászoló gyermekkel
állsz szemben, egy gyászoló gyermekkel állsz szemben. Bármit
is gondolj az elpusztult állatról – legyen szó egy kutyáról vagy
egy aranyhalról –, fel kell ismerned a gyermek érzelmeinek
komolyságát, és meg kell tisztelned azzal, hogy komolyan
veszed. Ha csak egy olvasó is azt gondolja most, hogy „valóban
nem gondoltam erre, de legközelebb fogok”, már nem íródott
hiába ez a könyv.
Arra a kérdésre tehát, hogy egy állat halála traumatizálhat-e
egy gyermeket, a válasz az, hogy igen, akkor, ha a felnőttek
megszégyenítik őt az érzései miatt. Most azzal érvelhetsz, hogy
egy gyermeket számos más módon is lehet traumatizálni, ezzel
azonban én nem értek egyet. A kultúránk nevetség tárgyává
tette egy állat meggyászolását, és ez a hozzáállás olyan általános
lett, hogy nem is igazán tudatosult az emberekben. Az azonban
tény, hogy az elmúlt években sokat változott a helyzet, ráadásul
pozitív irányban, és már nem úgy gondolkodnak az emberek,
mint az általam mesélt történetben (ami a sötét középkorban,
úgy hatvanöt éve történt).
Bármennyire is szégyellem, ennek a gondolkodásmódnak az
iskolapéldája a saját családomban történt. A saját anyám
megpróbált megszabadulni a macskámtól. Az egész úgy
kezdődött, hogy az anyámat valami furcsa okból kifolyólag
zavarta, hogy a macskám, Bootsie velem alszik éjszaka, és
szopogatja a pizsamámat, amit az anyja mellbimbójának
képzelt. Tizenkét éves voltam, így nem kellett attól tartani, hogy
ha rám fekszik éjszaka, a súlya miatt megfulladok. Talán
féltékeny volt rá. Felkapta tehát Bootsie-t, felvitte a házunk
mögötti, a Hollywoodi Csillagvizsgálóhoz közeli domb tetejére,
és ott hagyta. Csak később, az apámtól tudtam meg, mi történt.
Számomra az volt a legrosszabb az egészben, hogy
belegondoltam abba, Bootsie hogy retteghetett, miközben
megpróbált hazatalálni. A hamis nyomok, és a tökéletes
elszántság, hogy hazatalál. És sikerült neki. Mikor megtudtam,
mi történt valójában, megváltoztak az anyám iránt táplált
érzéseim és a róla szőtt emlékeim. Az anyám úgy nyolc
kilométerre a házunktól hagyta ott. Mindketten nagyon
örültünk, hogy újra együtt lehetünk. Ahogy hozzám bújt, őrült
dorombolásba fogott, és nem tágított mellőlem, hogy elkerülje –
és akkor még nem tudtam, miért – az anyám jelenlétét. Később
megtudtam, hogy úgy egy héttel később újra elvitte őt, ezúttal
messzebbre. Bootsie ezúttal már nem tért vissza. Akkor még mit
sem sejtettem az egészről, és vigasztalhatatlan voltam. Hogyan
volt képes az anyám vigasztalni, amikor gyászoltam, mikor
teljes mértékben ő tehetett róla? Ez az egész sok szempontból
rosszabb volt, mintha egy véletlen balesetben veszítettem volna
el a macskámat. Emlékszem, milyen sokáig vártam, hátha
hirtelen betoppan, és felmászik az ágyamba. Ha tudtam volna
az igazságot, hogy az anyám vitte el olyan messzire, hogy
biztosan ne találjon haza, csak még rosszabb lett volna.
Összetört volna a szívem, ahogy elképzeltem volna, hogyan
próbál hazajutni, hogy mennyire össze lehet zavarodva, hogy
milyen veszélyekkel kell szembenéznie, nem beszélve arról,
milyen mérges lettem volna az anyámra a viselkedése miatt.
Miután az anyám elvitte őt a hollywoodi dombokra,
valószínűleg egy prérifarkas áldozatául esett, amilyen finom és
apró teremtmény volt. Ez gyakori eset volt Los Angeles
környékén.
Az anyám azt szerette volna, hogy mindkét gyereke kinőjön
az általa gyerekesnek tekintett állatok iránti szeretetéből, illetve
a „csak állatok” nevetséges meggyászolásából. Az anyám
azonban csak majmolta (bocsánat) a többieket. Kelly Oliver
filozófus rámutat arra, hogy néhány ember szemében „az
állatok szeretete a gyengeség jele. Gyerekes, sőt beteges
dolognak tartják. Az állatoktól való függés beismerését – az
állattulajdonosok esetében főként érzelmi és pszichés függésről
beszélünk – a neurózis egyik fajtájának tekintik. Úgy gondolják,
hogy barátként és családtagként szeretni az állatokat a legjobb
esetben is őrültség.”{23}
Az anyám macskámmal tett meggondolatlan akciója és az,
hogy kivitte őt a Hollywoodi dombokra, még nem volt elég.
Ezzel a tettével annak a lehetőségétől is megfosztott, hogy
meggyászoljam az elvesztését, mivel arra vártam, hogy egyszer
majd visszatér, ahogyan az előző alkalommal is tette. Csak
vártam és vártam, a világgal szembeni bizalmam még nem
veszett el teljesen. A legrosszabb dolog, amit egy szülő tehet a
gyermekével, ha az általa szeretett állat meghal, hogy azt
mondja neki, az állat csak elköltözött egy farmra. A gyerek
következő kérdése nyilvánvalóan az lesz: miért? Mikor
látogathatjuk meg? Talán még a hazugság is kiderül, amitől
károsul a gyermek természetes gyászoló ösztöne. Az én
esetemben ez annyit jelentett, hogy az anyám hallani sem akart
a macskámról, nyilvánvalóan azért, mert bűntudata volt
(legalábbis szeretném azt hinni, hogy volt neki). Egyedül
maradtam tehát, ami nem igazságos egy gyerekkel szemben.
Minden gyereknek meg kellene engedni, hogy a maga módján
meggyászolja elvesztett állatát, de arra is fel kell hívni a
figyelmüket, hogy a családban mások is gyászolnak, és meg
akarják osztani velük a tapasztalataikat. Ez egy kényes időszak
a gyerek számára, gyakran az első találkozásuk a halállal, ezért
nem szabad őket magukra hagyni ezzel.
Ha hiszünk abban, hogy a gyermeki léleknek jót tesz, ha tiszta
szívből szerethet egy állatot – ami kétségtelenül igaz –, akkor is
támogatnunk kell, ha a világ sötét oldalát kell megismernie, és
örökre elhagyja a szeretett állata. A legfontosabb, hogy tudják,
mellettük vagyunk, és mindig is mellettük leszünk.
 8

Együk meg a barátainkat?

„Gyermekkoromtól kezdve visszautasítottam a

húsevést. Eljön az idő, amikor az emberek hozzám
hasonlóan úgy fognak tekinteni az állatok
meggyilkolására, mintha embereket öltek volna meg.”
LEONARDO DA VINCI

Most, hogy már majdnem a könyv végéhez értél, és

elgondolkodtál azon, mit éreztél, amikor elpusztult a kutyád, a
macskád, a madarad, a lovad, vagy bármilyen állat, aki a
barátod volt, szeretném, ha azon is elgondolkodnál, milyen
lehet eljátszadozni a gondolattal, hogy az is a barátod volt, ami
a tányérodon van. Tegyük fel, hogy a csirke, amit éppen meg
akarsz enni vacsorára, egy madár volt, aki éveken át veled élt (a
csirkék akár huszonöt évig, vagy még ennél tovább is elélnek).
Képes lennél felszúrni őt a villádra? Képes lennél felfalni
valakit, kezdve a lábával, majd a mellével, azzal a mellel, amit
akkor simogattál, amikor gyermekként szomorú voltál, és úgy
tűnt, hogy a madarad az egyetlen barátod? Biztosan vannak
olyanok, akik azonnal rávágnák, hogy igen, de azt hiszem, ők
vannak kisebbségben. A többségünk számára nem természetes
megenni egy barátot. És bár ez az egész csak egy gondolatbéli
kísérlet, az ötlet nem is annyira valószínűtlen vagy
elképzelhetetlen. Sokan kötődnek a csirkéikhez, és sokan
vannak, akik ugyanezt érzik a teheneikkel, malacaikkal,
bárányaikkal, vagyis tulajdonképpen bármilyen állattal
kapcsolatban, ami a tányérunkra kerülhet. A kötődés kacsákkal,
libákkal és természetesen nyulakkal is kialakulhat. Erről a
kérdésről írtam The pig who sang to the Moon című könyvemet
(Angliában The secret world of farm animals címmel jelent meg).
Ezek az állatok személyiséggel rendelkeznek, és saját élettel:
barátokkal, családdal, ifjúsággal és társakkal. Akárcsak mi, ők is
addig invesztálnak az életükbe, ameddig képesek rá, anélkül,
hogy bántanák a szeretteiket. Képeld csak el, mit érezhet egy
disznó, ha látja és hallja, sőt a szaglásával is érzi, ahogyan
levágják az anyját, és tudja, hogy egyszer rá is sor kerül.
Megfagy a félelemtől. Azt állítani, hogy ilyenkor semmi sem
játszódik le a fejében, csakis az lehet képes, akinek nincs szíve.
Elhatalmasodik rajta a félelem, ahogyan velünk is ez történne.
Pedig az egész annyira szükségtelen. Húsának elfogyasztása
csak felgyorsítja a halálunkat és a bolygónk halálát. Ez ma már
közismert tény, és neves tudományos folyóiratok cikkeinek
százai bizonyítják.{24}
Ha valami jó neked, jó az állatoknak és jó a bolygónak, nem
lehet olyan nehéz fokozatosan rátérni az útjára. Azért
használom a „fokozatosan” szót, mert észrevettem, hogy nem
mindenki képes arra, hogy egyik pillanatról a másikra vegán
vagy vegetáriánus legyen. Ez általában némi időt igényel,
ahogyan minden, ami jó irányba halad. A veganuár kihívás,
amikor egész januárban nem eszünk állati eredetű ételeket, a
húsmentes hétfők, majd a hús kiiktatása mind lépések, amik
elvezethetnek a növényi alapú étrendhez. Amikor növényi
alapú étrendről beszélek, nem arra gondolok, hogy főként
növényeket együnk, hanem hogy csak növényeket. Ha már
elindultál ezen az úton, gratulálok. Michael Pollan híres
mondatát „Egyél igazi ételt. Ne sokat. Többségében növényeket”
akár át is írhatnánk: „Egyél igazi ételt. Ne sokat. Csak
növényeket.” Amikor néhány évvel ezelőtt erről írtam, az
emberek azt mondták, álmodozó vagyok. Ma már a világ
minden táján egyre nő azoknak a száma, akik csökkentik az
állati eredetű ételek fogyasztását. A vegán definíciója: ne egyél
semmit, ami állati eredetű, tehát se húst, se csirkét, se halat, se
tojást, se tejterméket, se mézet. Ne használj állati eredetű
termékeket, se bőrt, se szőrmét, se gyapjút, se selymet. Azt
hiszem, érthető a mögötte rejlő logika.
Egyáltalán nem olyan nehéz, csak következetességre van
hozzá szükség. Ha hiszel abban, hogy a nőstény borjak
szenvednek, amikor elválasztják őket az anyjuktól, csak hogy
annak tejét az emberek kaphassák meg, ha úgy érzed, nem
helyes, hogy megölik a hím borjakat, csak mert nem veszik
hasznukat egy tejgazdaságban, vagy ha hiszel abban, hogy a
tojásukért tartott tyúkoknak nem egy akkora ketrecben kellene
leélniük az életüket, amiben épphogy elférnek (csak
mostanában látott napvilágot, hogy a hím kiscsirkék nem
„hasznosak”, ezért ledarálják őket, és állateledelként értékesítik
húsukat), nos akkor itt az ideje, hogy ne egyél több tojást és
tejterméket abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem
akarsz hozzájárulni ahhoz a szenvedéshez, amit ezek a
termékek magukban hordoznak. A szupermarketekben kapható
tojás és tej ártalmatlannak néz ki, a történetük azonban sötét, és
olyan sok erőszakot rejt magában, amit elképzelni is nehéz. Ha
van hozzá gyomrod, keresgess az interneten olyan felvételeket,
amikből láthatod, milyen körülmények között tartják a
teheneket és a csirkéket. Vagy nézz meg egy igazán jó
dokumentumfilmet, ami részletesen bemutatja a folyamatot.
Ilyen filmek a Cowspiracy, a What the Health vagy a Forks Over
Knives.
Ha elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ételként gondoljunk a
kutyánkra, a macskánkra és a papagájunkra, azt is el kell
fogadnunk, hogy minden állat egy érző lény, aki képes a
szenvedésre.
Elismert tény, hogy nem csak az emberek éreznek fájdalmat,
nem csak ők szenvednek, és nem csak ők törekednek testi
épségük megőrzésére. Figyeld csak meg a kutyádat, amikor
reszket a félelemtől, ha azt hiszi (tévesen), hogy haragszol rá, és
bántani fogod. Ugyanolyanok, akárcsak mi, menekülnek, hogy
megőrizhessék fizikai jó közérzetüket. A halál fenyegetést jelent
erre az állapotra.
A legfontosabb dolog, amit tenned kell, nagyon egyszerű:
képzeld el a kutyád, a macskád, a madarad vagy a halad iránt
érzett szeretetedet, és azt a szenvedést, amit a halálukkor érzel.
Ezután nagyítsd fel ezt az érzést olyan hatalmasra, amennyire
csak tudod, olyan nagyra, ami már meghaladja a képzeletedet,
de te azért csak próbáld meg. Világszerte minden egyes nap 3
milliárd állatot ölnek le a húsukért (ha beleszámítjuk a halakat
is). Az Egyesült Államokban naponta huszonötmillió állatot
vágnak le a farmokon. Amerikában minden évben 9 milliárd
csirkét vágnak le. (Gyilkosságot akartam írni, de aztán beláttam,
milyen furcsán mutatna ez a szó leírva, pedig ez az igazság.) Ha
megnézzük, milyen magasak ezek a számok világszerte éves
szinten, lehetetlen felfogni a számadatokat: évente 3 trillió halat
(az óceánok lassan kiürülnek), és majdnem 60 milliárd másik
állatot ölnek le a húsáért.
Ki állítja, hogy ez „természetes”, hogy ez a dolgok rendje?
Valószínűleg senki. Vagy hiszel abban, hogy az emberek
húsevésre születtek, vagy nem. Amikor modern fajjá váltunk
(úgy 50 ezer évvel ezelőtt), ettünk húst, de csak csekély
mértékben. Az állatok leölését tabuk, szertartások és
bocsánatkérések övezték. (Ugyanezt látjuk még ma is az
ausztrál őslakosok, az aboriginek közösségénél, ahol egy
kenguru elejtése fontos eseménynek számít, ezért nem is fordul
elő nagyon gyakran). Alig van olyan ember, aki jól érzi magát,
ha meg kell ölnie egy állatot. A vágóhidakon dolgozók
folyamatosan stresszhatás alatt vannak borzasztó munkájuk
miatt, amihez nem lehet hozzászokni. Ellentmond a
természetünknek, hogy bárki életét elvegyük.
Amikor arról írtam könyvet, hogyan lettem vegán (The Face
on Your Plate), elhatároztam, hogy megkérdezek embereket –
olyan udvariasan, amennyire csak lehet –, mi tartja őket vissza
attól, hogy vegetáriánusok vagy vegánok legyenek, jobban
mondva, miért esznek húst. Mivel nekem is számtalanszor
feltették már azt a kérdést, miért vagyok vegetáriánus, úgy
döntöttem, itt az ideje megfordítani a kérdést. A kapott válaszok
rendkívül érdekesek voltak. Előfordult, hogy értetlen tekintettel
reagáltak, mintha azt mondanák: „Mi ez a buta kérdés?” Azért
eszem húst, mert mindenki eszik. De ez már rég történt. Az
emberek többsége ma már ismer olyan embert a közvetlen
családjában, aki nem eszik húst, és mindenki hallott, olvasott
vagy látott valamit a húsmentes életmódot magyarázó elvekről,
a kapott válaszok ezért ma már sokkal összetettebbek. Az „azért
eszem húst, mert mindenki más is eszik” válasz lassan
idejétmúlttá vált, és más válaszok vették át a helyét.
Vannak, akik azt mondják, hogy az emberek mindig is ettek
húst. Ez kétségtelenül igaz. De ugyanezt a logikát követve azt is
kijelenthetnénk, hogy az embereknek mindig voltak
rabszolgáik, akikkel rosszul bántak; hogy mindig azt gondolták,
a nők nem egyenlőek a férfiakkal; vagy hogy mindig bennünk
rejlett a rasszizmus, és felsőbbrendűbbnek hittük a saját
fajunkat, és így tovább. Az a tény, hogy a húsevésnek történelmi
gyökerei vannak, nem olyan érv, ami miatt ma is folytatnunk
kellene.
A kapott válaszok gyakran sokkal személyesebbek:
„könnyebb az életem”. Hát igen, erre nem lehet, mit mondani.
Hasonló válasz a „szeretem az ízét”. „Akkor is, ha tudod,
mennyi szenvedéssel jár?” – kérdezhetnénk. Ha a válasz erre
az, hogy „igen”, nincs mit mondani. „Még nem gondolkodtam
rajta” – ezzel a válasszal egy kicsit könnyebb vitatkozni.
„Gondolod, hogy megéri egy kicsit mélyebben elgondolkodni
rajta, mérlegelve az ellenérveket?” Mivel az utolsó mondat
felkeltheti a figyelmét azoknak, akik eddig egy percig sem
gondolkodtak el rajta, a következő kérdésük általában az, hogy
mik az ellenérvek. Ez megnyitja az ajtót olyan témák előtt, mint
a környezetvédelem, az egészségügyi problémák, és ami
számomra a legfontosabb, az állatok élete vagy inkább halála.
Egyesek azt mondják: „Amíg az állatnak jó élete volt, nem
zavar, ha rövid és fájdalommentes halált hal, ha ez az emberek
célját szolgálja.” Ezek a kifejezések azonban felettébb
problémásak. Mit jelent az, hogy jó élet? Tényleg azt állítjuk,
hogy egy olyan állat, amelyiket elszakítottak mindentől, amiért
élni érdemes (a barátaitól, a párjától, a gyerekeitől, a szabad
levegőtől és tértől és talán, ami a legfontosabb, egy normális
élettartamtól), jó életet él? Kinek van joga eldönteni, mikor jó
egy élet? (Én azt gondolom, senkinek nincs joga bárkinek is azt
mondani, hogy az élete nem érdemes az életre.) A rövid és
fájdalommentes halál mögött általában tagadás van: nem
akarjuk tudni, mi történik az állat levágásának pillanatában. A
látott képek nem túl szépek, amit számtalan videó bizonyít. A
folyamatot egyértelműen a rettegés uralja. Az emberek hibákat
követnek el, és az állatok halála gyakran lassú, és rettenetesen
fájdalmas. És mi van azokkal az emberekkel, akiknek
szívproblémái vannak, elhíztak, és daganatos vagy más
betegségben szenvednek? Nekik milyen előnnyel jár a
húsfogyasztás? Semmilyennel.
Hadd meséljem el személyes történetemet, azt, hogy nekem
milyen a viszonyom a húsevéssel. Vegetáriánusnak születtem
(1941-ben), ami akkoriban szokatlan volt. Az 1940-es évek
elején a szüleimet nagyon érdekelte a hinduizmus, ezért úgy
döntöttek, hogy én és a nővérem, Linda soha nem fogunk húst
enni. Amikor 1961-ben a Harvardra mentem, nem bírtam ki,
hogy vegetáriánus maradjak. Szépen lassan elkezdtem tonhalat,
majd más állati eredetű ételeket fogyasztani. Akkoriban még
nem gondolkoztam azon, etikus-e ez. Egyszerűen könnyebb
volt, és mindenki más is így táplálkozott. Az évek során ez
kezdett megváltozni, és amikor huszonöt évesen megírtam a
Miért sír az elefánt? című könyvemet az állatok érzelmi életéről,
visszatértem vegetáriánus gyökereimhez. Furcsa lett volna
arról papolni, hogy a vadállatok ugyanolyan mély érzelmeket
élnek át, mint mi, majd felfalni őket vacsorára. A tejtermékek
vagy a tojás fogyasztása egy cseppet sem zavart. Amikor 1994-
ben találkoztam a feleségemmel, Leilával, mindketten
vegetáriánusok voltunk. Addig nem sokat hallottam a
vegánizmusról vagy a növényi alapú táplálkozásról. (Illetve
csak egyszer, amikor futólag találkoztam Cesar Chavezzel. Ő
mondta, hogy nemcsak állatokat, hanem tojást és tejtermékeket
sem eszik, de akkor még nem értettem, miért.) Csak akkor
tudatosult bennem, mennyi szenvedés van a tejtermékekben és
a tojásban, amikor elkezdtem kutatni a farmokon élő állatok
érzelmi világát. Ekkor esett le a tantusz. Nem tudtam volna
részt venni ebben a szenvedésben. Csak akkor folytathattam
volna a húsevést, ha nem gondoltam volna arra, honnan ered
az étel. Erre azonban nem lettem volna képes. Megtudtam az
igazságot, és nem voltam képes nem tudomást venni róla. Így
lettem vegán. Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam, és az a
tudat, hogy a meggyőződéseimnek megfelelően élek, nagy
megkönnyebbülést nyújtott. Ennek már tizenhét éve, de még
mindig nem tudtam megunni. Arra gondolok, hogy a kutyák és
macskák iránt érzett szeretetemet már korábban kivetíthettem
volna más állatokra is, és hogy már jóval korábban vegán
lehettem volna. Hány életet megmenthettem volna! A PETA
(amerikai állatvédő szervezet) kiszámolta, hogy azok az
emberek, akik nem esznek húst, évi 198 állatnak mentik meg az
életét. Ez igen jelentős szám. Minél alacsonyabb a kereslet a hús
iránt, annál kevesebb állatot ölnek meg. Ha az egész világ vegán
lenne, egyetlen állatot sem ölnének meg a húsáért. Hát nem éri
meg ezért a célért küzdeni?
 9

Kutyák a világ többi részén

„Egy kis kutya ezer évig emlékszik az őt ért

igazságtalanságokra.”
KÍNAI KÖZMONDÁS

Voltam már Balin, Kínában, Koreában, Vietnámban,

Kambodzsában, Thaiföldön, Laoszon, Nepálban és Indiában.
Ezekben az országokban olyat tapasztaltam, ami nagyon
meglepett: mindegyik országnak megvan a maga jellegzetes
kóbor kutyája.{25} Ez egy érdekes kifejezés. Először is ezek a
kutyák sokkal közelebb állnak az eredeti „kutyához”, mint az
ember által kreált különböző kutyafajták. Külsejüket tekintve
mindenképp. De semmiképp sem nevezhetjük őket „vad”
kutyának. (Miért van az, hogy a világ olyan nagyon aggódik az
indonéz orángutánért, Bali kutyáiért azonban már kevésbé,
holott mindkettő esetében egy veszélyeztetett fajjal állunk
szemben?)
Az ausztrál dingó egy „vad” kutyafajta, abban az értelemben,
hogy nem sétáltathatjuk csak úgy egyszerűen, és nem várhatjuk
tőle, hogy örömében csóválja a farkát. Indiában az utcán él, de
mindig készen áll arra, hogy egy család kutyája legyen. Azok a
kóbor kutyák, akiket ezekben az országokban láttam, olyanok,
mint a menhelyek ketreceiben élő kutyák, akik arra várnak,
hogy befogadják őket, és az emberek kedvességében
reménykednek. A kóbor kutya kifejezés tehát kizárólag arra
utal, hogy olyanok, mint a hajléktalanok, tehát nincs állandó
otthonuk. A hajléktalanokkal ellentétben azonban a kóbor
kutyáknak van családjuk. Ez a többi kutya, akikkel falkát
alkotnak, de nem vadásznak, mint az őseik. Csak azért vannak
együtt, mert örömüket lelik abban, hogy a magukfajtákkal
lehetnek. Nem azt találtam lenyűgözőnek, ahogy barátkoznak
egymással, hanem azt a változást, aminek a szemtanúja voltam
az évek során, és amin azok az emberek mentek keresztül, akik
befogadták ezeket a kutyákat. A kutyák évszázadokon át
vágytak arra, hogy befogadják őket, az igazi változás azonban
azt hiszem, az elmúlt húsz évben következett be.
Emlékszem, amikor Balin voltam, láttam, ahogyan az
emberek botokkal dobálták meg a kutyákat, ahányszor csak
meglátták őket. (A balinéz kutya nem olyan, mint a többi.
Genetikailag egyedi, leginkább az ausztrál dingóhoz hasonlít.)
Ez évekkel ezelőtt volt. 2004-ben, amikor a bali kormány
engedélyezte a tenyésztett kutyák importálását, ez óriási
problémákhoz vezetett. A balinéz kutyák párosodtak velük,
amitől genetikai örökségük azonnal elpusztult.
Becslések szerint az őshonos kutyák populációja 2005 óta 80
százalékkal csökkent a fajok keresztezése miatt, és mert az
emberek megölik őket, mert azt hiszik, veszettek. A kutyahús
fogyasztása is csökkenti a számukat, de erről később írok
részletesebben. 2015-ben voltam utoljára Balin, és azt láttam,
hogy a helyzet drámai módon megváltozott: az emberek
befogadják a kóbor kutyákat. Hazaviszik őket a házaikba, de
nem házőrző kutyaként, hanem sajnálatból, és mert vágynak
arra, hogy egy állat barát éljen együtt a családjukkal. De vajon
mi okozta ezt a változást? Részben az olyan csodálatos
szervezetek, mint a BAWA (Bali Állatjóléti Egyesület), amit 2007-
ben egy amerikai nő, Janice Girardi alapított. Akárcsak engem,
Girardit is lesújtotta, hogyan bánnak a balinézek a kóbor
kutyákkal. Örökbe fogadni annyi kutyát, amennyit csak lehet,
nem tűnt ideális hosszú távú megoldásnak. Észrevette, hogy az
emberek félelmét elsősorban a veszettség táplálja. Ha sikerül
beoltatnia minden egyes kutyát Balin, az emberek félelme is
meg fog szűnni. Belevágott hát ebbe a hősi harcba, és sikerrel
járt.
Amikor ellátogattam Balira, találkoztam egy új-zélandi
barátommal, aki örökbe fogadott egy különleges balinéz kutyát.
A kutya a barátom motorjának hátsó ülésén ült, és amikor látott
valami érdekeset, leugrott (nem számított, mekkora sebességgel
száguldott a motor). Néhány óra múlva, mikor már kielégítette
a kíváncsiságát, visszatért a barátom házába, a hegyekbe.
Bárhonnan, bármilyen távolról hazatalált Ubudba (Bali
kulturális fővárosa). A barátom a kutyák nagykövete volt. Bárki,
aki ismerte, szerette.
Janice munkájának lassan szemmel látható jelei voltak: egyre
többen akartak maguknak egyet a kutyák közül, a kutyák pedig
majd kiugrattak a bőrükből örömükben, hogy a tagjai lehetnek
egy családnak. Gyakran eltűnődtem azon, hogy lehet az, hogy
az ezekben az országokban élő kutyák megvárták, hogy az
emberek felébredjenek, és ráébredjenek arra, milyen
csodálatos, ha van egy kutya az otthonukban és az életükben.
Várakozás közben sem lettek agresszívek vagy ellenségesek az
emberrel, türelmesen kivárták, hogy felébredjünk.
Ez úgy hangozhat, mintha a változás teljes mértékben sikeres
lett volna, ez azonban sajnos nem igaz. 2008-ban Bali
kutyapopulációját 600 ezresre becsülték. A veszettség
elterjedésének és az ezt követő tömeges pusztításnak
köszönhetően a számuk 150 ezerre csökkent. Ha a számok
tovább esnek, a balinéz kutyát a kihalás fogja fenyegetni.
Meggyászolhatjuk egy egész faj elvesztését? Természetesen
igen, és meg is kell tennünk. A szervezett pusztítástól eltekintve
kutyák százai pusztulnak el hetente a kutyahús-kereskedelem,
az emberek kegyetlensége, a motorbalesetek és az alapvető
elhanyagolás miatt. A helyzet borzalmas. Bali egyik öröksége, ez
a varázslatos kutya veszélyben van. A BAWA fantasztikus
munkája ellenére, évente még mindig 60-70 ezer kutyát ölnek
meg a húsuk miatt. Bár az emberek gondolkodása elkezdett
megváltozni, a balinéz kutya még mindig a veszélyeztetett fajok
közé tartozik. Ez sajnos nem mindenkit tart vissza attól, hogy
megegye őket (vagy legalábbis azt hiszik, meg kell enniük őket).
Gyakran elgondolkodom azon, mi történne, ha a kultúránk
megtiltaná, hogy gyászoljunk, vagy legalábbis nem támogatná
azt. A világon mindenhol hatalmas kulturális változásnak
vagyunk a tanúi a kutyák megítélésével kapcsolatban. Ezt nem
lehet vitatni, hiszen a saját szemünkkel látjuk. Természetesen
mindig voltak olyan emberek, akik valamilyen formában
kapcsolatban álltak a kutyákkal, végül is már 30 ezer éve
velünk élnek. Kétségtelen, hogy nagyon sokaknak, sőt az
emberek többségének igénye van arra, hogy meggyászolja a
kutyáját. De mi történne, ha a kultúrák (a balinéz, a kínai, a
koreai vagy akár az európai) nem támogatná, vagy a múltban
nem támogatta volna az állatok meggyászolását, és puszta
szentimentalizmusnak vagy valami ennél rosszabbnak kiáltotta
volna ki?
A probléma egyik részét az jelenti, hogy a balinéz emberek
megfeledkeztek örökségük egy részéről. Bali Indonézia része, de
amíg Indonézia többi részén nagyrészt muzulmán vallású
emberek élnek, Balin a hindu vallás az uralkodó. Hindunak
lenni pedig annyit jelent, hogy a hagyományukat egy kutyáról
szóló fontos történet is meghatározza. Ez a történet a hinduk
eposzában, a Mahábháratában olvasható, azon belül is a
Bhagavad-gíta című részben. A Mahábhárata egy hatalmas
könyv, amit gyakran a valaha írt leghosszabb versnek is
neveznek. 200 ezer versszakból áll (kb. 2 millió szóból), és
szanszkrit nyelven írták az i. e. 5. és az i. sz. 1. század között.
Mivel az egyetemen szankszkrit szakon tanultam, a szöveg nagy
részét el kellett olvasnom. Abban a történetben, ami a
legnagyobb hatással volt rám, egy kutya is szerepel. Erről a
részről akár egy egész könyvet lehetett volna írni. Lényegében
arról szól, hogy a királyság uralkodó harcosai egy nagy csata
után, amiben mindkét fél rengeteg embert vesztett, teljesen
kiábrándulnak. Nemcsak a háborúból, hanem összességében a
világból. A Pándava hősök elvonulnak a Himalájába, hogy
megkezdjék felemelkedésüket a mennybe. Csatlakozik hozzájuk
egy kóbor kutya, és bár a kutyákat akkoriban dögevőknek
tartották, Yudhishthira, a nagy király megsajnálja, és
megengedi neki, hogy velük tartson. Az út során a testvérek és
feleségük (egy feleségen osztoznak) is meghalnak, aminek az az
oka, hogy méltatlanok a mennybemenetelre. Yudhishthira
minden alkalommal megindokolja, mi az oka haláluknak.
Draupadi elfogult volt Arjunával szemben (holott az lett volna a
feladata, hogy az összes férjét egyformán szeresse). Az ikrek,
Nakula és Sahadeva túl hiúak voltak jóképűségükre. Bhima túl
büszke volt hatalmas erejére, Arjuna pedig hiú volt íjász
képességére. Erkölcsi hibáik akadályozták meg őket abban,
hogy elérjenek a mennybe. Csak a kis kóbor kutya és a király
folytatták az útjukat észak felé, csak ők maradtak életben: a
könyörületes és jámbor király, Yudhishthira, aki mindent
megpróbált, csak hogy elkerülje a vérontást a nagy háború
során, és most teljesen kiábrándult belőle, és a hűséges kutya.
Amikor elérik a menny kapuját, megjelenik egy szekér, hogy
elvigye az erényes királyt a mennyei birodalomba. Fellép a
szekérre, a kutya pedig szorosan a nyomában van. A
szekérhajtó azonban megállítja a kutyát, és azt mondja, hogy ő
nem léphet be a mennybe. Yudhishthira ekkor egy gyönyörű
beszédet mond arról, milyen hűséges volt hozzá ez a kutya az út
egésze során, és hogy ő sem emelkedik fel a mennybe, ha egy
olyan lénynek, mint ez a kutya, itt kell maradnia. A csodás
beszéd után a kutya felfedi kilétét, és elárulja, hogy ő nem más,
mint Yama Dharmaraja, a halál és az igazság istene, és hogy
nagyra becsüli a király kedvességét és empátiáját. Abból
kiindulva, milyen népszerű ez a történet, azt gondolhatnánk,
hogy a balinézeket, akik már gyermekként is sokat hallják,
megérinti a kutyáról szóló tanmese. De alapvetően nem a
Mahábháratának kellene elárulni nekünk, hogy a kutyák
hűségesek. Ezt egyébként is tudnunk kellene. A balinézeket
emlékeztetni kell erre, és éppen ezt teszi a Bali Állatjóléti
Egyesület is.
Ha megvizsgáljuk azokat a kultúrákat, amikben a kutyákra
alapvetően ételként tekintenek, a helyzet jóval bonyolultabbá
válik. Évente úgy 25 millió kutyát ölnek meg világszerte azért,
hogy megegyék őket (20 milliót egyedül Kínában, holott itt
illegális a kutyafogyasztás). Kínában, Vietnámban és Dél-
Koreában a saját szememmel láttam, hogy az éttermekben
kutyahúst kínálnak, különösen vidéken. Ugyanezt tapasztaltam
a polinéz Tongán is, ahol a kutyahús fogyasztása a hagyomány
része, és széles körben elfogadott. Nem végeztek túl sok kutatást
arra vonatkozóan, mi jellemzi ezekben az országokban a
kutyahús fogyasztását, ezért nehéz megmondani, milyen
messzire nyúlik vissza ez a „szokás”. Úgy tűnik, több ezer éves,
legalábbis Kínában és Koreában. Amikor erről a témáról
beszélgettem e három országban élő emberekkel, egyértelművé
vált a számomra, hogy nem szívesen beszélnek róla. A szokásos
reakció, hogy az emberek elszégyellik magukat, amikor látják,
hogy a turisták mennyire felháborodnak, amikor észreveszik,
hogy kutyát szolgálnak fel egy étteremben, aztán pedig
természetesen jön a következő mondat: „Ti is esztek sertéshúst,
nem?” A sertések ugyanolyan intelligensek, mint a kutyák. Ez
igaz, de nem hiszem, hogy a két állatot össze lehetne hasonlítani
egymással. Azt hiszem, ez a kutyák természetével függ össze.
Ahogyan a nagy indiai eposz is említést tett arról, milyen
hűségesek a kutyák, úgy az emberek is – beleértve azokat is,
akik kutyahúst fogyasztó országban élnek – tisztában vannak az
erényeikkel. Lehet, hogy megeszik őket, de biztos vagyok abban,
hogy közben sajnálják is őket. Az is lehet, hogy nem. Egy
újságíró megkérdezett embereket erről a kérdésről, és talált egy
idős kínai férfit, aki azt mondta, alig várja a telet, hogy végre
kiválaszthasson egy étteremben egy kutyát, akit elkészítenek,
majd felszolgálnak neki. Ez hasonlít azokhoz az éttermekhez,
amikben mi választjuk ki az élő a halat, és előttünk készítik el.
{26}
(Némelyikünket már arra a gondolatra is undor fog el, hogy
kiválasszunk egy halat. Én sohasem tudtam végignézni,
ahogyan elkészítik, már gyerekként sem. Az apám szerette a
„friss” osztrigát, ami azt jelenti, hogy élve fogyasztotta el őket.
Engem ez már akkor is elborzasztott.) Ha láttál már olyan
fényképeket az interneten, amik szomorú, a halálukra váró,
ketrecbe zárt kutyákat ábrázolnak, tudod, mire gondolok. Össze
vannak zavarodva, és ha valaki nem agresszíven közeledik a
ketrecükhöz, azonnal elkezdik csóválni a farkukat. Végtére is
nem az van beléjük kódolva, hogy megesszük őket, hanem hogy
társaságot nyújtsanak a számunkra.
Egyértelmű, hogy szomorúak, zavartak és félnek. Hogyan
lehetséges, hogy egyesek nem képesek átérezni érzelmi és
mentális állapotukat, ami egyértelműen az arcukra van írva?
Nem gondolom, hogy ha együttérzünk velük, a saját érzéseinket
vetítjük ki rájuk. Egyszerűen csak empatikusak vagyunk velük.
Lehet, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy el fogják pusztítani
őket – ennek a lehetősége egyszerűen nem létezik a számukra –,
remegésük és félelmük azonban abból ered, hogy tudják,
valami szörnyűséges fog történni velük. Elviselhetetlen ezt
látni, és belegondolni. Jó hír, hogy ezekben az országokban is
működnek állatvédő szervezetek, akik harcolnak, és
megpróbálják megváltoztatni a hagyományokat. Néha (ahogyan
legutóbb Vietnámban is történt) megállítanak több száz, a
vágóhíd felé tartó kutyát szállító teherautót, szabadon engedik a
ketrecbe zárt kutyákat, majd elviszik őket egy menhelyre, ahol
otthont találnak (vagy próbálnak találni) nekik.
Koreában él egy speciális kutyafajta, a sárga szőrű Nureongi,
akire az emberek többsége ételként és gyógyszerként tekint,
nem pedig háziállatként. A fajta eredete igen homályos: vajon
egy eredeti koreai kutyafajtáról van-e szó, mint amilyen az
ausztrál dingó? Vagy egyszerűen csak egy „falusi” kutya, vagy
ahogyan az indiaiak nevezik, pária? Hasonlít a balinéz őshonos
kutyára? Ázsiában több országban is találkozunk ilyen
kutyával, valószínűleg azért, mert itt később kezdődött el a
különböző kutyafajták kitenyésztése, mint Európában.
Korábban valószínűleg Európában és a Közép-Keleten is éltek
ilyen kutyák. Bizonyos mértékig az emberek mindig is
ódzkodtak ezektől a kutyáktól. Ilyen nagy időtávlatból
természetesen lehetetlen megmondani (a kutyák 15-40 ezer éve
élnek „velünk”), milyen szerepet töltöttek be eredetileg. De
talán nem is csak egy szerepük volt: a gyerekek számára
testvért, a nők számára kiszolgáltatott, védelemre és
gondoskodásra szoruló gyermeket, kisbabát jelentettek. A
férfiak számára pedig társaságot, testőrt, segítőt a vadászat
során, vagy akár táplálékot. Egy dolog egészen biztos: nem
tenyésztették őket, és nem akartak olyan ma divatos kutyákat
megteremteni, amiket az emberek ma cukinak és érdekesnek
találnak. Ezért is néznek ki a „falusi” kutyák olyan hasonlóan a
világ minden táján. Csak mostanában merült fel az emberekben
a kutyatenyésztés gondolata. Talán éppen ezért helytelen azt
állítani, hogy az emberek mindig is kitértek ezek elől a kutyák
elől. Hiszen a kóbor kutyák, vagy bárhogy is nevezzük őket,
voltak az „eredeti” kutyák, akik az ember mellé szegődtek,
amikor vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk. Nem hinném,
hogy a koreai kutya érzelmi világa különbözne a többi
kutyáétól. Ő is csak arra vágyik, amire az összes többi: tagja
legyen egy emberi családnak. A tragédiát az jelenti, hogy
sohasem teljesül a vágya.
Kínában 2009 óta minden évben megrendezik a hírhedt Yulin
Kutyahús Fesztivált, így ünnepelve a nyári napfordulót. A
„fesztiválon” legalább 10-15 ezer kutyát (és macskát)
mészárolnak le a húsukért, és szolgálnak fel. (Milyen fesztivál
az, ahol megengednek ekkora égbekiáltó kegyetlenséget?)
Nemrég Kínában és más országokban is óriási felháborodást
váltottak ki azok a videófelvételek és fotók, amiken láncra vert,
egyértelműen az otthonukból elrabolt kutyákat láthatunk. A
kutyák meg vannak dermedve a félelemtől. Nem biztos, hogy
tudják, mi fog történni velük, de nehéz azzal áltatni magunkat,
hogy nem érzik meg ösztönösen a borzalmat, amikor azt látjuk,
hogy a szemükkel megszállottan keresik a gazdájukat. Sírás
nélkül nem lehet végignézni ezeket a felvételeket. „Múlt
hónapban Yulinban voltam” – írta Peter Li, a Houston Egyetem
keletázsiai politikai professzora egy újságcikkben, ami 2015-ben
jelent meg a South China Morning Postban. „Azt láttam, hogy az
egész város készül az éves mészárlásra… Egy Dong Kou
városában lévő vágóhídra éppen akkor futott be egy új
kutyaszállítmány Szecsuánból. A ketrecekben lévő kutyák le
voltak soványodva, kiszáradtak a folyadékhiánytól, és
rettegtek… a kutyák és macskák többségének nyakán lánc volt,
viselkedésük pedig nagyon hasonlított egy háziállatéra.”
Ricky Gervais színész így fogalmazott ezzel kapcsolatban:
„Nem számít, ateista vagy-e vagy hívő, vegán vagy húsevő,
mindenkinek egyet kell érteni azzal, hogy a kutyák kínzása
majd elevenen megnyúzása rossz dolog.” Arra a szokásra utal,
ami borzalmas kínokat jelent ezeknek a kutyáknak, hiszen vagy
halálra verik, vagy elevenen megnyúzzák őket, mert úgy hiszik,
hogy ettől finomabb lesz a húsuk. Már a gondolat is elborzaszt,
ahogyan a kínzás gondolata is, ami az ókortól kezdve egészen
napjainkig része a háborúknak, gondoljunk csak az iraki Abu
Ghraib börtönre. Felmerül bennem a kérdés, vajon baklövést
követtek-e el a kutyák azzal, hogy mellénk szegődtek? Nincs
kétségem afelől, hogy a katonák egy része szeretetet érez egy
kutya iránt. Akkor mi akadályozza meg őket abban, hogy „más”
emberi lények iránt is empátiát érezzenek?
Elviselhetetlenül szomorúnak tartom azt a tényt, hogy alig
akad olyan ember, aki meggyászolná ezt a rengeteg kutyát.
Mindegyikük életének volt története, ami megérdemli, hogy
mások is megismerjék és ünnepeljék. Háziállataink
meggyászolása egyéniségük és annak az elismerése, hogy
gazdagabbá tették az életünket. A húsukért legyilkolt kutyák
mindegyike társ lehetett valakinek az otthonában. Amikor
felolvastam ezt a fejezetet néhány barátomnak, egyikük azt
vetette a szemünkre (ami azt gondolom, jogos volt), hogy
tudván a sok Kínában történt szörnyűséget, miért csak a
kutyákkal és macskákkal foglalkozunk. A kínai Hszincsiang
tartományban élő muzulmán vallású ujgurokat hozta fel
példának, akik a tartomány lakosságának mintegy 45 százalékát
alkotják. 2018 augusztusában a BBC arról számolt be, hogy Gay
McDougall, az ENSZ faji diszkrimináció felszámolásáért felelős
bizottságának tagja aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Peking
„átnevelő táborokká alakította át az Ujgur autonóm területet”.
Ha figyelembe vesszük ezeknek a rettenetes táboroknak a
méretét (ahol több mint egymillió embert tartanak fogva),
hogyan panaszkodhatunk 15 ezer kutya meggyilkolása miatt?
Nos, azt gondolom, hogy egyetlen rémtett sem homályosíthat el
egy másikat. A kutyák meggyilkolásán és az ujgurok fogva
tartásán is fel lehet háborodni, és még azon is
elgondolkodhatunk, nincs-e párhuzam a két rémtett között. Ha
meg sem rezzenünk a kutyák lemészárlásán, a távoli, tőlünk
különböző népcsoportokkal, ez esetben az ujgurokkal szemben
is közömbösek leszünk. Nem tudom elképzelni, hogy egy
kutyákért harcoló kínai aktivista egy kicsit se aggódna az
ujgurok miatt. Nem vehetjük magunkra egyszerre a világ összes
borzalmát. Azokkal kezdünk foglalkozni, amik megfelelnek a
képességeinknek és az érdeklődésünknek. Nehéz egyszerre
mindent megérteni, és egyszerre én is csak egy témáról tudok
írni, mert jelenleg ez felel meg a képességeimnek. A lényeg,
hogy tegyünk valamit!
 Egyre több vietnámi (valamint dél-koreai, kínai és
kambodzsai) fogad magához kutyát. Sajnos a többségük fajtiszta
kutyát vesz (vagy úgy is mondhatnánk, hogy nyugati kutyát),
például uszkárt, német juhászt, labradort, mintha falusi kutyáik
nem is lennének kutyák. Természetesen ők is azok. Ők is
kutyák, akik egy kis kedvességtől azokká válhatnának, amire
születtek: társainkká, akik értünk élnek, és akik mellett mi is
olyan emberré válhatunk, aki értük él. Mi ez, ha nem win-win
helyzet?
Az interneten olvastam egy kínai újságíró történetét: kislány
korában a szülei megajándékozták egy kiskutyával, aki nem
meglepő módon a legjobb barátja és bizalmasa lett (a kutyák
nem rejtegetnek előttünk titkokat). Egy nap, amikor hazaért az
iskolából, a kutyát a hátsó kertben találta fellógatva, éppen
levest akartak készíteni belőle. Sohasem heverte ki ezt a
traumát. Azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ha
valaki gyerekként hasonlót lát, az örökre nyomot hagy a lelkén.
Az idők szerencsére gyorsan változnak. Nemcsak Kínában,
hanem mindenhol, ahol a kutyák megosztják velünk az
életüket. Egyre gyakrabban látunk olyan családot
Kambodzsában, Laoszban vagy Koreában, akik ahelyett, hogy
ebédre feltálalnák elpusztult kutyájukat, meggyászolják őt egy
szertartás keretén belül. Lehet, hogy a kutyák azért vannak a
Földön, hogy még emberségesebbé tegyenek minket,
embereket, még ha ez kicsit hosszabb időbe is telik, mint
várták.
 10

Haragszom, mert kialudt a fény:

az állatok meggyászolásának
pszichológiája

„Amit valaha tiszta szívből szerettünk, azt sohasem

veszíthetjük el. Mindaz, amit szeretünk, a részünkké
válik.”
HELEN KELLER

Az emberekhez hasonlóan a kutyák is nagyon különbözően élik

meg érzéseiket a halál pillanatában. Az alábbiakat azoktól a
barátaimtól hallottam, akik jelen voltak kutyájuk haldoklásánál.

„Az utolsó leheletéig harcolt.”

„Értetlenül nézett rám, mintha azt kérdezné, hogyan
történhet ez meg?”
„Nyöszörgött, és kétségbeesett pillantást vetett rám.”
„Békésnek, de végtelenül szomorúnak tűnt.”
„Testének minden porcikája remegett.”
„Olyan volt, mintha megkönnyebbült volna.”
Mindegyik viselkedés ugyanazt a reakciót váltotta ki a
barátaimból: „Összetört miatta a szívem.”
Egyértelműen azért gyászoljuk meg ilyen intenzíven a
kutyákat, mert ugyanazt (vagy ahogy korábban már utaltam rá,
talán még erősebb) az érzelmi mélységet látjuk bennük, amit
saját magunkban. Szeretjük a kutyákat, mert viszontszeretnek
minket. Erős érzelmeket táplálunk irántunk, mert ők is erős
érzelmeket táplálnak irányunkban. Azt gondolom, természetes,
hogy ezek után felmerül bennünk az a kérdés, vajon ők is
ugyanúgy gyászolnak-e minket, ahogyan mi gyászoljuk őket, és
hogy ugyanazt érzik-e, ha meghal az emberük? Számtalan erről
szóló történetet ismerünk, például Hacsikó, a japán akita kutya
esetét, aki 1925-ben elhunyt gazdáját még 9 évvel annak halálát
követően is várta a tokiói állomáson.{27} Vagy Másáét, aki 2014-
ben elkísérte barátját a szibériai Koltsovo városának
Novoszibirszk Kórházába, és hiába nem jött ki onnan a barátja,
Mása még hosszú idő eltelte után sem tágított az épület mellől.
Még télen is ott várta, amikor a hőmérséklet mínusz 20 fok alá
esett. Masha már egy éve várt, amikor a kórház dolgozói végre
úgy döntöttek, befogadják őt a kórházba, ahol ma haldoklóknak
és betegeknek nyújt olyan vigasztalást, amire csak egy kutya
képes.{28}
Az ember és a kutya közötti legnagyobb különbség
természetesen az, hogy egy kutyának sohasem lehet
elmagyarázni, mi történt. Amikor mély érzelmekről van szó,
egy kutyánál nem lehet érvelni. Hallottam néha olyan esetet,
amikor a gyerekek azzal vigasztalták magukat, hogy a
kutyájuknak legalább nem kell majd meggyászolni őket. Az
idős, kutyákkal és macskákkal élő emberek amiatt aggódnak,
hogy ha meghalnak, egyedül maradnak az állataik, és egyedül
kell meggyászolniuk őket. Annyira egyikük sem ment messzire,
mint Karl Lagerfeld, aki többszáz millió dollárt hagyott burmai
macskájára, Choupette-re. Talán azért, mert elfelejtette, hogy a
pénz csak az embereket érdekli. Nem tudom, tehetünk-e
egyáltalán valamit azért, hogy enyhítsük egy kutya vagy egy
macska gyászát.
De mi a helyzet egy emberrel? Mit mondhatunk egy olyan
embernek, aki nemrég veszítette el a kutyáját vagy a
macskáját? Ebben az esetben is ugyanazokat a kliséket
hajtogatjuk, amit egy ember halálakor. Különösképp sohasem
rajongtam Elisabeth Kübler-Ross elméletéért, miszerint a
gyászban öt fázis követi egymást: a tagadás, a düh, az
alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Nemcsak az emberek,
hanem az állatok miatt érzett gyász esetén is problémásnak
találom ezt az elméletet. Általában nem tagadjuk senkinek a
halálát, és nem is érzünk miatta haragot. Az alkudozás sem
hangzik túl hihetőnek. A depresszió már érthető, hiszen
alapvetően csak egy másik szó a szomorúságra. Az elfogadás
pedig. Nos, tehetünk mást? Nem látok semmi zseniálisat ebben
az osztályozásban.
Azt gondolom, hogy mint minden, amiről már beszéltem
ebben a könyvben, így állati társunk halálának meggyászolása
és életének ünneplése is mindenkinél személyes, egyedi módon
történik. Senki sem írhatja neked elő, mit tegyél. Nem lehet
„helyesen” gyászolni, mindenki másképp csinálja. Egyesek azt
gondolhatják, hogy eltúlzod a gyászodat. Hadd gondolják. Azt
gondolhatják, hogy néhány héten belül túl kellene lenned rajta.
Hagyd csak rájuk. Az igazság az, hogy nem ők mondják meg, mi
a helyes. Csak rajtad múlik. Miután tíz évig freudi analízist
folytattam, egyvalami világossá vált a számomra: a szeretetnek
és a gyásznak sincsenek szakértői.
Ami csak még jobban bonyolítja a helyzetet, hogy az esetek
többségében arra kérnek minket – kutyák és macskák esetében
különösen –, hogy „hozzuk meg a végső döntést”, ami azt jelenti,
hogy elaltatjuk a barátunkat. Egy korábbi fejezetben már
kifejtettem ezt a témát, mivel azonban nem egy könnyen
megtett lépésről van szó, nem árt többször is beszélni róla. Még
ha úgy is érzed, hogy nincs más választásod (mert az állat
fájdalma elviselhetetlenné vált, nincs esély állapota javulására,
vagy arra, hogy természetes halált haljon), egy ilyen döntés
után egészen biztosan bűntudatot fogsz érezni. Ez az a pont,
amiben egyetértek Kübler-Ross-szal: tagadjuk meg, hogy a
bűntudat egy hiba. A probléma abban rejlik, hogy utólag
okoskodva azt érezhetjük, a dolog elkerülhetetlen lett volna, és
hogy ebből adódóan másképp is dönthettünk volna. Ez csak
még elviselhetetlenebbé teszi a bűntudatunkat. Éppen ezért
nagyon fontos alaposan átgondolni, mielőtt meghozunk egy
ilyen döntést egy állat életéről. Segíthet, ha átgondoljuk a
következőt: Ha az ő helyében lennék, azt akarnám, hogy most
érjen véget az életem, vagy azt, hogy tegyünk meg mindent annak
érdekében, hogy könnyebb legyen, csak hogy még egy kis időt a
szeretteimmel tölthessek?
Említettem már a két patkányt, akikhez nagyon erős kötelék
fűzte a fiaimat. Az egyiket Orának hívtuk (a nővére Kia volt,
mert maori nyelven a Kia ora hellót jelent). Szabadon
engedtünk őket a házban, és amikor megunták, bejöttek a
hálószobánkba, ahol tudtuk, hogy biztonságban vannak. A
napnak ebben a szakaszában a macskáink is aktívak voltak. Egy
nap Ora eltűnt, ami mindannyiunkat elszomorított. Aztán egy
este Leila és én az ágyunkban olvastunk, amikor halk
kaparászást hallottunk a lepedőn. Ora volt az, bemászott az
ágyunkba. Néhány másodperccel ezután egy hirtelen
mozdulattal Meghala, a bengáli macskánk már rá is vetette
magát. Belevájta a karmát a hasába, és mire sikerült
kimenekítenünk őt a karmai közül, már elpusztult. Azonnal
meghalt, talán a félelemtől. Nehéz döntés előtt álltunk: mondjuk
el a fiúknak az igazságot, hogy ne várják tovább Ora
hazaérkezését, de fennálljon annak a veszélye, hogy megutálják
Meghalát ragadozó viselkedéséért, vagy tartsuk meg
magunknak, mi történt? Végül úgy döntöttünk, megtartjuk
magunknak szomorú halálának történetét. A fiúk sokáig
gyászolták, de mi sohasem mondtuk nekik, hogy hagyják abba.
Amilyen nehéz írni erről (alapvetően nem tudom, miért, de
úgy érzem, sokkoló, ami történt), annyira ég bennem a vágy,
hogy kiegészítsem a történetet Leila, a feleségem reakciójával.
Akárcsak a fiainkat, őt is nagyon letaglózta Ora halála. Nemrég
bevallotta nekem, hogy amikor Ora elpusztult, jobban sírt, mint
amikor az apja meghalt! (Most lehet, hogy azt gondolod, biztos
nem kedvelte az öreget. De nem figyelemre méltó, hogy egy
felnőtt, elképesztő érzelmi érettséggel és érzékenységgel
rendelkező nő hosszabb ideig sír egy patkány halála, mint a
saját apja halála miatt?)
 Amikor Új-Zélandon éltünk az Auckland melletti Karaka-
öbölben, volt egy kakasunk és egy tyúkunk, akik teljes jogú
tagjai voltak állatcsaládunknak. Sokat kíváncsiskodtak, amikor
írtam. Amikor a számítógépemen gépeltem, rátelepedtek a
vállamra (éppen a Raising the Peacable Kingdom című
könyvemen dolgoztam), és addig nem mentek el, amíg be nem
fejeztem a munkát. Szerettek sétálni velünk a parton, ahová
Benjy és a négy macskánk is elkísértek minket. A macskák
békén hagyták őket, mert többé-kevésbé azonos méretűek
voltak. Sajnos nem alakult ki köztük semmilyen kapcsolat,
pedig reménykedtem benne. A kutyákkal szemben azonban
teljesen elveszítették a félelmüket (Benjy természetesen imádta
őket, ahogyan minden élőlényt, aki csak az útjába került). Ez
egyre jobban aggasztott minket, és attól féltünk, rossz vége lesz.
Az egyik sétánk során egy kutya szaladt a parton. Amikor
meglátta a kakasunkat és a tyúkunkat, futni kezdett feléjük. Ők
is futni kezdtek, amilyen gyorsan csak tudtak, a kutya azonban
elkapta őket, mielőtt még bemenekülhettek volna a házunkba.
Ha nem lettem volna ott, hogy megmentsem őket, biztosan
megölte volna őket. Így szerencsére csak megsérültek, de nem
komolyan. A gyerekeket érthetően megviselték a történtek,
ezért úgy döntöttünk, jobb, ha nem tesszük ki őket többé ilyen
veszélynek, és keresünk nekik egy otthont, ahol szabadon
mászkálhatnak az erdőben. Találtunk is egy ilyen helyet.
Amikor utoljára hallottunk felőlük, szülőkké váltak, majd
nagyszülőkké, dédszülőkké és így tovább. (A tyúkok akár húsz
évig is élhetnek, akárcsak a többi madárfaj. Hogy
haszonállatként rövidebb ideig élnek, annak az az oka, hogy
nem társaságként, hanem ételként tekintünk rájuk.)
Ugyanez lett a sorsa Hohepának (maori nyelven Józsefnek
felel meg), békés királyságunk egy másik tagjának, a holland
óriásnyúlnak is. Ő is a családunk tagja lett. A legszorosabb
kapcsolat a macskánkhoz, a ragdoll fajtájú Tamaitihez fűzte.
Rengeteg fotót készítettünk róluk, ahogyan éjszaka egymáshoz
bújva alszanak, miközben Tamaiti védelmezően Hohepa egyik
vállára teszi az egyik mancsát. Ő sem félt a kutyáktól, és ő is
csatlakozni akart hozzánk partmenti sétáink során. Különösen
esténként, amikor minden lecsendesedett, és rajtunk kívül alig
voltak a parton. Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ki fogja szúrni
egy kutya, aminek nem lesz túl szerencsés a végkimenetele.
Nem akartuk, hogy megismétlődjön, ami a kakasunkkal és a
tyúkunkkal történt, ezért fájó szívvel úgy döntöttünk (rendkívül
szeretetreméltó kis fickó volt), hogy odaajándékozzuk egy
panziónak, az Aucklandtől északra lévő The Tree House-nak. Itt
nagyon boldog élete volt. Nappal a teraszon ücsörgött, és
üdvözölte az új vendégeket, éjszaka pedig szabadon mászkált az
erdőben. Egy nap arról értesítettek minket, hogy nem tért haza.
Meg kell hogy mondjam, egyikünk sem gyászolt, és Kübler-
Rossnak talán igaza van: néha a tagadásnak is megvan a maga
helye. Amíg elhitettük magunkkal, hogy Hohepa döntött úgy,
hogy nem tér vissza, le tudtuk rázni magunkról a gyász érzését.
Szerettük volna azt hinni, hogy semmi sem bántotta, és hogy
tovább folytatta boldog életét, ezúttal azonban nem emberek
társaságában.
 Ez mindannyiunk számára nehéz kérdés. Mindannyiunk alatt
az emberi fajt értem. Amikor életünk társának választunk egy
állatot, azt hisszük, hogy ő is így tesz. De mi van akkor, ha
mégsem? Egy kutya esetében nehezen tudnám elképzelni, hogy
azt mondja, viszlát, és elindul, hogy új életet kezdjen az ember
nélkül, akit már régóta ismer (legalábbis még sohasem
hallottam ilyen esetről). A macskák esetében azonban ez nem is
olyan ritka: vagy úgy döntenek, hogy valaki mással akarnak
élni, vagy úgy, hogy teljesen nélkülözik az ember társaságát.
Elvonulnak a vadonba. A Karaka-öbölben az egyik macskánk,
Miki pontosan ezt tette, ami mindannyiunkat sokkolt. Imádtuk,
és elkényeztettük ezt a zsemleszínű cicát, aki természeténél
fogva független volt. Nem írhattuk elő neki, mit tegyen. Egy nap
eltűnt, de nem hosszú időre. A két házzal arrébb élő
szomszédunk mesélte, hogy náluk kötött ki, és nem akar
elmenni tőlük. Hazahoztam, de másnap ugyanúgy elment.
Aztán megint. Az üzenet egyértelmű volt: hozzájuk tartozom,
nem hozzátok. A szomszédunkban élő férfi nem kedvelte a
macskákat, ezért Miki természetesen úgy döntött, hogy az ő
párnáján fog aludni, közvetlenül mellette. Egy héten át minden
este eltávolították (finoman szólva), míg végül a férfi feladta
macskafóbiáját. Együtt maradtak, de nem örökre. Miki őket is
otthagyta, ugyanolyan hirtelen és rejtélyes módon, ahogyan
minket. Amikor rátaláltunk, már jó pár házzal odébb élt.
Ugyanaz a történet, ugyanazzal a végkifejlettel. Aztán úgy
döntött, nem akar többé emberekkel élni. Elég házba látogatott
el ahhoz, hogy megkapja azokat az ételeket, amikre vágyott, de
a házak mögötti dombokon élt, egyedül. Fura egy szerzet. Ez
több kérdést is felvet: Tényleg mások a kutyák? Jobban
hasonlítanak ránk, vagy legalábbis az emberek többségére abban,
hogy nem képesek társ nélkül élni? Az emberek között is vannak
remeték (bár biztos vagyok abban, hogy nagyon kevesen), és
olyan kutyák is akadhatnak, akik úgy döntenek, hogy az ember
nélkül folytatják az életüket. Ha létezik is ilyen kutya, én még
sohasem hallottam róla. Nekem úgy tűnik, hogy a kutyák már
sohasem választanák az ember nélküli életet, ahogyan mi,
emberek sem lennénk képesek társ nélkül élni. Ha megfigyeljük
a körülöttünk élő kóbor kutyákat, mindnek ugyanolyan
szomorú a pillantása, ez az életmód ugyanis nem az ő
választásuk. Olyanok, mintha azt az életet gyászolnák, amire
vágynak.
Az Athénben élő kutyák kivételt képeznek ez alól. Mary
Zournazi görög filmrendező készített egy dokumentumfilmet
Dogs of democracy címmel. A filmben szereplő kutyák láthatóan
nem szomorkodnak. De csak azért, mert kedvesen,
barátságosan bánnak velük. Ezek a kóbor kutyák végtelenül
méltóságteljesek, és amikor a görögök azok ellen a terhek ellen
tüntetnek, amiket az Európai Unió vetett ki rájuk, a menet
frontvonalában meneteltek közvetlenül a tüntetés vezetői
mellett. Az emberek tisztelik és elismerik ezeket a kutyákat.
Nem éhesek, nem fáznak, kicsit olyanok, mintha egy
párhuzamos valóságban élnék a saját életüket. Ez is lehet
boldog élet. Amikor ezeknek a kóbor kutyáknak a leghíresebb
tagjai elpusztultak, hatalmas temetést rendeztek nekik, ahová
nagyon sok athéni elment.
 Nem vagyok nagy rajongója a pszichológiának (pedig régen
pszichoanalitikus voltam, de ez ma már nagyon távolinak
tűnik), és gyakran olyan érzésem van, mintha a pszichológia
„bölcsességei” egy üdvözlőkártyán szereplő jókívánságokra
hasonlítanának. Lehet, hogy ez egy kicsit erősnek hangzik, de
jobban szeretem kisírni magam egy barátom vállán, minthogy
egy diplomás idegennek beszéljek a problémáimról. Ennek
ellenére megnyugtató érzés, hogy a pszichológusok többsége
egyetért abban, hogy hiba határidőt szabni a gyásznak. Mintha
bárki, aki túllépné a normálisnak tekintett gyászidőt,
neurotikus vagy beteg lenne. A gyász alapvetően a betegség egy
formája, és mindenkinek a saját tempójában kell feldolgoznia.
John Bowlby pszichiáter és etológus híres négy szakasz elmélete
(érzelmi sokk és közömbösség; bánkódás és keresés;
kétségbeesés; újraszervezés és felépülés) bár rendkívül nagy
hatású volt, és Elisabeth Kübler-Ross még híresebb öt szakaszát
is megelőzte, csak egy ember elmélete arról, hogyan kellene
megélni a gyász folyamatát, és ha akarjuk, egyszerűen nem kell
tudomást vennünk róla. Nincsen abban semmi beteges, ha
szomorúak vagyunk vagy depressziósok – ami nagyon sok
emberről elmondható. És ha hosszabb ideig tart, mint azt bárki
is várná, az az ő bajuk. Ne hagyd, hogy patologizálják a
gyászodat! Ez a te gyászod. Egyedül a tiéd. Túlléphetsz rajta egy
éjszaka alatt, de akár életed végéig őrizgetheted. A te dolgod,
nem egy klinikai szakpszichológusé. Csak te tudhatod igazán,
mit érzel a kutyád vagy a macskád iránt, csak te tudhatod, mit
érzel most, és csak neked van jogod ítélkezni önmagad felett. A
gyásznak nincsenek szabályai és szakaszai, és rajtad kívül
senkinek sem tartozol válaszokkal. Egy szabály kivételt képez:
nem jó ötlet csendben maradni a gyászunkkal, különösen
akkor, ha egy szeretett állatot veszítettél el. Végül is
történetmesélő faj vagyunk.
Ha senki sincsen körülötted, beszélj a kutyádhoz vagy a
macskádhoz. Ők szavak nélkül is meg fognak érteni, ebben
biztos lehetsz.
 11

Nem akarok többé kutyát vagy

macskát… vagy mégis?

„Amikor még nincs kutyád, nem tudod elképzelni,

milyen együtt élni vele. Ha már van, azt nem tudod
elképzelni, milyen élni nélküle.”
CAROLINE KNAPP

Ti, akik veszítettetek már el kutyát, tisztában vagytok azzal, mit

veszítettetek: egy olyan nem túl bonyolult fizikai és érzelmi
kapcsolatot, amiben más élőlénnyel nem lehet részetek. Még a
gyerekekkel és a párunkkal sem szeretgetjük annyit egymást,
mint a macskákkal és a kutyákkal. A nem túl bonyolult alatt azt
értem, hogy ezekből a kapcsolatokból hiányzik az
ellentmondás. Nem veszekszünk, nem harcolunk, nem
duzzogunk, nem megyünk el egy másik szobába, és nem kérünk
több teret. Egy kutya teljes mértékben ránk koncentrál. Amikor
írunk, a lábunknál fekszik, és azt figyeli, mikor kap jelet arra,
hogy valami történni fog. Vele és veled. Te vagy a világa. A
macskák természetesen mások, de erről majd később.
 Olyan, mintha ezt a kapcsolatot semmi mással nem lehetne
pótolni. Hogyan lehetne újra átélni ilyen intenzív kötődést? Nos,
lehetséges. Nem másnap, de egyszer biztosan. Miért szégyellnéd
magad amiatt, hogy vágysz rá? Ne úgy gondolj rá, mintha
„lecserélnéd” a régi társad, hiszen jól tudjuk, hogy egyetlen
ember vagy állat sem „lecserélhető” vagy „pótolható” (kivéve a
klónozást, ami véleményem szerint ugyanezekből az okokból
kifolyólag sohasem lesz népszerű). Egészen különleges
dologban volt részed, a különleges helyzetek azonban
megismétlik önmagukat, még ha nem is ugyanúgy.
Ahelyett, hogy most valami egészen nyilvánvalót mondanék,
például azt, hogy „magunkhoz venni egy másik kutyát a saját
döntésünk, és senki sem dönthet helyettünk, vagy adhat
hasznos tanácsot”, inkább azt mondom: „Igen! Vegyél
magadhoz egy másik kutyát.”
Egy tanácsom azért van: ne vegyél, hanem fogadj örökbe.
Közületek sokaknak ez természetes, másoknak azonban
magyarázatra szorul. 2018 márciusában 202 amerikai város
(például Phoenix, Philadelphia, San Francisco, San Diego és Los
Angeles) teljes mértékben megtiltotta, hogy az
állatkereskedések kiskutyákat áruljanak. Csak akkor
folytathatják a kölyökkutyák értékesítését, ha igazolni tudják,
hogy „mentett” kölykökről van szó. A tiltás hátterében az áll,
hogy a kutyakölykök nagy része úgynevezett „kutyagyárból”
származik, amik kifejezetten sátáni helyek.
De mi is az a kutyagyár? Csak az Egyesült Államokban
legalább 10 ezer ilyen működik (és még több ezer a világ más
tájain, beleértve Ausztráliát is, ahol élek). Az interneten
rengeteg videó kering arról, milyenek ezek a tenyésztőtelepek,
{29}
és ha megnézel néhányat, biztos vagyok abban, hogy
sohasem fogsz úgy dönteni, hogy egy állatkereskedésből vagy az
interneten rendelsz kutyát. Az Egyesült Államokban közel 14
ezer állatmenhely működik, bennük 8 millió olyan kutyával és
macskával, akiről „lemondtak”. Közülük 2-3 milliót (a kutyák
22, a macskák 45 százalékát) altatnak el évente, vagy azért,
mert hiperagresszívak (általában jó okuk van rá), vagy mert
betegek, vagy mert senki sem akarja örökbe fogadni őket.
Évente 30 millió család szeretne magának egy kutyát vagy egy
macskát. Ha ők mind menhelyről fogadnának be állatot, az
altatások száma a nullára esne vissza. Egyre több menhely dönt
úgy, hogy nem altat el több állatot (jelenleg 200 ezeknek a
menhelyeknek a száma, de a lista egyre csak bővül), ami azt
jelenti, hogy vagy keresnek neki egy új otthont, vagy addig
tartják maguknál az állatot, ameddig szükséges. Az ilyen
menhelyeken olyan emberek dolgoznak, akik szeretik az
állatokat. A kutyagyárakat működtető embereket ezzel szemben
kizárólag a pénz érdekli, a kutyák szeretete nem szerepel a
terveik között.
Ezeknél a kutyatenyésztőknél az állatok embertelen
körülmények között élnek. A tenyészpár általában élete végéig
börtönbe van zárva olyan borzalmas körülmények között, ami a
legrosszabb amerikai börtönökkel hasonlítható össze. Rossz
minőségű ételt kapnak, zsúfolt helyen tartják őket, nem kapnak
orvosi ellátást, és úgynevezett „gondozóik” közömbösek a
szenvedésük iránt. Bárki, aki volt már ilyen helyen, egyetértene
azzal, hogy nem lenne szabad létezniük. Egyre több város ítéli
el ezt a tevékenységet, és tiltja meg működésüket.
Egy menhely meglátogatása sem könnyű vállalkozás. Egyrészt
megszakad a szívünk, másrészt legszívesebben az összes kutyát
örökbe fogadnánk. Némelyik kutya csak csöndben gubbaszt,
mintha már feladta volna a reményt, hogy valaki hazaviszi. A
többiek megállás nélkül ugatnak. Meg vagyok győződve arról,
hogy egy nap képesek leszünk megfejteni, mit akarnak
mondani az ugatásukkal, és nincs kétségem afelől, hogy ezt
mondják: „Rettegek. Nem tudom, mi fog történni velem. Mi
lesz? Könyörgök, vigyél haza! Hadd legyek veled! Hadd
szeressek újra! Nem élhetek szeretet nélkül.” El sem tudjuk
képzelni, milyen borzalmas gondolatok cikázhatnak szeretetre
éhes agyukban. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a kutyák
is arra születtek, hogy kifejezzék a szeretetüket, és szeretetet
adjanak és kapjanak. A menhely teljes mértékben ellentmond
az alaptermészetüknek. Kínszenvedés számukra, és ha
állatkereskedésből veszel kutyát, csak fenntartod a
szenvedésüket. A menhelyek és az altatások száma sem lenne
ilyen égbeszökően magas, ha mindenki ivartalaníttatná a
kutyáját vagy a macskáját. Azok az állatok, akiken elvégezték
ezt a biztonságos és kis fájdalommal járó műtétet, általában
nagyon gyorsan felépülnek, és gyakran a karakterük is pozitív
irányba változik. Sokkal nyugodtabbak lesznek, és kevésbé
hiperaktívak és agresszívek. A macskáink nagyon sok időt
töltöttek házon kívül, és miután ivartalanítottuk őket, jóval
ritkábban mentek bele harcokba. Tudom, hogy vannak olyan
emberek (elsősorban férfiak), akik egy ilyen műtétet
természetellenesnek tartanak. Igen, valóban az. Viszont életeket
ment, és nincs olyan állatorvos az országban, aki ellenzi. A
kutya pórázon vezetése is „természetellenes”, viszont
egyértelműen elengedhetetlen. Muszáj kompromisszumokat
kötnünk, akár az elveink ellenére is.
Ha valakinek pontos elképzelése van arról, milyen fajtájú
kutyát szeretne, nehezebb a dolga egy menhelyen, mivel nem
biztos, hogy rátalál. (Előfordul azonban, hogy pont a menhelyen
lát meg egy olyan kutyát, akiért megdobban a szíve.) Ebben az
esetben azt javaslom, keressen egy olyan egyesületet, ami egy
adott fajta mentésére specializálódott. Ezek a menhelyek
korábban igen ritkák voltak, ma azonban egyre többet találni
belőlük. Ha például agarat szeretnénk, több olyan menhelyet is
találunk, ami „nem kívánt” állatokat ment (többnyire azokat,
akik már nem versenyezhetnek), akiket egyébként megölnének.
Az egyik kutyámat a vakvezető kutyának kiképzett kutyák közül
választottam, mivel úgy a felük nem megy át a vizsgán (a miénk
ravaszul nem akarta megcsinálni a kapott feladatot, ami
nekünk nagy szerencse, hiszen így kerülhetett hozzánk). Ha úgy
döntesz, hogy tenyésztőtől vásárolsz kutyát, légy nagyon
körültekintő: kérdezz meg olyan embereket, akik már jártak ott,
látogasd meg a tenyésztőt, ragaszkodj ahhoz, hogy megnézd,
hogyan tartják az állatokat, és így tovább. A tenyésztők egy
része természetesen szereti a kutyákat, ezért csinálják, amit
csinálnak. Másokat csak a pénz érdekel. Csak megbízható
tenyésztőtől vásárolj!
Sokan inkább kölyökkutyát szeretnének, nem felnőtt állatot,
ami érthető, hiszen nincs is mókásabb teremtény a Földön egy
kiskutyánál. Pontosan ez az oka annak, hogy a menhelyeken élő
kölykök majdnem mindegyike gazdára talál. Nagyon jónak
tartom az altatást elutasító menhelyek ötletét, a valóság
azonban az, hogy még mindig nagyon kevés van belőlük. A
menhelyek többségének „meg kell szabadulniuk” (micsoda
borzalmas kifejezés) azoktól a kutyáktól, akik nem adhatóak
örökbe. Elaltatják őket. A statisztikák elég szomorúak: egy
kutyának 50 százalék esélye van arra, hogy életben elhagyja a
menhelyet. Egyes menhelyeken tízből egy kutyát adnak örökbe.
Az idősebb kutyákat nem könnyű elhelyezni, és látszik is rajtuk,
hogy tisztában vannak ezzel. Ezt azok a menhelyen dolgozók is
meg tudják erősíteni, akikkel erről beszélgettem. Egy idős kutya
örökbe fogadása könyörületből történik. Egy állatmenhely
meglátogatása érzelmi traumát okozhat. Látjuk, hogy az összes
kutya egy gazdiban reménykedik, és sokszor nem is tudjuk
eldönteni, melyiket válasszuk. Kivéve, ha az összeset haza
tudjuk vinni.
Nemrég kaptam egy e-mailt a DawnWatch internetes oldal
megállíthatatlan tulajdonosától, Karen Dawntól. A DawnWatch
olyan érdekes újdonságokat közöl állatokról és állatjóléti
intézkedésekről, amikről máshol nem olvashatunk. Elolvastam
a vázlatát annak a könyvének, amit Pauláról, a pitbullról írt.
Karen szerint tipikus pitbull volt, mert tele volt szeretettel és
rendkívül emberbarát volt, más kutyákkal azonban nem volt
kimondottan kedves. Mivel ez utóbbi tulajdonsága
megnehezítette az életüket, Karen a következőket tette: „Amikor
úgy éreztem, készen állok egy új kutya befogadására,
besétáltam egy menhelyre, és megkérdeztem, melyik az a kutya,
amelyik a legrégebbóta van ott, és jól kijön más kutyákkal is.
Meglepetésemre egy másik pitbullt mutattak, Winky Smallst,
aki az egyik szemére vak volt, és tökéletes ellentétje Paulának.
Az emberekkel szemben közönyös volt és zárkózott, más
kutyákhoz azonban szeretettel közeledett. Kicsi öreg lelke
mérhetetlenül kedves volt.” Elmesélte, hogy Winky Smalls olyan
jó más kutyákhoz, hogy a menhelyen dolgozók tesztkutyának
használták, hogy megismerjék az újonnan bekerült kutyák
természetét. Nem számított, milyen agresszívan közeledett
hozzá egy másik kutya, ő sohasem ment bele a harcba. Dawn
szerint az emberekkel szembeni általános közönyössége és
zárkózottsága miatt várt nyolc hónapig a menhelyen, hogy
valaki befogadja – nem voltak túl sikeresek a bemutatkozásai.
Dawn számára azonban pont ő a legtökéletesebb kutya. Minden
állatmenhelyen vagy állatmentő központban van olyan kutya,
aki tökéletes egy szerencsés ember számára.
Szeretnél egy másik macskát? Még szép! Ez azonban nem
olyan egyszerű, mint hazavinni egy másik kutyát. Elképzelhető,
hogy két macskád volt, és közülük az egyik elpusztult. De egy új
macskát hazavinni nem egyszerű feladat. Az életben maradt
macska zokon veheti, és előfordulhat, hogy sosem lép túl a
kezdeti ellenszenven. Ebből a szempontból a macskák nem
hasonlítanak a kutyákra. A kutyák rendkívül szociálisak, hiszen
egy hiperszociális fajból fejlődtek ki. A macskák ennek az
ellenkezői, legalábbis a „mi” macskáink ilyenek voltak. Ennek
az az oka, hogy ők az afrikai vadmacskától származnak, aki
inkább egy magányos faj. Bár nem tudjuk egészen pontosan,
mit is jelent ez, azt tudjuk, hogy a nagytestű afrikai
vadmacskák, a házimacska ősei, kerülik egymást. Párosodáskor
természetesen találkozniuk kell, és bizonyos ideig a kölykök is
az anyjukkal maradnak, így valamilyen mértékben
megtapasztalják a saját fajtájukat. Míg egyes macskák nagyon
lazán kezelik a más macskákkal való találkozást, a
többségüknek ez nehézséget okoz. Láttam olyan vadon élő
macskákat, akik több százan voltak, és nem veszekedtek, de ha
hosszabb ideig néztem őket, láttam, hogy nincs túl sok közük
egymáshoz. Nem voltak ellenségesek egymással, és nem
harcoltak, de bezárkóztak a saját világukba. Lehet, hogy
tévedek, de ha igazam van, az egyik legnagyobb csoda (amit
mindenki megjegyez, aki valaha írt a macskákról), hogy a
macskák ilyen szoros közelségbe kerülnek egy számukra
teljesen idegen fajjal, azaz velünk. Nincsen rá igazi magyarázat,
mi ennek az oka, és miért tisztelnek meg minket ezzel, de tény,
hogy megtörténik. Ritkán találkozni olyan macskával, aki ne
alakítana ki szoros köteléket egy emberi lénnyel, sőt néha
egyszerre többel.
Ha csak egy macskád volt, és elpusztul, az egyetlen logikus
dolog, amit tehetsz, hogy elmész egy menhelyre, és végigsétálsz
a ketrecek mellett. Különös világban fogod találni magad, mert
ezeken a helyeken a macskák, akárcsak a kutyák, mintha
tudnák, mi történik velük. Kidugják apró mancsukat a rácsok
között, és keservesen nyávognak, mintha könyörögnének, hogy
vigyük haza őket. Még ha olyan menhelyen is legyen egy
macska, ahol nem altatják el őket, nem hiszem, hogy értik a
különbséget. Úgy vélem, a legtöbbjük azt feltételezi, hogy itt a
vég, hacsak nem találnak egy családot, aki magukkal viszi és
szereti őket. Eltekintve attól, mit éreznek, tartozunk nekik azzal,
hogy nem hagyjuk őket magukra. Néhányuk csak csendben
gubbaszt, főként az idősebbek, mintha rejtélyes módon tudnák,
hogy nem jók az esélyeik. Fásultak. Méltóságteljesek, de
sajnálatra méltóak. Ha helyén van a szíved, az árral szemben
mész, és egy idős macskát fogadsz örökbe. A kölykök úgyis
találnak maguknak otthont, az öregebb, kevesebb eséllyel
rendelkező állatokat azonban csak te viheted haza. Nagyon
hálás lesz neked. Bemászik az ágyadba, és a dorombolásával
meggyógyítja az összes fájdalmat és betegséget, beleértve a szív
fájdalmát is. Arra buzdítalak, hogy menj el a legközelebbi
menhelyre, és vigyél haza egy imádnivaló cicát, aki éveken át
örömet és szeretetet fog adni neked. Ha figyelembe vesszük
ennek a szörnyetegnek a „magányos” természetét, ez az egész
csoda annyira valószínűtlen. Már az is hatalmas örömet fog
nyújtani, hacsak gyönyörködünk abban, milyen ritka és
csodálatos élményben van részünk.
De hadd menjek ennél is tovább, és javasoljak ennél is többet:
Mi lenne, ha egyszerre két állatot fogadnál örökbe? Igen,
kezdetben valóban több munkád lesz velük, de gondolj csak
bele, mennyi örömet okoznál vele a kutyának vagy a
macskának. Ahogy már említettem, a macskák hajlamosak a
magányra, de nem akkor, ha egyszerre kettőt viszel haza
(például két olyan állatot, akik már a menhelyen is együtt
voltak). Mivel mindketten ismeretlen területre érkeznek,
valószínűleg a legjobb arcukat fogják mutatni. Valószínű, hogy
egymással hamarabb kötnek barátságot, mint veled, és sokkal
kevésbé fognak félni, mert nincsenek egyedül. Azt se felejtsd el,
hogy az Egyesült Államokban ma csak az fogadhat örökbe
macskát, aki beleegyezik, hogy házban fogja tartani.
Véleményem szerint ezt nehéz betartani, a macskákat ugyanis
boldoggá teszi, ha kimehetnek. Végül is nem arra születtek,
hogy a nappalidban gubbasszanak. Az Amerikai Állatorvosi
Szövetség azonban úgy véli, és ezzel az összes állatorvos
egyetért, hogy a macskák jóval tovább élnek bent, mint a
szabadban. Ennek már elmagyaráztam az okát: a kinti
macskákat általában elüti egy autó. (Ritka az olyan macska, aki
ezt elkerüli. A kutyákra ez kevésbé jellemző, bár őket is meg kell
védeni ettől a borzalmas balesettől.) Ne hidd azonban, hogy
ebbe nincs beleszólásod! Az Amerikai Állatgyógyászati
Szövetség szerint a macskáknak számtalan veszéllyel kell
megküzdeniük. A The New York Timesban{30} megjelent egy
bájos cikk David Grimm tollából (Citizen Canine) „Igen, el kell
vinned sétálni a macskádat” címmel. Nos, megpróbáltam, de
nem sikerült, bár igaz, hogy egy idősebb macskával tettem.
Ugyanez történik, ha autóval szállítjuk őket. A legtöbb macska
utálja. De csak azért, mert nincsenek hozzászokva. Az egyik
kiscicát rendszeresen szállítottuk autóval, és később ez lett az
egyik kedvenc programja. Kidugta a fejét az ablakon, mint egy
kutya. A füleit lebegtette a szél, ő pedig boldogan szemlélte a
világot. Biztos vagyok benne, hogy ugyanígy a pórázhoz is
hozzá lehet szoktatni őket. Amint ráéreznek az ízére, imádni
fogják, és egy egészen új világot mutathatunk meg nekik.
Nagyon tudom javasolni. Új-Zélandon a part mellett éltünk, és
esténként mind a hat macskánkkal sétálni mentünk a
holdfényben. Számomra is olyan volt, mint a mennyország.
 Ha egyedül hagyunk egy macskát a házban, nem fogja olyan
magányosnak érezni magát, mint egy kutya, de ettől még
magányos lesz, hiszen ideje nagy részét azzal tölti, hogy ránk
vár. Ha van társa, akivel játszhat, más a történet. Ebben az
esetben egészen más lesz az őt körülvevő világ. Akkor miért ne
fogadnánk be egyszerre kettőt? A kutyákkal kapcsolatban is
mindig az volt a véleményem, hogy nem számít, mennyire
szeret velünk lenni, egy másik kutyával mindig jobban fogja
érezni magát.
Mi nem kergethetünk úgy egy kutyát, ahogyan azt egy másik
kutya teszi. Nem birkózhatunk vele ugyanúgy. Nem
harapdálhatjuk a nyakát, és engedhetjük meg neki, hogy ő is
harapdálja a miénket. Ők is tisztában vannak ezzel, ezért
sohasem próbálnának meg olyan durván játszani velünk,
ahogyan azt egy másik kutyával tennék. Mi nem adhatunk meg
mindent a kutyánknak. És mi történik akkor, ha egész napra
elmegyünk? Nos, nem kell bemutatnom, milyen magányos és
nyomorúságos élete van egy kutyának, akit egész napra egyedül
hagynak egy lakásban, miközben a legjobb barátja egy távoli
irodában dolgozik. Egyetlen gondolat jár a fejében: Mikor jön
haza a legjobb barátom? Meddig kell még várnom? Ne hidd el azt
a régi tévhitet, hogy a kutyáknak nincsen időérzékük!
Természetesen van nekik. Néhány filozófus azt állította, persze
bizonyítékok nélkül, hogy a kutyák nem érzékelik a jövőt.
Tényleg? Akkor hogyan magyarázod azt az örömet, amit akkor
mutatnak, ha meglátják a kezedben a nyakörvet, és azt
kérdezed: „Na, ki szeretne sétálni?” Beleélik magukat egy
jövőbeli örömteli helyzetbe. Amikor egyedül vannak, tudatában
vannak az idő múlásának. Unatkoznak, és nyomorultul érzik
magukat. Ha azonban van egy másik kutya is a házban, máris
van társaságuk, amiért örökké hálásak lesznek. Erősen
javaslom tehát, hogy vegyél magadhoz még egy kutyát. Ha így
teszel, örömet okozol nekik, és akkor is szórakoztatják egymást,
ha te távol vagy.
Az egyedül hagyott macskákról se feledkezzünk meg (ha nem
mehetnek ki a házból)! Fontos, hogy örömet vigyünk egy állat
életébe, aki egyedül sohasem tapasztalhatja meg azt a
szeretetet, amire született. Egy szeretett társ szeretetét. Ez a
macskákra is igaz. A társaságuk lehet ember és macska is. Tölts
több „minőségi” időt a macskáddal. Ha már társasági lényekké
tettük a macskákat, kötelességünk biztosítani nekik a teret, ahol
kibontakoztathatják újonnan szerzett képességüket. Te is
élvezni fogod.
Ha még egy állatot magaddal viszel az otthonodba, és
menhelyről fogadod be, hozzájárulsz ahhoz, hogy még egy
állatnak boldogabb legyen az élete. És ha éppen egy másik állat
halálát gyászolod, az új állat segíteni fog abban, hogy
könnyebben feldolgozd. Koncentrálj új társaságodra, hogy
szebbé tedd az életét. Ha így teszel, a saját életed is
csodálatosabb lesz!
 12

Gyógyító szertartások, amikkel

megemlékezhetünk elvesztett
állatunkról

„A halál olyan fájdalommal tölti el a szívet, amit senki

sem képes meggyógyítani. A szeretet olyan emléket
hagy maga mögött, amit senki sem vehet el tőlünk.”
FELIRAT EGY ÍR FEJFÁN

Sohasem értettem igazán, miért idegenkedem a szertartásoktól.

Bármelyiktől. A lányom, Simone, aki ma már negyvennégy éves,
azt mondta, bárcsak az anyja (aki 1937-ben született Varsóban)
megtartotta volna a zsidó ünnepeket, például a pénteki sábátot.
Sokkal jobban kötődött volna saját zsidóságához, ami nem
merült volna ki annyiban, hogy hall tőlem a holokausztról (ami
kétségtelenül nagyban befolyásolta a saját zsidóságomat). Leila,
a mostani feleségem megőrül a bulikért. A születésnapja és a
két fiunk születésnapja mindig örömteli esemény. A saját
születésnapomat nem szoktam megünnepelni. Leila állandóan
azzal fenyeget, hogy ha betöltöm a nyolcvanat, nem fogom
megúszni, de azért én megpróbálok kibújni előle.
Nem meglepő tehát, hogy sohasem adtam igazán a
külsőségekre – a belső folyamatokra már annál inkább –,
amikor eltávozott az életemből egy állat barátom. Néha nagyon
mély gyász lett úrrá rajtam, de fizikai szinten ezt sohasem
fejeztem ki.
Ma már eltűnődöm rajta: lehet, hogy Simone-nak igaza van,
és kellett volna valami konkrétat is tennem, amikor
elveszítettem egy állatot?
Mit tehettem volna? De inkább megkérdezlek téged, kedves
olvasóm, te mit tettél? És segített?
2018. június 18-án megjelent egy fantasztikus cikk a The New
York Times-ban „Mit jelent, ha szeret minket egy kutya?”
címmel. A szerzője Margaret Renkl, aki a következőket írja:

„Hogy milyen mélyen beépülnek a kutyák az életünkbe,

azt az is bizonyítja, mi történt akkor, amikor a múlt
hónapban elpusztult a tizenöt éves tacskónk, Emma.
Három barátunk is hozott virágot. Valakitől csokoládét
kaptunk, valakitől pedig házi készítésű epres pitét.
Hoztak még levest és egy általuk írt verset is. Két
kislány, akik szerették őt, gyertyatartót készített az
emlékére. („Szükségem lenne egy kevés vízre,
ragasztóra, egy befőttes üvegre és sok csillámporra” –
mondta a hétéves kislány az apjának.) A Facebookon
158-an írtak együttérző hozzászólást.”
Megkérdeztem Facebook-követőimet, hogyan emlékeznek meg
szeretett társukról. Azonnal érkeztek a válaszok, köztük nagyon
érdekesek is. Meglepett, milyen gyorsan és határozottan
válaszoltak az emberek. Mindenki egyetértett azzal, hogy
szükség van rá, sőt, kötelező tenni valamit, amivel megtiszteljük
a barátunkat. Egy órán belül számtalan olyan ötletet kaptam,
amik mind jónak tűntek.
A következőkben ezekből mutatok meg néhányat.
McElhannon Rhyne ezt írta:

„Hat évvel ezelőtt elveszítettünk egy beagle-t, aki rákos

volt. Menhelyről hoztuk el. Hogy megemlékezzünk róla,
röviddel a halála után a nevelőszülei lettünk egy másik
beagle-nek, ami nagyon sokat segített begyógyítani a
sebeinket. Később örökbe fogadtuk, és amikor néhány
hónappal ezelőtt elpusztult, újra magunkhoz vettük egy
kutyát. Néhány hónapon belül tehát három kutyának is
a nevelőszülei lettünk, és az egyiket örökbe is fogadtuk
(azért, mert nagyon emlékeztetett az elsőre, ezenkívül ő
is nyolcéves volt, és neki is szívproblémái voltak, ami
miatt nem fogadták be). Az ideiglenes befogadás és
örökbe fogadás nem egyedi módja egy állat
meggyászolásának, viszont nagyon sokat jelent, és
sokat segítünk vele.”

Egyetértek ezzel. Örökbe fogadni egy kutyát csodálatos módja

annak, hogy megmentsünk egy állatot, akinek nincs sok esélye
az életben. Ezenkívül lehetőség arra, hogy kapcsolatban
maradjunk azzal a kutyánkkal, amelyik elpusztult.
 Dara Lovitz csodaszép csempéket készített a konyhájába
elhunyt háziállataik fotóival. Az állatok hamvait egy polcon
őrzi. Ahányszor elmegy a polc mellett, eszébe jutnak az állatai.
Nagyon sokan fákat ültetnek egy erdőbe a kutyájuk vagy a
macskájuk tiszteletére. Megtudtam, hogy Németországban van
egy mozgalom, ami arra bátorítja az embereket, hogy
helyezzenek ki valamilyen egyszerű, saját készítésű emléket egy
helyi erdő fájára. Az emberek többsége egy festményt vagy egy
fotót szögel ki egy fa törzsére. Ha ültetsz egy fát, láthatod,
ahogyan növekszik, és ahányszor visszatérsz hozzá, a barátodra
fog emlékeztetni. Richard Jones egy fenyőfát ültetett el az
erdőben, ami már olyan magas, mint ő. Azt is elmesélte, milyen
fontos, hogy ne csak jelen legyünk az állatorvosnál, amikor
elaltatják kedvencünket, hanem tartsuk a karunkban, amikor
beadják neki az injekciót, és közben nézzük őt. A jelenlétünk
egyértelműen az egyik legfontosabb dolog ebben a pillanatban.
A következő történetet az egyik facebookos ismerősöm, Grant
Menzies osztotta meg velem:

„Jessie tipikus keverék kutya volt: részben border

collie, részben ausztrál pásztorkutya, részben pedig sok
más fajta. Rettenetesen szomorú volt látni, hogy
tizennyolc évnyi rohangálás, ugrabugrálás és
hercegnősködés után – mert az volt – elkezdett leépülni.
Elvesztette a hallását, majd a látását. Végül a demencia
is úrrá lett rajta, és elsötétítette a napjait. Egyszer az
étkezőasztal alatt esett csapdába, mert a székek
lábainak erdejében nem találta a kiutat. Napjait és
éjszakáit általában a kandalló előtt szunyókálva
töltötte, már nem tudott felmenni az emeletre, ahol mi
aludtunk, és ahol valaha ő is aludt. Amikor beláttuk,
hogy ha életben marad, csak meghosszabbítjuk a
szenvedését, marhasültet adtunk neki, a kedvencét, és
elvittük a tengerhez, amit imádott. Ezután elvittük az
állatorvoshoz, a legkedvesebb és legkönyörületesebb
emberhez, akit ismertünk, és vártunk. Amikor dr. Bass
beadta neki az injekciót, a karunkban tartottuk. Amikor
odafordult hozzánk, és ránk nézett, mintha hálás lett
volna azért, amit tettünk. Azt hiszem, ez jobban
összetörte a szívünket, mint az, hogy elment. Miután
együtt maradtunk még a kislányunkkal egy kis ideig,
dr. Bass felvette, mint egy kisbabát, majd elvitte. Mi
hazamentünk, felkészülve arra, hogy egy üres ház
fogad majd, ami azonban tökéletesen passzolt a
bennünk tátongó ürességhez. Amikor azonban
beléptünk a házba, mintha csoda történt volna.
Mindketten azt éreztük, mintha Jessie sosem ment
volna el. Azok, akik szerettek már valaha kutyát,
tudják, hogy vele valahogy egészen megváltozik a ház
légköre és energiája. Ugyanez a légkör és energia
fogadott minket a házban. Mintha Jessie hazáig követett
volna bennünket az állatorvostól, és még mindig ott lett
volna velünk a szobákban. Itt jön képbe a szertartás,
amit említettél. Megfogtuk a vizestálkáját, amiből egy
órával ezelőtt még ivott, és az eledelesedényét, és
letettük a kandalló előtti takaróra a nyakörvével, a
 pórázával és a játékaival együtt. Egy hétig úgy
beszéltünk róla, mintha még mindig ott lenne. Tényleg
olyan érzés volt, mintha fáradt, fájdalomjárta teste még
nem adta volna fel. Egy hét elteltével arra ébredtünk,
hogy valami megváltozott. »Elment« – mondtam.
Délután kaptunk egy hívást az állatorvostól:
elhozhatjuk Jessie hamvait a rendelőből.”

Mélyen megérintett ez a történet. Azt juttatta eszembe, hogy

azok az emberek, akik nagyon intenzíven szerettek egy állatot,
a halála után gyakran különös dolgokat tapasztalnak: furcsa,
látomásokhoz hasonló álmaik vannak, és olyan események
történnek velük, amikre nincs magyarázat. Biztos vagyok
abban, hogyha megemlítjük, hogy elpusztult egy szeretett
állatunk, nemcsak együttéreznek velünk az emberek, de az
előbbihez hasonló különös történeteket is hallhatunk tőlük.
Ezek a történetek gyógyírként hatnak a lelkünkre.
Jill Hinckley, az egyik régi barátom nővére imádnivaló
történetet osztott meg velem. Ő és a férje már azelőtt
megünnepelték kutyájukat, mielőtt az elment, így ő is
élvezhette az ünneplést. Jill álma is érdekes, amit évekkel
kutyájuk halála után álmodott. Az álma azt sugallja, hogy egy
kutya még a másvilágon is képes az örömre.
Jill ezt írta nekem:

„Yeller, a golden retrieverünk tizennyolc évig élt, ami

szokatlan egy ilyen nagytestű kutyánál. Amikor
betöltötte a tizennyolcat, születésnapi bulit csaptunk
neki, amire az egész szomszédságot meghívtuk. Az
összes gyerek és kutya, akikkel az évek során
barátságot kötött, eljött, hogy együtt ünnepeljenek vele.
Mivel ekkor már nehezére esett az állás, egy takarón
feküdt, és onnan zsebelte be az emberek figyelmét.
A születésnapja és aközött, hogy végleg elbúcsúztunk
tőle, háromszor-négyszer is eldöntöttük, hogy »eljött az
idő«, de aztán mindig meggondoltuk magunkat.
Megpróbáltuk elkapni azt a pillanatot, amikor az élet
már inkább kínszenvedés számára, mint öröm, ez a
pillanat azonban sohasem jött el.
Amikor egy nap már egyáltalán nem tudott felkelni a
takarójáról, még akkor sem, amikor könnyíteni
szeretett volna magán, tudtuk, hogy itt az ideje felhívni
az állatorvost, és megbeszélni vele az altatást. Bár
láthatóan a kutyánkat zavarta, hogy piszkot hagy maga
után, az életkedvét még ez sem vette el. Miközben az
állatorvosra vártunk, rendeltünk egy pizzát. Kevés
dolgot szeretett jobban a pizza ropogós széleinél,
amivel mindig megkínáltuk, ha pizzát rendeltünk.
Ezúttal extra nagyot kértünk, és nemcsak a széléből
adtunk neki, hanem a belsejéből is. Örömében
majdnem kiugrott a bőréből!
Tramadolt adtunk neki a fájdalmaira, és Ron, a
férjem ekkor odaszólt nekem, hogy adjak neki még egy
keveset. Nem azért, mert nem tudta elviselni a
szenvedését, hanem mert azt remélte, elalszik, és nem
kell azt néznünk, milyen boldog. Lehet, hogy még
mindig nem jött el az idő? Mindketten tudtuk, hogy ez
 nem igaz, és Yeller is tudta, még ha élete utolsó óráiban
majd ki ugrott a bőréből.
Amikor megérkezett az állatorvos, adott neki valamit,
hogy elaludjon, mielőtt beadja neki a végzetes injekciót.
Ez egy igazi áldás volt, mert lehetőséget adott arra,
hogy az ölembe vegyem, és szeretgessem, miközben
békésen elalszik, és elhagyja a szobát, mielőtt meghal.
A halála után még több évig álmodtam vele. Volt egy
igen különös álmom, amiben ugyancsak megjelent.
Tudtam, hogy már nem él, és hogy valamiért
megengedték neki, hogy visszatérjen. Ő pedig csak
ment és ment, rohant, játszott, úszott és nevetett.
Mintha a halál sem vette volna el az életörömét.”

Néha egész közösségek vesznek részt egy szeretett állat

búcsúztatásában. És most nem egy háziállatra gondolok, hanem
egy teljesen vad krokodilra az ausztráliai Queenslandben. 2019
márciusában szándékosan kilőttek egy sósvízi krokodilt, akinek
életkorát százévesre becsülték. Az állat egy Cairnstől délre
fekvő tengerparti közösség öreg bútordarabja volt. A közel 5
méteresre megnőtt, Bismarck névre keresztelt krokodil a
kedvességéről volt ismert. Az aboriginal közösség úgy tekintett
rá, mint „egyre közülük”, és azt állították, azért merészkedik
olyan közel hozzájuk, hogy megvédje őket más agresszív
krokodiloktól. Bismarck a parton napozott, ügyet sem vetve a
mellette elsétáló emberekre. Szerették őt, és a „kedves
óriásnak”, ahogyan nevezték, egy szertartást is szerveztek,
amin az egész közösség részt vett.
 Azt gondolom, hogy az emlékezés leggyakoribb formája, ha
ültetünk egy fát, állati társunkat ugyanis általában a
természettel azonosítjuk. Monique Hanson így fogalmazott
ezzel kapcsolatban: „Volt egy kísérleti beagle kutyám, akinek
ültettünk egy fát a helyi parkban, és a fára egy táblát is
kitettünk, amin az állatkísérletek borzalmaira hívtuk fel a
figyelmet. A fa gyökere mellé a hamvaiból is szórtunk egy
keveset.”
A legtöbben csak emlékezni szeretnének. Shushana Castle a
következőket írta:

„Lollipopot az előkertbe temettük fel, közel ahhoz a

padhoz, amin reggelente elkortyolgattuk a kávénkat, és
esténként kiültünk vele. Mindig örömmel töltött el látni
azt a helyet, ahol feküdt. Miután eltemettük, körbeültük
a sírját, és felidéztük azokat a kedves pillanatokat,
amiket vele együtt éltünk meg. A szomszédok is hoztak
virágot a sírjára, ami nagyon jólesett.”

Mások a saját haláluk után is magukkal akarják vinni az

állatukat. Sokan számoltak be hasonló történetről, mint amit
Karen Coyne osztott meg velem:

„Azt tervezem, hogy életem végéig megőrzöm az

állatom hamvait, és magam mellé temettetem, ha eljön
az idő. Úgy gondolom, semmi különös nincsen ebben,
főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az állatok
eltemetésének alig van hagyománya a
társadalmunkban. Nagyon nagy veszteség ért, amikor
 elveszítettem az én K9-es kicsikémet, akivel tizenhat
éven keresztül osztottam meg az életemet. És még egy
lapot sem kaptam senkitől. Az emberek természetesen
sajnálták, hogy elpusztult, de mivel nincsenek kialakult
szokások, nem tettek semmit. Ahogyan a macskám, a
lelki társam hamvai, a kutyám hamvai is velem
vannak. Egy kis üvegcsében egy tincset is őrzök a
szőréből, egy művész barátommal pedig festettem róla
egy festményt. Gyakran idézem fel az együtt töltött
időt.”

Ez a történet arra hívja fel a figyelmünket, hogyha tudjuk, hogy

valaki elvesztett egy állatot, tudassuk vele, hogy tisztában
vagyunk a veszteségével és a szenvedésével. Az emberek
esetében ezt rutinosan tesszük, az állatokról azonban gyakran
megfeledkezünk.
Különös (bár, ha azt látjuk, milyen erős az emberekben a hit
iránti vágy, már nem is tűnik olyan különösnek), milyen sokan
keresnek fel telepatikus állatkommunikátort abban a
reményben, hogy mond nekik valamit elhunyt állatuk halál
utáni életéről, még akkor is, ha korábban sem a túlvilágban,
sem a halottakkal való kommunikációban nem hittek.
Kate Holmes ezt írta:

„A hátsó kertben, a hinta mellett temettük el Dudley-t,

az öreg angol pásztorkutyánkat. Imádott ott ücsörögni a
napon. Egy csodaszép sírkövet és egy kis fémkeresztet
állítottunk fel az emlékére. Amikor meghalt, vele együtt
a szívem egy darabja is elment. Beszéltem egy
 barátommal, aki megérzi az állatok lelkét.
Megnyugtatott, és azt mondta, már átalakult, és
biztonságban van. Nem tudom, mennyire hihetem ezt
el, mindenesetre jó érzés volt hallani.”

Azt gondolom, hogy ezekben a pillanatokban az eltávozott

állatról mondott bármilyen kedves, vigasztaló szó jólesik.
Egyesek nagyon erősen hisznek abban, hogy lehetséges hírt
kapnunk arról, mi történt velük a haláluk után. Christine Scalfo
azt mesélte, hogy amikor tíz évvel ezelőtt meghalt a kutyája,
Rock, az volt élete legrosszabb napja:

„Egy hónappal a halála után felkerestem egy

állatkommunikátort. Olyan dolgokat mondott, amikről
máshonnan nem tudhatott volna. Ez nagyon jólesett,
mert olyan volt, mintha Rock még mindig velem lenne,
még ha nem is fizikai formában… Legjobban úgy
tudtam megemlékezni róla, hogy írtam egy könyvet az
életéről. Ez terápiás hatással volt rám. Időnként
átolvasom (mint például a múlt héten is), és még
mindig sírok. Nagyon hiányzik az én kicsi fiam.”

Sokan tetoválással emlékeznek meg elhunyt társukról. Úgy

vélem, a többségük fiatal. Julie Ward Burges így írt ezzel
kapcsolatban:

„Az egész testemet olyan tetoválások borítják, amikkel

elhunyt lelki társaimra emlékezem. Beleírtam a
végrendeletembe, hogy amikor meghalok, keverjék
 össze a hamvaimat az állatok hamvaival. Nem érdekel,
mi történik velünk a halálunk után, csak az számít,
hogy együtt legyünk.”

Daniela Castillo ezt írta:

„Van egy tetoválásom a cicámról, életem szerelméről.

Végig velem volt, amikor állatorvosnak tanultam, de
amikor Ausztráliában készültem a mestervizsgámra,
valaki megmérgezte. Hiába voltam állatorvos, semmit
sem tehettem érte. Csináltattam egy hatalmas tetoválást
a hátamra. A fájdalom, amit a tetováláskor éreztem,
megtisztította a lelkemet.”

Bonnie Richmond beszámolója:

„Az évek során nagyon sok négylábút elveszítettem.

Több házi patkányt is megmentettem, ők azonban
sajnos viszonylag rövid ideig élnek, átlagosan 2-3 évig.
Ebbe a rövid kis életbe azonban rengeteg szeretetet
beletesznek. A legmagasabb kort Faith élte meg, 3 évig,
4 hónapig és 24 napig élt – tudom, mikor született. A
születésnapom előtti napon pusztult el. Ahogyan sokan
mások, én is csináltattam magamnak egy tetoválást az
emlékére.”

Tyler Zee is tetováltatott, amikor állatbarátja, Jack a nyúl, akit

egy nyúlfarmról mentett meg még újszülött korában, néhány év
múlva elpusztult: „magamra tetováltattam őt”. Egy szuper fotót
is küldött a karján lévő tetoválásról.
Ember és ló közötti barátságról, a lovak meggyászolásáról és
a róluk való megemlékezésről még nem esett szó. Azt hiszem
azért, mert lovakkal egyszerűen nincsenek tapasztalataim. Nem
volt soha lovam, és nem lovagoltam, talán azért, mert tévesen
azt gondoltam, kegyetlen dolog. Az volt az elméletem, hogy
mivel a nagymacskák ragadozói a vadlovaknak, és ráugranak a
hátukra, hogy leterítsék őket, a lovaknak óriási önuralomra van
szükségük ahhoz, hogy megtanulják, a hátukon lovagló ember
nem egy ragadozó. Attól tartottam, ugyanúgy tanulják ezt meg,
mint az elefántok: közben összetörik a lelkük. Később azonban
megértettem, hogy egy háziasított ló nem hasonlítható össze egy
elefánttal. Bár az elefántokat megszelídítik, háziasítani nem
lehet őket. Egy türelmes lovas nem fog traumát okozni egy ló
lelkében, és a lovak amúgy is vonzódnak az emberekhez. Sok
ember imádja a lovakat, amit a lovát gyászoló Lisa Marie
Pompilio története is igazol:

„Eszembe jut Lang Leav egyik verse, ami így kezdődik:

»Milyen volt szeretni őt? Egy igazi áldás.«
Akkor találkoztam Rebellel, amikor egy lovas
akadémián dolgoztam. Egy árverés végén hozták be, és
a lelke tele volt szomorúsággal. Nem evett, ezért sokáig
maradtam, és kézből etettem, és közben azt
mondogattam magamban: NE LEGYÉL BELÉ
SZERELMES! Már volt egy lovam, PonyBoy, és őt is alig
engedhettem meg magamnak még úgy is, hogy heti 6
napot dolgoztam. Volt azonban valami Rebelben, ami
megfogott. Egy ló szeretete egészen más, mint egy
kutyáé vagy egy macskáé (kutyám és macskám is van).
A lovak kihívást jelentenek és tanítanak. Tükröt
tartanak eléd, és megmutatják, ki vagy. Megmutatják a
benned lévő csúnya dolgokat, amiket megpróbáltál
elrejteni önmagad elől, és láttatni engedik a szép
dolgokat, amiket eddig nem fedeztél fel magadban.
Arra ösztönöznek, hogy tanulj ezekből, és ha
megteszed, rengeteget adnak magukból. Erővel és
szárnyakkal ruháznak fel, és megnyugtatják a benned
dúló viharokat. A mesterei a viharoknak. Mindezt
azonban ki kell érdemelni.
Nem indult tehát túl jól a kapcsolatunk. Rebel dühös
volt a világra, én is dühös voltam a világra, és emiatt
gyakran ütköztünk. Ha ma, tisztább fejjel
visszagondolok, be kell látnom, hogy mindketten
sérültek voltunk. Mindkettőnket elhagytak az emberek,
nem bíztunk senkiben, és csapkodtunk magunk körül
(egyszer megpróbált nekilökni egy fának). Egy nap
azonban minden a helyére került. Amikor levette
magáról a pajzsát, és megláthattam személyisége
ragyogását, rájöttem, milyen nagyszerű ló. PonyBoy és
az én őrzőm volt. Erős, stabil, védelmező, gyönyörű és
vad, mint egy nyári vihar. Amikor a parton ügettünk
vagy a fák között száguldoztunk, a szívem megtelt
örömmel, és elpárolgott a dühöm. Viszonzásul védelmet
adtam neki, és a bennem rejlő szeretet valamennyi
darabkáját. Kivittem egy farmra, New Jersey-be. A
napjait PonyBoyjal töltötte, és egy kis birkanyájjal egy
százhektáros legelőn. Nem volt más dolga, mint hogy
legelésszen, néha kijöjjön velem lovagolni, belegázoljon
a patakokba, és tűrje, ahogyan kifésülöm a sörényét.
Nagyon szerencsésnek érzem magam. Több mint
tizenöt évig volt velem, és harmincöt évig élt.
Harminchárom éves volt, amikor sántítani kezdett. Az
állatorvos artritiszt állapított meg nála. Úgy döntöttem,
nem fogok lovagolni többet rajta, ami szörnyű érzés
volt. A gondolat, hogy sohasem ülhetek fel rá többet,
szívszorító volt, de egy egészen új fejezetet nyitott meg
a kapcsolatunkban, és az utolsó két évünk egyszerűen
csodálatos volt. A halála előtti tél nagyon zord volt, és
Rebel artritisze már nemcsak a lábát, hanem az egész
testét kínozta. Rohamosan fogyni kezdett, és olyan
vékony lett, hogy majdnem elfújta a szél. Órákig feküdt
a mezőn, és amikor megpróbáltuk felállítani, előfordult,
hogy összerogyott. Mindent kipróbáltunk az
akupunktúrától a szteroidokig, mert a fejembe vettem,
hogy megmentem őt. Egy hónapig jobban is volt, de azt
hiszem, ez nekem sokkal többet jelentett. Ahogyan
egyre több és több kezelést kapott, szembe kellett
néznem azzal a ténnyel, hogy nem tudom megmenteni.
Csak annyit tehetek, hogy szeretem és kényeztetem
utolsó napjaiban. Az állatorvos felhívott, és azt mondta,
hogy mindent megpróbáltunk, de Rebel állapota újra
rosszabbodni kezdett, és ideje felkészülnünk a végre.
Az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy éjszaka
lefekszik, majd amikor felkel, megbotlik, és kitöri a
nyakát, és hogy még mindig élni fog, amikor reggel
bemegyünk hozzá. Most először láttam rajta is, hogy fél.
Sokszor elszunyókált, és amikor én vagy egy másik ló
elsétáltunk mellette, megpróbált felugrani. 2017. július
5-én altattattam el azoknak a jelenlétében, akik
szerették őt.
Azon a reggelen kimentem a mezőre, hogy behozzam
őt. PonyBoyt is bekísértem vele. Megfürdettem,
készítettem neki zabkását almaszósszal és répával, és
leültem mellé, miközben eszegetett. Mellette voltam,
amíg kiért az állatorvos. Megkérdezte, egyedül akarom-
e hagyni vele, de nem akartam, hogy valaki másnak a
karjaiban hagyja el ezt a világot. Egy ló elaltatása nem
olyan, mint egy macskáé vagy egy kutyáé. Ezek az
állatok majdnem 600 kilósak, és nem egyszerűen
lefekszenek, hanem összeesnek. Egy csapat
megpróbálja olyan fájdalommentessé tenni ezt az esést,
amennyire csak lehet, hiszen egy 600 kilós esésről van
szó. Rebel állt, én pedig átkaroltam a fejét. Amikor az
orvos beadta neki a nyugtatót, éreztem, hogy a feje
elkezd lefelé csúszni a mellkasomon. Emlékszem, nem
is láttam a könnyektől, amikor az állatorvos odaszólt
hozzám, hogy most már átveszi a fejét, mert beadja
neki az altatót, és segít neki lefeküdni. Amikor a teste
odacsapódott a földhöz, megrázkódtam. Olyan volt,
mintha az összes boldogságot kiszakították volna a
világból. Rebel elment. Később odakísértük hozzá
PonyBoyt, hogy lássa a testét. A lovak is gyászolnak,
ezek a pajtások pedig tizenöt évig el sem váltak
egymástól. PonyBoynak muszáj volt látnia őt, nehogy
azt gondolja, valahová elvitték a haverját. Miközben
arra vártunk, hogy elvigyék a testét a hamvasztóba,
leültem mellé, és megkértem az egyik barátomat, hogy
vágjon le egy darabot a sörényéből. A halála óta sokszor
eltűnődtem azon, helyes volt-e elaltattatni őt, de a
szívem mélyén tudom, hogy szenvedett, és a
barátjaként ezzel az utolsó kedves és könyörületes
lépéssel tehettem érte a legtöbbet.
Azt hiszem, soha nem éreztem ekkora fájdalmat és
veszteséget, mint amit a halála utáni napokban. A
fájdalom egyszerre volt fizikai és érzelmi. Hatalmas űrt
éreztem magamban. Folyamatosan a sírás fojtogatta a
torkomat, és könnybe lábadt a szemem. Úgy éreztem,
nem menekülhetek a testemből, amiben megrekedt a
gyász. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy vissza kell
mennem az istállóba, és ő már nem lesz ott. PonyBoy
azonban még ott volt velem, és amikor ránéztem,
esküszöm, úgy nézett rám, mintha azt mondta volna:
»Tudom, hogy nem vagy jól, gyere ide!« Együtt töltöttük
a napot csendben, majd kimentünk a mezőre, és
végignéztük a naplementét.
Hagyomány ilyenkor levágni a ló farkát, én is
levágtam egy tincset a sörényéből és az üstökéből. A
farkát összefontam, és kiakasztottam a
fürdőszobámban a kantárával és egy névtáblával. A
farkából egy karkötőt is készíttettem magamnak, hogy
mindig velem legyen. A hamvai a házamban vannak,
amíg el nem döntöm, hol akarom szétszórni őket.
Néhány hónappal később egy volt munkatársunk
hozott egy lovat, akinek a gazdája nem tudta tovább
fizetni az ellátását. Mondta, hogy üljek fel rá, és hogy
tökéletes lenne nekem. Némi hezitálás után végül
kimentem, hogy megnézzem. Az egyetlen rossz dolog,
amit elmondhattam róla, hogy nem Rebel volt. Néhány
hónappal később azonban rávettek, hogy üljek fel
Aragonra, aki segített feldolgozni a szomorúságot.
Megnevettet, visszaadta a szárnyaimat, és ha csak egy
kis időre is, de ha lovagolok rajta, úgy érzem,
megszabadulok a gyásztól. Amikor Rebel kedvenc
helyei mellett megyünk el, és a fájdalom belehasít a
szívembe, mesélni kezdek Aragonnak Rebelről.
Valójában még mindig vannak olyan pillanatok,
amikor teljesen maga alá temet a gyász. Már majdnem
két év telt el azóta, hogy elment. Többféle dologgal is
megpróbáltam kitölteni az utána maradt űrt, de ezek
csak a bankszámlámat rövidítették meg. Vannak olyan
napok, amikor még a fotóinak nézegetése is túl
fájdalmas érzés. Az emberek rám néznek, és azt
mondják „de hát megkaptad ezt a szép lovat!”, mintha
már túl lennék rajta. A gyásznak nincs időkorlátja.
Nincs olyan dátum, amikor már nem érezzük a tátongó
űrt. Néhány hónapja elkezdtem járni egy
 gyásztanácsadóhoz, és megtanultam, hogy nem kell
szégyellnem a szomorúságomat és a dühömet.
Elkezdtem leírni egy füzetbe az emlékeimet, és a
gyászomról is írok mindennap. Néha nagyon megvisel a
dolog. Nemrég az istállóban álltam, amikor kinéztem a
mezőre, és azt láttam, hogy PonyBoy mellett ott van egy
másik ló. Egy pillanatra azt hittem, Rebel az, és
összetört a szívem. Csak annyi tehetek, hogy
összeszedem magam, és továbblépek. Azokon a
napokon, amikor nem vagyok ennyire magam alatt,
arra gondolok, milyen szép életünk volt együtt. Magam
elé képzelem, ahogyan egy hatalmas zöld mezőn
szabadon vágtázik a barátaival, akik már előtte
meghaltak. Legtöbbször az illatát szoktam felidézni, fű-
és földszaga volt.”

A barátom, Patty Mark egy csodálatos állatjogi aktivista

(általában a csirkék jogait védi, de bármilyen állatért kiáll, és jaj
annak az állatkínzónak, aki az útjába kerül). Ő mesélt nekem
egy birkáról, amiért nagyon hálás vagyok neki, mert általában
nem foglalkozunk velük:

„Szeretett Prince-em néhány hete pusztult el, de még

mindig alig tudom elhinni. Azért költöztem el az
otthonomból, ahol harminchat évig éltem, hogy legyen
neki egy legelője, ahol szabadon kóborolhat. Ez a
vágóhídon született kisbárány kétnaposan került
hozzám. Az elmúlt tíz évben megosztottuk egymással az
életünket. Egy kedves barátom hozott egy
 markológépet, és azzal ásta ki a sírját a házam
előkertjében. A fiam is eljött, együtt tettük bele szeretett
és nagyrabecsült barátunk testét a sírba. Ha
megkeményedik a föld, egy nagy beton virágládát
teszek rá, ami mutatja majd, hol van a sírja. Élete során
emberek százainak érintette meg a szívét.”

Örömmel tölt el, hogy nem csak kutyákról, hanem macskákról

is kapok hozzászólásokat. Julie Govegan ezt írta nekem:

„Két macskám volt, mindkettőt elhamvasztották. Az

első egy fiú volt, Puddy. Imádta nézni, ahogyan a víz
lecsöpög a padlóra. Elvarázsolta a látvány. Minden más
halálra rémisztette. Nagyon ijedős macska volt. Úgy
döntöttem, hogy egy olyan tóba szórom a hamvait, ami
nyugodt és békés. A húga, Kung Pao Kitty néhány évvel
utána pusztult el. Ő semmitől sem félt. Mindkét
óceánhoz elvittük, és amikor ott állt előttük, akkor sem
szaladt el, amikor jöttek a hullámok. Az ő hamvait az
óceánba szórtam. Huszonnégy évesen hagyott itt
minket.”

Ez azt juttatja eszembe, hogy minden egyes macska és minden

egyes kutya, de természetesen azt is mondhatnám, hogy
minden egyes hal egy külön egyéniség, csak rá jellemző
tulajdonságokkal. „Hal?” – kérdezhetnéd most. Igen, gondolj
csak arra a gömbhalra, akiről korábban írtam, és aki szoros
köteléket alakított ki a gazdájával.
 Kutyákról és az ő személyiségükről sokkal több hozzászólás
érkezik, aminek valószínűleg az az oka, hogy velük sokkal
nagyobb összhangban vagyunk. A kutyák és az emberi faj is
rendkívül szociális. Carolina Meyer ezt írta nekem:

„Tavaly három kutyám is elpusztult. Ketten rákban, egy

pedig egy autoimmun betegségben. Mindegyiket a
kedvenc takarójával vagy játékával temettük el. A
sírjuknál tartottunk egy kis szertartást, és beszéltünk
hozzájuk. Elmondtuk nekik, mit szerettünk bennük a
legjobban, és hogy miért fognak hiányozni. Azt is
elmondtuk hangosan, mi volt a legviccesebb és
legédesebb dolog, amit tettek. Néhány nappal később
elmentünk egy állatmenhelyre, és megmentettünk egy
„halálsoron” lévő kutyát. Ezután is osztottunk meg
egymással aranyos videókat és képeket az elhunyt
kutyákról. Haláluk évfordulóján meg is emlékeztünk
róluk.”

Nagyon szép dolog, ha valaki egy halálsoron lévő kutyát ment

meg. Micsoda kedves módja annak a szeretetnek a
visszafizetésének, amit a saját kutyánktól kaptunk! A történetek
megosztása az egyik legnépszerűbb módja a kedvencünkről
való visszaemlékezésnek.
Zoe Weil így írt nekem erről:

„Van egy hely a kertünkben, ahová eltemetjük az

állatainkat. Mindegyik sírra teszünk egy nagy követ,
amibe belevéssük a nevüket és azokat a dolgokat, amik
 fontosak. Amikor eltemetjük őket, még sztorizgatunk
róluk, mielőtt befedjük őket földdel. Az összes vicces,
emlékezetes dolgot elmondjuk róluk. A származásukat
mindannyian ismerjük, mivel mind menhelyről való
állat. Amikor végeztünk, befedjük földdel a testüket, és
virághagymákat vagy virágokat ültetünk a földbe. A
fiunk azt mondta, sohasem adhatjuk el ezt a házat az
eltemetett állatok miatt.”

Először nem értettem, hogy a híres állatjogi aktivista, Kim

Stallwood miért mondja azt nekem: „Imádott kutyánkat, Shellyt
egy titkos helyre temettük el, oda, ahová szeretett járni.” Mire jó
egy titkos kert? – gondoltam magamban. Soha nem jutott volna
eszembe, hogy a kutyáknak titkaik vannak (hacsak nem az,
hogy mindent megtartanak maguknak, amit mi, emberek
vallunk be nekik). Amikor egy másik Facebook-ismerősöm
megosztotta velem az alábbiakat, hirtelen megértettem, miről
van szó:

„Amikor nyolcéves voltam, és eltűnt a legjobb barátom,

Goliath, mikor a családommal elmentünk nyaralni,
belevéstem a nevét egy sziklába. Amikor elköltöztünk,
magammal vittem a sziklát, és csináltam neki egy titkos
kertet. Úgy érzem, hogy a titkos kert az együtt töltött
időt és a történeteinket jelképezi.”

Így már megértettem.

Amíg öreg barátom, Jerry Tsagaratos nem mondta, nem is
tudtam, hogy Peggy Guggenheim sírja tizennégy Lhasa Apso
kutyája mellett található a nevét viselő múzeumban,
Velencében.
Bizonyos események lehetőséget adnak arra, hogy
változtassunk az életünkön, amit nagyon jó ötletnek tartok.
Andrew Begg írta, hogy amikor elütötte a macskáját egy autó,
úgy döntött, abbahagyja a dohányzást. Akkor is tudta, és ma is
tudja, hogy ha elszívna egy szál cigarettát, azzal bepiszkolná
macskája emlékét. Ez tizenhárom éve történt, és még mindig
nem ingott meg.
Gary Loewenthal arról írt nekem, hogy a macskája, Mike
megváltoztatta az életét:

„Miatta lettem vegán és állatjogi aktivista. Még a

karrierem is más irányt vett, hogy többet
foglalkozhassak az állatokkal. Előtte egy percet sem
gondoltam rájuk.
Mike fantasztikus volt. Imádott enni, de ha beléptem
az ajtón, abbahagyta, és odarohant az ajtóhoz.
Mindennap kimentünk sétálni a kertbe, nyakörvvel és
pórázzal, amitől egészen más színben láttam a
kertünket. Öt évvel ezelőtt halt meg. Azóta mindennap
azzal töltök harminc másodpercet, hogy csendben
köszönetet mondok neki, amiért felnyitotta a szemem.
Megköszönöm neki mindazt, amit tett, és azt az
ajándékot, hogy ismerhettem, szerethettem és szeretve
lehettem általa.”

A Facebookon nekem író emberek többsége beszámolt arról,

hogy a kutyája vagy a macskája miatt lett állatjogi aktivista,
vagy igen gyakran vegán.
Mások nem mentek el ilyen messzire, de mindenképpen
tettek valami szokatlant, ahogyan új-zélandi barátom, Rachel
Wilson, a szülésznő és akupunktőr is:

„Otthon halt meg, de korábban a gyerekeink is otthon

születtek. Azt akartuk, hogy a kutyánk, Kuri békés
helyen, otthon halhasson meg. Bach-virág
elsősegélycseppet adtunk neki, simogattuk az ágyában,
az állatorvos pedig gyengéden elaltatta. Az volt a
legbizarrabb az egészben, hogy elment a házunk
mellett egy kutya, leült a házunk elé, és vonyítani
kezdett.”

A történetek némelyike igen bizarr, én azonban elhiszem őket.

Ilyen az Állatok Védelmének Világtársaságát (WSPA) megalapító
Joyce D’Silva története is:

„Volt egy fiú és egy lány macskám, akik testvérek

voltak. Amikor elpusztult a kislány, a kertünkben
temettem el, egy üres garázs fala mellé. Másnap kint
volt a kertben a testvére, Charlie, és némán meredt a
falra, mintha »látna« valamit. Semmi sem volt ott. Se
egy növény, se egy lepke, semmi. Ő azonban csak ült ott,
és egy ideig némán meredt a falra.”

Egy másik visszatérő téma a hamvasztás. Audrey Schwartz

Rivers így ír róla:
 „Amikor elhamvasztottuk a kutyáinkat és a
macskáinkat, egy szép kis fa- vagy üvegurnába szórtuk
a hamvaikat, és kitettük a nappalinkban egy külön
helyre. Azt szeretném, hogy ha meghalok, keverjék
össze a hamvaikat az enyémmel, és tegyék ki egy
helyre.”

Nem tudom egészen biztosan, miért nem értek egyet azzal, ha

valaki egy állatorvosi rendelőben altattatja el az állatát, de ezt
gondolom róla. A következő megközelítést szimpatikusabbnak
találom: Ginny Kisch Messina mesélte, hogy az évek során
tizenhat macskától kellett elbúcsúznia, és mindet az otthonában
altatták el. „Az irodámban van egy nagy urna a macskák
hamvaival. Egy Szent Ferenc szobrocska vigyáz rájuk, az urna
mellett pedig egy fotómontázs áll a cicák képeivel. Úgy
emlékezem meg róluk, hogy támogatok egy macskavédő
egyesületet, aminek segítettem az alapításában (ezért is kötött
ki nálam oly sok macska).”
Alapvetően mindenki egyetért azzal, amit Kelly Carson
mondott nekem: „A szertartások elengedhetetlenek ahhoz, hogy
otthonra leljen a gyászunk.” Nos, igen. A szertartásokkal
megmutathatjuk, mennyire törődünk velük, és milyen fontosak.
Dave Bernazzani így írt erről:

„Egy lakóparkban élünk a kaliforniai Lafayette-ben. A

lakóknak van egy imádott közös macskája, Brownie, a
jóképű sziámi cica, akit az egyik lakó tett ki. Ma már
(nekünk köszönhetően) királyi életet él. Apartmanról
apartmanra jár, hol itt, hol ott eszik és alszik, ahol
 éppen kedve van. Megtanult felmászni a másodikon
lévő lakásunk erkélyére, hogy besurranjon a
lakásunkba, és együtt aludjon két kislány cicánkkal,
akik imádják őt. Amikor egy nap elütötte egy autó
(éppen dolgoztam), a lakók egy csoportja eltemette őt
egy békés, rejtett helyen. A sírját kövekkel és virágokkal
borították be, és gyertyákat is gyújtottak rajta. Tettem
oda egy kis padot a feleségemnek és más lakóknak,
hogy leülhessenek mellette egy kicsit.”

A hozzászólásához egy kedves fotót is mellékelt a padról, ami

előtt egy gyönyörűen díszített kő állt.
Néhány templom minden évben szervez olyan istentiszteletet
az állatok emlékére, amin emberek és állatok is részt vesznek.
Susan Porto, aki részt vett már ilyen szertartáson, azt mesélte,
hogy „már 11 éve tartják az eseményt, és mindig nagyon sok
hívő és nem hívő látogatja. Az eseményen arra kérik a
résztvevőket, hogy beszéljenek elhunyt állatukról. Az elmúlt
tizenegy évben nagyon sok történet elhangzott, amik rengeteg
könnyet, nevetést, inspirációt és emléket hoztak a felszínre”.
Végül szeretném bemutatni a nagyon kedves Vegan Annie
blogját, ahol a blogger macskájáról, Chimpyről olvashatunk.

„Múlt kedden az én kedves, bátor és néha kissé

erőszakos Chimpym az ágyunkon feküdt, ahol
mostanában az ideje nagy részét töltötte. Lefeküdtem
mellé, belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy feladta.
Elillant a remény, hogy valaha jobban lesz. Összetört a
szívem. Szerda délután, miután az állatorvos tett még
egy utolsó kísérletet arra, hogy javítson az állapotán,
kaptam egy telefonhívást, és azt hallottam, amit senki
se akar hallani.
Nincs több remény.
Arra kértem az állatorvost, készítsen elő egy szobát
az altatáshoz. Amikor megérkeztünk, azonnal
bementem a szobába, ahol egy puha fekhely, gyertyák
és a Chimpyt jobb létre szenderítő injekció volt
bekészítve. Egy asszisztens karjaiban hozták be őt a
szobába, és beletették az ágyba. Egyedül hagytak
minket, hogy elbúcsúzhassunk a kicsi fiútól, aki ilyen
sok örömet hozott az életembe. Felvettem, átöleltem,
belenéztem a szemébe, és köszönetet mondtam neki.
Elmondtam neki, mennyire szeretem, és hogy sohasem
fogom elfelejteni. Ő visszanézett rám, sóhajtott
néhányat, és a karjaimban fekve meghalt.
Egy takaróval kibélelt dobozban vittem őt haza, amit
rátettem az ágyunkra, hiszen mindig is imádott ott
feküdni. Amikor hazajött a férjem, arra a helyre
temettük el, ahol mindig sok időt töltött. Rátettem a
nyakörvét, és írtam rá valamit, hátha valaki évekkel
később rábukkan majd a sírjára. Tudatni akartam
velük, hogy itt egy macska fekszik, akinek vicces volt a
neve, és a farka is. Egy macska, aki szeretett minket,
akinek boldog volt az élete, és aki sokat jelentett
nekünk.”
Tenni valami szép és emlékezetes dolgot szeretett állatunkért, a
legtöbb, amit tehetünk. Egy szertartást nem kell megismételni,
de hozzájárulhat ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot az állatok
számára.
 Végszó

A búcsú soha véget nem érő pillanata

Miközben ezt a könyvet írtam, és az emberekkel a kutyájuk

vagy a macskájuk haláláról beszélgettem, sokuk szájából
elhangzott ez a mondat: „Nem gondoltam volna, hogy ennyire
megvisel a gyász. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen mély lesz.”
Többen még azt is mondták: „Anyám vagy apám halála óta nem
gyászoltam ilyen mélyen senkit.” „Nem voltam felkészülve arra,
hogy a gyász ennyire elhatalmasodik rajtam.” „A halála után
hetekre megbénultam.”
A családunk egyik régi barátja, Matt Messner írta nekem a
következőket, miután kutyája, Rhiannon halála után úrrá lett
rajta a gyász:

„A legjobban Rhiannon halála viselt meg. Ő volt a

legkisebb corgie, akit valaha láttál, de annál tüzesebb,
rendkívüli személyiséggel. Szuperintelligens volt, és
mindenki szerette, mert mindig a figyelem
középpontjába akart kerülni, és szórakoztatta az
embereket. Akkor is éreztem a belőle áradó izzó
jelenlétet, amikor együtt sétáltunk, és magamban
ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy éppen ez fogja
 megrövidíteni az életét. Ő volt a legfényesebb csillag.
Csak kilenc volt, amikor hemangioszarkómával
diagnosztizálták. Ez a vérerek daganata, ami gyorsan
képez áttétet, és gyors halálhoz vezet. Mellettem halt
meg alvás közben. Ő volt az egyetlen olyan kutyánk,
akinek a haláláról nem mi döntöttünk. Azt hiszem, ő
döntött így. A többi kutya nem ment oda a testéhez,
miután meghalt, mivel mindig azt kommunikálta
feléjük, hogy mozgásban van. Annyira letaglózott a
halála, hogy még a levegővétel is fájt. Néhány hétig
hangosan szólongattam őt a nevén, bárhol is voltam.
Szerintem az emberek azt hitték, egy őrült lakik a
szomszédjukban, ami egy gyász esetén gyakran
előfordul. Idővel, akárcsak a többi kutya, a részemmé
vált. Nem mintha akkor nem lennének a részeink,
amikor élnek, de akkor teljesen a pillanatban élünk. A
halálukkal sokkal jobban tudatosítjuk magunkban,
milyen fontosak voltak nekünk.”
Azt is hozzátette: „Fontosnak tartom, hogy mások is
megtudják, az intenzív gyász is a része annak a
folyamatnak, hogy szeretetet adunk és kapunk egy
imádni való kis szőrös gyerektől. Teljesen normális, ha
valaki átmegy ezen a folyamaton, nem kell
szégyenkeznie vagy letagadnia, csak azért, mert nem
egy embert gyászol.”

Igaza van. Úgy vélem, sokan nem élik meg elég intenzíven és
mélyen a gyászukat, mert arra nevelte őket a társadalmunk,
hogy „ők végül is csak állatok”. Ez a tévhit olyan mélyen
beleivódott a társadalmunkba, hogy nehéz nem megfertőződni
vele.
Talán ez lehet az oka annak, hogy nem készülünk fel azokra a
mély érzésekre, amik egy állat halálával várnak ránk. Különös,
hogy gyakran csak valaki halálával döbbenünk rá arra,
mennyire szerettük.
Amikor ilyen szoros közelségbe és meghitt kapcsolatba
kerülünk egy másik életformával, a csoda soha ki nem apadó
forrását tapasztalhatjuk meg, ami valószínűleg mindig is egy
rejtély marad. Megfejteni soha nem fogjuk tudni, élvezni
azonban mindenképpen élvezhetjük.
Pontosan ez a meghittség felel azért, hogy összetörik a
szívünk. A végén minden állati barátunkkal ugyanaz történik:
sokkal előbb kell elmenniük, mint ahogy arra felkészülhetnénk.
Ezért utaltam olyan gyakran ebben a könyvben a gyerekekre.
Az állatok tulajdonképpen gyerekpótlékok, de nem negatív
értelemben. Sokszor láthatjuk, hogy ha egy pár úgy dönt,
valamilyen okból kifolyólag nem vállal gyermeket, és nagyon
szoros kötelék alakul ki köztük és egy macska, egy kutya vagy
egy madár között, az emberek összesúgnak a hátuk mögött, és
mosolyogva annyit mondanak, így pótolják a gyereket. Ez
azonban nem igaz. Gondoljunk csak azokra a boldog
családokra, akik háziállatot tartanak. Az állatok jelenléte csak
növeli a boldogságukat.
Nem kell bocsánatot kérned azért, amiért szeretsz, és
senkinek sincs joga ahhoz, hogy megmondja neked, nem egy
állatra kellene zúdítanod a figyelmedet. Bárkit szerethetsz, és
csak te döntheted el, kit igen vagy kit nem ajándékozol meg a
figyelmeddel és a szereteteddel.
Azt is te döntöd el, meddig és milyen intenzitással gyászolod
valakinek a halálát, aki az életed részét alkotta. Ez a gyerekekre,
a társadra, a rokonaidra, az emberi barátaidra és természetesen
az állati barátaidra is vonatkozik. Ha egy „állattalan” ember azt
mondja neked, hogy „már elég”, bátran hagyd figyelmen kívül.
Vagy inkább világosítsd fel őt. Vagy ami még jobb: ajándékozd
meg egy kiskutyával vagy egy kiscicával, és figyeld meg lassú
átváltozását.
Van egy csodálatos barátom, aki Londonban
pszichológiaprofesszor. Az állatok számára és fantasztikus
felesége számára is csak bosszúságot jelentettek, intellektuális
szempontból nem tartották őket érdekesnek. Ma, tizenkilenc
évvel később rendszeresen kapok tőlük fotókat a
kiskutyájukról. Rajongásuk határtalan. Ha majd eljön az idő, és
gyászolniuk kell, egyikük sem fogja azt mondani, hogy az
helytelen.
Az a mondat, hogy „az állatok tesznek minket emberré”
(Temple Grandin könyvének volt ez a címe, de a vadvilág
fotográfusa, Art Wolfe is valami ilyesmire utalt Dogs make us
human című könyvében) talán akkor a legigazabb, amikor meg
kell gyászolnunk az elvesztésüket. Meg vagyok róla győződve,
hogy létünk legmélyebb forrását az érzelmek jelentik – az
érzelmi intelligencia fontosságát ma nagyon divatos
hangsúlyozni és elkülöníteni az intellektuális képességektől –,
valamint az a képességünk, hogy meggyászoljuk egy állati
társunk halálát, vagy egy olyan állatét, akit személyesen nem
feltétlenül ismertünk. Megtudtam, hogy vannak olyan emberek
– bár nem sokan –, akik azoknak az állatoknak a halálát is
meggyászolják, akiket megeszünk. Amikor látnak egy állatokkal
tömött teherautót, ami éppen a vágóhíd felé tart, ugyanolyan
mély gyászt éreznek, mint mi, amikor elpusztul a „saját”
állatunk. Milyen szép is lenne a világ, ha az ilyen emberek
lennének többségben. Egy állat halála olyan érzelmeket
szabadít fel bennünk, amikről talán fogalmunk sem volt, hogy
léteznek. Mintha azzal is ők ajándékoznának meg minket, hogy
kapcsolatba kerülhetünk legmélyebb, igazi természetünkkel.
Amikor az emberek azt a tiszta gyászt írják le, amit állati
barátjuk elvesztésekor éreztek, mintha egy olyan érzelemről
beszélnének, aminek a létezését nem is sejtették. „Egyszerűen
feltört bennem – mondta valaki –, majd egyre csak hullámzott
és hullámzott. Meg voltam döbbenve. Persze szerettem a
kutyámat, de sohasem gondoltam volna, hogy a gyász ennyire
elhatalmasodik rajtam. Hálás vagyok a barátaimnak, amiért
nem piszkáltak miatta, és kifejezték az együttérzésüket.”
Sok éven át tűnődtem azon, vajon a kutyák tudják-e, ha
közeleg számukra a vég. Vagy inkább az összes érzelmükkel
ránk koncentrálnak? Még egy utolsó nyalogatás, még egy utolsó
farokcsóválás a legjobb barátjuknak? Ki ne sírná el magát egy
ilyen pillanatban?
E könyv megírása után meg vagyok győződve arról, hogy a
kutyák igenis tudják, hogy itt a vég. Van fogalmuk a halálról.
Gondolnak rá, vagy inkább érzik. Persze azt sohasem fogjuk
tudni, mire gondolnak pontosan.
 Egy álommal kezdtem ezt a könyvet, és egy álommal is
fejezem be. Csodálatos tavaszi nap van. Benjyvel egy berlini
erdőben sétálok, amikor odaérünk egy temetéshez.
Csatlakozunk a gyászmenethez, és odaérünk a sírhoz, ahol a
koporsót már leengedték. Úgy tűnik, a koporsó nyitva van.
Kíváncsi vagyok, ezért előrébb lépek. A koporsóban Benjy
feszik, és én.
Azt hiszem, ez az álom pontosan tükrözi, hogyan érzem
magam. Ha Benjy meghal, nekem is meghal egy részem. Amikor
ezeket az utolsó sorokat írom, még él. Tizennégy éves, ami
nagyon sok idő egy szívproblémával küzdő nagy labrador
számára. Az a baja, hogy túl nagy a szíve. De ha kisebb lenne,
hogy férne el benne ennyi szeretet?
Az ünnepelt novellaírónak, Lorrie Moore-nak megjelent egy
novelláskötete Birds of America címmel, amiben az egyik
szereplőjét, Aileent nagyon megrázza a macskája, Bert halála,
akivel már tíz éve együtt él. Hosszabb ideje, mint a férjével.
Felidézi azokat az emlékeket, amiken nevetett, vagy amik
megindították. „Egyszer a kulcsomat kerestem, és felkiáltottam,
hogy »hol a kulcsom?«. A férjem futva jött a szobába, mert azt
hitte, hogy azt kérdeztem, »hol a kiscicám?«”. Aileen férje nem
érez együtt a feleségével, és ragaszkodik ahhoz, hogy
felkeressen egy pszichiátert. A nő némi hezitálás után
beleegyezik, de amikor felkeres egyet, azt mondja az orvosnak:
»Nézze. Felejtse el a Prozacot!{31} Felejtse el Freud
csábításelméletét! Felejtse el Jeffrey Massont!« Képzelheti a
kedves olvasó, mennyire meglepődtem, amikor a saját nevemet
olvastam a könyvben. Lorrie Moore, a szerző itt váratlanul a
Freud gyerekkori szexuális bántalmazások tagadásával
kapcsolatos kutatásomra utalt, ami sok vitát váltott ki, miután
könyvben is megjelent. Ma már teljes mértékben egyetértek
Aileennel, azaz hogy egy állat halálakor nincs szükség
belebonyolódni intellektuális és pszichés analizálásba. És arra
sincs szükség, hogy gyógyszereket szedjünk, főleg nem olyan
gyógyszereket, amik megpróbálják elnyomni az érzéseinket.
Amikor gyászolsz – mindegy milyen mélyen, mindegy mennyi
ideig, és mindegy, hogy kit (kutyát, macskát, madarat, lovat,
bárányt, csirkét, aranyhalat, vombatot vagy krokodilt) –, te
magad vagy a gyászod szakértője, az egyetlen ember, aki
eldöntheti, mikor lesz vége (ha egyáltalán vége lesz). Nincs
szükséged professzionális segítségre és olyan emberekre, akik
azt hiszik, jobban ismerik az érzelmeidet, mint te magad. Csak
te ismerheted őket. Valójában a gyásznak, a szeretetnek vagy
bármilyen érzelemnek, ami emberré tesz minket, nincsenek
szakértői. Kizárólag a családod és a barátaid szeretetére és
támogatására van szükséged. Ha a kutyák és a macskák vagy
bármilyen más állat lehetővé teszi számunkra, hogy ilyen mély
érzelmeket éljünk át, az azt jelenti, hogy sikerült nekik emberré
tenni minket. És ez az egyik legjobb dolog, ami történhet
velünk. Azt mondom nektek, kedves olvasóim, hogy
ünnepeljetek meg minden percet, amit az állatotokkal töltötök.
Ha eljön az idő, hogy búcsút kell vennetek tőle, azt tegyétek a
magatok módján, és addig, ameddig szeretnétek. Ünnepeljétek
meg az életüket és azt az ajándékot, amit ők adtak nektek.
 UTÓIRAT

Benjy ma, 2019. augusztus 1-jén meghalt.

Ilannak el kellett utaznia Barcelonába hat hónapra, Benjy
pedig nem volt olyan állapotban, hogy vele menjen. Már alig
tudott járni, a lépcsőn se tudott le-fel közlekedni. Leila a
Bajorországban élő unokatestvérét kérte meg, hogy vigyázzon
rá. Az unokatestvére egy gyerektábort vezet az Alpokban. Ilan
elvitte hozzá Benjyt két hónappal ezelőtt Berlinből, és ott
maradt vele, amíg hozzászokott az új otthonához. Ez azonnal
sikerült is neki, és az ott lakók is azonnal befogadták. A
gyerekek gyorsan megtalálták maguknak, hogy a vállán sírják
ki magukat (ebbe a táborba olyan gyerekeket küldenek, akik
problémás családban élnek), és hogy legyen kihez odabújni
éjszaka. Benjy járni akart, de egyre nehezebben ment neki. Csak
feküdt a napon, és várta, hogy odamenjenek hozzá. Leila és Ilan
a halála előtt egy héttel érkeztek meg. Amikor meglátta őket,
kicsit bizonytalan volt, és össze volt zavarodva, mintha azt
kérdezné: „Kik ezek az emberek? Mintha ismerném őket.”
Aztán hirtelen felismerte őket, odarohant hozzájuk, és az ezt
követő három napban el sem mozdult mellőlük. Folyamatosan
nyalogatta őket, és az arcáról sugárzott a hála. A következő
oldalon található fotón láthatod, milyen elképesztően nyugodt
és elégedett volt Ilan társaságában. A feje Ilan ölében van, ez
volt a kedvenc pozíciója. Olyan volt, mintha visszatért volna.
Élénknek tűnt, tele energiával, még hosszú sétákat is tettek a tó
körül. Majd kiugrott a bőréből örömében, hogy újra a
családjával lehet, és egyértelműen nem orrolt meg rájuk, amiért
ott hagyták őt. Élvezte új otthonát és új barátait. Megáldotta őt
az élet azzal az adottsággal, hogy bárhol is van, amíg olyan
emberekkel van, akik élvezik a társaságát, képes szeretetet
adni. És ki ne élvezte volna?
Leila unokatestvére tegnap felhívta őt és Ilant
Spanyolországban, hogy Benjy állapota vészesem romlik. Már
nem tudott felkelni, és zaklatottnak tűnt. Amint rosszabbra
fordult a helyzet, hívták az állatorvost. Az állatorvos elmondta
nekik, hogy a tüdeje és a mája is tele van vízzel. Az orvos, Leila
unokatestvére és az ott élő emberek, Benjy új barátai kivitték őt
egy rétre, beadtak neki egy altatót, és amikor már békésen
horkolt, az orvos örökre elaltatta. Semmit sem érzett. A farm
melletti réten temették el.
Benjy rengeteg örömet vitt az emberek életébe. Ez volt az ő
különleges adottsága. Egyszerűen nem tudott nem szeretni.
Mindenkit és minden lényt szeretett. Szerette az embereket, a
madarakat, a mókusokat, még a kisegereket is. És ők
viszontszerették őt elbűvölő természetéért, kedvességéért,
valamint együttérző és könyörületes szívéért, ami csak úgy
sugárzott. Különleges volt a kisugárzása, ami csak azokra
jellemző, akiknek a szíve túlcsordul a szeretettől. A fiam, Manu
és én itt Sydney-ben kaptuk a hírt. Egymás vállán zokogtunk. De
egyúttal boldogok is voltunk, amiért Leila és Ilan egy héttel
ezelőtt még utoljára találkozhattak vele. Mintha csak megvárta
volna őket, mielőtt búcsút mond, és elindul a nagy ismeretlen
felé. Bármi vagy bárki is várja őt ott, szerencsés lesz, amiért
megismerheti ezt a csupa szív lényt.
A szerző magyarul megjelent művei:
Moussaieff Masson, Jeffrey – McCarthy, Susan: Miért sír az
elefánt? Az állatok érzelmi életéről. Ford.: Greguss Ferenc.
Gyula, Magyar Könyvklub, 2001.
Moussaieff Masson, Jeffrey – McCarthy, Susan: Mit éreznek az
állatok? Ford.: Kulcsár Szabolcs. Szeged, Tericum Kiadó,
2001.

További művei angol nyelven:

Beasts: What Animals Can Teach us About the Origins of Good
and Evil
Dogs Make us Human: a Global Family Album
The Dog Who Couldn’t Stop Loving
The Face on Your Plate: the Truth About Food
Altruistic Armadillos, Zenlike Zebras: Understanding the
World’s Most Intriguing Animals
The Cat Who Came in from the Cold
Dogs Never lie About Love
The Nine Emotional Lives of Cats
The Pig Who Sang to the Moon
Dogs Have the Strangest Friends
Raising the Peaceable Kingdom: What Animals Can Teach us
About the Social Origins of Tolerance and Friendship
The Evolution of Fatherhood: a Celebration of Animal and
Human Families
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK

webaruhaz@edesviz.hu
00-36-30-781-5474
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖNYVESBOLT
1092 BUDAPEST • RÁDAY UTCA 14.

konyvesbolt@edesviz.hu
00-36-1-266-3778
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!

ÉDESVÍZ KIADÓ

        
 ÉDESVÍZ + magazin
Cikkek az
EGÉSZSÉG • ÖNFEJLESZTÉS • EZOTÉRIA
témaköreiben
Érdekes információk szerzőkről és könyvekről

Keresd a www.edesvizkiado.hu címen

{1}
A videó az alábbi linken tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?
v=oQLvL0SZBkc.

{2}
  Illmer, Andreas: „New Zealand Whale Stranding: I Will Never Forget Their
Cries” BBC News, BBC, 2018. 11. 27. Letöltés helye: www.bbc.com/newsworld-
asia-46354618.

{3}
Egymással kölcsönhatásban történő fejlődése – a Szerk.

{4}
  Bizonyos értelemben már Darwin is hitt a koevolúcióban, mert tisztelettel
beszélt a virágokról és a rovarokról. A koevolúció kifejezést először Paul
Ehrlich használta 1964-ben, de nem a kutyákkal összefüggésben. A Nature
Communications című folyóirat 2013. május 14-i számában jelent meg egy cikk
arról, hogy egy csapat tudós koevolúcióra utaló jeleket talált bizonyos agyi
folyamatokban. Például azokban a génekben, amik befolyásolják az agy által
termelt vegyület, a szerotonin termelését.

{5}
  Érdekes, hogy a háziasított állatok közül egyedül a kutyák rohannak oda
hozzánk, amikor megijednek. A lovak és a macskák elfutnak. A saját macskáim
nagyon sokszor viselkedtek így. Olyan, mintha vészhelyzet esetén vissza
akarnának rohanni vad őseikhez.

{6}
  A nem lakásban tartott macskák gyakran (fiatal korukban még gyakrabban)
autóbalesetben vagy kutyatámadásban pusztulnak el, vagy más állatnak esnek
áldozatául. Gyakran beteg, szórakozásból állatokat ölő emberek végeznek
velük. A lista végtelen. Másrészről a lakásban tartott macskák gyakran
unatkoznak, elhíznak és ellustulnak, és esélyük sincs arra, hogy gyakorolják az
igazi macskaviselkedést. Az állatorvosok többsége úgy véli, hogy a
macskáknak a lakásban a helyük. A statisztikák különböző eredményeket
mutatnak, de abban egységesek, hogy a benti macskák sokkal tovább élnek
(lásd a www.americanhumane.org/fact-sheet/indoor-cats-vs-outdoor-cats/
oldalon). Egy angliai állatorvos azonban azt állítja, hogy „azok a kertben
tartott macskák, akik megérik az 1 éves kort, ugyanolyan eséllyel érnek meg
tíz évet vagy többet, mint lakásban tartott fajtársaik”. Ne felejtsük el, hogy
Angliában alig van természetes ellenségük, az Egyesült Államokban azonban
viszonylag sok van.
{7}
  Hogy mi történt Simával, mielőtt Jennyhez költözött, a Dogs Never Lie About
Love című könyvemben írtam meg.

{8}
  „This cat sensed death. What if computers could, two?” New York Times,
2018. január 18. Letöltés helye: https://www.3quarksdaily.com/3quarksdaily/
2018/01/this-cat-sensed-death-what-if-computers-could-too.html.

{9}
  W. Young, Biloine: „Is There Healing Power in a Cat’s Purr?” Orthopedics This
Week, 2018. június 22.

{10}
  „The death treatment.” The New Yorker, 2015. június 22. Letöltés helye:
https://www.newyorker.com/magazine/2015/06/22/the-death-treatment

{11}
  Ritkák az ilyen esetek, de az, hogy egyáltalán léteznek, komoly okot ad az
aggodalomra.

{12}
  A videó az alábbi linken tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v
=P2zQbsEGh_Q.

{13}
  A videó az alábbi linken tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?
v=UC84lg515Rw.

{14}
  Pocho és Chito közös úszkálását az alábbi linken lévő videón nézheted meg:
https://www.youtube.com/watch?v=I7fZZUfvx0s.

{15}
  Ha szeretnél többet megtudni a könyvről, olvasd el a szerző által írt
összefoglalót, ami a The Globe & Mailben jelent meg „Fish are not office
decorations” címmel, és az alábbi linken is megtalálható: https://www.theglobe
andmail.com/opinion/article-fish-are-not-office-decorations/.

{16}
  Katz, Brigit: „Charlie Russel, a Naturalist Who Lived Among Bear, Has Died
at 76”. Smithsonian.com, Smithsonian Institution, 2018. 05. 14.

{17}
  A videó a következő linken tekinthető meg: https://www.wimp.com/story-of-
a-goose-who-befriends-a-retired-man-in-the-park/.

{18}
  Ha többet szeretnél megtudni Lunáról, olvasd el Michael Parfit és Suzanne
Chisholm: The Lost Whale: The True Story of an Orca Named Luna című
 könyvét (New York, St. Martin’s Press 2013.).

{19}
  Marino, Lori – Frohoff, Toni: „Toward a New Paradigm of Non-captive
Research on Cetacean Cognition”. PLoS ONE 6(9) Letöltés helye: https://doi.org/
10.1371/journal.pone.0024121.

{20}
  Lady Cynthia Asquith úgy jellemezte Wessexet, mint a „legzsarnokibb
kutyavendéget, aki miatt valaha is szenvedett”. Amikor látogatást tett Hardy
dorseti otthonában J. M. Barrie-vel, ezt írta: „Wessex rendkívül gátlástalanul
viselkedett vacsora közben. Az idő nagy részét nem az asztal alatt, hanem az
asztalon töltötte fel-alá sétálva. Minden egyes falatért meg kellett küzdenem,
amit a tányéromról a számba tettem.”

{21}
  „Boldog volt? Úgy vélem, igen. Végül is kielégíthette egy kutya legégetőbb
szükségleteit, és odaadhatta a szívét olyan embereknek, akiknek unalmas,
jelentéktelen élete az általa nyújtott vigaszra szorult.”

{22}
  „Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak – s az itt hever.”

(George Byron: Felirat egy újfoundlandi kutya síremlékére. Szabó Lőrinc

fordítása.)

{23}
Pet Lovers, Pathologized – New York Times, 2011. 10. 30.

{24}
  Az egyik legjobb példa George Monbiot, aki nemrég tért át a vegán
életmódra. Olvasd el az alábbi újságcikkeket: https://www.theguardian.com/
commentisfree/2018/jun/08/save-planet-meat-dairy-livestock-food-free-range-
steak. Vagy: “Nothing hits the planet as hard as rearing animals. Caring for it
means cutting out meat, dairy and eggs,” https://www.theguardian.com/
commentisfree/2016/aug/09/vegan-corrupt-food-system-meat-dairy.

{25}
  Leila, Manu és én nemrég egy nepáli túrán vettünk részt, és
megdöbbentünk azon, milyen sok egészségesnek tűnő „kóbor” kutyát láttunk.
Különösen azokban a falvakban, ahol templom is volt. A kutyák napoztak,
 elégedettnek tűntek, és egy kicsit sem voltak alultápláltak. Némelyiken volt
nyakörv, de összességében boldogan éltek az utcán.

{26}
  Lucy Mills: „Dog Meat, to Eat or Not Eat?” China Daily. 2012. 02. 02. china
daily.com.cn

{27}
  Nemrég jelent meg róla egy fotó, ahogyan az állomáson áll: https://www.the
dodo.com/rare-photo-of-loyal-dog-hachiko-1446468544.html.

{28}
  Története az alábbi linken található: http://siberiantimes.com/other/others/
news/n0030-heartbroken-little-dog-becomes-siberias-own-hachiko/

{29}
  Az Egyesült Államok Állatjóléti Társasága is készített egy ilyenről egy videót:
https://www.youtube.com/watch?v=ZVyFSTYY7zg.

{30}
  A cikket a következő linken találod: https://www.nytimes.com/2018/12/05/
opinion/walk-cat-leash.html.

{31}
Antidepresszáns – a Szerk.