1.

NAP

Új feladat, de gyötrı újabb hét nap. Idegenvezetıként újat mondani

nem nagyon tudnak vagy legalábbis ritkán, meglepni meg végképp
nem. A vendégház fekvése gyönyörő, ami történetesen Erdélyben
fekszik. Erdély a szerelmem. Imádom. Hegyek, fenyvesek, patakok,
csend és végtelenül kedves emberek. Tökétesen ellensúlyozza a
mostani, rendkívüli vendéget, akit én kalauzolok, pátyolgatok. Philip,
İ királyi fensége. Írd és mondd csupa nagybetővel. Mit kezdek én itt
az éjszaka császárával, a nık bálványával, itt a világ végén?
Édesapja, Eduárd herceg, a vendégek gyöngye. Egyszerő, nyitott,
kedves, érdeklıdı. Amikor „megszökni” támad kedve, hozzánk húz
a szíve, Erdélybe.
Felkészültem a hercegbıl. Édesanyja alapítványait mélyen a
szívén viseli, hasonlóan feltőnıen jótékonykodó ember. Katona, nem
is akármilyen, helikoptert vezet, megjárta Afganisztánt, számos
kitőntetést birtokol. A nıkön kívül a lovaspólóba szerelmes, s
komolyan sportol. Ez nem mellesleg meg is látszik a 190 centiméter,
30 éves fiatalemberen. És hab a tortán, a bulvár kifogyhatatlan
táplálója. Nıügyei s egyéb botrányai miatt meglehetısen sok
bocsánatkérés jelent meg nyilvános lapokban. Mellette én… Rose
Müller… 40 éves… Megırülök, eddig egy pasi sem vett el, magyarul
megmondva, hajadon. 180 centiméter magas, szıke, igencsak
bongyor hajú, vékony, sportos nı vagyok. Munkám révén társasági
ember, magánéletem a MAGÁNY. Csupa nagybetővel. A barátok az
állandó elfoglaltságaim, utazások miatt elmaradtak… Néha egyedül
érzem magam nem „csak” fizikailag (bár úgy is), de lelkileg
mindenképp.
 No, de a munka vár, a személyzet készen áll, 10 óra körül várunk
egy fekete furgont. Általában két testır jön, Eduárddal meglepı
módon egy.
Utálom ıket, vezetsz valakit, társalogtok, napokat együtt töltötök,
s ık, mint a néma, süket árnyék, úgy járnak mögötted. Hát, nem
olvadok el tılük, az biztos. Philip herceget hányan óvják, majd
meglátjuk. 10 órakor másodperc pontosan begördült a lesötétített
fekete mikrobusz.
Testırök két darab. Bravo. Nyugodt percem nem lesz, az már
most biztos.
Utánuk szállt ki a herceg. Nem vagyok mai csirke, de anyám, a
katonaság és a sok sport, az anyai genetika megtette a hatását.
Meglepıen jókedvő, s még annál is kedvesebb. A személyzet
természetesen felsorakozott, hogy üdvözölje, de mivel a
„tárlatvezetı” én vagyok, én mentem elıször köszönteni. Szerintem
meglepıdött, hogy az erdı mélyén, meglehetısen egyszerő, férfias
környezetben nem nıi vezetıt várt. Nem volt mit tenni, a magam 58
kilogrammjával, 180 centiméterével, derékig érı göndör fürtjeimmel
a legkedélyesebben üdvözöltem: – İ királyi fensége, Philip herceg,
üdvözlöm, örülök, hogy nálunk tölt néhány napot. Minden
elkövetünk a magam és a személyzet nevében, hogy ez a hét nap
kellemes kikapcsolódással teljen.
– Phil vagyok. Igazán kedves, de kérem, felesleges köröket ne
fussunk a titulusokat illetıen, ezt mindnyájuktól kérem. Legfıképp
öntıl, Miss Rose.
Ez meg mégis honnan tudja, hogy egy lélek sincs kerek e Földön,
aki elvett volna, egyszer, csupán egyetlen egyszer?
– Igazán nagyon kedves, köszönöm. Fáradjanak be, Hédi
mindenkinek megmutatja a szobáját, mert itt nem lakosztályok
vannak. – Ezt a megjegyzést megbántam, de amikor a herceg rám
mosolygott, gondoltam, nem lıttem mellé.
 – Kedves Rose, Afganisztánban és a katonai iskolában minimum
hatan aludtunk egy szobában, úgyhogy bátran kijelenthetjük, a
szállásom ennél jobb nem is lehetne.
– Ebben az esetben igazán megnyugtat. – mondtam – Javaslom,
frissítsék fel magukat, azután pedig várjuk önöket, hogy Hédi
ellenállhatatlan menüsorát végigkóstolják. Teszem hozzá, az ízek
isteniek, de képtelenség végigenni azt a rengeteg ételt.
– Amilyen karcsú, gondolom, óvja az alakját, oka csak ez lehet –
mondta.
– Phil, kedves! Én végigeszem a sort, jelenleg egy medvét is
felfalnék. – mosolyogtam el magam. – Várjuk vissza önöket.
Mindenki elvonult. Anyám, még a vörös haj is jól áll neki. Nem
mondom, a Dávid szobor épp köreinkben van.
Ebédhez természetesen átöltöztem. Szeretem a szobám. A
hatalmas faragott tölgyágy, a sok csecsebecsém a fésülködı asztalon,
ahol soha nem fésülködöm. Nem megy. Hosszú, göndör hajat
kifésülni egy örökkévalóság.
Most viszont gondban vagyok. Nem tudom, miben menjek le.
Nem szoktam ebbıl ekkora faksznit csinálni, nem is értem.
Dolgozom, mindegy, kinek. Ha jóképő, ha nem. Amúgy a kérdés
alapból ejtve, hiszen 10 évvel fiatalabb nálam.
Kék, szők farmer mellett döntöttem, mégsem a palotában
kajálunk.
Rózsaszín trikót, s egy árnyalattal sötétebb kardigánt vettem fel.
Szépen lebarnultam, jó, ha látszik a bıröm, s a szıke hajam szinte
világit. De ezzel mit csináljak? Máskor copfba fogom és kész, de
most mit variálok, nem is értem.
Oké. Egy csat, és a többi hátul hosszan maradhat. Leheletnyi
smink. Pici rózsaszín fülbevaló. Kész. Ennyi. Lemegyek.
Meglepetésemre már lent várt a megterített asztal két fıre. Máskor
mindenki együtt evett a házban. Phil is lent volt. İ is farmer mellett
döntött, zöld pulcsival. Katona szín.
 – Ha elkéstem, elnézést! Vagy éhesebb, mint én? – élcelıdtem.–
A helyzet az, hogy akármennyi ideig is maradtam volna fent, nem
lennék olyan csinos, mint ön.
– Kedves! De ebben a házban ez a maximum. – válaszoltam
lányos zavaromban.
– Foglaljon helyet, Rose.
– Köszönöm, Phil.
– Nézze, Rose. Én pihenni jöttem ide. Nem játszom a herceget, a
hátam közepére nem kívánom. Tehát a következıt kérem.
Beszélgessünk, kiránduljunk, élvezzük ezt a hét napot, kérem,
segítsen nekem kikapcsolni a nagyvárost.
– Rendben. Eztán csak főrıl, fáról, vadvirágról beszélgetünk.
– És arról, hogy nagyon csinos. – Mosolygott.
– Megértem önt. A személyzet átlag életkora 60 év. Ebbıl némi
elınyre azért valóban szert teszek. De ha én is kérhetek valamit, a
kötelezı udvariassági dicséreteket kérem, mellızzük. Kedves,
jólneveltségének mutatója, de én nem igénylem.
– Nem udvariasság… – ezt csak mormolta az orra alatt.
– Nos, Phil, 7 napunk van, amit nagyon szeretnék, ha úgy töltene
el, hogy emlékezetes maradjon. Vagy legalábbis egy pici emlék az
ön sőrő életében.
– Ami egy káosz… – dörmögte.
– Készítettem minden napra egy programot. – mondtam, mintha
meg sem hallottam volna az elızı, már-már bennfentes kijelentését.
– Drága uram, A és B menübıl választhat, merem remélni, kettı
közül tud majd érdekeset találni. A mai napot illetıen A program:
pihen, B program: felnyergeltetünk és kilovagolunk.
– Rose! Ha nyugdíjas klub tagjaként lennék jelen, A verzió. De
azt beláthatja, hogy ezt még nem értem el teljes mértékben. Tehát B
program.
– No, de ne egy vad vágtára gondoljon. Kérem, legyen rám
tekintettel ön, mint lovaspóló ırült. Egy kicsi vágta belefér.
Beszélgetünk, mert mégiscsak idegenként nem tölthetjük ezeket a
napokat.
– Pompás. Az elsı program kitőnı. – csillant fel a szeme. –
Megígérem, nem hagyom cserben, bevárom, ha kell. – Húzta száját
kisfiús mosolyra.
– Nem szükséges. Elıre mehet, s akkor gyönyörő barnamedve
családdal találkozhat, akik ebben az idıszakban fenevadként védik
bocsaikat. Tehát válasszon, vagy én, vagy egy elkóborolt ösvényen
egy két méteres medvemama.
– Mérlegelnem kell. – Mondta. – Van egy 180 centiméter magas,
aranyhajú kedves hölgy, aki poroszkál mellettem, s egy számomra
nem ismert medvecsalád…
– Elıre jelezném, hogy az anyamedve simán kitép egy
darabocskát a fenséges hátsójából és akkor nem mutogathatja többet
azt a bulvárban. – Szívem szerint leharaptam volna a nyelvem, de
már késı volt, kimondtam. A válasz olyan harsány nevetés volt, hogy
a személyzet elıjött a konyhából.
– A világsajtót bejárta, s úgy látom eljutott Erdélybe is – mondta,
miközben a nevetéstıl könnyes szemét törölgette.
– Eljutott. Bár én sem remeteként élek itt. Budapest az én
városom. Csak a munkám köt ide, Erdélybe.
– Tehát maga már látott meztelenül, még ha csak az újságokon
keresztül is. Most én jövök! – Mosolygott.
– Kétségtelen, láttam, de nem voltam kiélezve a kérdésre. Nézze,
nagy látvány nem vagyok, kellemes emlékeket szeretnék hagyni
önben, tehát az utóbbi kizárva.
Közben végig ettük a menüt. A házi rétesbıl, ha a jó modorom
nem fog vissza, meg tudtam volna enni egy egész tállal.
– Nos, akkor öltözzünk át és mehetünk „lóval sétálni”. –
Élcelıdtem.
– Lent megvárom.
– Köszönöm.
 Felmentem a szobámba.
Ugyan rám nem fog várni. Gyors öltözés, levett ruhák
szétdobálva.
Lovaglónadrág, csizma, szők póló, mellény. Utóbbit semmi esetre
sem hagyom ki, összehúzom, mert a melleim lovagláskor önálló
életet élnek. Nem kockáztatok. Állig becipzárazom magam, copf,
ennyi.
Én értem le elıbb. A személyzettel váltottam néhány szót, lovak
felnyergelve. Mit tökörészik ennyi ideig.
– Itt is vagyok. – hangzott el a gondolataimmal pontosan egy
idıben.
Azt hittem lehidalok. A ruházata a melltakaró mellény kivételével
ugyanaz, mint az enyém, haj bezselézve, megborotválkozva!, s
illatos, mint egy parfüméria.
– Én alul öltöztem, de ön az arisztokrata. – ez az egy mondat volt,
mi tılem tellett, kellett néhány perc, hogy felocsúdjak.
– Maradjon már az arisztokrata hülyeségével! 30 éves férfi
vagyok, aki élné az életét, ha nem kötné annyi szabály, hogy az
Egyesült Királyságig érne a lista. – mondta most meglehetısen
komolyan.
– Bocsánat! – szégyelltem el magam.
– Semmi baj, Rose.

Megismerkedtünk a lovakkal, az istállós fiú ellátott minket néhány

instrukcióval. Természetesen a szelíd jószágot én kaptam.

Elindultunk.
– Van itt egy 5 kilométeres ösvény, egy kis tóhoz érünk. Ott
megpihenhetünk. Közben próbálom az iramot tartani egy profi
lovaspólóssal.
 – Nem semmi, hogy miket tud, de a lovaspóló nem sétagalopp.
– Az már bizonyos. – mondtam. – Baromi veszélyes, de ön itt is
egy hıs.
Phil, ahogy én maga után néztem, sokkal több a jó tulajdonsága,
mint amennyi hülyeséget tud csinálni.
Annyira nevetett, hogy majdnem leesett a lóról.
– Példákat várok. – dobta fel magasra azt a bizonyos labdát.
Közben sétáltunk tovább.
– Nos, nézze. Kezdjük a lovaspólónál. A társát baleset érte, s ön
az elsı volt, aki lendületbıl a segítségére sietett. A tag sokkal
rosszabbul járhatott volna. Rengeteg olyan rendezvényen vesz részt,
ami jótékony, bár tudom, rangjából adódóan ez elvárt, de az ön
esetében többrıl hallottam, mint a családjában bárkinél. Ebben
messzemenıkig az édesanyjára hasonlít.
– Egyetlen jó, amit örököltem, de jól esik… – mondta kissé
elmerengı hangon.
– Bocsásson meg, nem akartam felkavarni.
– Nem tette. Nem okoz gondot, ha anyámat emlegetik, mert
nagyon büszke vagyok rá. A legjobb volt, akit valaha ismertem.
– Tudja, ha itt tartunk, s a témát kérem, zárjuk le, mert vidámnak
szeretném látni, de ı sok mindentıl megkímélte volna magát.
Nagyon érzékeny korban volt, mikor elveszítette ıt, s minden
pszichológiai ismeretem azt sugallja, ı lett volna, aki ettıl a sok
hülyeségtıl megkíméli, illetve hatni tud önre, pozitívabb irányba
terelni. Amúgy hasonlít rá, ı is lázadt, de jegyezzük meg, úri módon
tette.
– Fájt, hogy elvesztettem, s igaza van, egy 13 éves kamasz fiú
gyökér nélkül maradt. Voltak és vannak rokonaim százával, de
anyámat soha senki nem pótolhatja. Azt sem tudtam, mi igaz, mi
hamis. S ekkor jöttek elı a merénylet elméletek. Megjegyzem, ma
azt mondom, se pro, se kontra: nem tudom, hogyan halt meg az
anyám. S persze jöttek a 15-16 éves évek.
 Mindent ki akartam próbálni, mindenben a féktelenséget
kerestem, nem szándékosan, de a történtek ezt váltották ki belılem.
Amúgy egy angyal vagyok, nem tud felróni három negatív tettemet.
– zárta, s próbálta oldani némi poénnal ezt a komoly és végtelenül
tiszta, ıszinte „vallomást”.
– Meztelenül fotózkodott, náci egyenruhát húzott, paparazzikat
vert meg vagy csak akart… Mondjuk ezt az utóbbit patronálom. –
mondtam némi mosoly kíséretében, mert nem szerettem volna még
kellemetlenebb helyzetbe hozni, azzal, hogy tovább feszegetem a
magánügyeit.
– Maga aztán otthon van a bulvárban. – nevetett.
– Kérdezte, válaszoltam. – kacsintottam. – Megnézné a zablát a ló
szájában? Úgy kell fognom, mint egy kamiont.
– Persze.
Lepattant a nyeregbıl – mit lepattant, lelépett –, én pedig
megfogtam lovának szárát. Próbált valamit rajta igazítani,
természetesen sikeresen.
– Most jó lesz. – biccentett.
– Köszönöm, Fenség! – próbáltam terelni a szót elızı
beszélgetésünkrıl.
– Nos, Rose, voltam pucér, kiskoromban részeg, már bevallom –
nevetett –, ezt-azt elszívtam, ütlegeltem fotósokat. Hölgyem, én ilyen
vagyok, féktelen, benne minden buliban, nincs kontroll. De láthatja,
tudok egy szelíd bárány is lenni, és még nem is kezdtem el udvarolni,
pedig egy gyönyörő nıvel vagyok. – rám nézett, s csak a szeme
villant.
– Phil, megbeszéltük. Egyezség.
– Felelıtlen! – vágta rá egybıl. – De más is vagyok, segítem
anyám hagyatékát, az éhezı gyerekeket, de nem ám az íróasztal
mögül, odamegyek, velük vagyok, hogy magam láthassam, hol a
szükség. Kitőnıen végeztem a katonai akadémiát, Apache helikoptert
vezetek, megjártam Afganisztánt, egy szó, mint száz, nem ülök a
seggemen. – nézett rám ıszintén. – Nem vagyok könnyő eset, de
remélem, lesz valaki miatt behúzni a féket. – sóhajtott.
Erre nem lehetett mit mondani. İszinte volt. Meglepıen ıszinte. S
tulajdonképpen jól látja magát, ezt meg is mondom.
– Phil, kitőnıen látja magát, akkor mi a gond? Tudja, honnan
származik.
Bár azt is megértem, ha egyszerően csak élni akarja a 30 éves
fiatal emberek „normális” életét. Nehéz a kompromisszum, s félek,
hogy nincs is.
– De van! Teszek az etikettre! – kacagtunk.
– Az ösvény kettéágazik, levezet a tóra. Az egyik út rövidebb.
Verseny a tóig?
– Mi a gyıztes jutalma?
– A dicsıség!
– Kevés… – mosolygott a szeme sarkából.
– Indulhatunk!
Tudtam, hogy az én lovam nyugodtabb és lényegesen gyorsabb.
Az ösvény is rövidebb, persze volt annyi esze, hogy utánam eredt,
hiszen helyismeretem révén csak nem a hosszabb utat választom.
Hajtotta a lovát, mint az eszement… S természetesen nyert.
Mire odaértem, már főszállal a szájában üldögélt a tóparton.
Kikötöttem a lovamat és mivel nagyon kimelegedtem, sörényemet
kontyba fogtam.
– Nyereményt…! – mondta azzal a mosollyal, ami mélyen a
szemében van.
– Opciók? – mert igaza van.
– A: fürdünk. B: fürdünk. C: fürdünk. Ön két lehetséges
programot állított össze, nem mondhatja, hogy İfelsége nem ad
elegendı lehetıséget.
– Elment az esze! Rúgjon ki, de elment az esze! – hebegtem már-
már túl hangosan.
– Egyrészt, két lovat nem fogok visszavezetni, másrészt kivel
vacsorázom, harmadrészt kellemes társaság.
 Istenem, mondd, miért van az, hogy mindig a megfelelı válasszal
rukkol elı?
– Nincs fürdıruhám. – mentem, ami menthetı. – S jelezni
szeretném, ennek a lehetıségnek lıttek, nézze csak, felhısödik,
vissza kell indulnunk.
– Nekem sincs, de gatyám van, s feltételezem, visel melltartót, bár
jegyzem meg, indokolatlanul, s bugyit is. Mindemellett létezik
betyárbecsület, aki nyer, az kíván. Ha már olyan korrekt, becsületes,
nagyvonalú embernek tart… – hátra vetette a fejét és úgy kacagott.
– Mit nevet?
– Magát?
– Ennek igazán örülök. Szabad tudnom, hogy miért?
– Mert maga azon kevesek közé tartozik, aki a kérésemre nem
dobja le a ruhát.
– Tisztázzuk! Jelenleg ugyan én vagyok önért, mert ön fizet. De
bizonyos határig! Ha én úgy vélném, hogy egy faragatlan tuskó
velem, foghatná a pereputtyát, a két testırét, a pénzét és faképnél
hagynám. És ne merészeljen kinevetni a frissen zselézett, híres vörös
haja alól!
– Jó kísérıt kaptam… – próbálta visszatartani a kacagást.
– Garantálom! Holnaptól eláll a lélegzete, hogy milyen helyekre
viszem. S most komolyan, azt szeretném, hogy jól érezze magát,
higgye el, sok munkám van a dologban.
– Például felkészülni egy aranyifjúból…
– Például. De ne aggódjon, nem a bulvárt tanulmányoztam át,
mert ha csak arra hagyatkoznék, akkor nem veszıdnék magával.
– Nyertem… – terelte vissza eredeti kerékvágásába a témát.
– Miben?
– A lovas versenyben.
– Nem volt nehéz. Jobb a lova, s a lovaspólóban szerzett rutinjával
nem volt nagy feladat.
– Tehát lovaspólózom.
– Igen, elég jó szinten.
 – Hány perces egy mérkızés?
– 8 X 7.
– Helyes! Vetkızünk? – kérdezte kendızetlenül – Nyertem, a
rangom és tekintélyem miatt kérem a díjat.
– Hogy maga mekkora szemét! – mondtam ki meggondolatlanul.
– Nem ön az elsı, aki ezt mondja. – nevetett.
Gondolkodtam. Mi a fenét variálok? Hófehér gyöngyös melltartó,
a s lovaglás miatt nem tanga, hanem franciabugyi egy-két kıvel, amit
viselek.
Úszunk egyet, aztán leszáll rólam.
– Egy hosszt úszunk, egy kilométer, aztán megyünk vissza.
– Vetkızzön! – kacsintott.
– Zsarnok!
Anyám… Ha a Dávid szobor életben van, akkor Isten látja lelkem,
itt áll elıttem. Szégyelltem magam, holott a kondi, a sok lovaglás
kitőnı alakot adott. Bár lehet, a szolárium barnábbá tett, mint
gondoltam.
– Maga gyönyörő!
– Ugyan, kérem, hagyjuk a kötelezı udvariassági esszéket. –
tereltem a szót. – Menjen elıre… Phil… mert…
– Mondja…!
– Nekem víziszonyom van, tudok úszni, de kérem, ne menjen
messzire!
– Nocsak, nocsak, tud maga szelíd is lenni. Vigyázok magára és
este már annyit ehet majd, amennyit csak bír. Megjegyzem, nem
értem azt a sok ételt hol tárolja, mert amennyit eszik, minimum Kim
Kardashiannel kellene fürdıznöm.
– Ne gúnyolódjon senkin, most szült.
– Elıtte is kövér volt.
– S lehet boldogabb, mint kettınk egybevéve… – sóhajtottam. –
Phil, ezek külsıségek… Megyünk vagy nem? Félek, meg fogunk
ázni.
 – Mi az a kis esı? Talán cukorból van. Adja a kezét! Maga olyan,
mint egy gyönyörő szobortest…!
– Phil… – nevetés.
Megvallom, remélem, hogy tényleg jól nézek ki. Nem szeretnék
lebıgni egy herceg elıtt. Bár, mintha pillanattal ezelıtt még én
mondtam volna ki, hogy hogy nem a külsıségek számítanak…
Úszkáltunk. Illetve ı úszott, én meg úszkálgattam, s vártam, hogy
unja már meg.
– Rose! Jöjjön ide, itt olyan meleg örvény van! – kiáltott.
– Hagyjon már, jöjjön értem! – morgolódtam.
Megtette. Tempózgatott mellettem biztonságot adó távolságban,
bevárt, vigyázott rám. Állja a szavát. Valóban érdekes, milyen meleg
tud lenni ez a víz. A nagy pancsolásban valahogy elhibáztam a
tempót és alámerültem.
Nem volt vészes, azért tudok annyira úszni, hogy a felszínre
jöjjek. Utánam kapott. De olyan erıvel, hogy majd’ eltörte a kezem.
– Rose, ne rémítsen meg, jöjjön inkább, kiúszunk!
– Nem fulladok meg, kivételt képez, ha eltöri a karom.
– Elnézést! Megijesztett!
– A hıs katonát… – mondtam kissé gúnyosan.
– Ne szórakozzon, mert itt fojtom meg!
Valahogy összeúsztunk, megnyugvásul, hogy nincs baj és összeért
a testünk. Átkarolt, egy kézzel tempóztunk. Úgy szorította a csípım,
hogy ha a tóba fulladok is megérte.
Szárítkoztunk kicsit, majd felöltöztünk.
– Phil, visszafele sietnünk kell, mert vihar közeleg.
– Honnan tudja?
– Ó, uram, adj erıt…! – sóhajtottam. – Mert itt töltöm fél életem.
Kielégíti – már amikor kimondtam, visszaszívtam volna – a válasz?
– A válaszra teszek! De hogy mi elégit ki, azt én tudom…! –
mondta ezt azzal az ellenállhatatlan mosolyával megspékelve – Rose,
kedves, maga egy bomba csaj! Okos, jó a humora s a teste is
gyönyörő. Azt hiszem, a legjobb helyre jöttem.
 – Kapja össze magát, menjünk!
– Nem hallotta, mirıl beszéltem?
– Phil, hat napunk van, s nem bocsátkozom kalandokba.
– Ugyan-ugyan… Ecsetelem, hogy jól érzem magam, csinos a
kísérım…
Rose, ön mégis mire gondolt? – kacagott hangosan.
– Arra, hogy az már bizonyos, ha nem lenne fizikai elınye,
megfojtanám.
– Erre olyan harsányan nevetett fel, hogy megugrott alatta a lova
is.

Persze megáztunk. Az istállós fiú bevezette a lovakat, s mi kézen

fogva futottunk a vendégházig.
– Magának lett igaza.
– Nekem van igazam. – mint mindig, tettem hozzá magamban.
– İ felsége meg ne betegedjen, hozok pálinkát, vegyen egy forró
fürdıt!
– jelent meg rögvest Hédi. – Olyan vacsorát fıztem, hogy abban a
királyi palotában sem eszik az úrfi jobbat.
– Ó, drága Hédi, kérnénk a pálinkát, és biztos, hogy itt eszem a
legjobbat, az ön konyhájában.
Ültem vizesen, csapzottan és úgy legurítottam a kisüstit, mint egy
dokkmunkás.
– Önt igazán jól nevelték, – eredt meg a nyelvem, hiába, na, nem
vagyok hozzászokva az alkoholhoz… – olyan kedves tud lenni az
emberekkel, kivétel persze velem, hogy ez igazán megható.
Embernek tartja az embereket, közvetlen, jólelkő. Akárcsak az
édesanyja.
– Köszönöm, tényleg, ha így látja, nagyon köszönöm. Amúgy így
vizesen fogunk vacsorázni vagy átöltözünk?
– Hálátlan!
– Angyal… Bár most lenne más jelzım is…
 – Hallgasson! – néztem körbe, nehogy valaki meghallja, bár itt
még a falnak is füle van. – Egy óra múlva itt. Addig zselézgetheti a
haját. Én éhes vagyok.
– Rose, ön olyan gyönyörő, hogy rajzolni sem lehetne szebbet, de
bocsásson meg, mindig egy ökröt eszik meg egy evésre?
– Megadom magam. Nincs energiám vitatkozni… – kacsintott, s
elindult a szobájába.

Rose, most kapd össze magad! Legutóbb elkéstél, elıbb kell

fogadnod ma! De csak a hajszárítás minimum negyven percet vesz
igénybe, fürdés öt perc, öltözés tíz, smink tíz. Nem jön ki az egy óra.
Ma leengedem a hajam, csúszik, semmit nem lehet vele kezdeni.
Nincs idıhúzás. Majdnem derékig ér, göndör, szıke, jó ez így, ahogy
van. Fehér garbót választottam, mivel jól átfáztunk, s jól áll, mert
barna a bıröm.
Leheletnyi smink. Nem tudok mit kitalálni, sötét farmer, csípın
övvel, fekete csizma.

Nyertem. Én értem le elıbb.

Drága Hédi kezét áldja meg az ég, a kandallóban pattogott a tőz.
Én – aki nem iszik – bedobtam egy pálinkát a konyhában, mert az
intrikára azzal kell visszavágni. Kicsit lazít.
Épp bámultam az esıt az ablakon, amikor megszólalt az ismerıs
hang.
– Álomszép a haja…
– Nem hallottam… – De amit láttam: 190 centiméter, zselézett
isteni vörös haj, illat, kék kockás ing, farmer.
– Csinos!
– Egy pulcsin mi csinos? – vágtam rá zavaromban.
– Az összhatás. Ha akarja, ha nem, udvarolnom kell. Ön
gyönyörő.
 – Kérem, ezt ismételje meg a holnapi túrán bakancsban, kontyba
fogott hajjal!
– Akkor is ez lesz.
– Téma körbejárva, egyezség megszegve. Most én kívánok.
– Remélem engem.
– Ha udvarias akarok lenni, a válaszom: ugyan, İ királyi
fensége…, ha azt mondom, amit gondolok, egyszerőbb…
– Mindig azt mondja, amit gondol… Kérem…! – Furcsa volt a
hangja, kérı, kérlelı, ıszinte.
– Próbálom legyızni a társadalmi különbségeket, mert néha
másként fogalmaznék. – mosolyogtam. – Phil, ön a vendégem, és azt
szeretném, ha jól érezné magát, mivel én vezetem.
– Hmm, ön vezet… Az nem egy rossz konstrukció.
– Add, uram, hogy emberek kikelhessenek magukból pozitív
irányba…! – forgattam a szemem. – Amúgy mindig, ha kell,
burkoltan ugyan, de megmondom a véleményem, ebben biztos lehet.
Tudom, hol a helyem, de a fınök itt én vagyok.
– Most mondom el utoljára és jól figyeljen! – váltott igencsak
komoly és szigorú hangnemre. – A származásom olyan, amilyen.
Beleszülettem. Én, én vagyok. Itt és most (is) egy 30 éves férfi, aki
felfedez egy tájat, s pihenni szeretne. Az külön szerencse, hogy egy
gyönyörő nı kísér. Ezt mondja egy herceg és ezt mondaná egy
favágó is. Tehát! Ne jöjjön a helyével, a rangommal!
Néhány pillanatnyi csend lett. Ezután a komoly pár mondat után
még nem sikerült megszólalnom.
– Készüljön fel, ma pertu napja van! – törte meg a csendet, s
lazított némileg a hangulaton. Nem fogok magázódni egy ilyen
csapnivaló nıvel. – mosolygott. – Én Phil vagyok. Csak Phil.
– Most beszélt elıször úgy, hogy súlya volt a szavainak. – böktem
ki végre.
– A vacsora tálalva! – szakított közbe Hédi, amit most egyáltalán
nem is bántam.
– Rendben, köszönjük. – mondta.
 Eszembe jutott, hogy ha valóban pertut iszunk, az itt csakis
pálinkával történhet, és én már a bátorság miatt ittam. Istenem, adj
lakatot a számra…
Szép erdélyi, illetve helyi mintás edényekkel terítettek. Nem
porcelánnal, hanem égetett agyag edényekkel. Ennek megfelelıen
méreteit tekintve is megfelelt a normál méret kétszeresének.
– Kérem, szíveskedjenek asztalhoz fáradni! – szólt Hédi.
– Köszönjük, jövünk!
Természetesen a széket kihúzta, majd alám tolta. A kis úriember.
– Tudja, mi a menü? – kérdezte.
– Nem! Miért, számít?
– Dehogy. Fogalma sincs, milyen szörnyő konzerveket ettem
Afrikában.
– Nem, mert nem jártam ott.
– Összegyőjtöttem egy iskolára való pénzt, táncoltam a
helyiekkel, rongylabdával fociztunk. Mi nyertünk.
– Kétség nem fér hozzá, büszke vagyok önre. Minden élcelıdés
nélkül.
– Köszönöm… Hédi! – kiabált.
– Tessék, İ királyi fensége!
– Kérnénk két pohár pálinkát, a legjobb fajtából!
Jézusom, meg kell innom. Tíz éves az, és maga a méreg.
– Azonnal hozom!
Kihozta.
– Nos, kedves miss Rose Müller! – kezdte meg ünnepi beszédét. –
Rangomnál fogva én ajánlanék tegezıdést, de ezt a minap töröltük,
így önön a sor, illetve az illendıség.
– Kedves Philip Arthur George Charles herceg…– vajon
felsoroltam az összes nevét?
– Eszement! – nevetett hangosan.
– Ne szakítson félbe! Kezdem újra ezt az ünnepélyes pillanatot,
hiszen hét napig még nem tegeztem egy herceget sem.
– Utána is fog! – meglepte, hogy én másképp gondoltam.
 – Tehát! – próbáltam magamban feldolgozni elızı mondatát… –
Kedves Philip Arthur George Charles herceg, szívesen venném, ha
rövid, ámbár tartalmas ismeretségünkre tekintettel a keresztnevemen,
tegezve szólítana.
– Miss Rose Müller, igazán megtisztel! Igyunk, áldomást!
Na, ez lesz a vesztem, berúgok és elvesztem a fejem.
– No, akkor fenékig! – mondtam.
– Fenékig!
– Jézus Szőz Mária! Ez méreg! Érzem, ahogy elér minden egyes
szervemhez! – grimaszoltam.
– Erıs, de nem vészes. – mosolygott.
– Mit ivott eddig, kerozint?
– Tessék? – kerekedtek ki a szemei.
– Mit ittál eddig, Phil, kerozint? – helyesbítettem.
– Kicsim… (Soha nem mondta ezt, így… De ahogy mondja…
Vagy ez már a pálinka?) Elıéletemet ismervén, elég sok italt ittam
már. Hidd el, van ennél ütısebb.
– A cián!
Nevetett.
– Tévedsz! De te ritkán iszol. Tényleg ritkán.
– Veled ezt a pár pálinkát, amúgy soha nem iszom. Egyedül a
vendégekkel koccintok kupicával.
– Megjátszottad magad, csaló! – háborodott fel.
– Dehogy, szagold meg, ugyanaz, mint a tied! – bizonygattam.
– Hozhatom a vacsorát? – szólt közbe Hédi.
– Igen, köszönjük.
Az étel kitőnı volt. Erdélyben a tárkonyt túlzásba viszik, én
momentán szeretem. Az elıétel raguleves volt, a fıétel birkapörkölt,
erdei gombával töltött hús és a vendégnek elsı osztályú steak,
kétféleképpen elkészítve, véresen és átsütve. Desszertnek pedig erdei
gyümölcstál. Mondja valaki, hogy ez nem a mennyország. Beleértem
a velem szemben ülı vörös monstrumot is.
 – Phil, ha az étkezési szokásaimról próbálsz kritikát gyakorolni,
már rég bebuktad.
– Ugyan miért?
– Egy hadsereg részét etted meg, jelzem egészségedre, de
valahogy majd csak felvonszollak a szobádba, mert mozdulni nem
bírsz, az teljesen bizonyos.
– De akkor ott is maradsz velem… – mosolyodott el.
– Rossz poén, nagyon rossz poén! – vágtam vissza. – Ellenben
sétálhatunk egyet a fogadó körül. Öltözz fel, hideg van! Persze, ha
bírsz és van kedved.
– Mindkettı adott.
– Jut eszembe! Reggel óta nem lihegnek utánad a testırök. Hova
tetted ıket?
– Édes, drága Rose! A mentalitásod, a problémamegoldó
képességed miatt nincs az az ellenség, akitıl tartanom kellene.
Leszereltem ıket. Isznak, esznek. Apám irányába hallgatnak, mint a
sír. Úgyhogy te vigyázol rám. – vigyorog.
– Tudtam, hogy ezt kikaptam. – kacagtam.
– Nos, a vacsora után kötelezı a séta! Hédi, önnek arany keze van.
– Drága szakácsnınk irul-pirult, hogy a „nagy ember” így dicséri. –
Köszönjük szépen!
– Akkor séta? – kérdeztem.
– Természetes! Remélem, néhány medve az utunkba akad.
– Elég gyenge poén. – vetettem oda. – Felmegyek egy dzsekiért és
mehetünk.
– Én maradok! A katonavér… – kacsintott.
– Hadd ne mondjak semmit…

Gyorsan felszaladtam egy vékonyabb kabátért.

– Indulhatunk is!
– Rendben!
 – Az az ösvény a legbiztonságosabb – mutattam jobbra –, mert ha
széttépetnéd magad egy medvével, lelked rajta, de én ezt a lassú
halált kihagynám.
– Rose, te hogy élsz…? – szegezte nekem egyszercsak a kérdést.
Ledöbbentem. Ez most, hogy jön ide. De legfıképp mit mondjak.
– Tömör leszek: átlagosan.
– Harmat gyenge. Semmi válasz. Én hagyom, hogy kivesézz, én
pedig annyit tudok rólad, hogy kedves (is tudsz lenni) és gyönyörő
vagy.
– Ne folytasd! Phil, én egyszerően élek. Budapesten van lakásom,
a bázis ott van. Járt már Budapesten?
– A pertuval mi a helyzet, miss Rose?
– Hmm… Jártál már Budapesten?
– Nem, majd meghívsz. – mondta ki a lehetı legkomolyabban.
– Drága hercegem, a te idıbeosztásodba egy kézmosást sem
lehetne beiktatni. – kacsintottam. – Nos, túrákat vezetek itt
Erdélyben és nagyon szeretem. Szeretem a hegyeket, a fenyveseket,
millió patak, csend, végtelenül kedves emberek. Ez itt egy
akkumulátortöltı. Bárki jön ide, energiával felvértezve utazik haza.
– Ne kerüld meg a kérdésem, Rose Müller!
– Nálam alacsonyabb szinten van az etikett, imádom a jó humorú
embereket és győlölöm, ha becsapnak, megcsalnak. Nem a férfiak,
mielıtt rákérdeznél. Emberek. Ha visszaélnek a bizalmammal. Nézd,
Phil – sóhajtottam –, nálam a nulláról indul mindenki, te is. S én el
tudom dönteni, hogy az illetınek az életemben vagy szívemben hol a
helye.
– Van most valaki a szívedben? – nézett rám a nagy szemeivel.
– Indiszkrét kérdés.
– Tudom. Választ!
– Hát, ha ez parancs, akkor nincs. Ma itt vagyok, holnap ott, nehéz
így egy kapcsolatot fenntartani.
– Nekem mondod? Bár én mindenütt találok megfelelı alanyt. –
nevetett.
 – No, látod, ebben végképp nem kételkedtem. És ezek az alanyok
ismernek téged, hogy milyen ember vagy valójában, milyen
értékrendet képviselsz, mi lakozik a lelkedben, a gondolataidban?
Nem volt válasz. Csak a néma csend.
– Visszaértünk. Szép csillagos az égbolt. Még megfázol. –
mondta.
– Nem fogok. Mára ennyi.
– Mára ennyi.
Minden elcsendesedett már a házban, csak a lámpák világítottak.
– Holnap túra?
– Nem is akármilyen! Szép, sok gyaloglás és még evezhetsz is.
– Te meg nem ködösítesz, hanem mesélsz magadról.
– Ó, az a hiánytalan memóriád… – sóhajtottam nagyot.
– Híresen jó! Reggel hánykor?
– Fél hat.
– Rendben. Nem lövöm el a poént, hogy én nehezen kelek, utálok
egyedül aludni.
– Édesem, ne is tedd.
– Jó éjt, Rose! És köszönök mindent.
– Neked is, aludd ki magad.
– Rose…!
– Igen?
– Még hat nap.
– Igen. Még hat teljes nap.
Az éjszakák is beleszámítanak? Végem van.
S a szobánkba indultunk.
 2. NAP

Négy órára állítottam az ébresztıt. Amíg összeszedem magam, s a

konyhai személyzettel is kell némi konzultációt folytatnom. Ma
fárasztó napunk lesz, de bízom benne, szép is. A világ
legkényelmesebb túracipıje szükségeltetik, itt most aztán tényleg
nincs rongyrázás. A szokásos farmer, de ma azt hiszem, a koptatott
lesz a soron. Égszínkék garbót húzok, bár tudom, a túra színe a zöld
és a barna, de ez olyan jól áll. Most csak meleg mellény kell, de a
hátizsákba megy egy bokáig érı esıkabát, írd és mondd, sapka is. És
persze a konyhán a piknik felszerelést külön csomagolják,
minimálisat, mert lesz hol enni.
Fél hat. Lemegyek.
– Ön, fenség, a Doxa gyár titkolt birtokosa.
– Jó reggelt! Mostanra beszéltük meg. – mondta rekedtes,
álmoskás hangon.
Istenem, mondd, miért van az, hogy bizonyos férfiakra akár zsákot
is húzhatnak, ha akarod, ha nem, akkor is elolvadsz tılük…!?
Túrabakancs, terepnadrág, zöld pulóver, ami kiemeli vörös haját.
Pozitívan.
– Phil, ha éhes vagy, egyél! Én csak egy kávét iszom, ha kell, az
életem árán is.
– Nem eszem hajnalban, én egy teát kérnék, ha lehetséges, kicsi
tejjel.
– Uram, ön egész véletlenül nem angol?
Összenevettünk.
Én megittam Hédi reggeli kávéját, ami olyan erıs, hogy a kanál is
megáll benne. Phil szépen, komótosan megiszogatta a teáját.
 – Kérlek, hozz magaddal még egy mellényt, és adnék egy 2014-es
tervezéső, földig érı, igen trendi esıkabátot is. Felszaladsz a
mellényért?
– Rose, rajta ülsz.
Hülye vagyok. Ez már többször napvilágot látott.
– János, kérem, hozzon az úrnak egy esıköpenyt!
– Igen, kisasszony!
– Kisasszony… Miss… Miért nem mentél férjhez? Negyven körül
már túl van rajta az ember. – kérdezte.
– Talán, mert jó néhány hozzád hasonlóval hozott össze a sors,
akitıl fejvesztve menekülni kell. – hangzott el az ıszinte válaszom. –
A másik opció egy bankár volt. Reggeli… Kérsz kávét, szívem…
Esett a tızsde…
Késın jövök… Gyors szex… Kösz, kihagytam. Phil, reggel
hatkor választhatnánk más témát? – tereltem el a szót. – Mesélek
inkább az útról.
– Mesélj akkor, ha ott leszünk. Ez olyan, mintha vázolnád a
szexet, de csak hat óra múlva kerülne rá sor.
Micsoda hasonlat. Meglepıdtem volna, ha nem ilyesfajta
megközelítéssel élne.
– Phil, gyere ide, ideférsz még a mellényedre! – kuncogtam. –
Mondd, ha nincs kedved jönni, adj egy órát és átszervezem a
programot.
– Rose, veled a pokolba is szívesen…
– Ha így haladunk, ott is végezzük… – mosolyogtam, de talán
kicsit komolyan is gondoltam.
A kis Nissan terepjárót elıkészítették. Bepakoltunk. Közben Phil
egy olyan kék sapkát húzott a fejébe, mint az én pulóverem.
– İ királyi fensége, a zöld terephez ez a sapka maga a
mennyország. – élcelıdtem.
– Ez van. Így is tetszem, nem?
– Eltaláltad. Öntelt alak. – Bármennyire is akartam, bizony nem
tudtam megállni mosoly nélkül.
 A kocsi volánjához indult.
– No, itt akkor egy kis probléma lesz, ugyanis én vezetek. –
figyelmeztettem.
– A hegyekben? Kizárt! – hangzott a válasz.
– Téved, kedvesem. Tegye át azt a nemes testrészét a másik
ülésre, az utat én ismerem, s én vezetek.
Néhány grimasz kíséretében nagy nehezen végre elindultunk.
Húsz kilométeres néma vezetés után megérkeztünk a Gyilkos-tó
szálloda ösvényéhez. Keskeny, koncentrációt igénylı vezetést kíván,
mivel szők útról van szó.
– Maga megnémult? – törtem meg a kilométernyi csendet.
– Elıször is, tegezıdünk. Másodszor pedig azt várom, mikor
lelem halálomat a Nissanban.
– Phil, nem lehetsz ilyen nyuszi.
– Nem lennék, ha én vezetnék.
– Pedig nem fogsz.
Ennyiben maradtunk.
– Gyergyószentmiklós és a Gyilkos-tó közötti távolság 26
kilométer, ehhez hozzáadódik a szállásunk, cirka 40 kilométer.
Mondd, mi bajod ezzel?
– Semmi, de gondoltam, tied a navigáció.
– Phil, te rosszul keltél vagy rosszul aludtál, ne hisztizz!
– Jól aludtam. – jegyezte meg. – Te, azok a tölgyfabútorok valami
csodálatosak.
– Minden egyes darabot gép nélkül emberi kéz alkotott.
– Szerinted miért kaptam dupla ágyat? – mosolygott, én pedig
megnyugodtam, újra a régi.
– Gondolom, a kényelmed fontos nekünk.
– Azért van még néhány opcióm… – bámult ki az ablakon, s a
szemem sarkából láttam azt a huncut mosolyt az arcán.
– Vajon ezen miért nem lepıdöm meg… Viszont a sapkád rémes.
– Miért, mi bajod van vele? – háborodott fel.
 – Valami szolidabb kellett volna, ordít a fejeden, nem szeretném,
ha felismernének. Vegyülnöd kell. Tehát cserélünk. A pulcsimhoz
úgyis passzol. – állapítottam meg.
– Édes, drága Rose! Ki a mennydörgı fog engem a semmi
közepén felismerni? – kérdezte ezt úgy, hogy két tenyerét közben
összecsapta és az ég felé hadonászott.
– Sok a turista! És emlékezz rá, hogy semminek nevezted, ahova
viszlek.
– Miért álltál meg?
– Talán mert gyalog megyünk tovább?
– Értettem, kapitány! A menetfelszerelést én cipelem.
– Nem nehéz. Ki-ki a magáét. Demokratikus társadalom, uram! –
kacsintottam.

Nekiindultunk. Kicsit pára volt még, de a levegı felért egy év

szanatóriummal.
– Elsı utunk a Mária forráshoz vezet. Ez 3 kilométer, ami nem
vészes, mert különösebb szintkülönbségek nincsenek. –
tájékoztattam. – Hozzávesszük, hogy körbesétáljuk a tavat, ez nem
sok, 3.5 – 4 kilométer, így érünk el a Békás-szoroson lefelé vezetı
úton a forráshoz. Nem állítom, visszafelé szívás, mert azt pont felfelé
kell majd megtenni.
– Gyalogoltam én már 30 kilogramm menetfelszerelésben is, ez
sétagalopp ahhoz képest. – Nyugtatott meg.
– Bocsánat, elfelejtettem, hogy katona vagy. Katona… ami
szerintem egy eszement dolog.
– No, no, ezt fejtsd ki!
– Phil, mire jó az? Bár tudom, amióta világ a világ, ez így
mőködik.
Milliókat költenek hadászatra, emberek életveszélyben vannak
távol azoktól, akiket szeretnek. Nem nevelik a gyerekeiket, az apjuk
vagy adott esetben az anyjuk csak egy kép. És mondd, hogy jön bárki
ahhoz, hogy elvegye egy másik ember életét vagy leromboljon porrá
mindent körülötte… Milyen élet ez? Megvéded a hazád. Védje a
titkosszolgálat vagy bánom is én ki. De békésebb módszerekkel.
Persze tudom, a mai háborúk az érdekek harcai.
Ahol értékes dolog van, természeti adottság, ott megy a nagy
észosztás.
Ahol nincs semmi, ott a polgárháborúk 20 éve tartanak, s tesz rá
mindenki nagyívben. Hányszor voltál Afrikában, hányszor láttad a
törzsi harcok eredményét? Se gyógyszer, se orvos, se élelem, se
semmi. Mi értelme van ennek, mondd!
– Részben igazad van. – gondolkozott el. – De ami rommá dılt,
újjá is éledhet. Sokszor voltam Afrikában. Építettünk kórházakat,
iskolát, óvodát.
Elláttuk ıket élelemmel, gyógyszerekkel.
– De az csak pillanatnyi megoldás! – vágtam közbe.
– De segítség!
– Két dolog, ami nyomot hagyott az agyamban veled
kapcsolatban…
– A testem… – biccentett egyet a fejével.
– Természetesen, majd legközelebb visítok, hozzád érek és
Istenként tekintek rád, mert Te vagy Philip İ királyi fensége, a világ
egyik legjobb partija. Majd észben tartom. Szóval, viccet félretéve.
Két dolog. Afrikában voltatok a bátyáddal. Valamivel kedveskedtek
nektek, s a földön ülve néztétek. A bátyád apátokra hasonlít, tudja,
hogy király lesz, ezért kissé kimért. Persze, mondom ezt így
ismeretlenül, egy kép alapján. Te mellette ültél, egy koromfekete
kisgyerek az öledben, de a lényeg, hogy mindkét kezecskéjét fogtad.
Ez engem meghatott. A másik visszakanyarodik az elızı témához.
Olyan veteránokat látogattál meg, akik végleges, súlyos sérüléseket
szereztek a háború ırületében. Valaha ép, dolgozó emberek voltak.
Ma nyomorékként élik az életüket. Sportoltak, azt hiszem, alacsony,
nekik méretezett hálónál röplabdáztak. S te beálltál közéjük, élvezted
a játékot, ott, seggen csúszva, úgy, mint ık… Ilyenek értékesek
benned számomra. Persze a testeden, a hihetetlen sármodon kívül. –
itt már nevettem.
– Ezt el is várom. – nevetett ı is. – Nem gondoltam, hogy
ilyeneket tudsz rólam… – mondta kissé meglepıdötten.
– Miért, mit gondolsz, a bulvárban megjelent pucér képed
érdekelt?
– De azért megnézted? – nevetett.
– Meg. Hogy mekkora hülye tudsz lenni.
Az autót lerakjuk. Gyalog megyünk tovább. Az idıjárás nagyon
aggasztott. Teljesen be volt borulva, de hála Isten, mire kitárgyaltuk,
illetve én kitárgyaltam az élet nagy dolgait, már hétágra sütött a Nap.
A táj varázslatos, mesebeli, pedig én már milliószor láttam. Még egy
fél órás gyaloglásunk van a tóig.
– Phil, mit szeretnél… – a mondatot be sem tudtam fejezni.
– Édes Rose, nyersen fogalmazzak vagy úriember módjára?
– Már szelektív a hallásom. – legyintettem.
Ahogy melegedett az idı, lekerült a dzseki, s én a pulóveremtıl is
megszabadultam. Ahogy húztam le, elakadt a hajamban.
Csípıfarmer, színes, szők trikó volt alatta, ami természetesen
mellmagasságig felcsúszott. Ugyan a barna lapos hasam és a szép kis
melltartóm látszott, de ezt szívem szerint kihagytam volna. Vártam a
csontig hatoló, élcelıdı, pikáns megjegyzést.
Semmi. Csak nézett messze elıre, habár a jelenetet szemmel
kísérte. Nem szólt, nem viccelıdött, csak zsebre dugott kézzel
bámult elıre. Elıször azt gondoltam, megjegyzem, hogy fejlıdik, de
inkább hallgattam, mert ezt a tekintetet nem ismerem.
– Itt pihenjünk meg. – mondtam.
– Rendben. Újabb sztriptízt várhatok? Megjegyzem, örömmel
veszem.
– Phil, drága, fürödtünk már együtt, úgyhogy egy pulcsi levétele
nagy eksztázist nem okozhat. Újat mutatni a fent említett fürdızés
miatt nem tudok.
– Nos, nekem azért lenne még néhány opcióm. – kacérkodott.
 – Boldoggá teszel, újra önmagad vagy. Nem eszünk?
– Téged inkább Londonban öltöztetnélek, mint etetnélek.
– Lehet jobban is járna İ királyi fensége. – nevettem. –
Rendelkezünk egy pléddel és néhány szendviccsel, melyek úgy meg
vannak pakolva, hogy átharaphatatlanok. Közben egyeztetnünk kell!
– Mirıl is?
– Milyen vezetést kérsz? Meséljek a helyekrıl, legyek hivatalos,
lexikális vagy csak együtt éljük át ezt a csodálatos helyet, s
elmondom, hogy itt mi miért van.
– Válaszom az utóbbi: éljük át együtt ezt a csodás helyet!
– Rendben, úgy lesz. – most kissé melegebb volt a hangom.
Jóllaktunk. Mindketten.
– Rose…
– Igen?
– Az kirándulás, ha csak fekszem a főben, gyönyörő
környezetben, kellemes társaságban?
– Hát nem épp az intenzív fajtából való, de az.
– Főbe lehet angyalt csinálni?
– Ilyen nagyban igen.
– Akkor? – vigyorgott, mint egy kisgyerek.
– Próbáljuk ki!
Ami persze minden lett, csak nem „főangyal”. Egy 30 éves férfi,
aki katonai szolgálatai alatt nem egy kitüntetésben részesült és egy
40 éves nı, aki királyokat, hercegeket kísér útjukon, komoly
erıfeszítéssel, halálos energiával főangyalt készít. Remélem a
tisztáson egyedül voltunk, mert biz’ Isten a turisták komplett
idiótának néztek volna minket.
– Hát nem lett valami jó. – mondta Phil ezt olyan
meggyızıdéssel, mintha a stratégiai célpont bevételének tervét nem
hagyná jóvá.
– Nagy a fő, az a baj, én meg túl könnyő vagyok. Amúgy
szerintem egy tündér lett.
 – Az. Tündér. Olyan, mintha egy vaddisznó vackolna a
kölykeinek pihenıhelyet. Amúgy tündérnek tündér vagy és a súlyod
is tökéletes. – mosolygott, s szó nélkül elkezdett összepakolni.
– Rendben, igazad van. Pakolj össze!
Ezzel sarkon fordultam, lefeküdtem a főbe és élveztem a
napsütést.
– Nem éppen így gondoltam, hanem kettesben. – lepıdött meg. –
Mindent megcsináltam, hozzáteszem egyedül, de a formás hátsód
látványa kárpótolt. Részemrıl körbejárhatjuk a tavat.
– Húzd a fejedbe azt az iszonyatot, mert sok lesz a turista.
– Azt mondtad, oda viszel, ahol nincsenek.
– De az lehetetlen. Borzalmasan nézel ki. – nevettem.

Sziklás, de kellemes út vezetett a tóhoz, hatalmas tisztással, tele

turistával. Most hova rakjam ezt a pasit. Elmentünk egy nem annyira
felkapott, de látványos tisztáshoz. Elámult a látványtól. A zöldellı
fenyvesektıl, a magasló hegyektıl és a tótól. Erre a kis tisztásra
csempésztem, nem volt egyszerő, de nem tőnt ki a többi turista
közül.
Sapkában ugyan meleg van, de anélkül feltőnı, világit a vörös
haja.
– Nos, barátom, amit itt látsz, magad is bevallhatod, úgy hívjuk, a
természet tündérországa.
– Valóban csodálatos, ilyen levegıt soha nem szívtam, bámulatos.
– Ez maga a Gyilkos-tó, régi magyar nevén Veres-patak, egy
természetes torlasztó a Hagymás-hegységben. 1837 nyarán a
felhalmozódott agyagos lejtıtörmelék és nagyobb kızetek lezúdultak
a völgybe, nekicsúsztak a Cohárd délkeleti lábának, ezzel zárva el a
többi patak folyását. Kérdezz, ha akarsz!
– Jó ez így. Értem a lényeget.
– Nos, most jön a vég. 1968-ban készítettek egy mérést, mely
szerint minden évben 5 centiméter hordalékkal töltıdik a tó. Tehát,
ha hinni lehet az okos emberek számításainak, 2080-ra a Gyilkos-tó
teljesen eltőnik. Tehát, ha akkor még akarsz jönni, hőlt helyét
találod.
– Hogy is… Akkor én 96 éves lesz. Visszajövök! – nevetett. –
Rose, te tízzel több leszel. Hmm, bocsásson meg, kisasszony! Ön
106 lesz. Majd segítem.
– Segíted te a jó édes nagyanyádat… – kimondtam, visszaszívtam.
– Bocsánat, a tied királynı.
Újabb nevetés. De olyan jókedvőek voltunk mindketten.
– Phil, ha tudsz viselkedni, mehetünk csónakázni, de elıre szólok,
még egy ember jön rajtunk kívül. Tehát egy órára türtıztesd magad,
kérlek.
Akkor elmesélem a legjobb sztorit.
Víziszonyom van, kivétel zuhany. Már az 5 centiméteres vízben
légszomjjal küszködöm, szédülök, pedig relatíve jól úszom.
Jött a csónakos ember. Bemutatkoztunk. Jánosnak hívták, s 20 éve
szállítja a turistákat. No, ez némiképp megnyugtatott. Amikor Phil
belépett a csónakba, az úgy megingott, hogy azt hittem, ott halok
meg. Bár tény és való, hogy a vízbe fúlásnál az elsı két perc a
kritikus, utána elvan az ember.
– Maguk házasok? – kérdezte a székely ember nemes
egyszerőséggel.
– Nem. – válaszoltam, mielıtt İ királyi fensége bármit ki merne
ejteni a száján. – Barátok vagyunk, túrázunk, mert a barátom nem
ebben az országban él.
– Kár. Szép pár lennének. – mondta, s rezzenéstelen arccal tette
tovább a dolgát.
Phil fuldoklott a röhögéstıl, én a dühtıl, hogy nem tehetek, s nem
mondhatok semmit János elıtt.
– Most jön a romantika. – mondtam.
– Nem pont az én asztalom…
– Mit nem mondasz…! – játszottam a meglepıdöttet. –
Elmondom a tó legendáját, ha nem mozdulsz. Szerelmes.
 – Mindjárt gondoltam. Ez mozgatja a világot.
– Hát, a tiedet kevésbé. Élvezd a tájat! Nos, élt Gyergyó
környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja fekete volt,
szeme zöld, mint a fenyvesek, alakja, mint a jegenye.
– Jó nı volt. Milyen a jegenye?
– Karcsú, te eszement. Folytatom. Egy júliusi délelıttön elment a
szentmiklósi várba. Ott találkozott egy daliás legénnyel.
– Mint én!
– Dugulj már el! Nos, aki erıs karjával még a medvét is
összeroppantotta volna, s a legszívhezszólóbban udvarolt. Érted,
hogy mit jelent, udvarolt?
– Ó, de vicces… Mondd tovább!
– Ahogy szemük összevillant, – s mert a szerelem hirtelen jön, s
szíven üt, mint a villám – megszerették egymást. A fiú selyemkendıt
vásárolt a lánynak.
– Megúszta. Ma minimum brill kell.
– Mondom, hogy selyemkendıt vásárolt Eszternek, s megkérte,
legyen a mátkája. Esküvıre sor nem kerülhetett, mert a fiút elvitték
katonának. A lány hőségesen várta kedvesét. Érted ezt a szót, hogy
hőségesen?
– De vicces ma valaki…
– Eszter, mikor a Nap a hegyek közé ereszkedett, agyagkorsót
fogott, kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz, ott sóvárgott szíve
választottja után.
Történt egyszer, hogy délután egyszer Esztert meglátta egy
zsivány.
– Az mi?
– Bőnözı. Nyergébe kapta, s elvágtatott vele a Kis-Cohárdhoz, az
ezerarcú sziklák közé, ott volt a tanyája. Aranyat, ezüstöt, palotát
ígért Eszternek, csak szeresse meg, de a lány kitartott választottja
mellett. A régi szerelmét várta akkor is, mikor behunyta szemét a
világ. Ennek láttán dühös lett a zsivány, kényszeríteni akarta Esztert,
hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez
kiáltott segítségért. Sikolyát megértették, s azon a júliusi éjszakán
eget, földet rengetı mennydörgéssel válaszoltak. A patakok vize
elérte a sziklákat, s megfojtotta a füveket, bokrokat, megölte a fákat.
A völgy helyén tó keletkezett, melynek vizébıl, láthatod, fenyıerdı
maradványai kandikálnak ki. Gyilkos-tónak nevezték el a tavat a
környék pásztorai. Az Oltárkı a Békás-szoros legfeltőnıbb
sziklatornya, a szurdok felett hatalmasodik, mint te rajtam… –
hatalmas kacagásban törtünk ki. – Ne mozogj, kérlek, inog a csónak,
itt halok meg!
– Gyere ide, illetve odaülök én, átkarollak, hogy megnyugodj.
Hiába, no, egy igazi úriemberrel van dolgom, kétség nem fér
hozzá.
– Rendben, de úgy, hogy ne mozduljon meg a ladik. S végül
hallgass meg egy idézetet, egy költıtıl, aki innen került el:
„Üzenem az otthoni hegyeknek: (…) A víz szalad, a kı marad. A
kı marad.”

– Megérkeztünk, uraságok. Remélem, sok szép helyre vittem

magukat, de a kisasszony annyit tud beszélni, hogy három
nıszemélynek is sok. – búcsúzott János.
Phil szorított erre egyet a vállamon a karolásán, de úgy nevetett,
hogy majd a vízbe fordultunk.
– Drága János, nekem ez a munkám.
– Jaaa… De itt elég, amit lát. – dörmögte.
S ennek az egyszerő székely embernek igaza volt.

Visszagyalogoltunk a terepjáróhoz. Semmit nem beszélgettünk.

Azt gondolom, hogy amit láttunk, csak a lelkünk fogadja be, nincs
mit beszélni róla. Én törtem meg a csendet.
– Kérlek, menet közben adj valami ételt, mert súlyom 40
százalékát most veszítem el. Megállni nincs idınk, besötétedik.
 – Van világításunk, nem?
– Vannak veszélyes vadak, nem?
– Miért van az, hogy az utolsó szó a tied?
– Mert én vagyok az öregebb.
– Eszement…
– Terveztem mára még programot, ha van kedved. A házban
eszünk.
– Hiszen most eszel.
– Akkor is. Normálisat. Tudok egy rövidebb utat a helyi
kocsmába.
Kocsmázhatunk, ha szeretnéd, húzza a cigány, én meg
megtanítalak csárdázni.
– Pompás, pompás, pompás! Mintha angolt tettek volna mellém. –
lelkendezett.
– Ez igaz.
Visszaértünk. Megvacsoráztunk, majd mindketten
visszavonultunk átöltözni.
– Egy óra elég? – kérdezte, mielıtt felvonultunk a szobáinkba.
– Bıven. – válaszoltam.

Végre nincs túrabakancs, hanem rózsaszín tornacipı, nınek

érezhettem magam a rengetegben. Farmer és a tánchoz felvettem egy
hímzett blúzt.
Gyönyörő. Mondjuk olyan átlátszó, mint az üveg, de meg kell
hagyni, a hímzés gyönyörő. No, és mélyen dekoltált. Ez az egy van,
nincs mibıl válogatni. Azért egy rózsaszín kötött melegebb pulcsi is
elkél. Hajmosás után a hajam marad Niagara konstrukcióban.
Lementem. Még megelıztem. Így megbeszéltem a férfiakkal,
hogy a herceg holnap csak az övüké. Erdıjárást terveznek,
medvelessel. Este viszont ünnep lesz. Hédink 60 éves, megígértem,
hogy egyedül én fızöm az ünnepi vacsorát, a személyzet nyolc tagja
pedig ünneplıben, közös vacsorával köszönti az ünnepeltet.
 – Megvagyok.
– Meglepnél, ha eltévednél…
– Menjünk!
Mondanom sem kell, a megjelenése kifogástalan volt.

Útnak indultunk.
– Rose, áruld el, hogy jutott eszedbe, hogy kocsmázzunk?
– Úgy csinálsz, mintha nem jártad volna végig a
legeslegrangosabb bárokat és a lepukkant kocsmákat egyaránt. Jól
zárja a napot, de nézhetünk csillaghullást is.
– Én fogok látni, többet is, mint gondolnád, ha nem fogom vissza
magam. – kuncogott.
– Erre külön kérni szerettelek volna… Nem vonszollak hazáig.

Falusi kocsma, falusi egyszerő gumicsizmás, ellenben, mivel

Erdélyben vagyunk, gyönyörő faragott asztalok, székek. A kutya
nem figyelt ránk.
Koraik voltunk, ami a csárdástanulást illeti, mert a cigány csak
tíztıl húzta, addig az én drága vendégem vagy az asztal alá issza
magát vagy olyan botrányt csinál, amilyet még Rózsa Sándor sem
látott.
Leültünk egy relatíve – kocsmai szemmel nézve, bár amennyit én
járok…
– helyes kis asztalhoz. Phil úgy mozgott eme nemes helyen, mint
a királyi palotában.
– Mit iszol? – kérdezte.
– Nem pálinkát, az biztos, ahhoz fárasztó napunk volt.
Dorbézolok: kérj egy kólát és egy kancsó bort.
– Nem jönnek ki?
 – Hol éltél te? Hány kocsmát végigjártál? Menj a pulthoz és úgy
kérj.
– Nem lesz gond.
– Figyelj, itt ha a díszegyenruhádban lennél se ismerne fel senki.
Itt a legfıbb téma, mennyi juh ellett, mennyibe kerül a gabona,
tesznek rád!
– Halálomig a kedvességedért szeretlek… – nevetett.

Az italt kikérte, s mi tagadás, meg is ittuk. Tíz óra lett, s a cigány

is húzza a magyar csárdást.
– Most táncolunk! – intettem neki, hogy álljon fel.
– Rendben, tudok! De te tudsz-e, hogy ittál?
– Édesem, mértékletesség. Tisztában vagyok a fogalommal.
– Igen, dereng valami nekem is, de nem alkalmazom… –
kacsintott.
– Megtanítalak csárdásozni, de elıbb levetkızöm.
– Ha meztelenül kell, akkor én is tudok… – vigyorgott.
– Isten nevére, csak a pulcsit!
A blúzom átlátszott, a hímzés ellenére is. Vékony anyag, szép
dekoltázs, barna bır, szıke hajzuhatag. Megelégedtem kocsma
szinten magammal.
– No, gyere csak…! – mondtam.
Magasabb, mint én majd’ 15-17 centiméterrel, olyan vállai
vannak, mint a kı, s szélesek, mint egy grizlié.
– Na, figyelj! Fogd meg a derekam! – kiabáltam a hangzavarban.
– Örömmel…
– Magánügy. Én a vállaidat, ha felérlek. Egyszerő. Hallgasd a
zenét!
Kettıt jobbra, kettıt balra, majd szépen fogd a kezem és
megforgatsz. Érted?
– Simán!
– Gyere, kezdjük! – becsíptem
 A cigány húzta, s már jó néhány pár táncolt, jegyzem meg, úgy,
mint mi.
– Phil, rém egyszerő a dolog: kettıt jobbra, kettıt balra, utána, ha
akarsz, megforgatsz. Sírva könyörgöm, melyik részét nem érted?
– Rose, menni fog, várj egy másodpercet! – és otthagyott. –
Bedobtam egy pálinkát, kedvesem, megforgatlak oda-vissza reggelig.
Aztán tényleg belejött, bár valljuk be, nem egy bonyolult lépéssor.
Aztán még jobban belejött a pálinka hatására, az a nagydarab férfi
úgy cifrázta a lépéseket és úgy forgatott, mint egy tollpihét.
– Phil, én nem bírom tovább! – kiabáltam.
– Én bírnám! Kérek a pultnál valamit!
– Ne kérj, már késı van, koromfeketeségben megyünk haza!
Fizetek és menjünk! – mondtam.
– Angol úriembert ezzel vérig sértesz. Öltözz, addig én rendezem
a számlát!
– Phil!
– Igen?
– A cigány hegedővonójába illik tőzni egy pár eurót.

Hazaindultunk. Én spiccesen, ı részegen, bár nála nem ismerem a

fázisokat. Nagyon lehőlt az idı. Átkarolt. Én sem vagyok kistermető,
de elvesztem a karjaiban. Én pedig átkaroltam a derekát.
– Énekelünk? Isteni nap volt. – kérdezte.
– Hogyne! Verd fel az erdıt! Hallgass és gyere!
– Azért még megköszönhetem a mai napot prózában? Csodálatos
volt, köszönöm.
– Örülök, hogy jól érezted magad. – mondtam a legkomolyabban.
S ölelkezve andalogtunk a vendégházhoz.
– A holnapi napot élvezni fogod. – mondtam. – Egyrészt nem
vezetem a terepjárót, ez már önmagában jó hír, másrészt holnap csak
este a vacsoránál találkozunk. A kérésemet a programoddal
kapcsolatosan holnap reggel elmondom.
 – Most is mondhatod, de miért nem látlak holnap?
– Azért nem most, mert berúgtunk. Illetve csak te. Na, jó. Három
kísérıd lesz, reggel bemutatom ıket. Medvelesre visznek. Egy napos
program. Négy körül visszaértek. Holnap lesz Hédink 60.
születésnapja. Jelezni szeretném, az ünnepi vacsorát én fızöm. Itt az
a szokás, hogy mind körülüljük az asztalt este. Nem kérdezed meg,
mert ismerlek már annyira, hogy ezt nem bánod.
– Holnap hiányozni fogsz… – mondta ıszintén, tiszta szívbıl.
– Na, ebben biztos vagyok.

Felértünk az emeletre. Az én szobám van elıbb.

– No, kedves Rose! Jó éjszakát! Köszönök mindent a mai napot
illetıen.
– hangjában semmi élcelıdés, csipkelıdés nem volt. Ezt most
szívbıl mondta.
– Örülök, hogy jól érezted magad. Csárdásban nagy vagy. –
nevettünk.
Csak álltunk, ı a vállam átkarolta, én a derekát, mondjuk
részemrıl ez óvintézkedés is volt az elfogyasztott alkohol
mennyisége után. Semmit nem szóltunk. Néha a csend olyan
hangosan ordítja a ki nem mondott szavakat…
– Aludj jól, te aranyhajú! – kedves volt és szelíd.
– Aludj jól, te aranyifjú. – akkorát nevetett, hogy állítom, az
istállóban megugrottak a lovak.
Belecsókolt a hajamba és ott hagyott.
Ezen az éjszakán a nagy tölgy ágyamban egy gondolatom volt:
Philip Arthur George Charles herceg.
 3. NAP

A mai nap más, mint a többi. A mi drága Hédink 60 éves. Vagy 25

éve ezt a házat, s minden vendégét szolgálja. Az ünneplés jár neki e
nemes napon.
Reggel 6-kor lementem már. A tegnap esti ritka
alkoholfogyasztásom eredményeként szétszakadt a fejem.
Fájdalomcsillapító, görcsoldó és legalább két kávé a koffein miatt.
Nálam csak ez hat.
Ki kellett mennem a férfiakhoz, mert még egyszer át kellett venni
velük a herceg mai napját. Természetesen minden a legnagyobb
rendben.
Mire visszaértem a házba, vendégünk már talpig terepruhában állt
a szokásosan kettınkre terített asztal mellett.
– Aki korán kel, aranyat lel, ezt szokták nálunk mondani. –
köszöntöttem.
– Jó reggelt, ülj asztalhoz!
– Jó reggelt! Ma igazán ügyes és intézkedı a kisasszony, teljesen
elemedben vagy. Ülj már le velem, ennem kell a tegnap esti
kiruccanás után!
– Kap reggelit, ne aggódjon, İ királyi fensége, máris hozom! –
incselkedtem vele.
– Maga?
– Én! Mi van abban? Nem teszek ciánt a tojásba, sıt, nem is tojást
készítettem!
– Rose, drága, ha szakácsné akarsz lenni, erre a karcsú alakra
minimum 40 kilogrammot felszedni kötelezı, ellenkezı esetben nem
hiteles.
 – Phil, most beszéljünk komolyan! Tegnap említettem, hogy a
férfiakra bízlak, erdei túrán veszel részt. Szerepel benne medveles és
még egy csomó érdekes program. Késı délutánig tart, addigra várjuk
vissza a csapatot.
Jelzem, egy hivatásos vadász megy veletek. Enni egy elıre
lefoglalt vendégházban fogtok, ami magánház, a diszkréció miatt.
Hédink pedig ma éves, oly régóta szolgálja ezt a házat, hogy mára
kimenıt kapott, de természetesen este mindannyian egy vacsora
keretein belül megünnepeljük ıt. Kérdés? – mire ezt elmondtam,
vagy negyvenszer csukódott le a szeme az álmosságtól. Bár a kis
dorbézoló már igazán hozzászokhatott volna az éjszakai élethez.
– Ki fız?
– Biztonságos ember: én.
– Az fantasztikus! Madársaláta, olyan vékony hússal, hogy átlátok
rajta s természetesen diétás torta.
– Szerencse, hogy jól neveltek, nem mondom ki, amit gondolok…
A programra esetleg van kérdés?
– Nincs. Ehetünk!
– Phil, İ királyi fensége, parancsoljon, a reggelije, amit saját
kezőleg készítettem. Töltött padlizsán, sok darált hússal, tetején
füstölt szalonna és sajt. Narancslé és házi bodzaszörp.
– Hmmm, de jól néz ki…
– Sok mindent nem nézel ki belılem, ugye, de vannak rejtett
tulajdonságaim… – kacsintottam felé.
– Rose, hogy én belıled mit nézek ki, azt az én drága jó
édesanyám nevelése tiltja, hogy itt és most ecseteljem.
– Szerintem jobban is járunk, no, add csak a tányérod!
Egy kisebbet választottam elıször neki, hátha nem ízlik.
– Egyelıre franciakonyhai adagot kapsz, ha ízlik, szólj nyugodtan.
Tessék, itt a kenyér is.
– Gondolod, hogy nem kérek, ha finom? Következı vizsga, Rose
Müller, a vacsorára kíváncsi vagyok. – mosolygott hosszasan.
– Hogy te mekkora hülye tudsz lenni… – nevettem el magam.
 – İ királyi fensége… – kacagott.
– Persze, vedd hozzá!
A padlizsán addig tartott a tányérján, amíg leültem, egyet
magamnak megfeleztem. A másik felét már ki is szedte magának.
– Csak, mert ma kell az energia, medvék, vadászat… – mondta
bocsánatkérıen. – Valóban vannak rejtett tulajdonságaid. – dicsért.
– Ha te azt tudnád… – mosolyogtam.
– Szeretném tudni… – de most nem volt cinikus.
– Ki ne mondd, hogy ízlik! Inkább leharapnád a nyelved… Ne
habzsolj, nem illik! Királyi sarj vagy, a királyi rangsorban a
negyedik. Ez ám a nem semmi!
– Teszek rá! – és evett tovább.
Mikor befejezte a reggelit, jóllakottan törölte meg a kezét.
– Köszönöm a finom reggelit, s ünnepélyes keretek között vonom
vissza a méltatlan megjegyzéseket.
– Pontosan ezt vártam, illetve az iróniát, mert anélkül nem te
lennél…
Nem mi lennénk…
Philt kikísértem a férfiakhoz, a hivatásos vadász kivételével
mindenkit ismert.
– Balogh Ferenc, méltóságos uram! – Ó, a drága székely ember.
– Phil vagyok, és higgye el, Ferenc, az úrtól olyan messze, mint a
Nap…
– Indulhatunk?
– Részemrıl nincs akadálya!

Elmentek. Egy konyhalány maradt és én. Azonnal bevetettem

magam a fızésbe. A menü: erdei gombaleves (a gombát szereti),
vadas zsemlegombóccal, szürkemarhapörkölt galuskával, a desszert
pedig tiramisu.
A falusi nép nem hiszem, hogy rajong érte, de ezzel kezdek,
bedobom a hőtıbe, s legalább egy le lesz húzva a listáról.
 Kedves lány ez a Kati, ı a konyhalány, egy baja van, hogy folyton
beszél. De megállás nélkül ám, s van egy olyan gyanúm, ı nem vesz
levegıt, mert ezt másképp kivitelezni nem lehetne. Nekem ellenben a
gondolataim a holnapi túrán járnak, az újabb túrán. De ıt
kizökkenteni lehetetlen. No, de legalább ügyes segítı, ezt meg kell
hagyni. Aprít, szeletel, mindent a kezem alá tesz, tehát én csak a séf
részét intézem a fızésnek.
Tiramisu kész is van, hipp-hopp, jó pihenést a hőtıben.
Most a marhám jön (bár jelen esetben magamat is annak érzem,
hogy ennyit bevállaltam, de az ünnepelt megérdemli), sokáig kell
fınie, hogy omlós legyen, mint a vaj. Főszerek benne, és ami a
lényeg, a jó magyar Erıs Pista. A marhapörköltnek nem erısnek, de
csípısnek kell lenni, olyan sőrő szafttal, hogy a kanál megálljon
benne.
Felteszem a vadast, most ızbıl. Kati megtisztította a zöldségeket,
irány bele, fıjél, kicsikém, te is! Hozzáteszem, dél van, és még a fele
étel, mit fele, egy étel sem készült el. Igaz idıigényesek. A
zsemlegombócot Katira bízom, mert be kell valljam, az enyém
pocsék, szétmállott málé.
Ó, én hülye! A leves és a galuska! Ahogy tévében, amikor a sütési
vagy fızési idı 40 perc, s két másodperc múlva készen elıveszik,
nos, e két étel nagyjából ebben a sebességben készül. Közben
kóstolok, ízlelek, utána főszerezek, de azt hiszem, nyerésben vagyok.
Két óra. A marhácskám, mint a vaj. Galuska kész. Isten áldása.
Leves kész. Zsemlegombóc kész. Süti a hőtıben, az az egy
tévedhetetlen. A vadast kell még turmixolni, habarni. Ez az átkozott
ız állítom, az 1800-as évekbıl való. Kemény, mint a kı. Fıjél, fıjél,
fıjél! Katimnak mondom, hogy ha elmondta a legutolsó báli
sztoriját, vegye elı a tányérokat, törölgesse át úgy, hogy lássa benne
magát. Evıeszközök ugyanígy. Én addig terítıt keresek. Nem
selyemmel terítünk, hanem szépen hímzett vászonnal. A tányérokhoz
ez megy, mert mindegyik égetett agyag, lévén, hogy Erdélyben
vagyunk. Gyorsan kimentem a kertbe gyönyörő rózsát szedni.
Minimális díszítés kell. Tehát: az ız megkönyörült rajtam, rendben, a
többi étel mind a melegen tartóban. A terítés egyszerő, de szerintem
ide illı. Hédi ajándéka becsomagolva.

3 óra. Fáradt vagyok, mint egy dokkmunkás, és egy lestrapált

földmőves is különb nálam külsıre. Gyors fürdés, hajmosás.
Kereken 40 perce szárítom, száradj, száradj, még ha göndörödsz,
azt sem bánom. Parfüm. Ma kivételesen edzıcipıben, melegítıben
várom a fiúkat, mert este még egy ünnepi öltözés lesz, pontosan 7
órára.
Az én életem egy rohanás, megfelelés, és a világ toleranciája a
turistákkal.

Nagy élményekkel tértek vissza erdıjárók. A medveles felıl

voltak aggodalmaim, féltem, hogy nem lesz sikeres, de hála az
égnek, nem így lett.
Persze bíztam a fiúk tudásában, hogy tudják, melyik tisztáson
napozik az anya, s garázdálkodnak mellette a bocsok. Tehát minden
jól ment, ez a napi program is kipipálva.
– Igen sportosan öltözött a hölgy! – érkezett meg Phil.
– Este úgyis csinosban kell lenni. – válaszoltam.
– Tényleg, jó, hogy emlékeztetsz! Lesz mit ennünk vagy
számíthatok egy jó melegszendvicsre?
– Nézd, szívem szerint azt kapnád, de más a felhozatal. Apropó,
milyen volt a vendéglátó és egyáltalán a mai program?
– Tökéletes! Beírhatod az útinaplódba, hogy a program kitőnı.
Megjegyzem, csak férfiaknak való.
– Átsiklok a megjegyzésen. – ráztam a fejemet. – Kérlek, legyél
kész órára, akkor lesz a vacsora elıtti köszöntı. Addig azt csinálsz,
amit akarsz, én mentem készülıdni.
 – Nekem is kell, sárm ide, sárm oda, azért kell némi külsı
beavatkozás. – mosolygott.
– Eszembe sem jutott… – mondtam.

A nagy kérdés, mit vegyek fel? A többieket nem öltözöm túl, de

csinos akarok lenni, s most elıször rendesen sminkelni. A leengedett
„zuhatag” adott. Meg is van! Mindig az elsı gondolat a legjobb. Van
egy szép fehér szatén magassarkúm, úgy rendesen van sarka, hozzá
szők csípıfarmer.
Most felhúzom az általam annyira óvott, mell vonalát követı,
szők toppomat, ami felett madeira minta van. Deréknál gumis, tehát
rá tudom hajtani a nadrágra. Rózsaszín karcsúsított zakó. Kis
rózsaszín gyöngy. Nem, ez nem kell, ide elég e nélkül is. Elégedett
voltam. Tettem egy kellemes, ámde az eddigieknél erısebb sminket.
A hajam úszott utánam. Rose Müller, lemehetsz!

A társaság már gyülekezett odalent az asztal körül. Itt ez a szokás,

nem egyszerre foglalunk helyet. Csinos volt mindenki, persze a
legszebb székely ünneplıben. Phil is lent volt már, sötét nadrágban
és egy kék ingben. Haja zselézve, ahogy kell. Pont a vadászatukról
beszélgetett, de a szeme már csak rám tapadt. Talált, süllyedt.
Karcsún, magassarkúmban elegánsan köszöntöttem mindenkit. Phil
ott hagyott csapot-papot, és elém jött.
– Rose Müller, maga csodálatos! – mondta a lehetı
legkomolyabban.
– A bakancs, póló összeállításhoz képest kérem, ne vegye
nagyképőségnek, de elfogadom. – bolondoztunk.
– Ne hülyéskedj, tényleg jól nézel ki.
– Persze, ma látsz elıször rendes ruhában.
– Nem akarom, hogy ruhában lássalak… – és úgy nézett rám, mint
még soha. Ezt most komolyan mondta.
 – Értékelem a kedvességed, de egy valamit tisztázzunk! Phil, én
jobban ismerlek, mint gondolnád, felkészültem belıled. Azt is
tudnod kell, hogy vagy 150 képet néztem végig, és igen meghatott,
hogy egy 30 éves férfi néger gyerekekkel önfeledten táncol, ha kezet
fogsz velük, biztos, hogy egy simogatás is jár a kis fejükre. Senki
mást ezen a téren nem látok benned, mint édesanyád. Tudom, hogy
fáj neked errıl beszélni, de hidd el, ı nagyon büszke lenne emiatt
rád. Visszatérve az eredeti témához, kicsit elkanyarodtam. – talán az
ünnepi hangulat tehetett róla, de egyszer csak el kellett mondanom,
ami a lelkemet nyomta. – Phil, a te ágyadba bárki befeküdne, és
tudod, lehet nem azért, mert tudja, milyen jófej vagy, hanem mert te
egy jóképő herceg vagy. Bár ezek a nık akkor is megtennék, ha
rosszképő lennél… – mosolyogtam. – Én sem vagyok naiv, sem
szende szőz, de itt és most dolgozom, s te az ügyfelem vagy.
Hazudnék, ha magamban nem jegyezném meg, hogy jóképő vagy, de
akkor bírlak legjobban, amikor vívjuk a szócsatákat.
– Akkor ez nem csak külsıség… – jegyezte meg komolyan.
– Tudod mit, igazad van. de van még három napod, a negyediken
hazamész vagy oda, ahol dolgod lesz. Én visszamegyek Budapestre,
s mire a géped leszáll, te rám már nem fogsz emlékezni, de remélem
a programokra azért igen. Phil, te azt csinálsz, amit csak akarsz, én
másként, más korlátok között élek. Kétszobás lakásom van, busszal
utazom, s kiszámolom a pénzt a következı utazásra. Társadalmi
különbségek vannak köztünk, s ez így is marad, és ha van egy csepp
eszünk, akkor felfogjuk.
– Budapestet még nem jártam be, mint turista… – húzódott
mosolyra a szája.
– Szívesen látlak, megnyugodhatsz. Tehát, kérlek, ne mondj
nekem ilyeneket, ilyen tekintettel, kivéve, ha csak hülyéskedsz.
Nem szólt semmit. Leült, és erıltette a mosolyt a többiekkel.
Mindenki az asztalnál ült, Hédi sírt, mint a záporesı, hogy ı ezt
nem érdemli meg.
Felálltam.
 – Ha megengeditek, szólnék pár szót. – kezdtem. – Drága Hédink,
nagyon sok boldog születésnapot kívánunk, s hálával tartozunk azért
a sok fáradozásért, amit értünk, a házért, a vendégekért teszel. Isten
éltessen erıben, egészségben! És ugyan ritkán kérek férfitıl
segítséget – nevetés –, de Phil, kibontanád a pezsgıt?
– Örömmel!
– Tehát igyunk rád, Hédi, Isten éltessen! – mondtam. – A torta
most a tiramisu, ég rajta egy gyertya, 18 után már pénzkidobás
gyertyába fektetni.
Nos, Hédi, fújd el, s gondolj ám valamire!
Megtörtént, megtapsoltuk, újra sírt. Talán ez jót jelent.
Kati a vacsorát gyönyörően tálalta, s ahogy láttam, mindenki
evett, mint egy kiéhezett leopárd. De Phil velem szemben fura volt.
Talán nem kellet volna az anyjáról beszélnem…? Enni azért evett, s
ennek örültem. Meleg lett, igy megszabadultam a zakómtól. A
gyönyörő fehér, madeirás, hátul főzıs topp a barna bırömmel csinos
volt. Bolondoztunk, történeteket hallgattunk vadakról és vad
vendégekrıl. Áldották Philt, hogy milyen jó, hogy itt van és
méltatták édesapját, Eduárdot. İ meg csak nézett. Engem. Olyan, de
olyan szemekkel, ami más volt, mint amit eddig láthattam. Talán
még össze is kacsintottunk.
Kezdıdött a tánc. Engem a vadász kért fel, drága Katinkat az
istállófiú, aki tehette volna, a mennyekig száll emiatt. Ma fızés
közben szinte csak ezt hallgattam. Úgy látszik, a románc kölcsönös.
A vadász nem csak „célozni” tud, de úgy ropta, hogy a 8
centiméteres sarkakkal alig bírtam tartani a tempót. Láttam Phil
felkérte Hédit, hiába, jól nevelték. Az nem is tánc volt, inkább valami
döcögésféle, mintha egy komódot tologatna, de élvezhették, mert
végig nevetgéltek. Vége lett a nótának. Tudtam, hogy most én jövök.
Phil a cigány vonójába tőzött pár eurót, s felém jött.
– Csárdást kértem, a profizmusom miatt. – s felém nyújtotta a
kezét.
– Öntelt, hiú alak!
 S elkezdtük. Egy szavam nem lehet, nagyszerően csinálta. Úgy
belejött, hogy csak ámultam. Kettıt erre, kettıt arra, forgás.
A többiek körbe álltak és végigtapsolták a számot, ami rém kínos
volt.
Nem a tánc miatt, hanem mert a hátam szabad volt. Olyan
finoman, olyan lágyan fogott meg, s egy másodpercre sem vette le
rólam a tekintetét. Csak egymást néztük. A dal végén átölelt, mit
átölelt, úgy szorított magához, mintha soha többé nem látnánk
egymást. Valamit mondanom kellett volna…
A sarkam miatt most egy magasak voltunk, kivételesen nem
néztem fel rá. S akkor, ott a sok ember elıtt, az arcunk összeért.
Olyan lágyan, olyan lassan… S valahogy a számhoz ért az ajka. Nem
csókolt meg, csak megsimogatta az arcával, az ajkaival…
Le kellett ülni.
– Kedves barátaim! Én itt csak vendég vagyok, remélem, nem az
elıbb említett vadfajtából. – Nevetés. – Szeretném megköszönni ezt
az estét Rose-nak, aki annyit fáradozott értünk, az ételei fenségesek
voltak, hogy stílusos maradjak. Hédi, kérem, tılem is fogadja el még
egyszer azt a sok jót, amit kívánok önnek.
– İ királyi fensége, köszönöm! – sírt.
Lehet nála ez a sírás dolog kódolva van. Mindegy, én most iszom
egy gin tonicot, ha nem kettıt. Ami úgy fejbe vég, hogy rögtön
magamhoz térek.
Mindenki mással beszélgetett. Phil kedvenc témája a lovak voltak.
Aztán szép lassan feloszlott a társaság. Én még maradtam,
elmagyaráztam Katinak, aki álló helyzetben repkedett a lovászfiú
miatt, hogy mit hol, hogy hőtsön.
Phil ott ült a tornácon egy ginnel a kezében.
– Phil, maradsz vagy jössz fel?
– Megyek! Csak megvártalak!
Baktattunk fel a lépcsın, kezemben a kabát, bennem két gin tonic,
mögöttem Philip herceg, aki csak egy hátat lát belılem, mert a főzı
csak félig takar, a hajam pedig összefogtam a végére. Nem szólt
semmit. Ez furcsa volt.
– Hát, én megérkeztem. – mondtam a szobám elıtt. – Aludj jól! –
mondtam, mint egy gép.
Odajött, kiengedte a hajam, beleszagolt és belecsókolt. Magához
szorított, hogy levegıt nem kaptam. Aztán engedett a szorításból.
Kisimította a hajam az arcomból és végigsimította az övével. Nem
csókolt meg… de az az érzés… amikor érzed a másik minden egyes
levegıvételét…
Összeért végül a szánk, játszott, ízlelgetett, kezével megfogta az
arcom, úgy csókolt meg. Olyan érzéki volt, de vad is, mint amikor az
ösztön diktál.
Életemben ilyet nem gyakran csinálok, de most megfogtam a
kezét, és bevezettem a szobámba. Csak egymás tekintetét néztük, és
egy szó is sok lett volna. Megálltunk a tölgyfaágy támlájánál, és ı
szó nélkül levette az inget. Nem tudtam, hol simogassam, olyan
gyönyörő volt, s annyira vágytam rá. A holnap ma nem érdekelt.
Nem vette le a felsım, csak a vállaimat simogatta, s folyamatosan
csókolt.
Én főztem ki egy mozdulattal a felsıt. Kicsit gátlásaim vannak a
nem túl méretes melleim miatt…
– Te egy istennı vagy! – szólalt meg suttogva.
S kezdte ıket csókolni… Közben azt a gyönyörő izmos hátát
simogattam és élveztem, hogy vele vagyok. Kioldódott a nadrágszíj,
persze éreztem már, hogy mennyire kíván. Kigomboltam a sajátomét,
és ledobtam magamról. A kicsi bugyim maradt csak, azt ı vette le.
Teljesen meztelenek voltunk.
Testileg. Lelkileg.
– Rose, én nem bírom tovább… – lihegte.
Megfordított, közben simogatta a testem végig, csókolta, belefúrta
az arcát a hajamba. A fésülködı tükörben néztem, s olyan vágyat
láttam rajta, hogy halálosan felizgatott. Hátulról belém hatolt.
Lassan. Finoman. Élvezte.
 Halottam. Összeért a testünk. Képtelen voltam a vágyat leküzdeni.
Egyre gyorsabban mozgott. Néha néztem a tükörben, mert izgatott.
– Gyere, kicsim, az ágyba!
Szót fogadott. Hanyatt feküdtem, a melleimet kényeztette, s csak
ismételte újra és újra. Isteni… Aztán elindult lefelé, végig a
nyelvével izgatta az utat.
A lábam átölelte és a mennyekbe repített. Csókolgatott, majd
magamra húztam. Mozgott bennem az ısi ösztön. Imádom, ha
hallom, ahogy élvezi, amit csinál. Egyre gyorsabban mozgott, és én
látni akartam az arcát, amikor elélvez.
Sikerült.

Nem emlékszem, hányszor szerelmeskedtünk azon az éjszakán.

Csak arra, amikor átölelt, mit átölelt, magához szorított, én pedig
boldog voltam.
Boldog. És féltem. Nagyon féltem a holnaptól.
 4. NAP

Reggel a szokásos fél 6 körül ébredtem. Egyedül. Visszament a

szobájába. Egy perc alatt elmúlt minden mámorom, boldogságom.
Ellenben dolgoznom kell, méghozzá vele.
Összeszedtem maga. Hajam kontyba fogom, próbálok egy átlagos
napot színlelni. Még az a szerencse, hogy magas szintő önkontrollal
rendelkezem, a turisták megtanítottak rá. Hát, ha valamikor, most
aztán szükségem lesz rá.
Tehát haj kész, farmer, pulcsi, tornacipı. Mosolygok. Illetve
mosolygást színlelek. Lemegyek.
A ház még csendes volt. Alszik… A konyhában keresem Hédit,
mert a hercegnek – de furcsa ezt mondani az édesem után – nincs
megterítve.
– Hédi! Lenne kedves Katival a vendégnek megteríteni?
– Itt volt az úrfi, azt mondta, rakjak össze piknik kosarat egész
napra.
Nem értem. Hova megy? És legfıképpen ki kíséri? A testırök
eddig semmit nem csináltak, lehetséges, hogy ıket viszi magával.
– Szép jó reggelt a szépséges Rose-nak! – harsogott az étkezı,
természetesen ı volt, az istállóból érkezett.
– Jó reggelt! – olyan visszafogott voltam, hogy a vér megállt az
ereimben.
– Hogy aludtál, kedvesem? – ez ı. Az a lágy, finom, kedves,
ıszinte kérdésfeltevı Phil.
– Csodásan… – elpirultam.
– Elpirultál! – nevetett.
– Fokozd csak, használni fog… Bár te alapból tudsz piros lenni.
 – Ez az! Ezt szeretem! Az igazi Rose, aki kapásból visszavág.
Lusta nıszemély vagy, korábban keltem, de te még aludtál, mint egy
grizli.
Jegyzem meg. gyönyörően. Kölcsön vettem a fürdıd, ha nem
zavar, hogy nıi tusfürdıillatom van. Ruháért viszont át kellett
mennem, mert sejtettem, azt nem tudtál volna kölcsön adni.

Tévedtem. Mérhetetlen boldogság töltött el.

– Ma nem tartok igényt az idegenvezetésedre.
– Rendben! Bár nem örülök neki, a gorilláidnak kísérni kell!
– Nem, ketten megyünk! És szeretném a hölgynek elıre jelezni,
én vezetek, nincs apelláta!
– Hova viszel? – kérdeztem meglepıdve.
– Veled akarok lenni egész nap. Teszek a nevezetességekre, a
legendákra meg a többire. Téged akarlak, legyél velem ma…
– Meggyıztél!

Hédi átadta a piknikkosarat és elindultunk a terepjáróhoz.

Phil vezetett, nagyon jól. Teljes mértékben, tisztán
megfogalmazódott bennem, hogy bizony nem vagyok normális. De
néha, és történetesen például most, nem akarok józanul gondolkodni.
Kiértünk a vendégház kapuján, s ı félreállt.
– Miért álltunk meg és hova megyünk? Ne titokzatoskodj!
– Hogy hova megyünk, nem tudom. – hangzott a válasz. – Gyere
ide, belehalok, ha nem ölelsz át.
Finoman simogatta a szám, az arcom, és minden mozdulatomat
figyelte.
Odahajolt hozzám, elıször lágyan, finoman, majd szenvedélyesen
csókolt meg. S én vissza. Beletúrtam a hajába, amit én imádok,
simogattam az arcát.
Hiányzott.
 – Reggel majd’ megırültem, hogy nem együtt kelünk, de más
megoldás nem volt.
– Azt hittem, hogy utána leléptél…
– Veled akartam maradni egészen reggelig. De valami ruha csak
kellett.
Majd ma viszek át, Rose, de az én ágyam nem nagyobb?
– Focipályaméret… – nevettem.
– Te jössz inkább hozzám, készíts ruhát, szeretném, ha a karjaim
között ébrednél, még ha olyan kócos is vagy, mint egy utcagyerek. –
nevetett.
– Miért csinálod ezt? Bárki a lábaid elıtt hever…
– Hogy a nık 80 százalékát simán megkapnám, az szent biztos.
De nem én, Phil, hanem İ királyi fensége. A kettı nem ugyanaz. És
az azért talán nem egy megbocsáthatatlan bőn, hogy én választok,
kivel érzem jól magam, kinek imádom a humorát és az eszem
elmegy a testéért. Az Istenért, én nem választhatok?
– Eltaláltad, nem! Még egy falusi személyzet elıtt sem adhatsz
egy csókot sem. Nézd, ennek a dolognak a végét tudom, mintha a
nagy könyvben meg lenne írva. Te hazamész, jössz-mész, ahova
küldenek, mert dolgod van. Ezzel szemben hazamegyek majd én is,
darabokra tört szívvel, mert úgy fogsz hiányozni. A helyzetet
megkönnyíti persze, hogy mindig címlapon vagy. Ezt nekem
mérlegelnem kell, mert két nap a boldogságunk.
– Lehet sokkal több is! London – Budapest nem távolság!
– Phil, ezt te sem gondolod komolyan! – mosolyodtam el
zavartan. – Most, most van, és csak itt. Annyira máshoz tartozunk…
Ez a társadalmi különbség… Te nem kedvelhetsz…
– „szerethetsz bele”, ez a helyes megfogalmazás… – javított ki.
– … egy 40 éves idegenvezetı nıbe. Bár elvált nıért mondtak már
le Anglia trónjáról… – mosolyogtam. – És amúgy is, te csak
negyedik vagy a királyi sorban… – erıltettem a mosolyt.
– Rose, én nem variálom túl a dolgokat. – Mondta igen komoly
arckifejezéssel. – Imádok veled lenni, és nem te választottál, hanem
végre én. Elegem van a plázamacskákból, bár nem mondom, hogy
egy alkalomra nem vittem ágyba ıket… – nevetett nagyot.
– Költıi… – nevettem én is.
– Ezt vártam. Most itt vagyunk és boldog akarok lenni végre
veled, azóta sóvárgom utánad, amióta köszöntöttél. Ha itt lesz vége,
soha nem felejtem el, de magam részérıl egy párszor meg fogom
járni a London –
Budapestet. Rose, csupán 2 óra. No, de most keressünk egy
nyugis tisztást, jegeljük a témát. Ne félj, engedd el magad, annyira
vágyom rád!
Indított, s nem szólt többet.
– Merre menjünk? – kérdezte. – Mezıt akarok, hegyet, patakot,
fürdeni, emberek nélkül.
– Na ja, én meg a Claudia Schiffer vagyok.
– Majdnem. – nevetett.
– Hogy hol találhatnánk egy ilyen helyet, azt már tudom. Menj
jobbra! – adtam ki az utasítást.
– Légyszi akkor szólj már, amikor 80-al tudok bekanyarodni… –
mérgelıdött kicsit, de nem komolyan.
– Van menedékház is, ha menedékre van szükségem melletted… –
nevettünk.
– Szórakoztató vagyok, sármos, olyan a szívem, mint a vaj, mi baj
lehet velem? – kacsintott.
– Az utóbbi mondjuk igaz is… Ahol dolgozol, nem tudom, az
emberek értékelik-e kellıképpen azt a karitatív munkát, amit végzel.
Imádom a képeket, amin gyerekekkel vagy, látszik, hogy élvezed.
Phil, édesanyád büszkesége vagy, ebben teljes mértékben biztos
vagyok. Olyan vagy, mint ı. Belıled kitőnı apa lesz, de 40 éves
korod elıtt ne nısülj meg, mert abból jó nem sül ki.
Nevetett, de csak halkan, szerintem az anyjára gondolt.

Közben megérkeztünk.
 – Uram mit szól?
– Azt, hogy ez is szerintem maga a paradicsom.
Hegyoldal, hatalmas tisztással, ami olyan zöld, hogy szinte
megvakítja az embert. Fenyves öleli sőrőn körbe. Egy kis fa
vendégház, ami nyitva áll mindenki elıtt. Teljesen egyszerő, faragott
asztalszékekkel, szekrény, alapvetı edények és egy kályha. A fa a
ház mellett sorakozik.
– Csókolj meg! – nézett rám.
– Kérd szépen! – mondtam nevetve.
Ez a bolond lerántott a főbe, átölelt és csak nevettünk, nevettünk.
– Ki itt a herceg? Kinek is kell engedelmeskedni?
– Ki tesz nagyívben a titulusodra, Philip? – kacagtam.
Csak nézett. Olyan lágy, finom, ıszinte tekintete van. Nem tudom,
mit olvasok ki belıle, de talán félre is értem. Gyengédségre vágyott,
szinte kérlelt, hogy megértsem. Megcsókolt. Az az igazi szabadság
érzés, boldogság… Sok mindent értettem akkor és ott. Félelmet nem
akartam érezni, de bennem van. Mert elmegy és ennyi. Tudom.
– Hol tanultál meg ilyen jól fızni? – kérdezte.
– Tökéletes átmenet egy érzéki csók és egy meglehetısen
egyszerő kérdés között.
Továbbra is a főben feküdtünk, átölelt, a lábainkat
összekulcsoltuk.
– Magamtól. – hangzott a válaszom.
– Kamu! – nevetett fel.
– Szakácskönyv is létezik ám a világon, utána jön az egyén kreatív
tehetsége.
– Édesem, a testednél csak a humorod jobb… – vetette rám magát.
– Pedig nem poén volt! – mondtam, miután sikerült kihámoznom
magam a szorítása közül.
– Hogyan élsz Budapesten? Van valaki az életedben?
Erre a kérdésre kissé engedtem az ölelésén.
– Figyelj, Philip!
– Ne Philipezz, Phil!
 – Philip, ha lenne, nem feküdnék most itt veled, mehetnél a
süllyesztıbe, kedvesem. Én nem égetem a gyertyát két irányból, itt
így mondjuk, de érthetı, nem?
– Az. Ennek örülök. – Nyugtázta elégedettséggel a válaszom.
– No, aztán a te részedrıl ez min is változtat?
– Ha van egy vagy két napom, nyugodtan repülhetek
Budapestre…
– Állj, Phil! Nincs tervezés! És ha átgondolod, csoda lenne, ha ez
így történne, ahogy elmondtad.
– Rose, én sokféle ember vagyok, tudom. Elsısorban katona, mert
ezt a hivatást választottam. Tudom, te nem rajongsz érte, de ez az
életem. A bajtársakkal egyformák vagyunk, egyért és egymásért
küzdünk. Másrészt van a privát szférám, amit nem tartanak
tiszteletben. Arról, amit felsoroltál a jótékony munkáim kapcsán,
megjelenik három sor. De ha balhét csinálok, mint akármelyik más
30 éves, az szalagcím, vezetı hír. De ha legalább csak annyi lenne,
mint amennyi történik, de ezek meg vannak spékelve.
Mellesleg, halálba kergették az anyámat… Harmadrészt pedig,
egy királyi család tagja vagyok. Rettentı sok kiváltsággal jár, de hidd
el, több benne a nehézség, mint a jó. Bár természetesen büszke
vagyok a családomra. Most pedig – simogatta meg az arcom egy
főszállal – boldog itt és veled.
Meghallgatsz, de legfıképp megértesz. Nem vagy esetleg
diplomás pszichológus? – mosolygott.
– Nem, a rendes végzettségem, drágám, természetvédelmi mérnök
kisasszony. – mondtam.
– Az mivel foglalkozik?
– Némely esetben állatokkal is.
– Akkor rosszabb napjaimon beférek a praxisodba… – kuncogott,
mint egy kisgyerek.
– Simán. – nevettem.
– Hogy élsz Budapesten?
 – Phil, te nem tudod, milyen egy átlagélet. Van egy kis szép
lakásom. A cég, aki a karjaidba lökött…
– … hála nekik, prémium…
– Nos, nekik van egy jól menı irodájuk. Elsısorban illusztris
vendégeket kísérünk, mint İ királyi fensége, Philip herceg. – adtam
egy csókot a homlokára. – Estig fent vagyok, szervezem az aktuális
utakat. Esténként kicsit vásárolgatok, vagy rögvest hazamegyek.
Fızni szoktam, mert az kikapcsol. Szóval dögunalom a te
szemszögedbıl.
– Az. Nem fotóznak, ha kifújod az orrod, nem állnak be az autód
elé, hogy fotó nélkül ne távozhass, belenéznek a szatyrodba, mit
vásárolsz és fıleg mennyiért. Eleget tenni a családi
kötelezettségeknek, az sem egy hegyi menet, szóval, édesem,
ellennék én a te unalmas kis életeddel. Egyedül talán a sok utazás
hiányozna.
– Meg a font… – tettem hozzá.
– Hát, te hülye vagy…
– Miért, szerinted én megtehetném, hogy nem nézem az árcímkét?
A frászt! A legelsı, amit megnézek.
– Ez így van rendjén a nıknél. Dicséretes dolog, fıleg, ha ékszert
választasz.
– Nem igazán hordok, csak bırt és ezüstöt.
– Még jobb, még olcsóbb. – kacsintott rám.
– Zsugori! – vetettem oda neki.
– Nem vagy éhes? – kérdezte, miután kinevetgélte magát a
jelzımön.
– Ehetünk! Csókolj meg elıtte!
– Nem!
– Nem?
– Nem! Szerelmeskedni akarok veled! – Ezt valóban én
mondtam? Szinte kívülrıl hallottam magam. Életemben elıször a 40
évem alatt elıször kérek meg egy férfit, hogy feküdjön le velem.
Megırülök!
 – Nocsak, mik vannak, Rose… Hova tart a világ és az erkölcs?
Tudod, hogy imádlak? Vedd le ezt a pulcsit…
S már ı is vetkızött. Csak néztük egymást, nagyon lassan
érintettük meg a másikat. Végül ez egy olyan végtelen ölelésben tört
ki, amit csak egy nı és egy férfi érezhet. Csak egy szerelmes nı és
egy szerelmes férfi.
Ehhez kétség nem fér. Most nem volt sem a hely, sem az idı
alkalmas a lustálkodáshoz. Gyorsan összepakolásztuk az itt-ott
levetett ruhadarabokat, felöltöztünk.
– Fél órát késett az evés! – állapítottam meg.
– Édesem, ha a hely kissé komfortosabb lenne, nem is ennénk,
csak vacsorát.
– Naaaaa…
– Mi van?
– Hol nevelkedtél, nem palotában? Nincs étel!
– Dehogy nincs, Hédi egy kosárral pakolt, nehéz volt, mint a
beton, de a katonaságnál jól megedzıdtem. – mutogatta karizmait.
– De a hús pácolt és nyers, azt hitte, a pikniken sütögetni
fogunk…
– Éhen is döglök, míg megsütjük.
– Nézd, ott van egy tőzrakóhely, csinálj két nyársat, én addig
meggyújtom a tüzet.
– Te…
– Nem az olimpiai lángot kell meggyújtani, hanem csak néhány
fadarabot. – forgattam a szemeimet. – Mit nézel? Mi van ebben?
– Hmm, gyakorlatias vagy.
– Te meg vaskalapos herceg. Kérlek, csináld, amire kértelek.

Mire Mr. Zsenialitás visszaért, a tőz pattogott.

– Azt hittem, alszol egyet, amíg ezt a két nyársat kifaragtad.
– Rose kisasszony, hátrább az agarakkal! Katona vagyok,
túlélésben kitőnı képességekkel.
 – Ó, édes Istenem! Ha fél vagy negyed életem elmesélném édes,
drága Philipem, a te hadsereged ahhoz képest babazsúr.
– Mondd el!
– Nem tudom! Soha nem szoktam beszélni a nehéz dolgaimról.
Nem anyagilag értem, habár lehúzlak téged jó néhány euróval erre a
hét napra…
– mosolyogtam. – Más ez, Phil… Sokszor vagyok egyedül a
gondolataimmal, magányosan, szomorúan. No, de majd talán kicsit
késıbb, nem akarom, hogy miattam éhen halj.
– Megosztod velem? Vagy nem bízol bennem?
– Bízom benned, s majd el is mesélem… Adogasd szépen sorban,
hús, hagyma, szalonna… Így tesszük rá a nyársra. Vágsz egy kis fát?
– Neked még azt a fenyvest is!
– Elég lesz abból, ami a menedékház mellett van, amit egy hét
éves is felaprítana.
– Te eszetlen…
– Na, ez látod találó volt, de azért nevettünk…
A feladatot a hadnagy úr megugrotta, a tőz pattogott, s sütögettük
a húst.
– Rablóhús, ezt így hívják.
– Elraboltad a szívem. – mondta Phil.
– Hazudós… – nevettem.
– Annyira jó most minden. – komolyodott el az arca. – Szeretem,
hogy veled vagyok. Szeretek veled lenni. Befizetek egy Budapest
körútra is.
– Privát vezetést kapsz, extrákkal… – kacsintottam.
– Nem vicceltem most. – Mondta még mindig komolyan.
– Én sem. – Nevettünk.
– Olyan hülye ételnevek vannak itt, isteni, de ez miért pont
rablóhús? – tette fel éles váltással a költıi kérdést.
– A képzelıerıd visszamaradt.
– Nem hinném… Mert amikor trikóban és szők farmerben
láttalak, hasonlót képzeltem, mint amit az imént láttam.
 – Szóval – tereltem vissza a szót –, nézz magunkra, szökevények
vagyunk, hogy együtt legyünk. Húst sütögetünk, s elraboltad a
szívem…
– Mit nem hallok…
– Valahogy le kellett a sztorit tesztelni…
– Persze, de nincs mit magyarázni, mindig rám vártál.
– Hogyne, mindig kifogom, 10 évvel fiatalabb pasikba szeretek
bele, összetörik a szívem, fıleg te, mivel ez egy parttalan kaland.
– Kaland? – kérdezett vissza komolyan.
– Nagyon sajnálom, de nem az… Pont ez a baj.
– A baj a te fejedben van. – hördült fel. – Miért nem örülsz, hogy
a sors és az utazási társaság mellém sodort?
– Tudod te is…
– Nem!
– Kész a hús, gyere, hozok ki széket, itt együnk a tornácon, szép a
délután…
– Ok… Addig felcuccolok.
Ettünk. Néma csendben egy darabig.
– Te, ez kurva jó, de tiszta hagymás!
– Ma nem csókolózunk. – mosolyogtam.
– Rendben. De elmondod, mi nincs helyén a lelkedben? Volt már
a családomban, aki kifelé mosolygott, belül meg sírt…
– Édesanyád…
Bólintott. Ivott egy pálinkát. Messze nézett, csak bámult elıre, ki
tudja, a gondolatai milyen messzi úton kószáltak…
– Én is iszom egyet. – mondtam.
– Mire iszunk?
– Hogy itt vagyunk.
– Igyunk arra, hogy KETTEN itt vagyunk. Ez nagyon jó!
– Tudod mit szoktak mondani, ha nem iszod ki egyszerre?
– Én kettıt is simán kiiszok. – incselkedett.
– Nos, egészségedre hadnagyom, amennyi marad, annyi a harag!
 – A magyarokat a közmondások éltetik. – nevetett. –
Egészségedre, én Rose-om!
– Nem lesz harag, de a torkom leégett. – harsogtam mindenféle
embertelen grimasz vágása közepette.
– Hát, nem semmi az biztos. Nos, kicsim, most fogunk egy
hatalmas plédet, kifekszünk a napsütésbe, és elmeséled, miért
szomorú a szíved.
– Ó, de költıi. Nem is biztos, hogy fontos.
– Lehet. De nekem igen.
– Fel fogsz égni a napon és nincs naptejünk. Tudtad, hogy a feng
shui szerint a vörös hajú emberek nagyon makacsak, szenvedélyesek
és imádják, ha a hatalom a kezükben van?
– Beszarok. Ezt meg honnan szedted?
– Királyi sarj etikettje. Olvasni már a köznépet is megtanítják.
– Akkor a göndör, szıke mit képvisel, Okoska?
– Gyakorlatias, kiszolgáltatott az érzelmeinek, gyakran túlzottan
romantikus.
– Részben igaz is. Akkor megyünk hölgyem a gyontatóplédre?
Ugyanis imádom, ha a kezemben van a hatalom. – bökött oldalba.
– Rendben, de meg fog égni a bıröd. Van itt egy kis hidratálóm,
gyere, bekenem azt az elıkelı képed!
– Erdei túrára hidratálót hoztál?
– Mindig van nálam. Édesem, örülj, hogy tegezhetsz a korom
miatt.
– Hülyeségeket beszélsz…
A plédet mindeközben tudományosan kiterítette.
– Gyere, feküdj az ölembe – invitáltam –, kapsz egy arcmasszázst
is!
– Egyelıre az is elég. De emlékeztetem a hölgyet az esti
költözésére és az ágyam méretére.
– Gyere már te makacs, szenvedélyes, rıtös!
– Hmm, aranyból vannak a kezeid…
 – Mondanám, hogy ez a jellemzés mindkettınkre igaz. A
lakásomban is figyeltem erre…
– Majd meglátom!
– Meg?
– Persze.
– Elájulnál a Vártól és a Parlamentünktıl.
– Most pillanatnyilag attól ájulok el, hogy tereled a lényegrıl a
szót. – repített vissza a kiindulási témához. – Pont annyi idıs pasijaid
voltak, mint én, ott nem volt gond a 10 év…
– De nem volt társadalmi különbség.
– Nem te mondtad, hogy elvált nıért mondtak már le a trónról?
Attól eltekintve, teszek rá. Jól akarom magamat érezni és ez veled
van így. Miért nem értesz meg?
– Bár ne így lenne! – hajtottam le a fejem. – Te mondjuk egy sima
katona lennél. Az mennyivel másabb lenne. De ha belegondolsz, a
négy falon kívül sehol tudnánk együtt lenni. Sem egy
lovaspólómeccsen, sem karitatív munkáidban, se egy színház, se egy
mozi. Mert mi nem jelenhetnénk meg együtt. Lehet, nincs rám írva a
korom, de a bulvár fél perc alatt kideríteni és címlapon hozná le. Kell
ez neked?
– Szívem, mi ez azokhoz képest, amit összeírtak már rólam? Nem
akarok most errıl beszélni, de anyám is kergette a boldogságot, s
mindenki csak a hercegnıt látta benne. A bulvár pedig megölte. Errıl
ennyit.
– Nem akarok neked ártani… – mondtam kissé elcsukló hangon.
– Ha árthatnál, nem erısködnék. – mondta megnyugtatóan. – Egy-
két hónap alatt lecseng, és fıleg, ha eljössz velem erre-arra segíteni,
a család is megenyhül. Kibírtam én már nagyobb botrányt. Tudok
kalkulálni.
– Néha azért eléggé mellékalkulálsz. – nevettem.
– Rose, nem elég, hogy eszed van, imádom a humorod, a testedrıl
meg ne is beszéljünk! Ne kritizálj! Te soha nem csináltál
hülyeségeket?
 – Ó, de hányat, de azokat eltemetik velem, soha nem tudod meg,
hiába is nézel úgy, hogy megırjítesz…
– Nem-nem, vegyük szépen ıket sorba! Én nem titkolhatom el,
mert bármikor olvashatsz rólam, de kedvesem, itt és most, kezdd a
sort!
– Semmiségek! Pont olyan, inkább hasonló eszement dolgok, mint
amit minden tizen-huszonéves elkövet, de neked peched van, mert
rólad mindezt megírják.
– Jó, talán túllépek a kérdésen, talán igazad van. Gyere, feküdj ide
mellém, ölelj át, és úgy napozzunk! – tárta szét a karját.
– Viszont nem tudok kitérni a többi…
– … két darab… – vágtam közbe.
– Jó, darabszámban pontosan a két nálad 10 évvel fiatalabb
pasidról nem beszéltél. Illetve arról, miért vagy néha szomorú, mi
bánt?
Ezt az utolsó két szót úgy mondta ki, ahogy az évek óta senkitıl
nem hallottam, olyan gyengéden, óvóan.
– Ezt az utolsó két szót soha nem senki nem kérdezi meg, fıleg
nem úgy, ahogy most te, Phil. – Meleg hangon mondtam, remélem
érezte a köszönetem emiatt.
Magához húzott.
– A jövıs-menıs életem miatt az a nagyon kevés barát, akiben
vakon megbízhattam, elmaradt. – kezdtem bele. – Egyedül vagyok,
hiába van körülöttem sok ember, kollégák, ismerısök, a legbensıbb
gondolataim nem osztom meg velük. Intim dolog a bizalom, s rossz,
ha minden benned kell, hogy maradjon. Ha boldog vagy, vagy ha
csak rossz napod van… Azt hiszem, ez a magányosság.
– Hallgatlak tovább, akár napokig is… – mosolygott.
– Neked elmondhatom, Phil, talán neked is voltak valaha hasonló
érzéseid, ha nem is ilyen formában. Másfelıl elrepülnek a titkaim
veled…
– Egy idıre. Rose, én átjövök hozzád, nem kamuzok! –
bizonygatta.
 – Látod, ezt úgy mondod, mintha a szomszéd utcából ugranál át.
– Két óra. Most az egyszer azt mondom, hogy nekem ez tényleg
megengedhetı. Másképp már vinnélek is magammal.
– Milyen munkakört tud nekem İ királyi fensége ajánlani?
– Természetesen személyi titkárságvezetı. – kacsintott. – De ne
terelj, mondd tovább! Mi van a pasikkal? Rose, szép vagy, okos,
ezerszer elmondtam, döglenek érted a férfiak.
– Hát nagyon rosszul hiszed. Bár az is szent igaz, nem vagyok
nyitott a kérdésre. Te vagy a példa, mely erısíti a szabályt.
– Ezt nem értem.
– Magyar mondás: kivétel erısíti a szabályt. Te vagy a kivétel.
– Behalok. – nevetett nagyot.
– Szóval, cégen belül nem ismerkedünk. Utazások alkalmával
valóban vannak ajánlatok, de tıled korosabb, apád és nagyapád
korabeli pasiktól.
Udvariasan kell ıket elsı percben leállítani, aztán keres mást. Az
egyik fiú, aki pont ennyivel fiatalabb, mint te, véleményem szerint
életem eddigi legnagyobb szerelme volt. Illetve azt tudni kell, én
vagy ezer fokon égek vagy sehogy. Vagy igen, vagy nem. Köztes
megoldás nincs. Banális találkozás volt: bevásárlóközpont, fáradt
voltam, fejfájás, siettem haza. A pasi majdnem rám tolatott. Semmi
nem lett, aztán a többsávos útnál látom, igyekszik mellém.
Felhúztam az ablakot. Integet, hogy bocsánat, én odabólintottam egy
okét, aztán mentem tovább. Pár nap múlva mentem a nıvéremékhez,
férje is otthon volt. A nappaliban ott ült a tolatós hapsi. Jó kedvem
volt, jókat nevettük, majd 2 évig együtt voltunk. Terhes lettem, én
nem akartam akkor gyereket, ı igen. Én döntöttem. Vége lett. Egy
évig nem tértem magamhoz. Annyira hiányzik valaki, hogy fáj.
Érzed a lelked és annyira fáj. Hát nem éppen happy end.
– Miért nem vállaltad? – kérdezte érdeklıdıen.
– Mert tele voltam gátlásokkal, nem igazán gondoltam, hittem
benne, hogy – jegyzem meg, a pasiért bomlottak a nık – miért pont
mellettem tartana ki. Azóta együtt él egy lánnyal, aki már akkor
nyomult, mikor mi még együtt voltunk. Gyorsan csináltatott egy
gyereket, s ıt ezzel meg lehet fogni úgymond. A nık nagy taktikázók
tudnak lenni.
Akkorát kacagott, hogy az én testem is beleremegett.
– Nekem mondod? Nekem? – kérdezte nevetve. – A nık
fegyvertárát nehezebb kiismerni, mint bármelyik hadászati bázisét.
Újat mindig tudnak mutatni.
– Megviselt akkor ez a szakítás… – és a témát nem feszegetem
tovább. – Szétmarta a lelkemet, annyira szerettem. De elmúlt. És
olyan érdekes, ha ma találkozunk, semmit nem érzek. Nagyjából
annyit, mint a sarki főszeres iránt, aki kiszolgál. Nem lehet, és nem is
tudunk érzelmek nélkül élni, ez a létünk lényege. De néha jó lenne
kikapcsolni…
Csend lett. Ölelkeztünk. Istenien sütött a nap.
– Mára más programot szerveztem, de a vendég kérésére borult az
A és B terv, – kezdtem más témába – de a C bejött. Nekem
legalábbis.
– Nekem is. Azért ezt választottam.
– Szeretnék tıled kérni valamit…
– Nemesi címet! – nevetett.
– Persze… – forgattam a szemeimet. – Ha visszamegyünk a
fogadóba, minden a régi. Te egy vendég vagy, én pedig a fınököd.
– Álmodban! A nagyanyám a fınököm, a királynı.
– De itt én. – nevettünk.
– Ilyen sem volt még… – vett egy nagy levegıt.
– Milyen?
– Hogy egy lány…
– Nı!
– Jó, egy nı arra kérjen, tartsuk titokban, hogy velem van, és én ıt
akarom.
– Nézd, te két nap és hazautazol. Aznap este már én is Budapesten
leszek, de jövök vissza négy nap múlva egy török pasival. Meg kell
ıriznem a presztízsem, még ha kicsi is, a személyzet elıtt. Meg
vagyok értve?
– Meg, de nem szívesen. Egyébiránt Hédi úgy fürkészi a
tekinteteket, mint egy réti sas. Ha valaki rájön, hát ı biztos.
– Majd ıt én elintézem. Szóval megígéred?
– Nem nagy kérés ugyan, de szívesebben viselkednék úgy, mintha
hozzám tartoznál.
– Itt a kulcsszó: „mintha”. Nem tartozom hozzád, Phil.
– Igazán kedves az ıszinteséged és kurva jól esik. – komorult el
az arca.
– Itt és most igen. Ha azt kérdezed, szeretlek-e, a válaszom igen.
Úgy, ahogy vagy. Azt a férfit, aki te vagy, azt az érzékeny embert,
aki vagy. Én ezt ismerem benned. Phil, te vagy jelenleg Európa
legjobb partija. De erre én távolról teszek. Én azt a férfit szeretem,
aki vágyik a szeretetre, aki annyira érzékeny mások nyomorúságára,
aki kitőnı katona, megértı, istenieket nevet. Az, hogy jelenleg te
vagy Európa legjobb „fogása”, teljesen negatív irányba tolja a dolgot.
Én nem a herceget szeretem, hanem Philt, a londoni fiút.
– Férfit. – javított ki.
– Jó. A londoni férfit.
– Nem tudok erre mit mondani, Rose, tudod, milyen vagyok,
arról, hogy honnan származom, nem tehetek.
– Bolond vagy! Nem akarom, hogy újabb szalagcímek jelenjenek
meg rólad. Figyelj, ha ez így lenne, én sem kapnék soha többet egy
fizetıs munkát sem. Te maximum apád haragjával kalkulálhatsz. Én
pedig anyagilag lenullázódom. El kell, hogy tarts! – tört ki belılem a
nevetés.
– Az a baj, hogy sok mindenben igazad van. De egy dolog felülír
mindent: valós dolog, ami alakul köztünk, nem is valós, inkább úgy
fogalmaznék, értékes, amit óvni, ápolni kell. A többi pedig feladat,
ami ezzel jár, s meg kell közösen oldalunk.
– Beborult, jézusom, mennünk kell, teljesen besötétedett az ég. –
vágott fejbe a komor valóság.
 – Rendben.
– Pakoljunk össze, a parazsat pedig kérlek, öntsd le egy kis vízzel!
– Komolyan mondom, a parancsnok hozzád képest óvónı.
– Én csak irányitok, ezért fizetsz.
– A vörös én vagyok, én vágyom a hatalomra. Feletted aztán
végképp… – bökött oldalba kacéran.
– Én vezetek, sok pálinkát ittál.
– Van nekem melletted egyetlen ellenérvem?
Az autóban sokáig nem beszélgettünk. Elgondolkodtam, hogy
talán nem kellene gyengévé tennem magam, hogy az érzéseimet
ennyire kimutatom.
Másfelıl, miért rejtızködnék, az életben egyszer.
– Amúgy Philip, én nagyra tartalak!
– Tisztában vagyok a méreteimmel. – nevetett.
– Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy meddı harcot
vívok, hiszen beszélgetni próbálok egy nem normálissal.
– Na, halljuk, kicsi Rose, miért tartasz engem nagyra?
– Azért, te elmebeteg, mert sikeres katonai pályafutásod van,
rendkívül szorgalmas, törekvı, tanulni és elırelépni vágyó, társait
tisztelı ember vagy.
Ezzel szemben nekem van egy diplomám és kész, ennyi.
– És olyan hatalmas szíved, olyan jó rálátásod dolgokra, a házban
mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél rólad, mert mindenkivel
kedves és tisztelettudó vagy. Rose, ezek nem bizonyítványok
papíron, de a legfontosabb dolgok, melyek számítanak ebben az
életben valamit. Szerinted mi fogott meg benned, a nagymamás
kontyod? – nevetett.
– Hogy te milyen egy öntelt alak vagy! – kerekedtek ki a
szemeim. – Mi a fenét csináljak ennyi hajjal?
– Ne kapd fel a vizet, nem a te stílusod. Amúgy jól esik, amit
mondtál.
Honnan tudod ezeket? Persze hülye kérdés, de felteszem.
 – Felkészültem belıled. Az összes önéletrajzodat átolvastam,
gondolhatod. Csak nem várhattalak annyival, hogy pálinkából
mértéked a vödör, célállomásod az asztal alja.
– Kitalálom, közmondás! Talált, süllyedt!
– Jelentése mértéktelen ivászattal az asztal alá iszod magad.
– Holnap az 5. nap. Újra a vadászokkal túrázol, nélkülem.
– Nem megyek!
– Miért? Azért törtem magam annyit a szervezéssel?
– Holnap az 5. nap, utána a 6. és a következı reggel elhúzom a
csíkot. – Erre a mondatra akkorát bukkant az autó, mintha csak a
szívem dobbanása kelt volna életre.– Nem gondolod komolyan, hogy
nélküled töltöm ezt a két napot, ki tudja, mikor látlak újra.
– Hova mész tılünk? – kérdeztem, de a szívem nem akarta hallani
a választ.
– Londonba. Utána egy hétig anyám alapítványait járom végig,
gyerekekkel kapcsolatos. Utána megyek 2-3 napra Budapestre.
– Ó, igen? Van már cég, akit megbíztál a vezetéssel?
– Konkrét elképzeléseim vannak. – nevetett, miközben
hátrahajtotta az ülését.
– Akkor mit szeretne, Sir, holnapra programként, ami önnek is
elfogadható? – érdeklıdtem.
– Veled sétálni, túrázni. Csak úgy, minden körítésed, legendád
nélkül, és kérlek, óvj meg a közmondásaidtól is!
– Most akkor komolyan kérdezem, borítod a két napos elıre
leszervezett programot? Ugyanis akkor el kell intéznem a lemondást.
– Komolyan, mondj le mindent!
– Igenis! Ahogy az úr gondolja azzal az okos fejével.
– Ez mondjuk tényszerő megállapítás volt. – dılt hátra
diadalittasan.

Hazaértünk. A vacsoraasztal annak rendje és módja szerint

megterítve.
 – Üdvözlöm, İ királyi fensége! – köszöntötte Hédi. – Szép napjuk
volt, Rose-om?
– Hédi, mikor hagy már fel a titulusom emlegetésével? Phil
vagyok, tudja. – s kacsintott egyet.
Hédi, a megtermett asszonyság fülig elpirult. Hiába, hatással van
mindenkire a fenség, kortól függetlenül.
– Nagyon kellemes napunk volt, remélem, a vendégünk is így
vélekedik.
– mondtam a lehetı legközönyösebben.
– Egyértelmő.
Rám sem nézett, mert ha a sasszemő Hédi elkapja a pillantásunk,
máris bukott a projekt. Állja a szavát, megígérte.
– Hédi, rendbe szedjük sorainkat, a magam részérıl egy óra múlva
vacsorázhatunk. – mondtam.
– Én kérnék legalább másfelet.
– Phil, – s Hédi úgy hangsúlyozta, mintha a világot váltaná meg –,
amikor kívánják.
– Én felmegyek. – mondtam.
– Követem a példád. – s elindult utánam.
– Szedd össze a cuccod, gyere át! – mondta, mikor felértünk.
– Várj, majd vacsora után!
– Rose, mondom, szedd össze a cuccod! – s betuszkolt a
szobámba.
Leült az ágyra és hanyatt feküdt.
– Hmm, mintha jártam volna már itt, ha emlékeim nem csalnak…
– morfondírozott.
Hozzávágtam egy farmert.
– Neveletlen! – kinevetett.
– Pulcsi, bugyi, melltartó, tornacipı… Mi kell még? Ja, smink!
– Nem kell neked smink!
– Persze, mint a saját anyám, úgy akarok kinézni… Kész is
vagyok!
 – Akkor, kedvesem, lévén, hogy én volnék a katona, megkezdjük
a mőveletet. Átlopakodunk az én szobámba.
– Te csak ne csinálj semmit! – kinyitottam az ajtót és kinéztem a
folyosóra. – Gyerünk, ne tökölj, gyere már!
Átértünk.
– Ennyit a katonai stratégiákról. A nı az nı. Leegyszerősít.
Megold.
Ennyi. – tapsolt.
– Most pedig beállok a zuhany alá, s legalább fél órán át ott is
maradok.
– Hagyj egy kis meleg vizet nekem is, ez itt limitált! – mondtam.
Végzett sokkal korábban, mint fél óra. Hát… Csak törölközıben
állt elıttem, vizes vörös haj, iszonyú vonzó volt.
– Mehetsz! – mondta.
– Tusolás nálam 10 perc, hajmosással együtt, mert tudom, hogy
mindig elfogy a meleg víz. Na de a hajszárítás…
Ezzel bevettem a fürdıszobát. Egyszer csak arra leszek figyelmes,
hogy kiabál:
– Belefulladtál?
– Hajat száritok! – kiabáltam vissza. – 40 perc!
Rendben. Most hátrahagyom az összes gátlásom és észérvem. Jól
jönne egy pálinka, no de a fürdıben az nincs. Mindegy. Hajam
illatos, én úgyszintén. Amikor kiléptem a fürdıszobából, az ágyon
feküdt törölközıben, vizes hajjal. Kiléptem. Meztelenül. Barnán,
vékonyan, egy hajzuhataggal. Láttam rajta, hogy tetszik neki, amit
lát. Nagyon is…
Elindultam felé az ágyhoz.
– Csodálatos látvány… – valami ilyesmit mondott.
Lassan elnyúltam a hatalmas ágyon, de közben tettem még néhány
kacér mozdulatot, mire az én drágám „vigyázzba vágta” magát…
ott…
Mellébújtam.
– Itt van az olaj, masszázst kérek, uram! – mondtam.
 – Megkapod… – ezt úgy mondta, mintha az utolsó szavai
lennének.
Hasra feküdtem. Szép, formás, kemény popsim van, erre jó a sok
mozgás.
Eddig mindig értékelték.
A hátamra nyomott egy adag olajat. Masszírozni kezdte a hátam, a
vállaim, a kezem. Majd ráült a lábaimra, s a derekammal
foglalatoskodott. A merem pénisze a fenekemhez nyomódott.
Álmaimat éltem. Lejjebb csúszott a lábaim közé, s a combjaimat
masszírozta. Nem bírom tovább, szétteszem a lábam, a látványom
érzem, hogy ıt is nagyon izgatja. Hangosan veszi a levegıt, minden
rezdülését érzem.
Ujjai néha-néha kissé feljebb kalandoznak a combomon, hozzá-
hozzáérnek a legérzékenyebb ponthoz. Most már én is hangosan
felsóhajtok.
Végzett a lábaimmal.
Gyúrja, erıteljesen masszírozza a feszes fenekem, s keze felsiklik
a lábam közé.
– Elölrıl elhanyagolsz… – a szemét akarom nézni, a közös
vágyunkat…
Megfordultam.
Nagyot nyelt. És nagyon kívánt.
Rátelepedett a lábaimra, így vágyakozó teste hozzám ért.
Kapok olajat a nem túl nagy, de formás melleimre. Könnyen siklik
a keze a „csodás melleid”-en. Majd a keze a hasamra ér, egyre
lejjebb simogat, majd újra a hasam.
Ezt eljátssza többször.
İsi ösztön, amit átélünk, nincs mit tenni.
A levegıt is úgy kapkodjuk…
– Phil, akarlak! – nyögtem ki kérlelı hangon.
Széttárja finoman a combjaim. A lábam közé fekszik és belém
hatol.
 Próbál finoman mozogni, de nem tud. Apró, hangos nyögések
hagyják el mindkettınk száját.
Teste nem bír már engedelmeskedni, megfeszül, és halk sikollyal
jelzi, egymáséi lettünk.
Most csak egymáséi.
Olajosak, izzadtak vagyunk.
Hanyatt fekszik, úgy bújok hozzá, mint egy menedéket keresvén.
Nem kellenek szavak. Szorosan ölel, míg el nem bóbiskolunk.
Bárcsak megállna az idı most. Olyan rég voltam ilyen boldog.
– Szeretlek! – suttogja.
Én nem mertem kimondani.
Szorított.
S így aludtunk el.
 5. NAP

Nyolckor ébredtünk. Már ébredésem pillanatában tudtam, hogy ez

hiba volt. Egyrészt hatkor indítom el a házat, akkor kap mindenki
feladatot, másrészt Phil-nek a vadászokkal lett volna programja, amit
elfelejtettem lemondani.
De ezt az éjszakát és ıt soha nem felejtem, az biztos.
– Miért öltöztél fel? Gyere ide! – mondta lustán.
– Phil, elaludtunk, nyolc óra van!
– És? Lehet kilenc vagy tizenegy is, engem nem érdekel! Imádlak!
Mondtam már ma reggel?
– Segíts kitalálni, mit mondjak, ha most lemegyek! – s ruhástól
ölelt át és csókolta meg az ı „nıi katonáját”.
– Édesem, kinek tartozol beszámolóval?
– Ne hülyéskedj…! Migrénem van, ez az, ez lesz a jó érv, te meg
tegnap felégtél, pihenéssel töltöd a délelıttöd. Addig le ne gyere, míg
érted nem jövök.
– Éhen pusztulok! – sóhajtott. – Tegnap éjjel minden energiám
elszállt…
– mosolygott. – Ó, te elpirultál!
– Te ne mozdulj!
– Hogy te milyen egy szédült nı vagy! Még egy ilyen nincs. Most
mit parázol?
– Mert ez a munkahelyem. Ha te összeszőrnéd a levet valakivel a
munkahelyeden, csak kínos lenne.
– Nagyon, az aztán nagyon.
– Na, látod, errıl beszélek.
– Azért tegyük hozzá, én katona vagyok és férfiak a bajtársaim.
Nevetett.
 İ aztán könnyen nevet, de azért én is mosolyogtam a dolgon.

– Jó reggelt! – mondtam odalent. – Elnézést, de ırült fejfájásom

van, szerintem a tegnapi napsütés miatt. İ királyi fensége még nem
reggelizett, Hédi? Ott az érintetlen teríték.
Na, nem is megy ez olyan rosszul, miss Rose.
– Kati, szólj ki kérlek a lovászoknak és a vadász úrnak, hogy a
herceg ugyan tegnap lemondta a mai túrát, de elfelejtettem szólni.
Kérj a nevemben elnézést!
– Sietek, Rose kisasszony! – indult is Kati.
– Siess, te lány, de igyekezz is vissza az istállóból! – kiabált rá
Hédi.
– Hédi, hagyja csak, hisz fülig szerelmes. Szép dolog a szerelem,
ne bántsa ıket.
– Az bizony, szép dolog, kedves Rose-om…
Ezzel elvonult egy kaján vigyorral az arcán.
Tudja, ez már biztos. A francba! A boldogság hol látszik az
emberen? Ó, Phil-nek étel kell. Hédit nem kérhetem meg, hogy vigye
fel. Nyilván kopogna, Phil meg azt hinné, hülyéskedem, és
meztelenül nyitna ajtót. Hédi ilyet még nem látott, de ha mégis, hát
ilyen tökéleteset még biztos nem.
Mindegy, kell kérnem reggelit. Fel a fınök arc.
– Hédi, drága, lenne kedves egy reggeli tálcát készíteni?
Felvinném az úrnak, s megkérdezem egy úttal, mi az új terve mára.
Lesütötte a fejét és meredten nézte a tálcát.
– Köszönöm! – mondtam, mikor elkészült vele.
– Szívesen, Rose kisasszony!
– Drága Hédi, 40 felett már nem kisasszony, hanem vénlány.
Persze ön a kivétel, mert ahány kérıje volt már, százszor is férjhez
mehetett volna.
 Ez betalált. Hiába, a hiúságára kell apellálni. Mindenkinek van
gyenge pontja, kuncogtam magamban. Ez egy kicsit jobb kedvre is
derített.

– İ királyi fensége, a reggelije. – Mondtam, mikor felértem. – Jó

étvágyat kívánok!
– Köszönöm, édesem! Mi a helyzet a fronton?
Megfürdött, olyan jó illata volt. Farmert viselt, póló nélkül és az
öv sem volt becsatolva. Halálosan szexi.
– Hédi tudja, az biztos, a többiek bevették. Lent kérlek majd
kérdezd meg, hogy miért vagyok ilyen rossz bırben, csak nem beteg
vagyok?
Hátravetette a fejét, úgy nevetett.
– Hát, nekem pedig úgy tőnik, miss Rose, hogy igen jól néz ki,
természetesen, mint mindig, de mégis, mintha ma valami különös
csillogást vélnék a szemében felfedezni.
Csend.
Boldog voltam.
– Veled töltöttem az éjszakát, és ma is együtt töltjük a napot. –
folytatta.
– Rose, annyira jó itt és most veled.
– Gyere ide… – megsimogattam az arcát, s csak a szemébe tudtam
nézni.
– Phil, boldog voltam veled az éjszaka, nagyon jó vagy nekem.
Szeretlek.
Tudom, hogy még egy nap, de lehet, hogy ebben ennyi van, de ez
szerintem nagyon jó és szép.
Megcsókoltuk egymást, s hosszasan ölelkeztünk, jó szorosan.
– Gyere, egyél! – invitáltam. – Mit gondoltál mára?
– Egy marhát is felfalnék. Semmit nem gondoltam, megyünk az
orrunk után. Veled leszek, hogy hol, az már lényegtelen.
 – Akkor keresünk újra egy jó helyet, amit bejárunk. Mit szeretnél,
hegyet, völgyet, folyót, fogadót, legendákat?
– Jaj, csak azt ne! Az is legendás már, hogy mennyit kapartam
érted.
– Hát, marha nehéz dolgod volt, valljuk be ıszintén!
– Rose, amikor megérkeztünk, már akkor meglepıdtem, hogy egy
nı fog a rengetegbe vezetni.
– Láttam, észrevettem. – helyeseltem.
– Tegyük hozzá, nem is akármilyen nı. De akkor még csak a
vadászösztön indult be… Csak épp közben megismertelek…
– Mi változott? – kérdeztem.
– Minden megváltozott. Nem tudom, hogy nem tudnék-e esetleg
még maradni. Utána kell néznem.
– Nekem a törököt Budapesten kell felvennem, s itt lesz kilenc
napig. İ mondjuk napi két túrával, programmal.
– Nem túl gyakran mondják nekem, hogy bocs, de nem érek rá. –
szólalt fel férfiúi büszkesége.
– Ezt is meg kell élned. Így 30 körül már változnak a dolgok, a
rajongás is… – nevettem. Nevettünk.
Egy kicsit elkomolyodtam, mert megint eszembe jutott a világ
talán legszomorúbb szava: bárcsak… Ennél nincs rosszabb. Most
tudom használni.
– Min tőnıdtél el ennyire, mi baj van? – ezt így csakis ı tudja
tılem megkérdezni.
– Eszembe jutott a számomra legszomorúbb szó, amit most
maximálisan tudok használni…
– Mi az? – kérdezte. – Legfıképp miért?
– „Bárcsak”… – válaszoltam. – Bárcsak megállna egy kicsit csak
az idı itt ebben a vendégházban, s maradnék ilyen boldog,
kiegyensúlyozott, vidám. Hogy azt érezzem, olyan egyszerő minden,
itt vagy velem és ez annyira jó nekem. Sajnos az idı nem áll meg. Mi
sem maradhatunk. Elmúlik…
 – Ez a vendégházas fejezet. Folytatódik Budapesten, Rose. –
mondta olyan hangon, mintha a világ igazát akarná bizonygatni. – Én
komolyan odamegyek!
– Phil, mindketten tudjuk, hogy ennek kicsi az esélye. Még talán,
ha akarnád sem. Én vagyok a „köznép”, én boldogan megmutatnálak,
bejárnám veled a várost, s garantálnám, a kutyát sem érdekelné, hogy
ott vagy. De ez nem ilyen egyszerő. Téged elküldenek Afrikába,
átmész Vegasba, repülsz, ha mondják…
– Azért nem egészen! Van akaratom, és ki is szoktam nyilvánítani,
mint tudjuk.
– Bárcsak egy egyszerő katona férfi lennél, én pedig egy aggódó
barátnı lehetnék, aki hazavár. Mert akkor valóban nem számítana a
10 év.
Tehát, bárcsak…
– Én nem mondom ki ezt a szót.
Egy kis csend következett. Azon tőnıdtem, amit mondtam, s
teljesen így hittem, éreztem.
Ez elszomorított.
Phil szólalt meg.
– Nem akarom, hogy rossz kedved legyen. Eszem és indulunk.
– Nincs rossz kedvem. – válaszoltam. – Csak van végre valaki,
akivel úgy érzem, ıszinte lehetek. Az lehetek-e?
– Nézd! A kivétel erısíti a szabályt. Voltak rossz kapcsolataid,
megbántottak, elárultak. Én nem teszem. Ha, ahogy mondod és nem
igaz, ez itt köztünk hét napig tart, soha nem árullak el, nem tennék
veled ilyet soha.
Sem most, sem öt év múlva. Ismersz már egy kicsit, szerinted nem
állom a szavam?
– Jó, de valljuk be, neked azért valamennyire érdeked, s kicsit
talán nekem is, a diszkréció a kettınk dolgát illetıen.
– Ezt te fújod fel, volt már idısebb barátnım, ami a leghosszabb
kapcsolatom is volt. Fontos nekem, Rose, hogy megértsenek. S ha
nem bíznék benned, azt feltételezném, hogy a bulvárhoz rohansz,
akkor nem könyörögnék neked a folytatásért.
– No, uram, akkor a lelkünk rendben reggel. – próbáltam lezárni a
témát.
– Lemegyek, mert dolgom van. Kérlek, ne felejtsd el
megkérdezni, miért nézek ki ilyen rosszul!
Nevetés.
– Édes Rose-om, csodásan nézel ki, de hidd el, megoldom.
– Kösz! – s mosolygott azzal a széles mosolyával.

Lent javában folyt a munka. A férfiakat megkértem, hogy a

terepjárót állítsák ki a kocsiszín elé, s átbeszéljük a napi feladatokat.
A házban csak Hédivel kell a jó hírnevemért megküzdenem, de
talán az elsı lépést már megtettem. Édes kis Katikám talán azt sem
venné észre, ha az orra elıtt történne valami. Ami valljuk be, történt
is. De úgy érzem, ez távolról sem csak szex volt.
Olyan jó minden.
Megérkezett a tálcával Phil.
– Hédi, köszönöm a reggelit, nagyon finom volt. Hiába, na,
születésnapi buli ide, születésnapi buli oda, ön tagadjon le minimum
10 évet mindenhonnan! – mondta.
Normálisnak nem feltétlen normális, de ez mondjuk nem hatott
rám az újdonság erejével.
– İ királyi fensége miket nem mond egy ilyen egyszerő
asszonynak! – pirult el Hédi nagyjából a bokájáig.
– Ez egy egyszerő tényszerő megállapítás volt, Hédi, nem bók. –
fokozta.
– Tíz évvel fiatalabb, Rose kisasszony biztosan tévedett a
köszöntıben.
Hát ennek elment a maradék esze.
 – Á, megérkezett Rose kisasszony! – csak nem hagyta abba. –
Kérem, ne haragudjon, de a levegı és a jó magyar pálinka miatt
hosszabbra nyúlt a reggelem.
– Semmi baj, ha pihenni szándékozott. – válaszoltam.
– Ez igaz. – helyeselt. – Bocsásson meg, persze most is gyönyörő,
de mintha kicsit nyúzott lenne, tán beteg?
– Migrén gyötört ma reggel, de hála Isten, elmúlt.
– Ennek örülök, ugyanis túrázni szeretnék a mai nap folyamán. Ki
akarom használni, hogy fogy az idım.
Ez a fél mondat szíven talált. „Fogy az idım”. Annyira fog
hiányozni…
Azt érzem, ezer éve ismerem.
– Igen Phil, fogy az idı…
Amilyen hangsúllyal ezt kimondtam, ı is rám nézett. Hosszasan.
És még mondják, hogy a szem a lélek tükre. Megcsalhatatlan, olyan
tud lenni, amit szavak nem képesek pótolni.
– Nos, akkor véleményem szerint öltözzünk át, és indulhatunk is.
– mondta. – Ne vesztegessük az idıt, szép nap vár ránk!
Ezt talán nem kellett volna. Hédi a szavak, emberek mögé lát.
– Rendben. – ennyit tudtam kinyögni.
Az emeletre menet szólaltam csak meg.
– Kösz a migrént.
– Megígértem… – nevetett. – Megvédem a hazám és a te jó
hírneved akár az életem árán is.
– Lökött. – mosolyogtam. – Te egy olyan jó ember vagy, csak az
éj ne szállna rád, mert akkor nincs az az Isten, aki téged visszafog.
Az Antarktiszon jó helyed lenne, bizonyos idıszakban húsz órát van
nappal, a maradék négy órában talán le tudsz ülni a seggedre, s nem
csinálsz hülyeséget.
Zengett a szint a röhögéstıl.
– Drága Rose, a humorod imádom!
– Nem viccnek szántam, puszta tényszerő megállapítás volt. –
nevettem én is.
 – Várlak a mennyországban, ha készen vagy. – mondta.
– Hol? Megölsz? Én odajutok, de veled kapcsolatban komoly
kétségeim vannak.
– Hogy mindenre van válaszod kapásból… Okos vagy, s mint nı
isteni, végzetes kombináció. De a rutin és az évek átsegítenek a
nehézségen!
Öltözz!
– Húha, igenis İ királyi fensége!
Semmi extra nem kell túrázni, de a jó túracipı elengedhetetlen.
Farmer, csak azért is szők trikó, esetleg egy pulcsi. A hajam
kontyban, s azért kell egy kis restaurálás, leheletnyi smink.
Kopogtattak.
– Gyere! – kiáltottam.
– Rose, ha a hadseregben ilyen ütemben szednéd össze magad, az
maga lenne az öngyilkosság.
– Százados úr, ebben igazat kell, hogy adjak. De meg kell, hogy
nyugtassalak, megmaradok, elkészültem.
Becsukta az ajtót, s leterített az ágyra. Rám feküdt.
– Csókot! – mondta.
– Gyere ide, te…
Hosszasan csókolgattuk egymást, simogattam azt a nekem oly
édes arcát.
– Mennünk kellene! Nézz ki! – kértem.
– Gyere! – mászott le rólam. – Amúgy erre a reggeli óta vágytam.
– Nehéz lenne felfektetni a személyzet elıtt az asztalra. –
állapítottam meg.
– Miket nem hallok a makulátlan kicsi Rose-tól. Ezt az
erkölcstelenséget!
– nevetett.
– Drágám, ne akard, hogy felidézzek néhány attraktív
megmozdulásodat… Itt ülnénk holnap után reggelig, míg indulnod
nem kell.
Tehát ma az a célunk, hogy semmi cél.
 – Cél, Rose, mindig van. – szólalt meg a bölcs. – Ma az, hogy
kihasználjuk, hogy gyönyörő idı van, a hely, ami megnyugtat, de
legfıképpen veled akarok lenni. Úgy érzem, rég ismerlek, és ami
nagyon fontos, megbízhatom benned, ez sokat jelent.
– Indulás!
– Indulás!

Lementünk, s egyenesen az autóhoz indultunk.

– Várj egy kicsit, szólok Hédinek, hogy csak vacsorára készüljön.
– Akkor mit csináltál eddig, hogy ezt csak most intézed? –
kérdezte.
– Feküdtem az étkezı asztalon, s vártam, hogy rám vesd magad…
– Hogy te milyen bolond vagy… – nevetett.

Elindultunk.
– Mindig tudod, mit kell tenned. Ez nagyszerő. – jegyezte meg.
– Én? Életemben soha. Nem volt az életem fáklyás menet, nem
hogy hét, még tizenhét nap sem lenne elég, hogy elmeséljek mindent
neked. A te életed menete és az enyém fényévre van egymástól.
Életedben nem voltak lakásgondjaid, hogy fogalmad sincs, hova
cuccolsz. Tanulni kellett, ami mellett nekem, kedvesem, a
legocsmányabb munkákat el kellett vállalnom.
Voltam diszpécser éjszakai taxiközpontban, hordtam éjjel újságot,
vasaltam mosodában. Neked a dolgod csak annyi volt, hogy tanulj.
Ami meg is hozta az eredményét, emiatt nagyon büszke vagyok rád.
Én viszont csak egy diplomát tudok felmutatni, igaz jó eredménnyel.
A késıbbi életem során millió nehézségem volt. – Folytattam. –
Tudod te, mit jelent az, ha életedben elıször tudsz venni egy lakást?
– Nem, Rose, tudod, hol élek. – most komolyan figyelt.
– Tudom, s ne hidd, hogy ezt felrovom neked, csak szeretném
érzékeltetni, hogy a mi osztályunk másként él.
 – Kérlek, mesélj! De ezt a társadalmi különbséget hagyd ki!
– Próbálom, most már nem érdekel. Van autóm, igazán kis saját
lakásom, s a cégnél jó pozícióm. De azt az egyet megfogadtam, hogy
engem semmi nem fog könnyen térdre kényszeríteni. Mindig van B
tervem, s néha gyártok C-t is. Mi lett volna velem, ha a bajban
gyengéden nekiálltam volna sírdogálni és nem lett volna megoldás.
Mindig megkerestem. Voltam boldog, nagyon kevésszer. Bár ez sem
igaz. Az egyetemen jól kijöttem a többiekkel, mondhatni, szeretettek
a csoporttársak. Aki értékeli a humorom, az megért.
Aki ismer, tudja, hogy mások irányába érzékeny vagyok,
bármikor számíthatnak rám. Másik oldalon ott a fiatalkori szerelem.
E tekintetben csak néhány boldog pillanatom volt.
– Ami most megváltozik! – érdekes, nem vette poénra.
– Összességében az biztos, hogy ma már nem lehet engem
könnyen félre lökni.
– A gyenge nı… Vannak árnyalatai…
– Lehet. Lehetnék bájosabb is.
– Ennél bájosabb nem lehetsz… Az belülrıl jön, de külsıre is
igaz.
– Phil, te soha nem voltál olyan helyzetben, hogy egyik albérletbıl
mész a másikba, hogy tudd fizetni a megszerzett lakást, mikor
elveszik a munkád tıled. Az lebeg a fejed fölött, hogy kiraknak a
keservesen megszerzett otthonodból. Spórolás miatt főtetlen lakásban
lakni két télen át, simán melegítıben aludni a hidegben. Éveken
keresztül a kaja csúcsa a spagetti volt, azóta egy falat nem menne le
belıle a torkomon. Szégyen, de voltam rohadtul éhes is. De ez hála
Istennek, elmúlt. Most más dolgok foglalkoztatnak, de szerencsére
anyagi értelemben a holnaptól nem kell félnem. Most már az álom
autóm kergetem, s jobb munkákat bezsebelni.
Mondom, persze nem a te mércéddel, de nem félek a jövıtıl
anyagilag.
Hallgattunk.
Megálltam egy hegy lábánál. A patak mintha a kövekbıl törne elı.
 Nagyon érdekes. Olyan tiszta vízzel, hogy szinte steril.
– Szép! Mit gondolsz? – kérdeztem.
– Hogy hasonló lánnyal nem találkozik az ember. – mondta.
– A patakra gondoltam, Sir.
– Szép, de most per pillanat teszek rá. Gyere, főben heverészésben
jók vagyunk.
Nem kellett kétszer mondani. Imádom az illatát, a közelségét. Jó
vele, s olyan dolgokat mondok el neki, mint senkinek.
– Más ilyen kaliberő nı fogott volna egy gazdag pasit, s simán
eltartatja magát. Akkor nem kell „álomautóról” gondolkodni. Mi az
álomautó? – kérdezte.
– Egy álom nagy terepjáró.
– Nem rossz. Szóval, Rose, ezért vagy te más, mint a többiek.
– Rossz válasz!
– Miért? Miért nem azt akarod hallani, amit gondolok?
– A jó válasz: „akinek nem csordul ki a könnye, annak nincs
szíve”. – Nevetett.
– Ha ezt így folytatod, itt maradok, s életünk végéig itt élünk a
rengeteg mélyén, olyan boldogan, mint soha senki más.
– Egy oka lehet annak, hogy így látod, Phil… – mondtam
komolyan.
– Persze, ez remélem nyilvánvaló.
– Bejött a falusi kocsma. – mondtam.
– Ó, azt az élcelıdı, javíthatatlan formádat… – nevetett, s
magához szorított.
Újra megsimogattam a haját, az arcát, a szemét, a száját.
– Szóval, azt mondod, jövı héten szedjem fel a törököt. Gazdag.
– Te lennél az egyetlen nı, akiben akkorát csalódnék, hogy a világ
megfordulna. – mondta meglepıen komolyan.
– Phil, egy csalódás miatt vagy miattam a világ nem fordul meg
veled…
– De az életem úgy érzem, igen.
 Csak úgy feküdtünk a főben, öleltük, mit öleltük, szorítottuk
egymást.
– Még egy teljes nap és indulsz… – nyugtáztam. – Ki kell tépned
magad, oda a remete élet. – mosolyogtam, próbáltam más irányt adni
a beszélgetésnek.
– Egy nap. Hiányozni fogsz. Legfıképp, hogy mindig beszólsz, s
ami még rosszabb, igazad is van.
– Természetesen kizárólag nevelési célzattal teszem.
– Neveld a keresztanyádat, de ne a pasidat! – hördült fel.
– A pasimat… Ha a számításaim nem csalnak, ezt az elméletet
követve még egy napig lesz pasim. No, akkor itt belecsapok az élet
sőrőjébe! – nevettem.
– Rose, te tényleg azt érzed, hogy nincs folytatás? Hogy beülök a
furgonba és elfelejtjük az egészet? – kérdezte aggódó hangon.
– Phil… Nem vagyok 16 éves naiv fruska. Számtalan kalandod
volt, ezt miért értékelnéd másképp? Ha nem az lennél, aki vagy, nem
így látnám, mert 2 óra repülıút választ el minket. De itt más a
felállás.
– Te most akkor tulajdonképpen İ királyi fenségével vagy, vele
szeretkezel, vagy velem, Phil-lel, egy 30 éves katona férfivel?
– Életem, nagy ívben teszek a rangodra. Én VELED érzem jól
magam.
Megvadít a vörös hajad, a tested, az, hogy baromira érted az
élcelıdéseimet, s partner vagy bennük. Hogy olyan okos vagy, sok
mindent tapasztaltál, mert iszonyú sok helyen jártál. Megbízom
benned, másképp nem mondtam volna el olyan dolgokat az
életembıl, amit másnak nem. De az is igaz, hogy sokszor, tudván,
hogy te egy királyi palotába mész haza, arra gondoltam, el kell
mondanom neked. Valakinek… S csak te vagy erre alkalmas. Mert
akárhová mész haza, láttad már a te életed ellentétét is. Phil, alapból
te egy egyszerő férfi vagy a gondolataimban, nem herceg. De azt is
tudom, és ne mondd, hogy nem így lesz, hazamész, végzed a
munkád, megırjít a londoni éjszaka, s vele együtt a nık is. Teszem
hozzá, ha ésszel csinálnád, némi fékkel, nem lenne belıle semmi
gond. De én nem akarok beléd szeretni, mert így is itt hagyok egy
darabot a szívembıl. Hiányozni fogsz.
– Igen, így lesz. – válaszolt. – Hazamegyek, és én is úgy fogok
dolgozni, mint te vagy bárki más. S lehet, még többet is. Le fogok
menni a haverokkal az éjszakába, de Rose, nekem te kellesz. Ne
gyere a korkülönbséggel, ne gyere a távolsággal! Ha igazán akarnál,
nem számítana egyik sem. Ja, a rangot kifelejtettem. Én abban a
pozícióban vagyok a család királyi sorrendjében, hogy relatív
normális életet élhetek, mert nagyobb rangra nem lépek. Király soha
nem leszek. Én boldog akarok lenni, s most úgy érzem, te erre
tökéletes alany vagy. Igazán. Nincs kamu, nem egy bárban felszedett
nı, nem egy rajongó. Egy értelmes, szép, szórakoztató nı, aki
mellesleg gyönyörő. Több minden repül velem haza holnapután,
mint te azt gondolnád. És ha a titkos szolgálat keresi meg a budapesti
otthonod, akkor is elmegyek hozzád. Ha tetszik, ha nem.
– Bejelentés nélkül?
– Akár! Becsengetek, csak nem dobsz ki… – mosolygott.
– Nem! De ha nem jelentkezel be elıre, pizzát eszel vacsorára,
dobozból… – mosolyogtam.
– Bánom is én, csak legyél velem!
– Igazán?
– Igazán, Rose. Ezt szeretném. Azt mondtad, hogy mindig
mindent meg akarsz oldani, ezt mondd meg, miért nem?
– Mert félek, hogy megszeretlek, s nekem gyötrelem a csalódás…
– Nem kell félned! – érintette meg az arcom. – Most, életedben
elıször, nem kell félned. Barátom, szerelmem vagy. Értünk bármit
megteszek, Rose.
Szükségem van arra, hogy szeress, ilyen szerelemre, gyengédségre
vágytam, amit tıled megkapok. És most sírd el magad a
meghatottságtól! – nevetett.
– Azonnal, már fojtogat a sírás! –mosolyogtam. – Akkor igazán jó
lesz?
 – Persze, ha én mondom, akkor igen!
– Mármint a pizza a dobozból…
– Megölleeek! – kiabálta. – Módszer a következı: beleállítalak a
bokáig érı vízbe, míg visítva könyörögni nem fogsz, hogy „Phil,
ölelj át, fogj meg”, és egy csomó dolgot megígértetek veled. Jó ez a
vízfóbia.
– Utállak! – s megcsókoltam.
– Tényleg? Mit nem hallok! – nevetett, s magához húzott.
Felém hajolt és csak nézett. Mint aki az agyába akarja vésni
minden rezdülésem. Majd finoman a számhoz ért. Elıször csak
ízlelgette, majd egy szelíd „tied vagyok” csók lett belıle.

Percek alatt koromfekete felhık tornyosultak az égen.

– Gyorsan szedd össze magad! Itt percek múlva leszakad az ég! –
szóltam.
– Ugyan már Rose, lesz egy kis esı, és 40 perc távolságra volt egy
fogadó, emlékezhetsz! Ott szépen kivárjuk a végét és utána indulunk.
Gyere!
– Figyelj csak, itt ırült vihar lesz, átéltem már pár itteni „kis
esıt”!
– Ha nem tévedek, angol vagyok, hozzá vagyok szokva.
– Ez nem olyan, mint egy londoni zápor. Ez itt veszélyes móka
lehet!
Siess!
– Mit aggodalmaskodsz egy kis vihartól? – értetlenkedett.
– Mert történetesen rám bíztak, és nem szeretnék címlaplány lenni
azzal, hogy kinyírtam a herceget egy túra alkalmával.
– Címlaplány még lehetsz… Abban a nyuszisban. – nevetett.
– Értékelem a humorod, jelenleg ez nem az a helyzet, amikor
kellıen lereagálnám.
S leszakadt az ég. Ahogy bírt, úgy esett, esı és jég felváltva. Futva
értünk a terepjáróhoz. Csak úgy kopogott a tetején a jég.
 – Megmondtam.
– Igazad volt. – bólogatott beleegyezıen.
– Általában… – dörmögtem.
– Most vagy várunk, vagy elindulunk a menedékházig. Felázik az
út, sok volt a kátyú, azok már megteltek vízzel.
– Nem ülhetünk itt. De az ablaktörlı sem bír annyira törölni, hogy
láss.
Itt sem maradhatunk.
– Én azt mondom, induljunk el lassan! Szerinted?
– Legyen! Maximum egy villámcsapta fa agyonüt minket az erdın
keresztül. No, akkor ennek fényében próbálkozzunk!
Lassan, jó 30-as tempóban kerülgette Phil a vélt vagy valós
kátyúkat.
– Hívd fel a testıröket, jöjjenek a másik autóval, hozzanak vontató
kötelet, Ha lehet, drótból fontat, ha már húzni kell.
– Nincs térerı.– Mondta egy sikertelen próbálkozás után.
– Csodálatos. – Jegyeztem meg.
Lassan ugyan, de haladtunk. A létezı összes pulcsit felvettem,
amit a kocsiban találtam, mert meg akartam fagyni, és még egy
rózsaszín sapkát is, ami alól csak a hajzuhatagom látszódott ki.
Rám nézett.
– Na, most szerettem beléd! – nevetett.
– Ebben biztos voltam, de ha lehet, az utat figyeld. Phil, nem
érünk oda soha!
– Dehogyisnem! Két-három óra.
– Ne idegesíts! Vigyázz, egy nagy gödör!
– Szerinted én nem látom?
Megállt.
– Rose, ne akassz ki! Nem tudunk itt tovább haladni, terepben se
megy át ezen.
– Muszáj, hogy átmenjen!
– Szerinted hogyan?
– Várj egy kicsit, hadd gondolkozzam!
 – Hogy te miket tudsz… – mosolygott.
– Szelektív a hallásom, de ha egyszer száraz, meleg helyen
leszünk, lesz néhány keresetlen szavam hozzád. – Morgolódtam. –
Nézd, ott vannak farönkök kitermelve, hordjuk tele velük a kátyúkat.
– Szarrá ázunk, villámlik, erdıben vagy, ülj már egy kicsit
nyugodtan a seggeden!
– Na, attól megoldódik a probléma! Ott egy dzseki, gyere, hordjuk
tele!
A platóra nem kellene rakni, ha legközelebb elakadunk?
– Rose, megtennéd, hogy nem évekre elıre gondolkodsz? Van
annyi eszem, hogy egy kis esıtıl nem ijedek meg. Terep fokozattal
ki fogunk menni, te pedig gondolj a forró fürdıre velem! –
Kacsintott megnyugtatóan.
– A kátyút majd én megrakom fával, maradj! – mondta.
– Ugyan már, segítek, hamarabb megy!
– Maradj…!
Kiszálltam én is. Szakadt az esı, ahogy az égbıl kifért.
– Te érted, amit mondok? Szállj be! – kiabált.
Érdekes. Most igazán mérgesnek láttam. Tetszett.
– Én hordom, te meg tudod, hogyan kell rakni.
– Ha innen száraz helyre érünk, vízbe fojtalak!
Hordtam, hordtam a méterfát, de csak nem akarta elnyelni a
mélyre ásott gödröt. Kerülni itt a sőrőben nem lehet, így más
lehetıség kizárva. A bugyimig áztam, de hordtam rendületlenül. A
karjaim majd’ leszakadtak.
Egyszer csak megszólalt az úr.
– Elég, Rose, ülj be, most már talán jó lesz!
– Talán? – kiabáltam.
– Idefigyelj, a tökömön folyik a víz és veled diskurálok a
ragozásról, talán vagy nem talán. Tedd be abba a nyomorult autóba
azt a formás feneked és az égre kérlek, hallgass a menedékházig!
Jól felhúztam.
Beültem. Mindenünkbıl csavarni lehetett a vizet. Fáztam.
 – Fázom.
– Hallgass!
Finoman, koncentrálva indult neki a mőveletnek. Négy kerék
meghajtással elvben jónak kell lennie. Az is lett. Olyan finoman
vezette át a fahasábokon, hogy öröm volt nézni. Valljuk be, jó a férfi
a háznál.
– Megszólalhatok? – kérdeztem bátortalanul.
– Átgondolom. – mosolygott. – Mondd!
– Zseniális vagy!
– Ezért hallgathattál is volna. – nevette el magát.
– Öntelt alak vagy. – morgolódtam. – Phil, ott a ház! Ha kell,
innen a magam két kezével tolom be.
– Akkor kellett volna tologatni, amikor elakadtunk, kisasszony.
– Azt mondtad, gyenge nı vagyok, üljek be. Ezzel szemben
elkészítettem egy parádés tervet és valljuk be, a kivitelezésben is
nagy szerepem volt.
Ismerd el!
– Én meg térdig álltam a sárban, míg a helyére került minden.
Természetesen ez minimális hozzájárulás volt a végeredményhez.
– Na, gyere, ne vitázz, menjünk, szedjük rendbe magunkat,
öltözzünk át!
– Mibe?
– Ó, anyám, tényleg! Mindegy, addig pihenünk. Kérünk a szobába
ételt, megvárjuk, míg elvonul a vihar, a telefont tudom itt fent
használni. A fiúk hoznak ruhát. A problémát Rose kisasszony meg is
oldotta.
– Természetesen. De ugye itt a V terv jött be…
– De bejött, és ez a lényeg.

Volt szállás. Ha meglehetısen egyszerő is, de szállás, koszttal.

Még jó, hogy itt az isten háta mögötti vendégházban jó meleg
gyapjútakarók vannak.
 Bırig áztunk.
A vizes cuccaink a sarokban landoltak, a disznók dagonya után
különbül néznek ki.
– Menj elıbb fürdeni, te elıbb végzel, addig próbálok telefonálni.
– mondtam.
– Rendben. Bár azt az egyet nem értem, mióta követem egy nı
utasításait…
– Én szépen kértelek. Ha megmosom a hajam, nem marad meleg
vized.
Téged óvlak, İ királyi fenség.
Hadonászott felém a törölközıjével, mire megállapítást nyert,
hogy elment a maradék esze is.
Lezuhanyozott.
– Mehetsz! Hagytam vizet a sörényednek!
– Idefigyelj, ez hajzuhatag! Mondom, zu-ha-tag! Kikérem
magamnak! Na, jó, nem vitatkozom, meleg vízre vágyom!
Rendbe szedtem magam. A hajam gyönyörő lett, a törölközı, amit
adtak, az volt az egyetlen száraz holmink.
Kijöttem a fürdıszobából. Addigra a kandallóban tüzet gyújtott.
– Te egy Isten vagy! – jegyeztem meg.
Kopogtak.
– Hagyd, majd én. – indultam.
– Te abban a pici törölközıben biztos nem! – mondta
határozottan.
S odament ajtót nyitni.
– Üdvözlöm, uram! Itt az üveg pálinka és a vacsora, amit a hölgy
rendelt.
– Köszönjük! Várjon… – és egy kis eurót nyomott a kezébe.
– Jó, elismerem, istennı vagy. – Nyugtázta, mikor feltérképezte a
rendelésem. – Igyunk egyet, enélkül nem mőködöm most.
– Én sem.
Kitöltött egy jó adagot.
– Amennyi marad, annyi a harag. – mondta.
 – Okos, tanulékony fiú. – mosolyogtam. – Rengeteget töltöttél.
– Igyunk!
Egy húzásra leborítottuk, s még csak nem is égetett. Most kellett.
Keveset ettünk a mai nap után, itt csak a folyékony kenyér
segített. İ újra töltött.
– Be fogok rúgni, többet nem kérek. – vázoltam a helyzetet.
– Nem fogsz. Nagyon ügyes voltál ma. – ezt ıszintén mondta.
– Csak nem fejeztetem le magam, hogyha bajod esik. –
poénkodtam.
– Már nem fejeznek le senkit nálunk sem.
– Megnyugtat. Megpróbálok telefonálni.
Phil bebújt a meleg takaró alá, nyilván meztelenül, mert a
törölközıt elterítette.
Én az ablaknál álltam, karcsún, barnán.
– Phil, kicseng! – visítottam örömömben.
Kapcsolták a vendégházat, kiadtam az utasításokat, de csak
reggelre tudnak jönni. Mondtam, megfelel, mert jó helyen vagyunk.
– Reggel jönnek értünk. – tájékoztattam. – Holnap maradjunk
otthon!
– Utolsó nap.
– Az. Gondolom, összepakolsz, készülıdsz. Este búcsúvacsora.
– Azért még együtt lehetünk, nem?
– Nem mondtam az ellenkezıjét.
Ledobtam a törölközıt, s a takaró alá bújtam, majd Phil-hez, aki
átölelt.
– Borzalmas vagy. – mondta.
Meglepıdtem.
– Miért?
– Mássz át a takaróm alá, s ölelj át!
Így tettem.
– Rose Müller, szoríts magadhoz, te talpraesett, mindenhol
helytálló boszorkány!
 Nem volt kedvem vitázni. Éreztem a pálinkát, fáradt voltam, s
álmos. Így aludtunk el.
Nem tudtam, hogy alszom vagy álmodom. Valamikor elfordultam
tıle, hasra feküdtem. Simogatta, cirógatta a hajam. Hosszasan. Egy-
egy tincset végigkísért az ujjaival a derekamig, ameddig a hajam ért.
Majd összefogta.
Éreztem a leheletét a hátamon. A gerincem minden egyes
porcikáját végigcsókolta. Közben simogatta a következı csók helyét.
Nem láttam, de azt éreztem, testem minden négyzetcentiméterére
emlékezni akar. Simogatni kezdte a feszes fenekem. Keze lejjebb
haladt a combomig, majd újra visszatért. Felébredtem.
Megfordultam, nem tudtam nem érezni, hogy kíván, ahogy fölém
hajolt. Nem kapkodott, inkább feltőnıen finom és lassú volt.
Nem akartam elrontani a hangulatot, de kimondtam, amit
gondoltam.
– Ez a mi búcsúesténk.
– Nincs búcsúeste, csak egy ideig nem látom a nıt, akit szeretek, s
minden mozdulatodra vissza akarok gondolni, míg nem leszel újra
velem.
Simogattam az arcát, a száját, a szemünk egy pillanatra sem
tekintett máshova, csak néztük egymást. Most értem, tudom, hogy a
szem a lélek tükre. Most nem csak a testünk ért össze és olvadt
egybe, hanem a lelkünk is egymáséi lett. İrült, hatalmas,
szakadéknyi különbség, szeretkezés és szeretkezés között. Már nem
voltak kétségeim, pedig nem a szavak gyıztek meg. Szavakat
mondhatunk szebbnél szebbeket, de amikor ezt a tekintetet látod
valaki szemében, nincs kétség vagy bizonytalanság. Az egyik
legzőrösebb nap után éltem át a legboldogabb éjszakám. Meghitt,
finom, a másikat követelı.
Nincs holnap, nincs félelem, csak szerelem.
Szerelem.
 6. NAP

Hamar reggel lett. Hozzászoktam a korai keléshez. A viharnak már

csak hőlt helye volt. Rendbe szedtem magam, de a ruhakollekció
egyelıre nem bıvült, maradt a törölközı.
Phil aludt. Imádtam nézni, máskor is, de most szomorú voltam,
pedig az elmúlt éjszaka volt a legszebb éjszakám. Volt már
szenvedély csupa világraszóló pasival, de a legfeledhetetlenebb
számomra, az a tegnapi volt.
Emiatt boldog voltam ugyan, de egy dolog járt a fejemben: ez a 6.
nap. A búcsú napja. Mire visszaérünk, talán még sétálni, beszélgetni
azért marad idınk. Tartalékolnom kell minden közös percet. Este
búcsúest, hajnalban pedig indulnak a reptérre.
A telefonokat halkan lerendeztem, már elindult értünk a felmentı
sereg.
Annyi a lényeg, hogy hozzanak ruhát, s a terepjárót nézzék át.
Igaz semmi baja nincs, csak egy alapos lemosás hiányzik neki, de
mindenesetre fı a biztonság. A nyakamat teszem rá, hogy Hédi küld
egy kosár ételt, mert „tisztességes étel, Rose-om, csak a mi
vendégházunkban van”. Azért egy kávét iszunk, ha az úr felébred.
Most csak várok. Nem tudok mit tenni.
Holnap vége lesz a kalandjainknak ezzel a szédült pasival. Amikor
a munkát elvállaltam, a fenébe kívántam az egészet. Kísérgetni egy, a
bulvárban nem túl jó promócióival rendelkezı herceget, nem
bizonyult jó mókának, de megvallom, már akkor megváltozott róla a
véleményem, amikor kicsit jobban utána olvastam. Aki itt most az
ágyamon oly édesen alszik, egy végtelenül jólelkő, érzékeny, éles
észjárású, tanult, mások nehézségeire kiemelten figyelı, segítıkész
ember. Nagyon jó humorérzékkel megáldva.
 Igaz, egy nagy hibája, bár már azt sem tudom neki felróni, hogy
azok a fránya skótok olyan mérhetetlenül jó és sok whisky-t
gyártanak. No, ı ebben a sorrendben kóstolja és issza: jót és sokat.
Ekkor születnek a szaftos bulvár címlapok, a megjegyzem, valóban
hülye tetteirıl.
Holnap én is utazom haza. Budapest. Mennyire kikapcsolt az
ittlét. Újra indul minden. Reggeli smink, rohanás, tősarok, csinos
ruha, dugó, értekezlet, idegeskedés a jó munkáért, csekkbefizetés,
pizzarendelés, promóció készítés, rosszindulatok kivédése… Séta
pihentetıül nem erdıben, hanem a Váci utcán, lelket nyugtató
üldögélés a Bazilikánál.
Helyek, ahol összekapom magam. A Bazilikánál megnyugtat a
sok gondtalan turista, a templom közelsége pedig lelket melengetı.
Megnyugszom, s újra higgadtan tudok gondolkodni. A Váci utcán
úrinı vagyok. Extra elegáns ruha, 8 centiméteres cipısarok, karon a
táska, s a napszemüveg mögé bújva nézem, hogy néznek. Magamban
mosolygok, persze. Ez játék, de jó játék.
Aztán újra munka, bakancsos, farmeres idıszak. Néha angyal
vendégekkel, de néha inkább az ördöggel töltenék egy hetet, az maga
lenne a felüdülés, világbékeérzés.
– Nem alszol? – törte meg a gondolataimat egyszer csak a hangja.
– Alvászavarral küzdöm, nem mondtam még? – mosolyogtam.
A magamra tekert takaróval Bridget Jones stílusban az ágyhoz
araszoltam.
– Minek rád ez a bunda? – kérdezte.
– Ez a bunda valaha egy birkáé volt, kedvesem, ha a hajamat
összevetjük ezzel a fajjal, azt hiszem, rokonságban állunk.
– Erre ébredni… – mondta. – Csodás éjszaka után megpillantom
az én angyalhajú kedvesem, aki megszólal, és hanyatt vágom magam
a nevetéstıl.
Ez itt a mennyország, hála a viharnak.
– Hamarosan itt vannak értünk. A lényeg a ruha.
– Kérjünk kávét?
 – Ha lehet.
– Mit nem tud Rose Müller elintézni? – kérdezte. – De elıbb bújj
ide!
Kaptam egy csókot és ölelést, ı pedig a mellkasára millió puszit.
– Intézkedem.
Megkaptuk a kávét.
– Tulajdonképpen csak ruhákra van szükségünk. Az autót átnézik,
de abszolút jó, nincs semmi baja. – Mondtam, miután megittam az
életet jelentı kávét. – Véleményem szerint ebédidı lesz, mire
visszaérünk. Gondoltam, ma sétálhatnánk, beszélgethetnénk, ez az
utolsó napunk.
– Itt. – jegyezte meg.
– Este parti, s hajnalban kell induljatok, hogy a reptérre kiérjetek.
– folytattam. – Én holnap indulok Budapestre. Ha ez így neked nem
jó, szólj, és átnézzük a B tervet. – nevettem.
– Veled akarok lenni, a körítés nem érdekel, te úgyis elintézed.
– Rendben! Kicsit odabújok…
– Gyere!
– Vártál már ruhákra?
– Bolond. Biztos arra gondolsz, mikor nyilvánosan
pucérkodtam… – mosolygott.
– Isten ırizzen, hogy még egyszer elıforduljon. – forgattam a
szemeimet.
– Nem fog. Tudok újabb és újabb marhaságot csinálni, nem okoz
gondot. – nevetett.
– Kérlek, ne tedd! Ha Skóciában betiltanák a whiskygyártást, nem
lenne gond, földre szállt angyal lennél.
– Én megiszom a pálinkádat is!
– Jó, de most pihenni jöttél, ilyenkor többet megengedhet
magának az ember.
– Figyelj rám, Rose! Várjuk a ruhákat, kitőnı alkalom, hogy
beszélgessünk.
– Azt tesszük.
 – De kettınkrıl.
– Kíváncsi vagy az álláspontomra?
– Nagyon! De ne kezd a szokásos szorongásod! Persze, ha ez az
éjszaka jelentett valamit…
– Túl sokat! Beléd szerettem és holnap elmész. Nincs mit ezen
ragozni.
Ennyi jutott belıled.
– No, tovább ne is mondd! Az én álláspontom az, hogy az éjszaka
csodás volt. Elvörösödtél. – nevetett.
– Kérlek, mondd még, attól biztos elmúlik…
– Szóval, te más vagy, mint a többi lány. Én akarom a folytatást!
Azt mondtad, kilenc napra visszajössz.
– Igen.
– Nekem is munkám lesz, de egyeztetünk és megyek hozzád.
– Jó, nem vitatkozom. Most túl jó minden. Maradjunk annyiban,
hogy hívjuk egymást. Illetve írok sms-t. Te vagy az elfoglaltabb, ha
van kedved, felhívsz. Jó ez így.
– Nem rajongok érte, de hívogatni foglak naponta ötször.
– Kivéve, ha dolgozom. Akkor csak este! Vedd figyelembe az
idıeltolódásokat! Ki tudja, hol leszel.
– Lényeges?
– Nem, ha hallok felıled.
Kopogtak.
– Nyiss ajtót! – kértem.
– Miért én?
– Takaróban nem állhatok oda, neked ott egy törölközı.
Ajtót nyitott.
– Uram, ezt a csomagot küldték önöknek, s ezt a kosarat. A
hallban várnak magukra.
– Köszönöm!
– Ruha, ruha, ruha! – ujjongtam.
– Nekem jó vagy így is! – nevetgélt.
 – Én sem panaszkodom… – kacsintottam. – Nézzük meg, mit
kaptunk.
Hédi pakolt, van rá egy százasom. Nézzük csak! Bakancs, meleg
pulcsi, trikó, bugyi, zokni, nincs melltartó. De zokni két pár. Tudja,
hogy fázós a lábam.
Te mit kaptál?
– Bakancs, farmer, alsónadrág, póló, pulcsi. Nincs zokni!
– Húzd fel az enyémbıl az egyiket! Hányas a lábad?
– 43.
– 39. Mindegy, ne válogass, bakancsba jó lesz. Nézd meg a
kosarat!
– Sonka, pálinka – Isten áldja Hédit! –, kürtıs kalács, zöldségek.
– Eszünk?
– Kivetted az energiám, persze.

Falatoztunk, immáron felöltözve.

– Hédi egy angyal! Igyunk egyet! – mondta.
– Mire?
– Arra, hogy az enyém vagy!
– Bármikor. – mosolygott.
– Anyám, ez cián!
– Nem túl erıs. – Mondta, s még csak egy grimaszt sem vágott,
úgy itta meg.
– Hadd ne kommentáljam… Menjünk le, s induljunk haza.
– Jó volt itt… – mondta, s lefelé indultunk.
Nem gondoltam, hogy ilyeneket kimond.
– Phil, nagyon jó volt itt. – válaszoltam.
– Sok ilyen éjszakánk lesz még… – ezt inkább magának mondta.
Lent várt minket a vadász és János.
– Drága Rose, nem esett bajuk? A pajtatetıt beszakította a vihar.
Jó, hogy itt könnyen menedéket találtak.
– János, hogy milyen könnyő volt, majd elmesélem.
 – İ királyi fensége jól van? – érdeklıdött.
– Minden a helyén. – válaszolt, miközben feltőnıen rám nézett.
– Az autójuk rendben, ha gondolják, indulhatunk.
– Fizetek és mehetünk. – mondtam.
Az autónk tengelyig sárkupacokkal volt tele.
Phil vezetett, néha terepet kellett az esızések miatt kapcsolni. Az
autóban csendben voltunk. Elköszöntünk a legszebb éjszakánktól.
Ahogy terveztük, délre értünk a vendégházhoz. A személyzet
felsorakozott, mintha a véres kard lenne a hátunkban. De kedves volt
tılük.
– Drága, édes Rose-om, nem esett baja ebben az ítéletidıben?
Persze önt is féltettem… Phil! – fogadott minket Hédi.
– Nincs baj, Hédi! A kosara az életünket mentette meg, a maga
fıztjét, csomagolását nem bíznám másra. – hízelegtem.
A 60 éves vénkisasszony fülig elvörösödött, bár megjegyzem a
csomagolásáról, Phil-en az én négy számmal kisebb zoknim van.
– Üljenek asztalhoz! – invitált minket.
– Hédi, csak csipegetünk, nemrég faltuk fel az egész kosarat.

Ebéd után sétálni indultunk. Ölelkezve beszélgettünk mindenrıl,

de kettınkrıl nem. Mesélt az imádott helikopterérıl, karitatív
munkáiról.
– Családról nem beszélsz… – mondtam.
– Mindenki szeretne téged…
– Jobbnál jobb partikkal köthetsz házasságot, egyébként kitőnı
apa leszel, ez biztos. De 40 éves korod elıtt ne házasodj, add ki a
gızt! Ha úgy érzed, hogy nem rúgnád már ki a ház oldalát, akkor.
– Én már most kész vagyok rá! Lehet, csiszolna a kifogástalan
jellememen. – mosolygott.
– Isten ırizzen! – fogadkoztam. – Nálunk a Bazilikában tartják a
nagy esküvıket, ott házasodott Carlo Ponti is, Sophia Loren fia.
Magyar nıt vett el.
 – Nálam nem lesz akkora felhajtás, mint a testvéremnél. – mondta.
– İ király lesz, én nem. Én olyan nıt vehetek el, akit igazán szeretek.
Olyat, akivel nem élni tudok, hanem aki nélkül soha. Amúgy meg
majd a családom fellélegzik, hiszen átpasszolnak egy nınek. Elég
volt belılem! – nevetett, s vele együtt én is.
– Nálam sem lesz felhajtás… – folytattam a témát. – Nincs a
Földön, mit a Földön, az univerzumban olyan férfi, aki engem
elvenne.
– Bolond vagy! Tökéletes vagy, csak a sok hülye ezt nem veszi
észre…
Mondjuk ezt azért nem bánom.
– Téma lezárva!
– Miért? Pont most állnék elı szívem rejtelmeivel és te belém
fojtod!
– Ne hülyéskedj! – böktem oldalba. – Ha hazamész, mit csinálsz?
Csak fejben tudjam majd, épp merre járhatsz.
– Anyám alapítványánál van munkám. Gyerekeket látogatok
otthonokban, kórházakban. Nem tudom igazán pontosan, Isten
bizony, én azt csinálom, amit nekem mondanak, bár ezt imádom.
– Jajjj, ne mondd, ettıl leszakad az ég…
– Miért?
– Nálad öntörvényőbb ember nem létezik globálisan sem.
– Tudod, Rose, veled azért is jó, mert olyannak fogadsz el,
amilyen vagyok. Légy ıszinte, valaha is eszedbe jutott a
származásom?
– Phil, a legutolsó, ami rólad eszembe jut. Bár ez így nem igaz. Ha
eszembe is jutott, akkor csak negatív értelemben, tehát hátrányodra
vált.
Apropó, vissza kell fordulnunk, elszaladt az idı, este parti.
Kicsípem magam, rendes ruhában még úgysem láttál. – nevettem.
– És a főzıs felsıd? Szívem szerint cafatokban téptem volna le
rólad.
 – Bolond! Amúgy kerti parti lesz, bográcskaja. Ne kérdezd, lesz
pálinka!
– Mikorra készülsz el?
– Nagyjából 2 és fél óra.
– Mit csinálsz addig, fodrászhoz mész vagy mi? – csodálkozott.
– Nem! Majd meglátod, meglepi!
– Én elmegyek az istállóba, de ha azzal az isteni konttyal jössz le,
amit a fejed tetejére szoktál csomózni, én megfojtalak!
– Számit?
– Nem! Te akkor is Rose vagy! Az én Rose-om! – adott egy
csókot a homlokomra.
Elváltunk.

Gyorsan fürdés, hajmosás. S most jön a neheze. Ki akarom

simítani a hajam, ami jól áll egy erısebb sminkkel. No, de ez nem
egy egyszerő mővelet.
Szépen tincsenként egyenesedett a hajam, a végére egy-egy enyhe
hullámot kanyarítottam. Az eredmény nagyszerő lett. Percek alatt
kisminkeltem, ez nagyon megy, Budapesten naponta gyakorlom.
Mit húzzak fel? Itt meglehetısen gyér a felhozatal. Nem érdekel,
hogy kerti parti, de nagyon jól akarok kinézni. Mi, nık…
Egy pár cipım van itt a bakancson és a tornacipın kívül: a fehér,
nyolc centiméteres sarokkal. Ez megvan. De a megoldás is: térdig
érı fehér, karcsúsított, dekoltált, egyszerő kisruha, fehér gyöngy és
egy hatalmas fehér köves győrő. Hozzáadva a csokibarna bır.
Elégedett voltam az eredménnyel, szoknyában még nem látott, s ma
búcsúzunk.
Búcsúzunk…

Phil sétált az istállóban. Szerette a lovak illatát. Beszélgetett a

lovakról, majd tovább sétált, de nem messze, hiszen hamarosan este
van, és a személyzet már lázasan készülıdik. Leült egy padra,
hanyatt feküdt. Csak nézte az eget. Már 7 napja, hogy túrázni jött, s 7
nap alatt minden felfordult körülötte. İ királyi fensége. De csak egy
harminc éves férfinek érzi magát, aki találkozott egy csodálatos
lánnyal. Talpraesett, önálló, ha kell, döntésképes, gyönyörő. És
bevallotta magának, cinikus is, és humorával néha észhez téríti, s
visszaszáll a földre. Eltelt 7 nap. Mindenképp elmegy Budapestre,
ezt rég eldöntötte. Akkor majd elválik, hogy elválnak-e vagy sem.
Más környezet, más impulzusok. Nem raknak esıben farönköket…
Mosolygott magában. Érezte, ez még jobban magához fogja
láncolni. Olyan ritka nı, aki féken tudja tartani, mert csak ıt látja
benne, Philt, és nem a herceget. Feltápászkodott, s elindult
készülıdni.

Az udvarház gyönyörő lett. Fáklyák égtek mindenütt, a levegıben

a bogrács, a grill húsok és a padlizsán illata terjengett. Gyönyörően
terítve és mindenki ünneplıben. Na, és persze mindenki túl már az
elsı poharán. Hédi csinos, Kati hajában akkor rózsa van, hogy fél
arcát kitakarja, persze cigányokat is hívtak, ma itt bizony nagy
mulatság lesz. Van rá 100 euróm, hogy Philt a szobájába kell majd
támogassam, mert mindenki ragaszkodik hozzá, hogy igyon egyet
vele.

Mire leértem, már mindenki rám várt, nem kezdték el nélkülem.

Utolsó pillantás a tükörbe, sima, oldalra fésült haj kis loknikkal. Csak
pára ne legyen, mert akkor lıttek az egésznek.
Phil sötétkék nadrágot viselt, rózsaszín inggel. Haja zselés, isteni
illattal.
Ezt már borítékoltam.
 Letipegtem a lépcsın, megdicsértem Kati rózsáját, és éreztem,
hogy Phil mindent várt, de ezt nem. Mondjuk, a ruhában túl sokat
enni nem tudok.
Hozzáléptem, illatosan, gyönyörően.
– Nem mondtad, hogy Oscar átadóra mész!
– Nem jelenhetnék meg, mert térd fölött ér a ruhám! – mondtam
szelíden.
– Te lennél a legszebb, ezt garantálom. Nem hiszem el, hogy a
tökéletes nı szingli.
– Nem szingli, eztán magányos…
Belekaroltam, ı pedig átfogta a derekamat.
– Ma este történjék bármi, ez a MI esténk. – mondta szelíden.

A személyzet minden tagja elhozta a gyerekét. Meglepıdtem,

hogy Phil milyen ıszintén kedves volt velük. A gyerekeknek én
fordítottam, s igazából fogalmuk sem volt, kivel állnak szemben.
Gyufafejnek szólították, amin Phil úgy nevetett, ahogy a torkán
kifért. Látszott, hogy jól érzi ebben az igazán egyszerő közegben is
magát.
– Rose kisasszony, ön ma este is gyönyörő! – lépett oda hozzám
János.
– Drága Jánosom, túloz, de azért kedves. – válaszoltam
illedelmesen.
Phil félrevont.
– Drága a frászt! – mondta. – Egy órája azon agyalok, mit
csinálok veled fent a szobában!
Mosolyogtam, s belül örömtáncot lejtett a lelkem.
A gyerekek vacsora elıtt tengópályát rajzoltak az aszfaltra. Nagy
volt a veszekedés, mivel nem volt meg a csapat. Senki nem akart a
lányokkal lenni, ment a duzzogás.
– Kérdezd meg, már meg mi a baj? – utasított Phil.
– Mi a baj, gyerekek?
 İk pedig szívélyesen felvázolták a problémáikat.
– Nincs meg a csapat. Lányokkal meg már milyen ez a játék? Két
ember hiányzik… – fordítottam.
– Beállunk? – ugrott fel Phil.
– Beállhatunk! – helyeseltem.
– Te így? – kérdezte kissé ironikusan.
– Cipı nélkül, nagy okos. – Kacsintottam. – Srácok, minket
bevesztek?
– Hááát… Jobb híján…
Ezen nagyot nevettünk.
Elosztottuk a csapatokat, Phil állt a lányokhoz, én pedig a fiúkhoz.
Elkezdıdött a játék. Phil feltőrte az ing ujját is, hogy jobban
tudjon koncentrálni. Én minden egyes labdapassznál combig húztam
a szők szoknyámat.
Egy-egy pontnál Phil olyan ujjongásba kezdett, mintha az olimpiát
nyerte volna meg. Taktikai tanácsokat adott a lányoknak, mintha az
élete múlna rajta.
Mi is belejöttünk. Rájöttem, ha a szoknyám feljebb húzom, Phil
figyelme oda összpontosul. Igy nyertek a fiúk, némi nıi csáberıvel.
– Tök jó volt! – ujjongott a végén Phil.
– Az! De olyan a lábam, mint egy földmunkásé. Rögtön jövök!
– Asztalhoz! – kiáltott Hédi.
– Pillanat türelmet kérek! – mondtam.
Gyors lábmosás, sminkigazítás, magassarkú fel, haj jó így.
– Rose kisasszony, tálalhatunk?
– Igen, Hédi.
– Innék egy pálinkát! – súgta oda Phil.
– Tölts nekem is! – nem vagyok egy nagy ivó, de én köszöntöm
Philt, kell a bátorság.
Az asztal roskadozott, hangzavar volt, mindenki beszélt valakivel.
Persze egyszerre. Olyan egyszerő világ ez itt. De olyan boldog…
– Mikor kezdıdik a tánc? – érdeklıdött Phil.
– Megırülök, belejöttél! – nevettem.
 – Mi ezen olyan mulatságos, Rose kisasszony? Az én
mozgáskultúrámmal nem volt nehéz!
– Azért valljuk be, a töltés is hozzájárult… No, de most várj egy
kicsit, kérlek, mert én jövök…
Megcsilingeltettem a poharam, s mindenki rám figyelt. Remélem,
a külsım kifogástalan, s azért bedobtam egy pálinkát, biztos, ami
biztos.
Hiába, nem tudok sok ember elıtt beszélni.
– Kedves vendégeim, s elsı sorban İ felsége, Philip herceg, aki
volt olyan kedves, hogy túrája végére mindenkinek csak Phil lett.
Szeretném megköszönni a személyzet munkáját, ismét kiválóak
voltatok. És persze köszönteni szeretném Philt, és nagyon merem
remélni, hogy kipihente és jól érezte magát nálunk. Szeretettel
megköszönjük azt a közvetlenséget, melyet irányunkba nyilvánított.
Azt azért megjegyezném, a tengó meccs nem feltétlen volt fair. –
Nevetés. – Phil, kérlek, fogadd el a mi kis búcsúajándékunkat, ami a
neves pincébıl való. Ezt a pálinkát a születési évedben palackozták.
Fogadd tılünk ezt a szerény ajándékot!
Az ajándékát tapsvihar közepette, s óriási mosollyal a száján vette
át.
– Kedves barátaim! – kezdte. – Rövid leszek. Én köszönöm, hogy
befogadtak, barátjukként kezeltek, s oly sokat fáradoztak a
kényelmemért.
Ígérem, a pálinka becses helyet kap, s nem lesz olyan vészhelyzet,
hogy megbontsam. – nevettünk. – Igazán mindannyiuknak köszönök
mindent, de ha szabad kiemelnem, drága Rose, nem tudok mást
mondani, remélem, érzi és érti, köszönöm.
Te jó ég! Ha rákvörös szín létezik, hát én az voltam.
– Igyunk, s most búcsúzom, – folytatta – de ígérem, jövök még,
mert önök olyan tészta és jóérzéső emberek. Pont olyan egyszerőek,
mint én. S most pedig, táncra kérem, miss Rose! – lépett oda
hozzám.
Elájulok! Hiszen senki nem táncol. De talán majd csatlakoznak.
 Álomszép volt minden. Az asztalokon gyertyák izzottak, a
vendégház körül fáklyák. Egyedül talán a gyerekek sóhajtoztak, mert
már a sültekre gondoltak. Minden ámulattal figyelte, ahogy Phil a
zenészekhez ment. Ha jelen pillanatban szívelégtelenségben haltam
volna meg, az is természetes halál lett volna.
– Rose, táncolsz velem? – csak ennyit kérdezett, finoman, lágyan,
de a lehetı legkomolyabban.
– Szeretnék veled táncolni, Phil. – válaszoltam.
Középre kísért, karját nyújtotta. A többiek tapsoltak. Most olyan
magas voltam a cipımben, mint ı, s a szemébe néztem. A zenekar
rákezdett a kért számra. Egy keringı volt, nem jobbra-balra csárdás,
hanem egy keringı.
Természetesen kiválóan táncolt. Amikor felhangzott a zene, a
szívem összeszorult. Nem azért, mert rég hívtak már keringızni,
hanem mert a dal, mely szólt, a Búcsúkeringı volt.
Táncoltunk, fogta a karcsú derekam, talán még szorosabban is,
mint illik, s csak a szemeim nézte. Mintha olvasni akarna belıle.

„Vérben táncolj velem,

Tőzben táncolj velem,
Lángba borulj velem, még egyszer
A vég legyen szép
Egy mosolyt még
İrizz meg nekem…”

Énekelte, majd énekelték mindannyian.

Ez volt a mi táncunk.
Nagyon furcsa… Szavakat, ígéreteket, fogadalmakat mondunk,
amiket vagy megtartunk, vagy nem. De amikor valaki táncol, ölel, s a
szemével beszél, az nem csal meg senkit. Nincs ígéret, nincs
fogadkozás, csak látod a másik lelkét. „Csak” a lelkét. S nincs
kétség.
A zenének vége lett, s mi nagy tapsot kaptunk. Tudtam, hogy
szólnom kell, mert mindenki éhes, leöntöttek már egy-két kupicával,
a gyerekek kalimpálnak a lábukkal, mert nem értik ezt az egészet.
Én most értettem meg. Akkor, amikor elköszönünk, 6 nap után. Ez
a fiú egy nyitott, udvarias, jó humorú srác Londonból. Nem más.
Teljesen mindegy, hogy Lutonból vagy a királyi palotából való. Nem
a származása teszi azzá, aki. İ Phil volt, senki más.
Mi is leültünk, ettünk-ittunk, s közben a cigány természetesen
húzta a nótát. A gyertyák égtek, leszállt az éj, és mi mindannyian
csodálatosan éreztük magunkat. Elıkerült a csárdás, ropta boldog,
boldogtalan.

A gyerekek elálmosodtak, így a szüleik indulni kényszerültek.

Ennyi esemény után mi is visszavonulni készültünk.
Phil mindenkivel kezet rázott, s mindenkihez volt egy kedves,
köszönı mondata.
Elindultunk felfelé a lépcsın. Én elıtte mentem, ı mögöttem a
csípımbe kapaszkodva.
– Uram, a szobámhoz érkeztem, köszönöm a csodás estét. –
mondtam.
– Hölgyem, sajnálatos, de eltévesztette a szobaszámot. Az öné
eggyel odébb van.
– Ó, micsoda feledékenység! – bolondoztunk.
Mondjuk az elfogyasztott ital is közrejátszott, de inkább csak
kellemes hatást gyakorolt.
Beértünk a szobájába. Szó nélkül mögém állt, belecsókolt a
nyakamba, egy másodperc alatt lehúzta a ruház cipzárját, amit én fél
órát kínlódtam fel egyedül. Nem volt semmi gátlásom. Kihúztam a
kezem, s a ruha a földre hullott. Ott álltam 8 centiméteres sarkakon,
égig érı hosszú lábakkal a kis csipetnyi bugyiban és melltartóban.
Kigombolta az ingét, s a földre hajította.
Nem csókolt meg, csak magához ölelt, a bırünk ért össze. Nem
bírtam magammal, simogattam azokat a gyönyörő, izmos vállait, s ı
csókolgatni kezdte az enyémet.
Némán. Egy szó nem hangzott el.
Lekerült a melltartó, közben szünet nélkül csókolgatott.
– Téged a Teremtı saját gyönyörőségére teremtett. – suttogta.
Élveztem, amit csinált. Nem bírtam nem nézni a gyönyörő vállait,
karjait, beletúrni a hajába, s élvezni, hogy akar engem. Mindig azt a
kellemes borzongató érzést érzem, mikor hozzám ér… Lekerült a
nadrágja is, és az ágyra fektetett.
Kényeztette a hasam minden egyes négyzetcentiméterét, majd
lejjebb, s újra feljebb. Megırjített vele. Hallhatta. Közben
simogattam én is. Semmit nem akartam, csak hallani a vágytól
remegı hangját, érezni az ajkát.
– Nem bírom! – suttogta.
Belém hatolt.
Próbált finom lenni, de nem tudott. Annyira kívántuk egymást,
hogy már nem számított semmi.
Hangosan élveztem, s ı is a gyönyört.
Hosszasan feküdtünk egymás karjaiban, kapaszkodva, szorítva a
másikat. Mindketten tudtuk, hogy miért: holnap hajnalban elválunk.
– Szeretlek, Rose! Én, egy dilis londoni fiú… – mondta.
– Én is szeretlek! – válaszoltam.
– Soha nem mondtad ki…
– Mert féltem… Tudod, az aggályaim. De most ez már a múlté.
Csak azt szeretem, ami vagy. A többi nem érdekel. Sem az idı, sem a
helyem.
Szeretlek, Phil.
Magához szorított.
– Ennyit nem kapartam egy nıért sem, csak, hogy tudd! –
nevettünk.
 – Mit látnak benned? A herceget, a jó partit, a lehetıséget, vagy
saját magad?
– Természetesen az elsı az igaz.
– Jó volt itt ez a nomád élet, kijött a valós éned.
– Rose, én mindig ilyen vagyok, csak az emberek nagyítják vagy
ferdítik el a dolgokat. Persze, millió kötelességem van a hazám és a
családom felé, s az utóbbit mindig megszegem, de könyörgöm, én
csak én vagyok, sok hibával, de mellette, és nem nagyképőség, de
csupa jó tulajdonsággal. Mint akármelyik másik ember. Vannak
kiváltságaim is, nem mondom, de ha választani kellene, én csak Phil
lennék Londonból. Sok a munkám, de keresem a boldogságot. S
most jöttél te. És minden kerek.
– Az! Holnap elválunk, fogalmam sincs, mikor látlak. Phil, egy
kapcsolatot ápolni kell. Lehet, elıször jót tesz egy kis távolság, de
hosszabb távon nem mőködik. Én speciel szeretek azzal lenni, akit
magam mellé választottam. Egy hete téged istápollak, könyörgöm! –
nevettem.
– Elsı lépés az, hogy egy-két héten belül Budapesten találkozunk.
De átjöhetsz Londonba is.
– Hogyne, a paparazzik kereszttüzébe. Budapest e felıl
biztonságosabb hely. Tudod, azért két különbözı világ is találkozott
velünk…
– Nincs különbözı világ, csupán egy nı és egy férfi.
Hajnalig beszélgettünk, ölelkeztünk.
Akárhogy vesszük, órák kérdése és elmegy.
S ez az idı eljött.
 7. NAP

Hédi mindent összepakolt, mi pedig rendbe szedtük magunkat, ahogy

illik. Farmer, tornacipı, hajzuhatag.
Phil kiirányította a holmijait az autóhoz.
Én meg csak, mint egy ırült, álltam a szobájában, mintha mindent
a fejembe akarnék préselni.
Hogy boldog is tudok lenni.
– Menni kell. – szólt.
– Tudom, megyek.
Úgy ölelt, szorított, hogy levegıt nem kaptam.
– Kimondjam a legnyomorultabb szót? – mondtam, s könnyek
szöktek a szemembe.
– Mit?
– Bárcsak… Bárcsak egyszerőbb lenne minden.
– Ne mondd ki! Csak rajtunk múlik. Rajtad és rajtam. A többit
megoldjuk.
– Tedd le a nagyesküt! – nevettem.
– Esküszöm! – nem nevetett.

A ház hajnalban is tudja a dolgát. Felsorakoztak elbúcsúzni. Phil

mindenkivel kezet fogott, s mindenkihez intézett egy kedves szót.
Az autóig csak én kísértem.
– Akkor menned kell. – mondtam.
– Hamarosan látlak, addig hívlak, hívj, hívlak…
– Boldog voltam veled, nagyszerő ember vagy. – Mondtam el-
elcsukló hangon.
– Rose Müller, mindenkinél különb vagy! Szeretlek!
 Be kellett szállnia. Utána szóltam…
– Én is téged, Phil! Nagyon!
A furgon kigördült. Ott álltam és néztem, míg a fényét láttam.
Olyan magány omlott rám, hogy alig bírtam, pedig lehet lesz még
folytatás, ezt ígérte, s neki elhiszem már.
A fejemben a keringı dala szólt:
„A vég legyen szép,
Ha meghasad az ég,
S elolvad az idı
A vége legyen a mienk
Suhanó, bársony kék
Búcsúkeringı.”1

Fáztam. Kívül. Belül.

Felmentem Phil szobájába, holnap már kitakarítják. Most még egy

kicsit itt van. Üldögéltem az ágyon, majd elfeküdtem. A párnámon
kis cetli volt, kusza, gyors betőkkel: „Szeretlek!”
Tudta, hogy visszamegyek a mi szobánkba.
Így találtunk mi egymásra, ha csak pár napra is.
Az emberi boldogság pillanatokból áll.
Most boldog voltam.

1
„Búcsúkeringı” forrása: Kimnowak hasonló címő dala.