Federico Moccia - A Felhők Fölött Három Méterrel PDF

A FELHŐK FÖLÖTT
HÁROM MÉTERREL
FEDERICO MOCCIA
A FELHŐK
FÖLÖTT
HÁROM
MÉTERREL
CICERÓ
A mű eredeti címe:
TRE METRI SOPRA IL CIELO
Fordította
Szabó Anita
Fedélterv
Kühne Andrea
ISBN 978 963 539 894 2
© Copyright © Giangiacomo Feltrinelli Editoré, 2004

First published as Tre metri sopra il cielo in February 2004
by Giangiacomo Feltrinelli Editoré, Milan, Italy
© Szabó Anita, Hungarian translation, 2014
© Ciceró könyvstúdió, magyar kiadás, 2014
„A nap éppen most kel fel, gyönyörű reggel van.
Babi iskolába tart, miközben Step még nem tért aludni az előző
éjszaka óta. Ez a nap is úgy indul, mint a többi.
Legalábbis amíg egymás mellé nem kerülnek a piros lámpánál.
Ettől kezdve semmi sem lesz már ugyanaz.”
Babi gazdag szülők gyermeke, kiváló tanuló, igazi „jókislány”,

míg
Step „nehézfiú”, aki állandóan keresi a veszélyt,
folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel,
illegális motorversenyeken vesz részt.
Két különböző világhoz tartoznak, mégis egymásba szeretnek.
A felhők fölött 3 méterrel-t egy kis római kiadó adta ki,

majd évekig fénymásolatokon terjedt, így vált kultuszregénnyé
az olasz főváros fiataljainak körében. Sikerét mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy két filmadaptáció is készült belőle.
Apámnak, az egyik legjobb barátomnak,
aki sok mindenre megtanított.
Anyámnak, a gyönyörű nőnek,
aki megtanított nevetni.
1.
„Cathiának van a legjobb segge Európában.” A piros

graffiti, egy illetéktelen kéz munkájának törvénytelen
gyümölcse, mely egy cinkos festékszóró részvételével született
az éj leple alatt, teljes szemérmetlenségében ragyogott a Corso
Francia hídjának egyik vaskos pillérén.
A közelben álló, oly régen kifaragott szirti sas bizonyára
látta az elkövetőt, de sosem fogja beköpni. Alatta, mint a
márvány ragadozókarmok által védett kis sasfióka, ott ült ő.
Rövid, majdhogynem kefefrizurát viselt, mely a tarkóján
olyan magasra fel volt nyírva, mint egy tengerészgyalogosnak.
Sötét Levi’s dzsekijének egyik gombja hiányzott; az
aszfalton hagyta a motorjáról származó kevés kék festékkel
együtt, egy túl élesre sikerült kanyarban.
A felhajtott gallér, a szájából kilógó Camel, a sötét
Ballorama napszemüveg mind keménykötésű megjelenését
erősítették, de valójában nem volt igazán szüksége rájuk.
Lenyűgözően tudott mosolyogni, de keveseknek adatott meg a
szerencse, hogy értékelni tudják.
A felüljáró végén, a lámpánál fenyegetően sorakozó autókat
nézte. Úgy álltak ott, akárcsak egy versenyen a startnál, persze,
ha nem lettek volna annyira különbözőek: egy Polski Fiat, egy
Bogár, egy Fiesta, valami beazonosíthatatlan amerikai autó és
egy 155-ös Alfa Romeo.
Elmosolyodott.
Valamivel hátrébb, egy 190-es Mercedesben, egy lerágott
körmű, kecses ujjacska könnyedén meglökött egy kazettát,
8 FREDERICO MOCCIA
mely felig kilógott a legújabb típusú autórádióból. Egy kis

zümmögő motor elkapta a szalagot, és behúzta magával. Az
oldalhangfalakból hirtelen szárnyra kapott egy fiatal énekesnő
hangja.
A kocsi lassan elindult, a forgalom áramlását követve. A
vezető arcszeszének illata belengte a kis utasteret. A lány arra
gondolt, hogy ha akarná, sem mondhatná senkinek a magnóból
szóló, „Menj, szerelmem” szöveget. Inkább a húgát küldte
volna el szívesen valahová, aki a hátsó ülésről folyamatosan és
kitartóan ismételgette:
– Erost rakjál be! Na! Erost akarok hallgatni.
A Mercedes épp abban a pillanatban haladt el a fiú előtt,
amikor elégett cigije egy pontos pöccintésnek és egy kis
szellőnek köszönhetően földet ért. Lesétált a
márványlépcsőkön, megigazította 501-es farmerét, és felszállt
az enyhén összekarcolt sárhányójú, kék Honda 750
Customjára. Elfordította a kulcsot, épphogy megérintette az
indítógombot, és lenyomta a pedált.
Hirtelen eltűnt a zölden világító Neutral felirat, és mintegy
varázsütésre újra az autók között találta magát. Háromcsíkos
tornacipőbe bújtatott jobb lábával váltott sebességet, fékezett,
majd ismét gázt adott. Finoman és lazán döntögette a motort
jobbra-balra, ahogy a tenger hullámzik, úgy ingázva az autók
hagyta helyek között, mint síversenyző póznától póznáig.
A nap éppen akkor kelt; reggel volt, gyönyörű reggel. A
lány iskolába igyekezett, a fiú még előző este óta ébren volt.
Ugyanolyan nap lett volna, mint a többi, ha akkor, a lámpánál
nem egymás mellett állnak meg.
Piros.
A fiú a lányra pillantott. A nyitott ablakon egy hamuszőke
hajtincs kandikált ki. Lassanként előbukkant egy finom nyak
A FELHŐK FÖLÖTT HÁROM MÉTERREL 9
melyen a könnyű, aranyszínű pihék a természet szelének

irányát követték. A finom, de határozott arcél merengve ült a
két rózsaszín orca között, míg a szelíd, békés kék szemek félig
lehunyva, álmodozón hallgatták a Vita mia című harmadik
számot. A fiút megérintette a belőle áradó nagy nyugalom, és
talán éppen ezért történt.
– Hé!
A lány odafordult, és szinte meglepetten nyitotta ki nagy,
ártatlan, kék szemét. Ránézett. Furcsán festett mellette a
motorján, széles vállával és április közepéhez képest túlzottan
lebarnult karjával. Sötét napszemüvege mögé rejtett szeme
biztosan hozzáadott volna még valamit ahhoz a már így is
pofozni való képéhez.
– Nincs kedved eljönni velem egy körre a motorral?
– Nem, iskolába megyek.
– Hát, ne menj, csak csinálj úgy, mintha! A suli előtt
felveszlek.
– Bocs – mosolygott erőltetetten és hamisan a lány –,
rosszul fejeztem ki magam. Nem, nincs kedvem elmenni veled
egy körre.
– Pedig jól szórakoznánk...
– Kétlem.
– Minden problémádat megoldanám.
– Nincsenek problémáim.
– Ezt viszont én kétlem.
Zöld.
A Mercedes kilőtt, maga mögött hagyva a srác magabiztos
mosolyát. Az apa a lányához fordult:
– Ki volt ez? Valami barátod?
– Nem, apa, csak egy sima kretén...
10 FREDERICO MOCCIA
Pár másodperccel később a Honda ismét a csinos lány mellé

érkezett. A fiú belekapaszkodott a kocsiablakba, a másik
kezével pedig egy kis gázt adott, hogy ne kelljen annyi erőt
kifejtenie, bár izmos karjának az sem okozott volna problémát.
Az egyetlen, akinek mindez láthatólag problémát okozott, az
apa volt.
– Mi a frászt művel ez a barom? Miért jön így rám?
– Nyugi, papa, majd én elintézem... – Azzal határozottan a
fiú felé fordult. – Ide figyelj, tényleg nincs semmi jobb dolgod?
– Nincs.
– Akkor keress magadnak!
– Már találtam valamit, ami tetszik.
– És mi az?
– Elvinni téged egy körre. Na, felviszlek az Olimpicára,
száguldunk egy jót, aztán meghívlak reggelire, és a suli végére
visszaviszlek. Ígérem.
– Félek, hogy az ígéreteid nem sokat érnek.
– Igaz – vigyorgott –, látod, milyen jól ismersz már? Valld
be, máris tetszem neked, mi?
A lány felnevetett és megrázta a fejét.
– Na, jó, ebből elég. – Azzal elővett egy könyvet márkás
táskájából, és kinyitotta.
– Most már az egyetlen valódi problémámra kell
összpontosítanom.
– És mi az?
– A latin feleltetés.
– Azt hittem, a szex.
Dühösen kapta fel a fejét. Már nem mosolygott, még
színlelésből sem.
– Vedd le a kezed az ablakomról!
– És mit akarsz, hová tegyem?
Megnyomott egy gombot. – Nem mondhatom meg, mert itt

az apám.
Az elektromos ablakemelő elindult felfelé. A srác az utolsó
pillanatig várt, majd elhúzta a kezét, még egy pillantást vetett a
lányra, és eltávolodott.
– Még találkozunk!
Már nem hallhatta a lány száraz „nem” válaszát. Kissé
jobbra dőlt. A kanyarban fokozatosan fékezett, majd újból
erőre kapott, és eltűnt az autók között. A Mercedes folytatta
útját egyenesen az iskola felé, immár nyugodtabban.
– Tudod, ki volt ez? – bukkant elő hirtelen a hugica feje az
ülések között. – Úgy hívják: tízből tízes.
– Szerintem meg egy közönséges idióta.
Azzal kinyitotta a latinkönyvét, és elkezdte újra átfutni az
ablativus absolutust. Egyszer csak abbahagyta az olvasást, és
kibámult az ablakon. Tényleg ez az egyetlen problémája?
Persze nem is az, amit a srác említett. És különben sem látja
már soha többet. Céltudatosan visszafordult a könyvéhez. Az
autó bekanyarodott balra, a Falconieri Gimnázium felé.
– Igen, tényleg nincsenek problémáim, és soha többet nem
látom ezt az alakot – gondolta.
Nem tudta, valójában mekkorát téved. Mindkét téren.
2.
A hold magasan és sápadtan világított egy lombos fa

legfelső ágai közül. Furcsa, távoli zajok hallatszottak. Egy
ablakból lassú, kellemes muzsika hangja szólt. Egy idősebb fiú
a vizsgájára készült. Valamivel lejjebb a teniszpálya fehér
csíkjai egyenesen tükröződtek a hold halvány fényében, és az
üres medence feneke szomorúan várta a nyarat. Addig azonban
hagyta, hogy néhány őszi falevél időzzön benne még egy
darabig, amíg valami buzgó gondnok ki nem halássza őket. A
társasház első emeletén, rendezett növények és egy felhúzott
faredőny lécei közt, középmagas, kék szemű, bársonyos bőrű,
szőke lány nézegette magát tanácstalanul a tükörben.
– Kell neked a fekete Onyx felső, az a feszülős?
– Nem tudom.
– És a kék gatya? – kiáltott ki a szobájából Daniela még
hangosabban.
– Nem tudom.
– És a cicanadrágodat felveszed?
Daniela már az ajtóban állt, onnan nézte Babit, az ágy alól
kihúzott fiókokat meg a mindenfelé szétdobált ruhákat, ami
arra emlékeztette, amikor az amerikai filmekben hazatérnek a
lakók, és a feje tetejére állítva találják a lakásukat. Sőt, ha
lehet, még annál is rosszabbul festett.
– Akkor ezt elviszem...
Azzal Daniela előretört néhány különböző színű, de
egyaránt harminchetes méretű tornacipő között.
– Nem, azt nem veheted fel, azt úgy szeretem.
– Nem baj, akkor is elviszem.

Babi hirtelen felugrott, és csípőre tette a kezét:
– Már bocs, de még nem is volt rajtam...
– Miért nem vetted fel eddig?
– Meg aztán úgyis csak kitágítod.
Daniela erre megállt, lassan a nővére felé fordult és ironikus
pillantással rámeredt.
– Tessék? Viccelsz? Múltkor felvetted a feszülős kék
szoknyámat, és azóta röntgenszeműnek kell lenni ahhoz, hogy
valaki láthassa a szép vonalaimat.
– Hogy jön ez ide? Azt Chicco Brandelli tágította ki.
– Micsoda? Chicco Brandelli bepróbálkozott nálad, és
nekem nem is mesélted?
– Nem nagyon van mit mesélni rajta.
– Na, a szoknyám állapotából ítélve ezt azért nehezen
hiszem.
– Az csak a látszat. Mit szólsz ehhez a kék blézerhez, alatta
egy barackszínű blúzzal?
– Ne tereld el a témát! Ki vele, mi volt?
– Jaj, tudod, hogy mennek ezek a dolgok...
– Nem, nem tudom.
Babi végigmérte a húgát. Igaz, honnan is tudhatná? Még
nem tudhatja. Túlságosan kerek, és nincs benne semmi
különösen szép, ami arra késztetne valakit, hogy kitágítsa a
szoknyáját.
– Semmi. Emlékszel, amikor egyik délután azt mondtam
anyának, hogy Pallinához megyek tanulni?
– Igen, na és?
– Hát, akkor Chicco Brandellivel mentem moziba.
– És?
14 FREDERICO MOCCIA
– A film nem volt nagy szám, és jobban meggondolva ő

sem.
– Jó, de térjünk rá a lényegre! Hogyan tágult ki a szoknyám?
– Hát, kábé tíz perccel azután, hogy elindult a film, Chicco
elkezdett fészkelődni. Azt gondoltam: lehet, hogy
kényelmetlennek találja a helyét, de talán inkább akar valamit.
És valóban, nem sokkal később kissé oldalt fordult, és a bal
karját rárakta a háttámlámra. Figyelj, mit gondolsz, mi lenne,
ha a kosztümöt venném fel, a zöldet, elöl a kis gombokkal?
– Folytasd!
– Na, szóval a támláról lassan áttette a karját a vállamra.
– Mire te?
– Én... meg se moccantam. Úgy tettem, mintha nem venném
észre. Néztem a filmet, mint akit marhára érdekel. Aztán
magához húzott és megcsókolt.
– Chicco Brandelli megcsókolt? Váó!
– Mit izgatod úgy fel magad?
– Miért ne? Elég jó pasi.
– Lehet, de el is van szállva magától... Állandóan nézegeti
magát a tükörben... Na, mindegy, szóval a szünet után szinte
rögtön felvette az előző pozícióját. Kaptam tőle egy fagyit. A
film látványosan javult, egy kicsit talán a jégkrém tetejére szórt
mogyoródarabkáknak köszönhetően. Állati fincsi volt. Ez
elvonta a figyelmemet, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a
keze már belekapaszkodott a kék szoknyádba. Na, hát ettől
tágult ki.
– A disznó!
– Akkor azt képzeld el, hogy továbbra sem tágított. Tudod,
mire vetemedett még ezután?
– Nem, mire?
– Kigombolta a gatyáját, megfogta a jobb kezemet, és

elkezdte lefelé nyomni... na, szóval az izéje felé.
– Ne ma! Tényleg mekkora disznó! És azután?
– Akkor fel kellett áldoznom a fagyimat, hogy lehűtsem a
kedélyét. Fogtam és benyomtam a lába közé, a kigombolt
gatyájába. Láttad volna, mekkorát ugrott!
– Bravó, nővérkém! Méghogy te vagy vajszívű!
Nagy nevetésben törtek ki. Aztán Daniela, kihasználva az
emelkedett hangulatot, kisomfordált a nővére zöld
kosztümjével.
Nem messze tőlük, a dolgozószobában, egy

kasmírbevonatú, mintás díványon Claudio a pipáját töltögette.
Élvezte a körülményes szertartást a dohánnyal, bár valójában
az egész csak kompromisszum volt, tekintve, hogy otthon már
nem engedték meg neki, hogy a kedvenc Marlboróját szívja.
Felesége, a megrögzött teniszező és lányai, akik fiatal
korukhoz képest túlzottan egészségeséletmód-mániások,
minden egyes meggyújtott cigiért megszólták, így aztán a
pipázást részesítette előnyben. – Jóval előkelőbbnek látszol és
sokkal megfontoltabbnak – mondogatta Raffaella. Valóban jól
megfontolta a dolgot. Jobb egy fadarabot a szájában tartania és
egy dugi doboz Marlborót a zakója zsebében, mint vitatkozni a
feleségével.
A fejjel lefelé fordított, égő gyufaszállal meggyújtotta a
pipáját, majd beleszívott egyet, aztán kapcsolgatni kezdte a
tévécsatornákat. Már előre tudta, hol fog megállni. Egy
oldallépcsőn lányok lépkedtek lefelé valami butuska dalt
énekelve és kőkemény melleiket mutogatva.
– Kész vagy, Claudio?
Gyorsan csatornát váltott. – Hát persze, drágám.
16 FREDERICO MOCCIA
Raffaella végigmérte. Claudio ülve maradt a díványon, és

vesztett valamicskét a magabiztosságából.
– Tessék, cseréld ki a nyakkendődet, vedd fel ezt a bordót!
Azzal Raffaella kiment a szobából, esélyt sem adva a vitának.
Claudio megoldotta a csomót kedvenc nyakkendőjén, és
megnyomta a tízes gombot a távirányítón. Remélte, hogy
viszontlátja a csinos lányokat. Be kellett azonban érnie egy
szerencsétlen háziasszonnyal, aki minden ritmusérzék nélkül
rázta puha, fehér hasát. Valami jelentéktelen alak bámulta egy
közeli asztaltól egy rémes, égkék, ál-kínai köntösben. Claudio
a nyaka köré tekerte a bordó nyakkendőt, és minden figyelmét
az új csomónak szentelte.
– Babi, megtudhatnám, hova tetted a vékony szemceruzát?

– Ott van a sminkesdobozban.
– De hol?
Az ezt követő csend azt jelentette, hogy Daniela megtalálta,
amit keresett. Az apró fürdőszobában, amely a lányok szobáit
elválasztotta, éppen túl sok festéket kent a szempillájára.
Ráhajolt a mosdóra, hogy még közelebb kerüljön a tükörhöz,
azt remélve tán, hogy ez majd segít a végeredményen. Hiába.
Babi jelent meg mellette.
– Mit szólsz?
Könnyű, rózsaszín, virágos ruhát viselt. A derekánál
finoman összehúzta, a többi szabadon ölelte körül törékeny
csípőjét.
– Na, hogy áll?
– Jól.
– Csak jól?
– Egész jól.
– De miért nem mondod, hogy szuperül?
Daniela tovább próbálkozott, hogy egyenesre húzza a

vonalat, ami a szemét lett volna hivatott meghosszabbítani.
– Hát, nekem nem tetszik a színe.
– Jó, de a színétől eltekintve...
– Nem tetszik a széles vállpántja sem.
– Jó, de a vállpánttól eltekintve...
– Hát, tudod, hogy nem szeretem a virágosat.
– Jó, akkor azzal ne foglalkozz!
– Rendben, akkor szuperül áll.
Babi, aki egyáltalán nem volt megelégedve a húga
válaszával, bár nem igazán volt vele tisztában, mit is akart
volna hallani, magához vette a Caronne kölnis üvegecskét, amit
egy duty free shopban vásárolt a szüleivel, a Maldív-
szigetekről hazafelé. Kifelé menet beleütközött Danielába.
– Hé, figyelj oda!
– Figyelj oda te! Én a helyedben sokkal kevesebb fekete
festéket raknék a szememre. Nézd meg, hogy nézel ki!
– Andrea miatt csinálom.
– Milyen Andrea?
– Palombi. A suli előtt ismertem meg. Marával és
Francescával beszélgetett, akik negyedikbe járnak, úgyhogy
amikor elmentek, azt hazudtam, hogy egy osztályba járok
velük. Így, kifestve te hány évesnek néznél?
– Na ja, idősebbnek tűnsz. Legalább tizenötnek.
– De hát tizenöt éves vagyok!
– Kend el itt egy kicsit! – Azzal Babi megnyálazta az ujját,
aztán megdörzsölte vele a húga szemhéját. A másik oldalon is
megismételte a műveletet.
– Kész!
– Na, és most?
Babi a jobb szemöldökét felhúzva a húgára nézett.
18 FREDERICO MOCCIA
– Már majdnem tizenhatnak látszol.

– Még mindig kevés.
– Készen vagytok, lányok?
Raffaella bekapcsolta a riasztót a bejárati ajtónál. Claudio és
Daniela gyorsan elslisszolt mellette, Babi érkezett utoljára.
Raffaella kétszer elfordította a kulcsot, majd kihúzta a kis
pecket. A piros fény villogni kezdett, ami a biztonság és
nyugalom érzését keltette. Claudio, Daniela és Babi beszállt a
liftbe, majd Raffaella is, és megnyomta az F gombot. Kezdetét
vette az este. Claudio megigazította a nyakkendőjét. Raffaella a
jobb kézével többször belefésült a hajába. Babi megigazította
széles vállú, sötét dzsekijét. Daniela egyszerűen csak belenézett
a tükörbe, és előre tudta, hogy a tekintete találkozni fog az
anyjáéval.
– Nem vagy te egy kicsit túlságosan kifestve?
Daniela megpróbált válaszolni.
– Hagyd csak, már így is késésben vagyunk, mint mindig. –
Ez alkalommal Raffaella tekintete Claudióra irányult.
– De hát én titeket vártalak, már nyolckor készen voltam!
Az utolsó emeleteket csöndben tették meg. A liftet
megtöltötte a párolt hús illata, amelyet a portás felesége
készített. A szicíliai illatok egy pillanatra elvegyültek a
Caronne, Drakkar és Ópium alkotta furcsa francia társasággal.
– Signora Terranovától jön. Csodás pörköltet tud főzni!
– Túl sok hagymát tesz bele – vágta rá magabiztosan
Raffaella, aki nemrégiben áttért a francia konyhára,
mindannyiuk őszinte aggodalmára és a szárd bejárónő teljes
kétségbeesésére.
A másodikon a srác, aki eddig tanult, egy kis szünetet

tartott. Antennás telefonján beszélgetett, miközben idegesen
járkált fel-alá a lakásban, és hol a kávét leste, ami nem akart

elkészülni, hol pedig egy régi westernt a negyedik csatornán. A
háztetőn lelőttek egy pasast, aki nem túl meggyőző módon
haldoklott.
– Nem, mondtam neked, drágám, hogy nem tudunk
találkozni. Már csak két hét van hátra a vizsgáig, és még el kell
olvasnom a harmadik könyvet.
Átkozódva lezárta a kávéfőzőt. Egy pillanatra szem elől
tévesztette, mire az bosszúból kávécseppeket köpködött
szanaszét. A spriccelő kávé utolsó cseppjeinek morgó hangja
mintha rímelt volna a lány émelygős hangjára:
– De úgy szeretnélek látni!
Sem viccelődés, sem fenyegetés, sem pedig hiábavaló
próbálkozása, hogy féltékennyé tegye a fiúját nem volt jó
másra, mint hogy bele kelljen törődnie: a kiemelővel aláhúzott
jogi könyv nyert vele szemben.
A Mercedes megállt a kapu előtt.

Raffaella, többé-kevésbé boldog évfordulók és karácsonyok
emlékét őrző, rendkívül drága ékszereinek aranyos csörgése
közepette beszállt az első ülésre. A két lány a hátsó ülésen
foglalt helyet.
– Megmondanátok, miért nem állítjátok a robogót közelebb
a falhoz?
– Még ennél is jobban? De apa, nem tudod, miről beszélsz...
– Daniela, ne merészelj így beszélni az apáddal!
– Figyelj, anya, mehetünk holnap robogóval suliba?
– Nem, Babi, még hideg van ahhoz.
– Van szélvédőnk.
– Daniela...
– De anya, az összes barátnőnk...
20 FREDERICO MOCCIA
– Egyszer már megnézném magamnak a sok barátnőtöket a

motorjaikkal.
– Hát, ha csak ez kell, Elenának most vettek egy új Peugeot
robogót, ami ráadásul sokkal gyorsabb, mint a mienk, te meg
állandóan amiatt aggódsz, hogy gyorsan hajtunk.
Fiore, a portás felemelte a sorompót. Mint minden este, a
Mercedes megvárta, amíg a piros csíkos, hosszú vasrúd lassan
felemelkedik. Claudio biccentett a portásnak. Raffaella csak
azzal foglakozott, hogy rövidre zárja a vitát.
– Ha jövő héten melegebb lesz, meglátjuk.
A Mercedes elindult, a hátsó ülésen egy fikarcnyival több
reménnyel, a jobb tükrén pedig egy karcolással. Ahogy
távolodtak, a sorompó ugyanolyan nyugodtan visszacsukódott,
a portás pedig visszatért a kis tévéjéhez.
A magas, gyér, de annál színesebb hajú műsorvezető nagy
meglepetésként egy hosszú ideje eltűnt énekest harangozott be,
aki most új lemezzel jelent meg. Pár emelettel feljebb talán egy
leendő ügyvéd, jelenleg azonban egy csésze forró kávét
szorongató fiú próbálta összeszedni a gondolatait nyitott
könyve fölött.
A portást bosszantotta, hogy nem érti az amerikai szavakat.
Jobb volt, amikor az Azzurrót énekelte, gondolta, azzal lenyelt
egy kanállal az ízlésének még mindig túl halványan fűszerezett
pörköltből.
– Még mindig nem mondtad meg, hogyan festek ebben a

ruhában.
Daniela végigmérte a nővérét. A vállpántja túl vastag volt,
az összhatás pedig túl komolykodó.
– Szuperül. – Jól megtanulta, hogyan kezelje.
– Nem igaz. A vállpántom túl vastag, és túlzottan

„tökéleteske” vagyok, ahogyan te mondanád. Hazudós vagy, és
tudod, mit? Ezért még megkapod a méltó büntetésedet.
Palombi rád sem fog nézni. Sőt, rád néz, de ettől a sok festéktől
meg sem ismer, és elmegy Giuliával.
Daniela megpróbált visszavágni, főleg ami Giuliát, a
legrosszabb barátnőjét illeti, de Raffaella véget vetett a
beszélgetésnek
– Azonnal hagyjátok abba, lányok, különben már mehettek
is haza.
– Visszaforduljak? – mosolygott Claudio a feleségére, és
úgy tett, mintha elfordítaná a kormányt. De elég volt egy
pillantás, hogy megértse, ez nem a viccelődés ideje.
3.
Sebesen száguldott, feketén, mint az éjszaka. A friss, száraz

szél hátrafújta rövid haját. Fények és árnyékok váltották
egymást a visszapillantó tükrében. Amikor megérkezett a térre,
épphogy egy pillanatra lassított, pont annyi időre, hogy lássa,
jobbról nem jön senki, majd újból gázt adott és teljes
sebességgel behajtott a Vigna Stelluti útra, ahogyan az
megnyílt előtte.
– Úgy szeretném látni, már két napja nem beszéltünk.
A csinos, sötétbarna hajú, zöld szemű lány formás, kerek
hátsóval, kemény bőrdzsekiben, a barátnőjére mosolygott, egy
vele egy magasságú, de kissé gömbölyűbb szőkére.
– Jaj, Madda, tudod, milyen, még ha le is feküdtetek, nem
jelenti azt, hogy most jártok.
Kis, fehér robogóikon ültek, és túl erős cigiket szívtak, ezzel
próbáltak stílusosabbnak és pár évvel idősebbnek látszani.
– Hogy jön ez ide? A haverjai szerint általába’ senkit se hív
fel.
– Miért, téged felhívott?
– Igen!
– Na, jó, talán félretárcsázott.
– Na de kétszer?
Boldogan mosolygott örömében, hogy végre belefojthatta a
szót vicces kedvű barátnőjébe, de az nem adta fel.
– Különben meg a haverjaiban aligha lehet megbízni.
Láttad, milyen arcok?
Ugyanebben a pillanatban Pollo harsányan felnevetett, nyelt

egy utolsó kortyot a felmelegedett Heinekenből, és az üres
dobozt Lucone fejéhez vágta.
– Hé, te megőrültél? Nézd, mit csináltál!
Azzal gyér, tüskés, fekete hajára mutatott.
– Ugyan már, mire használod a fejedet?
– Mondta Einstein – vágott vissza Lucone, és
megmasszírozta a homlokát, de nem egész pontosan ott, ahol
eltalálták.
Erős motorjaikkal talán csak az izmaik versenyezhettek.
Pollo, Lucone, Hook, a Szicíliai, Bunny, Schello és még sokan
mások. Lehetetlen nevek, kemény történetek. Lehet, hogy nem
volt mindegyiknek állandó munkája. Néhányuknak túl sok
pénze sem a zsebében, de jól érezték magukat és barátok
voltak. Beérték ennyivel. Imádtak balhézni, és ebben sosem
szenvedtek hiányt. A Jacini téren gyülekeztek, ott ültek a
motorjaikon, melyek között voltak Harley-k és régi 350-es
Hondák, eredeti vagy sportkipufogóval, hogy nagyobbat
szóljon a hangjuk. Sokáig áhítoztak és sóvárogtak utánuk, mire
végre kitartó könyörgés árán kiharcolták a szüleiktől. Vagy
egyszerűen a saját pénztárcájuk feláldozásával jutottak hozzá,
kiegészítve néhány szerencsétlen, fiatal balekéval, akik
elkövették azt a szarvashibát, hogy a tárcájukat könnyen
feltörhető, nagy robogójuk csomagtartójában hagyták vagy
pláne márkás kabátjuk belső zsebében, amit aztán igazán
gyerekjáték kifosztani, amíg a gazdája szórakozik.
John Milius megőrült volna értük. Kigyúrt testű, vidám, laza
srácok, akik szeretnek hülyéskedni, s akik izmos karjukon
néhány, verekedés emlékét őrző jelet viselnek. Egyikük az
arcán viselte, és bizony nem volt sok kedve mosolyogni; nem
24 FREDERICO MOCCIA
azért, mintha valamiből hiányt szenvedne az életben, hanem a

fogsorán tátongó igen konkrét lyuk miatt.
A lányok csendesebb csoportja nem messze tőlük
cseverészett, nevetgélt egymás közt. Hajukban strasszos kis
csatok vagy a sötétben foszforeszkáló színes hajgumik. Szinte
egytől egyig meglógtak otthonról, azt hazudták, hogy egy
barátnőjüknél alszanak, aki szintén ott ült mellettük, a közös
hazugságon osztozva.
– Tegnap este halál jól szórakoztunk Darióval! A féléves
évfordulónkat ünnepeltük.
Glória, a középkék cicanadrágos lány ugyanolyan színű
pólóban, melyet kis, égszínkék szívecskék díszítettek, széles
mosolyra húzta a száját.
Fél év, gondolta Maddalena. Adná az ég! Nekem elég lenne
akár egy hónap is... Lenézett. A robogó fehér zománcán,
egészen a Piaggio fekete négyzete mellett a következő felirat
állt: „Imádlak, Step”. Az első csók után hazafelé
legszívesebben egy barátnőjének kiáltotta volna oda, de nem
talált senkit, csak egy letörölhetetlen fekete filctollat a
narancssárga-kék hátizsákja alján.
Így aztán a szavai ott maradtak örökre. Madda felsóhajtott,
majd tovább álmodozott a barátnője szavain.
– Baffettóhoz mentünk pizzázni.
– Na, ne, én is ott voltam!
– Hánykor?
– Hát... kábé olyan tizenegy körül.
Utálta a csajt, amiért beledumált az ő történetébe. Mindig
van valaki vagy valami, ami félbeszakítja az álmaidat.
– Ja, nem, addigra már leléptünk. Na, akarjátok hallani a
sztorit vagy sem?
Szinte kórusban hallatszott az egyöntetű igen apró, puha

ajkaikról, melyeknek különös zamatot adott a gyümölcsös
szájfény vagy a figyelmetlen eladók orra elől és kisebb
parfümériákat meghazudtoló anyai fürdőszobákból lopott rúzs.
– Egyszer csak megjelenik előttem a pincér egy hatalmas,
vörös rózsacsokorral. Dario mosolygott, miközben minden lány
meghatottan, sőt kissé irigyen bámult rám.
Az utóbbi megjegyzését majdnem megbánta, amikor
észrevette, hogy szinte ugyanazokat a pillantásokat látja
viszont maga körül.
– Na, nem Dario, hanem a rózsák miatt.
A feltörő idétlen nevetés újból egyesítette őket, ilyen
egyszerűen. Vagy talán mégsem. De ez nem is volt fontos.
– Aztán szájon csókolt, megfogta a kezem, és beletette ezt.
Elengedte a robogó gumírozott kormányát, aminek a külső
borítása kilyukadt már, annyiszor húzta meg falakon meg
néhány régi borulás alkalmával, majd megmutatta barátnőinek
a finom kis gyűrűt, melyben az égkék kő majdnem olyan
vidáman ragyogott, mint saját, szerelmes szeme. Dario a gyűrűt
annál az ékszerésznél vette, aki bár valójában ugyanazon az
áron adja a portékáit, mint a többiek, ki tudja, miért, mégis
mindenki olcsóbbnak tartja. Csodáló tekintetek és egy
„Gyönyörű!” felkiáltás fogadta az egyszerű kis gyűrűt.
– Aztán felmentünk hozzánk és szeretkeztünk. A szüleim
nem voltak otthon, fantasztikus volt. Berakta a magnóba a
Prefab Sprout-kazettát, amiért megőrülök. Aztán a
pehelypaplannal kifeküdtünk a teraszra csillagokat nézni.
– És sok csillag volt?
Minden kétséget kizáróan Maddalena volt a
legromantikusabb közülük.
– Rengeteg!
26 FREDERICO MOCCIA
Valamivel arrébb, egy másik verzió.

– Na, mit csináltál tegnap este?
Hook. Széles, erős mellkas, mely olyan csupasz és sima,
mint a bőre többi része. Egy USA feliratú pilótadzseki, melyet
a Top Gun fiatal hősénél kicsit magasabb, de mindenesetre
jóval naivabb amerikaitól vett kölcsön. Nem is adta vissza neki
soha. Hook. Az elmaradhatatlan kötés az egyik szemén.
Hosszú, göndör és a hajvégeken kissé kiszőkült sérója angyali
kinézetet kölcsönzött volna neki, ha pokoli híre nem előzte
volna meg.
– Na, akkor megtudhatjuk, mit csináltál tegnap?
– Semmit. Baffettónál kajáltunk Glóriával, aztán mivel nem
voltak otthon az ősei, felmentünk hozzá és szexeltünk. Mint
mindig, semmi küli.
Dario rögtön megpróbált feldobni valami lehetséges
programot, ami elterelhetné a szót az előző estéről. De Hook
nem tágított.
Ült tovább lovaglóülésben régi 900 Boll d’Orján, amit
frissen turbózott fel, és most még gyorsabb lett, a sárga
benzintartálya pedig egyedivé és ritkává tette. Mindenki már
messziről rettegett tőle, de nem annyira a motor erejétől, mint a
vezetője pofonjaitól.
– Hogyhogy nekünk nem szóltatok?
– Hirtelen döntöttük el, csak egy spontán ötlet volt.
– Milyen fura, te nem szoktál semmit hirtelen felindulásból,
spontán eldönteni.
A hanglejtés semmi jót nem ígért. A többiek is észrevették.
Pollo és Lucone abbahagyták a szétlapított sörösdoboz
rugdosását, melyet Lucone az előbb lefejelt, vagy inkább
fordítva. Vigyorogva közelebb jöttek. Schello hosszan
beleszívott a cigijébe, majd felöltötte szokásos gúnyos
vigyorát, miközben a füst a fogai közt tátongó réseken távozott,

halk sípolással, mint egy sárkány, aki nagyobb darab annál,
hogy bármely lovag a megölésével fárassza magát.
– Képzeljétek, srácok, Glória és Dario tegnap lettek
félévesek, és egyedül akartak ünnepelni.
– Nem igaz!
– Már hogyne lenne? Láttalak titeket pizzázni. Igaz, hogy
saját vállalkozásba kezdesz?
– Igen, azt hallottuk, virágárus akarsz lenni.
– Váó! – Mind hátba veregették és meglapogatták, Hook
pedig a karjával megszorította a nyakát, és az öklével erősen
megdörzsölte a fejét.
– Micsoda gavallér...
– Aú! Hagyjatok...
Mind őrülten vihogva ugrottak rá, és szteroidos izmaikkal
kis híján megfojtották. Aztán Bunny kimutatta két nagy első
fogának fehérjét, amiről rajzfilmes becenevét kapta, és
önmagához hűen felkiáltott: – Kapjuk el Glóriát!
– Madda, segíts!
Az égszínkék All Star tornacipők, a kis piros csillaggal a
bokájánál lévő gumikör közepén, leugrottak a robogóról és
ügyesen földet értek. Glóriának azonban csak pár lépést
sikerült megtennie, mielőtt a Szicíliai elkapta volna. Szőke
fürtjei, amelyek szabadabban lobogtak, mióta kiesett a hajából
a kis fésű, fura ellentétben álltak a Szicíliai sötét szemével és
rosszul összevarrt szemöldökével, puha, belapított orrával,
amelyet pár hónapja a Fiermonti pincében egy jól irányzott
ütés megszabadított a törékeny csonttól.
– Engedj el! Na, hagyjál!
Schello, Pollo és Bunny rögtön ott termett körülöttük, és
miközben úgy tettek, mintha segítenének a levegőbe dobálni
28 FREDERICO MOCCIA
azt a jó arányérzékkel elosztott ötvenöt kilót, igyekeztek a

kezüket a legjobb helyekre rakni.
– Na, tegyetek le!
A többi lány is odasereglett.
– Hagyjátok békén!
– Ahelyett, hogy velünk ünnepeltek volna, simán kihagytak
minket? Na, majd most megünnepeljük őket a magunk módján!
Glóriát újra feldobták a levegőbe, röhögtek és poénkodtak.
Kicsivel a hosszú, szőke haja után érkezett le a
bőrkeményedéses kezekbe, amelyek nehéz súlyemelő rudakhoz
és a végsőkig kihajtott motorkormányokhoz szoktak, de most a
lány fehérneműjével szórakoztak.
Dario, még ha kicsit kisebb is volt a társainál, félrelökte őket
és utat csinált magának. Elkapta Glória kezét, és a háta mögé
húzta a lányt.
– Elég volt, hagyjátok abba!
Azzal, továbbra is a barátnője kezét fogva, le akart lépni.
– Miért, különben?
A Szicíliai széles mosollyal és szétterpesztett lábakkal
útjukat állta. Vastag combján kifeszült kissé kikopott farmere.
Glória kikukucskált Dario háta mögül. Eddig visszatartotta a
könnyeit, most már a lélegzetét is. Égkék szemei
megnedvesedtek a félelemtől. Apró keze, ujján az új gyűrűvel,
félénken kapaszkodott a fiúja dzsekijébe.
– Különben mit csinálsz?
Dario a Szicíliai szemébe nézett.
– Menj az utamból! Mi a szart akarsz? Ne legyél már
mindig ilyen f...szkalap!
Ezekre a szavakra a Szicíliai mosolya lassan eltűnt, a szája
legörbült. Bal szemöldöke közelebb húzódott a
szerencsétlenebbikhez, és egy mélyebb levegővétel felfújta a

mellkasát.
– Hogy mondtad?
A dühtől megfeszült a mellizma. Dario ökölbe szorította a
kezét. A többi közé rejtett ujja tompa hangon roppant. Glória
behunyta a szemét, Schello cigije kilógott nyitott szájából.
Nem is lélegzett; se füst, se levegő nem jutott se ki, se be.
Csönd. Hirtelen dübörgés rázta meg a levegőt. Step motorja
érkezett meg nagy robajjal. Bedőlt a kanyar elején, aztán
gyorsan visszahúzta a kormányt egyenesbe, majd kicsivel
később lefékezett a társaság közepén.
Step lenyomta a piros gombot, és mialatt a motor egy utolsó
pöffenés kíséretében leállt, elvigyorodott.
– Na, mi jót csináltok?
Glória végre fellélegzett. Most már máshogyan szorította
Dario kezét, és újra normálisan vette a levegőt. A Szicíliai
Darióra meredt.
Egy könnyed mosollyal későbbre halasztották a kérdést.
Dario hátrafordult, magához ölelte Glóriát, és odébbállt a
társaságtól. A Szicíliai követte a tekintetével egy darabig, majd
rekedt, ordító hangján megszólalt.
– Semmit, Step, mindig csak dumálunk ahelyett, hogy
cselekednénk.
– Egy kis erősítésre vágysz?
A kitámasztó egy érintésre szinte magától kipattant, mint
egy rugós kés, és beleállt a földbe, hogy megtartsa a motor
súlyát. Step leugrott róla és kibújt a dzsekijéből.
– Bárki nevezhet. – Elment Schello mellett, megölelte, és
kivette a kezéből a doboz Heinekent, amit épp akkor nyitott ki.
– Csá, Sche’.
– Csá.
30 FREDERICO MOCCIA
Schello vigyorgott, örült, hogy a barátja lehet, annak viszont

már kevésbé, hogy odaadta neki a sörét. Schello hasonlított
John Belushira, a Blues Brothers sztárjára, még ha elég
halványan is. Igazából szeretett volna sokkal jobban hasonlítani
rá, de nem volt hozzá mersze.
Amikor Step egy hosszú korty után újból felnézett, a
tekintete találkozott Maddalenáéval.
– Szia.
A lány enyhén rúzsozott, fakó, puha ajkai alig rezdültek,
amint halkan köszönt. Kis, fehér, szabályos fogai kivillantak,
miközben gyönyörű, zöld szeme megpróbálta kifejezni a
szerelmét. Hiába. Amilyen fiatal volt, olyan érett, és mégis tele
álmokkal.
Step odalépett hozzá és a szemébe nézett. Maddalena
visszanézett, képtelen volt levenni róla a tekintetét,
megmozdulni vagy bármit tenni, lecsendesíteni a szívét, ami
őrülten játszotta a Phil Collins-féle dobszólót. Step a
hüvelykujjával végigsimított a lány arcán. – Ezt őrizd meg
nekem! – Levette acélszíjas óráját, és a lány kezébe nyomta.
Maddalena nézte, ahogy távolodik, majd a füléhez tartotta az
órát. Hallgatta azt a halk tiktakolást, ami pár nappal azelőtt a
párnája alól szólt, miközben a fiú aludt, ő pedig percekig
csöndben bámulta. Abban a pillanatban azonban az idő
megállni látszott.
Step könnyedén felkapaszkodott a Lazzareschi pékség
tetejére. Átmászott a nemrég Odeon néven újra kinyitó Vigna
Clara mozi kapuján.
– Na, ki tart velem? – Step a tetőn állva lenézett a
haverjaira. – Hé, mi a szart csináltok még odalent?
Furán festettek felülnézetből a rövidnél rövidebb
frizuráikkal. Pollo, mint mindig, most is túlzásba esett. A haja
inkább emlékeztetett egy másnapos borostára, ami az arcától

felfelé indulva egészen a tarkójáig tartott. Schello haja egy
árnyalattal hosszabb volt a többiekénél, de annyira azért nem,
hogy bárki komcsinak nézze.* Meg aztán ő volt az egyetlen, aki
kevésbé volt izmos, mint a többiek. Pedig ő is lejárt a Flex
Appealbe, de inkább csak a balhé kedvéért, amíg a többiek
edzettek. Szinte mind figyelemre méltó külsővel rendelkeztek,
és megrögzötten dicsekedtek vele, ha a karjuk egy centivel
vastagabb volt a másikénál. Az apáik, ügyvédek vagy
bankárok, portások vagy benzinkutasok, nem tudták megérteni
ezt a rögeszmét. Akármennyire különböztek hivatásukban,
munkájukban, fizetésükben, abban megegyeztek, hogy fiaikat
mind furcsa szerzeteknek tartották, akiket szoros barátság
fűzött össze meg az a hihetetlen mánia, hogy nyers tojást ettek
reggelire, szörnyű proteinpor, sörélesztő, búzacsíra és
csukamájolaj alapú turmixokkal. De az legalább megnyugtatta
egy kicsit az aggódó apákat, hogy ha a fiaiknak fecskendővel
akadt dolguk, abban legfeljebb szteroidok voltak.
– Hé, gyerünk, mozgás felfelé, vazze’! Mi van, írásbeli
kérelmet nyújtsak be?
A Szicíliai, Lucone és Pollo nem kérették magukat tovább.
Mint szőr helyett bőrdzsekit viselő majmok, könnyedén
kapaszkodtak fel a kapun egymás után. Mind felértek a tetőre,
leghátul Schellóval, aki már ennyitől is kétrét görnyedt, hogy
levegőt kapjon.
– Na, én máris kikészültem, leszek bíró – azzal belekortyolt
a Heinekenjébe, amit csodával határos módon sikerült
épségben felküzdenie az erőt próbáló emelkedőn, ami a
*
Akkoriban arrafelé szokás volt, hogy a baloldaliak hosszabb, a jobboldaliak
egészen rövid hajat hordtak.
32 FREDERICO MOCCIA
többieknek meg se kottyant, neki viszont felért egy Himalája-

expedícióval.
– Na, készen álltok?
A körvonalaik, melyek alapján úgy hasonlítottak, mint a
testvérek, szétszóródtak az éjszaka árnyai közt. Mögöttük
hentesüzletek és zöldségesek neonfeliratainak világító kék és
piros betűi, valamint egy általános sárga háttérfény adta meg a
varázslatos alaphangulatot.
Alattuk a lányok, akik már máskor is látták ezt a jelenetet,
vidáman mosolyogtak. A még be nem avatott újoncok
kíváncsian faggatóztak.
– Rajt! – Üvöltött Schello, és a magasba lendítette a karját.
Egy kis sör lecsöppent Valentinára, egy csinos barna, magasra
feltűzött hajú lányra, aki nemrég jött össze Gianlucával, egy
alacsony sráccal, akinek gazdag apja nyakkendőkkel
kereskedett.
– A p...ba – tört ki belőle, ami sehogyan sem fért össze
elegáns külsejével. – Figyelj már oda egy kicsit!
A többi lány nevetett, és letörölték magukról a sörből nekik
jutott cseppeket.
A majdnem tucatnyi kigyúrt, edzett srác szinte egyszerre
helyezkedett el a tetőn. Elöl párhuzamosan tartott kezükre
támaszkodtak, és megfeszített arcizmokkal, felfújt mellkassal,
készen várták a nagy megmérettetést.
– Egy! – kiáltotta Schello, mire az összes kar behajlott, a
legkisebb erőlködés nélkül. Frissen és csendesen érték el a
márványt, de még alig tolták ki magukat. – Kettő! – újra
indultak is lefelé, még gyorsabban és elszántabban. – Három!
Megint úgy, mint az előbb, csak még erősebben. – Négy! –
Az arcuk szinte szürreális grimaszba rándult, az orrukat
ráncolták, és egyszerre engedték le magukat. Gyorsan,
könnyedén ereszkedtek le, a földtől alig néhány milliméterre

megtorpantak, majd újra kinyomták a testüket. – Öt! –
Ordította Schello, azzal kiitta a sörét és feldobta a levegőbe. –
Hat. – Egy jól irányzott ollózással belerúgott a sörösdobozba. –
Hét! – A doboz felrepült. Ahogy leérkezett – Nyolc! – Schello
megfejelte.
A leeső alumíniumdoboz pont telibe találta Valentina
robogóját, aki erre még jobban bepöccent:
– A p...ba, te tényleg egy állat vagy! Na, jó, én lépek. – A
barátnői nevetésben törtek ki.
Gianluca, a pasija otthagyta a fekvőtámaszozást, és leugrott
a tetőről.
– Ne már, Vale, ne csináld ezt!
Átölelte, és megpróbálta visszatartani, ami sikerült is egy
gyengéd csókkal.
– Na, jó, de akkor szólj már rá erre az alakra!
Gianluca hátrafordult.
– Kilenc! – táncolt Schello a tetőn, vidáman lengetve a
karját.
– Srácok, egy már feladta azzal az ürüggyel, hogy a nője
berágott. De a verseny folytatódik.
Mindenki nevetett, és folytatták a fekvőtámaszozást.
Gianluca Valentinára nézett.
– Mit mondhatnék egy ilyen ökörnek? – A keze közé fogta a
lány arcát. – Nézd el neki, cicus, nem tudja, mit cselekszik – A
fiú mutatott némi jártasságot a vallás terén, legalábbis
elméletben, de annál kevesebbet gyakorlatban, ugyanis
Valentina robogójára támaszkodva túlfűtött smárolásba
kezdtek a többi lány szeme láttára, akik ráadásul mind
kiskorúak voltak.
34 FREDERICO MOCCIA
A Szicíliai mély hangja visszhangzott a téren,

szülőföldjének jellegzetes tájszólásával, aminek olívaszínű
bőré mellett a becenevét is köszönhette.
– Hé, Sche’, húzzá’ bele, mer elalszom!
– Tíz!
Step könnyedén nyomta a fekvőtámaszokat. Türkizkék,
bordó mintás, rövid ujjú pólója szabadon hagyta a karját. Az
izmai megfeszültek, és a vénáiban erőteljesen lüktetett a vér.
De lassan és nyugodtan, nem úgy, mint akkor, régen. Azon a
napon a szíve gyorsan, szinte őrülten vert.
4.
– Tíz percet kapsz, hogy elhúzd a csíkot.

Egy nála nagyobb fiú, bizonyos Poppy állt előtte. Az ő
sapkáját tartotta a kezében. Nagy divat volt akkoriban az a fajta
sapka. A Villa Flaminián mindenkinek ilyen színes, kézzel
kötött sapkája volt. Az övét az anyukája kötötte, mert akkor
még nem volt csaja.
De már sapkája sem volt, mert Poppy elvette, és nem volt
nehéz kitalálni, miért. Kötözködni akart.
Aznap délután, amikor az Anzuini hentesbolt előtt hajtott el
vadonatúj, bejáratos, még nem felturbózott robogójával, a
nevét hallotta:
– Szia, Stefano!
Annalisa közeledett felé: szép, szőke lány, akit a
Gattopardóban ismert meg.
– Mit csinálsz errefelé?
– Semmit, átmentem egy haveromhoz tanulni, és most
hazafelé tartok.
A lányra nézett, és az rámosolygott. Arra gondolt, hogy ha
minden jól megy, az anyjának hamarosan már nem kell több
sapkát kötnie. De tévedett. Poppy, egy sötét hajú, tagbaszakadt
alak, aki legalább két évvel idősebb volt nála, közbeszólt.
– Húzz el innen!
Azzal lekapta a fejéről a sapkát. Annalisa megfordult, és
jobbnak látta, ha kimarad ebből. Stefano leszállt a robogóról.
Poppy haverjai körbevették, és röhögve passzolgatták
egymásnak a sapkáját, amíg vissza nem került Poppyhoz.
36 FREDERICO MOCCIA
– Add vissza!
– Gyere, és vedd el!
– Azt mondtam, add ide a sapkámat!
– Hallottátok? Ez egy kemény srác. Add ide a sapkámat! –
utánozta a hangját, némi röhögést kicsikarva a többiekből. –
Mert különben, mit csinálsz, he? Behúzol nekem egyet? Na
csak rajta! Na, gyerünk!
Poppy leeresztett kezekkel, hátrahajtott fejjel közeledett
hozzá. Azzal a kezével, amiben nem volt sapka, az állára
mutatott.
– Na, vágj csak állón! – A többiek is közelebb mentek. –
Gyerünk, üss!
Stefano végigmérte. Már nem látott semmit a méregtől.
Meglendítette az öklét, de amint megmozdult, lefogták
hátulról. Valaki hátraszorította a karját. Poppy odadobta a
sapkát az egyik, mellette álló srácnak, majd egy olyat behúzott
neki a jobb szemére, hogy nyomban felnyílt a szemöldöke.
Aztán az a rohadék, aki az előbb hátulról lefogta, most
előrelökte, neki az üzlet lehúzott redőnyének, amit idő előtt
bezárt a boltos, amikor látta, hogy ennek nem lesz jó vége.
Stefano hatalmas puffanással, mellkassal előre a redőnynek
zuhant. Ezután rögtön egy sor ütést kapott a hátába, majd
valaki megfordította. Kábán a redőnynek dőlt. Megpróbált
védekezni, de hiába. Poppy megfogta a nyakát, és a redőny
vasrácsaiba kapaszkodva lefogta. Aztán többször egymás után
lefejelte. Stefano megpróbált kitérni előle, ahogy csak tudott,
de Poppy kezei nem engedték, képtelen volt lefejteni őket
magáról. Érezte, ahogy csurog a vér az orrából, és egy lány
kiáltozását hallotta:
– Elég, hagyjátok abba! Még megölitek!
Biztos Annalisa az, gondolta. Megpróbált rugdalózni, de

nem tudta megmozdítani a lábait. Csak az ütések hangját
hallotta. Már nem is érzett fájdalmat. Aztán felnőttek érkeztek,
járókelők meg a közeli bár tulajdonosnője. – Tünés, húzzatok
innen! – Elrángatták onnan a támadókat, a pólójuknál,
dzsekijüknél fogva cibálták le őket róla. Stefano lassan lefelé
csúszott, hátát a redőnynek vetve, amíg végül le tudott ülni a
lépcsőre. A robogója ott hevert előtte; kifeküdt, akárcsak ő.
Biztosan behorpadt az oldala. Pedig mindig úgy vigyázott,
amikor kihajtott a kapun.
– Nagyon megsérültél? – Egy csinos hölgy nézett az arcába.
Stefano megrázta a fejét. Az anyja kötött sapkája a földön
hevert. Annalisa lelépett a többiekkel. Mama, a kis sapkád
mégis megvan még!
– Tessék, igyál egy kicsit! – Valaki egy pohár vizet hozott. –
Lassan idd! Micsoda egy népség! Útszéli huligánok, de én
tudom, kik voltak, mindig ugyanazok! Azok a naplopók, akik
mindennap itt ülnek a bárban.
Stefano lenyelte az utolsó kortyot, megköszönte egy
közelben álló úrnak, aki elvette tőle az üres poharat. Csupa
ismeretlen. Megpróbált felállni, de egy pillanatra úgy tűnt, a
lábai cserbenhagyták. Valaki észre is vette és rögtön
előrehajolt, hogy felsegítse.
– Biztos, hogy jól vagy, fiam?
– Jól vagyok, köszönöm. Tényleg.
Az idegen kezek elengedték a hónalját, de a körülötte állók
közben aggódva figyelték anélkül, hogy észrevette volna.
Stefano leporolta a nadrágját. Nagy porfelhő szállt fel a lábáról.
Megtörölte az orrát a szakadt pulcsijával, és nagyot sóhajtott.
Kezdett magához térni. Lehajolt, hogy felállítsa a robogóját.
38 FREDERICO MOCCIA
Valaki segített neki. Egy kedves női kéz felszedte a sapkáját és

átnyújtotta neki.
– Sajnálom. – Annalisa volt az.
– Ugyan, ne aggódj! – örült, hogy a lány visszajött. – Te
nem tehetsz semmiről. Nem a te hibád. Most mennem kell. –
Feltette a sapkáját a fejére, és beindította a robogót. Komikusan
festett: az ajkai megduzzadtak, a szeme bedagadt, a ruhái
koszosak voltak, és mintha ez nem lett volna elég, színes
sapkájának gyapjúszálai közé por és kavics keveredett. Kétszer
rátaposott a pedálra, de az eséstől a benzin kifolyt a
karburátorból. Stefano kihúzta a szívatókart, és a harmadik
rúgásra a robogó végre beindult. Maximumon tartotta a gázt
pár másodpercig, miközben előredőlt, hogy visszaengedje a
szívatót. Sűrű, fehér füst robbant ki nagy zajjal a kipufogóból,
és a jobb oldali szellőzőrács jobban rezgett a szokásosnál:
behorpadt az is.
– Figyelj, felhívhatlak ma este?
– Ha akarsz... – Annalisa előrelépett, és egy pillanatra
megérintette a kezét, de rögtön visszahúzta, ahogy meglátta az
ujján a lehorzsolt bőrt. – Jaj, bocs.
Stefano megpróbált rámosolyogni:
– Ugyan, semmiség... – azzal egyesbe kapcsolt, és miközben
az utolsó járókelők is eltűntek, lassan kiengedte a kuplungot
Elindult lefelé a lejtőn anélkül, hogy hátranézett volna.
Emlékek.
Megint le.
Fellobbant egy gyufaszál, és Schello meggyújtotta a cigijét.
– Harminc! – Mind kinyomták magukat, de már nem olyan
frissen és korántsem egyszerre.
A gyufa elrepült, mint egy hullócsillag, a kis láng kialudt, és

füstcsík szállt utána még egy pillanatig. A gyufaszál anélkül ért
földet, hogy bármelyik lányt zavarta volna.
– Harmincegy! – Pollo behajtotta a karját, és leereszkedett.
Néhány izzadságcsepp indult el a hajától, és hol lassan, hol
gyorsabban csorogtak lefelé a vonásai mentén. Az egyik
végigfolyt nagy orrán, és ahogy elérte a felső ajkát, hintázott
egy kicsit. Pollo vett egy nagy levegőt, és összes izmának
erejével kinyomta magát. A mellkasa, mely pár centire
ereszkedett a tető fölé, erőteljesen felemelkedett, az
izzadságcsepp pedig elszakadt az ajkáról és lepottyant a
márvány egyik mintájának közepébe, majd elterült a többi
mellett. – Harminckettő! – Schello elmosolyodott, miután
beleszívott a nemrég meggyújtott Marlborójába és helyet
foglalt egy alacsony, széles márványoszlopon.
– Jól van, srácok, nagyon jó. Keményen nyomjátok. Ha így
folytatjátok, meglátjátok, olyanok lesztek, mint Conan, a
barbár.
A csapat újból leereszkedett. Lefelé könnyebb volt, mint
felfelé, de az utóbbira is oda kellett figyelni, és ezt felejtette el
Pollo. Túl gyorsan indult el lefelé, és nem tudta időben
megfékezni a testét, így aztán kiterült a tetőn. Schello ránézett.
– Mínusz kettő, elkiabáltam magam.
Pollo tompa hangot adott ki, és ott maradt az izzadságcsepp
mellett, ami nemrég hagyta el az arcát.
– A kurva életbe! – A másik oldalára fordult, és látta, hogy
Lucone röhög rajta.
– Az a sok bagó, de ne szívd mellre, Pollo!
– Harminchárom! – A többiek gyorsan újra fent voltak és
időben megint lent. Valaki mosolygott. Frissebbnek tűntek,
40 FREDERICO MOCCIA
mintha Pollo kieséséből erőt merítettek volna. – Harmincnégy!

– Pollo felállt, és elindult a tetőn.
– Vazze’, túl fáradt voltam. – Odament Schellóhoz, és
elvette a cigijét. Schello nem szólt semmit, csak azt, hogy:
– Harmincöt! – Pollo nagyot szívott a cigibe, amivel Schello
éppenséggel nem kínálta meg.
– Tudod, miért? Tegnap Carlona megdolgoztatott.
– Harminchat! – Mind leereszkedtek, köztük Lucone is, aki
már több mint egy éve járt az említett Carlonával. Schello
rögtön vette a lapot.
– Tényleg, na, hogy volt? Harminchét!
– Hát, tudod, milyen jó nagy dudái vannak! Tegnap este
feljött hozzám. Hogy tudtam volna ellenállni neki?
– Harmincnyolc!
Mindenki mosolygott ereszkedés közben. Lucone csinált
egy hajlítást, és gyorsabban feljött, mint a többiek. A karjában
már düh feszült.
– Na, és mi történt? Mesélj!
Schello rágyújtott még egy Marlboróra. A szeme sarkából
egy pillantást vetett Luconéra.
– Harminckilenc!
Pollo az ég felé emelte cigit tartó kezét, és enyhén ringatózó
mozdulatot tett, mintha a holdnak mesélné erotikus történetét.
– Hát, az úgy volt, hogy bekopogtatott hozzám, én meg ott
álltam egy szál gatyában, sörrel a kezemben. Kinyitom az ajtót,
és leesett az állam. Ott ingatta szép, szőke fejét az ajtóban –
Pollo a fejével imitálta a mozdulatot. – Az illata betöltötte a
levegőt, ő meg nézett rám kihívóan.
Schellónak, aki addigra belefeledkezett a történet
hallgatásába, hirtelen eszébe jutott bírói szerepe – Negyven! –
Szórakozottan a többiek felé fordult, majd vissza Pollóhoz,

hogy hallja a folytatást.
– Na, szóval, erre kigombolja a blúzát, előveszi a hatalmas
didkóit, és aszongya: „tegyél magadévá, a tiéd vagyok”. –
Pollo hirtelen elkomolyodott.
– De Sche’, te is tudod, milyen hű barát vagyok én, nem?
– Naná. Negyvenegy! Szóval?
– Hát, szóval azt mondom neki: „És Luconéra nem
gondolsz?” Mire ő: „Nem, nem gondolok rá, cseppet sem
érdekel az a seggfej, én téged akarlak, a testedet akarom”. –
Pollo szünetet tartott. – Na, hát, Sche’, így már érted, nem?
– Persze. Negyvenkettő!
– Erre eldobom a sörösdobozt, odanyomom az ajtóhoz,
lesmárolom és benyúlok a lába...
– Kinyírlak!
Lucone szinte egy rövidtávfutó gyorsaságával pattant fel a
helyéről. Pollo egy pöccintéssel felé repítette az égő cigijét, de
amikor látta, hogy nem ért el vele semmit, a tető széléig futott.
Lucone felbőszült fejjel rohant utána, fújtatva, mint egy
bika.
– Széttéplek!
Pollo egyensúlyát vesztve leugrott a tetőről. Ahogy földet
ért, rögtön felállt és futásnak eredt, még az egyensúlyát is
visszanyerte. Lucone a tetőn maradt, és onnan anyázta. Pollo
alulról heccelte:
– Hát, mit tehettem volna?... Na, szóval, Sche’, hadd
fejezzem be. Megfogtam Carlonát a fülénél... – Pollo felemelte
a karját. Kezében egy képzeletbeli Carlonát tartott a füleinél
fogva. – És bumm! – a medencéjével erőteljesen előrelökte az
ágyékát. – Megadtam neki!
42 FREDERICO MOCCIA
E szavak hallatán Luconénak elborult az agya, levetette

magát a tetőről, és üvölteni kezdett, mint egy őrült:
– Iaaaaa!
A lányok robogói mellett ért földet. Elesett, de rögtön
felpattant, és Pollo után vetette magát.
– Úgyse kapsz el! Még jó, hogy én vagyok, aki túl sokat
bagózik, mi?
– Megöllek!
Azzal eltűntek. A kocsik között üldözték egymást, a Jacini
út végén. A többiek röhögtek, aztán izzadva újra a
fekvőtámaszokra összpontosítottak.
– Negyvenhárom!
Step lassan ereszkedett le. Megállt pár centire a hideg
márványtól, behunyta a szemét, erőt gyűjtött, aztán elszántan
és könnyedén nyomta ki mindkét karját. Maga elé nézett. A
távolban, az utca végén, Pollo és Lucone egy piros Golf körül
kergetőztek. Lucone meg akarta téveszteni Pollót. Jobbra
indult, majd hirtelen irányt váltott, és megpróbálta elkapni.
De Pollót sem ejtették a fejére: rögtön a kocsi másik
oldalához futott. Mindkét kezével a motorháztetőre
támaszkodott, és előredőlve tovább ugratta. Step nem hallotta,
miket mondott neki, de el tudta képzelni. Mindig ugyanaz a
történet, akárcsak akkor, régen, amikor először találkozott
velük.
A bejárattól balra néhány lány, nagyrészt túlsúlyosak,

valami diszkózene frenetikus ritmusára táncolt. Kék, lila,
rózsaszín, bordó vagy egyszerű fekete, testhezálló bodykba
bújtatott fenekük nehézkesen mozgott. Alatta lyukas harisnyát
viseltek, nem éppen estélyre valót. Lábukon színes vagy csak
sima fehér tornacipő.
– Egy, kettő, három, négy! Most előre, emeld a karodat! –

Egy kedves, fiatal lány, szőke hajában rózsaszín gumival és
ugyanolyan színű lábszárvédővel új gyakorlatot mutatott be. A
többiek mind őt figyelték, és próbálták követni a mozdulatait.
Egyik-másiknak beletelt egy kis időbe, mire elkapta a ritmust.
Volt, akinek egyáltalán nem sikerült. Számtalanszor próbálta
újrakezdeni, a hozzá legközelebb álló lányt lesve.
Fejbólintással számolt, majd elindult helyesen jobb lábbal, de
helytelenül bal kézzel.
– Esküszöm, holnaptól felhagyok az evéssel.
Nem jutott eszébe más, amit mondhatna. Kétségbeesetten
bámulta magát az oldaltükörben, melyet egy balettos fakorlát
szelt ketté.
Stefano megállt egy rikító vörös hajú, kissé hosszú orrú,
kidülledt szemű nő előtt. Tényleg nem volt egy szépség.
– Helló, be akarsz iratkozni?
– Igen.
– Hát, mondjuk, rád fér.
Vetett egy pillantást a még mindig kissé zúzódásos szemére,
és elővett egy jelentkezési lapot az asztal alól. Nemcsak szép
nem volt, de kedves se.
– Név?
– Stefano Mancini.
– Kor?
– Tizenhét, július 21-én.
– Utca?
– Francesco Benziacci 39. – Majd megelőzve a következő
kérdést, hozzátette: – 329 2714.
A nő felnézett:
– A telefonszámod, igaz? Csak a jelentkezési lap miatt...
– Nem is azért, hogy pirospacsit játsszunk.
44 FREDERICO MOCCIA
A kidülledt szemek egy pillanatra rámeredtek, majd

visszafordultak az űrlaphoz.
– Száznyolcvanezer líra lesz, száz a beiratkozás és nyolcvan
minden hónapban.
Stefano lerakta a pénzt az asztalra.
A nő elvette és berakta egy cipzáras tasakba, majd bezárta a
legfelső fiókba. Aztán beletunkolta a pecsétet egy tintával
átitatott szivacsba, majd sorsdöntő csapást mért vele a bérletre.
Budokan edzőterem.
– Minden hónap elején kell fizetni. Az öltöző az alagsorban
van. Este kilenckor zárunk.
Stefano visszatette a pénztárcáját a zsebébe, benne az új
bérlettel, de száznyolcvanezer lírával kevesebb pénzzel. Az
anyjától kellett kérnie, mert a zsebpénzéből nem tudta volna
kifizetni.
Az anyja. Eszébe jutott az este, amikor hazatért, miután
Poppy és barátai belekötöttek. Megpróbált elosonni a nappali
előtt és feltűnés nélkül belopózni a szobájába, de a parketta
elárulta. Az egyik deszka megreccsent a lába alatt.
– Te vagy az, Stefano? – Az anyja körvonala megjelent a
dolgozó ajtajában.
– Igen, anya, megyek aludni.
– Biztosan jól vagy? – Az anyja közelebb lepett hozza.
– Remekül vagyok, anya.
Stefano megpróbálta elérni az előszobát, de az anyja keze
gyorsabb volt. A nappaliban kigyulladt a villany, és
megvilágította Stefanót, aki megmerevedett, mintha egy fotós
örökítette volna meg.
– Te jó ég! Giorgio, gyere ide gyorsan! – Az apja odasietett,
miközben az anyja óvatosan Stefano szeméhez hajolt. – Mi
történt veled?
– Ugyan, semmi, leestem a robogóról.

Stefano elhúzta az arcát.
– Anya, ez faj!
Az apja végignézett a többi sérülésén, szétszakadt ruháin,
koszos sapkáján.
– Mondd meg az igazat! Megvertek?
Az apja mindig odafigyelt a részletekre. Stefano nagyjából
elmesélte, mi történt. Az anyja persze nem értette, hogy
tizenhét évesen már vannak bizonyos szabályok:
– De hát miért nem adtad oda nekik a sapkádat? Kötöttem
volna neked másikat...
Kihívták a család orvosát, bevette a klasszikus aszpirint és
lefeküdt aludni. Kialvás előtt megfogadta, hogy többé soha,
senki nem emelhet kezet rá anélkül, hogy meg ne bánná.
És most itt van az edzőteremben. Hátára vetette a
tornacuccát, és elindult a lépcső felé. Két, csíkos tornadresszes
lány sietett ki a női öltözőből. Késésben voltak az
aerobikóráról. Szerették az édességet, és ezt nem is titkolták.
Talán már megbánták, de az a tíz elvesztegetett perc úgysem
hozott volna nagy változást. Stefano lement a lépcsőn. Az
alagsorból parkettalécekhez ütődő vasak, felhúzott csigák,
egymásnak támasztott táblák, minden izmot megmozgató
gépek zaja szűrődött fel. Szűk izompólós alakok elégedetten
mosolyogva méregették magukat a tükör előtt. Mások
keményen edzettek, hogy hasonló eredményeket érjenek el.
Megint mások, a kisebbek, vékonyabbak és gyengébbek
irigykedve mentek el mellettük anélkül, hogy belenéztek volna
a tükörbe, amely nem hazudik. Egyesek jobban megterhelték a
súlyemelő rudakat, mint amennyit ki bírtak nyomni, mások
pedig a sarokból nézték azt a tagbaszakadt, simára borotvált
fazont, aki több mint száz kilót kinyomott minden gond nélkül.
46 FREDERICO MOCCIA
Stefano belépett az öltözőbe. Néhány srác öltözködött,

mások épp akkor léptek ki a zuhany alól, és vizes hajukat
fésülték. Valaki betette a táskájába a hajszárítóját, behúzta a
cipzárat és elment. A tükörnél egy homokos úgy tett, mintha
öreg arcán valami nem volna rendben, de valójában egy fiatal,
zuhanyzó fiú testének tükörképét figyelte. Egy felesleges tábla
arra figyelmeztetett, hogy egyesek rögtön átkutatják a
kabátodat és a táskádat, amint alkalmuk nyílik rá, és megfújják
még a leghaszontalanabb cuccaidat is. Természetesen ezért
senki sem vállalja a felelősséget. A fiatal srác észrevette az
öreg kukkolót. Az idős kor iránti tiszteletből nem kötött bele,
de hátat fordított neki, és a középső ujját felemelve elküldte
melegebb éghajlatra.
Stefano átöltözött.
– Itt fogd meg, itt, mint a vas. Miket beszélek, acél! – Egy
zömök, alacsony, szimpatikus tekintetű fickó nagy, de kicsit
formátlan bicepszét mutogatta. Kissé kopaszodott, de kék
szeme fényesen csillogott.
– Mit vágsz fel? Ha megböklek egy tűvel, kipukkadsz, mint
egy lufi.
A barátja hangosan a saját vállára csapott.
– Ez itt igazi: izzadság, kitartó munka, bifsztek. Az, ami
rajtad van, csupa víz.
– Ugyan, csíra vagy, kis mitugrász! – mosolygott Pollo. –
Én viszont a padon kinyomok 120 kilót.
– Hiszem, ha látom!
– Csak figyelj! – Pollo megvárta, hogy egy srác végezzen a
40 kilós gyakorlatával, majd fogott két 25 kilós súlyt, és rárakta
a rúd két végére.
– Nem hiszel nekem, mi? Na, akkor ide nézz!
Ráhúzta az utolsó 15 kilós tárcsát a rúdra, befeküdt alá, és

megfogta a vasat. Hideg volt és érdes, no meg egy kicsit
rozsdás is. Ráterítette a tenyerét és megkereste a legjobb
fogást. Egy-két mély lélegzetet vett, aztán meghajlította a hátát,
és kinyomta a súlyt. A mellizma nagy erőfeszítéssel tartotta a
rudat. Kicsit mérlegelte, mozgatta, majd leeresztette. Mielőtt
elérte volna a mellét gyorsan visszanyomta, minden erejét latba
vetve, üvöltve. A rúd nagy robajjal, táncolva és rezegve, a
tárcsák súlya alatt meghajolva landolt a támasztékon.
– Na? Mikor csinálod ezt utánam?
– Most, rögtön. Viccelsz? Kétszer is kinyomom könnyedén,
csak figyelj!
Lucone széles mosollyal helyet foglalt a rúd alatt.
Grimaszolt is egyet, mintha azt mondaná: ez is valami?
Szétterpesztette a karját, megmarkolta a hosszú vasat, és
elszántan megemelte. Lassan eresztette lefelé, az állától néhány
centire megtartotta, majd a mellizmát megdolgoztatva nagy
lökést adott neki. – Egy! – vigyorgott. Aztán folyamatosan
ügyelve megint leeresztette a súlyt, a mellére támasztotta, majd
kinyomta újra.
– Kettő! És ha akarom, még több súllyal is meg tudom
csinálni.
Pollónak nem kellett kétszer mondani:
– Tényleg? Akkor próbáld meg ezzel!
Még mielőtt Lucone letehette volna a súlyt a támasztékra,
rátett egy kis két és fél kilós tárcsát az egyik oldalra. A hirtelen
egyensúlyát vesztett rúd elkezdett jobbra dőlni, amerre
nehezebb volt.
– Hé, mi a szart csinálsz? Megőrültél...?
Lucone megpróbálta megtartani a súlyt, de az lassan
süllyedni kezdett. Kétségbeesetten nézett a haverjára. Az izmai
48 FREDERICO MOCCIA
cserbenhagyták. A rúd leereszkedett és teljes erővel nyomni

kezdte a mellkasát.
– Azt a kurva…, vedd le rólam, megfulladok!
Pollo röhögött, mint egy őrült:
– Mi az nekem, még két súllyal is meg tudom csinálni. Csak
egyet raktam rá neked, és már feladnád? Totál kész vagy, mi?
Nyomjad, na, gyerünk... – üvöltött szinte a fiú arcába... – Na,
nyomjad! – És röhögött tovább. Schello, aki a sarokban állt,
szintén röhögött. Stefano, aki végignézte a jelenetet, úgy
döntött, nem avatkozik mások dolgába.
– Hé, levennéd rólam? – Lucone tisztára kivörösödött,
egyrészt a dühtől, másrészt mert majdnem megfulladt.
Két kisebb srác, akik a közeli gépeken edzettek, egymásra
néztek, hogy mitévők legyenek. Mikor látták, hogy Lucone
kezd köhécselni, és hogy állati erőt beleadva sem sikerül
felemelnie a súlyt, úgy döntöttek, segítenek rajta.
Pollo a földön fetrengett. Vihogott, mint egy őrült, és a
kezével verte a padlót. A két kissrác megfogta a rudat a két
végén, és kisebb erőfeszítéssel ráemelték a támasztékra.
Lucone felállt a padról, a torkát fogta és köhögött.
Schello abbahagyta a nevetést. Pollo még mindig a földön
fetrengett és ide-oda gurult, így nem vett észre semmit.
Egyszer csak könnyes szemmel újra Lucone felé fordult, és ott
látta maga előtt talpon, szabadon.
– Hé, ezt meg hogy a szarba’ csináltad?
Pollo azon nyomban menekülőre fogta a dolgot; még mindig
röhögve botladozott a széthagyott rudak és súlyok között,
rajtuk szórakozó emberekbe ütközött, akik már megszokták ezt
a régi történetet, meg újakba, akik nemrégen érkeztek, és még
meglepetésként érte őket a dolog. Lucone köhécselve a
nyomába eredt:
– Állj meg! Kinyírlak! Neked véged! Olyan súlyt kapsz a

fejedre, hogy még törpébb leszel, mint amilyen vagy.
Így kergetőztek keresztül-kasul az egész edzőtermen.
Kerülgették a gépeket, megtorpantak az oszlopok mögött, majd
hirtelen újra elindultak. Pollo kis kézi súlyokat dobott Lucone
felé, hogy megállítsa. Nehéz gumitárcsák pattogtak a földön,
de Lucone, akit semmi nem állíthatott meg, simán kitért előlük.
Pollo nekivágott a lépcsőnek, ami a női öltözőbe vezetett. Futás
közben az ajtónak lökött egy lányt, aki épp kilépett. Az összes
többi, aki a következő aerobikórára öltözködött és meztelenül
állt, őrült sikítozásba kezdett. Lucone abbahagyta az üldözést.
Megállt az utolsó lépcsőfokon, extázisba esve a lágy, rózsaszín
domborulatok panorámája előtt. Pollo rögtön kihátrált.
– Azt a kurva..., nem hiszek a szememnek, hiszen ez a
paradicsom...
– Na, menjetek a pokolba!
Egy valamivel jobban felöltözött lány odaszaladt az ajtóhoz,
és bevágta az orruk előtt. A két haver egy pillanatig csöndben
bámult maga elé.
– Láttad azt ott jobbra, hátul, micsoda dudái voltak?
– Mért, és az első balra...? Annak a segge neked talán
smafu? Pollo átkarolta a barátját, és megrázta a fejét.
– Hihetetlen, mi? Már hogy lenne nekem smafu... Nem
vagyok buzi, mint te!
Így aztán a kis erotikus intermezzo után újra kergetőzni
kezdtek.
Stefano kihajtotta a lapot, amit Franco, a konditerem edzője
adott neki.
„Kezdj négy sor tárogatással a ferde padon. Fogj két ötkilós
súlyt, könyökben enyhén hajlítva tárd ki a karod, majd
szemmagasságban zárd össze. Minél erősebb alapokat raksz,
50 FREDERICO MOCCIA
annál többet tudsz építeni rá.” Stefanónak nem kellett kétszer

mondani.
Lefeküdt a ferdepadra, és nekikezdett. Belefájdult a válla, a
súlyok rettentő nehezeknek tűntek, de megcsinálta a
gyakorlatokat oldalra, leengedte a súlyt egészen a földig, majd
újra fel. Aztán a feje fölött. És még egyszer. Négy tízes
sorozat, mindennap, minden héten. Az első hónapok után már
jobban ment, a válla sem fájt többé, a karja kissé
megvastagodott. Elkezdett nőni a mellizma, a lábai
megerősödtek, és megváltozott az étrendje is. Reggelire
proteinporos, tojásos, tejes, csukamájolajas turmix. Ebédre
kevés tészta, bifsztek véresen, sörélesztővel és sok
búzacsírával. Este edzés. Mindennap. Váltogatta a
gyakorlatokat, egyik nap felsőtestre gyúrt, másnap lábazott. Az
izmai dolgoztak, mint az őrültek. Csak vasárnap pihentek, jó
keresztény módjára. Hétfőn kezdte elölről. Hétről hétre néhány
kilóval többet nyomott, lépésről lépésre haladt, ezért nevezték
el Stepnek. Összebarátkozott Pollóval, Luconéval és a
többiekkel a teremből.
Egyik nap, olyan két hónap után, belépett a Szicíliai.
– Na, ki akar velem fekvőtámaszozni egy kicsit?
A Szicíliai a Budokan edzőterem első tagjai közé tartozott
Nagy volt és erős, senki nem akart versenyezni vele.
– Vazze’, nem bankrablásra hívtalak titeket, csak egy kis
fekvőtámaszozásra.
Pollo és Lucone csendben edzettek tovább. A Szicíliaival
mindig veszekedés a vége. Ha vesztesz, a végletekig szívat
vele, ha nyersz... hát, azt nem lehetett tudni, mi lenne akkor.
Még soha, senkinek nem sikerült legyőznie a Szicíliait.
– Na, hát nincs senki ebben a rohadt edzőteremben, aki
lenyomna velem egy-két fekvőtámaszt?
A Szicíliai körbenézett.
– Én megyek.
Megfordult. Step állt előtte. A Szicíliai végigmerte tetőtől
talpig.
– Oké, menjünk be oda!
Azzal bementek egy kis terembe, ahol csak néhány kézi
súlyemelő volt meg két srác, akik a karjukra gyúrtak.
Ahogy a Szicíliai belépett, az egyik rögtön letette a súlyokat
és kiment. A másik folytatta a gyakorlatot.
A Szicíliai megállt előtte, és vigyorogva nézte. A srác
tovább emelgette a súlyokat felváltva, fel-le, majd meglátta a
többieket is, akik bejöttek. A hetedik ismétlésnél tartott.
Megállt. Ránézett Pollóra, Luconéra, Schellóra, Bunnyra és a
többiekre, akik teljesen elálltak: a kijáratot. Végre leesett neki,
hogy nemkívánatos személy. Letette a súlyemelőket. Egy
siralmas „bocsánat”-tal elindult kifelé az izmos fickók között,
akik nem álltak félre, így aztán még jobban össze kellett húznia
magát, hogy kiférjen. A Szicíliai lehúzta a pulóverét,
kivillantva hatalmas mellkasát és formás karjait.
– Na, készen állsz?
– Kezdhetjük.
A Szicíliai elhelyezkedett a padlón, Step pedig vele
szemben foglalt helyet. Nekikezdtek a fekvőtámaszoknak. Step
kitartott, amíg csak bírt, végül holtfáradtan zuhant a földre. A
Szicíliai gyorsan lenyomott még ötöt, majd felállt, és
megveregette Step vállát.
– Jól van, haver, nem rossz. Az utolsókat már innen
csináltad. – Azzal barátságosan a homlokára csapott. Step
örült, hogy nem gúnyolta ki. Mindenki visszatért az
edzéstervéhez. Step megmasszírozta elgyötört karizmait. Nem
52 FREDERICO MOCCIA
volt kérdés, a Szicíliai sokkal erősebb nála. Még korai volt.

Akkor.
– Nyolcvan! – Calamaro és Bunny egymás után rogytak le a

tető hűvös márványára. – Még kettő kiesett – vigyorgott
Schello. Felemelt feléjük egy újabb sört, amit az egyik szőke
hozott neki, aki a Patsy becenevet viselte, mert halványan
hasonlított az azonos nevű angol énekesnőre. Nagyon
halványan.
– Nyolcvanegy! – Calamaro odament Schellóhoz, és elvette
a sörét. – Nyolcvankettő! – Húzott belőle egy nagyot, majd
továbbadta Bunnynak. Amikor visszaért Schellóhoz, már
gyakorlatilag üres volt. – Nyolcvanhárom! – A földre hajított
doboz végigpattogott a tetőn, majd üres, fémes zörejjel leesett.
– Nyolcvannégy! – Pattant még két kisebbet, elgurult egy
aknafedél mellett, majd megállt és ringatózott még egy kicsit a
rácsok közti széles résben. – Nyolcvanöt! – Már csak négyen
maradtak: Step, a Szicíliai, Hook és Dario. Mind egyszerre
ereszkedtek le. A ruhájukról csöpögött az izzadtság, a
nyakláncuk vészesen lengedezett a pólójukon kívül, kezükkel
néha jobb pozíciót kerestek. – Nyolcvanhat!
Úgy festettek, mint egy hatalmas, zajos gép, ami időnként
ütemesen fújtat.
– Nyolcvanhét! – Megint le. – Hajrá, Dario! – Kiabált fel
Glória izgatottan a robogójáról: – Gyerünk, édes, baromi erős
vagy!
– Nyolcvannyolc! – Pont Dario, akit az előbb lelkesített a
nője, felfelé menet út közben megállt. Glória észrevette: –
Hajrá, Dario, gyerünk! – kiáltotta megint a robogójáról. Dario
mindkét karját megfeszítette, megpróbálta összpontosítani
minden erejét, de képtelen volt megmozdulni.
Ott állt mozdulatlanul félúton, hajlított könyökkel és remegő

karokkal. Izzadságcseppek futottak végig a homlokán gyors
egymásutánban. Beleharapott az ajkába és szenvedett. Schello
odaballagott hozzá és lehajolt, hogy közelebbről szemügyre
vegye.
– Uraim, mindjárt elvesztünk még egyet...
Glória száját elhagyta még egy erőtlen: – Gyerünk Dario,
nyomjad! –, de inkább csak maga elé motyogta, mint Darionak,
aki egyre jobban remegett, míg végül a karja feladta, és teljes
súlyával a márványra zuhant. Schello visszaült a helyére, majd
elégedett mosollyal rágyújtott.
– Akinek szabad a keze, nyugodtan érintse meg a tökét
Glória tiszteletére.†
Azzal a balszerencse elhárítása céljából ő is babonásan
megvakarta említett testrészét, majd a tető alatt álló lányhoz
fordult: – A fenébe is, Glória, ezt jól elcseszted neki! Ahogy
hozzászóltál, rögtön kipurcant. Nyolcvankilenc!
Maddalena Stepet nézte. El volt bűvölve tőle. A szokásosnál
jobban kivörösödött, és a hosszan tartó megerőltetéstől a szeme
is bevérzett. A nyakizmai megduzzadtak az erőfeszítéstől.
Maddalena kivett egy cukor nélküli rágót a farmere első
zsebéből, és a szájába rakta.
– Hé, adsz egyet nekem is? – Átnyújtotta a dobozt a mellette
álló barátnőjének anélkül, hogy ránézett volna.
Friss íz áradt szét a szájában. Kis, fehér fogai rágni kezdtek,
széttörve a négyszögletű kis rágót, mely rögtön elvesztette
formáját. Eszébe jutott, amikor pár nappal azelőtt Step felvitte
magához és szeretkeztek. Gyönyörű volt. Szinte hozzátapadt a
†
Olaszországban elterjedt szokás, hogy ha valami szerencsétlenség történik, a
férfiak babonából megérintik a nemi szervüket „rontáselhárítás” céljából.
54 FREDERICO MOCCIA
sima, széles vállakhoz, hagyta, hogy elragadja az a hatalmas

erő, a gyönyör hullámai, testének frissessége. Úgy érezte, hogy
Step tekintete átjárja őt és a szívéig hatol, annyira szerette.
Szerelmes szavakat, mondatokat suttogott neki, csókolta a
nyakát, a füle tövét, a szemét. Step nem szólt egy szót sem,
egész idő alatt csak nézte őt, simogatta a haját, mosolygott és
finoman ringatózott benne, fel-le. Vigyázott, hogy ne nyomja
össze, a könyökére támaszkodott és épphogy csak a bőrét
érintette. Maddalena ismét felnézett rá.
– Kilencven!
Step leengedte magát, megérintette a márványt, majd újra
kinyomta a testét, erőteljesen és elszántan. Maddalena
odaképzelte magát alá, hasonló helyzetben, de más
körülmények között. Rettenetesen kívánta. Kissé elpirult, és
lefelé fordította a tekintetét. Aztán zsebre tette a csomag rágót,
amit a mellette álló lány visszaadott.
5.
Poppy és barátai kint ültek az Anzuini-húsbolt előtt,

hülyéskedtek és röhögtek egymás közt, a sörüket kortyolgatva.
Egyikük gőzölgő pizzát evett, a szélét nyalogatta, hogy
megállítsa a lecsöpögő paradicsomszószt. Egy másik cigizett.
Néhány lány a középen álló fickó történetén szórakozott, aki
erősen gesztikulálva adta elő a főnökével való veszekedést.
Kirúgták, de végül elégtételt vett magának. Széttörte a
szórakozóhely összes italosüvegét, az elsőt méghozzá sajátos
módon.
– Tudjátok, mit csináltam? Annyira felcseszte az agyamat,
hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül széttörtem egy
üveget a fején.
Mindenki nevetett, egyesek egészen kritikátlanul. Egy
dohányos fulladozva köhögött a nevetéstől. A fickó látta, hogy
tetszést aratott, úgyhogy folytatta:
– Erre ő nemcsak kirúgott, hanem fel is jelentett! – Saját
maga kezdett el először nevetni, hogy lökést adjon az ezúttal
gyengébbre sikerült poénnak.
Annalisa is ott volt köztük. A verekedés estéjén végül nem
hívta fel Stefanót, nem is kereste többet. De nem számított.
Step nem olyan típus volt, aki magánytól szenvedett volna.
Több mint nyolc hónap telt el az eset óta, és többet nem hallott
felőlük. Már kezdett aggódni, úgyhogy aznap elment
megkeresni őket.
– Poppy, barátom, hogy vagy?
56 FREDERICO MOCCIA
Poppy csak bámult a felé közeledő alakra. Mosolygott

ugyan, de az arcára volt írva, hogy a leghalványabb fogalma
sincs róla, ki az. Persze valahonnan ismerősnek tűnt a szeme, a
haja színe, az arcvonásai, de amúgy egyáltalán nem emlékezett
rá. Szépen ki volt gyúrva, izmos karokkal és széles mellkassal
büszkélkedhetett. Step látta kérdő tekintetét, és rámosolygott,
hogy megnyugtassa.
– Ezer éve nem láttuk egymást, mi? Na, mi a pálya?
Step barátságosan átölelte Poppy vállát.
A Szicíliai, Pollo és Lucone, akik rettentően örültek, hogy
elkísérhették, elvegyültek a többiek között. Annalisa egy
darabig mosolygott, amíg a tekintete nem találkozott Stepével.
Egyedül ő ismerte fel. A mosoly lassan lefagyott az arcáról.
Step elfordította róla a tekintetét, és figyelmét teljes egészében
Poppynak szentelte, aki továbbra is csak zavartan pislogott.
– Bocs, de most így hirtelen nem ugrik be...
– Na, ne már! – vigyorgott Step, és szorosan átkarolta a
vállát. Úgy festettek, mint két régi barát, akik régóta nem látták
egymást. – Még megsértődöm. Na, várj csak! – Hirtelen
ragyogó ötlete támadt. – Talán ez majd segít. – Azzal előhúzta
a sapkáját a farmere zsebéből. Poppy ránézett a régi gyapjú
fejfedőre, majd az őt átölelő kigyúrt alak vigyorgó arcára. A
szeme, a haja... Hát persze! Az a kis pisis, akit egyszer régen
jól elvert.
– Azt a kurva... – Poppy megpróbált kibújni Step karja alól,
de az villámgyorsan elkapta a hajánál fogva.
– Rövid a memóriád, mi? Na, csá, Poppy. – Azzal magához
húzta, és úgy lefejelte, hogy rögtön betört az orra. Poppy
előregörnyedt és a kezébe temette az arcát. Step teljes erőből
arcon rúgta. Poppy szinte repült hátrafelé, majd fémes
zörgéssel a redőnyön landolt.
Step rögtön ráugrott, és mielőtt lezuhanhatott volna, elkapta

a torkánál fogva. Jobb kézzel megsorozta pofonokkal, fentről
lefelé, felszakította a szemöldökét, felhasította az ajkát
Hátralépett, és mielőtt Poppy lerogyott volna, úgy
gyomorszájon rúgta, hogy elakadt a lélegzete.
Poppy barátai közül az egyik megpróbált közbelépni, de a
Szicíliai rögtön megállította. – Nyugi! Maradj szépen a
helyeden, jó?
Poppy már a földön feküdt, és Step rúgásokkal halmozta el a
mellkasát, a hasát. Poppy megpróbált összegömbölyödni, mint
egy sündisznó, hogy eltakarja az arcát, de Step rúgásai nem
ismertek könyörületet. Rúgta, ahol csak érte, majd taposni
kezdte. Felemelte a lábát, és a sarkával esett neki. Szárazon és
erőteljesen taposott a fülére, ami rögtön berepedt és ömleni
kezdett belőle a vér, a lábizmaira, az oldalára, szinte az egész
súlyával ráugrott. Poppy minden rúgásnál arrébb csúszott,
nehézkesen mocorgott, miközben szánalmasan nyögte:
– Elég, elég, könyörgöm! – Szinte prüszkölt a vértől, ami az
orrából egyenesen a torkába ömlött, és köpködte a nyálát, ami
teljesen feltört, vérző szájából csorgott. Step megállt.
Szökdécselve fújtatott, és nézte, ahogy az ellensége
legyőzötten, kiterülve hever a földön. Aztán hirtelen
megfordult, és nekiesett a háta mögött álló szőke srácnak. Az a
fazon volt, aki anno hátulról lefogta. Könyökkel találta el a
száját, egész teste súlyának lendületével. Három fogát kiverte.
Mindketten a földre zuhantak. A térdével leszorította a srác
vállát, és pofozni kezdte. Aztán megragadta a haját, és a fejét a
földhöz csapkodta, erősen, agresszíven, többször egymás után.
Hirtelen két erős kar állította meg. Pollo volt az. A hóna alá
nyúlva felemelte:
– Na, elég, Step. Menjünk! Még kinyírod.
58 FREDERICO MOCCIA
A Szicíliai és Lucone is odajöttek. A Szicíliainak már több

rendőrségi ügye volt, mint a többieknek.
– Igen, jobb lesz, ha elhúzunk. Lehet, hogy valami köcsög
kihívta a zsarukat.
Step visszanyerte normális légzését, félig hátrafordult Poppy
haverjai felé, akik síri csendben nézték.
– Szarháziak! – Azzal kiköpött az egyikükre, aki egy pohár
kólával a kezében ácsorgott, és telibe találta a képét. Ahogy
elhaladt Annalisa előtt, rámosolygott. Az megpróbálta
viszonozni, kissé félve, mert nem igazán tudta, mit kéne tennie.
Épp csak a felső ajkát mozdította meg; furcsa grimasz lett
belőle. Step és társai felpattantak a motorjaikra, és leléptek.
Lucone száguldott, mint egy őrült, a háta mögött a Szicíliaival,
mindketten ordítottak, fel-le hajladozva, mint az út királyai.
Aztán odahajtottak Pollo mellé, aki mögött Step ült.
– Vazze’, azt a kis szöszit elkaphattad volna... Az benne lett
volna...
– Már megint túlzásba esel, Lucone. Neked minden
egyszerre kell. Csak nyugodtan, nem igaz? Ki kell várni a
pillanatot. Mindennek meg van a maga ideje.
Aznap este Step elment Annalisához, és követte Lucone
tanácsát. Többször is. Az visszasírta, hogy nem hívta korábban,
esküdözött, hogy sajnálja, hogy akarta hívni, csak annyi dolga
volt. Az elkövetkező napokban Annalisa gyakran telefonált
neki. De Step annyira elfoglalt volt, hogy arra sem maradt
ideje, hogy felvegye a kagylót.
6.
Zene.
Egy közelben lakó lány bekapcsolta a kisrádióját.
– Bunny is bemondta az unalmast. – Schello, aki már
kezdett egészen lerészegedni, fel-le ugrándozott a tetőn, és
elgyötört, fűző nélküli, bőr tornacipőjében megpróbált
breakelni. Nem igazán sikerült neki. – Juhúú! – csapta össze
erősen a kezét. – Száztíz!
– Figyelem, vessünk egy pillantást izzadó versenyzőinkre!
Az első helyen találjuk a Szicíliait. Terjedelmes foltok a hóna
alatt és a hátán, mint egy szökőkút, csak kellemetlen szagot
áraszt, tuti nem használ dezodort. Deborah-t biztos
megőrjítené.
Az említett névre hallgató, botrányosan hidrogénezett
szőkeség, magasra feltűzött hajában sárga és fekete
árnyalatokkal, túl színesre pingált körmű ujjával fenyegetően
rámutatott.
– Hé, Sche’, fogd be a pofád!
Schello, aki még mindig táncolni próbált, egy újabb
botrányos lépést tett, és a fenekét mutatta oda. Helyeslő
füttyentések, és egy „mutasd meg!” követték ezt a húzását.
– A második helyen áll Hook. Hihetetlen! Félelmetesen tör
felfelé az Izzadó Ranglistán, na, nem a fekvőtámaszokkal, mert
azokkal, mint láthatjátok, meggyűlik a baja. Apropó...
Száztizenhárom!
60 FREDERICO MOCCIA
Step, Hook és a Szicíliai irgalmatlan erőfeszítéseket tettek.

Mindhárman kinyomták magukat, legyengülve, vörösen és
zihálva.
– Amint láthatjátok, csodás Ralph Laurent pólója egészen
elszíneződött. Most inkább fakózöldnek nevezném, sőt vizes
zöldnek.
Schello mellmagasságban rázta az ökleit, fejével pedig
követte a legújabb szám ritmusát, amit a rádió DJ-je az év
slágerének nevezett. Megpördült maga körül, majd folytatta:
– Képzeljétek, annyira izzad, hogy a kötése alatt kisebbfajta
medence keletkezett. És tudjátok, ki úszkál benne?
– Nem! Mondjad!
A már kiesettek és a nőik alulról kiabáltak:
– Kicsoda?
Schello megint fordult egyet a zene ütemére:
– Deborah hajtetvei – azzal rámutatott az áldozatára.
Mindenki nevetett, mint az őrült, kivéve Deborah-t, aki fogott
egy üres sörösdobozt, és megpróbálta eltalálni vele Schellót.
Mellé. Neondarabok repültek szanaszét Schello háta mögött. –
Telitalálat! – Egy kék műanyag É élénk fénye kilehelte a lelkét.
Még villogott néhányat, egyre gyengébben, majd végleg
kialudt.
Schello meglengette a kezét, mintha azt akarná jelezni, hogy
„ejnye-bejnye”, miközben a zene ütemére rázta magát és a
csillagokra mutogatott, majd kritikán aluli ugrálással és fura
grimaszokkal újra táncolni kezdett. A Deborah pontatlan kezei
által önkéntelenül megváltoztatott felirat alá érkezett. Schello
elvigyorodott, és az új szövegre mutatott: BÜF’. Nem is kellett
neki kétszer mondani, nagyra nyitotta a száját és beleadott
apait-anyait.
Böfögése az egész téren visszhangzott. Állati

megnyilatkozása dübörgött mindenfelé. Hosszan, erőteljesen,
sörszagúan. Mindenestül, ami csak Schello testébe belefért.
Aztán, még mindig böfögve, odaszólt a lánynak:
– Csá, Deborah!
Ez alkalommal már ő is együtt nevetett a többiekkel csak a
fejét rázta közben.
– Száztizennégy! Amíg mi itt szórakozunk, hölgyeim és
uram, mások szenvednek. De térjünk vissza a rangsorunkhoz.
Az utolsó természetesen Step... Szinte tökéletes, a frizurája
enyhén kócos, még ha olyan rövid is, hogy ez nem látszik... –
Schello lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, majd hirtelen
felállt, és az arcához emelte a kezét.
– Hihetetlen! Láttam ugyan egy izzadságcseppet, de
esküszöm, csak egyetlenegyet!
Schello lépett még egyet, majd kezét a magasba lendítve
terpeszbe ugrott egy dance szám breakes ritmusára. –
Száztizenöt! – Megpróbált lemenni spárgába, ami kemény
próba elé állította már amúgy is igen megviselt farmerét. Az
illesztések vészjósló recsegése összekeveredett a túlhúzott
varrásokéval, de mindkettő hamar elveszett egy még
hangosabb és nem éppen ibolyaillatú durrogásban.
– Száztizenhat! Hihetetlen, valaki nem bír magával!
A többiek fetrengtek a röhögéstől, miközben a fintorgó
lányok összenéztek. Sóhajtozva rázták a fejüket, de ennél
erőteljesebben nem sikerült kifejezniük csendes rosszallásukat.
– Száztizenhét! Figyelem, százszorosan balszerencsét hoz,
meg tudjátok csinálni?‡
‡
Olaszországban nem a tizenhármas, hanem a tizenhetes jelent balszerencsét, a
száztizenhetes pedig százszorosan. (A ford.)
62 FREDERICO MOCCIA
Step leereszkedett, és érezte, hogy ég a szeme. Pár

izzadságcsepp szaladt végig a halántékán, majd összezúzódott
a szempilláin, aztán szétáradt, mint egy bosszantó szemcsepp.
Behunyta a szemét, és érezte sajgó vállát, bedagadt karját,
lüktető vénáit. Előredőlt, és lassan újból kinyomta magát.
– Igeeen! – Step oldalra pillantott. A Szicíliai is a nyomában
volt. Teljesen kinyújtotta a karját, és behozta. Hook érkezett
utoljára, küszködve, kissé ferdén, először a jobb karját
egyenesítette, és csak utána a balt. Mintegy utolsó
„kattanással” ért fel alaphelyzetbe, majd a másik kettő felé
fordult. Step rámosolygott. A Szicíliai dühvel és fáradtsággal
vegyes gyűlölettel nézett rá. Hook alig észrevehető, fénytelen
mosollyal viszonozta.
– Száztizennyolc! Igen!!! – Schello, aki közelről vizsgálta
őket, felugrott. – Elértük a rekordot, hihetetlen,
száztizenkilenc! És megint le, hajrá fiúk!
Alattuk a kis társaság, a csajok és a legyőzött ellenfelek,
akik teljes valójában át tudták érezni a lassú, gyötrelmes fel-le
mozgás fáradalmát, szintén kivették részüket a versenyből,
buzdították a bajnokaikat, és a kisebb-nagyobb, de egy ütemre
járó kórusok hangja betöltötte a teret.
– Hajrá, Step, gyerünk, Szicíliai, rajta, Hook!
A lent állók kórusban tapsoltak, kiabáltak, drukkoltak és jól
szórakoztak. A fenti riválisok felgyorsult szívverése más,
szenvedőbb ütemre dobogott.
Step nehézkesen kinyomta magát és oldalra nézett. A
Szicíliai már vigyorogva várta, készen a következő menetre.
Hihetetlen a fizikuma. Azóta a bizonyos edzőtermi nap óta
egyszer sem sikerült legyőznie. De Hook jobban meglepte.
Sosem érkezett még el erre a szintre.
Ott volt mellette, elmerülve személyes versenyében, melyet

saját magával vívott, az izmaival, az akaratával. Lassan
emelkedett felfelé, centiről centire, egyszer jobbra, egyszer
balra, hol egyik, hol másik karját segítve ki. Hook. Mennyi
ideje is hordta azt a kötést a szemén? Ha őt kérdezik, időtlen
idők óta. Stepnek eszébe jutott, amikor először találkozott vele.
Fent voltak a Serrán, együtt versenyeztek, szórakozásból. Step
megdicsérte a járgányát.
– Gyönyörű a motorod. Ez a sárga tank, vazze’, egy csoda.
Ki csinálta?
– Da Pistola – azzal odébbállt a motorjával és a kötésével
együtt. Mindkettőhöz egyaránt ragaszkodott. Később Step
megkérdezte Pollót:
– Mi történt Hookkal?
– Hát, tudod, vannak, akik szerint összeverekedett valami
Talentini nevű sráccal, aki akkorát lekevert neki a bal szemére,
hogy kiugrott a szaruhártyája. Mások azt beszélik, hogy
motorozás közben egy méh vagy valami bogár berepült a
szemébe, ami pár napig életben maradt és ott mászkált. Aztán
megdöglött, de Hook nem merte megműttetni magát, hogy
kiszedhessék. De szerintem egyszerűen az az igazság, hogy
mióta a kötést hordja, mindenki felismeri, a lányok
elérzékenyülnek, van, amelyiket le is veszi vele a lábáról, és
ami a legfontosabb, az apja azóta békén hagyja. Egyszóval
egyfajta szerencsehozó talizmán.
Step elmosolyodott. Pollo és az ő történetei. Sosem lehetett
hinni nekik. Néhány nappal később azonban pizzázni mentek
Caccolaróhoz. Legurítottak már pár sört, amikor egyszer csak
berepült egy méh.
Hook rögtön kergetni kezdte egy összetekert újsággal,
mindenre rácsapott, ahova csak egy pillanatra leszállt, mások
64 FREDERICO MOCCIA
asztalára, a falra, az ablak mellé, mire végre sikerült kilapítania

az egyik vendég pizzájának közepén.
– Rohadt méhek! – ordította. – Sosem lehet nyugtom
tőletek!
Hook visszaült a helyére. Mindenki megemelte a korsóját az
egészségére. A fickó rendelt egy másik pizzát. A tulaj hívta
meg rá. Még mindig jobb adni egy ingyen egy pizzát, mint
felújíttatni az egész éttermet, magyarázkodott a feleségének.
A kisrádiós csaj kicsit feljebb tekerte a hangerőt. A zene
rögtön erőteljesebben vette birtokba a teret. Hook szurkolói
hangosan ordibáltak:
– Hajrá, Ale, nyomjad, megcsinálod!
Step és a Szicíliai csöndben vártak mellette. Nézték, ahogy
barátjuk, és ellenfelük remegve és fújtatva, centiről centire,
pillanatról pillanatra küzdi fel magát, miközben a lentről jövő
kiáltások egyre erősödtek:
– Ale, Ale, Ale... – zengte a nevét a dicsőítő kórus: úgy tűnt,
ez erőt ad neki, miközben az arca a hatalmas erőfeszítéstől
egyre jobban vörösödött és izzadt. Mozdulatlan, homlokához
ragadt haján, mint hideg csatornákon csörgött le a forró
izzadság, végig a nyakán, elárasztva a pólóját. Step ránézett.
Hook kinyitotta a szemét és visszanézett rá.
Step kis mozdulatot tett a fejével előre, mely baráti gesztust
jelzett: „Hajrá” súgta szinte. Hook megértette, majd remegve
megrázta a fejét. „Nem, nem bírom tovább.” Egy pillanatra
megmerevedett, és ez volt az utolsó gondolata. Majd a karjai
megadták magukat. Hirtelen lezuhant; még épphogy annyi
ideje maradt, hogy elfordítsa az arcát. Teljes testsúlyával a
márványhoz csapódott, a mellkasára. Teste még egyszer
összerándult, aztán semmi.
Csend.
Lentről egyesek csalódottságuknak adtak hangot. Úgy

érezte, mintha a zene messziről jönne, valahonnan fújtató
légzése mögül. Arccal a földön feküdt. A szeme, amelyik nem
volt letakarva, majdnem hozzáért a márványhoz. Kinyitotta, és
a pislogásán keresztül látta azt, ami a legnagyobb fájdalmat
okozta neki. Jobban fájt bevert állánál, sajgó karjánál, jobban a
kimerült szívénél... Mint valami enyhén opálos és tejszerű
ködön át, fénylő és izzadságtól kikezdett szemén keresztül látta
a másik kettőt ereszkedni. – Százhúsz!
Gyorsan süllyedtek lefelé, csak a végén lassítottak, mielőtt
elérték volna a márványt. Majd elindultak felfelé, hirtelen
erővel nyomták ki magukat, beleadva a karjukba mindent,
amijük maradt: a dühüket, a büszkeségüket, az akaratukat.
Ugyanazokat, amik őt már elhagyták.
Hook ott maradt mozdulatlanul a hideg kövön fekve, élvezte
a jeges felület érintését, a friss éjszakai levegőt, izmai lassú
ellazulását. Az átlagosság érzése járta át, az egyszerű
halandóké, a legyőzötteké. Aztán lehunyta egyetlen szemét,
amit még lehunyhatott.
– Százhuszonegy! Hihetetlen, a két vetélytárs nagyban
folytatja. Sajnáljuk, hogy kiesett Hook, aki rendkívüli ellenfél
volt, de a harc megy tovább. Százhuszonkettő!
Step és a Szicíliai gyorsan nyomták ki magukat, mintha új
erőre kaptak volna; új energiák szabadultak fel bennük. Már
csak ketten voltak a célegyenesben. Mindent vagy semmit. És
újból le.
– Százhuszonhárom! – Az ütem felgyorsult. Mintha
megértette volna, Schello nem locsogott tovább. –
Százhuszonnégy! – Már csak számokat harsogott egymás után.
Gyorsan. Csak arra várt, hogy kinyomják magukat, és máris
bemondta a következőt. – Százhuszonöt! – Megint le. –
66 FREDERICO MOCCIA
Százhuszonhat! – Step zihálva gyorsított. – Százhuszonhét,

százhuszonnyolc! – Le és rögtön fel. A Szicíliai a nyomában,
erőlködött, ordított, és egyre jobban vörösödött. –
Százhuszonkilenc, százharminc. Hihetetlen, fiúk! – Már senki
sem szólt többet. Lent a nagy pillanatok csendje uralkodott. –
Százharmincegy! – Csak a zene szólt a háttérben. –
Százharminckettő!
A Szicíliai félúton megállt, majd ordítani kezdett, mintha
valami belülről marcangolná. Egy legyengült, sebzett állat
vonásait mutatta.
Step felülről nézett le rá. A Szicíliai leblokkolt. Ordítva
remegett és fújtatott, de a karja nem engedelmeskedett neki,
nem hallgatott már rá. Egy utolsó üvöltés tört fel belőle, mint a
sebzett vadból, amelyből kitépnek egy darab húst. A bajnoki
címét. Aztán kérlelhetetlenül, lassan elkezdett ereszkedni.
Veszített. Lentről kiáltás hallatszott. Megtört a csend, mind
énekelni és ordibálni kezdtek. Valaki felbontott még egy doboz
sört:
– Igen!!! Éljen az új bajnok, Step!
Schello ünnepelve közelített hozzá, miközben a Szicíliai
teljesen elengedte magát, elterült a földön, és irigyen nézte
Stepet. De az mozdulatlan maradt, és még mindig fekvőtámasz
pózban nézte az őt ünneplőket. Hook ott ült mellette, karjával
átölelte a lábát, és mosolygott. A Szicíliai legyőzötten feküdt,
most kezdett magához térni. Ekkor döntött. Jól elosztotta a
súlyát a kezein, lassan áttette a testsúlyát jobbra, és az egész
testével arra az egy kezére nehezedett. Majd lassan előrenézett,
félig lehunyta a szemét, és felemelte a bal karját.
Mintegy parancsszóra, a tér újra elcsendesedett. Lent a
rádióból, mint a sors jele, egy Springsteen-szám kezdődött, az
I’m going down. Step magában mosolygott, bal kezét a háta
mögé emelte, majd félkézen ereszkedni kezdett, és közben

ordított.
Megérintette a márványt, tágra nyílt szemmel nézett rá,
majd újból kinyomta magát, remegve, de csak a jobb kezére
támaszkodva, minden erejével és dühével. Felszabadult üvöltés
szállt fel a torkából. A szenvedés és nagyság hangja. Így
nyomta fel magát, végig üvöltve, hogy „igeeen”, akarattal, mert
ameddig nem ért el az ereje, elért az akarata. Így maradt
mozdulatlanul, emelt fejjel, homlokával az ég felé, mint egy
üvöltő szobor, szemben az éjszaka sötétjével és a csillagok
szépségével.
– Juhéééééé! – ordított Schello, mint az őrült. Erre a téren
mindenkiből kirobbantak az érzelmek, beindították a
motorjaikat és a robogóikat, dudáltak és kiabáltak. Pollo
örömében az újságosbódé redőnyét kezdte rugdosni.
Lucone egy sörösüveget hajított egy kirakat felé. Körben
egymás után nyíltak ki a házak ablakai. Egy távoli riasztó
hangja is megszólalt. Pizsamás öregek léptek ki az erkélyeikre,
és aggódva kiabálták: – Mi folyik itt? – Valaki azt ordította,
hogy csend legyen. Egy hölgy, aki a törvény erejében hitt, a
rendőrséggel fenyegetőzött. Egy csapásra az összes motor
megmozdult. Pollo, Lucone és a többiek felugrottak a
járgányaikra, nyeregbe pattantak, miközben a kipufogók fehér
füstöt eregettek. A sörösdobozok hangos zörgéssel gurultak
szanaszét, a lányok mind hazasiettek. Maddalena
szerelmesebben, mint valaha.
A Szicíliai Step mellé gördült.
– Jó kis hajrá volt, mi, vazze’?
– Nem rossz.
A többi motor köréjük állt, elfoglalták keresztben majdnem
az egész utcát, nem törődve a dudáló kocsikkal, amelyek
68 FREDERICO MOCCIA
gyorsan elhúztak mellettük. Schello felállt lestrapált Vespa

robogóján.
– Tudok egy házibulit a Cassia úton.
– Hol?
– Az 1130-as számban. Egy társasházban. Megnézzük?
– Vajon beengednek minket?
Schello megnyugtatta őket:
– Ismerek ott egy csajt.
– Kit?
– Francescát.
– Akkor nem fognak beengedni – nevettek, és szinte mind
egyszerre indultak el. Nagyokat fékezve és kerekeiket
csikorgatva fordultak be balra. Volt, aki felemelte az első
kerekét, és egyiküket sem zavarta a piros lámpa. Majd teljes
sebességgel nekivágtak a Cassia útnak.
7.
Meleg lakás, nagy üvegablakokkal, melyek közül néhány az

Olimpicára néz. A falakon szép képek egy bizonyos
Fantuzzitól. A nappali négy sarkában egy-egy hangfal egy jól
összeválogatott lemez dalait árasztotta. A fiatalok átadták
magukat a zenének, és beszélgetés közben szinte mindannyian
az ütemet verték, ki az ujjával a poharán, ki a kulcsával a
zsebében. Egy nyugtalan láb életre keltett egy nadrágszárat,
mely hullámozva követte a ritmust.
– Hé, Daniela, alig ismertelek meg!
– Ne kezdd te is, jó?
– A szerelésed miatt, állati jól áll, de tényleg...
Daniela a szoknyájára pillantott. Giulia már ezerszer látta,
pedig egy pillanatra bedőlt neki. – Jaj, Giuli!
– Most mit húzod fel magad? Úgy nézel ki, mint a
Bonopane, az a csaj a harmadik b-ből, aki minden reggel totál
kipingálva jön be...
– Hogy csinálod, hogy mindig ilyen kedves vagy, mi?
– De hát ezért vagyunk barátnők.
– Sosem mondtam, hogy a barátnőm vagy. Ezt csak most
találtad ki!
Giulia előrehajolt.
– Na, adj egy puszit! Kibékülünk? – Daniela elmosolyodott.
Giulia felé hajolt, amikor a válla fölött meglátta Palombit. –
Andrea! – Faképnél hagyta Giulia arcát abban a reményben,
hogy előbb-utóbb a srác száját találja meg.
– Hogy vagy?
70 FREDERICO MOCCIA
Andrea ránézett. Egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Jól, és te? – Gyors puszit váltottak.
– Remekül.
Aztán Andrea arrébb lépett, hogy köszönjön egy barátjának
Giulia utolérte Danielát, és mellé érve elmosolyodott.
– Ne aggódj, mások előtt mindig ilyen.
Egy darabig tovább figyelték a fiút. Andrea néhány
barátjával beszélgetett, majd visszafordult Daniela felé, megint
ránézett, és végül elmosolyodott. Csak ekkor ismerte fel.
– A mindenit!! Tényleg túllőttél a célon... Tényleg nem
ismert fel!
Babi haladt keresztül a nappalin. Néhány lány táncolt
egymással. Az egyik sarokban egy önjelölt DJ, aki Jovanotti
vetélytársának képzelte magát, rappelni próbált, kevés sikerrel.
Egy lány őrülten táncolt, egyik lábáról a másikra ugrált, karjait
a magasba lóbálta.
Babi mosolyogva megrázta a fejét.
– Pallina!
A hosszú, barna hajjal keretezett, kissé kerekded arc, a
homlokba hulló, furcsa oldalsó hajtinccsel, feléje fordult.
– Babi, váóóó! – Odaszaladt a barátnőjéhez, megpuszilta es
megölelte, miközben majdnem felemelte a földről.
– Hogy vagy?
– Remekül. Azt mondtad, nem is jössz!
– Igen, tudom, az Olgiatán voltunk egy buliban, de el sem
tudod képzelni, milyen gáz volt! Demával mentem, de rögtön
megpattantunk. És most itt vagyunk, miért, nem örülsz?
– Ne viccelj, dehogynem örülök. Készültél latinra? Tudod,
hogy holnap téged fog feleltetni, már csak te hiányzol ebből a
körből.
– Igen, tudom, egész délután tanultam, aztán el kellett

mennem anyámmal a belvárosba. Nézd, ezt vettem, tetszik?
– Nagyon...
– Dema szerint remekül áll...
– Ugyan! Ismered az elméletemet, nem?
– Még mindig ezzel jössz? De hiszen már ezer éve a
jóbarátom!
– Attól még hagyd meg nekem az elméletemet.
– Szia, Babi – lépett oda hozzájuk egy rokonszenves,
világosbőrű srác barna fürtökkel.
– Szia, Dema, hogy vagy?
– Remekül. Láttad, milyen szép Pallina új ruhája?
– Igen. Eltekintve az elméletemtől, nagyon jól áll neki.
Babi rámosolygott a barátnőjére.
– Megyek, köszönök Robertának, még fel sem
köszöntöttem. – Azzal odébbállt. Dema utánanézett.
– Mit akart mondani az elméletével?
– Ugyan, semmit, tudod, milyen... Ezer elmélete van, de
semmi gyakorlata, vagy legalábbis majdnem semmi.
Pallina felnevetett, majd jobban megvizsgálta Dema
tekintetét. A szemük találkozott egy pillanatra.
– Reméljük, hogy ezúttal tényleg nincs igaza.
– Gyere, menjünk táncolni... – Pallina kézen fogta a
haverját, és magával húzta a többiek közé.
A szendvicsesasztal mellett néhány srác a közelgő
focimeccsekről beszélgetett. Mindegyik bőszen hitt a saját
csapata előretörésében. Mind olyan játékosokat emlegettek
osztályon felüliként, akiknek még a nevét is alig lehetett
kiejteni. Chicco Brandelli benyúlt a háromszögletű szendvicsek
kupaca alá. Először az első sorban keresgélt, amelyik már csak
félig volt, majd a többi, alig megkezdett sorban. De hiába.
72 FREDERICO MOCCIA
Valaki már benyomta az összes lazacos szendvicset. Egy

könnyű gombásat választott hát, mielőtt teljesen degeszre
zabálta volna magát. Beleharapott a szendvicsébe, és pont
abban a pillanatban látta meg Babit. Lerakta egy tányér szélére
azt a darabkát, ami a harapás után megmaradt, és letakarta egy
arany R betűvel díszített szalvétával, aztán gyorsan lenyelte a
szájában lévő falatot, és a nyomába eredt.
Babi egy rettentő elegánsan öltözött lányhoz lépett.
– Szia, Roberta! Boldog szülinapot!
– Jaj, szia, Babi! – őszinte örömmel puszilták meg egymást.
– Tetszett az ajándék?
– Rettentően, de komolyan. Pontosan erre volt szükségem.
– Tudtuk... Az én ötletem volt. Hiszen mindig elkésel az
első óráról, pedig nem laksz valami messze, mi?
– Éppen ezért mindig azt gondolom, hogy úgyis beérek, erre
visszaalszom, majd kétségbeesett száguldásba kezdek a
robogóval. De a ti ajándékotokkal most már tuti, hogy nem
alszom vissza. Küszi.
– Mit kaptál? – Babi mosolyogva fordult hátra, de amint
meglátta, kitől jött a hang, már más arcot vágott.
– Szia, Chicco.
– Egy remek, rádiós ébresztőórát.
– Hát, ez kedves, komolyan.
– Tudod, Chiccótól is gyönyörű ajándékot kaptam.
– Igen? Mit?
– Egy csipkepárnát. Már be is raktam az ágyamba.
– Csak vigyázz, mert biztos ki is akarja majd próbálni veled!
– Babi erőltetetten Brandellire mosolygott, majd elindult a
terasz felé. Roberta utánanézett.
– Nekem akkor is nagyon tetszett a párna. – Sőt igazából
szívesen ki is próbálta volna vele. – Tényleg!
Chicco rámosolygott:
– Elhiszem. De most bocsáss meg.
– De... mindjárt jön a kaja... – kiáltott utána Roberta, aki
minden eszközzel próbálta visszatartani.
A puha fotelekben virágmintás, hímzett, világos színű
párnák, a kis lugasban pedig a növények levelei mögé bújtatott,
szórt fények szolgáltatták a hangulatot a teraszon. A jázmin
teljes hosszában felkapaszkodott a fakorlátra. Egy fiatalabb
ágacska még nem érte el a tetejét, és a szellő ütemére
lengedezett, világosabb, friss leveleit és rejtőzködő kis rügyeit
rázva. Babi néhány lépést tett a vörös téglaburkolaton. A friss,
esti szellő hátrafújta a haját, a bőrét simogatta, és csak enyhe
borzongást hagyott maga után. Kabátja felfúvódott a szélben,
csak a jobb zsebében lévő lakáskulcs húzta le, amely nehéz
volt és sok részből állt, mint a viták, melyek árán kiharcolta a
szüleitől.
A kezét az erkélykorlátra helyezte. Lehunyta a szemét, és
beszívta az est friss illatát.
– Mit tegyek, hogy megbocsáss?
Babi magában mosolyogva húzta össze a kabátját.
– Mit nem kellett volna tenned, hogy ne haragudjak meg
rád?
Chicco közelebb lépett hozzá, és ő is maga elé nézett.
– Olyan szép ez az éjszaka... butaság veszekedésre
vesztegetni.
– Én szeretek veszekedni – fordult Babi a srác felé.
– Észrevettem. Szerintem akkor tökéletesen összeillünk.
Annyit tudunk veszekedni, hogy csak na...
– De aztán szeretek kibékülni is... sőt főleg azt szeretem
benne. De neked, nem tudom, miért, nem tudok megbocsátani.
74 FREDERICO MOCCIA
– Mert nem tudod, mit akarsz. Akartál is velem lenni, meg

nem is. Jellemző! Minden nő ilyen.
– Tessék, ez a „minden nő” a veszted... – Babi megint kifelé
fordult. – A hanghordozásod meg aztán tényleg elviselhetetlen.
Azt hiszed, hogy minden nő a lábaid előtt hever.
– Nem én hiszem, sajnos ez az igazság. Engem rettenetesen
zavar, de nem tudok mit kezdeni vele. Például te viccelődtél
Robertával, de fogadjunk, hogy szívesen tesztelné velem a
párnáját.
– Ez nem kérdés. De ha csak erről van szó, ismered, egy
rakás emberrel kipróbálná... Úgyhogy nem számít.
– Feladom... Tetszett a múltkori film?
– Ha hagytad volna, hogy nézzem!
– Tényleg feladom! Na, jó, akkor majd elküldöm neked
videón, hogy nyugodtan megnézhesd egyedül, otthon, ahol
senki nem zavar. Apropó, tudod, mit hallottam?
– Mit?
– Hogy tejszínhabbal sokkal finomabb.
Babi feléje fordult, és megpróbálta megütni, de közben
nevetett.
– Disznó!
Chicco megállította a kezét a levegőben.
– Állj! Csak vicceltem. Kibékülünk?
Az arcukat nem sok választotta el egymástól. Babi a
szemébe nézett: gyönyörű szeme volt, majdnem annyira szép,
mint a mosolya.
– Rendben – adta meg magát.
Chicco közelebb hajolt, és könnyű csókot nyomott az ajkára.
Már majdnem belemélyedtek a csókba, amikor Babi elhúzta a
fejét, és újból kinézett az erkélyről.
– Milyen csodálatos éjszaka, nézd, milyen szép a hold!

Chicco sóhajtott, és felnézett. Néhány könnyű felhő úszott
keresztül az ég kékjén. Megsimogatták a holdat, amely hátulról
megvilágította őket, körvonaluk fokozatosan világosodott és
ezüstben pompázott.
– Gyönyörű, nem?
Chicco automatikusan rábólintott anélkül, hogy az éjszaka
minden szépségét értékelte volna. Babi a távolba meredt. A
házak, a tetők, a várost övező mezők, a magas fenyők sora, egy
hosszú út, egy autó fényei, távoli zajok. Ha messzebbre látott
volna, azokat a srácokat is észrevehette volna, akik egymást
előzgették, hangosan röhögtek és dudáltak. Talán még azt a
motoros fickót is felismerte volna, amelyik egyik reggel, suliba
menet leszólította. Bár még túl messze voltak ahhoz, hogy fel
lehessen ismerni őket. De vészesen közeledtek.
Chicco átölelte a lányt, és megsimogatta a haját.
– Gyönyörű vagy ma este.
– Ma este?
– Mindig.
– Így már jobb.
Babi hagyta magát megcsókolni.
Alattuk egy éjkék, tizenhat szelepes Golf parkolt a járdára.
Az elülső szellőzőrács nekiütközött a szegélynek. Kiszállt egy
srác, aki cseppet sem törődött vele, hogy keletkezett-e valami
kára.
– Biztos vagy benne, hogy itt van?
– Még jó!
A lány, aki a másik oldalon szállt ki, előhúzott egy meghívót
kis, ferde f-ekkel díszített, fekete táskájából.
76 FREDERICO MOCCIA
– Itt van. Roberta Micchi szeretettel vár... – Átugrotta a

többit, hogy egyenesen a címhez érjen. A srác megelőzte, és
már meg is találta a vezetéknevet a kaputelefonon.
– Megvan. Micchi.
Megnyomta a gombot. Furcsa hang hallatszott, és a többi
név is világosabbá vált. A lány visszatette a meghívót a
táskába.
– Igen, valóban ez az. Cassia út 1130.
8.
Ugyanekkor a város másik végén.

Egy dundi, gyér hajú pincér makulátlanul fehér
egyenruhában, kissé izzadtan lépdelt a vendégek között.
Ezüsttálat hordozott körbe. Néha egy-egy kéz kinyúlt
valamelyik társaságból, és magához vett egy könnyű koktélt
sok buborékkal meg némi úszkáló gyümölccsel. Egy másik,
gyorsabb kéz üres poharat tett le. Lejjebb a hatalmas,
tökéletesen áttetsző üvegablakok mögött a folyó hömpölygött
lassan, terebélyes fák és régi hidak között. A pincér
megigazított egy újonnan érkezett üres poharat, amelynek
szélét rúzsnyomok tarkították. Még erősebben, mint más
poharakon. Tökéletesen látszott, honnan ivott a hölgy és
milyen típusú az ajka. A pincér arra gondolt, vicces lenne a
poharuk alapján beazonosítani a nőket. Erotikus ujjlenyomatok.
Ezzel a kis szórakoztató gondolattal tért vissza a konyhára,
ahol azonban hamar elfelejtette Sherlock Holmes-i ötleteit. A
szakácsnő ugyanis rögtön ráförmedt, hogy vigye ki a tálcát a
sültekkel.
– Remekül nézel ki, drágám! – A nappaliban egy rikító
színűre festett hajú nő a barátnője felé fordult, vette a lapot és
elmosolyodott. – Hogy csinálod?
– Szeretőt tartok.
– Ó, valóban? És mivel foglalkozik?
– Plasztikai sebész.
78 FREDERICO MOCCIA
Mindketten felnevettek. Aztán az első lecsapott egy

szerencsétlenül az útjába kerülő rántott articsókára, majd
elárulta a titkát.
– Beiratkoztam a Barbara Bouchet konditerembe.
– Tényleg? És milyen?
– Fantasztikus! Neked is ki kéne próbálnod.
– Feltétlenül. – Bár kíváncsi volt rá, hogy mennyibe
kerülhet a havi bérlet, gondolta, inkább megtudja majd a saját
kontójára, a szó szoros értelmében. A ténylegesnél biztosan
alacsonyabb összegben reménykedve magához vett egy rántott
mozzarellát, és nyugodtan bekapta arra gondolva, hogy
nemsokára úgyis ledolgozza.
A fakó színű, geometrikus mintázatú, pompás szőnyegeket
elegáns estélyi cipők tapodták. Feljebb egyes szürke
kosztümök precíz kivágásai a kelleténél valamivel többet
mutattak. Egyik világosabb, másik sötétebb volt, de mindhez
kifogástalan blúz tartozott. A színes, egyéni nyakkendők többet
árultak el viselőjükről, mint a könnyed csevegés, amit
folytattak.
– Nemrég vettem Alessandrának egy irodát a Parioli
sugárúton.
– Tudtad, hogy Bandiniék lánya férjhez megy?
– Hol vetted ezt a ruhát?
– Ez a hajszín remekül áll neked.
– Azt hiszem, van valakije.
– Igen, Sean Connery legújabb filmje állatira tetszett.
– Fogadunk? Ha győz a csapatom, én nyerek, ha kikapnak
vagy döntetlent játszanak, akkor te.
Tökéletesen sminkelt arcok vagy enyhén eltúlzott festék,
mely a bölcsesség és emlékezés közeledtét hivatott elrejteni,
illetve a modern villanyborotváknak és drága aftershave-eknek
köszönhetően teljesen sima arcok csacsogtak és mosolyogtak

egymásra.
– Tudod, Alessandra grafikai stúdiót akar nyitni. Hát, ha
egyszer ehhez van kedve... Én persze jobban örültem volna, ha
velem dolgozik.
– Igen ismerem is a fiút, Simona Bertilli fia. Tudod, az a
Simona, aki Paola bátyjához ment feleségül...
– Nem árulom el neked, különben te is veszel egyet
magadnak...
– Meguntam a régit, úgyhogy elmentem Raffaeléhez egy
újsággal, amiben láttam egy nekem tetsző színt, és azt
mondtam: „Tessék, ilyet akarok”.
– Megértem, a férje annyira unalmas... elég ránézni,
miközben römizik.
– Valamelyik nap meg akartam nézni, de Giorgióval és
Danielával mentünk, ők meg már látták.
– Rendben. Akkor tudod, mit? Játsszunk meccsenként
százezer lírában egészen a bajnokság végéig!
Valamivel arrébb valaki a Közel-Keletről szóló tézisét
fejtegette, amely majdnem felért egy politikai regénnyel. Egy
másik rövidebb részleteket idézett a legutóbbi Strega-díjas
könyvből, melyet néha-néha lapozgatott az ágyban és sokáig
pihentetett az éjjeliszekrényen, majd végül kölcsönadta egy
barátjának, aki talán kicsivel intellektuálisabb volt nála, de
minden bizonnyal takarékosabb.
Claudióból kitört a nevetés:
– Az igaz, Ferruccio már csak ilyen. Kisgyerekkorom óta
ismerem, és semmit sem változott.
– És az autójával mi történt?
– Totálkár. Csak a telefonja maradt érintetlen. Arról hívott
segítséget, és hamarosan érte is jöttek.
80 FREDERICO MOCCIA
Aztán, miközben a milliós kár ecsetelését hallgatta, melynek

összege a nyaktörő baleset mesélése közben egyre nőtt,
Claudio előhúzott egy csomag Marlborót, és rágyújtott.
Letüdőzte a füstöt, és élvezettel ízlelgette. A telt íz annyira
magával ragadta, hogy egy pillanatra megfeledkezett róla, mi
lett azzal a szerencsétlennel, aki Ferruccióval karambolozott.
Szívott még egyet a cigijébe, majd lepöccintette a hamut egy
közeli hamutartóba.
– Hé, milyen jó ez a nyakkendőd!
– Kösz.
– Remekül áll neked, de tényleg. – Claudio büszkén
mutogatta bordó nyakkendőjét, majd ösztönösen eldugta a
cigijét, és körülnézett, Raffaellát keresve. A tekintete
találkozott néhány újonnan érkezett vendégével, gyors
mosollyal köszöntötte őket, majd, mivel Raffaellát nem látta
sehol, szívott egy nyugodtabb slukkot.
– Jó, mi? Raffaellától kaptam.
Az alacsony, elefántcsont asztalkán kis ezüsttálkákban
olívabogyó és pisztácia kínálta magát. Egy keskeny kéz, szépen
ápolt körmökkel, leejtett két, szimmetrikus pisztáciahéjat.
– Aggódom a lányomért.
– Hogyhogy?
Raffaellának sikerült elég érdeklődést színlelnie, legalábbis
ahhoz, hogy Marina folytassa bizalmas vallomását.
– Egy naplopóval jár, egy mihaszna alakkal, aki mindig csak
az utcán lóg.
– És mióta vannak együtt?
– Tegnap ünnepelték a féléves évfordulójukat. Ezt is a
fiamtól tudtam meg. És tudod, hogy mit csinált ez a
semmirekellő? Tudod, mit csinált?
Raffaella visszaejtett egy túlzottan zárt pisztáciát. Most már

őszintén kíváncsi volt.
– Nem. Mit?
– Pizzériába vitte! El tudod képzelni? Egy egyszerű
pizzériába a Corso Vittorión.
– Na, jó, de hát ezek a gyerekek még nem dolgoznak, talán a
szülei...
– Igen, de ki tudja, kik a szülei... Vett neki tizenkét
nyomorúságos, ronda, apró fejű rózsát abból a fajtából,
amelyik minden szirmát elhullajtja, amint hazaérsz vele.
Lefogadom, hogy a piros lámpánál vette. Ma reggel a
konyhában meg is kérdeztem tőle: „Glória, mi ez a
szörnyűség?” „Meg ne próbáld kidobni, anya!” „Ugyan már!”
De mire hazajött az iskolából, nem találta. Azt mondtam neki,
hogy Ziua volt, a Fülöp-szigeteki bejárónőnk, mire ordibálni
kezdett és elviharzott, még az ajtót is bevágta maga mögött.
– Ezekben a dolgokban egyáltalán nem szabad korlátoznod,
attól csak rosszabb lesz, mert Glória megmakacsolja magát.
Hagyd őket, meglátod, úgyis vége lesz magától! Ha egyszer
ennyire különböznek... És aztán hazament?
– Nem. Telefonált, hogy a barátnőjénél alszik, Piristrinél.
Az a szép szőke, kissé dundi lány, Giovanna lánya. A férje a
Serfimnél valami igazgató, ő meg teljesen átszabatta magát.
Igaza van, ha egyszer megengedheti magának!
– Komolyan? Nem is látszik rajta semmi...
– Egy új technikát használnak, a füle mögé húzzák fel a
ráncos bőrt. Tökéletesen láthatatlan. Na, szóval eljárhatna
Babival szórakozni? Igazán leköteleznél vele.
– Hát persze, viccelsz? Megmondom neki, hogy hívja fel!
Raffaella végre talált magának egy pisztáciát, ami könnyebben
82 FREDERICO MOCCIA
kinyílt, mint a többi. Elhagyta a héját Raffaella ajkaiért, de nem

járt jól a cserével.
– Filippo? Raffaella megígérte, hogy rábeszéli Babit, vigye
el magával Glóriát a saját társaságába.
– Ez igazán remek, köszönjük!
Filippo, egy higgadt arcú, fiatal férfi szintén nagyobb
érdeklődést mutatott a pisztácia iránt, mint saját lánya viselt
dolgait illetően. Előredőlt, és kivette azt a darabot, amelyet
Raffaella már kinézett magának, mint következő áldozatát.
– Szia, Claudio!
– De jól nézel ki!
Az illető hibátlan mosolyával megköszönte a bókot, és
finoman megérintve a férfit eltűnt a vendégek között, legalább
százötvenezer lírás hennájával. Claudio gondolataiban a nő
hosszú ruhája ellibbent, és elképzelte, milyen fehérneműt
viselhet alatta, de hirtelen kételkedni kezdett: vajon van mit
elképzelnie? Éppen abban a pillanatban látta meg, hogy
Raffaella közeledik felé. Szívott még egy utolsó slukkot a
cigijéből, majd gyorsan elnyomta a hamutartóban.
– Nemsokára elkezdünk játszani. Könyörgöm, ne kövesd el
a szokásos hibádat! Én mindent megteszek, nyerek, és a végén
mégis döntetlen lesz, mert te alulmaradsz. Ha nem jönnek a
lapok és egy darabig nem tudsz rakni, üss.
– És ha alámvágnak?
– Akkor üss, amikor alacsony lapod van.
Claudio összeszedetten mosolygott.
– Jól van, életem, ahogy akarod. – Fő, hogy a cigit nem
vette észre.
– Apropó, kértelek, hogy ne dohányozz!
Mekkora tévedés.
– Egyetlen szál nem árt meg...
– Egy vagy tíz... nekem mindegy, a szagát nem bírom

elviselni.
Raffaella leült a zöld kárpitos asztalhoz. A többi vendég is
helyet foglalt. Semmi sem kerülheti el a figyelmét. Raffaella
önelégülten végigmérte a százötvenezres hennájú nőt. Claudio
egy pillanatra megijedt, hogy a gondolataiban is tud olvasni.
9.
– Majd felköszöntünk holnap, ebédnél.

– De anya, legalább a tortát várjátok meg!
– Mennünk kell, Pentestiék várnak. Ugyan, Roberta, holnap
együtt leszünk és megkapod az ajándékodat is. Majd meglátod,
mit találtunk ki neked apáddal.
A kaputelefon hangja félbeszakította a beszélgetést.
– Na, jó, anya, ahogy akarod.
Roberta, aki fel volt dobva a tizennyolcadik szülinapja meg
a tökéletesen alakuló buli miatt, a kaputelefonhoz szaladt.
– Majd én! – előzött meg egy tagot, aki épp arra járt egy
pizzaszeletekkel teli tányérral, és érdekes módon szintén fel
akarta venni a kagylót.
Roberta szülei átvágtak a nappalin.
– Sziasztok, gyerekek! – Néhány jól nevelt
„Viszontlátásra!” meg egy pár bizalmas „Szia, Claudia!” válasz
érkezett. Egy mindenkinél udvariasabb srác még fel is ugrott a
díványról, majdhogynem vigyázzba vágta magát. Az anyuka
mosolyogva nézett végig rajtuk, majd az udvariasak és kevésbé
udvariasak számára egyaránt egy „Érezzétek jól magatokat!”-
tal távozott. Amikor az ajtó becsukódott, mindenki folytatta,
amit elkezdett, és próbált többé-kevésbé eleget tenni az
elhangzott felszólításnak.
– Milyen Francesca?
– Giacomini, az a szőke.
– Ja, tudom. És mit mondjak neki?
– Semmit, elég, ha kinyitod. A bátyja vagyok, és oda kell

adnom neki a kulcsot.
Roberta megnyomta a kaputelefonon lévő gombot, majd
hogy biztosra menjen, megnyomta még egyszer. Aztán kiment
a konyhába, és elővett két, hatalmas Coca-Colát az alsó
fagyasztóból. Eléggé lehűltek már, úgyhogy felállt, a jobb
lábával becsukta a hűtő ajtaját, és elindult a nappali felé.
Találkozott egy szőke lánnyal, aki egy hátranyalt hajú sráccal
csevegett.
– Francesca, itt a bátyád, elhozta neked a kulcsot.
– Aha... – Francesca csak ennyit tudott kinyögni. – Kösz –
dünnyögte, és tátva maradt a szája. A zselézett hajú srác kissé
megingott és igencsak elcsodálkozott.
– Mi baj, Francesca, valami nincs rendben?
– Semmi, minden rendben. Kivéve, hogy egyke vagyok.
Ahogy Roberta szülei kiléptek a kapun, majdnem fellökte
őket egy csapat önkívületben ordibáló, felpörgött srác, akik
teljes sebességgel vágtak neki a lépcsőnek. Hármasával szedték
a fokokat, miközben üvöltöztek és vihogtak. Az utolsó megállt
előttük, és valami meghajlásfélét hajtott végre. „Estét”,
mondta, azzal ő is elszaladt.
Schello imádott azzal szórakozni, hogy mindenkit ugratott.
– Kik ezek az eszementek?
– Hmm... Biztos Marino barátai, a másodikról. Csupa kétes
alakot ismer. – Miután ezzel a feltételezéssel megnyugtatták
magukat, elindultak a telefonnal felszerelt kocsijuk felé.
– Na, megjöttünk. – A Szicíliai és Hook olvasta el elsőként
a negyediken lévő csengőhöz tartozó táblácskát. – Micchi,
ugye? – Schello lihegve érte őket utol. – Igen, de miért nem
lifttel jöttünk fel?
– Mert foglalt volt.
86 FREDERICO MOCCIA
Abban a pillanatban kinyílt a liftajtó, és két hasonló

kinézetű, szemüveges, kék zakós, sötétszürke flanelnadrágos
alak szállt ki belőle. Egyikük égkék ingét kockás minta
díszítette a másik egyszínű ingével szemben. Az egyéniség
halvány megnyilatkozása, amit azonban jócskán elrontott a
nyakkendője: rémes, az őket kísérő két lány ruhájához
tökéletesen passzoló színű darab volt. Ahogy ez a négyes
meglátta Schellót és barátait, rögtön félbehagyták bugyuta
csevegésüket.
– Jó ég, micsoda rémes alakok!
Schello újra levegőhöz jutott. A különcebb srác egy
vékonyka „elnézést”-tel utat tört a csengőhöz, és megnyomta.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt.
– Szia, Roberta!
– Alvise! Késtetek.
Már a névválasztással is megbüntették.
– Marta, Giovanna! Gyertek be!
A másik három a lépcsőfordulóból átevickélt az izmos karok
szegélyezte folyosón.
– Ez itt Giorgio – mutatta be a barátját az egyik lány, a sima
kék ingeset, aki rettentő eredetin „boldog szülinapot” kívánt,
majd belépett.
Roberta az ajtóban maradt és a kigyúrt, fésületlen srácok
csoportját méregette. Kissé hétköznapian vannak felöltözve,
gondolta mit sem sejtve.
– Segíthetek valamiben?
Schello előrelépett:
– Francescát keresem, a bátyja vagyok.
Francesca mintegy varázsütésre az ajtóban termett, a
hátranyalt hajúval együtt.
– Na, tessék, itt a bátyád.
Azzal Roberta odébbállt. Francesca aggódva nézett végig a

társaságon.
– És melyikőtök lenne az?
– Én! – jelentkezett Lucone.
Francesca sosem gondolta, hogy lenne bátyja, azt meg pláne
nem, hogy ilyen. Vagy az anyja állt össze valami drabális
állattal, vagy az apja hazudott feleslegesen, amikor egy-hetven
magasnak vallotta magát.
Pollo is felemelte a karját.
– Én is, ikrek vagyunk, mint a Schwarzenegger-filmben. Ő a
gyagyásabb. – Mind felnevettek.
– Mi is a testvéreid vagyunk – emelték fel egymás után a
kezüket. – Igen, és nagyon szeretjük egymást.
A lenyalt hajú nem sokat értett az egészből. Olyan
arckifejezést öltött, ami jól illett a sérójához.
Francesca félrehúzta Schellót.
– Hogy jutott eszedbe idehozni ezeket az embereket?
Pollo mosolyogva megigazította a dzsekijét, de az eredmény
még mindig rémes volt.
– Ez a buli kész halotti tor, legalább egy kicsit feldobjuk.
Ugyan, Francesca, ne húzd fel magad!
– Ki húzta fel magát? Csak húzzatok innen!
– Hé, Schello, én itt mindjárt elalszom, engedjetek! – A
Szicíliai nem várta meg, hogy Francesca félreálljon az ajtóból,
hanem belépett.
A lenyalt hajúnak hirtelen leesett, mi történik. Hívatlan
vendégek. Egy csepp intelligenciával olajra lépett és
csatlakozott az igazi meghívottakhoz a nappaliban. Francesca
megpróbálta megállítani őket.
– Ne, Schello, ne csináljátok, nem jöhettek be!
– Bocs, elnézést, bocsánat...
88 FREDERICO MOCCIA
Kérlelhetetlenül beléptek mind, egymás után: Hook,

Lucone, Pollo, Bunny, Step és a többiek.
– Ugyan, Francesca, meglátod, nem lesz semmi gáz.
Schello átölelte a vállát.
– Különben is, te nem tehetsz semmiről, a bátyád hibája,
hogy magával hozta ezt a sok embert... – Aztán, mint aki
aggódik, hogy valaki hívatlanul befurakodik, becsukta maga
mögött az ajtót.
Az új jövevények egy darabig kisebb csoportokra oszolva
ténferegtek a lakásban.
Lucone és társai szinte rögtön elvegyültek a többi vendég
között, vagy legalábbis megpróbáltak. Szétszóródtak a
nappaliban. Eleinte senkiben sem merült fel a kérdés, hogy kik
lehetnek a bőrkabátos, farmernadrágos alakok.
Az biztos, hogy Robertának furcsa barátai vannak – volt a
legáltalánosabb és legtitkoltabb vélekedés. Sokaknak
megfordult a fejében, de senki sem tette szóvá.
A Szicíliai és Hook gyakorlatilag rávetették magukat a
büféasztalra, és pusztítani kezdték a puha vajas-szalámis
szendvicseket, de nem ízlelgették őket, hanem egyenesen,
rágás nélkül lenyelték. Szinte versenyeztek. Egymás után
küldték le a pizzaszeleteket és a háromszög alakú
szendvicseket a süteményekkel és bonbonokkal együtt. Végül a
Szicíliai fuldokolni kezdett. Hook egyre jobban csapkodta a
hátát; az utolsó ütést olyan erősen megküldte, hogy a Szicíliai
prüszkölni kezdett és kajadarabokat köpködött a büféasztal
maradványára. A vendégek nagy része azon nyomban
fogyókúrába kezdett. Schello őrült vihogásban tört ki.
Francesca pedig komolyan elkezdett aggódni.
Bunny a nappaliban őgyelgett. Hozzáértő antikváriusnak
tűnt, ahogy alkalmanként felemelt egy-egy apró dísztárgyat,
közelről szemügyre vette, megvizsgálta a rájuk nyomott

számot, és ha ezüstből készültek, zsebre vágta őket. A
dohányosoknak nemsokára a virágcserepekbe kellett
hamuzniuk.
Pollo, a vérbeli profi, rögtön az anyuka hálószobáját kereste.
Meg is találta. Bölcsen kulcsra volt zárva. Kétszer is, de a
kulcsot a zárban hagyták. Naivan. Pollo benyitott. A lányok
táskái mind ott sorakoztak az ágyon. Elkezdte egymás után
kinyitogatni őket, sietség nélkül.
A pénztárcák szinte mind tömve voltak, tényleg jó kis buli
volt: csupa jómódú vendég, ebben nem talált semmi
kivetnivalót. Az előszobában Hook Pallina egyik barátnőjét
molesztálta súlyos megjegyzéseivel. A többieknél egy
árnyalattal kevésbé lenyalt hajú srác némi jólneveltségre
próbálta emlékeztetni. Nekirugaszkodott egy szócsatának, de
verbális érvelése akkora pofonnal találkozott, ami talán még a
barátnőjét ért sikamlós megjegyzéseknél is súlyosabbnak
bizonyult. Hook nem szívelte a hegyi beszédet. Az apja ügyvéd
volt, aki legalább annyira imádta a szavakat, amennyire a fia
utálta betartani a törvényt.
Pallina, talán az izgalom hatására, rájött, hogy neki is
máshol akad dolga, ezért megpróbálta kimenteni magát:
– Elkenődött a szemfestékem, megyek a mosdóba,
megigazítom a sminkemet. – Amire sokkal nagyobb szüksége
lett volna annak a szerencsétlennek, aki a barátnőjét kézen
fogva, arcán Hook mind az öt ujjának nyomával csendben
odébbállt.
A modern konyha minden sarkában drága konyhagépek

álltak. A szomszéd szobában talált tollpárna, amely túl
értéktelennek bizonyult ahhoz, hogy ellopják, a sütőben
90 FREDERICO MOCCIA
pörkölődött. Önmaga köré tekeredett, és libatollakat pöfögött

magából.
A szoba közepén álló fehér asztalon koszos tornacipők
hevertek. Szikkadt sárdarabok estek le a talpukról. A hűtő
ajtaja nyitva maradt.
– Mindig csukjátok be a hűtő ajtaját, miután kivesztek
valamit... – korholta folyton a gyerekeit signora Micchi, amikor
uzsonnázás közben túl sokáig töprengtek a nyitott hűtőajtó
előtt. De lehet, hogy az Adidas cipő tulajdonosának és
barátjának láttán Signora Micchinek is torkán akadt volna a
szó, csendben távozott volna imádott konyhájából, és magára
hagyta volna őket az asztalon a cipőjükkel és a lánya
tizennyolcadik szülinapjára készült tortával.
– Nem, én akarom elfújni!
– Ugyan, mit akarsz te? Én találtam meg a tortát.
– Az lehet, de a gyertyákat én gyújtottam meg. – Hook
büszkén mutatta fel az öngyújtóját. A Szicíliai ránézett, majd
elmosolyodott:
– Igen, de valamit nem vettél figyelembe.
– És mi lenne az?
– Hogy nemsokára szülinapom lesz – és egy erőteljes
fújással kioltotta az összeset. Bár a szülinapja nem éppen
aznapra esett, és még kevésbé egyezett meg a kora a gyertyák
számával... A Szicíliai kissé túlérett volt már ahhoz, hogy
tizennyolcnak látsszon, mégis olyan boldogan vigyorgott, mint
egy kisgyerek, akinek a fogát a mamája húzta ki egy rákötött
zsinórral, és nem egy jól irányzott balegyenes. Hook
felpattintotta az öngyújtója fedelét, és ezzel szinte egy időben
lehúzta rajta a hüvelykujját, majd a nagy lángot a gyertyák
kanócához érintette, mindegyiket egymás után újragyújtva.
– Mi a szart csinálsz?
– Most én fújom el.

– Az nem ér. Egy tortán csak egyszer lehet elfújni a
gyertyákat.
– Ki mondta?
– Hát én!
A Szicíliai belenyomta lapáttenyerét a tejszínhabba,
eltorzítva Roberta szülinapi nyolcasának tökéletes ívét.
– Akkor köcsög vagy.
– Miért?
A Szicíliai lenyalta a habot a kanaláról.
– Mert soha életemben nem fújtam el gyertyákat tortán.
– Na, jó, vazze’, akkor fújd el azokat, amik a te oldaladon
megmaradtak!
– Most már nem, tönkretetted az egészet, most már
leszarom.
– Hogy neked mindig köcsögösködnöd kell... Nesze, fogd a
szaros tortádat! – A Szicíliai lemondott a tenyerén maradt kis
habról, hogy megcélozza vele Hook dzsekijét.
– A jó édes anyukádat! – A másik is belemarkolt a tortába,
és megpróbálta eltalálni a haverját. Mivel azonban az egyik
szeme le volt takarva, nem tudott rendesen célozni, legkevésbé
a Szicíliaira, aki villámgyorsan elugrott. Helyette a színesbőrű
pincérlányt találta képen, aki pont abban a pillanatban lépett a
helyiségbe. Annyi bizonyos, hogy a tortát, amiért jött, nem
tudta kivinni a nappaliba, hiszen gyakorlatilag nem létezett
már. Azok ketten felfüggesztették hidegháborújukat, és
hatalmas nevetésben törtek ki, a pincérnő pedig konyharuha
után nézett, hogy megtörölközzön.
Pollo az utolsó táskát is visszadobta az ágyra.

92 FREDERICO MOCCIA
– Bakker, micsoda smucig egy csaj – gondolta –, ilyen

táskával. Eljön egy ilyen puccos buliba, és csak tíz lepedőt visz
magával? Te csak valami éhenkórász lehetsz!
Odalépett az ággyal szemben álló komódhoz, mely felett
nagy, antik tükör lógott. Egy ezüstdobozkát talált rajta.
Kinyitotta. A kellemes meglepetés láttán boldog vigyorra húzta
a száját. Rögtön ki is vette az aranyláncokat és néhány
fülbevalót. Az egyik ékköves nyaklánc, mely a többinél kicsit
súlyosabb is volt, füttyentésre késztette, de a szépsége nem
óvta meg a láncot, sőt. Éppen amiatt landolt a leggyorsabban a
bőrdzseki zsebében. Kihúzta a legfelső fiókot, lenyúlt egy
kisollót, egy ezüstszelencét, benne gyógyszerekkel és egy még
ki sem bontott kis, piros csomagot. Úgy döntött, később nézi
majd meg.
Az alsó fiókokban fehérneműt talált. Elképzelte az ünnepi
mamáját abban a holmiban. Vajon milyen lehet? Szép, karcsú,
magas, még fiatalos kinézetű nő, formás mellekkel? Vagy
olyan, aki már kissé megereszkedett, és megkopott szépségét
ezzel az elegáns fehérneművel próbálja helyettesíteni?
Elmosolyodott. Egy biztos: a lelki szemei előtt megjelenő
meztelen, szatén fehérneműs hölgy nem viselt
aranynyakláncot, mert ő már mindet bezsebelte. Az utolsó
fiókot nyitva hagyta, nem fáradt a visszatolásával. Már menni
készült, amikor észrevette, hogy a mellette álló szék karfájára
akasztva, egy sárgásbarna kabát alatt még egy táska rejtőzik.
Felemelte. Elegáns, nehéz táska volt, szépen kidolgozott
pánttal, és két bőrszalag zárta le. Biztosan sok értéket rejt, ha a
tulajdonosa ilyen gondosan eldugta. Pollo bontani kezdte a két
bőrszalagot összekötő csomót, és közben átkozta azt a rossz
szokását, hogy a körmeit tövig lerágta. Végül kibontotta a
csomót. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó. Pollo a háta mögé
rejtette a táskát. Fiatal, barna hajú lány lépett be nyugodtan,

mosolyogva. Amikor meglátta Pollót, megtorpant.
– Csukd be az ajtót!
Pallina engedelmeskedett. Erre Pollo előhúzta a táskát a háta
mögül, és kutakodni kezdett benne. Pallina bosszús képet
vágott. Pollo észrevette, hogy figyeli.
– Na, elárulod, mit akarsz?
– A táskámat.
– Akkor mire vársz? Vedd el!
Pollo a kifosztott táskákkal teli ágyra mutatott.
– Nem tudom.
– Miért?
– Mert egy pitiáner tolvaj tartja a kezében.
– Ja – vigyorgott Pollo. Jobban megnézte magának a lányt.
Egész csinos a fekete hajával és az elálló tincsével, mely
remekül passzolt enyhén bosszús fintorához. Természetesen
sárgásbarna szoknyát viselt. Pollo megtalálta a pénztárcáját, és
kivette.
– Tessék... – dobta oda neki a táskát. – Csak kérni kell...
Pallina elkapta a táskát a levegőben, és ő is keresgélni kezdett
benne.
– Tudod, hogy nem szép dolog a lányok táskájában turkálni?
Nem mondta az anyukád?
– Sosem beszéltem anyámmal. De neked sem ártana, ha
elbeszélgetnél a sajátoddal.
– Miért?
– Hát, mégse járja, hogy mindössze ötven rugóval engedjen
el otthonról.
– Az a heti zsebpénzem.
Pollo zsebre rakta.
– Csak volt.
94 FREDERICO MOCCIA
– Akkor mostantól diétán leszek.

– Ezek szerint még szívességet is tettem neked.
– Hülye!
Pallina megtalálta, amit keresett, és lerakta a táskáját.
– Aztán ha végeztél, rakd vissza a pénztárcámat! Kösz.
– Hallod, mivel holnaptól fogyózol, esetleg elvihetnélek
pizzázni.
– Nem, kösz. Ha már én fizetek, szeretem legalább
megválogatni, kivel megyek – azzal elindult kifelé.
– Hé, várj egy percet! – Pollo utolérte. – Mit vettél ki?
Pallina a háta mögé dugta a kezét. – Semmit, ami téged
érdekelhet.
Pollo lefogta a karját.
– Hé, azt majd én eldöntőm. Mutasd!
– Ne, hagyjál! A pénzemet már elvetted, nem? Mit akarsz
még?
– Ami a kezedben van.
Pollo megpróbálta elkapni Pallina kezét. Ő azonban
nekidőlt, hogy minél messzebbre tartsa tőle csukott tenyerét.
– Hagyjál, különben elkezdek kiabálni!
– Én meg elfenekellek.
Pollo végül elérte a lány csuklóját, és magához húzta.
Előrecsavarta határozottan ökölbe szorított kezét.
– Ide figyelj, ha kifeszíted a kezem, esküszöm, nem állok
veled szóba soha többé...
– Hát, tudod, eddig sem beszéltünk soha, úgyhogy nem
fogok belehalni...
Pollo megfogta a lány puha kezét, és a tenyerével elkezdte
hátranyomni az ujjait. Pallina megpróbált ellenállni, de hiába.
Könnyekkel a szemében próbálta hátravinni a testsúlyát, hogy
nagyobb erőt adjon az ujjainak.
– Kérlek, engedj el! – Pollo rá se hederített. Végül az ujjak

egymás után megadták magukat, feltárva titkukat.
Pallina kezében lelepleződött az arcán pirosló kis
pöttyöknek és feszülő mellének oka. Az, ami minden hónapban
egyszer idegessé teszi a lányokat, és ha nem érkezik meg, az
még idegesebbé teszi őket vagy egyenesen anyukává. Pallina
csendben, megszégyenülten állt Pollo előtt. Porig alázták. Pollo
leült az ágyra, és harsány nevetésben tört ki.
– Akkor holnap este mégsem viszlek el pizzázni. Hiszen mit
csinálnánk? Vicceket mesélnénk egymásnak?
– Na, azt biztos nem, mert nem ismerek olyan disznó
vicceket, amiken te nevetsz! A többit meg biztosan nem
értenéd!
– Hű, de felvágták a nyelvedet! – Pollót szíven találták.
– Különben is, lefogadom, hogy már így is eleget
szórakoztattalak.
– Miért?
Pallina az ujjait masszírozta. Pollo észrevette.
– Fájdalmat okoztál. Nem ez volt a célod?
– Ugyan már, csak egy kicsit kipirosodott! Ne fújd fel
annyira, mindjárt elmúlik.
– Nem a kezemre értettem. – Azzal kiment, mielőtt elsírta
volna magát.
Pollo ottmaradt, és nem tudta, mitévő legyen. Jobb nem
jutott eszébe, mint hogy visszategye a pénztárcát és átnézze a
noteszát. Persze eszébe sem jutott, hogy visszaadja az ötven
rugót.
A DJ, aki a többiekénél egy árnyalattal hosszabb hajával

hangsúlyozta művészi mivoltát, keverés közben ritmusra rázta
magát. Kezeivel előre-hátra mozgatta a lemezeket két
96 FREDERICO MOCCIA
lemezjátszón, miközben a fülén lévő szivacsos fejhallgató

lehetővé tette számára, hogy előre belehallgasson a zenékbe,
nehogy csúnyán leégjen egy elhibázott belépéssel. Schello
odalépett hozzá:
– Hé, főnök, beraknád ezt a kazettát?
A DJ, aki jobb híján a szájáról olvasta le, mit akar, elvette
tőle a kazettát, és berakta a lejátszóba. Megnyomott pár
gombot, hogy a fülhallgatóból hallhassa, mi van rajta. Schello
vigyorogva figyelte. A DJ tekintete egy csapásra megváltozott.
A zene elindult a fejhallgatójában. Mindössze pár másodpercig
bírta.
– Te megőrültél? – Levette a fejhallgatót, és kivette a
kazettát. – Ez Antrax, az itt lévők nagy része kiszaladna a
világból, ha meghallaná, a maradéknak pedig égnek állna a
haja. Ez egy tömegpusztító fegyver! Nesze – adta vissza a
kazettát. – Hallgasd otthon, ha ártani akarsz magadnak!
– Én igazából elalváshoz szoktam hallgatni.
Step ide-oda járkált, nézelődött jobbra-balra, szórakozottan

hallgatta a tizennyolc éves lányok bugyuta csevegését a
kirakatban látott ruhákról, a szülőktől meg nem kapott
robogókról, lehetetlen kapcsolatokról, biztos megcsalásokról és
reménytelen szerelmekről.
Kicsivel odébb, a pompás képekből és egy egészséges,
gazdag társadalom fiatal képviselőiből álló háttérben valami
oda nem illő mozgott. Bunny volt az. Találkozott a tekintetük.
Bunny viszonozta a mosolyt, majd röptében zsebre rakott egy
hamutartót, pont miközben egy túl sokáig szívott cigaretta
közeledett felé. A hamu, amely tökéletes egyensúlyban állt
függőlegesen, lehullott oda, ahol egy pillanattal azelőtt még a
hamutartó állt. A dohányos vesztett egy kicsit a sármjából a
vele szemben álló lány szemében, Bunny viszont egy újabb

ezüsttárggyal gazdagodott. Step áthaladt a nappalin. Egy lány a
díványon ülve beszélgetett a barátnőjével. Szép, formás lába
volt, melyet tökéletesen viselt sötét harisnya borított, és rövid
szoknyája kiemelte adottságait, az arcát viszont eltakarta
hosszú haja. A barátnője, nyilván hogy elkerülje az
összehasonlítást, szürke nadrágot viselt.
A barátnő észrevette Stepet, és a formás lábú lány is abba az
irányba fordult. Határozott mozdulattal hátradobta hajat a válla
mögé, feltárva az arcát, amely korántsem volt egy szinten a
lábával, össze kéne gyúrni a két lányt, mert ez így a természet
igazságtalansága. Step elmosolyodott a képtelen gondolatra. A
lányok azt hitték, tetszést arattak, és vidáman összenéztek.
A nappali másik végében a teraszra nyíló ajtón át befújt a
szél. A függönyök felfújódtak, majd miközben visszahulltak,
két alak öltött formát mögöttük. Tapogatózó kezeket lehetett
látni, amint a két függöny közti rést keresik. Egy jóképű,
elegáns srác találta meg először a bejáratot. Aztán egy lány tűnt
fel az oldalán. Vidáman nevetgélt a bejutás apró nehézségén. A
hold fénye hátulról enyhén megvilágította a ruháját, amely egy
pillanatra átlátszóvá vált.
Step tovább figyelte. A lány meglebben tette a haját, és a
fickóra mosolygott gyönyörű, fehér fogaival. Messziről is
érzékelni lehetett mély, tiszta kék szemének átható tekintetét.
Step rögtön felismerte, hiszen már látták egymást korábban, és
eszébe jutott a találkozásuk, amit talán inkább összeütközésnek
lehetett volna nevezni. A két alak mondott valamit egymásnak.
A lány bólintott, majd követte a fiút az üdítősasztalhoz.
Hirtelen Step is megszomjazott.
Közben Schello visszatért a DJ-hez Luconéval.

98 FREDERICO MOCCIA
– Ez itt a bátyám. Ő is csípi az Antraxot, és szeretné

meghallgatni. Most!
Lucone ferdén nézett a DJ-re, aki annak ellenére, hogy
semmilyen hasonlóságot nem látott kettejük között, nem
kérdőjelezte meg a rokonságot és még kevésbé a zenei
ízlésüket. Betette a lejátszóba Schello CD-jét.
Chicco Brandelli átkísérte Babit a vendégek között. Éppen
hogy csak megérintette a hátát a tenyerével, minden lépésnél
beszippantva könnyed parfümjének illatát. Babi köszönt
néhány barátjának, akik azóta érkeztek, hogy kiment a teraszra.
Aztán megálltak az italosasztalnál. Hirtelen egy alak lépett
Babi elé. Step volt az.
– Na, látom, hallgattál rám és azon vagy, hogy megoldjad a
problémáidat – biccentett Brandelli felé a fejével. – Úgy tűnik,
ez csak az első próbálkozás, de azért elmegy. Ha egyszer nem
találtál jobbat...
Babi enyhe bizonytalansággal a szemében nézett rá. Ismerős
volt, de nem túl szimpatikus. Vagy mégis? Honnan ismeri ezt a
tagot?
Step felfrissítette a memóriáját.
– Pár napja elkísértelek a suliba.
– Lehetetlen, engem a suliba mindig apám visz be.
– Igazad van, mondjuk úgy, hogy díszkíséretet nyújtottam.
A kocsitokra tapadtam.
Babi végre felismerte, és elhúzta a száját.
– Látom, most már emlékszel.
– Persze, te voltál az a kretén, aki annyi baromságot hordott
össze. Azóta sem változtál, mi?
– Miért kéne? Tökéletes vagyok. – Step kitárta a karját,
hogy megmutassa izmos testét.
Babi kénytelen volt elismerni magában, hogy ebben tényleg

van igazság, bizonyos szemszögből. Csak az összes többi
nézőponttal volt gond. Az öltözködésétől kezdve a
viselkedéséig gyakorlatilag mindennel.
– Látod, ezt te sem tagadod.
– Válaszra sem méltatlak.
– Babi, zavar téged ez az alak? – Brandellinek az a
szerencsétlen ötlete támadt, hogy beavatkozzon. Step ügyet
sem vetett rá.
– Nem, kösz, Chicco.
– Ha nem zavarlak, akkor ezek szerint örülsz nekem.
– Tökéletesen közömbös vagy számomra, sőt, egy kicsit
untatsz, hogy pontos legyek.
Chicco megpróbálta elvágni a beszélgetést a Babihoz
intézett kérdéssel:
– Kérsz valamit inni?
De Step válaszolt helyette.
– Igen, kösz, tölts már nekem egy kólát!
Chicco nem mozdult.
– Babi, kérsz valamit?
Step most nézett rá először.
– Igen, egy kólát, mint már mondtam, de siess!
Chicco tovább meredt rá, pohárral a kezében.
– Na, gyerünk! Süket vagy, te gyökér?
– Hagyd! – lépett közbe Babi, és kivette a poharat Chicco
kezéből. – Majd én!
Közben az Antrax zenéje töltötte be a nappalit, sokan abba
is hagyták a beszélgetést.
– Látod, amikor kedves vagy, mindjárt jobban tetszel.
Babi lerakta az üveget.
100 FREDERICO MOCCIA
– Nesze, de aztán vigyázz, le ne öntsd magad! – Azzal a

kólával teli poharat Step arcába vágta. – Szóltam, hogy
vigyázz! Tisztára olyan vagy, mint egy gyerek! Még inni sem
tudsz.
Chicco felnevetett. Step mérgében akkorát lökött rajta, hogy
rárepült egy alacsony asztalkára, és összetört mindent, ami rajta
volt. Aztán Step megfogta az asztalterítő szélét, amelyen az
italosüvegek álltak Hirtelen nagyot rántott rajta, mint egy
bűvész, de a mutatvány nem sikerült neki. A tucatnyi üveg a
környező díványokra meg vendégekre hullott és összetört, pár
pohárral együtt. Step beletörölte az arcát a terítőbe.
Babi undorodva nézett rá.
– Hát, te tényleg egy állat vagy.
– Igazad van, ragadok, mint állat. Egy jó kis zuhany kell
nekem! Az egész a te hibád, úgyhogy te is jössz velem!
Step gyorsan lehajolt, és átölelte Babi lábát térd alatt, majd
felemelte és a vállára dobta. Babi kalimpált, mint az őrült.
– Hagyjál békén, tegyél le! Segítség!
De senki sem sietett a segítségére a vendégek közül.
Brandelli ugyan feltápászkodott és megpróbálta megállítani
Stepet, de a fiú úgy hasbarúgta, hogy nekitántorodott a
vendégek egy csoportjának. Schello röhögött, mint az
eszement, miközben Luconéval táncolt és pofozgatta az arra
járókat. A DJ közelében verekedés tört ki. Roberta aggódva állt
az ajtóban, rémülten bámulva a letarolt nappalit.
– Bocs, hol a fürdőszoba?
Roberta már meg sem ütközött a fickón, aki egy lányt cipelt
a vállán, és megmutatta neki az irányt.
– Arra.
Step megköszönte és követte az útbaigazítást. Aztán
megjelent a Szicíliai és Hook, tojással és paradicsommal
megrakva. Elkezdték dobálni a képeket, falakat és vendégeket,

minden megkülönböztetés nélkül, erőből; fő, hogy fájjon.
Brandelli odalépett Robertához.
– Hol a telefon?
– Arra. – Roberta a fürdőszobával ellentétes irányba
mutatott. Rendőrnek érezte magát, aki irányítani próbálja a
forgalmat ebben a rettenetes káoszban, ami pont az ő nappalija
közepén tört ki. Kár, hogy nem állt módjában megbüntetni
mindenkit és kidobni őket. Valaki, aki bölcsebb vagy gyávább
volt a többieknél, gyorsan megpuszilta.
– Szia, Roberta, még egyszer boldog szülinapot. Ne
haragudj, de mi most megyünk, jó?
– Arra. – Teljes kétségbeesésében a bejárati ajtó fele
mutatott, amelyen ő is legszívesebben kiszaladt volna, ha nem
a saját lakásáról van szó.
– Hagyd abba! Mondtam, hogy tegyél le! Ezért meg
megfizetsz...
– Igen, és ki fog megbüntetni? Az a kis elegáns vállfa, aki
pincért játszik?
Step belépett a fürdőszobába, és kinyitotta a zuhanyfülke
érdes üvegű tolóajtaját. Babi belekapaszkodott az ajtó szélébe,
hogy megpróbálja megállítani.
– Ne! Segítség! Segítsen valaki...
Step visszafordult, és könnyedén lefejtette Babi ujjait a
keretről.
Babi jobbnak látta, ha új taktikához folyamodik. Megpróbált
kedves lenni.
– Jól van, bocsáss meg! Most már tegyél le, légy szíves!
– Hogyhogy légy szíves? Képen öntesz kólával, és most
azzal jössz, hogy légy szíves?
– Igazad van, sajnálom.
– Még jó, hogy sajnálod. – Step belépett a zuhanyfülkébe, és

behajolt a zuhanyrózsa alá. – De ami történt, megtörtént. Most
már muszáj lesz lezuhanyoznom, különben még rám fogod,
hogy ragadós vagyok.
– Dehogyis! – Vízsugár spriccelt az arcába, és szinte
beléfojtotta a szót. – Te szemét! – Babi rángatózott, próbált
menekülni a víz elől, de Step erősen tartotta, és forgatta, hogy
mindenhol vizes legyen. – Hagyjál, te idióta, engedj ki!
– Talán túl meleg? – Step meg sem várta a választ, hanem
rögtön elforgatta az orra előtt lévő csapot. A víz mindjárt
jéghidegre váltott. Babi felüvöltött. – Tessék, ez kell neked,
egy jó kis hideg zuhany, ami majd lenyugtat. Tudtad, hogy
nagyon egészséges hideggel zuhanyozni és aztán rögtön megint
forróval? – Azzal visszaforgatta a hőmérsékletszabályzót a
pirosra. A víz gőzölögni kezdett. Babi még hangosabban
ordított.
– Jaj, ez éget! Zárd el! Zárd el!
– Hidd el, tényleg jót tesz, kitisztítja a pórusokat,
felgyorsítja a vérkeringést, több vér jut az agyba, így jobban
tudsz gondolkodni, és megérted, hogy rendesen kell viselkedni
az emberekkel... Kedvesnek kell lenni és esetleg tölteni nekik
egy kólát, nem pedig az arcukba önteni.
Abban a pillanatban belépett Schello.
– Gyorsan, Step, húzzunk innen! Valaki kihívta a zsarukat.
– Honnan tudod?
– Hallottam. Elmentem mosakodni, mert Lucone homlokon
dobott egy tojással. Rajtakaptam a fickót a telefonnál. A saját
fülemmel hallottam.
Step elzárta a zuhanyt, aztán lerakta Babit a földre. Schello
eközben kinyitogatta a tükör melletti fiókokat. Talált gyűrűt
meg láncocskát, olcsó bizsukat, de azért zsebre vágott mindet.
Babi előreomló hajjal, totál elázva nekidőlt a zuhanyzó falának,

és próbálta összeszedni magát. Step levette a pólóját. Fogott
egy törölközőt, és megtörölközött. A nedvszívó anyag redői
közt hibátlan, kockás hasizom bukkant elő, mely tökéletesen
sima és feszes bőre alól domborodott ki vizesen. Step
rámosolygott Babira.
– Jobban tennéd, ha megtörölköznél, különben még
megfázol.
Babi elhúzta vizes tincseit az arca elől. Kivillant dühös es
határozott tekintete. Step úgy tett, mintha megijedt volna.
– Jaj, nem szóltam semmit. – Tovább törölgette a haját. Babi
ülve maradt a földön. Átázott ruhája teljesen átlátszóvá vált és
a bőréhez tapadt. A lila virágos anyag alatt kirajzolódott
világos, talán a bugyijával egyező színű melltartójának
csipkéje. Stepnek megakadt rajta a szeme.
– Akkor kell a törölköző vagy sem?
– Kapd be!
– Micsoda szavak! Hogy lehet, hogy egy ilyen jó kislány,
mint te, ilyen szavakat használ? Ne felejtsd el, hogy
legközelebb, amikor együtt zuhanyozunk, kimossam a szádat is
szappannal! Világos? Majd emlékeztess rá, oké?
Kifacsarta a pólóját, aztán a derekára kötötte, és kilépett a
fürdőből. Babi utánanézett. Még mindig vizes hátán kis
vízcseppek folytak végig a kiugró, határozott izomszalagok és
idegek mentén. Babi fogott egy samponosflakont, amit a
lábánál talált a földön, és Step után hajította. Ahogy
meghallotta a zajt, Step ösztönösen lehajolt. Babinak nem
sikerült eltalálnia, pedig széles válla egészen könnyű célpont
lett volna. Step felvette a műanyag flakont, melyen egy szép,
szőke lány hosszú, fényes hajának képe díszelgett.
– Na, már tudom, miért vagy ilyen mérges. Elfelejtettem a

sampont, igaz? Jó, már megyek is vissza!
– Tűnj innen! Nehogy megpróbáld...!
Babi gyorsan magára zárta a zuhanyfülke áttetsző ajtaját.
Step az üvegnek támaszkodó kezeit nézte.
– Nesze – dobta be neki a sampont a zuhanyfülke falai
fölött. – Úgy látom, jobban szereted egyedül csinálni... Mint
annyi mindent mást...! – Majd gátlástalan röhögéssel távozott.
A rendőrség említésére általános pánikhangulat tört ki a
nappaliban. A verekedés rögtön véget ért. Lucone, a Szicíliai és
Hook, a legviharosabb múltúak érték el először az ajtót.
Néhány, vérző vendég a földön maradt. Roberta egy sarokban
pityergett. Mások arra lettek figyelmesek, hogy bizonyos
dühöngő őrültek az ő pufidzsekijeikkel, Henri Lloydjaikkal és
más drága kabátjaikkal lépnek olajra. Bunny furcsa, ezüstös
csörgést hallatva sietett kifelé, több súlyt cipelve, mint
általában.
Nyomában Pollo futott valamivel csöndesebben, mert ami
az ő zsebeit nyomta, kevesebb zajt csapott, de annál többet
hozott a konyhára. Calamaro is kislisszolt az ajtón, Step és
Schello pedig utána. Sebesen rohantak le a lépcsőn, rengett
tőlük a korlát, amelybe a fordulóknál belekapaszkodtak, hogy
átugorják az utolsó lépcsőfokokat, és közben kidobálták a
dzsekik zsebeiben talált kulccsomókat. Drága vázákat
döntöttek fel, magas és alacsony növényeket, melyek
természetes díszítést adtak az elegáns lépcsőfordulóknak.
Végül leértek a kapualjba. A Szicíliai és Hook pontos,
nyílegyenes ökölcsapásokkal, üvöltve törték be a
levélszekrényeket. Mosóporkuponokat szedtek ki belőlük,
amelyeket sosem fognak levásárolni, meg magazinokat,
amelyeket még ha el is olvasnának, nehezükre esne megérteni.
Lucone üvöltött az örömtől, amikor azt hitte, tényleg

százmilliót nyert. Pollo kikapta a kezéből a hamis értesítőt.
– Van szerencsekulcsod?
– Nincs.
– És varázsszámod?
– Nincs.
– Akkor szart se nyertél! Max egy tíz rongyot érő
ezüstkeresztet. Nem sok egy olyan fukar alaknak, mint te.
Mind röhögtek, mert Lucone tényleg sosem hívott meg
senkit semmire. Így aztán még kifosztották néhány robogó
ülését, illetve feltörték a csomagtartóikat valami jobb
reményében, de megelégedtek akár egy egyszerű
gyertyakulccsal is, majd felszívódtak az éjszakában.
10.
– Nyertem. – Raffaella elszántan tette le lapjait a zöld

asztalra, és elégedetten nézett ellenfelére, egy szódásüveg
szemüveges asszonyságra, aki a kezében lévő kártyákat
nézegette, és próbálta eldönteni, mit rakhatna le.
– Mutasd a lapjaidat, kedvesem...
A lapok szinte kiestek a nő kezéből. Raffaella gyorsan
lecsapott rájuk.
– Ezt hozzáteheted ehhez, ezt oda, ezt az utolsót meg
amoda. Ezekért viszont pontlevonás jár.
Gyors fejszámolást végzett, majd feljegyezte a
részeredményeket a lapra. Felállt, és Claudio válla mögé lépett.
Gyakorlatilag az ő játékát is átvette, és egy pár biztos
lerakás után meggyőzte, hogy üssön. Az ellenfelüknek is ginje
volt. Raffaella boldogan írta be a pontokat. Ha nem segít
Claudiónak kijátszani a többi lapot, hogy csak a
legalacsonyabb maradjon a kezében, lehet, hogy visszaesnek a
második helyre. Megfogta a paklit, és keverni kezdett. A
szódásüveg szemüveges nő emelt. Ezt sem sikerült neki
gyorsabban, mint bármi mást. Borzasztó lassú volt. Raffaella
nem bírta volna elviselni, ha veszít, és nem is annyira a pontok
miatt, mivel elég nagy előnyre tettek szert, hanem mert akkor a
nő osztott volna. A közeli asztaloknál egy már túl régen
vesztésre álló csapat tagjai úgy döntöttek, helyet cserélnek,
hibájukat a balszerencsére kenve. Egy ügyvéd whiskyt töltött
magának, pontosan a pohár mintázatának felső széléig. A
megfelelő mérték, hogy még többé-kevésbé józanul tudjon
nyerni. Néhány pár, akik a többieknél szerelmesebbnek

mutatták magukat, érzelmes csókot váltott, mielőtt visszaültek
volna a kártyaasztalhoz. Igazából mindez inkább valamiféle
szerencsehozó rituálé volt, mint érdek nélküli szeretet
megnyilvánulás. Egyes párok már indultak a másnapi korán
kelésre hivatkozva vagy a gyerekekre, akik igazából még
otthon sem voltak. Valójában vagy a férfi nem érezte magát jól
az utóbbi időben, vagy a nő unta magát aznap este. Marina és
Filippo volt az egyik ilyen pár. Mindenkitől elbúcsúztak, a
háziasszonynak megköszönték a vendéglátást, remek estéről
hazudozva. Filippo túl egészségesnek tűnt ahhoz, hogy hihető
legyen a betegségéről szóló legenda. Marina arcon csókolta
Raffaellát, majd egy a szokásosnál hosszabb mosollyal
emlékeztette a lányaikkal kapcsolatos titkos megállapodásukra.
Kint az éjszakában minden nyugodt volt. Zöldfülű, illetve
meglehetősen hiányos ruházatú fiatalok álltak sorban a diszkók
előtt, melyeknek egyetlen érdeme a pillanat varázsa volt. A
kapuban nemrég kikupálódott alakok álltak, akik biztosan nem
a szüleiktől örökölték az eleganciájukat, és a sorban állók közül
válogattak. Ők döntötték el, ki léphet be és ki nem, szórakozás
és szenvedés urai voltak attól függően, ki mennyire szeret
abban az emberi vonatban lökdösődni, amely odabent zakatol
fények és dübörgő hangok között.
Az éppen egy hullámban belépők üdvözlik a haverokat meg
akiket csak látásból ismernek, nézik, ki jött el és ki nem, meg a
jó nőket, akik mindig másokhoz tartoznak, és álmodoznak egy
hasonlóan magas, elegáns csajról. Aztán megelégszenek azzal a
pár kilóval nehezebb lánnyal, aki leáll velük beszélgetni, ha
szerencséjük van. Úgy tűnik, mindenkinek van már párja. De
hol ismerkedtek meg? Az egyedül hazatérő srácok örök
kérdése, akiknek egy többé-kevésbé szórakoztató, többé-
kevésbé szerencsés este után nem marad más, mint az

újságosbódénál a legfrissebb sportlappal vigasztalódni. A
legújabb hírekkel: nyilatkozatok, átigazolások. A híres külföldi
játékosok azt csinálnak, amit akarnak, senki sem botránkozik
meg rajta. Újabb és újabb gyermekeket nemzenek.
Egy nő húz el egy autóval. A lámpánál egyenesen mered
maga elé. A közeli autókban ülő férfiak egy pillantásra várnak,
egy mosolyra, ami megmenthetné balul sikerült estéjüket.
Hiába. Nem ismerkedik.
Talán már túl van rajta, és elégedetten tér haza egy
szerelmes éjszaka után. Bár ki tudja, ha nem kíséri haza senki,
nem lehet olyan nagy a szerelem.
Zöld.
Minden megy tovább. Ugyanezen az éjjelen egy pár
szakított, egy szerelem véget ért. Az egyik sír, de az igazi
kérdés az: mit csinál a másik?
Egy fiú és egy lány éppen most ismerkedett meg, és máris
szenvedélyesen szeretik egymást. Megpillantották,
megismerték, méregették egymást. Majd első félelmeiken
felülkerekedve, egyszerűen az ösztöneikre bízták magukat, és
győzött a vágy. A kölcsönös bizalom egy ismeretlen múlt
felett. Hagyták, hogy elragadja őket ez az vonzalom, és
engedélyeztek maguknak egy éjszakai kalandot. Rábízták
magukat egymás testének újdonságára és szenvedélyük erejére.
Mentőautó robogott el valahol a távolban. Valaki túl jól
szórakozott vagy már nem szórakozik többet.
A Cassia út 1130 bejárati ajtaján egy csapat vendég távozott.

A történteket vitatták meg egymás közt. Úgy tűnt, az egyik
srácnak több mondanivalója van a többieknél. Biztos nem ok
nélkül, legalábbis a feldagadt ajkából ítélve, de valószínűleg ki
is színezte kicsit a történetet, így az eseményeknek máris több

változata született a száján éktelenkedő duzzanat keletkezését
illetőleg. Egy rakás ostoba, felesleges kérdés után a rendőrség
elhagyta Roberta lakását. Az egyetlen, aki tudott valamit, egy
bizonyos Francesca, sietve lelépett a színről, amikor már látta,
hogy a buli kezd elfajulni, és magával vitte kiürített táskáját a
bűnösök nevével együtt.
Az általános felfordulásban Palombi és Daniela is elszöktek,
más vendégekkel együtt. Babi csuromvizesen szem elől
vesztette a húgát. Viszont Roberta talált neki egy rövidgatyát,
ami remekül állt rajta, és a bátyja melegítőfelsőjét, amelybe
majdnem kétszer belefért.
– Gyakrabban kéne ilyen szerelésben bulizni járnod.
Elragadó vagy!
– Chicco, neked még van kedved viccelődni? – Mindketten
kiléptek a kapun. – Elvesztettem a húgomat, ráadásul a
Valentino ruhám is tönkrement.
Azzal felmutatott egy elegáns műanyag zacskót, melyen az
elázott ruha márkájától különböző, de szintén híres név
szerepelt. – És ha mindez nem lenne elég, ha anyám kiszúrja,
hogy vizes hajjal megyek haza, végem! – A pulcsi ujja a kezére
lógott. Babi feltűrte egészen a könyökéig, de néhány lépés után
pimaszul visszacsúszott a helyére.
– Ott van, ő volt az! – A szemeteskonténerek mögül Schello
határozottan Chicco Brandellire mutatott. Step ránézett.
– Biztos vagy benne?
– De még mennyire. A saját fülemmel hallottam.
Step rögtön felismerte a spicli mellett lépdelő lányt annak
ellenére, hogy az álruhája tökéletesre sikerült. Az ember nem
felejti el könnyen azt a nőt, aki ennyire ragaszkodik hozzá,
hogy vele zuhanyozhasson. A haverjára vigyorgott.
– Szóljunk a többieknek!
Babi és Chicco befordult egy mellékutcába.
– Apropó, miért nem avatkoztál közbe, amikor az a vadállat
betuszkolt a zuhany alá?
– Mit tudtam én arról! Akkor éppen a rendőrséget hívtam!
– Ja, hát te voltál az?
– Persze. Láttam, hogy a helyzet kezd elfajulni, mindenki
egymásnak esett... Láttad, Andrea Marinellinek hogy beverték
a képét?
– Igen, szerencsétlen.
– Szerencsétlen? Ugyan már, dagad a büszkeségtől! Ki
tudja, milyen történetet sző köré. Egyedül mindenki ellen, mint
az est hőse. Ismerem, mint a rossz pénzt. Na, megérkeztünk. –
Megálltak egy kocsi előtt. Az indexlámpái felvillantak, és ezzel
egyidőben a biztonsági zár kioldott. Elég elterjedt riasztófajta
volt, nem úgy, mint a legújabb típusú BMW-é. Chicco
kinyitotta az ajtaját. Babi megcsodálta a makulátlan belsőt, a
sötét faborítást és a bőrüléseket.
– Tetszik?
– Gyönyörű.
– Miattad jöttem ezzel. Tudtam, hogy én foglak hazavinni
ma este.
– Tényleg?
– Hát persze! Igazából minden előre meg volt tervezve. Én
hívtam azokat az őrülteket is. Gondolj bele, az egész
felfordulást azért csináltam, hogy egyedül maradhassak veled!
– Hát, akkor a zuhanyzós részt igazán megspórolhattad
volna magadnak, legalább a ruhám is jobban illene az
alkalomhoz.
Chicco nevetett, majd becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit
és maga is beszállt. Bedugta a kulcsot, és rögtön felbőgött az
erős motor. A műszerfal közepén egy kis redőny

elektronikusan legördült, és láthatóvá vált az addig rejtve
maradt drága autórádió. A zene minden hangja tökéletesen
szólt belőle, mélyek és magasak egyaránt. A kocsi csöndesen
elindult.
– Mindent összevetve jól szórakoztam ma este Ha azok a
vandálok nem állítanak be, megint a szokásos dögunalom lett
volna.
– Nem hiszem, hogy Roberta egyetért veled. – Babi jól
nevelten letette a lábához a műanyag zacskót. – Teljesen
leamortizálták a lakásukat!
– Ugyan! Milyen káruk származhatott? Maximum valami
jelentéktelen összeg. Esetleg ki kell pucolniuk az ülőgarnitúrát
és elvinni a függönyöket a tisztítóba.
Erős, tompa, mély, fémes hang zavarta meg a kocsiban
uralkodó elegáns és harmonikus hangulatot.
– Mi történt? – Brandelli belenézett a visszapillantótükörbe.
Hirtelen Lucone feje tűnt fel benne, szinte az egészet kitöltve.
Röhögött, mint egy őrült. Mögötte Hook felállt a motor hátsó
ülésén, és még egy erőteljeset rúgott a kocsiba.
– Itt vannak azok az őrültek! Gyorsan, adj gázt! – Chicco
visszaváltott, és száguldásba kezdett. A könnyű motorok hamar
gyorsultak, és nem hagyták lerázni magukat. Babi aggódva
nézett hátra. Mind ott voltak, Bunny, Pollo, a Szicíliai, Hook,
nagyteljesítményű motorjaikon, és középen Step. Bőrdzsekije
szétnyílt, és ahogy felfújódott a szélben, kivillant meztelen
felsőteste. Step rámosolygott. Babi visszafordult és előrenézett.
– Chicco, taposs a gázra, ahogy csak tudsz! Félek.
Chicco nem válaszolt, de tovább nyomta a gázt, le a Cassia
út lejtőjén, az éjszakai hidegben. A motorok azonban tartották
az iramot, ott voltak végig a kocsi mellett, és nem tágítottak
Bunny gyorsított, Pollo kinyújtotta a lábát, és kirúgta a hátsó

lámpát. A Szicíliai belerúgott a Chicco mögötti bal oldali
ajtóba, összekaristolva az egészet. Teljes sebességgel
száguldottak, a motorosok hol távolodtak a kocsitól, hol
közelítettek hozzá, és nagyokat rúgtak belé. Tompa,
könyörtelen hangok szálltak Chicco fülébe.
– A rohadt életbe, teljesen szétverik nekem!
– Chicco, meg ne próbálj megállni, mert akkor téged vernek
szét.
– Azt nem, de megpróbálhatok beszélni velük. –
Megnyomta az elektromos ablakemelő gombját, és félig
kinyitotta az ablakot. – Figyeljetek, srácok! – kiáltotta,
miközben próbálta megőrizni a nyugalmát és uralmát a kocsi
felett –, ez a kocsi az apámé, és ha... – Egy köpés telibe találta
az arcát.
– Juhééé, bele a közepébe, száz pont! – Pollo felállt Bunny
mögött és égnek emelte a karját a győzelem örömére.
Chicco reményvesztetten törölte le az arcát egy szarvasbőr
ablaktörlő ronggyal, ami valódibb volt, mint Pollo kesztyűje.
Babi undorodva nézte a megátalkodott köpetet, ami nem akart
lejönni Chicco arcáról, majd megnyomta a gombot, és felhúzta
az elektromos ablakot, mielőtt Pollo mást is célba vehetett
volna.
– Próbálj beérni a belvárosba, ott talán találunk rendőröket!
Chicco hátradobta a rongyot, és tovább száguldott. Még több
kirúgott lámpára és megkarcolt karosszériára utaló zörejt
hallott. Ezek egyesével vagy százmillió lírába fájnak, és apám
külön-külön leüvölti a fejemet miattuk, gondolta. Hirtelen
dühbe gurult, megragadta a kormányt, és gyorsan oldalra
rántotta. A kocsi egyszer jobbra, majd balra csúszott, és
magával sodorta a motorokat. A Szicíliai balra vetődött és a
szerencsére üres szemközti sávban kötött ki. Bunny kapásból

fékezett, így elkerülte, hogy letérjen az útról. Chicco
felnevetett; szinte hisztérikus roham fogta el.
– Ha harc, hát legyen harc! Kicsinálom mindet, eltaposom
őket, mint a férgeket!
Megint elrántotta a kormányt, ezúttal jobbra. Babi halálra
váltan kapaszkodott a kocsiajtó fogódzójába. Step, amint
meglátta, hogy a kocsi vészesen közeledik felé, fékezett. A
motor fokozatosan visszahúzódott középre, az autó mögé.
Chicco belenézett a visszapillantó tükörbe. A csapat ott volt
mögötte, még mindig a sarkában.
– Na, mi van, beszartatok? Jól van! Akkor ezt figyeljétek! –
Hirtelen a fékre lépett. Az ABS bekapcsolt. Az autó szinte
teljesen megállt. Azok, akik mellette voltak, sértetlenül
megúszták, de Schello, aki pont középen ment, hiába próbált
fékezni, robogójának sima kerekei továbbcsúsztak, és
belerongyolt a kocsi lökhárítójába. Elesett. Chicco teljes gázzal
újra kilőtt. Akik a kocsi előtt kötöttek ki, félrehúzódtak, mert
féltek, hogy keresztülgázol rajtuk. A többiek megálltak, hogy
sérült barátjuk segítségére siessenek.
– Baszki, ezt a szemét mocskot! – Schello felállt, a gatyája
bal szára a térdénél teljesen kiszakadt. – Ezt nézzétek!
– Ugyan már! Akkorát repültél, örülhetsz, hogy ennyivel
megúsztad. Kutya bajod, csak a térdedet nyúztad le.
– Ki a francot érdekel a térdem, az az állat tönkretette a
Levi’s-emet, amit tegnapelőtt vettem!
Mind megkönnyebbülten röhögtek, mert a haverjuk nem
vesztette el sem az életét, sem a humorérzékét. Step a BMW
után nézett, amely már messzire eltávolodott tőlük. A
messzeségben összezáródó fák közt felhők úsztak el sebesen. A
nagy, fényes hold magányosan lebegett az égbolton. Egyedül ő
volt valóban elérhetetlen. Majd a BMW bekanyarodott jobbra,

a Corso Franciára.
– Juhééé, leráztam őket, kiszúrtam a rohadékokkal!
Chicco önelégülten verte a volánt a kezével. Még egyszer
belenézett a visszapillantó tükörbe. Csak egy autó látszott
valahol messze. Megnyugodott. Nem követte már senki.
– Rohadék szemetek! – Ugrált az ülésen. – De
megcsináltam!
Aztán eszébe jutott Babi a mellette levő ülésen.
– Hogy vagy? – Elkomolyodott, és aggódva nézett rá.
– Kösz, jobban. De most szeretnék hazamenni. – Chicco
visszaváltott, és jobbra kanyarodott a lejtő felé.
– Máris hazaviszlek.
Egy pillanatra megállt a stoptáblánál, majd továbbhajtott a
Ponté Milvio felé. Chicco megint a lányra nézett: még mindig
vizes haja a vállára omlott, kék szeme továbbra is kissé ijedten
tekintett maga elé.
– Sajnálom, ami történt. Megijedtél?
– Eléggé.
– Szeretnél inni valamit?
– Nem, kösz.
– Én viszont szeretnék megállni egy pillanatra.
– Ahogy akarod.
Chicco irányt váltott. Egy templom előtti kút mellé parkolt.
Kis vizet locsolt az arcára, hogy lemossa Pollo nyálának utolsó
maradványait. Aztán hagyta, hogy az éjszaka frissítően hűvös
szele simogassa nedves arcát, és lazított. Amikor újra kinyitotta
a szemét, a valósággal találta magát szembe. Az autójával,
vagyis inkább az apja autójával.
– Azt a kurva... – sziszegte maga elé, és érdektelenséget
színlelve körüljárta a járművet. Felmérte a károkat, és
eltávolította a fityegő darabokat a törött lámpákról. Az ajtók

mind össze voltak karcolva, az oldalpanelek meghúzva. Egyes
helyeken a metálszínű festék is letöredezett. Gondolatban egy
kis költségvetést készített. Kábé kétmilla. Ha jelentkezett volna
abba a játékba, ahol meg kell becsülni az árakat, még a
közönség közé sem hívták volna be. Nagyon messze volt attól
az összegtől, amit bármelyik, többé-kevésbé rabló
karosszérialakatos felszámolt volna.
Próbálta leplezni kétségbeesését, de valójában totál ki volt
borulva. Az apja rögeszmésen féltette az autóit, főleg ezt, mivel
annyit kellett várnia rá. Körülbelül annyit, mint Chiccónak
aznap este a szobájában, mielőtt rászánta volna magát, hogy
elkérje. Erőltetetten Babira mosolygott.
– Hát, van mit kikalapálni rajta, meghúzták néhány helyen.
Alig fejezte be a mondatot, egy sötétkék motor, amely
lekapcsolt lámpával követte egészen odáig, egy lépésre tőle,
zúgva megállt. Chiccónak szinte arra sem maradt ideje, hogy
megforduljon, máris a motorháztetőn találta magát, és azt is
behorpasztotta. Gondolatban még egy fél milliót hozzáírt a
károkhoz. Step teljes súlyával rávetette magát, és pofozni
kezdte. A száját akarta eltalálni, és sikerült is neki.
Az ajka rögtön vérezni kezdett.
– Segítség! Segítség!
– Így legalább megtanulod, hogy legközelebb tartsd a
pofidat, te féreg, te görény, te szarházi!
És egyre csak ütötte, vágta, a fejét a motorháztetőhöz
csapkodta, amivel egyre több kárt tett az autóban is. Most már
az apja nemcsak az autószerelőt, hanem a fogorvost is fizetheti
majd.
Babi kiszállt a kocsiból, és a dühtől elborultan nekiesett

Stepnek, rugdosta, ütötte, és a vizes ruháját tartalmazó
műanyag zacskóval többször fejbevágta.
– Hagyd békén, te vadállat! Hagyd abba!
Step hátrafordult, és egy erőteljes lökéssel eltántorította.
Babi hátrahőkölt, elbotlott a járdaszegélyben, elvesztette az
egyensúlyát, és a földre zuhant. Step egy pillanatra rajta
felejtette a szemét. Chicco kihasználta a pillanatot. Felkelt a
motorháztetőről, megrázta a fejet, hogy magához térjen, és
megpróbált beülni a kocsiba. De Step gyorsabb volt nála.
Erőteljesen nekinyomta a kocsiajtót a mellkasának. Chicco
üvöltött a fájdalomtól. Step újra pofozni kezdte. Chicco
próbálta védeni a fejét, ahogy csak tudta, eltakarta a fülét meg a
halantékát, de Step hátulról ütött, könyörtelenül, felsértve a
tarkóját, a járomcsontját, az állkapcsát. Ahányszor Chicco
elvette a kezét valahonnan, hogy odanyúljon, ahol épp
megütötték, Step ütései precízen és erősen csaptak le a
felszabaduló helyre. Chicco ordított a fájdalomtól, tehetetlenül,
beszorulva a kocsi és az ajtó közé. Babi kínlódva tápászkodott
fel a földről. Segítségért kiáltott. Abban a pillanatban megjelent
egy autó. Accadóék ültek benne.
– Nézd, Fillippo! Mi folyik itt? De hiszen ez Babi, Raffaella
lánya!
Filippo fékezett, kiszállt a kocsiból és nyitva hagyta maga
mögött az ajtót. Babi kiáltozva szaladt felé:
– Válassza szét őket, gyorsan, különben kinyírják egymást!
Még ha a helyzet nem is pontosan így festett.
– Állj, hagyd békén!
Filippo Stepre ugrott és hátulról lefogta. Megszorította, és
elhúzta a kocsitól. Chicco, aki végre kiszabadult a kocsiajtó
fogságából, megdörzsölte sajgó mellkasát, majd halálra
rémülten beugrott az autóba, és teljes gázzal elmenekült a

helyszínről.
Step megpróbált kiszabadulni Signor Accado szorításából,
ezért előrehajolt, majd erősen hátravetve a fejét telibe találta
Filippo arcát. A férfi szemüvege lerepült és darabokra tört,
akárcsak az orrsövénye, amely rögtön vérezni kezdett. Hátrálni
kényszerült, kezével az orrát szorongatva, amelyből ömlött a
vér. Azt sem tudta, merre induljon. Aztán a fájdalomtól hirtelen
újra elhomályosult a látása, és majdnem elsírta magát. Marina a
férje segítségére sietett.
– Te gyilkos, te szerencsétlen! Ne merj közeledni! Ne merj
még egyszer hozzáérni! – Ki akar hozzáérni?! Ki gondolta
volna, hogy az az őrült, aki a hátára vetette magát, egy vén
tata?
Step csendben nézte az ordító nőt. – Megértetted, te
gazember? Ezért még számolunk! – Marina besegítette a férjét
az autóba, majd beindította, és kissé nehézkesen elhajtott.
Signora Accado szinte soha sem vezetett, csak kivételes
esetben. Hát ez az volt. Nem fordult elő gyakran, hogy a férje
utcai verekedésbe keveredjen.
Filippo az összevérzett tenyerét nézte, majd éppen csak
finoman megérintette az orra hegyét. Heves fájdalom lett rajta
úrrá, és könnyes szemmel hátrahajtotta a fejét. A plafont
bámulta, és a száján keresztül lélegzett. Az orra, az egyetlen
hibátlan testrésze! A brazil sebész most aztán ezt is kezelésbe
veheti. Talán éppen erre a gondolatra felnyögött. Marina
aggódva nézett a férjére, majd mindkét vállával jobbra fordult,
követve a kanyart. A kocsi határozatlanul fordult be a
Lungoteverére. Babi Step elé állt.
– Vadállat vagy, szörnyeteg, undorodom tőled! Nem
tisztelsz se embert, se istent! – Step rámosolygott Babira. A
lány megrázta a fejét. – Ne vágj ilyen idióta fejet! Nézz csak

magadra, milyen bárgyú képed van.
– Megtudhatnám, mit akarsz tőlem?
– Semmit. Mit akarhatnék egy ilyen vadállattól? Egy nálad
sokkal idősebbet ütöttél meg.
– Először is ő támadt rám, másodszor pedig honnan a
francból tudhattam volna, mennyi idős? Harmadszor meg úgy
kell neki, miért nem törődik a maga dolgával?
– Igen? Szóval, aki nem a maga dolgával törődik, azt te
felképeled, lefejeled? Na, hallgass! Ráadásul szemüvege is
volt, nézd... összeszedte a darabjait. – Ezt is tönkretetted, most
boldog vagy? Nem tudtad, hogy bűn egy szemüvegest
megütni?
– Már megint ez az ökörség?! Mióta az eszemet tudom, ezt
hallgatom. Ki találta ki ezt a szemüveges baromságot? – Step a
motorjához ment, és felült rá. – Fogadjunk, hogy valami
pápaszemes majom találta ki, aki fél a verekedéstől, sőt,
kizárólag emiatt hord szemüveget és terjeszt hülyeségeket. –
Azzal beindította a motort. A lámpa egy pillanatra
megvilágította Babit, aki behunyta a szemét. Step egyesbe
váltott, mire a lámpa elmozdult.
– Na, jó éjt! – Babi körülnézett. Senki sem járt arra. A tér
üres volt.
– Hogyhogy jó éjt?
– Ahogy akarod, akkor nem jó éjt!
Babi dühösen fújtatott.
– És én hogy kerülök haza?
– Honnan a szarból tudjam? Miért nem kísértetted haza
magadat a haveroddal?
– De hiszen nekiestél és elüldözted!
– Aha, szóval az én hibám!
– Még jó! Ki másé? Na, engedj felszállni! – Babi odalépett a

motorhoz, és felemelte az egyik lábát, hogy felüljön hátulra.
Step kiengedte a kuplungot, mire a motor kissé előrébb gurult.
Babi rámeredt. Step megfordult, és visszanézett rá. Babi
megint megpróbált felszállni, de Step megelőzte, és megint
előrébb ment. – Hé, maradj nyugton! Mi van, megőrültél?
– Na, nem, drágám! Vadállat vagyok, szörnyeteg, undorodsz
tőlem, most meg felszállnál mögém? Egy olyan mögé, aki nem
tisztel se embert, se istent? Na, nem, ez így nem megy!
Következetesség is van a világon, következetesség! – Step
komolyan nézett rá a pofozni való képével. – Egy ilyentől nem
fogadhatsz el fuvart.
Babi lehunyta a szemét, de most a gyűlölettől, ami átjárta.
Aztán határozottan megindult a Farnesia úton.
– Igazam van vagy nincs? – Babi nem válaszolt. Step
magában nevetett, majd gyorsított, és utolérte. A motoron ülve
haladt mellette. – Már bocs, de miattad teszem. Aztán a végén
még megbánod, hogy elfogadtál egy szívességet. Jobb, ha hű
maradsz magadhoz. Én egy vadállat vagyok, te pedig szépen
hazagyalogolsz. Egyetértesz?
Babi válaszra sem méltatta. Átment az út másik oldalára,
egyenesen maga elé meredve. Fellépett a járdára. Step utána. A
pedálokra állt, hogy csökkentse az ütközést a szegéllyel.
– Persze... – tovább gurult mellette a motorján, ha
bocsánatot kérsz, visszaszívod, amit mondtál, és kijelented,
hogy tévedtél... Akkor nincs semmi gond... Akkor
hazavihetlek, mert akkor nincs ellentmondás.
Babi megint átsietett a másik oldalra. Step követte. Felállt az
ülésről, miközben lehuppant a járdaszegélyről. Kicsit
gyorsított, hogy utolérje, és az egyik kezével megfogta a lány
pulóverét.
– Na? Nem nehéz, figyelj, ismételd utánam: bocsánatot

kérek...
Babi a könyökével ellökte magától, kiszabadult és futásnak
eredt.
– Hé, micsoda modor ez! – Step gázt adott és hamar
utolérte. – Szóval végig gyalogolni akarsz, egészen hazáig?
Tényleg, hol laksz? Messze? Ja, már értem, biztos fogyni
akarsz. Végül is igazad van, nem volt gyerekjáték elvinni téged
a zuhanyzóig. – Vigyorogva megelőzte. – Meg aztán, ha mást
is akarunk csinálni, jobb, ha leadsz pár kilót, nem kérheted
tőlem, hogy mindennap így megerőltessem magam! Ugyanis
már kiismertelek. Az a típus vagy, aki felül szeret lenni, igaz?
Akkor aztán tényleg muszáj lesz lefogynod, különben
kilapítasz.
Babi nem bírta tovább. Fogott egy narancssárga szemetes
kukából kikandikáló üveget, és hozza vágta, remélve, hogy
eltalálja. Step kapásból fékezett és oldalra hajolt. Az üveg
kicsivel felelte repült el, de a motor leállt és oldalra dőlt. Step
erősen felhúzta a kormányt, így sikerült megtartania a
járgányát, mielőtt az földet ért volna. Babi futásnak eredt. Step
időt vesztett a motor újraindításával, mert a gyújtásmegszakító
gomb elállítódott.
Abban a pillanatban egy oldalsó mellékutcából előbukkant
egy csávó egy régi Golffal. A hamis feliratok a karosszérián
Turbóról árulkodtak, ami azonban nem volt rajta. Hátul, mint
rendesen, két műanyag nyúl próbált szaporodni, hiába. A fickó
meglátta Babit, ahogy egyedül rohant. Mellé húzódott.
– Hé, te szép szőke, kell egy fuvar?
– Hé, te randa disznó, kell egy pofon?
A fickó Stepre pillantott, aki hirtelen köztük termett.
Megértette, hogy itt egy jó csaj helyett csak pofonokat kaphat.
Felemelte a jobb karját, hogy valami nem túl pontosan

meghatározott stílust kölcsönözzön magának azáltal, hogy
különbnek mutatja magát, csak hogy ne kelljen elismernie: ezt
megszívta. Step nézte, ahogy elhúz, aztán megelőzte Babit, és
elvágta az útját.
– Na, ugorj fel! Elég volt ebből. – Babi megpróbált elmenni
mellette. Step a falhoz szorította. Babi hátrafelé próbált kitérni.
Step elkapta a pulcsiját. – Azt mondtam, szállj fel! – Dühösen
magához rántotta. Babi elhúzta ijedt arcát. Step belenézett a
tiszta, mélykék szemekbe, melyek megfélemlítve meredtek rá.
Lassan elengedte, majd rámosolygott. – Na, gyere,
hazaviszlek! Különben ma este végül a fél világgal
összebalhézom.
Babi csendben szállt fel mögé, nem szólt egy szót sem,
legfeljebb azt, hol lakik. A motor dühösen, gyorsan kilőtt. Babi
hátrarándult. Ösztönösen belekapaszkodott Stepbe. A keze
akaratlanul a szél által felemelt dzseki alá került. A fiú bőre
friss volt, a teste pedig meleg az éjszaka hidegében. Babi
érezte, hogy az ujjai alatt jól kidomborodó izmok húzódnak
Minden apró mozdulatra tökéletesen reagáltak. A szél fújta az
arcát, vizes haja hullámzott a levegőben. A motor bedőlt a
kanyarban, mire Babi erősebben szorította Stepet, és lehunyta a
szemét. A szíve erősen kezdett verni. Eltöprengett rajta, vajon
csak a félelem teszi-e. Hallotta az autók hangját. Egy szélesebb
úton jártak, kevésbé volt hideg. Elfordította az arcát, és
rátámasztotta a fiú hátára. Továbbra is csukott szemmel hagyta,
hogy ringassa az alatta száguldó robusztus motor fel-le
mozgása. A vezetőjével együtt dőlt, minden ellenállás nélkül,
majd újra felegyenesedtek, ilyenkor erősebben csapott az
arcába a szél, érezte a gyorsulást, majd megint bedőltek, egy
jobb kanyar, miközben a motor zúgott a sebességváltástól,
majd gyorsulva nyílegyenesen előrelőtt. Egyre sebesebben

száguldottak, előzgetve, hol jobbra, hol balra kilengve, a
kocsikat kerülgetve, fokozatosan felfelé, egyre feljebb, még
egy emelkedő, aztán semmi. Csend.
– Hát, én szívesen így maradnék akár egész éjjel. Sőt, talán
tovább is mennék, elmélyíteném az ismeretségünket, vagy mit
tudom én, kipróbálhatnánk más helyzeteket!
Babi kinyitotta a szemét, és megismerte a környező, bezárt
boltokat, melyeket hat éve mindennap lát, mióta odaköltöztek.
Leszállt a motorról. Step mélyet lélegzett.
– Jobb is így, azt hittem, megfojtasz!
– Bocs, eléggé féltem, még sosem utaztam egy motor
hátulján.
– Mindent ki kell próbálni egyszer – vigyorgott Step. –
Apropó, remélem...
Abban a pillanatban egy Mercedes fékezett mellettük.
Raffaella sietve pattant ki az utcára. Nem hitt a szemének.
– Babi, ezerszer elmondtam, hogy nem szeretném, ha
motoron utaznál. Meg aztán mi a fenét csinálsz itt vizes hajjal?
– Hát... az úgy volt...
– Asszonyom, engedje meg, hogy megmagyarázzam! Én
nem akartam hazahozni, igaz? Mondd meg az anyukádnak,
hogy nem én akartam. De ő annyira erősködött... Ugyanis az
történt, hogy a lovagja, egy gyönyörű, bár eléggé összekarcolt
BMW vezetője, meglógott.
– Micsoda? Meglógott?
– Igen, egyszerűen otthagyta az utcán! Képzelje, micsoda
alak!
– Hihetetlen!
– De még mennyire! De én már elővettem ezért. Igen,
asszonyom, tőlem már megkapta a magáét, ne aggódjon! –
Step Babira pillantott. – Igaz, Babi? – Aztán, hogy csak a lány

hallja, hozzátette: – Szép neved van, tetszik.
– Tudod, mit, anya? Hagyd, majd később megbeszéljük!
Claudio leengedte az elektromos ablakot.
– Szia, Babi.
– Szia, apa.
Step őt is köszöntötte.
– Jó estét! – Szórakoztatta ez a különös családi összejövetel.
Raffaella azonban cseppet sem szórakozott jól.
– Hogy nézel ki? És hol van a Valentino ruhám?
Babi megemelte a karját, és felmutatta a műanyag zacskót.
– Itt, ebben.
– És a húgod? Megtudhatnám, hol hagytad?
Éppen abban a pillanatban érkezett meg Daniela is. Egy
kocsiból szállt ki Palombival együtt, aki hazahozta.
– Szia, anya...!
De nem fejezhette be a mondatot. Raffaella hatalmas pofont
kevert le neki.
– Így majd megjegyzed, hogy a nővéreddel együtt gyere
haza!
– Anya, nem tudod elképzelni, mi történt! Hívatlan
vendégek tolakodtak be, és...
– Csönd legyen!
Daniela elhallgatott, és az arcát dörzsölgette. Palombi
Raffaella utasítását követve visszaszállt a kocsijába és elhajtott.
Step beindította a motort. Odahajolt Babihoz.
– Már tudom, honnan van ez a kötekedő természeted. Nem a
te hibád, örökölted.
Azzal egyesbe váltott, majd egy pimasz „viszláttal”
beleveszett az éjszakába.
Babi és Daniela beszállt az autóba. A Mercedes behajtott a

társasház udvarába, és elhaladt a portás előtt. Fiore jobban
szórakozott abban az utolsó öt percben, mint az egész,
Fantastico című műsor alatt.
Később, miközben vetkőztek, Daniela bocsánatot kért a
nővérétől, amiért elszakította a kölcsönkapott szoknyáját.
– Palombi volt, megcsókolt! – De a büszkesége hamvába
holt egy újabb pofontól. Ha az ember bizonyos titkokat oszt
meg a nővérével, jobban teszi, ha előtte megbizonyosodik róla,
hogy a szülők már lefeküdtek aludni. Raffaellának azonban az
idegességtől még sokáig nem jött álom a szemére.
Aznap éjjel sokan aludtak rosszul. Volt, aki a kórházban
töltötte az éjszakát, másokat rémálmok gyötörtek. Ezek közé
tartozott Chicco Brandelli is. Minden lehetőséget végiggondolt:
ott hagyja az autót az utcán, reggel titokban elviszi a
szerelőhöz, vagy belöki az árokba és bejelenti a lopást. Végül
eljutott az egyetlen lehetséges megoldáshoz: hogy nincs jó
megoldás. Szembe kell néznie az apjával ugyanúgy, ahogy
Robertának a saját szüleivel aznap éjjel. Signora Micchi ahogy
hazaért, észrevette, hogy jó szórakozást kívánó szavait
igencsak megfogadták. Férje, miután jobban körülnézett, rájött,
hogy egy rakás holmi eltűnt.
Babi az ágyában feküdt, a történtektől feldúltan. Arra
gondolt, hogy mindennek az a kretén az oka, az a bunkó tahó,
az a vadállat, az a vandál, az az agresszív, pimasz tapló. Aztán,
ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy még a nevét sem tudja.
11.
Két napsugárcsík futott át a szobán. Felkúsztak az ágy

szélén, a tűzdelt paplanon, aranyszínű haján, fedetlen karján.
Pont ott, ahol az éjszaka hidege kis ráncokat és néhány
magányos, felborzolt szőrszálat hagyott. Mintegy varázsütésre
minden eltűnt. A bőre kisimult és ellazult a reggeli nap meleg
érintésére. Babi kinyitotta a szemét. Az ébresztő még nem
csörgött. Magára húzta a takarót, egészen az álláig. Úgy maradt
csukott szemmel, mozdulatlanul, a keze a hasán pihent, a lábát
sem mozdította. Nem akart az ágy külső, még mindig hideg
részéhez érni. Hirtelen megcsörrent az ébresztőóra. Egy halk
kattanás után bosszantóan és követelőzően berregett. Az idő
természetes óramutatója elérte a Babi által kitűzött utolsó
pillanatot, amikor fel kell kelnie, hogy el ne késsen a suliból.
Kedvetlenül megmoccant, és kinyújtotta a karját, hogy elérje a
vekkert az éjjeliszekrényen. Lelökte Hesse Siddhartáját, egy
félbehagyott Yourcenar-könyvet és a Családi táncot. Végre
megtalálta a vekkert és kinyomta. Aztán bekapcsolta a rádiót.
Már be volt állítva a 103.10-re, és mint minden reggel, a
műsorvezető a horoszkópot ismertette.
– Ikrek. A helyzet ma is változatlan. A Hold átvonul a
csillagképen. A hatása különösen idegessé teszi az ebben a
jegyben születetteket.
Te jó ég, apát amúgy is nehéz elviselni, hát akkor még most
a Hold hatásával együtt!
– Oroszlán. Az ebben a jegyben születettek... – Nem
fordított különösebb figyelmet ezekre a szavakra. Ki oroszlán?
Pallina? Nem, ő májusban született. A májusiak bikák vagy

halak. Nem, a halak márciusban van.
Lassan lehunyta a szemét. Hagyta magát ebben a könnyed,
kellemes félálomban lebegni, ágymelegen és kábán, mint aki
nemrég tért vissza egy ki tudja, milyen álomvilágból. De aztán,
maga sem értette, miért, hirtelen felébredt. Talán egy messzi
zörej, egy furcsa illat vagy valamiféle felelősségérzet tehetett
róla. Gyorsan kinyitotta a szemét, és a vekker felé fordult. Még
csak 7.20. Szerencsére. Csak pár másodperc telt el, de ki tudja,
miért, hosszúnak tűnt. Megkönnyebbülten dőlt vissza a
párnájára, állával pont a közepébe süllyedve.
– Szűz. Az ebben az időszakban születettek... – Babi feszült
figyelemmel fordult a rádió felé. Ez volt az ő jegye, szeptember
6. – A Nap és a Merkúr pont ezen a héten találkozik, és a
Vénusz átvonulása különösen boldog pillanatokat hoz a
szerelmesek életébe. – Szerelmesek! Ugyan már, előbb
találnom kell valakit. De nem egy olyat, aki olajra lép és
otthagy engem az út közepén. Kiszállt az ágyból. Sietősen
lépkedett a padlószőnyegen, karját maga köré fonta és erősen
megdörzsölte, hogy kicsit felmelegedjen. Felhúzta a redőnyt.
Körülölelte a fény, de a nap még langyos volt. A rádió Boy
George egyik számát játszotta. Valaki kávét főzött a
konyhában, és az illata beszűrődött a szobába. Babi
elmosolyodott, majd hangokat hallott a szomszéd szobából,
mire gyorsan a fürdőhöz sietett. De Daniela megelőzte, és
szinte az orra előtt zárta be az ajtót.
– Na, Dani, engedj be! Már fél nyolc van... Elkésünk a
suliból!
– Persze, hogy kisajátítsd magadnak a mosdót, mint mindig!
Szó sem lehet róla.
– Ugyan, ne csináld már! Téged is odaengedlek! – Daniela

kinyitotta az ajtót, és Babi belépett. – Úgy látom, neked nem
volt elég a tegnap esti balhé. – Daniela válaszul elhúzta a
száját, majd egymást váltva megmosakodtak, szégyenlősség és
főleg beszélgetés nélkül. Reggel, amíg meg nem itta a kávéját,
Babival nem lehetett mit kezdeni, ebben is az anyjára ütött
Daniela ugyan próbált beszélgetni, de minden kísérlete eleve
sikertelenségre volt ítélve.
– Mit gondolsz arról a srácról, aki tegnap este hazahozott?
Tetszik?
Babi furcsa arckifejezést öltött. Nem tudott válaszolni, mert
éppen fogat mosott. A tükrön keresztül felháborodott pillantást
vetett a húgára, majd gyorsan kiöblítette a száját.
– Még hogy tetszik-e? Viccelsz? Megőrültél? Hogy
tetszhetne nekem egy ilyen? Az egy bunkó tahó! Tudod, mit
művelt tegnap este? A barátaival szétverték Brandelli kocsiját,
aztán Chiccónak is nekiesett, majd amikor megállt signor
Accado, aki épp arra járt és megpróbálta szétválasztani őket, az
az állat őt is elintézte. Hogy tetszhetne nekem valaki, aki
gondolkodás helyett arra használja a fejét, hogy másokat
lefejeljen? Egy vadállat, igen, semmi más!
– Lehet, de nekünk akkor is tetszik!
– Nektek? Kinek?
– Nekem, Giulinak, Giovannának, Stefániának...
– Négy korlátolt, nagylányt játszó libának, akikbe
ugyanannyi kultúra szorult, mint azokba a... A huligánok hőse,
mondod te. Az idiótáké! Szeretném tudni, mit élveznek azon,
hogy mindent szétvernek, mindig balhét csinálnak, belekötnek
mindenkibe...
Babi dühösen nyomta meg a mosdó szélén álló üvegecske

fejét, és a keze megtelt szappannal. Előrehajolt, bevizezte a
kezét és beszappanozta az arcát. Daniela a haját fésülte.
– Jobbnál jobb csajok hemzsegnek körülöttük, úgy
cserélgetik őket, ahogy kedvük tartja, ő meg a haverjai.
– El tudom képzelni, milyen lányok azok!
– Nem, vannak köztük előkelőbbek is. Képzeld, pont Glória,
Accadóék lánya jár Step egyik haverjával, Darióval.
– Step?
– Igen, Stefano Mancini, aki hazahozott téged. Giuliával
csak tízből tízesnek hívjuk, de mindenki Stepként ismeri.
– Step? Lépés? Tőlem aztán tehetne egyet-kettőt a folyóig,
aztán bele is ugorhatna.
Azzal fogta a törölközőjét, és szépen összehajtva
odaakasztotta a húga gombócba gyűrt törölközője mellé, amely
kiköpött ugyanolyan volt, mint az övé, kivéve a D betűt a B
helyén.
– Igyekezz, Daniela, nem akarom apa szokásos üvöltését
hallgatni, mint mindig, amikor késésben vagyunk.
Babi bement a szobájába, és gyorsan öltözködni kezdett. Az
egyenruhája ott feküdt a széken. Tegnap éjjel készítette oda,
akármilyen későn értek haza. Már szokásává vált. Magára
kapta a halványkék blúzt, majd belebújt a szoknyájába.
Felhúzta a cipzárat az oldalán, és beakasztotta a kis kampót,
bár nem sikerült első nekifutásra. Belebújt a cipőjébe is, oldalra
döntötte a bokáját, hogy kicsit kitágítsa. Aztán kiment a
konyhába.
Step. Micsoda hülye név. Másrészt viszont neki pont
megteszi.
– Szia, anya.
Babi arcon csókolta az anyját. Mint minden reggel, ma is

megcsapta a Revlon arckrém tejes illata.
– Szia, Babi.
Raffaella a kávéját kortyolgatta, tej és cukor nélkül.
Kifestetlen, álmos szemei nem szokták még meg a fényt. A
konyha félhomályba borult. Babi leült vele szemben. Aztán
megérkezett Daniela is, és helyet foglalt mellette. Babi kávét
töltött magának, aztán tejet és két édesítő tablettát rakott bele
Daniela is kávét és tejet öntött a csészéjébe, de ő barnacukorral
ízesítette. Mindenki szokása szerint, a maga helyén a saját
csészéjével.
Daniela sokáig keresgélt egy mindenféle keksszel és
süteménnyel telerakott kosárban.
– Anya, nem veszel nekem mandulás kekszet?
– Nem kapni a lenti boltban. Máshol is kerestem, de
mostanában sehol sem kaptak. A csokis nem ízlik? Régen
imádtad.
– Már nem szeretem, meguntam. Á, tudod, mit hozhatnál
nekem?
Daniela egy kicsit megemelte a hangját.
– Daniela, nem tudnál egy kicsit halkabban beszelni?
Annyira korán van még!
– De igen, bocs, anya. Szóval vehetnél olyan Danone csokis
rizspudingot. Az állati finom!
Daniela Babira nézett megerősítést várva, amit nem kapott
meg.
– Nekem viszont vehetnél még teljes kiőrlésű kekszet, mert
mindjárt elfogy.
– Ha nem írjátok fel, nem veszek semmit. Nincs kedvem
mindent fejben tartani, szóval írjátok fel!
Daniela felállt, és kiegészítette a bevásárlólistát a

pudingjaival és a nővére diétás kekszével.
– Daniela, figyelmeztetlek, ha most is addig vársz vele,
amíg lejár, akkor te fizeted ki!
– Miért mondod ezt így, anya?
– Mert a múltkori gyümölcsjoghurtjaidat, amiket úgy
szerettél, ki kellett dobnom.
– Jó reggelt mindenkinek! Hogy vannak az én ragyogó
hölgyeim? – Claudio megcsókolta két lányát, majd ő is leült a
szokásos helyére, az asztalfőre, Raffaella mellé. Az asszony
finoman visszatette a csészéjét a csészealjra.
– Rémesen! Nem értem, hogy reggel miért kell mindig
hosszú és felesleges beszélgetéseket folytatni. Egyezzünk meg
valamiben: reggel nem beszélünk.
Raffaella még egy kis kávét töltött magának, majd felállt.
– Na, jó, én visszafekszem. Kettőtökkel majd suli után
találkozunk. Apropó, mondjátok meg Giovannának, hogy ma
nincs kedvem várni rá. Anya azt mondta, ha nem jön rögtön,
nem várja meg. – Csókot nyomott Claudio arcára, és egy
„Szervusz, drágámmal” kiment.
Claudio megfogta a kávéfőzőt. Kinyitotta és belenézett.
– Hogy lehet, hogy sosem hagytok nekem egy csepp kávét
sem? – Claudio odavágta a kávéfőzőt a fa alátéthez. – Minden
reggel ugyanaz a történet. Nem akarom elhinni.
Babi felemelte a kávéfőzőt.
– Apa, szeretnéd, hogy főzzek neked még egyet?
– Nincs már rá idő, úgyhogy majd iszom valahol máshol,
mint mindig. De miért nem főzünk nagyobb kávéfőzőben?
Sosem fogom megérteni!
Daniela betette a csészéket a mosogatóba.
– Mert nincs.
– Hát akkor vegyünk! – Daniela az orra elé tolta a

bevásárlólistát. – Mi ez?
– Tessék, írd fel! Anya nem akar megjegyezni semmit.
Bármit szeretnénk, fel kell írni.
Claudio elvette Danielától a cetlit. Elolvasta, majd a diétás
keksz, zárójel Babi alá odabiggyesztette: húszszemélyes
kávéfőző, zárójel Claudio, akinek sosem jut kávé.
– Na, ezzel megvolnánk! – Becsukta a tollat és lecsapta az
asztalra. Aztán felállt, felborítva a széket, amibe minden reggel
beleakadt a lába. – Fene vinné ezeket a hülye székeket! Azzal
kiviharzott a bejárati ajtón, és nyitva hagyta maga mögött. Babi
és Daniela összenéztek.
– Reméljük, hogy vezetni azért még tud. Ma reggel a
szokásosnál is idegesebbnek tűnik.
– A Hold hatása. Ma lépett be a csillagjegyébe. Úgyhogy
igyekezz lefelé!
– Persze, igyekezz, igyekezz! Közben mindig nekem kell
elpakolnom is.
– Miért, tegnap este ki terítette meg az asztalt?
Babi felkapta könyvekkel teli táskáját, és kisietett.
Mindenesetre az asztrológus beletrafált. Miközben lefelé
igyekezett, megpróbált visszaemlékezni, mit üzent a saját
horoszkópja. Valamit a szerelemmel és a szerelmesekkel
kapcsolatban. Mit is tanácsolt a Hold? Ja, igen! Figyelj oda a
lehetséges találkozásokra!
12.
Az iskola udvarán, egy terebélyes fűzfa lombja alatt, a

hosszú, fehér márványfal tetején néhány lány eszeveszett
tempóban másolta a házi feladatot. Pár okosabb és büszkébb
diák mellettük állt és beszélgetett, miközben enyhe
felsőbbrendűséggel nézték a naplopókat, akik az ő füzeteiket
cserélgették egymás közt.
– Mi van ideírva? Egyenlő?
– X mínusz egy. Lehetséges, hogy még másolni sem tudsz?
– Ha te nem tudsz olvashatóan írni!
– Jó fej vagy! Otthon nem csinálsz semmit, és még te
panaszkodsz, hogy csúnyán írok? Azért kemény vagy!
– Kőkemény!
Pallina felállt a kőfalról, hogy nyomatékot adjon a
hangjának.
– Én a modern nőt képviselem, az európai divatot hozom el
ebbe a városba, a trendet, az új tendenciákat. Hogy
vesztegethetném az időmet ilyen baromságokra, mint az x és az
y? Nézd...
Megmutatta a stréber lánynak az óráját, amit a csuklóján
viselt.
– Amit itt látsz, az nem más, mint a Swatch szuper
stopperórája, egyenesen Monte-Carlóból. Itt még senkinek
nincs ilyen. Totál megelőztem a divatot, ráadásul nekem már
régen megvan.
A stréber a saját Swatch órájára pillantott. Pallina észrevette.
– Pop Diva. Már rég kiment a divatból. A gyűjtők nagy

összegeket fizetnek érte, mert azt mondják, nem találni belőle
sokat. Egy igazi régiség, öregeknek való! Ki hord ilyet
manapság? – A stréber kissé elszontyolodott. – Ugyan már,
csak viccelek! – Pallina hátbaveregette. – Amint tudok,
hozatok neked is egyet, és beszerzési áron odaadom. Csak
neked! Hű, jön Catinelli!
Pallina becsukta a matekfüzetet, és Catinelli elé szaladt,
néhány osztálytársával együtt, akik szintén nagy eséllyel
indultak a latin feleltetésen.
– Na, Ale, igyekezz, mert mindjárt becsöngetnek, gyorsan
passzold ide a latinleckét! – A lányok Catinelli előtt
várakoztak.
– Nem, ne is próbálkozzatok!
– Hogyhogy ne próbálkozzunk?
– Süketek vagytok? Nem akarom, hogy lemásoljátok a házi
feladatomat. Oké? Nem értem, miért nem tudjátok lefordítani
magatoknak otthon, ahogy mindenki más.
Pallina közelebb lépett hozzá.
– Na, Ale, ne csináld már! A Giacci ma tuti feleltet engem
meg Festát is.
A kis csapatból egy lány, akinek az egyenruhája
rendezetlenebb volt, mint bárki másé, akárcsak a jegyzetei,
bólintott.
– Na, add ide a leckédet, lécci! Különben kicsinál minket!
– Pallina, ne makacskodj!
– Mi van, Pallina? Miért makacskodsz?
– Jaj, szia, Babi! Ale nem akarja odaadni nekünk a háziját.
Te megcsináltad?
Catinelli egy pillanatra kiesett az érdeklődés
középpontjából.
– Nem, csak a felét. És szerintem nem is túl jól. Mivel én

már feleltem, nem sokat foglalkoztam vele. Megnéztem, ma
rajtad a sor meg Silvia Festán, aztán újrakezdődik a kör. De
általában azt felelteti, aki bukásra áll.
Catinelli megpróbált eloldalogni. Pallina megragadta a
kabátjánál.
– Hallottad? Na, nem hagyhatsz minket cserben, különben
nekünk reszeltek!
– Nem értem, miért nem csináljátok úgy, mint Giannetti.
Este felhív, miután lefordította, és együtt ellenőrizzük... így
tanul belőle, és másnap már jobban megy neki. De ahogy ti
csináljátok, mire mentek vele?
– Mit érdekel? A latin különben se jó semmire. Akkor
odaadod a leckédet vagy nem?
– Már megmondtam: nem. Kérjétek el Giannettitől!
Pallina puffogott.
– Az meg mindig utolsónak esik be... Öt perc múlva
csöngetnek. Na, csak ma... utoljára, esküszöm!
– Mindig ezt mondjátok. Nem, ezúttal nem! Nem adom oda.
Azzal Catinelli lelépett.
– Mekkora egy szemétláda! Ráadásul egy bányarém. Ezért
olyan savanyú, mint egy citrom. Soha, senki nem csapja neki a
szelet. Világos. Mi legalább remekül szórakozunk és tetszünk a
fiúknak.
Silvia Festa Pallinához lépett.
– Igen, de nem hiszem, hogy anyámnak is tetszene a
hármas, amit Giacci bevés, ha nincs kész a házink.
– Tessék, itt az enyém! – Babi előkotorta táskájából a
latinfüzetét, és kinyitotta az utolsó oldalon. – Legalább azt
mondhatjátok, hogy megpróbáltátok. Lehet, hogy csak félig
van kész, de az is jobb, mint a semmi. Mondjátok azt, hogy
megakadtatok az esperavissénél. Ez egy olyan ige, ami

fogalmam sincs, honnan a francból jön. Vagy negyedóráig
kerestem a szótárban, de nem sikerült megtalálnom. Úgyhogy
meguntam, és inkább elmentem uzsonnázni. Egy sovány
joghurtot, cukor nélkül, rémes volt. Majdnem olyan savanyú,
mint Catinelli. – Mind felnevettek.
Pallina elvette a füzetet, és felrakta a falra, középre, hogy
mindenki lássa. – Így is van, a tanulás hizlal. Mindig is tudtam,
hogy ha nyelvtagozatra mentem volna, most vagy négy kilóval
könnyebb lehetnék. – Pallina másolni kezdett Silviával együtt
meg más lányokkal, akik szintén potenciális áldozatai voltak a
rettegett Giaccinak.
Az osztályterem hatalmas ablakai a közeli rétekre néztek

Egyenruhás gyerekek játszottak és futkároztak a füvön. Egy
tanítónő segített felállni egy szőke kisfiúnak, aki bepiszkította
fehér iskolaköpenyét. A nap megvilágította a padokat. Babi
szórakozottan figyelte osztálytársnőit. Volt, aki az előtte ülő
takarásában békésen szunyókált összefont karjain. Egy
hajmániás másik feljebb húzta a lófarkát, és visszaigazította a
helyére a hajgumit, amely lassan lejjebb csúszott fényes, barna
haján. Benucci a szokásosnál is rövidebb ideig húzta. A keze
már a pad alatt volt, és a paradicsomszószos pizzájával
foglalatoskodott. Letépett belőle egy falatot, és szószos kezével
gyorsan a szájához emelte. Aztán rágni kezdett, és teljes
közönyt színlelve, csukott szájjal hallgatta a tanárnőt, mintha
mi se történt volna. Babi egy pillanatra Giacci magyarázatára
fordította a figyelmét. Egy fiatal nő a múlt században annak
ellenére, hogy egyáltalán nem tudott lovagolni, úgy döntött,
mégis megpróbálja. Persze lezúgott. Babi nem figyelt oda
annyira, hogy megtudja, megsérült-e vagy sem. Csak annyi
volt biztos, hogy valaki, aki igazán híján lehetett minden

ötletnek, írt erről valami történetfélét. – Jól van. Ezt az ódát, A
lóról leesett Luigiu Pallavicinihez címűt, hetfőre kérem. – Az
is biztos volt, hogy meg kell tanulniuk. Babi a jobb oldali
padsorra nézett. A terem végében Pallina teljes odaadással
másolt.
Az előtte ülő két cinkostársnője közelebb húzódott
egymáshoz, hogy takarják. Babi odapisszegett neki. Pallina
anélkül, hogy felnézett volna, intett, hogy várjon egy pillanatot.
Gyorsan lemásolta a lecke utolsó sorait. Felegyenesedett, majd
megmozgatta a tollat tartó kezét, mert belesajdult az idő elleni
küzdelembe. Pallina a barátnőjére mosolygott.
– Kész! Tessék! – Azzal odaadta a latinfüzetet az előtte
ülőknek. – Küldjétek tovább Gianettinek! – A két lány, akik
addig tökéletesen falaztak, ismét kényelmesebb pozíciót vettek
fel. Giannetti közben visszakapta a füzetét, és remélte, hogy ez
a jótett segít neki legalább egy elégségest kicsikarnia a latin
feleltetésen. Megszólalt a csengő. Giacci becsukta a naplót.
– Kimegyek a tanáriba a latinos naplóért. Addig itt hagylak
titeket, de ne csináljatok felfordulást!
A lányok mind felálltak a padokból. Hármuknak sikerült
engedélyt szerezniük, hogy a mosdóba menjenek, mielőtt a
tanárnő elhagyta volna a termet. Igazából azonban csak
egyikük kéredzkedett ki valódi okból. A másik kettő közös
fülkébe zárkózott, és közös szenvedélyüknek hódoltak
boldogan: egy szál kellemes Meritnek, szembeszegülve
mindazokkal, akik szerint ez a cigi a legkárosabb mind közül.
Giacci visszatért a terembe. A lányok mind visszaültek a
helyükre. Figyelmesen hallgatták a latin verstan szabályait.
Volt, aki megjelölte a hangsúlyokat is és lemásolta a
példamondatot a tábláról.
Másvalaki, aki biztosra vette, hogy ma felel, inkább a háziját

futotta át még egyszer.
Benucci nem tudott ellenállni a kísértésnek. Megint
kicsomagolta a pizzát. Nagyon lassan és óvatosan csinálta,
egyik falatot a másik után nyomta be, és megpróbálta a lehető
legkisebb zajt kelteni. Két kézzel turkált, szinte mozdulatlan
karokkal, melyeket a pad széléhez támasztott. De a pékség
papírzacskója híres volt arról, mennyire zörög. Néhány,
közelben ülő osztálytársa bosszúsan fordult felé. Benucci a
fejét rázta, nem tudott mit tenni, megette az utolsó falatot is.
Két, hátrébbülő lány nagyban rágózott, így próbálták elnyomni
a nikotin szagát. Egy másik lány a terem végében nyugodtan
hallgatta a tanárnőt.
– Akkor jövő szerdára a 242. oldaltól a 247.-ig, fordítás és
időmértékes verselés, a hangsúlyok tökéletes ismeretével.
Babi kinyitotta a határidőnaplóját, és a szerdai naphoz felírta
a házit. Aztán szinte önkéntelenül hátrébb lapozott. Színes,
teleírt lapok úsztak el a szeme előtt. Bulik, születésnapok,
Pallina vicces mondásai, dolgozatok jegyei. Moziban látott
filmekről alkotott vélemények, lehetséges, lehetetlen és elmúlt
szerelmek.
„Marco I luv u.” Itt megállt. A saját írását nézte. Piros filc a
lap alján. Mögötte kis szívecske. November. Igen, november
volt akkor. És őrülten szerelmes volt.
– Anya, nem jött nekem semmi?

– De igen, egy levél vár a konyhában. Az asztalra tettem.
Babi rögtön kiszaladt a konyhába, és megtalálta a levelet.
Felismerte az írást, és boldogan nyitotta ki. Négy hónapja
voltak együtt. Ez volt élete addigi leghosszabb kapcsolata.
Igazából gyakorlatilag az első. Elolvasta a levelet.
Kedves Babi!
Ezen a jeles napon (Amerika felfedezése? Annál sokkal
több) Az első ember a holdon? Ugyan már! A Gilda Club
megnyitása? Majdnem!)... Hé, kicsim. Viccelek!! Ma négy
hónapja, hogy együtt járunk, és szeretném, ha ez a nap
számodra különleges, boldog, gyönyörű, romantikus lenne.
Készen állsz? Akkor jó. Fogd a robogódat és indulj! Ugyanis
kezdődik a kincsvadászat! »Kincsem«, a szó szerelmes
értelmében, amit irántad érzek.
Marco
U.i. Az első üzenet a következő: „Egy villa az, ahová

mész,/kivéve, ha jő az éj,/On the left harmadik tree,/angolul,
persze, Miss Babee./Ha alatta kapirgálsz,/valamit biztosan
találsz./ Kész vagy? Akkor indulás!
Babi összehajtotta a levelet és gondolkozni kezdett. A villa

biztosan a Villa Glori, a park, ahová futni járok. Angolul? Mit
néz ki belőlem? Persze ez egyszerű, a harmadik fa balra, ahogy
belépek.
– Anya, elmegyek.
– Hova?
– El kell vinnem valamit Pallinának.
Babi belebújt a szarvasbőr kabátjába.
– Mikor jössz haza?
– Vacsorára itthon leszek. Nála fogok tanulni.
Raffaella feltűnt az ajtóban. – Aztán ne gyere túl későn
nekem!
– Ha bármi változik, telefonálok.
Babi kisietett, aztán megállt az ajtóban, és visszafordult.
Gyorsan egy puszit nyomott az anyja arcára, majd kiszaladt.
Az udvarra érve lassan nyitotta fel a garázs redőnyét, hogy ne

csapjon zajt. Kitolta a robogóját, és elindult a lejtőn anélkül,
hogy beindította volna. De a kanyarban felnézett. Raffaella az
erkélyen állt, a tekintetük találkozott.
– Anya, busszal sosem érek oda.
– Akkor legalább vegyél sálat!
– Majd felhúzom a kabátom gallérját. Nem fázom, tényleg.
Szia!
Babi kettesbe kapcsolt. A Vespa befékezett egy pillanatra
aztán hirtelen beindult, és kilőtt előre. Babi lehajtotta a fejét, és
hajszál híján átcsusszant a sorompó alatt, amelyet Fiore
készségesen felemelt. Végighajtott a Corso Francián és már
meg is érkezett a Villa Glorihoz. Ki támasztotta a robogót és
beszaladt a parkba. Néhány nő sétálgatott a gyerekével, pár
sportos férfi futott. Babi odament balról a harmadik fához.
Lent, a gyökereknél nőtt egy kis bokor. Arrébb húzta. Kis
műanyag zacskó rejtőzött alatta.
Felemelte. Izgatottan és boldogan tért vissza a robogóhoz.
Kinyitotta. Gyönyörű, türkizkék kasmírsálat talált benne és egy
újabb üzenetet: Ilyen biztos nincs neked,/de remélem,
felveszed!/Különben még megfázol,/ha nélküle furikázol./Ha a
nyakad nem fáz’/irány a tévészékház./Van ott kőből egy
paci/Mire vársz, gyerünk, Babi!/Hogyha odaérkezel,/valamit
észreveszel.
Babi felpattant a Vespára, és boldogan mosolygott a
romantikus játékon. A nyakába kötötte a sálat. Meleg volt és
puha. Igazán kedves ajándék. És még hasznos is, mert tényleg
hideg volt. Anyának volt igaza. De Marco egy angyal. Persze
kicsit könnyelmű. És ha valaki más találja meg? Most már
mindegy. Beindította a robogót, és teljes gázzal elindult a
Mazzini térre. Megállt a kis udvar előtt, melyet magas,
elektromos kapu őrzött. Babi leszállt a motorról, és belépett.

Az őr gyanakodva méregette. Aztán teljes figyelmét egy
bőröndös úr felé fordította, akinek útbaigazításra volt szüksége.
Babi kihasználta az alkalmat. Odament a lószoborhoz. A hasára
fehér krétával nyilat rajzoltak, ami lefelé mutatott. Először azt
hitte, Marco megőrült. Aztán jobban szemügyre vette. Egy kis
csomag rejtőzött ott. Elvette. Az őr nem vett észre semmit.
Ezúttal egy napszemüveget talált. A legújabb gyönyörű Ray-
Ban, kis, szögletes keretű. Természetesen mellette újabb cédula
volt.
A következő állomás egy cím volt: Cola di Rienzo utca 47.
A robogó teljes sebességgel száguldott a cél irányába.
Egyrészt az új szívócsonknak köszönhetően, amit Daniela vett
bele, ahogy mindenki, aki fel akarta kicsit turbózni a motorját,
másrészt pedig Babi egyre növekvő kíváncsisága miatt.
Babi megérkezett a következő állomásra. Egy üzlet volt.
Döbbenten nézett rá. Fehérneműbolt. Egyszerű, fehér pamut
fehérneműit mindig az anyja vette neki. Babi habozva lépett
be. Körülnézett. Fiatal eladónő állt a pult mögött, és az újonnan
érkezett szürke szaténbugyikat meg melltartókat tette a
helyükre. Babi újra elolvasta az üzenet végét: Ha bemondod a
neved,/új cuccod felveheted.
Az eladónő észrevette Babit, abbahagyta, amit csinált, és
közelebb lépett.
– Segíthetek?
– Azt hiszem, igen. Babi Gervasi vagyok.
– Hát persze. – Az eladó kedvesen mosolygott. – Már
vártuk. – Beállt a pultba. – Ezek közül válassza ki, amelyik a
legjobban tetszik! – Azzal három fehérneműszettet rakott ki elé
a pultra. Mindhárom szaténból készült. Az első egyrészes volt,
fekete, átlátszó mintával a mellrészen és vékony vállpánttal. A
második két részből állt, halvány rózsaszín volt, az átlátszó

minta pedig egy árnyalattal világosabb. A harmadik sötétlila
színben pompázott, vékony vállpánttal és kissé magasan
felszabott bugyival. Babi nézegette őket, ahogy ott feküdtek a
pulton. Mindegyiknél elidőzött egy kicsit anélkül, hogy fel
mert volna nézni. Állati zavarban volt. Az eladónő
valószínűleg észrevette, és segíteni próbált.
– Szerintem ez állna a legjobban – Emelte fel a halvány
rózsaszín melltartót. – Olyan világos a bőre, hogy illene hozzá.
Babi félénken felnézett. – Igen, szerintem is. Akkor ezt
választom. Köszönöm. – Hátrébb lépett a pulttól arra várva,
hogy a kedves eladónő becsomagolja neki, és körbenézet
üzletben. Egy üveges tekintetű próbababa igen szexi
fehérneműt viselt. Elképzelte magán. Ez után a „drámai”
választás után már egész természetesnek tűnt.
– Kisasszony?
Babi az eladónő felé fordult.
– Igen?
– A fiú, aki itt járt, gondolom, a barátja...
– Igen, bizonyos értelemben.
– Meghagyta nekem, hogy miután kiválasztotta az
ajándékot, feltétlenül fel is kell vennie.
– Na, de...
– Különben egyenesen megtiltotta, hogy átadjam a
következő üzenetet. Így mondta...
– Értettem. Köszönöm.
Babi elvette a rózsaszín együttest, és bement a próbafülkébe.
Az eladónő a függönyön keresztül egy zacskót nyújtott be neki.
– Tessék, ebbe beleteheti a régit. – Babi átöltözött, majd
megnézte magát a tükörben. Bár az eladónő egy kicsit
rámenős, de teljesen igaza volt. Az az együttes tényleg jól állt
neki. Egy gondolat futott át az agyán. Mit fog szólni anya, ha

megtalálja ezt a fehérneműt a szennyesben? Meg kell dumálnia
Pallinával, mondja azt, hogy ő adta neki, poénból. Mondjuk,
Cristinával meg valaki mással együtt. Babi felöltözött, és
kilépett a fülkéből. Az eladónő megbízott benne, nem
kukkantott bele a zacskóba, csak átnyújtotta a következő
cédulát. Aztán álmodozva nézett utána, amikor elment. Elég
csinos volt ahhoz, hogy vele is eljátsszák ezt az igen
szórakoztató játékot. Talán aznap este a barátja szembesülhet
majd vele, hogy nem eléggé fantáziadús. De az biztos, hogy
össze kell szednie magát. Bizonyos őrültségek csak egy
bizonyos korban szórakoztatók.
Babinak belekerült egy kis idejébe, mire rájött, melyik a
következő állomás. Végül a Due Pini parkhoz ment. A
sulijához közeli parkban volt egy pad, ahol sokat csókolóztak
Marcóval. Alatta talált egy borítékot, benne egy
lottószelvénnyel és a következő üzenettel. A vadászat
folytatódott. Egy kis ékszerüzletbe ment, ahol egy dalt kellett
elénekelnie néhány vásárló előtt. Az egyik eladónő gyönyörű
türkiz fülbevalót és még egy cédulát nyújtott át neki. A
Benettonnál egy bordó kiskabát és szoknya várta. A következő
üzenet a Veneto úton lévő kis üzletbe vitte, ahol a rejtvény
megfejtése után a ruhájához passzoló színű, csodaszép cipőt
kapott. Innen a kincsvadászat a Vigna Stelluti útra küldte
vissza. A tér előtt jobbra lévő öreg virágárus friss orchideával
és még egy cetlivel lepte meg. A közeli cukrászdában már ki
volt fizetve a kedvenc édessége. Miközben Babi a
vaníliakrémes, gyümölcsdarabos rácsostésztát ízlelgette, a
pénztáros átadta az utolsó üzenetet: Ha a kedvenc
sütidet/jóízűen megetted,/hiányzik még valami?/Vagy szeretnél
aludni?/Ha nem tudsz nélkülem élni,/gyere vissza az elejéig!
Babi lenyelte az utolsó falatot a rácsostésztából, a közepét,

amin egy fél szőlőszem volt. Megtörölte a száját, és elindult.
Beindította a motort, és legurult a Vigna Stellutin. Ha az anyja
látta volna most, fel sem ismerte volna. Gyönyörű, bordó
kosztümöt viselt, elegáns bőrcipővel, kis Ray-Ban
napszemüveggel, ragyogó türkiz fülbevalóval, a hajába tűzött
orchideával, és a zsebében a gazdagság lehetőségével
lottószelvény formájában. Babi befordult az Euclide térre, és
megállt a Villa Glori kapuja előtt, ott, ahol a kincsvadászat
kezdődött. Felismerte a telefonnal felszerelt, 16 szelepes, kék
GT-t. Beszaladt a parkba. Marco egy fának támaszkodva
várakozott. Babi odarohant hozzá és megölelte. Marco a háta
mögül előhúzott egy rózsát, amit addig rejtegetett.
– Tessék, kincsem. Boldog hónapfordulót!
Babi boldogan nézte a rózsát, majd újból a fiú nyakába
kapaszkodott, és szenvedélyesen megcsókolta. Fülig szerelmes
volt. Hogy is ne lett volna ezek után? Marco kicsit eltolta
magától, de a vállát még mindig tartotta.
– Mutasd magad... remekül áll! Nagyon elegáns vagy
kiválasztotta neked ezeket a szép cuccokat?
Marco megigazította a kék sálat Babi nyaka körül, aki
mosolyogva nézett rá nagy, kék szemével.
– Te, kincsem.
Marco átölelte. Megindultak a kijárat felé.
– Itt hagyhatod a Vespádat?
– Miért, hova megyünk?
– Iszunk valamit, aztán esetleg vacsorázhatnánk is.
– Haza kell szólnom anyámnak.
– Majd a kocsiból telefonálsz.
Babi beült a GT-be. Marco udvariasan maga láncolta le a
robogó első kerekét. Aztán ő is beszállt a kocsiba, és sebesen
megindult az esti forgalomban. Babi hazatelefonált. A szülei

már elmentek Bonelliékhez játszani. Daniela megadta a
számukat. Raffaellának annyira lefoglalta a figyelmét a kártya,
hogy csak felületesen hallgatta Babi meséjét. Pizzázni mennek
Marco is velük tart meg persze egy csapat barátjuk. A robogót
Pallinánál hagyja, és majd másnap érte megy, Marco pedig vett
neki egy sálat. Talán pont ez az utolsó adalék nyugtatta meg
Raffaellát. Babi megkapta az engedélyt a kimaradásra.
A Matricianóban ettek, egy étterem-pizzériában Pratiban, a
Gracchi úton, ami arról volt nevezetes, hogy színészek és híres
emberek jártak oda vacsorázni.
A kincsvadászatról beszélgettek. Babi arról áradozott,
mennyire jól szórakozott: elmesélte az állomások
megfejtésével kapcsolatos nehézségeit. Lelkesen ecsetelte,
mennyire tetszett neki az összes ajándék és hogy irigyelnék a
barátnői. Marco hárított, de nem sikerült lepleznie, mennyire
büszke az ötletére.
Azzal viccelődött, hogy aggódva ment a Villa Glorihoz,
mert ha Babi nem találja ki az egyik állomást, akkor hiába vár.
Babi sértettséget színlelt. Marco rámosolygott. Babi a haját
igazgatta. Marco megsimogatta a kezét. Belépett egy híres
színész egy gyönyörű, egyelőre ismeretlen lánnyal. Bizonyára
hamarosan ő is befut, ha máshol nem, a bulvársajtóban
biztosan, a viselkedéséből ítélve. Az egyik pincér üdvözölte a
színészt, és nyomban leültette őket. Babi észrevette. Többször
is hátrafordult, hogy megnézze, és Marcónak is szólt. Az töltött
Babinak, miközben elégedettséget és a hírességgel szemben
közömbösséget színlelt. A hely legtöbb vendége arra a
viselkedésre korlátozta magát, mint Marco. Volt, aki nem bírta
ki és odafordult, hogy megnézze magának. Mások
odaköszöntek neki, boldogan, hogy barátságukat mások előtt
bizonyíthatták. A színész viszonozta a köszönéseket, majd

bevallotta csinos kísérőjének, hogy fogalma sincs, kik azok az
emberek. A lány többé-kevésbé őszintén nevetett. Elég jó
színésznő lenne belőle. A többség folytatta az étkezést és úgy
tett, mintha mindennap látná a színészt. Igazából nehéz
megmagyarázni, mitől ment olyan jól a Matriciano. Az
emberek azért jártak oda, hogy hírességeket lássanak, de
amikor azok megérkeztek, mindenki úgy tett, mintha észre sem
venné őket.
Vacsora után kicsit sétálgattak a belvárosban. Betértek
Giolittihez egy fagyira. Babi majdnem összeveszett a pincérrel,
hogy dupla adag tejszínhabot harcoljon ki magának. Marco egy
kis kiegészítést fizetett, hogy Babi meg legyen elégedve. Aztán
még mindig a fagyiról, a pincérről, Giolettiről és a dupla
tejszínhabról csevegve szinte észre sem vették, hogy Marco
lakásán kötöttek ki. Óvatosan nyitották ki az ajtót, nehogy
felébresszék a szüleit. Lábujjhegyen osontak el Marco
szobájáig. Bezárták az ajtót és nyugodtan bekapcsolták a
rádiót. Halkan hallgatták. Egy gyengéd csók, és máris az ágyon
találták magukat. A Tele Radio Stereóban egy kellemes női
hang újabb romantikus számot konferált be. Fényes holdsugár
világított be az ablakon keresztül. Babi engedett a
simogatásnak ebben a varázslatos félárnyékban. Marco
lassanként visszavette a neki ajándékozott ruhákat. Babi
bugyiban és melltartóban feküdt előtte Marco a nyaka és a
válla közt csókolgatta, beletúrt a hajába megsimogatta a mellét
és kis, lapos hasát. Aztán feltámaszkodott, és úgy nézte.
Babi ott feküdt alatta. Félénken és kissé ijedten bámult rá.
Marco rámosolygott. Fehér fogai világítottak a sötétben.
– Lefogadtam volna, hogy ezt a fehérneműt választod.
Gyönyörű vagy.
Babi szétnyitotta az ajkait. Marco fölé hajolt es

megcsókolta. Babi szinte mozdulatlanul, finoman és puhán
fogadta a csókot. Aznap éjjel a Tele Radio Stereón a valaha írt
legszebb szerelmes dalokat játszották. Vagy legalábbis nekik
így tűnt. Marco kedves volt és gyengéd. Sokáig próbálkozott,
hogy valami többet csikarjon ki, de hiába. Csak abban a
kiváltságban és szerencsében részesülhetett, hogy láthatta,
hogy fest Babi melltartó nélkül, semmi több. Később hazavitte.
Egészen az ajtóig kísérte, ahol csalódottságát ügyesen
rejtegetve, gyengéden megcsókolta. Aztán visszaült az
autójába, és nyomta neki a gázt az éjszakában. Az a Battisti-
szám jutott eszébe, amely egy lányról szól, aki olyan, mint egy
habostorta. Egy lány, aki boldog, hogy nem falták fel.
Pont olyan, mint Babi, és én csak kiskanállal kóstolhattam
meg.
Aztán eszébe jutott az egész kincsvadászat meg hogy
mennyit költött rá. Az idő, amit arra szánt, hogy azt a sok
versikét rímbe szedje. A helyek, amiket kiválasztott és a többi.
Hirtelen megfordult, és a Gilda diszkó felé vette az irányt. Egy
utolsó gondolat minden gátlását elűzte. Mindennek tetejébe
Babi még a dupla tejszínhabot is megkapta a fagyijára.
13.
Hirtelen különös csend ülte meg a termet. Az osztály

mintegy mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva várakozott. Babi
a körülötte ülőket szemlélte, az osztálytársnőit. Voltak köztük
rokonszenvesek, ellenszenvesek, vékonyak, kövérek, szépek,
csúnyák, kedvesek. Meg Pallina. Az egyik gyorsan lapozgatott
a könyvében, mások aggódva futották át még egyszer a leckét.
Egy különösen izgulós lány a szemét és a homlokát
dörzsölgette. Egy másik oldalra hajolt, az előtte ülő mögé
bújva próbált elrejtőzni. Elérkezett a feleltetés pillanata. Giacci
végighúzta mutatóujját a naplón. Puszta színészkedés volt.
Előre tudta, hol fog megállni.
– Giannetti! – Egy lány felállt, a padjában hagyva minden
reményét és a vért az arcáról.
– Festa. – Silvia is felvette a füzetét. Hajszál híján, épp
sikerült befejeznie a lecke lemásolását. Előreballagott a két
padsor között, fellépett a katedrára, és átnyújtotta a füzetét, ő is
az ajtó elé állt, Giannetti mellé. Vigasztalanul néztek egymásra,
és megpróbáltak erőt meríteni közös, drámai sorsukból. Giacci
felemelte fejét a naplóból és körülnézett. Néhány lány állta a
tekintetét, hogy nyugodtnak és magabiztosnak mutassa magát.
Egy magát felkészültnek tettető lány feltűnően blöffölt, szinte
felajánlkozva. Mindenkinek gyorsabban kezdett verni a szíve.
– Lombardi – Pallina felegyenesedett. Babira nézett, mintha
utoljára látná. Aztán az esélytelenek nyugalmával megindult a
katedra felé.
Pallina Giannetti és Silvia Festa közé állt. Az utóbbi rá

mosolygott. Aztán odasúgta neki, hogy „próbáljunk segíteni
egymásnak”, ami Pallinát az abszolút elkeseredésbe taszította.
Először Giannetti felelt. Lefordított egy részt az olvasmányból,
botladozva a hangsúlyok között. Kétségbeesetten keresgélte a
szavakat, amelyek kellően visszaadnák olaszul. Egyszer sem
találta el, melyik igéből ered egy-egy nehéz régmúlt alak.
Szinte véletlenül eltalált egy jövőidejű particípiumot, de sosem
jött volna rá, mi a gerundivuma. Silvia Festa bizonytalanul
olvasta fel a fordítás első részét, a legegyszerűbbet. Egyetlen
igét sem talált el, még csak a közelébe sem ért egyszer sem.
Gyakorlatilag elismerte, hogy másolta a leckéjét. Aztán valami
fura mesével állt elő az anyjáról, aki nem érzi jól magát az
utóbbi időben, pedig valójában inkább ő érezte magát kutyául
abban a pillanatban. Nem tudni, hogyan választott ki hibátlanul
egy harmadik deklinációs, semleges, többes számú főnevet.
Pallina alig bírt megszólalni. Az olvasmány harmadik része
jutott neki, a legnehezebb. Gyorsan elhadarta,
hangsúlytévesztés nélkül. De aztán megállt. Megkockáztatott
egy fordítást az első mondatra, de egy rossz helyre rakott
tárgyeset hibás értelmezéshez vezetett. Babi aggódva nézett a
barátnőjére. Pallina nem tudta, mitévő legyen. Babi a helyén
ülve kinyitotta a könyvét. Elolvasta az olvasmány megfelelő
részét. Eminens padtársa füzetében leellenőrizte a helyes
fordítást. Aztán halk suttogással hívta fel magára Pallina
figyelmét. Giacci unott önelégültséggel bámult ki az ablakon, a
meg nem érkező válaszra várva.
Babi ráhasalt az asztalára, és az előtte ülő takarásában
megsúgta a tökéletes fordítást a legjobb barátnőjének. Pallina
csókot küldött felé a kezével, majd pontos sorrendben,
hangosan elismételte, amit Babi súgott. Giacci, miután
meghallotta a helyes szavakat a megfelelő helyen, az osztály

felé fordult. Minden túlzottan tökéletes volt ahhoz, hogy
véletlen legyen. Az osztályban minden visszatért a normális
kerékvágásba.
A lányok mind a helyükön ültek, mozdulatlanul. Babi
kihúzta magát, és ártatlan szemekkel nézett Giaccira. Pallina
szinte kihívta maga ellen a sorsot a mosolyával.
– Elnézést, tanárnő, egy kicsit megkavarodtam. Elakadtam,
de a legjobbakkal is előfordul, nem igaz? – A fordítás után
általában az igékre vonatkozó kérdések következtek, és azokkal
kapcsolatban Pallina egy kicsit magabiztosabb volt. A nehezén
már túl volt. Giacci rámosolygott.
– Nagyon jó, Lombardi. Fordítson le nekem még egy
rövidke részt, mondjuk, a habendamig! Pallina visszaesett a
totális kétségbeesésbe. A legrosszabb még hátra volt.
Szerencsére Giacci ismét kinézett az ablakon. Babi elolvasta a
következő mondat fordítását, majd várt pár másodpercet.
Minden nyugodtnak tűnt. Ráfeküdt a padra, hogy megint
súgjon a barátnőjének. Pallina még egyszer utoljára Giaccira
pillantott. Aztán Babi felé fordult, készen arra, hogy
megismételje a játékot. De abban a pillanatban a tanárnő lassan
visszafordult. Előrehajolt a katedrán, és rajtakapta Babit súgás
közben, ahogy a kezével tölcsért formált a szája előtt. Babi,
mintha megérezte volna, hogy leleplezték, hirtelen felnézett. És
meglátta a tanárnő tekintetét. A pillantásuk találkozott néhány
mozdulatlan osztálytárs válla fölött. Giacci elégedetten
mosolygott.
– Ó, remek! Van egy igazán felkészült tanuló ebben az
osztályban. Gervasi, ha ilyen jól tudja, jöjjön és fordítsa le
nekünk az olvasmány végét! – Pallina, aki bűnösnek érezte
magát, közbevágott. – Tanárnő, elnézést, de az én hibám, én

kértem tőle segítséget.
– Ragyogó, Lombardi, értékelem az őszinteségét. Ez
rendkívül nemes gesztus magától. De senki sem vonja
kétségbe, hogy maga nem tud semmit. Azonban most Gervasi
kisasszonyt szeretném hallani. Jöjjön, kérem, jöjjön!
Babi felállt, de a helyén maradt.
– Tanárnő, nem készültem.
– Nem baj, akkor is jöjjön ki!
– Nem értem, miért kéne kimennem ahhoz, hogy ezt
elismételjem. Nem készültem. Sajnálom, de nem tudtam
tanulni. Írja be nyugodtan!
– Rendben, akkor beírom az elégtelent, most boldog?
– Majdnem annyira, mint Catinelli, amikor nem adja tovább
a házi feladatát! – Az egész osztály felnevetett.
Giacci a naplóra csapott.
– Csendet! Gervasi, hozza ki az ellenőrzőjét! Szeretném
látni, hogy az intő, amit otthon alá kell íratnia, hasonlóan
boldoggá teszi-e. És mindenekelőtt tudassa majd velem, hogy
az édesanyját boldoggá tette-e! – Babi kivitte az ellenőrzőjét.
Giacci gyorsan és mérgesen belevésett valamit. Aztán becsukta
az ellenőrzőt és visszaadta. – Holnapra írassa alá! – Babi arra
gondolt, hogy ennél szörnyűbb dolgok is vannak az életben, de
talán jobb, ha ezt a véleményét nem veri nagydobra. Csendben
visszatért a helyére.
Silvia Festa ötöst§ kapott. Szinte sok is volt gyenge feleletét
tekintve. Giacci talán a lány mentegetőzését is figyelembe vette
az értékelésnél. Pedig ezen a téren is lett volna még hová
fejlődnie. Ahányszor az anyja rosszullétére hivatkozik, elég
§
Olaszországban 1-től 10-ig osztályoznak. Hatostól van meg az elégséges (60%), de
az ötös már valamiféle átmenetet jelent. Aki nem készül annak kettes jár (A ford.)
rossz bőrben lehet szegény nő. Pallina viszont mindössze egy

négyessel ült vissza a helyére, ami nem volt éppen nemes
gesztus. Egy hajszálon múlott, hogy Giannetti megkapta az
elégségest. Ahogy Giacci beírta neki a jegyet, egy latin
közmondást is intézett hozzá. Giannetti furcsa grimasszal kért
elnézést, amiért nem érti pontosan a mondatot. Valójában egy
büdös kukkot sem értett belőle. Később a padtársa, Catinelli
lefordította neki. Valami morbid sztori volt egy félszeműről,
aki boldog volt, hogy csupa vak között élhetett. Giannetti arra
gondolt, elég fura Giaccitól, hogy még ezzel is hangsúlyozni
akarja, mekkora ajándék volt az a hatos. Babi kinyitotta a
határidőnaplóját. Hátralapozott az utolsó oldalra. Az
osztálynévsor mellé lapokat tett be, amelyeken minden felelőt
megjelölt. A latinos lapra berajzolta az utolsó pöttyöket
Giannetti, Lombardi és Festa neve mellé. Silvia feleletével
befejeződött a feleltetés második köre. Aztán Babi a saját neve
mellé is pöttyöt rakott. A következő kör első felelője. Semmi
gond azzal a kettessel. Szerencsére a többi jegye elég jó volt.
Az átlaga így is legalább hatosig felhúzta. Becsukta a füzetet.
A mellette lévő padsorban ülő lány egy cetlit tett a padjára.
Babi gyorsan eldugta. Giacci épp a következő olvasmányt
választotta ki a jövő hétre. Babi elolvasta a cetlit:
Bravó, Babi, szuper voltál! Büszke vagyok rá, hogy ilyen

barátnőm van! Király vagy! Aláírás P.
Babi elmosolyodott; rögtön tudta, ki az a P. Pallina felé

fordult. Mekkora arc! Berakta a cetlit a füzetébe. Aztán hirtelen
eszébe jutott az intő. Odalapozott, és elolvasta.
Kedves Signora Gervasi! Szeretném tájékoztatni lánya órai

viselkedéséről. Babi teljesen felkészületlenül jött latinórára.
Mintha ez nem lenne elég, szemtelenül válaszolt, amikor

kihívtam felelni. Tisztelettel A. Giacci tanárnő
Babi becsukta az ellenőrzőjét, és a tanárnőre nézett.

Micsoda szemétláda. Aztán az anyjára gondolt. Egy intő, mi
lesz ebből! Szobafogságot kap, aztán évekig hallgathatja majd.
És ki tudja még, mi más. Egy dolog biztos. Az anyja sosem
mondaná erre, hogy: „Bravó, Babi, király vagy!”
14.
Egy farkaskutya rohangászott szélsebesen a strandon,

összezárta a lábait, majd rögtön újból szétnyitotta őket, alig
érintve, mégis szétspriccelve a homokot. Felvetett fejét a teste
mozgásának ütemére ingatta. Elfutott Step mellett, aki éppen
messzire hajított neki egy botot. A kutya megpróbálta elkapni a
szájával. Fékezés közben a teste kifarolt a sebességtől, és
magasra fröcskölte a homokot. Fogai közt a bottal gyorsan
nekiiramodott megint, teljes erőből lökte magát előre az első
lábával, és így nagyokat ugorva hamarosan újra nagy
sebességre tett szert. Elérte Stepet. Kissé nyálazva hagyta,
hogy kivegye a szájából a botot. Aztán összekuporodott, fejét
összezárt mellső lábaira hajtva a földön.
Step úgy tett, mintha messzire elhajította volna a botot
jobbra. A kutya kilőtt, de hamar rájött, hogy feleslegesen
strapálja magát. Step megint eljátszotta ugyanezt.
Végül tényleg eldobta a botot, messzire a vízbe. A kutya
nekiindult. Habozás nélkül belevetette magát a tengerbe.
Felemelt fejjel haladt előre kisebb hullámok és egy gyenge
áramlat közepette. A fadarab kissé távolabb lebegett a vízen.
Step leült és nézte. Gyönyörű nap volt. Még senki sem volt a
parton. Hirtelen hangos zörej csapta meg a fülét. Aztán éles
fény villant. A kutya eltűnt. Vele együtt a víz, a tenger, a távoli
hegyek, jobbról a dombok és a homok is.
– Mi a fene folyik itt? – Step a másik oldalára fordult az
ágyban, és a fejére húzta a párnát. – Mi ez a megszállás? –
Pollo miután felhúzta a redőnyt, kinyitotta az ablakot is.
– Anyám, ezt a bűzt! Jobb, ha kicsit szellőztetünk. Nesze

hoztam neked szendót. – Pollo odadobta az ágyra az Euclide **
zöld zacskóját. Step felült, nyújtózkodni kezdett, és közben
grimaszolt.
– Ki engedett be, Maria?
– Igen, már főzi a kávét.
– De hát hány óra van?
– Tíz.
Step feltápászkodott az ágyból.
– Hogy a fene vinne el, hát nem tudtál volna hagyni még
egy kicsit aludni? – Azzal kiment a fürdőszobába. Felhajtotta
az ülőke támláját, ami tompa zajjal csapódott a csempének. A
másik szobában Pollo kinyitotta a sportújságot, majd hangosan
kiszólt Stepnek.
– El kell jönnöd velem Sergióhoz a motoromért. Telefonált,
hogy készen van. Hé, láttad, hogy a Lazio megvette a Lecce
hátvédjét? Ez elég kemény!
Pollo felolvasott egy nevet, amelynek tulajdonosát minden
újság már egy ideje a jövő bajnokaként emlegette, aki
minimum a nemzeti válogatottba juthat. Majd hallotta, hogy
Step még mindig nem fejezte be.
– Hé, mi van, lehúztad magad?
Step leöblítette a vécét.
Aztán visszatért a szobába, és felvette a szendvicseszacskót
az ágyról.
– Az az egy mentséged van, hogy ezzel jöttél. – Majd
kiment a konyhába, nyomában Pollóval. A gőzölgő kávéfőző
egy faalátéten várta. Mellette meleg tej állt egy edénykében, a
**
Olasz étteremlánc
hideg pedig a szokásos, kék kartondobozban, a zsírosabb

fajtából.
Maria, a takarítónő alacsony, ötven körüli asszonyság volt.
A közeli kis helyiségből bukkant elő, ahol éppen befejezte a
vasalást.
– Maria, látja ezt itt? – Step Pollóra mutatott. – Bármit tesz
vagy mond, ebbe a lakásba nem léphet be tizenegy előtt.
Maria aggodalmasan nézett rá.
– Én mondtam neki, hogy aludni szeretne. De tudja, mit
válaszolt? Hogy ha nem engedem be, betöri az ajtót. – Step
Pollóra nézett.
– Ezt mondtad Mariának?
– Az úgy volt... – vigyorgott Pollo.
Step úgy tett, mint aki rém dühös.
– Ezt mondtad vagy nem? Fenyegeted nekem Mariát...? –
Step hirtelen elkapta Pollo vastag nyakát, és a hóna alá
szorította a fejét, hogy ne tudja mozgatni.
– Ezt mondtad neki? Fenyegetőzöl az otthonomban? Na,
most elkapom a töködet! – Fogta a forró tejeskannát, és Pollo
arcához emelte.
Pollo megérezte a melegét, és túlozva felüvöltött. – Jaj,
Step, ez éget... Hé, a kurva élet, ez fáj.
Step még jobban szorította.
– Aha, és még csúnyán is beszélsz! Te tényleg megőrültél.
Rögtön kérj bocsánatot Mariától! Gyerünk, kérj bocsánatot! –
Maria aggódva figyelte a jelenetet. Step még közelebb emelte
az edényt Pollo arcához.
– Jaj, megégetsz! Bocsánat, Maria, bocsánat!
Maria úgy érezte, az ő hibájából történik mindez. – Step,
engedje el! Tévedtem. Nem is mondta, hogy betöri az ajtót. Én
értettem rosszul. Igen, azt mondta, később visszajön. Most már

emlékszem, így volt.
Step elengedte Pollót. A két haver összenézett, majd
hatalmas nevetésben tört ki. Maria csak bámult rájuk, és nem
értett semmit. Aztán Step összeszedte magát.
– Jól van, Maria. Köszönöm. Ez az alak már megérdemelt
egy leckét. Menjen nyugodtan. Meglátja, ezentúl jobban fog
viselkedni.
Maria részvéttel nézett Pollóra. A tekintetével próbálta
jelezni, hogy ő nem akarta, hogy ez legyen belőle. Aztán
felkapta a frissen vasalt ruhát, és odébbállt. Mától kezdve
jobban meg kell gondolnia, mit mond, gondolta. Nem akarta,
hogy bárkinek baja essen miatta. Step szórakozottan nézte,
ahogy távozik. Aztán Pollo felé fordult.
– Na, mi az, megőrültél? Terrorizálod a bejárónőnket?
– De hát nem akart beengedni.
– Jól van, akkor megkéred szépen, nem? De te
megfenyegeted, hogy rátöröd az ajtót? Legközelebb tényleg
megégetem a randa pofadat.
– Akkor adj egy kulcsot, jó?
– Persze, hogy aztán kipucold a kérót, ha nem vagyunk
itthon.
– Mi van, viccelsz? Komolyan gondolod, hogy képes lennék
ilyesmire?
– Nem, talán nem. De azért jobb, ha nem hagyom meg
neked a kísértést.
– Te hálátlan majom, add vissza rögtön a szenyákat!
Step vigyorgott, és gyorsan betömött egyet a szájába. Pollo
kinyitotta az újságot és sértettséget színlelt. Step töltött
magának a kávéból, öntött bele egy kis meleg meg egy kis
hideg tejet, majd Pollóhoz fordult.
– Kérsz kávét?
– Aha, kösz felelte megjátszott távolságtartással. Még nem
akarta teljesen megadni magát. Step töltött neki is egy
csészébe.
– Na, lezuhanyzom, aztán elkísérlek a motorodért.
Pollo beleivott a kávéjába. – Van egy kis gond. Kéne
háromszáz lepedő.
– Hogyhogy? Azok után, amit megfújtál tegnap este?
– Volt egy rakás tartozásom. Fizetnem kellett a boltban, a
tisztítóban, és meg kellett adnom Furiónak is a lóvéját, tudod, a
totós fickónak.
– Mi a szarnak játszol fekete totón, ha sosincs egy vasad
sem?
– Épp azért, hátha megütöm a főnyereményt. Amúgy direkt
megtartottam magamnak kétszáz lepedőt a motorra. De Sergio
telefonált, hogy ki kellett cserélnie a másik dugattyút is, a
csapágyakat meg a többit. Meg aztán olajat cserélt, satöbbi,
már nem is emlékszem mindenre. Tanulság: fél milka. Basszus,
szükségem van a motoromra! Ma este indul a futam, és ott
legalább egy százast le kéne akasztanom. Te mit csinálsz,
kijössz?
– Nem tudom. Mindenesetre elő kéne kerítenünk azt a
háromszáz rugót.
– Na, ja. Különben nem megyünk sehova.
– Te nem mész sehova – vigyorgott rá Step, majd eltűnt
Paolo szobájában. Pollo is felállt, és reménykedve követte.
Step a bátyja zakóiban kezdett turkálni. Kinyitotta a fiókokat.
Majd az éjjeliszekrényt is átkutatta. Pollo az ajtóból figyelte és
néha körbesandított. Step észrevette. – Mi a szart állsz ott, mint
a cövek? Fedezel a saját házamban? Gyere, segíts inkább!
Pollónak nem kellett kétszer mondani. Átment az ágy

túloldalára, és kinyitotta a másik éjjeliszekrényt.
– Elővigyázatos a bátyád, mi? – Step Pollóra pillantott. Egy
csomag Durex volt a kezében, és bárgyú kifejezés az arcán.
– De még mennyire! Annyira óvatos, hogy egy fillért sem
hagy elöl többé.
– Végül is igaza van. Azok után, ahányszor már
kifosztottuk... – Pollo zsebre rakott három óvszert, mielőtt
visszatette volna a kezében lévő csomagot. Mindezek ellenére
optimista volt. Step még átkutatott néhány lehetséges
rejtekhelyet.
– Nincs mit tenni, itt lófasz sincs. Nekem nincs egy kanyim
se, amit kölcsön tudnék neked adni. – Az ajtó előtt elment
Maria, a jobbján Step pólóival és pulóvereivel, a balján pedig
Paolo tökéletesen vasalt ingeivel. Pollo arrafelé biccentett a
fejével.
– És ő? Nem kérhetünk tőle?
– Ugyan már! Még így is lógok neki a múlt heti újságok
árával.
– Na és?
– Én nem kérek tőle. Te megkínozhatod vagy elveheted tőle
erőszakkal. Azok után, ahogy be akartál jutni.
– Még mindig ezzel jössz?
Step bement a szobájába. Pollo követte.
– Na, Step, ez komoly probléma. Mit csináljunk?
– Éppen ezen gondolkozom. A Szicíliai meg a többiek
jobban le vannak égve, mint mi, úgyhogy őket hagyjuk. Az
anyám elutazott.
– Hova?
– A Kanári-szigetekre vagy a Seychelle-re, mindegy.
Amúgy még ha itthon is lenne, akkor se jó ötlet. – Pollo
bólintott. Nagyon is jól tudta, milyen Step kapcsolata az

anyjával.
– És az apád? Ő nem tudna kölcsönadni? – Step elővett egy
frissen vasalt pólót, és az ágyra tette, ahova már kikészített egy
kockás bokszert meg a farmerét. – Igen, ma nála ebédelek.
Tegnap hívott, hogy beszélni óhajt velem. Amúgy már tudom,
mit akar mondani. Meg fogja kérdezni, milyen terveim vannak
az egyetemmel meg ilyenekkel kapcsolatban. Erre én? Válasz
helyett azt mondom: apa, dobj már meg háromszáz ruppóval,
hogy elhozhassam Polló motorját a szervizből?! Szerinted?
Elég esélytelen. Maria! – A nő megjelent az ajtóban. –
Bocsánat, hová lett a kék dzsekim?
– Melyik, Step?
– Amelyik olyan, mint az a terepszínű, csak kék, nemrég
vettem. Olyasmi, mint a zsaruké.
– Á, már tudom, melyik, a bejárathoz tettem, a bátyja
szekrényébe. Azt hittem, az övé. – Step elmosolyodott. Paolo
és egy ilyen dzseki! Az lett volna a show. Ő és az öltönyei.
Step kiment az előszobába, és kinyitotta a szekrényt. Rögtön
megtalálta a dzsekijét. Nem volt nehéz. Kirítt a csupa kockás
zakó és szürke öltöny közül.
Step kihasználta az alkalmat, és átkutatta azokat is, de
semmi. Egyeden líra sem volt bennük. Fogta a dzsekijét, és
szinte letépte a vállfáról, majd visszament a szobájába. Pollo az
ágyon ült. A pénztárcája nyitva volt. Újra lecsekkolta anyagi
helyzetét, valami csodában reménykedve, ami azonban nem
következett be. Csüggedten becsukta.
– Na?
– Örülhetsz, megtaláltam a megoldást!
Pollo reményteljesen nézett a barátjára.
– És mi lenne az?
– A bátyám fog nekünk adni.

– És miért tenné?
– Mert megzsarolom.
Pollo fellélegzett.
– Akkor jó. – Végül is egy testvért megzsarolni a világ
legtermészetesebb dolga volt számára. Egy pillanatra sajnálta,
hogy egyke.
15.
Paolo, Step bátyja az irodájában tartózkodott.

Elegáns öltönyben feszített a nem kevésbé elegáns
íróasztalánál ülve, és egy bizonyos signor Forte aktáit
ellenőrizte, aki a pénzügyi vállalat egyik legjobb ügyfele volt.
Paolo a híres milánói Bocconi egyetemen végzett. Summa cum
laude diplomázott, és ahogy hazatért Milánóból, rögtön kitűnő
könyvelői állást talált. Nem csoda, ha egyszer a Bocconin
végzett. Pláne, hogy az apja beajánlotta széles ismeretségi
körében. De az, hogy azóta is sikerült megtartania az állását,
ráadásul az egész emeleten köztiszteletnek örvendett, mind a
saját érdeme volt. Persze az is igaz, hogy ettől a vállalattól még
soha nem rúgtak ki senkit.
Egy fiatal titkárnő krémszínű selyemblúzban, amely kissé
talán túl áttetsző volt az adók és adókedvezmények világához,
ahol az átláthatóság nem volt éppen mindennapos gyakorlat,
belépett Paolo irodájába.
– Doktor úr?
– Igen, mondja csak. – Paolo felfüggesztette az iratok
böngészését, hogy teljes figyelmét a titkárnője melltartójának
szentelhesse és azután rögtön annak, amit közölni
szándékozott.
– Az öccse van itt egy barátjával. Beengedhetem?
Paolónak nem volt elég ideje, hogy valami elfogadható
kifogást találjon, már ha egyáltalán valaha eszébe jutott volna
bármi ilyesmi. Step és Pollo már bent is termettek az
irodájában.
– Még jó, hogy beengedhet! Az öccse vagyok, vazze’! Vér a

véréből, kisasszony. Mindent megosztunk egymással.
Megértette? Mindent. – Step megérintette a titkárnő karját, arra
a lehetséges, bár nem túl valószínű eshetőségre célozva, hogy
ez a szép, fiatal lány az aktákon és telefonszámokon kívül mást
is nyújtott volna Paolónak.
– Szóval bármikor beléphetek ide, igaz, Paolo? – Paolo
bólintott.
– Hogyne. – A titkárnő Stepre pillantott, és habár idősebb,
dörzsöltebb, nyakkendős urakhoz volt szokva, tisztelettel
kezelte.
– Elnézést. Nem tudtam.
– Jó, most már tudja – vigyorgott Step. A titkárnő a karjára
nézett, amit Step még mindig a kezében tartott. – Akkor most
már elmehetek?
Paolo, aki az új szemüvege ellenére semmit nem vett észre,
megadta az engedélyt.
– Hogyne, köszönöm, elmehet, kisasszony.
Miután magukra maradtak, Pollo és Step helyet foglalt az
íróasztal előtt álló két bőrfotelben. Step kényelmesen
elterpeszkedett, aztán a jobb lábával elrúgta magát.
– Vazze’, te aztán jól megválogatod a titkárnőidet! – Step
megpördült a forgószékkel, majd megállt újra a bátyjával
szemben. – Mondd meg az igazat! Megvolt már neked, mi?
Vagy megvolt, vagy csak akartad, de nem állt rá. Ebben az
esetben én kirúgnám a helyedben, ha érdekel.
Paolo unottan nézett rá.
– Step, hányszor kell neked elismételnem mindig ugyanazt?
Nem tudnál kevésbé csúnyán beszélni és kevesebb galibát
okozni, amikor bejössz hozzám? Tudod, én itt dolgozom.
Mindenki ismer.
– Miért, mit követtem el? Elkövettem valamit, Pollo?

Mondd meg neki te is, hogy nem csináltam semmit! – Pollo
Paolóra nézett, és megpróbált minél meggyőzőbb arcot vágni. –
Tényleg nem csinált semmit.
Paolo felsóhajtott.
– Veletek felesleges vesződni, falra hányt borsó az egész.
Mint tegnap este is. Ezerszer kértelek, hogy ha későn jössz
haza, ne csapj zajt, de te! Mindig hatalmas felfordulást
csinálsz!
Step Pollóéhoz igen hasonló ábrázatot öltött.
– Nem, Paolo, már megbocsáss! Tegnap, amikor hazaértem,
baromi éhes voltam. Mit tehettem volna? Haljak éhen? Csak
egy bifszteket sütöttem magamnak.
Paolo ironikusan az öccsére mosolygott.
– Nem, nem akarom, hogy éhen halj. A baj az, ahogyan
csinálod, ahogyan mindent csinálsz... Mindig hangosan
csapkodod a szekrényajtókat, a hűtőt, és leszarod, hogy én
alszom, hogy másnap korán kell kelnem! Különben is, mit
érdekel az téged? Akkor kelsz, amikor kedved tartja... Apropó,
úgy tudom, ma apánál ebédelsz. Step felült a székében.
– Igen, miért? Beszéltetek rólam?
– Nem, csak említette. Az előbb felhívott. Ugyan már, mit
beszélnénk rólad, hiszen nem is tudok rólad semmit. – Paolo
jobban szemügyre vette az öccsét. – Csak azt tudom, hogy
mindig olyan szakadtan öltözködsz. Ezekben a sötét
dzsekikben, farmerban, tornacipőben úgy festesz, mint egy
huligán.
Step rávigyorgott.
– De hát huligán vagyok.
Paolo megrázta a fejét.
– Step, fejezd be ezt a hülyeséget! Apropó, miért jöttél ide?

Komolyan... Mi az, valami baj van?
Step Pollóra pillantott, majd vissza a bátyjára.
– Semmi gond, csak kéne négyszáz lepedő.
– Négyszázezer líra? Neked elment az eszed? Mit gondolsz,
lopom én a pénzt?
– Jól van, akkor legyen csak háromszáz.
– Szó se lehet róla, nem adok neked egy fityinget sem.
– Nem? – Step keresztülhajolt az íróasztalon. Paolo ijedten
hátrált. Step vigyorgott. – Ugyan, nyugi, sosem bántanálak,
tudod jól! – Azzal megnyomta a titkárnőnél csengető belső
telefont. – Kisasszony, bejönne egy pillanatra?
A titkárnő nem vette észre a különbséget a hangjukban.
– Máris megyek.
Step kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és Paolóra
mosolygott.
– És most, kedves bátyám, ha nem adsz rögtön háromszáz
rugót, lerántom a titkárnőd bugyiját.
– Tessék? – Paolónak nem maradt ideje bármi mást
mondani. Kinyílt az ajtó, és belépett a titkárnő.
– Igen, doktor úr?
Paolo megpróbálta menteni a helyzetet:
– Semmi, kisasszony, elmehet. – Step azonban felállt.
– Nem, kisasszony, kérem, várjon egy pillanatot! – Step
odalépett a titkárnőhöz. A lány csendben figyelte
mindhármukat, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen. A
helyzet kissé eltért a szokásostól.
A titkárnő kérdőn nézett Stepre. – Mi az?
Step mosolyogva nézett rá. – Szeretném tudni, mennyibe
került a bugyija, amit visel.
A titkárnő zavarba jött. – Na, de kérem...
Paolo felállt.
– Step, most már elég! Kisasszony, elmehet... – Step
megfogta a lány egyik karját.
– Kérem, várjon még egy pillanatot! Paolo? Add meg
Pollónak, amivel tartozol, és akkor a kisasszony elmehet! –
Paolo elővette a pénztárcáját a zakója belső zsebéből, kivett
három darab százezres bankjegyet, és dühösen Pollo kezébe
nyomta. Pollo megszámolta, majd intett Stepnek, hogy minden
rendben. Step mosolyogva elengedte a titkárnőt... – Köszönjük,
kisasszony. Maga rendkívül hatékony. Maga nélkül tényleg
nem tudtuk volna, mihez kezdjünk.
A titkárnő felháborodva viharzott ki. Nem volt teljesen
hülye, ráadásul egyáltalán nem élvezte, hogy a fehérneműje
áráról csevegjen fűvel-fával. Paolo felkelt a székéből, és
megkerülte az íróasztalt.
– Na, jó, a pénzt megkaptátok, most már takarodjatok ki
innen, elegem van belőletek! – Ki akarta tuszkolni őket, aztán
meggondolta magát. Talán jobb szóban visszavágni. – Step, ha
így folytatod tovább, bajba keveredsz, mint mindig!
Step a bátyjára nézett.
– Viccelsz? Milyen bajba? Én sosem kerülök bajba. Én és a
baj, az két külön dolog, ami sosem találkozik. A pénz egy
barátomnak kell, akinek egy kis problémája akadt, ennyi az
egész... – Pollo, tudván, hogy róla van szó, hálásan mosolygott
a barátjára. – Meg aztán milyen színben tünteted fel magad
Pollo előtt? Háromszáz ruppó az egész. Úgy csinálsz, mintha ki
tudja, mennyit kértem volna. Túlliheged a dolgot. – Pollo leült
az íróasztal szélére.
– Nem tudom, hogy van ez, de ha veled vitatkozom, végül
mindig én jövök ki rosszul...
– Ne beszélj így! Biztos az a bajod, hogy ebben az irodában

ülsz álló nap, és attól, hogy folyton ezzel a sok pénzzel
foglalkoztok, valami betegség alakul ki bennetek, hogy már
nem vagytok képesek adni, kölcsönadni.
– Szóval csak kölcsönről van szó?
– Hát persze, hiszen mindig mindent visszaadtam neked,
nem igaz?
Paolo nem vágott túl meggyőző képet. Nem egészen így állt
a dolog. Step úgy tett, mint aki nem vette észre.
– Akkor meg mit aggódsz? Ezt is vissza fogom adni. De
inkább egy kis lazításra lenne szükséged. Szórakozásra. Olyan
sápadt vagy... Miért nem jössz el velem egyszer motorozni?
Paolo meghatottságában levette a szemüvegét.
– Micsoda? Viccelsz? Soha! Inkább a halál! Erről jut
eszembe... mivel ő is közel járt hozzá... Tudod, kivel
találkoztam tegnap este a Tartarughinónál?
Step figyelmetlenül hallgatta. A Tartarughinónál biztosan
nem találkozhatott senkivel, aki érdekelte volna. Mindenesetre
úgy döntött, örömet okoz a bátyjának. Mégiscsak az imént
adott neki háromszáz rugót.
– Nem, kivel?
– Giovanni Ambrosinivel.
E név hallatán Stepben megfagyott a vér. Szíven találta a
dolog. A düh rögtön felgyülemlett benne, de tökéletesen
palástolta.
– Jé, tényleg?
Paolo tovább mesélt.
– Valami csinos nővel volt, aki idősebbnek tűnt nála.
Amikor meglátott, aggódva nézett körbe. Elég rémültnek tűnt.
Szerintem attól félt, hogy te is velem vagy. Amikor látta, hogy
nem vagy ott, szemmel láthatóan megnyugodott. Még rám is
mosolygott. Ha annak lehet nevezni azt a grimaszt, amit vágott.

Az állcsontját sosem sikerült egészen helyreállítani. De ezt te
úgyis jobban tudod nálam. Megtudhatnám, miért verted el
olyan csúnyán? Sosem mesélted el nekem...
Ez igaz, gondolta Step. Paolo nem is tudta. Sosem tudott
meg semmit. Step a hóna alá csapta Pollót, és a kijárat felé
indult. Az ajtóban hátrafordult. A bátyjára nézett. Ott ült az
íróasztalánál a kis, kerek szemüvegével. Drága frizurája
tökéletesen fésülve, makulátlan öltönyt visel, az inge pontosan
úgy vasalva, ahogyan saját kezűleg tanította meg Mariának. Ne
nem is tudhatja meg soha. Step rámosolygott.
– Tudni akarod, miért vertem szét Ambrosinit?
Paolo bólintott.
– Igen, esetleg.
– Mert mindig azzal csesztetett, hogy jobban kéne
öltözködnöm.
Úgy távoztak, ahogyan megérkeztek. Pimaszul és
jókedvűen. Azzal a mackós járással, mint a keményfiúk.
Elhaladtak a titkárnő előtt. Step odaszólt neki valamit, de az
csak bámult rá. Aztán beszálltak a liftbe, és lementek a
földszintre. Step üdvözölte a portást.
– Csá, Martinelli. Dobj meg minket két cigivel, na!
Martinelli előhúzott a zakója zsebéből egy puha dobozos, olcsó
cigit. A kezével felfelé pöccintette, hogy néhány szál
előbukkanjon. Step és Pollo kifosztották a dobozt. Jóval többet
vettek ki a kelleténél. Aztán anélkül, hogy megvárták volna,
hogy a portás tüzet adjon, leléptek. Martinelli Step után nézett.
Mennyire különbözött a bátyjától. A doktor úr mindig, mindent
megköszön.
Abban a pillanatban megcsörrent a házi telefon. Martinelli

rápillantott. Pont Step bátyjának irodájából hívták. Martinelli
felvette a kagylót.
– Igen, Mancini úr, mondja csak!
– Fel tudna jönni hozzám egy pillanatra, kérem?
– Persze, máris ott vagyok.
– Köszönöm.
Martinelli beszállt a liftbe, és felment a negyedik emeletre.
Paolo már az irodája ajtajában várta.
– Jöjjön, Martinelli, kerüljön beljebb! – Paolo betessékelte,
majd becsukta az ajtót. A portás állva maradt, és egy kissé
kellemetlenül érezte magát. Paolo leült. – Kérem, foglaljon
helyet! – Martinelli leereszkedett a Paolóval szemközti fotelba,
tiszteletteljesen szinte a legszélére ült, aggódva, nehogy túl sok
helyet foglaljon el. Paolo keresztbe rakta a karját.
Rámosolygott. Martinelli visszamosolygott, de tűkön ült.
Szerette volna tudni, mire fel ez a találkozó. Talán valamit
rosszul csinált? Hibát követett el? Paolo sóhajtott. Úgy tűnt,
elszánta magát, hogy feltárja a titkot.
– Nézze, Martinelli, egy szívességet szeretnék kérni
magától. – Martinelli ellazulva mosolygott. Megnyugodott, és
jobban elhelyezkedett a fotelban.
– Mondja csak, doktor úr! Mindent megteszek, amit csak
akar, ha módomban áll, persze.
Paolo nekidőlt a háttámlának.
– Többet ne engedje be ide az öcsémet!
Martinelli megdörzsölte a szemét.
– Micsoda, doktor úr? Tényleg ne engedjem be többet? És
mit mondjak neki? Ha bedühödik, Tyson kéne a kapuba, nem
én. – Paolo jobban szemügyre vette a vele szemben ülő békés
férfit. Szürke ruházatát, mely illett a kalapja színéhez, akárcsak
egész lényéhez. Elképzelte, ahogy Martinelli megpróbálja

megállítani Stepet a kapuban. „Elnézést, de utasítást kaptam.
Nem mehet be.” Vitatkozni kezdenek. Step begurul. Martinelli
felemeli a hangját. Step ellenszegül. Martinelli megpróbálja
feltartóztatni. Step megragadja a zakóját, nekicsapja a falnak,
satöbbi, mintha egy forgatókönyvet olvasna...
– Igaza van, Martinelli. Rossz ötlet volt. Felejtse el! Majd én
elintézem. Beszélek vele otthon. Martinelli felállt. – Bármi
mást, doktor úr, szívesen megteszek, higgye el! De ezt...
– Nem, nem, igaza van. Én tévedtem, amikor megkértem rá.
Köszönöm, mindenesetre köszönöm.
Martinelli kilépett az irodából. Beszállt a liftbe, és
visszament a földszintre. Ez meleg volt. Ki tudná megállítani
azt a dühöngő őrültet? Elővette a csomag cigijét. Úgy döntött
megünnepli, hogy ezt megúszta. Még szerencse, hogy a doktor
úr olyan megértő. Nem úgy, mint az öccse. Step a fél doboz
cigijét lenyúlta, és még csak meg se köszönte. Egyszer sem.
És még azt mondják, hogy portásnak lenni nyugis meló.
Martinelli felsóhajtott, és meggyújtotta a cigijét.
A negyedik emeleten Paolo kibámult az ablakon. Valami
furcsa elégedettség töltötte el. Végül is jót cselekedett.
Megmentette Martinelli életét. Visszaült a székébe. Na, jó, ne
túlozzunk. Egy rakás gondot megspórolt neki. Belépett a
titkárnő egy aktacsomóval.
– Tessék, ezek az akták, amelyeket kért...
– Köszönöm, kisasszony.
A titkárnő gyors pillantást vetett a főnökére.
– Az öccse igen különös szerzet. Maguk ketten nemigen
hasonlítanak.
Paolo levette a szemüvegét, és próbált vonzóbbnak látszani,
de hiába.
– Ezt vehetem bóknak?

– Bizonyos értelemben igen – hazudott a titkárnő. –
Remélem, maga nem kérdezgeti a lányoktól, hogy mennyibe
került a bugyijuk...
Paolo zavartan mosolygott.
– Jaj dehogy, persze, hogy nem.
Még ha szemüveg nélkül nem is látott túl sokat, a tekintete
önkéntelenül az átlátszó blúzra tévedt. A titkárnő észrevette, de
nem tett az égvilágon semmit.
– Ja, az öccse azt üzeni, hogy maga túl jó hozzám, és nem
kellett volna fizetnie, hanem hagyni, hogy megtegye azt a
dolgot. – A titkárnő szokatlanul követelőzővé vált. – Ha szabad
megtudnom... milyen dolgot?
Paolo a lányra nézett. Karcsú testére, kifogástalan és
tökéletes szoknyájára, mely formás lábait takarta. Lehet, hogy
az öccsének igaza volt. Elképzelte a titkárnőjét félig
meztelenül, ahogy Step lerántja a bugyiját. Felizgatta a
gondolat.
– Semmi, kisasszony, csak tréfa volt.
A titkárnő kissé csalódottan távozott. Paolónak még éppen
időben sikerült visszatennie a szemüvegét, hogy
ráfókuszálhasson arra a kihívó hátsóra, amely egészen profin
ringott tova.
Micsoda balek vagyok! Hagynom kellett volna, hogy
megtegye. Ha Step nem adja meg azt a pénzt, az utóbbi évek
legrosszabb üzletét kötötte meg. Nem, nem a legrosszabbat.
Azt signor Forte kötötte, amikor súlyos adóproblémáit egy
olyan könyvelőre bízta, aki még a saját családi gondjait sem
képes megoldani. Nem szabadna egy egész délelőttöt az
öccsével való vitatkozással tölteni és a végén fizetni neki azért,
hogy ne rántsa le a bugyit a titkárnőjéről.
Paolo lelkiismeret-furdalástól gyötrődve újra kinyitotta

signor Forte aktáit.
16.
Egy keskeny mellékutcában, egy egyszerű garázsban volt

Sergio, a motorszerelő műhelye. Kék kezeslábast hordott, hátán
a Castrol fehér, zöld és piros színű négyszögével. Senki sem
tudta, vajon a jó pár évvel korábbi futamai miatt szponzorálták
vagy a sok olaj miatt, amit a motorokban cserélt. Annyi biztos,
hogy ahányszor elvittek hozzá egy motort, bármi is volt a baja,
miután belenézett, mindig ugyanaz lett a vége.
– Meg kell bütykölni rajta egy-két dolgot, aztán csinálunk
egy szép kis teljes olajcserét.
Mariolino, az asszisztense szintén a Castrol kék kezeslábasát
viselte, csak az szakadtabb és olajfoltosabb volt. Az esze nem
vágott valami gyorsan. Aprólékosan megfigyelte Sergio
minden munkájának összes apró részletét. Sergio zseni volt a
szemében, a példaképe. A motorok istene. Munka közben
Mariolino mindig ugyanazt a Battisti-albumot hallgatta. Io tu
noi tutti. Amikor a Sí, viaggiare című szám ahhoz a részhez ért,
hogy „az én barátom, az a nagy zseni, ő tudja, mit kell tenni,
tudja, hogyan kell beállítani csavarhúzóval a kezében a
csodákat”, Mariolino széles mosolyra húzta a száját.
– Vazze’, Sergio, ez tökre rólad szól, nem?
Sergio folytatta a munkát, majd beletúrt a hajába, amitől az
még olajosabb lett.
– Még jó, nem is szólhatna rólad! Te egy csavarhúzóval a
kezedben csak kárt okozol, nemhogy csodát tennél.
Való igaz, Mariolino már majdnem egy éve dolgozott
mellette, és meg mindig súlyos problémát okozott neki egy
sima szűrőcsere is. Ha viszont a csavarhúzó helyett tollat

ragadott, akkor aztán komoly katasztrófát idézett elő. Ugyanis
ő írta fel az előjegyzéseket. Jobban mondva megpróbálta.
Mariolino a macskakaparásnál is olvashatatlanabb kézírásával
egy vörös bőrkötésű határidőnaplóba írta be a vezetékneveket,
amelyet valami közeli, földműveléssel kapcsolatos bank egyik
alkalmazottja ajándékozott Sergiónak valamelyik karácsonyra.
Így aztán a napok eltértek a folyó évitől, és ha ez nem lett
volna elég, szakemberre lett volna szükség, hogy Mariolino
írását megfejtse. Eredmény: néha fiatal srácok egész csoportjai
jelentek meg egyszerre, többé-kevésbé ripityára tört
robogókkal, azt állítva, hogy valami fura firkában felismerik a
saját vezetéknevüket a határidőnaplóban. Sergio nem tudott
nekik nemet mondani. Előfordultak tehát eszeveszetten hajtós
napok és olyanok is, amikor Sergiónak és Mariolinónak semmi
dolga nem akadt.
Aznap az előbbi helyzet állt elő. A garázs előtti utcácskán
sorban álltak a motorok. Egy drága Yamaha, biztosan valami
papa kedvencéé, ott ragyogott egy öreg Moto Guzzi mellett.
Klasszikus Galetto volt, egy nosztalgikus érzelmű amatőr vagy
egy sima spórolós kedvence. Különböző motorok sorakoztak
egymás után. Régi 350-esek és új, áramvonalas Suzukik. Egy
régi, „halálosztónak” nevezett Kawasaki. Hatalmas Pacific
Coast terpeszkedett mellette. Arrébb néhány új Peugeot és egy
piros Honda SH 50 csodálta elragadtatva azt a terjedelmes
Goldwin 1500-at, amely annyira nehéz volt, hogy
hátramenettel is fel volt szerelve.
Egy világos farmerkabátos srác, hátizsákkal a vállán,
melyen az „Utálom Jovanottit”†† felirat díszített, belépett a
††
Jovanotti eredeti nevén Lorenzo Cherubini olasz énekes, dalszövegíró, rapper.
műhelybe. Sergio rögtön felismerte. Kivette a slusszkulcsot

egy falra szerelt fiókból, és kiment vele. Csodás bravúrral
kiszabadította a fiú Honda Visionjét a robogók tömött sorából.
Aztán előadta a srácnak, miket kellett megcsinálnia rajta. Jó
szerelő módjára felsorolt egy rakás apró javítást, és
létfontosságúnak tüntette fel őket ahhoz, hogy az a Honda
Vision újra elinduljon. Igazából csak a szokásos baromságok
voltak, amiket a szerelők szoktak összehordani, hogy
megindokolják azt a horribilis összeget, amit lenyúlnak. A srác
úgy tett, mint aki ezt észre sem veszi. Vagy talán tényleg nem
vette észre. Tizenöt évesen elhozni a motort a szerelőtől
túlságosan örömteli esemény ahhoz, hogy az ember elrontsa
egy csúnya vitával. De ha a fiú tudta volna, mennyit kóstál
valójában kicserélni egy szívócsonkot, akkor lázadó
hátizsákján, az „Utálom Jovanottit” felirat alatt másnap
biztosan megjelent volna egy másik, talán megalapozottabb
vélemény: „Sergio, te rohadt rabló”.
A hátizsákos srác fizetett, majd boldogan távozott.
Rögtön ezután egy régi, tekerős, Boxer típusú, kék
kismotort tolt a garázs elé egy fiatal, szemüveges fickó.
Mindketten lerogytak. A Boxernek nem forgott a hátsó kereke.
A fickó levette a szemüvegét, hogy megtörölgesse izzadt arcát.
Ha kevésbé lett volna jól nevelt, káromló szavakkal átkozta
volna a Jóistent. Hiszen nem ez a módja annak, hogy az ember
egy kék Boxerrel járjon. Sergio bevette a kismotort. Határozott
és biztos kézzel leszedte a borítást. Sebésznek is tűnhetett
volna, ha eltekintünk attól, hogy nem viselt kesztyűt és a keze
csupa olaj volt. Ráadásul egy jó sebész sosem választott volna
magának olyan segédet, mint Mariolino. A fickó ott állt vele
szemben, és figyelte, ahogy a szerelő hosszadalmasan
boncolgatja a járgányát. Mint a beteg hozzátartozója, aki
azonban nem a betegség súlyossága miatt aggódik, hanem

gyakorlatiasabb szemlélettel a teljes műtét költségei érdeklik.
– Először is ki kell cserélni a váltót és le kell szedni az
összes szíjat, nem lesz gyerekjáték.
Ekkor Step motorja fékezett le a műhely előtt. Ahogy
utoljára meghúzta a gázkart, hallani lehetett, hogy annak a VF
750-nek mennyire nincs szüksége javításra. Sergio megtörölte
a kezét egy ronggyal.
– Hello, Step, mizú? Gond van?
Step elvigyorodott. Büszkén megveregette a Honda
benzintartályát.
– Ez a motor nem ismeri ezt a szót. Pollo ócskavasáért
jöttünk. – Pollo közben megtalálta a motorját, a jó öreg Kawa
550-et, a tragikus „halálosztót”. Sergio odalépett mellé.
– Mindent megcsináltam. Ki kellett cserélnem a
dugattyúkat, a gumibelsőket meg az egész motorblokkot. De
néhány alkatrészt használtan szereztem be neked. – Sergio más
költséges munkálatokat is felsorolt. – Aztán csináltunk egy
komplett olajcserét is. – Pollo ránézett. Őt nem húzza le. Sergio
nem is próbálkozott. – De azt nem számoltam fel neked.
Ajándék.
Egy évvel azelőtt Sergio heves vitába keveredett velük.
Azóta megtanulta, hogyan bánjon kettejükkel. Tavasz volt.
Step beállított hozzá a vadiújan vásárolt Hondájával a szokásos
átvizsgálásra. Ezen felül meghagyta neki, hogy igazítsa meg az
oldalsó borítást, ami rezgett. Pár nappal később Step
jelentkezett a motorért. Kifizette a számlát minden vita nélkül.
Beleértve a teljes olajcserét. De amikor kipróbálta a motort, az
oldalpanel még mindig rezgett. Így aztán Step visszament
Pollóval együtt, és megmutatta neki. Sergió biztosította, hogy ő
megcsinálta.
– Mindenesetre megint megcsinálom neked, de új időpontot

kell kérned és persze megfizetni a munkadíjat. – És mintha ez
nem lett volna elég, Sergio elkövetett még egy kapitális hibát.
Odalépett Stephez és megveregette a vállát, ami ráadásul elég
rosszul sikerült. – Meg aztán ki tudja, hogyan közlekedsz te
ezzel a motorral. Azért verted oda megint az oldalát.
Stepet elöntötte a méreg. A motorja és Pollo voltak az
egyetlenek, akikhez tényleg ragaszkodott. Ráadásul gyűlölte
azokat, akik beszéd közben megérintik.
– Tévedsz. Nagyon is könnyű egy motor oldalát odaverni.
Figyelj csak...
Step odalépett a garázs előtt sorakozó motorokhoz.
Erőteljesen megrúgta a sor elején állót. A súlyos, piros Honda
1000-es nekidőlt a mellette állónak, egy tökéletes állapotban
tartott 500-as Customnak. Az is felborult, rá egy 750-es
Suzukira, mely feldöntött egy könnyű kis fehér Ciao robogót.
Drága, trendi motorok, új és elavultabb robogók rettenetes,
fémes robajjal dőltek egymásra, majd a földre, a pusztítás
hullámától hajtva, mint egy nagy tétben játszott dominó. Sergio
megpróbálta megállítani, de hiába. Az utolsó Peugeot is a
földre borult és összezúzta az oldalát. Sergio kétségbeesett.
Step rávigyorgott.
– Látod, milyen egyszerű? – Majd mielőtt Sergio bármit is
mondhatott volna, folytatta: – Ha nem csinálod meg most,
rögtön a motoromat, felgyújtom ezt az egész kócerájt. – Nem
egészen egy órával később az oldalborítás a helyén volt. Soha
többé nem rezgett. Step természetesen nem fizetett semmit.
A fickó csendben várakozott egy sarokban, és aggódva
figyelte felnyitott motorú Boxerét. Sergio belépett Pollo
Kawasakijának a kulcsáért.
– Jól van, fiacskám, hagyd csak itt nekem! Majd meglátjuk,

mit tehetünk – Ez az utolsó kijelentés még jobban elkeserítette
a fickót. Logikusan arra következtetett, hogy a motorja már a
végső stádiumban van.
– Mikor jöhetek érte?
– Akár holnap. Erre a hírre a fiatal pápaszemes összeszedte
magát. Elmosolyodott, és boldogan távozott a balek. Nem is
csodálkozott, hogy a sok munka ellenére, amit el kell végezni a
Boxeren, ilyen hamar kész lesz. Sergio átadta a kulcsot
Pollónak. A Kawasaki nyomban felbőgött. A füst erőteljesen
szállt fel a kipufogóból. A fordulatszám gyorsan emelkedett.
Pollo kétszer-háromszor gázt adott, majd elvigyorodott. Step
ránézett. Olyan volt, mint egy gyerek. Pollo már nem
mosolygott annyira, amikor Sergio megírta a számlát. De
számított rá. A motor leégett, és dugattyúkat meg miegymást
cserélni biztosan nem tréfadolog. Paolo kölcsönével vagy
jobban mondva megzsarolásával és Sergio kedvezményével is
épphogy ki tudta perkálni az összeget. Sergio zsebre vágta a
pénzt. Számlát persze nem adott.
– Aztán vigyázz vele, Pollo, olyan, mint a bejáratos motor.
Csak lassan. – Pollo elengedte a gázkart. – Bakker, ez igaz,
erre nem is gondoltam. Ma este lesz a futam, és még mindig
nem tudok mivel indulni. Az egész hűhó nem ért semmit!
Pollo Stepre pillantott. – De te oda tudnád...
Step rögtön felfogta, hová akar kilyukadni a barátja, és
gyorsan közbevágott.
– Hé! Lassan a testtel! Az én motoromhoz nem nyúl senki.
Bármit kölcsönadok neked, de a motort soha. Most az egyszer
csak néző leszel.
– Igen, és mit fogok csinálni?
– Majd drukkolsz nekem. Ma este én is indulok.
Mariolino elmosolyodott. Sergio irigykedve nézte őket. –

Tényleg az Üvegházhoz mentek? Jó nektek, kölykök! Nem
tudjátok, mit nem adnék érte, ha én is indulhatnék megint.
Step beindította a motorját. – Akkor gyere! Megbeszélünk
valamit, és megyünk együtt.
– Nem lehet. Annak már vagy tíz éve. Más idők járnak.
Apropó, Siga még ott van?
Pollo bólintott. – Hogyne, ő nem hiányozhat.
– Hát, akkor adjátok át üdvözletemet. Egy rakás pénzt
keresett rajtam!
– Ahogy akarod. Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz
minket.
Pollo és Step elköszöntek és gázt adtak. Finoman legurultak
a kis utca lejtőjén. Pollo többször is meghúzta a gázt, hogy jól
bemelegítse a motort. Aztán amikor meghallotta a biztos, mély
morgást, előregörnyedt, gázt adott és a hátsó kerekére állt. Step
követte, felemelte az első kereket, gyorsított, és együtt húztak
el a főút felé. Sergio visszament a garázsba. A falra kiakasztott
régi fényképeket nézegette. A motorjáról, a futamokról.
Mennyit versenyzett! Felidézte azokat az időket, amikor kijárt
az Üvegházhoz és indult a versenyeken. Amikor Sigával és a
többi sráccal hülyéskedtek. Verhetetlen volt. Most már más
idők jártak, annyi év eltelt, már késő. Eszébe jutott, mit
mondott egyszer az egyik haverja: „Felnőni annyi, mint nem
menni többé kétszázzal”. Talán igaza volt. Sergio felnőtt.
Felelősség nyomta a vállát. Család és gyerek. Nem lehet
kétszázzal hajtani, egy keréken a motorral, ha az embernek
gyereke van. Sergio odalépett a régi rádiós magnóhoz, mely az
olajtól elfeketedett asztalon állt. Újraindította a kazettát. Csak
egy volt nekik. Már évek óta ugyanazokat a számokat
hallgatták. „Valószínűleg az apám, ki tudja, talán anyámmal

együtt, nem rám vágyott, hanem egy másik gyerekre.”
Sergio Mariolinóra pillantott. A műhely közepén felnyitva
hagyott kismotor fölé hajolt. Nem csak a sejteken múlik,
gondolta Sergio. Mariolino odafordult felé.
– Hé, Sergio mi baja ennek a Boxernek?
Sergio odament Mariolino mellé, és a földön heverő motorra
mutatott.
– Jaj, Mariolino, hát nem láttad, hogy az a fickó egy
balfácán? Bicikli módra állította a járgányt, és blokkolta a
kerekét. Ennek a Boxernek az égvilágon semmi baja nincs.
Igazítsd meg a variátor karját, csinálj egy komplett olajcserét,
és meglátod, megy majd, mint a puskagolyó.
Mariolino a motor fölé hajolt. Pár percbe beletelt neki, amíg
megtalálta azt a kart. Sergio a fejét rázta. Való igaz, ha van egy
fiad, nem mész többet kétszázzal. És amikor az a fiú nem más,
mint Mariolino, nem mész többet sehová sem. Sergio fogta a
dzsekijét, és rávette a kezeslábasára. Úgy döntött,
megkockáztatja, hogy mégis elmenjen.
– Mindjárt jövök.
Mariolino aggódva nézett rá.
– Hova mész, papa?
– Megveszem Battisti új albumát. Ma jött ki. Ideje kazettát
cserélni.
17.
Az Euclide téren, a Falconieri leánygimnázium kijáratánál

rengeteg autó állt. Mögöttük más autósok, akiknek rengeteg
dolguk volt, de abba az iskolába járó lányuk nem, rátenyereltek
a dudára, amivel a szokásos szörnyű, posztmodern koncertet
idézték elő. Egy Golfot vezető anyuka hagyta magát
meggyőzni. Bosszúsan felemelte a karját, egy kicsit azért, mert
aznap neki kellett elmenni a lányokért az iskolába, de
leginkább azért, hogy melegebb éghajlatra küldje a
lökhárítójára tapadó, dudáló, fehér Unó tulajdonosát.
Beindította a kocsit és előrébb araszolt, majd befészkelte magát
egy szűk helyre egy szemeteskonténer és egy autókijárat közé.
A fehér Unó rátaposott a gázra. Ahogy elhaladt a Golf mellett,
a vezetője viszonozta a kedvességet. A hölgy már várta,
úgyhogy direkt a másik irányba fordult, hogy ne adja meg ezt
az elégtételt. A helyzet nem sokat javult. A többiek tovább
tülköltek a második sorban parkoló autókra, melyekben néhány
elegáns hölgyemény igazi nemtörődömséggel és színlelt
nagyothallással a sminkjét igazgatta. Az egyik, aki már
elkészült, kinyitotta a bevásárló-szatyrát és letört egy darabot a
kenyérből, hogy enyhítse idegi alapon rátörő éhségét. Egy
igényesebb és bolondosabb nő sajtdarabkát majszolt. Egy
vonalaira kényes asszonyság csupán egy nyomorult teljes
kiőrlésű sós kekszet engedélyezett magának. Dossi rendőr,
vastag szemüvegével és lógó tokájával, odalépett a
szabálytalanul parkoló kocsikhoz, és felszólította őket, hogy
álljanak arrébb. Egy makacs bányarém majdnem büntetést is

kapott.
Dossi rendőr aljas disznó volt. A jegyzettömbje jobban
megtelt, mint egy könnyűvérű lány naptára, aki nemrég
szakított a barátjával. Dossi csak a csúnya nőket küldte arrébb.
A szépekkel gáláns volt és hízelgő. Voltak, akik azt állították,
hogy össze is állt valamelyik anyukával. Neveket persze senki
nem említett. A ronda hölgy végül előrébb állt a Lancia Y10-
esével. Hiába a menő autó, mégsem tetszett a rendőrnek. Dossi
folytatta hadjáratát. Még két autót elküldött. Elment egy
Renault 5-ös előtt, amely a második sorban parkolt. Furcsa
mód nem szólt egy szót sem. Sőt, rámosolygott a benne ülő
nőre, aki kissé túlzottan széles mosollyal válaszolt. Lehet, hogy
azok a pletykák nem is voltak annyira megalapozatlanok?
Néhány srác közvetlenül az iskola lépcsője előtt állt meg
Peugeot és SH50 motorjaikkal. Raffaella is abban a pillanatban
érkezett. Talált egy kis rést az utca másik oldalán, a benzinkút
előtt, a templomtól innen, és beparkolta az ötajtós Peugeot 205-
ösét. Palombi felismerte. Eszébe jutott az előző éjszaka, és
jobbnak látta, ha odébbáll. Csatlakozott a lépcső alján álldogáló
társasághoz. A nap témája Roberta bulija volt és a hívatlan
vendégek. Az egyik srác éppen a saját verzióját ecsetelte.
Lehetett benne némi igazság, legalábbis az ütések nyomaiból
ítélve. Ha más nem, annyi biztos, hogy ott volt és jócskán
kapott is a pofájára, a többit akár ki is találhatta. Brandelli is
odaért a kis társasághoz.
– Hello, Chicco, hogy vagy?
– Jól – hazudott szemérmetlenül. De a haverja hitt neki.
Chicco immár a hazudozás szakértőjévé vált. Minden válfaját
kipróbálta aznap reggel, amikor az apja meglátta, mivé
redukálódott a BMW. Kár, hogy az apja nem olyan hiszékeny,
mint a haverja. A lopásos sztorit egyáltalán nem vette be.

Amikor Chicco végül, úgy döntött, bevallja az igazat, az apja
még jobban feldühödött. Igazából, ha az ember jobban
belegondol tényleg elég abszurd történet volt. Azok a srácok
mind abszurdak voltak, gondolta Chicco. Ilyen módszerekkel
leamortizálni azt a kocsit! Ha az apám nem is hiszi el,
megmutatom neki. Megtalálom azokat a huligánokat,
megtudom a nevüket és feljelentem őket. De még hogy! Igen!
Előbb-utóbb úgyis találkozom velük, biztosra veszem.
Chicco hirtelen megtorpant. Vágya túl hamar teljesült. De
már nem tűnt annyira boldognak tőle. Step és Pollo teljes
sebességgel jelentek meg a motorjaikkal, egymás mellett
bedőlve a kanyarban. Gyorsítottak, majd megelőztek egy autót.
Aztán Brandellitől néhány méterre megálltak. Chicco gyorsan
hátat fordított, mielőtt még Step felismerhette volna. Felpattant
a robogójára, az egyetlen elérhető járműre, amit még oda
mertek adni neki a szülei, és gyorsan olajra lépett. Néhány
másik srác, akinek már meggyűlt velük a baja, szintén úgy
határozott, hogy követi Chicco bölcs döntését. Palombi Stepre
nézett, és rámosolygott. Elvégre elég kínos szituációban
osztoztak előző este. Step azonban észre sem vette. Rágyújtott
egy Martinellitől lenyúlt cigire, majd Pollóhoz fordult.
– Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk?
– Naná. A határidőnaplójában olvastam. Tegnap este
megbeszéltük, hogy ma együtt ebédelünk.
– A te bajod. Hiszen nincs egy vasad sem. És még játszod a
nagyvonalút?
– Mit akarsz? Még reggelit is hoztam neked. Úgyhogy kuss!
– Igen, két nyomorúságos szendvicset.
– Aha, szóval nyomorúságos? Mindennap két szenya a

hónap végén már szép kis összegre rúg. Amúgy meg ne aggódj,
ő hív meg, a vendége vagyok, nem fizetek!
– Azta, micsoda mázli! Kifogtál egy gazdag csajt, aki
ráadásul meghív? És milyen?
– Csinos. Ráadásul jó fejnek tűnik. Talán egy kicsit furcsa.
– Valami furcsa kell, hogy legyen rajta, ha elmegy veled
ebédelni és még ő állja a cehhet. Vagy furcsa, vagy egy
bányarém! – nevette el magát Step. Pollo ráhagyta, és inkább
rágyújtott, de aztán meggondolta magát. Rájött, hogyan vágjon
vissza.
– Te csak fogd be! Te, aki a hősszerelmest játszod
Maddalenával.
Step elkomolyodott. – Megvesztél? Hősszerelmes? Dugunk
és kész. Mellesleg jó fej, nem egy házisárkány, és mindent rá
lehet fogni, de azt nem, hogy bányarém!
Pollo elhallgatott. Erre már nem tudott mit mondani.
Kicsöngettek az utolsó óráról. A lépcső tetején megjelentek
a lányok. Nagyrészt egyenruhát viseltek. Szőkék, barnák,
szőkésbarnák. Egyesek ugrálva jöttek lefelé, mások futva vagy
lassan, csoportokban trécselve. Volt, aki örült egy jól sikerült
felelésnek. Volt, akit bosszankodott egy rossz dolgozatjegy
miatt. Egyesek reménykedve pillantottak le a nemrég
meghódított fiúra vagy arra, aki kirúgta őket, az esetleges
kibékülésben bízva. Mások, a kevésbé csinosak azt kutatták, ott
van-e rajongásuk tárgya. Az, aki az összes szürke egérkének
tetszett. Az, aki biztosan egy másik osztályba járó csajjal fog
összejönni. Néhány lány, aki a saját robogóján jött suliba,
rágyújtott. A többiek irigyen bámulták a barátnőiket. Egy
merészebb csaj tarhált egy slukkot, de többet nem mert. Aztán
rögtön aggódva körbepillantott, hogy nem épp abban a
pillanatban érkezett-e meg az anyja, aki máskor mindig késik.

Daniela gyorsan leugrált az utolsó fokokról, és Palombi felé
futott. Raffaella meglátta a lányát, és dudált neki. Daniela
felismerte a hangot, megállt és keresni kezdte az anyját.
Amikor meglátta, Raffaella intett neki, hogy rögtön jöjjön a
kocsihoz. Daniela bólintott, majd odaszaladt Palombihoz, és
sietős csókot nyomott az arcára. – Szia, itt az anyám, mennem
kell. Délután hívjuk egymást?
– Rendben. Hogy van az arcod?
Daniela elmosolyodott, és megdörzsölte az arcát ott, ahol
Raffaella előző este felpofozta. – Jobban, sokkal jobban! De
most megyek, mert nem akarok még egyet.
Mosolygott, majd körülnézett, mielőtt átment volna az
úttesten. Meglátta Stepet és Pollót pár méterre tőle. Leesett az
álla. Ki tudja, kire várnak. A tekintete találkozott Giovannáéval
és Stefániáéval, akik még mindig a lépcső tetején ácsorogtak.
Daniela jobbra biccentett a fejével, hogy a barátnői is
észrevegyék őket. Giovanna és Stefania így is tettek. Amikor
Giovanna meglátta Stepet, beleharapott az alsó ajkába, mintha
azt mondaná „mennyire jó pasi!”. Daniela elvigyorodott. Igazat
adott neki. Tényleg tízből tíz pontot ér. Aztán még egy dudaszó
meggyőzte, hogy jobb lesz, ha megy. Ha másért nem, hát az
arca érdekében.
Más osztályok is kijöttek. Végül pedig az utolsó évfolyam.
Babi és Pallina tűnt fel a lépcső tetején. Pollo oldalba bökte
Stepet.
– Ő az ott! – Step felnézett. Látott pár idősebb lányt lejönni
a lépcsőn. Felismerte köztük Babit. Pollóhoz fordult.
– Melyik?
Pollo Pallinára mutatott. – Az a kibontott fekete hajú, picike.
Step újból felnézett. Nem lehetett más, mint a Babi melletti

lány. Nem tudta, miért, de örült neki, hogy nem Babi az, aki
ebédelni viszi Pollót, ráadásul a saját pénzén.
– Helyes csaj, de én meg a mellette állót ismerem.
– Na, ne mondd! Honnan?
– Tegnap este együtt zuhanyoztunk.
Pollo hitetlenkedve nézett Stepre.
– Na, ne szívass...
– Esküszöm. Kérdezd meg tőle!
– Már hogy kérdezném meg? Álljak elé azzal, hogy bocs,
tegnap este tényleg együtt zuhanyoztál Steppel? Na, hagyjál
már!
– Akkor majd én megkérdezem.
Pollo leszállt a motorról, és a földre dobta a csikket. Pallina
éppen hasznos tanácsokkal látta el Babit arra vonatkozóan,
hogyan szembesítse Raffaellát az intővel, amikor észrevette
Pollót. – Jaj, ne!
Babi Pallina felé fordult. – Mi az?
– Itt van az a tag, aki tegnap este megfújta a zsebpénzemet.
– Melyik az?
– Az, ott lent. – Pallina Pollóra mutatott. Babi odanézett. Ott
állt Pollo, és mellette a motorján ülve Step.
– Jaj, ne!
Pallina aggódva nézett a barátnőjére.
– Mi van? Neked is lenyúlta a lóvéd?
– Nem, a haverja, amelyik ott áll mellette, berángatott a
zuhany alá!
Pallina bólintott, mintha teljesen természetes lenne, hogy
kifosztják a táskáikat vagy a zuhany alá rángatják őket.
– Á, már értem. Nem is mondtad!
– Reméltem, hogy elfelejtem. Na, menjünk!
Határozottan tették meg az utolsó lépéseket. Pollo Pallina

elé sietett. Babi otthagyta őket, és gyorsan Stephez lépett.
– Te meg mit keresel itt? Megtudhatnám, minek jöttél ide?
Step mosolygott.
– Hé, nyugi! Először is ez nyilvános hely, amúgy meg Pollót
kísértem el, aki ebédelni megy azzal, ott.
Pallinára mutatott. Babi bosszúsan nézett oda.
– Az a helyzet, hogy „az ott” a legjobb barátnőm, Pollo
viszont egy tolvaj, mivel ellopta a pénzét.
– Az a helyzet – figurázta ki Step –, hogy Pollo pedig az én
legjobb barátom, és nem tolvaj. A barátnőd hívta meg ebédelni,
ráadásul ő fizet. Hé, miért vagy ilyen harapós kedvedben?
Berágtál, hogy én nem viszlek el kajálni? Elviszlek, ha
akarod... elég, ha te állod a cehhet!
Babi őrjöngött.
– Na, ide figyelj, te... – de Step félbeszakította.
– Akkor tudod, mit? Holnap hozz magaddal pénzt, foglalj
valami jó helyet, és talán érted jövök... rendben?
– Arra várhatsz, hogy elmenjek veled!
– Pedig tegnap este még magadhoz is szorítottál!
– Hülye.
– Na, pattanj fel, hazaviszlek!
– Idióta.
– Te tényleg csak ilyen csúnya szavakat tudsz használni?
Nézzenek oda, egy ilyen rendes kislány, a Falconieri
egyenruhájában, egy jó családból származó lány, aztán így
beszél! Nincs ez rendjén, de nem ám!
– Seggfej.
Pollo időben érkezett, hogy elkapja ezt az utolsó bókot.
– Látom, barátkoztok. Mi lesz, jöttök velünk kajálni?
Babi hitetlenkedve nézett a barátnőjére.
– Pallina, nem hiszek a fülemnek! Ezzel a tolvajjal akarsz

ebédelni?
– Hát, legalább visszakapok valamit, ő fizet.
Step Pollóra nézett:
– Te hazug...! Nekem azt mondtad, ő fizet.
Pollo a barátjára vigyorgott.
– Hát, végül is így van. Tudod, hogy sohasem hazudok.
Tegnap megfújtam a lóvéját, és most azzal fizetek. Szóval
bizonyos értelemben ő fizet. Na, akkor velünk tartotok vagy
sem?
Step pimaszul Babira nézett:
– Sajnálom, de az apámnál kell ebédelnem. De ne keseredj
el! Holnap?
Babi megpróbálta türtőztetni magát.
– Soha!
Pallina felült Pollo mögé. Babi keserűen nézte, és becsapva
érezte magát. Pallina próbálta megnyugtatni.
– Később találkozunk, benézek hozzád, oké?
Babi indulni készült, de Step megállította.
– Hé, várj, különben még rám ragad, hogy vetítek! Mondd
meg neki, légy szíves! Igaz, hogy tegnap este együtt
zuhanyoztunk?
Babi lerázta magáról a kezét.
– Na, menj a fenébe!
Step Pollóra vigyorgott.
– Ez nála igent jelent.
Pollo megrázta a fejét és elindult Pallinával. Step maradt és
Babit nézte, ahogy átmegy az úton. Határozottan lépkedett.
Egy autó lefékezett, nehogy elüsse. A vezető ráfeküdt a dudára.
Babi, anélkül, hogy hátrafordult volna, beszállt a kocsiba.
– Szia, anya!
Babi megpuszilta Raffaellát.

– Hogy ment a suli?
– Remekül – hazudta. Egy kettes latinból és egy intő; nem
éppen ezt nevezik remek napnak.
– Pallina nem jön?
– Nem, egyedül megy haza. – Babi Pallinára gondolt, aki
azzal a Pollo nevű alakkal ebédel. Elképesztő. Raffaella
türelmetlenül dudált. – De hát mi a fenét csinál még Giovanna?
Daniela, mondtam, hogy szólj neki!
– Tessék, már jön is.
Giovanna, egy szőke, kissé gyászos hangulatú lány lassan
átballagott az úttesten és beszállt az autóba.
– Elnézést, asszonyom.
Raffaela nem válaszolt. Egyesbe váltott és kilőtt. Az indulás
hevessége magáért beszélt. Daniela kinézett az ablakon. A
barátnője, Giulia a suli előtt állt és Palombival dumált. Daniela
kiakadt.
– Nem lehet igaz! Akárhányszor megtetszik nekem valaki,
Giulia már ott teszi neki az agyát. Kész őrület! Mintha direkt
csinálná. Korábban utálta Palombit, most meg ott enyeleg vele.
Giulia látta elhúzni a Peugeot-t. Integetett Danielának, és a
kezével mutatta, hogy később beszéljenek telefonon. Daniela
gyűlölködve nézett rá és nem válaszolt. Aztán a nővéréhez
fordult.
– Babi, Step érted jött?
– Nem.
– Hogyhogy nem? Láttam, hogy beszélgettek.
– Csak véletlenül futottunk össze.
– Hát, azért hazahozathattad volna magad vele. Ott van.
Abban a pillanatban Step teljes sebességgel viharzott el a
Peugeot mellett. Raffaella rémülten rántotta félre a kormányt.
Fölöslegesen. Step nem ment volna neki. Mindig milliméterre

pontosan kiszámolta a távolságot.
A Honda 750 egy párszor jobbra-balra kanyargott,
hajszálnyira kerülve ki az autókat. Aztán Step a sötét
napszemüvegével lazán visszafordult és mosolygott. Biztos
volt benne, hogy Babi figyeli. Nem tévedett. Step visszaváltott
és anélkül, hogy megállt volna a pirosnál, teljes sebességgel
behajtott a Siacci utcába. Egy jobbról jövő autó jogosan
rádudált. Dossinak nem volt rá ideje, hogy elolvassa a
rendszámot. A motor az autókat előzgetve eltűnt. Raffaella
megállt a lámpánál, és Babi felé fordult.
– Ha csak fel merészelsz ülni a mögé az alak mögé, nem
tudom, mit csinálok veled! Ez egy őrült. Láttad, hogy vezet?
Hallod, Babi! Nem viccelek, nem szeretném, hogy felülj mögé!
Talán igaza volt az anyjának. Step úgy vezetett, mint egy
őrült. Mégis, előző nap mögötte a motoron, az éjszakában,
behunyt szemmel, csendben, egy cseppet sem félt. Sőt, tetszett
neki a száguldás. Babi kinyitotta a bevásárlószatyrot, és letört
egy darabot a puha pizzatésztából. Nem tartóztathatja meg
magát örökké az ember. Aztán lázadóroham kapta el, és úgy
döntött, eljött a megfelelő pillanat. – Anya, kaptam ma egy
szép kis intőt.
18.
Step töltött magának a sörből, aztán bekapcsolta a tévét. A

tizenhármas csatornára kapcsolt. A Videomusicon az
Aerosmith klipje ment: Love In An Elevator. Steven Tylert
letámadta egy űrbéli bombázó a liftben. A Mike Jaggernél
tízszer jóképűbb Tyler határozottan értékelte a közeledését.
Step arra gondolt, vajon a vele szemben ülő apjának is tetszik-e
a jelenet. Az apja felvette a távirányítót az asztalról, és
kikapcsolta a készüléket. Olyan volt, mint Paolo, nem tudta
értékelni a szép dolgokat.
– Három hete nem találkoztunk, és nekiállsz tévét nézni?
Beszélgessünk inkább, nem?
Step ki itta a sörét.
– Oké, beszélgessünk. És miről szeretnél beszélni?
– Szeretném tudni, hogy döntöttél, mit akarsz csinálni...
– Nem tudom.
– Mit jelent az, hogy nem tudod?
– Azt, hogy még nem tudom.
A szobalány behozta az első fogást. Letette a tésztát az
asztal közepére. Step a kikapcsolt tévét nézte. Ki tudja, Steven
Tyler már megugrotta-e a klip végén az előreszaltót.
Negyvenéves, és még mindig ilyen jól tartja magát. Kivételes
erőnlét. A természet ereje. Ő negyvenévesen ennél is jobb lesz.
Az apjára nézett. Még az is nehézséget okozott neki, hogy a
tányérjára tegye a spagettit. Step elképzelte, hogy néhány évvel
korábban szaltót ugrott. Lehetetlen. Nagyobb az esélye, hogy
Paolo lefekszik a titkárnőjével. Az apja odanyújtotta neki a
tésztát. Szardellával és zsemlemorzsával volt körítve. A

kedvence, ahogyan az anyja készítette. Nem volt különösebb
neve. Zsemlemorzsás spagettinek hívták és kész. Még akkor is,
ha szardella is volt rajta. Step szedett magának. Eszébe jutott,
hányszor ette ezt ugyanennél az asztalnál, ugyanebben a
házban Paolóval és az anyjukkal. Általában egy kisebb
porcelántányérban még egy kis feltétet kaptak hozzá. Paolo és
az apjuk nem kért belőle, csak rá várt. Az anyja tett Step
tésztájára egy kiskanállal. A végén mosolyogva ráöntötte az
egészet. Imádta. Vajon az apja direkt készült éppen ezzel?
Jobbnak látta, ha nem hozza szóba. Aznap nem volt kistányér.
Sok minden más is hiányzott. Az apja illedelmesen megtörölte
a száját a szalvétával.
– Észrevetted, hogy a kedvenc tésztádat készíttettem? Hogy
ízlett?
– Finom. Kösz, apa. Remekül sikerült. – Tényleg nem volt
rossz. – Talán lehetett volna hozzá egy kicsivel több feltét.
Kaphatok még egy sört?
Az apja behívta a szobalányt. Megvárta, hogy Step igyon,
mielőtt folytatta volna a beszélgetést.
– Nem akarok unalmas lenni, de miért nem iratkozol be az
egyetemre?
– Nem tudom. Gondolkozom rajta. Meg aztán el kéne
döntenem, milyen szakra menjek.
– Választhatnád a jogot vagy a közgázt, ahogy a bátyád. Ha
lediplomázol, segíthetnék neked elhelyezkedni.
Step elképzelte magát a bátyja öltözékében, az irodájában,
az aktáival. Meg a titkárnőjével. Az utolsó gondolat
felvillanyozta egy pillanatra. Aztán jobban belegondolt. A csajt
igazából anélkül is elvihetné valahova, hogy feladja a
semmittevést.
– Nem tudom. Nem érzek elhivatottságot.

– Miért mondod? A suli jól ment. A tanulással nem lenne
bajod. Az érettségin negyvenkét pontot értél el a hatvanból,
nem sikerült rosszul.
Step ivott még egy kortyot. Még jobban is sikerülhetett
volna, ha nincs az a nagy zűrzavar. Azóta nem vett könyvet a
kezébe. Azóta nem tanult többé.
– Nem az a baj, apa. Nem tudom, mondtam már. Talán majd
nyár után, de most gondolni sincs rá kedvem.
– Mihez van most kedved, he? Balhékba keveredni? Mindig
az utcán lógsz és későn érsz haza. Paolo elmondta nekem.
– Mit mondott neked Paolo, ha nem is tud rólam semmit?!
– Talán jobb lett volna, ha egy évet a seregben töltesz, az
talán gatyába rázott volna egy kicsit.
– Igen, már csak a sereg hiányzott volna.
– Ha csak arra volt jó, hogy sikerült téged felmentetni, hogy
az utcán kallódj és bunyózz, akkor jobb lett volna, ha
elvisznek.
– Ki mondta neked, hogy bunyózok...? Apa, neked ez a
mániád!
– Nem, csak félek. Emlékszel, mit mondott az ügyvéd a per
után? A fiának vigyáznia kell. Ettől a perctől kezdve bármilyen
feljelentés érkezik, bármi hasonló dolog történik, a bíró ítélete
automatikusan életbe lép.
– Persze hogy emlékszem, azóta már vagy hússzor
elismételted nekem. Tényleg, találkoztál azóta az ügyvéddel?
– A múlt héten fizettem ki neki az utolsó részletet.
Kemény hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint aki arra akar
célozni, hogy biztos rettenetesen sokba került. Ebben is pont
olyan volt, mint Paolo. Állandóan csak a pénzt számolják. Step
jobbnak látta, ha nem firtatja a dolgot.
– Még mindig abban a rémes nyakkendőben jár?

– Nem, sikerült egy meg rondábbat beszereznie.
Az apja elmosolyodott. A viccelődés többet ért. Stepnél
sosem használt a kemény hang.
– Ne már, az lehetetlen. Azok után, amennyit fizettünk neki.
– Gyorsan kijavította magát. – Bocs, apa, szóval abból, amit
fizettél neki, vehetett volna valami szép nyakkendőt is.
– Abból akár az egész ruhatárát lecserélhette volna...
A szobalány elvitte a tányérokat és behozta a második
fogást. Bifsztek volt, véresen. Szerencsére semmilyen emlék
nem fűződött hozzá. Az apjára nézett. A tányér fölé hajolt,
hogy felvágja a húst. Nyugodtan.
Annak idején, azon a rettenetes napon, ugyanabban a
szobában idegesen járkált fel-alá.
– Hogyhogy csak úgy? Mert ahhoz volt kedved?! Akkor

vadállat vagy, szörnyeteg, aki nem gondolkozik. A fiam egy
agresszív őrült, egy bűnöző! Tönkretetted azt a fiút! Fel bírod
fogni? Bele is halhatott volna! Vagy ezt sem vagy képes
felfogni?
Step lehorgasztott fejjel ült, és nem válaszolt. Az ügyvéd
közbeszólt: – Signor Mancini, ami történt, megtörtént.
Fölösleges a fiúval ordítani. Véleményem szerint indoknak
lennie kell, még ha titkolja is.
– Jól van, ügyvéd úr. Akkor mondja meg maga, mit kell
tennünk!
– Ahhoz hogy megszervezzük a védelmet, hogy vissza
tudjunk vágni valamivel a bíróságon, fel kell tárnunk az
okokat.
Step felemelte a fejét. Miről beszél ez? Mit tud az egészről?
Az ügyvéd megértően nézett Stepre. Aztán közelebb lépett.
– Stefano. Valaminek lennie kellett. Egy régi viszálynak. Egy

veszekedésnek. Egy mondatnak, amit ez a fiú mondott, ami
miatt te... Szóval ami miatt elszabadultak az indulataid.
Step az ügyvédre nézett. Rémes nyakkendőt viselt, fémszálas
alapon szürke rombuszokkal. Aztán az anyja felé fordult, aki
egy széken ült, a nappali egyik sarkában. Elegáns volt, mint
mindig Nyugodtan cigarettázott. Step megint lehorgasztotta a
fejét. Az ügyvéd ránézett és egy pillanatra elgondolkozott.
Aztán Step anyja felé fordult, és diplomatikusan mosolygott.
– Hölgyem, van bármi tudomása arról, hogy a fiának mi
köze lehetett ehhez a fiúhoz? Vitatkoztak-e valaha?
– Nem, ügyvéd úr. Nem hiszem. Nem is tudtam róla, hogy
ismerik egymást.
– Asszonyom, Stefano bíróság elé kerül. Feljelentették. Kap
egy bírót, egy ítéletet. A sérelmekkel, amit az a fiú felhozott,
nem lesz enyhe. Ha mi nem tudunk semmit produkálni...
bizonyítékot vagy bármit, a legkisebb indokot, akkor a fia
bajba kerül. Komoly bajba.
Step lehorgasztott fejjel ült. A térdét nézte. A farmerét. Aztán
behunyta a szemét. Jaj, istenem, anya, miért nem beszélsz?
Miért nem segítesz? Én annyira szeretlek. Kérlek, ne hagyj
magamra! Az anyja szavaira Stepnek összeszorult a szíve.
– Sajnálom, ügyvéd úr. Nem tudok mit mondani. Nem tudok
semmiről. Maga szerint, ha tudnék valamiről, ha segíthetnék a
fiamon, nem tenném meg? És most bocsássatok meg, de
mennem kell! – Step anyja felállt. Az ügyvéd nézte, ahogy
elhagyja a szobát. Majd még egyszer, utoljára Stephez fordult.
– Stefano, biztos vagy benne, hogy nincs semmi
mondanivalód? Step még csak nem is válaszolt. Anélkül, hogy
az ügyvédre nézett volna, felállt és az ablakhoz lépett. Kinézett.
A legfelső emelet, pont az övékkel szemben. Az anyjára
gondolt. És abban a pillanatban úgy gyűlölte, amennyire

azelőtt szerette. Aztán behunyta a szemét. Egy könnycsepp
gördült végig az arcán. Nem sikerült visszatartania. Úgy
szenvedett, mint még soha amiatt, amit az anyja akkor tett, és
amiatt, amit aznap nem tett.
– Tessék, Step, kérsz kávét? – A fiú abbahagyta az ablakon

kifelé bámulást, és megfordult. Az apja állt ott, kezében a
kávéscsészével. – Kösz, apa. – Gyorsan felhajtotta. – Most már
tényleg mennem kell. Jövő héten beszélünk.
– Rendben. Gondolkodsz az egyetemen?
Step bebújt a dzsekijébe az ajtónál.
– Gondolkodom.
– Néha hívd fel anyádat! Azt mondta, rég nem hallott
felőled.
– De apa, sosincs rá időm.
– De hát mibe kerül az? Csak egy telefon.
– Jól van, majd felhívom. – Step sietve távozott.
Miután egyedül maradt, az apja az ablakhoz lépett és
kinézett. A legfelső emeleten, a vele szemközti tetőtérben az
ablakok be voltak zárva. Giovanni Ambrosini egyik napról a
másikra elköltözött, olyan hirtelen, ahogy az ő életüket is
felforgatta. Hogyan keveredhetett összetűzésbe a fiával?
A liftben Step rágyújtott a Martinellitől lenyúlt utolsó cigire.
Benézett a tükörbe. Ez is megvolt. Ezek az ebédek tönkretették.
Megérkezett a földszintre. Amikor az acélajtók kinyíltak, a
gondolataiba mélyedt Stepnek majd’ kiugrott a szíve ijedtében.
Signora Mentarini, a rosszul melírozott hajú, sasorrú
szomszédasszony várt a liftre.
– Szia, Stefano, hogy vagy? Milyen régen nem láttalak!
Még szerencse, gondolta Step. Egy ilyen banyát túl gyakran

látni árt az egészségnek. Aztán eszébe jutott Steve Tyler és a
bombázó, aki belépett hozzá a liftbe. Neki bezzeg csak signora
Mentarini jutott. Az élet igazságtalansága. Köszönés nélkül
odébbállt. Az udvaron eldobta a cigit. Nekifutott, dobbantott a
lábával, a kezével megérintette a földet és ellökte magát. Össze
se lehetett hasonlítani. Az előreszaltót klasszisokkal jobban
csinálta Tylernél. Másrészt viszont az énekes negyvenéves volt
akkor, ő meg csak tizenkilenc. Ki tudja, mi lesz belőle húsz év
múlva. Egy biztos, könyvelő az nem.
19.
Pallina középkék, bársonyos Adidas melegítőjében, copfját

összefogó, azonos színű hajgumijával és világos színű Reebok
cipőjében szinte pattogott futás közben.
– Szóval meg sem kérdezed, mi volt?
Babi az Épp testben épp, hogy élek című filmből ismert
szürke melegítőben és rózsaszín fejpánttal a haján a barátnőjére
nézett.
– Mi volt?
– Nem, ha így kérdezed, nem mesélem el.
– Akkor ne meséld el!
Csendben futottak tovább, ugyanabban a ritmusban. Pallina
úgy döntött, tartja magát, pedig majd’ meghalt a vágytól, hogy
mindent kitálalhasson a barátnőjének. A kereszt közelében álló
kis kút előtt egy öregasszony húsdarabokat szórt a földre. Egy
csapat kóbor macska ugrott elő a környező bokrok alól, és
rögtön körülvették. Az öregasszony nagy boldogan azt hitte,
hogy azért, mert felismerték őt. Valójában mind a húsra
vetették magukat. Éhesen harcoltak a falatokért, és nem
érdekelte őket még a köztük lévő rokonság sem, nemhogy az,
ki adott nekik enni. Egy pillanat alatt eltűnt minden. Néhány
macska nyávogva közeledett az öregasszony felé. A nő
elmosolyodott. Azt gondolta, meg akarják köszönni neki.
Igazából csak azt kifogásolták, miért nem hozott többet.
Babi és Pallina elfutottak mellette. Pallina nem bírta tovább,
és hirtelen a barátnője felé fordult.
– Na, jó, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, elmesélem. Halál

jól szórakoztam! Ne tudd meg, hova vitt...!
– Akkor ne áruld el!
Pallina bosszúsan nézett a barátnőjére.
– Na, ne játszd már a bunkót!
– Bizonyos kapcsolatok nem tetszenek nekem, ennyi.
– Ugyan már! Hiszen csak egyszer találkoztam vele. Ez
olyan nagy ügy?
– Tőlem, csinálsz, amit akarsz. De remélem, az első és
egyben az utolsó alkalom is volt.
Pallina egy pillanatra elhallgatott. Elfutott mellettük egy
makulátlan melegítőjű srác. Mindkettejüket megnézte. Aztán,
ha fáradt is volt, csekkolta a kezében lévő stoppert, és hogy
felvágjon, nagyobb sebességre kapcsolt, majd eltűnt egy kis
ösvényen.
– Na, jó, szóval egy állati vicces helyre vitt. A Cola di
Renzo utcához közel, azt hiszem, a Crescenzio utcában vagy
valamelyik másik mellékutcában. Piramisnak hívják a helyet.
Babi nem mutatott különösebb érdeklődést. Pallina egyre
jobban kifulladva folytatta.
– A legviccesebb a következő. Minden asztalon van egy
telefon.
– Eddig nem tűnik valami marha viccesnek.
– Jaj, milyen uncsi vagy! Minden telefonnak van egy
hívószáma nullától húszig.
– És ezt honnan tudod?
– Rajta van az étlapon.
– Ja, hogy enni is lehet! Már azt hittem, a Telekomhoz vitt!
– Na, ide figyelj, ha azt akarod, hogy folytassam, fogd be
azt a savanyú vénlány szádat!
– Tessék? – Babi színlelt megdöbbenéssel nézett rá. – Én,

vénlány? Hiszen én vagyok a legnépszerűbb lány a
Falconieriben! Láttad, hogy nézett rám az a srác, aki az előbb
elhúzott mellettünk? Azt hiszed, miattad ugrott ki a szeme?
– Naná!
– De aztán látta, hogy ketten vagyunk, és az már egyel több
a kelleténél.
– Amiből itt több van a kelleténél, az a víz, ami csurog
rólam. Nem ülhetnénk le, mondjuk, arra a padra és
beszélgethetnénk nyugodtan?
– Szó se lehet róla. Én futok. Legalább két kilót le kell
adnom. Ha velem tartasz, jó, ha nem, hallgatom a
walkmanemet. Különben is a U2 legújabb kazettája van benne.
– Walkman? És mióta van neked ilyen?
– Tegnap óta!
Babi felhúzta a melegítőfelsőjét, hogy megmutassa a
derekára erősített sárga Sonyt. Pallina nem hitt a szemének.
– Ne már! Ez Acquasport. Még rádió is van rajta! Honnan
szerezted? Olaszországban nem kapható.
– A nagynéném hozta Bangkokból tegnap.
– Állati!
– És amint látod, gondoltam rád is.
Babi két fülhallgatót mutatott neki.
– Ha tényleg gondoltál volna rám, nekem is hozatsz egyet.
– Megint melléfogtál! Kettőt kértem belőle. De a
nénikémnek elfogyott a pénze, úgyhogy csak egyet tudott
hozni. De mit érdekel az téged? Ennek úgyis két fülhallgatója
van, és mi mindig együtt futunk.
Pallina a barátnőjére mosolygott.
– Igazad van.
Babi komolyan nézett rá. – Tudom. Na, befejezed a sztorit

az ehető telefonokról vagy sem?
Babi és Pallina egymásra néztek, majd kitört belőlük a
nevetés. Két fiú ment el mellettük. Látva, milyen jókedvűek,
reménykedve odaköszöntek nekik. A bátorságukat azonban
nem díjazták. Pallina folytatta a történetet.
– Szóval minden telefonnak van egy száma, de senki sem
tudja, melyik melyiké. Tehát, ha beütsz egy számot nullától
húszig, felveszik egy másik asztalnál, de nem tudod, melyiknél.
Mondjuk, feltárcsázod a 18-ast, és beleszól valaki, aki talán a
másik teremben ül. Beszélgethettek, mesélhetsz vicceket,
leírhatod magad sokkal szebbnek, mint amilyennek kinézel,
vagy az én esetemben sokkal csúnyábbnak. Vágod?
Babi felhúzott szemöldökkel nézett a barátnőjére. Pallina
úgy tett, mintha nem venné észre.
– Ha egyedül mész vagy a barátnőiddel, megbeszélhetsz
randikat, hülyéskedhetsz. Érted? Kemény, mi?
Babi mosolygott. – Igen, viccesen hangzik. Jópofa ötlet.
Pallina arckifejezése megváltozott.
– Persze nem akkor, ha valami disznó hív fel...
– Miért, mi történt?
– Hát, egyszer csak hozták a tésztát. Mindketten penne
all’arrabbiatát kértünk. El sem tudod képzelni, mennyire
csípett, kaparta a torkom. Ráadásul forró volt, mint a fene.
Fújtam, hogy kicsit kihűljön, és közben dumáltunk Pollóval.
Egyszer csak csörög a telefon. Pollo már nyúl érte, de én
megelőzöm, felveszem a kagylót és beleszólok: „Doktor Pollo
titkárnője beszél”. Mindig állati szellemes vagyok, tudod –
vigyorgott Pallina. Babi mosolygott. Kezdte érdekelni a sztori.
– Na és? Folytasd!
– Szóval nem tudod, mit mondott nekem az a tahó a vonal

másik végén!
– Mit?
Pallina aggódva körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, majd
futás közben közelebb hajolt Babihoz:
– Azt mondta: „Doktor Pollo titkárnője? Még a segge is
fájni fog tőle”.
– Kedves, rendkívül gáláns.
– Az, tahó paraszt. Lecsaptam a telefont, és tuti elpirultam.
Pollo megkérdezte, mit mondott az illető, de nem válaszoltam.
Le voltam döbbenve. És szégyelltem elárulni. Akkor tudod, mit
csinált? Megfogta a karomat és körbehurcolt az étteremben.
Azt gondolta, ha meglát az a tahó, valahogy biztosan reagál...
– Oké, de honnan tudta volna, hogy te vagy az a lány, aki
felvette a telefont?
– Tudhatta, na...
– De honnan?
– Mert én voltam az egyetlen lány abban az étteremben.
Babi megrázta a fejét.
– Szép kis hely! Egyetlen lány sok perverz alak között, akik
mániákusan hívogatnak, hogy erőltetett malacságokat
sugdossanak a füledbe. Ez aztán a szórakozás!
– Mi köze ennek az egészhez? Te is viccesnek tartottad.
Csak csapatban kéne menni, több emberrel és főleg más
lányokkal.
– Az biztos, de nem feltétlenül elég. Na, és aztán mi lett?
– Valaki röhögni kezdett, amikor megpillantott. Pollo erre
elkapta, belenyomta a fejét a tányérjába, és a fejére öntötte a
sörét!
– Úgy kell neki! Talán megtanulja, hogyan beszéljen a
hölgyekkel!
– Hát, lehet, hogy nem nagyon értette meg a leckét.

– Hogyhogy?
– Miközben Pollo elment kifizetni a két pennét, amit
ráadásul nem is bírtunk megenni...
– Nem? Akkor nem is értem, mitől paprikázódtatok úgy fel!
– Haha, nagyon vicces! Na, szóval miközben fizetett...
– A te pénzeddel...
– Egy alacsony fickó odajött hozzám, és azt mondta: „Mi az
már mész is? Ugye nem sértődtél meg? Csak vicceltem...”. Ez
volt az a tahó. Érted? Annak az előző szerencsétlennek semmi
köze nem volt az egészhez. Csak rosszkor nevette el magát.
– És elmondtad Pollónak?
– Mit? Hogy azt is intézze el?
– Nem, hogy tévedett! Ezek úgy viselkednek, mint valami
bírák. Büntetnek, verekednek, igazságot tesznek, és még
hibákat is elkövetnek közben. A legrosszabb, hogy talán még
jól is szórakoztál!
Babi most már komolyan beszélt. Pallina is észrevette. Egy
darabig csendben futottak tovább, hogy újból levegőhöz
jussanak. Aztán Pallina megint megszólalt. Most már ő is
komoly hangon.
– Nem is tudom, jól szórakoztam-e. Csak azt tudom, hogy
egy új érzés kerített hatalmába, amit eddig még soha nem
tapasztaltam. Nyugodt voltam, és biztonságban éreztem
magam. Jó, Pollo nem azon a fazonon állt bosszút, akin kellett
volna, de megvédett, érted?
– Igen? Hát, ez gyönyörű! De azt mondd meg nekem...
téged ki véd meg tőle?
– Jaj, de uncsi vagy... Hát te, nem?
Csendben futottak tovább, ugyanakkora lépésekkel,
ugyanarra a ritmusra, szinte ugrálva. Amikor leértek az enyhe
lejtőn, befordultak jobbra. A pavilon előtt egy rakás fényképész

és kíváncsiskodók csoportja várta, hogy valaki kijöjjön. Babi és
Pallina elfutott mellettük és nem állt meg. Az épületet a város
adományozta az AIDS-betegek ellátására. Aznap volt az
átadás. – Ott jön, ott jön! – A fényképészek egymást lökdösve
furakodtak előre. A kíváncsiskodók a kapu köré
csoportosultak. Egy valaha csodaszép amerikai díva lépett ki
világhírű, lilára festett szempilláit rebegtetve. A fotósok
egymás után villogtatták a vakuikat, mint az őrültek. A díva,
mintha szerepet játszana, megmutatta gyönyörű mosolyát. Mert
megtehette. Már egy ideje felhagyott az ivással, és a
gerincproblémái is mintha eltűntek volna. Babi futás közben
hátrafordult, hogy még utoljára megnézze. Eszébe jutott,
mennyire tetszett neki az egyik filmje, ami négy lánytestvér
történetéről szólt.
Pallinának nem volt olyan jó az arcmemóriája vagy
egyszerűen nem látta a filmet.
– Ki az ott?
– Hogyhogy ki? Tényleg nem ismerted fel? Nem emlékszel
rá a Kisasszonyokból? Ő játszotta Emyt.
Pallina megrázta a fejét. – Sosem láttam.
– Nem láttad a filmet? Nem tudod, mit vesztettél! Akkor
ezért élsz így és követsz el abszurd dolgokat. Hiányoznak az
életedből egy tizenhét éves lány alapvető ismeretei. Mintha azt
mondanád, hogy nem láttad a Házibulit...
– Tényleg nem láttam.
Babi döbbenten nézett Pallinára. – Nem láttad?
Pallina elnevette magát.
– Persze, hogy láttam... Amúgy viszont jobban szeretem
megélni a dolgokat, mint filmeken keresztül álmodozni róluk!
– Még jó, ugyanis nem hiszem, hogy forgattak volna filmet

egy olyan lányról, aki egy Pollo nevű alakkal jár, és azt sem,
hogy valaha csinálnának! Ki nézné meg?
– Én! És te is! Mert eljönnél velem, nem?
– Felejtsd el! Én azt az alakot meg a haverját nem akarom
többé látni. Soha az életben.
– Akkor attól félek, hogy engem sem fogsz látni.
– Miért is?
– Mert összejöttem vele.
Babi abban a pillanatban megállt.
– Nem, ezt nem teheted velem!
Pallina tovább futott. Anélkül, hogy hátrafordult volna intett
a barátnőjének, hogy kövesse.
– Na, gyere, futás! Ne csináld már! Tudom, hogy örülsz
neki Valahol tudat alatt talán, de boldog vagy.
Babi újra nekiindult. Kicsit kilépett, hogy utolérje.
– Pallina, kérlek, mondd, hogy csak viccelsz!
Pallina megrázta a fejét.
– Nem tehetek róla, nekem állatira tetszik.
– De hogy tetszhet neked egy ilyen?
– Nem tudom, tetszik és kész.
– De hát ellopta a pénzedet!
– De vissza is adta, meghívott ebédelni.
– Na, és akkor? Olyan, mintha te fizettél volna.
– Annál jobb, legalább azért jöttem össze vele, mert kedvem
volt hozzá, és nem azért, mert muszáj volt. Általában, amikor
egy srác meghív pizzázni meg mindenfélére, szinte
kötelezőnek érzed, hogy megcsókold. Így viszont szabad volt a
választás!
Babi egy darabig csendben maradt, majd eszébe jutott
valami.
– Demának mondtad már?

– Nem, még nem.
– Meg kell mondanod neki.
– Kell, kell... majd elmondom, ha úgy tartja kedvem...
– Nem, azonnal mondd meg neki! Ha mástól tudja meg,
teljesen kilesz. Tökre beléd van esve.
– Neked ez a rögeszméd. De ez egyáltalán nem igaz.
– Nagyon is igaz, és te is tudod. Úgyhogy ahogy hazamész,
felhívod és megmondod neki.
– Ha akarom, felhívom, ha nem, nem.
– Tudod, mit gondolok? Örülök, hogy a nagynéném csak
egy walkmant hozott, mert nem érdemled meg. – Babi
gyorsabban kezdett futni.
Pallina összeszorította a fogát, és úgy döntött, nem hagyja
magát. – Tudod, mit? Ha akarok egy ilyet, Pollo úgy is szerez
nekem egyet.
– Naná, mert megfújja tőlem!
Pallina felnevetett. Babi még egy darabig játszotta a
sértődöttet. Pallina finoman oldalba lökte.
– Na, ne veszekedjünk! Tudom, hogy jó barátnő vagy. Ma
feláldoztad magad, hogy megments felelés közben. Anyád
hogy fogadta az intős sztorit?
– Jobban, mint én a Pollósat!
– Olyan szörnyűnek találod?
– Tragikusnak.
– Figyelj, te nem is ismered. Tele van problémákkal. Nincs
pénze, az apja rosszul bánik vele. Meg aztán nagyon jó fej, és
velem tényleg rendes.
– Az nem zavar, hogy másokkal nem az?
– Lehet, hogy javulni fog.
Minden hiába, gondolta Babi. Ha Pallina a fejébe vett

valamit, nem tágít. – Na, jó, hagyjuk. Majd meglátjuk!
– Ezt már szeretem – mosolygott Pallina. – Megígérem,
hogy amint hazaérek, felhívom Demát.
– Na, legalább valamit sikerült elérnem.
A tornaszerekkel is felszerelt kis játszótéren lyukadtak ki. A
gyerekek kiabálva vetették le magukat a csúszdákon. Aggódó
anyukák figyelték őket pár lépésről, ugrásra készen, hogy
bármikor a segítségükre siethessenek kamikázeakcióik közben.
Egy helyes, magas, szőke fiú és egy valamivel alacsonyabb
lány a korlátnál próbált gyakorlatozni. Babi és Pallina
mellettük futott el. Amikor a fiú meglátta őket, abbahagyta a
tornázást.
– Babi!
Babi megállt. Marco volt az. Már vagy nyolc hónapja
szakítottak. Pallina is megállt. Babi elvörösödött. Zavarba jött.
De a szíve furcsamód nem kezdett el hevesen verni, mint
addig. Marco puszit nyomott az arcára.
– Hogy vagy?
Babi gyorsan magához tért. – Kösz, jól, és te?
– Remekül. Bemutatom Giorgiát. – Marco a mellette álló
lányra mutatott.
Babi kezet fogott vele, és érdekes módon nem felejtette el
rögtön a nevét, mint általában, ha az embernek bemutattak neki
valakit. Pallina is odaköszönt, de az arcára volt írva, hogy
szívesen elkerülte volna a találkozást. Marco csevegni kezdett.
A szokásos közhelyek. Hívtalak. Nem jelentkezel soha. Láttam
egy barátnődet vagy egy barátodat. Mit csinálsz mostanában?
Ja, persze, érettségizel. Aztán ügyes legyél! Jópofizás. Babi
szinte oda se figyelt. Eszébe jutott minden pillanat, amit együtt
töltöttek, hogy mennyire odavolt érte, a csalódás, a könnyek
Micsoda szívfájdalom! Ráadásul egy ilyen alak miatt. Jobban

szemügyre vette. Meghízott. A haja koszos volt. Gyérebbnek is
tűnt. És milyen üres a tekintete. Egészen élettelen. Mi tetszett
rajta annyira? Egy pillantás a lányra. Arra sem érdemes, hogy
az ember jobban megszemlélje. Szörnyen középszerű. Aztán
elbúcsúztak. Öt percig beszélgettek, de semmit sem mondtak
egymásnak. Az a varázslatos híd leomlott. Babi újra futásnak
eredt. Azt kérdezte magától, hová temették mindazt, ami volt.
Hogyhogy nem tudom felidézni többé? Pedig mekkora
szerelem volt! Feltette a fejére a fülhallgatót. A U2 belekezdett
a legújabb slágerébe. Babi feltekerte a hangerőt. Pallinára
nézett, aki együtt érzőn mosolygott vissza rá. A copfja táncolt a
szélben. Odanyújtotta neki a másik fülhallgatót. Megérdemelte.
Végül is ő mentette meg, még ha nem is tudott róla.
20.
Egy évvel korábban.

– Babi! Babi! – dörömbölt a fürdőszoba ajtaján Daniela, a
nővére nevét kiabálva. De Babi nem hallotta. A zuhany alatt
állt, és mintha ez nem lenne elég, a fürdőszobai rádió teljes
hangerővel játszotta a U2 előző évi slágerét. Végül Babi mégis
meghallott valamit. Hangos dobolást, ami azonban nem illett a
szám ritmusához. Elzárta a vizet, majd csöpögő karjával
kinyúlt a zuhany alól, hogy lehalkítsa a rádiót.
– Mi az?
Kint Daniela felsóhajtott. – Na, végre, már vagy egy órája
kopogok! Pallina van a telefonnál.
– Mondd meg neki, hogy zuhanyozom! Öt perc múlva
visszahívom.
– Azt mondja, állati sürgős.
Babi fújtatott egyet. – Na, jó! Dani, behozod a telefont?
– Már itt van. – Babi kinyitotta az ajtót. Daniela ott állt a
hordozható telefonnal, és átnyújtotta. Babi a húgára
mosolygott. Daniela bosszúsan nézett vissza. – De ne beszélj
sokat, mert Giulia hívását várom!
Babi magára zárta az ajtót. Megtörölte a jobb fülét, mielőtt
odatartotta volna a kagylót.
– Mi olyan sürgős?
– Semmi, csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy! Mit
csinálsz?
– Éppen zuhanyoztam. Nem tudom, hogy csinálod, de
mindig akkor hívsz, amikor a zuhany alatt állok.
– Nem randizol Marcóval ma este?

– Nem, ma este egy barátjánál tanulnak. Két nap múlva
vizsgázik. Bioszból.
Pallina egy pillanatra elhallgatott. Úgy döntött, nem szól
semmit.
– Remek, akkor tíz perc múlva ott vagyok érted.
Babi felvett egy törölközőt és megdörzsölte a haját.
– Nem lehet.
– Na, gyere! Bekapunk egy pizzát.
– És ha Marco közben hív?
– Üzenj Danival, hogy hívjon később! Nem maradunk
sokáig.
Babi próbált kitérni, de minden kifogása, a fáradtság, a
maradék lecke és az ellenállhatatlan vágy, hogy hálóingben és
pongyolában nézze otthon a tévét, hiábavalónak bizonyult.
Nem sokkal később a robogón ült Pallina mögött, aki
veszélyérzet nélkül suhant az este kilences csúcsforgalomban.
Babinak még vizes volt a haja. Zöld pulcsit viselt California
felirattal, és bosszús képet vágott.
– Ennek nem lesz jó vége!
– De hiszen olyan meleg van.
– A vezetési stílusodra gondoltam.
Pallina lassított és befordult jobbra, a Ponté Milvióra.
Babi közelebb hajolt Pallinához, hogy meghallja, amit
mond.
– Merre mész?
– Miért?
– Hát nem Baffettóhoz megyünk?
– Nem.
– Mi történt?
– Kell egy kis változatosság. Babi, kezdesz begyöpösödni.

Mindig csak Baffetto, mindig nyolcas latinból, mindig minden
ugyanaz! Apropó, kivel jársz most?
– Hogyhogy kivel? Marcóval, nem?
Babi megrökönyödve nézett Pallinára. Nem tudta, miért, de
az volt az érzése, hogy nem tetszik neki Marco. Pallina arca
komoly kifejezést öltött.
– Na, látod, Babi, ez is milyen uncsi. Váltanod kéne.
– Viccelsz? Teljesen oda vagyok érte!
– Ne túlozz...
– De, Pallina, komolyan. Nagyon fontos nekem!
– Hogy lehet annyira fontos, ha még csak alig öt hónapja
jártok?
– Tudom, de akkor is tök szerelmes vagyok, talán mert ez az
első komolyabb kapcsolatom.
Pallina dühösen váltott sebességet. Ráadásul az első komoly
kapcsolata, és pont ezzel a féreggel, gondolta. Hármasba
kapcsolt, és befordult a Mazzini térre, majd visszaváltott
kettesbe, és bedőlt jobbra. Babi belekapaszkodott Pallina
oldalába, miközben teljes sebességgel befordultak a harmadik
keresztutcába, a Nuova Fiorentinára. Fabio, a tulaj fia az
ajtóban állt. Amikor meglátta őket, köszönt nekik és elindult
feléjük. Mindkettőjüknek jó barátja volt. Valójában bele volt
esve Babiba, de mindig titkolta. Fabio a bejárattól jobbra
ültette le őket, rögtön a kassza mellé. Onnan az egész
helyiséget be lehetett látni. Egy pincér rögtön hozott két
étlapot. De Pallina már tudta, mit kér.
– Itt isteni calzonét sütnek. Van benne minden: sajt, tojás,
mozzarella és sonkadarabok. El fogsz ájulni tőle!
Babi ránézett az étlapra, hogy nincs-e valami kevésbé
hizlaló. De Pallina meggyőzte.
– Akkor két calzonét kérünk és két korsó világos sört.

Babi aggódva nézett a barátnőjére.
– Még sörözünk is? Azt akarod, hogy szétdurranjak?
– Ugyan már, egyszer az életben! Ma este ünnepelünk!
– Mit?
– Már jó régen nem mentünk sehova kettesben.
Babi rájött, hogy igaza van. Az utóbbi időben keveset járt el,
akkor is csak Marcóval. De most örült neki, hogy a
barátnőjével lehet. Ránézett. Pallina keresgélt valamit a
kabátzsebében. Végül előhúzott egy strasszokkal és színes,
intarziás szívecskékkel díszített kis fésűt. Pallina előrehajtotta a
fejét, és egész hajzuhataga előreborult. Összefogta a kezével,
és az egyik oldalra hajtotta. Aztán felemelte a fejét és
hátradobta a haját. Fogta az új fésűcskéjét és megtűzte a
frizuráját. Szép, kerek arca teljes tisztaságában látszott. Babi
rámosolygott.
– Gyönyörű ez a kis fésű. Remekül áll neked.
– Tetszik? A Carli da Buscoli téren vettem.
– Nem baj, ha én is veszek egyet magamnak? Talán egy
kicsit másmilyet. Volt nekem is, de elvesztettem.
– Viccelsz? Már hozzászoktam, hogy utánoznak. Én divatot
teremtek. Tudtad, hogy a boltokban már ingyen kapom a
cuccokat? Csak azért, hogy hordjam. Úgy döntöttem, holnaptól
fogva jutalékot is fogok kérni!
Nevettek. Közben megérkeztek a sörök is. Babi elképedt.
Hatalmas adag volt.
– Ekkora egy korsó? Jó, hogy nem egy egész hordó!
Pallina felemelte a korsóját.
– Na, ne izélj már! – Erőteljesen Babiéhoz koccintotta. Egy
kis sörhab kifröccsent a térítőre.
– A szabadságunkra!
– Az ideiglenes szabadságunkra... – javította ki Babi.

Pallina kis mosollyal ráhagyta. Aztán mindketten ittak. Babi
adta fel először. A korsó negyedét hörpintette ki, aztán letette.
Pallina még egy kicsit tovább ivott, majdnem a korsó feléig.
– Ahhh – Pallina lecsapta a poharat az asztalra. – Ez már
hiányzott.
Azzal egy határozott mozdulattal beletörölte a száját a
szalvétába. Néha szerette a kemény csajt játszanál. Babi
kinyitott egy csomag hosszú, vastag röpít, amit az asztalon
talált. Kivett egy fél megpirítottat és rágcsálni kezdte. Aztán
körülnézett a teremben. Fiatalok csoportjai csevegtek vidáman,
egy paradicsomos pizzát kis háromszögekre osztva. Finomkodó
lányok ragaszkodtak hozzá, hogy még az olívabogyót is villával
egyék. Egy nő nem tudott ellenállni a kísértésnek, és az orvos
tilalma ellenére jóízűen le küldött egy egész tál rántott tengeri
herkentyűt. A vele szemben ülő, engedelmesebb férje párolt
zöldségekre korlátozta magát. Kissé távolabb egy fiatal
párocska beszélgetett jókedvűen, miközben a kiszolgálásra
vártak. A lány csinos volt, sötét haja nem túl hosszúra volt
vágva. A fiú udvariasan töltött neki. Háttal ült nekik. Babi nem
tudta, miért, de úgy érezte, ismeri. Egy pincér haladt el
mellettük. A fiú megállította, és megkérdezte, mi lett a
pizzájukkal. Babi felismerte az arcát. Marco volt az. A ropi
összetört a kezében, akárcsak a szíve a mellkasában. Emlékek,
érzések, szép pillanatok, édesen suttogott mondatok kezdtek
forogni az illúzió örvényében. Babi elsápadt. Pallina
észrevette.
– Mi történt?
Babi nem jutott szóhoz. A terem végébe mutatott. Pallina
megfordult. A pincér már elment. Pallina meglátta Marcót, aki
a vele szemben ülő lányra mosolygott. Megsimogatta a kezét a
pizzák érkezésében reménykedve, meg persze az este

folytatásában. Pallina visszafordult Babi felé.
– Micsoda szemét! Tudom, hogy közhely, de a férfiak
tényleg mind egyformák! Bioszvizsga, mi? Egyenesen
anatómiára készül!
Babi csendesen lehajtotta a fejét. Egy ártatlan könnycsepp
folyt végig az arcán. Egy pillanatra megtorpant az állán, majd
a fájdalomtól hajtva a semmibe vetette magát.
Pallina szomorúan nézett a barátnőjére.
– Bocs, nem akartam. – Színes kendőt húzott elő a
nadrágzsebéből, és odanyújtotta Babinak.
– Tessék. Lehet, hogy kicsit túl vidám az alkalomhoz, de
jobb, mint a semmi.
Babi furcsa nevetésben tört ki, ami inkább zokogásra
hasonlított. Aztán letörölte a könnyeit, és felemelte az arcát.
Fénylő, kissé kipirosodott szemével a barátnőjére nézett. Újból
felnevetett. Tényleg inkább zokogásnak hangzott. Pallina
megsimogatta az állát, letörölve egy határozatlan
könnycseppet.
– Na, ne csináld már! Nem érdemli meg ez a görény Mikor
talál még egy olyat, mint te? Neki kéne sírnia. Nem tudja, mit
veszetett. Ezentúl olyan lányokkal kell beérnie, mint az ott.
Pallina megint megfordult, és Marco asztala felé nézett.
Babi is követte a pillantását. Újabb éles fájdalom hasított belé.
A kincsvadászat. A séták a Villa Glori parkban, a csókok a
naplementében, amikor egymás szemébe néztek és azt suttogták
egymásnak: szeretlek. Édesen könnyed emlékképeket fújt el
egyszerre a szomorúság szele. Pallina csendben visszafordult
Babi felé, aki megpróbált mosolyogni.
– Hát, szerintem azért nem annyira csúnya. – Pallina a fejét
rázta. Babi hihetetlen, még ebben a helyzetben is muszáj
őszintének lennie. Babi felemelte a sörét, és nagyot húzott

belőle. Aztán lecsapta a korsót az asztalra, és vadul megtörölte
a száját a szalvétába, pontosan úgy, ahogy Pallina tette az
előbb. – Istenem, hogy gyűlölöm.
Pallina rámosolygott.
– Ez az! Ezt már szeretem. Meg kell bosszulnunk! – Pallina
a korsóját Babiéhoz koccintotta, majd mindketten kiitták a
sörüket egy hosszú, kitartó korttyal. Babi kissé összezavarodott,
nem szokta az ivást, sem a többit, de eltökéltén a barátnőjére
mosolygott.
– Igazad van, ezért fizetni-e kell! Van egy ötletem. Gyerünk
Fabióhoz!
Marco jókedvűen nevetett, miközben hideg Galestro bort

töltött a lánynak. Legalább annyira értett egy nő
szórakoztatásához, mint amennyire képtelen volt bort
választani.
Aznap este a Nuova Fiorentina büszke lehetett. Sosem volt
még ilyen csinos pincére. Pincérnője, hogy pontosak legyünk.
Babi két pizzával a kezében kerülgette az asztalokat. Nem
voltak kétségei. A szardella nélküli, mozzarellás volt Marcoé.
Hányszor hallotta, ahogy megrendeli. És hányszor kínálta meg
kedvesen, a szájába adogatva a falatokat.
Még egy hasító fájdalom. Elhatározta, hogy nem gondol rá.
Hátrafordult. Fabio és Pallina a kasszánál álltak, és biztatóan
mosolyogtak felé a távolból. Babi összeszedte minden erejét.
Kissé bódult állapotban volt. A sör megtette a hatását és
segített neki, hogy eljusson Marco asztaláig.
– Ez a magáé.
Azzal a sonkás fehér pizzát, kevés olajjal, a lány elé rakta,
aki kissé megdöbbent.
– Ez pedig a tiéd, te féreg! – Marcónak nem volt ideje

meglepődni. A mozzarella szardella nélkül a nyakába ömlött az
egész paradicsomszósszal együtt, a forró pizza pedig
kényelmetlen kalapként díszelgett a fején. Fabio és Pallina
tapsolni kezdtek, és az egész étterem követte a példájukat. Babi
enyhén becsípve meghajolt a közönsége felé. Aztán lelépett
Pallinávál együtt, a jelenlévők vidám kommentárjaitól és a mit
sem értő lány csodálkozó tekintetétől kísérve.
Visszafelé csendben ültek a robogón. Babi erősen szorította
Pallina derekát, de nem félelemből. Már nem volt akkora
forgalom az utakon. Fejét a barátnője vállára hajtotta, és
nyitott szemmel figyelte a távolodó fákat meg az autók messzi,
piros és fehér fényeit. Egy narancssárga busz húzott el
mellettük. Behunyta a szemét. Megborzongott. Fázott, melege
volt és egyedül érezte magát. Amikor a házuk elé értek, még
mindig hallgattak. Babi leszállt a Vespáról.
– Köszi, Pallina.
– Mit? Nem csináltam semmit.
Babi rámosolygott.
– A sör isteni volt. Holnap a suliban meghívlak tízóraira.
Ünnepelnünk kell.
– Mit?
– A teljes szabadságot. – Pallina megölelte. Babi lehunyta a
szemét. Kicsúszott belőle egy kis szipogás, majd elengedte
Pallinát és elsietett. Pallina nézte, ahogy felszalad a lépcsőn és
eltűnik a kapu mögött. Beindította a robogót, és felszívódott az
éjszakában.
Később, vetkőzés közben Babi kiürítette a pénzt a farmere
zsebéből. Amikor megint bedugta a kezét, hogy maradt-e még
benne valami, meglepődött. A könnyek közepette mosoly ült az
arcára. Pallina fésűje a strasszokkal és színes szívekkel ott

lapult az alján. Akkor tehette bele, amikor összeölelkeztek.
Egy apró ajándék, amivel fel akarta vidítani,
megmosolyogtatni. Sikerült neki. Pallina tényleg igaz barátnő.
Szegény Marco azonban jól megkapta a magáét. Babi
mosolyogva húzta fel a pizsamáját. Van ebben a tragédiában
valami vicces, gondolta. Ha szokás szerint Baffettóhoz
megyünk, sosem leplezzük le. Babi megmosta a fogát. Milyen
fura, hogy pont ma döntöttünk úgy, hogy a Nuova Fiorentinába
megyünk. Babi bebújt a takaró alá. Igen, Marcónak tényleg
nagy peche volt, és remélte, hogy élete végéig elkíséri.
Pallina befordult jobbra. Úgy döntött, még beköszön a

haverjához, Demához.
Egy macska szaladt át előtte az úton, de nem nézte meg,
hogy fekete volt-e vagy sem. Pallina nem hitt a sorsban,
Ezerszer jobban kedvelte Baffetto pizzáit, mint a Nuova
Fiorentina calzonéját. Nem változtatott volna a világon
semmiért, De aznap este, amikor Fabio felhívta, hogy ott ül
náluk Babi barátja egy másik lánnyal, nem habozott egy percet
sem. Eljött az alkalom. amire régóta várt. Túl sok sztorit hallott
már Marco ügyes-bajós dolgairól. Nem lehetett mind alaptalan
pletyka. De ha csak úgy elmondja Babinak, biztos nem hitt
volna neki. Vagy talán mégis. De akkor a barátságuk is ráment
volna. Jobb a végzetre fogni mindent. Pallina felcsöngetett
Demához. Álmos hang válaszolt.
– Halló, ki az?
– Pallina. Minden el van intézve.
– Rajtakaptátok?
– In flagranti! Mint az egeret sajttal a szájában, vagy
jobban mondva a férget pizzával a fején!
– Ha lejössz, elmesélem.
– És Babi hogy viselte?
– Nem túl jól...
– Várj, felöltözöm és lemegyek.
Pallina hátrafésülte a haját. Csak egy pillanatra hiányolta a
fésűjét. Szegény Babi, de jobb így. Lehet, hogy most szenved,
de inkább most, mint később, amikor még jobban
belehabarodik. Hamarosan túlteszi magát rajta. És egy
barátnő mosolya sokkal többet ér, mint egy fésű, vagy mint egy
pizza, még ha Baffettónál készül is.
21.
Babi balzsammal bemosott haját fésülgette az elzárt zuhany

alatt. A hajtincsek szeszélyes, összegabalyodott végeinél
elakadt, de egy utolsó simítás végül segített a vizes fésűnek
kiszabadulni. Aztán a jobb kezét végighúzta a rózsaszín
gumiba szúrva sorakozó, lekerekített végű, kis gombostűkre
emlékeztető tüskék fején, melyek az érintéstől puhán
meghajolva szabadon engedték a már felszabadult hajszálakat.
A kis, kék hajkefevégek tisztán és elvégzett munkájukra
büszkén egyenesedtek fel, készen egy újabb ütközetre. Közben
az összegabalyodott sötét, legyőzött, vizes hajszálak
lehullottak. A következő vízsugár elkapta őket a levegőben, és
egy kristályos örvényben pörgetve eltávolította, miközben
végigtáncoltak és csúszkáltak a fehér porcelán finom hajlatai
mentén. A hajgubanc megérintette régi gazdája rózsaszín
lábfejét, majd pályafutását egy szűk, acélozott lyukban végezte
be. Még egy utolsó próbálkozást tett, de a következő vízsugár
érkezése legyőzte még ezt a rendkívüli ellenállást is, így aztán
eltűnt az örök feledésbe merülve.
A közelben elhelyezett rádió a legfrissebb amerikai
slágereket játszotta a 103.10-es hullámhosszon. Elton John
Sacrifice című száma a harmadik helyre lépett fel. Babi a lassú
dallamra ringatózva hátrahajtotta a fejét, majd a zuhany alá állt
és megnyitotta. Egy könnyed zuhatag lemosta a balzsamot,
mely vonásait és apró domborulatait követve végigcsurgott az
arcán. Melegség futott át rajta, miközben a könnyű sampon a
víztől vezetve táncolt a testén, majd a hab eltűnt lent, a háta

mögött.
Valaki dörömbölt az ajtón.
– Babi... téged keresnek telefonon!
Daniela volt az. Babi gyorsan végigsimította és megrázta a
haját. A balzsam utolsó nyomai is eltűntek.
– Máris megyek! – Sietősen maga köré tekert egy
törölközőt, és az ajtóhoz ment. Daniela odaadta neki az
antennás telefont.
– Siess, mert Andrea hívását várom. – Babi visszazárkózott
a fürdőszobába, és leült a vécédeszka puha takarójára.
Pallina hangja csendült fel a kagylóban.
– Zuhanyoztál?
– Persze, különben nem is hívtál volna! Mi olyan sürgős?
– Tíz perccel ezelőtt felhívott Pollo. Azt mondta, remekül
érezte magát velem. Elnézést kért az étteremben történtekért, és
látni szeretne. Kérdezte, hogy elmegyek-e vele ma este a
futamra.
Babi megtörölte a haját, és közben belenézett a párás
tükörbe.
– Milyen futamra?
– Ma este mindenki felmegy az Olimpicára a motorjával, és
versenyeznek. Gyorsasági verseny, egy keréken ketten.
Emlékszel? Francesca mesélt róla, ő látta. Azt mondta,
vadállat! Ő még kamilla is volt...!
– Kamilla?
– Igen, így hívják azokat a csajokat, akik hátul ülnek, mert
dupla kamillaövvel kötik oda őket a vezetőhöz. Az a szabály,
hogy arccal hátrafelé kell ülniük, különben nem ér.
– Arccal hátrafelé... különben nem ér? Mi az, Pallina,
megőrültél? Már-már bánom, hogy feláldoztam magam érted...
– Mit áldoztál fel?

– Hogyhogy mit? Hát az intő meg minden!
– Tudod, mit, kicsit túl sokat emlegeted azt az intőt!
– Amúgy is szobafogságban vagyok, és hétfőig nem
mehetek sehova.
– Jól van, nem is azt akartam kérdezni, hogy elkísérsz-e
Csak a tanácsodat akartam kérni. Szerinted elmenjek?
– Nézni a futamokat szerintem még idiótább dolog, mint
indulni rajtuk. De tőlem azt csinálsz, amit akarsz.
– Hát, lehet, hogy igazad van. Jut eszembe, bevallottam
Demának, hogy összejöttem Pollóval. Meg vagy elégedve?
– Én? De hát mi közöm hozzá? A te haverod. Csak annyit
mondtam, hogy szerintem rosszulesne neki, ha mástól tudná
meg.
– Persze, világos. Viszont tök jól fogadta. Sőt, szerintem
örült neki. Látod, tévedtél. Nem is igaz, hogy belém van esve.
Babi a tükörhöz lépett. Az arctörlő kendővel kicsit letörölte
a párát. Megjelent a tükörképe a telefonnal a kezében és unott
kifejezéssel az arcán. Pallina néha totál idegesítő bírt lenni.
– Mindegy, annál jobb, nem?
– Tudod, mit mondok, Babi? Meggyőztél. Nem megyek el a
futamra.
– Jól teszed! Figyu, beszéljünk később! Majd hívj, én úgyis
itthon maradok.
Babi kilépett a fürdőszobából. Elment Daniela mellett, és
visszaadta neki a telefont. Daniela nem szólt egy szót sem, de
bosszús képet vágott, mintegy célzásként, hogy Babi túl sokáig
lógott a telefonon. Babi bement a szobájába, és elkezdte a haját
szárítani. Nemsokára Daniela lépett be a telefonnal:
– Dema az. Remélem, mondanom sem kell, hogy ugyanaz
érvényes, mint az előbb.
Babi kikapcsolta a hajszárítót és elvette a telefont.

– Szia, Dema, hogy vagy?
– Rettenetesen.
Babi csendben hallgatta. Dema el volt keseredve. Sőt, totál
kivolt. Kérdések özönével árasztotta el Babit.
– De hát hogy lehetséges ez? Mióta futok utána, erre fogja
magát és összejön ezzel az alakkal? Ki a fene ez?
– Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy Pollónak hívják.
– Pollo? Micsoda név! Mit várhat egy ilyentől? Egy
vadállat! Az egyik huligán azok közül, akik szétverték Roberta
buliját. Szép kis alakok, mondhatom, Pallina meg totál bele van
esve!
– Ugyan, Dema, túlzás, hogy bele van esve... Talán tetszik
neki!
– Nem, nem, szerelmes. Ő maga mondta!
– Tudod, mi mindent hord össze Pallina, nem? Jobban
ismered, mint én. Ma este például fel akart menni az
Olimpicára megnézni a futamokat. Öt perccel később
meggondolta magát. Látod, milyen? Talán nemsokára rájön,
mekkora hibát követett el, hogy összejött ezzel az alakkal, és
lapátra teszi. Fel a fejjel, Dema, meglátod, nem tart soká!
Dema hallgatott. Hitt Babi szavainak, vagy legalábbis hinni
akart. Szerencsétlen, gondolta Babi. Még jó, hogy nincs
beleesve Pallinába! Dema újból megszólalt. Egy fokkal
nyugodtabbnak tűnt.
– Igen, talán igazad van. Még az is lehet, hogy így lesz.
– Meglátod, Dema, csak idő kérdése.
– Na, ja, reméljük, nem kell hozzá túl sok idő – próbálta
viccesre venni a figurát. – Babi, légyszi, egy szót se Pallinának
arról, hogy felhívtalak!
– Ugyan már! Aztán fel a fejjel!
– Jól van, kösz. – Letette.

Daniela lépett be.
– Nem mondod, hogy Pallina összejött Pollóval!
Szenzációs! És Dema persze padlón van!
– Hát, igen, a szerencsétlen már mióta fut utána.
– Esélye sem volt! Kiköpött „csak barát” típus.
Ez után a kemény véleménynyilvánítás után Daniela elindult
kifelé a telefonnal, de még ki sem ért a szobából, amikor az
újra megcsörrent.
– Halló? Igen, adom. Babi, könyörgöm, ne beszélj órákig!
– Ki az?
– Pallina.
– Meglátom, mit tehetek! – Babi átvette a telefont. –
Szakítottál Pollóval?
– Dehogyis!
– Kár...
– Kivel beszéltél, hogy ennyi ideig foglalt volt?
– Demával, totál ki van készülve.
– Ne!
– De igen, szörnyen megviselte! Szegényke a lelkemre
kötötte, hogy ne áruljam el neked. Könyörgöm, tégy úgy,
mintha nem tudnád!
– Lehet, hogy mégsem kellett volna elárulnom neki, hogy
összejöttem Pollóval.
– Miket beszélsz, Pallina? Biztos megtudta volna
valahonnan, és annál rosszabb!
– Megpróbálhattam volna az utolsó pillanatig halogatni.
– Milyen utolsó pillanatig? Nem kellett volna összejönnöd
vele és kész!
– Ezt hagyjuk! Különben meg rájöttem, hogy az életben
sokkal szórakoztatóbb idiótának lenni...
– Azaz?
– Azaz elmegyek a futamra.
Babi a fejét rázta. A haja már kezdett magától megszáradni.
– Rendben, jó szórakozást!
– Pollo hívott, és nemsokára értem jön. Mit gondolsz,
szerinted menjek és érezzem jól magam, vagy tegyek úgy, mint
aki kicsit unja az egészet? Mint akit nem izgat, mert megszokta
a borzongást?
Ez már sok volt. Babi kitört. – Ide hallgass, Pallina! Menj el
a futamra, motorozz, száguldozz egy keréken, kavarj a világ
összes huligánjával, csak arra kérlek, nem játszd meg magad!
Pallina elnevette magát.
– Igazad van! Figyelj csak, még egy utolsó szívességre
megkérnélek! Mivel nem tudom, hánykor ér véget a futam, azt
mondtam anyámnak, hogy nálad alszom.
– S ha idetelefonál?
– Ugyan, dehogy telefonál! Sosem keres.... Viszont a
kulcsot hagyd a lábtörlő alatt, a kapuban! A szokásos helyen.
– Rendben.
– Aztán el ne felejtsd! Jaj, szegény Dema! Szerinted mit
kéne tennem?
– Pallina, szerintem mára már így is eleget tettél.
Babi lerakta a kagylót. Daniela szinte kitépte a kezéből.
– Még jó, hogy kértelek, hogy ne dumálj sokat!
– Mit akarsz? Te is hallottad, mekkora kavarás megy.
Könyörgöm, senkinek egy szót se Pollóról és Pallináról!
– Ugyan, kinek mondanám el?
A telefon újra megcsörrent. Ezúttal Giulia volt az.
– Megtudhatnám, hogy ki szorult bele a kagylóba?
– Szia, Giuli. Bocs, a nővérem ült rajta.
Daniela bement a szobájába. Épphogy becsukta maga

mögött az ajtót, nem bírta tovább.
– Giulia, nem fogod elhinni, mi történt! Pallina összejött
Pollóval!
– Esküdj!
– Esküszöm! Dema totál kikészült, de könyörgöm, senkinek
egy szót se!
Giulia biztosította a diszkréciójáról.
– Ugyan már! – Aztán, miközben a sztori többi részét
hallgatta, már azon gondolkodott, mit fog szólni hozzá
Giovanna és Stefánia.
22.
Babi kijött a szobájából. Puha, rózsaszín steppelt pongyolát

viselt, alatta türkizkék, félbársony pizsamát, a lábán pedig
meleg mamuszt. A zuhanytól kissé magához tért a futás
fáradalmai után, de egyáltalán nem volt jó kedvében. Aznap
estére a fogyókúrája nem engedélyezett mást, mint egyetlen
nyomorult zöldalmát. Átvágott az előszobán. Abban a
pillanatban meghallotta, ahogy fordul a kulcs a zárban. Az
apja.
– Papa! – Babi elésietett.
– Babi!
Claudio magán kívül volt. Babi megtorpant.
– Mi történt? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem
tettem a robogót elég közel a falhoz és nem tudtál beállni?
– Mit érdekel engem a robogód! Ma bejöttek hozzám
Accadóék.
E szavakra Babi elsápadt. Hogyhogy erre nem gondolt?
Mindent el kellett volna mesélnie a szüleinek.
Raffaella, aki épp megmosott két zöldalmát a vacsorához,
belépett a nappaliba.
– Mit akartak tőled Accadóék? Mi történt? És mi köze hozzá
Babinak?
Claudio a lányára nézett.
– Nem tudom, mondd el te, Babi! Mi közöd hozzá?
– Nekem? Semmi!
Daniela jelent meg az ajtóban.
– Igaz, neki semmi köze hozzá!
Raffaela Daniela felé fordult. – Te fogd be, nem kérdezett

senki!
Claudio megfogta Babi karját.
– Lehet, hogy nem a te hibád, de ami történt, ahhoz közöd
van, de még mennyire! Accado kórházba került. Az orrsövénye
két helyen eltört. A csont visszafúródott, és az orvos szerint fél
centi hiányzott csak, hogy kilyukassza az agyát.
Babi hallgatott. Claudio ránézett. Látta, hogy a lányát
felzaklatta az eset. Elengedte a karját.
– Ha nem értetted volna, Babi, még fél centi, és Accado
meghal.
Babi nagyot nyelt. Elment az étvágya. Már azt a nyomorult
almát sem kívánta. Raffaella aggódva nézett a lányára, majd
mivel látta, mennyire feldúlta a dolog, nyugodt, higgadt
hangon szólt hozzá.
– Babi, kérlek, el tudnád mondani, mi történt?
Babi felemelte kék tekintetét. Tiszta volt és ijedt. Egy
„Semmi, anyá”-val kezdte, majd sorra mindent elmesélt. A
bulit, a hívatlan vendégeket, hogy Chicco kihívta a
rendőrséget, mire úgy tettek, mintha elmenekültek volna, aztán
megvárták őket a ház előtt. Az üldözést, a szétvert BMW-t.
Azt, amikor Chicco megállt, és a kék motoros srác belekötött,
majd Accado közbelépett, és azt is, ahogy a srác őt is
megütötte.
– És aztán Accado otthagyott téged azzal a huligánnal?
Azzal a vandállal? És haza sem hozott?
Raffaella magán kívül volt. Babi nem tudta, mit mondjon.
– Talán azt hitte, hogy a haverom, nem tudom. Csak annyit
tudok, hogy a verekedés után mindenki elhúzott, én meg ott
maradtam egyedül azzal a sráccal.
Claudio a fejét rázta.
– Érthető, hogy Accado lelépett. El is vérezhetett volna a

törött orrával. Annak a srácnak viszont annyi. Filippo
feljelentette. Ma bejöttek hozzam az irodába, hogy pontosítsák
a történteket. Azt mondták, jogi lépéseket tesznek. Tudni
szeretnék a srác teljes nevét. Hogy hívják?
– Step...
Claudio értetlenül nézett Babira. – Hogyhogy Step?
– Step. Így hívják. Én legalábbis mindig ezt hallottam.
– Miért, amerikai?
Daniela közbeszólt: – Dehogy amerikai, papa! Ez becenév!
Claudio a lányait nézte.
– Akkor kell, hogy legyen rendes neve.
Babi rámosolygott. – Persze, hogy van, de én nem tudom.
Claudio megint elvesztette a türelmét.
– Nem mondhatom Accadónak, hogy a lányom egy olyan
sráccal furikázik, akinek a nevét sem tudja!
– Én nem furikáztam vele. Chiccóval voltam... Az előbb
mondtam.
Raffaella közbeszólt. – Igen, de aztán mégis ő hozott haza a
motorján.
– Anya, ha Chicco és Accadóék is otthagytak, akkor hogy
jöjjek haza? Ott álltam az utca közepén, éjszaka. Mit tehettem
volna, hazagyalogolok egyedül? Megpróbáltam. De rögtön
megállt egy golfos szatír és zaklatni kezdett, úgyhogy inkább
hazahozattam magam.
Claudio nem hitt a fölének.
– A végén kiderül, hogy még hálásnak is kell lennünk ennek
a Stepnek!
Raffaella dühösen nézett a lányaira.
– Nem tehetjük magunkat nevetségessé. Megértettétek?
Tudni akarom a fiú nevét, minél hamarabb. Világos? – Babinak
eszébe jutott reggeli beszélgetése Danielával. Kora reggel volt

még, épphogy felébredt, de nem voltak kétségei. Igen, a húga
tudja a nevét.
– Dani, te tudod a nevét. Mondd meg!
Daniela megrökönyödve nézett Babira. Mi az, ennek elment
az esze? Beköpni Stepet? Feljelenteni? Eszébe jutott, ami
Brandellivel történt, meg még egy pár hasonló eset, amely
közszájon forgott. Tönkretennék a robogóját, megvernék,
megerőszakolnák. A suli falán szörnyű feliratok jelennének
meg a nevével és olyan dolgokkal, amiket sajnos még nem volt
szerencséje kipróbálni. Feljelenteni? Egy pillanat alatt
elvesztette az emlékezetét.
– Anya, én csak annyit tudok, hogy Stepnek hívják.
Babi nekirontott a húgának.
– Hazudsz! Hazudsz! Én már nem emlékszem rá, de reggel
megmondtad nekem a nevét. Te és a barátnőid jól ismeritek.
– Miről beszélsz?
– Csak gyáva vagy, nem mered elmondani, mert félsz! De
tudod a nevét.
– Nem, fogalmam sincs.
– De még mennyire, hogy tudod! Nekem is mondtad.
Babinak hirtelen mintha valami kinyílt volna az agyában,
mintha valami kioldódott, megvilágosodott volna. Igen. Eszébe
jutott.
Stefano Mancini. Igen, így hívják, Persze vannak, akiknek
csak Step. – Aztán a húgára nézett, és idézte a szavait: Én és a
barátnőim csak tízből tízesnek hívjuk.
– Jól van, Babi. – Claudio egy cédulát húzott elő a zsebéből,
amire mindent feljegyzett. Gyorsan felírta a nevet, mielőtt el
felejtené. Írás közben ideges lett. Megpillantott valamit, amit
meg kellett volna csinálnia, de már túl késő volt hozzá.
Daniela a nővérére nézett.

– Most keménynek érzed magad, mi? Hát nem érted, mit
csinálnak veled? Szétverik a robogódat. Kikészítenek,
összefirkálják a neveddel a sulit.
– Tudod mit, a robogónak már úgyis mindegy. A falakra
kétlem, hogy felírnának bármit, mert nem hiszem, hogy
bármelyikük tudna írni. Ha meg bántani akarnak, majd a papa
megvéd, nem igaz?
Babi az apja felé fordult. Claudio Accadóra gondolt, és
elképzelte a fájdalmat, ami az orr törésével jár.
– Hát persze, Babi, itt vagyok.
Aztán eltöprengett rajta, vajon mennyre volt őszinte. Talán
nem túlzottan. De a kijelentése megtette a hatását. Babi
nyugodtan ment ki a konyhába. Fogta a zöldalmáját, és újból
megmosta. Aztán a száránál lógatva elkezdte tekerni. Minden
kör egy betű. Amikor a szár leszakad, megtudtad a
Kezdőbetűjét annak, aki éppen rád gondol. A, b… A szár
tompa reccsenéssel levált.
B betű jött ki. Kit ismert, akinek b-vel kezdődik a neve?
Senki nem jutott eszébe. Szerencsére nem s jött ki. Kicsi az
esélye, hogy egy almaszár olyan sokáig húzza. De még ha, az a
betű jött volna ki, Babi akkor sem izgatta volna magát
különösebben. Nem félt. Elsétált az anyja előtt, és
rámosolygott. Raffaella utánanézett. Büszke volt a lányára.
Igen, Babi rá hasonlított. Nem úgy, mint Daniela. Persze az ő
félelme is indokolt volt. Daniela az apjára ütött. Claudio kitette
szürke öltönyét az ágyra.
– Jaj, drágám, megvetted a nagyobb kávéfőzőt?
– Nem, elfelejtettem.
Raffaella bezárkózott a fürdőszobába. Az hogy lehet,
gondolta Claudio, hiszen még a bevásárlólistára is felírtam.
Úgy döntött, nem firtatja a dolgot, amivel megint csak

megmutatta konfliktuskerülő természetét, melyet Daniela is
örökölt tőle. Másrészt meg hogyan is reklamálhatna? Előre
tudta, hogy Raffaella nem fogja megvenni. Fölösleges
kiadásnak tartotta. Talán pont ezért írta fel saját magának is az
elintézendők listájára: „nagyobb kávéfőzőt venni”, de aztán
megfeledkezett róla. Claudio kiválasztott egy inget és ledobta
az ágyra. Aztán ráfektette a kedvenc nyakkendőjét.
A szülők elmentek, és mint minden este, a lányok lelkére
kötötték, hogy ne nyissanak ajtót senkinek. Babi rögtön ezután
pongyolában leszaladt a kapuhoz, és anélkül, hogy bárki
észrevehette volna, elrejtette a kulcsot a lábtörlő alá. Ki tudja,
hol lehet most Pallina. Valahol a motoros futamon, fent, az
Olimpicán. Jó neki...
Daniela az előszobában állt. Andreával csevegett telefonon,

és közben egy tollal a nevüket meg kis szívecskéket firkálgatott
egy papírcetlire. Andreának feltűnt, hogy Daniela nem
válaszol, és furdalni kezdte a kíváncsiság.
– Te, Dani, mivel szórakozol?
– Semmivel.
– Hogyhogy semmivel? Hallom, hogy szöszmötölsz
valamit.
– Csak fírkálgatok.
– Igen, és mit firkálgatsz?
– Á, semmit... – füllentett Daniela. – Csak rajzolgatok.
– Aha, értem. Szóval rajzolsz, miközben velem beszélgetsz?
– Nem, nem. Figyelek rád. Mindent hallottam.
– Akkor ismételd el!
Daniela felsóhajtott. – Hétfőn, szerdán és pénteken
edzőterembe mész, kedden és csütörtökön pedig angolra.
– Hánykor?
Daniela habozott.
– Ötkor.
– Hatkor. Látod, hogy nem figyeltél eléggé?
– De figyeltem, csak nem jegyeztem meg. Értetted az előbb,
hogy miért nem tudtam beszélni?
– Igen, mert ott voltak a szüleid, és éppen elbúcsúztak tőled.
– Pontosan, ezért hümmögtem neked, hogy ja..., hmm...,
ööö... De neked nem esett le.
– Hogy esett volna le, ha nem mondod?
– Hogy mondhattam volna, ha ott álltak az ősök? Nem vagy
egyszerű eset. Van egy ötletem: egyezzünk meg egy titkos
szóban, amit akkor mondunk, ha nem tudunk beszélni!
– Mint például?
– Mit tudom én, mondjuk, legyen...
– Mondjuk, legyen a nyelviskola neve, ahová angolra járok.
– És mi az?
– Látod, hogy nem figyeltél arra, amit mondtam? British.
– Jó, a British tetszik.
Babi kilépett az előszobába, és megállt a húga előtt. – Hogy
lehetséges, hogy te állandóan a telefonon lógsz?
Daniela nem felelt. Úgy döntött, rögtön kipróbálja az új
jelszót. – British.
Andrea egy pillanatra összezavarodott.
– Mi az, nem tudsz beszélni?
– Hát persze, hogy nem! Különben miért mondtam volna,
hogy British csak úgy, magában? Hiszen most állapodtunk meg
benne.
– Jól van, de honnan tudjam, hogy nem tudtál beszélni?
– Hát onnan, hogy azt mondtam, British.
– Oké, azt hittem, csak próbálgatod, hogy hangzik.
Nem éppen magas röptű beszélgetésüket hirtelen

félbeszakította egy gépies női hang a Telekomtól.
– Figyelem! Sürgős helyi hívás a következő számra...
Daniela és Andrea elhallgatott. Várták, hogy meghallják a
számokat, ami eldönti, melyiküket keresik. „3... 2.” Daniela
hangja elnyomta a telefonos kisasszonyét.
– Az enyém. Biztos Giulia lesz az!
– Beszéljünk később?
– Jó, felhívlak, ha végeztem. British!
Andrea felnevetett. Ebben az esetben valami olyasmit
jelentett, hogy „szeretlek”.
– Én is. – Azzal letették.
Babi a húgára sandított. Furcsállta, hogy ilyen hamar
engedelmeskedett.
– Sürgős helyi hívás jött.
– Sejtettem. Fura lett volna, ha leteszed csak azért, mert rád
szóltam. Biztos anyáék akarnak közölni velünk valamit, és
megunták, hogy állandóan foglalt.
– Ugyan már! Biztos Giulia lesz az, megbeszéltük, hogy hív.
Csendben várakoztak a telefon mellett, készen arra, hogy az
első csöngetésre felkapják a kagylót, mint egy tévés
vetélkedőben, ahol a versenyzőknek a másikat megelőzve kell
megnyomniuk a gombot, hogy válaszolhassanak a feltett
kérdésre. A telefon megszólalt. Daniela volt a gyorsabb.
– Giulia? Jaj, bocsánat! Igen, adom. Téged keresnek.
Babi kirántotta a kagylót Daniela kezéből. – Halló, tessék!
Nagy elégedettsége hamar zavarba váltott. Pallina anyja volt
a vonal másik végén.
Daniela vigyorgott. – Aztán ne tartson soká, hallod?
Babi megpróbálta eltalálni egy rúgással, de Daniela kitért
előle. Aztán a hívásra irányította a figyelmét.
– Á, igen, jó estét! – Meghallgatta Pallina anyját.

Természetesen a lányával akart beszélni. – Az az igazság, hogy
már alszik. – Akkorát blöffölt, mint még soha: – Felébresszem?
– Babi behunyta a szemét, és összeszorította a fogát, amíg a
válaszra várt.
– Ne, hagyd csak! Neked is elmondhatom.
Ezt megúszta.
– Holnap reggelre sikerült időpontot kapnom Pallinának
vérvételre, úgyhogy mondd meg neki, ne egyen semmit
ébredés után, és hét körül érte megyek. A második órára be fog
érni a suliba, ha nem húzódik el.
Babi megnyugodott. – Jó, az első óra úgyis hittan...
Babi arra gondolt, hogy ez a tantárgy a barátnője számára
amúgy is teljesen felesleges. Pallina lelki üdvössége,
hazugságok és huligán barátok mellett, tutira rég elveszett.
– Kérlek, Babi, ne hagyd enni!
– Rendben, ne aggódjon!
Babi letette a telefont. Daniela visszajött, készen arra, hogy
újból rátelepedjen a készülékre.
– Megúsztad, mi?
– Pallina úszta meg. Ha lebukik, az ő baja. Mi közöm
hozzá? Most már hagyd békén a telefont!
Babi készített magának egy kamillateát. Két szelet citrom,
egy csomag édesítőszer, és már el is terpeszkedett a díványon.
A lábát felhúzta maga mögé, és a párnák közé dugta, ahol
melegebb van. Bekapcsolta a tévét. Daniela persze visszahívta
Palombit. Elmesélte neki Pallina történetét, az anyja hívását,
Babi blöffjét és még sok mindent, amit rém szórakoztatónak
találtak. A tévében ennél sokkal komolyabb sztori ment Marion
Brandóval: Terry, a szerencsétlen, bukott ökölvívó szenvedései
és Edie iránt érzett szerelme. Egy addig soha nem tapasztalt
érzés. Egy igaz ügy. Barry atya, akinek vallásos támogatása

erőt ad neki. Majd az utolsó jelenet: Terry véresen, Johnnyval
és a bandájával való verekedés után, kimerülten és erőtlenül
tántorogva belép a csarnokba a rakodómunkások tömegeinek
szeme láttára, akik neki köszönhetően végre szabadok. A
korrupt kikötői szakszervezetnek befellegzett.‡‡
Bernstein zenéje oldotta a feszültséget a stáblista alatt. Babi
egy pillanatra elmerengett. Daniela vidám, csilingelő hangja
beszűrődött az előszobából. Szerelmes szavai negédesen
keveredtek üde nevetésével. Babi kikapcsolta a tévét. Pallina
biztosan hazaér reggel hét előtt. Bement a szobájába.
– Jó éjt, Dani!
Daniela a nővérére mosolygott. – Jó éjt!
Babi már meg sem próbálta előhozni a telefonos dolgot.
Ugyan, mit ért volna vele? Fogat mosott. A székére készítette a
másnapi egyenruháját, bepakolt a táskájába, és befeküdt az
ágyba. A plafont nézve elmormolt egy imát. Nem tudott
koncentrálni. Lekapcsolta a villanyt. Forgolódott az ágyban, és
aludni próbált. Hiába. És ha Pallina egyenesen a suliba megy?
Mindenre képes. Lehet, hogy átvirrasztja az éjszakát és Pollo
reggel elkíséri a suliba, miközben az anyja idejön érte. A franc
esne Pallinába! Miért nem tud normálisan szerelmes lenni?
Ülhetne órákig a telefonon, mint a húga és kész. Nem okozna
annyi kárt, legfeljebb egy kicsit borsosabb lenne a
telefonszámlája. Nem, neki a futamra kell mennie és a kemény
csajt játszania. Hogy a fene vinné el Pallinát! Kimászott az
ágyból és gyorsan felöltözött. Kevés cuccot rángatott magára.
Csak egy pulcsit meg egy farmert húzott fel, aztán átment
‡‡
1954-ben készült amerikai film: A rakparton.
Daniela szobájába, és fogta a kék tornacipőjét. A húga persze

még mindig a telefonon lógott.
– Megyek, figyelmeztetem Pallinát.
Daniela megrökönyödve nézett rá.
– Az Üvegházhoz mész? Én is akarok jönni!
– Az Üvegházhoz? Az Olimpicára megyek. Oda, ahol a
futamokat tartják.
– Azt mondom! Azt hívják Üvegháznak.
– Miért?
– A virágok miatt, amik az út szélét borítják. A halottak
emlékére.
Babi végigsimított a homlokán, – Már csak a kellett... Az
Üvegház!
Fogta a kabátját, ami az előszobában volt felakasztva, és
indulni készült. Daniela megállította. – Légyszi, Babi, vigyél
magaddal!
– Mi az, ti mind megörültetek? Pallina, te meg én az
Üvegháznál! A futamon nem akarsz esetleg indulni?
– Ha felveszed a kamillaövet, lehet, hogy téged választ az
egyik versenyző, és elvisz maga mögött! Na, vidd el az
enyémet! Gondold csak el, milyen menő lehet kamillának
lenni...
Babi csak arra tudott gondolni, hogy a húga bepiált lefekvés
előtt. Kár a gőzért. Felhajtotta a kabátja gallérját.
Egy pillanatra Terry Malloynak képzelte magát, a bukott
bokszolónak, aki megküzd a kikötői munkások jogaiért. És mi
lesz az ő jogával, hogy nyugodtan alhasson? Terry Malloy
legalább igaz ügyért küzdött. Ő viszont mi a francért megy
oda? Miért megy az Üvegházhoz, virágcsokrok közé, amelyek
halott motorosoknak állítanak emléket? Arra az útra, ahol
őrültek bandái kockáztatják, hogy így végezzék? Azért, hogy
figyelmeztesse Pallinát, hogy hét előtt érjen vissza. Azt a

Pallinát, aki imád abszurd helyekre járni, és aki nem tud egy
kukkot sem latinul. Pallinát, akinek imád súgni, még ha ez
azzal is jár, hogy intőt kap. Igen, elsősorban Pallina miatt megy
oda. Vagy legalábbis erről akarta meggyőzni magát.
– Daniela, nem ismétlem el többször, tedd le azt a telefont!
– Aztán sietve távozott, a strasszos fésűvel a hajában, és
furcsamód erősen kalapáló szívvel.
23.
Az enyhén emelkedő, szélesen kanyarodó út mentén

rengeteg ember állt. Fiúk és lányok minden korosztályból
képviseltették magukat. Néhány nyitott ajtajú Patrol dzsip
szakadatlanul ontotta magából a zenét. Egyenszőkére festett
hajú, szálkás, kidolgozott izomzatú srácok amerikai pólóban és
baseballsapkában kemény szörfösöknek adták ki magukat, és
szoborszerű pózban, „egészséges életmód” címszóval
adogatták körbe a söröket. Kicsivel odébb, egy nyitott tetejű
Bogár körül egy másik, sokkal reálisabb külsejű társaság egy
füves cigi megtekerésével foglalatoskodott. Egy hosszú hajú
srác elégedetten, tompa tekintettel már melegítette a kezét és
annak tartalmát egy öngyújtóval. Aztán óvatosan
megtisztogatta a „lelki táplálékot”, majd átcsúsztatta a másik
kezébe, hogy megsodorja. Egy éretlenül mosolygó lány kis
kartonpapír-darabkát pödört össze, melyet kacsintó fekete
madár díszített. Méretre szabott kis füstszűrő volt, a
Cornacchie nevezetű hely ajándéka, amely ezzel akarta még
inkább egy kis lazulásra csábítani vendégeit, mintha szükség
lett volna rá.
Ott álltak mind az út szélén, hogy lássák a versenyzőket,
akik az életüket kockáztatták két keréken, ők, akik az életben is
mindig megmaradtak passzív szemlélődőknek.
Valamivel előrébb, izgalmas estére vágyó urak álltak körbe
egy Jaguárt. Nem messze tőlük másik két haver bámulta
jókedvűen ezt az abszurd zsibvásárt.
Kismotorok egy keréken, villámgyorsan eldübörgő

nagymotorok, farolás és túráztatás, srácok, akik a lábtartón
állva haladtak és ismerősöket kerestek, míg mások lespanoltak
a haverjaikkal. Egy szerencsés fickó új csajra nyomult.
Babi a kis felturbózott Vespájával felért a könnyű emelkedő
tetejére. Ahogy megérkezett, leesett az álla. A magaslatról
elképesztő kilátás tárult a szeme elé. Eszeveszett dudálás csapta
meg a fülét, ezerféle éles vagy mélyebb hangon. Bőgő motorok
feleltek rá dübörögve. Az alkoholos filccel, változatosan kékre,
sárgára vagy pirosra mázolt fényszórók, melyeket az efféle
festés tilalma talán csak még szebbé varázsolt, úgy világították
be az utcát, mintha az egész egy hatalmas diszkó lenne. Babi
lassan haladt előre, lefelé a lejtőn, kevés gázzal. Majd’
megőrült a ricsajtól, de a színek és hangok örvénye lassanként
magával ragadta. A dzsipek ég felé fordított hangfalaiból teljes
hangerővel bömbölt a zene. Túl szűk farmerekbe gyömöszölt
lányok érzékien táncoltak a rendelkezésükre álló talpalatnyi
helyen. Keménykötésű srácok meggyőződéssel dohányoztak,
mintha fizettek volna nekik a reklámért. Babi tovább haladt
előre. A zene minden méteren megváltozott. Ahány autó, annyi
különböző ízlésű tulaj. A Scorpions rockzenéje után rögtön
Phil Collins legfrissebb száma következett. Egy puha ponyvás,
aranyozott Golden Eagle dzsipből Madonna
összetéveszthetetlen hangja szólt. A dzsip előtt az
énekesnőéhez hasonló kis fekete topba és fekete
stretchszoknyába öltözött lány csimpaszkodott nála sokkal
magasabb fiújára. A fickó rámosolygott. A lány viszonozta, és
hozzásimult egy csók reményében. A srác lehajolt, hogy eleget
tegyen neki. Beletúrt rövid, szőke, puha és enyhén dauerolt
hajába, amivel a lány szintén az énekesnőt majmolta. A
nyelvük féktelen játékba kezdett, felváltva hol az egyik, hol a
másik szájában. A lány azonban ezúttal melléfogott. Madonna

sosem csókolózna egy ilyen égimeszelővel.
Babi balra előre nézett, oda, ahol a parkot körbekerítő háló
le volt szakítva. Egy csapat fiatal tanyázott ott egy kis dombon;
egyesek ülve, mások állva dumáltak.
A közelben, ugyanabban a kiszélesedésben állt a kis mobil
büfé, amely üdítőket és melegszendvicseket árult.
Bombaüzletet csinált. Babi elindult abba az irányba. Egy hátsó
kerekén száguldó Si olyan közel húzott el Babi mellett, hogy
majdnem elvesztette az egyensúlyát. A maximum tizenöt éves
srác letette az első kerekét és durván felröhögött. Hirtelen
fékezett, kifarolt, majd rögtön elindult vissza az ellenkező
irányba. Megint egy kerékre állt, szétterpesztett lábakkal, kissé
meginogva. Gázt adott, és egy lyukas kipufogó hangján elhúzta
a csíkot.
Babi gyalog folytatta tovább az utat. A távolban további
motorok érkeztek. Versenyzők és kíváncsiskodók. Babi
zavartan pillantott körbe. Beleütközött egy kefehajú fickóba,
aki fekete bőrdzsekit, a jobb fülében pedig apró fülbevalót
viselt, és úgy tűnt, nagyon siet valahová.
– Nézz már az orrod elé!
Babi bocsánatot kért. Még egyszer megkérdezte magától, mi
a fenét keres ezen a helyen. Egyszer csak meglátta Glóriát,
Accadóék lányát. Egy földre terített farmerkabáton ült, mellette
pedig a pasija, Dario. Babi odalépett hozzájuk.
– Szia, Glória.
A lány odafordult felé. – Szia, hogy vagy?
– Kösz, jól.
– Ismered Dariót?
– Igen, már találkoztunk. – Mosolyt váltottak, és próbálták

felidézni, vajon hol és mikor. – Figyu, sajnálom, ami apáddal
történt.
– Igen? Hát, én viszont leszarom. Már éppen ideje volt!
Legalább megtanulja, hogy ne üsse az orrát mások dolgába.
Mindig mindenbe beledugja, állandóan osztja az észt. Végre
talált valakit, aki helyre tette.
– De hát az apád!
– Lehet, de attól még egy nagy szarkeverő.
Dario rágyújtott egy cigire.
– Egyetértek. Sót, üzenem Stepnek, hogy köszönöm.
Tudtad, hogy nem enged fel a lakásukba? Mindig a ház előtt
kell várnom, ha el akarom vinni Glóriát valahová. Nem mintha
vele akarnék arcoskodni. De ez elvi kérdés, nem igaz? – Babi
eltöprengett, vajon milyen elvekre gondol. Dario átadta a
cigijét Glóriának. – Persze, az lett volna szép, ha én húzok be
neki, de akkor elég nagy szarban lennénk.
Dario felnevetett.
Glória beleszívott a cigibe, majd Babira mosolygott.
– Mi van, összejöttél Steppel?
– Én? Megőrültél? Na, szevasztok, meg kell találnom
Pallinát.
Azzal lelépett. Tévedett. Mindketten megörültek. Egy lány,
aki örül, hogy az apját összeverték, meg a barátja, aki azt
sajnálja, hogy nem ő tette. Hihetetlen.
Babi tovább ballagott. Egyszer csak megpillantotta Pollót.
Nagy, széles motoron ült, és vidáman csevegett egy lánnyal,
akit a lába között tartott. A lány kék baseballsapkát viselt NY
felirattal, összefogott haja a sapka hátsó nyílásán kandikált
kifelé. Tipikus amerikai pomponlányos, fehér, műanyag ujjú
dzsekit viselt. Csak a dupla kamillaöv, a sötétkék cicanaci és a
színes tornacipő tette olaszosabbá. Az az eszement őrült, aki ott

nevetgélt és szórakozottan ingatta a fejét, hogy alkalmanként
egy-egy csókot adjon Pollónak, nem volt más, mint Pallina.
Babi elindult feléjük. Pallina rögtön észrevette.
– Hé, helló! Micsoda meglepetés! – futott elé és megölelte.
– Jaj, de örülök, hogy eljöttél!
– Én viszont egyáltalán nem. Sőt, szeretnék minél hamarabb
lelépni.
– Apropó, mit keresel itt? Nem csak az idióták nézik a
futamot?
– Csakugyan elég nagy idióta vagy. Felhívott az anyád.
– Ne…! És mit mondtál neki?
– Hogy alszol.
– És elhitte?
– El.
Pallina füttyentett. – Micsoda mák!
– Igen, de azt üzente, hogy holnap reggel érted jön, mert
vérvételre kell menned, és kihagyod az első órát.
Pallina nagyot ugrott örömében.
– Hurrá! – De a lelkesedése hamar alábbhagyott, amint
eszébe jutott az órarend. – De hát holnap az első óránk hittan,
nem?
– De.
– Bakker, miért nem mehetek pénteken vérvételre, amikor
irodalommal kezdünk?
– Mindenesetre hétkor jön érted, úgyhogy igyekezz, hogy
korán hazaérj!
Pallina átkarolta Babit és Polló felé húzta. – Hánykor ér
véget a futam?
Pollo Babira mosolygott, aki kelletlenül odaköszönt.
– Hamar. Max két óra, és az egésznek vége. Aztán beülünk

egy jót pizzázni, nem?
Pallina lelkesen pillantott a barátnőjére.
– Hallod? Na, ne aggódj! Jössz velünk pizzázni?
– Pizzázni? Én most, rögtön húzok haza.
– Na, ne legyél már olyan antiszoc!
Pollo vigyorgott és közben rágyújtott.
– Na, Step is jön... örülni fog, ha meglát.
– Az lehet, de én nem! Pallina, én lépek. Aztán siess haza!
Nem akarok bajba kerülni miattad!
– Szia, Pollo! – lépett oda hozzájuk egy kigyúrt csávó fekete
dzsekiben, fekete bő gatyában és gumicsizmával a lábán.
Pollo leszállt a motorról és szívélyesen megölelte.
– Helló, Ciccio, mi a pálya?
– Kicsit fáj a fejem.
– Várj, bemutatlak a csajoknak! Ez itt a barátnőm, Pallina.
– Szia.
– Ez meg a barátnője.
Pollo itt elakadt, és próbálta felidézni Babi nevét, de hiába,
mert fogalma sem volt róla, hogy hívják.
– Babi – segítette ki Pallina.
Ciccio kezet nyújtón Babinak. Mivel ő volt a szingli, neki
szentelte a figyelmét.
– Szia, Babi, hogy vagy?
– Jól. – Babi bosszúsan visszahúzta a kezét. Ciccióé meleg
volt és izzadt. Ez is Pallina miatt van! Megpróbálta
észrevétlenül beletörölni a kezét a farmerébe. Pallina, aki az
előbb már kezet fogon Ciccióval és ismerte Babit, rögtön
kiszúrta és elnevette magát. Babi szinte átdöfte a tekintetével.
Ciccio mosolyogva nézett rájuk.
– Mi az? Miért nevettek? Hallottatok az ütközésemről?
– Nem.
– Akkor min nevettek?
Babi próbálta menteni a helyzetet.
– Csak úgy, mert rég láttuk egymást. És most idejöttem,
hogy találkozzunk, és megléptem otthonról. De most már
tényleg mennem kell.
Ciccio megállította. – Várj, el akarom mesélni neked az
ütközésemet...
Babi végigmérte a srácot. Piszkos, szakadt pólója valaha
fehér lehetett. A haja zsíros volt. Sűrű, koszos szakálla
végigfutott a nyakán és összekeveredett a mellkas szőrzetével,
amely rakoncátlanul és kuszán türemkedett elő a pólójából.
Ilyen alakokat még A rakpartonban sem lehetett látni. Babi
megadta magát.
– Oké, mesélj nekem az ütközésedről.
– Látod ott, lent, azt a redőnyt? Abba rongyoltam bele.
Hárman voltunk: én, Pollo és a Szicíliai. – Pollo elmosolyodott.
Büszke volt rá, hogy részt vett ebben a legendás versenyben.
– Mindhármunknak felturbózott Vespinója volt, Primavera
motorral. Az elülső borításra olvasztott ólmot öntettem,
különben túl könnyű, és folyton felemelkedik az első kerék, ha
gázt adsz. Felálltunk a rajthoz, és már indult is a „ki fékez
utoljára” verseny. Ismered?
Babi a fejét rázta.
– Nem.
– Hát, akkor képzeld el következőt: két másik sráccal
indulsz, és az nyer, aki elsőnek érkezik legközelebb a
redőnyhöz. Aki hozzáér, kiesik, Siga füttyent a rajtnál, és
egyszerre kilövünk. Én ráhajoltam a Vespára, így gyorsabb,
mert kisebb az ellenállás. Polló mellettem volt, és köpködött,
mint mindig.
– Folytasd, Ciccio, meséld!

Ciccio Pollóra nézett.
– Mindenki tudja, hogy folyton köpködsz verseny közben,
hogy idegesítsd az ellenfeleidet. Ráhajol a robogó lámpájára,
rád tapad és leköp. De engem nem érdekelt. Ötven rongyot
tettem fel magamra, ha nyerek és rohadtul szükségem is volt rá.
Én vezettem. Az út mentén mindenki nekem drukkolt.
Hallottam őket. Azt üvöltötték, hogy „Ciccio… Ciccio…
Ciccio”. Teljes gázzal nyomtam neki. Az utolsó kanyarban
állatira bedőltem. Pollo fékezett és a Szicíliai is. Beszartál, mi,
Pollo? – Pollo csak vigyorgott, de nem válaszolt. – Akkor már
a célegyenesben voltam. Behoztak. Gyorsabb Vespákkal tolták.
Megbuherálták a kuplungot, ezek a gazemberek egyenes
fogazású fogaskerekekkel nyomultak. Nekem bezzeg nem
szóltak. Kábé hatvan méterre voltunk a redőnytől. Elsőnek a
Szicíliai egyenesedett fel. Mint a rugó, takk, aztán Pollo is.
Takk, mint egy ejtőernyő. Vesztettek. Akkor egy állatiasat
üvöltöttem. Továbbmentem, hogy biztos legyek benne, nem
érnek be. Húsz méterre voltam a redőnytől, tizennyolc, tizenöt.
Elég. Felegyenesedtem, a lábammal pedig teljes erővel
beletapostam a fékbe. A Vespa csikorogva fékezett. Olyan
erősen bevágtam neki, hogy a fék elszállt. Érted? Elszakítottam
az acéldrótot, gondolj bele! Akkor üvöltöttem csak igazán.
Aztán már nem emlékszem semmire. Micsoda ütközés! Igaz,
Pollo?
– Igen, gyönyörű ütközés volt!
Ciccio Babi felé fordult.
– Tetszett az ütközéses sztorim?
Babi jobban szemügyre vette a srácot. A homlokán hosszú
varrás húzódott végig. Biztosan az ütközése miatt.
– Igen, nagyon. Szép kis történet.
Nem tudta, mi mást mondhatna. Ciccio rájuk mosolygott.

– Bocsássatok meg, de oda kell köszönnöm a többieknek.
Te mit csinálsz, Pollo, indulsz ma este?
– Nem, Ciccio, nem indulok, és te?
– Asszem, én sem...
Ciccio dülöngélve távozott. Hogy is indulhatna, ha már járni
sem tud? Babi utána nézett, aztán Pollo és Pallina felé fordult.
– Hát, igazán szép kis történet, baromi szórakoztató. Még
mindig tetszik neked a futam, igaz, Pallina?
Pollo közbeszólt.
– Mi köze ennek az egészhez? Az véletlen volt. A srác egy
legenda. Mindenki ismeri itt. Ciccio rögbijátékos volt, egy
őrült. Úgy vetette bele magát a közelharcba a pályán, mint itt,
ebbe a redőnybe. Meg akart halni, de nem sikerült neki.
Képzeld el, hogy másnap állítólag fel lehetett ismerni az arcát a
redőnyön, úgy belenyomódott. Amikor elvitték, azt hitték,
ennek annyi. De rendbe jött. Agyrázkódás, három nap kóma és
máris újra talpon volt. Micsoda erős szervezet, hát nem?
Babi nem hitt a saját fülének.
– Mi az, ennyire hülye vagy? Micsoda erős szervezet... újra
talpon! De hiszen egy roncs! Nem láttad, hogy tönkrement?
Hallottad, milyen lassan beszél? Ez tuti agykárosodás. Ez a
srác már semmire sem viszi az életben.
Babi Pallinára nézett, megrázta a fejét és távolabb lépett.
Pollo eldobta a cigijét.
– Amúgy sem vitte volna semmire.
Pallina felkapta a vizet.
– Nem szeretem, amikor így beszélsz.
– Nekem meg a barátnőd nem tetszik. Mi a francnak jött ide,
ha nem tetszik neki semmi?
Babi egy rendszámtáblát vett észre a földön, az útszegély

közelében. Fából készült, középen egy srác fényképével, és
mellette félig fekete, félig fehér kör két, ellenkező színű pöttyel
a két felén. Az élet jelképe. Az életé, amit az a srác elvesztett.
– Már hogyan is tetszhetne nekem ez a hely? Tele
virágokkal, amik azt jelzik, hol haltak meg fiatal srácok
bármilyen különösebb ok nélkül, céltalanul. Szórakozásból –
Babi odalépett a rendszámtáblához, és elolvasta a feliratot, amit
valaki belevésett. – „Erős volt és gyors, de az Úr nem bánt vele
úriember módjára. Nem adott neki lehetőséget a visszavágóra.
A barátok.” Szép kis barátok! Még költőnek is hiszik magukat!
Inkább vagyok egyedül, mint hogy olyan barátaim legyenek,
akik abban segítenek, hogy kinyírjam magam.
Babi sarkon fordult és el akart menni, de egy kéz
megállította.
– Hogy lehet, hogy te mindig, mindenkivel veszekszel? –
Step volt az. Kihívó mosollyal állt előtte, mellette a motorjával.
– Lehetséges, hogy senkivel nem vagy képes kijönni? Tényleg
nehéz természeted van, mi?
– Az a helyzet, hogy én mindenkivel remekül kijövök. Az
életben nem veszekedtem soha, senkivel, talán mert egy
bizonyos fajta társaságba jártam. Csak az utóbbi időben, mióta
az ismeretségeim romlottak valakinek a hibájából... –
Célzásképpen Pallinára nézett, aki felvonta a szemöldökét és
felhorkant.
– Tudtam, hogy addig csűröd-csavarod, míg a végén én
leszek a hibás.
– Miért, talán nem azért jöttem ide, hogy téged
figyelmeztesselek?
– Hogyhogy, hát nem miattam jöttél? – állt elé Step.
Lefogadtam volna, azért jöttél, hogy szurkolhass nekem...
Vészesen közel hajolt az arcához. Babi kitért előle.

– Ha egyszer azt sem tudtam, hogy itt vagy! – Elpirult.
– Tudtad te azt. Elpirultál. Látod, nem szabad hazudnod,
mert nem tudsz. Mondd meg az igazat, nem tudtál ellenállni a
kísértésnek, és eljöttél, hogy szurkolj nekem, ugye?
Babi nem szólt semmit. Magában átkozta pirulási hajlamát
meg a szívét, ami szófogadatlanul, sebesen vert. Step lassan
közeledett hozzá. Az arca már megint túl közel került
Babiéhoz. Rámosolygott.
– Nem értem, mit parázol annyira. Félsz bevallani?
– Félni? Én? Kitől? Tőled? Nem ijesztesz meg. Csak
nevetek rajtad. Akarod tudni az igazságot? Ma este
feljelentettelek! – Most rajta volt a sor, hogy Step arcába
nézzen. Érted? Elmondtam, hogy te ütötted le signor Accadót.
Tudod, azt, akit múltkor lefejeltél. Elárultam nekik a nevedet.
Gondolhatod, mennyire be vagyok szarva tőled!
Pollo leszállt a motorjáról, és megindult Babi felé. – Te
hülye kis...
Step azonban megállította.
– Nyugi, Pollo, nyugi!
– Hogy legyek nyugodt, Step? Ez itt tönkretett téged! Azok
után, ami történt, még egy feljelentés és rögtön lecsuknak!
Visznek egyenesen a sittre, a rács mögé!
Babi elképedt. Erről fogalma sem volt. Step a barátját
csitította.
– Ne aggódj, Pollo! Ez nem fog bekövetkezni. Nem megyek
a sittre. Legfeljebb a bíróságra. De ott minden megoldódik,
nem lesz semmi gond. – Aztán Babihoz fordult. – Csak az
számít, amit a bíróságon mondasz, amikor tanúnak hívnak
ellenem. De aznap nem fogsz beköpni, az tuti. Le fogod
tagadni, hogy én voltam. Azt fogod vallani, hogy semmi

közöm az egészhez.
Babi kihívóan nézett vissza rá.
– Igen? És ebben olyan biztos vagy?
– Hát persze.
– Azt hiszed, megijedek tőled?
– Egyáltalán nem. Mire a bíróságra kerülünk, úgy belém
leszel zúgva, hogy mindent megteszel majd, hogy mentsd a
bőröm.
Babi egy pillanatra elhallgatott, majd nevetésben tört ki.
– Neked elment az eszed, ha ebben olyan biztos vagy. A
bíróságon is ellened fogok vallani. Esküszöm.
Step magabiztosan rámosolygott. – Ne esküdözz!
Hosszú, határozott sípszó hasított a levegőbe. Mind meg
fordultak. Siga füttyentett. Az út közepén egy harmincöt körüli,
alacsony alak állt. Fekete bőrkabátot viselt. Köztiszteletnek
örvendett, már csak azért is, mert az a hír járta, hogy a kabátja
alatt pisztolyt rejteget. Felemelte a karját. Ez volt a jel.
Kezdődik az első futam, a kamilláké. Step Babihoz fordult.
– Velem tartasz?
– Látod, te tényleg megőrültél.
– Nem, erről szó sincs. Te félsz.
– Nem félek!
– Akkor vedd kölcsön Pallina övét!
– Én ellenzem ezeket az idióta futamokat.
Egy kék Boxer kismotor állt meg előttük. Maddalena ült
rajta. Pallinát egy mosollyal köszöntötte, aztán meglátta Babit.
A két lány fagyosan méregette egymást. A szemük millió
érzelmet fejezett ki, sokkal többet néma szájuknál. Maddalena
felemelte a dzsekijét.
– Elviszel, Step? – Azzal megmutatta dupla kamillaövét.
– Hát persze, kicsim. Zárd le a Boxert!

Maddalena elégedett pillantást küldött Babi felé, majd
elment mellette, hogy a motorját kicsit előrébb vigye. Step
Babihoz lépett.
– Kár, pedig élvezted volna. A félelem néha tényleg szörnyű
dolog. Nem engedi, hogy megéld a legszebb pillanatokat. Igazi
átok, ha nem tudod legyőzni.
– Megmondtam, hogy nem félek. Menj csak a futamodra, ha
annyira szórakoztat!
– Drukkolsz nekem?
– Én? Megyek haza!
– Nem tudsz. A füttyszó után senki nem mehet sehova.
Pallina is odajött.
– Ez igaz – Azzal átkarolta. – Na, Babi, ittmaradsz velem.
Megnézzük ezt a futamot, aztán együtt hazamegyünk.
Babi bólintott. Step odahajolt hozzá.
– Jól van. Látod, végül mégiscsak szurkolni fogsz nekem!
Közelebb hajolt hozzá, és egy ügyes mozdulattal lerántotta róla
a kendőt, amit az öve helyén hordott. Babinak nem sikerült
időben megállítania.
– Add vissza!
Megpróbálta visszaszerezni. Step magasra tartotta. Babi
megpróbálta pofon vágni, ahogy egy filmben látta, de Step
gyorsabb volt nála. Elkapta a kezét a levegőben, és erősen
megszorította. Babi kék szemei csillogni kezdtek a fájdalomtól,
de a büszkesége nem engedte, hogy szóvá tegye. Step azonban
észrevette. Lazított a szorításon.
– Nehogy még egyszer megpróbáld!
Aztán elengedte és felült a motorra.
Abban a pillanatban befutott Maddalena. Felpattant Step
mögé, háttal, ahogy a szabály előírja. Meglazította a
kamillaövét, kinyitotta és Step dereka köré kerítette. A motor

előreugrott, épphogy sikerült bekapcsolnia az övét az utolsó
lyukba. Maddalena hátranyújtotta a karját, és belekapaszkodott
Step oldalába. Aztán felemelte a fejét. Babi őt nézte. A két lány
egy utolsó pillantást váltott.
Aztán Step egy kerékre állt, Maddalena pedig behunyta a
szemét, és még jobban belekapaszkodott. Az Öv megtartotta.
Step visszaállt két kerékre, és gyorsított, hogy az út közepén
felálljon a rajthoz. Felemelte a jobb kezét. A csuklóján
csúfondárosan tündökölve lengedezett Babi kendője.
Hirtelen négy motor tűnt fel a semmiből, és felálltak a
rajtnál. Mindegyiken ült egy lány, menetiránynak háttal. A
kamillák körülnéztek. Fiúk és lányok tömege állt előttük, és
vidáman figyelte őket. Voltak, akik a nevüket kiabálták. Mások
csak integettek nekik, hogy felhívják magukra a figyelmüket.
De a kamillák nem viszonozták. A kezüket hátranyújtották, és
az indulástól való félelmükben a vezetőbe kapaszkodtak. Két
kamilla, akik ismerték egymást, vidáman és izgatottan köszönt
egymásnak. Készen álltak. Maddalena erősen odaszorította
magát Stephez, de ennek az ölelésnek nem a félelem volt az
oka. Step megfordult, és válaszképpen rámosolygott. Tudta jól.
Siga begyűjtötte a fogadásokat. A jaguáros urak tették fel a
legtöbb pénzt. Az egyikük Stepre fogadott, egy másik pedig a
közelében álló színes motorosra. Siga összegyűjtötte a lét, és
bedugta a kabátja első zsebébe. Aztán felemelte a jobb kezét,
és a szájába vette a sípját. Egy pillanatra csend lett. A fiúk a
motoron mind előremeredtek, indulásra készen. A kamillák
hátul ültek, csukott szemmel. Mind, kivéve egyet. Maddalena
ki akarta élvezni a pillanatot. Imádta a futamokat. Felzúgtak a
motorok. Négy bal láb lefelé nyomta a pedált. A négy motor
egyöntetű robajjal váltott egyesbe. Készen álltak. Siga
leengedte a karját és belefújt a sípjába. A motorok kilőttek,

szinte rögtön egy kerékre álltak, villámsebesen és hangosan. A
kamillák erősen kapaszkodtak a pilótákba. Arccal a föld felé
néztek, és a kemény, félelmetes útra meredtek, ahogy futott
alattuk. Visszatartották a lélegzetüket, a szívük ezerrel vert, a
gyomruk összeszorult. Százzal, százhússzal, száznegyvennel
száguldottak hátrafelé. Balról az első motor rontott, letette az
első kerekét, mely erős becsapódással ért földet, jól igénybe
véve a lengéscsillapítókat. A villa megremegett, de nem történt
semmi. A mellette lévő túl sok gázt adott. A motor még jobban
felágaskodott, és a lány, aki majdnem vízszintesbe került,
felordított. A fiú megijedt, talán azért is, mert a csaja ült
mögötte, úgyhogy levette a kezét a gázról és fékezett. A motor
finoman leereszkedett. A kábé háromszáz kilós, bestiális Boll
d’Or mint egy parancsszóra engedelmeskedett. Lehajtotta a
pofáját, és úgy ért földet, mint egy kis, szárny nélküli
repülőgép. Step folytatta a versenyt az utolsó versenytárs, előtt
haladva, tökéletes szögben, a fékkel és a gázzal játszva.
Száguldó motorjának orra végig tartotta ugyanazt a
magasságot, és szinte mozdulatlannak tűnt, mintha láthatatlan
szálon húznák előre az éjszakában. Szinte repült, a csillagokba
kapaszkodva. Maddalena nézte, ahogy szalad alatta az út, a
szinte láthatatlan fehér vonalak összemosódtak a szeme előtt,
és a szürke aszfalt puha, sima, hullámok nélküli tengerre
emlékeztette, amely csendesen terül el alatta. Step érkezett be
elsőnek, barátai ujjongása közepette és a rá fogadó úr nagy
örömére, nem is annyira a pénznyeremény miatt, hanem mert
lepipálta a barátját, aki idehozta.
Pollo megölelte Pallinát, felkapta a földről és megforgatta a
levegőben. Aztán anélkül, hogy letette volna, megcsókolta, így
tartotta pár pillanatig, miközben Pallina lábai a földet alig
érintve lebegtek a levegőben, és a dzsekije kissé meggyűrődve

felcsúszott. Amikor Pallina földet ért, mindenhol megigazgatta
a ruháját, és a frizuráját is helyrerakta. Végül kissé zavartan
Babi felé fordult.
– Jó kis verseny volt, mi?
Babi nem válaszolt. Step, a győzelemtől megittasodva,
tarolva fékezett le a barátai előtt. Dario, Schello és még néhány
haver odarohant hozzá, hogy gratuláljon. A társaságból egy
azonosítatlan baráti kéz egy hideg sört nyújtott neki Step
elkapta, hosszan belekortyolt, majd hátranyújtotta
Maddalenának.
– Ügyes voltál, egyszer sem mozdultál meg. Tökéletes
kamilla vagy.
Maddalena ivott, aztán leszállt a motorról és rámosolygott.
– Van, amikor tudni kell mozdulatlanul maradni, és van,
amikor tudni kell mozogni. Tanulok, mi?
Step vigyorgott. Kemény csaj. Mekkora arc.
– Igen, tanulsz.
Utánanézett. Ráadásul jó nő. Pollo felugrott mögé a
motorra.
– Na, menjünk Sigához! Nézzük meg, mennyit nyertél!
– Sem sokat, én vagyok a favorit!
– Vazze’, nem vagy már olyan jó parti. El kéne vesztened
néhány futamot, hogy felmenjen a kvótád. Talán még egy szép
esést is bevethetnél, aztán mindent feltennénk az utolsó
furámra, amit persze megnyernél. Klasszikus, nem? Mint a
bokszolok az amcsi filmekben.
– Oké, de az esést a te motoroddal csinálom!
– Azt felejtsd el! Most csináltattam meg.
– Step, Step! – Hátrafordult. – Pallina kiabált neki a háló

melletti alacsony kőfalról. – Bravó! Fantasztikusan ügyes
voltál!
Step rámosolygott. Aztán meglátta Babit, aki mellette állt.
Felemelte a kezét, és meglobogtatta a zöld kendőt.
– Mázlim volt!
Step egyesbe váltott, és Pollóval a háta mögött, az
embereket kerülgetve, mint egy akadályversenyen, elrobogott a
jól megérdemelt jutalmáért.
Maddalena megállt Babi és Pallina előtt. Szőke, enyhén
dundi lány ült mögötte a Boxeren. A barátnője a lábtartón
tartotta a lábát, és az ülés legvégén ült, de a hátsó kerék így is
alig érte el a földet. Maddalena nyitott szájjal rágózott.
– Nem csak mázli kell hozzá. Hanem főleg bátorság, mersz.
Megtudhatnám, mit keres itt két ilyen anyámasszony katonája,
mint ti?
A hátul ülő dagi elvigyorodott.
– Igen, és ráadásul hogyhogy egyenruha nélkül lézengtek?
Nem két falconieris pozőr vagytok? Vagy nem így hívják?
Állítólag mind kis ribancok vagytok!
Pallina megigazította a sapkáját.
– Ide figyelj, husikám! Valami bajod van velünk? Mert ha
így áll a helyzet, bökd ki és kész. Ne húzd az időt!
Maddalena leállította a motort.
– Az a helyzet, hogy kamillaöv van rajtad, pedig nem
lehetne.
– Ki mondja?
– Akkor meg hogyhogy nem indultál?
– Nem indult a pasim. Én csak Pollóval megyek. Mert talán
nem tudod... – Pallina a Maddalena mögött ülő töltött csirkéhez
fordult –, de Pollóval járok.
A csaj grimaszolt. Emésztette a düh. Pallina direkt azért

mondta neki, mert tudta, hogy Pollo nem hagyja hidegen.
Maddalena Babira mutatott.
– És ez itt? Ez mit keres itt? Még öve sincs. Nem tudjátok,
hogy ez a hely a kamilláknak van fenntartva? Vagy versenyzel,
vagy húzz innen!
Babi felsóhajtott, és Pallinához fordult.
– Már csak az ügyeletes bunkó hiányzott.
Maddalena megmerevedett. – Mit mondtál?
Babi rámosolygott. – Azt, hogy már csak a kamillaövem
hiányzott.
Maddalena továbbra is ridegen nézett. Lehet, hogy tényleg
rosszul értette? Babi szétnyitotta Pallina kabátját.
– Na, gyerünk, add ide az övedet!
– Mi van? Most hülyéskedsz?
– Nem, add csak ide! Ha ilyen izgi kamillának lenni, ki
akarom próbálni! – Elkezdte lehúzni Pallináról az övét, de az
megállította. – Ha egyszer felveszed és kiválasztanak, akkor
menned kell! Egyszer járt itt egy csaj, aki tök véletlenül
kamillaövet viselt, csak mert tetszett neki. Aztán felrakták egy
motor hátuljára, és muszáj volt indulnia a futamon!
Babi kérdőn nézett rá.
– Na és? Mi lett vele?
– Semmi. Nem történt semmi, nem zúgott le vagy ilyesmi.
De asszem, ismered is. Giovanna Bardini a második e-ből.
– Kicsoda, az a majom? Akkor tényleg bárki meg tudja
csinálni!
Pallina átadta az övét. – Igen, de nem tudom, észrevetted-e...
Giovanna azóta mindig nadrágtartót hord!
Babi rámeredt. Pallina vicces képet vágott. Erre mindketten
nevetésben törtek ki. De igazából csak a drámai feszültséget
próbálták enyhíteni. Maddalena és a barátnője unottan bámult

rájuk. Babi felvette az övet. Kétszer körbetekerte magán, majd
meghúzta a derekán. Aztán kissé eltakarta a dzsekijével. Nem
akarta túlzottan kihívni maga ellen a sorsot. De a Boxeren ülő
csajoknak nem engedhette át a győzelmet.
– Á, de vagány! Most már én is kamilla vagyok.
Egy félelmetes alak fékezett le előttük. A haja alul szinte
teljesen le volt borotválva, és narancssárga hajtókás, zöld
katonadzsekijéből rettentő bikanyak bukkant elő.
– Gyerünk, kamilla, ide mögém! Pattanj fel!
Babi hitetlenkedve mutatott magára. – Ki, én?
– Mér’, ki más? Na, mozgás, mert mindjárt indulunk.
– Szia, Madda! – A félelmetes külsőn kívül a pasasnak volt
még egy defektje. Az, hogy Maddalena haverja volt.
Babi odahajolt Pallinához. – Hát, akkor megyek. Majd
elmesélem, milyen volt.
– Jó, persze.
Pallina aggódva állt előtte.
– Figyelj, Babi, igazán sajnálom...
– Ugyan már, miről beszélsz? Szerintem király dolog
kamillának lenni, ki akarom próbálni. Neked ehhez semmi
közöd.
Pallina megölelte, és belesuttogott a fülébe: – Nagy arc
vagy!
Babi rámosolygott, majd megindult a motoros gorilla felé.
Egyszer csak beugrott neki ugyanez a mondat. Hallotta már
egyszer, pont aznap reggel, és egy szép kis intőt
eredményezett. Lehet, hogy balszerencsét hoz? A fene vinné el
Pallinát, a kamillákat és azt a pillanatot, amikor a fejébe vette,
hogy nagy arc akar lenni. Eközben Maddalena a pasassal
csevegett, aki a fogyasztással mit sem törődve húzogatta a

gázkart.
– Jönnék veled én, de már mentem Steppel.
– Láttalak. Azért is nem téged hívtalak. Szép futam volt.
Babi nehezen kászálódott fel a motor hátuljára. Kikapcsolta az
övét. A fickó elvette tőle, körülkerítette a derekán, majd
visszaadta a kezébe. Babi alig bírta bekapcsolni az utolsó
lyukba. A csávó ráadásul még dagadt is volt. Akkora bele volt,
hogy egyedül is indulhatott volna a hasával. Kamillára már
nem is volt szüksége! Mintha mindez nem lett volna elég,
Maddalena erősen rácsapott a pasas hátára.
– Na, adj bele mindent! Lefogadom, hogy megnyered!
Aztán Babira vigyorgott.
– Meglátod, milyen jól fogsz szórakozni ott hátul. Bruno
úgy megy, mint a meszes!
Babinak nem volt ideje válaszolni. A csávó gázt adott és
kilőtt. Bruno! Megvan, kire utalt a B az almából. B, mint
Bruno. Sőt, ami még rosszabb, balsors! Még épphogy
észrevette Pallinát a távolban, amint a fal tetejéről integet neki.
Akkor sem integetne vissza, ha képes volna rá. Az egész az ő
hibája! A motor szinte az első kerékre állva fékezett le. Babi
hátrazökkent és Bruno hátának ütődött. Lehetetlenség volt
háttal ülve megtartania magát a lábával.
– Nyugi, kislány!
A pasas mély, öblös hangjával meg akarta nyugtatni Babit,
de pont az ellenkező hatást váltotta ki. Te jó ég, gondolta Babi.
„Nyugi, kislány!” Ez egy rémálom! Ez a kamillaöv, ami
szorítja a derekamat. Sosem hordtam kamillaövet, még akkor
sem, amikor divatban volt. Ez biztos valami büntetés. Bal
oldalon egy sárga motoros tag fékezett le, kötéssel a fél
szemén. Hook. Látta már egyszer-kétszer az Euclide téren.
Mögötte tüsi hajú lány ült, aki túl sok pirosítót kent az arcára.
Marha boldog volt, hogy kamilla lehet. A lány odaköszönt
neki. Babi nem válaszolt. Teljesen kiszáradt a szája. A másik
irányba fordult. Egy csinos, magas srác fékezett le a jobb
oldalon, a haja hátul hosszabb volt, és kis madártoll lógott a
füléből. A motor tankja ki volt dekorálva festékszóróval.
Naplemente volt ráfestve, hatalmas nappal a közepén,
hullámokkal és tengerparttal. Egy szörfös csóka. A szörf
biztosan nem olyan veszélyes, mint kamillának lenni. Alul
felirat is volt: „Tá…”. Babi előrehajolt, de nem tudta elolvasni
a többit. A srác 501-ese eltakarta. A kabátzsebéből papírlapot
vett elő. A lábára támaszkodott, és a visszapillantó tükörhöz
hajolt. Felfelé fordította, a hasával lefelé. Belesütött a hold.
Babi a tankra pillantott. Így már látszott az egész felirat. A
Táncos. Hát, persze, hallott már róla! Néhányszor látta is a suli
előtt. Azt mondják, drogozik. A Táncos a tükörre öntötte egy
kis zacskó tartalmát. Előrehajolt. Egy összetekert tízezresen át
felszippantotta a kiszórt port. A hold újból felbukkant a kis
üvegen. Sokkal elevenebbnek és fényesebbnek tűnt, legalábbis
a Táncos szemében, ami, ha csak egy kicsivel is, de bátrabban
csillogott. A Táncos végighúzta az ujját a tükrön,
összegyűjtötte a mesterséges boldogság morzsáit, és a fogára
kente. Minden különösebb ok nélkül vigyorgott. Rágyújtott. A
mögötte ülő lány haja szalaggal volt összekötve, és látszólag
nem vett észre semmit. Viszont egy cigit ő is kért. Végül is az
egy sokkal kevésbé kompromittáló szenvedély. Tehát igazak a
Táncosról szóló pletykák. Ez nem ér, gondolta Babi.
Bedrogozva nem szabad versenyezni. Ez nem sportszerű. De a
doppingteszten úgyis lebukik. Aztán rájött. Mik jutnak
eszembe? Ez nem lóverseny! Itt semmi sem szabályos. Így
aztán még drogozni is lehet. Százötvennel tépnek egy keréken,
egy szerencsétlen csajjal a hátuk mögött. És én vagyok az

egyik! Kamilla vagyok. A körülötte állókra nézett. Mindenki
kiabált. Hatalmas zűrzavar vette körül. De mi a fenét keresek
én egy ilyen helyen? Hozzákötözve egy Bruno nevezetű
gorillához egy felfúrt motoron, hogy Hookkal és a Táncossal
versenyezzünk, ez utóbbi ráadásul drogos.
Sírni támadt kedve. A fene essen Pallinába!
Step éppen zsebre tette a kétszáz lepedőjét, amikor Pollo
oldalba bökte.
– Bakker, nézd, ki van ott! – Pollo az indulásra kész
motorokra mutatott.
– Hol? – Step nem értette, hova kéne néznie. – Az ott,
Bruno mögött nem Pallina barátnője?
Step még jobban megnézte. Nem hitt a szemének. Az
tényleg Babi.
– Tényleg. – Meglengette a kezét, amin a kendő lógott, és a
nevét kiabálta.
– Babi! – Hallotta a nevét. Step volt az. Felismerte a
távolból, pontosan vele szemben állt. És integetett neki. Az ő
kendőjével. Szinte maga elé suttogta.
– Kérlek, Step, szedj le innen, segíts! Step, Step! –
Felszabadította a kezét, hogy odaintse magához. Abban a
pillanatban azonban Siga belefújt a sípjába. A közönség
ordibált. Hatalmas robaj szállt fel. A motorok dübörögve
rugaszkodtak neki. Babi rémülten belekapaszkodott Brúnóba.
Mind a három motor egy kerékre állt. Babi fejjel előre találta
magát. Úgy érezte, mintha a földön heverne. Látta, ahogy az
aszfalt szélsebesen rohan el alatta. Megpróbált kiabálni,
miközben a motor bőgött és a szél felborzolta a haját. De nem
jött ki hang a torkán. Az öv esősen szorította a hasát.
Hányinger jött rá. Becsukta a szemét. Így még rosszabb volt.
Azt hitte, elájul. A motor tovább száguldott a hátsó kerekén.

Az első kerék kicsit lejjebb ereszkedett. Bruno több gázt adott.
A motor felágaskodott, és Babi még közelebb találta magát az
aszfalthoz. Azt hitte fejre áll. Egy érintésnyi fék, és a motor
kicsit visszaereszkedett. Így már jobb volt. Babi körbenézett. A
közönség már csak egy távoli, színes, kissé elmosódott
csoportnak látszott. Körülöttük csend. Csak a szél és a motorok
zaja maradt velük. Jobbról a Táncos csak kicsivel maradt el
mögöttük. Hosszú haja lobogott a szélben, és az első kereke
szinte mozdulatlanul állt a levegőben. Hook kissé távolabb
követte őket.
Bruno nyerésre állt. Ő is nyerésre állt. Maddalenának igaza
lett. „Megy, mint a meszes.” Babi le volt döbbenve. Jobbról
zajt hallott. Odafordult. A Táncos több gázt adott. A motor
túlzottan hátrahőkölt. Kemény fékezés. Az első kerék túl
gyorsan ért földet. A lengéscsillapítók elérték lehetőségeik
végső határát. A motor megpattant az első kerekén. Aztán
jobbra dőlt. A Táncos megpróbálta megtartani, de a kormány
kicsúszott a kezéből. A motor cikázva átdőlt balra, majd
megint jobbra, a hátsóját ringatva. A Táncost és a hozzá kötött
lányt a háta mögött levetette magáról a megvadult
dugattyúkból és hengerekből álló, megbokrosodott motoros
paripa. Összekötve értek földet. Kicsivel később szakadtak
csak szét, az aszfalt keménységének köszönhetően.
Kamillaövüket darabokra tépte a sebesség, amivel egymás
közelében tovább csúsztak, pattogva és horzsolásokat szerezve,
az utca egyik oldalától a másikig. Az elszabadult motor tovább
száguldott előre. Aztán oldalra dőlt és szikrázva az aszfaltra
rogyott, majd megmakacsolta magát, és még kábé száz métert
pattogott. A végén furcsa bukfencet vetett. Babi látta, ahogy
magasan elrepül mellette az éjszaka sötétjében. Legalább öt
méterre felugrott a levegőben, még égő fényszóróval, ami

mindent bevilágított maga körül. Fényes körívet húzott. Aztán
egy utolsó, kiegyensúlyozatlan ficánkolással pattogva lezuhant
és darabokra tört, ezernyi apró acél- és színes üvegdarabot
hagyva maga után. Egyre gyengülő, apró szikrázás kísérte a
mutatványt, egészen a végéig. Hook és Bruno megállt. A távoli
embercsoport egy pillanatra elcsendesedett, majd mindannyian
megindultak feléjük Vespa, Si, Boxer, SH50, lopott Peugeot,
kisebb és nagyobb hengerűrtartalmú járgányok, Yamaha,
Suzuki, Kawasaki, Honda és Metropolis motorok nyergében.
Egy egész motoros flotta közeledett hatalmas robajjal.
Mindenki a baleset helyszínére sietett. A Táncos felállt. Egy
lábon húzta magát. A másik lába sebesülten, szétzúzva és a
térdénél vérezve bújt elő szakadt farmeréből. A dzsekije alatt
feltűnő dudor mutatta, hogy a válla kiugrott a helyéről,
miközben a homlokából sötét vér folyt végig a nyakán, és
miután vörösre színezte a fehér toll fülbevalót, felgyűlt a pólója
szélén. A Táncos a ronccsá tört motorját bámulta. Lehajolt, és
megsimogatta a tankot. A tengerpart egyik fele ledörzsölődött.
A szörfös eltűnt, elvitte a forró aszfalt kemény hulláma.
Mindenki a lány köré csoportosult. A földön feküdt. A jobb
keze csapzottan, kitekeredve lógott mellette. Eltörött. Zokogva
sírt az ijedtségtől. Elvesztette a hajpántját is. Teljesen
lehorzsolódott kezeire meredt. Tiszta vér volt mindkettő. Ettől
még jobban megrémült. Leverten hanyatlott vissza a földre.
Nem értette meg, mekkora szerencséje volt. Babi kiszabadította
magát az öv szorításából. Leszállt a motorról. Az első lépéseket
határozatlanul tette meg. Alig tudott megállni a lábán a
rémülettől. Elindult a tömegben. Nem ismert senkit. Hallotta a
földön fekvő lány panaszos jajveszékelését. Pallinát kereste.
Egyszer csak megint sípszót hallott. Hosszabbat. Mi volt ez?
Egy másik fajta rettenetes futam következett. Mindenki

menekülni kezdett, a szélrózsa minden irányába. Többen
belebotlottak Babiba. A motorok meg-meglökték. Szirénák
hangja szólalt meg. Nem messze autók tűntek fel, a tetejükön
kék fény villódzott. A rendőrség. Már csak ez hiányzott! El kell
érnie a Vespáját. Körülötte mindenfelé menekültek az emberek.
Volt, aki ordított, mások vészesen egymásba rohantak. Egy
lány pár méterrel mellette elesett a robogójával. Babi futni
kezdett. További rendőrautók jelentek meg körös-körül. Ott
van. Megmenekült. Hirtelen valami megállította útközben.
Valaki megragadta a haját. Egy zsaru. Erőteljeset rántott rajta,
amitől a földre zuhant, de a zsaru erőszakosan tovább cibálta a
hajánál fogva. Babi üvöltött a fájdalomtól, ahogy húzta a
földön, miközben néhány tincse kitépődött a helyéről. Aztán a
zsaru egyszer csak elengedte. Egy jól irányzott hasba rúgástól
kétrét görnyedt és elengedte az áldozatát. Step volt az, aki
hasba rúgta. A rendőr megpróbált visszavágni. Step olyan
erővel lökte el, hogy a földre zuhant. Aztán segített Babinak
felállni, felszállította maga mögé a motorra, és teljes gázzal
elindult. Ahogy a zsernyák magához tért, beugrott egy közeli
járőrkocsiba, aminek a kormányánál egy kollégája ült, és
üldözőbe vették őket. Step könnyen lavírozott az emberek és a
rendőrség által megállított motorok között. Néhány fotós, akit
értesítettek a razziáról, a helyszínre érkezett és fényképezni
kezdett. Step felemelte az első kerekét és gyorsított. Elhajtott
egy másik zsaru mellett, aki piros táblát tartva jelezte neki,
hogy álljon meg. Körülöttük őrülten villogtak a vakuk. Step
eloltotta a fényszóróját, és a kormányra hajolt. A rendőrség
autója a leütött zsaruval oldalról megkerülte a tömeget, és
üvöltő szirénával rögtön a sarkukban termett. Step váltott,
bedőlt a kanyarban, és az Irnerio tér felé vette az irányt. Babi
erősen belékapaszkodott. Egyre jobban megrémült. Ez

rosszabb, mint kamillának lenni. A rendőrség autója
kisodródott, ahogy megpróbálta bevenni a kanyart. A vezető
visszakormányozta a kocsit, majd újból kilőtt Step motorja
után. Miután Step felegyenesedett, kicsit átdőlt a másik oldalra,
és balra befordult a Casaletto utcába. A bal visszapillantó
tükörben nemsokára újra feltűnt a villogó kék fény. A
sarkukban voltak.
– Takard el a rendszámot a lábaddal!
– Micsoda?
– Takard el a rendszám utolsó szám jegyét a lábaddal!
Babi hátranyújtotta a jobb lábát, hogy megpróbálja eltakarni
a rendszámtáblát. Kétszer is megcsúszott. – Nem bírom.
– Akkor hagyd! Hogy lehet, hogy még ennyire sem vagy
képes?
– Az a helyzet, hogy még sosem menekültem motoron. És
ma is szívesen kihagytam volna.
– Talán jobban örültél volna, ha otthagylak annak a
zsernyáknak, aki a skalpodra pályázott?
Step váltott és jobbra fordult. A hátsó kerék kissé
megcsúszott az aszfalton.
Babi megszorította Stepet és felkiáltott: – Fékezz!
– Viccelsz? Ha most elkapnak, elkobozzák a motoromat.
A rendőrautó csúszkálva küzdötte be magát a keskeny
utcába. Step száznyolcvannal repült lefelé a lejtőn. A sziréna
visszhangja messzire elhallatszott. Közeledett feléjük. Babinak
eszébe jutottak az anyja szavai: „Meg ne próbálj felülni a mögé
a fiú mögé! Nézd, hogy vezet... életveszélyes!” Mennyire igaza
volt. Az anyáknak mindig igazuk van. Főleg az övének. Meg
fog halni!
– Fékezz! Nem akarok meghalni. Már ott van a szemem

előtt, mit olvasok majd a holnapi újságban. Fiatal lány meghalt
egy rendőrségi üldözésben. Fékezz, kérlek!
– De ha meghalsz, hogy olvasol újságot?
– Step, állj meg! Félek! Talán még ránk is lőnek.
Step megint váltott, majd hirtelen befordult balra. Egy félig
kihalt, városszéli utcába jutottak. Néhány villa állt rajta, magas
fallal meg léckerítéssel körülvéve. Csupán pár másodpercük
volt. Step lefékezett.
– Ugorj le, siess! Itt várj, de el ne mozdulj! Visszajövök
érted, amint leráztam őket...
Babi villámgyorsan lepattant a motorról. Step teljes
sebességgel elindult. Babi a falhoz lapult az egyik villa
kapujában. Éppen időben. A rendőrautó abban a pillanatban
fordult be az utcába. Csikorogva elhúzott a villa előtt, és a
motor után vetette magát. Babi befogta a fülét és lehunyta a
szemét, hogy ne hallja a sziréna éles visítását. A kocsi eltűnt a
távolban a kis, piros lámpa mögött. Step motorja eloltott
fényszóróval, immár egyedül száguldott sebesen az éjszaka
sötétjében.
24.
Pollo megállt a motorjával Babi háza előtt. Pallina leszállt és

odament a portáshoz. – Babi hazajött már?
Fiore, aki kissé álmos volt már, nem nagyon akarta
felismerni.
– Jaj, szerbusz Pallina. Nem. Láttam, amikor elment a
Vespával, de még nem jött vissza.
Pallina Pollóhoz fordult.
– Nincs mit tenni.
– Ne aggódj, ha Steppel van, nem esik baja. Meglátod,
nemsokára itt lesz. Akarod, hogy megvárjam veled?
– Nem, inkább felmegyek. Talán bajban van és
hazatelefonál. Jobb, ha van valaki, aki fel tudja venni.
Pollo beindította a motort.
– Aki először megtud valamit, felhívja a másikat, oké?
Pallina megcsókolta, majd elszaladt. Átbújt a sorompó alatt,
aztán eltűnt a társasházhoz vezető feljárón. Félúton megállt és
hátrafordult. Pollo integetett neki. Pallina csókot dobott a
kezével, majd eltűnt balra a lépcsőn felfelé. Pollo egyesbe
váltott és elhajtott. Pallina felemelte a szőnyeget. A
kulcscsomó ott volt, ahogy megbeszélték. Felment az első
emeletre, és lassan kinyitotta az ajtót. Az előszobából hang
hallatszott. Rögtön felismerte. Daniela volt az. Éppen
telefonált.
– Dani, hol vannak a szüleid?
– Pallina, mit keresel itt?
– Felelj, hol vannak?
– Elmentek.
– Akkor jó! Tedd le gyorsan! Szabadon kell hagynod a
vonalat.
– De hát Andreával beszélek. És hol van Babi? Elment
téged megkeresni.
– Éppen ezért kell leraknod. Lehet, hogy Babi telefonál.
Amikor utoljára láttam, Step mögött ült a motoron, és üldözte a
rendőrség.
– Ne!
– De!
– Kemény csaj a nővérkém!
A por lassan elült. Alacsony, szürke felhők úsztak a hold

nélküli égbolton. Körös-körül csend honolt. Semmi fény nem
látszott. Kivéve egy apró lámpát a távolban, amely az egyik
ház magas faláról lógott. Babi ellépett a faltól. Átment az úton.
Nehezére esett az egyenetlen, kavicsos úton lépkedni. Tett pár
lépést. A távolból vidéki zajok hallatszottak. A földeken elszórt
trágya szaga erősen facsarta az orrát. Könnyű szellő mozgatta a
fák lombját. Magányosnak és elveszettnek érezte magát. Az is
volt. Félt. Vajon mi lehet a motorról leesett lánnyal? És a
Táncossal? Látta, hogy felállt. Nem eshetett komoly baja. Hát
így történt, most már kamilla is volt. És most itt áll. Egy sötét,
kihalt utcán. Csodálatos módon megszabadulva a rendőrségtől.
Vajon hol lehet Step? Sikerült leráznia őket? Persze csak azért
aggódik, mert nem akarja az egész éjszakát itt tölteni. Jobbról
nyerítést hallott a távolból. Félreeső istállók egy sötét mezőn.
A kis lámpa felé indult. Lassan sétált végig a fal mellett,
kezével a léckerítésbe kapaszkodott, és ügyelt rá, hova lép a
magas, vad fűcsomók között. Vajon vannak itt viperák? Egy
természettudományi könyv régi emléke megnyugtatta. A
viperák nem mozognak éjjel. De az egerek igen. Biztosan

rengeteg van körös-körül. És az egerek harapnak. Városi
legendák. Eszébe jutott valaki, egy ismerős ismerőse, akit
megharapott egy egér. Rövid úton meghalt. Lepto... valamiben.
Iszonyat. Otthagyta a sötét füvet, mely a halálos betegségeket
hordozó egerek búvóhelye. A fene vinné el Pallinát! Kiment az
út közepére, a lábával tapogatózva csoszogott előre. Hirtelen
valami zajt hallott balról. Megállt. Csend. Aztán megreccsent
egy ág. Valami sebesen, lihegve Babi felé iramodott a bokrok
között. Babi halálra rémült. Mozdulatlanul, bénultan állt a sötét
utca közepén. Az előtte lévő sötét bozótból fekete szőrű,
termetes kutya bukkant elő vicsorogva. Babi csak a körvonalát
látta, ahogy rohamosan csaholva közelít. Ugatása vészesen
visszhangzott a magányos dombok között. Babi megfordult és
futásnak eredt. Majdnem elcsúszott a macskakövön.
Kiegyenesedett, bicegve szaladt előre a sötétben anélkül, hogy
látta volna, hova megy. A kutya a sarkában volt. Fenyegetően
közeledett egyre jobban. Felbőszültén morgott és ugatott. Babi
elérte a léckerítést. Talált egy rést a magasban.
Belekapaszkodott az egyik kezével, majd a másikkal is, aztán a
lábát is megtámasztotta valamin. Jobb, bal, és így kapaszkodott
felfelé. Ugrott egyet a sötétben, és ugyan csak hajszái híján, de
megmenekült a fehér, éles fogak elől. A kutya a léckerítésnek
ütközött.
Tompa puffanással pattant vissza a fáról. Előre-hátra kezdett
futkosni, de hiába keresett rést a kerítésen, amin keresztül
elérhette volna a prédáját. Babi feltápászkodott. A kezét és a
térdét beütötte, ahogy arccal előre lezuhant a sötétben. Valami
meleg, puha anyagba esett. Sár volt. Lassan végigfolyt az egész
dzsekijén és a farmerén. Meg a fájó kezein. Mozogni próbált.
A lába térdig belesüppedt a sárba. Majdnem elvágódott. Aztán
visszanyerte az egyensúlyát. Megállt egy helyben. A kutya

messzire futott a léckerítés mentén. Reméljük, nincs rajta lyuk.
Hallotta az ugatását, egyre vadabbul szólt, mivel nem tudta
elérni Babit. A sár is jobb, mint a kutyaharapás. Aztán hirtelen
fanyar, cseppnyit édeskés szag ütötte meg az orrát. Sáros kezét
az arcához emelte. Beleszagolt. Egy pillanatra úgy tűnt, a vidék
bekebelezi őt. Hideg borzongás futott végig a hátán. Trágya! A
csere már nem tűnt annyira előnyösnek.
Pallina kilépett a kapun. Lassan eresztette vissza, hogy be ne

csukódjon. Aztán elővette a zsebéből a kulcsot, lehajolt,
felemelte a lábtörlőt, és visszatette a megbeszélt helyre. Babi
még nem telefonált. Így legalább nem kell csöngetnie, hogy
bejöhessen. Abban a pillanatban autó zaját hallotta. A
kanyarban egy Mercedes 190 tűnt fel. Felismerte. Ugyanaz
volt, amelyik gyakran vitte suliba reggel. Babi szülei. Pallina
visszaejtette a lábtörlőt, és a kapu felé iramodott. Hagyta, hogy
becsapódjon. Gyorsan felfutott a lépcsőn, belépett a lakásba, és
becsukta maga mögött az ajtót.
– Dani, gyorsan, megjöttek a szüleid!
Daniela a hűtőszekrény előtt állt, a szokásos, éjjel kettőkor
rátörő éhségtől hajtva. Ez alkalommal azonban éhen marad.
Kényszerű fogyókúra. Becsapta a hűtő ajtaját. Beszaladt a
szobájába, és becsukta az ajtót. Pallina belépett Babi szobájába.
Levette a cipőjét, és bedugta a függöny mögé az ablaknál.
Aztán leengedte a redőnyt, és felöltözve befeküdt az ágyba. A
szíve sebesen vert. Hallgatózott. Hallotta, ahogy a garázskapu
lecsukódik. Percek kérdése az egész. Aztán a szoba
félhomályában meglátta Babi egyenruháját a széken.
Kikészítette, mielőtt elment volna otthonról. Hamar haza akart
érni. Milyen precíz szegény Babi. Most aztán tényleg nyakig ül
a pácban. Ha Pallina tudta volna, hol végezte Babi, nem

szalasztott volna el egy ilyen kézenfekvő poént. Ez alkalommal
tényleg szarban volt, még ha lovakéban is.
Pallina állig magára húzta a takarót, és a fal felé fordult,
miközben a kulcs csörögve elfordult a bejárati ajtó zárjában.
25.
Step teljes sebességgel tépett végig a VII. György úton.

Elhajtott a Samoto bolt előtt, ahol a Hondáját vette, majd
nyílsebesen száguldott el a Gregory előtt. A gumik hangjának
változására lett figyelmes. Az aszfalt macskakőnek adta át a
helyét. A fék érintése nélkül váltott. Gyorsan a közlekedési
lámpára pillantott. Jobbra, majd balra nézett. Aztán behajtott az
árkádok alá. Nem sokkal utána a rendőrautó is megjelent. A
sziréna még hangosabban visszhangzott az íves falak
fogságában. A kék fény villogva szóródott szét, megtörve a
falak rettenetes sárgáját. Step szinte ugratva hagyta el az
árkádsort. Fékezett és váltott, majd jobbra fordult a
Lungoteverére. Gázt adott, szlalomozva megelőzött két-három
kocsit, majd hármasba váltott és gyorsított, hogy sebességet
nyerjen.
A rendőrök végig ott voltak a sarkában, az utca egyik
oldalától a másikig farolgatva életveszélyesen. Step balra
fordult és áthajtott a piroson. Ha eléri a Trilussa teret,
megmenekült. A tükörből látta, hogy a zsaruk vészesen
közelednek. Két kocsi ment előtte. Step váltott, majd gázt
adott. Hármas. A motor előrelőtt. Hajszál híján elsuhant a
kocsik között. Az egyik ijedten félrehúzódott. A másik haladt
tovább az út közepén. Az ostoba vezető semmit sem vett észre.
A rendőautó jobbra kerülte ki őket. A kerekek rugózva,
csikorogva ugrottak fel a járda alacsony szegélyén. Step már
látta a Trilussa teret maga előtt. Megint váltott. Jobbról balra
átvágott keresztben az utcán. Az ostoba sofőr hirtelen
beletaposott a fékbe. Step ráhajtott a szökőkúttal szemközti

gyalogoshídra, mely összekötötte a két Tevere-partot.
Átslisszolt az alacsony márványoszlopok között. A városi
rendőrség kénytelen volt lefékezni előttük. Az autó ott nem fért
át. Step gyorsított. Megcsinálta! A két zsaru kiszállt a kocsiból.
De már csak egy szerelmespárt láthattak meg egy csapat fiatalt,
akik gyorsan felugrottak a keskeny járdára, hogy kitérjenek a
lekapcsolt világítással közlekedő, őrült motoros elől. Step teljes
sebességgel eltűnt közöttük, és a Lungotevere másik oldalán
lyukadt ki. Balra kanyarodott. Még egy darabig nem lassított.
Aztán belenézett a tükörbe. Minden nyugodt volt mögötte.
Csak néhány távoli autó fénye látszott. Az éjjeli forgalom.
Nem követte senki. Felkapcsolta a lámpát. Már csak az
hiányzott, hogy amiatt állítsák meg. Aztán egy mélyet
lélegzett. Ezt megúszta. Csak azt remélte, hogy nem tudták
leolvasni a rendszámot. De ennek nem sok esélye volt. Szinte
sohasem fékezett, pontosan ebből az okból kifolyólag. A
féklámpa megvilágította volna a rendszámtáblát. Megint váltott
és gázt adott. Most pedig vissza kell mennie Babiért. De nagy
kerülőt tesz. Nem akarta kockáztatni, hogy megint belefusson
azokba a zsarukba.
Babi várhat egy kicsit. Hiszen biztonságban van.
Claudio kinyitotta a hűtőszekrényt, és töltött magának egy
pohár vizet.
Raffaella a hálószobák felé vette az irányt. Lefekvés előtt

mindig jó éjt puszit adott a lányainak, részben megszokásból,
másrészt azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy hazaértek
Aznap este el sem mehettek volna. De sosem lehet tudni. Jobb
utánajárni. Belépett Daniela szobájába. Zajtalanul lépkedett, és
vigyázott, nehogy megbotoljon a szőnyegben. Egyik kezet a
közeli kis éjjeliszekrényre tette, a másikkal a falnak

támaszkodott. Aztán lassan előrehajolt, és ajkaival megérintette
Daniela arcát. Aludt. Raffaella lábujjhegyen távozott. Halkan
behajtotta az ajtót. Daniela lassan megfordult. Egyik oldalára
támaszkodva felült. Most jött a java. Raffaella csendesen
lenyomta a kilincset, és benyitott Babi szobájába. Pallina az
ágyban feküdt. Látta, ahogy az előszobából jövő fény egyre
nagyobb szögben vetül a falra. A szíve sebesen kezdett
kalapálni. És ha most lebukom, mit mondok nekik? Pallina
mozdulatlanul feküdt, még a lélegzetét is visszatartotta.
Nyakláncok és más ékszerek csilingelését hallotta, ahogy a kis
gyöngyök egymáshoz ütődnek. Ez biztosan Babi anyja.
Raffaella odalépett az ágyhoz, és lassan előrehajolt. Pallina
felismerte a parfümjét. Ő volt az. Visszatartotta a lélegzetét, és
érezte, ahogy az ajkai az arcához érnek. Puha, gyengéd anyai
csók volt. Igaz is. Az anyák mind ugyanolyanok. Aggódók és
jóságosak. De vajon számukra is ugyanolyanok a lányaik?
Pallina most ezt remélte. Abban a pillanatban mindennél
jobban szerette volna, ha hasonlít Babira, a haja, az alakja.
Raffaella megigazította a takarót, finoman helyére illesztette a
lepedő szélét. Majd szeretetteljesen lesimította, hogy az utolsó
ráncokat is kilapítsa. Aztán hirtelen megtorpant. Pallina
megdermedt. Lehet, hogy észrevett valamit? Felismerte?
Szemét összeszorította, feszülten figyelt, készen arra, hogy a
legkisebb zajt is meghallja, akármilyen apró mozdulatot. Halk
csikorgást hallott. Raffaella lehajolt. Közelről érezte a
leheletének melegét. Aztán már csak a puha lépteket hallotta
távolodni a szőnyegen. Az előszoba halvány fénye eltűnt az
ajtó halk kattanásával. Csend. Pallina lassan megfordult. Az
ajtó csukva volt. Végre fellélegzett. Megúszta. Előrébb kúszott.
Miért hajolt le Babi anyja? Mit csinált? Sötéthez szokott szeme
hamar megtalálta a választ a szoba félhomályában. Az ágy

lábánál, tökéletesen egymás mellé helyezve ott állt Babi
papucsa. Raffaella rendesen a helyére rakta, készen arra, hogy
másnap reggel a lánya ágymeleg lábacskai belebújjanak.
Pallina azt kérdezte magától, vajon az ő anyja is megtette
volna-e ugyanezt. Nem. Eszébe sem jutott volna. Voltak esték,
amikor ébren várta a jó éjt pusziját. De hiába. A szülei későn
értek haza. Hallotta, ahogy beszélgetnek, elhaladnak a szobája
előtt és továbbmennek. Aztán egy kattanás. A hálószobájuk
ajtajának csukódása, amivel az ő reményei köddé váltak.
Mozdulatlanul feküdt a sötétben. Furcsa borzongás járta át a
testét. A ragaszkodása. Nem, akkor sem cserélte volna el az
anyját Raffaellára. Ráadásul a parfümje sem tetszett neki.
Émelyítőn édeskés volt.
Step befordult a kis utcába. Amikor megérkezett a kapu elé,

ahol Babit hagyta, lefékezett. Porfelhő szállt fel mögötte.
Lassan emelkedett a sötét ég felé, és fokozatosan terült szét. A
hátsó lámpa megvilágította és halványpirosra festette a
porszemcséket. Step körülnézett. Babit nem látta sehol.
Megnyomta a dudát. A dudaszó visszhangozva szállt tova a
vidéken. Leállította a motort. Semmi válasz. Szólongatni
próbálta.
– Babi!
Többször is elismételte a nevét. A fényszóróval bevilágította
a környéket. Semmi. Eltűnt. Éppen be akarta indítani a motort,
amikor zajt hallott jobbról. A léckerítés mögül jött. – Itt
vagyok.
Step benézett a sötét lécek közé. – Hol?
– Itt! – Egy kéz bújt ki két deszka közti résen. Fel-le
integetett, hogy felfedje hollétét.
– Á, megvagy! Azt hittem, találtál fuvart és hazamentél.

– Még hogy fuvart!
– De hát mit csinálsz ott a kerítés mögött?
Step meglátta a lány nagy, kék szemét. Kicsivel a keze fölött
kukucskált ki egy szélesebb résen, másik két deszka között.
A hold halovány fénye megvilágította, és a tekintete
rémültnek tűnt.
– Gyere ki, Babi!
– Nem lehet, félek!
– Félsz? Mitől?
– Egy hatalmas kutya van ott kint, és nincs rajta szájkosár.
– Hol? Itt nincs semmilyen kutya.
– Az előbb még volt.
– Hát, idefigyelj, most már nincs. Szóval vagy gyere ki,
vagy én lépek és itt hagylak.
– Ha nincs ott a kutya, akkor sem mehetek ki.
– És miért nem?
– Szégyellem magam.
– De hát miért?
– Semmiért, nem akarok beszélni róla.
– Na, figyu, mi van veled, begolyóztál? Jó, nekem ebből
elegem van. Most beindítom a motort és elhúzok.
Step begyújtotta a motort. Babi csapkodni kezdte a
deszkákat. – Ne, várj!
Step újra leállította a motort. – Na?
– Akkor kimegyek, de meg kell ígérned, hogy nem nevetsz
ki!
Step a fura, kék szemű deszkakerítésre nézett, majd a
szívére tette a jobb kezét. – Becsszó.
– Akkor megígéred, ugye?
– Igen, már mondtam...
– Biztos?
– Biztos.
Hosszabb matatást hallott a léckerítés mögül. Látta a
kezeket, ahogy belekapaszkodnak a résekbe, félve, nehogy
szálka álljon beléjük. Egy elfojtott „jaj” jelezte, hogy mégsem
volt elég óvatos. Step elmosolyodott. Babi körvonala megjelent
a kerítés tetején. Átvetette a lábát, aztán elindult lefelé a másik
oldalon. Amikor a talaj közelébe ért, leugrott. Step Babi fele
fordította a kormányt. Az első lámpa tetőtől talpig
megvilágította. Az arca kivételével Babi csupa mocsok volt.
– De hát mit csináltál?
– Átugrottam a kerítésen, hogy elmeneküljek a kutya elől, és
lezuhantam.
– És fülig sáros lettél?
Babi hallgatott egy darabig. – Rosszabb... trágya.
Step elnevette magát.
– Te jó ég, trágya... Nem, ezt nem hiszem el! – Nem bírt
magával.
Babi dühbe gurult. – Azt ígérted, hogy nem fogsz nevetni.
Megígérted!
– Igen, de ez már túl sok! Trágya! Nem hiszem el. Te,
nyakig trágyában. Ez túl szép! Ez csúcs!
– Tudtam, hogy nem bízhatok meg benned. Az ígéreteid
nem érnek semmit.
Babi odament a motorhoz. Step abbahagyta a nevetést. –
Hé! Állj meg! Mit művelsz?
– Hogyhogy mit? Felszállók.
– Mi? Megőrültél? Így akarsz felszállni a motoromra,
nyakig szarosan?
– Persze, miért mit csináljak? Vetkőzzek le?
– Hát, nem is tudom. De az én motoromra ilyen mocskosan

nem szállsz fel. Trágyásan? Felejtsd el! – Step újra röhögésben
tört ki. – Te jó ég, nem bírom...
Babi kimerülten nézett rá.
– Most mi az, viccelsz?
– Cseppet sem. Ha akarod, odaadom a dzsekimet, abba
belebújhatsz, de ezt a cuccot gyorsan vedd le! Különben,
esküszöm, nem ülsz fel így mögém.
Babi puffogott. Lila volt a méregtől. Elment Step mellett
egész közel hozzá. Step túlozva befogta az orrát.
– Úristen... Ez elviselhetetlen...
Babi rácsapott, majd a motor mögé vonult, a hátsó
lámpához.
– Ide figyelj, Step! Ha hátrafordulsz, miközben vetkőzöm,
esküszöm, rád ugróm az összes szaros cuccommal együtt!
Step továbbra is előrefelé nézett.
– Rendben. Csak szólj, mikor adjam hátra a dzsekimet!
– Komolyan beszélek. Nem vagyok olyan, mint te. Én
betartom az ígéreteimet.
Babi még egyszer ellenőrizte, hogy Step nem fordul-e hátra,
majd kibújt a pulcsijából. Lassan húzta keresztül a fején,
óvatosan, hogy ne koszolja össze magát. Alatta nem viselt
szinte semmit. Megbánta, hogy a nagy sietségben nem vett alá
pólót. Megint Step felé sandított. – Nehogy megfordulj!
– Meg se moccantam.
Babi lehajolt és lehúzta a cipőjét. Elég volt egy másodperc.
Step villámgyors volt. A bal oldali visszapillantó tükrét Babi
felé fordította, hogy megjelenjen benne a tükörképe. A lány
felegyenesedett. Nem vett észre semmit. Még egyszer Stepre
pillantott. Oké, nem fordult hátra. Közben Step nyugodtan
bámulhatta a visszapillantó tükörben anélkül, hogy lebukott
volna. Átlátszó, csipkés melltartót viselt, és mindkét karján

végigfutott a libabőr. Step vigyorgott.
– Na, mozgás, sokat tökölsz még?
– Már majdnem kész vagyok, de meg ne fordulj!
– Megmondtam, hogy nem fordulok hátra, nem kell
százszor elismételni.
Babi kigombolta a farmerét, aztán lassan lefejtette magáról.
Igyekezett, hogy a lehető legkevésbé koszolja be magát.
Előrehajolt, hogy ne kelljen elengednie a nadrágot egészen a
lábfejéig, mely meztelenül állt a hideg, poros kavicson. Step
lejjebb hajtotta a tükröt, hogy megcsodálhassa a hold halvány
fényében fehéren világító, sima lábakat, melyek előbújtak a
farmer alól. Step dúdolni kezdett, Joe Cocker hangját utánozta.
– „You can leave your hat on.” Tisztára, mint a Kilenc és fél
hétben...
Babi hirtelen megfordult. A helyzetjelző gyenge piros
fényétől megvilágított szeme találkozott Step pimasz
tekintetével, mely huncutul vigyorgott rá a tükörből.
– De nem fordultam meg, igaz?
Babi gyorsan megszabadult a farmerétől, majd egy szál
bugyiban és melltartóban felugrott mögé a motorra.
– Te szemét állat! Te görény, te disznó! – Azzal püfölni
kezdte. A vállát, a nyakát, a hátát, a fejét.
Step előregörnyedt és próbált hárítani, ahogy tudott.
– Jaj, elég! Jaj! Mi rosszat tettem? Csak leskelődtem egy
kicsit, de nem fordultam hátra! Megtartottam a szavam... Jaj,
ide figyelj, ha így folytatod, nem adom oda a dzsekimet!
– Tessék? Nem adod oda? Akkor fogom a farmerem, és a
képedbe dörgölöm, majd meglátod!
Babi elkezdte lecibálni róla a dzsekit az ujjánál fogva.
– Oké, oké. Elég! Nyugi. Ne csináld már, odaadom!
Step hagyta, hogy a lány lehúzza róla a kabátot. Aztán

begyújtotta a motort. Babi egy utolsót csapott rá.
– Disznó! – Aztán felvette a dzsekit, és igyekezett minél
jobban eltakarni magát vele. Elég gyenge eredménnyel.
Mindkét lába fedetlen maradt, egészen a bugyija széléig.
– Hé... tudtad, hogy nem vagy rossz csaj...? Talán valamivel
sűrűbben kéne mosakodnod... De amúgy egészen jó segged
van... Komolyan.
Babi megpróbálta fejbe vágni, de Step gyorsan behúzta a
fejét és nevetett. Egyesbe rakta a motort és elindult. Aztán úgy
tett, mintha beleszagolna a levegőbe.
– Hé, te is érzed ezt a fura szagot?
– Hülye! Inkább vezess!
– Mintha trágya lenne...
Abban a pillanatban kicsivel előttük, jobbról a bokorból
előugrott a farkaskutya. Csaholva futott feléjük. Step arrafelé
irányította a motort. A kutyát egy pillanatra elvakította a lámpa
fénye. Vérben forgó szemei dühösen szikráztak az éjszaka
sötétjében. Éles fogai fehéren vicsorogtak.
Elég volt egy pillanat. Step váltott. Gázt adott, majd kitért az
egyik irányba. A kutya megint elindult feléjük. Hajszálnyi
távolságra rohant a motor mellett, és tátott szájjal ugrált felfelé.
Babi üvöltött. Felhúzta meztelen lábait, és erősen Step vállába
kapaszkodott. A kutya egy hajszálnyival szalasztotta el. A
motor gyorsított. Egyes. Kettes, hármas. Teljes gázzal előre.
Aztán eltűnt az éjszakában. A kutya dühösen loholt utána, de
egyre jobban lemaradt mögöttük. Még futott egy darabig, majd
végül megállt. Feladta, de azért tovább ugatott utánuk a
távolba. Aztán lassan eltakarta egy sötét porfelhő, és ahogyan
előbukkant, úgy el is tűnt. A motor továbbhajtott a vidék párás
zöldjében. Babi még mindig Step dereka körül tartotta a lábát.
A motor fokozatosan lassított. Step megsimogatta a jobb

lábszárát.
– Nem sok hiányzott, mi? Ezek a szép combok majdnem
rossz véget értek! Szóval igaz volt a kutyás sztori...
Babi felemelte Step kezét, és oldalra ejtette. Hátratolta
magát az ülésen, a lábát visszarakta a lábtartóra, és összehúzta
magán a dzsekit.
– Ne nyúlj hozzám! – Step megint rátette a kezét a lábára.
Babi elvette onnan.
– Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám azzal a mocskos
kezeddel!
Step vigyorgott és kezet cserélt. A bal kezét tette Babi másik
lábára. Babi azt is ellökte. – Ezzel sem lehet?
Babi kifakadt.
– Nem tudom, mi a rosszabb, a kutya, amelyik kergetett,
vagy a disznó, aki előttem ül a motoron!
Step nevetett. Megrázta a fejét és gyorsított. Babi még
jobban összehúzta magán a dzsekit. Milyen hideg van! És
micsoda éjszaka! Mekkora balhé! A franc egye meg Pallinát!
Repültek az éjszakában. Step hajtott, mint az őrült. Babi
szorosan kapaszkodott belé, és próbálta eltakarni magát,
amennyire csak lehetett. Végül épségben megérkeztek a
házukhoz. Step megállt a sorompó előtt. Babi Fiore felé fordult
és odaköszönt neki. A portás megismerte, és felemelte a
sorompót. A motor áthajtott alatta, amint tudott, anélkül, hogy
megvárta volna, hogy egészen kinyíljon. Fiore nem tudta
megállni, hogy egy pillantást ne vessen Babi lábaira, melyek
átfagyva bújtak ki a dzseki alól. Hogy ezt is megérte! Az ő
idejében a lányok nem jártak ilyen rövid miniszoknyában. Step
megfordult az udvaron a motorral. Babi látta, hogy a
garázskapu zárva. Szóval a szülei már megjöttek. Egy
veszéllyel kevesebb. Arra gondolt, hogyan magyarázhatta

volna ki magát, ha abban a pillanatban meglátják Step mögött a
motoron. Egy szál bugyiban és melltartóban. Jobb bele se
gondolni, mert ennyire nem volt jó a fantáziája. Leszállt a
motorról. Megpróbálta minél jobban eltakarni magát a
dzsekivel. Hiába. Alig érte el a bugyija szélét.
– Hát, kösz mindent. Figyi, a dzsekidet ledobom az
ablakból, jó?
Step a lábát nézte. Babi előrehajolt. A kabát kicsit lejjebb
ereszkedett, de az eredmény még így is kiábrándító volt. Step
elmosolyodott.
– Talán még találkozunk. Látom, van egy-két figyelemre
méltó meglátásod.
– Mondtam már, hogy disznó vagy?
– Igen, úgy emlékszem... Akkor holnap este érted jövök.
– Azt hiszem, képtelen lennék még egy ilyen éjszakát
végigcsinálni.
– Miért, nem érezted jól magad?
– Dehogynem! Minden este kamillaként szoktam
száguldozni. Üldöztetem magam egy kicsit a rendőrséggel,
aztán menet közben leugrom a motorról egy elhagyatott vidék
kellős közepén, megkergettetem magam egy dühödt kutyával,
és végül belevetem magam egy kupac trágyába. Hentergek
benne kicsit, majd egy szál bugyiban és melltartóban furikázok
haza.
– Az én dzsekimben.
– Ja, igen, majdnem elfelejtettem.
– És még valami...
– Mi az?
– Hogy mindezt velem csináltad.
Babi rámeredt. Micsoda alak! És micsoda mosolya van!

Kár, hogy ilyen rémes. Mármint a természete. A külsejével
nincs gond, sőt. Úgy döntött, visszamosolyog rá. Nem esett
nehezére.
– Igazad van. Na, csá!
Babi indulni készült, de Step megfogta a kezét. Ez
alkalommal finoman. Babi egy pillanatra ellenállt, de aztán
hagyta magát. Step magához húzta, közel a motorhoz.
Ránézett. A lány hosszú haját összekócolta és hátrafésülte a
szél. A bőre fehér volt és hideg. A szeme kék és átható,
jóságos. Szép volt. Step az egyik kezét becsúsztatta a dzseki
alá. Babi félig lehunyta a szemét, kissé ijedten, felkavartan.
Érezte, hogy a keze felfelé halad, és furcsamód egyáltalán nem
hideg. Elindult fel a hátán, egyre magasabbra. Megállt a
melltartó csatjánál. Babi gyorsan hátrakapta a kezét. Rátette
Step kezére és megállította. Step rámosolygott.
– Tudod, hogy nagyon ügyes kamilla voltál? Igazán bátor
vagy. Akkor mégiscsak igaz, hogy nem félsz tőlem.
Feljelentesz?
Babi bólintott.
– Igen – suttogta.
– Tényleg?
Babi bólintott. Step megcsókolta a nyakát, többször is,
gyengéden. – Esküszöl?
Babi megint bólintott, majd becsukta a szemét. Step tovább
csókolgatta. Elindult felfelé, megérintette üde arcát, fagyos
füleit. Egy meleg és kihívó sóhajtól megborzongott. Step az
ajka rózsaszín széléhez közelített. Babi reszketve sóhajtott.
Aztán kinyitotta a száját, készen a csókra. Abban a pillanatban
Step elhúzódott. Babi egy másodpercre úgy maradt nyitott
szájjal, lehunyt, álmodozó szemmel. Aztán hirtelen kinyitotta a
szemét. Step összefont karral állt előtte. Mosolygott. Majd

megrázta a fejét.
– Babi, Babi. Ez így nem megy. Egy disznó vagyok, egy
állat, egy szörnyeteg, egy görény. Beszélsz, beszélsz, de aztán
csak benne lennél... Még megcsókolni is hagytad volna magad.
Látod, milyen vagy? Következetlen!
Babit elöntötte a méreg.
– Te tényleg szemét vagy!
Ököllel nekiugrott. Step próbálta védeni magát, miközben
röhögött.
– Tudod, mire emlékeztettél az előbb? Az aranyhalamra,
amit kiskoromban kaptam. Úgy álltál ott nyitott szájjal. Pont
úgy, mint a halacskám, amikor a vizét cseréltem, és kiesett a
mosdóba. Jaj, elég már! – Babi lekevert neki egy pofont. Step
jókedvűen tapogatta az arcát.
– Figyelj, ezzel nem érsz el semmit! Az erőszak nem
megoldás. Te is mindig ezt mondod! Nem foglak megcsókolni,
csak mert nekem esel. Talán ha megígéred, hogy nem jelentesz
fel...
– Feljelentelek, de még mennyire! Majd meglátod!
Esküszöm, a sitten végzed!
– Mondtam már, hogy ne esküdözz... Sosem lehet tudni az
életben...
Babi sietve otthagyta. A dzseki felcsúszott a derekán,
kivillantva formás fenekét a világos bugyiban. Megpróbálta
eltakarni, miközben rossz kulcsot dugott a kapu zárjába.
– Hé, a dzsekimet most, rögtön kérem vissza!
Babi mérgesen nézett vissza rá. Kibújt a kabátból, és ledobta
a földre. Ott maradt alsóneműben a hidegben, könnyekkel a
szemében. Step együttérzéssel nézte. Szép kis teste volt,
tényleg nem rossz. Felvette a dzsekit és belebújt. Babi átkozta a

kulcsokat. Hova tűnt az a rohadt kapukulcs?
Step rágyújtott. Talán rosszul tette, hogy nem csókolta meg.
De sebaj, majd legközelebb. Babi végre megtalálta a kulcsot,
kinyitotta a kaput, és belépett. Step elindult felé.
– Mi az, halacska, nem adsz egy jó éjt puszit?
Babi becsapta a kaput, majdnem az orra előtt. Az üvegen át
Step nem hallhatta, amit mond, de könnyedén leolvasta a
szájáról Azt javasolta neki, pontosabban utasította rá, hogy egy
bizonyos „szexuális cselekvést” végezzen. Nézte, ahogy
eltűnik. Babival persze nem lett volna ellenére az ilyesmi.
Beindította a motort és olajra lépett.
Babi óvatosan kinyitotta a lakás ajtaját, belépett, majd

hangtalanul visszacsukta. Lábujjhegyen ment végig az
előszobán A nappaliból összetéveszthetetlenül világítottak a
tévé színes fényei. Az apja ott volt bent. Egy dagadt, bajszos
fickót nézett, aki érdekes dolgokról beszélgetett ismeretlen
személyekkel.
Ugyanaz a pasas volt, aki egy ingreklámban mindenkinek jó
inget kívánt. Arra gondolt, vajon a beszélgetőpartnerei tudjak-e
róla. Hogy lehet komolyan venni valakit, aki ilyeneket mond:
„Jó inget mindenkinek!”? Az apja komolyan vette. Úgy tűnt,
egészen lenyűgözi. Talán vett is magának olyan inget. Babi
csendesen elsomfordált a háta mögött. A fickó a tévében
letörölte az izzadságát, majd az apjára mutatott, és azt mondta:
– Vásárlási tanácsok. – Lehet, hogy még valami mást is rásóz
Claudióra. Babi kinyitotta a szobája ajtaját, és besurrant.
Megmenekült! Pallina meggyújtotta a kislámpát az
éjjeliszekrényen.
– Babi, te vagy az? Még szerencse, már nem tudtam

elképzelni, hol lehetsz! De mit csinálsz így pucéran? Step
vetkőztetett le?
Babi kivette a hálóingét a fiókból.
– Beleestem a trágyába!
Pallina beleszagolt a levegőbe.
– Tényleg, érezni. Nem tudod elképzelni, hogy
megrémültem, amikor láttam, hogy az a motor felborul. Egy
pillanatra attól féltem, te vagy az. De te fantasztikus voltál. Le
a kalappal! Megmutattuk annak a két nagypofájú némbernek!
Te, és hova lett a kamillaövem?
Babi fagyosan nézett rá.
– Pallina, nem akarok hallani többet se övékről, se
kamilláról, se Pollóról, futamokról és hasonlókról. Világos?
Amúgy is jobban teszed, ha hallgatsz, különben kirugdoslak az
ágyamból és alhatsz a földön, sőt, kidoblak a lakásból is!
– Sosem tennél ilyet!
– Ki akarod próbálni?
Pallina Babira nézett. Úgy döntött, ez nem a legjobb
alkalom arra, hogy próbára tegye a barátságukat. Babi elindult
a fürdőszoba felé.
– Babi!
– Mi az?
– Mondd meg az igazat! Marha jól szórakoztál Steppel,
igaz? – Babi nagyot sóhajtott. Nincs mit tenni. Javíthatatlan.
Step hang nélkül átmászott a kapun és keresztülvágott a

kerten. Aztán az ablakhoz lépett. A redőny nyitva volt. Talán
még nem ért haza. Bekopogott az üvegen. A világos függöny
arrébb csúszott. A félhomályban megjelent Maddalena
mosolygó arca. Elengedte a függönyt, és gyorsan kinyitotta az

ablakot.
– Szia, mi történt veled?
– Megkergettek a zsaruk.
– És leráztad őket?
– Persze, minden oké. Remélem, nem tudták leolvasni a
rendszámot.
– Lekapcsoltad a lámpát?
– Naná.
Maddalena félrehúzódott, és Step könnyedén átvetette a
lábát az ablakpárkányon, majd beugrott a szobába.
– Csak halkan, mert az őseim nemrég jöttek haza!
Maddalena kulcsra zárta a szobája ajtaját, majd az ágyra vetette
magát, és bebújt a takaró alá.
– Brr! De hideg van! – Rámosolygott Stepre. A fején át
lehúzta a hálóingét, és Step lábaihoz dobta. A hold tompa fénye
besütött az ablakon. Apró, formás melle világított a
félhomályban. Step kibújt a dzsekijéből. Egy pillanatra vidéki
szag csapta meg az orrát. Furcsán vegyült egy másik illattal. De
szinte ügyet sem vetett rá. Levetkőzött és bebújt az ágyba.
Odafeküdt Maddalena mellé, és megölelte. Erősen szorították
egymást. Step keze rögtön elindult lefelé a lány testén,
simogatta a hátát, az oldalát. Felfelé megállt a lábai között.
Maddalena kéjesen sóhajtott, majd megcsókolta. Step a lábait a
lány lábai közé csúsztatta. Maddalena megállította. Az
éjjeliszekrényhez nyúlt. Megtalálta a rádió gombjait, és
lenyomta azt, amelyiken Rew felirat állt. Visszatekerte a
kazettát. Tompa kattanás jelezte, hogy a szalag az elejére ért.
Maddalena megnyomta a Play-t. Visszabújt Step karjaiba.
– Minden rendben. – Szenvedélyesen megcsókolta. A

magnó hangszóróiból halkan megszólaltak a dal első akkordjai.
Ti sposero perché... Erős hangja édeskésen kísérte a sóhajaikat.
Igen, talán ő a megfelelő nő a számára. Maddalena
elmosolyodott, és a friss lepedő zizegése közepette odasúgta:
– Ez pedig azon alkalmak egyike, amikor mozogni kell
tudni... Igaz?
– Igaz.
Step megcsókolta a mellét. Most már biztos volt benne.
Madda a neki való nő. Aztán hirtelen eszébe jutott, mi volt az
az illat, amit a dzsekijén érzett. Caronne. Arra gondolt, akitől
származott. És a szoba sötétjében egy pillanatra ismét
elbizonytalanodott.
26.
Erőszakos csörömpölés. A vekker.

Pallina lecsapta. Hangtalanul kicsusszant az ágyból, és
felöltözött. Babira nézett, aki épphogy csak megmoccant, és
nyugodtan aludt tovább. Pallina odalépett a kis
faliszekrénykéhez. Boy George, Supertramp, Elton John,
Michael Jackson, New Kids on the Block, U2, Duran Duran.
Valami igazán különleges kellene. Megvan. Levette a kazettát
a polcról. Megnyomta a Stop-Eject gombot. Egy lassú kis
motor kinyitotta a négyszögletes Aiwa száját. Pallina betette a
kazettát, majd visszacsukta.
Ellenőrizte a hangerőt, és kissé lejjebb tekerte. Majd éppen
hogy csak megérintette a Play gombot. A Tears for Fears
kellemesen rázendített. A hangerő pont megfelelő volt. Babi
kinyitotta a szemét. Pallina rámosolygott.
– Jó reggelt!
Babi a másik oldalára hengeredett. A hangja kissé fojtottan
érkezett.
– Hány óra?
– Öt perc múlva hét.
Pallina odahajolt hozzá és egy puszit nyomott az arcára.
– Kibékülünk?
– Minimum egy csokis croissant az ára a Lazzareschiből.
– Nincs már rá idő, az anyám mindjárt itt van, mennem kell
vérvételre.
– Akkor nincs béke.
– Tegnap nagyon kemény csaj voltál.
Babi Pallina felé fordult.
– Mondtam már, hogy többet nem akarok hallani róla.

Pallina széttárta a karját.
– Oké, ahogy akarod. Te, mit mondjak az anyukádnak, ha
összefutok vele kifelé menet?
– Jó reggelt!
Babi rámosolygott, majd magára húzta a takarót. Pallina
felkapta az iskolatáskáját, és a vállára vette. Boldog volt, hogy
kibékültek. Babi nagy arc, és most már kamilla is. Pallina
csendben behajtotta maga mögött az ajtót, lábujjhegyen
keresztülment az előszobán, és elérte a bejárati ajtót. Még
kulcsra volt zárva. Kikattintotta a zárat, és pont abban a
pillanatban, hogy elindult volna kifelé, hangot hallott a háta
mögül.
– Pallina!
Raffaella volt az, rózsaszín pongyolában, smink nélkül,
sápadtan és főleg döbbenten. Pallina úgy döntött, követi Babi
tanácsát, és egy „Jó reggelt!”-tel kislisszolt a lépcsőházba.
Kilépett a kapun és elsétált a kerítésig. Az anyja még nem
érkezett meg. Leült a kőfalra, hogy ott várja meg. A langyos
meleget árasztó nap vele szemben kelt fel, a benzinkutas
leszedte a láncokat a kutakról, néhány úr sietett ki a szemközti
újságostól, hónuk alatt a többé-kevésbé katasztrofális hírek
súlyával.
A nap fényénél már az utolsó kétségei is eloszlottak. Soha
nem cserélné el az anyját Raffaellára, még ha sokkal pontosabb
is az övénél.
Babi bement a fürdőbe. Megpillantotta az arcát a tükörben.
Nem volt a legjobb formában. A kamillaság nem állt jól,
legalábbis neki. Kinyitotta a hideg vizes csapot, hagyta egy
kicsit kifolyni, majd két kézzel jó erősen megdörgölte az arcát.
Danieia tűnt fel mögötte.
– Mesélj el mindent! Mi történt? Milyen az Üvegház?

Tényleg olyan jó buli, mint mondják? Láttad valamelyik
barátnőmet?
Babi lecsavarta a fogkrémes tubus kupakját, majd elkezdte a
végét nyomogatni, hogy eltüntesse Daniela ujja nyomát a
kellős közepéről.
– Nagy baromság az egész. Egy csapat bunkó, akik
értelmetlenül kockáztatják az életüket, és néha
valamelyiküknek sikerül is belehalnia.
– Igen, igen, de sokan vannak? Mit csinálnak? Hova
mennek utána? Láttad a kamillákat? Milyen menő! Micsoda
bátorság kell hozzá, mi? Én sohasem merném kipróbálni!
– Én kipróbáltam...
– Komolyan? Mesélj már! Tényleg kamilla voltál? Azta! A
nővérem egy kamilla!
– Ugyan, nem olyan nagy cucc, biztosíthatlak róla. De most
készülődnöm kell.
– Na, tessék, mindig ezt csinálod! Sosem mesélsz semmit!
Mi a jó abban, ha az embernek nővére van, ha sosem mesél el
semmit? Különben pedig megbeszéltük Andreával, hogy jövő
héten mi is kimegyünk! És ha úgy tartja kedvem, felveszem a
kamillaövet! – Daniella pufogva kivonult a fürdőből. Babi
magában mosolygott, befejezte a fogmosást, kiöblítette a
száját, és miután megtörölközött, felemelte a hajkefét. Minden
hiába. Daniela a távolból megbosszulta magát. Hosszú, fekete
hajszálak hevertek összegubancolódva a közös hajkeféjük
tüskéi között. Babi lefejtette a kezével és bedobta a vécébe.
Lehúzta, majd fésülködni kezdett.
Daniela újra megjelent az ajtóban.
– Hova tetted a cicanacimat, amit tegnap este
kölcsönadtam? – Babi letette a kefét a mosdó szélére.
– Eldobtam.
– Eldobtad? A legújabb nacimat...?
– Hallottad, eldobtam. Beleesett a trágyába és annyira
tönkrement, hogy el kellett hajítanom. Már csak azért is, mert
különben Step nem hozott volna haza
– Beleestél a trágyába, aztán Step hozott haza? És mikor
voltál kamilla?
– Még előtte.
– Step mögött?
– Nem.
Daniela mezítláb követte Babit a szobájába. – Na, Babi,
elmeséled, mi volt?
– Tudod mit, Dani? Kössünk egyezséget! Ha mától
megtisztítod a hajkefét a hajszálaidtól fésülködés után, akkor
néhány napon belül elmesélek mindent. Megegyeztünk?
Daniela pufogott. – Na, jó. – Azzal visszament a szobájába.
Babi felvette az egyenruháját. Tudta, hogy úgysem fog
elmondani neki semmit. Daniela néhány napig talán kitisztítja a
fésűt, aztán ennyi.
Raffaella belépett Babi szobájába.
– Pallina itt aludt?
– Igen, anya.
– Na, de hol?
– Az ágyamban.
– Hogy lehet az? Amikor tegnap este bejöttem jó éjt puszit
adni neked, nem volt itt senki.
– Később jött meg. Nem alhatott otthon, mert az anyja
vendéget várt vacsorára.
– De hol volt addig?
– Nem tudom.
– Babi, nem akarok még érte is felelősséget vállalni.

Gondolj bele, ha történik vele valami, az anyja meg úgy tudja,
hogy itt van, nálam...
– Igazad van, anya.
– Legközelebb időben szeretnék értesülni róla, ha itt alszik.
– De hát én mondtam neked, mielőtt elindultatok
Pentestiékhez, nem emlékszel?
Raffaella egy ideig gondolkozott. – Nem, nem emlékszem.
Babi ártatlanul mosolygott rá, mintha azt akarná mondani
„arról én nem tehetek”. Amúgy tökéletesen tudta, hogy nem is
emlékezhet rá. Hiszen nem is mondta.
– Nem szeretném, ha olyan lányom lenne, mint Pallina.
Mindig eljár éjszaka, és ki tudja, mit kombinál. Nem tetszik
nekem az a lány, rosszul fogja végezni, meglátod.
– De anya, nem tesz semmi rosszat, szeret szórakozni, de
biztosíthatlak róla, hogy jólelkű.
– Tudom, de én téged jobban szeretlek.
Raffaella rámosolygott a lányára, és megsimogatta az álla
alatt, majd kiment a szobából. Babi mosolygott. Tudta, hogyan
kell kezelnie az anyját. De az utóbbi időben túl sokat hazudott
neki. Megfogadta, hogy abbahagyja. Szegény Pallina, még
akkor is ő a hibás, amikor semmi köze az egészhez. Úgy
döntött, megbocsát neki. Persze a Pollo-problémát meg kell
oldani, de mindent a maga idejében. Felhúzta a szoknyáját.
Megállt a tükör előtt, kifésülte a tincseit az arcából, és
megtűzte két oldalt egy-egy pici csattal. Tovább nézegette
magát a tükörben, és miközben a Tear for Fears utolsó száma
szólt a hangfalakból, rájött, mennyire hasonlít az anyjára. Nem,
még ha tudná is, mit művelt előző éjjel, Raffaella akkor sem
cserélte volna el őt Pallinára. Túlzottan sok dologban
hasonlítottak egymáshoz.
És ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor mindhárman

egyetértettek, még ha nem is tudtak róla.
A nap vidáman sütött be a konyhaablakon. Babi megette a
teljes kiőrlésű kekszet, és kiitta tejeskávéja utolsó cseppjét,
amit direkt a végére hagyott. Daniela a pudingja fenekére
nézett. Kiskanala idegesen kapirgált a műanyag pohárban,
hogy az utolsó csokidarabot is kipiszkálja, amely bosszantóan
elbújt egy kis résben. Raffaella bement a szobájába, és bevitte
magával még gőzölgő feketekávéját. Claudio boldog volt.
Talán egy jó horoszkóp állt mögötte, de annyi bizonyos, hogy
végre sikerült meginnia régóta óhajtott kávéját.
– Babi, ma szép idő van. Süt a nap... Biztos nincsen hideg
sem. Az előbb beszéltem anyáddal, és megegyeztünk. Még
akkor is, ha intőt kaptál... Ma mehettek robogóval suliba!
– Kösz, papa, nagyon kedves tőletek. De, tudod, a múltkori
beszélgetésünk után elgondolkoztam, és talán mégiscsak neked
van igazad. Reggel hármasban menni suliba veled és
Danielával, már szinte rituálévá vált, szerencsét hozó kabalává.
Meg aztán jó alkalom arra, hogy mindenféléről beszélgessünk,
és sokkal jobb így, együtt kezdeni a napot, nem igaz?
Daniela nem hitt a szemének, sőt inkább a fülének.
– De hát, Babi, menjünk robogóval! A papával bármikor
beszélgethetünk, minden este vacsoránál meg vasárnap
délelőtt...
Babi megfogta Daniela kezét és megszorította, kicsit
erősebben a kelleténél.
– Ne már, Dani, hidd el, tényleg jobb lesz így! Menjünk a
papával! – Megint megszorította a kezét. – És emlékszel, mit
mondtam neked tegnap este, amikor nem éreztem túl jól
magam. Jövő héttől talán már mehetünk robogóval, addigra
még melegebb lesz.
Az utolsó szorítás eloszlatta Daniela minden kételyét. Ez jel

volt. Danielának jók voltak a megérzései, legalábbis sok
esetben.
– Igen, papa, Babinak igaza van, veled megyünk.
Claudio boldogan itta ki az utolsó csepp kávéját. Jó, ha az
embernek ilyen lányai vannak. Nem mindennapi dolog ennyire
érezni a szeretetet.
– Jól van lányok, akkor induljunk, hogy el ne késsetek a
suliból! – Claudio lesietett a garázsba, hogy kihozza a kocsit,
miközben Babi és Daniela a kapu előtt várta.
– Végre már, hogy leesett neked! Már attól féltem, ki kell
tépnem a karodat.
– Szólhattál volna.
– Honnan tudhattam volna, hogy pont ma döntenek úgy,
hogy mehetünk Vespával?
– De hát miért nem akartál azzal menni?
– Egyszerű: mert nincs itt.
– Nincs itt? És akkor hol van? Nem azzal mentél el tegnap
este?
– De.
– Hát akkor? A Vespával együtt estél a trágyába, és
eldobtad azt is?
– Nem, otthagytam az Üvegháznál, és amikor
visszamentünk érte, már nem találtuk sehol.
– Nem hiszem el!
– Pedig elhiheted.
– Nem akarom elhinni! A Vespám!
– Hát, ha csak ez a baj, úgyis én kaptam.
– Igen, de ki pofoztatta ki? Ki cseréltette ki a szívócsonkot?
Jövőre, ha az ősök vesznek neked egy kocsit, én örököltem
volna. Nem hiszem el!
Claudio megállt előttük. Lehúzta az elektromos ablakot.

– Babi, hova lett a Vespa? Nincs a garázsban.
Daniela lehunyta a szemét. Most már muszáj volt elhinnie.
– Sehova, papa, hátravittem a kertbe. Annyira idegesített
téged a beállásnál. Gondoltam jobb, ha kint hagyom.
– Ne butáskodj, azonnal vidd vissza! És ha ellopják? Jobb,
ha tudod, hogy anyádnak és nekem nincs kedvünk újat venni.
Eredj és rakd vissza gyorsan, mozgás! Tessék, itt a garázskulcs.
Daniela beszállt a hátsó ülésre, Babi pedig elindult a garázs
felé, és úgy tett, mintha a garázskapu kulcsát keresné a
kulcscsomón. Mikor megérkezett hátra a kertbe, gondolkozni
kezdett. Na, most mi legyen? Estig muszáj megtalálnia a
Vespát, különben valami mást kell kieszelnie. A fene vinné el
Pallinát, ő keverte bele ebbe az egészbe, úgyhogy neki is kell
kihúznia belőle! Babi meghallotta a Mercedes hangját, amely
tolatva közeledett felé. A garázshoz rohant. Lehajolt a zárhoz.
Abban a pillanatban a Mercedes felbukkant a sarkon, és
megállt előtte. Babi úgy tett, mintha éppen bezárná a
garázskaput, berakta a kulcsot a zárba, megforgatta, kivette,
majd mosolyogva indult a kocsi felé.
– Kész, visszatettem a helyére. – Eddig tökéletesen
színészkedett, gondolta, de jobb lesz előkeríteni a Vespát,
amint lehet. Miközben beszállt a kocsiba, Babi úgy érezte,
valaki figyeli. Felnézett. Nem tévedett.
A másodikon lakó srác az ablakban állt. Mindent látott.
Vagyis igazából nem látott semmit, és azért vágott olyan
zavarodott képet. Babi rámosolygott, hogy megnyugtassa. A
srác viszonozta a mosolyt, de tisztában volt vele, hogy valami
nem stimmel. És nem benne volt a hiba.
A Mercedes elhajtott. Babi visszaadta a kulcsokat az

apjának, és rámosolygott. – Csak neked akartam szívességet
tenni.
– Tudom, és köszönöm, de jobb lesz így. Elég közel tetted a
falhoz?
– Mi az, hogy! Tuti nem fog zavarni. – Babi Danielához
fordult, aki összefont karral ült, és gyászos képet vágott. –
Ugyan már, Dani, majd megyünk Vespával suliba a jövő héten!
– Őszintén remélem.
Babi kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Előrenézett.
Igen, minél hamarabb találni kell valami megoldást, az tuti.
A Mercedes megállt a társasház kijáratánál, a sorompó előtt,
amely lassan emelkedni kezdett. Claudio üdvözölte a portást,
aki intett neki, hogy várjon egy pillanatot. Egy csomaggal a
kezében jött ki a portásfülkéből.
– Jó reggelt, uram! Elnézést, de ezt Babinak küldték.
A portás átadta a csomagot. Babi kíváncsian vette a kezébe.
Claudio finoman gázt adott, miközben az ablak becsukódott.
Babi kibontotta a csomagot. Daniela a kíváncsiságtól hajtva
előredőlt. Még Claudio is felemelkedett egy kicsit az üléséről,
hogy meglesse, mi az. Babi mosolygott.
– Ki kér egy harapást? Csokis croissant a Lazzareschiből. –
Babi eltörte a croissant-t. – Papa? – Claudio a fejét rázta.
– Dani?
– Nem, kösz. – Talán azt remélte, hogy a csomagban valami
hír lesz a „Vespájukról”.
– Jó kör volt, legalább több jut nekem. Nem tudjátok, mit
veszítetek... – Pallina tényleg egy angyal, tudja, hogyan
engesztelje ki. Most már csak a Vespát kell megtalálnia este
nyolcig.
27.
A lányok vidáman csevegtek az iskola bejárata előtt,

miközben a becsengetésre vártak. Babi és Daniela kiszálltak az
autóból és elköszöntek az apjuktól. A Mercedes eltűnt az
Euclide tér forgalmában. Rögtön egy csapat lány rohamozta
meg Babit és Danielát.
– Babi, igaz, hogy tegnap este kimentél az Üvegházhoz és
kamilla is voltál?
– Tényleg üldöztek a rendőrök?
– Igaz, hogy egy zsaru a hajadnál fogva húzott, mire Step
leütötte, és elmenekültetek a motorján?
– Igaz, hogy aznap este ketten meghaltak?
Daniela döbbenten hallgatta őket. A Vespa mégsem egészen
hiába veszett oda. Micsoda dicsőséget hozott!
Babi nem hitt a fülének. Honnan tudhatnak máris mindent?
Mindent azért persze nem. A trágyás sztori szerencsére
titokban maradt. A csengetés mentette meg. A lépcsőn felfelé
menet röviden válaszolgatott a legkedvesebb barátnői
kérdéseire. Most már mindegy. Aznap híresség lett belőle.
Daniela túláradó szeretettel köszönt el tőle: – Szia, Babi,
szünetben találkozunk!
Hihetetlen. Mióta együtt jártak suliba, soha nem hallotta tőle
ezeket a szavakat. Daniela után nézett, ahogy elsétált a barátnői
gyűrűjében. Mind köré sereglettek és kíváncsian faggatták. Ő is
jócskán kiélvezte a hirtelen népszerűség pillanatait.
Végül is megérdemli, hiszen feláldozta a cicanadrágját. Babi
csak azt remélte, hogy a trágyáról hallgat.
A katedrán egy közeli parókiáról érkezett, fiatal pap ült. Az

első óra volt, hittan. A papocska minden érzékiséget nélkülöző
arca sápadt volt, ráadásul folyton elvörösödött. A lányok
kedvenc szórakozása volt, hogy a szexről és a házasság előtti
kapcsolatokról szóló kérdéseikkel zavarba hozzák. Babi a
kispapra nézett. Szerencsétlen. Igyekezett mindig minél
általánosabb keretek közt tartani a beszélgetést, de Festa és
néhány cinkostársa makacsul a részletek felé terelgette. Laza
erkölcsű, képzeletbeli barátnőik viselt dolgait részletezték,
amelyek szinte kivétel nélkül velük történtek meg. Aztán a
véleményéről érdeklődtek. A papocska siralmas válaszait
rendszerint félbeszakította valami kétértelmű poén, mire
elszabadult a vidám hangulat. A hittanóra gyakorlatilag
szexuális nevelésbe csapott át, és ebből az egy tantárgyból
mindannyian gond nélkül átmentek volna.
A pap megpróbált kitérni egy igen konkrét kérdés elől,
amely a reverenda felöltése előtti magánéletét feszegette, és
amelyet egy szőke, hullámos hajú, lófarkas lány intézett hozzá
a terem hátuljából. Sarokba szorították, talán mert nem akart
hazugsággal felelni vagy, mert egyszerűen nem volt mit
mesélnie, úgyhogy fogta a Bibliát és kinyitotta, így vetve véget
az élénk érdeklődésnek, amelyet feltételezett bűnei keltettek.
Elkezdett felolvasni. Az osztály kissé csalódottan, de azért
tisztelettudó csöndben hallgatta. A pap nagyot sóhajtott
magában. Ezt megúszta. Talán neki is lett volna mit mesélnie.
Néhány lány a következő órák miatt kezdett aggódni, és
titokban kinyitogatták a könyveiket a pad alatt. Gondolták,
jobb még egyszer átfutni az anyagot, mint egyszerűen Istenre
bízni magukat. Babi a határidőnaplójában lapozgatott. Az előző
napnál megállt, piros filccel felírta a jobb alsó sarokba;
„Üvegház” és rögtön utána „kamilla”. Megtoldotta még két
felkiáltójellel. Tulajdonképpen tényleg nagy élmény volt.

Érdemes emlékezni rá. Aztán a határidőnapló végére lapozott.
A következő óra ógörög.
Giacci feleltetni fog. Lassan lezárul az utolsó trimeszter az
érettségi előtt. Amikor megtudják, milyen tárgyak fognak
szerepelni az érettségin, nem lesz több feleltetés. Ellenőrizte a
pontocskákat a nevek mellett. Már csak három hiányzott a kör
végéig. Ők lesznek a mai „szerencsések”. Babi elolvasta a
neveket. Megint Festa. Szerencsétlen. Jó kis hete van. Babi
odafordult felé. Az arcát a kezébe támasztva meredt előre. Babi
odapisszegett neki. Silvia felfigyelt rá.
– Mi az?
– Tudod, hogy Giacci ma feleltetni fog téged ógörögből?
– Tudom. – Megkísérelt egy mosolyt, aztán elvette az előtte
ülő hátától az odatámasztott könyvet. Az ógörög
nyelvtankönyv volt. – Átolvasom.
Babi rámosolygott. Vajon használ-e még neki? Lehet, hogy
jobban tenné, ha inkább a hittanra figyelne. Igazából csak a
csoda segíthet rajta. Kicsöngettek. A fiatal papocska elballagott
puha, sötét bőrtáskájával és friss kételyeivel. Minden lépése
felért egy őszinte gyónással. Ha fiatalkorában vétkezett, ma,
ezzel a nagy félelemmel a szívében, bűnei nehezen nyernek
bocsánatot.
– Szia, Babi!
– Pallina! Hogy vagy?
Pallina ledobta a táskáját Babi padjára. – Jól, egy liter vérrel
könnyebben!
– Igaz is. Hogy sikerült a vérvétel?
Pallina felcsavarta kék egyenruhájának ujját, és megmutatta
sápadt karját.
– Ide nézz! – Egy vértől halványan pirosló pontot mutatott

egy ragtapaszon. – Ez semmi. De el nem tudod képzelni,
mennyit piszmogott az az orvos, amíg eltalálta a vénámat.
Vagy egy órát! Összevissza csipkedte a karomat körös-körül,
hogy kirajzolódjanak az ereim, mondta ő. De szerintem csak
fájdalmat akart okozni, mert utál. Az a doki mindig is gyűlölt
engem. Aztán elkezdett pofázni, és az istennek sem akarta
abbahagyni. Tipikus, hogy elterelje a figyelmedet a tűről.
Mindent összehordott, hogy királyi vénám van, kék vérem,
biztosan hercegnő vagyok! Aztán puff! Álnokul a karomba
döfte a tűt. De megmutattam ám neki, micsoda hercegnő
vagyok! Kiszaladt a számon egy „Azt a kurva…”
– Na, de Pallina!
– Te még finom voltál. Az anyám úgy szájon vágott, hogy
nem is tudom, ki okozott több fájdalmat, ő vagy a doki. Meg
még azt is utálom az orvosokban, hogy amikor annyira félsz a
testi fájdalomtól, nem akarsz mást, csak egy kis csendet magad
körül, de ezt nem értik meg. Azt hiszik, a sok dumával
megnyugtatnak. Közben csak idegesítenek és kész. Képzeld,
amikor kifelé mentünk, még egy szánalmas poént is elsütött az
anyámnak. – Pallina megpróbálta utánozni az orvos
hanghordozását. – „Egy dolog biztos, asszonyom, ilyen
vénával a lánya nehezen tudna drogozni.” – Kész hányinger,
tök gáz. Az egészben az volt az egyetlen pozitívum, hogy anya
utána elvitt reggelizni az Euclide kávézóba. Mesés tejszínhabos
molnárkát ettem! Apropó, megkaptad a csomagomat?
– Igen, köszi!
– Ugyanis a portásotok olyan egy fazon, akinek mindig
tudnia kell, mi van a csomagban, amit nála hagysz. Rosszabb,
mint egy röntgengép... Látszik, hogy még fel vagyok dúlva a
vérvételtől, mi?
– Eléggé.
– Szóval nem ette meg a croissant-t?
Babi mosolygott. – Nem.
– És akkor szent a béke?
– Majdnem.
– Hogyhogy majdnem? Mi kellett volna, mindjárt két
croissant?
– Nem, segítened kell megtalálni a Vespámat este nyolcig.
– A te Vespádat? És mégis hogy csináljam? Ki tudja, mi lett
vele, kinél van, ki vitte el? Honnan tudnám?
– Mi tudom én? Te mindig mindent tudsz. Te vagy benne a
társaságban. Te vagy Pollo „nője”. Egy dolog biztos, hogy
amikor az apám este nyolckor hazaér, a Vespának bent kell
állnia a garázsban...
– Lombardi! – Giacci az ajtóban állt. – Menjen a helyére,
kérem!
– Igen, bocsánat, tanárnő, csak megkérdeztem, mit vettek
hittanórán.
– Kétlem... Mindenesetre üljön a helyére. – Giacci fellépett
a katedrára. Pallina felemelte a táskáját, de Babi megállította.
– Van egy ötletem. Nem kell megtalálnunk a Vespámat,
legalábbis nem rögtön.
Pallina elmosolyodott.
– Annál jobb. Hiszen az lehetetlen! De hát akkor mit fogsz
csinálni? Mit mondasz apádnak, ha hazaér és nem találja a
Vespát a garázsban?
– Az apám ott fogja találni a Vespát a garázsban.
– Hogyhogy?
– Egyszerű, a tiédet rakjuk oda.
– Az én Vespámat?
– Persze, apámnak tökmindegy, soha nem venné észre a

különbséget.
– Jó, de akkor én hogyan...
– Lombardi! – Pallinának nem volt ideje ellenkezni. – Ez a
hittanóra rettentő érdekes lehetett. Jöjjön inkább ide, és
mutassa be az igazolását!
Pallina a vállára vette a táskáját, és egy utolsó pillantást
vetett Babira.
– Erről még beszélünk.
Pallina felment a katedrára. Elővette az ellenőrzőjét, és
kinyitotta az igazolásoknál. Giacci kivette a kezéből. Elolvasta
és aláírta.
– Á, jól van, szóval vérvételen volt, mi? Magának inkább
valami kultúraátömlesztés hiányzik. Nemhogy vérvétel.
Catinelli, a nagy stréber seggnyaló felnevetett. De annyira
erőltetettre sikerült a poén, hogy még Giacci is elfintorodott a
színlelt jókedvtől.
– Jut eszembe, valakinek be kell mutatnia nekem az aláírt
ellenőrzőjét. – Giacci gúnyosan Babira nézett. – Igaz, Gervasi?
Babi kivitte az intőnél kinyitott ellenőrzőt. Giacci
ellenőrizte.
– És, mit szólt az édesanyja?
– Szobafogságra ítélt. – Ez ugyan hazugság volt, de megérte
megadni Giaccinak ezt az örömet.
Be is vette.
– Nagyon helyesen tette – Azzal az osztályhoz fordult. –
Fontos, hogy a szüleik értékelni tudják a munkánkat és teljes
mellszélességgel támogassák. – Nagyjából mindannyian
bólogattak. Visszafordult Babihoz. – Az édesanyja igazán okos
nő. Jól tudja, hogy amit teszek, csak a maga érdekében teszem.
Tessék. – Visszaadta az ellenőrzőjét.
Babi a helyére ment. Furcsa módja a jóakarat kifejezésének

egy kettes latinból meg egy intő, gondolta. Mit adott volna, ha
utál? Giacci elővette az egymásba hajtogatott ógörög
dolgozatokat ódivatú zergebőr táskájából.
A lapok susogva, magabiztosan nyíltak szét a katedrán, és
az osztályt elárasztotta kétely, hogy vajon elérték-e egyáltalán
az elégségest.
– Előrebocsátom, hogy vérfürdő volt. Csak abban
reménykedhetnek, hogy az érettségin nem fog szerepelni az
ógörög. – Mind nyugodtak voltak. Már mindenki tudta, hogy
az érettségi tantárgyak az olasz, a latin, a matek és a filozófia
lesznek. De mind úgy tettek, mintha nem tudnák.
Tulajdonképpen akár színésznőképző is lehetett volna az
osztály. Pillanatnyilag csupa drámai szereppel.
– Bartoli, hármas. Simoni, hármas. Mareschi, négyes.
A lányok egymás után vonultak ki a katedrához, hogy
csendes lemondással átvegyék a dolgozatukat. Volt, aki
visszafelé menet még mosolygott is. Nem lehetett tudni, miért.
Talán csak azért, hogy csökkentse a drámai feszültséget.
– Alessandri, négyes. Bandini, négyes fölé.
Olyan volt, mint egy temetési menet. Mind visszaültek a
helyükre, és rögtön kinyitották a dolgozatot, hogy próbálják
megérteni, mit jelent a sok piros javítás. Az esetek többségében
hiábavaló erőfeszítés volt, akárcsak a rosszul sikerült fordítási
próbálkozásaik.
– Sbardelli, négy és fél.
Felállt egy lány, és a győzelem jelét mutatta a kezével. Neki
ez tényleg annak számított. Már bérletet váltott a négyesre. Az
a fél jeggyel jobb eredmény igazi előrelépés volt számára.
– Carli, ötös.
Egy sápadt, szódásüveg szemüvegű, zsíros hajú lány, aki

heteshez volt szokva, elfehéredett. Felállt a padjából, és lassú
léptekkel a katedra felé ballagott, azon töprengve, vajon mit
ronthatott el. A padok között örömteli borzongás futott végig.
Azok közé a stréberek közé tartozott, akik sosem hagyták
lemásolni a házijukat.
– Hajrá! – súgta oda neki Pallina, amikor a szerencsétlen
elhaladt mellette. Giacci átnyújtotta a dolgozatát. Úgy tűnt,
őszintén sajnálja.
– Mi történt veled? Nem érezted jól magad? Vagy ez az
analfabétákból álló osztály téged is megfertőzött?
A lány mosolyogni próbált, majd egy gyenge „Nem voltam
túl jól” kijelentéssel visszabotorkált a helyére. Egy biztos: most
már tényleg pocsékul érezte magát. Ő, Carli, a féltve őrzött
házi feladataival ötöst kapott! Kinyitotta a dolgozatot. Gyorsan
végigfutotta, és rögtön ráakadt a fatális hibára. Öklével az
asztalra csapott. Hogyan keverhette össze? Nagy
nekikeseredésében a hajába túrt. Az osztály örömmámora a
tetőfokára hágott.
– Benucci, öt és fél. Salvetti, hatos.
Fellélegeztek. Az osztálynak az a része, amelyik még nem
kapta meg a dogáját, megkönnyebbülten felsóhajtott. Most már
a biztos elégséges jegynél tartottak. Giacci mindig növekvő
sorrendben osztotta ki a dolgozatokat, kezdve a
legrosszabbakkal, majd lassan haladva felfelé az elégségesig,
aztán jöttek csak a hetesek és nyolcasok. Ott megállt. Ennél
jobbat sosem adott. Még a nyolcas is eseményszámba ment.
– Marini, hatos. Ricci, hat és fél.
Egyes lányok nyugodtan vártak a dolgozatukra, megszokták,
hogy az osztálynak ebbe a felébe esnek jobb jegyeikkel. De
Pallina számára ez valóságos csoda volt. Nem hitt a fülének.
Ricci hat és fél? Tehát legalább ilyen jó jegyet kap ő is, ha nem
jobbat. Elképzelte, amikor hazamegy ebédelni az anyjához, és
bejelenti: „Mama, hetest kaptam ógörögből”. El fog ájulni.
Utoljára történelemből kapott hetest, Kolombuszra. Kolombusz
Kristófot imádta, mióta látott róla egy fényképet egy könyvben,
amely piros kendővel a nyakában ábrázolta. Igazi belevaló
fickó. Világjáró, határozott, szűkszavú ember. Aztán meg így
vagy úgy, mégiscsak ő ment elsőnek Amerikába. Ő hozta
divatba az USA-t. Elgondolkozott. Még valami halvány
hasonlóságot is talált Pollo és közte.
– Gervasi, hetes.
Pallina vidáman mosolygott a barátnőjére. – Hajrá, Babi!
Babi feléje fordult, és intett neki. Végre egyszer nem kellett
szomorkodnia, hogy jobbat kapott Pallinánál.
– Lombardi.
Pallina kiugrott a padjából, és felsietett a katedrára.
Eufórikus hangulat lett rajta úrrá. Hiszen már legalább
hetesnek kellett lennie.
– Lombardi, négyes. – Pallinának torkán akadt a szó. – A
dolgozata véletlenül ezek közé keveredett – magyarázkodott
Giacci mosolyogva.
Pallina elvette a dolgozatot, és letörten a helyére ballagott.
Egy pillanatra tényleg elhitte. Milyen szép is lett volna hetest
kapni! Leült. Giacci mosolyogva nézte, majd visszatért az
utolsó jegyek felolvasásához. Direkt csinálta ez a szemét.
Pallina biztosra vette. A szeme megtelt a düh könnyeivel. A
francba, hogy dőlhettem be neki? Hetes egy ógörög fordításra?
Lehetetlen. Rögtön sejthette volna, hogy valami más van
mögötte. Jobbról sziszegést hallott. Odafordult. Babi volt az.
Pallina mosolyogni próbált, kevés sikerrel. Aztán szipogott
egyet, miközben a kézfejét elhúzta az orra alatt. Babi egy
zsebkendőt mutatott neki. Pallina bólintott. Babi megcsomózta

és odahajította. Pallina röptében elkapta. Babi közelebb hajolt
hozzá.
– Bőgőmasina! Egyszer ki kéne próbálnod, milyen
kamillának lenni. Azután minden más komolytalannak tűnik.
Pallina jóízűen felnevetett. Giacci bosszúsan nézett rá.
Pallina felemelte a kezét, hogy elnézést kérjen, majd kifújta az
orrát, és kihasználva a zsebkendő takarását az arca előtt, vicces
grimaszt vágott. Néhány, körülötte ülő lány meglátta és
nevetésben tört ki.
Giacci az öklével az asztalra csapott.
– Csendet!
Kiadta az utolsó dolgozatokat, majd felnyitotta a naplót,
készen a feleltetésre. – Salvetti és Ricci.
A két lány kiment a katedrához, átnyújtották a füzetüket, és
a falnál várták a kérdések sortüzét. Giacci újra belenézett a
naplóba. – Servanti.
Francesca Servanti döbbenten kászálódott ki a padból.
Aznap nem rajta volt a sor. Salvettit, Riccit és Festát kellene
feleltetnie. Ezt mindenki tudta. Csendben kiment a katedrához,
és leadta a füzetét. Igyekezett titkolni a kétségbeesését, ami
azonban elég egyértelmű volt. Tökéletesen felkészületlen volt.
Giacci begyűjtötte a füzeteket, és egymásra rakta őket, két
kézzel tökéletesen egymás fölé igazítva a szélüket.
– Jól van, magukkal befejezem a feleltetést, aztán remélem,
félretehetjük az ógörögöt. A latinra fogunk koncentrálni. Azaz,
akarom mondani... szinte biztos, hogy az lesz az érettségi
tárgyak egyike...
Micsoda felfedezés, gondolta magában az osztály nagy
része. Csak egyvalaki volt más véleményen. Silvia Festa. Más
gondok gyötörték, sokkal személyesebbek. Hogyhogy Giacci
nem őt hívta ki? Miért nem őt felelteti Servanti helyett, ahogy

kéne? Vajon Giacci mást tervez a számára? Mindenesetre a
helyzet nem volt valami fényes. Eddig két ötös felelete volt,
amit már nem szabadott volna tovább rontani. Másrészt a
tanárnő nem tévedhetett. Giacci sosem téved. Ez a Falconieri
Gimnázium aranyszabályai közé tartozott. Giaccit mindenki
ismerte. A volt tanítványai örökre megőrizték emlékezetükben,
a jó és rossz tanulók egyaránt. De főleg a rosszak. Tekintve,
hogy sosem keringett róla olyan történet vagy anekdota, hogy
segített volna egy küszködő diáknak. Ha valakinek nem ment a
tanulás, Giacci tönkretette, kivégezte, megsemmisítene.
Akinek viszont jól ment, az egekig magasztalta, és ha
tehette, néhány jeggyel jobbat adott neki az érettségin. Tehát
gyakorlatilag semmit nem tett. Ha valakinek jól megy a
tanulás, nincs szüksége segítségre. Ha viszont küszködik, akkor
minden segítségre szüksége van, beleértve még a szentekét is.
Sőt, főleg azokét. Silvia Festának mindennél jobban szüksége
lett volna a harmadik felelésre, ami ráadásul járt volna neki.
Észrevétlenül felhívta magára Babi figyelmét. Babi széttárta a
karját. Ő is észrevette, mi történt. De nem tudta
megmagyarázni. Intett neki, hogy várjon egy percet. Silvia
türelmetlenül sóhajtott. Babi újra ellenőrizte a feljegyzéseit.
Minden hiába. A pöttyök a helyükön voltak. Giaccinak a kör
végén Salvettit, Riccit és Festát kellett volna feleltetnie.
Servanti már háromszor felelt, harmadszorra pontosan március
tizennyolcadikán. Giacci tévedett. Ezt azonban nem lehetett
csak úgy közölni vele. Babi is ismerte a Falconieri
aranyszabályát. Giacci sosem téved. Úgy döntött, jobb, ha ebbe
nem keveredik bele. Vannak szabályok, amelyeket nem
érdemes megszegni. Odaszólt Silviának.
– Sajnálom, nem tudom, mit mondhatnék. Szerintem is

neked kéne felelned.
– Mit akarsz ezzel mondani? Giacci hibázott?
– Lehet. De tudod, milyen. Jobb nem szólni neki.
– Lehet, de ha nem szólok, nem engednek érettségizni.
Babi széttárta a karját.
– Nem tudok mit tenni...
Tényleg sajnálta. De nem akart még több intőt begyűjteni.
Az ellenőrzője és főleg az anyja nem bírt volna el még egyet.
Elkezdődött a feleltetés. Silvia idegesen fészkelődött a padban.
Nem tudta, mitévő legyen. Végül úgy döntött, tesz egy próbát.
Felemelte a kezét. Giacci észrevette.
– Igen, Festa, mit akar?
Silvia már majdnem belekezdett, amikor eszébe jutott
valami. Gyorsan felállt. A hangszínével is igyekezett a lehető
legnagyobb tiszteletet mutatni.
– Elnézést kérek, tanárnő. A világért sem akarnám zavarni...
de azt hiszem, nekem hiányzik a harmadik felelésem. – Festa
mosolygott, hogy valahogy megpróbálja elfedni azt a tényt,
hogy tulajdonképpen azzal vádolja: tévedett. Giacci felhorkant.
– Mindjárt meglátjuk. – Két füzetet vett elő, és azokban
kezdett keresgélni. Szinte úgy tűnt, mintha torpedót játszana.
Az ógörög naplóra helyezte őket, és addig nézegette, amíg meg
nem találta a Festa vezetéknevet és az utolsó feleletét. – Festa...
Festa... Itt van, tessék. Március tizennyolcadikán felelt utoljára,
és természetesen elégtelenre. Most már elégedett? Sőt... –
ellenőrizte a többi jegyét is. – Nem tudom, engedik-e majd
érettségizni.
Egy sírós hangú „köszönöm” jött ki Silvia torkán, majd
visszaült a helyére. Gyakorlatilag elsüllyedt a padban. Giacci
önelégülten folytatta a feleltetést. Babi újra belenézett a
feljegyzéseibe. Március tizennyolc. Pont aznap felelt Servanti.

Nem fért hozzá kétség, Giacci tévedett. De hogy tudná
bebizonyítani? Az ő szava állt szemben a tanárnő szavával. Ez
egyet jelent egy következő intővel. Szegény Festa, baromi
peches. Így végül tényleg évet kell majd ismételnie. Belenézett
a többi tantárgy papírjaiba is. Március tizennyolc. Csütörtök
volt. Megnézte a többi órát is. Furcsa, aznap Festa egyik
tárgyból sem felelt.
Lehet, hogy csak véletlen, de talán nem az. Kidőlt a padból.
– Silvia!
– Mi az? – Festa megsemmisülten nézett rá. A
szerencsétlennek meg volt rá az oka.
– Ideadnád az ellenőrződet?
– Miért?
– Meg kell néznem valamit.
– Mit?
– Majd elmondom... Na, add már ide!
Egy pillanatra a remény halvány fénye gyulladt ki Silvia
szemében. Odaadta az ellenőrzőjét. Babi kinyitotta.
Hátralapozott az utolsó oldalakhoz. Silvia reménykedve nézte.
Babi elmosolyodott. Silvia felé fordult, és visszaadta az
ellenőrzőt. – Mákod van!
Silvia mosolyogni próbált. Nem volt annyira biztos benne.
Babi hirtelen a magasba lendítette a karját.
– Elnézést, tanárnő...
Giacci odafordult hozzá.
– Mi az, Gervasi? Magát sem feleltettem? Ma szörnyen
idegesítőek maguk, lányok...! Na, ki vele, mi a gond?
Babi felállt. Hatásszünetet tartott. Az egész osztály őt
figyelte. Legfőképpen Silvia. Babi Pallinára nézett. Ő is, mint
mindenki, kíváncsian várt. Rámosolygott. Végül is helyes volt,
amit tenni készült. Giacci direkt rakta a hetesek közé Pallina

dolgozatát.
– Na, Gervasi, bökje már ki!
Babi mosolygott. – Azt akarom mondani, tanárnő, hogy
tévedett.
Általános mormogás futott végig az osztályon. A lányok
majd kibújtak a bőrükből. Csak Babi állt nyugodtan.
Giaccit elöntötte a méreg, de visszafogta magát. – Csendet!
Igen, Gervasi? És miben, ha szabad kérdeznem?
– Március tizennyolcadikán nem feleltethette Silvia Festát.
– Hogyhogy nem? Hiszen ide van írva a naplómba. Látni
óhajtja? Itt van, március tizennyolc, Silvia Festa, elégtelen.
Kezdem azt hinni, hogy maga szereti az intőket.
– Az a jegy Francesca Servantié. Eltévesztette, és Silvia
Festának írta be a jegyet.
Giacci majd felrobbant a méregtől.
– Igen? Tudom, hogy maga mindent felír a jegyzetfüzetébe.
De a maga szava áll szemben az enyémmel. És ha én azt
mondom, hogy aznap Festát feleltettem, akkor így is van.
– Én viszont azt mondom, hogy nem. Maga tévedett.
Március tizennyolcadikán nem feleltethette Silvia Festát.
– Igen, és miért nem?
– Mert aznap Silvia Festa hiányzott.
Giacci elsápadt. Felkapta az osztálynaplót, és elkezdett
őrülten lapozni benne hátrafelé. Silvia Festa a padjában ülve
kinyitotta az ellenőrzőjét. Hátralapozott az igazolásokhoz. Hát
erre volt kíváncsi Babi. Az osztály vallásos áhítatban várt az
utolsó ítéletre.
Silvia megtalálta az anyja aláírását. Ott ragyogott teljes
valóságában március tizenkilencedikei dátummal, egy nappal a
hiányzása után. Giacci megállt a naplónak annál az oldalánál,
amely a szörnyű dátumot mutatta: március tizennyolcadika.

Őrjöngve futotta át a hiányzók névsorát. Benucci, Marini és
igen, ott állt az ő neve is. Giacci lerogyott a tanári asztalra.
Nem hitt a saját szemének. Festa. A saját keze írása, saját,
égetően kínos betűi. A saját szégyene. Tévedett! Már semmi
nem segíthetett rajta. Giacci Babira nézett. Tönkretette. Babi
lassan leült. Egymás után mindenki Babihoz fordult. Általános
sustorgás terjedt lassan a teremben. „Bravó, Babi, nagy vagy,
Babi!” Babi úgy tett, mintha nem hallaná. De a halk susmogás
Giacci füléhez is eljutott, és a szavak jeges késekként, hidegen
és élesen hasítottak belé, mint a vereség súlya. Hogy lejáratta
magát az osztály előtt! A saját osztálya előtt. Majd nehézkesen
és kínosan előbukdácsoltak a szájából azok a mondatok,
amelyekkel kénytelen-kelletlen elismerte a hibáját.
– Servanti, leülhet. Jöjjön, Festa!
Babi lenézett a padjára. Győzőn az igazság. Aztán lassan
felnézett. Pallinára pillantott. Tekintetük találkozott, és szavak
ezrei repültek hangtalanul egyik padtól a másikig. Mától Giacci
is tévedhetett. Megtört az aranyszabály. Lehullott, millió
darabra esve szét, mint egy törékeny kristály, amely kicsúszott
egy fiatal és tapasztalatlan szobalány kezéből. De Babi nem
látott ordító tulajdonosnőt. Amerre csak nézett, az
osztálytársnői boldogságtól ragyogó szemeit látta, akik
büszkék voltak a bátorságára, és rettentően szórakoztatta őket a
dolog. Aztán messzebbre nézett. És amit ott látott,
megrémítette. Giacci mereven nézett rá. Kifejezés nélküli,
élettelen tekintete olyan kemény volt, mint egy szürke kő,
melybe nagy erőfeszítéssel a gyűlölet szót vésték. Babi egy
pillanatra megbánta, hogy nem ő tévedett. Már jobban örült
volna még egy intőnek, mint annak, ami Giacci tekintetéből
sugárzott.
28.
Déli tizenkét óra. Step pulcsiban és bermudában belépett a

konyhába, hogy megreggelizzen.
– Jó reggelt, Maria!
– Jó reggelt! – Maria azonnal abbahagyta a mosogatást.
Tudta, hogy Step utálja a csörömpölést ébredés után.
Step levette a kávéfőzőt meg a tejesedényt a tűzről, és éppen
leült az asztalhoz, amikor megszólalt a csengő. Mint az őrült.
Step a homlokához emelte a kezét. – Ki ez az áll...
Maria apró, gyors lépteivel az ajtóhoz sietett.
– Ki az?
– Pollo vagyok. Kinyitná, kérem?
Maria, az előző nap emlékeiből tanulva, kérdő tekintettel
fordult Step felé. Step bólintott. Maria kinyitotta az ajtót. Pollo
berontott. Step éppen kávét töltött a csészéjébe.
– Hé, Step! Nem tudod, mekkora hírem van! Legendás,
hatalmas!
Step felvonta a szemöldökét.
– Hoztál nekem szendvicset?
– Nem, azt nem hozok neked többet, mert nem tudod
megbecsülni. Ezt nézd! – Azzal odatartotta elé az Il
Messaggerot.
– Újságom már van. – Felemelte az asztalon fekvő La
Repubblicát. – Maria hozta nekem. Amúgy nem is köszöntél
neki.
Pollo szenvtelenül odafordult a házvezetőnőhöz.
– 'Napot, Maria!
– És miért kell mindig ilyen vadul nyomni a csengőt? Félek,

hogy újabb illemtanleckére lesz szükséged.
Maria magában mosolygott. – Megyek, megcsinálom a
szobáját.
Step a forró kávéját kortyolgatta. Pollo kinyitotta az újságot,
és az asztalra terítette.
– Ezt láttad már? Mekkora kép!! Legendás... Benne vagy az
újságban...
Step rá tette a kezét a Római Krónika rovat oldalára.
Tényleg. Ott feküdt előtte feketén-fehéren. Ő volt a képen a
motorjával, háta mögött Babival, miközben egy kerékre állt a
fotósok vakui előtt. Tökéletesen felismerhetően látszottak,
szerencsére elölről, így a rendszámot nem lehetett látni,
különben gáz lett volna. Cikk is tartozott hozzá az illegális
versenyekről néhány igazoltatott nevével, a rendőrségi
razziáról és a menekülésükről. Pollo lelkesen figyelte a
barátját.
– Elolvastad? Legenda vagy, Step! Híres lettél! Vazze’, ha
rólam jelenne meg ilyen cikk!
Step rávigyorgott. – Te nem egykerekezel úgy, mint én.
Tényleg remekül sikerült ez a fotó! Láttad, milyen jól néz ki
rajta Babi?
Pollo bosszúsan bólintott. Babi nem volt éppen az esete.
Step két kézzel maga elé emelte az újságot, és úgy nézegette a
képet.
– És persze milyen szép a motorom! – Arra gondolt, vajon
Babi látta-e már ezt a képet. Biztosan nem. – Pollo, el kell
kísérned valahová. Tessék, igyál egy kis kávét, amíg
lezuhanyozom. – Azzal kiment. Pollo leült a helyére. Ránézett
a képre, és elkezdte újraolvasni a cikket. Közben felemelte a
kávét és belekortyolt. Pfuj! Tényleg, Step cukor nélkül issza a
kávéját. Step hangja tompán és nedvesen érkezett a zuhany

alól. – Hánykor zárnak az üzletek? Pollo belerakta a kávéba a
harmadik kanál cukrot. Aztán az órájára nézett. – Kevesebb,
mint egy óra múlva.
– Bakker, sietnünk kell.
Pollo megkóstolta a kávét. Így már pont jó volt. Rágyújtott.
Step megjelent az ajtóban. Fürdőköpenyben volt, és egy kis
kéztörlővel dörzsölte rövid haját. Hamar megszáradt. Odalépett
Pollóhoz, és megint ránézett a képre.
– Na, és milyen érzés egy legenda barátjának lenni?
Pollo fintorgott, mintha azt akarná mondani „azért ne szállj
el magadtól”. Step kivette a kezéből a csészét és beleivott a
kávéba. – Pfuj! Hogy tudod meginni ilyen édesen? Borzalmas!
Már értem, mitől vagy olyan kövér! Hány kanállal raktál bele?
– Nem is vagyok kövér. Csak nem vagyok olyan karcsú,
mint amilyennek látszom.
Step komolynak tette magát.
– Ide figyelj, Pollo! Most, hogy becsajoztál, megint el kell
kezdened edzeni, kevesebbet bagózni, fogyózni. Különben a
csaj egykettőre faképnél hagy, meglátod! A nők szörnyűek, egy
pillanatra elkényelmesedsz, és véged. Most meg aztán, az én
fotóm után, neked is legalább meg kell jelenned az újságban.
– Képzeld, én már jelentem meg újságban, méghozzá
korábban, mint te. A Hajthatatlanokkal. Gyönyörűen látszom
premier plánban, kendővel a homlokomon és csápoló kezekkel,
mint a drukkerek vezére!
– Nem értesz te semmit, a szurkoló ma már nem menő.
Most a rossz fiúk mennek, a huligánok... Látod,
tulajdonképpen szívességet tettem az újságnak. Vazze’, ez
tényleg én vagyok... Hé, szerinted nem kérhetnék valami lóvét
a Messaggerótól? Személyi jogok megsértése, vagy mi?
Pollo megrázta a fejét. Step rávigyorgott, majd elment

felöltözni. Pollo kiitta a kávét. Aztán felállt, és megtapogatta a
hasát. Stepnek igaza van. Hétfőtől kezdve megint el fog járni
az edzőterembe. Ki tudja, miért, de a világon szinte mindent
hétfőn kezdenek újra.
A motor, Pollóval a hátán, az oldalsó támasztójára döntve

állt az Angelico sugárúton.
Step kilépett a nyomdából. Kék dzsekije még mindig bűzlőtt
az oldószerek és más furcsa vegyszerek szagától. Pollo
beindította a motort és gázt adott. Step óvatosan ült fel mögé,
nehogy összegyűrje a posztert.
– Hé, Pollo, lassan hajts, mert ideraktam közénk.
– Mennyit gomboltak le rólad ezért?
– Huszonkét rongyot.
– A mindenit! Gondoltam, én is kinagyíttatom a saját
képemet, de ha ennyibe kerül...
– Végül is kinyomtatták és még laminálták is. Ha
belegondolsz, nem is olyan sok.
– Nem akarok belegondolni. És most hova megyünk?
– A Jacini térre.
– Minek?
– Ott lakik Babi.
– Fura az élet, mi?
– Mért?
– Hát, először azt sem tudod róla, hogy a világon van, aztán
egyszercsak mindennap látod.
– Igen, fura.
– Aztán még ennél is furcsább, hogy miután elkezded
mindennap látni, már ajándékokat is viszel neki. – Step a
nyitott tenyerével Pollo fedetlen tarkójára csapott. – Jaj!
– Befejezted? Olyan vagy, mint azok az idióta taxisofőrök,

akik nem bírják befogni a pofájukat, és miközben elvisznek
valahova, lyukat beszélnek a hasadba. Már csak a recsegős
rádió hiányzik!
Pollo vidáman vezetni kezdett, majd furcsa grimaszt vágott,
hogy a hangját fémes hangzásúra torzítsa, mint egy taxirádió.
– Kkccc... Pollo 40 a Jacini térre, Pollo 40 a Jacini térre!
Step megint ráütött. Aztán elkezdte pofonokkal megsorozni
a képét, a homlokát. Pollo tovább utánozta a taxirádiót, egyre
hangosabban üvöltve: „Pollo 40 a Jacinire, Pollo 40 a Jacinire”,
így hajtottak tovább kiabálva, miközben cikcakkban
kerülgették az ijedten fékező autókat maguk körül. Egy igazi
taxi mellett is elmentek. Pollo beordított az ablakon: – Pollo 40
a Jacinire.
A taxis összerezzent, de nem szólt semmit. A motor eltűnt a
forgalomban. A taxisofőr felemelte a kezét, és a fejét rázva
bemutatott nekik. Step és Pollo ezután egy rendőrnő mellett
száguldottak el. Olyan közel mentek el mellette, hogy majdnem
elsodorták, vigyorogva megfogták a szoknyája szélét, a
szájukkal pedig érzéki grimaszokat vágtak. Pollo még a nyelvét
is kidugta. A rendőrnő még csak meg sem próbálta felírni a
rendszámot. Milyen címen büntetné meg őket? A KRESZ nem
bünteti a csajozást, még akkor sem, ha ilyen pimaszul űzik.
– Pollo 40 megérkezett a Jacini térre! – Pollo motorja
dübörögve megállt Babiék házának sorompója előtt.
Step üdvözölte a portást, aki visszaköszönt és beengedte. A
motor felhajtott az emelkedőn. A portás kissé zavartan nézett a
két őrült után.
Pollo Stephez fordult. – Szóval már jártál itt? Megismert a
portás.
– Soha. A portások mind ilyenek, elég, ha köszönsz nekik,

és beengednek! Állj meg itt, és várj meg! – Step leugrott a
motorról.
Pollo még egyszer meghúzta a gázt, majd leállította a
motort. – Siess, mert megy a számlázó izé...
– Taxióra.
– Jól van, tőlem hívhatják, ahogy akarják. Mozgás.
Különben elhúzok.
Step megnézte, rendben van-e a poszter, majd a
kaputelefonhoz lépett. Ahogy megtalálta a vezetéknevet,
felcsengetett. Szárd tájszólással beszélő női hang szólt bele:
– Ki az?
– Csomagot hoztam Babinak.
– Első emelet.
Step felment. Kövér, a tájszólásához illő arcú szobalány
nyitott ajtót. Step elindult felé.
– Jó napot! Tessék, ezt hoztam Babinak. – A szobalány erős,
egészséges kezével elvette a posztert. – Vigyázzon, meg ne
törjön!
Az előszoba mélyéről egy hang szólt ki. – Ki az, Rina?
– Egy fiú hozott valamit Babinak.
Tájszólása nem hagyott kételyeket. Tipikus szárd volt.
Raffaella jelent meg a háta mögött. Előrébb jött, hogy
megnézze magának a széles vállú, rövid hajú fiút az ajtóban.
Már látta valahol ezt a mosolyt, de nem emlékezett rá, hol.
– Jó napot, asszonyom! Hogy van? Ezt hoztam Babinak,
csak egy kis apróság. Odaadná neki, ha hazajön a suliból?
Raffaella még mindig mosolygott. Még nem állt össze a
fejében a kép. Aztán egyszer csak leesett neki. Step is
észrevette. Raffaella már nem mosolygott.
– Te vagy az, aki lefejelte signor Accadót. Te vagy Stefano

Mancini.
Step meglepődött. – Nem tudtam, hogy ilyen híres vagyok.
– Nem vagy híres. Csak egy gazember. A szüleid tudják
egyáltalán, mi történt?
– Feljelentettek.
– Ja, nem tesz semmit, már megszoktam. Amúgy árva
vagyok.
Raffaella egy pillanatra zavarba jött. Nem tudta, elhiggye-e
vagy ne.
– Mindegy, nem akarom, hogy a lányom körül legyeskedj!
– Igazság szerint ő jön mindig utánam. De nem baj, engem
nem zavar. Kérem, ne szidja le érte, nem érdemli meg. Én
megértem.
– Én viszont nem. – Raffaella tetőtől talpig végigmérte,
hogy zavarba hozza. Nem sikerült neki.
Step mosolygott. – Nem tudom, miért, de sosem tetszem az
anyukáknak. De most bocsásson meg, asszonyom, mennem
kell. Vár lent a taxi. Egy vagyont fizetek.
Step sarkon fordult és lesietett a lépcsőn. Az utolsó fokokat
átugrotta, épp időben, hogy még hallja, ahogyan erőteljesen
becsapódik az ajtó. Megfordult és felnézett. Mennyire hasonlít
Babi erre a nőre. Elképesztő. Ugyanazok a szemek, ugyanazok
az arcvonások. Csak Babi szebb. Remélte, hogy nem is annyira
zsémbes. Eszébe jutott az utolsó találkozásuk. Nem, abban is
hasonlítanak. Szerette volna viszontlátni a lányt. Pollo ráfeküdt
a dudára.
– Na, mi van, jössz már? Mi a szart tökölsz, el vagy
varázsolva?
Step felült mögé. – Lehetséges, hogy még taxisként is

elviselhetetlen vagy?
– Kapd be! Ezer éve várok. Mit tököltél?
– Az anyjával dumáltam.
Stepnek eszébe jutott valami. Felnézett. Úgy volt, ahogy
gondolta. Raffaella ott állt az ablakban. Gyorsan hátralépett, de
már késő volt. Step meglátta. Üdvözlésképpen felmosolygott
rá. Raffaella nem viszonozta. Hevesen becsukta az ablakot,
miközben a motor eltűnt a kanyarban. Polló megállt a sorompó
előtt. Step odaköszönt a portásnak. Jobb, ha legalább valakivel
összehaverkodik a házban.
– Az anyjával dumáltál? És mit mondtál neki?
– Semmit, csak egy kis vitába keveredtünk. Amúgy imád.
– Step, vigyázz! – Pollo gázt adott.
– Mire?
– Mindenre. Ez a tipikus sztori, aminek rossz vége lesz.
– Miért?
– Ajándékot viszel... Az anyjával dumálsz. Ilyet sosem
csináltál azelőtt. Ennyire tetszik neked ez a Babi?
– Miért? Nem rossz csaj.
– És Madda?
– Hogy jön ide Madda? Az egy másik történet.
– Mi van, össze akarsz jönni Babival?
– Pollo...!
– Mi az?
– Tudtad, hogy tegnap meggyilkoltak valakit a
közeletekben?
– Miről beszélsz? Nem tudok semmiről. Mi történt?
– Elvágták a torkát. – Step Pollo nyaka köré tette a karját, és
megszorította. – Egy taxis volt, aki túl sokat kérdezett.
Pollo megpróbált kiszabadulni a szorításból. Hiába. Akkor

inkább poénra vette a dolgot, és megint a recsegő rádió hangján
szólalt meg.
– Pollo 40, az üzenetet vettem. Kkccc. Pollo 40, az üzenetet
vettem. – De már nem ment neki olyan jól, mint előtte. A
hangja túlzottan elfulladt.
29.
Micsoda pofozni való képe van ennek a fiúnak! Raffaella

kinyitotta a posztert. Felismerte Stefanót a motoron, egy
keréken. És az ott, mögötte az ő lánya! Babi! Ki csinálta ezt a
fényképet? Kissé szemcsés volt, mintha újságból vágták volna
ki. A bal felső sarokban filctollal, kézzel írt szöveg látszott.
Biztosan a srác írta oda. A jobb alsó sarokban viszont
nyomtatott szöveget talált: „A menekülők”. Mit jelentsen ez?
– Asszonyom, a férje van a telefonnál.
Raffaella a készülékhez lépett. – Halló, Claudio?
– Raffaella! – szólt bele Claudio feldúltan. – Láttad az Il
Messaggero mai számát? A Római Krónikában Babi van a
képen...
– Nem láttam. Máris megyek és megveszem.
– Halló? Raffaella?
A felesége már letette. Claudio a süket kagylót bámulta. A
felesége sosem hagyta, hogy bármit végigmondjon. Raffaella
leszaladt a házuk aljában lévő újságoshoz. Fogott egy Il
Messaggerót és fizetett. Rögtön kinyitotta, még a visszajárót
sem várta meg. A Krónikához lapozott. Tessék, ugyanaz a kép!
Elolvasta a cikk címét: „Az utca kalózai”. Az ő lánya! Razzia,
rendőrség, üldözés. Rendőrségi őrizetbevétel. Mi köze Babinak
ehhez az egészhez? A sorok táncolni kezdtek a szeme előtt.
Úgy érezte, menten összeesik. Mélyeket lélegzett. Aztán lassan
magához tért. Elvette a visszajárót. Az újságos, aki látta,
mennyire elsápadt, aggódva kérdezte:
– Signora Gervasi, mi az, rosszul van? Valami rossz hír?

Raffaella megfordult és a fejét rázta. – Nem, semmi.
Azzal kiment az újságostól. Ugyan mit mondhatott volna
neki? Mit mond majd a barátnőinek? A szomszédoknak?
Accadóéknak? Az egész világnak?
– Semmi baj, ne aggódjatok! A lányom az utca kalóza, de
nem mindig, csak olykor-olykor.
Nehéz lesz kivárni, hogy befejeződjön a tanítás.
A hang a házi telefonban meleg volt és érzéki, akárcsak a

nő, akihez tartozott.
– Doktor Mancini, az apja keresi az egyesen.
– Köszönöm, kisasszony. – Paolo megnyomta az egyes
gombot. – Halló, papa?
– Láttad az Il Messaggerót?
– Igen, itt van előttem a kép.
– Olvastad a cikket?
– Olvastam.
– És mit gondolsz?
– Hát, nem nagyon van mit gondolni. Azt hiszem, előbb
vagy utóbb rossz vége lesz.
– Igen, én is azt hiszem.
– Mit lehetne tenni?
– Szerintem nem sokat tudunk tenni.
– Beszélnél vele, amikor hazaér? Légy szíves.
– Persze, beszélek vele. Bár nem hiszem, hogy sok értelme
van. De ha ez téged boldoggá tesz, megígérem, hogy beszélek
vele.
– Köszönöm, Paolo.
Az apja lerakta a telefont. Boldoggá teszi? Ugyan mi tehetné
boldoggá? Biztosan nem egy ilyen újságcikk a fiáról. Kezébe
vette az újságot. Ránézett a képre. Istenem, milyen szép,

mennyire hasonlít az anyjára! Halvány mosoly jelent meg
fáradt arcán, azonban képtelen volt letörölni róla régóta tartó
szenvedésének jeleit, melyet felesége hiánya okozott. Akkor
egy pillanatra őszinte volt magához. Végre megértette, mi,
jobban mondva ki tehetné boldoggá.
Paolo titkárnője belépett az irodájába néhány irattal:

– Doktor úr, ezeket alá kéne írnia.
Letette őket az asztalra, és ott maradt, hogy megvárja. Paolo
elővette aranytollát a zakója zsebéből. Manuelától kapta, a
barátnőjétől. De hirtelen megcsapta a titkárnője illata. Kihívó
volt. Abban a nőben minden kihívónak tűnt. Paolo
odafirkantotta terjedelmes kézjegyét minden lap aljára.
Annak ellenére, hogy Manuela tolla volt a kezében, a
titkárnőjére gondolt, az illatára, az ártatlan csípőjére, amely
finoman a hátához ért. Vagy nem is? Talán az a csípő nem is
olyan ártatlan... Felizgatta a gondolat, hogy az az egyszerű
érintés nem csupán a véletlen műve. Paolo mindig is túlságosan
érzékeny volt.
– Doktor úr, ez itt a képen nem az öccse?
Paolo aláírta az utolsó lapot is. – De igen, ő az.
A titkárnő még egy kicsit tovább nézte a képet. – És ez itt,
mögötte a barátnője?
– Nem tudom. Talán igen.
– Az öccse sokkal jobban néz ki élőben.
Paolo a titkárnője után nézett. A járása meg az iménti
kijelentése nem hagyott kétséget. Nő volt, és mint ilyen,
furfangos. Most már biztos volt benne, hogy direkt dörgölőzött
hozzá. Legalább annyira, mint abban, hogy az a trükk, amit
kieszelt, signor Forténak milliókat fog megtakarítani. Az
újságra nézett. Egy pillanatra elképzelte, hogy ő ül azon a

motoron és egykerekezik a titkárnőjével a háta mögött. Ő
kapaszkodik belé, a lábát az övéhez szorítja, a karját a dereka
köré fonja. Milyen szép is lenne! Becsukta az Il Messaggerót.
Paolo rettegett a motoroktól. Ki tudja, valaha jelenik-e meg
róla kép az újsagban. Ha igen, akkor sem egykerekezés közben
fogják megörökíteni. Legfeljebb valami pénzüggyel
kapcsolatban. Hirtelen szörnyű előérzete támadt. Maga előtt
látta a fényképét, ahogy letartóztatják, a következő szöveggel:
„Lecsukták az ismert pénzügyi cég tanácsadóját”. Újra elővette
signor Forte aktáit. Talán jobb lesz még egyszer ellenőrizni,
hogy minden rendben van-e vele.
Az iskola kijáratánál Pallina ugrálva lépkedett lefelé a

lépcsőn Babi mellett.
– Mekkora volt! Hogy beégetted Giaccit!
– Sajnálom...
– Sajnálod? Megérdemelte az a vén banya... Komolyan azt
hiszed, hogy véletlenül keverte oda a dogámat? Direkt csinálta.
Utál engem, mert mindig vidám vagyok, szeretek viccelődni,
amíg ő... te jó ég, micsoda búbánatos boszorkány.
– Tudom, de akkor is sajnálom. Láttad, hogy nézett rám?
Most gyűlöl, és mindent meg fog tenni, hogy kicsináljon.
Pallina vállon veregette.
– Ugyan, nem tud beléd kötni. Amilyen okos vagy, ha
mindent belead, akkor is gyerekjáték lesz eljutnod az
érettségiig. Ha nekem lenne olyan átlagom, mint neked, tudod,
milyen balhét csapnék...
Pallina elővett a táskájából egy csomag Camel Lightsot.
Kihúzott egy szálat, és a szájába vette. Belenézett a dobozba.
Még három volt benne a fejjel lefelé fordított szerencseszálig.
Becsukta a dobozt, és visszadobta a táskájába. Aztán elkezdett

kutatni a mélyén. Végre megtalálta az öngyújtót, és rágyújtott.
Babi csak ekkor vette észre.
– Hé, hát nem azt mondatd, hogy leszoktál?
– Igen, azt mondtam. Majd hétfőtől.
– Nem múlt hétfőtől akartál?
– Pontosan. Hétfőn abba is hagytam, de tegnap újrakezdtem.
Babi megrázta a fejét. Leértek a lépcső aljába. Babi
körülnézett. Meglátta az anyja autóját az utca másik oldalán
parkolni.
– Na, Pallina, jössz velünk haza?
– Nem, megvárom Pollót, azt ígérte, értem jön. Lehet, hogy
Step is vele lesz. Miért nem maradsz te is? Mondd meg az
anyukádnak, hogy nálam ebédelsz!
Babi egy pillanatra elhallgatott. Reggel óta nem is gondolt
Stepre. Túl sok dolog történt. Eszébe jutott, hogyan váltak el
előző este. Következetlen. Így mondta. Őrület. Ő nem
következetlen, nem akar az lenni.
– Kösz, Pallina, de hazamegyek, és már mondtam, hogy
Stepet nem akarom többet látni. Úgyhogy ne is erőltesd, mert a
végén még összeveszünk.
– Ahogy akarod. Akkor ötkör a Parnasszuson... – Babi
megpróbált valamit válaszolni, de Pallina megelőzte. – Igen, az
én Vespámmal.
Babi rámosolygott. Pallina nézte, ahogy eltávolodik. Ki érti,
minek kéreti magát annyit? Az ő dolga. Talán valami kis trükk,
gondolta. Mindegy, neki jól áll. Mekkora arc! Aki így
helyreteszi Giaccit. Úgy döntött, ideje, hogy egy kicsit
terjessze a híreket. Odament egy csapat fiatalabb lányhoz, akik
a második évfolyamra jártak.
– Hallottátok, hogy beégett ma Giacci?
– Nem, mi történt?
– Meg akarta buktatni Silvia Festát, az egyik
osztálytársnőmet. Tévedésből másnak írta be a jegyét.
– Eskü?
– Igen, de szerencsére Babi észrevette a hibát.
– Ki, a Gervasi?
– Pontosan.
Az egyik lány az Il Messaggeróval a kezében, kérdőn nézett
a társaira. Azok bólintottak. A lány összeszedte a bátorságát.
– Figyu, Pallina, ez itt nem ő? – Pallina kitépte a kezéből az
újságot. Gyorsan végigfutotta a cikket. A még mindig kicsit
félénk lány folytatta: – Hallottuk, hogy tegnap este elmentetek
a motoros futamokra, de nem hittük el. Pedig tényleg igaz.
Igaz, de még mennyire, gondolta Pallina, akárcsak ez a cikk.
Összecsukta az újságot. Babi után nézett. Már majdnem odaért
az anyja kocsijához. Megpróbálta figyelmeztetni. Hangosan
odakiáltott neki, de a forgalom hangja elnyomta az övét. Már
nem tehetett semmit.
Babi behajolt a kocsiba, és előrehajtotta az ülést, hogy

bemásszon hátra.
– Szia, anya! – Előrehajolt, hogy megpuszilja. Egy pofon
képen törölte. – Aú!
Babi lehuppant a hátsó ülésre. Sajgó arcát masszírozta, és
miközben elvörösödött, kíváncsisággal vegyes neheztelés ült az
arcára.
Daniela szállt be az autóba.
– Hé, láttátok, micsoda kép? Babi szerepel az újságban...
Körülnézett. Csend. Raffaella tekintete beléfojtotta a szót.
Babi a fájó arcát tapogatta. Rögtön rájött, mi a helyzet. Ha
másból nem, hát személyes tapasztalatból.
– Nem szóltam semmit.

Miközben az örökké késő Giovannára vártak, kitört a balhé,
Raffaella ordított, mint az őrült. Babi végre megértette, mi
történt. Megpróbálta megmagyarázni. Daniela tanúskodott
mellette. Raffaella még jobban dühbe gurult. Pallina lett a
fővádlott. Bűnösnek találtatott, de ítéletet nem lehet
végrehajtani rajta, mert kívül esik a hatáskörön. Daniela
azonban, aki pofonközelben volt, jobbnak látta, ha hallgat.
Babit szobafogságra ítélték. Megnézhette az Il Messaggerót.
Amikor megtalálta a képet, elmosolyodott. Egész jól mutatott
rajta. De úgy döntött, ezt a véleményét megtartja magának.
Nem akart rontani a helyzetén.
Végül megérkezett Giovanna, és a szokásos „elnézést”-tel
beszállt hátra. Daniela lehajtotta az ülést, és előreült. Az autó
elindult. Az egész utat csendben tették meg. Giovanna rettentő
kínosnak találta a helyzetet. Nem lehetnek mindig ilyen
idegbajosak. Ráadásul ezúttal igazán túlzásba estek. Végül
összeszedte a bátorságát.
– De hát ma nem is késtem olyan sokat, ugye?
Daniela elnevette magát. Babi egy darabig tartotta magát,
aztán ő is felnevetett. Még Raffaella is elmosolyodott.
Giovanna természetesen nem értett semmit, sőt vérig
sértődött. Arra gondolt, hogy nem csupán túlzásba estek, de
még pofátlanok is, hogy így körberöhögik. Meg fogja mondani
az anyjának. Holnaptól, határozta el magában, vagy eljön
értem, vagy megyek busszal.
Bár nem tudtak róla, még ezzel az esettel is csak nyertek.
Ezentúl nem kell többet Giovannára várniuk.
30.
Régi, fekete bőrretiküljét, mely a piros szemű, nehéz életű

és romlott vérű fiatalok hőn áhított prédája volt, erősen a hóna
alá szorította. Kissé őszülő, feltűzött, rövid haja fáradtnak tűnt,
akárcsak a járása a mustársárga posztókabát alatt. Barna,
áttetsző harisnyája valódi korához képest még néhány évet
öregített rajta, nem mintha bármi szüksége lett volna rá.
Félmagas sarkú, kopott orrú, régi félcipője törte a lábat. De ez a
fájdalom nem volt ahhoz fogható, amit legbelül érzett.
Giacci kinyitotta az öreg bérház üvegajtaját. Csikorgása nem
lepte meg. Megállt a lift előtt. Megnyomta a hívógombot.
Kigyulladt a halvány, piros fény. Giacci a falra szerelt
postaládákat nézte. Néhányon nem volt név. Az egyiken üveg
sem volt, és ferdén lógott, mivel két szög helyett csak egy
tartotta, rendetlenség és nemtörődömség érzését keltve,
akárcsak a tulajdonosának, Nicolodinak a lakása. Vajon a
dolgok válnak olyanná, mint a tulajdonosaik, vagy az emberek
hasonulnak a tárgyaikhoz? Giacci nem tudta a választ. Talán
mindketten hibásak. Belépett a liftbe. Megfogadta, hogy szól
Nicolodinak, hogy tegye rendbe a postaládáját.
A lift elindult. Faburkolatába feliratok voltak vésve. A
legtisztábban egy volt szerelmespár nevét lehetett elolvasni.
Följebb az egyik párt jelképét véste be tökéletes pontossággal
valami megvezetett szobrász. Jobbra alatta egy férfi nemi szerv
már tökéletlenebbre sikerült, legalábbis Giacci emlékei szerint.
Második emelet. Kinyitotta a lift vasrácsát. A táskájából
kulcscsomót vett elő. A leghosszabb kulcsot a középső zárba
dugta. Zajt hallott az ajtó mögül, ő volt az, egyetlen szerelme.

Élete értelme. Kinyitotta az ajtót. Félénk mosoly rajzolódott az
arcára.
– Pepito! – Aprócska kutya futott feléje ugatva. Giacci
lehajolt. – Hogy vagy, drágaságom? – A kutya farkcsóválva az
ölébe ugrott, és nyalogatni kezdte. – Pepito, nem fogod elhinni,
mit tettek ma a te mamáddal.
Giacci becsukta az ajtót. Bőrtáskáját egy hideg, fehér
márványasztalkára tette, majd levette a kabátját.
– Egy buta kislány vette a bátorságot, hogy kioktasson,
ráadásul mindenki előtt, érted...? Hallanod kellett volna, milyen
hangot ütött meg.
Giacci kiment a konyhába. A kutya fürge léptekkel követte.
Őszintén érdeklődőnek tűnt.
– Egy nyomorult kis hiba miatt tönkretett, érted?
Megszégyenített az egész osztály előtt.
Kinyitott egy régi csapot, melyből időtől megsárgult
gumicső lógott. A víz szabálytalanul fröcskölt egy fehér,
girbegurba szélű gumirácsra. Kézzel vágták méretre, hogy
beférjen a mosogatóba.
– Neki mindene megvan. Szép otthona, valaki, aki főz rá.
Semmi miatt nem kell aggódnia. Már biztosan nem is gondol
arra, mit tett. Ugyan, mit számít az neki?
Egy csupa különböző pohárral telezsúfolt szekrénykéből
találomra elővett egyet, és megtöltötte vízzel. Úgy tűnt, még a
pohár üvege is az idő múlását jelzi. Feltett egy vízzel teli
edényt a tűzhelyre forrni, majd bement a nappaliba. A kutya
engedelmesen követte.
– Látnod kellett volna a többi lányt is. Hogy örültek!
Kinevettek a hátam mögött, elégedetten, hogy hibázni láttak...
Giacci kinyitott egy szekrényajtót. Elővett egy köteg

dolgozatot a fiókból, és leült az asztalhoz. Javítani kezdte őket.
– Nem lett volna szabad ezt tennie. – Többször aláhúzta
pirossal egy szegény, ártatlan áldozat hibáját. – Nem lett volna
szabad nevetségessé tennie mindenki előtt.
A kutya felugrott egy bordó kárpitú öreg fotelba, és
befészkelte magát egy puha párnára, amely már hozzászokott
apró testéhez.
– Érted? Hogy megyek be holnap abba az osztályba?
Ahányszor csak beírok egy jegyet, valaki megjegyzi majd:
biztos benne, hogy nekem írta be, tanárnő? És kinevetnek,
biztosan ki fognak nevetni...
A kutya behunyta a szemét. Giacci négyest adott a
dolgozatra, amit épp javított. Szegény, szerencsétlen talán
valamivel jobbat érdemelt volna. Giacci tovább beszélt
magában. Pepito elszunnyadt. Még egy dolgozat esett
áldozatául. Jobb napokon simán elérhette volna az elégségest.
Körös-körül mindenfelé régi fényképek álltak öreg keretekben.
Egy kifakult csipketerítő még nyomasztóbbá tett egy
túlságosan sötét komódot. A súlyos, fehér függönyök nem
engedték be a fényt. Néhány szék lábáról hiányoztak a filcek.
Giacci még egy dolgozatot húzott maga elé. A következő nap
nem lesz túl vidám abban az osztályban.
A régi viaszosvászonnal leterített asztalnál ülő nő
gyakorlatilag magának válaszolt a saját kérdésére. Az emberek
teszik magukhoz hasonlóvá a tárgyakat. És egy pillanatra
minden még szürkébbnek és öregebbnek látszott a lakásban.
Egyszerre még a falra akasztott szép Madonna-szobor mosolya
is gonosznak tűnt.
31.
Hangdimenzió Rádió. Egy vidám hangú bemondó a

legfrissebb amerikai slágereket játszotta le egymás után. Babi
az ablak előtt ült az íróasztalánál, és tanulni próbált, de hiába.
A szék háttámlájának dőlt és kinézett az ablakon, miközben
igyekezett összpontosítani a gondolatait. A szemközti ház
teraszán a nap egy férfira tűzött, aki próbált megjavítani
valamit. Úgy tűnt, neki sem mennek túl jól a dolgai. Babi
megpróbálta felidézni az utolsó matematikai képletet, amit az
imént tanult. Miután képzeletben megnyitott, majd bezárt egy
kerek zárójelet, már nem volt annyira biztos benne, hogy mi
kéne a kettő közé. Lenézett, hogy ellenőrizze a könyvben.
Ahogy sejtette. Elrontotta. A fickó eltűnt a szemközti teraszról.
Babi visszatért a képleteihez. Fennhangon ismételgette őket,
miközben néha-néha belelesett a könyvbe. Néhányat eltalált,
aztán megunta az egészet. Felvett egy tollat, ami előtte hevert
az asztalon. Fura kupakja volt. Aztán az asztal üvege alatt lévő
fényképeket kezdte nézegetni. Pallina grimaszolt az egyiken.
Egy másikon ő és Pallina egymást átölelve, napbarnítottan egy
cortinai réten álltak. Aztán egy gyönyörű, tengerparti képeslap.
Jól emlékezett rá. Pallina küldte a Maldív-szigetekről. Vagy a
Seychelle-szigetekről? Elbizonytalanodott. Közelebb hajolt a
képeslaphoz, hogy jobban szemügyre vegye. Nem sokat
segített. A képeslapok tengerpartjai mind ugyanolyanok.
Nagyjából. Azt kívánta, bárcsak ott lehetne, akárhol is legyen
az a strand. Elmosolyodott. Feljebb kis igazolványkép,
amilyeneket az utcai automaták csinálnak. Pallina és ő,
fagyival a kezükben. Felirat is volt rajta: „A telhetetlenek”.

Pallina írta rá. A fagyit Giovanninál vették. Tökéletesen
emlékezett arra a napra. Még az ízekre is. Megéhezett.
Kiment a konyhába. Daniela a saját szobájában tanult. Az
anyja kártyázni ment. Kinyitotta a hűtőt. Lelombozó kilátások.
Sovány tej, néhány előre csomagolt sajt. Gyümölcs. Mosatlan,
kötegekben álló zöldség. Néhány natúr joghurt meg egy pár
fogyókúrás puding. Kiábrándító. A sovány joghurtot
választotta. Lehúzta a tetejét, és mint mindig, egy kis joghurt a
fedélen maradt. Le sem nyalta, úgy dobta bele az ablaknyitóra
akasztott nejlonzacskóba. Még ha gyümölcsjoghurt lett volna...
De a sovány változatból így is bőven elég. Belemártotta a
kiskanalát, majd a szájához emelte. Fanyar borzongás futott
rajta végig, egészen a lábfejéig. Micsoda kínszenvedés!
Visszatért a szobájába. Néha kivett a joghurtból, de csak a
kanál végét nyalta le. Aznap semmi sem ízlett neki. Mi baja?
Aztán megpillantotta... és végre megértette. A poszter ott lógott
a szekrényére akasztva. Úgy tűnt, mintha Step egyenesen
rámosolyogna az egykerékre állított motorról. És ő is ott volt,
hátulról átölelte és erősen szorította. A haja lobogott a szélben.
Kék szemei nagyobbnak tűntek, mint valójában. Alig ismert
magára. Egy pillanatra elfelejtette a félelmet, amit akkor érzett,
és azt kívánta, bárcsak megint ott ülhetne mögötte azon a
motoron. Hogy megint magához szoríthassa. Valami keserű, a
rádió hullámain keresztül érkező végzet George Michael
legújabb számát küldte neki, amely varázslatos, romantikus
hangulattal töltötte be a szobát. Ez alkalommal édes borzongás
simította végig a hátát, és vággyal teli szeme a kinagyított
képen bolyongott, míg meg nem állt a filctollas feliraton a jobb
felső sarokban. „Legendás páros!” Méghozzá felkiáltójellel a
végén, ő írta oda. Lenézett a kezekre, melyek a kormányt
szorították. A jobb keze. Az volt a hibás. Az simogatta meg a

meztelen hátát azon az éjszakán, és ugyanez próbálta
kikapcsolni a melltartóját. Az ő ujjai pedig megállították. Az
ostobák. Arra gondolt, vajon a bal keze ártatlanabb-e. Remélte,
hogy nem. Az órájára nézett, öt óra. Ideje indulni. És miközben
bebújt a pulcsijába, végre megértette. Pallinának volt igaza.
Danielának is igaza volt, az anyjának és Stepnek is. Úgy érezte,
valami furcsa, forró őszinteség keríti hatalmába. És abban a
pillanatban nem érezte már magát hazugnak, csak egy kicsit
következetlennek.
Parnasszus. Tökéletesen kifestett szemű, csinos lányok,

hosszú szempillákkal és finom rúzsokkal, kerek asztaloknál
ültek, és a langymeleg napon sütkéreztek azon a tavaszi
délutánon. Az egyikük leette magát. Egy kis önállóságra
törekvő csepp, miután végigcsúszott a fagylalttölcsér kerek
falán, a semmibe vetette magát. Sokkal szexisebb tölcsérbe
érkezett, egy melltartóba, amely elegánsan és érzékien
kukucskált ki a blúz alól, a kelleténél eggyel több nyitva
hagyott gombnak köszönhetően. Egyszerű feledékenység vagy
szándékos figyelmetlenség? Ez a lány barátjának a problémája
lett volna, ha egyáltalán lett volna neki olyan. De
nyilvánvalóan rajta volt az ügyön, hogy találjon egyet, az ajkait
tökéletesen keretező szájkontúrjából ítélve meg abból, ahogyan
körbekémlelt. Nem talált senkit, aki méltó lett volna a
dekoltázsához. Majd amikor ellenőrizni akarta, hogy
kitárulkozása nem túlzás-e, észrevette, hogy a krémszínű blúza
most már egy cseppet csokiszínű is lett. – A francba, leettem
magam.
Az asztalánál ülő lányok közül valaki felnevetett, egy
borúlátóbb barátnője pedig ellenőrizte a saját blúzát, hogy nem
végezte-e hasonlóképpen. A kacér és most már foltos blúzt

viselő lány egy papírszalvéta csücskét bemártotta egy vízzel
teli pohárba. Erősen dörzsölni kezdte vele a foltot, amivel csak
még jobban szétkente. A krémszínű blúz lassanként bézsbe
váltott. A lány teljesen elkeseredett.
– Jaj! Ezek a pohár vizek, amiket a pincérek hoznak,
esküszöm, balszerencsét hoznak. Mintha direkt csinálnák, mert
tudják, hogy úgyis leeszed magad. Legyen szíves!
Gyorsan megállított egy pincért, – tudna hozni nekem
valami folttisztítót?
A lány két kézzel megfogta a blúzát, hogy megmutassa az
elkent foltot. A pincér nem kezelte felszínesen az ügyet: sokkal
behatóbban szemügyre vette. A bevizezett blúz jól kivehetővé
tette még a melltartó csipkéit is. A pincér elmosolyodott. –
Máris hozom, kisasszony.
Profin játszotta az udvarias felszolgáló szerepét, miközben
legszívesebben valami mást adott volna neki, de kénytelen-
kelletlen tudomásul vette, hogy az a kigombolt blúz biztosan
nem neki szól.
A Parnasszuson egyetlen lány sem szűrné össze a levet egy
pincérrel.
Pallina, Silvia Festa meg még pár falconieris lány az
alacsony márványoszlopokat összekötő vasláncon üldögélt,
amely a súlyuk alatt kissé meghajolt. Nevetve ringatóztak és a
legfrissebb pletykákról csevegtek, mint például Giacci
tévedéséről, az előző esti futamról és Babi fényképéről az
újságban.
– Itt is van – mutatta Silvia Festa. Babi kipirult arccal
érkezett. Szórakozott mosollyal köszöntötte őket, a
gyaloglástól kissé fáradtan. Pallina eléje futott.
– Helló! – Szívből jövő örömmel puszilták meg egymást.
A Parnasszuson igen ritkák voltak az efféle őszinte

üdvözlések.
– Hú, de kivagyok! Nem gondoltam, hogy ennyire messze
van.
– Gyalog jöttél? – kérdezte feldúltan Silvia.
– Igen, mivel nincs meg a Vespám. – Babi célzatos
pillantást vetett Pallinára. – Meg aztán kedvem támadt sétálni
egyet. De kicsit túllőttem a célon, totál kész vagyok.
Mindenesetre remélem, hogy nem kell ugyanígy hazamennem,
igaz?
– Nem – puffogott Pallina. Aztán rámosolygott. – Tessék –
Egy kulcscsomót nyújtott át neki. – A Vespám a
rendelkezésedre áll.
Babi a kezében lévő nagy, kék gumi P betűre nézett, aztán
Pallina Vespájára, amely tőlük nem messze parkolt. – Van
valami hír róla, hogy mi lett az enyémmel?
Pallina a fejével egy csapat srác felé mutatott. – Pollo azt
mondta, hogy senki nem tud semmiről. Tehát tuti nem lopták
el, mert azt rögtön tudná. Biztos a rendőrség vitte el.
Nemsokára értesíteni fognak.
– Még csak az hiányzik, hogy beszéljenek a szüleimmel.
Babi a csapat fiú felé nézett. Felismerte Pollót meg Step
néhány másik haverját. Egy fickó, kötéssel a szemén
rámosolygott. Babi gyorsan elkapta a tekintetét. Azt remélte,
hogy ő is ott lesz.
A pincér az egyik asztal mellett várakozott, busás borravalót
remélve. A srác előrehajolt a székén, hogy kivegye a
pénztárcáját a nadrágja zsebéből. A lány zavarodott tekintettel
úgy tett, mintha nem tudná, mennyibe került a fogyasztása.
Valójában szinte mindennap ott ült a Parnasszuson, és mindig
ugyanazt rendelte. Az egyetlen, állandóan változó tényező a

kísérője volt.
Babi tovább nézelődött. Az egyik asztalnál egy lány
folttisztítót spriccelt a blúzára. Azzal nevettette meg a
barátnőit, hogy úgy tett, mintha szíven találták volna, és
összerogyott a székén. Valami fura, hószerű anyag keletkezett
a folton. A lány vidáman mosolygott, mivel nem tudta, hogy a
blúza most már menthetetlenül tönkrement.
Egy parkoló autós, akinek elállták az útját, rendíthetetlenül
nyomta a dudát. Egy másik sofőr, aki foglyul ejtette, futva
érkezett és sűrűn elnézést kért.
Néhány motor állt meg a közelben. Babi reménykedve
nézett az újonnan érkezők felé. A szíve sebesen vert. Hiába.
Névtelen srácok, legalábbis számára, az ismerőseiket
köszöngetve indultak az asztalok felé. Egyik sem hasonlított rá,
még távolról sem.
– Kit keresel? – Pallina hangsúlya és arckifejezése nem
hagyott kétséget. Tudta jól.
– Senkit. Miért? – Babi zsebre rakta a kulcscsomót anélkül,
hogy Pallinára nézett volna. Biztos volt benne, hogy őszinte
szemei elárulnák.
– Csak úgy. Úgy tűnt, mintha keresnél valakit... –
makacskodott Pallina.
Babi azon gondolkodott, vajon mennyit tud. Látta magát,
ahogy csalódottan áll, résnyire nyitott szájjal, elragadtatott
szemmel, álmodozón. Az álom azonban ripityára tört, az áhított
csók elmaradt.
– Na, csá, csajok! – Sietősen elköszönt, miközben érezte,
hogy vörös az arca. És most már nem a megerőltetéstől.
Pallina elkísérte a robogóhoz. – Tudod, hogy működik?
Babi elmosolyodott. Kioldotta a kormányzárat, és

begyújtotta a motort. Előrelökte a robogót, és a kitámasztó
rugós kattanást hallatva felcsapódott.
– Mit csináltok ma este?
Pallina felhúzta a szemöldökét. – Na, mi történt? Már
hajlandó vagy eljönni velünk?
– Milyen kötözködő vagy! Csak megkérdeztem, hova
mentek!
– Hát, még nem tudom. De ha akarod, majd felhívlak vagy
szólok valakinek, hogy hívjon fel.
Pallina sokatmondó pillantást vetett Babira, és a mosolya
mögött hirtelen megjelent ő. Step. Magabiztos szeme,
napbarnított bőre, rövid haja és a keze, amellyel mindaddig
hibátlan mosolyokat tört szét és orrokat vert be.
Hallotta a hangját. „Következetlen vagy.” Igaza volt. De a
büszkesége hirtelen megszólalt.
– Nem, kösz, hagyd csak! Holnap, a suliban találkozunk.
Csak kíváncsi voltam.
– Ahogy akarod... – A Vespa gyorsan elszáguldott vele,
mielőtt a büszkeség gyenge gátját átszakíthatta volna egy
veszélyes őszinteségi hullám.
Pallina utánanézett. Látta, ahogy a vállával finoman rásegít
a sebességváltásra. Általában kemény viselkedése most
határozatlannak tűnt, szökése túl sietősnek. Pallina végre
megértette, mit akar Babi.
– Bocs, lányok. – Kihúzott a zsebéből két százlírás érmét, és
feldobta a magasba. – Teljesítenem kell egy küldetést...
Megyek telefonálni. – Elkapta a pénzérméket, és belépett a
bárba.
– Istenem, ha én nem lennék... – Felemelte a kagylót. A
kijelző jobb felső sarkában megjelent a L100 felirat. Az előző
telefonáló nem használta el az összes bedobott pénzt. Ez a kis

megtakarítás jó előjelnek tűnt. Vidáman bepötyögte a számot.
Kicsöngött. Ennek a küldetésnek sikerülnie kell.
Babi beállította Pallina Vespáját a garázsba. Tökéletes. Az

apja soha nem fogja észrevenni a különbséget. Kicsit még
közelebb igazította a falhoz, hogy tényleg ne szólhasson egy
szót se. Az órájára nézett. Háromnegyed hét. A francba!
Felrohant a lépcsőn.
– Helló, Fiore! – A portásnak alig maradt ideje, hogy
viszonozza a köszönést. Babi gyorsan kinyitotta az ajtót. –
Dani, anya hazajött már?
– Nem, még nem.
– Hál' istennek.
Raffaella szobafogságra ítelte, úgyhogy Babi jövő hétig nem
mehetett sehova, és kissé necces lett volna rögtön az első nap
lebukni. Dani kelletlenül nézett rá.
– Nem tudtál meg semmit a Vespánkról?
– Semmit. Valószínűleg a rendőrség vitte el.
– Micsoda? Remek! És mit csinálnak velünk, körözni
fognak?
– Azt hallottam, hogy előbb-utóbb telefonálnak, hogy
visszaadják. A lényeg, hogy előbb kell felvennünk a telefont,
mint anyáék...
– Mi sem egyszerűbb. És ha délelőtt telefonálnak?
– Akkor végünk. Addig is Pallina kölcsönadta a Vespáját.
Beállítottam a garázsba, úgyhogy amikor a papa hazajön, nem
fog semmit észrevenni.
– Apropó, Pallina keresett.
– Mikor?
– Az előbb, amíg nem voltál itthon. Azt üzente, hogy ma

este a Vitrinbe mennek. Vár téged, ne kéresd magad, hanem
menjél, mert mindent tud. Aztán még mondott valamit, valami
állatnevet. Kutyuska, egérke... Ja, igen, azt mondta, üdvözli a
halacskát. Ki az a halacska?
– Senki, csak egy vicc.
Túl sokáig tartott volna elmagyarázni. Arról nem is
beszélve, mennyire ciki lett volna. Elöntötte a méreg, és hang
nélkül be ment a szobájába. Az ablakára vetődő naplementében
lejátszódott előtte az egész jelenet. Maga előtt látta Step száját,
ahogy mesél, gúnyos mosolyát, Pollót, ahogy hallgatja, és jól
szórakozik a sztorin, meg Pallinát és még ki tudja, ki mást.
Milyen hülye volt, el kellett volna mesélnie a barátnőjének!
Megértette volna és biztosan megvigasztalja. Az ő pártját fogta
volna mint mindig. Ehhez nem fért kétség, és ez a gondolat
melegséggel töltötte el. Aztán a szekrényen lógó kinagyított
fotóra nézett. Egy pillanatra gyűlölet kerítette hatalmába. De
hamar elmúlt. Fegyverei lassan lehullottak, halkan és
ártalmatlanul. Büszkeség, méltóság, düh és felháborodás úgy
csúsztak le róla, mint egy vállpánt nélküli selyem hálóing,
végig sima, aranyszínű testén. És ő végre felszabadultan,
egyszerűen kilépett belőle. A szerelem meztelenségében
odalépett Step képmásához.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egymásra mosolyognának.
A naplemente fényében égve, egymás mellett, még ha oly
különbözőek is. Step laminált papíron, Babi tele őszinte
izgalommal, mely végre teljes világosságában ragyogott.
Nézték egymást. Aztán Babi félénken leeresztette a tekintetét,
és akaratlanul a tükör előtt találta magát. Belenézett, és nem
ismert magára. A szeme mosolygott, a bőre fénylett... Még az
arca is másnak tűnt. Hátrafogta a haját, és egy pillanatra
másvalaki lett belőle. Boldogan mosolygott arra, aki még

sosem volt. Egy szerelmes, határozatlan nőre, aki azon
aggódik, hogy mit vegyen fel aznap este.
Később, miután a szülei megint leordították a fejét, aztán

elmentek a szokásos vacsoráik egyikére, Babi belépett Daniela
szobájába.
– Dani, én elmegyek.
– Hová? – jelent meg Daniela az ajtóban.
– A Vitrinbe. – Babi néhány pulóvert húzott elő a fiókokból,
és kinyitotta a szekrényt.
– Te, hova tetted a fekete szoknyát, az újat...?
– Azt nem adom oda! Még a végén azt is eldobod! Nincs az
a pénz.
– Ugyan már, az kivételes eset volt.
– Lehet, de mi van, ha a ma esti is az lesz? Talán ma sárba
esel vele. Nem, nem adom kölcsön! Az az egyetlen, ami jól áll
nekem. Nem adhatom oda, de tényleg.
– Persze, de amikor kamilla vagyok vagy megjelenek az
újságban, akkor dicsekszel a barátnőidnek, és mindenkinek
azzal büszkélkedsz, hogy a nővéred vagyok. Azzal bezzeg nem
dicsekszel, hogy nem adod kölcsön a szoknyádat!
– Hogy jön ez ide?
– Igenis ide tartozik, csak egy apró szívesség.
– Jól van, akkor vidd!
– Nem, most már nem kell...
– De most már elviszed...
– Nem, nem viszem el...
– Szóval nem? Jól van, ha nem veszed fel a szoknyámat,
amint elmész, rögtön felhívom anyát és beárullak neki.
Babi dühösen fordult a húgához. – Mit csinálsz?
– Jól hallottad.
– Meglátod, milyen piros lesz az arcod...
Daniela grimaszolt, és végül mindketten nevetésben törtek
ki. Daniela bement a szobájába, és kinyitotta a szekrényét.
– Tessék! – Azzal lerakta a szoknyát az ágyra. – A tiéd.
Akár bele is ugorhatsz vele a sárba, ha jólesik.
Babi két kézzel felemelte a szoknyát, és a hasához próbálta.
Azon kezdett gondolkozni, milyen felső illene hozzá.
Megszólalt a telefon. Daniela felvette.
– Halló tessék? Jaj, szia... – Babi felhangosította a rádiót a
szobájában. A zene betöltötte a lakást. Daniela mellérakta a
kagylót. – Várj egy percet, Andrea! – Becsukta az előszoba
ajtaját, majd nyugodtan folytatta a beszélgetést.
Babi mindent kipakolt. A szekrény tárva nyitva állt, a fiókok
a földön. A cuccok mind az ágyon hevertek. Teljes
tanácstalanság kerítette hatalmába. Bement az anyja szobájába.
Kinyitotta a nagy ruhásszekrényt, és turkálni kezdett benne.
Időnként kiemelt valamit. Vajon ez illik a fekete
szoknyához? Kihúzta a fiókokat. Nagyon vigyázott, hova nyúl.
Mindennek vissza kell kerülnie a helyére, különben az anyja
észreveszi. Az anyák mindig, mindent észrevesznek, vagy
legalábbis majdnem. Raffaellának sem tűnt fel Pallina
robogója. Az anyák mindent észrevesznek, de nem értenek a
motorokhoz és a walkmanekhez. Sose küldd el az anyádat,
hogy vegye meg neked azt a farmert, amit a barátnődön láttál!
Tuti azt fogja megvenni, amit az osztály lúzere hord.
Elmosolyodott. Egy kék angórakardigán. Túl vastag. Egy
selyemblúz. Túl elegáns. Fekete dzseki, alatta bodyval. Túl
komor. A body viszont nem rossz. Body ing alatt? Meg lehet
próbálni. Becsukta a fiókokat. Elindult vissza a szobájába.
Eszébe jutott, hogy egy piros kardigánt az ágyon felejtett.
Majdnem lebukott. Visszarakta a helyére. Vajon észreveszi?

Lelkesedése legyőzte a félelmet.
Kit érdekel?
A szobafogság réme szertefoszlott, ahogy belepillantott a
tükörbe. Babi tanácstalanul nézegette magát. A body a blúzzal
sehogyan sem megy Daniela fekete szoknyájához. Jobb is így.
Szegényke, tényleg az az egyetlen cucc, ami jól áll neki.
Elhatározta. hogy elviszi magával futni. Holnap. De most?
Most mit vegyek fel? Kertésznadrág? Gyorsan kinyitotta a
legalsó fiókot. Kihúzta a farmert, amely kifakult, rövid és
gyűrött volt, pontosan olyan, ahogyan az anyja utálja. És
ahogyan imádni fogja ő, ezt biztosra vette. Sietve magára
kapkodta a ruhákat. Egy pillanat alatt elkészült. Belenézett: a
tükörbe. Tökéletes. Belebujt a világos farmeringbe, betűrte a
nadrágba, aztán vállára vette a kantárt. Leült az ágyra, fogott
egy rövid zoknit, felhúzta, majd rávette a sötétkék, bokáig érő
Converse-et, amelynek pont ugyanolyan színe volt, mint annak
a fejpántnak, amit a fürdőszobában talált. Hátrafésülte a haját
és felvette a fejpántot. Két színes, halacska alakú fülbevaló
került a fülébe. Megigazította a gallérját, és elkezdte kifesteni
magát. A zene teljes hangerővel ordított. Egy fekete csík
meghosszabbította a szemét. A szürke szemceruza árnyaltabbá
tette, hogy még szebb legyen, ha ez egyáltalán lehetséges.
Fehér foga mentától illatozott. Enyhe szájfény vonta be puha
ajkait, még kívánatosabbá téve őket. Közben az arca,
természetesen pirosítva, magától árnyalódott tökéletesre.
Daniela még mindig telefonált. A zene hirtelen leállt. Az
előszoba ajtaja lassan kinyílt. Daniela megfordult. Babi jelent
meg a félhomályban. Pár lépést tett, aztán megállt. A
nappaliból beszűrődő fény teljesen körülölelte, kihangsúlyozva
tökéletességét. Daniela megállt a beszédben.
– Azta, milyen gyönyörű vagy!

Babi rámosolygott. Aztán felvette sötét Levi’s
farmerdzsekijét. – Tényleg jól nézek ki?
– Állati menő vagy!
– Kösz, Dani, de a szoknyád egy kicsit túl komolynak tűnt.
Megpuszilta. Dani utánanézett. Egy pillanatra kételkedett
benne, hogy tényleg az ő nővére-e. Eltöprengett, hogy vajon ha
megnő, ő is ilyen szép lesz-e. A kegyetlen természet aznap
estére meghagyta neki ezt az illúziót.
Babi kihúzta a Vespát a garázsból. Beindította és egyesbe
rakta. Legurult a lejtőn, sebesen hasítva a friss esti levegőt.
Francia Caronne parfümje az éppen illatozó olasz jázminnal
finom egyveleget alkotott. Odaköszönt Fiorénak. Aztán a
forgalomban eszébe jutott Daniela véleménye, és
elmosolyodott. Arra gondolt, vajon mit szól majd Step.
Tetszeni fog neki? Mit fog szólni a kertésznadrághoz? És a
sminkjéhez? És az inghez?
Vajon észreveszi, hogy olyan színű, mint a szeme? A szíve
sebesen kezdett dobogni. Feleslegesen aggódott. Nem tudta,
hogy, hamar meg fogja kapni a választ a kérdéseire.
32.
Babi lezárta a Vespát. Körülötte robogóikon ülő vagy a

falnak támaszkodó fiatalok egy rosszul végződött szerelemről
pletykáltak. Két, alternatív szerelésű alak ült a lépcsőn. Az
egyik megnyalt egy cigit, majd feltépte és gyakorlottan a
kezébe ürítette a tartalmát. Elővett valamit a kabátzsebéből.
Körülnézett. Senki nem figyelte. A bejárat előtt egy kövér,
bevert orrú alak, apró fülbevalóval a bal fülében, egy csoportot
várakoztatott. Babi beállt a sorba. Mellette könnyű átmeneti
szövetkabátban két, túlzottan kifestett lány állt a kísérőikkel,
két műteveszőr kabátos fickóval. Az egyik gomblyukában
aranyozott, szaxofon formájú dísztű fityegett olyan
bizonytalanul, mint az, hogy a tulajdonosa játszani tudna a
hangszeren. Az egyiket leleplezte könnyű félcipője kis
bőrrojtokkal, a másikat pedig fehér térdzoknija, mely
hányavetin kandikált ki a nadrágja szára alól, amikor kivette a
zsebéből a cigit. A Marlboro a szájában sem mentheti meg.
Nem fogják beengedni őket.
A kidobó meglátta Babit, és rámutatott: – Te, ott!
Babi megelőzött néhány gyapjas hajú lányt, egy jól nevelt
párocskát meg két, messziről jött lúzert. Mind irigykedve
figyelték. Valaki felhördült, lázongani próbált, de csak halkan
Igazából csak a haverjának szánta. Babi rámosolygott a
kidobóra, és belépett. Jól választott, gondolta a gorilla. Aztán
újra ferde szemmel kezdte figyelni kis nyáját, elszánt képpel,
összeráncolt szemöldökkel, készen arra, hogy visszaverjen
bármilyen lázadást. De nem volt rá szükség. Mindenki
csendben várt tovább, egymást méregetve azzal a félmosollyal,

amely egy egész mondatot takart: „Mi nem érünk szart sem”.
Bent két, hatalmas hangfal dübörgött a magasban, és
nyomatta magából a felpörgető basszust. A pultnál fiúk és
lányok ordibáltak egymással, beszélgetni próbáltak és közben
nevettek. Egy vicces képű, alacsony, kerek szemüveges pasas
ült magabiztosan a bárszéken. Boldogan csevegett egy
gyönyörű, hosszú szőke hajú lánnyal. Ha értette volna, mit
mond, nem vágott volna olyan érdeklődő képet. A lány a
barátját várta. Úgy tűnt, a pasas nem érti, vagy nem akarja
érteni. A lány vállat vont, és meghívatta magát egy gin tonikra.
A csóka reménykedve fizetett. Nagyon is jól hallotta, mit mond
a lány, de azzal áltatta magát, hogy a másik sosem érkezik
meg.
Babi az üvegnek támaszkodott. Lenézett a nagy tánctérre.
Mindenki táncolt, mint az őrült. A szélén álló nyugodtabb
lelkeket is magával sodorta a house üteme. Pallinát és a
többieket kereste, de nem találta őket sehol. Továbbment.
Állatira bejött neki a Vitrin. Ahogy belépsz, fentről nézheted az
alattad táncoló embereket az üvegen keresztül, aztán ha akarsz,
lemehetsz te is, és belevetheted magad a tömegbe, amelyet
föntről figyelnek a többiek, mint valami műsort. Babi lenézett,
és tekintetével átfésülte az egész táncteret. Két féktelen őrült
egymással táncolt. Néhány lány a karját lengette, egy másik
szórakozottan ugrándozott, a barátnőjével viccelődve.
Mindenfelé falatnyi, testhezálló, fekete és fehér topok,
derékben szűk, kissé rövid nacik. Fedetlen köldökök és színes,
a feneküknél kissé kinyúlt farmergatyák, a derekukon hosszú
kendőkkel átkötve. Egy szingli az emelvényen, egy csukott
szemű, magabiztos csaj, egy csajozni próbáló jó fiú. Egy John
Travoltát imitáló bunkó hajráffal a fején, bő pólóban. Fények
pásztázták a hevesen táncolókat, miközben a füst sziszegve

terült szét, és mindenkit beburkolt. Egy párocska beszélgetni
próbált. Lehet, hogy a fiú egy érzékibb táncra hívta a lányt a
lakására, kettesben, émelyítőbb zenére. A lány nevetett. Talán
belemegy. De az is lehet, hogy teljesen másról volt szó.
Nem, nyoma sincs Pallinának, Pollónak, a barátaiknak és
főleg Stepnek. Lehet, hogy mégsem jöttek el? Lehetetlen.
Pallina biztosan értesítette volna. Aztán Babinak furcsa érzése
támadt. Rossz irányba nézett. És mintha egy isteni kéz vezette
volna, a végzet édes nyomására megfordult. Rögtön észrevette
őket. Ott voltak, ugyanabban a teremben, ahol ő. Nem messze
tőle, a Vitrin végében egy sarokban ültek, pont az utolsó
üvegnél. Az egész csapat ott volt. Pollo, Pallina, a félszemű
meg más rövid hajú, vastag bicepszű srácok, filigránabb,
helyesebb lányokkal. Ott volt Maddalena is a kerek képű
barátnőjével, és ott volt ő is, Step. Színes emblémás, átlátszó
pohárból itta a sört, és néha lenézett. Mintha keresne valamit
vagy valakit. Babinak nagyot dobbant a szíve. Lehet, hogy őt
keresi? Talán Pallina elárulta neki, hogy jön. Megint lenézett.
A tánctér életlennek tűnt az üveg mögött. Nem, Pallina biztos
nem szólt neki. Lassan visszafordult, és megint Stepet kezdte
figyelni. Magában mosolygott. Olyan kemény azzal a rosszfiús
tekintetével, rövid, felstuccolt hajával, felhúzott dzsekijével, és
amilyen nyugodtan tud ülni, mint aki ura a helyzetnek és
mindennek. És mégis olyan kicsinek tűnt neki. Van benne
valami kedves és jó. Talán a szeme. Step Babi felé fordult.
Babi ijedten kapta el a tekintetét. Nem akarta, hogy meglássák,
elvegyült a tömegben, és eltávolodott az üvegtől. A terem
végébe ment, oda, ahol lépcső vezet le a tánctérre. Elővette bőr
pénztárcáját a kertésznadrág hátsó zsebéből. Egy alacsony,
köpcös alak megállította. Tízezer lírát nyújtott át neki. A fickó
egy sárga jegyet adott cserébe és beengedte, majd tovább

beszélgetett egy ferdére vágott hajú lánnyal. Babi gyorsan
lesietett a lépcsőn, lent a zene sokkal hangosabban szólt. Babi
kért a pultnál egy Bellinit. Szerette az őszibarackot. Onnan, a
sarokból felnézett. Meglátta őket. Step felállt, és mindkét
kezével az üvegre támaszkodott. Fel-le mozgatta a fejét a zene
ütemére. Babi mosolygott. Onnan nem láthatta őt. Tovább
figyelte. A pult mögül egy kicsivel idősebb lány vonta magára
a figyelmét. Megjött a Bellini.
Átadta neki a sárga jegyet. A pultos Babi elé tolta a Bellinit,
ami olyan hamar eltűnt, ahogy megérkezett. Babi hátulról
észrevétlenül megkerülte a parkettet, és pont Pallináék alatt
kötött ki. Furcsán eufórikus hangulatban érezte magát. A
Bellini megtette a hatását. Magával ragadta a zene. Hagyta,
hadd vigye. Behunyta a szemét, és lassan, ringatózva haladt
keresztül a tánctéren. Ritmusra ingatta a fejét. Boldog és kissé
illuminált állapotban táncolt a sok ismeretlen között. A haja
szállt a levegőben. Fellépett a parkett magasabb szegélyére.
Összezárta a kezét, és a vállával hullámozva táncolt, majd
kinyitotta a szemét és felnézett. Az üvegen keresztül találkozott
a tekintetük. Step fentről figyelte őt. Egy pillanatra fel sem
ismerte Babit. Pallina is észrevette. Step Pallina felé fordult, és
kérdezett tőle valamit. Lentről Babi nem hallhatta, mit, de
könnyedén kitalálta. Pallina bólintott. Step újra lenézett. Babi
rámosolygott, majd tovább táncolt, teljesen átadta magát a
zenének.
Step gyorsan eltűnt anélkül, hogy bárkinek egy szót szólt
volna. Pollo a fejét rázta. Pallina a pasijára ugrott, hirtelen
fellángolással átölelte és szájon csókolta, mint minden
szerelmes, aki boldog, hogy örömét másokra is kiterjesztheti. A
köpcös a lépcsőnél fizetés nélkül beengedte Stepet. Tisztelettel
üdvözölte, majd tovább csókolózott a ferde hajú lánnyal. A

Vitrin élete folyt tovább. Step megállt. Babi ott állt előtte. Egy
hosszú bubifrizurás tahó legyeskedett körülötte, fel akarta
csípni. Amint meglátta Stepet, olyan gyorsan lelécelt, ahogy
jött, és átadta a terepet, Babi tovább táncolt Step szemébe
nézve, aki abban a pillanatban elveszett a kékjében meg a
hívogató zenében. Lassan az ő teste is életre kelt. Felállt a
szegélyre Babi mellé, és némán, mosolyogva táncoltak egymás
mellett. Belélegezték egymás tekintetét, egymás szemét,
egymás szívét. Babi teste hullámzott. Step közelebb húzta
magához. Érezte az illatát. Babi az arca elé emelte a kezét, és
amögött mosolygott. Megadta magát. Step megigézve nézte.
Gyönyörű volt. Ilyen ártatlan szemeket még sohasem látott.
Azok a tűzpiros, puha ajkak és az a bársonyos bőr. Minden
törékenynek, mégis tökéletesnek tűnt rajta. A haja szabadon
ereszkedett alá a pánt mögött. Felhőtlenül ugráltak ide-oda, és
elvesztek egymás mosolyában. Babi magas, sima homlokával,
apró, finom orrával és piros arcával olyan volt, mint egy
játékbaba. Step megfogta a kezét, magához húzta, és
megsimogatta az arcát. Babi ránézett, és Step egy pillanatra
megremegett a gondolatra, hogy ha még valamit tesz, ez a
törékeny, kristályos álom ezer darabra törik. Úgyhogy rá
mosolygott, és elvitte magával. Kiragadta a felfordulásból, a
féktelenül szórakozó tömegből. Mintha mindenki megőrült
volna, amerre elhaladtak. Az emberek tombolva rázták
magukat. Step átvezette Babit a mozgó karok erdején, szorosan
fogta, és megvédte a lökdösődőktől, távol tartotta a ritmusra
kinyújtott, veszélyes könyököktől és az egyetemes vidámság
kilengéseitől.
Eközben feljebb, az üveg mögött öröm és bánat találkozott.
Pallina nézte, ahogy a végre következetes és őszinte Babi
eltűnik Steppel. Maddalena is nézte, ahogy Srep eltűnik

Babival, és tudta, csak azért hibáztathatja, hogy sohasem
szerette őt, de soha nem hitegette. Miközben a két újdonsült
szerelmes kilépett az utcára, Maddalena elnyúlt egy fotelban.
Magától kellett rájönnie, hogy nincs esélye, ahogyan addig is
egyedül ringatta illúziókba magát. Úgy maradt, üres pohárral a
kezében és valami sokkal nehezebben megtölthető ürességgel a
lelkében.
Egyszerű táptalaja volt csak annak a növénynek, amely
gyakran egy hamvába holt szerelem sírján virágzik. Annak a
ritka növénynek, amelynek boldogság a neve.
33.
Olyan szépek voltak, mindketten farmerban, mintha egy

reklámból léptek volna ki, csak még sokkal jobban mutattak.
Nevetve vetették bele magukat a városba a kék motoron.
Beszélgettek mindenről és semmiről, és közben egymásra
mosolyogtak a tükörben, amelyet Step direkt befelé fordított,
hogy lássák egymást. Babi Step vállára hajtotta a fejét, és
hagyta, hogy vigye magával bárhova, miközben simogatta a
szél meg az új érzés, hogy megadta magát. Veneto út,
Barberini tér, Nazionale út. Az Angyalba mentek. Felültek az
emeletre, hogy klipeket nézzenek egy nagy vásznon, de
egymás testének puszta érintése jobban izgatta őket, mint az
amerikai rockzenész a képernyőn. Fel sem ismerték, annyira
elmerültek saját gondolataikban. Pedig híres volt és gazdag. De
abban a pillanatban ők fontosabbak voltak. Aztán tovább.
Quattro Fontane út. Santa Maria Maggiore tér. Jobbra a sarkon
egy kis pub. Valami angol fazon felismerte Stepet az ajtóban.
Beengedte. Babi mosolygott. Vele mindenhová bejutott. Ő volt
a belépője. A belépője a boldogságba. Olyan boldog volt, hogy
észre sem vette, hogy barna sört rendelt, pedig még a világosat
sem szerette, és úgy elkalandozott a figyelme, hogy
megosztozott Steppel egy tál tésztán, teljesen megfeledkezve a
diétájáról. Vég nélkül áradtak belőle a szavak, észrevette, hogy
mindent elmesél neki, nincsenek előtte titkai. Step
intelligensnek tűnt és erősnek, jóképűnek és gyengédnek. Hogy
lehet, hogy ezt eddig nem vette észre?! Milyen ostoba és vak
volt, hogy kegyetlenül és gonoszul bánt vele! De aztán

megbocsátott magának. Hiszen csak félelemből tette.
Dartsoztak egyet. Babi a céltábla tetejét találta el. Ujjongva
fordult Step felé. – Ez jó dobás volt, igaz?
Step rámosolygott. Babi vidáman eldobott még egy nyilat.
És ezúttal telibe talált.
Megint a motoron. Cavour út. A Piramis. A Testaccio
negyed. Cementeszsákok között egy piros-fehér sorompó. A
kis Vito, a szórakozás őre, egy várakozó társaságot felügyelt.
Amikor meglátta Stepet, már messziről üdvözölte. Pár srácot
arrébb küldött, hogy engedjék tovább. Vito felemelte a
sorompót. Step barátian vállon veregette, majd kézen fogta
Babit, és belépett vele a Radio Londonba. A lányok irigyen
nézték Babit, és nem csak azért, mert beengedték. Egy ilyen
pasival szívesen vártak volna akár kint is. Úgy tűnt, odabent
mindenki ismeri Stepet. Akik elmentek mellette, ráköszöntek,
hátbaveregették vagy csak egy érintéssel üdvözölték. Pár lány
is odajött hozzá. Babit furcsa, számára új érzés csapta meg. Az
egyik lány puszit is adott Stepnek és megpróbált beszédbe
elegyedni vele. Babi rájött, mi ez az érzés. Féltékenység. De
Step nem hagyott neki időt, hogy átérezze. Gyorsan lerázta a
lányt, és behúzta Babit a tánctér közepére. Táncolni kezdtek a
house végtelen ritmusára, vidáman mozogtak, mint a shaker
egy ügyes pultos kezében. Mosolyogtak és pezsegtek, mint egy
elegáns pezsgő, és egy-egy kis koccintás erejéig megérintették
egymást. Később izzadtan, jókedvűen távoztak. A még mindig
kint várakozók irigy pillantásai közepette elköszöntek Vitótól.
Úgy mentek el, ahogy jöttek: azon a dübörgő motoron,
amellyel pont a bejárat előtt parkoltak.
Teljes sebességgel robogtak fel az emelkedőn, miközben
megízlelték a késő áprilisi éjszaka hűvös szellőjét. Ahogy
felértek az útkereszteződéshez, balra fordultak. A főúton

hajtottak tovább. Step hármasba, majd négyesbe kapcsolt. A
lámpa sárgán villogott a kereszteződésben. Step áthajtott rajta.
Abban a pillanatban fékcsikorgás hallatszott és gumik
súrlódása az aszfalton. Apró kavics pergésének hangja. Egy
Jaguár Sovereign jött balról, teljes sebességgel. Megpróbált
megállni. Step meglepetten fékezett, és a kereszteződés
közepén megállt. A motor lefulladt. Babi erősen átölelte. Ijedt
szemeiben a közeledő autó erős fényei tükröződtek.
A nagymacska pofája fellázadt a nyers fékezés ellen. Az
autó kisodródott. Babi lehunyta a szemét. Hallotta a fékező
motor üvöltését, a tökéletes ABS-t, ahogyan a kerekeket
kontrollálja, és a gumikat szétmarcangoló fékeket. Aztán
semmit. Kinyitotta a szemét. A Jaguár ott állt néhány centire a
motortól, mozdulatlanul. Babi megkönnyebbülten fellélegzett,
és kieresztette Step dzsekijét rémült szorításából.
Step közömbös képpel nézett az autó vezetőjére.
– Hova rohansz, te barom?! – Azzal begyújtotta a motort.
A harmincöt éves, tökéletesen megkomponált frizurájú,
sűrű, göndör hajú fickó komoly képpel engedte le az
elektromos ablakot.
– Bocs, fiacskám, mit mondtál?
Step leállította a motort. Vigyorgott, miközben leszállt.
Ismerte a fajtáját. Biztosan ott ül mellette a nője, aki előtt nem
akar beégni. Odalépett az autóhoz. Valóban. Az üvegen
keresztül női lábakat látott a fickóé mellett. Finom kezek
keresztbe téve egy fekete estélyi tárcán, alatta elegáns ruha.
Próbálta kivenni a nő arcát, de egy lámpa fénye
visszatükröződött az üvegen, és eltakarta. Fiacskám. Na, majd
most meglátod, mit kapsz a te fiacskádtól! Step udvariasan
kinyitotta az ajtót a fickónak.
– Szállj ki, a puskám, akkor jobban hallod!

A pasas épp ki akart szállni, amikor Step megragadta a
zakójánál, és kirántotta az ülésből. Nekilökte a Jaguárnak. A
telefon rövid anntenája megremegett. Step ökle a levegőbe
lendült, készen arra, hogy lesújtson.
– Ne Step! – kiáltotta Babi. Step odafordult, egy pillanatra
megfeledkezett róla. Látta, hogy ott áll a motor mellett. Látta
rosszalló aggódó tekintetét. A csípője mellett lógó karját. – Ne!
Step lazított a szorításon. A fickó rögtön kihasználta a
helyzetet. Kiszabadította magát, és visszaélve Step pillanatnyi
figyelmetlenségével, behúzott egyet a képébe. Step feje
hátralendült. De csak egy pillanatra. Meglepetten nyúlt a
szájához. Vérzett az ajka.
– Az anyádat, te rohadék...
Step rávetette magát. A fickó maga elé tartotta a karját,
behúzta a fejét, és ijedten próbált menekülni. Maga sem tudta,
miért merte megütni. Step megragadta göndör haját, és lefelé
húzta, hogy a térdével fejbe rúgja, amikor hirtelen még egy
ütés érte. Ez azonban másképpen, erősebben, közvetlenül a
szívén találta el. És egyből lebénította. Egyetlen szóból állt. A
saját nevéből.
– Stefano...
A nő kiszállt az autóból. A táska a motorháztetőn feküdt, és
a nő ott állt mellette. Step ránézett. Aztán a táskára, de azt nem
ismerte. Ki tudja, kitől kapta. Milyen fura gondolat. Lassan
szétnyitotta az öklét. A göndör hajú szerencsésen kiszabadult.
Step tovább nézte a nőt csendben. Szép volt, mint mindig. Egy
halk „szia” csúszott ki a száján. A fickó félretolta. Step hagyta
magát, és hátralépett. A csávó beült a Jaguárba, és beindította a
motort.
– Na, gyerünk!
Step és a nő még egy pillanatig nézték egymást. A két,

hasonló szempár között különös titok, egy hosszú történet
lakozott, amely szeretetről és szomorúságról, szenvedésről és a
múltról szólt. Aztán a nő beszállt az autóba, csinosan és
elegánsan, ahogy megjelent, és otthagyta őt az út szélén, vérző
szájjal és törött szívvel. Babi odament hozzá. Az egyetlen,
szemmel látható seb miatt aggódott, és finoman megérintette az
ajkait. Step elhúzódott az új szerelemmel teli érintéstől.
Csendben felült a motorra. Megvárta, hogy Babi is felszálljon
mögé, hogy dühödten elindulhasson. Kilőtt. A motor lázadni
próbált, de hamarosan engedelmesen és hajlékonyan bedőlt
jobbra, és ráhajtott a Tevere-partra. Step váltott, majd ismét
gázt adott. A motor megugrott az úton, a fordulatszám
emelkedett.
Step gondolkodás nélküli száguldozásba kezdett. Gyorsítás
közben maga mögött hagyta a régi emlékeket. Százharminc,
száznegyven. Egyre gyorsabban. A hideg levegő csípte az
arcát, és úgy tűnt, ez a friss szenvedés enyhülést hoz számára.
Százötven, százhatvan. Még gyorsabban. Nyílsebesen húzott el
két autó között. Szinte érintette őket, miközben félig lehunyt
szeme másfelé figyelt. Zavarodott lelkét boldog képek lepték el
az imént látott nővel kapcsolatban. Százhetven, száznyolcvan.
Egy finom huppanó, és a motor szinte átrepült egy
kereszteződésen. Egy alig piros lámpán. Az éppen elinduló,
balról jövő kocsik dudáltak és fékeztek. Megadták magukat
annak az erőszakos motornak, annak a gyengén megvilágított
éjjeli rakétának, amely életveszélyes gyorsasággal húzott el
előttük, mint egy kékre krómozott lövedék. Százkilencven,
kétszáz. A szél süvített. Az elkenődött szélű út beért a
belvárosba. Még egy kereszteződés. Egy messzi lámpa. A zöld
kialudt. Kigyulladt a sárga. Step a kis jobb oldali gombra
tapadt, amelynek angol neve horn. A duda hangja belehasított

az éjszakába. Akárcsak egy halálba tartó, sebesült állat
üvöltése. Step felordított a sötétben, mint a mentő szirénája,
amely fájdalmában kiabáló beteget szállít. Az ordítása
egyszerre szólt magasan és mélyen, visszatükrözve a
szenvedést, amit magában hordozott. A lámpa megint váltott.
Piros.
Babi elkezdte Step hátát ütögetni az öklével.
– Áll meg, állj meg! – A kereszteződésben elindultak az
autók. Egy drága, színes téglákból álló, fémes fal emelkedett
előttük nagy zajjal. Vészesen és áthághatatlanul. – Állj meg!
Az utolsó kiáltás visszahívta az életbe. Step mintha hirtelen
felébredt volna. Elengedte a gázkart, amely hirtelen
visszaugrott nullára. Erőszakos lába alatt a motor visszaváltott.
Négyes, hármas, kettes. Bal keze erősen szorította a féket,
szinte meghajlította az acélt. A motor beleremegett a
fékezésbe, miközben a fordulatszám drasztikusan csökkent,
versenyben a kilométeróra mutatójával. A kerekek két egyenes,
mély nyomot hagytak az aszfalton. Égett szag lengte be a
füstölgő dugattyúkat. Megálltak. Az autók nyugodtan követték
egymást pár centire a motor mozdulatlan első kerekétől, amely
épphogy átlépte a fehér csíkot. Semmit sem vettek észre.
Stepnek csak ekkor jutott eszébe Babi. Megfordult. Már nem
volt mögötte. Egy alacsony kőfalon ült az út szélén.
Kitámasztotta a motort, és leszállt, hogy odamenjen hozzá.
Halk zokogás tört fel Babi mellkasából, nem tartotta vissza,
sem az apró könnyeket, amelyek sápadt arcát áztatták. Step
nem tudta, mitévő legyen. Széttárt karral állt előtte, és még
megérinteni sem merte, mert attól félt, hogy az a kis ideges
szipogás a legkisebb érintésre parttalan zokogássá erősödik.
Végül mégiscsak megérintette, de Babi reakciója váratlanul
érte. Babi erőteljesen ellökte magától a kezét, és a szavai szinte

üvöltve törtek elő, sírástól szaggatottan.
– Miért? Miért kell ilyennek lenned? Megőrültél? Hogy jut
eszedbe így száguldozni?
Step nem tudta, mit feleljen neki. Csak nézte azokat a nagy,
párás, könnyben úszó szemeket.
Hogyan tudta volna megmagyarázni? Hogy tudta volna
megértetni vele, mi áll az egész mögött? Szíve összeszorult.
Babi ránézett. Szenvedő és egyben kérdő tekintete
valamiféle választ keresett, egy nyugodt helyet, ahol békében,
elégedetten megpihenhettek volna. Step megrázta a fejét. Nem
lehet – mintha ezt ismételgette volna magában. Nem lehet.
Babi szipogott, aztán szinte új erőre kapva ismét támadásba
lendült.
– Ki volt az a nő? Miért változtál meg annyira hirtelen?
Step, el kell árulnod nekem! Mi volt köztetek?
Az utolsó mondat, ez a hatalmas tévedés, ez a nevetséges
félreértés mintha telibe találta volna. Pillanatok alatt ledőlt
minden védekezése. Napról napra csendben erősödő,
állhatatos, kemény testőre hirtelen megadta magát. A szíve
először nyílt meg nyugodtan. Rámosolygott az ártatlan lányra.
– Tudni szeretnéd, ki volt az a nő? – Babi bólintott. – Az
anyám.
34.
Alig két évvel korábban.

Step a szobájába zárkózva, fel-alá sétálva próbálta
felmondani magának a kémialeckét. Megállt, majd kezével az
asztalra támaszkodott. Visszalapozott a jegyzetfüzetében.
Minden hiába. Azok a képletek sehogyan sem akartak
belemenni a fejébe.
Lehuppant a székéré és az asztalra könyökölve folytatta a
tanulást, ökleivel a homlokát támasztva, elszántan egy jó
feleletre. Utolsó éve volt a gimiben, ott, a Flaminia úton. A
szemközti épület legfelső emeletén egyszer csak megszólalt a
zene. Battisti hangosan és erőteljesen énekelt: „Úgy jutsz
mindig eszembe, olyan édesen, amilyen vagy...”. Step felemelte
a fejét. Jó neki, gondolta. Nekem nem jut eszembe semmi, és
utálom a kémiát. Aztán amikor rájött, hogy az lemezt le akarják
játszani neki, dühbe gurult.
Ezek megőrültek! Az asztalra csapott. Már csak ez hiányzott.
Felállt, és kinézett az ablakon. Semmi. Senki sem látszott a
szem közti házban. Kinyitotta az ablakot.
– Kikapcsolnád a zenét?
Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha az egyik ablakban
megmozdult volna a függöny. Aztán azt gondolta, mégis
tévedett.
– Hahó! Kapcsold már le! – A zene lassan elhalkult. –
Idióták! Step visszaült az asztalához, és megint azokra a
gyűrött lapokra próbált koncentrálni. Kicsivel később
megcsörrent a telefon. Az órájára nézett. Majdnem négy óra.
Biztosan Pollo az. Odament a telefonhoz, hogy felvegye.

Felemelte a kagylót.
– Halló? – A vonal másik végén csend. – Halló? – Még
mindig csend aztán egy egyszerű kattanás. Valaki lerakta. Nem
tetszett neki a hangja. Micsoda hülye viccek ezek. Lecsapta a
telefonkagylót.
– Stefano…
Step megfordult. Az anyja állt előtte. Barna bundát viselt,
vad, világos és aranyos árnyalatokkal. Alatta bordó szoknya
takarta formás lábait. Könnyű, feszes, átlátszó harisnyája
tökéletesen tűnt el elegáns, sötétbarna cipőjében.
– Elmegyek. Hozzak neked valamit?
– Kösz, mama, nem kell.
– Jól van, akkor este találkozunk. Ha apád telefonál, mondd
meg neki, hogy el kellett vigyem a könyvelőhöz az iratokat, ő
tudja, miről van szó.
– Rendben.
Az anyja odalépett hozzá, és egy puha puszit nyomott az
arcára. Fekete, félhosszú, göndörített hajából illatfelhő szállt
fel. Step arra gondolt, hogy kicsit túl sok parfümöt rakott
magára, de inkább nem szólt. Aztán ahogy utánanézett, rájött,
hogy jól tette. Büszke volt rá. Olyan szép volt. Azzal az elegáns,
vibráló mosolyával.
Egyszerűen tökéletes volt. Az anyja nem tévedhetett. Még a
parfüm mértékében sem. A hóna alatt azt a táskát tartotta,
amelyet tőle és a bátyjától kapott. Szinte az egészet Paolo
fizette, de ő választotta ki, abban a boltban, a Cola di Rienzo
úton, amely előtt sokszor látta az anyját határozatlanul
ácsorogni.
– Te aztán értesz hozzá – súgta a fülébe az anyja, miután

kibontotta. Majd a hóna alá vette, és tréfásan a csípőjét rázva
úgy tett, mintha kifutón menne végig. – Na, hogy áll?
Mind vidáman válaszoltak neki. De ő csak annak a
véleményére volt kíváncsi, aki „értett hozzá”.
– Gyönyörű vagy, mama.
Step visszament a szobájába. Hallotta, hogy becsukódik a
konyha ajtaja. Mikor is adták neki azt a táskát? Karácsonyra,
vagy a születésnapjára? Aztán úgy döntött, jobb lesz, ha inkább
a kémiai képleteket próbálja felidézni.
Választása később helyesnek bizonyult. Már majdnem hét
óra volt. Meg három oldal hiányzott az anyagból. Ideges volt.
Le akart menni az edzőterembe, meg is beszélte Pollóval, de
nem fog összejönni. Aztán megtörtént a baj. Battisti megint
megszólalt. A szemközti ház legfelső emeletének félig behajtott
ablakából jött a zene. Még hangosabban, mint az előbb.
Makacsul és provokatívan. Senkire és semmire nem volt
tekintettel Rá sem, aki tanult, és ezért nem tudott lemenni az
edzőterembe. Ez már több volt a soknál.
Step fogta a kulcsait, és kirohant. Becsapta maga mögött az
ajtót. Átvágott az utcán, és belépett a szemközti ház kapuján. A
lift foglalt volt. Elindult felfelé a lépcsőn, kettesével szedte a
fokokat. Elég, ezt nem bírja tovább. Biztos hallották. Semmi
baja nem volt Battistivel, sőt. Na, de így bömböltetni! Felért a
legfelső emeletre. Abban a pillanatban kinyílt a lift. Egy futár
lépett ki belőle, csomaggal a kezében. Step előtt ért oda.
Ellenőrizte a nevet az ajtón, majd becsöngetett. Step kifújta
magát. A futár kíváncsian figyelte. Step mosolyogva nézett
vissza rá, majd szemügyre vette a kezében lévő csomagot.
Antonini felirat állt rajta. Biztosan a híres szendvicsek. Ők is
minden vasárnap ilyet ettek. Mindenféle volt belőle: lazacos,
kaviáros, tenger gyümölcsei. Az anyja megőrült érte. Végre egy

hang hallatszott az ajtó mögül.
– Ki az?
– Antonini. Megjöttek a szendvicsek, amiket rendelt, uram.
Step magában mosolygott. Hogy kitalálta! Bárcsak őt is
megkínálná vele kiengesztelésképpen! Kinyílt az ajtó. Egy
harmincas éveiben járó fickó jelent meg a küszöbön. Az inge
félig ki volt gombolva, és alatta csupán bokszert viselt. A futár
át akarta adni neki a csomagot, de amikor a fickó meglátta
Stepet, nekivetette magát az ajtónak, és megpróbálta
visszacsukni. Step nem értette miért, de ösztönösen előreugrott.
Egyik lábát berakta az ajtó és a küszöb közé, hogy
megakadályozza, hogy becsukódjon. A futár hátralépett, és
igyekezett egyensúlyban tartani a papírtálcát. Step kezdte
befelé nyomni az ajtót. Ahogy ott állt, arcával a hideg, sötét
faajtónak feszülve, az ajtórésen keresztül meglátta. Egy fotelon
feküdt, a bunda mellett. Hirtelen beugrott neki. Azt a táskát
karácsonyra kapta. A düh, a kétségbeesés és a vágy hogy
bárcsak ne lenne ott, bár ne látná, megsokszorozta az erejét.
Betörte és a földre döntötte az ajtót. Berontott a nappaliba,
mint egy vadállat. Azt kívánta, bárcsak vak lenne. A hálószoba
ajtaja nyitva állt. A rendetlen ágynemű közt, idegen
arckifejezéssel ott feküdt ő, akit annyiszor látott, mégis
felismerhetetlen volt számára. Ártatlan ábrázattal éppen
rágyújtott. Tekintetük találkozott, és egy szempillantás alatt
valami elveszett, kialudt örökre. Farkasszemet nézve
mindketten hangtalanul felüvöltöttek és zokogásban törtek ki.
Aztán Step kihátrált, az anyja meg ott maradt az ágyban,
elemésztve magát, mint az az éppen meggyújtott cigaretta.
Égette a fia iránti szeretet és a gyűlölet önmagával, a másik
férfival és a helyzettel szemben. Step lassan elindult az ajtó
felé, majd megállt. Látta, hogy az eladó a lépcsőfordulóban

várakozik, a lift mellett, és kezében a szendvicsekkel csendben
figyeli őt Aztán hirtelen valaki rátette a kezét a vállára.
– Figyelj...
Step hátrafordult Az a fickó volt. Ugyan, mit mondhatna
neki? Nem érzett már semmit. Felnevetett. A fickó nem értette,
meglepetten bámult rá. Aztán Step teljes erőből pofon vágta.
Ekkor megszólalt a végzet Battisti hangján, aki az egész
leleplezésben ártatlanul is bűnös volt. Különös szavai
felzendültek a lépcsőfordulóban, de lehet, hogy csak Step
fejében. „Bocs, tényleg azt hittem, egyedül vagy azt hittem,
nincs itt veled senki, ó, bocsáss meg nekem. Uram, ha tudsz, és
bocsáss meg neki is”.
Abban a pillanatban rájött, hogy már semmit sem ért.
Giovanni Ambrosini az arcához emelte a kezét, amelyet
rögtön ellepett a vér. Step megragadta az ingénél, ami
leszakadt róla, majd kiráncigálta a törvénytelen szerelemtől
mocskos lakásból.
Egymás után többször vágta fejbe. A fickó menekülni
próbált. Elindult lefelé a lépcsőn. Step utána. Egy pontot
rúgással erőteljesen meglökte, amitől elvesztette az
egyensúlyát. Giovanni Ambrosini legurult a lépcsőn. Amint
megállt, Step már ott állt felette. Rugdosni kezdte a hátát, a
lábát, miközben a fickó belekapaszkodott a korlátba, hogy
megpróbálja felhúzni magát és elmenekülhessen. Ha így
folytatja, megöli. Step a hajánál fogva kezdte el húzni, hogy
elengedje a korlátot, de csak a keze telt meg hajcsomókkal,
Giovanni Ambrosini pedig ott maradt a vasrácsba
kapaszkodva, és halálra váltan üvöltött. A lakások ajtajai sorra
kinyíltak. Az ordításra rémült és kíváncsi lakók sereglettek elő.
Aggódva gyülekeztek köréjük. Step a srác kezeit rugdosta,
melyekből patakokban folyt a vér. De Giovanni Ambrosini

továbbra is szorította a korlátot. Tudta, hogy ez az egyetlen
lehetősége arra, hogy megmeneküljön. Akkor Step elszánta
magát. Hátralendítette a lábát, és teljes erővel hátulról fejbe
rúgta. Pontos és erőteljes rúgás volt. Ambrosini arca tompa
zajjal ütődött a korlátnak. Mindkét arccsontja ripityára tört.
Ömleni kezdett a vér. A szájcsontja is eltörött. Egy foga kiesett
és messzire gurult a márványon. A korlát megremegett, és a
vas fémes hangja végigfutott a lépcsőházon, Ambrosini utolsó
kiáltásával együtt, aki ezután elájult. Step elmenekült a
helyszínről, lefutott a lépcsőkön, el a rettenetes kíváncsiskodók
mellett, félrelökve azokat a petyhüdt alakokat, akik hiába
próbálták megállítani. A városban bolyongott. Aznap este nem
ment haza. Pollónál aludt. A barátja nem zaklatta kérdésekkel.
Szerencsére az apja nem volt otthon aznap este, úgyhogy
megosztoztak az ágyán. Pollo hallotta, hogy Step nyugtalanul
alszik, még álmában is szenved. De másnap reggel Pollo úgy
tett, mintha mi se történt volna, még ha az egyik párna
csuromvizes is lett a könnyektől. Mosolyogva reggeliztek,
erről-arról dumálgatva megosztoztak egy cigin. Másnap Step
bement a suliba, és a kémia feleletére sikerült kicsikarnia egy
hatost. De attól a naptól kezdve megváltozott az élete. Soha,
senki nem tudta meg, miért, de semmi sem volt többé
ugyanolyan.
Lelkébe befészkelt a gonosz. Egy szörnyeteg, egy rettenetes
vadállat rejtőzött a szíve mögé, a szenvedés és egy feldúlt
kapcsolat gyermeke, aki bármelyik pillanatban készen állt,
hogy előugorjon és lesújtson bárkire. Otthon képtelen volt
megmaradni többé. A légkör elviselhetetlen lett. Hallgatások és
lopott pillantások. Soha többé nem váltott egyetlen mosolyt sem
pont azzal, akit a legjobban szeretett. Aztán a tárgyalás. Az
ítélet. Az anyja, aki nem tanúskodott mellette. Az apja, aki

ordítozott vele. A bátyja, aki nem értett az egészből semmit. És
kettejüket kivéve soha nem is tudott meg senki semmit.
Gyűlölködő rabjai lettek annak a rettenetes és súlyos titoknak.
A szülei még abban az évben elváltak. Step Paolóhoz költözött.
Első nap, amikor belépett az új lakásba, kipillantott a szobája
ablakán. Egy nyugodt rétre nézett. Hozzálátott, hogy kipakolja
a cuccait. Kivett a zsákból néhány pulcsit, és a szekrény alsó,
üres polcára tette. Aztán a kezébe került egy tréningfelső.
Miközben előhúzta, szétnyílt a kezében. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha az anyja ott lenne mellette. Eszébe jutott, amikor
kölcsönadta neki azt a felsőt, amikor egyszer együtt futottak a
fákkal szegélyezett sugárutakon. Lassított, csak hogy mellette
legyen. És most ott volt Paolónál, szörnyen messze tőle, minden
értelemben. Erősen megszorította a felsőt, és az arcához
emelte. Megérezte az anyja illatát, és kitört belőle a sírás.
Aztán ostobán azt kérdezte magától, vajon aznap mégiscsak
rosszul tette-e, hogy nem szólt neki, hogy túl sok parfümöt tett
magára.
35.
Megint a jelenben, éjszaka.

Az első kerék enyhén belesüppedt a mély homokba. A
motor fellázadt és kicsit kicsúszott oldalra. Step egy pontos
lökéssel helyrerántotta. A hátsó kerék üresen pörgött és sötét
homokot szórt szét maga körül. Babi ijedtében szorosan
átölelte Stepet. A motor csúszkált még egy darabig, mint a
farkát csóváló kutya. Aztán ahogy elérte a keményebb
homokot, visszatért a normális kerékvágásba. Step váltott, és
finoman gázt adott. A motor nyugodtan suhant a víz peremén.
Tőlük jobbra, lent kis hullámok nyaldosták lassan a partot.
Kiöntöttek, majd visszahúzódtak, mintha a messziről figyelő,
mély, sötét tenger lélegezne. Babi körülnézett. A hold magasan
állt, onnan világította meg Feniglia távolba nyúló
partszakaszát. A strand hosszan húzódott a dombok sötétebb
foltjai előtt. Balra fent a homokdűnék, melyeket a szél
napközben feldúlt, most csendesen pihentek az éjszakában vad,
zöld lepedővel takarózva. Step eloltotta a lámpát. Sötétbe
burkolózva siklottak tovább a puha, vizes szőnyegen.
Körülöttük a messzi fák suhogása hallatszott, a hullámverés
zaja és az éjjeli természet csöndje. A fenigliai part közepére
érve megálltak. Step fogott egy vizes deszkát, melyet a tenger
már kissé elemésztett, és a motor kitámasztója alá fektette,
hogy ne süllyedjen bele a homokba. Csendben sétáltak egymás
mellett, és belélegezték a hely békéjét. Babi a hullámok mosta
homokba lépett. Az ezüst szegélyű, apró tarajok
visszahúzódtak, mielőtt bevizezhették volna kék tornacipőjét.
Még egy kicsit előrébb lépett. Egy szeszélyesebb hullámocska

megérintette a cipő fehér gumiorrát. Babi gyorsan meghátrált
előle. Beleütközött Stepbe. A fiú erős karjai megtartották. Nem
húzódott el. Lassan megfordult. Az éji fényben megcsillant a
mosolya.
Step lassan közelebb húzta magához, átölelte és
megcsókolta.
Puha, meleg, friss és sós ajkukat a tengeri szél simogatta.
Step beletúrt Babi hajába. Hátrasimította, hogy szabaddá tegye
az arcát. A lány ezüstösre színeződött arca tükörképe volt a
magasban ülő holdnak. Lehunyt szemmel a nyakát beterítő
csókokra összpontosított. Ekkor már a hideg fövenyen feküdtek
összeölelkezve, és a homokszemcséktől piszkos kezeik
szórakozottan kutatták egymást.
Még egy csók meg még egy, majd egy mosoly, aztán lassú
összefonódás és egy rövid eltávolodás közt megérintették
egymás ajkát. Babi feltámaszkodott a két karjára. Lenézett
Stepre, aki mellette feküdt. Szemei már nyugodtak voltak, és őt
fürkészték. Bőre ébenszínűnek, simának és finomnak tetszett.
Rövid haját nem féltette a homoktól. Mint aki az alattuk
elterülő tengerparthoz tartozik, kitárta a karját, mint a föveny
és az egész világ ura. Step vigyorogva magához húzta, és őt is
uralma alá hajtotta egy hosszabb, erőteljesebb csókkal.
Szorosan magához ölelte, hogy belélegezze az illatát. És ő
hagyta magát, magával ragadta Step ereje, és abban a
pillanatban rájött, hogy még soha, senkit nem csókolt meg
igazán.
Step most mögötte ült, és a lábai között tartotta átölelve,
mint egy masszív háttámla, egy szeretnivaló fotel, és néha
kizökkentette a gondolataiból egy-egy csókkal, amit a nyakára
adott.
– Mire gondolsz?
Babi hátrafordult, és a szeme sarkából nézett rá.
– Tudtam, hogy meg fogod kérdezni. – Visszafordult, és
fejét ismét a fiú mellkasára támasztotta. – Látod azt a házat ott,
a sziklákon?
Step abba az irányba nézett, amerre Babi mutatott. De
mielőtt a távolba tekintett volna, szeme megállt a kis
mutatóujjon, és már az is csodálatosnak tűnt számára.
Elmosolyodott saját titkos gondolatán.
– Igen, látom.
– Az az álmom! Mennyire szeretnék abban a házban lakni!
Gondold el, milyen lehet onnan a kilátás! Az ablakai a tengerre
néznek. A szalonból ölelkezés közben lehet nézni a
naplementét.
Step magához szorította. Babi még egy pillanatig
álmodozón nézett a messzeségbe. A fiú közelebb húzta
magához, és arcát Babi arcának támasztotta. Babi
hozzádörgölőzött. Step vidáman nézett rá.
– Akarsz fürdeni?
– Viccelsz? Ilyen hidegben? Meg aztán fürdőruhám sincs.
– Ugyan, nincs is hideg! Különben is, minek fürdőruha egy
olyan kis halacskának, mint te?
Babi mérgesen grimaszolt, két kézzel meglökte Stepet, és
megpróbálta ledönteni a homokba. De Step nem hagyta magát,
megfeszítette kemény, erős hasizmát, és megtartotta az
egyensúlyát, Babi viszont a lendülettől a földre huppant.
Legyőzötten feltápászkodott, és elkezdte lerázni magáról a
homokot.
– Erről jut eszembe, elmesélted Pollónak, ami tegnap este
történt, mi?
Step felállt, hogy magához ölelje. – Ugyan, viccelsz?
– Akkor hogyan tudta meg Pallina? Gondolom, Pollo

mesélte el, neki pedig te...
– Esküszöm, nem mondtam neki semmit. Lehet, hogy
álmomban beszéltem...
– Álmodban, mi? Na, menj már! Másrészt mondtam már,
hogy nem hiszek az esküidben.
– Tényleg beszélek néha álmomban, te is hamarosan
észreveszed.
Step a motor felé indult, és közben mosolyogva
visszanézett.
– Hogy én észreveszem? Ugye, viccelsz? – Babi kissé
aggódva érte utol.
Step nevetett. Célzása telibe talált.
– Miért, nem alszunk együtt ma este? Már úgysincs messze
a hajnal.
Babi aggódva nézett az órájára.
– Fél három! Te jó ég, ha a szüleim előbb érnek haza, mint
én, végem! Gyorsan haza kell jutnom!
– Akkor nem alszol nálam?
– Megőrültél? Talán nem tudod, kivel van dolgod?!
Különben is, láttál már halacskát, aki ott aludt valakinél?
Step beindította a motort, és az első féket behúzva tartotta,
miközben gázt adott. Az engedelmes motor megfordult maga
körül és megállt egyenesen Babi előtt. Babi felszállt hátulra.
Step egyesbe váltott. Finoman elindultak, és egyre gyorsabban
haladtak, a gumi mintájának pontos lenyomatát rajzolva maguk
után. Hátuk mögött hagyták az ártatlan csókolózás nyomán
felkavart homokot, amelybe Babi egy kis szívet rajzolt
titokban. Egy alattomos, magányos hullám letörölte a széleit,
egy kis képzelőerővel azonban még el lehetett olvasni az S-et
és a B-t.
Valahol a távolban egy kutya ugatta a holdat. Babi Step

vállára támaszkodott, és felállt a lábtartón. Egyenesen az ég
felé nyújtózkodott, és mélyet lélegzett. Egy hűvösebb szellő
hátrafésülte a haját és megsimogatta az arcát. Aztán Babi
előrehajolt, átölelte és megcsókolta Stepet. A fiú érezte a puha
csókokat a nyakán. Különös melegség futott át rajta. Furcsán
boldognak érezte magát. Gyorsított. A kerekek átrobogtak egy
sós hullámon, halálra sebezve azt. Kis, ezüstös cseppek
spricceltek minden irányba, körös-körül. Messzire repültek,
apró, kerek lyukakat fúrva a hideg homokba. Egy bosszúálló
hullám eltörölte a kerék nyomát, miközben a motor folytatta
útját az éjszakában. A kis szívnek sem maradt már semmi
nyoma, de ez az éjszaka örökre bevéste magát az
emlékezetükbe.
36.
A Vitrin előtti néptelen utcán már csak Babi Vespája állt.

Babi leszállt a motorról, levette a kerékzárat az első kerékről,
és beindította a robogót. Felpattant az ülésre, és előrefelé
lelökte a kitámasztóról.
– Csaó mosolygott gyengéden a fiúra. Step odament hozzá.
– Elkísérlek, egészen hazáig. – Ahogy a Corso Franciára
értek, Step a motorjával a Vespa mögé került, és jobb lábát a
hátsó lámpája alá tette.
Gázt adott, és megtolta a kis robogót, ami ettől sebességet
nyert, Babi meglepetten fordult hátra.
– Félek.
– Tartsd egyenesen a kormányt!
Babi előrefordult, és szorosan és határozottan tartotta a
kormányt. Pallina Vespája gyorsabb volt, mint az övé, de erre a
szintre soha nem ért volna el magától. Végighajtottak a Corso
Francián, aztán fel a Jacini út emelkedőjén, egészen a térig.
Step egy utolsó lökést adott neki még a házuk előtt, aztán
elengedte. A Vespa fokozatosan vesztett a sebességéből. Babi
fékezett és Step felé fordult, aki egyenesen ült az álló motoron,
pár lépésnyire tőle. Még nézte Babit egy pillanatig, aztán
rámosolygott, egyesbe rakta a váltót, és lassan eltávolodott,
Babi követte a tekintetével, amíg el nem tűnt a sarkon.
Hallotta, ahogy egyre jobban felgyorsít, gyorsan vált, a
kipufogók dübörögnek, és teljes sebességgel elszáguld. Babi
megvárta, amíg Fiore álmosan felnyitja a sorompót, aztán
felhajtott az emelkedőn. Amikor befordult a ház sarkán,
kellemetlen meglepetés fogadta. A lakásuk teljesen ki volt

világítva, és az anyja a hálószoba ablakából nézett kifelé.
– Itt van, Claudio!
Babi kétségbeesetten mosolygott. Nem ment vele semmire.
Az anyja becsapta az ablakot. Babi beállította a Vespát a
garázsba. Alig fért be a fal és a Mercedes közé. Miközben
lezárta a redőnyt, eszébe jutott az aznap délelőtti pofon.
Akaratlanul az arcához nyúlt. Megpróbálta felidézni, mennyire
fájt. De mégsem izgatta magát miatta túlságosan. Hamarosan
úgyis megtudja újra. Lassan ment fel a lépcsőn, hogy minél
jobban késleltesse az elkerülhetetlen pillanatot. Az ajtó nyitva
állt. Rezignáltan hajtotta fejét a guillotine alá. Vérpadra ítélve
nem nagyon bízhatott a kegyelemben, Babi, a modern,
kertésznadrágos Robespierre tudta, hogy a fejével fog fizetni.
Becsukta az ajtót, és amint megfordult, egy pofon telibe találta.
– Aú! – Mindig ugyanoda, gondolta az arcát masszírozva.
– Azonnal nyomás lefeküdni, de előbb még add oda a Vespa
kulcsát apádnak!
Babi végigment az előszobán. Claudio ott állt, az ajtó
mellett.
Babi átadta neki Pallina kulcstartóját.
– Babi?
Szorongva fordult hátra.
– Igen?
– Miért van P betű a kulcstartódon?
Pallina kulcstartójának gumi P betűje kérdőn lógott Claudio
kezében. Babi zavartan nézett rá, majd amint a pofon után
magához tért, ötletesen kivágta magát.
– Hogyhogy, papa, hát nem emlékszel? Pedig te adtad
nekem ezt a becenevet. Amikor kicsi voltam, mindig
Pufókának hívtál!
Claudio egy pillanatra elbizonytalanodott, majd felderült az

arca.
– Jé, tényleg! Pufóka. Már el is felejtettem. – Aztán rögtön
megint komolyra váltott. – De most menj aludni! Majd holnap
mindent megbeszélünk. Ez a húzásod több volt a soknál!
A hálószobák ajtajai becsukódtak. Claudio és Raffaella, akik
végre megnyugodtak, lázadó lányukról beszélgettek, akire nem
lehetett ráismerni. Régen nyugodt volt és csendes, most pedig
hajnali négykor állít haza, illegális motoros versenyeken vesz
részt, ráadásul fénykép jelenik meg róla az újságokban. Azt
kérdezték maguktól, vajon mi történhetett vele... Mi lett az ő
egykori Pufókájukkal?
A szomszédos szobában Babi levetkőzött és bebújt az
ágyba. Sajgó arca kellemes felüdülést talált a hűvös párnán.
Úgy érezte, mintha még mindig hallaná a hullámok morajlását
meg a haját simogató szellőt, és érezni vélte az egyszerre heves
és mégis gyengéd csókot. A másik oldalára fordult. Stepre
gondolt, és ahogy bedugta a kezét a párna alá, az öleléséről
álmodozott. Mosolyra késztették a kis homokszemcsék a sima
ágyneműn. És a szoba sötétjében lassan rájött a válaszra, amit a
szülei annyira kerestek. Nagyon egyszerű, hogy mi történt vele.
Szerelmes lett.
37.
Bármilyen furcsa, a másnap reggel már az ébresztő csörgése

előtt ébren találta Babit. A rádióból szóló dance ritmusára
táncolva húzta fel a redőnyt. A nap sugarai beragyogták a
szobát. Babi levette a pizsamafelsőjét, és feltekerte a hangerőt.
Belenézett a tükörbe. Grimaszolva mosolygott vissza boldog
tükörképére. Aztán észrevette, hogy a szemben lakó srác kijött
az erkélyre. Elbújt a szoba másik sarkába. A pizsamaalsója az
ágyra repült, miközben a bugyi és a melltartó eltűnt a székről,
hogy eltakarja a testét. Helyére illesztette a vállpántot, és a
hüvelykujjával megpendítette, mintha nadrágtartó lenne,
lelkesedésével enyhe fájdalmat okozva saját magának. A zene
ütemére fejezte be az öltözködést. Elton John pont megfelelt
neki erre a célra. Forogva bújt bele a blúzába, és a fejét ingatva
gombolta be a gombokat. A szemközt lakó srác rágyújtott. Ő
pedig, mint egy fiatal, hosszú szőke hajú torreádor, a szék
támlájáról magára húzta a szoknyáját és a kék blézerét egy
egyszerű „Ollé”-val. A szemközt lakó srác az ablakát bámulta.
Egy pillanatra egymásra néztek. A fiú rámosolygott,
ismerkedni próbált. Babi erre kihajtotta a szekrényajtót, ami
pont az ablak elé nyílt, és így eltakarta őt. Vidáman bújt bele a
cipőjébe. A srác zavartan bámulta a szekrényajtóra függesztett
posztert. Egy hatalmas alak motorozott rajta egy keréken, és a
mögötte ülő csaj egészen hasonlított arra, aki ott lakott. Amikor
Babi becsukta a szekrényt, a srác már nem volt ott. Annál jobb.
Nem ajánlja, hogy kikezdjen vele. Ha nem tudná, ő már foglalt.
Vagy mégsem? A fénykép felé fordult. Stepre nézett. Micsoda
pofozni való képe van. A srác pimasz mosolya

elbizonytalanította. Talán mégsem foglalt? Ez a gondolat
gyötörte végig a reggeli alatt. Rosszabb volt, mint Daniela
kérdezősködése, az anyja szidalmai, még az apja teljesen oda
nem illő megnyilvánulásainál is.
– Soha sem vártam volna ezt tőled... Pufóka.
Daniela és Raffaela elképedve néztek Claudióra.
– Pufóka? Mióta hívod így?
– Mindig is így hívtam. Mióta megszületett. Ezt a becenevet
adtam neki.
Babi nézte, hogy az apja milyen magabiztosan távozik,
milyen nyugodtan, büszkén attól a kis hazugságtól. Aznap
reggel ez volt Babi egyetlen szórakozása. Miközben a suli felé
tartottak, folyamatosan nézelődött kifelé az autóból, hátha
megpillantja. Semmi. Csupán robogós srácok, hasonló
dzsekivel és frizurával. Minden egyes alkalommal nagyot
dobbant a szíve. Később az iskolapadban teleírta a
határidőnaplóját kérdőjelekkel, határozatlan szívecskékkel,
egyszerű kezdőbetűkkel vagy a teljes nevével. Ahány motort
hallott elhúzni, mindig arra gondolt, hátha ő az. Egy hosszabb
csöngetés. Egy kis fellélegzés. Szünet.
Pallina rögtön ott termett előtte.
– Na, hogy ment? Teljesen eltűntél.
– Jól, lementünk Ansedoniába.
– Egészen odáig? – Babi bólintott. – És, megvolt?
– Na, de Pallina!
– Jó, bocs, de ha odáig elmentetek, gondolom, lementetek a
partra, nem?
– Igen.
– És nem csináltatok semmit?
– Csókolóztunk.
– Juhééé! – Pallina a nyakába ugrott. – A mindenit!

Kifogtad a legjobb pasit az egész városban. – Aztán észrevette,
hogy Babi egy kicsit maga alatt van. – Mi baj?
– Semmi.
– Na, ne hazudj nekem, ki vele, mi a gond? Gyerünk!
Tudod, hogy a jó öreg, bölcs barátnődben, Pallinában
megbízhatsz. Megvolt, mi?
– Neeem! Csak csókolóztunk, és csodálatos volt. De...
– De...?
– De nem tudom, miben maradtunk.
Pallina zavartan nézett rá.
– De próbálkozott...? – Pallina sokatmondóan gesztikulált.
Babi bosszúsan rázta a fejét.
– Nem.
– Akkor tényleg aggasztó a helyzet.
– Miért?
– Komolyan érdekled.
– Azt mondod?
– De még mennyire. Általában az összes csajt első este
megdönti.
– Jaj, kösz, ez igazán megnyugtató.
– Az igazságot akartad hallani, nem? Hát, akkor örülhetsz.
Ne izgulj, ha csak ez a baj, elég kivárnod a második randit,
majd meglátod!
– Hülye... – Babi oldalba lökte a barátnőjét. – Jut eszembe,
Pallina, elkobozták a Vespádat...
– Az enyémet? – Pallina arckifejezése megváltozott. – És ki
volt az?
– A szüleim.
– Az a drágalátos Raffaella! Egy nap el kell majd
beszélgetnem vele. Tudtad, hogy egyik este bepróbálkozott?
– Az anyám? Kinél?
– Nálam! Megcsókolt, amikor az ágyadban aludtam, és azt
hitte, te fekszel ott.
– Eskü?
– Hát persze!
– Képzeld, apám meg elvette a kulcstartódat, mert azt hitte,
az enyém.
– És nem tűnt fel neki a P?
– De! Azt mondtam neki, hogy kiskoromban mindig
Pufókának hívott.
– És elhitte?
– Mi az, hogy! Azóta csak így hív.
– Kár az apádért, pedig olyan rendes fazon, csak túl nagy
balek.
Visszamentek az osztályterembe. Az egyik magas és szőke,
a másik alacsony és barna. Szép és okos az első, vicces és
butácska a második, de egy fontos dologban osztoznak: a
barátságukban. Később Babi álmodozva bámulta a táblát
anélkül, hogy látta volna a ráírt számokat vagy hallotta volna a
tanárnő hangját. Stepre gondolt, hogy vajon mit csinál éppen.
Azon töprengett, vajon gondol-e rá. Megpróbálta maga elé
képzelni, ellágyulva mosolygott, majd aggódva, végül pedig
vágyakozva. Rájött, hogy nem is ismeri. Bármilyen lehet.
Egyszer gyengéd és kedves, majd hirtelen megvadul és
erőszakossá válik. Felsóhajtott. A táblára nézett. Mennyivel
egyszerűbb lenne azt az egyenletet megoldani.
Step nemrég kelt fel. Beállt a zuhany alá, és hagyta, hogy az

erős, határozott vízsugár masszírozza. Kinyújtotta karját a
vizes fal felé, és miközben a vízcseppek doboltak a hátán,
váltott lábbal leguggolt, majd felállt, egyszer a jobb, másszor a
bal lábával. Ahogy a víz végigfolyt az arcán, arra a kék

szempárra gondolt. Milyen nagy, tiszta és mély!
Elmosolyodott, és bár csukva volt a szeme, tökéletesen látta
maga előtt. Ott állt előtte ártatlanul és csendesen, egyenes
orrával és szélborzolta hajával. Látta karakteres, határozott
tekintetét. Törölközés közben azon kapta magát, hogy felidéz
magában minden szót, amit egymásnak mondtak, mindent,
amit elmesélt neki. Ő volt az első, akinek beszámolt régi
szenvedéseiről, anyja iránti, gyűlölettel vegyes szeretetéről és
szomorúságának okairól. Kedves, csendes hallgatóságra talált
benne, de szinte alig ismerte még. Azt kérdezte magától, vajon
megőrült-e, hogy így kitárulkozott. De már mindegy volt.
Reggeli közben Babi családja jutott eszébe. A húga. A
szimpatikus apja. Biztosan vicces fickó lehet. Aztán az anyja.
Határozott, kemény természete. Babiéhoz hasonló arcvonásai,
melyek az elmúlt évek alatt megfakultak. Vajon Babi is így fog
kinézni majd egyszer? Egy anya néha nem más, mint annak a
lánynak a jövőbeli megfelelője, akivel ma szórakozunk. Eszébe
jutott egy anya, aki jobb volt a lányánál. Mosolyogva fejezte be
a kávéját. Csengettek. Maria nyitott ajtót. Pollo volt az.
Szokásos csomagját az asztalra hajította. A következő
pillanatban Step már lazacos szendvicset majszolt, miközben
Pollo dumáját hallgatta. Kellemes megszokás. Elégedetten és
szórakozottan nézte a haverját, aki millió kérdéssel bombázta.
– Na, mesélj, mit műveltél? Megvolt vagy sem? Ugyan már,
ez a csaj...! Azzal a nehéz természetével, ugyan mikor lesz meg
neked? Soha! Hova a francba tűntetek azután? Mindenhol
kerestelek. Hű, nem tudod elképzelni, milyen szarul volt
Madda! Mint akit megmérgeztek! Ha elkapja azt a csajt,
kikaparja a szemét!
Step arckifejezése megváltozott. A mosoly eltűnt a képéről.

Maddalena, tényleg, rá nem is gondolt! Semmi másra nem
gondolt aznap este. Aztán arra az elhatározásra jutott, hogy
most sem akar foglalkozni vele. Végeredményben sosem
ígértek egymásnak semmit. Ez egy ilyen kapcsolat volt.
Nyugodtabban fejezte be a szendvicsét, még akkor is, ha
igazából tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Tessék! – Pollo
gombócba gyűrt fehér cetlit húzott elő a zsebéből, és
odahajította Stepnek. – Itt a telefonszáma. – Step röptében
elkapta. – Tegnap elkértem Pallinától, mert tudtam, hogy ma
úgyis megkérdezed majd tőlem... – Step zsebre vágta a
papírfecnit, és kiment. Pollo követte. – Na, Step, vazze', akkor
mesélsz vagy nem? Megdöntötted?
Step vigyorogva fordult a barátjához.
– Pollo, miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket? Tudod,
hogy úriember vagyok, vagy nem?
Pollo a röhögéstől meggörnyedve az ágyra vetette magát.
Úriember…? Te? Úristen! Beszarok! Miket kell hallanom? Azt
a kurva... Úriember! – Step ránézett, és megrázta a fejét, majd
felöltözött. Miközben a farmerját húzta, ő is elnevette magát.
Hányszor nem volt úriember! Egy pillanatra úgy érezte, jó
lenne, ha többet is mesélhetne a barátjának.
38.
A Falconieri bejáratánál senki sem árult könyveket. Annál

sokkal puccosabb iskola volt, hogy akár a legutolsó lány is
használt könyvet vegyen. Babi reménykedve nézett körül,
miközben lejött a lépcsőn. A lépcső alján fiúk álltak és néztek
felfelé, új prédára vagy egy régi hódításra várva. De egyik sem
az volt, akit keresett. Babi leért a lépcső aljára. Egy dübörgő
motor hangjára felkapta a fejét. A szíve hevesebben kezdett
verni. De hiába. Piros motor húzott el nyílegyenesen a kocsik
között. Rajta fiatal, egymást átölelő pár dőlt egyszerre a
baloldalra. Babi egy pillanatig irigyen nézte őket. Aztán
beszállt a kocsiba. Az anyja még mindig mérges volt az előző
napi események miatt.
– Szia, anya!
– Szia! – hangzott Raffaella rideg válasza. Babi aznap nem
kapott semmilyen pofont. Már szinte sajnálta is egy kicsit.
Step és Pollo a kerítés hálójára tapadtak. A pálya széléről

követték kedvenc focicsapatuk edzését. Mellettük Schello,
Hook és még pár haver, akik ugyanazokért a színekért
rajongtak. Féktelen szurkolás, már csak a balhé kedvéért is. A
Tor di Quinto kanyarulata mentén a visszafogottabb szurkolók
az autójukban ülve követték nyugodtan az edzőmérkőzést.
A pálya szélén kisebb ováció tört fel. Az újonnan vásárolt
játékos, egy nyelvtörő nevű szláv fiú szép gólt lőtt. Fiúk,
kékfehér csíkos fejpántban és azonos színű kis selyemsállal a
nyakuk körül, egymást ölelgették ünneplésképpen. A hálóba
kapaszkodva, ide-oda hullámozva énekelni kezdtek egy
szurkolói himnuszt. A játékos nevét kiabálták, teljesen

elhibázott kiejtéssel. Step két kézzel kapaszkodott a hálóba.
Jobb kezével észrevétlenül feltűrte a dzsekije ujját a bal karján,
hogy az órájára leshessen. Fél kettő. Nemrég jöhetett ki a
suliból. Elképzelte, ahogy az anyja kocsijában ülve hazafelé
tart a Corso Francián.
Ez még szebb volt, mint Stankovich gólja. Az időt
számolgatta. Talán ha most elmenne, találkozhatna vele.
Észrevette, hogy Pollo figyeli.
– Mi van?
– Semmi. – Pollo széttárta a karját. – Miért?
– Akkor meg mi a szart bámulsz?
– Miért, nem bámulhatok?
– Olyan vagy, mint egy buzi... A meccset nézd, ne engem!
Elhoztalak ide, erre mit csinálsz? Az én képemet stírölöd!
Step a pálya felé fordult. A csapat mezét és melegítőjét
viselő játékosok gyorsan passzolgatták egymásnak a labdát,
miközben egy közöttük álló szerencsétlen igyekezett elvenni
tőlük. Step ismét Pollo felé fordult. Az megint őt bámulta.
– Hagyd már abba! Hát még mindig nem érted...? – Step
nekiesett, megfogta a fejét mindkét kezével, és nevetve a
hálónak nyomta. – Arra kell nézni! – Még néhányszor jól
odanyomta. – Arra, arra!
– Aú! – Pollo pattogott a hálóban, az orrával az egyik
lyukban, szájával pedig a másikban. A kezével próbálta
hátranyomni magát, hogy kiszabaduljon Step szorításából.
Schello, Hook és a többiek rávettették magukat kettőjükre,
csak úgy, a balhé kedvéért. Általános zűrzavar kerekedett.
Néhány, közéjük keveredett szurkoló is lármázva a hálónak
nyomódott. Valaki egy összetekert újsággal és egy síppal a
szájában rohamrendőrnek adta ki magát, és csapkodni kezdte a
lehajtható padokat. A csoport azon nyomban feloszlott, és a

szurkolók vidáman futottak szerteszét, a szélrózsa minden
irányába. Step felugrott a motorra. Pollo felpattant mögé, és a
kavicsos úton csúszkálva elcikáztak. Step azon tűnődött, vajon
Pollo kitalálta-e, mire gondolt az előbb.
– Jaj, Step, de kár...
– Micsoda?
– Már túl késő van. Különben elmehettünk volna értük a
sulihoz.
Step nem válaszolt. Érezte, hogy Pollo vigyorog a háta
mögött. Már a gondolatai sem maradhattak titokban előtte.
Vagy lehet, hogy csak véletlen volt? Pollo ököllel oldalba
vágta.
– És ne okoskodj nekem, világos?
Step fájdalmasan előregörnyedt. Nem, nem volt véletlen, és
ha mindez nem lenne elég, Pollónak állati kemény ökle van.
Aznap rettentő lassan telt a délután mindkettőjük számára,

még ha nem is tudtak róla.
Babi tanulni próbált. Azon kapta magát, hogy a
határidőnaplóját lapozgatja, a rádióját tekergeti és a hűtő ajtaját
nyitogatja, igyekezve ellenállni a kísértésnek, hogy feladja a
diétáját. Végül a tévé előtt kötött ki, és valami buta
gyerekműsort bámult csokipudinggal a kezében, ami miatt
később még nyomorultabbul érezte magát. Ahányszor
megszólalt a telefon, sietett, hogy felkapja. De szinte mindig
csak az anyja egyik barátnőjének nevét jegyezhette fel. Andrea
Palombi legalább háromszor hívta Danielát. Irigykedett rá.
Megint megcsörrent a készülék. A szíve nagyot dobbant.
Végigfutott az előszobán, és felkapta a kagylót. Ez már nem
lehet más, mint Step! De megint Palombi volt, immár
negyedszer. Odahívta Danielát, és a lelkére kötötte, hogy ne

foglalja túl sokáig a vonalat. Nincs igazság a földön. Danielát
négyszer hívják, őt meg egyszer sem.
Aztán felvidult. Egy dolog biztos: a sok futkosással legalább
a kalóriák felét elégette.
Step otthon ebédelt a barátjával. Pollo gyakorlatilag a fél

hűtőt kirámolta. Imádta Maria főztjét. A bejárónő boldogan
nézte, ahogy az almáspitéje egy az egyben eltűnik a fiatal
vendég szájában. Step egy fokkal kevésbé volt boldog,
tekintettel arra, hogy majd hallgathatja Paolo panaszáradatát,
ha hazaér. Az almáspite ugyanis eredetileg neki készült.
Miután Maria elment, ők ketten lepihentek egy kicsit. Step
újraolvasta az összes képregényét. Nézegette az eredeti
képeket, amelyekre olyan büszke volt. Felébresztette Pollót is,
hogy megmutassa neki, aki ugyan már vagy negyvenedszer
látta őket, mégis újra meg újra értékelni tudta. Tényleg igazi jó
barátok voltak, annyira, hogy Step nem tudta tőle megtagadni,
hogy telefonálhasson egyet. Még ha ismerte is Pollo
szenvedélyét. Forgatókönyv szerint megint egy órát ült a
telefonon. Bárhová ment, legalább egyet telefonált, órákig
tudott dumálni, bárkivel, még ha nem is volt sok
mondanivalója. Most meg aztán, hogy becsajozott, nem lehetett
visszafogni. Kifelé menet bevallotta Stepnek, hogy van egy
álma: mobiltelefont lopni.
– A bátyámnak van – mondta Step vidáman. Pollo szemében
Paolo rögtön nagyot nőtt. Ki tudja, talán az almáspite után
sikerül egyszer a mobilját is lenyúlnia.
Babi és Daniela aerobikra ment a Parioli útra. Egy egykor

híres színésznő rájött, hogy a fenékriszálás sokkal többet
hozhat neki bodyban, mint meztelenül a képernyőn. Így aztán

otthagyta a másodosztályú erotikus filmeket, és fitnesztermet
nyitott, amivel főleg nemrég megbukott producer férjét
segítette. Valójában az a hír járta, hogy a fitneszterem éppen
annak a színlelt bukásnak köszönheti létrejöttét, és a
producernek így sikerült elkerülnie, hogy bármit kifizessen. Így
vagy úgy, egy dolog biztos: mindketten megérték a pénzüket.
Step és Pollo a Rai klubjába mentek. Lenyomtak egy-két
meccset a billiárdasztalnál. Pollónak sikerült egyet megnyernie.
Aztán úgy döntöttek, lenéznek az edzőterembe. Ott találkoztak
Schelloval, Hookkal és a Szicíliaival. Dumáltak meg
hülyéskedtek, és csak egy kicsit gyúrtak vállra meg mellkasra,
hiszen már úgysem volt olyan nagy szükségük rá.
Babi és Daniela hazamentek. Salátát ettek kukoricával meg
puffasztott rizses tekerccsel.
Step, Pollo és a többiek leküldtek egy pizzát a Gallettónál.
Leöblítették néhány sörrel, aztán fáradtan és kissé spiccesen
távoztak. Valaki felvetette, hogy nézzenek meg egy filmet.
Bedobtak néhány filmcímet. Pollo elköszönt tőlük, hogy megy
Pallinához, aki egyedül van otthon. A többiek gúnyolódtak, a
pechesebbek pedig irigykedtek. Elbúcsúztak.
Babi és Daniela a díványon ültek a szüleikkel szemben. Egy
vicces családi filmet néztek az egyesen. A hangulat enyhült
valamelyest.
Step egyedül maradt, a városban kószált a motorjával.
Elkezdett cseperegni az eső. Felnézett az égre. Sötét, fenyegető
felhők húztak el sebesen, kavarogva. A távolból mennydörgés
hallatszott. Gázt adott. Nem akart elázni. A levegő hirtelen
lehűlt körülötte. Még egy mennydörgés. Egyre nagyobb
cseppek estek, egyik a másik után, folyamatosan, egyre
sűrűbben. Most már tényleg szakadt az eső. Gyorsított a vizes
úttesten. Áthajtott egy pocsolyán. Víz fröccsent a meleg

motorra. Gőz szállt fel a lábánál. Cipőjére sötét ecsetvonásokat
festett az eső. A dzsekije átnedvesedett. Érezte, hogy a víz
becsöpög a nyakán. Bevagna út. Úgy döntött, megáll. Lassított
az addigra már bezárt piac előtt. Felhajtott a járdára. Megállt az
újságosbódé eresze alatt. A víz csak úgy zubogott le az
ereszcsatorna szélén, pont az orra előtt. A farmerére nézett. A
térde alatt csuromvizes volt. Egy autó húzott el sebesen, vizes
csíkot húzva maga után és a lámpái fényes tükörképét. Aztán
semmi.
Az eső nem akart elállni. Step rágyújtott, aztán önkéntelenül
egy telefonfülkében találta magát. Gyűrött papírfecnit tartott a
kezében.
Nem sokkal ezután Babiéknál megszólalt a telefon. Daniela
rögtön felvette az antennás hordozható telefont, ami mellette
feküdt a párnán.
– Halló? – Meglepetten Babira nézett. Nem akart hinni a
fülének.
– Máris adom. – Babi nyugodtan fordult a húga felé. – Babi,
téged keresnek. – Elég volt egy pillantás, Daniela arckifejezése
mindent elárult. Ő volt az.
Daniela átadta neki a telefont, és igyekezett uralkodni
magán a szülők előtt. Babi finoman vette kezébe a kagylót,
szinte félt megérinteni, megszorítani, mintha egy rossz
mozdulattól megszakadhatna a vonal és ő örökre eltűnne.
Lassan kipirult arcához emelte, és ajkai megremegtek az
egyszerű „Halló?”-tól.
– Szia, hogy vagy? – Step lágy hangja egyenesen a szívébe
talált. Rémülten tekintett körbe, aggódott, hogy valaki
észreveszi, mit érez, kétszázzal verő szívét és a boldogságot,
amit kétségbeesve próbált elrejteni.
– Jól, és te?
– Én is. Tudsz beszélni?
– Várj egy picit, mert itt nem hallani semmit. – Felállt a
díványról, és magával vitte a telefont meg a repdeső
pongyoláját. Nem tudni, miért, de a szülők előtt bizonyos
telefonok bemondják az unalmast. Az anyja utánanézett, ahogy
kiment a nappaliból, majd gyanakvóan Daniela felé fordult. –
Ki az?
Daniela gyorsan kapcsolt. – Á, csak Chicco Brandelli, az
egyik hódolója.
Raffaella egy darabig szúrósan nézett rá. Aztán
megnyugodott. Tovább nézte a filmet.
Kis sóhajjal Daniela is a tévé felé fordult. Ez meleg volt. Ha
az anyja még egy kicsit tovább szemez vele, megadja magát.
Rettenetesen nehéz volt állnia a pillantását. Olyan, mintha
mindent tudna. Megdicsérte magát, hogy eszébe jutott
Brandelli. Legalább az a kretén is jó volt valamire.
Elragadtatva gondolt a nővérére. Felhívta Step, a tízből tízes.
Hihetetlen. Vajon milyen arcot vág majd Giulia, ha holnap
elmeséli neki? Boldogan kényelembe helyezte magát a
díványon. Biztosan emészti majd magát.
Babi szobájában nem égett a villany. A telefonnal a kezében
a kívülről vizes ablaküvegnek dőlt.
– Halló, Step, te vagy?
– Miért, mit szeretnél, ki legyek?
Babi felnevetett. – Hol vagy?
– Az esőben. Egy telefonfülkében. Felmenjek hozzád?
– Jó lenne. De itthon vannak a szüleim.
– Akkor gyere te!
– Nem lehet. Szobafogságban vagyok. Tegnap lebuktam,
amikor hazaértem. Már az ajtóban vártak.
Step elmosolyodott, és eldobta a cigijét.

– Akkor mégiscsak igaz! Tényleg vannak még lányok,
akiket szobafogságra ítélnek...
– Hát, ja, és te pont egy ilyennel jöttél össze. – Babi
összeszorította a szemét rémületében, hogy az imént elhajított
bomba robbanni fog. Így várt a válaszra, akármi is legyen az.
Most már úgyis mindegy. De nem hallott semmilyen robbanást.
Lassan kinyitotta a szemét. Az ablaküveg másik oldalán egy
utcai lámpa alatt jobban látszott az eső. Kezdett ritkulni. – Itt
vagy még?
– Igen, csak próbáltam átérezni, milyen egy agyafúrt lány
hálójába esni.
Babi beharapta az ajkát, és boldog idegességgel fel-alá
kezdett járkálni a szobájában. Akkor hát igaz.
– Ha tényleg olyan agyafúrt lennék, valaki mást hálóztam
volna be.
Step felnevetett. – Na, jó, hagyjuk ezt! Próbáljuk kibírni
legalább egy napig vitatkozás nélkül. Mit csinálsz holnap?
– Suli, tanulás, aztán továbbra is szobafogság.
– Hát, átmehetek hozzád.
– Azt hiszem, nem túl jó ötlet...
– Szépen felöltözöm.
Babi nevetett. – Nem erről van szó. Hogy úgy mondjam,
egy kicsit általánosabb a probléma. Hánykor kelsz holnap?
– Nem tudom. Tízkor, tizenegykor? Amikor Pollo jön és
felébreszt.
Babi a fejét csóválta. – És ha nem jön?
– Alszom akár délig is.
– El tudsz jönni értem a sulihoz?
– Egykor? Persze, hogyne.
– Kezdéskor gondoltam.
Csend. – Hánykor?
– Nyolc óra tízkor.
– Miért kezdődik hajnalban az iskola? És aztán mit
csinálunk?
– Nem tudom, megszökünk... – Babi döbbenten hallgatta,
ahogy a szavak vidáman kicsusszannak a száján. Szinte nem
hitt a fülének. Megszökünk? Biztosan elment az esze. De azért
tetszett neki az ötlet, hogy megszökjenek.
– Hát, jó, akkor legyen ez az őrültség! Nyolckor a sulid
előtt. Remélem, sikerül felkelnem.
– Nehéz lesz, mi?
– Eléggé.
Babi nevetett. Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Nem
tudták, mit mondjanak, hogyan köszönjenek el.
– Hát, akkor szia.
Step kinézett a fülkéből. Az eső elállt. A felhők még mindig
gyorsan száguldottak. Boldogság töltötte el. A kagylóra nézett.
A vonal végén ott volt ő.
– Szia, Babi. – Letették.
Step felnézett az égre. Néhány félénk, elázott csillag jelent
meg az égbolton. Holnap szép idő lesz. A délelőttöt vele tölti.
Felszállt a motorra.
Nyolc óra tíz! Teljesen elment az esze! Megpróbálta
felidézni, mikor kelt utoljára ilyen korán. Nem jutott eszébe
semmi. Elmosolyodott. Három nappal ezelőtt ebben az
időpontban ért haza.
A szobája sötétjében, telefonnal a kezében Babi még egy
darabig bámulta az ablaküveget. Elképzelte Stepet az utcán.
Biztos hideg van odakint. Helyette is megborzongott.
Visszament a nappaliba. Visszaadta a telefont a húgának, és
leült mellé a díványra. Daniela észrevétlenül tanulmányozta az
arcát. Millió kérdés fúrta az oldalát. De be kellett érnie a

nővére szemeivel, melyek most már boldogan csillogtak. Aztán
Babi tovább nézte a tévét. A régi, fekete-fehér film színesnek
tűnt neki egy pillanatra. Halvány fogalma sem volt róla, miről
szól, és elkalandoztak a gondolatai. Aztán hirtelen visszatért a
valóságba. Aggódva nézett körül, de úgy tűnt, senki sem sejti.
Holnap, életében először, lógni fog a suliból.
39.
Paolo az asztalnál ült, és szórakozottan lapozgatott egy

újságot. Ahogy a gazdasági hírekhez ért, valami zajra lett
figyelmes. A tej kifutott az edényből, kifolyt a gázlángra, és
egy csapásra eloltotta. Paolo a tűzhelyhez rohant. A kávé a háta
mögül támadott. Kotyogva folyt ki a kávéfőzőből. Paolo
eloltotta a másik főzőlapot is, aztán megfogta a tejeskannát és a
kávéfőzőt, és visszaindult az asztalhoz. Félúton elkezdték
égetni a kezét. Felgyorsította a lépteit, egyre jobban, végül már
futott. Ahogy az asztalhoz ért, gyorsan lerakta őket. Szabad
kezeit meglengette a levegőben, hogy lehűljenek. Körülnézett.
Nem volt valami sok ennivaló. Különös. Pedig meghagyta
Mariának, hogy süssön almáspitét. Naivan azt gondolta, hogy
biztosan elfelejtette. Kinyitott egy zacskót. Ezüstös alján volt
néhány kekszdarab. Beleharapott az egyikbe. Íztelenül mállott
szét a szájában. Nem ez volt élete legjobb reggelije. Eszébe
jutott, hogy vészhelyzetre vett egy kuglófot. Úgy határozott,
hogy most vészhelyzet van. Kinyitogatta a szekrényajtókat.
Végül megtalálta. Gondosan el volt rejtve Step és barátai
éhségrohamai elől.
Kirakta az asztalra, kicsomagolta, és vágott belőle egy
szeletet. Abban a pillanatban belépett Step.
– Csá, bátyó!
Paolo ránézett, majd megcsóválta a fejét
– Szerinted ilyenkor kell hazajönni...? Most aztán az egész
napot az ágyban töltőd, majd, ha kedved tartja, lemész gyúrni,
este pedig megint Pollóval és azzal a másik négy csirkefogóval

bandázol. Te aztán tudsz élni...
– De még mennyire. – Step töltött magának a kávéból, aztán
a tejből is. – Amúgy az a helyzet, hogy nem most jöttem haza.
Hanem most indulok.
Paolo rémülten nézett az órájára. Akkor biztosan ő van
késésben! Fél nyolc. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Minden
rendben. Valami mégsem stimmelt. Step sosem ment el
otthonról ilyen korán.
– Hova mész?
– Suliba.
– Ja! – Paolo megnyugodott. Aztán hirtelen eszébe jutott,
hogy Step tavaly befejezte a sulit. – Minek?
– Bakker, mi ez a kérdésáradat? Ráadásul hajnalok
hajnalán...!
– Csinálj, amit akarsz, csak ne keveredj bajba! Maria nem
sütött almáspitét?
Step ártatlan képpel nézett rá.
– Almáspitét? Nem, nem úgy tűnik.
– Biztos? Ugye nem ti zabáltátok föl Pollóval meg a többi,
mohó disznó barátoddal?
– Paolo, ne sértegesd már állandóan a barátaimat! Nem szép
dolog. Én talán sértegetem a te barátaidat?
Paolo nem felelt. Persze hogy nem sértegette őket. Hogyan
is tehette volna? Paolónak nem voltak barátai. Néha felhívta
ugyan valamelyik kollégája vagy régi egyetemi csoporttársa, de
azokat Step nem tudta volna megsérteni. Eleget büntette őket
az élet. Szürkék voltak keserűek és olyan ványadt testalkatúak,
mint egy költő. Nem lett volna szép bántani őket.
Step felvette a dzsekijét, és kilépett az ajtón. – Csá, Paolo,
este találkozunk!
Paolo egy darabig még bámulta a csukott ajtót. Az öccsének

mindig sikerült meglepnie. Ki tudja, hova mehet ilyen korán
reggel. Úgy döntött, hogy tulajdonképpen nem az ő dolga. Ivott
egy kortyot a kávéjából. Aztán a szelet kuglófért nyúlt, amit a
tányérján hagyott. Már nem volt ott. Nyoma veszett.
Így vagy úgy, Steppel szemben végül mindig ő húzza a
rövidebbet.
– Szia, papa! – Babi és Daniela kiszállt a Mercedesből.

Claudio nézte, ahogy a lányai megindulnak az iskola felé. Még
egyszer búcsút intett nekik, aztán elhajtott. Babi még tett pár
lépést felfelé a lépcsőn, aztán megfordult. A Merci már messze
járt. Gyorsan leszaladt a lépcsőn, és pont összefutott Pallinával.
– Szia, hova szöksz?
– Ellógok Steppel.
– Eskü? És hova mentek?
– Nem tudom. Valahova. Először is reggelizni. Ma reggel
túlságosan izgultam ahhoz, hogy bármit is lenyomjak. Gondolj
bele! Először lógok a suliból...
Pallina rámosolygott.
– Először én is izgultam. De ma már...! Jobban hamisítom
anyám aláírását, mint ő maga! – Babi felnevetett. Step motorja
dübörögve állt meg a járda előtt.
– Mehetünk?
Babi megpillantotta magabiztos mosolyát, szemét, széles
vállait. Csak akkor értette meg, mennyire vágyott már a
viszontlátásra. Egy sietős puszival elköszönt Pallinától, majd
izgatottan felpattant a fiú mögé. A szíve kétszázzal vert.
– Könyörgöm, Pallina... Próbálj meg nem beszerválni egy
elégtelent sem, és írd fel, kik feleltek.
– Igenis, főnökasszony!
– És tartsd a szád! Senkinek egy szót se!

Pallina csendben mosolyogva bólintott. Babi aggódva nézett
körül, hogy nem látta-e meg valaki. Aztán szorosan átölelte
Stepet. Most már úgyis mindegy. A motor előreugrott, és
elszöktek a sulitól, el az unalmas órákról, el Giaccitól, a
dolgozatoktól és a csöngetéstől, ami néha úgy tűnt, soha sem
jön el.
Pallina irigyen nézett már messze járó barátnője után. Örült,
hogy boldog. Köszönt a többi osztálytársnőjének, majd
megindult felfelé a lépcsőn anélkül, hogy észrevette volna,
valaki figyeli. Valamivel feljebb egy időtől és gyűlölettől
megfonnyadt kéz visszaengedte a függönyt. Ujján régi gyűrű
díszelgett, a közepén olyan kemény, lila kővel, mint a
tulajdonosa, aki mindent látott.
A harmadik b-be az összes lány szorongva lépett be. Az első

óra olasz volt, és Giacci tanárnő feleltetett. Ez a tárgy biztosan
szerepelt az érettségin. A lányok üdvözölték egymást és
elfoglalták a helyüket. Az utolsó lány futva érkezett. Szokás
szerint késett. Idegesen beszélgettek. Hirtelen síri csend töltötte
be a termet. Giacci megjelent az ajtóban. A lányok vigyázzba
pattantak. Giacci végigmérte őket.
– Leülhettek, lányok.
Aznap reggel szokatlanul jókedvűnek tűnt. Ez semmi jót
nem ígért. Felolvasta a névsort. A lányok egymás után
felemelték a kezüket egy tiszteletteljes „jelen”-nel. Egy C-vel
kezdődő nevű diák hiányzott. F-nél egy egyéniségét
hangsúlyozni kívánó lázadó egy laza „itt vagyok”-ot vetett oda.
Giacci kapásból leteremtette és kigúnyolta az osztály előtt.
Catinelli szokás szerint kimutatta, mennyire értékeli a tanárnő
kifinomult humorát, amely annyira finom volt, hogy az osztály

nagyrészének elkerülte a figyelmét.
– Gervasi?
– Hiányzik – felelte valaki a terem végéből. Giacci egy H
betűt biggyesztett Babi neve mellé a naplóba. Aztán lassan
felemelte a tekintetét. A padja üres volt. Jobbra nézett.
– Lombardi?
Pallina, aki oda sem figyelt, talpra ugrott. – Igen, tanárnő?
– Hogyhogy Gervasi nem jött ma be?
Pallina kissé ideges lett.
– Nem tudom. Tegnap beszéltem vele telefonon, és nem
érezte túl jól magát. Lehet, hogy ma reggelre még rosszabbul
lett, és úgy döntött, otthon marad.
Giacci végigmérte. Pallina megvonta a vállát. Giacci
összehúzta a szemöldökét. A szeme két, kifürkészhetetlen réssé
törpült. Pallinának borzongás futott végig a hátán.
– Köszönöm, Lombardi, leülhet.
Giacci folytatta a névsorolvasást.
– Ilari.
– Jelen.
Egy lány az első padsorokban felemelte a kezét. Giacci J
betűt írt a neve mellé. Aztán megint felemelte a fejét. A
pillantása találkozott Pallináéval. Cinikus mosoly jelent meg a
tanárnő arcán. Pallina elvörösödött. Zavartan kapta el a
tekintetét. Lehet, hogy a tanárnő tud valamit? A padján felirat
éktelenkedett, amelyet sajátkezűleg vésett oda a tollával:
„Pallina és Pollo forever”. Elmosolyodott. Nem, az lehetetlen.
– Marini.
– Jelen!
A tanárnő tovább olvasta a névsort. Pallina megnyugodott.
Ki tudja, hol lehet éppen Babi? Már biztosan megreggelizett.
Jó kis tejszínhabos molnárkát az Euclidében és kapucsinót,

rengeteg tejhabbal. Még sosem szeretett volna ennyire a
helyében lenni, persze Step helyett Pollóval. Mert mindenkinek
az a legszebb, aki tetszik neki, gondolta magában. Ez volt a
kedvenc szólása. Giacci becsukta a naplót és magyarázni
kezdett. Különös nyugalommal, örömmel szemléltette az
anyagot. A padok között sétálgatva átengedte magát egyetlen,
ártalmatlan szenvedélyének. Egy napsugár a kezére sütött. A
régi gyűrű lilán csillant meg a napfényben.
A keserű kapucsinótól enyhén tejhabos ajkakkal és a

molnárka tejszínhabjától édes szájízzel távolodtak el az ébredő
város zajától. Kiruccanásukhoz a könnyű reggelit a Flaminia
úton lévő, nagy Euclide kávéházban fogyasztották el, amely
messzebb és eldugottabb helyen van, így tehát nehezebb
ismerőssel összefutni. Aztán nem sokkal később felrobogtak
egy kaptatón, majd le jobbra, a gumissal szemben, és rögtön
balra egy kis kútnál, végig egy keskeny, kátyús utcán, jobbra
tehenekkel, balra pedig buszmegállóval. Felmentek a
toronyhoz. Beburkolta őket a napfény, miközben körülöttük a
zöld minden árnyalatában pompázó rétek terültek el szelíden,
sötétebb bokroktól szegélyezve. Letértek az útról. A motor
előtt meghajlottak a magas, aranyszínű búzakalászok, de amint
továbbhajtottak, rendíthetetlenül és pimaszul újra
kiegyenesedtek. Meleg szél lengedezett lágyan a búzamező
fölött, és úgy játszott rajta, mint egy zongorista finom keze. A
kerék nyoma lassan eltűnt. A motor ott állt a domb mögött,
nem messze a toronytól. Alatta jobbra nyugodt pásztorkutya
vigyázott álmosan néhány megnyírt bárányra. Egy
farmernadrágos pásztor lepukkant kis rádiót hallgatott és füves
cigit szívott, jó messzire a társaitól. Babiék kicsit távolabb
mentek. Nemsokára teljesen egyedül maradtak. Babi kinyitotta

a táskáját. Vastag, angol zászló bújt elő belőle.
– A Portobellón vettem, amikor Londonban voltam. Segíts
kiteríteni! Te voltál már ott?
Step megfogta a takaró szélét. – Nem, még soha. Jó hely?
– Szuper! Állati jól éreztem magam. Brightonban töltöttem
egy hónapot, aztán Londonban pár napot.
A naptól átmelegedve a zászlóra heveredtek. Step hallgatta a
történeteket Londonról meg Babi más utazásairól. Úgy tűnt,
rengeteg helyen járt már és mindenre emlékezett. Stepet
azonban kevéssé izgatták a régi kalandok, és mivel nem volt
hozzászokva a hajnali keléshez, hamarosan elszunyókált.
Egy madár harsányan dalolt, de amikor Step kinyitotta a
szemét, már csak az utolsó szárnycsapásokat láthatta meg a
messzi kalászok felé szálló árnyat. A nap tompábban sütött.
Babi nem volt mellette. Felkelt, és aggódva körülnézett. Aztán
észrevette. Lejjebb ült a domboldalon, a búza között. Milyen
törékeny, mégis határozott a válla. Elindult felé. Szólongatni
kezdte. Mintha nem hallotta volna. Amikor közelebb ért, rájött,
miért. A walkmanjét hallgatta. Babi Step felé fordult. A
tekintete semmi jót nem ígért. Aztán visszafordult, és tovább
nézte a távoli réteket. Step leült mellé. Egy darabig ő is
csendben maradt. Aztán Babi nem bírta tovább, és levette a
fülhallgatót.
– Komolyan gondoltad, hogy elalszol, miközben beszélek
hozzád? – Tényleg haragudott. – Ez a jólneveltség teljes
hiánya!
– Na, ne csináld már! – mosolygott Step. – Ez az alvás teljes
hiánya.
Babi felhorkant és megint elfordult. Step nem tudta nem
észrevenni, milyen gyönyörű. Talán még szebb, amikor
mérges. Felhúzta az orrát, amitől az egész arca mókásan festett,

az álla, az orra és a homloka is. Ahogy a nap rásütött a hajára,
aranyosan tükrözte vissza a sugarakat, és úgy tűnt, mintha
belélegezne a búza illatát. Olyan szép volt, mint egy
elhagyatott tengerpart, vad tengerrel, mely távoli határait
szegélyezi. Fürtjei úgy keretezték az arcát, mint a habzó
hullámok. Feljebb a hajtöve sötétebb árnyalatú volt, akárcsak a
nedves homok, amelyet egy ártatlan gyerek kiásott és
odalapátolt egy fehér evezős csónak szélére.
Lejjebb keskeny, sötét és határozott szemöldöke
magabiztosan repülő sirály szárnyaihoz hasonlított. A szélben
mozdulatlanul lebegve az alatta fekvő két kék, mélyen és
nyugodtan lélegző óceánt nézte, a szemeket. Aztán a vége felé
kivilágosodó szempilláit. Aranyszínű, bársonyos bőrét. Durcás
ajkait, melyeket a szél simogatott és szárított. Step közelebb
hajolt hozzá, és magához húzta.
Babi megpróbált kibújni az ölelésből. – Hagyjál!
– Nem lehet. Ez erősebb nálam. Meg kell, hogy csókoljalak.
– Mondtam, hogy hagyjál! Megbántottál.
Step mosolygott. Az ajkához közelített. – Ígérem, hogy
utána mindent meghallgatok. Angliát, Londont, az utazásaidat,
mindent, amit csak akarsz!
– Előbb kellett volna végighallgatnod!
Step kihasználta az alkalmat, és lopott egy csókot alig
összezárt, felkészületlen ajkaira. De Babi gyorsabb volt nála, és
gyorsan összeszorította a száját. Az ajkak puha közelharcba
kezdtek. Végül Babi lassan feladta, és megadta magát a
csóknak.
– Erőszakos vagy és gátlástalan.
Az ajkaik túl közel voltak egymáshoz, ahogy ezt súgta.
– Ez igaz.
Szavaik szinte összeolvadtak.

– Nem szeretem, amikor ilyen vagy.
– Nem leszek többet ilyen, megígérem.
– Már mondtam, hogy nem hiszek az ígéreteidnek.
– Akkor megesküszöm...
– Ugyan, az esküidnek majd biztos jobban hiszek...!
– Oké, rendben, akkor rád esküszöm.
Babi megbökte az öklével. Step viccelődve feljajdult. Aztán
megölelte, és besüppedt vele a lágy kalászok közé. Felettük a
nap és a kék ég csendesen szemlélték a jelenetet. Odébb egy
elhagyatott angol zászló hevert. Idébb két üde mosoly. Step
egy ideig Babi blúzának gombjaival játszadozott. Egy
pillanatra félénken megtorpant. Babira nézett. Lehunyt szemei
nyugodtnak tűntek. Kinyitott egy gombot, majd még egyet,
gyengéden, mintha egy árnyalattal erősebb érintés darabokra
törhetné a pillanat varázsát. Aztán a keze besiklott a blúz alá,
végig Babi oldalán, lágy, meleg bőrén. Babi hagyta, hogy
simogassa, és csókolózás közben még erősebben ölelte
magához. Észrevette, hogy mosolyog. Step behunyt szemmel
szippantotta be az illatát. Nem sietett, nyugalom árasztotta el.
Valami furcsa béke. Nyitott tenyere végigcsúszott Babi hátán,
le a puha árok mentén, egészen a szoknyája széléig. Könnyed
emelkedő, egy édes ígéret kezdete. Megállt. Két kis mélyedés
mosolyra késztette, akárcsak Babi egyre szenvedélyesebb
csókja. Finoman tovább simogatta felfelé, egészen a gyenge,
csipkés gumipántig. A keze megtorpant a záron. Eltöprengett a
rejtély megoldásának lehetőségein. Két kis kampó? Vagy két
félholdacska, melyek egymásba ékelődnek? Egy S alakú fém,
mely felülről nyílik? Kutatni kezdett. Babi kíváncsian nézett rá.
Step kezdett ideges tenni.
– Hogy a szarba nyílik ez?

– Hogy beszélhetsz mindig ilyen durván? Nem szeretem, ha
ilyeneket mondasz, amikor velem vagy!
Abban a pillanatban megoldódott a rejtély. A két kicsi
félholdat széthúzta a felszabadult gumiszalag, és Step keze
Babi egész hátán bolyongott, egészen a nyakáig akadály nélkül.
Lehajolt, hogy megcsókolja. – Bocsáss meg...
Step alig hitt a saját fülének. Bocsánatot kért tőle
Bocsánatot. Ez a szó visszhangzott a fülében. Ő, Step
bocsánatot kért.
Aztán nem akart többet erre gondolni, úgyhogy veszni
hagyta a gondolatot, és elmerült új hódításában. Azon kapta
magát, hogy Babi mellét simogatja, a nyakát csókolgatja, majd
a keze átcsusszant a másik mellére, és ott is ugyanazt a kis
finom jelet találta, a vágyét és szenvedélyét. A keze erre
megindult lefelé, lapos hasa felé, egészen a szoknya széléig.
Babi keze ott megállította. Step kinyitotta a szemét.
Megpillantotta Babit, aki a fejét rázta.
– Ne!
– Mit ne?
– Azt ne... – mosolygott rá.
– Miért? – Step egyáltalán nem mosolygott.
– Mert ne!
– De miért ne?
– Mert nem és kész!
– De csak van valami oka, mint például... – Step célzatosan
mosolygott.
– Nem, hülye...! Nincs semmi oka. Nem akarom, ennyi.
Majd ha kevesebbet beszélsz csúnyán, akkor talán...
Step az egyik oldalára fordult, és fekvőtámaszozni kezdett.
Egyiket a másik után, egyre gyorsabban, megállás nélkül.
– Nem hiszem el, mondd, hogy nem igaz! Megtaláltam!

Két fekvőtámasz között beszélt, kissé zihálva, és közben
mosolygott. Babi bekapcsolta a melltartóját, és begombolta a
blúzát.
– Mit találtál meg? És hagyd abba a fekvőtámaszozást,
miközben beszélgetünk!
Step az utolsó kettőt egy kézzel nyomta le. Aztán az
oldalára feküdt, és vigyorogva nézett Babira. – Még nem voltál
senkivel.
– Ha arra gondolsz, hogy szűz vagyok-e még, a válasz igen.
– Ez a szó nagyon sokba került neki. Babi felállt. Leporolta a
szoknyáját. Néhány kalász esett a földre. – És most vigyél
vissza a suliba!
– Miért, megsértődtél? – Step a karjába zárta.
– Igen. Van valami idegesítő a stílusodban. Nem vagyok
hozzászokva, hogy így bánjanak velem. És most hagyj... –
Azzal kiszabadította magát az ölelésből, és sietve az angol
zászló felé indult. Step utánaeredt.
– Ugyan, Babi... Várj! Nem akartalak megbántani. Bocsáss
meg, de tényleg!
Babi hátrafordult. – Nem hallottam.
– De hallottad.
– Nem, ismételd meg!
Step bosszúsan körülnézett, majd Babihoz fordult. –
Bocsáss meg. Rendben? Figyelj, én örülök neki, hogy nem
voltál még senkivel.
Babi lehajolt, felvette az angol zászlót, és elkezdte
összehajtani. – Á, szóval igen? És miért?
– Hát mert... Mert örülök neki és kész.
– Mert azt hiszed, hogy te leszel az első?
– Figyelj, én bocsánatot kértem. Most már elég, hagyd abba!

Milyen nehéz veled!
Babi elmosolyodott.
– Igazad van. Fegyverszünet. – Odaadta neki a zászló egyik
végét. – Fogd, és segíts összehajtogatni! – Eltávolodtak
egymástól. Kihúzták a zászlót, aztán megint közeledni kezdtek.
Babi átvette Step kezéből a lobogó másik szélét, és közben
megcsókolta. – Ideges leszek ettől a témától.
Csendben ballagtak vissza a motorhoz. Babi felült Step
mögé. Aztán elindultak, végig a domb mentén, letört
kalászokat hagyva maguk mögött és egy félbehagyott
beszélgetést. Ez volt az első nap, amit együtt töltöttek, és Step
már kétszer bocsánatot kért tőle. Boldogan ölelte át. Már
megnyugodott, nem gondolt semmire. Nem tudta, hogy nem is
olyan sokára Steppel együtt fog szembenézni azzal a
problémával, amely annyira idegesítette.
40.
– Fékezz! – kiáltotta Babi, és erősen Step oldalába

kapaszkodott. A motor szinte rögtön, parancsszóra megállt.
– Mi történt?
– Itt az anyám.
Babi Raffaella Peugeot-jára mutatott, amely néhány
méterrel előrébb, a Falconieri lépcsője alatt parkolt. Leszállt a
motorról, és az órájára nézett. Pár perc hiányzott fél kettőig.
Meg kellett próbálnia. Megcsókolta Stepet.
– Szia, majd délután felhívlak.
Azzal elindult, végig a parkoló autók mögött görnyedve. Így
araszolt lassan előre. Az iskola elé érve lassan felegyenesedett.
Az anyja pár méterre volt tőle, tökéletesen látta a parkoló Mini
ablaküvegén keresztül. Valamivel foglalatoskodott az ölében.
Aztán Raffaella maga elé emelte a bal kezét, hogy ellenőrizze.
Babi rögtön rájött, hogy a körmét reszeli. Kicsivel később
felemelte a jobb kezében lévő körömreszelőt. Talált. Babi az
ajtó mellé kuporodott, és még egyszer az órájára nézett.
Mindjárt kicsöngetnek. Jobbra nézett, az utca vége felé. Step
már nem volt sehol. Mosolygott. Ki tudja, mit gondol róla.
Majd később felhívja. Aztán hirtelen rájött, hogy nem fog
menni. Hiszen nem is tudja a számát. Azt sem tudja, hol lakik.
Megszólalt az iskola csengője. Az első osztályok megjelentek a
lépcső tetején. Először a legfiatalabbak indultak lefelé. Még
egy csengetés. A másodikosok, majd a harmadikosok is
kijöttek. Egyre idősebb lányok. Az egyik kíváncsian nézett rá.
Babi az ajkai elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy el ne
árulja. A lány másfelé fordult. Mind hozzá voltak szokva az

efféle titkokhoz. Végül az ő osztálya következett. Apránként
Babi is felemelkedett. Az anyja még mindig el volt foglalva,
talán egy betört körömmel. Eljött a megfelelő pillanat. Babi
előbújt rejtekhelyéről, és elvegyült a többi lány között. Köszönt
néhányuknak, aztán észrevétlenül visszanézett az autó felé.
Raffaella nem vett észre semmit. Megcsinálta.
– Babi!
Pallina szaladt feléje. A két lány megölelte egymást. Babi
aggódva nézett rá.
– Hogy ment? Nem buktam le?
– Nem, minden rendben. – Pallina átadott neki egy
papírlapot. – Tessék, erre írtam fel a házi feladatokat, amiket
ma adtak. A felelések is rajta vannak. Minden precízen és
pontosan. Felvehetnél akár titkárnőnek. Na, és jól érezted
magad?
– Fantasztikusan! – Babi berakta a lapot a táskájába, és a
barátnőjére mosolygott.
– Hadd találjam ki! – Pallina egy pillanatig mereven
figyelte. – Reggeli az Euclidében a Vigna Stellutin. Kapucsínó
és tejszínhabos molnárka.
– Majdnem eltaláltad. Ugyanez, de a Flaminia úton.
– Hát persze! Az sokkal meghittebb. Ügyes. Aztán irány
Fregene, és féktelen szex a tengerparton. Talált?
– Süllyedt! – Babi mosolyogva távozott.
– Fregene vagy a többi?
– Csak annyit árulok el, hogy az egyiket eltaláltad.
Ezután a hazugság után beszállt a kocsiba, és kíváncsi
barátnőjét otthagyta az iskola előtt. Valójában mindkettőt
elhibázta.
– Szia, anya.
– Szia. – Raffaella hagyta, hogy Babi puszit nyomjon az

arcára. Úgy tűnt, nincs semmi gond.
– Hogy ment a suli?
– Jól. Nem feleltem semmiből.
Megérkezett Daniela is.
– Mehetünk. Giovanna azt mondta, egyedül megy haza...
mostantól mindig.
A Peugeot elindult. Ez a hír mindhármukat örömmel töltötte
el. Most már tényleg nem kell többet várni rá. Amíg a pirosnál
álltak az Euclide térnél, Babi hirtelen valami szúrást érzett.
Észrevétlenül benyúlt a blúza alá. A melltartójában kis,
aranyszínű kalászt talált. Kivette onnan, és betette a naplójába.
Még egy darabig nézegette. Egy kis nagy titok. Step megfogta
a mellét. Elmosolyodott, és miközben a lámpa zöldre váltott,
megpillantotta. Ott állt a tér jobb oldalán, és egy angol zászlót
lobogtatott nevetve, az ő zászlóját. Eltűnődött, hogy vajon
mikor lopta el tőle. Aztán rájött a legfontosabbra. Step olyan,
mint Pollo. Ő is tolvaj. Csodálkozott, hogy erre nem is gondolt
eddig. Egy tolvajjal állt össze.
41.
Az első a betű túl kövérre sikeredett, a másodiknak a szára

lett túl hosszú, a következőnek pedig túl rövid, aztán az egész
túl keskeny. Babi megint megpróbálta lemásolni az anyja
aláírását. A matekfüzet jó pár oldalát teleírta. Végül úgy tűnt
neki, hogy az eredmény már tűrhető.
– Daniela? Szerinted ez hasonlít anya aláírására?
Daniela egy darabig nézte az utolsó aláírást. Kicsit
gondolkozott.
– Anya kicsit hosszabbra nyújtja a vezetéknevét. Nem...
nem tudom. Valahogy furcsa. Tudom már! A G túl sovány, a
hasát túl kicsire csináltad. Anya mindig sokkal kövérebb G-vel
kezdi. Nézd! – Kinyitotta az ellenőrzőjét, és mutatott a
nővérének egy eredetit. – Látod? – Bökött rá az anyja által írt
G betűre. Babi egy darabig nézegette, és összehasonlította a
sajátjával.
– Nekem ugyanolyannak tűnnek. Csak azért mondod, mert
tudod, melyik az igazi. – Elégedetten visszament a szobájába.
Daniela felállt. – Csinálj, amit akarsz! Szerintem a G túl
kicsi. Nem értem, minek kérdezed meg a véleményem, ha
utána nem hallgatsz rám.
Azzal becsukta az ajtót.
Babi kinyitotta az ellenőrzőjét az igazolásoknál. Kitöltött
egyet. Beírta a dátumot, majd a hiányzás okihoz odaírta
„egészségügyi ok”. Végül is igaz. Rosszul lett volna a
gondolattól, ha nem szökhet el Steppel. Mosolygott. Aztán jött
az aláírás. Elkomolyodott. Utolsó próbát tett egy papírlapon,
több tucat Raffaella Gervasi alatt. Ez a legutolsó még jobban

sikerült, mint az eddigiek. Tökéletes lett. Még az anyjának is
nehezére esett volna különbséget tenni. Akár csekkeket is
hamisíthatna. Aztán rájött, hogy elvetette a sulykot. Igazából
nincs szüksége pénzre, csak arra az igazolásra. Megfogta a
tollat, és félve a kipontozott részre nézett, amely közvetlenül a
nyomtatott „aláírás” szöveg urán állt. Aztán határozottan
nekikezdett. Leírta az R-t, aztán a lehető legtermészetesebben
csúsztatta a toll hegyét, amíg a végén fél nem tette az i-re a
pontot. Majd még mindig remegve az összpontosítástól, a
másolás nehézségétől, hogy az anyjával tökéletesen azonosan
írjon, megnézte az aláírást. Még jobb lett, mint a többi.
Hihetetlen. Talán a vezetéknév egy kicsit reszketegre sikerült,
összehasonlította az anyja régebbi aláírásaival az
ellenőrzőjében. Semmi szembetűnő különbség. Semmi
bizonytalan jel. Még egy dolog neki kedvezett. Ellenőrizte az
órarendet. Az első órájuk a matektanárnővel lesz, Boijal.
Vastag szemüveg, mindig mosolygós, széles arc. Még akkor is,
amikor elnézést kért az osztálytól, hogy elvesztette a
dolgozataikat, és megkérte őket, hogy ne szóljanak senkinek.
Aznap Pallina biztosra vette, hogy legalább hetest írt. Szerinte
Boi pont ezért veszítette el őket. Direkt csinálta, csak hogy ne
kelljen megadnia neki ezt az örömet. Pallina meg volt
győződve róla, hogy az összes tanár pikkel rá.
Babi becsukta az ellenőrzőjét. Most már megnyugodott. Az
aláírást csak Boi fogja megnézni, és ő biztosan nem jön rá,
hogy hamis. Nekilátott a tanulásnak. Egy pillanatra furcsa
érzése támadt, mintha valami nem hagyná nyugodni.
Körülnézett, de nem vett észre semmit. Nekiállt a házi
feladatoknak. Ha figyelmesebben megnézte volna az órarendet,
tudta volna, mi aggasztja. A második órát Giacci tartotta.
42.
Később, amikor Babi szülei elmentek otthonról, Step

megérkezett. Az egész csapat ott várta már lent, a házuk alatt.
Schello, Lucone és Carla, Glória Darióval, a Szicíliai, Hook,
Pollo és Pallina, meg még néhány srác egy Golfban, pár
lánnyal. A Prima Porta felé vették az irányt a motorokkal, aztán
jobbra fordultak Fiano felé. Mire megérkeztek, Babi teljesen
átfagyott. A helyet Il Colonellónak hívták, és baromi messze
volt. Babi nem értette, miért kell ilyen messzire menni kajálni.
Az étterem két nagy teremre oszlott, teljesen szokványos
asztalokkal, és az egyikben foglalt helyet a pizzasütő kemence.
Lehet, hogy olcsó, gondolta. Leültek. Fiatal pincér jelent meg,
hogy felvegye a rendelést. Tizenöten voltak, és mindannyian
állandóan változtatták az elképzelésüket, Babit kivéve, aki az
elejétől fogva salátát kért kevés olajjal. Szegény pincért
kikészítették. Néha megpróbálta összefoglalni az első
fogásokat, hogy áttérhessen a másodikra, de mire a köretekhez
ért, valaki már meggondolta magát.
– Tudod mit, főnök? Hozz két vaddisznós lasagnát!
– Nekem is! – Csatlakozott azonnal valaki, aztán még
valaki.
És rögtön utána másik kettő is polentát vagy carbonárát kért.
A leghatározatlanabb társaság volt, amit Babi valaha látott.
És mintha ez nem lett volna elég, Pollo megpróbált segíteni a
pincérnek, állandóan ismételgetve a rendeléseket, amivel csak
még nagyobb zűrt kavart. A végén már mindenki dőlt a
röhögéstől. Egyfajta játékba csapott át a dolog. A szerencsétlen
pincér megsemmisülve távozott. Csak abban az egyben volt

biztos, hogy tizennégy korsó világos sört kell hoznia meg egy...
Mit is kért az a szőke, kék szemű szépség? Az áthúzásokkal teli
blokkjára pillantott, és bement a konyhába, miközben rájött,
hogy egy diétás kólát kell kivinnie.
A vacsora ezután is teljes káoszban folytatódott. Ahányszor
csak kihoztak egy ételt, legyen az sonka, mozzarellagolyók
vagy bruschetta, fejvesztett tülekedés kezdődött, mind
rávetették magukat, és egy szempillantás múlva semmi sem
maradt.
A túl erősen kifestett szemű lányok harsányan nevettek.
Babi Pallinára nézett, hogy egy kis megértést találjon, azonban
úgy tűnt, már ő is tökéletesen beilleszkedett a csapatba. Babi
tekintete találkozott Stepével, aki rámosolygott. Igyekezett
viszonozni, de ez elég bizonytalanra sikerült. Lenézett.
Megérkezett a vegyes salátája kevés olajjal. Nem volt éppen a
legvidámabb hangulatban. Aztán jön a Szicíliai sztorija. Egy
bizonyos Francesco Costanzi szomorú történetéről szólt,
akinek az az elvetemült ötlete támadt, hogy a Szicíliai exnőjére
vetett szemet. Mégcsak nem is a nőjére, gondolta Babi, hanem
az exére! Őrület.
De mindenki érdeklődve hallgatta, és senki nem zavartatta
magát emiatt az apró részlet miatt. Akkor lehet, hogy nekik van
igazuk, gondolta Babi, és én vagyok az őrült. Egyszóval a
fickó, ez a Francesco Costanti, hibát követett el. És ezért
fizetetnie kellett.
– Szóval tudjátok, mit csináltam? – A Szicíliai belekortyolt
a sörébe. – Hookkal elmentünk Marinához, aki egyedül volt
otthon.
Az asztal túloldalán egy fél szemén kötést viselő srác

vigyorogni kezdett. A figyelem középpontjába került, és
élvezte a dicsőség neki kijáró szeletét. A Szicíliai folytatta.
– Akkor mondtam Marinának, hogy hívja fel ezt a
baromarcú Costanzit. Felhívta, és megkérdezte, nem ugrik-e át
hozza beköszönni. Erre tudjátok, mit csinált az a rohadék?
Babi meglepetten nézte a társaságot. Úgy tűnt, mintha
valóban nem is sejtenék. Így hát megkockáztatta a választ ő
maga.
– Felment hozzá.
A Szicíliai odafordult felé. Kissé bosszúsnak tűnt, hogy
lelőtte a poénját, vagy jobban szólva kitalálta a választ. –
Helyes, Babi! Pontosan. Felment hozzá a rohadék!
Babi elmosolyodott. Aztán amikor meglátta Step furcsálló
tekintetét, széttárta a karját. A Szicíliai nem vette észre, és
folytatta a sztoriját.
– És most jön a java! Amikor megérkezett, Marina
beengedte. Ahogy belépett, én és Hook ráugrottunk és
lefogtuk. Aztán, el sem tudjátok képzelni, milyen baromi jól
szórakoztunk! Levetkőztettük, és odakötöztük egy székhez.
Ha! Látnotok kellett volna, milyen képet vágott! Meztelenül,
mint egy féreg! Aztán hoztam egy kést a konyhából, és
beraktam a lába közé. Erre ordítani kezdett. Hook szerint azért,
mert a kés jéghideg volt! Aztán bejött Marina. Tetőtől talpig
átlátszó csipkébe öltöztettük. Emlékeztek Marinára, nem?
Babi ugyan nem ismerte, de azt gondolta, hogy ha egy olyan
alakkal járt, mint a Szicíliai, akkor biztosan nem az a típusú
csaj, aki tetszett volna neki.
– Na, szóval zenét raktam be, és Marina belekezdett valami
sztriptízfélébe. Akkor megfenyegettem a fazont: ha meglátom,
hogy tetszik neked, és a farkad bármi életjelet mutat,
esküszöm, levágom! Marina levetkőzött bugyira és melltartóra

de a csóka meg sem moccant, ha értitek, mire gondolok...!
Halott ügy volt!
Mindenki dőlt a röhögéstől. Az egyik lány az asztal végében
majdnem megfulladt nevettében. Úgy tűnt, Step is remekül
szórakozik. Babi nem hitt a fülének. Ráadásul a történet itt még
nem ért véget. A Szicíliai mindenkit csendre intett.
– Egyszer csak zajt hallottunk az ajtó felől. Hát nem
megjöttek Marina szülei? Én és Hook kirohantunk az ajtón,
azok meg ott találták a pucér csávót a széken a félig levetkőzött
Marinával! Esküszöm, majd’ meghaltam a röhögéstől.
Látnotok kellett volna az arcukat!
– És mit csináltak a csávóval?
Babi Pallinára nézett. Még képes ilyeneket kérdezni!
– Hát... gőzöm sincs. Mi gyorsan leléptünk. Csak annyit
tudok, hogy a vadbarom azóta becsajozott, de súlyos problémái
vannak vele, hogy megdöntse a nőt... Mióta próbára tettük, úgy
tűnik, elvesztette a képességét... Már nem áll fel neki, ha
vetkőző nőt lát.
Ez volt ám a diadal. Mindenki a hasát fogta nevettében.
Aztán nem tudni, hogyan kezdődött. Egyszer csak elrepült egy
szelet kenyér. A következő pillanatban már egész áradat zúdult
mindenkire, húsmaradék, sült krumpli és sör valódi,
hamisítatlan csatája vette kezdetét. Mindent egymásra
zúdítottak. Először a lányok ugráltak fel a helyükről. Babi és
Pallina gyorsan elmenekült az asztaltól, a többi lány pedig
követte őket. A fiúk tovább dobálták egymást a
kajamaradékkal, erővel és dühvel, rá se hederítve a többi
asztalnál ülőkre, akiknek szintén kijutott a jóból. A kajacsata
fénypontja az volt, amikor szegény kis pincér megpróbálta
megállítani őket. Telibe találták a képét egy beáztatott házi
kenyérrel. A jelenetet hatalmas ováció fogadta. Egész életében

nem volt ilyen sikere a szerencsétlen pincérnek. Aztán jött a
számla. Pollo felajánlotta, hogy összegyűjti a pénzt. Step
átkarolta Babit, és kivezette az étteremből. A többiek is
kiszállingóztak, egyik a másik után. Kettesével, hármasával
mind beindították a motorjaikat. Először a Golf húzott el.
Babi elővette a pénztárcáját. – Mennyivel tartozom?
Step ramosolygott. – Viccelsz? Hagyd csak!
– Köszönöm.
– Ne nekem köszönd! Na, pattanj fel!
Step beindította a motort. Babi felült mögé.
– Akkor kinek köszönjem meg? Hallottam, hogy Pollo
gyűjti a pénzt.
– Ugyan, az csak a szokásos szöveg.
Abban a pillanatban Pollo kirohant az étteremből, és
felugrott a motorjára. – Gyerünk, srácok!
Pallina erősen kapaszkodott belé. Mindenki gyorsan,
gumicsíkot húzva elindult. A motorok lekapcsolt lámpákkal
kilőttek. Az étteremből kirohant a pincér meg még valaki.
Utánuk kiabáltak, és megpróbáltak leolvasni néhány
rendszámot, de hiába.
A motorok zaja hangosan visszhangzott Fiano keskeny
sikátoraiban. Teljes sebességgel, a motorra hajolva, egymás
után száguldottak ki a városkából, kiabálva, röhögve és
dudálva, végig a kis utcákon. Szinte repülve érték el az
országutat, ahol beburkolta őket az út sötétbe vesző szélét
határoló fák nedves hidege. Csak ekkor kapcsolták fel a
lámpáikat.
Pollo Step mellé húzódott.
– Hmm, nem főznek rosszul ebben az Il Colonellóban. Kár,
hogy egy darabig nem mehetünk vissza.
– Tudod, hova mehetnénk szombaton?

– Hova?
– Fel, Nervibe. Van ott egy isteni étterem. Farinellóék ettek
ott múltkor. Azt mondták, fenséges.
Pollo aggódva nézett rá. – Mennyibe kóstál?
– Negyven lepedő koponyánként.
– Túl drága! – mondta gyermeki mosollyal, majd gázt adott,
és közönséges nevetéssel elhúzott, Pallinával a háta mögött.
Babi előrehajolt.
– Szóval azt akarod mondani, hogy nem fizettünk?
Step lassított.
– Miért, van valami probléma?
– Probléma? De hát fel is jelenthetnek! És ha leolvastak
néhány rendszámot?
– Leoltott lámpákkal nem tudják elolvasni. Figyelj, mindig
is így csináltuk, és soha nem kaptak el senkit. Úgyhogy ne fesd
az ördögöt a falra!
– Én nem festem az ördögöt a falra. Csak azt szeretném, ha
gondolkodnál. Még ha nem is olyan egyszerű. Rendben, lehet,
hogy nem kapnak el. De az éttermesekre nem gondolsz? Azok
az emberek dolgoznak ott! Egész nap a konyhában ácsorognak
és izzadnak a tűzhely fölött, megterítenek neked, kiszolgálnak,
leszedik az asztalt, takarítanak utánad, és te így bánsz velük?
Megszégyeníted őket, lenézed a munkájukat? Egyáltalán nem
becsülöd meg őket!
– Hogyhogy nem becsülöm meg őket? Hiszen mondtam,
hogy baromira ízlett a kaja!
Babi elhallgatott. Kár a gőzért. Kicsit hátrébb húzódott tőle
az ülésen. Körülötte az éjjeli szellő meg az erdő párája
megcsapta a bőrét és beleborzongott. De nem csak a hidegbe.
Olyan sráccal jár, aki nem érti, nem képes felfogni a dolgokat.
Felnézett az égre. Tiszta éjszaka volt. A csillagok ragyogtak a

távolban. Apró, átlátszó fellegek simogatták a holdat. Minden
olyan szép lehetett volna, ha...
– Hé, Step! – A srác, akit az asztalnál többször hallott
Lucone néven emlegetni, a háta mögött egy terjedelmes, Carla
nevezetű szőkével, melléjük ért. – Fogadunk ötven rugóban,
hogy melyikünk ér hamarabb a belvárosba egy keréken?
Stepnek nem kellett kétszer mondani.
– Benne vagyok. – Azzal váltott, és rögtön gázt adott.
A motor felemelkedett. Babi épphogy belé tudott
kapaszkodni. Már megint! Nem bírom tovább, gondolta. De
most legalább nem fejjel lefelé nézek!
– Step! Step! – kiáltotta, és ököllel erősen ütögetni kezdte a
fiú hátát. – Hagyd abba! Tedd le a kereket!
Step finoman elengedte a gázkart. A motor két kerékre állt.
Lucone még egy darabig tovább hajtott, és világgá kürtölte,
hogy győzött. Step Babi felé fordult.
– Mi ütött beléd? Megőrültél?
– Elegem van az egy kerekezésből, az erőszakból, az
üldözésből! Nem bírom tovább, érted? – Babi már üvöltött. –
Normális, nyugodt életre vágyom! Úgy akarok motorozni,
ahogy mindenki más. Nem akarok elmenekülni az éttermekből,
fizetni akarok, mint mindenki. Nem akarom, hogy verekedj!
Nincs kedvem végighallgatni, hogy az egyik barátod valakinek
a lába közé rakott egy kést, csak mert az ráhajtott az exére, még
akkor sem, ha az aktuális barátnője lenne! Gyűlölöm az
erőszakot, gyűlölöm a verekedést, gyűlölöm az erőszakos
embereket! Gyűlölöm azokat, akik nem tudnak élni, nem
tudnak beszélgetni, nem tudnak vitatkozni, akik nem tisztelnek
másokat. Érted? Gyűlölöm!
Egy darabig csend ereszkedett közéjük, hagyták, hogy a

motor állandó sebessége ringassa őket meg a szél, amely úgy
tűnt, lassanként megnyugtatja Babit. Aztán Step elnevette
magát.
– Megtudhatom, mi olyan rettentő vicces?
– Tudod, hogy én mit gyűlölök?
– Nem, mit?
– Elveszteni ötven rugót.
43.
Az Euclide téren álló benzinkút előtt magas, esetlen,

hátrafésült hajú srác állt zsebre dugott kézzel, és hisztérikusan
nevetett egy alacsony fickó poénjain, aki előtte hadonászott.
Körös-körül fiúkból és lányokból álló csapat hallgatta. Rettentő
vicces alak volt. Hatalmas sikere lett volna bármelyik kis
kabarészínházban. Ő azonban makacsul ragaszkodott hozzá,
hogy közgazdaságtant és kereskedelmet tanuljon annak
ellenére, hogy a vizsgákon szinte mindig leblokkolt.
Kicsivel odébb, a Pandemoniumnál az idősebb fiatalok
találkoztak. Egy Toyota Corolla, amelyben még telefon is volt,
megállt a többiek előtt, akik lelkesen üdvözölték az újonnan
érkezetteket. Barna hajú lány szállt ki az autóból, hibátlan
harisnyában és legalább olyan tökéletes lábakkal. Fekete
kabátot viselt és csillogó selyemből készült, rakott bermudát.
Az autó tűzpiros volt, mintha egy reklámszakember álmodta
volna meg a jelenetet. Amikor azonban kiszállt mellőle a fickó,
a varázslatnak lőttek. Gyér haja volt és kis pocakja. Egy igazi
kreatív szaki sosem választott volna ilyen fazont. Előrébb, az
újságos előtt kis furgon állt. Két rendőr különösebb
meggyőződés nélkül igazoltatta az ott ácsorgó fiatalokat, aztán
továbbálltak.
Néha hirtelen, mintegy varázsütésre, néhányan felpattantak
a robogóikra vagy beszálltak egy idősebb haver autójába, és
gyorsan elhúzták a csíkot moziba, házibuliba vagy fel, a Piper
Clubba egy jelmezes partira. Nem sokkal később befutott
valami nótorius késő, vagy valaki aki kajálni ment a
barátnőjével valami jobb elfoglaltság reményében, amivel

elüthetik az időt, amíg a szüleik lefekszenek aludni és végre
tiszta lesz a levegő. Egy kocsi húzott el dudálva. Egy szőke
lány nézett ki az ablakán, és integetett valakinek, majd
csikorgó kerekekkel eltűnt jobbra, fel a Siacci úton. Egy barna
lány belépett a Caffé Shopba, hogy cigit vegyen. Egy másik a
fiúja karjaiban cseverészett, aki egy Peugeot motoron ült.
Nevetgélve nézték az árkádok alatt telefonáló barátjukat. Az
utcai telefon mellett ácsorgott, és vagy fél órája vitatkozott a
nőjével.
– Rázd már le! – hangzott az egyetlen jótanács, amit a másik
képes volt adni a haverjának. Lehet, hogy nem is voltak olyan
jó barátok, vagy talán mégis. Ilyen tanácsot mindenki képes
adni, főleg, ha nem a saját nőjéről van szó. Egy marokkói fazon
egy pohár bort iszogatott egy asztalnál, és azt kérdezte
magától, mit is keres ott.
A Roxy szállóból egy csapat külföldi jött ki mosolyogva.
Egy autó megállt az újságos előtt, az út kellős közepén. A
mögötte jövő idegesen nyomta a dudát. Az ürge, aki kiszállt,
felemelte a karját.
– Hogy ütné el magát egy kamion! – kért elnézést a maga
furcsa módján.
Aztán egymás után megérkeztek Stepék is. Dudáltak és
túráztatták a motorokat. Egyesek felugrattak a járdára, mások
odaparkoltak a cukrászda lehúzott redőnye elé. Babi leszállt
Step motorjáról, és hátraigazította a haját. Abban a pillanatban
ott termett mellette Pallina.
– Kemény, mi?
– Micsoda?
– Hát, hogy így meglógtunk az éjszakában, fizetés nélkül.
Még sosem csináltam ilyet! Vicces, mi? Jó fej banda, ugye?
– Nem. Én egyáltalán nem szórakoztam jól.

– Ugyan, egyszer az életben...
– Nem csak egyszer, és ezt te is jól tudod. Mindig ezt
csinálják. Pallina, hát nem érted? Ez olyan, mintha loptál
volna. Ettél, és nem fizetted ki, tehát loptál.
– Ugyan már! Egy tányér tortellini meg egy sör? Az
évszázad bűnténye!
– Pallina, ha egyszer nem akarod megérteni, akkor
fölöslegesen járatom a szám, igaz?
Egy kéz hirtelen két, nem túl baráti csapást mért Babi
vállára.
Babi megfordult. Maddalena állt vele szemben. Rágózott, és
közben vigyorogva nézett rá.
– Ide figyelj, neked itt semmi keresnivalód!
– Miért?
– Mert én nem akarlak itt látni.
– Tudomásom szerint ez a hely nem a tiéd, úgyhogy nem
tilthatod meg.
Babi visszafordult Pallinához, hogy lezárja a vitát.
Megpróbálta visszavenni a beszélgetés fonalát. Ekkor azonban
egy erőszakos lökés visszafordulásra késztette.
– Talán nem voltam elég világos? Húzz el innen! –
Maddalena a jobb kezével Babi bal vállára ütött. –
Megértetted?
Babi sóhajtott egyet. – De hát mit akarsz tőlem? Nem is
ismerlek. Ki vagy te?
Maddalena megemelte a hangját és elvörösödött.
– Az vagyok, aki mindjárt beveri a fejedet. – Aztán
közelebb lépett, és egy tenyérnyire Babi arcától azt üvöltötte: –
Megértetted?
Babi lenézően fintorgott. Körülöttük valaki megfordult,

hogy megnézze, mi folyik ott. Az emberek lassan abbahagyták
a beszélgetést, és köréjük sereglettek. Mindenki tudta, mi
következik. Még Babi is. Megpróbálta lerázni. Maddalena
közel hajolt hozzá, túl közel.
– Figyelj, hagyjuk ezt abba! Nem szeretem az utcai
jeleneteket.
– Á, szóval nem szereted, mi? Akkor maradj otthon...
Maddalena fenyegetően közeledett. Babi kinyújtotta a kezet, es
Maddalena vállára tette, hogy távol tartsa magától.
– Hallod? Megmondtam, hogy nem akarok vitatkozni...
– Mit csinálsz? – Maddalena Babi kezére nézett, mely a
jobb vállán feküdt. – Kezet emelsz rám? Azonnal vedd le
rólam a kezed!
Azzal nagyot ütött Babi karjába, hogy ellökje magától.
– Na, jó, elmegyek. Step!
Babi megfordult, hogy megkeresse, de abban a pillanatban
éles fajdalom nyilallt belé a jobb arccsontja alatt. Megfordult.
Maddalena ott állt előtte, kezét ökölbe szorította és
fenyegetően maga elé emelte, miközben vigyorgott. Az ütés
tőle származott. Babi az arcához kapta a kezét. A járomcsontja
izzott és sajgott. Maddalena megpróbálta gyomron rúgni. Babi
hátralépett. A rúgás így csak karcolta a hasát, de így is elég
fájdalmat okozott. Babi hátat fordított neki és indulni készült.
– Hova mész, te rohadt ribanc?
Egy hátulról érkező rúgás telibe találta a fenekét és
előrelökte. Babinak sikerült megtartania az egyensúlyát.
Könnyek gyűltek a szemébe. Lassan továbbsétált. Hallotta,
hogy körülötte lármáznak az emberek, egyesek nevettek,
mások csöndben figyelték, valaki ujjal mutogatott rá.
A lányok aggódva nézték. A távolban morajlott a forgalom.

Aztán észrevette Stepet. Előtte állt. Hirtelen futó lépéseket
hallott a háta mögül. Maddalena volt az. Becsukta a szemét, és
enyhén lehajtotta a fejét. Megint kapott volna. Aztán egyszer
csak azt érezte, hogy egy kéz megragadja a hajánál és majdnem
hátrarántja. Megfordult, hogy el ne essen. Azon kapta magát,
hogy lehajtott fejjel fut. Maddalena után, aki a hajánál fogva
húzza. Az üvöltő hárpia ököllel csapkodta a fejét, a nyakát, a
hátát. A hajtöve szinte ki akart szakadni, és valami kegyetlen,
őrjítő fájdalom borította el az agyát. Innentől kezdve se látott,
se hallott. Szabadulni akart. De minden heves mozdulattól,
minden ellenállástól csak még élesebben nyilallt belé a
fájdalom. Akkor elkezdte követni fogvatartóját, szinte
üldözőbe vette. Előrenyújtotta a kezét, és belekapaszkodott a
dzsekijébe, teljes erejével taszigálta, mindig egyre közelebb
kerülve hozzá, egyre gyorsabban, anélkül, hogy látta volna,
hová tart. Egészen addig, amíg egyszer csak fémes robajt nem
hallott, zuhanó vasak csörömpölését. Érezte, hogy hirtelen
kiszabadul a szorításból, és végre megint szabadon lélegezhet.
Maddalena a robogóknak esett, a földre zuhant, és a lendülettel
magával rántott egy Boxert meg egy régi Si kismotort.
Mozdulatlanul feküdt alattuk, miközben egy koszos, rozsdás
küllőjű kerék tovább forgott, és a súlyos váz meg a kormány az
úttesthez szegezte. Babi érezte, hogy úgy önti el a düh, mint a
dagály, mint egy hatalmas hullám, melyet felkorbácsolt a szél
és a fájdalom. Az arca vörös volt, zihált, a járomcsontja égett, a
fejbőre sajgott; hirtelen Maddalenára vetette magát. Vadul
rugdosni kezdte, miközben felismerhetetlenné torzult a képe.
Maddalena megpróbált felállni. Babi föléje hajolt, és ordítva
ütötte mindenhol, karmolta, tépte a haját. Maddalena nyakán
hosszú, szabálytalan vércsíkok folytak végig.
Aztán két erős kéz hátulról felemelte Babit. Hirtelen azon

kapta magát, hogy a levegőbe rugdos, vergődve, hogy
kiszabaduljon, és újra rávethesse magát az áldozatára, tovább
harapjon és fájdalmat okozzon. Egy utolsó pontos, de nem
teljesen akaratlagos rúgással még egy robogót eltalált. Az
SH50-es lassan becsapódott a halálosan kimerült Maddalena
mellé.
– Jaj, a motorom... – reklamált egy ártatlan tulaj.
Miközben Babit elhúztak onnan, a tömeget figyelte. Már
nem nevettek, csak csendben bámulták. Félrehúzódtak, hogy
utat engedjenek neki. Hagyta, hogy háttal elhurcolják, teljesen
rábízva magát arra, aki cipelte. Ideges nevetés tört fel belőle.
Eszébe jutott az a közönségesen nevető lány az asztalfőn.
Aztán még tovább nevetett, egyre hangosabban, de nem
hallotta, hogy bármi kijött volna a száján.
Friss levegő simította meg az arcát. Behunyta a szemét.
Forgott vele a világ. Szíve hevesen vert, légzése akadozott. A
düh erőszakos hullámai rázták meg néha, amelyek még nem
nyugodtak le teljesen. Valami megállt alatta. A motoron ült.
Step segített neki leszállni.
– Gyere ide!
A Corso Francia hídján voltak. Felment a lépcsőn, és
odalépett a szökőkúthoz. Step bevizezte a kendőjét, és az arcára
terítette.
– Így már jobb? – Babi lehunyta a szemét.
Kellemes volt az a hűvös érintés kipirosodott, sajgó arcán.
Bólintott. Step felült a kőfalra, és szétterpesztett lábait lóbálta.
Vigyorogva nézte Babit.
– Mit mondtál az előbb? Hogy gyűlölöd a verekedést meg
az erőszakosakat? Még jó! De ha nem szedlek le arról a
szerencsétlenről, kinyírtad volna.
Babi Stepre nézett. Egy lépést tett felé, aztán hirtelen kitört
belőle a zokogás. Görcsösen fuldoklott tőle. Mintha valami
átszakadt volna, egy gát, egy barikád, és a könnyek folyama
kiöntött, hevesen és megállíthatatlanul.
Step átölelte a törékeny vállakat, melyeket erősen rázott a
zokogás. – Na, ne csináld ezt! Nem a te hibád. Kiprovokálta.
– Én nem akartam megütni, nem akartam bántani. De
tényleg... Nem akartam.
– Igen, tudom.
Step az egyik kezét Babi álla alá tette. Letörölt egy sós
könnycseppet, majd felemelte az arcát. Babi kinyitotta a
szemét, szipogva, pislogva, mosolygott és nevetett, még
mindig idegesen. Step is mosolygott, hogy megnyugtassa.
Lassan közeledett az ajkához, majd megcsókolta. Ajka a
szokásosnál is puhábbnak tűnt, meleg volt és megbánó, enyhén
sós ízű. És Babi hagyta, kétségbeesetten keresett vigaszt a
csókban, mely eleinte negédes volt, majd egyre erőteljesebbé
vált, aztán végül Step nyakához bújt. Step érezte könnyektől
áztatott arcának nedvességét, friss bőrét, apró, rejtett
szipákolását.
– Most már elég. – Elhúzódott tőle. – Na, ne csináld már! –
Step felállt a fal tetejére. – Ha nem hagyod abba a sírást,
leugrom innen. Nem viccelek... – Tett néhány határozatlan
lépést a márvány szélén. Kitárta a karját, hogy megtartsa az
egyensúlyát. – Na, akkor abbahagyod vagy ugorjak…?
Egyik lábát a másik elé téve sétált, vészesen dülöngélve. Jó
néhány méterrel alatta a folyó nyugodtan és sötéten folydogált,
a vizet feketére festette az éjszaka, a partot bokrok borították.
Babi aggódva figyelte, de még mindig szipogott.
– Ne tedd... kérlek!
– Akkor hagyd abba a bőgést!
– Nem tehetek róla...

– Akkor viszlát...
Step elugrott, és ordítva levetette magát. Babi a falhoz
futott.
– Step! – Lenézett. Nem látszott semmi, csak a folyó
sodrásának lassú áramlása.
– Buuu! – ugrott elő Step a fal alól, és megragadta Babit a
kabátja gallérjánál. Babi felsikoltott. – Bevetted, mi? – Azzal
megcsókolta.
– Már csak ez hiányzott! Látod, milyen állapotban vagyok,
és te még ijesztgetsz!
– Pont azért csináltam. Egy jó kis ijedség kell, az mindent
eloszlat.
– Az a csuklásra jó.
– Csuklás vagy hüppögés, egyre megy! Na, gyere ide!
Segített neki átmászni a falon. Ott találták magukat a híd
egy kis párkányának sötétjében. Messze alattuk a folyó, még
messzebb a kivilágított Olimpica. Aztán a sötétségtől és a folyó
morajlásától el zsibbadva megint megcsókolták egymást.
Szenvedélyesen és elragadtatva, vággyal tele. Step felemelte
Babi pólóját, és kiszabadította, majd megsimogatta a mellét.
Aztán kigombolta az ingét, és Babi puha bőréhez nyomta a
mellkasát. Így maradtak mozdulatlanul, belélegezték egymás
melegét, egymás szívverését hallgatták, érezték a bőrük
érintkezését és az éjszaka hűvös szellőjét.
Később, a márványfal szélén ülve a csillagos eget figyelték.
Babi lefeküdt, fejét Step ölébe hajtotta. Egy darabig így
maradt, csendben. Most már nyugodt volt és békés, miközben
Step a haját simogatta hátrafelé. Ahogy körülnézett, meglátott
egy feliratot, ami megérintette.
– Te soha nem tennél értem ilyet. Soha nem írnál ide a

hídra.
Step megértette, mire gondol. Pontosan az orruk előtt egy
romantikus kedvű ismeretlen festékszóróval odaspriccelt
szerelmi vallomása volt olvasható: Szeretlek, Bocikám.
– Igaz, én írni sem tudok, te mondtad.
– Hát, akkor tollba mondhatnád valakinek, aki felírja
helyetted. – Babi hátrahajtotta a fejét, és fejjel lefelé
rámosolygott.
– Különben is inkább valami ilyesmit írnék, ez szerintem
jobban illik hozzád.
Babi odanézett, ahova Step mutatott. Egy előttük álló fehér
oszlopra valaki a következő pimasz mondatot írta: „Cathiának
van a második legjobb segge Európában”. A „második” egy kis
zárójellel volt odabiggyesztve. Step vigyorgott.
– Ez sokkal őszintébb felirat. Már csak azért is, mert a tiéd
az első.
Babi gyorsan leugrott a falról, és finoman rácsapott Stepre.
– Disznó!
– Mit csinálsz? Engem is versz? Ez már tényleg valami
rossz szokás...
– Ne viccelj ezzel! – Step megpróbálta megölelni. Babi egy
kicsit kérette magát. – Tényleg nem vicces. Rosszul vagyok
tőle, komolyan.
Step még jobban magához szorította.
– Oké, nem mondom többet.
Babi végül átengedte magát neki, és egy pillanatig hitt az
ígéretének.
44.
Amikor Step hazakísérte, a szülei még nem érkeztek meg. A

kapuban elköszöntek egymástól.
– Szia, jó éjt! Büszke vagyok rád!
Babi mosolygott, majd eltűnt a lépcsőn. De később,
miközben lefekvéshez készülődött, jéggel teli zsebkendővel a
jobb arccsontján, a hajkeféjén pedig kitépett hajcsomókkal,
eszébe jutottak azok a szavak. Büszke volt rá? Miért? Mert
megvert egy másik lányt? Mert ütötte-vágta, talán el is
csúfította az arcát? Bebújt a takaró alá. Szenvedett, de nem
csak a kitépett haja miatt érzett fájdalomtól. Persze, ő csak
védekezett. Nem az ő hibája, önvédelem volt. De miért esett
neki annak a lánynak olyan dühvel? Honnan tört elő az a sok
gyűlölet? Hirtelen nem ismert magára, nem tudta, ki is ő.
Valamiben azonban biztos volt. Hogy erre a Babira cseppet
sem büszke.
– Alessandri?
– Jelen!
– Bandini?
– Jelen!
Boi tanárnő névsort olvasott.
Babi a padjában ülve, aggódva nézegette az igazolását. Most
már nem tűnt annyira tökéletesnek. Boi átugrott egy nevet. A
lány, aki nagyon is jelen volt és ragaszkodott nyilvántartásba
vételéhez, felállt a padban és szólt a tanárnőnek. Boi elnézést
kért tőle, majd újrakezdte a névsort onnan, ahol elvétette. Babi
kissé megnyugodott. Egy ilyen tanárnőnél talán az ő igazolása
sem kelt feltűnést. Amikor eljött az ideje, kivitte az ellenőrzőjét

a katedrára az előző napi másik két hiányzóval együtt. Hevesen
dobogó szívvel várt a tanári asztal mellett. De minden simán
ment.
Babi visszatért a helyére, és az óra további részét nyugodtan
ülte végig. Megtapogatta az arccsontját. Be volt dagadva és
fájt. Az anyja, akinek még félálomban sem kerülte el semmi a
figyelmét, aznap reggel megkérdezte, mi történt vele.
– Jaj, semmi. Tegnap este bevertem, amikor a sötétben
bementem a szobámba. Nekimentem a félig nyitott ajtónak.
Raffaella elhitte. Szerencsére más jele nem maradt a
verekedésnek. De megint hazudnia kellett. Ezredszer is. Ezt
már Babi is sokallta. Egyelőre még nem bukott le, de ha így
megy tovább, előbb vagy utóbb rossz vége lesz. Nem tudta,
hogy ez a pillanat vészesen közeledik. Egy levél repült az
asztalára. Pallina vigyorgott a padjában. Szóval ő dobta oda.
Babi kinyitotta. Egy rajz volt benne. Két lányt ábrázolt, az
egyik a földön feküdt, a másik pedig bokszoló pózban állt
mellette. Fölötte a cím: Babi III. Egy Rocky-paródia volt. Nyíl
mutatott a földön fekvő lány felé a következő szöveggel:
„Maddalena”, zárójelben: „a ribanc”. A másik lány mellett egy
mondat állt: „Babi ökle, mint a kő, izma, mint az acél. Amikor
megérkezik, az egész Euclide tér remeg, és a ribancok végre
elmenekülnek.” Babi nem tudta megállni, hogy el ne nevesse
magát.
Megszólalt a csengő. Boi tanárnő nagy nehezen összeszedte
a cuccait, majd kiment. A lányok fel sem tudtak állni a
padjukból, máris belépett Giacci. Mind csendben visszaültek a
helyükre. A tanárnő a katedrára lépett. Babinak az az érzése
támadt, hogy amikor Giacci belépett, körülnézett, mintha
keresne valamit. Amikor meglátta őt, mintha fellélegzett volna,
és elmosolyodott. Miközben Babi leült, azzal nyugtatta magát,

hogy csak képzelődött. Abba kell hagynia, különben
rögeszmesse válik. Valójában Giaccinak semmi baja vele.
– Gervasi!
Babi felállt. Giacci mosolyogva figyelte.
– Jöjjön, jöjjön, Gervasi!
Babi kilépett a padból. Mégsem képzelődött. Történelemből
már felelt. Giaccinak nagyon is vele volt baja.
– Hozza az ellenőrzőjét is!
Ez a mondat egyenesen szíven találta. Attól félt, hogy elájul.
Az osztályterem forogni kezdett körülötte. Pallinára nézett. Ő
is elfehéredett. Babi a szinte elviselhetetlenül nehéz
ellenőrzővel a kezében lassan a katedrához lépkedett. Közben
valami magyarázatféle után kutatott, egy utolsó reménysugár
után, amibe belekapaszkodhat, de hiába. Miért kérte az
ellenőrzőjét? Semmi más okot nem talált. Úgy látszott, a rossz
lelkiismerete nem tudott mást súgni neki, mint amit már tudott.
Aztán egy halvány remény. Lehet, hogy az aláíratott intőjét
akarja még egyszer ellenőrizni. Belekapaszkodott ebbe a
valószínűtlen illúzióba. Letette az ellenőrzőjét az asztalra.
Giacci kinyitotta, miközben mereven nézett rá. – Maga
tegnap nem jött iskolába, igaz?
Az utolsó, tünékeny reménysugár is szertefoszlott. – Igen.
– És szabad megtudnom, miért nem?
– Nem éreztem jól magam.
Hát most annál rosszabbul volt. Giacci vészesen közeledett
az igazolások oldalához. Megtalálta az utolsót, mely a vád
tárgyát képezte.
– És ez lenne itt az édesanyja aláírása, igaz? – A tanárnő
Babi orra alá tolta az ellenőrzőjét.
A másolási kísérletére nézett. Hirtelen szembetűnően

hamisnak tűnt, hihetetlenül remegősnek, kimondottan
másoltnak. Egy annyira erőtlen „igen” jött csak ki a száján,
hogy szinte nem is hallatszott.
– Érdekes. Nem sokkal ezelőtt beszéltem az édesanyjával,
aki semmit nem tudott a hiányzásáról. Még kevésbé arról, hogy
bármit is aláírt volna. Most éppen ide tart. Nem tűnt túl
boldognak. Maga végzett ezzel az iskolával, Gervasi. Ki fogják
rúgni. Az aláírás-hamisítás, ha jelentik az illetékeseknek,
ahogyan én fogom tenni, egyenlő a biztos felfüggesztéssel. Kár
magáért, Gervasi. Szép eredményt érhetett volna el az
érettségin. Majd jövőre. Fogja!
Babi visszavette az ellenőrzőjét. Most már hihetetlenül
könnyűnek érezte. Hirtelen minden másnak tűnt, a mozdulatai,
a léptei. Mintha a levegőben lebegne. Ahogy visszafelé tartott a
helyére, látta az osztálytársnői tekintetét, hallotta maga körül
azt a furcsa csendet. Mintha valami öröm érte volna, a
boldogság abszurd érzése töltötte el. Aztán megérkezett a
padjához, és leült.
– Ezúttal maga hibázott, Gervasi.
Nem nagyon érette, ami ezután történt. Fapadokkal
berendezett teremben találta magát. Ott volt az anyja, aki éles
hangon kiabált. Aztán megérkezett Giacci az igazgatónővel, őt
kiküldték. Még sokáig vitatkoztak, amíg kint várt a folyosón.
Egy apáca haladt el a távolban. Mosoly és köszönés nélkül
néztek egymásra. Később kijött az anyja. A karjánál fogva
elrángatta onnan. Csak úgy sistergett a dühtől.
– Anya, ki fognak rúgni?
– Nem, holnap visszajössz. Talán van megoldás, de először
meg kell beszélnem apáddal, mit gondol róla, egyetért-e vele.
A lépcsőn lefelé menet Babi azon morfondírozott, vajon

milyen megoldás lehet, ha az anyjának még az apja
beleegyezésére is szüksége van. Később, ebéd után megtudta.
Pénzkérdés volt az egész. Fizetniük kellett. A magániskolákban
az a szép, hogy mindent egyszerűen meg lehet oldani. Az
egyetlen kérdés az, hogy „mennyire” egyszerűen.
Daniela a hordozható telefonnal a kezében belépett a nővére

szobájába.
– Tessék, téged keresnek.
Babi az eseményektől lefáradva már majdnem elaludt.
Egyik kezével elhúzta a haját az arcától, és odatartotta a fehér
telefonkagylót. – Halló.
– Szia, találkozunk? – Step volt az.
Babi felült az ágyon. Egy csapásra teljesen felébredt. –
Szívesen, de nem lehet.
– Na! Elviszlek a Parnasszusra vagy a Pantheonhoz.
Meghívlak egy tejszínhabos jeges kávéra. Kóstoltad már?
Fantasztikus.
– Szobafogságban vagyok.
– Már megint? De hát nincs még vége?
– De igen, viszont az egyik tanárnő ma kiszúrta a hamis
aláírást, és kitört a balhé. Az a nő pikkel rám. Az igazgatóhoz
küldött. Évet kellett volna ismételnem. De aztán anya mindent
elrendezett.
– Az anyád kemény egy nő! Határozott természete van... de
mindig eléri vele, amit akar.
– Hát, nem egészen így áll a helyzet. Fizetnie kellett.
– Mennyit?
– Tízmilliót.§§ Adományként...
Step füttyentett. – Azt a kurva! Ez aztán a jótékonyság... –
Zavart csend következett. – Babi, itt vagy?
– Igen, itt.
– Már azt hittem, megszakadt a vonal.
– Nem, csak Giaccira gondoltam, arra a tanárnőre. Félek,
hogy nem úszom meg ennyivel. Beégettem mindenki előtt, és
most mindenáron meg akarja torolni rajtam.
– Még ennél is jobban?
– Nyilvánvaló, hogy ezt a szüleim fizetik ki... Egyfajta
adományként. Most majd nem száll le rólam. A francba!
Gondolj bele, olyan jók a jegyeim, hogy azt hittem, nem lehet
semmi gond!
– Szóval tényleg nem jöhetsz?
– Viccelsz? Ha anyám telefonál, és nem talál itt, akkor aztán
tényleg végem.
– Akkor átmegyek én.
Babi az órájára nézett. Majdnem öt óra volt. Raffaella csak
jóval később ér haza. – Jól van, gyere! Kapsz egy teát.
– Sör nincsen?
– Délután ötkor?
– Nincs jobb, mint az ötórai sör. Másrészt pedig utálom az
angolokat. – Letette.
Babi gyorsan kipattant az ágyból. Cipőbe bújt. – Dani,
elugrom egy pillanatra. A boltba megyek, kérsz valamit?
– Nem, semmit. Ki jön, Step?
– Mindjárt jövök.
Babi félig nyitva hagyta az ajtót, és anélkül, hogy válaszolt
volna a húgának, levágtázott a lépcsőn. Kétféle sört vett, egy
§§
Ez az összeg lírában értendő, és kb. 1,5 millió Ft-nak felel meg.
Heinekent és egy Peronit. Ha borról lett volna szó, ahhoz

valamivel többet konyított volna. De a sörökhöz egyáltalán
nem értett. Gyorsan hazaszaladt, és berakta a mélyhűtőbe.
Nemsokkal később megszólalt a kaputelefon.
– Tessék?
– Szia, Babi, én vagyok az.
– Első emelet.
Kétszer megnyomta a gombot a kaputelefonon, majd az
ajtóhoz lépett. Nem tudta megállni, hogy ne vessen egy futó
pillantást a tükörképére egy kép üvegén keresztül. Minden
rendben. Kinyitotta az ajtót. Látta, ahogy Step futva közeledik
felfelé a lépcsőn. Csak az utolsó lépcsőfokon lassított, hogy
felvillantsa a mosolyát, amely Babinak annyira tetszett.
– Szia! – Babi az ajtónak dőlt, hogy beengedje.
Step belépett, majd miközben Babi becsukta az ajtót, a
dzsekije alól egy dobozt húzott elő.
– Tessék, egy kis angol teasütemény. Itt szereztem a
közelben, nagyon finom.
– Akkor mégiscsak szeretsz valamit, ami angol.
– Őszintén szólva még sosem kóstoltam. De a bátyám
megőrül érte. Imádja az almáspitéket meg ilyesmiket, úgyhogy
biztosan állati finom. Én csak a sósat szeretem. Még reggelire
is azt eszem, pirítóst vagy szendvicset. Édeset szinte soha.
Babi elmosolyodott, kissé aggódva, mennyire különböznek
egymástól még a legegyszerűbb dolgokban is. Inkább úgy tett,
mintha örülne.
– Köszi, mindjárt megkóstolom.
Valójában fogyózott, és azok a kis vajas, porhanyós
négyzetek egyenként vagy hétszáz kalóriát tartalmaznak.
Step követte. Ő is aggódott egy kicsit. Nem az utcán vette
azt a kekszet, hanem otthonról hozta el. Aztán jobban
meggondolta a dolgot, és megnyugodott. Tulajdonképpen

szívességet tett vele Paolónak. Egy kis fogyókúra biztos nem
fog megártani neki.
Daniela direkt azért bújt elő a szobájából, hogy láthassa
Stepet. – Szia, Step!
– Szia!
Kezet nyújtott Danielának, és rámosolygott. Úgy tűnt, nem
csodálkozik, hogy tudja a becenevét.
Babi lopva a húgára nézett. Daniela rögtön vette a lapot.
Úgy tett, mintha valamit megtalált volna, majd visszament a
szobájába.
Nemsokára felforrt a víz. Babi fogott egy rózsaszín dobozt,
aztán egy kiskanállal apró tealeveleket szórt a kannába.
Nemsokára egzotikus illat lengte be a konyhát.
Átmentek a nappaliba. Babi egy csésze gőzölgő, meggyízű
teával a kezében, Step pedig mindkét sörrel, biztos, ami biztos.
Beszélgettek még Giacciról. Step jól szórakozott a
történeteken. Babi felvett egy fotóalbumot az egyik
szekrényről, és mutogatni kezdte a képeket. Talán a Heineken
hatására, vagy lehet, hogy a Peroni miatt is, Step mindenesetre
jól érezte magát. Hallgatta Babi színes történeteit, melyek a
különböző fényképeket kísérték, utazásokról, gyerekkori
emlékekről, ünnepekről.
Ez alkalommal nem aludt el. A lefóliázott oldalakat
lapozgatva látta apránként felnőni a lányt. Ahogy kibújnak az
első fogai, elfujja a gyertyákat a szülinapi tortáján, biciklizni
tanul, majd egyszercsak már nagyobbacska, és a húgával ül a
körhintán, a Mikulás szánján, az állatkertben, egy
kisoroszlánnal a karján. Az arca fokozatosan megnyúlt, a haja
besötétedett, a melle megnőtt, és hirtelen, egyik napról a
másikra nő lett belőle. Már nem csak morcos kisfiúnak látszott
bikiniben és csípőre tett kézzel. Kis, kétrészes fürdőruha

takarta napbarnított testét, sima lábát, amely azóta még
karcsúbb és hosszabb lett. Világos szemei már sok mindent
képesek voltak megérteni, ártatlansága innentől kezdve már
saját választása volt. Az egyik képen egy evezős csónakon ülve
mosolygott, napszítta, hosszú haja az arcát keretezte. Keskeny,
talán még túl hegyes, aranyszínű válla kivilágított a tengertől
kiszőkült fürtök közül. Körülötte a háttérben homályos
fürdőzők, akik nem is sejtették, hogy megörökítették őket.
Ahogy oldalról oldalra haladtak előre, egyre jobban
hasonlított arra, aki ott ült mellette. Kíváncsian nézegette a
képeket, miközben a második sörét kortyolgatta, és néha
közbeszúrt egy-egy kérdést. Aztán hirtelen Babi, aki már tudta,
mi következik, megpróbált átugrani egy oldalt.
Azonban Step, akit szórakoztatott Babi ezernyi kicsi
változata, gyorsabb volt nála. – Hé, ne má’, hadd nézzem meg!
Játékos harcba kezdtek, csak hogy kicsit átöleljék egymást
és érezzék egymás közelségét. Miután Step nyert, felnevetett.
Babi viccesen fintorogva, kócosan mosolygott az oldal
közepéről. Sosem szerette ezt a fényképet.
– Furcsa, pedig ez hasonlít rád a legjobban.
Babi úgy tett, mintha megsértődött volna, és Stepre csapott.
Aztán visszatette az albumot a helyére, fogta a csészéjét meg a
két üres sörösdobozt, és kiment a konyhába. Miután Step
egyedül maradt, a nappaliban kószált. Megállt a számára
ismeretlen szerzők portréi előtt. Egy alacsony, sötétre lakkozott
bútoron ezüstös, orosz ikon díszelgett. A mintás szövettel
letakart két dívány között alacsony, terjedelmes asztal állt.
Rajta kis ezüstdobozkák és hamutartók sorakoztak különösebb
rendszer nélkül. Arra gondolt, milyen boldoggá tették volna a
haverjait.
A konyhából kiszűrődött a folyó víz zaja. Babi elmosta a

csészéjét, és kidobta a két üres sörösdobozt a mosogató alatti
szemetesbe.
Betakarta egy üres tejesdobozzal és összegyűrt konyhai
papírtörlővel. Step látogatásának nem maradhat nyoma a
lakásban. Mire visszatért a nappaliba, Step tényleg eltűnt. Babi
kinézett az előszobába.
– Step? – Semmi válasz. Elindult a szobája felé. – Step?
Meglátta. Az íróasztala előtt állt, és a naplóját lapozgatta.
– Nem szép dolog engedély nélkül beleolvasni mások
dolgaiba.
Babi kikapta a naplóját Step kezéből. A fiú nem ellenkezett.
Már úgyis elolvasta, ami érdekelte. Az eszébe véste.
– Miért, van benne valami, amin felhúznám magam?
– Csak rám tartozik, hogy mi van benne.
– Csak nincsen valami arról a BMW-s baromról?
Babi Chicco Brandellire gondolt, és elnevette magát. –
Nem, az csak egy kis flört volt.
– Egy kis flört – ismételte Step.
Babi sokatmondó pillantást vetett rá. – Hát, biztos nem
olyan, mint a tiéd meg azé a hisztérikáé.
– Kire gondolsz? – Step úgy tett, mintha nem értené.
– Ugyan már, pontosan tudod, kiről beszélek! Arról a kis
barna hajúról, aki tegnap nekem esett, és helyre kellett tennem.
Ne mondd, hogy csak sportból ugrott nekem! Köztetek több
volt, mint flört...
Step nevetett, majd odalépett hozzá, megcsókolta, és
magával húzta az ágyra. Aztán fel akarta emelni a pólóját.
– Jaj, ne, állj! Ha megjönnek a szüleim és rajtakapnak, elég
mérgesek lesznek, de ha ráadásul a szobámban találnak ránk
így, akkor mindennek vége.
– Igazad van. – Step megfogta, és könnyedén felemelte,

hiszen sokkal nehezebb súlyzókhoz szokott, mint az a puha
test.
– Menjünk inkább oda, az kényelmesebb.
Anélkül, hogy Babinak ideje lett volna ellenkezni, bevitte a
szülei hálószobájába, és becsukta az ajtót. Aztán letette a
franciaágyra, és a félhomályban mellé heveredett, miközben
csókolgatta.
– Őrült vagy, ugye, tudod? – suttogta Babi a fülébe. De ő
nem válaszolt.
A nap egyik utolsó sugara beszűrődött a leengedett
redőnyön keresztül, és megvilágította a száját. Ahogy
mosolygott, Babi látta tökéletes, fehér fogsorát, mely szétnyílt,
mielőtt belefeledkezett volna egy csókba. Aztán már nem is
tudta, hogyan, egyszer csak meztelen felsőtesttel találta magát
Step karjaiban. Érezte a bőre érintését, ahogy a kezei birtokba
vették a mellét. Babi behunyt szemmel feküdt, puha ajkai
kitartó ritmusra nyíltak és csukódtak, mindig egy kicsit
máshogy, kis teret engedve a fantáziának. Egyszerre
nyugodtnak és szabadnak érezte magát. Mintha végre
lélegzethez jutott volna. Step keze csendesen megkaparintotta
Babi övét.
Kihúzta az övbújtatóból. A szoba sötétjében Babi hallotta a
bőr súrlódását, a szíj fémes zörgését, ahogy az a kis darab fém
elhagyta a helyét. Babi éberen figyelt, de közben tovább
csókolta Stepet. Úgy tűnt, mintha az egész szoba valahol a
semmiben lebegne. Csak egy messzi vekker ketyegése és az ő
szerelemtől hajszolt légzésük hallatszott. Aztán kis szorítást
érzett. Az öv megfeszült, és a kis fémtüske elhagyta a kikopott
szélű harmadik, leginkább megviselt és elhasznált lyukat, mely
fáradságos fogyókúrájának eredményét jelezte. Levi’s farmere
hirtelen kinyílt. A bűvös hüvelyk- és mutatóujjak érintésére az

ezüstgombok kiszabadultak börtönükből. Egyik a másik után,
egyre lejjebb, egyre veszélyesebben. Babi visszatartotta a
lélegzetét, és átszellemült csókjaiban valami hirtelen
megváltozott, szinte észrevétlenül. Az a törékeny varázslat
mintha kezdett volna szétoszlani. Tovább csókolóztak, de
mintha valami csendes várakozás ereszkedett volna közéjük.
Step próbálta értelmezni a helyzetet, egy jelzésre várt, a vágy
legkisebb jelére. De Babi nem mozdult, nem mutatott semmit.
Igazából még nem hozta meg a döntést. Senkivel sem jutott
még el eddig a pontig. Érezte, hogy a farmere nyitva van és
Step keze a lábához közelít. Tovább csókolta, nem akart
gondolkozni, és nem tudta, mit csináljon. Step úgy döntött,
kockáztat. Lassan, finoman megindult, de Babi így is
megérezte. Behunyta a szemét és felsóhajtott. Step
megérintette a nyitott farmernadrág szélét.
Babi érezte az ujjait a bőrén, a bugyija rózsaszínnel szegett
szélén. Erre a gondolatra hideg, zavarodott borzongás futott
végig a hátán. Aztán érezte, ahogy a gumi kissé eltávolodik a
bőrétől, majd rögtön kicsúszik Step kezéből, és visszaugrik a
helyére. Egy második, határozottabb és elszántabb próbálkozás
következett. Step keze magához ragadta Babi csípőjét, és
merészen és magabiztosan becsúszott a gumi alá. Aztán
elindult lefelé, középre, a hasát simogatta, egyre lejjebb, a
göndör peremig, a felderítetlen terület határáig.
Aztán valami történt. Babi megállította a kezét. Step kérdőn
nézett rá a félhomályban.
– Mi az?
– Csitt! – Babi az oldalára támaszkodott és megmerevedett.
Fülét hegyezve összpontosított a szobán kívülre, a redőnyön
túlra, le, az udvarra... Váratlan zörej ütötte meg a fülét, ismerős
motorzaj. Hallotta a hátramenetet, az ideges kormányzást.

Minden kétsége eloszlott. – Az anyám! Gyorsan, siessünk!
Egy pillanat alatt nagyjából rendbeszedték magukat. Babi
elsimította az ágytakarót. Step betűrte az ingét a nadrágjába.
Kopogtak a szoba ajtaján. Egy pillanatra kővé dermedtek. De
csak Daniela volt az.
– Vigyázz, Babi, anya megjött! – Be sem tudta fejezni a
mondatot. A ház ajtaja kivágódott.
– Kösz, Dani, tudom.
Babi maga után húzta Stepet, aki egy ideig ellenkezett.
– Nem, beszélni akarok vele, egyszer és mindenkorra
tisztázni akarom ezt a helyzetet! – Megint az a pimasz vigyor
ült ki az arcára.
– Ne hülyéskedj már! Megőrültél? Nem tudod, mit csinál
veled anyám, ha elkap. – Bementek a nappaliba. – Siess, itt
menj ki, akkor nem futsz vele össze! – Babi kinyitott a
főbejárat ajtaját. Kilépett a lépcsőfordulóra. A lift ajtaja innen
egyenesen az udvarra nyílt. Felhívta. Sietős csókot váltottak.
– Időpontot kérek Raffaellához?
Babi belökte a liftbe. – Tűnj el!
Step benyomta a legalsó gombot, és mosolyogva követte
Babi tanácsát. Pontosan abban a pillanatban kinyílt a hátsó ajtó,
és belépett Raffaella. Lerakta a szatyrokat a konyhaasztalra.
Aztán furcsa előérzete támadt, hogy hallott valamit, talán a
másik ajtó csukódását.
– Babi, te vagy az? – Rögtön bement a szobába.
Babi bekapcsolta a tévét. – Igen anya, tévét nézek.
De egy könnyű pirulás elárulta. Raffaellának ennyi is elég
volt. Gyorsan átment a másik szobába, és kinézett az udvarra
néző ablakon. Távolodó motor hangja, még mozgó
borostyánlevelek a sarkon. Túl késő. Becsukta az ablakot. Az

előszobában találkozott Danielával.
– Járt itt valaki?
– Nem tudom, anya, én végig a szobámban tanultam.
Raffaela úgy döntött, annyiban hagyja. Danielát felesleges
faggatni. Babi szobájába lépett, és körülnézett. Minden a
szokásosnak látszott. Semmi különös. Még az ágytakaró is
makulátlan volt. Persze el is simíthatta. Észrevétlenül
megérintette a kezével. Hűvös volt. Senki sem feküdt rajta.
Megkönnyebbülten fellélegzett, majd átment a szobájába.
Levette a kosztümjét és felakasztotta egy fogasra. Aztán kivett
egy angórakardigánt meg egy könnyű szoknyát. Leült az ágyra,
hogy belebújjon. Mit sem sejtve, nyugodtan öltözött, és
elképzelni sem tudta volna, hogy pont ott, egészen közel ahhoz,
ahol éppen ült, kicsivel ezelőtt még a lánya feküdt,
összeölelkezve azzal a fiúval, akit ő ki nem állhatott. Ott, ahol
ült, még meleg volt a takaró a fiatalok ártatlan szerelmétől.
Később Claudio is megérkezett. Sokáig vitatkozott Babival
a hamis igazoláson, a tízmilliós adományon és az utóbbi napok
viselkedésén. Aztán leült a tévé elé, végre nyugodtan, és a
vacsorára várt. De Raffaella kihívta a konyhába. Claudio
rögtön a feleségéhez sietett.
– Mi az már megint?
– Nézd... – Raffaella a mosogatóra mutatott.
Ott feküdt a két sörösdoboz, amiből Step ivott.
– Sör, na és?
– A szemetesvödörben volt, papírtörlő alá rejtve.
– Na, és ha ittak egy kis sört, mi rossz van abban?
Nem tudta, miért, de úgy érezte magát, mint valami
reklámban.
– Az a fiú itt járt ma délután, le merném fogadni...
– Milyen fiú?
– Az, amelyik elintézte Accadót, aki miatt a lányod lógott az
iskolából! Stefano Mancini, Step, Babi barátja.
– Babi barátja?
– Hát nem látod, hogy megváltozott? Lehetséges, hogy te
semmit nem veszel észre...? Az egész miatta van.
Motorversenyekre jár, igazolásokat hamisít... És láttad azt a
véraláfutást a szeme alatt? Szerintem még veri is.
Claudio meg sem bírt mukkanni. Hát a gondok sosem érnek
véget? Lehetséges, hogy az a fiú megütötte volna Babit?
Tennie kell valamit, meg kell akadályoznia. Szembe kell
néznie vele, igen, meg kell oldania.
– Tessék! – Raffaela átnyújtott neki egy cetlit.
– Mi ez?
– A srác motorjának a rendszáma. Hívd föl Davione
barátunkat, tudd meg a címét, aztán menj el a lakására és
beszélj vele!
Igen, most már biztos, hogy lépnie kell. Az utolsó
reménysugárba kapaszkodott. – Biztos vagy benne, hogy ez a
rendszáma.
Múltkor olvastam le, Babi iskolája előtt. Tökéletesen
emlékszem rá. – Claudio betette a cédulát a tárcájába. –
Nehogy elhagyd!
Raffaella szavai inkább fenyegetésnek hangzottak, mint jó
tanácsnak. Claudio visszament a nappaliba, és lerogyott a
díványra a tévé elé. Egy párocska beszélgetett a saját
problémáiról egy hosszú hajú fickó közvetítésével. Miért
akarnak egyesek a tévében vitatkozni ország-világ előtt, amikor
ő még a saját otthonában sem képes rá, egyedül, a saját
konyhájában? Most aztán mehet beszélgetni ezzel a fickóval.
És ha őt is megveri? Accadóra gondolt. Lehet, hogy ő is
ugyanabba a kórházi szobába kerül. Legalább szórakoztatják

egymást. Ez sem vidította fel. Accado sosem volt olyan jó
barátja. Az adást reklám szakította meg. Egy önjelölt
művészettörténész professzor, ráadásul igazi bunkó, a sört
ajnározta, úgy általában.
Claudio elővette a tárcáját, és a telefonhoz lépett. Stefano
Mancini, Step. Ez a fiú már tízmillió lírájába és két sörébe
került. Elővette a cetlit a motor rendszámával, és beütötte
Davione barátja telefonszámát. Amíg arra várt, hogy a vonal
másik végén valaki felvegye a telefont, a feleségére gondolt.
Raffaella elképesztő egy nőszemély. Egyszer vagy kétszer látta
a srác motorját, és tökéletesen emlékszik a rendszámára. Neki
meg már egy éve megvan a Mercije, és még a sajátját sem
tudja fejből.
– Halló, Enrico?
– Tessék.
– Szerbusz, Claudio Gervasi vagyok.
– Helló, hogy vagy?
– Jól, és te?
– Remekül... Örülök, hogy felhívtál.
– Ide figyelj, ne haragudj a zavarásért, de egy kis
szívességet szeretnék kérni tőled. – Claudio egy pillanatra azt
remélte, hogy Enrico mégsem lesz olyan segítőkész.
– Mondd csak!
Jellemző, ha nincs szükséged szívességre, mindenki
örömmel a rendelkezésedre áll.
45.
Babi nem tudta, hogy csak álmodik vagy valóban kopogást

hallott az ablakon. Talán csak a szél. A másik oldalára fordult.
Megint hallotta. Kicsit hangosabban, határozottan, mint egy jel.
Babi kiszállt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Kikukucskált a
redőny résein. A teliholdtól megvilágítva ott állt ő. Babi
csodálkozva húzta fel a redőnyt, és igyekezett minél kisebb zajt
csapni.
– Step, mit csinálsz itt? Hogy másztál fel ide?
– Egyszerűen. Felmásztam a kerítésre, aztán
felkapaszkodtam a csatornán. Na, menjünk!
– Hova?
– Már várnak minket.
– Kik?
– A többiek. A barátaim. Na, ne kéresd magad, gyerünk! Ha
most így elkapnak a szüleid, az tényleg szívás.
– Várj, felveszek valamit!
– Nem kell, ide megyünk a közelbe.
– De nincs rajtam semmi, csak egy hálóing.
– Annál jobb – nevetett a fiú.
– Hülye! Egy pillanat – Ellépett az ablakból, leült az ágyra,
és gyorsan felöltözött. Melltartó, bugyi, pulcsi, farmernadrág,
tornacipő, és újból az ablaknál volt. – Menjünk az ajtóhoz!
– Ne, menjünk le itt, erre sokkal jobb!
– Viccelsz? Félek. Lezuhanok és összetöröm magam.
Tudod, mi lesz, ha a szüleim az üvöltésemre és a
becsapódásomra ébrednek? Na, gyere utánam!
Keresztülvezette Stepet az alvó lakás sötétjén, óvatos

lépésekkel haladt a puha szőnyegen, és finoman nyomott le
minden kilincset. Hatástalanította a riasztót, fogta a kulcsot, és
nyomás! A bejárati ajtó halk kattanással zárult be mögöttük.
Aztán le a lépcsőkön az udvarra, fel a motorra, és gyújtás
nélkül le a lejtőn, hogy meg ne hallják őket. A kapu után Step
sebességbe kapcsolt, berakta kettesbe, és gázt adott. Már
messze a szülőktől, biztonságban repültek előre, szabadon
mehettek bárhová, együtt, míg mindenki más egyedül aludt az
ágyában.
– Mi van itt? – Babi kíváncsian szállt le a motorról,
miközben Step elővett valamit a csomagtartóból.
– Kövess, és meglátod. És nehogy zajt csapj! – A Zandonai
úton voltak, a templom fölött. Egy kis kapun bementek, aztán
egy sötét úton, bokrok között bolyongtak. – Tessék, bújj át ez
alatt!
Step felemelt egy hálót, amely alul ki volt szakítva. Babi
óvatosan lehajolt, ügyelve, nehogy belegabalyodjon. Frissen
vágott füvön sétáltak a sötétben. A hold mindent bevilágított
körülöttük. Egy lakópark területén voltak.
– De hát hová megyünk?
– Cstt! –tette az ujját a szája elé Step.
Átmásztak egy kis kőfalon, és Babi hangokat hallott. Messzi
nevetés és beszélgetés zaját. Step rámosolygott, és megfogta a
kezét. Átkeltek még egy sövényen, és ott állt előttük. Kéken és
átlátszón, nyugodtan, az éjszaka sötétjétől körülvéve, egy nagy
medence ragyogott a holdfényben. Benne fiúk és lányok
úszkáltak nagyobb zsivaj nélkül. A kisebb hullámok kicsaptak
a medence szélén és eltűntek a fűben. Mielőtt elveszett volna
egy kis rácson át a semmiben, a hullámzó víz olyan hangot
hallatott, mint valami furcsa lélegzés.
Közelebb mentek a medencéhez. Néhányan köszöntek

nekik.
Babi felismerte vizes arcukat. Step összes haverja ott volt.
Már megtanulta néhányuk nevét. A Szicíliai, Hook, Bunny.
Egyszerűbb volt megjegyezni, mint egy rendes társaságban,
ahol mindenkit Andreanak, Fabiónak meg Marcónak hívnak.
Meg Pollo is ott volt Pallinával, aki rögtön odaúszott a
medence széléhez.
– Bakker, biztosra vettem, hogy nem jössz el! Elvesztettem
a fogadást!
Pollo elhúzta a peremtől. – Látod, én megmondtam! –
Nevettek.
Pallina megpróbálta lenyomni a víz alá, de nem sikerült
neki. – Most megfizetsz!
Egymást fröcskölve és csókolózva úsztak arrébb. Babi
eltöprengett, vajon miben fogadtak, és volt egy homályos
elképzelése. Aztán a saját, sokkal súlyosabb gondja miatt
kezdett aggódni.
– De, Step, nincs nálam a fürdőruhám.
– Nálam sincs. Csak a bokszerem. Ne izgasd magad, szinte
senkinek sincs fürdőruhája.
– De hideg van... – próbálta kimenteni magát valamivel.
– Hoztam törölközőt, neked is. Na, ne kéresd magad annyit!
Step levette a dzsekijét. Nemsokára az összes ruhája a földön
hevert.
– Figyelj, én bedobhatlak ruhástul is, de annál rosszabb lesz!
Tudod, hogy megteszem.
Babi Stepre nézett. Először látta ruha nélkül. Az ezüstös
földsugarak még jobban kiemelték az izmait. Kockás, kemény
has, tökéletes mellizom. Babi kibújt a pulóveréből. A beceneve
tényleg találó, gondolta. Valóban tízből tízes. Nem sokkal
később mindketten a vízben úsztak, egymás mellett. Babi

megborzongott.
– Brr, hideg van.
– Mindjárt felmelegszel. Csak arra vigyázz, hogy ne nyisd
ki a szemed a víz alatt, mert tele van klórral. Tudtad, hogy ez a
medence nyit ki elsőnek a környéken? Ez egyfajta nyitóbuli.
Nemsokára itt a nyár. Jó, mi?
– Gyönyörű! Bruce Weber filmje jut róla eszembe, amit a
Dillon testvérekkel készített, amikor poolhoppingoztak és
bementek a villákba éjszakai fürdőzni.
– Kinek a filmje?
– Bruce Weber...
– Sose hallottam róla... Mi már évek óta csináljuk ezt. Gyere
ide! – Kiúsztak a medence szélére. Babi észrevette, hogy
mindenfelé üvegek állnak. Nemrég nyitották ki őket. Step
megfogott egyet. – Tessék, igyál!
– Én nem iszom.
– Felmelegít.
Babi megfogta az üveget és belekortyolt. Érezte, ahogy az
enyhén szúrós, szénsavas, friss folyadék végigfolyik a torkán.
Kellemes volt. Elvette az üveget a szájától, és odaadta Stepnek,
miközben rámosolygott.
– Nem rossz, ízlik.
– Meghiszem azt, ez pezsgő. – Step nagyot kortyolt belőle.
Babi körülnézett. Vagy húszán is voltak abban a medencében.
Kis csoportokra oszlottak a szélén, ahol az üvegek álltak. Ki
tudja, hogy sima pezsgő-e? Honnan vették? Biztos ezt is
lopták. – Tessék! – Step visszaadta neki az üveget.
Babi úgy döntött, jobb nem gondolni rá, és belekortyolt. De
elszámította magát, és a kelleténél kicsit többet ivott. Majdnem
megfulladt, és a buborékos pezsgő felment az orrába.
Prüszkölni kezdett. Step felnevetett. Megvárta, hogy

rendbejöjjön, aztán együtt egy félreeső sarokba úsztak, mely
elől egy tömött bokor eltakarta a hold sugarait. Csak néhány
ezüstös tükröződés szűrődött át, de azok is hamar elvesztek
Babi vizes hajában. Step ránézett. Gyönyörű volt. Megcsókolta
friss ajkait, és hamarosan egymás karjában találták magukat.
Meztelen testük először érintkezett teljesen. A hideg vízzel
körülvéve egymásban kerestek melegséget, ismerkedve,
izgatottan, néha elszakadva egymástól, hogy ne jöjjenek
túlzottan zavarba. Step kissé eltávolodott tőle, kinyúlt oldalra,
és hamarosan visszatért egy új zsákmánnyal.
– Ez még tele van.
Még egy üveg. Mindenhonnan körülvették őket. Babi
mosolygott és ivott, ezúttal lassan, nehogy félrenyeljen. Most
talán még jobban ízlett neki. Aztán Step ajkát kereste. Így
csókolóztak tovább, miközben Babi úgy érezte, lebeg, és nem
tudta, miért. Vajon ez a víz hatása vagy a pezsgőé? A fejét
finoman hátraengedte, a vízre támasztotta, és egy pillanatra így
maradt mozdulatlanul. Hallotta és mégsem az őt körülvevő
zajokat. Kis hullámok simogatták a fülét, amely néha a víz alá
került, és olyankor furcsa, kellemes, halk hangok kábították el
még jobban. Step a karjában tartotta, és maga körül forgatta,
húzta. Babi kinyitotta a szemét. Az áramlatok apró fodrozódása
simogatta a jobb arcát, és kis, pimasz cseppek fröccsentek néha
a szájára. Nevetni támadt kedve. Odafent világos, ezüstös
felhők úsztak lassan a kék végtelenségben. Felegyenesedett.
Átölelte Step erős vállát, és szenvedélyesen megcsókolta. Step
a szemébe nézett. Egyik vizes kezét a homlokára tette, majd a
haját simogatva hátraterelte, hogy szabaddá tegye a bőrét.
Aztán végigsimította az arcát, egészen le az álláig, majd a
nyakán még lejjebb a víz csipkézte melléig, melyet a hideg és
az izgalom borzolt, aztán még lejjebb, oda, ahol aznap délután

érintette meg először. Babi még szorosabban ölelte magához.
Az állát a vállára hajtotta, és félig lehunyt szemmel a
távolba nézett. Egy félig üres üveg lebegett a hullámokon, nem
messze tőle. Babi arra gondolt, milyen üzenetet rejthet:
„Segítség! Ne mentsetek meg!” Aztán becsukta a szemét, és
remegni kezdett, de nem csak a hidegtől. Millió érzés tört rá
egyszerre, és hirtelen megértette. Ő az, aki hajótörést
szenvedett.
– Babi, Babi! – hallotta meg hirtelen a nevét, és érezte, hogy

valaki erősen rázza. Kinyitotta a szemét. Danielát pillantotta
meg. – Mi az, nem hallottad a vekkert? Na, mozgás, mert
késésben vagyunk. Papa már mindjárt kész van.
A húga kiment a szobából. Babi a másik oldalára fordult. Az
éjszakára gondolt, Stepre, aki titokban belopózott hozzájuk. A
motoros szökésre és a fürdésre a medencében Pallinával meg a
többiekkel. A részegségre. Kettejükre a vízben. Step kezére.
Lehet, hogy az egészet csak álmodta. A hajához nyúlt.
Tökéletesen száraz volt. Kár, hogy csak álom volt, pedig
milyen szép volt, de hát csak álom. Kinyújtotta a kezét a takaró
alól, és megkereste a rádió gombját. Ahogy megtalálta,
bekapcsolta. A Simply Red egy régi, vidám számára
kikászálódott az ágyból. Még mindig kissé álmosnak érezte
magát, és a legfurcsább az volt, hogy olyan nehéz a feje. A
székéhez lépett, hogy felöltözzön. Az egyenruhája ott volt, de a
többit nem készítette ki. Fura, gondolta, hogy felejthettem el?
Ilyen még nem fordult elő velem. Lehet, hogy a szüleimnek
van igaza. Talán tényleg megváltoztam. Olyan leszek, mint
Pallina, aki annyira szétszórt, hogy mindent elfelejt. Sebaj, ez
azt jelenti, hogy még jobb barátnők leszünk. Kinyitotta a
legfelső fiókot. Elővett egy melltartót. Majd miközben a

fehérneműje között turkált, hogy megfelelő bugyit találjon
magának, kedves meglepetésre bukkant. Hátul, egy
nejlonzacskóba rejtve vizes fehérnemű hevert. Enyhe klórszag
áradt belőle. Mégsem álmodta. Azt a fehérneműt rakta a
székére tegnap este, ahogy mindennap, csakhogy aznap éjjel
fürdőruhának használta. Elmosolyodott. Aztán hirtelen eszébe
jutott, amikor Step a karjaiban tartotta. Igaz, tényleg
megváltozott. Nagyon. Öltözködni kezdett. Belebújt az
egyenruhájába, és végül, miközben a cipőjét vette, nagy
elhatározásra jutott. Sosem fogja megengedni neki, hogy ennél
tovább menjen. Végre nyugodtan nézhetett bele a tükörbe. A
haja úgy állt, mint minden reggel, a szeme is ugyanaz volt,
mint amit pár napja enyhén kifestett. Még a szája sem
változott. Mosolyogva fésülködött, majd letette a hajkefét, és
kisietett a szobájából reggelizni. Nem sejtette, hogy nemsokára
még jobban megváltozik. Olyannyira, hogy rá sem ismer majd
magára a tükörben.
46.
Giacci lement a fogadóterembe. Odaköszönt néhány ismerős

anyukának, majd a terem végébe indult. Egy sötét dzsekis,
napszemüveges fiú hanyagul ült az egyik fotelben. Az egyik
lábát átvetette a kartámlán, és mintha ez nem lenne elég,
pimaszul dohányzott. A fejét hátrahajtotta, és időnként füstöt
eregetett a szájából a mennyezet felé.
Giacci megállt előtte.
– Elnézést. – A fiú úgy tett, mintha nem hallaná. Giacci
felemelte a hangját. – Elnézést!
Step végre ránézett. – Igen?
– Nem tud olvasni? – kérdezte, és egy jól látható táblára
mutatott a falon, amely tiltotta a dohányzást a helyiségben.
– Hol?
Giacci úgy döntött, annyiban hagyja. – Itt nem szabad
dohányozni.
– Ja, nem vettem észre. – Step ledobta a cigijét a földre, és a
cipője sarkával eltaposta. Giacci méregbe gurult.
– Mit keres maga itt?
– Giacci tanárnőre várok.
– Én vagyok. Minek köszönhetem a látogatását?
– Á, maga az, tanárnő? Elnézést a cigiért! – Step rendesen
felült a fotelban. Egy pillanatra úgy tűnt, őszintén sajnálja.
– Nem érdekes. Tehát, mit akar?
– Babi Gervasiról szeretnék magával beszélni. Nem bánhat
vele így. Tudja, tanárnő, Babi nagyon érzékeny. Meg aztán a
szülei baromi szigorúak, ugye, érti? Szóval, ha maga kiszúr
vele, akkor szobafogságra ítélik, és akin az egész dolog csattan,

az én vagyok, mert nem mehetek el vele sehova, és ez engem
rettentően bosszant, ugye, érti, tanárnő, vagy nem?
Giacci magánkívül volt. Hogy engedheti meg magának ezt a
hangot egy ilyen pimasz kölyök?
– Nem, egyáltalán nem értem, és főleg azt nem értem, mit
keres maga itt. Talán valami rokon? A bátyja?
– Nem, mondjuk, hogy egy barátja vagyok.
A tanárnőnek hirtelen eszébe jutott, hogy már látta egyszer.
Az első perctől fogva olyan érzése volt, hogy ismeri, de nem
tudott rájönni, honnan. Végre minden megvilágosodott előtte.
Az ablakból látta. Ez az a fiú, akivel Babi ellógott az iskolából.
Sokat beszélgettek róla Babi anyjával, azzal a szegény
asszonnyal. Veszélyes fickó.
– Maga nem tartózkodhat itt. Tűnjön innen, vagy hívom a
rendőrséget!
Step felállt, és mosolyogva elhaladt mellette.
– Én csak beszélgetni jöttem. Valami megoldást szerettem
volna keresni, de látom, ez lehetetlen, magával nem lehet
beszélni.
Giacci felsőbbrendűen nézett le rá. Nem ijed meg ettől a
fickótól. A kigyúrt izmaival együtt is csak egy gyerek, tudatlan,
jelentéktelen alak.
Step közelebb hajolt hozzá, mintha bizalmasan akarna
közölni valamit. – Nézzük, ezt a szót érti-e, tanárnő. Nagyon
ügyeljen: Pepito.
Giacci elfehéredett. Nem akart hinni a fülének.
Step elindult.
– Látom, megértette. Szóval, ha jól viselkedik, tanárnő,
meglátja, nem lesz semmi baj. Az életben minden azon múlik,
hogy sikerül-e megtalálnunk a megfelelő szavakat, nem igaz?

Ne felejtse: Pepito.
Otthagyta a terem közepén, sápadtan, még öregebben, mint
amennyi valójában volt, egyetlen reménnyel. Hogy mindez
nem igaz.
Giacci az igazgatónőhöz sietett, és engedélyt kért, hogy
hazamehessen. Ahogy hazaért, szinte félt belépni a lakásba.
Kinyitotta az ajtót. Semmi zaj. Semmi. Minden szobába
bement, kiabált, a nevén szólongatta Pepitót, aztán lerogyott
egy székre. Még fáradtabban és magányosabban, mint ahogyan
eddig is mindennap érezte magát. A portás jelent meg az
ajtóban.
– Hogy van, tanárnő? Olyan sápadt. Hallja, jött ma két fiú a
maga nevében, hogy megsétáltassák Pepitót. Kinyitottam
nekik. Ugye jól tettem?
Giacci ránézett. Mintha nem is látta volna. Aztán gyűlölet
nélkül, lemondóan, szomorúan és melankolikusan megrázta a
fejét. Mit érthet az egészből ez az ember? A fiatalok mind
gonoszak. Giacci nézte, ahogy a portás elmegy, aztán nagy
nehezen felkelt a székből, hogy becsukja az ajtót. Magányos
napok vártak rá abban a nagy lakásban Pepito vidám ugatása
nélkül. Nehéz kiigazodni az embereken. Babi olyan önérzetes
és intelligens lánynak tűnt, talán egy kicsit túl okoskának, de
azért nem olyan gonosznak, aki ilyen tettre vetemedik. Kiment
a konyhába, hogy valami ebédet készítsen magának. Kinyitotta
a hűtőt. A salátája mellett ott állt Pepito előre elkészített
eledele. Kitört belőle a sírás. Most már tényleg, egészen
egyedül volt. Végérvényesen veszített.
47.
Aznap délután Paolo korán végzett a munkával. Boldogan

lépett be a lakásba. Váratlanul ugatást hallott. Bement a
nappaliba. Egy kis, fehér szőrű foxi csóválta a farkát a
perzsaszőnyegen. Pollo állt vele szemben, fakanállal a kezében.
– Kész vagy? Mehet! – Pollo az előtte álló díványra dobta a
fakanalat. A foxi még csak utána sem nézett, egyáltalán nem
érdekelte, hol landolt a fadarab. Inkább ugatni kezdett. –
Bakker, de miért nem hozza vissza? Ez a kutya nem működik!
Egy selejtes kutyát hoztunk el! Csak ugatni tud!
Egy másik díványon Step letette az új képregényt, amit
éppen olvasott. – Ez nem visszahozós kutya. Nem erre
tenyésztették. Akkor meg mit vársz?
Step észrevette a bátyját. Paolo az ajtóban állt, még mindig
kalapban.
– Helló, Paolo, hogy vagy? Nem is hallottalak bejönni.
Hogyhogy ma ilyen korán hazaértél?
– Előbb végeztem. Mit keres ez a kutya a lakásomban?
– Új szerzemény. Együtt szereztük, Pollo meg én. Tetszik?
– Egyáltalán nem. Nem akarom itt látni. – Paolo a díványra
mutatott. – Nézd! Itt máris tele van fehér szőrrel.
– Ugyan, Paolo, ne légy már ilyen szőrözős! Az én fél
lakásomban lesz.
– A micsodádban?
A kutya a farkát csóválta, és ugatni kezdett.
– Látod, ő benne van.
– Már az is elég, hogy te felébresztesz, amikor hazajössz,

már csak ez a kutya hiányzott, amelyik állandóan ugat. Szó
sem lehet róla! – Azzal kiviharzott a szobából.
Pollo furcsa grimaszt vágott Step felé.
– Bakker, ez berágott. – Aztán támadt egy ötlete. Kiáltott
egyet, hogy a szomszéd szobában is hallják. – Paolo, a
háromszáz rugóért, amivel tartozom neked... elviszem én.
Step elnevette magát, és újra olvasni kezdte a képregényét.
Paolo megjelent az ajtóban.
– Megbeszéltük. Azt a pénzt már úgysem láttam volna
viszont, így legalább ettől a kutyától megszabadulok. Apropó,
Step, megtudhatnám, mi lett a vajas kekszemmel? Tegnapelőtt
vettem reggelire, és máris eltűnt.
Step bizonytalan képet vágott.
– Nem tudom, talán Maria ehette meg. Én hozzá se nyúltam,
tudod, hogy nem szeretem.
– Nem tudom, hogy van ez, de bármi történik, mindig Maria
a hibás. Szóval rúgjam ki Mariát? Hiszen csak kárt okoz...
Pollo közbeszólt.
– Ne viccelj! Maria egy angyal! Olyan almáspitét süt, hogy
még! Az például, amit a napokban csinált...
– Szóval ti ettétek meg? Lefogadtam volna!
Step az órájára nézett. – Bakker, már ennyi az idő? Nekem
mennem kell.
Pollo is felállt. – Nekem is.
Paolo egyedül maradt a nappaliban. – És a kutya?
Pollo még visszaszólt, mielőtt lelépett volna. – Később
beugrom érte.
– Na, ide figyelj, vagy elviszed, vagy visszaadod a
háromszáz rugót!
Az ajtó becsukódott. Paolo a foxterrierre nézett. Ott állt a

nappali közepén, és a farkát csóválta.
Furcsa, hogy még nem pisilt oda a szőnyegre. Aztán Paolo
kinyitotta bőr aktatáskáját, és kivett egy újabb csomag angol
vajas kekszet. Körülnézett. Hová tehetné? A kis alsó szekrényt
választotta, ahol a borítékokat és a levélpapírt tartották. Abban
a lakásban soha, senki nem írt levelet. Ott nehezen találnak rá.
Egy bontatlan csomag boríték alá rejtette. Amikor felállt, látta,
hogy a foxi figyeli. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Talán
direkt hagyták itt nekem ezt a dögöt. Egyes kutyák ki tudják
szagolni a szarvasgombát. Lehet, hogy ez egy kekszkereső
kutya? Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy elég jó
rejtekhelyei talált-e.
48.
Babi Step mögött ült. Arcát a dzsekijére fektette, a hajvégeit

borzolta a szél.
– Na, milyen volt ma a suli?
– Szuper. Két lyukasóránk is volt. Giacci hiányzott. Valami
családi problémája akadt. Amúgy egy ilyennel, mint ő, akivel
nekünk is gondjaink vannak... képzeld el akkor a családját...!
– Meglátod, hogy ezentúl minden sokkal jobban megy majd
vele. Megérzés.
Babi nem értette meg a szavak valódi jelentését, és nem
firtatta tovább a dolgot.
– Biztos, hogy nem fog fájni?
– Száz százalék. Mindenkinek van. Láttad, az enyém milyen
nagy. Ha fájna, már nem élnék, igaz? Te csak egy icipicit
csináltatsz magadnak. Észre sem fogod venni.
– Még nem mondtam, hogy csináltatok magamnak. Csak
hogy eljövök megnézni.
– Jól van, ahogy akarod, ha nem tetszik, nem csináltatsz,
rendben?
Babi nem válaszolt.
Step megállította a motort. – Na, megérkeztünk.
Hosszasan sétáltak befelé egy kis utcába. Az utat homok
borította. A szél vitte el odáig, amit a tengerpartról lopott.
Fregenében voltak, egy halászfaluban. Babi egy pillanatra azt
kérdezte magától, vajon nem őrült-e meg.
Ki tudja, mit szólnak a szülei, ha meglátják? Valami
kevésbé feltűnő helyre kell rakatnia. De hova? Egy elég jól
elrejtett hely kell, de azért nem túlzottan. Végül is azért

csináltatja, hogy lássák. Te jó ég, nemsokára ki leszek
tetoválva, gondolta. Elképzelte az anyját, amikor észreveszi.
Biztos ordítana. Az anyja mindig ordibál.
Step rámosolygott. – Tudod már, hova szeretnéd?
– Még azt sem tudom, szeretném-e.
– Ugyan már, hiszen annyira tetszett neked az enyém,
amikor megláttad. Meg aztán Pallinának is van, nem?
– Igen, tudom, de hogy jön ez ide? Azt különben is otthon
csinálta magának, tűvel meg tussal.
– Na, hát ez sokkal jobb. Meg aztán a géppel színes lesz...
Nagyon frankó.
– És biztos, hogy sterilizálják a tűt?
– Hát persze. Ugyan, mi jut eszedbe?
Babi arra gondolt, hogy nem drogozik, sohasem feküdt le
senkivel, rohadt nagy pech lenne, ha egy tetoválás miatt kapna
AIDS-t.
– Na, megérkeztünk.
Step megállt egy kis kunyhó előtt. A szél mozgatta a
lemeztetőt borító nádat. Az ablakban színes üvegek voltak. Az
ajtó sötétbarna fából készült, úgy nézett ki, mint egy tábla
csoki. Step kinyitotta.
– Hello, John. Bejöhetünk?
– Á, Step, gyere csak!
Babi követte. Félénken behajtotta maga mögött az ajtót.
Erős alkoholszag csapta meg. Alkohol legalább volt, most már
csak az a kérdés, használják-e és hogy mire. John valami
hokedlifélén ült, és egy szőke lány vállán dolgozott, aki előtte
fogalt helyet egy alacsony padon. Egy kis motor zúgása
hallatszott. Babit a fogorvosi fúró hangjára emlékeztette. Csak
azt remélte, hogy nem fáj annyira, mint a fogorvosi kezelés. A
lány maga elé nézett. Lehet, hogy fájt neki, mindenesetre nem
akarta, hogy lássák rajta. A mellette álló fiú, aki a falnak
támaszkodva újságot olvasott, letette a Corriere dello Sportot.
– Fáj?
A leengedett vállpántos, hófehér bőrű lány panaszos hangon
válaszolt.
– Nem.
– Ugyan már, biztos fáj.
– Mondom, hogy nem.
A srác megint az újságba merült. Úgy tűnt, mintha
bosszantaná, hogy nem fáj a lánynak. Lehet, hogy neki fájt.
Babi körbenézett. A falak tele voltak aggatva mindenféle
rajzokkal: madarak, halak, lepkék, sárkányok, tigrisek. Lejjebb,
a festékes üvegcsékkel ellepett asztal fölött néhány fénykép
lógott. John fényképeztette le magát frissen kitetovált
vendégeivel. Voltak köztük szép, szőke lányok és kigyúrt,
hosszú hajú, fura alakok is. Mind mosolygott és a tetoválását
mutogatta. Az egyik nagyobb képen egy kigyúrt, kopasz fickó
hátát hatalmas, kék sárkány borította be. Alatta egy csávó
ugyanazt a rózsát mutatta a mellkasán, mint ami a motorja
tankját díszítette. Mind boldognak tűnt a tetoválásával. Babi a
szőke lányra nézett, akin John éppen dolgozott. Hogyhogy ő
nem mosolyog? Furcsa arckifejezést öltött. Egyszer csak
fájdalmas grimaszt vágott. Ha most fényképeznék le, John nem
tudná, hová tegye a képet.
– Kész is vagyunk. – John eltette a gépet, majd odahajolt a
lány vállához, hogy jobban szemügyre vegye a művét. –
Tökéletes!
A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel. A nyakát
nyújtogatta, hogy megtudja, ő is egyetért-e Johnnal. Babi és
Step kíváncsian húzódott közelebb. A srác is abbahagyta az
olvasást, és előrehajolt. Mindenki csendben összenézett. A lány

egy kis helyeslésre várt a körülötte állóktól.
– Na, szép lett?
Ezerszínű pillangó ragyogott véraláfutásosan a vállán. A
bőre kissé megduzzadt. A még friss színek, melyek a vér
pirosával keveredtek, különösen fényesnek látszottak.
– Gyönyörű – válaszolta mosolyogva a srác, aki a barátja
lehetett.
Babi is úgy döntött, hogy megerősíti. – Nagyon.
– Tessék, rakd rá ezt! – John egy darab tapadós gézlapot
simított a lány vállára.
– Pár napig minden reggel le kell tisztítanod. Meglátod, nem
fog begyulladni.
A lány összeszorította a fogát és felállt, majd sóhajtott
egyet.
Babi mosolygott. Egy biztos. Utána mindenesetre John
használt alkoholt fertőtlenítésre.
A fickó elővett száz rugót, és fizetett. Aztán mosolygott, és
átölelte frissen tetovált barátnőjét.
– Jaj! Ez fáj, te!
– Upsz, bocs, drágám. – Finoman átfogta kicsit lejjebb, és
kiment vele a kunyhóból, miközben azt kérdezte magától,
vajon tényleg fájt-e neki vagy csak meg akarta bosszulni az
előbbieket.
– Akkor, Step, nézzük, hogy van a tetkód... – Step felhúzta a
dzsekije ujját a jobb kezén. Izmos alkarján piros, lángoló
nyelvű sas tűnt elő. Step úgy mozgatta a karját, mint egy
zongorista. Bőre alatt ugrándoztak az inak, életet adva a széles
szárnyaknak.
– Tényleg jól néz ki. – John elégedetten nézte a művét. – Ha
kicsit átmennénk rajta megint...
– Talán majd valamikor a napokban. Most miatta vagyunk

itt.
– Á, a szép hölgy miatt. És mit szeretne?
– Mindenekelőtt, hogy ne fájjon, aztán... maga minden
alkalommal sterilizálja azt a műszert?
John megnyugtatta. Kivette a tűket, és Babi szeme láttára
megtisztította őket alkohollal. A lány hatalmas, kék szeme
minden apró műveletet figyelemmel kísért, egyre jobban
aggódva az egyre közeledő, döntő pillanat miatt.
– Tudod már, hova szeretnéd?
– Hát, valami nem túl feltűnő helyre. Ha a szüleim
észreveszik, az fájni fog.
Rögtön megbánta a szavait. Lehet, hogy mindenképpen fájni
fog. Elhatározta, hogy inkább nem gondol rá.
– Hát – vigyorgott John –, csináltam már fenékre, fejre.
Egyszer beállított egy amerikai nő, és ragaszkodott hozzá, hogy
oda akarja, szóval... tudod, hova..., ugye? Előtte még le is
kellett borotválnom!
John szörnyű, sárga fogait mutogatva felnevetett. Babi
ijedten nézett rá. Te jó ég, ez mániákus!
– John!
Step kemény hangja a háta mögül érkezett. John rögtön
arckifejezést váltott.
– Igen, bocs, Step. – Majd Babi felé fordult, ezúttal profi
hozzáállással. – Akkor nem tudom, lehet a nyakra, a hajad alá,
a bokádra vagy a csípődre.
– Igen, a csípőmön jó lesz.
– Viszont valami apró ábrát kell kitalálnunk. Semmi
nagyszabású dolog, mert, gondolom, rejtve kell maradnia a
bugyi szegélye, akarom mondani, a fürdőruha alatt. – Ez
alkalommal már vigyázott, hogy ne tegyen célzást.
– Jaj, én csak valami egyszerűre gondoltam. Valami színes,

vidám ábrára.
– Tessék, válasz ezek közül. – John vastag könyvet vett elő
az egyik asztal alól. Babi lapozgatni kezdte. Voltak benne
koponyák, kardok, keresztek, revolverek, szörnyűbbnél
szörnyűbb rajzok. John felállt, és rágyújtott egy Marlboróra.
Látta, hogy ez sokáig fog tartani. Step leült Babi mellé. –
Ehhez mit szólsz? – Egy fehér zászlón lévő náci horogkeresztre
mutatott.
– Na, ne viccelj...!
– Mér’, nem rossz...
– És ehhez? – Egy lilás színű, vastag kígyóra mutatott,
amely tátott szájjal támadásra készült. Babi válaszra sem
méltatta. Tovább lapozgatott a vastag könyvben. Gyorsan
nézegette a figurákat, elégedetlenül, mintha már tudná, hogy
úgysem talál köztük semmit. Step olykor megakasztotta és
valami rémes rajzot javasolt. Ez még jobban idegesítette. Végül
Babi végzett az utolsó oldallal is, majd lehajtotta a kemény
műanyag fedlapot. Aztán Johnra nézett.
– Nem, nem tetszik egyik sem.
John egy utolsót szívott a cigijébe, majd sóhajtva kifújta a
füstöt. Ahogy sejtette.
– Hát, akkor ki kell találnunk valamit. Egy olyan pillangó
tetszene, amilyet az előző lánynak csináltam?
Babi fintorgott.
– Egy rózsa?
– De valami virág, nem?
– Nem tudom...
– Ide figyelj, kisanyám, segíts nekünk egy kicsit, különben
egész éjjel itt ülhetünk. Hétre már jön a következő vendégem.
– Nem tudom. Valami különlegeset szeretnék.

John sétálgatni kezdett a műhelyben. Aztán megállt. –
Egyszer egy üveg Coca-Colát rajzoltam valakinek a vállára.
Remekül sikerült. Az tetszene neked?
– Én nem szeretem a Coca-Colát.
– Hát, akkor mondj valamit, Babi, amit szeretsz! – próbált
segíteni Step.
– De én csak joghurtot iszom. Mégsem tetováltathatok a
csípőmre egy doboz joghurtot!
Végül csak találtak megoldást. Step ötlete volt. John is
benne volt, és Babinak rettentően tetszett. John rögtön
munkához is látott. Nem volt könnyű dolga. Először is Babi
nem volt hajlandó levenni a farmerét, másrészt pedig mert
egyetlen tűszúrástól is félt, hát még több száztól egymás után,
egy kis, elektromos gépezettel. John mindenfélét mesélt neki,
hogy nyugton maradjon. A legabszurdabb élményeit a
vendégeiről, akik a fejükre tetováltattak vagy a szemhéjukra.
Az egyik egyenesen az „izéjére”. Azt is elmesélte, amikor Step
és Pollo jöttek tetováltatni. Step tökéletesen nyugodt volt, Pollo
azonban katasztrofális. Ledöntött két sört gyors
egymásutánban, és ha mindez nem lenne elég, még egy jointot
is el akart tolni, ő, aki sohasem szív. Oké, hogy ennek már jó
pár éve, és még fiatalabbak voltak, de akkor is félelmetes volt.
Végül Pollo zaklatottan kibökte, hogy mégsem tetszik neki a
tetkója. Elkezdett panaszkodni, hogy le szeretné szedetni. John
közölte vele, hogy ez lehetetlen, de Pollo nem akart
belenyugodni. Ledöntötte a festékeket, tönkretette az
oldószeres fiolákat, csupa Baliról importált holmit, állította
John. Pollo kétszázötvenezer lírával szegényebben és a
mellkasán egy piros szívvel távozott, melyben a „Mama”
felirat állt. Babi felnevetett. Rosszindulatúan azt kérdezte
magában, vajon Pallina látta-e már. Egy pillanatra még arról az

enyhe viszkető érzésről is megfeledkezett a csípőjén. Aztán
ahogy meghallotta a gép zúgását, elkomolyodott. Megvolt az
esélye, hogy fájdalmat okozzon, és úgy gondolta, elkerülheti,
ha megfeszíti magát.
Eszébe jutott, amikor a fülét lövette ki, persze Pallinával. Az
anyag a fülcimpája mögött és a jég, hogy ne érezzen semmit.
De érzett, sőt! És most itt ül és tetoválást csináltat magának,
méghozzá Steppel. Rámosolygott.
– Minden oké?
– Abszolút.
Step elhatározta, hogy bosszúból a barátját ért sérelmekért
elmeséli Babinak John, a zöld szemű kínai igazi történetét.
Mindenki így hívta, és ő rendesen rá is játszott. Csupa kínai
cuccot hordott, és annak is adta ki magát. Valójában a közeli
Centocelléből származott. Egy ostiai nővel élt, akitől fia is
született. Példaképe tiszteletére Bruce-nak keresztelte. John
kínai módra befont copfot viselt, de csak azért, mert nem
szeretett túl gyakran hajat mosni. Valójában Mariónak hívták,
és a börtönben tanult meg tetoválni. Mandulavágású szemeit az
olcsó lencséknek köszönhette, melyekkel kétdioptriás
rövidlátását korrigálta. Mario, vagyis John felnevetett. Step
ötven rugót fizetett. Babi megnézte a tetkóját. Tökéletes lett.
Kicsivel később a motoron kigombolta a farmere legfelső
gombját, felemelte a gézlapot, és még egyszer boldogan
rápillantott. Step észrevette.
– Tetszik?
– Nagyon!
Finom bőrén, a festéktől még duzzadtan, egy apró, újszülött
sasfióka kóstolt bele a naplemente friss levegőjébe.
Ugyanolyan volt, mint Stepé, és ugyanattól a kéztől

származott.
Megszólalt a bejárati ajtó csengője. Paolo odament, hogy

kinyissa. Elegáns úr állt előtte.
– Jó napot! Stefano Mancinit keresem. Claudio Gervasi
vagyok.
– Jó napot! Az öcsém nincs itthon.
– Nem tudja, mikor jön haza?
– Fogalmam sincs, nem mondott semmit. Néha vacsorára
sem jön haza, csak késő éjjel.
Paolo a férfit nézte. Vajon mit akarhat Steptől? Rossz jel,
gondolta. Szokás szerint már megint valami verekedés lehet.
– Foglaljon helyet! Talán hamarosan megjön vagy telefonál.
– Köszönöm.
Claudio belépett a nappaliba. Paolo becsukta az ajtót, aztán
nem bírta tovább.
– Elnézést, tudok esetleg valamiben segíteni?
– Nem, Stefanóval kell beszélnem. Babi apja vagyok.
– Á, értem. – Paolo mosolygott, ahogy illik. Valójában nem
értett semmit. Fogalma sem volt, ki lehet az a Babi. Nőügy,
gondolta, mégsem verekedés. Még rosszabb. – Bocsásson meg
egy pillanatra.
Paolo kiment. Ahogy Claudio egyedül maradt, körülnézett.
Odalépett a falra akasztott poszterekhez, aztán elővett egy
doboz cigarettát, és rágyújtott. Az egésznek legalább egy
előnye van. Nyugodtan cigizhet. Milyen furcsa, hogy ez
Stefano bátyja, azé a Stepé, aki elintézte Accadót. Pedig olyan
rendes fiúnak látszik. Talán nem olyan reménytelen a helyzet.
Raffaella, mint mindig, mindent eltúloz. Talán nem is érte meg
eljönni. Ez a fiatalok dolga. Elintézik maguk között. Csak egy
ilyen kis fellángolás. Lehet, hogy Babi hamar túl lesz rajta.
Körülnézett, hogy hamutartót keressen. Meglátta a dívány
mögötti asztalkán. Odament, hogy leverje a hamut.
– Vigyázzon!
Claudio megfordult. Paolo az ajtóban állt egy ronggyal a
kezében.
– Ne haragudjon, de pont ott sétál, ahová a kutya pisilt.
A fehér, tömött szőrű kis foxi előbújt a nappali egyik
sarkából. Boldogan ugatott, szinte büszkén vállalta rendbontó
magatartását. Paolo a fejét rázta. – Miért mindig én?!
Aztán nagyot sóhajtott, és a dívány mögött a földre dobta a
rongyot.
Step és Babi megállt a társasház előtti udvaron. Babi a

parkolóhelyükre nézett. Üres volt.
– Még nem jöttek haza a szüleim. Feljössz egy picit?
– Oké, felmegyek. Legalább felhívom a bátyámat.
Megkérdezem, nincs-e szüksége valamire.
Megszólalt a telefon. Paolo felvette.

– Halló?
– Szia, Paolo. Hogy vagy? Pollo már elvitte a kutyát?
– Nem, az a lökött haverod még nem jött. Még tíz percet
várok, aztán kirakom az ebet az ajtó elé.
– Na, ne légy szívtelen. Tudod, hogy nem szép dolog az
állatokat bántani. Viszont le kéne vinni pisilni.
– Kösz, de ezen már túl vagyunk.
– Nahát, milyen előrelátó vagy, bátyó, igazán ügyes vagy.
– Nem jól értetted. Már elvégezte a dolgát, és összepisilte az
egész perzsaszőnyeget!
Paolo a hatékony menedzser helyett inkább az egyszerű

lúzer szerepét választotta, aki törlőronggyal a kezében, kétrét
görnyedve törli fel a kutyapisit. Mindezt azért, hogy bűntudatot
ébresszen Stepben. De hiába. A vonal másik végéről vaskos
nevetés hallatszott.
– Nem hiszem el!
– Pedig elhiheted. Na, figyelj! Van itt egy úr, aki téged
keres. – Paolo igyekezett a fal felé fordulni, hogy ne
hallatsszon a hangja. – Babi apja az. Mi van, történt valami?
– Step meglepetten fordult Babi felé, aki látta rajta, hogy
valami különös dolog történt, és kérdőn nézett vissza rá.
– Komolyan?
– Miért, szerinted ugratlak? Főleg ilyen ügyben... Szóval mi
történt?
– Semmi, majd elmondom.
Step mosolygott, majd azt mondta Paolónak.
– Akkor hadd beszéljek vele!
Paolo Caudio felé nyújtotta a kagylót.
– Szerencséje van, Signor Gervasi. Az öcsém van a
telefonnál.
Claudio felkelt a díványról. A telefonhoz menet azon
töprengett, vajon tényleg olyan szerencsés-e. Talán jobb lett
volna, ha nem találja meg. Megpróbált magabiztos, mély
hangon beleszólni a kagylóba.
– Halló!
– Jó napot. Hogy van?
– Jól, Stefano. Beszélni szeretnék magával.
– Rendben. És miről fogunk beszélgetni?
– Kényes ügyről van szó.
– Nem beszélhetnénk meg telefonon?
– Nem. Szeretném, ha találkoznánk és személyesen

mondhatnám el.
– Jól van, ahogy gondolja.
Claudio megkönnyebbülten sóhajtott fel. Eddig simán ment.
– Akkor, hol tudnánk találkozni?
– Nem tudom, mondjon egy helyet!
– Amúgy nem tart sokáig, pár perc az egész. Maga most hol
van?
Stepnek nevethetnékje támadt. Úgy gondolta, ez nem az a
helyzet, amikor meg kéne neki mondani, hogy a saját
otthonában van. – Egy barátomnál. A Ponte Milvio környékén.
– Találkozhatnánk a Santa Ghiara templom előtt, ha tudja,
hol van.
– Igen. De inkább a szemközti tölgynél várnám meg. Tudja,
melyik az? Van ott egy kis parkféle.
– Igen, igen, tudom. Akkor legyen ott, negyedóra múlva.
Rendben. Visszaadná a bátyámat? Legyen szíves!
– Igen, azonnal.
Paolo a közelben maradt és hallgatózott. Claudio visszaadta
neki a kagylót. – Magával akar még beszélni.
– Igen, Step, mondjad!
– Paolo, remélem, nem égettél be. Leültetted? Légy szíves,
bánj vele udvariasan, nagyon fontos. Ez egy fontos személy.
Képzeld, a lánya ette meg a vajas süteményeidet...
– Na, de... – Paolónak nem volt ideje válaszolni. Step már
letette.
Claudio távozáshoz készülődött.
– Bocsásson meg, mennem kell. Viszlát.
– Ja, persze. Kikísérem.
– Remélem, találkozunk még valami nyugodtabb
helyzetben.
– Hogyne.
Kezet fogtak. Paolo kinyitotta az ajtót. Abban a pillanatban
érkezett meg Pollo.
– Helló, jöttem a kutyáért.
– Szerencséd, már éppen ideje volt.
– Na, viszontlátásra.
– Viszlát!
Claudio elment.
Pollo zavartan nézett a férfi után. – Ez meg ki volt?
– Valami Babi apja. Stepet kereste. Mi történt? Ki ez a
Babi?
– Az öcséd aktuális nője. Hol a kutya?
– A konyhában.
Pollo bement érte. Paolo kíváncsian követte.
– De miért akart Steppel beszélni? Valami gond van?
– Mit tudom én?! – Pollo elmosolyodott, amikor meglátta a
kutyát. – Gyere, Arnold, menjünk!
A frissen újrakeresztelt foxi ugatva futott oda hozzá.
Kettejük közt valami kölcsönös szimpátia alakult ki, vagy a
kutyának egyszerűen jobban tetszett ez a név, mint a Pepito.
Lehet, hogy Giacci sosem értette meg őt, és valójában kemény
srác. Pollo a karjába vette a kutyát, és az ajtóhoz ment.
Paolo megállította.
– De ugye ez a Babi nem... – karjával ívet írt le a már
amúgy is eléggé megereszkedett pocakja előtt. Pollo
hitetlenkedve nézett rá.
– Terhes? Ugyan már! Amennyire én tudom, Step még
akkor sem lenne rá képes, ha ő lenne a Szentlélek!
Azzal elment a kutyával a karján, és még néhány trágár
szellemességgel a tarsolyában.
– Hé, Babi! Most mennem kell. Szia! – Step a karjaiba zárta.

– Hova? Maradj még egy kicsit!
– Nem lehet. Találkozom valakivel.
Babi kitépte magát az ölelésből.
– Igen, tudom, kivel találkozol. Azzal a kötekedő kis
ringyóval. Hát még mindig nem érti? Nem volt elég neki, amit
tőlem kapott?
Step nevetett, és megint átölelte. Babi megpróbált ellenállni.
Egy darabig birkóztak. Aztán Step könnyedén legyőzte és
megcsókolta. Babi nem nyitotta ki a száját. Aztán végül csak
megadta magát az édes vereségnek. Majd megharapta Step
nyelvét.
– Aú!
– Mondd meg rögtön, kivel találkozol!
– Sosem találnád ki.
– Akkor nem az, akit az előbb mondtam, ugye?
– Nem.
– És ismerem a csajt?
– Nagyon jól ismered, de először kérdezd meg, hogy férfi
vagy nő az illető.
Babi pufogott. – Férfi vagy nő?
– Férfi.
– Akkor máris nyugodtabb vagyok.
– Az apáddal találkozom.
– Az apámmal?
– A lakásomon keresett. Amikor hazatelefonáltam, épp ott
volt. Nemsokára találkozunk a Giochi Delfici téren.
– És mit akar tőled az apám?
Step felvette a dzsekijét.
– Nem tudom. De ha megtudom, felhívlak és elmondom.
Rendben?
Erőszakos csókot nyomott a szájára. Babi hagyta, még

mindig kábultan a hírtől. Step lesietett a lépcsőn, és átugrotta
az utolsó fokokat. Babi nézte, ahogy eltűnik a
lépcsőfordulóban. Aztán csendesen visszament a lakásba.
Őszintén aggódott. Megpróbálta elképzelni a találkozást. Hol
fognak beszélgetni? És miről? Vajon mi sül ki ebből? Aztán,
főleg az apja miatt, remélte, hogy nem lesz belőle verekedés.
49.
Amikor Claudio megérkezett, Step már a kőfal szélén ülve

várta és cigizett. Claudio leparkolt mellé, és kiszállt az autóból.
– Üdv!
– Jó estét, Stefano! – Kezet fogtak. Aztán Claudio is
rágyújtott, hogy jobban elemében érezze magát. De nem
sikerült elérnie a kívánt eredményt. Ez a fiú olyan furcsa. Step
csendben mosolygott, és csak nézett rá a sötét dzsekijében.
Más volt, mint a bátyja. Többek között sokkal izmosabb,
gondolta Claudio. Egyszer csak, amikor épp odaült volna mellé
a kőfalra, hirtelen eszébe jutott valami. Ez a fiú megverte
Accadót, betörte az orrát. És most a lányával jár. Ez a fiú
veszedelmes alak. Ezerszer inkább szeretett volna a bátyjával
beszélni.
Claudio állva maradt. Step kíváncsian nézett rá.
– Akkor, mi jóról beszélgetünk?
– Na, igen, Stefano. Az utóbbi időben sok a baj nálunk
otthon...
– Ha tudná, nálunk mennyi...
– Igen, tudom, de nézze, mi eddig nagyon nyugodt család
voltunk. Babi és Daniela rendes lányok.
– Ez igaz. Babinak nagyon helyén van a szíve. Figyeljen,
Claudio, nem lehetne, hogy tegeződjünk? Már eleve nem
túlzottan szeretek általánosságban beszélni. Aztán ha ráadásul
még arra a sok magára meg uramra gondolok, akkor teljesen
lehetetlenné válik az egész.
Claudio elmosolyodott. – Dehogynem.
Igazából ez a fiú nem is olyan ellenszenves. Ha másért nem,

hát egyenlőre nem emelt rá kezet. Step leszállt a kőfalról.
– Figyelj, miért nem ülünk be valahová? Akkor
kényelmesebben beszélgethetnénk, és esetleg ihatnánk közben
valamit.
– Rendben. Hova menjünk?
– Van a közelben egy hely, amit a barátaim nyitottak.
Olyan, mintha otthon lennénk, senki nem fog zavarni minket. –
Step felült a motorjára. – Gyere utánam!
Claudio beszállt az autójába. Boldog volt. A küldetése
könnyebbnek bizonyult, mint várta. Annál jobb, gondolta.
Követte Stefanót le a Farnesina park felé. A Milvio hídnál
jobbra fordultak. Claudio rettentően figyelt, nehogy szem elől
tévessze azt a piros kis hátsó lámpát a sötétben. Ha ez
megtörténne, Raffaella soha sem bocsátaná meg neki.
Step néha hátrafordult, hogy megnézze, Claudio még
mindig követi-e. Szerencsére, gondolta, nem egy kormányra
tapadó tanuló vezető, aki fél a gázpedáltól. Nem sokkal később
megálltak egy kis utcában a Clodio köz mögött. Step mutatott
Claudiónak egy parkolóhelyet, ahova beállhat a kocsival, ő
maga pedig egyenesen a Four Green Fields bejárata elé állította
a motorját. Lementek a pincébe. Nagy hangzavar fogadta őket.
Rengeteg fiatal ült a bárszékeken, a hosszú pultnál. Mások,
valamivel idősebbek is, kerek faasztaloknál beszélgettek. A
falakat barna függönyök takarták, és világos színű oszlopok
tagolták a nagytermet. Mindenhol képek és különböző
országok söreinek emblémái lógtak. Egy vékony szemüveges,
kócos fickó ugrált szélsebesen a bárpult mögött, és gyümölcsös
koktélokat meg egyszerű gin tonikokat kevert.
– Helló, Antonio!
– Á, csá, Step, mit adhatok?
– Nem tudom, mindjárt eldöntjük. Te mit iszol?

Miközben helyet kerestek maguknak, Claudiónak eszébe
jutott, hogy még nem evett semmit. Úgy döntött, valami
könnyűnél marad. – Martinit.
– Egy jó világos sört és egy Martinit kérünk.
A terem végében, a bal oldalon ültek le, ahol kicsit kisebb
volt a zaj. Szinte rögtön ott termett egy gyönyörű, ébenfekete
bőrű, Francesca nevű lány. Kihozta, amit rendeltek, majd
megállt az asztaluknál Steppel beszélgetni. Step bemutatta neki
Claudiót, aki illedelmesen, felállva kezet nyújtott neki.
Francesca meglepődött. – Ez az első alkalom, hogy ilyen
vendég jön ide.
A szokásosnál egy pillanattal tovább tartotta Claudio kezét.
Claudio kissé zavarba jött. – Ezt vehetem bóknak?
– Hát persze!
– Maga igazán elbűvölő.
Francesca felnevetett. Hosszú, hollófekete fürtjei vidáman
táncoltak gyönyörű, fehér fogai előtt. Aztán csípőjét érzékien
riszálva távozott, mivel nagyon jól tudta, hogy utánanéznek.
Claudio leült, ügyelve, nehogy maga alá gyűrje a kabátját.
Nem akart csalódást okozni a lánynak. Step észrevette.
– Jó a segge, mi? Brazil. A brazil lányoknak csodás fenekük
van. Legalábbis úgy hallottam. Én nem tudom, mert még
sosem jártam Brazíliában, de ha mind olyanok, mint
Francesca... – Step vidáman magába döntötte a fél sörét.
– Igen, tényleg nagyon csinos. – Claudio beleivott a
Martiniba, miközben kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy
ennyire látható volt, mire gondol.
– Szóval, hol is tartottunk? Ja, igen, hogy Babi nagyon
rendes lány. Ezzel tökéletesen egyet értek.
– Na, igen, és Raffaella, a feleségem...
– Igen, már találkoztam vele. Nekem úgy tűnt, elég nehéz

természete van.
– Igen, éppen ez az.
Claudio kiitta a Martinijét. Ebben is tökéletesen
egyetértettek Stefanóval. Sőt, az igazat megvallva, kifejezetten
rossz természete van, de jobbnak látta, ha nem mond semmit.
Nem bánta meg. Éppen abban a pillanatban megint arra jött
Francesca. Nevetve megigazította a haját, és kihívó pillantást
küldött az asztaluk felé.
– Úgy látom, bevágódtál nála, Claudio. Na, iszunk még
egyet? – Nem hagyott neki időt a válaszra. – Antonio, kérek
még egy sört! – Aztán Claudióhoz fordult. – Te mit kérsz?
– Nem, kösz, nem kérek semmit...
– Hogyhogy nem kérsz semmit? Ugyan már...!
Claudio jobbnak látta, ha egyelőre inkább nem ellenkezik
Steppel.
– Jó, akkor én is kérek egy sört, na!
– Akkor kér sört, meg egy kis olajbogyót, chipset, szóval
valami kis rágcsálnivalót.
Nemsokára megérkezett, amit kértek. Claudio kicsit
csalódott volt. Nem Francesca hozta ki ugyanis, hanem egy
csúnya, kövér, de kedves arcú fekete fickó. Step megvárta,
amíg elmegy.
– Ő is brazil, de teljesen más történet, mi?
Cinkosan egymásra mosolyogtak. Claudio belekóstolt a
sörébe. Jó ízű volt és hideg. Lehajtott pár kortyot. Ez a Stefano
egész szimpatikus fiú. Talán még szimpatikusabb a bátyjánál.
Sőt, egész biztosan. Ivott még egy kicsit.
– Szóval, azt akartam mondani neked, Stefano, hogy a
feleségem nagyon aggódik Babi miatt. Tudod, ez az utolsó éve,
most fog érettségizni.
– Igen, tudom. Hallottam a tanárnőjével való problémáiról

is.
Step jobbnak látta, ha nem hozza szóba az összeget, amit ki
kellett fizetniük. Claudio meglepődött.
– Á, szóval tudsz róla...
– Igen, de biztos vagyok benne, hogy megoldódik majd ez
is.
– Én is remélem... – Claudio egy hosszút kortyolt a sörből,
és a tízmillióra gondolt, amit ki kellett perkálnia.
Step pedig Giacci kutyájára gondolt és Pollo
próbálkozására, hogy megtanítsa visszahozni a tárgyakat.
– Meglátod, Claudio, minden rendben lesz. Ez a Giacci nem
fog több bosszúságot okozni Babinak. Az a probléma nincs
többé, biztosíthatlak.
Claudio mosolyogni próbált. Most hogy mondja meg neki,
hogy a valódi probléma ő maga?
Abban a pillanatban egy csapat fiatal lépett be a helyiségbe.
Ketten észrevették Stepet, és elindultak felé.
– Hé, csá, Step! Te meg hova a francba tűntél? Nem tudod,
mennyit kerestünk! Még mindig a visszavágóra várunk.
– Dolgom volt.
– Beszartál, mi?
Step szemmel láthatólag bepöccent. – Mi a fenéről beszélsz?
Mitől félnék? Lealáztunk titeket... Még te beszélsz?
– Hé, nyugi, ne húzd fel magad! Azóta nem láttunk.
Felmarkoltad a lóvét és eltűntél.
A másik srác is összeszedte a bátorságát. – Meg aztán az
utolsó golyóval nagy mákotok volt!
– Örüljetek, hogy nincs itt Pollo! Különben most, rögtön
lejátszhatnánk a visszavágót. Még hogy mákunk volt!
Hihetetlen sorozatot lőttünk, egyiket a másik után küldtük be a

lyukba.
Azok ketten nem túl meggyőző képet vágtak.
– Igen, persze. – Azzal a pulthoz mentek inni.
Step látta, ahogy beszélgetnek. Aztán ránéztek, és
felnevettek. Step most már tényleg berágott.
– Ide figyelj, Claudio, tudsz biliárdozni?
– Régen sokat játszottam, nem is voltam rossz. De már azt
sem tudom, mikor volt utoljára dákó a kezemben.
– Na, kérlek, segítened kell. Én ezeket könnyedén
megverem. Elég, ha koccolod a golyókat. Arról majd én
gondoskodom, hogy bemenjenek a lyukba.
– Bocs, de tényleg beszélnünk kéne.
– Majd utána beszélgetünk. Rendben?
Claudio bólintott. Talán egy biliárdmeccs után könnyebb
lesz beszélgetni... És ha veszítenek? Jobb bele se gondolni.
Step felállt, és odament a pultnál üldögélő srácokhoz.
– Elfogadom a kihívást. Na, Antonio, adj nekünk egy
asztalt! Most rögtön újrajátsszuk a tétet.
– És kivel játszol, azzal ott? – Az egyik fiú Claudióra
mutatott. Az asztalnál ült, és épp az utolsó kortyokat itta a
söréből.
– Igen, miért, valami nem tetszik?
– Ahogy akarod, ha neked oké...
– Persze, ha itt lenne Pollo, az egészen más lenne. Ezt ti is
tudjátok. Ez azt jelenti, hogy nektek ajándékozom azt a lóvét.
Rendben?
– Nem, ha így állsz hozzá, nem játszunk. Aztán még
ráfogod, hogy azért nyertünk, mert Pollo nem volt itt.
– Ugyan, titeket egyedül is megverlek.
– Na persze!
A két srác felnevetett. Step komolyan nézett rájuk.

– Akarjátok emelni a tétet? Játsszunk kétszáz rugóban?
Benne vagytok? De csak egy meccset, mert nincs sok időm.
Azok ketten egymásra néztek. Aztán Step társára. Claudio
ott ült a terem végében, és zavarában a Marlboro dobozával
játszott. Talán pont ez győzte meg őket.
– Oké, legyen, menjünk! – A srácok megfogták a
biliárdgolyók dobozát.
Step visszament Claudióhoz.
– Tudsz amerikai módra játszani? Egyetlen meccs, kétszáz
rugó. Na, Claudio, ne izgulj! Ez csak két szájhős!
– Nem, Stefano, kösz. Inkább beszélgessünk.
– Na, csak egyet! Ha veszítünk, én fizetem.
– Nem az a gond...
– Mit csináltok? Biliárdoztok? – Francesca volt az. Megállt
Claudio előtt, és nagy brazil lelkesedéssel mosolygott.
– De jó! Látni akarom! Megyek és szurkolok nektek. Én
leszek a pomponlány.
Step kíváncsian nézett Claudióra. – Na?
– De csak egyet.
– Juhééé! Gyerünk, laposra verjük őket!
Claudio zsebre rakta a cigisdobozt, és felállt. Francesca
vidáman belekarolt, és mindhárman átmentek a szomszédos
terembe.
A golyók már a zöld posztón várták őket. Az egyik srác
felemelte a háromszöget. A másik az asztal végébe állt, és egy
pontos lövéssel szétlőtte a golyókat. A különféle színű golyók
csendesen szétgurultak a pályán. Néhány tompa koccanással
egymásnak ütközött, majd lassan megállt. Elkezdődött a
játszma. Először egyszerű, kimért lökésekkel játszottak, aztán
egyre erősebbekkel, vakmerőbbekkel és komplikáltabbakkal.
Claudiónak és Stepnek a csíkos golyók jutottak. Step tette el az

elsőt. Az ellenfeleik elraktak kettőt, majd egy harmadikat nagy
mázlival. Amikor Claudión volt a sor, egy hosszút kellett volna
löknie. Nem volt formában. Túl rövid lett, a golyó még csak
meg sem közelítette a lyukat. A két srác vidáman összenézett.
Már a zsebükben érezték a lét. Claudio rágyújtott. Francesca
hozott neki egy whiskyt. Claudio észrevette, hogy sötét felsője
alatt, mint minden brazil lánynak, neki is apró, de kemény és
formás melle van. Nemsokára megint ő következett. A második
lövés már jobban ment. Claudio telibe találta a golyót, és egy
precíz lökéssel eltette a középső lyukba. A tizenötös, amit
ellenfelei direkt meghagytak neki, mert biztosra vették, hogy
elvéti.
– Telitalálat! – Step hátbaveregette. – Szép lövés!
Claudio rámosolygott, majd leküldött még egy korty
whiskyt, es visszahajolt az asztalra, összpontosított. Enyhén
balról lökte meg a fehéret, amely az asztal szélére gurult, majd
végig a perem mellett, finoman megcsavarva. Tökéletes lövés.
Talált! A két srác aggódva nézett össze. Francesca tapsolt. –
Bravó!
Claudio elmosolyodott. A nyelve hegyével megnedvesítette
a kék krétát, és gyorsan bedörzsölte vele a dákó végét. –
Valaha nem játszottam ám rosszul!
Folytatták a meccset. Step is elrakott néhány golyót, de az
ellenfeleiknek nagyobb mákja volt. Pár kör után nekik már
csak egy piros golyójuk maradt, meg az egyes. Claudión volt a
sor. Még két csíkos golyó volt az asztalon. Claudio elnyomta a
cigijét. Felvette a kék krétát, és miközben gyorsan bekrétázta a
dákó végét, tanulmányozta a helyzetet. Nem volt valami
fényes. A tizenhármas elég közel volt a lyukhoz, de a tízes
majdnem az asztal közepén állt. Tökéletesen kellett volna
visszajönnie a fehérnek, megállnia pont előtte, és berakni a bal

középső lyukba. Egyszer régen talán sikerült volna neki, de
most... Hány éve nem játszott? Lehajtotta az utolsó korty
whiskyt. Ahogy lehajolt, elkapta Francesca tekintetét. Már
vagy annyi éve nem játszott, ahány éves lehet ez a tüneményes
lány. Enyhén kábultnak érezte magát. Rámosolygott. A bőre
mézszínű volt, a haja fekete, a mosolya érzéki. Ugyanakkor
gyengéd is. Kábé tizennyolc évesnek saccolta. Aztán egy
pillanatra elbizonytalanodott, talán még annyi sincs. Te jó ég,
gondolta, a lányom lehetne. Miért is jöttem ide? Hogy
beszéljek Stefanóval, az én Step barátommal, a
játékostársammal. Nagyra nyitotta, majd összeszorította a
szemét. Érezte az alkohol hatását. Mindegy, ha már itt vagyok,
illik befejezni a játszmát. Az asztalra támasztotta a kezét,
ráhelyezte a dákot, és a hüvelyk- és mutatóujja közt mozgatta,
próbálgatta. Aztán a fehér golyóra fókuszált. Mozdulatlanul állt
a pálya közepén. Hidegvérrel várta, hogy meglökjék. Nagyot
sóhajtott, majd kiengedte a levegőt. Még egy próba, aztán lőtt.
Precízen, pont a megfelelő erővel. Visszapattant a biliárdasztal
széléről, aztán súrolta a tizenhármast: és bement! Ahogyan
kell. Aztán a fehér golyó elindult visszafelé. Gyorsan, túl
gyorsan közeledett. Ne, állj meg, állj meg! Mégis túl erősen
küldte meg. Talán a túlzott, ittas felhevültsége vagy a mézbőrű,
fiatal lány iránti tiltott vágya tehetett róla. A fehér golyó
elgurult a tízes előtt, és jóval odébb, a pálya felén innen,
Claudio előtt állt meg, kegyetlenül és bosszantóan. Az
ellenfeleik összenéztek. Az egyik felvonta a szemöldökét, a
másik megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy pillanatra attól
féltek, hogy elveszítik a játszmát. Egymásra mosolyogtak.
Ebből a helyzetből tényleg lehetetlennek tűnt elrakni a golyót.
Claudio megkerülte az asztalt. Megvizsgált minden távolságot.
Négy mandinert kéne küldenie. Megállt az egyik sarkon, és az

asztal szélére támaszkodott.
– Ne parázd túl, próbáld meg!
Claudio megfordult. Step állt mögötte. Pontosan tudta, mire
gondol.
– Na, jó, de négy mandiner... ?
– Na, és? Maximum veszítünk... Ha viszont bemegy,
képzeld el, milyen képet vágnak majd!
Claudio és Step az ellenfeleikre néztek. Azok rendeltek két
sört, és leültek egy közeli asztalhoz. Már a biztos győzelmükre
ittak.
Claudio felnevetett. – Ugyan, mit számít, maximum
veszítünk! – Be volt rúgva.
Átment az asztal másik oldalára. Bekrétázta a dákót és lőtt.
A fehér golyó szinte repült a zöld posztón. Egy. Claudio arra
gondolt, hány délutánt töltött biliárdozással annak idején.
Kettő. Eszébe jutottak a régi barátai, amikor még állandóan
együtt lógtak. Három. A lányok, a pénztelenség és hogy
mennyire jól érezte magát. Négy. Az elmúlt ifjúsága, Francesca
a tizennyolc évével... És abban a pillanatban a fehér golyó
telibe találta a tízest. Hátulról, erősen, biztosan és pontosan.
Halk koccanás hallatszott. A golyó előrerepült, egyenesen be a
középső lyukba.
– Telitalálat!
– Hurrá! – Claudio és Step megölelték egymást. – Vazze’,
micsoda mák! Nézd, hol állt meg!
A fehér golyó a sárga egyes előtt állt, az pedig mindössze
pár centire a lyuktól. Claudio egy könnyed lökéssel berakta.
– Nyertünk! – Claudio megölelte és felkapta Francescát.
Aztán ahogy így táncikáltak, nekiment az egyik ellenfélnek.
– Na, menj a fenébe! – A srác meglökte Claudiót úgy, hogy

az nekiesett a biliárdasztalnak. Francesca rögtön felállt.
Claudiónak, aki kicsit szédült, eltartott egy ideig, amíg
feltápászkodott. A fickó megfogta a grabancánál, és felhúzta.
– Át akartál minket verni, igaz? „Ezer éve nem játszottam...
Nem vagyok formában, gyerekek”. Claudio halálra rémült.
Csak állt, és fogalma sem volt, mit csináljon. – Tényleg régóta
nem játszottam...
– Na, persze! Hát, az utolsó lövésből nem úgy tűnt!
– Csak mázli volt.
– Hé, elég engedd el! – A srác úgy tett, mintha nem hallaná
Stepet. – Azt mondtam, engedd el!
Hirtelen érezte, hogy elráncigálják onnan. Claudio
kiszabadult, a kabátja újra szabadon lógott rajta. Fellélegzett,
miközben Step a falhoz nyomta a srácot. A kezét a torkán
tartotta.
– Mi van, süket vagy? Nincs kedvem vitatkozni. Gyerünk,
elő a kétszáz rugóval! Ti akartatok annyira játszani.
A másik odalépett a pénzzel. – De átvertél minket, ez a
fickó tízszer jobban játszik, mint Pollo.
Step elvette a pénzt, megszámolta, majd zsebre rakta.
– Ez igaz, de nem tehetek róla... Én se tudtam...
Azzal átkarolta Claudiót, és győzedelmesen kivonultak a
biliárdteremből. Claudio lehajtott még egy whiskyt. Most azért,
hogy magához térjen a rémületből.
– Kösz, Step. A fenébe, ez be akarta verni a fejem.
– Dehogy, csak blöffölt, bánatában elborult az agya.
– Nem, nem, tényleg kösz.
Step vigyorgott. – Tessék, Claudio, itt a száz rugód.
– Ugyan, hagyd, nem fogadhatom el.
– Hogyhogy nem? Bakker, gyakorlatilag te nyerted meg a

játszmát! És még fel is pofoztak érte!
– Na, jó, akkor igyunk egyet! Én fizetem.
Nem sokkal később, amikor Step látta, Claudio mennyire
berúgott, kikísérte az autóhoz. – Biztos vagy benne, hogy haza
tudsz vezetni?
– Hát persze, ne aggódj!
– Egész biztos? Nem kerül semmibe, hogy elkísérjelek.
– Nem, tényleg, jól vagyok.
– Na, jó, ahogy gondolod. Szép játszma volt, mi?
– Gyönyörű! – Claudio mosolygott, majd be akarta csukni
az ajtót. Hirtelen kiáltást hallott.
– Claudio, várj! – Francesca volt az. – Mi az, el sem
köszönsz tőlem?
Claudio mentegetőzni kezdett. – Igazad van, csak hát akkora
volt a zűrzavar.
Francesca behajolt a kocsiba, és szájon csókolta, gyengéden
és őszintén. Aztán rámosolygott.
– Akkor szia, majd találkozunk. Látogass meg valamikor!
Én mindig itt vagyok.
Claudio bárgyú képpel bámult rá. – Persze, majd jövök.
Aztán becsukta az ajtót, beindította a motort és elhajtott.
Lehúzta az ablakot. Az éjszaka friss levegője kellemesen
simogatta. Betett egy kazettát a magnóba, és rágyújtott. Aztán,
totál részegen, a kormányra ütött.
– A fenébe is! Micsoda lövés, basszus! És micsoda csaj... –
Hirtelen olyan boldognak érezte magát, mint amilyen már
régen nem volt.
Ám apránként, ahogy közeledett az otthona felé, egyre
jobban elkeseredett. Azon kezdett töprengeni, mit mondhatna
Raffaellának. Amikor beállt a garázsba, még mindig nem állt
össze a fejében a végleges verzió. A beállás, amely józanul is

nehezére esett, részegen teljesen kivitelezhetetlennek bizonyult.
Ahogy kiszállt, szemügyre vette a karcolást a kocsi oldalán és a
falnak dőlt Vespát. Felállította, és magában beszélve
bocsánatot kért.
– Szegény Pufókám, fellöktem a Vespádat! – Aztán felment
a lakásba. Raffaella már várta. Claudio életének legszörnyűbb
vallatása következett, rosszabb, mint a detektíves filmekben.
Raffaella csak a szemét rendőrt játszotta, a másik, a jó fej, aki a
filmekben barátságosan viselkedik és megkínál egy pohár
vízzel vagy egy cigivel, nem létezett.
– Na, megtudhatom, hogy ment?
– Jól... sőt, remekül. Step végeredményben jóravaló fiú,
rendes srác. Nincs miért aggódni.
– Hogyhogy nincs miért aggódni? Ha egyszer beverte
Accado orrát?
– Lehet, hogy kiprovokálta. Mit tudhatjuk mi azt? Meg
aztán, Raffaella, valljuk be, Accado is egy minden lében
kanál...
– Miről beszélsz? De megmondtad neki, hogy hagyja békén
a lányunkat, hogy nem láthatja, nem beszélhet vele, nem mehet
érte az iskolához?
– Igazából eddig a pontig nem jutottunk.
– Akkor mit mondtál neki? Mit csináltál eddig? Már éjfél
van!
Claudio beadta a derekát.
– Biliárdoztunk. Képzeld, drágám, megvertünk két szájhőst!
Én raktam be az utolsó két golyót. Még száz rugót is nyertem.
Durva, mi?
– Durva? Egy töketlen balfácán vagy, még erre se vagy

képes! Részeg vagy, bűzlesz a cigitől, és még azt a kölyköt
sem tudtad helyrerakni!
Raffaella dühösen kiviharzott. Claudio egy utolsó próbát
tett, hogy megenyhítse. – Raffaella, várj!
– Mi az?
– Step megígérte, hogy lediplomázik...
Raffaella becsapta az ajtót, és bezárkózott a szobába. Még
ez az utolsó hazugság sem segített. A fenébe is, tényleg ki lehet
akadva, gondolta Claudio. Pedig ez nála az adu ász. Nekem
sohasem bocsátotta meg, hogy nincs diplomám. Aztán az
utóbbi gondolattól kényelmetlen érzéssel és izgatottan az este
eseményeitől kivonszolta magát a fürdőszobába. Felemelte a
vécéülőkét, és belehányt a kagylóba. Később, ahogy vetkőzött,
a zakója zsebéből egy papírfecni esett ki. Felvette. Megint
elmosolyodott. Francesca telefonszáma állt rajta. A hollófekete
hajú, mézbarna bőrű lány akkor csempészhette bele, amikor
megcsókolta a kocsiban. Megint elolvasta. A jelenet a Pillangó
című filmre emlékeztette. Steve McQueen a börtönben üzenetet
kap Dustin Hoffmanntól, és hogy eltüntesse, lenyeli. Claudio
megjegyezte a számot, majd inkább a vécébe dobta a cetlit. Ha
megpróbálta volna lenyelni, félő, hogy megint kidobja a
taccsot. Lehúzta a vécét, eloltotta a villanyt, kiment a
fürdőszobából, és bebújt az ágyba. Még mindig enyhén
illuminált állapotban lebegett az ágynemű alatt, kellemesen
ringatózott, ahogy forgott vele a világ. Micsoda nagyszerű este!
Mesteri lövés. Hihetetlen játszma. Sör, whisky és a barátja,
Step. Kétszáz rugót bezsebeltek. És Francesca? Táncoltak, a
karjaiba vette és felemelte feszes testét. Megint eszébe jutott
fekete haja, mézbarna bőre, puha, gyengéd és érzéki csókja a
kocsiban, és az illata. Felizgult. A cédulára gondolt, amit a
zsebében talált. Egyértelmű felhívás volt. Ez innen már sima

ügy. Gyerekjáték. Holnap felhívom. Te jó ég, mi volt a száma?
Megpróbálta felidézni. Aztán kétségbeesetten álomba
zuhant. Már nem emlékezett rá.
50.
– És nyertetek? – Pollo nem hitt a fülének.

– Kétszáz rugót kiszedtünk belőlük!
– Esküdj! Szóval Babi faterja ilyen jó arc?
– Hatalmas figura, igazi haver! Képzeld, Francesca
bevallotta nekem, hogy állatira bejön neki.
– Nekem eléggé lúzernek tűnt.
– Miért, te mikor láttad?
– Amikor visszamentem hozzád a kutyáért.
– Ja, tényleg. Apropó, hogy van Arnold?
– Remekül. Hallod, az a kutya egész intelligens.
Lefogadom, hogy nemsokára megtanulja visszahozni a
cuccokat. Egyik nap a ház előtt eldobtam neki egy botot, és
utánaszaladt. Csak aztán elkezdett egy kis szukával játszani a
parkban. Ez mindenkivel elmegy. Szerencsétlen, szerintem
ezelőtt sosem engedték kefélni!
Step megállt egy kapu előtt. – Megjöttünk. Könyörgöm,
aztán ne csinálj balhét!
Pollo sértődötten nézett rá. – Miért, szoktam én balhét
kavarni?
– Mindig.
– Igen? Figyelj, én csak miattad jöttem, szívességet teszek
neked.
Felmentek a másodikra. Babi Giuliónál bébiszitterkedett,
Marianiék kisfiára, egy ötéves, világos hajú és bőrű
kisgyerekre vigyázott.
Babi az ajtóban várta őket. – Szia!
Step megcsókolta. Babi egy kissé meglepődött, hogy Pollo

is jött. Az mormogott valamit, ami egy „szia” akart lenni, majd
rögtön kényelembe helyezte magát a díványon, a gyerek
mellett. Csatornát váltott, hogy a buta japán rajzfilmeknél
valami jobbat keressen. Giulio természetesen hisztizni kezdett.
Pollo megpróbálta jobb belátásra bírni.
– Na! Itt most kezdődik egy még jobb mese. Mindjárt
jönnek a repülő teknősök. – Giulio bedőlt neki. Csendben nézte
Pollóval a hétfői sportműsort, és bizakodóan várakozott. Babi
kiment a konyhába Steppel.
– Megtudhatnám, minek hoztad ide?
– Hát, annyira erősködött. Pollo imádja a gyerekeket.
– Nem úgy tűnik! Alig érkezett meg, és Giulio máris elbőgte
magát.
– Na, jó, akkor azért, hogy kettesben maradhassak veled. –
Átölelte. – Látod, milyen őszinte vagyok? Te mindig a
legjobbat hozod ki belőlem. Szóval, miért nem vetkőzünk le?
Nevetve beráncigálta a legelső hálószobába, amit talált.
Babi megpróbált ellenkezni, de végül hagyta magát meggyőzni
Step csókjaitól. Mindketten egy apró ágyon találták magukat.
– Jaj! – Step a háta mögé nyúlt. Egy tank hegyes csöve pont
a két lapockája között találta el.
Babi elnevette magát. Step a szőnyegre dobta a játékot.
Felszabadította az ágyat az elektromos harcosok és
szétszedhető szörnyek uralma alól. Aztán végre
megnyugodhatott, behajtotta az ajtót a lábával, és kedvenc
játékának szentelte magát. Babi haját simogatta, csókolgatta, a
keze pedig gyorsan a blúzára siklott és kigombolta. Felemelte a
lány melltartóját, és megcsókolta világos, kellemesen puha,
rózsaszín bőrét. Aztán hirtelen valami beleszúrt a nyakába.
– Au! – Step gyorsan odanyúlt, ahonnan a szúrást érezte.
Látta, hogy Babi felnevet a sötétben, és egy furcsa, hegyes

fülű bábut tart a kezében. Üde mosolya és ártatlansága még
mélyebben megérintette, mint az iménti szúrás.
– Ez fájt!
– Nem maradhatunk itt, ez Giulio szobája. Képzeld, mit
szól, ha bejön!
– De hát itt van Pollo. Pontos utasításokat adtam neki. Vedd
úgy, hogy az a szörnyű kis kölök gyakorlatilag oda van
szegezve, nem mozdulhat arról a díványról.
Step újra rávetette magát Babi mellére. A lány
megsimogatta Step haját, és hagyta magát csókolgatni. – Giulio
nagyon cuki. Te vagy a szörnyű kölök.
Pollo éppen egy szendvicset eszegetett, amit a konyhából
hozott egy jó hűtött sörrel együtt, amikor Giulio felállt a
díványról.
– Hova mész?
– A szobámba.
– Nem lehet, itt kell maradnod.
– Nem, a szobámba akarok menni.
Giulio menni készült, Pollo azonban megfogta kis, piros
gyapjúkardigánjánál fogva, és gyakorlatilag visszahúzta maga
mellé a díványra. Giulio megpróbált kiszabadulni, de Pollo a
könyökével lefogta a hasát. Giulio nyivákolni kezdett.
– Engedj el, engedj el!
– Ugyan már, mindjárt jönnek a rajzfilmek.
– Nem is igaz! – Giulio megint a tévére nézett, és talán a
műsorvezető premier plánban megjelenő képe láttán elbőgte
magát.
Pollo elengedte. – Tessék, meg akarod kóstolni? Állati
finom, és csak a nagyok isszák.
Giuliónak felcsillant a szeme. Két kézzel megfogta a

sörösdobozt, és beleivott. – Pfúj! Nem ízlik, keserű.
– Akkor nézd, mit ad neked Pollo bácsi...
Nemsokára Giulio boldogan játszott a földön. A rózsaszín
lufikat pattogtatta, melyeket Pollo bácsitól kapott. Pollo
mosolyogva nézte. Milyen kevéssel boldoggá lehet tenni egy
gyereket. Elég hozzá két-három gumi óvszer. Aznap este ő
úgysem fogja használni. Hátrafordult. A hálószoba felől semmi
hangot nem hallott. Úgy tűnik, Stepnek sem lesz rá szüksége,
gondolta vidáman Pollo. Aztán, mivel unta magát, telefonálni
kezdett.
A játékokkal teli szoba félhomályában Step Babi hátát,
vállát simogatta. Kezét végigcsúsztatta a karján, majd
megfogta és az arcához emelte. Megcsókolta. Szájával
épphogy súrolta a bőrét. Babi lehunyta a szemét, saját
sóhajainak rabjaként. Step finoman kinyitotta a kezét,
belecsókolt a tenyerébe, aztán a saját meztelen mellkasára tette,
és ott magára hagyta, hogy tegye, amit gondol. Babi hirtelen
megrémült, és mozdulatlan maradt. Te jó ég, már értem! De
nem fog menni, soha. Sosem csináltam még. Képtelen lennék
rá. Step gyengéden tovább csókolgatta Babi nyakát, a füle
tövét, az ajkait. Közben biztos, nyugodt, tapasztalt kezei úgy
vették birtokba Babit, mint a hajótörött egy ismeretlen
tengerpartot.
Aztán hirtelen, egy áramlattól és a szenvedély fuvallatától
hajtva, Babi is megmozdult. Felbátorodott. Elmozdította a
kezét onnan, ahol Step hagyta, és simogatni kezdte. Step
magához szorította, hogy erősítse az önbizalmát és
megnyugtassa. Babi hagyta. Az ujjai könnyedén suhantak Step
bőrén. Érezte a hasát, kemény hasizmait. Minden mozdulat egy
mély szakadék volt számára, egy áthidalhatatlan akadály, egy
nehezen kivitelezhető, szinte lehetetlennek tűnő lépés. De nem

volt más választása, és miközben lélegzetét visszatartotta a
sötét szobában, keze nagyot ugrott. Ujjai a jelzésértékű, puha
szőrszálakon találták magukat, és simogatni kezdték őket, majd
még lejjebb csúsztak, a fiú farmerére, arra a gombra, amely
minden tekintetben az első volt. Abban a pillanatban, maga
sem tudta, miért, Pallinára gondolt. Ő már tapasztaltabb,
magabiztosabb. Elképzelte, mit fog neki mondani. Tudod, ott,
akkor képtelen voltam megtenni. Talán ez adott erőt neki, ez a
gondolat adta meg a kellő lökést. Hirtelen megtette.
Kigombolta. Az első rézgomb halk pattanással ugrott ki a
gomblyukból. A szoba csöndjében mindent hallani lehetett,
tisztán és jól hallhatóan jutott el a füléig. Megtette. Szinte
fellélegzett. Most már minden könnyebben ment. Mintha
szavak nélkül megegyeztek volna valamiben. Mindketten
tudták, mi történik, mit csinálnak. Babi egyre magabiztosabb
keze továbbsiklott a második, majd a harmadik gombra, aztán
még lejjebb, miközben a farmer slicce egyre jobban szétnyílt.
Step finoman távolabb húzódott Babitól, és hátrahajtotta a
fejét. Babi rögtön hozzábújt megint, félénken elrejtőzve egy
csók mögé, szégyellve azt a minimális távolságot is. Aztán
hirtelen zaj csapta meg a fülüket. Ajtócsapódás.
– Mi történt?
Egy csapásra elillant a varázslat. Babi elvette a kezét, és
felült. – Mi volt ez?
– Honnan tudjam? Na, gyere ide! – Step átölelte, és megint
magához húzta. Még egy zörej. Valami összetört.
– Nem, te jó ég, odakint valami nagy felfordulás van!
Babi felkelt az ágyról. Helyreigazította a szoknyáját,
begombolta a blúzát, és gyorsan kiszaladt. Step kitárt karokkal
huppant vissza az ágyra.
– Bakker, Pollo! – Aztán visszagombolta a farmerét, felvette

a pólóját, és ő is Babi után eredt. Amikor a nappaliba lépett,
nem akart hinni a szemének.
– Mi a szart csináltok ti itt?
Ott volt mindenki. Bunny és Hook a szőnyegen birkóztak.
Mellettük törött lámpa hevert. Schello a lábait feltette a
díványra, egy zacskó chipset eszegetett és egy erotikus
játékshow-t nézett. Lucone pedig az ölében tartotta a kisfiút, és
füvet szívatott vele.
– Nézd, Step! Nézd csak, hogy beszívott a kiskrapek.
Babi, mint egy hárpia, Luconére vetette magát, kikapta a
kezéből a cigit, és elnyomta egy hamutartóban.
– Kifelé! Ki innen! De azonnal!
A kiabálásra kijött a konyhából Dario és még valaki, egy-
egy sörrel a kezükben. A Szicíliai is megjelent egy lánnyal.
Mindkettőnek vörös volt az arca. Step arra gondolt, biztosan
azt csinálták, amit Babi meg ő meg sem próbáltak. Jó nekik!
Babi elkezdte egyesével kitessékelni őket az ajtón.
– Húzzatok innen mind... Kifelé!
Azok hagyták magukat ráncigálni, sőt, remekül szórakoztak,
és még több galibát okoztak közben. Step segített Babinak.
– Na, gyerünk, fiúk, kifelé! – Utoljára Pollót rúgta ki. –
Veled még számolunk!
– Én csak Luconét hívtam, arról nem tehetek, hogy szólt a
többieknek is.
– Kuss! – Step fenéken billentette, és kipenderítette az ajtón.
Aztán segített Babinak rendet rakni.
– Nézd, nézd, mit csináltak ezek a vandálok!
A törött lámpára és a sörrel leöntött díványra mutatott.
Chips hevert szanaszét mindenfelé. Babinak könnyek
csillogtak a szemében. Step nem tudta, mit is mondhatna.

Megölelte.
– Bocsáss meg! Segítek takarítani.
– Nem, kösz, elintézem egyedül.
– Haragszol rám?
– Nem, de jobb, ha most elmész. Nemsokára megjönnek a
szülők.
Az ajtóban Step még egyszer visszafordult.
– Biztos vagy benne, hogy nem kell segítség?
– Igen, biztos.
Sietős csókot váltottak. Aztán Babi becsukta az ajtót. Step
lement az utcára és körülnézett. Senki nem volt már ott.
Felszállt a motorjára, és ráadta a gyújtást. De abban a
pillanatban egy autó megvilágította az egész csapatot. Az
éjszakában felhangzott a kórus. „Bébiszitterek gyöngye, ó, ó,
ó!”, majd tapsvihar. Step lepattant a motorról, és Pollo után
vetette magát.
– Jaj, én nem tehetek semmiről! Luconéval intézd el! Az
egész az ő hibája!
– Az anyádat, kinyírlak!
– Ugyan, valld be, hogy nem is csináltatok semmit! Úgyis
csak unatkoztál!
Tovább üldözték egymást végig az utcán, a többiek
röhögése közepette és néhány álmatlan lakó kíváncsi
tekintetétől kísérve.
Babi összegyűjtötte a törött üvegszilánkokat és kidobta a
szemétbe, aztán felsöpört és lemosta a díványt. Végül fáradtan
körbenézett. Hát, rosszabbul is végződhetett volna. Majd azt
mondom, hogy a lámpa akkor esett le, amikor Giulióval
játszottunk. A kissrác úgysem buktathat le. Ugyanis már
mélyen alszik, totál beszíva.
51.
Másnap reggel amint felkelt, Step lement az edzőterembe.

De nem gyúrni akart. Keresett valakit. Végül meg is találta.
Giorgiónak hívták. Tizenöt éves kissrác volt, aki hihetetlenül
csodálta őt. Nem ő volt az egyetlen. Giorgio barátai is úgy
beszéltek Stepről, mint valami istenről, egy legendáról, a
példaképükről. Ismerték az összes sztoriját, mindent, ami a
városban keringett róla, és mást sem csináltak, mint még
jobban táplálták a legendáját. Ez a kissrác a bizalmasa volt. Az
egyetlen, akitől ilyen szívességet kérhetett anélkül, hogy a jó
hírnevét kockáztatta volna. Már csak azért is, mert ahol a
csodálat véget ért, ott kezdődött a félelem.
Nem sokkal később Giorgio már a Falconieriben volt. Szinte
lábujjhegyen osont végig a folyosókon, nehogy észrevegyék, és
végül belépett a harmadik b-be, Babi osztályába. Giacci tartott
órát, de furcsamód egy szót sem szólt. Az igazgató őrjöngött,
amikor megtudta. Babi szóhoz sem jutott. Csak bámulta a
padján heverő hatalmas, vörös rózsacsokrot. Boldogan olvasta
el a mellé tűzött kártyát: A barátaim néha felérnek egy
természeti katasztrófával, de ígérem, hogy ma este, nálam
kettesben leszünk a vacsoránál. Egy ártatlan áldozat
A hír gyorsan elterjedt a suliban. Még senki sem csinált
hasonlót. Tanítás után Babi a hatalmas csokor rózsával a
karjában lépdelt le a Falconieri lépcsőjén, amivel minden
kétséget eloszlatott a hír valóságtartalmát illetően. Mindenki
róla beszélt.
Daniela büszke volt a nővérére. Raffaella még jobban dühbe

gurult, és természetesen megint leordította Claudio fejét.
Aznap délután Step éppen a frissen vásárolt képregényeit
rakta a helyükre, amikor csöngettek. Pallina volt az.
– Múltkor kerítőt játszottam, most postást. Legközelebb
milyen szerepet kapok?
Step nevetett. Aztán átvette a csomagot, és elköszönt.
Kinyitotta. Egy rózsaszín virágos kötény volt benne és egy
üzenet: Elfogadom a meghívást, feltéve, ha te főzöl, és közben
felveszed az ajándékomat. Ui. Átjövök, de csak fél kilenckor,
előbb nem, mert addig itthon vannak a szüleim.
Nem sokkal később Step már a bátyja irodájában volt.
– Paolo, ma este szükségem van az üres lakásra, feltétlenül.
– De hát áthívtam Manuelát...
– Akkor hívd át egy másik nap... Ugyan már, Manuelával
bármikor találkozhatsz. Bakker, Babi csak ma este jön...
– Babi? Ki az? Annak a fazonnak a lánya, aki múltkor
nálunk járt?
– Igen, miért?
– Nekem elég mérgesnek tűnt a pasas. Beszéltetek végül?
– Hogyne! Elmentünk biliárdozni, aztán még be is rúgtunk.
– Berúgtatok?
– Hát, szóval... igazából csak ő rúgott be.
– Leitattad?
– Mi az, hogy leitattam? Ivott ő magától. Menj már! Mi
közöm hozzá? Akkor megbeszéltük, ugye? Ma este elmész
valahova. Rendben?
Meg sem várva a választ, gyorsan kisietett az irodából.
Annyira elmerült az elkövetkezendő teendőiben, hogy észre
sem vette, ahogy Paolo titkárnője rámosolygott.
Otthonról felhívta Pollót. A lelkére kötötte, hogy ne jöjjön

át, ne is telefonáljon, és főleg ne csináljon semmiféle galibát.
– Ide figyelj, az életeddel játszol. Sőt, rosszabb, a
barátságunkkal, és nem viccelek.
Aztán összeállította a bevásárlólistát, lement a házukban
levő boltba, és bevásárolt mindent, még egy doboz angol vajas
kekszet is, amely annyira ízlett a bátyjának, Paolo végül is
megérdemli. Mindent egybevetve rendes fiú. Van ugyan egy-
két rögeszméje, mint az autója, a munkája és főleg Manuela, de
idővel majdcsak elmúlik. Aztán miközben hazafelé tartott,
újból átgondolta. Nem, Manuela nem fog elmúlni. Már hat éve
vannak együtt, és a lanyhulásnak semmi jelét nem adták.
Micsoda egy bányarém! És ha minden igaz, még félre is lépett.
A bátyján kívül nem tudott elképzelni más hülyét, aki összeállt
volna Manuelával. Csúnya, antipatikus, ráadásul folyton
okoskodik. Egy kis mindentudó. Ennél nincs rosszabb.
Szegény Paolo, gondolta. De hát, az ő dolga. Én biztos a
titkárnőt választanám. És ezután az utolsó, pozitív gondolat
után bekapcsolta a rádiót, és elkezdte mosni a salátát.
Nyolcra minden készen állt. Meghallgatta a legfrissebb
újdonságokat az amerikai slágerlistáról, és bár nem vette fel
Babi kötényét, de azért odakészítette egy székre, hogy a
megfelelő pillanatban azt hazudhassa, rajta volt. Végignézett
fáradozása eredményén. Sajtos-rukkolás hússzeletek. Vegyes
saláta avokádóval, valamint gyümölcssaláta meggylikőrrel
megöntözve. Megrohanták az emlékek. Mennyi
gyümölcssalátát evett gyerekkorában... Nyugodt szívvel
hagyta, hogy az emlék elillanjon. Boldog volt. Ez az ő estéje,
és nem akarta, hogy bármi elrontsa. Elégedetten nézett végig az
asztalon, majd megigazított egy szalvétát. Egy mesterszakács
veszett el benne. Soha nem tudta meg, hogy a késeket a másik
oldalra kellett volna tenni. Idegesen fel-alá kezdett mászkálni a

lakásban. Kezet mosott. Leült a díványra. Rágyújtott, és
bekapcsolta a tévét. Megmosta a fogát. Negyed kilenc. Mintha
lelassult volna az idő. Negyedóra múlva megérkezik, együtt
vacsoráznak, nyugodtan beszélgethetnek. Aztán átülnek a
díványra anélkül, hogy bárki megzavarná őket. Utána
bemennek a szobájába és... Nem, Babi sosem tenné meg. Még
túl korai. Vagy talán mégis? Van, ami sosem túl korai. Egy
kicsit ölelkeznek, aztán talán megtörténik. Megpróbálta
felidézni Battisti egyik számát. Hogy is volt? „Milyen könnyű
őrültség érzése színezi be a lelkem, lemezjátszó, halvány
fények és aztán... Bejegelt pezsgő, és kezdődhet a kaland...”
Basszus. Már tudom, mit hiányzik! A pezsgő! Alap! Step
kisietett a konyhába, és sorra kinyitogatta az összes
szekrényajtót. Hiába. Csak egy Pinot grigiót talált. Berakta a
mélyhűtőbe. Hát, jobb, mint a semmi. Abban a pillanatban
megcsörrent a telefon. Babi volt az.
– Nem jöhetek.
– De hát miért nem? Mindent előkészítettem. Még a kötényt
is felvettem, amit tőled kaptam – füllentette Step.
– Signora Mariani telefonált. Eltűnt a briliánsokkal díszített
aranylánca. Engem hibáztat. Ne keress soha többé!
Azzal letette. Nem sokkal később Step már Pollónál volt.
– Ki lehetett az? Gondolj csak bele! Rohadt barátok!
– Na, Step, ne beszélj így! Hányszor előfordult már, hogy
elmentünk valakihez és megfújtuk a cuccokat? Gyakorlatilag
minden bulin.
– Igen, de sosem az egyikünk barátnőjénél!
– Az nem Babi lakása volt...
– Nem, de ő felelt érte. Segíts készíteni egy listát, hogy kik
voltak ott...
Step fogott egy darab papírt. Aztán dühösen toll után

kutatott.
– Ugyan, nem kell ide semmiféle lista... Semmi szükség rá.
Én tudom, ki vitte el a nyakláncot.
– Ki?
Polló elárulta a nevét. Az egyetlen név volt, amelyiket Step
nem akarta hallani. A Szicíliaié.
Step keresztülszelte az éjszakát a motorjával. Nem akarta,

hogy Pollo elkísérje. Ez csak rá és a Szicíliaira tartozott, senki
másra. Ez alkalommal nem sima fekvő támaszokról lesz szó.
Ez az ügy sokkal bonyolultabb. Elmenni hozzá és visszakérni
tőle a nyakláncot annyi, mint letolvajozni. Ez senkinek sem
tetszene, legkevésbé a Szicíliainak, aki különösen érzékeny a
becsületére.
Amikor a Szicíliai lejött a háza elé, a mosolya semmi jót
nem ígért.
– Szia, Szicíliai. Figyelj, nem akarok veszekedni...
Step képét telibe találta egy ütés. Hátratántorodott. Erre
aztán tényleg nem számított. Megrázta a fejét, hogy magához
térjen. A Szicíliai újból nekirontott. Step egy egyenes rúgással
kivédte. Aztán miközben fellélegzett, eszébe jutott a vacsora,
amit készített, a virágos kötény és hogy mennyire máshogy
képzelte el az estét. Egy békés este otthon, a nőjével a karjai
közt. De nem. A Szicíliai állt vele szemben, verekedésre
készen. Mindkét kezével intett, hogy jöjjön közelebb.
– Gyere, na, gyere!
Step megrázta a fejét, és mélyet lélegzett.
A rohadt életbe, gondolta. Nem tudom, hogy van ez, de az
én álmaim valahogy sosem akarnak valóra válni.
A Szicíliai nekivetette magát. Step ezúttal fel volt készülve.

Kitért oldalra, és egy erőteljes, pontos egyenessel képen
törölte. Hallotta, ahogy a keze alatt megroppan az orra, a már
puha és edzett porc megint felrepedt. Fájdalmában
összehúzódott a szemöldöke. Step látta az arcát, a fintorát, alsó
ajkát, mely a saját vérét ízleli. Látta, hogy mosolyog, és abban
a pillanatban megértette, mennyire nehéz lesz ez az egész.
Babi a díványon ült. Lehangoltan nézte a tévét, teát

kortyolgatva, amikor csengettek. Felkelt, hogy kinyissa.
– Ki az?
– Én.
Step állt előtte. A haja kócos volt, a pólója szakadt, és a jobb
szemöldökéből csöpögött a vér.
– Mi történt veled?
– Semmi. Visszaszereztem a nyakláncot. – Felemelte a jobb
kezét. Signora Mariani arany nyakéke csillogott a lépcsőház
félhomályában. – Most már jössz vacsorázni?
Miután Babi visszavitte a nyakláncot és elkerülhetetlenül
elveszette a bébiszitter munkát, hagyta, hogy Step hazavigye
magához. De amikor kinyitották az ajtót, kellemetlen
meglepetés érte őket. A nappali közepén álló, romantikus
gyertyaszállal megvilágított asztalnál Manuela ült. Paolo nem
sokkal később jött ki a konyhából. A Step által készített
gyümölcssalátát hozta ki éppen, és ha még mindez nem lenne
elég, a virágos kötényt viselte, Babi ajándékát. Mindent
megettek. Paolo Stepre nézett, aki hitetlenkedve állt az ajtóban.
– Szia, Step. Bocs... Idetelefonáltam, de nem vette fel senki.
Akkor idejöttünk, vártunk egy kicsit... De már tíz óra volt.
Akkor azt mondtuk: most már biztos nem jöttök. Úgyhogy
elkezdtünk enni. Igaz?
Manuela egyetértésére várt, aki bólintott és mosolyogni

próbált. Step a tányérjára nézett. Még néhány darab
avokádósaláta hevert rajta.
– És látom, be is fejeztétek. Na, és ízlett legalább?
– Isteni volt. – Manuela őszintének tűnt. Aztán elhallgatott.
Megértette, hogy költői kérdés volt, amire nem kellett volna
válaszolni.
– Akkor add ide a kocsit, Paolo, hadd menjünk el enni
valamit!
Paolo letette a gyümölcssalátát az asztalra.
– Na, de...
– Tessék? Ne próbálkozz, jó? Megetted az egész
vacsorámat, felzabáltad a salátát, amit egész délután a saját
kezemmel készítettem, és még neked áll feljebb? – Step
fenyegetőn közelített féléje. – Gyerünk, elő a kulcsokkal!
Paolo arra gondolt, hogy végül is igaza van. Előhúzta a
kulcsot a zsebéből, és az öccse kezébe adta egy félénk „Aztán
csak óvatosan, jó?” kéréssel. Step indulni készült.
– Apropó, vettem neked vajas kekszet. Ha még desszertet is
kérsz, a konyhaszekrényben van.
Paolo megkockáztatott egy mosolyt, de a gondolatai már
csak a metálszürke Golfja körül jártak és azon, hogy vajon
hogy végzi.
Step és Babi óriáspalacsintát ettek egy palacsintázóban a

Piramide környékén. Aztán, annak ellenére, hogy a sör vidám
buborékjai erre ösztönözték őket, elvetették az ötletet, hogy
visszamenjenek Stephez. Babi húzódozott, mivel Paolo otthon
volt. Így aztán Step, a bátyját és azt a bányarém nőjét átkozva
balra fordult a Gianicolóra. A park elágazásánál álltak meg,
párás üvegű autók között, melyekben otthonról elüldözött
szenvedélyek kerestek kényelmetlen, sietős kielégülést, ami

után enyhe, égő fájdalom maradt. Messze előttük a város
alváshoz készülődött.
Közelebb, egy kis kőfalon átvetett lábakkal fiatalok
adogattak egymásnak egy-egy slukknyi pillanatnyi örömet.
Step rádióállomást váltott. 92.70. A romantikus rádió. Babi felé
hajolt, és csókolgatni kezdte. Aztán lassanként ráfeküdt Babira,
mit sem törődve a fájdalommal, amit a Szicíliai ütéseitől
megcsépelt oldalában, összezúzott vállában és sajgó
szegycsontjában érzett. Az üde vágy elfedte a véraláfutásos
nyomokat.
Szenvedélyes csókjaik legyőzték a fizikai nehézségeket. A
kézifék útban volt, az üléstámla görgője megmakacsolta magát.
Step érezte Babi puha, illatos bőrét. A légzése szabálytalanná
vált a szenvedélytől. Megint megpróbálta letekerni az
üléstámlát. Hiába, valamiért beakadt. Ezért aztán a lábát a
műszerfalnak támasztotta, miközben a jobb kezével tekerte a
lenti kereket, és teljes erővel nyomta az ülést. Reccsenés
hallatszott, tompa zaj. A támla hirtelen hátradőlt, Babival
együtt, rajta Steppel. Nevettek és nem gondoltak semmire,
legkevésbé Paolóra, bosszús képére és metál fényezésű
autójára. Mindketten a másik farmerére vetették magukat,
mintha verseny lenne, egy érzéki kihívás. Aztán Babi lassított,
tapasztalatlanul és szégyenlősen. Lehunyta a szemét, de ahogy
átölelte Stepet, újra izgalomba hozta előbbi apró győzelme:
hogy úrrá lett saját gátlásain. Amikor azonban rájött, hogy Step
még tovább akar menni, megállította.
– Ne! Mit csinálsz?
– Semmit – mosolygott Step. – Próbálkozom.
Babi egy kicsit bosszúsan tolta el magától.
– Na, ne már, itt, az autóban? – Álmodozón tekintett ki az

ablakon. – Az első alkalom gyönyörű kell, hogy legyen, valami
romantikus helyen, virágillattal, holdfénnyel.
– Holdfény van. – Step kicsit kinyitotta a napfénytetőt. –
Látod, egy kicsit el van takarva, de ott van. Meg aztán... –
Mélyen beleszagolt a levegőbe. – Itt minden tele van virággal
körülöttünk. Mi kell még? A hely romantikus, nem? Ráadásul a
Tele Radio Stereót hallgatjuk. Minden tökéletes!
Babi elnevette magát.
– Én valami másra gondoltam. – Az órájára nézett. – Hű, de
késő van! Ha hazajönnek a szüleim és nem találnak otthon,
megint szobafogságban leszek. Na, siessünk!
Felhúzta a farmerét. Step is rendbe szedte magát, aztán
együtt próbálták helyre rakni Babi ülését. Hiába. Nevetve estek
megint hátra a törött támlával együtt. Megpróbálták elképzelni,
mit fog szólni Paolo, és Step megrázta a fejét, ahogy
visszagondolt az estére. Ez a befejezés elronthatja az egészet.
Abban a pillanatban megérezte szétszaggatott hátát is. Hála a
Szicíliainak, a bátyjának, aki elfoglalta a lakást, és a szörnyű,
kényelmetlen autónak. A kapuig kísérte Babit, és elköszönt
tőle. Ezerrel száguldott hazafelé, élvezve az önmegtartóztatás
„romantikáját” és Babi sóhajainak illatát, amely ott maradt
vele.
– Hol voltál ennyi ideig? Már vagy egy órája várlak, haza
kell vinnem Manuelát.
Paolo máris mérges volt. Step elképzelte, mi lenne, ha
megemlítené a háttámlát. Odadobta neki a kulcsot, és jobbnak
látta elviccelni a dolgot.
– Miért nem vitted el a motort, ha már minden cuccomat
lenyúlod?
Paolo egyáltalán nem nevetett, majd bezárkózott a nappaliba

Manuelával. Step a szobájába ment, levetkőzött és bebújt a
paplan alá. Leoltotta a villanyt. Totál készen volt.
Megigazította a párnáját, és hanyatt fordult. Hangok érkeztek a
nappaliból. Hallgatózott. Paolo és Manuela vitatkoztak
valamin. A bátyja hangja idegesítően ismétlődött.
– Mondd meg az igazat! Tudni akarom az igazat.
– Már elmondtam.
– Azt mondtam, mondd meg az igazat!
– De hát ez az igazság, esküszöm.
– Utoljára kérem. Mondd el az igazat, az igazat akarom
tudni.
– Esküszöm, hogy elmondtam mindent. – Manuela szintén
elég rendíthetetlennek tűnt. A szoba sötétjében Step a fejét
rázta. Nem tudta, melyik rosszabb, a Szicíliai pofonjai vagy a
bátyja vitatkozása. Ki tudja, mit akar tudni Paolo, de Manuela
úgysem mondja el neki soha az igazat. Egy biztos, ha
megemlítette volna a háttámlát, őrülten dühbe gurult volna.
Step a fejére húzta a párnát. Manuela az ülésben fekve fog
hazamenni. Ettől a gondolattól felvidulva elaludt.
52.
Babi egyenesen tartotta magát Step mögött, fejét a vállára

hajtva, szeme csukva. De amúgy sem látott volna semmit. Step
kendőt kötött a szemére. Hirtelen úgy tűnt neki, mintha
repülnének: friss szellő simogatta a haját, és rekettyeillat járta
át a levegőt. Vajon merre járnak, töprengett, mióta elindultak.
Megpróbálta lemérni az időt a kazettán, amit hallgatott.
Nemrég ért véget az első oldal. Már a B oldal szólt. Körülbelül
a negyedénél tartott. Emlékei szerint hatvanperces kazetta volt.
Tehát már majdnem több mint egy órája úton voltak. Hova
mennek? Eszébe jutott, amikor Step értejött. Fregene da
Mastinóban voltak az egész osztállyal. Megünnepelték, hogy
már csak száz nap hiányzik az érettségiig. Nem sokkal azelőtt
fejezték be a vacsorát, és éppen a strandon sétálgattak. Néhány
barátnője elkezdett zászlórablósat játszani. Ő leült Pallinával
egy mentőcsónakra, beszélgetni.
Aztán meglátta őt, ahogy közeledett feléje a mosolyával,
sötét szemüvegében és dzsekijében. Babi szíve nagyot ugrott.
Pallina rögtön észrevette.
– Hé, bele ne halj itt nekem!
Babi rámosolygott a barátnőjére, majd Step elé futott, és
elment vele. Meg sem kérdezte, hogyan talált rá és hova viszi.
Egy szórakozott „csao”-val elköszönt az osztálytársnőitől.
Néhányan abbahagyták a játékot és utánanéztek irigyen és
álmodozón, arra vágyakozva, hogy a helyében lehessenek,
ahogy Step, a tízből tízes átölelte. Aztán a középső lány
elkiáltotta magát. „Hetes!” Ketten szaladni kezdtek felé a
homokban. Megálltak egymással szemben kitárt karokkal,

egymás szemébe néztek, kihívóan mosolyogtak és
csapattársaik biztatására kis támadásokat mímeltek, a
levegőben lobogó kis, fehér zsebkendőre koncentrálva.
A motorhoz érve Babi kíváncsian nézett Stepre.
– Hova megyünk?
– Meglepetés. – Step a háta mögé lépett, a zsebéből elővette
a zöld kendőt, amit annak idején tőle vett el, és bekötötte a
szemét. – Aztán nehogy csalj! Nem láthatod, hova megyünk.
Babit szórakoztatta a játék, és megigazította magán a
kendőt.
– Hé, mintha láttam volna már valahol ezt a kendőt... –
Aztán adott Stepnek egy fülhallgatót a walkmanjéhez, és
összeölelkezve elindultak Phil Collins hangjára.
Igen, már legalább egy órája jöttek.

– Messze van még?
– Már majdnem ott vagyunk. De ugye nem leskelődsz?
– Nem.
Babi mosolygott, visszahajolt Step hátára, és erősen
megszorította. Szerelmesen. Step érezte az ölelést, és furcsa,
gyengédséggel vegyes boldogság kerítette hatalmába. Aztán
finoman visszaváltott, és befordult jobbra, fel az emelkedőn,
azon töprengve, vajon Babi megértette-e, hova mennek.
Vezetés közben eszébe jutott a bátyja. Előző este Paolo, miután
Manuelát hazavitte, eszement üvöltözéssel ébresztette fel.
– Látod, nem lehet neked semmit kölcsönadni! Tönkretetted
a kocsimat! Igazi vadállat vagy!
Step, hogy ne hallja, a fejére húzta a párnát, és egy fojtott
„Ugyan már... egy ilyen semmiség miatt” után visszaaludt.
Másnap bement Paolo irodájába.
– Paolo, sajnálom, ami tegnap történt. Megcsináltatom a

kocsit. Véletlen baleset volt.
– Nem tudom, hogy van ez, hogy veled mindig balesetek
történnek... Sosem a te hibád.
Step mosolygott, aztán bátorságot gyűjtött.
– Figyelj, nem adnád kölcsön ma is?
– Persze, hogy még jobban tönkretedd!
Gyakorlatilag kirúgta az irodából. Step remekül szórakozott
Paolo reakcióján. Még sosem látta ennyire dühösnek. De
legalább végre egyszer elevennek tűnt.
– Na, így tetszel nekem! Energikusan. Határozottan. Bravó,
most már elismerlek a bátyámnak.
Step a bombázó titkárnő és az összes többi kolléga jókedvű
vigyorgása közepette távozott. Paolo eleinte büszke volt
váratlan reakciójára. Majd amikor látta, hogy mindenki nevet
és az öccse is vigyorogva tűnik el a liftben, megint úgy érezte,
hogy átverték.
Step lassított, majd jobbra fordult. Persze, hogy Paolo egy
igazi fösvény. Igazán kölcsönadhatta volna az autót. Sokkal
jobb lett volna. Így mindent a Honda csomagtartó dobozába
kellett bepréselni.
– Na, megjöttünk. – Leállította a motort és gyorsan leszállt.
– Ne, ne vedd le a kendőt! Várj itt!
Segített Babinak leszállni, majd otthagyta a motor mellett.
Babi engedelmesen várt, szemén a kendővel. Kikapcsolta a
walkmant, és levette a fülhallgatót. Stepét is összeszedte,
amely már szabadon himbálózott a semmiben. Miközben
feltekerte a kábelt, megpróbálta kitalálni, hol lehetnek. Késő
délután volt. A szél már finomabban simogatta az arcát, és a
természet határozott illata vette körül. A távolból folyamatosan
ismétlődő, fojtott zajt hallott, de nem tudott rájönni, mi lehet
az. Egyszer csak erősebb zörej ütötte meg a fülét, mint amikor
valami széttörik. Egy faág reccsenésére emlékeztette. Hegyezni
kezdte a fülét.
– Itt vagyok – mondta Step, és megfogta a kezét.
– Mi történt?
– Semmi. Gyere utánam.
Babi félénken hagyta magát vezetni. Nagyon ügyelt, hogy
hova teszi a lábát, nehogy megbotoljon. Már nem hallotta a
zajt. A szél is megszűnt. A levegő lehűlt, és szinte párásnak
tűnt. A lábával belerúgott valamibe.
– Jaj!
– Semmi baj.
– Hogyhogy semmi baj? Az én lábam volt!
Step felnevetett. – Mennyit tudsz rinyálni! Maradj itt!
A fiú elengedte egy pillanatra. Babi keze egyedül maradt, a
semmiben tapogatózva. – Ne hagyj itt...
– Itt vagyok, melletted.
Aztán folyamatos, gépies, fából készült valamitől származó
hangot hallott. Redőny emelkedett fel. Step gyengéden levette
a kendőt. Babi kinyitotta a szemét, és hirtelen elé tárult
minden.
A tenger a szeme előtt ragyogott a naplementében. A vörös,
meleg nap mintha rámosolygott volna. Egy házban volt. A
felhúzott redőny alatt kilépett a teraszra. Alatta jobbra terült el
a tengerpart, ahol először csókolóztak. A távolban kedvenc
dombjai, a tenger, az ismerős szirtek, Port’Ercole. Egy sirály
repült el mellette, mintha köszöntötte volna. Babi izgatottan
nézelődött. Körülölelte az ezüstös tenger, a sárga rekettye, a
sötétzöld bokrok, a magányosan álló ház a sziklákon. Az ő
háza, álmai háza. Ott volt, abban a házban, a szerelmével, és
nem álmodott. Step átölelte.
– Boldog vagy?
Babi bólintott. Aztán kinyitotta a szemét. Apró, átlátszó
könnyektől áztatott, gyönyörű, álmodozó szemei csillogtak a
szerelemtől.
Step ránézett. – Mi baj?
– Félek.
– Mitől?
– Hogy sosem leszek ennyire boldog, mint most...
Majd a naplemente melegében, álmodozva és őrülten
szerelmesen megcsókolta a fiút.
– Gyere, menjünk be!
Körbejárták az ismeretlen házat, benyitottak a szobákba,
mindegyiknek a történetét találgatták, és elképzelték sosem
látott gazdáikat.
Felhúzták az összes redőnyt. Találtak egy nagy hifitornyot,
és bekapcsolták. – Itt is lehet fogni a Tele Radio Stereót –
Nevettek. Körbenéztek mindenütt, kinyitogatták a fiókokat,
feltárták titkaikat, és jókat szórakoztak együtt. Ha elszakadtak
egymástól, folyton hívogatták a másikat, hogy a legapróbb kis
felfedezésüket is megosszák, és minden varázslatosnak tűnt,
fontosnak és hihetetlennek.
Step kiment, levette a csomagtartót a motorról, és visszatért
a házba. Nem sokkal később odahívta Babit. A lány belépett a
szobába. A hatalmas ablak a tengerre nézett. A nap mintha
kikukucskált volna a távoli horizont alól, és kezdett csöndesen
eltűnni mögötte. Utolsó, finom csücske rózsaszínre festette a
magasan úszó, puha felhőket. Szinte alvó tükörképe hosszan
futott végig az aranyos hullámokon. Átszelte a tengert, hogy ott
oltsa ki tüzét a szoba falán, Babi fürtjein, a frissen felhúzott
lepedőn.
– Neked vettem, tetszik? – Babi nem válaszolt. Körülnézett.

Kis, vörös rózsacsokor pihent egy vázában az ágy mellett. Step
megpróbálta elviccelni. – Esküszöm, nem a piros lámpánál
vásároltam... – Kinyitotta a csomagtartót. – Voilă!
Felolvadt jég úszkált benne, néhány lebegő jégkockával.
Step kihúzott egy üveg pezsgőt meg két, újságpapírba
csomagolt poharat.
– Nehogy eltörjenek – magyarázta. Aztán a kabátzsebéből
elővett egy kis rádiót. – Nem tudtam, van-e itt.
Bekapcsolta, beállította ugyanazt a frekvenciát, mint a nagy
hifitornyon, majd az éjjeliszekrényre állította.
A Stay című szám visszhangja halkan áradt szét a szobában.
– Mintha pont rólunk szólna...
Step Babihoz lépett, a karjaiba vette és megcsókolta. Babi
annyira gyönyörűnek érezte a pillanatot, hogy mindent
elfelejtett, az elhatározását, a félelmeit, a gátlásait. Még arról is
megfeledkezett, hogy egy olyan házban van, ami nem az övé,
hogy feltörték az ajtót és most pezsgőt kortyolgatnak az ágyon,
ami nem az övék. Hagyta, hogy Step apránként megszabadítsa
a ruháitól, és ő is levetkőztette Stepet. Életében először teljesen
meztelenül feküdt a karjaiban, miközben a tengeren
szétszóródó, varázslatos fény halványan megvilágította a
testüket. Aztán tengernyi simogatás, a távoli hullámok
morajlása, egy vidám sirály éneke és virágok illata közepette
megtörtént.
Step gyengéden rácsúszott Babi testére, aki finoman
felemelkedett és kinyitotta a szemét. Step belenézett. Nem tűnt
ijedtnek. Rámosolygott és beletúrt a hajába, hogy
megnyugtassa. Abban a pillanatban a kisrádióból és az egész
házban ártatlanul megszólalt a Through the Barricades, de
egyikük sem vette észre. Nem tudták, hogy az lehetne az „ő
daluk“. Babi visszatartotta a lélegzetét, és lehunyta a szemét.

Hirtelen elárasztotta egy semmihez sem hasonlítható érzés, a
szerelem fájdalma, a varázslat, mellyel örökre az övé lett.
Sóhajtozva az ég felé emelte az arcát, belekapaszkodott Step
vállába, és erősen átölelte. Aztán elernyedt, és lassan
megnyugodott. Az övé lett. Kinyitotta a szemét. Step ott volt
fölötte. Puha mosoly hullámzott az arcán, és sok kis csókkal
árasztotta el. De Babi már nem volt ott. Az ijedt, kék szemű
lány, a kétségeivel és félelmeivel együtt eltűnt. Eszébe jutott,
hogy kiskorában mennyire lenyűgözte a pillangók története. Az
a gubó, a kis hernyó, mely ezernyi ragyogó színt kap és
hirtelen megtanul repülni. Megint meglátta magát, mint üde,
finom, Step karjai közt újjászületett pillangót. Rámosolygott,
átölelte, és a szemébe nézett. Aztán megcsókolta, puhán,
frissen, szenvedélyesen. A fiatal nő első csókja.
Később, a lepedők közt fekve Step a haját simogatta,
miközben a lány magához szorította, fejét a mellkasán
pihentetve. Aztán Babi felkönyökölt, és mosolyogva Stepre
nézett.
– Nem vagyok valami jó az ágyban, igaz?
– Fantasztikus vagy.
– Bénának érzem magam. Tanítanod kell.
– Tökéletes vagy. Gyere!
Felkeltek az ágyból, Step kézen fogta, és kimentek a
szobából. Az ágynemű virágai között egy apró, éppen kinyílt
piros virág tisztaságával és ártatlanságával elütött a többitől.
Nemsokára megint egymást átölelve feküdtek a
fürdőkádban. Pezsgőt ittak és vidáman csevegtek, a szerelemtől
enyhén megittasodva. A szenvedélytől részegen hamarosan
megint szerelmeskedtek. Ezúttal félelem nélkül, nagyobb
lendülettel, több vággyal. Most még szebbnek tűnt Babinak,
könnyebben mozgatta a szárnyait, már nem félt a repüléstől.

Hirtelen rájött, milyen nagyszerű fiatal lepkének lenni.
Aztán belebújtak az ajtóra akasztott fürdőköpenyekbe, és
lementek a házhoz tartozó öbölbe. Azzal szórakoztak, hogy
kitalálják, milyen neveket takarhatnak a mellkasukra hímzett
ismeretlen monogramok. Azon versenyeztek, ki tud minél
furcsább neveket kitalálni, aztán a sziklán hagyták a
fürdőköpenyeket.
Babi veszített, ő ugrott be másodiknak. Úsztak egyet a friss,
sós vízben, a holdfényben, kis hullámok hátán, néha
összeölelkeztek, fröcskölték egymást, eltávolodtak, csak hogy
újra egymásba kapaszkodhassanak és megcsókolhassák
egymás tengeri pezsgővel ízesített ajkait. Később a sziklán
ülve, Amarildo és Sigfrida fürdőköpenyébe burkolózva
álmodozón nézegették a fölöttük ragyogó milliónyi csillagot, a
holdat, az éjszakát, a sötét, nyugodt tengert.
– Gyönyörű ez a hely.
– A te házad, nem igaz?
Babi megrázta a fejét. – Őrült vagy!
– Tudom.
– Rettentően boldog vagyok. Soha életemben nem éreztem
magam ilyen jól. Te hogy vagy?
– Én? – Step erősen átölelte. – Remekül.
– Annyira, hogy meg tudnád érinteni a felhőket az ujjaddal?
Step mosolygott, majd megrázta a fejét. – Nem, nem annyira.
– Hogyhogy nem annyira?
– Sokkal jobban. Legalább három méterrel a felhők felett.
Másnap reggel Babi felkelt, mint rendesen. Miközben a

zuhany alatt az utolsó sós nyomok is kiáztak a hajából, még
mindig izgatottan gondolt vissza az előző estére.
Megreggelizett, köszönt az anyjának, majd beszállt Daniela

mellé a kocsiba, készen arra, hogy mint minden reggel,
elinduljanak az iskolába. Az apja megállt a pirosnál a Corso
Francia hídja előtt. Babi még mindig álmos és szórakozott volt,
amikor hirtelen meglátta. Nem hitt a szemének. A magasban,
legfelül a híd fehér oszlopán egy felirat nyomta el a többit,
letörölhetetlenül. Ott ragyogott a hideg márványon, kéken,
mint Babi szeme, gyönyörűen, mint ahogy mindig is szerette
volna. A szíve hevesen kezdett kalapálni. Egy pillanatra úgy
érezte, mindenki hallja, mindenki a feliratot olvassa, ahogyan
ő. Elérhetetlen magasságban tündökölt. Ott, ahová csak a
szerelmesek juthatnak el: „Te és én, három méterrel a felhők
felett”.
53.
December 24.
Step ébren volt. Igazából el sem aludt. A mellette lévő rádió
be volt kapcsolva, a Rock Dimenzióra állítva. Fájt a feje, és a
szemei is sajogtak. A másik oldalára fordult.
A konyhából zaj szűrődött be. A bátyja reggelizett. Az órára
nézett. Kilenc óra. Ki tudja, hova készül Paolo ilyenkor,
szenteste napján. Vannak, akiknek mindig akad dolguk,
gondolta, még ünnepnapokon is. Ajtócsapódás hallatszott.
Elment. Step megkönnyebbült. Egyedüllétre volt szüksége.
Aztán valami furcsa szenvedés kerítette hatalmába. Mégsem
volt rá szüksége. Hisz egyedül volt. Ettől a gondolattól még
rosszabbul érezte magát. Nem volt éhes, nem volt álmos, nem
érzett semmit. Úgy maradt, hason fekve. Nem tudta, mennyi
idő telt el. Lassanként megjelent előtte ugyanaz a szoba,
boldogabb napokon. Felébredve hányszor találta az
éjjeliszekrényen Babi fülbevalóját vagy az óráját, hányszor
voltak együtt abban az ágyban, hányszor ölelkeztek ott
szerelmesen, egymás iránti vággyal eltelve. Elmosolyodott.
Eszébe jutott Babi hideg lába, apró, jeges ujjai, melyeket
nevetve az ő melegebb lábához nyomott szeretkezés után,
miközben beszélgettek, nézték az ablakból a holdat, az esőt
vagy a csillagokat, ugyanolyan boldogan, akár meleg volt
odakint, akár esett. A haját simogatta, bármi történt is a
nagyvilágban, mit sem törődtek háborúkkal, a világ
problémáival, új utakkal vagy az emberekkel. Maga előtt látta,
ahogy kimegy a fürdőszobába, miközben ő újból megcsodálja a
bőre világosabb részeit, egy éppen levetett fürdőruha nyomát,

egy kikapcsolt melltartóét. A zárt ajtó mögül hallotta, ahogy
nevet, felidézte vicces járását, ahogy kibontott hajjal,
szégyenlősen az ágyhoz fut, ráveti magát, üdén a víztől, a
szerelemtől és a szenvedélytől illatozva. Step megint
megfordult az ágyban, és a plafont nézte. Hányszor jött el a
szívet fájdító óra, amikor fel kellett öltözni, hogy hazakísérje.
Olyankor csendben egymás mellett ülve az ágyon öltözködni
kezdtek, lassan, néha egymásnak adogatva a ruhadarabokat.
Olykor egymásra mosolyogtak, csókot váltottak, miközben
Babi bebújt a szoknyájába. Kétrét görnyedve beszélgettek,
miközben a cipőjüket kötötték, és bekapcsolva hagyták a rádiót
arra a kis időre, amíg Step hazaér. Azon töprengett, vajon hol
lehet Babi ebben a pillanatban. És miért. Aztán összeszorult a
szíve, mert már tudta a választ.
Ünnepnapokon az ember rendet rak a szobájában,

vidámabbnak vagy szomorúbbnak érzi magát. Nem tudja, hová
tegyen egyes gondolatokat.
– Ezt kéred, Dani? Mert ha nem, kidobom.
Daniela a nővérére nézett. Babi a szobája ajtajában állt a kék
dzsekijével a kezében.
– Ne, hagyjad, nekem kell.
– De mindenhol felfeslett.
– Majd megcsináltatom.
– Ahogy akarod. – Babi az ágyon hagyta.
Daniela utánanézett, ahogy kiment a szobából. Hányszor
veszekedtek azon a dzsekin Babival! Sosem gondolta volna,
hogy egyszer kidobja. A nővére tényleg egészen megváltozott.
Aztán vállat vont, és nekilátott az utolsó ajándékok
becsomagolásának. Babi már majdnem végzett a szekrénye

kiürítésével, amikor belépett az anyja.
– Ügyes vagy! Egy rakás cuccot kiselejteztél.
– Igen, tessék, ez mind nem kell. Daninak sem kellett.
Raffaella felvett néhány ruhát az asztalról.
– Összerakok egy csomagot a szegényeknek. Ma kell
jönniük érte. Később elmegyünk valahova együtt?
– Nem tudom, anya. – Babi kissé elpirult.
– Ahogy akarod, nem fontos.
Raffaella elmosolyodott, majd kiment a szobából. Babi
kihúzott pár fiókot. Boldog volt. Az utóbbi időben egész jól
kijött az anyjával. Milyen fura, gondolta. Mindössze fél éve
állandóan veszekedtek. Eszébe jutott a tárgyalás vége, amikor
kijött a bíróságról, és az anyja utána futott.
– Megőrültél? Miért nem mondtad el, hogyan történtek a
dolgok valójában? Miért nem mondtad, hogy az a huligán
minden ok nélkül verte szét Accado orrát?
– Szerintem a dolgok pont úgy történtek, ahogyan
elmondtam. Step ártatlan. Semmi köze az egészhez. Honnan
tudnátok ti, hogy mi történt? Hogy mit érzett abban a
pillanatban? Ti nem tudtok igazságot tenni, nem tudtok
megbocsátani. Az egyetlen, amihez értetek, az ítélkezés. A
saját vágyaitok alapján döntötök a gyerekeitek életéről, az
alapján, amit ti gondoltok. Anélkül, hogy legalább minimálisan
tisztában lennétek vele, mi mit gondolunk róla. Az élet nektek
egy römiparti, minden, amit nem ismertek, olyan, mint egy
rossz lap, amit ki sem akartatok húzni. Nem tudjátok, mit
tegyetek vele, csak égeti a kezeteket. De azt nem kérdezitek,
miért agresszív valaki vagy miért drogozik, mit érdekel titeket,
úgysem a ti fiatok, nem tartozik rátok. Bezzeg most érdekel,
anya, hogy a lányod egy olyannal jár, akinek problémái
vannak, akinek nem csak drága kocsikon meg márkás

karórákon jár az esze vagy azon, hogy Szardíniára menjen
nyaralni. Agresszív, ez igaz, de lehet, hogy azért, mert annyi
mindent nem tud megmagyarázni, mert annyit hazudtak neki,
mert egyedül így tud reagálni.
– Miket hordasz össze? Micsoda hülyeség ez... Bele se
gondolsz, hogy lejárattad magad? Hazug vagy! Hazudtál
mindenki előtt.
– Engem nem érdekelnek a ti barátaitok, hogy mit
gondolnak és hogy elítélnek-e. Mindig azt mondjátok, hogy
csupa olyan emberek, akik vitték valamire, akik révbe értek.
De hova jutottak? És mit csináltak? Csak pénzt. De nem
beszélnek a gyerekeikkel. Valójában nem is érdekli őket, hogy
mit csinálnak, hogy mennyit szenvednek. Le se szartok minket!
– Raffaella erre lekevert neki egy pofont. Babi az arcához
nyúlt, aztán elmosolyodott. – Direkt mondtam, mit gondolsz?
Most, hogy pofon vágtál, a te lelkiismereted tiszta. Most már
nyugodtan cseveghetsz a barátnőiddel és leülhetsz a
kártyaasztalhoz. A lányod jó nevelésben részesül. Megértette,
mit lehet és mit nem... Most már tudja, hogy nem szabad
csúnyán beszélni és rendesen kell viselkedni. Nem látod,
milyen nevetséges vagy? Vasárnap elküldesz a templomba, de
ha túl sokat hallgatom az evangéliumot, az már nem jó. Ha
túlzottan szeretem a hozzám hasonlókat, ha olyan barátot
viszek haza, aki nem áll fel, amikor belépsz, vagy nem tud a
fenekén maradni az asztalnál, akkor húzod a szád. Fel kéne
találnotok magatoknak egy vallást, egy saját evangéliumot,
ahol nem támad fel mindenki, csak akik nem esznek
atlétatrikóban, akik nem a vezetéknevüket írják előre, akiknek
ismeritek a szüleit, a szépek és a napbarnított bőrűek, akik úgy
öltöznek, ahogy ti mondjátok. Bohócok vagytok!
Azzal Babi hátat fordított neki. Raffaella utánanézett, ahogy

felült a motorra Step mögé, és elhajtott vele.
Mennyi idő telt el azóta! Mennyi minden megváltozott.
Felsóhajtott, és kihúzta a második fiókot.
Szegény anya, mi mindenen kellett keresztülmennie
miattam! Mégis neki volt igaza. Talán csak most értettem meg.
De vannak fontosabb dolgok is az életben. Azzal folytatta a
rendrakást. Azonban a fontosabb dolgok közül egyetlenegy
sem jutott eszébe, talán mert nem is akart már gondolni rá,
talán mert kényelmesebb így. Talán azért, mert valójában
mégsem volt annyi fontosabb dolog. Egy lelkiismeret-furdalás
vagy egy melltartó, amin Step nevetett. – Milyen szexis vagy
ma este!
Egymás után szállták meg az emlékek, megállíthatatlanul,
melankolikusan és szomorúan, messziről. Az együtt töltött
hétvégék, amikor valami hazugság ürügyén elszöktek. Mindig
négyesben, Pollóval és Pallinával, a tengernél vagy a
hegyekben, pici éttermekben, édes andalgásokkal a hold
fényénél, éjszakai beszélgetésekkel egy alacsony kőfalon ülve,
a tengerparton fekve, elveszve egy kényelmetlen ágyon, a
sötétben. A tizennyolcadik születésnapja Ansedoniában. Este
tízkor hirtelen motorzaj. Minden vendég a teraszra sereglett.
Végre valami, amiről beszélni lehet. Step jött Pollóval meg a
többi haverjával. Leszálltak a motorokról, és röhögve léptek be
a bulira, magabiztosan és pimaszul. Körbekémleltek, a barátai
a jó csajokat keresték, Step pedig őt.
Babi eléfutott, elveszett a karjában, az édes „boldog
szülinapot, kicsim” köszöntésben és egy provokatív csókban.
– Hé, itt vannak a szüleim...
– Tudom, azért csináltam! Gyere, gyere el velem...
A torta, a gyertyák és a szüleitől kapott Rolex karóra átadása

után elszöktek. Hagyta, hogy elrabolják vidám szemei, vicces
ajánlatai, száguldó motorja. El, le a lejtőn, az éjszakai tenger
felé, a rekettyés illatába, messze a kellemetlen vendégektől,
Raffaella megvető tekintetétől és Claudio csalódott arcától, aki
annyira szeretett volna szokás szerint keringőzni a lányával,
ahogyan minden apa.
De ő nem volt ott többé, már messze járt. A kis nagykorú
elveszett a csókokban tánc közben, a hold, a fiatal szerelem és
a puha, sós hullámok romantikus dallamára.
– Tessék, ez a tiéd. – Egy aranylánc csillogott a nyakában,
olyan türkizkék drágakövekkel, mint boldog szemei. Babi
rámosolygott, Step megcsókolta, és végül sikerült meggyőznie.
– Esküszöm, nem loptam.
Aztán az érettségi előtti este. Tanulás otthon késő estig.
Folyamatos feltételezgetések, titkos fülesek. Mindenki tudni
vélte a tételek címét. Magabiztosan telefonálgattak egymásnak,
mindenki azt gondolta, hogy ő tudja jól.
– Leopardi*** halálának százötvenedik évfordulója van.
Megtalálták Manzoni††† egy eddig ismeretlen írását. Tuti a
francia forradalom lesz, száz százalék.
Néhányan azt állították, Ausztráliából kapták az
információt, ahol már előző nap kiadták a tételeket, mások egy
tanár barátjuktól vagy egy bizottsági tagtól, sőt, valaki
egyenesen egy jósnőtől. Másnap, amikor a jövőből jelen lett,
kiderült, hogy az a tanár mégsem annyira jó barát, a jósnő
közönséges csaló, Ausztrália pedig túl messze van ahhoz, hogy
***
Giacomo Leopardi, olasz költő, filozófus (1798-1837)
†††
Alessandro Manzoni, olasz költő, drámaíró (1785-1873)
bárki kitölthesse rajta a mérgét. Így aztán amikor kijöttek a

tételek, nagy meglepetés ért mindenkit.
Babi kitűnőre érettségizett. Boldogan futott Stephez, és
lelkesen újságolta az eredményét. Step nevetett, és ugratta.
– Milyen érett vagy... Mint egy érett barack...
Nevetve levetkőztette, viccelődve, mintha már előre tudta
volna, várta volna azt a jegyet. Szerelmeskedtek. Aztán Babi
nevetve visszavágott.
– Gondoltad volna valaha? Te, aki csupán negyvenkét
pontot értél el az érettségin, abban a megtiszteltetésben
részesülhetsz, hogy egy kitűnővel csókolózhatsz...
Belegondoltál már, mekkora mázlid van?
Step rámosolygott.
– Igen, belegondoltam. – És csendben átölelte.
Valamivel később Babi meglátogatta Giaccit. Nagy vitáik
után úgy tűnt, a tanárnő végül megkedvelte. Jól kezdett bánni
vele, tisztelettel, szinte túl nagy figyelmességgel. Aznap,
amikor elment hozzá, azt is megtudta, miért.
A tisztelet oka nem volt más, mint a félelem. Félelem a
magánytól, hogy nem látja viszont egyetlen barátját és társát.
Félt, hogy nem kapja vissza a kutyáját, félt az egyedülléttől.
Babi szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől. Végighallgatta a
tanárnő szidalmait, a dühét, gonosz szavait. Giacci ott állt
előtte, újból Pepitójával a karjaiban. Az öreg nő még
fáradtabbnak, még savanyúbbnak tűnt, a világban és a
fiatalokban még inkább csalódottnak. Babi sűrű elnézéskérések
között menekült el onnan anélkül, hogy tudta volna, mit
mondjon, ki ő, ki áll mellette, milyen eredményt ért volna el
igazából, mit érdemelt volna.
Babi az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Karácsonyfák égői
villogtak a házak teraszain és a szemközti ház elegáns
nappalijaiban. Karácsony van, gondolta. Ilyenkor jónak kell

lenni. Talán fel kéne hívnom. Pedig hányszor voltam vele jó,
hányszor bocsátottam meg neki. Giaccit is beleértve. Eszébe
jutottak az örökös vitáik, az oly különböző látásmódjuk, a
veszekedéseik és édes kibéküléseik, remélve, hogy minden
rendbe jöhet. De nem így lett. Viták vitákat követtek, nap nap
után, a szüleivel, akik háborút vívtak ellene. Titkos
telefonálások következtek, éjjeli hívások, az anyja, aki felvette
a telefont, és Step, aki rögtön lerakta, ő pedig egyre többet volt
szobafogságban.
Egyszer Raffaella vacsorát rendezett náluk, és
kényszerítette, hogy maradjon. Csupa jóravaló vendéget hívott,
köztük egy igen gazdag barátjuk fiát. Jó parti, mondta Babinak.
Aztán megérkezett Step. Danlela gondolkodás nélkül ajtót
nyitott anélkül, hogy megkérdezte volna, ki az. Step fejbe is
vágta az ajtóval, ahogy benyomta.
– Bocs, Dani, tudod, hogy veled semmi bajom!
Karon fogta Babit és kivonszolta, Raffaella hasztalan
üvöltözése közepette, hiába próbálkozott a „jó parti”, hogy
megállítsa. A szerencsétlen hamar a földön találta magát,
felszakadt, vérző szájjal. Babi Step karjaiban aludt el, zokogva.
– Minden olyan bonyolult lett. Annyira szeretnék elmenni
veled messzire, itthagyni a gondokat, a szüleimet, a balhékat,
valami békés helyre, kívül az időn.
Step rámosolygott.
– Ne aggódj! Én tudom, hova megyünk, ahol nem zavar
senki. Már sokszor voltunk ott, csak akarni kell.
Babi reményteli pillantással nézett rá. – Hol?
– Három méterrel a felhők felett, ahol a szerelmesek laknak.
De Babi másnap hazament, és akkor kezdődött vagy inkább
végződött minden.
Babi beiratkozott az egyetemre, gazdasági és kereskedelmi

szakra, és a délutánokat tanulással töltötte. Ettől kezdve
ritkábban találkozott Steppel. Egyik délután elmentek valahova
együtt. Giovannihoz ültek be egy vitaminturmixra. A kávézó
előtt ülve beszélgettek, amikor hirtelen két, félelmetes alak
jelent meg előttük. Step nem vette őket észre időben. Rögtön
nekiugrottak. Két oldalról lefogták, és egymást váltva fejelték
le sorozatban, rettenetes vérfürdőt rendezve. Babi kiabálni
kezdett. Stepnek végül sikerült kiszabadítania magát. Azok
ketten elmenekültek egy felturbózott kis Vespán, és eltűntek a
forgalomban. Step kábultan feküdt a földön. Babi felsegítette.
Papírszalvétával próbálták elállítani a vért, ami az orrából
ömlött és beszennyezte a pólóját. Később hazavitte Babit,
csendben, mert nem tudta, mit mondjon. Valami régi viszályt
emlegetett, még azokból az időkből, amikor nem ismerték
egymást. Babi hitt neki vagy talán csak hinni akart. Amikor
Raffaella meglátta vértől piszkos blúzban hazaérni, a frász törte
ki.
– Mi történt veled, Babi? Megsérültél? Mit csináltál
magaddal? Az a gazember tehet róla, igaz? Hát nem érted,
hogy ennek rossz vége lesz?
Babi bement a szobájába és csendben átöltözött. Aztán ott
maradt egyedül, az ágyán fekve. Megértette, hogy ez így nem
megy. Valaminek változnia kell. Nem lesz olyan könnyű, mint
levenni egy blúzt és a szennyesbe dobni. Pár nappal később
megint találkozott Steppel. A fiúnak új sebhely volt az arcán.
Szúrásnyomok a szemöldökén.
– Mi történt veled?
– Tudod, nem akartam felébreszteni Paolót, amikor
hazaértem, úgyhogy nem kapcsoltam fel a lámpát az
előszobában, és nekimentem egy éles saroknak. Nem tudod

elképzelni, milyen rohadtul fájt.
Akárcsak az, amit valójában tett. Babi az igazságot
Pallinától tudta meg véletlenül, telefonon. Talentibe mentek, az
Amerikai Nagybácsihoz. Mindannyian botokkal és láncokkal
szerelkeztek fel, Steppel az élen. Hatalmas bunyó volt, valódi
vérbosszú. Még egy rövid közlemény is megjelent róla az
újságban. Babi letette. Steppel felesleges vitatkozni, úgyis
mindig azt csinál, amit akar, ahogy akarja. Borzasztóan
keményfejű. Hiszen ezerszer megmondta már neki, hogy utálja
az agresszív állatokat, a verekedést, a verekedőket.
Elkezdett rendet rakni a polcain, levett néhány füzetet, és
érdeklődés nélkül a szőnyegre hajította őket. Tavalyi füzetek
voltak, gimnáziumi jegyzetek, régi könyvek.
– Mit csinálunk ma este? Megnézzük a motoros futamokat?
Na! Mindenki ott lesz.
– Remélem, csak viccelsz, szó sem lehet róla! Én oda be
nem teszem többé a lábam. És ha belebotlok abba a dühöngő
hárpiába, és megint verekedésbe keveredem? Vacsora után lesz
egy kis összejövetel, ha van kedved, gyere el!
Step kék zakót öltött magára. Egész idő alatt az egyik
díványon ült, nézelődött és próbált valami szórakoztatót találni
abban, amit hallott, de hiába. Mindig utálta az efféle
embereket. Az ilyen bulikba rendszerint hívatlanul érkezett,
tönkretett mindent, és remekül szórakozott a haverjaival, ahogy
kifosztották a hálószobát és felforgattak mindent. A haverjai.
Vajon merre járnak éppen? Az Üvegháznál, száznegyvennel
egykerekezve a motorjukon, a barátaikkal, akik szurkolnak,
Sigával, aki a fogadásokat intézi, a kamillákkal, Ciccióval és a
többiekkel. Micsoda szörnyű buli! A tekintete találkozott
Babiéval. Rámosolygott. Babi bosszúsan nézett rá, mert

pontosan tudta, mit gondol.
Babi sikeresen levette a legfelső könyvet is. Aztán eszébe
jutott, hogy érezte magát akkor.
Őrülten kezdett csengeni a kaputelefon. A ház úrnője
átrohant a nappalin, az ajtó kinyílt, ott állt Pallina sápadtan,
zavartan, és felzokogott.
Rettenetes éjszaka volt. Nem is akart rágondolni. Elkezdte
összeszedegetni a könyveket, amelyeket a földre dobált. Más
könyveket is elővett, és az asztalra rakta őket, majd mikor újra
visszafordult, meglátta. Ott feküdt kifakultan, szárazon,
megsárgultan és színtelenül, akárcsak az életének az az
időszaka. Törötten hevert a sötét padlószőnyegen, annyi ideje
élettelenül. A kis kalász, melyet a naplójába tett, miután
először szökött el Steppel. Eszébe jutott az a reggel, a szellő,
mely a nyár közeledtét jelezte, a csókok és a naptól illatozó
bőrük melege. Az első szerelem. Eszébe jutott, mennyire meg
volt győződve róla, hogy sohasem fog tudni mást szeretni.
Felvette a kis kalászt. Szétmorzsolódott az ujjai közt, mint a
régi emlékek, a könnyű álmok és a gyenge ígéretek.
Step a kávéfőzőt figyelte a tűzhelyen. A kávé még nem jött

ki. Kicsit felcsavarta a gázt. Mellette maradt még egy kis
hamu, egy utolsó, megsárgult papírlap. Imádott rajzai, Andrea
Pazienza művei. Mind eredeti volt. Egy új újság, a Zut
szerkesztőségéből lopta őket, amikor még Andrea élt és nekik
dolgozott. Egyik éjjel a könyökével betörte az ablaküveget, és
felülről bemászott. Egyszerű volt, csak a legendás Paz rajzait
fújta meg, aztán usgyi, kifelé az ajtón. De abban a pillanatban
valaki kilépett a szomszéd szobából, és megfogta a vállát.
– Állj!
Step magához szorította a zsákmányát, és hátralökte

leleplezőjét, lerázta magáról, aztán rögtön ütött, egyenesen a
képébe. Majd jött a keserű meglepetés. Az illető nő volt. Egy
bizonyos Alessandra, egy szegény grafikus, szerencsétlen
gyakornok. Késő estig az újság tördelésén dolgozott, amíg csak
bírta, amíg össze nem esett. Aznap este ez a szokásosnál
hamarabb bekövetkezett, de természetesen nem az ő hibájából.
Step felvette a földről azt a rajzot is, aminek azon a héten
kellett volna megjelennie, és eltűnt az éjszakában, boldogan,
bálványának rajzaival a kezében.
Nem sokkal később Andrea meghalt. Június volt. Megjelent
róla egy fénykép az újságban. Andrea körül ott állt az egész
szerkesztőség, a grafikusnővel együtt, akit Step leütött. Az a
kép nem sokkal a betörése után készülhetett. Alessandra nagy,
sötét napszemüveget viselt. Step kivette a sütő rácsai közül az
utolsó papírlapot. Azon töprengett, vajon melyik rajz lehetett.
Talán az, amin Zanardi feje volt. De már nem számít. Aznap
este a telefonhívás után mindet elégette.
Nézte, ahogy elégnek a színek, a láng átöleli hősei
felkunkorodó arcát, ismeretlen költők legendás mondatai
tűnnek el a füstben feloldódva. Aztán belépett a bátyja.
– Mi az ördögöt csinálsz? Mi van, megőrültél? Nézd már,
kiégeted a páraelszívót...! – Paolo megpróbálta eloltani a túl
magasra csapó lángot, de Step megállította. – Mi van, Step,
elment az eszed? Aztán majd fizethetem én, mi? Ezeket a
baromságokat csináld valahol máshol!
Stepnek eldurrant az agya. Falhoz vágta Paolót, az ablak
mellé. Az egyik kezét a torkára szorította, majdnem
megfojtotta. Paolónak leesett a szemüvege. Messzire repült, a
földre hullott és összetört. Aztán Step lenyugodott. Elengedte.
Paolo összeszedte törött szemüvegét, és csendben, szó nélkül
kiment. Step még rohadtabbul érezte magát. Hallotta a bejárati

ajtó csapódását. Egyedül maradt, és tovább nézte, ahogy égnek
a rajzai, tönkretéve a páraelszívót, és szenvedett, mint még
soha. Egyedül, amennyire nem volt még soha. Battisti sorai
jutottak eszébe. „Felpofozni valakit, csak mert kicsit
udvariatlan volt, miközben tudod, hogy ami éget, az nem a
sértés.” Így igaz, mennyire igaza van. És őt egyre jobban
égette. Az a srác a bátyja. A kávé hirtelen felforrt, gurgulázva,
mintha neki is lenne mondanivalója. Step kiöntötte egy
csészébe, és leküldte. Forró, keserű ízt hagyott a szájában,
akárcsak az emlékek a szívében.
Nyár.
A motoros utazások, amikor meglátogatta Babit. Az
augusztusi reggel, amikor a levegő még hűvös volt az éjjeli
széltől. Eszébe jutott, amikor megállt telefonálni az autópályán,
majd egy kapucsínó után indult tovább, újból a motoron,
gyorsított, falta a kilométereket, az utat, Babi csókjaira és az
álomtól még meleg ölelésére éhezve. Amikor odaért,
bekopogott az ablakán, hallotta, ahogy susog az ágynemű,
meztelen lába a padlóra lép és könnyed léptekkel közeledik.
Látta, ahogy feltűnik az épp felhúzott redőny mögött. A szoba
félhomályában a szemét dörzsölve azt hitte, hogy az egész
álom csupán, mely szebb és édesebb, mint másoké. Nemsokkal
később látta, ahogy mosolyog, egy imádnivalóan igaz
valóságra ébredve, amely sokkal jobb, mint egy véletlen álom.
Napbarnított, városi legendáktól bearanyozott izmaival a
tengerpart ismert, rettegett, tiszteletben tartott ura volt. Ahogy
Babival sétálgatott, néha-néha visszaköszönt valakinek, akiről
azt sem tudta, kicsoda és hogy hívják.
Milyen jó volt a kezét fogni és közel érezni őt, miközben a
távolban jelentéktelen emberek pletykákat szőttek róluk. A
szóbeszéd malacságokkal teli, hosszú hullámai erőt és

bátorságot nyertek, majd csendesen kialudtak, még mielőtt
széles vállát elérték volna.
Szeptember. Babi szülei repülőjegyet vettek a lányuknak
Londonba. Összebeszéltek Pallina anyjával. El akarták
távolítani őket a rossz társaságtól, amibe keveredtek.
Nem kellett hozzá sok, csak egy jól kigondolt terv. Gyors
látogatás egy havernál a rendőrkapitányságon. Új útlevelek. Az
Angliába tartó charter járatra ketten szálltak fel, de a jegyeken,
melyeket pár nappal korábban becseréltek, már más nevek
álltak. Pollóé és Pallináé.
Tizenöt felejthetetlen nap volt mindenki számára. Babi
szüleinek, akik elégedetten és végre nyugodtan áltathatták
magukat. Pollónak és Pallinának, akik Londont járták, a
pubokat és diszkókat, és mindenkinek Rómában vásárolt angol
képeslapokat küldözgettek, melyeket Babi már előre aláírt.
Step meg ő pedig mindenkitől távol egy görög szigeten,
Astipaleián nyaraltak. Legendás utazás volt. Motorral
Brindisiig, majd a kompon összeölelkezve a csillagok alatt,
ahogy színes hálózsákokban feküdtek a hídon, és idegenekkel
angol dalokat énekelgettek, így fejlesztve a kiejtésüket, persze
nem éppen úgy, ahogy Babi szülei elképzelték. Aztán pedig a
fehér malmok, a kecskék, a sziklák meg egy kis tengerparti
házikó. Hajnali halászat, alvás délután, esti kiruccanások, séták
a tengerparton. Ők, ketten voltak a hely és az idő urai.
Számolgatták a csillagokat, elfelejtették, milyen nap van éppen,
és hazugságokat telefonálgattak haza.
Step belekortyolt a kávéjába. Még keserűbbnek tűnt.
Felnevetett. Eszébe jutott, amikor Babi az összes barátját
meghívta magukhoz vacsorára. Beilleszkedési kísérlet. Leültek
az asztalhoz, és egész jól viselkedtek, ahogyan Step a lelkükre
kötötte. De aztán nem bírták tovább. Egymás után álltak fel a

tányérjukkal, lehúzták a söreiket, és kiszállingóztak a
nappaliba. Soha ne rendezz vacsorát szerdán! Soha a focikupa
idején. Az este természetesen tragikus véget ért. A Róma
kikapott, a Lazio-drukkerek gúnyolódni kezdtek, mire páran
egymásnak ugrottak. Stepnek kellett őket mind egy szálig
kidobni. Véleménykülönbségek, nézeteltérések, nehézségek.
Megpróbált alkalmazkodni hozzá. Egy jelmezbál jutott eszébe,
amelyen Tomnak és Jerrynek öltöztek, és pont azon a bulin
Pollo és a többiek is megjelentek. A végzet gúnyos fintora?
Vagy egyszerűen Pallina fülese? Mind úgy tettek, mintha nem
ismernék meg. Üdvözölték Babit, a kis, kék szemű Jerryt, és rá
sem hederítettek Tomra, de mindig röhögtek, ha a duzzadó
izmú macska megjelent.
Másnap a téren Pollo, Schello, Hook és még páran komoly
képpel odamentek hozzá.
– Step, el kell mondanunk valamit. Tudod, tegnap egy bulin
voltunk, és láttuk Babit.
Step úgy tett, mintha nem értené. – Na és?
– Hát, szóval egérnek volt öltözve, és egy macska
legyeskedett körülötte... mint egy disznó. Ráadásul nagydarab
fickó volt, olyan verekedősnek tűnt. Ha akarod, hogy segítsünk
ráncba szedni az ürgét, csak szólj! Tudod, az a gond, hogy
vannak bizonyos cicák, akik... – Polló már nem tudta befejezni
a mondatot. Step rávetette magát, a hóna alá szorította a fejét,
és kemény öklével masszírozta a tarkóját. A többiek nevettek,
Pollo is nevetett, és ő maga is. Micsoda barátok! Hirtelen
elszomorodott.
Az a bizonyos este jutott eszébe. Miért ment el arra a bulira,
minek ment oda ahelyett, hogy kiment volna a futamra? Mert
Babi annyira ragaszkodott hozzá. Mennyi mindent megtett a

kedvéért! Talán megakadályozhatta volna. Talán.
Őrülten kezdett csengeni a kaputelefon. A ház úrnője
átrohant a nappalin, az ajtó kinyílt. Pallina falfehéren, remegve
jelent meg az ajtóban. A szemei szomorúan és fényesen
csillogtak a könnyektől és a szenvedéstől. Step odalépett hozzá.
Pallina ránézett, és küszködve próbálta visszatartani a
zokogását.
– Pollo meghalt.
Aztán megölelte Stepet, benne keresve azt, amit már sehol
sem találhat. A barátját, a szerelmét, azt az erőteljes, szívből
jövő kacagást. Kimentek az Üvegházhoz Babival, a kis Lancia
Y10-esével, amit nemrég kapott a szüleitől. Mindhárman
együtt a kocsiban, azzal az új érzéssel, melyet szenvedés és
csend itatott át. Aztán meglátta. Villogó fények egyetlen pont
körül. A barátja motorja. Gyűlölt egyenruhák és rendőrautók
Pollo körül, aki a földön feküdt, akinek már nem volt többé
ereje nevetni, viccelődni, gúnyolódni vele, baromkodni. Valaki
mért valamit egy mérőszalaggal. Mások nézték. De senki sem
láthatta vagy mérhette fel azt, ami elmúlt. Step csendben
föléhajolt, és megsimogatta a barátja arcát. A szeretet gesztusa
volt ez, melyet barátságuk annyi éve alatt nem tett meg, nem
tehetett meg. Aztán sírva odasúgta:
– Hiányozni fogsz! – Isten a tanúja, milyen őszintén
mondta.
Elfogyott a kávé. Hirtelen szerette volna, ha felolvassa neki
a Corriere dello Sportot az a mindig láb alatt lévő alak, aki
ijesztgette a bejárónőt, aki reggelente berontott hozzá és
felébresztette, aki átgyalogolt az életén és mindenütt röhögve
bajt kavart. Aztán eltöprengett, vajon mióta nem evett már
lazacos szendvicset. Régóta. Azóta. De furcsamód abban a
pillanatban sem kapott kedvet hozzá. Talán mert tudta, hogy ha

csak szendvicset szeretne, azt megkaphatná.
Babi a Pallinának vett ajándékra meredt. Ott feküdt az

asztalon piros csomagolópapírban, aranyszínű szalaggal
átkötve. Gondosan választotta ki, még tetszene is neki, és
sokba is került. De még ott volt. Nem hívta, nem beszéltek.
Mennyi minden megváltozott Pallinával kapcsolatban. Semmi
sem volt már ugyanaz, nem találták a hangot, nem tudtak
beszélgetni. Talán azért is, mert gimi után két, különböző utat
választottak. Babi a gazdaságtant és kereskedelmet, Pallina
pedig egy grafikusképzőt. Mindig is imádott rajzolni. Eszébe
jutottak a levelek, amiket órák közben küldözgetett neki.
Karikatúrák, szellemes mondatok, beszólások, barátok portréi.
Találd ki, ki ez! Olyan ügyes volt, hogy Babinak nem volt
nehéz rájönnie. Ránézett a rajzra, felemelte a fejét, és rögtön
tudta, kit ábrázol. Azt a hegyes állú, kissé elálló fülű vagy
túlzottan vigyorgó osztálytársnőt. Messziről egymásra
nevettek. Bármilyen ürügy megfelelt, hogy újrakezdjék a
játékot, szinte büszkén arra a vidámságra, azokra a nem is
annyira palástolt mosolyokra.
Aztán az a bizonyos este, a rákövetkező napok és a
következő hónap. Hosszas hallgatások, sírások. Pollo nem volt
többé, és Pallina nem tudta túltenni magát rajta. Egy napon
aztán Pallina anyja felhívta Babit. Átrohant hozzájuk. Ott
találta a lányát az ágyon fekve, miközben hányt. Ledöntött egy
fél üveg whiskyt, és lenyelt egy fiola nyugtatót. A szegények
öngyilkossága, mondta neki Babi, amikor látta, hogy már
megérti. Pallina felnevetett, majd elbőgte magát Babi karjai
közt. Az anyja magukra hagyta őket, mert nemigen tudta, mit
csináljon. Babi megsimogatta a fejét.
– Ugyan már, Pallina, ne csináld ezt! Mindannyian

átmegyünk szörnyű időszakokon, mindenkinek eszébe jutott
már legalább egyszer, hogy véget vessen az egésznek, mert
nem éri meg élni. De talán elfelejted a Mondi croissant-ját,
Baffetto pizzáját, Giovanni fagyiját? – Pallina elmosolyodott,
letörölte a könnyeit a csuklójával és szipogott.
– Én is, annak idején, amikor azzal a rohadék Marcóval
szakítottunk, azt hittem, meghalok, hogy nem bírom tovább,
hogy nincs semmi értelme az életemnek. De aztán
helyrejöttem, segítettél nekem, elvittél ide-oda, és találkoztam
Steppel. Persze most legszívesebben őt nyírnám ki azért,
amiket csinál, de még mindig jobb, nem?
Kitört belőlük a nevetés. Pallina még fel-felzokogott, mire
Babi egy papírzsepit adott neki, hogy megtörölhesse a szemét.
De attól a naptól kezdve valami megváltozott, valami
elromlott. Egyre ritkábban beszéltek, és akkor sem volt már
annyi mondanivalójuk egymásnak.
Talán azért, mert ha egy nálunk kiegyensúlyozottabbnak
tűnő barát gyengének lát minket, attól még rosszabbul érezzük
magunkat. Talán mert azt gondoljuk, hogy a mi fájdalmunk
egyedi, amit nem érezhet át senki más, akárcsak bármi mást,
ami csak ránk vonatkozik.
Senki sem szerethet úgy, mint mi, és senki sem szenved
úgy, mint mi. Az én hasfájásom jogosan „nekem fáj, nem
neked”. Talán Pallina sosem bocsátotta meg Babinak, hogy
aznap buliba hívta Stepet. Ha aznap este Step ott lett volna a
futamon, nem engedte volna Pollót versenyezni. Step
megmentette volna, nem engedte volna meghalni, ő volt az
őrangyala. Babi az ajándékra meredt. Talán más oka is volt,
rejtettebb, nehezebben érthető. Fel kellett volna hívnia.
Karácsonykor mindenki jobb egy kicsit.
– Babi! – hallatszott Raffaella hangja. Majd később felhívja

Pallinát.
– Igen, anya?
– Ide tudsz jönni egy pillanatra...?
Babi kiment. Raffaella rámosolygott. – Nézd, ki van itt?
Alfredo állt az ajtóban. – Szia!
Babi kissé elpirult. Ebben semmit sem változott. Könnyen
elvörösödött. Miközben odament, hogy üdvözölje, ő maga is
rájött. Ebben talán sosem fog megváltozni. Alfredo
megpróbálta enyhíteni a zavarát.
– Meleg van idebent.
Babi mosolygott.
– Igen.
Az anyja magukra hagyta őket.
– Van kedved megnézni a betlehemkiállítást a Popolo téren?
– Igen. Várj, magamra kapok valamit! Itt, bent meleg van,
de kint biztos sokkal nagyobb a hideg...
Egymásra mosolyogtak. Alfredo megszorította Babi kezét,
és a lány cinkosan nézett rá. Aztán elment öltözni. Milyen fura,
hány éve laknak ugyanabban a házban, és eddig nem is
ismerték egymást.
– Tudod, az utóbbi időben nagyon sokat tanultam, a
szakdolgozatomat írtam, aztán meg szakítottam a barátnőmmel.
– Én is.
– Te is szakdogát írsz? – mosolygott Alfredo.
– Nem, szakítottam a barátommal.
Igazából Step akkor még nem tudott róla, de Babi már
döntött. Nehéz döntés volt, veszekedések, viták és a szüleivel
kapcsolatos problémái mind hozzájárultak, és most már
Alfredo is.
Babi belebújt a télikabátjába, és végigment az előszobán.

Abban a pillanatban megszólalt a telefon. Babi egy pillanatig
csak nézte. Egy csengetés, kettő. Raffaella vette fel.
– Tessék?
Babi a közelében maradt, és kérdőn nézett rá, aggódva,
tekintetével faggatózva, hogy őt keresik-e. Raffaella negédesen
megrázta a fejét, és a kezével letakarta a kagylót.
– Engem keresnek...
Babi megnyugodva köszönt el tőle, könnyű szavakkal és
puszival. – Majd jövök.
Raffaella megvárta, míg elmennek, és egy mosollyal felelt
Alfredo udvarias köszönésére. Becsukódott az ajtó.
– Halló? Nem, sajnálom. Babi elment. Nem, nem tudom,
mikor jön vissza.
Step letette a telefont. Azon töprengett, vajon tényleg

elment-e hazulról. Vagy hogy elárulta volna-e neki. Egyedül
feküdt a díványon és emlékezett, a néma telefon mellett,
remény nélkül. Elmúlt boldog napokra, mosolyokra, a szerelem
és napfény napjaira. Lassan felidézte maga mellett a díványon,
a karjaiban, ahogy egykor volt.
Egy pillanatnyi illúzió, a már csak egyoldalú szenvedély
erőteljes pillanatai. Utána még inkább egyedül érezte magát,
még a büszkeségétől is megfosztva. Később, a tömegben
sétálgatva boldog párokat látott a kocsijukban, az ünnepi
forgalomban, ajándékokkal teli üléseken. Mosolygott. Milyen
nehéz úgy vezetni, hogy valaki átölel, amikor csak egy kézzel
tudod fogni a kormányt és egy kézzel szeretni.
Tovább sétálgatott az ál-Mikulások között, sült gesztenye
illata közepette, sípjukat fújó rendőrök és csomagokat cipelő
emberek között, és Babi haját kereste a tömegben, az illatát,
felfedezni vélte valaki másban, aki sietősen lépkedett, aztán

nem sokkal később le kellett fékeznie csalódott szívét.
A Vigna Stellutin egy nevetéssel teli nap emléke ötlött fel
benne. Amikor a karjában hordozta Babit, mint egy kislányt,
megcsókolta mindenki szeme láttára, és megcsodálták őket,
amiért el mertek térni a mindennapitól. Aztán bement az
Euclidébe, finoman letette a pultra, és a bámészkodók
hallhatták, ahogy rendel:
– Egy pohár sört és egy rácsos süteményt tejszínhabbal a
kicsikémnek.
Nem sokkal később megint kint voltak az utcán, Babival a
karjában, normális emberek között, különcként. Egy párocska
megnézte őket. A lány magában mosolygott, és egy ilyen őrült
fazont kívánt magának. Aztán vézna barátjára gondolt és még
el sem kezdett fogyókúrájára, meg arra, hogy mikor lesz hétfő.
Babi szülei, amint meglátták Step karjaiban, aggódva
futottak felé.
– Mi történt? Leestél a motorról? Megütötted magad?
– Nem, anya, remekül vagyok.
Utánanéztek, és nem értették. Az emberek, akik mindig az
okokat keresik, ma üres kézzel tértek haza.
Valaki nekiütközött, de Step még azt sem vette észre, hogy
egy gyönyörű lány volt. Bármerre nézett, emlékeket látott. Az
ugyanolyan pólók, amiket vettek, ő XL-eset, míg Babi M-eset.
Nyár. A Miss Argentario verseny. Babi poénból benevezett,
de ő túl komolyan vett egy különben őszinte beszólást.
– Hű, nézd, milyen jó segge van annak a csajnak! – Rögtön
kitört a verekedés.
Mosolygott. Kidobták a diszkóból, és nem láthatta, ahogy
Babi megnyeri a versenyt. Hányszor szerelmeskedett Miss
Argentarióval. Éjjel a Villa Glori parkban, az elesettek
keresztje alatt, egy bokor mögött egy eldugott padon, a város

fölött. Csak a hold hallotta sóhajaikat. Az autóban, amikor a
rendőrség félbeszakította lopott csókjaikat, és Babi bosszúsan
mutatta meg az iratait. Amikor már messze jártak, Step egy
jókedvű „irigykedők”-kel köszönt el tőlük.
A lyukas kerítés, ahol segített átmászni Babinak éjjel, és ott
ölelte a ketrecek közelében. Félve szerették egymást azon a
padon, vadállatok üvöltései és rejtőzködő madarak rikoltozása
közepette. Szabadon, a rabokkal teli állatkertben.
Azt mondják, hogy amikor az ember meghal, egy pillanat
alatt végigfutnak előtte élete legfontosabb pillanatai. Step
megpróbálta ellökni magától mindezeket az emlékeket,
gondolatokat, az édes szenvedést. De hirtelen megértette.
Minden hiába. Mindennek vége.
Még egy darabig sétálgatott. Aztán szinte véletlenül újra a
motorjánál találta magát. Úgy döntött, elmegy Schellóhoz. A
barátai mind ott ünnepelték a karácsonyt.
A barátai. Amikor kinyílt az ajtó, furcsa érzése támadt.
– Hé, helló, Step! Vazze’, mióta nem láttunk. Boldog
karácsonyt! Cavallinit játszunk. Tudod, hogy kell?
– Igen, de inkább csak nézem. Van egy söröd?
A Szicíliai máris adott neki egy nyitottat.
Egymásra mosolyogtak. A vitájuk már a múlté. Ivott egy
kortyot. Aztán leült egy lépcsőfokra. A tévé be volt kapcsolva.
Karácsonyi háttér előtt színes kitűzős versenyzők valami
ostoba játékot játszottak. Egy még ostobább műsorvezető túl
hosszan magyarázott. Step elvesztette az érdeklődését.
Egy rejtett hangfalból zene szólt. A sör hideg volt, de hamar
felmelegítette. Körülnézett. A barátai. Mind kiöltöztek és
bizonyítani próbáltak. Kissé széles, kék zakók a farmernadrág
felett. Ez volt az ő eleganciájuk. Egyikük öltönyben pompázott,
egy másik pedig egy kicsit túl szűkre sikeredett

bársonygatyában.
Hirtelen Pollo temetése jutott eszébe. Ott volt innen
mindenki és még sokan mások. Jobb ruhát és komolyabb képet
öltöttek. Most nevettek, poénkodtak, zsetonokkal és színes
fecnikkel dobálták egymást, böfögtek és nagy
kuglófdarabokkal tömték magukat. De aznap mindannyiuknak
könnyek csillogtak a szemében. Egy igaz baráttól búcsúztak,
őszintén, szívük mélyéig megrendülten. Maga előtt látta őket
abban a templomban, túl szűk ingekbe préselt karjukkal, ahogy
komoly tekintettel hallgatták a papot, majd csendben kimentek.
A háttérben az iskolából ellógott lányok sírtak. Pallina barátnői
és az esti bulikon, éjjeli mulatozásokon, sörözéseken részt vevő
lányok. Aznap tényleg mindenki szenvedett. Minden
könnycsepp őszintén hullott. Ballorama, Ray-Ban, tükröződő
vagy sötét napszemüvegek mögé rejtve mindenkinek
elhomályosult a tekintete, amikor a rózsaszín krizantémokon
álló „Szia, Pollo!” feliratra nézett. Aláírás: „A barátok”.
Úristen, mennyire hiányzott neki. A tekintete egy pillanatra
megint elhomályosult. Egy mosolyt vett észre. Maddalenáé
volt. Az egyik sarokban valami srácot ölelgetett, akit Step
gyakran látott az edzőteremben. Visszamosolygott, majd
másfelé nézett.
Schello otthona. A vasrács a nappaliban, mely elválasztotta
a ház többi részétől, ahol a szülei laktak. Aznap, amikor a
Szarvasvadászt adták a tévében, mind Schellóhoz mentek
nézni. Pollo nem vette észre, hogy a nappali másik végében ott
ül Schello anyja. Elkezdte énekelni a film betétdalát, majd a
közepén megállt, „Csak egy lövés”, mondta, és hatalmas
böfögést eresztett meg.
Schello anyja döbbenten bámult rá a fotelből.
– A fiam barátai állatok.

Pollo csak ekkor vette észre, de ahelyett, hogy elnézést kért
volna, a földre vetette magát és röfögni kezdett, egyre
hangosabban. Mire Hook ugatni kezdett, imádta ugyanis a
kutyákat. Egy másik felnyerített. Bunny valami fura hangot
adott ki, ami a becenevének kellett, hogy megfeleljen, Schello
pedig ahelyett, hogy berágott volna, a rácsra vetette magát,
belekapaszkodott, mint egy majom, és a fejét vakargatta. Mind
üvöltöztek, mint az állatok, egyik a másik után, állatokat
utánoztak, ragadozók üvöltését, embertelenül rikácsoltak, őrjítő
zűrzavart csaptak még azután is, hogy Schello anyja kiment a
szobából.
Step megint beleivott a sörébe. Eszméletlenül hiányzott neki
Pollo. Amikor a Gilda előtt parkolófiúnak adták ki magukat és
szerváltak egy Maseratit telefonnal. Egész éjszaka köröztek
vele, és mindenkit felhívtak, a barátaikat Amerikában, éppen
megismert nőket, és káromkodásokkal ébresztettek fel álmos
szülőket.
Amikor visszavitték a kutyát Giaccinak, és Pollo nem akarta
visszaadni.
– Bakker, túlságosan megszerettem Arnoldot. Ez a kutya
nagy arc. Miért kell visszaadnom annak a vén banyának? Tuti,
hogy ha választhatna, Arnold velem maradna. Vazze’, életében
nem szórakozott ilyen jól, mindennap csajozhat, velem alszik,
eszik, amennyit bír, mi kell még?
– Igen, de azt nem tudtad neki megtanítani, hogy
visszahozza a cuccokat...
– Még egy hét kéne, és megtanulná, lefogadom.
Step nevetett, aztán felcsengettek Giaccihoz. A kutyát egy
kötéllel a kertkapuhoz kötve otthagyták neki. Aztán elbújtak
egy autó mögé a közelben. Látták, ahogyan Giacci kiszalad a
kapun, eloldozza a kutyát és megöleli. Magához szorította, és

elsírta magát.
– Bakker, ez rosszabb, mint egy szappanopera – jegyezte
meg Pollo a távolból. Aztán nem hitt a szemének.
Giacci levette a kutyáról azt a pórázszerű valamit, és
messzire hajította. És akkor megtörtént a csoda. Arnold
leugrott az öléből, futásnak eredt, és ugatott, mint az őrült.
Nem sokkal később visszatért Giaccihoz a kötéllel a szájában,
és tökéletes munkájára büszkén a farkát csóválta. Pollo nem
bírta tovább. Felbukkant a kocsi mögül, és ujjongva kiáltotta:
– Tudtam! Vazze’, tudtam! Megcsinálta!!!
Pollo vissza akarta venni Arnoldot. Giacci őrjöngve üvöltött
és rohant feléjük, a kutya pedig csak bámult két fura gazdájára.
Step a karjánál fogva felrángatta a barátját a motorra, aztán
szélsebesen elmenekültek a helyszínről, kiáltozva, mint
annyiszor már. Nappal és éjjel leoltott lámpákkal, kifulladásig
üvöltve, pimaszul, mint a világ urai, az élet urai.
Halhatatlannak hitték magukat. Az a hatalmas verekedés a
Vitrinben. Amikor megjött a rendőrség, részegen menekültek a
motoron, amíg meg nem álltak kifulladva, messze, végre
biztonságban. Pollo rámosolygott. Step kissé meglepődött.
Valami nem stimmelt.
– Basszus, Pollo, hiányzik egy fogad!
Pollo gyorsan a motor visszapillantó tükréhez ugrott, és
belenézett. – Jé, tényleg!
Nem mosolygott többet. Később visszamentek a Vitrinbe.
Már zárva volt. Kint maradtak, leültek a lépcsőre, dumáltak,
cigiztek, egészen hajnalig. Pollo azzal szórakozott, hogy a
fogai közé nyomta a nyelvét, és röhögve fütyült az újkeletű
résen keresztül. Végre megérkezett Bandini, a takarító.
Lementek, és őrülten keresgélni kezdtek, törött poharak
üvegszilánkjai, cserépdarabok és csikkek között. Végül

megtalálták. Az apró, fehér fog egy sarokban hevert, egy
Camel Lights-csikk mellett.
– Megvan, Step! – Pollo úgy emelte fel, mint egy apa, aki
segít a gyerekének felállni, ugyanazzal az óvatossággal,
gyengédséggel, majd megtisztogatta, mintha a földet porolná le
a gyerek felhorzsolt térdéről. Aztán a nosztalgikus foghíjas egy
gyufasskatulyába tette a fogat, és még mindig részegen attól az
utolsó hajnali sörtől, boldogan megrázogatta a skatulyát a füle
mellett. Bandini végre nekiállhatott a takarításnak. Pollo
felszállt Step mögé.
– Vigyél a kórházba, azt akarom, hogy azonnal tegyék
vissza a helyére!
– Pollo, az lehetetlen, fogorvoshoz kell menned.
– Ugyan, az elsősegélyen pikk-pakk visszarakják nekem.
Mindig is makacs volt, de akkor még annál is inkább, furcsa,
ittas meggyőződés hajtotta.
– Na, megyünk vagy sem?
– Ahogy akarod... – Step gyorsan elindult, őrültebben, mert
józanabb volt. Repült végig a néptelen utcákon,
torkaszakadtából üvöltve, felemelt lábakkal, teljes gázzal. Pollo
erősen kapaszkodott mögötte.
– Mi a szarnak ordítasz?
– Mentő vagyok, nem?
Step folytatta tovább, mint egy őrült emberi sziréna, azon a
csendes reggelen végig a Corso Francián, a Giochi Delficin,
majd le a Cassián, egészen a kórházig.
A San Pietro kórház sürgősségi osztályán néhány peches
korán kelő, egy seggrészeg afrikai bevándorló és egy
hipochonder törzsvendég mind azt próbálták kitalálni, mi baja
a másiknak, ki van rosszabbul, osztoztak a balsorsban, ha csak
egy pillanatra is, kíváncsian és örömmel fogadták a másik

szerencsétlenségét. Amikor sorra került, Pollo elmagyarázta,
mit szeretne. Betegtologatók és önjelölt dokik, fehérbe
bújtatott, egyszerű ápolónők mind nevetésben törtek ki, kávé-
és cigiszagú leheletüket szétárasztva a steril levegőben.
– Hé, Mario, hozz egy kis pillanatragasztót!
Pollo képen törölte a szellemeskedőt, és felszakította az
ajkát. Igyekezett neki is kiverni egy fogát, sikerrel.
– Szeretném látni, most is olyan viccesnek találod-e!
Step elhurcolta onnan, hogy megvédje a kollégák dühétől,
akik már teljesen felébredtek, meg a biztonságiaktól, akik még
mindig nem értettek semmit. Pollo fogta nagy becsben tartott
gyufasdobozát, és nevetve leléptek a tartalmával, a fogával
meg még valami mással, egy újabb emlékkel, további
nevetésekkel. Egy újabb súly, ami most a szívét nyomta.
– Hogy vagy?
Step megfordult. Madda volt az. Mosolyát a buborékokkal
teli pohár széle mögé rejtette, és a haja is úgy pezsgett, mint a
tekintete.
– Kérsz? – Felé tartotta a poharat.
Step rámosolygott, és felemelte a saját sörét. – Aha.
Madda szinte csalódottnak tűnt, de próbálta elrejteni.
– Mi jót csinálsz ma este? Hol vacsorázol? – Közelebb
húzódott hozzá.
– Még nem tudom, nem döntöttem el.
– Miért nem maradsz itt? Mind együtt vagyunk. Mint a régi
időkben. Na!
Step egy pillanatra rámeredt. Hány éjszaka, mennyi
szenvedély! A közös motoros futamok, a kertje, az ablaka,
meleg, üde teste, Eros dalai. Az a kihívó tekintet, ugyanaz,
mint most. Step még egy kicsit rajta felejtette a tekintetét. Egy
srácot pillantott meg a háttérben, aki kíváncsian és keményen

nézte, azon töprengve, vajon közbe kell-e lépnie. Step egy
távolabbi lányt látott maga előtt, valahol a városban, egy
kocsiban vagy egy bulin, valaki más mellett. Azt kérdezte
magától, vajon hogyan lehetséges ez. Pedig minden ott volt a
szívében. Beletúrt Madda hajába. Mosolyogva megrázta a fejét.
Madda vállat vont.
– Kár.
Azzal visszament a kemény tekintetű fickóhoz. Mire
megfordult, Step már nem volt ott. A lépcsőn már csak az üres
sörösdoboz állt. A hangfalból szóló zene elfedte az
ajtócsukódás zaját. Kint hideg volt. Step szorosan összehúzta
magán a bőrkabátját. Felhúzta a gallérját is, hogy betakarja a
nyakát. Aztán szinte akaratlanul beindította a motort. Amikor
leállította, Babi háza előtt állt. Ott ücsörgött a Hondán, és nézte
a csomagokkal elsiető embereket. Azt a lányt, aki kíváncsian
megállt a kirakatok előtt. Egy fiú és egy lány kézen fogva
ácsorogtak, és úgy tettek, mintha érdekelné őket valami az
üveg mögött. Az ajándékaik már biztosan otthon álltak
becsomagolva. Egymásra nevettek, biztosra vették, hogy jól
választottak, és átadták a helyüket egy anyának és lányának,
akiknek ugyanolyan volt az orruk, csak az életkoruk
különbözött. A portás kijött a fülkéjéből, tett pár lépést a kapu
előtt, és köszönésképpen odabiccentett Stepnek. Aztán szó
nélkül visszament a melegbe. Step eltöprengett, vajon tudja-e.
Hülye, gondolta. A portások mindig, mindent tudnak. Biztosan
látta. Tuti személyesen ismeri azt, akiről én csak telefonon
értesültem.
– Halló?
– Szia.
Egy pillanatra elhallgatott, nem tudta, mit mondjon, teret

engedve a szívének, hogy féktelenül száguldjon. Már két
hónapja nem vert ilyen sebesen. Aztán Babi a legbanálisabb
mondattal rukkolt elő: – Hogy vagy?
Ezután még rengeteg ostobaságról fecsegett lelkesen.
Azonban lassanként minden lelkesedését elveszítette a városi
hírekről, régi újdonságokról szóló felesleges szóáradatban,
legalábbis Step számára. Miért hívta fel Babi? Csak hallgatta
haszontalan csevegését, és minden pillanatban feltette magának
ugyan azt a kérdést. Miért hívta fel? Aztán hirtelen megtudta.
– Step... összejöttem valaki mással.
Stepnek torkán akadt a szó; jobban telibe találták, mint ezer
pofon, sebesülés, esés, jobban, mint egy arcba fejelés,
harapások, kitépett hajszálak. Aztán összeszedte magát, és
erősen koncentrált, hogy a hangja remegés és indulatok nélkül
szólaljon meg.
– Remélem, boldog leszel vele.
Aztán semmi, csak csend. Leeresztette a telefont, és némán
visszarakta a helyére. Lehetetlen. Tiszta rémálom. Vissza akart
szaladni az időben, egyensúlyban megállni kicsivel azelőtt,
hogy megtudta volna a hírt, és onnan nem menni, nem élni
tovább. Bűvös, rettenetes egyensúlyban maradni.
Egyedül feküdt az ágyban, az elméje fogságában,
feltételezések, formátlan, homályos képzetek rabságában.
Lehetséges szeretők felsejlő arcai jelentek meg előtte és
keveredtek össze, orrot, szemet, szájat, testet kölcsönözve
egymásnak. Elképzelte Babit valaki másnak a karjaiban. Az
arcát egy elképzelt, de sajnos nagyon is létező valakinek az
arcához közel. Mosolyogni látta. Azon töprengett, vajon
hogyan ismerkedtek meg, hogyan csattant el az első csók.
Elképzelte, ahogy Babi izgatottan készülődik otthon a randira,
ruhákat próbálgat, színeket válogat egymáshoz, lelkesen, az

újdonság varázsától égve. Szinte hallotta, ahogy Babi szíve
hevesebben kezd verni a kaputelefon hangjára. Látta, ahogy
kilép a kapun, gyönyörűen, amilyen annyiszor volt az ő
kedvéért, de most még szebbnek tűnt, mert már nem az övé.
Maga előtt látta, ahogy beszáll egy biztosan drága autóba,
vidáman köszönt valakit egy puszival, és csevegve elindulnak.
Frissen és pezsegve beszélgetnek, annyi könnyed
mondanivalóval egymásnak, a másik illatát kóstolgatják,
közösen fantáziálnak. Vacsora közben egymást nézik,
figyelmesen, mosolyogva, udvariasan. Elképzelte, ahogy
később sétálni mennek a városban, messzire tőle, közös
életüktől, ezernyi emléküktől. Látta, ahogy megigazítja a haját,
ugyanazzal a mozdulattal, mint mindig, de most másnak a
kedvéért, látta, ahogy mosolyog, és lassan összeér az ajkuk.
Akkor úgy szenvedett, mint még soha. Aztán azt kérdezte
magában: ha van Isten, miért engedte meg? Miért nem állította
meg? Abban a pillanatban miért nem jutatott eszébe valamit
rólam, valami nagyszerűt, a legszebb emléket, a szerelem
együtt megélt fuvallatát? Bármit, ami megakadályozhatott
volna egy egymástól idegen jövőt, egy elcsattant csókot. De
már túl késő.
Step testén meleg borzongás futott végig, és kissé
megremegett. Aztán leszállt a motorról, és sétálni kezdett.
Valami megtetszett neki az egyik üzletben. Bement, hogy
megvegye. Amikor kilépett, azt hitte, meghal. Egy Lancia
Thema haladt el gyorsan előtte. De nem olyan gyorsan, hogy a
tekintetük ne találkozzon. Egyetlen pillanat alatt sok mindent
elmondtak egymásnak, rengeteget szenvedtek, ez alkalommal
megint együtt. Babi ott ült az autó ablaküvege mögött. Egy
darabig még követték egymást a tekintetükkel, régi
emlékeikkel és egy új szomorúsággal. Aztán Babi eltűnt az

udvarban. Step ott maradt, lassan a motorjához sétált és
gondolkodott. Nem volt képes megérteni, mit érez. Babi ott
volt a közelében, abban a házban, ahol annyi délutánt, titkos
éjjelt töltött, amikor a szülei elmentek otthonról. És most az a
másik volt közel hozzá. Ki a franc ez? Mi köze az életéhez?
Miért? Leült a motorjára. Elhatározta, hogy megvárja. Eszébe
jutott mindaz, amit Babi mindig mondott neki.
– Gyűlölöm az agresszív embereket. Ha továbbra is így
folytatod, nem maradunk együtt, esküszöm neked.
Step megfékezte sértettségét. – Rendben, megváltozom.
Mint egyik alkalommal, a Classicóban. Egy fickó zaklatta
Babit, valakitől megtudta a nevét, és az asztalától hívogatta.
– Gyere, Babi! Ülj ide közénk! – Szellemeskedett a haverjai
előtt a pojáca. Stepnek a szeme sem rebbent. Nyugodtan ült
tovább Babi mellett és mosolygott. Csendben itta ki a sörét.
Akkor Babi odahajolt hozzá, és a fülébe súgta.
– Szeretlek! Feljössz hozzám? – De aztán csak a kapuban
csókolóztak egy darabig. Babi szülei sajnos már hazaértek.
Babi megdicsérte. – Látod, így tetszel nekem. Jól tetted, hogy
nem álltál le vitatkozni azzal a kreténnel. Tényleg
megváltoztál, más ember lettél.
Step mosolygott, és elkísérte az ajtóig. Megvárta, amíg
becsukódik Babi mögött, aztán lerohant a lépcsőn, felpattant a
motorjára és visszaszáguldott a Classicóba.
A pojáca azt sem tudta, honnan kapta az ütést. A
szórakozóhelyen kívül tért magához, a barátaival a szökőkút
mellett, betört, teljesen felnyílt orral. Zokogott. Már nem volt
kedve jópofizni. Step hazament és lefeküdt az ágyába. Nem
tudott volna elaludni, ha arra a fickóra gondol, aki a nőjével
szórakozott. Megfizetett az a pojáca, és megérdemelte. Step
nyugodtan merült álomba. Neki nem tetszett, hogy más ember

legyen. Babi sosem fogja megtudni. Számára Step
megváltozott, már nem volt agresszív.
De mostanra a körülmények is megváltoztak. Már nem
voltak együtt. Már nem kellett titkolóznia. Nem kellett másnak
mutatnia magát. Saját maga lehetett, ahogyan és amikor akarta.
Már szabad volt. Agresszív és magányos. Újra. A Thema
megállt a sorompó előtt. Megvárta, hogy lassan felnyíljon,
majd kihajtott rajta. Step beindította a motort, és egyesbe rakta.
Gyorsan lehajtott a járdáról, és az autó nyomába eredt. A fickó
most egyedül volt és gyorsan vezetett. Step gázt adott. A
stoptáblánál úgyis meg kell állnia. A Jacini útnál nagy volt a
forgalom, állt a kocsisor, égtek a féklámpák. Step vigyorgott,
amikor a kocsi megállt mellette. Már épp le akart szállni a
motorról, amikor megértette. Mire menne vele, ha beverné a
képét, látná a vérét, hallgatná a nyöszörgését? Mire menne
vele, ha összerugdosná, ha tönkretenné a kocsiját, ha a fejével
kiverné az ablakokat? Talán visszaadná neki a Babival töltött
boldog napokat, szerelmes szemeit, a lelkesedését? Maximum
elégedetten aludna aznap este. Talán még azt sem... Szinte már
hallotta a szavait.
– Látod? Nem tévedtem veled kapcsolatban, agresszív állat
vagy! Sosem változol meg!
Be sem nézett a kocsiba, hanem gázt adott és békésen
megelőzte, szabadon, fürgén mozogva az ünnepnapi
forgalomban. Egyedül, kíváncsiság és düh nélkül.
Tovább gyorsított, a hideg szél az arcába csapott, az éjszaka
levegője bebújt a dzsekije alá.
Látod, Babi, nem igaz, amit gondolsz. Megváltoztam. Meg
aztán, mint tudjuk, karácsonykor mindenki jobb.
54.
Step átvágott a nappalin, aztán hirtelen megállt. A szomszéd

szobából zajt hallott és vidám dudorászást. Benyitott a
konyhába. Paolo a tűzhelynél állt és az edényekkel
foglalatoskodott. Amikor meglátta Stepet, rámosolygott.
– Hé, végre itt vagy, azt hittem már haza se jössz! Készen
állsz egy isteni vacsorára?
Step asztalhoz ült. Nem érezte magát tréfás kedvében, de
örült, hogy a bátyja elfelejtette a tegnap esti ügyet.
– Hogyhogy itt vagy? Nem Manuelánál kéne vacsoráznod?
– Elnapolva. Inkább az öcsémmel maradok. De azért
kössünk egyezséget. Még ha szar is a kaja, nem bántod a
szemüvegemet... – Paolo vadonatúj szemüveget húzott elő a
mellényzsebéből. – Nem árulom el, mennyibe került, mert még
azt mondod, hogy mindig a pénzről beszélek. De amúgy igaz,
hogy a karácsonyi időszakot jócskán kihasználják az üzletek!
Paolo hatalmas adag rukkolás, sajtos, gombás salátát rakott
Step orra elé az asztalra.
– Voilă! Francia konyha!
Stepnek feltűnt, hogy sima, világos kötényt viselt. A
virágos, amit Babi ajándékozott neki, a mosogató mellett
lógott. Eltöprengett, vajon direkt választotta-e ezt a bátyja.
– Viccen kívül, hogyhogy nem Manuelánál vacsorázol?
– Mi van ma este, valami kihallgatás? Karácsony van, örülni
kell, beszéljünk másról. Ez egy csúnya történet.
– Sajnálom. – Step kivett egy sajtdarabot a salátástálból, és a
szájába tette.
– Igen, kösz. De azért ne edd meg előre a salátát, jó?

Figyelj, miért nem mész inkább teríteni? Az abrosz ott van,
lent.
Step felállt, kihúzta a fiókot, és találomra kivett egy terítőt.
– Ne azt, inkább a pirosat. Az tisztább, és különben is
karácsony van. Apropó, a papa és a mama telefonált... Neked is
boldog karácsonyt akartak kívánni. Miért nem hívod vissza
őket?
– Már próbáltam... De foglaltat jelzett. – Step bement a
nappaliba.
– Miért nem próbálod meg most megint? – Step jobbnak
látta, ha nem válaszol. – Csinálj, amit akarsz... Én átadtam az
üzenetet.
Paolo megégette az egyik ujját, amikor ellenőrizni akarta,
hogy kész-e a tészta. Ő is jobbnak látta, ha nem erősködik.
Nem sokkal később egymással szemben ültek az asztalnál.
Mellettük egy szekrénykén kis karácsonyfa fényei villogtak.
A tévé be volt kapcsolva, de hang nélkül, és karácsonyi
műsorvezetők tátogtak a hangfalból szóló vidám zene mellett.
– A nemjóját, Paolo, irtó jó lett ez a tészta! Komolyan.
– Még egy kis só kellett volna bele.
– Nem, szerintem így jó, ahogy van. – Egy pillanat alatt újra
a gondolatai, emlékei foglyává vált. Babi mindig, mindent még
egy kicsit megsózott. Step folyton ugratta vele, mert minden
étellel ezt csinálta, még mielőtt megkóstolta volna.
– Nem kóstolod meg előbb? Lehet, hogy már így is el van
sózva.
– Te ezt nem érted. Én magát a sószórást szeretem benne...
Édes kis önfejű. Nem, nem értette. Nem érthette. Hogy
történhetett meg? Hogy lehet, hogy nincs többé? Hogy lehet
mással? Eszébe jutott a magabiztosan száguldó autó.

Elképzelte őket együtt, összeölelkezve.
Szerelmes mazochista, aki szenvedni akar. Nem szeretheti
úgy, ahogyan én szerettem, nem imádhatja annyira, nem veheti
észre az összes édes mozdulatát, az arca minden kis jelzését.
Mintha csak neki lenne szabad látnia, megismernie a csókja
igazi ízét, a szeme valódi színét, édes ébredését, kinyitja a
szemét és rebegteti a pilláit, az arckifejezéseit. Soha, senki más
nem láthatja, amit én láttam. Ez a fickó a legkevésbé. Ez a
valóságos, hús-vér, nyers alak. Úgy képzelte el, mint aki nem
tudja szeretni, csak a testét kívánja, nem képes teljes valójában
látni, megérteni, megbecsülni. Biztos nem tudja értékelni a kis,
édes szeszélyeit. Nem szeretheti még apró kezét is, a lerágott
körmeivel, kissé kövérkés lábfejét, azt a kis rejtőzködő
anyajegyet, vagy legalábbis nem ennyire. Talán észreveszi,
igen, micsoda szörnyű kínszenvedés, de sosem lesz képes
szeretni. Sohasem annyira, ahogy ő szerette, amikor elsőként
felfedezte, de ma már csak az emlékezetében él. A szomorúság
rátelepedett a szemére. Paolo aggódva figyelte.
– Elég szar lett, mi? Ha nem bírod megenni, hagyd ott! A
második fogás fantasztikusan sikerült.
Step felnézett a bátyjára, megrázta a fejét, és igyekezett
mosolyogni.
– Dehogy, Paolo, tényleg jó volt.
– Akarsz róla beszélni?
– Nem, csúnya történet.
– Az enyémnél is rosszabb?
Step bólintott. Egymásra mosolyogtak. Igazi testvéri
pillantást váltottak, a szó legszorosabb értelmében, talán
először életükben. Aztán hirtelen megszólalt a csengő. Hosszan
és határozottan hasított a levegőbe, örömet és reményt keltve.

Step az ajtóhoz rohant és kinyitotta.
– Szia, Step.
– Á, szia, Pallina. – Megpróbálta elrejteni csalódottságát. –
Gyere, bejössz?
– Nem, kösz, csak beugrottam boldog karácsonyt kívánni.
Ezt hoztam neked. – Kis csomagot nyújtott át.
– Nyissam ki most?
Pallina bólintott. Step megforgatta a kezében, hogy
megtalálja, hol nyílik, és gyorsan kibontotta. Fa képkeret,
benne a legszebb ajándékkal, amit csak kívánhatott. Pollo és ő
a motoron, egymásba kapaszkodva, rövid hajjal, felhúzott
lábakkal, ahogy nevetnek a szélben. Valami összeszorította a
szívét.
– Pallina, ez gyönyörű! Köszönöm.
– Úristen, Step, annyira hiányzik!
– Nekem is. – Csak akkor vette észre, mit visel Pallina.
Hányszor látta azt a farmerdzsekit maga mögött a motoron,
hány baráti hátbaveregetést adott rá erőteljesen, vidáman.
Egymásra mosolyogtak.
– Step, megkérhetlek valamire?
– Amire csak akarsz.
– Ölelj meg! – Step félénken közelebb lépett hozzá, kitárta a
karját és megölelte, miközben a barátjára gondolt meg arra,
mennyire szerette ez a lány. – Szoríts erősen, még erősebben!
Ahogy ő tette. Tudod, mindig azt mondta nekem... így nem
szöksz el tőlem. Mindig velem maradsz. – Pallina a vállára
hajtotta a fejét. – Erre ő ment el. – Felzokogott. – Annyira
emlékeztetsz rá, Step. Annyira imádott téged. Azt mondta, csak
te érted meg, hogy ti ketten ugyanolyanok vagytok.
Step a távolba meredt. Az ajtó kissé elhomályosult.

Magához szorította Pallinát erősen, még erősebben.
– Nem igaz, Pallina. Ő sokkal jobb volt nálam.
– Igen, tudom – mosolygott szipogva. Pallina kibújt az
ölelésből. – Jól van, most hazamegyek.
– Akarod, hogy hazakísérjelek?
– Nem, kösz. Dema lent vár.
– Akkor üdvözlöm.
– Boldog karácsonyt, Step!
– Boldog karácsonyt!
Nézte, ahogy belép a liftbe. Pallina még egyszer
rámosolygott, majd becsukta a liftajtót, és megnyomta a
földszint gombot. Miközben ereszkedett lefelé, Pallina
előhúzott a zsebéből egy doboz Camel Lightsot. Rágyújtott az
utolsó szálra, a fejjel lefelé fordítottra. De szomorúan szívta el,
remény nélkül. Tudta, hogy az egyetlen, igazi vágya nem
teljesülhet.
Step bement a szobájába, és az éjjeliszekrényre helyezte a
képet, majd visszaült az asztalhoz. A tányérja mellett
becsomagolt dobozt talált.
– Hát, ez meg mi?
– Az ajándékod. – Paolo rámosolygott. – Nem tudtad, hogy
karácsonykor az emberek megajándékozzák egymást? – Step
elkezdte kibontani a csomagot. Paolo jókedvűen figyelte.
– Láttam, hogy tegnap mind elégetted azokat a rajzokat,
gondoltam, most nincs mit olvasnod. – Step teljesen kinyitotta
az ajándékot. Majdnem felnevetett. A nevem Tex. A képregény,
amit a legjobban utált. – Ha nem tetszik, becserélheted.
– Ne viccelj, Paolo! Köszönöm. Ez tényleg nincs meg. Várj
egy pillanatot, nálam is van valami számodra.
Nemsokára egy tokkal tért vissza a szobájából. Aznap

délután vette, miközben Babi háza előtt várakozott. Mielőtt
meglátta volna őt. Jobbnak látta, ha nem gondol rá.
– Tessék.
Paolo elvette az ajándékot és kinyitotta. Egy Ballorama
napszemüveg akadt a kezébe.
Step rámosolygott.
– Pont olyan, mint az enyém. Ez rettentő erős, sosem törik
el. Még akkor sem, ha lerepül a földre. – Vigyorgott. – Ja, és
nem lehet becserélni.
Paolo felvette. – Na, hogy áll?
– Remekül! Basszus, tisztára kemény fickónak látszol
benne. Szinte megijedek tőled.
Aztán hirtelen fényes, tökéletes, vicces ötlete támadt.
– Tudod, mit, Paolo, van egy ötletem, de nem mondhatsz
nemet, ahogy szoktál. Karácsony van, úgyhogy nem
utasíthatod vissza!
A hideg szél összeborzolta a haját.

– Lassítanál, Step?
– De hát csak nyolcvannal megyek.
– Városban nem szabad túllépni az ötvenet.
– Hallgass, tudom, hogy élvezed!
Step gyorsított. Paolo még jobban és szorosabban
belekapaszkodott. A motor sebesen száguldott a város utcáin,
át a kereszteződéseken, sárga lámpákon, csendesen és fürgén.
A két testvér egymáshoz tapadva ült rajta. Paolo nyakkendője
kiszabadult a kabátja alól, és vidáman lengette az éjszakában
komoly rombuszait. Paolo az új napszemüvegén keresztül
rémülten figyelte az utat, készen arra, hogy bármi veszélyt
észrevegyen. Előtte Step nyugodtan vezetett. A szél simogatta
a napszemüvegét. Egyesek sietve leparkoltak a második sorba

egy templom előtt. Misére igyekeztek. Karácsonyi vallásosság,
kuglóf ízétől elnehezült imádság. Egy pillanatra neki is kedve
támadt bemenni, kérni valamit, imádkozni.
De aztán azt kérdezte magától, vajon mit foglalkozik az
Isten egy olyannal, mint ő. Semmit. Isten boldog, övé az összes
csillag. Felnézett az égre. Milliónyian ragyogtak odafent.
Hirtelen az a kékség olyan távolinak tűnt előtte, mint soha
azelőtt, elérhetetlennek. Gyorsított, miközben a szél csapkodta
az arcát, a szeme pedig könnyezni kezdett, de nem csak a
hidegtől. Érezte, hogy Paolo erősen kapaszkodik belé.
– Step, ne száguldj már úgy! Félek!
Én is félek, Paolo. Félek az elkövetkezendő napoktól, hogy
nem fogom kibírni azt, ami nincs többé, azt, ami a szél
martaléka lesz. Egy kicsit lassított. Finoman váltott. Egy
pillanatra úgy tűnt, mintha hallaná Pollo nevetését. Azt az
erőteljes, vidám nevetést. Maga előtt látta a barátja arcát, és
hallotta a hangját.
– A kurva életbe, Step, szórakozunk, nem? – És döntötték le
a söröket, átmulatták az éjszakákat, mindig együtt, mindig
vidáman, élni akartak, balhézni, osztozva a cigiken és az
álmaikon.
Hirtelen megint gázt adott. Paolo felordított, amikor a motor
eleje felemelkedett. Step így ment tovább, egy keréken
gyorsítva, mint a régi szép időkben, mosolyogva az út szélén
heverő virágcsokrokra.
Messze, nagyon messze, egy elegáns ház díványán két

meztelen test simogatta egymást.
– Gyönyörű vagy. – Babi szégyenlősen mosolygott, még
mindig kicsit idegenül. – És ez mi?
Enyhe zavar. – Semmi, csak egy tetkó.

– Egy sas, igaz?
– Igen, egy barátnőmmel csináltattuk. – Keserű hazugság.
És nem szakadt rá a mennyezet. De a szívét akkor is
megszállta a szomorúság. A gonosz végzet a rádión keresztül is
ellene fordult, szinte büntetésképpen. Through the Barricades.
Az ő számuk. Babi elsírta magát.
– Miért sírsz?
– Nem tudom.
Nem talált választ. Talán mert nem is volt.
Szerte a városban emberek játszottak és hangoskodtak.
Színes zsetonok gurultak zöld posztókon. Nagymamákat
kísértek haza. Egy barna lány romantikus álomba merült a
párnáját szorongatva. Arról a fiúról álmodozott, akit látott
elmenni maga mellett.
A kerék finoman földet ért, úgy, ahogy felemelkedett, gond

nélkül.
Paolo újra mert lélegezni. Step lassított. Elvigyorodott.
Nyár volt. Mindketten kicsik voltak még. Ott volt az anyjuk
és az apjuk is, boldogan, a napernyő alatt. A strand nevével
ellátott tengerkék nyugágyakon fekve beszélgettek. Step
kiszaladt hozzájuk vizes hajjal, és sós vízcseppek csepegtek az
ajkáról.
– Mama, éhes vagyok!
– Először öltözz át, aztán kapsz pizzát.
Akkor az anyja Step köré kerített egy hatalmas törölközőt.
Mosolyogva tartotta a vállán. Engedelmesen kibújt a
fürdőnadrágjából. Aztán szégyenlősen, nehogy pucér
maradjon, rögtön felhúzta a szárazat. Igyekezett nem
összekoszolni a sötétebb, vizes homokkal, mely a bokájára
tapadt. Nem sikerült neki. De akkor is mosolygott. Az anyja

megcsókolta. Az ajka puha volt és meleg, nap- és naptejillat
lengte körül. Step boldogan elszaladt, fehér pizzájával a
kezében. Puha volt, még meleg, ropogós szélű, pont, ahogy
szerette.
A motor lassan befordult. Ideje volt hazamenni. Ideje
újrakezdeni, lassan, anélkül, hogy lefulladna a motor. Túl sok
gondolkodás nélkül. Egyetlen kérdéssel. Visszajutok-e valaha
oda, fel, ahova olyan nehéz feljutni. Oda, ahol minden
szebbnek tűnik. És abban a pillanatban, hogy feltette magának
a kérdést, sajnos már tudta a választ.
Kiadja a Ciceró Könyvstudió Kft.,
a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
1126 Budapest, Tartsay Vilmos u. 4. / Telefon: 06/1-329-0879
e-mail: cicero@cicerokonyvstudio hu / www.cicerokonyvstudio hu
Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin
Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit
A Ciceró Könyvstudió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.

2046 Törökbálint, DEPÓ II. / Tel.: 06/23-332-105 / Fax: 06/23-232-336
A kiadó könyvei megvásárolhatók a Talentum Könyvesboltban.
1054 Budapest. Bajcsy-Zsilinsiky út 66. Tel: 06/1-311-8824,
valamint megrendelhetők a www.gabo hu webáruházban.
Tördelés: (VaGy)
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc
Felelős vezető: Ducsai György

Federico Moccia - A Felhők Fölött Három Méterrel PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Federico Moccia - A Felhők Fölött Három Méterrel PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A FELHŐK FÖLÖTT

ISBN 978 963 539 894 2

© Copyright © Giangiacomo Feltrinelli Editoré, 2004

Babi gazdag szülők gyermeke, kiváló tanuló, igazi „jókislány”,

Két különböző világhoz tartoznak, mégis egymásba szeretnek.

A felhők fölött 3 méterrel-t egy kis római kiadó adta ki,

„Cathiának van a legjobb segge Európában.” A piros

mely felig kilógott a legújabb típusú autórádióból. Egy kis

melyen a könnyű, aranyszínű pihék a természet szelének

Pár másodperccel később a Honda ismét a csinos lány mellé

Megnyomott egy gombot. – Nem mondhatom meg, mert itt

A hold magasan és sápadtan világított egy lombos fa

– Nem baj, akkor is elviszem.

– A film nem volt nagy szám, és jobban meggondolva ő

– Kigombolta a gatyáját, megfogta a jobb kezemet, és

Nem messze tőlük, a dolgozószobában, egy

Raffaella végigmérte. Claudio ülve maradt a díványon, és

– Babi, megtudhatnám, hova tetted a vékony szemceruzát?

Daniela tovább próbálkozott, hogy egyenesre húzza a

– Már majdnem tizenhatnak látszol.

A másodikon a srác, aki eddig tanult, egy kis szünetet

járkált fel-alá a lakásban, és hol a kávét leste, ami nem akart

A Mercedes megállt a kapu előtt.

– Egyszer már megnézném magamnak a sok barátnőtöket a

– Még mindig nem mondtad meg, hogyan festek ebben a

– Nem igaz. A vállpántom túl vastag, és túlzottan

Sebesen száguldott, feketén, mint az éjszaka. A friss, száraz

Ugyanebben a pillanatban Pollo harsányan felnevetett, nyelt

azért, mintha valamiből hiányt szenvedne az életben, hanem a

Szinte kórusban hallatszott az egyöntetű igen apró, puha

Valamivel arrébb, egy másik verzió.

vigyorát, miközben a füst a fogai közt tátongó réseken távozott,

azt a jó arányérzékkel elosztott ötvenöt kilót, igyekeztek a

szerencsétlenebbikhez, és egy mélyebb levegővétel felfújta a

Schello vigyorgott, örült, hogy a barátja lehet, annak viszont

inkább emlékeztetett egy másnapos borostára, ami az arcától

többieknek meg se kottyant, neki viszont felért egy Himalája-

könnyedén ereszkedtek le, a földtől alig néhány milliméterre

A Szicíliai mély hangja visszhangzott a téren,

– Tíz percet kapsz, hogy elhúzd a csíkot.

Biztos Annalisa az, gondolta. Megpróbált rugdalózni, de

Valaki segített neki. Egy kedves női kéz felszedte a sapkáját és

A gyufa elrepült, mint egy hullócsillag, a kis láng kialudt, és

mintha Pollo kieséséből erőt merítettek volna. – Harmincnégy!

Szórakozottan a többiek felé fordult, majd vissza Pollóhoz,

E szavak hallatán Luconénak elborult az agya, levetette

A bejárattól balra néhány lány, nagyrészt túlsúlyosak,

– Egy, kettő, három, négy! Most előre, emeld a karodat! –

A kidülledt szemek egy pillanatra rámeredtek, majd

– Ugyan, semmi, leestem a robogóról.

Stefano belépett az öltözőbe. Néhány srác öltözködött,

Ráhúzta az utolsó 15 kilós tárcsát a rúdra, befeküdt alá, és

cserbenhagyták. A rúd leereszkedett és teljes erővel nyomni

– Állj meg! Kinyírlak! Neked véged! Olyan súlyt kapsz a

annál többet tudsz építeni rá.” Stefanónak nem kellett kétszer

volt kérdés, a Szicíliai sokkal erősebb nála. Még korai volt.

– Nyolcvan! – Calamaro és Bunny egymás után rogytak le a

Ott állt mozdulatlanul félúton, hajlított könyökkel és remegő

sima, széles vállakhoz, hagyta, hogy elragadja az a hatalmas

Poppy és barátai kint ültek az Anzuini-húsbolt előtt,

Poppy csak bámult a felé közeledő alakra. Mosolygott

Step rögtön ráugrott, és mielőtt lezuhanhatott volna, elkapta

A Szicíliai és Lucone is odajöttek. A Szicíliainak már több