Irta: Susan Boyle

A mű eredeti címe: The Woman I Was Born To Be

A művet eredetileg kiadta:

Bantam Press, an imprint of Transworld Publishers

Fordította: Miks-Rédai Viktória

A verseket és a dalszövegeket fordította, a szöveget gondozta:
Fazekas Sándor

A borítót tervezte: Zsibrita László

Copyright © Speur Ltd 2010

Susan Boyle has asserted her right under the Copyright, Designs and
Patents Act 1988 to be identified as the author of this work.

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 245 647 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo. hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Szűcs Márta
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Anyámnak
 PROLÓGUS

A NEVEM SUSAN BOYLE. Másfél évvel ezelőttig - hacsak nem a

West Lothian megyei Blackburn nevezetű skót városka la-
kói vagytok, ahol én az egész életemet éltem - aligha ismerhettetek.
Manapság azonban sok mindent hallani rólam: tényeket, találgatá-
sokat, légből kapott híreszteléseket; úgyhogy azért írom ezt a köny-
vet, hogy a saját nézőpontomból meséljem el a történetemet. Remé-
lem, élvezettel forgatjátok majd.
Minden történet kezdődik valahol. Az enyém talán ott kezdő-
dött, amikor negyvenkilenc éve babakocsiba fektettek. Akárhány-
szor csak anyám feltett egy lemezt, azt vette észre, hogy a lírai da-
lokra lassan ringatózom, a sebesebb ütemekre pedig gyorsabban ka-
limpálok, Vagy talán azzal a játék bendzsóval kezdődött minden,
amit kislány koromban vett nekem. A televízió előtt ültem vele, és
Paul McCartneyt utánoztam, amikor a Top ofthe Pops műsorában
a Beatles következett. De erre később még visszatérek.
Számotokra viszont alighanem 2009. április 11-ével kezdődött a
történetem, amikor először jelentem meg a televízióban, bár a való-
ságban néhány hónappal azelőtt, január 21-én vették fel a Britairis
Got Talont!, azaz a brit Csillag születik glasgow-i meghallgatását.

1 A Csillag születik brit megfelelője, ezért a továbbiakban ezen a címen szerepel.

7
 Nagy utat tettem meg azóta, de már az is nagy út volt, amelyik a
meghallgatásra vitt...
Álmatlan volt az éjszakám, az a végtelen fajta, amikor tudod, hogy
pihenned kellene, de csak hánykolódsz. A szíved remeg, és aztán, mire végre
elbóbiskolsz, már kelni is kell, és kapkodhatsz. Kint még sötét volt, a
fürdőszobámban hideg. Bármely más napon nagy kísértés lett volna
behunyni a szememet, befészkelni magam a takarók melegébe, és alvást
színlelni, csakhogy el kellett érnem a buszt, és semmiképpen sem hagytam
volna elúszni ezt a lehetőséget.
A fürdőszoba levegője olyan hideg volt, hogy a leheletem bepá- rásította a
tükröt. Mezítláb álltam a hideg linóleumon, igyekeztem megszépíteni
magamat. A hajam sosem engedelmeskedett, aznap éppen szalmakalapnak
nézett ki. Amikor hajszárítóval próbáltam formára igazítani, kezdtem egy
szőrgombócra emlékeztetni. Kintről behallatszott az eső locsogása, szóval
mindenképpen kendőt kellett vennem, akár tetszik, akár nem.
De legalább a ruhám szép volt, még ha kissé túl ünnepélyes is a reggel hat
órához. Aranycsipke, arany szaténövvel, még az unokaöcsém esküvőjére
vettem az előző évben. A közeli városban, Li- vingstonban találtam, és igen
sokba került, de különleges alkalomra készültem, és úgy véltem, jól nézek ki
benne. Az esküvőn fehér kabátkával, fehér cipővel viseltem, testszínű
harisnyával, azonban a meghallgatás reggelén, én nem tudom, mi ütött
belém, de fekete harisnyát húztam. Az ég szerelmére, Susan - aranyszín ruha
fekete harisnyával és fehér cipővel nem megy! De akkor még ezt nem
tudtam.
Benéztem a nappaliba, hogy elbúcsúzzak a cicámtól, Pebblestől, ő
azonban - nagyon helyesen - aludt a kályhánál. Mielőtt kiléptem

8
 volna a házból, megérintettem a nyakamban az aranyláncot, amelyen anyám
jegygyűrűje függött. Amikor viselem, közel érzem őt magamhoz.
— Hát akkor rajta! - mondtam ki, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Néha, amikor visszatekintek erre a pillanatra, úgy érzem, kellett volna, hogy legyen
valami jele, hogy az életem hamarosan megváltozik. De épp ellenkezőleg: az esős,
szürke hajnalban nem éreztem semmi kecsegtetőt. Kifejezetten úgy tűnt, hogy a
nap sem bújik többé már elő.
Skóciának ezt a részét Vizesvölgynek2 nevezik, mert többet esik, mint kellene.
Néhányan úgy tartják, a következő generáció úszóhártyás lábbal jön majd világra.
Egy ilyen esős téli reggelen aligha a hátul pántos, elöl nyitott fehér cipő a
legalkalmasabb viselet — a víz azonnal utat talált magának a lyukakon át.
Egy-két helyen égtek a lámpák a szomszédok emeleti szobáiban, de még mindig
túl korán volt ahhoz, hogy az emberek elkezdjék a napot. Egy kutya, amely az
egész éjjelt kint töltötte, reszketve bújt meg az egyik bejárat esőtől csepegő
menedékében. Néhányan éppen indultak otthonról a reggeli műszakba menet,
kabátgallérjuk felhajtva, hónuk alatt ételhordó doboz. Ügyet sem vetettek rám, ami
jó is volt, mert tűsarkaimon imbolyogva nem voltam valami fényes kedvemben.
Hát teljesen megbolondultam én? Ahogy végigsétáltam ugyanazon az úton,
amelyen iskolába jártam annak idején, sorra feltámadtak a kétségeim. Egy
mindennél nyomasztóbb kihívással

2 Wet Valley

9
 néztem szembe. Lelki füleimmel hallottam a testvéreim megjegyzéseit
még karácsonyról, amikor elmondtam nekik, hogy behívtak a Csillag
születik meghallgatására.
- Tudod te, mit művelnek ott a Csillag születik-ben? Majd kine-
vetnek! Lehurrognak! Kifütyülnek! Képes leszel ezt elviselni?
- Ha kiállsz az arénába, meg kell ragadnod az esélyt, nem? — vé-
dekeztem.
- Jó ég! Ne menj oda! Ne azzal a Piers Morgannel!
- Ne is foglalkozzatok vele! — közöltem.
- Hát, ne lepődj meg, ha nem jutsz tovább!
- Köszönöm, hogy hisztek bennem! Csodálatosak vagytok!
Bár előttük kiálltam magamért, mégis az járt a fejemben: - Ó,
Istenem! Mit tettem?
Tócsákat és kátyúkat kerülgetve siettem előre. Egyfelől legszíve-
sebben visszafordultam volna szép, meleg otthonom biztonságába,
másfelől azonban kétségbeesve igyekeztem, le ne késsem a buszt.
Amikor kiértem a főútra, az már közelebb járt a megállóhoz, mint én, és
őrülten kellett rohannom, ami nem is olyan egyszerű fázós, nedves
lábakkal, hétcentis sarkakon dideregve. Az ajtók szusszanva nyíltak ki,
én pedig zihálva, kipirultan másztam fel; a hajam a kendő alatt teljesen
lelapult.
Nos — gondoltam, és hálás voltam az ülésnek, hogy végre bele-
zuttyanhatok -, immár nincs miért aggódnom.
A busz elvitt Blackburnből Glasgow-ba, ahol át kellett szállnom egy
másik járatra a Skót Kiállítási és Konferenciaközponthoz, amely egy
óriási komplexum a város közepén, a Clyde folyó mellett. Lassan
kezdett kialakulni a reggeli csúcsforgalom, a busz csak araszolgatott. Hol
az órámat néztem, hol az ablakon pislogtam kifele. Már megpillantottam
a távolban a konferenciaközpontot, de az ahelyett,

10
 hogy közeledett volna, méterről méterre távolodott. Akkor ébredtem
rá, hogy rossz buszon ülök, és át kellett nyomakodnom a tömegen, hogy
le tudjak szállni. Felugrottam a következőre, ami érkezett, csakhogy az is
más irányba tartott.
Már kezdtem pánikba esni. — Nyugi, Susan! - ismételgettem. A
logikus dolog az lesz, ha leszállsz, átmész a túloldalra, és kivársz egy
buszt, ami az ellenkező irányba megy.
- Rengeteg idő van — erősködött a sofőr.
— Egyáltalán nincs!
— A világ nem fog felrobbanni.
- Maga alatt lehet, hogy nem, de nekem egy meghallgatásra kell
odaérnem!
Erre csak végigmért.
Még jó, hogy napijegyem volt, mert hat buszra szálltam fel aznap
reggel, mire megérkeztem!
Kint sorban állás fogadott, mellettem egy fiatal srác didergett rövid
ujjú ingben.
— Próbálkoztam az X-faktor-ban is, de nem jutottam sehová — pa-
naszolta.
- Hát, sose bánd! - vigasztaltam. - Hátha itt jobban szerepelsz majd.
Aztán kinyíltak az ajtók, és mindenki üdvrivalgásban tört ki. Be-
vonultunk; egy hatalmas transzparens fogadott: Üdvözöljük a Csillag
születik-ben!
A levélben, amelyet a meghallgatásommal kapcsolatban kaptam,
9.30-as időpont szerepelt, és addigra végül oda is értem, a recepciós lány
azonban hiába olvasta át újra és újra a listáját, nem talált meg a 9.30-asok
között. Azt javasolta, hogy menjek haza, és jöjjek visz- sza később.

11
 - És megint csináljam végig azt a rémálmot a buszokkal? - tilta-
koztam. - Ugye, viccel?
- Hát, a váróban kellene akkor leülnie - felelte, és aggodalmasan
nézett rám. - Megpróbáljuk beszorítani. De beletelhet egy kis időbe —
figyelmeztetett, amikor átadta a sorszámomat.
A stúdióépület ragyogóan világos volt, energiától és zajtól vibrált.
Emberek jöttek-mentek mindenütt, akár egy hatalmas cirkuszban:
tánccsoportok színes kosztümben, toliakkal, énekesek, gyerekek,
varázslók, macskák, kutyák, még nyulak is. Láttam síró embereket,
láttam kiabáló embereket, láttam veszekedő embereket, láttam nevető
embereket. Annyira sokan voltak! Én csak ücsörögtem a sarokban, és a
magam dolgával foglalkoztam. Meglehetősen félénk és visszahúzódó
személyiség vagyok, ha elhiszitek ezt nekem, de az emberek
meg-megszólítottak, és általában barátságosan közeledtek felém. Jó volt
vidám hangulatban fecserészni. Beszélgettem egy fehér öltönyös,
kedves férfival is, aki fura hangon énekelt. Azt hiszem, bejutott az
elődöntőbe.
Időnként szólítottak néhány előadót, hogy menjen be a meghall-
gatásra, és a behívottak felsorakoztak. A feszültséget vágni lehetett, és
amíg bevonultak, csend ereszkedett ránk egy darabig. Aztán egyesével
mind visszatértek: az egyik sírt, a másik vicsorgott dühében, a harmadik
kiabált örömében. Felemelő érzés volt látni az Igeneket, de ahogy az idő
haladt, meg-megfordult a fejemben, hogy vajon hány Igen áll
rendelkezésre, és marad-e nekem is belőlük.
Minthogy nagyon korán indultam, és nem jutott eszembe, hogy
ennivalót is csomagoljak, rettenetesen megéheztem. A gyomrom
korgott, de azt mondtam magamnak, jobb lesz nyugton maradni, hátha
éppen én jövök. Nem kockáztathattam meg, hogy kimegyek ételt
keríteni, és éppen akkor szólítanak, amikor távol vagyok.

12
Amikor a mellettem várakozó tánccsoport egyik tagja kinyitotta az
ételdobozát, nagyon bámulhattam, mert a hölgy megkérdezte, kérek-e
egy szendvicset.
Nagyon szépen megköszöntem. Salátás szendvics volt, és azonnal be
is faltam. Nem vettem észre, hogy filmeznek, amíg majszolok, de a
kamera végig engem vett valamiért. Akkor már azt hittem, elfeledkeztek
rólam.
Megpillantottam a fel-alá bóklászó Antet és Decet, ami először
izgalmas volt, láttam őket a Saturday Night Takeaway3-ban, és most is épp
úgy néztek ki - sőt, jobban, de erről egy szót se nekik -, ők azonban nem
érdeklődtek irántam. Figyeltem, ahogy a fehér öltönyös férfival
beszélgetnek. Aztán sok más embert is meginterjúvoltak, és én egyre
inkább úgy gondoltam, hogy nem kellek ide. Ám ez nemhogy lehangolt
volna, inkább harcra késztetett. Nem megyek haza, futott át az agyamon.
Miért mennék? Nem fognak ilyen egyszerűen megszabadulni tőlem!
Végül rám került az interjúztatás sora. Elmeséltem nekik, hogy
egyedül élek, Pebblesszel, természetesen. Aztán - én nem tudom, mi ütött
belém — elmondtam azt is, hogy még sosem csókolóztam. De nem
reklámnak szántam! E kijelentésem miatt komoly bajba is keveredtem,
később majd elmesélem. Azóta megtanultam, hogy kicsivel
visszafogottabb legyek, ha riportot készítenek velem.
Végül, este fél nyolc tájban engem is beszólítottak, úgyhogy beálltam a
sorba, és leadtam a háttérzene CD-jét, amit magammal hoztam.
Korábban nem voltam igazán ideges, de most egyszerre összevissza
kezdett verni a szívem. A sok-sok óra várakozás után már nem is volt idő
semmire, és máris ott álltam a színpad szélén 3 3

3 Szórakoztató showműsor a brit televízióban.

13
Anttel és Deckel. Megkérdezték, ideges vagyok-e, mire azt feleltem, hogy
inkább küzdhetnékem van. Csakhogy a kezem remegett, a szám
kiszáradt, és jobb lett volna, ha korábban elmegyek a mosdóba. Aztán
szóltak, hogy menjek be.
Na, most vagy pimasz leszel vagy ideges, és mindent tönkreteszei,
szóltam magamra, de az ég szerelmére, lépj már ki a színpadra! Úgyhogy
kimasíroztam, a kezem csípőre téve az arany ruhámban, kócos
hajammal, remegő térdekkel - egy kis asszonyka Blackburnből.
A reflektorok ragyogásától eleinte nem is láttam a zsűrit, de aztán
megszólalt Simon Cowell, és rájöttem, hogy ő ül tőlem jobbra, Amanda
Holden középen, Piers Morgan bal felől. Simon elkezdte a szokásos
dolgokkal, hogy ki vagyok, és honnan jöttem.
- A nevem Susan Boyle - kezdtem. - Negyvenhét éves vagyok.
Aztán hozzátettem: - És ez még csak az egyik oldalam.
Aztán megriszáltam a csípőmet Piers felé, mert kedveltem őt. Ő volt
az egyik oka, hogy megpróbálkoztam a műsorral. Piers csak nézett, és
elhúzta a száját.
Láttam rajtuk, hogy azt gondolják: — Édes Istenem, hát ezt meg
honnan szalajtották? De reméltem, hogy azt is gondolják: legalább ő
más, mint a többi!
Simon megkérdezte, hogy Blackburn nagyváros-e, az én agyam pedig
leállt. Idegességemben elfelejtettem a „falvak” szót, Simon pedig a
szemét forgatta. Később megtudtam, hogy nem voltak jó kedvükben,
mert hosszú nap állt mögöttük, és kevés tehetséges jelentkezőt hallottak.
Simon nagyon vágyott már egy csésze teára.
Kuncogást hallottam a nézőtérről. Tudtam, hogy kinevetnek, de már
annyiszor történt velem ilyesmi az életben, hogy figyelmen kívül tudtam
hagyni. Ahelyett, hogy a szívemre vettem volna, azt

14
gondoltam: rendben, akkor most jövök én. Most megmutatom, mit
tudok.
Simon megkérdezte, melyik dalt választottam. Azt feleltem, hogy az I
Dreamed a Dream (Álmodtam én egy álmot) címűt, a Nyomorultakból. Azért
esett erre a választásom, mert akkor mélyen azonosulni tudtam az
érzelmi tartalmával. Nemrég vesztettem el az édesanyámat, és még
mindig sokkolt, hogy egyedül maradtam, hiszen ő egész életemben velem
volt. Magányt és lehangoltságot éreztem, nem hittem, hogy az életem
megváltozik. Erős dal volt.
- Más dallal nem is készült? — kérdezte Simon. Ezt a részt kivágták a
tévéműsorból.
A kérdése összezavart. A második dalom a The Power of Lőve (Rám a
szívem vigyáz) volt, azt azonban nem éreztem olyan jónak, mint az I
Dreamed a Dream-et. Nem szerettem volna eldobni az esélyemet, de az I
Dreamed a Dream. volt a dal, amit elő akartam adni. Úgyhogy Simon
szemébe nézve így szóltam:
— Hát, ha kell, el tudok énekelni mást is, de már be van készítve az
I Dreamed a Dream a Nyomorultakból.
Megkönnyebbülésemre ekkor fáradtan felsóhajtott, és intett, hogy
kezdjem. Jeleztem Antnek, hogy indulhat a zene.
Hallottam a szép bevezető taktusokat, és most először ébredtem rá,
hogy mekkora közönség előtt állok. Ezrek ültek a teremben, tömött
sorokban a zsűri háta mögött, és mindenki várakozással telve csüggött
rajtam. Tudtam, mit gondolnak. „Csak nézzetek rá! Akkora a valaga, mint
egy ház, a feje meg úgy néz ki, akár egy felmosó! Az se biztos, hogy a foga
a sajátja, és még azt állítja, hogy énekes? Nem tud énekelni. Az ki van
zárva. Na hát, kezdd akkor el, hadd halljuk...”
Úgyhogy kinyitottam a számat, és megmutattam, mit tudok.
 ELSŐ RÉSZ

GYERMEKKOROMBAN
 1.

Üdvözöllek a Boyle családban

A TÖRTÉNETEM VALÓJÁBAN 1961.

letésem napján.
április 1-jén kezdődik, a szü-

A Bangour Kórházat — ma már akárhányszor arra visz az utam -

szomorú, elhagyatott helynek látom, hiszen bezárták, és minden
szolgáltatását áthelyezték a livingstoni St. John’s Kórházba. A mű-
emlékként számontartott Viktória-korabeli épület magányosan, üresen
ácsorog, várja, hogy lakásokat alakítsanak ki benne, ha a gazdaság
egyszer felpörög.
1961-ben azonban a Bangour egy jól működő, kiváló kórház volt,
amely egy hegyi falu mintájára épült. Némely részlegei egyenesen
világelsőséggel dicsekedhettek, a szülészete pedig a teljes West Lothian
körzetet ellátta. Amikor anyám, már vajúdva, megérkezett, a hegyoldal
ragyogott a nárciszoktól. A tavasz látványa kicsit köny- nyített
aggodalmas szívén. Huszonhárom év során nyolc gyermeknek adott
életet, és azt tanácsolták neki, ne szüljön többet a várható komplikációk
miatt, azonban negyvenöt éves korában egyszer csak

19
megérkezett szerény személyem. A nőgyógyász olyan nagy kockázatot
látott a terhességben, hogy abortuszt ajánlott, ezt azonban mélyen hívő
katolikus anyám elgondolhatatlannak tartotta. Esélyt akart adni az új
életnek.
Két héttel a kiírt időpont előtt indult meg a vajúdás, anyám magas
vérnyomástól és ödémától szenvedett. A szülés számára, és így a
számomra is, veszélyt jelentett, végül császármetszés útján jöttem a
világra.
Amikor anyám magához tért az altatásból, az orvos igen komoly
arccal nézett rá.
- Lánya született - közölte vele. — Nagyon kicsi, és légzéstámo-
gatásra szorul, ezért inkubátorba fektettük.
Nem volt semmiféle szokásos „Gratulálunk, Mrs. Boyle! Csodaszép
kislány!”
Amikor apám is feltűnt a szülőágynál, anyám azonnal tudta, hogy
valami baj van.
- Egy rövidke ideig nem kapott elég oxigént - vallotta be neki
apám. Bár pontosan nem fogalmazták meg, anyám okos asszony volt,
és tudta, ez mit jelent.
- Csupa kar és láb, mint valami kis béka! — mosolygott az apám.
Beletelt néhány hétbe, hogy hazavihettek. Az orvosok elmondták,
valószínű, hogy enyhe agykárosodást szenvedtem a szülés közben
elszenvedett asphyxiától.
- Talán az a legjobb, ha elfogadják, hogy Susanból nem lesz senki.
Sosem fog elérni semmit, ne is várjanak túl sokat tőle.
Biztos vagyok benne, hogy a legjobb szándékkal mondták mindezt,
de mégsem hiszem, hogy jól tették, hiszen a jövőt senki sem láthatja
előre. Amit akkor még nem tudtak, hogy én afféle harcos

20
vagyok, és egész életemben azon igyekeztem, hogy bebizonyítsam:
tévedtek.
Akkoriban a szüleimhez hasonló emberek úgy vélték, az orvosok
mindent tudnak. A hír így roppant lesújtó lehetett, főképp anyám
számára, aki még mindig gyengén feküdt gyermekágyban. Nyolc
gyermekük volt, a szemükben mind tökéletesen normális, bár a második
kislányuk, Patricia, csecsemőkorában meghalt. Aztán jön ez a baba a
bajaival. Hogy a pokolba lesznek képesek megbirkózni ezzel életüknek
ilyen kései szakaszában?
Hogy a dolgokat még jobban megbonyolítsam, amilyen kis testem,
olyan nagy hangom volt. Éjszakákon át ébren tartottam apámat az
üvöltésemmel. Neki szokása volt visszakiabálni, hogy hallgassak már el
végre, de annyiszor, hogy a szomszéd szólt is emiatt neki - de hát apám,
szerencsétlen, bányában dolgozott, és hajnalok hajnalán indult nehéz
munkájára. Nagyon sokat segített azzal, hogy ellátott, mert anyám
akkoriban egy kisebb agyvérzést is elszenvedett, és időlegesen lebénult a
jobb karja. Napközben apám könnyen elaltatott a babakocsiban, de csak
ha a piros pulóverét viselte. Úgy tűnt, már egész piciként is meg tudtam
különböztetni a színeket. Tréfás, hogy még ma is a piros a kedvenc
színem, de a családnak örökre besokallt attól a piros pulóvertől.
Reggelente legidősebb nővérem, a huszonhárom éves Mary, aki
akkor végzett a tanítóképzőben, megfürdetett és felöltöztetett, a hosszú
nyári estéken pedig körbesétáltatott Blackburnben a babakocsimmal.
Amikor nem sírtam, mosolygós baba voltam, sötét, göndör fürtökkel. A
szomszédok a kocsi fölé hajoltak, és gügyögtek nekem, hogy micsoda
édes kis portéka vagyok — mármint azok a szomszédok mondtak
ilyeneket, akik hallótávolságon kívül laktak tőlünk.

21
A Boyle család újonnan jöttnek számított Blackburnben, az Edin-
burghtól tizenöt kilométerre eső kisvárosban, éppen az M8-as út mellett.
A szüleim eredetileg Motherwellből származtak, a Glasgow környéki,
nagyobb iparvárosból. Apám, Patrick Boyle, a seregben szolgált a
háború alatt, de utána bányászként kapott állást. Minden este busszal
utazott Motherwellből a Blackburnnel szomszédos Whitburnbe, a
bányához.
Bridie nővérem mesélte, hogy esténként, amikor betakargatta őket,
azt mondta:
- Nagyon helyes, leányzók, hogy ti itt feküsztök az ágyatokban,
amikor apukátok elutazik a hideg busszal.
És akkor Maryvel kórusban kérlelték:
- Ne, apa, ne menj!
1949-ben azonban megszüntették a járatot, és apámnak választania
kellett: vagy elveszíti a munkáját, vagy költözik. Nem hiszem, hogy
anyámat túl boldoggá tette volna, hogy el kell szakadnia Motherwelltől, a
gyökereitől, de nem tehettek mást.
Blackburn kis, belterjes közösségekből állt. Ha nincsenek őseid a
temetőben, jöttment vagy, ezért apám és anyám mindig nagy hangsúlyt
fektetett rá, hogy tekintélyes tagjai legyenek a helyi társadalomnak.
Anyámat, akinek a keresztneve Bridget, Motherwellben Bridie-ként
ismerték, Blackburnben azonban csak Mrs. Boyle maradt. Úgy
öltözködött és viselkedett, mint egy lady. Újdonatúj bérházban laktunk,
kertesben; a pázsitot olyan gonddal ápolta apám, hogy egyre sokasodó
gyerekei sem játszhattak rajta.
Akkoriban Blackburn még csak kis falucska volt, közvilágítás nélkül.
Mary és Bridie, no meg a negyvenes és ötvenes évek során rendszeres
időközönként érkező testvéreik, Joe, Kathleen, John,

22
James és Gerard számára igazi vidéki játszótér. Kint bóklásztak a közeli
mezőkön, krumplit ástak, és megsütötték apró tábortüzeik fölött.
Tizenévesen, mikor visszaemlékeztek az első házban élt csodás éveikre,
elbűvölve hallgattam őket, és azt kívántam, bárcsak ott lettem volna már
én is, amikor annyi mókában volt részük.
Amikor anyám megfogant velem, a családnak nagyobb helyre lett
szüksége. Így kerültünk a Yule Terrace-re, abba a házba, ahol mindig is
éltem, amióta csak hazahoztak mózeskosaramban a Bangour Kórházból.
Szabványos önkormányzati ikerház: elöl az ebédlő, hátul a nappali, meg
egy kis konyha a földszinten, az emeleten pedig három háló és egy fürdő.
Négy bátyám a hátsó hálót kapta, három nővérem a kisebb elülsőt. A
hatvanas évek elejét írtuk, a rádióban Elvis Presley énekelt.
Képzelhetitek azt a lármát! És mindez még mielőtt én megszülettem
volna!
Hagyományosan, mint a kilencedik gyereket, bíboros kellett volna,
hogy kereszteljen, azonban Blackburn új katolikus temploma még csak
akkor épült, nem volt készen, ezért a helyi pap, Michael McNulty atya
keresztelt meg Susan Magdalane Boyíe névre. Mary nővérem lett a
keresztanyám.
Napközben fehér mózeskosaramban, a ház hátsó részében, a nappali
sarkában pihentem. A bébiőröm egy Jokey névre hallgató törpepapagáj
volt. Természetesen nem emlékszem, de anyám esküdött rá, hogy a
kismadár megérezte, ha sírni készülök, és megpendítette a csengőjét. Így
elvonta a figyelmemet, és azt kezdtem keresni, honnan ered a hang.
Nevezhetjük ezt első zenei leckémnek.
Van egy fénykép, úgy hat hónapos koromból, amelyen anyám a
karjában tart. Még mindig kicsi vagyok rajta a koromhoz képest. Főkötőt
viselek, kis, fehér, elöl gombolós kabátkát és kötött cipőcs- két.
Szokatlan módon a képen alszom. Anyám vékony és törékeny.

23
Látható, hogy nincs jól, de a szemében elszántság csillog. Látszik, hogy
olyan asszony, aki nehéz időket élt meg, azonban erőt nyert belőlük a
továbblépéshez. Mindkét karjával szorosan ölel engem. A fénykép az én
számomra mindent elmond a kapcsolatunkról. Anyám irányított, én
pedig követtem. Ő volt életem mágneses középpontja.
 2.
Bel Air és a méhkasfrizura

z EMLÉKEZET OLYASMI, mint egy zenegép: csak megnyomod a

megfelelő gombot, és a választott dal, fénykép vagy akár illat
máris visszarepít régmúlt időkbe, régmúlt helyekre.
A különbség a mostani és a Csillag születik-et megelőző életem között

A
nem is lehetne nagyobb. A sokféle eltérés közül az egyik — s ez éppen
kellemes -, hogy más tartja rendben a hajamat, a sminkemet. Nagyon is
kellemes egy székben ülve hagyni, hogy kényeztessenek. Melyik nő ne
szeretne ehhez hozzászokni? Amikor a frizurám elkészül, a hajlakk
ragacsosan édes illata mindig felidézi a Bel Air4 fullasztó felhőit a
lányszobában, odahaza.
Bridie nővérem az ágyra térdepelt, hogy lássa magát a tükörben.
Hátrafésülte a haját, készülődött elmenni hazulról. A szobába éppen
csak befért egy kis szekrény, a fésülködőasztal és a franciaágy, amelyben
Mary, Bridie és Kathleen aludt fejtől-lábtól. Bridie a

4 Egykori hajlakkmárka.

25
hatvanas évek leánya volt, rózsaszín miniruhát hordott, a haját
méhkasfazonra formázta. Az akkoriban készült fotókon úgy néz ki, mint
egy modell. Bár már felnőtt, és a Plessey elektronikai gyárban dolgozott,
még mindig meg kellett kérdeznie apánkat, ha el akart menni valahova este.
- Hová mész?
- Nem tudom - jött erre Bridie szokásos válasza egy dacos váll-
rándítással kísérve. Pedig tudta. Táncolni készült, a bathgate-i Palais-be.
- Mikor jössz?
- Nem tudom.
- Hát akkor majd én megmondom neked - felelte erre apám. - Tízre
itthon leszel!
Máskor még csak el sem engedte. Mai szemmel nézve ez talán el-
nyomásnak tekinthető, csakhogy a Palais-t verekedéseiről ismerték, és apám
védelmezett minket. Egyszer, amikor Bridie-t biztonságban tudta az
emeleten, a nővérem feltámasztotta a tükrét a grillsütőre, hogy ellenőrizze a
sminkjét, gyorsan befújta a haját Bel Airrel, felrántotta miniszoknyáját, és
kimászott a konyhaablakon!
Még mindig érzem a félelmet, ami ránk tört, amikor apánk felfedezte,
hogy kiszökött, mi pedig igyekeztünk falazni neki. Nagy veszekedés
kerekedett, amikor megjött. Máskor meg haza sem jött, hanem egy
haverjánál töltötte az éjszakát. Amikor apu rátalált, azt mondta, azért
maradt távol, hogy eljárhasson táncolni. Csak kevesen vették a bátorságot,
hogy szembeszálljanak apánkkal, mert igen nagy hangja volt, de ezúttal azt
mondta Bridie-nek, hogy igaza van, eljárhat. Nem volt szörnyeteg, nem
terrorizált minket, mindössze azért viselkedett szigorúan, mert szerette a
gyerekeit, és helyesen akart cselekedni.

26
A testvéreim aztán egymás után kitárták a szárnyaikat és kirepültek. A
születésem után egy évvel Mary férjhez ment, és saját lakásba költözött.
Öt gyermeke született, és a Lourdes-i Miasszonyunkról elnevezett helyi
általános iskolában tanított. Legidősebb bátyám, Joe, a Boyle gyerekek
legtanultabbja, egyetemre ment, megházasodott, és ő is elköltözött.
Eredetileg ő is tanárnak készült, de néhány kölyök eltérítette a pályáról a
gyakorlati ideje alatt, amikor végigta- szigáltak az iskola folyosóján egy
zongorát, és belelökték az uszoda medencéjébe. Joe akkor döntötte el,
hogy a tanítás nem neki való.
Én, a legkisebb gyerek, érdeklődve figyeltem az idősebbeket, amint a
kinti világ izgalmas kalandjaira készülődnek, öltözködnek. Fel nem
foghattam, mit csinálnak, mert az én tapasztalataim a kinti világról nem
voltak éppen kellemesek.
Időről időre kórházi felülvizsgálatra vittek, és ahogy közeledett az
ideje, az otthoni légkör mindig megváltozott. Anyám, aki a házimunka
közben mindig énekelt, elcsendesedett, és kicsit kevesebb türelemmel
viselte, ha kérdésekkel nyaggattam. Úgy hiszem, azon aggódhatott, mit
hall majd az orvosoktól. A fogzás idején csak még többet sírtam,
hisztirohamokat és lázgörcsöket kaptam. Nagyon későn tanultam meg
járni. Mindenféle vizsgálatot végeztek rajtam a Beteg Gyermekek Királyi
Kórházában, beleértve az agyhártyagyulladás-gyanú miatti
gerinccsapolást és az epilepszia miatti MRI-t.
Akkoriban az „Edinburgh” szó számomra egy csendes utazást je-
lentett a legszebb ruhámban. Az autóba mintha bezsúfolódott volna
minden szó, amelyet képtelenek voltunk kimondani. Mintha minden
alkalommal esett volna, és amikor kilestem az ablakon lefutó patakok
között, sötét, kormos épületeket láttam; egyenes falú

27
sziklákként meredeztek, és olyan magasra nyúltak, hogy nem láttam
felettük az eget, akárhogy is tekergettem a nyakamat.
A kórházban fura szag uralkodott, mindenfelé hosszú folyosók
nyíltak, nyikorgó linóleumpadlóval.
Örökké csendre, fegyelemre intettek - csöppet sem tetszett.
Néha kaptam játékokat az orvosoktól, akik aztán megfigyelték, mit
kezdek velük, de végül visszavették őket. Ha az volt a tervük, hogy
visításra ingereljenek, bevált.
Egy napon, utólagos jutalomként elmentünk egy sétára Porto-
bellóba, Edinburgh tengerparti külvárosába. A sós szél kifújta a kel-
lemetlen kórházszagot a ruhánkból. Apu vett nekem egy kis plüss-
mackót. Bubunak neveztem el, és rögtön úgy kapaszkodtam belé,
mintha az életem függött volna rajta. Semmi pénzért ki nem adtam volna
a kezemből.
Hiperaktívnak diagnosztizáltak; lassabban tanultam, mint a többi
gyerek, mert a figyelmem nagyon könnyen elterelődött. Manapság
figyelemzavarosnak, sajátos nevelési igényűnek neveznének, de a
hatvanas években még nem állt rendelkezésre annyi tudásanyag, mint
ma, és a hiperaktivitás egyet jelentett az elmebetegséggel. Úgy hiszem,
rossz döntés volt rám ragasztani ezt a címkét, mert negatív jelentéssel
bírt anyám és apám számára. Akkoriban a tanulási nehézségek sokkal
erősebben megbélyegezték az embert. Anyámnak volt egy öccse,
Michael, aki tanulási nehézségektől és érzelmi problémáktól szenvedett.
Őt egy speciális iskolába küldték, és élete nagy részét intézetben töltötte.
Azt gondolom, a szüleim azt feltételezték, hogy hozzá leszek hasonló, és
ez igencsak leszűkítette a velem kapcsolatos elvárásaikat.
Csakhogy én nem olyan vagyok, mint Michael bácsi — egyébként ő is
igen kedves volt; később még mesélek róla.
 3.

A muzsika hangja

N ÁLUNK MINDIG SZÓLT A ZENE. Anyám énekelve végezte a

munkáját, a nappaliban a zongorát beterítették a kották -
nagyrészt ír dalok, mert anyám családja, a McLaughlinek Észak-
Írországból érkeztek, egy Derry melletti kis faluból. Anyám tanult
fiatalkorában zongorázni, maga is adott elő Motherwellben, úgy-
hogy néha kísérte apám énekét. Apámnak gyönyörű tenor hang-
ja volt, azonban sosem léphetett színpadra, amit nagyon sajnálok,
mert azt hiszem, valójában erről álmodott. Akkoriban az egyszerű
emberek számára nem álltak nyitva a lehetőségek. A háborúban je-
lentkezett az ENSA-ba, a haderők szórakoztató részlegébe, azonban
a Királyi Mérnökségnél a felettesei az értésére adták, hogy szükség
van rá a harci eseményeknél, és büntetéssel fenyegették, ha újra je-
lentkezik. Bár csalódott, a büszkesége arra hajtotta, hogy jó katona
legyen, és főtörzsőrmesteri rangig vitte. Egyszer énekelt a haderő
műsorában, a hamburgi rádióban, de az élete hátralévő részében
csak a családja maradt a közönsége.

29
 Nagyjából négyéves lehettem, amikor bemutatták A muzsika hangját..
Apám megvette a lemezt, és rávett minket, hogy énekeljük vele. Mary
nővéremnek csodás a hangja, ma is kórustag. A fiúk is tisztán énekeltek,
John Gene Pitneyre hasonlít, Gerard inkább Neil Diamondra. Zenében
a Boyle család tagjai igen jók. Olyanok voltunk, mint von Trappék. A
parancsnokhoz hasonlóan apám is katona volt. Éppen csak sípja nem
akadt, de nem is volt rá szüksége, sorba álltunk mi anélkül is!
Az éneklés azt jelentette, hogy apám boldog. Szombat esténként a
nappaliban ült, és dalolt. Mi az ebédlőben vacsoráztunk, anyánk
mosolyogva mondogatta: - Nemsokára itt a korsó sör ideje!
A dal, amelyre mindannyian emlékszünk tőle, a Ihat Lucky Old Sun
volt, Frankié Laine 1949-es slágere. Apám ifjúságában ez afféle popzene
lehetett. A mi ifjúságunk popzenéjére nem maradt sok ideje, de a
Shadows együttest kedvelte — azt mondta, egyedül ők tudnak játszani is
a hangszereiken. Minden megtakarított pénzét lemezekre költötte.
Csodálta Joseph Locke-ot, de szívesen hallgatta Carusót és Mario Lanzát
is.
Joe bátyám az egyetemi évei alatt szerzett magának egy gitárt, és mint
afféle tipikus diák, a hálószobájában keseregve dalokat írt, és pengette az
Animals számát, a House of the Rising Sun-t (A felkelő nap háza). John,
James és Gerard is játszott a gitáron. A fiúk szobája nálunk tiltott
övezetnek számított. Négy tinédzser srác igencsak nagy hangversenyt
tud csinálni, s ezt most nem a szó zenei értelmében gondolom. A
zoknijaikat kitették az ablakpárkányra, hogy ne szennyezzék a levegőt.
Nem igazán vált be!
Hétvégenként Bridie is megérkezett a munkából, és azonnal a nappali
piros-fehér, Elizabethan lemezjátszójához sietett, felnyitotta,

30
és feltette a legújabb Elvis-kislemezt, amit a fizetéséből vett. Bolondult
Elvisért.
Csütörtökön minden gyerek a televízió elé gyűlt, hogy megnézze a
Top ofthe Pops slágerlistáját. Az egyik első ajándékom anyámtól, amire
emlékszem, egy bendzsó. Sárga volt meg piros; úgy tartottam, mint Paul
McCartney, és pengettem végig, amikor az együttesek feltűntek a
képernyőn. Popzenei rajongásunk nem kötődött korhoz. Minden
veszekedésre ideiglenes fegyverszünet köttetett, amíg mind a képernyőre
meredtünk, hogy megnézzük a legújabb együtteseket, és izgatottan
vártuk, ki kerül a lista élére. Volt köztük néhány igen remek előadó,
például Cilla Black, Dusty Springfield, meg két nagyon fura fazon vicces
zakóban, hosszú hajjal - a nevük Sonny és Cher volt, és az I Got You
Babe-et énekelték. Néhány akkori szám még ma is klasszikus, mint a You ll
Never Walk Alone (azaz Sosem jársz többé egyedül) a Gerry and the
Pacemakers- től. A Liverpool futballcsapatának himnuszává választották,
de a blackburni szurkolók úgy énekelték: You 11 Never Walk Again (azaz
Sosem jársz többé), mert ellendrukkerek voltak!
Egyik szülőm sem volt nagy termetű. Apám erős, zömök férfi volt,
ám nem magas, anyám pedig apró, élénk asszony. Azonban amikor
daloltak, a jelenlétük betöltötte a házat. Anyám főzés és takarítás közben
musicalbetéteket énekelt, esténként pedig altatónak a The Dream Mán
Cometh-zt és hasonlókat dúdolászott nekem. Leggyakrabban a Babes in the
Wood (Gyermekek az erdőben) címűt hallottam tőle.

Nem emlékszel, ó, mondd,

Hogy egyszer, régen,

31
Két szegény gyerek,
Nem tudom, mi néven, Messzire
kószáltak,
Egy fényes nyári nap:
Ez a két gyerek Nem talált utat?

Árnyak leszálltak,
S úgy búslakodtak,
A Nap is leszállt,
Hold s csillag kihunytak, Búsan
sóhajtoztak,
Sírtak és zokogtak,
S jóval hajnal előtt Ledőltek s
meghaltak.

S mikor meghaltak,
Vörösbegyek voltak,
Mik eperlevélből Rájuk dombot
hordtak. Egész nap ültek,
A bokrokra gyűltek,
Egy ily bús éneket Nékik
fütyültek:

Szegény gyerekek,
Szegény gyerekek,
Ó, mondd, nem emlékszel?
Azok a gyerekek...

32
 Nagyon szomorú dal volt ez, de hát anyámat furcsa humorral áldotta
meg a sors. Minden gyermekének, később az unokáinak is ezt énekelte,
hogy lássa, melyikük tör legelőször ki könnyekben.
Én sosem sírtam. Aludni sem aludtam. Ehelyett felültem az ágyban,
és megkérdeztem:
- Mi lett velük? Mit kerestek az erdőben? Miért haltak meg? Azért,
mert nem viselkedtek jól?
Anyám nagyot sóhajtott, és más taktikához folyamodott.
Születésemtől hároméves koromig úgy tűnt, nem is alszom egy-
általán. De ha én nem is voltam ettől fáradt, körülöttem mindenki más
igen. Anyám a kalapácson kívül mindent kipróbált, hogy elaltasson.
Egyszer az altatódal közepén ráébredt, hogy a szoba varázslatosan
elcsendesedett. A szemem csukva volt, a légzésem lelassult, egyenletes
lett. Nagyon óvatosan felegyenesedett az ágy végéből, és lábujjhegyen
végigtipegett a besötétített szobán. Már csak centiméterek választották
el az ajtótól, felragyogott előtte néhány boldog, békés óra reménye — és
akkor rálépett Larryre, a sípolós játék bárányra.
Már ültem is.
- Még egy dalt akarok!
 4.
A göndör lány

Volt egy kisleányka, haja hullámoska,

Mikor jó volt, ö nagyon-nagyon jó volt,
De amikor rossz volt, borzasztó volt.

G YERMEKKOROMBAN APRÓ ÉS CSONTOS ALKAT VOLTAM, fürtös

hajjal. A saját kis világomban éltem, mint a legtöbb gyerek.
Ott voltak a játékaim és állandó társam, Bubu. Csak ennyit érzékel-
tem a világból. Arról, hogy kicsit más vagyok, mint a többi gyerek,
nem volt fogalmam. Egyedül azt tudtam, hogy mint a legkisebb-
nek, nekem nem szabad az, ami az idősebbeknek igen — például so-
káig fennmaradni -, és ez bosszantott.
Minden családban cukkolják a kicsit, én pedig, mint minden
gyermek, hiszékeny voltam. A bátyáim kitaláltak egy figurát, elnevezték
Peter Noddynak, és azt mondták nekem, hogy hátul vár rám. Én meg
kiszaladtam, hogy lássam Pétert, mire valamelyik bátyám előugrott a ház
sarka mögül, és rám üvöltött. Újra meg újra bevettem ezt a trükköt, és
mindig megrémített.

34
 Amikor a nagyok arról beszélgettek, hol jártak, és miket csináltak,
nem értettem őket, és olyan érzésem volt, mintha kizártak volna.
Ha tízen vannak körülötted, nehéz elérned, hogy meghalljanak. De
én megtaláltam a módját: visítottam. Akkor aztán észrevették.
A kétéves kor minden gyerek életében rémes időszak, de sajnos ez
nálam átnyúlt a harmadik, sőt a negyedik évembe is.
— Ha nem hagyod abba ezt a visítást, elviszünk a Wall House-ba! —
fenyegetőzött anyám.
— Mi az a Wall House?
— Árvaház, oda küldik a kisgyerekeket.
Erre persze csak még jobban visítottam.
A nővéreim és a bátyáim a megmondhatói, hogy a szüleim hajla-
mosak voltak engem jobban kényeztetni, mint őket, részben, mert én
voltam a legkisebb, részben pedig mert a viselkedésemért azt a csekély
mértékű agykárosodást okolták, amit születéskor elszenvedtem. Ez
persze némi bosszúsághoz vezetett, hiszen az idősebbek azt látták, hogy
én olyasmiket is megtehetek, amiket nekik sosem engedtek, de ha
piszkálni próbáltak, anyám jól lehordta őket.
— Te csak hallgass! Tudod, hogy nem tehet róla.
Voltak azonban olyan esetek is, amikor a testvéreim a saját javukra
használták ki a visítozásomat. Rajongtak a Roll ing Stonesért, ez
azonban apámnak és anyámnak nem tetszett. Csütörtök esténként apám
akkor ért haza a hosszú munkanap után, amikor a Top ofthe Pops ment a
tévében, és nem értékelte a zsivajt. Ilyenkor átment a szobán, és
egyszerűen lecsavarta a hangerőt. Én erre sírni kezdtem, a testvéreim
meg csak bátorítottak, amikor apu a konyhába ment.
— Csak sírjál, csibe, és akkor nézhetjük a tévét!
Apám pedig többnyire úgy döntött, hogy a slágerlista ricsaja el-
viselhetőbb, mint amit én adok ki magamból.

35
Egyetlen hely volt, ahol kevesebbet visítoztam, mégpedig a templom. A
szüleim mélyen hívő katolikusok voltak. Anyám minden reggel és este
elment a misére. Lefekvés előtt mindig térdepelve mondtuk el az
imáinkat. Anyám őszintén hitte, hogy a közös ima összetartja a családot,
és vasárnap reggelenként mindig együtt sétáltunk a Lourdes-i
Miasszonyunk templomba a kilencórás misére. Bizonyára voltak a
vasárnapok között esősek, havasak, szelesek, én azonban csak
naposakra emlékszem, amikor az ég világoskéken ragyogott, és a levegőt
madarak csicsergése töltötte be.
A blackburni környéket, ahol laktunk, senki sem nevezhette volna
szépnek. A dísztelen, funkcionalista házak falát komor szürke vagy
barna kavicsos vakolat fedte, és bár néhány szomszéd megpróbált
kezdeni valamit a kis előkertjével, a legtöbb helyen csak kopott fű nőtt,
vagy éppen a szemetest tárolták ott. A napsütés azonban a kavicsos
vakolatot is mézszínűvé varázsolja, az ablakpárkányon ácsorgó muskátli
pedig úgy ragyog tőle, mint a festett ólomüveg.
Apám mindig elegánsan öltözött fel a misére, öltönyt vett és
nyakkendőt, anyám pedig ünneplőruhát és csipke fejkendőt. Törékeny
alakja miatt minden ruháját varratnia kellett. Minden gyereket is
kicsinosítottak. Szerencsés voltam, hiszen míg a testvéreim egymás
levetett ruháit hordták, nekem, a sokkal fiatalabbnak már újakat
vásároltak. Egy fehér alapon nagy, kék pöttyökkel díszített ruhácskát
szerettem a legjobban, ehhez fehér-barna mintás kardigánt vettem fel.
Fehér térdzoknimban, fürtös hajammal úgy néztem ki, mint egy kis
Shirley Temple.
A skót katolikusoknak a katolicizmus több mint vallás: önazonosság
is; és apám büszkén vezette szép családját a misére, végig az

36
utcákon. Nagy csalódást okozott két nővérem, akik nem katolikus
férfiakkal házasodtak össze. Emiatt odahaza sokat veszekedtek, és nagy
feszültség uralkodott, amit azonban én, túl fiatal lévén, még nem
értettem.
Blackburn Lourdes-i Miasszonyunknak szentelt temploma a
születésem évében készült el. A szememben hatalmas volt; magas
ablakain ömlött be a fény, a levegője mindig hűvös maradt, és sajátságos
illat uralkodott benne: virágok, padlófényező és imakönyvek szaga.
Amikor beléptünk a kapuján, a kinti világ állandó zaja egyszerre
elcsendesedett. A nagy belmagasság és a halk visszhang olyan érzést
keltett, mintha a szertartás alatt adott válaszaink egyenesen a mennybe
szállnának, ahol Jézus vár. A mise és az ismétlődése mélyen
megnyugtatott, és nagyon szerettem, amikor az orgonista előre játszotta
a szent ének néhány taktusát, aztán mindenki bekapcsolódott. Apám
halkabban énekelt a templomban, mint odahaza, és már kiskoromban
megértettem, hogy ez Isten iránti alázatának a jele, bár a szót még nem
ismertem akkoriban.
Az oltár mellett, egy apró kápolnában állt a Miasszonyunk szépséges,
kedves faszobra. Anyám, aki szívéből szerette Máriát, elmagyarázta,
hogy ő volt Jézus anyja.
- És Mária is nevetett? Játszott Jézussal, ahogy mi játszunk? -
faggattam.
- Biztos vagyok benne, hogy igen - felelte erre ő.
- És meg is szidta Jézust?
- Nem, mert Jézus mindig jól viselkedett.
Anyám azt is igyekezett elmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy Mária
hétköznapi leány volt, ám amikor az Úr kiválasztotta, hogy Jézus anyjává
legyen, különlegessé tette, és mindannyiunk elé állította, mint a hit és
jóság különleges mintaképét.

37
 - Énelém is? - kérdeztem erre.
- Természetesen igen - felelte anyám. - Ha imádkozol hozzá, neked
is segíteni fog.
Nagyon szerettem az anyámat, és mindenekfelett bíztam benne.
Nagyszerűnek találtam, hogy van még egy nála is nagyobb anya, aki
szintén vigyáz rám. Azt hiszem, hitem csírái ebből a gondolatból
fakadtak.

Mise után a család hazasétált, anyám pedig megfőzte a vasárnapi ebédet.

Délután néha autókázni indultunk. Apám akkoriban a bathgate-i British
Leyland gyárnál dolgozott, és vásárolt egy vén, tolóajtós Bedford
kisbuszt. Ragyogó türkizkék volt, piros műbőr ülésekkel. A hátuljában
még uzsonnázni is lehetett. Az a kisbusz mindenhová elvitt minket, bár
a motorjával állandóan akadt valami zűr: köhögött, és a kipufogó
be-belobbant. Egyszer le is robbant. Apám benézett a motorházba,
aztán azt kérdezte, kinél van rágógumi. Az egyik bátyám engedelmesen
átadta neki kissé használt rá- góját, apám pedig azzal tömött be egy
lyukat, amíg rendesen meg nem tudta csináltatni!
Vasárnap délutánonként általában Motherwellbe indultunk, hogy
meglátogassuk anyám bátyját, Michaelt, aki a Hartwood Kórház
hosszú-hosszú folyosójának végén, egy kicsi szobában élt.
Nyáridőben olykor leautóztunk a partra. A családunk nem járt
nyaralni, hiszen nem volt rá pénzünk, úgyhogy a tengerparti kiruc-
canások különleges alkalmaknak számítottak. A legtöbb gyerekhez
hasonlóan én is imádtam a tengert. Emlékszem az érzésre, ahogy állok a
homokban, és a jéghideg víz a lábujjaim közé szalad. Aztán én is
szaladok, aztán apám is szalad, és felkap, épp mielőtt még fenékre ülnék
a vízben, és tönkretenném kék pettyes ruhámat.

38
 Vasárnap esténként apám sokszor énekelte a Scarlet Ribbons című
dalt. Habár a dallamvezetése olyan, mint egy ír népdalé, és sokan fel is
dolgozták, például a Fureys, vagy Sinéad O’Connor, és apám kedvence,
Jim Reeves is, ezt a dalt Amerikában írták 1949-ben. Akárhányszor
éneklem ma, mindig apám erős hitére és a gyermekei iránt érzett
szeretetére emlékeztet.
Néha eszembe jut, vajon apám azért szerette-e annyira a dalt, mert az
egy alvó kislánnyal megesett apró csodáról mesél.
 5.

Botok és kövek

A
MIKOR IDŐSEBB LETTEM, RÁÉBREDTEM, hogy van egy isko-
lának nevezett hely, ahová a bátyáim és Kathleen nővérem
napközben eltűnnek. Szerettem, amikor elmentek, mert akkor ket-
tesben maradtunk anyámmal. Ő takarított, közben végig énekelt,
én pedig a levehető, piros tetejű babaházammal játszottam. He-
tente egy alkalommal elmentünk a könyvtárba, ahonnan mindig
négy nagy könyvet hozott el; ezeket a következő héten visszavitte,
és négy másikra cserélte. Fogalmam sincs, hogyan talált magának
időt rá, de szenvedélyesen szeretett olvasni, történelmi könyveket,
életrajzokat és regényeket egyaránt. Magam is korán ismerkedni
kezdtem az olvasással, mert vásárolt nekem egy újságot, az Egyszer
volt, hol nem volt címűt. Nagyszerű történetek és rajzok voltak ben-
ne, egy pici történelemleckével elegyítve. A kedvenc meséimben egy
szemtelen nyúl, Brer szerepelt, aki mindenkit megtréfált.
Anyám maga is talált ki meséket. Nem volt könnyű sorsa: az apját az első
világháborúban veszítette el, szeretett anyja rákban halt

40
meg, amikor ő még csak tizenkilenc éves volt. Egy rövid ideig gép-
írónőként dolgozott, húszévesen aztán férjhez ment apámhoz. Azelőtt
együtt jártak iskolába. Apám néha tréfálkozott azzal, hogy leitatták, úgy
vették rá a házasságra, de az esküvői képén úgy néz ki, mint a macska,
amelyik megszerezte a tejesköcsögöt. Anyám igen szép azon a képen,
halványkék esküvői ruhájában és széles karimájú kalapjában. Akkoriban
nem dívott a nászút - az embereknek nem volt effélére pénze —,
úgyhogy az esküvő estéjén elmentek fényképészhez, és ez volt az egész.
Nem éppen tündérmesébe illő kezdet.
1936-ban esküdtek, és nemsokára bekövetkezett az újabb háború is.
Apám bevonult a hadseregbe, és otthon hagyta anyámat két kis-
gyermekkel, Maryvel és Bridie-vel, egymagában Motherwellben.
Rémisztő lehetett neki a bombázások alatt, de mindig csak arról mesélt,
hogyan tartották az emberek a lelket magukban és másokban. Volt egy
vicces története egy szomszédjáról, aki a légiriadó alatt haza akart
szaladni a műfogsoráért. Az emberek hiába kiabálták utána, hogy nem
tortákat dobálnak, hanem bombákat.
Anyám, aki Maryvel és Bridie-vel a konyhaasztal alatt talált me-
nedéket, jól hallotta a rémült, elszabadult lovak patkócsattogását
odakintről. Énekelt, hogy megnyugtassa a kicsiket. Éppen úgy tudta
énekelni a Lili Marleen-t, mint Marlene Dietrich.
Azt hiszem, tőle örököltem az utánzási képességem. Délutánonként,
amikor a gyerekműsor kezdődött a tévében, megálltam a képernyő előtt,
és én is eljátszottam, amit látok. A szereplőkkel együtt kurjongattam:
„Bobbob Bili! Bobbob Ben! Bobbob Little Weed! Weeeed!” — amikor
véget ért a Bili and. Ben, the Flower Pót Mén. Amikor az Andy Pandyt
vetítették, én is énekeltem, hogy „Here We Go Looby Loo”, bár a
táncos produkcióm sokkal inkább emlékeztetett a kétballábas Teddyre,
mint a rogybaba Looby Loora. Végül,

41
amikor felhangzott, hogy „Andy Is Wawing Goodbye” (Andy búcsút
int), elvarázsolva ültem a televízió előtt, és integettem a képernyőnek,
anyám pedig hangosan nevetett mögöttem.
A legbutább műsor a The Woodentops volt. Mindenki tudhatta, hogy a
figurák bábok, hiszen látni lehetett a zsinórokat. Spotty Dog füle fel-le
ugrált, Mrs. Scrubbit kezéhez pedig egy porolót rögzítettek, úgyhogy
még aludni is magával kellett vinnie. Olyan nyelven beszéltek, amit
anyám a királynő angolságának nevezett, és nagyon máshogy hangzott,
mint ahogy mi beszéltünk. Amikor őket utánoztam, anyám addig
nevetett, amíg ki nem csordultak a könnyei.
Anyámnak egyébként is remek humorérzéke volt. Azt tartották róla,
hogy még egy macskát is meg tudott volna nevettetni — de amikor
Bridie hazahozta a fekete-fehér kiscicát, akit Twizzle-nek nevezett el, én
közelről figyeltem, de egyikük sem nevetett.
Nagyon boldogan maradtam volna mindennap kettesben anyu-
kámmal, játszottam volna Twizzle-lel és a játékaimmal, de egyszer azért
kellett elmenni a Beteg Gyermekek Királyi Kórházába, hogy értékelést
csináljanak rólam.
- Mi az az értékelés? — kérdeztem.
Anyám, bár mindig erősen védelmezett, sosem gügyögött nekem,
ezért a koromhoz képest felnőttes szókincsre tettem szert.
- Az egy teszt, amivel megállapítják, milyen iskolába mehetsz -
válaszolta.
Ez nekem egyáltalán nem tetszett. A teszt azt jelentette, hogy já-
tékokat adnak, amiket nem tarthatok meg.
Az aznapi teszt során egy doboznak az oldalába vágott lyukain kellett
átdugni különböző alakú formákat. Fáradt voltam, mert mint mindig,
aznap éjjel is hajnalig fenn kukorékoltam, úgyhogy egy örökkévalóságig
tartott, hogy megtaláljam, melyik hova illik.

42
A kopasz ember, aki végig bámulta a próbálkozásaimat és jegyzetelt egy
darab papírra, nem segített.
Utána hallgattam, ahogy az anyámhoz beszél. Folyton a „határeset”
szót emlegette. Aztán megrázta anyám kezét, és azzal fejezte be:
- Lefogadom az utolsó fityingembe, hogy Susan is képes arra, amire
bárki más. Csak most fáradt kicsit.
Anyám ennek nagyon megörült. A homloka ráncai mind kisimultak,
hazafelé pedig édességet vett nekem, negyed font epres cukorkát, amit
egy nagy, rózsaszín üvegből mértek ki, és rózsaszín porától
összeragadtak az ujjaim. Amikor apám hazajött a munkából, neki is
elújságolta a híreket. Apám erre felkapott, és szorosan magához ölelt.
- Mi az a határeset? - kérdeztem anyámat, amikor aznap este
jóéjtpuszit adott.
- Azt jelenti, hogy ugyanabba az iskolába mehetsz, mint Gerard
bátyád — mondta. — Nem vagy kisegítőbe való.
Más szavakkal ez azt jelentette, hogy sikeresen vettem a tesztet. De
ezt csak sokkal később értettem meg.

A következő szeptemberben, négy és fél éves koromban anyám szürke

köpenykét adott rám, két szoros copfba fésülte a hajamat, határozottan
kézen fogott, és elsétált velem az iskolába. Gerard mögöttünk bóklászva
jött velünk.
A Lourdes-i Miasszonyunkról elnevezett általános iskola a szó szoros
értelmében egy saroknyira volt tőlünk, de amikor anyám elengedte a
kezemet, és ott hagyott, teljesen idegen világnak tűnt nekem. A
játszótéren csak úgy nyüzsögtek a zajongó gyerekek. Nem szoktam
hozzá a saját korosztályombeliek társaságához. Bár sok

43
testvérem volt, de annyival idősebbek nálam, hogy az életem egy
egykéére hasonlított. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem.
- Ott nem bőghetsz és nem visonghatsz - figyelmeztetett anyám és
Mary nővérem. - Az iskolában ilyesmit nem csinálunk.
Már csak az hiányzott volna, hogy magamra tereljem a figyelmet a
bőgésemmel. Láthatatlanná szerettem volna válni - csakhogy néha minél
inkább igyekszik az ember eltűnni, annál inkább sikerül feltűnni. A
gyerekek egymás után mind megálltak, és bámulni kezdtek. Én meg csak
álltam ott, mint az antilopgida az oroszlánok között, ahogy egyszer egy
természetfilmben láttam.
Megszólalt a csengő. A többiek sorba álltak, de én ugyanott ma-
radtam, ahol voltam, amíg a tanárnőnk, Mrs. Monaghan, oda nem jött,
hogy kézen fogva a helyemre, egy padhoz vezessen. Magas, vörös hajú
asszony volt. Meg sem mertem mukkanni, csak leültem leszegett fejjel,
és a padlóra meredtem. Szörnyű volt, hogy nyugton kellett maradni. A
tábla feletti órát lestem, és igyekeztem visszaemlékezni, mit is mondott
anyám a kis- és a nagymutatókról. Ha majd mindkettő egyenesen felfelé
néz, hazamehetek ebédelni - csakhogy ezek meg sem mozdultak!
Végül kondulást hallottunk, és mind az ajtóra néztünk. Egy férfi
lépett be, és egy rekesz dobozos tejet hozott. Mrs. Monaghan mind-
egyikünknek kiosztott egyet, meg egy szívószálat, amit a doboz tetejébe
lehetett bökni.
- Nem vagyok szomjas - mondtam, olyan udvariasan, ahogy csak
tudtam.
Utáltam a tej ízét. Anyám esténként mindig tejet akart adni nekem,
hogy elaltasson, de csak rosszul lettem tőle. Az a tej pedig, amit az
iskolában kaptunk, még rosszabb volt: langyos, kissé állott, mintha a
napon felejtették volna.

44
 - Meg kell innod a tejet, hogy nagyra nőj, Susan - felelte Mrs.
Monaghan.
Ha az ember kicsi, és a tanítója szigorúan szól hozzá, az rémisztő
dolog. Elpityeredtem. Ekkor az egyik fiú épp beledöfte a maga szívószálát
a dobozba, a tej ettől kifröccsent, és eláztatta a pulóverét. Ez vicces volt.
Az udvaron úgy vett körül a többi gyerek kiabálása, rikoltozása, mint
a forgószél. Akárhová álltam, mindig az útjába kerültem valakinek. Egy
fiú vadul hátba vágott, és azt süvöltötte: - Te vagy a fogó!
A kerítéshez rohantam és hozzásimultam, hogy senki ne kerülhessen
mögém. A kaput nem zárták. Megragadtam az alkalmat, ki- lopóztam és
hazáig futottam.
Anyám igyekezett szigorúnak tűnni, amikor az ajtót kinyitva engem
látott a küszöbön, de nem bírta legyűrni a nevetést.
- Ó, te kis rémség! - kiáltott fel.
- Nem akarok iskolába járni - tájékoztattam.
- Nagylány akarsz lenni, vagy nem?
Erre csak a fejemet ráztam.
- Iskolába járni mindenkinek muszáj, Susan.
Amikor így szólított, tudhattam: a dolgok nem a kedvem szerint
fognak alakulni.
A gyerekek csak még jobban megbámultak, amikor anyám visz-
szavitt, de már nem féltem annyira, mert ő is velem volt. Átsiettünk az
iskolaudvaron, fel egyenesen az igazgató irodájába.
Ma már tudom, hogy csak azt akarta tudatni vele: elszökhettem
anélkül, hogy bárki észrevette volna, de akkor azt hittem, nagy bajban
vagyok.
Mr. Jordan, az igazgató, ahelyett, hogy szigorkodott volna, kedvesen
rám mosolygott.

45
 - Ha én is ilyen közel laknék, biztos haza-hazaugranék néha -
mondta.
Később is gyakran próbáltam meglógni, de mindig volt valaki, aki
felhívta egy tanár figyelmét a kísérleteimre.
- Tedd csak vissza azt a széket, Susan! Korán van még a haza-
menetelhez!
Az iskola első néhány évében általában hátul ültem, vagy a visel-
kedésem miatt, vagy mert én voltam az utolsó. A tanulási képességem
eltért a többiekétől.
Az olvasással nem volt gondom. Már kiskoromban megtanultam,
mint azt a szüleim is felfedezték egyszer, vásárlás közben.
- Fagylaltot akarok! - követelőztem.
- Itt nincs fagylaltozó - próbált becsapni anyám, ahogy a szülők
teszik gyakran.
- De van! - mutattam a feltűnő sárga táblára. - Nézd csak, ott írja:
Wall Fagylaltozója!
A betűk leírása viszont nehéznek bizonyult. A kezem ügyetlenül
mozgott, a betűim összecsúsztak, nem is tudom, hogyan. A papír ret-
tenetesen nézett ki. Mintha csak az agyam és a betűket rovó kezem közé
koordinációs zavar került volna, amitől én lettem a leglassúbb az
osztályban. Sok időbe telt, hogy rendesen megtanuljak kézzel írni.
Azonkívül - szakkifejezéssel élve - kognitív nehézségeim is voltak.
Már kicsi koromban is gyakran előfordult, hogy hiába tudtam a választ
egy kérdésre, nem bírtam szavakba önteni. A gondolataim készen voltak,
csak kimondani nem bírtam őket, mintha korlátba ütköztek volna, amit
leküzdeni sosem volt elég időm. Rendkívül bosszantó volt, a méreg csak
úgy forrt bennem, és néha dührohamok, gyakrabban könnyek
formájában tört utat magának.

46
 Amikor meg játékra került a sor, egyszerűen nem értettem a játszótéri
rangsorokat. Természetemtől fogva barátkozó voltam, és nem értettem,
egyesek miért nem akarják ezt viszonozni. Volt egy srác, aki nem engedte,
hogy bárki beszálljon a játékba addig, amíg ő nem adott rá személyesen
engedélyt. Ha magammal vittem egy könyvet, ő mondta meg, kinek
mutathatom meg és kinek nem, ha pedig eltévesztettem, kizárt a játékból.
A felnőttes beszédem, ami a rengeteg, anyámmal töltött idő alatt ragadt
rám, sem bizonyult valami nyerőnek. Amikor azzal akartam behízelegni
magam másoknál, hogy tévészereplőket utánoztam, rajtam kezdtek
nevetni, nem velem. Sosem tudtam, hogyan áruljam el, ha valamit
szeretnék, vagy hogyan kommunikáljak úgy, hogy attól a többiek elfo-
gadjanak engem. Ha izgatott lettem, túl hangosan nevettem, ha
szomorúság vagy düh tört rám, sírtam és hisztiztem.
A gyerekek pedig már csak olyanok, hogy nagyon hamar felismerik a
gyengeséget, és az remek szórakozást nyújtott nekik, hogy engem
bosszantsanak. Így aztán csúfoltak, kinevettek. Sajnálatos módon ez
ahhoz vezetett, hogy többé senkiben sem bíztam, és félénkké,
visszahúzódóvá váltam.
A nehézségeimet csak fokozta egy orvosi probléma, ami miatt megint
csak kiközösítettek. A fejbőröm nagyon száraz volt, úgyhogy amikor azt
ellenőrizték, nem vagyunk-e tetvesek, a nővér mindig sokkal tovább
vizsgált engem, mint másokat. A többiek meg körém gyűltek, és
bámultak; mind azt hitték, tetves vagyok. Amikor ezt elmondtam
anyámnak, meg sem állt az iskoláig, ahol jól leteremtette a nővért:
- Remélem, nem mondott olyasmit, hogy Susan tetves, mert a mi
házunk tiszta ház!

47
 Amikor egy kockacukorral beadták nekünk a gyermekbénulás elleni
Sabin-cseppeket, rosszul lettem tőle, és kórházba kerültem. Úgy tűnt, én
valamiben mindig különbözöm a többiektől.
Mindennek a tetejébe még olyan gyógyszereket kaptam, melyeknek a
hiperaktivitásomat kellett volna megfékezni. Ezek azonban álmosítottak
és még inkább lelassítottak, úgyhogy csak még több okot adtam a
csúfolódásra. A tabletták veszélyes mellékhatásai elég hamar
megmutatkoztak. Légzési problémákat okoztak, és az orvosok nem írtak
fel többet belőlük, a többi gyerek azonban ettől még nem hagyta abba a
piszkálódást, mert a kínzásuk eredménnyel járt. Sírtam és csapkodtam,
akkor pedig ők is rám vetették magukat.
A felnőttek mindig azt mondogatják a gyerekeknek, hogy „botoktól,
kövektől a csontom szakad, de nem bánthatnak az üres szavak”. Úgy
ismételgetik, mintha védővarázsige volna. Én sosem láttam ennek az
értelmét. A horzsolások, a kék foltok hamar begyógyulnak, aztán nem is
emlékszünk rájuk. A gonosz társak által ütött lelki sebek viszont sokkal
mélyebbre hatolnak.
Még ma sem szeretek azokra az időkre gondolni, mert a régi sebek is
felszakadnak, fájnak, én pedig semmit érőnek érzem magam megint.

Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a problémáimmal senki sem

törődött, hiszen a tanáraim megtettek mindent, ami tőlük telt. A
harmadik osztályban Mrs. Stein látta, hogy nem vagyok visz-
szamaradott, és sok-sok türelemmel előrébb is segített. Szerdánként
anyám ebédidőben jött értem. Otthon levest ettünk, vagy a
kedvencemet, spagettit pirítóssal, aztán apám, vagy ha ő dolgozott, John
bátyám elvitt Edinburghba, egy gyermekpszichológushoz a Royal Bank
Terrace-re. Ő elmondta anyámnak, hogy nem vagyok

48
boldog, hiszen felismertem, hogy valami nincs rendben velem, és
bűntudatot érzek, amiért gondot jelentek. Úgy vélem, okos ember volt,
hiszen ma már látom az igazságot a szavaiban, pedig akkor túl kicsi
voltam, hogy megértsem.
A szüleim nem értettek a pszichológiához. Nekik korábban azt
mondtak, hogy a nehézségeim a születéskori, enyhe agykárosodásból
eredtek, ezért feltételezték, hogy nem tehetek a viselkedésemről, és
mindent elnéztek nekem. A család más tagjai úgy találták, hogy egy kicsit
kevesebb együttérzés és több fegyelem csodákat tehetett volna - nos, ez
a hátránya annak, ha az ember nővére tanító!
 6.

A Lisszaboni Oroszlánok
és egy Brúnó nevű medve

Az ÉN POSTÁSOMNAK LENNI teljes munkaidőt vesz igénybe.

Egy éve még hetekig nem kaptam semmit, ha mégis, az meg
számla volt. Manapság kedves emberek küldenek leveleket, aján-
dékokat a világ minden tájáról, nap mint nap. Reggelente több-

A
ször is azzal kopogtatnak, hogy virágot hoztak, vagy egy ragyogó
héliumos lufit egy vidám üzenettel. Sosem múlik el a csomagok
bontogatásának öröme - hadd lássam, mi van bennük! Verseket,
festményeket és imádságokat is kaptam már, némelyik olyan sokat
jelent a számomra, hogy ki sem tudom fejezni. Az emberek rend-
kívül figyelmesek. Nemrég Amerikából küldött valaki egy plüssci-
cát, hogy simogassam, ha Pebbles nincs kéznél. Szürke-feher, nagy,
kék szemekkel, és pihepuha. Ami azt illeti, jobban viselkedik, mint
Pebbles! A kanapémon el sem férek már a plüssmaciktól.
Mindig szerettem a plüssállatokat ölelgetni, kicsi koromban az ágyba is magammal
vittem őket, meg egy babát, akit anyámtól

50
kaptam karácsonyra. A baba neve Durcás Szépség volt, mert ha fejjel
lefelé tartottad, a szája dacosan legörbült. Ezenkívül folyton egy nevetős
babáért nyafogtam, amelyik fel kacagott, ha megnyomtad a hasát. Ma
már értem, miért nem kaptam meg — egymagámban is éppen elég zajt
tudtam csapni.
Már az is elég nehéz ügy volt, hogy engem meg a játékseregemet
elaltassanak, és még csak nem is egyedül voltam abban az ágyban.
Amikor Bridie elköltözött, én is elköltöztem - ki a szüleim ágyából, és be
a lányszobába, Kathleen mellé.
Nem sok tizenéves fogadta volna örömmel, ha hiperaktív kishú- gával
meg annak teljes játékseregletével kell megosztania az ágyát, de Kathleen
különleges személyiség volt. Bridie anyánk világos színeit örökölte,
Kathleen azonban, a maga sötét haja és csillogó, ír szeme mellé a
természetét. Kedves volt, megértő, és középső gyermekként ő képezte a
család középpontját.
A többi bátyám és nővérem mind úgy érezte, hogy idősebbek lévén,
jogukban áll megmondani nekem, mit tegyek és mit ne, Kathleen
azonban sosem tett ilyet, és soha nem is szidott. Ha dühöngtem, akkor is
kedvesen szólt hozzám, és a mosolyával csillapított le.
- Mi a baj, csibe? Elcsúfítod azt a szép arcodat.
Akárcsak anyám, Kathleen is képes volt az én szememmel látni a
dolgokat, és mindig talált rá időt, hogy beszélgessen velem.
Eljött azonban az a nap is, amikor újabb maci csatlakozott ágyunk
állatseregletéhez - és ez már egy Kathleenhez hasonlóan türelmes lány
számára is több medve volt a soknál.
Abban az 1967-es esztendőben sok minden történt a világban. Az
első szívátültetés, a biafrai polgárháború. Az Egyesült Királyságban
engedélyezték az abortuszt, leértékelték a fontot. Az Eurovíziós Dal-
fesztivált Sandie Shaw nyerte; mezítláb énekelte Puppets on a String

51
című dalát, és a Beatles megjelentette a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club
Band-tt. Amerikában a fiatalok új módot találták arra, hogy a békéért
demonstráljanak, ez volt a Flower Power. A családunk számára
legjelentősebb esemény azonban május 25-én játszódott le, egy
csütörtöki napon.
Apám nagy rajongója volt a Celtic futballcsapatnak, akik a Baj-
nokcsapatok Európa Kupájának döntőjében az Internazionaléval
játszottak az Estádio Nacionál stadionban, Lisszabonban. Mindannyian
összegyűltünk a hátsó szobában, hogy kicsi, fekete-fehér televíziónkon
kövessük az eseményeket. A Celtic gyengébb csapatnak számított, és
senki nem hitte - leszámítva az apámhoz hasonló fanatikus szurkolókat
hogy győzhetnek.
Jock Stein edző instrukciói a meccs előtt igen egyszerűek voltak:
„Irány a pálya, jó szórakozást!” Csakhogy az első percekben tizenegyest
ítéltek a Celtic ellen, és az Inter szerezte meg a vezetést. A szobánkban
tapintani lehetett a feszültséget. Senki nem mert nyikkanni sem. A játék
folytatódott, az Inter védelme a Celtic minden kezdeményezését
meghiúsította. Apám tucatszor ugrott ki a karosszékből, csak hogy aztán
csalódottan süppedjen vissza. Még a kapufa is ellenünk dolgozott. Apám
kiabálva szidta a bírót, biztatta a játékosokat. Aztán, majdnem egy óra
elteltével, Tommy Gemmell rúgása egyenlített. Ezután a Celtic lesöpörte
az Intert, 2-1 arányban nyerték a meccset.
Jock Stein remekül összefoglalta a skóciai hangulatot, amikor ki-
jelentette: „Nincs most a földön nálam büszkébb ember!”
A szomszédságban egyszerre mindenhonnan kitódultak az emberek
az utcára, hogy ünnepeljenek. Lüktetett az élet, minden ablakban
zöld-fehér kendők lobogtak, az elhaladó autók tülköltek.

52
Mindenki megbolondult! Apám elment a kocsmába - alighanem felitta az
összes sörüket.
Ha beivott, egyébként mindenki igyekezett elkerülni őt, mert
olyankor csak ült, és sajnálta magát, újra és újra végigsorolta, mi minden
igazságtalanságot követett el ellene az élet. Néha anyámnak annyira elege
lett belőle, hogy közölte, aznap a járdán fog neki ágyazni. Akkor este
azonban az apám olyan boldog volt, mint még soha. Hallottuk, ahogy
ujjongva, énekelve jön hazafelé, és amikor anyám ajtót nyitott, láttuk,
hogy vendéget is hozott: egy óriási rózsaszín-fehér plüssmedvét.
- Nesze, csibe, ez a tiéd! - adta át nekem, pedig a születésnapom már
elmúlt, a karácsonyra pedig még sokat kellett várni.
- Sose bánd! - vágta rá apám. - Ez egy különleges nap!
Azóta a Celticnek drukkolok.
A medvét Brúnónak neveztem el, és neki is velünk kellett aludni,
Bubuval meg a többi állattal és babával. Afféle szertartásom volt rá, hogy
az ágy közepén sorba rendezzem őket, mielőtt magam is bemásztam
volna. Kathleen csak később jött lefeküdni. Néha arra riadt, hogy a
hatalmas medve bámulja az üveges szemeivel.
Egy este huppanva ébredtem a földön: kilöktek az ágyból.
- Jaj, Susan, sajnálom! - mondta Kathleen, amikor felszedett és újra
betakargatott. - Azt hittem, Brúnó az!
Vagy legalábbis ezt hozta fel mentségére.
 7.
Craic

NYARÁN MAGASRA CSAPOTT AZ

IZGATOTTSÁG a Yule
Terrace-en, mert mint Clift Richard, mi is nyaralni
készültünk. Ez volt életem első igazi nyaralása, és a dolgok mindig
sokkal izgalmasabbak, ha még nem tudod, mire számíts. Azt el-
mondták, hogy Írországba megyünk, ahonnan anyám származott,
és amíg ott vagyunk, meglátogatjuk az ír rokonokat. Szóval, bár
új helyre megyünk, lesznek ott emberek, akik ismernek minket -
nyugtatott anyám —, úgyhogy nem lesz mitől félni. Bepakoltuk a
holmijainkat a bőröndökbe, azokat meg a kocsi csomagtartójába.
Akkoriban egy szürke Austin Cambridge-dzsel jártunk, melynek
az oldalán fehér csík húzódott. Mind belepréselődtünk: apám ve-
zetett, anyám mellette ült, hátul mi négyen: Kathleen, én, James
és Gerard.
Először Stanraer-ba kellett eljutni, hogy elérjük a Larne-ba járó
kompot. Még sosem ültem addig hajón, de a televízióban már láttam
Francis Chichester jachtját befutni a kikötőbe azután, hogy
egyes-egyedül körbehajózta a földet. Úgyhogy azt hittem, a komp is
54
ilyesféle lesz: vitorlával, mindennel, mi pedig állunk majd a szélben, míg
járművünk sebesen szeli a hullámokat. Azonban a mi hajónk egyáltalán
nem így nézett ki. Igazából nem is vettem észre, hogy már rajta vagyunk,
amíg apám nem szólt, hogy szálljunk ki a kocsiból. Az autósfedélzet
bűzlött a gépolajtól, és inkább egy garázsra hasonlított. Fent erősen fújt a
szél, a lábam alatt meg furán imboly- gott a padló, amitől én is furán
imbolyogni kezdtem. És ez még indulás előtt volt. Amint kiértünk a
kikötőből, olyan beteg lettem, hogy biztosra vettem: meghalok. Minden
izgalom, amit a nyaralás miatt éreztem, a gyomromba gyűlt, majd a sav
feljött a torkomba, a reggelimmel együtt. Szerencsére aztán, amikor újra
partra szálltunk, az Észak-Írországon átvezető utat végigaludtam.
Sokkal jobb állapotban ébredtem, csak savanyú szájízem emlé-
keztetett a szenvedésekre. Valaki letekerte a kocsi ablakát, és lágy szellő
fújt az arcomba. Portrush, a városka, ahová indultunk, egy kicsi,
mérföldnyire a tengerbe nyúló félszigeten feküdt. Kikötőjében színesre
festett halászcsónakok és fehér vitorlás jachtok ringatóztak a csillámló
vízen. Sirályok rikoltása hallatszott mindenfelől, és az orromba csapott
valami eltéveszthetetlen, étvágygerjesztő illat: fish-and-chips, sült hal és
sült krumpli, a kedvenc ételem!
A várost két oldalról szegélyezte a tengerpart, az odavezető utakat
pedig csinos házak színpompás teraszai díszítették. Mind másmilyenre
voltak festve: akadt égszínkék, rózsaszín, citromsárga - akár a
festékkockák a palettán. Mi is egy ilyen házban szálltunk meg, a
Dungevin House nevűben, amelyet egy kedves asszony, Mrs. Docherty
vezetett. A szobáinak sajátságos, kicsit dohos szaga volt, mint a
tengerközeli házaknak oly gyakran.
- Nézd csak! - emelt fel apám, hogy kilássak az ablakon. Nem volt ott
más, csak ég és tenger, amíg a szemem ellátott. Blackburnben

55
alig találhatott az ember kilátást: a házunk első ablakából szemben
ugyanolyan házakra lehetett látni, mint a mienk, hátul pedig a kis udvarra,
apám garázsára és a másik házsor szintén ugyanolyan házainak hátuljára.
A végtelen kékség a szemem előtt izgatottá tett, mintha a világ tele lenne
lehetőségekkel.
- Nézd a fehér lovakat! - mutatott előre apám. Én azonban nem
láttam semmiféle lovakat.
- Ott van Skócia - magyarázta. - Ha tiszta az idő, meg is lehet
pillantani.
Hunyorítottam, de csak a tejes kékséget láttam.

Amikor jó idő volt, a homokos parton játszottunk - Írországban

strandnak nevezték. Közelről az óceán hatalmasnak, veszélyesnek tűnt,
óriási, fehér tarajú hullámokat görgetett felénk, amelyek szétterültek a
fövenyen, és sós párát fújtak az arcunkba.
A strandon sok, a miénkhez hasonló család nyaralt. A gyerekek szép
kavicsokat, hosszú hínárszálakat gyűjtögettek, hogy a homokváraikat
díszítsék velük. Apám, aki egyébként sosem játszott velem, segített
megtölteni a vödrömet homokkal, majd igyekezett megtanítani, hogyan
fordítsam fel olyan sebesen, hogy a vár tornyát adja. Az övé mindig
szebb lett, mint az enyém. A bátyáim gödröket ástak, akkorákat, amikben
elbújhattak, meg kisebbeket, amikbe vizet hordtak, hogy ott
tocsoghassak. Néha idegen gyerekek is beugrottak mellénk. A strandon
nem olyan volt, mint az iskola udvarán, ahol mások döntötték el, hogy
beállhatok-e a játékba vagy sem.
Nem sok nyaraló merte összemérni az erejét a nagy hullámokkal.
Néha zászlókat vontak fel, hogy jelezzék: nem biztonságos az úszás. Egy
reggel azonban Gerard a reggelinél bejelentette, hogy ő bizony beúszik.

56
 - Nézd csak! Az ott ő! - mutatott ki anyám a vendégház ablakán. A
homokon egy magányos alak sietett át magabiztos léptekkel. Apály volt,
hosszan kellett gyalogolnia. Távolból már csak akkora volt, mint egy
botocska. Lábujjhegyen lépett bele a hideg vízbe, aztán egyszer csak
sarkon fordult, és kirohant egy nagy hullám elől, amely mintha éppen őt
üldözte volna.
Egy délután elmentünk megnézni az antrimi part látványosságait.
Apám és két bátyám felmászott a bazalttömbökre az Óriások Útján, mi
hárman pedig néztük őket - anyám fogta az egyik kezemet, Kathleen a
másikat. A mozgáskoordinációm sosem volt jó: egy helyben ugrálni sem
tudtam, nemhogy magas kőoszlopokra mászkáljak a tengerparton.
- Ezt az utat egy óriás készítette - mesélte anyám -, hogy átsé-
tálhasson Skóciába.
- Miféle óriás? - kérdeztem, és gyanakodva körbepillantottam.
- Nagyon régen volt - vágta rá Kathleen.
Portrushba visszafelé apám megállt, hogy kiszállhassunk, és meg-
nézhessük a dunluce-i kastély romjait; fenyegetően meredt a magas- ba
egy sziklafokon. Biztosan itt él az óriás, gondoltam, reszketve a sötét
árnyéktól.

Ahogy anyám ígérte, valóban meglátogattuk a Derry melletti Claudyban

élő rokonainkat. Őket is, mint anyámat lánykorában, McLaughlinnek
hívták, és sok, még nálam is fiatalabb gyermekük volt. Anyám kiküldött,
hogy játsszak velük, amíg a felnőttek beszélgetnek.
Eléggé tetszett az érzés, hogy én vagyok a legidősebb: azt jelentet- te,
én mondhatom meg a piciknek, mit csináljanak, ahelyett, hogy nekem
mondanák meg.

57
 Így, hogy én lettem a főnök, úgy döntöttem, tévéműsort rögtönzők az
unokatestvéreimnek. Le is ültettem őket, és eljátszottam nekik a kis
királylány történetét, akit a tengeren át kerget egy óriás, egészen az
otthonáig, Skóciáig. Minden szerepet én játszottam, más-más hangon. A
gyerekek pedig figyeltek, és akkor nevettettem meg őket, amikor
akartam. Ezen felbátorodtam, és a királylány félelemsikolyait már olyan
meggyőző hangerővel adtam elő, hogy anyám kiszaladt megnézni, mi
történik.
- Csavard lejjebb a hangerőd! - utasított, de azért mosolygott mellé.

Esténként, miután Mrs. Docherty igazi ír vacsorával vendégelt meg

minket, mint a főtt sonka és a colcannon, azaz kelkáposztás burgonyapüré,
esetleg petrezselyemszószos hal krumplival, eltakarították az edényt, és
éneklésbe fogtak. Minden felnőtt sorra került, de apám volt a legjobb.
Minket addigra lefektettek már, de még az ágyunkból is hallottuk
dallamos tenorját, ahogy hangosan dalolja az ír balladákat, s az utána
következő tapsolásba és éljenzésbe még a padló is beleremegett.
Írül azt, hogy valaki jól érzi magát, úgy mondjak: craic. Az írek sok
mindent másképp fejeznek ki, mint mi, például nem igennel felelnek,
hanem megismétlik a mondat megfelelő részét. Egy idő után azonban
már mi is íresen beszéltünk. Más volt ez, mint egy nyaralás: úgy tűnt,
otthon vagyunk.
 8.
Lourdes-i Miasszonyunk

G ERARD ÁTMENT A NAGYOK ISKOLÁJÁBA, a St. Mary-be, úgy-

hogy amikor újrakezdődött a tanév, még sokkal inkább egye-
dül éreztem magam az iskolaudvaron, mint azelőtt. Amikor pár
osztálytársnőm kedvességből megkérdezte, nem akarok-e ugrókö-
telezni velük, inkább visszahúzódtam. Egyáltalán nem tudtam jól
időzíteni, mikor lépjek át a kötelek fölött, és azt gondoltam, csak
megakadna a lábam, elesnék, és a többiek kinevetnének.
Új elsősök is érkeztek, szürke térdnadrágban és egy számmal na-
gyobb köpenyben, amibe még bele kellett nőniük. Volt, aki maga-
biztosan rohangált körbe, mások elveszettnek tűntek. Eszembe jutott,
amikor Írországban szórakoztattam az unokatestvéreimet. Az
évfolyamtársaimnak nem tetszett az alakításom, sem a hangutánzás, de a
kicsiknek igen, úgyhogy attól kezdve velük játszottam.
A rossz dolgokat az emlékezet sokkal tovább megőrzi, mint a jókat,
de azért olyan is volt az iskolában, amit szerettem. A Lourdes-i
Miasszonyunk szigorúan katolikus iskola volt, és a hittan komoly

59
részét képezte az órarendnek. Minden reggel katekizmusoktatást
tartottak, és McNulty atya hetente érkezett, hogy ellenőrizze a tu-
dásunkat. Volt egy könyvünk is, a Világ világossága, amelyben vallásos
olvasmányok és könyörgések voltak. Szerettem ezeket a leckeket, mert
arra emlékeztettek, hogy Isten jelen van, és gondot visel rám.
Jól tudtam - hiszen anyám mondta -, hogy Isten ráállított engem egy
útra, és én majd lassacskán felismerem, merre is vezet. Nekem tetszett ez
a gondolat, hogy különleges utazáson vagyok, amelyet az Úr csak nekem
készített elő. Mindig igyekeztem észben tartani, hogy mások véleménye
rólam mit sem számit. Csak az út számít, amit Isten szánt nekem.
A nap legszebb része volt a számomra, amikor Jézus életéből való
történeteket hallgattunk, néha pedig a tanar a nap vedoszentjerol
olvasott. Legjobban egy Bernadetté nevű lányról szóló történet tetszett,
aki egy Lourdes nevű helyen lakott — innen eredt az iskolánk és a
templomunk neve.
Bernadetté nagyon régen élt, és egy molnár lánya volt. Nagy családjuk
volt, kilenc gyerekkel, éppen, mint Boyle-éknak. Néhány testvér már pici
korában meghalt - éppen mint Patricia nővérem.
Azonban Bernadette családja a Boyle családtól elteroen olyan
szegény volt, hogy mindannyian egyetlen helyiségben laktak. Egy téli
napon, amikor mind reszkettek a hidegben, Bernadette tűzifáért ment a
húgával és egy barátnőjükkel, amikor meglátott egy kicsi asszonyt egy
sziklamélyedesben. — Oda nézzetek! — kiáltotta a másik két lánynak.
Ők azonban nem látták semmit.
Másnap Bernadette visszament ugyanarra a helyre, és a hölgy ismét
ott várta. Nagyon szép volt, fehér ruhát viselt kék övvel, és mindkét lábát
egy-egy arany rózsa díszítette.
Miasszonyunk volt!

60
 Azonnal tudtam, hiszen a templomban is állt egy szobra — de
Bernadette nem ismerte fel. Amikor elmondta a falusiaknak, mit látott,
néhányan azt gondolták, csak kitalálta, mások bolondnak hittek, és
őrültekhazaba küldtek volna. Bernadette mindennap visz- szament, ahogy
azt az asszony rendelte, és a tizenharmadik alkalommal a hölgy megkérte,
üzenje meg a papjuknak, hogy építsenek azon a helyen kápolnát.
Bernadette engedelmesen elment a plébánoshoz, ám még ő sem hitt
neki. Azt felelte Bernadette-nek, hogy kérje meg az asszonyt, bizonyítsa
csodatétellel a létezését. A lány engedelmeskedett.
A hölgy azt mondta neki, csak igyon a sziklából fakadó forrásból.
Bernadette nem értette a dolgot, hiszen nem volt ott semmiféle forrás,
azonban megkapargatta a földet, ahol az asszony mutatta neki. Néhány
csepp víz fakadt fel. Bernadette egészen összesározta az arcát, amikor
ivott belőle. Visszament a faluba, de az emberek csak még jobban
nevettek rajta, hiszen csupa piszok volt. Azonban néhány napon belül a
víz igazi forrássá duzzadt, amelyről kiderült, hogy gyógyhatású.
Végre az emberek is hinni kezdtek Bernadette-nek. Megépítették a
kápolnát, és azóta is járnak a zarándokok Lourdes-ba, hogy ki-
gyógyuljanak a betegségeikből.
Azt hiszem, azért szerettem annyira ezt a történetet, mert azonosulni
tudtam a kicsi lánnyal, akit folyton kinevetett mindenki. Az ő élete
bebizonyította, amit anyám mindig mondott: néha nehéz megérteni,
milyen tervei vannak Istennek velünk, de ha mindig hiszel Benne, a végén
minden tisztán érthetővé válik.
A tanárunk azt is mondta, hogy egy nap, ha szerencsések vagyunk, mi
magunk is ellátogathatunk Lourdes-ba. Ezt a gondolatot bele is foglaltam
az esti imámba, amit anyámmal mondtam el minden este.

61
Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy kisangyal lettem volna,
dehogyis. Ugyanolyan sok csibészséget bírtam csinálni, mint a többi
gyerek.
McNulty atya készített fel bennünket az első szentáldozásunkra.
Nagyon szigorú, hajthatatlan pap volt, és megrémítette az osztályt,
amikor közölte, hogy neki kell megvallanunk a bűneinket, de meg ez sem
tartott vissza a vétkek elkövetésétől. Volt néhány igen nagy húzásom is!
Minden kislány izgatott az elsőáldozás előtt, hiszen ez nagy ünnep, és
szép, fehér ruhát kapunk. Az enyém térdig ért, keményített
alsószoknyájától a szoknyarész elállt, a derekat szalag díszítette. A
szüleim hálószobájában lógott, egy különleges, kipárnázott rózsaszín
selyemvállfán, papír védőhuzat alatt a szekrényben; tilos volt még csak a
közelébe is mennem.
Egy szombaton történt, akkortájt, hogy meghallottam a fagylal-
toskocsit az utcában. A harangocskái egyre közelebbről csilingeltek.
Összefutott a számban a nyál, amikor a csodásán csavarodó fagyira
gondoltam a ropogós tölcsérben. A szüleim a hátsó szobában be-
szélgettek Bridie-vel, aki épp félénk járt. Tudtam, ha megkérdezem
anyámat, nemet mond. Ha fagyit venne nekem, mindenkinek kellene
vennie, márpedig annyi pénzünk nem volt.
A családunknak sosem volt sok pénze. Ezzel tisztában voltam, mert
egyszer éppen tévét neztem, amikor anyam bejött, es kihúzta a kábelt.
- Mi történt? - sírtam, mert őrülten szerettem a televíziót.
- Okom volt rá, Susan - válaszolta anyám szigorúan. - Egy detektoros
kocsi jött be az utcába, nekünk meg nincsen pénzünk engedélyre.
 Szóval, láttam, hogy Bridie táskája a lépcsőkorláton lóg, az erszénye
kikandikál. A fagyis csengője már egészen közelről hallatszott - még egy
perc, és késő lesz! A kísértés túl nagy volt, ellenállhatatlan.
Utóbb a fehér bajusz az ajkam körül azonnal lebuktatott.
— Honnan szedted rá a pénzt? — faggatott anyám.
— Találtam!
Nem igazán tudtam ügyesen hazudni.
— Nem viselheted a fehér ruhát! — fenyegetett meg apám.
- Azt a ruhát különleges anyagból varrták - tetézte Bridie -, ami
tudja, ha rosszat tettél, és szétrohasztja a bőrödet!
Rettenetesen szégyelltem magam.
A végén, persze megengedték, hogy felvegyem a ruhát. De pénzt, azt
nem csakliztam soha többé!

Az első szentaldozasomra júniusban került sor. Csodaszép nap volt,

sétáltunk a templomig. A teljes osztály felsorakozott a bejáratnál, a lányok
fehér ruhában, a fiúk öltönyben, fehér övkendővel. Együtt vonultunk be,
miközben - ahogy gyakoroltuk - a Mária, drága anyánkhoz szóló himnuszt
énekeltük. A nap beragyogott az ólomüveg ablakokon, igazan különleges
érzés volt. A templomban jól viselkedtem, amikor pedig hátrapillantottam
anyámra és Mary nővéremre, aki egyben a keresztanyám is volt, láttam,
hogy csillog a szemük a büszkeségtől.
Fehér ruhácskámban, fehér cipőcskémben, virágkoszorús fehér
fátylamban biztosan nagyon csinos voltam. A hajam hosszúra nö-
vesztettem, anyám pedig szép loknikba rendezte.
Sajnos nem készült felvétel, mert nagyon nem szerettem, ha fotoznak.
Ez mégis olyan különleges alkalom volt, hogy a szüleim házhoz rendeltek
egy fotóst néhány nappal később.

63
 - Jó lesz újra felvenni azt a szép fehér ruhát, nem? - szólt Mary, ami
inkább parancsként hangzott, mint kérdésként.
- Nem! - vágtam rá.
A fotós inkább a finom rábeszélés híve volt.
Akkor meg pofákat vágtam a kamerába.
A fotós ezután mérgelődni kezdett.
Én még rettenetesebb grimaszokat adtam elő.
Erre bejött apám, és megszidott.
Bömböltem.
Ez lett a vége.
Negyven évvel később ennek a napnak a hirtelen rám törő emléke
vett rá, hogy belemosolyogjak egy másik kamerába. A Harper’s Bazaar
részére fotóztak a Cliveden House-ban - ez egy igen elegáns hotel
Windsor mellett. Kényeztettek, dédelgettek, szép ruhát adtak rám.
- Egyenesen a kamerába! Ez az, nagyon jó! Még egyszer! Kis mo-
solyt!
A fotós ugyanazokat a szavakat használta, de ezúttal, örömmel
jelenthetem, senkinek sem kellett odajönnie, hogy rám szóljon: - Az ég
szerelmére, Susan, ülj már le a francos fenekedre, és csináld, amit
mondanak neked!
 9.
Másság

A NEGYEDIK OSZTÁLYOS félévi bizonyítványom 1970-ből, ami-

kor kilencéves lettem, érdekes olvasnivaló. A szóbeli nyelv-
használatom „kiváló , csakúgy, mint az előmenetelem történelem-
ből, földrajzból, biológiából és természettudományokból. A ma-
tematika és a művészetek eredménye „jó”. Abban az évben Mrs.
Bryne tanított, akinek a hangjától bárki halálra rémült, pedig való-
jában melegszívű ember volt. Tudta, mikor legyen szigorú, és mi-
kor gyengéd, és nyilvánvalóan látott bennem valami lehetőséget,
hiszen felzárkóztató segítőt szerzett. Nem volt ínyemre, hogy elvá-
lasztanak az osztálytól, de hat csak néhány hétig tartott, és amint
egy kis önbizalmat csepegtettek belém, némi segítséggel elkezdtem
utolérni a többieket. Abban az évben egy napot sem hiányoztam.
A magatartásom változó lett. Más szóval lehetett volna jobb is, de
hát senki sem tökéletes.
Az igazgatói megjegyzés mellette úgy szól: „dicséretre méltó erő-
feszítés”, és Mr. Green írta alá, az új igazgató. Ő később igen fontos
szerepet kapott az életemben.

65
Azon a nyáron ismét Írországba utaztunk, ezúttal Donegalba. Egy
Castleport House nevű szállóban laktunk, Dunglow mellett. Anyám
családjának itt is voltak gyökerei. Meglátogattunk egy kis házikót, ahol a
nagyszülei éltek, majd onnan egy búcsújáró helyre mentünk tovább,
Doon Wellbe. Egy forrás eredt ott, amelynek a vize — ezt anyám
mondta — csodatévő erővel bírt. Sok sebesült hátra is hagyta a kötését a
víz melletti bokron; az ágak alatt botok és mankók hevertek. Mivel
közülünk senkinek sem voltak se sérülései, se betegségei, nem értettem,
miért kellett odasétálni, és elvinni egy üveggel az áldott vízből, de máig
emlékszem a nedves fűre a meztelen talpam alatt.
Volt aztán egy hosszabb utazásunk is, mégpedig a Mayo megyei
Knockba.
Erre az útra anyám új ruhákat vásárolt nekem Dunglow-ban: egy
vöröses-narancs, akkoriban nagyon divatos poncsót, hogy vegyem a
ruhám fölé, és krémszínű, kerek skótsapkát, úgyhogy tudtam, különleges
helyre megyünk. Anyám azt is elmesélte, hogy Knockban úgy egy
évszázada megjelent Szűz Mária.
- Mint Szent Bernadettnek? - kérdeztem.
- Olyasféleképpen.
- Akkor mi most zarándoklatra megyünk? - faggattam tovább.
Tudtam, hogy a zarándokok sokszor rettentő nagy távolságokat
tesznek meg, és számomra már ez az autóút is végtelennek tűnt, főleg,
miután apám rossz irányt választott a sligoi egyirányú utcák
rengetegében.
De anyám csak mosolygott.
Késő délután érkeztünk. Knock síkságon terült el, és semmi sem
jelezte, hogy más volna, mint az összes többi falu a környéken — egé-
szen, amíg meg nem láttam a nemrégiben épült, Miasszonyunknak,

66
Írország királynőjének szentelt bazilikát. Modernebb volt, mint bár-
melyik templom, amit addig láttam. Távolról úgy nézett ki, mint három
hatalmas, fehér sziklatömb egy magas csúccsal a tetején; tízezer embert
tudott befogadni. Én már azon is mindig meglepődtem, hogy az otthoni
Lourdes-i Miasszonyunk templom mennyivel tágasabbnak tűnik
belülről, mint az utcáról, de ez az építmény akkora volt, hogy a pap
hangját külön visszhangzó hangosbeszélők vitték körbe; ettől olyan
érzésem támadt, mintha a szavakat nem csak úgy kimondták volna,
hanem körülöttem lebegnének, és hatalmuk lenne felettem.
Knock akkoriban még nem volt olyan zsúfolt, mint manapság, mert
még nem nyílt meg a repülőtér, de azért jó néhányan részt vettek a
szentmisén - velünk együtt. Utána elsétáltunk egy másik templomhoz,
amely távolról pont olyan volt, mint bármelyik szürke kőtemplom. A déli
hajója mellett, ott, ahol a jelenés történt, kis oldalkápolnát építettek,
amelynek ferde üvegtetején át a napfény szabadon fürdethette a három
fehér szobrot: Szent Józsefet, János evangélistát és a Miasszonyunkat.
A jelenésnek tizenöt tanúja volt, köztük velem egykorú gyerekek is.
Az áldott Szűzanyát rendkívüli szépségnek írták le, aki néhány méterrel a
föld felett lebegett. Fehér lepelt viselt, és csillámló keresztekből való,
ragyogó koronát. Tekintetét a mennyekre vetette. Esett az eső, de alatta a
talaj tökéletesen száraz maradt. Ahogy pedig leszállt az éj, Mária erős,
fehér fényt árasztott magából.
Letérdeltünk a szobor előtt, behunytam a szememet, és erősen
imádkoztam, hogy a Szűzanya jelenjék meg előttem is, ragyogón,
fehéren. Amikor idősebb lettem, megértettem, hogy jelen van és vezet
engem, még ha nem is mutatkozik meg, mint más, kivételes embereknek.

67
 Azt sem tudtam, hiszen még csak kilencéves voltam, hogy anyám
azért hozott el Knockba, hogy meggyógyuljak. Születésem óta bántotta a
diagnózis, és meggyőződése volt, hogy csak Mária segítségével javulhat
az állapotom.
Ha tudással felvértezve visszanézel a múltba, néha feltárulnak az
összefüggések. Érdemes megjegyezni, hogy most már emlékszem: a mi
kis, Knockba tett zarándokutunk volt az első alkalom, hogy nyilvánosan
énekeltem.

Mr. Green, a Lourdes-i Miasszonyunk iskola új igazgatója új, haladó

eszmékkel érkezett. Azt vallotta, hogy a gyerekeket bátorítani kell, hadd
legyenek a tanultság mellett kreatívak, és meg kell adni nekik a
lehetőséget, hogy kibontakoztassák tehetségüket - kinek milyen van.
Általános iskolásként mindig együtt zengtük a karácsonyi énekeket,
de Mr. Green minden félévben koncertet akart. Néhány gyereket ki is
választottak szóló előadásra. Az első dal, amit emlékeim szerint
egymagam adok elő, a Gyermek a jászolban volt egy misztériumjátékból.
A Morning Has Broken (Felkelt a nap) dallamára énekeltem, és nagyon
szorongtam, hogy egyedül kellett kiállnom, úgyhogy bebújtam a
kórusban néhány másik gyerek háta mögé. Amikor azonban kinyitottam
a számat, megszűnt a reszketésem, és nyugodtan énekeltem a sorokat.
Amikor befejeztem, egy pillanat néma csend következett. Ereztem,
hogy az összes gyerek tátott szájjal néz rám — aztán a tanárok
mosolyogva tapsolni kezdtek. Korábban láttam már olyat, hogy
megdicsértek valakit a teljesítményéért, de érezni még sosem éreztem,
milyen is jónak lenni valamiben. Mintha lufivá változtam volna, mely az
ég felé lebeg. Még a szülők is tapsoltak. Utóbb azt

68
mondogatták az emberek, hogy tehetséges vagyok. Tudtam, hogy ez jó
dolog, mert mindenki mosolygott.

Lorraine Campbell is emlékszik az alkalomra, amikor először hallott

engem énekelni - akkor még nem is ismertük egymást! Negyedikes volt,
én ötödikes. Mr. Green benevezte az iskolát egy Burns- emléknapi
versenyre, ahol független, iskolánkon kívüli tanárokból álló zsűri ítélt. A
tanárok kiválasztották a szép hangú gyerekeket, akiket indítottak. Maga a
verseny az előcsarnokban folyt le, de hogy hallhassa mindenki,
hangszórón át adták a tantermekben is.
Örültem, amikor aznap reggel Mr. Green bejött hozzánk az osztályba,
és engem szólított ki, mert ez azt jelentette, hogy megmenekülök az
összeadásoktól. Nem tudtam elnyomni egy aprócska, önelégült mosolyt,
miközben visszatoltam a székemet az asztalom alá, és kitipegtem a
teremből az igazgató nyomában.
Körülbelül tízen lehettünk, más-más osztályokból. Az előcsarnok
üresnek tűnt, és sokkal hidegebbnek, mint amikor az iskolagyűlések
alkalmával megtelt. Elkezdtem idegeskedni. Elpróbáltam a dalt a
zenetanárral, és otthon is gyakorolgattam, de most egyszerre nem is
emlékeztem, milyen hangoknak kellene kijönnie a számon, ami annyira
kiszáradt, hogy úgy éreztem, különben sem tudnék egy szót se kinyögni.
Egyáltalán, milyen szavakat? Az órákon is gyakran elfelejtettem a
dolgokat. Jelentkeztem, de amikor a tanár rám mutatott, a válasz
elröppent. Annyira megrémültem, hogy éppen csak be nem pisiltem ott,
a színpadon, amikor szólítottak.
Odaléptem a három vadidegen asztala elé.
- Mi a neved? - kérdezték.
- Susan Boyle - feleltem, miközben remegett a térdem.
- Hány éves vagy?

69
 — Tízéves.
— És mit fogsz nekünk énekelni?
- A Ye banks and braes című dalt.
— Ha készen vagy, kezdheted.
A bírák háta mögött, a csarnok ajtajának üvegtábláin át vigyor- gó
arcok tünedeztek fel; az osztályokból kiküldött rossz fiúk igyekeztek
felugrálva belesni, mi folyik bent éppen. Ha most megfuta- modok,
biztos, hogy elhíresztelik, micsoda gyáva nyúl vagyok. Ha nyekeregve
énekelek, az osztály is hallani fogja a hangszórókon át. így is, úgy is
mindenki rajtam fog nevetni, amikor majd visszatérek a terembe.
A zenetanár nagy bólintással jelezte, hogy kezdhetjük, és a zongora
billentyűi fölé emelte a kezét. Mr. Greenre pillantottam. O nem
szólhatott hozzám, de azért biccentett, és az arcáról leolvashattam a
bátorítást, mintha azt mondta volna: - Gyerünk! Vágj bele!
Nem akartam cserbenhagyni, úgyhogy kinyitottam a számat.

Szép Doon, oly friss sziromözön

hogy nyithat parti dombodon?
Hogy dalolhattok, madarak,
mikor én csak sorvadozom?!

Szivem téped, boldog madár,

virágzó tüskék dalnoka: elmúlt
gyönyöröm hirdeted, nem tér az
vissza már soha!

Hányszor látta kóbor szemem

Doon-parti rózsa s lonc frigyét:

70
 szivét zengte minden madár, s
én, bolondul, a magamét!

Téptem egy rózsát... Tövises

fáján oly édesen fakadt!
De egy hűtlen ellopta — ó,
nekem, csak tüskéje maradt.5

És a negyedik osztályban ott ült Lorraine, hallgatta az ajtó melletti

falidobozból áradó hangokat, és azt gondolta: — Ennek a Susan
Boyle-nak, ennek nem akármilyen hangja van!
Amikor befejeztem, az egyik bíró megköszönte, a többi sietősen
jegyzetelt, de láttam, hogy Mr. Green örül.
A versenyt egy Charles Kelly nevű fiú nyerte meg. Kedves hangja
volt, és néha eltűnődöm, kezdett-e vele valamit. Második lettem, de
amikor visszatértem az osztályba, a tanár így üdvözölt: — Szép volt,
Susan! — és tapsolni kezdett.
Aztán az egész osztály csatlakozott, még a rossz fiúk is!
A Húsvéti Koncerten, a félév vége előtt a kórussal együtt énekeltem a
McNamaras Bánd című vidám dalocskát, de Mary nővérem azt mondta,
hallotta, hogy a hangom a többi felett szárnyal. A Nyári Koncerten már
egymagámban is kimerészkedtem a többiek elé, hogy előadjam a Hills
Are Alive című dalt A muzsika hangjából, és úgy emeltem a kezemet,
ahogy Julié Andrews tette a képernyőn.
Minden fellépés előtt ugyanaz a félelem támadt rám, de ha össze-
szedtem a bátorságomat, és belevágtam, a dal átvette az irányítást,

5 Róbert Bums The Banks O'Doon című verse Szabó Lőrinc fordításában, amelynek
népdalváltozata a Ye banks and braes.

71
és az idegeim kínzó görcse kiengedett. Sosem felejtettem el a szöveget.
Amíg az ének tartott, másvalaki voltam. Nem úgy értve „más”, mint
amikor az emberek ezt a szót használva arra gondolnak, hogy nyűg és
teher, hanem pozitív értelemben más.
Az éneklésem elnémította a csúfolódóimat, de ami még jobb volt,
hogy elnémította a saját démonaimat is. Akit gúnyolnak, akire rá-
parancsolnak, hogy csak üljön és hallgasson, hogy ne legyen ostoba,
annak a fejében állandó kakofónia uralkodik. Amikor énekeltem, ezt
béke váltotta fel.
 10.
Michael bácsi

T
ÍZÉVES VOLTAM, amikor Kathleen nővérem férjhez ment.
Anyám az alkalomra egy divatos, fehér kalapot vett nekem,
széles, puha karimával, és egy csipkebetétes, rózsaszín ruhát. Ragyo-
gott a nap, és Kathleen is ragyogott fehérségében. Joe, a férje, szin-
tén katolikus családból származott. Az esküvőt a Lourdes-i Miasz-
szonyunk templomban tartották. Apám büszkén kísérte Kathleent
az oltárhoz. Utána fogadás is volt a templomhoz közeli Bowling
Clubban. Mindenki boldog volt, de aztán, amikor hazaértünk, én
csak sírtam és sírtam. Az ágyunk, melyben még mindig ott csücsült
a sok játék, most már hideg és üres volt a nővérem nélkül.
Kathleen a barátnőm és a pártfogóm is volt. Támogatott érzelmileg
és lelkileg is. Ő lett a bérmakeresztanyám, az ő finom kezének érintése a
vállamon erőt adott, amíg vártam, hogy a nagytiszteletű Joseph Grey
bíboros engem is felkenjen.
Csak Whitburnbe költözött, a völgy szomszédos falucskájába, egy
önkormányzati lakónegyed sorházainak egyikébe, Joe-val. Kicsi

73
volt a ház, de annál nagyobb szeretettel fogadtak mindig, és ha szü-
letésnap vagy más alkalom adódott, mindannyian Kathleenéknél
gyűltünk össze. A hely a család központjává vált. Kicsit idősebb ko-
romban sokszor mentem át, hogy vigyázzak Kathleen kislányára,
Pamelára, és maga Kathleen is be-benézett hozzánk a Yule Terrace- re.
Úgy érkezett, mint a friss levegőt hozó szellő, és amikor elment, mintha
valaki az egész házban lekapcsolta volna a villanyt.
Kathleen költözött el utolsónak a nővéreim közül. Joe bátyám akkor
már családos volt, született két lánya, Gwendoline és Kirsty; James
szintén megházasodott, és szerszámkészítőként dolgozott. John
Bathgate-ben kapott állást, Hepworth szabóműhelyében. Már csak
Gerarddal ketten laktunk otthon, de mivel Gerard tizenéves volt, őt sem
láttuk sokat.
Hazaérve az iskolából, mindig leültem a televízió elé, és egyma-
gámban néztem. Szinte függője voltam a Top Cat (Turpi úrfi) vagy a
Wacky Races (Flúgos futam) rajzfilmeknek, de szerettem a Blue Pe- ter-t is.
Mégis, a legnagyobb kedvencem a pénteki Crackerjack volt. Remek
befejezését jelentette a hétnek, hiszen tele volt játékokkal, például hogy
három gyerek állt a színpadon dobogókon, és a játékvezető, Leslie
Crowther, kérdéseket tett fel nekik. Ha jól válaszoltak, halomnyi
ajándékot kaptak, amit a karjukban kellett tartani. Ám ha rossz választ
adtak, egy káposztát nyomtak a kezükbe. A vége felé már nagyon nehéz
volt egyensúlyozni, és az összes ajándék lepotyogott. Néha anyám is
meghallotta, hogy nevetek, és megállt mögöttem az ajtóban. Ha jól
megmondtam a választ, azt mondta rá: „Ajándék!”, de ha tévedtem,
rávágta: „Káposzta!” Egyszer, amikor egymás után több kérdést is
eltaláltam, megkérdeztem tőle, nem mehetnék-e el én is a Crackerjack be.

74
 A műsort egy színházteremben forgatták, és a nézők mind gyerekek
voltak - folyton kiabáltak meg huhogtak. Azt gondoltam, csodás lehet
szerepelni a tévében. Nem csak az ajándékok csábítottak, hanem
szerettem volna találkozni Leslie Crowtherrel is és a segédjével, Peter
Glaze-zel, mert olyan tréfásak voltak.
- Ez Londonban van — felelte anyám.
- Hol van London?
- Nagyon messze.
Anyám is nagyon jó volt a kvízekben, mert a sok elolvasott könyvből
rengeteg tudásra tett szert. Képes volt szivacsként magába szívni az
ismereteket. Szerette nézni a University Challengecímű vetélkedőt, amit egy
fura nevű, szemüveges és rendkívül okos ember vezetett: Bamber
Gascoigne.
- Tetszik neked, vagy mi van? — kérdezte mindig apám, de anyám
ilyenkor csak leintette.
A versenyzők egyetemi hallgatók voltak, szóval intelligens emberek.
Én a kérdést sem értettem, de anyám mindig rávágta a helyes választ,
apám meg én pedig csak ámultunk rajta. Ő maga sosem tanult, de igen
eszes volt; kiváló tanár lehetett volna belőle. Az ő fiatalkorában azonban
még fizetni kellett az oktatásért, úgyhogy csak a felsőbb osztálybeli nők
kaptak esélyt ilyesmire.

Nagyjából ekkor történt, hogy egy nap meghallottam, amint anyám és

apám az ebédlő új elrendezéséről beszél.
- Mi történt? — kérdeztem.
- Michael bácsi hozzánk költözik, Susan - felelte anyám.
- De jó! - vágtam rá, mert örültem, hogy lesz még valaki, akivel
beszélgethetek iskola után.

75
 Ismertem Michael bácsit, mert néha meglátogattuk hétvégenként. A
Motherwellhez közeli Hartwood Kórházban lakott, egy hatalmas,
viktoriánus épületben, mely mindannyiszor rémisztőén magasodott
fölénk, ahogy a kapuja fele haladtunk; bent pedig hosz- szú folyosón
kellett végigmennünk, ahol a sok furcsa ember bóklászott, meg nővérek
siettek a dolgukra. Mindenhol a kórhazakban megszokott fertőtlenítő
bűze érződött. Michael bácsi szobatársa nem tudott rendesen beszélni,
ezért általában beletelt egy kis időbe, mire maga Michael bácsi is
megszólalt. Bar idős volt, mint a szüleim, inkább gyerekesen viselkedett,
mert mindig azt kérdezte, vittünk-e neki édességet. Szerette az édességet.
A látogatás végén hosszan nézett utánunk, míg végighaladtunk a
hosszú folyosón, és bar sok ember vette körül odabenn, mindig olyan
érzésem támadt, hogy tökéletesen egyedül all ott. Tudtam, hogy szívesen
jött volna haza velünk. Hazafele az autóban anyam mindig hallgatag volt,
es biztosra vettem, hogy o sem szívesen hagyta ott, úgyhogy azt
gondoltam, nagyszerű ötlet, hogy inkább hozzánk költözik.
Michael az anyám öccse volt, és az élete nagyon nehezen indult.
1917-ben anyám apja, John McLaughlin az első világháborúban harcolt,
és az ypres-i fronton halt meg. Éppen, miután megvitték a halálhírét,
McLaughlin nagyi felfedezte, hogy terhes Michaellel. A gyász és a
megrázkódtatás alighanem hatással volt a méhében hordott gyermekre,
mert Michael tanulási és érzelmi nehézségekkel született. Mindenesetre
égetnivaló kis csibész lett. Egy nap — még alig nőtt ki a totyogós korból
— nagyanyám azt vette észre a misén, hogy már nem áll mellette. Hiába
nézett mindenfelé, nem látta. Aztán egyszer csak felbukkant a feje a
pulpitus mögött!

*76
 Michaelt speciális iskolába küldtek, de amikor betöltötte a ti-
zennyolcat, McLaughlin nagymama meghalt, ezért került Hart- woodba,
amit akkoriban elmegyógyintézetként működtettek. Akkoriban jobbnak
tartottak elkülöníteni a tanulási és érzelmi fogyatékkal élő embereket, mint
bevonni őket a társadalomba. Egészen 1959-ig nem is változtak ezek a
szabályok, és még azután is negyven év kellett, hogy minden hatalmas,
viktoriánus intézetet bezárjanak.
Miközülünk, gyerekek közül senki sem tudta, mi is Michael bácsi
problémainak pontos természete, amiért Hartwoodba került, de mindig
azt hallottuk, hogy „szegény Michael húsz évet kapott, amiért betört
néhány ablakot . Anyám mindig is szeretett volna többet tenni érte, de
amíg a férje a seregben szolgált, aztán meg kilenc gyerekkel a nyakán, neki
is megvolt a maga baja.
A földszinten készítettünk hálóhelyet Michael számára, az ebédlőben.
Sok időbe került, amíg megtalálta a helyét a családi életünkben, hiszen
nem volt rendes, emberek közötti viszonyokhoz szokva. Sok időt töltött a
maga szobácskájábán, és hallottam, ahogy ott motyog magában.
Kötözködött is, és nem egykönnyen értette meg, hogy apám a ház ura.
Volt, hogy ki is hívta bunyózni.
Michael szobája az enyém alatt volt, és hallgathattam, ahogy egyre
inkább felhúzza mágat. Akkor aztán becsapódott az ajtaja, ő meg
kimasírozott apámhoz, aki tévét nézett.
- Gyere, verekedj meg velem, te gyáva!
Apám egy darabig nem törődött vele, aztán, amikor Michael nem
hagyta abba, nagyot sóhajtott, letette az újságot, felállt, és nekilátott
felgyűrni az ingujját, mintha valóban verekedni készülne. Michael egyből
eltűnt!

77
 Általában azonban nagyon kedves volt, és nagyszerűeket beszél-
gettünk. Mindig jól kijöttünk, és Michael sokszor mondta is az apámnak,
hogy a kislány rendes vele, hát ő miért nem tud az lenni?
Nem értette meg, hogy apámtól az is nagyon nagy jóság jele volt, hogy
befogadta a házába. Anyámnak ez időnként sok fejfájást okozott.
Michael lassan egyre magabiztosabb lett. Anyám ellátta zsebpénzzel,
amiből elmehetett megvenni a maga édességeit. O is nagyon szeretett
olvasni, sok könyvet kölcsönzött a könyvtárból. Alis- tair MacLean
kalandregényei voltak a kedvencei. Sokat sétált egymagában, akármilyen
is volt az idő, és a környék falucskáiból busz- szal bejáró gyerekek el is
neveztek „Sétáló Embei -nek. Amikor szakadt az eső, a családtagok, akik
találkoztak vele, felajánlottak, hogy elviszik kocsival, de ő visszautasította.
Nem tetszett neki az ötlet - inkább bőrig ázva ért haza.
— Nézz végig magadon, csöpögsz! — szidta meg ilyenkor anyám.
- Ha nekem úgy tetszik! - vágott vissza Michael, kiélvezve új
szabadságát.
Ekkoriban négyen kocsikaztunk vasárnaponta. anyám, apám, Michael
és én. Esténként együtt néztük a tévét. Apám mindennap figyelte a
híradót: szakszervezeti tisztségviselő volt, és a szakszervezetről mindig
beszéltek. Sokat beszéltek még Észak-írországról is, és anyám aggódott a
Claudy-beli rokonsága miatt, mert az volt az erőszakos cselekmények
egyik melegágya. De anyam szerette a sorozatokat és a romantikus
drámákat is, mint az Upstairs, Downstuirs, vagy a Colditz (Szökés
Colditz-ból). Gerard a Monty Python Repülő Cirkuszá-étt rajongott, de
titkolnia kellett, és csak akkor nézhette, ha a szüléink nem voltak odahaza,
mert ők nem nézték jó szemmel ezt a fajta polgárpukkasztó humort.

78
 Mivel minden időmet felnőttek társaságában töltöttem, az érdek-
lődésem igencsak éltért az osztálytársaimétól. Mivel önkéntelenül is
utánoztam, ösztönös utánzó lévén ugyanazokat a szófordulatokat
használtam, mint anyám, és olyasmikről beszéltem, ami a többi gyereket
nem érdekelte.
Tizenkét eves voltam, amikor apám vett nekem egy külön rádiót, amit
a szobámban hallgathattam. A többi gyerek a Rádió-l-et hallgatta, én Terry
Wogant, a Radio-2-n. Nem tudom, hogy lágy ír akcentusa tette-e, vagy
hogy remek szóvicceket és csúfneveket gyártott, de valami megfogott
abban az emberben. Szóval míg a többiek Tamla Motownt emlegették, én
Terry Wogant.
- Ki az a Terry Wogan?
- Egy fekete hajú ír férfi, és szeretem a zenéket, amiket lead a mű-
sorában. Frank Sinatrát, meg...
- Nem szeretheted Frank Sinatrát! Az borzalom!
- Szerintem kiváló.
Ezután csak még jobban piszkáltak.
- Terry Wogan öreg, nem tetszhet neked!
- Szerintem vicces. Charles Nemnagyúrnak nevezi Charles
Aznavourt.
- Milyen Charlest?
Ezek a beszélgetések megint csak nem növelték az ázsiómat az
osztálytársaim között, de most mar nem voltam magányos: felfedeztem a
könyvek társaságát. Fent, a szobámban merültem el a könyvtári könyvek
világában, mint például a What Kathy Did, a Little Women (Kisasszonyok) és
a Lorna Doone (Az elveszett ékkövek titka); élveztem a hősnők diadalát,
kisírtam a szemem, ha elbuktak.
Magam is talaltam ki történeteket; ezekhez a tévében látott
műsorokból vagy a könyveimből vettem kölcsön szereplőket, és az

79
öltözőasztal tükre előtt gyakoroltam. Amikor ezeket az iskolában is
előadtam, megőrjítettem a többieket. Már megint kezdi! Ma már tudom,
hogy ez lényegében rögtönzés volt, ami egy tízévestől nem is rossz, de
erre csak akkor ébredtem rá, amikor később szmitano- dába kerültem.
Később le is írtam a történeteket, amelyek rólam szóltak, néhányat
pedig bevittem az iskolába. Az irodalomtanárom jelest adott rájuk, de
megjegyezte:
- Van itt egy szereplő, Sue, aki kifelé forduló személyiség. Nem
titkolsz te valamit?
- Talán... - válaszoltam.
Amikor valaki befelé forduló személyiség, gyakran képzeli el magát
más helyzetekben. Azzal, hogy ezt a Sue nevű lányt beleírtam a
történeteimbe, ellensúlyoztam, hogy valójában senki sem értett meg.
Afféle menekülést jelentett.
Egyszer fel is kértek, hogy olvassam fel a kisertettörtenetemet az
osztálynak. Halálra rémített mindenkit - engem is beleértve!
A történet főhősét Terry Wogannek hívták.
- Terry Wogan? - érdeklődött a tanár. - Nem túl idős ő hozzád?
Azt hiszem, mindenki azon a véleményen volt, hogy a kreatív írásom
kissé talán sajátságos. Másfelől viszont hétköznapi, kamaszodó
gyereklány voltam forrónadrágban — égszínkékben, köpennyel, az alatt
pedig rózsaszín blúzban, ha kíváncsiak vagytok — és copfba kötött,
hosszú hajjal.
Egy csütörtök délután, amikor eppen a fop ofthe Pops ment, a kamera
rátalált egy fiatal énekesre, aki egy magas széken ült, és olyan korúnak
tűnt, mint én magam — és ezer más kislánnyal együtt én is szerelembe
estem, életemben először.
 11.
Kölyökszerelem

H A ŐSZINTE AKAROK LENNI, elárulom, hogy amikor először

megláttam Donny Osmondot a Top of the Pops műsorán,
selymes haja és magas hangja miatt lánynak néztem.
Ne aggódj, Donny - hamar rájöttem, hogy fiú vagy!
Talán a hozzám hasonló ártatlan tinilányokra gyakorolt hatásának
részé volt, hogy az iránta erzett szerelmem nem sokban különbözött
attól, mintha a baratja akartam volna lenni. Amikor elképzeltem, milyen
lenne találkozni vele, a legvadabb dolog, ami történt közöttünk, annyi
volt, hogy megfogtuk egymás kezét. A jólfésült, kellemes benyomást
keltő megjelenés lehetett az oka, hogy a szüleim megengedték, hadd
ragasszam tele a szobám falát az összes róla fellelhető képpel.
- Csak ne legyen a tapétán szakadás! - figyelmeztetett apám.
- Nem, apa, vigyázni fogok! - ígértem, és igyekeztem eltakarni a
lyukakat, amiket addig csináltam.
A zsebpénzem minden pennyjet kepes újságokra költöttem, mint a
Pop Swap és a Fab 208, amely az Osmond testvérekről írt. Az

81
összes fivért kedveltem, Wayne-t különösen, és a kicsi Jimmy Os-
mondot is, de Donnyval volt tele a fejem. Csak úgy szaggattam a lapokat
a cikkekért, amelyek olyan rendkívül fontos dolgokat taglaltak, mint
hogy milyen szerelmes lenne Donnyból (érzékeny és félénk, de azért
barátságos), és mit szeret a lányokon látni (nagy szoknyás, romantikus,
hosszú ruhákat, de ahhoz apámnak is lett volna egy-két szava, ha
elkezdek olyasmiket hordani)!
Ha egy újság a borítóján hozta Donny képét, én megvettem. Amikor
az iskolában egy lány, Anna - éppolyan elvakult rajongó, mint én -
elárulta, hogy van egy Osmond’s World (Osmond világa) című magazin,
egyből megcéloztam az újságost.
- Minek költöd a zsebpénzedet ezekre a hülye újságokra? - kérdezte
anyám kétségbeesve.
Amikor pedig az Osmond rajongói klubra került a sor, a sarkára állt,
és nem engedte, hogy csatlakozzak. Annának viszont megengedték,
úgyhogy tőle minden hírről értesültem. Az Osmond fivérek iránt érzett
rajongásunk erős kapocs volt köztünk, bár tudtam, hogy ha a fiúk valaha
is megjelennének Blackburnben, Anna minden lépését figyelnem kellene
- aligha valószínű eshetőség, de mégis egyfolytában erről ábrándoztunk.
Szerettem Donny szépséges, sötét szemét, szerettem fehér fogakat
villantó barátságos mosolyát. Tony Blackburn, amikor felkonferálta őt a
Top ofthe Pops-bán, azt mondta, ha nem csavarjuk lejjebb a tévén a
fényerőt, nem fogunk mást látni, mint egy csomó fogat - és igaza volt!
De amit a legjobban szerettem Donnyban, az a hangja volt, és az őszinte
érzelmek, amelyeket megénekelt. Ahányszor csak hallottam tőle a Puppy
Lőve (Kölyökszerelem) című számát, úgy éreztem, egyenesen nekem énekli.

82
 Emlékszem, a Jackie magazinban olvastam egy képregényt egy
lányról, aki, akárcsak én, bele volt zúgva Donnyba, és arról álmodozott,
hogy találkozik vele. De aztán odaköltözött egy srác az utcájukba, aki
éppúgy nézett ki, mint Donny, és akkortól belé lett szerelmes. Ezt
ostobaságnak tartottam. Nem az számított, hogy valaki úgy néz-e ki, mint
Donny. Valaki, aki úgy énekel, mint Donny, hát, az más... na de senki sem
énekel úgy, mint Donny.

Minden reggel, amikor felébredek, van egy pillanat, amikor felnézek

ugyanarra a lámpaernyőre, amely ugyanarról a mennyezetről lóg
gyerekkorom óta, és az jut eszembe: - Hát persze, csak álom volt! Mi
más?
Néha még egy kis megkönnyebbülés is vegyül a csalódottságomba.
De aztán a tekintetem a padlóra téved, és a szegélylécnek támasztva ott
van a háromszoros platinalemezem. Annyiszor csíptem már meg
magamat, hogy a karom kék-zöld!
Ebben az évben hihetetlen dolgokat műveltem, szépséges helyeken
jártam, és csodás emberekkel találkoztam. Szerencsére nem kell
választanom a gyönyörű pillanatok közül, hogy melyiket tarthatom meg
örökre - de ha így lenne, azt választanám, amikor Los Angelesben
találkoztam Donny Osmonddal. Éppen olyan volt, amilyennek
képzeltem - mintha az idő egyszerűen megállt volna. Ismét tizenéves
voltam, a szívem összevissza vert, és semmi értelmeset nem bírtam
kinyögni a kuncorászástól.
És bár hosszú évek óta nem láttam, mégis eszembe jutott régi
barátom, Anna, és csak arra tudtam gondolni: - Te jó ég! Ha most látnál!

83
Karácsony első napja minden gyermek számára varázslatos idő. Az
iskolában papírláncokat készítettünk, istenes énekeket daloltunk, és a
legjobb mesét hallgattuk: Jézus születésének történetét. Odahaza anyám
elkészítette a bölcsőt a nappalinkban, és a karácsonyfát színes boákkal,
amelyek, ha a téli napfény rájuk esett az ablakból, ragyogó
fénypászmákat vetettek a falra, és ha besötétedett, apró tündérfényekkel
világítottak.
Kisgyermekként, amikor karácsony reggelén felébredtem, egyből az
ajándékok jutottak az eszembe, és azonnal ki is ugrottam az ágyból.
Amikor már elég idős lettem, hogy elkísérhessem a szüléimét az éjféli
misére, reggel valamiféle benső örömmel ébredtem, amelyet
dédelgettem még magamban néhány percig, mielőtt csatlakoztam
«
volna a lenti felbolyduláshoz.
A nappalinkat betöltötte a mandarin illata, és reggelre az egészből egy
Mikulás-barlang lett. Anyám sosem csomagolta be, amit vett nekünk -
nem emlékszem, hogy az emberek akkoriban sokat foglalkoztak volna az
effélékkel, vagy talán nem volt pénzünk csomagolópapírra de
mindegyikünknek megvolt a maga kis ajándékkupaca, a tetején egy
klementinnel vagy mandarinnal. Az enyém mindig az ablak bal sarkához
került, és kisgyerekként át kellett magam verekedni a bátyáimon, hogy
hozzáférjek. Ahogy az idősebbek lassan elköltöztek, és már a saját
családjuknak készítgették a karácsonyi kupacokat, egyre kevesebb lett a
lökdösődés, a taszigá- lás meg a nyifogás, de ettől a dolog mit sem
veszített a varázsából.
A legszebb karácsonyom, amire vissza tudok emlékezni, tizenhárom
éves koromban volt. Alighogy felöltöztem, már meg is érkezett
Kathleen, a férje és a kicsi Pamela. Kathleen annyira szerette a családját,
hogy az ünnep első napjának reggelén mindig hazajött egy karácsonyi
ölelésre, és hogy egy kis gyömbéres bort igyon a

84
szüleivel. Ilyenkor mi is kaphattunk egy kortyot, vagy — amit jobban
szerettem - egy ujjnyi feketeribizíi-likőrt. Anyám nem ivott alkoholt,
habár egyszer, egy baráti látogatáson felhajtott néhány pohár Drambuie-t6
- mert nem vette észre, milyen erős és aztán nem tudta abbahagyni a
nevetgélést. Többé nem követte el ezt a hibát.
Végül Gerard is előbújt a szobájából, nagyban ásítozva. Ekkor már ő
is elvégezte az iskolát, és ugyanabban a bathgate-i szabóműhelyben, a
Hepworthben dolgozott, mint John bátyánk, de még otthon lakott.
A felnőttek mind engem néztek, miközben bontogattam az aján-
dékokat. Egy halomnyi könyv és játék alatt, melyeket anyámtól kaptam,
Gerard ajándéka volt: két nagylemez! Az egyik a Portrait of Donny, amelyen
rajta volt a kedvenc számom, a Puppy Lőve, a má- sik pedig a The Plán
című az Osmond fivérektől.
- Köszönöm!
helpattantam, és már szedtem is ki a lemezt a tokjából, hogy fel- i
egyem a régi lemezjátszóra.
- Várj csak! — szólt utánam Gerald. — Csak nézd meg, mi van alatta!
- Micsoda? - kérdeztem. Újra letérdeltem, és kibontottam egy nagy
kartondobozt.
- Hogy ne kelljen mindenkinek egyfolytában Osmondékat hallgatni -
tréfálkozott Gerard.
Két nagylemez már önmagában is hatalmas ajándék volt, de egében
lehengerelt, amikor megláttam, hogy a bátyám egy saját, hordozható
lemezjátszót is vett nekem. Két fordulatszámot tudott, 33-ast

" Skót whisky-méz likőr.

85
és 45-őst, úgyhogy nagy- és kislemezeket is lejátszott. A kislemezeket
előre be lehetett készíteni, úgyhogy egymás után lejátszotta őket.
Akkoriban ez tűnt a modern technológia csúcsának.
A legszebb ajándék volt, amit valaha is kaptam. Ettől függetlenül
továbbra is folyton az Osmond fivéreket kellett hallgatnia mindenkinek,
sőt, attól a perctől kezdve ha valaki átjött hozzánk, mellettük még engem
is hallhatott, ahogy énekelek. A hangszigetelés nem sokat ért, és apám
gyakran jött fel, hogy bedörömböljön. Akkor levettem a hangerőt
néhány percre - aztán újra felcsavartam. Vasárnap reggelente más is
hallatszott: Gerard kiabálása.
- Az ég szerelmére, halkítsd már le azt az istenáldotta lemezjátszót!
Vissza akarok aludni!
Vagy valami hasonló.
Most, hogy a saját szobámban volt lemezjátszóm, nézhettem is
magamat éneklés közben, ugyanabban a tükörben, amelyikben Bridie
sminkelt annak idején. A hajkefémet használtam mikrofonként, és
órákig gyakoroltam a Top of the Pops-bán látott gesztusokat és
mozdulatokat, s közönséget is képzeltem magam köré.
Az emberek a hatvanas évek zenei új hullámáról beszélnek, de a
hetvenes években is nagy választékot lehetett találni, egészen a Dawn Tie
a Yellow Ribbon című számától a T. Rex Metál Guru-jáig.
Válogatáslemezeket vásároltam, amiken minden rajta volt, és énekeltem
én a Műd TigerFeet-jétől, a Paper Lace Billy Dont be a Heroin át Don
McLean Vincent című számáig mindent. Nem tudom, hogy a folyamatos
ismételgetés tette-e, vagy hogy az ember memóriája fiatalkorában jobb,
de ha csak kimond valaki egy számcímet a hetvenes évekből, én ma is
eléneklem neki szóról szóra.
Akkoriban képes voltam úgy játszani a hangommal, hogy éppen úgy
szóljon, mint a felvételen. Mary nővérem, akinek nagyon jó

86
íüle volt, azt mondja, hogy mikor eljött hozzánk, és nem látott, nem
tudta megmondani, hogy én énekelek-e vagy a zenész. Az egyik percben
én voltam a New Seekers, és ’dalolni tanítottam a világot’, a másikban
Michael Jacksonkent adtam elő az egyik örökös kedvencemet, a Ben-t. A
sajat hangomat még nem találtam meg, de a dal idejére a sztár helyébe
léptem.
 12.
St. Kentigern's

KARÁCSONYA ELŐTT a Yule Terrace-i házban pisz-

mogtam, amikor megszólalt a telefonom.
- Halló? Susan Boyle?
- Ki beszél?
Megtanultam, hogy óvatos legyek a telefonnal, hiszen sosem lehet
tudni, ki szerzi meg a számodat.
- Stephen Campbell vagyok. A St. Kentigern’s Academy igazgatója.
Ismerős az az érzés, amikor nem csináltál semmit, mégis bűnösnek
érzed magad valamiért? Hát én pont úgy éreztem magam az igazgatóval
a vonalban. Vártam, hogy beszéljen.
- A jövő héten nyitjuk meg az iskola új szárnyát. Keith Patrick
O’Brien bíboros is eljön, és nagyon szeretnénk, ha ön is csatlakozna
hozzánk...
Nem kellett kétszer mondani. A bíboros mindig is sokban tá-
mogatott engem, és volt szerencsém személyesen is találkozni vele

88
néhányszor. Ha az Anyaszentegyház bíborosa kér valamit az embertől,
ott nincs kérdés.
— Hogyne csatlakoznék! - vágtam rá.
A jeles napon maga az igazgató jött értem kocsival. Nagyon sokáig
töprengtem, mi lenne a megfelelő viselet az alkalomra. Csinos akartam
lenni, mégsem túlságosan formális, úgyhogy végül egy mintás ruhát
választottam, hozzá varratott fekete kabátkával. Csak amikor
megérkeztem az iskolához, és megláttam a diákok fekete zakóját, akkor
ébredtem rá, hogy önkéntelenül is az egyenruhába öltöztem - a régi
egyenruhába!
Az előcsarnokban Stephen Campbell felolvasta a megnyitó ven-
dégeinek a nevét, mintha diáknévsor lenne. Azzal fejezte be:
- És egy bizonyos Susan Magdalane Boyle...
És én felmentem a színpadra.
A diákok mintha megvadultak volna. A jelenlétem meglepetésként
érte őket. Miután a bíboros úr hivatalosan megnyitotta az új szárnyat,
körülnéztünk, és azt láttam, hogy rengetegen jönnek felém a füzeteikkel
autogramért!
Eléggé különös érzés volt, hogy azon a helyen, ahol annyi kese-
rűségben volt részem, így ünnepelnek.

A St. Kentigern’s Academy egy nagy középiskola Blackburn szélén,

amely összefogja a környező falvak diákságát. 1973-ban nyitották; én a
legelső évfolyamok egyikén jutottam be. Annak idején rémesen fájt, hogy
ott kellett hagynom a Lourdes-i Miasszonyunkat, ahol minden ismerős
volt, és továbblépni a St. Kentigern’s-be. Sokkal hosszabb volt az út
odáig, sokkal nagyobb az épület. Százával jöttek szembe az ismeretlen
arcok. Nem ugyanabban a teremben ültünk egész nap, hanem minden
tárgy órájára máshová kellett

89
menni. Úgy tűnt, az időm fele azzal megy el, hogy megpróbálom
felidézni, hol is kellene lennem. Amikor pedig megtaláltam a megfelelő
helyet, az agyamat kellett volna átállítani például történelemről fizikára,
vagy akármi másra, de nekem nagyon nehéz volt így összpontosítani, és
mielőtt sikerülhetett volna, már indultunk is a következő órára.
Fürtös hajamat felnőttesen rövidre vágatták középiskolába lépés
előtt, az egyenruha pedig egy elegáns, fekete zakó volt - még most is az -,
de megint én voltam a legkisebb, és nem voltak fiatalabbak, akikkel
játszhattam, vagy akikről gondoskodhattam volna. A St. Kentigern’s-ben
senkit sem érdekelt, ha előadtam magamat - néha olyan volt, mintha én
magam sem érdekeltem volna senkit.
Amikor boldogtalan voltam az általános iskolában, arról kis idő
elteltével mindenki tudomást szerzett, olyan zajt csaptam - de tizenkét
éves koromra már leszoktam arról, hogy minden bajomat a
környezetemre zúdítsam, ehelyett inkább magamba fojtottam az
érzéseimet. Csendessé és visszahúzódóvá váltam.
Volt az iskolában egy színjátszó klub, de nem mertem belépni, mert
nem voltam valami jó a közösségi életben, és tudtam: a többiek csúfot
fognak űzni belőlem. Az énekkarba beléptem, mert ott biztonságban
éreztem magam, azonban itt már nem tartottak minden félévben zenei
rendezvényeket, mint a Lourdes-i Miasszonyunkban, úgyhogy ezáltal
sem tudtam megmutatni magam.
A fiúk az óraközi szünetekben fociztak - nagy srácok erős lábakkal, az
ember azon igyekezett, hogy ne kerüljön a bombáik útjába. A lányok a
sminkelésről beszélgettek, vagy a magazinok tesztjeit csinálgatták a
csókolózásról meg hasonlókról, amikről nekem fogalmam sem volt.
Csak ácsorogtam egyedül az udvaron, és figyeltem - jól tudtam, ha
megpróbálok bekapcsolódni, csak kinevetnek,

90
úgyhogy nem is tettem rá kísérletet. Nem igazán bántam én az
egyedüllétet, mert érdekesnek találtam, hogy megfigyelhetem, mit
csinálnak a többiek. A napnak egyetlen részétől féltem igazán: a hosszú
hazaúttól.
Általános iskolában anyám általában elém jött, vagy megvártam Mary
nővéremet, hogy véget érjenek az órái, és hazakísérjen. A nagy iskolából
egyedül kellett hazagyalogolnom. A többiek valami számomra érthetetlen
kiválasztódási folyamat alapján csoportokra szakadtak, és beszélgetve
sétáltak, együtt. Az eszembe sem jutott, hogy ha elindulnék egy ilyen
csoport mellett, talán énhozzám is szólnának. Biztosra vettem, hogy ha
összeszedném a bátorságomat, hogy megkérdezzem, csatlakozhatok-e,
azt felelnék: - Nem, Susan Boyle, nem állhatsz be hozzánk, mert te buta
vagy!
Ha egymagad sietsz hazafelé, a hátad mögött pedig csapatnyi- an
jönnek kiabálva, nevetgélve, mindig olyan érzés, mintha rajtad
nevetnének. Az aligha javíthatott a helyzeten, hogy körülnéztem, és
meggyorsítottam a lépteimet. Az utolsó saroktól már futottam házáig.
Otthon megálltam a folyosón — mögöttem biztonságosan csukva az ajtó
—, és a hátamon csörgött az izzadság, eláztatva fehér iskolai blúzomat, a
szívem pedig vadul zakatolt, és csak lassanként csillapodott le bennem a
félelem.
Hogy zenét hallgattam a szobámban, egyfajta menekülés volt. Amikor
énekeltem, nem kellett Susan Boyle-nak lennem, lehettem bárki.
A hetvenes évek elején születtek meg olyan musicalek, mint a Jézus
Krisztus szupersztár vagy a Godspell. Konzervatív szüleim tartottak attól,
hogy Jézus nevét popzenére venni istenkáromlás, de az én számomra új
és személyes lehetőséget teremtettek arra, hogy kifejezzem a hitemet.

91
 Az emlékezetem zenedobozában az I Dont Know How To Lőve Him
(Én hogy szeressem öt, mondd'?) máig az egyik leggyakrabban forgatott
felvétel.

- Te sosem jársz ifjúsági klubba vagy diszkóba? - kérdezte Bridie

nővérem.
Ő akkor költözött Angliába, amikor én kilencéves voltam. A férje
Motherwellbe valósi volt, és Coventryben alapítottak egy skót klubot, a
Tam O’Shantert. Minden húsvétkor felpakolták a teljes társaságot, és
feljöttek a motherwelli Fir Park Clubba, hogy találkozzanak a rokonokkal
és együtt énekeljenek. Amikor Skóciában jártak, Bridie mindig eljött,
hogy meglátogassa a szüléimét, és vele jött a lánya is, a kis szőke Joanne
unokahúgom.
Egy olyan társasági lény számára, mint Bridie, elképzelhetetlen volt,
hogy valaki ne járjon el a baratai tarsasagaban szórakozni.
- De, járok diszkóba — feleltem védekezőén.
Az iskolában évente volt egy diszkó: oda elmentem néhányszor, és a
limonádémmal a kezemben ücsörögtem a fal mellett, egy székén.
Szerettem hallgatni a zenét.
- Kik a barátaid? - faggatott tovább Bridie.
- Nem kellenek barátok — mondtam erre. — Nagyon jól megva-
gyok egymagámban.
Tudtam, hogy a kortársaim esténként a kultúrközpontban ta-
lálkoznak, vagy ha a vándorvásár - így neveztük a koncerteket -
Blackburnbe ér, elmennek az egypennys estére. Én sosem mentem.
Tizennégy éves voltam, amikor a Bay City Rollers-láz elérte Black- burnt.
Én is szerettem a zenét annyira, mint akármelyik lány az osztályban, és az
én szobámban is zengett a Shang-A-Lang, de álmomban sem mertem
volna azzal nyúzni a szüléimét, hogy engedjenek

92
el egy glasgow-i koncertre egy csapat tartánba és térdnadrágba öltözött
lánnyal. Különben sem engedtek volna el soha.
Az általános iskolás kínzások eredményeképpen képtelen voltam
kapcsolatot teremteni a velem egykorúakkal. Majdnem mintha el-
mulasztottam volna az élet valamelyik fontos leckéjét a barátságokról, és
sosem tudtam volna igazán bepótolni. Csak a felnőttekben bíztam — az
iskolában ez a tanárokat jelentette.
A St. Kentigerns tanarai közül néhányat csak az okos gyerekek
érdekeltek, mások azonban nagyon is kedvesek voltak velem, és rájöttem,
hogy velük beszélgethetek. Akadt, aki képes volt kezelni a
figyeleméhségemet, más azonban megrémült, hátha éppen beleszeretni
készülök. Egy férfi tanár meg is kérte a tornatanáromat, hogy vonjon
félre, és szedje ki belőlem, nem a szexuális vágyaim támadtak-e fel.
— Persze hogy nem! — feleltem erre, zavaromban elvörösödve. —
Hogyan lehetnének az én koromban szexuális vágyaim?
Annyira nem voltam tisztában a világ dolgaival, hogy amikor a
biológiatanárunk megkérdezte, kinek indult már meg a ciklusa, azt
mondtam, nem tudom, mi az. Mindenki rajtam nevetett.

Azonban más diákok is észrevették, hogy a tanárok figyelmét keresem.

Azt hiszem, besúgónak gondoltak, holott szó sem volt ilyesmiről -
mindössze beszélgetni akartam.
Egy délután néhány fiú és lány összeállt egy bandába, és kergetni
kezdett. Én elrohantam, igyekeztem előnyt szerezni, és olyan gyorsan
szaladtam a főút mellett, ahogy csak tudtam, gondolván, hogy ha beérek a
házsorunkra, már biztonságban leszek. Csakhogy velem együtt
befordultak a sarkon, és rájöttem, milyen ostoba voltam, mert ram várt
még a keskeny híd is, utána pedig dombnak fölfelé

93
vezetett az út, át egy üres területen, mielőtt a házak közé érnék. Sose
tudnám megcsinálni. A főúton biztonságosabb lett volna, de már nem
fordulhattam vissza, hiszen akkor egyenesen az üldözőimbe futok. Égett
a tüdőm, szaporán kapkodtam a lábamat, mégis, olyasmi rémálom volt
ez, mint amikor az ember csak fut és fut, de a lába nem engedelmeskedik
elég gyorsan. A hidacskán értek utol, elkapták a hátizsákomat.
Kirántottam a kezükből. Alacsony vagyok ugyan, de erős felépítésű, mint
az apám, és akkor úgy éreztem, az életemért küzdők. Átértem a hídon, de
túl sokan voltak. Másodszorra úgy kapták el a táskámat, hogy annál fogva
visszafordítottak engem is. Lecsúsztam a patak partján, arccal érkeztem
egy csalánbokorba. A vezérlány — a nevét nem írom le — kivette a
szájából a cigarettáját, és elnyomta a zakóm hátán át.
- Ettől majd megtanulod, hogyan nyald a tanárok fenekét, Susan
Boyle!
Némán feküdtem a porban, a két karommal védtem a fejemet. Még
ahhoz is túlságosan rémült voltam, hogy megnyikkanjak. Csak hallgattam
lassan távolodó lépteiket, és imádkoztam, hogy vissza ne forduljanak.
Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg hallom-e még a röhögésüket,
vagy az már csak a fejemben visszhangzik.
Végül, bízva a csöndben, lassan másra is figyelni kezdtem. Hallottam
a kocsikat a főúton elhúzni; éreztem a csalán csípéseit a zoknimon át.
Felültem és levettem a blézert, hogy felmérjem a kárt. Csak akkor
kezdtek el potyogni a könnyeim. A tökéletesen kerek lyuk, amit a lány
égetett bele, mintha mindent elmondott volna. Csak arra vagyok jó, hogy
elnyomják rajtam a cigarettát. Semmi hasznom senki számára.

94
 Lehetetlen volt, hogy eltitkoljam a lyukat anyám elől, aki gondosan
ügyelt a megjelenésemre, és mielőtt kiléptem volna az ajtón, mindig
körbeforgatott, mint ahogy Anthea Redfernt pörgették a Ihe Generation
Game-ben, hogy lássa, minden a helyén van-e. Biztosan dühös lesz - nem
rám, hanem az iskolára —, és majd jól megpi- rongatja az igazgatót, ami
persze mindent még rosszabbá tesz majd.
A tanároknak nem szólhattam, hiszen éppen ez indította el az egészet.
Az egész az én hibám volt.
De hát nem is csináltam semmit!
A düh eltüntette a szemem elől a könnyek fátylát.
Nem volt tisztességes!
Mérges grimaszba torzult az arcom, ágy tápászkodtam fel a porból.
- Majd én megmutatom nektek! Meg én! De meg ám! - Először csak
magamban mormoltam, aztán egyre hangosabban, tehetetlenségemben a
megalázónak csatakiáltását.
Sok évig próbáltam elnyomni ezeket a rossz emlékeket, de néhány
hónapja, egy, az új albumomra szánt dal felvétele közben egyszerre mind
előtört. 1 izenéves lelkem minden bennem maradt, perzselő dühe most
végre kiszabadult a fejemből, a hangomon át.
A dal Madonna egyik száma volt. Youllsee (Majd meglátod).
A stúdióban, a dallamot követve úgy éreztem, végre megtaláltam a
módját, hogy válaszoljak egykori kínzóimnak.

A St. Kentigerns ma már teljesen más iskola, megújult a tanári kara, szép
új épületekbe költözött, és a küldetése, hogy minden fiatalnak segítsen
megtalálni a helyét a társadalomban, és kiteljesedni a lehetőségei határáig,
tudásban, személyiségben és lélekben. Egyre

95
több lehetőséget nyújt a zene és a tánc terén — egyik sem volt még meg,
amikor én odajártam és a diákjainak remek társasági eseményeket
biztosít. Immár biztonságosabb, gondoskodóbb környezetet nyújt, ahol
a közösség minden tagja értékesnek számít. Órákat töltöttem ott, amikor
az új szárny megnyitása alkalmából visszalátogattam, és úgy éreztem,
örömmel fogadnak. Végigvezettek az iskolán, és boldogan láttam, hogy
helyet ad az autisták és tanulási nehézségekkel küzdők integrálásának is,
annak érdekében, hogy egy kis külön figyelem segítségével ők is
kibontakoztathassák a bennük rejlő képességeket. A fogyatékkal élő
gyermekeknek sosem volna szabad úgy érezni, hogy elkülönítik őket -
akkor meglehet, hogy mindegyikőjük tökéletesen „normálissá” nőne fel,
bármit is jelentsen ez a szó.
A megnyitóünnepség után, a svédasztalnál észrevettem egy öregedő
papot. Odasétáltam hozzá.
- Én ismerem önt, monsignore Lawson — szólítottam meg. — Ön
tanította nekem a történelmet.
- Valóban? - mosolygott rám.
- Bizony, és jó munkát végzett, mert jól vizsgáztam belőle!
A történelem mellett az irodalom volt a másik tárgy, amiből ezt el-
értem. Imádtam olvasni, különösen a klasszikusokat, mint az Üvöltő
szelek és A vízimalom, amelyekben elveszhettem, és Jane Austen
történeteit, amelyekben a hősnő végül mindig megnyerte magának a
férfit, akibe szerelmes volt. A szívem mélyén azért kicsit romantikus alkat
vagyok!

A baj ott kezdődött, hogy képtelennek bizonyultam kezelni a vizsga-

helyzeteket. Bár sem ostoba, sem lusta nem voltam, valahogy mégsem
tudtam megbirkózni a kihívással, hogy a tudásomat papírra

96
vessem, méghozzá egy megszabott időn belül. Ilyenkor ugyanaz az érzés
kísért, mint egész iskolás életem alatt: az agyamban benne vol- uk ugyan a
válaszok, de nem találtam a módját, hogy kicsalogas- s.tm őket.
Láthatatlan és áthatolhatatlan fal állt az útjukban.
Az évekig tartó kínzás lerombolta az önbecsülésemet, és ezen a
vizsgaeredményeim csak tovább rontottak. Rohamosan közeledett az
idő, amikor el kell hagynom az iskolát. Mint minden gyerek, én is
elképzeltem, mit akarok csinálni, ha majd felnövök. Néha tanár szerettem
volna lenni, mint Mary nővérem, hogy segíthessek a lassabban tanuló
gyerekeknek. Máskor az írói tehetségemet szerettem volna kiaknázni a
publicisztika mezején, és újságban szerepelni. Találtam is egy újságírói
tanfolyamot, de hogy oda bejussak, ahhoz négy tárgyból kellett volna
emelt szinten vizsgáznom, márpedig azzal tisztában voltam, hogy erre
nem fog sor kerülni. Lassan megértettem, hogy a jövőképeimnek nincs
jövője. A semmi középén megtorpantam — körülnéztem, de nem láttam
az előrevezető utat.
Az én agyamból valahogy hiányzik az a szűrőrendszer, amivel a többi
ember a feszültséget kezeli. Bennem a feszültség felgyülemlik,
elbizonytalanít, és végül zárlatot kapok tőle. Az első néhány ájulásomat a
kamaszkori hormonváltozások számlájára írták, de aztán olyan
rendszeressé váltak, hogy meg kellett ismételni az epilepszia-
vizsgálatomat. Amikor kiderült, hogy más lehet a háttérben, egy Mrs. Feli
nevű pszichológushoz irányítottak. Ő egy IQ-tesztet csináltatott velem,
aztán azt mondta anyámnak:
- Semmi baj az intelligenciájával. A zenei kérdésekre válaszol leg-
könnyebben. Talán zenei pályára kellene lépnie.
Azt se tudtuk, melyikünk a bolondabb, én vagy a pszichológus.
Hiszen még egy hangszeren se tudtam játszani! A hangom ugyan

97
jó volt, de hát mindenki másnak is a családban. Ez nem olyasmi, amiből
meg lehet élni.
Gerard akkoriban a szórakoztatóiparban igyekezett karriert csinálni
magának. Neki a szép hangja mellé remek komikustehetsége is van. Paul
Brookes álnév alatt a helyi pubokban és klubokban adott önálló esteket.
Hogy ilyen környezetben életben maradj - italozások, verekedések -,
kirobbanó egyéniségnek, társasági lénynek kell lenned. Gerard
tökéletesen bevált: még idehaza megtanulta, hogyan kezelje a
beszólásokat.
Akkoriban tupírozott afro-stílusban hordta hosszú, göndör haját, és
bajuszt viselt. Tréfából Pedrónak neveztem. Egy nap, amikor új,
krémszín plüssbársony zakóban jelent meg, a gallérján őzbarna zsi-
nórozással, apám valami olyasmit közölt vele, hogy így nem mehet az
utcára, mert úgy néz ki, mint a fagylaltárus.
Gerardnak megvolt az a képessége, hogy fel sem vette a sértéseket, de
a sörözők és klubok, ahová a munkásemberek jártak, nem egy
magamfajta zárkózott lánynak valók voltak. Anyám sem az a típus volt,
aki valaha betenné a lábát egy ilyen helyre, hát még hogy engem engedjen
oda!
Senki sem tudta, mihez kezdjen velem, de az egyértelműnek tűnt,
hogy a hátráltató tényezőim miatt a tanulásnak vége. Elhagytam tehát a
St. Kentigern s-t, két sikeres záróvizsgával és egy jó kis leckével a
folytatáshoz.
 13.
A vereség íze

A ZON A NYÁRON VÉGIG a Grease (Pomádé) betétdala szólt, a

Summer Nights (Nyári éjszakák). Egy blackburni óvodában
dolgoztam, kisegítőként, egy saroknyira tőlünk, és a kicsik erre sze-
rettek táncolni. Szerettem a gyerekekkel foglalkozni, és ők is jól
viszonyultak hozzám, hiszen bizonyos értelemben magam is egy
nagyra nőtt gyerek vagyok. Ahányszor azt a dalt leforgattuk, cso-
dálom, hogy nem kopott el a bakelit.
A kicsik hamar megtanulták a fülbemászó refrént kiabálni, és jól
ismerték hozzá a mozdulatokat is. Az emlékeimben még mindig úgy él a
Summer Nights, hogy közben az óvodások boldog önfeledt- séggel
táncolnak rá. Felhőtlen örömük viszont már nem is állhatott volna
távolabb attól, amit én éreztem.
Minden este, miután lefeküdtem aludni, sírva riadtam fel.
Az orvosunk Valiumot írt fel, de anyám nem örült, hogy megint
gyógyszereket szedek, hiszen már azok is, amelyeket korábban a
hiperaktivitásomra adtak, mellékhatásokat okoztak. Azt gondolta, l
álságosán is fiatal vagyok ahhoz, hogy nyugtatózzam magam.

99
 Végül eldöntötte, hogy amire igazán szükségem van, az egy kis
szabadság és némi friss levegő. Mivel minden írországi nyaralásunk
remekül sikerült, most is összepakoltunk és nekivágtunk - anyám, apám,
Michael bácsi meg én. Egy Buncrana nevű helyet céloztunk meg, amely a
Lough Swilly partján feküdt, a Donegal megyei Inis- howen beugró
partszakaszán.
Írország északnyugati vidékén különösen lélekemelőek és ragyo-
góak a fények, a levegő friss, sós. Ki-kikocsikáztunk, aztán csak néztük a
fantasztikus panorámát. Buncrana tengerparti város, a boltjai előtt
forgóállványról kínálják a képeslapokat, és színes szél- forgókat hajt a
szellő. Rengeteg helyen lehet fagylaltot venni, eper- öntetes, csavart
vaníliát vagy halvány tölcséren egyensúlyozó színes gombócokat, és
töméntelen édességet Michael bácsinak. Esténként a levegőt a sült hal és
a sült krumpli étvágygerjesztő illata töltötte meg. Ha pedig a kockaköves
utcákon lesétáltunk a partra, a sör és cigaretta kesernyés szagával együtt
meg-megcsapott minket az ír zene néhány foszlánya is.
Mindezt észleltem ugyan - de nem bírtam átélni. Néztem a tájat, és
nem lelkesedtem. Ettem, de az étel íztelennek bizonyult. Szólt a zene, és
nem vágytam énekelni.
A szállásunktól nem messze volt egy mozi. Michael bácsi szerette az
akciófílmeket, és éppen a Csillagok háborúja volt műsoron. Akkoriban
folyamatosan vetítettek, és a nagybátyám jó párszor végigülte a filmet.
Egyszer én is csatlakoztam hozzá, de nem nevettem Harrison Ford
fanyar humorán, és szemem se rebbent a váratlan fordulatoknál.
Szombatonként felvonulást rendeztek a városban. Néztem az elvonuló
rezesbandákat, a vidám gyerekeket, de a lábam nem verte a taktust, az
arcomra nem ült mosoly.

100
 Hazaérve Blackburnbe, jelentkeztem az Ifjúságsegítőnél, és az lettem,
amit csak Ifisegnek neveztek - akkoriban egy tizenévesnek rosszabb neve
nem is lehetett volna. Pár hónapig a livingstoni West Lothian Főiskola
konyháján dolgoztam kisegítőként. Rabszolga- munka volt, takarítás és
főzés, ráadásul nem is igen ment, hiszen nálunk anyám volt a takarító, a
szakács és a házitündér egy személyben. Őszintén szólva elkényeztetett.
A konyhán többször csináltam árvizet, mint ehető ebédet, de a feladat
legalább változatosságot jelentett, és nem ültem naphosszat a szobámban
- még ha nem is vágytam soha életemben efféle hivatásra.
A csalódottságom az arcomra lehetett írva, mert hazafelé a buszon
meg-megszólítottak az emberek:
- Ne szomorkodj! Amire gondolsz, lehet, meg sem történik!
- Igen, éppen ez a baj! - vághattam volna vissza, ha van egy csepp
önbizalmam.
így azonban csak a számat húztam.
Azon a télen az egész országot hatalmába kerítette valami borús
hangulat. Később az Elégedetlenség Teleként emlegették ezeket a
hónapokat. 1979 májusában egy új erő robbant be a politika színpadára: a
toryk a „Munkátlan munkáspárt” szlogennel érkeztek. Sajnos azonban
Mrs. Thatcher kormányzása alatt a munkanélküliség az egekbe szökött,
és én az első áldozatok egyike voltam. Ugyan munkám nem volt éppen
.1

lélekemelő, de arra jó volt, hogy vegyek magamnak néhány lemezt. Most

nem maradt semmi, de még csak kilátás sem a változásra. Úgy éreztem,
valami hiányzik az életemből. Más, aki elvégezte az iskolát, állást kapott.
Hát mi a baj velem?
Bárki, aki már megtapasztalta a depressziót, tudja: egyáltalán nem
ugyanaz, mint a rosszkedv. Ha rosszkedved van, a szeretet és a

101
támogatás felvidíthat. Ha depressziós vagy, mintha elvágtak volna a világ
többi részétől.
Egyedül, a szobámban csak sírtam. Még énekelni sem tudtam. Semmi
— a zene sem volt képes megnyugtatni.
Olyan volt, mintha egy sötét, hideg helyre lettem volna bezárva.
Láttam, hogy kint árad Isten ragyogó szeretete, de én nem éreztem a
melegét.
A szüleimnek csaknem ugyanolyan ijesztő lehetett a dolog, mint
nekem. Az életük során megéltek jó néhány nehézséget, átéltek fájdal-
makat. Amennyire csak tudtak, alkalmazkodtak a fogyatékosságom
szeszélyeihez is, azonban ilyennek még sosem láttak. Anyám néha
egészen különös arccal nézett rám, mintha nem is tudná, ki vagyok.
Nem tudom, hogy arra, amit elszenvedtem, az idegösszeomlás
megfelelő szó-e. Általában nem segítenek valami sokat a címkék, amiket
a dolgokra aggatnak.
Végül újra pszichológusnál kötöttem ki — ezúttal egy másiknál.
Először kétkedtem. A pszichológusok, akikkel az évek során
találkoztam, teszteket írattak velem, aztán úgy beszélgettek az
anyámmal, mintha én ott sem lennék, bár én — miközben játékot
színleltem - mindig füleltem. Ezúttal egyedül mentem Miss Bakie- hez.
Az első néhány alkalmat úgy ültem végig, mint akinek lakat van a száján.
Az, hogy mindenáron magamba zárkóztam — hiszen féltem meg-
bízni másokban —, azt jelentette, hogy sosem ismerhettem meg a
gondok megosztásából fakadó megkönnyebbülést. Ha nincsen kap-
csolatod másokkal, nem bánthatnak - csakhogy nem is segíthetnek.
Ami még ennél is fontosabb, ha elvágod magad a világtól, te sem
adod meg magadnak a lehetőséget, hogy másoknak segíts, ami a lehető
legjobb terápia.

102
- És ahhoz mit szólnál, ha elmehetnél a Bangour Kórházba? - kérdezte
egyszer Miss Bakié.
- Hogy érti ezt? — néztem rá gyanakodva.
A Bangour Kórházban születtem, de a Bangour Viliágé részlegét
azóta átalakították elmekórtani intézetté - már amikor a viktoriánus kor
végén megépítették, akkor is ez volt az eredeti célja. Egyáltalán nem
tetszett a gondolat, hogy odamenjek, kicsit sem, amíg Miss Bakié el nem
magyarázta, hogy nem ápoltként gondolta. Úgy vélte, jót tenne nekem,
ha önkéntes munkával kezdenék foglalkozni. Az egyik legnagyobb lépés,
amit meg kellett tennem, az volt, hogy egyszerűen beszélgetésbe
bonyolódjak másokkal. Miss Bakié szerint afféle társasági terápiának is
jó volna, ha olyan fiatalokkal találkoznék, akiknek szintén megvan a
maguk baja.
Katolikus hitben nevelkedtem, ezért tudtam, hogy kötelességünk
támogatni a nálunk kevésbé szerencséseket. De csak amikor tényleg meg
is próbálkoztam a segítségnyújtással, akkor kezdtem megérteni, hogy
másoknak vigaszt nyújtani nem önfeláldozás, hanem olyasmi, ami
értelmet és célt ad az életnek.
 MÁSODIK RÉSZ

DAL A SZELLŐK
SZÁRNYÁN
 14.
Gyógyulás

„Ti, akik nem élvezhetitek a normálisnak nevezett élet teljes- ségét, akár
elmebeli, akár súlyos testi fogyatékosságotok miatt, gyakorta kaptok
kárpótlást olyan minőségetekben, amelyet az emberek sokszor
természetesnek vesznek, vagy el is torzítanak az anyagias társadalom
befolyása alatt: ezek pedig a sugárzó szeretet — átlátszó, ártatlan,
vágyódó — és a szerető, önzetlen gondoskodás. Ebben a tekintetben
Jézusnak az evangéliumokban megjelenő, erőt adó példája lebegjen a
szemetek előtt, és az a szeretetteljes kötelék, amely közötte és a betegek,
elesettek között állt fenn: mennyi sok erőfeszítést tett az ő érdekükben,
micsoda nagyszerű hitbéli leckéket adott nekik, és micsoda csodás beavat-
kozásokat tett értük, 'mert erő származék belőle'."

II. János Pál pápa beszéde a skóciai, rosewelli Szent József

otthonban celebrált misén, 1982-ben

107
M ÁR FELKELT A NAP, de még elég korán volt ahhoz, hogy a
lélegzetünk felhőket formáljon a csípős reggeli hidegben,
amint csendesen beszélgettünk a templom parkolójában. A csoport
nagyrészt tanárokból állt, beleértve Mary nővéremet is. Anyámat
hívták meg, ő pedig engedélyt kért a számomra is a megjelenés-
re. Amikor a busz lekanyarodott a főútról, és felénk fordult, kisebb
örömujjongás hangzott fel. Én anyám mellett álltam, az idegesség-
től összeszorult a gyomrom. Még sosem voltam Londonban sem,
nemhogy messzebb.
- Megéri, majd meglátod - súgta oda anyám biztatón. O képes volt
beleképzelni magát mások helyzetébe, és mindig tudta, mire gondolok -
nemegyszer előbb, mint én magam.
Útközben a knutsfordi benzinkútnál álltunk meg, hogy együnk
valamit. Estére értünk Londonba. Egy, a Cromwell Roadon álló
felhőkarcoló hotelben volt a szállásunk. Csak hevertem az ágyban,
hallgattam anyám szuszogását és a kinti zajt - a város fényeinek na-
rancsos derengése nem hagyott aludni.
Reggel fogtuk a bőröndjeinket, és nekiindultunk a zajos utcákon, le a
lépcsőkön, és be a zsúfolt metrómegállóba. Sosem láttam még ennyi
embert egy helyen várakozni; néha valamelyik el-elásította magát, ahogy
igyekezett legyűrni az álmosságot. A metrókocsiban végig a bőröndökre
vigyázva álltunk, aztán lerángattuk őket a szerelvényről a Victoria
állomáson, végül fel egy újabb lépcsőn.
Amikor a vonat kigördült az állomásról, megkönnyebbülten só-
hajtottunk fel: az utazás első részét teljesítettük, bár még egy teljes napot
és éjszakát kellett a kupéban töltenünk, síneken és kompon.
Figyeltem Dél-London koszos utcáit az ablakból, és felidéztem a tíz
évvel azelőtti hosszas autóutunkat Knockba. Az semmi sem volt ehhez a
zarándoklathoz képest!

108
 Végre megérkeztünk Lourdes-ba. A pályaudvar semmiben sem
különbözött az összes többitől, amin utunk során áthaladtunk. Túl sötét
volt már, hogy bármit is lássunk a szálloda felé vezető úton, és bár
kimerültem, zsongott bennem az izgalom.
Nagyon régóta vágytam rá, hogy meglássam a helyet, ahol Ber-
nadette, a szegény, tanulatlan lány, akinek egy szép ruhája sem volt,
kiválasztatott Isten igéjének terjesztésére Miasszonyunk által. Most,
hogy ideértünk, alig hittem, hogy képes leszek elaludni — de aztán amint
a fejem a hosszúkás, hengeres párnához ért, már alá is merültem az
álomtalan álomba.
Lourdes egy szép kereskedőváros, erdős hegyek gyűrűjében. A
reggeli levegő csípős volt a magasságtól, de a délvidéki nap fénye
melegen simogatta az arcomat. Franciaországban más szagok ural-
kodtak, mint Skóciában, és a reggeli teánkba öntött tejnek fura ízét
éreztem. A pirítós teljesen száraz volt, mint az állott, édes kenyér. Kint
az utcán mandulaillat szállt a pékségek étvágygerjesztő süteményekkel
telerakott kirakata mögül.
Közeledett a húsvét, és ahogy elértük a tejes-zöld folyó felett a Mas-
sabielle-hez vezető hidat - ez a szikla, ahol a szentélyek állnak—, nagy
tömeg közepette találtuk magunkat, akik mind a bazilikához igyekeztek.
Sokan közülük kerekes székeket toltak, betegeket, sérülteket kísértek. A
levegőben várakozás érzett, mint amikor az emberek közt izgatott
suttogás szalad végig. Mindannyian sok-sok kilométert utaztunk, hogy
megünnepeljük hitünket, és a pillanat lassan elérkezett.
Anyámra pillantottam. Az arcán az a kifejezés ült, amit akkor láttam
rajta néha, ha nem értette, mi jár a fejemben. Egyszerre ráébredtem,
hogy mi is gyógyulást keresni jöttünk ide, és rámosolyog- tam.
Felcsillant a szeme meglepetésében, és rájöttem, hogy időtlen idők óta ez
volt az első mosolyom.

109
 A misét egy barlangszerű., modern, föld alatti bazilikában celebrálták.
Sosem voltam még közös szentmisén ennyi emberrel. Tucatszám voltak
jelen a fehér reverendás plébánosok, az első sorokat a kerekes
székeseknek tartották fenn. A sok nyelven elismételt szavak áhítatkeltően
visszhangoztak a hangszórókból, a válaszok mormo- lása betöltötte a
barlangot. Nagyon szívhez szóló és alázatot ébresztő érzés volt hallani,
ahogy ezernyi ajakról egyszerre szólalnak meg az ima ismerős szavai.
A szertartás után beálltunk a sorba, amely a kis sziklabarlanghoz
vezetett: ott jelent meg Miasszonyunk Bernadetté előtt. A fölébe épült
Szeplőtelen Fogantatás Bazilika rendkívül szépen díszített épület,
azonban a barlangocska maga egy igen egyszerű kis kápolna a kőben.
Kint még halkan beszélgettek az emberek, de amikor a sor bejutott a
hűvös kápolnába, már csak a mélységes békét lehetett érezni. Ha
behunytam a szememet, nem hallottam mást, csak a víz nyugtató
csobogását a Bernadetté fakasztotta forrásból. Sokan voltak körülöttem,
de mind csöndben, mintha egyedül maradtam volna Szűz Máriával, hogy
meghallgassa a könyörgésemet.
Anyám és én elég szerencsések voltunk, és beléphettünk a fürdőbe.
— Nem szabad megtörölköznöd, ha kijössz! — figyelmeztetett.
— Miért?
— Mert a víznek csodatévő ereje van.
És ahogy a forrás vize lassan felszaradt a bőrömről, valami leir-
hatatlanul csodás, testi, szellemi és lelki melegséget éreztem, mint egy
szent ölelést.

110
 Visszanézve az életemre, látom, hogy voltak fordulópontok, amelyeket
akkor talán fel sem ismertem — ma világos, hogy a lourdes-i
látogatásom is egy ilyen fordulópont volt.
Az önkéntes munkával, amelyet a pszichológus ajánlott, gyakorlati
lépést tettem a gondjaim megoldása felé, míg az anyám által szervezett
zarándoklat kezdte meggyógyítani a lelkem, és visszaadni az elet értelmébe
vetett hitemet.
Először anyám vette észre. Azt mondta, szabadabban beszélgetek,
magabiztosabb lettem, nagyobb bizakodással próbálok ki dolgokat.
Korábban szerettem volna tanár lenni, de rájöttem, hogy nem vagyok
jó, ha vizsgázni kell. Ez viszont nem jelentette azt, hogy ne adhatnék
valamit a társadalomnak, szóval a blackburni Ifjúsági Központban
kezdtem önkenteskedni. Sokféle sporttevékenységre nyílt ott lehetőség,
néha pedig diszkót szerveztünk. A legtöbb fiatal remek helynek talalta, s
ott találkozott a párjával esténként.
Tizenévesként én sosem járhattam el, mert a szüleim féltettek, hogy
belekeveredek valami társaságba. Időközben lezajlott a punk- korszak. A
nyolcvanas éveket általában a válltömések és a yup- pie-k korának tartják,
de ezekből nem volt olyan sok Blackburn környékén. A gyerekek, akik
lejártak, mohikán frizurát viseltek, élénkzöldet és neonrózsaszínt, szakadt
pólóval, bőrdzsekiben, orrkarikával es minden egyébbel. Nem is tudom,
hogyan engedhették ki őket a szüleik úgy az utcára. De a tinédzserek
sosem olyan kemények, mint amilyennek kinéznek, és én, picit idősebb
lévén, afféle nagytestvér voltam a számukra.
Mivel nem főnökként, csak felügyelőként voltam jelen, köny- nyebben
szóba is elegyedtek velem. Jöttek, és elmondták bajaikat,

111
megosztották velem aggodalmaikat. Kisült, hogy eléggé jó vagyok
tanácsadónak, és engem is elégedettséggel töltött el, hogy a segítségükre
lehetek. Azt kezdtem gondolni, talán ez egy jó lehetőség, talán a szociális
munka az, ami nekem való.
Utánajártam, és megtudtam, hogy esti tagozaton is lehet ilyen
végzettséget szerezni egy Moray House nevű edinburghi tanítókép-
zőben. Fáztam a gondolattól, hogy főiskolára menjek, de eszembe jutott
egy beszélgetés Mr. Kavanagh-val, egy tanárommal a múltkori
záróvizsgák előtt. Félrehúzott, és feltett nekem egy kérdést:
- Tudod, milyen a félelem, Susan?
- Nem tudom, uram. Milyen a félelem?
- Akadályozó - felelte.
- Önnek nem számít, uram. Ön okos.
- Susan, te most egy olyan embert látsz magad előtt, aki megbukott
az iskolában. Nem voltam mindig tanár. Esti tagozaton végeztem.
Mr. Kavanagh talált egy másik utat. Talán nekem is sikerülhet.
Csakhogy volt még egy, jóval nagyobb akadály: még sosem jár-
tam egyedül Edinburghban. A gyerekkori emlékképeimben pedig
csak komor, sötét korhazak tornyosultak.
Egy nap aztán azt mondtam magamnak: - Ugyan mar, Susan,
hiszen már Londonban is voltál, és túlélted. Annyira nem lehet
rossz.
Úgyhogy felszálltam a Bathgate felé induló vonatra, es bevonatoztam
a városba.
Leszáilva a Waverley-pályaudvaron egyáltalán nem ismertem fel a
helyet. Előttem egy szépséges park terült el, jobbra a Pnnces Street, a
maga elegáns boltjaival, színes virágágyásaival es felfüggesztett
virágkosaraival, balra pedig az óváros. Néhány lépcsőn at

112
 jutottam fel a központba. A középkori, magas, meredek sátortetős
házakat, amelyek gyermekkoromban olyan riasztónak tűntek, most
tündérmese-illusztrációknak láttam.
A Royal Miié utcazenészektől és zsonglőröktől hemzsegett, akik
udvari bolondként színes ruhákat hordtak, és városnéző turisták
csapatai lepték el. Alig fél órára a lakóhelyemtől egy egész világra való
élet és pezsgés zajlott, és én nem is tudtam eddig róla!
Könnyű léptekkel sétáltam a kockaköveken, mint aki megtalálta a
helyét. Biztosan éreztem, hogy életem könyvében most új lapot
nyitottam.

Ha nem lett volna bátorságom, hogy egymagám elmenjek a nagy-

varosba, bizonnyal lemaradtam volna arról is, amikor II. János Pál pápa
látogatott Edinburghba. Mi, a fiatal skót katolikusok mind úgy ereztük,
értünk jön, mert legelőször a Murrayfield stadionban összegyűlt skót
fiatalok sokaságát szólította meg. A lelátóról néztem, hogy lássák is
valamit belőle, annyian voltak. Nem is reméltem, hogy sikerül, főleg,
mert nem vagyok valami magas, még láb- ujjhegyen sem.
Valamiképpen azonban a kanyarhoz kerültem, éppen akkor, amikor a
fehér pápamobil ott hajtott el. A szentatya felem fordult, és egyenesen
rám nézett. Olyan kitüntetésnek éreztem ezt, hogy meghajoltam.
Akkoriban nem tudtam, hogy Őszentsége éppen úton volt a misere, amit
a roscweíli Szent József otthonban készült celebrálni; ez egy, Pali Szent
Vince Irgalmas Nővérei által fenntartott, testi és szellemi fogyatékosságban
szenvedők részére nyitott szeretetotthon.
Ott majd találkozik egy férfival, Frank Quinnel, aki később az én
barátom es tanítóm lesz - de hogy ővele hogyan találkoztam, arról majd
mesélek később.
 15.
Boldogvölgy

CSAK SÉTÁLNI MEGYEK - szóltam vissza, és kinyitottam a

bejárati ajtót. A szüleim a hátsó szobában tévéztek: hallot-
tam az előre felvett nevetést.
— Hazaérsz sötétedésre? — kiáltott utánam anyam.

C
Sokszor sétálgattam egyedül, és ebben nem találtak kivetnivalót.
Blackburnben ismertek engem, semmi baj nem érhetett. Néha Michael
bácsi is velem jött, de ő nagyon gyorsan gyalogolt. Úgy inait végig az
utakon, mint egy expresszvonat.
Azon az estén azonban mindannyian az It Aint HalfHotMűm című
vígjátékot nézték. Apám főtörzsőrmester volt a seregben, es azért
szerették ennyire a műsort, mert alkalmat adott, hogy nevessenek a
szigorúságán, anélkül, hogy megharagítanák.
Megkönnyebbült sóhajjal csuktam be magam mögött az ajtót. Aznap
este nem kívántam Michael társaságát. Igazat mondtam azzal, hogy
sétálni indultam, de a séta csak a Happy Valley (Boldogvölgy) pubig
tartott, azt pedig jól tudtam, mit tartana anyam az

114
efféléről. A mi családunk szerint a pubok férfiaknak valók. Apám
minden szombaton elment meginni a maga egy pint sörét, és alkohol
meg cigaretta szagával átitatva tért haza, késő este. Anyám sosem járt
ilyen helyen, az nem úrihölgynek való.
A Happy Valley egy aprócska söröző Blackburn főutcáján. Már vagy
ezerszer elmehettem mellette, ha boltba vagy templomba siettem, de
még sosem fordultam meg benne. Most ott álltam a járdán, néztem az
ivók sziluettjét az ablakon túl derengő fényben, hallgattam a kiszűrődő
zenét, a felcsapó nevetést. Kíváncsi lettem, mi lenne, ha benyitnék.
Vajon a zene, a nevetés mind elhallgatna-e, és az emberek aztán csak
bámulnának rám?
- Bejössz, Susan?
Talán sosem szedtem volna össze a bátorságomat, ha Jim Murphy
nem lép ki akkor levegőzni, és nem talál engem az ajtóban. James
Murphyt azóta ismertem, amióta az eszemet tudom. O is Blackburn
egyik erősen zeneszerető családjából származott, a bátyja Bridie
osztálytársa volt, később egy helyi együttesben kezdett játszani. Jim
minden csütörtökön énekes estét szervezett a Happy Valleyben, és
kérdezgette is, mikor nézek be.
— Jó szórakozás, tetszene neked — mondogatta.
Idegesen követtem a terembe. Senki sem igazán figyelt oda. Egy vagy
két ember nézett csak fel, hogy: - Helló, Susan! Mintha teljesen rendjén
való dolog lett volna, hogy engem ott lássanak.
Jim kerített nekem egy széket, és megkérdezte, mit innék.
— Limonádét kérek.
- Biztosan ne béleljük ki semmivel, Susan?
Csak a fejemet ráztam. Huszonhárom évesen már elég idős voltam,
hogy alkoholt ihassak, de épp eléggé bűnösnek éreztem már magam
azért is, hogy anyám tudta nélkül kocsmába mentem.

115
 Akkoriban mindenki dohányzott. Már-már azt kívántam, bárcsak én
is rászoktam volna, csak hogy tudjak valamit kezdeni magammal. Nem
voltam túl gyakorlott társalgó. Ha kérdeztek, igennel vagy nemmel
válaszoltam. Sosem kérdeztem vissza, és mire kigondoltam, mit
mondhatnék még, a másik általában már elfordult és mással beszélgetett.
Szerencsére amikor Jim bekapcsolta a mikrofont, és elkezdte be-
mutatni az aznapi énekeseket, a legtöbben elhallgattak es rá figyeltek.
A műsor a népzenétől a popig terjedt, közben néhány musical-
slágerrel. Voltak tisztán és hamisan éneklők is, de mindenki, aki
szerepelni akart, lehetőséget kapott. Jó volt hallgatni. Kicsit hasonló
hangulat volt, mint a motherwelli családi összejöveteleken újévkor,
amikor mindenki elénekelte a maga dalát.
- Te nem akarsz valamit énekelni, Susan? — kérdezett Jim.
- Hát jó, rendben - csúszott ki a számon.
Odasétáltam a mikrofonhoz, és feltűnt, hogy a termen végigszalad a
meglepetés. A legtöbben ismertek, de talán sosem láttak még anyám
társasága nélkül. Láttam rajtuk, hogy maguk sem tudják, mire
számítsanak.
Lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy a szobámban vagyok, és a
lemezjátszómon forog a Jézus Krisztus szupersztár.
- Én hogy szeressem őt, mondd...
Egyszerre minden beszélgetés elcsendesedett. Reszketni kezdtem,
mert mindenki elhallgatott. De már elkezdtem: nagyon hülyén jönne ki,
ha én is elhallgatnék. Csakis arra összpontosítottam, ami a szövegben
következett, és ettől a hangom is helyrejött, tisztává, erőssé vált. Mire
befejeztem, a dal érzelmei olyannyira elragadtak, hogy el is felejtettem, ki
mindenki ül még ott.

116
 Felnéztem.
A teremben teljes némaság uralkodott. Aztán valaki tapsolni kezdett,
másvalaki Rittyentett, és hirtelen zengett a ház a tetszésnyilvánításoktól.
Nagyon jóleső meglepetés volt.
Visszaadtam a mikrofont Jimnek — úgy csillogott a szeme, mint Mr.
Greené, még az általános iskolában.
- Nem énekelnél nekünk még egyet, Susan? - kérdezte.
- Halljuk! - süvöltötte valaki. Mások tapsoltak és a lábukkal dü-
bögtek.
Visszavettem a mikrofont, és elénekeltem Andrew Lloyd Webber Teli
Me on a Sunday-á.ból a Take That Look OJfYour Face című dalt. Ez nem
olyan, amit az ember csukott szemmel ad elő. Odahaza a tükörben
néztem magamat, amikor énekeltem, és elképzeltem, hogy Marti Webb
vagyok, fényes kék overallban, és úgy nézek szembe a kamerával, ahogy
tőle láttam. Ezt a számot még sosem énekeltem közönség előtt. Családi
alkalmakkor ugyan lehet, hogy énekelgettem, es látták közben, de sosem
néztem a szemükbe. Most azon vettem eszre magam, hogy ránézek
egy-egy arcra, és nekik énekelek. Meglepetésemre visszamosolyogtak.
Olyan volt, mintha kedvelnének.
Végre felfedeztem a kommunikáció egy módját, és ez jó módja volt,
mert örömmel töltötte el az embereket! Mintha megtaláltam volna a
kulcsot a kincsesladikóhoz, amit sosem bírtam kinyitni, felemeltem volna
a tetejét, és éreztem volna, hogy a drágakövek csil- lámlása fényt vetít az
arcomra.
Amikor befejeztem, leültem a helyemre, ám a kedvem magasan
szárnyalt, akár a papírsárkány a szélben. Sosem drogoztam, de ez az érzés
addiktív.
Attól fogva minden csütörtök este elsurrantam otthonról.

117
 A szüleim gyaníthatták, hogy valami történik, mert a „sétáimról”
cigarettaszagúan értem haza, hatalmas vigyorral az arcomon. Egyszer
aztán apám utánam jött, és megállított, éppen, mikor
beléptem volna a Happy Valley-be.
- Egyedül akarsz bemenni erre a helyre?
- Minden rendben van, engem itt ismernek.
- Nem volna szabad ezt csinálnod.
- Nem csinálok semmi rosszat. Egyedül üldögélek egy limonádéval.
- Valakinek el kellene kísérnie.
- Akkor miért nem jössz be velem?
így hát bejött, és amikor körbejárt a mikrofon, ő sem tudott ellenállni:
kiment a színpadra, és elénekelte a Scarlet Ribbons- .
1

Azután már hagyta, hogy magam járjak, hiszen látta a helyet, es

tudhatta: nem fogok bajba keveredni. Apám igazi férfi volt - nőkkel nem
kocsmázott.
 16.
Megtalálni önmagamat

A Z ÉNEKLÉS ÚJ EGYÉNISÉGET ADOTT NEKEM. Abból a Susan

Boyie-ból, aki „...emlékszel, már iskolában is kicsit furcsa
volt”, azzá a Susan Boyle-lá váltam, aki „nagyon bír énekelni, tud-
tad?” A Happy Valley után a blackburni bowlingklubban is fellép-
tem esténként. Az éneklés adta a társasági életemet, heti egy napon
pedig bejártam Edinburghba, a Moray House-ba, a tanfolyamra.
A szakvizsgához kapott olvasmánylistán szerepelt Cári Rogers
Valakivé válni című könyve is. Arról szól, hogyan lehet segíteni az
embereknek a lelki gyarapodásukhoz vezető út felfedezésében. Ahogy
olvastam, egyre többet értettem meg a bennem rejlő lehetőségekről, a
korlátáimról, és arról, hogyan látnak engem mások. Mintha egy ablakot
nyitottam volna, amelyen át kicsit jobban láttam magamat. Emellett
jungiánus pszichológiát is tanultunk, és a gondolat, miszerint az élet egy
utazás, számomra akkor nagy jelentőséggel bírt.
Amikor felvetődött a lehetőség, hogy alkalmazásban legyek mint
ifjúsági vezető a Központban, jelentkeztem, de a döntéshozók valaki

119
mást alkalmasabbnak éreztek a posztra. Az önkéntes munkámat
folytattam, mert ráébredtem, hogy az élet nem a problémák egyszeri,
örökre szóló megoldását jelenti, hanem azt, hogy reszesei legyünk a
folyamatnak. Utazáson voltam - csak még azt nem tudtam, hova vezet.
Mondhatni, a nyolcvanas évek a próba-hiba módszer évei voltak a
számomra. Mindig kerestem a helyes utat, de mindig rossz helyen! Akkor
még azt hittem, tudományos fokozat kell hozzá, hogy az ember sikerre
vigye az életét. Mindenfele tanfolyamra beiratkoztam, mert
kétségbeesetten be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok ostoba. Ha
esszét kellett írni, meglehetősen jó eredményeket is értem el, de a
vizsgákon újra és újra beleütköztem ugyanabba a téglafalba.
Amikor lejárt az Ifjúsági Központtal kötött önkéntességi szerző-
désem, elhatároztam, hogy beiratkozok a Nyitott Egyetemre. Tetszett a
gondolat, hogy otthon tanulhatok, mert így a saját időmet oszthattam be,
és nem nehezedett rám a nyomás, hogy más diákokkal kell együtt
lennem. A szociális munkás főiskolai szakot választottam, a felvételi
vizsgatárgyaim a társadalomtudományi alapok, a pszichológia és a
szociálpszichológia voltak. A középiskolás záróvizsga-eredményeim
után igencsak büszke voltam, hogy bejutottam.
1985 nyarán aztán életemben először hagytam el az otthonomat,
hogy meghallgassam a Nyitott Egyetem Stirling Egyetemen meg-
rendezett nyári kurzusát. Anyám és apám kikísért a vasútállomásra, és
integetett utánam. Azután egyedül maradtam. Úgy gondoltam, igazi
diáknak nézek ki feltűrt szárú rózsaszín kertésznadrágomban. Ma már
inkább úgy látom, egy csavart cukornyalókára jobban emlékeztettem.

120
 A kurzuson jó hangulat fogadott, sok mindenkivel találkoztam,
más-más korú és társadalmi hátterű emberekkel. A következő nyáron a
Kelee Egyetemen hallgattam meg egy egyhetes előadás-sorozatot; ez még
hosszabb utazást jelentett. Ott angol irodalmat, művészettörténetet,
zenét és színjátszást tanultam. Amikor a kollégiumban, a diákszobában
feküdtem, elképzeltem, milyen lehet nappali tagozaton tanulni,
huzamosabb időre önállóvá válni — de bele se gondoltam igazán, mert
tudtam: csak aggasztaná a szüléimét, ha ki akarnék repülni otthonról.
Nem hiszem, hogy megakadályozták volna, én azonban nem akartam
még több gondot okozni. Bár sosem mondták, de tudtam, hogy egész
életemben kellemetlenség voltam a számukra. Mostanra már
megöregedtek, anyám nem is volt mindig a legjobb egészségben - nem
akartam tovább bonyolítani a dolgokat.
A nővéreim szerint könnyű életem volt. Ők úgy látták, hogy én
ki-kipróbáltam ezt meg azt a tanfolyamot, ha nekem úgy tetszett,
beugrottam Edinburghba, odahaza meg nem csináltam szinte semmit.
- Nem fogok házvezetőnőt csinálni belőle! - közölte ilyenkor velük
anyám szigorúan.
Mint a legfiatalabb lánynak, aki aligha megy férjhez, a szokás szerint át
kellett volna vennem a házimunkát, de anyám nem akarta rám terhelni.
Őszintén szólva a nővéreimnek igaza volt: elkényeztettek engem.
Sokan feltételezték, hogy én gondoskodtam anyámról, de az igazság
az, hogy életem legnagyobb részében ő gondoskodott énrólam, és mindig
sziklaszilárd támaszt nyújtott. Úgy vigyázott rám, mintha törött szárnyú
madárka volnék, óvott a széltől is, pedig időnként talán jót tett volna
nekem egy alapos fenéken billentés!

121
 Néha úgy érzem, a túlzott engedékenység - amiatt, hogy valami nincs
egészen rendben velem — több kart okozott nekem, mint hasznot. A
túlféltés meggátolhatja, hogy valaki kibontakoztassa a lehetőségeit.
Időközben felismertem: arra kell koncentrálni, amire képesek vagyunk,
nem pedig amire képtelenek. Azt is el kell mondanom, hogy anyám
sosem gátolt meg benne, hogy felfedezzem az engem érdeklő utakat;
sosem éreztem úgy, hogy nem tárhatom ki a szárnyaimat, ha repülni
támad kedvem. Anyám mindig arra bátorított, hogy csináljam, ami
boldoggá tesz, mindazonaltal szívesen maradtam az otthoni fészekben,
mert ott meleg volt es biztonság.
Anyám sosem hagyta, hogy öltözködési hibákat kövessek el, bar jó
lett volna, ha apám egy kicsit kevesebbszer avatkozik közbe. Egyszer egy
leggingen, egy hosszú ingen és bőrdzsekin vitatkoztunk össze.
- Isten nevére, hiszen ez egy kurva papagáj! - foglalta össze a vé-
leményét.
- De mi a baj vele? - kérdeztem.
- Ez nem nadrág, legfeljebb jégeralsó. Ebben nem mész ki az utcára!
Alkalmanként lázadtam is; mint amikor eldöntöttem, hogy olyan
remek, fura színre akarom festetni a hajam, mint Zandra Rhodes, a
divattervező. Vettem egy flakon rózsaszín hajfestéket, magamra is
fújtam, de nevetséges lett a végeredmény, úgyhogy kikeféltem. Sajnos
anyám később ugyanazt a hajkefét használta. Ősz haja aznap délután
vattacukorra hasonlított!
Máskor azt gondoltam, kipróbálom a dohányzást - akkor apám
kapott rajta.
- Hát te mit csinálsz?
- Rágyújtottam - közöltem vele.

122
 Nos, én nem bánom, de ez az én cigim. Eredj és vegyél magadnak!
A maga módján apám is túlféltett.

Huszas eveim vegén hét hétig volt egy barátom, John. Egy esküvőn
találkoztunk, és ez volt az első alkalom, hogy bárkivel is kezdtem, mert
mindig megrémültem a fiúktól, de John nagyon kedves volt. Rendkívül
illedelmes kapcsolat volt, nem mentünk messzebb, minthogy megfogjuk
egymás kezét és arcon csókoljuk a másikat. De valami egeszen más érzés
volt az o kezet fogni, mint az anyámét, és amikor arcon csókolt, az is
nagyban különbözött a bátyáim puszijaitól: a barátom erintesenek emlékét
órákig megőrizte a bőröm. Teljesen új érzést adott a tudat, hogy együtt
vagyunk, hogy kedvel, és én is kedvelem. Állandó mosolyt varázsolt az
arcomra. Vártam a hívását, idegességemben remegett a gyomrom, aztán
megkönnyebbülten kacaraszni kezdtem, amikor meghallottam a hangját,
és mondott valami tréfását, vagy eppen en vicceltem vele. Egyszer elvitt
magukhoz, es az anyja büszkén mutatta az új hűtőszekrényt, amit vett.
- Ez jó lesz majd nektek, ha összeházasodtok - mondta nekem.
- Hogy ebben lakjunk? Nem lesz kicsit hideg? — próbáltam tréfával
elütni zavaromat.
Nem tudtam eldönteni, hogy a kilátás, miszerint egy férfival éljem le az
életemet, felvillanyoz-e vagy inkább elrémít.
Aztán egy nap az emeleten voltam, amikor csörgött a telefon. Apám
vette fel.
- Susan nem akar veled beszélni - közölte, és letette.
- Ki volt az? - kérdeztem döbbenten lefelé jövet.
- Nem vagy kész arra, hogy fiúd legyen! — tájékoztatott az apám.
Úgy hiszem, igaza is volt: nem voltam elég érett egy kapcsolathoz.

123
Befolyásolható korban olvastam az Egy tiszta nöt\ láttam Barbra
Streisandet és Róbert Redfordot az Ilyenek voltunk-bzn. Azt hittem, a
szerelem arról szól, hogy akiknek együtt kellene lenniük, nem lehetnek
együtt. Apám csak meg akart óvni a fajdalomtol, de hat az is fájt, amikor
nem találkoztunk többé. Az ürességet csak úgy tölthettem ki, ha a
szobámban énekeltem. Megtanultam dalba önteni a fájdalmamat.

Miután ennyi minden történt egy év leforgása alatt, nyilvánvalónak

tűnhet, hogy igyekeznem kellett volna énekesi pályát befutni, de a húszas
éveim végéig nem fordult meg a gondolat komolyan a fejemben.
Énekelgettem a Happy Valley-ben és a bowlingklubban. Néha elutaztam
Coventrybe, hogy meglátogassam Bridie-t a Tam O’Shanterben. Nem is
álmodtam volna róla, hogy felkönyörögjem magam a színpadra, mint
Gerard, de aztan egy este Bridie pityokas férje, Jimmy erősködött, hogy
márpedig énekelni fogok.
Az aznapi együttes már levonult, de a klub még tömve volt. Jimmy
levitt az emeleti lakásból, ahol tévét néztem, úgy, papucsban, ahogy
voltam, és bejelentette a teremnek:
- Hallgassátok meg ezt az énekest!
Ezren is lehettek ott, és szombat este lévén, mind hangos volt, ittas.
Nem gondoltam, hogy bárki is Egyel, de ha mégis, akkor sem hallhat
semmit. Mivel azonban Jimmy nem hagyott bekén, engedelmeskedtem,
és elénekeltem nekik a Scáriét Ribbons- . Mire a végére értem, még azt is
1

meg lehetett volna hallani, ha egy gombostűt leejtenek.

Ezután néhányszor felkértek, hogy álljak be az énekversenyekbe,
amikor a Tam O’Shanter a motherweili Fir Parkba vonult húsvét- ra. Van
is egy videó, egy ilyen alkalommal csinálta rólam valaki,

124
 éppen a The way we were-t (Ilyenek voltunk) éneklem. Az emberek azt
mondták, hogy a hangom még az üvegszeműt is könnyekre fakasztana, es
néha, amikor egy dal után elfoglaltam a helyem, valaki me§je§yez*-e- “
Leányzó, pazarlas vagy te ide! Vagy: — Susan, nem gondolkodtál még
rajta, hogy komolyan elkezdj énekelni? — Ennek ellenere nem hiszem,
hogy bárki is komolyan vette volna, hogy belőlem igazi énekes lehet,
legkevésbé én magam. A videón is látszik, hogy csak egy igen félénk kis
lányka vagyok. Nem néztem ki éppen rosszul: fürtös hajam vállig ért, és
csatokkal fogtam hátra, de régimódi szoknyákat es blúzokat hordtam,
amiket az anyám választott a számomra. Nem voltam olyan, mint egy
énekesnő.

A Gálanapok a West Lothian megyei falvak nyári tradíciója. Mindenki

reszt vesz benne. Junius minden szombatján más-más faluban kerül sor a
rendezvényekre, és mindig meg van adva egy téma is, például cirkusz vagy
állatkert, úgyhogy az iskolák és óvodák ehhez kapcsolódóan jelmezeket
készítenek a parádéra. Az utcákat fellobo- gozzak, es amerre a
rezesbandák járnák, mindenki kiesődül megnézni őket. A mi családunk
Kathleenék házában gyűlt össze Whitburn- ben, mert a felvonulás
érintette azt a részt, ahol ők is laktak.
A helyi parkban van egy lakókocsi, ahol meg lehet venni a gálanapi
jegyet, ami aztan a gala napjan egy csomó finomságra váltható. üdítőié,
chipsre meg Tunnock-fele habcsókra. A füves részen futóversenyt
szerveznek a kicsiknek, ha pedig jó az idő, mindenki piknikkosarbol
ebedel. Esténként a tinik elmennek megnézni az utazó színhazat, amely
minden faluban megáll annak gálanapján. Igazi családi buli ez,
olyasvalami, amit mindenki egész éven át vár.
A gálanapot a Faluhét előzi meg, amelynek minden estéje különféle
programokat nyújt; ezeknek célja összegyűjteni a rákövetkező

125
év gálanapjának költségét a gálabizottság részére. Vannak kvízéjszakák,
futballtornák, és persze énekversenyek is, amelyeknek estéről estére a
helyi pubok es klubok adnak helyszínt.
A Whitburni Bányászok Jóléti Klubja olyan munkásokból áll, akiknél
nagy a hagyománya az elozenenek. A hatvanas evek során a Kinks is meg
sok más híres együttes játszott náluk. A nyolcvanas években Kathleen állt
a pult mögött esténként, és egy este, amikor a versenyre összeállítandó
csapatról folyt a szó, felvetette a nevemet.
Amikor a konferanszié a színpadra hívott, jóval idegesebb voltam,
mint egyébként szoktam lenni, mert itt versenyről volt szó, ahol a
közönség nem feltétlenül lesz az én partomon.
Kathleen támogatón megszorongatta a kezemet. Nem akartam
cserbenhagyni, úgyhogy mély lélegzetet vettem, és átnyomakod- tam az
emberekkel zsúfolt asztalok között.
A Somewhere Over The Rainbow-t énekeltem, Éva Cassidy fel-
dolgozásában. Amikor befejeztem, egy pillanatnyi dermedt csend után
mindenki ujjongani kezdett. Még a többi csapat is! Miközben igyekeztem
visszafele a sajat asztalunkhoz, az emberek meg-megvc regették a
vállamat, vagy megszorították a kezemet.
- Csodálatos!
- Fantasztikus!
- Ez nem semmi, ez a hang!
- Gondolt már rá, hogy továbblépjen?
Csak mosolyogtam, és a fejemet raztam, hiszen jól tudtam, sosem
leszek képes kiállni egy ismeretlen közönség elé. Aztán egyszerre
ráébredtem, hogy hiszen éppen ezt tettem most is! Egy olyan helyen
énekeltem, ahol a profikat hetente megfizették ezért, és a hallgatóság
szerette!
 17

Itt az alkalom!

A z ELETEM MINDEN EVTIZEDENEK megvolt a maga televíziós

tehetsegkutatoja. A hatvanas evekben az Opportunity Knocks
(Itt az alkalom!) Hughie Greennel. A stúdióbeli sikert tapsmérővel
állapították meg, de a valódi döntés az otthoni közönség kezében
volt: saját kezűleg kellett leírni a nekünk tetsző műsorszám nevét-
címét, és beküldeni a televízióba. Ez néha megdöbbentő eredményt
hozott, például amikor a komikust, Su Pollardot legyőzte egy ének-
lő kutya. Másfelől néhány remek tehetség bukkant fel ebben a mű-
sorban. Máig emlékszem Mary Hopkinra akusztikus gitárjával,
amint a régi szép napokról énekel, és Lena Zavaronira, a glasgow-i
lánykára a maga erotikus hangjával, akinek a tündérmeséje sajnos
később tragédiába fordult.
Nálunk a hét azon napjan a csalad minden tagja összegyűlt a televízió
előtt, kinevettük a rémségeket, és szurkoltunk a kedvenceinknek. Mint
sejtheted, mindannyiunknak megvolt a maga véleménye, aminek hangot
is adtunk!

127
 A hetvenes években a New Faces ment a tévében, itt a jelentkezőket
profik bírálták el. Néhány közülük, mint Ed Stewart és Noel Edmonds,
mindketten lemezlovasok, bátorították a résztvevőkét. Mások, mint
Tony Hatch, már gonoszkodtak is. Emlékeztet ez valakire? A nyertesek
egyike, egy Marti Caine nevű magas, vörös hajú showman, maga is
bekerült a műsorba. A legjobb ezekben a műsorokban az, hogy a
hétköznapi embereket egy lépéssel beljebb segíti a siker kapuján.
A hozzám hasonlók számára ez volt az egyetlen lehetséges út a si-
kerhez. Elképzelésem sem volt, hogyan működik a zeneipar. Ezért a
nyolcvanas évek végen, amikor a BBC bejelentette, hogy újraéleszti a
korábbi ITV műsort, az Itt az alkalom! címűt, elhatároztam, hogy
megpróbálkozom vele. Amikor elküldtem a jelentkezest, azt mondtam
magamnak: — Mát veszíthetek? Semmit. Különben sem fogja senki
megtudni.
A meghallgatás reggelén ki sem jöttem a fürdőszobából, egyre- másra
próbálgattam a különféle stílusokat a tükörben. Azt akartam, hogy
komolyan vegyenek, ezért végül egy fekete ruha mellett döntöttem,
amihez, az eleganciám növelése céljából még egy ezüstszín sálat is
felvettem, a nyakamba kötve. Akkoriban a nagy haj dívott, és az enyém
nagynak nagy volt ugyan, de nem úgy, ahogy kellett. Sosem jöttem rá,
hogyan kellene az arcomba hulló tincseket hátul hullámba idomítani,
úgyhogy inkább felkötöttem az egészet egy kontyba. Azt gondoltam,
eléggé elegáns vagyok, de amikor lementem, anyám azt mondta, a sál
nélkül jobb volna. Levettem, de belegyűrtem a táskámba, hogy amint
odaérek, felvehessen! újra.
Még sosem jártam Glasgow-ban, és anyám nem akarta, hogy el-
tévedjek, úgyhogy Gerard vitt el egy barátjával.
A műsorszervező megkérdezte, mit akarok enekelni.

128
 - Az I Dont Knoiv How To Love Him című dalt a Jézus Krisztus
szupersztár-ból - feleltem.
Azért választottam ezt a dalt, mert afféle talizmán volt a számomra.
Ezt enekeltem legelőször a Happy Valley-ben, és ezt énekeltem a szüleim
aranylakodalman is. Akkoriban még mit sem tudtam a hangszínekről,
hangterjedelmekről: egyszerűen éreztem, hogy ez a dal mindent
megmutat, amit ki tudok énekelni, és a szövege is sokat jelent a számomra.
Akik hallották, mind azt mondták, hogy lúdbőrösek lettek a hallatán.
A szervező viszont alig leplezte, hogy nem tetszik neki a választásom,
unalmasnak találja.
- Tudja, hogy csak három perce van? Kezdje, amikor kigyullad a zöld
lámpa.
Megálltam, ahol mondtak, a mikrofon előtt. Piros fény jelezte, hogy
megkezdődött a felvétel, aztán jött a zöld. Behunytam a szememet,
kiénekeltem az első hangokat, majd eszembe jutott, hogy filmre vesznek,
úgyhogy kinyitottam a szememet megint, a lencsébe néztem, és teljes
szívemből daloltam.
A szervező arról nem szolt semmit, hogy ha a zöld fény elalszik, abba
kell hagyni az éneklést. Még csak a második refrén közepén jártam. A
személyzet már kezdte előkészíteni a következő számot, de én csak
folytattam, amíg a dal végére nem értem.
- Köszönjük! - vetette oda a szervező valahonnan a kamera mögötti
sötétből. Még csak annyit sem mondott, hogy ne telefonáljak, majd hívnak
ők.
Ennyi volt.
Gérard azt mondta, jól csináltam, csak a fényekre nem figyeltem. De
én tudtam, hogy teljesen elbarmoltam.
Hazafelé nem is szóltam semmit, olyan dühös lettem.

129
 Micsoda lebőgés! És ezért készülődtem annyit? A dalt jól adtam elő,
ebben nem kételkedtem. De miféle idióta szabály ez a három perc?
Legközelebb majd megmutatom. Meg én! De meg ám.

Ha egészen őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy az Edin-

burghban töltött napokban sosem az egyetemi kurzusok voltak a
legjobbak, hanem a hangulatos utcák, amelyeken az iskolába igyekeztem.
Mindig akadt valami, amit megnézni megállhattam: vagy skót szoknyába
öltözött dudások, vagy fekete-fehér bohócruhás pantomimesek. Az
edinburghi Fringe fesztiválszezon7 alatt szinte lépni sem lehet a
szendvicsemberektől, akik a programok szórólapjait osztogatják - bár én
mindig megköszöntem, és elvettem egyet, de sosem mentem el a
színházba, vagy fel a pub emeletére, ahol éppen tartották az előadást.
Még soha nem voltam színházban - a családomnak effélére nem volt
pénze. Szóval azt sem tudtam, hogyan megy ez, de egyre gyakrabban
találtam magam az Assembly Rooms meg hasonló helyek előtt
ácsorogva: figyeltem, amint bemennek az emberek. Csak találgattam, mi
lehet bent.
- Arra gondoltam, hogy elmennék az edinburghi fesztivál egyik
előadására - vetettem fel anyámnak egy este. - Az egyik fickó játszik a
That’s Life-ból.
A That’s Life egy tévéműsor volt, amit mindannyian szerettünk: a
bulvársajtó hírei keveredtek benne poénokkal. Simon Fanshawe volt az
egyik műsorvezetője - úgy gondoltam, nagyszerű lenne élőben is látni.
- Mikor van vége? - kérdezte anyám.

7 Hatalmas művészeti fesztivál Edinburghban.

 - Nem tudom - vallottam be.
— Csak érd el a tizenegy órás vonatot!
És ilyen egyszerűen ment.
Simon Fanshawe végig a vezető hírekről tréfálkozott a fellépésén.
Abban az évben jelölték a Perrier-díjra, két év múlva meg is nyerte. A
téma jóval csiklandósabb volt, mint a That’s Life, és rendkívül
mulatságosnak talaltam. A végén láttam, hogy néhányan odamennek és
megrázzák a kezét, úgyhogy én is így tettem. Amikor kezet fogtam vele,
azt kérdezte: - Nem tudnak elhallgatatni téged, ugye?
Ettől csak még jobban kellett nevetnem. Meg is öleltem kicsit, mert
láttam, hogy az előttem járók is ezt tették.
Csodás érzés volt, hogy találkozhatok valakivel, akit a tévében láttam.
Aztán még arra is jutott időm, hogy megegyek egy hamburgert, mielőtt
felszálltam volna a tizenegy órás vonatra hazafelé.
Ezután nem volt megállás. A színház mélyen befészkelte magát a
fejembe és a szívembe, és annyi előadást néztem meg, amennyit csak
tudtam. Valahol arra számítottam, hogy a szüleim majd rossz szemmel
nézik, de tetszett nekik, hogy találtam magamnak egy hobbit. Néha,
amikor egy előadás olyan későn végződött, hogy már nem értem volna el
az utolsó vonatot Bathgate-be, apám még el is jött elém Edinburghba, és
a színház előtt várt rám. Azt gondolták, jó alkalmak ezek nekem arra,
hogy feloldódjak, és biztonságos keretek közt ismerkedjek másokkal.
— Már kisgyerekként is nagyon szerettél színészkedni — emlékezett
vissza anyám.
Mint általában, most is előre tudta, mit gondolok, előbb, mint én
magam. Élveztem, hogy a közönség része lehetek, de minél több előadást
láttám, annal többet gondolkodtam rajta, hogy milyen érzés lehet a
színpadon állni.

131
 A fesztivál-előadások egy része az egyetem pleasance-i épületében
kapott helyet, és feltűnt nekem, hogy ugyanott található az Edinburghi
Színiiskola is. Jelentkeztem, és egy Amanda nevű hölgy hallgatott meg,
aki az edinburghi Queen Margaret Egyetemen végzett. Felvett azzal,
hogy a legelejéről kezdjük, és lassan felépítjük a dolgokat, úgyhogy heti
egy alkalommal kezdtem, más felnőttekkel közösen. A képzés része volt,
hogy játsszunk az egyetemi előadásokban, de mindenekelőtt
meghallgatásokon kellett részt venni.
Először Puck szerepével próbálkoztam. Kicsinek, kecsesnek kellett
volna lennie. Én ugyan alacsony vagyok, de sosem voltam éppen légies.
Dübb, dübb, dübb.
Ez voltam én, a színpadra menet.
- Emelje meg a lábát, kérem! — kiáltott fel a rendező.
- De hiszen emelem! - kiáltottam vissza.
- Maga most egy tündér, nem egy csataló!
- Hát én nem viselek ilyen idétlen harisnyákat, és az is biztos, hogy
nem is repülök! - csattantam fel.
- Rendben, megpróbáljuk mással.
Utóbb azt mondta, én voltam az első tündér, aki lyukat ütött a
padlóba.
Arra viszont rájöttem, hogy ha rögtönzésre kerül a sor, jó vagyok.
Alighanem a sok gyakorlás tette az iskolaudvaron, még általános is-
kolában. Az utánzásban is tehetségesnek bizonyultam - végre hasznát
láttam, hogy évekig gyakoroltam a tévében hallott hangokat, amikor egy
gyerekeknek szánt bűvészkomédiába tettek.
Sajnos ezzel egy másfajta zűrbe keveredtem, mert anyám és apám is
eljöttek megnézni az előadást.
 - Te jó ég, kik ezek? - rögtönöztem, amikor láttam belépni őket. -
Most már minden jöttmentet beengednek?
A közönség nevetett, de apám nem vette valami jól a dolgot.
- Ne merészelj még egyszer ilyen szemtelenül viselkedni mindenki
előtt! - szidott, amikor hazaértünk.

Később úgy döntöttem, hogy kiterjesztem a színiiskolás tanulmányaimat,

és felveszem a zeneszínház tárgyat is. Húszas éveim során az ízlésem a
popról a musicalre változott. Azokban a dalokban több és mélyebb érzés
csengett, és nagyobb összhangban voltak a lelkem- mel, különösen
Andrew Lloyd Webber darabjai. Minden albumát megvettem, minden
szót és hangot kívülről tudtam - a leginkább Elaine Paige hangját akartam
utolérni, a Macskák-bzn. Erős hangja volt, és imádtam, ahogy életre
keltette a szerepet, még akkor is, ha sosem láttam a színpadon.
Mielőtt elkezdtem volna az Edinburghi Színiiskolát, nem voltam még
musicalen, de később már eljártam a városi színházban megrendezett
előadásokra, mert kedvezményt adtak a színiiskolás hallgatóknak. A
karzat ülőhelyei nem voltak olyan drágák, és ha karácsony vagy a
születésnapom után volt egy kis maradék pénzem, megajándékoztam
magam egy jeggyel.
Legelső színpadi musicalélményem a Barnum volt, és szerencsémre
Michael Crawford alakította a címszerepet. Az általános vélekedés szerint
remekül játszott a Somé Mothers Do Ave Em tévékomédiában, de a
színpadon még sokkal jobb volt. Tökéletesen mutatta, hogy aki előad,
valóban ad, ahogy adta ő is minden erejét, tehetségét, az utolsó cseppig.
Ezután minden egyes darabot megnéztem, azokat is, amelyekben magam
is szerepeltem a hálószobám színpadán: a Macskák-at, az Evitá- , a Jézus
1

Krisztus szupersztár-t.

133
Az Edinburghi Színházban láttam először a Nyomorultak-at, ami annyira
tetszett, hogy aztán újra meg újra visszamentem ra.
Miután két évig jártam a színiiskolába, jelentkeztem a Guys and Dolls
(Macsók és macák) egyik szerepére, de nem kaptam meg, talán azért, mert
annyi tehetségem van a táncoláshoz, mint egy balettszoknyás igáslónak.
Viszont megszereztem a Guildhall Grade 7-es fokozatát8 színjátszásból,
és ez megnövelte az önbizalmamat, amikor kiálltam énekelni a helyi
pubokban és klubokban. Akkor nem úgy tűnt, mintha a hivatásos
énekesi pályám haladna valamerre, de visszanézve úgy látom, ebben az
időben szereztem meg, lépésről lépésre, a gyakorlatot és a rutint, amire
szükségem volt, hogy előadó lehessek.

A televíziós tehetségkutatók területén a kilencvenes évek Michael

Barrymore időszaka volt, és a My Kind ofPeople című műsoráé. Je-
lentkeztem egy meghallgatásra, és elmentem a glasgow-i Forge be-
vásárlóközpontba.
Mint Michael Barrymore nagy rajongója, kissé elakadt a szavam,
amikor szemtől szemben álltam vele, úgyhogy csak annyit nyögtem ki: -
Maga az a pasas a Strike It Lucky-ból, nem?
- Csak ne szemezzen velem, amikor csinálja, és akkor nem lesz
semmi baj - vágta rá.
A The Way We Were című dalt akartam elénekelni, de megbotlottam a
színpad felé menet, ami nem volt éppen jó kezdet, és idegességemben
eltévesztettem a szöveget is, úgyhogy azzal sem tehettem éppen jó
benyomást - de legalább jól éreztem magam, amíg a többi jelentkezővel
beszélgettem.

8 A londoni Trinity College 8 fokozatú értékelési skáláján elért eredmény.

134
 Láttam, hogy Michael Barrymore viccet csinál azokból, akikről úgy
ítélte meg, hogy elbírják, és csak az igazán tehetségeseket hagyta egyedül
menni a színpadra. Amikor ezt megértettem, azt mondtam magamnak: -
Ha gyakorolok, javulni fogok.
A következő meghallgatásra, amelyet egy East Kilbride-i be-
vásárlóközpontban tartottak, anyám legjobb ruháját és egy saját, élénk
rózsaszín blézeremet vettem fel, a hajamat pedig kontyba kötöttem a
fejem tetején egy sállal. Akkor úgy gondoltam, a megjelenésem
kifinomult, de most már úgy látom, mintha egy torta lett volna a fejemen.
A megjelentek egyik rokona videóra vette az eseményt, és amikor híres
lettem, feltöltötték a YouTube-ra.
- Beakadt ide a bugyigumija? - kérdezte Michael Barrymore, amikor
felmentem a színpadra.
- Miért?
- Mert folyton visszatér hozzánk.
- Hát, nem akarom, hogy az emberek azt gondolják, nem pró-
bálkozom, ezért van - feleltem neki.
Ügy döntöttem, az I Don t Know How to Lőve Him című dalt fogom
énekelni, mert a legjobbat akartam kihozni magamból. Ez egy nagyon
komoly szám, én pedig igyekeztem mindenre visszaemlékezni, amit a
színiiskolában tanultam, és belesűríteni a szavaimba.
Sajnos azonban Michael Barrymore másképp gondolta. Amikor a
közönség elkezdett nevetni, rájöttem, hogy alighanem pofákat vág a
hátam mögött. Úgy gondoltam, felveszem a kesztyűt. Amikor mellém
térdelt a színpadon, én is lekuporodtam, mintha neki énekelnék.
Azonban amikor leheveredett, és a szoknyám alá próbált lesni, már nem
tudtam, mit csináljak. Azt mondják, olyan volt, mintha arcon akartam
volna rúgni a cipőm sarkával, pedig mindössze ki akartam védeni a
szemtelenkedését.

135
 Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az ember szeretné, de ez
nem jelenti azt, hogy fel kellene adni, mert minden kudarcból lehet
tanulni. Csak később nyílik rálátásunk a lepesekre, melyeket útközben
tettünk.
Ezzel a meghallgatással nem jutottam be a televízióba, mégis sze-
rencsés ötlet volt, hogy próbálkoztam, mert ott ismerkedtem meg egy
igen tehetséges énekessel, Trina Reiddel. Ö beszélt nekem az
énektanárjáról, Fred O’Neilről, és megadta a számát is.
 18.

Megtalálni a hangomat

S
ZAKADT AZ ESŐ, amikor végigsétáltam az úton a buszmegálló-
tól egy modern lakóparkba Livingston külkerületében, de eső-
kabátot es viharkalapot viseltem, és volt nálam esernyő is. A víz egy
cseppje sem férhetett hozzám.
- Ön Fred O’Neil? - kérdeztem - kikandikálva a kalapom csepegő
karimája alól - a magas, jóképű férfit, aki ajtót nyitott. Nem mentem túl
közel, mert a lábánál néhány kiskutya csaholt.
- Én vagyok. Ön pedig biztosan Susan. Akarja, hogy elzárjam a
kutyákat a konyhába?
Alighanem látta, hogy kissé félek a kutyáktól. Az ember sosem
ludhatja, mikor ugranak neki.
-Jó lenne - feleltem. Aztán a küszöbön vártam, amíg biztonságban be
nem léphettem.
Fred kicsit rosszaiba, amikor lehámoztam az esővédő rétegeimet, és
összecsöpögtettem a szőnyegét.

137
 A nappalija teljesen átlagos nappali volt, állólámpával, kanapéval, csak
a másik felét foglalta el teljes egészében egy hangverseny- zongora.
Egyből észrevettem egy fekete-fehér képet a falon: egy nagyon szép
fiatalembert ábrázolt a húszas évek stílusában öltözve, szalmakalapban.
Fred vörösesszőke hajara pillantottam, aztan ismét a fotora.
- Ez ön? - csodálkoztam.
- Ez egy filmből van, huszonkét éves koromból - válaszolta Fred.
- Hiszen ott sminkelték! — állapítottam meg. — Ön színész, igaz?
- Régebben játszottam a televízióban, és filmekben is - válaszolta.
Feltűnt, hogy milyen lassan, megfontoltan beszél. — Ma már énekesnek
és énektanárnak tartom magamat.
Megpróbáltam kitalálni, milyen idős lehet. Fiatalabbnak tunt, mint
amilyennek egy tanárt képzeltem.
- Hány éves? - faggattam.
- Harmincnégy.
- Én meg harmincöt!
- No tessék!
Akkor döntöttem el, hogy kedvelem a fickót.
- Megtanít rá, hogyan énekeljek? - kérdeztem.
- Kezdjük egy kis skálázással! - bólintott.
Fred és én nemrég beszélgettünk, es felidéztük az első találkozá-
sunkat, úgyhogy most megpróbálom leírni az ő szempontjából.
- Skáláztunk egy kicsit, hogy lássam, milyen a hangod. Általában
úgy csinálok, mintha az emberek hangterjedelmére volnék kíváncsi, de a
hang minősége érdekel. És persze a tiéd nagyszerű volt, Susan. Amit
hallottam, az valami csodás, kerek hangzás volt, kristálytisztán csengő
magas hangokkal, amelyeket csak úgy előhúztál

138
 a semmiből. Egy csúcsminőségű hangszer, a lehető legjobb. Izgatottá
tettél. Nincs értelme most azt mondani: „ó, azonnal tudtam, hogy ebből
szupersztár lesz”, mert aki ilyesmit állít, az hazudik. Senki sem tudta.
Azonkívül nem tartom jó ötletnek, hogy, akármilyen remek hangja is van
az énekesnek, egy ilyen álmot vetítsek elé, mert ezzel sok fajdalmai lehet
okozni az eleiben. Csak azon igyekszem, hogy jobb énekest faragjak
belőle, és élvezzem a dalát.
Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért jöttünk ki egymással olyan jól,
Fred és én. Ez máig így is maradt.
Az éneklés olyasvalami volt, amit világéletemben csináltam, azonban
sosem tanultam róla semmit. Fred elmagyarázta a hang különböző
képzési helyeit - a fejet, az arcüregeket, a mellkast -, és hogy mennyire
fontos az összekötő hangokon dolgozni, mert azok teszik lehetővé, hogy
az ember könnyedén kiénekelje a legmagasabb és a legmélyebb
regisztereket is úgy, hogy közben ne tűnjön se feszítettnek, se
eroltetettnek. Rendkívül kedvesen és udvariasan viselkedett, úgyhogy
nem is diáknak éreztem magam, hanem felnőttnek, akivel egyenrangú
félként beszél, ezért a hozzáállásom sokkal jobb is volt, mint általában
más tanárral szemben lett volna. Vele sosem vitatkoztam, és mindig
igyekeztem kiénekelni, akármire kért, még ha tudtam is, hogy az nekem
túl magas vagy mély. Bíztam benne — ilyen nálam ritkán fordult elő.
Mindennek a tetejebe Fred humorérzéké is remek, így megnyug-
latóan hatott rám a társasága, rá pedig az enyém, a formális hangnemet
pedig felváltotta egy könnyedebb, bizalmasabb.
Egy vagy két hét után megjegyeztem neki:
- O’Neil. Ez ír névnek hangzik.
- Hát, eredetileg Dublinből származom.
- De hiszen nincs is akcentusod!

139
 - Ha akarom, még az is van! - Azzal egyszerre már nem úgy beszélt,
mint egy felső osztálybeli edinburghi polgár, hanem mint egy ír ember. —
Mielőtt a családom eldöntötte volna, hogy ideköltözik, egy dublini
fiúkórusban énekeltem.
— Nekem is vannak ír gyökereim — árultam el neki. — Anyám csa-
ládja Donegalból és Derry környékéről való.
— Nyaranta mindig északra mentünk — bólintott Fred —, mert az
egyik nagyanyám Ballcastle és Portrush között lakott...
— Hatéves koromban mi is Portrushban nyaraltunk! — szakítot-
tam félbe.
- Hát, Susan, lefogadom, hogy azon a parton te meg én visítottunk a
leghangosabban!
Élénken emlékeztem arra a régi nyárra - hogy mennyire szerettem a
homokban játszani, és hogy minden gyerek beleugrált a tocsogóba, amit a
bátyáim ástak nekem. Talán Fred is ott ugrált. Szép kapocs volt ez
kettőnk között.
Ha lelkesedek valakiért, hajlamos vagyok egyfolytában róla beszélni.
így volt ez Terry Wogannel, Donny Osmonddal, Michael Barrymore-ral.
Most ezek az enekleckek jelentettek a heteim csúcspontját. Annyit
emlegettem Fredet, hogy anyám úgy döntött, eljön velem, és megnézi
magának. Ott ücsörgött a kanapén, amíg Fred elmagyarázta, mit is
csinálunk, ő pedig egyből meg is értette, hiszen maga is tudott a zenéről
egy-két dolgot, még zongorán játszani is.
- Ha olvas a nagy énekesekről, Mrs. Boyle - mondta neki Fred -, látni
fogja, hogy mindannyian alázattal közelítettek a zenéhez. Voltak a kezem
alatt olyanok, akik ilyen meg olyan tehetségesnek nevezték magukat, de
amikor kinyitottak a szájukat, kiderült, hogy belül nincs semmi. Aki
viszont azt nézi, mit adhat a dal, sokkal

140
 I

szerényebben áll hozzá. Ha meghallgatja, Maria Callas sem felfu-

valkodottan beszél az éneklésről. És ez az, amit kedvelek Susanban. Jó a
hozzáállása, úgyhogy képes befogadni, amit nyújtani tudok a számára. Az
apró részleteket is. Nem úgy, mint mások, akik csak azt hajtogatják, ők
mennyire nagyszerűek...
Ez bizony zene volt anyám füleinek!
Fredet nagyon szoros kapcsolat fűzte az anyjához, és ez megint csak
összekapcsolt minket. Ha nem az én anyám ült éppen a kanapén, akkor
gyakran az övé — és nagyon kedves, pozitív kisugárzású asszonynak
bizonyult.
Fred néha zenei esteket is szervezett a tanítványainak a Massey
Hallban, pont a West Lothian Főiskola mellett, ahol első és egyetlen
állasomat kaptam. Elhívta nehány zenész barátját, hogy kísérjenek minket,
és az volt a célja, hogy a lámpalázas diákoknak legyen lehetőségük
énekelni - rokonszenves közönség előtt. Én lehettem fellépés előtt
lámpalázas, de amint teleszívtam a tüdőmet, az érzés eltűnt, és egy teljesen
más személlyé váltam.
Fred útmutatásával új, több kihívást jelentő repertoárt sajátítottam el,
beleértve Az Operaház Fantomjából a The Music ofthe Night- ot (Az éj zenéje),
amelyben néhány igencsak magas hang is szerepel. Lmellett a jazzrajongo
Fred azt is javasolta, hogy a Summertime (Nyáridé) és a Cry Me a River jól
illene a hangomhoz. A Cry Me a River érzelmi tartalma nagyon erőteljes, és
mindig a volt barátomra, Johnra gondolok, amikor éneklem. Egyszer
egyetlen basszusgitár kísérete mellett adtam elő Fred egyik zenés estjén.
Amikor leültem, Fred azt mondta:
- Ez volt a dal legjobb feldolgozása, amit valaha is hallottam. Amikor
énekelsz, olyan vagy, mint egy kirakós, melynek minden darabkája a
helyén van.

141
Fred nagy súlyt helyez rá, hogy énektanárnak nevezze magát, ne
hangképzőnek. Azt gondolja, a hangképző túlságosan a testi oldalra
koncentrál, nem pedig az éneklés lelki részére. Ahogy ő fogalmaz. „A
mellüregben van a gépház, de a szívben rejlik a varázslat.
Nem nagyon szíveli a tévés valóságshow-kat, de akaratán kívül is
kapcsolatba került velük a Csillag születik révén, és számtalan levelet
kapott a világ minden tájáról, no meg televíziós felkéréseket. Mindig
nagyon szépen beszélt rólam, amikor az elmúlt évben interjút kértek tőle.
Nemrég a következőket mondta:
— Amikor megkérdezik tőlem: „Mit gondol erről a hétköznapi
nőről, akiből szupersztár lett?” azt felelem: „Nézzék, ő nem egy
hétköznapi nő, hanem egy rendkívüli személy, akinek különleges hangja
és különleges személyisége van.” Susan, nálad sok minden más, mint a
többieknél, de éppen ez tesz egyedivé. Volt időd érni, mint a jó bornak a
hordóban, vagyis nem egy híres énekes felhígított másolata vagy, mint a
tehetségkutatók sztárjai közül olyan sokan. Te Susan vagy, a saját változat.
Nem hasonlítasz a világon senkihez!
— Nos, Istennek legyen hála ezért! — vágtam rá. — Mert ha kettő
volna belőlem, igencsak aggódhatnál!

Csak amikor már Fredhez jártam, hogy többet tudjak az enekles

művészetéről, akkor kezdtem el bízni a saját, egyedi hangomban, és
leszokni arról, hogy valaki mást utánozzak, akármilyen jól is. Neki láttam
a repertoárom szélesítésének, és új dalokat próbáltam ki ked- vés
közönségemen a Happy Valley-ben és a bowlingklubban. A ked venceim
egyike a Save the Best till Last volt, vagy az I Only WatU to Be With You,
meg a Teli Me It’s Nőt True a Blood Brotherstől.

142
 Miután a Titanic kijött 1998-ban, az emberek folyton a My Heart
WillGo On-t (A szívem visz tovább) kérték. Először a bowlingklubban
énekeltem el. Kint tombolt a vihar, és éppen amikor a drámai csúcs-
pontra értem, kivágódtak az ablakok. Szeretném azt mondani, hogy a
hangom ereje volt, de sajnos csak a szél. A hirtelen áramszünettől sötét
lett, es megsüketült a kezemben a mikrofon.
— Na hát, most már tudom, milyen lehetett a francos Titanicon! -
kiáltottam a feketeségbe.
Amikor nem versenyekre jártam, még mindig ott voltak a karao-
ke-estek, amelyek ekkoriban nagyon nagy népszerűségnek örvendtek a
helyi kocsmákban, amilyen a blackburni Turf is. A színvonal nem volt
olyan magas, mint a versenyeken, de annál szórakoztatóbb volt a sok,
különböző szinten álló előadó részvétele. Az egyik dal, amit különösen
szerettem egyedül énekelni, a KillingMe Softly (Sóhajok szállnak a szélben)
volt, máskor meg felkértek egy duettre. Egyszer az I Know Him So Well-t
énekeltem a Turfben egy helybéli hölggyel, akit korábban nem ismertem.
Én adtam elő Eíaine Paige szerepet, ő Barbara Dixonét. Falrengető
sikerünk volt.
Ekkoriban pillantottam meg az edinburghi Heartbeat stúdió
reklámját egy blackburni újságban, hogy saját felvételt lehet készí- leni.
Úgy véltem, remek tapasztalatszerzés lenne. Egy vagyonba került,
úgyhogy összespóroltam rá a pénzt, és csak utána telefonáltam iájuk,
hogy időpontot kérjek.
A stúdió egy teljes együttesnek is helyet tudott volna adni. ÁI1- i.un
annak a nagy teremnek a közepén egyedül, félénken, szemben az
állványra tett mikrofonnal, és feszélyezett, hogy egy ismeretlen lii:kónak
énekeljek.
A producert Davidnek hívták, s remekül meg tudott nyugtatni azzal,
hogy beszólt nekem a maga mikrofonján - miközben a

143
gombokat és tárcsákat igazítgatta az üvegfala mögött és megmondta,
melyik felvétel sikerült jobban.
A nap végére három számot vettünk fel. A Cry Me a River es a KillingMe
Softly egészen jól sikerült. A Dont Cry Fór Me Argentínát (Miért kell, hogy sírj,
Argentína?) egy kicsit összezavartam, de attól még izgalmas volt a
kezemben fogni a lemezt, és alig vártám, hogy hazaérve lejátszhassam
anyámnak. Át is vittük néhány szomszédnak, és mindenki elámult, milyen
jól szól. Számomra nagyon fura érzés volt, hiszen egészen eddig sosem
hallottam az énekemet úgy, ahogy mások. Valójában sosem szoktam meg,
hogy beteszem a lemezt a lejátszóba, és hallom magamat énekelni, mint
egy igazi pro fit. Ahhoz még mindig túl félénk voltam, hogy elküldjem a
felvételt a lemezgyáraknak, de minden pennyt megért, amit összetakarékos-
kodtam a stúdiós élményre.

Nem sokkal ezután megnyertem egy igazi versenyt. Azelőtt akai- hányszor
beneveztem, akármilyen énekes vetélkedőbe, második lettem. Ezt a
versenyt a Whitburni Bányászok Jóléti Klubjában szervezték, ahol már
többször énekeltem, csakhogy most ezer font volt a fődíj. Megint a
Somewhere Over 'The Rainbow-vA neveztem, második dalnak az IDontKnow
How to Lőve Him-tt vittem.
Túl félénk vagyok hozzá, hogy sokáig maradjak a színpadon, mi után
előadtam az éneket, hiába zúg még a taps. Az asztalhoz visz szafelé
menet szokás szerint gratuláltak, megveregették a vállárnál aztán a zsűri
elnöke olvasni kezdte a helyezetteket, visszafelé. Nem szereztem meg a
második helyet, úgyhogy azonnal arra gondoltam, hogy még csak az
első háromban sem vagyok benn. Már éppen be lekortyoltam a
limonádémba, amikor meghallottam a sajat neve met. Először el sem
hittem. Annyiszor álmodtam már, hogy így

144
 hallom a nevemet - aztán felébredtem az ágyamban. Ezúttal azonban
akárhogy is csipkedtem magam, az asztalnál maradtam. A teremben
visszhangzott a taps, az emberek mosolyogva néztek rám. Nem
emlékszem, hogyan mentem vissza a színpadra. Alighanem
lebegtem. Alig bírtam magammal, amikor a zsűrieínök átadta a pénzt.
— Akkor én most már profi énekes vagyok? — kérdeztem.
- Nos, maga mit gondol?
Ez a pénz több volt, mint amennyit életemben láttam, de úgy elfolyt,
mint a víz. Rászabadultam a boltokra, és vásároltam: aranyláncot
magamnak, rózsaszín, mellényes felsőt anyámnak. Hazafelé egy
ekszerbolt mellett vitt el az utam, és megláttam a kirakatában egy asztali
aranyórát, üvegkupola alatt; az ingaszerkezete jobbra- balra forgott.
Olyanféle különleges ajándéknak tűnt, amivel egy egyszeri alkalmat lehet
emlékezetessé tenni, és drágább volt bárminél, amit addig nézegettem, de
tudtam, hogy anyámnak tetszene, ahogy a székéből ránéz. Mindazok
után, amit értem tett, csodás érzés volt, hogy valami széppel
viszonozhatom - azon a pénzen, amit magam kerestem.
Az énekesi utam egy másik, még nagyobb pillanata volt, amikor az
adtam elő misén egy barátom, Francis Whelan tiszteletére, aki az
Ave Mariát

egyháztól különleges jutalomban részesült.

Felelmetes érzés a saját gyülekezetedben énekelni. Nagyon sokat
gyakoroltam, mégsem tudtam rá felkészülni, milyen lesz kiállni a
Lourdes-i Miasszonyunk templomában. Megszoktam, hogy a gyü-
lekezettel együtt énekelek, az oltár felé nézve. Ezúttal viszont szemben
álltam az emberekkel - túlságosan bátortalanul, hogy bárki pillantásával is
találkozzak. Inkább elnéztem a fejek fölött, és a hát- só karzatra
szegeztem a tekintetemet, ahol egy ólomüveg ablak az

145
épiilet egész szélességében végigfutva mutatja be a lourdes-i csoda
történetét. Miasszonyunk ragyogó azúrkék köpenyére összpontosí-
tottam, és kinyitottam a számat, hogy elkezdjem. Ekkor ugyanaz a
meghittség ereszkedett ram, mint amit a lourdes-i sziklakapolna- ban
éreztem. Mintha egyedül lettem volna Szűz Máriával, s a dal az én
egyszerű imámként szólt. Nyílt szívvel ajánlottam magamat a Szűzanya
szolgálatára, és a hangomban az o tisztasága es világossága zengett. Bár
nyilvános helyen történt, mégis magányos élmény volt.
Ahogy Szent Ágoston írta: „Aki énekel, kétszer imádkozik.”
 19.

Családi ügyek

SZÜLEIM 1996-BAN ÜNNEPELTÉK a gyémántlakodalmukat.

Még ha az évek alatt néha veszekedtek is, egymás iránti sze-

retetük és Istenbe vetett erős hitük összekapcsolta őket több mint

A
hat évtizeden at. Hatalmas családi ünnepségét rendeztünk, és min-
denki azt ismételgette, hogy a korukhoz képest milyen jól tartják
magukat.
Apám vezényelte le az éneklést, megszokott, főtörzsőrmesteri ha-
tékonyságával, és amikor ő került sorra, hogy elénekelje a kedvencét, a
Scarlet Ribbons-t, minden hangot tisztán kidalolt, ha kissé rekedtesebben
is, mintha mar hallani lehetett volna rajta a bányában ledolgozott éveket.
Mindig ezt a dalt hallottam tőle, számtalanszor ,iz életemben, de most
mégis valami szomorúság nyilallt belém, és .miikor apam befejezte,
vörösre tapsoltam a tenyeremet.

Az otthoni életünk rendje egyszerű volt. Amíg a nyolcvanas éveikbe nem

léptek, apám és anyám maguk jártak bevásárolni. Apám a nap
legnagyobb részében a garázsban tett-vett, örökösen az autóját

147
javítgatta. Esténként Michaelíel tévéztek, és mérgesen vitatkoztak a a
képernyőn szereplőkkel. Én néha elvittem Michael bácsit a bath- gate-i
moziba, a hazaúton pedig chipset vettem neki.
Anyám még mindig elolvasta a heti négy könyvtári könyvét. Ahogy a
gyermekei számára, most az unokái, majd a dédunokái számára is a tudás
forrása lett. Ha valaki valaha megakadt a házi feladatával, csak felhívta
Boyle nagyit. Anyám remekül tudta bátorítani az embereket, hogy
kutassák fel a dolgokat maguk, ha kellett, megmutatta, hogyan kell
használni a lexikont. Igazán kivaló tanár lehetett volna belőle.
Miután minden csibéje - engem leszámítva - kirepült a fészekből,
végre hódolhatott a hobbijának. Egy whitburni művészklubban tett
látogatása során ráébredt, hogy kedveli a festészetet. A csoport kellemes
emberekből állt, és anyámnak tetszett a társadalmi része a dolognak,
azonban a tehetségét is fejleszteni akarta. Nagyon is gyakran előfordult,
hogy amikor énekóráról vagy egy sétáról hazaértem, és bekiabáltam: -
Itthon vagyok!, a köszöntése az emeleti szobámból jött vissza, ahol
felállította magának a kártyaasztalt és az állványt a festéshez. Volt, hogy
órákig ki sem mozdult, annyira elmélyült a festésben.
Inspirációnak sokszor használt fényképeket, például az én babakocsis
képemet. Néhány alkotása megütötte a mércét, és beválasztották egy
kiállításra is a Whitburn Könyvtárba. Máskor nyomatokat másolt: ilyen
az a három életkép is, amely most is a nappali falán függ, és amelyet
sokkal többen láttak, amikor az első amerikai televízióriportomat adtam!

Mintha csak érezné, hogy üresedés van a házban, egy csapat kóbor
macskát is örökbe fogadott. Anyám rajongott a macskákért, úgy

148
bánt velük, mint az árvákkal: dédelgette őket, nagy felhajtást csinált
körülöttük.
Furcsa ez a dolog a macskák személyiségével. Az első cicánk, Twizzle,
játékos kölyökmacska volt a játékos gyerekek mellett. Aztán jött Flo, aki
akármerre ment, nyomot hagyott maga után. Ott volt Betsy, akit aztán
Bagpussnak neveztünk át, mert olyan kövér volt, és nagyon anyáskodó;
rajta látszott, hogy az előző tulajdonosa rugdoshatta, mert összerezzent,
ha hozzáértünk, de nyílt lelkű állatka volt, és hamar megtalálta a helyét a
háztartásban. Annyit evett, mint egy ló, és még a férjét is hazahozta,
Jake-et, aki fekete kandúr volt, és elég bátor ahhoz, hogy apámmal is
rivalizáljon. A nappali egyik karosszéke mindig is apámé volt, senki más
nem ülhetett bele. Csak Jaké. Apám meg-megpróbálta kikergetni, de a
kandúr nem hagyta magát, ezért a végén apám a puffról nézte a tévét, mi-
közben a macska a székében terpeszkedett. Úgy ültek ott egymás mellett,
mint két képregényfigura!
Jake legalább akkora sikerrel járt apámmal, mint anyámmal Bag- puss
Betsy, amikor magába tömött pár szafaládét, egyenesen a hentestől.
Amikor Betsy meghalt, úgy döntöttünk, nem lesz több cicánk.

Minden családban megvannak a sajátságos súrlódások. A nővéreim

állandóan panaszkodtak, hogy én nem segítek eleget a háztartásban,
pedig anyám megmondta nekik, hogy foglalkozzanak a saját dolgaikkal.
Egyszer, amikor Mary nálunk járt, és közölte, hogy márpedig ki fogom
porszívózni a saját szobámat, felmasíroztam, bekapcsoltam a porszívót,
és otthagytam a lépcsőfordulóban, hadd hallja; aztán bementem a
szobámba, és zenét hallgattam. Sajnos a fejhallgató miatt nem hallottam,
amikor felért a lépcsőn, úgyhogy rajta is kapott.

149
 Ma már megértem, hogy a nővéreim jobban belátták nálam, hogy a
szüléink öregszenek. Soha eszembe sem jutott, hogy lesz idő, amikor
már nem lesznek. Az én egyetlen világom a velük közös otthon volt.

1999 húsvétján apám egyre rosszabbul érezte magát. Már egy ideje
voltak légzőszervi zavarai, és feledékenységgel is küszködött, de sosem
volt még olyan nap, hogy reggel fel ne kelt volna, hogy lemenjen a
reggelijéért és az első cigarettájáért. Most azonban nem mutatott
hajlandóságot semmire.
Miután két hétig nyomta az ágyat, anyám kihívta az orvost, aki
valamit kitapintott a hasában, úgyhogy beutalta a livingstoni St. John’s
Kórházba kivizsgálásra.
- Mi a baj? - faggattam, amíg vártuk a mentőt. - Tudom, hogy van
valami, szóval mondd meg!
Apám nem felelt. Tudnia kellett, hogy komoly a baj, mert vérnyomok
maradtak utána az ágyban, de nem mondta el senkinek.
Bent megopcrálták, daganatot távolítottak el a bélrendszeréből, de
nem lett jobban, a légzőszervi panaszai miatt. Anyám a napok
legnagyobb részét vele töltötte, és én is bejártam minden este. Egy este
csak rám nézett, nem szólt, de éreztem, hogy valami szomorúja.
Megcsókoltam, és mint mindig, azt mondtam neki: - Holnap
találkozunk. - Aztán kettesben hagytam anyámmal, és hazamentem,
mint egyébként. Fogalmam sem volt, hogy nem lesz már jobban.
Másnap a boltból hazamenet megláttam John bátyámat a kocsijában.
- Miért nem vagy a kórházban? - kérdezte.
- Mi a baj?

150
 - Apa állapota válságosra fordult — felelte, úgyhogy beugrottam
mellé, és vele mentem.
Mire odaértünk, apánkat áthelyezték egy egyágyas kórterembe. A
család többi tagja az ágy mellett állt: Kathleen, Mary, Bridie, James, John,
Joe, Gerard, mindenki. Apám valamiképpen másnak nézett ki,
vékonyabbnak, szürkébbnek, mint előző este. Mary felém fordult, és
csak amikor megláttam az arcán a fájdalmat, akkor értettem meg, miért
gyűltünk össze. Hiszen a család összegyűlik, ha valaki halni készül, nem?
És mi éppen ezt tettük.
Pánikba estem. Még sosem láttam senkit meghalni, és nem is
akartam, úgyhogy kirohantam.
- Az apám meg fog halni? - kérdeztem a nővértől.
- Igen - felelte.
Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Fel-alá kezdtem járkálni az üres
váróban.
- Kérlek, ne engedd, hogy meghaljon! - ismételgettem magamban.
Az egész testem megdermedt a rémülettől; olyan volt, mint a
vizsgadrukk, csak sokkal borzasztóbb. Menekülnél, de nincs kiút, és a
perc csak közeledik és közeledik. Úgy érzed, fizikai képtelenség kibírni.
Sikoltani akarsz, de tudod, hogy nem lehet.
Kibámultam az ablakon, ám nem láttam semmit. A fejemben
össze-összeütköztek a zabolátlanul száguldozó, céltalan gondolatok.
Meg nem tudnám mondani, hogy egy percig tartott-e, vagy órákon át,
hogy csak álltam ott, de végül John bátyám jött, és azt mondta, hogy
apánk elment.
A házunk utána hetekig mély csöndbe borult, de bennem nem volt
béke. Egyre csak azt kérdeztem magamtól, miért nem töltöttem vele
több időt, amíg még lehetett volna, és miért nem voltam elég erős, hogy
vele maradjak a végén.

151
 Az emberek azt mondták, boldog élete volt, mert az emberek mindig
ilyesmiket mondanak. Én sosem voltam teljesen biztos benne, hogy ez
igaz. Köztiszteletben álló személy volt, és nagyon keményen dolgozott,
hogy előteremtse mindannyiunknak, amire szükségünk volt. Hithű
katolikusként és a Mária Légió9 tagjaként segítette a közösség tagjait.
Kétségtelenül jo eletet élt, de sosem láttám önfeledten nevetni, mint
olykor anyámat. Azt hiszem, talán túl sok rosszat látott a háborúban, ami
után többé nem tudta átélni a valódi boldogságot. A tehetségét is
kamatoztatni szerette volna, csakhogy sosem volt rá esélye, a
körülmények örökké meggátolták.
És tudtam, hogy én magam is sok fejfájást okoztam neki, de egyszer
sem kértem érte bocsánatot.

Anyám nem nőtt nagyra, de annál keményebb volt, mint az apró

gyémánt. Mindig is valamiféle erőtér vette körül, ami apám halála után
gyengülni látszott. Hatvanhárom éven át voltak együtt; vele anyámból is
meghalt egy darab.
Egészen eddig anyám viselte mindannyiunk gondját - m St eljött az
9

idő, hogy mi viseljük az övét. így jelent meg Pebbles is. Nem apám
helyettesítésére, hanem hogy felvidítsa anyámat, hogy nyugalmat és
társaságot nyújtson neki.
Pebbles eredeti gazdájának volt egy másik macskaja, aki terrorizálta
Pebblest - ezért kellett új otthont keresnie neki, bár a szíve szakad belé,
mert Pebbles nagyon kedves állat. Hozott vele együtt egy kicsi, puha
rózsaszín kacsát, amit valami szőrös anyagból varrtak. Az a kacsa ment
mindenhova, ahova Pebbles. A cica játszott vele, feldobálta a levegőbe,
máskor meg a mancsába fogta és ráfeküdt,

9 Karitatív tevékenységet folytató katolikus mozgalom.

152
mint egy biztonságot nyújtó takaróra a gyerekek. Tudta, hogy nem ott
van, ahol lennie kellene, és a kacsa nyugtatta meg.
Amikor megérkezett, még nagyon kölyök volt. Gerard hozta be, és
engedte ki a dobozból. A cica bolondul körbe-körbe kezdett ro- hangalni
a nappaliban, aztan, amikor lehiggadt, odament anyámhoz, és az ölébe ült.
- Jaj, te szőrös csecsemő! - mondta erre anyám, és hetek óta először
elmosolyodott.

Valójában nem lehet feldolgozni, ha meghal valaki, aki közel állt hozzad.
Csak idővel hozzászoksz. A családunk még épp csak próbálkozott
megszokni apánk hiányát, amikor újabb súlyos csapást kellett
elszenvednünk.
Kathleen nővérem negyvenéves korára asztmás lett, és fel kellett
adnia a munkáját a Whitburni Bányászok Jóléti Klubjában, a füst miatt.
Óvónőként helyezkedett el egy gyerekcsoport mellett, és élvezte a
munkáját, azonban az 1999-es év tragikusan alakult a számára. Miután
apánk meghalt, a férje, aki sokat dolgozott Norvégiában, hirtelen
bejelentette, hogy elhagyja őt. Kathleen összezavarodott; annyit fogyott,
mintha el akarna tűnni. Azon ritka emberek köze tartozott, aki akkor is
tudott nevetni, amikor rossz idők jártak rá, ezért annál ijesztőbb volt
ennyire szomorúnak látni. A világon ő érdemelte legkevésbé, hogy
boldogtalan legyen.
Csak egy gyerekük volt, Pamela unokahúgom, aki ekkorra már
felnőtt, bár még otthon lakott. Remek kapcsolatuk által támogatni tudták
egymást a bajban. Miután Kathleen férje elhagyta őket, pénzszűkébe is
kerültek, ezért Pamela két állást is elvállalt: a nappali műszakja után
minden csütörtök és péntek este is eljárt, hogy segíteni tudja az anyját.
Csütörtökönként mire délután hazaért az

153
egyik munkából, Kathleen meleg ételt készített neki; aztán Pamela még
elment dolgozni a bárba, és mikor megint hazaért, az anyja ébren várta
teával és pirítóssal, s végül beszélgettek egy jót a napjukról, meg
nevetgéltek.
Egy késő nyári délután Pamela, mint mindig, elment dolgozni.
Emlékszik, hogy az anyja az ablakból, mosolyogva integet utána -
Kathleen mindenkit így búcsúztatott.
Aztán Pamelát felhívták a munkahelyén, hogy az anyja asztmatikus
rohammal kórházba került, úgyhogy rögtön a baleseti és sürgősségi
osztályra sietett. Nem aggódott nagyon; hiszen Kathleen- nek már
korábban is voltak asztmarohamai, de a nővérek nem engedték, hogy a
többi várakozó közé üljön. Egyedül, a különszobá- ban idegeskedni
kezdett, aztán belépett egy orvos, és közölte vele, hogy az anyja légzése
leállt.
Nem is emlékszem, ki árulta el nekem, mi történt. Nagyon hosz- szú
ideig fel sem fogtam; teljességgel érthetetlen volt — Kathleen csak
ötvenhárom évet élt.
Nem tudtam elmenni a temetésére, mert valakinek Michael bácsiról
is gondoskodnia kellett — ő is törékeny állapotban volt. Az, hogy
kihagytam a gyásznak ezt a fontos szakaszát, talán nehezebbe is tette a
belenyugvást.
Néha még ma is bevillan egy pillanatra, hogy felhívom Kathleent: és
megkérdezem... de akkor a valóság fejbe kólint, s a veszteség éles, kínzó
fájdalma hasít belém.
Kathleen és én nagyon közel álltunk egymáshoz. Az egész világon
csak anyám és ő értett meg engem igazán. Különös, ritka tehetsége volt
hozzá, hogy másokat boldoggá tegyen. Azt hiszem, anyám úgy
gondolta, ha majd ő meghal, Kathleen fog segíteni engem. Ám nem így
lett.

154
 Bizonyos dolgok azért esnek meg velünk, hogy Isten próbára tegyen.
Úgy hisszük, Kathleen egy szebb helyre távozott, ahol nem sújtja
betegség és boldogtalanság. Tudjuk, hogy fémről néz le ránk, mégis
nehéz a hátramaradottaknak, hogy visszataláljanak a mindennapokba. A
könnyeink éppen csak felszáradtak, de Kathleen ragyogó mosolyának,
kedves, jószívű lényének leghalványabb em- lékére is kicsordulnak.
Mindannyian a magunk módján adóztunk az emlékének. Én minden
nyáron igyekszem ellátogatni Knockba a whitburni Mária Légióval; Mary
és Bridie a portugáliai Fatimába zarándokolnak, Portugáliába, ahol
Kathleen is járt nem sokkal a halála előtt. Ezek az utak valamicske
megnyugvást nyújtanak.
De a családban űr tátong.
 Ezredforduló

A
HOGY AZ EZREDFORDULÓ KÖZELEDETT, a világban egyre erő-
södött a várakozás. Az emberek számot vetettek az életük-
kel és fogadalmakat tettek - nem csak az új évre, hanem az új szá-
zadra is. Mindenhol évezredes nagy dolgok épültek: Londonban a
hatalmas kerék, az edinburghi Holyrood Parkban a Mozgó Vilá-
gunk nevű interaktív természettudományi múzeum. West Lothian
megyében a WLitburn Közösségi Tanacs elhataiozta, hogy a helyi
különlegességeket helyezi a millenniumi ünneplés középpontjába.
Néhányan, akik maguk is színészkedtek, vagy évek óta működtet-
tek dráma- és zeneköröket, felvetették, hogy milyen nagyszerű len-
ne készíteni egy Millennium CD-t a helyi tehetségekkel, és a helyi
újság, a West Lothian Héráid & Post támogatta őket ebben.
Bárki, akit érdekelt a dolog, beküldhette a felvételét, vagy elmehetett a
meghallgatások egyikére, a Whitburn Academyre10. Én is

10 Skót középiskola-típus.
nekivágtam a saját lemezemmel, amelyen a Cry Me a River szerepelt.
Minden iskolának hasonló a szaga. Tornacipők, krétapor és főtt
zöldségek kipárolgásának keveréke. Amíg a soromra vártam, beugrott a
legelső énekversenyem emléke, a Lourdes-i Miasszonyunk általános
iskolában. Ezúttal nem ugráltak az ajtó előtt a rossz fiúk, hogy
megzavarjanak, de ettől nem voltam kevésbé ideges.
Sorra kerülvén viccelődéssel igyekeztem oldani a feszültséget, és
láttam, hogy az öt bíráló nem tudja, mire számíthat. Amint elkezdtem
azonban énekelni, megváltozott az arckifejezésük. Bár nem mondhatták
meg, továbbjutottam-e, amíg nem látták a többieket, mégis éreztem,
tetszett nekik a dal.
Nagyjából egy héttel később, odahaza felhívott egy Charles Earley
nevű férfi, hogy a tudtomra adja: énekelni fogok a lemezen. Mint egy
gyerek, úgy ugráltam és hujjogattam, a vonal másik végén pedig Charles
kénytelen volt várni a következő kérdésével, míg lehiggadok. A
beválogatott művészek olyan magas színvonalat képviseltek, hogy a
döntőbizottság egy ünnepi koncertet is akart szervezni 2000 tavaszára -
szeretnék-e részt venni rajta? Képzelhetitek, mi volt a válaszom!
A millenniumi ünnepi koncertet 2000. április 28.-án tartották a
Whitburn Academyn; a műsor címe, mint a CD-é is, West Lothi- nn
Hangjai volt. Igazi vegyes zenei válogatásra sikerült: többek között
fellépett a Bathgate Koncertzenekar a My Fair Lady-boi válogatott
dalokkal, Marco Marzella karvezetésével, és a Broxburn Public Bánd a
Bohemian Rhapsody-vú (Bohém Rapszódia), és Michael Marzella
karvezetésével. A Marzella család West Lothian megye egyik
legmuzikálisabb famíliája. Emellett fellépett a Bath- gate-i Menzies Kórus,
amelynek Mary nővérem is tagja: két gospelt

157
énekeltek. Jó pár gyerek is eljött, néhány szólóénekes, akik saját dalt írtak,
egy dudazenekar és egy szaxofon ista.
Mind rettenetesen idegesen vártunk a sorunkra a színfalak mögött, és
figyeltük a neszeket, ahogy a hallgatóság elfoglalta a székeket. A kicsik
közül néhányan ki is kukucskáltak, hogy meglessék, hol ül a családjuk.
A terem zsúfolásig megtelt, vagy háromszázan jöttek el, köztük
néhány nagyon fontos ember, így a helyi parlamenti képviselő is. Az én
számomat a második reszbe, utolso előttinek soroltak be, úgyhogy
nekem kellett majdnem a legtovább várakoznom, de igyekeztem nem
elveszíteni a fejemet, mert tudtam: fontos, hogy a kicsiknek jó példát
mutassak.
A rettegés, ami elkapott, amikor kiálltam életem legnagyobb kö-
zönsége elé, egészen más volt, mint amikor pubokban, illetve klubokban
énekeltem, szinte csupa ismerős előtt. Tisztában voltam vele, hogy
anyám is ott ül valahol, de a sok-sok sornyi ember között nem találtam.
Hosszú fekete ruhát viseltem, flittereset - illőnek tűnt a bluesos Cry
Me a River-hez -, csakhogy színpadra menet az elegáns szoknya alatt
össze-összeverődtek a térdeim. De amint megszólalt a zene,
megnyugodtam, és mindent beleadtam a dalba, amire kepes voltam.
Amikor befejeztem, a teremben kirobbant a taps, én pedig egész
testemben bizseregtem a megkönnyebbüléstől - a lábujjam hegyétől
sugárzó mosolyu arcomig! Mintha erre a percie vártám volna egész
életemben, es semmi mást nem akartam, csak újra átélni!
Szerencsére nem csak én éreztem így. A koncert hatalmas sikerén
felbuzdulva eldöntötték, hogy szükség van egy West Lothian megye
tehetségeinek támogatását felkutató és elősegítő szervezetre.

158
John Curran és Charles Earley — akik közreműködtek a CD elké-
szítésében — elhatározták, hogy felállítják a West Lothian Önkéntes
Művészeti Tanácsot, ami a sokfele környékbeli csoportosulás, kórus,
együttes, társulat és helyi magánszemély felett álló érdekképviseleti
szervezet lenne. West Lothian megye önkormányzatának műveszeti es
kulturális bizottsága lelkesen támogatta az ötletet.
A tervezett eseményekről egy programajánló - The Box Office -
tájékoztatta a közönséget, évente egyszer pedig meghallgatást szerveztek
az új tehetségeknek. 2001-ben magam is átjutottam ezen a Deans
Community Középiskolában a What I Did far Lőve című dallal, 2002-ben
pedig a livingstoni Howden Park Centrumban énekeltem a Somewhere
Over the Rainbow-t. Utóbb azt mondták, nagyon megindító előadás volt.
Ez a koncert vált szamomra az év fénypontjává. Nagyon élveztem a
színpadi szereplést, szerettem volna többször is kiállni.
- Susan, miért nem lépsz be egy kórusba? - kérdezte anyám.
A livingstoni Hölgyek Toccata Kórusa régen működő, jó hírű
csoportosulás volt, a repertoárjuk Bachtól a Beatlesig terjedt. Tudtam,
hogy nem egyszerű bekerülni, ezért nagyon boldoggá tett, hogy a
meghallgatásom után elfogadták a jelentkezésemet. Heten- te egyszer
próbáltunk, s minden évben egyszer, májusban, kétes- les koncertet
adtunk, ezenkívül más rendezvényeken és alkalmakon is felléptünk.
Ugyan a kórus amatőrnek számít, de az előadások alkalmával profi szintre
törekedtünk, mind fekete szoknyában es világostürkiz blúzban. A
livingstoni Howden Park Centrumban adott karácsonyi koncerten szólót
énekeltem; a második sorban álltam, a vezető szopránok között. Láttam a
közönség soraiban anyámat és John bátyámat, és rendkívüli büszkeség
töltött el.

159
A televíziós tehetségkutatók sorában a huszonegyedik század első
évtizede a népszerű szórakoztatóműsorok új óriása, Simon Cowell ideje
volt. 2001 októberében jelent meg a képernyőn, mint a Pop Idol zsűritagja,
akit mindenki szívből utált.
Anyám is, én is, az egész országgal együtt azonnal rajongói lettünk az
új módinak, bár néha úgy éreztük, a kísérő megjegyzések kissé túl erősek
- elvégre az előadók alig voltak többek igyekvő gyerekeknél.
Az első sorozatban felfedeztek néhány remek énekest, például Will
Youngot, Gareth Gatest és Darius Danesht. A második szériát egy skót
lány, Michelle McManus nyerte. Nem az a típus volt, akit az emberek
popénekesnek gondolnának, elég nagydarab lévén, de a skót közönség
beleszeretett, és persze remek hanggal is bírt.
Bennem fel sem merült, hogy akár jelentkezhetnék is, mert túl öreg
voltam már, hogy popsztár legyek. A rákövetkező évben azonban,
amikor a Pop Idol-t felváltotta az X-Faktor, már indítottak egy kategóriát a
25 év felettieknek is, s az első nyertes, Steve Brookstein épp onnan került
ki.
A harmadik szériában ismét egy 25 év feletti versenyző nyert, Kerry
McGregor, egy csodás hangú hölgy, aki béna lévén, kerekesszékből
énekelt. Minden blackburni ot támogatta, nem csak a hangja és a
bátorsága miatt, hanem mert maga is West Lothian megyébe való volt.
Amikor az első élő adások egyike alkalmával elhelyezkedtünk
anyámmal a kanapén, hogy megnézzük a produkcióját, anyam meg-
kérdezett:
- Susan, te miért nem próbálsz szerencsét a hangoddal?
- Úgy érted, mint ő? - mutattam a képernyőre. Valóban úgy
gondolta, hogy elég jó volnék az X-Faktor hoz?

160
 - Miért is ne? - felelte.
Minden adás után megjelent a képernyőn a telefonszám, amit hívni
kellett, ha részt szerettél volna venni a következő szezon meghallgatásán.
Lejegyeztem, de beletelt néhány hétbe, hogy összeszedjem a
bátorságomat, és fel is hívjam.
A meghallgatás napján anyám egy kisebb betegséggel kórházban
feküdt. Tudtam, hogy nagyon aggasztaná, hogy Glasgow-ba indulok,
hiszen nem ismertem úgy a várost, mint Edinburght, ezért nem is
mondtam el neki, mire készülök. Busszal utaztam Glasgow-ba, aztán egy
másikkal a Celtic pályájára, a Hampden Parkba. Nem volt egyszerű
megtalálni az utat, de megláttam egy csapat tizenévest, akik mintha éppen
arra tartottak volna, úgyhogy őket követtem.
A dal, amit az alkalomra begyakoroltam, a Whistle Down the Wind (Úgy
élj, mint a szél!) volt, de amikor megláttam a sok fiatalt a helyszínen,
rájöttem a tévedésemre. Itt popénekest keresnek! Any- nyian gyűltek
össze a stadionban, hogy azonnal láttam: biztosan nem kerülök sorra,
mielőtt az utolsó blackburni busz indul. Esélyem sem volt, hogy
meglássanak, hát még, hogy odajussak. Nem az én pillanatom volt:
egyszerűen megfordultam és hazamentem.
Tréfás, hogy abban az évben León Jackson nyert, alighanem egy a sok
izgalomtól fénylő arc közül, akiket akkor láttam, de ő is West Lothian
megyéből származott, és ugyanazon a helyi válogatáson jártunk - kicsi a
világ!
Anyám később eléggé helyrejött, hogy hazaengedjék a kórházból, de
egyre gyengült azután, úgyhogy nem is meséltem neki a kis ki-
rándulásomról.
 21.
Ápolás

LETEM JELENTŐS PILLANATAIBAN GYAKRAN SZAKAD AZ ESŐ.

12 Nem tudom, ennek van-e köze hozzám, vagy egyszerűen csak

ilyen az időjárás Skóciának ezen a részén. 2005 tavaszán Edinburgh
Corstophine kerületében jártam éppen, a reptérhez közel, ahol a
Queen Margaret Egyetem székhelye volt - interjúra igyekeztem.
Az eső mellett még egy kóbor kutya is zavart; a lábam után kap-
kodott. Nem lehetett akármilyen belépő, amit előadtam: az eser-
nyőmmel zavarásztam az ebet, az viszont a nadrágomat igyekezett
letépni rólam.
— Kirakja már valaki innen ezt az átkozott kutyát? — kiabáltam.
Végül a dolgozók együttesen elkergették valahogyan.
Egy férfi ült az előcsarnokban, és úgy nevetett, hogy majdnem
leesett a feje. Dühös pillantást lövelltem felé, miközben levettem a
viharkalapomat, és az információs pulthoz mentem. Nem volt va-
lami jókedvem.

162
 - Segíthetek? - kérdezte a lány.
- Valami Frank Quinn nevű pasast keresek - válaszoltam. Ekkor a
férfi felállt.
- Én vagyok Frank Quinn.
Jó ég!
- Semmi gond - folytatta. - Menjünk, nézzük meg, akad-e itt valahol
valami kávé!
Melegen mosolygott, és erős ír akcentussal beszélt.
- Rendben - mondtam rá.
Azért mentem, hogy megtudjam, lehetséges-e órákat venni ápo-
lástanból a főiskolai karon.

Anyám sosem tért magához igazán Kathleen halála után. Annak idején
nagyon sokat beszélgettek, Kathleen gyakran átjött munka után, vagy
hogy főzzön ránk, ezért nem volt nap, hogy ne éreztük volna a hiányát.
Nem sokkal a tragédia után Michaelt is intézetbe kellett küldenünk,
mert anyám a kora miatt már nem tudott gondoskodni róla. Nemsokára ő
is meghalt, tehát anyám nagyon rövid időn belül elveszítette a férjét, a
lányát és az öccsét is.
Fokozatosan épült le. Először a látása romlott el, aztán a haja ritkult
meg, azonban elméje éle nem tompult. Nagyon szerette Bridie
látogatásait - Bridie visszaköltözött Coventryből Motherwellbe -, és
rengeteget beszélgettek azokról a családokról, akiket anyám fiatalkorából
ismert. Még mindig motherwellinek tartotta magát, bár ötven éve lakott
Blackburnben. Amikor még apám is élt, az esküvőjük évfordulóján
mindig a motherwelli katedrálisban hallgatták meg a misét. Bridie néha
elhozta a templomi hírmondót, amelyben

163
felsorolták az elhunyt hívőket, és anyám azzal tréfálkozott, hogy ha látja
a nevét köztük, majd tudni fogja, hogy neki is vége.
Sosem hagyta el a humorérzéke. Amikor már nem tudott lépcsőn
járni, székliftet szereltettünk be, ő pedig szalutált, amíg felfelé haladt.
Azonban egyre gyengült, és szakértő ápolásra szorult. Jártak hozzánk
szakemberek, de én is szerettem volna, ha többet tehetek a segítségére,
úgyhogy gondoltam, utánajárok, van-e erre képzés.

Az egyetem étkezdéjében Frank meghívott kávéra meg briósra, majd

leültünk egy csendes sarokba beszélgetni. Ez más volt, mint bármilyen
korábbi elbeszélgetés: egészen megnyugodtam.
- Azt hiszem, ön egy nagyon kedves ember - mondtam.
- Lehetek az is - mosolygott huncutul.
- Tetszik az ír akcentusa.
Aztán Írországról beszélgettünk. Meséltem neki derryi és Done- gal
megyei kapcsolataimról, ő pedig elárulta, hogy a családja Long- fordból
származik. Feltételeztem, hogy katolikus, említette is. Azonfelül az
egyetemi oktatómunka mellett a Szent Józsefben is dolgozott, amit azért
ismertem, mert a Páli Szent Vince Irgalmas Nővérei működtették testi és
szellemi fogyatékosságban szenvedők részére bentlakásos otthonként.
- És ön miért szeretne részt venni ezen a kurzuson? - kérdezte.
Általában nagyon nehéz dolog a számomra, ha egy idegennel kell
beszélnem, de Frank iránt olyan melegséget éreztem, hogy azonnal
megbíztam benne. Elmondtam neki, hogy édesanyám nagyon idős már,
és bár járnak hozzánk ápolók, a család azt hajtogatja, hogy tegyek érte
többet, ez pedig nehéz, mivel nem igazán tudom, mit

164
tehetnék. Amire képes vagyok, azt mindent megteszek, természetesen, de
nincsen meg hozzá a tudásom.
- Szóval ezért jönne ide?
Rögtön megértett, és magyarázni kezdte a kurzus különböző
moduljait. Volt egy gyakorlati, amely az ügyességemet fejlesztené, egy
másik az érdekképviseletről és a támogatásról szólt. Megkértem, hogy
magyarázza el, mi is ez.
- Valójában arról szól, mit is jelent fogyatékkal élni, és hogy az
érdekeikért felszólaló emberek milyen nehézségekbe ütköznek.
- Ez nagyon érdekelne - vágtam rá, majd így folytattam: - Magam is
enyhe fogyatékossággal élek.
- Susan, ez nagyon becsületes, hogy most elmondja.
- Nem lesz ebből gond?
- Nincs olyan, hogy gond.
- Dehogynincs! Számtalan gondom van. Magam is egy gond va-
gyok! - feleltem.
- Nincs olyan, hogy gond - ismételte meg Frank. - Csak megol-
dandó ügyek vannak.
Tetszett a gondolkodásmódja.
- Es segít nekem, hogy megoldjam őket? - kérdeztem.
- Nos, én őszintén hiszem, hogy a megfelelő embernek kell a
megfelelő kurzusra kerülnie, mégpedig a megfelelő okból.
- Eszerint felvesz?
Azt felelte, hogy per pillanat nincs döntési jogosultsága ott, de
mindent megtesz, hogy elintézze a felvételemet erre a két modulra.
Nagyon örültem, de idegeskedni kezdtem.
- Gondolja, hogy képes leszek rá? - faggattam.
- Ha felvesszük — felelte —, a szavamat adom, hogy támogatni és
segíteni fogom.

165
 Úgy elborítottak az érzelmek, hogy megtörtént, aminek egy felvételi
beszélgetésen sosem volna szabad: elsírtam magam.
De Frank állta a szavát: bejuttatott a kurzusra, és azóta is segít
engem.

Nem kezdtem valami jól, mert az első óra reggelén késett a busz, és már
megint esett. Csöpögött rólam az esővíz, amikor az orrom alatt
szitkozódva beléptem a terembe.
Frank Quinn már a katedrán állt.
- Elnézést - szólított meg elmondaná, kicsoda ön?
- A nevem Susan Boyle - jelentettem be. - Eláztam, tele van a
hócipőm, és nagyon örülök, hogy ideértem!
Az anyag egy részét igencsak nehéznek találtam, és esthosszat
görnyedtem az írásos feladatok felett. Volt, hogy elkalandozott a
figyelmem az előadásokon, és volt, amikor biztosra vettem, hogy Frank
menten kihajít a kurzusról. De mindig csak annyit mondott: - Nem,
nem, ez szóba sem jöhet. Azon igyekezett, hogy megértsem a saját
problémáim gyökerét. Frank valóban úgy hitte, hogy ha egyszer
felvettek valakit, a tanárnak a dolga, hogy tanítsa, küzdjön az a diák
akármilyen nehézségekkel. Ő világított rá, hogy a memorizálási
gondjaim nem a képesség hiányában, hanem az idegességemben
rejlenek, úgyhogy megpróbáltuk felfedezni, mi okozza az idegességet.
Azokra a dolgokra összpontosítottunk, amelyeket képes voltam
elvégezni, nem pedig azokra, amelyeket nem. Ezáltal nagyon sok
mindent sikerült elsajátítanom.
Az érdekképviselet témakörében az inkluzivitásról is beszélgettünk,
és annak fontosságáról, hogy mindenki, képességtől vagy fo-
gyatékosságtól függetlenül, megkaphassa az oktatásba bejutás le-
hetőségét, és hogy emberi méltóságuknak megfelelően, tisztelettel

166
bánjanak velük. A saját tanulóéveim alatt nem tapasztaltam effélét, most
izgalomba hozott a gondolat. Azt hiszem, a többi diák tanult tőlem, mert
közreadtam a tapasztalataimat néhány olyan problémát illetően,
amelynek a kezelését épp akkor tanulták.
Elvégeztem a két modult, de aztán fel kellett adni a tanulmányaimat,
mert anyám egészségi állapota rohamosan romlani kezdett, és
huszonnégy órás felügyeletre szorult.

2006 karácsonyán azt mondta nekem, hogy ez lesz az utolsó karácsonya.

- Hát ezt miből gondolod? - kérdeztem.
- Nem fogok már sokáig élni, Susan - válaszolta. - Azt akarom, hogy
viseld gondját a háznak, Pebblesnek, és mindig emlékezz rá, hogy az
enyém vagy.
Sosem értettem, miért mondta ezt az utolsót. Azt hiszem, arra akart
kérni, hogy legyek olyan erős, mint ő.
- ígérd meg, hogy igyekszel kezdeni valamit az életeddel! - tette még
hozzá.
Annyira felzaklatott, hogy csak annyit tudtam felelni:
- Szeretlek, anyu. Ne aggódj!
2007 január -án kórházba vitték. Állandóan nála voltam, de ő csak azt
6

mondogatta: — Kérlek, Susan, menj haza! Csak menj most haza!

Már-már olyan volt, mintha azt akarná, hogy szokjak hozzá az élethez
nélküle.
Olyannyira gyenge volt, hogy minden alkalommal, amikor elbú-
csúztam tőle, eszembe jutott, vajon ez volt-e az utolsó alkalom, de
másnap ugyanott találtam. Valamiképpen hozzászoktam a helyzethez:
nagyon beteg, de túléli. Tudnom kellett, mi következik, mégis

167
rettentő élmény volt azon a pénteken látni, mielőtt meghalt volna.
Annyira másképp nézett ki, szinte el sem hittem, hogy az anyám az, aki
ott fekszik, és már azt sem tudtam megállapítani, észrevettem, hogy ott
vagyok.
Megfogtam a kezét, és azt mondtam:
- Talán már nem is hallod, anyu, de sajnálom.
Fél órán át ültem mellette némán, aztán hazamentem.
Másnap reggel telefonáltak a kórházból, hogy menjek vissza.
Odaérve láttam, hogy a családból majdnem mindenki megjelent: Mary
és Bridie nővéreim, John, Joe és James bátyáim. Gerard később érkezett,
mert Edinburghból kifelé dugóba keveredett. A pap már járt anyámnál;
az ágya felett rózsafüzér lógott.
Sosem láttam még meghalni senkit. Nagyon, nagyon féltem, de
tudtam, hogy muszáj maradnom. Fogtam a kezét, és éreztem, hogy
nincsenek fájdalmai: minden feszültség, ami korábban bántotta,
mostanra eltávozott.
Éppen, mielőtt meghalt volna, a szeme tiszta kékre váltott, és olyan
fénnyel csillant, mintha valami csodaszépet pillantott volna meg. Akármi
is volt az, boldoggá tette őt. Meglehet, apám sietett elé, vagy Szűz Mária,
nem tudhatom, de azt igen, hogy egyáltalán nem volt félelmetes. Békés
volt, majdhogynem kellemes, mert anyám örvendett, teljes szívével
örvendett.

Fél kettőkor távozott el közülünk.

Hazamentem, az öreg házba, és megmondtam Pebblesnek, mi
történt.
- Nagyi nem jön haza többé.
A cica nagyon szomorúnak tűnt, aztán elszaladt, és bebújt anyám
széke mögé.

168
Sosem éltem egymagámban, és a következő hónapokban nem is
boldogultam valami fényesen. Mindig mindent anyám intézett - nemcsak
a háztartást, hanem a pénzügyeket is. Azt se tudtam, mit kezdjek a
számlákkal. Be sem mertem kapcsolni a fűtést, mert attól féltem, nem lesz
pénzem kifizetni. Mary hívta fel a gázszolgáltatót, ők meg elmondták
neki, hogy annyit fizettem, hogy egyenesen többletem van. Azt sem
láttam át, hogy kezeljem a pótlékaimat, de abban meg egy szomszéd
segített.
A ház is, én is romokban hevertünk.
Bridie minden héten átjött Motherwcllből, hogy segítsen a házi-
munkában. Amellett, hogy ellenőrizte, van-e étel a hűtőben, ruhákat is
vett nekem, meg egy pár gumicsizmát, hogy ha sétálok, ne legyen vizes a
lábam. Csodálatos segítség volt, ahogy a lánya, Joanne is - ő maga
akkoriban adott életet a kisfiának. El-eljártam hozzájuk is egy csésze teára
Bathgate-be. John bátyám nem kevésbé volt kedves hozzám: sokszor
hívott meg enni magához, aztán hazakísért. Nélküle, a nővéreim és a
családsegítők nélkül igazán nem tudom, mi lett volna velem.
Csakhogy ők sem tudtak állandóan velem lenni.
A napok rettenetesen hosszúra nyúltak most, hogy nem volt te- .
endőm, még a kórházi látogatás sem. Fiatalként megtanultam, hogyan
lehet valakit a mély gyász időszakában segíteni, de más a helyzet, amikor
magunkon kellene gyakorolni.
Otthon minden anyám hiányát mutatta, még az is, ha fel kellett
öltözni. O mindig odafigyelt rá, hogy szép ruhákat hordjak, és
megforgatott maga előtt, csak azután léphettem ki az ajtón. Most, hogy
már nem volt itt és nem tette, én nem is törődtem vele, hogyan nézek ki.

169
 Anyám szerette hallgatni, ahogy énekelek - de most, hogy már nem
hallgatta, nem is énekeltem többé.
A ház csöndbe borult — csak én és Pebbles. Azt mondják, az ál-
latoknak nincsenek érzéseik, de természetesen vannak. Pebbles is
meggyászolta anyámat. Éjszakánként az ö szobájában aludt, az ágyán; a
mancsait a régi köntösre tette. Nappal pedig a kanapé mellé heveredett, a
padlóra, és vágyakozva nézte anyám üres helyét.

Mindig együtt néztük a tévét, és már azt sem tudtam élvezni. A komédiák
nem viccesek, ha csak egyedül nevetsz, a tehetségkutatók nem
szórakoztatóak, ha nincs kivel megosztanod az észrevételeidet.
Anyám halála után nem volt középpontja az életemnek. Hosszasan
sétáltam mindenfelé, gyakran a szakadó esőben - azt sem nagyon
figyeltem, merre járok éppen. Egy alkalommal vagy hét kilométernyire
találtam magam, a whitburni ház előtt, ahol Kathleen élt. Pamela
meglátott az utcára néző ablakból.
- Csak sétáltam - mondtam neki.
- Teljesen átáztál - felelte; s behívott, megszárogatott, és egy csésze
teát nyomott a kezembe. A férje, Mark felajánlotta, hogy haza visz
kocsival, de nemet mondtam. A hosszú séták ritmusa olyan, mint a
metronóm kopogása: van benne valami, ami segít rendbe szedni a
gondolatokat.
Bár testben már nem lehetett velem, mégis egyre inkább úgy éreztem,
anyám lélekben a közelemben maradt. Sűrűbben kezd tem misére járni,
mert ott erősebben éreztem így. Miasszonyunk hoz imádkoztam
útmutatásért, hogy legyen az iránytűm, és mutas sa az utamat, ahogy
anyám is mindig mondta.
Elhatároztam, hogy csatlakozom a whitburni Mária Légióimhoz
Tudtam, hogy apám is tag volt, miután nyugdíjba vonult, és úgy

170
találta: a jótékony munka önmagában hordja a jutalmát, de én nem sokat
tudtam erről. Nem beszélhetek sokat róla, mit teszünk, hiszen éppen az a
lényeg, hogy a megfelelő szellemben segítsünk az embereknek, vagyis ne
várjunk hálát vagy elismerést érte. Azért csináljuk, mert csinálni akarjuk.
Rendkívül megnyugtatónak találtam azok társaságát, akik osztották a
Szűzanya iránti rajongásomat, a szükséget szenvedők segítése pedig célt
és távlatot adott az életemnek.
Odahaza néha annyira szomorú és magányos voltam, hogy csak ültem
a kanapén, és az asztali órát bámultam, amit egyetlen nyereményemből
vettem anyámnak. Az arany forgószerkezet oda-vissza karikázva mérte
az életemet az üvegbura alatt.
felette, a falon, az a kép lógott, amelyet anyám egy fotó alapján festett
rólam, még mint babakocsiban fekvő csecsemőről. Egy nap azon kaptam
magam, hogy töprengek: mit szólna, ha látná, milyen állapotba kerültem?
A válasz olyan tisztán érkezett, mintha anyám valóban a szobában
volna: - Az Isten áldjon meg, Susan, fejezd be az önsajnála- tot, emeld fel
a hátsódat, és próbálj meg kezdeni valamit az életeddel...

Lassan elérkezett a West Lothian Önkéntes Művészeti Tanács éves

bemutatójára szervezett meghallgatások ideje. Nem akartam élőiéibe
tolakodni, mégis rávettem magam, hogy tegyek egy próbát. Megígértem
anyámnak, hogy megpróbálok kezdeni valamit az élelemmel, és ez egy
lehetőség volt.
Charles Earley egy korábbi meghallgatás alkalmával jelezte, hogy
szívesen hallana valamit a Nyomorultak-ból. Edinburghban látta az
előadást, és úgy vélte, illene a hangomhoz.

171
 A magam részéről mindig is nagyon szerettem azt a darabot.
Többször is megnéztem az Edinburghi Színházban, úgyhogy a 2007-es
meghallgatásra az I Dreamed a Dream-zt vittem.
Bár más szövegkörnyezetbe illeszkedik, de a dal szavai és ereje
tükrözték a saját nyomorúságomat. A szám lehetővé tette, hogy az
összes akkori érzésemet kifejezzem. Azt álmodtam, hogy visszamegyek
az időben, addig, amikor az anyám még élt. Neki énekeltem.
Bejutottam a meghallgatáson, és a bathgate-i Regal Theatre szín-
házban adtam elő legközelebb. Kínos, de ez volt az utolsó a kon-
certsorozatból, mert a szezont követően a West Lothian Önkéntes
Művészeti Tanács feloszlott. A művészeti közösség most az art deco
stílusban épült Regal Theatre felújítására fordítja az erejét, hogy a vidék
közösségi színházává varázsolja. Remélem, hogy a jövőben látnak még a
falak ilyen bemutatókoncerteket, és West Lothian tehetségei esélyt
kapnak a megmutatkozásra.
2007 áprilisában indult a Csillag születik első sorozata. A Yule
Terrace-i ház nappalijában néztem, Pebblessel az ölemben. Minduntalan
eszembe jutott anyám, és hogy milyen jót nevetett volna egynémely
szereplőn.
Paul Pott meghallgatásán én is ugyanúgy meglepődtem, mint
mindenki más - csodálatosan adta elő a Nessun Dorma áriát. Még
döbbenetesebb volt, amikor meg is nyerte az első szériát, hiszen
egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy egy operaénekestől várnánk.
Valahol az elmém mélyén egy magocska szárba szökkent.
 HARMADIK RÉSZ

CSILLAG SZÜLETIK
 22.
Csuda fantasztikus!

2009. január 21.

E ZREK ÜLTEK A TEREMBEN, tömött sorokban a zsűri háta mö-

gött, és mindenki várakozással telve csüggött rajtam. Tudtam,
mit gondolnak. „Csak nézzetek rá! Akkora a valaga, mint egy ház,
a Feje meg úgy néz ki, akár egy felmosó! Az se biztos, hogy a foga a
sajátja, és még azt állítja, hogy énekes? Nem tud énekelni. Biztosan
nem. Na hát, kezdd akkor el, hadd halljuk...”
Úgyhogy kinyitottam a számat.

Álmodtam én egy álmot rég...11

Az első sor végére éreztem, hogy az ellenségesség feloldódott.

Minden izmom, amely a gúnyolódástól való félelmemben megfeszült,
most ellazult, mintha egy boldog sóhaj futott volna végig raj- tam, és a
hangom szárnyalt.

11 A dalszöveg részletei Miklós Tibor fordításában olvashatók.

175
 Álmodtam öt, ki értem él...

A zene megérintette a közönséget, és áramlani kezdett felém az

energia - áramlott egyenesen a dalba.

De jött a tigrisléptü éj...

sárga láng — egy éhes szempár!
Álmom karmok tépték szét,
Lelkem sírt gyalázatán!

A leghangosabb rész csúcsán egyszerre ráébredtem, hogy a zúgás,

amit hallok, valójában taps. Jól fogadnak! Örömömben erősen kellett
koncentrálnom a csendesebb, drámai kiteljesedésre, és hogy mindent el
is mondjak vele, amit a szavak nekem jelentenek,

Álmodtam, én egy életről.

Hogy lehet más, hogy lehet jobb is!
Hittem, mert voltak álmaim.
Az élet megölte most mind.

Nem is hallottam a CD-ről bejátszott vezetődallam utolsó hangjait,

mert a hallgatóság ekkor már talpon volt, dobogott, tapsolt. A széksorok
tömve idegenekkel, és mindenki engem ünnepelt!
- Jóságos ég! - gondoltam. Még sosem történt velem hasonló. Életem
legcsodásabb pillanata volt.
El sem tudtam képzelni, hogyan hálálhatnám meg, és végül olyai
tettem, amit még soha, de helyénvalónak éreztem: csókot dobtam az
embereknek, aztán elindultam kifelé a színpadról.

176
 Döbbent boldogságomban egészen meg is feledkeztem a zsűriről.
Aztán hallottam, hogy valaki kiabál: - Jöjjön vissza!
Egyszerre észrevettem azt is, hogy Ant és Dec mutogat nekem a
színfalak mögül.
Hülyén éreztem magam a hiba miatt; gyorsan visszakanyarodtam.
Akkor láttam, hogy a zsűri is felállt. - Hoppá - gondoltam -, várjunk csak!
Itt valami nincs egeszen rendjén. — Elképesztő érzés volt.
Piers szólalt meg először.
— Amit most láttunk — kezdte —, kétségkívül a legnagyobb meg-
lepetés, ami a műsor három évada alatt ért. Ahogy ott állt a szemtelen
mosolyával, és kijelentette: „Olyan akarok lenni, mint Elaine Paige ,
mindenki nevetett magán. Most bezzeg nem nevet senki!
En ebből annyit hallottam: mindenki nevetett magán.
Iompa puffanással zuhantam vissza a földre.
Ez a három szó csengett a fülemben, és meg sem értettem, amit Piers
utána mondott:
— Lenyűgöző volt, hihetetlen előadás. Meg vagyok zavarodva. Ti
kctten mit szóltok?
Amanda Holdén vette át a szót.
- Annyira örülök, mert láttam, hogy mindenki maga ellen volt.
Komolyan úgy gondolom, hogy cinikusan viselkedtünk, és ez egy nagyon
nagy lecke volt a számunkra.
Megint csak ennyit hallottam: mindenki maga ellen volt.
Újabb hatalmas pofon - de Amanda folytatta:
- És én csak annyit mondanék, hogy megtiszteltetés volt ezt
meghallgatni.
kibizonytalanodtam. A szemem, a fülem megerősített az elisme-
lésben, de nem akartam még nagyobbat koppanni.

177
 Az a zsűritag, akinek a véleményét senki sem akarja hallani, Simon. Ő
kendőzetlenül megmondja az igazat. Megszólalt:
- Susan, abban a percben, amikor maga kisétált a színpadra, már
tudtam, hogy most valami különleges élményben lesz részünk, es igazam
is lett!
- Ó, Simon! - kiáltottam fel. Megkönnyebbültem, hogy inkább
tréfásra veszi a hangnemet, nem pedig gúnyolódik.
- Maga valójában egy kistigris, igaz? - kérdezte.
- Nem gondolnám - feleltem bizonytalanul. Nagyon reméltem,
hogy nem tettem rossz benyomást azzal a bolondos riszálással.
- Rendben, akkor itt az igazság pillanata — fordult Simon a töb-
biekhez. - Igen, vagy nem?
Őszintén mondom, akkor és ott fogalmam sem volt, mi lesz a
döntésük.
Piers kezdte.
- A legnagyobb IGEN, amit valaha is adtam valakinek!
El sem hittem. Aztán meg azon kaptam magamat, hogy neki is
csókot dobok. Bridie nővérem, aki televízión nézte a műsort, később
elmondta, hogy miután túljutott a ruhám okozta sokkon, a csókokon
lepődött meg leginkább. Mit jelentsen ez?
Amanda folytatta.
- Igen, hát hogyne!
Valahol hátul, az agyam mélyén tudtam, hogy a vetélkedő szabd' lyai
szerint két igen már továbbjutást jelent.
- Maga is, Amanda? - kérdeztem hitetlenkedve.
Akkor Simon vette át a szót:
- Susan Boy le, emelt fővel térhet haza a faluba, háromszoros igen
magának!

178
 Ezt megint csak nem hallottam, de ezúttal azért, mert a nézőtér
mintha felrobbant volna: a diadal hulláma feldobott, és akár egy gyerek,
toporzékoltam örömömben. Aztán eszembe jutott, hogy ez ulán mégsem
egészen méltóságteljes viselkedés, és akkor meg pu- kcdlizni próbáltam.
Kint, a színfalak mögött újra elvesztettem az önuralmamat: meg-
öleltem Antet és Decet, és amikor elismételték nekem a zsűri meg-
jegyzéseit, teljesen megbolondultam! Úgy pattogtam, mint egy gumilabda
- aligha láttak még effélét, mert ijedten próbáltak nyug- I.Ugatni.
Nagyon sok visítozást és futkározást ki kellett vágni a rám eső i
észből, amikor az adást szerkesztették. De a legelső, önkéntelen reakcióm
benne maradt, és azóta afféle szállóigévé vált — ráadásul tökéletesen
összefoglalja, hogyan is éreztem magam abban a percben.
- Csuda fantasztikus!

I -assan észhez tértem, és elmentem a többiekkel az interjúkra, melyeket a

későbbi adásokhoz vettek fel. Rengeteg hülyeséget beszélhettem
összevissza, mert még mindig röpített a diadalmámor, mint papirsarkanyt
a szél. Például olyat is mondtam, hogy ha kényszer- zubbonyt
szeretnének hozatni nekem, rózsaszín pöttyöset kerítsenek.
Amikor végre elengedtek, megkérdeztem, mennyi az idő. Kora reggel
óta az épületben voltam, és órák óta nem láttam ablakot. A producernő,
aki interjúztatok, az órájára nézett.
- Éjfél múlt - közölte.
- Éjfél? Viccel, ugye?
- Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan.

179
 — Lekéstem az utolsó buszomat!
A családomból senki sem tudta, hol vagyok, és az ötlet, hogy fel-
csörgessem Johnt az éjszaka közepén, és hazavitessem vele magam,
legalább annyira nem tetszett, mint hogy fel-alá sétálgassak Glas-
gow-ban, egészen az első busz indulásáig.
— Ne aggódjon! Mindjárt kerítünk egy taxit - nyugtatgatott a hölgy.
— De hát az több mint harminc kilométer! - Erre nekem nem volt
pénzem.
— Csak nyugalom, mi fizetjük — mosolygott rám.

A város utcái sötét csendbe borultak; alig láttam más autót, amíg a taxi
doromboló motorral gurult Blackburn felé. Újra és újra elismételtem
magamnak, mi történt, de ahogy Glasgow nátriumlámpáinak fénye
elmaradt mögöttünk, a dolog kezdett valószerűtlenné válni.
Rettenetesen szerettem volna elmesélni valakinek, akárkinek, hogy
kimondva hihetőbbé váljon, csakhogy titoktartást ígértem, és nem
tudhattam, megbízható-e a taxisofőr.
Amikor a kocsi lekanyarodott a M -as útról Blackburn ismerős utcái
8

közé, már azon töprengtem, hogy vajon tényleg megtörtént- e az egész.

A taxiajtó csapódása visszhangzott az utcában, de a szom szédoknál
sehol sem égett a lámpa. Egy pillanatra elfogott a kísér tés, hogy világgá
kiabáljam: - Hé, figyeljetek csak! Sose találnátok ki, mi történt! Három
igent kaptam!
Néhányan hozzám vágtak volna valamit, amiért felébresztettem őket,
mások már eleve bolondnak tartottak. Sosem hittek volna ne kém.
A kora hajnali hidegben reszketve nyitottam be a házba, és lel
kapcsoltam a folyosón a villanyt. Megláttam a telefont, amelyen

180
(elhívtak, hogy menjek be a meghallgatásra. Akkor is körbe-körbe
rohangásztam és sikítoztam — de most az is, és a mai nap is egyformán
távoli emléknek tűnt.
Pebbles elém szaladt, és a lábamhoz dörgölőzött. Együtt mentünk a
konyhába, hogy elkészítsem megkésett vacsoráját, aztán felkapcsoltam a
hátsó szobában is a fűtést, hogy átmelegedjen kicsit a ház. Végül
lehuppantam a kanapéra — végre lerúghattam a magas sarkút, és
megmozgathattam fájós lábujjaimat! Teljes kimerültség vett erőt rajtam,
de még nem akartam lefeküdni. Féltem, ha behunyom a szememet, arra
ébredek, hogy az egész nap csak álom volt.
Miután befejezte az evést, Pebbles bejött és az ölembe ugrott.
- Nem fogod elhinni, mi mindent csináltam ma - kezdtem bele, a
hatat simogatva. O lassan elaludt, én pedig töviről hegyire elmeséltem
neki a napomat.
 23.
A döntés napja

E
s MOST MI LESZ? - kérdezte Bridie, amikor végre úrrá lett ;i
meglepetésén. Másnap reggel hívtam fel telefonon.
- Londonba kell mennem - feleltem. - Az elődöntősöket ott vá-
lasztják ki.
- Na nem, nem, nem, szó sem lehet róla, hogy egyedül menj
Londonba! — csapott le Bridie.
Az elmúlt karácsony alkalmával, amit Bridie-nél töltöttem né hány
barátjuk, no meg Joe, James és John bátyáim társaságában fekete,
ezüstcsillámos ruhámban, mely minden bútorszöveten nyo mot hagyott
-, egy pohárka bor után megemlítettem, hogy behív tak a Csillag születik
meghallgatására. Mindannyian egy emberkém igyekeztek lebeszélni.
Tisztában voltam vele, hogy azért csinálják, mert meg akarnak védeni,
de ha akkor rájuk hallgatok, sosem jutói el a meghallgatásra. Most
megint ugyanazok a védelmező ösztönül törtek elő belőle. Magam is
ugyanolyan jól tudtam, mint a növi rém, hogy igencsak halovány az
esély, de ha az ember még ezt sem adja meg magának, sosem tudja meg,
mi várhatott volna rá. A világ,

182
lele van olyanokkal, akik kapásból leírnak — legalább mi ne tegyük ezt
saját magunkkal.
- Márpedig elmegyek — feleltem. — Nem választhatnak ki, ha ott
sem vagyok, nemde?
- Egyedül nem mehetsz - erősködött. - Felhívom Gerardot.
Mire azonban a csaladom elrendezte, ki kísérjen, én már meg is
jártam Londont - egyedül.
Felöltöttem ugyanazt az arany ruhát, fekete harisnyát és fehér cipőt,
mint először: azt kérték, öltözzünk ugyanúgy, a felvétel foly-
tatólagosságának kedvéért. Már azt kívántam, bárcsak más ruhát
választottam volna elsőre, mert február közepe volt, és a csípős szél
egyenesen átfújt az aranycsipkén, a bőrömig.
Taxi vitt ki a glasgow-i reptérre, és megmondták, hogy Heath- row-n
várni fognak ram. Annyi volt a dolgom, hogy felüljek a gépre.
Életemben másodszor repültem. Az első alkalom a második lourdes-i
utam volt, a harmincas éveimben. Sajnos akkor annyira rettegtem, hogy
el is ájultam — nem volt egy kellemes élmény. Ezt azonban semmi
pénzért meg nem említettem volna a Csiílagszüle- tik stábjának, úgyhogy
amikor azt mondták, elküldik a jegyet, ráfe- lcltcm, hogy rendben van,
mintha rutinos utazó lennék.
Ha már úgyis össze kellett szednem a bátorságomat, hogy kiáll- jak a
színpadra, hát az már semmi sem volt ahhoz képest, hogy fel- szálljak a
repülőre. Azt mondtam magamnak: - Susan, feladod az esélyedet, csak
mert nem vagy elég bátor a repüléshez? Hát ezzel az- tán nem nyersz
meg senkit!
Úgyhogy elmondtam egy imát, mély lélegzetet vettem, és átad- tam a
beszállókártyámat a légikisasszonynak.
A legjobban azt utálom, amikor a repülőgép elszakad a földtől,
és az emberben egyszerre tudatosul, hogy már nincs alatta semmi.
Később, amikor már magasan jár a gép, jobb lesz, mert akkor már nincs
mit tenni. Végig szorongattam az ülésem karfáját, és amikor landoltunk,
akkorát sóhajtottam, mintha egész úton visszafojtottam volna a
lélegzetemet.

Az elődöntősök kiválogatása - „a döntés napja” - alighanem az egész

folyamat leghosszadalmasabb és leginkább idegőrlő része. A reptérről
egy stúdióba vittek, ahol csináltak még néhány interjút. Megkérdezték,
mit jelent a számomra, hogy bejutottam, és fogalmam sem volt, mi
lenne erre a helyes válasz. Ha rögtönözni kell, sosem vagyok valami jó,
úgyhogy a kérdezz-feleleket rendkívül idegtépőnek éreztem. A
dolognak az a nyitja, hogy önmagadat kell adni; de sajnos ha én
magamat adom, az ritkán nyűgözi le az embereket.
Az interjúk után felvettek néhány képet rólunk, amint a londoni
emeletes buszokon utazunk. Már majdnem fel is szálltam az egyikre,
amikor szóltak, hogy az én helyem a másikon van. - Rendben - feleltem,
és átmentem a megfelelő buszhoz; csak amikor a tévében láttam a
műsort, akkor jöttem rá, hogy a kiesettek közé akartam ülni - de ezt
akkor még sem ők, sem én nem tudtuk.
Az egyetlen alkalommal, amikor korábban Londonban jártam,
mindössze egy modern hotelszobát láttam belőle, meg a metrót a
Victoria pályaudvarig, úgyhogy igencsak izgalmas volt körbefuri kázni
egy nagy piros buszon, és megnézni minden érdekességei, mint például
a Buckingham Palota előtti emlékmű, a Parlament és a London Eye.
Csakhogy senki sem élvezte igazán az élményt.
Nem sok ismerős arcot láttam magam körül a glasgow-i meghall
gatásról, és a légkör sem volt olyan vidám családias, mint akkor. Ott is
izgult pedig mindenki, de mégis jó hangulat uralkodott, mert az
emberek nem vették magukat túl komolyan. Aznap, tudtuk,

184
mindenki megkapja az esélyét, hogy kiálljon és bizonyítson — de a
döntés napján nincsen produkció, nincsen közönség, nincs csengő-
nyomogatás. Nincs más, csak ki kell várni a bírák ítéletét. Addig
önkéntelenül is újra meg újra lepörgeted magadban a történteket, hogy
mit és hogyan csináltál — és persze csak azok a részletek jutnak eszedbe,
amik sikerülhettek volna jobban is. Az én agyamból például kitörlődött
az ováció, hogy a közönség állva ünnepelt, és a kedves szavak. Az
idegességre emlékeztem - tisztában voltam vele, hogy máskor, más
alkalommal adtam már elő ezt a dalt szebben is. ks hátra van még a
legrémesebb! Azt mondtam a zsűrinek, hogy hivatásos énekes szeretnék
lenni, hogy komolyan vegyenek, aztán meg jött az a risza... Hát mi a franc
ütött belém?
Egy nagy hotelbe vittek minket, ahol csoportokra osztottak, és lilmre
vették az idegeskedésünket. Nagyon-nagyon hosszan várakoztattak.
Néhány óra után az embert már nem is érdekli, beju- lott-e végül az
elődöntőbe, csak túl akar lenni az egészen. Aztán .miikor végre
beszólítják, egyből szívesebben időzne még az ajtó előtt.
A csoportomban két, fehérbe öltözött diszkótáncos hú volt, egy I
ízéves énekes lány, Natalie, egy fiatal breaktáncos ellenzős sapkában,
Aidán, és egy izmos férfi, aki mindössze egy köpenyt viselt,
.1hitta meg egy britzászló-mintás rövidnadrágot. Elég vegyes társáig
voltunk, mondhatom!
Végül betereltek minket egy terembe, amelynél nagyobbat talán még
életemben sem láttam. Akár egy palotában, csupa vörös meg arany
bársony fogadott, és két hatalmas, faragványdíszes lépcsősor, amelyről
bármelyik pillanatban lesétálhatott volna Hamupipőke. Azok előtt állt a
zsűri asztala, körülötte vagy húsz kamera, mind arra a zsebkendőnyi
szőnyegre irányozva, ahol nekünk várnunk

w 185 »
kellett a végzetünket. Egy pillantás, egy mosoly, egy könny, egy kiáltás
nem maradhatott észrevétlen.
Egyikünknek sem volt a leghalványabb fogalma sem, mit fognak
mondani a bírák.
Aztán Simon végre megszólalt. Azzal kezdte: „Jó híreim vannak..”,
de én levegőt se mertem venni, mert már láttam a műsort korábban.
Néha keresztülhúzzák a reményeket.
Amikor kijelentette, hogy bejutottunk, először fel sem fogtam. A
diszkótáncos fiúk egyike felkapta a kis Natalie-t, es körülöttem mindenki
ölelkezett. Én csak álltam ott dermedtem Még sosem voltam ilyen közel
a zsűritagokhoz, es olyan irreálisnak tűnt az egesz.
- Simon, kezet foghatnék magával? - kérdeztem. Felállt és kinyújtotta
a jobbját. Odamentem, es csak amikor a tenyerünk összeért, akkor
kezdtem elhinni, amit hallottam.
Bejutottam a legjobb negyvenbe! Benne leszek a tévében!
Szinte nem is volt szükségem a repülőgépre, hogy hazavigyen
Skóciába, repültem volna magamtól is.

A döntés napja februárban volt, az első menet viszont csak április -én,
11

szombaton került adásba. Ez igencsak hosszú várakozás. Mindössze a

családtagjaimnak mondtam el a dolgot, és ők már azt is csodálkozva
fogadták, hogy a meghallgatast leadják majd, hat még, hogy az elődöntők
során élőben fogok szerepelni! Azt hiszem, ezt egyikünk sem merte
elhinni: olyan sokara volt esedekes, hogy úgy éreztük, addig még bármi
történhet.
De valójában nem történt túl sok minden. A stáb eljött és filmre
vette, ahogy egy skot dombon ülök vagyakozva, aztan kikérdeztek az
álmaimról. A köztes időben az életem éppen úgy folyt, mint

186
azelőtt. Busszal jártam a bathgate-i Tescóba bevásárolni, és hazafelé a
sarkon ugyanazok a tinédzserek nevettek ki, mint korábban. Be-
gyakoroltam néhány dalt. Templomba jártam, és ugyanúgy énekeltem az
egyházi énekeket, mint mindig.
Április -jén rám köszöntött a negyvennyolcadik születésnapom, de
1

még ez sem hozott változatosságot. Éppen olyan volt, mint bármelyik

másik nap - még arra sem volt pénzem, hogy beüljek egy étterembe a
barátaimmal.
Több időt szántam rá, hogy kordában tartsam a reményeimet, mint
arra, hogy álmokat szőjek, de néha azért belegondoltam, mi vár rám, és
olyankor titokban beleborzongtam az örömbe.
Ahogy aztán közeledett a 2009-es évad első adása, nem álltam meg,
hogy fel ne hozzam, amikor a szomszédaimmal beszélgettem.
-Alig várom, hogy elkezdődjön a Csillag születik, hát te? Nézed majd?
Ki tudja, még talán ismerősöket is láthatunk!
Jó páran furcsán néztek rám — akik rájöttek, mire is akarok cé-
lozgatni, alighanem azt hitték, hogy megint elszaladt velem a ló. Ez a
Susan már csak ilyen...
Április -én, pénteken egy helyi újságíró csengetett be, és azt mondta,
10

hogy benne vagyok a lapokban. A Sun egyenesen Paula Pottsnak nevezett

- a tehetségkutató első évadát megnyert Paul Potts után -, mit szólok én
ehhez?
I\em tudtam, mit csinálják. A döntés napján meghagyták, hogy nem
beszélhetek a dolgokról, tigyhogy ehhez ragaszkodtam is. Egyszavas
válaszokat adtam: igen, nem, talán, nem mondhatom el.
Aztán egyre többen jöttek, volt köztük egészen kitartó is. Kopog- tak
az ajtón, kopogtak az utcai ablakon, némelyik meg megkerülte a hazat, es
a nappali ablakan kopogott, mert látta, hogy ott ülök.

187
 Később John bátyám hívott, mert ő is látta a cikkeket a műsorról,
amelyekben emlegettek.
- Hol fogod nézni a műsort? - kérdezte.
- Itthon - feleltem.
- Nem maradhatsz egyedül. Átmegyek hozzád.
- Legyen — válaszoltam —, de maradjunk annyiban, hogy ha zűrös,
akkor zűrös. Ne azért gyere, hogy aztán megszidj, rendben?
Úgyhogy át is jött, és együtt néztük az adást.
Az én részem a legvégén jött, amikor már azon gondolkodtam,
leadják-e egyáltalán. Bejátszottak valami komikus zenét, amilyet egy
Charlie Chaplin-film alatt lehet hallani, és bevágták, amint a
szendvicsemet majszolom.
Jézus! Annyi sok felvétel készült aznap, hogy miért éppen ezt vá-
lasztották, el nem tudtam képzelni. Idegesen a bátyámra pillantottam.
Összehúzott szemöldökkel figyelte a képernyőt; aztán, amikor meglátta
a riszálást, az arcára viszolygás ült ki. Szinte hallottam a gondolatát: - Ó,
Susan, ne csináld! Az ég szerelmére, ne a tévében!
De aztán amikor elkezdtem énekelni, megváltozott az arckifejezése.
Már mosolygott, és láttam rajta: tetszik neki.
- Nos? — kérdeztem, amikor megjelent a stáblista, de még csak
nem is válaszolhatott, mert már kopogtak is az ajtón, és mire kiértem,
már egyenesen dörömböltek. A szomszédok gyerekeinek vi songása
köszöntött. Az egész utca kivonult, hogy gratuláljon! Nem láttam
ilyesmit, amióta a Celtic megnyerte a Bajnokcsapatok Euró pa Kupáját.
Azok a gyerekek, akik mindig csak kinevettek, most au togramot kértek,
és a telefonjaikkal fényképeztek. Nagyon örültem, hogy John velem van
— egymagámban alighanem arra gyanakoil tam volna, hogy egy
nagyszabású tréfa áldozata vagyok. Miután,

188
úgy tűnt, órákig mosolyogtam és osztogattam az aláírásokat, a tö meg
lassan elvonult. Bezártam az ajtót, és feltettem egy teát.
- Végre nyugtunk van! - mondtam Johnnak.
És akkor megszólalt a telefon.
 24.

Interjúk

G
ERARD BÁTYÁM, aki sok tapasztalatot szerzett pubokban és
klubokban való fellépései során, azt szokta mondani: nincs
olyan, hogy valaki egyik napról a másikra sikeres legyen. Bizonyos
értelemben igaza is van.
Úgy hiszem, az életemben minden, ami megtörtént vagy nem történt,
egy irányba mutatott, hogy ki merjek állni a Csillag születik színpadára. De
annak, aki kívülről szemléli az eseményeket, valóban úgy tűnhet, hogy
szombat esti senkiből vasárnap reggeli szupersztárrá váltam.
Csodás volt, amikor a telefonom megszólalt. A testvéreim és
unokahúgaim mind fel voltak dobva az előadásom miatt. Bridic
megígérte, hogy még agyoncsap a fekete harisnya miatt, de azt is
megjegyezte, mennyire büszke lenne rám anyánk. Ezt azóta mások is
mondták, de igazából csak akkor számit, ha olyasvalaki mondja, aki
ismerte őt.

190
 Ha majd híres leszel es gazdag, légy szíves, és emlékezz, hogy én
vettem neked gumicsizmát - tréfált Bridie, mielőtt letette volna.
Ha híres leszek cs gazdag, visszaadom a csizmáidat! — vágtam
vissza. De amint leraktam, a telefon újra megszólalt. A Boldogvölgy és a
lurf tulajai azt mondták: ők tudták, hogy meglepem a zsűrit, hiszen az évek
során hallottak már énekelni engem. Aztán sorra érkeztek a hívások a
templomi közösségből, a Toccata Kórusból. Lorraine is hívott, hogy
gratuláljon, és elmondja, mennyire emlékeztette a produkcióm arra a
csaknem negyven évvel ezelőtti iskolai előadásra. Olyan emberek
csörögtek rám, akikkel nem találkoztam, nem beszéltem évek óta. Sosem
gondoltam, hogy ennyi ismerősöm van. Igazán jó érzés volt.
Aztán egy újságíró is megszerezte a számomat, és már el sem hallgatott
a telefon — a vonalban pedig mindig egy újabb újságíró volt. Nem
akartam neveletlen lenni, és csak úgy letenni, azonban a lelkemre kötötték,
hogy ne beszéljek. Nem részesültem médiaoktatásban, fogalmam sem
volt, hogyan üssem el vagy tagadjam meg udvariasan a kérdéseket -
egyáltalán, hogyan kezeljem. És a dolgon csak rontott, hogy féltem: ha
rosszat szólok, kitesznek a versenyből.
Végül aztan, keso este, melleraktam a telefont, és aludni mentem.
Csendes környékén lakom. Reggelente a nők és férfiak munkába
mennek, a gyerekek iskolába. Napközben egy-egy szomszéd kimegy autót
bütykölni, máskor egy vízvezeték-szerelő kocsiját látni, aki egy hibás
mosógéphez jött, vagy a tévészerelő mászik felfele a létrán, hogy feltegye a
parabolaantennát. Ilyenek történnek. Megesik, hogy elszáguld egy
rendőrautó - voltak kábítószeres letartóztatások, de én sosem láttam egyet
sem. Nyári hétvégéken a jégkremarus csilingel. Ha szirénáznák, mindenki
az ablakhoz siet

191
megnézni, kiért jött a mentő. A Yule Terrace lakói akkor kerülnek a
legközelebb a média világához, amikor az újságos meghozza a helyi
ingyenes lapot. Senki sem számított a világ újságainak és televízió-
állomásainak inváziójára, legkevésbé én.
Hétfőn, korán reggel rettenetes zaj hallatszott az utcában, mintha
több kukáskocsi közeledne egyszerre. Kilestem a hálószobám függönye
alól, hogy lássam, mi történik. Egy teherautót vettem észre, a tetején
tányérantennával. Az első gondolatom az volt, hogy televíziódetektor -
jaj nekem, befizettem a díjat? Visszaejtettem a függönyt. Csak úgy
zakatolt a szívem. Mi történik?
Valaki bedörömbölt az ajtómon. Megint kilestem. Az utcában egyre
több riporter jelent meg fényképezőgépekkel, vakukkal, tévékamerákkal.
A dörömbölés úgy felerősödött, hogy mar-mar attól féltem, betörik az
ajtót, ha nem teszek valamit, de hát fogalmam sem volt, mit csináljak.
Messzebb még több antennás teherautót láttam, és néhány szomszédom
ki is ment a háza elé, hogy szóljon, ne állják el az utat.
A fotósok lökdösődve igyekeztek jó képet csinálni az ablakomról.
Nem mehettem ki. Még vécére is féltem elmenni, hátha egy fotós
rejtőzik a csészében!
Végül azt tettem, amit mondtak zűr esetére: felhívtam a produ-
cereket.
- A dolgok elszabadultak - panaszoltam a hölgynek. - Segítségre van
szükségem!
- Még sosem történt ilyesmi — felelte. - A YouTube miatt van.
- Mi az a YouTube? - kérdeztem. Az egyetlen „tűbe”, vagyis cső,
amiről eddig hallottam, az a Smarties cukorka csomagolása volt.
- Az interneten van.

192
 Az internet az valami számítógépes dolog-ezt tudtam. Azonban én
sosem használtam számítógépet, ezért niég mindig nem volt fogalmam
se, miről beszél.
Végül a hölgy megígérte, hogy küld valakit, aki majd segít; addig is
meghagyta, ne beszéljek mással, mint akit ők erre felhatalmaztak.
Csak az volt a baj, hogy mindenki, aki be akart volna jutni, azt kiabálta,
hogy őt felhatalmazták. Teljes felszerelésükkel zúdultak be, minden
konnektorba dugtak valamit, mikrofonállványokat ál- lítgattak. És nem
csak a brit tévé, hanem mindenhonnan — Hollandiából, egy fiatal hölgy
Horvátországból.
- London tudja, hogy itt vannak? - kérdezgettem.
- Hát... - jött a válasz.
- Nem kellene itt lenniük. Nem adhatok interjúkat!
Vajon törődtek vele? Cseppet sem!
Kezdtem pánikba esni, mert nem tudhattam, kiben bízzak, és meg
sem szökhettem, hiszen kint is tömeg várt. Lorraine barátnőm jött át,
hogy támogasson egy kicsit.
Lorraine a bathgate-i Balbairdie Hotel vezetője, de ő is szociális
munkásnak tanult, es tehetsége van hozzá, hogy a megfelelő dolgokat
mondja az embereknek, amitől megnyugszanak. Amint elment, megint
kopogtak - és nem más állt az ajtóban, mint a tanárom, Frank Quinn.
Látta a káoszt a tévében, tudta, hogy hajlamos vagyok az idegeskedésre, s
amikor elképzelte, mibe keveredtem, úgy gondolta, szükségem lesz egy
kis támogatásra. Életemben nem örültem meg senkinek ennyire!
Kellemes, erőt adó beszélgetésünk volt, es miután elment, leadtam első
interjúmat a GMTV-nek.
A lány, aki kérdezett, a végén autogramot kért tőlem.

193
 — Mire kellene magának az én aláírásom? — kérdeztem hangosan
nevetve.
A nap végére megérkezett Frankié, egy nagyon kedves fiatalember a
Talkback Thames -től, hogy segítsen, és kiderült, a verseny szervezői
12

összehoztak egy tájékoztatót Edinburghban, ahol megválaszolhatom a

kérdéseket. De a tömeg egyre csak növekedett. Már maga a körülöttem
zajló hírverés lett a hír, és az emberek az engem filmező többi embert
filmezték.
A ház, ahol az addigi életemet töltöttem biztonságban, egyszer csak
ketrecnek tűnt, ahol csapdába estem, és ahol a rácsok között kamerákat
dugdosnak be a riporterek.

Az első hétben több mint százötven interjút adtam. Nagyon nehéz

emlékezni, mit mondtál, ha ennyiszer kell ismételni, főleg, ha közben
igyekszel elkerülni a hibákat. Az újságírók időnként csapdákat fektetnek
eléd, és neked óvatosan kell lépkedned. Amikor először megkérdezték,
ki a kedvenc zsűritagom, rávágtam, hogy Piers Morgan, mert ez volt az
igazság. Jóképűnek tartottam, ezt nem is titkoltam soha. De amint
kimondtam a nevét, eszembe villant, hogy istenem, most megbántottam
Simont - ami nem okos dolog -, úgyhogy hozzátettem, hogy még Simon
Cowell is.
A riporterek ostobaságokat is tudnak kérdezni. Volt, hogy arról
faggattak, hogyan birkózom meg a hirtelen támadt érdeklődéssel, amikor
pedig remekül láthatták, hogy a hullámok összecsaptak fejem felett. .1

Úgy értem, tényleg nem ahhoz szoktam, hogy a világ összes tévéje a
küszöböm előtt gyülekezzen.

12 Brit televíziós produkciós vállalat, a Britain’s Got Talentgyártója.

194
 Akkor pedig már igazán nem hittem a fülemnek, amikor az egyik tévés
megkérdezte, hogyan fogadta Pebbles a dolgot. El sem hittem, hogy
komolyan kérdi. Az ég szerelmére, hiszen Pebbles egy macska!
- Ahogy a macskák szokták - válaszoltam erre.
Valójában Pebbles, igen okosan, visszavonult a tömeg elől az eme-
letre. Rémisztő lehetett neki a nagy zaj és az összevissza járkáló idegenek
látványa a házban, és semmi csalogatásra nem jött le. Néha azt kívántam,
bárcsak én is felmehetnék, és vele együtt bebújhatnék az ágy alá.
Az első néhány napon még elolvastam a cikkeket, amiket Lorraine és a
családom hozott. Szőrös Angyalnak neveztek - az elragadtatásuk
legalább annyira szólt szedetlen szemöldökömnek, mint a hangomnak.
Nem bántott a dolog, mert hallottam már ennél csúnyábbat is életem
során, és ellenállóvá váltam. A szépség csak külsődleges; egy könyvet
sem lehet a borítójáról megítélni.
Azt azért meg kell hagyni, hogy sokkoló volt szembenézni a meg-
hallgatáson készült felvételekkel. Mondják, hogy a kamera kövérít, de
hogy ekkora volna a fenekem? Mint mindenki, én is igyekszem a lehető
legtöbbet kihozni a megjelenésemből, de amíg anyámat gyászoltam,
elengedtem magam. Felzaklatott a gondolat, hogy ő menynyire mérges
lenne, ha látna ilyen szétesetten.
Ami még ennél is rosszabb volt: a kép, ami a családomról kirajzo-
lódott. Az emberek imádják a Hamupipőke-történeteket, úgyhogy .1

nyilvánosság ram nézett, és megállapította, hogy engem azért tartottak

otthon, hogy ellássam öregedő szüléimét - de, mint az az eddigiekből
már kiolvasható, a történet ennél kicsit bonyolultabb. Anyám
kilencvenegy évesen halt meg, de élete utolsó évéig erős és határozott
maradt. Egymásra vigyáztunk; ő pedig sosem gátolt meg abban, amit
tenni szerettem volna. A családtagjaim úgy gondolták,

195
szégyenletes így beállítani őt; emiatt volt is köztünk nemi feszültség az
egész zűrzavar tetejébe, ami az ajtómon kívül várt.
Miután egyre többen találták meg a YouTube-videókat, egyre inkább
a látogatószám generálta a hírt - és az újabb látogatókat. Az egyikből
következett a másik, és szerdán már a Jó reggelt, Amerika! műsorában
készítettek velem riportot műholdon át.
Ilyenkor az ember nem látja a beszélgetőtársat, de a kamerába kell
néznie, mintha valakivel igazából társalogna. Diane Sawyer lassan
kérdezett, ami megkönnyítette a dolgot. A nappali vitrines szekrénye
előtt állva vettek fel, az anyám festette képek alatt. Diane megkérdezte,
akarok-e változtatni a kinézetemen.
Mivel ugyanúgy láttam a meghallgatásomat, mint mindenki, tisztában
voltam vele, hogy égető szükségem lenne egy fodrászra, de annyira
zsúfoltak voltak a napjaim, hogy mindössze megfüröd- tem reggel, és
tiszta ruhákat vettem, másra nem jutott időm. Azonfelül munkanélküli
voltam, ezért a pénzre is oda kellett figyelnem, de azért elterveztem,
hogy amint kijutok a saját házamból, ellátogatok a whitburni Miss
Tonerhez. Megmondtam tehát Diane-nek, hogy igen, az jó lenne - azt
hittem, ő is erre gondolt. Ezzel akaratlanul is elindítottam egy általános
vitát. Az újságokban hosszú cikkek jelentek meg arról, hogy váltsak-e
stílust, vagy maradjak a régiben; sztárfodrászok és plasztikai sebészek
véleményét kérték ki, és módosították a fényképeimet is, hogy
megmutassák, milyen lehetnék. Az unokahúgaim a Tesco pénztáránál
hallották, amint a sorban álló idegenek erről beszélgetnek.
Nem lévén számítógépem, akkor még nem tudtam, hogy valahányszor
valaki gonosz megjegyzést tesz rám a sajtóban, válaszul egy tucatnyi
támogató szól hozzá. Az interneten egyre növekedett a rajongóim
száma. Nem is sejtettem, a világban hány ember érezte

196
szükségét, hogy kiálljon értem — ezért mindenkinek köszönetét sze-
retnék mondani.
Postán is egyre érkeztek a levelezőlapok, ajándékok és bátorító
üzenetek idegenektől; rendkívül jólesett, kellemes, alázatra tanító élmény
volt, néha pedig egyenesen nevetséges, mint az a képeslap is, amit a helyi
kemény mag küldött: Légy jó, vagy különben...!!
Az interjúk során egyetlen dologról tudtam magabiztosan beszélni: a
hitemről. Mindig is ez képezte életem alapját, ez volt a szamomra a
bizonyosság forrása a bizonytalan világban. Szilárdan hittem, hogy ha
Istent teszed meg életed vezetőjének, ő nem feledkezik meg rólad.
Nagyon meghatott őeminenciája, Keith Patrick () Briennek, Skócia
katolikus bíborosának támogató üzenete. Egy fényképet küldött,
amelyen II. János Pál pápával látható, a mellékelt sorokban pedig azt
írta, örvend, amiért megtaláltam a módját, hogy továbbra is gyakoroljam
a hitemet. Láthatta a lapokban, hogy húsvéthétfőn a whitburni kápolnát
látogattam meg, nem a Lourdes-i Miasszonyunk templomát, ahonnan
húsvétvasárnap kiüldözött a tömeg. A jelek szerint a fotósok
Whitburnbe is követtek. Nem volt olyan hely, ahol ne fényképeztek
volna.
Nagyszerű érzés volt, hogy a bíboros úr támogat ezekben a viharos
időkben - az üzenetét újra meg újra elolvastam, többször, mint
bármelyik másikat. Segített megőrizni önmagamat.
A templom mindig is békés hely volt a számomra; ezekben a he-
tekben egyenesen szentéllyé lett. Hirtelen megbonyolódott életem az
oltár előtt ismét leegyszerűsödött, és képes voltam a legfontosabbra
összpontosítani: Isten iránti szeretetemre. Mindig tudtam, hogy Isten
szeret engem, és a szemében egyedi, értékes vagyok. Ez ,i bizonyosság
segített át az életem nehéz szakaszain.

197
 Akkoriban még nem tudtam az interneten fellelhető számos vallásos
blogról, de azt kiolvastam az érkező üzenetekből, hogy voltak, akiket
állításuk szerint én inspiráltam! Igyekezvén megérteni, mi is történik
velem, felvetődött bennem, hogy esetleg Isten rajtam keresztül azt
mutatja meg, hogy minden ember értékes, tűnjön ez akármennyire
valószerűtlennek is. A negyvenes éveikben járó vénlányok, műfogaikkal
és kócos hajzatukkal, nem tartoznak a társadalom nagyra becsült tagjai
közé. Azt az érzést sugallhattam: ha én sikeres lehetek, hát bárki az
lehet!
Most, hogy mindenkit érdekeltem, régi anyagok kezdtek megjelenni a
neten. Valaki előásott egy példányt a Millennium CD-ből, úgyhogy a
világ hallhatta, ahogy a Cry Me a River-t éneklem. Másvalaki megtalálta a
Michael Barrymore-ral lezajlott meghallgatásomat videón. Hát még
akkor hogy meglepődtem, amikor egy este, a tízórás hírek közepén saját
magamat láttam: a szüleim hatvanadik házassági évfordulóján készült
szemcsés házimozi-felvételen az / Dont Know How to Lőve Hirn-et
énekeltem.
- Mi a fene folyik itt? - kiáltottam fel, és feltárcsáztam Gerardot.
- Ezt honnan a csudából szerezték meg? - faggattam.
- Biztosan valamelyik barátunk tette fel a YouTube-ra - válaszolta.
Vezető publicisták és tudósok gyártottak rólam elméleteket, akik
sosem találkoztak velem. Még az igényes, intellektuális újságok is be-
szálltak, mint a The Times, amely azt irta, rajtam keresztül all bősz szút a
hétköznapiság és kopottság; meg a Guardian, amely a követ kező
kérdést tette fel: „Susan Boyle a csúf, vagy mi vagyunk azok?”
Pár lap még a legalapvetőbb dolgokat is tévesen közölte ró lám. Egy
helyen képregényt rajzoltak belőlem, az aranyruhámban,

198
Pebblesszel, akit viszont teknőctarkára festettek, holott a valóságban
fekete-fehér!
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem érdekel többe ez
az egesz. A pontatlanságok mar kissé feldühítettek. Egy ilyen zavaros
helyzet közepén már azt is elég nehéz fejben tartani, ki vagy valójában -
még nehezebb azonban önmagadnak maradni, miközben meg akarsz
szabadulni a rád aggatott címkéktől is. Márpedig énrám több címkét
ragasztottak, mint egy lekvárosüvegre!
Azt hiszem, sok félénk ember álmodik róla, hogy híres lesz, mert úgy
gondolják, akkor majd nem kell kibújniuk a csigaházukból, és
beszélgetni masokkal, mert majd az emberek jönnek oda hozzájuk
beszélgetni. Én is erre gondoltam, amikor egy interjúban kijelentettem,
hogy most már nem leszek magányos. Még nem tudtam, hogy a hírnév
egy másfajta magányt hoz magával - de erről majd később beszámolok.
Zűrzavaros időszak volt, mégis élvezetes, és voltak nagyon vidám
pillanatai is.
Április 11-én került adásba a meghallgatásom. Nem egészen egy lietre
rá már Larry King élő talkshow-jában szerepeltem, amely az amerikai
televíziózás egyik legmeghatározóbb műsora. A vonal túlsó végén,
mellettem, nem más állt, mint maga Piers Morgan.
A legtöbb „élő” rádiós és tévés show harminc másodperces kés-
leltetéssel megy le, arra az esetre, ha valami váratlan dolog történne - de
ezt én nem tudtam. A mellkasomra tűzték a mikrofont, a gyomrom
pedig morgott. Ez normális esetben két dolgot jelenthet: vagy emésztési
problémáid vannak, vagyszellentened kell. Meg sem mozdulhattam a
karosszékemben, mert a mikrofon adó-vevő egysége a hátamra volt
rögzítve. Már megkezdődött a visszaszámlálás,

199
hogy pillanatokon belül adásba kerülünk, amikor megéreztem, hogy
nem bírom visszatartani.
Hogy csendesre sikerült-e? A fenét, dehogy! Akkorát szólt, mint egy
betonkeverő.
- Ez mi a frász volt? - hallottam Larry Kinget odaátról.
Aztán Piers ismerős hangján:
- Susan, gratulálok az első transzkontinentális finghoz! Még sze-
rencse, hogy fél perc késleltetésünk van!
Ezt a részt persze nem adták le, de amikor képernyőre kerültem, a
visszafojtott nevetéstől céklavörösen fénylett az arcom.
Piers akkor ajánlotta fel, hogy menjünk vacsorázni.
- Menjünk! - vágtam rá azonnal.
 25.

/*
Átalakulás

M INDENKI TUDJA, MI A DOLGA?

Hárman álltunk a folyosón: Joanne és Pamela, két sző-
ke unokahúgom, és én, kabátban, útra készen.
- Fussunk rajta végig még egyszer! - súgta Joanne, hátha a levélnyílás
túloldalán mikrofonok hallgatóznak.
— Susan az én autómba száll be, rendben? Mi megyünk elöl.
Menekülési terven dolgoztunk. Amilyen nagy szervező volt Joanne,
már-már azt vártam, hogy előhúz egy jegyzettáblát, rajta az utat mutató
diagramokkal és nyilakkal.
- Te közvetlenül mögöttünk jössz. Rendben?
Pamela némán biccentett.
Mindkét unokahúgom a harmincas éveinek közepén jár már, de azt
hiszem, éppúgy izgultunk, mintha az iskolából akartunk volna meglógni.
- Az a dolgod, hogy tapadj ránk, és ne hagyd, hogy bárki is közénk
férkőzzön, oké? - tette még hozzá Joanne, és előszedte táskájából a
mobilját. - Rád csörgők, hogy lássuk, elérhető vagy-e.

201
 Egy pillanatnyi csend után Pamela telefonja megcsördült. Össze-
rezzentünk. A feszültség megtört; muszáj volt kicsit nevetni a furcsa
helyzeten.
- Az első ülésen lesz a telefon. Ha minden kész, majd belekiáltom,
hogy GYERÜNK!, és lehúzódok, te pedig mögém sorolsz, hogy
feltartsd őket. Rendben?
- Értettem — vágta rá Pamela.
- Készen állunk? - nézett Joanne egyikünkről a másikra. Bólin-
tottunk. Joanne a reteszre tette a kezét.
- Háromra! Egy, kettő...
- Olyan, mintha a Tripla vagy semmi-ben lennénk-jegyezte meg
Pamela.
- Vagy mint A szökés-ben — tettem hozzá.
- Susan, készen állsz? - kérdezte újra Joanne.
Bólintottam.
- Tartsátok észben, hogy nem mondunk senkinek semmit. Az autók
a sarkon várnak. Egyenesen oda megyünk, rendben? Egy, kettő, három!
Azzal kinyitotta az ajtót.
Ha még sosem tapasztaltál ilyet, nem is képzelnéd, milyen érzés a
világ kamerái elé lépni. Először is, nagyon zajos. A fényképezőgépek
kattognak, mint a géppuskák. A vakuktól és ívlámpáktól azt se látod,
hová lépsz, de nincs is jelentősége: lépni sem nagyon tudsz, akkora a
tülekedés. Amikor először szembesülsz ezzel az emberfallal, úgy
érezheted, sosem jutsz át, és ösztönösen szeretnél visszamenekülni a
biztonságba. Aztán rájössz, hogy valójában nem akarják elállni az utadat,
elvégre a bejárati ajtódról már csináltak éppen elég képet. Kifejezetten
arra várnak, hogy csinálj végre valamit, úgyhogy ha nekiindulsz,
átengednek. Amint megteszed az első lépést,

202
a tömeg hátramozdul, mintha egyetlen hatalmas élőlény lenne, nem pedig
egyes emberek sokasága. És akkor kezdődik a kiabálás.
- Ide, ide, Susan!
- Hova készül, Susan?
- Hogy van, Susan?
Nem is emlékszem, mennyi időbe telt eljutnunk a kocsikhoz, de nem
éreztük magunkat éppenséggel biztonságban akkor sem, amikor már
magunkra csuktuk az ajtót, mert a fotósok mind ráhajoltak a motorházra
a kameráikkal.
Már ahhoz is elszántság kell, hogy kilépj az ajtón, hát még ahhoz,
hogy elfordítsd a kulcsot és a gázra lépve elindítsd a kocsit az emberekkel
szemben! Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék rá. De nincs is
jogosítványom — szerencsére.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - kiáltotta Joanne a telefonjába, mikor
a fotósok szétugrottak. A visszapillantóból láthatta, hogy Pamela
besorolt mögénk, azonban mögötte már csapódott a kocsik ajtaja,
csikorogtak a gumik, a sajtosok igyekeztek utolérni minket.
A telep tele van fekvőrendőrrel, úgyhogy meglehetősen szelíd autós
üldözést adtunk elő, ráadásul a sok parkoló autótól megelőzni sem bírtak
minket. Az utca végén jobbra fordultunk, egy újabb szűkület, a patakon
átívelő kis híd felé. Aztán kivártuk, hogy megint csak jobbra, a főútra
kanyarodhassunk, ugyanis annyi helyre volt szükségünk, hogy mind a két
kocsink beférjen, különben a terv dugába dől. Feszült pillanatok után
Joanne döntött és megindult.
Megfordultam, hogy kinézzek a hátsó ablakon. Pamela jött utánunk,
de az őt követő kocsik vad kanyarokkal igyekeztek közénk előzni.
- Nem megy! Nem bírom feltartani őket! - kiáltotta a telefonba.

203
 Előttünk lámpa következett, de lassúak voltunk ahhoz, hogy elkapjuk
a zöldet.
— Belehajtsak? - kérdezte Joanne.
— Ne! — kiáltottam. — Nem ér annyit, hogy mindannyiunkat
megölesd!
Lassítottunk. A kocsisor megállt mögöttünk; Pamela megtartotta a
helyét.
— Ha zöldre vált, induljatok, én hátramaradók - jött testetlen hangja
a telefonból. — Talán így elég időt nyertek.
Jó ötlet volt, bár tartottam tőle, hogy a sajtosok megtolják hátulról.
Lehetett hallani, hogy pörgetik a motort, mintha támadásra kész bikák
kapálnák a földet.
Csodálatos módon a terv második része bevált. Amint váltott a
lámpa, Joanne beletaposott a gázba, és már ott sem voltunk: végig-
söpörtünk a whitburni úton. Pamela ott maradt, és elzárta a sajtó útját.
Amikor megálltunk a fodrászüzlet előtt és kiszálltunk, már minden olyan
volt, mint egy normális napon.
Visszalestünk a High Streetre, alig hittük, hogy tényleg sikerült
lerázni őket.
— Siess, befelé! — tuszkolt Joanne be az üzletbe, Miss Tonerékhez.
— Jó látni magát, Susan - üdvözölt Hazel, a tulajdonos. - Nem volt
nehéz idejutnia?
Egyszerre minden feszültség és idegesség nevetésben tört ki belőlem.
A többi vendég úgy nézett rám, mintha megtébolyodtam volna.
— Hol vagy? — kérdezte Joanne Pamelát a telefonon át.
— Visszakanyarodtam, most körben haladunk — jött a válasz.
— Mindegyik utánad ment?
— Úgy tűnik.

204
 — Nagyon jó!
- Neked! De én most mit csináljak velük?
Szegény unokahúgom egy végtelen körmenetben találta magát
Whitburn utcáin, a sarkában egy hordára való sajtossal. Haza nem
mehetett, hiszen akkor megtudták volna a címét, és ott is letábo- ióztak
volna. Végül aztan az újságírók is rájöttek, hogy megvezették őket, és
leszálltak róla.
Most, hogy biztonságban elértem a célomat, nem volt értelme,
hogyjoanne ott megvárjon, szóval megbeszélte Pamelával, hogy később
értem jönnek, és elment. Én egy kellemes délutánnak néztem elébe,
hajszínezéssel, szemöldökszedéssel - habár ez utóbbi nem volt éppen
kellemes, ugyanis nagyon rosszul tűröm a fájdalmat.
Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de nem került sok időbe, hogy az
egyik újság rám találjon. Egy fiatal nő lépett az üzletbe: a ruhája, meg
ahogy a többi vendég ránézett, elárulta, hogy nem helybeli. Én éppen
befóliázott fejjel ültem az egyik székben, ő meg mellém telepedett.
— Honnan jött? — kérdeztem. Akkorra már volt némi eszem a
dologhoz.
— A Sun~x.ó 1.
— London tudja, hogy itt van?
— Nem — ismerte be.
— Hat, tudja, hogy akkor nem adhatok magának interjút — feleltem.
A javára legyen mondva: ekkor elment, és más nem is jött. A délután
hátralévő részében Hazellel beszélgettem. Igazán remek volt kimozdulni,
miután annyi időt töltöttem odahaza, bezárva, mint egy brojlercsirke.
Amikor elkészültem, Hazel felhívta Pamelát. Az unokahúgom a
bejárat előtt állt meg. Amint kiléptem szép új, vörös hajammal,

205
megint elsültek a vakuk, és újrakezdődött a hajtóvadászat. Odaro-
hantam a kocsihoz.
Szerencsére Pamela ezúttal a fiát is hozta, és a sajtosok valami oknál
fogva - talán tilos? - nem fotóznak kisgyerekeket, úgyhogy el tudtunk
szabadulni.
Sosem találjátok ki, mi volt az újságok szalagcíme masnap reggel:
Dye me a River!13

" Dye me a River!-lefordíthatatlan szójáték, melyben a Crymca River, azaz Sírj

nekem egy folyót „sír” igéjét a rá rímelő ’hajat fest' jelentésű „dye” szóra cseréltek.
 26.
Yvie

M IKÖZBEN BLACKBURNBEN egy skót asszony lassan megtanul-

ta, hogyan kezelje ezeket a galádságokat, a világ túlfelén egy
másik skót asszony érdeklődve figyelte a dolgok alakulását.
Eddig a pontig Yvie Burnett élete meg az enyém teljesen külön-
bözött, leszámítva, hogy mindketten skótok vagyunk, mindketten
szerény körülmények közül érkeztünk, és Yvie mezzoszopránja hasonló
terjedelmű, mint az enyém. Csakhogy míg én West Lothian füstös
kocsmáiban és klubjaiban adtam elő, Yvie a világ legnagyobb
operaházainak színpadán pompázott. Amíg én a KillingMe Softly-i
énekeltem, ő a Carment. Rendes körülmények között az útjaink nem is
keresztezhették volna egymást, de összehozott minket az a különös
jelenség, amit Csillag születik-nok hívnak.
Egy opera társulatával dolgozni és játszani nagyon sok erőt kíván, és
amikor Yvie gyerekei megszülettek, nem akart negyedévekre eltűnni,
ezért inkább a tanítás mellett döntött. Manapság Simon (iowell
énekeseivel dolgozik, és az X-Faktor egyik énektanáraként

207
lehet őt ismerni, aki átveszi a dalt az éppen fellépni készülő versenyzővel.
A Csillag születik műsorában is ő segít az énekeseknek.
Amikor a Susan Boyle-vulkán kitörése megindult, ő éppen Ame-
rikában nyaralt. Akkoriban nem lehetett úgy bekapcsolni a tevet, hogy ne
engem láss benne az arany ruhámban. A világ legnagyobb
televíziócsillagának, Oprah Winfrey-nek a műsorában is szerepeltem;
még a Simpson családban is felbukkant a nevem! Nem lehetett kikerülni
engem. Ekkor jutott Yvie eszébe, hogy a táskája mélyén ott lapul a házi
feladata: a Csillag születik DVD-je, minden induló énekes anyagával,
akiket ő kísér majd végig az élő műsorban. Előszedte hát a lemezt, és
megkereste a meghallgatásom vagatlan változatát a többi elődöntős
között. Izgatottá tette a gondolat, hogy találkozni fog a nővel, akiről
mindenki beszél.
Eközben Skóciában én megint egyre idegesebb lettem. Közeledett a
nap, amelyen Londonban vártak, hogy találkozzak az énektanárommal.
Már az újabb repülés gondolata is éppen elég rémes volt, de ha azt
valahogy túl is élem, hogyan nézzek szembe azzal a nővel, akit már
sokszor láttam a tévében olyanokat mondani, mint: „Ez egy nagyon nagy
dal... tudom, megvan a hangja hozza, de va jón képes lesz bírni
idegekkel...?”
A Talkback Thames irodaházban várt rám, London belváros;! bán, a
Stephen Streeten, és egy nagyhangú, szemtelen perszóná ra számított.
Ehelyett egy félénk nőt kapott, aki nem is ertette, mi történik vele
valójában. Azt hittem, kettőnk közül en találkozom hírességgel - meg
sem fordult a fejemben, hogy Yvie is így érezhet!
Sürgősnek tartottam, hogy eláruljam: lassan tanulok.
- Remélem, azért nem okozok majd csalódást - tettem hozzá.
Ezzel megleptem Yvie-t. Megígérte, hogy az alapoktól kezdjiil majd,
és kényelmes tempóban haladunk.

208
 Legelőször elmagyarázta, miért fontos, hogy elsajátítsam az éneklés
pusztán technikai részleteit.
— Ha megvannak a hangképzési alapjaid, el tudod rejteni az ide-
gességedet. Ha nincsenek, akkor nem!
- Rendben - vágtam rá. - Tegyünk egy próbát!
Tíz évvel azelőtt Fred O Neiltől tanultam légzéstechnikát, de jó ideje
nem vettem már leckéket, és azóta rám ragadt néhány rossz szokás is.
Amikor Yvie skalazasra kért, kiderült, hogy úgy veszem levegőt, mint
.1

mindenki más: a vállamat emelgetem. Ha azonban valaki hivatásos énekes

akar lenni, meg kell tanulnia hasizomból lélegeznie; úgy sokkal több
levegőt lehet egyszerre beszívni.
Yvie egy hasonlat segítségével értette ezt meg velem: azt kérte,
képzeljek el egy felfelé irányuló vízsugarat, pingponglabdával a tetején. A
labda az énekhangom, es ha alatta elég erős a vízsugár, minden erőfeszítés
nélkül csak táncol boldogan a tetején. Ha azonban a víz hol épp csak
csordogál, hol meg kilövell, szegény labda összezavarodik, fel-le
bucskazik. Ez a kép sokat segített, és amikor elkezdtük a gyakorlatokat,
azonnal éreztem a tüdőmben, miről be- vzél Yvie.
Az első igazi gyakorlatban ellazítottam a hasizmaimat, és züm-
mögtem: Vvvvvvvvv... először csak néhány másodpercig, aztán egyre
tovább. Rögtön éreztem a különbséget.
- Hiszen ez jó! - kiáltottam fel meglepetten.
kémény munkára készültem, nem arra, hogy ennyire élvezni fogom.
Otthon, ahogy meghagyta, gyakoroltam, és a következő héten W’ie el
volt ragadtatva az előrehaladásomtól. Ettől én is lázba jöt- ii'in. Már olyan
hangokat is ki tudtam énekelni, amelyeket korábbi n nem.

209
 Yvie azt mondta, hihetetlen sebességgel haladok; vannak énekesek,
akiknek hetekbe telik megérteni ezt a részt, amit én csak úgy felfogtam.
- Azt mondtad, lassan tanulsz! Hát ez mi? Ha az éneklésről van szó,
egyáltalán nem vagy lassú.
— Tényleg nem - ismertem be. — Ha az éneklésről van szó, úgy
tűnik, könnyedén megértem, mit kell csinálni.
Ha már a légzésünket uraljuk, a következő lépésben színt és ér-
zelmeket vihetünk a hangunkba. Yvie elmagyarázta, hogyan lehet váltani
a hangszínek között, és melyik milyen daltípusokhoz illik - de a váltásnak
mindig finoman kell történnie, hogy minden szépen egymáshoz
illeszkedjen.
Ezt a „kiscica” nevű gyakorlattal rögzítettük. Az énekes fel és le
sétáltatja a hangját a skálán, mint egy sziréna, de nagyon-nagyon halkan.
Minél többször ismétlőnk egy gyakorlatot, annál inkább beletanulnak az
izmaink is, és a végén a hangunk egész egyszerűen követi az akaratunkat,
anélkül, hogy odafigyelnénk rá. Korábban nem voltam képes elénekelni a
WildHorses-x, vagy barmi hasonlói, mert abban az énekben a magas
hangokat nem elég csak kiadni: le begtetni kell őket. Ma már meg tudom
csinálni.
És nem csak az énekleckék miatt kezdtem várni a találkozása inkát.
Yvie és én szakmailag is remekül megértettük egymást, de ő volt az első a
televíziózás világában, akit barátomnak éreztem. Pici s Morgan a
vonalon át barátságos volt, de akkor még nem találkoz tam vele
személyesen. Frankié, a segítő, aki velem maradt néhány hétig
Skóciában, remek fiatalember volt, és a vetélkedő stábja is cső dálatos
hatékonysággal dolgozott, mégis, ők nem az én világomb.i tartoztak.
Fogalmuk sem volt, honnan jövök, nekem pedig fogai mám sem volt az
ő zsúfolt, nagyvárosi életükről.

210
 Na már most, Yvie igen csinos, drága ruhákat visel, és imádja a magas
és piros talpú cipőket - mint elmondta, Christian Louboutin alkotásait;
mintha barmit is tudnék az ilyesmiről! Magas körökben forog, Sarah
Brightmannel és Andrew Lloyd Webberrel találkozik, ám a gyökerei őt is
a szerény skóciai élethez kötik, ezért átérezte, milyen nehéz lehet, ha
egyszerre az egész világ a lábtörlődön tolong. Egyedüli gyerek volt, és én
is akként nőttem fel, bár nagy családban. Mindkettőnk számára
édesanyánk volt a legfontosabbb személy az életünkben. Ez máris
megadta a közös alapokat.
Amikor legelőször találkoztunk, dél volt. Bemutattak minket
egymásnak, és belefogtunk a másik tapogatózó megismerésébe, amikor
észrevettem, hogy az óráját nézi.
— Nem gond, ha felhívom az anyámat? - kérdezte bocsánatkérőn.
— Csak rajta! — feleltem. - Az anyák mindenekelőtt!
Yvie komoly arcán mosoly jelent meg.
— Csak, tudja, rokkant, és egy otthonban él — magyarázta, miközben
már a mobilját nyomkodta. - Ebédhez kerekesszékbe ültetik, és olyankor
tudja a telefont is felvenni.
Nem tudtam, menjek-e ki, vagy maradjak, úgyhogy kompro-
misszumos megoldásként az ablakhoz léptem, és kinézve a szűk utcára,
úgy tettem, mintha nem figyelném a beszélgetést.
Rögtön hallottam Yvie meleg hangján, hogy nagyszerű viszonyban
van az anyjával.
Amikor letette, megkérdeztem, merrefelé lakik az édesanyja, ő pedig
elmondta, hogy az otthon másfél kilométerre van Yvie saját házától.
Megemlítettem, hogy az én anyám is megrokkant élete végére, és hogy
elláthassam, ápolástanra jártam. Nagyon személyes dolgok voltak ezek,
így a szakmai kapcsolatunk elején máris személyes kötődés alakult ki
közöttünk.

211
 Ezután Yvie többször is felhívta az anyját az óráink alatt, és néha
nekem is átadta a telefont, hogy beszélgessek vele, mivel Molly maga is
kedvelte az éneklésemet.
- És most vissza a leckéhez! - mondogatta utóbb Yvie, mint egy
szigorú tanár, amikor bontottuk a vonalat.
- Az anyák mindenekelőtt! - feleltem erre.
A mondás kettőnk között szállóigévé lett, olyanná, amilyenre ba-
rátságok épülnek az életben.
 27.

Elődöntő

VÁRAKOZÁS LASSAN A VEGÉHEZ KÖZELEDETT.

Öt hét telt el azóta, hogy a televízió először bemutatta a
meghallgatásomat, és ezzel felfordította az életemet. Leginkább az

A
épületbontó golyóhoz hasonlíthatom: jött, és letarolt mindent, amit
ismertem.
Sosem voltam jó alvó, de most minden egyes öntudatlan éjszakából
megkönnyebbült borzongással ébredtem gyermekkori szobámban: ó,
persze, csak álom volt! Aztán valami kattant - a postás érkezett a
kapuhoz, aztán motorzümmögés egy lesifotóstól, aki arra várt, hátha
lekaphat köntösben. Száz levél hullott kopogva a lábtörlőre, a telefon
sosem hallott kitartással csörgött (azelőtt soha senki sem hívott este hat
előtt, mert utána olcsóbb). Mégsem álom volt.
Korábban még nem feküdtem le úgy, hogy azon töprengjek, most
hogyan is kellene éreznem magamat, de az elmúlt néhány hétben a
gondolataim csupa ellentmondásba ütköztek. Az újságok azon vitáztak,
hány milliót fogok keresni - én pedig azon küszködtem,

213
hogy kijöjjek a pénzemből. Valahányszor kimerészkedtem az utcára, az
én arcommal díszített pólókat viselő emberek jöttek szembe. Úgy
vizslatták az öltözékemet, mintha a királyi családba szerettem volna
beházasodni, holott számomra a luxus csúcsát a Dorothy Per- kins
márka jelentette. Az egész életem úgy telt, hogy nem jöttem rá, miben
lehetnék jó. Most pedig arra kérnek, utazzak át Amerikába, és énekeljek a
frissen megválasztott Obama elnök előtt. Élveztem én ezt, hogyne
élveztem volna, ugyanakkor azonban annyira szürreális volt, hogy nem
tudtam elhinni.
Semmi mást nem tettem, csak elénekeltem egy dalt, és most emberek
ezrei adják a tudtomra, hogy szeretnek engem. De az vagyok én, akit ők
ismerni vélnek? Egy tehetség, aki eddig még nem kapott esélyt? Vagy a
szédítő szerencse kapott a szárnyára, hogy aztán ugyanúgy lehajítson,
főleg, ha el is kezdek hinni benne?
Őszinte emberként nagyon nehezemre esett visszatartani az in-
formációt, hogy benne leszek az elődöntőben, habar a világ máris úgy
kezelt, mintha megnyertem volna az egész versenyt.
- Egyszerre egy lépést, egyet! - válaszoltam mindig, ha a jövőről
kérdeztek.
Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor végre leadták az elődöntő
válogatóját is, és legalább beismerhettem, hogy továbbjutottam. Ha azt
hittem, hogy ettől majd csillapodik a láz, hát megint csak nagyot
tévedtem.
A nyomást nagyon rosszul bírom. Az agyamban mintha nem
ugyanúgy működne a szűrő, mint a többiekében; ha túl sok mindennel
kell megbirkóznia, rémesen nehezemre esik eldönteni, mi miatt van
valóban okom az aggodalomra, és mi az, ami nem is számít. Mintha
minden ugyanolyan súllyal esne latba, vagyis inkább a fejembe, és ott
addig halmozódna, míg végül minden mást kiszorít.

214
 A hirtelen idegenné vált világban egyvalami maradt ismerős: a
vallásom. Mindig is hittem, hogy ha az életünket Isten kezébe tesz- szük,
O gondot visel ránk. Miasszonyunknak küldött imáimban feltártam
elkötelezettségem egyszerű igazságát, és hitem ereje tiszta, hűvös
szenteltvízként mosta tisztára az elmémet.
Korábbi tanárom, Frank Quinn, aki már kezdetben is felajánlotta a
segítségét, időközben remek barátommá lett. Maga is mélyen hívő
katolikus, és amikor vele beszélhettünk a lelki dolgokról, éreztem, újra
megtalálom, mi a fontos. Frank bátorított, hogy higgyek önmagámban,
ahogy ő is mindig hitt bennem a kurzus alatt.
A templomon kívül csak akkor éreztem békét, amikor énekeltem. Már
az általános iskola eleje óta nyugalmat teremtett számomra a dal. Amikor
Londonba vagy onnan hazafelé tartottam, lesifo- tósok forgószele
követett. Az Yvie-vel töltött óráim azonban szélcsendesek voltak, akár a
vihar szeme.

Néhány hónappal később Andy Stephens, a későbbi menedzserem,

mondott valami nagyon okos dolgot - és azt kívántam, bárcsak már az
elején is ő gondoskodott volna rólam.
— Eltökélheted te minden erőddel, Susan, hogy nem változol meg, de
azt nem tudod irányítani, hogy az emberek hogyan viselkedjenek veled
szemben.
Ez is azon dolgok egyike volt, ami rendkívül összezavart. Olyanok,
akik korábban szinte észre sem vettek, egyszerre a legjobb barátaimként
léptek fel. A családom nem gondolkozott rólam másképpen - a kicsi húg
maradtam -, de ebből is születtek problémák. John és Gerard bátyáim
úgy döntöttek, kijelentik, hogy szerintük túlnőttem a vetélkedőn.
Tudom, hogy csak vigyázni akartak rám, és odafigyelni rá, hogy a
reflektorfényben töltött perceknek haszna

215
is legyen a számomra. Egyikünk sem tudhatta, meddig fog tartani.
Mégsem kellett volna megjegyzéseket tenniük a nyilvánosságnak, mert a
felfuvalkodott embereket senki sem szereti, ráadásul így megint
megszimatolta a sajtó az áhított vitatémát, amikor a külsőm
megváltoztatása körüli kérdés már épp lecsengett. Biztos voltam benne,
hogy nem esem ki a játékból; tudtam, hogy ez életem esélye. És Simon
Cowellnek sem akartam csalódást okozni. Másfelől a családomban sem
szerettem volna konfliktust szítani.
Kapóra jöttek a színpadi helyzetgyakorlatok, amikor felbolydult
érzelmeimet igyekeztem elrejteni, de néhány barátom és a családtagjaim
látták, mi kavarog bennem, és aggódtak miattam. Korábbi tapasztalatból
tudták, hogy ha ennyire elcsendesedek, akkor a lelkem mélyén vihar
készül. Javasolták, hogy valaki kísérjen el az elődöntőkre, azonban nem
tudtak megállapodni, ki volna a legalkalmasabb, és mivel egyikük sem
ismerte igazán Londont, amúgy is vak vezetett volna világtalant.
Megköszöntem mindenkinek, hogy aggódik értem, és eldöntöttem, hogy
magam megyek.
Amikor végre megérkeztem a Wembley Plaza Hotelbe, a szobámba,
és becsuktam magam mögött az ajtót, az a határozott érzésem támadt,
hogy az életem új szakaszába érkezett. Ott álltam Lón donban,
egymagám, és hogy belevághattam, egyes-egyedül értem el. Ilyesmi érzés
lehet a diákoknak, amikor átlépik az egyetem kü szöbét. Beakasztottam a
ruháimat a szekrénybe, rugóztam párat az ágyon, hogy lássam, mennyire
kényelmes, megszaglásztam az ajándék sampont és hajkondicionálót a
fürdőszobában. A függetlenség csodás érzése elborított. Végre
elhagytam az otthonomat, és itt ál lók, a nagy semmi közepén. Igen,
rémisztő is volt, de ahányszoi csak rám tört a félelem, eszembe idéztem
Frank Quinn mondását:
„Susan, higgy magadban! A te történetedet te magad írod.”

216
 -
Aznap este Kirstyvel, az unokahúgommal találkoztam a hotel bárjában
egy italra. Csendes volt a helyiség, jót beszélgettünk. A szemem sarkából
láttam, hogy néhányan felismernek, majd végül egy férfi összeszedte a
bátorságát, hogy odalépjen hozzám. Elmondta, hogy ő és a felesége
nekem szurkolnak; nagyszerű volt hallani. Köszönetét mondtam; a
továbbiakban nem zavartak meg minket. Ami

azt illeti, a hotelszoba csendesebbnek bizonyult, mint amilyen az

utóbbi hetekben a blackburni házam volt. A névtelenség kellemes
valtozatossagot jelentett. Pihentető álmomból ragyogó reggelre éb-
redtem - függetlenségem első napja érkezett el a korai nyárral.
Lementem reggelizni; mindenütt nyugalom honolt. Később kocsit
küldtek értem a közeli stúdióból.
Minthogy szívesen sétálok, nem örültem az állandó autózgatás- nak.
Gyalogosan jobban meg lehet ismerni egy helyet. Habár mostanra
sokadszorra jartam Londonban, a város semmivel sem volt ismerősebb,
mint amikor először utaztunk át rajta, Lourdes felé. A repülőtérről a
központ felé gyönyörű parkok mellett hajtottunk el, és a zsűri februári
döntése óta a fák télies csontvázaira ragyogó zöld levelek és párnás
rózsaszín virágok leple terült. Szerettem volna felfedezni a
virágágyásokkal szegélyezett, kavicsos sétautakat, és kenyérbelet dobálni
a tavacskákban úszkáló kacsáknak.
Wembley-ben nincs sok zöld. A szálloda a Wembley-stadion mellé
épült, az egész környék az aréna programjainak kiszolgálására alakult. Ha
nincs program, a terület kihalt, városi sivatag. Nyújtogattam a nyakamat,
hogy kilássak a légkondicionált kocsiból a hatalmas, szürke stadion felett
fénylő ezüst ívre - és csak néztem a napfény csillogását a száz meg száz
méternyi hosszan elterülő üres betonon.

217
A Memory (Éjfél) magától értetődő választás volt az elődöntőre, hiszen
erősen kötődik Elaine Paige-hez; azt pedig már kijelentettem, hogy
hozzá hasonló utat szeretnék bejárni. Nem csak a hangját csodálom, de
az érzelmei erejét is, amit az előadásába visz. Ráadásul az az apróság,
hogy a Macskák betétdala mellett döntöttem, külön jelentőséggel bírt,
hisz a világ éppen Pebblesért bolondult.
Amikor először elénekeltem a stúdióban, feltűnt, hogy összegyűlnek
néhányan a terem hátuljában. - Nyugi, Susan! - parancsoltam magamra.
A sok izgalomtól biztosan hallucinálok - gondoltam -, hiszen az
egyikőjük éppen úgy néz ki, mint Andrew Lloyd Webber!
Csakhogy nem csalt meg a szemem. Lord Andrew Lloyd Webber
maga jött el, hogy meghallgassa, ahogy a dalt éneklem. Reszkettem,
amikor bemutattak neki - az életem része volt, amióta csak először, a
hetvenes évek elején valamikor, meghallgattam a Jézus Krisztus
szupersztár-t.
Akármi történhet most már, gondoltam később repesve, találkoztam
az egyik bálványommal, és ezt senki, senki sem veheti el tőlem!
Mire visszaértem a hotelbe, megérkeztek lassan a versenytársaim is -
akiknek nem kellett annyit utazni -, ráadásul a lesifotósok is
megneszelték a jelenlétünket. Az előtér egyre zsúfoltabbá vált.
Eléggé vegyes volt a társaságunk: Nick Hell, a színpadi rém, va-
lójában azonban meglepően rendes fickó; egy hajlékony hastáncos, Júlia
Naidenko; a két táncos, másnéven a Faces of Disco, velük a döntés
napján együtt voltam; Darth Jackson, Darth Vader és Michael Jackson
kereszteződése (csak a Csillag születik műsorán!); Sue Són, a klasszikus
hegedűs, akit rábeszéltek, hogy ejtse a párját, s inkább szólózzon; Natalie
Okri, akivel szintén együtt tudtuk meg,

218
hogy bejutottunk az elődöntőbe; és persze a Diversity. Mivel elsőként
minket állítottak a közönségszavazat elé, nem igazán éreztük magunkat
versengő kedvünkben, inkább úgy, mint akiket együtt dobtak a kondérba.
Az élő adás egészen más, mint a konzerv - csak egyetlen esélyed van.
Nincs ismétlés, muszáj, hogy elsőre sikerüljön.
Amikor először látod az öltöződ, az valami csodálatos. A neved
tényleg ki van írva az ajtón, a tükör körül pedig apró lámpácskák
ragyognak, mint az A Star is Born (Csillag születik) című filmben. Amint
becsukódott mögöttem az ajtó, és egyedül maradtam, nem tudtam
megállni, és eljártam egy rövid győzelmi táncot, mint mindig, amikor
túláradó öröm tölt el.
Amikor megérkezett a tervező a külön nekem varrt ruhával, úgy
éreztem magam, mint egy kislány a jelmezes láda előtt. Nagyobb darab
voltam, mint most, és a ruhához icipici melltartó járt. Fogalmam sem
volt, hogyan férek majd bele, de hát méretre csinálták azt is, úgyhogy
nagyon kényelmesen illeszkedett. Alig ismertem fel magamat a tükörben:
kifinomult hölgy, széles mosollyal, bronzbarna brokátban és hozzáillő,
bronzszín cipőben.
Nem csak új ruhát kaptam, hanem szinte új személyiséget is. Az első
próba előtt, miközben vártam, hogy szétnyíljon a függöny, úgy éreztem,
nem a falusi, darabos, csípőriszálós Susan Boyle vagyok többé, hanem az
előadóművész Susan Boyle. Sajnos azonban az eleganciámon némiképp
rontott, amikor léptem egyet szépséges bronzcipőmben, és
megcsúsztam, végig a kifutón. Éppcsak hogy sikerült talpon maradnom,
mindenesetre nem ez volt a világ legkecsesebb belépője - de hát még csak
próbáltunk, úgyhogy jót nevettünk, és elmúlt.
Utolsónak következtem a sorban, úgyhogy rengeteg időt töltöttem az
öltözőszobámban a belépőmre várva. Ezek a helyiségek

219
általában hangszigeteltek, arra az esetre, ha gyakorolni akarnál még egy
kicsit, és persze nincsen ablakuk sem, hiszen ki venné szívesen, hogyha
emberek vagy kamerák leselkednének rá? Egy idő után azonban mintha
elfogyna a levegő: én is kezdtem magam klausztrofóbiásán érezni.
El-elsétáltam a színpad mögötti folyosókhoz, hátha látok valakit, akivel
beszélgethetnék, de a tévések egytől egyig fülhallgatót viseltek, azon át
hallgatták a rendezőség utasításait. Ha összetalálkoztam más
versenyzőkkel, váltottunk néhány barátságos szót, de nekik is készülni
kellett, a saját lámpalázukat csillapítani - és általában a családjuk kísérte
őket.
A stúdióból kilépni nem lehetett, hiszen akármikor szólíthattak
valahová. Amellett aggasztott, hogy esetleg várnak kint a fotósok. Nem
mintha ellenezném, hogy lefényképeznek - tisztában vagyok vele, hogy
ez hozzátartozik a dologhoz. Mindössze arról van szó, hogy ha az ember
járna egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét, az fotósok hadától kísérve,
kamerák kereszttüzében nem megy.
Esténként - amikor a stúdiókban végeztünk, és visszavittek minket a
hotelbe - minden alkalommal egyre több és több rajongó meg lesifotós
gyűlt össze. Amikor a többi elődöntős is megérkezett a próbákra, a hotel
előcsarnokán átjutni már-már felért egy rögbimeccsel. Az ebédlőben is
folyton megzavartak, úgyhogy enni sem tudtam békében, és a szobám
nyugalma is semmivé lett - a fotósok kinyomozták, hol alszom pontosan,
és beköltöztek a szemközti hotel szemközti szobájába, ahonnan a
hálószobámba irányították a teleobjektívjeiket, hátha lekaphatnak
hálóingben! A függönyöket végig összehúzva kellett tartani.
A napok csak nyúltak: egyik ablaktalan szobából költöztem a
másikba. A torkom kezdett kiszáradni, kaparni, mintha csak megfáztam
volna.

220
 Máskor vigyázz, Susan, mit kívánsz magadnak!
Egész életemben arra vágytam, hogy észrevegyenek; most tucatszám
jöttek, hogy lefényképezzenek vagy autogramot kérjenek. És mégis:
sosem éreztem még ennyire magányosnak magam. Nekem mindig elég
volt a saját társaságom, legfeljebb még Pebblesé kellett — de itt, távol az
otthonomtól be kellett ismernem, hogy mégsem boldogulok olyan
remekül egyedül.
A következőket mondogattam magamnak: én döntöttem úgy, hogy
senki ne legyen velem, és vasárnap különben is eljönnek né- hányan a
meghallgatásra. Azt akartam, hogy lássák az előadásomat, és legyenek
büszkék. Egyébként pedig, életemben egyszer végre végigcsinálok
valamit egyedül, és megmutatom mindenkinek, hogy igenis képes
vagyok rá. Felnőtt, negyvennyolc éves nő vagyok. Ezt a lehetőséget is
segítség nélkül ragadtam meg, hát el is jutok, ameddig lehet, segítség
nélkül. Semmi szükségem rá, hogy mások mondják meg, mit kellene
vagy nem kellene tennem, mint egy gyereknek. Simon Cowellnek pedig
főleg ne mondja meg senki, hiszen nagyon sok jo enekessel foglalkozik,
és semmi szüksége rá, hogy elvonják a figyelmét.
Frankié — aki már Blackburnben is segített, amikor hír lettem,
felvetette, talán jólesne, ha egy barátom eljönne.

- Mondjuk, Lorraine? - kérdezte.

— Lorraine-nek ott van az egész hotel — emlékeztettem. A barát-
nőm aligha dobhat el kapát-kaszát, hogy nekem társaságot biztosít-
son. Azonban csütörtökön este, amikor egy végigpróbált nap után
kiléptem a stúdióból, egy kocsi állt meg mellettem, és a szokása sze-
rint tökéletesen elegáns Lorraine szállt ki belőle! Bár megfogadtam,
hogy egyedül is véghezviszem a dolgot, meg kell mondanom, na-
gyon örültem, hogy látom!

221
Elképesztő, hogy az ember milyen gyorsan tud alkalmazkodni a
megváltozott körülményekhez; ha kell, nagyon hamar igazodik az új
felálláshoz. Csak akkor veszi észre, milyen furcsa fordulatot vett az élete,
ha valaki kívülről rámutat. Lorraine el sem akarta hinni a tömeget a
hallban, vagy hogy a liftig kergetnek; pedig nekem ilyen volt az új életem.
Amikor végre felértünk a szobámba, es becsuktam az ajtót magunk
mögött, az ablakhoz lépett, hogy széthúzza a függönyöket, hiszen
ragyogva sütött kint a nap.
- Ne csináld! - szóltam rá. - Ne, hacsak nem akarod, hogy a le-
sifotósok lekapjanak!
- Elképesztő, hogy mivé lett az életed! — kiáltott Lorraine.
- Hétfő óta nem voltam kint — árultam el. — Csak a stúdióban.
- Ez így nem lesz jó. - Lorraine odahajolt a tükörhöz, és a sminkjét
vizsgálgatta. — Londonban vagyunk, úgyhogy fogjuk magunkat, és
csajos estét tartunk!
Azon nyári esték egyike volt, amelyekből a mi hideg és nedves or-
szágunkban sosincs elég; amikor a levegő napnyugta után is meleg
marad. A pubok és kávéházak tövében asztalok és székek jelennek meg,
és úgy tűnik, az egész világ az utcákon van, és igyekszik kiélvezni a
kellemes időt.
- Nézd, az ott Susan Boyle!
Aki csak elment mellettünk, megállított, hogy köszönjön, én pedig
belementem, hadd fényképezzenek le a telefonjaikkal. Az elhaladó
kocsik lassítottak, dudáltak: az egyik majdnem bele is szaladt egy taxiba,
mert engem nézett, nem az utat.
Lorraine tátott szájjal ámult.
- Egyszer láttak a tévében, de sosem felejtenek el, Susan!

222
 Jó időbe telt, mire megtettük azt a néhány száz métert a Wemb- ley
High Streetig. Valami csendes helyet kerestünk, hogy bekapjunk pár
falatot, de csak McDonald’s meg Nando’s volt mindenhol - szép helyek,
csakhogy nagyon nyitottak. Aztán Lorraine észrevett egy kis görög
tavernát. Azelőtt még sosem ettem görög ételt, de a barátnőm
erősködött, hogy ízletes, úgyhogy bementünk. Ám ahogy beléptünk,
felfedeztem két ismerős alakot a vendéglő végében: Yvie-t és Nigelt, a
zenei rendezőt. Nem nagyon hittem, hogy szeretnék, ha velem látnák
őket, ezért Lorraine-hez fordultam.
- Nem maradhatunk itt.
- Hát, ki sem nagyon mehetünk - felelte ő.
Megfordultam. Egy csomó izgatott arc mosolygott rám az ajtón
át — de hát ugyanez várt volna, akárhová is megyünk. Addigra Yvie és
Nigel is észrevették, és integettek, üljünk hozzájuk. Nagyon kedves
gesztus volt, de mégsem jó érzés, hiszen tisztában voltam vele, hogy a
többi versenyző családja már így is úgy gondolja, hogy különleges
elbánásban van részem.
Minden bukméker engem hozott ki nyertesnek, a fotósok is engem
kergettek, hiába mondogattam, hogy fényképezzék a többi ver- senyzőt
is. Tálán én tudtam a legjobban, hogy a szóbeszédnek nem kell hinni.
Ahhoz, hogy egyáltalán a döntőbe jussak, az elődöntőt is meg kell nyerni
- és életem során szinte minden énekversenyen, amelyre beneveztem,
második helyet értem el.
Lorraine nem tévedett: a görög konyha fantasztikus. Nagy étvággyal
ettem; Yvie és Nigel befejezték és távoztak, mielőtt mi végeztünk volna,
amíg pedig a kávénkat iszogattuk, Lorraine azt is megjegyezte, hogy
látott nem messze egy élőzenés ír kocsmát, hát ugorjunk be pár pohárra.

223
 Kilépve a tavernából viszont úgy tűnt, mintha mindenki, akivel
idejövet találkoztunk a High Streeten, üzent volna a barátainak: százak
nyüzsögtek odakint, ránk várva, és mindegyikük, lett légyen öreg vagy
fiatal, énbelőlem akart egy darabot. Félreértés ne essék: mindig
örömömre szolgál, ha a rajongóimmal találkozhatok, de nagyon hosszú
időbe telt, hogy visszajussunk a hotelbe.

Szükségem volt egy igazolványképre, s Lorraine másnap reggel a közeli

bevásárlóközpontot javasolta. Nem kockáztattuk a sétát, inkább hívtunk
egy taxit. Kipattantam a kocsiból, berontottam a fülkébe, és
összerántottam a függönyöket, hogy senki se lássa meg az arcomat.
— Ne mozdulj innen, amíg vissza nem érek! - súgta oda Lorraine, és
elsietett, hogy beszerezzen néhány kozmetikumot, míg én a kép-
előhívásra vártam. Csakhogy mire visszaért, alig tíz perccel később, már
vagy harminc fiatalember vett körül, akik mind a párjuknak újságolták a
telefonba: - Sosem találod ki, ki van itt mellettem!
Újra taxit kellett rendelnünk, hogy visszajussunk a hotelbe, pedig
csak néhány száz méterről volt szó. Lorraine ekkor látta be, hogy igazam
volt, és beleegyezett, hogy a négy fal között maradjunk.
A legnagyobb bajt az okozta, hogy a Csillag születik elődöntőjének
hétvégéje egybeesett három, a Wembley stadionban játszott feljutási
mérkőzéssel a harmad-, a másod-, és az első osztályba. És hol máshol
szálltak volna meg a rajongók, mint a Wembley Plaza Hotelben?
Úgyhogy most a versenyzőkön, a családtagokon, a rajongókon és a
sajtón kívül még a drukkerek is megjelentek az amúgy is zsúfolt hallban.
Ha láttad a Marx fivérek filmjét, a Botrány az operá- ban-t, amelyikben
Groucho a kis hajókabinba egyre több minden!

224
rendel, s a végére a szűkös hely megtelik a felszolgálókkal, szobalányokkal
és szerelőkkel, mind egymás hegyén-hátán - hát, akkor el tudod képzelni,
milyen volt a hotel hallja. Teljes káosz!
Péntek este még csak néhány szurkoló érkezett meg a Shrewsbury
Town és a Gillingham meccsére. Szombaton megemelkedett a zajszint,
mert befutott az első osztályú Scunthorpe tábora a londoni Millwall elleni
mérkőzésre. Vasárnap azonban az egész helyet elborították a bíborba és
kékbe öltözött Burnley-, illetve a piros és fehér színeket öltött Sheffield
United-drukkerek, mert ez a két csapat került egymással szembe a foci
egyik legnagyobb csatájában, a Premier Ligába kerülésért. Egyiküket sem
zavarta, hogy én Celtic- drukker vagyok: ugyanúgy az autogramomat
akarták.
A reggeli is, az ebéd is kapkodás volt, úgyhogy Lorraine kijelentette:
- Susan, ez élvezhetetlen. Szerintem inkább fél nyolckor kellene
lejönnünk, nem kilenckor, hogy megreggelizzünk.
Csakhogy már fél nyolckor is felfordulás uralkodott, ezért inkább a
szobánkba kérettük az étkezéseket.
- Tudtam, hogy egy népszerű tévéműsorba jövök segíteni - tréfált
Lorraine, ahogy ott ültünk a behúzott függöny mögött a dupla ágyon -, de
azt nem sejtettem, hogy a Dutyi dili lesz az!
Alvás helyett egész éjjel csak forgolódtam: zakatolt a szívem, le se
hunytam a szememet, és hiába igyekeztem kizárni a szurkolók „Győzni
fogunk, győzni fogunk!” kórusát. A hangulatom Összevisz- sza
hullámzott: az egyik percben az izgalom szédítő hulláma sodort el, a
másikban a félelem jeges vermébe zuhantam. Vasárnap este meg kell
mutatnom, hogy nem csak egy dalra voltam elég, hanem igazi jövő áll
előttem: egy hivatásos énekes jövője. Ha elrontom, minden irántam
született érdeklődés azonnal elpárolog, ugyanúgy

225

Á
seperc alatt, mint ahogy jött. Már elég reality-műsort láttam hozzá, hogy
ezzel tisztában legyek. Simon Cowell életem legfontosabb fellépésének
nevezte - vagyis csak semmi tét, semmi izgalom.
Sadie és Patrícia, két gyülekezeti barátom jött el vasárnap Skóciából,
hogy megnézzék az elődöntőt, és velük érkezett Joanne unokahúgom,
meg a férje, Kenny. Kirsty szintén befutott, s együttes erővel igyekeztek
lecsillapítani - felajánlották, hogy elvisznek valahová pár órára, de erről
nem lehetett szó, hiszen sosem tudhattam, mikor szólítanak be próbára.
Jó lett volna némi környezetváltozás, ugyanakkor nem akartam bajt
okozni - és megint csapdában éreztem magam.
Egyedül a próbateremben voltam képes arra koncentrálni, ami igazán
számított. Yvie megérti az idegeskedést, hiszen sok énekessel dolgozott
már, a sírást viszont nem tolerálja, mivel rosszat tesz az ember
hangjának. Úgy gyakoroltunk, hogy Yvie előénekelte a skálákat, én pedig
visszafeleltem neki. Amint az első hangok kijöttek a torkomon, már nem
számított a külvilágból semmi. Az alváshiány kimerített, azonban az
énekléshez hihetetlen tartalékokat tudtam mozgósítani.

A levegő vibrált a feszültségtől, és nem is csak a versenyzők körül. A

szervezőcsapat tagjai is, akik pedig mindig olyan profinak néztek ki a
fejmikrofonjaikkal, most kissé felborzolt kedélyállapotban járkáltak.
Élőben sugározni egy műsort a számukra majdnem ugyanolyan ijesztő
volt, mint a mi számunkra.
Aztán végül már nem volt más előkészíteni való. Különleges aján-
dékként a producer lehetővé tette, hogy Piers Morgan öltözőjét kapjam -
maga Piers természetesen nem volt ott! Fel a ruhát, megzabolázni a
tincseket, kifesteni az arcot; közben egyre a tükörbe pislogtam, mintha
rajta akarnám kapni a csaláson.

226
 Miközben fel-alá bóklásztam a folyosókon a kezdésre várva, egyszer
csak belebotlottam a helye felé igyekvő Piersbe. Rémesen bele voltam
zúgva, és csak az járt a fejemben: Istenem, itt az alkalom, hogy
személyesen beszéljek vele!
- Helló, Piers! - böktem ki.
- Nahát, maga az?! — nézett rám meglepve.
-Én!
- Az Államokban az emberek folyton azt kérdezik tőlem, hogy van
Susan Boyle!
- Jól vagyok, minden rendben - nyugtattam meg.
- Hát, akkor később még találkozunk - biccentett.
Végre találkoztam még egy bálványommal! Szinte repestem.

A műsor kezdő elemeit úgy találták ki, hogy a képernyő előtt ülők
érdeklődését felcsigázzák. Hát képzelhetitek, milyen izgalmas ugyanez a
színfalak mögött! A véredbe adrenalin ömlik, csakhogy a roham nem tart
soká, és én utolsó voltam a sorban, ami még egy órát jelentett.
Ez életem leghosszabb és egyben legrövidebb egy órája. Senkinek
nem akartam az útjába kerülni, úgyhogy az öltözőben ücsörögtem, de
tökéletesen hallottam a tapsot minden szám után. Lelkes, bátorító
közönségnek tűnt az aznapi, és tudtam, hogy Lorraine, Patrícia, Sadie, na
meg Joanna és Kenny, meg Kirsty a férjével, Shaunnal mind ott ülnek.
Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám. Eszembe jutott, hogy Bridie is
éppen bekapcsolja a tévéjét Motherwellben - legalább arra nem lehet
szava, hogy nézek ki ma este. Valahányszor a tükörre tévedt a tekintetem,
egy pillanatig nem értettem, ki az ott benne.
Felmenni a függönyök mögé a kezdéshez olyan volt, mintha zselében
gázolnék. Az agyam teljesen kiürült. Gyakoroltam a dalt, a

227
hotelszobában is, és Yvie-vel beénekeltünk, azonban hirtelen elfelej-
tettem, melyik ütemnél kell belépnem. A szám ágy kiszáradt, hogy
amúgy se jött volna ki rajta semmi. És hogy szól a szöveg?
Azt ismételgettem magamban: — Susan, az ég szerelmére, akármit is
csinálsz, csak ne csússz le azon a kifutón...
Vártam, hogy lefusson az előre felvett bevezetés, hallottam a saját
hangomat a szalagról:
- .. .egész életemben azt szerettem volna bizonyítani, hogy értékes
ember vagyok...
A színpadi rendező összevont szemöldökkel nézett rám. Ráéb-
redtem, hogy pofákat vágok, mint sokan, ha a saját hangjukat kény-
telenek visszahallgatni.
- Susan Boyleü
A függönyök szétváltak. Hallottam az ujjongást, de a fényes lámpák
miatt semmit sem láttam a közönségből. Igyekeztem nem az előttem ülő
zsűrit bámulni, és eszembe sem jutott, hogy milliók néznek éppen.
Egyetlen célom volt: eljutni a mikrofonig abban a bronzcipőben,
anélkül, hogy felbuknék.
Megszólaltak a kísérőzene első futamai - hamarabb, mint vártam.
Kinyitottam a számat, hogy énekelni kezdjek, és egyszerre a
legszörnyűbb rémálmomban találtam magam. A megfázás, ami egész
héten kerülgetett, rekedtté tette a hangomat, és hamisan léptem be.
Nem állsz meg: folytatod!!
Ezt még az Edinburghi Színiiskolában verték belénk, sok-sok év vei
azelőtt. Lenéztem, és a lábam körül kavargó szárazjég ködén át
megláttam Yvie-t Piers mellett.
Nem irányíthatod az idegességedet, de a légzésedet igen.
A rekeszizmomra tettem a kezemet, és Istennek hála, bevált.

228
 A zsűri nagylelkűen osztotta a megjegyzéseit. Piers szerint felvi-
dítottam a világot a dalommal; Amanda tökéletesnek nevezett, ami nem
volt igaz, már csak az első hang miatt sem. Aztán Simon bocsánatkérésbe
fogott, amiért az első meghallgatáson nevetett rajtam. Annyira zavarba
hozott, hogy vicces hangon ismételgetni kezdtem:
— Nem tudok semmiről, én Barcelonából jöttem!
Az ismert vígjátéksorozat, a Waczak szálló habókos Manueljé- re
céloztam ezzel, csakhogy szokásom szerint megint melléíőttem; ahogy
Simon rosszalló arckifejezéséből láthattam.
- Különben nem Barcelonából jött - sietett kijavítani Dec.
Visszatérve a színfalak mögé a többi versenyzőt néztem, és egyre
kevésbé értettem, miként gondolhattam, hogy bármiféle esélyem is lesz.
A próbák során láttam az ő számaikat is. A Diversity remekül táncolt,
nagyszerű fiatalok csoportja volt. A kis Perri, micsoda figura! Ashley
Banjo az egyik legmagasabb, és egyben legudvariasabb ember, akit valaha
megismertem. Kicsi Natalie szépen énekelt és aranyosan táncolt -
biztosra vettem, hogy az otthoni közönség kedvelni fogja. És ott állt még
Sue Són, akinek megvolt a maga nagyszerű története - ráadásul az
emberek szeretik, ha valaki modern kézzel nyúl a klasszikus
hangszerekhez, elég csak az Escala hegedűseinek a sikerére gondolni a
korábbi évadban. A Faces of Disco remek, szórakoztató számot adott
elő, ők is újítani tudtak. Őszintén szólva Darth Jackson és Nick Hell
annyira nem izgatott, de hát az ember sosem tudhatja, kit választ majd a
közönség.
Egyedül én hibáztam.
Most először jutott eszembe az a millió és millió ember, akik fel-
emelik a telefont, hogy szavazzanak. Egyet sem tudtam elképzelni, amint
az én számomat tárcsázná.

229
 Rettentő dolog kiállni, és úgy várni az eredményt. Reméled, hogy a te
neved hangzik majd el, ugyanakkor győzködöd magad, hogy erre nem
kerül sor, és igyekszel kellően méltóságteljes képet vágni, ami majd elrejti
csalódottságodat.
- Susan Boyle!
Istenem!
Annyira fejbe vágott a dolog, hogy szó szerint azt sem tudtam
hirtelen, hol vagyok, és a rossz irányba mentem, amíg Dec vissza nem
hívott.
A föld fölött lebegtem. Örömtáncot lejtettem, és aztán megint el-
követtem azt, amit megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok,
mert a profi énekesek ilyet egyszerűen nem csinálnak - ri- száltam. Nem
egyszer, hanem kétszer és még egyszer ráadásnak, kifejezetten Piersnek
ajánlva.
Istenem!!
 28.
Döntő

A HATÁS AZONNAL ÉRKEZETT. Az emberek megírták, kitwittel-

ték a véleményüket az elődöntőről, és nem mind volt éppen
hízelgő. Ráadásul igazuk is volt. Én tudtam a legjobban, hogy nem
ez volt életem legjobb produkciója, viszont a közönség kiejthetett
volna, mégis bent tartott, úgyhogy nem tehettem semmit.
Igyekeztem elkerülni az újságokat, ez azonban lehetetlennek bi-
zonyult, hiszen, amint kinyitottam a szobám ajtaját, a cikkekről
kérdeztek. A szállodában most már álruhás riporterek is bujkáltak -
Lorraine és én kezdtük felismerni őket, ahogy a folyosókon bóklásztak.
Próbáltam nem a szívemre venni a kritikát, de a jókedvem mindenestől
elszállt, és nagy csattanással zuhantam vissza a földre.
Egy hete volt már, hogy a Wembley Plaza Hotelben laktam, és
kezdtem kifogyni a tiszta holmikból, mert nem számítottam rá, hogy
maradok a döntőig. Lorraine is haza akart menni Skóciába, de a
producerek megkérték, hogy maradjon velem. Nem volt egyszerű döntés
a számára, hiszen a hotelben is intéznie kellett volna a

231
dolgait, mégis beleegyezett. Féltett, mi lesz velem, ha egyedül maradok.
A műsor szervezői azonban nagyon nem szerették volna, ha kiderül:
másként bánnak velem, mint a többi versenyzővel, ezért titkos tervet
készítettünk. Eszerint Lorraine-nel visszarepülünk Skóciába; hétfőn
Bennynél, Lorraine párjánál éjszakázunk; összeszedjük, ami kell, és
másnap reggel vissza is térünk. Sötétített üve- gű autóval szöktünk, és
sikerült is észrevétlenül eljutnunk a reptérre. Ma ez már talán
nevetségesnek tűnik, de egy ilyen összeesküvés közepén az ember úgy
érzi, valami rosszat tett, hogy úgy menekül, mint egy bűnöző.
Benny várt minket, és elvitt a házába. Miután ellenőriztük, és le-
sifotósmentesnek találtuk a helyszínt, átugrottunk a Yule Terrace-re a
holmijaimért. A lakás furcsán visszhangzott, hogy senki sem lakta, de
csodás volt megfogni az ismerős lépcsőkoríátot, érezni a lábam alatt az
ismerős szőnyeget, és látni a képeket, szobrocskákat, amelyek -
mind-mind a maguk történetével - az otthonomat jelentették.
Tudtam, igyekeznem kell, mert ha valaki észrevesz, minden kiderül -
de ott, a hátsó szobában állva, Miasszonyunk képmásával szemben, egy
pillanatra elgondolkodtam. Mi lenne, ha maradnék? Lorraine
visszatérhetne a munkájához, én meg visszakaphatnám a régi saját
életemet és Pebblest.
Aztán eszembe jutott a karosszékében ülő anyám. Mit mondana, ha
itt volna velem?
- Csak nem fogod hagyni, hogy néhány bántó kritika megállítson,
ugye, Susan? Ezrek költötték a nehezen megkeresett pénzüket arra, hogy
rád szavazzanak. Nem hagyhatod cserben őket!
Ez visszahozta harcos kedvemet. Megmutatom mindenkinek, hogy
ennél többre is képes vagyok. Meg én!

232
Időközben a Burnley bejutott a Premier Ligába, és a szurkolók ha-
zamentek ünnepelni. A hotel előcsarnoka így valamivel csendesebbé vált.
- Mit szólnál egy teához? - kérdezte Lorraine, aki előttem haladt a
bár felé.
Amikor nem kapott választ, visszafordult, és meglátta, hogy engem
elnyelt egy japán tévéstáb. Mindannyian szélesen mosolyogtak,
hajlongtak, és japánul beszéltek, úgyhogy fogalmam sem volt, mit
akarnak mondani. Ennyit hallottam: - Blabla, bla, bla, Susan Boyle,
blabla, bla, bla, Susan Boyle...
Az egyikük közelről filmezte az arcomat, a másikuk egy hosszú rúdról
lógatta be szivacsos fejű mikrofonját. A harmadik egy kézimikrofont
tartott elém, a többi húsz meg körülöttem hajlongott.
- Inkább hagyjuk a teát, jó? - javasolta Lorraine. - Menjünk a
szobádba!
Igyekeztem udvarias lenni, és én is meghajoltam feléjük, csakhogy ők
ezt még mélyebb meghajlásokkal és még szélesebb mosolyokkal
viszonozták.
- Blabla, bla, bla, Susan Boyle, blabla, Susan Boyle!
- Köszönöm, köszönöm!
Úgy éreztem magam, mint a királynő, na de mi mást mondhattam
volna?
Lorraine vadul nyomkorászta a gombokat, hátha hamarabb jön a lift,
a japánok pedig kapkodtak utánam, mint akik valami nagyon fontosat
szeretnének mondani.
A lift nem jött.
- Gyere, siess, menjünk a lépcsőn! - Lorraine futva indult a tűz-
lépcső felé - és egyenesen beleszállt a nagy, szivacsos mikrofonba, ami a
látszattal ellentétben egyáltalán nem puha.

233
 - Blabla, bla, bla, Susan Boyle, blabla, Susan Boyle!
- Lorraine, jól vagy? - kiáltottam át a csoportosuláson.
- Minden rendben, Susan! - kiáltott vissza a fejét dörzsölve. - Most
mitévők legyünk?
A japán nő, aki az arcomba tolta a mikrofont, végre összeszedte
annyira a nyelvtudását, hogy kijelentse:
-Jövendő férj!
Azzal elém toltak egy vénséges japán férfit, akit addig még észre sem
vettem. -
- Te megcsókol jövendő férj!
És az öreg előre is lépett, hogy átkaroljon. Megvolt vagy nyolc-
vanéves!
- A pokolba, dehogyis!
Az összes ostobaság közül, amit csak mondtam, a legtöbb bajom
abból lett, hogy még sosem csókolóztam. Már akkor is elmondtam,
hogy nem reklámnak szántam, erre azonban valahogy senki sem
emlékszik.
Amikor végre bejutottunk elsötétített szobánkba, nevetve zuhantunk
az ágyra. De ezután hosszú ideig nem volt ilyen alkalom, mert ha a
feszültség eddig nyomasztónak is tűnt, hát az semmi sem volt a
következő héthez képest.

Aznap este, néhány másik versenyzővel együtt élőben néztem a har-

madik elődöntőt a hotel bárjában, a kivetítőn. Csakhogy az újságírók egy
percig sem hagytak békén, úgyhogy nem vártam ki a végét.
Másnap a címlapokról tudtam meg, hogy káromkodtam a kivetítő
előtt, és beintettem, miután Piers elmondta a véleményét Shaheen
produkciójáról. Annyit mondhatok: ha valóban tettem is efféle gesztust,
az csak olyasmi viccet jelenthetett, mint „Na, menj

234
már! Mintha azt mondtad volna, hogy bírsz engem!” Soha, soha nem
kritizálnék egy másik énekest.
Ezt olvasni felért egy szabadeséssel valami sötét szakadék mélyére.
Sosem hittem a mesékben, és végig azt vártam, hogy valaki közli: csak
tréfa volt az egész, ami a műsorban történt velem. De arra végképp nem
készültem fel, hogy ebben a mesében én leszek a csúf szörnyeteg.
Nem éreztem többé biztonságban magam. Ki se mertem lépni a
szobámból, amíg ránk nem telefonáltak, hogy a kocsi kint vár, és akkor
Lorraine-nel együtt kirohantunk. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy
vártam, amíg Lorraine hozott nekem egy ásványvizet. Egy nő lépett
hozzám, és megkérdezte, lefotózhat-e egy kerekesszékes kislánnyal.
Természetesen igent mondtam, de amikor Lorraine visszatért, látta, hogy
a lány nagyon zaklatott. Kisvártatva megjelent az anyja is, és elvitte
onnan. Én persze azt hittem, hogy az első nő az anyja, de nem: az
újságíró volt.
- Hogy merészeli? - támadt rá Lorraine. — Nem hiszek a sze-
memnek!
Az újságíró azonban hidegen hozzám fordult.
- Igaz, hogy kiabált Piers Morganre a kivetítő előtt?
Akkor elvesztettem a türelmemet, mondhatni, felrobbantam. A nő
pedig csak annyit mondott:
- Na igen, ez szép bizonyíték — azzal önelégült mosollyal kisétált.
Tudom, a sajtónak is megvan a maga dolga, de amikor már a fo-
gyatékkal élőket is eszközként használják fel, csak hogy megcsinálják a
sztorit, az túl van a jóízlés határán.
- Ennyi! — közölte Lorraine. - Azt akarom, hogy szóljunk a rend-
őrségnek! Elegem van belőle, hogy folyton be akarnak húzni a csőbe.

235
 így került a képbe a rendőrség, ami persze csak még több találgatást
eredményezett a lapokban arról, hogy megbolondultam.
„Túlfűtött Boyler” hirdette a szalagcím a kiabálásomról szóló cikk
felett. Arról persze egy szó sem esett, mi történt éppen előtte.

Beneveztem egy televíziós tehetségkutatóba, így kiléptem a nyilvánosság

elé, de azt soha nem állítottam, hogy tökéletes volnék. Én nem akartam
mást, csak énekelni, és fel sem foghattam, miként váltam első számú
közellenséggé. Azt mondják, hogy a mai újsággal holnap a szemetest
bélelik ki, de azt nem tudják, milyen, ha így állítják be az embert, és ha az
panaszt tesz, csak rosszabb lesz minden. Ugyanazt a
kiszolgáltatottsággal járó megaláztatást éreztem, mint amit
gyerekkoromban, az iskolaudvaron, amikor csúnyákat mondtak rólam.
Képtelen voltam abbahagyni a sírást.
Minden sikerről és függetlenségről szőtt álmom a fejemre omlott.
Már csak annyi reményem maradt, hogy hazautazzak, bezárjam magam
mögött az ajtót, és összeszedegessem darabokra tört életem szilánkjait.
Fogtam a bőröndömet, összepakoltam, és felhívtam a producert, hogy
kilépek. Ő azt javasolta, hogy beszéljek Piers Morgannel, oda is hívta a
telefonhoz, én pedig a könnyeimen át megpróbáltam elmagyarázni, mi
történt.
Piers nagyon őszintén beszélt velem. Elmondta, hogy ő maga is
újságíró volt, és üldözte az embereket. Ha most feladom, pontosan azt
teszem, amit a sajtó vár tőlem. Azt javasolta, menjek vissza, és
bizonyítsak; üzenjem meg mindenkinek, persze ne szavakkal, hogy
igenis, végigcsinálom, ti meg elmehettek a pokolba!
- Akkor hagyjam a bőröndömet? - szipogtam.
— Igen — felelte.

236
Másnap vége-hossza nem volt a találgatásoknak, hogy megyek-e vagy
maradok. Ez csak tetézte az egész napos próbák feszültségét, és persze a
körülöttem lévő felhajtás a többi döntősnek sem jött jól, akik éppolyan
idegesek voltak, mint én. Néhányan azonban — főleg a Stavros Flatley, a
Diversity, a Flawless és a kis Aidán mamája két lábbal álltak a földön, és
nagyon sokat segítettek nekem.
Számtalan vita után Lorrainne-nel kiköltözhettem a hotelből, egy
chelsea-i házba, Benny kedves unokanővéréhez. A lapokban ez állt:
titkos helyre.
Azonban még mindig gyötört az álmatlanság. Csak feküdtem az
ágyamban, és hallgattam a nyüzsgő, még hajnal előtt sem néma város
zaját. Kora reggel bóbiskoltam el, pár órával később ismeretlen helyen
ébredtem, és szükségem volt néhány másodpercre, hogy rájöjjek, hol
vagyok: Chelsea-ben. Egyáltalán nem ismertem a környéket, de annyira
vágytam már a levegőre, hogy úgy döntöttem, sétálok egyet.
Csöndben, hogy senkit ne zavarjak meg, becsuktam magam mögött a
nehéz bejárati ajtót, és kiléptem az utcára. A ház egy forgalmas út mellett
állt, és kipufogógáz szaga érződött, ahogy eldübörögtek mellettem a
buszok, mégis remek volt kiszabadulni a falak közül. Olyan régen nem
láttam már az eget — üdítő látványt nyújtott a hatalmas kékség, alig
egy-két bárányfelhővel.
Végignéztem a fákkal szegélyezett úton, és fogalmam sem volt, mit
csinálok, hova megyek. Úgy gondoltam, elsétálok a közeli főút
kereszteződéséig, keresek egy újságost, és veszek valami lapot, hadd
lássam, mit írnak ma rólam. Nekiindulva elöntött a boldogság, meg egy
kicsit a rosszaság érzése is, mintha az iskolából lógtam volna meg.
A kereszteződésnél balra fordultam, egy Tesco Express felé, aminek a
feliratát úgy százméternyire láttam az út mellett.

237
 Eközben a házvezető észrevette a távozásomat, és rohant fel
Lorraine-hez, aki akkor ébredt, és éppen zuhanyozott.
- Asszonyom! Asszonyom! Susan elment!
- Micsoda? — Lorraine kiugrott a víz alól, felrantott egy farmert
meg egy pólót, és úgy, papucsban szaladt utanam. Meg eppen meglátott,
mielőtt befordultam volna a sarkon.
- Susan! - kiabálta rohantában.
Türelmetlenül megfordultam, de mentem tovább.
- Csak sétálgatni akartam, rendben? - vágtam oda mérgesen, amikor
utolért.
- Nincs rendben! — tiltakozott zihalva. — Túl nagy vagy már ah-
hoz, hogy csak úgy sétálgass az utcán!
- Mindössze újságot akartam venni! — raztam le a kezét, és be-
masíroztam a Tescóba.
És valóban, a Sun is, a Mirror is az én arcommal volt tele. Vettem
mindegyikből egyet, és elkezdtem átfutni.
- Gyere már, Susan! - sziszegte Lorraine, mert ő már látta, hogy az
emberek a boltban lassan felfigyelnek rám. Biztosan megismertek, és
miután kimentünk, az autósok is le-lelassitottak, hogy kíváncsian
végigmérjenek.
- Akkor menjünk vissza! - egyeztem bele.
- Most már nem mehetünk vissza — kiáltott Lorraine idegesen. •
Követnének, és a ház elvben titkos hely!
Kétségbeesetten körülnézett, hatha kitalálja, mitévők legyünk. Csak
ekkor tűnt fel, hogy papucsban van.
A tömeg pedig egyre növekedett. A főút forgalma mar eleve hangos
volt, most pedig csak még hangosabb lett, mert akik megláttak, dudáltak,
vagy letekerték az ablakukat, hogy kikiabálhassanak: Sok szerencsét!

238
 Egy temetkezési vallalat irodája elótt álltunk, mellettünk ingat-
lanügynökség volt - sehol egy kávézó, ahol elbújhattunk volna. Valamivel
odébb láttunk ugyan egy kórházat, de oda nem akartam beszaladni es
zűrzavart okozni. Csapdába estünk.
Nem is tudom, mi vett rá egyszerre mindkettőnket, hogy felnézzünk
— Jézus szobrát láttuk a Szervita templom felirat felett. Teljesen
rendhagyó módon, valóban egy templom bejárata nyílt a boltok
hétköznapi sorában. Abszolút más volt, mint a többi templom, amelyben
eddig megfordultam: a jelek szerint a Fájdalmas Miasszonyunknak
szentelt katolikus imaházba tértünk be. Máskor akár száz alkalommal is
elmehettem volna előtte úgy, hogy fel sem tűnik.
Az apró, kupolás előtér vaskapuja nyitva állt, azonban a belső térbe
vezető üvegajtó nem. A kiírás szerint a reggeli misét tízkor tartották,
legközelebb csak este fél hétkor lesz. A kialvatlanságom miatt
elvesztettem az időérzékemet, de úgy gondoltam, dél körül lehet.
Lorraine észrevette a kaputelefont a falon. Amilyen viharverten nézett
ki, nem hittem, hogy működik, de ő azért csak megnyomta a gombot.
- Segíthetek? - Az utca zajában alig hallottam a hangot.
- Beengedne, kérem? - kezdte Lorraine.
- Sajnálom, attól tartok, a templom zárva van - felelte a női hang.
- De nincs más választásom — mondta rá Lorraine. — Itt van velem
Susan Boyle!
- Maga gúnyt űz belőlem - állapította meg a hang.
- Nem, dehogy! — Valójában Lorraine ekkor már a könnyeit nyelte.
- Várjanak, lemegyek.
Néhány másodperc múlva egy nagyon kedves hölgy jelent meg.

239
 - Ó, te jóságos! Ez tényleg Susan Boyle!
Azzal kinyitotta a kolonnád ajtaját, amely a templomba vezető térbe
nyílt. Néhány asztal és szék állt itt, és parafa táblákon a pásztori
hirdetmények.
- Hinné azt a sok mindent, amit az újságok írnak rólam? - löktem a
lapokat a kedves hölgy kezébe. - Nem igaz, tudja?
- Nem kellene még fizetnie is azért, hogy szenvedést okozzon
magának - felelte nyugtatón. - Nekem nem kell magyarázkodnia. Ezek a
pletyka hiénái. Millióan szeretik magát, higgye csak el!
Megmondta, hogy ő a plébánia titkára, aztán hellyel kínált, és elment a
plébánosért, aki éppen ebédelt.
- Susan Boyle van itt - mondta.
- Maga tréfál!
- Nem tréfálok — felelte az asszony. — És igen jó lenne, atyám, ha
tudna néhány szót váltani vele, mert nagyon zaklatott.
Úgyhogy Dermot atya lesietett hozzánk.
- Szeretné megnézni a templomot belülről? — ajánlotta.
- Szeretném - feleltem. Dermot atya tehát körbevezetett, miközben
a hölgy megteázott Lorraine-nel az emeleten.
Az öreg templom inkább illett volna a város valamelyik neves terére,
szép temetőkert közepére - nagyon furcsálltám, hogy ehelyett egy zsúfolt
londoni utca rejti. Dermot atya kinyitotta az üvegajtót, és beléptünk a
hűvös, homályos hajóba, sötét kőoszlopok közé, magas, boltozatos
mennyezet alá. Meglepő és varázsos érzés volt, mintha a szekrényemből
Narniába léptem volna át.
A pap elmesélte a hely történetét, és megmutatta a pietá-szobrot: a
Jézus testét tartó Miasszonyunkat. Előtte egy bekeretezett imát állítottak
ki: néhány szavát különösen szívhez szólónak éreztem abban a percben.
„Vedd és váltsd meg a kereszten fáradozásainkat,

240
törődöttsegünket, kishitűségünkét, küszködéseinket, gyarlóságainkat...”
A bátorság ilyen égi példája előtt állva ezek az elmormolt szavak
segítettek, hogy a saját küszködéseimet távlatban lássam. Mint lenni
szokott, a templomból könnyebb lélekkel és friss erővel jöttem el.
Az emeleten, az alapítók szobájában az asszony - Dupe néven
mutatkozott be — teát kínait, és a kedvenc gyömbéres kekszemet.
Lorraine is felvidult már, mind jobban éreztük magunkat.
- Dupe, ezzel a névvel még nem találkoztam korábban - állapítottam
meg.
- Nigériából származom - felelte az asszony. - Minden afrikai
névnek jelentése van. A teljes nevem jóval hosszabb, és Isten előtti
hálaadást jelent. A Dupe csak a rövid változata.
- Énekel nekünk valamit, Susan? — kérdezte Dermot atya. ír ak-
centusától egészen otthonos érzés töltött el, úgyhogy elénekeltem a Ihe
Fields of Athenry című regi ír balladát, még a nagy éhínség idejéből, de
amelyet alighanem többen ismernek a Celtic-drukkerek liimnuszaként.
Dermot atya és Lorraine velem együtt énekelte a refrént.
Amikor, nagyjából egy órával később, elbúcsúztunk, sokkal nyu-
godtabb lélekkel tettük. Az újságokat ott is hagytam Dupe-nak.
- Száz százalékig magaval vagyunk — biztosított. — És számíthat
ennek a gyülekezetnek az imáira!
- Biztos, hogy ez nem történt ok nélkül - mondta Lorraine a taxiban,
visszafelé. - Azt nem tudom, mi lehetett ez az ok, de valami van mögötte,
és segíteni fog, hogy túléld az egészet, mert te valami jót adsz a világnak.
Szép gondolat volt - magammal is vittem a stúdióba, az utolsó
próbákra, amik aztán éjfél utánig elhúzódtak.

241
Az aznap reggeli cikkek már a műsort kritizálták. Ettől aztán mindenki
izgága lett, és a feszültség körülöttem igazán az egekbe szökött. A
producerek vérnyomása megemelkedett A családom aggódott. Maga
Simon Cowell keresett meg, hogy elmondja: ha nem akarok részt venni
a műsorban, nem muszáj. Csakhogy én igenis akartam. Erre a
lehetőségre vártam egész életemben. Erről volt szó — mégsem
szünetelt a fejemben a rémes zajongás, veszekedés, képek villódzása.
Lorraine egész nap csak tengett-lengett Wembley-ben, rám várva, és
mire végre taxiba ülhettünk, hogy visszamenjünk Chelsea-be,
mindketten kimerültünk. Az sem segített, hogy a lesifotósok megláttak,
amint beszálltunk, és utánunk iramodtak.
— Lássuk, le tudom-e rázni őket — mondta a sofőr, és a gázra lépett,
mi pedig belepréselődtünk az ülésbe. Csak bámultam a szélvédőn át,
milyen közel húzódik az előttünk haladókhoz; elfehéredő ujjakkal
kapaszkodtam az ülésbe, amikor éles kanyarral előzésbe kezdett. Piros
lámpákon hajtott át, és a végén már annyira féltem, hogy inkább
behunytam a szemem, és imádkoztam. A mellettem ülő Lorraine a
hátsó ablakon nézett kifele, és folyamatosan beszélt a fülembe. Nem
ráztuk le őket, ő pedig közeledett a pánikhoz, mert mindent megtett,
hogy olyan helyre hozzon, ahol önmagam lehetek és megnyugodhatok,
most mégis motoros-kamerás emberek kergettek minket.
- Nem tudom, mit csináljak - ismerte be a vezető. - Nagyon el-
szántak.
Lorraine előszedte a mobilját, és felhívta a szállásadóinkat.
- Karambolunk lesz! - kiabálta. - Olyan, mint Diana hercegnőé!
Ez éppenséggel nem nyugtatott meg.
— Az Isten szerelmére, Lorraine! — kiáltottam rá.

242
 — Nem én tehetek róla, Susan! — sikította vissza. - Kicsúszott a
kezemből!
Megérkeztünk a chelsea-i házhoz.
— Nem tudunk kiszállni — állapította meg Lorraine. — Ki kell hívni
a rendőrséget.
Számára a sajtosok már-már testi fenyegetést jelentettek, mintha nem
is kamerákat, hanem egyenesen fegyvereket fogtak volna ránk. Én
amellett kardoskodtam, hogy szálljunk ki, és hadd kapják meg, amit
akarnak, Lorraine azonban nem engedte. Úgyhogy ott martuk egymást
fejvesztve a kocsiban - végül a sofőr azt mondta, hogy a rendőrség nem
tehet semmit, ha az újságírók nem érnek hozzánk. Szóval ki kellett
szállnunk, és végigcsinálni a vesszőfutást.
— Már sok híres embert fuvaroztam — jegyezte meg —, de ilyet még
nem éltem! Maga igazán nagy, Susan!
— Csak százötvenöt centi - vágtam rá.
Ezekben a helyzetekben az ember kénytelen ragaszkodni a hu-
morérzékéhez.

Aznap éjjel csak ültem az olvasófotelben, és néztem a semmibe. Az

agyam úgy pörgött, mint egy körhinta a vásárban.
Nem egészen húsz óra még, és kilépek innen, hogy élőben énekeljek
nagyjából húszmillió ember figyelő szeme előtt - a kocsi reggel hétkor
érkezik.
Egy szemhunyást sem aludtam.

Sosem láttam még ennyi virágot, még virágboltban sem. Legalább száz
csokor, és ez még csak a nap kezdete volt. Egész nap folyamatosan
érkezett a rengeteg virág, és mennyei illatot árasztottak. Letaglózott a
kedvesség; el is sírtam magam. Az emberek a világ minden

243
tájáról elküldték a jókívánságaikat - filmsztárok, politikusok, fut-
ballcsapatok, és ismeretlen nevek is. Ajándékok is jöttek, kendők,
szerencsehozó amulettek. Lorraine-nel elkezdtük végigolvasni a kí-
sérőleveleket, és összeírtuk volna a küldőket, de túl elfoglalt voltam, nem
maradt időm ilyesmire. Most szeretnék köszönetét mondani, jó nagy
késéssel, mindenkinek, aki olyan kedves volt hozzám.
Ha azt mondom, hogy a döntő napjan labilis voltam, az nem ki-
fejezés. Megpróbáltam leerőltetni valami kis reggelit a torkomon, az
öltözőmbe pedig beállítottak egy ágyat, de nem volt nyugtom, az idegeim
lassan pattanásig feszültek.
Feltételeztem, hogy az idegességhez hozzá lehet szokni. Az elődöntő
után azt gondoltam, annál nem lehet rosszabb. Élő adasban énekeltem,
nem is olyan jól, ahogy tudtam volna, de túléltem. Az idegesség nem
csupán az ismeretlentől való félelem? Csakhogy azóta szinte nem is
aludtam, napok óta nem ettem rendesen, és az egész világ ellenem
fordult. Úgy tűnt, a tét magasabb, mint valaha.
Lorraine-nel együtt hívtak be Simon Cowellhez.
Simon azt kérdezte, emlékszem-e, mit mondtam az első meghallgatás
előtt, amikor kint várakoztam.
— Hogy kimegyek, és felállítom a közönséget - szipogtam.
- Hát akkor menjen ki, és csinálja meg! - utasított.
Szilárd elhatározással léptem ki a szobájából. Nem volt visszaút -
ettől azonban még nem lazultak el az idegeim.
Az I Dreameda Dream című számot választottam. Akkor már sej-
tettem, hogyha elrontom, a felvétel ugyanúgy körülszáguldja majd a
világot, mint az előző, és kikészít. A sajtó alighanem készen áll már a
főcímmel: Bukott Angyal! Nem akartam cserbenhagyni a családomat, se a
blackburnieket, sem pedig a világ mellettem álló részét.
Lorraine-nek ekkor támadt egy ötlete.

244
 — Hívjuk fel Frank Quinnt! — javasolta. — Ha valaki képes most
téged megnyugtatni, az ő.
Szegény Frank éppen a feleségével és a barátaival üdült Lytham St.
Annes-ben, és gyanítom, a legkevésbé hiányzott neki, hogy a fülébe
zokogjak. De mint általában, nyugodt bizalma segített, hogy túllássak az
aggodalmaim körén.
- Susan - mondta - nem számít, mi lesz az eredmény. - Az számít,
hogy előtted a lehetőség, kiállhatsz, és énekelhetsz.

Éreztem, hogy a mellém rendelt csapat kezdi elveszteni a türelmét

irányomban. A kitöréseim egyre kínosabbá váltak. Lorraine mindent
megtett, hogy lecsillapítson, de ahogy az már lenni szokott a jó
ismerősökkel, őt is megrángattam. A programigazgatóság akkor úgy
döntött, hogy a jelenléte nem segít, ezért elküldték az étterembe ebédelni.
A dolgok végül úgy alakultak, hogy hetekig nem láttam viszont.
En közben az öltözőszobámban a plafonra másztam. Ahányszor csak
lenyugodtam annyira, hogy a fodrászok és sminkesek a közelembe
merjenek jönni és kifestettek, szinte azonnal lesírtam magamról.
Szemfesték csörgött az arcomon, a kép a tükörben nyúzott volt,
nyomorult, mintha valóban azzá a csúfsággá változtam volna, akiről az
újságok írtak.
Yvie-vel a beéneklés során végigvettük a hasi légzés gyakorlatait és a
különféle skálákat. Mint a rendes óráinkon, Yvie kezdte, én ráfeleltem. A
szabályos légzés, az ismerős ritmus lecsillapította zaklatott szívemet,
kavargó gondolataimat.
Latta rajtam, hogy fáradok, de amikor megkérdezte, végigmen- jünk-e
még egyszer a dalon, azt feleltem, hogy igen. Éneklés közben nem tűntem
fáradtnak.

245
 —Tényleg természetes a számodra — állapította meg Yvie. —
Amikor énekelsz, teljesen összeszedett vagy. Minden rendben megy
majd, amint kilépsz oda és belekezdesz.
És aztán ott ültem hosszú, csillámló ruhámban. Még egyszer új-
rasminkeltek. Már ment a műsor, de várnom kellett: nyolcadiknak
soroltak a tízből. Nem voltam tudatában, mi folyik a többiekkel a
színpadon. Semminek sem voltam tudatában, csak hogy szalad az időm.
Képtelen vagyok! Képtelen vagyok!
Kétségbeesve hívtam újra Frank Quinnt. Elmondtunk együtt egy
imát, és éppen mielőtt kiléptem volna a tévénéző milliók elé,
megtaláltam azt a csendes zugot - a hitemet.
- És most, Susan - mondta Frank -, ha kilépsz a színpadra, a
jobbodon Miasszonyunk kísér majd, a balodon édesanyád. Kettejük
közt neked nem lesz más dolgod, mint énekelni.
 29.
Utána

V ALAHOGY KIJUTOTTAM A SZÍNPADRA. Valahogy elénekeltem a

dalt. Valahogy eszembe jutott, hogy megköszönjem minden-
kinek a támogatást.
- Itt érzed magad otthon igazán, nem? Mármint a színpadon -
kérdezte Ant.
- Igen, tényleg otthon érzem magam a színpadon - feleltem neki.
-Végül is itt barátok között vagyok, nem? - Ebben az utolsó dologban
mindenesetre nem voltam teljesen biztos.
A családom a nézőtéren hökkenten nézett rám. Eléggé ismertek
ahhoz, hogy meglássák az arcomra írt, felgyülemlett stresszt. Akik az
előző héten is ott voltak az elődöntőben, most érezték a hűvösebb
hangulatot, és ez előhozta belőlük a védelmező ösztönt. A család már
csak ilyen: ismerik minden hibádat, mégis, a végsőkig védenek.
Elsőnek Piers Morgan értékelt, és támogató szavakat mondott, de
amikor odaért, hogy szerinte meg kellene nyernem a versenyt, olyasmit
hallottam, amit még soha, egyetlen előadásom után sem: fújo- lást. Csak
néhányan voltak, de ha egyszer meghallod a hangjukat,

247
a taps már nem jut el hozzád. Olyan, mintha megütnének: kibillent az
egyensúlyból. Hetekkel később, amikor megnéztem a felvételt,
hallottam Simon szájából, hogy imád engem, de akkor ez egyszerűen
kikerülte a fülemet.
Aztán megint várni kellett. Őszintén szólva addigra már annyira
kikészültem, hogy azt se tudtam, mit érzek. Amikor beszólítottak, mint
az utolsó három egyikét, kiment a fejemből, mit kell csinálni, és csak
bóklásztam a színpad előterében; végül Julian, a szaxofonos irányított
kedvesen a helyemre. Aztán neki ki kellett mennie.
Az utolsó kettőben voltam.
- A Csillag születik győztese pedig nem más, mint...
Tizenhét másodpercig tartott a hatásszünet.
- A Diversity!
Legelőször megkönnyebbülést éreztem. Vége van!
Utána szívből megörültem a Diversity győzelmének, mert nem
mindennapi élmény ekkora suhancokat örömükben sírni látni.
Kedvesebb embereknek nem is lehetne kívánni ilyen boldogságot.
Remek táncosok, akik sokat dolgoztak a számaikon, és még egy kis
humort is beleszőttek. Megérdemelték a győzelmet, és örülök, hogy ezt
ki is nyögtem - ott kint nem mindig tudja az ember, mit beszél.
A Csillag születik berkeiben tett utazásomat ugyanúgy fejeztem be,
ahogy elkezdtem: riszálással.
Tehát ennyi volt, gondoltam a színpadról lejövet. Másodikként
futottam be - ez végigkísér engem legelső versenyemtől fogva, amikor a
Ye Banks and Braes-t adtam elő, és az egész iskola hallotta a
hangosbeszélőn. Hát, jobb, mint utolsónak lenni, nem?

Csak amikor beértem az öltözőmbe, akkor ért utol a valóság. Ez a sok

virág - a semmiért! Ez a sok megaláztatás — a semmiért!

248
 Lehúztam csillámos, palaszürke ruhámat, és egy székre dobtam. Az
anyag hamisan csillant felém, mint valami olcsó diszkógömb. Ez nem
volt tisztességes!
Egyszerre minden felgyülemlett feszültség kirobbant belőlem.
- Jól vagy?
- Természetesen nem!
A családom igyekezett megnyugtatni. A Syco, azaz Simon Cowel
lemezkiadójának emberei igyekeztek megnyugtatni. Mind azt
mondogatták, hogy nem számít. De igenis számított, a csuda vigye el!
Nagyon is számított, mert ezzel elszállt az esélyem, hogy a királynőnek
énekeljek. Százezer fontnyit számított! Minden költségemet fedezték,
amíg Londonban voltam, azonban ezekben a hetekben többet
költöttem, mint szoktam. Új ruhákra volt szükségem, hajvágásra,
mobiltelefonra. Minden bajom tetejébe még el is adó- sodtam.
Mindenki mást és mást mondogatott, hogy mi várható, és mi lesz. A
családom szerint a legjobb az lett volna, ha hazautazok és kipihenem
magam. A Syco munkatársai azt magyarázták, hogy lemezszerződést
még mindig köthetek - én viszont kimerültem, és nyugalomra volt
szükségem. Számtalan hang beszélt egyszerre. Mintha mindenki
beugrott volna egy medencébe, míg végül nem maradt már hely a víznek,
és most ott maradtam a meztelen csempén, fürdőruhában.
Nagyon-nagyon akartam, hogy hivatásos énekes váljon belőlem,
most pedig kicsúszott az ujjaim közül.
A családom már ismert annyira, hogy tudják: a legjobb ilyenkor, ha
hagyják, hadd füstöljön el a csalódásom. Megegyeztek abban, hogy
átköltöztetnek egy másik hotelbe. Mivel mindenki tudta, hogy kint
várnak az újságok, én pedig nem mutattam éppen a

249
legjobb formámat, az egyik unokahúgom felkapott egy csokrot, hogy
azzal takarja el megviselt arcomat. A virágok, amelyeket az
ünneplésemre küldtek, jókívánságokkal, arra kellettek, hogy elrejtsenek.
 30.
Priory

M OST MÁR BÁNOM, hogy azt mondtam, a Prioryba kell men-

nem, hogy „pihenjek”. Pihenésre valóban szükségem volt,
de nem azon a helyen.
A Csillag születik döntője utáni napon végtelenül zaklatott és kimerült
voltam. Már egy hete alig aludtam, de a show után az ösz- szes adrenalin
és érzelem csak keringett bennem, továbbra is távol tartva az álmot. Azt
hiszem, az sem segített, hogy egy idegen hotelszobában feküdtem,
idegen emberekkel körülvéve. Amikor valaki felvetette, hogy vonuljak a
Prioryba, beleegyeztem, mert nem tudtam, mi mást tehetnék.
Azzal sem voltam tisztában, mi az a Priory, azonban amikor
megérkeztem, azonnal láttam, hogy valamiféle elmekórház. Rémesen
megijedtem, hiszen hallottam, mi történik az elmegyógyintézetekben —
bezárják az embert. Michael bátyám évekig élt bezárva, és akármi is
rejtőzött benne, megvalósítatlan maradt, hiszen mire hozzánk
költözhetett, már túlságosan idős és sérült volt, hogy teljes életet
élhessen.

251
 Igyekeztem elmagyarázni az orvosoknak, hogy nem vagyok bolond,
de őket mintha nem is érdekelte volna.
Telefonálni akartam - nem hagyták. Tévét sem nézhettem, úgy- hogy
arról is lemaradtam, hogy a történetem bekerült a hírekbe. Még abban
sem lehettem biztos, hogy valaki tudja, hogy itt vagyok. Azt hittem,
bezártak, és örökre ott maradok. Egész életem legrémítőbb eseménye
volt.
Próbáltam magammal elfogadtatni, hogy az álmomnak vége,
ugyanakkor a helyzetem rémálommá vált, egeszen másfélévé, mintha
lesifotósok kergettek volna, vagy az újságok igyekeztek volna be-
feketíteni. Most úgy éreztem, a túlélésért kell küzdenem, a szó szoros
értelmében az elmém épségéért.
Sosem voltam még ennyire magányos, mert nem léphettem kap-
csolatba senkivel, aki segíthetett volna. Azt kívántam, bárcsak ott volna
anyám. Ő azonnal megmondta volna: — Ez nem helyes. Ez az intézet
nem Susannak való.
Csakhogy ő nem volt ott.
Amikor végre megengedték, hogy telefonálják, hívtam az első
számot, ami az eszembe jutott - Kathleen nővérem számát.
Pamela, az unokahúgom vette fel.
— Elmegyógyintézetbe dugtak! — panaszoltam neki.
— Susan, a Prioryban vagy — nyugtatgatott. — Minden sztár oda
vonul el. Nem találkoztál még híres emberekkel?
— Nem vagy vicces — közöltem vele.
Azt hiszem, úgy gondolta, mint masok is, hogy a Priory olyasmi, mint
egy wellnesshotel a sztároknak, ahol kikapcsolódhatnak. Pedig egyáltalán
nem.
Amikor az ápolók beléptek a szobámba, csak azt ismételgettem. —
Menjenek innen! Nincs szükségem magukra! De aztán lassan

252
megértettem, hogy minél dühösebben kiabálok, annál inkább azt hiszik,
hogy bajok vannak velem. A legjobb az lesz, ha csendben maradok.
A harmadik nap kiengedtek.
Egy napszemüveges kínai sofőr vezette a kocsit, amellyel kihajtottunk
a Priorybol; en hatul ültem a testőrrel. A lesifotósok követtek, úgyhogy
behajtottunk egy mélygarázsba, ahol kocsit váltottunk. a fotosok az üres
kocsit követtek tovább. Ha eddig úgy éreztem magam, mint egy
pszichothrillerben, innentől James Bond- filmre cserélhettem.
Egy London környéki helyre hajtottunk, amely régebben zárda volt,
de azóta luxuslakásokat alakítottak ki belőle. Ott végre tényleg tudtam
pihenni is.
Néhány nap után egy bájos doktor jött, hogy elvigyen pár boltba,
„vasarlasterapiara . A sajtó is jelen volt, hogy tanúsítsa felgyógyulásomat.
Ez legalább bizonyította, hogy igazat mondtam: a kimerültségen kívül
semmi bajom nem volt.
Es ennyi.
 NEGYEDIK RÉSZ

AKINEK SZÜLETTEM
 31.
Ave Maria

2009. augusztus

A RANYSZÍN, KÉSŐ NYÁRI RÓZSÁK NYÍLTAK a nagy, viktoriánus

ház, a St. Bennet’s kertjében, Edinburgh Morningside kerü-
letében, ahol őeminenciája Keith Patrick O’Brien bíboros úr székel.
A kert sarkában, a kapuval szemben - mintha csak minket üdvö-
zölne - Miasszonyunk szobra áll. Murvás behajtón állt meg a ko-
csi, és amint kiszálltam, megérintett a hely békéje. Végigsétáltam a
kövekből rakott ösvényen, amely a szoborhoz vezetett, és elmond-
tam egy imát, ahogy szoktam, amióta kiskoromban anyám megta-
nított, hogyan kell.
A ház bejárata felett a SALVA ME BONA CRUX felirat fogadott,
ami annyit tesz: jóságos kereszt, válts meg engem!
Frank és a felesége, Maureen várt itt, Mario Marzellával, a west
lothiani zenészcsaládból, aztán Lorraine, Benny és Sadie. Frank és Mario
már jól ismerték a bíboros urat a Szent Józsefben végzett munkájuk
miatt, nekünk többieknek azonban izgalmas élmény

257
volt itt lenni, és néhányan kicsit idegesek is voltunk, amíg vártunk, hogy
ajtót nyissanak. Hívő katolikusként egy ebédmeghívás a katolikus egyház
bíborosától olyan megtiszteltetés és kiváltság volt, amelyről egyikünk
sem álmodott.
Norah, a bíboros úr asszisztense nyitott ajtót - egy kedves, írnek
látszó hölgy, vörös hajjal és ragyogó mosollyal. Minden idegességünk
elszállt, ahogy bevezetett minket a fogadótérbe. Őeminenciája már várt
ránk Skócia védőszentjének, Szent Andrásnak a szobra előtt.
Mindannyiunkat személy szerint köszöntött, végül azzal zárta az
üdvözlést, hogy rendkívül örvend, amiért vendégül láthat engem és a
barátaimat az otthonában. Ezután követtük, végig a folyosón a kis
magánkápolnáig.
A St. Bennet s eredetileg egy ügyvéd tulajdonában állt, 1878-ban vette
meg a katolikus egyház, szóval a folyosói sötétek, mint minden
viktoriánus épületnek, szőnyegezettek, kétfelől zárt ajtókkal. A kápolnát
mintegy száz éve építették a házhoz, és semmi sem készíthetett fel
minket a szépségre, ami a nyíló ajtó mögött feltárult. Mi, akik még sosem
jártunk ott, lélegzet-visszafojtva léptünk be. Igazi kis ékszerdoboz a
kápolna: a falai rózsaszínűek, fehér stukkóoszlopokkal, csillogó, színes
üvegablakokkal, amelyek ragyogó fénybe vonják a termet. Az oltár bal
oldalán Szent József szobra áll, jobbra Miasszonyunk kecses, mennyei
figurája, körülötte lebegő köpennyel. Gyönyörű, felemelő hely volt, ahol
együtt celebrálhattuk a misét Mária mennybevétele tiszteletére.
A bíboros a palástjában végtelen hatalmat és erőt testesít meg. A mise
után megkérdezte, nem szeretnék-e énekelni a kápolnában, de engem az
áhítat teljesen lenyűgözött, és erőt vett rajtam a félénkség.

258
 Később egy fényképész is érkezett, hogy megörökítse a látogatá-
sunkat, és megengedték, hogy beüljek a székbe, amelyet kifejezetten II.
János Pál pápa skóciai látogatására készítettek, sok éve. Tisztán
emlékeztem rá, ahogy meghajoltam, amikor elhajtott a pápamobilban, és
most, hogy a székében ültem, abban a kápolnában, ahol ő maga is
imádkozott, mintha az életemben bezárult volna egy kör.

Végül az étkezőbe vonultunk, hogy elfogyasszuk az ebédet. A bíboros

úrral szemben kaptam helyet, és eleinte alig bírtam kinyitni a számat, ám
közvetlensége, ragyogó mosolya és remek humorérzéke hamarosan
feloldotta elfogódottságomat.
A döntő után még egy lapot küldött nekem, amelyen gratulált az elért
eredményemhez, és a jelek szerint azóta is követte a sajtómegjelenéseket.
Amíg ettünk, elmesélte, hogy akárhová ment a világban, amint elmondta,
hogy Skóciából való, azonnal arról kezdték faggatni, ismeri-e Susan
Boyle-t, hogy van Susan Boyle?
írországi látogatása során az államfő, Mary McAleese elmesélte, hogy
az egész családja, az összes generáció összegyűlt megnézni a döntőt. O
főzött; régóta ez volt az első alkalom, hogy mind együtt voltak. Az
éneklésem összehozta az embereket.
- A szombat esti show mindig megteszi — feleltem, mert nem
akartam magamnak tulajdonítani az érdemet.
A bíboros úr érdeklődött az elmúlt hónapok során megtett útról is.
Azt feleltem, hogy megvoltak a csúcs- és mélypontok is, de most már
lassan a helyére kerül minden. Már egy lemezfelvételen dolgoztam,
amiről nem beszélhettem, de azt a tudtára adtam, hogy istenes énekek is
bekerültek a válogatásba. Örömmel hallotta a hírt, és azt válaszolta,
reméli, ha megjelenik, juttatok neki egy példányt.

259
Természetesen biztosítottam efelől. Hinni sem akartam, milyen jó
beszélgetőpartner.
Utóbb a kényelmes társalgóban ültünk le kávézni. Otthon, a
nappalinkban rengeteg szobrocska és plakett díszeleg; emlékek a szent
helyekről, amelyeket meglátogattunk, ezért csodálkozva láttam, hogy a
bíboros úr társalgójában egyáltalán nincsenek vallásos témájú tárgyak -
habár a hatalmas ablakból tisztán ráláthattunk egy zöldellő kertben álló
Szűz Mária-szoborra. A kandallópárkányon, mint másnál is, fotók álltak
— csak éppen ezek nem esküvőket, elsőáldozásokat vagy hasonló
eseményeket ábrázoltak, hanem a bíboros úr életének jelentős
pillanatait: mint amikor II. János Pál pápa bíborossá szentelte, vagy
amelyik a Sixtus-kápoínában készült róla mint a XVI. Benedek pápát
megválasztó gyűlés tagjáról.
Akkorra már eléggé megnyugodtam, hogy rákérdezzek a fény-
képekre, és a hatalmas olajfestményre is, amely a kandalló felett
díszítette a falat. Francia parasztasszonyokat ábrázolt, az egyikük
karjában gyermek; várták, hogy a férjük hazatérjen a halászatról. Nagyon
emberközeli volt a kép, egészen más, mint a hagyományos vallásos
ábrázolások, amelyekre egy bíboros otthonában számítani lehet.
Őeminenciája elmondta, hogy még az elődje kapta egy haldokló
barátjától, mert akkora a kép, hogy senki más nem tudta volna kitenni.
— Tetszik önnek? - kérdezte.
- Nagyon megindítónak találom az arckifejezésüket - feleltem.
Éreztem, hogy az asszonyok aggódnak, hiszen nem tudhatják,
mit tartogat a számukra a jövő.
A bíboros úr rám mosolygott. Lehet, hogy nem vagyok valami nagy
műkritikus, de azt hiszem, értette, mire gondolok.

260
 Indulás előtt még visszatértünk a szépséges kis kápolnába, hogy
együtt elmondjunk egy imát. Most, hogy feloldódott az idegességünk, és
jól éreztük magunkat a bíboros ár társaságában, nagy béke telepedett
ránk. Kivételezettnek, áldottnak éreztem magam, és legyőzhetetlen vágy
kerített hatalmába, hogy kifejezzem a hálámat. Amíg a többiek
térdepeltek, én felemelkedtem, és a Szűzanya szobra előtt elénekeltem az
Ave Mariát.
A hangom olyan tiszta, fényes volt, mint a szentélyt bevilágító
napsugár.
Miután befejeztem, néhány másodperc csend következett, amíg a
hangok emléke még a levegőben rezgett. Akkor a bíboros úr meg-
köszönte a dalt, azzal, hogy gyönyörű, megindító pillanatot élt át.
Hazafelé csak ültem csendben a kocsi hátsó ülésén, és a nap ese-
ményein gondolkoztam. Az összes nagyszerű alkalom közül, amelyen
részt vettem, ezen szerettem volna a legjobban, ha drága édesanyám is
jelen lehet. Tudom, hogy megkedvelte volna a bíboros urat, aki két lábbal
jár a földön. Jókat lehet nevetni vele, és ez tetszett volna anyámnak.
Lélekben azért ő jelen volt. Az elmúlt hetek során egyre erősebben
kezdtem hinni ebben. A legnehezebb pillanatokban szinte magamon
éreztem figyelő, aggodalmas pillantását, mintha irányítani próbálna,
ahogy mindig is tette. De mivel ő maga már nem avatkozhatott be,
rendre a megfelelő embereket vezette az utamba. Ahányszor csak valami
problémával találtam magam szembe, mindig megjelent az a személy is,
aki segíthetett. Biztos vagyok benne, hogy anyám közbenjárása az oka,
hogy túljutottam a nehéz időkön, és velem volt a csodás napokon is, mint
aznap.
 32.
Andy

ÉHÁNY NAPOS JÚNIUSI PIHENÉSEMET KÖVETŐEN lljra tud

próbálni, és csatlakozhattam a Csillag születik turnéhoz. Remek élmény
volt élőben énekelni úgy, hogy közben nem kellett rettegnem a kiesést
jelző csengőktől, és a helyszínek hangulata teljesen eltért a stúdiókétól.
Felleptünk olyan hatalmas stadionokban is, mint a hatvanezer férőhelyes
Wembley, és mindenki, aki megvette a jegyet, szórakozni jött, nem pedig
kritizálni. A közönség hangja és lelkesültsége hihetetlen volt, csakúgy,
mint az az áramló pozitív energia, amelyeket mi előadók beépíthettünk a
számainkba. Feldobott, megbizsergetett.
A színfalak mögött azonban még mindig zavaros volt a helyzet: mi-
lyen pálya is vár rám ezek után? A feszültség néha megint olyan fokra
hágott bennem, hogy képtelen voltam miatta kiállni a színpadra.
Büszkeséggel töltött el, hogy a körút legtöbb állomásán mégis
énekeltem, elsősorban Skóciában - Glasgow-ban és Edinburghban — és
Észak-írországban, ahonnan anyam csaladja szármázott; Belfastban
léptünk fel. A közönség reakciója fantasztikus volt!

262
 Most, hogy elmúlt a feszültség, a háttérben is jó hangulat uralkodott;
mindegyik tehetség megmutatta magát a reflektorok előtt. Nekem talán
Hollie Steel tetszett a legjobban. Kicsi lány, nagy, felnőtt hanggal -
rendkívül élveztem, amikor énekelni hallottam. De a többiek is kiválóak
voltak.
A turné felénél szomorú nap virradt ránk, amikor meghallottuk
Michael Jackson halálhírét. Akkor éppen Bournemouthban jártunk, a
tengerre néző konferenciaközpontban. Gyönyörűen ragyogott a nap,
azonban a mi kedvünk sötét és nyomott maradt. Sok fiatalt inspirált
Michael Jackson, s talán ő volt az életükben az első, aki eltávozott azok
közül, akiket közel éreztek magukhoz. Úgy járkáltak fel-alá
megsemmisülten, mint a zombik. Megrázó élmény volt ráébredni, hogy a
műsor milyen sok szállal kötődött a legendás előadóhoz: az excentrikus,
elődöntős Darth Jackson személyétől a Diversity vagy a Flawless
tánccsoportokon át a breaktáncos kis Aidanig. Shaheen az ő egyik
számát adta elő a versenyben, és azt beszélték, hogy Michael meg is hívta
a következő turnéjára, a This Is It-re. Sajnos Shaheen csak a temetésén
énekelhetett neki.
Nem hiszem, hogy a táncosfiúk gondolták volna, hogy a „Susan
Boyle” feliratú öltözőajtó mögött egy középkorú asszony - aki akkor sem
tud moonwalkolni, ha az élete múlik rajta - szintén sír. Világéíetemben az
egyik kedvenc dalom volt a Ben, Michael Jack- sontól, és tisztán
emlékeztem, amikor egy tinédzser minden szívből jövő érzésével
énekeltem bele a hajkefémbe a tükröm előtt.
Aznap este a fellépést Michael Jacksonnak ajánlottuk, akinek mind
annyi inspirációt köszönhettünk.

A Csillag születik turné, ötletesen, úgy van megoldva, hogy minden

elődöntőbe jutott versenyző megmutathassa magát a rajongói előtt,

263
és minden alkalommal tartogatnak egy-két meglepetést is a közön-
ségnek. Nagy nevetés fogadta például Darth Jacksont, akit egy csapat
ruganyos léptű birodalmi rohamosztagos követett, egyenesen a Csillagok
Háborújábó\ - a Flawless tánccsapat öltözött be fehér uniformisba.
Mögöttük két másik rohamosztagos botladozott, valahogy ducibbbak,
ügyetlenebbek - a közönség szinte azonnal felismerte Demit és Lagit,
azaz a Stavros Flatley produkciót. Ez minden alkalommal viharos
tetszést aratott.
Hazaérve Londonba, ideiglenes otthonomban Kirsty unokahúgom
bemutatott egy magas, középkorú férfinak, aki egy kicsit úgy nézett ki,
mint Harrison Ford. Hogy folytassam a Csillagok Hábo- rúja-témít, a
személyisége végül nem annyira Han Solóra hasonlított, inkább Obi-van
Kenobira, merthogy egy Jedi mester türelmével bírt. A neve Andy
Stephens volt.
Hosszas viták után úgy döntöttem, a karrieremet leginkább egy
csapat tudná előrevinni, amelynek tagja Ossie Kilkenny, a legkiválóbb
menedzser, rengeteg tapasztalattal, no meg Kirsty, aki a médiajogász.
Ők ketten segíthetnek nekem átvergődni az üzleti viszonyok és
szerződések útvesztőjén, amely egy zenei karrier színfala mögött vár.
Összetett világ ez, és nagy hálát éreztem, hogy olyanok állnak mellettem,
akikben megbízhatok; nekem tehát csak az énekléssel kell
foglalkoznom. A harmadik csapattag, aki nap mint nap az ügyeim után
néz, talán a kirakós legfontosabb darabja - itt lépett a képbe Andy
Stephens. Ossie kérte fel, hogy találkozzon velem: megértjük-e egymást.
Akkor még éppencsak túl voltam a Priory jelentette szörnyű él-
ményen, és semmi kedvem nem volt bárkiben is megbízni. Amikor
Kirsty bemutatta Andyt, félénkségemben még a szemébe sem tudtam
nézni.

264
 — Nem fogom bántani, Susan — mondta. — Csak beszélgetni sze-
retnék magával.
Nagyon kedvesnek, udvariasnak találtam.
Néhány nap múlva vacsorázni vitt minket. A vezetői tapasztalatairól
beszélt, és arról, hogyan látja a karrierem alakulását - minden szava
értelmesen csengett. Nem várta el, hogy körbefussam az országot élő
koncertekkel, pénzre váltva hirtelen jött hírnevemet; egy lemez
felvételére akart összpontosítani, és abból kiindulva apránként haladni
előre, egyről a kettőre, hogy én magam is megbirkózhassak a
fokozatokkal. Azaz egyszerre egy lépést tenni, egyet. Ez a megközelítés
számomra igen megnyugtató volt.
Azért, hogy a sajtó folyamatos nyomása alól felszabadulhassak, egy
elzárt észak-londoni házba költöztem Júliával, a személyi asz-
szisztensemmel; őt a lemezkiadó jelölte ki mellém. Ő is a házban lakott,
egy biztonsági emberrel, Ciarannal együtt. Igazán szép, új, luxusépület
volt, azonban nélkülözött minden otthonos, számomra ismerős
apróságot, ezért egy kicsit úgy éreztem, egy kirakatban lakom.
Akárhányszor kimentem sétálni, valaki elkísért - pedig az ember néha
csak úgy egyedül szeretne lenni!
Azt hiszem, a lemezcég valamiképpen felelősséget érzett irántam,
hogy megvédjen az újságíróktól, és a védelemnek a módját választották -
azonban egy olyan földhözragadt valaki számára, mint én vagyok,
nehezen volt érthető, miért nem térhetek vissza a régi életemhez.
Hiányoztak a blackburni ismerősök. Néha egyenesen börtönben éreztem
magam, nem luxuslakásban.
Amikor Andyvel találkoztam, ösztönösen éreztem, hogy segíteni fog
megtalálni az egyensúlyt; hogy mellettem lesz, és ami még fontosabb, az
én oldalamon áll majd. Boldog vagyok, hogy az ösztönöm nem tévedett.
 33.
Album

H A A JANUÁRI MEGHALLGATÁSOM NAPJÁN valaki azt mondja,

hogy fél év múlva Simon Cowell lemezkiadójánál, a Syco-
nál készül majd a lemezem, akkorát nevettem volna rajta, hogy a
fejem leesik. És időközben nem történt semmi, ami igazán meg-
győzött volna arról: a lehetőség nem csak álom. A lehetséges siker
alapzata folyton inog, és én sosem éreztem úgy, hogy stabilan meg-
vetettem volna a lábamat. Aztán, amikor Yvie Burnett is felhívott,
és elmondta: felkérték, hogy segítsen betanulni a számokat az al-
bumra - akkor kezdtem el hinni benne, hogy ez velem mégis meg-
történhet.
Yvie meghívott magához arra az időre, amíg együtt dolgoztunk.
Mindennap megbeszéltük a reggelinél, hogy aznap melyik dallal
foglalkozzunk; tíztől délig próbáltuk, majd rövid ebédszünet után egy
másik énekkel folytattuk, egytől ötig. Este pedig, ha úgy jött,
átismételtük az első éneket is. Minden dal másféle hangképzést igényelt,
és izgalmas dolog volt új technikákat tanulni: mintha

266
folyamatosan toltam volna kifelé a határaimat. Nehéz volt, mégis
megtaláltam a módját. Amikor dalt tanulsz, nem csak az egyes hangokat
tanulod meg, hanem végiggondolod a szöveg mögötti érzelmeket is, és
azt, hogyan jelennek meg ezek az énekben. Ez az, amit az énekesek
dinamikának neveznek. Nem azért kell hangosan énekelni, mert képes
vagy rá, hanem azért kell HANGOSAN
ÉNEKELNI, MERT SZENVEDÉLYES ÉRZELMEID
VANNAK, vagy halkan azért, mert szomorú vagy.
Szigorú napirendet tartottunk, mégis, sok időnk maradt a pi- henésre,
és arra, hogy az étkezések alkalmával beszélgessünk. Yvie kedves férje és
két nagyszerű tinédzser gyereke nagyban megköny- nyítette számomra a
beilleszkedést a családba. Yvie mindennap elment meglátogatni Mollyt,
és egy este megkérdeztem, csatlakozhatnék-e én is. A londoni leckéink
során beszéltem néhányszor az idős hölggyel telefonon, és tetszett a
humorérzéke. Annak idején általános iskolai tanár volt az
Aberdeenshire-beíi Methlickben, ahol Yvie felnőtt, és mikor találkoztam
vele, tudtam, hogy nagyon szerencsés, akit tanított. Molly ragyogó
egyéniség, sugárzó mosolya olyan érzést keltett a látogatóban, mintha ő
maga jönne elé, holott nem képes kikelni az ágyából. Bár a testét a
betegség megbénította, a szelleme nem sérült, és a humorérzéke is kiváló
maradt. A beszélgetésünk alatt megmutatott egy verset, ami tetszett neki
- úgy gondolom, ez tökéletesen bemutatja a személyiségét. A címe: Köszö-
nöm, jól vagyok.

Köszönöm, nincsen semmi bajom,

Olyan jól vagyok, hogy nagyon.
Mindkét térdembe reuma áll,
S ha beszélek, a hangom zihál;

267
Vérem híg, szívem gyengén dobog:
— De formámhoz képest én így jól vagyok.

Ejjelente kerül az álom,

De jól vagyok, reggel úgy találom,
Eszem kihagy, fejem kóvályog:
— De formámhoz képest én így jól vagyok.

Honnét tudom, az ifjúkor betelt?

Szeles vágyam immár elszelelt.
De semmi baj, vígan mosolygok,
Ha a helyekre, hol járt, gondolok.

Vénnek lenni, úgy mondják, arany,

De este felötlik, untalan:
Fülem fiókban, fogam vízben,
S míg alszom, szemem polcon, készen,
S aludnék, de tudni szeretném „Maradt még,
amimet a polcra tehetném?”

Piros cipőt hordtam ifjan én,

Szikrát vetett az utca kövén.
De később már kék cipőt hordtam,
S az egész éjjelt áttáncoltam.
Cipőm fekete, hisz vén vagyok,
Elmegyek a boltig, s vissza már fújtatok.

Magamhoz térek, ha felkelek,

S átfutom én a gyászhíreket.

268
 Ha nincs ott nevem, tudom, nem ért el a vég,
Jót reggelizek — s állom, bármi is jön még.14

Rendkívüli gonddal válogattuk ki a lemezre szánt számokat. Nick

Raymonde, a Syco mellém helyezett művészeti vezetője sorra vette a
lehetőségeket, hogy egy olyan repertoárt állítson össze, amely nagyban
különbözik a tőlem megszokott musicalbetétektől, amire az emberek
számítottak. A kiadó meg akarta lepni a világot egy egyedi, érdekes
összeállítással, és amikor kész lett, én is nagyon meg voltam elégedve a
választásukkal. Néhány dal a személyes kedvencem volt, másokat, bár
szerettem, de magamtól sosem énekeltem volna el, egypárat pedig addig
nem is ismertem - de ezek is hamar a kedvenceimmé váltak.
Ezekben a hónapokban sokszor hallottam Steve Mac nevét. Aki csak
kimondta, mind úgy gondolta, nagyszerű ember, és remek producer
volna a számomra. Képzelheted tehát, milyen ideges voltam, amikor
először léptem be a stúdióba, hogy vele találkozzak.
Maga a stúdió egy délnyugat-londoni mellékutcában rejtőzött:
funkcionális épület, bármikor rá lehetne fogni, hogy egy öreg város öreg
hivatalának a hátulja — ám ha belépsz, minimalista, modern belső tér
fogad, dugig rakva csúcstechnológiával.
Ahhoz képest, hogy ekkora híre van, és olyan hírességekkel dolgozott
együtt, mint Leona Lewis vagy a Westlife, Steve Mac fia- talabbnak
bizonyult, mint vártam. Átható, sötét szempár, nyílt és barátságos
mosoly; azok nyugalma lengi körül, akik tudják, mit

14 Peter Seeger dala, amelynek szövegét egy névtelen újságíró írta, számos variánsban
ismeretes. Boyle változata leginkább a befejezésében tér el; az eredeti utolsó sorát így
fordíthatjuk: „Jót reggelizek, majd visszafekszem még.” Forrás: www.petcseegcr.nct/
gctupundgo.htm

269
csinálnak. Ő maga is kissé feszülten várt - megsúgták neki, hogy néha erőt
vesznek rajtam a hangulataim - de rögtön megtaláltuk a közös hangot.
A stúdióhelyiség akkora, mint egy szoba, csak a mennyezete alacsony.
Ablakai nincsenek, csak egy, amelyik Steve szobájába nyílik. Ketten ülnek
ott egy technikussal, aki a háttérsávokat irányítja, és elkészíti a felvételt. A
felvevőhelyiség légkondicionált, vagyis mindig hűvös, és a fényeket a dal
hangulatához illően lehet változtatni.
Mindenestől újdonság volt ez a számomra, úgyhogy eléggé idegesen
álltam, amikor becsukódott mögöttem az ajtó, és egyedül maradtam a
tompa fényekkel megvilágított szobában, a mikrofon előtt. Felraktam a
fejhallgatót, és Steve már kérdezte is, készen ál- lok-e. Felfelé fordított
hüvelykujjal jeleztem, hogy igen, bár kicsit bizonytalanabb voltam, mint
mutattam.
Elsőnek a Cry Me a River-1 vettük; ez volt az egyetlen a választottak
között, amelyet már korábban is felvettek velem egyszer, ezért valószínű
volt, hogy könnyebben megbirkózom vele.
Felzendült a húrok hangja, és azonnal átéreztem a dallam hangulatát.
Behunytam a szemem.

Azt mondod, szeretsz...

Sok víz folyt le a Themzen, amióta először felenekeltem ezt a

Heartbeat Stúdióban, Edinburgh szélén, de még ebben a kifinomult-
londoni környezetben is fel tudtam idézni ugyanazokat az érzelmeket: az
elveszett szerelem szomorúságát, a bosszú üies diadalai.
A dallam olyan természetességgel áradt belőlem, mint a lélegzet.
Kettesben a zenével - mélységes elégedettség töltött el. Mintha csak
megtaláltam volna, amit egész életemben kerestem.

270
 A felvevő helyiség a szentélyemmé lett. Hogy még közelebb lehessek,
átköltöztem egy csinos nyugat-londoni lakásba, ahonnan minden reggel
autó vitt a stúdióba. Tizenegytől négyig dolgoztunk. Még mindig nagyon
szerettem volna egymagámban sétálgatni, fő- ^e8 l g y > hogy az uj
lakásom a kew-i Királyi Botanikuskertek közelében feküdt. Jó lett volna
megnézni a színes virágágyások sorát, vagy az egzotikus, trópusi
növényeket a pálmaházban - ekkoriban azonban a stúdió volt a
menedékem a világ elől.
A felvevőhelyiségben úgy érzem magam, mint aki egy csillogó,
szivárványszín buborékban lebeg az élet alant kavargó gondja-baja felett.
Csak én létezem, meg a zene — imádom ezt a magától értetődő, tiszta
kapcsolatot. Amint felteszem a fejhallgatót, eltölt az otthonos érzés és a
biztonság. Nyugodt, saját értékével tisztában lévő emberié válók, aki
abban a kiváltságban részesül, hogy zavartalanul teheti azt, amihez a
legjobban ért. Ilyenkor csak ketten vagyunk a zenével.
Másodiknak az I Dreamed a Dream című dalt vettük. Ez a dal a
sikerálmomat szimbolizálta, de amikor először énekeltem, a meg-
hallgatáson, a biztonságos múltba való visszatérés álmát jelentette, azt a
korszakot, amikor még élt az anyám. Azóta új útra léptem, méghozzá
olyanra, amelyen o kétségtelenül bátorított volna — ezért a dalnak is
megváltozott kissé az üzenete a számomra.
Steve okos ember, és pontosan tudja, hogy érje el nálam, amit akar.
Néha azt kéri, énekeljek fel egy számot többször, más és más
megközelítesben, hogy majd választhasson a végső összeállításnál. Ez
mindig felkelti az érdeklődésemet: izgalmas dolog megfelelni egy ilyen
kihívásnak. Világéletemben élveztem a színjátszást, úgy- hogy ha Steve azt
kéri, adjam elő a dalt úgy, mintha tíz évvel fiatalabb volnék, kiélvezem a
szerepváltás lehetőségét. Mindenre készen voltam, ő pedig erőt merített
ebből. Steve mindenkinek lendületet

271
ad - dicsér és bátorít, ha valamit jól csinálsz, de egyenesen megmondja azt
is, ha elrontottad, és ez a becsületes hozzáállás az első percben bizalmat
ébresztett bennem. Ha ő azt mondja: „igen, éppen ezt akartam”, akkor
tudom, hogy így is van, és örömmel tölt el, hogy jól csináltam. Cserébe
pedig az én növekvő önbizalmam táplálja őt is; így kettőnk tehetsége
egyszeri, meg nem ismételhető elegyet alkot. Nagyszerű, professzionális
a viszonyunk, és becsüljük egymást. Steve gyors tempót diktál, kemény
munkát követel, de rájöttem, hogy képes vagyok tartani az iramot. A
felvételi munkálatok lélekemelő, örömteli élményt jelentenek a
szamomra.

Furcsa élmény fejhallgatóval énekelni egy himnuszt a stúdióban, ahelyett,

hogy a nyitott templomtér és a gyülekezet hangja venne körül, de akárhol
és akármikor nyitom dalra a számat, egészen közel kerülök Istenhez,
mert ő volt az, aki ezt az ajándékot adta nekem. Nagyon támogattam,
hogy vegyük lemezre a How Great Tkon Art (Mily nagy vagy tej című
himnuszt is, mert ez a tanárom és barátom, Frank Quinn kedvence, aki
olyan sok mindenben támogatott. A dicséret szavai különösen tiszták
ebben a dalban, az üzenet egyszerű és világos.
KzAmazing Grace (Ó, érthetetlen kegyelem15) egy másik himnusz, amely
szintén nagyon erőteljes tartalmat hordoz a számomra: gyönyörű
képekben fejezi ki, hogy Isten mindig jelen van, különösen, amikor
hatalmába kerít a félelem.

Ki tévelygőn, vakon bolyongtam utakon,

Egyszer csak rámtalált.

15 A himnusz több változatban is ismeretes; a kötetünkben idézett változat a www.

albaref.hu (Dunántúli Református Egyházközség) honlapjáról származik.

272
 Az utam során később ez a himnusz is különleges jelentést nyert a
számomra.
A Who I Was Born to Be (Akinek születtem) című dalt egyenesen nekem
írták; a szövege nagyon sok mindent elmond- az életemről. Sok
rajongómnak ez a kedvence, és akárhányszor eléneklem, mintha
kikiabálnék mindent.
Erős, termékeny düh árad a hangomból Madonna Youll See című
szama alatt; ez mar nem a keserű, sírós, frusztrált méreg. Amikor ezt a
számot vettük, nem csak az iskolai csúfolódókra gondoltam, hanem
bizonyos mértékig a sajtóra is, meg a nyomásra, aminek kitettek.
Nem félek a médiától. Részei a munkámnak, és azóta megértettem,
hogy a művészeknek szüksége is van a médiára. Csakhogy én is emberből
vagyok. Felépítettek, leromboltak - de megtörni nem fogok. Ebben az
énekben újjáépítettem önmagamat, megadtam magamnak a kezdő lökést
hozzá.
Kelly Clarksontól ott az Up to the Mountain. Ezt is nekem választottak,
es elveztem az eloadasat; a Duydrectm Believev pedig felidézte csodás
gyerekkori emlékeimet, amikor a televízió előtt ültem, és a Monkeest
néztem. A lemezen szereplő változat lassú, szóval még a szöveg is
kivehető - korábban sosem hallgattam oda, csak most figyeltem fel rá,
hogy ez is fontos jelentőséggel bír a számomra. Reméltem, hogy
hamarosan hazatérek Blackburnbe. Vajon királynőként-e? Hát, erről még
teszünk!

Egy nap Steve azzal fogadott a stúdióban, hogy szeretne lejátszani nekem
egy dalt. Az a címe, hogy Proud, vagyis Büszkeség, és ő maga is
társszerzője. Egy apa és a fia közötti konfliktusról szól - rendkívül
megindítónak találtam.

273
 Az életünk bizonyos szakaszában mind szembeszállunk a szüléinkkel
- ez alól én sem voltam kivétel. Tizenéves koromban nagyon sok
nehézséggel találtam szembe magam - bár szerctetben éltem, mégis
mindig volt egy halvány érzésem, hogy láb alatt vagyok. A szüleim akkor
már nem terveztek újabb gyermeket, én csak megjelentem, ráadásul nem
is voltam egyszerű eset.
Idősebb koromban igyekeztem nekik örömet szerezni, de továbbra is
rájuk támaszkodtam. Nem igazán alakítottam ki a saját egyéniségemet;
ugyanakkor tudtam is, hogy ha nem engedelmeskedek anyámnak és
apámnak, azzal rosszat teszek, és lelkiismeret-furda- lással fizetek meg
érte. így magammal is konfliktusba kerültem.
Az érem másik oldala az volt, hogy mindenhez a jóváhagyásukat
kértem, ezért amikor már nem irányíthatták az életemet, a világ ijesztő
hellyé vált a számomra.
A dalban van egy sor arról, hogy az ember legyen egyéniség, legyen
önmaga főnöke. Anyám halála óta ezzel küszködtem.
Mindezeken túl a számomra a dal a megbánásról is szol. Bár mindent
megtettem, mégsem hiszem, hogy a szüleim az életükben valaha is
büszkék lehettek bármire is, amit tettem. Anyám mindig hitt a
képességeimben, de biztosan félt, mi lesz velem a halála után. Ha a
jövőbe pillanthatott volna, nem aggódik annyira - inkább csodálkozik, és
büszke lesz.
Az első néhány alkalommal, amikor megpróbáltam elénekelni a dalt,
nem ment - a könnyeimtől.

Az album legnagyobb meglepetése alighanem a Wild Horses volt, és ezt is

vettük fel utoljára. Simon Cowell választotta ki a lemezen szereplő
változatot, de én is remeknek gondoltam. Még a fiatalkoromból
ismertem a dalt, mivel a bátyáim nagy Rolling Stones-rajongók

274
voltak, és valami az első versszak szövegében előhívta régiségszagú
emlékeimet az önkormányzati negyedről, ahol éltünk, és a neveltetésem
korai szakaszáról.
Akárhányszor adom elő, mindig úgy érzem, mintha anyám lennék,
aki a kicsi önmagamhoz beszél - de az is én vagyok, aki hallgatom.
Egyedülálló érzelmi élmény!
Korábbi énekesi beállítódásom azt sugallta volna, hogy nagy
hangerőt vigyek az első crescendóba, azóta azonban megtanultam, hogy
sokkal hatásosabb, ha lágyan éneklem. Ehhez nagyon határozottan kell
uralnod a hangodat, ami technikailag nehéz, ám ha egyszer elsajátítottad,
képes leszel halkítani, majd hangosan kitörni, végül újra elhalkulni. Azt
hiszem, az emberek akkor kezdtek igazán komolyan venni, mint
énekest, amikor meghallották, hogyan adom elő a Wild Horses-t. Az
Államokbeli lemezcég mindenesetre határozottan érdeklődött utána, és
ez a dal lett végül, amit első igazi énekesi fellépésemre választottak.
 34.
A bátrak otthona

E
GY ELSŐ OSZTÁLYÚ REPÜLŐJEGY, hozzá öt nap egy Los Ange-
les-! luxushotelben, megspékelve egy disneylandi kirucca-
nással, alighanem mindenki számára élete nyaralását jelentené,
amely örökké emlékezetes marad. A nyaralások azonban pihenés-
re szolgálnak, én pedig már kipihentem magam Skóciában, a West
Lothian megyében, egy blaclcburni kis házban.
Steve, Mac és én olyan jó csapatot alkottunk, hogy hat hét alatt
elkészült a teljes lemez. Már csak néhány további alkalomra volt szükség,
úgyhogy kicsit elvonulhattam. Boldogan cseréltem le a londoni luxust
kavicsos vakolatú önkormányzati bérlakásomra, az asszisztenseim és
testőreim sorát a szomszédaimra és barátaimra. Ismét a Lourdes-i
Miasszonyunk templomába jártam misére, meglátogattam a whitburni
Mária Légiót, a vakációs kedvencemet vacsoráztam a vendéglőben: halat
sült krumplival.
Blackburnben, ahol ismerős emberek és dolgok vesznek körül,
tudom, ki vagyok, és mit teszek. Az egész verseny alatt egyszer sem
kívántam, bárcsak újra az lehetnék, aki a felhajtás előtt voltam, de

276
azt sem láttám be, miért kellene alapvetően megváltoznom ahhoz, hogy
ezt az életutat választhassam. Én továbbra is ugyanolyannak látom
magamat, csak kezdek nyiladozni; kibontok egy lehetőséget, amely
mindig is bennem lapult, de életem korábbi szakaszában nem voltam
képes felszabadítani. Tökéletesen tisztában vagyok vele: óriási
szerencsém volt, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, és hálás vagyok
minden ajándékért és luxusért, ami, úgy látszik, együtt jár a hírnévvel,
viszont az anyagi dolgok egyszerűen nem érdekelnek annyira. Amíg van
ruha a szekrényemben, étel az asztalomon, és hangom, hogy énekeljek, ez
nekem elegendő boldogság. A szüleim nagyon keményen dolgoztak,
hogy mi, gyerekek ne szenvedjünk semmiben hiányt, azonban azt is
megtanították nekünk, hogy a legnagyobb kincsek nem ezen a világon
várnak ránk.

- Kinyithatnám az ablakot? - kérdeztem, amikor a Los Angelesbe induló

gép kigurult a kifutópályára. Ciaran, a testőröm riadtan pillantott rám —
aztán amikor meglátta az arcomat, rájött, hogy vicceltem. Az emberek
sosem tudják, mire számítsanak tőlem.
Egyedül a nevetéssel leplezhettem az egész testemben lüktető
mélységes, dermesztő pánikot. A British Airways gépén ültünk, első
osztályon. A tágas hely és a remek kiszolgálás segíthet valamit, de semmi
nem változtathat a tényen, hogy a gép kilenc órát tölt a levegőben. Ez a
leghosszabb légi utam eddig - ettől már az elején halálra rémültem.
Azért mentem, hogy önálló énekesként mutatkozzam be. Számtalan
kérdés tolakodott a gondolataimba, amelyeket nem tudtam
megválaszolni, amíg ki nem álltam Amerika legnagyobb televíziós
showműsorának közönsége elé, az ottani Csillag születik döntőjében
énekelni. A legfontosabb így szólt: képes leszek-e rá?

277
 Még két nap van addig, ismételgettem magamnak, úgyhogy nincs
értelme már most pánikolni, addig akár jól is érezhetném magam.
Amikor ez a taktika nem vált be, felidéztem azt a rengeteg alkalmat,
amikor kiálltam a közönség elé, és minden ellenkező esély dacára igenis
képes voltam énekelni. Az efféle gondolatoknak segíteniük kellene,
csakhogy nem teszik, mert az ember idegei nem racionálisak.
Gondolkodhatsz olyan ésszerűen, ahogyan akarsz, a szíved attól még
kalapálni fog, a fejed szédülni. Elvileg minél többször szerepeltél, annál
kevésbé kellene félned, de mégsem így működik. Tudom, ezzel nem
vagyok egyedül: sokszor hallottam már, hogy sok előadó, évek
gyakorlatával a háta mögött, még mindig szinte megbénul a lámpaláztól.
Az azonban nem sokat segít, ha mindenki azt hajtogatja körülötted,
hogy minden rendben lesz. Nem nekik kell kiállni oda! Amellett
pontosan tudtam, hogy hiába ismételgetik az ellenkezőjét, igenis nagy
ügynek tartják.
Új életem egyik nagy öröme, hogy úgy tűnik, boldoggá tudom tenni
az embereket. Nem egészen értem, hogy lehet ez, de kellemes
meglepetés, és végül úgy döntöttem, ahelyett, hogy agyalnék rajta,
egyszerűen élvezni fogom.
Amikor végre leszálltunk a Los Angeles-i reptéren, vagy kétezer
rajongóm fogadott. Gyerekként láttam a hírekben, milyen volt, amikor a
Beatles megérkezett valahová. Sikítozó emberek tömege igyekezett
megérinteni őket, és emlékszem, azon gondolkodtam: honnan tudták,
hogy akkor jön a Beatles? Hogyan engedhették el őket a szüleik? Az én
rajongóim ugyan kicsit idősebbek azoknál a tinédzser lányoknál, de még
mindig nem értettem, honnan tudták meg a leszállás időpontját, vagy
hogyan kaphattak szabadságot azért, hogy elém jöjjenek. Rengeteg időbe
telt, hogy eljussunk a kocsiig, és akkor is rendőrautónak kellett a hotelbe
kísérnie. Inkább

278
éreztem magam idelátogató államfőnek, mint énekesnek! Nagyra
értékelem mindazt az erőfeszítést, amit az emberek az üdvözlésemre
tesznek, de kicsit azért meghökkentő.

A Hotel Bel-Airben szálltam meg, a világ egyik legismertebb szállo-

dájában, éppen azelőtt, hogy egy nagy felújításra készülve bezárták volna
- bár én el sem tudom képzelni, hogyan akarták még szebbé tenni.
Tökéletesen szép volt így is, vörös cserepes, rózsaszín, mediterrán
épületeivel a buja kertek, csillogó medencék között húzódott. Forrón
tűzött a nap, és a hűvös, ovális, kék víztükör rendkívül hívogató látványt
nyújtott - még annak is, aki sosem tanult meg úszni.
Végigsétáltam a napfürdőzők előtt, a lakosztályom felé, és déjà vu
érzésem volt, hiszen annyiszor láttam már ezt a képet - a filmekben.
Már-már azt vártam, hogy valamelyik vékony, napbarnított hölgy leveszi
a napszemüvegét, és valójában a fiatal Elizabeth Taylor az; vagy hogy
Cary Grant leereszti az újságját, és mögüle rám kacsint. A nevem rákerült
arra a vendéglistára, amelyen Grâce Kelly és Marilyn Monroe is szerepel
előttem. Remélem, nem tűnik hálátlanságnak, de ez a tudat egyáltalán
nem tette könnyűvé, hogy bársonybútoros nappalimban lazítsak.
Világéletemben látni szerettem volna Disneylandet. Éppolyan
varázslatosnak is bizonyult, mint vártam - de hogy igazán élvez- hesd,
ahhoz a családod vagy a jóbarátaid társasága kell. Velük átengedheted
magad a gyermeki örömnek és izgalomnak. Az égbe szállni egy
pasztellszínű elefánt hátán valahogy nem ugyanaz, ha profi kollégák és
testőrök kísérnek. És ne feledjük, hogy minden nyikka- násodat, minden
buta grimaszodat felveszik, lefényképezik — szóval hiába volt a
látogatás célja a lelkem megkönnyítése, nem tudtam

279
elengedni magam. Persze odahaza ebből is remek szalagcímek születtek,
mint Jumbó Dumbó hátán!
A műsorban viselt ruhámat Suzanne Neville tervezte, és Londonban
ejtették meg az utolsó igazítást, napokkal az út előtt. Egyszerű, földig érő
fekete szaténestélyi volt, anyagában fényes, hogy csillogjon, és úgy
szabták, hogy a lehető legelőnyösebb alakomban mutasson. Amíg
utazom, a ruháim is utaznak. Külön jegyet ugyan nem kapnak, de nem is
kerülnek a poggyászba, nehogy ne kerüljenek elő leszállás után. Ez a
ruha Andy bőröndjében kapott helyet.
- Csodásán áll majd neked! - tréfálkoztam beszálláskor.
Csakhogy Andy nagyon jó fej, ennél sokkal több kell, hogy zavarba
hozd. Ezen az amerikai úton ismertük meg egymást igazán, hiszen
óhatatlanul sokáig voltunk összezárva. Egy hosszú utazás alatt látod a
másikat unatkozni, ásítozni, hallod horkolni. Nincs menekvés. Andy
amellett sosem vet meg egy jó kis évődést: órákig játszottunk
Mi-ez-a-dallamot, vagy Ki-ez-az-énekest. Annyi év rádióhallgatás
lexikonnyi tudással ruházott fel a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek
popzenéjéből, csakhogy Andy sem egyszerű ellenfél: maga is a hatvanas
évek óta van a zeneiparban.
A jelenléte megnyugtató. George Michael és Geri Halliwell fellépéseit
is rendezte már, szóval nem érheti meglepetés, nincs a számára
ismeretlen arc. Amikor megérkeztünk a Csillag születik stúdiójába, azt
éreztem: legalább az egyikünk tudja, mit csinál.

Azt hiszed, felöltözni még csak egyszerű? A fenét az! Egy ilyen szoros
estélyit felhúzni olyan, mint a dugót visszatuszkolni a pezsgősüvegbe.
Először jön a testformáló fehérnemű, ami kisimítja a vonalaidat. Sosem
gondoltam eddig, hogy ennyi hús van a testemen. Nem viccelek - már az
is emberkínzás, mire felkerül a fűző. Ketten

280
kellenek, hogy a testedre húzzák, amivel a profi belépő szépen el is szállt,
csak aztán lehet felpróbálni a ruhát is. Ahhoz meg egy lábat kellett a
fenekemre helyezni, hogy felhúzhassák a cipzárat. Elegáns hölgy helyett
inkább a Hamupipőke bohózatváltozata szereplőjének éreztem magam.
Elképzelni nem tudtam, hogyan kapok majd ebben levegőt, az éneklésről
nem is beszélve, amikor pedig lépkedni próbáltam, csak totyogtam, mint
egy szorulásos pingvin. Ezt jelenti az elegancia! Mindenesetre a
gondolataim elterelésére bevált.
A legjobb része az amerikai Csillag születik-bzn való bemutat-
kozásomnak az volt, hogy még egy idegen országban is ismerősök vettek
körül. Yvie, aki itt is felkészítőként dolgozik, már megérkezett, úgyhogy a
próbák előtt vele énekelhettem be. A szereplés napján pedig Piers
Morgan is megjelent, mint a három zsűritag egyike.
Rettenetes lámpalázzal küszködtem. Piers és Sharon Osborne
benéztek hozzám a színfalak mögé; mindketten erősen bátorítottak.
Mindenki azzal biztatott, hogy nem gond, ha elrontom, hiszen ez csak
egy előzetes felvétel. Százak ülnek majd a nézőtéren, de ha hiba csúszik a
műsorba, nem jut ki a tévénéző milliókhoz. Csakhogy számomra ez is
szörnyűség volt, ha nem is mindjárt katasztrófa. Jó sok időbe telt, mire
összeszedtem a bátorságomat, de végül sikerült, és kiálltam. Abban a
pillanatban pedig, amint a zene megszólal, mintha átkattanna bennem egy
kapcsoló, elfelejtek mindent, és csak a dal marad.
Két felvétel készült, aztán valaki elvitte a DVD-t Simon Cowcll
otthonába, döntse el ő, melyiket szeretné adásba küldeni. Ilyen
egyszerűen ment! Minden aggodalmam elszállt. Megcsináltam! El-
énekeltem egy dalt, amit még senki sem hallott tőlem korábban! Most
pedig az év legnagyobb amerikai televíziós közönsége elsőként láthatja,
amint előadom a WildHorses-1. Csak ekkor fogtam fel

281
igazán, micsoda bemutatkozás volt ez. Meglehetősen jó érzés volt. Ami
azt illeti, annyira, hogy meg akartam ismételni!

Második államokbeli látogatásom alkalmával ugyanolyan ideges voltam,

azonban a dolgok simábban mentek. Időközben ugyanis szerencsére
sikerült meggyőznöm Joanne unokahúgomat, hogy legyen a személyi
asszisztensem. Joanne Bathgate-ben él, egy macs- kaugrásnyira
Blackburntől, és anyám halála után rengeteg támogatást nyújtott nekem,
ráadásul akkor is segített, amikor a sajtó körbevett a Yule Terrace-en.
Joanne ügyes, célratörő típus, ugyanakkor remek a humorérzéke, éppen,
mint az anyjának, Bridie-nek. Mivel ' születése óta ismerem, nincs
közöttünk korlát még az olyan személyes dolgokban sem, mint a ruhám
feltornászása, azonfelül családtagként mindenestől megbízom benne;
nem kell állandóan a számra ügyelnem. Az ízlése remek, még abban is a
segítségemre van, ha hétköznapi ruhákat akarok választani, azokra a
napokra, amikor nem vagyok a színpadon. Csak egyetlen gond van: meg
kellett kérnem, hogy ne szólítson Susan néninek, mert úgy éreztem, ez
nem valami professzionális megszólítás.
Második Los Angeles-i utunk során a Peninsula Hotelben szálltunk
meg. Ez alkalommal az Universal filmstúdiót nézhettem meg a
lazítónapomon - nagyon élveztem, mert Joanne és Andy is velem volt.
Olyan filmek díszletei között bolyongtunk, amelyeket magam is láttam -
Világok harca, a Da Vinci-kód és a Cápa. Mókás volt - amikor elkerültük
azt a medencét, ahol néhány akciójelenetet felvettek, egyszerre kipattant a
vízből az a hatalmas cápa, és lefröcskölt minket. Felsikoltottam, és
akkorát ugrottam, hogy majdnem Andy ölében kötöttem ki!

282
A Dancing With The Stars16 stúdiójában is ért egy különös élmény:
amikor kitárultak a liftajtók, Len Goodmannel, a zsűri elnökével találtam
szembe magam, akit olyan sokszor láttam a képernyőn a műsor angol
változatában.
- Nahát, üdv! - köszöntem rá, mintha csak régi jó barátom lenne.
Fura dolog ez, hiszen amikor híres emberrel találkozol, néha már
olyan alaposan ismerni véled, hogy fel sem tűnik: élőben még nem is
találkoztatok. Kisült aztán, hogy Len pedig az én rajongóm, és nagyon
szereti a dalaimat.
Ezúttal az I Dreamed a Dream című számot énekeltem: ez kicsit
kevésbé volt megerőltető, mint a WildHorses, mert már sokszor elő-
adtam. Csak az okozott némi gondot, amikor a táncospár is megjelent, és
előttem vonaglottak, jó pár veszélyesnek látszó figurával és lehetetlennek
tűnő emeléssel. Tudtam, ha rájuk pillantok, kitör belőlem a felkiáltás: —
Le ne ejtsd, az Isten szerelmére! — Nagyon erősen kellett
koncentrálnom a saját előadnivalómra.
Őszintén szólva ennek az útnak az elejét utólag elhomályosította, ami
utóbb történt.
Nem volt akkora meglepetés, mert előre szóltak, hogy meglátogat
majd, de mindaddig nem hittem igazán, amíg ki nem nyitottam a
lakosztályom ajtaját, és meg nem láttam a küszöbön Donny Osmondot,
egy hatalmas virágcsokorral - nekem hozta! Sőt, még akkor sem hittem el.
Jóságos ég! Kaptam egy puszit Donny Osmondtól! Még meg is
érintettem az arcomat, hogy igaz-e.
Harmincöt évvel azután, hogy belezúgtam, Donny még mindig
jóképű, a szemei csillognak, a mosolya ragyog, a humora szikrázik.

16 Táncos showműsor sztárokkal, hazai változata a Szombat esti láz.

«283
Nagy szüksége is volt rá, mert annyira lenyűgözött az ottléte, hogy - most
már bevallom - eleinte teljesen idiótán viselkedtem. Mindössze kuncogni
voltam képes. Titokban még meg is csíptem magam, hogy ébren
vagyok-e.
Donny olyan volt, amilyennek mindig is elképzeltem: jóképű, sármos,
mégis rendes ember. Amikor lecsillapodtam, arról beszélgettünk, hogyan
lehet elviselni a hírnevet. Mindkettőnk szamára igen fontos, hogy szoros
kapcsolatban maradjunk a családdal; Donny megértette, miért van
szükségem a stabilitásra, miért tartom Skóciát az otthonomnak. Ezek a
dolgok számara is fontosak.
A találkozásunk egy részét felvették egy rólam szóló összeállításba,
karácsonyra. Az emberek később kérdezgették, mi a csudát nevettünk
annyira — hát most elmondom.
Egymás mellett ültünk a kanapén, amikor az egyik technikus átadott
nekem egy mikrofont, hogy csíptessem a blúzomra. Csakhogy a kezem
annyira remegett, hogy a szerkentyű beleakadt a cipzárba.
- Ne segítsek? - kérdezte Donny, s szép szeme csak úgy csillogott.
- Nem nyúlhatsz a blúzomba! - vágtam rá azonnal.
Annyi éjszaka néztem a képét a szobám falán! Sosem gondoltam
volna, hogy egyszer majd mellette ülök, és tréfálkozunk.
A hasunkat fogtuk.
Visszanézve erre a csodás évre, a Donny Osmonddal való találkozást
éreztem benne a legszebbnek. Ezt az emléket örökké őrizni fogom.

Legközelebb ismét életem „legfontosabb fellepese miatt utaztam

Amerikába. Amint az egyiket teljesítettem, már előttem is állt a

284
következő merce. Tálán ezert nem eltem bele igazán soha magamat az
elért sikereimbe. Meglehet, egyszer eljön az a nap is, amikor tudom már,
mit teszek, és félelem nélkül teszem, csakhogy ez a nap még nem érkezett
el, mert minden új kihívás még nagyobb nyomás ala helyez. Annál nincs
sokkal feljebb, mint élő televízióadásban bemutatni az első albumodat
Amerika keleti partjától a nyugatiig - vagy igen?
A november eleve zűrös hónap volt. Jártam Los Angelesben, ta-
lálkoztam Donny Osmonddal, összesen két napot töltöttem Skóciában,
hogy kiélvezzem a találkozás emlékét, aztán megint London felé vettem
az irányt, majd az Eurostar által Párizs következett, ahol a televízióba
várták. Akkor, a színpadra lépve sikerült rátaposnom a ruhám szegélyére,
de az aggasztó reccsenés ellenére is csináltam tovább, mert az ember
ilyenkor csinálja tovább. Visszaérve Londonba ruhákat próbáltam,
gyakoroltam Yvie-vel (aki az X-faktor adása miatt utazott vissza). Az
X-faktor számára is felénekeltem a Wild Horses-t, masnap pedig repültem
New Yorkba. A következő reggel a Today Show-ba. várták, hogy a
Rockefeller Plaza nyílt terében énekeljek el három dalt.
Általában már hetekkel a fellépés előtt érzem, hogy dolgozik bennem
az idegesség. Ilyenkor azt mondogatom magamnak: — Ejnye, Susan, még
soká lesz! - Amíg van, amivel leköthetem a gondolataimat, a lábam sem
remeg. Csakhogy minél inkább közeledik az időpont, annal rosszabb lesz,
és hiába igyekszem viccelődéssel és nevetgéléssel elhitetni mindenkivel,
magammal is, hogy minden rendben, az idegesség mégis úgy gyülemlik fel
bennem, mint a kuktában a nyomás. Az a fura, hogy közvetlenül a fellépés
előtt már nem is idegesség, amit érzek, hanem valami mélységes rettegés,
amely mindenestől elborít, mintha az életem eddig megélt összes

285
bizonytalansága és még rám váró megoldatlan problémája is el akarna
nyelni. Fogalmam sincs, miért történik ez, de remélem, idővel
megtanulok úrrá lenni rajta, mert nem éppen jó érzés, sem nekem, sem a
körülöttem lévőknek.
New Yorkban nem volt érkezésem mindezt szokás szerint így, fokról
fokra végigélni, annyira elfoglalt és fáradt voltam már a kezdet kezdetén,
úgyhogy egyszerre szakadt a nyakamba, mintha egy iszapömlés terített
volna be. Előző éjjel, a hotelben, egy szemhu- nyást sem aludtam.
Mindvégig előttem tornyosult a rettegés fala, reggelre pedig bemeséltem
magamnak, hogy képtelen leszek megmászni. Minthogy így nem
nézhettem szembe a világgal, eldöntöttem, hogy elrejtőzöm. Reggel
ötkor, amikor Joanne érkezett ébreszteni, az ajtómat zárva találta, és
nem is voltam hajlandó beereszteni. Joanne ijedtében felhívta Andyt, ám
engem még az ő higgadt és megnyugtató hangja sem tudott rábírni arra,
hogy kinézzek. Andy azonban találékony ember, úgyhogy szerzett egy
mesterkulcsot az egyik szobalánytól.
Sírástól vörös, puffadt arccal, ugyanabban a farmerben és pólóban
talált rám, mint amiben este elbúcsúztam tőle.
Habár Andy nagyon kedves és nyugodt ember, most mégis sürgetett
az idő, ezért felvázolta a lehetőségeket. Fél kilenckor élő adásban várt
egész Amerika. Akkor hét körül járt.
- Susan, senki nem szorít pisztolyt a halántékodhoz. Azt csinálsz,
amit csak akarsz. De egész életedben erre a percre vártál, és most csak
rajtad múlik. Elindulhatunk, visszamehetünk a reptérre, egyenesen
hazarepülsz, és elfelejtheted ezt az egészet. Vagy maradhatunk itt, és
akkor kiállsz, hogy megmutasd, milyen fából faragtak.
Valójában az döntötte el a dolgot, amikor hozzátette:

286
 - Csak hogy tudd: sok hölgy van itt, akik azért repültek egyik parttól
a másikig, hogy itt legyenek, veled és érted. Hajnali fél négy óta várnak.
Micsoda szégyen, hogy őket is cserbenhagyod...
Nem akartam cserbenhagyni őket. Andyt sem, és egyáltalán senkit,
aki körülöttem olyan sok energiát fektetett abba, hogy segítsen. Ez a
lemezem bemutatója, ők mind tőlem függnek. Ha nem teszek ki
magamért, az egész darabokra hullik.
Akkor eszembe jutott anyám. O másképp fogalmazta volna meg!
- Susan, most aztán elég legyen, ne gyötörd tovább ezeket az em-
bereket! Gyerünk, szedd össze magad, vagy szétrúgom a valagadat!
Félelemtől reszketve léptem ki a jéghideg New York-i reggelbe.
Stúdiókhoz és mesterséges megvilágításhoz szoktam, és most nagyon
furcsa odakint a szürke fényben. A manhattani felhőkarcolókkal
körülvéve, a Rockefeller Plaza közepén állva mintha egy kút mélyén
lettem volna - habár felnézni szinte túl ijesztő volt. Sokszor láttam már a
helyszínt a tévében, de sosem képzeltem oda magamat. Apró
párafelhőkben szökött ki a lélegzetem a hidegbe. Előttem százak
éljeneztek és lóbálták vörös sáljaikat. Még sohasem éreztem magam ilyen
kiszolgáltatottnak; minden erőmet össze kellett szednem, hogy le ne
meneküljek a színpadról, megint elbújni valahol. Azonban amikor a
zenei rendező megnyomta a gombot, a rettegő kislány varázslatos
módon Susan Boyle előadóművésszé változott. Akik velem vannak a
színfalak mögött, azt mondják, megdöbbentő az átalakulásom. A tömeg
szeretete hirtelen átmelegített, egészen a csontjaimig. Azt csináltam,
amire születtem.
Később a rajongóim egy csoportja átadott egy foltvarrott takarót,
amit külön nekem készítettek. Ötvenkét vörös árnyalatú kocka
szegélyezte, mindegyikbe bátorító üzeneteket hímeztek, középen pedig,
kék, zöld, fehér, piros anyagnégyszögekre applikálva

287
negyvenkilenc saját tervezésű forma, és mindegyiken egy-egy figyelmes
üzenet a világ foltvarróitól! Minden kis kép különböző, van angyal és
pingvin is. A összesét nem sorolhatom fel itt, de külön- külön egyediek,
és az élet fontos dolgait jelképezik. A takaró legkö- zepén pedig egy
fehér kockában egy egyszerű mondat: „Szeretünk, Susan!”
Nekem még sosem csináltak semmit azelőtt, főleg nem valami efféle
szépséget - igazán művészi darab. Annyi képzelőerő és munka van
benne, annyi kedvesség és törődés, az emberek belém vetett hitét
jelképezi. Tudtam, hogy nem érdemiek meg egy ilyen csodás tárgyat, és
alig tudtam visszafojtani a könnyeimet - de amikor átadtak még egy kis
takarót Pebblesnek, a hálám mindent elsöpört, én pedig zokogásban
törtem ki. Ezúttal örömömben.
 35.
Európa

M IELŐTT HIVATÁSOS ÉNEKES LETTEM VOLNA, többek

arról sem volt fogalmam, mennyi rengeteg emberre van
között

szükség egy színpadi vagy televízióban közvetített perc levezény-

léséhez. Az album reklámja miatt felkértek, hogy Európa-szerte le-
gyenek fellépéseim. Jártam Franciaországban, Németországban,
Olaszországban, Dániában, Spanyolországban és Hollandiában.
Minden egyes alkalommal roppant erőfeszítések övezik azt a két
percet, amit végül a rivaldafényben töltök.
Andy és Joanne mindig velem utazik, de általában velünk tart még
néhány ember a Sonytól és a Sycotól, például Melissa és Alex; ők fél
szemmel a világot figyelik, a másikkal azonban a Black- berryjük
képernyőjére tapadnak. Néha testőrt is rendelnek mellém, és ne
feledkezzünk meg a technikusokról sem, mint Jonathan, a
hangtechnikus, aki már előttem odaér a helyszínre, és beállítja a teljes
hangrendszert. Van, hogy a producer is jön, és akkor még csak a
lemezcég embereit soroltam fel. Őmellettük ott vannak még a

289
körülöttem tüsténkedő televíziósok. Aztán előfordul, hogy a meg-
látogatott ország Sony-leányvállalatának vezetője szeretne velem ta-
lálkozni. Néha bizony túl sok ez: jobban örülök, ha az öltözőbe csak
Joanne és Michelle, a fodrászom és egyben sminkesem kísér el.
Michelle-lel először Skóciában találkoztam: a Loch Lomond melletti
hotelben vettünk fel egy televíziós különkiadást. Nem volt éppen
egyszerű útja. A bőröndje állandóan tele van sminkszerekkel és
fodrászati kellékekkel. A Heathrow Expressen éppen üzenetet írt, és
nem vette észre, amikor egy öreg hölgy összecserélte a táskáját az
övével, és leszállt vele a hármas terminálnál. Amikor Michelle is leszállt
az ötösnél, már nem volt ott más, mint egy táska a Thai Airlines
matricájával. Logikusan gondolkodva azonnal a Thai Airlines pultjához
sietett, de ők nem tudtak segíteni. Mindössze azt tanácsolták neki, hogy
tegyen feljelentést - ezt Michelle meg is tette, de addigra már eltelt az
idő, és lassan indult a járata. Ez volt az első alkalom, hogy velem
dolgozott, és semmiképpen nem akart elkésni, ezért úgy döntött,
visszamegy az ötös terminálra, és a vámmentes shopban összevásárol
annyi sminkszert, amennyit csak bír. Igen ám, de amint megérkezett,
megszólalt a telefonja - a rendőrség közölte vele, hogy a bőröndje a
hármas terminálon várja. Lélekszakadva rohant oda, majd vissza, és
éppen elcsípte a járatot!
Én csak később hallottam az egész történetet, miután Michelle már
több utamra is elkísért. Magamtól sosem találtam volna ki, min ment
keresztül az első találkozásunk előtt, mert ő akkor is, és azóta is mindig,
friss volt és tökéletesen nyugodt! Azt tartja, egy kicsi sminkkel csodákat
lehet művelni.
Muszáj, hogy kedves emberek vegyenek körül, mert olyan sok az
öltözőben, várakozással töltött idő, hogy az ember a falra mászik, ha
nincsenek vele a barátai, akik lecsillapítják. Számomra rendkívül

290
megnyugtató, amikor a hajamat mossák-szárítják, vagy éppen
sminkelnek. Igyekszünk mindig a lehető legtermészetesebb hatást elérni,
éppen csak kicsit felpolírozzuk a megjelenésemet. Egyetlen dolog van,
amihez nem tudok hozzászokni: a műkörmök. Micheíle- lel a Csillag
születik&t csak Csillog születikként emlegetjük: a színpadra lépésig nem
bírom abbahagyni szikrázó körmeim piszkálását.
Fél órával azelőtt, hogy kiszólítanának, jön az öltöztetés. Mindig az
alakformáló rugalmas fűzővel kezdünk, Joanne áll elöl, Michelle hátul,
úgy igyekeznek fel rángatni rám, miközben majdnem megszakadunk a
nevetéstől. Aztán a három ruha valamelyikét adják fel
- mindegyik Suzanne Neville munkája. Az egyik szépséges, bur-
gundivörös selyem, pliszékkel, a másik éjfélkék, gyémántcsillogá- sú, a
harmadik pedig a fekete, fényes szatén, amelyet az amerikai Csillag
születik fellépésemen viseltem. Az ékszerekről sem feledkezhetünk meg.
Mire pedig mindezzel megvagyunk, ideje, hogy beénekeljek Yvie-vel.
Európai körutamon Yvie nem kísérhet el mindenhová, de ilyenkor
telefonon tartjuk meg az összeéneklést. Az én öltözőmből ez nem is
bonyolult. Zümmögéssel kezdünk, aztán jön a többi légzőgyakorlat: ő
előénekel, én visszaadom neki. Közben van, hogy a cipőmet próbálom
éppen felvenni, vagy Joanne akaszt egy nyakláncot rám, de legalább egy
helyben vagyok. Yvie-nek ez már nem olyan egyszerű. Minthogy a
kontinensen egy órával előrébb járnak, amikor én a színpadra készülök,
Yvie éppen hazafelé tart a munkából. Sokszor rejtőzött már egy-egy
állomáson a kávéautomata mögé
- ilyenkor a háttérben hallani lehetett, hogy bemondják a vonatok
érkezését és indulását. Néha rajta volt a vonaton, a két kocsi közti
átjáróból énekelt nekem, amikor pedig utána leült egy helyre, az utasok
kissé furcsán néztek rá.

291
 Yvie énekelt már velem boltajtókban, garázsok előterében, kihan-
gosítón a kocsijában, és az otthonban is, amikor éppen Mollynál volt.
Ott aztán élvezték a hölgyek!
Az utazásnak és az előadásoknak egyfajta váratlan örömét az em-
berek jelentik, akikkel találkozni lehet. Ha híres vagy, az feljogosít arra,
hogy beszélgethess olyanokkal is, akikkel sosem mertél volna előtte, én
például Anne Robinsonnal a Heathrow első osztályú várójában
találkoztam. Élőben nagyon kedves, egyáltalán nem olyan szigorú, mint
a műsorában, A leggyengébb láncszem-btn. La loya Jackson egy német
turnémon ugyanott lépett fel, mint én. Aztán márciusban
Amszterdamban bekopogtak a hotelszobámba, és ki más dugta volna be
az ajtón tetovált pocakját, mint Demi, az apuka a Stavros Flatley-ből! Jól
elbeszélgettünk, hogy merre mindenfelé jártunk a Csillag születik
előadásai óta. A fiával, Lagival ők is bejárták a világot, és írtak egy
könyvet is.
A hírnév egyik árnyoldala viszont, hogy nem igazán van alkalmam
elmerülni a helyek szépségében, ahol megfordulok. Egy várost szabadon
kószálva lehet a legjobban megismerni, bejárni, szagolni, hallgatni,
megfigyelni a mindennapi életet a boltokban, kávéházakban, parkokban.
Most azonban, hogy az arcom ennyire ismert lett, a figyelem énrám
irányul. Nem lehetek többé észrevétlen: inkább engem akarnak
megfigyelni. Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy Harry Potter-féle
láthatatlanná tévő köpenyem, ami alatt megint feltűnés nélkül
bolyonghatnék.
Sokszor akár néhány órát is várakoznom kell egy-egy előadás előtt, és
nagyon jólesik ilyenkor sétálni egyet, hogy levezessem a felgyülemlő
feszültséget. De akárhová megyek, felismernek, és nem haladok sehová,
mert folyvást megállítanak, hogy fényképezkedje- nek velem. A másik,
amit tehetek, hogy ülök a hotelszobában, és

292
nézek kifelé az ablakon. Mindig csodás szállodákban lakom, gyönyörű
panorámával, néha mégis úgy érzem, steril környezetbe, vá-
kuumcsomagolásba zártak.
Egyetlen nagyszerű kivétel volt ez alól, amelyet Frank barátom
szervezett az egyik párizsi utamon. Levitt engem Andyvel autón a rue du
Bac-ra, ahol a Páli Szent Vince Irgalmas Nővéreinek központja található.
Bár a lesifotósok követték a kocsit, és mindenki megállt körülöttünk,
amikor mi is megálltunk, a gyülekezeti épületbe nem léphettek be. Loreto
nővér, egy kedves ír apáca, beinvitált minket, egyben eltakart engem a
figyelő szemek elől. A fotósok atdugdosták az objektívjeiket a vaskapu
rácsán — egy percre éppen olyan volt, mint amikor A muzsika hangjában,
a család menedéket keres a hajsza elől.
Az épületet az öregebb párizsi házakra jellemző aranysárga kőből
rakták, békés belső udvart vesz közre. Loreto nővér elmesélte a rend
történetét: 1633-ban alapította Páli Szent Vince francia pap és egy Szent
Louise de Marillac nevű özvegyasszony, a szegények és betegek
szolgálatára. Mindig is tudtam, hogy a rend Skóciában a fogyatékkal
élőket is segíti. Ahogy korábban is említettem, a rosewelli Szent József
bentlakásos otthon volt az a hely, amelyet 1982-es látogatása során II.
János Pál pápa útba ejtett - ott találkozott vele Frank Quinn.
Manapság az Irgalmas Nővérek leginkább a társadalomba beépülve
látják el a feladataikat, ám a rend központja még mindig a rue du Bac-i
rendház. A kékesszürke ruhába öltözött nővérek életrendje itt a lelkiség
fejlesztését szolgálja. Loreto nővér elkísért a kápolnába, hogy mondjunk
el együtt egy imát. A hűvös csendben térdelve átéreztem a kapcsolatomat
mindennel, ami fontos, és békére leltem a nyüzsgő város szívében.
 36.
Különkiadás

E
GÉSZ ÉLETEMBEN SZERETTEM TÉVÉZNI; bizonyos értelemben
engem a televízió hozott létre. A hír, hogy egy karácsonyi kü-
lönkiadás készül az én történetemről, újabb hihetetlen lépés volt
különös, s egyben csodás utamon. Teljesen feldobott, amikor meg-
tudtam, hogy Piers Morgan közvetíti majd a stúdióban felvett ré-
szeket, mert mindig kedveltem Pierst, de ami még ennél is fonto-
sabb, mindig is úgy éreztem, hogy minden támogatást megad ne-
kem. A nehéz időkben már a kezdetektől mellettem állt, úgyhogy
nála jobb házigazdát el sem tudtam volna képzelni a műsor szá-
mára.
Piersben az a legjobb, hogy lehet vele nevetni, márpedig voltak
csiklandós pillanatok a felvételek során, amelyek végül nem kerültek
dobozba — mint például mikor valaki bekiabált a közönségből, hogy:
— Nem riszálsz?!
Én pedig Piershez fordultam, és továbbadtam neki a kérdést:
- Nem riszálsz?

294
 Nos, Piersnek rengeteg jó tulajdonsága van, de riszálni elég gyengén
riszált, ezt el kell mondanom, szóval végül eldöntöttem, hogy
megmutatom neki.
Később, amikor beindult a füstgép az egyik dalomhoz, felhőkben
szállt mindenfelé az a fura anyag. Piersre néztem.
— Jóságos ég, mi volt ez?
— Micsoda? - kérdezte.
— Te fingtál?
— Nem! - mondta.
— Hát pedig valaki igen, csak nézd meg, mekkora zűrzavart csinált!
(Figyelmeztetés: Susan, próbálj meg ellenállni az ilyen kísértéseknek,
és igyekezz úrihölgyhöz méltón viselkedni!)
A közönségnek mindenesetre tetszett, lcétrét görnyedtek a neve-
téstől.
Ha a személyes kedvenc pillanatom a Donny-féle volt, akkor a zenei
csúcspont az Elaine Paige-dzsel énekelt duett. Együtt énekeltük a Chess
(Sakk) musical I Know Him So Weil (Már ismerem ötj című betétdalát, azt,
amely 1985-ben Elaine Paige és Barbara Dixon előadásában vezette a
slágerlistát. Tisztán emlékszem a Top ofthe Pops adására, amelyben
szerepeltek, mindketten az évtized divatja szerinti nagy hajjal, Elaine
fehér selyemblúzban, fekete leggingben a stúdióban felállított
sakktáblán. Evekkel ezelőtt, egy karaoke-es- ten a blackburni Turfban én
énekeltem Elaine Paige szólamát — de azért ez teljesen más volt.
Előttem állt az asszony, akinek a hangját olyan régóta csodáltam;
életem álma volt, hogy hozzá hasonlítsak — most pedig vele énekel-
hetek. A stúdióban vibrált a levegő, és olyan izgatott voltam, hogy
néhányszor újra kellett kezdeni, mire végre beletaláltam. Igazán

295
leírhatatlan érzés volt bálványozott énekesnőmmel duettezni. Na-
gyon-nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért. Ez is azon pillanatok
egyike volt, amelyek végül az emlékeim kincsesdobozába kerülnek, és
örökre ott is maradnak, tartogasson bármit is a jövő.
A felvétel közepénél még egy meglepetés várt rám: Piers átadta a
harmadik platinaíemezemet. Amikor ezt írom, az album kilencmillió
példányban kelt el világszerte, és azt mondják, ez valami rekord. Néha
megpróbálom elképzelni azt a rengeteg lemezt abban a rengeteg
nappaliban mindenfelé, de egyszerűen túl sok, és nem bírom. Amit
biztosan tudok, az az, hogy készítettem egy albumot, amit mindenféle
nemzetiségű és hitű emberek szívesen hallgatnak. Ez több, mint amit a
legvadabb álmaimban reméltem, és igazán büszke vagyok rá.
Az egész életemet azzal töltöttem, hogy bebizonyítsam az em-
bereknek: igenis, képes vagyok letenni valamit az asztalra. Még az
anyámnak ígértem ezt meg, de magamnak is. Az albumot, mint ezt a
könyvet is, imádott anyámnak ajánlom. Tudom, hogy büszke lenne rám.
Abban is biztos vagyok, hogy némely velem megesett dolgot igencsak
humorosnak találna - némelyiken úgy nevetne, hogy megszakadna belé.
Sosem volt könnyű élete, mégis szinte bármin képes volt nevetni.
Semmit sem szeretett jobban.
 37.

Hírnév

A z ELMÚLT Év SORÁN RÁÉBREDTEM, hogy a hírnév természete

ellentmondásos. A nyomás mellett örömökkel is jár, a sza-
badság mellett korlátokat is hoz. Néha elbillen az egyik oldal felé a
mérleg — a trükk, hogy jól kell egyensúlyozni. Még most is tanulom.
Mivel nagyon sokat utazom, Pebbles Londonban él egy kedves
hölggyel. Hiányzik a társasága, de öreg már, hogy visszahozzam és
felforgassam az életét.
Blackburnben önmagam lehetek. Amikor elmegyek bevásárolni a
Tescóba, az emberek rám köszönnek, de meghagyják a személyes
teremet. Mindannyiunknak megvan a magunk élete, amivel meg kell
küzdeni. A modern technika vívmányai - a mobiltelefonok, a YouTube, a
Twitter -, amelyek egy évvel ezelőtt fellőttek a csúcsra, most már
akadályozzák, hogy nagyon messze eltávolodjak magamtól.
Januárban elszántam magam, hogy szakítok a szokásaimmal, és egy
kis időre hétköznapi leszek. Busszal mentem a bathgate-i állomásra,
onnan vonattal Edinburghba. Bathgate-ben viszonylagos

297
csönd fogadott, úgyhogy bíztam benne, hogy rendben lesz a dolog. A
vonaton már néhányan rám köszöntek. Biztosan üzentek a barátaiknak,
mert a következő állomáson tízen, azután húszán jöttek, mire pedig
beértünk Edinburghba, a teljes peron tele volt rám váró emberekkel. Úgy
éreztem magam, mint a hamelni patkányfogó, annyian követtek,
akármerre fordultam. Még egy áruházba is bemenekültem, de akkor is
csak jöttek utánam. Hiába kértem az igazgató segítségét, ő is
fényképezkedni akart velem. Talán a buszon, útban Gerard bátyámhoz
Musselburghba, biztonságban voltam? Egy frászt! Mintha egy
karácsonyfával szálltam volna fel! Káoszt keltettem.
Amikor Andy elolvasta a kiruccanásom történetét a másnapi új-
ságban, megkérdezte:
- Busszal mentél? Taxiba is szállhattál volna!
- Az legalább egy ötvenesbe került volna! - vágtam rá.
Nem csak a pénz miatt. Szeretek szabad levegőn lenni, és szíve-
sebben utazok vonattal, mint kocsival. Szeretem a hétköznapiságot; azt
szoktam meg. De egyre nehezebb, és vonakodva, de be kell látnom, hogy
nem csinálhatok mindent úgy, ahogy a többiek.
Másfelől viszont remek alkalmak nyílnak meg előttem, amelyeket
sosem értem volna el a hírnév nélkül. Andy a minap szerzett nekem
jegyeket a Spandau Ballet újraegyesülési turnéjának glasgow-i állomására.
Elhívtam néhány barátomat, és a beléptető felismert még az első
meghallgatásomról, úgyhogy kíséretet kerített nekünk, és ötcsillagos
ellátást kaptunk. A műsor után benéztünk a színfalak mögé, találkoztam
Tony Hadley-jel és a Kemp fivérekkel - élőben még jobban néznek ki!
Ha olyanokkal hoz össze az élet, akikért régóta rajongok, megint ugyanaz
a szédült kislány leszek, aki voltam.

298
Azt hiszem, ezért vagyok mindig hajlandó megállni egy fényképre, vagy
autogramot adni.
Hazafelé annyira megéheztünk, hogy beugrottunk egy KFC
gyorsétterembe. Két idős hölgy ült bent, moziból jöttek. Megkérdezték,
felhívhatnak-e valakit, hogy elmeséljék, kivel vannak. Nem bántam — ez
a hírnévvel jár.
Szintén vicces volt, amikor, éppen karácsony után, Lorraine lánya
elvitte a gyerekeit az edinburgh-i Királyi Színház pantomimelőadására.
Egy ismert skót tévés személyiség, Alían Stewart lépett fel, és a show
közepén engem is eljátszott. Amikor ezt elmesélték nekem, alig vártam,
hogy jegyet tudjak szerezni, már csak azért is, mert évek óta csodáltam
Allan Stewart művészetét.
Az utolsó előadásra mentünk. Az igazgató megkérdezte, nem sze-
retnék-e személyesen felmenni a színpadra, hogy meglepjem Allant. Nos,
bennem — mint azt bizonyára észrevettétek már - mindig is volt egy
kisördög, úgyhogy rávágtam: - Persze, hogyne! - Abban maradtunk, hogy
fél hatkor kilépnek értem. Addig is megnéztem az előadás első részét:
nagyon tréfás volt. Aztán a megbeszéltek szerint a színfalak mögé
siettem.
Amíg ott ácsorogtam, nem tudtam másra gondolni, mint az itt látott
sok darabra, és a színésztanulmányaimba fektetett rengeteg erőfeszítésre.
Most pedig furcsa volt csendben várni, és figyelni, ahogy Skócia egyik
legismertebb színésze a színpadon áll parókában és az enyémhez hasonló
arany ruhában: engem alakít. Azt énekelte: I Dreamed a Dream ofWild
Horses. Nem is zavart volna, ha nincs jobb lába, mint nekem!
Kivártam a dal végét, és mikor topogott, már megcsinált mindent ,
akkor kimasíroztam. Rémesen grimaszoltam, mintha Isten tudja,

299
milyen dühös volnék, elé álltam, és pár pillanatig csak meredten néztem -
aztán jól megölelgettem. Falrengető sikerünk volt!
- Nézd — mondtam neki —, jobban áll neked az a ruha, mint nekem
valaha is, de riszálni már nem tudsz, mi?
- De tudok! - vágta rá.
Meg is próbálta, de én leintettem.
- Menj már, ez nem riszálás. Azt így kell, ni!
És megmutattam neki.
Kicsit kockázatos volt, hiszen nem tudhattam, hogyan fogadja majd,
de remekül sült el. Allan igazán jó fej.
Karácsony körül néhány hétig szabad voltam, úgyhogy Bridie
meghívott magához az ünnepre. Ugyanaz a társaság gyűlt össze, mint
tavaly, csak Joe bátyám hiányzott. Azóta a körülményeim nagyon is
megváltoztak, de a testvéreim nem bántak velem másként. Megettük a
pulykát, megittuk a poharka bort, mint akármelyik másik család az
országban - és azt kell mondanom, hogy csuda fantasztikus volt!
Az év vége mindig alkalmat ad a visszatekintésre; felidézzük a
történteket, és előrenézünk a jövőbe. 2009-ben a karácsony különösen
karácsonyos volt a sok ho miatt. Januar első heteben pedig meghívást
kaptam a bíboros úrhoz, az újévi partira, Edinburghba. Mielőtt
megérkeztünk volna a fallal körbekerített első kertbe, újra rákezdte a
havazás. A ház fényei meleg, varázslatos fényt árasztottak a szűz hó
fehérségére, és minden csendesen pihent, mint olyankor szokott, amikor
a hóesés éppen elállt. Lábnyomaim a Miasszonyunk szobráig vezettek,
ahol elmondtam egy imát.
A benti meleg, barátságos légkör olyan éles ellentétben állt a kinti táj
jeges méltóságával, hogy belepirultam. Mindenféle magas méltóságokat
ismertem fel, például Jim Murphyt, a Skócia ügyeiért

300
felelős minisztert, az igazságügy-minisztert, a Skót Egyház vezetőjét, es
Patrícia Falion novert az Irgalmasoktól, aki nemrégen ünnepelte
hetvenedik fogadalmi évfordulóját. Ha nem jöttek volna velem a
barátaim, Frank, Maureen, Mario és Lorraine, kicsit elbizonytalanodtam
volna. Azonban találtam a bíboros úr nappalijában egy igen kényelmes
karosszéket, és afelől sem kellett aggódnom, hogy nem ismerem a
többieket — ők ugyanis egymás után jöttek, hogy kezet rázzanak velem, és
gratuláljanak. A legcsodásabb azonban az volt, amikor a
kandallópárkányra tévedt a tekintetem, és ott a bíboros személyes fotói
között a saját mosolygós fényképemet pillantottam meg a lemezem
borítóján.
Szerencsésen megkaptam néhány kitüntetést is, például a 2009- es év
Great Scot-díját, és a Glenfiddich Spirit of Scotland-díját.
A nevem egyszerre olyan emberek partijainak vendéglistáján bukkant
fel, akikről azelőtt csak a Hello! magazinban olvashattam. Márciusban
például egy különösen élvezetes és emlékezetes, Tom- my Gemmell
tiszteletére tartott estét töltöttem a glasgow-i Thistle Hotelben. Tommy
volt a legendás futballista, aki 1967-ben belőtte a Celtic egyenlítő gólját, és
ezzel megakadályozta, hogy a Lisz- szaboni Oroszlánok átvegyek az
Európa Kupát. Nagyon szerettem volna, ha apam velem van. Tudom,
örült volna, hogy megismertem a bíboros tyrat, lenyűgözte volna, hogy a
lemezem vezeti a listákat, de hogy még Tommy Gemmell kezét is
megrázhattam, hát az már igazán valami!
Remélem, sosem feledkezem meg róla, mennyire kivételes a hely-
zetem, amiért ennyi mindenre nyílik lehetőségem, mégis azt élvezem a
legjobban, ha a hírnév segítségével változtathatok mások életén. Éppen
karácsony előtt látogattam meg a katolikus általános iskolát, ahol Mario
lánya, Lisa Maria az igazgató. Eredetileg a helyi

301
templomban tartott pásztorjátékot néztük volna meg, de az időjárás
miatt le kellett mondani az előadást. A diákok nagyon csalódottak voltak.
Nem szóltak nekik, hogy érkezem, ezért amikor megláttak, szinte
megőrültek. Azonnal berantottak a jatekba, a tancba — tálán életemben
nem éreztem magam ilyen jól egy iskolában. Csakhogy megláttam, hogy
egy kissrác szomorúan ücsörög a sarokban. Megkérdeztem Lisa Mariát,
mi a baj a fiucskaval. Ő azt felelte, csak nehány hónapja veszítette el az
apját, őt gyászolja. A szívem megdobbant érte. Tudtam, mit is erez.
Odamentem tehat, es leültem melle.
— Azért jöttem, hogy meglátogassalak benneteket — mondtam
neki. - De különösen téged!
Felragyogott az arca. Ha csak néhány percre is, de sikerült elterelnem
a gondolatait. Az ilyen pillanatokban úgy erzem, valami igazán hasznosat
teszek.
 38.

„Érthetetlen kegyelem"

A Z ÉN KOROMBAN MAR NEM IGAZÁN ÉRDEKES,

emlékeznek-e
az emberek a születésnapomra. Sok szempontból jobb lenne,
ha nem tennék! Úgyhogy alaposan meglepődtem, amikor Andy az-
zal hívott fel, volna-e kedvem a jeles napot Japánban tölteni.
Korábban mar jartam Tokióban, hogy fellépjek egy újévi show-
műsorban, és felvegyek egy külön számot a Wings to Fly című albumom
japan kiadásához. A megjelenése óta abból is platinalemez lett, es a Sony
emberei nagyon várták vissza. Feltételeztem, hogy most is egy bemutató
lesz, és majd a televízió számára előadok egyet a dalaimból. De a
tudtomra adták, hogy ez valami más.
Andy magyarázta el, hogy április elseje a japán naptárban igen fontos
nap: a pénzügyi év kezdete és egyben a főiskolai év zárása is. A Wings to
Fly című számnak pedig különleges jelentőséget ad, hogy ezen a napon a
végzősöknek hagyományosan ezt éneklik.
- Egy diplomaosztón kellene énekelnem? - találgattam.

303
 - Hát, nem egészen - felelte Andy. - Arra gondoltak, hogy egy
nyolcvantagú nagyzenekar kíséretében adhatnád elő, a Budokan
Csarnokban. Tudod, mi az?
Már a nyolcvantagú zenekarnál elakadtam.
- A Beatles is koncertezett ott - folytatta Andy. Körülbelül ki-
lencezer. ..
- Most viccelsz? — vágtam a szavába.
- Nem, nem viccelek.
- Úgy gondolod, hogy készen állok erre? - súgtam végül a telefonba.
- Hát persze. De különben sem az számít, amit én gondolok, vagy
bárki más. Az számít, amit te érzel. Senki nem akad fenn rajta, ha nemet
mondasz. Viszont ha elvállalod, úgy vélem, remek lesz.
Édes Istenem! Sosem énekeltem még élő zenekari kísérettel! Amikor
letettem a telefont, eljártam az egyik kis győzelmi táncomat - a gondolat
csodás volt, azonban a gyomromban máris kezdett kialakulni az a furcsa,
majdhogynem kémiai jellegű reakció, amikor a jóleső izgalom a rémült
idegességgel keveredik. A bizsergéstől majdnem eíszállsz, csakhogy a
rettegéstől meg gyökeret eresztettél.
A következő pár napban igyekeztem racionálisan átgondolni. Ez csak
egy újabb lépés, nem? Hát nem éppen erről szól a hivatásos énekesek
élete? Hát nem éppen ilyen életet akartam?
Csak akkor kezdtem elhinni, hogy képes leszek rá, amikor Yvie
Burnett megígérte, hogy velem jön és segít. Sőt, onnantól kezdve már
vártam is. Joanne-nel azt tervezgettük, hogy elmegyünk, s veszünk
néhány ruhát az útra.

Egy héttel az indulás előtt Yvie felhívott. Már a hangjából tudtam, hogy
valami baj van. Elmondta, hogy szeretett anyja, Molly meghalt.

304
 Molly bátorságának és sziporkázó humorérzékének emléke, ahogyan
szembeszallt a betegségével, minden más gondolatot kitörölt a fejemből.
Mély szomorúság töltött el, nem csak Molly miatt, hanem Yvie miatt is,
akinek egyébként vidám, gyakorlatias hangja most oly üresen kongott.
Megértettem, és nagyon szerettem volna támogatni őt, de azt is tudtam,
hogy az anya elvesztése magányos dolog, és semmi, de semmi nem
segíthet, hogy jobban érezd magad.
- De igen, van valami, amit megtehetnél - mondta Yvie. - Éne-
kelhetnél Molly temetésén.
Yvie nagyon sok énekest ismer, mégis engem kért fel, mert tudta,
hogy átérzem, milyen szenvedés elveszíteni egy anyát, akivel ennyire
közeli kapcsolatban álltak, és micsoda mindent elsöprő gyászt jelent.
Joanne-nel elmentünk ruhát venni, ahogy terveztük, de egy fekete
kosztümöt vásároltunk a temetésre. Szombaton kocsival tettük meg a
hosszú utat északra, Aberdeenshire-be. Kemény volt a tél, az utak mellett
még kupacokban állt a fagyott latyak, és a fák még kemény rügyekben
védték jövendő leveleiket a hidegtől. A komor, szürke ég alatt úgy tűnt, a
skót táj velünk gyászol.
Methlick kicsi kőtemplomának minden ülőhelyén ott várt a Molly
mosolygós arcképével nyomtatott gyászlap. A hátoldalára azt a verset
nyomtatták, amelyet olyan nagyon szeretett: Köszönöm, jól vagyok. Tragikus
volt, hogy nem láthatjuk többé mosolyát, nem hallhatjuk nevetését.
A gyülekezet a huszonharmadik zsoltárt énekelte: Az Úr az én
pásztorom. Azután a tiszteletes beszélt, de alig hallottam, mit, mert utána
én következtem.
Nem szabad összeomlanod, mondogattam magamnak. Ezúttal neked
kell erősnek maradni.

305
 Emlékeztem minden alkalomra, amikor az éneket gyakoroltuk, mégis
remegve léptem ki a pádból.
Kíséret nélkül belekezdeni egy énekbe mindig nagy ugrás, de Isten
segedelmét kértem, és belevágtam.

O, érthetetlen kegyelem,
Mely rég utánam jár,
Ki tévelygőn, vakon bolyongtam utakon,
Egyszer csak rámtalált.

A hangom minden szóval erősebb lett.

A temetés után nem maradhattunk sokáig, hiszen hosszú volt az út
haza. Búcsúzóul megöleltem Yvie-t, és megígértem neki, hogy amikor
csak beszélgetni szeretne, éjjel-nappal, bármikor hívhat. A tudtára
akartam adni, hogy olyasvalaki támogatja, aki már átélte mindezt.
- Tudom - felelte, és megszorította a kezemet. - Köszönöm! De
hétfőn találkozunk.
Csak nem arra gondol, hogy eljön Japánba?
- Ez a munkám - biztosított. - Még talán segít is, ha elterelem a
gondolataimat.
Yvie elhivatottságának láttán megint eleredtek a könnyeim.

Harminchat órával azután, hogy összeölelkeztünk egy békés falusi

kistemplom előtt, újra összeölelkeztünk a Virgin Airlines első osztályú
várótermének szikrázó luxusában, a Heathrow reptéren.
Amikor a csapat minden tagja megérkezett, egészen jó hangulat
kerekedett. Beleszámítva Joanne-t, Michelle-t, meg a Sony és a Syco
megbízottjait, Andy hét hölgy koszorújában utazott! Azt mondta,

306
mi vagyunk az ő netballcsapata. Michelle azért volt izgatott, mert most
először fordult „balra” repülővel, én pedig minden alkalommal kissé
ideges vagyok, amit ösztönösen viccelődéssel igyekszem leplezni. Ahogy
a gép felé vivő folyosón áthaladtunk, akaratlanul is egy ütemre kezdtünk
lépkedni, és valami okból Háti vezér indulóját dúdoltuk A dzsungel
könyvéből. A légikísérők csodálkozhattak, mi érkezik a fedélzetre!
Reggel kilenckor érkeztünk Naritára. A japán Sony emberei vártak a
reptéren, és vittek be Tokióba. A zöld táj nagyon hamar eltűnt, és
felváltotta az iparváros látképe - magas házak, ameddig a szem ellát, és
oszlopokra emelt utak indái a modern dzsungelben. Ezeken a sztrádákon
száguldani már-már olyan, mintha egy tudományos-fantasztikus filmbe
csöppentünk volna! Néha egy park is felbukkant, mint valami zöldellő
oázis, napfényt tükröző csónakázótavakkal és bimbózó gyümölcsfákkal.
A Sony emberei nagyon izgatottak voltak, mert a cseresznyevirágzás már
csak napok kérdése volt - akár az ottlétünk ideje alatt is elkezdődhetett.
Van valami csodálatra méltó a topmenedzserekben, akik beton- és
üvegpalotákban dolgoznak, mégis büszkén emlegetik a
cseresznyevirágokat. A távolban kivehettük a hósipkás Fuji körvonalait -
azt mondták, ez nagyon jó előjel.
A Ritz Carlton Hotelben szálltunk meg. Ez Tokió legmagasabb
épülete; a lift a recepciótól negyvenöt emeletnyit száguldott felfelé, még a
fülünk is bedugult tőle. A folyosón ugyanaz az általános, vastagon
szőnyegezett luxus fogadott, mint bármely más felső kategóriás hotelben,
ahol azelőtt jártam, de amikor kinyitottam a szobám ajtaját, elállt a
lélegzetem. A teljes fal egyetlen ablak volt, mint egy hatalmas
tévéképernyő, benne a város, ameddig csak a szem ellátott.

307
 Nehéz átállni más időzónára; nem is aludtam sokat. Igyekeztem úrrá
lenni az idegeimen, de reggel, amikor mennem kellett volna az első
zenekari próbára, egyszerre úgy maga alá gyűrt a bizonytalanság, mint
egy tornádó.
Hiszen fogalmam sincs, hogyan kell zenekarral énekelni!
És ez nem is egy akármilyen zenekar - a világ legjobbjainak egyike!
Már a gondolat is őrjítő volt, hogy egyáltalán elmenjek a próbára!
Fel nem foghattam, miből gondolta bárki is, hogy én erre képes
leszek - és nagyon dühített, amikor az emberek nyugtatgatni próbáltak.
Yvie a szigorúsággal próbálkozott, hogy a sírással csak tönkreteszem a
hangomat, de ez sem érdekelt. Mit számít, ha tönkreteszem a hangomat?
Úgysem állok ki énekelni.
Andy végtelen türelemmel győzött meg, hogy induljak meg a
koncertterem felé. Nem kell énekelni, mondta. Még csak szólni sem keli
senkinek. Csak leülök majd ott, vagy akár elbújok egy oszlop mögé. Csak
hallgassam meg, hogy szól a zenekar. Mi baj lehet abból? Ha már
eljöttünk ilyen messzire - kár lenne nem meghallgatni őket.
Áthajtottunk a Metropolitan Art Space nevű hatalmas koncert-
csarnokhoz, ahol a Yomiuri zenekar próbált éppen. Még a színfalak
mögül is csodás volt, és nem álltam meg, hogy be ne lessek a terembe.
Csak néhány szervező tartózkodott bent, a kétszintes nézőtér üresen állt.
Az akusztika teljes, gazdag, lágy hangzást adott a zenekarnak. Yvie a
színpad előtt jegyzetelt, amíg játszottak, néha váltott pár szót a vajsárga
pólóba és fekete pantallóba öltözött karmesterrel - aki egyáltalán nem is
nézett ki ijesztőnek.
Andy és én besurrantunk a hátsó sorok egyikébe. A zenekar be-
lekezdett a Who I Was Born to Be című dalba. A dallam körülvett,

308
és elcsitította lángoló rettegésemet. Fura volt az ismerős dalt hivatásos
hegedűsök, csellisták, ötösök, fafúvósok, rézfúvósok előadásában hallani,
de még egy hárfa is megszólalt!
- Ez az én dalom - suttogtam oda Andynek.
A szavak az ajkamra tolultak, mintha nem is volna más választásom,
csak elénekelni őket.
- Ne nekem add elő! — sziszegte Andy mérgesen. — Irány felfelé, és
rajta!
- Hát jó - feleltem, összeszedve a bátorságomat. - Megpróbálom.
A színpad ott elég magas építmény, Andynek kellett feltolnia, lalán
nem ez volt a legméltóságteljesebb módja, hogy üdvözöljem a
karmestert, de ő igazi úriembernek bizonyult - csak kedvesen mosolygott,
és minden ceremónia nélkül kopogott párat a pálcájával.
Amint meghallottam, hogy a zenekar a kezdő taktusokat játssza, és
teleszívtam a tüdőmet, úgy éreztem, eddig össze voltam törve, most
azonban egésszé váltam. Képes vagyok rá! Olyan erővel tört rám a
megkönnyebbülés, hogy muszáj volt eljárnom egy kis örömtáncot,
mialatt a nagyzenekar felvezette az utolsó refrént. A végén pedig
megtapsoltak, ami megint csak fantasztikus élmény volt. Azonnal
belevágtunk a I Dreamed a Dream-be, majd a Wings to Fly következett, az a
dal, amely olyan sokat jelent a japán embereknek. Én pedig mintha
világéletemben zenekar előtt énekeltem volna!
- Meg akarom ismételni! - kiáltottam az autóban, visszafelé a
hotelbe. Még be voltam zsongva az előadás izgalmától, de amikor
megfordultam, hogy mindenkire ráragyogjak, láthattam, hogy őket
teljesen kilúgozta az erőfeszítés, hogy engem eljuttassanak idáig.

309
 _ Tényleg te vagy az a göndör lány a gyerekdalbol, igaz? kérdezte Yvie
mosolyogva.

Minden művész köszönettel tartozik a rajongóinak, de rám valóban igaz,

hogy nem lennék nélkülük. Igen, ki tudok énekelni egy hangot. Igen, elég
bátor voltam, hogy a Csillug születik stabja előtt csináljak hülyét
magamból, de a történetem valójában azzal a szaz- milliónyi emberrel
kezdődött, akik ezt megnézték a YouTube-on, megdöntve minden addigi
rekordot, es olyannyira ismertté vált az arcom, hogy még a tésztabárban
is, ahol Andyvel ebédeltünk, felismert két idősebb japán hölgy, és
felkértek egy fotóra!
(Megjegyzés: az Udon tészta nem a legjobb választás, ha mufo- gaid
vannak, és éppen bámulnak rád!)
Aznap délután egy csoportnyi igen elszánt rajongómmal találkoztam:
Amerikából, Kanadából meg Ausztráliából erkeztek a tokiói
koncertemre. Amikor a Syco megneszelte a fórumukon, mi készül, azt
gondolták, össze kellene hozniuk bennünket. Szerveztek is nekünk egy
teázást a hotelben.
Micsoda remek emberek voltak! Amint besétáltam a panorama-
ablakos lakosztályba, máris körülvett a meleg hangulat és a jó humor.
Mindannyian erre az alkalomra készített rózsaszín kitűzőt hordtak, rajta a
Budokan képével, az enyémmel meg egy cseresznyevirággal, és vörös
salat, mint azok a rajongóim, akik a Rockefeller Plaza előtt hallgattak.
Néhányan közülük tényleg ott is voltak azon a hideg novemberi reggelen,
amikor bemutattam a lemezemet. Mi több, két hölgy ott és akkor
találkozott először egymással, pedig a georgiai Atlantában alig két utcára
laknak egymástól. Szívmelengető arra gondolni, hogy a barátságuk nekem
köszönhetően született meg.

310
 Mindenkit külön üdvözöltem, és próbáltam kicsit megismerni ókét.
Néhányan, mint Linda, az utazás megszervezője, nyugdíjasok voltak.
Linda nem látszott olyan idősnek, hogy nyugdíjasnak nézzék, de azt
mondta, amióta a rajongóm lett, csodás az élete. Mások dolgoztak, és
szabadságot kellett kivenniük, hogy Tokióba utazhassanak. Egy hölgy
elmondta, hogy nehéz volt meggyőznie a főnökségét, hogy engedjék el, de
kiállt magáért.
Lassan megértettem, hogy ezek az asszonyok bátorságot merítettek
abból, hogy en összeszedtem minden erőmet, és elmentem a
meghaligatasra. Igyekeztem ezt az eszembe vésni, hogy segítsen majd,
amikor eljön a koncert ideje.
Lisa, aki a legnagyobb rajongómnak tartja magát, szintén eljött. A férje
négy gyerekükkel a Kajmán-szigeteken nyaralt, de ő Tokiót választotta.
Aggódtam, mit fog szólni a férje, de Lisa megnyugtatott, hogy megérti.
Szerinte a férje is úgy gondolta, hogy „ebben a lányban több a mukszus,
mint bárki másban, és ha valaki megérdemli a támogatást, hát ő az!”
Még most sem tudom biztosan, mi az a mukszus, de valószínűleg
valami jó dolog!
Figyelmes ajándékok zapora bontott el, és hosszú szárú rózsák csodás
csokrával köszöntöttek. Aztán megérkezett egy hatalmas, eprekkel es
tejszínhabbal bontott torta egy zsúrkocsin, és mindenki azt énekelte: -
Boldog szülinapot! - Alig tudtam megállni, hogy sírva ne fakadjak.
Rémesen sok gyertya égett, de a légzőgyakorlataim megint csak
hasznosnak bizonyultak, mert egyszerre el tudtam őket fújni!
— Kívánj valamit! — kiabáltak kórusban, de én máris olyan boldog
voltam, hogy többet kívánni bűn lett volna.

311
Hajnalban felriadtam, és szükségem volt néhány másodpercre, hogy
rájöjjek, hol vagyok. Mi...? Hatalmas, dupla ágy. Hol...? Tokióban?
Miért...? Születésnapom van, és... Te jó ég!
Megfordultam, a fejemre húztam a paplant, hátha vissza tudok
aludni. Nem sikerült.
Csak feküdtem ott, és figyeltem, ahogy a város felett lassan ki-
világosodik az ég. Az előző születésnapomra gondoltam, 2009. április
1-jére. A gyerekkori szobámban ébredtem, és nem volt semmi tervem
aznapra. Még arra sem emlékszem, találkoztam-e valakivel. Csak az tette
különlegessé a napot, hogy titokban tudtam: be fognak mutatni a Csillag
születik'ben. Akkor még nem láttam a meghallgatás felvételét, fogalmam
sem volt, milyen lehettem.
Reggelinél Andy elmondta, hogy megérkezett egy jogdíjcsek- kem.
Nem kérdeztem, mennyi, mert a pénz volt az utolsó, amivel foglalkozni
akartam, de azt elárulta, hogy biztosan elég lesz a fehér zongorára, amit
mindig is szerettem volna.
A következő meglepetés a Syco oldaláról érkezett Alex képében -
boldog születésnapot kívánt, és átadta Simon Cowell ajándékát, egy
csodaszép, fehérarany, gyémántos karkötőt.
- Soha nem veszem le! - ígértem.
- Ó, milyen kedves! — felelte.
- Nem annyira, amennyire vigyázni fogok rá, hogy le ne nyúlják! Aki
ezt akarja, a karomat kell hozzá előbb levágnia!

Hogy eltereljük a gondolataimat a közeledő koncertről, elindultunk

várost nézni. A cseresznye virágzás immár hivatalosan is megkezdődött.
A japánok számára ez az élet múlandóságának szimbóluma, és egy hétig,
amíg aztán a törékeny szirmok illatos hóként le nem hullanak, a város
cseresznyeviráglázban ég. Az emberek virágnéző

312
partikat tartanak a sziromdíszes ágak alatt. A születésnapomon mintha
egész Tokio a parkokban sétált volna. Legalább százszor fényképeztek le
a halvány rózsaszín virágok kupolája alatt.
Tokió másik hírességét is megnéztük, a Shibuya-központot, ahol
hatfelől futnak össze az utak, minden mozgásban van, és az épületek
oldalán folyamatosan változó elektronikus képek viliódznak. Erősebb
kontrasztot már nem is alkothatott volna a Császári Palota kertjének
már-már szentséges nyugalmával, mégis ugyanolyan tipikusan japán
jelenség volt.
Amíg el mélyükén szívtam magamba e teljesen másféle kultúra
hagyományait, ebédig elrepültek az órák. Ahogy azonban közeledett a
koncert, az ismerős, jéghideg rettegés szivárgott az ereimbe.
A Budokan Csarnokot az 1964-es tokiói olimpiára építették, a
harcművészetek szamara. Még ma is ez a rendeltetése, ám emellett
legendás rockkoncertek helyszínéül is szolgál. Nem csak a Beatles lepett
itt fel, hanem Bob Dylan és Dávid Bowie is; a közelmúltban pedig olyan
eltérő stílusok képviselői, mint Céline Dión és a Judas Priest. A Császári
Palota kertjeivel ellenkező oldalán található, és a kocsink csak lassan
tudott haladni, mert a cseresznyefákkal szegélyezett úton tolongott a
tömeg.
Kora délután érkeztünk meg, és amíg a nézőtér még üresen állt,
próbáltunk a zenekarral. Minden remekül ment, amíg már csak néhány
órám maradt a fellépésig. Éppen, amikor Michelle elkezdett kisminkelni,
elhatalmasodott rajtam a megmérettetéstől való félelem.
Még hátul, az öltözőben is érezni lehet, ahogy a csarnok megtelik,
hiába nem látod. A levegő zsongott a növekvő várakozástól. A koncert
első felében három japán operacsillag népszerű áriákat énekelt a
Carmenból, az Aidából és a Miss Saigonból. A percek

313
múltak. Michelle felkente rám a festékeket. Én lesírtam az egészet.
Michelle újra felkente. A másodpercek múltak.
Aztán eljött az idő. Andy az öltözőajtómban állt, és én megértettem,
hogy a végső döntés az enyém. Elszaladhatok, és felülhetek a következő
járatra hazafelé. Vagy kiállhatok, és megmutathatom mindenkinek,
milyen fából faragtak. Igyekeztem magam elé képzelni a japánok
mosolygó arcát, akik olyan sok figyelmességgel és kedvességgel
fogadtak; igyekeztem elképzelni a piros sálas asszonyokat, akik a világ
minden tájáról összegyűltek, és most izgatottan várnak a székeiken.
Andyre pillantottam, aki nagyon megdolgozott, hogy idehozzon, és
Yvie-re, aki személyes gyásza idején is megtartotta elhivatottságát.
Mindketten türelmesen várták, hogy elkészüljek, és talán azon
töprengtek, elkészülök-e egyáltalán.
Mély lélegzetet vettem, és biccentéssel jeleztem Andynek: kísérjen fel.
Van, aki azt gondolja, hogy kiállni még könnyű, de az én térdeim
bizony összekoccantak, ahogy a mikrofon felé sétáltam. Élesen
ragyogtak a fények, nem láttam a teljes nézőteret, de éreztem, hogy arcok
ezrei fordulnak felém.
Van, aki azt gondolja, hogy kilencezer ember előtt nehéz kinyitni a
szádat, de amint felcsendült a zene, minden félelmem elszállt. Csodával
határos módon nem rekedtem be, tisztán vágtam bele az IDreameda
Dreambt. Előttem a telt házzal, mögöttem a zengő zenekarral
hatalmasnak éreztem a dalt. Ilyen sok néző előtt még nem énekeltem: az
energia, amely a tapsukból áradt, nagyon feldobott. Belekezdtem a Wbo I
Was Born to Be-be, és ahogy lassan lenyugodtam, feltűnt, hogy tőlem
balra piros sálat lengetnek. A dal hangjai úgy törtek elő, mint egy elsöprő
kiáltás. Erre születtem.
 Ittam néhány korty vizet, majd elénekeltem az Ó, érthetetlen kegyelem
kezdetű himnuszt, de nem tudnám megmondani, hogy szólt, mert
nagyon kellett koncentrálnom, hogy kordában tartsam a lelkem mélyéből
előtörő érzelmeket. Öt nappal azelőtt egy kicsiny, szomorú
gyülekezetnek énekeltem ugyanezt, a világ túlsó felén, egy apró
kőtemplomban. Lepillantottam a nézőtérre. Yvie a szokásos helyén volt,
éppen alattam; égnek fordította kedves arcát, mintha csak a könnyeit
szerette volna visszafojtani.
Amikor befejeztem, kilencezren tapsoltak, de én Yvie-re néztem, és
fájdalmas mosolyt váltottunk. Mindketten tudtuk, kire gondolunk.
A Wings to Fly a zárószámom volt. Jóval magasabb, lebegő dallam, a
hangot máshová kell helyezni hozzá. Az este során először nye- kergősre
sikerült az első pár hang, azonban ki tudtam magam javítani - és éreztem,
hogy a közönség velem van a hiba ellenére is. Ez megnyugtatott, és én is
élvezni kezdtem a sorokat:

Szárnyra kelnék, és szállnék,

Fel az égbe vágynék,
Szabadságról álmodom,
Nincs több bú és nincs több seb,
Nincs több düh, nincs gyűlölet,
Almomban szárnyra kelnék, fel az égbe vágynék.

A legszebb meglepetés akkor következett, amikor a show házigazdája

tolmács segítségével interjút készített velem. A szavaiból körülbelül
annyit értettem: Blabla, blabla, Susan Boyle, blabla, blabla, Susan Boyle!

315
 És akkor a zenekar váratlanul a húrokba csapott mögöttem. Kellett
egy kis idő, hogy felismerjem a dallamot, és ráébredjek, hogy most a
nézőtér énekel nekem:

Boldog szülinapot,
Boldog szülinapot,
Boldog szülinapot, Susan,
Boldog szülinapot!
 39.

Rózsafüzér

A z ELMÚLT EGY Év SORÁN számtalan csodálatos ajándékot kap-

tam, túl sokat is ahhoz, hogy felsorolhassam őket. A virá-
gok, a lufik, a plüssök fantasztikusak, az üzenetek, imák rengeteget
jelentenek a számomra; a nehéz időkben erőt merítettem belőlük.
A kézzel készített ajándékok újra és újra meglepnek és hálával tölte-
nek el, hiszen az emberek idejüket áldozták rá, és nagy gondot fek-
tettek beléjük. Ilyen például a részletes és pontos ceruzarajz rólam
és anyámról, amelyet egy, az interneten látott kép alapján készített
egy mozgássérült kislány. Szeretnék köszönetét mondani minden-
kinek, aki gondolt rám és imádkozott értem - kedvességük és nagy-
lelkűségük hihetetlen.
2010 májusában visszatértem a St Bennet’s-be, ezúttal azért, hogy egy
különleges szertartáson vegyek részt. A szépséges kis kápolnában
Őeminenciája megkért egy kedves asszonyt, Maria Doniam, mesélje el a
rendkívüli történetet: hogyan készült számomra egy rózsafüzérre való
gyöngysor.

317
 Maria a Szent Pio atya rendház részére végez munkát Skóciában - a
rend egyébként San Giovanni Rotondóban székei, Olaszországban,
Pugliában. Maria a rajongóim egyike, és az előző évben egyszer rátalált
egy fórumra az egyik rajongói weboldalámon, ahol a hitemről
vitatkoztak. Maria szóba elegyedett a Las Vegas-i Mariánus Tájékoztató
Központ egyik önkéntesével, aki érdeklődést mutatott aziránt, hogy Las
Vegasba hozzák Szent Pio atya relikviáját. Ebből kiindulva Maria sok
templomba elkísérte ott a relikviát, találkozott Las Vegas püspökével, és
gyülekezete tagjaival is.
Minthogy a láncszem, amely összekötötte a spirituális utazás
helyszíneit, én voltam (habár erről akkor még mit sem tudtam!),
megszületett a rózsafüzér ötlete is. A mariánus Las Vegas-i csoport
tagjait megkérték, hogy adjanak egy-egy gyöngyöt a sajátjukból, és
hozzátett még Maria is, valamint közeli barátai Skóciából, Hollandiából,
Kaliforniából és Connecticutból.
Maria akkor megkereste O’Brien bíborost, hogy megkérdezze,
adna-e ő is egy gyemgyöt a füzérbe, és ő adott is, méghozzá abból a
füzérből, amelyen a Vatikánban imádkozott, miközben XVI. Benedek
pápa audienciájára várt.
Egy nevadai asszony, Coliette gyűjtötte össze a gyöngyöket, és ő
készítette el a különleges rózsafüzért. Belefűzött egy kinyitható
ezüstmedált is, abba pedig a Pio atya stigmáit takaró ruha egy darabját
tette. A feszület a bosznia-hercegovinai Medjugorje búcsújáró helyről
való; az elkészült rózsafüzért Pio atya sírjánál szentelték fel.
Maria a bíboros urat kérte fel, hogy adja át nekem a füzért, vele együtt
pedig egy bőrkötéses noteszt, az adományozók üzeneteivel és az
ígéretükkel, hogy imájukba foglalják énekesi hivatásomat. Elöntöttek az
érzelmek, amikor a kezembe fogtam e sok ember imájának eredményét.
Az új, különleges és becses rózsafüzérem segítségével

318
elimádkoztuk az öt tizedet, és Miasszonyunk tiszteletére himnuszokat
énekeltünk. A bíboros úr felkérésére előadtam az A ve Mariát, minden
hálámat és alázatomat belesűrítve.
Végül egy remek tea várt minket. A kellemes beszélgetés közben
GianMaria atya — aki Dél-Olaszországból, Pio atya kcgyhelyé- től
érkezett — azt mondta, hogy Istennek célja van, mégpedig hogy a
gyakran kicsiny, jelentéktelen városokból származó alázatos emberekkel
szellemi behatást gyakoroljon a világra; azt is hozzátette, hogy szerinte
én is egy ilyen ember vagyok, aki visszavezeti az embereket Istenhez és a
Szűzanyához.
- De hát én nem is csináltam semmit! - tiltakoztam.
Csak egy egyszerű nő vagyok, de mindig is hittem benne, hogy azon
az úton járok, amelyet Isten jelölt ki a számomra. Ha ez az ösvény arra
szolgál, hogy összehozza az embereket, akkor boldogan adok érte hálát
Neki.
 40.
Továbblépni

A
z EMLÉKIRATAIM VEGÉRE ÉRTEM. A Yule Terrace-i ház nappa-
lijában ülök, ahol mindig is éltem, és igyekszem összeszedni
a bátorságomat egy újabb utazáshoz, mely egy saját, új házba vezet.
Blackburnben áll, ahol otthon vagyok, de elfér majd benne egy zon-
gora, és biztonságosabb környéken van. Megijesztett, amikor egy
fickó betört hozzám az idén, és a családom meg a barátaim is azt
mondogatják, hogy a Yule Terrace-en túlságosan sebezhető vagyok.
Rengeteg emlék vesz itt körül, a legtöbb imádott édesanyámhoz
kapcsol. Gyakran tűnődök azon, vajon mit gondolna erről az egészről.
Tudom, hogy büszke lett volna rám, hogy lemezt vettem fel, és
nagyzenekar előtt énekeltem Japánban, de ugyanannyi örömét lelte
volna a szeretetteljes támogatásban, amelyben itthon részesültem.
Júniusban elhívtak a közeli Polbethbe, az ünnepi gálára, hogy
megkoronázzam az ifjú bálkirálynőt. Ezek a napok a helyi közösség
számára mindig örömünnepek, és sokat jelentett nekem, hogy felkértek
a részvételre. Ragyogóan szép nap is volt - mintha csak

320
szünet nélkül mosolyogtam volna! Tudom, hogy anyámat ez nagyon
boldoggá tette volna.
Nemrég valaki azt mondta, hogy hetedikként futottam be a világ
legbefolyásosabb embereiről tartott szavazáson. Gyanítom, hogy az
eredményeket a rajongóim gyors keze kicsit megbillentette, de hát
micsoda bolondság ez? Itt, a nappalimban ülve szinte látom, ahogy
anyám arca felderül a hírre, és hallom a nevetését.
Azonban megtanultam azt is, hogy nem lehet örökké az emlékekbe
kapaszkodni, hiszen az olyan, mintha túlságosan ragaszkodnánk az
emberekhez, és ezzel akadályozzuk őket, hogy élvezzék az Isten által
nekik kijelölt életet.

S íme, itt vagyok,

Tárt karral, kiállni készen,
Kezemben a világ egészen,
S érzem, én jövök: felszállhatok.

Ha válaszokat nem is tudok,

Már elmondhatom: szabad lettem.
S ha a kérdések ide hoztak,
Az vagyok, akinek születtem.

Még mindig sokszor kérdezgetem magamtól: jól csinálom, amit

csinálok? Jobb emberré válók?
Bizonyos értelemben az első év a felnőtté válásomról szólt. Kez-
detben ártatlan voltam és védtelen. Alighanem több figyelem zúdult rám,
mint más hirtelen befutott embererre több év alatt. Elfogadom, hogy ez a
hivatásommal jár, de a nyomás néha szinte elviselhetetlennek bizonyult.

321
 Most már vannak körülöttem emberek, akikben megbízok, es akiknek
az ítéletére rábízhatom magam. Az önbizalmam egyre növekszik, és
remélem, vele együtt a profizmusom is. Szeretem azt hinni, hogy
finomabb hölgy lett belőlem.
Azért még mindig kísértenek a kétségek. De tálán másokat nem?
Emberi dolog. Tudom, még hosszú út áll előttem az utamon és a
fejlődésemben.
Fejlődni akarok, előadóként is, egyre jobbá válni, de most mar más
terveket is szem előtt tartok, például figyelem, segíthetek-e más küszködő
előadóknak abban, hogy esélyt kapjanak az álmaik megvalósítására.
Életem legteljesebb percei ebben az évben azok voltak, amikor
felkértek, hogy mások segítségére énekeljek; ilyen volt a haiti mentés
támogatására felvett dal, vagy a Wild Horses előadasa a Sport Relief
jótékonysági gálán. Remélem, hogy alkalmam lesz még több karitatív
feladatot végezni, anyagilag és emberileg segíteni a fogyatékossággal
élőket. Ha van valami, amire a leginkább örömmel gondolok az elmúlt egy
évből, az az, hogy megkönnyíthettem né- hányuk életét.
Az én szótáramban nincsen olyan szó, hogy „fogyaték . Az az első
három betű megbélyegez, hogy másoknál kevesebb vagy, hogy kerítést
húztak köréd — nem te magad, hanem az emberek ítélkezése. Pedig a
kapu mindenki számára nyitva áll.
Mindig arra kell összpontosítanod, amire képes vagy, nem pedig arra,
amire nem - és ne feledd, senki sem sürget! Manapság az emberek
mindent azonnal akarnak, és nagy a nyomás rajtuk, hogy boldoguljanak,
mégis, némelyeknek még több időre van szüksége, hogy kiteljesedjenek.

322
 Ha a történetem bármit is példáz, hát azt, hogy a közvélemény
sokszor túl gyorsan beskatulyázza az embert a kinézete vagy a fura
viselkedése miatt. Lehet, hogy a humorérzékem nem átlagos, de legalább
megvan - és szükségem is volt rá! A társadalom nagyon leszűkíti az
úgynevezett „normális ember” fogalmát. Boldogan vallom, hogy
megvannak a nehézségeim, de az áldásaim is: enyém a hang, amely
boldoggá teszi a hallgatóimat, és enyém a hit bizonyossága a bizonytalan
világban.
Remélem, hogy a történetem megmutatja: nem szabad csak a lát-
szatból kiindulni, hanem mindenkit a maga egészében kell szemügyre
venni: az érzéseit, a testét, a szellemét, a lelkét.
A legnagyobb változás számomra az, hogy most soha nem tudhatom,
mi vár rám legközelebb. Ha az életem korábban fekete-fehér volt, hát
most színpompás szivárvány. Megtanultam átölelni és elfogadni a
bizonytalanságot, ahelyett, hogy félelemmel fogadnám. Az elmúlt pár
hétben ajánlatot kaptam egy vendégszerepre az amerikai Glee
sorozatban, és meghívtak a pápa szeptemberi skóciai látogatására
énekelni. Az első remek szórakozásnak ígérkezik, a második akkora
kitüntetés és megtiszteltetés, hogy még csak kívánni sem mertem volna
ilyet magamnak.
A barátom, Frank Quinn sokszor mondogatta: Susan, te írod a
történetedet: a sikerekről szól, és arról, hogy hinni kell önmagunkban.
Nem is sejtem, mi kerül majd a következő fejezetbe, de azt biztosan
tudom, hogy nyílt szívvel tekintek előre, bármit is hozzon a jövő.
 Egy gondolat

Új kezdetek Istene,
Nyílt szívvel és kitárt karral jöttem Eléd,
Útmutatást kérve, mert túlléptem önmagámon,
Hogy megtaláljam a szeretetedet mindenkiben, akivel találkozom,
és akinek énekelek.
Add, hogy átöleljen szellemed,
Hogy a szemem eztán is Téged lásson mindenkiben, Miközben a
szeretetedet hirdetem!
Erőt és türelmet kérek, hogy a béke emberévé lehessek, és
közvetíthessem
Az igazságot és megbecsülést az emberek felé, kiváltképpen a
fogyatékkal élőknek.
Egyszerű életre vágyom, mint a?nilyen egyszerű a Te üzeneted: hogy
szereteted mindannyiunké.
Isteni erődtől vezérelve új irányba fordultam,
És megfogadtam, hogy igyekszem az általad kijelölt úton járni és az
általad kirótt feladatot végezni.
Köszönöm Neked ajándékaidat: a közönséget, az emberek
tehetségét és a magamét is a zenéhez és énekléshez. Egymás
tisztelete által forrhatunk egységbe Veled.
Tarts meg közelségedben, ne engedj eltávolodnom, Engedd, hogy
mindig reményben, és szerető, hatalmas jelenléted felöli
bizonyosságban ölhessek.

Amen.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetét mondani mindenkinek, aki a történetem részese,

különösen a családom minden tagjának, a barátaimnak és csodálatos
rajongóimnak.
Rendkívül hálás vagyok nővéreimnek, Marynek és Bridie-nek, to-
vábbá unokahúgaimnak, Kirstynek, Joanne-nek és Pamelának, amiért
emlékeikkel hozzájárultak ehhez a könyvhöz. Kirsty és Joanne egész
évben nagy segítségemre voltak, ezt külön is köszönöm.
Köszönettel tartozom Lorraine Campbellnek és Fred O’Neillnek a
könyvhöz nyújtott segítségükért; ezenkívül Charles Earley-nek a West
Lothian Önkéntes Művészeti Tanácsról közölt részletekért.
Hálás vagyok Mark Lucasnak és a LAW csapatának, továbbá Doug
Youngnak, s mindenkinek a Transworldnél, aki részt vett a könyvem
kiadásában.
Köszönöm, Ossie, hogy mindent olyan remekül megszerveztél.
Köszönöm, Yvie és Steve, hogy szakmai tapasztalataitokkal és
barátságotokkal támogattatok.
Lekötelezettje vagyok barátomnak és tanítómnak, Frank Quinn- nek,
aki lelket öntött belém és inspirált, illetve Őeminenciája Keith Patrick
O’Brien bíborosnak, amiért támogatott és barátsággal volt irántam.
Nagyon szerencsés vagyok, amiért Andy Stephens a menedzserem,
és mindig hálát adok józan ítélőképességéért, jó humoráért és remek
társaságáért. Köszönöm, Andy!
Végül szívbéli köszönetét mondok Imogen Parkőrnek, aki türel-
mével, empátiájával és humorával történetem elmesélésének nyomasztó
feladatát kellemes élménnyé tette számomra.
 Tartalom

PROLÓGUS 7

ELSŐ RÉSZ
GYERMEKKOROMBAN

1. Üdvözöllek a Boyle családban

19
2. Bel Air és a méhkasfrizura 25
3. A muzsika hangja 29
4. A göndör lány 34
5. Botok és kövek 40
6. A Lisszaboni Oroszlánok és egy Brúnó nevű medve 7 50
Craic 54
8. Lourdes-i Miasszonyunk 59
9. Másság 65
10. Michael bácsi 73
11. Kölyökszerelem 81
12. St. Kentigern’s 88
13. A vereség íze 99

MÁSODIK RÉSZ
DAL A SZELLŐK SZÁRNYÁN

14. Gyógyulás 107

15. Boldogvölgy 114
16. Megtalálni önmagamat 119
17. Itt az alkalom! 127
18. Megtalálni a hangomat 137
19. Családi ügyek 147
20. Ezredforduló 156
21. Ápolás 162
 HARMADIK RÉSZ
CSILLAG SZÜLETIK

22. Csuda fantasztikus!

23. A döntés napja 175
24. Interjúk 182
25. Átalakulás 190
26. Yvie 201
27. Elődöntő 207
28. Döntő 213
29. Utána 231
30. Priory 247
251
NEGYEDIK RÉSZ
AKINEK SZÜLETTEM
31. Ave Maria
32. Andy 257
33. Album 262
34. A bátrak otthona
35. Európa 266
36. Különkiadás 276
37. Hírnév 289
38. „Érthetetlen kegyelem” 294
39. Rózsafüzér
40. Továbblépni 297
303
Egy gondolat 317
320

324