Készült

a Galaktika Baráti Kör Könyvklub

tagjainak, 1988-ban
Könyvárusi forgalomba nem kerül

„Szívélyes jókívánságokkal magyar olvasóimnak
1988. augusztus 24.
Erich von Däniken"


Erich von Däniken
TÉVEDTEM
VOLNA?


Móra Könyvkiadó


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Erich von Däniken: Habe ich mich geirrt? C.Bertelsmann Verlag,
© Erich von Däniken
Fordította Mitók Zsuzsa
Az eredeti kötet illusztrációival
Hungarian translation
© Mitók Zsuzsa, 1988


Beszélgetés olvasóimmal

„AZ ÉLET EGYIK LEGVIDÁMABB ÉLMÉNYE,
HA OLYAN CÉLTÁBLA LEHETSZ, AMELYET
NEM TALÁLNAK EL.”

WINSTON CHURCHILL (1874-1968)

Majdnem húsz évvel ezelőtt írtam meg első könyvemet. A
megírását követő két esztendőben 25 – írd és mondd: huszonöt! –
német nyelvű kiadónak ajánlottam fel. A kézirat szabályos
időközökben újra meg újra a postaládámban kötött ki, sztereotip levél
kíséretében: „Sajnálattal közöljük...”, „Nem illeszthető be a
programunkba...” Kétségbeesésemben minden pénzt összekapartam,
beültem ócska Volkswagenembe, és Hamburgba mentem, hogy
rávegyem dr. Thomas von Randow urat – aki akkor a Die Zeit
tudományos rovatának a szerkesztője volt –, legalább néhány részt
jelentessen meg a könyvemből. Dr. von Randow úr felhívta telefonon
az Econ Kiadónál Erwin Barth von Wehrenalpot, és néhány nappal
később már az ő hatalmas íróasztala előtt ültem Düsseldorfban.
Szkeptikusan rám nézett a szemüvege fölött, majd megjegyezte:
„Talán egy kis auflággal, mondjuk, 3000 példánnyal
megpróbálkozhatunk.” És 1968-ban megjelent A jövő emlékei
(Erinnerungen an die Zukunft).
Akkoriban a Die Weltwoche című svájci hetilapnak az időközben
elhunyt dr. Rolf Bigler volt a főszerkesztője, a sorozatokat pedig a
fiatal Jürg Ramspeck gondozta. (Ramspeck ma a Die Weltwoche
főszerkesztő-helyettese.) Művem mindkét urat lázba hozta, és az
egész könyvet megjelentették folytatásokban.
Evvel megindult a lavina. Rövid idő alatt csupán Svájcban 20
000 példány kelt el, a siker átlépett a határokon is az NSZK-ba és
Ausztriába. Az Econ Kiadó 1970 márciusában megjelentette a 30.
utánnyomást, amivel a könyv példányszáma elérte a 600 000-et. A
jövő emlékeit a könyvklub- és zsebkönyvkiadásokkal együtt csupán
a német nyelvterületen 2,1 millió példányban adták ki. 28 nyelvre
fordították le, 36 országban jelent meg, s e kötet alapján készült A
jövő emlékei c. film. Miután az amerikai tévében bemutatták, az
Újvilágban kitört a „dánikenitis” (Time). Témám beszélgetések tárgya
lett: valóban voltak-e űrbéli látogatóik őseinknek?
A sikerhullámmal együtt jött a kritika is. Ernst von Khuon
professzor 17 tudós cikkét gyűjtötte egybe az Űrhajósok voltak-e az
istenek? című könyvben. A cikkek egy része mereven elutasító volt, a
többiből pedig enyhe jóindulat volt kiolvasható. Azóta szinte
valamennyi földrészen – mintha langyos eső esett volna –
„ellenkönyvek” sarjadtak ki a földből, magasra nyújtózkodva sikerem
mellett; akadt köztük néhány penészvirág is. A tévéviták, amelyekre
mindmáig értelemszerűen a „Tudomány” rovatban kerül sor, gyakran
nem is voltak annyira tudományosak. „Egyes kritikusok esetében az a
benyomásom – mondja Norman Mailer –, hogy az írógépet
villamosszékre cserélték fel!” Én túléltem a villamosszéket.
Tévedtem volna A jövő emlékei döntő momentumaiban?
Minden kezdő joga az elfogulatlanság, én is az voltam, rabul
ejtett a téma, és egyáltalán nem voltam olyan önkritikus, mint
amilyenné saját felismeréseim tettek, és amennyit a kritikusok hada
rám kényszerített. Gyakran magával ragadott a lelkesedés, és nagyon
is gyorsan elfogadtam azokat az információkat, amelyek
használhatónak tűntek, ezért a későbbi bizonyítás során gyakran
kellemetlen meglepetésekben volt részem. Vagy pedig egy komoly
tudományos szerző szövegeire bíztam magam, hogy később
tudomásomra hozzák: e tiszteletre méltó úr nézeteit már régen
megcáfolták. S miután végigjártam az efféle tapasztalatok útját,
harsány hangon „megcáfoltnak” kiáltottak ki, és egy rozsdás szögre
akasztottak. Ám ezeknek a cáfolatoknak mindig ugyanaz a baja: a
vádló – hozzám hasonlóan – teljesen a saját nézeteit képviseli, joga
van – mint nekem is – egy álláspontot hangoztatni.
 Lássunk néhány példát!
Egyszer Piri Reis török admirális térképeiről írtam, amelyek az
isztambuli Topkapi Palotában csodálhatok meg: „Észak- és Dél-
Amerika partvonala pontosan be van rajzolva.” Ezt a megállapítást
megcáfolták: való igaz, Észak- és Dél-Amerika kontúrjai csak
töredékesen ismerhetők fel. Ám ez az elfogadott helyesbítés
egyáltalán nem fosztja meg szenzációs jellegétől a Piri Reis-
térképeket, mert ezek az Antarktisz partvonalát mutatják, amelyet még
ma is örök jég és hó borít. Megválaszolatlan kérdés marad, hogyan
keletkezhettek ilyen térképek a prekolumbiánus korban.
Annak idején átvettem egy közleményt, amely szerint a kínai
Csou Csou mellett egy sírban alumíniumból készült öv részeit
találták meg, s e lelet esetében – amint ezt Kínából megtudtam – de
facto egy speciálisan edzett ezüstötvözetről volt szó. Az idők
folyamán hasonló korrekcióra szorult az a Delhiből származó hír egy
ősrégi vasoszlopról, amely az időjárás hatására sem korrodálódik:
néhány helyen már rozsdásodik, magam láttam.
Az i. e. 2000 körül keletkezett sumér Gilgames eposz alakjaival,
képeivel és tényeivel kapcsolatban azon gondolkodtam, vajon az ott
említett Napkapu nem hozható-e összefüggésbe a bolíviai felföldön
levő Tiahuanacu Napkapujával, amely bizonyíthatta volna, hogy
ősapáink nagy távolságok áthidalására is képesek voltak. Hamarosan
világos lett számomra, hogy ez a spekuláció merő képtelenség: a
tiahuanacui Napkapu újkori archeológusoktól kapta a nevét, és senki
nem tudja, hogy hívták évezredekkel korábban.
1954-ben, amikor először voltam Egyiptomban, kairói internátusi
barátom, Mahmud Grand azt mesélte nekem, hogy az Asz-szuán
mellett levő kis nílusi sziget azért kapta az Elephantine nevet, mert ha
föntről nézzük, egy elefánt körvonalait mutatja. Ez a megállapítás
bevette magát a tizenckilenc éves fiatalember szürkeállományába,
nyilván azért, mert már akkor jól beleillett későbbi világképébe. Ma
már tudom, hogy az egyiptomi expedíciók e déli határerődítmény
mellett haladtak el Núbia felé – elefántokkal.
 Tévedéseim példái ezek, amelyekből még több is volt első
zsengéimben, elismertem őket, de ettől gondolati építményem
egyetlen pillére sem dőlt le. Ami a tévedéseket illeti: annak idején
még meg nem művelt területekkel kapcsolatban tettem fel
kérdéseimet. Azt hiszem, nagyon tisztességesen jártam el, mert
valamennyi kérdés után odatettem az őket megillető kérdőjelet: 323
volt belőlük. Kínosan pontos kritikusaim ezt nem vették figyelembe.
Alapelvemmé tettem, hogy – ha ez egyáltalán lehetséges – csak
olyan dolgokról írjak, amelyeket én magam láttam, megfogtam – és
lefényképeztem. Azóta már tudom, hogy ez a módszer nem minden
szakkönyvben fedezhető fel.
Tudósok és műszaki szakemberek olyan könyveket is írtak,
amelyek – bár nem szívesen – mégis engem igazolnak! Hogyan lesz
Saulusból Paulus – ezt meséli el Josef F. Blumrich, aki megtérése
idején Huntsville-ben a NASA Tervkészítő Osztályának a vezetője
volt. Blumrich a következőket mondja el:
„Az egész dolog egy telefonbeszélgetéssel kezdődött Long Island
és Huntsville között. Gyermekünk, Christoph – »ja igen, mit is
akartam mondani« alapon – arról beszélt, hogy éppen most olvasott el
egy hallatlanul érdekes könyvet, amit feltétlenül vegyünk meg; arról
szól, hogy űrlények látogatják meg Földünket. A címe »A jövő
emlékei«. A szerző? – Egy bizonyos von Danikén. – Miután
engedelmes szülők voltunk, eleget tettünk igen olvasott gyermekünk
parancsoló kérésének, és megrendeltük a könyvet.
Ami engem illet, egyetértettem a megrendeléssel, mert tudom,
hogy az ilyen könyvek mindig izgalmasak. Néha egyenesen
felzaklatóak. Igen furcsa dolgok történtek különböző korokban,
különböző vidékeken és országokban, amelyek már rég elmúltak, és
nem ellenőrizhetők. Mint mérnök, aki 1934-ben kezdtem dolgozni a
repülőgépiparban, és már tizenegy éve nagy rakétákat és műholdakat
terveztem, természetesen jól tudtam, hogy mindez csupán gyerekes
csínytevés. Tiszta sor! S aztán hat vagy hét hét múlva Németországból
megérkezett a könyv. Más könyvekkel együtt. Jól van, az a Danikén
várhat.
Amikor eljött az ideje, a feleségem olvasni kezdte. Ma már nem
tudom, hogy akkor éppen mit csináltam, vagy mit olvastam. Ám arra
nagyon pontosan emlékszem, hogy az én természetesen mindig fontos
gondolatmenetemet számtalanszor megzavarta; egyszerű
felkiáltásokkal és lelkesült kapacitálásaival, hogy én is olvassam el,
hogy feltétlenül el kell olvasnom! És idézetekkel.
Én – a dolgok tudója – csak mosolyogtam.
Aztán a mi szép amerikai Délünkön megjött a november s vele
együtt az a nap is, amikor tovább már nem menekülhettem a Daniken-
könyv elől. Bele kellett néznem, és legalább itt-ott néhány részt
elolvasnom.
Mindez egy este történt, talán november 2-án vagy 3-án. Hiszen
hogyan is feledhetném el azokat az órákat!
Szóval éppen olvastam, mosolyogtam és nevettem, aztán lassan
egy kicsit bosszankodni kezdtem. Mert tudtam, hogy mi vár rám!
S ekkor egy olyan helyre bukkantam, ahol von Danikén Ezekiel
próféta élményeiről ír. El voltam ragadtatva: mert itt egy olyan
technikai momentumról volt szó, amelyhez szakmai tapasztalatom
alapján én is hozzá tudtam szólni. Látszólag elegendő részlet állt
rendelkezésre ahhoz, hogy ellenőrizhessem! Csak a könyvszekrényhez
kellett odamennem, kézbe venni egy Bibliát, és feleségemnek, de
önmagámnak is újra be fogom bizonyítani, hogy ennek a von
Danikennek nincs igaza, és hogy miért nincs.
Becsuktam a könyvet, és nem éppen zajtalanul az asztalra tettem,
majd közöltem csodálkozva felpillantó feleségemmel, hogy most mi
vár rá.
Gondoltam én.
Ismét olvasni kezdtem – ezúttal Ezekiel prófétát, akiről azon
estéig a nevén kívül semmit nem tudtam. Rögtön az első fejezetben ezt
a megállapítást találtam: »És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa
mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított ércz
színe.« Ez a 7. vers.
 Az itt következők megértéséhez röviden mesélnem kell szakmai
tevékenységemről. 1962-63-ban egy csoportot vezettem, amelynek az
volt a feladata, hogy szerkezeti megoldásokat fejlesszen ki eddig még
fel nem merült követelményekhez és feltételekhez. Az egyik feladat egy
hipotetikus Holdra szálló fokozat landolási szerkezeteinek vizsgálata
volt. Terveztünk rugós tagokat egyszeri használatra és olyan
»lábakat«, amelyek formája és nagysága lehetővé tette volna a
megfelelő tehereloszlást és siklóképességet a leszállóhely talaján.
Ezeket valamennyi részletükben megterveztük, majd a műhelyekben
megépítettük, és beható kísérleteket végeztünk velük. Ily módon e
munka révén, amely megszakításokkal másfél-két évig tartott, igen
alaposan megismerkedhettem ezeknek a szerkezeti elemeknek a
külalakjával. Mellesleg teljesen hasonló leszállószerkezeteket láthatott
bárki az Apollo Holdra szálló fokozatáról készült képeken vagy
tévéfelvételeken.
Csak később értettem meg teljesen, hogy Ezekielnek mindent,
amit látott, képként kellett leírnia. Felhőkről, élőlényekről és arcokról
beszél, mert ez az egyetlen kifejezési lehetősége. Nem lehetnek
műszaki ismeretei, hogy tudja, mit is figyel meg, mit ábrázol. Ha
egyenes lábakat és kerek talpakat lát, könnyen így is leírhatja, s
közvetlen formában megjelenő műszaki leírással szolgál, anélkül hogy
tudná.
Tehát amit a 7. versben találtam, első ízben volt műszakilag
lehetséges és legalábbis látszólag helyes ábrázolás.
Nem nevettem többé. Rémesen kíváncsi lettem: ha feltételezzük,
hogy ez a leírás valóban »hiteles«, vajon mire bukkanhatunk még?
Egy ideig minden gyorsan és könnyedén ment. Ha a lábak igazi lábak
voltak, akkor minden erőltetettség nélkül az is igaz, hogy a szárnyak
igazi szárnyak voltak, mégpedig helikopter rotorjai – és a karok
egyszerűen mechanikus karok voltak. S ha mindezt – a szárnyakat,
karokat és a lábakat – egy henger alakú testtel együtt lerajzoljuk,
olyan alakzatot látunk magunk előtt, amely megmagyarázza a próféta
zavarát, aki először emberhez való hasonlóságról beszél, majd ezt a
meghatározást »élőlényekre« változtatja.
Végül a nagy kérdés ama űrhajó törzsének a formája maradt.
Ezekiel ezt csupán a helikopterekkel való optikai összefüggésében írja
le. Kerestem, próbálkoztam. A feleségem és én összehasonlítottuk a
házban található Bibliák szövegeit, és a próféták könyveinek más
fejezeteiben további leírásokra bukkantunk. De sehol nem találtunk
jobb kiindulási pontokat a keresett megoldáshoz.
Most már elég nagy volt bennem a lelkesedés, hogy ne adjam fel
rögtön, és ne vonuljak vissza addigi negatív magatartásomba. Már
régen elmúlt éjfél, amikor hirtelen egy új rakétaforma jutott az
eszembe, amelynek leírását évekkel korábban olvastam. Szinte
döbbenetes volt: ez a forma szinte egyszerre megoldotta a
formaalakítás valamennyi problémáját! Izgatottak voltunk, és egyre
újabb szövegrészeket találtunk, amelyek az űrhajó így kapott
összképével megegyeztek. De még hiányzott az igazi bizonyíték. Még
mindig kérdés maradt, hogy tud-e repülni ez a valami. Nagyon komoly
lett egyszerre a dolog.
Másnap legelőször is teljesítményszámítást végeztem, becsült
súlyokkal. Ez az első számítás döntő volt, mert eredménye
kétségtelenné tette a tényleges megvalósíthatóságot. Már csak a teljes
bizonyításhoz szükséges sok munka volt hátra. Minél jobban
elmélyedtem az anyagban, annál világosabb lett, hogy Ezekiel
megállapításai rendkívül pontosak. Izgalmas, leírhatatlanul érdekes
időszak volt ez.
Von Danikén könyvét is végigolvastam.
Mosolyogva. De a mosolyom tartalma megváltozott.”
A jövő emlékei című kötetemben ezeket írtam: „Tételezzük fel,
hogy a spekuláció még olyan szövet, amelyen sok a lyuk. Azt
mondják majd, hogy »nincsenek bizonyítékok«. A jövő meg fogja
mutatni, hogy milyen sok lyuk befoltozható.”
Néhány lyukat sikerült befoltozni. Ám ezt segítség és bátorítás,
baráti tanácsok és bizonyos anyagi támogatás nélkül nem tehettem
volna meg. Külön köszönetet mondok dr. Harry Ruppe professzor
úrnak, a müncheni Műszaki Egyetem űrhajózás-technológia tanárának
a sok értékes adatért. Wilder-Smith professzor úrnak köszönöm, hogy
megismertetett az élet keletkezésével kapcsolatos kutatásaival,
amelyek teljesen meglepő konzekvenciákat szolgáltattak
hipotézisemhez. Ernst von Khuon professzor úrnak köszönöm a
kezdeményezését, hogy a tudományos vitával kapcsolatos
elméletemet bevezette. Külön köszönöm a berlini szabadegyetem
professzorának, Rolf Ulbrich professzor úrnak az orosz szövegek
fordítását s Dileep Kumar Kanjilal professzor úrnak (Kalkutta) a
kitűnő cikket.
De 12. könyvemben mindenekelőtt hűséges olvasóimnak
szeretnék köszönetet mondani azért a 120 000 levélért, amelyek
bátorságot adtak nekem, és sok javaslattal szolgáltak; illesse köszönet
a világ 42 kiadóját, amelyek a kezdeti bátorság után most örömet
találnak könyveimben; köszönetem tolmácsolom Peter Gutman-nak, a
Bertelsmann Kiadó vezetőjének, akinek szárnyai alatt ismét révbe
értem. Mindent köszönök munkatársamnak, Willi Dünnenbergernek,
aki útitársam volt, és sok könyvtárban megbízható nyomkeresőnek
bizonyult. Köszönetet mondok a Zürichi Egyetem Főkönyvtára
munkatársának, aki a legelérhetetlenebb könyveket is az íróasztalomra
varázsolta. Mindent köszönök feleségemnek, Elisabethnek, aki több
mint 25 évi házasságunk után is még mindig derűs nyugalommal
viseli el az izgalmakat lakásunkban.
A jövő emlékei első mondata így hangzott:
„E könyv megírása bátorság kérdése – elolvasni nem kevésbé
az”
Ez a mottója a Tévedtem volna? (Újabb emlékezések a jövőre)
című munkámnak is. Goethének még egy gondolatát szeretném
útravalóul adni Önöknek:
„Ellenfeleink azt hiszik, hogy máris megcáfoltak bennünket, ha
véleményüket még egyszer kimondják, a mienket pedig nem veszik
figyelembe!”

 Feldbrunnen, 1985. június
Erich von Däniken


I. A jövő új emlékei
„A JÖVŐNEK SOKFÉLE JELENTÉSE VAN.
A GYENGÉKNEK AZ ELÉRHETETLEN.
A GYÁVÁKNAK AZ ISMERETLEN.
A BÁTRAKNAK A NAGY LEHETŐSÉG.”

VICTOR HUGO (1802-1885)

A fiatalember az US Air Force egyenruháját viselte, s nem volt
éppen beszédes: röviden és érezhetően nem szívesen felelt kíváncsi
kérdéseimre. 1984. augusztus 2-a volt, reggel 8 óra tájt. A Colorado
115-ös gyorsforgalmi úton haladtam. Hallgatag sofőröm aszfaltozott,
kanyargós hegyi útra tért a Chevyvel. Nem kérdeztem, de láttam a
kilométerórán, hogy 5 km-t tettünk meg, míg megálltunk a Cheyenne
Mountain Complex jelentéktelen épületénél.
Előtte óriás parkoló terpeszkedett. Hol rejtőzhetett a számtalan
személyautó vezetője?
A bejáratnál a US Space Command sajtóosztályának helyettes
vezetője, Mrs. K. Cornier fogadott; vállra akasztott táskámat és
fényképezőgépemet egy őrmester gondjaira bízta, aki – a repülőtéri
biztonsági ellenőrzéshez hasonlóan – átvilágította személyes
ingóságaimat. Megvizsgálták az útlevelemet, majd ingemre számmal
és dátummal ellátott fémlapocskát tűztek. Röntgenalagúton haladtunk
át, majd két sodronyrács ajtón, amelyek hangtalanul nyíltak és
zárultak, aztán zöld katonai buszba szálltunk, s ez elegáns kanyarral
egy fényesen megvilágított sziklafolyosóba fordult. Hamarosan
megállt a világ feltehetőleg leghatalmasabb és legvastagabb
páncélajtaja előtt: 3 m magas, 4 m széles, 1 méter vastag, gránitba
süllyesztett, 25 tonnás acélmonstrum volt! Újabb ellenőrzés után alig
30 méternyire hasonló ajtó nyílt meg. Lenyűgözve figyeltem, hogy
tárul és zárul hangtalanul.

 Valószínűleg a világ legnagyobb és legtöbb értéket rejtő
páncélszekrényének ajtaja előtt

A föld alatti édesvíztároló (Részlet)

Az ajtók légmentesen zárnak 7 másodperc alatt, a rendszer
hidraulikus és elektromágneses – magyarázta Mrs. Cornier.
Csodálkozva álltam a föld alatti sziklahangárban, ahol egyszerre
akár több Jumbo is várakozhatott volna. Megtudtam, hogy
kialakításához 200 000 tonna gránitot robbantottak ki a hegy testéből,
s ezt az adatot kétség esetén inkább felfelé korrigálhatjuk. Itt ugyanis
szívesen kerekítenek lefelé. Hogy semmi ne menjen veszendőbe, a
kőzettömeget kifelé hányták, s ez szolgált a sziklás vidéken a parkoló
alapjaként.
Az alagutak oldalfalait, tetejét, az összekötő tárnákat és
csatornákat acélháló védi a kőomlástól, s hogy magát a sziklafalat
ellenállóvá tegyék, 110 000 ezer, néha 11 méter hosszúságot is elérő
acélgerendát vertek a gránitba.

Az épületek 500 kg súlyú rugókon állnak

A modern idők egyik legimpozánsabb és legismeretlenebb
építményét hozták itt létre. 15 háromemeletes acélépületből áll,
melyek 1319, darabonként 500 kg súlyú acélrugón nyugszanak.
Az acélfalú házak nem érintkeznek közvetlenül a sziklával és
egymással sem. A rugalmas kapcsolódás földrengés vagy
atomrobbanás esetén minden rázkódást levezet, garantálja az
épületrészek lebegését.

A háromemeletes acélépítményeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a

sziklával. Jobbról és balról jól láthatók a sziklát stabilizáló 11 m hosszú
acélgerendák

Parancsnoki harcálláspont. Hatalmas színes képernyő mutatja a
kontinensek körvonalait

Az épületet körbejárva világossá vált, kié a számtalan autó
odakinn: tulajdonosai a Space Command 6 000 főnyi legénységének
tagjai, s közülük néhány száz a Colorado Springs melletti Cheyenne-
hegység föld alatti komplexumában alkalmazott: ők jelentik az
Amerikai Űrellenőrzés idegközpcntját.
Mrs. Cornier telefonált egyet. Mint az Ezeregyéjszaka meséiben,
Ali baba ..Szezám, nyílj ki!” varázsszavára, elmozdult egy ajtó, és
elsötétített terembe léptünk. Két szinten mintegy tucatnyi férfi ült a
képernyők és komputerek billentyűi előtt. Az enyhén ferdén lejtő
falról a kontinensek körvonalai világítottak finom, hosszú vonalakkal
átszabdaltan.

Hol van a Szaljut-6?

Mi történik itt? – kérdeztem a szolgálatos tiszttől, miután
szemem hozzászokott e sajátos világhoz.
– Azoknak a műholdaknak a pályáját ellenőrizzük melyek a Föld
körül keringenek.
– Mindegyikét? Nem csak néhányét?
– Nem, jól hallotta: mindegyiket – mosolygott a tiszt.
– Megengedi, hogy próbára tegyem?
– Kérem, minket nem érhet meglepetés.
– Akkor mondja meg, legyen szíves, hol van most a Szaljut-6! A
tiszt egyik munkatársához hajolt, néhány szót súgott a fülébe. Pár
billentyű zörgött, aztán a képernyőn görbe jelent meg, mely
csigatempóban nyúlt egyre hosszabbra.
– A Szaljut-6 nem mesterséges hold, hanem űrállomás, melyhez
már többször irányítottak más szovjet űrjárműveket – világosított fel a
tiszt a vonalat szemlélve. – Az űrállomást 1977. szeptember 29-én
indították.
A vonal rajzolódott tovább.
– Látja, a vonal a Szaljut-6 jelenlegi pozícióját mutatja,
pillanatnyilag Magyarország fölött van.
– Ezek megközelítő számítások a valószínű pályát illetően, vagy
a Szaljut-6 tényleg arra halad, amerre a vonal mutatja?...
– Ez a jelenlegi idő és a jelenlegi pozíció – mondta a tiszt, és
kissé elnézően mosolygott.
Megtudtam, hogy „odafönn” több mint 15 000 objektum
található, a rakétarészeket és egyéb űrhulladékot is beleértve. De:
jelenleg a Föld körül 5312 mesterséges hold kering, szabályozott
pályán. A tiszt büszkén mutatta a világ egyetlen űrkatalógusát, amely
csaknem egy ódon iktatókönyvhöz hasonló. Ebbe minden műhold
kilövését és az atmoszférába történő visszalépését kínos pontossággal
jegyzik.
Persze itt nem könyökvédős hivatalnokok ülnek a pult mögött.
Minden számítógéppel működik. Az US Space Command adatbankja
nemcsak a műholdakat, hanem ezek legfontosabb jellemzőit is
nyilvántartja. Polgári vagy katonai objektumról van-e szó? Mi a
funkciója? Pályája stabil-e? Fedélzetén minden műszer működésben
van-e? És a képernyőn egy gombnyomásra pillanatok alatt vázolható
az 5312 műhold 1984. augusztus 2-ai helyzete! Azóta számuk
gyarapodott is néhánnyal...
De a számítóközpont nemcsak a pillanatnyi állapotot mutatja.
Kódolt lehívással a jövőbeni pálya is meghatározható, bármely
időpontra vonatkozik is a kívánt helyzetmeghatározás.
A körülbelül méternyi átmérőjű tárgyak, mint megtudtam, 50%-
os eséllyel visszatérhetnek a Föld atmoszférájába. A nagyobb
objektumok széttörnek, ez aztán a radarképernyőkön úgy jelentkezik,
mintha rakétatámadásról lenne szó.
Az ember első eleme a szárazföld volt, azután a tenger, majd a
légtér, ma már a világűr. Ez utóbbiban a szovjeteknek
hasonlíthatatlanul nagyobb a tapasztalata, mint az amerikaiaknak.
1977 óta a napokat, órákat összeadva, a szovjet asztronauták kerek 6
évet töltöttek a világűrben, az amerikaiak csak 300 napot!

Az utópia valósággá válik

A Cheyenne-hegység acél idegközpontjában az utópia rég
valósággá vált. A briliáns matematikusok hada – még ha kvalitásuk
Einsteinével lenne is azonos – évek alatt sem tudná azokat a
műveleteket elvégezni, amelyeket a számítógépek néhány másodperc
alatt teljesítenek.
A Space Command jelzi a többi országnak, Japántól Európán
keresztül Indiáig, a műholdak keringési pályáját. Kiszámítják az
ütközésmentes pályát, s ezeket ismertetik a polgári és katonai
hatóságokkal. Maga a Space Shuttle* is megkapja a gránithegyből a
kilövések időpontját és a pályák adatait. A világűrben elég nagy a
tülekedés, kevés a kollíziómentes pálya. Csak a gyors információknak
volt köszönhető, hogy az STS-4 12 kilométerrel elkerült egy régi
rakétatestet, és az STS-9 csak 1300 méterre húzott el egy szovjet
műholdroncs mellett.
Földközelben az űr teljes ellenőrzés alatt áll. 1984 nyarán a
NASA elvesztett két, űrrepülőgép által pályára helyezett, viszonylag
kis méretű műbolygót. A Space Commandnek pillanatokon belül
sikerült megtalálnia mindkettőt.

* Többször felhasználható amerikai űrrepülőgép-rendszer, amelynek
orbitális egysége repülőgép módjára tér vissza a Földre

 Átadtak egy másik tisztnek.
– Üdvözlöm! – mondta. – Itt óriási a személyzet felelőssége.
Kérem, ne zavarjon senkit a munkában... és ne beszéljen túl hangosan!
A riasztóteremben álltunk. Olyan volt az atmoszféra, mint egy
egyetemi könyvtárban, csak éppen nem könyvek, hanem
számítógépek és képernyők töltötték meg az elsötétített helyiséget. A
levegő baktériummentes volt, tisztább, mint bárhol a világon.
Még egy órával azelőtt azt hittem, a lemerült tengeralattjárókat
nem lehet felfedezni. Itt felvilágosítottak: mint ahogy a műholdak és
roncsmaradványaik pozíciója pontosan meghatározható, éppúgy lehet
tudni a tengeralattjárók elhelyezkedését is, akár kikötőben
horgonyoznak, akár az óceánok mélyén rejtőznek. Csak egy kivétel
van: az egész kicsi, egyszemélyes tengeralattjárók, melyek stratégiai
lövést nem képesek leadni, még nem regisztrálhatók. Biztos vagyok
benne: nem sokáig...

Pillantás az elektronikával telezsúfolt riasztóközpontra a Cheyenne-

hegység mélyén

 Mintha egy nagy egyetemi könyvtár olvasótermében lennénk...

– Érzékelőrendszerünk minden kontinensen, a víz alatt és az
űrben is ki van építve – világosított fel a tiszt. – Ezek az érzékelők,
mint a radarberendezések vagy infravörös mérőműszerek, minden
rakétakílövést észlelnek, még akkor is, ha egy részük nincs
működésben. A világűrben elhelyezett érzékelők naponta 24 órán át
kb. 20 000 információt közölnek. Amint valami szokatlant észlelnek,
legyen ez vulkánkitörés vagy erdőtűz, a fény sebességével adják a
jeleket a központi komputernek, vagyis ide, a riasztóterembe. A
számítógép elemzi a beérkező jelentéseket, és a részleteket azonnal öt
nagy képernyőre vetíti ki! Csak egy példát említek a gyorsaság
szemléltetésére: egy ballisztikusrakéta-támadás, míg a lövedékek
elérik az amerikai szárazföldet, a rakéták kilövési helyétől függően
kereken 1800 másodpercet vesz igénybe. Ha a rakétákat
tengeralattjárókból lövik ki, a riasztóidő a hajó helyétől függően
legfeljebb 600 másodperc lehet. A számítógépek pedig azonnal jelzik,
hogy mely érzékelők regisztrálják az eseményt, közlik a kilövés
idejét, a kilövőhely pontos pozícióját, a lövedék irányát, a
startsebességet, a rakéta típusát és még sok minden mást. így ha
nálunk valóban riadó lenne, abszolút bizonyosnak kell lennünk, hogy
nem technikai zavarról vagy tévedésről van szó...
– Ezt hogyan állapítják meg?
– Vannak biztonsági telefonjaink, tárcsázni sem kell. Amint
felvesszük a hallgatót, a vonal másik végén máris jelentkezik a hívott.
így minden fontos parancsnoki központtal összeköttetésben állunk.
Miközben a számítógépek további adatokat vetítenek a képernyőre,
mi már telefonálunk. Ellenőrizzük, hogy a parancsnoki központ
Grönlandon, Alaszkában vagy Szaúd-Arábiában ugyanolyan
információkkal rendelkezik-e, mint mi. Ugyanakkor a komputer más,
előre beprogramozott érzékelőrendszereket is kikérdez, például
olyanokat, melyek nem infravörös sugarakra, hanem radioaktivitásra
vagy optikai jelekre reagálnak...
– Azt akarja mondani, hogy meg tudják állapítani, a rakéta
„töltött” vagy sem?
– Meg kell, hogy tudjuk mondani! Másképp hogyan tudnánk
megkülönböztetni a megtévesztő utánzatot a valódi robbanó testtől?
Nem jutottam szóhoz. Eddig a pillanatig attól féltem, hogy
egyetlen tévesen kilőtt rakéta világháborút válthat ki, s egy
megbolondult számítógép hadat üzenhet a Földnek. Most már tudom,
hogy emberek, számítógépek, érzékelők, biztonsági jelzőrendszerek
arzenáljának birtokában cselekszenek, mielőtt a Space Command
talán az első vészjelet leadná a stratégiai támadási
parancsnokságoknak, és egy másodikat is menesztene, mely az első
„valódiságát” igazolja.

A szovjetek rakétát lőnek ki

Miközben beszélgettünk, és a képernyőkön megállás nélkül
adatok villóztak, rövid megszakításokkal szignál hangzott fel,
TITKOS feliratú vörös lámpa gyulladt ki. Mintha varázsütésre történt
volna, hirtelen üressé váltak a képernyők. De csak egy pillanatig.
Utána az emberi agy e gyors kiszolgálói számoszlopokat, grafikákat
és képeket vetítettek a monitorra, és a nagy sebességű
nyomtatószerkezetek egyidejűleg végtelen papírszalagokat kezdtek
ontani. Néhány tiszt telefonálni kezdett, nyugodtan beszéltek a másik
féltekén válaszolgató partnerrel. Mi történhetett?


Egy ultraibolya szenzor modellje…

Az égen semmi sem kerüli el szemeinek figyelmét

1984. augusztus 2-án helyi idő szerint 10.33-kor egy szovjet
kutatóállomásról rakétát bocsátottak fel; a Space Command
legénységének rutinmunka, számomra hatásos élmény. Hiszen néhány
másodperccel valahol a Szovjetunióban történt kilövés után Colorado
Springsben észlelték a rakétát, azonnal megállapították a start helyét,
azonosították a rakéta típusát, pontos görbével ábrázolták haladási
irányát és sebességét, tisztában voltak a repülő tárgy céljával és –
élesre töltött-e vagy sem – jellegével.
– Milyen pontossággal határozható meg a becsapódás helye?
– Mintegy száz méterrel – felelte magától értetődően a tiszt.
Kísérteties, mégis bizonyos értelemben megnyugtató. Amellett
az itt hihetetlen gyorsasággal működő komputerek – amint Earl S. van
Imwegen brigádparancsnok elmesélte – már egy elöregedett generáció
képviselői. Hasonlíthatatlanul gyorsabb berendezések is léteznek már,
szinte elképzelhetetlen kapacitással. Kérdésemre, miért nem a
legmodernebb számítógépeket alkalmazzák, azt felelte, hogy a Space
Command új berendezéseket csak akkor kap majd, ha azok minden
lehetséges és elméletileg elképzelhető helyzetben megállták helyüket.
A Space Command egy katonai szervezet, nem rendelkezik sem
stratégiai, sem űrfegyverekkel; egyetlen feladata a földközeli világűr
felügyelete, az űrobjektumok azonosítása és osztályozása. Itt a
Cheyenne-hegységben megbúvó acélvárosban nem vakbuzgó
politikusok, űrmániákusok és nem is fantaszták dolgoznak. Itt az
őrmestertől a parancsnokig mindenki a maga helyén szolgál – azzal a
céllal, hogy a világűrt figyelje, s Amerikát időben óvja a
rajtaütésszerű támadástól.
Mégis: az atomháború veszélye fennáll.

Csillagok háborúja – na és?

1983. március 23-án Ronald Reagan elnök a televíziós kamerák
előtt hozta nyilvánosságra a Strategic Defense Initiative-et, a
védekezési stratégia erősítésének javaslatát. Ezen az estén felszólította
Amerika tudósait, „teremtsék meg azokat az eszközöket, melyek a
nukleáris fegyvereket tárgytalanná és elavulttá teszik”.
Ronald Reagan intése az ország tudósaihoz a történelemkönyvek
tanúsága szerint talán egyszer majd felülmúlja John F. Kennedy 1961-
ben tett felhívását, miszerint az űrutazás elsődleges céljává a Holdat
kell tenni. Kennedy kezdeményezésének eredménye: 1966. március 3-
án a személyzet nélküli Luna-9, majd 1969. július 20-án az Apollo-11
legénységének landolása a Holdon.
Reagan megbízásának teljesítéséhez is időre lesz szükség, de a
megvalósulásnak semmi köze egy „Csillagok háborúja” című
tervezethez. A csillagokig még hosszú út vezet. Amit Reagan
kezdeményezett, a tudósok és technikusok valamikor majd meg
fogják valósítani. Az eredmények azonban egyelőre még ezt nem
igazolják. Az említett beszéd töredékes idézetei és az ügyes címszó,
„Csillagok háborúja”, bejárta a világot. Ezért szükségesnek tartom a
jelentősebb bekezdéseket szó szerint idézni.
„...Mi lenne, ha a stratégiai, ballisztikus rakétákat elcsípnénk és
megsemmisítenénk, még mielőtt elérnék országunkat? Tudom, hogy
óriási technikai feladvány, melyet a századfordulóig talán meg sem
oldunk. Mégis, a technika arra a fejlettségi fokra jutott, hogy
erőfeszítéseinket értelemszerűen fokozni illik... Ma a tudósokhoz
szólok, akik az atomfegyvereket létrehozták: állítsák nagyszerű
tehetségüket az emberiség és világbéke szolgálatába, adjanak olyan
eszközöket a kezünkbe, melyek az atomfegyvereket feleslegessé és
hatástalanná teszik... Ma este fontos lépést teszek ennek érdekében.
Megbízást adok egy átfogó, intenzív igénybevételt jelentő hosszú
lejáratú kutatási és fejlesztési program felvázolására, melynek távlati
célja az atomrakéták fenyegető veszélyének megszüntetése.”
Lehetővé válik rakéták elfogása és megsemmisítése a világűrben,
mielőtt céljukat elérték volna? Kívánatos egyáltalán, hogy Reagan
álma valóra váljon?.. Nem provokálja-e ezzel a másik felet, s még
veszélyesebb rakéták előállítását eredményezi, melyek alkalmasak a
védőernyő áttörésére?
Hogy mi köze a politikai-katonai vitáknak az én teóriámhoz?
Sok, nagyon is sok!
Azok a technikák, melyek a távoli jövő horizontján feltűnnek,
valamikor az emberiség múltjában már ismeretesek voltak...
Kénytelen vagyok a jövő űrfegyvereivel foglalkozni, hogy az
olvasóban tudatosodjon, mi történt a rég múlt időkben.

L. M. titkos tervezet
Az L. M. titkos tervezetet Németországban 1943-ban dolgozták
ki. Az L. M. rövidítés „Linear Motor”-t jelentett. Mindaddig a
lövedéket robbanógáz lökte ki az ágyúcsőből. A lineáris motor
esetében a lövedékeket mágneses erők vonzzák-taszítják
folyamatosan, s így továbbítják a következő mágneses mezőnek. A
mágneses mezők – mintegy sínen egymás után kapcsolva – jobban
felgyorsítják a lövedéket, mint a legerősebb robbanógáz, s ráadásul
hangtalanul, detonáció nélkül. A német technikusoknak sikerült –
1943-ban – egy 10 grammos töltényt másodpercenként 1050 m-es
sebességre gyorsítani. Azt tűzték ki célul, hogy egy 7 kg-os lövedéket
mágneses terek segítségével másodpercenként 2000 m-es sebességgel
mozgassanak.
Az amerikaiak ezt a technikai megoldást Rail-Gunnak nevezték
és továbbfejlesztették: kísérleti telepeiken 2 kg nehéz lövedékeik 20
km-es sebességet érnek el másodpercenként – az 1943. évi német
értékek tízszeresét. A Rail-Gun egy plazmát* gyorsít, a plazma egy
lövedéket. A lövedékek oly gyorsak, hogy ballisztikus pályájukról a
levegő súrlódása nem téríti el őket, nem is lassítja mozgásukat.
Egyedül mozgási energiájuk eredményezi a robbantó hatást, s ez
megsemmisíti még a rakétákat is.
Jelenleg – valószínűleg! – a leghatásosabb egy nagyon bonyolult
űrfegyver, a nukleáris röntgenlézer. Szigorúan titkos anyagú,
hengerszerű fémköpeny borít egy minimális tömegű robbanótöltetet.
A nukleáris robbanás által felszabadított hőenergia hatására a
fémszálak atomjai röntgensugarakat bocsátanak ki, s ezzel a
sugárcsóvával néhány száz milliárd watt szabadul fel, melyet a
hengerszerűen elhelyezett fémszálak nyalábként irányítanak célba. Ez
a röntgenlézer ugyan nem összpontosítható egy pontra, mint az optikai
lézersugár, de 4000 km-es távolságnál csak 200 méteres szórással kell
számolni. A röntgensugárzás ereje ekkora távolságban mindig
elegendő ahhoz, hogy egy mozgásban lévő rakétát megsemmisítsen:
az üzemanyagtartók forrasztásai felhasadnak, majd a rakéta teljesen
elhagyja pályáját. Egyetlen hátránya: az atomrobbanás során a
nukleáris röntgenlézer önmagát is megsemmisíti. Sok röntgenlézernek
kellene tehát kilövésre készen állnia a földön és a világűrben. A Kelet-
Nyugat közti egyezmények viszont atomfegyverek elhelyezését az
űrben egyelőre hál’ istennek tiltják.

* A plazma ionizált gáz, mely semleges részecskék mellett szabad ionokat
és elektronokat tartalmaz. Minden plazma diamágneses, vagyis külső mágneses
mezőben egy ennek megfelelő mértékű, de ellentétes mágneses töltést vesz fel

A Földről induló lézersugár 36 000 km magasságba jut el, majd

visszatükröződik, és elpusztítja a sebesen száguldó célt

Megsemmisítő ibolyántúli sugár

Azok az ultraibolya sugarak, amelyekről szó lesz, nem bámulásra
és szépségápolásra szolgálnak. Annak lehetőségét vizsgálva, hogy az
atomrakétákat fénysebességgel mozgó lézersugarakkal
megsemmisítsék, az exzimer lézerrel is folytatnak kísérletet. Ez
nemesgáz-halogén vegyülettel működik, és a 0,3 mikrométer
hullámhosszon intenzív, igen hatékony ultraibolya sugarakat állít elő.
Kolumbusz tojása: a lézersugarakat a Földön gerjesztik, de az űrből
hatnak! Mégpedig a következőképpen: egy hadászati parabolatükröt
küldenek a Földtől 1000 km-re lévő pályára, egy másik reflektort
pedig egy 36 000 km-re lévő geoszinkron orbitálisra lőnek. Ez azt
jelenti, hogy a második reflektor a Föld mozgásával szinkronban
mindig ugyanazon a helyen marad. Abban a pillanatban, amikor új
rakétát lőnek fel, a riasztórendszer szenzorai érzékelik a sugár-
visszaverődés melegét, és riadót jeleznek. Az 1000 km magasságban
elhelyezett tükör optikai lézer- vagy radarsugár segítségével a repülő
tárgyra tájolódik, és követi azt. A 36 000 km magasan lévő reflektor
viszont állandóan regisztrálja az 1000 km-en lévő észleléseit. A földi
állomáson egy erőmű összenergiája állandó készenlétben áll: néhány
másodperc alatt lézersugárhoz vezethető. Amikor tehát a Space
Command a lövedéket végérvényesen ellenséges, támadó szándékú
rakétának tartja, és a főparancsnokságnak utasítást ad a
megsemmisítésére, minden másodpercek alatt történik. Az exzimer
lézerhez energia tódul. Az intenzív ibolyántúli sugárzás
fénysebességgel (300 000 km/másodperc) éri el a geoszinkron
reflektort, és onnan a katonai tükörre kerül, mely már regisztrálja a
célt. A tárgyat 160 megajoule energiával semmisíti meg. A közben
aktivizált energiatömeg elegendő lenne egy 142 kg-os jégkocka
elolvasztásához. Természetesen az itt példaként említett két tükör nem
lenne képes egy rakétatámadás jelzéséhez. Ehhez elméletileg a
számítások alapján kb. 400 katonai tükröt kéne állandóan Föld körüli
pályán keringetni, illetőleg kilövésre kész rakétákra szerelni, hogy
néhány másodpere elmúltával az űrbe kerülhessenek.

Lehetetlen? – Elavult kifejezés!

Amiről a science fiction szerzők írtak, és melyeket komoly
tudósok utópiának tartva, fölényes mosollyal elvetettek, íme
valósággá vált.
Ez a kétes értelmű szó: lehetetlen, melyet gyakran ad abszurdum
használnak, még mindig divatos.
Lehetetlennek számított, hogy meteoritok hulljanak alá az űrből.
Lehetetlennek a régi álom, hogy az ember a levegőbe
emelkedjen.
A hangsebesség áttörésének lehetetlensége szinte
törvényszerűségnek számított.
 A gondolat, hogy az anyag legkisebb része az atom, s ez még
további részekre bontható, lehetetlennek hangzott.
Aki elképzelhetőnek tartotta, hogy az ember a Holdon, esetleg a
Marson landoljon, lehetetlen fantasztának számított. Még nem is
olyan régen lehetetlennek tűnt a feltevés, hogy a fény hullámai,
melyek minden irányba terjednek, egy hullámhosszra hozhatók, és
egy aprócska pontra irányíthatók.
Lehetetlen spekulációnak számított a genetikai kód tervszerű
változtatása.
Lehetetlen – állították – a gondolatátvitel.
Lehetetlen a nehézségi erő kiküszöbölése vagy a fényét
meghaladó sebesség létrehozása.
Lehetetlen, mindez lehetetlen; egy részük ma már mégis valóság.

Mint a légy a sötét szobában

A nagyhatalmak kutatóközpontjaiban olyan sugárfegyvereket
fejlesztenek ki, melyek képesek több ezer km-es távolságra
láthatatlan, az atomoknál kisebb részecskékből eredő megsemmisítő
hatású sugarak kibocsátására. A legnagyobb titoktartás mellett is
kiszivárgott, hogy a kaliforniai Liver laboratóriumban olyan
fegyverekkel kísérleteznek, amelyek munícióját nagy töltési energiájú
protonok és negatív töltésű elektronok alkotják; a sugarak nem
égetnek lyukat, nem semmisítenek meg rakétákat, viszont áthatolnak a
falakon, és megbénítják a komputereket. Lehetetlen? Várjuk ki a
végét!
Lehetetlen feltevésnek tartották azt is, hogy egy lövedéket
ballisztikus pályán egy másikkal eltaláljanak. Az amerikai
technikusok 1984. június 10-én törölték az ide vonatkozó lehetetlen
szót. Ezen a pünkösdhétfőn 10.58-kor a Vandenberg támaszpontról
Minuteman rakétát lőttek fel. Célja: a kis Meck sziget, 8000 km-re
Kaliforniától a Csendes-óceánban, Kwajalein térségben. A Space
Command már a startfázisban meghatározta a rakéta helyét,
pályájának adatait, a komputerek a monitorokra vetítették és
továbbították Kwajalein radarállomásának. Ott a legmodernebb, nagy
sebességű számítógép meghatározta a kollízió helyét. Ezután egy 25
000 km-es sebességgel kilőtt rakétát küldtek az „ellenséges tárgy”
elfogására. A rakéta mérőfeje olyan érzékenyen reagál, hogy még egy
jégtömb „melegét” is le tudja választani a világűr háttér-
hőmérsékletétől; mérései a fedélzeti komputerbe kerültek, amely a
betáplálás pillanatában beszabályozta a kormányszerkezetet. 200 km
magasságban 5 méter átmérőjű ernyőszerű fémhálót bocsátott ki,
nehogy az egymáshoz közeledő lövedékek elkerüljék egymást. A
fémháló fölöslegesnek bizonyult. Direct impact! Telitalálat! –
jelentették a Space Command komputerei.
Ez a gyakorlat szemléltette, hogy a többszörös hangsebességgel
haladó lövedéket az ugyanolyan gyors rakéta eltalálhatja. Lehetetlen!
– állították még néhány éve. Startolás után semmi sem állíthatja meg a
rakétát. Telibe találni? Lehetetlen! Egy lehetetlennel több a
szemétkosárban!
Az F-15-ös amerikai hadirepülőgép ma már 30 km magasságban
repül. Most tervezik az Advanced Fightert, ez háromszoros
hangsebességgel, 40 km magasságban fog repülni. Ezek a gépek
csaknem a műbolygók kvalitásaival rendelkeznek. Szárnyuk alatt több
vadászrakétát képesek szállítani, ezeket nagy magasságban ki tudják
oldani, és képesek „ellenséges” rakéták ellen küldeni. A
vadászrepülők már most képesek lennének rakétákat és műholdakat
juttatni a sztratoszférába, ugyanakkor űrállomások megsemmisítésére
is alkalmasak lennének.
Az emberiség legnagyobb technológiai csatájához szükséges
anyagi fedezet nagyságrendje hihetetlen. A századfordulóig hivatalos
becslések szerint 500 milliárd dollárt fognak fegyverkezési
kutatásokra fordítani. De elérhetők vajon a tervezett célok? Miért
költenek ennyi pénzt, miért fektetnek ennyi emberi értelmet és
munkaerőt ezekbe a tervekbe? Elkerülhetetlen az űrfegyverkezés?
Hová vezet mindez?


Modern vadászrepülő-modell. Állítólag háromszoros hangsebességgel 40

km magasságba tud majd emelkedni

Lyukas ernyő
Eddig minden fegyvert új, még hatékonyabb követett. Bölcs
természettudósok hangosan tiltakoztak a világűr militarizálása ellen.
Rakétaelhárítás a világűrben címmel1* négy, a témában járatos tudós
a természetvédelmi ernyő hiányosságait felismerve elkerülhetetlen
lyukakra utalt, amelyeken keresztül az ernyő átfúrható. Nemzetközi
jogászok más problémákra figyelmeztetnek: a nagyhatalmak és 80
további ország 1967. január 27-én űregyezményt írtak alá, melynek 2.
cikkelye szerint:

* A bibliográfiai utalásokat lásd a könyv végén

„A világűr, beleértve a Holdat és más égitesteket, nem képezheti
egyetlen nemzet felségterületét sem.”
A világűrben elhelyezett fegyvereket illetően a 4. cikkely így
nyilatkozik:
„A szerződő országok kötelezik magukat arra, hogy olyan
tárgyakat, melyek atomfegyvereket vagy más tömeges megsemmisítő
fegyvert hordoznak, nem irányítanak Föld körüli pályára, erre
vonatkozó fegyvereket az égitestekre nem juttatnak, illetőleg nem
helyeznek el a világűrben.
A Holdat és az összes többi égitestet a szerződő államok
kizárólagosan békés célokra használhatják. Katonai támaszpontok,
berendezések és erődítmények felállítása, mindennemű fegyver
kipróbálása, katonai gyakorlatok végzése az égitesteken tilos. Katonai
személyzet alkalmazása a tudományos kutatásban vagy más, békés
célokra megengedhető. Ugyanígy megengedhető a Hold és más
bolygók békés feltárásához szükséges felszerelések vagy
berendezések alkalmazása.”2

Az egyezmény elavult
Az 1967-es status quo alapján az egyezmény világosnak tűnt.
Ennek ellenére: semmi sem világos! Csupán atomfegyverek és
tömegpusztító eszközök használatát tiltják a világűrben. Atomfegyvert
hordó rakéta ellen alkalmazott lézer sem az előbbiekhez, sem az
utóbbiakhoz nem sorolható.
„A világtörténelem azoknak az eseményeknek az összessége,
melyek elkerülhetők lettek volna” – írta a Nobel-díjas Bertrand Carl
Russel (1872-1970).
Vég nélküli spirál? Leszerelési tárgyalások a szerszámíj
feltalálása óta folynak. Az ellenséges felek biztosították egymást,
hogy a gonosz fegyvert nem vetik harcba. Miért spirálvonal? Mert az
emberek tartanak egymástól, az egyik nem tudja, miben sántikál a
másik. Mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk? Minden új fegyver után egy
még újabbat találnak fel, s miután az egész arzenál ellenőrzése
lehetetlen, folytatódik a fegyverkezési spirál – perpetuum mobile.

Egy nem politizáló eszmefuttatás

 Évezredekkel azelőtt „szemet szemért” jelszóval, az egyes
emberek harcoltak egymással; a barlanglakok már csoportokba
verődtek. Az első települések lakói lándzsákkal és nyilakkal,
hordákban törtek egymásra. Városállamok, királyságok már rendezett,
különböző fegyverekkel felszerelt csapatokat, seregeket szerveztek. A
hajók erődítményekké változtak. A páncélkocsik elődeként fegyveres
harckocsik tűntek fel a frontokon. Kardok és fegyverek gyártásához új
fémötvözetek jöttek divatba.
Valahol, valamikor mindig töprengtek emberek a gyilkolás új
módozatain, városok és országok szövetkeztek a „közös érdek”
jelszavával. Ágyúk, revolverek, gépfegyverek kerültek piacra, melyek
még több embert még szörnyűbb módon pusztítottak el. S egy szép
napon a háborúk a légben már repülőkkel, a víz alatt
tengeralattjárókkal folytak.
Szárazföldön, vízen és levegőben tökéletes gyilkossá válva az
emberi agyak az összecsapás lehetőségének negyedik dimenzióját
keresték – és ezt a világűrben lelték fel. Ugyanakkor állandó
leszerelésről és békéről tárgyaltak, az úgynevezett „békelövések”
megszámlálhatatlanok. A leszerelési tárgyalások ellenére s a technika
vívmányainak nyilván feltartóztathatatlan fejlődésével. Ennek, még ha
paradox módon hangzik is, megvan a jó oldala is.

Az evolúció benyomul a világűrbe

A nagy politikai viták kora egyben a technikai fejlődés korszaka
– akár tetszik, akár nem –, s mint mindenkor, így ma is feltehetjük a
kérdést: mi lesz holnap, holnapután?
Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak egyike legyőzi a másikat,
abszurd. Új fegyverek állandó fejlesztése a patthelyzet alapját
betonozza, így – történelmi méretekkel – az egyensúly csak
másodpercekre billenthető ki, hogy a döntő pillanatban ismét
helyreálljon.
Miután a Földön és a földközeli űrben virágcserépnyi szabad
terület sincs, a technikai fejlődés a távoli világűr felé irányul. Ehhez a
léptékhez mérve egy hatalmi övezet anyagi, szellemi és technikai
forrásai nem bizonyulnak elegendőknek. Az összes nemzet
összefogására van szükség. Fogadok – és nagyon remélem, hogy a
tétet még zsebre vághatom –, hogy az Alpha Centauri (4,3 fényévre
lévő, hozzánk legközelebbi csillag) területére nem az oroszok vagy az
amerikaiak teszik először a lábukat, hanem az egész békét akaró
emberiség megbízásából egy nemzeti hovatartozás nélküli személyzet.
A világmindenséget érintő evolúció első tétova felismerése cseng
vissza az 1967-es Nemzetközi Űrszerződésben: „A világűr, a Hold és
más égitestek feltárását és hasznosítását a szerződő felek az
együttműködés és kölcsönös segítség elve alapján végzik.”
Ami az 5. cikkelyben áll, üzenet és követelmény a csillagokhoz
vezető úton:
„Támogassátok az űrhajósokat, az emberiség követeit!”
Lassabban, sokkal lassabban érzékelhető az evolúció a technikai
fejlődésben a háborútól való félelem hiánya miatt. A mindennapi
konkurencia állandó újdonságokat eredményez. Feltalálók célja a
jobb, praktikusabb, az életet megkönnyítő használati tárgyak
előállítása. A nagyobb eladási forgalom fokozza a jólétet és a szociális
biztonságot. A gazdasági életben részt vevők számára a legnagyobb
vonzerő, a nagyobb jövedelem a verseny katalizátoraként hat.

Kétezerben és később
Valódi példával szeretném bemutatni, hogyan születnek
Amerikában a jövőre vonatkozó elképzelések: a NASA
kezdeményezésére 1984. január 13. és 19. között a texasi Austin
Egyetemen találkozót szerveztek. Témája: a légi közlekedés technikai
lehetőségei 2000-ben és később.3
21 résztvevőt az egyetemek küldtek, 28-at az ipar, 30-at állami
szervek, mint a NASA, Air Force vagy Navy. Előszeretettel fiatal
kutatókat válogattak ki, hogy töretlen lelkesedéssel lássanak
munkához. Nem zakós-nyakkendős találkozóról volt tehát szó, lazán
alakították a programot is. Az üdvözlő beszédet kávészünet követte,
közben hét munkacsoportot alakítottak ki.
A meghívottak érdeklődésüknek és ismereteiknek megfelelően
vehettek részt a munkában:
– aerodinamikai,
– komputeres,
– navigációs,
– eszközökkel, berendezésekkel foglalkozó,
– hajtóműves,
– szerkezeteket kivizsgáló,
– emberi tényezőket kutató csoportok alakultak.
Mindegyik munkacsoport elnököt választott, ők fogalmazták meg
a következő kérdéseket:
1. Milyen repülőgéptípus gyártása kívánatos 2000-ben?
2. Milyen képességekkel rendelkezzen a repülőgép? Nagy és
lassú legyen, vagy gyors és kicsi, vagy e két kombináció variációja?
Az atmoszférán belül vagy csak a sztratoszféráig repüljön?
3. Milyen sebességgel rendelkezzen?
4. Milyen követelmények állíthatók a repülőgép anyagával
szemben?
5. Tudjon-e függőlegesen startolni és landolni?
6. Milyen szerkezeti anyagokat kell kifejleszteni?
7. Milyen hajtóműveket kell újrakonstruálni?
8. Milyen a zajártalom?
9. Hatótávolságát hogyan határozzák meg?
10. Milyen követelmények adódnak az előbbiekből a navigációra
és számítógépekre vonatkozóan?
11. Az ember vajon uralni tudja-e a szükséges
számítógéprendszereket?
12. Ésszerű és kívánatos-e az ember és komputer szimbiózisa?
A résztvevők elmondhatták elképzeléseiket és fenntartásaikat a
hallottakkal kapcsolatban, majd más munkacsoportokkal folytatott
eszmecserében felmérhették a merész technológiák
alkalmazhatóságának valószínűségét.
Az új anyagokkal foglalkozó munkacsoport például arra a
következtetésre jutott, hogy a súlycsökkentés érdekében az alumínium
kiváltására új fémötvözetekre lesz szükség, melyek tűrik nagy
sebesség esetén a súrlódás okozta magas hőmérsékletet. Szóba került
a kerámia, üvegkerámia, grafit, biztonsági üveg, szívós
karbonvegyületek, például a kevlar.
A számítógép-szakértők javaslatokat tettek a startolási és
landolási idő 50%-os csökkentésére az új ellenőrző berendezések
alkalmazásával. A jelenleginél sokkal kisebb, százszor hatékonyabb
számítógépek saját maguk fognak bizonyos biztonsági feladatokat
ellátni, a gondolat sebességével ellenőrzik a pilóta tevékenységét, és
korrigálják az esetleges tévedéseket.
Technikailag megvalósíthatónak ítélték a pilóta nélküli, automata
teherszállító és ellenőrző repülők építését, valamint az Artificial
Intelligence, vagyis az emberi döntőképességgel rendelkező
komputerértelem létrehozását.
Míg bizonyos országokban a technikától való idegenkedés
„ostoba gőzhengerré” vált, mely „létünk alapjait fojtogatja,”4 az
amerikai ifjúság felismerte, hogy jövőjét csak technikai eszközökkel
alakíthatja.
A texasi Austin Egyetem tanácskozásán a vitákban fel sem
merült a lehetetlen szó, még akkor sem, mikor szóba került, hogy
építhető-e olyan gazdaságos repülő, mely egyaránt repülhet az
atmoszférán belül és kívül, jóllehet minden résztvevő tisztában volt az
adott pillanatban szinte megoldhatatlan nehézségekkel. Az
atmoszférán belül a repülőgépek propellerrel vagy hajtóművel
repülnek, légüres térben viszont mindkét technika csődöt mond. Az
atmoszférán belül a repülőgép kabinjának hasonlíthatatlanul kisebb
nyomást kell elviselnie, mint egy űrhajónak, mely abszolút
légmentesen, vákuumban repül. Mikor az űrhajó nagy sebességgel
visszaérkezik az atmoszférába, a levegővel való súrlódás
következtében felforrósodik; a sugárhajtású repülőgép viszont sosem
éri el ezt a sebességet. A világűr hidege eleve robusztusabb anyagokat
feltételez a szigeteléskor, mint a Föld atmoszférája, mely az utasoknak
levegőt is biztosít. Azonkívül a világűrben belélegezhető levegő nincs,
poggyászként kell vinni, vagy a helyszínen kell előállítani.

Egy leendő szupergyors repülő modellje a NASA szélcsatornájában

Egyre magasabbra? Egyre gyorsabban?

Ehhez hasonló feladatokat kell megoldani. És meg fogják, ha
nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, hát holnapután. Ezek a
feladatok léteznek Európa ege alatt is, izgatva a technikusokat és
tudósokat, de nem mernek belevágni, mert egy hanyatló kor valamely
prófétája tán szakállát tépdesi majd, s mikrofonszózatként a
„nemkívánatos” kifejezéssel riogat. Létünk elemi alapjait persze nem
fogja megváltoztatni. A valósághoz hozzátartozik a fantasztikus, a
pillanatnyilag hihetetlen is. Mint a gondolat egypetéjű ikrei. Fognak-e
az amerikaiak olyan repülőt konstruálni, mely az atmoszférán belül és
kívül is működik? Minden bizonnyal. A tervezet Transatmospheric
Vehicle címszó alatt létezik is (TAV). E jármű teljesítménye
többszöröse lesz majd a bevált űrrepülőgépnek, amelyet – bár egykor
megkérdőjelezték – rakétával lőnek Föld körüli pályára, majd hajtómű
nélkül tér vissza a Földre. Dr. Jerry Arnett, az ohiói Wright Patterson
Air Force Base tervező menedzsere 1984 novemberében azt állította:
„A TAV elkészítésének lehetőségét behatóan vizsgálva az a
véleményünk, hogy rendelkezésünkre fog állni olyan technológia,
mely szükséges az új repülőgép-generáció elsőszülöttjének
elkészítéséhez.”5
A TAV-generáció első gyermekének születési adatai már
ismeretesek: startsúlya 500 és 800 tonna közt lesz, 29-szeres
hangsebességet ér el, 80-100 km magasságban működik, tehát olyan
tulajdonságokkal rendelkezik, mint egy szupergyors keringésű
műbolygó. A Föld körberepülése 2 órát sem fog igénybe venni, a
Kalifornia-Európa szakasz 30 percnyi utat jelent majd.
De ezek csak az első TAV-gyermek képességei, testvérei
magasabbra jutnak majd, mint 100 km!
Az új generáció nagyobb teljesítményének biztosításához olyan
hajtómű szükséges majd, amelyet a sugárhajtású gépek és a rakéta
kombinációjával alakítanak ki.
A probléma megoldása kézenfekvő. SCRAM a neve –
Supersonic Combustion Ramjet Engine –, szuperszonikus motorú
duzzasztott sugárhajtómű. A hangsebességet meghaladó légsugárban
(oxigén) folyékony hidrogént égetnek el. A SCRAM közönséges
sugárhajtású gépként indul, a hangsebesség kétszeresével. Csak
ezután vált át a pilóta a SCRAM-rendszerre, vagyis a hajtóművekhez
szükséges mennyiségű oxigént juttat a levegőből. A kétféle rendszerű
hajtóművek a gépet így 3700 km-es sebességre képesek felgyorsítani.
Az atmoszféra felső határához érve leállítják a hajtóműveket; az
oxigénmennyiség a levegőben már túl csekély; a SCRAM viszont
felgyorsítja a TAV-ot 6400 km-re, és 35 000 m magasságba juttatja.
 Ebben a magasságban a SCRAM is életképtelen. Ekkor lép be a
rakétahajtómű: 150 km magasságra juttatja a szerkezetet, és további
rakéták begyújtásával ez az érték még fokozható.
Vajon értelmes beruházás-e ez a földi űrrepülőgép, a TAV? A
McDonnell Douglas Corporation (St. Louisban), a világ legnagyobb
légiforgalmi vállalatainak vezetői azt állítják:
– a TAV villámgyors felderítési akciókat képes ellátni nagy
magasságban,
– sérült asztronauták segítségére tud sietni,
– képes űrállomásokról indult támadásokat megakadályozni,
illetve támadni,
– a Föld és egy űrtelepülés közt gyors összeköttetést biztosít,
– landolni tud minden lehetséges repülőtéren,
– hasonlíthatatlanul gyorsabb lesz, és magasabbra emelkedik,
mint az űrrepülőgép, pedig ez 8,34 perc alatt 7424 m/sec sebességgel
117 km magasságba jut,
– a transzatmoszferikus személyszállítók prototípusának
tekinthető.
Ez az utolsó pont már minket, a Földön visszamaradottakat is
érint; a nagy amerikai repülőgépgyártók szerint a földközeli légtér a
jövő században reménytelenül zsúfolttá válik, az utasszállító Jumbo
jetek nem szennyezhetik tovább a levegőt. A jövő interkontinentális
Jumbója egy TAV lesz: a sztratoszférába fog repülni, és olyan
biztonsággal landol a célrepülőtéren, mint ahogy a sas csap le
áldozatára.
Melvin Salvay, a Lockheed Aircraft (Burbank, Kalifornia – 100
000 alkalmazottal az amerikai repülőgépgyártás 3. legnagyobb
vállalata) menedzsere állítja:
„Semmi kétség, mához 25 évre a hosszú távú légi utak az űrbe
vezetnek majd.”6
1984-ben az amerikai légierő kerek egymilliárd dollárt bocsátott
a repülőgépgyártók – McDonnell Douglas, Boeing, Lockheed,
Northrop, Grumman, General Dynamics, Rockwell – rendelkezésére
űrbiztos anyagok kifejlesztése és kipróbálása céljából.
Ezek a cégek egymás konkurensei, legjobb embereiket
mozgósítják, s a legmodernebb, részben csak erre a kísérletre
kifejlesztett segédeszközöket biztosítják számukra. A teszt
eredményeként ugyanis mindegyik cég meg szeretné szerezni a
gyártásra vonatkozó zsíros megbízást. Az evolúciós spirál – minden
görbe egy új találmány – űrdimenzióban tekeredik.

1984 áprilisában ilyen volt az első transzatmoszferikus jármű (TAV) a

rajzoló képzeletében. Gyártó: McDonnell Douglas Corporation

A Lockheed technikusai rajzasztalán olyan utasszállító légi óriás
körvonalai láthatók, melyet atommeghajtásúnak terveznek, és a
számítások szerint 10 000 órát repül majd „tankolás” nélkül.
Rögzítsük tudatalattinkban ezt az adatot, mert lesz még szó „lehetetlen
repülő szerkezetekről”, amelyeknek nem volt szükségük üzemanyag-
felvételre. Léteztek ilyenek a történelem előtti időkben is.

A világegyetem iparosodása
A sajtóban a világűr militarizálása állandóan főcím. Az űr sokkal
fontosabb iparosítását viszont nem veszik tudomásul. A csaknem
teljesen kikanalazott „Föld-fazék” mellől feltekingetők azon
gondolkoznak, hogyan pótolhatók majd a nyersanyagok, amelyek
planétánkon belátható időn belül elfogynak. Okos futurológusok
kérdezgetik önmaguktól, hogyan látható el majd táplálékkal 100 év
múlva a robbanásszerűen szaporodó világnépesség, amikor már ma is
milliók szenvednek az éhségtől.
Ezen az elkerülhetetlen trenden csak merész alkotó fantáziával
lehet kifogni.
Szinte a kriminalitás határát súrolja, ha a pedagógusok a rájuk
bízott – kiszolgáltatott – ifjúságot technikaellenesen motiválják, és a
fantáziát ideológiailag kijelölt pályára irányítják. Az ilyen nevelők
szája habzik, ha a világűr kereskedelmi célú felhasználásáról esik szó.
La Rochefoucauld (1613-1680) éleslátóan fogalmazott Reflexions
című írásában: „A középszerű mindent elítél, mi meghaladja
horizontját.” Richard L. Kline, az US Astronautical Society igazgatója
1984. július 19-én a Tudományos Technológiai Bizottság
képviselőházi tagjainak tartott beszédében a következőket mondta:
„Tudom, nagyjelentőségű az alkalom, hogy Önöknek a világűr
kommercializálásáról beszélhetek. Most, hogy a Space Shuttle
működik, lehetővé válik a polgári űrprogram új, fontos fázisába való
bekapcsolódás; olyan fázisába, mely technikai lehetőségeinken alapul,
és ennek előnyét átviszi a kereskedelem szektorára.”7
Kline kifejtette, hogy sok amerikai cég „kereskedelmi
tevékenységét ki akarja terjeszteni a világűrre”. Az iparnak évek óta
jó kapcsolata van a NASA-val, és egy sor üzem tart
munkacsoportokat, amelyek tervezeteket dolgoznak ki a világűr
kereskedelembe való bekapcsolására.
Tegyük hozzá, jó okkal: léteznek például molekuláris vegyületek
– új gyógyszerek és nyersanyagok kifejlesztéséhez –, amelyek csak
teljes vákuumban és a súlytalanság állapotában állíthatók elő.
Tudományos kísérletek végtelen soráról tudunk, amelyeknek semmi
köze a katonasághoz, de csak a világűrben végezhetők el, illetőleg
igazolhatók. Hogyan változik meg a genetikai kód a súlytalanság
állapotában? Lehetne-e az űrben növényeket gyorsabban szaporítani?
Csupán két kiragadott kérdés, melyre a jövő század
világnépessége választ vár. Vajon milyen kilátást, illetve betekintést
nyújt a világűrbe az űrállomáson elhelyezett teleszkóp, amelyet nem
zavarnak a levegőrétegek?
Miután az állam az űrtevékenységet ellenőrzés alatt akarja
tartani, menetrendszerűen összeköttetést kell biztosítani a világűrrel.
Ha a szükséges előfeltételek létrejönnek, Kline szerint az ipar és a
bankok hajlanának arra, hogy jelentős beruházásokat eszközöljenek az
űriparágakba, sőt részt vennének állandó személyzettel ellátott
űrállomások kiépítésében.
A Föld másik felén is hasonlóan gondolkoznak. Leonyid
Brezsnyev, a szovjet kommunista párt volt főtitkára így nyilatkozott:
„Időálló, személyzettel ellátott űrállomások létrehozása
kilométerkövet jelent majd az űrutazás történetében. Minden ember, a
tudományok és a nemzetgazdaság javát szolgálja majd.”8

Eureca! Heuréka!
Az ESA (Európai Űrhajózási Ügynökség) 1987-ben új
mesterséges holdat bocsát útjára. Eureca lesz a neve – nem a görög
matematikus, Arkhimédész (i. e. 287-212) szavai után, aki, mikor a
hidrosztatika alaptörvényét felfedezte, „Heuréka!” (Megtaláltam!)
kiáltással adott kifejezést örömének. Az „Eureca” az European
Retrievable Carrier angol kifejezés rövidítése. Egy űrrepülőgép fogja
az Eurecát 296 km magasban lévő pályájára juttatni, erről a pontról
viszont már a saját, Németországból távirányított hajtóműve 500 km
magasra továbbítja, majd az űrrepülőgép segítségével tér vissza ismét
a Földre, egy újabb misszióra felkészítve. A második start az első
megismétlése lesz. Retrievable.
Az Eureca a világűrben más rakétaindító komplexumokkal
nagyobb egységekké kapcsolható. Az előállító MBB szerint: „Egy
második, személyzettel ellátott, újra alkalmazható űrszegmentum
közeledik a célhoz. Miután elérte az Eureca orbitális magasságát,
lassan feléje manőverezik, mégpedig úgy, hogy a céltól 100
méternyire lelassuljon, majd néhány méter távolságra tőle megálljon.
A randevúmanőver célja passzív, bekattanó tengelykapcsolóval
van ellátva, a vadász aktívval. A két felület összekapcsolódik.”9
Ez a másik platform lecsapolja a már összegyűjtött adatokat,
amelyeket a rádió-összeköttetés esetleges zavara miatt nem tudott
lehívni, anyagot szállíthat, biztosítja a kis rakétahajtóművek
üzemanyag-szükségletét, az akkumulátorokhoz szükséges
elektromosságot. Ha szükséges, több platform nagyobb egységgé
köthető össze. Űrállomások földi építőelemekből.

Rajz az első szabadon repülő, autonóm működésű és visszahozható
többcélú műholdról, az Eurecáról, amelyet az ESA (Európai Űrhajózási
Ügynökség) megbízásából a brémai MBB-ERNA közreműködésével a
SPACELAB ipari konzorcium fejleszt ki és épít meg. A többször felhasználható
műholdat az űrrepülőgép földközeli körpályára viszi, ahol hat hónapig fog
keringeni. 1987-ben, első bevetésekor az Eureca tizenkét kísérletet fog elvégezni
a világűrben. Küldetésének befejezése után az űrrepülőgép manipulátorkarja
befogja a műholdat, és visszajuttatja a Földre

Álom a távoli csillagról

A következő generáció állandó személyzettel ellátott, szabadon
repülő, összekapcsolható űrhajórendszereket fog ismerni. Ronald
Reagan jelentette ki az amerikai néphez intézett beszédében 1984.
január 25-én:
„Valóra válik álmunk a távoli csillagról, tudunk majd a
világűrben élni és dolgozni... Ma éjjel utasítom a NASA-t, hogy egy
évtizeden belül állandó legénységgel űrállomást alakítson ki.”10
1984. augusztus 12-én egy cikkben a következőket fűzte hozzá:
„Az űrállomás tudományos és kereskedelmi tevékenységek
bázisa lesz, elősegíti majd a nemzetközi együttműködést, és
hozzásegíti az amerikai ipart, hogy a Földön túl is terjeszkedjen.”11
Az amerikai vezetés gépezete – amely nem érvényesítheti
akaratát a nemzet többsége ellenében – igyekszik megnyerni az
állampolgárokat e magasröptű céloknak. Űrhajókat utánzó játékok
kerülnek piacra, diákok törik a fejüket a világűrhöz kapcsolódó
tanulmányi versenyek kérdésein. 1984 nyarán alakult meg a Young
Astronaut Programm „az USA űrerejének kihasználására s arra, hogy
az ország fiataljait a technológia tanulmányozására ösztönözze”.12
A tervezetet a NASA és a National Spacc Institute (NSI)
fejlesztették ki. Azok a fiatalok, akik részt vesznek benne,
űrjátékokkal kezdik, és a komputertechnikától a lézertechnológia
megismeréséig jutnak. A költségeket természetesen az állam viseli, s
magától értetődik, hogy a világhírű űrkutatási központokat is
meglátogatják. A legjobbaknak lehetőségük van arra, hogy mint
„űrturisták” részt vegyenek egy űrutazáson. Leonard W. David, az
NSI munkatársa új űrkaszt kiképzésére törekszik.

 A General Dynamics tervezi ezt a Centaur rakétát, amely teherszállítóként
Föld körüli pályán fog keringeni

Az óvilágban, már ami az ifjúság saját kozmikus jövőjét illeti,
mit sem hallani a célirányos előkészítésről. Az óvilág figyelmét még
jelentéktelen műholdak kötik le, melyek új tévéprogramokat
sugároznak majd, s ha néhány kiválasztott ember részt vesz az
űrrepülésben, már úgy érzi, tevékenyen kivette részét a világűr
meghódításából.
Mindaz, amivel az Egyesült Államok a legnagyobb nyilvánosság
előtt lelkesíti az ifjúságot az űrjövőért, megtörténik a Szovjetunióban
is.

Nem utópia!
Az első amerikai űrállomás 36 tonna súlyú lesz, 2000 m3
klimatizált belső térrel. 6-8 asztronautából álló személyzet dolgozik
majd mintegy két hónapig az állomáson, majd egy másik járat új
legénységgel helyettesíti őket. Ez a kezdet.
Már a század végén, 15 év múlva ki kell egészülnie az
állomásnak – további részek hozzáépítésével – többrendeltetésű
egységgé. Laboratóriumot rendeznek be a természettudósoknak és a
technikusoknak, obszervatóriumot a világűr és a Föld megfigyelésére,
SOS-állomást a bajbajutott asztronauták és más űrhajók
megsegítésére, üzemet speciális űrtermékek előállítására, starthelyet
további űrutazásokhoz, valamint nagyobb szerkezetek számára építési
területet.

 Egy űrállomás első lépcsőfokai. Modell a Lockheed tervezőirodájából

Az űrrepülőgép fogókarja egy műholdat helyez ki

Az űrrepülőgép, a fáradhatatlan teherhordó

Szeretném kézen fogni az olvasót, és sokkal nagyobb
struktúrákat megmutatni, hogy el tudja képzelni azokat az űrbázisokat,
amelyek már évezredekkel azelőtt keringtek a Föld körül.
17 évvel ezelőtt A jövő emlékei című könyvemben írtam: „Az
űrutazás korszaka nem a rejtélyek időszaka. Az űrutazás, melynek
célja a Nap és a csillagok megközelítése, segít kifürkészni múltunk
mélységeit.”
Engem kinevettek. Pedig lefagy a mosoly az ajkukról, ha leírom,
hogyan néz ki egy 10 milliós űrváros. Ábrázolásakor tudniillik nem a
3000-ben várható utópisztikus technológiából indulok ki, hanem a ma
rendelkezésre álló technikából.

Egy űrváros építése

Ahol építkeznek, oda építőanyagokat kell juttatni. Időközben
bebizonyosodott, hogy a Columbia, Challenger és Discovery
szállítmányozásra is kiválóan alkalmasak. 1985 őszén a kvartett új
tagjaként megjelenő, a legmodernebb felszereltségű Columbiánál 9
tonnával könnyebb Atlantis a Pentagon vandenbergi űrpályaudvaráról
(Los Angelestől 240 km) új katonai feladat teljesítésére indul.
Egyenként kétmilliárd dollárba kerültek.
A következő években havi kétszeri űrhajójárat-indítás van tervbe
véve, a 90-es évektől pedig évi 35. Ez azonban még mindig kevés a
tervezőknek: az egyes teherszállítók átlagosan csak hathetenként
kerülnek bevetésre. A földi várakozási időt ezért éppúgy le akarják
csökkenteni, mint az űrbeli tartózkodás idejét. És nemcsak erről a
NASA által finanszírozott 4 egységről van szó. Charles H. Eldred, a
Vehicle Analysis (Járműellenőrzés) alelnöke a NASA Langley-ben
levő kutatóközpontjában ezt jósolja:
„A kereskedelmi úrtevékenység anyagilag gyorsan felemészti a
NASA költségvetését, sőt feltehetően a polgári űrtervezetekre
előirányzott állami kiadásokat is meghaladja.”13
A nevezetes kvartett utódai már készülőben vannak. Szériában az
egyes szállítóegységek természetesen kevesebbe kerülnek, mint az
eddigiek, és 15 éves aktív használatra lesznek alkalmasak.
 Az egyes járatok időtartamát 2-3 napra csökkentik, a várakozási
időt maximálisan 1 hétre. A NASA tervei szerint az űrrepülők
bármilyen időjárási viszonyok mellett képesek startolni és landolni.
Ezt feltételezve mindegyik szállítóberendezés évente 40-szer
közlekedik; 10 betájolt űrrepülő évente 400 indítással több mint
naponta egyszeri startot jelent.

Az űrrepülőgépek előre gyártott elemeket szállítanak az űrbéli építkezéshez

A mai 300 tonnás kapacitást alapul véve, az évi 400 bevetés
annyit jelent, hogy 12 000 tonna anyag juttatható a világűrbe, 10 év
alatt 120 000 tonna!
Ki állítja azonban, hogy csak évi 10 és nem 50 szállító űrhajót
építenek? Ez csak a gigantikus terv finanszírozásának kérdése, és az
amerikai ipar – nem az állam! – összereje rendelkezésre bocsátja a
szükséges eszközöket, ha a haszon reménye mutatkozik. Fogadunk?...
1976-ig az űrrepülés leírása csak a science fiction szerzők témája
volt, de aztán Gerald K. O’Neill, a nagy tekintélyű MIT
(Massachusetts Institute of Technology) légi és űrutazással foglalkozó
professzora pártfogásába vette az ügyet. Akadémikus pontossággal
szerette volna tudni, hogy az írók fantáziája megközelítően reális
forrásokból táplálkozik-e. O’Neill kétségbe vonta, hogy
– 100 lakosnál nagyobb befogadóképességű űrállomásokat lehet
létrehozni,
– ezek gazdaságilag indokoltak lennének,
 – 10 000, 100 000, 1 000 000 lakosú űrközpontok létesítése
anyagilag elképzelhető,
– ez a népesség az űrben élni, táplálkozni, mozogni tud majd,
– ezek a monstrum építmények planétánknak hasznára
válhatnának,
– a Föld és az űrtelepülés közt valódi kereskedelem létezhet; és
ugyan mivel fizetnének a földlakók az égi javakért?
O’Neill professzor számolt, modelleket tervezett,
szakemberekkel tanácskozott, magas értékű tudományos
referenciaértekezést készített, amelyet egyetlen tudományos folyóirat
sem akart közölni. O’Neill költség- és haszonszámításait a lektorok és
szerkesztők túl fantasztikusnak találták.
A NASA nem működhetne ilyen sikeresen, ha nem lenne
fogékony az új ötletekre. O’Neill professzorral a Kennedy Space
Flight Centerben, Floridában kiállítást rendezett. Itt űrtelepülések
modelljei és azok műszaki leírásai voltak láthatók.
Egy évvel később a NASA megbízására O’Neill professzor
folytatta a világűr betelepítésére vonatkozó tanulmányát. Hamarosan
megalakult 55 egyetem összefogásával az Universities Space
Research Association.
Ekkor már munkacsoportok vizsgálták az óriás szerkezetek
technikai lehetőségét a világűrben. A publikációkra felfigyelve 1977-
ben Princetonban, New Jersey állam híres egyetemi városában
megalakult az állam által is közhasznúnak ítélt Institute of Space
Studies – Űrtudományi Intézet. Mikor O’Neill professzor végre
tanulmányát közérthető formában megjelentette, az amerikaiakat
annyira fellelkesítette a világűr benépesítésének lehetősége, hogy
létrehozták az L-5 Societyt, amely alig néhány hónap múlva már
néhány százezer tagot számlált. O’Neill professzor Jövőnk a
világűrben14 című könyve német fordításban is megjelent. S mikor a
gigantikus méretű űrtelepülések lehetőségét vázolom, O’Neill
munkájára támaszkodom.

 Az űrlakók első lakásainak születése

Az űrvárosok építésének három előfeltétele:
– Teherszállítókra van szükség, amelyek az építési anyagokat és
embereket a Föld körüli pályára juttatják. Ennek az elvárásnak az
űrrepülő tökéletesen eleget tesz.
– Ideális telephelyeket kell kijelölni a világűrben.
– A Földről továbbított nyersanyag sohasem lesz elegendő ily
óriás struktúrák – házak, gyárak, szabadidőközpontok – létrehozására.
Elegendő nyersanyagot kell olcsón szállítani a helyszínre.

200 éve megválaszolt kérdés

Hol lehet, hová kell tehát telepíteni egy űrvárost? Több mint 200
évvel ezelőtt, 1772-ben Joseph Louis Lagrange (1736-1813)
matematikus már megválaszolta ezt a kérdést. 19 évesen, torinói
professzorként engedett Nagy Frigyes felszólításának, és a berlini
Tudományos Akadémiára került. II. Frigyes halála után Párizsba
ment. Bár kortársai a merész algebrai és számtani teóriákkal nem
tudtak mit kezdeni, azóta fontos matematikai elvek kapcsolódnak
Lagrange nevéhez: variációs számítása, funkcionális teóriája,
mechanikai elvei.
Most, az űrkorszakban egyik műve, a Háromtest-probléma
nagyon aktuálissá vált. Isaac Newton általános gravitációs törvénye
alapján Lagrange-ot két „holtpont” sajátos tulajdonságai érdekelték a
Jupiter pályáján. Az egyik pont a Jupiter Nap körüli pályáján a planéta
előtt fut 60°-kal, a másik ugyanilyen távolságban követi.
Lagrange kiszámította, hogy ezek a holtpontok más planéták
gravitációs hatására jönnek létre, s ebből azt következtette, hogy ha
ezeket a pontokat meteoritok találják el, örökre ott maradnak, mert
sosem jutnak többé más planéta gravitációs mezőjébe. A kutatás
igazolta Lagrange felfedezését.
Amit számításai akkor állítottak, ma modern teleszkópok
segítségével igazolható: ezekre a lagrange-i pontokra, librációs
pontokra kis meteoritok tapadnak. Nem létezik komoly tudományos
forrásmű, amelyben ne szerepelne ez az elv, röviden csak librációs
központokat említve. Két egymás körül keringő tömeg, például a Nap
és Jupiter síkjában léteznek, helyzetük a „háromtest-probléma”
szigorú szabályainak felel meg. Egy harmadik test, például kisebb
planéta a librációs pontban marad nyugalomban, illetve adott pályán
periodikus mozgásokat végez.
A Lagrange által kiszámított pontokat L-4 és L-5-ként tartják
számon. Gyakran azután nem „háromtest”-, hanem „négytest”-
problémáról van szó, például ha az L pontokat a Föld, a Nap, a
planéták és Hold közt kell meghatározni.
O’Neill professzor és társai egy viszonylag szerény kivitelű
űrváros helyeként az L-5-öt jelölték meg. Innen a név: L-5-
társadalom.
A második premissza, az űrváros helyének kijelölése az űrben,
biztosított tehát.

Berlin jelentkezik
Honnan nyerik az olcsó építőanyagokat, és hogyan juttatják az L-
5-höz?
Elsőnek a Hold kínálja magát, szinte a kapuk előtt fekszik; a
holdkőzet kitermelése és szállítása egyszerűbb, mint képzelik, s a
fejtés már ma megkezdhető.
„Néha csak a pillantás irányától függ, mennyire látunk tisztán” –
vélte Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944).
Heinz-Hermann Koelle professzor vezetése alatt a berlini
Műszaki Egyetem Légi- és Űrközlekedési Intézete 1983-ban
tanulmányt készített Hold-üzem létesítésének tervvázlata címmel.
Tanárok és egyetemisták 2000 munkaórát fordítottak a következő
kérdések megválaszolására:
– Létrehozható és gazdaságilag ésszerű-e gyártelep a Holdon?
– Mi termelhető a Holdon, hogyan szállítható el az előállított
termék?
– Milyen technikai felszereltségre, hány emberre van ehhez
szükség?
– Milyen nagy legyen a Hold-állomás?
– Milyen távon valósítható meg a tervezet?
– Mely állami, illetve nemzetközi szervezetek vennének részt az
anyagi eszközök előteremtésében?
A tanulmányból levonható következtetések:
– Azok a technikai problémák, melyek a Hold-üzem építésével és
működtetésével kapcsolatosak, közepes távon megoldhatók.

 A Holdon megnyitott kőbányák rajza

– Olyan űrszállítmányozási rendszerek, amelyek a Hold-
üzemmel kapcsolatos ellátási feladatokat gazdaságosan megoldanák,
kialakíthatók anélkül, hogy jelentős új technológiákat kéne igénybe
venni.
– A Hold-üzem létrehozásához és a vonatkozó szállítmányozási
rendszer kialakításához 15, maximum 20 év szükséges. Fizikai és
energetikai okokból a 2000 és 2005 közti évek különösen alkalmasnak
tűnnek a terv végrehajtására.
– Termelőüzem létrehozása a Holdon hosszú távon a földi
bioszféra tehermentesítését jelentené.
– Egy nemzetközi összefogással megépített Hold-üzem
bizalomkeltő ügy lenne, és évtizedekre elősegítené a nemzetközi
együttműködés ügyét.

 így képzelnek el a NASA-tervezők egy települést valamelyik szomszédos
bolygón

Felszíni fejtéssel lapátos kotrógépek ássák ki az érceket, ezeket
megőrlik, és mágnessel osztályozzák, „továbbá más elemek
elektrosztatikus sűrítése is megtörténik” (Koelle prof.). A kémiai
előkészítő berendezésben a „finom anyagot fluorsavban oldják, és
különböző eljárásokkal választják szét”. A nyersanyagokat
mechanikusan addig finomítják, míg a Földre vagy a Naprendszer más
pontjára történő szállítás lehetővé válik.
Ezek mind olyan munkafolyamatok, amelyeket robotok
végezhetnek, Koelle professzor szerint azonban az emberek nem
fosztják meg magukat attól a nagy kalandtól, hogy „a gyárat maguk
üzemeltessék”. A Holdon fejleszthető olyan gáz, amely
nagymértékben tartalmaz oxigént, a világűrlakók nélkülözhetetlen
életelemét. Szükséges ez a rakéták hajtóanyagához és a víz
előállításához is. Élelmiszereket illetően nagyfokú önellátást
terveznek, kertészeteket telepítenek hidrokultúrákkal, még az
állatoknak is biztosítani kívánják a földlakók életminőségét.
Vajon a Hold is szűkében lesz a termeléshez szükséges
energiának? Nem! „A Föld és Hold között egy semleges pontban, a
Hold felszínétől 500 km távolságra egy napenergiával működő
hőerőmű üzemel, mely a napenergiát lézerenergiává alakítja, és a
Holdüzemhez juttatja.”15

A NASA tervei szerint ilyen lenne egy új, hatalmas holdkomp

Ez az űrerőmű körülbelül a gyártelep működtetéséhez szükséges
energiamennyiség felét fogja majd szolgáltatni, míg a másik felét
közvetlenül a Holdon állítják elő. Légüres térben a legparányibb
szellőcske sem mozgatja meg a szélmalom szárnyait, a fűtőolaj levegő
hiányában nem égne el. Marad a sokat gyalázott, sokat magasztalt
napenergia!

Ki fogja fizetni?
A berlini tanulmány szerint – minden fejlesztési és előállítási
költséget, az ad hoc építendő szállítmányozási rendszert is beleértve –
a tervezet létrehozása 1986 és 2002 közt 20 milliárd US-t igényel.
Ezután a Hold-üzem amortizálódni kezd, áramot és értékes
nyersanyagokat szállít a Földre. A természet- és környezetvédők
örülhetnek! A földi bioszféra kímélődik, és erőre kap. Ez a cél nem éri
meg a ráfordítást?
Az ipar nem válik nélkülözhetővé, ki vele hát a világűrbe!
Mindenesetre ez a cél a szupertechnológiák nélkül elérhetetlen.
Amerikai kutatócsoportok megerősítették a berlini Műszaki
Egyetem munkájának eredményét.
Az International Astronautical Federation 35. kongresszusán,
amelyet 1984. október 7. és 13. között Lausanne-ban rendeztek meg a
NASA képviselői, M. Duke és W. Mendell, valamint S. Nozette, a
California Space Institut küldöttjei megerősítették: „Az űrkutatás
eredménye szükségszerűen állandó személyzettel rendelkező Hold-
bázis lesz... E bázis a gazdasági lehetőségeknek megfelelően a
századforduló körül létesül... Ez lesz az első, önmagát hordozó emberi
település.”16
30 év múlva a Földet unó turisták a Holdra látogathatnak. Az
űrlakókkal kilométerhosszú óriás üveg- és műanyag csövekben töltik
szabadidejüket, és a „lenti” kényelemről semmiképp sem kell
lemondaniuk.

Kis távolságokra használhatók a „tüzes székek”, amelyek első nemzedékét

sikerrel próbálta ki a NASA


Az űrruhák könnyebbek, kényelmesebbek, rugalmasabbak, elegánsabbak

lesznek, amit az újabban kifejlesztett anyagok tesznek lehetővé

A prospektusok hotelokat és éttermeket reklámoznak majd.
Paradicsomi parkok és sportpályák csalogatnak, postafiókok és
bankok magától értetődőn nyújtják majd szolgáltatásaikat. – 2020-ban
írják majd be először bébik útlevelébe születési helyként a Holdat, és
a Kék Planétától 384 400 km távolságban a súlytalanság állapotában
nő fel az ifjúság. A múlt századi aranyláz semmi sem volt a Hold adta
lehetőségekhez képest. A Hold-lakók gazdagok lesznek. A fekete
tengerek sok, jó minőségű vasat tartalmaznak. A Földön már most
kifogyóban levő titán minden mennyiségben előfordul. A
bauxitkészlet – az alumíniumgyártás nélkülözhetetlen alapanyaga –
csaknem kimeríthetetlen. A szolárelemekhez szükséges szilikon
idelenn alig, a Holdon bőségben megtalálható.
És a lényeg: ott fenn semmi sem rozsdásodik! A földi
vaskészletet a levegő marja szét, a Holdon pedig sosem volt levegő.
Ásványi kincseihez külszíni fejtéssel hozzá lehet jutni.

Infrastruktúra
 A berlini Műszaki Főiskola tanulmánya egy holdbuszt javasol,
melyet lépcsős hidrogén-oxigén rakéta hajt majd. Ez az embereket és
áruféleségeket nem a Földről szállítja a Holdra, hanem egy Holdtól
100 km-re levő pályára juttatja – ott lesz az átszálló-, illetve
átrakodóhely.

Teherszállító űrhajó. A NASA modellje

A Hold-Föld közti forgalmat egy teherszállító űrhajó látja el,
amely óriási méretei ellenére kevés energiát fogyaszt. Csak a
súlytalansági térben, a keringési pályák közt tartózkodik majd. Rövid,
egyszeri rakétalökés hozza mozgásba, nincs szüksége hajtóműre, hogy
egy planétáról felemelkedjen, ezért az űrrepülőgép által a világűrbe
szállított részekből az űrben állítják majd össze. Egy másik, sokkal
nagyobb állomást az első építésében gyakorlatra szert tett
szakmunkások puzzle-ként állítanak majd össze.
A szakszervezetek bajban lesznek: míg a Földön a súlyos részek
mozgatása nehéz fizikai munka, a súlytalanság állapotában dolgozó
kollégáik ehhez képest játszadoznak. Milyen bércsoportokba sorolják
ezeket a férfiakat, ha azonos munkáról van szó?
Igazi űrvárosok esetében a holdbusz már nem elegendő az
anyagszállításhoz. O’Neill professzornak más ötlete támadt:
„Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy pár éven belül a
Holdról származó néhány millió tonna nyersanyagot kell
feldolgoznunk... ez más szóval annyit jelent, hogy a lunáris
szerkezeteknek önmaguk tömegének ezerszeresét kell a Holdról
elszállítaniuk. Ilyen teljesítménnyel egyetlen, ma létező rakéta sem
rendelkezik.
Olyan szállítóeszközt kell hát kifejlesztenünk, mely a Holdról
elhordja a hasznos terhet anélkül, hogy a holdfelszínt elhagyná.”
Hogyan lehetne ezt elérni?
A lineáris motor elvéről már szóltam az „elektromágneses
ágyúkkal” kapcsolatban. O’Neill professzor ennek az elvnek alapján
tervezte meg „elektrodinamikus anyagröptetőjét”. Működését így
képzeli el:
A Holdon 67 km hosszú, egyenes vasúti vágányt fektetnek le,
mely csak az utolsó kilométerekben mozgatható hidraulikusan, mint
egy nehéz ágyú. A síneken lapos, négyoldalú kocsik állnak, melyek
első falát rádióutasításra pillanatok alatt le lehet süllyeszteni.
A mágneses vonatot megrakják, a szállítmány elindul. Mágneses
impulzusok addig gyorsítják, míg eléri a 2,38 km/sec „holdtávolodási
sebességet”*. Komputer által kiszámított utolsó iránykorrekció után
hirtelen lefékez, a kocsi első falát azonnal lesüllyesztik, ugyanezen
tizedmásodperc alatt átadja a rakományt, amely szabadon lebegve,
lapos szögben eliramodik a holdfelszíntől. Ezt a Hold csekély
vonzereje s az elektrodinamikus röptető sebessége teszi lehetővé.
Ezután a vonat visszatér kiindulási helyére.

* Az a sebesség, melyre a rakétának szüksége van, hogy kikerüljön a Hold
vonzásköréből

Ipari létesítmény és lakóépület a Holdon


A Trans-Rapid mágneses vasút kísérleti pályája Emslandban

Trans-Rapid
Az O’Neill professzor által javasolt „elektrodinamikus
anyagröptető” még néhány éve elképzelhetetlen lett volna. A nagy
sebességből és óriási súrlódási ellenállásból eredő problémákat az
MBB, AEG és BBC német cégek a Trans-Rapid Magnetbahn
konzorcium létrehozásával oldották meg: a kísérleti jármű 1984 óta
31,5 km-es tesztvonalon 400 km/óra sebességgel mozog Emslandban
a holland határ közelében.
A világ minden vasúti szakértője előtt ismeretesek voltak a kerék
és a sínek súrlódásából eredő problémák, amelyek a magas sebességet
behatárolták. Ezek a jövőben a mágneses vonat esetében elfelejthetők.
Súrlódásmentes hordozó-, vezérlő- és mozgatóberendezéssel
rendelkezik: „Érintésmentes mágneses közlekedés esetében a
hordozás, vezérlés és mozgatás feladatát beépített elektromágnes látja
el. A mágneses vasút a kerekek és sínek közti viszonytól függetlenül
működik.”17

Előtérben egy holdbusz. A háttérben az elektrodinamikus anyagtovábbító

csővezetéke

Vándor, ha egyszer Emslandba érkezel, kísérelj meg Dörpen és
Lathen közt e zajtalanul közlekedő vonaton pillantást vetni a jövőbe!
A Holdon levő feltételek kifejezetten ideálisak a mágneses
vasúthoz hasonló anyagröptetőhöz. Nincs légellenállás. Az
áruféleségek a legnagyobb sebesség mellett sem repülnek le a
vonatról.
 A modellfelvétel mutatja – nehogy az emslandi kísérleti vasútra
való utalás miatt téves elképzelések alakuljanak ki –, hogyan lássuk
magunk előtt az anyagröptetőt: csőbe épített mágneses sínként.

Építkezés az L-5-ön!
Hová röppen a Hold felszínéről elkatapultált anyag? A második
Lagrange-féle pontba! Tudjuk, hogy a meteoritok megtapadnak a
„librációs pontokban”. A szállítmányok és építőelemek az űr
homályából megszakítás nélkül érkezhetnek és gyűlhetnek össze a
Hold közelében, az L-2 pontban. Ott egy kis űrállomás forog saját
tengelye körül, legénysége rendszerezi az oda érkező tételeket, s
néhány ezer tonnás csomagot készít, amelyet űrvontatóval az L-5
pontba irányít. Oda, ahol a szállítmányra szükség van. Ott fog az első
szerény „űrváros” állni.

A fejlesztés menetrendje
A következő időtáblázat az építkezés egyes lépcsőire
vonatkozóan reálisnak tekinthető, ha a politikai döntések időben
bekövetkeznek. Általában nem ez történik, hiszen: „Mindig akadnak
eszkimók, akik Kongó lakóinak akarják elmagyarázni, mi a
tennivalójuk” – állítja a lengyel szatirikus író, Stanislaw Jerzy Lem.
Ha nincsenek ilyen eszkimók, akik belekontárkodnak a
technikusok munkájába, akkor a következő adatok érvényesek:
 Az L-2 ponton. A Hold hátsó oldala meg van világítva. Balra: felvonulási
épület lakóhelyiségekkel és üzemi létesítményekkel. Az épülő napelem felületének
nagysága 5 x 10 km lesz

1986 Az űrrepülő kis űrállomást szállít egy Föld körüli pályára. A
személyzet követi.
1987- Az űrrepülők előregyártott építőelemeket szállítanak az
1990 űrállomásra, mely kibővül, lakóinak száma növekszik.
1990- A világűrben dolgozók előregyártott elemekből nagyobb állomást
1995 állítanak össze. Ott élelmiszereket, vizet, oxigént raktároznak hosszabb
időre. Közben a startok száma az évi 400-at eléri.
1995- A Hold-állomás igazi településsé válik. Kis atomerőmű épül. Hold-
2005 kikötő működik. Robotok megkezdik a nyersanyagok kitermelését.
Működésbe lép az elektrodinamikus anyagröptető.
2000- Az egyik nagy űrállomás készen áll. Egy űrvontató az L-2 pontba, a
2005 Hold közelébe szállítja. A Hold és L-2 pont között ingajárat működik.
A második űrállomás elhagyja az orbitálist, és az L-5 pontba kerül.
 Ez képezi az első űrváros alapját – O’Neill professzor elnevezése szerint
az I. szigetet.
2002 38 500 km-re a Hold fölött beindul az első űrerőmű.
Mikrohullámok és lézer segítségével szállít energiát a Hold-településhez.
Ugyanebben az évben a Hold-klinikán megszületik az első Hold-bébi, az
első Földön kívüli ember.
2004 A Hold-kolónia üzemei megindítják a nyersanyagok elszállítását –
közben már 10 Hold-bébi született. A Földön fellobban a vita:
maradjanak a gyerekek a Holdon, vagy nevelkedjenek a Földön?
2005 Az L-5 állomásra mind több szállítmány érkezik előregyártott
elemekkel és utánpótlással. Növekszik a munkaerőigény. – Az I. sziget
gyűrűszerű formája már felismerhető. – A Holdról is rendszeresen
érkeznek küldemények, ezeket főleg szigetelőanyagként az űrhideg
csökkentésére, illetve a sugárzás ellen használják fel.

A Földön elkészített modulokból születik meg az első űrlakótelep

Köztes állapot
Iktassunk lélegzetvételnyi szünetet jövőbeli útitervünkbe.
A technikai lehetőségek tára megdöbbentő. Ha nem ismerném a
témát, és a labdát a jövőkutatási intézményeknek passzolnám, az
elképzelhetetlen és mégis megvalósítható dolgok listáját szemlélve
kételyeim támadnának. Amikor A jövő emlékei c. könyvemben
hangosan gondolkodtam, az sokkot váltott ki. Az egész világon. Most
csak a pillanat lehetőségeire koncentrálok. A fejlődés hét mérföldes
csizmákkal, észrevétlenül halad.
Hogy a lehetséges technikai megvalósítása 20 éves terv
keretében történik-e, nem a technika függvénye, hanem a politikai
döntéseké. Én hiszek a jövőben, s úgy gondolom, hogy az általános
fejlődés a politikusokat cselekvésre kényszeríti majd. Jean-Jacques
Rousseau (1712-1778) tudta: „Az ember nem egykönnyen kezd
gondolkozni. Ha viszont megtette az első lépéseket, nem hagyja abba
többé.” A Föld országai szükségképpen megegyezésre jutnak majd. A
nemzetek energiaszüksége a nincstelenek internacionáléját kényszeríti
ki. A környezetszennyezést a szabad ég alatt egy határátkelő nem
szünteti meg. A világ népessége növekszik, elkerülhetetlenné válik az
általános születésszabályozás, az éhínség kontinenseket gyötör.
Világvége?
A Római Klub pesszimista prognózisai, a Globál-2000 című
tanulmánya, az Egy planéta kifosztása alcímű könyv, ahelyett hogy
bénult rezignációt váltott volna ki, a horizontra rajzolta a „mene tekel”
vízióját. Az emberiség mindeddig minden apokalipszist túlélt. A
földlakó úszni kezdett, ha már nyakáig ért a víz. A váratlanul rátörő
katasztrófákkal szemben az ember tehetetlen, de csak ezekkel
szemben. A lassan alakuló, évtizedek folyamán felismerhető
szükségállapotok esetén mobilizálni képes ellenálló erejét, riadóztatja
feltalálóit, működteti alkotó fantáziáját, mert: „A képzelőerő
fontosabb, mint a tudás” – mondta Albert Einstein.
Amikor az OPEC, az olajexportáló országok szövetsége 1970 és
80 között bevételeit meghússzorozta(!), válasz érkezett a kihívásra:
alternatív energiákat fejlesztettek ki és állítottak elő, az olajfogyasztást
új technikák segítségével fékezték. Mi történik azonban, ha olaj
egyáltalán nem kapható már, mert a források kimerülnek?
Meggyőződésem, hogy akkor is lesznek autók, fűtőrendszerek
meleget fognak árasztani – az oly igazságtalanul kárhoztatott
magenergia, ha nem is előszeretettel, de hiánypótlóként
szükségszerűen bevetésre kerül, és a feltalálók szürke kis agysejtjei
hidrogénmotorokat működtetnek majd.
Ne szánjuk magunkat! Feladatok ládaszámra akadnak az
emberiség történetében, és az ember a ládák fedelét sohasem tartotta
zárva. Ládaszámra léteztek megoldások is, s aki a megfejtést keresi, a
megoldások ládáját nyissa fel. Innen ered urbi et orbi az űrtelepülések
ötlete.
Planétánk eléggé kihasznált, az állandóan növekvő népességet
nem fogja tudni megfelelően ellátni. 1982-ben több mint 4 és fél
milliárd ember élt a Földön. 1985 februárjában a világbank a
századfordulóig ennek megkétszereződésével számolt, 2020-ig
megháromszorozódásával. Ez a növekedés évente új állam, naponta
két nagyváros, másodpercenként egy négyszemélyes háztartás
keletkezésének felel meg. A nyugati ipari államok a világ népessége
25%-ának adnak otthont, viszont a világtermelés 75%-át állítják elő; a
fejlődő országokban ezek a számok 60%-ot és 10%-ot, az állami
kereskedelemmel rendelkező országokban 15%-15%-ot képviselnek.
Minden ember megfelelő ellátásához a termőterület túl csekély. Az
óceánok teljes kihasználása is előbb történik majd meg, mint
gondolnánk. A környezetszennyezés helyenként elviselhetetlenné vált.
A víz szintje emelkedik, de még nincs a nyakunknál. Úszva érik
majd meg a felismerés, hogy végre a Kék Planétát meghaladó
léptékkel gondolkodjunk.
Ultima ratio, az utolsó lehetőség: iparágak, erőművek,
települések helyezendők el a világűrben.
Miért károsítanánk szép Földünket, ha nyersanyagok a Holdról és
később az aszteroidövezetből kitermelhetők? Miért építsünk
népszerűtlen erőműveket itt lenn, ha ezeket a világűrbe is
telepíthetjük? Szerintem okosabb és jobb időben és önkéntesen a
világűrben terjeszkedni, és mindenekelőtt aki békét akar, a mindenség
békés betelepítéséért kell küzdjön.
A tervek horizontja határtalan. Ha az úgynevezett nehézipart az L
pontokba helyezik, a nyersanyagot félkész termékké dolgozzák fel,
ahol egyenruhába bújtatottak vitatkoznak, már hallom is az ellenérvet:
a súlytalanság terében mindez lehetetlen!
A technikai fantázia máris olyan művekre gondol, melyek, mint
az óriáskerék, lassan forognak saját tengelyük körül, és mesterséges
nehézségi erőt produkálnak – centrifugális erőt, mint anyáink
facsarógépe. Az üvegen keresztül láthatjuk, minél gyorsabban forog a
szárítódob, annál inkább az ablakhoz tapadnak a ruhadarabok.
Hasonló elv alapján hozhatók forgásba az űrüzemek és űrtelepülések a
kívánt nehézségi erőnek megfelelően. Az orbitális nehéziparnak a
napenergia kimeríthetetlen bőségben áll rendelkezésére a kohászati
feladatok ellátására, akadályozó felhőrétegek nélkül nagy olvasztók
üzemeltetésére és lézerenergia előállítására. Az oxigénhiány
ismeretlen; számos nyersanyag melléktermékeként különben is
előállítható. Ismeretes, hogy a holdfelszín kőzetei 20 %-ban
szilíciumból, 30%-ban földfémből és 40%-ban oxigénből állnak; a
maradék 10%-ot ötvözetek képviselik. Visszanyerési folyamatban az
elhasznált levegőt keringtetik és megújítják, mely gyakorlat egyébként
minden eddigi legénységgel felbocsátott űrhajóban sikeresen bevált.
Miközben a holdkőzetből oxigént nyernek, hulladékok keletkeznek,
melyeket az űrváros építésénél használnak fel: a hamu, salakanyagok,
ásványok a kertkultúrák humuszát képezik.
A tökéletesen új távlatokról csak sejtéseink lehetnek. Peter Vajk
fizikus, aki hosszú évekig a kaliforniai egyetem Lawrence Livermore
laboratóriumának munkatársa volt, s jelenleg a NASA-nál készít
hosszú lejáratú tanulmányt, így ír:
„Tegyük fel, hogy itt a Földön megkísérelnénk az alumíniumból
és antimontartalmú anyagokból ötvözetet előállítani. E két fém
fajsúlya igen különböző. Megolvasztásukkor az alumínium a felületen
úszik, amint a fémek ismét dermedni kezdenek. Ez okból ilyen
ötvözet előállítása a Földön gazdaságos mennyiségben nem
lehetséges. Pedig ez az ötvözet újszerű nyersanyagként szolgálhatna a
napkollektorok elemeihez, ekképp a maiak hatásfokát kb. 30%-kal
növelhetné.”18
Az űrlaboratóriumokban olyan gyógyszeripari termékek,
kristályok és üvegötvözetek gyárthatók, amelyek csak a súlytalanság
állapotában, illetőleg csekély nehézségi erő jelenlétében állíthatók elő.
Az optikai ipar „űrtiszta” lencséket és különleges orvosi műszereket
készít majd.
Az űrkolóniák elsőrendű feladata azonban az lesz, hogy a Földet
energiával lássák el. A Nap, ez a termonukleáris reaktor évmilliók óta
sugárzik, ennek nagy részét az univerzum elnyeli. A Földön nyert
napenergia a szükséges mértékben nem segít majd szorult
helyzetünkön. Túl nagy az előállítási hely és a felhasználó távolsága,
túl bizonytalanok az időjárási viszonyok, túl nagy az energiaveszteség
a Földet körülvevő levegőburokban. A világűrben az izzó Nap sugarai
felfoghatók, és a műholdakon elektromos energiává alakíthatók,
mikrohullámok révén, illetőleg lézersugarakként összegyűjtve a
Földre továbbíthatók. Ez hatásos és olcsó segítséget nyújtana a
túlnépesedett fejlődő országoknak, amelyek ma még erőiket
meghaladó erőműveket építenek.

Turistacél 2020-ban: a Szaturnusz 7. holdja, a Rhea!

A Hold – oda és vissza

Végül nem maradhat említés nélkül az űrturizmus sem. Ha a
fejlődés ilyen irányban halad tovább, és semmi ésszerű ok nem szól
ellene, az emberek egyre több szabad idővel fognak rendelkezni. A
szünidei úticélok egyre inkább hangyabolyhoz válnak hasonlóvá.
2010-ben a Hold-repülés lesz a sláger! Ki ne szeretne a súlytalanság
állapotában ugrándozni a Holdon?! Azt az igézetet, amelyet eddig az
új kontinenssel való első találkozásnál érezhettünk, a „Hold-élmény”
is biztosítani fogja.
Krafft A. Ehrike berlini mérnök (Huntsville, Alabama), Werner
von Braun munkatársa már a Mars-turizmus mellett száll síkra:
„Itt gigantikus, vulkáni eredetű hegyek emelkednek,
mindenekelőtt a 6000 km-es alapátmérőjű, 25 000 m magas Olympus
Mons, a Chasma Marineris, egy 2500 km hosszú, szerteágazó óriás
szakadékrendszer; kaotikus, túlvilági vadságú tájak; óriás kráterek
vihar tornyozta homokdűnékkel; titáni magasföldekből mintázott
vidékek. Pompás napfelkelték és -lementék közt, halványrózsaszín ég
alatt ezt is és még mást is megcsodálhatnak a Mars látogatói.”19

Grandiózus ötlet
Az űrtelepesek nagyszabású ötletet valósíthatnak meg: ez 20
évnél régibb, és az űrutazás atyjától, Hermann Oberth professzortól
származik, akit Werner von Braun annak idején mestereként tisztelt.

Egy naperőmű tükreinek az összeszerelése

A világűrben egy állomáson szeletekből összerakott, csiszolt élű,
irányítható óriástükröket kell építeni, feladatukat Oberth professzor
így írja le:
„Először is nagy városokat célirányosan meg lehetne világítani
éjszaka a világűrből, és így áramköltséget lehetne megtakarítani.
Másodszor: az egyes tükörszeleteket úgy lehetne mozgatni, hogy a
veszélyeztetett zónákban az éjszakai fagyok elkerülhetők legyenek,
harmadszor: a hajók számára könnyedén szabadon lehetne tartani a
sarki kikötőket. De sokkal mélyrehatóbb beavatkozások lehetősége is
adódik. így például lehetővé válhatna a sivatagos területek termővé
tétele az időjárás befolyásolásával, illetőleg áradások
megakadályozása a felhők átirányításával.”20
Annak szemléltetésére, hogy a 91 éves Oberth professzor
állításának milyen súlya van, hadd emlékeztessek arra, hogy 1917-ben
– nem nyomtatási hiba! – 25 méter hosszú, 5 m átmérőjű, 10 tonna
hasznos teherbírású rakétát tervezett; hogy 1923-ban (!) a mai óriás
rakéták jelentős elemeit Die Rakete zu den Planetenraumen című
könyvében már lerajzolta, és 1938-40-ig a bécsi Műszaki Főiskolán
rakétakísérleteket folytatott. 1941-től Wernher von Braun teamjében
Peenemünde-ben dolgozott, és mellette tevékenykedett Huntsville-ben
a NASA-nál 1955-58 között is. 1954-ben jelent meg Menschen im
Weltraum című munkája. Hálás vagyok a sorsnak, hogy sok évvel
ezelőtt megismerhettem Oberth professzort, és büszke, mert 1985.
január 17-én Nürnbergben a Meistersänger Halléban tartott előadásom
hallgatói között volt; üdvözöltem, a közönség tapsolt, és felállva
ünnepelte.

Űrlakóhelyek
Az űrtelepülőknek szükségük van kikapcsolódásra, sportra, a
család és a barátok meghitt közelségére. Ehhez lakóhelyek, habitációk
(latinul habitatio = lakás) kellenek.
O’Neill professzor elképzelései szerint az I. sziget az L-5
pontban épül. A lakótelepeken a nehézségi erő a Földével lesz azonos.
Tükrök szabályozzák a napfényt, éjszaka-nappal ritmusban.
A mezők, virágok, fák és állatok fejlődéséhez biztosítják az
életteret. A levegő, amelyet állandóan szűrnek és forgatnak, jobb lesz
majd, mint a Földön. Mindazok, akiket az új dimenziók utáni vágy
hajtott ide – menedzserek, technikusok, munkások és családjaik –,
semmit sem nélkülöznek majd, ami az életet élvezetessé teszi.
S miután a Földről való kivándorlási vágy erőteljesebb lesz az
űrből küldött első üdvözlőlapok megérkezése után, nyilvánvaló, hogy
az I. sziget telepesei rövidesen hozzákezdenek majd a II. sziget
építéséhez. Az I. sziget építésénél szerzett úttörő tapasztalatok révén a
II. sziget gyorsabban, kevesebb hibával épül, és nagyobbra sikerül.

A NASA rajztábláján: egy hatalmas űrlakótelep ábrázolása. A tükörgyűrű a

lakótelep belsejébe sugározza a napfényt

A NASA tervezői ilyennek látják a mezőgazdasági zónát egy űrlakótelep
belsejében

 így látja a NASA egy űrlakótelep perspektivikus képét a 21. században

O’Neill tervei szerint a II. sziget óriáskereke 1,8 km átmérőjű
lesz, 6,5 km egyenlítőszélesség mellett. Területén 140 000 ember él
majd kellemes körülmények között. Erdők, parkok, patakok és tavak,
szabadidőközpontok és szeretett háziállatok a magától értetődő
komfort részei lesznek.
A mély, fekete űrben ragyogó csillaggyémántokra, közeli
planétákra és a habitáció körül keringő űrüzemekre egyedülálló kilátás
nyílik. Kormányok és konszernek ekkor már II. szigetszerű
lakóhelyeket beköltözhető állapotban vásárolnak.
A szigorú születésszabályozás ellenére a II. szigeten az élettér
egyszer majd nem lesz már elegendő, és valamikor a technológia is
elmaradottá válik. Ekkor még nagyobb lakóhely építésébe kezdenek.

Lakóövezet egy tó partján dombokkal a III. sziget űrvárosban

Gerald K. O’Neill, a merész űrgondolkodó kiszámította, hogy a
III. sziget 6,5 km átmérőjű, 32 km hosszúságú építmény lesz, immár
nem óriáskerék-konstrukciójú, hanem hengerszerű, amely hosszanti
tengelye körül forog. A III. sziget 1000 km2 hasznos felülettel
egymillió ember számára biztosítana életteret.

Költségek/haszon
 Az USA-ban az űrutazással egy dinamikusan növekvő iparág jött
létre. „Az amerikaiak a NASA-t mint polgári, közhasznú szervezetet
alapították azzal a meghagyással, hogy a hasznot hozó technológiákat
a lehető leggyorsabban átadják a magániparnak.” A svájci űrutazási
szakértő, dr. Bruno L. Stanek Kommerzielle Raumfahrt – „Ölboom”
des 21. Jahrhunderts?21 című könyvéből idézem az űrkorszak néhány
gyümölcsét:
– Mindannyian haszonélvezői vagyunk annak a néhány ezer
szabadalomnak, melyet 1958-ban történt alapítása óta a NASA
bejelentett: újszerű műanyagokra, tépőzárra (csomagokon,
nadrágzsebeken stb.), üvegszáloptikára, napelemekre,
szívritmusszabályozóra, klímaberendezésekre, a kórházi intenzív
osztályok felszereltségére, mikroprocesszorokra vonatkozóan. Nem a
háború jelenti immár minden dolgok szülőatyját, hanem az űrutazás.
A NASA kutatásainak eredményeit azonnal továbbította az iparnak,
közhasznú felhasználásra... és ezáltal lényeges részben amortizálta
saját befektetéseit.
– A híradástechnikai műholdak bizonyítják, hogy vezetékes vagy
mikrohullámú összeköttetések hálózata lehetséges, de tízszeresébe
került volna; az eddigi eszközökkel aligha lehetett volna 30
percenként az egész földteke felhőképét megrajzolni.
– A floridai parasztoknak 30 percenként hőmérsékleti skálát
bocsátanak rendelkezésre, ha hideg éjszakák veszélye fenyeget: az
ültetvényeket előfűthetik, ezáltal az elmúlt években 45 millió
veszteséget kerülhettek el.
– Egyidejű árammérséklés mellett a távközlési műholdaknak
köszönhetően az interkontinentális hívások száma az 1965. évi 3
millióról 1980-ra 700 millióra emelkedett.
– Műholdfelvételek óvnak a vihartól, fedeznek fel édesvíz-
előfordulásokat, szállítanak időben előrejelzést a várható
terméshozamokról stb.
A szegényebb országok is profitálnak ebből:
– Indonézia nagy és sok ezer apró szigetét hírközlő műholdak
segítségével kötötte össze víz alatti kábelezés helyett, ez utóbbi
költségeinek töredékéért.
– Brazília nehezen megközelíthető Amazonas vidéki területeinek
feltárásakor olcsó fotókat használhatott, melyeket a Landsat az űrből
készített.
– Afrikai országok számára a műholdfelvételek lehetővé teszik a
sáskahadak követését és célirányos megsemmisítését, ezáltal rovarölő
szerek óriás mennyisége takarítható meg.
Dr. Stanek hatásos sikert könyvel el: a Skylab űrállomás építése 2
milliárd $-ba került ugyan, az USA területén viszont 15 millió $
értékű ásványi kincset fedezett fel. Ez 15 év alatt ki is termelhető.
1968 és 72 közt teljesítette a NASA azt a programot, amelyet
John F. Kennedy 1961-ben a legsürgősebbnek ítélt: az Apollo
személyzete leszállt a Holdon. A 3,9 m alapátmérőjű 5,8 tonnányi
űrkapszula, a 25 tonnás ellátóegységek és a 15 tonnás landolóegység
építése 50 milliárd $-ba került.
Jelenleg a II. sziget űrtelepnek az építése 200 milliárd $-ra van
tervezve; ezeknek a költségeknek finanszírozására, 20 évre elosztva,
az állam, az iparágak és a bankok részvételével konzorcium alakult. A
Time Magazin 1984-ben olyan tanulmányokat idézett, melyek
eredményeként „az űrprogramból származó technológiai és gazdasági
haszon a költségekkel 14:1 arányban áll”.22
30 év elteltével egy űrtelepülés a Földtől függetlenül létezhet.
Technológiai és anyagi szempontból nem léteznek áthághatatlan
akadályok óriás építmények létesítésénél. Mi elkezdhetjük a munkát.
De a következő, majd az azt követő generáció kénytelen lesz
elkezdeni!

Kérdések jegyzéke
A bőségesen rendelkezésre álló irodalomból csak a
legszükségesebb adatokat kivonatoltam, azokat, amelyek a jövőbeli
nagy utazás megértéséhez szükségesek. Ha azzal a közhellyel
indítottam volna: „Képzeljenek maguk elé egy létező, gigászi méretű
űrtelepülést!” – olvasóim sci-fi szerzőnek tartottak volna. Hogy ez a
minősítés fel se merülhessen, kigyűjtöttem az űrtelepülés építési
adatainak enciklopédiáját.
Erről az alapról kiindulva mindenki maga képzelheti el, mi
történik majd a világűr településein.
Kérdések sorozata merül fel:
Kié lesz a település? A finanszírozóké, a részt vevő államoké
vagy a vállalatoké? Vagy miután építése kamatos kamattal megtérül,
az űrlakók tulajdonába kerül-e?
Ki állapítja meg a születések rátáját, ki ellenőrzi?
Az űrben létrejövő városállam demokrácia lesz-e, vagy
funkcionáriusok állama?
Stabil marad-e a szociális struktúra, vagy a Földhöz hasonló
viszonyok alakulnak ki?
Mi történik a halottakkal? Urnatemető lesz-e, vagy űrtemetések?!
(Aligha. A súlytalanság állapotában elég mókás elképzelés.) Juttatnak
vissza holttesteket a Földre?
A különleges körülmények között kialakul-e új jogi kódex?
A célokat a honi planéta, a Föld határozza meg, avagy maguk az
űrlakók?
Fenyegetővé válhatnak-e az űrvárosok a földlakók számára?
Képződnek-e az idők folyamán olyan ismeretlen baktériumok és
vírusok, amelyekkel szemben az űrlakók immunitást tanúsítanak?
„Ott fenn” más erkölcsi törvények alakulnak-e ki, mint „itt
lenn”?
A várható életkor rövidebb vagy hosszabb lesz-e?
Vajon kialakítanak-e az űrkolóniák új pénznemet? Ha igen, akkor
hogyan számolnak el a szállítmányokkal?
Létezik-e majd magántulajdon, ingatlantulajdon és örökség?
A különböző űrtelepülések lakói békességben élnek-e majd
egymással, vagy az állandó viták földi vírusa felüti-e fejét az öröklött
tulajdonságokban?
 Fenyeget-e egy kis „csillagok háborúja”?
Hogyan viselkedik majd a Föld-planéta konfliktusok esetén?
Megszorongatják-e majd új iparágak új fegyverei?

Találgatások
A kérdések felsorolásánál távolról sem merülhet fel a teljesség
igénye, hasonló kérdőjelek egész könyveket tölthetnek meg. Egyetlen
jövendölés igaznak látszik: ott fenn sem alakul ki tökéletes
társadalom! Ahol az ember jelen van, ott az embertelenség is
megtalálható!
Vegyük fontolóra a dolgot! Valamikor, talán 100 év múlva az
űrtelepeseknek nem lesz többé földi hozzátartozója. Önellátók
lesznek, nem nehezedik rájuk az anyaországra való emlékezés
kolonca, büszkék szabad, szellős létükre, elhatározzák, hogy búcsút
mondanak Naprendszerünknek. Mint elődeik, a merész pionírok,
tovább, kifelé törekszenek az univerzumba, új léptékű kalandokra
vágyva. Ezek kiszállnak hát.
Vagy:
Az űrvárost tudományos elit keríti hatalmába, aki unja a Föld-L-
X pont-Hold-planéták tengelyt. Ezt a réteget a kutató kíváncsiság
hajtja kifelé az űrtelepülésről.
Vagy:
Felvilágosodott monarchia, illetőleg elnöki demokrácia fejlődik
ki. A király, illetőleg elnök utódai korlátlan jogokat akarnak. Uralják a
milliós népet. Csupán a Földdel kötött régi szerződések jelentenek
akadályozó tényezőt. Az uralkodó – lényegtelen, milyen az
államforma – parancsot ad népének egy más naprendszerbe való
áttelepülésre, hogy minden kötöttségtől és szerződéstől
megszabaduljanak.
Vagy:
Az űrtelepüléseken új vallás alakul ki, nevezzük sending mission-
nak (küldetési missziónak). Hívei alapjában jámbor vallásosak,
gyanútlanok, templomokban imádkoznak, de természetesen osztják
hittérítőik igyekezetét, hogy terjesszék vallásukat, ezúttal az
univerzum szellemének megbízásából. Intelligencia és hit birtokában
végzik missziós tevékenységüket az univerzumban, kaput nyitva a
világmindenség egyetlen igaz vallásának. A sending mission kezdetét
veszi.
Az új horizontok felé való törekvések közül, íme, négy
lehetőség!
A „kitörés” előfeltételei a megfelelő erősségű hajtóművek,
amelyek segítségével az L pont óriás településeit a Naprendszerből
kivethetnék. Mindazt, ami ezzel kapcsolatban jelenleg megvalósítható
és a jövőben elképzelhető lenne, Harry O. Ruppe professzor, a
müncheni Műszaki Főiskola tanára kiváló és izgalmas munkájában
(Die grenzenlose Dimension Raumfahrt)23 leírja. A mű alapos
olvasása közben rájöttem, hogy bár a találgatások horizontján
tagadhatatlanul különböző lehetőségek rajzolódnak ki, az erős
hajtóművek konstruálása egyelőre problémát jelent.
Mindenesetre a nagy űrtelepülésnek nem a Földről kell
felemelkednie, hanem a súlytalanság állapotában hajtanak végre
műveleteket. Egy tempós gyorsítás, időről időre, ha lehetséges,
valamely planéta vonzáserejének felhasználásával történő lökés
továbbviszi a világmindenségbe vezető, hosszú úton. A csillagok közti
utazás kezdetét vehetné.
Lehetetlen?

Fantasztikus
Négy kis formátumú csillagközi szonda máris úton van az űrben:
a Pioneer-10 és a Pioneer-11 1972 márciusában és áprilisában startolt,
a Voyager-1 és a Voyager-2 1977 augusztusában és szeptemberében.
Mind a négy elhagyja majd Naprendszerünket. Hajtómű nélkül
repülnek. A titok: mindig planéták vonzáskörébe irányulnak
kiszámított pályáikon, ezek viszont úgy vannak meghatározva, hogy
bár a szondák a vonzerő hatására látszólag a planétára zuhannak,
valójában nagy sebességük következtében mégis továbbszáguldanak.
1986 januárjában a Voyager-2 az Uránusz mellett, a Földtől 2,8
milliárd km távolságra haladt el. Három évvel később a „négyek
bandája” elhagyja Naprendszerünket.
Az űrtelepüléseken a kis, hajtómű nélküli rakétarobotok elvét
kellene – jelenleg még feltételes mód! – alkalmazni. Az űrvárosok
exodusának még gyorsabban kellene történnie, hiszen
hajtóműaggregátorokkal vannak felszerelve. A hajtóművek
manőverezésre szolgálnak, a pályát esetleg keresztező meteoritok
kikerülésére vagy valamely égitest esetleges vonzáskörétől való
távolmaradásra.
A csillagközi közlekedés biztosítására szolgáló hajtóművek közül
a Hughes Kutatólaboratórium houstoni fizikusa, Robert L. Forward a
következő megoldásokat tartja valószínűnek:24
– Atomimpulzus-meghajtás. Az űrhajótól bizonyos távolságra
hidrogénbombát robbantanak. Az exploziós nyomás ütközőlemezekre
hat, s robbanásonként új lökést ad. (Zárójelben a magánvéleményem:
használható ötlet ahhoz, hogy a fegyverek földi arzenáljából kivonjuk
az összes H-bombát).
– Antiproton-meghajtás. Antiprotonok vagy antihidrogén
formájában ellenanyagot hoznak kapcsolatba az anyaggal, s ez erős
hajtósugárzást eredményez. (Zárójelben: az Európai Magkutató
Központban, CERN, Genfben már állítanak elő antiprotonokat, és
képesek is ezeket napokig tárolni.)
– Mikrohullám-meghajtás. Hajtóerőként mikrohullámú sugárzást
alkalmaznak.
– Elektromos hajtómű. Fúziós atomerőmű termeli az
elektromosságot, mely különböző formákban hajtósugarakat hoz létre.
– Duzzasztott sugármeghajtás. Óriási parabolatükörhöz
hasonlóan hatalmas kollektorfelület hidrogénatomokat gyűjt, amelyek
a világűrben mindenütt előfordulnak. Fúziós atomreaktor
üzemanyagául szolgálnak, amely energiáját a reakcióból keletkező
termékeknek, mint például a héliumnak adja át, ez aztán kiváltja a
sugármeghajtást. E meghajtás előnye, hogy az üzemanyagforrás
sohasem fogy ki.
Duzzasztott sugármeghajtással kapcsolatban nem elfelejtendő,
hogy már Eugen Sänger (1905-1964) rakéta- és űrkutató is
foglalkozott vele; a stuttgarti Műszaki Főiskola Sugármeghajtási
Kutató Intézetének vezetőjeként végzett kísérleteket.
Ma még mindig fantasztikusan hangzik, de a fenti problémákkal
való tényleges foglalkozás már önmagában reményt keltő, akkor is, ha
kozmikus léptékkel mérve a sebesség az összes lehetséges megoldás
esetében még mindig túl kicsinek tűnik.
Nem csoda, ha az okosok gondolkodnak: vajon lehetséges-e az
űrtelepülések relatíve lassú mozgását tekintetbe véve galaxisunk
meghódítása? Úgy tanultuk, hogy az univerzum végtelen, és a
távolság, még a hozzánk legközelebbi csillag, az Alpha Centauri
esetében sem győzhető le. A leggyorsabb űrhajók is évszázadokig,
évezredekig lennének úton.

Az 51 -es Bizottság
A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) 1982. évi közgyűlésén új
kutatócsoport létrehozásáról hozott határozatot; a jegyzőkönyv szerint
az 51-es Bizottság feladata a Földön kívüli élet kutatása.
Az asztronómia és asztrofizika tudományos elitje – Carl Sagantól
John Billinghamig, Frank Drake-től Philip Morrisonig és Edward
Purcellig –, összesen 210 csillagász és 40 más tudományágat
képviselő tudós csatlakozott hozzá. Az 51-es Bizottság vezetőjévé
Michael D. Papagiannis csillagászt, a bostoni egyetem professzorát
választották, aki keresi a problémák megoldását, és nem zárkózik
kőfalak mögé, melyekre a lehetetlen szót pingálták.
Papagiannis professzor abból a meggondolásból indult ki, hogy
az ember az elmúlt 100 év alatt utazási távolságát 1016-szorosával,
utazási sebességét négyezerszeresével növelte.
 Azt állítja:
„Ennélfogva logikusnak tűnik az, hogy a jövő, illetőleg az azt
követő században abban a helyzetben leszünk, hogy egy tizeddel
többet érjünk el. Ez lehetővé tenné, hogy a sebességet 400-szorossal,
ez kb. a fénysebesség 1-3%-a, a távolságot 10l5-szeresével növeljük.
Ez 10 fényévnyi távolságot jelent, mely már a legközelebbi
csillagokig juttatna minket.”25 És: „Olyan sebességnél, mely megfelel
a fénysebesség 2%-ának, mely a magfúzió segítségével mindenképp
elérhető, az űrhajó a 10 fényévnyi távolságot a szomszédos
csillagokig kb. 500 év alatt fogja megtenni.”26
Papagiannis professzor megszívleli Albert Einstein alapelvét: „A
tudomány legtöbb alapelve önmagában egyszerű, és általában
mindenki számára közérthető nyelven kifejezhető.” A bostoni
csillagász számvetése így hangzik:
400 évnél rövidebb idő alatt Amerika az ökrös szekérről
„átszállt” a Holdra. Nagy vonalakban elképzelhető, hogy egy
űrkolónia más planétán ugyanezt eléri 500 év alatt, miután az
űrhajósoknak minden technikai bázistudás rendelkezésükre áll. Amint
az idegen X planétán landoltak, rendelkezésükre állnak megfelelő
szakemberek a nyersanyagok, kohászat, maghasadás, üzemanyagok,
hajtóművek stb. kezeléséhez, valamint a kész terv az űrtelepülés
építéséhez. Amit 10 év alatt az első Szputnyiktól a Holdra szállásig
technikai vonatkozásban meg kellett oldani, 500 éven belül az
űrhajósoknak nem okozhat gondot. Ezenkívül az űrtelepüléshez nincs
szükségük földszerű planétára, a holdak, aszteroidák, holdbolygók
kiváló nyersanyagforrásként szolgálnak.
Meg kell tanulni hosszú távon gondolkodni. Robert S.
McNamara, a Világbank egykori elnöke szemléltető példát mondott:
„Ha a világegyetem történetét mérföldnyi vonalnak (= 1609,34 m)
ábrázoljuk, az emberek csak az utolsó 5 cm töredékén jelennek meg.”
Ha tehát az űrkolonialisták 500 évig vannak úton, és egy másik
naprendszerben további 500 évre van szükségük egy planéta
iparosításához, mielőtt egy részük vagy a régi, vagy egy
továbbfejlesztett űrhajóval „odébb költözik”, „ez annyit jelent, hogy a
hódítási hullám ezerévenként 10 fényév sebességgel halad (500 év
utazás, 500 év építés), vagyis évszázadonként egy fényév
sebességgel” – állítja Papagiannis professzor.
Az egész Tejútrendszerünk 10 millió év alatt meg lenne hódítva?
Elképzelhetetlen időszak? Galaxisunk korát 10 milliárd évre becsülik.
10 millió év alatt történő meghódítása létének ezredrésze alatt
történne.
Mint minden tudós, Papagiannis is elővigyázatosan számol, és
becslései nem maximálisan optimisták. Feltevése szerint az űrkolónia
5 fényévenként új naprendszerrel találkozik. Proxima Centauri, a
legközelebbi állócsillag négy fényévnyi távolságra van, de 10
fényéves sugárban a Föld körül 10 csillag, 20 fényéves sugárban 75
csillag létezik, tehát fényhónaponként egy csillag. 100 fényév
rádiuszában meg éppenséggel 400 000. Természetesen nem egymás
mögött felfűzve helyezkednek el, hanem lépcsőzetesen, az űr
mélyén. Mindenesetre az állomást kereső űrtelepeseknek nem kell 5
fényévet úton lenniük a következő napig, lehorgonyozhatnak közelebb
lévő planétákra is.

Óriáskerék formájú hatalmas űrlakótelep modellrajza

Asztronautamese
Mi minden játszódik le a világűrben? A később bizonyítandók
jobb megértéséhez kitalált jeleneteket használnék fel.
Az űrtelepesek az általam említett négy ok valamelyikéből
következően a világűrben született X. generációt képviselik.
Habitációikban élnek, halnak, szeretnek. Élvezettel video-show-kat
néznek, sportpályákon edzenek. A kicsik óvodákban játszanak, a
nagyobbak könyvtárakban képezik tovább magukat. Csak annyit
dolgoznak, amennyi szükséges.
Megbirkóztak már azzal, hogy tolerálják egy vezércsapat
létezését, amely a városállamot irányítja, kezében tartja a mindenkori
technikai fejlesztést, a parancsnoki fülkéből elmanőverezik a
meteoritok mellett, és tartja a helyes irányt. Mégis léteznek
feszültségek. Azok, akik dolgoznak, feleslegesnek tartják az
élősködőket. A fedélzeten forradalom tör ki, új törvények születnek.
Aki ezeket nem veszi figyelembe, azt az első alkalommal kirakják egy
Földhöz hasonló bolygón. A hajóból kikívánkozó elégedetlenek révén
így jönnek létre az első kis kolóniák. Az elit a számára fenntartott
vendéglőkbe és könyvtárakba jár, gyerekeik szigorú alapiskolákat,
majd egyetemeket végeznek, ahol különösen a csillagászat,
asztrofizika, navigáció, gravitáció, valamint a genetika és
komputertechnika rendelkezik kiváló tanszékekkel. Tudósok
szinergetikai jelenségekről vitatkoznak, a világmindenség kezdetének
és végének struktúrájáról s a teljes megsemmisülés, illetőleg
újraszületés elvéről.
Végül a mindennapok mellékterméke megszűnik, minden
bekerül a recycling folyamatába, és ismét felhasználhatóvá válik.
A tipikus űrtelepülésen így lesz a jelenből múlt. Viszont állandó
várakozásteljes feszültség lóg a levegőben. Minden generációnak kijut
a rendkívüli dolgokból. Az egyik a saját tudattal rendelkező
számítógép születésénél bábáskodik, a másik olyan csillagászati
felfedezőutakon vesz részt, amelyekről addig senkinek halvány
elképzelése sem lehetett, mert a bolygókatalógusban ezek a célok
ismeretlenek voltak, ismét másik átéli egy új naprendszerbe való
bejutás történetét, ismét másik nyílsebes TAV-járművel indul útra. És
a fedélzeten mindig történik valami a hangulatkeltő animátorok
jelenléte nélkül is, energiafajtákon tépelődnek, új hajtóműrendszereket
találnak fel. A habitáció egy zseniális Mendelje* genetikailag
elképesztő, kiváló ízű termékeket, újfajta zöldségeket és
gyümölcsöket dob piacra. Az évente kiosztásra kerülő díjakat, melyek
a település lakóit a legnagyobb hasznot hozó találmányért vagy
felfedezésért illetik, ünnepélyes külsőségek között, népünnepéllyel
vagy lézerfényjátékokkal egybekötve adják át. De paradicsomi
állapotokról nem lehet beszélni. Az űrtelepesek örökölték az
emberektől a veszekedésre, féltékenységre, irigységre való rossz
hajlamot. De a törvényként ható játékszabályok szerint ezeket a
negatív tulajdonságokat nyílt beszélgetések segítségével száműzni kell
a közösségből.

* Gregor Johann Mendel (1822-1884), az öröklődés törvényszerűségének
felfedezője, borsón és babon hajtott végre keresztezéseket

Amikor elhaladnak mellettük, ilyennek látják majd az űrlakótelepen élők a

Szaturnuszt, a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a felszínét

A tudósok laboratóriumaiban biorobotok létesülnek, amelyek az
űrhajón kívüli javításokat önállóan elvégzik. A tervezők azon törik a
fejüket, miként alakíthatók át a lakhatatlan bolygók élettérré. A
Földdel történő kommunikációt, mely a kezdeti időben állandóan
folyt, de a növekvő távolsággal egyre ritkábbá vált, egy új generáció
megszünteti. Olyan fejlettnek érzik magukat, hogy a Földnek már
nincs mit nyújtania számukra. Egy komputerbe táplált galaktikus
pozíció chip-emlék az őshazára. Bizottság alakul, mely 10 000 éven
belül látogatást készít elő a Földre, és egy ellenbizottság is, mely
felteszi a kérdést, vajon kifizetődik-e az egész. Mi lehet még érdekes
az öreg Kék Planétán? Önmagukat az univerzum legnagyobbjának, a
teremtés koronájának tartják.
Régenszsarnokság alakul ki. Kasztok képződnek. A lakosság egy
részét mint munkaerőt alacsonyabb rendű tevékenységre használják,
ostobának tartják. A legszegényebbek a reaktoroknál végzik a
veszélyes munkákat – várható életkoruk alacsony. A hivatalnokokból,
tudósokból és mérnökökből alakult középosztály ellen akar szegülni a
régens parancsainak; annak hatalma azonban túlságosan szilárd. A
kutatást csak frusztráló kikötésekkel, a kísérleteket csak gyanakvó
ellenőrzések mellett engedélyezik. A tömegkommunikációs
eszközöket rövid gyeplőszáron tartja, a kritika tilos. A szervek
mindenütt jelen vannak, lehallgatják a lakásokat és munkahelyeket.
Fegyvert csak az uralkodó hozzátartozói és testőrei viselhetnek.
Akárhol tartózkodnak az űrtelepesek, hirtelen megjelenhet az
uralkodó háromdimenziós lézerhologramja. Így hozza létre a
mindenhatóság auráját, hiszen ugyanabban az időben egyszerre több
helyen is láthatják.
A sending mission telephelyén kolostori hangulat uralkodik.
Hívei startra készen állnak, hogy vallásukat más planétára is
kiterjesszék. Az univerzum szellemének mindenhatóságát dicsőítik.
Mindannyian egyenlőnek érzik magukat, mindenkiről gondoskodnak.
Aki az alapiskola elvégzése után tovább akarja magát képezni, a rend
szabályainak betartásával megteheti. A haladást szolgáló kísérleteket
biztonsági berendezésekkel ellátott helyiségekben végzik, a telephely
létfontosságú rendszereit őrző termekbe csak specialistáknak van
szabad bejárása. Az átlag lakosok számára a régi vallások szent
körzeteinek megfelelően tabuzónák léteznek. A molekuláris biológia,
genetika és rádiócsillagászat kivételezett tudományágak. Missziós
törekvéseikben megegyezve, genetikus anyagokkal megtöltött
szondákat küldenek a világmindenségbe. Ezeket a startolásnál
szilárdanyag-rakétákkal összekapcsolt szondákat szeretetteljesen „bio-
bombáknak” nevezik. A Naprendszer szélső vidékeit célozzák meg,
amelyek a telephely alatt, fölött, mellett elhúznak. Ének és imádság
közepette számítják ki, mikor ér a bomba a kiszemelt célba: az X
időpontra egy izotópórát programoznak. Ez a bio-bomba ártalmatlan
töltetét kioldja, és a genetikai anyag szabaddá válik.
A sending mission tudja, hogy a csírák egy része elég a napokon,
avagy nem élettérként szolgáló planétákra jut, de remélik, hogy
töredékük Földhöz hasonló égitestet ér el, míg intelligenciájuk magva
kikel, és az evolúció újrakezdetét kikényszeríti. Ezzel a sending
mission teljesítette feladatát. És a 26. generáció 12 tanult papja
lelkigyakorlatai közben így vitatkozik: mit lehetne jobban csinálni?
Hogyan lehetne az intelligenciahordozó spermák terjesztését
meggyorsítani? Mit nem vettünk figyelembe? Hogyan tudnánk
hatékonyabban szolgálni az univerzum szellemét? És új ötlet születik.
Alkossunk új Földeket! Csináljunk az életidegen bolygókból
életigenlő tájat. Jobban nem is szolgálhatjuk vallásunkat. „Ott, ahol
primitív életre bukkantunk – foglalja össze az apátok szószólója –, ott
azt mesterséges mutáció segítségével ugrásszerű evolúcióhoz
segítjük.”

 Az űrvárosok áthaladnak a Naprendszeren

Elismerem, az űrtelepülések életének leírásakor fantáziahálót
szövögettem, mégis gondolat-impulzusként szolgált: az erény
ösvényéről pedig mindeddig nem tértem le, semmi olyat nem írtam,
ami tudományosan vagy technikailag nem lenne megvalósítható. Az
idézett technikai rendszerek a kis űrállomásoktól a TAV-ig, a Hold-
állomástól az I. szigetig és az űrtelepülésig mind megvalósíthatók.
Le kell tehát szögeznem:
– előbb vagy utóbb az evolúció az emberiséget a világűrbe
kényszeríti,
– intelligens élőlények elterjedéséhez nem szükségesek
szupergyors űrhajók,
– az űrtelepülések lakói nem felsőbbrendű emberek, éppúgy
vannak képességeik, erényeik és bűnös szenvedélyeik, mint a 20.
századi embereknek. Mind ez ideig azt bizonyítgatták, hogy a Földön
kívüli lények, az úgynevezett istenek, évezredekkel előbbre vannak az
embernél, mindenben fölötte állnak, valójában „nem emberi”
magatartást tanúsítanak. Ilyen érvelésre nincs alapos ok.
– Távoli űrtelepülések lakói, a Földön kívüli látogatók
sebezhetők, lakóhelyeik kívülről és belülről is támadhatók.

Érdekes kutatási témák

12 könyvemben hordtam össze közvetett bizonyítékokat, melyek
alátámasztják és elképzelhetővé teszik az évezredekkel ezelőtt a
Földön kívülről érkezett látogatást. A hídverés a jövőbe azt a célt
szolgálja, hogy megvilágítsa és valószínűsítse sötétben lapuló
múltunkat. Az elképzelésben nincs semmi logikátlan, nagyképű
gőgünket kivéve, mely szerint mi lennénk az univerzum egyetlen,
intelligenciával bíró élőlényei. Gyanítom, még mindig túl sok
értelmiségi akad, akinek kedvenc időtöltése a hasvakarás.
Múltunk realitása örökségünk egy része. Mit használnak a
származástan teóriái – például a darwini, ha azok vagy nem
valóságosak, vagy a felfoghatatlant nem értetik meg. Ehhez járul az is,
hogy nem vesznek figyelembe tényeket csak azért, mert egyetlen
tudomány teóriakörébe sem illeszthetők. Immánuel Kant (1724-1804)
úgy vélte: „Nincs praktikusabb, mint a jó teória” – de bizonyára nem
akkor, ha tisztázatlan kérdéseket a szőnyeg alá söpörnek.
Az egyébként távolról sem csak általam felvetett gondolatokat
meg kell vizsgálni a főiskolákon rendelkezésre álló legmodernebb
tudományos eszközökkel. Az egyetemi hallgatókkal folytatott
beszélgetésekből állandóan tapasztalom, milyen messzire menően
érdekli őket ez a téma, de azt is tudom, hogy a szemináriumokon nem
foglalkozhatnak vele: az új gondolatok nem férnek bele az illetékes
tudósok gondolkodásának cementépítményébe. Teret kell biztosítani
az eredetünk és jövőnk magyarázatául szolgáló újabb aspektusoknak.
Emellett a Földön kívüli intelligenciák látogatásának feltételezése
friss lökést ad egyszerre több tudományágnak. A hagyományos
megoldásoktól függetlenül, előítéletek nélkül meg kéne vizsgálni és
válaszolni a következő kérdéseket:
– Hogyan jött létre az első élet a Földön? Egyetlen komoly tudós
sem állítja, hogy a kérdést már megválaszolták.
– Hogyan vált az ember intelligens lénnyé? Az eddig elfogadott
evolúció, szelekció és alkalmazkodás révén vagy a világűrből eredő
spontán mutációk révén? (A Nobel-díjas Francis Crick szerint az élet a
Földön úgy keletkezett, hogy a csíra célirányosan vagy véletlenül,
„kívülről” érkezett. A brit asztrofizikus, Sir Fred Hoyle nagyon is
lehetségesnek tartja, hogy a spontán mutációk az űrből származó
genetikai anyagból jöttek létre.)
– Mi volt az ősi vallások létrejöttének oka? Természeti
események? Pszichológiailag értelmezhető magatartás és/vagy
érthetetlen, ismeretlen technikai jelenségek, melyek a Földön kívüli
látogatók posztumusz tiszteletére ösztönöztek?
– Hogyan keletkezett minden mitológiák lényege, globálisan
egységes magva?
– Mivel magyarázható, hogy a ránk maradt szent írások az
istenek megjelenését állandóan tűzzel, földrengéssel, füsttel és
lármával hozták kapcsolatba?
– Mit jelent a „bukott angyalok”, valamint „az isten fiai”
kifejezés, nemcsak Enokh próféta apokrif könyvében, aki egyébként
365 évesen, anélkül, hogy elhalálozott volna, „a mennybe ment”?
– Az „isteni igazságszolgáltatás” leírásai miért azonosak egész
országok megsemmisítésével?
– Hogyan értendő az – mint a ránk maradt mitológiai vagy
vallásos források elbeszélik –, hogy egyes szereplők „nagy robajjal”
eltűntek az ég felé?
– Mely okból határozták el népek még a történelem előtti
korokban a máig is megfejthetetlen építmények, mint az óriás
piramisok, Stonehenge monumentális térségének vagy a francia
Bretagne menhirkertjének létrehozását?
– Hogyan értendők a ránk maradt forrásokban az időeltolódások?
Miért volt az istenek időszámítása az emberekétől különböző?
– Miért jellemző minden vallásra az isten vagy az istenek
visszatérésének gondolata? Miért félnek ettől az emberek?
– Miért magas hegyekben keresték az emberek az istenek
közelségét?
– Miért emeltek előszeretettel hegycsúcsokon oltárokat?
– Milyen célt szolgáltak az ott bemutatott áldozatok?
– Honnan erednek az ősrégi vallások, szimbólumok, honnan az
ösztönzés a Nap- és Hold-kultuszra? A „repülő bárkák” tiszteletére?
 – Honnan ered a technikai eszközök, az izraeli frigyláda,
Salamon repülő szekerének kultusza? Hogyan jött létre a hinduizmus
sokistenhite, ahol minden isten más képességekkel rendelkezik?
– Miért ábrázolja a sok nép a glóbuszon – egymástól függetlenül
–, az istenfigurákat sisakos alakokként? Miért hasonlóak egymáshoz a
különböző helyeken a barlangrajzok?
– Miért vette magának az ember a fáradságot, hogy a légből jól
látható helyeken talajba vésett ábrákat készítsen?
– Miért építettek az emberek templomokat, melyekben „istenek”
laktak? Miért ábrázolnak ezek a templomépítmények „égi”
rezidenciákat vagy istenek „röpülő hajlékait?”
– Honnan származott az egyes ősi kultúrnépek – mint a maják –
elképesztő asztronómiai és matematikai tudása? Honnan vették a
maják nap- és holdfogyatkozási táblázatukat a múltra és jövőre
vonatkozóan? Kitől kapták a Vénusz pályájának adatait, melyeket
6000 év múltán is csak egy nappal kellett korrigálni?
– Miért állítják ősi krónikások és a próféták sziklaszilárdan, hogy
bizonyos ismereteket „égi tanítómesterektől” kaptak?
– Mennyi az igazság ősi „istenek” állításában, miszerint a Földet
szakaszonként, az élőlényekkel együtt „teremtették”?
A tudományé a szó. Ha ezeket a kérdéseket megválaszolja, új,
kerek világkép alakul ki. Bizonyos nézeteket revideálni kell, mégis:
„Annak felismerése, hogy tévedtünk, arra bizonyíték csak, hogy ma
okosabbak vagyunk, mint tegnap” – állította honfitársam, Johann
Kaspar Lavater (1741-1801).
Miután listát készítettem a technikailag megvalósítható
dolgokról, szeretném bemutatni azt, amit a fantázia még lehetővé
tenne.

Földiesítés
James Edward Oberg Houstonban a NASA-hoz tartozó Johnson
Űrkutatási Központban dolgozik mint repülési ellenőr. 1981-ben
jelentette meg New Earths27 (Új földek) című figyelemreméltó művét.
Ebben azokra a fantasztikus lehetőségekre hívta fel a figyelmet,
melyek segítségével egész planétákat mesterségesen a Földhöz
hasonlóvá alakíthatunk át. „Talán megdöbbentően hangzik – mondja
Oberg –, de a koncepció, hogy egész bolygókat mesterségesen
átformáljunk, nem forradalmian új. Évezredek óta témája az
irodalomnak és mitológiának.”
A szakmai zsargonban azt a folyamatot, amikor egy életidegen
világot az ember számára használható planétává alakítanak,
„terraformingnak”, földiesítésnek nevezik. A fogalommal először Olaf
W. Stapledon 1930-ban megjelent science fiction regényében, Az első
és utolsó emberekben találkozhattunk, ott ez a szó a Föld átalakítását,
illetőleg új világok létrehozását jelentette. Oberg konkrétan28 így
fogalmaz: „A terraforming kapcsán első jelöltként a Vénusz jön
számításba. Valamikor azt hitték, hogy a Föld ikertestvére. Ma már
tudjuk, hogy a középkor pokoli víziójához hasonló. Földi
viszonyokhoz képest túl forró. Atmoszférája túl sok szén-dioxidot és
kénsavgőzt tartalmaz. Ezenkívül túl lassan forog.”
Ilyen adottságok megváltoztatásakor a tervezők nem finnyásak:
arra gondolnak, hogy atomrobbanások után üstökösöket löknek ki
pályájukról olyannyira, hogy a roncsok összeütköznek a Vénusszal.
Az üstökösök részint jégből állnak, és a Vénusz izzó felszínén
megolvadva vízgőzt hoznak létre, mely az élethez szükséges.
Üstökösök vagy aszteroidák célirányos becsapódásai a Vénusz
gyorsabb forgását, a nappal és éjszaka ciklus megváltozását
eredményezik. Oberg szerint: „Ez az új fordulatszám egy erősebb
mágneses mezőt hoz létre, és ezáltal csökkenti a Nap besugárzását.”
A következő feladat a kékalgák előállítása lenne a
génlaboratóriumokban, és belőlük néhány ezer tonnát a Vénusz
légkörébe hajítanának. Az egysejtű algák azzal a fenomenális
tulajdonsággal rendelkeznek, hogy magas hőmérsékleten is
életképesek. Nagy, vastag falú, tartalék anyagot raktározó sejteket
fejlesztenek a kedvezőtlen feltételek túlélésére. Anyagcseréjük révén
redukálják a Vénusz-légkör magas szén-dioxid-arányát, miközben,
mint melléktermék, a szén-dioxid oxigénné alakul, és a Vénusz
atmoszférája teljesen megváltozik.
Mégis, szomszédos bolygónk az emberi lét szempontjából túl
forró, ezenkívül a melegházeffektust is csökkenteni kéne. James
Oberg a megoldást keresve nem jön zavarba: javasolja „az árnyékadó
mesterséges porfelhő” kialakítását, mely a napsugárzást mérsékli, és a
vízgőzt óceánokat alkotó esővé változtatja. Oberg számítása szerint
így néhány évszázad múlva a Vénusz bizonyos szélességi övezetén
olyan klíma alakul ki, amely a csendes-óceáninak felel meg.
Ez természetesen nem fog olyan simán történni, mint ahogyan én
ezeket a fantasztikus ötleteket lerövidítve vázoltam, az igazi probléma
a Vénusz atmoszférájának nyomása, mely kb. százszorosa a földiének,
a tengerszinten mérve. Az embernek kereken 215 g/cm3
atmoszferikus nyomásra van szüksége, valamivel többet még elbír
speciális öltözet nélkül. A Vénusz jelenlegi atmoszférájának nyomása
viszont összeroppantaná.
Az elgondolások még gyermekcipőben járnak. Mindenesetre a
földiesítés tematikájával komoly tudósok foglalkoztak, mint például
az azóta elhunyt asztrofizikus, Fritz Zwickly, a kaliforniai Institute of
Technology professzora, vagy a televíziós adásai kapcsán is jól ismert
Carl Sagan, a New York-i Cornell Egyetem tanára.

A forró Vénuszról a hideg Marsra

Milyen a helyzet a Marson, Naprendszerünk negyedik
bolygóján? Területén a nyomás csupán 6 millibar, amely számunkra a
tengerszint feletti 31 000 m-en észlelhető nyomásnak felel meg. Ez a
nagyon ritka Mars-légkör főleg szén-dioxid-gázból áll. A Naptól való
nagyobb távolság következtében a Marson sokkal hidegebb van, mint
a Földön; a Nap-Föld átlagos távolsága 150 millió km, a Nap-Marsé
228 millió km! Azonkívül a Marson hiányzik az életfontosságú víz!
Ezért a Mars hőmérsékletét emelni kellene, hogy a jég a sarki
sapkákon megolvadjon, és a felszín alatti jégrétegek is olvadásnak
induljanak. Ehhez:
– 1000 km oldalhosszúságú űrtükrökkel pótlólagos napfényt
kellene felfogni, hogy a bolygó lassan felmelegedhessen;
– a Phobos és Deimos Mars-holdakat fekete porrá kéne
változtatni s a Mars felszínén eloszlatni, hogy ezáltal a tartós
fagyvidékek, porlepte gleccserek folyókká, tavakká váljanak;
– az állandó vízhiány megszüntetésére jégüstököst vagy
jégaszteroidát ütköző pályán a Marsra kell juttatni;
– Mars körüli pályákon elhelyezett erős, mikrohullámú adókkal a
bolygó felületét pótlólagosan melegíteni lehetne. Ehhez szükséges
energiát a Napból nyerhetnénk.
James E. Oberg szerint egy 67 km átmérőjű, 3 g/cm3 sűrűségű
aszteroida a Marsra bevágódva 41 km mély krátert képezne, amelyben
500 millibar atmoszferikus nyomás jönne létre, vagyis annak a fele,
amennyire az embernek szüksége van.
A Vénusz-tervezethez hasonlóan a Mars esetében is néhány ezer,
genetikailag tenyésztett kékalga a szén-dioxid-gázt oxigénné
alakítaná. A megnövekedett hőmérséklet hatására feltételezhetően
megindulna a jég-víz, illetve felhő-eső keringés. Néhány ezer év alatt
változatos létformák – baktériumoktól gombákig, hasznos rovaroktól
halakig – jöhetnének létre egy önmagát szabályozó ökologikus
rendszerben. Az első Mars-lakók feladata így hangzana:
„Gyarapodjatok és sokasodjatok, uralkodjatok növények és állatok
felett, hódítsátok meg a Marsot!”
Az ember a legkülönbözőbb klimatikus hatásoknak képes
ellenállni, elviseli vagy élvezi azokat, él a grönlandi hidegben, a
száraz sivatagi hőségben, az Egyenlítő nedves dzsungeleiben, az
Andok magas völgyeinek ritka levegőjében. Alkalmazkodik. Bár ma
még teória, de a spekulatív elképzelések mutatják – természetesen
technikai és biológiai alaptudás birtokában –, hogy a forró (Vénusz)
és a hideg (Mars) planéták végső soron Földhöz hasonló égitestekké
alakíthatók át.

Különböző műholdak által készített felvételek Naprendszerünk bolygóiról
és holdjairól. (Összeállította a NASA)

„Tanácstalanság és elégedetlenség a haladás előfeltételei” –
állította Thomas Alva Edison (1847-1931), és „hihetetlen”, a világot
megváltoztató technikai felfedezést tett.

A Föld helyzete
Egy naprendszer napból és egy vagy több bolygóból áll.
Tejútrendszerünk 200 millió napjához viszonyítva a mi Napunk
egészen átlagos kis csillag. 1,4 millió km átmérőjével „csak” 109-szer
nagyobb, mint a Föld.
 A kilenc bolygó közül, mely Napunk körül kering, a Föld van
kétségtelenül a legideálisabb távolságban a Naptól, sosem túl forró,
sosem túl hideg, csodálatos feltételek ezek a létezés minden
elképzelhető formájához.
A Marson és Vénuszon kritikus a helyzet, tudjuk, de a többi
bolygón az extrém magas hőmérséklet mellett a földihez hasonló élet
egyáltalán nem jöhet számításba. A Naptól való ideális távolság teszi
a Földet „emberi bolygóvá”.
Milyen körülménynek köszönhetjük kedvező helyzetünket a
világűrben? Az ókorban azt hitték, a Föld áll a világmindenség
központjában, s a Nap forog körülötte. Időszámításunk előtt 280-ban a
fiatal természettudós, a szamoszi Arisztarkhosz (300-230) állította fel
a merész tézist, miszerint a Nap és az állócsillagok helyzete állandó, s
a Föld a nyugalmi állapotban levő Nap körül kering; a szamoszi
Arisztarkhoszt kinevették és kigúnyolták, de ma már ismeretes, hogy
feltevése valóság, a Nap áll Naprendszerünk középpontjában. Kerek
400 évvel később, i. sz. 150-ben az Alexandriából származó
Klaudiosz Ptolemaiosz egyiptomi csillagász (120-180) kiegészítette az
akkori tudást a ptolemaioszi világrend elvével, mely szerint a központi
Föld körül a Föld holdja, bolygók és napok mozognak, s a távolban
messze csillagocskák köre. Az alexandriai tudós „világrendszere” az
antik világ összes csillagászati és matematikai tudását egyesítette.

Űrkolónia a kozmosz sötétségében


Nem csoda, hogy másfél évezredig érvényben maradt, míg a
zseniális Nikolaus Kopernikusz (1474-1543), a keletporosz Thorn
szülötte közzétette fő művét Hat könyv az égitestek keringési
pályájáról címmel. Kopernikusz feltételezte: nem a Föld, hanem a
Nap bolygórendszerünk központja – a csillagos ég látszólagos
mozgása a Föld forgásából ered. Kopernikusz is tévedett, amennyiben
a bolygókat kör alakú pályán feltételezte a Föld körül. Először
Johannes Kepler három törvénye tárta fel, hogy a bolygók:
– ellipszis alakú pályán mozognak a Nap körül,
– a Naphoz legközelebb eső pontban a legnagyobb, a
legtávolabbiban a legkisebb a sebességük,
– a Nap körül annál lassabban keringenek, minél nagyobb a
Naptól számított távolságuk.
A hármas törvényt Isaac Newton (1643-1727) egészítette ki,
amikor cambridge-i tanulmányai során Kepler munkásságával
találkozott. Newton teoretikus és a napi események gondos
megfigyelője, kérdéseket tett fel magának, mint: miért esik vissza a
földre a felfelé dobott tárgy? A választ A természetfilozófia
matematikai alapelvei című művében találjuk, mely a newtoni
gravitációs törvényt tartalmazza.
Leegyszerűsítve: egy bolygó Naptól való távolsága, tömege és
sebessége közt okszerű összefüggés van.
Naprendszerünkben a kilenc planéta mintegy menetrend szerint
közlekedik elliptikus pályán. Mi történne, ha egy hatalmas őserő
ismeretlen új bolygót „varázsolna” egy pályára, vagy eltávolítana
meglevő planétát? Az egyensúly meg lenne zavarva, a tömegvonzerők
eltolódnának. Hosszú idő elteltével ugyan új pályákon rendeződne
minden, de a Mars talán közelebb kerülne a Naphoz, a Merkúr talán
belehullana az anyacsillagba. Földünkhöz hasonló viszonyokat létre
lehetne talán hozni, amennyiben egy bolygót a Naphoz közelebbi
pályára lódítanak, vagy a túlságosan forró Vénuszt a Naptól távolabb
„tolják”. Ennél az eljárásnál nem szükségeltetnek többé 1000 km
oldalhosszú tükrök, hogy a hideg bolygót felmelegítsék, és
mesterséges porfelhő sem, hogy a túl meleg planétát lehűtse. Hogyan
lehetne azonban a bolygókat mozgatni?
A legmerészebb technikai fantázia sem képes olyan energiát
kitalálni, amely a planétákat kiemelné pályájukról. Az erre alkalmas
hajtóművek a távoli utópiák birodalmába tartoznak. A terraforming
mérnökeit azonban nem ijeszti meg a jelenlegi helyzet. Azt mondják:
hozzatok létre új gravitációs viszonyokat a Naprendszeren belül!
Robbantsatok fel egy bolygót, ezáltal a többi égitest új pályára
kényszerül! Az új pályák körülbelüli pontossággal kiszámíthatók, s
ilyen távolságoknál pár tízezer kilométer amúgy sem számít!
Hipotézis:
Egy űrtelepülés 500 éve úton van, s közeledik egy
naprendszerhez. Az űrtelepesek X. generációja semmi késztetést sem
érez arra, hogy egy új világba lépjen; otthonuk, planétájuk az
„űrtelepülés”.
Az űrtelepülésnek azonban a „mindenség homályában” tett
hosszú út után fel kell frissítenie energiatartalékait. Már az új
naprendszerbe való berepülés előtt kiválasztottak a csillagászok hat
bolygót, kiszámították pályájukat, színképanalízist készítettek, s
felületi hőmérsékleteket mértek. Robotszondák villámgyorsan
megállapították, milyen életlehetőség van jelen.
Az eredmények a következők voltak:
– 1. bolygó: izzón cseppfolyós,
– 2. bolygó: 700 °C fölötti hőmérsékletű,
– 3. bolygó: egyenlítőjén 20 °C körüli hőmérséklet, óriási
jégsapkák a csúcsokon,
– 4. bolygó: fagyott felszín alatt jég, állandó fagy,
atmoszférájának összetétele: 96%-ban szén-dioxid, 2%-ban nitrogén,
1 %-ban argon, 0,7 %-ban szén-monoxid, 0,3 %-ban oxigén.
– 5. bolygó: steril, jeges, atmoszféra nélküli, felszínén bő ásványi
előfordulás,
– 6. bolygó: óriás égitest, atmoszférája elsősorban metán és
ammóniák összetételű, élet nincs.
A sending mission apátjai örvendeztek: a 3. bolygó megfelelőnek
látszott „saját képmásukénak megfelelő élet felnevelésére. Feltéve
persze, ha sikerülne a Naphoz közelebb rukkolniuk vele. Akkor
elolvadnak a sarki jégtömegek, óceánok képződnek, emelkedik a
hőmérséklet, megindul a víz-felhő-eső körforgás. Először
oxigéntermelő kékalgákat telepítenek, majd különböző egyszerűbb
élőlényeket. Az egész vállalkozás koronája egy fejlődésben
előrehaladott faj célirányos mesterséges mutációja lenne – az
„intelligens lény” megteremtése.
A tudományos elit fő gondja az energia előteremtése. Bár az
idegen naprendszer napja bőségesen ontja a meleget, hiányoznak az
ásványkincsek; évszázadokig tartó repülés után minden hiányzik,
csupán az idő nem hiánycikk. Számukra nem ügy, hogy ötszáz évet
töltsenek az újonnan felfedezett naprendszerben, nyersanyagokat
termeljenek ki, s ugyanakkor a sending mission kísérleteit felügyeljék.
Az sem zavarja őket, hogy közben még három közeli naprendszert
kell megcélozniuk, és 2500 év múlva kell visszatérniük, hogy a
kísérlet eredményét regisztrálják.
Hosszas számítások alapján a tudósokból és apátokból álló
vezetőség elhatározza, hogy a két problémát – energianyerést és
missziós küldetést – egyszerre oldják meg. Az 5. bolygóba kilométer
hosszúságú furatokat robbantanak, az űrtelepülés biztonságba
manőverezi magát, aztán H-bombák sorát robbantják fel. Amint azt
előzőleg kiszámították, az 5. planéta darabokra hull, a Naprendszer
szokott ingajárata megrendül. A 3. és 4. bolygó közelebb kerül a
Naphoz, a 6. eltávolodik. Az 5. bolygó törmelékei becsapódnak más
égitestekre, de legnagyobb részük a várakozásnak megfelelően
övszerű képződményben gyűlik össze. A törmelékdarabok gyorsan
lehűlnek, a „tudományos elit” energiagondja ezzel megoldódott.
Ettől a pillanattól kezdve a robotok minden nyersanyagot
elsősorban azokról az aszteroidákról termelnek ki, melyek az 5.
bolygó explóziója által keletkeztek. A szenzorok jelzik, hol lelhető
vasérc, hol jég, hol van urán vagy titánium. És a sending mission hívei
a kiszemelt bolygót a naprendszerben ideális pályára kényszerítették!
Őrültség. Kísérteties. Utópia.
A Genezis, a teremtés bibliai őstörténete alapjában szintén nem
más:

„És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy
helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.
(1 Mózes 1,9)
„Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó
füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a
melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.
Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint
és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme
szerint. És látá Isten, hogy jó.”
(1 Mózes 1, 11-12)
„És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől;
és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.
És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-
mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint,
és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy
jó.”
(1 Mózes 1, 20-21)
„Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök
szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat
nemök szerint. És úgy lön.”
(1 Mózes 1, 24)

(A bibliarészleteket Károli Gáspár fordításában közöljük)

Tudatában vagyok annak, hogy ez az allegória sokkoló, azzal
vádolnak majd, hogy a teremtés isteni aktusát gépesítem. Az idegen
asztronauták, akiknek ősi létezését állítani bátorkodom, szintén
származnak valahonnan, valakitől. A régi, ősrégi kérdések: Honnan
származunk? Mikor kezdődött minden? És hogyan?
Megválaszolatlanok maradnak az űrben.
Vajon intelligenciával bíró lények naprendszerről naprendszerre
hordozzák az életet, mint azt a Nobel-díjas Francis Crick Az élet
mikéntje29 című könyvében lehetségesnek tartja? Az értelem nem
véletlenül, hosszas alkalmazkodás eredményeként alakul ki, hanem
célirányos, mesterséges „külső” mutációk révén?
Természetesen tudom, hogy élet és intelligencia a Földön éppúgy
keletkezhetett volna, mint bárhol a világmindenségben. Saját életünk
titkát már nem kell megfejtenünk – mi létezünk. Hol kell viszont
Földön kívüli létformákat keresnünk?
A Barnard csillagon? (6 fényévnyi távolság.) Az Alpha
Centaurin? (4 fényév távolság.) A Szíriuszon? (8 fényévnyi távolság.)
Nem. Mi, emberek egymáshoz vagyunk a legközelebb. Akárhol
is található a válasz a Földön kívüli lét kérdésére, kutatásainkat itt,
saját Naprendszerünkön belül kell megkezdenünk. S míg más világok
kutatási lehetőségeinken kívül fekszenek, nem is marad más
választásunk. Talán hasonló kérdések nyugtalanítják a Földön kívüli
civilizációkat is. Először tehát Naprendszerünkben kell választ
találnunk.
John A. Ball amerikai csillagász, a The Zoo Hypothesis30 c.
művében azt a kérdést veti fel, vajon nem különleges, Földön kívüliek
által kitenyésztett faj-e az ember, melyet az űrből állandó figyelemmel
kísérnek, mint ahogy a vadállatok viselkedését tanulmányozzák a
rezervátumokban? A müncheni egyetem csillagásza és asztrofizikusa,
Nikolaus Vogt így vélekedik erről: „Intenzív kutatásnak kéne indulnia
a Naprendszerünkön belüli, Földön kívüli értelmes élőlények létének
igazolására. Ha valóban állatkertben létezünk, meg kéne kísérelnünk a
ketrec rácsáig jutni, hogy megpillanthassuk a felügyelőt. Talán az
aszteroidaövezetben vagy máshol, a külső bolygórendszerben
rejtőzik.”31
 Végszó helyett Wilhelm Jensen (1837-1911) elmés versét
idézem:

A korát megelőző gondolkodót
évekig kinevetik,
felfedezése, ha megértik,
végül magától értetődik.

II. Fantasztikus valóság
„A MÚLT ÉS JELEN – ESZKÖZÖK CSUPÁN.
CÉLUNK – A JÖVŐ.”

BLAISE PASCAL (1623-1662)

Hogyan viselkednek az emberek, ha szó szerint a derült égből
olyan lényekkel és tárgyakkal kerülnek kapcsolatba, melyek létezését
álmukban sem sejtették? Hogyan reagál a kőkorszak embere egy
zseblámpa váratlan fénysugarára? Milyen hatást keltenek a tűzijáték
rakétái, melyek éjfekete égen csillagesőt hoznak létre, egy elhagyott
csendes-óceáni sziget őslakóiban? Mi játszódik le az ausztrál őslakók
fejében, ha barlangjaik mellett páncélosokat látnak elhúzni? Hogyan
reagálnak Afrika trópusi erdeiben a törpe pigmeusok, ha fülsiketítő
lármával helikopter ereszkedik szalmakunyhóik elé? Az eszkimók
nyilván meg vannak rökönyödve, ha tengeralattjáró töri át a jégtáblát
iglujuk közelében. Milyen lehetett, mikor az első fehér hódítók
váratlan látogatásukkal megtisztelték Közép- és Dél-Amerika
indiánjait?
A technikailag magasabb fokon álló és az ősi kultúrák
szembetalálkozását kulturális konfrontációnak nevezik. Minél
nagyobb az egymással találkozó világok közti diszkrepancia, annál
groteszkebb a hatás.
Az őslakó nem hisz a szemének és a fülének, nem érti, mi
történik. Érzékszervei felfoghatatlant továbbítanak, minden
agytekervényét végigpásztázza, de sehol sem talál emlékekre,
amelyekhez hasonlíthatná az éppen átélteket. A törzs összeül,
tanakodik, találgatásokba bocsátkozik. Honnan érkezett, mit láttak?
Mit akarhatnak tőlük az idegen alakok? Veszélyt jelentenek-e
számukra az ismeretlen tárgyak? Beszélgetnek, tanakodnak, és
plauzibilis magyarázat hiányában rémhírek, legendák születnek. Igen,
új vallások, mert a különböző kultúrák szembesítése új kultuszok
keletkezésének melegágya. Igazoltan és bizonyíthatóan.
Így volt ez évezredekkel ezelőtt is, mikor a Földön kívüli
űrhajósok első ízben jelentek meg primitív elődeink szeme előtt, akik
értetlenül álltak szemben a jövevények technikai eszközeivel. Sosem
láttak még hasonlót. így történt ez tegnapelőtt és tegnap is, mikor a
fehér hódítók behatoltak a „vadak” romlatlan paradicsomába. Hogy
tegnapelőtt, tegnap mi történt, azt tudjuk. Ismerjük a jelen eseményeit
is. De nézzünk egy példát, és vonjuk le a következtetéseket!

Kutatások Új-Guineában
Új-Guineát, mint a világtérkép utolsó fehér foltjainak egyikét,
először hollandok gyarmatosították, majd az angolok és a németek,
akiket 1920-ban a partvidékeken az ausztrálok váltottak fel.
1930 körül Új-Guinea magasföldjén még több mint egymillió
bennszülött élt, akik hírét sem hallották fehér embereknek, törzsekben
éltek, a külvilágtól érintetlenül, kőkorszaki állapotban, az újkor
egyetlen technikai vívmányát sem ismerve. Mit érezhettek, mit
gondolhattak ezek a késő kőkorszaki emberek, amikor közvetlenül
szembetalálkoztak a 20. századi civilizációval?
Ausztráliai kutatók, Bob Connolly és Robin Anderson kerestek
választ a kérdésre. Amit tapasztaltak, televíziós dokumentumfilmen
örökítették meg.1 Abból indultak ki, hogy élnie kell még olyan
ausztrálnak, aki a 30-as években szemtanúja volt a bennszülöttek és
fehérek első találkozásának. Sőt azt is remélték, hogy találnak olyan
új-guineai őslakót, aki gyermekként vagy ifjúként átélte, hogyan
fedezték fel őket a fehérek, tehát az eseményt saját nézőpontjából
képes magyarázni.
Connollynak és Andersonnak szerencséje volt.
1926-ban Új-Guineában, az ausztrál szárazföld második
legnagyobb szigetén kitört az aranyláz. Az ausztrálok ezrével
próbáltak szerencsét az idegen világ forró, párás partvidékén. Az
aranyláz nem tartott sokáig, mert a malária megtizedelte a fiatal
kalandorok tömegeit, azonkívül kevésnek bizonyult a zsákmány is.
Csak kevesen tartottak ki. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy
az ország belsejében nagy mennyiségben létezik az áhított fém.
A szívós aranyásókhoz tartoztak a Leahy fivérek, Michael, Ben-
jamin és James; e három nyakas ausztrál hobbiként fotografált és
filmezett. A csípőre erősített revolver és a háton hordott aranymosó
szita mellett mindig hordtak magukkal kamerát. Első kapcsolatuk az
őslakókkal egyedülálló dokumentumként maradt meg. Most, a
nyolcvanas években, honfitársaik, Connolly és Anderson használták
fel ezeket. Az 1928 körül készített képanyagot kinagyították,
azonosították és újra felkeresték a színhelyeket. Voltak köztük
személyeket ábrázoló felvételek is, melyeket az idősebb
bennszülötteknek meg tudtak mutatni.
Néhányan felismerték magukat. Ma másképp néznek ki,
nadrágot, cipőt, inget viselnek, az 50 évvel azelőtti felvételek
ágyékkötőben, lándzsákkal felfegyverkezve ábrázolják őket.
Egy aggastyán így emlékezett: „Még gyermek voltam. Apám
magával vitt vadászatra, akkor láttuk az első fehér embert. Halálosan
megrémültem és sírni kezdtem. Az ember egészen hirtelen jelent meg.
Azelőtt sosem láttunk hasonló lényt. Honnan érkezhetett? Az égből?
Vagy a folyóból? Fel voltunk zaklatva.”
Benjamin és James Leahy is igazolták ezt a hatást: „Abszolút
idegenek voltunk számukra, olyasvalami, amit azelőtt sosem láttak.”
A bennszülöttek, állítják Leahyék, zavarodottan álltak miden
tárggyal szemben, legyen az gyufaszál, konzervnyitó vagy olló. Ami
közben a fejükben lejátszódott, azt még élő bennszülöttek tanúsítják.
Számukra csak két lehetőség jöhetett számításba, mesélték, az
idegenek vagy az égből érkeztek, vagy a halott ősök szellemei voltak.
„Falunkban elterjedt a hír, hogy villámok érkeztek az égből. Annak
tartottuk a fehéreket. Voltak, akik azt állították, hogy ezek elődeink,
akik a holtak birodalmából tértek vissza.”
De hát mit is képzelhettek volna? Léteztek bizonyos mondák,
amelyek szerint az istenek leszálltak az égből, s bizonyos
képességekre tanították az embereket, ugyanakkor talányos dolgokat
is mutattak nekik. Létezett a halottak kultusza is és az ősök másvilági
birodalmának elfogadása.
Az egyik bennszülött, aki tanúja volt a fehérekkel való első
találkozásnak, éreztette a gondolkodásbeli eltérést. A fehérek nagy,
színes hátizsákokat hordtak. „Azt hittük, benne van a feleségük.”
Nagyon csodálkoztak azon is, hogy az idegen nadrágot viselt. Ugyan
hová kerül az ürülék? „Azon ugyan át nem megy semmi!” Logikus.
így fészkelte fejükbe magát a gondolat, hogy a fehérek égi lények,
mígnem egy szép napon egy bennszülött a rejtekhelyéről megfigyelt
egy fehér embert, amint az nadrágját leengedte, és szükségét
elvégezte. „Az egyik égi küldött épp most végezte a dolgát!” – adta
hírül a leselkedő. Néhányan a bátrak közül körbeszimatolták a fehér
hagyatékát, s megállapították, hogy a mennyei szar éppoly büdös,
mint a földi ürülék.
A Leahy fivérek teherhordók csapatától kísérve hatoltak be a
hegyeken keresztül az ország belsejébe. S mikor többnapos menetelés
után tábort vertek, a bennszülöttek tiszteletteljes tartásban közeledtek
hozzájuk, cukornádcsöveket és egyéb ajándékot hozva.
A Leahy fivérek felismerték, hogy az őserdőn keresztül sem a
partvidékről nem tudnak utánpótlást szállítani, sem a talált aranyat
nem tudják majd visszajuttatni; légi összeköttetés létrehozására
törekedtek. Sikerült bevonniuk a bennszülötteket egy kis ideiglenes
repülőtér kialakítási munkálataiba. Ezek, bár nem fogták fel, miről
van szó, élvezték a munkát. Férfiak, gyerekek és asszonyok ezrével
döngölték síkká a földet. „Egyszerűen örültek, hogy kapálhattak” –
adta hírül Benjamin Leahy.
Mielőtt az első repülőt rádió-összeköttetés segítségével
odarendelték volna, elmagyarázták a bennszülötteknek, hogy egy
nagy madár ereszkedik majd le az égből, sok szép dolgot hoz majd,
sőt hasában embert is hordoz. Természetesen kíváncsi őslakók ezrei
figyelték, mint landol a gép a ledöngölt földön. Egy öregasszony
mesélte, hogy míg az óriás madár leszállt, a földre vetették magukat,
kezükbe temették arcukat, sokan annyira megrettentek, hogy
bevizeltek. Azután elrohantak és elrejtőztek, néhányan szorosan
átölelve tartották egymást, kiáltoztak a félelemtől. Benjamin Leahy
megfigyelése szerint: „Az emberek közt pánik tört ki, nem tudták,
mivel állnak szemben.”
Lassan-lassan, amint valamiféle nyelvi megértés lehetségessé
vált, felfogták a bennszülöttek, hogy ezek a furcsa fehérek nem égi
küldöttek, de továbbra is megmaradtak meggyőződésüknél, hogy nem
e világiak. Az ősök szellemei lehettek csak! Ősemlékezet óta szokás
volt a tetem elégetése. A hamut és a csontokat a folyóba szórták. És
mit tettek az idegenek? Órákat álltak a folyóban. Mosták a homokot,
kis sárga kövecskéket szitáltak furcsa edényekbe. Saját halott őseik
voltak hát, azoknak kellett lenniük, s a folyóban saját maradványaikat
keresték. Hogyan lehetett volna másképp magyarázni viselkedésüket?
A fehérek maradtak, sőt egyre többen érkeztek, és az őslakók
fiatalabb generációit iskolákba irányították, melyekből időközben
többet is berendeztek. A gátló nyelvi akadályokat áthidalták, a
bennszülöttek tanulni kezdtek. Mi történt volna azonban – s a kérdést
fel kell tenni –, ha a fehérek rövid tartózkodás után, úgy, ahogy jöttek,
soha vissza nem térően eltűnnek? Ha nem alakult volna ki
generációkon keresztül élő kapcsolat a fehérekkel? Biztos, mint a
templomban az ámen, hogy új vallás keletkezett volna: a folyóban
maradványaikat kutató, visszatérő ősök kultusza, a fehérek istenítése,
akik hatalmas, zajos madárral ereszkedtek alá az égből, és ismét arra
tűntek el. Szó szerint ez történt volna.

Cargokultuszok állandóan születnek

És ami évezredekkel azelőtt történt, mikor idegen asztronauták
látogatták meg az ősembereket, újra és újra ismétlődik századunkban.
A cargo szó angol eredetű, rakományt, árut, fuvart jelent.
Etnológusok és teológusok tanúsíthatják, hogy Mikronézia és
Melanézia – északnyugati, illetve nyugati fekvésű csendes-óceáni
szigetek – területén számtalan cargokultusz létezik.
Hódítók, misszionáriusok, kalandorok, katonaság mindig hord
magánál valamilyen árut (= cargo), ha addig háborítatlan, egy
civilizáció által sem elért bennszülött lakossággal először találkozik.
„Áru” minden, egy fegyver, egy konzerv, egy moszkitóháló, de még
egy kalap vagy szemüveg, sőt fényképezőgép, de még alsónemű vagy
műfogsor is. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy az őslakóknak
minden, számunkra magától értetődő tárgy ismeretlen, az egyszerűek
is, hát még a luxus kivitelűek. Érdeklődéssel figyelik, mi mindent
tesznek az idegenek ezekkel a tárgyakkal. Közben megszületett a
vágy, hogy ők is birtokába juthassanak mindeme csodálatos dolognak.
De hogyan?
Honnan származott az idegenek gazdagsága, hiszen látszólag
meg sem kellett dolgozniuk érte? A „vadak” fejében a talány
megoldására két alternatív magyarázat keletkezett: az idegenek
áruikat vagy az égből, vagy halott őseiktől kapják. Ha az áldás az
égből jön, talán ők maguk is részesedhetnek benne, ezért kísérlik meg
az együttműködést a fehérekkel, utánozzák tevékenységüket,
amennyire csak tudják. Ha a cargo, a szállítmány az ősöktől
származik, akkor viszont őket, a bennszülötteket illetné. Legendák
erősítik meg ezt az elképzelést. A törzsfők elmondásában a legenda
azt állítja, hogy a holtak másik birodalomban élnek majd tovább, ahol
nincsenek testi fájdalmak, s minden, amit szemük-szájuk kíván,
bőségben áll rendelkezésre; ebben a másvilágban senkinek sem kell
szükséget szenvednie.
Saját megfigyeléseikkel arra a megállapításra jutnak, hogy a
holtak visszatértek, és bőséges gazdagságukból cargót, értékes javakat
hoztak magukkal. így jönnek létre a cargokultuszok.

Klasszikus cargokultusz
Az Új-Hebridák a Csendes-óceán nyugati részén fekszenek, 80
sziget tartozik hozzájuk. Az egyik legkisebb, Tanna, csak 50 km
hosszú, de 11 000-en lakják, vulkánja működik. írott forrásokból
ismerjük e sziget klasszikus cargovallását, amelyet lakói még ma is
gyakorolnak.
1940-ben történt, hogy a bennszülöttek hirtelen elhagyták
falvaikat, és visszahúzódtak a trópusi erdőkbe. Az adventista és
presbiteriánus hittérítők, akik a sziget népét a kereszténységnek
akarták megnyerni, talány előtt álltak. Mi történhetett az emberekkel?
Közben lassan híre terjedt, hogy a sziget másik végén, Green
Pointban megjelent „John Frum”, és új birodalmat akar alapítani,
amelyben senkinek sem kell majd dolgoznia, mert az égből óriási
mennyiségű áruszállítmányok kerülnek elosztásra. Máig sem sikerült
megállapítani, ki volt John Frum, valóban élő ember bújt-e meg alakja
mögött, vagy az ominózus jelenés puszta híresztelés volt csak.
Mindenesetre a rémhíreket a primitív népek előszeretettel terjesztik és
hiszik, éppúgy, mint állítólagos felvilágosult mai társadalmak.
Akárhogyan is, kitalált személy vagy sem, ez a John Frum a kis
Tanna sziget társadalmi szokásait alaposan feldúlta. A szigetlakok a
szállítmányt várva vad eksztázisban táncoltak éjszakákon át, leitták
magukat, és azt is elajándékozták, amijük csak volt, hiszen hamarosan
sokkal szebb dolgok birtokába jutnak majd! Minek dolgoznának, ha
John Frum révén ilyen szerencsében lesz részük?
Mikor ausztráliai Catalina hidroplánok és végül egy amerikai
repülőgép-anyahajó tűnt fel, Tanna lakóinak elragadtatása nem ismert
határt.
Ez idő tájt folytatódtak a híresztelések, miszerint John Frumnak
három fia van: Isaak, Jákob és Lastuan (last one = utolsó).
Három szigetlakó hosszú lepelben valóban vándorolt a szigeten
mint John Frum „prófétái”, és ígérték az eljövendő
ajándékszállítmányt. Aztán mikor amerikaiak landoltak Tanna
szigetén, a helyzet még homályosabbá vált. A szigetlakok US-
katonákat láttak, akik hozzájuk hasonlóan sötét bőrűek voltak. Ez volt
számukra a legcsalhatatlanabb bizonyítéka annak, hogy a cargo
egyáltalán nem csak a fehéreknek jár. Az amerikaiak mindenféle
ajándékokat osztogattak a bennszülötteknek: rágógumit, csokoládét,
konzerveket, acélkést, játékokat, minden olyasmit, ami általában a
gazdag megszállók csomagjában lapul. Az őslakók a legnagyobb
természetességgel fogadták a javakat, mint az őket megillető cargo
egy részét: kiderült hát, hogy John Frumnak és prófétáinak igazuk
volt. De elégedettek nem voltak, úgy érezték – figyelembe véve a
hajóról a szárazföldre hurcolt javak mennyiségét –, hogy nekik túl
kevés cargo jut, annál is inkább, mert a fehérek birodalmában
hihetetlen tömegű áru fölött rendelkezhetnek. És minden, amit a nagy
madarak, a repülők az ideiglenes repülőtéren kirakodtak, még
nagyobb sóvárgással töltötte el őket. Hasonló repülőgépeket akartak,
hogy az áru-áldás az égből egyenesen nekik hulljon.
A jövendő bőség várásának e tobzódó periódusában egy
bennszülött, Neloiag hirdetni kezdte, hogy ő maga John Frum
újjászületve, s egyúttal az USA és így Tanna előre elrendelt királya.
Társait arra ösztönözte, hogy Ikelán fennsíkján landolópályát
építsenek, hogy az ajándékszállítmányok a jövőben az égből
közvetlenül hozzájuk jussanak. Ily közel az üdvösséghez a szigetlakok
a biztonság kedvéért USA betűket tetováltak fekete mellkasukra, mert
meg voltak győződve arról, hogy csak a varázsjel segítségével jut el a
cargo hozzájuk.
A helyzet kiélesedett, a misszionáriusok kérték az amerikaiakat,
vessenek véget a kísértetjárásnak.
Az új hit 46 vezető személyét elfogták, Neloiagot, az USA és
Tanna királyát egy másik szigetre száműzték.
De a szigetlakok azért tovább reménykedtek. Most Neloiag
feleségét tisztelték királynőként. A John Frum-ajándékkultusz Tanna
szigetén ma is él. A nép még mindig várja a misztikus figura
visszatérését. Mikor egy ravasz kereskedő néhány évvel azelőtt
cikkeit John Frum-címkével látta el – John Frum szappan, John Frum
dohány, John Frum tonhal, John Frum kés –, azok pillanatok alatt
elkeltek.
Cargokultuszok hosszú sora
A John Frum-féle cargokultusz nem „üzemi baleset”. Tanna
őslakói még csak nem is különösebben naivak. Ami Tannán történt,
beleértve a „kísértet-repülőtér” építését, más helyen is megismétlődik.
Friedrich Steinbauer német teológus 1971-ben disszertációját a
cargokultuszról írta.2 Doktori értekezésében több mint száz esetet
sorol fel, mikor is az elmúlt 150 év folyamán egész népek
csatlakoztak cargokultuszokhoz. Mindegyik „félrevezetett természeti
nép”, hiszékenyek, akik az „igaz útról” letértek? Milyen
félreértéseken, tévedéseken és téves ítéleteken alapulnak hát a nagy
vallások? Nekem nagyképűnek tűnik a „primitívek” vallását butának,
naivnak, eltompultnak és gyermekesnek minősíteni. Hogy vélekednek
mások a mi életformánkról, a mi vallási szokásainkról?
Ha a keresztények áldott ostyát és bort vesznek magukhoz, mint
Jézus Krisztus testét és vérét, vajon más indulatnak
engedelmeskednek, mint az ősi népek? Jézus és tanítványai elfogatás
előtti utolsó vacsorájának utánzása vajon nem esdeklő igyekezet-e
arra, hogy a megismétlés révén védelmet, áldást, belső nyugalmat és
minden bűnök bocsánatát elnyerjük? A hívők a vallási gyakorlatok
eredményeként jutalmat várnak, ha nem is a Földön, mindenesetre az
égben.

Isten követei a távoli egek országából

A Bismarck-szigetcsoport több mint 200 szigetének egyike a kis
New Britain. A parti lakosok évtizedekig elnyomták a bainingeket, a
hegylakókat; törzseiket megtámadták, és rabszolgákat hurcoltak el
közülük. Nem csoda, hogy az üldözöttek és meggyötörtek
„megváltóra” vártak. Mondájuk az égi lényről, Namucháról szól, aki
egykor a bainingek között élt, majd elköltözött, mert az emberek nem
fogadták meg tanácsait. 1930 körül várták visszatértét, és ezzel
kezdetét kellett volna vegye az aranykor, amelyben nem kell majd
dolgozniuk, minden bőségben áll rendelkezésre, ellenségeik pedig
megsemmisülnek. A bainingok szomszédja, a kilenge törzs még azt is
regélte, hogy az egykori isteni követ „pókhálófinomságú szálon
mászott a távoli egek országába”, hogy később majd egyszer
visszatérjen.2
Itt nemcsak a minden nép hagyományában élő messiás-várásra
történik utalás, hanem egy olyan lényre, amely az égben tűnt el. Nem
csoda hát, hogy a szigetlakok – tévedésükre – a fehérekben megváltót
és üdvözítőt láttak. Megfigyelték tevékenységüket, és megkísérelték
utánozni őket. Utánzási ösztönük maradványait ma is láthatjuk.
Azok a fehérek, akik 1943-ban Új-Guinea magasföldjére
bevonultak, a Markham völgyében több, bambusznádból készült
„rádióállomást” és levelekből tekercselt „szigetelőt” találtak.
Házmagas bambuszcsövek szolgáltak antennaként, az erdei kunyhókat
növényi rostokból font „vezetékek” kötötték össze egymással. A
lakosság a „rádióállomások” előtt fölvonulva sorban állt, és fegyverek
helyett nádcsövekkel gyakorlatozott. A ceremónia tiszteletére
hajadonokat és fiatalembereket festettek ki és kentek be kókuszolajjal,
„fényjelzésként” fáklyákat lobogtattak, dalokat énekeltek, s vezetőik
szünet nélkül fából faragott mikrofonokba beszéltek. A kellékek
jelenléte könnyen megmagyarázható. A baining törzs hírszerzői biztos
rejtekhelyeikről jól megfigyelték a fehérek sürgölődését a
partvidéken. Dobszóval adtak üzenetet a jó hírről: égiek érkeztek,
vagy az ősök tértek vissza, és velük együtt a sokat ígérő jólét,
várhatóan ajándékadományok. Miután azonban az oly áhítatosan várt
lények meg sem kísérelték, hogy a partvidékről az ország belsejébe
nyomuljanak, megpróbálták a fehérek figyelmét magukra vonni. Hogy
cargóhoz jussanak, mindent a fehérek mintájára csináltak.
Ez a példa indokolttá teszi, hogy bizonyos nézeteket
felülvizsgáljunk. Sokan azonosítják a fantáziát a „természeti
törvények megsértésé"-vel, a „realitásoktól való menekülés”-sel. A
cargokultusz inkább a fantázia hiányának példája. Amit könnyen a
buja képzelőerő termékének tartanak, pontosan véve abszolút
normális, csaknem banális emberi magatartás: a rendelkezésre álló
eszközökkel lemásolják mindazt, amit a fehéreknél láttak, antennát,
rádióállomást, fegyvereket, mikrofont stb. A másolatok nem a fantázia
szülöttei, hanem modellek szerint készültek. Aki ezekkel a
kultuszokkal foglalkozik, nem teszi irónia nélkül. De: „Az irónia
majdnem mindig annyit jelent, hogy a szükségből fölény születik” –
írta Thomas Mann. És ez így is van.

Honnan vettük saját jelképeinket?

Honnan erednek a mi vallási tárgyaink sablonjai? A vallás díszítő
elemei, az öltözet? Milyen ősi példa szerint készítették a koronát és a
püspöki pásztorbotot? Hol látták, hogy bizonyos tevékenységeket
szinte protokollárisán meghatározott öltözékekben művelnek csak?
Mit utánoznak, mikor az úrnapi körmenetben az „égboltot” hordják
végig az utcákon? Miért zárják el az oltár legszentebb ereklyéit?
Honnan származnak a szárnyas angyalképek, fejükön a glóriával? Hol
létezett a frigyláda, oltár és égi trón ősi modellje? Honnan vették a
földlakók kusza elképzeléseiket a mennybemenetelről?
Magunk találtuk ki vajon a „szeplőtelen fogantatás”, az
„eredendő bűn”, a „Megváltó” fogalmát?
Az évszázadunkban létrejött kultuszokkal, a jelen kőkorszaki
embereivel foglalkozva magunkat látjuk a tükörben. A cargokultusz és
egyéb vallások okait és fejlődését kutatva betekintést nyerünk saját
múltunkba. Tegyük csak fel a kérdést: hol volt vallásunk kezdete,
miben rejlett létrejöttének oka?
Kik voltak példaképeink és mestereink?

Hogyan vált egy orosz istenné?

1871 szeptemberében az orosz Mikluho-Maklaj Új-Guinea
partján, Bonguban kötött ki Vityaz nevű hajójával.
 A lakosság szkeptikusan figyelte, elutasítóan és tartózkodón
viselkedett. Az orosz azonban kedélyes, barátságos és szívós volt,
még az akkor halálosnak számító maláriát is túlélte. Egyik éjszaka a
bennszülöttek viharlámpát láttak nála, s attól a perctől hittek abban,
hogy a Holdról érkezett. Mikluho-Maklaj fáradtan magyarázgatta,
hogy Oroszországból jött, ez azonban mit sem mondott nekik. Az
orosz különös lénynek számított, nemcsak fehér bőre, hanem nagy
hajója miatt is, és mert oly hirtelen tűnt fel. A bennszülöttek hirtelen
elhatározással elnevezték őt Tamo Anut istennek, hajóját pedig isteni
járműnek. S mikor egy napon egy hajóroncsról faszobrot sodort partra
a víz, a faragványt istenük, Tamo Anut tiszteletre méltó
szimbólumának nevezték ki. Miután 1886-ban Mikluho-Maklaj
visszatért Oroszországba, még jobban elterjedt istenként való
tisztelete. Később németek és hollandok érkeztek a szigetre, s ők már
mindenütt Tamo Anuk isten szimbólumaiba és kultikus ereklyéibe
botlottak, amelyek félreérthetetlenül kifejezték, mennyire sóvárogva
várják istenük visszatértét a szigetlakók.
Az örök visszatérés
Az eltűnt isten visszatérésének várása beletartozik minden nép
képzeletvilágába. A Sepik Új-Guinea legnagyobb folyója. Az alsó
folyószakasz mentén lakók meséltek a fehéreknek egy „égi emberről”,
Lap-tamóról. Ez a Lap-tamo a mennyből érkezett, és ismeretlen
gyümölcsöket ajándékozott az embereknek. Amikor a fehérek
landoltak, a bennszülöttek azonnal vallásos tárgyakkal teli kosárkákat
ajándékoztak nekik, mert remélték, hogy a Lap-tamo is köztük van, és
azonnal felismeri majd a tárgyakat. A Sepik felső partvidékén a fehér
kutatók legnagyobb meglepetésükre kis, fából készült
repülőgépmodelleket találtak, amelyek a kunyhók csúcsát díszítették,
vagy vallásos ünnepek alkalmával játszottak szerepet. Kultikus
tárgyakká váltak, az „istenek” és emberek közti titkos kód részeivé,
mint ahogy minden, amit az ismeretlen lények tettek vagy
hátrahagytak, jelszóként ismétlődött nálunk, illetve valamilyen
formában utánozták.
Így jött létre 1945-ben, röviddel a háború befejezése után egy kis,
új-guineai szigeten, Wewak közelében egy „kísértet-repülőtér”. A
bennszülöttek megfigyelték, miként landolnak egy szomszédos nagy
szigeten a repülőgépek, és felderítették, hogy a repülők széles
„ösvényeken” szállnak le, mert kétségtelenül óriás égi madarak
lehettek. Hasonló „széles ösvény” létesítése kis szigetükön
elengedhetetlennek látszott hát. Egész erdőcsíkot irtottak ki,
planíroztak – jöhettek az égi madarak, és hordhatták a cargót.

Az amerikaiak mint isteni követek

Az amerikaiak 1945 elején Új-Guineán a hollandok körül
bázistábort rendeztek be.
Időnként 400 000 katona állomásozott a szigeten. Repülők
landoltak nonstop, utánpótlást szállítva a csendes-óceáni háborúhoz. A
bozótlakók, főleg pápuák aggodalommal, értetlenül figyelték a
fehérek tevékenységét. Fogalmuk sem volt világpolitikáról, a földön
pusztító háborúról. Az ő világuk az őserdő volt.
Az idegenek, akik egyik napról a másikra betörtek világukba,
mérhetetlenül gazdagnak tűntek, sok mindent ajándékoztak nekik. De
aztán éppoly gyorsan, mint érkeztek, eltűntek a rémítően óriás
madarakkal, feltehetőleg az égbe. A szigetlakok magukba szálltak.
Mit csinálhattak rosszul? Gyorsan rászokván az ajándékadományok
élvezetére, nem szívesen mondtak volna le a megerőltetés nélkül
szerzett árukról. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az
idegenekhez hasonlóan kell cselekedniük, ha ismét adományokban
akarnak részesülni. Kihalt tengerpartokon az őserdő szolgáltatta
anyagból óriási raktárhelyiségeket építettek, melyekben az esetleges
ajándékokat elhelyezik majd. Szalmából és fából amerikai mintára
repülőgépeket barkácsoltak. Megfigyeléseiknek megfelelően a
„kórházak” sem hiányozhattak, „orvosokról” és „ápolónőkről” is
gondoskodtak. A fiatal bennszülötteket „katonai gyakorlatozásra”
fogták be. A sziget holland hivatalnokai hitetlenkedve figyelték a
bolondozást, nevettek rajta. A szomorú felébredés nem váratott sokáig
magára. A cargo nem töltötte meg a raktárakat. Minden úgy
folytatódott, mint az amerikai isteni követek megjelenése előtt. Csak
az a reményük maradt, hogy későbbi generációik részesülnek majd a
bőséges cargóáldásban, ha szorgalmasan teszik mindazt, amit eddig
naponta láttak.


Új-Guineán: repülőgép szalmából...
...és egy kísértet-repülőtér

Gyermekes babona? Csalóka nagyképűség lenne ezt állítani az
érthetetlen dolgok magyarázatára. „A legtöbb nagy baj, amit ember
embernek okozott, abból a sziklaszilárd hitből fakadt, hogy valamely
hamis meggyőződés igaz” – állította Bertrand Russell. Folyamatosan
szem elől vesztjük a tényt, hogy a mi vallásaink eredetileg szintén alig
keletkezhettek másként. Illúziónak tartom, hogy a nyugati vallások
Isten szavaiból, Isten létéből vezethetők le. A mi vallásos
elképzeléseink és magatartásformáink, valamint a cargohitek közti
különbség csak a hívőszámban és a vonatkozó vallás születési
dátumában rejlik.
De milliónyi hívő és a nagy időbeli különbség nem jelenti azt,
hogy a kezdet nem tévedés, a technika fel nem ismerése volt. Az
Ótestamentum Ezekielje szemléletesen leírta az Urat, amint hatalmas
lármával, szárnyas, kerekes kocsin érkezett a Földre. Csak az óriási
időtávolság teszi lehetővé, hogy ezt az eseményt „mint isteni
megnyilatkozást” értelmezzük.

Mazsolák a cargokultuszok köréből

Barátom, Ulrich Dopatka, a Zürichi Egyetemi Könyvtár
könyvtárosa összegyűjtötte, kiválogatta és archiválta a
cargokultuszokat azokból az évszázadokból, amikor a nagy
felfedezések korában a kulturális konfrontációk lejátszódtak. Dopatka,
aki jelenleg is a könyvén dolgozik, hozzájárult, hogy előre
közölhessek tőle néhány történetet – gyöngyszemeket a múltból,
mazsolákat a jelenből.
1978. október 16-án a londoni BBC a Panoráma c. sorozatban
egy dokumentumfilmet mutatott be egy rakéta indításáról az afrikai
Zairéban. A kamera feketék egy csoportját mutatta, akik az eredményt
csodálták. Egy tolmács megkérdezte, hogy mi a véleményük. Az
egyik fekete így válaszolt: „Ők a mi hatalmas barátaink, akik tüzet
küldenek az égbe!” Még egyszer oda kellene menni annak
megállapítására, hogy kialakult-e ott egy rakétakultusz.
Amikor az etnológusok először látogatták meg helikopterrel a
Fülöp-szigeteken élő tasadaik törzsét, egy öreg nő arcát eltakarva a
földre vetette magát. Törzsének tagjai biztos távolságból szemlélték
az égi szörnyet. A tudósok, miután óvatosan kontaktust teremtettek
velük, magnót csempésztek az egyik tasadai nagycsalád barlangjába,
hogy – ha úgy tetszik – forrásánál rögzíthessék reakcióikat. Azon a
„valamin, amely ellopja a hangot”, a „nagy madár” iránt érzett
tisztelet és csodálat szavai voltak hallhatók, hiszen ez a madár cargót,
nagy ajándékokat hozott nekik. Kifejezték reményüket, hogy újra meg
újra élvezhetik majd ezeket a pompás, idegen ajándékokat, ha jóban
lesznek a „nagy madár” lakóival.
A tasadaikra is érvényes a szabály, hogy a maguk primitív
világában meglepett embereket legelőbb kíváncsiság és félelem tölti
el, és megpróbálják a számukra idegen technológiát a saját
megszokott környezetükből ismert fogalmakkal leképezni. Az
indiánok hasonló módon nevezték el az első fújtató gőzmozdonyt
„tüzes lónak”, a vasúti pálya mellett levő távíróvezetéket pedig
„éneklő drótnak”. A primitív népek gyakran megpróbálják utánozni a
technika alkotásait. így például a 20-as években Frank Hurley új-
guineai expedíciója során azt tapasztalta, hogy Kaimari faluban a
bennszülöttek egykettőre megépítették egyszerűsített formában azt a
vízi repülőgépet, amellyel meglátogatta őket, s aztán játékszerként a
gyerekeknek ajándékozták.
L. Barcelo venezuelai etnológusnő egy modern mítosz
keletkezésének markáns esetéről számol be. A pemon indiánokat
tanulmányozta Venezuela Gran Sabana vidékén. A pemonok
hagyományai szerint az ő kultuszteremtőjük Chiricavai isten volt, aki
földi tartózkodása után visszatért a csillagokra, de egyszer majd újra
visszajön a Földre. Nyomkeresése során Barcelo asszony a pemon
indiánok újabb időkből származó sziklarajzaira bukkant. Szerfölött
meglepte a látvány: az indiánok istenük, Chiricavai égi birodalmába
egy olyan idegen tárgyat is berajzoltak, amely a korábbi
sziklarajzokon nem volt felfedezhető. Az etnológusnő vallatóra fogta
a pemonok főpapját, aki teljes természetességgel így válaszolt: „Ezek
az oroszok!” – Mit jelentsen ez? Barcelo asszony nyomára jutott
ennek az érthetetlen jelenségnek. A törzs valamelyik tagja hallott
arról, hogy az oroszok egy „égi szekeret” – mesterséges bolygót –
lőttek fel a világűrbe. Ez a hír gyorsan elterjedt közöttük. A
pemonoknak egyszerre az lett a meggyőződésük, hogy „az oroszok”
révén üzenetet küldhetnek régi istenüknek,
Chiricavainak. A törzs három írástudója gyors elhatározással egy
levelet fogalmazott az oroszoknak, s a levél továbbításával egy
misszionáriust bíztak meg. Ez a levél később nyomtatásban is
megjelent egy kis missziós lapban, s talán a legérdekesebb
dokumentuma3 lett annak a magatartásnak, amelyet a primitív népek
tanúsítanak az idegen technikával szemben:

„Igen tisztelt oroszok,
kérem, tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy ezt a levelet
elküldik sógoromnak, Chiricavainak, aki néhány évvel ezelőtt
valamelyik, a Hold közelében levő csillagra távozott.
Kedves Chiricavai sógor,
ezt a levelet az oroszok segítségével küldöm neked, hogy
híradással legyen rokonaidról, és elmondjam neked, hogy amióta
elmentél, rosszul megy sorunk, és sokat szenvedünk. Azelőtt nem
haltak meg az indiánok, és sokan voltunk, de mára már
megfogyatkoztunk, mert a kanamaik (a fehérek – E. v. D.)
elpusztítanak bennünket. Küldj néhány jó puskát, de ne olyanokat,
amilyenek Brazíliából jönnek, hanem amilyenek Uaranapiból jutnak
el hozzánk, amelyek a földet is megremegtetik. S akkor majd
elpusztítjuk a kanamaikat, és sok sisakos madarat meg vadat fogunk
elejteni. És te hogy élsz ott fenn? Nagyon szenvedünk a huruttól meg
a hasmenéstől, és a sok szúnyog nem hagy aludni bennünket. Kedves
sógor, sok mindent el kell szenvednünk, mert senki nem törődik
velünk. Hála legyen a misszionáriusoknak, akik azt mondják nekünk,
hogy ez után az élet után, ha jók leszünk, egy másik, jobb élet vár
bennünket, amit kedvelni fogunk. Tulajdonképpen nem tudom, hogy
mi lesz velünk. Ott fenn ti ruhában jártok, vagy még mindig
ágyékkötőt viseltek? Küldj nekünk egy vörös kendőt. Azt is szeretném
tudni, hogyan jutottál el arra a csillagra, mert akárhogy gondolkodom
is rajta, nem tudom kitalálni. Talán egy dögkeselyűn repültél fel oda?
Mostanában az oroszok azt mondogatják nekünk, hogy hamarosan fel
lehet oda menni. Legjobb lesz, ha lejössz, és megmondod nekik, hogy
te hogyan mentél fel, hogy ne törjék annyit a fejüket. Ha már nem
érted meg ezt a levelet, mert spanyolul van, néhány szót ideírok neked
indián nyelven: Chiricavai achike non pona adombaton piak!
Chiricavai, gyere le haza, a Földre, rokonaidhoz. Ez minden.
Viszontlátásra! Sógorod, Uaipayuri”


Amikor Kolumbusz partra szállt Haitin, Espanolában a bennszülöttek

ajándékokkal halmozták el.

A kultúrák historikus szembesülése

Úgy fogadtak, mintha az égből érkeztünk volna” – írta
Kolumbusz Kristóf (1451-1506) a Bahama-szigetek egyikén való
partraszállás után a fedélzeti naplóba. Ezt az egyértelmű félreértést
utódai, Hernando Cortez (1485-1547) és Francisco Pizzaro (1478-
1541) szégyentelenül kihasználták. Kapóra jött számukra az aztékok
és inkák meggyőződése, miszerint épp a hódítók érkezésének idejére
esett volna Quetzalcoatl és Tici Viracocha istenek visszatérte.
Tahiti őslakói az angol felfedezőt, a világ körül vitorlázó James
Cook kapitányt (1728-1779) megtért istenüknek, Rongónak tartották,
aki a legenda szerint szigetüket „felhőhajón” hagyta el. Walter
Raleigh tengerészt (1552-1618), aki I. Erzsébet királynő megbízásából
a mesés Dorádót kereste, Virginia indiánjai diadalmas fogadtatásban
részesítették, és Pedro Alvares Cabral (1468-1526), aki Portugália
királyának Brazíliát felfedezte és birtokba vette, alig tudta kivédeni a
bennszülöttek viharos hódolatát. Ez a lelkesedés persze nem a
hódítóknak szólt, egyszerűen visszatért isteneknek tartották őket.
Kanyarodjunk vissza a jelenbe. Mikor Hans Bertram kalandos
repüléseiről írt és mesélt, nem hagyta ki azt a történetet, mikor egy
egyszerű pilótaszemüveg – a pilótafülke annak idején nyitott volt –
Ausztráliában az életét mentette meg. A bennszülöttek, az őslakók
csak azért nem támadták meg őt és kísérőit, mert a sziklarajzokról
ismert alakok, akiket istenként tiszteltek, szintén hasonló vastag
szemüveggel voltak ábrázolva. „Egyszer életemben istennek
érezhettem magam – vallotta s ez mentette meg életemet az ádáz
tekintetű bennszülöttektől.”
Nemcsak személyeket tartottak isteni eredetűnek, hanem
bizonyos tárgyakat is. Ezeket a fehér hódítók által visszahagyott
kultikus objektumokként kezelték. Francis Drake (1540-1596), akit a
királyságot gyarapító tengeri utazásaiért 1580-ban nemesi rangra
emeltek, 1579-ben Kalifornia partvidékét angol birtokba vette. A
tulajdon proklamációjaként réztáblát helyezett el erős oszlopba
ágyazva, mely réztáblába egy hatpennys, Erzsébet királynőt ábrázoló
pénzdarab volt ötvözve. Az oszlop és réztábla a bennszülöttek vallási
rituáléjának központjává vált.
Hasonló eset történt Floridában 1565-ben. Ott a francia Jean
Ribault kapitány a tulajdon demonstrációjaként szintén oszlopot
állított, és címerrel díszítette. Évekkel később honfitársa, Landonniére
az oszlopot virágfüzérekkel díszítve és áldozati adományokkal
körülrakva találta. Őt magát is ajándékokkal halmozták el. Egész
Afrikában, mindenütt, ahol a portugálok vagy spanyolok a határokat
státusszimbólumokkal jelölték, vagy akár csak színesre festett
oszlopokat szúrtak le, vallások alakultak ki a titokzatos fehér ember
első megjelenésének emlékére.
A tiszteletadás formái néha komikus vonásokat öltenek. Miután a
technikai fejlődés még nem érintette őket, a mozgó eszközöket,
műszereket élőlényeknek tekintik. Amikor Frank Hurley a 20-as
években expedícióját Új-Guinea pápua vidékeire vezette, azt kellett
tapasztalnia, hogy a bennszülöttek nemcsak őt magát tartják isteni
lénynek, hanem hidroplánját is istenséghez hasonlóan tisztelik –
minden este levágott disznóval jelentek meg, és feláldozták a gép
orránál.

A hawaii bennszülöttek tiszteletük jeléül a világot körülhajózó James Cook

lába elé borultak
 Jean Ribault francia tengerjáró emlékoszlopot állíttatott fel. A
bennszülöttek mint istenoszlopot birtokba vették, és istenük dicsőségére áldozati
ajándékokat helyeztek el előtte (Rézmetszet 1590-ből)

Kultuszok keletkezéséhez nincs is mindig személyes találkozásra
szükség. 1964-ben Lyndon B. Johnson valamely pozitív
intézkedésének híre eljutott a csendes-óceáni New Hannover szigetig.
A szigetlakok csak annyit jegyeztek meg, hogy a rendelkezés
humánus volt. Ez a tény a távoli elnököt kitűnő uralkodóként,
emberbarát régensként tüntette fel szemükben, akinek képességei az ő
szomorú sorsukat is megjavíthatnák. A Johnson-imádat
járványszerűen terjedt faluról falura. 1965 márciusában a kultusz
szószólói, a törzsfők, néhány zsák pénzérmét adtak le a missziós
állomásokon; ezért akarták az elnököt megvásárolni! A papok
hazaküldték a szigetlakokat zsákostul, és megkísérelték
megmagyarázni, hogy az elnököt nem lehet megvenni! Ennek ellenére
Johnson imádatának ma is vannak még csöndes, meggyőzhetetlen
követői. Még Fülöp, Edinburgh hercege, az angol királynő férje is
kultuszt teremtett: Tanna szigetén a iounhana törzs istennek kiáltotta
ki. Legfőbb vágyuk, hogy „Fülöp isten” közöttük éljen, s hogy
mindenkor leszállhasson hozzájuk a magasból; így landolópályát
vágtak az őserdőben, és tiszteletére – ahogy „illik” –, esetleges
megjelenésére állandóan három szüzet tartanak készenlétben. Istennek
kéne lenni!

 A vízre szállt kétfedelű repülőgép orrán a bennszülöttek minden este egy
disznót áldoztak fel

Irenäus Eibl-Eibesfeldt, a magatartáskutatás professzora, a Max
Planck Intézet viselkedéstani csoportjának vezetője a bajor
Seewiesenben – egyébként a müncheni egyetem tanszékvezetője,
megfigyelte Új-Guineában egy modern vallási kultusz keletkezésének
folyamatát. A központi hegylánc északi vonulatában élt a mekek népe.
Ősidők óta hiszik, hogy ősapjuk, Yaleenye valamikor „zúgással,
dübörgéssel”4 kiemelkedett a hegyből, a levegőbe emelkedett, s az
emberi fajt, valamint a növényi világot megteremtette. Amikor a
fehérek landoltak repülőikkel, megismétlődött, amit más természeti
népeknél is megfigyeltek már: a mekek is halaszthatatlanul
szükségesnek érezték, hogy landolópályát építsenek, lehetőséget adva
ezáltal isteneiknek, hogy gyakran felkeressék őket. Eibl-Eibesfeldt
szerint: „A kifutópálya számukra egy új kultúra megjelenési helye
volt, mellyel a teremtés vallásos ismétlődése és az oly áhított javak
összefonódtak.” Szóval a cargo.

Ahol a szellem téved

A világ megértésének útja tévedésekkel kövezett, s a
legállhatatosabb zűrzavart a nyelv előregyártott címkéi okozzák. A
primitív népektől átvéve a kifejezést, az etnológusok is előszeretettel
illetik „szellem” kifejezéssel a hirtelen felbukkanó fehér hódítókat.
 A néphit számtalan lényt nevez szellemnek, ezek hegyekben,
tavakban, erdőkben, füves pusztákon élnek, varázserővel
rendelkeznek, betegségeket, katasztrófákat idézhetnek elő. A
szellemeket babonák kísérik, többnyire ott jelennek meg, ahol ijesztő
a helyzet; a szellemvasúton, szellemidézéskor, sokkhatásként, és
ismeretes a hátborzongató szellemkéz, kellemetlen figura a
tehetségtelen szerzők szellemírója, s szívesen használják mint az
értelem megnyilvánulását. Nos, mindenesetre, ha
megmagyarázhatatlan dolgok történnek, olyan leírásokkal
találkozunk, amelyek egzakt fogalmak hiányában pontatlanra
sikerültek. Kezdetben a bennszülöttekkel lehetetlen volt nyelvelemző
beszélgetéseket folytatni, lévén, hogy nem álltak megfelelő tolmácsok
rendelkezésre, akik világosságot derítettek volna az ügyre. Ha jelen
lettek volna, talán kiderül, hogy a „vademberek” azért nevezték
szellemeknek a hirtelen megjelent idegeneket, mert képtelenek voltak
értelemszerűen kifejezni a jelenséget. Ez okból nincs ínyemre az első
fehérek „szellemnek” történő elnevezése, hiszen azok, akiket a
természeti népek láttak, éppannyira lehettek szellemek, mint ahogy
hadihajóik, repülőik sem voltak „isteni eszközök”. Csak azért
nevezték így a jelenséget, mert az események érthetetlenek voltak
számukra. Ha a szakirodalomban ilyen összefüggésben szellemek
kísértenek, annyit jelent, hogy valódi személyek váltak azokká,
technikai eszközeik pedig obskúrus természeti tüneményekké.
A szellemvilág mindent megemészt, amit odavetnek neki.
Nemrégiben Goethét olvasva bukkantam egy mondatra, melyet
titkárának, Eckermann-nak diktált: „Igaza van a régi mondásnak: csak
azt vesszük észre, amit ismerünk.” Az őslakosság füle és szeme
bizonyos dolgokat nem észlelt, mert az idegen világ képviselőit nem
ismerte.
Erwin Wickert költő és diplomata 1985-ben megjelent Az
elhagyott templom c. regényében egy zseniális heidelbergi
matematikus történetét írja le, aki kitalálta az időképletet, ezzel a
harmadik századba katapultálta magát. Istenek közt élt az akkori
Itáliában, hogy végül egy elhagyott templomban imádottként,
oszlopon állva végezze... Érdekes, szórakoztató libikóka a múlt és a
jelen között.

A science fiction fantázia szerint így történhetett

Az időben utazó science fiction regények gyakori alakja a nagy
professzor, aki feltalálja az időgépet, és segítségével emberöltőket
rohanhat vissza a múltba. Testet öltve megjelenik napjaink
hivatalaiban főnökök és titkárnők ijedelmére, nem beszéli nyelvünket,
körülnéz, és a naptárra tekintve megállapítja, hogy téves korban
landolt. Kérdés: minek tekintették a főnökök és titkárnők a jövő
emberét? Szellemnek. Logikus. Helyesen azt kéne mondani, úgy
jelent meg, mint egy szellem, s nem, hogy szellem volt, annál is
inkább, mert a science fiction változatban kézzel foghatóan jelen volt.
Nem vagyok UFO-apologéta, de szeretnék helyre tenni pár dolgot. A
mindentudók egy véleményen vannak abban, hogy először is UFO-k
nem léteznek; másodszor: legjobb esetben érzéki csalódásról van szó;
harmadszor: „kísérteties jelenségről”. Ha, tegyük fel, mégiscsak
léteznek UFO-k, személyzetük éppúgy derül rajtunk, mint néhány
nagyokos a cargokultuszon.
Nem disszertációt írok, amely opponensem tetszését kell
megnyerje. A cargo- és egyéb vallásokat nem azért érintem: hol lehet
de facto szellemekről beszélni, hol illettek a bennszülöttek emberi
alakokat ezzel a szóval, illetőleg hol voltak Földön kívüli lények a
kultusz kiváltói?! Számomra is világos, hogy ezek a vallások tele
vannak talányokkal és félremagyarázott természeti tüneményekkel.
Az egyszerűsített magyarázatokkal nem elégszem meg, mert ezek a
Földön kívüli elemet figyelmen kívül hagyják, figyelmen kívül
hagyják „égi lények” egykori őseinknél tett valóságos látogatását.
Minden magyarázatot elfogadhatónak lehet tekinteni, ha ez az
aspektus is bevonulhat a mondavilágba.

Ironggali

A csendes-óceáni Salamon-szigetek őslakossága még mindig őriz
egy teremtésmítoszt, amelyben a központi figurának sem
szellemekhez, sem földi lényekhez nincs köze. A figurát Ironggalinak
nevezik, amely lefordítva annyit jelent, hogy „a magasból mindent
áttekintő”.
A mítosz Ironggalit olyan lénynek írja le, aki állandóan a
levegőben tartózkodik, nincs szüksége szárazföldre, hulladékait a
tengerbe üríti, éjjel-nappal jelen van, s csak néha-néha van nyugalmi
állapotban a víz felett, hogy lábait „lengesse”. Végül fákat,
gyümölcsöket, állatokat és embereket teremtett. Ironggali olyan
varázslatosan működött, mint a Roncalli cirkusz, ahol az emberek
apraja-nagyja ámulatba esik.
Mítoszok nem véletlenül születnek. Több mint száz évvel azelőtt
nem létezett repülő fehér ember, aki a Csendes-óceán fölött lebegett,
akinek nem volt szüksége szilárd talajra, hogy álljon, és a szellemek
nem szemetelnek, s környezetüket szennyezendő, nem dobálnak
maradékokat a tengerbe. Aki jól odafigyel, s gondosan fülel, felismeri,
milyen finom különbséget tesznek a természeti népek a szellemalak és
valódi lény közt. Ha szép asszonyokat ajánlottak fel a „szellemnek”, s
a dolog a nemi érintkezésig jutott, szó sem lehetett „szellemi”
működésről.

Amit Béroszosz írt

Amikor még Nagy Sándor uralkodott Babilon felett – i. e. 350
körül élt ott Marduk papja (Belként vagy Baalként is szerepel),
Béroszosz. Babiloni források szerint Béroszosz görögül írt egy
háromkötetes történeti művet (Babülonika); az első az asztronómiával
és a világ keletkezésével, a második az özönvíz előtti tíz és utáni
nyolcvanhat őskirállyal foglalkozott, a harmadik könyv, tiszta
történelem, Nagy Sándor idejéig jut el. A Babülonika töredékeiben
megmaradt. Lucius Seneca idézett belőle, Josephus Flavius, Jézus
kortársai stb. Béroszoszt a múlt nagy tudósának tartották.
Természetesen rendelkezett korábbi évszázadok dokumentumaival,
belőlük csak fragmensek maradtak, hiszen a világ nagy könyvtárai –
Babilon, Pergamon, Jeruzsálem, Alexandria, Róma – mind
elpusztultak. Sokkal korábbi forrásra hivatkozva így írt Béroszosz:
„Az első évben az erithreai tengerből [ma Arab-tenger] Babilónia
partjainál értelemmel bíró lény, Oannesz emelkedett ki. Tökéletes
halteste volt. A halfej alatt azonban másik, emberi fej létezett, farka
alól emberi lábak bukkantak elő, hangja emberinek tűnt. Képét ma is
őrzik. Ez a lény napjait az emberek között töltötte, anélkül hogy ételt
vett volna magához, írásjelekre, tudományokra és számos mesterségre
megtanította őket, megmutatta, hogyan építsenek városokat, hogyan
emeljenek templomokat, hogyan hozzanak törvényeket, hogyan
mérjék ki a földeket, hogyan kell vetni és betakarítani, egyáltalán
mindent, ami a napi életszükségletek kielégítéséhez tartozik. Azóta
sem találtak ki többet. Oannesz a keletkezésről és államalapításról
könyvet írt, és ezt átadta az embereknek.”

Babiloni Oannesz-ábrázolás 2000 évvel idősebb, mint Béroszosz, a Baal-
pap (Iraki Múzeum, Bagdad)

Hogyan értékelték ezt a komoly és jelentős leírást – már az a
kevés tudós, aki egyáltalán foglalkozott vele? A mesékhez sorolták!
Béroszoszt, kora nagy tudósát diszkvalifikálták, mert híradása az ún.
tudományos ismeretekkel nem volt egy kalap alá vonható.
Prehisztorikus írók, akik Béroszoszt igazolnák, csak a
mesemondók közé sorolhatók! Nem vették észre, hogy a párszik szent
könyvében, az Avesztábán, Yma nevű titokzatos tanítómester bukkant
föl a tengerből, és oktatta az embereket? A föníciaiak az ugyanilyen
eredetű és ugyanilyen képességekkel megáldott lényt Tautnak
nevezték, az ősi Kínában Fuk-Hi császár idejéből ered a Meng-ho
vizéből kilépett „lótestű és sárkányfejű” szörny, ki „hátán írásjelekkel
teli táblát cipelt”.5 Oannesz, Yma, Taut és a kínai lény nem
tekinthetők szellemeknek. Azok nem ismerik az írásjeleket és
tudományokat, képtelenek lettek volna oktatni, nem tudják
megmutatni, „hogyan építsenek városokat és templomokat”, nem
alkotnak törvényeket, nem ismerik a földmérés technikáját. Kísértetek
nem írnak könyveket, hogy azokat az emberiségnek átadhassák.
Az i. sz. 2. évszázadban élt egy tudós, aki kollégáinak a 2.
évezred végével kapcsolatban a nemzetségkönyvbe elgondolkoztató
dolgokat írt. A filozófusról és retorikusról van szó, a szofista Lucius
Apuleiusról, aki Marcus Aurelius császársága alatt (161-180) élt.
Apuleius „világot látott” férfi volt, Karthágóban és Rómában tanult,
ismerte az egyiptomi templomokat, a papokat és a Nílus menti népek
hagyományait. Metamorfózis c. munkájában látnokként írta: „Eljön
majd az idő, mikor úgy tűnik, hogy az ősi egyiptomiak hiába
szolgáltak hívőn és buzgón az istenségnek, mert az Isten a Földről az
Égbe visszatért, és Egyiptom ittmarad elhagyatva... Ó, Egyiptom!
Egyiptom! Tudásodról mesék maradnak csak meg, melyek a későbbi
nemzedéknek hihetetlennek tűnnek majd.”

Összefoglalás
A kultuszokkal, elsősorban a cargokultuszokkal kapcsolatos
kitérőmmel igazolni akartam, hogy:
– a felfoghatatlan technikai elemekkel való találkozás új
vallásokat szülhet;
– fejlettebb kultúrák tárgyait az alacsonyabb fokon állók „isteni
eszközökként” tisztelik;
– az alacsonyabb kultúrkörökhöz tartozók megkísérlik a
figyelmet magukra vonni;
– gyakran élőlényeknek tartják a technikai eszközöket;
– utánozzák a meg nem értett idegenek cselekedeteit és
tevékenységét.
Bizonyos vallások ősi eredetét kutatva, a ködszurkálás
mellőzhető. Cargokultuszok évszázadunkban is születtek, kultuszok
jöttek létre történelmileg átlátható időszakokban a világutazók,
felfedezők, hódítók alakjai körül. Ezekből a tényekből ismeretes,
hogyan és miért keletkeztek a vonatkozó kultuszok. Nem kézenfekvő
ugyanezt a viselkedésmódot időszámításunk előtti korok népeire is
vonatkoztatni, kiváltképp, ha a cargokultusz jegyeit is magán viseli
vallásuk? Mi volt az eredetije azoknak a kultikus tárgyaknak,
melyeket az őskori népek alkottak? Ha technikai eszközök szolgáltak
alapul, mikor mítoszaikban a Felfoghatatlan hatásmechanizmusát
leírták, mit láthattak vajon? Miért akarták magukra terelni a
figyelmet? Kinek akartak megmutatkozni?
Ahol égi rezidenciák földi megvalósításaként templomokat
emeltek, milyen égi székhely szolgált mintául építési tervként? Kinek
a figyelmét igyekeztek felkelteni, mikor gigantikus jeleket kapartak a
felszínbe, amelyeket csak a levegőből, igen magasról lehetett
észrevenni? Kinek akartak tudomására hozni valamit, s ugyan mit?
Négy alternatíváról lehet szó:
– a vallások és kultuszok a fantázia szülöttei, a „szellem”, illetve
értelem gyermekei, természetes jelenségek által kiváltott vágyálmok;
– különféle népek, törzsek már évezredekkel azelőtt találkoztak a
fejlettebb kultúrák képviselőivel – történelem előtti cargokultuszok
módjára;
– évezredekkel azelőtt már létezett egy földi, technikai
civilizáció, mely a primitívebb életfeltételeket befolyásolni volt képes;
– az oly „nagyra becsült és utánzott istenek” Földön kívüli
intelligenciát képviseltek.
Elvileg e variációk mindegyike lehetséges, mégis az első kettő
sok vallás szempontjából kizárható. Ezt megalapozott történelmi
tanulmányok, kifogástalan források bizonyítják. Az egész világ tudja,
hogy sem az inka uralkodók, sem Julius Caesar, sem Szókratész, sem
a régi perzsa királyok nem ismertek repülőket, űrhajókról nem is
beszélve. Mítoszok és hagyományok, korábbi történelemkönyvek
mégis repülő lényekről is tudósítanak, valamint az ősök
próbálkozásairól, hogy ezekhez az „istenekhez” hasonlóan
cselekedjenek, ugyanakkor állandó az utalás arra, hogy égi
tanítómesterek okították őket életfontosságú dolgokban. Más ősi
népektől ellesni mindezt lehetetlen lett volna, hiszen nekik maguknak
sem volt fogalmuk a hagyományozandókról.
A harmadik alternatívát bizonyos – nem mindegyik! – vallások
esetében szintén kizárhatjuk. A történelmi források nem szólnak
technikailag magas fejlettségű civilizációkról a korai őskorban –
kivéve az Atlantisz legendáját. Ha Atlantisz létezett, besorolhatjuk a
4. ponthoz, hiszen állítólag istenek alapították és uralták.
Végeredményben a hagyományok nem földi lényekről, nem
emberekről beszélnek, akik az ősi földlakókat meglátogatták, hanem
égi lényekről, akik távoli magasságokból érkeztek. Ahol viszont –
mint a cargokultuszok esetében – emberek látogatják meg az
embereket, a fejletlenebb kultúrák őslakói végül csak észreveszik,
hogy az istenként tisztelt lények emberek, ezt a jelenkori felfedezők
fáradozásai is elősegítik, lévén, hogy igyekszenek gyorsan elsajátítani
a nyelvet, hogy közölhessék, melyik országból érkeztek. S dolgukat
végezendő, időről időre visszatérnek. Akármennyire is áhítoztak
utánuk, tudomásom szerint sem az inka isten, Viracocha, sem maja
kollégája, Quetzalcoatl nem tért vissza a tetthelyre, és a repülő
fenségek, az „ég urai”, mint Enokh próféta hírül adja, soha viszont
nem látásra eltűntek.
Számomra – világos – marad a negyedik alternatíva. Hacsak nem
adatott meg nekünk az a szomorú bátorság, hogy az első idők
krónikásait és beszámolóikat hazugnak minősítsük. Annak idején –
ugye, állíthatom? – nem léteztek hírügynökségek. Hogyan
egyezhetnek hát meg magjukban mégis ezek a leírások? Avagy az
őskori tudósítókat valamilyen égi főiskolán hasonló doktrínákkal
traktálják?
„Aki a biztosat feladja, és a bizonytalant követi, az elveszti a
biztost, s a bizonytalan is elveszett” – állítja az óind véda (Nárájana,
Hitopadesa I., 205).

Nazca, a koronatanú
 Földünk teli van „égi rezidenciák” és „kísértet-repülőterek”
másaival. Mindannyiukról szólok, ha a perui, Limától délre fekvő,
sokat vitatott Nazca-fennsík immár klasszikus példáját említem.
Megint ezzel a lerágott csonttal jön! – vetik magukat kritikusaim
örömmel a témára, ami engem a legkevésbé sem zavar, hiszen: „A
kritikus olyan tyúk, mely kotkodácsol, míg a többiek tojnak!”
(Giovannino Guareschi, 1908-1968, a Don Camillo és Peppone
szülőatyja.) Nem fogom untatni – tán bolond vagyok? – olvasóimat.
De közben megérett az idő bizonyos dolgok tisztázására.
17 évvel azelőtt a A jövő emlékei c. könyvem 38. és 39. oldalán
írtam: „Nekünk a 60 km hosszú Nazca-síkság – a levegőből szemlélve
– egyértelműen egy repülőtér látszatát adja.” És: „Téves lenne a
feltevés, hogy e vonalakat azért készítették, hogy jelt adjanak az
isteneknek: itt landoljatok!? Minden elő van készítve, ahogy
parancsoltátok! A geometrikus figurák alkotói talán nem gyanították,
mit tesznek, de tudták, mi kell az isteneknek.”
E provokatív hipotézis óta e talányos perui sivatagos területről
rengeteg hajmeresztő ostobaságot hordtak össze, olyan állításokkal
rágalmaztak, melyeknek se füle, se farka. Ahol vita tárgya vagyok,
azonnal terítékre kerül a Nazca-kérdés. És az első felelősségteljes
vitában kiderülne, hogy azt sem tudják, mit írtam. Klasszikus esete
annak, miként viszik vágóhídra az áldozatot. De erre alkalmatlan
vagyok. Mindenekelőtt, mert jobb helyzetben vagyok: a szakismeret
birtokában.
Nem akarok kitérni, hiánytalanul elő kívánom adni azt, ami a
tudománynak a Nazca-rejtély megfejtésére mindeddig eszébe jutott. S
hogy további meseanyaggal rendelkezzen, olyan tényekkel szolgálok,
melyek nem is a Nazca-fennsíkkal kapcsolatosak. Mint a
kisiskolásoknak!



Az öt legismertebb rajzolat a Nazca-síkságon


Nazca-légifelvételek, amelyek önmagukért beszélnek


Az oly hevesen vitatott dolog Limától délre van a perui pampa
talajába gravírozva. Generációk jöttek-mentek a Nazca-fennsíkon
minimum 1500 esztendeig. Senkinek nem tűntek fel e földbe vésett
ábrák, míg 1939-ben Paul Kosok, a New York-i Long Island Egyetem
tanára szó szerint felülkerekedett az ügyön. Palpa és Nazca városka
fölött átrepült a sivatagon egymotoros vadászgépével, látta a
rozsdabarnán izzó tájat és a Panamericana sötét szalagját, melyet
spanyolul Carretera Interamericanának neveznek. Légi
vállalkozásának oka egyszerű volt: megtudta, hogy a pont 60 km
hosszúságú sivatagfelszínbe vésve sajátos vonaljelek észlelhetők, de
akármennyire kutatott is, nem látott belőlük semmit. Aztán a
levegőből mégis észrevette a világos, trapézforma felületeket
sötétbarna alapon. Nyílegyenes vonalakat követett, melyek kilométer
hosszúságú, kifutópálya-szerű háromszögekbe torkolltak. Kosok gépe
finom lineákkal rajzolt törékeny spirál fölött repült. Nem úgy nézett ki
az egész, mint egy óriás pók? A magassági kormányt 500 méterre
igazította, és feltételezése igaznak bizonyult: jól kivehető pókformát
látott. Kosok nem győzött csodálkozni. Aztán megpillantotta a
gyűrűbe kunkorodó farkú majom kontúrját, egy halat, egy hüllőt, majd
a ferde, ég felé törő sziklafalon egy 30 m magas emberi alakot és két,
sugarakkal körülvett fejet.
Dr. Kosok tulajdonképpen azzal foglalkozott, hogy inka
csatornákat és vízvezetékeket kövessen, hiszen ezeknek valahol
végződniük kellett. És nyomkeresés közben felfedezte az emberiség
legnagyobb, talányos képeskönyvét. Ösztönösen egy repülőtér
vonaljeleire gondolva, történész lévén, régészek tanácsát kérte ki.
Repülőtéri jelzésekről véleménye szerint még nem lehetett szó,
miután repülőterek ebben az évszázadban létesültek csak!
Megindult a találgatás!
Kézenfekvő volt, hogy az inkák régi útjainak maradványaira
gondoljanak, de aztán feladták ezt a magyarázatot. Mi értelme lett
volna párhuzamosan futó utaknak, melyek hirtelen kezdődnek, és
ugyanolyan hirtelen abbamaradnak? Miután a Nazca-fennsíkon
gyakori a trapézformáció, felmerült az a gondolat is, hogy
trigonometriai vallási szimbólumokról van szó. Ehhez viszont
semmiképp sem illettek az egyéb rajzfigurák, spirálok és állatok.
1946-ban a német matematika- és földrajztanárnő, dr. Maria
Reiche találkozott az amerikai Kosokkal. A rajzok és a kevés fénykép
annyira lenyűgözték a fiatal tanárnőt, hogy a Nazca-rejtély
megoldásának gondját saját ügyének tekintette. Reiche asszony a San
Pablo haciendába költözött, a felszíni rajzok közvetlen közelébe!
Szisztematikusan megkezdte a vonalak és az alakok megmérését.
Három évvel később Paul Kosokkal együtt megjelentette Ancient
Drawings on the Desert of Peru (A perui sivatag ősi rajzai) c.
esszéjét.6
40 év telt el.
Maria Reichét intézmények és a perui légierő támogatta: a
Nazca-rejtély lenyűgöző ereje fogva tartotta. Ma a nazcai Turistas
Szállóban lakik, amelyben a perui kormány érdemei elismeréseként
élete végéig szobát bocsátott rendelkezésére.
Csaknem 40 év kutatómunka a pampák izzó, szikkadt földjén! És
megoldódott a talány?

Az egyik tipikus „leszállópálya”


Hét keskeny vonal – egy figura alkotórészei

Kezdetben Reiche asszony asztronómiai naptárra7 asszociált,
mert a számtalan finom vonal közül kettő valóban
iránytűpontossággal a téli, illetve nyári napforduló felé fut. Aztán
csillagászati képeskönyvre is gondolt, miután a kivájt rajzolatok
némelyike csillagképre emlékeztet. Ma már szerényen „mágikus
vonalakról” beszélnek.
A szakirodalomban olvastam, tévéadásokban láttam és hallottam,
hogy e jelenségek esetében főleg állatfigurák rajzairól van szó. Ez a
ránk kényszerített benyomás hamis! Mindenekelőtt ugyanis a
kősivatag felszínén kifutópályaszerű „útvonalakat” látni, melyek 30,
50 és több méter szélesek és gyakran 2 km-t meghaladó
hosszúságúak. Köztük, mellettük, fölöttük számtalan vékony, néha
egy méter szélességű vonal, melyeket mintha vonalzóval húztak
volna. Több kilométeren keresztül a nagy „kifutópálya” felé mutatnak,
s itt sugárkévenyalábban végződnek. És aztán, csodák csodája! A
vonalak nyílegyenesen a hegyfalon felfelé vagy ötösével
párhuzamosan futnak. A sokféleség érzékeltetésére megemlítendő,
hogy e finom vonalak némelyike a kifutópályát derékszögben
keresztezi, mások hegyesszögben találkoznak. Egy dombról, mely
csak néhány méter távolságra van a Panamericanától, 50 vonal északi,
déli és nyugati irányban halad. A vékony vonalak és „kifutópálya”
között körülbelül 800 m hosszúságú trapézok terülnek el. A légből
látott képet a különböző vastagságú vonalak uralják tehát, köztük
halak, madarak, pókok, majmok és emberek viszonylag kicsi, földbe
vájt ábrái. A dimenziók érzékeltetésére: a viszonylag kis hal 25 m
hosszú, a pók csak 46 m, a majom épp csak 50 m, csupán a
kondorkeselyű, amúgy is az Andok legnagyobb madara terjeszti
szárnyait 110 méteresre, testének hossza 120 m. Egy túlméretezett
csőrű, titokzatos madár meg éppenséggel 250 m-es. A Nazca-
fennsíkba vésett rajzok ma már aligha lennének láthatók, ha Reiche
asszony segítőtársaival – ezek meg seprűkkel – a kövektől és
homoktól nem tisztították volna meg. A vonalak és pályák
mindenesetre olyan mélyen vannak beróva a földbe, hogy a
szorgalmas segítőcsapatok ténykedése nélkül is az ég felé
mutatnának! A vonalak és figurák eltérő minősége arra enged
következtetni, hogy különböző időkben keletkezhettek.

A Panamericana autóút mellett álló kilátótoronyból ezt a vonalpanorámát
látja a turista


Képrejtvény sok kérdőjellel

Mi mindent következtettek már az emberiség e „legnagyobb
képeskönyvéből”! Reiche asszony hipotézise alapján Aldon Mason8
professzor úgy vélte, hogy ezek a figurák valószínűleg
„istenábrázolások”.
Jim Woodman9 hobbiarcheológus felélénkítette a vitát, mikor
egyszerűen megkérdezte: ugyan mire használhatták az indiók az óriási
sivatagi rajzokat, miután az ábrák teljességgel csak a levegőből
láthatók? Mivel a tudósok véleménye megegyezett abban, hogy az
inkák előtti törzsek a repülést nem ismerték, Jim Woodman
konstatálta, hogy: „A tudósok mindeddig nem tudtak semmit a perui
őslakosság repülő készülékeiről, ez azonban nem jelenti azt, hogy
ezek az indiánok valójában nem tudtak repülni.”
Woodman pontosan ezt akarta tudni. Ha nem is repülőgépekkel
vagy űrhajókkal, de az indiánok hőlégballonokkal megszemlélhették a
levegőből a panorámát! Felvilágosításért a floridai International
Explorers Societyhoz, a Felfedezők Nemzetközi Társaságához fordult.
Az egyik munkatárs emlékezett a brazil cruzeiro- (légiposta-) bélyeg
kiadására, amely egy régi hőlégballont ábrázolt; ez volt az a légballon,
melyet a portugál Bartolomeo Louranco des Gusmáo a 17. században
Lisszabonban felengedett. A légballon csúcsára állított piramisra
emlékeztetett. Mint mondtam, Jim Woodman bizonyosságot akart
szerezni. Hobbijához szükséges dollárokkal felszerelkezve finom
perui vászonból háromszögletű – 25 m magas, 25 m széles, 2250 m3
térfogatú – ballont varratott. Kondor I. névre keresztelte. A
légballonon 2,5 m hosszú, 1,5 m mély kosár lógott, melyet az aymara
indiánok könnyű nádból a Titicaca-tó partján fontak. A Felfedezők
Társasága vállalta az előállítási költségeket, és az indiánoknak a kézi
munkáért 43 dollárt fizettek! Ilyen feltételek mellett az ember még
áldozhat is a hobbijának!
A légballont Cahuachi, a Nazca indiánjai egykori fővárosának
közelében próbálták ki. Máglya melegét vezették a léggömbbe. A
Felfedezőktől Jim Woodman és Julian Nott kuksolt a kosárban. A
Kondor I. felemelkedett. 130 m magasból lassan a földre szállt. A két
pilóta kikászálódott a kosárból. Az emberi ballaszttól megszabadulva
a légballon megugrott, és könnyű táncot járva, mint a játék lufi eltűnt
a fényes magasban. Néhány km megtétele után a Kondor I. valahol a
sivatagi fennsíkon landolt. Az irányítás nélküli légballon repülése
szöget ütött a floridai tudósok fejébe: Peruban csaknem mindennapos
a derült ég, ennek megfelelően a Nazca-fennsík izzóan forró! Mi
történne, ha egy igen könnyű, fekete anyagból készült ballon a nap
folyamán önmagát melegítené? Talán ilyen „levegősen” temették el az
inkák halottaikat, vagy meghalt uralkodóikat röptették ily módon a
Nap felé? Mindenesetre az inkákat a Nap fiainak nevezik. Ha e hit
főpapjai „királyi uralkodók” voltak, haláluk után a Naphoz kellett
visszakerülniük.
Amilyen szórakoztató és körülményes Woodman elképzelése,
mégiscsak vannak jelentősen gyenge pontjai. Lehetséges, hogy az
indián uralkodók a magasból élvezettel nézegették a földbe rótt
rajzokat, s az is lehetséges, hogy így történtek a királyi temetések.
Kérdezem azonban magamtól: szüksége van a légballonnak
kifutópályára a felszálláshoz?
Mindenekelőtt téves azonban Jim Woodman teóriájának
kiindulópontja, amennyiben szerinte az inka uralkodókat mint „a Nap
fiait” az égbe küldték. A Nazca vonalainak és figuráinak alkotói jóval
az inkák előtt éltek. És semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy
az inkák előtti uralkodók a „Nap fiai”-nak tekintették magukat. Az
eredeti próbálkozást annak kell tekinteni, ami volt: rossz startnak!
A perui archeológusok arról biztosítottak, hogy mezőgazdasággal
kapcsolatos vonalakról van szó. Parbleu! Ezen a vidéken a fűszál sem
marad meg! A keletnémet Siegfried Waxmann10 a vonalzűrzavarban
„az emberiség történetének kulturális térképét” véli felismerni.

Olimpia a pampákon
Sokan hajuknál fogva ráncigáinak elő elméleteket a rejtély
megoldására.
A müncheni ügyvéd, Georg A. von Breunig11 magabiztosan
állítja, hogy az ábrák egy inkák előtti olimpia tartozékai. A felszín
szerinte gigantikus sportpálya lehetett, a futóknak vonalakat és
alakzatokat kellett követniük a finisben, mielőtt a győzelmi
emelvényre léphettek volna.
A tévéprofesszor, Hoimar von Ditfurth megkísérelte ezt az elmés
elképzelést alátámasztani. A távfutók a kanyarba érve mindig több
követ és homokot halmoztak fel, mint az egyenes szakaszokon. A
mérések a kanyarokban de facto ezt az eredményt hozták. Komolyan
csak az vegye, aki ezt a vidéket még nem látta! A Nazca-fennsíkon
évente maximum félórát esik az eső, a talaj kiszáradt, semmi, de
semmi növényzet nem marad meg. Miért éppen – a mindentudó
professzor erről nem szólt – ezen a kiszáradt fennsíkon rendeztek
volna olimpiát az inkák előtti törzsek? A futók az 1000 km2-t
meghaladó síkságon a legmesszebb látó szem elől is eltűntek, a
nézőknek hangyányi pontokként sem lettek volna felismerhetők. Egy
inka sem tudta volna megállapítani – miután csak a légből látható –,
melyik ábra mellett köröz a sportoló. Ezenkívül számos alakzat ferdén
a hegyoldalba van vágva.
Breunig és Ditfurth urak felejtsék el gyorsan a Nazca-fennsík
groteszk olimpiáját!

Csapás Reiche asszony asztronaptárjára!

Ferdén álló óriás a sziklafalon. Vajon melyik inka sportoló tudott rajta
végigfutni? Azok a pilóták, akik a Nazca-síkság fölött szoktak repülni,
űrhajósnak hívják ezt a figurát

A Nazca-rejtély magyarázatát tovább keresik. A New York-i
Állami Egyetem antropológiaprofesszora, William H. Isbell13 úgy
találta: foglalkoztatási terápiáról van szó! Isbell utólagosan
megoldotta az indiánok munkaerőpiacának összes problémáját. Azt
állítja, hogy azok a múlt évszázadokban nem rendelkeztek
mezőgazdasági árukészletekkel, ezért fennállt a veszélye annak, hogy
jó termésű években a lakosság száma ugrásszerűen megnő,
ugyanakkor a rossz termésű években éhínség fenyeget. Mit lehetett
tenni? – kérdezi Isbell. „A problémát úgy oldották meg, hogy a
lakosság figyelmét szertartásos munkálatokkal kötötték le, mely
munkálatok elegendő energiát fogyasztottak a gazdasági felesleg
rendszeres lefölözésére.” E vicces New York-i férfiú úgy vélte,
teljesen érdektelen, hogy az indiánok munkaterápiás ténykedésük
eredményét megszemlélhették-e vagy sem, csupán munkaalkalom
biztosításáról volt szó, hogy „ily módon a lakosság létszámát
szabályozni lehessen”.
 Hát erre tényleg rá kellett jönnie valakinek! Ezzel a módszerrel a
Közös Piac és az USA mezőgazdasági terményfeleslegét szépen el
lehetne használni! Csak azt kéne kisütni, milyen abszolút értelmetlen
építményt hozzanak létre több generáció munkájával. A gazdag
években a zsiradékot leépítik, a munkásokat olyan gyalázatosan
megdolgoztatják, hogy elmegy a kedvük a gyerekcsinálástól.
Akkoriban valószínűleg – ez felelne meg Isbell elméletének – az
inka papok terjesztették a fogyasztható kalóriák táblázatát. Ezt a
feladatot, mondjuk, az Egészségügyi Világszervezet vehetné át!
Kérdezzék meg Isbellt!
Nincs olyan balga dolog, amelyről ne lehetne beszélni.
Helmut Tributsch, a berlini szabadegyetem kémiatanára a „világ
legfőbb prehisztorikus talányát” egy csapásra oldotta meg.14
Egyszerűen azt állítja, hogy a világ nagy, ősi kultúrái mindig azokon a
helyeken jöttek létre, ahol „különös gyakorisággal léptek fel
délibábok”.

Néhol keresztezik egymást, máshol cikcakkban futnak a vonalak. Itt még
Ariadné fonala is csődöt mondana

A francia Bretagne menhirvidékét, az angol Stonehenge-et, a
Mexikói-öböl partján La Venta olmék szentélyeit, az egyiptomi
piramisokat – és természetesen a Nazca-fennsík rejtélyét is ezzel
magyarázza. Mi késztette az embereket ezen talányos építmények
létrehozására? Mi hajtotta őket érthetetlen cselekedetekre?
Abrakadabra – mindenütt a fata morgana!
Az égen színpompás látvány tárul fel: távoli szigetek, erdők,
építmények láthatók. „Csak nagy távolságra látni néha templomokat
tükröződni az égen, ami egyébként magyarázat arra nézve, miért
kellett nagyoknak lenniük ezeknek az építményeknek: hogy a
szenthely privilégiumának megfeleljenek. A délibábkultuszok így a
túlvilággal való kapcsolat zónái lettek.”
Tributsch véleménye szerint mindez a Nazca vonalaira is értendő,
miután azonban én többszöri ott-tartózkodás után sem tudok
beszámolni „délibábjelenségről”, professzori pofonban részesülök:
„Däniken azt állítja, hogy a Nazca-fennsík óriási vonalai más planéták
asztronautáinak készültek landolópályaként.” És állítólag engem nem
zavart, hogy „az asztronauták, akiknek a világűrön keresztül kellett
haladniuk, nehezen szoktak volna repülőgépekre”. A pofonokra
visszatérek. Tőlem távol áll, hogy Tributsch professzor elméletét
nevetségessé tegyem; ami bizonyos kultuszok keletkezését illeti, még
lehet is benne valamennyi igazság.
Mellékesen csak annyit: a Nazca-fennsíkra nem alkalmazható.
Ott ugyanis – ki tagadhatja – nemcsak horizontálisan futó vonalakról
és figurákról van szó, hanem a ferde hegyfalakra vésett ábrákról is. A
víz nélkülözhetetlen eleme a délibáb keletkezésének, s ez a sivatagban
egyáltalán nem létezik, a fennsíkon szinte soha nem esik eső. A
felszín alatt azonban létezett víz! Türelem! Erre az ellentmondásosnak
tűnő állításra visszatérek, először az elméletek szekvenciáját
szeretném teljessé tenni.

Ariadné-fonál a Nazca-fennsíkhoz
Ariadné, a krétai Minósz király lánya segítségére volt
Thészeusznak, hogy ne tévedjen el a labirintusban; egy gombolyag
fonalat adott hősünknek, melynek segítségével visszatérhetett a
felszínre.
 Vajon a svájci Henri Stierlein15 megtalálta azt az Ariadné-fona-
lat, amely kivezet a Nazca-rejtély labirintusából? 1983-ban Párizsban
megjelent műve a Nazca – a rejtély kulcsa büszke címet viseli.
Stierlein a Nazca-vonalakat „gigantikus láncfonalak visszamaradt
nyomai”-nak tekinti. Feltevése azon a tényen alapszik, hogy a nazca
indiánok kiválóan szőttek, Nazca, Pulpa és Paracas környékének
megszámlálhatatlan sírlelőhelyén találkoztak elbűvölő
színösszeállítású, fantasztikus motívumokkal ellátott szőttesekkel. Sok
szövet nincs beszegve, és egyetlen szálból áll, mely kilométer
hosszúságú is lehet. Paracasban 28 m hosszú és 6 m széles szőtteseket
találtak, melyekhez – írd és mondd! – 50 km hosszúságú fonalat
használtak.
Világos, hogy a legöregebb törzsfő nagymamája sem tudta az
ilyen hosszúságú fonalakat két karjára tekerve szorgalmas menyének
odatartani. – Stierlein abból indul ki, hogy a prekolumbiai indiánok
sem a kereket, sem a korongot, sem a motollát, sem a tengelyt nem
ismerték. A praktikusan gondolkodó Stierlein felteszi a kérdést: vajon
hogyan raktározták a végtelen fonalakat, hogyan fektették ki,
rendezték el a sokszínű fonadékot anélkül, hogy reménytelenül
összegabalyodjon? A Nazca-fennsík esetében kézenfekvőnek tűnt
számára a válasz: a fonalat kifektették a felszínen, erről tanúskodnak
ma a hosszú, rendezett vonalak. Tehát az indiánok óriási
szövőüzemének maradványairól van szó.
Bár fantázia dolgában nem vagyok tehetségtelen, ezt a gigantikus
szövődét mégsem tudom elképzelni. Indiánok ezrei az izzóforró
fennsíkon – libasorban egymás után – fonalat rendeztek volna
sorokba? Nyílegyenes vonalakban parancsra lefektették, majd
felszedték és továbbították? És a serény szövőnőknek – a munka
mintáját és színösszeállítását fejben tartva – 50 km hosszúságig
terjedő fonalakat kellett a szövés ritmusában magukhoz húzniuk?
Milyen elszakíthatatlan anyagból kellett lenniük ezeknek a
fonalaknak? A minta állandó színváltást igényelt. Nem megy a
fejembe: a vonalak cikcakkjában a szövőnők nem juthattak volna a
szövőszékhez. Képzeljük az indiánok seregét magunk elé – fonallal a
kezükben –, amint a vonalak közt bukdácsolnak! Az évszázados
szövőkultúra eredményeként ösvényeket kellett volna taposniuk, és itt
fenn a nyomok úgy konzerválódnak, mint a Holdon. Ebből semmi
sem látható. Attól tartok, hogy sok olyan ponton, ahol több mint 50
vonal metszi egymást, szörnyű összevisszaság keletkezett volna.
Stierlein eredeti ötlete legkésőbb akkor kap halálos csapást, ha meg
kell magyaráznia: mit csináltak a fonalat kiterítők egy sziklafalon?
Jónak tartom, hogy a Nazca-rejtély annyi agyat foglalkoztat.
Minden új ötlet örömmel üdvözölendő, ha nem mindjárt tudományos
megoldásként akar szerepelni. Egy laikus számára – és magamat is
annak tartom – kicsit túl sokat vitatott tudományosság ez!
Federico Kauffmann-Doig16, szinte egész Peru sztár régésze a
vonalakat „mágikus rajzolatnak” tekinti, eredetüket régi perui
kultúrában keresi, a Chavin de Huantar „repülő macskaszerű
lényeiben”. Úgy véli, a vonalak talán áldozati helyekhez vezettek. És
a figurális ábrázolások? Az indiók az észak-perui Andokban meg
vannak győződve arról, hogy a „repülő macskaistenségek” nevüknek
megfelelően ismerték a repülés technikáját. Ez már jó irányba tett
lépésnek tűnik nekem.
Más archeológusok a vonalakat hegyi isteneknek tulajdonítják,
akiket mint vízfakasztókat tiszteltek, ezzel összefüggésben a
vonalaknak a forrásokhoz vezető szimbolikus összeköttetést kell
jelenteniük.

Kelet hozzászólása
A Nazca-rejtély Kelet-Európában is nyugtalanítja a tudósokat.
Zelkó Zoltán Budapesten évekig töprengett, miként jutna a
rejtély nyitjára, s végül a vonalakat a „Titicaca-tó környéke, egy 800
km hosszú és 100 km széles terület térképéinek tartotta.17 Vajon hogy
juthatott eszébe?
 A Titicaca-tó környékén az inka és inkák előtti időkből 40 rom
fekszik. Ha ezeket a rommaradványokat a Titicaca-medence bizonyos
kiemelkedő pontjaival összekötnénk, és vonalhálózatot húznánk fölé,
a Nazca-rendszer lenne látható. E hálózati térképet Zelkó Zoltán
hírközlő rendszer alapjának tartja: „Híreket fényjelzésekkel adtak,
arany- és ezüstlemezek fényvisszaverő képességének
felhasználásával, illetőleg éjszakánként tűz segítségével. A sziklák
világában valószínűleg szükség volt ezekre a jelzésekre, hogy a
völgyben dolgozók munkáját irányíthassák, és esetleges támadásoktól
óvjanak.”
Ennyit erről. Ez az elmélet is sántikál. A Titicaca-tó és a Nazca-
fennsík közt 5-6000 m magas hegyek láncolata húzódik. Ha már
„híreket akartak közölni”, vagy „jelzéseket leadni a völgyben
dolgozóknak” – miért oly rettenetesen bonyolultan? Tűz- és füstjelek
hegytől hegyig – mint az ősi svájciak gyakorlata volt, és Svájc
nemzeti ünnepén még ma is bemutatják – szintén megtették volna a
hihetetlenül nagy ráfordítást igénylő vonalhálózat kialakítása helyett.
Hírek közvetítésére pedig – legalábbis az inkák idejében-
stafétafutókat használtak, és ezek megbízható küldöncmunkát
végeztek.

Az egyik trapéz alakú „leszállópálya” mintha síugrósánc lenne, amely
három vékony vonalban folytatódik tovább

A tudományos gondolkodás eredményei, kegyes engedelmükkel,
számomra eléggé erőltetettnek tűnnek. Mindenesetre annak a
tudományos alapelvnek sem tesznek eleget, hogy kézenfekvő
magyarázatot adjanak. Míg állandóan a „legvalószínűbb természetes
megoldás” mellett szállnak síkra, amit előadnak, meg sem közelíti ezt
a premisszát. Miután teljes szívemből szeretnék elfogadni egy
meggyőző megoldást, de mindeddig mindegyik néhány ellenérvvel
megbuktatható, hadd mondjam el én is elméletemet a rejtély
megoldására, még ha az húszéves is. Részletesen kifejtettem a Zurück
zu den Sternen (Vissza a csillagokhoz) és a Meine Welt in Bildern
(Világom – képekben) c. könyveimben. Optikailag megdöbbentően
pedig A jövő emlékei c. dokumentumfilm ábrázolta, amely
Erinnerungen an die Zukunft c. munkám alapján készült.

Az én hozzászólásom
Tegyük fel, hogy a földönkívüliek egy űrvárosa kering a Föld
körül. Miután a személyzet célirányos kutatást végzett a lehetséges
landolási helyet illetően, egy űrhajót röpítenek a földfelszínre. A
Nazca-fennsík óriási területe kínálná magát: a közelben
intelligenciával bíró életformát figyeltek meg. (Zárójelben: mondjuk,
a Szaharában történő landolás nem tenné lehetővé, hogy az
etnológusok intelligenciával bíró életeket tanulmányozzanak.)
Hogy világos legyen! Természetesen az idegen asztronautáknak a
landoláshoz nincs kifutópályára szükségük, nem is léteznek lények,
akik ilyen pályákat építenének. (Egy technikailag magas fejlettségű,
szállító szolgálatot teljesítő űrhajó nem gumikerekes megoldással érne
Földet. Helikopteregység is számításba jöhetne, ilyet a NASA
mérnöke, Josef Blumrich rekonstruált az Ezekiel-féle űrhajóhoz18, sőt
a Hoverkraft elve alapján légpárnás landolás is.) A hatás ugyanaz: a
legtöbb homok ott kavarodik fel, a legtöbb kő ott rakódik össze, ahol a
jármű leereszkedik – néhány száz méter magasból ez az örvényhatás
minimális. A szállító űrhajó – ma már űrrepülőgépről beszélnénk –
nem függőlegesen landol. A parancsnok a képernyőn pontosan ki
tudja keresni azt a landolóhelyet, amelyet a legalkalmasabbnak tart.
Itt azt szokták a szememre vetni, hogy a Nazca-fennsík talaja
nagyon puha ahhoz, hogy a felszín ilyen nehéz készüléket kibírjon. De
az amerikaiaknak a Holdon való landolás előtt nem ugyanilyen
problémákkal kellett szembenézniük? Amikor az Apollo-11 1969. VII.
20-án landolt, amikor 1971. VII. 7-én az Eagle holdautó a Holdon
haladt, ez is újszerű próbálkozásnak számított, hiszen senki sem tudta
előre, hogy az altalaj a nehéz terhet hordani tudja-e. Előrehaladott
technikáról feltételezni kell, hogy ilyen feladatokkal megbirkózik.
A landolás a Nazca-fennsíkon trapézforma felületi képződményt
hozott létre. A trapéz ott a legkeskenyebb, ahol a készülék magassága
miatt a hátsó sugárzás a talajra kevés hatást gyakorolt, s ott a
legszélesebb, ahol az űrhajó végül leszállt.
Nos, képzeljük el, az idegenek megkezdték a munkát, talajmintát
vettek, mikroszkopikus vizsgálatokat végeztek, mérték a
levegősűrűséget és a nemesgáz-összetételt. És távolról figyelték az
izgatott bennszülötteket, majd munkájuk végeztével lehetőség szerint
ajándékot hagytak nekik.
Félelemmel és csodálkozással követték az indiánok a közeli
dombok és hegyek közül az „istenek” számukra érthetetlen
viselkedését. Látták, amint „tűzokádó, fényben úszó, zajos valami
lebegett lefelé az égből”, és orkánszerűen felkavarta a talajt. Aztán
nyugalom állt be a sivatagban. Nehézkes, emberhez hasonló figurák
járkáltak ezüst- és aranyfényű öltözékben, lyukakat fúrtak a talajba,
kőzetet gyűjtöttek, és sajátos műszerekkel foglalatoskodtak. Aztán
egy szép napon hallatlan dübörgésre lettek figyelmesek, és látták,
amint az „isteni jármű” tűzcsóvával az égbe emelkedett.
A fennsíkon ismét nyugalom honolt. A legbátrabbak habozva
merészkedtek az események színhelyére. Tanácstalanul álltak ott,
fogalmuk sem volt, mi történt. Mi lehetett ez az egész? Még a máskor
oly bölcs törzsi öregek sem tudtak magyarázattal szolgálni, s a papok
is hallgattak. Totemektől, misztikus segítőktől kértek tanácsot, de
azok is némák maradtak. Az egész kísértetjárásból csak a trapézszerű
forma maradt meg, homoktól és kövektől tisztára söpörve, és az
„istenek” néhány rekvizituma.
Csillapíthatatlan kíváncsiságtól hajtva, kis csapatokban újra és
újra visszatértek a mitikus helyre. Tanácskoztak, s biztosították
egymást arról, hogy amit láttak, valóban megtörtént. Az a dolog az
égből érkezett, tehát istenek kellett lakják, s nem emberek, mint ők,
hiszen ők nem tudnak repülni, mint a hatalmas kondor. Mit mondtak
azonban nekik a felszíni rajzok, melyek az „istenek” után maradtak, a
tisztára söpört homok és kőfelületek? Felszólításra hoztak létre
ilyesmit az „istenek”? Mit jelentettek a vékonyodó vonalak, melyek
egyenesen a szemközti dombra irányultak, hogy ott azután véget
érjenek?

Pillantás a Nazca „repülőtérre” leszállás közben

A papok parancsolták meg és a nép engedelmeskedett?
Mindenesetre megkezdték a felszín planírozását. Sokféle vonalat
ajánlottak az „isteneknek”, keskenyeket, széleseket, minden irányban
futót. Abban a boldogító reményben gürcöltek, hogy az „istenek”
visszatérnek, igen, s hogy visszatértükhöz ezek a vonalak
szükségeltetnek, ezt elég érthetően tudomásukra hozták. Évek múltak
el, generációk haltak meg és születtek. Az „isteni” lények nem
jelentkeztek. A legnagyobb igyekezet ellenére tévesen csináltak
valamit? Az ősapák valóban saját szemükkel látták az idegeneket!
A papok éleselméjűsége arra a következtetésre jutott, hogy az
égiek tudomására kéne hozni, mennyire várják őket. Jeleket kellene az
égbe küldeni. Ez látszott megoldásnak.
Ismét megkezdődött a fáradságos munka. A papok irányításával
az indiók köveket hordtak, hogy terjedelmes ábrákat készítsenek.
Amikor azonban a feketésbarna köveket a sivatagból kiemelték,
láthatóvá vált az altalaj, melynek színe nagyobb kontraszthatást
biztosított a kőkupacoknál. Újból tanácskozásra gyűltek össze a
papok. Megegyeztek abban, hogy csupán köveket és kövecskéket
távolítanak el, hogy az altalajon hatalmas ábrák keletkezhessenek.
Generációk munkája hozta létre ezek után a Nazca-képeket.

Páratlan látvány: képek leszállás közben! Az egyik derékszögű

„leszállópályából” nyílegyenes vonalak futnak kilométereken át, mintha a
végtelenbe tartanának

Emlékezzünk csak, hogyan jöttek létre cargokultuszok ebben az
évszázadban! A bennszülöttek „szellem-repülőtereket” hoztak létre az
amerikai „istenségek” tevékenységét utánozva!
347,5 km/óra sebességgel landolt 1981. április 12-én az első
amerikai űrrepülőgép a kaliforniai Mojave-sivatag aranysárga
kifutópályáján. Műholdak segítségével mi is követhettük a landolást.
Amikor a gép a 4572 m hosszú kifutópályán gurult, az egész világ
láthatta: kilométer hosszú, keskeny, nyílegyenes vonalak keresztezték
a sivatagi pályát diagonális irányban, illetőleg futottak párhuzamosan,
s értek véget a sárga homokban. Pillanatfelvétel, mintha a Nazca-
fennsíkon készült volna! Ki meri még hangosan állítani, hogy az
űrhajóknak nem kell landolópálya? A Mojave-sivatag vonalait a
NASA felületi jelzésekként készíttette, hogy a pilótának segítséget
nyújtson már nagy magasságban is a landoláshoz. A vonalakat
felspriccelték!
Meg fog ismétlődni a történelem? Egyszer majd a vonalak és
pályák felett régészek dugják össze tanácstalanul a fejüket, és talán
gigantikus naptárnak tartják az egészet? Ismét figyelmen kívül
hagyják az igazi megoldást? A Mojave-sivatagot talán egy
trigonometriai vallás maradékának tartják majd? Ősi olimpia
színhelyévé deklarálják? Az öreg amikról azt tartják majd,
foglalkoztatási terápiára szorultak? Délibábot vagy mamutszövödét
varázsolnak majd ide? Vagy talán abszurd hírügynökséget?
Nevetséges, bár lehetségesnek tartom, hogy így fog történni, sőt
nagyon valószínűnek, hacsak nem fogják működésen kívül helyezni
azt a logikát, amely vicces, „természetes magyarázatokat” varázsol
majd elő a kalapból. A Mojave-sivatag is mágikus hókuszpókusszá
válik, ha nem maradnának fönn – s remélem, így lesz – képek,
amelyek a tényeket őrzik. Egyszer ezek a fotók is ősrégi
hagyománnyá válnak!

1981. április 14-én szállt le az első űrrepülőgép a kaliforniai Mojave-
sivatagban... mintha a Nazca képét vetítette volna a világ elé!


A földbe vájt képek létrejötte

Óriás festékszóró gépek nem álltak a Nazca-fennsík képeit
készítők rendelkezésére, mégis, a mintázat kivitelezése a sivatagban
nem volt boszorkányság. A vonalakat zsineggel szakaszról szakaszra
kijelölték, és az indiánok egymástól jókora távolságban zászló- vagy
fényjelekkel nyugodtan irányíthatták a munkálatokat. Komplikációt a
magasból olyan jól felismerhető figurák körvonalai okoztak. A feltárt
ábrák feltételezik, hogy geodétái segédeszközök álltak rendelkezésre –
a pontos kivitelezés még inkább erre enged következtetni –, miáltal a
kivitelezőket nem lehet primitíveknek nevezni. Ki készítette a rajzokat
az ábrákhoz? Maria Reiche szerint ezeket „kis méretben megtervezték
és megrajzolták”, miközben matematikus és földrajztanár lévén, a
nehézségeket pontosan látja: „Csak aki a földmérés gyakorlatával
tisztában van, az képes felmérni, milyen előzetes kiképzésre van
szükség ahhoz, hogy kis léptékű rajztervezetet az arányok teljes
megőrzésével óriás méretekre nagyítsanak. Az ősi peruiaknak
műszerek és segédeszközök állhatták rendelkezésükre, melyekről
semmit sem tudunk...”

Két nazcai kerámia. Szárnyas embereket ábrázolnak, ami a cargokultusz
híveinek imitációs magatartását jellemezte

Kiké voltak a műszerek? A Nazca-térség inkák előtti indiánjaié!
– állítják a szakemberek, és nazcai kerámiákra utalnak, valamint ezek
származási idejére, melyet a Cl4 szénizotóppal határoznak meg. Az
ősi Nazca-kultúra központjában, a Paracas közeli sivatagban számos
indián sírt tártak fel, amelyekben a mumifikált holttesteken kívül
kerámiákat és finom szőtteseket is találtak. Ezek színén az idő vasfoga
sem változtatott. Az anyagokon és kerámiákon gyakran szárnyas
emberek ismerhetők fel. Én csak azon csodálkoztam volna, ha ilyen
ábrázolások nem kerültek volna napfényre. Az idegen szárnyas lények
imitációi itt is a cargoélmények tipikus megörökítését jelentik.
Archeológusok olyan kerámiaábrázolásokra hívják fel a figyelmet,
melyek néhány esetben jellemző hasonlóságot mutatnak a Nazca-
fennsík rajzolt ábráihoz. Ilyen példának okáért egy hal és egy madár.
A kerámiafigurák megközelítőleg pontos keletkezési dátumaiból a
kivájt képek korára következtetnek.
Ezt a módszert nem tartom elég beszédesnek. A kerámiafigurák
korából nem lehet kötelező érvénnyel levezetni, hogy tervezőik és
fazekasaik ugyanakkor éltek, mint a Nazca-fennsík figuráinak
előállítói. Talán a fennsík óriás figurái már régóta léteztek, mikor az
indiánok ezeket mint motívumokat használták tálaik, vázáik, kancsóik
készítésekor. Hol van egyáltalán a kezdete az „emberiség legnagyobb
képeskönyvének”? A figurákat és vonalrendszereket nem alkothatták
vajon egy régi-régi kultúra hordozói, amelyeket aztán az évszázadok
és évezredek folyamán egy másik nép renovált és restaurált? Minden
kultúrának megvolt a centruma, mondják a szakemberek. Hol volt a
Nazca-kultúra centruma?

Hol volt a Nazca-kultúra központja?

Ma úgy vélik, hogy a Nazca-kultúra centruma közvetlenül a
Nazca völgyében, a Rio Grande de Nazca partján, a mai Hacienda
Cahuachi területén feküdt. Ott ugyanis felfedeztek egy várost, mely
több ezer lélekszámra lakásokat építtetett. Ehhez járul még egy 22 m
magas piramis, tetején kis, fából készült szentéllyel. Még egy hatásos
lelet adott keretet Cahuachi városának: kenyérfák százainak
maradványai, mint rendezett sorban álló karók, tanúskodnak
mezőgazdasági kultúráról. – Találtak egy sajátos oszloprendszert 12
sorban álló 20-20 cölöpből, melyeket körülbelül 2 méterre egymástól
vertek a földbe. A cölöpök figyelemre méltó elhelyezéséből naptárra
következtettek. Mi másra? Duncan Strong amerikai kutató a kiásott
rajzok közelében levő cölöp korát a C14-es módszerrel i. sz. 525-re
tette, ± 80 évet engedélyezve. Következtetés: ha ezt az oszlopot a
kiásott rajzok alkotói verték a földbe, akkor i. sz. 525 körül a Nazca-
fennsíkon kellett létezniük!

A hihetetlenül szép, színpompás nazcai szöveteken szárnyas lények láthatók

Régészek szerint a Nazca ábráinak tervezői és konstruktőrei a kis
facölöpöt azért verték be, hogy a vonalak zavaró labirintusában
jobban tájékozódjanak.19 Akkor viszont miért ezt az egyetlen kis
oszlopot? Ha elfogadjuk a célkitűzést, akkor a logika szerint ott fenn
hemzsegnie kéne a cölöpjelzéseknek! És ki állíthatja bizonyossággal,
hogy ez a szóló cölöp nem akkor került a földbe, mikor a vonalak és
alakzatok régen léteztek már? Én nem voltam jelen. És az
archeológusok?
Teljes biztonsággal nem lehet állítani, mikor kapta a Nazca-
fennsík végső arculatát, amely ma a legnagyobb talányok egyikévé
teszi. 1000 éve, 1500 éve is történhetett, de régebben is. Nem
elképzelhető, hogy a figurákat később, egy technikában jártas nép
illesztette a fonalhálóhoz?

Amikor Nazca megtisztelt

Az ősi Nazca-lakók állítólag egyszerű iparművészetével
kapcsolatban valami nem világos előttem.
1979 őszén, mikor a nazcai városatyák megtiszteltek, és
tiszteletbeli polgárukká választottak, a polgármester dzsipjével a
Nazca-völgy szélén levő föld alatti tárnához vezetett. 20 m, mély
lyukba ereszkedtünk le a kiszáradt talajfelszín alá. Ott egy csatorna
vezetett, melyet a régi rómaiak sem tudtak volna tökéletesebben
kialakítani: óriási, megmunkált monolitból víz patakzott egy alagútba,
amelyben fel tudtam egyenesedni. A nazcai polgármester még 3
bemászónyílást mutatott, és mindenütt ugyanaz a kép tárult elénk.
Ezek a föld alatti alagutak – világosított fel a város vezetője –
kilométer hosszúságúak, vizük messze, magasan az Andok
nyúlványaiban gyűlik össze, és tárolóalagutakon keresztül kerül a
völgyekbe.
Egy másik, alig emlegetett rejtély: a Rio Grande de Nazca a Rio
Ingenióval, keleti mellékfolyójával az Andokból a Csendes-óceán felé
folyik. A Rio Ingenio csaknem kiszáradt medre a Nazca-síkságtól
északra halad, magas vízállásnál viszont gyakran elöntötte a fennsíkot.
Bár ott évente maximum félórát esik az eső, ez nem akadályozza a
folyót abban, hogy az Andokból kőgörgeteget és vizet szállítson. Egy
egyszerű indián kultúra a vizet vajon nem a felszín felett vezette volna
a földekre, ahelyett hogy föld alatti monolitokból épített tárnákba
irányítsa? Ezenkívül 1500 vagy még több évvel azelőtt a demográfiai
robbanás nem kényszerítette-e az agrárfarmokat arra, hogy a
mezőgazdasági terményeket óriás mennyiségben állítsák elő? Az
indián parasztok szerény földjeiket a Nazca vagy Palpa völgyében
közvetlenül a víz mellé telepíthették volna. Miért, hogyan, mi célból
készültek föld alatti tárnák?

Nazca polgármestere szerint a föld alatti csatornák összes
hosszúsága néhány száz kilométer. E kompetens felvilágosítás után
kérdem magamtól: milyen építtetők és munkások hozták létre ezeket a
hatalmas építményeket, melyek első osztályú infrastruktúra-
létesítménynek tekinthetők? A Nazca-kultúra stílusába nem
illeszthetők be. Azok az emberek, akik monolitokat munkáltak meg a
föld alatt, a föld felett is így építkeztek volna, viszont a Nazca-
kultúrának nem maradtak megalitikus nyomai a föld felett. Már a
Nazca-kultúra kezdete előtt létezett hát a víztároló-hálózat? Ez végül
is a felszín szárazon tartására szolgált?
Repülőről készült felvételek mutatják, hogy a Rio Ingenio
átmeneti áradásai idején a víz a pályák mentén folyt, ahol a Meander
egy kis ága vékony vonalakat öntött el, mégsem semmisítette meg
őket. Sajátos. E tény azt a spekulatív kérdést veti fel, vajon a
csatornákat a felszín alatt továbbvezették-e, mégpedig úgy, hogy a Rio
Ingenio áradásait a tárnákban fölfogták? Ez a feltételezés a csatornák
építőit és a vonalhálózat létrehozóit azonossá tenné. Annyi bizonyos,
hogy a Nazca körül egész évben elegendő friss ivóvíz állt
rendelkezésre.

Folyómeanderek a „leszállópályák” mellett! Talán egy óriási

csatornahálózatot építettek a legendás síkság alá, hogy a rajzolatokat megóvják
a víztől?

Nazca és konkurenciája

A Nazca-értelmezések legfontosabb virágait csokorba kötöttem.
A csak erre az esetre vonatkozó feltevések elhalványulnak, ha a
fennsík sajátos jegyeinek „egyedülálló” volta megszűnik azáltal, hogy
további helyeket nevezünk meg, melyek hasonló vonásokat mutatnak.
– A perui Arequipa tartományban fekvő Majes és Sihuas sivatagi
talaján inkák előtti kultúra vájt hatalmas rajzokat.
– Eduardo Gomez de la Torre perui pilóta nemrégiben San José
pampáin, a Nazca-fennsíktól délre gigantikus vonalakat és rajzokat
fedezett fel. 1984. augusztus 7-én a pilóta átadta légi felvételeit a
limai Néprajzi Múzeumnak. Ez az újonnan felfedezett „Nazca-
fennsík” nagyobb, mint a „világtörténet legnagyobb képeskönyve”.
– Észak-Peruban, a Zana völgyében emberszerű, óriási szemű
lények ábráit találták.
– A Nazcától légvonalban 400 km távolságra, a Dél-Peruban
fekvő Mollendo városkától egész a chilei Antofagasta tartomány
hegységéig és sivatagjáig óriási, ég felé mutató jelzések találhatók a
felszínen és a ferde hegyfalakon; négyszögek, nyilak, görbe fokú
létrák, egész hegyoldalak ornamentálisan kitöltött négyszögekkel!
– Tarapacar sivatagában nehezen megközelíthető sziklafalon saját
szememmel láttam köröket befelé irányuló sugarakkal, oválisokat
sakktáblamintával, egy csaknem függőlegesen álló, 121 méter magas,
robothoz hasonló alakot apró majmocskával.
– Los Angelestől délkeletre, a Colorado folyó melletti Blythe
városkától nem messze óriási, földbe vájt ember- és állatábrázolások
láthatók.
– Az arizonai Sacaton városka közelében óriás méretű alak
látható, ugyancsak a földbe vésve.

Blythe. A rozsdabarna talajról itt is eltávolították a köveket, mint a Nazca-

síkságon

– A Colorado folyótól felfelé, Mexikó irányában, a Rocky
Mountainstől az Appalache-hegységig, Amerika északi részén
kereken 5000 „képes dombot” találni, ezeket „Indian Mounds”-nak
nevezik – mesterséges dombok bölény-, madár-, kígyó-, medve-,
gyík- és emberábrákkal. E dombok körül volt néhány sírhely,
együttesen, mint képes alakzatok, csak a levegőből ismerhetők fel.
– A mexikói Sonora sivatag lávamezői teli vannak nagy, ég felé
mutató jelekkel.
 – Angliában, Berkshire-ban az „uffingtoni fehér ló” 110 m és a
„wilmingtoni hosszú ember” 70 m hosszú, a legismertebb ilyen ábrák.
Csak a levegőből láthatók a következő „képes dombok”, illetőleg
dombláncolatok:
Hod Hill, Stourpaine, Dorset,
Hambledon Hill, Cild Okeford, Dorset,
Badbury Hill, Shapwik, Dorset,
Chiselbury Camp, Fovant, Wiltshire,
Figsbury Rings, Winterbourne, Dauntsey,
Hamshill Ditches, Barford S. Martin, Wiltshire,
Gussage Cowdown, Gussage St. Michael, Dorset,
Ogbury, Durnfond, Wiltshire.
– 200 mérföldnyire Tabuktól, a jordániai határhoz közel, a szaúd-
arábiai sivatagban több, 100-200 m hosszú geometrikus figura van a
földön kirakva. Csúcsukon kéménybe futó, piramisforma
háromszögeket mintáznak. A kémények csúcsa hatalmas fekete gyűrűt
hordoz, melynek átmérője nagyobb, mint a piramis alapja. A gyűrű
központjában vastag, fekete pont. Minden ábra csak a levegőből
látható.
– Az Aral-tó környékét ábrázoló műholdfelvételek kiértékelése
kapcsán a szovjet geológusok szenzációs felfedezést tettek: Kap
Duantól a kiszáradt Usztyurt fennsík belsejéig a talajon sajátos
háromszögletű formációkat találtak. Repülőgéppel közelebbről
megvizsgálták a kihalt sivatagos terület sajátos képeit.
A fotózsákmány zavarba ejtő volt. Több száz kilométeren
keresztül csaknem megszakítás nélküli láncban hatalmas háromszögek
és ovális alakzatok követték egymást, oldalhosszúságuk csaknem
másfél kilométert ér el! Régészek és geológusok helikopterekkel
keltek útra, hogy megvizsgálják, miféle furcsaságok láthatók a
helyszínen.
A rejtélyes képek kivájt ábráknak bizonyultak. Az üzbegisztáni
Tudományos Akadémia Régészeti Tanszékének
archeológiaprofesszora, Vszevolod Jagodin20 ezt fűzte az aktákhoz:
„A szokásos régészeti módszerekkel a terület nem vizsgálható. Az
ábrát gigantikus méretei emberi mértékkel teljesen felfoghatatlanná
teszik.

A hatalmas Kígyó-domb részlete Ohio Adams kerületében. A kanyargós
földépítmény több mint 400 méter hosszú, és valószínűleg az Adena-kultúrához
tartozó indiánok építették i. e. 500-100 körül

Az „uffingtoni fehér ló”, Berkshire, Anglia, 110 m

A relief olyan sima, hogy pár százszor utazva e »részek« mentén
sem vennénk észre, hogy egyedülálló régészeti emlékek felett járunk.”
Az állandóan ismétlődő legnagyobb ábrák óriási zsákokhoz
hasonlók, melyek háromszögű nyilakat hordoznak, s a háromszögek
csúcsán 10 m átmérőjű gyűrűk láthatók. A Szovjet Kultúra című lap
írja: „A gigantikus rendszert eddig kb. 100 km hosszúságban lehetett
feltárni. A tudósok meggyőződése szerint tovább húzódik Kazahsztán
területére, s kiterjedését illetően felülmúlja a világhírre szert tett
titokzatos vonal- és ábrarendszert, a perui sivatag Nazca-rejtélyét –
méreteiben egyedül ezzel a fenoménnel hasonlítható össze.”
Mit kéne és szabadna elképzelnem a „zsákszerű formák
háromszögű nyilakkal” megjelölés alapján?
Miután a korábbi években gyakran felültem téves
információknak, már régóta szokásommá vált, hogy csak akkor adok
hírt archeológiai csodákról, ha láttam vagy lefényképeztem azokat,
írtam hát barátaimnak a Szovjetunióba, híranyagot és ha lehet, fotókat
kértem. Csakhamar megérkeztek a részletes válaszok professzoroktól
és a szakmai sajtóban megjelent tanulmányok fénymásolatai, melyek
a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek, valamint a folyóiratok
által közölt cikkek. Cirill betűk kaleidoszkópja ugrált a szemem előtt,
és semmit sem mondott nekem. De hát miért vannak az embernek
barátai és ismerősei?

 A „wilmingtoni hosszú ember”, Sussex, Anglia

A szaúd-arábiai sivatagban messze elnyúlik ez a 800 méter hosszú

geometriai figura

Meg kell köszönnöm a berlini szabadegyetemen a szláv nyelvek
tanárának, Rolf Ulbrich professzornak gyors és bürokratizmustól
mentes segítségét, így ugyanis abban a helyzetben vagyok, hogy
pontos leírást kaphattam az orosz nyelvű információk révén.

„Új Nazca” az Aral-tónál

Egy kutatót kis repülőgépen az egyik „nyílhoz” szállítottak.
Beszámoló szerint az ábra a levegőből óriási zöld
vonalhalmaznak tűnt: „Úgy vált ki a fehér-barna-világoszöld
háttérből, mint egy-egy vég sötétzöld anyag.” A sztyeppes területet az
évszakoknak megfelelően ritka fűfélék borítják, árvalányhaj, tüskés
bozótok és kékesfehér közép-ázsiai ürömfajta, a dzsusan; ha a terület
kiszárad, a zöld vonalak szinte világítanak az égbe, mint monstre
jelek... a földön azonban nem ismerhetők fel. A kis csapat a levegőből
történt megfigyelések alapján tudta, hogy a nyilak közvetlen
közelében tartózkodik, semmit nem vett azonban észre belőle.
Zavarodottan mászkáltak a landolóhely körül. A terület jobb
áttekintésére két férfi a gépszárnyra mászott, és akrobatamutatvánnyal
egy harmadikat emeltek vállukra. Ő jelezte, hogy nem egészen 200 m
távolságban sötétzöld vonal válik ki a sztyepp hátteréből. A férfiak
odasiettek. A zöld szalag közelében alig észrevehetően alacsony,
töltésszerű falat találtak, mely legnagyobb magasságában is csak 80
cm-t ért el. Ez az „objektum” volt a bizonyíték arra, hogy mesterséges
építményekről van szó az elhagyott sztyeppen.

Az egyik rejtélyes zöld háromszög az orosz Usztyurt fennsíkon

 Nazca – rejtélyes rajzolatok a levegőből

Bizonyos távolságra aztán összehordott mészkődombokat
találtak, bennük csontvázakat és kerámiacserepeket. S egy
fantasztikus tényt éltek meg: amint a zöld vonalak egyikén álltak,
futását nyílegyenesen, több száz méterig szemmel tudták követni, ha
viszont csak pár métert is visszaléptek, mintha varázslat tüntette volna
el a vonalakat.
Az alakzatot lemérték: kövekkel jelölték az egyik vonal kezdetét,
majd követték irányát. Egy zsák oldalvonala átlagosan 800-900
méternek bizonyult, a hozzá csatlakozó nyílvonal 400-600 méternek,
így a teljes figurációk kb. másfél kilométert értek el. A „zsákvonalak”
belső oldalán gyakran kis árkok futnak, mintha az lenne a feladatuk,
hogy az esővizet levezessék. A nyilak hatalmas, egyenlő szárú
háromszögeknek felelnek meg, melyek végére ismételten kis nyilak
illeszkednek. A légi felvételen középen felismerhető a háromszög,
belőle egy elmosódottan látható vonal fut a kép középszéle felé, s egy
másik az alsó szél felé. Ezek a „zsák” külső varrásai. A zsák észak
felé mutat, a nyilak különböző irányokba. Mindaddig a napig, míg
erről írok, 150 km kiterjedésben találtak ábrákat, s Jagodin professzor
feltételezése szerint legalább dupla hosszúságban.
A Nazca-fennsíkkal való megegyezés szemmel látható. A földi
jelek, miként az egész Usztyurt fennsíkon, a gyalogos számára ott is
láthatatlanok. Nazcában, mely turistaattrakcióvá vált, kilátót építettek,
hogy a rendszerről legalább benyomást kaphassanak, sőt repülőgéppel
az összhatás valóban megcsodálható. Usztyurtban, ha a látogatókat
szívesen fogadnák, hasonló attrakciót nyújthatnának az érdeklődő
turistáknak. Itt is – mint a Nazca-fennsíkon – nehéz munkával
felszedték a köveket, hogy a vonalak kiváljanak a föld hátteréből.

Mit? Kicsoda? Mikor?

Jól ismert régi kérdések vetődnek fel: mit akart, kicsoda és mikor
kifejezni? Usztyurt sivataga a Kaszpi-tenger és Aral-tó közti földnyelv
felét borítja: a Szovjetunió legszárazabb zónáihoz tartozik. Valamikor
nomádok éltek itt, még ma is találnak nagy nomád sírhelyeket. Az
első időazonosított kerámiák az i. sz. 7. és 8. századból a nomádok
karakterisztikus jegyeit viselik. Amikor azonban a szovjet régészek az
ásatásokat egy kőfal és egy már feltárt nomád sír alatt is folytatták,
mélyebb földrétegekben ismeretlen nép szerszámait is megtalálták, s
véleményük szerint ez a nép az i. e. 1. évezredben élt itt. Egy még
mélyebb rétegből pedig i. e. 3. és 4. évezredből is kerültek elő
kőkorszaki szerszámok.
Ez ideig nem sikerült megállapítani, hogy az említett népek
melyike hozta létre a gigantikus sivatagi képeket. Először, mint a
Nazca esetében, az ún. kézenfekvő értelmezésekre került sor. így a
régészek feltevése szerint „gigantikus hajtóvadászatok esetén átvonuló
állathordák bekerített körzetéről” van szó; sztyeppeszamarakra és
sztyeppeantilopokra gondoltak. Az első feltételezések szerint az
állatokat a „zsákokba” hajtották, a „zsákok” nyílásánál pásztorok
álltak volna őrt, hogy feltartsák az állatokat. Az orosz régészek
csakhamar elvetették a feltevést: hajtóvadászat idézett céljára
alkalmatlanok lettek volna, rácsokkal kellett volna elkeríteni a
területet, hiszen az antilopok egyetlen ugrással maguk mögött hagyták
volna a falat és az őröket. Kerítés nyomait felfedezni nem lehet, igaz,
a sztyeppen fának nyomát sem találni. A minden lehetséges irányba
mutató nyílrendszer sem illett a koncepcióba. A Szovjet Kultúra c. lap
nyíltan archeológiai csodáról beszélt.
Dr. Vlagyimir Ivanovics Avinszkij geológus és ásványkutató, a
Szovjet Tudományos Akadémia tagja az usztyurti sztyepp-plató e
részét „Földön kívüli lényekhez irányuló” jelnek tartja.
Usztyurtban éppoly tanácstalanok, mint Naczában, objektíve
azonban mindkét esetben megállapítható, hogy a jelek csak nagy
magasságokból láthatók. Nazcával ellentétben, ahol a közeli
dombokról és hegyekről a vonalak és figurák felismerhetők, Usztyurt
platóján nincs kiemelkedés. Mindkét jelenség esetében elfogadnám az
ajánlkozó magyarázatok valamelyikét, ha a vonalakat és figurákat a
földlakók észrevehetnék, ha nem lennének ennyire egyértelműen az
égnek szegezve. Végül gondolkodóba ejt az a bebizonyított tény is,
hogy ez a két „létesítmény” nem egyedülálló. Felesleges a Nazcával
kapcsolatos magyarázatokat – mert korábban fedezték fel – Usztyurtra
átvinni. Semmi értelme.
Kerek 40 esztendővel azelőtt, mikor a „teremtés koronái” lassan
– és bizonyos körökben nem szívesen – elfogadták a gondolatot, hogy
nem az univerzum egyedüli, intelligenciával rendelkező
teremtményei, felmerült az a kérdés, hogyan tudnánk létezésünket
más életformáknak jelezni. Akkoriban három lehetőséget említettek:
– rádiójelzéseket küldeni a világűrbe,
– fényjelekkel távoli planétákat célba venni,
– jól látható optikai jelzéseket létesíteni a Föld bizonyos pontjain.
Az első javaslatot megvalósították, mindeddig azonban nem
érkezett válasz. A második javaslat sem eredményezett
fényvisszajelzést. Az optikai mezsgyelétesítést úgy képzelték el, hogy
nagy területeket világos színű növényekkel ültetnek be úgy, hogy a
kontraszthatás általánosan érthető matematikai vagy geometriai
szimbólumokat eredményezzen. Egy hatalmas, pitagorikus háromszög
szárainak vonalát be lehetne, mondjuk, krumplival ültetni. Az egyenlő
szárú háromszögben elvetett búzából kör alakot lehetne képezni. így
minden nyáron zöld háromszögben sárga kör ragyogna az égre. Úgy
remélték, hogy e jel periodikus feltűnése jelezné a Földön kívüli
megfigyelőknek: vigyázat! Ott lenn intelligenciával bíró lények élnek!
Akkoriban abból indultak ki, hogy megfigyelés alatt állunk, és a
megfigyelők nincsenek nagy távolságban. Közben 99%-os
biztonsággal feltehetjük, hogy a mi Naprendszerünkben az
intelligenciával bíró élet egyedüli képviselői vagyunk. Ezek új
felismerések. 2000 évvel azelőtti őseink ezt nem sejthették.
Megfigyelték az éjszakai égbolt mozgását, látták csillagok felkelését
és lenyugvását, üstökösök feltűnését és eltűnését. Számukra az égbolt
élettel telinek tűnt. Vajon az akkori idők papjai a csillagképekben az
„istenek hajóit”, „égi járműveket” láttak? Az űrhajósoknak akartak-e
jelet adni, mint ahogyan 40 évvel azelőtt még mi is megvitattuk?
Évezredekkel azelőtt nem tudták, milyen magasságokból ismerhetők
fel a kikapart képek?! Csak azért említem ezt, mert szememre
hányják, hogy ez csak optika kérdése. A mai műholdakkal
elolvashatok az újságok főcímei, természetesen azokról az újságokról
van szó, amelyeket itt, a Földön tartunk a kézben! Sok beszélgetésből
kitűnt, hogy felvilágosult tudósok meg tudnak barátkozni a
gondolattal, hogy a jelzések isteneknek szóltak, mégis, a Földön kívüli
űrhajósok látogatását nem fogadják el! Jelzések az isteneknek – igen!
Jelzések Földön kívüli intelligenciáknak – soha!
A jelen cargokultuszait kelletlenül és irritáltan veszik tudomásul,
hiányzik azonban a bátorságuk ahhoz, hogy az ősi múltban analóg
folyamatot feltételezzenek.
„A tévedés jó dolog. Egy új igazság nem ártalmasabb, mint egy
régi tévedés” – mondta Goethe.

III. India – az ezer isten országa
„A JÖVŐ ÉRDEKÉBEN BÁNJUNK TISZTELETTEL A MÚLTTAL,
ÉS LEGYÜNK GYANAKVÓK A JELENBEN.”

JOSEPH JOUBERT (1754-1824)

Útikönyvek a dél-indiai várost, Madrast „mérsékelt klímájú”-nak
nevezik. Ilyen kellemes időjárást még negyedik látogatásom – 1968,
1975 és 1980 után – alkalmával sem sikerült kifognom. Ismét
fojtogató volt a hőség, ingem ismét a testemre tapadt a legcsekélyebb
mozdulatra is. Érthető, hogy a maharadzsák lépten-nyomon
szolgákkal kísértették magukat, akik pálmalegyezők mozgatásával
enyhe légáramlatot hoztak létre. Ezek a nyári napok 1984-ben
forróbbnak tűntek az összes korábbi hőségnél.
Sajnos nem a klímának megfelelő kellemes semmittevésre
érkeztem Tamil Nadu fővárosába, a Bengáli-öböl partjára: meghívtak,
hogy tartsak két előadást, egyiket egy jó hírű szanszkrit iskolában, a
Kuppuswami Sastri Research Institute-ban, a másikat az Anna
Egyetemen; ezenkívül, kívánságomnak megfelelően,
templomlátogatások is programba voltak véve.
Madras nemzetközi repülőterén Mahadevan professzor, a brit
származású, alacsony, de eleven tudós fogadott, és az ország szokása
szerint kísérői jázminból és szantálfa virágából font füzéreket
akasztottak nyakamba. Hogy ez a kedves szokás a szaglóérzéket mily
kellemesen bódítja, csakhamar tapasztalnom kellett. Nem véletlenül
gyártanak a tropikus szantálfélékből illatos olajat.
A hotelhoz vezető jó 4 órás út után Mahadevan professzor ellátott
az első szükséges adatokkal: a három és fél milliós város 2188 km-re
fekszik Új-Delhitől, tudományos intézmények és társaságok
székhelye, múzeumok és könyvtárak színhelye, fejlett vagon- és
gépgyártással, valamint elektronikai iparral rendelkezik, nagy
filmmetropolis.

Hétköznap Madrasban

E tények, a kocsi ablakából látottak tanúsága szerint, nem
szabad, hogy nyugati elképzeléseket élesszenek. Az egyik utcasarkon
kígyóbűvölő kígyója mungóval szállt szembe; mialatt a közlekedési
lámpa vöröset mutatott, a kis, bohókás cibetmacska hosszú pórázon
futva megkísérelte a menekülést. Amikor a lámpa sárgára váltott, úgy
nézett ki, a mungó marad alul, zöldnél viszont gyors fordulattal már
legyőzte a kobrát. Bámészkodók tapsa. A forgalomban sétáló,
kóborló, tülekvő inas, barna városiak, kéregetők csoportjai közt
kínlódva haladt előre a kocsi, rudak közt futó férfiak húzták a még
mindig legolcsóbb taxit, a riksát. Fagylaltárusok, újságosok,
deszkastandok, mozgó árudák. Egy szánalomra méltó, kosztól merev
nyomorék kéregetett a kocsiablaknál, s mikor letekertem az üveget,
hogy adjak a szegény öregnek néhány rúpiát, fojtogató bűzfelhő
áramlott felém, izzadság- és vizeletszag, füstölgő buszok olajbűze.
Felfogtam a szantálfa füzérének áldását, s orrom alá tartottam a
virágokat. Egy fiatalember idomított majmot táncoltatott furulyaszóra.
A bennszülöttek azonban bármely más klímazónából érkező
vendéggel szemben előnyben vannak, mert mit sem tudnak a hosszú
repülőutakból eredő időeltolódásról. Az idegen mélyet lélegzik, és
megkísérli, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Épp annyi időm volt,
hogy lezuhanyozzak, fehérneműt váltsak, és máris a Kuppuswami
Sastri szanszkrit iskolába szállítottak.

Előadás a szaunában
A kollokviumot a nagy iskolaudvar körüli lapos épületek
egyikének auditóriumában tartották. A rövidebb falnál asztal állt, rajta
mikrofon, az asztal mögött indiai istenek színtől tobzódó képei.
Lusta ventilátorok kavarták a nyúlós, vastag levegőt.
Törökülésben – hogyan lehet ezt ilyen hosszú ideig kibírni? –
üldögéltek a földön diákok, tanárok, s ahol csak lábfejnyi hely jutott, a
fal mellett ácsorogtak. Ismét virágfüzéreket aggattak rám. A tömeg
közepén fiatalember, akit villanyszerelőként mutattak be nekem;
beavattam őt a múzeumi korú diavetítő kezelésének titkaiba, és
megállapodtunk, ha feltartja a hüvelykujját, indulhat a vetítés. A
hüvelyk nem emelkedett a magasba. Míg az intézet vezetője üdvözlő
szavakat mondott, feszülten figyeltem villanyszerelőmet, amint a
fehérbe öltözött diákok tömegébe ékelődve kétségbeesetten kínlódott,
hogy áram alá helyezze a vetítőt. Alélt mosolyt küldött felém a
hallgatók feje felett.

 Szemem sarkából figyeltem a „villanyszerelőmet"

A szónok meghajolt és leült. Felemelkedtem, abban a
kézenfekvőnek tűnő tudatban, hogy én következem – gyors
pillantással még felfogtam, hogy villanyszerelőm hüvelykujja
változatlanul a gépnél babrál –, a mikrofon mögé akartam lépni, mikor
szelíd kezek visszanyomtak a helyemre. Második, harmadik és
negyedik szónok következett, és én csupán saját nevemet hallottam ki
az egészből, mert tamilul beszéltek, mely nyelvet egy európainak nem
feltétlenül kötelező ismerni, még akkor sem, ha a legnagyobb közép-,
illetve dél-indiai nyelvcsaládhoz, a dravidához tartozik, és régibb,
mint a többi, újindiai nyelv.
Kerek 45 perc múlva a legtökéletesebb angolsággal kértek fel
beszédem megtartására. Mindenfelé meghajlások. Izzadva léptem a
mikrofon mögé. Olyan csönd lett, hogy azt is meg lehetett volna
hallani, ha gombostűt ejtenek le – ha az embertömeg ezt lehetővé tette
volna. Kinyitottam a szám, de még mielőtt szólhattam volna, két
fiatalember emelkedett fel, s magas hangon litániaszerű, felelgető
éneklésbe kezdett. Sri K. Chandrasekharan professzor a fülembe
súgta, hogy a Rig-véda – a legrégibb indiai áldozati mítoszok
gyűjteménye – egyik himnuszát éneklik, s az univerzum és minden
világok ezerfejű, ezerszemű, ezerlábú alkotóját dicsőítik.

 A professzorok és az egyetemisták törökülésben kuksoltak

A tonális énekelgetés örömteli zenévé vált fülemnek, mikor
villanyszerelőm hüvelykujja a magasba szökött! A himnusznak méltó
utózöngét adtam, majd megkértem, oltsák el a villanyt, hogy
hatásosan vetíthessük a diákat. A fények kialudtak, a ventilátor
megállt... és a diavetítő is kikapcsolt. Aztán a fény ismét felgyulladt.
Szerelőm jókedvűen intett – hogyhogy? –, egy cigarettásdobozból
kiszedte az ezüstpapírt, s a körülállókat is hasonló cselekvésre szólítva
gyűjtést rendezett, és – heuréka! – ezzel az „anyaggal” kötötte össze a
két kábelt! Fény ki! Minden pórusomból gőzölögtem: premierem volt,
első előadásom a szakmában megkezdődhetett!
Előadás után – melyről másnap az angol nyelvű sajtóban azt
olvashattam, hogy érdekes volt – teát ittunk, tejjel, citrommal. Tamil
Nadu és Gujarat államokban szigorú alkoholtilalom uralkodik, más
államokban enyhébbek a törvények, de alkohol szabadon csak
Biharban, Nyugat-Bengáliában és Kasmírban kapható. Turisták
kaphatnak egész Indiára érvényes alkoholfogyasztási engedélyt, ezzel
a szállodák melléktermeiben leihatják magukat. Mi tehát teáztunk.
Megkérdeztem Mahadevan professzort, mi a jelentése a homlok
közepére festett vörös, sárga és barna pettyeknek, melyet olyan sok
indiai nőnél és férfinál látok, s hogy valójában a pontokkal azt jelzik-
e, ha valaki házas, eljegyzett, illetőleg érzelmileg foglalt...

 Premier: első előadásom egy szaunában

Mahadevan professzor nevetett.
– Butaság! Az idegrendszer központja a homlokon van, az
orrgyök felett. A pettynek ezt a helyet kell szimbolikusan hűvösnek
tartania. A jelhez általában szantálfa porát, gyakran gyökérlevet vagy
őrölt mészkövet használnak. A pettynek ezenkívül vallásos jelentése is
van, attól függően, hogy felülről lefelé keskenyedve, mint a vessző
fut-e, vagy fordítva! Felülről lefelé keskenyedve Visnu istent jelenti,
alulról fölfelé Sivát, a hinduk egyik fő istenségét, aki a pusztításnak
éppúgy istene, mint a szerencsének. A homloki pettyet gyakran
horizontális vonalkával keresztezik, hogy az emberben állandóan
tudatosítsák a tényt, hogy hamuból ered, és hamuvá válik. Vannak
hinduk, akik egyáltalán nem használnak színeket, egyszerűen hamut
kennek homlokukra.
Dr. Mahalingam, akinek a madrasi meghívást köszönhettem,
ismert személyiség – ezt megállapíthattam a helyszínen –, s nemcsak
mint sikeres fizikus és mérnök; évekig a parlament tagja volt, és sok
jó nevű intézetben dolgozik. Minden ajtó kinyílik előtte. Dr.
Mahalingam ismertetett meg R. Nagaswamy régésszel, az Állami
Egyetem professzorával; korábban a madrasi múzeum igazgatója volt,
ma Tamil Nadu legrangosabb archeológusa. A magas, karcsú, fekete
hajú tudós régi barátként üdvözölt, ismerte néhány, több indiai
nyelven megjelent könyvemet, és nem mutatott előítéleteket, többet
akart megtudni elméletemről, s én is mohón ismertem fel benne azt az
embert, ki gyakran ellentmondásos, az irodalomból merített
ismereteimet megalapozott tudásával kiigazítani képes.

R. Nagaswamy archeológusprofesszor

Mahabalipuram
Első közös vállalkozásunk a templomok városában tett látogatás
volt. Mahabalipuram jó órányira az óceán partján fekszik. A
„Mariná”-nak nevezett parti úton haladva kaptam először ízelítőt a
finom homokkal borított strand képéről, melyet a világ második
legnagyobb homokstrandjának tartanak. Este, visszatéréskor a
városlakók hangyabolyát találtam itt: a bénító hőség elől menekülve
felfrissülést kerestek a vízben és hűs szélben, mezítláb gázoltak a
homokban s a szelíden fodrozódó hullámokban. A vallás nem
engedélyezi a mezítelenséget, a hosszú leplek levételét. Ha valahol
fürödni szerettem volna, kísérőim óvtak, ne ússzak mélyre, a tenger
tele van cápákkal.
Az út a városszéli nyomornegyedeken vezet keresztül, aztán
kiszáradt vidéken, melynek egyhangúságát csak néhány pálma és
nádfedelű vályogkunyhó szakította meg; szegényes standok mögött
árusok kínáltak gyümölcsöt, néha vásznat és selymet a turistáknak.
Faszén tűzrakások előtt anyák és gyerekek guggoltak:
kukoricacsöveket sütöttek, vagy furcsa lepényfajtát, az édeskés szag
kloákák bűzével keverődött. Orrom alá tartottam a friss szantálfüzért,
melyet reggel kaptam ajándékba.
– Van-e különbség a virág- és a szantálfüzérek közt? –
érdeklődtem.
Dr. Mahalingam mosolygott.
– A virágok gyorsan elhervadnak, a szantálfa sokáig megtartja jó
illatát. A szantálfafüzér a hosszú barátság jele.
Körültekintő barátság, még a szaglásra is kiterjed.
Közvetlenül a tengerparton van a Jalasyana-templom ötemeletes
épülete, melyet Rajasimha király a 7. században építtetett. A többi
templomot a tengermozgás lerombolta, lecsiszolta.
Végre Mahabalipuram! Az első pillantás a 25 m hosszú és 9 m
magas templomra lenyűgöző, a részletes szemrevételezés elragadó. A
kőből vésett, szellemlényekkel, istenszobrokkal és állatokkal tele
épület Nagaswamy professzor szerint India legnagyobb és művészileg
legjelentősebb sziklatemploma. A főrelief Ardzsuna, a Mahábhárata
hősének életéből mutat be jeleneteket: a hagyományok szerint ez az
Ardzsuna Indra „isteni szekerén” a világmindenségbe utazott (Indra
isten emberi vonásokkal rendelkező indiai hős, aki titkos fegyvert,
vadzsát használt a démonok ellen, hajítva a „halált osztó buzogányt” –
az „Istenek királyaként” tisztelték). Ott Ardzsuna sok „isteni szekeret”
látott, a planéták lámpáknak tűntek számára, annak ellenére, hogy
tudta, „azok nagy, sajátos testek”.1 Ardzsunának valamilyen vétek
miatt bűnhődnie kellett, s ennek a vezeklésnek részletei – a figyelő
istenek mosolyától kísérve – vannak a szikladomborműbe faragva,
amely egyébként a világ legnagyobb felületű domborműve. Ezért a
domborművet általában „Ardzsuna büntetése” vagy a „Gangesz
leereszkedése az égből” névvel illetik, s a szikla közepén levő nyílás
hivatott a Gangeszt, Elő-Ázsia legnagyobb folyóját szemléltetni.

 Ardzsuna vezeklése

A templomfülkéket a sziklából vésték ki

Ardzsuna emlékműve
Ahol a sziklák s a föld találkoznak, ott faragták a felszínbe a
nyolc Mandapamot, a barlangtemplomokat. Bár az irodalom így
nevezi, a barlang szó mégsem felel meg a valóságnak, inkább
nagyobb fülkékről beszélnék. A Yamapuri Mandapam előtt súlyos
monolitikus elefántok állnak, jobbra egy peremen vízszintesen
hatalmas sziklatömb egyensúlyoz, mintha akármelyik pillanatban
felborulhatna, pedig 1300 esztendeje tartja magát vakmerő
helyzetében.
Krisna, Visnu isten újraszületett megtestesítője egykoron „mint
vajat” formálta ki a sziklából, kétségtelen, ez a munka a „pásztorok
királyá"-nak jól állt. A hinduk által szent földként tisztelt helyre
állította Krisna a hatalmas tömegű követ, s ilyen helyzetben, hogy az
embereket állandóan emlékeztesse hatalmára, s gondolom, azért is,
hogy leplezze kalandjait a tejeslányokkal (gopik), akiket előszeretettel
lesett meg fürdés közben. A kb. 200t súlyú kő sok mindent takar, és a
legenda, hogy Ardzsuna egy szép nap Govardhana hegyét kisujjával
felemelte, szintén nagy szerepet játszik Ardzsuna hírességében. Az
egyensúlyozó monolittól nem messze fekszik egy gránittömb, melyből
2 m átmérőjű kádat vájtak; ebben formálta és dolgozta fel Krisna a
köveket, mint „a vajat”. Ismerek hasonló, sziklából vájt kádakat Dél-
Japánban, és a perui magasföldön. Hasonló furcsaságok nemzetközi
volta újra és újra elképesztő számomra.

Isten és az üdvözítő Krisna állítólag ebben a teknőben formázta, „mint a

vajat”, a köveket

 Az öt ratha – istenkocsi – egyike

Az elefánt mintha szeretné eltolni ezt az elrontott rathát

Ratha típusú modellek

Mahabalipuram abszolút attrakciója az öt ratha, az „isteni
szekerek”. Ezek is egy tömbben, sziklából vannak kifaragva, tehát
stabilak, nem mozgathatók, mint a fából vagy fémből más
templomokban álló „járművek”, melyek kerekei ennek megfelelően
forognak is. Ilyen rathákat vontatnak emberek vagy elefántok még ma
is vallásos felvonulásokon, processziók alkalmával; minden szekéren
istenfigura, a jármű tulajdonképpeni gazdája. Az öt ratha a Pándava
fivéreknek – Yudhistira Bhima, Ardzsuna, Nakula, Sahadeva, – és
Draupadi hercegnőnek van ajánlva.*
Az egyik „isteni jármű” egyszerű kunyhó másolata, a másik
Ardzsunának ajánlva csodálatos szobrokkal, piramis formájú tetővel,
oroszlánokkal, elefántokkal s ökrökkel van díszítve, a harmadik ratha
kis házikóból és templomocskából áll, ebben ül az isteni hős, a
negyedik többemeletes, és csúcsát nyolcszögletű tornyocska díszíti, az
ötödik nem hat valami sikerültnek, kicsi és távol áll egy
elefántkolosszus előtt, mely látszólag kedvetlenül próbálja
ormányával odább tolni a szekeret.

* A Mahábhárata a Pándava- és Kaurava-dinasztiák hatalmi harcáról
tudósít. A híradás katasztrófával végződik, mely majdnem felőrli a győztes
Pándavákat is. A négy herceg és a hercegnő az indiai nép nagy legendái közé
tartoznak

Indiai panteon
Az Indiában tisztelt istenségek panteonjában csaknem 40 000
isteni lény gyűlt össze, s úgy tartják, mindegyik más, különleges
képességekkel rendelkezik. Mi, nyugatiak, monoteista vallásokon
felnőve hajiunk arra, hogy a politeista hitszövetségek isteneinek nagy
számát babonának tartsuk. Nehezünkre esik az érthetetlen mögött
valami érthetőt felfedezni. Hogy lehet, gondoljuk, tisztelni azt a Sivát,
kit holttest hamujával beszórva, aszkétaként, homlokán harmadik
szemmel ábrázolnak? És Garudát, a sasszerű madárherceget, akit
Visnu isten lovagolt meg? És Ganesát, Siva fiát, akit elefántfejű,
pocakos férfiként, gyakran patkányon lovagolva személyesítenek
meg? Negyvenezer kérdést tehetünk fel...
Mielőtt azonban a furcsaságokat mint pogány kényszerképzetet,
tiszta babonát intéznénk el, a cargokultuszok keletkezését kell
emlékezetünkbe idézni. Az indiai mitológiai alakok, akik mind az
égből érkeztek, erősek voltak, mint az elefántok, cselesek, mint a
patkány, gyorsak, mint a tigris, repültek, mint a madár, mintha ezernyi
szemmel láttak volna mindent, és a dolgokat sok kézzel ragadták meg.
Ha mindezt nem tekinthetnénk félreértett technikai dolgoknak is, úgy
viselkednénk, mint „a gladiátorok, kik bekötött szemmel akarnak
küzdeni” (Voltaire). A technika meg nem értése és a tárgyra irányuló
vágy kapcsolatában gyökerezhet a mitikus lények magyarázata.
A szobrok közt léteznek a Marutok, égi ifjak is, akik az
istenekkel együtt figyelik, hogyan teljesíti Ardzsuna büntetését. A
védákban mint viharistennek, a felhők gyermekei szerepelnek,
világítanak, mint a tűz, isteni szekerük gyors, mint a villám, vállukon
nyílszerű fegyvert viselnek, bokájukon fémgyűrűket, mellkasuk előtt
pedig fémlemezt, melybe ismeretlen jeleket véstek. S ezzel az isteni
kiegészítők listája még nem ért véget. A Marutok kezében tekergő
villám van, fejüket sisak borítja. Minek? A védákban az ifjak pompás
leplekben harcolnak Indráért, az ég uráért. Az a Syavasa szövegekben,
a Rig-védábán, az istenekhez szóló himnuszokban így hangzik:
„Dicsőség nektek... kik a légben vagy az ég óriás terében születtetek...
Gyertek, Marutok, gyertek a légből, az égből... ne tűnjetek el a
távolban!... Utaztok az éjszakában, nappal, a térben, a légben... Erővel
szelitek át az űrt. Együtt növekedve szépségetek Naphoz hasonló...
Tegyetek minket is halhatatlanná! Sem a hegyek, sem a folyamok nem
tartanak fel titeket! Oda mentek, ahová szándékoztok, ti, Marutok,
égen és Földön...”2

Ardzsuna istenkocsija a legnagyobb és legszebb Mahabalipuram

templomterén

A Visnu-templom

Gyönyörű dicshimnusz a „felhők gyermekeinek” külsejéről,
képességeiről s a velük szembeni elvárásokat illetően! Zabolátlan
fantázia szülötte, vagy „minta után készült” leírás? Ezek a
viharistenek, úgy tűnik, lökésszerű invázióval érkeztek a levegőből a
Földre; sok ezer templomi szobor örökíti meg őket. Megint csak
indokolt a bátorító utalás, hogy vajon a képek és szövegek
összehasonlító analízisével nem lehetne-e felismerni, azonosítani,
illetőleg leleplezni a technikát, amely a Marutok rendelkezésére állt?
A viharisteneken túl az óindiai istenekről szóló mondák anyagot
szolgáltatnak komoly, elfogulatlan kutatásokhoz.
Elmenőben a templom doborművén szép női alakot fedeztem fel,
jól fejlett kebleire lettem figyelmes. Aztán azt hittem, képzelődöm.
Más perspektívában ugyanaz a szobor férfiként hatott. Jobbra léptem
egyet, majd néhányat balra: a figura állandóan változtatta nemét. Nem
volt a képzelet játéka, a művész hermafrodita lányt ábrázolt, összes
testi jegyeivel, az arcot is beleértve – nyilván nem volt biztos benne az
öreg kőfaragó, milyen nemű is volt az isten. Ezt meg kell tanulni,
hogy ha az istenekkel foglalkozunk, állandóan meglepetéssel
szolgálnak, nekik mindent szabad, ők mindent tudnak, még cselesen
megtéveszteni is.
Közvetlenül a tengerparton egy hétemeletes templomba léptünk,
árnyékos belseje a világfenntartó Visnu isten túlméretezett alakját rejti
– a tengerpart felőli oldalon a sötét szentélyben 15 élű oszlop.
 Az oszlop lingamábrázolás, magyarázta dr Mahalingam, és
mosolygott, mert ez a szó saját nevének is részét alkotta, másrészt
óind nyelven „jelet”, illetőleg „férfi nemi szerv”-et jelent. Többet
éreztet azonban, mint a Görögországban kultikusan tisztelt phallosz,
az erő és termékenység jelképe. A lingam Siva isten bálványa,
gyakran találkozni vele egészen realista oszlopcsonk formájában,
ugyanis bár az alkotóerőt szimbolizálja, „test nélküli alakot” is jelent,
tehát a világszellemet, és általában jóni, az „anyaöl” is mellette van,
mint a szülő természeti erő szimbóluma. A jóni az alapzat, melyből a
lingam középen kiemelkedik.
Dr. Mahalingam kifelé mutatott a tengerre.
– Itt, előttünk a víz alatt ősrégi kultúra van eltemetve. Templom
is állt itt 4-5 ezer évvel ezelőtt vagy még régebben. Azt sem tudjuk
bizonyosan, milyen idősek védáink. Még hosszú utat kell
megtennünk, míg megismerjük múltunkat. A források alapján teljesen
egyértelműnek tekinthető, hogy kezdetben voltak az istenek...
Visszautazás.
A parasztok a szelíden leereszkedő alkonyatban még földjüket
művelték, régies ekék előtt ökrök húzták a barázdát, csaknem özönvíz
előtti idill képét nyújtva. Skriperumpudur. Ennek a nyomorult
fészeknek a nevét sosem felejtem el. Ott az út mentén kallódott a
szélnek s más időjárási viszontagságoknak kitéve egy fakuló színű,
fából készült isteni jármű ; a körmenetekben nem sok hasznát lehet
venni már.
A bizonytalan fény miatt az egykor büszke isteni járművet
három, különböző objektívvel rendelkező kamerával is
lefényképeztem, miközben száriba öltözött lányok ügyeltek, akik
motoron ülő, bajszos fiatalemberrel csevegtek. Amikor autónk
elindult, az egyik fényképezőgép, melyet az autó tetején felejthettem,
leesett, egyikünk sem vette észre. Néhány pillanattal később vadul
gesztikulálva előzött le minket az előbb látott motoros, és jelezte,
hogy álljunk meg. Ragyogva nyújtotta felém a kamerát. És nem
fogadott el egy rúpiát sem. Ez is India.

Mint hajdanában, még ma is ökrök húzzák az egyszerű eszközöket

Az utcán áll ez a tönkrement istenkocsi

A Teozófiai Társaság parkjában árnyékot adó lombok alatt tanulnak

Madras színesebb városnak tűnik, mint a többi, amit ismerek
Indiában. A tamil asszonyok szeretik a merész színű selyemszárikat,
keveredik az okkersárga és világoskék, zöld, vörös és rezeda. Ezek a
világító színek túlharsogják az utcakép szürke tónusát. Nem tudom,
miért, de sok gyalogos visel virágfüzéreket a nyakában, talán a
vidékről érkezett látogatót köszöntik így. Férfiak nem kevésbé tarka
turbánokat illesztenek fejükre, lányok virágot tűznek színfoltként
fekete hajukba. Sárga motorkerékpárok bűzlő kipufogógázcsíktól
kísérve szántanak keresztül a tömegen.
Madrasban halt mártírhalált Tamás apostol. Csontvázának
darabját a San Thome-bazilikában ereklyeként őrzik. „Hitetlen
Tamás”, aki kételkedett Jézus feltámadásában, Indiában prédikált;
gnosztikus írások patrónusa volt, a szíriai ortodoxok mélyen tisztelték,
„tamáskeresztények” közt töltötte öregkorát Madrasban.

Óindiai szövegek egy „Titkos tan”-ban

A Madras melletti Adjar a Teozófiai Társaság világszékhelye.
Bizonyos állítások ellenére a teozófia – görög bölcselettan – nem
akar vallássá válni, ez a társaság ősi, spirituális tényeket akar
közvetíteni, és hirdeti, hogy az evolúció az emberi világon túl a
kozmoszig hat, s hogy az érzékeléssel nem felfogható anyag
természetfölötti képességekkel vizsgálható.
A Teozófiai Társaságot 1888-ban az Ukrajnában született Helena
Petrovna Blavatszkij (1831-1891) alapította New Yorkban, ma szinte
minden országban vannak hívei. 1888-ban Londonban jelent meg
Blavatszkij háromkötetes műve Titkos tanok címmel; a mű feltűnést
keltett, nem utolsósorban azért, mert az előszóban a szerző biztosította
az olvasót, hogy az általa feldolgozott források ősi indiai szanszkrit
szövegmaradványok, melyek még tibeti kripták mélyén nyugszanak, s
még színhelyeket is megjelölt, ahol a titkos iratok megtalálhatók;
adatait sosem vizsgálták felül, csak gúnyosan legyintve félretették.
A Titkos tanok lényeges alapja a Dzyan könyve, melynek
keletkezési ideje ismeretlen. Egészen a legutóbbi időkig a szent könyv
szimbólumrajzai érthetetlennek tűntek, sőt csaknem értelmetlennek.
Ma már legalább annyit tudunk, hogy Dzyan nem egy próféta neve,
nem is a számtalan isten valamelyikéé, hanem régi tibeti iskolák
fonetikus összesítése – a legrégibb tibeti források összes tudásának, a
Kandzsúr 108 és a Tandzsúr 225 kötetének birtokosa.
Az írást 1 m széles, 10-20 cm vastag és 15 cm magas fatáblákba
vésték. A szövegek nem egészen 1%-a van lefordítva, ezek sokat
árulnak el az istenekről és földi tevékenységükről. Bár nem utal dátum
a könyvek keletkezésének idejére, feltehetően a Dzyan könyvének
tanai jutottak a Himalája vidékéről Japánba, Kínába, majd Indiába.
Nem csoda hát, hogy Blavatszkij asszony már életében is sok
támogatást kapott indiai tudósoktól. 1890-ben Svama Dayanand
Sarasvati volt India legjelentősebb szanszkritszakértője. Amikor az
India-szakértő Max Müller oxfordi professzor a Blavatszkij-
forrásokról negatívan nyilatkozott, Sarasvati szót kért: „Ha Max
Müller úr felkeresne, elvezetném őt egy guptabarlangba, a Himaláján
fekvő Okhee Math közelébe, ahol hamarosan felismerné, hogy ami a
források (kalapani) révén Indiából Európába eljutott, az a mi szent
könyveink bizonyos részeiről készült másolatok részeinek
tulajdonítható. Létezett egy eredeti kinyilatkoztatás, és ez még
megvan, sőt nem lesz mindig hozzáférhetetlen a világ számára, hanem
ismét megjelenik majd, még akkor is, ha az embereknek erre még
várakozniuk kell.”

Kozmikus evolúció
Az ezoterikus és teozófustársaságok által hirdetett Titkos tanok
könyve máig is vitatott. A tudományok, melyek csak az anyag
létezését fogadják el, a Dzyan könyvének leírásait nem tekinthetik
ténynek. Mit titkoljam, én is szkeptikus voltam. El kell mondanom,
miért tudom ma más szemmel nézni a dolgokat.
Az űrtelepülések létrehozása reális lehetőség. Ezek elláthatók
olyan hajtóművekkel, melyek segítségével a naprendszertől
naprendszerig való közlekedés lehetővé válik. Mesterséges nehézségi
erő létrehozása érdekében ezek az űrlétesítmények valószínűleg
óriáskerekek formáját kapják majd, és így saját tengelyük körül
forognak. Nem ok nélkül beszéltem a jövő űrlakóiról, akik
misszionáriusként akarnak tevékenykedni. Ugyanilyen vakmerő és
mégis lehetséges feltevés, hogy a település lakóinak nagy része a
hosszú utazást elaltatva, ezáltal táplálékot és energiát megtakarítva
teszi meg. Sience fiction szerzők, kiknek fantáziáját a valóság már
sokszor megelőzte, milliónyi megtermékenyített petesejtről beszélnek,
melyek egy naprendszer közelében mesterséges anyaméhben kerülnek
kihordásra. (Házi használatra ez a módszer már heves viták tárgya!)
Mindez és még több van megírva a Dzyan könyvében! Ismeretlen
ősi időkből, ma még ismeretlen szerzőktől! Ha a kutatók számolnak a
jövőben megvalósítható űrtelepülésekkel, az állítólag érthetetlen
szövegek értelmezése könnyűvé válik. íme, strófák a Dzyan
könyvéből, a Kozmikus evolúció címszó alatt:3
"...Nem volt idő, mert alva feküdt a végtelenség ölében...
...Csak sötétség töltötte be a végtelent, apa, anya és fia ismét
egyet képezett, a fiú még nem ébredt életre, hogy vándorútra keljen a
keréken...
...az élet öntudatlanul lüktetett az űrben...
...hol voltak az építők, a feltörekvő Manvantara fényes fiai?...
Akik formát adtak a forma nélkülinek... Még nem ütött az óra, a sugár
még nem irányult a csírára, a matriadma még nem duzzadt meg...
...Föld fiai, hallgassatok tanítóitokra, a tűz fiaira... halljátok, mit
tanultunk mi, az ősi »hetek« leszármazottai, kik az őstűzből erednek,
apáinktól...
...a fényből, mely az örök sötétségből sugárzott, új életre kelt
energiák keletkeztek az űrben...
...mikor művét elkezdi, kiválasztja az alsó rész szikráit, melyek
diadaltáncot lejtenek ragyogó lakhelyükön, és ezekből képzi a kerekek
magvát... az űr hat iránya felé tájolva, egyet a középre illeszt, s kész a
főkerék...
...minden szögletben csapatostul állnak a fény fiai, s a középső
kerékben a lipika. Azt állítják, így jó. Az első isteni világ elkészült...
Fohat öt lépést tesz, és a négyszög minden szögletében szárnyas
kereket képez...
...hogyan épít Fohat? Összegyűjti a tüzes port... tüzes golyókat
alkot, keresztülmegy rajtuk, megkerüli őket, élettel tölti meg
mindegyiket, majd egyiket az egyik, másikat a másik irányban,
mozgásba hozza őket...
...a negyedikben megparancsolják a fiaknak, hogy alkossák meg
képmásaikat... szenvedni fognak és szenvedést fognak okozni. Ez az
első harc.
...az alkotók és rombolók közt harcok dúltak, harc az űrért; a mag
megjelent, és állandóan újra létrejött...”

Idegen világban
Ezt az eredeti szöveget figyelmesen elolvasva nincs szükség
kommentárra. Találkozhatunk azzal az ellenvetéssel, hogy a Dzyan
könyvének forrásai ellenőrizhetetlenek. De miért voltam én a
megbízható felvilágosítás közelében? Másnap megkérdeztem Ma-
hadevan professzort, aki dr. Mahalingammal és Nagaswamy
professzorral értem jött a szállodába:
– Vannak olyan helyek, melyeken ősi, túlnyomórészt még nem
lefordított kéziratokat őriznek?
– Természetesen léteznek ilyen rejtett szöveggyűjtemények
kolostorokban és templomi iskolákban – válaszolta a tudós. – Ott
őrzik ezeket, mint őstörténetünk fontos részét. Sok teljes pusztulásnak
volt kitéve, ezért szükséges a konzerválásuk; sokszor teljesen
átmásolják őket. Sziszifuszi munka, némelyek egy életen át ülnek
mellette, magasan kvalifikált szakemberek.

 Mahadevan professzor mindig velünk tartott

A fémpolcokon furcsa „fadarabok” százai sorakoznak

Nagaswamy professzor bekapcsolódott a beszélgetésbe:
 – Nem messze innen csodálatra méltó gyűjteményt tudok önnek
mutatni.
Háromnegyed órányi autóút után Madrason keresztül, egy kis,
meszelt falú, kétemeletes házba léptünk. Az őr, egy méltóságteljes
aggastyán, Nagaswamy professzort meghajlással köszöntötte, kezét
mellén összekulcsolva; üdvözlő gesztus, melyet én is iparkodtam
gyakorolni. Az urak tamil nyelven folytatott beszélgetését nem
értettem, az őr ábrázatán azonban láttam, hogy készségesen meg fogja
mutatni kincseit.
Röviden, állva történt ismertetés útján hozták tudomásomra,
hogyan keletkezett a gyűjtemény: dr. U. W. Swaminatha Iyer hordta
össze a tárgyakat, miközben évtizedekig utazgatott Indiában régi
mondákat, írásos emlékeket kutatva s ezeket a vásárlással a
pusztulástól megóvva. Több mint 3000 kéziratot nagyrészt máig sem
lefordítva tartanak ebben a házban. 91 szanszkrit könyv szerzőként
vagy kiadóként dr. Iyer nevét viseli. Kollégái a legnagyobb tisztelettel
beszélnek róla.
Nagaswamy professzor megkezdte a vezetést. Óvatosan sorba
rakva, fémállványokra rendezve sok száz, 10 cm vastag, 30-40 cm
hosszú zsinórral összekötött fadarabot láttam. Nagaswamy professzor
elővigyázatosan nyúlt a facsomaghoz, megoldotta a zsinórt, kibontotta
és lapozgatta a fadarabokat. Nos, láthatóvá vált, mit őrizgetnek itt:
vékony falemezeket vagy pálmaleveleket, néhányat balról és jobbról
lyukak is szegélyeztek, melyeken zsinór vezetett keresztül, másokat
legyezőszerűen lehetett kinyitni. Bevésve ezernyi apró írásjel.
Nagaswamy, aki további csomókat nyitott ki, elmagyarázta, hogy
minden jelet, a mikroszkopikusan finomakat is, késheggyel karcoltak
be, ezáltal azonban az írásjelek a munka folyamán a háttérből nem
emelkedtek ki. Hogy az írás láthatóvá váljék, hamut vagy festékport
kellett a lamellákba kefélni.
– Miről szól? – kérdeztem.
Nagaswamy professzor vállat vont.
– Egy része védaszöveg, más része ősi tamil irodalom; bizonyos
szövegrészeket papírra másoltak, bizonyos gondolatokat lefordítottak,
de több mint a felét máig sem fejtették meg.
Eszembe jutottak a föld alatti barlangok Ladakh, Tibet területén,
ahol évekkel azelőtt ezernyi pálmalevelet csodáltam meg így,
lapocskák közé préselve; ott is csak csekély a lefordított szövegrész.
Vajon az ősi krónikás szándéka az volt, hogy közléseit
érthetetlenül hagyományozza az utókorra, vagy magasabb parancsra
cselekedett? Arra az időre gondolva, mikor megértik majd a
történelmet? Fontosnak tűnik, hogy az ősi szövegeket okosabb, többet
tudó generációnak megőrizzék – mind itt, mind a Kandzsúr és
Tandzsúr esetében.
Kell, hogy különös oka legyen annak, hogy az embereket annyi
vallásos és mitikus hagyomány figyelmeztette arra, hogy a szövegeket
ne változtassák, és az utókor számára megtartsák! A keresztények
sajnos nem így jártak el a Bibliával, mint az ősi szerzők ezt kívánták;
lerövidítették, megszabdalták, a nemkívánatos részeket, a kellemetlent
kitallózták, folytonosan új szavakkal, az új idők szája íze szerint
értelmezték.
Pedig a vallás latin megfelelője – religio – megőrzést, megtartást
jelent. Hála istennek, voltak bölcs vallásalkotók, „istenek”, akik –
mint például itt vagy Tibetben – gondoskodtak arról, hogy
mondanivalójuk megmaradjon, és kódolt üzeneteik a kozmikus
ébredés századára megmaradjanak.

A vékony fafóliákra milliméteres írásjegyek vannak bevésve



A lingam hármas jelentése

A Kanchipuram felé vezető másfél órás úton – India szent
városainak egyike és vallási centrum, 124 templommal és
imahelyekkel – mellékesen érdeklődtem Nagaswamy professzortól a
minden hindu templomban megtalálható lingam szimbolikus
jelentéséről.
– A lingam fallikus szimbólum?
– Nem csak – felelte. – Igazi jelentése tűzoszlop, a tűzoszlop
viszont a kozmikus tűz jelképe is, a fallosz viszont életadó és a világ
hamuja.
Hogy jutott eszükbe a tűzoszlop; csak nem valamilyen technikai
dolog félreértéséről, téves interpretációjáról van szó?
A professzor így folytatta a magyarázatot:
– A mi hagyományaink szerint Brahma és Visnu istenek azon
vitatkoztak egymással, melyikük hatalmasabb, s köztük a kozmikus
erő tűzoszlop alakját öltötte. Visnu vadkanná változott, leereszkedett a
tűzoszlopon, hogy körülássa annak talapzatát, de az oszlopnak a
földben nem volt sem talapzata sem gyökere. Nos, Brahma hattyúvá
változott, és felfelé repült az ég felé, de az oszlopnak nem volt vége.
Ezért maradt meg az oszlop a kezdet és vég nélküli erő kozmikus
jelképének.
Mint értesültem róla, hindu templomok százával, ezrével rejtenek
lingamokat, de a legszentebb szentélyben mindig különös lingam van,
a szentély általában vimánát* is rejt, mely fölé a templomtornyot
emelték.

* Vimána – isteni jármű. A „Szanszkrit Kutatás Nemzetközi Akadémiája”
Mysoréban megkísérelte átültetni a szanszkrit szöveget a mai, modern
fogalomvilágba. A vimánával kapcsolatban úgy hangzanak az értelmezések:
„készülék, melyet belső erő hajt... mely egyik helyről a másikra mozog... a
repülő eszközök építésének nyitja... az ellenséges repülő eszközök repülési
irányának megállapítására szolgáló titok... stb.” A bangalorei szanszkrit kolléga
megerősítette a fordítások hibátlan tudományos hitelét

Szinte ijesztőek ezek a kőistenek Madras szélén

Nagaswamy úgy vélte, hogy itt talán régi félreértésről van szó:
talán a vimána központjában kozmikus, nukleáris tűz égett, és ez
vezethetett a lingam szimbólumához. Mint mondták, a papoknak nap
mint nap rituális mozdulatokkal kell tisztítaniuk a lingamot, hogy
konkrétan milyen manipulációkról van szó, nem sikerült megtudnom.
Vicces annak elképzelése, hogy a mit sem sejtő papok évezredek óta
technikai fogásokat utánoznak!

Kanchipuram
Kanchipuram templomváros India legrégibb városai közé
tartozik. Buddha i. e. 5. században már prédikált itt. Asóka császár i.
e. 3. században építtetett buddhista templomokat, melyeknek nyoma
sincs már. I. sz. 7. században Kanchipuram a Pallava-dinasztia
rezidenciája lett; a dinasztiának 575 óta Dél-Indiában hegemóniája
volt. Építőkedvű uralkodóház lehetett, mert 150 év alatt, 600-750-ig
emeltetett vagy ezer templomot, közülük 124 ma is megcsodálható.
Ezek a legkülönfélébb alkalmakra szolgáló építmények – óriások,
nagy templompiramisokkal, mitológiai figurákkal díszítve, vagy kicsi,
ereklyetartókkal ellátott épületek, melyeket tehetős hinduk, illetőleg a
faluközösségek valamely istennek tulajdonított jótéteményekért
rendeztek be.
A templomokat ősi brahmanfamíliák őrzik, szolgáik híven
őrködnek azon, hogy a látnivalókat ne ingyen élvezhesse a látogató.
Gyerekek ajánlkoznak – „Me only ten rupees!” – templomvezetésre.
A szent város attrakcióját nyújtva Kanchipuram a turisták,
koldusok, mutatványosok, üzletemberek eldorádója. Idősebb
asszonyok fekete öltözékben, csecsemő unokáik batyuban a hátukon,
mindent koldulnak a golyóstolltól a cipőfűzőig.
Mielőtt a nagy Siva-templomba beléptünk volna, az őrök
megállítottak, le kellett vennünk cipőinket, tőlem elvették a
fényképezőgépet is. A templombelső sötét, nedves, forró és kissé
kísérteties. A tömeg izzadságszagát a szantálfa illata jótékonyan
elfeledteti, a korhadás kigőzölgését a virágok elviselhetővé teszik.
Valahonnan a félhomályból furulya magas hangja szól, a sihar, egy
lantféle ritmikus pengései kísérik; ez a fajta zene, mint tudomásomra
hozzák, bizonyos napszakokat kísér, mert színt és hangulatot vált
bizonyos intervallumonként; i. e. 500 óta létezik.
Szentélyek előtt hívők állnak, és istenfigurákhoz imádkoznak,
melyeket rikító színűekre festettek és virágfüzérekkel díszítettek.
Különböző színű gyertyák fénye lobog. Néhány istenfigura értékes
selymekbe borítva, sajátos kellékekkel a kezében. Pitypangsárgán
megvilágított beugróban lótuszülésben imádkozik egy pap,
törökülésszerű lábtartása nyitott lótuszvirágot szimbolizál, s a lótusz a
vallásszerű tisztaság jelképe. A pap távolról tudomást vesz
jelenlétünkről – gondolataiba merülve jobb mutatóujjának hegyét
piros porral teli tálkába süllyeszti, majd jelet rajzol homlokunkra.
Közben felvilágosítva, a tükörben aztán felismerem magamon a
vesszőt, mely alulról felfelé mutat; az imádkozónak Siva-papnak
kellett lennie, saját istene jelét adta tovább. Siva soktulajdonságú
isten. Pusztító és megújító, ugyanakkor az „idő megsemmisítője” és a
„tánc ura”. A hinduk meg vannak győződve arról, hogy Siva
személyesen tanította táncolni őket. Színe a bíborvörös, ezért
templomaikban a plafon bíborvörös, a figurák is pirosak, arcuk
démoni torzkép. Sivát, a tánc mesterét elegáns lábtartással ábrázolták
– négy karja kecsesen mutat a négy égtáj felé. Hát istenem, ez egy
isten!

A kanchipurami templompiramisok ugyanolyan meredekek és magasak,

mint a maja kultúra templomai

A szentélyben, a templom központjában vimána áll, Siva isten
járműve, 28 beugróval körülvéve – mint ablakocskák,
mindegyikükben olajmécses, bennük úszó kanócok, meleg fényük
fátyolba burkolja a figurákat; a hangulat áhítatra kényszerít. Szemem
sarkából a hindukat figyeltem, és igyekeztem utánozni őket,
fogalmam sem lévén róla, hogy a kérlelhetetlenül szigorú hívők mit
tesznek, ha nem hívő hatol a szentélybe. A vörös folt homlokom
közepén mimikri volt, mégis utánoztam az adagolt meghajlásokat, a
hely szelleme megérintett; eléggé biztonságban éreztem magam
ahhoz, hogy tartózkodó pillantásokkal csodáljam az ősi művészet
kézművesremekét. Siva és Visnu, Krisna, Ráma és Brahma – mint a
mítoszok leírják – tökéletesen formázottak, akár a melléjük helyezett
elefántok, hattyúk és ökrök is, csak kihívóan rikító festésük hat első
pillanatban giccsesnek; második pillantásra nyugati búcsújáróhelyek
jutnak eszünkbe, ahol a kép hasonló. Azt hiszem, a félhomályban,
mely ezeken a helyeken az áhítat elmélyítésére kedvelt, szükséges az
intenzív színek alkalmazása, hogy a mélyen tisztelt alakoknak hatásos
aurát kölcsönözzenek.
A napfény vakított. Előttünk két magas templompiramis
emelkedett, amelyekhez hasonlót – nem ment ki a fejemből – Közép-
Amerikában láttam. Átmentünk egy 15 m magas gránitmonolitba vájt
ajtón – a templom alapzata is gránit, az épület homokkőből épült. A
templom megtekintése megterhelő feladatnak bizonyult, mert
Mahadevan professzor minden figura mondai jelentőségét elsuttogta.

Fényképezőgépeimet nem vihettem be a Siva-templomba

 Az isteni jármű a templomtorony tetején

Ráültem a kis kőfalra Nagaswamy professzor mellett. Nem
mentek ki a fejemből Kanchipuram és Közép-Amerika párhuzamai. Itt
is, ott is világító színű szobrocskák, istenek lótuszülésben, mindkét
helyen több istenség, hasonlóan kecses táncmozdulatokkal ábrázolva,
mindkét helyen piramishoz hasonló kontúrok a párás levegőben. Itt is,
ott is emberek, kik bőrük színét, arcvonásaikat, mozdulataikat tekintve
hasonlítanak egymáshoz, csakúgy, miként hasonlóak modern városaik
is. Madrasban úgy éreztem magam, mint Meridában vagy Yucatánban.
Anélkül hogy magyarázatát tudtam volna adni, éreztem, hogy a
szemmel látható hasonlóságok nem véletlenül ennyire szembeötlők,
de óvakodtam attól, hogy hangosan gondolkozzam, miszerint az ősi
időkben indiaiak Yucatánba, a Mexikói-öböl partjára vándoroltak, és
kultúrájuk esszenciális lényegét ott megújították.
Ma már többet tudok: nem kivándoroltak, kirepültek!
Bizonyítékokat ebben a fejezetben sorolok fel.
 A 124 Kanchipuram-templom láttán ajkamra tolult a kérdés:
– Hogyan keletkeznek a templomépítmények? Ki dönti el
építésüket, a papok, az uralkodók, a nép vagy az istenek? Ki fizette az
építőmunkásokat? Léteznek erre vonatkozó utalások?
Nagaswamy professzor odakiáltott valamit egy fiatalembernek,
aki két rudacskával tért vissza. A régész az egyik pálcát beleszúrta a
talajba, s árnyéka keletre mutatott.
– A templomépítést a legkülönfélébb okokból határozták el. Itt,
Kanchipuramban az uralkodó Pallava-dinasztia volt a kezdeményező.
De falvak vagy kolostori iskolák is eldönthették templomok építését,
hogy közösségüknek megszentelt helyet biztosítsanak a meditáció, az
istenekkel való beszélgetés számára; a templomok gyakran
iskolákhoz, egyetemekhez voltak hasonlók. De az a kívánság is ok
lehetett a templom építésére, hogy az isteneket magukhoz
csalogassák.
Amint ma már tudjuk, az építkezést előre meghatározott helyre
telepítették, a földnek jó színűnek kellett lennie, az alapnak
keménynek, lehetőleg gránitnak, a közelben ivóvíznek kellett lennie,
hogy megfelelő vegetációt biztosítson. Ha mindezek az előfeltételek
megvoltak, az építkezés helyét planírozták, kijelölték az égtájakat: a
papok botot szúrtak a földbe, napfelkeltekor az árnyék nyugatra,
napnyugtakor keletre mutatott... így a templomhoz a legszükségesebb
dolgok immár adva voltak.

A torony alatt, hátul, a vimána

Az építőmesterek zsinórt kötöttek egy botra, és köröket húztak,
így határozták meg a templom nagyságát. Vonalakat húztak a kelet-
nyugati tengellyel párhuzamosan is. A vonalak és körök
metszéspontjain szegmensek jöttek létre, melyek a centrumtól, mely a
majdani szentély helye volt, közelebb vagy távolabb feküdtek. A
centrum volt a legszentebb hely, az isten székhelye, neki volt
szentelve a templom. Ide, a szentélybe, a közvetlen közepébe került
egy lingam, amely fölé a piramist végül építették. A középpontból
mindenfelé sugárzott az isteni erő. A központ körüli bemélyedésben
alárendelt istenségek oltárai épültek. Nincs templom a 12 naptári
istenség nélkül, ezek 12 hónap szegmensei; a templomszéleken a
különböző csillagok isteneinek építettek kegyhelyet.
Világosbarna bőrű fiú kanyarodott elénk háromkerekű biciklijén,
és átható csengetéssel vonta magára a figyelmet. Csípője köré kék
kendőt kötött, lábkörmeit sárgára lakkozta. Ládából árulta a
csomagolatlan fagylaltot és a jégkockává fagyasztott gyümölcslevet.
Nem akaródzott vennünk semmit.
– Tudom, ki ez – mondta provokálón a kölyök, és rámutatott a
templomfal egyik szobrára.
– Ha tudod, kapsz tőlem 10 rúpiát – mondta professzor
Mahadevan.
– Ez a táncoló Siva, és Parvati istenei nézik a táncát...
– Jól van – ismerte el a professzor. – És milyen táncot jár Siva?
 – Az égi táncot járja.
Megkapta a tízrúpiást, és büszkén karikázott tovább.
– Valóban ez az égi tánc? – tudakoltam.
– Ez a pusztulás és a teremtés kozmikus tánca, melyet az istenek
furulyával, cimbalommal és más hangszerekkel kísérnek... Rögtön
mellette ott látja Indrát, az univerzum urát, Matalival, a légi csaták
harcosával – világosított fel a professzor.
A „légi csaták harcosa” kifejezésnél hegyezhettem a fülem, mert
másnap Mahadevan professzor egy Matali istenre vonatkozó szöveget
adott nekem Rámájanából, mely a Mahábhárata mellett az indiaiak
másik nagy eposza. Ebben ez olvasható:

„»Gyorsan Matali! – szólt Indra – Siess az égi kocsival! Az
igazattevő Indra eltalálja az ellenségeit...« Matali odairányította a
kocsit, mely ragyogott, mint a nap, ahol az igazságot osztó Ráma
ellenségeit eltalálta. »Vedd ezt az égi kocsit! – kiáltotta Matali
Rámának. – Az istenek az igazakat támogatják! Itt van, szállj ebbe az
aranykocsiba, az égi erők támogatni fognak. Én leszek a vezetőd, s
majd felgyorsítom a dübörgő kocsit.«
Égi szövetféleségekbe burkoltan Ráma a kocsira szállt, és emberi
szem által soha nem látott csatába indult. Istenek és halandók
figyelték a harcot, remegve nézték, miként avatkozik Ráma az égi
harckocsival az ütközetbe.

Nagaswamy professzor válaszolt a kérdéseimre


Halálos lövedékek felhői sötétítették el az égbolt ragyogó
ábrázatát. A csatatérre homály ereszkedett.
Dombokat, völgyeket és az óceánt szörnyű szelek korbácsolták, a
nap sápadtan sütött. Amikor a csata még mindig nem akart véget érni,
Ráma haragjában Brahma fegyveréhez nyúlt, mely égi tűzzel volt
töltve. Ez volt a szárnyaló fényfegyver, halálos, mint a villám. A kerek
ívtől gyorsítva lecsapott a villámfegyver, s átfúrta Ravan fémszívét.
Amikor csönd lett, a véres síkságra égi virágok esője hullt, és
láthatatlan hárfák megnyugtató zenéje hangzott az égből.”

Hasonló szövegekhez soha nem kaptam elfogadható
magyarázatot, kivéve a modern és befutott indiai akadémikusokét. S
ha némely kritikusomnak a lélegzete elállna – tekintetbe véve egész
egyletük elbizakodottságát – ez érthető és figyelemre méltó reakció
lenne. Miután a Rámájanából a „légi csaták harcosainak” akcióit és
fegyvereit jellemeztem, hadd jusson szóhoz a Mahábhárata 5. könyve
is, melyben isteni fegyvereket sorolnak fel, melyek minden harcost
megöltek, kik testükön fémet viseltek; ha a harcosok időben értesültek
e fegyver bevetéséről, letéptek magukról mindenféle fémet,
beugrottak a folyóba, megmosták magukat és mindent, amit csak
megérintettek. E fegyver hatására a harcosok haja kihullt, körmeik
leváltak, minden élő elsápadt, mert „isten halálos lehelete” érte.

 A táncoló Siva

Példa a formagazdagságra

A Mahábhárata ezt így írja le:

„A fegyver hevétől felperzselve botorkált a világ a hőségben... A
víz fölforrt, a halak elpusztultak... A fák sorokban dőltek ki... A lovak
és szekerek elégtek. Szörnyű látvány volt. A holttesteket a hőség
megcsonkította, nem volt emberi formájuk. Soha azelőtt nem létezett
hasonlóan szörnyűséges fegyver, soha azelőtt nem is hallottunk róla.”

Mint egy hirosimai riport az első atombomba bevetése után,
1945. augusztus 6-án! Nem szeretném, ha a Mahábhárata a jövő
emlékeit hordozná...
Alkonyodott. A hőség elviselhetőbbé vált. Kis faszén
tűzrakásokat gyújtottak mindenfelé. Fent a templompiramison fény
pislákolt!
Az ég felé nyújtózó templomcsúcsokon hordószerű
képződmények sötétlettek.
– Lakik ott fenn valaki? – kérdeztem.
– Nem, ott nem lakott és nem lakik senki. Emeletről emeletre
vezetnek a lépcsők – magyarázta Nagaswamy professzor. – Arra kell,
hogy figyelmeztessen bennünket, milyen meredek és fáradságos az
égbe vezető út. Az a kerek valami, amit hordónak nevezett, a járművet
szimbolizálja, mely közel van az éghez...
– Vehetem ezt szó szerint, vagy allegorikus megfogalmazásról
van szó?
Nagaswamy professzor vállat vont, mintha azt akarná kifejezni:
„Higgyen, amit akar.” Aztán a figyelmet elterelendő megkérdezte:
– Akar selymet venni? Dél-India központja a selyemiparnak, még
ha a nagy gyárak Mysoréban, Bangalorénál fekszenek. – Mosolygott.
– Sok mindent tudnak, de olyan selymet készíteni, mint mi... – Nem
fejezte be a mondatot.

Rámájana, Mahábhárata... Talán a szövegek hatása volt, hogy amikor a
kanchipurami piramistornyokat megpillantottam, egy rakétabázisra kellett
gondolnom?


Miért védi a selyem a természetet?

Nagaswamy professzor figyelemelterelő trükkje a világ egyik
legrégibb iparágával ismertetett meg. A selyem már az
időszámításunkat megelőző századokban is rentábilis exportcikk volt.
A selyem Kínából Közép-Ázsián, Nyugat-Ázsián és Indián keresztül
karavánokkal jutott el Nyugatra. Egy utazás kiindulópontjától a
Földközi-tengerig és vissza 6-8 évig tartott. A selyemért cserébe
üveget, nemesfémeket, luxuscikkeket vásároltak – a lóhere,
őszibarack, mandula a visszaúton jutott Ázsiába, és meghonosodott ott
is.
Jelentéktelen házikó előtt állította meg az autót Mahadevan
professzor, beszélt valamit a tulajdonossal, majd odaintett bennünket;
miután cipőnket lehúztuk, egy terembe vezettek minket. A padló
olyan fényesre volt polírozva, amilyet még soha nem láttam. Két
indiai asszony és férfi ült lótuszülésben a helyiségben, és
professzoraim melléjük telepedtek. Követtem példájukat.
Rövid tárgyalás után az egyik asszony felemelkedett, és
selyembálát hozott oda, szegélyénél kiteregetve az egészet. Mintha
varázslat történt volna, a padló tengerkéken ragyogott, csak a
selyembe szőtt fehér jázminvirágok tarkították. Odasúgtam
Mahadevannak, hogy inkább egyszínű selymet szeretnék. Mintha csak
kitalálták volna a kívánságom, a kék szőnyeg visszatekeredett, és új,
mindig más színű selyembálák kápráztatták el a szemet. A szivárvány
egy tónusa sem maradt ki. Négy végből levágattam magamnak néhány
métert, és megjegyeztem, hogy szívesen megtanulnám, hogyan szövik
ezeket a csodálatos anyagokat.
Három hátsó udvaron kellett átkelnünk. Egy állványról a ház ura
lapos kosarat emelt le; eperfalevelek közt csúszott-mászott szorgosan
rágcsálva száz meg száz, cigaretta hosszúságú hernyó.
Selyemlepkéktől, egy 300-féle fajjal rendelkező keleti lepkefajtából
származnak, a legfontosabbak színe a szürkésfehér és a gyöngyszürke
közt változik, szárnyukon sárgásbarna csík. Kelet-Ázsiában több mint
4000 éve domesztikálva már nem tud repülni, csak verdes szárnyaival.
A párzás röviddel a lárvából való kikelés után történik, a nőstény
csaknem félszáz 1 mm-es petét rak, és egy héttel később elpusztul. A
nyár vége felé lerakott petékből 10 hónap múlva hernyó fejlődik, mely
ezt követően állandóan a fehéreperfa levelével táplálkozik. A hernyók
már öthetes koruktól megkezdik a selyemtermelést a selyemgubóban:
a nyálmirigyek váladékából termelik a selyemszálakat, amelyek
hossza a gubóban feltekeredve4000 m-t is elérhet. A zabálós, gyors
munkások belül laza, kívül kemény szövedékterméke 3-4 nap alatt
feldolgozásra kész.

Tipikus utcakép: kunyhók, egy templom maradványai

Mahadevan tamil nyelven megbeszélte a szövőde vezetőjével,
mutassák be a munkafolyamat egyes lépcsőit. Nagy teremben lógtak a
gyékényből font spirálok, melyeknek zegzugaiban a bolyhos gubók
megtapadtak.
– Ha a hernyókra bíznánk – jegyezte meg Mahadevan professzor
–, két hét alatt kikelnének a lepkék. Ezért forró levegőjű kemencébe
akasztják őket, ott gyorsan elpusztulnak. A gubók forró vízbe vagy
gőzbe kerülnek, a szál megszilárdul, már csak le kell gombolyítani.
– Mennyi selyem készül egy gubóból?
A főnök magyarázni kezdett:
– 2-4 km. A hernyók hallatlanul nagy étvágyúak, naponta néha
hatszor kell levélutánpótlást biztosítani.
– Hány gubó szükséges 1 kg nyers selyemhez?
– Mintegy 10 000 selyemhernyó, melyek aztán hál’ istennek nem
termelnek már új selyemlepkéket. Kopaszra rágnák az országot!
A visszaúton Madrasig mindenki a saját gondolataival volt
elfoglalva. A sofőr óriási kátyúk és alvajárón közlekedő indiaiak
szekerei mellett húzott el.
– Visnu hány nevét ismeri? – törte meg Mahadevan professzor a
csendet.
Rápillantottam.
– Miért, hány neve van?
– Ezer.
– És mindet ismerni kell?
– Minden tanult ember ismeri őket... – mondta Mahadevan, és
szavaiból kihallatszott a kérdést illető enyhe kritika.
– Mondja el hát Visnu ezer nevét! – ugrattam én.
Mahadevan professzorból ömlöttek a nevek, minden tizedik után
szünetet tartott. Nem tartottam volna elképzelhetőnek, de kis idő után
a sofőr is részt vett a Visnu-litániában. Lopva megnyomtam a
stopperomat: 9 perc és 35 másodperc alatt a férfiduó felmondta Visnu
ezer nevét!
– Nincs olyan szinonima, amely Visnu minden nevét magában
foglalná?
 Mahadevan professzor, akinek e memóriateljesítmény – ehhez
képest egy rózsafüzér semmi! – meg se kottyant, mosolygott.
– A Ráma szó Visnu mindegyik nevét, mind az ezret egyesíti. Ha
Visnu védelmét kéri, Rámának is nevezheti!
Ismét hallgatásba burkolóztunk. Amint beleástam magam az
indiai mitológiába, csak úgy zúgott a fejem az istenek nevétől. Túl sok
van belőlük ahhoz, hogy egy európai, aki nem indológusnak tanult,
kiismerné magát. 40 000 istennév! Hol kell kezdeni, hol befejezni?

Istenek az űrkutatás hajnalán

Célomnak megfelelően szelektálnom kell, s lehetőleg azokról az
istenekről sokat megtudni, akikkel a világűr felé vezető úton
találkozni lehet; Ráma, Indra, Ardzsuna, a Marutok; századnyira
tehető a Mahábhárata és a védák égi alakjainak száma.
Itt vannak az isteni ikrek, az Asvinok, jó lovasok, akik a Földet
az égi szekéren egy nap alatt megkerülték. Itt van a barátságos
Napisten, Szúrja, állandóan kezében lótuszvirágokkal ábrázolva, aki
isteni járművéről hírszerző szolgálatot teljesített az isteneknek – lévén
hogy a nagy magasságból mindent látott, s így mint isteni „kém”
került az irodalomba. Itt lenne a lótuszban született Agni, a tűz istene,
egy fényjármű tulajdonosa, „mely aranyló és világító egyszerre”4, ő
vitte az áldozatként elégetetteket az istenekhez, az égen villámként, a
Földön tűzként tűnt fel. Itt van Garuda, a madarak keselyűszerű
királya, aki Visnu gyors mozgását szolgálta, önállóan is cselekedett,
bombákat hajított, tüzet oltott, s egész a Holdig repült. Itt van
Visvakarnam, az istenek építőmestere, aki Indrának nemcsak egy
palotát épített, amely istenhez méltó, ő állította be az istenség
kocsiparkjába a legszebb járműveket.
A Visnu-purána az i. e. 4-5. századból származó nagy tradíciójú
monda, melyben egész fejezet foglalkozik azokkal az időszakokkal,
mikor az emberiség ősei – saját „repülőikkel” – megjelentek az
égből.5
„Miközben Kalki még beszél, az égből két napszemen ragyogó,
mindenféle ékkövekből álló, önmagától mozgó jármű érkezett eléjük,
sugárzó fegyverektől védve.”

Mellékesen. Ez a Kalki szintén rendelkezett egy isteni járművel,
„melyet csupán a pilóta akarata” irányított!
Berthold Laufer (Chicago, 1928) The Prehistory of Aviation (A
repülés előtörténete) c. munkájában beszámol egy Vicvila nevű
emberről, aki feleségével a „levegőn keresztül menekült” a királyi
palotában az elfogatás ellen, és Rumanvat királyról, aki olyan
hatalmas űrhajót építtetett, hogy egy város lakói is belefértek. Erről
így szól az indiai legenda:6

„A király beült hát háreme összes személyével, feleségeivel,
méltóságaival és a város különböző részeit képviselő csoportokkal az
égi járműbe. Elértek a mennybolt távolságába, majd a szelek útját
követték. Az égi szekér körbekerülte a Földet, az óceánok felett
azonban Avantis város felé irányították, ahol éppen ünnepeltek. A gép
megállt, hogy a király az ünnepen részt vehessen. Rövid tartózkodás
után az égi szekérnek csodájára járó számtalan kíváncsiskodó
tekintetétől kísérve ismét felszálltak.”

A szanszkrit irodalom számos istene volt rendszerezendő – a
tulajdonságok alapján, melyek a vonatkozó istenséget jellemzik,
valamint a technika szerint, melyekkel ezek az istenek rendelkeztek.



A templomokba már nem léphetnek be táncosnők, de speciális iskolákban
még ma is éveken át tanulják a régi templomi táncokat régi templomi zenére,
régi rítusok szerint

Lecke
A kép túlságosan nevetséges volt, de csak akkor mertem teli
torokból kacagni, mikor mindkét professzor a sofőrrel együtt
nevetésben tört ki.
Az út szélén, egy kis hindu templom mellett két utcalány – az
egész világon azonnal felismerhetők – püfölt egy katonát, talán
keveset vagy egyáltalán nem fizetett.
Tréfát űztek abból, hogy a katona sapkáját letépjék, ha sikerült
megkaparintania és ismét feltennie, mindjárt újból az utcára repült. Ez
ismétlődött néhányszor, míg a katona egy ugrással beérte a fejfedőt,
hóna alá kapta, és eliramodott. Inkább becsmérlő, mint hívogató
mozdulatokkal emelte meg az egyik lány oldalt fenékig felsliccelt
száriját: Nyasgem! A beszéd nélküli értekezés nemzetközi módja.
– Templomi kurvák? – kérdeztem magától értetődően, mint egy
svájci.
Nagaswamy professzor rendreutasító pillantást küldött felém, és
azt mondta:
– Templomi prostitúció nem létezik. Valamikor az imádkozás
rituáléjába táncok, dalok, zene is tartozott, mint sok más monoteista
vallásnál. A kiválasztott hajadonokat évekig avatták be a tánc
művészetébe. A hagyomány csak az európaiak megérkezésével, a 18.
században változott meg. Ők voltak, akik a templomi táncosnőket
szépségük, bájuk miatt körüludvarolták, ezenkívül biztosan tudták,
hogy hajadonokról van szó. A briteknek fogalmuk sem volt a
templomi rítusokról, feltételezték, hogy a táncosnők a papok
prostituáltjai. Abszurd gondolat! Prostitúció egy szent helyen!
Egyetlen eset sem ismeretes, mikor a templomban szexről lett volna
szó. 30 évvel azelőtt a templomi táncot a törvény megtiltotta,
értetlenül és alaptalanul. Ősrégi, köztiszteletnek örvendő családok,
akik a templomi tánc művészetét 1800 éve kultiválták, így maradtak
kenyér nélkül. Nagy kár!

Vimána mindenütt
Kalkuttába való repülésem előtt Nagaswamy professzor a
Pantheon Roadon levő állami múzeumba kalauzolt, amely több
épületben rejti a dél-indiai kulturális fejlődés archeológiai
gyűjteményét, az ősidőktől a Pallava- (Chalukya-) és Chola-
dinasztiákig.

 Vimána

Lingam

 Siva

Ganesa

Vimánák, égi lények repülő rezidenciái, kőistenek falansztere,
lingamok. A táncoló Siva bronzszobra előtt Nagaswamy professzor
magyarázni kezdett:
– Siva táncol, egyik lábával emberi háton áll, a szimbolika
szerint ez tudatlanságot jelent. Baljában harang, hanghullámokat
szimbolizál, az univerzum rezdülését. Jobbjában lángot tart, ez illúziót
jelent; a kozmosz lángra gyúl, majd újjászületik. A középső, harmadik
kéz gesztusa mint általános védelem jele értendő.
Nagaswamy a múzeum igazgatója volt, minden zugát úgy
ismerte, mint a tenyerét. A múzeumi őrök tisztelettel köszöntötték.
Érzékelhető elégtétellel figyelte a tanárnőket és tanárokat, amint
osztályaikat – halkan magyarázgatva – az óriási gyűjteményben
kalauzolták.
Majd megbotlottam egy bronzszoborban, emberfigura volt
elefántormánnyal; ismertem hasonló szörnyeket Közép-Amerikában,
20 000 km-re innen!
– Hogyan nevezik ezeket az ormányos alakokat?
– Ez Ganesa egyik ábrázolása. Ő egyike a hinduizmus öt nagy
istenének, Sivát szolgálta. Ganesát az akadályok leküzdőjének és a
tudás őrzőjének tartják.
– Ellenőrizhető ősi tradíció alakja?
A professzor mérlegelte a kérdést:
– Legalább 2000 éves, valószínűleg még több. Siva e fiát már a
védák említik.
– Mit jelent a neve?
– Ganesa összetett szanszkrit szó. A ganes seregeket jelent, isa az
úr; együttesen a seregek ura.
Az „akadályok legyőzőjéről” – elhatároztam – minden fellelhető
adatot össze kell gyűjtenem! Nem számoltam akadályokkal.

Csoportkép „professzoraimmal” az istenkocsi előtt, amelyet i. e. 100 körül
építettek a tudós Thiruvalluvar tiszteletére


Még egy a sok impozáns istenkocsi közül

Meglepetés Kalkuttában
Kalkutta. A kelet-indiai Bengália fővárosa. A repülőgépen
olvastam, hogy vérhasjárvány van a városban. Akit ez visszatart a
látogatástól, Kalkuttát törölheti menetrendjéből: itt mindig van
valamilyen járvány. Aki Kalkuttát átéli, a továbbiakban immúnis a
piszokra. Ennyit Kalkuttáról.
A repülőtéren bengáli kiadóm, Ajit Dutt és a szanszkritkutató
Kanjilal professzor fogadott. Ismerjük egymást korábbi
találkozásokról, sőt levelezésben is állunk egymással.
10 évvel azelőtt tartottam egy előadást az egyetemen kedvenc
témámról, így ismertem meg a professzort. Az előadás utáni vitában
elmélyült szanszkrittudása alapján sokat támadott engem a
kérdéseivel. Régóta tudtam – más professzoroktól –, hogy Kanjilalnak
különös rangja van: úgymond, a szanszkriton nőtt fel, akármilyen
kicsi növésű is ez a sötét hajú, vastag szemüveget viselő emberke; a
kalkuttai szanszkrit kollégiumban tanult, később Oxfordban; a nyugat-
bengáliai Coohbear híres Viktória Kollégiumának volt a rektora. Ma
az állam őt delegálja szanszkrit kérdésekben, az Ázsiai Társaság
tiszteletbeli tagja és a kalkuttai egyetem tanára. Szavának mint
szanszkritszakértőnek nagy súlya van.
Épp taxiba préselődtünk, mikor Kanjilal professzor minden
bevezetés nélkül megjegyezte:
– Attól tartok, igaza van.
– Hogy értsem?
– Ez itt mindent megmagyaráz – mondta, és kezembe nyomott
egy 321 oldalas, sűrűn gépelt, spanyol nyelvű anyagot.
Elolvastam a kézirat címét: Repülő gépek az ősi Indiában. Még
azon az éjszakán végigolvastam. Amit Kanjilal professzor többéves
munkával utolsó találkozásuk óta felfedezett és kommentált – itt csak
egy szót használhatok: szenzációs! Olyan szenzációs, hogy tanult
kritikusainak csak egy menedéke lesz: azt állítani, hogy ez a Kanjilal
professzor nem létezik, és a szövegeket én találtam ki. Ezért a tudós
hozzájárulásával közzéteszem teljes címét:
Professzor Dr. Dileep Kumar Kanjilal
Nishi-Saran
 Railpukur Road
Deshbandhunagar
Calcutta 59
Kanjilal professzor hozzájárult ahhoz, hogy munkájából a saját
maga által kivonatolt részeket közöljem ebben a könyvben. Még csak
annyit, hogy a szerző megállapítja, hogy az összes védaszövegeket,
klasszikus szanszkrit írásokat s a buddhista szanszkrit irodalmat
áttanulmányozta a földönkívüliek nyomait kutatva, konzultált a
kollégákkal, és vitázott a papokkal. Az eredmény lehangoló –
mármint hipotézisem ellenzői számára.
„Sokszor több bátorság kell ahhoz, hogy megváltoztassuk
véleményünket, mint ahhoz, hogy hűek maradjunk hozzá.”
Friedrich Hebbel (1813-1863)

Repülő gépek a régi Indiában

Dr. Dileep Kumar Kanjilal prof.

A Rig-védából ismeretesek azok a himnuszok, amelyek az
Asvinokat, a Ribhukat és más istenségeket dicsőítenek. Ezekben a
himnuszokban jelennek meg az első utalások olyan járművekre,
amelyek élőlényeket is szállíthattak a levegőben. A Rig-védában
ezeket a repülő járműveket többnyire „ratháknak" nevezik. (Ez a szó
értelemszerűen a jármű vagy kocsi szavakkal adható vissza.) A
Ribhuk egy repülő szekeret készítettek a két ikertestvér, az Asvinok
számára, akiket orvosoknak tekintettek az istenek világában. Ezek a
repülő szekerek szerfölött kényelmesek voltak. Mindenhova el lehetett
velük repülni, még a legmagasabb felhők fölé, sőt az „égbe" is. A
himnuszokból azt is megtudhatjuk, hogy ezek a repülő szekerek még a
gondolatnál is gyorsabbak voltak. Az írásokból kiderül, hogy ez a
repülő szerkezet nagy volt, három részből állt, és háromszögletűre
készítették. Irányításához legalább három emberre volt szükség. A
járműnek három kereke volt, amelyeket repülés közben behúztak.
Arról is szó esik, hogy a repülő szekérnek három „pillére" volt. A Rig-
védában megjelenő repülő járművek rendszerint aranyból, ezüstből
vagy vasból készültek, ám a védikus szövegekben a leggyakrabban
alkalmazott fém a csodálatosan csillogó arany volt. Szegekre vagy
szegecsekre emlékeztető elemek erősítették össze a járművet. Az így
leírt égi harci szekeret olyan folyadékok hajtották, amelyek neve ma
már nem fordítható le pontosan. A „madhu" és „anna" szavak
legkönnyedebben a „méz" és „folyadék" szavakkal adhatók vissza. A
kocsi madárnál is könnyedebben mozgott a levegőben, elrepült a Nap,
sőt a Hold felé is, és nagy robajjal leszállt a Földre.
Említésre méltó tény, hogy a Rig-védában többféle hajtóanyagról
is szó esik, amelyeket különböző tartályokban tároltak. Ráadásul
világosan kiderül a szövegekből, hogy a jármű mindenféle „igavonó
állat" nélkül mozgott az égen. Amikor a jármű előbukkant a felhők
közül, lent hatalmas embertömegek gyűltek össze, hogy tanúi
lehessenek a földet érésnek. Az égi járművön – a már említett három
pilótán kívül – helyet kapott még a tengerből kimentett Bhujyu király,
Szúrja leánya, Csandra asszony, valamint további két-három ember is.
Eszerint a járművön összesen hét-nyolc személy utazhatott. Ráadásul
kétéltű jármű lehetett, mivel minden baj nélkül leszállt a tengerre, és a
partig vízen tette meg az utat.
Sőt a Rig-védában (1.46.4) szó esik három repülő harci szekérről
is, amelyek különböző mentőakcióknál kerültek bevetésre. Több mint
30 hőstett felsorolását olvashatjuk, különféle mentőakciókat a
tengerből, barlangokból, az ellenség hadrendjéből és kínzókamrákból.
A Rig-védában található leírás szerint ezek a speciális harci szekerek
igen tágasak lehettek, amelyek sokféle hadműveletet hajtottak végre,
és indulásnál hatalmas lármát csaptak. Külsejüket illetően pompás
jelenségek voltak.
Ebben a bonyolult összefüggésben a védikus szövegek néhány
szava speciális figyelmet igényel. A „madhu", „anna", „trivrt" és
„tribandhura" szavakra gondolunk. A „madhu" szó a klasszikus
szanszkritban „méz" jelentésű, de a lexikonban a „folyékony anyag"
jelentésű „szoma" szóval hozzák összefüggésbe. Az „anna", amely
rendszerint főtt rizs jelentésű, itt erjesztett rizsié értelemben
használatos. Valószínűleg egy alkoholból és szomaléből álló
folyadékról van szó, amelyet tankokban tároltak, és hajtóanyagként
használtak. Az is figyelemre méltó, hogy a repülő járművek
keréknyomokat hagytak maguk után, ha a földön mozogtak. Egyes
repülő szerkezetek meghatározott menetrend szerint indultak és
érkeztek: háromszor nappal és háromszor éjjel.
A Rig-véda 1.166.4-5,9 részlete igen valósághűen mutatja be a
„Marut"-ok repülését. Az épületek megremegtek, a kisebb fák és
növények kiszakadtak a földből, barlangok és dombok visszhangozták
az indulás zaját, a repülő jármű hangos robajától az ég mintha
felbolydult volna, hogy aztán darabokra szakadjon.
E helyütt szeretnék mint szakember egyet s mást elmondani a
„vimána" szóról.
A repülő jármű jelentésű „vimána" szó először a Jadzsur-
védábán (17.59) jelenik meg. Addig ezt a szót más összefüggésekben
használták, és általában „levegőtűz", „a nap számlálója" vagy „az ég
teremtője" jelentése volt. Ezekben a származékokban a szót az égbolt
kiterjedésével és méreteivel hozzák kapcsolatba. De a Jadzsur-véda
említett részében és az ezt követő szövegrészletekben a „vimána"
egyértelműen repülő járművet jelent.
A szó, amelyet ezekben a verssorokban alanyesetben találunk
meg, olyan valamit jelent, ami „fénnyel tölti meg az égboltot", ami
„az egész vidéket megvilágítja", amely „folyékony anyagot"
tartalmaz, és ami követni képes a Nap és Hold feljöttét és lementét.
Az egész klasszikus és puránairodalomban a repülő járművet jelentő
köznév a „vimána".
Az itt következő szövegrészletek talán elegendő bizonyítékul
szolgálnak arra, hogy a Rámájana hőseposzban a „vimána" és „ratha"
szavak „repülő tárgy" jelentésűek voltak:
– Kharával együtt beszállt a repülő járműbe, amely
drágakövekkel és démonok képmásaival volt díszítve. Olyan zajjal
mozgott, amely hasonlatos volt a felhőkből jövő dörgéshez. (3.35.6-7)
– Szállj be ebbe a járműbe, amely drágakövekkel van megtöltve,
és a levegőbe emelkedhetsz. Ha elcsábítottad Szítát (egy király
feleségét), oda mehetsz, ahova kedved tartja, a levegő útjain én majd
Lankára (a mai Ceylon) viszem őt... Azzal Rávana és Máricsa
beszálltak a légi járműbe, amely egy palotára („vimána") hasonlított...
(3.42.7-9)
– Te gazember, azt hiszed, jólét lesz a részed, ha ezt a légi
járművet megszerzed? (3.30.12)
– És akkor az önálló légi jármű, melynek sebessége, mint a
gondolaté, ismét megjelent Srí Lankán a szegény Szítával és
Trijatával együtt (4.48.25-37)
– Ez az a pompás légi jármű, melynek Puspaka a neve, és úgy
ragyog, mint a nap. (4.1 21.10-30)
– A repülő tárgy, amelyet egy hattyú díszített, hangos dörgéssel a
levegőbe emelkedett. (4.123.1)
– Szugríva majomkirály valamennyi háremhölgye igen sietősen
befejezte a díszítéseket, és beszálltak a repülőbe... (4.123.1-55)
A Rámájanában levő szövegek olyan égi járműveket mutatnak
be, amelyeknek hegyes orruk volt, rendkívül gyorsan mozogtak, és a
törzsük aranyhoz hasonlóan csillogott. Belsejükben különböző fülkék
voltak gyöngyökkel körberakott ablakokkal. Kényelmes, gazdagon
díszített belső helyiségekkel rendelkeztek. Az alsó emeleteket kristály
ékesítette, és az egész belső teret berakások és szőnyegek borították.
Ezek a járművek igen tágasak voltak, mindenféle luxussal ellátva. A
Rámájanában leírt légi járművek tizenkét személyt szállíthattak.
Reggel indultak Srí Lankából (Ceylonból), és délután érkeztek
Ajodhajába, s közben kétszer szálltak le: Kiskindhyában és
Vasisthasramában. Ily módon kereken 2880 kilométert tettek meg
kilenc óra alatt. Ez 320 kilométer óránkénti sebességnek felel meg.
Az eddig említett szövegrészletekben – két eset kivételével –
mindig a „vimána" szót találjuk a repülő jármű megjelölésére.
Az eddig idézett szövegrészletekből nem következtethetünk arra,
mintha „isteni" vagy „égi" lények utaztak volna az égi járművekkel.
Ezeket a repülő szerkezeteket kiválasztott emberek, ha úgy tetszik,
uralkodócsaládok vagy hadvezérek használták. De az egész szanszkrit
irodalomban sok helyen találunk utalást arra, hogy a repülő
objektumok építési technikája az istenektől származik. Világosan
megkülönböztethetők a hatalmas űrvárosaikban lakó istenek azoktól a
kiválasztott emberektől, akik bizonyos esetekben meglátogathatták
ezeket a városokat.
Ardzsuna égi utazásának leírásából kiderül, hogy Ardzsunának
az ég sok régióját kellett bejárnia, és más légi járművek százait
figyelhette meg. Egyik-másik éppen repült, mások a földön álltak,
ismét mások pedig éppen felszállni készültek.
A Szabhaparvan szövegeiben részletes utalások találhatók ezekre
az „égi lényekre". Állítólag azért jöttek valamikor a Földre, hogy az
embereket tanulmányozzák. Ezek az „égi lények" kedvük szerint
mozogtak a világűrben és a Földön. Különböző szerkezetekkel,
úgynevezett szabhákkal ismerkedhetünk meg ezekből a szövegekből,
amelyek nyugodtan rótták pályájukat az égen, mint a mai műholdak.
Ezekből a gigantikus műholdakból – amelyeket ma űrszerkezeteknek
vagy űrvárosoknak nevezhetnénk – különféle „vimánák" repültek ki.
Óriási űrszerkezetek voltak ezek, és mint az ezüst, úgy csillogtak az
égen. El voltak látva élelmiszerrel, italokkal, vízzel, az élethez
szükséges minden komforttal, de rettenetes fegyverekkel és lőszerrel
is.
Az egyik ilyen, állandóan a saját tengelye körül forgó űrvárosnak
a neve Hiranyapura volt, amit körülbelül az „aranyból való város"
szavakkal fordíthatnánk le. Brahma építtette Pulama és Kalaka
démonoknak. Ez az űrváros bevehetetlen volt, és a két démon oly
sikeresen védelmezte, hogy még az istenek is távol tartották magukat
tőle.
Ám egyszer mégis csatára került a sor. Ennek leírását a
Vanaparvan (a Mahábhárata egyik része) 168., 169. és 173.
fejezetében találhatjuk meg. Ardzsunának, a Mahábhárata
istenhősének valamiféle nézeteltérése támadt az űrvárosban lakó
démonokkal, akik ijesztő mértékben megszaporodtak. Amikor
Ardzsuna az űrtelepüléshez közeledett, a démonok elképzelhetetlen
fegyverekkel védekezni kezdtek. íme, egy idézet:
„Rettenetes csata vette kezdetét, amelynek során az űrváros
messze az egekbe vettetett, majd pedig ismét a Föld felé közeledett.
Hol az egyik oldalára billent, hol a másikra. Miután már hosszú ideje
tombolt a harc, Ardzsuna egy pusztító lövedéket indított útjára, amely
az egész várost darabokra tépte, s az a földre hullott. Az életben
maradt démonok előmásztak a romok közül, és makacsul tovább
küzdöttek.
Végül valamennyi démon elpusztult, Indra és a többi isten
hősként dicsőítette Ardzsunát.
A Vanaparvanban vannak még más űrvárosok is, amelyek a saját
tengelyük körül forognak. Ezeknek a neve Vaihayasi, Gaganacara és
Khecara. Sőt, a Szabhaparvanban olyan sajátságos építményekről is
szó esik, amelyeket Mája isten alkotott meg, majd ezekbe az
űrvárosokba telepítette. (Ezen építmények fogalma nem fordítható le
egyértelműen. A szótőből a „valamivel tele levő helyiségek" jelentést
hámozhatnánk ki.) Ebben az összefüggésben figyelemre méltó az a
tény, hogy szabályszerű űrállomások keringtek a Föld körül, amelyek
hangárnyílásai elég szélesek voltak ahhoz, hogy kisebb repülő
objektumokat befogadhassanak. Sok hasonlóság van a régi leírások és
az űrvárosokkal kapcsolatos mai elképzelések és rajzos ábrázolások
között. Egyrészt ezekből az űrvárosokból repülő objektumok indultak
a Földre, másrészt magán a Földön repülő járműveket építettek. Ezek
legnagyobb részének „vimána" a neve. Csupán a Mahábháratában 41
helyen esik szó repülő „vimánák"-ról. Gyakran nehéz különbséget
tenni az űrvárosokból induló és a Földön épített vimánák között. E
megállapítást illusztrálják az itt következő mondatok:
– Az istenek ama mechanikus szerkezetet meghatározott célra
alkották.
– Az istenek csodálták azt a nagyvonalú személyt, aki felszállt az
égi járműre.
– Ó, Uparicara Vasu, eljön majd hozzád a tágas repülő gépezet,
és ha felülsz e járműre, te leszel az egyetlen ember, aki istenséghez
hasonlatos.
– Egy ima varázsereje révén Jama isten egy repülő járművel
érkezett Kuntiba.
– Ó, Kurus ivadék, az a gonosz ember önmagától repülő
járművön jött, amely mindenhol tud mozogni, és szaubhapura néven
ismeretes...
– Amikor eltűnt a halandók szeme elől, magasan fent az égen
ezernyi különös repülő járművet vett észre.
– Belépett Indra isten kedvenc palotájába, ezernyi repülő
járművet pillantott meg, amelyek az isteneknek készültek, néhány
csak állt, mások pedig mozogtak.
– A Marutok csoportjai isteni repülő járműveken érkeztek, és
Matali, miután ezeket mondotta, magával vitt engem (Ardzsunát)
repülő járművébe, és megmutatta a többi repülő szerkezetet.
– Emberek is járnak az égen légi járműveken, amelyeket hattyúk
díszítenek, és olyan kényelmesek, mint a paloták.
– A nagy úr átadott neki egy magától mozgó légi járművet...
– Az istenek saját repülő járműveiken jöttek el, hogy Kripacarya
és Ardzsuna harcának tanúi legyenek. Maga Indra, az ég ura speciális
repülő objektummal érkezett, amely 33 isteni lényt tudott befogadni.
 A buddhista irodalom terjedelmes szövegeiben a légi járművet
jelentő „vimána" fogalom sok helyen előfordul. így például a
Mahavamsához tartozó Vimána Vatthuban azokat a pompás helyeket
nevezik „vimánáknak", amelyek a boldog „szellemek" lakóhelyéül
szolgáltak.
Itt egy csillogó palotáról esik szó, amely a levegőben lebegett.
Néhány tudós hajlamos arra, hogy a buddhista irodalomban található
„vimána" fogalmat olyan palotaként értelmezze, amely isteneknek és
boldog szellemeknek szolgált lakóhelyéül. Ám a „vimána" szó
szerfölött ritkán hozható összefüggésbe emberi lakóhelyekkel. így
például a Szulavamsza első részében a „vimána" kifejezés
egyértelműen légi járművet jelent. A pontos szöveg a következő: „...A
hatalmas város aranyból, drágakövekből és gyöngyökből készült légi
kocsik százaival volt tele, s ezért olyan volt, mint a csillagos égbolt."
A buddhista irodalom nagy részében a „vimána" fogalom
jelentése mozgó égi palota vagy légi kocsi. Ebben a jelentésében volt
használatos a védikus és puránairodalomban és később is többször a
klasszikus irodalomban. Ennek illusztrálására álljon itt három példa:
– A nagy istenség leszállt a légi kocsiról.
– Az isteni, Matali által kormányzott légi jármű leszállt az égből.
– Ha Szuparna király kockázni ment, felesége, Szusroni leszállt a
légi járműről.
Egy másik, autentikus hivatkozást repülő járművekre a régi
Indiában Kálidásza művében találhatunk. Szemléletesen és
tudományos pontossággal mutatja be Ráma repülésének különböző
szakaszait Lankából Ajodhjába. Amikor Ráma felemelkedett a
magasba, feltárult előtte a hullámzó tenger, a tengeri állatok és a víz
alatti képződmények látványa. A tenger partvonala vékony vaskerék
széléhez hasonlított. A légi kocsi hol felfelé mozgott, hol pedig lefelé,
néha a felhők között, majd a mélyebb rétegekben, ahol madarak
repültek, s azután ismét az „istenek országútjain" haladt. Az égi
repülő kocsi, miután elrepült az óceán részei, néhány folyó, néhány tó
és egy remetelak fölött, Uttarakosalában szállt le. A leszállás helyén
összegyűlt emberek nagy csodálkozással nézegették a járművet. Ráma
elegáns, csillogó fémből készült lépcsőn hagyta el azt.
A találkozás után Ráma Bháratával és másokkal együtt
ugyanazon a lépcsőn visszament a zászlókkal díszített égi járműbe.
Bhárata köszöntötte Szítát, aki a repülő belsejében ült. A jármű
körülbelül egy mérföldet repült kis sebességgel, aztán felgyorsított, és
elérte Ajodhját, Ráma fővárosát.
Végül is nagyon szemléletes leírása ez egy több mint 2900
kilométer hosszú légi utazásnak Srí Lankától (Ceylon) Ajodhjáig
Setubandhán, Mysorén és Allahabadon keresztül.
Kálidásza néhány elképesztő tényről tudósít, amely talán
töprengésre késztethet bennünket. Amikor Dusyanta király kiszállt
Indra légi járművéből, csodálkozva vette észre, hogy a légi jármű
kerekei nem verték fel a port, és zajt sem okoztak, bár forogtak.
Elképedten vette tudomásul, hogy a kerekek nem érintik a talajt.
Matali kijelentette, hogy ez Indra légi kocsijának kitűnő minőségével
magyarázható. Ez az utalás azt bizonyítja, hogy voltak olyan repülők,
amelyeket istenek állítottak elő és használtak, de olyanok is, amelyek
földi műhelyekből származtak.
A földi repülőgép-építés példája lehet a két testvér, Pranadhara és
Pajyadhara története. Mája démontól tanulták meg, hogyan lehet
készíteni önmagától mozgó, mechanikus légi szerkezeteket. Az
általuk készített jármű 3200 kilométert tudott megtenni leszállás
nélkül, és a két hős testvér evvel a repülő szerkezettel hagyta el
hazáját, hogy egy távoli kontinensre repüljenek.
Sőt ugyanebben a történetben mechanikus, emberhez hasonló
robotokkal is találkozhatunk. Végül ugyanitt annak leírását is
megtalálhatjuk, hogyan utazott Narabahanadutta király egy hatalmas
légi járművön. E gigantikus égi jármű körülbelül 1000 személyt
szállíthatott, és sok férfit vitt Kausambiba.
A Katha-szaritszágara különböző korokból származó történetek
gyűjteménye, amely egy elmúlt időszak történelmi hagyományait és
mondáit tartalmazza. Itt is szó esik egy olyan légi járműről, amelynek
„soha nem kellett tankolnia", és amely embereket szállított egy távoli
országba a tengereken túl. Ezekből a hagyományokból és mondákból
kiolvasható, hogy a régi Indiában élő emberek különböző formájú
repülő gépezeteket ismertek. És mást is: számtalan utalás található
még műszaki és mechanikus szerkezetekre is, mint például vízórák,
mesterséges babák, mechanikus öntözőberendezések, műmadarak és
mesterségesen előidézett esőfelhők.
Ennek az ősrégi repüléstudománynak az eredetét nyomozva, a
Mahábháratában egy megjegyzést találunk, amely szerint
Visvakarman és néhány más, néven nevezett istenivadék „az istenek
főépítészeiként" tevékenykedtek, és repülő kocsikat készítettek. E
tudás egy részét az emberek is birtokba vették. A Mahábhárata
Szabhaparvan c. részében egy további utalást találunk arra, hogy
Mája, a „démonok" főépítésze nemcsak repülő gépezeteket tervezett,
hanem gigantikus űrvárosokat is, amelyek Gaganacaraszabha néven
voltak ismertek. Ráadásul még csodálatos paloták is viselik tervező
tudományának a bélyegét. Ha ezen a nyomon még távolabbi időkbe
megyünk vissza, a Samaranganasutradhar szövegeiben az található,
hogy maga Brahma idős korában öt tágas léghajót alkotott,
amelyeknek még nevet is adott (1. Vairadzsa, 2. Kailásza, 3. Puspaka,
4. Manika, 5. Tribistapa). E hatalmas léghajók vagy lebegő városok
tulajdonosai Brahma, Siva, Kuvera, Jama és Indra voltak.
Ugyenebben a műben található meg továbbá a palotaépítés egyik
alapelvének megfogalmazása, amely az indiai templomok
vonatkozásában döntő jelentőségű. Ez az alapelv ugyanis
kategorikusan azt a felfogást képviseli, hogy a templomok és paloták
az égi repülő kocsik építészeti kópiái. Különböző művekben, így
például a 7. századból származó Manasarában felfedezhetjük ennek
az ősrégi hagyománynak a megerősítését. A paloták és templomok
alaprajzukban és felépítményükben azonosak voltak a régi repülő
járművekkel. Az óriási templomok hatalmas űrlétesítmények
kicsinyített másai voltak, a kis helyi templomok az alárendelt lények
repülő járműveit szimbolizálták. Ily módon igen világosan
elhatárolódtak egymástól az istenek által használt égi járművek a
halandókétól.
Az ókori India ezen hagyományaival kapcsolatban felmerül a
kérdés, vajon azok az isteni lények, akik repülő szerkezetekre szálltak,
testileg léteztek-e. Ha ugyanis úgy tekintjük az isteneket, mint
absztrakt fogalmakat vagy mint természeti erők megszemélyesítőit,
úgy ez ellentmond annak az elképzelésnek, amely szerint testtel
rendelkező lények voltak a Föld és a világűr között közlekedő,
repülőgéphez hasonló szerkezetekben. De ha emberi tevékenységeket
és emberi jellemet tulajdonítunk az isteneknek, máris nyilvánvaló lesz
az ellentmondás. De a védikus szövegek kifejezetten azt állítják, hogy
35 ilyen égi isten volt. Ám a puránaszövegek 100-ban állapítják meg
az égi aszurák számát. A védikus szövegek úgy mutatják be a két
isteni ikertestvért, az „Asvinokat", mint nagyon fiatalokat. Emberi
alakjuk van, és emberi tulajdonságokkal rendelkeznek. Ráadásul még
Sayana a Rig-védával kapcsolatos egyik kommentárjában kerek perec
megállapítja, hogy az istenek „az ég" egy távoli pontjáról érkeztek, és
visszatértek a Földre.
A régi tudósvitában azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az
istenek szellemi vagy testi természetűek voltak-e, Yaska, a Nirukta
szerzője kompromisszumos megoldást képvisel. Neki ugyanis az a
felfogása, hogy mind a kettő igaz. Az istenek egyszerre voltak testi és
szellemi lények. A védikus istenségek fő jellemzőinek modern
kutatásai azonban azt a felfogást támasztják alá, amely szerint az
istenek testtel rendelkező lények voltak, akik nagyon régen érkeztek
Naprendszerünkbe. A Mahábhárata, amely korábbi forrásokon alapul,
ezeket az isteneket mint testi lényeket írja le, akik nem izzadnak,
akiknek a szeme nem hunyorog, akik örökké fiatalos kinézetűek, és
akiknek „koszorúja" (nyilván a testük körül levő sugarakról van szó)
soha nem hervad el.
Ha ilyen nagy volt a leírt különböző repülő objektumok száma,
felmerülhet a logikus kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen
értékes tudomány feledésbe merült, és soha nem kerültek elő e repülő
szerkezetek archeológiai maradványai. Ám egy részletesebb vizsgálat
azt bizonyítja, hogy csupán kevés olyan pionír technikus volt, aki a
repülő szerkezetek tudományát elsajátította. Közülük kettő
Visvakarman és Mája volt. Ráadásul e technológia használata csupán
az elitre korlátozódott, és a köznép körében nem terjedt el. Még ma is
az a helyzet, hogy a repülőutakat csak a vagyonosok vagy az
üzletemberek élvezhetik, míg a fejlődő országokban élő nagy tömeg
aligha örvendezhet ennek a szállítási eszköznek. Az ókori
repüléstechnika jól őrzött titok volt. Ráadásul az ókori Indiában
szokás volt, hogy a tudás döntő aspektusait csupán a tanítók és
tanulók szűk körére korlátozták. Maguk az istenek emberi
tanítványaik kötelességévé tették, hogy a repülő szerkezetek titkait
nem árulhatják el tudatlan személyeknek. Rettenetes büntetések
kilátásba helyezésével tiltották a visszaélést evvel a régi tudománnyal.
A Samaranganasutradharban azt az egyértelmű megállapítást
találjuk, hogy a gépezetek műszaki részletei maradjanak titokban. A
Vaimanika Sastra Bodhananda-kommentárjának definíciója szerint
csak olyan férfinak van joga ahhoz, hogy repülésvezető legyen, aki a
vimánák valamennyi titkának birtokában van. Mielőtt egy pilóta
repülhetett volna, meg kellett tanulnia a vimánák titkainak mind a 32
fajtáját. Mivel a vimánák nemcsak szállítási eszközök voltak, hanem
stratégiai fegyverként is használhatták azokat, nagyon is érthető a
szerkezetükkel és eredetükkel kapcsolatos titoktartás.
Arra, hogy miért merült feledésbe az emberek és istenek
repüléstudománya, további magyarázatul szolgálhatnak a különböző
csaták és katasztrófák a Krisztus születése előtti évezredekben. így
például indiai csillagászok egy csoportjának az a véleménye, hogy a
khurukset-rai csata i. e. 3102 körül volt. Ez a dátum azokból a
csillagászati megfigyelésekből adódik, amelyekről a régi szövegekben
esik szó evvel a csatával kapcsolatban. Csillagászoknak egy másik
csoportja a Bhárata-háború ütközetét i. e. 2449-re datálja, míg európai
tudósok úgy vélik, hogy ez az esemény i. e. 1000 körül játszódott le.
A konzervatív indiai tudósok a négy véda, a bráhmanák és az
upanisadok keletkezését i. e. 6000 és 2000 közé teszik, sőt közülük
néhányan egy még távolabbi múltba. Egy olyan alapos és bölcs
nyugati tudós is, mint H. Jacobi, a védák keletkezését i. e. 4500-ra
datálta.
A Mahábháratában hatalmas pusztítások leírását találhatjuk,
amelyeket az istenek félelmetes fegyverei okoztak. A leírt szituációk
rémségei szinte csak a mai atomháborúk rémségeivel hasonlíthatók
össze. A pusztítások oly rettenetesek voltak, hogy a túlélőknek hosszú
időre volt szükségük egy új társadalom megszervezéséhez. Ezen idő
alatt, a tudás eme sötét periódusaiban mindenféle repülő gépezet
használata eltűnt.
A világméretű pusztításokat a különböző szanszkrit szövegek is
bizonyítják. Az emberi civilizációt sújtó katasztrófákra nemcsak a
védákban és a puránákban találunk utalást, hanem a későbbi
klasszikus indiai irodalomban is. A pusztítás különböző hullámainak
különböző okai voltak, amelyek közül az alábbiakat a szanszkrit
irodalom is feljegyzi:
– kozmikus katasztrófa (istenek háborúi);
– természeti katasztrófák, például árvizek és földrengések;
– regionális és világméretű háborúk.
Az indiai hagyományok szerint az emberi civilizáció nagyon
régi, és nem periodizálható a modern kutatás által megállapított
időlimitekkel. Mindezen okok alapján nem lehet különösebben
csodálkozni azon, ha az archeológiai lelőhelyekből nem kerülnek elő a
repülő szerkezetek maradványai. Európában ma már kevés reliktumot
találunk az első világháborúból, és a harmincéves háborúval
kapcsolatos tárgyak legjobb esetben is már csak a múzeumokban
tekinthetők meg.
Ám az indiai szanszkrit szövegekben nem néhány évszázadról,
hanem néhány évezredről van szó. Ezért nem csodálkozhatunk, ha a
repülő gépezetek használatának tudása a védák korába helyeződött át,
és gyakran legendák pókhálója lepte be. Bár a háborús pusztítások és
az ezt követő katasztrófák eltüntették a tudást, az ősrégi repülő
szerkezetek építésének és tervezésének a tudását, de epikai formában
életben maradt az ezekre való emlékezés. Ezen ősrégi emlékezet
részei élnek még ma is a folklórban, így például a kínai
sárkányrepülőknél vagy az indiai istenkocsikban.
Már csak az a kérdés van hátra, hogy az emberek
templomépületeikben miért utánozták az isteni járműveket.
Ezek az égi alkotások az évezredekkel ezelőtt élt emberek
számára érthetetlenek voltak, valamiféle isteni jelenségek, amelyek
erősen hatottak képzelőerejükre. Ezeknek az isteneknek mindenféle
kényelemmel ellátott palotákat emeltek, amelyekhez cselédség is
(papok) tartozott. A vallás területén ezeket a palotákat
„templomoknak" nevezik. Építésük során megpróbálták utánozni az
égi lények különböző repülő alkotásait, hogy az istenek ugyanolyan
jól érezzék magukat itt a Földön, mint égi rezidenciájukon. Az első
istenek a világmindenség óriási távolságaiból érkeztek. Amint ezt a
Vanaparvanban olvashatjuk, rendkívül nagy és kényelmes városokban
laktak a Földön kívül. Egy ilyen városról azt olvashatjuk, hogy fényes
és nagyon szép volt, tele házakkal. Négy bejárata volt, amelyeket őrök
vigyáztak, akik különféle fegyverekkel voltak felszerelve. A
Szabhaparvan (a Mahábhárata része) 3. fejezete ilyen űrvárosokat
mutat be. Megtudhatjuk belőle, hogy Mája, az aszurák építésze
Yudhisthira, a legidősebb Pándava számára egy pompás gyűléstermet
tervezett aranyból, ezüstből és más fémekből, amelyet 8000
munkással feljuttattak az égbe. Amikor Yudhisthira megkérdezte a
bölcs és tudós Naradát, hogy építettek-e már valaha is ilyen csodálatos
termet, Narada elmondta, hogy valamennyi isten – Indra, Jama,
Varuna, Kuvera és Brahma – hasonló égi csarnok tulajdonosa. Ezek az
űrvárosok mindig a kozmoszban voltak. A kényelmes élethez
szükséges minden berendezéssel el voltak látva. Jama űrvárosáról azt
olvashatjuk, hogy fehér fal vette körül, amely sugárzóan csillogott,
amikor a város égi pályáján haladt. Sőt ennek az égi városnak még a
méreteit is megtudhatjuk a szanszkrit irodalomból. Állítólag Kuveráé
volt a legszebb űrváros az egész galaxisban. Mai mértékegységekkel
számolva 550x800 kilométer lehetett, szabadon lebegett a levegőben,
és a város épületei aranyosan csillogtak.
Az ilyen repülő városok leírásai ősidők óta szerves alkotórészei
az óind eposzoknak, amelyek valódisága nem vonható kétségbe.
Csupán az jelentette a nehézséget, hogy mi csak az újabb időkben
ismerhettük fel az olyan kifejezések egzakt jelentését, mint
„vaihayasi" (repülni), „gaganacara" (levegő) vagy „vimána" (repülő
szerkezet). Csak a modern technika ismerete tette lehetővé az értelmes
interpretációt.

Következmények
Kanjilal professzor akadémikus munkája tisztáz néhány
zagyvaságot. Nyilvánvaló egyezéseket mutat a Dzyan könyvével; az
ottani állítás, hogy a csíra a világűrből jött, a szanszkrit szövegekben
meg van erősítve; itt is, ott is óriás kerekekről van szó, melyekkel a
lények a világmindenségből érkeztek. Kanjilal utalást talált egy óriás
űrhajóra, melynek sose kellett tankolnia, s ennek reális lehetőségét a
jelen bizonyitja: a Lockheed technikusai egy polgári légi óriás terveit
készítik a rajztáblákon, mely atommeghajtású lévén, 10 000 órát
képes repülni újabb üzemanyag-felvétel nélkül. A szanszkrit iratok
szerint embereket távoli országokba szállítottak, mely a tenger mellett
feküdt. Talán Közép-Amerika volt az úticél? Akkor lenne magyarázat
a Közép-Amerika és India közti sajátos párhuzamokra!
Archeológusok bizonyították, hogy Észak-, Közép- és Dél-
Amerikában népvándorlások történtek északról délre. Délen viszont
az ásatások révén olyan darabok kerültek napvilágra, melyek sokkal
régebbiek, mint azok, „melyek északról kerültek délre”, ezért
állítható, hogy nemcsak kizárólagosan észak-dél mozgásokról lehetett
szó.
A dolog még komplikáltabb: olyan kultúra maradványait is
megtalálták, mely nem „bevándorolt”. Egyszer csak ott termett, ősök
nélkül. A szanszkrit szövegek segítségével a probléma megoldódott:
emberek csoportjai – gyakran ezrével – repülnek be, s így
magyarázatát kaphatjuk egy ősök nélküli kultúrának.
Kanjilal feltárásai az ég felé irányított földi jelzések készítőinek
motivációira is fényt derítettek. A repülő gépeknek két típusa
létezhetett: olyanok, melyeket emberek vezettek, s olyanok, melyek az
isteneknek voltak fenntartva. Ezzel elődeink végül is cargokultuszokra
emlékeztető viselkedése érthetővé válik. Jeleket rajzoltak az emberek
által irányított repülőknek, tudták viszont, hogy létezik egy emberi
világon túli, nagyobb lépték: az istenek világmindensége.
Gyakran kérdezték tőlem, miért feltétlenül Földön kívüli
lényeknek kellett lenniük azoknak, akik az égbolton repültek. Vajon
az őskor embere valóban nem tudott repülni?
Nos, a történelmileg ismert időkben az emberek a repülés
művészetét bizonyíthatóan nem ismerték, viszont sokkal korábban, s
erről mindig meg voltam győződve, létezhettek emberek által vezetett
repülő eszközök. Már korábban utaltam Salamon király irányítható
hőlégballonjára. Csak az emberek által irányított és vezetett repülő
eszközök ismeretében érthető, miért tűntek el egész törzsek a föld alá,
miért ásták ott be magukat, s rendezkedtek be hosszas tartózkodásra:
féltek a légi kalózoktól, akik bombákat dobáltak, és embereket
sanyargattak. Az ősi, föld alatti óvóhelyeket, amelyekhez képest a
modern bunkerek nyomorúságosak, Derinkuyuban, Kaymakliban
(Törökország), San Augustinban (Kolumbia) és Kahnheri (India)
közelében lehet legkönnyebben megtekinteni. Ennyiben a kérdezők
elképzelése, hogy az emberek ismerték-e a repülést, elfogadható volt.
Közben éltem a gyanúperrel, hogy az ősidők emberi repülése nem
magyarázhat meg mindent, ehhez túl sok az utalás a Földön kívüli
lényekre minden ránk maradt ősi forrásban. Szeretnék Kanjilal
professzor nyakába jázminfüzért akasztani a Szabhaparvan
könyvében talált mondatért: „Az ég távoli pontjáról érkeztek, hogy
tanulmányozzák az embereket.”
Galaktikus etnológusok voltak úton!
Szeretnék visszatérni egy dologra, melyet a professzor említett,
de véleményem szerint nem fejtett ki teljesen, mert abszolút
bizonyossággal ismét terítékre kerül: hol vannak ezek a repülő
szerkezetek – Kanjilal szerint – ezrével?
40 évvel ezelőtt volt vége a második világháborúnak. A németek,
amik, lengyelek, angolok, oroszok, franciák, kanadaiak és japánok
hány gépe sötétítette el az égboltot, mint darazsak raja? Nagy részük
lezuhant, kiégett, más részüket a háború után kiselejtezték, roncsként
bezúzták. Múzeumokban nagyon kevés lelhető fel. Hány marad meg
belőlük száz, ezer év múlva? Talán találnak majd a parasztok szántás
közben vagy gyerekek játék közben egy-egy rozsdást részt, s hogy
repülőgéppel hozzák-e kapcsolatba, már önmagában is kérdéses.
Semmi esetre sem fognak a részből azonnal az egészre vonatkoztatni.
Hogyan lehetne ez másképp a szanszkrit irodalomban is említett
repülő szerkezetek esetében, melyek évezredekkel azelőtt használt
eszközökre vonatkoznak?
„Semmi sem maradandó” – mondta már Hérakleitosz, az
epheszoszi filozófus. A jelen repülőgépeit is megemlíti majd a
hagyomány – évezredek múlva, sok azonban nem marad belőlük.
Nagy kiterjedésű úrtelepülésekkel jöttek az „istenek”
Naprendszerünkbe. Akinek nincs ideje vagy kedve a szanszkrit
irodalomban e sokféleképpen előforduló állítást tanulmányozni, egy
jól felszerelt könyvtárban a Drona Parva kötetét megtalálhatja a
Mahábháratából7; én a baseli egyetemi könyvtárban kértem ki. Ahol
ez az 1888-ban megjelent kiadás nem érhető el, a könyvtárak közt
létező cserekapcsolat révén megszerezhető. A Drona Parva 62.
versében a 690. oldalon ez olvasható:

 Úton egy óriás űrlakóteleppel

„Az istenek, kik elmenekültek, visszatértek. Valójában a mai
napig félnek Mahecvarától. Eredetileg a bátor Aszurák három égi
várossal rendelkeztek. Mindegyikük nagy volt, és kiválóan épített. Az
egyik vasként nézett ki, a másik aranynak, a harmadik ezüstösnek. Az
aranyvárosban Kalamaksha, az ezüstben Tarakaksha, a vasban
Vidyunmalin volt az úr. Összes fegyvere ellenére Maghavatnak nem
sikerült ezeket az égi városokat elnyomnia. Az istenek szorult
helyzetükben Rudránál kerestek védelmet. Az istenek szószólója,
Vasava azt mondta neki: »Az égi városok szörnyű lakói Brahma
támogatását élvezik. Ennek következtében a világegyetemet fenyegetik.
Ó, istenek ura, rajtad kívül senki sem képes legyőzni őket! Ezért, ó,
Mahadeva, semmisítsd meg az istenek ellenségeit!«”
A 691. oldalon a 77. szakasz írja le az égi városok
megsemmisítését:
„Civa, aki ezt a csodálatos kocsit vezette, melyet egyébként az ég
minden erőiből szereltek össze, felkészült a három város elfoglalására.
És Stahnu, a bosszúállók vezetője, az Aszurák megsemmisítője, e
mérhetetlen bátorságú derék harcos, akit csodáltak az égiek... kiváló
harci felállást rendelt el... Amikor azután a három város a
mennybolton találkozott [előnyös lőhelyzetbe kerültek], Mahadeva
isten átfúrta őket szörnyű sugarával a háromszoros támadóövezetből.
A dánavák nem tudtak ellenállni ennek a sugárzásnak, melyet Yuga-
tűz hatott át, Visnu és Szoma egyesülését jelentette. Mialatt a három
város lángba borult, Parvati odasietett, hogy megtekintse a
színjátékot...”
Ehhez még egyszer a Dzyan könyvének 6. szakasza: „Harcok
dúltak a teremtők és pusztítók közt, harcok a világűrért.”

Így hangzik az emberi őstörténet. És ilyen háborúskodások
szellője a keresztény-zsidó Nyugat történetében is fújdogál. Nem
tanítja-e a hittan, hogy Lucifer arkangyal mennyei seregeivel az ég ura
elé állt, s lázadóan így szólt: „Nem szolgálunk téged többé!” És nem
adott-e parancsot az egek ura Gábriel arkangyalnak, hogy semmisítse
meg Lucifer seregeit? A mitológiai nyelvezet ”hitszegő angyaloknak”
nevezte Lucifer engedetlen seregét.
Kanjilal fontos felfedezése után megkísérlik majd a
szövegbizonyítékok világos kontúrjait vallásos-pszichológiai ködbe
burkolni. A Drona Parva – fogják állítani – „égről, mennyről” és nem
űrről beszél. A szanszkrit szövegek szakértői mindenesetre azt állítják,
hogy az „ég, menny” semmiképp sem az örök üdvösség jelentéssel
áll; a szócsalád a szanszkrit gyökerek szerint „ott fenn” és a „felhők
fölött” jelentéssel bír elsősorban. Amikor Protap Chandra Roy7, az
akkori idők legismertebb szanszkritszakértője a múlt század
nyolcvanas éveiben a Mahábháratát angolra fordította, nem sejtett
még semmit az űrvárosok jövőbeli perspektívájáról. így az „in heaven
3 cities” kifejezést „három égi város”-ra fordította. Valójában a
világmindenség három városára gondolt, mert az 50. szakaszt így
fordította le: „the three cities came together in the firmament”,
magyarul „a három város az égbolton találkozott”.
Zátonyra kell futnia minden próbálkozásnak, mely a
kényelmetlen űrvárosokat az általános üdvözülés vallásos
mennyországába akarja helyezni, ugyanis e városok bevétele, illetőleg
elesése annyit kell jelentsen, hogy az égben szörnyű fegyverekkel
harcoltak, az ég tehát teret, űrt jelent, nem a gondolatban létezik csak,
s nem a tartós boldogság örökkévalósága, hanem ellenfelek csatatere.
És egy ilyen égi ország lehet-e még áhított cél az örök életre?
Mai tudásunkkal az űrvárosok léte és megsemmisítésük
elképzelése nem okoz nehézséget. Soha nem tudjuk meg, mit értettek
konkrétan Yuga-tűz alatt, mely Visnu és Szoma egyesüléséből jött
létre. Anélkül hogy túl sokat töprengenék, exzimer lézersugárnak és
nukleárisan pumpált röntgen-lézer sugárnak, valamint
részecskesugárzásnak tekinthetném.
Az Ótestamentum az izraeliták istenét mint féltékeny parancsolót
írja le: „Más istened mellettem ne legyen!” (Mózes 2. és 5. könyve)
Ez az Isten kiválasztott magának egy népet, bár tudta, hogy a Földön
„más népek is vannak” (Mózes 2. könyve). Isten hagyott alkudozni
magával, sőt intézkedéseit meg is bánta: „Akkor az Úr megbánta,
hogy szerencsétlenséggel fenyegette népét.” (Mózes 2. könyve)
Ha a szanszkrit szövegeket megvizsgáljuk, sejteni lehet, hogy az
Ótestamentum nem is olyan mindenható istene miért cselekedett úgy,
ahogy tette. Isten és az istenek Földön kívüli lények voltak, és
egymással nem boldogultak, a különböző települések különböző
pártokra szakadtak. Az istenek egyik csoportja az embereket vizsgálta
és tanította, a másik dínomdánomban élt a napnak és
örökkévalóságnak, de volt egy, mely a kiválasztott néppel biológiai
óriásvállalkozásba kezdett: mesterségesen – kémiailag – előállított,
speciális táplálékot, mannát8 adtak az egyedeknek.

Az istenek internacionáléja
Az olyan részletesen és sokoldalúan leírt indiai istenek más
népek mítoszvilágába is bekerültek, néha eltorzítva, néha
töredékeikben az emberiség minden ősi hagyományában nyomuk van.
íme, a nemzetközileg elismert istenségek seregéből egy kis ízelítő:
– Viracocha, az inkák teremtő istensége, tanítómestere, aki az
égben élt;
– a maják négy ősi istensége az univerzum sötétjéből szállt le az
emberekhez;
– a csendes-óceáni térség istenei Tagaloa (Szamoa), Kané
(Hawaii), Ta aora (Maui), Rupe (Új-Zéland) és sokan mások, amint
meg van írva, mennydörgés, villámlás és földrengés közepette
ereszkedtek alá a világmindenségből;
– a hopi indiánok tanítómesterei Arizonában a Katchina istenek
voltak;
– az özönvíz előtti próféta, Énokh beszél azoknak a „mennyei
ifjaknak” nevéről és tevékenységéről, akik Hermon hegyéről jöttek le;
– a kínaiak a világmindenség legyőzőjét tisztelik Pan Kuban –
ősidők óta a repülő sárkány az isteni eredet és halhatatlanság
szimbóluma;
– sumérok, babiloniak, perzsák és egyiptomiak csodálják az „égi
isteneket”, akiket „repülő géniuszként”, szárnyas kerékként vagy
gömbként, illetőleg „égi bárkának” ábrázoltak.
Biztosíthatom az olvasót, hogy a listát közepes nagyságú
telefonkönyvvé bővíthetném.

Hésziodosz, a koronatanú
Egy „esetet” külön kell említenünk. I. e. 700 körül
Görögországban élt a költő Hésziodosz. Theogoniájában az isteni
származásúak zavaros bőségét rendszerbe szedte, ábrázolta az istenek
és földi asszonyok szerelmi kapcsolatait, amelyekből hősi
nemzetségek születtek. Az öt emberi faj mítoszában9 írja: „Kezdetben
a gyarló emberek aranynemzetsége létrehozta a halhatatlanokat, akik
az olümpiai épületeket lakják. Ők Krónosz társai, abból az időből,
mikor még ő uralkodott az égen.”
Hésziodosz, mint a minket érdeklő események koronatanúja,
megállapítja, hogy azok sokkal az ő idejét megelőzően történtek, s
arról tudósít, hogy az istenek az embereket távoli földrészekre küldték
– s igazolja, akárcsak a szanszkrit szövegek, a megvívott csatákat:
„Azon hősök fölött álló nemzetség, kiket félisteneknek neveztek,
lakta előttünk a végtelen Földet. Áldatlan háború és szörnyű csaták
pusztítottak.”
Az ősidőkben, egészen a görögök és rómaiak klasszikus idejéig
az istenek alakjával kapcsolatban kerékszimbólumokat tarthatunk
dominánsnak. Sejtették vajon az ősi földlakók, hogy a
világmindenségben űrlények léteznek óriáskerekeken? Égi kerekeket
találtak sziklarajzokon, Jupiternek, Zeusznak, Baalnak emelt
oltárokon, perzsa és babiloni templomi frízeken, kelta érméken; egész
római-kelta Európa tele égi kerekekkel. így Jane Green10 régész is
„uralkodó égi kultúrákról” és „kerékistenekről” beszél.

Stonehenge
Csak Európában több mint 200 kerek vagy kerék formájú, kőből
készült lelet van, melyeket Zeusznak, a „magasságos ég istenének”, az
elemi erők urának ajánlottak. – Az angliai Stonehenge is ezekhez a
nyomokhoz tartozik. Inigo Jones (1573-1652) udvari építész
foglalkozott először I. Jakab megbízásából alaposabban a „lógó
kövek”-kel, azokkal a csaknem koncentrikus kőkörökkel, melyek
Salisbury, Wiltshire közelében találhatók. Jones „szakértői
véleménye” biztosította a királyt, hogy Stonehenge Coelus (latinul
Égi) isten tiszteletére épült, akit mások Uranosznak* neveznek. Jones
így írt a királynak:11
„Felteszem, nem impertinencia ezzel kapcsolatban elmondanom,
amit az elődök erről a Coelusról állítottak. Elsősorban a történész,
Diodorus Siculus írja: az, aki először uralkodott az Atlantisz fölött,
Coelus volt... Ő tanította meg az embereket arra, hogyan éljenek
közösségekben, hogyan műveljék a földet, miként építsenek városokat.
Ő nevelte a vadembert civilizált, társalgó lénnyé... A Föld nagy része
felett uralkodott kelettől nyugatig. Kitűnően figyelte meg a csillagokat,
és jelezte az embereknek a történéseket. A Nap állása szerint az évet
hónapokra osztotta... A csillagos égre vonatkozó hallatlan tudása
miatt az emberek elhalmozták halhatatlan megtiszteltetésekkel, s mint
istent ünnepelték. Coelusnak nevezték, így utalva az égitestekkel
kapcsolatos tudására... Ebben a régi kövületben a kövek
csillagképekből összerakott összművet alkotnak, ezek a csillagok az
égen körformát alkotnak, s égi koronának nevezik őket... Stonehenge-
et Coelusnak, az ég istenének építették áldozatul..

* A Föld istennőjének, Gaiának fia; Hésziodosz szerint Gaia a Khaosz után
önmagából szülte az eget és Uranoszt, aki őt megtermékenyítette

I. Jones megnevezte a forrásokat, melyekből idézett, s az
egészből azt következtette, hogy a kőoszlopokat Coelusnak
emlékműként hozták létre, hogy minden idők emlékezzenek majd az
„Égi”-re.
Tűzoszlopok (lingam) az istenekre emlékeztetnek, kőkörök az
„Égi”-re, aki a naptárt alakította ki. A talányoknak sok metszéspontja
van, melyekből – ha alaposan megvizsgáljuk – tanulni tudunk.

Elfeledett őstörténet
Miért nem jönnek rá etnológusok és régészek arra, hogy a Földön
látható emlékeket összehasonlítsák, hiszen kérdőjelként tolakszanak
válaszra várva? Nem elrejtett szövegekről van szó, vagy
emlékművekről, amelyek pontos helyrajzi adatai nem ismeretesek,
minden hozzáférhető. Az egyik ok feltehetően a szakterületek magas
fokú specializáltsága. Állandóan azt kérdezem magamtól: vajon
vannak-e régészek, akik az űrutazás és technika jövőbeli aspektusaival
legalább periferikusan foglalkoznak? Létezik valahol összehasonlító
részéget a töredékes mitikus szövegek figyelembevételével?
Egyiptológusok a saját területüket művelik, az Amerika-kutatók is, az
indológusok is és így tovább. Vajon kicserélik-e felismeréseiket?
A kutatás hiányának másik oka a következő: egyetlen tudós, aki
ad valamit a rangjára, sem kíván a mítoszok által hagyományozott
tényekkel foglalkozni. Pedig az etnológusoknak lehetne rá okuk:
céhük egy nagyra becsült tagja (A. E. Wollheim da Fonseca12) 120
évvel azelőtt az ősi India mítoszainak vizsgálatával kapcsolatban ezt
írta: „Ha csak értelmetlen mesék füzérének és szép allegóriáknak
tartják, nincs fogalmuk jelentőségükről. A mitológia valami egészen
más: a minden kétségen felül álló valóság legerősebb kifejezője... sőt
sokkal több: egyben az emberiség őstörténete.”

A Ghatsila város közelében található sziklarajzok óriás sisakos alakokat

ábrázolnak. Sajnos a vandálok nem állhatták meg, hogy ne véssék bele a
rajzokba teljesen jelentéktelen nevüket

Wollheimnek igaza volt, a mítoszoknak igazságmagva van, ezt
bizonyítja Samarangana Sutradhara Bhojából: ebben „230 sort
szentelnek a repülő gépek alapvető konstrukciós elveinek. Emellett a
forrás kifejezetten céloz rá, miként támadhatók a látható és láthatatlan
repülő testek...”13
Etnológusok a régészekkel együttműködve megállapíthatnák a
mitikus hagyományok korát.
Bhopaltól délre fekszik a Bhimsbetka sziklalabirintusa, sok épen
maradt barlangrajzzal, köztük óriás kerék, mellette istenség alakja,
akit Krisnának tartanak. Az istenség/kerék szimbolikája évezredes,
tehát valószínűleg a kőkorszakra nyúlik vissza, ilyen régiek lehetnek a
Krisna-mítoszok is. Kalkuttától nyugatra, Ghatsila közelében
uránbányászok barlangrajzokat találtak, melyek óriási, sisakos emberi
alakokat ábrázoltak, mintha csak a mítoszokat illusztrálnák. (25 évvel
ezelőtt a „kerekfejűek” korának hasonló figuráit a Szahara Tassili
hegységében is megtalálták.) Még Ganesa isten14, az elefántfejű
emberi alak is megjelenik az indiai sziklaképeken. Az „akadályok
megsemmisítőjéről” Indiában, Jáva szigetén és az otthoni egyetemi
könyvtárakban igyekeztem mindent megtudni.

A népszerű Ganesa
Ismertetőjelei: Ganesa Siva egyik fia volt, az óind nyelvben a
Ganák urát jelenti, a Sivának szolgáló szellemet.
Ganesa az ember és a Mindenható közti összekötő, ezért gyakran
idézték a szanszkrit művek elején; kövér testű, elefántfejű emberként
ábrázolták, négy karja volt, s patkányon lovagolt.
Máig is a legnépszerűbb hindu istenség. Ez nem meglepő, hiszen
az akadályok legyőzői az egész világon kedveltek és kívánatosak.
Például a házépítésnél: „Ha egy hindu házat épít, először Ganesa
képét helyezi el az építkezésen. Ha egy könyvet ír, először Ganesát
üdvözli. Ganesát ábrázolják a levél fejrészén, s egy utazás
megkezdése előtt tőle kérnek védelmet.”15 Az indiai közlekedési
viszonyok ismeretében érthető bajmegelőző kísérlet. Az „akadályok
legyőzőjének” képe vagy szobra áll útkereszteződéseknél, ránk
köszönt a pályaudvarokon és az üzletekben, sőt a bankok bejáratánál
ügyel a pénzforgalom zavartalan lebonyolítására. Ganesa
népszerűségét Indiától Nepálig, Balitól Tibetig egy hazai vagy
nemzetközi filmsztár felé irányuló érdeklődés sem közelíti meg.



Ganesa elefántisten ábrázolásának változatai. Balra: esetlen emberi alak

elefántfejjel, félrefordított ormánnyal (Denpasari Múzeum, Bali, Indonézia).
Középen: az ormányból tömlőszerű képződmény lett. Jobbra: az ormányból
teljesen tömlő lett


Hogyan nyert ekkora fontosságot a kerek hasú istenség?
A monda szerint Siva és Parvati legidősebb fia, de az adatok nem
egészen pontosak: nem a szülőpár nemzette, hanem inkább szellemük
hozta létre Ganesát. Az égi lények tanácskoztak földi látogatásuk
előtt, hogyan is lehetne az idegen világban elhárítani az akadályokat,
szükségük volt landolóhelyekre az isteni szekerek számára,
megtámadhatatlan sziklaraktárakat kellett létesíteniük. A gyülekezet
Siva segítségét kérte16: „Ó, Istenek Istene, Háromszemű, a háromágú
szigony használója, csak Te vagy képes olyan lény létrehozására, ki
legyőz minden akadályt...” Siva és Parvati kigondoltak egy
embertestű, elefántfejű lényt, aki minden irányban látott, kézzel,
lábbal, ormánnyal meg tudott ragadni dolgokat; így jött létre Ganesa,
a konstruktőrök által jól kigondolt istenség. Ősi ábrázolások
dicsfénnyel övezik a megtervezett égi sarjat, „amint lefelé repül az
égből”17, a hindu templomokban is kapcsolatban áll a kilenc
planétával.
A Kis-Szunda-szigetek nyugati részén, Balin megtekintettem az
ún. Elefántbarlangot, melyet Ganesának ajánlottak; ott „az akadályok
legyőzőjét” Ganának, „ormányos istennek” nevezik. Emellett Bali
szigetén sosem voltak élő elefántok!18 És a Bali szigeti
templomokban így éneklik meg Gana érkezését19:

Bocsáss meg, tisztelet Sivának,
Szolgád forró és jó illatú
Szantálfa és tömjénfüst
Esszenciáját kínálja Neked.
Engedd leszállni Gana istent,
Az istenek segítőjét,
Hadd ereszkedjen le
A napsugaras égből.

Egy német disszertációban20 szorgalmasan összeállították azokat
a neveket és tulajdonságokat, amelyekkel Ganesát illették az idők
folyamán: vezető, akadálylegyőző, sikeradó, lógó hasú, kacskaringós
ormányú. Robothoz hasonlóan posztol, „mint kapuk és bejáratok őre”,
hogy feltartsa azokat, akiknek tilos a belépés – ezért is van letörve
egyik agyara. (Egy hasonló tehetségű, robotképességű figura kísért a
sumérok Gilgames eposzában. Ezt csak azoknak a tudósoknak a
kedvéért mondom, akik hajlandók párhuzamosságot keresni!)
Mi teszi olyan egyedülállóvá az elefántistent? Azt hiszem, senki
sem mond ellent, ha elefántormánnyal rendelkező emberek létét az
ősidők homályában is tagadom. Miután sok helyen megtalálható, a
figura nem lehet valami szürrealista művész őrült ötlete. Emberi
testrészekkel rendelkező ormányos alakok éppoly talányosnak tűnnek,
mint a szárnyas emberek, szárnyas oroszlánok, melyekkel a
múzeumok tömve vannak. Miért kap egy meghatározhatatlan figura
elefántormányt, elmélkedem, miért díszítik a Földön élő állatokat
szárnyak? Csak azt tudom következtetni, hogy modellként valódi
alakok szolgáltak, melyeket a későbbi kortársak nem érthettek meg.
Olvasóim megfigyelőképességére hivatkozom: manapság
nincsenek ormányos alakok köztünk? A gázálarcos katona, az
oxigéncsöves űrhajós, az energia-hátizsákhoz kábellal kapcsolódó
robotember? Példának okáért.

„Szárnyaló géniuszok”
(Török Múzeum, Ankara. Válogatás. Itt és a következő két oldalon.)


Az ősi indiaiak specialitása Ganesa? Éppen hogy nem! Más
népeknek is voltak ormányos lényei:
– Costa Ricában, a Diquis folyó deltájában egy kőplasztika
feltűnően nagy szemű, sajátosan lapos fejű emberi alakot ábrázol.
Óriási szájnyílásából, mely fültől fülig ér, cső vagy ormány nyúlik ki,
és ez a vállán keresztül tankhoz hasonló szekrénykében végződik.
– Guatemalában, a tikali maja romok kövei alatt lefényképeztem
egy hasonló figurát, mely dacolt az évezredekkel: hátán fogazott
szekrényke, melyből 2 cm átmérőjű cső vezet a lény sisakjához.21
– Mexico City antropológiai múzeumában egy masszív, térdelő
figurát láttam, koponyája széles, lapos volt, szemei egymástól távol
fekvők. Itt az ormány a koponya közepétől nyúlt ki, és a mellkasból
kiálló duzzanatban végződött.
– Egy, úgymond, klasszikus Ganesa-alakot fotóztam le
Mexikóban, a Monte Albánon épült templom falán. Ezt a Ganesát
sugarakkal koszorúzott ormányos fej díszíti. A test többi részének
emberi arányai vannak, nadrágba bújtatták a cipőben végződő lábakat
is. A keze valamilyen műszert fog.
Hagyjátok beszélni a képeket!
A régészek szerint Közép-Amerikában 12 ezer évvel ezelőtt
létezhettek elefántok, melyek a befagyott Bering-szoroson keresztül
vándorolhattak be. Oké! Ha így van, csináljanak rendet ezek az urak a
kódexeikben: a régészek szerint ugyanis Közép-Amerikában 12 ezer
évvel ezelőtt nem létezett nép, mely képes lett volna templomok,
piramisok építésére.
Hát akkor hogy is van ez?
1972-ben a megboldogult Crespi atya gyűjteményében furcsa
fémlemezeket fotografáltam, melyeket Maria Auxiliadore
templomában Quencában (Ecquador) őriztek. A fémlemezeken és
fóliákon elefántok és emberábrázolások az emberek szájából kivezető
csövekkel láthatók. Sikerült lencsevégre kapnom egy fémlemezt 56
bevésett írásjellel, amelyekkel senki sem tudott mit kezdeni.22
Modellutánzatok! – mondták a szakemberek. Azóta szanszkrittudósok
az 56 jel közül 52-t ősi brahman írásjelként azonosítottak.23 Ez csak
azok számára csoda, akik nem akarják tudomásul venni, hogy
valamikor a földönkívüliek és a földi emberek vidáman repültek a
világban.
Kanjilal professzor szerint sok templom alaprajzát és felépítését
tekintve égi szekerek kópiája. Példaként Vrhadiswaw (Tanjore),
Uldayeswara (Gwaliar), Virupaska (Bombay) templomait említette.
Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy minden nagy templomban léteznek
„égi rezidenciák” ábrázolásai, melyek stukatúráiból megállapítható,
melyik istent melyik vimánával hozták kapcsolatba.

 A Sivának szentelt prambanani főtemplom

Ganesa kollégája Costa Ricában

 Ganesa-változat a mexikói Monte Albánon

Isteni járművek a templomokban

Jáva szigetén, Prambanan Siva-templomában megerősítették a
felvilágosítást. Ezt az épületet a 19. században a Sailendra-dinasztia
királyai építették. A régészek megállapították, hogy ugyanazon a
helyen létezett egy épület, amely sokkal régebbi időből származik.
A több mint 100 templomból álló hindu-buddhista építményben –
Dzsakartától nem messze – a Sivának áldozott főtemplom hatalmas
toronyból áll, melyet két kis torony szegélyez, ezeket Brahmának és
Visnunak szentelték. Előtte három még kisebb templom fekszik,
ezeket „isteni járműveknek” nevezték. Az összesen hat torony körül
156 szimmetrikus, egyforma nagyságú, ládaszerű építmény,
különböző istenségeknek ajánlva, kvadratikusan elhelyezve. Négy
igen keskeny lépcső torkollik a megemelt területen a sötét portálokba.
Az épület fennköltsége szinte elképzelhetővé teszi Siva istent, amint
kísérőivel bevonul a templomba.

 156 szimmetrikus ereklyetartó veszi körül a templomot

Három kis tornyot „az istenek járműveiként” tartanak számon

Részlet a Rámajána reliefjéből

Az indiai mitológia angyalszerű lényei

A négykarú Siva kőfigurája – feje körül ovális glóriával – a
központi vimánában áll; fején tiara, csuklóin karperecek. Innen nem
messze egy kamrában Ganesa áll őrt. A jelenetet további 24 őr
vigyázza, a ballusztrádokról 22 táncos és muzsikus gondoskodik a
többiek szórakoztatásáról. Minden zenecsoporthoz kecses mozdulatú
égi megfigyelő van rendelve. A ballusztrádok fő képei szemléltetik az
egész indiai történelmet, mint az a Rámájanából ismert. Az istenek
arca dühöt, reményt, mérget és örömöt fejez ki; mindez a hősök,
szolgák és gonoszok ábrázatán is tükröződik.
Látható a repülő jármű is, melyben Szíta királynőt elrabolták, és
az is, mellyel Bhima király kiszabadította. Visnu furcsa madara, a
Garuda szintén nem hiányzik e comic stripen, éppúgy, mint a
majomkirály Hanuman, aki repülő gépével Indiából Ceylonba utazott.
 Ormányos lények őrködnek a lépcsőkön

Borobudur

Borobudur
Jáva középső részén Jakarta tartományi főváros közelében terül
el a déli félteke legjelentősebb és legnagyobb emlékműve, Borobudur.
Több mint 20 évvel ezelőtt, 1963-ban, a buddhista szentélyt a
világsajtó állandóan visszatérő főcímekkel emlegette. A templomot –
mint Abu-Szimbel i. e. XIII. századi sziklatemplomát a Nílus nyugati
partján, Felső-Egyiptomban – a pusztulás fenyegette. Abu-Szimbelt az
UNESCO megbízásából megmentették: 1964 és 68 között az épületet
a romboló Nílus vize fölé emelték, és eredeti helyétől 65 méterre a
részeket korhűen állították össze.
A „Mentsétek meg Borobudurt!” felszólítás is visszhangra talált.
Az UNESCO költségvetési keretein belül 28 állam bocsátotta
rendelkezésre szakembereit és műszereit, az IBM komputert
ajándékozott. A régészek sóhajtoztak: „Szakemberekre, pénzre és
munkásokra van szükségünk, nem komputerekre, hogy szanálhassuk a
templom alapját, a köveket és a szobrokat.” Az IBM szakemberei
meggyőzték az indonéz kormányt és a régészeket is, hogy a néma
szolga pótolhatatlan. Komputer nélkül nem lettek volna képesek
eredeti helyére visszarakni az 55 ezer köbméter andezittömböt, a
teraszok 1460 reliefjét, melyek összekevert puzzle-részekként
szanaszét hevertek. A komputer a lebontott, szétfűrészelt, megtisztított
kövek helyét betáplálta tévedhetetlen memóriájába, és az
összeállításhoz szükséges sorrendben szállította vissza. így a 10 000
munkás lázas tevékenysége ellenére sem történt zavar.
Borobudurt i. sz. 800 körül építették, elfeledték, majd 1835 körül
ismét felfedezték. Ha a helyreállítás nem történt volna meg,
megmaradtak volna a feltételezés mellett, hogy a templom
természetes geológiai dombtetőn áll. Ma már tudják: a dombot ad hoc
lapátolták össze. Már magában is teljesítmény!

 Borobudur – egy misztikus diagram

Feljárat Borobudurhoz

Egészen fent: kőkör a sztúpával


1300 relief = 2,5 km képfelület

Borobudurt 1472 sztúpa ékesíti

A templompiramis eredetileg 42 m magas volt, most már csak 35
m. Kőtortaemeletenként épült egymásra a 9 terasz: öt kvadratikus
fölött 3 kerek lap terül egymásra, melyek kőkörökben, sztúpával*
zárulnak.
Kilenc lépcső, mint a maja piramisoknál? Ugyanazon iskola
építészei?

* Sztúpa – félgömb alakú szakrális építmény ereklyék, szent iratok
tárolására; gyakran csak kultikus emlékmű

Az alapnégyzet oldala 123 m hosszú, a következők néhány
méterrel rövidebbek, így folyosók alakultak ki, melyeken végig lehet
menni. A folyosók falán 1300 dombormű van, melyek a nepáli
Katmandu völgyeiben született Buddha életét ábrázolják; egymás
mellé sorba rakva 2,5 km hosszúságú képfelületet alkotnak. Még ez
sem elég! Van még 1212 mindenféle panel, különböző ornamensekkel
díszítve, 1740 háromszögletű díszítő tábla, 100 óriásfejű vízköpő, 432
Buddha-figura és 1472 sztúpa – a fantázia, gazdagság,
kézművesművészet megrázó orgiája. „Kőbe vésett himnusz a
megvilágosodás mezsgyéjére lépett Buddhához.”24 Borobudur annyit
jelent, mint „a feltöltődés hegye”, illetőleg „a szent hegy urai”.

Buddha és istenei
A hinduizmus a brahmanizmusból, a dravidák Dél-Indiájának
zsidóság előtti vallásaiból és a bevándorlók hitformáiból létrejött
szimbiózis. Más vallásoktól eltérően a hinduizmus, melynek
elsősorban India 300 millió lakosa a követője, nem ismer alapítót: ez
az „örök vallás”, tehát öröktől fogva létezik, mindenki híve lehet, aki
a védát és a nagyszámú istenek panteonját elfogadja.
Buddha (i. e. 560-480) az óind nyelvben „megvilágosodottat”
jelent. Eredetileg Sziddhárthának hívták – az óind jelentés szerint
valaki, aki elérte célját –, nemesi családból származott, a nepáli
Himalája vidékén, apjának hercegi palotájában, luxuskörülmények
között nőtt fel. 29 éves korában, úgy érezvén, hogy léte haszontalan,
elhagyta hazáját, a felismerés útját kereste; 7 évig gyakorolta a
meditáció művészetét, és ahogy a buddhisták mondják, elérte a
„középső ösvényt”. Már régóta létezett a mennybolt, a mondák, a
mítoszok és legendák számtalan istene; Buddha velük és bennük
létezett. A szellemi koncentráció állapotában arra a felismerésre jutott,
hogy az ősi istenek már nem tudnak közvetlenül segíteni, csupán csak
meditáció útján; minden embernek saját magának kell hát igyekeznie
azon, hogy a felismerésig jusson. Saját magát isteni lény
inkarnációjának tartva, tanítványainak a „négy igazságot” prédikálta,
azt az utat, amelyen haladva mindenki Buddha, mindenki
megvilágosodott lehetne.
Nem jelölt ki utódot, csak a tanok maradtak meg örökségeként.
Hogy melyik töredékírások őrzik meg szavait, bizonytalan, de
feltételezik, hogy a „szentbeszéd”-szentencia, a Buddha-O-Ton az,
hiszen az ország hagyományai közé tartozott, hogy a szájról szájra
terjedő szövegeket szó szerint megőrizzék, illetőleg gondosan
feljegyezzék. így történt a védák, illetőleg a Mahábhárata esetében is.
Ugyanakkor iskolák jöttek létre, amelyek Buddha szavait
különbözőképp interpretálták, de mindegyik iskola hozzátette saját
„istenét” is.
Így Borobudurban Buddha életén és az isteneken kívül a vallási
iskolák jóval ősibb istenei is meg vannak örökítve. Látni az égi
régiókat, melyeket Buddha állítólag beutazott – a Napisten Szúrját, a
Holdistent, Agnit, a tűz istenét és sok vimánát, amelyek égi palotaként
vannak ábrázolva. Buddha az istenekkel tanácskozva, az ég felé
haladva, a Földre visszatérve, lobogó zászlócskák jelzik a repülő
eszközökön, hogy a légtérben tartózkodik. Az a jármű, amelyben
Buddha a megvilágosodás és üdvözülés mezejére igyekezett, egy
sztúpa – harangszerű alapzat csúcsos tornyocskával. A sztúpák
formája különböző, de fortélyuk ugyanaz. A buddhisták a sztúpáknak
különböző jelentéseket tulajdonítanak – az életút végének
szimbóluma, az alkotó erők sírja, valamint centruma; a buddhista
hármas egység jelentkezik az alap-dóm-torony hármas tagolásban, a
„hármas” a tér „karakterisztikus dimenziója”25.

Stációk Buddha életútjából


A sztúpa az istenek világához vezető szállítóeszköz is és „ősi
hagyomány folytatása”, mint isteni jármű, melyben rituális
mozdulatokat kellett végezni.
Borobudur egész lenyűgöző tömege alapjában kolosszális méretű
sztúpa. „Mint sztúpa, Borobudur a buddhizmus legszentebb
építményeinek kategóriájába tartozik. Ez a forma Borobudurban
legalább 1500-szor ismétlődik.”26 Fent a harmadik teraszon csupán
32 sztúpa áll, afölött a másodikon 24, aztán a legfelsőn 16, összesen
72. És legfelül az egészet lezáró, égnek mutató csúccsal teszi fel a
koronát.


A sztúpákban ül Buddha mint kormányos

 A Srí Lanka-i magazin címlapja

Karl With27 filozófus írta: „Ami tehát az épületben látható, egy
hatalmas ív, a tér töréseinek kupolája, mely a tömeg kristályosodott
formájában látható... A tér fellazítja a hatalmas tömeget anélkül, hogy
szétrobbantaná, lebegő rugalmasságot ad neki, mozgalmasságot,
szinte Valószerűtlen izgalmasságot..
India megérte a negyedik utazást is. Az Air India gépe
Madrasban még leszállt. Mahadevan professzor nagy csomag újsággal
és magazinnal köszöntött. Néhány angol nyelvű újságot kivéve, csak a
fotókon tudtam felismerni, hogy mindegyik a madrasi, illetőleg a
kalkuttai egyetemen tartott előadásommal foglalkozott, így közölve
riportot látogatásomról.
Különösen szembeötlő volt egy Sri Lanka-i magazin színes
címlapja: a híres palenquei* sírt mutatta függőlegesen – mint azt az
archeológusok kívánták –, mely egy maja piramis alatt fekszik a
mélyben.
Hogy találó legyek: a rajz letaglózott! Egy sztúpa háromemeletes
felépítését mutatta függőleges állásban. Bent Buddha – mezítláb,
bájos kézmozdulattal, tiara a fején –, mint Borobudurban százszor is
láttam.

* Részletesen foglalkoztam vele A nap, amikor az istenek jöttek,28 című
könyvemben

 Az eredeti Palenque-szarkofág

Mi volt először, a tyúk vagy a tojás?
Mi volt a kezdet, egy tárgy eszmei elképzelése vagy a látottak
ábrázolása? Egy művészi tárgy kétségtelenül nem jön létre az
ábrázoltak konkrét elképzelése nélkül. Hogy az emberi elmék milyen
vicces elképzelésekkel játszadoztak, a mai embernek meglepetésként
szolgáló cargokultuszok bizonyítják.
„Félgömb-harang alakú eszközzel, melynek csúcsa a mindenség
felé mutat, elérhető a szerencsés istenek rezidenciája!” – mondhatták
az ősidők inkái... és megépítették a sztúpákat.
Manapság a világon kereken 2400 elektronikus adatbank létezik,
becslés szerint ötmilliárd adattal, amelyeket a különböző
tudományágak, technika, orvostudomány, sport és művészetek, vallás
és gazdaság területéről tápláltak be. Percek alatt lehívhatók a
bázisinformációk, sőt előttünk fekszenek az asztalon kinyomtatva.
Vajon a régészek és az etnológusok miért nem használják a
technika ezen adományát hírek szerzésére, adatok összehasonlítására,
hogy átugorhassák végre monomán építményeik alacsony falait?
„A haladás menetében minden generációnak megvan a maga
adagja. Amelyik a már elért eredmények talaján visszafelé lépked,
megduplázza gyerekei adagját.”
David Lloyd George (1863-1945)

Bibliográfia
I. Újabb emlékeztetők a jövőre
1. Bethe, Hans A. – Garwin, Richard L. – Gottfried, Kurt –
Kendall, Henry W.: Raketenabwehr im Weltraum (Rakétaelhárítás a
világűrben). In: Spektrum dér Wissenschaft, 1984. december,
Heidelberg
2. Wolf, Dieter O. A. – Hoose, Hubertus M. – Dauses, Manfred
A.: Die Militarisierung des Weltraums – Rüstungswettlauf in dér
vierten Dimension (A világűr militarizálása – fegyverkezési verseny a
negyedik dimenzióban). Koblenz, 1983
3. Rosen, C. – Burger, R. – Sigalla, A.: Aeronautical Technology
2000:
A Projection of Advanced Vehicle Concepts (Repüléstechnika
2000-ben: Modern járműelképzelések vázlata). Előadás, Nr.
AIAA-84-2501. Elhangzott: AIAA/AHS/ASEE Aircraft Design
Systems and Operations Meeting (Az AIAA/AHS/ASEE
repülőgéptervezési rendszerekkel és műveletekkel foglalkozó
tanácskozása). 1984. október 31.-november 2. San Diego, Kalifornia
4. Steinbuch, Kari: Die rechte Zukunft (Az igazi jövő). München,
1981
5. Tremaine, S. A. – Arnett, Jerry B. : Transatmospheric Vehicles
-A Challenge for the next Century (Transzatmoszferikus járművek – A
következő század kihívása). Előadás, Nr. AIAA-84-2414. Elhangzott
az 5. pontban jelzett tanácskozáson.
6. Skudelny, Heide: Unterwegs mit Mach 29 (Úton 29 mach
sebességgel). In: Hobby, Magazin der Technik, Nr. 12. 1984.
december
7. Kline, Richard L.: Space Commercialization as viewed by
Grumman Aerospace Corporation, Hearing of the U. S. House of
Representatives Committee on Science and Technology (A világűr
kereskedelmi hasznosítása, ahogy a Grumman Űrhajózási Társaság
látja. Az USA Képviselőháza Tudományos és Technikai
Bizottságának meghallgatásai). Washington, D. C. 1984. június 19.
8. Kline, Richard L.: Grumman Aerospace (A Grumman
Űrhajózási Társaság); Horizons, Vol. 19. No. 2. (Speciális kiadás)
9. MBB-Erno space special. Vol. 9. No. 2., 1984. július,
Bremen/Ottobrunn
10. Lemke, Dietrich: Die Raumstation kommt! (Jön az
űrállomás!) In: Sterne und Weltraum, 23. évf. 1984.
augusztus/szeptember, Heidelberg Königstuhl
11. The Columbus Dispatch, 1984. augusztus 12.: Reagan article
extols manned space station (Reagan cikkében dicsőíti az embereket
szállító űrállomást)
12. David, Leonard W.: Space as motivational propulsion (A
világűr mint motiváló erő). Előadás, Nr. IAF-84-407, elhangzott az
International Astronautical Federation (Nemzetközi Űrhajózási
Szövetség) 35. kongresszusán. Lausanne (Svájc) 1984. október 7-13.
13. Eldred, Charles H.: Shuttle for the 21 st century (Űrrepülőgép
a 21. században). In: Aerospace America, Vol. 22. No. 4. 1984. április,
New York
14. O’Neill, Gerard K.: Unsere Zukunft im Raum (Jövőnk a
világűrben). Bern/Stuttgart, 1978
15. Koelle, Heinz-Hermann és mások: Entwurf eines
Projektplanes für die Errichtung einer Mondfabrik (Egy, a Holdon
létesítendő gyár tervvázlata). ILR Mitt., 123/1983. (1983. 8. 15.)
Berlini Műszaki Egyetem Repülési és Űrhajózási Intézete. Berlin, 17-
19. o.
16. Nozette, S. – Duke, M. – Mendell, W.: What the Moon Offers
Mankind – A Review of the Lunar Initiative (Mit kínál a Hold az
emberiségnek – A Lunar Initiative beszámolója). Előadás, Nr. IAF-84-
197, elhangzott az IAF 35. kongresszusán. (L. 14. o.)
17. A Transrapid International füzetei. 8000 München 22.
Steindorfstr. 13.
18. Vajk, Peter J.: Industrien in der Erdumlaufbahn (Iparágak
Föld körüli pályán). In: Auf ins all – Unsere Zukunft im Weltraum
(Fel az űrbe – Jövőnk a világűrben). Kiadta Larry Geis és Fabrice
Florin, Basel, 1980
19. Ehrike, Krafft A.: Mehr Mut, die Brücke in eine grosse
Zukunft zu betreten (Több bátoságot, ha a nagy jövő felé vezető hídra
akarunk lépni). In: Die Welt, Nr. 304. 1982. december 31.
20. Interjú dr. Hermann Oberth professzorral. In: Hobby,
Magazin der Technik, Nr. 6. 1984. június, Hamburg
21. Stanek, Brúnó L.: Kommerzielle Raumfahrt – „Ölboom” des
21. Jahrhunderts? (Kereskedelmi űrhajózás – a 21. század
„olajárrobbanása”?) J. Vontobel, 1985. január Zürich
22. Time Magazine, No. 48. 1984. november 26.: Roaming the
High Frontier (Kalandozások a magasságok határán)
23. Ruppe, Harry O.: Die grenzenlose Dimension Raumfahrt (A
végtelen dimenziójú űrutazás). I + II. k., Düsseldorf, 1980 + 1982.
24. Forward, Robert L.: Das Paradoxon des interstellaren
Verkehrs (Az interstelláris közlekedési paradoxonja). In: Die Sterne,
60. Band, Heft 4. 237-245. o. Leipzig, 1984
25. Papagiannis, Michael D.: The importance of exploring the
asteroid belt (Az aszteroidöv kutatásának fontossága). In: Acta
Astronautica, Vol. 10., 709-712. o. Pergamon Press Ltd., 1983
26. Papagiannis, Michael D.: Bioastronomie –
Herausforderungen und Gelegenheiten bei der astronomischen Suche
nach ausserirdischem Leben. (Bioasztronómia – Kihívások és
lehetőségek a Földön kívüli élet asztronómiai kutatásában). In: Die
Sterne, 60. Band, Heft 4. 201-211. o. Leipzig
27. Oberg, James Edward: New Earths – Restructuring Earth and
Other Planets (Új földek – A Föld és más bolygók restrukturálása).
New York, 1981
28. Oberg, James Edward: Paradiese vom Reissbrett
(Paradicsomok a rajztábláról). In: Magazin OMNI, Nr. 4. 1984.
április, Zürich
29. Crick, Francis: Das Leben selbst (Az élet mikéntje).
München, 1983
30. Ball, John A.: The Zoo Hypothesis (Az állatkert-hipotézis).
In: Icarus
19. 347-349 o. 1973
31. Vogt, Nikolaus: Gibt es ausserirdische Intelligenz? (Létezik-e
Földön kívüli intelligencia?) In: Naturwissenschaftliche Rundschau,
36. Jahrg., Heft 5.1983. május, Stuttgart

II. Fantasztikus valóság

1. A DRS 1985. január 4-ei tévéadása: Als die weissen Geister
kamen (Amikor a fehér szellemek jöttek – Hogyan élték át a pápuák
felfedezőiket 50 évvel ezelőtt). Bob Connolly és Robin Anderson
filmje
2. Steinbauer, Friedrich: Die Cargo-Kulte – Als
religionsgeschichtliches und missionstheologisches Problem (A
cargokultusz – mint vallástörténeti és küldetésteológiai probléma).
Erlangen, 1971
3. Casa y cosas de la mision de kamarata c. folyóirat, XXII. évf.
No. 252. 46-47. o. 1960. február
4. Eibl-Eibesfeldt, Irenäus: Sie hielten uns für Geister
(Szellemeknek tartottak bennünket). In: GEO, Nr. 1. 1984. január,
Hamburg
5. Aram, Kurt: Magie und Zauberei in der alten Welt (Mágia és
varázslás az ókori világban). Berlin, 1927
6. Kosok, Paul és Reiche, Maria: Ancient Drawings on the Desert
of Peru (A perui sivatag ősi rajzai). Archaeology II., 1949
7. Reiche, Maria: Geheimnis der Wüste (A sivatag titka).
Stuttgart, 1968
8. Mason, Aldon J.: Das alte Peru (Az ókori Peru). Zürich, 1965
9. Woodman, Jim: Nazca (Nazca). München, 1977
 10. Waxmann, Siegfried: Unsere Lehrmeister aus dem Kosmos
(Tanítómestereink a kozmoszból). Ebersbach/Fils, 1982
11. Ditfurth, Hoimar von: Warum der Mensch zum Renner wurde
(Miért lett az ember versenyló). In: GEO, Nr. 12. 1981. december,
Hamburg
12. Hawkins, Gerald S.: Beyond Stonehenge (Stonehenge felett).
London, 1973
13. Isbell, William H.: Die Bodenzeichnungen Alt-Perus
(Talajrajzok az ókori Peruban). In: Spektrum der Wissenschaft, 1978.
december
14. Tributsch, Helmut: Das Rátsel dér Götter – Fata Morgana (Az
istenek rejtélye – a délibáb). Frankfurt, 1983
15. Stierlin, Henri: Nazca, la clef du mystére (Nazca – a rejtély
kulcsa). Párizs, 1983
16. Baumann, Peter: Mysterien Alt-Amerikas – Spurendeutung in
den Anden (Az ókori Amerika titkai – Nyomfejtés az Andokban). In:
Der Tagesspiegel, Nr. 11589. 1983. 11.6. és Nr. 11595, 1983. 11. 13.
Berlin
17. Ist das Liniensystem in der Nazca-Ebene eine Landkarte?
(Térkép-e a Nazca-fennsík vonalrendszere?) In: Vorarlberger
Nachrichten, 1981. május 16. Bregenz
18. Blumrich, Josef F.: Da tat sich dér Himmel auf (S akkor
megnyílt az ég). Düsseldorf, 1973
19. Stingl, Miloslav: Die Inkas (Az inkák). Düsseldorf, 1978
20. Die geheimnisvollen Pfeile von Ustjurt (Titokzatos nyilak az
Usztyurt fennsíkon). In: Szovetszkaja Kultura, 1981. augusztus 11.

III. India – Az ezer isten országa

1. Bopp, Franz: Ardschuna’s Reise zu Indra’s Himmel (Ardzsuna
utazása Indra egébe). Berlin, 1824
2. Geldner, Karl Friedrich: Der Rig-Veda (A Rig-véda). II. rész.
Wiesbaden, 1951
 3. Blavatsky, Helena P.: Die Geheimlehre (A titkos tan), I. kötet.
Kozmogenezis, A, Kozmikus evolúció. Den Haag, é. n.
4. Rámájana: The War in Ceylon (Háború Ceylonban). A további
adatok hiányoznak
5. Abegg, Emil: Der Messiasglaube in Indien und Iran (A
messiáshit Indiában és Iránban). Berlin, 1928
6. Laufer, Berthold: The Prehistory of Aviation (A repülés
előtörténete). In: Field Museum of Natural History, Anthropological
Series, Vol. XVIII. No. 1. Chicago, 1928
7. Roy, Chandra Protap: The Mahabharata, Drona Parva (A
Mahábhárata, Drona Parva). Kalkutta, 1888
8. Sassoon, George és Dale, Rodney: Die Manna-Maschine (A
mannagép). Rastatt, 1979
9. Roth, Rudolf: Der Mythos von den fünf
Menschengeschlechtern bei Hesiod (Az öt emberfaj mítosza
Hésziodosznál). In: A doktorok jegyzéke, „Bölcsészettudományi
Kar”, Tübingen, 1860
10. Green, Miranda Jane: The Wheel as a Cult-Symbol in the
Romano-Celtic World (A kerék mint kultikus szimbólum a római-
kelta világban). In: Collection Latomus, Vol. 183. Bruxelles, 1984
11. Jones, Inigo: The most notable Antiquity of Great Britain
vulgarly called Stonehenge (Nagy-Britannia legnevezetesebb
régisége, amelyet közönségesen Stonehenge-nek neveznek). 1655.
Reprinted in London, 1973
12. Wollheim da Fonseca, A. E.: Mythologie des alten Indien (Az
ókori India mitológiája). Berlin, 1856
13. Dikshitar, V. R. Ramachandra: War in Ancient India (Háború
az ókori Indiában). Madras/London, 1944
14. Wanke, Lothar: Zentralindische Felsbilder (Közép-indiai
sziklaképek). Graz, 1977
15. Thomas, P.: Epics, Myths and Legends of India (Epika,
mítoszok és legendák Indiában). Bombay, 1973
16. Rao, T. A. Gopinatha: Elements of Hindu Iconography (A
hindi ikonográfia elemei). Vol. I. Part I. Madras, 1914
17. Getty, Alice: Ganesa – A Monograph on the elephant-faced
God (Ganesa – Monográfia az elefántarcú istenről). Oxford, 1936
18. I Gusti Agung Gede Putra és Stuart-Fox, David J.: The
Elephant Cave – Goa Gajah Bali (Goa Gajah Bali – az
elefántbarlang). Denpasar, 1977
19. Hooykaas, C.: A Balinese Temple Festival (Templomfesztivál
Bali szigetén). Den Haag, 1977
20. Rassat, Hans-Joachim: Ganesa, eine Untersuchung über
Herkunft, Wesen und Kult der elefantköpfigen Gottheit Indiens
(Ganesa, az indiai elefántfejű istenség eredetének, lényegének és
kultuszának vizsgálata). Disszertáció, Tübingen, 1955
21. Däniken, Erich von: Reise nach Kiribati (Utazás Kiribatiba).
267. és 265. o. Düsseldorf, 1981
22. Däniken, Erich von: Meine Welt in Bildern (Világom –
képekben). 157. és 161. old., valamint a 228. oldalon levő színes
tábla. Düsseldorf, 1973
23. Kanjilal, Dileep Kumar: Decipherment of the Quenca Script
– Revisited (A Quenca-szöveg megfejtése – Javított kiadás). In:
Ancient Skies, Vol. 9. Nr. 3, Highland Park, 111. (USA), 1982
24. Holt, Claire: Art in Indonesia – Continuities and Change
(Művészet Indonéziában – Kontinuitás és változás). Ithaca (N.Y.)
1967
25. Govinda, Lama Anagarika: Der Stupa – Psychokosmisches
Lebens-und Todessymbol (A sztúpa – pszichokozmikus élet- és
halálszimbólum). Freiburg i. Br. 1978
26. Theisen, Heide: Borobudur, kiállítás a zürichi Műcsarnokban.
1977. október 21. – 1978. január 8.
27. With, Karl: Geist, Kunst und Leben Asiens (Ázsia szelleme,
művészete és élete). I. kötet. Jáva. Hagen, 1920
28. Däniken, Erich von: Der Tag an dem die Götter kamen (A
nap, amikor az istenek jöttek). München, 1984
 Table of Contents
Beszélgetés olvasóimmal
I. A jövő új emlékei
Hol van a Szaljut-6?
Az utópia valósággá válik
A szovjetek rakétát lőnek ki
Csillagok háborúja – na és?
L. M. titkos tervezet
Megsemmisítő ibolyántúli sugár
Lehetetlen? – Elavult kifejezés!
Mint a légy a sötét szobában
Lyukas ernyő
Az egyezmény elavult
Egy nem politizáló eszmefuttatás
Az evolúció benyomul a világűrbe
Kétezerben és később
Egyre magasabbra? Egyre gyorsabban?
A világegyetem iparosodása
Eureca! Heuréka!
Álom a távoli csillagról
Nem utópia!
Egy űrváros építése
200 éve megválaszolt kérdés
Berlin jelentkezik
Ki fogja fizetni?
Infrastruktúra
Trans-Rapid
Építkezés az L-5-ön!
A fejlesztés menetrendje
Köztes állapot
A Hold – oda és vissza
 Grandiózus ötlet
Űrlakóhelyek
Költségek/haszon
Kérdések jegyzéke
Találgatások
Fantasztikus
Az 51 -es Bizottság
Asztronautamese
Érdekes kutatási témák
Földiesítés
A forró Vénuszról a hideg Marsra
A Föld helyzete
II. Fantasztikus valóság
Kutatások Új-Guineában
Cargokultuszok állandóan születnek
Klasszikus cargokultusz
Cargokultuszok hosszú sora
Isten követei a távoli egek országából
Honnan vettük saját jelképeinket?
Hogyan vált egy orosz istenné?
Az örök visszatérés
Az amerikaiak mint isteni követek
Mazsolák a cargokultuszok köréből
A kultúrák historikus szembesülése
Ahol a szellem téved
Ironggali
Amit Béroszosz írt
Összefoglalás
Nazca, a koronatanú
Képrejtvény sok kérdőjellel
Olimpia a pampákon
Csapás Reiche asszony asztronaptárjára!
Ariadné-fonál a Nazca-fennsíkhoz
 Kelet hozzászólása
Az én hozzászólásom
A földbe vájt képek létrejötte
Hol volt a Nazca-kultúra központja?
Amikor Nazca megtisztelt
Nazca és konkurenciája
„Új Nazca” az Aral-tónál
Mit? Kicsoda? Mikor?
III. India – az ezer isten országa
Előadás a szaunában
Mahabalipuram
Ardzsuna emlékműve
Ratha típusú modellek
Indiai panteon
Óindiai szövegek egy „Titkos tan”-ban
Kozmikus evolúció
Idegen világban
A lingam hármas jelentése
Kanchipuram
Miért védi a selyem a természetet?
Istenek az űrkutatás hajnalán
Lecke
Vimána mindenütt
Meglepetés Kalkuttában
Repülő gépek a régi Indiában
Következmények
Az istenek internacionáléja
Hésziodosz, a koronatanú
Stonehenge
Elfeledett őstörténet
A népszerű Ganesa
Isteni járművek a templomokban
Borobudur
 Buddha és istenei
Bibliográfia
I. Újabb emlékeztetők a jövőre
II. Fantasztikus valóság
III. India – Az ezer isten országa