Dan Millman

A békés harcos
Szent utazása

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dan Millman / Sacred Journey of the Peaceful Warrior HI Kramer,

Inc., California, USA, P.O. Box 1082, Tiburon, CA 94920

Fordította Tótisz András
Szerkesztette Besenyő Viktória
Ajánlom feleségemnek, joynak, aki vezetett és támogatott, és a
lányaimnak, Hollynak, Sierrának és China-nak, akik nem engedik
elfelejteni, mi az, ami igazán fontos.
 TARTALOM

Előszó 9

Bevezető/Egy gondolat Szókratésztól 13

I. KÖNYV/Ahová a szellem vezet

1/Csöbörből... 19

2/Az utazás 26

3/A bolondok szerencséje 36

4/Tűz a tengeren 46

5/Új kezdet 53

6/Mezítláb a vadon ösvényén 68

II. KÖNYV/Megvilágosodás

7/A három Éned 79

8/A sámán szeme 88

9/Egy szépen kikerekedett asszony 105

10/Lefelé, borotvaélen 116

11 /Az élet tornya 122

12/A félelem fogai közt 128

13/Az érzékek birodalmában 140

14/Szállni a kő szárnyain 151

15/A Szellem szolgálatában 163

16/Sötét felhők egy szép napon 173

17/A kitaszítottak bátorsága 185

18/Megvilágosodás az éj közepén 198

19/Látomás és a Harcos útja 205

III. KÖNYV IA nagy ugrás

20/Odisszea 219

21/Napfény a tenger alatt 236

22/ Élünk, amíg meg nem halunk 246

23/ A magány leckéi 256

Epilógus/Nincs búcsúzás 267
 ELŐSZÓ

„Tegyük fel, hogy alszol, tegyük fel, hogy alvás közben álmodsz, és tegyük fel, hogy álmodban
a mennyben jársz, ahol egy különös és csodálatos virágot szakítasz. Tegyük fel, hogy
ébredéskor a kezedben van a virág. - Erre mit mondasz?"
SAMUEL TAYLOR COLERIDGE

Az első könyvem, A békés harcos útja azon tapasztalataimat mesélte el, amelyek felnyitották
a szemem, megnyitották a szívem, kitágították látóköröm. A könyv olvasói nyilván
emlékeznek, hogy 1968-ban Szókratész - az öreg „benzinkutas harcos", aki a tanítómmá lett -
egy felkészítő és próbára tevő szakasz után nyolc évre elküldött, hogy magamévá tegyem a
tanításait, és készen álljak a könyv végén leírt végső szembesítésre.

Az elveszett évek bizonyos értelemben folytatása az előző könyvemnek, de - eltérően a

legtöbb folytatástól -nem annak végével kezdődik. Az előző könvv egy szakaszára
összpontosít, arra az időszakra, miután Szókratész elküldött a föld körüli utazásra, és arra,
amikor a békés harcos útjára léptem.

A békés harcos útjában keveset írtam ezekről az évekről. Úgy döntöttem, csak akkor fedem
fel a tartalmukat, ha teljességében megértem a történések jelentését.

Azt az időszakot „elveszett évekként" említem, mert személyes küzdelemmel

és összetört álmokkal kezdődött. A zavartság és kiábrándultság időszaka volt, amikor
kénytelen voltam útra kelni, hogy megtaláljam Énem, és hogy újjáéledjen a Szókratésszel
megtalált látomás, cél és hűség, amely valahogy elveszett.

Ez a könyv annak az utazásnak az első lépéseihez kapcsolódik. A történet 1973-ban kezdődik;

huszonhat éves koromban. Csakugyan körbeutaztam a földet, szokatlan tapasztalatokat
gyűjtöttem, figyelemre méltó emberekkel ismerkedtem meg, de a könyvben kevertem a tényt
a képzelettel. Eletem szálait szőttem egy olyan történetbe, mely a valóság különböző szintjein
húzódik keresztül.

Remélem, hogy a misztikus tanítások bemutatásával új életet lehelek az ősi bölcseletbe, és

eszébe juttatom az olvasónak, hogv minden küldetésünk szent, akárcsak az életünk, a
kalandjaink.

San Rafael, Kalifornia 1991 telén

A legmélyebb nagyrabecsülésem szeretném kifejezni mindazoknak, akik közvetlenül vagy
közvetve hozzájárultak ennek a kéziratnak az elkészüléséhez: Míchael Bookbindemek gya-
korlatiasságáért, tisztánlátásáért és erős szellemiségéért, Saruira Knellnek a kutatásban
nyújtott segítségéért, Richárd Marks hawaii történésznek, Carl Farrellnek, ár. Dávid
Bermannak és Tom McBroomuak a szakértelmükért, Wayne Guthrie-nek és Bella Karishnak,
akik megvilágították az utat, és Serge Kahili King városi sámánnak.

Külön köszönet illeti szerkesztó'met és tanácsadómat, Nancy Grimley Carletont. További

köszönet Linda Kramernek, Joy Millmannak, John Kiefemek, III. Ed Kelloggnak, ]an
Shelleyuek és Michael Gueuleynek, akik elbírálták a harmadik vázlatot. Végül legőszintébb
hálám kiadóimnak és egyben barátaimnak, Hal és Linda Kramernek a bátorításukért és
lelkesedésükért.
 BEVEZETŐ/EGY GONDOLAT SZÓKRATÉSZTÓL

„A szabad akarat nem azt jelenti, hogy te szabod meg a tantervet; mindössze azt
választhatod ki, hogy adott időben milyen tantárgyat akarsz felvenni."
CSODÁK KÖNYVE

Éjjelente a régi Texaco benzinkútnál a meditációtól a vé-cépucolásig, a mély önmasszázstól a gyújtógyertya

cserélésig terjedő kiképzésem alatt Szókratész néha megemlített egy-egy embert vagy helyet, ahová egy nap
talán majd ellátogatok „továbbképzésre".

Egyszer egy hawaii asszonysámánt* említett, máskor egy különleges, titkos harcosiskolát Japánban, olykor
pedig a bölcsesség egy szent könyvét valahol a sivatagban.

Természetesen felkeltette a kíváncsiságomat, de mikor Szókratészt a részletekről faggattam, témát váltott, így
soha nem lehettem biztos, hogy az asszony, az iskola, vagy akár a könyv valóban létezik-e.

1968-ban, mielőtt Szókratész elküldött volna, újra szóba hozta az asszonysámánt.

- Egy évvel ezelőtt írtam neki, és rólad is említést tettem - mondta. - Azt válaszolta, talán oktatna téged. Vedd
megtiszteltetésnek - tette hozzá és azt javasolta, keressem fel, ha úgy érzem, szükségem van rá.

* A sámán mágikus elemeket használ, hogy gyógyítsa a betegségeket, megjövendölje a titkokat és irányítsa az
emberek jólétére ható eseményeket. A sámánok gyakorta transzban lépnek kapcsolatba a természet szellemeivel,
valamint más láthatatlan szövetségesekkel és ellenségekkel.

- És hol találom? - kérdeztem.

- Egy banki levélpapíron írt.

- Melvik bankén? - érdeklődtem tovább.

- Nem emlékszem. Talán Honoluluból.

- Megmutatnád a levelet?

- Elvesztettem.

- Neve azért van ennek asszonynak? - dühödtem meg.

- Több is. Nem tudom, hogy most melyiket használja.

- Hogy néz ki?

- Nehéz megmondanom; évek óta nem láttam.

- Szókratész, segíts már! Legyintett.

- Mondtam már, Danny: azért vagyok itt, hogy támogassalak, nem pedig azért, hogy megkönnyítsem a dolgod.
Ha nem találod meg, akkor még nem állsz készen.

Mélv levegőt vettem, s tízig számoltam magamban.

- Na és mi a helyzet a többi általad említett emberrel és hellyel?

- Úgy nézek én ki, mint egy utazási ügynök? - meredt rám Szókratész. - Menj a szimatod után, kövesd az ösz-
töneidet. Mindenek előtt találd meg őt; aztán majd minden megy a maga útján.

A kora hajnali csendben indultam haza, lekötötték a gondolataimat Szókratész kimondott szavai - és a ki-
mondatlanok. Ha netán arra járok, mondta, talán szeretnék kapcsolatba kerülni az asszonnyal, akinek se neve, se
címe, aki talán még mindig egy bankban dolgozik Honoluluban, de az is lehet, hogy mégsem. Ha meglelem, ta-
lán megtanít valamire, és talán továbbirányít azokhoz az emberekhez, azokra a helyekre, amelyekről Szókratész
beszélt.

Aznap éjjel az ágyban fekve gondolkodtam: egyik felem egyenesen a repülőtérre hajtott volna, hogy felszáll-
jon a legelső, Honoluluba tartó gépre, de másik felem tudta, hogy hamarosan utoljára fogok indulni a Nemzeti

Főiskolai Tornabajnokságon, aztán megkapom a diplomám és megnősülök. Nem éppen ez a legmegfelelőbb

időszak, hogy ábrándokat kergetve Hawaiira rohanjak. Ezzel a döntéssel álomba zuhantam - bizonyos értelem-
ben öt évre. És mielőtt magamhoz tértem, felfedeztem, hogy minden tanulásom és spirituális kifinomultságom
ellenére felkészületlenül álltam az elkövetkezendő események előtt - Szok csöbréből a mindennapi élet vödrébe
kerültem.
 I. KÖNYV

Ahová a szellem vezet

„A lényeg: mindenkor légy kész feláldozni azt, ami vagy, azért, ami válhat belőled."
CHARLES DUBOIS

1/CSÖBÖRBŐL...

„A megvilágosodás nem csupán fénylő alakokbál, látomásokból áll; a sötétséget teszi láthatóvá. Az utóbbi
folyamat nehezebb, ezért kevésbé népszerű."
CARL GUSTAV JUNG

Az esküvőm éjjelén sírtam. Tisztán emlékszem rá: Lindával az utolsó, Berkleyben töltött évemben házasodtunk
össze. Pirkadat előtt riadtam fel, megmagyarázhatatlanul lehangoltan, és kicsúsztam az összegyúrt takaró alól a
hűvös levegőre. A világ még sötétbe burkolózott. Behúztam az üveg tolóajtót, hogy ne zavarjam alvó feleségem.
Feszülni éreztem a mellkasom. Flosszasan sírtam, de nem tudtam, miért.

Hogy érezhetem magam ennyire siralmasan, amikor boldognak kellene lennem, kérdeztem magamtól. Egye-
düli válaszom az a mélyen nyugtalanító megérzésem volt, hogy megfeledkeztem valami fontosról, és így
lesodródom az életutamról. Ez az érzés egész házasságomra árnyékot vetett.

***
A diploma megszerzése után magam mögött hagytam az élsporttal járó sikert és népszerűséget, viszonylagos
névtelenségbe burkolóztam. Lindával Los Angelesbe költöztünk, ahol életemben először kerültem szembe a
valós világ tényeivel. Színes múltam volt, főiskolai diplomám, terhes feleségem. Munka után kellett néznem.

Megpróbáltam életbiztosítást árulni, kaszkadőrködni Hollywoodban, írni, aztán végül sikerült megszereznem
egy tornaedzői állást a Stanford Egyetemen.
Szerencsém volt, megszületett gyönyörű kislányom, Holly, és mégis örökösen zaklatott az a visszatérő érzés,
hogy valami fontos hiányzik az életemből. Megindokolni, de még csak érthetően elmagyarázni sem tudtam ezt
az érzést Lindának, ráadásul hiányzott Szókratész útbaigazítása. Félretettem kétségeimet, igyekeztem megfelelni
a férj- és apaszerepnek. Olyan volt, akár egy nem testhezálló munkakör, vagy egy öltöny, mely túl szűk.

Négy év telt el. A vietnámi háború, a Holdra szállás és a Watergate-botrány szolgáltak háttérként személyes
kis világom, az egyetemi politika, a szakmai törekvések és a családi felelősség mellett.

A főiskolai éveim alatt jóval egyszerűbbnek tűnt az élet: tanulás, edzés, szórakozás, szerelem. Ismertem a já-
tékszabályokat. Most viszont a szabályok megváltoztak; sorra vizsgáztatott a mindennapi élet, és nem tudtam rá-
szedni a tanárt. Csupán magamat bolondíthattam, és hozzá is láttam makacs elszántsággal.
 Egy fehér cölöpkerítéses házról ábrándoztam két autóval a garázsban, továbbra is megtagadtam zavaros belső
vágyódásaimat. Eltökéltem, hogv minden rendben lesz. Végül is Lindának olyan sok jó tulajdonsága volt - bo-
lond lettem volna mindent elhajítani. És a lányomra is gondolnom kellett.

Egyre jobban elsáncoltam magam a „valós világban", míg végül a védfal betonná keményedett. A Szókratésztól
tanultak, az akkori élményeim fakulni kezdtek, akár az érzelgős képek az emlékkönyvben - egy sor elmosódott
kép egy másik időből, egy másik világból -, a régmúlt álmaivá lettek. Minden egyes év elteltével egyre
valószínűtlenebbé váltak Szókratész szavai a hawaii asszonyról, a japán iskoláról és a sivatagi könyvről - majd
teljesen feledésbe merültek.

Otthagytam Stanfordot, és az ohiói Oberlin főiskolán vállaltam munkát, abban a reményben, hogy ez a változás
esetleg megerősíti a kapcsolatomat Lindával. Az új környezet azonban csak még jobban kihangsúlyozta eltérő
értékrendünket. Linda szeretett főzni és imádta a húst, míg én a nyers zöldségekből álló kosztot részesítettem
előnyben. Szerette a bútorokat, én viszont a zen egyszerűséget kedveltem és a földre fektetett matracot. 0 a társas
életet szerette, én a munkámat. O igazi amerikai feleség volt, én pedig a barátai szemében egy földöntúli
csodabogár. Magamba húzódtam. Linda lubickolt a hagyományos világban, amely belőlem visszatetszést váltott
ki, bár irigyeltem érte.

Linda érezte az elégedetlenségem, és haraggal válaszolt rá. Alig egy éven belül romokban hevert a magánéletem,
a házasságom tönkrement. Nem tagadhattam többé.

Azt hittem, hogy a Szókratésszal eltöltött idő megkönnyíti majd az életem, de csak megnehezítette. A munka,
a család, a tanszéki értekezletek és a személyes gondok áradata szinte mindent elmostak, amit Szókratésztól
tanultam.

Bár figyelmeztetett rá, hogv „a harcos teljesen nyitott, akár egy gyermek", mégis éltem a magam zárkózott
életét. Úgy gondoltam, senki sem ismer vagy ért meg igazán, még Linda sem. Elszigeteltnek éreztem magam, és
már magamnak sem voltam jó társaság.

Szókratész hiába tanította, hogy „engedd szabadjára az elméd és élj a jelenben", az agyam zsongott a
haragtól, a bűntudattól, a sajnálattól és az idegességtől.

Szókratész megtisztító nevetése, mely egykor kristályharangként csengett bennem, most tompa visszhang-
ként, távoli emlékként hangzott.

Ebben a túlfeszített, önmagamból kifordult állapotomban alig maradt időm a kislányomra. Meghíztam,
elvesztettem a tartásomat és az önbecsülésemet. És mind közül az volt a legrosszabb, hogv eltűnt életem
vezérfonala, létem mélyebb célja.

Kapcsolataim tükrében néztem magam, és nem tetszett, amit láttam. Mindig is én álltam a világom közép-
pontjában. Nem tanultam meg, hogyan figyeljek, csupán azt, hogyan vonjam magamra mások figyelmét.
Húzódoztam tőle, vagy talán képtelen is voltam rá, hogy feláldozzam céljaimat és elsőségemet Linda és Holly,
vagy bárki más céljaiért és elsőségéért.

Minél inkább nyugtalanított a felismerés, hogv én vagyok a legönzőbb ember a világon, annál kitartóbban ka-
paszkodtam széteső önképembe. Múltbeli edzéseim és teljesítményem alapján csillogó páncélú lovagnak láttam
magam, csakhogy a páncél berozsdásodott, és az önbecsülésem rendkívül mélyre süllyedt.

Szókratész azt mondta egyszer: „Testesítsd meg, amit tanítasz, és csak azt tanítsd, amit megtestesítettél."
Megjátszottam az okos, sőt bölcs tanárt, de közben ostoba sarlatannak éreztem magam. És minél több idő telt el,
annál fájdalmasabban kristályosodott ki előttem mindez.

A kudarcok elől az edzősködésbe és a tanításba menekültem, ahol sikeresnek érezhettem magam. Pedig in-
kább az emberi kapcsolatokkal kellett volna törődnöm.
 Linda és én elhidegültünk egymástól. Mindketten új kapcsolatokat találtunk, és végül a minket összekötő
egyre vékonyabb szál elpattant. Úgy döntöttünk, szétválunk.

Egy hideg márciusi napon költöztem el. Sáros latyakká öregedett hóban cipeltem valamennyi holmimat egyik
barátom furgonjához, aztán találtunk egy kiadó szobát a városban. Az agyam azt mondta, így a legjobb, de a
testem nem értett egyet vele. Gyomorbántalmak kínoztak, majd izomrángások törtek rám. Elég volt, ha egy
papírral vagy szöggel felsértettem a kezem, máris elfertőződött a seb.

Néhány héten át még vitt a lendület, valahogy minden nap képes voltam elvégezni a munkámat. De belül
szétestem, az élet, amelyet elképzeltem magamnak, odalett.

Nyomorultul éreztem magam, elveszettnek, és fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék.

Aztán egy nap, amikor a postámat néztem át a testnevelési tanszék irodájában, egy körlevél csusszant ki a ha-
lomból és hullott kinyitva a földre. Lehajoltam, hogy fölvegyem, és közben a szemem automatikusan végigfutott
a szövegen. „A tanszék minden tagját értesítjük, hogy kérvényezhetik a Powers Travel Ösztöndíjat. A díj a kul-
túrák közötti kutatásokat segíti elő a szakmai érdeklődésüknek megfelelő területen."

Hirtelen elöntött a bizonyosság, hogy mindezt a sors akarja így. Tudtam, hogy kérvényezem az ösztöndíjat, és
azt is, hogy meg fogom kapni.

Két hét múlva már ott is volt a bizottság válaszlevele a postaládámban. Feltéptem és elolvastam. „A kuratórium
végrehajtó-bizottsága örömmel értesíti, hogy a Powers Travel Ösztöndíj kétezer dollárt bocsát a rendelkezésére.
A pénzt a tudományos tevékenységének megfelelő kutatásra és utazásra fordíthatja 1973 nyarán, vagy a követke-
ző hathónapos kutatószabadsága idején..."

Kinyílt egy ablak, ismét láttam magam előtt célt.

De hová utazzak? Jógaedzésen kaptam meg a választ. Az edzésekre azért iratkoztam be, mert valahogy vissza
akartam szerezni testem egyensúlyát. A légzéstechnikák, meditációs gyakorlatok egy része emlékeztetett azokra,
amelyeket Joseph, Szókratész egyik régi tanítványa mutatott, akinek akkoriban kis kávézója volt Berkeleyben.
Mennyire hiányzott Joseph bozontos szakálla és kedves mosolya!

Joseph járt Indiában, és csupa jót mesélt ottani élményeiről. Magam is több könyvet olvastam hindu szentekről,
bölcsekről és gurukról, metafizikáról és a jóga filozófiájáról. Lehet, hogy Indiában megtanulhatom a titkos
gyakorlatokat, amelyek majd felszabadítanak - vagy legalább újra sínre tesznek.

Igen, Indiába megyek. Ez a logikus döntés. És mozgékony leszek, mindössze egy kis hátizsákot és egy bármi-
kor átírható repülőjegyet viszek magammal. Áttanulmányoztam a térképet, utánanéztem egy-két dolognak, vízu-
mot kértem és beoltattam magam.

Miután mindezzel megvoltam, beszéltem Lindával. Elmagyaráztam, hogy megpróbálok minél több képeslapot
küldeni Hollynak, de számítson rá, hogy hosszú ideig elérhetetlen leszek.
Mindössze annyit felelt: „Megszoktuk".

***

Egy meleg tavaszi reggelen, mielőtt a tanév véget ért, leültem a gyepre négyéves kislányommal, hogy elmagya-
rázzam neki a döntésemet.

- Édesem, egy időre el kell mennem.

- Hová mégy, apa?

 - Indiába.

- Ahol elefántok vannak?

- Igen.

- Anya és én is veled mehetünk?

- Most nem, de egy nap majd együtt utazunk. Csak te és én. Jó lesz?

- Jó - mondta, majd kis idő után folytatta. - Merre van India?

- Arra - mutattam.

- Hosszú időre mégy?

- Igen, Holly - válaszoltam őszintén. - De bárhol is legyek, szeretni foglak és emlékezni fogok rád. Te is em-
lékszel majd rám?

- Igen. El kell menned, apa? - hangzott a kérdés, amelyet én is oly gyakran feltettem magamnak.

- Igen, így van.

- Miért?

A helyes szavakat kerestem.

- Van néhány dolog, amit csak akkor értesz majd meg, ha nagyobb leszel, de egyszerűen muszáj mennem -még
ha nagyon fogsz is hiányozni.

Amikor Lindával úgy döntöttünk, hogy különválunk, és elköltöztem, Holly belekapaszkodott a lábamba, nem
engedett.

- Ne menj, apa! Kérlek! - sírt.

Gyengéden, de határozottan eltoltam a lábamtól, megöleltem, aztán tartottam, nehogy újra rám csimpaszkod-
jon. Életem egyik legnehezebb pillanata volt a távozás.

Most, amikor közöltem vele, hogy mennem kell, nem sírt, nem próbált meg rábeszélni, hogy maradjak. Csak
lenézett a fűre. Ez fájt jobban, mert éreztem, mi játszódott le benne: feladta.

***
Egy héttel később véget ért a tanév. Keserédes búcsút vettem Lindától, megöleltem a lányom, és elindultam. A
taxi ajtaja becsukódott. Elindult az autó, s én visszanéztem a hátsó ablakon át. Távolodott az otthonom, egyre
kisebbedett az ismerős világ, míg végül csak a saját tükörképem maradt, az meredt vissza rám a hátulsó ablakról.
Szívfájdító sajnálattal és lelkes várakozással telve mondtam be a sofőrnek: - Hopkins repülőtér.

Az egész nyár és további hat hónap kutatói szabadság -összességében kilenc hónap - állt a rendelkezésemre,
hogy megtaláljam és megértsem a szemem elé táruló világot.
 2/AZ UTAZÁS

„A hajó a kikötőben biztonságban áll - de nem arra való."

JOHN A. SHEDD

Föld és ég között megpihenve kinéztem a 747-es ablakán, át az Indiai-óceánt borító felhőtakarón, és azon tűnőd-
tem, hogy kérdéseimre csakugyan valahol odalent vár-e a válasz.
Gondolataim továbblebegtek és a szemhéjam lassan lecsukódott. Mintha csak pillanatok teltek volna el, a su-
gárhajtású repülő kerekei földet értek, és felriadtam.

A monszun nyirkos évszaka fogadott. Folyton csurom víz voltam az esőtől vagy az izzadságtól, ősrégi
taxikon, riksákon, buszokon és vonatokon utaztam. Gyalogoltam sáros utakon és zajos bazárokon át, ahol hindu
fakírok mutogatták szokatlan erejüket, önfegyelmüket és önsa-nyargatásukat.

Nagyvárosok, kisebbek, falvak. Színek és szagok. Tikkasztó hőség, tömjénfüst és tehénürülék. Kalkutta, Mad-ras
és Bombay. Mindenütt mozgó sokaság, nyüzsgő tömeg. A szent India minden négyzetmétere, minden egyes
négyzetcentimétere emberekkel zsúfolt.

Érzékeimet szokatlan látványok és szagok árasztották el, amelyeket hol megigézve fogadtam, hol lebegtem ben-
nük, mint valami álomban. De nem azért jöttem, hogy nyaraljak.
Számos jógaiskolába eljutottam, ahol különböző testhelyzeteket, légző módszereket és meditációkat tanul-
tam, hasonlót azokhoz, amelyeket Szókratész és Joseph mutattak.

Kalkuttában saját szememmel láttam a szegénység legalját, a mocsokban élő tömegeket. Bárhová fordultam,
koldusokba botlottam - rongyos ruhába öltözött férfiakba, nőkbe és nyomorék gyerekekbe. Ha az egyiknek ad-
tam, tíz másik termett ott helyette. Mindez rikító ellentétben állt a Tadzs Mahal és a többi templom, valamint a
kevéssé ismert, de szellemi erőtől duzzadó szent helyek szépségével és szellemi egyensúlyával

Elzarándokoltam asramokba, találkoztam az Advaita Vedanta nem dualisztikus tanaival, és a bölcsekkel, akik
azt tanítják, hogy a samsara es a nirvána, a hús és a szellem nem válik el. Tanultam az Istenről, és Brahma, a Te-
remtő, Visnu, a Megtartó, es Síva, a Pusztító szent háromságról.

Guruk lába előtt ültem, akik egyszerű bölcseleteket mondtak és lényükből szeretet, erő sugárzott. Átéreztem a
szent emberek mély, vallásos buzgalmát. Serpa vezetőkkel még Tibetbe, Nepálba és a Pamír-vidékre is elju-
tottam, ahol aszkétákkal és remetékkel találkoztam. Magamba szippantottam az idegen levegőt, barlangokban
ültem és meditáltam.

De minden egyes nappal fogyott a lelkesedésem, mert nem találtam Szókratészhez fogható tanárt, s nem
tanultam semmi olyat, aminek leírását ne találtam volna meg a nyugati part könyvesboltjaiban. Úgy éreztem,
mint aki hiába jött el a rejtélyes Kelethez, mert az elment meglátogatni á kaliforniai rokonokat.

Mélyen tisztelem India szellemi hagyományait, becsülöm kulturális örökségét és emberi kincseit. De bárhová
is mentem, úgy éreztem, hogy kívülálló vagyok, leskelődő. Senki és semmi sem érintett meg. Nem India hiá-
nyossága volt, hanem az enyém. Mikor erre rájöttem, csüggedten, de elszántan úgy döntöttem, hazatérek, és
megpróbálom újra összehozni a családunkat. Ugy éreztem, ez a helyes, a felelősségteljes döntés.
 Azt terveztem, kelet felől térek haza, egyenesen Hawaiira repülök, néhány napot pihenek, majd visszamegyek
Ohióba - Hollyhoz és Lindához. Mindketten hiányoztak. Talán mégis működhetnek a dolgok.

Talán az is egyfajta jel, hogy nem találtam meg Indiában, amit kerestem, győzködtem magam.

Talán nincs is szükségem más szellemi képzésre, mint arra, amit Szókratésztól kaptam. De ha ez igaz, miért
kínoz egyre erősebben a nyugtalanság?

A repülőgép keresztülsüvített az éjszakán, szárnyán a lámpák apró csillagokként villogtak, így repültünk el az
alvó világ fölött. Olvasni próbáltam, de nem tudtam koncentrálni. Aludni próbáltam, de elkerült az álom. Újra
meg űjra Szókratész arca jelent meg előttem, és mondatfoszlányok jutottak eszembe, amelyeket ő mondott ne-
kem. Mire leszálltunk Hawaiin, már elviselhetetlenné vált a „figyelj, mert elfelejtettél valamit" érzés, mintha tűz
égett volna a gyomromban. Valósággal lángoltam. Visítani lett volna kedvem. Mit tegyek?

* *

Amikor kiléptem a 747-esből a fényes napsütésbe, a kellemes hawaii szellő rövid időre megnyugtatott.

A legenda szerint ezek a szigetek földből, tűzből, levegőből és vízből születtek, és erős gyógyító energia áradt
belőlük, még mielőtt a tengerészek, a papok, a vállalkozók és a történelem turista paradicsommá változtatták
őket. Reménykedtem, hogy a civilizáció máza alatt megmaradt valami ebből a gyógyító energiából, ami talán le-
csendesíti a bensőmben veszettül ugató kutyát, amely nem akart elhallgatni.

Bekaptam valamit a repülőtéren, busszal átzötyögtem Waikiki zsúfolt utcáin, majd egy óra gyaloglás után talál-
tam egy kis szobát távol a főútvonalaktól. Kipróbáltam a szivárgó vécét, aztán gyorsan kipakoltam kevéske
holmimat öreg hátizsákomból. Az éjjeliszekrény félig nyitott fiókja egy szamárfüles telefonkönyvet és egy alig
használt bibliát rejtett. Néhány napra megteszi ez a szoba.

Hirtelen fáradtság tört rám. Végighevertem a túl puha ágyon, amely minden mozdulatomra ritmusosan
nyekergett, aztán nem is emlékeztem semmire, amíg hirtelen ki nem nyílt a szemem.

- A sámánnő - kiáltottam fel hangosan, szinte azt sem tudva, mit mondok. Felültem. - Hogy is felejthettem
el! - csaptam a homlokomra. - Gondolkozz: mit is mondott Szókratész?

Sorra bukkantak elő az emlékek. Arra biztatott, hogy keressek fel valakit Hawaiin, aztán egy iskolát említett,
amely hol is van?... Japánban. Meg mondott valamit egy szent könyvről a sivatagban, egy könyvről, amely az
élet értelméről szól.

Meg akartam találni a könyvet és az iskolát, de először is meg kellett találnom azt az asszonyt. Ezért jöttem,
ez volt az az érzés, amely ide hajtott, emiatt vállaltam az egész utazást!

Mihelyt ezt felismertem, ellazult a gyomrom, és a fájdalom a bensőmben izgalommá változott. Alig tudtam
visszafogni magam. Az agyamban vadul forogtak a kerekek. Mit is mondott róla Szókratész? Az asszony céges
levélpapíron írt neki... igen, egy bank levélpapírján.

Fellapoztam a sárga oldalakat és kikerestem a bankokat. Csak Honoluluban huszonkettőt találtam.

- Miért csinálsz bolondot magadból, öregem? - morogtam magamnak.

Szókratész nem mondta meg az asszony nevét, címét, még azt sem, hogyan néz ki. Szinte semmilyen
kiindulópontom nem volt. Lehetetlennek tűnt, hogy megtaláljam.
 Aztán ismét eltöltött a végzet érzése. Nem lehet, hogy mindez véletlen. Itt vagyok, és valahogy megtalálom
azt a nőt. Az órámra pillantottam. Ha sietek, még benézhetek néhány bankba zárás előtt.

De ez Hawaii, nem New York, itt az emberek nem rohannak. És különben is, mit mondjak az első bankban?
Menjek be egy táblával a kezemben, amelyre azt írom: „Egy különleges embert keresek"? Vagy súgjam minden
tisztviselő fülébe, hogy Szókratész küldött? És mi van, ha ez a nő nem is Szókratészként ismeri őt, már ha
egyáltalán bankban dolgozik, és ha egyáltalán létezik.

Kinéztem az ablakon az utcácska túloldalán levő téglafalra. A tenger mindössze tízsaroknyira van. Megvacso-
rázom, sétálok egyet a homokban és megpróbálom kitalálni, mit tegyek. Épp idejében értem a vízpartra, hogy
lássam a naplementét, leszámítva, hogy a nap a sziget másik oldalán tért nyugovóra.

- Remek - morogtam magamban. - Hogyan találnám meg azt a titokzatos nőszemélyt, ha még a napnyugtát sem
vagyok képes megtalálni?

Végigfeküdtem a nap melegét őrző puha homokon, felnéztem a fejem fölött lévő pálmára. Figyeltem a lágv
szellőben lengedező zöld leveleket, és megpróbáltam kiókumlálni valamit.

Másnap hasított belém a gondolat, amikor elsétáltam a helyi újság kiadóhivatala előtt. Bementem az épületbe, és
feladtam egy apróhirdetést. „Fiatal békés harcos, Szókratész barátja hasonló gondolkodású bankárnőt keres.
Változzunk együtt." Megadtam a hotel telefonszámát. Lehet, hogy ostobaság, gondoltam, semmivel nincs több
esélye, mintha palackba rejteném üzenetemet, és a tengerbe hajítanám. De legalább tettem valamit.

***

Múltak a napok. Galériákba jártam, búvárkodtam, heverésztem a tengerparti homokon és vártam, vártam. Senki
nem válaszolt a hirdetésemre, és hiába jártam az utcákat.

Reményvesztetten hívtam fel a repülőteret, és helyet foglaltattam egy hazafelé tartó járatra. Úgy döntöttem, fel-
adom.

A repülőtérre menet a buszon kábán ültem, szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán a légitársaság pultja előtt
találtam magam, majd a váróban, és amikor az én járatomat jelentették be, megszólalt bennem egy hang: „Nem!"
És tudtam, hogy nem adhatom fel. Sem most, sem később. Bármi történjék is, meg kell találnom Szókratész
sámánnőjét.

Lemondtam a helyfoglalást, vettem egy várostérképet, és a legközelebbi busszal visszamentem Honoluluba.

Útközben bejelöltem minden egyes bankot.
***
Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy az első bank a napnak ebben az órájában szinte teljesen üres. Jellegze-
tes bankbelsőn futott végig a pillantásom, és rögtön találtam is valakit, akiről úgy véltem, talán az én emberem.
Magas, kisportolt külsejű nő volt, a negyvenes évei közepén járt. Felém fordult és kurtán rám mosolygott. Ami-
kor találkozott a pillantásunk, belém hasított a megérzés. Hiszen ez hihetetlen! Miért is nem bíztam magamban?

Megvártam, míg a nő befejezte a beszélgetést az egyik kollégájával, és visszament íróasztalához, a

páncélszekrény és letéti dobozok mellé. Aztán mély lélegzetet vettem, és odaléptem hozzá.

- Bocsásson meg - mondtam legőszintébb, legkedvesebb mosolvom kíséretében. Igyekeztem intelligens arcot
vágni, hogy ne nézzen teljesen őrültnek. - Egy nőt keresek... vagy inkább úgy mondanám, keresek valakit, aki
történetesen nőnemű, de nem tudom a nevét. Tudja, egy idős úriember, vagyis nem úgy úriember, ahogy azt álta-
lában értik, szóval egy Szókratész nevű idős férfi javasolta, hogy keressem meg. Mond magának valamit ez a
név?

- Szókratész? - kérdezett vissza. - Nem az a görög vagy római pofa a történelemből?

- Igen, valami olyasmi - feleltem és reményeim kezdtek elszállni. - Talán más néven ismeri. Az egyik tanárom.
Egy benzinkútnál ismerkedtem meg vele - suttogtam, minden szót kihangsúlyozva. - Kaliforniában, egy
benzinkútnál.

Aztán lélegzetvisszafojtva vártam.

Lassan elkerekedett a szeme és fény csillant benne.

- Igen, volt egyszer egy barátom, aki Kaliforniában egy benzinkútnál dolgozott. De őt Ralphnak hívták. Lehet,
hogy rá gondol?

- O... nem - feleltem csalódottan. - Nem hiszem.

- Hát, sajnálom. Dolgoznom kell. Remélem, megtalálja Archimédeszt.

- Szókratész - javítottam ki. - És nem őt keresem, hanem egy nőt.

Végigfutott rajtam a hideg, a nő hangja pedig megváltozott.

- Elnézést, mennem kell. Remélem, hamarosan talál egy nőt magának.

A tarkómon éreztem a tekintetét, amikor odamentem egy másik alkalmazotthoz, és ugyanezt előadtam egy öt-
ven körüli, erősen festett és rúzsozott nőnek. Nem tartottam ugyan valószínűnek, de alapos akartam lenni. A nő
összenézett a másikkal, akit elsőként szólítottam le, aztán gyanakvó pillantással méricskélt.

- Segíthetek? - kérdezte.

Nyilván van valamiféle banki telepátia, gondoltam.

- Egy nőt keresek, aki egy bankban dolgozik, de nem tudom a nevét. Nem ismer véletlenül egy Szókratész nevű
alakot?

- Azt javaslom, beszéljen az ügyfélszolgálattal - szakított félbe.

Először rosszul értettem, azt hittem, egy másik ügyféllel kell beszélnem, de egy harmadik nőre mutatott, aki
sötét kosztümben ült egy íróasztal mögött. Épp letette a telefont.

Köszönetet biccentettem, odamentem az ügyfélszolgálatos nőhöz, és a szemébe néztem.

- Jó napot. Békés harcos vagyok, és Szókratész egyik barátját keresem.

- Tessék? - ijedten kereste tekintetével a biztonsági őrt.

- Azt mondtam, Békésből való vagyok, és a görög Szókratész Bank fiókját keresem.

- O - mondta. Rám mosolygott és lesimítgatta zakóját. - Azt nem ismerem, de talán mi is segíthetünk.

- Uramisten, már ilyen későre jár? - Ijedt képpel néztem az órámra. - Majd jelentkezem. Esetleg együtt ebé-
delhetnénk. Viszlát, csaó, aloha... - és ezzel távoztam.

Ugyanezt a békés harcos vagyok - Békésből való vagyok szöveget használtam a délután hátralévő részében.
Aztán betévedtem egy bárba, és hosszú idő óta először megittam egy sört. Pedig nem is szeretem a sört. Nyolc
bankkal később, amikor a pénzügyek templomában megint falnak ütköztem, megfogadtam, hogy soha, de soha
még csak nem is gondolok arra, hogy magánnyomozó legyek! Sajgott a hátam, s úgy éreztem, gyomorfekélyt
kaptam. Az egész őrültségnek tűnt. Lehet, hogy az a nő úgy kapta valakitől a banki papírt. Miért dolgozna egy
sámán bankban? Igaz, miért dolgozik egy olyan öreg harcos, mint Szókratész egy benzinkútnál?

Életemnek ebben a legzavarosabb és legcsalódottabb pillanatában már nem volt afféle illúzióm, hogy előbb-
utóbb egy rejtélyes sámánba ütközöm egy bankban, aki azonnal felismer engem. Maradék hitem a megérzéseim-
ben úgy elfogyott, mint az üdítő a járdán fekvő dobozból. Felvettem és a szemetesbe dobtam. Egy jótett.
Legalább nem veszett kárba az egész nap.

Aznap éjjel úgy aludtam, akár egy halott - ami nem állt távol a valóságtól.

A következő nap újabb tíz bankban tettem kísérletet, ami kimerített és elzsibbasztott. Két helyen felkértek,
hogy távozzam. Az utolsó bankban pedig majdnem letartóztattak, mert kezdtem elveszteni a türelmemet. Az
idegeim kikészültek. Úgy döntöttem, elteszem magam holnapra.

Aznap éjjel azt álmodtam, hogy mindig elmegyek amellett a nő mellett, akit keresek, éppen hogy lemaradok
róla. Mint egy filmjelenetben, amikor a két főszereplő már majdnem találkozik, de az utolsó pillanatban hátat
fordítanak és elkerülik egymást. Újra meg újra ez a jelenet ismétlődött.

Fáradtan ébredtem. Bármire hajlandó lettem volna, a szó szoros értelmében bármire, kivéve arra, hogy a név-
telen, nőnemű banktisztviselőt keressem. De most segített a Szókratésztól kapott kiképzésem. Erőt vettem ma-
gamon, felkeltem, felöltöztem és útnak indultam. Egy kis önfegyelem mindent megváltoztathat.

A harmadik napon a kutatás végképp az idegeimre ment. De egyetlen kellemes dolgot mégis találtam a mo-
gorva arcok tengerében: az aznapi negyedik bankban találkoztam egy nagyjából velem egyidős, hihetetlenül csi-
nos tisztviselőnővel. Amikor közöltem vele, hogy egy különleges nőt keresek, mosolyra húzódott a szája.

- Én elég különleges vagyok?

- Hát... ami azt illeti, rég láttam ennyire különleges nőt - vigyorogtam rá.

Igencsak kételkedtem benne, hogy ő lenne a sámánasszony, de furább dolgok is történtek már, és Szókra-tésznél
az ember soha nem tudhatja.

Várakozásteljesen nézett a szemembe. Talán csak flörtöl. Vagy azt akarja, hogy náluk helyezzem el a
pénzem. Vagy talán tud valamit. Akár még a sámánasszony lánva is lehet. Vagv bárki. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy ne nézzek utána mindennek, döntöttem el. És egy kis szórakozás sem esne rosszul.

- Tudja, ki vagyok? - kérdeztem.

- Ismerősnek tűnik - felelte.

A fenébe. Akkor most tudja, vagy nem?

- Nézze... - a pulton levő névtáblára pillantottam Barbara. Dan vagyok, és egyetemen tanítok odahaza. Lá-
togatóban vagyok Honoluluban, és elég egyedül érzem magam. Tudom, hogy csak most ismerkedtünk meg, de
nem volna kedve velem vacsorázni munka után? Esetleg megmutathatná, honnan lehet látni a naplementét, vagy
beszélgethetnénk benzinkutakról és régi tanárokról.

Ismét mosolygott - jól jel.

- Hát, ez legalább eredeti szöveg - mondta. - Ötkor végzek, az épület előtt találkozunk.

- Remek. Akkor viszlát.

 Jó érzéssel léptem ki a bankból. Megbeszéltem egy randit, talán nyomon is vagyok. Aztán megszólalt bennem
egy halk hang: „Mégis, mit csináltál, te bolond? Szókratész egy küldetéssel bízott meg, te pedig felcsípsz egv
bankos csajt?"

- Fogd már be - förmedtem rá olyan hangosan, hogy egy járókelő felém fordult és alaposan végigmért.

Az órám két óra harmincöt percet mutatott. Ötig még két, vagy akár három bankkal is végezhetek.
Megnéztem a térképet, amely már tele volt a bankok áthúzott jeleivel. A First Bank of Hawaii pont a sarkon állt.
 3/A BOLONDOK SZERENCSÉJE

„Az istenek is segítik, ki lelkes és akar,

AISZKHÜLOSZ

Ahogy beléptem a terembe, az őr felém fordult, majd elindult. Aztán elment mellettem. Kiengedtem tüdőmből a
visszatartott a levegőt, és felpillantottam a kamerákra; mintha mind rám irányult volna. Mint aki a pénzügyeit
intézi, a pulthoz léptem, úgy tettem, mintha egy befizetési nyomtatványt töltenék ki.

Alig egy méterre tőlem, az íróasztal mögött egy tisztviselőnő ült. Maga volt a megtestesült bankhivatalnok;
magas, arisztokratikus, ötvenes éveiben járó nő. Felnézett a munkájából, amikor odaléptem hozzá, de mielőtt
bármit is kérdezhettem volna, felállt.

- Elnézést, csak most tudok ebédelni menni. De Mrs. Walker segíthet önnek - mutatott a másik íróasztal felé,
azzal sarkon fordult és elment.

- Oöö... kösz - motyogtam utána.

Mrs. Walker egyáltalán nem segített, ahogyan a többi tisztviselő sem, sőt, a következő bankban a biztonsági
őr kísért ki az ajtón és nyomatékosan közölte, hogy vissza ne menjek.

Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. Az utolsó bank csiszolt kőfalának dőltem, aztán lassan lecsusszantam a
járdára.

- Elegem van - mondtam hangosan. - Kész, felejtsük el, nincs több bank.

Tökéletesen tudtam, mennyire fontos, hogy kitartó legyen az ember, de nincs értelme állandóan fejjel menni a
falnak. És ez így nem megy. Randizok egyet, megnézem a naplementét, aztán visszamegyek Ohióba.

Önsajnálattal telve üldögéltem a járdán. Aztán egy hangot hallottam.

- Jól van?

Felnéztem. Alacsony, duci, ezüstös hajú ázsiai nő állt mellettem. Túlméretezett muumuut viselt, a kezében
bambuszbotot tartott. Úgy hatvan évesnek látszott, és anyai aggodalommal mosolygott le rám.

- Minden rendben, köszönöm - feleltem, és némi erőlködéssel felálltam.

- Nem úgy tűnik. Fáradtnak látszik.

Ideges voltam, csaknem rácsattantam, hogy mi köze hozzá, de inkább mély lélegzetet vettem.

- Igaza van - vallottam be. - Fáradt vagyok. De voltam már fáradt korábban is, és megleszek valahogy. Azért
köszönöm.

Azt hittem, erre otthagy, de csak állt és nézett.

- Akkor is biztos vagyok benne, hogy jót tenne magának egy pohár gyümölcslé.
 - Maga orvos, vagy ilyesmi? - kérdeztem félig gunyorosan.

- Nem - mosolygott rám. - Nem igazán. De Victor, a keresztfiam szintén mindkét végén égeti. - Zavart
pillantásom látva gyorsan hozzátette: - Mármint a gyertyát.

- O - elmosolyodtam. Kedves hölgynek tűnt. - Talán mégis jót tenne egy pohár gyümölcslé. Meghívhatom?

- Nagyon kedves öntől - bólintott.

Bementünk a bank melletti kis kávéházba. Láttam, hogy erősen sántít.

- Ruth Johnson vagyok - mutatkozott be. Öreg bambusz botját a pultnak támasztotta, majd felém nyújtotta
kezét.

Johnson... nem jellegzetes ázsiai keresztnév. Nyilván amerikai vagy európai férje van.

- Dan Millman - mondtam, kezet rázva vele. Aztán sárgarépalevet rendeltem.

- Ugyanazt - kérte Mrs. Johnson.

Amíg a pincérnő felé fordult, alaposan szemügyre vettem. Részben hawaii arc, vagy talán japán, esetleg
kínai, és elég napbarnított.

A pincérnő a pultra tette a sárgarépaleveket. Felvettem az enyémet, és csak ekkor vettem észre, hogy Mrs.
Johnson furán mered rám. A szemembe nézett, és nem kapta el a tekintetét. Mély pillantása volt, akárcsak Szók-
ratesznek. Ugyan már, ne képzelődj, gondoltam.

De ő továbbra is tanulmányozott.

- Nem ismerem valahonnan?

- Nem hinném. Először vagyok itt.

- Honoluluban?

Dehogy, a Föld bolygón, gondoltam.

- Igen - mondtam.

Néhány pillanatig még feszülten figyelt.

- Hát, talán csak a képzeletem játszik velem - jegyezte meg végül. - Turistáskodik?

- Félig. Az Oberlin Főiskolán tanítok, és kutatóúton járok - feleltem.

- Csakugyan? Az Oberlinről jött? Az egyik unokahúgom az Oberlinre jár.

- Nahát! - Az órámra pillantottam.

- Igen. És Victor, a keresztfiam is azt tervezi, hogy jövőre odamegy. Most végzett a Punaho iskolában.
Mondja, nincs kedve este eljönni hozzánk? Megismerkedhetne Vic-torral. Odalesz, hogy találkozhat egy oberlini
professzorral.
 - Hát, nagyon jólesik a meghívás, de már van programom estére.

Egyáltalán nem vettem el a kedvét. Remegő kézzel lefirkálta címét egy papírlapra, és a kezembe nyomta.

- Ha meggondolná magát.

- Ismét köszönöm - mondtam és felálltam.

- Én köszönöm magának, hogv meghívott.

- Ugyan már - feleltem, és egy ötdollárost dobtam a pultra. Néhány pillanatig haboztam, aztán megkérdez-
tem tőle. - Véletlenül nem bankban dolgozik?

- Nem. Miért?

- Nem érdekes.

- Hát akkor: aloha - intett. - Teremtsen magának szép napot.

Megmerevedtem, és újra felé fordultam.

- Mit mondott az előbb? Teremtsek magamnak szép napot?

- Igen.

- Többnyire azt mondják, érezze jól magát, vagy ilyesmi.

- Többnyire igen.

- Egy régi tanárom mondta így.

- Igazán? - Bólintott, aztán furán elmosolyodott. -Hát nem érdekes?

A valóságméterem zsongani kezdett, a nyelvem kissé elzsibbadt. Hát mégis?

Újra rám meredt, egy olyan végtelen pillantással, hogy a kávéház szinte eltűnt. - Ismerlek - szólalt meg.

Hirtelen minden megvilágosodott. Éreztem, hogy vér fut az arcomba, s a kezem remegni kezd. Hol is éreztem
ezt utoljára? Aztán eszembe jutott. A régi benzinkútnál, egy csillagos éjszakán.

- Ismer?

- Igen. Először nem voltam benne biztos, de most már felismertem, hogy jóravaló ember vagy. Ám azt hi-
szem, kissé nehezen jössz ki magaddal.

- Ez az? - kérdeztem megalázottan. - Fiát így értette?

- És azt is megállapíthatom, hogy magányos vagy, és egy kicsit többet kellene pihenned. Egy mezítlábas séta a
hullámok között megnyugtatna. Igen, jót tenne neked egy mezítlábas séta a parti hullámok között - suttogta.

- Egy séta mezítláb a hullámok között? - hallottam meghökkent hangom.

- Pontosan.
 Zavartan megindultam a kijárat felé, amikor utánam szólt.
- Este várlak, hét körül.

***

Nem emlékszem tisztán, hogyan távoztam a kávéházból. A következő, amiben biztos vagyok, hogv azon kaptam
magam, kezemben a cipőmmel sétálok Waikiki tiszta, nedves partján, a lábam sekély hullám mossa. Mit csiná-
lok itt? Aztán egy idő után bevillant: Ruth Johnson... a kávéház... az ő háza... hét óra. Az órámra kaptam a tekin-
tetem. Negyed hét.

Negyed hét, negyed hét, ismételgettem, mintha ez jelentene valamit. Majd derengeni kezdett: épp most ültettem
fel Barbarát, a csinos banktisztviselőt.

Hogy én mekkora barom vagyok!

De mivel ez ügyben már semmit sem tehettem, buszra szálltam Honolulu vonzó kertvárosa felé, aztán addig
gyalogoltam, míg meg nem találtam Ruth Johnson címét. Legalább is azt reméltem, hogy jó helyen kopogtatok,
mert a kézírása nem volt könnyen olvasható.

Negyed nyolckor értem oda a takaros ház bejáratához, amelyet autók töltöttek meg. A nyitott ajtón zene áramlott
ki, egy idősebb nő hintázott a verandán, hol érte a holdfény, hol nem. Felmentem a lépcsőn, s láttam, hogy nem
Ruth Johnson az. Bentről beszélgetések zaja szűrődött ki. Valaki felnevetett. Hirtelen az a bizonytalan érzés
fogott el, hogy nem a megfelelő helyen járok.

A hintán ülő asszony megszólalt:

- Alohal Jöjjön csak be!

Biccentettem és beléptem a házba. Feltérképeztem a nappalit, ahol nyüzsögtek a tizenévesek, valamint néhány
idősebb férfi és nő. Táncoltak, beszélgettek, ettek. A nők virágmintás ruhát vagy nyakpántos felsőt, a férfiak
farmert, pólót és vászonzakót viseltek.

A zene egy pillanatra elhallgatott. Loccsanás hallatszott, valaki beleugrott vagy beleesett az üveg tolóajtó
túloldalán levő medencébe. Hangos nevetés harsant.

Megkocogtattam egy fiatal nő vállát, szinte egy időben a rock and roll dallam felcsendülésével. Túl kellett kia-
bálnom a zenét.

- Ruth Johnsont keresem.

- Kit? - kiabált vissza.

- Ruth Johnsont! - üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.

- Nem ismerek itt túl sok embert - vonta meg a vállát. - Hé, Janet! - szólt oda valakinek. - Ismersz egy bi-
zonyos Ruth Johnsont?

Janet mondott valamit, amit én nem hallottam.

- Semmi baj - feleltem, és megindultam az ajtó felé.

Lementem a bejárati lépcsőn, megálltam, és rászántam magam még egy utolsó próbálkozásra. A hintázó nő
felé fordultam.
 - Ruth Johnson itt lakik?

- Nem - felelte.

- Aha.

Letörten indultam el. Nem lehetne, hogy valamit egyszer jól csináljak?

- Ruthie a testvérénél szállt meg, valamivel távolabb az utcában - tette hozzá az asszony. - Elment üdítőért.

Abban a pillanatban egy autó állt meg a ház előtt.

- Itt is van - mutatott felé az asszony.

Először senki sem szállt ki az autóból, majd Ruth Johnson lassan kidugta a lábát. Lerohantam a lépcsőn, majd'
szétfeszített az izgalom, hogy így vagy úgy, de végére járjak ennek az ügynek.

Epp egy papírtasakért nyúlt be az autóba, mikor megszólaltam mögötte.

- Hadd segítsek.

Megfordult és úgy tűnt, vidám - de nem meglepett -, hogy lát.

- Mahalol Köszönöm! - mondta. - Látod, igazam volt, hogy jó ember vagy.

- Annyira talán nem, mint azt képzeli - feleltem, mert felvillant az emlékezetemben kislányom és feleségem.

Lassan mentem a lépcsőkön, hogy lépést tartsak vele.

- Miért hívott meg ide? - faggattam.

- Ne haragudj, hogy ilyen lassan haladunk - mondta válasz helyett. - Egy kis szélütés ért, ahogy ti mondaná-
tok. De egyre jobban vagyok.

- Mrs. Johnson, rátérhetnénk a lényegre?

- Örülök, hogy megtaláltad a házat - mondta.

- Hosszú utat tettem meg...

- Igen, az emberek mindenfelől jönnek a mulatságainkra. Mi aztán tudjuk, mi kell, hogy jól érezzék magukat!

- Nem is tudja valójában, hogy ki vagyok.

- Nem hinném, hogy bárki is tudja valójában, kicsoda a másik. De mi most itt vagyunk! - ragyogott. - És ha
már itt vagy, gyere be, ismerd meg Victort, és élvezd a partit.

Csalódottságomban a falnak dőltem, s a földre meredtem.

- Jól vagy? - aggódott.

- Jól.
- Hé, Ruthie! - kiáltott ki valaki bentről. - Meghoztad az üdítőt és a csipszet?

- Itt vannak, Bili!

- Ó, mit is mondtál, mi a neved? - fordult felém. Felpillantottam.

- Dan - mondtam úgy, mintha káromkodnék.

- Akkor hát, Dan, gyere be, táncolt egy kicsit, ismerkedj meg néhányunkkal. Az majd jókedvre derít.

- Figyeljen! Méltányolom az ajánlatát. Ön igazán kedves, de inkább megyek. Holnap sok lesz a dolgom.

Hirtelen elöntött a fáradtság, mély lélegzetet vettem, és ellöktem magam a faltól.

- Jó szórakozást és köszönöm a kedvességét. Ja, maritilo. - Az utca felé fordultam.

- Várj egy kicsit - bicegett utánam. - Én tehetek róla, hogy ilyen messzire eljöttél. Engedd meg, hogy adjak
valamit az útra. - Benyúlt a táskájába.

- Nem, dehogy. Nincs szükségem...

Elkapta a karom és a szemembe nézett. A világ forogni kezdett velem.

- Fogd ezt - mondta, és valami pénzhez hasonló, összegyűrt dolgot nyomott a kezembe. - Hátha újra
találkozunk.

Hátat fordított és bement a házba. A zene felhangosodott, majd lehalkult, mikor az ajtó becsapódott.

A pénzt az öklömből a zsebembe nyomtam, és elindultam a meleg éjszakában.

A kókusz- és banánfák, a gyep halványan ragyogtak a buszmegálló melletti lámpa fényében, ott, ahol leültem, s
próbáltam kitisztítani a fejem. Valaminek vége szakadt. Semmi értelme. Neki kellett volna annak lennie, akit ke-
resek, de nem ő volt. Lenullázódtam újra.

Nem tudtam, képes vagyok-e rászánni magam, hogy még egy bankot meglátogassak. Belefáradtam, hogy úgy
bánnak velem, mint egy bolonddal. Talán reménytelen. Talán tényleg különc vagyok, ahogy a feleségem
mondta. Talán mindenben igaza volt. Miért nem lehettem átlagos srác, aki meccsre jár és moziba,
vasárnaponként pedig lacipecsenyét sütöget?

Komolyan fontolgattam, hogy másnap hazarepülök, és keresek egy jó terapeutát, amikor a busz befutott. Ki-
nyílt az ajtaja. Felálltam, a zsebembe nyúltam a pénzért - és ráeszméltem, hogy Ruth Johnson egyáltalán nem
pénzt adott.

- Hé, barátom - szólt a sofőr. - Jön vagv nem?

Annyira belemelegedtem az összegyűrt papírlap kisimításába, hogy el sem jutottak hozzám a férfi szavai, így
nem válaszoltam. Aztán a szemem elkerekedett, belém szorult a levegő. Még azt sem fogtam fel teljesen, hogy a
busz nélkülem hajtott tovább, mozdulatlanul meredtem a kezemben lévő két papírdarabra. Az első egy
újsághirdetés volt. „Fiatal békés harcos, Szókratész barátja" - kezdődött. Hallottam, hogy gvorsabban veszem a
levegőt. Az egész testem remegett.

A második papírfecnin Mrs. Johnson levelét találtam, remegő, szinte olvashatatlan kézírással:
A régi iskolából jöttem - a kemény iskolából. Vágy, felkészülés és beavatás nélkül semmi sem adatik meg. Az
igazság kérdése, és a hűségé. Csütörtök este, mostantól három napra az áramlat a helyes útját járja. Ha folytatni
kívánod, pontosan kövesd ezeket az utasításokat. Kora este menj Makapuu Beachre.

Megfordítottam, a levél folytatódott:

Látsz majd egy sziklás területet a Makapuu-csúcs irányában. Menj a csúcs felé, míg egy kis pajtát nem találsz.
Az egyik oldala beszakadt. Mögötte egy hatalmas szörfdeszkát találsz. Amikor egyedül maradsz - csak sötétben,
nem korábban -, fogd a deszkát és tedd rá a hullámokra. Egy erős ár érkezik majd. Hagyatkozz rá, hogy magával
vigyen. Gondoskodj...

Különös - ezzel vége szakadt. „Gondoskodj..." Ennyi. Mit akart ezzel? Ezen tűnődtem, s a levelet a zsebembe
gyűrtem.

Aztán a tűnődésem izgalomra váltott, és mélységes megkönnyebbülésre. Véget ert a kutatásom. Megleltem,
akit kerestem! Energiaáradat tört fel a bensőmből. Megnyíltak az érzékeim; éreztem a levegő hőmérsékletét, hal-
lottam a távoli tücsköket, és szagoltam a frissen nyírt fű üde illatát. Az utat a motelig gyalog tettem meg. Mire
odaértem, már hajnalodott.

Csak úgy nyekkent az ágy, mikor beledőltem. A csillárra meredtem. Jóval később ragadott csak magával az
álom.

Csontvázakkal álmodtam - több százzal -, amelyeket fehérre szárított a nap, a sziklás partra mosta őket az óceán,
és keresztben hevertek a fekete sziklán. Hatalmas hullám csapott fel, tisztára mosta a partot, csupán az éjfekete
lávát hagyta nyomában. Elnyelt a feketeség. Üvöltést hallottam, először halkan, majd mind hangosabban.

Egy szemétszállító nyüszítésére riadtam. Kinyitottam a szemem, és a plafonra meredtem - de a csontvázak

éles képe a gondolataimban maradt, a félelemmel és rossz előérzettél együtt. Csütörtök éjjel elkezdődik.

***

Beindultak a dolgok, új hullám emelkedett. Végre éltem, mint a régi szép időkben! Ettől az érzéstől
rádöbbentem, milyen könnyű volt az élet az elmúlt néhány évben: fotelharcos voltam, akinek csatáit a tévében
vagy a filmekben szereplő alteregója vívta. De végre felálltam, csak a kürtszóra várok.
 4/TŰZ A TENGEREN

„Ami fényt ad, annak az égést is el kell viselnie."

VIKTOR FRANKL

Nemigen készülődtem, nem is volt rá szükség, gondoltam. Úgyis megtalálom a nagy szörfdeszkát, és nyomás.

Csütörtök délután kijelentkeztem a szállodából. Felkészültem rá, hogy a parton éjszakázzak, felkészültem a
változásra, mindenre. Legalábbis azt hittem. Összes holmimat begyömöszöltem hátizsákomba, és lementem a
Makapuu-öbölbe. Mélyen beszívtam a friss, sós levegőt, és megindultam a kijelölt hely irányába. Messze a
távolban, egy lávakő halom tetején öreg világítótorony emelkedett a bíbor égbolt felé.

Messzebb volt, mint hittem, csaknem besötétedett, mire megtaláltam a kunyhót. A szörfdeszka ott volt, ahogyan
Ruth ígérte. Nem áramvonalas, műszálas deszka volt, ahogy vártam, hanem masszív, régi vágású, fából készült
szörf, amilyet a régi hawaii királyok használtak. Láttam róla képet a National Geographicben.

Végignéztem a kihalt tengerparton és a nyugodt tengeren. Bár a nap lenyugvóban volt, bársonyosnak éreztem a
levegőt. Fürdőnadrágra vetkőztem, a ruhám és a tárcám a hátizsákomba tettem és elrejtettem a bokrok között,
aztán lecipeltem a nehéz deszkát a combig érő vízbe. Nagy csattanással ejtettem a csillogó tengerbe.

Vetettem még egy pillantást a partra, ellöktem magam, aztán siklani kezdtem. Ügyetlenül eveztem a nyílt
tenger felé.
Hamarosan lihegni kezdtem, és megfogadtam, hogy újra formában hozom magam. Áttörtem az utolsó fehér-
tarajú partközeli hullámon is. Mindössze a hold világított halványan, és az is el-eltűnt egy-egy felhő mögött.
Megpihentem a lágyan emelkedő-süllyedő óceánon, és eltűnődtem ezen a különös beavatáson. Elég kellemes, de
mégis, meddig lebegjek itt, mielőtt visszamehetnék? Egész éjszaka? Mit vár tőlem
Ruth Johnson?

Az óceán ritmikus lüktetése kellemesen elbágyasztott. A hátamra feküdtem és felnéztem a Skorpió és a Nyilas
csillagképekre. A szemem az eget kutatta, a gondolataim az áramlással sodródtak tova, és vártam, ki tudja, mire.
Talán arra, hogy egy repülő csészealjról kapjam meg a további utasításokat.

***
Elaludhattam, mert amikor hirtelen felriadtam és felültem, az egész deszka himbálózni kezdett. Egész addig fel
sem fogtam, hogy aludtam. Talán ilyen a megvilágosodás, futott át az agyamon.

Körülnéztem, próbáltam kivenni a part körvonalait a sötétben. Aztán hirtelen eszembe jutott valami: az áram-
lat. Ruth olyasmit írt, hogy az áramlat „a helyes útját járja". Mi felé? Minden irányban kutattam a láthatárt, de a
holdat felhő takarta, a tenger minden irányban emelkedett-süllyedt előttem. Hajnalig szinte vak voltam; nem
láttam sem csillagokat, sem földet.

Az órámat a parton hagytam, elvesztettem az idő- és irányérzékemet. Mennyi ideig sodródhattam? És merre?
Végigfutott rajtam a hideg, amikor rádöbbentem: lehet, hogy egyenesen a nyílt tengerre sodródom. Pánikba
estem.
 Félelmetes képek kergették egymást képzeletem képernyőjén: mi van, ha ez a vénasszony csupán különc, sőt,
őrült? Vagy valami régi sérelmet akar törleszteni Szókra-tésszel szemben? Lehet, hogy szánt szándékkal...?
Nem! Lehetetlen. A valóság értékelésére használt szokásos módszereim most nem segítettek.

Mihelyt elűztem a félelem egyik hullámát, elöntött egy másik. Gondolataim a tenger felszíne alá süllyedtek, kép-
zeletben hatalmas, sötét alakokat láttam alattam lebegni. Kicsinek és magányosnak éreztem magam, aprócska
pöttynek az óceánon, több száz méterrel a tengerfenék fölött.

Teltek az órák. Ha jól emlékszem, mozdulatlanul feküdtem, füleltem, nem hallom-e a parti őrség hajójának
motorját, az eget lestem, hátha feltűnik egy mentőhelikopter. De senki nem tudta, hol vagyok, senki, csak Ruth
Johnson.

A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat, az ég olyan sötét volt, hogy nem tudtam megmondani, vajon nyitva
a szemem, vagy csukva. Öntudatlanságba merültem, majd magamhoz tértem újra. Féltem elaludni. De a
hullámok lágy, altatódalszerű ringatása diadalmaskodott. Lassan belemerültem a csendbe, ahogy a kő süllyed a
tenger mélyére.

***
A hajnal első fényére ébredtem. Felfogtam, hol vagyok, és olyan hirtelen ültem fel, hogy leestem a deszkáról.
Sós vizet köpködve másztam vissza rá, és reménykedve körülnéztem, de egyre rosszabb előérzettél. Csak a
tengert láttam minden irányban, a felhők még mindig eltakarták a láthatárt. Mit tudhattam, hol vagyok, talán
valahol a Csendes-óceánon lebegek. Hallottam már olyan erős áramlatokról, amelyek kiviszik az óvatlan embert
a tengerre. Evezhettem volna, de melyik irányba? Hogy le-küzdjem a pánikot, kényszerítettem magam, hogy
lassan, mélyen lélegezzek.

Aztán egy még ijesztőbb felismerés hasított belém. Nincs rajtam ing, nincs napernyőm, sem élelmem és vizem.
Most fogtam fel igazán, hogy csakugyan meghalhatok itt, hogy ez nem afféle középszerű kaland. Lehet, hogy
nagyon nagy hibát követtem el.

Ruth Johnson azt írta, hogy ez „bizalom és hit kérdése". Na igen, morogtam magamban. Bizalom, hit és bo-
londság kérdése. Vajon mi ütött belém? Ki az az őrült, aki éjszaka egy szörfdeszkán kiúszik az áramlattal, mert
egy vénasszony ezt írja neki?

- Ez nem lehet igaz - mondtam, és megrémisztett a saját hangom. Fojtottnak hallottam, elnyomta a fölöttem
és alattam terpeszkedő hatalmas űr. Már kezdtem érezni a hátamon a reggeli nap melegét.

A felhők eloszlottak, égő, azúrkék égbolt maradt a helyükön. Ideje volt, hogy végiggondoljam a helyzetet.
Igazából nem is volt másom, csak időm. Az albatroszok rikolto-zása és néha egy távoli repülőgép zúgása volt az
egyetlen hang, amit hallottam, és a csend volt az egyetlen társam.

Időről időre megmártottam lábam a sós vízben, s valami dallamot dúdolgattam, hogy hangot is halljak. De ha-
mar elhaltak ezek a dallamok. Rettegés kúszott fel a gerincemen.

Az idő előre haladtával egyre szomjasabb lettem, és félelmem a nap forróságával együtt erősödött. Nem
olyasfajta hirtelen rettegés volt ez, mint amikor egy pisztolyt szegeznek az embernek, vagy egy autó a szemközti
sávból váratlanul áttér a miénkbe, hanem nyugodt bizonyosság, az elkerülhetetlenség tudata: ha nem mentenek
meg hamarosan, halálra égek a hűvös, zöld tengeren.

Az órák gyötrő lassúsággal teltek, a bőröm kezdett rózsaszínbe váltani. Késő délutánra már megőrjített a
szomjúság. Mindent megpróbáltam, hogy védjem magam: a deszkával körbeeveztem, hogy mindig más irányba
nézzen, sokszor csusszantam a hűs vízbe, a deszka árnyéka alá, de vigyáztam, hogy el ne engedjem. A víz volt
egyetlen védelmem a nap elől, míg végül eljött az áldott sötétség.
 A testem egész éjszaka lázban égett, aztán a hideg rázott. A legkisebb mozdulat is fájdalmas volt. Borzong-
tam, egész kicsire húztam össze magam. Azután elöntött a bűntudat. Miért is műveltem ekkora ostobaságot?
Hogy bízhattam meg ebben a vénasszonyban, és vajon miért tette ezt velem? Kegyetlenségből, vagy csak
tévedett? Akárhogy is, a végeredmény ugyanaz. Meghalok, és még csak azt sem fogom megtudni, miért. Miért? -
tettem fel magamnak újra meg újra a kérdést, aztán a tudatom elhomályosult.

***
Amikor eljött a reggel, mozdulatlanul feküdtem. A bőröm hólyagos volt, az ajkam cserepes. Azt hiszem, meg-
haltam volna, ha az ég nem jön segítségemre. Sötét felhők tűntek fel hajnalban, és zuhogni kezdett az eső. Né-
hány órányi árnyék és élet. A hála könnyei az esőcseppekkel egvütt gurultak végig felhólyagzott arcomon.

Nem volt semmim, amiben felfoghattam volna a vizet, csak a számat nyithattam ki. Tátott szájjal feküdtem a
hátamon, próbáltam elkapni minden egyes cseppet, míg az izmaim rángani nem kezdtek. Levettem a
fürdőnadrágomat, hogy minél jobban átitatódjon esővízzel.

De hamarosan előbukkant az égető nap, még feljebb emelkedett az üres, kék égbolton, mintha a vihart csak
álmodtam volna. Az ajkamon még mélyebbek lettek a repedések. Víz vesz körül, mégis szomjan veszek.

Mahatma Gandhi egyszer azt mondta: „Az éhezőnek az Úr csak kenyér formájában jelenhet meg." Most a víz
lett az istenem, az istennőm, egyetlen gondolatom és szenvedélyem, nem a megvilágosodás, nem a dolgok
megértése. Bármit elcseréltem volna egyetlen pohár tiszta, hűvös, szomjoltó vízre.

Az egész délelőttöt a tengerben töltöttem, a deszkába kapaszkodva. De semmi nem enyhítette rettenetes szom-
júságomat. Később úgy rémlett, mintha egy hátuszony cirkálna köröttem, úgyhogy gyorsan visszamásztam a
deszkára. A bőröm azonban tovább hólyagosodott, egyre jobban kiszáradtam, és belém hasított a gondolat, hogy
a cápa állkapcsa legalább megment a lassú haláltól. Mint az őzikében, amelyik rávicsorog az oroszlánra, egyre
nőtt bennem az elhatározás, hogy feladom, becsusszanok a tengerbe és eltűnök örökre.

Amikor ismét eljött az éjszaka, láz égetett. Lázálmomban hegyi patakban úsztam, kedvemre ittam, hűvös me-
dencében feküdtem, és a víz átitatta pórusaimat. Aztán Ruth Johnson mosolygó arca jelent meg lelki szemeim
előtt, ezüstös hajával, mélyen ülő szemével, mintha csak ostobaságomon csúfolódna.

Az öntudat úgy tért vissza hozzám és hagyott el, ahogy a tenger emelkedik és süllyed, eszméletem be-be-
kapcsolt, mintha kísértetként járna vissza. Egy világos pillanatomban ráeszméltem: ha másnap nem találok föl-
det, mindennek vége.

Képek villantak az agyamba: az otthonom Ohióban, a kertem, ahol a nyugágyban ülök a nyírfa alatt, limonádét
kortyolgatva regényt olvasok, a lányommal játszom, bekapok valamit, mert egy kicsit megéheztem. Az otthon
kényelme és biztonsága. Most mindez távoli álomnak tűnt, és ez a lidércnyomás volt a valóság. Nem emlékszem,
aludtam-e azon az éjszakán.

Túlságosan hamar eljött a reggel.

Aznap megtudtam, mi a pokol: égő fájdalom, félelem és várakozás. Készen álltam rá, hogy lecsusszanjak a
deszkáról és elússzak a hideg vízben, várva, hogy a halál elragad. Mindegy volt, csak szabadítson meg a
fájdalomtól. Átkoztam a testem, ezt a halandó testet. Teherré vált, a fájdalom forrásává. De egy másik részem
még ragaszkodott hozzá, az utolsó lélegzetig harcolni akart.

A nap gyötrő lassúsággal haladt az égen. Megtanultam gyűlölni a tiszta kékséget, és magamban hálát adtam
minden egyes felhőért, amely egy időre eltakarta a napot. A deszkába kapaszkodva alámerültem a vízbe,
amelyből nem ihattam.

Kimerülten feküdtem másnap éjszaka; sem ébren, sem álomban. A purgatóriumban lebegtem. Megduzzadt
szemhéjam alatt bandzsítva mintha sziklákat láttam volna a távolban, és úgy tűnt, hallom is a hullámverést. Az-
tán hirtelen rádöbbentem, hogy nem az érzékeim játszanak velem. Ez a valóság. Remény és élet vár. Túlélem a
kalandot. Sírni kezdtem, de rájöttem, nem maradtak könnyeim.

Hirtelen erő öntött el, az agyam kristálytisztává vált, csak egy dolog érdekelt. Nem halhatok most meg, túl közel
vagyok a célhoz. Minden maradék erőmmel evezni kezdtem a part felé. Élni fogok.

A sziklák felhőkarcolóként tornyosultak fölém, egyenesen a tengerből emelkedtek ki, a hullám egyre
nagyobb sebességgel repített feléjük. Aztán a hullám haragossá vált. Emlékszem, megkapaszkodtam a
deszkában, az pedig felrepült a levegőbe, és hatalmas csattanással zuhant vissza. Elvesztettem az eszméietemet.
 5/ÚJKEZDET

„A gyógyításhoz idő kell, de olykor alkalom is."

HIPPOKRATÉSZ

Molokai szigetén, a Pelekunu-völgyben, mélyen a mohával borított szirtek között egy kis kunyhó állt. Bent a
kunyhóban egy asszony kiáltása hasított a levegőbe.

- Chia Mama*! Chia Mama! - sikoltott kínjában és félelmében a szülési fájdalmak közepette.

* **
Molokai - ahová az 1800-as években félelemből és tudatlanságból a leprásokat száműzték, hogy ott leljék halálu-
kat, elszigetelten a világ többi részétől.

Molokai - bennszülött hawaiiak, japánok, kínaiak és filippínók, valamint egy kis amerikai és európai kolónia
otthona, az ellenkultúra és az alternatív életmód menedéke. Egy bátor, független nép hazája, amely nem kér a
többi sziget turizmusából és befektetéseiből, olyan embereké, akik keményen dolgoznak és egyszerűen élnek,
akik a gyerekeiket alapvető értékekre és a természet szeretetére tanítják.

Molokai - a szellemek és legendák szigete, a kahuna kapnák, a sámánok, varázslók és gyógyítók titkos temet-
kezési helye, a föld energiáira ráhangolódó szellemi harcosok birodalma.

Molokai készen állt rá, hogy egy újabb lelket köszönt-sön földjén.

* **

* Chiát ejtsd „Csíá"-nak.

Mitsu Fujimoto, az alacsony, negyvenes évei elején járó japán-amerikai asszony fejét jobbra-balra dobálta, iz-
zadtságban úszott. Imádkozott, nyöszörgött és sírt a gyermekéért. Erőtlenül szólította Chia Mamát. Nyomott,
zihált minden egyes összehúzódásnál, küzdött a gyermeke életéért.

***
Nem tudnám megmondani, órákkal vagy percekkel a partra vetődés és a lázas képzelődés után ébredtem fel.
Hihetetlen szomjúságot éreztem. Életben maradtam! A feli smerés az érzékeimet is felrázta, s néhány pillanat
alatt végigmértem a testem, leltároztam kívül-belül. A fejem zakatolt, a bőröm megégett. És nem láttam; megva-
kultam! Megmozdítottam legyengült karomat, a szememhez nyúltam, s nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltam,
hogy géz fedi.

Fogalmam sem volt, hol vagyok - kórházban, szobában, Ohióban, vagy visszatértem Kaliforniába? Megbete-
gedtem talán, vagy baleset ért? Vagy az egész csak álom?

* **

Mitsu hosszú, fekete haja szétterülve és összekuszálódva tapadt az arcára és a párnára. Miután közel tíz éve meg-
halt az első gyermeke, megfogadta, hogy soha többé nem akar még egyet, mert nem élné túl egy újabb veszteség
fájdalmát.

De a negyvenedik életévében rádöbbent, hogy elérkezett az utolsó esélye. Most vagy soha. Ezért Mitsu Fujimo-
to és a férje, Sei meghozták a döntést.
Néhány hónap után Mitsu arca felragyogott, a hasában életet hordozott. A Fujimoto családot gyermekkel áldotta
meg az Úr.

Sei leszaladt a völgybe segítségért. Mitsu görnyedten feküdt az ágyon, zihált és pihent az összehúzódások között.
Kimerülten és magányosan rettegett attól, hogy valami szörnyűség történt, hogy a gyermek megfordult. Amikor
a fájások kőkeménnyé húzták össze méhfalát, Mitsu újra Chia Mamáért kiáltott.
* **
Amikor visszanyertem az eszméletem, a világ sötét maradt, a szemem még takarta a géz. A bőröm izzott. Nem
tehettem egyebet, mint nyögtem és tűrtem.

Hangot hallottam, mint amikor valaki egy vizes tál felett kicsavar egy ruhát. Aztán hideg vizes ruhát éreztem a
homlokomon, majd megnyugtató illat csapta meg az orrom.

Az érzelmeim a felszínre törtek, éreztem, hogy könny csorog végig az arcomon.

- Köszönöm - motyogtam érdes, alig hallható hangon. Lassan felnyúltam és megfogtam a kis kezet, amely a

mellemet és vállamat hűtő ruhát tartotta.

Meglepett a hang - egy fiatal, kilenc vagy tíz éves lányé lehetett.

- Most pihenjen - mondta mindössze.

- Köszönöm - ismételtem. - Vizet... kérek.

A lány a tarkómra tette a kezét, és gyengéden megemelte a fejem, hogy inni tudjak. Megfogtam a csészét és
tartalmát magamba öntöttem, hogy a víz túlcsordult az ajkamon, le a mellemen. A lány visszahúzta a csészét.

- Sajnálom, egyszerre csak keveset adhatok - mentegetőzött, s leengedte a fejem.

Aztán elaludhattam.
***
Mitsu fájdalma folytatódott, de már túl fáradt volt a nyomáshoz, túl kimerült a kiabáláshoz. Hirtelen kinyílt a be-
járati ajtó. Berontott a férje, zihált a meredek földút okozta megerőltetéstől.

- Mitsu! - kiáltotta. - Elhoztam őt!

- Fuji, szükségem lesz tiszta ruhákra. Siess - utasította Chia Mama a férfit.

Egyenesen a kimerült asszonyhoz sietett, és ellenőrizte az életjeleit. Aztán gyorsan megsikálta a kezét.

- Tiszta törölközőt is szeretnék, és egy nagy fazék forró vizet. Aztán rohanj vissza a kocsihoz és hozd be az
oxigént!

Chia Mama - a bába, gyógyító, kahuna - gyorsan és hatékonyan dolgozott. Újra ellenőrizte Mitsu életjeleit, és
felkészült, hogy megfordítsa a gyermeket. Nehéz szülés lesz, de Isten akaratával, és a sziget szellemeinek
segítségével megmentheti az anyát, és egy üj életet segíthet a világra.
***
Az égés fájdalomból enyhe lüktetésbe váltott. Óvatosan mozgatni próbáltam az arcizmaimat.

- Mit tettem magammal? - tört fel belőlem az elkeseredett kérdés.

 Abban reménykedtem, hogy még felébredhetek a rémálomból. Őrültség volt, ostobaság, szükségtelen dolog.
Csakhogy ez nem álom volt. A szemem könnyezett. Olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam mozdulni. A szám
annyira felrepedt és kiszáradt, hogy nehezen tudtam újra beszélni:

- Vizet... kérek - mondtam, de senki sem hallotta. Eszembe jutott valami, amit Szókratész mondott a

dolgok értelmének kutatásáról: „Jobb, ha bele sem kezdesz, de ha már belekezdtél, jobb, ha a végére jársz."

- Jobb, ha bele sem kezdesz, jobb, ha bele sem kezdesz - tátogtam, mielőtt elnyomott az álom.

* **

Az újszülött fiúgyermek sírása kihallatszott az esőerdőben álló kicsiny kunyhó nyitott ablakain. Mitsu erőtlenül
elmosolyodott, és a melléhez fogta a gyermeket. Fuji mellette ült, arca sugárzott, megsimogatta a feleségét, majd
a gyermekét. Örömkönnyek áztatták arcát. Chia Mama rendet rakott.

- Mitsu és a fiad rendben lesznek, Fuji. Most már a gondjaidra bízom őket, s biztosan tudom, nagyon jó ke-
zekbe kerülnek - mosolygott.

A férfi szégyent nem ismerve sírt, kezébe fogta az asz-s/.ony mindkét kezét, és hawaii nyelvről japánra, majd
angolra váltott.

- Chia Mama, rnahalol Arigato gosaimasl Hogyan hálálhatjuk meg mindezt? - kérdezte, szemében még a
köny-nvekkel.

- Már megtetted - felelte az asszony.

De a férfi tekintete elárulta, hogy sem a köszönetet, sem a könnyeket nem tartja elegendő fizetségnek - ez
büszkeség és becsület dolga -, ezért hozzátette:

- Szüretkor szeretnék egy kis zöldséget. Te termeled a legjobb jamgyökeret az egész szigeten.

- A tiéd lesz a legjobb termés legjava! - ígérte a férfi.

Chia Mama még egy utolsó pillantást vetett a gyermekét ringató Mitsu fáradt, de sugárzó arcára, majd össze-
szedte a hátizsákját, és lassú léptekkel megindult le, a völgybe, ahol egy másik betege várta.

***

Arra ébredtem, hogy a parányi, de immár ismerős kéz megemeli a fejem, és óvatosan folyadékot önt a nyelvem-
re. Szomjasan szívtam magamba mind. Az íze különös volt, de jól esett. Néhány további korty után a kéz gondo-
san valami kenőcsöt kent az arcomra, majd a mellemre és a karomra.

- Ez a kenőcs a noni fa gyümölcséből készült, egy kis aloéval - közölte lágy, fiatal hangján. - Segít, hogy a
bőröd meggyógyuljon.

Legközelebbi ébredésemkor jobban éreztem magam.

A fejfájásom csaknem megszűnt. A bőröm még feszült ugyan, de már nem égett. Kinyitottam a szemem; a géz-
kötést levették. Örültem, hogy újra látok. Lassan elfordítottam a fejem és körbenéztem. Egyedül voltam a viskó-
ban, egy fatörzsekből épült, tiszta, egyszobás kunyhó sarkában. Az ágy lábánál faláda állt, a távolabbi fal mellett
pedig egy kis fiókos szekrény.

Kérdések áradata tört fel belőlem. Hol vagyok? Ki mentett meg? Ki hozott ide?
- Hello! - szóltam, majd hangosabban is megismételtem. - Hello!

Lépések zaját hallottam, majd egy fiatal lány lépett be. Koromfekete haja volt és gyönyörű mosolya.

- Hello - köszöntött. - Jobban érzed magad?

- Igen - feleltem. - Ki... ki vagy te? Hol vagyok?

- Itt vagy! - felelt derűsen. - És én Sachi vagyok, Chia Mama segédje - folytatta büszkén. - Az igazi nevem
Sa-chiko, de Chia Mama Sachinak hív, mert az rövidebb...

- Ki az a Chia Mama? - vágtam a szavába.

- A nagynéném. A kaliuna útjára tanít.

- Kahuna... akkor hát még Hawaiin vagyok?

- Bizony! - felelt, mosolyogva a buta kérdésen. - Ez itt Molokai - mutatott a fejem felett lévő fakó térképre.

- Molokai? Molokaira sodródtam? - kérdeztem elképedve.

***
Chia Mama lassan haladt lefelé a kanyargós úton. Nehéz hete volt, és az elmúlt néhány nap elfárasztotta. De
munkájához a fizikai erején túl energiára is szüksége volt.

Folytatta lefelé útját, az őserdőn át vezető ösvényen. Most nem alkalmas az idő a pihenésre. Ellenőrizni akar-
ta az új betegét. Virágmintás ruhája nedves volt még a záportól, alsó szegélyét sárfoltok pettyezték. Haja nedve-
sen tapadt a homlokára. Amennyire csak tellett tőle, felgyorsította lépteit a csúszós úton. Az utolsó kanyarhoz
ért. Teste olyannyira emlékezett az útra, hogy egy holdta-lan éjszakán is meg tudta volna tenni. Megpillantotta a
kis tisztást, amelynek közepén egy kunyhó fészkelt, szin-le rejtőzködve a fák zöld fala mögött.

- Pont ott van, ahol hagytam - viccelődött magában. Elhagyta a szomszédos kamrát és a veteményest, és
bement a házba.

**
Megpróbáltam felülni, és kinézni a nyitott ablakon. A késő délutáni napfény ferdén tűzött be, és fénnyel árasztot-
la el a szemközti falat. Kábán dőltem vissza.

- Sachi - kérdeztem erőtlenül. - Hogy kerültem ide? És...

Aztán döbbenetemben felültem, és csaknem eszméle-tem vesztettem, mert egy asszony vánszorgott be a
szobába és felém fordult.

- Ruth Johnson? - kiáltottam megrökönyödve. -I logy lehet ez? Álmodom?

- Meglehet - felelt.

De nem álom volt. Az asszony, aki kiküldött a tengerre a szörfdeszkán, most itt állt mellettem.

- Majdnem megölt! - támadtam rá.

 Az öregasszony a falnak támasztotta a botját, megpaskolta a párnámat és gyengéden hátba veregetett. Nem
mosolygott, de olyan gyengéd volt az arca, amilyet még soha nem láttam. A fiatal lány felé fordult.

- Jó munkát végeztél, Sachi. A szüleid boldogok lesznek. Sachi mosolya ragyogott, de nekem más járt az
eszemben.

- Ki maga? - kérdeztem az asszonyt. - Miért tette ezt velem? Egyáltalán, mi történik itt?

Nem felelt rögvest, de mialatt újabb kenőcsöt kent az arcomra, csendesen megszólalt:

- Nem értem, miért nem vettél tudomást a tanácsomról. Pedig nem tűnsz bolond fiatalembernek. Miért men-
tél ki a tengerre napellenző, étel és víz nélkül?

Eltoltam a kezét az arcomtól, és megint felültem.

- Miféle tanácsról? Miért lett volna szükségem éjjel napellenzőre? Miért vittem volna vizet és ételt a szörf-
deszkára? Miért nem mondta, mire lesz szükségem?

- De hiszen mondtam - vágott a szavamba. - Leírtam, hogy gondoskodj háromnapi étel- és italkészletről, napel-
lenzőről, és...
- A levelében semmi ilyesmi nem volt - vágtam most én a szavába.
Nem válaszolt, töprengett, a gondolataiba mélyedt.

- Az hogy lehet? - kérdezte a semmibe meredve. -A második oldalon leírtam mindent...

- Hogy érti azt, hogy a második oldalon? - kérdeztem. - Mindössze egy újságfecnit és egy levélkét adott.
Mindkét oldalára írt...

- De volt egy másik lap is! - jelentette ki, belém fojtva a folytatást.

És akkor bevillant.

- A levél - nyögtem. - Azzal végződött, hogy „gondoskodj...". Azt hittem, csak figyelmeztetésnek szánta!

Chia Mama szemét becsukva jutott el a következtetésig- Egy pillanatra vegyes érzelmek ültek ki arcára, aztán
eltűntek. Szomorúan ingatta fejét, és sóhajtott.

- A következő oldalon leírtam mindent, amire szükséged lett volna, és azt is, hogy az ár merre sodor.

- En... én biztos elejtettem a másik oldalt, amikor a zsebembe dugtam a levelet.

Visszarogytam a párnára. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
- Es én még azt hittem odakinn az óceánon, hogy ez „kemény iskola".
- Annyira azért nem kemény! - vágta rá. Nevettünk, mi mást tehettünk volna, hiszen az egész

akkora képtelenség volt.

- Ha már jobban érzed magad, befejezésképpen ledobhatunk egy szikláról! - tette hozzá mosolyogva.

A nevetésem túlszárnyalta az övét, s ettől újra megfájdult a fejem. Ráadásul abban sem lehettem biztos, hogy
komolyan gondolta-e.

- De ki maga? Vagyis...
 - Oahun Ruth Johnson voltam. Itt a barátaim, a diák-laim és a betegeim, valamint azok, akiket majdnem
megellem, Chia Mamának neveznek - mosolygott.

- Akkor hát, Chia Mama, hogy kerültem ide? A sziget térképéhez lépett és elmutogatta:

- Az ár átsodort a Kaiwi-csatornán, az Ilio-csúcs körül, majd kelet felé, Molokai északi partvidékére. Végül
partot értél a Pelekunu-völgynél, miként azt vártam. Ügyetlenül - teszem hozzá -, de még pont időben. Van itt
egy ösvény, egy lépcső, amit csak néhányan ismernek. A barátaim segítettek felhozni ide.

- Hol vagyunk?

- Egy elhagyatott helyen. Egy erdő rejtekében. Ingattam a fejem, aztán belém hasított a fájdalom.

- Nem értek semmit. Mi végre ez a sok rejtély?

- Mind része a beavatásodnak, ahogy mondtam. Ha rendesen felkészültél volna... - Egy pillanatra elhallga-
tott. - Meggondolatlan voltam. Sajnálom, amit el kellett viselned, Dan. A hitedet akartam próbára tenni, és nem
akartalak megégetni téged - mentegetőzött megint. - De Szókratészhez hasonlóan remek a drámai érzékem.

- Akkor legalább beavatottnak tekinthetem magam? - kérdeztem.

Sóhajtott.
- Remélem is.

Egy ideig hallgattam, aztán megkérdeztem:

- Honnan tudta, hogy Hawaiira jövök? Néhány nappal ezelőttig még csak meg sem fordult a fejemben. Tud-
ta, ki vagyok, amikor találkoztunk a bank előtt? És egyáltalán, hogyan talált meg?

Chia Mama egy pillanatra kimeredt az ablakon, mielőtt válaszolt volna.

- Felsőbb erők is közbeszóltak, egyedül ezzel magyarázhatom. Nem olvasom gyakran a helyi újságot, és szinte
soha nem nézem meg a személyi híreket. De a húgom házában, Oahun egy újságot találtam a dohányzóasztalon.
Epp Victor mulatságára indultunk. Amíg vártam, hogy a húgom elkészüljön, a kezembe vettem az újságot és
átpörgettem. A szemem valahogy megakadt az üzeneteden, és úgy éreztem magam, mint akibe villám csapott. Ez
a sors akarata.
Nyugodtan feküdtem, de a gerincemen futkározott a hideg.
- A hirdetésed olvasásakor szinte ugyanolyan tisztán láttam az arcod, mint most - folytatta. Óvatosan meg-
érintette felhólyagzott arcomat. - Annyira örültem, mikor végre megérkeztél.

- De miért örült? Miért érdekelte?

- Amikor azt a hirdetést olvastam, minden az eszembe jutott, minden, amit Szókratész írt rólad.

- Mit írt?
- Az most nem számít. Nem ártana, ha ennél valamit - mondta.
A zsákjába nyúlt, s előhúzott belőle egy mangót és egy papaját.
- Nem vagyok valami éhes - tiltakoztam. - Összeszűkült a gyomrom. Jobban szeretném hallani, mit írt rólam
Szókratész.

- Hét napja nem ettél - korholt gyengéden.

- Előtte annál többet - vágtam rá. - Különben is, rám fér a fogyókűra.
 A derekamra mutattam, amely már jóval keskenyebb volt.

- Meglehet, de ez a gyümölcs meg van áldva, és segít ,i gyorsabb gyógyulásban.

- Tényleg hisz ebben?

- Nem, nem hiszek. Tudom - felelt, felvágta a friss papáját, kivájta a fekete magokat, és a felét átnyújtotta.

Lenéztem a friss gyümölcsre.

- Egy kicsit talán éhes vagyok - mondtam, és leharap-lam egv kis falatot.

Éreztem édes zamatát a nyelvemen, belélegeztem az illatát.

- Hmmm - nyögtem, s újabb falatot haraptam. - Gyógyít?

- Igen - felelt, s egy érett mangószeletet is felém nyúj-lott. - Akárcsak ez.

Engedelmesen ettem, lelkesedésem nőtt, s minden falat között faggattam.

- És hogyan talált meg az utcán?

- Újra csak a sors keze - válaszolt. - Amikor megtaláltam a hirdetésed, eldöntöttem, hogy valahogy kapcso-
latba lépek veled; egy ideig talán figyellek, hogy lássam, rám találsz-e te magad.
- Soha nem találtam volna meg. Nem is bankban dolgozik.
- Már vagy hat éve.

- Szerintem egymásra találtunk - mondtam, lenyelve egy újabb falat mangót.

Chia Mama mosolygott.

- Igen. De most mennem kell, neked pedig muszáj pihenned.

- Sokkal jobban érzem magam. Tényleg. Es még mindig tudni szeretném, hogy miért örült az érkezésemnek.

Csak egy kis idő után válaszolt.

- Van egy nagyobb kép, amit te még nem látsz. Egy nap talán te is kinyúlsz sokak felé. Talán megtalálod az
eszközt hozzá, és megváltoztathatod mások életét. De most csukd be a szemed és pihenj.

***

- Eszköz - mondtam magamban, miközben lecsuktam a szemem.

A szó visszahangzott az agyamban, és egynéhány évvel korábban történt eset jutott eszembe, még a Szókra-
tésszel töltött időkből.

A Berkeley Főiskola felé tartottunk, előtte Joseph kávézójában reggeliztünk. A főiskolához közel az egyik diák
egy röplapot adott. Megvizsgáltam.

- Szok - szólaltam meg -, megnéznéd ezt? A bálnák és delfinek megmentéséről szól. A múlt héten az elnyo-
mott emberekről kaptam egyet, előtte az éhező gyermekekről. Néha bűnösnek érzem magam amiatt, hogy itt
végzem a dolgom, amikor szerte a világban számosan nélkülöznek.
Szókratész kifejezéstelen tekintettel nézett rám, aztán megindult, mintha egy árva szót sem szóltam volna.

- Hallottad, mit mondtam Szókratész? Megállt, megfordult.

- Adok neked öt dollárt, ha pofon vágsz - mondta.

- Mi? Mi köze van ennek...

- Tíz dollárt - vágott közbe, emelve a tétet, aztán játékosan ütögetni kezdett, de én nem törődtem a piszkáló-
dásával.
- Soha nem ütöttem meg öregeket, nem is áll szándékomban...
- Hidd el, fiam, a te ütésed erre az öregre nézve egyáltalán nem veszélyes. Csigalassúak a reflexeid.

Hát legyen. Néhány próbamozdulatot tettem, aztán belementem.

A földön találtam magam, fájdalmas szorításban. Szok felsegített, és megkérdezte:

- Észrevetted, hogy a megfelelő eszköz, ha kicsi is milyen hatékony lehet?

- Aha, bizony - feleltem, a csuklómat rázogatva.

- Ahhoz, hogy segíteni tudj másokon, először meg kell értened őket. De nem érthetsz meg másokat, míg
magadat meg nem értetted. Ismerd meg önmagad, készítsd fel magad. Fejleszd a világosságot, a bátorságot és az
érzékenységet, hogy a megfelelő eszközt használd a megfelelő helyen és a megfelelő időben. Aztán cselekedj.

Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt mély álomba zuhantam.

Másnap reggel Sachiko friss gyümölcsökkel és egy kancsó vízzel érkezett.

- Sietek az iskolába - integetett, és már szaladt is tovább. Utána Chia Mama lépett be. Újabb illatos krémet
kent az arcomra, a nyakamra és a mellemre.

- Gyorsan gyógyulsz, ahogy számítottam.

- Néhány nap múlva erősnek kell lennem az utazáshoz. Felültem, és óvatosan nyújtózkodtam.

- Utazás? - kérdezte. - Azt képzeled, hogy készen állsz rá? És mit találsz, ha odaérsz? Amit Indiában?

- Honnan tudsz róla? - kérdeztem kételkedve.

- Amikor megérted, honnan tudom, akkor tényleg készen állsz majd az utazásra - közölte éles tekintettel. -
Abe Lincoln egyszer azt mondta, hogy ha hat órája van rá, hogy kivágjon egy fát, az első öt órában a baltáját éle-
síti. Hatalmas feladat áll előtted, de a baltád még nem éles. Időbe telik, és rengeteg energiát igényel.

- De napról napra jobban vagyok. Hamarosan elegendő erőm lesz.

- Nem a te energiádról beszélek; az enyémről. Visszafeküdtem, hirtelen tehernek éreztem magam.

- Tényleg mennem kell - mondtam. - Vannak itt mások, akikre a figyelmed fordíthatod. Nem akarok a terhedre
lenni.

- Teher? - ismételte. - A gyémánt netán teher a drágakőcsiszolónak? Az acél teher a kardkovácsnak? Kérlek,
Dan, maradj egy ideig. Elképzelni sem tudok jobb dolgot, amire az energiámat használhatom. Felbiztattak a
szavai.

- Hát, lehet, hogy nem lesz olyan nehéz, mint gondolod - vigyorogtam. - Tornász voltam, tudom, hogyan
használjam a testem. És rengeteg időt töltöttem Szókra-tésszel.

- Igen - mondta. - Szókratész előkészített nekem; én előkészítelek a következőkre.

Becsukta a dobozt és a kenőcsöt a szekrénybe tette.

- Akkor hát, mi a következő lépés? Van valami terved? Egyébként mivel foglalkozol itt?

- Különféle szerepeket játszom, különféle álarcokat viselek, különféle emberek előtt - nevetett. - Előtted
azonban nem hordok álarcot.

Csak egv kis idő után folytatta.

- Legtöbbször a barátaimnak segítek. Olykor meg csak ülök, és semmit sem csinálok. Van, hogy alakváltozást
gyakorlok.

- Alakváltozást?

- Igen.

- Az meg mi?

- Hát, az ember különböző dolgokká válik. Összeolvad az állatok, a sziklák vagy a víz szellemeivel, minden-
félékkel. Más szemszögből tekint a világra, ha érted, mire gondolok.

- De igazából nem...

- Mennem kell - vágott a szavamba. - Meg kell látogatnom néhány embert.

Felvette a könyvespolc mellé letett zsákját, megfogta a botját, és mielőtt bármit is mondhattam volna, elment.

Újra felültem, kisebb erőfeszítések árán. Alig tudtam kivenni a nyitott ajtón át elbicegő alakját, ahogy a botját
lengetve haladt felfelé az esőerdőbe vezető kanyargó ösvényen.

Hátradőltem és figyeltem a sötétítő függöny lyukain beáramló, szűkülő fénysávokat. Elméláztam, vajon ez-
után tudom-e valaha is élvezni a napot.

Úldözött a balszerencse, de végül megtaláltam őt! A testem vibrált a növekvő izgalomtól. Az előttem álló út
meglehet, nehéz, sőt veszélyes is, de legalább a kapu nyitva áll.
 6/MEZÍTLÁB A VADON ÖSVÉNYÉN

„A legtisztább út a Világmindenségig az őserdő vadonén át vezet."

JOHN MUIR

Másnap reggel farkaséhesen ébredtem, örültem az éjjeliszekrényen álló gyümölcsnek. A fiókban találtam kést és
kiskanalat, és gyors egymásutánban megettem két banánt, egy golgotavirág gyümölcsét, majd egy papaját. Fi-
gyelmeztettem magam, hogy nyugodjak meg, rágjak, de az étel mintha eltűnt volna bennem.

A reggeli után olyan jól éreztem magam, hogy elhatároztam, felderítem a környezetemet. Átlendítettem a lábam
az ágy oldalán, egy pillanatig szédültem. Megvártam, míg alábbhagy, majd lábra álltam. Gyengén és bi-
zonytalanul mértem végig magam. Rendesen lefogytam, az úszógumim gyakorlatilag eltűnt.

- Írnom kell egy fogyókúrás könyvet - dünnyögtem. -Mondjuk „Szörfdeszkás diéta" címmel. Alighanem mil-
liókat kereshetnék vele.

Ingatagon totyogtam a kredencen lévő vizeskancsó felé. Lassan ittam, majd a vegyi vécé felé vettem az utam, az
elfüggönyözött rész mögé. De jól esett! Legalább a vesém jól működött.

Az arcomat néztem az öreg tükörben. A levedző sebek és hegek mintha egy idegen arcát takarták volna. A hátam
egy része még mindig be volt kötve. Ez a kislány, Sachi hogy tud egyáltalán rám nézni, hát még hozzám érni?

Kifelé indultam, gyakori pihenők közepette, de a kunyhó és a fák árnyékában maradtam. Jól esett szilárd talajt
érezni, de a lábam még mindig érzékeny volt. Cipő nélkül nem juthattam messzire. Eszembe jutott, vajon
megtalálták-e a hátizsákomat, benne minden cuccom-mal. Ha igen, talán azt hiszik, hogy vízbe fulladtam. Vagy
- jöttek a sötét gondolatok - egy tolvaj találta meg a tárcámat, a repülőjegyet és a hitelkártyámat! Nem lehet, na-
gyon jól elrejtettem a zsákot. Egv mélv bozótba tettem, száraz ágakat halmoztam rá. Legközelebb majd szólok
róla Chia Mamának, gondoltam. De ez több napba is beletellett.

Sikerült elvánszorgom az ösvénven egy kellemes kilátóhelyig. Felettem, a távolban egy kopár lávaszikla maga-
sodott a sziget közepén az esőerdő fölé. A buja lombokon át csak egy-egy pontot láthattam a kék égből. Úgy be-
csültem, hogy a kunyhó úgy félúton fekszik a felső sziklák és az óceán között.

Fáradtan, kissé elkeseredetten a gyengeségemtől visz-szaindultam az ösvényen a kunyhó felé. Lefeküdtem és

elaludtam.

***
A napok múlásával az étvágyam visszatért. Ettem trópusi gyümölcsöt, aztán édes jamgyökeret, krumplit, kukori-
cát, tárógyökeret és - bár az étrendem rendes körülmények között vegetáriánus volt - egy kis darab friss halat
valamiféle tengeri moszatból készült levessel, amit minden reggel a kredencen találtam. Gyanítottam, Sachiko
hordja nekem. Chia Mama ragaszkodott hozzá, hogy megegyem a levest, amely „segít gyógyítani az égést és a
sugárzás hatását".

Kora reggelente, és késő délutánonként mind mesz-szebb merészkedtem el. Több száz métert is megtettem a
buja völgyben, felfelé az erdőben, sima bőrű kukui fák, görbe fügefák, csúcsosodó pálmák és eukaliptuszok kö-
zött, melyek levelei megcsillantak a tengeri szélben. Mindenfelé vörös és fehér gyömbér növekedett a finom
amau-mau páfrányok mellett, a vörös földet vastag moha, fű- és levélszőnyeg takarta.
 A kunyhómat körülvevő parányi tisztáson kívül minden ferdén állt. Eleinte megpróbáltam gyorsan kapasz-
kodni, aztán hamar kifogytam a szuszból az esőerdő párás, gyógyító levegőjén. Alattam, kilométerekkel távolabb
meredek sziklatömb, a pali nyúlt bele a tengerbe. Miként tudtak engem felhozni ebbe a kunyhóba?

* **

A következő reggeleken álomfoszlányok vegyültek a tudatomba - Chia Mama képe, hangjának csengése. Itt
minden áldott reggel szokatlanul üdének éreztem magam. Csodálkozva tapasztaltam, hogy a sebeim lehámlot-
tak, lágy, új bőrt hagytak maguk után, csaknem teljesen begyógyultak. Az erőm visszatért, és vele együtt meg-
újult bennem a sürgető érzés. Megtaláltam Chia Mamát; itt vagyok. És most? Mit kell tanulnom vagy tennem,
mielőtt elirányít utazásom következő állomásához?
* **

Másnap, amikor felébredtem, a nap már delelője felé emelkedett. Feküdtem, hallgattam a madarak harsány ri-
kácsolását, aztán újabb rövid barangolásra indultam. Csupasz lábam hozzászokott a talajhoz.

Később, a túrámról visszatérve megláttam, hogy Chia Mama lép be a kunyhóba, valószínűleg abban a
reményben, hogy az ágyban talál. Gyorsan haladtam lefelé a lejtőn, majdnem elcsúsztam a korábbi záportól még
nedves leveleken. Gondoltam, megtréfálom kissé Chia Mamát, és elrejtőzöm a kamrában, onnan kukucskálom,
amint értetlenül néz körbe. Visszabújtam a kamra rejtekébe, és a kezem a számra tapasztottam, hogy
megfékezzem a nevetésemet. Aztán mély lélegzetet vettem és újra kilestem a sarkon. Már nem volt ott.

Megijedtem, hogy elindult megkeresni, így kiléptem búvóhelyemről, és épp szólongatni akartam, amikor egy
kéz veregette meg a vállamat. Megfordultam, és megláttam mosolygós képét.

- Honnan tudtad, hol vagyok? - kérdeztem.

- Hallottam, hogy hívtál.

- Nem hívtalak!

- De igen.

- Nem. Akartalak, de...

- Akkor honnan tudtam, hogy itt vagy?

- Én is pont ezt kérdeztem!

- Akkor ezt meg is beszéltük - jelentette ki. - Ülj le, ebédet hoztam.

Az „ebéd" szóra azonnal engedelmeskedtem, leültem a vastag, nedves levéltakaróra egy fa árnyékában. A
gyomrom megkordult, amikor Chia Mama pazar jamgyökérrel, különlegesen elkészített rizzsel és ropogós
zöldségek kavalkádjával kínált. Nem is tudom, hogy fért ennyi finomság a zsákjába.

A beszélgetés szünetelt, míg az étkezésre koncentráltunk.

- Köszönöm - mondtam a vége felé, két falat között. - Te aztán tudod, hogyan kell főzni.

- Nem én készítettem - világosított fel. - Sachi volt.

- Sachiko? Ki tanította meg erre? - faggattam.

- Az édesapja.
 - Nagyon tehetséges. A szülei biztosan büszkék rá.

- Az nem kifejezés.

Chia Mama letette az ételét, és pillantása átsuhant a tisztáson, a sűrű, smaragd erdőig.

- Hadd meséljek el egy igaz történetet. Kilenc évvel ezelőtt én segítettem a világra Sachit. Amikor négyéves
lett, a kisöccsét is én köszöntöttem. Alighogy a kicsi megszületett, Sachi kérte a szüleit, hadd maradjon egyedül
az újszülöttel. Féltek, hogy a legtöbb négyéveshez hasonlóan féltékeny a kicsire, és meg akarja ütni vagv verni,
ezért nem egyeztek bele. De a lány semmi jelét nem mutatta féltékenységnek. Kedvesen gondozta a kicsit, és
egyre jobban könyörgött, hogy hagyják vele egyedül. Végül a szülei megengedték. Örömittasan ment be a kicsi
szobájába és becsukta az ajtót, de az résnyire kinyílt. A szülei belestek és kihallgatták. Látták, hogy a kis Sachi
csendben az öccséhez lép, az arcát odadugja az övéhez, és halkan megkérdezi: „Kicsi, mondd el nekem, miiven
Isten. Mert már kezdem elfelejteni."

- Ezt mondta? - csodálkoztam el.

- Igen.

- Most már értem, miért lett a tanítványod - jegyeztem meg rövid hallgatás után.

Egy ideig csendben ültünk a fa árnyékába, aztán Chia Mama megszólalt:

- Holnap sétálni megyünk.

- Együtt? - kérdeztem.

- Nem - kötekedett. - Tiéd a felső út, enyém az alsó. Még mindig nem ismertem eléggé Chia Mamát, ezért

sokszor nem tudtam megállapítani, vajon viccel-e. Zavarom láttán Chia Mama felnevetett.

- Igen, együtt megyünk.

Volt egy olyan érzésem, hogy beindult a gépezet. Aztán lenéztem elnyűtt nadrágomra, csupasz lábamra és
mellemre. Felpillantottam az asszonyra, és magyarázkodni kezdtem.

- Nem tudom, milyen messze jutok... Elmosolyodott és mellém mutatott.

-" Nézz a fa mögé!

- A hátizsákom! - kiáltottam lelkesen. Vigyorogva figyelte, amint odasiettem és szemügyre vettem. A tárcám
néhány dollár készpénzzel és hitelkártyával, az órám, egy tiszta sort, a tornacipőm, fogkefe és borotva - mind ott
voltak!

- Sachi apja ácsként dolgozik Oahun - magyarázta. -Elküldtem a Makapuu-csúcshoz, hogy keresse meg a
dolgaidat. Azt mondta, jól elrejtetted.

- Mikor találkozhatok vele, hogy megköszönjem neki? - kérdeztem.

- Ő is szívesen megismerkedne veled, de vissza kellett mennie Oahura, hogy befejezze a munkáját. Csak né-
hány hét múlva tér vissza. Örülök, hogy van új sortod -tette hozzá, s az egvik kezével befogta az orrát, míg a má-
sikkal viseltes sortomra mutatott. - Úgyhogy ezt itt kimoshatod.
 Mosolyogtam, megfogtam a kezét.

- Köszönöm Chia Mama. Igazán hálás vagyok mindenért, amit tettél értem.

- Bizony, sokat tettem - mondta, s egy legyintéssel elintézte a hálálkodásomat. - Hallottál arról az új
kutyafajtáról, amely a pitbull és a skót juhász kereszteződéséből jött létre? Először leszakítja a karodat, aztán
elszalad segítségért. - Mosolygott. - Már elég kárt tettem benned, most segítségért szaladok.

Összeszedte az ebédünk maradékát és felállt. Magam is kezdtem felemelkedni, de olyan gyenge voltam, hogy
nehezen sikerült.

- Flogy én milyen nyavalyás vagyok - panaszkodtam, miközben visszakísért a kunyhóba.

- Csak azért érzed gyengének az izmaidat, mert a tested a gyógyulásra használja fel az energiádat. Nagy do-
log, amin keresztül mentél. A legtöbben feladták volna és belehalnak. A te Alapvető Éned nagyon erős.

- Az én alapvető micsodám? - kérdeztem zavartan, miközben leültem az ágyra.

- Az Alapvető Éned - ismételte meg Chia Mama. -

Egy része annak, ami vagy. Egyfajta tudatosság, amely elkülönül a tudatodtól. Szókratész nem mesélt a három
Énedről?

- Nem - vágtam rá izgatottan. - Beszélj nekem erről a fogalomról. Érdekesen hangzik.

Chia Mama felállt, az ablakhoz lépett és kinézett.

- A három Éned jóval több fogalomnál, Dan. Ugyanolyan valósak számomra, mint a föld, a fák, az ég és a
tenger.

Felült az ablakpárkányra és folytatta:

- Több száz éve, a mikroszkóp feltalálása előtt szinte senki sem hitt a baktériumok és vírusok létezésében,
így az emberiség tehetetlen volt ezek ellen a láthatatlan támadók ellen. Azokat, akik hittek a létezésükben, ütő-
döttnek bélyegezték. Én magam is olyan elemekkel dolgozom, amelyek a legtöbb ember számára láthatatlanok:
természeti szellemekkel és átható energiákkal. De a láthatatlan nem egyenértékű a képzeletbelivel, Dan. Erről
minden új generáció megfeledkezik, a tudatlanság tudatlansághoz vezet - mondta neheztelés nélkül. - A tudat-
lanság, akárcsak a bölcsesség, nemzedékről nemzedékre száll, akár egy becses családi ékszer. A három Éned - az
Alapvető Éned, a Tudatos Éned és a Felsőbbrendű Éned mind egy titkos tanítás részei. A titkok valójában soha
nincsenek elrejtve, de csak kevesen érdeklődnek irántuk, és még kevesebben képesek meg is látni őket.

Bicegve átment a szobán az ajtóhoz, és visszafordult felém.

- Amikor „láthatatlan dolgokról" beszélek neked, tudd, hogy azok számomra nem láthatatlanok. De ami a
számomra igaz, annak nem kell a te számodra is igaznak lennie. Nem mondom meg neked, hogy miben higgy,
csupán megosztom veled a tapasztalataimat.

- Na és hogyan tudom megismerni ezeket az Éneket? És mikor? - kérdeztem.

Vizet töltött egy pohárba, és felém nyújtotta.

- Ha elég erős leszel, és ha Szókratész jól felkészített, én el tudlak vinni a hegygerincre, és megmutatom az
utat. Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy kinyisd a szemed és ugorj.
 Az ajtóhoz ment.

- Most pedig pihenj - mondta.

- Várj! - szóltam utána és felültem. - Mielőtt elmennél, mesélj még a három Énemről! Szeretnék többet hal-
lani...

- Én pedig szeretnék többet mondani - vágott a szavamba. - De előbb aludnod kell.

- Fáradt vagyok - ásítottam.

- Igen. Holnap sétálunk, holnap beszélünk.

A nyitott ajtón át figyeltem botja mozgását, ahogy visszasántikált az erdőbe. Megint ásítottam, aztán a szemem
lecsukódott, és a világ elfeketedett.
 II. KÖNYV

Megvilágosodás

„Az igazi felfedezőid nem az új tájak keresése, hanem egy újfajta látásmód kialakítása." MARCELPROUST

7 / A HÁROM ÉNED

„Amit nem ismersz, azt nem tudod meghaladni. Ahhoz, hogy felülemelkedj magadon, meg kell ismerned Eued."
SRI N1SARCADATTÁ MAHARADZSA

A következő napon a madarak éneke édesebbnek, és a világ gyönyörűbbnek tűnt. Visszatért az erőm, csupán né-
hány seb maradt. Végighúztam a kezem kéthetes szakállamon, s úgy döntöttem, meghagyom.

Miután feltankoltam a komódomon rejtélyesen feltűnő trópusi gyümölcsből és házi sütésű kenyérből - nyilván
újabb ajándék Sachitól -, anyaszült meztelenül kimentem a házból és lezuhanyoztam a meleg záporesőben. Az
eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, tiszta, napos eget hagyott maga után.

Alig fejeztem be nedves hajam fésülését és kentem magamra egy vastag réteg napozókrémet, Chia Mama
befordult az ösvényről szokásos zsákjával, bottal, nagy muu-im/ujában - amely, mint megtudtam, a túraruhája
volt.

Rövid üdvözlés után levezetett egy szűk, szeles ösvényen a tengerhez. Miközben néhány lépéssel előttem
vánszorgott a síkos úton, láthattam, hogy nem könnyű neki a jövés-menés.

Néhányszor megállt, egyszer egy színes madarat mutatott, másszor egy kis vízesésre hívta fel a figyelmemet,
mely az avatatlan szemek elől rejtve volt. Egy időre leültünk, hallgattuk, mint zuhog a víz a kis tóba, s felajánlot-
tam, hogy viszem helyette a zsákját, de ő visszautasította.

- Talán majd máskor - mondta.

Ezután keveset beszéltünk. Mindketten a lépéseinkre

koncentráltunk az ágas-bogas fagyökerekkel nehezített, örökösen sáros ösvényen.

Végül leértünk egy meredek vízmosáson és eljutottunk egy homokos tisztáshoz, egy kis strandterülethez a
sziklás partok mentén. Egyik oldalunkon lávaszikla szökött az égbe, természetes tornyot alkotva.

Chia Mama kivett egy vékony plédet a zsákjából és leterítette a partra. Épp elmúlt a dagály, a nyomában sima,
kemény és nedves homok maradt. A nyugtató tengeri szellő jól esett az arcomnak és a mellemnek.

- Chia Mama - kérdeztem -, lehet, hogy csak képzelődöm, de mindössze tíz napja vagvok itt, ugye?
 - Igen.
- Es majdnem belehaltam az égésbe és a kiszáradásba?
- Igen - felelt újra.
- De hiszen akkor szörnyen gyorsan gyógyulok, nem?

- Éjjel dolgozom rajtad - bólintott.

- Tessék?
- Amikor alszol, a Tudatos Éned visszahúzódik. Ilyenkor közvetlenül tudok foglalkozni az Alapvető Éneddel,
vagyis a tudatalattiddal, mely a tested gyógyulásáért felelős.

- Azt ígérted, többet is mesélsz az Alapvető Énemről.

Chia Mama úgy nézett rám, mintha valamit fontolgatna. Aztán felvett egy közeli ágat, és egy kört rajzolt a
homokba.
- Mutatni könnyebb, mint elmondani - jelentette ki, és a kör belsejébe egy kinyújtott karú emberi testet
vésett, Leonardo da Vinci híres rajzának kezdetleges mását.

Anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna, egy homokdombra ült, és keresztbe vetette a lábát.

- Egy kis belső munkát kell végeznem, hogy feltölt-sem az elemeimet. Azt ajánlom, aludj egyet, ha nem ta-
nultad meg ugyanezt. Később talán majd beszélhetünk.
- De...
Chia Mama egyetlen lélegzetvétellel azonnal mély transzba esett. Néhány pillanatig figyeltem, aztán a ho-
mokba vájt rajz felé fordítottam a figyelmem. Egyszerre úgy elálmosított a tikkasztó nap, hogy az oltalmazó
sziklák árnyékában elnyúltam a takarón, és lecsukódott a szemem.

A gondolataim Holly és Linda felé kalandoztak, vissza Ohióba, fényévekre ettől a rejtett kis öböltől, ahol alig
egy méterre tőlem egy asszonysámán meditál, akinek teljes ereje még rejtély a számomra. Néhány héttel ezelőtt
mindössze az elmém legmélyebb zugában létezett. Lenyűgöző az élet, gondoltam, azzal hirtelen egy álomszerű
látomásba zuhantam. Soha nem feledem azt a látomást.
***
Aludtam, mégis teljesen éber voltam, sőt, soha nem láttam még olyan tisztán. Chia Mama mosolygó arca villant
elém, aztán eltűnt. Feketeség követte, amelyből egy emberi alak bontakozott ki: egy férfi teste egy körön belül,
oldalra kinyújtott karral. Nem az az alak, amelyet Chia Mama rajzolt a homokba, hanem da Vinci eredetijének
élő mása.

Aztán egy szempillantás alatt a saját testem jelent meg a körben, és forogni kezdett a térben.

A tudatosságom nézőpontjából láttam, hogy a fizikai testem megpihen, egyenesen áll egy erdőben, a csillagos ég
alatt. Sápadt holdfény világítja meg az alakot, akin csak egy sort van, karját oldalra kitárja, mintha magát az
életet ölelné magához, fejét felszegi, kissé balra, a fákon át felnéz a fekete bársonyégen tündöklő csillagokra. A
legélesebb részleteiben láttam mindezt, minden egyes holdárnyat minden egyes levélen.

Majd három fénylő pont tűnt fel a körön belül, a test körül, elválasztva, megkülönböztethetően a test aurájától
vagy energiamezejétől. Eleinte a figyelmem a hasi tájékot megvilágító vöröses fényre tapadt. Azonnal
felismertem, hogy ez az Alapvető Énem.
Aztán a fej felé haladtam, ahol a tudatosság fehér fénye a Tudatos Énemet töltötte be, olyan erősen ragyogott,
hogy eltűnt mögötte a fej.

A tudatosságom aztán a fej fölé emelkedett, ahol tündöklő, színjátszó forgatag tárult a szemem elé...
Ezután hirtelen minden eldőlt, és a távolban mennydörgött. Fénycsóvák hasították az eget. Süvített a szél, a fák a
földre zuhantak. Aztán az előttem álló alak három különálló részre szakadt!

A Felsőbbrendű Énem, melyet alig láttam a ragyogó színek lángjában, eltűnt a semmiben. A megmaradt két rész
két különálló testet öltött. Az Alapvető Énem gyermekként tűnt fel, vöröses fényárban űszott. Elhalványult és
visszahúzódott, amikor a következő fénycsóva megvilágította az arcát, felfedve ezzel az alapvető félelmet.

A Tudatos Énem egy szürke robot alakját öltötte magára, akinek számítógép feje elektromossággal telve
villogott. Búgott és kattogott, majd mereven, kifejezéstelenül az égre meredt, mintha információt válogatna, és
mérlegelné a működés legkedvezőbb folyamatát.

A következő mennydörgésre a gyermek elillant, és ösztönösen egy odvas fa menedékébe szaladt. Követtem
és figyeltem, ahogy ott kuporgott. Félénk volt a gyermek és nem beszélt. Úgy éreztem, hogy egyre mélyebbre
merülök a fényében.

Tudatosságom a pillanat törtrésze alatt összeolvadt a gyermekével. Az ő szemén keresztül láttam a világot, és
megtapasztaltam minden érzelmét. Összezavartak a múlt viharainak és társításainak jelenetei, ösztönösen össze-
kuporodtam, ahogy a félelmetes képek - a genetikai memória darabjai - keresztülvillantak gyermekes tudatossá-
gomon. Ami a tiszta logikából hiányzott, azt elemi ösztönnel rögtönöztem. Az életerő hatalmas raktárát érezlem
magamban, érzelmeim felerősödtek. A túlélés primi-liv ösztöne motivált, hogy keressem a gyönyört és kerüljem
a fájdalmat. Nagyobb késztetést éreztem arra, hogy cselekedjek, mint hogy tervezzek. A belső világomat nem
szelídítette meg és nem csiszolta a kultúra, a szabályok vagv a logika. Vadságomban és testiségemben mozgás-
ban lévő energia voltam. Szorosan kötődtem a természeti világhoz, otthon voltam a testben, érzéseivel és ösztö-
neivel együtt.

Nem állt módomban, hogy felfogjam a csiszolt szépséget vagy a magasabb rendű hűséget, csak jó vagy rossz
érzéseket ismertem. Kényszerítő szükségét éreztem, hogy valaki magyarázza meg a dolgokat, bátorítson és
irányítson. Szükségem volt a Tudatos Énemre.

És akkor a robot-számítógép, miután kigondolta tervét, belépett az odvas fába. De engem, a gyermeket szinte
teljesen semmibe vett, mintha nem is számítanék. Sértetten böktem meg könyökkel, hogy magamra vonjam a
figyelmét. Miért nem figyel rám? Hiszen én találtam először menedéket! Továbbra is hanyagolt, ezért
meglöktem és megütöttem, de nem értem el eredményt. Dühömben kirohantam, felkaptam egy követ és
hozzávágtam a robot lábához. Akkor végre rám nézett.

- Mit - akarsz? - kérdezte monoton hangon.

- Hogy figyelj rám! - kiáltottam.

A következő pillanatban a tudatosságom elhagyta a gyermeket és eggyé lett a robot-számítógéppel. Ennek a

gondolkodó gépnek a szemével néztem és láttam a világot, tárgyilagosan és jeges nyugalommal. A gyereket, aki
korábban voltam, most csak zavaró problémának tekintettem. Valami megoldást kellett találnom, hogy meg-
nyugtassam.

Ekkor a vihar elült és a gyermek kifutott játszani. Félretettem ezt a problémát és mereven az erdőbe
vonultam. Mivel nem nyugtalanítottak érzelmek vagy érzések, a világom szabályos volt, szervezett, és mereven
korlátolt. Az erdőt szürke árnyalatban láttam. A szépség csupán egy meghatározás volt, egy kategória. Semmit
sem tudtam a Felsőbb Énemről vagy a hűségről. Kerestem a hasznos és az építő dolgokat. A test számomra
szükségszerű teher volt, egy gép, amely képessé tett a mozgásra és a szaporodásra - az elme eszköze.

A számítógép agyának biztonságában érzéketlen voltam az érzelem kiszámíthatatlanságára. És mégis, a gyermek

játékos szelleme, érzelmi energiája és életereje nélkül nem léteztem igazán, csupán a problémák és megoldások
steril világában.
 Felébredt a tudatosságom, mintha mélv álomból riadt volna, és hirtelen egy mindent elsöprő érzés öntött el.
Újra érezni akartam az esőerdőt, tapasztalni az élet növekvő energiáit, ki akartam szabadulni Tudatos Énemből.

Láttam, hogy a Tudatos Énem és az Alapvető Énem egymásnak háttal áll, mindegyik a saját külön világában.
Mennyivel gazdagabbak lennének, ha egyesülnének!

Méltányoltam Alapvető Énem gyermeki ártatlanságát és ösztönös bölcsességét. Értékeltem a robot-

számítógép, vagyis Tudatos Énem okszerű logikáját és képességeit. De a Felsőbbrendű Énem sugalmazása
nélkül az életet ízetlennek, sekélynek és hiányosnak éreztem.

Amint mindez tudatosult bennem, hallottam, hogy a Felsőbbrendű Enem hív valahonnan az őserdőből, és heves
vágyat éreztem, hogy eggyé olvadjak vele. Felismertem, hogy ugyanezt a vágyódást éreztem talán egész éle-
temben. Most először jöttem rá, mit keresek.

Néhány pillanattal később újra hatalmába kerített a Tudatos Énem. Bezárt acél agyába, hallottam, amint berregő
hangján újra és újra elismétli:
- -Egyedül - én - vagyok - itt. A - Felsőbbrendű -Éned - illúzió.

Aztán újra visszaugrottam az Alapvető Énembe. Játszani akartam, jól érezni magam, biztonságban akartam
lenni.

Aztán újra jött a Tudatos Énem - és a valóságot láttam. Vissza megint az Alapvető Énembe - és más érzés,
ügyre gyorsabban ugráltam Tudatos Énem és Alapvető Énem között, a szellem és a test, a robot és a gyermek, a
gondolkodás és az érzelem, a logika és az ösztön között. Gyorsabban és egyre gyorsabban.
**
Felültem, az ürességbe meredtem, rémülten, izzadtan, halkan sírdogáltam. Aztán fokozatosan ráeszméltem kör-
nyezetemre: az árnyas óceánöbölre, a meleg partra, a nyugodt tenger fölött rózsaszínbe és bíborba forduló égre.
És a közelemben ülő Chia Mamára, aki mozdulatlanul meredt rám.

Leráztam magamról a látomás maradványait, s megpróbáltam lenyugodni.

- Szörnyű álmom volt - sikerült végre kimagyaráznom. Lassan, gondos szándékossággal formálta a
szavakat:

- Rossz álom volt, vagy az életed tükre?

- Nem tudom, mire gondolsz - mondtam, de hazudtam.

Abban a pillanatban tudtam, amint a szavak elhagyták a számat. A három Énem újonnan felfedezett tuda-
tosságával többé nem tarthattam fenn az összetartozás látszatát. Megosztott voltam, ingadoztam az Alapvető
Énem énközpontú, gyerekes szükségletei és a Tudatos Énem rideg közönye között - nem érezve Felsőbbrendű
Énem érintését.

Az elmúlt években az elmém folyamatosan csillapította az érzelmeimet, semmibe vette és leértékelte őket.
Nem törődve fájdalmammal és szenvedélyemmel, Tudatos Énem fenntartotta az irányítást, érzéseimet és kap-
csolataimat a szőnyeg alá söpörte.

Most már megértettem, hogy a fizikai tüneteket, melyeket odahaza éreztem - a fertőzéseket, betegségeket,
fájdalmakat - az Alapvető Énem okozta. Kisgyerekként sírt a figyelemért, azt akarta, hogy fejezzem ki érzelmei-
met. Hirtelenjében megértettem azt a mondást, hogy „a szervek hullatnak könnyet azért, amit a szem visszauta-
sít". Majd Wilhelm Reich szavai ugrottak be: „A kifejezésre nem kerülő érzelmek raktározódnak az izmokban".
Letörtek ezek a bántó felismerések, a kedvemet szegték. Láttam, hogy még mindig hosszú az út.
 - Jól vagy? - kérdezte Chia Mama.

- Jól, igen - kezdtem a válaszom, aztán visszafogtam magam. - Nem, egyáltalán nem. Kimerült vagvok és le-
hangolt.

- Helyes! - vidult fel. - Tanultál valamit. Rátértél a helyes ösvényre.

Bólintottam.

- Az álomban az Énem két részét tapasztaltam meg. A Felsőbbrendű Énem eltűnt. Miért hagyott el?

- Nem hagyott el, Dan. Mindvégig ott volt. De annyira lekötötte a gondolataidat az Alapvető Éned és a
Tudatos Ened, hogy nem láttad, és nem érezted a szeretetét és a támogatását.

- Hogyan érezhetném? Hová jutok innen?

- Jó kérdés, nagyon jó! - nevetett magában.

Felállt, majd a vállára vette zsákját, és lassan megindult a sziklás úton. Követtem, tele megválaszolatlan kér-
déseimmel.

A homokot kő, majd föld váltotta fel a felfelé tartó meredek úton. Megfordultam és visszanéztem az alattunk
húzódó kis öbölre. Megjött a dagály. Majd' húszméternyire hullám csapott fel oda, ahol Chia Mama rajzolt a ho-
mokba. Pislogtam, és újra visszanéztem. Úgv tűnt, három alakot látok ott, ahol az ábra és a kör volt: egy kisebb
testet, gyerekszerűt, egy szögletes, dobozhoz hasonló alakot, és egy hatalmas oválist. Azután a hullám elsodorta
őket, tisztára mosva a homokot.

Felfelé mászni sokkal nehezebb volt, mint lefelé bandukolni. Chia Mama jó hangulatban volt, bezzeg én duz-
zogtam. Nem beszéltünk. A látomásom képei tolultak az agyamba, ahogy mögötte baktattam, befelé az egyre
sötétedő erdőbe.

Mire elértük a tisztást, feljött a hold. Chia Mama jó éjszakát kívánt, s folytatta az útját.

Néhány pillanatig kinn álltam a kunyhó előtt, hallgattam a tücskök ciripelését. Mintha a meleg éjszakai szellő
egyenesen áthatolt volna a testemen. Akkor eszméltem csak rá, mennvire kimerültem, amikor beléptem a kuny-
hóba. Félálomban meglátogattam a mosdót, aztán az ágyba zuhantam. Még egy pillanatig hallottam a tücsköket,
aztán már semmit. Aznap éjjel álmomban a Felsőbbrendű Énemet kerestem, de csak ürességet találtam.
 8 /A SAMAN SZEME

„A jó tanár nem igyekszik megmagyarázni a látomását; egyszerűen megengedi, hogy mellé állj, és magad is lásd."
R INMAN TISZTELETES

Nem tértem még teljesen magamhoz, amikor kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Chia Mama áll az ágyam
mellett. Először azt hittem, hogy még álmodom, de pillanatokon belül visszatértem a földre, amikor rám kiáltott:

- Ki az ágyból!

Olyan gyorsan kipattantam, hogy majdnem elestem.

- Egv pillanat... egy pillanat és már kész is vagyok -dadogtam kábán, s ünnepélyesen megfogadtam, hogy
legközelebb az érkezése előtt felkelek.
A fürdőbe támolyogtam, belebújtam a sortomba, és kiléptem a záporba, hogy lezuhanyozzam.
Nedvesen csöpögve tértem vissza és törölközőt ragadtam.

- Mindjárt dél.
- Még csak tizenegy múlt - mondta.
- Hú, én...
- Csütörtök - szakított félbe. - Harminchat órát aludtál. Csaknem leejtettem a törülközőt.

- Majdnem két napot? Az ágyra rogytam.

- Csalódottnak tűnsz. Lemaradtál egy találkáról? -kérdezte.

"- Nem tudok róla - néztem rá. - Vagy igen?

- Velem ugyan nem volt randevúd. Különben is, a találka nem jellemző Hawaiira - magyarázta. - Az ausztrálok
megpróbálták meghonosítani, de olyan sikere volt, mintha marhát akartak volna eladni vegetáriánusoknak,
lobban érzed magad?

- Sokkal - feleltem a hajamat dörzsölve. - De nem vagyok benne biztos, mit kell itt csinálnom, és te mivel
ludsz segíteni nekem. Segítesz, hogy lássam a Felsőbbrendű Énem?

- Majd meglátjuk - mosolygott, és a kezembe adta az ingemet.

- Chia Mama, a dolgok, amiket láttam... a parton azt ,i látomás... hipnotizáltál? - kérdeztem az ingemet
húzva.

- Nem egészen. Amit láttál az a Belső Emlékezésekből fakadt.

- Azok meg mik?

- Nem túl könnyű elmondani. Nevezheted őket „egyetemes tudatalattinak" vagv a „Szellem utazásának".
Minden bevésődik oda.

- Minden?

- Igen - felelt. - Minden.

 - Te... te el tudod olvasni ezeket az emlékezéseket?

- Olykor. Attól függ.

- Akkor én miként olvashattam őket?

- Mondjuk úgv, hogy én lapoztam neked.

- Ahogy az anya olvas a gyermekének?

- Valami hasonló.

Elállt az eső, Chia Mama kiment a kunyhóból. Követtem a kamra melletti tuskóhoz, és leültem.

- Chia Mama, muszáj beszélnem veled valamiről, ami nagyon kezd nyugtalanítani. Úgy érzem, minél többet
tanulok, annál nehezebb megértenem. Láthatod...

- Most csak azzal törődj, ami előtted van - fojtotta belém a szót. - Máskülönben egész életedben azon elmél-
kedsz majd, melyik lábadat használd, hogy lelépj a padkáról, pedig még a sarokhoz sem értél.

- És mi van a tervezéssel, a felkészüléssel a jövőre?

- A tervek hasznosak, de ne ragaszkodj hozzájuk. Az életben túl sok a meglepetés. Másrészt viszont a felké-
szülés értékes, még ha a megtervezett jövő nem is válik valóra.

- Hogy lehet ez? Nem válaszolt rögtön.

- Egy régi barátom itt a szigeten Sei Fujimoto. Még nem találkoztál vele. Egész életében kertészként és ezer-
mesterként dolgozott. De a fényképezés volt a szerelme. Életemben nem láttam még ilyen szenvedélyes embert,
ha a papíron lévő képekről volt szó. Évekkel ezelőtt napjainak nagy részében azzal foglalkozott, hogy a tökéletes
pillanatban exponáljon. Fuji különösen a tájképeket kedvelte: a fák alakját, a hullámokat, ahogy megtörik rajtuk
a napfény, a felhőket a hold fényében, vagy a napfelkeltét. Amikor nem fényképezett, akkor a meglévő fotókat
hívta elő otthon, sötétkamrában. Fuji jó harminc éven át gyakorolta a fényképészetet, és ihletett képek kincstárát
halmozta fel. Az irodájában tartotta a negatívokat, egy zárható szekrényben. Némelyiket eladta, másokat bará-
toknak ajándékozott. Aztán, úgy hat évvel ezelőtt egy tűzeset martalékává vált a harminc év termése, az összes
negatív, sőt még a felszereléseinek java is. Nem volt biztosítása, így az alkotómunka minden gyümölcse odalett,
pótolhatatlanul. Fuji úgy gyászolt, mintha a gyermekét vesztette volna el. Három évvel korábban valóban elve-
szített egy gyermeket, és megértette, hogy a szenvedés viszonylagos, és ha át tudta vészelni a gyermeke elveszté-
sét, akkor mindent túlél. Sőt mi több, megértette a nagyobb összefüggést, és megerősödött benne a felismerés,
hogy a hatalmas értékből megmaradt valami, amit tűz soha nem érhet: Fuji megtanulta másként látni az életet.
Minden nap, amikor felkelt, a fény és árnyék világát látta, alakokét és szerkezetekét, a szépség, a harmónia és az
egyensúly világát. Amikor megosztotta velem szellemi meglátását, Dan, mérhetetlen boldogság sugárzott belőle!
felismerése a zen mesterek felismerését tükrözte, akik IZl tanítják, hogy minden út, minden tevékenység, munka,
sport, művészet és mesterség a belső fejlődés eszközéül szolgál. Egész egyszerűen egy hajó, amely átkel a fö-
lvon. Ha átérsz, többé nincs szükséged a hajóra.

Chia Mama mély lélegzetet vett és derült mosolyt villantott felém.

- Szeretném megismerni Sei Fujimotót.

- Meg is fogod - biztosított.

- Eszembe jutott erről valami, amit Szókratésztól hallottam: „Ez nem a békés harcossá váláshoz vezető út; ez
a békés harcos útja. Maga az utazás formálja a harcost."

- Szókratész mindig jól bánt a szavakkal - jegyezte meg, aztán vágyakozva felsóhajtott. - Tudod, volt idő,
amikor tetszett nekem.
 - Tényleg? Mikor? Hogyan? Mi történt?

- Semmi sem történt - mondta. - Túlságosan el volt foglalva a saját nevelésével és tanításával, és én is le vol-
tam kötve. Bár tisztelt és kedvelt, nem hiszem, hogy hasonlóképpen érzett. Megboldogult férjemet, Bradfordot
leszámítva, nem sokaknak tetszettem.

Milyen szomorú és igazságtalan!

- Chia Mama - kezdtem lovagiasan -, ha néhány évvel idősebb lennék, biztos, hogy udvarolnék neked.

- Nagyon kedves tőled - mondta.

- Mert nagyon kedves fickó vagyok - vágtam rá. -Mesélnél többet arról az időszakról, amikor Szókratészszel
találkoztál, és az életedről?

Pillanatnyi gondolkodás után felelt.

- Talán majd máskor. Most más feladatom van, és szerintem egy kicsit több időre van szükséged, hogy át-
gondold a korábban tanultakat... - megakadt mielőtt továbblépnénk.

- Kész vagyok.

Chia Mama egy pillanatra rám kapta a tekintetét, de nem szólt. Csak a zsákjáért nvúlt, és egy kis csomag ma-
kadámja diót adott.
- Holnap találkozunk.
Ezzel elment.

***
Jóval erősebbnek éreztem magam, de igaza volt. Nem voltam még olyan állapotban, hogv kibírjam a kemény
megpróbáltatásokat. A délelőtt maradékát álmodozással töltöttem. Ültem és a környező fákat bámultam.
Nyugtalanító érzés formálódott bennem, de még nem tudtam szavakba önteni. A gondolataim közepette alig
éreztem az ízét az elfogyasztott kis karéj kenyérnek, makadámia diónak és a gyümölcsnek.
A délutáni nap a tisztás szélén lévő fák csúcsát érintette. Hirtelen magányosság tört rám. Érdekes, tűnődtem,
mindig is szerettem egyedül lenni. Főiskolás éveim alatt sokszor inkább a magányt választottam. De miután
vízre szálltam azzal a deszkával, és azt hittem, talán soha többé nem látok emberi lényt, valami megváltozott. És
most...
Az elmélkedésemnek egy éles hang vetett véget. Sachi szökdécselt és táncolt felém, koromfekete haja, mely
ugyanolyan rövid volt, mint Chia Mamáé, minden egyes mozdulatánál meglibbent és örvénylett. Egy kődarabról
egv tuskóra szökellt, lecsusszant, és letett egy kis csomagot.

- Hoztam még kenyeret, én csináltam.

- Köszönöm, Sachi. Igazán figvelmes vagv.

- Nem, dehogy - felelt. - Egyáltalán nem figyelek. Hogy vagy?

- Most, hogy idecsöppentél, sokkal jobban. Olyan egvedül ereztem magam, hogy már kezdtem magamban
beszélni.
- Én is szoktam - vallotta be.
- Akkor, most, hogy itt vagy, leülhetnénk és beszélhetnénk egvütt magunkban - ugrattam. - Ne, várj! Sokkal
jobb ötletem van. Inkább üljünk le és beszélgessünk egymással.
Mosolygott az olcsó kis poénomon.
- Részemről rendben. Akarod látni a békatavat?
 - Naná.

- Nincs messze. Gyere velem - mondta és beszökellt .1/ erdőbe.

Mindent megtettem, hogy utolérjem, de messze előttem járt, felbukkant majd eltűnt, kerülgette a fákat.

Mire beértem, már egv hatalmas sziklán ült, s egy pár Inkára mutatott. Az egyik hangos brekegéssel üdvözölt
bennünket.

- Ténvleg nem vicceltél, te lány. Ezek itt hatalmas békák.

- Az ott a királvnő - avatott be. - És ezt itt Morgónak nevezem, mert mindig elugrik, ha megsimogatom.

Sachi lassan lenyúlt és megcirógatta az egyik békát.

- Az öcsém szereti etetni őket, de én nem szeretem a bogarakat. Régen szerettem, de már nem.

Akár egv kis erdei manó, leugrott, visszaindult a kunyhó felé. Csendesen elköszöntem Morgótól, és a lány
után eredtem. Hangos morgást hallottam, s hátranéztem. A béka nagv fröccsenéssel vetette magát a vízbe.

Sachi a tisztáson valami tánclépést gyakorolt.

- Chia Mama mutatta - közölte. - Sok mindent tanít nekem.

- Lefogadom - feleltem, aztán eszembe jutott valami. - Lehet, hogy én is taníthatnék neked valamit. Tudsz
cigánykerekezni?

- Kicsit - felelt, letette a kezét és a lába a magasba szökött. - Fogadok, úgy nézek ki, mint azok a békák -
kuncogott. - Megmutatnád, hogy kell?

- Szívesen. Régen nagyon jó voltam ebben - mentem bele, s a tuskó fölött egy egykezes cigánykereket
vetettem.
- Nahát! - lelkendezett. - Óriási volt! Lelkesen újra megpróbálta, de csak kicsit javult.

- Figvelj, Sachi, hadd mutassam meg még egvszer -ajánlottam.

A délután önfeledten telt, annyira belemerültem, hogy azt csinálom, amit szeretek. És jó érzés volt, hogy
Sachi megtanult tőlem kecsesen cigánvkerekezni.

Észrevettem egv kis piros virágot a közelben. Leszakítottam és a hajába tűztem.

- Tudod, van egy lányom. Fiatalabb nálad. És nagvon hiányzik. Örülök, hogy meglátogattál.

- Én is - felelt. Megérintette a virágot, s a legédesebb mosolyával tisztelt meg. - Most mennem kell. Kösz a ci-
gánykereket, Dan.
Felszaladt az ösvényen, majd megfordult és visszaintegetett.

- Ne feledd a kenyeredet!

Az a mosoly ténvleg bearanyozta a napomat. Amikor másnap délelőtt megérkezett Chia Mama, készen vártam,
kavicsokat dobáltam egy fához.

- Kérsz egv kis friss kenyeret? - kérdeztem. - Én már ettem, de ha éhes vagy...
- Én jól vagyok - mondta. - Induljunk, napnyugtáig még jó néhány kilométer vár ránk.
- Hová megyünk? - kérdeztem, miközben elindultunk felfelé az ösvényen.

- Arra - mutatott a fekete lávasziklából formálódó hegygerinc központi része felé, amely több ezer méterrel
lehetett felettünk. Felém nyújtotta a hátizsákját.

- Most már elég erős vagy, hogy vidd - mondta.

Lassan baktattunk az örökösen emelkedő, kanvarokban bővelkedő csapáson. Chia Mama egyenletesen lépdelt
felfelé. Az erdő csendes volt, eltekintve a madárcsi-csergéstől és a járásom zajától, amely ellentétes ütemben
követte lengő botját és bicegő járását.

Hébe-hóba megállt, hogv megcsodáljon egy színes madarat, vagy megmutasson egy szokatlan fát, egy ki-lebb
vízesést.

Késő délelőttre a nyugtalanságom kezdett a felszínre Unni.

- Chia Mama, Szókratész egyszer azt mondta, hogy Igazából nem tanultam meg azt, amit magam nem tudok
csinálni.

Megállt, visszafordult felém, és megerősítésképpen megjegyezte:

- Hallok és felejtek, látok és emlékezem, teszem és megértem.

- Erről van szó - vallottam be. - Flallottam dolgokról, sokat láttam, de igazából semmit sem tettem. Sokat ta-
nultam a gyógyításról, de vajon tudok gyógyítani? Ismerem a Felsőbbrendű Énem, de nem tudom érezni!

Csak úgy ömlöttek a szavaim, az öt éven át üvegbe /.írt csalódottság tört ki belőlem.

- Világbajnok tornász voltam. A Kalifornia Egyetemen diplomáztam. Van egy gvönvörű lányom. Odafigye-
lek magamra, helyesen táplálkozom, megfelelően cselek-Szem. Főiskolai tanár vagyok, megteszem, amit várnak
tőlem. Mégis, mindezek ellenére, a Szókratésszal eltöltölt idő ellenére az életem darabokra hullott! Valaha azt
hittem, ha eleget tanulok, megteszem, amit kell, az életem könnyebb lesz, jóval irányítottabb. De csak rosz-
szabbnak érzem. Mintha valami elillant volna, és én nem tudom, hogyan szerezzem vissza. Mintha letértem
volna az útról, és elveszetten bolyonganék. Tudom, hogy vannak nálamnál sokkal rosszabb helyzetben lévők.
Nem estem mások áldozatául, nem élek szegénységben, nem éhezek, nem nyomnak el. Lehet, hogv
nyöszörgésnek vagy panaszkodásnak hangzik, pedig nem sajnálom magam, Chia Mama. Én csak véget akarok
vetni ennek!

A szemébe néztem, úgy folytattam:

- Egyszer nagyon csúnyán eltörtem a lábam. A combcsontom vagy negyven darabra esett. Tudom, milyen a
fájdalom. Ezt ugyanolyan valósnak érzem. Megértesz?

- Nagyon is megértelek - felelt. - A fájdalom és a szenvedés az élet része. De különböző formákat ölt.

- Akkor segítesz nekem megtalálni, amit keresek? Bármi legyen is az.

- Talán - mondta, majd hátat fordított, és tovább baktatott.

***
Az erdőben felfelé haladva a fák ritkultak. A mohák és levelek a lábunk alatt átadták helyüket a vörösesbarna
földnek, amelyet az eső sárrá változtatott. Csúszkálva haladtam. Chia Mama lassan lépdelt ugyan, de biztosan.
Aztán, amikor már azt hittem, hogy megfeledkezett a kérdésemről, megszólalt.

- Dan, elgondolkodtál már azon, hogy nem tud egyetlen ember épületet alkotni? Nem számít, mennyire okos,
mennyire erős, nem tudja felépíteni az építészek, szállítók, munkások, könyvelők, gyártók, sofőrök, vegyészek
és még százak egyesült ereje nélkül. Egyikünk sem okosabb a másikunknál.

- De mi köze ennek...

- Vegyük például Szókratészt - folytatta. - Sokrétű a tehetsége, de ugyanakkor elég bölcs ahhoz, hogy ne alkal-
mazza minden tudását egy időben. Megértette, hogy nem képes mindent megtenni érted, legalábbis nem
egyszerre. Tudta, hogy nem tömheti meg erőszakkal a lelkedet. Csak azt taníthatta meg, amihez megvolt a füled,
hogy meghalld, a szemed, hogy meglásd. Amikor Szókratész írt, figyelmeztetett, hogy kemény leszel magaddal,
elragadtatod magad, s hébe-hóba le kell téged nyugtatnom.

Felém fordult és rám vigyorgott, majd tovább folytattuk lassú mászásunkat.

- írt nekem az elmédbe és szívedbe elvetett magvakról, amelyek majd később csíráznak ki. Az a dolgom,
hogy gondozzam őket, segítsem a növekedésüket. A képzésed nem tett tökéletessé, Dan, de hasznodra vált. Sem-
mi sem elveszett vagy hiábavaló. Szókratész nagyot alkotott, akárcsak te. Segített eloszlatni a legrosszabb
illúzióidat. Segített, hogy meglásd a nagyobb képet. Alapot adott neked, és most hajlandó vagy figyelni, még
hogyha nem is mindig hallod meg, amit kellene. Ha nem készít fel téged, nem hiszem, hogy megtalálsz.

- De nem én találtalak meg téged, te találtál meg engem.

- Nem számít, milyen furcsa körülmények között találkoztunk. Nem hiszem, hogy megtörtént volna, ha te
nem állsz készen. Ezek a dolgok így működnek. Lehet, hogy én nem téged választottalak volna tanítványnak.
Lehet, hogy te nem jöttél volna el a mulatságra. Ki tudja?

Amikor kiértünk a felvidékre, nem messze a sziklás csúcs aljától egy pillanatra megálltunk, hogy a látványban
gyönyörködjünk. Zöld facsúcsok nyúltak, amerre a szem ellátott. A meleg, párás levegő megnedvesítette a
karomat és a homlokomat. Letöröltem a szemöldökömről az izzadtságot, és hallottam, hogy Chia Mama
megszólal.

- Ismertem egy embert, aki felmászott egy hegycsúcsra és felért Istenhez. A menny felé nyújtotta a karját, és
azt kiáltotta: „Tölts meg a fény teljességével! Kész vagyok. Várok rá!" Isten hangja szólt hozzá: „Mindig is
fénnyel töltögettelek - de rajtad átszivárgott!"

A vállamra tette a kezét, és hozzáfűzte:

- Mindnyájunkon vannak szivárgási pontok, Dan. Rajtad, rajtam, Szókratészen. Nincs ok az aggodalomra.
Csak ne feledd, hogy te egy „nevelésben lévő ember" vagy. Ezután is meg fogsz botlani, mint mi mindannyian.
Csak abban tudlak segíteni, hogy a tapasztalataidat leckékké változtassam, és a leckéidet bölcsességgé. Most
csupán arra tudlak biztatni, hogy bízz az életed folyamatában.

Megtorpant, letérdelt egy nagy kő repedésein keresztülnőtt kis, sárga virág mellé.

- Az életünk, akár ezé a virágé. Oly törékenyek vagyunk, s mégis, ha akadályba ütközünk, áthatolunk rajta.
Minduntalan a Fény felé törekszünk.

Megérintettem a kis sárga szirmokat.

- De a virágok olyan lassan nőnek! Nem érzem, hogy ennyi időm lenne. Úgy érzem, most kell tennem valamit.
Hűvös mosolya csillapította csalódottságomat.

- A virágok a maguk megfelelő tempójában növekednek. Nem könnyű, ha azt látjuk, hogy az út kanyarog
előttünk, ha tudjuk, hogy hosszú mászás vár ránk. Cselekedni akarsz, mert arra neveltek. De előtte meg kell érte-
ned a dolgokat.

- A cselekvés nélküli megértés hasztalannak tűnik.

- Viszont megértés nélkül veszélyes cselekedni. Ha cselekszel, azelőtt, hogy megértenéd a dolgokat, még csak
azt sem tudod, mit teszel. Lazíts - tanácsolta.

Mély lélegzetet vett, mutatva, hogy nem az a fajta, aki bort iszik és vizet prédikál.

- Semmi értelme a sietségnek. Nincs hová sietni. Rengeteg időd van, bármit befejezhetsz.

- Ebben az életben?

- Vagy a következőben.

- Én annál azért előbb akarom elkezdeni - jegyeztem meg. - Fájdalmat érzek belül, üzenetet kaptam az Alapvető
Énemtől. És az nem azt mondja, hogy „vágj vissza és pihenj, menj a strandra", hanem azt, hogy van valami, amit
meg kell tennem. Valamit a Felsőbbrendű Énemmel kapcsolatban.

- Miért aggódsz annyira a Felsőbbrendű Éned miatt? Anélkül is jól érzed magad, nem?

Ügyet sem vetettem a próbálkozására, hogy felvidítson, sőt, még mélyebbre süllyedtem az önbírálatban. Hogyan
is álmodhatnék arról, hogy kapcsolatba kerülök a Felsőbbrendű Énemmel, ha arra is képtelen vagyok, hogy
egyenesen álljak anélkül, hogy mocorognék, vagy hogy betartsam a sebességkorlátozást, ne idegeskedjek egy
forgalmi dugóban? Vagy hogy összetartsam a családom. Chia Mama zökkentett ki sötét gondolataimból.

- Kemény vagy magaddal, Dan Millman, látom az arcodon. Feltételezed, hogy valami komoly problémát kell
megoldanod. De vajon tényleg így van? Eddigi életemben megtanultam, hogy éppen azokban az időszakokban
állsz készen arra, hogy egy nagy ugrást tegyél, amikor minden rosszabbodni látszik. Amikor úgy érzed, sehová
sem jutottál, egy helyben topogsz, sőt visszacsúszol, akkor valójában azért lépsz hátra, hogy lendületet vegyél a
starthoz.

- Tényleg ezt hiszed?

- Nem számít, hogy én mit hiszek. Vizsgáld meg az életed. Ellenőriztesd az Alapvető Éneddel. Az tudja, már
mondta nekem. Ugrás előtt állsz. Lehet, hogy nem ma vagy holnap következik be, de hamarosan. És ahogy
Szókratész felkészített téged számomra, én is megteszem a magamét, hogy felkészítselek a következő lépésre.

- Olyan egyszerűen hangzik.

- Nem egyszerű vagy könnyű, mindössze elkerülhetetlen. Előbb vagy utóbb megtörténik. Beleragadtál a saját
színdarabodba, és nem látsz túl rajta. Akár egy szúnyog a tévéképernyőn - folytatta. - Mindössze parányi pontok
csapatát látod, a nagyobb képet nem, Dan. Mindnyájunknak megvan a szerepünk, amit eljátszunk. Amikor eljön
az idő, megtalálod a célodat. Lehet, hogy a sivatagban vár rád.

Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, folytatta:

- A békés harcos útja a három Én összefogásával kezdődik. A fejed a felhőkig ér, a lábad a földön marad. Együtt
kell dolgoznunk, neked és nekem. És felkészítünk
téged, úgy, ahogy ezt a hegyet másszuk meg - mindig egy lépéssel tova'bb.
Ezzel megfordult és tovább indult felfelé. Úgy éreztem, segítenek a szavai, de a testem, érezve az erőfeszítést,
egyre fáradt. Chia Mama pedig csak bicegett és bicegett.

- Egyébként hová megyünk pontosan? - lihegtem.

- A csúcsra.

- És mit csinálunk, ha odaértünk?

- Majd ha ott leszünk, megtudod - felelt.

Az út, mint valami végtelen lépcső, egyre meredekebbé vált. A levegőben egyre kevesebb volt az oxigén, és
minden lépéssel egyre nehezebben lélegeztünk a majd' ezerötszáz méter magas Kamakau csúcsa felé közeledve.

Két órával később, épp sötétedés előtt értük el a csúcsot, ahol végre sík talaj fogadott bennünket. Chia Mama egy
intéssel Molokai szigetének lenyűgöző panorámája felé terelte a figyelmem. Lassan forogtam körbe, letekintet-
tem a buja zöld fákon át a tengerre. Parázslott az ég alja, a lenyugvó nap a felhőket vörössé, bíborrá, naranccsá
és rózsaszínné változtatta.

- Hát itt vagyunk - sóhajtottam.

- Igen, itt vagyunk - ismételte, de tekintetét nem vette le a lenyugvó napról.

- És most, hogy itt vagyunk, mit csinálunk?

- Gyűjtünk egy kis fát. Letáborozunk a közelben éjszakára. Tudok egy helyet. Holnap elérjük a célunkat -
mondta, és a sziget keleti sarka felé mutatott.

Egy kis vízeséshez vezetett, ahol nagyot ittunk az ásványi anyagokban bővelkedő forrásvízből. A közelben
egy kiugró szikla állt, amely védelmünkre szolgált, arra az esetre, ha eleredne az eső. Megkönnyebbülten
leeresztettem a hátamról Chia Mama zsákját, és rögtön könynyebbnek éreztem magam a levegőnél. Remegett a
lábam, s tudtam, hogy holnapra begörcsöl.

Fogalmam sem volt, hogy ez az idősödő, nálamnál kisebb, de súlyosabb asszony hogy viseli ezt a megerőlte-
tést. Ha az lett volna a szándéka, hogy egész éjjel gyalogolunk, az sem lepett volna meg.

Akkora tüzet raktunk, hogy eléggé átforrósítsa a köveket, melyeken fóliába csomagolt jamgyökeret sütöttünk.
Néhány nyers zöldséggel körítve élvezetesebb ízt adott, mint életem bármelyik étke.

Vastag mohából vetettünk ágyat, és néhány kisebb ágat tettünk a tűzre, nem a meleg, hanem a fény és a han-
gulatos ropogás kedvéért.

- Chia Mama, ott kinn, azon a deszkán a tengeren jobban megijedhettem, mint gondoltam, mert azóta sokat
gondolok az életre és a halálra. Néhány napja elalvás előtt egy oberlini barátom arca jelent meg előttem, aki
meghalt - meséltem. - Fiatal volt, élettel teli, aztán ágynak döntötte egy betegség, amiről az orvosok azt mond-
ták, halálos. Emlékszem, milyen sokat imádkozott. De attól még meghalt.

- Az imáinkat mindig megválaszolja az Isten - sóhajtotta Chia Mama. - Csak olykor nemet mond.

- Miért mondana az Isten nemet?

 - Miért mond a szerető szülő nemet? Előfordul, hogy a gyerekek szembehelyezkednek a szükségleteikkel.
Az emberek akkor fordulnak Istenhez, amikor már az életük alapjai rázkódnak, csakhogy felfedezzék, hogy
éppen Isten az, aki megrázta őket. A tudatos elme nem mindig látja előre, mi az, ami a legfelsőbb jó a
számunkra. A hithez az is hozzátartozik, hogy az ember bízzon a világmindenségben - abban, hogy minden a mi
felsőbb javunk érdekében történik. Én ebben hiszek.

- Szerinted ez tényleg igaz?

- Nem tudom biztosan, de azért választottam azt, hogy hiszek benne, mert amikor így teszek, és eszerint
cselekszem, az életem jobban folyik. Soha nem éreztem, hogy a körülmények áldozata vagyok. A viselkedésem
erős és pozitív marad. És a nehézségeket egyfajta „szellemi súlyemelésnek" látom, kihívásnak, amely a
szellememet erősíti. A testi problémáim, bármily fájdalmasak is, mindig megajándékoztak valamivel, jóllehet
akkor egyáltalán nem méltányoltam - folytatta. - Az én ajándékom az volt, hogy nagyobb szánalmat tudok érezni
mások iránt. Más talán azt kapja, hogy jobban érzékeli a testét, vagy egy erősebb motivációt, hogy többet
gyakoroljon, hogy kifejezze az érzéseit ahelyett, hogy elrejtené, vagy talán, hogy jobban táplálkozzon, gyakorolj
on, többet pihenjen vagy játsszon. A fájdalom vagy a kellemetlenség gyakran annak a módja, hogy felrázzon
minket, felhívja a figyelmünket.

- Nálam biztosan működik - mondtam a tűzbe meredve.

- Igen, de nem ajánlom módszerként - tette hozzá fanyar mosollyal. - Igaz, a fájdalom közelebb visz ahhoz,
hogy magunkba nézzünk, rendszerint az Alapvető Éned végső segédeszköze. Durva üzeneteket küld, amikor az
enyhébbeket - a megérzéseidet és álmaidat - figyelmen kívül hagyod. Az Alapvető Éned, akár egy gyermek, sok
megaláztatást elvisel. Természetétől hű, nem lehet köny-nyen elidegeníteni. De ha elege lesz, akkor elég.

Újabb kérdés fogalmazódott bennem, elő is hozakodtam vele.

- Ha az Alapvető Énem gondoskodik a testről, akkor gyógyítani is tudja a betegségeket, ugye?

- A megfelelő körülmények között, ha az illető végzete lehetővé teszi, akkor igen.

- Akkor a gyógyszerek nem is igen számítanak.

- Minden számít. A gyógyszer az egyik út. Segíti az Alapvető Énedet, ajándék a természettől - mondta.

Felnyúlt és egy közeli bokorról letépett egy maghüvelyt. Kinyitotta, és megmutatta a kis magvakat.

- Az Alapvető Éned, miként megtapasztaltad, közeli kapcsolatban áll a természettel. Minden egyes növény
és fű jellegzetes üzeneteket és energiákat hordoz, melyeket az Alapvető Éned megért. így van ez minden egyes
színnel, ízzel vagy hanggal is. Egyébként a tánccal is. A gyógyítás nagv rejtély, főleg napjaink orvosainak. Még
csak most kezdjük felfedezni az egyensúly természetes törvényét. De ahogy közelebb jutunk Alapvető
Énünkhöz, és a parányi erők munkába állnak, egyre több „csodát" tapasztalunk.

- A legtöbb orvos hajlamos a Tudatos Énünkre hagyatkozni, inkább az elméhez, mint a megérzéshez fordul,
nem?

- Nem az a lényeg, hogy az Alapvető Énedben vagy a Tudatos Énedben bízol - felelte. - Hanem az, hogy
mindkettőben bízz, külön-külön, a megfelelő időben. Van egy arab mondás: „Bízz Istenben, de kösd ki a
tevédet." Fontos, hogy bízz az Alapvető Énedben, hogy begyógyuljon a vágás, de a Tudatos Éned sugallja, hogy
használj ragtapaszt. Ha túleszed magad gyorsétkekkel, cigarettázol, túl sok alkoholt iszol, vagy kábítószert
használsz, ha kimeríted magad, vagy visszafojtod az érzelmeidet, megnehezíted az Alapvető Énednek, hogy a
munkáját végezze, és erős immunrendszert tartson fenn. Nem mindig tud a Tudatos Éned együttműködése nélkül
gyógyítani. Csupán fájdalmas üzeneteket küldhet, hogy felkeltse a figyelmedet. Az ima egyedül nem elég; neked
is meg kell tenned, amivel segíteni tudsz. Francis Cardinall Spellman egyszer azt mondta: „Úgy imádkozz,
mintha minden Istenen múlna, és úgy dolgozz, mintha minden az emberen."
 Növekvő csodálattal és elismeréssel hallgattam Chia Mamát.
- Chia Mama, honnan tudsz ennyi mindent? Hol tanultad mindezt?
Először nem felelt. A tűz lángján át figyeltem őt. Arra gondoltam, talán elaludt. De a szeme nyitva volt,
mintha egy másik világba meredne.

- Majd éjjel végiggondolom - szólalt meg végül. -Holnap talán majd mesélek magamról is. Hosszú út áll még
előttünk.

Ezzel az oldalára fordult és hamar elaludt. Én egy ideig még ébren feküdtem, a tűz kihunyó parazsába meredve.
 9/EGY SZÉPEN KIKEREKEDETT ASSZONY

„Isten lecsillapítja a zaklatott akat, és felzaklatja a nyugalomban élőket."

ISMERETLEN SZERZŐ

Reggel a vízesés alatti zuhany segített kimasszírozni a görcsöt a lábamból, a hátamból és a vállamból. Igaz, nem
nyertem még vissza a teljes erőmet, de az egyszerű diéta és az edzés a szabadban több életerővel töltött fel, mint
amennyit az elmúlt években éreztem.

Papájából, banánból és forrásvízből álló kis reggelink után folytattuk túránkat a vulkanikus sziklák között, s
lépéseink ritmusára lélegeztünk. Chia Mama jól ismerhette ezt az utat, mert úgy tűnt, tudja a megfelelő irányt
minden egyes elágazásnál.

Gyaloglás közben ismét megkértem Chia Mamát, hogy meséljen az életéről.

- Rendszerint, nem beszélek sokat erről - kezdte. -De úgy érzem, neked fontos, hogy megtudj róla egy kicsit.

- Miért?

- Nem vagvok benne biztos, de azt hiszem, egy nap megírod majd a saját utadat, hogy a mások hasznára légy
vele. És talán engem is meg akarsz említeni.

- Lehet, hogy még híres is leszel, sörreklámokkal -ugrattam.

- Jobban tudod te annál, hogy jobb szeretem az ismeretlenséget - felelt mosolyogva. - Csak éppen talán az egyik
élet inspirálja a másikét.
- Akkor figyelek - mondtam, s közelebb léptem hozzá a szűkülő ösvényen.

- Itt születtem Molokain, 1910-ben - kezdte. - Az apám félig hawaii, félig japán, akárcsak az anyám. A szi-
gethez hasonlóan gazdag az örökségem, de a testem nem elég erős - mondta és felemelte a botját.

- Szerintem elég erős - ellenkeztem. - Alig bírom veled az iramot.

Mosolyogva bólintott.

- Jack London írta: „Az életben nem mindig az számít, hogy jó kártyák legyenek a kezünkben, hanem az, hogy
olykor a gyenge lapokkal is jól játsszunk". Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy a legjobban játsszak.
Gyermekként szinte állandóan fáradt voltam, allergiás, gyakran betegeskedtem. Sokszor ágyba kényszerültem, és
nem jártam el az iskolába rendszeresen. Apám mondogatta, hogy Teddy Roosevelt is beteges, törékeny gyerek
volt, de felnőve „kemény lovassá", és az Egyesült Államok elnökévé lett. Apám történetei reménnyel töltöttek el,
de a testem egyre erőtlenedett.

Chia Mama némi makadámia diót vett ki a zsákjából és megosztotta velem, de közben folytatta:

- Aztán hét éves koromban a szüleim hallottak egy Kahili Papa nevű kahuna kapudról, vagyis egy sámánról.
Nagy gyógyító volt, mindenki tisztelte, aki csak ismerte, és a híre egyre terjedt azok között, akik értették az ősi
tanokat. A szüleim ájtatos keresztényként nem bíztak azokban, akik a természeti szellemekkel beszéltek. De
végül, amikor már teljesen legyengültem, és senki más nem tudott segíteni rajtam, szeretetük győzedelmeskedett
aggodalmuk felett, és megkérték Kahili Papát, hogy nézzen meg. Az első találkozásunkkor nem ajánlott
gyógyszert, s afféle szertartásos varázslatokat sem alkalmazott, amilyeneket a szüleim vártak. Csak nyugodtan
elbeszélgetettünk. Ereztem, hogy tényleg törődik velem.

Nem tudtam róla, de aznap megkezdődött a gyógyulásom. Később gyógynövényeket hozott és sok mindenről
beszélt, például a bennem rejtőző gyógyító erőkről. Lenyűgöző történeteket mesélt. Kahili Papa rengeteg uta-
zásra vitt el, és minden egyes alkalommal, amikor visszatértem, erősebb lettem.

- A szüleid elismerték a képességeit? - kérdeztem.

- Csak hónapokkal később. „Isten papjának" nevezték, és tetszett nekik, hogy nem önmagának tulajdonítja a
javulásomat, hanem azt mondja, hogy a Szent Szellemek irányították, amelyek rajta keresztül működtek. Ebben
az időszakban Európában tombolt az első világháború. A történelem nagy eseményeit megírták a napilapok. De
Kahili Papa soha nem tűnt fel a lapokban, nem szerepelt a történelemkönyvekben. A titkos történelem része volt,
akár a föld tavasza, amely életet ad a virágos mezőknek. Pedig a mi kis világunkban, ő volt a legnagyobb ember.
A háború végén nyolc éves voltam, s eléggé felerősödtem ahhoz, hogy iskolába járjak. Túlsúlyos voltam, félénk
és nem valami szép, mégis szereztem néhány barátot. A következő hét évben belevetettem magam mindabba,
amit kihagytam, ami után fiatal lányként sóvárogtam. Elutaztam Oahura és más szigetekre. Partikra jártam, vá-
sárolgattam a barátnőimmel, sőt még fiúkkal is randiztam. Végül aztán már untattak a partik, az utazás és a vá-
sárlás. Mindig különbözőnek éreztem magam másoktól, idegennek egy idegen földön. Mindig azt hittem, hogy a
betegségem miatt van így. De most már a barátaim társaságában is idegennek éreztem magam. Imádták a hangos
összejöveteleket és bulikat, a legújabb divat szerint vásároltak. Én szívesebben olvastam, ültem ki a fák közé a
holdat nézni - mondta.

Botjával felfelé mutatott, a köröttünk tornyosuló kukui fák fölé.

- Talán az ágyba zárt időszak, a magány és az olvas-

mányaim tettek elgondolkodóvá. A nagyobb összefüggéseket kerestem. Egyre több időt töltöttem egyedül.

- Chia Mama - mondtam -, nem akarom beléd fojtani a szót, de tudom, hogy érted azt, hogy másnak érezted
magad, mint a többiek.

Megállt, visszanézett rám és bólintott.

- Kérlek, folytasd.

- Szóval - mondta - tudtam, hogy csalódást okoztam a szüleimnek, és nagyon vágytam rá, hogy büszkék legye-
nek rám. Apám keményen dolgozott a cukornád-üzletben, és pénzt tett félre, hogy továbbtanulhassak. Ezért ke-
ményen tanultam, és jóval több könyvet olvastam el, mint a társaim. Megfogadtam, hogy eleget teszek a szüleim
elvárásainak. 1928-ban felvettek a Stanford Egyetemre.

- A Stanfordra jártál? - hitetlenkedtem.

- Igen - felelt. - Meglep?

- Igen, de nem tudom, miért.

- A hosszú, ágyban töltött évek alatt csak olvastam és olvastam. A szüleim hatalmas energiát fektettek abba,
hogy minden témakörben könyveket gyűjtsenek be nekem. Azt hittem, elmaradtam az iskolában, de kiderült,
hogy jóval előbbre haladtam. Kiváló felvételi vizsgát írtam...

- Na, ebben különbözünk! - vigyorogtam. Visszamosolygott és folytatta.

- A szüleim úgy képzelték, azért mentem a Stanfordra, hogy egy jó férjet fogjak magamnak, de számomra a
főiskola a legnagyobb kalandot jelentette. Annyi mindent lehetett tanulni, és könyvekkel teli könyvtárak vártak.
Egyetlen pillanatot sem kívántam elvesztegetni. Az emberi test bűvöletében - talán a saját problémáim miatt - az
orvos-előkészítő szakra jártam. Az utolsó évemben azonban ráakadtam egy kis cikkre a hawaii kahuna ha-
gyományról. Megragadta a figyelmem. Olvastam más spirituális vagy holisztikus rendszerekről is, közöttük a
hipnózisról és a pszichoanalízisről, a hiedelmek és az elme kapcsolatáról. Ráébredtem, hogy a gyógyítás a
hivatásom, nem a szokványos orvostudomány.

- Nem hiszel a szokványos orvostudományban?

- Tiszteletben tartom a nyugati gyógyászatot és a technológiát - felelt. - De úgy hiszem, hogy a legtöbb or-
vos a betegeivel egyetemben inkább a gyógyszerek és a sebészet nyújtotta gyors, tüneti megkönnyebbülést vá-
lasztja, minthogy arra oktasson, késztessen embereket, hogy változtassák meg szokásaikat és életstílusukat, har-
móniában éljenek a természettel. A gyógyászat egy nap megváltozik - jósolta. - Amint az emberek készek lesz-
nek rá.

- És a Stanford után? Mi történt?

- Ami történni szokott. Amikor a legkevésbé vártam, megismerkedtem a jövendőbeli férjemmel. Egy nap, a
könyvtárból jövet egy könyv csúszott ki a karom alól. Mielőtt lehajolhattam volna érte, egy jóképű fiú tűnt elő a
semmiből, felszedte a könyvet és mosolyogva felém nyújtotta. Beszédbe elegyedtünk, és nem tudtuk
abbahagyni. Bradford Johnsonnak hívták. A diploma után azonnal összeházasodtunk. Soha nem értettem, hogy
egy olyan jóképű, sportos fiú hogyan szerethetett bele egy olyan lányba, mint én. Gyakran mondogattam neki,
hogy biztos megmentettem őt egy korábbi életünkben, és most az adósomnak érzi magát. Egyébként 1932-ben,
amikor lediplomáztunk, Bradford tanári állást kapott Kaliforniában, én pedig teherbe estem. Milyen boldogok
voltunk!

Chia Mama hangja megváltozott, ellágyult, alig hallottam a folytatást.

- Elvesztettem a gyermeket. - Egy pillanatra elnémult. - Megtudtam, hogy nem lehet gyerekem. Soha többé.
Úgy éreztem, elárult a testem. Bradford megértő ember volt, azt mondta, bármikor örökbe fogadhatunk egy
babát, de valahogy túlságosan el voltunk foglalva. És végül is, volt egy unokaöcsém és két unokahúgom.

Mosolygott, de a mosolya erőtlenül fénylett.

- Egy hónappal később az apám hirtelen meghalt. Az anyám elvesztette a látását, és szüksége volt rám.
Brad-ford talált egy tanári állást Oahun, így a hétköznapokat otthon tölthettem anyámmal Molokain, a
hétvégéket pedig a férjemmel Oahun. Beálltunk erre az életritmusra, míg Bradford iskolája be nem zárt a nagy
világválság miatt. Idejött velem Molokaira. Szegényes évek voltak, de volt házunk, kis kertünk. Aztán eljött
1941, és Pearl Har-bort bombázták. Az, és az utána következő események életem legfájdalmasabb éveit hozták.

Abbahagyta a mesélést, s a táj felé fordult, a messze alant húzódó erdőre és a tengerre.

- Nem szoktam folytatni - jegyezte meg. - Csak néhányan tudják ezeket a dolgokat rólam, és nincs
szükségem rá, hogy felfedjem magam. Megérted? Úgyhogy talán meg kellene állnunk...

Megérintettem a karját, hogy félbeszakítsam.

- Chia Mama, engem érdekelsz. Kíváncsi vagyok az életedre és a tapasztalataidra. Annyi öreg él együtt
féltve őrzött kincsével, a történelem egy részével, de nem beszélnek a történetükről, mert azt hiszik, hogy
szokványos. - Fejemet szomorúan csóválva tettem hozzá: - Szókratész is érdekelt, és rengetegszer kértem, hogy
beszéljen nekem a múltjáról, de nem tette. Olyan volt, mintha nem bízott volna bennem, vagy ilyesmi, nem
tudom. Bántott, de egyszer sem mondtam neki. Talán soha nem tudom meg, honnan jött, és ez olyan, mintha egy
rész hiányozna az életemből. És még csodálod, hogy kíváncsi vagyok a történetedre?
Némán bólintott, az arca semmit nem árult el. A kék tenger felé nézett, aztán könnyek tolultak a szemébe. Fel-
hők úsztak felettünk, megérintették a magasban a csúcsokat. Chia Mama felvette a botját, és egy kanyargós úton
elindult felfelé. Követtem, és ő belekezdett a folytatásba.

- Honoluluban, mint sokan mások, Bradford is látta Pearl Harbor elpusztítását, és jó stanfordihoz illőn jelent-
kezett a haditengerészethez, hogy segítsen megóvni az országunkat. Én pedig számtalan más asszonyhoz hason-
lóan minden egyes éjjel és reggel imát mondtam a férjemért. Rosszindulatú híresztelések kaptak lábra arról, hogy
a japán-amerikaiakat internálótáborba küldik a szárazföldre, nehogy szabotáljanak. Én nem hittem el, képtelen
voltam rá. De a hírek igaznak bizonyultak. Mivel félig japán vagyok, az őserdőnek erre az elszigetelt részére
költöztem, és csendesen éltem az anyámmal, aki már a hatvanas éveiben járt, és számtalan betegségtől
szenvedett. Meghaladta a képességeimet, hogy enyhítsem kínjait. Kahili Papa majdnem egy évtizedet töltött egy
afrikai sámánnál, és épp visszatért Molokaira. Megkértem, hogy segítsen az anyámon. Akkor már nagyon öreg
volt, és a küldetése Afrikában - az éhínség, a vérhas és más csapások ellen - lejárt. Azt mondta, hogy a Szellem
hívja anyámat, aki hamarosan boldogan megszabadul fájdalmas testétől, és utána majd ő maga is követi. Beszélt
az anyámmal, tanácsokat adott neki, és egy héttel a visszatérte után az anyám csendben meghalt álmában.
Egyedül maradtam, és a napjaimat azzal töltöttem, hogy Kahili Papának segédkeztem. Összeszedtem a
bátorságomat, és megkértem, hogy tanítsa meg nekem a kahuna útját; azt mondtam, úgy érzem, ez a végzetem.
Az öregember hullatni kezdte könnyeit, mert mindig is tudta ezt, de várnia kellett, míg én meg nem kérem rá. így
aztán a családjába fogadott, s bevezetett a kahuna hagyományba.

Kahili Papa már a szellemek világában van, de mindig érzem a jelenlétét. Ilyen az, amikor megtalálod a
mestered. Átadta nekem az eszközt, hogy segítsek más rászorulókon. Segíteni kezdtem itt, Molokain az
embereknek, akiket ő szolgált, és kitanultam a szülésznői mesterséget is. Elég embert láttam meghalni az
előorvosi gyakorlatom alatt. Azzal akartam egyensúlyt teremteni, hogy ugyanannyi gyermeket látok a világra
jönni. Ily módom megtapasztalhattam a szülés csodáját, még ha a gyermekek nem is az enyémek voltak. Egy nap
levelet kaptam a haditengerészettől. Már azelőtt ismertem a tartalmát, hogy kinyitottam volna. Minden egyes
szavát. Miután abbahagytam a sírást, remegő kézzel nyitottam ki a borítékot. A levél igazolta, amit napokkal
korábban megálmodtam. Bradford, a férjem beleveszett a tengerbe. Véget ért a háború, de én nem nyugodtam.
Túl sok volt a szellem és az emlék. Volt elég félretett pénzem, és így 1952-ben...

- Amikor hatéves voltam - fűztem közbe.

- Amikor hatéves voltál, megkezdtem tizenkét éves utamat a föld körül. Nem használtam térképet, a megérzé-
sem vezetett. Az első két évben beutaztam az Egvesült Államokat, busszal, vonattal, gyalog, meglátogattam
embereket és olyan helyeket, ahová a Felsőbbrendű Énem vezetett.

- Jártál Berkeleyben, Kaliforniában? - kérdeztem.

- Igen, átutaztam Berkeleyn, de ha arra vagy kíváncsi, még további nyolc éven át nem találkoztam
Szókratészszel. Először Észak-Európába zarándokoltam, hogy tanulmányozzam a népi hagyományokat és a
viking tanokat, majd végigjártam Spanyolországot és Közép-Európát, aztán délre mentem, több afrikai országba,
Nepálba, Tibetbe és a nagy Pamír...

- Jártam ott - szóltam közbe. - De nem találtam meg, amit kerestem.

- En örülök, hogy idősebb koromban mentem el oda. Ha fiatalon megyek, felkészületlenül, biztos, hogy elvé-
tem az iskolát.
- Milyen iskolát? - faggattam, mert emlékeztem Szókratész szavaira.

- Miután beléphettem Kínába, amit a barátaim intéztek el, ellátogattam Thaiföldre és Indonézia egy részére...

- Milyen iskolát? - ismételtem.

- Egy titkos iskolát Japánban.

 - Hogyan titkolták el? - kérdeztem.

- Nem hirdették, tartózkodtak. Elmosolyodott, majd komolyabban hozzátette:

- Néhányaknak van csak szemük hozzá, hogy meglássák. Addigra megértettem a test és elme gyógyításának
rengeteg elvét, s többet akartam tanulni a szellemi ösvényről, de ugyanúgy találkozni akartam fizikai
kihívásokkal is, és kipróbálni, valóban meg tudom-e változtatni a saját testem. A mester megmutatta, mire
vagyok képes. Es itt találkoztam össze az egyik legszokatlanabb tanítvánnyal, azzal az emberrel, akit te
Szókratésznek nevezel.

- Tényleg? - örültem meg, szinte megbotlottam egy nagy kőben. - Mesélj még Szókratészről, meg erről az
iskoláról! Milyen volt? Mit csinált ott?

Chia Mama megmakacsolta magát.

- Ha Szókratész nem beszélt róla, biztos megvolt rá az oka. - Csalódottságom láttán hozzátette: - Bízhatsz
abban, hogy amit Szókratész mondott neked, és amit elhallgatott, egyaránt a javadat szolgálja. És szerintem nem
ez a megfelelő időpont az ilyen beszélgetésre.

- Hol van ez az iskola? Ki a mester? És mi van a többi hellyel, ahová majd megyek?

- Nem most - ismételte. - Meg kell tanulnod bizonyos dolgokat a saját megérzéseidről és a belső látásodról, a
saját tapasztalataidról.

Csalódottan néztem fel, és észrevettem, hogy a környék legmagasabb pontja közelébe értünk.

- Be kell fejeznem ezt a történetet, hogy tisztázzuk, hol vagyunk most, és mit teszünk majd együtt - folytatta.
- Két évig és három hónapig tanultam abban az iskolában. Életemben először sikerült lefogynom, ha nem is
szikár soványra Tudtam futni! Ugrálni, pörögni, és magasra rúgni a levegőben. Hiszed vagy nem - derült fel -, de
egész jó akrobata és harcművész lettem.

Megforgatta a botját, s ha kissé rozsdásan is, de lenyűgöző mozdulatsort hajtott végre.

- És nagyon sokat tanultam az erőmről és a szellememről. Még többet a gyógyításról. 1964-ben új lelkesedéssel
és energiával telve tértem haza Molokaira. Kész voltam rá, hogy csodáért kiáltsak, és még a leprásokat is
gyógyítsam. Akkor hívatott Sei Fujimoto. Zavartan elhebegte, hogy újszülött kisfia hirtelen megbetegedett, és
könyörgött, hogy menjek vele. A furgonjához menet elmesélte, hogy a gyermek rángatózni kezdett, aztán elájult.
Sei dermedt volt a pániktól, a feleáége, Mitsu sem volt sokkal jobb állapotban. Teljesen magánkívül volt, mire
odaértem.

Szegények voltak, és elszigetelten éltek, így a helikopter sem jöhetett számításba. De addigra talán késő is lett
volna, a gyermek rossz állapotban volt.

Chia Mama megállt, leült, s intett, hogy kövessem. Egy, a központi hegyeket borító sziklaperemen ültünk, ott
folytatta szomorúan:

- Mindent megtettem, a legjobb tudásom és erőm szerint, hogy segítsek a kisfiún. Felhasználtam az utolsó
grammnyi akaratomat és energiámat is. Imádkoztam, suttogtam neki, szólongattam. Ennek ellenére meghalt.

Az emlékektől könnyek szöktek a szemébe.

- Kevés fájdalmasabb dolog van az életben, mint egy gyerek elvesztése - mondta. - Sem a hit, sem a
filozófia nem gyógyíthatja be a szívet. Az idő az egyetlen erő, amely segíthet felejteni. És a Fujimoto család
nagyon hosszan gyászolta a gyermekét. A kisfiú a karjaimban halt meg. És akkor bennem is meghalt valami.
Később láttam őt az álmaimban. Először azt hittem, megszabadulhatok tőle, mert ha az ember keményebben
tanul, többet megtud. Aztán megszállt az az elhatározás, hogy nem akarok többé gyógyítani. Hatalmába kerített
ez a gondolat, hiába tiltakoztak azok, akiken segítettem, hiába hálálkodott tiszta szívből a Fujimoto család a sok
erőfeszítésért, amit a gyermekükért tettem. Megesküdtem, hogy soha többé nem gyakorlom a gyógyítást.
Szélhámosnak, sarlatánnak éreztem magam. Elvesztettem a bizodalmam magamban és a Szellemben. Ekkor,
1965-ben Oahura költöztem, és egy bankban kezdtem dolgozni. Újra meghíztam.

- Zavart? - kérdeztem. - Azok után, amiket tanultál, es ahogyan abban az iskolában éreztél? Nem akartad
visszanyerni azt a formádat?

- Mindenkiben megvan az erő és a gyengeség - emlékeztetett. - Az érzelmeim olykor fölébem kerekedtek,

miként az a banki éveim alatt is történt. Egyszerűen nem erdekeit eléggé, vagy csak nem volt elég okom rá, hogy
változtassak. Megrekedtem a szomorú, de biztos rutinban, gépszerűen működtem, mosolyogtam. Visszatekintve
maga volt a pokol. De magam választottam, hogy ott legyek és azt csináljam. Majd' két évig ment így, míg hat
évvel ezelőtt levelet nem kaptam Szókratésztól.

- 1967-ben lehetett - állapítottam meg.

- Igen. Nem tudom, hogy talált meg, és miért pont akkor írt nekem. Évek óta nem hallottunk egymásról. De a
levele lenyűgözött. Az írása rég elfeledett dolgokra emlékeztetett, a szavai erőt adtak, ihletet, és újra célt
állítottak elém.

- Aha, abban tényleg jó - mosolyogtam.

- Bizony - értett egyet. - Abban tényleg jó. Es akkor írt rólad is, hogy egy nap talán megkeresel. Visszatértem
Molokaira, és azóta végzem a munkát, amire születtem. Miattad pedig nyitva tartottam a belső szemem.

- És a többi, mint mondják, már a múlté - mosolyogtam.

- Nem egészen - vetette ellen. - Úgy három héttel ezelőtt világra segítettem Mitsu és Sei Fujimoto újszülött
kisfiát!

- De hiszen ez nagyszerű! - örültem vele. - Imádom a boldog befejezést!

Chia Mama megállt, megpihent és egy magányos fa törzsének támaszkodott. Aztán mosolya elhalt.

- Remélem, hogy mire végzel, te is boldog leszel.

 10/ LEFELÉ, BOROTVAÉLEN

„Felejtsd el, mit szeretsz és mit nem. Lényegtelen. Csak tedd a dolgod. Talán nem tesz boldoggá, de naggyá
igen."
GEORGE BERNARD SHAW

Kora délutánig meredeken ereszkedtünk lefelé. A hegygerinc mentén a sziklás ösvény elkeskenyedett, nem hi-
bázhattunk.
Nem nyílt alkalom beszélgetésre, óvatosan lépdeltünk a bizonytalan gerincen. A levegőből nézve az út egy
borotvapenge élére emlékeztethetett, több száz méternyi mélységgel mindkét oldalán. Szédüléssel küszködve
erőltettem magam, hogy a három méterrel előttem járó Chia Mamára összpontosítsak, aki úgy egyensúlyozott,
akár egy hegyi kecske. A laza kövekkel a girhes gerincen a talaj csalóka volt, és egy félre lépés végzetes lehetett.
így haladtunk egymás mögött, fokozatosan ereszkedtünk kelet felé, míg az ösvény végül kiszélesedett, és Chia
Mama intett, hogy pihenjünk le.

Erősen lihegtem, de végre megnyugodtam. Chia Mama tökéletes higgadtsággal nyúlt a zsákjába, amelyet
megkönnyebbülten ejtettem le magam mellé, és egy szendvicset nyújtott felém.

- Kaukau - mutatott a szendvics felé. - Étel.

- Igen, felismerem - feleltem szárazon, a vastag szelet kenyérbe harapva. - Hmmm, finom - mondtam teli
szájjal.

Evés közben elárultam Chia Mamának, mennyire lenyűgözött a vakmerősége a hegygerincen, amelytől
nekem, az egykori volt tornásznak görcsbe ugrott a gyomrom.
- Szerinted bátor vagyok? - kérdezte.

- Igen.

- Talán így is van. De csak azért, mert kitűnő tanáraim voltak. Mesélek neked az egyikről. Sok évvel ezelőtt,
amikor önkéntesként dolgoztam a Stanford Kórházban, megismerkedtem egy Lisa nevű kislánnyal, aki egy ritka
és súlyos betegségben szenvedett. Az egyetlen esélye a gyógyulásra az volt, ha vérátömlesztést kap az ötéves
bátyjától, aki csodálatos körülmények között túlélte ugyanezt a betegséget, és így kifejlődtek benne a kórokozó
legyőzéséhez szükséges antitesték. Az orvos elmagyarázta a helyzetet a kisfiúnak, és megkérdezte, segítene-e
vérével a nővérén. Láttam, hogy a gyerek egy pillanatig tétovázott, majd mély lélegzetet vett és közölte: „Igen,
megteszem, ha ezzel megmentem Lizát." A vérátömlesztés közben a fiú a nővére mellett feküdt és mosolygott,
miként mi mindannyian, mert a szín kezdett visszatérni a kislány arcába. Aztán a fiú arca elsápadt, mosolya
halványult. Felnézett az orvosra és remegő hangon megkérdezte: „Most rögtön meg fogok halni?"

Chia Mama végigmért.

- A fiú félreértette az orvost, és azt hitte, hogy oda kell adnia a testvérének az összes vérét. Igen,
megtanultam a bátorságot, mert ösztönző tanáraim voltak - mondta.

Ettől fogva csendben ettünk. Aztán lefeküdtem egy kis szunyókálásra, de pont mielőtt elnyugodtam volna,
Chia Mama hangja riasztott fel.
 - Induljunk, alkonyat előtt oda kell érnünk.

- Valakit meglátogatunk? Elmélázott mielőtt válaszolt volna.

- Bizonyos tekintetben igen.

Sötét felhők gyülekeztek felettünk, eltakarták a napot, amely most a fák mögé süllyedt. Lekanyarodtunk a
hegygerincről, vissza az erdőbe.

- Siessünk! - sürgetett Chia Mama, meggyorsítva lépteit. - Későre jár.

Gyors tempóban haladtunk az egyenetlen terepen. Ujabb óra telt el, összegubancolódott ágak közt fűrtuk
magunkat előre. A nap nagy részét igénybe vette az út, és már alig álltam a lábamon. Végül előre kiáltottam Chia
Mamának:
- Már legalább tíz-tizenkét kilométert gyalogoltunk. Nem pihenünk végre?
- Volt az tizennégy is, de nem, még nem pihenhetünk - felelte.
Szemerkélni kezdett az eső, de a lombok szárazon tartottak minket.
- Alig tudom elhinni, olyan gyorsan mozogsz ahhoz képest, hogy ilyen... mondjuk terebélyes vagy - mond-
tam, és már csaknem futottam, hogy lépést tartsak vele.

- Sok energiát tudok felhasználni - magvarázta.

- Hogyan csinálod? Van valami titkod?

- Megpróbálom elmagyarázni. Ugye láttál már olyat, hogy egy anya, bármilyen fáradt legyen is, újra meg újra
képes felkelni éjszaka, ha a beteg gyereke szólítja?

- Igen.

- így tartok lépést veled is - mondta.

Nem láttam, mosolyog-e, de éreztem, hogy igen.

Továbbra sem lassított. Követtem, közben időnként megcsúsztam a mohával borított köveken. Vízmosásokon
kapaszkodtunk fel és le, kis vízesések mellett haladtunk el, amelyeket a szigetnek ezen a részén állandóan táplált
a csapadék, aztán további kilométereket tettünk meg az erdőben.
Felmásztunk még egy emelkedőn, majd leereszkedtünk a Halawa-völgybe, és minden ok nélkül úgy éreztem,
mintha felfrissültem volna. Minél tovább haladtunk, annál inkább megteltem erővel. Végül minden oldalán sűrű
fáktól védett kis tisztásra értünk.
Már alacsonyan járt a nap, de a sugarak áthatoltak a sűrű lombozaton, fénvcsíkokat varázsolva a zöldbe.

- Helyezd kényelembe magad - mondta. Megkönnyebbülve nehézkesen a levélágyra rogytam.

Alig volt nedves. A hátizsákom lehajítottam az erdő talajára. Chia Mama állva maradt, egy kukul fa mellől
meredt a távolba.

A hátamon feküdtem a levélágyon, és az ágak közt néztem az eget, amikor meghallottam a hangját.

- Dan, emlékszel, mit mondtam az alakváltozásról? -kérdezte lassan.

- Hát, nem túl sokat...
Egy madár hangos csivitelése riasztott fel, és Chia Mama felé kaptam a tekintetem. Eltűnt, és a helyén, ugyanott,
ahol ő ült az előbb, egy alacsony ágon egy madár meredt a semmibe.

Tökéletesen mozdulatlan volt, mintha várna valamire.

- Lehetetlen - tört ki belőlem. - Nem lehetsz...

A madár rám bámult, még csak nem is pislogott. En pedig rá meredtem, vártam valami jelre. Chia Mama vi-
gyorgó arca bukkant elő a fa törzse mögül. Ahogy meglátta leesett államat, mosolya hangos nevetéssé változott.

- Bárcsak lenne nálam fényképezőgép, Dan. Remek arcot vágtál.

Előre lépett és a madárra kacsintott, az pedig a vállára szállt.

- Szóval azt hitted, hogy madárrá változtam - mondta. - Túl sok Carlos Castanedát olvasol, nem?

- Különösebb dolgokat is láttam már - védekeztem.

- „Több dolgok vannak földön és égen, mint bölcselmetek képzelni képes" - idézte Shakespeare-t. - Igen,
Dan, sok hétköznapi csodát nem vesznek észre az emberek. De az ember fizikailag nem változik kismadárrá. Az
alakváltozás a tudat változása, afféle mély empátia. Nem több, és nem kevesebb.

Végigsimított a csipogó kis madáron, megsimogatta vérvörös mellkasát, fehér tollait.

- Ez itt egy apapane madár. Igazi kis kedvenc, néha követ. - Megérintette a madár görbe csőrét. - Vörösma-
dárnak szólítom.

- Szelíd? - kérdeztem. Kezdtem magamhoz térni zavaromból. - Megfoghatom?

- Nem tudom. Kérdezd meg tőle.

- Mégis, hogyan? Csicseregjek neki madárnyelven? Összenézett a madárral, aki mintha a szemét forgatta

volna; ki ez az alak?
Lassan kinyúltam, és a félvad apapane hagyta, hogy megsimogassam a hasát.
- Be kell vallanom, ügyes trükk volt. Átvertél.

Chia Mama arca elkomorodott, akár az égbolt, és felállt.

- Semmi köze a trükkökhöz annak, amit ma teszünk - jelentette ki, és kezébe vette a kis madarat. - Ez életről
és halálról szól.
Hirtelen erősen összeszorította kezét a madáron és addig csavarta, míg végül mozdulatlanul, élettelenül fe-
küdt a kezében.
Döbbenten, hitetlenkedve dadogtam.
- Hogy tehetted?
- Ez is az életről meg a halálról szól - szakított félbe. Feldobta a kismadarat a levegőbe, az pedig szárnvalni

kezdett, felröppent egy fára, és gyönyörűen dalolt. Nem zavarta a hirtelen jött eső, nagyon is élettelinek tűnt.

Az eső hamarosan eláll majd. De vajon elmúlik ez a kísérteties érzés? Még akkor is ezen tűnődtem, amikor
Chia Mama lefeküdt, és akár egy anyamedve, összegömbölyödött.

Úgy negyedórát pihentem, de nem tudtam elaludni; túlságosan tele voltam várakozással. Vajon mi jön ezután?
 - Gondolom, még napokig nem megyünk vissza.

- Úgy tűnik - felelte anélkül, hogy megmoccant volna.

- Nem lehetséges, hogv így távol tartalak másoktól, akiknek... segítettél?

Kecsesen megmozdult, majd a szemembe nézett.

- Mondjuk úgy, hogv hosszabb ideig szabadságon va-r.vok, vészhelyzet miatt.

- Miféle vészhelyzet miatt?

- Miattad - mondta és futó mosoly jelent meg arcán, aztán felült. - Ebből következik, hogv most itt vagyunk.

- Miért, hol vagyunk?

- Kalanikaula területén, egy szent kiikui ligetben.

- Szent? - Felültem és körülnéztem.

- Igen. Érzed?

Felnéztem a szürke fakéregre, a világoszöld levelekre cs a gyönyörű fák fehér virágaira. Aztán behunytam a
szemem és rájöttem, hogy a szépség nem is annyira a látványból fakadt, hanem az érzéseimből.

- Igen - feleltem. - Érzem. De miért jöttünk egész idáig?

- Szent tanításhoz szent helyre kell menni. - Ffirtelen felállt. - Gyere. Kisvártatva sötét lesz.

Eltüntetve minden nyomát megfordult, és bement az erdőbe. Gyorsan felálltam és követtem példáját.

- Nem akarod elmondani, mi ez az egész? - kérdeztem. Gyorsan lépkedtem a fák között, vigyáztam, hogy ne
veszítsem szem elől.
- Majd ha odaérünk - szolt hátra.
- Hová?

Bár a fák lefojtották hangját, tisztán hallottam.

- A temetkezési helyre.

- Temetkezési helyre? Ma éjjel? Most?

A hátamon felállt a szőr a gondolattól. Alapvető Énem egyértelműen azt üzente, hogy valami történik. Hogy is
szól a régi mondás? „Lehet, hogy a fény az alagűt végén csak egy közelgő vonat."
 11/AZ ÉLET TORNYA

„A torom/ eszméje a kapocs, amely jelképesen összeköti a szellemet az anyaggal... Az isteneknek meg kell
találniuk az utat, hogy belépjenek - ha kell, erővel."
SALLIE N1CHOLS: C. G. JUNG ÉS A TAROT

Mire felnéztem, Chia Mama már majd' húszméternvire előttem járt. Futottam, hogy utolérjem. Kifelé menet a
kukul ligetből, a szűk hegygerincen át a temetőbe vezető úton az erdő megváltozott. Ameddig a szem ellátott a
félhold ezüstös fényében, kilométereken át száraz erdő csúfította el a Wailau-völgy feletti hegygerincet. Fák,
melyek egykor büszke ohi'ák és gyönyörű koák voltak, most sivár csontvázak.

- Szarvasokat telepítettek ide, hogy kielégítsék a sportvadászok gyilkolási igényét - magyarázta Chia Mama. - A
szarvas megeszi a facsemetéket, így soha nem nőnek fiatal fák. A legtöbb idős fa haldoklik, mert száraz a
gyökere, és megfullad a kellemetlen fűtől és a kúszónövényektől, még ha a szarvasok nem is nyűlnak hozzá.

Felfelé mentünk, át a gerincen, aztán lefelé, elhaladtunk a bütykös pátriárkák, a haldokló fák maradványai
között. A holdvilágos erdőben Chia Mama beszélni kezdett, és a szavai a valóság új képét vetítették elém.

- Az emberi test egy hétemeletes toronyhoz hasonlítható - mondta. - Évszázadok óta tisztában vannak ezzel a
parányi testeket és az energiaközpontokat feltérképező kutatók. Az indiai misztikusok ezt a hét szintet csakrák-
nak nevezték. Várj, megmutatom neked.

Megállt, mögém nyúlt a hátizsákjába tollért és papírért. Leguggolt és egy ábrát rajzolt a papírra.
Chia Mama enyhén megütögette a tollal az ábrát, amikor végzett vele.
- Mindent magában foglal, amit most tudnod kell -mondta. - Az élet tornya benned van. Minden egyes szint
különböző minőségekkel bír, és a legalsótól a legfelsőig haladva a tudatosság egyre kiterjedtebb állapotát mutat-
ja. Az alsó három szint, a túlélés, alkotás és erő az Alapvető Éned tartománya. Ezt más nem érdekli, nem felelős
a felsőbb szintekért. Az alsó három szint megtisztításával, eredményeivel erősödik az Alapvető Éned. A negye-
dik szinten, a szív birodalmában először kerülsz kapcsolatba a Felsőbbrendű Éneddel.
- Es a felső három szint? - kérdeztem közbe.
- Azokkal még ne törődj.
- De igen! - lelkesedtem fel. - Ez a térkép vagv mifene... erről szól az én kutatásom. Most akarom megismerni.
Belefáradtam abba, hogy örökösen az alsó szintekkel küszködjek. Ide akarok eljutni - mutattam a hetedik szintre.
Chia Mama felnézett az ábráról, és egy közeli kukui fára mutatott, amelynek sima kérge világított a
holdfényben.

- Akárcsak az a fa - mondta -, vagy egy torony, az emberi lény is azért van itt, hogy összekapcsolja az eget és a
földet, magához ölelje mindhárom énjét. De ha a fa gyökere nem hatol elég mélyre, a növény nem tud virágot
hozni. Ha a torony alapja nem elég erős, összedől. Először meg kell tisztítani az alapot, Dan, mielőtt a csúcshoz
érsz!

Elgondolkodtam a hallottakon. Az igazság az, hogy én mindig is úgy képzeltem, hogy a felső szintek
valamelyikén fogok élni. De most nem voltam benne annyira biztos.

- Mit jelentenek ezek a szavak, itt a közepén? - kérdeztem, az ábrára mutatva. - „A nagy ugrás".

- A legnehezebb és legcsodásabb ugrásra utalnak - felelte. - Elrugaszkodást az alsó három szint személves törő-
désétől, fel, a szívbe. Amikor eléred a negyedik szintet ígérte -, a maradék már csak kéjutazás lesz. És Dan -
foly-latta szenvedélyesebben -, minden külső célodat és kalandodat visszatükrözi ez a belső keresés. A földön
végül minden ember végigmegy ezen a lélekig vezető hét szinten.

Valami másba kezdett, aztán abbahagyta, megkerült és mögém lépett.

- Ülj le, és helyezd magad kényelembe. Dörzsölgetni kezdte a vállamat.

- Netán egy hátmasszázst kapok tőled, itt és most? -kérdeztem, de alighogy belevájta ujját a nyakam egvik
pontjába, megrándult a lábam. Csillagokat láttam.

- Lazulj el, amennyire csak tudsz - sürgetett, s közben az öklét a halántékomra nyomta, egyre erősebben és
erősebben. Fokozatosan halt el a hangja:

- Ősminták vésődtek be mélven minden emberi elmébe...

Éreztem, hogy a szemem lecsukódik, majd egv távoli szél hangját hallottam.
***
Kinyitottam a szemem és pislogtam. Porfelhők szálltak a szürke fennsíkon. A vidék kihalt volt, akár egy
holdkráter, mérföldeken át, amerre csak néztem. Ismét feltámadt a szél, vonyítva, nyögve száguldott a széles
síkságon. Aztán a figyelmem valami távoli tárgyra irányult. Túl mesz-sze volt ahhoz, hogy tisztán kivehessem.
Talán egy torony? Igen, egy fehér torony. És tudtam, hogy oda kell mennem. Éreztem, hogy pusztán akaratom
által, minden erőfeszítés nélkül közeledek hozzá. A torony egyre nagyobb lett, végül fölém magasodott.

Csodálatos áhítat öntött el. Az egvik földszinti ablak mellett találtam magam, és éreztem, hogy a földszint,
akárcsak a fölötte lévő emeletek, életek maradványaival van tele: meg nem vizsgált dolgokkal, jelképekkel és fé-
lelmekkel, és a poros pincében rejtőző leletekkel.
Tudatom áthatolt a benti félhomályon. Üres, kietlen világot láttam, porfútta fennsíkot, amelyen csak ellenlel
és ellenség lakik.

Hamar rájöttem, hogy minden emelet minden szobája más-más perspektívát nyújt a világra, mert odabent, az
emeleti ablakon át fák, patakok és fű vidámabb birodalmára láttam, ahol párok hódoltak változatos pózokban a
gyönyörüknek. Vágv töltött el.

A harmadik ablak a rend, a mesterséges egyensúly és a szépség világára nyílt, ahol a struktúrát imádták. Az
emberek magasak és büszkék voltak. Ezen az emeleten megpillantottam egy szürke robotot is, a Tudatos Ént, az
érzékek ablakán kinézve. És tudtam, hogy itt van a Tudatos Én kis irodája, mert az én esetemben ez a legmaga-
sabb szint, ahol berendezkedhet.

Tudatom aztán a negyedik ablakhoz szállt, amelyen keresztül láthattam a világ minden emberét, mindent
színt és kultúrát, hitet, tapsoló kezeket, egymás szeretetét és segítését, harmonikus éneket. Elöntött a szánalom,
és meghallottam az angyalok hangját.

Tudatom gyorsan emelkedett, át a legfelső három szinten. A felszálló áldás hullámán éreztem, láttam, hallot-
tam, ízleltem, és szagoltam, messze túl mindennapi érzékeimen, túl a fátylakon. Finom energiákra hangolódtam
rá, más dimenziókra és valóságra, és aztán... igen, a Fény!

A következő diszharmonikus pillanatban, mintha egy lift kezdet volna zuhanni velem, tudatom alábukott, el-
vonta figyelmét az alsó három szintről jövő vészjelző zaja. Rájöttem, hogy a Tudatos Énemet újra meg újra
lehúzza a félelem, a szexuális energia és erő szintje, egészen addig, amíg meg nem tisztítom azokat.

Tömény vágyakozással emlékeztem vissza gyermekkorom békés pillanataira, amikor az angyali energiák a
felső emeletekre vezettek. Szerettem volna visszatérni, mert Énem egy része mindig is tudta, hogy a torony fö-
ldit, a Fény helyén van az otthon.

Ez volt a lelkem feladata, az én szent küldetésem: Tudatos Énként a legalsó szinten kezdve meg kellett talál-
nom a villanykapcsolót minden egves felsőbb emeleten, látni az ott levő tárgyakat és dolgokat, megpucolni,
rendbe tenni őket. De ez csak akkor lehetséges, ha előbb haj-landó vagyok meglátni és elfogadni a valóságot,
ahelyett, hogy álmokhoz, illúziókhoz ragaszkodnék.

Visszatértem a kiindulópontra, a poros fennsíkra, a lorony ismét előttem állt, felnyúlt az égbe. Violaszín, ró-
zsaszín, arany fény kavargott fényesen a torony fölött, de nem voltam képes ráirányítani a figyelmemet.
***

A következő emlékem, hogy egv fának dőlve ültem. A szemem tágra nyílt, de még mindig láttam a tornyot.
Aztán, •ihogv fokozatosan visszatért a tudatom, szertefoszlott a kép, és csak a kukui fa leveleit láttam remegni a
meleg szellőben.

Mozdulatlanul ültem. Elöntött a csodálat, pedig Szókratész mellett sok mindenen mentem keresztül. Mély lé-
legzetet véve lassan megfordultam. Chia Mama nyugodtan üldögélt nem messze tőlem. Csukva volt a szeme.
Végül képes voltam megszólalni.

- Bármit is tettél... most már értem a tornyot.

- Nem, még nem érted - felelte szemét kinyitva. - De meg fogod érteni.

Becsukta a füzetet, felállt és elindult lefelé az ösvényen. Felugrottam, felkaptam a hátizsákját és követtem.

- Hogy érted azt, hogy még nem? - kiáltottam utána. Chia Mama válasza csaknem elveszett a szélben.

- Mielőtt láthatnád a Fényt, meg kell birkóznod a sötétséggel.

 12/A FÉLELEM FOGAI KÖZT

„A közelgő akasztás elmélyíti az ember bölcsességét."

Samuel Johnson

- Lassítanál? Hová ez a sietség? - kiáltottam a holdfényes ösvényen döcögve. - Megvárnál? - kiáltottam újra. -
Hová megyünk? Mit csinálunk?

- Majd megtudod, ha odaérünk - vetette oda Chia Mama.

Hangja sötét volt, a válasza egyáltalán nem nyugtatott meg. Indákat és bokrokat kerülgetve követtem, a
legjobb igyekezetem szerint.

Evekkel korábban, még tornászkoromban a félelem barátságos ellenfelem volt. Csaknem minden nap kockázatos
gyakorlatokat végeztem, csavart szaltókkal ugrottam le a magas rudakról vagy a trapézról. Azt a fajta félelmet
képes voltam kezelni, mert pontosan tudtam, mitől kell tartanom, így én irányítottam. De most alaktalan félelem
terjedt szét a mellemben és a hasamban, s nem tudtam, mihez kezdjek vele. Olyan volt, mint az első élményem
gyerekkoromban a hullámvasúton, amikor kattogva felhúztak a magasba, ahonnan már nem lehetett
visszafordulni, ahol a nevetés sikoltásba fordult, amikor a tetőre értünk. Aztán jött zuhanás lefelé, és az
idegeimet szétszaggatta a félelem.

Chia Mama hangjából olyan sürgetést éreztem ki, amilyet korábban soha nem tapasztaltam.

- Kövess, erre! - utasított egy éles kanyar után. Egyre közeledtünk a temetkezési helvhez, az agyam

vadul zakatolt. Mi köze van egy temetőnek a toronyhoz?

Rossz előérzet motoszkált bennem, alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne szaladjak el.

- Pontosan oda lépj, ahová én - utasított, hangját letompította a sűrű levegő. - Ne térj le erről az ösvényről,
megértetted?

Egy tisztáshoz értünk. Sírokat láttam, s a gyomrom görcsbe rándult.

- Miért csináljuk ezt? - kérdeztem. - Azt hittem, a három Énemről akarsz tanítani.

Chia Mama nagyot sóhajtott, felém fordult és intett, hogy kövessem. Komor volt a tekintete, ettől újabb féle-
lemhullám hasított át a testemen. Fokozta a zavarom, hogy bár voltam korábban temetőben, egyszer sem féltem
tőle ennyire. Az Alapvető Énem megdermedt, a testem lebénult az ősi temetkezési helyhez közeledve. El
akartam mondani neki, hogy szerintem én erre képtelen vagyok, de még beszélni sem tudtam. Nem tudtam pon-
tosan, mi ijesztett meg ennyire. De az Alapvető Enem nvilván tudta.

Az éjszaka meleg volt, a fogam mégis vacogott, miközben Chia Mama után mentem a szűk kis úton a temetőbe.
Egyes sírkövek magasan emelkedtek, mások kissé ferdén megdőltek. Óvatosan, lábujjhegyen lépdeltem a sírok
között. Chia Mama egy üres részem megállt és felém fordult.

- Azért vagyunk itt, hogy szembenézzünk az első szint félelmével - kezdte. - A túlélés, az elszigeteltség és a
félelem birodalmával. Ez egy szent terület, elrejtve a kívülállók tekintete elől. Csupán kahunákat temettek ide.
Érzed a hely erejét?
 - I... igen - makogtam.

- Lanikaula most is itt van velünk. Mögötted - mutatta.

Megpördültem, de először semmit sem láttam. Csak egy erős jelenlétet éreztem, egy erőt, amelytől hátra hő-

költem. Jéggé dermedt a testem. Nem volt ördögi energia, amit éreztem, de olyan erő volt, amelv hamuvá
égethetett volna egy szempillantás alatt; szánalommal teli, de könyörületet nem ismerő energia.

- Hatalmas erejű kakilna volt, most is az, s az is marad. Négyszáz éve halt meg, azóta vigyáz Molokaira. Az ő
engedélyét kell kérnünk, hogy itt maradhassunk - mondta hatalmas tisztelettel.

- Hogyan?

- Kértél már engedélyt arra, hogy belépj valakinek az otthonába?

- Igen...

- Akkor azt ajánlom, tedd meg most is - sziszegte.

Becsukta a szemét, s így tettem én is. Amint becsuktam, megpillantottam őt, láttam magam előtt, a lelki sze-
meimmel. Kipattant a szemem, de csak fák álltak a távolban, és sírok a kis tisztáson. Újra becsuktam a szemem,
és ott volt. Indulatosan nézett rám, de valahogy mégis szeretettel - egv hatalmas, szertartásos hawaii fejdíszt
viselő férfi. Ugy nézett, mint aki képes magához ölelni, vagy letörölni a föld színéről. Sivára emlékeztetett, a
hindu istenre - a megváltoztatom, az átalakítóra, a pusztítóra.

Csendesen, tiszteletteljesen az engedélyét kértem, hogy maradhassak, elmagyaráztam, mit keresek. Mindez
néhány másodperc alatt történt. Elmosolyodott, bólintott, majd köddé vált a szemem előtt.

- Akkor lehet - hallottam Chia Mama hangját.

Szinte ugyanabban a pillanatban megváltozott a légkör. Meleg szellőben fürdőztem, pedig előtte a szél hide-
gen csapott a tarkómra. Kinyitottam a szemem.

Chia Mama bólintott.

- Azt mondta, légy üdvözülve. Kedvel téged. Ez nagyon jó jel.

Az egvik sírkő mögé nyűlt. Ellazultam.

- Örülök, hogy ezt hallom...

Hirtelen belém fagyott a szó, mert egy lapátot csapott a kezembe, és egy olyan helyre vezetett, ahol csupasz
volt a talaj.

- Elérkezett az ásás ideje.

- Mi? - Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy majdnem megrántottam a nyakizmom.

- Itt áss - mondta, fittyet hányva a reakciómra.

- Ásni? Itt? Egy lyukat? Keresünk valamit?

- Egy sírt.
 - Figyelj, felnőtt ember vagyok - mondtam. - Felelős vagyok a döntéseimért. Mielőtt elkezdeném, tényleg
tudni szeretném, mi értelme ennek.

- Én pedig tényleg nagyon szeretném, ha abbahagynád a szövegelést, és ásni kezdenél - felelte. - Amit most
csinálunk, arra szükséged van. Egy tibeti szertartáson alapul, amely arra késztet, hogy nézz szembe a félelmeid-
del. Ha olyasvalaki választja ezt az utat, aki felkészületlen, annál örökös elmezavart eredményez. Úgy érzem, te
készen állsz rá, de nem lehetek teljesen biztos benne. Akarod folytatni?

Hát erről van szó: tenni vagy meghalni. Vagy talán: tenni és meghalni. Szókratész egyszer azt mondta, bár-
mikor „leszállhatok a buszról", amikor csak kedvem tartja - ha azt akarom, hogy nélkülem menjen el.

- Most kell tudnom, Dan.

Felé kaptam a fejem, mintha arcon vágtak volna.

- Ó, hát... - sóhajtottam, s úgy döntöttem, hogy folytatom az utat. Ha kihívás vár, eleget teszek neki. - I...
igen - hebegtem. - K... kész vagyok, ennél készebb nem is lehetnék.

Félelmem ellenére ásni kezdtem. Puha volt a föld, a munka gyorsabban ment, mint reméltem. Chia Mama
összekulcsolt karral figyelt. Egy hatvan centi széles, száznyolcvan centi hosszú árokba kezdtem. A lyuk
kilencven centisre mélyült, majd százhúszra. Bőségesen izzadtam. Minél mélyebbre ástam, annál inkább sírnak
látszott, s annál kevésbé tetszett. Fogyott a kezdeti lelkesedésem. A félelmem nőtt, haragra váltott.

- Nem - határoztam el magam és kimásztam a sírból.

- Nekem ezt nem kell megtennem! Semmi kedvem rejtélyes játékokat játszani egy temetőben, anélkül, hogy
tudnám, mi az értelme. Nem vagyok én báb! Kié ez a sír? Miért csinálom ezt?

Chia Mama jó ideig meredt rám, aztán megszólalt.

- Gyere ide.

Egy közeli sírhoz vezetett, és a rajta álló feliratra mutatott. Kíváncsian figyeltem.

A felirat régi volt és kopott; alig lehetett kisilabizálni a szavakat.

Emlékezz barát, ki elhaladsz itt, egykor, mint te, olyan voltam én is. Mint ami most vagyok, te is ezzé leszel.
Készítsd fel magad, hogy követned kell.

Halálos komolysággal meredtem Chia Mamára.

- Szerintem tudod, hogy kié lesz ez a sír - válaszolt. Dermedten álltam vele szemben.

- Van választási lehetőségem - mondtam.

- Mindig választhatsz - értett egyet. - Kezdj el ásni, vagy tűnj el innen a szörfdeszkáddal együtt.

Nem hittem, hogy komolyan gondolja - mármint a szörfdeszkát -, de azt világosan a tudomásomra hozta,
hogy ha a tanítványaként akarom folytatni, végig kell ezt csinálnom. Messze jutottam már. Látni akartam, hová
vezet ez az út. Sápadt mosolyt erőltettem magamra.
 - De csak azért, mert olyan kedvesen kérted. Visszamásztam a sírba, és addig folytattam az ásást,

míg azt nem mondta:

- Ez a mélység elég. Add ide a lapátot, és gyere ki.

- Úgy érted, végeztem?

- Igen.

- A mindenit, be kell vallanom, hogy elég félelmetes volt - nyögtem. Kimásztam a nyirkos sírból, és mellé
fektettem az ásót. - De mindent egybevetve, nem is volt olyan rossz!

Kinyújtottam görcsös izmaim.

- Feküdj le oda - mondta, és egy lepedőre mutatott, amit a sír mellé a földre terített.

- Újabb masszázs? Egy kicsit sem érzed különösnek? - kérdeztem.

Nem mosolygott, csak mutatott. Hasra feküdtem.

- A hátadra - utasított.

Megfordultam, s felnéztem rá, amint felettem állt.

- Most azt játsszuk, hogy halott vagyok, vagy mi? Ádáz tekintetet vetett rám.

- Sajnálom - mentegetőztem -, egy kicsit ideges vagyok.

- Ez nem játék; ha megbántod az itteni szellemeket, akkor aztán lesz okod az idegeskedésre!

Próbáltam ellazulni.

- Éppen pihenésre is felhasználhatom az időt.

- Hosszú pihenésre - mondta Chia Mama. Felvette a lapátot es lesújtott vele. Védekezőn magam elé kaptam
a kezem, mert egy pillanatig azt hittem, le akar vele döfni, de mélyen a földbe vájta, közvetlenül a sír mellett.
Aztán letérdelt a fejem mellé, a sír széléhez, és becsukta a szemét.

Felnéztem az arcára. Az én látószögemből a feje tetején állt, sápadtan a holdfényben. Üldözöttség érzése ha-
talmasodott el rajtam. Eszembe jutott, hogy egyáltalán nem is ismerem ezt az asszonyt. Talán nem is az, akihez
Szókratész küldött; talán ő az Ellenség.

Beszélni kezdett, hangja visszhangzott a temetőben. Könyörgést zengett, s tudtam, hogy ez egyáltalán nem
játék.

- Nagy Szellem, kit oly sok néven szólítanak - énekelte -, kérünk, hogy helyezz el a Fényben. A védelmed
kérjük ennek a léleknek. Az Egyén nevében és azzal a hatalommal kérjük, hogy vágj ki és távolíts el minden
ördögit belőle, zárd be a saját fényébe és fordítsd vissza a forrásához. Az ő érdekében kérjük ezt, bármi legyen is
az eredménye. Legyen meg a te akaratod.

A torkomban éreztem a félelem fémes ízét. Aztán Chia Mama az öklével lassan nyomni kezdte a kulcscsonto-
mat, a mellemet és a karjaimat - először gyengéden, aztán fokozódó nyomással. Fénycsóvát láttam, majd durra-
nást hallottam. Aztán megragadta a fejem, ahogy Szókratész tette évekkel ezelőtt. A fogam vacogni kezdett;
majd leereszkedett a sötétség függönye,

***
Hallottam a szelet, éreztem a port az arcomon, és közvetlenül magam előtt láttam a tornyot. Nem olyan volt,
mint egy látomás, amelynek a tudatom csupán megfigyelője. Lenéztem és láttam a testem. Ott voltam.

Aztán az óriási ajtóban álltam, amely kitárult, akár egy tátongó száj, én pedig beléptem rajta. Elestem, buk-
fenceztem, és egy kupacon landoltam. Felpattantam, körbenéztem, de szinte alig láttam a sötétben.

- Ez biztosan az alsó szint, az alagsor - mondtam.

A hangom tompának tűnt. A ruhám a bőrömhöz tapadt, a nyirkos levegő, a rothadás bűze valahogy ismerős
volt. Találd meg a fényt, mondtam magamnak. Akarj látni!

Korábban csak bepillantottam a torony ablakain. Vajon tényleg látni akarom, mi fekszik mellettem ebben a
legalsó birodalomban?

- Igen - feleltem hangosan. - Igen, látni akarom! Lassan, tapogatózva haladtam előre. Megérintettem

valamit - egy hatalmas kart, egy kapcsolót! Meghúztam, bűgó hangot hallottam, mely halk susogássá változott,
és összehúzott szemmel figyeltem, ahogy a homályos fény kezdte megvilágítani az előttem lévő teret.

Miért van még mindig ennyire sötét? Alighogy a szemem hozzászokott, megjött a válasz. Bejutottam a
toronyba és lezuhantam az első szintre, de valahogy ugyanúgy idebenn volt az éjszaka és a temető - a kahunák
sírja. De most egyáltalán nem éreztem hívogatónak. És ez alkalommal egyedül voltam. Láttam a közelben a
nyitott sír tátongó száját. Remegni kezdett a testem. Átléptem az idegesség határát, a félelem küszöbét, mert egy
láthatatlan erő a nyitott sír felé húzott. Megfordultam és megcsavarodtam, felemelkedtem a levegőbe. A testem,
akár egy hulla, megmerevedett, úgy lebegtem a sír melletti lepedőn.

Próbáltam felkelni, de nem tudtam megmozdulni. A tüdőm pumpálni kezdett, egyre szabadabban lélegeztem,
gyorsabban, mélyebben. Aztán a távolból meghallottam Chia Mama hangját:

- A Felsőbbrendű Éned a te védőangyalod, ne feledd, hogy bármi történjék is, veled van...

- Akkor miért nem érzem? - kiáltottam.

Aztán, mintha csak a válasz lett volna, hallottam visszhangozni magamban Chia Mama szavait.

- Mielőtt láthatnád a Fényt, meg kell birkóznod a sötétséggel.

Valami meglökött. Megbénultam, nem tudtam uralkodni a mozgásomon, nem tudtam ellenállni. Lassított
felvételhez hasonló mozgással hulltam a nyitott sírba, és hangtalan puffanással a hátamra estem. Lepedő tekere-
dett körém halotti lepelként. Egy pillanatnyi dermedtség után éreztem, hogy föld hullik rám. A szívem vadul
kalapált a mellkasomban.

Hallottam a távoli mennydörgést. Villámok cikáztak a sötétben, majd, amikor a föld már beborított,
meghallottam Jézus hangját. Nem hozzám beszélt, és nem volt igazán megnyugtató. Gyötrődve kiáltott a
keresztről, a Golgota hegyéről, és körben villámok dörögtek. „Miért hagytál el engem?" Egyszeriben rájöttem,
hogy az én hangom sikította ezeket a szavakat. De ez sem számított, senki nem hallotta. A rám zúduló föld
teljesen ellepte az arcom, elfojtotta sikolyaim hangját.

Várj, kiáltottam gondolatban. Még nem készültem fel erre. Nem lehet. Álljunk meg. Még nem haltam meg.
Nem vagyok halott, sikította az agyam újra meg újra.
 A lapátolás abbamaradt. Soha életemben semmit nem éreztem át annyira, mint ez a csöndet és mozdulatlansá-
got. Csak a saját nehézkes lélegzetemet és a szívem zakatolását hallottam. Egyedül voltam a hideg földben.
Teljes sötétségben. Elszigeteltségben. Fagyos, gyomorszorító félelemben. El voltam temetve.

Egy pillanatnyi ésszerű gondolkodás: miért engedtem, hogy ez történjen velem? Aztán ez is tovaszállt, és átbil-
lentem az őrület határán. Belemarkoltam a földbe, kétségbeesetten toltam a mozdíthatatlan súlyt. Hangtalan
sikolyok. Aztán, amikor a föld kezdte kipasszírozni a levegőt a tüdőmből, engedett alattam a talaj, és egy föld
alatti alagútba zuhantam. Vadul kapartam a földet, fulladoztam, port és földdarabokat köpködve küzdöttem,
hogy kijussak a nedves föld alól.

Kúszni kezdtem, kígyóként siklottam hason fekve fel vagy le - nem tudtam megállapítani merre - a hosszú
alagútban. Ki kell jutnom. Kijutni. Kijutni, kijutni, kijutni... - ismételtem rettegve újra meg újra. Csak előre tud-
tam nyomulni, nem volt visszaút. Hamarosan rémülten észleltem, hogy az alagút egyre keskenyebb, és végül már
alig tudtam mozdulni.

Egyszer gyerekkoromban a nagyobb srácok beledugtak egy vászonzsákba, és azzal fenyegetőztek, hogy eltemet-
nek. De csak egy régi raktárba dugtak. A sötétben mégis szinte megőrültem, habzott a szám, bepisiltem, hisztéri-
kusan bömböltem. Végül megijedtek és kieresztettek.

Azóta is vannak rémálmaim arról, hogy kis, zárt helyen csapdába esek. Most pedig a legrémesebb lidércnyo-
másom vált valóra. Nyers, elviselhetetlen rettegés lett úrrá rajtam. Annyira féltem, hogy már-már meg akartam
halni, el akartam veszteni az eszméletemet.

Az izzadtság és a kosz csípte a szemem. Tovább küszködtem magam, próbáltam összehúzni a vállam, de hiá-
ba. Nem tudtam továbbjutni. A kétségbeesett hangok, a gyötrődő kiáltások hamar elhaltak. Fulladoztam. Ismét
sikítani, majd nyöszörögni kezdtem.

De mi ez? Talán a képzeletem játszik velem? Mintha halvány fényt láttam volna magam előtt. Sikerült
néhány centivel előrébb furakodnom, és láttam, hogy az alagút enyhén kanyarodik. Itt kicsit tágabb lett a hely,
éppen elég. Izzadva, kosztól ragacsosan araszoltam tovább, a fény felé.

Most már mélyen belevésődött testem memóriájába: ha már nem tudok tovább menni, akkor csak néhány
centi, még néhány perc, még néhány másodperc...

Felnéztem, és, bár alig láttam, úgy tűnt, mintha egy nyílás lenne fölöttem. Igen, már biztos voltam benne. Fel-
nyúltam és megpróbáltam kidugni a fejem. Beragadt. Túl keskeny. Mintha ezernyi kéz zúzta volna össze a kopo-
nyámat. Kétségbeesetten toltam. A nyílás lassan engedett, aztán hirtelen kinn voltam. Tér! Szabadság! Mintha
újjászülettem volna.

Vaktában kipréseltem a résen az egész testem, aztán szakadékba zuhantam. Óriási kígyó tátott szája és hatal-
mas fogai látszottak alattam. Tehetetlenül hullottam lefelé.

***
A következő emlékem, hogy egy szobában ültem. Még soha nem láttam ezt a helyet, a rémülettől bénultan kupo-
rogtam a sarokban. Odakinn várt az Ellenség. Valameny-nyi ellenségem. Senki nem értett. Egyedül voltam, de

tudtam, túl fogom élni. Meg akarták szerezni, ami az enyém, a hűtőládát, teli élelemmel. De előbb ölöm meg én
a rohadékokat! A mellettem levő kis asztalon hevertek a töltények. Puskák és félautomata fegyverek sorakoztak
körben, hónalj tokomban egy kilencmilliméteres Glock lapult, a tölténytárában tizenkilenc lövedékkel, kibizto-
sítva. A kezemben egy AK-47-es. így vártam őket, feszülten figyelve az ajtót. Nem veszik el, ami az enyém.
Előbb ölöm meg őket, minddel végzek.

Egy fémdoboz repült be az ablakon, és a szoba hirtelen lángra kapott. Pillanatokon belül elöntött a perzselő hő-
ség. Kiszívta a levegőt a tüdőmből, és a bőröm olvadni kezdett. Ebben a pillanatban visszaemlékeztem egy előző
életemre. Fiatal lány voltam. Egy ládába bújtam a hunok elől, és inkább hagytam, hogy a lángok elemésszenek,
minthogy megerőszakoljanak és elvigyenek rabszolgának.

A lángok magasra csaptak, és láttam a Föld kezdetét: vulkánok robbantak, és az égő láva mindent felégetett,
ami az útjába került.

És a hőségben, ebben az égető hőségben megszabadultam gyermekkorom minden lidércnyomásától, minden

félelemtől, amelyet valaha is éreztem vagy rám kényszerítettek.
* *
Kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem a sírom fenekén, az izzadtsággal átitatott lepedőn. De nem borított
föld. Rájöttem, hol vagyok, és arra is, hogy visszatartom a lélegzetem. Hatalmas nyögéssel kiengedtem a
levegőt, és kezdtem lecsillapodni. Kimerült és kába voltam. És örültem, hogy életben vagyok. Túl vagyok rajta.
Felülök és kimászok innen. De a lábam nem mozgott, ahogy a karom sem.

Zajt hallottam a fejem fölött.

- Chia Mama - szóltam erőtlenül. - Te vagy az?

Nem kaptam választ, mindössze halk, fojtott zaj közeledett. Valaki vagy valami jön.

Halk morgás hallatszott, majd egy tigris arca jelent meg fölöttem. Hawaii esőerdejében nincsenek tigrisek, de
ez mégis egy tigris volt. Lenézett rám, és én visszanéztem rá. Nem tudtam levenni róla a szemem. Láttam már
tigrist az állatkertben, gyönyörű, hatalmas macska volt. Ez most olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a lehele-
tét. Ugye, ez is csak álom, könyörögtem magamban.

Teljesen tehetetlen voltam. Halottnak tettettem magam. A tigris megböködött, és négyszer is mélyen belém
harapott próbaképp. Felnyögtem és kitört belőlem a kiáltás.

A tigris lehajolt, az állkapcsával megmarkolta a karom, kirángatta a sírból tehetetlen testemet, aztán kezdett
széttépni. Éreztem már azelőtt is fájdalmat - kínzó fájdalmat -, de most megtudtam, mi a gyötrelem.

Próbáltam elveszteni az öntudatomat, sorsára hagyni a testemet. De annyira kötődtem hozzá, hogy teljes egé-
szében megtapasztaltam, amint a vadállat feltépte a mellkasom, a hasam, és a belső szerveimet zabálta.

A sokktól elöntötte testem az adrenalin. Sikoltva zuhantam a rettegés katlanába, amikor a fenevad széttépte a
mellkasom. Aztán mancsával megragadta az arcomat és a fejem, lehúzta az arcbőröm, elkezdte letépni a fejem a
vállamról. A félelem a legnagyobb fájdalom. Betöltötte világomat, és robbant.

Abban a pillanatban eltűnt a fájdalom, a tigris és a világegyetem is. Az eddig tapasztalt legtökéletesebb béke
maradt a helyében.
 13/AZ ÉRZÉKEK BIRODALMÁBAN

„Isten megajándékozott az emlékezéssel, így még decemberben is lehet rózsánk."

James Barrie

Összegömbölyödve feküdtem az oldalamon, a fejem Chia Mama ölében. Az izzadtságommal átitatott lepedő
összegyűrődött alattam. Felültem, nem tudtam megszólalni. A szemem tágra nyílt, a semmibe meredtem, előre és
hátra ringatóztam, s reszketve húztam össze magam. Chia Mama védelmezőn ölelt át, összetapadt hajamat
simogatta.

- Jól van. Jól van - mondta. - Vége van. Tényleg vége. Eltelt néhány perc. Lassan ébredtem a tudatára, hogy

van szemem, arcom és testem. Biztonságban voltam, itt, Chia Mama karjában. Ellazultam; a mellem emelkedni
kezdett, a légzésem zihálásba váltott és sírni kezdtem. Megragadtam a kezét és levegőért kapkodva hebegtem.

- Olyan volt, mint egy körút a pokolban.

- Csak a te poklodban, Dan. Magunk alkotjuk meg a saját poklunkat. Most jártad meg az első szintet, a magány
és a félelem birodalmát, a lélektelen ösztönét, hogy túléld, bármi áron. A harcosok szembenéznek a démon-
jaikkal, és ha szembenézel a tieiddel, szétfoszlatod őket - mondta gyengéden.
Végre csillapodott a sírásom. A légzésem megnyugodott, visszanyerte ritmusát. Kimerülten aludtam el.

***

Mikor felébredtem, az ég csillogóan világos volt.

- Hajnalodik? - kérdeztem erőtlenül. Chia Mama felállt és körbe mutatott.

- Nézd, Dan, mit veszel észre?

Lassan, minden feszültségtől mentesen felálltam, és körülnéztem. Az egyik sírkőre madár szállt és csicseregni
kezdett. Dala felszökkent a kék égbe. Citromzöld zuzmó és moha díszítette a sírokat; a béke és a tisztelet érzése
itatta át a helyszínt.

- Más - jegyeztem meg.

- Nem - felelte. - Te vagy más.

- Úgy érted, megszabadultam a félelmeimtől? - kérdeztem.

- Nem, még mindig vannak félelmeid - biztosított. -Talán attól félsz, hogv kifejezd az érzéseidet, kimutasd
az érzelmeidet, vagy attól, hogy egy csoport ember előtt beszélj. Félsz, hogy elbuksz, vagy bolondot csinálsz
magadból, vagy attól tartasz, hogy szembeszállj azzal, akit különbnek vagy erősebbnek vélsz. Amíg van ego,
addig van félelem is; de megváltoztattad vele a kapcsolatod. A félelem soha többé nem fog eluralkodni rajtad.
Ha rád tör, tudni fogod, hogyan kezeld.

- Nem lesz veszélyes, ha nem félek semmitől?

Chia Mama rövid szünet után magyarázatba kezdett.

 - A félelem pont akkor bénít le, amikor cselekedned kellene. Az a veszélyes. Összehúzza a test energiáit, és
ez az összehúzódás pontosan azt vonzza magához, amitől a legjobban féltél. A félelem hiánya nem hencegés;
bátorság. A bátorság utat nyit a cselekvéshez. Továbbra is képes leszel óvatosságra, ha arra lesz szükség.

- Én azért el tudok képzelni olyan helyzeteket vagy embereket, amelyek még mindig ijedtséggel töltenek el.

- Nem az emberekben, s nem is a helyzetekben lakozik a félelem; azok mindössze megmozdítják benned, ha
még nem tudod féken tartani. A félelem csodálatos szolgáló, de

szörnyűséges űr. Átjárja a legtöbb ember mindennapjait, pillanatról pillanatra. Nem fog hiányozni neked,
biztosíthatlak. Amikor legyőzöd a félelmed, félsz, de bátran viselkedsz, fel virágzik az életed. Egy másik világra
nézel ki a második szint ablakán. De az első szint nem csupán a félelemé és a túlélésé; az „én harca a
világmindenséggel", az önvédelem, amely összegyűjti magának az energiát. Most nyitott vagy és sebezhető,
készen állsz, hogy bevond az életedbe az energiát, és megoszd másokkal is.

- Arra utalsz, hogy készen állok rá, hogv kinyissam a kettes számú ajtót? - mosolyogtam.

- Már kinyitottad - mosolygott vissza. - Itt, a karomban, amikor sírtál.

Chia Mama képe vibrálni kezdett, és riadt szemem előtt szertefoszlott a levegőben. Aztán hirtelen minden eltűnt
köröttem. Láttam a torony tovasuhanó képét, és egy erdei tisztáson találtam magam, a második szinten. Biztos
voltam benne.

***
De mit jelent ez, kérdeztem magam, mikor végignéztem a simogató napfényben és hűvös szellőben fürdő gazdag
réten. Ilyen lehetett a jó öreg kéjenc Anglia idilli erdeje. Különös. Miért éppen a kéjenc szó jutott eszembe?

Aztán fokozatosan tudatára ébredtem a testemben éledező energiának. Evek óta nem éreztem magamban
ennyi erőt. Olyan éber voltam, annyira életteli! Mozognom kellett, hogy szabadjára engedjem az energiát!
Átvágtattam az erdőn, úgy éreztem, kilométereket tudnék futni. Ugráltam, szaltóztam, aztán csak futottam és
futottam.

Végül megpihentem a meleg napsütésben. Valahogy megváltoztak az évszakok. Tavasz volt a levegőben, amikor
a fiatal férfiak vágyai...

Az energia ismét kezdett bennem halmozódni, ismerős, kényelmetlen feszítést éreztem az ágyékomban. Chia
Mama azt mondta, hogy a második szint „a kapcsolatokban rejlő energiával" foglalkozik. Ami teremtő energiát,
szexuális energiát jelent. De mihez kezdjek vele?

Valahonnan a semmiből Szókratész hangját véltem hallani: „Minden ember teljesítménye fokozható energiá-
val. Az elme élesebbé válik, a gyógyulás felgyorsul, az erő megnövekszik, a képzelet elmélyül, az érzelmi erő és
a karizma kiterjed. így az energia áldás lehet..."

Igen, mondtam magamban, mindezt érzem.

„De az életenergiának valahol el is kell távoznia - folytatta Szókratész hangja. - Ha belső akadályokba
ütközik, perzselni kezd, és ha több gyűlik össze, mint amit az egyén teste és szelleme elvisel, akkor kirobban. A
haragból dühöngés lesz, a bánatból kétségbeesés, az aggodalomból mánia, és a fizikai fájdalomból gyötrelem.
Vagyis az energia átok is lehet. Akár egy folyó, életet teremthet, de ha nem szabályozzák, romboló árvízzé is
válhat."

- Akkor mit tegyek? - kérdeztem a levegőtől.

Szókratész bölcsessége visszhangzott az agyamban:

 „A test megteszi, amit kell, hogy megszabaduljon a fölösleges energiától. Ha az ember nem vezeti le
tudatosan kreatív erőfeszítéssel, fizikai tevékenységgel, szexuális kapcsolattal, akkor a tudatalatti engedi ki ezt
az energiát dühroham, kegyetlenség, vagy lidércnyomás, alkoholizmus, dohányzás, kábítószer-fogyasztás, netán
evés vagy szex formájában. Minden szenvedélybetegség forrása a belső akadályba ütköző ellenőrizetlen energia.
Ne próbáld a szenvedélyt kezelni - inkább tüntesd el az akadályokat."

Annyira lekötött a testemben növekvő nyomás, hogy alig tudtam koncentrálni. Az energia tovább nőtt, szaba-
dulni vágyott. Futhatnék még egy kicsit, vagy tehetnék valamit - igen, valami kreatívat. Ez az, írok egy dalt, dön-
töttem el. De mindössze ennyi tellett tőlem: „Volt egy szépség, sej-haj, nem a babám, de sebaj, levetkőzött a
spiné, volt ott csipkés kombiné..."

Tovább nem jutott eszembe. Az égvilágon semmi.

Csak az, hogy egy nőt akarok. Mindegy milyen, csak nő legyen!

Könnyítsék magamon? Nem nagy ügy, egyszerű és hatékony módszer. Aztán eszembe jutott, hogy ennek a
szintnek a célja életre kelteni az energiát a kapcsolatokban. A fenébe, ezt hogyan oldjam meg?

A következő pillanatban egy barlangban találtam magam. Nem homályos, riasztó barlangban, hanem inkább
luxus hálószobának tűnt. A padlót vastag szőnyegek fedték, a természetes nyílásokon fény áradt be. A bejáratot
dús bokrok és kis fák takarták el a kutató tekintetek elől.

A barlang közepén egy emelvény állt, amelyet vastag levéltakaró borított. Vízesés csörgedezett egy parányi
tóba, hallottam megnyugtató hangját, vadvirágok édes illatát szagoltam.

Aztán a meglepettségtől és izgalomtól elállt a lélegzetem. Lágy szellő simított végig az egész testemen, egy ér-
zéki szél, egy gyönyörű szellem becézgetett láthatatlan kezével. Egynek éreztem magam a földdel, és minden fi-
zikai érzékemmel, mely most felerősödött. Annyira boldog voltam, hogy testem van, hogy érzem a testem, hogy
magam vagyok a test.

Már csak egy cipóra vágytam, egy kancsó borra és... lemondok a kenyérről és a borról, ha...

Mi az? Hangokat hallottam? Női hangokat?

Kinéztem a lombajtón, s olyan képet láttam, amelyet egy festő álmodhatott meg. A kép címe: „A tavasz szü-
zei". Három érzéki fiatal nő nevetett, szaladgált az almafák alatt, rózsás arcuk visszatükrözte a gyümölcsök piro-
sas csillogását. Sötét, lengő szoknyát viseltek, mély kivá-gásű, fodros blúzt, amely nagyon is kihangsúlyozta a
nemek közti különbséget. Az őrület határán álló tininek éreztem magam, aki titkon leskelődik.

Kettő elköszönt, és a harmadik, egy világosszőke hajú, kinek zöld szeme szikrázott a napsütésben, megállt, balra,
majd jobbra nézett, aztán mosolyogva futni kezdett a rejtekhelyem felé!

- A fenébe! - nyögtem magamban, mert attól is tartottam, hogy megtalál, attól is, hogy nem.

Beslisszolt a barlangba, és meglátta, hogy ott állok, akár egy szeretetre éhes holdkóros. Tekintete az enyém-
be fúródott, szeme még nagyobbra tágult. Mindjárt segítségért kiált!

- Én... - akartam kezdeni, de belém fojtotta a szót.

- Dan! - kiáltott fel és a karomba vetette magát. Üres volt az agyam, két szó csengett csak benne: „Kö-
szönöm, Istenem."

A szenvedély teljesen elhatalmasodott rajtam. Nevettünk, sírtunk, elvesztünk egymásban. Nem tudom, mi
történt a ruhánkkal; bármi került az egyesülésünk útjába, azt félredobtuk. Múlt az idő, nem tudom, meddig.
Egymásba gabalyodva feküdtünk, teljesen kimerülten, és elaludtunk. De nem sokáig.
 Amikor felébredtem, virágból szőtt köntösbe burkolózva állt felettem. Selymes hajával körbefont angyali arca
megcsillant a lágy fényben. A köntös lehullott róla, sugárzó bőre olyan volt, akár egy gyermeké.

Kérdések száguldottak az agyamba. Ki ez a nő? Muszáj nekem ezt tennem?

Letérdelt és homlokon csókolt, aztán arcon, mellen és szájon. Szexuális energia futott át a testemen, lázas
csúcspontjára ért. Emlékek villantak belém - földi, érzéki, termékenységi szertartások -, és olybá tűnt, mintha
mélyen magamban hallanám a dobok lüktető ritmusát. A lány a testem minden részét megcsókolta, míg az a do-
bok ritmusára nem kezdett zsongani, és a kérdéseim, akár a száraz levelek egy szeles őszi napon, elreppentek.

Magamhoz húztam, egymásba fonódtunk, és viszonoztam, amit tőle kaptam. Hamarosan nem volt ő és én,
csak mi és az érzés.

Korábban csak pillanatokra tapasztaltam ezt az érzést. Gátlástalan szexuális játékok közben fogott el néha,
amikor az agyam felszabadult, és a szívem kitárult. De most az érzelem több tekintetben is erősödött. Nemcsak
azért, mert a nő kívánatos volt, hanem mert... mert any-nyira megnyíltam. Miután szemben álltam a legsötétebb
halállal, most már képes voltam rá, hogy a maga teljességében ünnepeljem az életet, és mindent, ami együtt járt
vele. A bennem élő szerzetes megadta magát Zorbának, a görögnek. Semmi sem állt közém és az élet közé.

Az érzés a gyönyör hullámainak lüktetésével együtt erősödött, nemcsak az ágyékomban, hanem a testem minden
egyes sejtjében. Aztán kissé hátra húzódtam, de csak egy pillanatra, és észrevettem, hogy egy férfival szeretke-
zem. És a férfi én vagyok - Dan Millman!

Rémülten ültem fel. Lenéztem a kezemre, a lábamra és a mellemre. Nő voltam! O! Éreztem magamban az ér-
zelmeit, az energiáját - a lágy, de erős energiát. Áramlása különbözött attól, amihez hozzászoktam, és ebben az
állapotban egy nagyobb, jóval érzékenyebb érzelmi aurát tapasztaltam. Nagyon jó volt, akár egy beteljesülés.

Aztán újra ölelkeztünk, és elvesztettem minden távolságérzetemet. Nő voltam, férfi, nő és férfi.

A testtel maradtam. Megbíztam benne. Olyanná lettem, akár egy meztelen újszülött, teljesen szabad, szabályok
és tilalmak nélkül. Bőr voltam, ideg és vér. Dobogtam, viszkettem, gyönyörködtem az érzékek birodalmában.
Alakok, érintés, nedvesség, szívás, cirógatás, érzés, lüktetés, csillapodás, meleg - teljesen belevesztem a
pillanatba.

Szenvedélyes ölelésbe zárultunk, teljesen önfeledten, emelkedtünk, akár a hullám a parthoz közeledve. Aztán a
nő eltűnt. Nem! - kiáltotta a testem. Akartam őt. Vágytól és bánattól lesújtva megéreztem a második szint
csapdáját.

Lihegve ültem fel, kitörésre készen. Az energia ketrecbe zárt vadállatként őrjöngött bennem, rohant, mene-
külést keresve. Megérinthetném magam, hogy megköny-nyebbüljek? Nem volt erkölcsi kételyem ebben a tekin-
tetben; az élettelen erkölcs dogmáin túli élményeket szereztem.

De ekkor valami megállított - egy megérzés. Talán a Szókratésszel végzett munka, a mellette szerzett
önfegyelem hatására. Nincs semmi baj a gyönyörrel, csak nem ez a megfelelő időpont.

Használhatom az energiát, áramoltathatom magamban. Nem küzdöttem a testemmel, nem tagadtam meg tőle
semmit - inkább mélyeket, lassúakat lélegeztem, míg a vágy ereje fel nem szökött az ágyékomból a törzsembe, a
kéz- és lábujjaim hegyébe, és az agyam központjába.

Az elmém fényessé lett. Kitárult egy ajtó; az energia magából a földből szökött fel, végigfutott a gerincemen.
A csapdába esett energia most kiszabadult. Megízleltem a lét tisztaságát, a testem felvillanyozódott, szinte
énekelt.

De nem voltam teljesen felkészülve erre, és a Tudatos Enem jó szándéka ellenére az Alapvető Enem
nyilvánvalóan mást forgatott a fejében. A hullámok továbbra is erősödtek, s többé nem tudtam útjukat állni.
Képek villantak az agyamba, éjszakai fantáziálások, testrészek, nyögdécselés, izzadtság. Majd hirtelen,
elkerülhetetlenül, bár akaratomtól függetlenül a lüktető hullám a partnak csapódott és elült.

Egy idő után felálltam. Tompa, megmagyarázhatatlan szomorúságot éreztem, egyfajta veszteséget - nem az
elmémben, hanem a testemben. Talán a fényességnek, az energiának a hiányát gyászoltam. A nő elment, vágyam
tárgya tovatűnt, miképpen minden más is. Mindössze a fák között suhanó szél maradt. Aztán feltűnt Chia Mama,
és hátba veregetett.

Meztelenül álltam előtte, láthatta testem és lelkem. Mindent tudott rólam, mindent, amit átéltem. És teljesen
elfogadott olyannak, amilyen vagyok. A zavar minden nyoma eloszlott. Meztelenül és közömbösen álltam előtte,
akár egy újszülött. Nem volt sem szégyen, sem gyalázat, hogy ember vagyok.
Az első szinten átszakítottam a félelem fonalát; most pedig a szégyenét. Maradék napjaimban, bármennyi le-
gyen is hátra, szabadon hagyom áramlani az életenergiát a testemben. Megtanultam, miként használjam okosan,
hogyan válasszam meg, merre áramoljon, miképp ünnepeljem az életet úgy, hogy nem használom ki azt. Nem
voltam az energia mestere, de kész voltam tanulni.

Két dolog történt gyors egymásutánban: előbb azt láttam, hogy immár teljesen fel vagyok öltözve, aztán egy
villanás, és a környezetem, a barlang és a tisztás, minden eltűnt. Egyik sem lepett meg.

***

A következő tudatos pillanatomban valahol a magas hegyekben álltam. A szél hangosan fütyült a sziklás
bérceken és gránithasadékokon, szinte elfújta Chia Mama hangját.

- Gyere - sürgetett. - Ideje továbblépni.

- Eddig egyedül voltam. Miért vagy most itt velem? -kérdeztem, és a hangom furcsán verődött vissza a mély
szakadékkal szemközti szikláról.

- Eddig egyedül kellett lenned, de most már kapcsolatba kerültél a világgal. Különben is, egy álomban
vagyunk, és én semmit sem teszek. Üdvözöllek a harmadik szinten!

Felfelé menet az alattam lévő földből, a kövekből, a fákból és az arcomba csapódó szélből gyűjtöttem erőt.
Többé nem álltam háborúban a testemmel, elfogadtam a fizikai tökéletlenséget, megbíztam emberi természetem-
ben, közelebbi kapcsolatot éreztem a földdel.

Találtunk egy kis tavat és úsztunk a hideg vízben, majd a meleg sziklákra feküdtünk száradni. A testem
megnyílt a természetes világnak; éreztem a tó nyugalmát, a folyó erejét, a hegyek szilárdságát és a szellő
könnyedségét.

Chia Mama rám nézett.

- Ezen a helyen azt érzem, amit te, az vagyok, aki te -mondta. - Alakot váltottál, legalábbis kezdő szinten.

- Igen?

- Igen. Az alakváltoztatás a képzelődéssel kezdődik. Kíváncsiság és tűnődés dolga: milyen érzés lenne hegy-
nek, tónak, madárnak, kőnek lenni? Később igazából rezonálsz ezeknek az elemeknek vagy lényeknek a frekven-
ciáin. Megvan hozzá az erőnk, hogy ezt tegyük, mert végtére is ugyanabból az anyagból vagyunk - állapította
meg. És ha már az alakváltásról beszélünk, szerintem tudod, hogy én hangolódtam rád abban a barlangban a má-
sodik szinten. Micsoda kaland! - mondta. - Újra fiatalnak éreztem magam!
- Szerintem te mindig is fiatal maradsz, Chia Mama.
 - Igazad van - mosolygott. - Mindaddig, míg meg nem halok.

- Ha így megy tovább, valószínű, hogy engem is túlélsz. Mélyen a szemembe nézett, aztán elmosolyodott.
De

most más volt a mosolya; elszomorított, igaz, nem tudtam, miért. Láttam a szeretetet a szemében, de valami mást
is. Rossz előérzet fogott el, aggódtam, de nem tudtam az okok mélyére hatolni.

Chia Mama eloszlatta a képzelgésem, amikor emlékeztetett a második szint leckéjére:

- Te alakítottad a saját tapasztalatod, Dan, akárcsak az első szinten; pontosan azt tapasztaltad, amire szüksé-
ged volt. Az energiák minden ember számára ugyanolyanok, de a tapasztalatok különböznek. Mindenki maga
választja meg, hogyan reagál, és hogy vezeti le az energiát. Egyesek összegyűjtik, mások elpazarolják. A harcos
úgy használja az életenergiát, ahogy a gazda öntözi a terményét. Az első szinten egyedül vagy, küzdesz a túlélé-
sért, összegyűjtőd az életenergiát, akár egy fösvény a pénzét. A második szinten kapcsolatba kerülsz az élettel,

más emberekkel; a férfi és női elemek aktívak, és egyensúlyban vannak. A második szint nem csak a szexről
szól, hanem az életenergia ünnepléséről. Az energia maga a Szellem; az energia szent. Akik járatlanok a dolog-
ban, hajlamosak úgy kezelni az energiát, mint egyfajta fizetőeszközt, és az élet bevásárló- vagy szórakoztató
központtá válik. De választhatsz más módszert is - a békés harcosét -, hogy az energián uralkodva igazán ember
légy. Pandora szelencéjének mítosza nem arról szól, hogy kiengedték a gonosz manókat és démonokat egy
dobozból, hanem az életenergia kezelésének módjáról. Amikor az energiát vaktában pazarolod, veszteséget
érzel, mély szomorúságot. A félelem az első szint árnyékos oldala, a szomorúság a második szinté.
- Es a harmadiké? - kérdeztem. - Most mit tervezel velem?
 14/SZÁLLNI A KŐ SZÁRNYAIN

Ami valós, nem fenyegetheted. Ami valótlan, nem létezik. Ebben rejlik Isten békéje."
Csodák Könyve

- Nem én tervezem. Te tervezed. Én csak követlek, ahová vezetsz - világosított fel.

- Akár a táncban.

- Bizony - hajolt meg.

- Tehát, mi következik?

- Semmi különös, csak egy jelképes élmény. Tényleg. Szókratész segített felkészíteni téged az alsóbb
szintekre, így nem lesz nagy ügy.

Egy sziklás kanyonon vezetett át, majd egy rövid kő-alagúton, aztán felmentünk egy szűk ösvényen a
vékonyka hegygerincre.

- Először is, üljünk le itt egy kicsit.

Becsukta a szemét. Nem akartam kérdésekkel zavarni, így én is hasonlóképpen tettem. Nem is maradt túl sok
választásom idefenn.

Amikor kinyitottam a szemem, a lenyugvó napot láttam. Aztán Chia Mama kinyitotta a szemét, adott egy kis
kukoricát és diót soha ki nem apadó zsákjából.

- Edd meg. Szükséged lesz rá.

- Miért kell ennem? Ez csak egy álom, nem? - jegyeztem meg. - Kezdem azt hinni, hogy ez a szint jóval
valóságosabb, mint a többi. Ugye ez is egyfajta látomás?

Nem törődött a kérdésemmel.

- A harmadik szint az erőről szól. Nem a mások feletti hatalomról, az a negatív oldal, hanem a személyes erőről
az Alapvető Én ösztönzései és az ego vágyai felett. Itt az önfegyelem, a tiszta szándék, a kötelesség, a becsüle-
tesség, a felelősség, az összpontosítás, a kötelezettség, az akarat kihívásaival találkozol, azokkal, amelyeket a
legtöbb tanítvány olyan nehéznek talál. Most, hogy megtisztítottad a második szintet, és fogalmad van a
kapcsolatokról másokkal, a figyelmed felszabadult a magasabb rendű ösztönök előtt. Könnyebben tekintetbe
veszed mások igényeit, bár az igaz, hogy önzetlenség nem létezik a harmadik szinten. Az Alapvető Éned
továbbra is irányítás alatt áll, de fegyelmezettebb. Amit másokért teszel, azt kötelességből és felelős ségérzetből
teszed. De a szeretet továbbra is elkerül.

- Azt mondod, hogy nem tudok igazán szeretni? - háborodtam fel az állításán.

- Sokféle szeretet létezik - mondta. - Mint ahogy sokféle zene, film, étel és ital van. Az első szintű szeretet a
legegyszerűbb, ösztönös szexuális vágy. A második szintű szeretet éltető és gyönyörorientált, amely a partnert is
figyelembe veszi. A harmadik szintű szeretet művészi, tudatos gyakorlás.

- A szeretetről kérdeztelek, nem a szexről.

- Amíg nem érted el a negyedik szintet, csak erről van szó.

- Folytasd.

- Nincs rá szükség, van róla elképzelésed.

- Es mi a helyzet a magasabb szinteken a szeretettel?

- Ezzel csak akkor törődj, ha majd készen állsz rá -mondta. - A legfontosabb, amit most ki akarok hangsú-
lyozni, hogy a világ visszatükrözi a tudatod szintjét. A hasonló hasonlót vonz. Azok az emberek, akiknek az
otthona az első szint, az első szintnek megfelelő zenéhez, könyvhöz, filmhez, italhoz, ételhez, sporthoz
vonzódnak.

Amíg a tudatosságod szilárdan meg nem állapodik a negyedik szinten, a szívben, a mozgatórugóid, az indítékaid
önkiszolgálók.

- Talán ezért nem volt sohasem Szókratésznek önkiszolgáló benzinkútja - vetettem fel.

Chia Mama kuncogott.

- Azt mondod, ha túljutok a negyedik szinten, nem leszek olyan énközpontú?

- A hetedik szint alatt, amikor az én eltűnik, mind „énközpontúak" vagyunk, Dan. A kérdés az, melyik „én"
,ill a központodban? Ha a harmadik szintről a negyedikre emelkedsz, tudatosan váltasz, az Alapvető Én gyerekes
szükségleteitől a magasabb motivációk felé indulsz.

- Mi köze mindennek ahhoz a helyhez, ahová tartunk? - kérdeztem, a hegycsúcsokra mutatva.

- Örülök, hogy megkérdezted - mondta. - Mert itt fogsz áthaladni a harmadik szinten.

Megkerültünk egy kiugrót, és egy keskeny, egyenes, de sziklás, úgy negyven méter hosszú ösvényre mutatott.

- Akkor hát, mit tegyek? - érdeklődtem.

- Kezdetnek indulj ezen az úton, amilyen messzire csak tudsz, és nézd meg, mit látsz onnan.

- A négyes számú ajtót?

- Talán - felelt.

Óvatosan végigmentem a szűk gerincen, de nyomban megálltam, mert egy szakadék széléhez értem. Egy
csaknem hatszáz méter mély szakadékhoz. Meghátráltam a szédítő magasságtól, és átnéztem a kilenc méterre
lévő szemközti kőfalra. Mintha a hegy csúcsát egy óriási késsel kettéhasították volna.

Chia Mama hirtelen megszólalt mögöttem.

- Tanultál önuralmat Szókratésztól, és a tornaedzéseid alatt. Erős már az akaratod, és a törmelék nagy része
kitisztult belőled. Ott van az ajtó - mutatott a szakadékon túl egy kis peremre, amely csak egy kicsivel volt na-

gyobb egy bemetszésnél. De tény, hogy csakugyan volt ott egv ajtó. - Nincs más dolgod, mint hogv ugorj.

Újra felbecsültem a távolságot. Túl nagv volt az ugráshoz. Chia Mamára néztem, hátha viccel. Arcán a nyomai
sem láttam tréfának.
 - Ez nem ér - vitatkoztam. - Először is, hét vagy kilenc méter is lehet, és nem vagyok távolugró. De még ha
sikerülne is átugranom, ha elvétem azt a szűk kis bemélyedést, belecsapódok a falba, és nekem annyi.

- Csak nem félsz? - kérdezte.

- Nem, nem igazán, de ostoba sem vagyok. Ez öngyilkosság.
Csak nézett rám azzal a mindentudó mosollyal.

- Azt mondtam: nem. Várt.

- Ez most nem álom - ordítottam. - És nem vagyok madár!
- Meg lehet tenni - mutatott a szakadék túloldala felé. Elindultam vele vissza az úton, a fejemet ingattam.

- Nem a félelemről van szó, Chia Mama, tudod jól. Egyszerűen butaság lenne. Szívesen próbára teszem a
képességeimet, de ha most túlbecsülöm magam, belehalok.

Már akkor éreztem a kezét, mielőtt hozzám ért volna. A szőr felállt a nyakamon, és libabőrös lettem. Aztán
fény villant. Valami megváltozott. Minden ugyanolyannak tűnt, mégis más érzés volt. Még mindig ott álltam és
hozzá beszéltem.

- Vagy ez mégis álom?

- Minden az - felelt.

- Nem, én úgy gondoltam, hogy most...

- Mindig megvan az esélye, hogy kudarcot vallasz -tette hozzá.

- - Ha megbukom, tényleg meghalok?

- A fizikai tested ép marad, de a fájdalom nagyon valós lesz, és igen, egy részed biztosan belehal.

- De ha ez egvfajta látomás, akkor bármit megtehetők, amit akarok.

- Nem ilyen egyszerű - hívta fel rá a figyelmem. -Csak azt tudod végrehajtani, amiről el is hiszed, hogy meg
tudod tenni. A hitednek kell ekkorát ugrania, hogy megcsináld. Nem is igazán a tested próbája ez, inkább az
elmédé, az összpontosításé, a fegyelemé, a szándéké és bizonyos értelemben a tisztességé vagy a beilleszkedésé.
Már eddig is sokat tettél, másoknak egész életükben csak ennyire futja. Csak akkor fogadd el ezt a kihívást, ha
igazan vágysz a folytatásra. Tedd fel magadnak a kérdést: akarod-e, hogy túljuss rajta? Ez a személyes erőd
próbája. És ott nyílik az út a negyedik ajtóhoz - mutatott át újra a szakadékon.

Átnéztem még egyszer. Felugrottam, és a földet érés megszokott érzésével pottyantam le, egyáltalán nem ju-
tottam magasabbra, mint általában szoktam. Újra megpróbáltam; az eredmény ugyanaz volt.

Ez őrület, gondoltam. Lehet, hogy csapda, az ítélőképességem próbatétele. Chia Mama azt mondta, hogy „egy
részem bele fog halni", ha ugrom és elhibázom az érkezést. Talán el sem várják tőlem, hogy elfogadjam az őrült
kihívást. Mi történik, ha udvariasan visszautasítom?

- Igen, ez a megoldás! - mondtam hangosan Chia Mama felé fordulva. De ő már elment.

Aztán hallottam, hogy valaki szólít:

- Dan! Segíts, kérlek! Segíts! - Átnéztem újra a szakadékon, ahonnan a hang jött, és Sachit pillantottam meg.
A szegélybe kapaszkodott, ahová nekem ugranom kellett volna. Lehetetlen! Csapda. Sachi újra felkiáltott, és
csúszkálva, kétségbeesetten próbált visszakapaszkodni a peremre.
- Ez nem járja, Chia Mama! - mondtam. - Ez nem igaz!

- Daaan! - kiáltotta Sachi kétségbeesetten. Megvetette a lábát, de aztán lecsúszott.

Akkor vettem észre a tigrist. Nesztelen léptekkel haladt a szikla elülső oldalán egy szegélyen, egyenesen Sa chi
felé. Sachi nem láthatta.

- Kérlek! - kiáltotta újra.

Nem volt más választásom. Meg kellett próbálnom. Úgy huszonöt méternyit hátráltam a szűk ösvényen, meg-
fordultam és nekilendültem.

Kétségek árasztottak el. Mit csinálok? Képtelenség megtenni. Aztán egyfajta rideg harag lett úrrá rajtam. Való-
jában senkire és semmire nem haragudtam, inkább egy erőteljes energia volt ez, akár egy óriás hullám, amelv el-
mos mindent maga előtt. Semmi sem állíthatott meg!

Gyorsultam, mindinkább a célomra összpontosítottam, a szakadék felé rohantam. Robbant bennem az erő, az
elmém feledett múltat és jövőt, tigrist és szakadékot, s csak egyetlen cél lebegett előttem: a földet érés helye.
Ugrottam.
A levegőben egy pillanatra úgy éreztem, talán nem tudom megtenni. Aztán történt valami. Lehet, hogv csak a
képzeletem játszott velem, de minden erőt összegyűjtve át akartam magam juttatni, és úgy éreztem, repülök.

Egy pillanattal később nagyon is valós dobbanással landoltam. Összegömbölyödve gurultam be egy sekély
barlangba, és a falnak ütődtem. A tigris futni kezdett felénk. Kábultan botladoztam a szakadék széléhez, lenyúl-
tam és felhúztam Sachit. Abban a pillanatban, amikor a tigris ugrott, behúztam a lányt a kapun.

Erősen a falnak csapódhattam. Amint átértem a kapun, elájultam.

Félhomályban ébredtem. A karom sebes volt, sajgott a fejem. A csuklómra néztem; kificamodott, eltört. Aztán a
szemem láttára magától kiegyesedett a csuklóm, a sebek eltűntek, a fájdalom elillant. Néhány másodpercre be-
csuktam a szemem.

***
Amikor kinyitottam, régi lepedőn ültem egy nyitott sír mellett a kahunák. szent temetőjében.

A reggeli nap simogatta Chia Mama arcát, rózsás fényben fürösztötte. De ő sápadt volt és nyúzott. Mikor
észrevette, hogy figyelem, erőtlenül elmosolyodott.

- Az elmúlt napok mindkettőnket próbára tettek. LIa szerinted rosszul nézek ki, látnod kellene magad.

Egy műanyag üvegben vizet nyújtott felém.

- Idd meg.
- Köszönöm.

Kiszáradtam, úgyhogy hálás voltam a vízért. De a tengeri kalandom után kicsit jobban tűrtem a szomjúságot.
Az a félelem a jelek szerint megmaradt Alapvető Énem mélyén.

Amikor befejeztem az ivást, Chia Mama felállt.

- Gyerünk. Hosszú út áll előttünk visszafelé. Tiszteletteljesen elbúcsúztunk Lanikaulától, és bár

nem jelent meg előttünk a nappali fényben, éreztem a jelenlétét és az áldását.

 A visszafelé vezető úton belém hasított: jóllehet megtisztítottam a harmadik szintet, és elegendő fegyelmet,
összpontosítást és önuralmat mutattam ahhoz, hogy megtaláljam és átlépjem a negyedik szint kapuját, a láto-
másom ezzel véget ért. Nem folytatódott a negyedig szinten. Megkérdeztem Chia Mamát.

A válasza egyszerű volt, lényegre törő:

- Még nem állsz készen. A pszichéd visszautasította. Visszajöttél.

- Vagyis elrontottam - állapítottam meg.
- Ez túlzott leegyszerűsítés, de valami hasonló derült ki.
- Akkor most mihez kezdjek?

- Tudod, Dan, Szókratész gyakorlatai átsegítettek az első három szinten, ahogy megmondtam. Kész vagy rá,
hogy a negyedikre lépj. Bármikor megtörténhet. De láthatod, a Nagy Ugrás megköveteli, hogy a Tudatos Én, az
ego lazítson a szorításán. Lehet, hogy ez tart vissza.
***

Hamar besötétedett. Az esőerdőben vertünk sátrat. Holnap könnyű séta vár ránk, gondoltam. Néhány óra alatt
otthon leszünk.
A reggeli indulás után hamarosan egy elképesztő vízeséshez értünk, amely egy tizenkét méter magasban lévő
peremről dübörgött alá.

- Tudod - jegyeztem meg a zuhogó vízesés láttán -, Szókratész egyszer figyelmeztetett, hogy ne igézzenek meg
a belső dolgok, a látomások meg hasonlók. Azt mondta, ezek mindenféle illúziókba ringatják azokat, akiknek
nincs megfelelő alapjuk, és nem tudják, mit kezdjenek velük. Belső utazásra küldött, és azt mondta, hogy
őrizzem meg a leckét, de dobjam el az élményt. Ezért úgy gondoltam, hogy a látomások talán semmi lényegeset
nem bizonyítanak. Jóval könnyebb bátornak, gátlástalannak vagy fegyelmezettnek lenni egy álomban, mint a
valós életben. De most mégsem érzem annyira másnak. Honnan tudom, hogy tényleg megváltozott-e valami?
- Amin keresztülmentél, jóval több volt álomnál, Dan. Es légy nyitott azzal kapcsolatban, amit „valós életnek"
nevezel.
- De én még mindig bizonyítani akarok valamit magamnak.
Chia Mama fejét ingatva mosolygott. Néhány pillanatig áthatóan nézte a vízesést, majd engem.

- Rendben - mondta. - Bizonyítanod kell valamit? Akkor tessék, meditálj egy kicsit a vízesés alatt.

Rögtön más szemmel néztem a vízesésre. Fontolóra vettem a dolgot. Rengeteg víz zúdult alá, akár egy óriás
zuhanyból.

- Jól van, megteszem - vetettem oda, mert egyszer latiam valami hasonlót egy harcművészetről szóló
filmben. - Benne vagyok. Húsz percig vállalom.

- Öt óra többet bizonyítana - vágta rá.

- Öt óra? Öt óra alatt megfulladok! De az agykárosodás garantált!

- Lehet, hogy az már úgyis megtörtént - mosolygott.

- Rendben. Legyen öt óra, de az a csúcs. Bár nem tudom, hogy bírom ki megfulladás nélkül.

Levettem az ingem, és már a tornacipőmet fűztem ki, de aztán űgy döntöttem, magamon hagyom. Óvatosan
lépdeltem a csúszós, mohával borított sziklákon, és bemásztam a vízesés alá.
 Szinte összelapított a víz ereje. Kétszer majdnem lecsúsztam befelé menet, aztán találtam egy helyet, egy si-
ma kakasülőt a sziklán, és letelepedtem. Kiegyenesítettem a gerincem az áradat ereje alatt. Hideg volt a víz, de
elviselhető. Örültem az idő melegének, mielőtt a folyékony görgeteg elmosta minden gondolatom.

A sürgető elszántság és a fokozódó feszült fejfájás miatt úgy éreztem, már egy órája bírom, de alig húsz perc
telhetett el. Már kész voltam, hogy „a körülményekre való tekintettel lefújjam az előadást", amikor valami
megállított. Talán a bátorság, az elszántság vagy a fegyelem. Vagy talán az öszvér makacssága.

Évekkel korábban, amikor az edzőm arra kért, hogy tizenötször nyomjam ki magam kézenállásba, én mindig
húszat csináltam. Mindig is ilyen voltam. Tehát, amikor fel akartam állni, kiszállni, abbahagyni, valami megállí-
tott. Valahol az elmém mélyén Chia Mama felhívása

visszhangzott, lejátszódott újra és újra mantra-szerűen: öt óra, öt óra, öt óra...

Tornászéveim alatt Alapvető Énem megtanulta, hogy a világ kihívásaira azzal reagáljon, hogy rátesz még egy la
pattal. Ereztem, hogy az energia lökésszerűen árad felfe lé a hasamon és a mellemen, s ráeszméltem, hogy
tényleg nekiálltam teljesíteni az öt órát, amivel megbíztak. Aztán a világ eltűnt az áradatban, és az elmém
kikapcsolt.

* *

Valahol a dübörgésben, a zajban, amely egyre gyengében és gyengébben hallatszott, szelet hallottam süvíteni, s
egy fehér torony lebegett előttem.

Egy kis szobában találtam magam. Dohos szag töltötte be, szennyvíz és rothadás szaga, amelyet részben el-
nyomott az erős tömjén. Felismertem a ruhát - színes szárikat láttam. Semmi kétség, valahol Indiában vagyok.

A szoba túlsó sarkában egy apácaöltözéket viselő asz-szony egy ágyhoz kötött leprást gondozott, akinek arcát
eltorzította a rengeteg seb. Mély, csepegő hasíték volt az arcán, s undorodva figyeltem fel rá, hogy hiányzik az
egyik füle. Haldoklott. Hátrahőköltem a látványtól, borzongtam a szagtól és a betegségtől, rémültem hátraléptem
és visszahúzódtam.

A szél feltámadt. Kopott kőfalnak támaszkodtam egy francia sikátorban, a Rue de Pigalle-on. Egy csendőr fel-
szedett egy hányadékában fetrengő, bűzlő részeget, hogy besegítse a rendőrautóba. Undorodva léptem hátra, és
ez a helyszín is elhalványult a semmiben.

Újra fújt a szél. Szellemként ültem, láthatatlanul egy tizenéves fiú ágyán, egy felsőosztálybeli kertvárosi házban,
Los Angelesben. A fiú port szívott fel az orrába. Bolond kölyök, gondoltam. El innen.

A következő pillanatban egy kunyhó mellett álltam Afrikában. Vénséges vén embert láttam odabent, aki már alig
tudott mozogni. Próbált vizet csepegtetni egy kisbaba kicserepesedett szájába. A gyerek hasa felfúvódott, bordái
szinte átszúrták a bőrét.

- Mi ez? - kiáltottam fel hangosan, mert úgy éreztem magam, mint aki a pokolba került. - Mi közöm ezekhez
az emberekhez? Vigyél el innen! Nem bírom, elég belőle!

Becsuktam a szemem, és előre-hátra ráztam a fejem, hogy ne lássam ezeket az embereket és a szenvedésüket.
Aztán egy hang hívott mind hangosabban:

- Dan! Dan!

*
Bizonytalanul ismertem fel Chia Mamát. Ott volt velem a vízesés alatt, húzta a karom és kiabált:

- Dan! Gyerünk, bajnok. Bebizonyítottad magadnak, amire szükséged volt.

 Teljesen átitatott a víz, úgy néztem ki, mint egy megfulladt macska. Kitántorogtam, és előkúsztam a vízesés
alól, közben motyogtam:

- Látogatásnak jó, de nem szívesen laknék itt. Nézd -mutattam a nyakamra -, szerintem kopoltyúm nőtt.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Akár egy átázott szivacs, úgy éreztem magam. Megbotlottam és eles-
tem. Feltápászkodtam, a vízesésre mutattam, és inint egy mutatványos, a képzeletbeli kamerába beszéltem.

- Ne próbáljátok meg ezt otthon, gyerekek; én szakértő vagyok.

Aztán a szemem fennakadt, felbuktam és elájultam.

**

Miután megszáradtam a nap melegén, felültem. - Egy évig nem fogok zuhanyozni - esküdöztem. Chia Mama
felé fordultam, aki nem mesze ült. Egy zamatos mangót eszegetett, de közben engem figyelt.

- Na ugve, ez már bizonyít valamit? - kérdeztem.

- Igen - felelt mosolyogva. - Amíg ott ültél, akár egy gyengeelméjű, a fulladásos halál torkában, elmentem a
házamhoz, szunyókáltam, meglátogattam egv barátomat, visszajöttem és elfogyasztottam ezt a mangót. - A
bokrok közé dobta a magjait. - Valamit mindenképp bizonyít. Azt, hogy egyikünk bolond.

Olyan édesen nevetett, hogy a hangja zeneként csengett, és nekem is nevetnem kellett.

- Jó a szellemed, Dan. A kezdetektől tudtam. Szókratész tényleg segített megtisztítani a tetteidet, és felkap-
csolni a harmadik szint lámpáit. Most, amikor a Tudatos Éned eltökéli, hogy megtesz valamit, az Alapvető Éned
ismeri az elkötelezettséged szintjét, és megadja az elvégzéséhez szükséges energiát. Ezt el kell ismernem -
mondta ünnepélyesen. - Emberi lénnyé váltál.

- Emberi lénnyé váltam? Ennyi?

- Nagy teljesítmény. Azt jelenti, hogy hatalmas nagytakarítást végeztél az első három szinteden.
Kapcsolatba kerültél a testeddel, a világgal, az emberségeddel.

- De valami történt a vízesés alatt - mondtam neki. -Láttam azt a sok szerencsétlen embert, beteget,
haldoklót. Valahogy azt hittem, ellátogattam a...

- Negyedik szintre - fejezte be nélkülem. - Igen, én is éreztem lent a kunyhóban, alvás közben.

Bólintott, de a tekintete szomorúságról árulkodott.

- Mit jelent ez? Átjutottam?

- A vízesésen igen. A negyedik szinten nem.

- Hogy érted ezt? Mi történt?

- Menjünk. Majd séta közben megbeszéljük.

 15/A SZELLEM SZOLGALATÁBAN

„Aludtam, és azt álmodtam, hogy az élet merő élvezet. Felébredtem, és láttam, hogy az élet szolgálat.
Szolgáltam, és felfedeztem, hogy a szolgálat élvezet."
RABINDRANATH TAGURE

Lassan bandukoltunk lefelé az erdőben, és én rákérdeztem: - Pontosan mi történt velem odaát, a szakadék átugrá-
sakor, aztán meg a vízesés alatt?

A bicegő Chia Mama szánalommal és megértéssel telve válaszolt.

- Dan, neked és sokaknak a harmadik szint csatatér marad. A fegyelem, a kötelezettség, az akarat, az önkor-
látozás tantárgyaival terhelve ez az Alapvető Én interná-tusa. Amíg meg nem tisztítjuk ezeket a területeket, és
meg nem tanulunk uralkodni magunkon, az életünk szüntelen harc lesz, hogy áthidaljuk a szakadékot a tudás és a
tényleges cselekvés között. A harcos uralkodik az Alapvető Énjén, megedzi, így amit akar, és amire szüksége
van, az ugyanaz lesz, nem áll majd ellentétben egymással. A szakadék átugrásakor erős akaratról tettél bi-
zonyságot. Enélkül a mélységbe zuhantál volna.

- Mi történt volna akkor?

- Hosszú sziklamászás - nevetett.

- Sachi tényleg ott volt?

- A képzeletedben igen, tényleg ott volt - felelt, majd hozzátette: - Talán ő jelképezi a kislányt, akit magad mö-
gött hagytál Ohióban.

Sajnálat, felelősség és szeretet villant belém, ahogy felidéztem Holly kicsi arcát.

- Haza kellene mennem hozzá.

- Igen, persze - helyeselt. - De egy egész apát viszel haza neki, vagy csak egy olyan embert, aki tele van
befejezetlen dolgokkal?

Ismét Szok szavai visszhangoztak bennem: „Ha belekezdesz valamibe, fejezd is be."

- Befejezted, amit itt elkezdtél? - kérdezte Chia Mama, mintha olvasna a gondolataimban.

- Nem tudom. Még mindig nem értem, mi történt velem a vízesés alatt...

- Hatalmasat ugrottál a szakadék fölött - vágott a szavamba. - De egy még nagyobb ugrás vár rád.

- A negyedik szintre?

- Igen. A szívbe.

- A szívbe - ismételtem. - Elég szentimentálisan hangzik.

- Ehhez semmi köze az érzelmeknek - felelte. - Ez fizika... pontosabban metafizika. Képes vagy erre az ugrásra,
Dan. De nagy bátorság és nagy szeretet kell hozzá. A legtöbb emberben ezek a tulajdonságok lappanganak, vagy
csak részben fejlődnek ki; de benned életre kelnek. A vággyal kezdődik, ahogyan leírtad.

Chia Mama kis szünetet tartott, mielőtt megmagyarázta volna.

- Jobban ismerlek téged, mit te saját magadat, Dan. Minden kalandod arról szól, hogy a Lélek keresi önmagát. A
Felsőbbrendű Éned szeretettel vár. És közel van már ez a találkozó. Csak remélni tudom, hogy megérem...

Észbe kapott és félbehagyta a mondatot.

- Hogy érted azt, hogy reméled, megéred? - kérdeztem. - Olyan sokáig fog tartani, vagy van valami, amit
nem tudok?

Chia Mama egy pillanatra megállt, és úgy nézett rám, mint aki válaszolni fog a kérdésre. De inkább tovább bi-
cegett, és ott folytatta a témát, ahol abbahagyta.

- Akkor találkozol a Felsőbbrendű Éneddel, amikor a tudatod kiemelkedik a személyes aggodalmak tengeré-
ből, fel, a szívbe. Nem kell megmásznod Tibet hegyeit, mert a mennyei királyság odabent van - emlékeztetett rá.
- Odabent és fent, a szívben és felette. Ott van minden.

- És mi a helyzet a felsőbb emeletekkel?

- Mondtam már, mindent a maga idejében. Előbb találd meg a szívet, és a felsőbb szintek gondja magától
megoldódik. Téged pedig annyira leköt majd a szereteted és a szolgálatod, hogy észre sem veszed.

- Nem hiszem, hogy képes lennék Szent Dant játszani - vigyorogtam rá. - Először is, túlságosan szeretem az
édességet.

- Hát, majd ha felugrasz a szívbe, akkor szereted csak igazán az édességet - mosolygott Chia Mama. - Mint
ahogy én is.

Felnevetett, de egy ideig semmi mást nem mondott, mintha hagyná, hogy az eddigiek leülepedjenek, ahogy a
kertész engedi lefolyni a vizet egész a gyökerekig.

Felnéztem az égre. Felhők úsztak el a déli nap előtt. Chia Mama szavai belém hatoltak, és mélyen bennem
megérintettek valamit. Csöndben gyalogoltam tovább, aztán újabb kérdések jutottak eszembe.

- Chia Mama, láttam embereket, akik szokatlan erővel vagy képességekkel rendelkeztek. Ez azt jelenti, hogy
a felsőbb szintekre jutottak?

- Van, hogy egyesek korábbi megtestesüléseik munkájának eredményeként tehetségesek lesznek valamiben.
De többnyire, hacsak nem takarították el az összes szemetet odalent, csak „ideiglenes belépőjük" van a felső
emeletekre, hogy kinézhessenek az ablakokon és rácsatlakozzanak az energiapontokra. Az igazi mester
tudatossága már születésekor jelen van, de lappang a belső kavarodás és zavar időszakai alatt, aztán gyorsan
kivirágzik. Ezt általában egy esemény vagy egy tanár idézi elő. A nagy mesterek be tudnak lépni a magasabb
szintekre. Nagy szeretetet, energiát, tisztaságot, bölcsességet, karizmát, könyörületet, érzékenységet és erőt
tanúsítanak. De ha előbb nem tanultak meg uralkodni az alsóbb szinteken, végül elszöknek a pénzzel, vagy a
diákjaikkal alszanak.

- Szívesen megtapasztalnám azokat a felsőbb szinteket.

- Bizonyos misztikus technikák és anyagok segítségével évszázadok óta képesek vagyunk belesni a felső
szintekre. Az a legbölcsebb, ha az ilyesmit szent dolognak tekintjük, és nem puszta szórakozásnak. Vagy vedd
úgy, hogy ez „a főműsor előzetese". Sok jó szándékú, magányos, unott vagy kétségbeesett ember él át spirituális
tapasztalatokat különféle technikák segítségével - folytatta. - És akkor mi van? Mijük lesz? Jóval lehangoltabban
térnek vissza a rendes állapotukba, mint amilyenek azelőtt voltak. A Szellem mindig itt van, mindig velünk van,
köröttünk, bennünk. De a felismerés időszakát nem lehet lerövidíteni. A misztikus gyakorlatok fejlesztik a
magasabb tudatosságot, de ha az élmény nem felelősségteljes életen alapul ebben a dimenzióban, sehová sem ve-
zet - mondta.

Befordult az ösvényen a következő kanyarba.

- Azok, akik a világ elől próbálnak menekülni a szellemi tapasztalatokon keresztül, hamis nyomon járnak,
mert a kutatásuk eredménye éppen azokat a kételveket táplálja majd, amelyek miatt kutatni kezdtek. Természetes
és érthető a vágy, hogy ennek a világnak az unalma, földhözragadtsága és halandósága fölé emelkedjünk. De
azok, akik az önmagukkal kapcsolatos technikákat azért gyakorolják, hogy megszabaduljanak a mindennapi élet
dilemmáitól, csak azért másznak fel a létrán, hogy megtudják, rossz falhoz támasztották. Nem az vezet el a Fel-
sőbbrendű Énedhez, ha színes fényeket képzelsz magad elé, ha képes vagy megpillantani, hanem az, ha elfoga-
dod az akaratát. Akkor a Felsőbbrendű Éneddé válsz. Ezt a folyamatot nem lehet erőltetni; a saját tempójában
történik. A mindennapi élet a békés harcos gyakorlótere -folytatta. - A Szellem megad mindent, amire itt és most
szükséged van. Nem akkor fejlődsz, ha másfelé keresed az utat, hanem akkor, ha arra figvelsz, hogy azt öleld
magadhoz, ami ott van előtted. Csak ezután teheted meg a következő lépest, bármelyik szinten dolgozol is.
Elhallgatott, a szemembe nézett, majd folytatta:

- Amikor az alsó szintek megtisztulnak, valami nagyon titokzatos és izgalmas dolog történik. A szándékaid
ritka és drámai változáson mennek át, s a boldogság keresése helyett a boldogság megalkotására vágysz. A vég-
eredmény pedig a szolgálat. Jézus mondta: „Aki nagyobb nálatok, az a szolgátok lesz." Ez a szívhez vezető út,
Dan, a felfelé vezető ösvény a lelked belső hegyén. Jegyezd meg a szavaimat; egy nap nem önérdekből,
bűntudatból vagy lelkiismeretből szolgálsz majd másokat, hanem azért, mert nincs más, amit annál jobban
szeretnél. Olyan egyszerű és örömteli érzés lesz, mint amikor egy gyönyörű filmet nézel, amely boldoggá tesz,
és a boldogságot meg akarod osztani másokkal.

- Nem tudom, képes vagyok-e a szolgálatnak szentelni az életem. Továbbra is tehernek érzem.

- Ez természetes, mert még mindig a harmadik szintről nézed - felelte. - De a negyedik szintről, a szív abla-
kából nézve a kényelem, a személyes jólét és kielégültség többé nem tölti be a lényed központi részét. Minden
egyes nap örömmel várod az ébredést, hogy egy másik léleknek segíts, az Éned egy másik részének.

Chia Mama abbahagyta a beszédet, mert egy hirtelen felhőszakadás bizonytalanná tette a haladásunkat. A te-
kergő gyökerek között nehéz volt egyszerre beszélni és haladni. Sártól átázott tornacipőmre koncentráltam a
csúszós, nedves földön, közben végiggondoltam, amit Chia Mama mondott. Az erdőt átitató esőben caplattunk,
elhagytunk több kisebb, de festői szépségű vízesést a szűk, csúszós ösvény mentén.

Később, amikor az út kiszélesedett, Chia Mama aggódó képemre nézett.

- Ne legyél túl kemény magadhoz, Dan. Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy. Bízz a Felsőbb Énedben.
Gyerekkorod óta szól hozzád. Elvezérelt Szókratészhez és hozzám. Fogadd el magad, és szolgálj. Szolgálj
kötelességből, amíg nem a szíved késztet rá, de anélkül, hogy ragaszkodnál az eredményekhez. És amikor
kielégít, hogy száz életidőt, vagy egy örökkévalóságot tölts mások szolgálatával, nem lesz tovább szükséged rá,
hogy gyakorold az utat, mert magad leszel az Út. A szolgálaton keresztül a Tudatos Éned Felsőbbrendű Énné
fejlődik.

- Honnan fogom megtudni, amikor ez bekövetkezik? - kérdeztem.

- Nem fogod tudni. Túlságosan mámorittas leszel ahhoz, hogy észre vedd! - vágta rá sugárzó arccal. - Az ego
feloszlik Isten karjában, az elme Isten akaratában. Többé nem akarod irányítani, vagy bizonyos módon élni az
életed. Megszűnsz létezni és elkezded a létet. Egy nagyobb cél érdekében olvadsz egybe a „nagyobb képpel". Az
Úttá válsz, úgy, hogy letérsz az útról!
 - Nem tudom - sóhajtottam. - Lehetetlennek tűnik.

- Mikor tartott ez vissza téged valamitől? - kérdezte.

- Igazad van - mosolyogtam.

- Ha a gyerek Joseph de Veusternek valaki azt mondja, hogy felnőtt korában Molokai szigetének leprásait
fogja szolgálni, ő sem hitte volna el - folytatta. - De Joseph Damien atyává lett, és amikor a leprásokat idehozták
szenvedni és meghalni, rátalált a hivatására, és élete hátralevő részében őket szolgálta. Vagy nézd meg Teréz
anyát, Mahatma Gandhit és...

- És téged - vágtam rá.

Beértünk az esőerdőbe, ahol a kunyhóm és a pihenés várt. A gyökereket és köveket fű, levelek és nyirkos, vö-
rös talaj váltotta fel. Mindketten fáradtak voltunk, csendben haladtunk. Én arra koncentráltam, hogy mélyen,
lassan lélegezzek, a nyelvem a szájpadlásomon tartsam, lehetővé téve, hogy Alapvető Énem keringesse és
egyensúlyban tartsa a bennem áramló energiákat. Nem csak levegőt, hanem fényt, energiát és lelket
lélegeztem be.

Madárdalra lettem figyelmes, és a patakok meg vízesések állandó csobogása és zúgása ismét Molokai titok-
zatos szépsége felé irányította figyelmemet. De újra meg újra felmerült tudatomban a szolgálat kérdése, amely
nyilván életem gyenge láncszeme. A téma ott motoszkált bennem, nem hagyott nyugodni.

- Chia Mama - törtem meg a csendet. - Amikor Damien atyát vagy Teréz anyát említed, rá kell jönnöm, mi-
lyen távol állok én tőlük. Életemnek ebben a szakaszában egyszerűen nem vonz a gondolat, hogy leprásokkal
dolgozzam, és a szegényeket szolgáljam, bár tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a helyes.

- Az emberek többsége osztozik az érzéseidben - felelte anélkül, hogy megfordult volna. - A jócselekedetek-
nek sok oka lehet. Az első szinten csak saját magad szolgálatát találod, a másodikon a szolgálathoz mindig a má-
sok feletti hatalom megszerzése is kötődik. A harmadik szinten a kötelességtudat és a felelősség motiválja. Ismét
csak azt mondhatom: az igazi szolgálat a negyedik szinten kezdődik, amikor a tudat már a szívben lakozik.

Tovább sétáltunk a délutánban, egyszer megálltunk és mangót szedtünk. De alig csillapította éhségemet.
Örültem a maradék diónak, ami Chia Mama zsákjából került elő. Ő maga alig csipegetett, kevéssel is beérte.

- Egyél ilyesmit, és olyan karcsú leszel, mint egy modell - jegyeztem meg.

- Milyen modell? - mosolygott.

- Egy szent modell.

- Nem vagyok szent - tiltakozott. - Látnál csak a partikon.

- Már megtörtént, nem emlékszel? Oahun.

A gondolataim visszakanyarodtak ahhoz az estéhez. Tényleg néhány héttel ezelőtt történt? Mintha évek teltek
volna el az érkezésem óta. Jóval öregebbnek éreztem magam, s egy kicsit talán bölcsebbnek is.

Lefelé tartó bandukolásunk utolsó szakaszán megkérdeztem Chia Mamát:

- Hogyan fogom megtenni azt az ugrást, amelyről beszélsz? Dolgozom, gondoskodnom kell a családomról, és
más kötelezettségeim is vannak. Egyszerűen nem adhatok fel mindent, hogy önkéntes szolgálatot vállaljak.
 - Ki mondta, hogy ezt kell tenned? Honnan vetted? -kérdezte, aztán elmosolyodott. - Talán ugyanarról a
helyről, ahonnan én is.

Lelassította lépteit, úgy folytatta:

- Amikor felvettek az egyetemre, én is magasra tettem a mércét. Maga a Szent Grál lebegett a szemeim
előtt. Egyetlen nap sem múlt el, anélkül, hogy ne éreztem volna magam bűnösnek, amiért egy ilyen jó egyetemre
járok, könyveket olvasok, tanulok, filmeket nézek, miközben gyermekek éheznek a világ más tájain. Megfogad-
tam, hogy a tanulmányaim befejezése után segítek majd a nálamnál szerencsétlenebbeknek. Azon a nyáron ösz-
töndíjjal Indiába küldtek, ahol durván kiábrándítottak. Megtakarítottam valamennyi pénzt, hogy a szegénveknek
adjam. Alig szálltam le a vonatról, egy gyermek közeledett felém. Gyönyörű volt, ápolt és tiszta, foga fehéren
csillogott, szegénysége ellenére is. Udvariasan koldult, és boldog voltam, hogy adhattam neki egy kis pénzt.
Felcsillant a tekintete. És én olyan jónak éreztem magam! Aztán további három gyerek futott oda hozzám. Rám
mosolyogtak, és mindnek adtam egy-egy pénzdarabot. Aztán vagy tizenöt gyerek vett körül, de ez még csak a
kezdet volt. Mindenhol gyerekek koldultak. Hamar elfogyott a pénzem. Odaajándékoztam a táskámat és az es-
ernyőmet. Elajándékoztam csaknem mindent a rajtam lévő ruhán és a repülőjegyemen kívül. Tudtam, ha ez így
folytatódik, magam is koldusbotra jutok. Valahol véget kellett vetni ennek. Meg kellett tanulnom, hogy nemet
mondjak, anélkül, hogy megkeményíteném a szívemet. Fájdalmas volt, de szükségszerű. Nem kellett szegénysé-
gi fogadalmat tennem. És neked sem kell. Igen, több könyörületre lenne szükség ezen a világon. De mindenki-
nek más a hivatása. Egyesek állatvásáron dolgoznak, mások börtönökben. Egyesek luxusban élnek, mások haj-
léktalanok. Egyeseket az foglalkoztat, hogy milyen márvány illik házi uszodájukhoz, mások éhen halnak az ut-
cákon. Ettől vajon a gazdagok gonosztevők és a szegények szentek? Nem hinném. Bonyolult karmák működése
ez. Mind a szerepünket játsszuk. Mind olyan életkörülmények közé születtünk, amelyek kihívást jelentenek, és
hagynak kibontakozni. Ebben az életben koldus vagy, a másikban talán gazdag leszel. Egyenlőtlenség mindig is
volt, és amíg az emberiség tudatossága legalább a harmadik szintre nem emelkedik, lesz is. Idővel végül beletö-
rődtem, hogy kényelemben élek és elég élelmem van. Nincs bűntudatom. Máskülönben egy falat étel sem
csúszna le jó érzéssel a torkomon, abban a tudatban, hogy mások éheznek.

- Hogyan tudod kezelni ezeket az érzéseket? - kérdeztem.

- Látod, ez a kérdés felfedte ébredező szívedet -mondta. - Oly módon kezelem ezeket a dolgokat, hogy
igyekszem kedvesnek lenni a közvetlen közelemben élőkkel. Elfogadom a rám rótt szerepet, és neked is
ugyanezt ajánlom. Nincs azzal semmi gond, ha a békés harcos sok pénzt keres, és azt csinálja, amit szeret, ha az-
zal másokat szolgál. Mind a három elem fontos. Helyes

fájdalmat érezni, szeretni, boldognak lenni a világ buktatói ellenére. Találd meg a saját egyensúlyod. Tedd meg,
ami tőled telik, de legyen időd a nevetésre, az élet élvezetére. Ugyanakkor készülj fel rá, hogy ha a tudatosságod
emelkedik az élet tornyában, az életstílusod megváltozik. Egyszerűsödnek az igényeid, másképp töltöd az időd,
költöd a pénzed és használod az energiád. Minden megváltozik.

- Magasabb eszményeim is vannak, Chia Mama. Közelebb akarok hozzájuk kerülni. Változni akarok.

- A változás első lépése, hogy elfogadod a mostani helyed - hívta fel rá a figyelmemet. - Teljesen fogadd el
a fejlődésed. A magadról alkotott elmarasztaló ítélet csak visszatart a változástól, mert az Alapvető Én nagyon
makacs és védekező. Ha elfogadod magad, a tudatalattidban élő gyermek megkapja a szükséges teret, hogy
növekedhessen. De hogy ez mikor történik, az kizárólag Istenen múlik, nem rajtad.
 16/ SOTET FELHŐK EGY SZÉPNAPON

„íme a dolgok könnyei; a halandóság megérinti a szívet."

vergilius: aeneis

Mindent magamba szívtam, amit tudtam; Chia Mama érezte. Az utolsó néhány kilométeren pihentettem az el-
mém és a szívem, de a lábam sajnos nem. Üresjáratban szaladtam, inkább a lejtő lendülete, semmint az energia-
tartalék mozgatott. Újra belém csapott az a hihetetlen gondolat, hogy ez az idős asszony végigbírta ezeket a ki-
lométereket, végigbicegte minden egyes lépését.

Amikor már úgy egy kilométernyire lehettünk a kunyhómtól, Chia Mama egy másik ösvényre fordult rá, mint
amire emlékeztem. Néhány percre rá egy vízesés melletti kis kunyhóhoz értünk. Fentről lefelé haladva
ráláthattam egy óriási japán sziklakertre - magányos, nagy szikla állt szigetként a gereblyézett kavicstengerben,
mellette magasba nyújtózkodó, az egésszel tökéletes harmóniában lévő bonsai fa. Felette másik teraszos kert,
zöldségeknek és virágoknak.

A kunyhó cölöpökön állt.

- Néha sok vizet kapunk - magyarázta Chia Mama anélkül, hogy kimondtam volna a kérdésem.

Közben felmentünk három rönklépcsőn, és beléptünk a házba. A berendezés teljes mértékben Chia Mama
ízlését tükrözte: hosszú, alacsony futón ágy, zöld szőnyegek, akár az erdő levelei, a falon néhány festmény,
néhány zafu - meditációs és mindenféle egyéb párnák.

- Adhatok jeges teát? - kérdezte.

- Igen - mondtam. - Segítsek valamit? Mosolygott.

- Ha ketten teáznak is, nem igényel két személyt az elkészítése. Ott van a fürdőszoba - mutatott a bal oldalam
felé a konyhába menet. - Érezd magad otthon. Ha akarsz, tegyél fel egy lemezt.

Kifelé jövet a fürdőszobából megkerestem a lemezjátszót. Egy öreg tekerős fonográfot találtam, egy antik da-
rabot.

Amikor Chia Mama kihozta a teát és friss papajasze-leteket, itt, otthoni környezetében olyan békés nyugalom
áradt belőle, mintha el sem mozdult volna innét, s nem vitt volna kegyetlen túrára.

A tea végeztével kiürítettük és elmostuk a tányérunkat.

- Mindössze másfél kilométernyire vagyunk a kunyhódtól - mondta. - Rád fér egy kis pihenés, gondolom.

- Igen - értettem egyet vele. - Rád is.

Chia Mama japán módra térdelt velem szemben a párnán, és egyenesen a szemembe nézett.

- Ügy érzem, elég jól megismertelek ez alatt a néhány nap alatt.

- Az érzés kölcsönös - mondtam. - Lenyűgöztél! Szókratész aztán tudja, kikkel barátkozzon! - mosolyogtam.

- Igen, tudja - mondta, s azt gondoltam, rám céloz.

- Tudod, különös, hogy csak néhány hete ismerjük egymást, de jóval többnek tűnik.

- Mint egy időugrás - állapította meg.

- Igen, pontosan. És nekem szükségem lesz némi időre, hogy mindent megemésszek, amit itt tanultam.

Valamivel később szólalt csak meg.

- Talán éppen ez az élet célja: idő, hogy megemésszük mindazt, amit tanultunk.

Egy ideig csendben ültünk, élveztük a ház nyugalmát, és egymás társaságát.

- Olyan hálás vagyok neked, Chia Mama - szólaltam meg váratlanul.

- Hálás, nekem? - nevetett, mint aki viccesnek, sőt, talán abszurdnak véli. - Én vagyok boldog; a hála jó és
egészséges érzés, de amikor szomjas vagy, és valaki vizet ad neked, a pohárnak vagy hálás, vagy a személynek,
aki a vizet adta neked?

- Hát, a személynek - feleltem.

- Én csak a pohár vagyok - mondta. - A Forrásnak küldd a háládat.

- Meg fogom tenni, Chia Mama, de attól még méltányolhatom a poharat!

Mindketten nevettünk, majd a mosolya kissé elhalványult.

- Úgy érzem, hogy valamit el kell mondanom neked, Dan, arra az esetre... - Egy ideig habozott. - A vérrögökkel
van baj. Nagy a kockázata, hogy újabb szélütés ér. Az utolsónál lesántultam, a kezem azóta remeg, és az egyik
szememre rosszabbul látok. A következő, ha megtörténik, végzetes lehet.

Tárgyilagosan mondta mindezt. A testemen rémület hulláma futott végig.

- Az orvos, aki először diagnosztizálta, és a specialista, aki ugyanazt állapította meg, azt mondta, hogy a szo-
kásos óvintézkedéseket betartva normálisan élhetek, de a kilátásaim nagyon bizonytalanok. Nem sokat tehetnek
értem, gyógyszert kaphatok, de...

Nyugodtan ült, mialatt én magamba szívtam a híreket. A szemébe meredtem, a földre, majd újra a szemébe
néztem.

- Azokba a „szokásos óvintézkedésekbe", amelyeket az orvos említett, beletartozik az is, hogy ne merítsd ki
magad fárasztó túrákkal?

Chia Mama sajnálkozva nézett rám.

- Most már érted, miért nem szóltam előbb?

- Igen. Mert akkor nem mentem volna veled! Harag, aggódás, bánat, félelem, gyengédség, árulás és

bűntudat érzése árasztott el. Sűrű csend telepedett a szobára.

- Azt mondtad, hogy a következű szélütés halálos lesz. Nem úgy értetted, hogy talán halálos?

Vonakodva válaszolt.
- Érzem, hogy hamarosan meghalok. Meg tudom érezni. Csak nem tudom pontosan, mikor következik be.

- Tehetek érted bármit is? - kérdeztem.

- Majd szólok - felelt megnyugtató mosollyal.

- Azzal, amit tudsz, vagyis hogy jó kapcsolatban vagy az Alapvető Éneddel, nem tudod meggyógyítani magad?

- Nem egyszer feltettem már magamnak ezt a kérdést, Dan. Megteszem, amit tudok, a többi a Szellem feladata.
Vannak dolgok, amelyeket az embernek el kell fogadnia. Semmiféle pozitív gondolkodással nem növeszthetsz
visz-sza egy elvesztett lábat; az én problémám is ilyen.

- Meséltem neked egy barátomról, aki meghalt. Amikor a tudomására jutott, hogy beteg, ugyanazt érezte, mint
a legtöbb ember hasonló helyzetben: döbbenetet, elutasítást, haragot, és végül beletörődést. Számomra úgy tűnt,
választási lehetőséget kapott, hogy legyőzze a betegséget, s minden idejét, energiáját, akaratát a gyógyulásnak
szentelje, vagy beletörődjön a halálba, feladja, megbékéljen a világgal, elrendezze a dolgait, és mindezt valahogy
a fejlődésére használja fel. De egyiket sem tette - jegyeztem meg szomorúan. - Azt tette, amit a legtöbb ember
tett volna a helyében. Kedvetlenül imbolygott ide-oda, nem harcolt a halál ellen, de nem is fogadta el, míg be
nem következett a vég. Én... én csalódtam benne.

Most első alkalommal osztottam meg ezt az érzést mással.

- Szókratész büszke lenne rád, Dan - mondta Chia Mama csillogó tekintettel. - Nagy bölcsességre vall, hogy ezt
észrevetted. Láttam embereket, akik teljesen megadták magukat a halálnak, és meggyógyultak. Ami engem illet,
egyszerre küzdök az életemért és fogadom el a halált. És élni fogok, igazán élni, míg meg nem halok, legyen az
ma, holnap, a következő hónapban vagy a jövő évben. Ennyit bárki meg tud tenni.

Rám nézett, és azt hiszem, megérezte, milyen tehetetlen düh tombol bennem, hogy mennyire szeretnék rajta
segíteni.

- Ebben az életben semmire nincs garancia - mondta. - Mindnyájan az általunk legjobbnak vélt módon
élünk. Meghallgatom az Alapvető Énemtől kapott üzeneteket és megbízom bennük. De néha, mindezek
ellenére... - Vállrándítással fejezte be a mondatot.

- Hogyan birkózol meg vele? A tudattal, hogy bármelyik percben...

- Nem félek a haláltól. Megértem. De attól még szeretem az életet! És minél több nevetésben és
vidámságban van részem, annál több energiát ad az Alapvető Enem, hogy tovább táncoljak.

Megsimogatta mindkét kezem.

- Tőled sok nevetést és örömet kaptam az elmúlt néhány napban! - mondta. Égni kezdett a szemem. Könnye-
im kicsordultak, és összeölelkeztünk.

- Gyerünk - javasolta. - Hazakísérlek.

- Nem! - tiltakoztam azonnal. - Akarom mondani, magam is megtalálom az utat. Te csak pihenj.

- Vonzó ötlet - ásított és nyújtózkodott. Mikor kifelé fordultam, utánam szólt:

- Ha már így felajánlottad, van valami, amit megtehetnél értem.

- Mondd.
 - Akad néhány elintéznivalóm, meg kell látogatnom néhány embert. Segíthetnél, ha nem bánod, vihetnéd a
csomagokat, meg hasonlók. Holnap van valami dolgod?

- Utána nézek a naptáromban - lelkesedtem.

- Helyes! - felelt. - Holnap találkozunk. És, Dan, kérlek, ne aggódj.

Aztán intett és elfordult. Lassan lépdeltem le a bejárati lépcsőn, hogy ráleljek a kunyhómhoz vezető ösvényre.
Lefelé ballagva a fák között elgondolkodtam: vajon erezi tem-e valaha is úgy, mint ő? Segítettem-e másokon
csak azért, mert szerettem azt tenni, úgy, hogy nem gondoltam közben magamra? Aztán valami más hasított
belém. Lehetséges, hogy Szókratész nem csupán azért küldött ide, hogy Chia Mama segítsen nekem, hanem
azért is, hogy valami módon én is segítsek neki? Aztán újra belém nyilallt: Szókratész is kiszolgálta az
embereket a benzinkútnál.

Mire a kunyhóhoz értem, két gondolat is kikristályosodott bennem. Az első az volt, hogy Szókratész valójában
azért küldött ide, hogy megtanuljak szolgálni; a második, hogy nagyon sok a visszafizetni valóm.

***

Másnap kora reggel egy madár éles csiripelése ébresztett, és parányi súlyt éreztem a mellemen. Óvatosan
kinyitottam a szemem, és egy piros magvájó madárkát láttam, Chia Mama barátját, az apapane madarat.

- Szia, Vörösmadár - köszöntöttem halkan, mozdulatlanul.

Mindössze a fejét billentette meg, csiripelt és kirepült az ablakon.

- Látom, a madár megelőzött - mondta Chia Mama, belépve az ajtón, és egy fára mutatott, ahol a madár tovább
énekelt.

- Készen vagyok - mondtam a cipőmet kötve. Megfogadtam, hogy nem leszek letört és érzelgős Chia Mama
társaságában. - Mi az első feladat?

- Reggelizünk.
Kenyeret adott, még meleg volt.

- Köszönöm! - mondtam, és az ágyon ülve csámcsogtam. - Egyébként meg akartam kérdezni, hogy ez a
kunyhó a tiéd?

- Ajándék; Sachi apja építette évekkel ezelőtt.

- Jó kis ajándék - jegyeztem meg teli szájjal.

- Egy jó embertől.

- Mikor ismerhetem meg?

- Nincs itthon, építkezésen dolgozik. Nem sok az építkezés manapság Molokain, így ha lehetősége adódik...
- vállat vont.

- Sachi hol van?

- Bármelyik percben itt lehet. Mondtam neki, hogy velünk jöhet.

- Örülök. Kedvelem a kisasszonyt.

Sachi lépett be, elvörösödött a dicséret hallatán. Chia Mama felvett egy hátizsákot, majd a másikra mutatott, arra,
amelyet nekem kellett vinnem. Lehajoltam.

- A mindenit, ennek aztán van súlya - csodálkoztam el. - Kövekkel van tele, vagy mi?

- Tulajdonképpen igen - mondta. - Fujinak és Mitsunak szántam néhány válogatott követ, a sziklakertjükbe.
És az edzés jót tesz neked.

- Ha nem bírod, vihetem én is - jelentette be Sachi, és a mosolytól gödröcskék jelentek meg arcán.

- Ha nem bírom, engem is vihetsz - vigyorogtam visz-sza, majd Chia Mamához fordultam. - Nem Fuji az a
fotós, akiről beszéltél? Nem nekik született most gyerekük?

- De. Most tájkertészettel foglalkozik. A Molokai Farmon dolgozik. Nagyon jól bánik a szerszámokkal.

***

Fuji és Mitsu melegen és udvariasan fogadtak bennünket, és megmutatták újszülött fiukat, Tobyt, akit nem hatott
meg a társaság, és tovább aludt.

- Néhány hete érkezett, Chia Mama segítségével -mesélte Fuji.

- Ugyanez igaz rám is. De remélem, az ő útja köny-nyebb volt az enyémnél - vigyorogtam Chia Mamára.

Leengedtem a kővel teli zsákot a hátamról, és egy tompa puffanással a verandára tettem.

- Kövek a kertedhez - magyarázta Chia Mama Fuji-nak, miközben én a karom és a vállam nyújtogattam. -Ha
nem olyanok, amilyeneket szeretnél, örömmel visz-szavisszük - ajánlotta, az én káromra.

Elég volt egy pillantást vetniük a képemre, és mindnyájan elnevették magukat.

A kunyhó tömve volt csecsebecsével és nevezetes események képeivel, takarosan elrendezve álltak a polcokon.
Gyönyörű képeket láttam hullámokról, fákról és az égről - valószínűleg Fuji munkáit. Csodálatos, boldog ház
volt, minden oldalát fák vették közbe, a falakat lelógó növények díszítették. Gyereksírást hallottunk, a kicsi
éhesen ébredt.

Chia Mama és Mitsu a babával maradtak, Fuji pedig körbevezetett.

- Mitsunak és Fujinak csodálatos a kertje - lelkesedett Sachi.

Így is volt: káposztát, kukoricát, borsót és tököt, de még tarógyökér zöldjét is láttam kibújni a földből. A kert
egyik oldalát avokádófa határolta, a másikon egy fügefa állt őrt.

- Jó a krumplink is! - büszkélkedett Fuji.

Mindenhol éreztem magam körül a természetes szellemeket; észrevettem, hogy az Alapvető Énem jóval
érthetőbben beszél hozzám. Vagy talán csak én figyeltem rá jobban.

A sétánk után leültünk a verandán és tájkertészetről, fotózásról és egyebekről beszélgettünk, míg Chia Mama fel
nem tűnt.

Bűcsúzáskor Fuji jól megrázta a kezem.

- Ha bármit tehetek érted, Dan, kérlek, szólj.

 - Köszönöm - mondtam. Őszintén megkedveltem, de nem reméltem, hogy újra látom. - A legjobbakat a
családodnak.

Mitsu a házból integetett, mellén a gyermekkel, és mi megindultunk lefelé az úton.

- A városba megyünk - mondta Chia Mama. - Kölcsön veszem Fuji furgonját, amikor nincs rá szüksége.

Bepréselte magát a kis furgon kormánya mögé, és hátratolta az ülést, hogy levegőt tudjon venni. Én az
utasülésre ültem, Sachi felpattant a furgon hátuljába.

- Kapaszkodj, ha kedves az életed! - kiáltott ki Chia Mama Sachinak, aki önfeledten sikoltozott, miközben
lezötykölődtünk a poros és kavicsos úton a kétsávos főútra.

A városba megyünk, gondoltam. Micsoda kifejezés! Azóta nem láttam civilizált helyet, hogy elindultam a
tengerparton a Makapuu-csúcs felé, hetekkel ezelőtt. Kicsit ostobának éreztem magam, de azért izgatott voltam.

***
Kaunakakai városa a sziget déli végén papírmasé hollywoodi díszletre emlékeztetett - háromsaroknyi városköz-
ponttal, kopott festésű fa- és téglaépületekkel. A városszélen egy táblán ez állt: „2200 lakos." A tengerparti vá-
roskától úgy másfél kilométer hosszú rakpart vezetett a kikötőig.

Chia Mama bement egy üzletbe vásárolni, én pedig kint vártam Sachival, akit teljesen lenyűgözött egy aján-
déküzlet kirakata. Én négy hawaii tinédzser fiúra figyeltem fel, akik felénk közeledtek, majd megálltak mellet-
tünk. Figyelmen kívül hagyva az Alapvető Énem baljós érzését, nem tulajdonítottam túlzott figyelmet nekik, de
aztán egyikük hirtelen Sachi felé fordult, és kitépte a virágot a hajából.

Sachi felháborodottan támadt rá.

- Add vissza!

A fiú mit sem törődött vele, egymás után kezdte tépkedni a szirmokat.

- Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret... Az egyik idősebb srác megszólalt.

- Kit érdekel, nem elég nagy, hogy bármit is csináljon, de...

- Gyerünk, ide azzal a virággal - szóltam közbe harciasan. Vagy hülyén. Felém fordult mind. Ezt most jól meg-
csináltam.

- Akarod a virágot? - kérdezte a legnagyobb.

Úgy tizenöt centivel és negyvenöt kilóval lehetett több nálam. Sörhasára pillantva gyanítottam, hogy valamennyi
izom is van petyhüdt hája alatt.

- Vedd el - szólt kihívóan, a haverjaira vigyorogva.

A suhancok körbevettek, a sörhasú pedig poénkodott:

- Talán hordani akarod?

- A - nyögte egy másik. - Tutira nem buzi. Szerintem a kicsi a csaja - állapította meg Sachi felé rántva a fejét,
aki zavartan, kicsit félénken állt.

- Csak add ide a virágot! - utasítottam. Hiba volt.

Sörhasú felém lépett és hátra lökött.

- Vedd el, haole - köpte.

Egyik kezemmel megragadtam a csuklóját, és megpróbáltam elvenni a virágot, ő pedig eldobta és felém ütött.

A fejemet érte a csapás, hiába igyekeztem elkerülni. Nem akartam megütni a srácot, csak Sachit akartam vé-
deni. De túl messzire mentem. Minden erőmmel meglöktem, ő pedig hátralépett, megbotlott egy sörösdobozon,
és ügyetlenül elesett. Az egyik haverja felröhögött. Sörhasú úgy pattant fel, mint aki mindjárt agyon ver, és ké-
pes is lett volna rá. De a boltos éppen idejében rohant ki, hogy mentse a bőrömet.

- Hé, fiúk! - kiáltotta, mint aki ismeri őket. - Semmi bunyó, ha vissza akartok ide jönni, világos?

Sörhasú megtorpant, a boltosra nézett, majd rám mutatott. Akár egy kés, úgy vágta az ujja a levegőt.

- Legközelebb kinyírlak, haver! Elkullogtak.

- Szerzett egy kellemetlen ellenséget magának - jegyezte meg a boltos. - Min kaptak össze?

- Ezen - feleltem. Felvettem a virágot és lefújtam róla a port. - Köszönöm, hogy elkergette őket.

A boltos fejét ingatva ment vissza az üzletébe.

- Bolond turisták - morogta.

Sachi odajött hozzám, és megérintette a kezem. Akkor vettem csak észre, hogy remegek.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Jól - feleltem, de tudtam, hogy csak részben igaz. A Tudatos Énem higgadt maradt, de az Alapvető Enem

felkavarodott. Gyerekkorom óta azt hajtogatta nekem idealista anyám egy nem túl idealista világban, hogy sose
verekedjek. Nem volt fiútestvérem, és egyszerűen nem tudtam, hogyan viselkedjek a fizikai kihívással szemben.
Bárcsak Szókratész tanított volna egy kis harcművészetet!

- Jól leszek - ismételtem. - És veled mi van?

- Nincs baj - mondta. Átadtam neki a virágot.

- Tessék, majdnem olyan jó, mint újkorában.

- Köszönöm - mosolygott, aztán a mosolya elhalványult, ahogy a távolodó vagányok után nézett. - Már ko-
rábban is láttam őket. Csak a szájuk jár. Menjünk be. Szerintem Chia Mama már végzett.

***
Miközben a furgonba pakoltam, a fiúk után néztem, és elhatároztam, hogy megtanulom megvédeni magam és
másokat is, ha a szükség úgy hozza. A világ veszélyes lehet, és az emberek sem mindig jók. Nem csak utcai huli-
gánok fenyegethetnek; nem lehet figyelmen kívül hagyni az életemnek ezen részét. Ha az a boltos nem jön ki...
Megfogadtam: soha többé nem hagyom, hogy ilyesmi történjen velem.

- Jól múlattátok az időt? - kérdezte Chia Mama, mikor beültünk a furgonba.

- Bizony - mondtam Sachira nézve. - Még néhány új barátot is szereztem.

- Remek - mosolygott Chia Mama. - Elrakom ezeket a zöldségeket, aztán pedig bemutatlak néhány különleges
embernek.

- Remek - mondtam automatikusan. Halvány fogalmam sem volt, kik lehetnek.

***
Késő délután, miután végeztünk kőrútunkkal, visszavittük Fuji teherautóját. Sachi leugrott hátulról, és egy
„viszlát" kiáltással repülőrajtot vett a földúton.

- A kulcs a kocsiban - szólt be Chia Mama Fujinak. Intett, és elindultunk a kunyhójához vezető ösvényen.

Ragaszkodtam hozzá, hogy én vigyem a zöldségek javát -három jókora zsákot -, de egy kisebbet Chia Mamának
hagytam.

- Nem értem, miért kell cipelnem - méltatlankodott hangosan. - Elvégre fontos kahuna vagyok, ráadásul idő-
sebb is nálad, te pedig kényelmesen hozhatnád a fogaid vagy a két lábad közé szorítva.

- Mert átkozottul lusta vagyok - vallottam be. - De tudom, hogy te megszabadítasz a tunyaságomtól.

- A tunya harcos - bólogatott Chia Mama. - Tetszik. Izgalmas a csengése.

Segítettem elpakolni, aztán kifelé indultam a kunyhóból. Chia Mama még utánam szólt.

- Úgy egy óra múlva találkozunk a te kunyhódnál.

 17/ A KITASZÍTOTTAK BÁTORSÁGA

„Ha én nem vagyok magamért, ki legyen hát? És ha csak magamért vagyok, mi vagyok egyáltalán? És ha nem
most, akkor hát mikor?

Hillel: az apák mondásai

Mint kiderült, ez az út csaknem olyan hosszú volt, mint az előző, de az ellenkező irányba vezetett. Ez
alkalommal viszont egy részét stoppal tettük meg, egy molokai farmer vitt el a hosszú földúton csaknem a
gerincig, onnan a csapáson maradtunk, amely előbb meredeken zuhant alá, majd ismét a magasba emelkedett.

Valahányszor csak Chia Mama zihálni kezdett, megkérdeztem, hogy van. Amikor negyedszer vagy ötödször
történt így, felém fordult. Még egyszer sem láttam, hogy ilyen közel állna ahhoz, hogy dühbe guruljon.

- Ha még egyszer megkérdezed tőlem, hogy vagyok, úgy beléd rúgok, hogy hazáig gurulsz. Megértetted?

Késő délután, miután az utolsó emelkedővel is megbirkóztunk, Chia Mama gyorsan megállt, és kinyújtotta
kezét, hogy én is lefékezzek. Ha nem teszi, a következő pillanatban megkezdhettem volna kurta madár-pályafu-
tásomat. Egy szikla szélén álltunk, vagy háromszáz méteres mélység tátongott alattunk. Lenyűgöző volt a
látvány: felhők lebegtek a kékeszöld tengeren, és messze alattunk egy albatrosz siklott a légáramlaton.
Pillantásommal követtem a madarat, aztán észrevettem egy magas pálmákkal határolt településfélét.

- Kalaupapa - mutatott arrafelé Chia Mama.

- Mi van ott lenn? - kérdeztem.

- A lift kulcsa.

Nem sok időm volt, hogy ezen rágódjak, mert Chia Mama megfordult és lelépett egy, a földben lévő gödörbe.
Utána siettem. Sziklába rejtett lépcsőfélén lépkedtem. Meredek és sötét volt. Nem beszélgettünk, minden fi-
gyelmemre szükségem volt, hogy el ne essek.

Lefelé a lépcsőn a fény és az árny táncoló párosa szórakoztatott bennünket; a napsugár foltokban jutott csak el
erre a kanyargós lépcsőre. Végül a sziklafalból a napfényre értünk, és tovább ereszkedtünk. A kapaszkodókat
markoltuk, különben alázuhantunk volna a mélységbe.

- Néhányan használják csak ezt az utat - mondta.

- Megértem. Biztos, hogy jól vagy...

Olyan mérgesen nézett rám, hogy elhallgattam.

- Van egy öszvérút is, de huszonhat kanyarulata van. Ez gyorsabb.

Nem beszélt többet egészen addig, míg be nem vettünk egy meredek kanyart, s le nem értünk a magasba
emelkedő sziklák és a tenger között elnyúló széles völgybe. Buja növényzet szegélyezte az előttünk fekvő kis
települést, azon túl homok és víz látszott. A házak szabályos sorokban épültek, és néhány kisebb kunyhó állt a
parton, a pálmafák között. A település olyan spártainak hatott még ebben a rejtett kis öbölben is, hogy inkább
katonai területnek látszott, mint kies nyaralóhelynek.
 Közelebb érve néhány embert is megpillantottam. Egy-két idősebb asszony a kertben dolgozott, egy magá-
nyos, ugyancsak idősebb férfi őrlőgép-félével munkálkodott, de abból a távolságból nem tudtam teljesen megál-
lapítani, mivel.

A településre érve barátságos, de többnyire sebes arcok fogadtak. A legtöbben felénk fordultak és bólintottak,
Chia Mamára mosolyogtak, aki nyilván régi ismerős lehetett errefelé, míg másokat továbbra is a munkájuk kötött
le.

- Ők Molokai leprásai - suttogta Chia Mama. Meleg eső kezdett szemerkélni. - Először 1866-ban hagytak itt
betegeket félelemből és nemtörődömségből, hogy elzárják őket a világtól halálukig. Damien atya 1873-ban jött
ide, hogy szolgálja ezt a közösséget, míg ő maga is el nem kapta a betegséget. Tizenhat évvel később meghalt.

- Meghalt a betegségben? Ragályos?

- Igen, de nem olyan könnyű elkapni. En nem aggódnék miatta.

Bármit is mondott, én bizony aggódtam. Leprások! Eddig csak bibliai témájű filmekben láttam ilyen embere-
ket, amelyekben Jézus csodát tett, és meggyógyította őket. Ő bezzeg nem félt, hogy bármit is elkaphatna! De ő
Jézus volt. Attól én még félhetek.

- Hagyományos orvosok is törődnek ezekkel a betegekkel - folytatta halkan Chia Mama. - A leprások több-
sége hawaii, de van közöttük néhány keresztény, akik nem hisznek a huna gyógyászatban. Néhányukat én látom
el tanáccsal. Ők azok, akiknek szokatlan álmaik vagy tapasztalataik voltak, amelyeket az orvosok nem értenek
meg.

Próbáltam nem bámulni, de feltűnt néhány jellegzetes torzulás. Egy asszony székben ült, olvasott, mindössze
egy kis csonk volt az egyik lába helyén. Egy férfi mindkét kezét elvesztette, de ez sem tartotta vissza attól, hogy
egy elektromos szerszámmal csiszoljon valamit.

- Szép ékszereket készít, ezüst delfineket - jegyezte meg Chia Mama.

Egyre többen bújtak elő a házaikból, ahogy terjedt érkezésünk híre. A legfiatalabb beteg úgy negyven év
körüli lehetett. Be volt kötve a feje. Egy idősebb asszony lépett oda hozzánk és mosolygott. Az arcán seb
éktelenkedett, hiányzott néhány foga.

- Aloha - köszöntötte Chia Mamát, majd engem is. Mosolya üde, barátságos és kíváncsi volt. Felém bic-
centett a fejével, úgy kérdezte Chia Mamát:

- Ki ez a kant (férfi)?

- Azért jött, hogy kokua (segítsen) - válaszolt Chia Mama a legjobb pidzsin angoljával. - A málhásom - tette
hozzá büszkén, darabos, de sugárzó mosolyt csalva ki az öregasszonyból. - Talán marad néhány napot segíteni.
Másként nem tudom levakarni magamról ezeket a jóképű fiúkat - tette hozzá ráadásul.

Az öregasszony nevetett, és mondott valamit hawaii nyelven. Chia Mama elcsodálkozott, majd szívből kacagni
kezdett.

Zavartan fordultam Chia Mamához.

- Azt mondtad, maradunk néhány napot?

- Nem mi; csak te.

- Azt akarod, hogy néhány napig maradjak itt? Tényleg fontos ez?
Chia Mama kissé szomorkásán nézett rám, de nem felelt. Szégyelltem magam, de eszem ágában sem volt itt
maradni.
- Tudom, hogy jót akarsz, és talán csakugyan hasznomra válna. Vannak, akik szívesen végzik az ilyesmit, mint
Damien atya, de az igazat megvallva, én soha nem voltam az a fajta, akit vonzottak a kórházak vagy az
ingyenkonyhák. Tisztelem azokat, akik ilyesmit tesznek, de nem érzek rá elhivatottságot.

Újra csak nézett; a néma ráhatás.

- Chia Ma ma, én attól is hátrahőkölök, ha valamelyik felém tüsszent - próbáltam elmagyarázni. - Nem bírom
elviselni magam körül a betegséget. És te azt akarod, hogy maradjak itt és vegyüljek el a leprások között?

- Pontosan - vágta rá, és már meg is indult az egyik parti kunyhó felé.

Követtem a központi épület, az étkező felé. Mielőtt még bementünk volna, megszólalt:

- Az orvosokat és a papokat leszámítva ritkaságszámba mennek a látogatók. A tekinteted tükör ezeknek az

embereknek; érzékenyen reagálnak rá. Ha félelemmel vagy iszonyodva nézel rájuk, ők is így fogják látni magu-
kat. Érted?

Még mielőtt válaszoltam volna, több férfi és nő gyűlt körénk, épp az ételük mellől álltak fel. Örültek, hogy
látják Chia Mamát, aki elvette tőlem a csomagját és kivett egy csomag mogyorót, meg valami gyümölcskenyér-
féle-séget, amit maga sütött.

- Ez Tiáé - mondta. - Hol van Tia?

Az emberek engem is megkörnyékeztek.

- Alolia - köszöntött az egyik asszony, s megérintett a vállamon. Igyekeztem, hogy ne hőköljek hátra,
szerencsére mindkét keze normálisnak tűnt.

- Aloha - feleltem mosolyogva.

Aztán felfigyeltem rá, hogy az emberek utat engednek egy asszonynak. Ő volt a legfiatalabb, akit itt láttam, a
harmincas éveiben járhatott. Hat hónapos terhesnek tippeltem. Nagy műsor volt, ahogy ő és Chia Mama megpró-
báltak összeölelkezni. Mosolyogtak, óvatosan közelítettek egymáshoz, mosolyogtak, oldalra hajoltak. Olyanok
voltak, akár két léghajó.

Tia egyébként nagyon csinos volt, még a sorvadt karjával és a bekötött kezével is. Chia Mama odaadta neki a
süteményt.

- Neked és a kicsinek - mondta.

- Mahalol - nevetett Tia, és felém fordult. - Ő az új fiúd? - kérdezte Chia Mamát.

- Nem! - tiltakozott Chia Mama. - Tudod, hogy a fiúim csinosabbak és fiatalabbak.

Mind nevettek.

- Ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjön és segítsen a kertben néhány napig. Erős fiú, és örült a szabálynak,
hogy az önkéntesek sötétedésig dolgozhatnak.

Chia Mama felém fordult és széles mozdulatokkal bemutatott.

- Tia, a fickó neve Dan.
 Tia melegen megölelt. Aztán visszafordult Chia Mama felé.
- Annyira örülök, hogy látlak! - Újabb ölelés következett, aztán elment, hogy megmutassa a többieknek a sü-
teményt.
Leültünk enni. Egy asszony egy tálca friss gvümölcsöt kínált. Nagyon udvarias volt, de nem tudtam nem
észre venni, hogy csak egy szeme van sebes arcán. Nem voltam túl éhes, és épp vissza akartam utasítani, amikor
felnéztem egyetlen szemébe. Valamiféle kapcsolat alakult ki közöttünk; annyira tiszta és csillogó volt a tekintete,
h
°gy egV pillanatra azt hittem, a lelkét látom benne, és pontosan olyannak tűnt, mint az enyém. Elfogadtam a kí-
nálását.

- Malialo - mondtam.

***
Később, amikor Chia Mamával egyedül üldögéltünk két régi faszéken, rákérdeztem:
- Miért volt az a Tia nevű nő annyira hálás a süteményért?
- Nem a sütemény miatt volt az - nevetett -, bár meg kell hagyni, csodálatosan sütök. Azért volt hálás, mert
otthont találtam a gyermekének.

- Hogy mit?
Ugy nézett rám, mintha elmebeteg lennék, és lassan nyitotta szóra a száját.
- Elkerülte a figyelmed, hogy itt nincsenek gyerekek?

Egynek sem szabad, a betegség miatt. A leprások csecsemői sokszor tünetmentesek, de jóval fogékonyabbak a
betegségre, ezért nem élhetnek itt. Talán ez a legszomorúbb az egészben, mert ezek az emberek különösen ra-
gaszkodnak a gyerekekhez. Az asszonynak két hónappal a szülés előtt el kell innen mennie. Máshol fogja meg-
szülni, és elbúcsúzik tőle.

- Azt mondod, Tia nem fogja látni a gyermekét? Oda kell adnia?

- Igen, de találtam a közelben egy családot. Meglátogathatja majd a gyereket; ezért olyan boldog. - Chia Ma-
ma hirtelen felállt. - Most van egy kis dolgom, később találkozunk.

- Várj egy kicsit! Nem mondtam, hogy maradok.

- Akkor hát?

Nem feleltem tüstént. Csendben haladtunk a bungalók felé, amelyek néhány száz méternyire álltak a parton.

- Azért jöttél, hogy tanítsd őket? - kérdeztem.

- Nem, azért, hogy tanuljak tőlük. - A gondolataiban keresgélte a megfelelő szavakat. - Ők átlagos emberek,
Dan. Ha nem volnának betegek, cukornád ültetvényen dolgoznának, vagy biztosítónál, gyógyíthatnának, ban-
koknál vállalhatnának munkát. Nem akarom eszményíteni őket; ugyanazok a problémáik, ugyanazok a
félelmeik, mint bárki másnak. De a bátorság olyan, mint az izom. Gyakorlással erősödik. Az emberek nem teszik
próbára a lelküket, míg szembe nem kell nézniük a szerencsétlenséggel. Ezek az emberek a legkeményebb
érzelmi és fizikai megpróbáltatásokon mentek keresztül. Száműzték őket, és olyan életre kényszerültek,
amelyben nincs gyereknevetés. A „leprás" szó annak az embernek a szinonimája, akitől elfordulnak, akit a
társadalom kitaszít magából, akit magára hagy a világ. Csak keveseknek kell ezzel szembe nézni, és kevesekben
van ennyi lelkierő. Én vonzódom az olyan helyekhez, ahol sok a lélek. Ezért érdekelnek annyira ezek az
emberek. Nem mint gyógyítójuk, hanem mint a barátjuk jövök hozzájuk.

- Nem ugyanaz?
- De - mosolygott. - Ugyanaz.
- Hát, barát én is lehetek. Maradok. De csak néhány napot.
- Ha a fogadat csikorgatva várod, hogy elteljenek a napok, akkor felesleges. Ez a hét arra való, hogy megnyissa
a szíved, amennyire csak lehetséges.

- Egy hét? Azt hittem, csak néhány napot mondtál!

- Alolia - köszönt el, egy üveg napolajat adott, és megindult meglátogatni a közeli települést.

Fejemet csóválva mentem vissza a kunyhósor felé, a balsors és a lélek járt az eszemben.

A legnagyobb helyiséget vettem célba, és bementem. Kiderült, hogy a betegszoba az, tele idegen szagokkal és
ágyban fekvő, elfüggönyözött emberekkel. Egy nagyon sovány, Chia Mama korabeli férfi megfogta a karom.

- Jöjjön - mondta, és kivezetett a betegszobából. Aztán egy másik, barakkszerű épület felé mutatott.

- Ott enni. Később. - Majd magára mutatott. - A nevem Manoa.

- Aloha - köszöntöttem. - Örülök, hogy megismerkedtünk.
Nem voltam benne biztos, hogy megérti, ezért magamra mutattam:

- Dan.
Egy háromujjas csonkot nyűjtott felém, hogy kezet fogjunk. Csak egy pillanatig haboztam. Ő kedvesen el-
mosolyodott, bólintott, mint aki érti és intett, hogy kövessem.

Egy nagy földtáblához mentünk, amely már meg volt tisztítva. Ott egy ember üdvözölt, kapát adott a kezembe,
és egy földszakaszra mutatott. Ez volt az egész.

A nap hátralévő részét, egészen sötétedésig a kertben töltöttem. Zavarban éreztem magam, és örültem, hogy
van egy világos feladatom - ezzel legalább segíthetek valamit. A változatosság kedvéért most én adok.

* *
Manoa megmutatta, hol fogok aludni. Saját szobám volt. Jól aludtam és éhesen ébredtem.

Az étkezőben leültem, szemben néhány emberrel, akik mosolyogtak, de főleg maguk között beszélgettek
hawaii nyelven, egy kis pidzsin angollal megfűszerezve. Az asztalomnál mindenki barátságos volt, újra és újra
kínáltak, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre a sebeiket.

Aznap a kertészcsapat és én jó nagyot haladtunk. Feltörtük és megforgattuk a talajt, közben záporok áztattak,
és hagytak el minket. Bekentem magam napolajjal, és valaki kölcsönadott egy széles karimájú kalapot.

Az első néhány nap volt a legnehezebb, az egyedüllét idegensége ebben a másfajta világban. A helybéliek
megértőnek mutatkoztak. Újabb nap telt el a kertben. Egészen megszoktam.

Bár kívülről semmi nem változott, valami bennem mégis átalakult. Ahogy ennek a kis közösségnek a lakói
elfogadták az életüket, én is kezdtem elfogadni őket, nem leprásokként, hanem emberekként. Már nem voltam
szemlélő, kezdtem átérezni a közösség szellemét.

Rá tudtam hangolódni az elszigeteltségből született különleges bajtársiasságra; szenvedésük eredményeként

képesek voltak rá, hogy nagyobb könyörülettel tekintsenek a világ fájdalmaira.

***
Másnap reggel, az árnyékszékről jövet egy kicsavarodott, deformálódott lábú öreget pillantottam meg, aki
mankóra görnyedve vágta át magát a házsorok között. Hirtelen
eltört az egyik mankó, és az öreg elesett. Odasiettem, hogy felsegítsem. Leintett, valamit motyogott és fogatlan
szájával mosolygott. Majd egyedül lábra állt. Egyik kezében a törött mankót tartva bicegett el a betegszoba felé.

Nem maradt több munka a kertben, mert a vetőmag még nem érkezett meg, de azért találtam magamnak ten-
nivalót. Estig meg sem álltam. Vizet hordtam, segítettem kötést cserélni. Valaki megkért, hogy vágjam le a haját,
amit eléggé elrontottam, de ő nem bánta.

Egész végig beszélgettünk és nevetgéltünk, csupán félig értve egymás szavát. Könnyek szöknek a szemembe,
most, amikor ezt írom, de bármennyire furcsa is, életem legmegnyugtatóbb napjai voltak azok. Olyan
megszokott volt minden, olyan emberi. Csak segíteni. Abban a néhány napban egyszerűen közéjük tartoztam.

Az ötödik napon akkora szánalom fogott el, amekkorát előtte még nem tapasztaltam. Soha. És megértettem
Chia Mama céljait. Attól a naptól kezdve nem féltem, hogy megfertőz a betegség, és akartam, tiszta szívemből
akartam szolgálni, bármi módon.

Megnyílt a szívem. Még többet akartam segíteni. Tornát nem tudtam tanítani, mert a legtöbb beteg túl öreg volt.
Máshoz pedig nem értettem.

Aztán a központi resz felé menet egyszerre beugrott: egy tóval segíthetném őket. Ez az! Valami szépet
hagyhatnék magam után.

Korábban egy nyáron át egy tájkertész mellett dolgoztam, és megtanultam az alapokat. Megtudtam, hogy a kö-
zösségnek van néhány cementes zsákja a raktárban, és megvan minden szerszám, amire szükségem lehet. Egyet-
len kép lebegett előttem: egy csodálatos, derűs tavacska képe, amely mellett le lehet ülni és meditálni, vagy csak
egy rövid időre megpihenni. Az óceán alig néhány száz méternyire volt, de egy tavacska mégis valami
különleges dolog.
Másnap, épp hogy nekiálltunk a betonkeverésnek, megjelent Chia Mama.

- Letelt a hét, Dan. Remélem, nem keveredtél bajba.

- Nem! Nem telt még le! - tiltakoztam.

- Pedig igen - mosolygott.

- De láthatod, hogy épp egy munka közepén vagyok. Vissza tudnál jönni néhány nap múlva?

- Nem is tudom - csóválta a fejét. - Rengeteg a dolgunk, az edzésed...

- Igen, tudom. De ezt nagyon szeretném befejezni. Chia Mama sóhajtott és vállat vont.

- Akkor lehet, hogy nem marad elég időnk egy különleges technikára, amivel...

- Csak néhány napot kérek!

- Ahogy akarod - egyezett bele az egyik bungaló felé fordulva.

Észrevettem az arckifejezését. Önelégültség sugárzott róla. De csak egy pillanatra kötötte le a figyelmem, s
már emeltem is a következő cementes zsákot.

***
Chia Mama épp időben tért vissza, hogy lássa, amikor befejezzük a kőművesmunkát. És abban a pillanatban,
hogy elkészült, tudtam, elérkezett a távozás ideje. Sokan jöttek oda hozzám kezet fogni. Kötelék alakult ki
közöttünk, a közös célért együtt munkálkodás köteléke, amely évezredes kapocs az emberek között. Jó érzés
volt.
 Tudtam, hogy hiányozni fognak mindannyian. Jóval közelebb éreztem magam ezekhez a társadalomból kita-
szított emberekhez, mint a kollégáimhoz Ohióban. Talán azért, mert mindig is kirekesztettnek éreztem magam.
Vagy talán a közös feladatunk, az ő nyitottságuk, egye-nességük és őszinteségük miatt. Nekik nem maradt rejte-
getnivalójuk. Ők nem próbáltak jónak tűnni, vagy menteni a látszatot. Ledobták a társadalmi maszkokat, hagy-
ták, hogy én is ledobjam az enyémet.

Indulni készültem Chia Mamával, amikor Tia odalépett hozzánk, és mindkettőnket megölelt. Gyengéden
húztam magamhoz. Atéreztem a fájdalmát, és a bátorságát, amivel szembenézett jövőjével; hogy le kell monda-
nia gyermekéről.

Chia Mamával a part felé tartva más érzések is a felszínre törtek bennem. Elárasztott mindaz a hála, sajnálat és
szeretet Chia Mama iránt, amit az elmúlt hat napban háttérbe szorítottam. Megálltam vele szemben, a vállára tet-
tem a kezem és a szemébe néztem.

- Olyan jó vagy hozzám - mondtam neki. - Bárcsak tehetnék érted valamit... - Lassú, mély lélegzetet vettem,
hogy elfojtsam a bánatom. - Chia Mama, te olyan rendes vagy. Ez egyszerűen nem tisztességes! Nem érzem,
hogy megérdemlem mindazt az időt, energiát, életet, amit nekem adtál. Hogyan tudom mindezt megköszönni,
vagy egyáltalán valaha is viszonozni neked?

Válasz gyanánt Chia Mama hosszasan magához szorított. Úgy tartottam a karomban ezt az idős asszonyt,
ahogy Szókratészt soha nem voltam képes megölelni, és sírva fakadtam.

Kibontakozva az ölelésünkből, élénk mosolyt villantott felém:

- Szeretem, amit csinálok. Egy nap majd ezt is megérted. És amit teszek, azt nem érted teszem, és nem is
Szókratészért, ezért aztán nem szükséges, s nem is helyénvaló a köszönet. Egy nagyobb ok, egy nagyobb külde-
tés vezet. Azzal, hogy neked segítek, rajtad keresztül sok más embernek is segíthetek. Gyere, sétáljuk egyet a
parton - mondta.

Hátrapillantottam a falura, ahol az élet visszatért a rendes kerékvágásába, és megérintett ezeknek az embe-
reknek az aloha szelleme. Más szemmel néztem őket, mint amikor idejöttem. Ha a többi emlékem el is halvá-
nyul, ez élénk marad, valósabb és tartósabb, mint bármelyik látomás.
 18 / MEGVILÁGOSODÁS AZ ÉJ KÖZEPÉN

„Isten magva bennünk van: körtemagból körtefa válik; mandulamagból mandulafa; és

istenmagból Isten."

MEISTER ECKEHART

Egyikünk sem beszélt sokat, csak mentünk a fehér homokon, hallgattuk a hullámok rohamát, a part mentén
járőröző albatroszok éles vijjogását. Chia Mama a láthatárt fürkészte, a késő délutáni nap vetette hosszú árnyakat
figyelte, s akár egy macska, olyan dolgokat látott, melv legtöbbünk számára nem látható. Én egy vízen úszó
fadarabot vizslattam, amelyet magasra feltolt a partra a szokatlanul magas áradat, melyet az előző éjszaka vihara
duzzasztott. Átfésültem a partot, kagylót kerestem. Sachi nem hatódna meg a kagylóktól, annál inkább Holly. Az
én kislányom, gondoltam. Magam előtt láttam Holly édes arcát, és nagyon hiányzott. Linda is eszembe jutott, és
eltűnődtem; talán úgy volt elrendelve, hogy elváljanak útjaink.

Visszanéztem, láttam az árnyakat, amelyek átszelték kígyózó lábnyomunk ösvényét a nedves homokban. Le-
néztem, ajándék után kutattam a tengert, míg Chia Mama tovább figyelte a láthatárt, és az előttünk elnyúló
partot.

Térdig érő hullámokban gázolva kerültünk meg egy sziklát. Chia Mama nagyot sóhajtott, azt hittem, mondani
fog valamit. De a sóhaj életem egyik legszomoníbb és legkülönösebb látványának szólt. Ezernyi tengeri csillag
halmozódott fel a strandon, az előző vihar mosta partra őket.

Csodálatos ötágú csillagok, rózsaszínűek és rozsdaszínű-ek hevertek a forró homokban kiszáradva, haldokolva.

Megtorpantam, megrémített ez a tengerparti temető. Olvastam már partra vetődött bálnákról és delfinekről, de
a saját szememmel még nem láttam ilyesmit. És most, az ezernyi haldokló teremtést szemlélve dermedtséget és
kétségbeesést éreztem.

Chia Mama anélkül, hogy megtorpant volna, egy közeli tengeri csillaghoz ment. Lehajolt, felvette, a víz
széléhez vitte és a vízbe tette. Aztán vissza, felvett egy másik kicsi csillagot, és visszaadta a teremtményt a
tengernek.

A tengeri csillagok hatalmas számától lesújtva hebegtem:

- Chia Mama, olvan sokan vannak! Nem sok értelme van annak, amit teszel.

Felnézett egy pillanatra, miközben újabb csillagot engedett a tengerbe.

- Az ő számára van értelme - válaszolta.

Igaza volt, természetesen. Mindkét kezemmel felvettem egy-egy tengeri csillagot, és követtem a példáját. Az-
tán további kettőt vittem a vízbe. Folytattuk egész délután, estébe nyttlóan, a holdvilágban is. A legtöbb tengeri
csillag elpusztult, de mi megtettük, ami rajtunk múlott.

Chia Mama újra és újra és újra lehajolt. De semmit sem mondhattam, amivel lebeszélhettem volna. Addig él,
amíg meg nem hal. Amíg itt vagyok a szigeten, a segítségére lehetek. Végül teljesen kimerülten, de jó érzéssel
terültünk el a homokban, és álomba zuhantunk.

***
Hirtelen ébredtem. Felültem, azt hittem, hajnalodik. De a fény csupán recsegő tűznek bizonyult, mellette Chia
Mamával, aki a hátát mutatta felém. Felé indultam.

- Nem tudsz aludni? - kérdeztem, nehogy megriasszam.

- Eleget aludtam - mondta, s tekintetét a tűzön nyugtatta.

Megálltam mögötte, megmasszíroztam a vállát és a hátát.

- Mit látsz a tűzben? - kérdeztem, de nem reméltem választ.

- Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy nem erről a bolygóról való vagyok? - kérdezte.

- Tessék?
- Tegyük fel, hogy azt mondom, Szókratész sem az. Es te sem.
Nem tudtam, miről beszél, hogy komolyan vegyem-e.

- Ezt látod a tűzben? - Más nem jutott eszembe.

- Ülj le - mondta. - Nézd meg magad. Leültem és a táncoló lángokba meredtem.

Chia Mama lassan felállt, és erős kezével gyűrni kezdte az izmokat a hátamon.

- Megkérdezted, miért vagyok itt neked. Azért, mert egy család vagyunk - adta tudtomra. - Ugyanannak a spi-
rituális családnak a tagjai.

- Hogy érted...

Nem tudtam befejezni a mondatot. Chia Mama akkora ütést mért a tarkómra, hogy csillagokat láttam, aztán csak
a tüzet... mind mélyebben... mélyebben.

***
Láttam az idő és az űr kezdetét, amikor a Lélek „tízezer dologgá" vált: a csillagképeket, a bolygókat, a hegyeket,
a tengereket, és a világra jött nagy és kis teremtményeket.

De emberek nem voltak. A történelem előtt, a varázslat idején, amikor az Elme hagyta, legendák születtek.
Allatok fejlődtek ki a földön mindenből, ami megelőzte őket. De a bolygón nem létezett emberi lélek.

Láttam az ősi univerzum képét, ahol az űr kanyarulataiban angyali lelkek játszottak a szabadság és boldogság
birodalmában. Ez az emlék, benne a psziché legősibb feljegyzéseivel, lett az archetípusa a helynek, amelyet
mennynek nevezünk.

Az ott élő lelkek egy áradata lejött a földre, mert kíváncsiak voltak a földi birodalomra - az állati alakokra, a
teremtő szexuális energiára -, arra, hogy milyen lehet testben élni.

Elnyomták a földön kóborló primitív állati teremtményeket; beléjük bújtak, az ő szemükkel láttak, az ő bő-
rükkel éreztek, és megtapasztalták az anyag birodalmát, a földi életet.

Láttam őket, éreztem őket, ahogy készen álltak rá, hogy elhagyják állati vendéglátójukat, és visszatérjenek a
Forrásukhoz. De ezek a lelkek rosszul ítélték meg az anyagi világ mágneses vonzását; csapdába estek, azono-
sultak az állati tudatossággal. így kezdődött a nagy kaland ezen a bolygón.
 Ezek a lélekenergiák, és emberszerű magasabb tudatosságuk az állatokban bevésődött a DNS-szerkezetbe,
ami azonnali és radikális evolúciós ugrásokat okozott. Látomásomban magában a genetikus spirálokban követ-
hettem mindezt.

A teremtmények következő generációja nyújtott alapot a görög mítoszokhoz - kentaurokhoz, szirénekhez,

szatírokhoz és nimfákhoz. A félig állati, félig emberi lények a legendák forrásai lettek, az olimposzi istenek
együtt éltek az állatokkal és az emberekkel.

Az első szakaszban érkezők elfelejtették, hogy ők Szellemek, nem húsból valók; azonosultak a vendéglátó-
jukkal. Ezért misszionárius lelkek hulláma jött értük, hogy megszabadítsák őket, kihúzzák a vonzásból. De ők is
csapdába estek.

Tovaröppent az idő, évszázadok múltak. Egy második felmentő sereget küldtek, ez alkalommal erősebb
lelkek tettek kísérletet - de közülük is csak kevesen menekültek meg. Ők is maradtak, csapdába ejtette őket saját
hatalomvágyuk. Belőlük lettek a királyok, a királynők, a fáraók és a vezetők - a föld uralkodói. Némelyük olyan
volt, mint Arthur király, mások, mint Attila.

Egy harmadik és utolsó menekítő csapatot küldtek. Különleges lelkek voltak, mind közül a legbátrabbak - a
békés harcos lelkek -, akik tudták, hogy nem térhetnek vissza. Tudták, az a küldetésük, hogy halandó testben él-
jenek egy örökkévalóságon át - szenvedjenek, elveszítsék szeretteiket, halandó fájdalommal és félelemmel telve,
míg minden lélek meg nem szabadul.

Önkéntes küldetés volt ez. Azért jöttek, hogy emlékeztessék a többieket, kik is ők valójában. Voltak köztük
ácsok, diákok, orvosok, művészek, tornászok, zenészek és naplopók; zsenik és őrültek, bűnözők és szentek. A
legtöbben mára elfeledték küldetésüket, de egy parázs továbbra is ég a szívükben, és él bennük az emlék; az em-
beriséget szolgálják, az a dolguk, hogy felébresszenek másokat is.

Ezek a megmentők nem jobb lelkek a többinél, hacsak a szeretet azzá nem teszi őket. Elveszhetnek vagy előke-
rülhetnek. De most már ébredeznek. Százezrek a bolygón - egyetlen spirituális családdá válnak.
***
Egyszerre visszazökkentem normál tudatállapotomba. Elkaptam tekintetem a tűzről, és a mellettem ülő Chia
Mamára néztem.

Ö továbbra is a lángokba meredve beszélt hozzám: - A lelkem egyike az utolsó mentőcsapat tagjainak.
Szókratészé is, miként a tiéd is. Ugyanúgy, mint azoké a százezreké, akik érzik a hívást, hogy szolgáljanak. Gon-
dolj bele. Több százezren vagyunk, és egyre többen leszünk. A gyermekeink ráébrednek, hogy kicsodák, és mi
itt a dolguk. Mindnyájunkban közös az a szinte egész életünkön át tartó érzés, hogy valahogy mások vagyunk,
különcök, idegenek egy idegen földön, ahová sohasem illünk igazán. Olykor vágyunk arra, hogy „haza
menjünk", de nem tudjuk pontosan, hogy hová. Gyakran adakozó, de inkább bizonytalan a természetünk. Tehát
nem azért vagyunk itt, hogy beilleszkedjünk, mint ahogy azt talán szeretnénk. Azért jöttünk, hogy tanítsunk,
irányítsunk, gyógyítsunk, hogy mások maradjunk, ha másként nem, hát a példánkkal. A legtöbb emberi lélek
iskolája a Föld, de a mi lelkünk nem teljesen ezé a Földé. Máshol tanultunk. Vannak dolgok, amelyeket
egyszerűen tudunk, anélkül, hogy tudnánk, honnan tudjuk - dolgok, melyeket felismerünk, mintha ez egy
emlékeztető tanfolyam lenne. És egyértelműen azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk. A te kutatásod, Dan, arra
irányul, miként tudsz változtatni. Először magadra ébredsz, majd megtalálod a helyes eszközt, a legjobb módját,
mint nyúlhatsz ki mások felé a legtermészetesebben, a leghatékonyabban. így van ezzel minden békés harcos,
aki részt vesz ebben a küldetésben. Egyikünk talán fodrásszá lesz, a másik tanárrá, a harmadik tőzsdéssé vagy
állatkozmetikussá, esetleg ügyvéddé. Egyikünk híres lesz, a másik névtelen marad. Mind szerepet játszunk.

Egy ideig ültünk, a tengert vizslattuk, nem is tudom, milyen hosszan, aztán újra beszélni kezdett:

- Itt vagy hát, egyike a csapdába esett, azonos gondolkodású lelkeknek. A karma óceánjának vizében gázolsz, de
a közelben van egy evezős csónak, jóval közelebb hozzád, mint a legtöbbekhez. És ezért volt a felkészülésed.
Ezért találkoztál Szókratésszel, és ezért dolgozom itt veled. Nem azért, mert különleges vagy, jobban megérdem-
led másoknál, hanem mert benned lakozik az a megállíthatatlan impulzus, hogy megoszd magad másokkal - ma-
gyarázta. - Egy nap írni fogsz, tanítani, így nyúlsz majd spirituális családod felé, hogy emlékeztesd őket a külde-
tésükre, hogy megadd a jelet.

A felelősség súlya iszonyú teherként nehezedett rám.

- Tanítsam ezeket a dolgokat? A felére sem emlékszem annak, amit mondtál. Nincs is tehetségem az íráshoz -
ellenkeztem. - Angolból sem voltam jó az iskolában.

- Majd meglátjuk - mosolygott.

Néhány óra és hajnalodik. A tűz parázzsá hunyt, amikor űjra megszólaltam.

- Azt mondod, sok olyan lélek van, mint én...

- Igen, de benned a tehetség és a minőség olyan arányban ötvöződik, amely jó közvetítővé tesz. Ezért találtatok
egymásra Szókratésszel, és ő ezért küldött hozzám.

Ezzel Chia Mama lefeküdt, összegömbölyödött és elaludt. Addig bámultam a tengert, míg a nap fényének el-
ső sugarai meg nem jelentek az égen, aztán végül elnyomott az álom.

***
Reggel. Furcsa volt a parton ébredni, ahol a meleg trópusi levegő az egyetlen takaróm. Itt még hajnalban is kelle-
mesebb volt az időjárás, mint Ohióban egy nyári reggel.

A szabad ég alatti alvás meghozta az étvágyam, és a reggeli - minden tisztelet Chia Mama feneketlen zsákjá-
nak - egyszerre volt egyszerű és feledhetetlen: egy marék füge, néhány makadámia dió, egy narancs és egy
banán. Elmúlt egy tanulságos éjszaka; vajon az űj nap mit hoz?

Aztán, mint kiderült, eseménytelenült telt a nap. A java részében haza bandukoltunk, este teáztunk, és a régi
lemezjátszón zenét hallgattunk. Chia Mama korán visz-szavonult; én a nappalija padlóján aludtam.

Másnap egy szellemmel volt találkám. Egy sor olyan esemény történt velem, amely megváltoztatta életem fo-
lyását.
 19/LÁTOMÁS ÉS A HARCOS ÚTJA

„Szánj időt az elmélkedésre, de amikor eljön a cselekvés ideje, ne gondolkodj, hanem tedd, amit
kell.
andrew jackson

A semmiből jött, egy átlagos napon, ahogy a meglepetések általában. A múltban elvetett magvakból csírázott ki.

- Úgy gondoltam, talán szeretnél megismerkedni Sa-chi családjával - mondta Chia Mama, mikor épp egy
számomra ismeretlen erdei ösvényen gyalogoltunk.

De vajon miért vágott olyan elégedett képet, mint a macska, amelyik megette a tejfölt?

Vagy fél mérfölddel odább egy tisztáshoz értünk, ahol bájos ház állt. Nagyobb volt, mint Chia Mamáé, de ha-
sonló formájú, egyik oldalán kert húzódott.

Öt év körüli kisfiú bukkant elő. Leugrott a két lépcsőfokon, és egyenesen felém rohant.

- Szia, Dan! - kiáltotta, a karomba vetette magát, és úgy nevetett, mintha egész életében ismert volna.

- Ööö... szia...

- Szókratész vagyok - mondta büszkén.

- Tényleg? - Meglepődtem. - Hát ez egy nagyon fontos név.

Felnéztem, és egy alacsony, karcsú, igen bájos asz-szonyt pillantottam meg. Virágmintás kék szárongot viselt.
De sajnos, neki eszében sem volt, hogy a karomba vesse magát.

Kedvesen rám mosolygott, és a kezét nyújtotta.

- Szia, Dan, Sarah vagyok.

- Szia Sarah, örülök, hogy megismerhettelek. Kutató pillantást vetettem Chia Mamára.

- Errefelé mindenki név szerint ismer engem?

Chia Mama, Sarah, Sachi és a kis Szókratész vidáman nevettek. Nem értettem, mi olyan mulatságos, de tény,
hogy igen jól érezték magukat.

- Sachi és Szok apja sokat mesélt nekik rólad - mutatott Chia Mama a hátam mögé.

- Miért, ki az?

- Szia, Dan - szakított félbe egy hang.

Megfordultam, aztán leesett állal, eltátott szájjal bámultam. Még soha nem láttam kísértetet. Most itt állt egy
előttem - magasan, karcsún, lágy, szőke szakállal, mélyen ülő szemével és meleg mosolyával.
 - Joseph, csakugyan te volnál?

Elkapott és úgy magához szorított, mint már évek óta senki. Aztán hátra léptem.

- De... de Szókratész azt mondta, hogy meghaltál, leukémiában!

- Nem is! - kiáltotta a kisfia. Mind nevettünk.

- Nem te, Szókratész, hanem egy idősebb férfi, évekkel ezelőtt - magyaráztam.

- Meghaltam? - mosolygott Joseph. - Hát, egy kicsit fáradt vagyok, és tudod, Szókratész hajlamos eltúlozni a
dolgokat!

- Mi történt? - kérdeztem. - Hogyan...

- Menjetek, sétáljatok egyet - javasolta Sarah. - Jócskán van miről beszélgetnetek.

- Jó ötlet - értett egyet vele Joseph.

Lassan sétáltunk az erdőben, és Joseph tisztázta a haláláról terjedő szóbeszéd rejtélyét.

- Leukémiám volt - erősítette meg. - Most is az van, de Chia Mama segítségével a testem jól kezeli. Bizonyos
szempontból Szókratésznek igaza volt. Meghaltam a világ számára. Több hónapra visszavonultam, remetének.
Szókratésznek megmondtam, hogy eltűnök az erdőben, böjtölök és imádkozom, míg meg nem gyógyulok, vagy
meg nem halok. De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha néhány évvel korábbról kezdem. A közép-nyugaton nevel-
kedtem egy idegen családnál. Mindig hálás leszek nekik, mert átsegítettek a gyerekkori betegségeken, etettek, és
menedéket adtak. De soha nem éreztem, hogy tartoznék valahová. Mindig is másnak éreztem magam, tudod?

- Igen - helyeseltem. - Tudom.

- Megragadtam az első lehetőséget, és útnak indultam. Átvágtam az országon, a nyugati partvidék felé. Közben
főleg alkalmi munkákat végeztem. És amikor Los Angelesbe értem, egyszerűen folytattam az utam, és végül itt
lyukadtam ki, Molokain. Volt egy barátom, aki itt élt. Ő bátorított, hogy telepedjek le. így aztán ifjú „mező-
gazdasági vállalkozó" lettem, és kendert termeltem...

- Marihuánát termesztettél?

- Igen. Akkor 1960-at írtunk volt, és ez természetesnek tűnt. Azóta nem csinálom, mert ma már nem olyan
természetes dolog. Mostanság szekrényeket, komódokat készítek, kisebb ácsmunkákat végzek, meg ilyesmit.
Megélünk belőle, és nem csinálok butaságokat - mosolygott.

- Egyébként akkoriban sok pénzt kerestem, és akkortájt vettem el Sarah-t. 1964-ben megszületett Sachi, és...

Joseph itt megállt. Szerintem fájt neki az emlék felidézése.

- Egyszerűen szétszakadtam. Én... - A megfelelő szavakat kereste. - Dan, ugye ismered a három Énünket?

Bólintottam.

- Megismerkedtem az Alapvető Énemmel, de valahogy nem sikerült érintkezésbe lépnem a Felsőbbrendű

Énemmel - feleltem.

- Velem pont az ellenkezője történt - mondta Joseph.

- Visszautasítottam az Alapvető Énemet. Mást sem akartam, csak feltörni, elmenni innen. Azt mondogattam ma-
gamnak, hogy spirituális lény vagyok, alkotó művész, akinek nem kell foglalkoznia a „valósággal". Az időm ja-
va részében meditáltam, a természettel társalogtam, olvastam, mindvégig abban a reményben, hogy „másfelé"
tartok, ahol majd megszabadulok az anyagi világhoz kötődő robotolástól, a részletektől, a fizikaiságtál. Amikor
Sachi megérkezett, nem voltam kész rá, hogy gyermekem legyen, ápoljak egy kapcsolatot, vállaljam a
felelősségeket; nem tudtam, miként álljak hozzá. Fogtam a fele vagyonunkat és leléptem. Nem tudtam, hová
menjek, de valahogy Berkeleyben, Kaliforniában kötöttem ki. Hetekkel később belefutottam egy öregbe...

- A benzinkútnál - nevettem, befejezve Joseph helyett a mondatot.

- A többit el tudod képzelni. Szókratész ragaszkodott hozzá, hogy felelősségteljes munkát végezzek, mielőtt
tanítani kezd, ezért kávéházat nyitottam. Egyezséget kötöttünk. Én etettem őt, és ő cserébe felforgatta az életem -
mondta.

- Tisztességes alkunak tűnik - vigyorogtam.

- Nagyon is az volt - értett egyet Joseph. - Az biztos, hogy jó üzletet kötöttem; tényleg rugdalta a hátsómat.
Öt éve nem láttam. Két évvel ezelőtt visszamentem, hogy meglátogassam, de eltűnt. Egyszer említette, hogy a
hegyekbe megy, talán valahová a Sierrákba. Nem tudom. Kétlem, hogy mostanában látni fogjuk.

- És hogyan kezdted újra? Úgy értem, visszajöttél, újra kezdtetek a kapcsolatotokat, szekrényeket gyártasz,
vállalkozásod van...

Joseph mosolygott, ahogy az ujjamon számoltam minden feladatát.

- Azért nem volt ilyen egyszerű - hívta fel rá a figyelmem. - De emlékszel, Szok mire tanított minket?
Tudod, a láncról, amely a leggyengébb szeménél szakad el - ahogyan velünk is történt. Úgy határoztam,
megerősítem a gvenge láncszemeket.

- Rám még rengeteg munka vár - jegyeztem meg. -De tényleg, fogalmam sincs, miként erősítsem meg magam,
hogy bejussak a szívembe. Chia Mama szerint ennek a saját tempójában kell megtörténnie.

Joseph hosszasan elgondolkodott, aztán megszólalt:

- Szerintem csak azon múlik, hogy egyre inkább tudatossá váljunk. Mert a tudatosság maga teljesen termé-
szetesen képes beindítani bármilyen gyógyulást, fizikait, szellemit és érzelmit egyaránt.

Egy ideig csendesen ültünk, majd rákérdeztem:

- Azt mondtad, beteg voltál. Joseph felriadt az ábrándjaiból.

- Igen, a hegyekbe szándékoztam menni, hogy böjtöljek és imádkozzam, mint mondtam. Aztán egyszerre
eszembe jutott valami, amit Szókratész mondott: az élet mindenképpen kemény, akár feladod a küzdelmet, akár
beleveted magad. Leülepedett bennem. Felismertem, hogy a hegyi remeteség is csak arra lett volna jó, hogy ki-
szakadjak a testből, hogy elmeneküljek. Valószínűleg meghaltam volna. Úgy döntöttem, lesz ami lesz, életem
hátra lévő részére visszatérek Molokaira, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam, csak jobban. Persze, ha Sarah
visszafogad. Tárt karokkal várt - folytatta. - Minden olyan hihetetlenül alakult. Amint elszántam magam, hogy
visszatérek, minden a helyére került.

- Hogy érted?

- Akkor kezdtem el dolgozni Chia Mamával. Tanított, és segített a gyógyulásban.

 - Biztos működött a dolog - jegyeztem meg. - Láttam a családod.

Joseph arcára kiült a teljes elégedettség, és ennek láttán elfogott némi irigység. Szomorúan gondoltam vissza
arra a kátyúra, amelyben a saját házasságomat és családomat hagytam. De nem marad így, biztattam magam.

- Örülök, hogy újra találkoztunk, Dan - állt fel lassan Joseph.

- Hosszú ideje a legjobb volt, ami velem történt - feleltem. - Pedig rengeteg jó dolog történt.

- Meghiszem azt - mosolygott.

- Hát nem bámulatos az élet? - kérdeztem visszafelé, Joseph házához menet. - Ahogy mi ketten megtaláltuk
az utunkat Chia Mamához...

- Bizony, bámulatos - ismételte. - Miként Chia Mama is az.

- Ha már bámulatról beszélünk, a te kislányod egy valóságos csoda. - Eszembe jutott, mi történt a városban. -
De azért okozott egy kis ijedelmet.

- Tudom, mesélt róla. Es úgy hallottam, nem ő került bajba - vigyorgott.

- Ez igaz - ismertem be. - De az eset felnyitotta a szemem. Muszáj harcművészetet tanulnom.

- Meglep, hogy Szókratész kihagyta. Nagyon jó benne, tudod.

- Igen - mosolyogtam. - Tudom. De akkoriban a tornára összpontosítottam.

- Ja, tényleg.

Gondolkodóba esett, aztán folytatta.

- Fuji valaha karatét tanított. Jó ember. Ő talán segíthet neked, Dan, de nem hiszem, hogy ebben a helyzetben a
küzdelem a megfelelő válasz. Ismerem azokat a fiúkat, nem olyan rosszak. Egyszer majd' egy kilométeren át se-
gítettek tolni a kocsimat a benzinkútig. Csak unatkoznak, frusztráltak. Nincs sok munka errefelé. Nyilván ezért
nem érzik jól magukat a bőrükben. A szokásos história - sóhajtott.

- Igen, tudom - ismertem el, majd végigmértem. -Örülök, hogy élsz.

- Én is.

* **
Kifelé tartottunk az erdőből. A bejárati lépcsőn a kis Szókratész futott felénk, és apja karjába ugrott, aztán maga
felé fordította Joseph arcát, hogy az orruk összeért. Tisztán a tudomásunkra hozta, hogy az apja osztatlan fi-
gyelmét követeli.

Joseph orron puszilta Szokot és felém fordult.

- Holnap visszamegyek Oahura, hogy befejezzem a munkám. Utána szükségem lesz rá, hogy egy kis időt a
családommal töltsek.

- Jól teszed - helyeseltem. - Akkor talán majd újra találkozhatunk.

- Számíts rá - mosolygott.
 Sarah is kijött és átölelte a férjét, így integettek utánam. Még hallottam Sachiko hangját bentről a házból, a
családját szólította:

- Kész az ebéd!

A kunyhóm felé menet belém hasított a sajnálkozás, mert Linda és Hollv jutott eszembe. Vajon lesz-e valaha
saját, boldog családom?

*
Aznap délután az erdei ösvényen bolyongva megtaláltam Sei Fujimoto házát. Mitsu nyitott ajtót.

- Épp most tettem le a kicsit - suttogta. - Fuji nincs itthon, de bármikor hazajöhet. Bejössz?

- Köszönöm, Mrs. Fujimoto...

- Szólíts Mitsunak.

- Köszönöm, Mitsu, de inkább a kertben várnék, ha lehet.

- Játszol a kerti szellemekkel, mi? - mosolygott.

- Valami olyasmi - feleltem.

Mindig is szerettem a kertekben ülni a földön, növényekkel körülvéve. Az oldalamra heveredtem, éreztem a
gazdag föld sugárzó, kellemes melegét a mellemen és a hasamon. Felnéztem a közelben termő tök virágára,
amelynek sárga szirmai finomak voltak, s titokzatos illatot árasztottak a lágy szellőben.

És éreztem a kert szellemeit - egy távoli energiát, amely annyira más volt, mint a városok és járdák rideg
betonjának, merev, szürke tömbjeinek energiája. Itt béke töltött el...

Fuji furgonjának dudája zökkentett vissza a valóságba, hogy miért is jöttem ide. Intettem, odamentem hozzá, és
segítettem kipakolni néhány trágyás zsákot a komposzthalmához.

- Örülök, hogy látlak, Dan. Jól jön egy kis segítség.

- Valójában, Fuji, azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem - hozakodtam elő.

Abbahagyta a munkát, kíváncsian nézett rám.

- Miben segíthetnék neked?

- Joseph mondta, hogy egykor karatéztál. A felismerés mosolya futott végig az arcán.

- Ó, értem. Igen, tanultam egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Most már nem vagyok olyan gyors. A rosszfiúkat a
trágyás zsákokkal kell leütnöm, vagy az autómmal elütnöm - viccelt. - Mit akarsz a karatéval? Azt szeretnéd, ha
megvernék valakit?

Szélesedett a mosolya, felvett egy testhelyzetet, és tettetett harciassággal felszívta magát.

- Nem - nevettem. - Semmi ilyesmit. Mindössze úgy gondolom, meg kellene tanulnom, hogy megvédjem
magam.
- Nem rossz ötlet. Az ember sosem tudhatja, mikor lesz rá szüksége - jegyezte meg. - Van egy elég jó iskola a
városban. Néhányszor megálltam, és figyeltem, ahogy gyakoroltak.

- Ó, nem hinném, hogy most képes lennék órákat venni a városban. Nincs annyi időm.

- Akkor mit akarsz, önvédelmi pirulákat beszedni? -faggatott.

- Nem - nevettem. - Arra gondoltam, hogy taníthatnál nekem egy keveset.

- Én? - ingatta a fejét. - Az már régen volt, Dan. Többet felejtettem, mint amennyit tudok.

Beállt egy pózba, a levegőbe rúgott és komikusan tapogatta a derekát.

- Látod?

- Fuji, én komolyan beszélek. Nekem ez nagyon fontos.

- Szeretnék segíteni neked, Dan - szólalt meg rövid gondolkozás után. - De jobban járnál egy igazi tanárral.
Különben is, fel kell ugranom a farmra kerítést javítani.

- Úgy sincs más dolgom. Mit szólnál, ha segítenék a munkádban?

- Rendben. Legalább a kerítésjavítás művészetét meg tudom tanítani neked - játszott a szavakkal. - Szólok Mi-
tsunak, hogy indulunk.

- És gondolkozz a kérésemen is, jó?

- Semmin nem szeretek sokat gondolkodni - szólt vissza.

* * *
A nap hátralévő részében kerítést javítottunk. Betömtük az oszlopon a lyukakat, belevertük a cölöpöket, fűrészel-
tünk, kalapáltunk. Fuji kölcsönadta a kesztyűjét, különben felhólyagzott volna a kezem; ez régi tornászéveimre
emlékeztetett. Mitsu vegetáriánus vacsorára hívott meg, amely párolt rizsből, zöldségekből és tofuból állt. Aztán
a kicsi sírása jelzett Mitsunak, ideje volt, hogy jó éjszakát kívánjon.

- Jó munkát végeztél ma, Dan - mondta Fuji, és egy tízdolláros bankót nyújtott felém, jó ideje az első pénzt,
amit kerestem.

- Nem fogadhatom el a pénzed, Fuji.

- Nem az én pénzem, a tiéd. Nem dolgozom ingyen, mint ahogy te sem. - Ragaszkodott hozzá, hogy a mar-
komba nyomja.

- Akkor arra használom fel, hogy a harcművészeti órákért fizessek vele.

Fuji a homlokát ráncolva válaszolt.

- Egyetlen festőlecke sem tesz még festővé.

- Dehogynem - tiltakoztam. - Csak nem jó festővé. Úgy dörzsölte a fejét, mintha az ötlet fájna neki, aztán

megjegyezte:
 - Adj egy kis gondolkodási időt.

- Amennyit akarsz. Jó éjszakát.

***
Másnap reggel Fuji ébresztett.

- Rendben - mondta. - Megmutatok neked egy-két dolgot. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogv mellettem
áll.

- Kint megvárlak.

Kiugrottam az ágyból, gyors cicamosdás, aztán sortban, ingemmel a kezemben bukkantam elő a kunyhóból.

Követtem Fujit, aki egy sík részre vezetett, vagy öt méterrel odébb, s ott megfordult.

- Allj ide. Szembe velem.

- Nem kellene bemelegítenünk, vagy ilyesmi? - kérdeztem, régi tornász ismereteim birtokában.

- Elawaiin nincs szükség bemelegítésre - mondta. -Flawaii bemelegít. Különben sem kell ahhoz, amit csinál-
ni fogunk. Majd közben átmelegszünk. Jó? Kezdjük egy alapvető harcművészeti mozdulattal.

Kényelmes helyzetet vett fel.

- Utánozz.

Mindkét kezét leengedte az oldala mellé, majd könyökből behajlította a jobb karját, felemelve a kezét. Én is.
Aztán előre nyújtotta a kezét, felém. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy utánozzam a mozdulatait. Aztán az
elöl lévő kezével kinyúlt, és megrázta az enyémet.

- Üdvözöllek - vigyorgott. - Örülök, hogy találkoztunk. Legyünk barátok!

- Fuji - szóltam rá a kezem leengedve. - Hagyd a tréfát. Én komolyan gondolom!

- Én is - biztosított. - Ez a kedvenc technikám. „Barátkozás" a neve. Mindig ezt tanítom először.

- Akkor lesz tovább is? - reménykedtem.

- Naná. De ha ez az első működik, nem lesz szükséged többre. Van egy másik mozdulatom, aminek a neve:
„átnyújtani a pénztárcát a rablónak". Sok fájdalmat előzhetsz meg vele.

- Fuji, ha azok a kötekedő fiúk újra belém futnak a városban, nem biztos, hogy kezet tudok fogni velük, és
az sem biztos, hogy a pénztárcámat akarják. Inkább a fejemet.

- Értem - mondta, ez alkalommal komolyan. - Akkor inkább megmutatok néhány dolgot.

- Rúgásokat és ütéseket?

- Nem, azzal bántanál másokat.

- Egyáltalán milyen harcművész vagy te? - tört ki belőlem a bosszankodás.

 - Pacifista - felelte. - Ha sokszor bántasz másokat, belefáradsz a vér látványába. Különben is, az önvédelem-
ben akarok segíteni, nem a támadásban.

***
A következő órákban egy sor kitérést mutatott, csavarást és fordulást, azt, hogyan hárítsak körkörös mozdulatok-
kal, egyszerűen és elegánsan.

- Szeretem az egyszerűséget - mondta. - Könnyebb gyakorolni.

Azt mondta, képzeljek magam elé támadókat, nagyobbakát és fenyegetőbb külsejüket, mint amilyenekkel
valaha is esélyem lesz találkozni. Az önvédelmi elemek hamarosan a maguk életét élték.

A zsebembe nyúltam, és visszaadtam neki a tízdollárosát.

- Nem - intett le. - Ez nem edzés volt, mindössze játék. Néhánv kellemes emlék felidézése. Tartsd meg a pénzed,
jól jöhet még.

- Köszönöm, Fuji.

- Én is köszönöm, Dan. Kezet fogtunk.

- Akkor is ez a kedvenc mozdulatom - mondta.

- Fuji - kérdeztem visszafelé menet a házához -, járt itt valaha látogatóban egy ősz hajú öregember, Chia Mama
barátja? Szókratész a neve.

Fuji összevonta a szemöldökét, majd mosolyra húzódott a szája.

- Igen, azt hiszem, néhány évvel ezelőtt. Rövid, ősz hajú. Olyan tarka hawaii ing volt rajta, amilyennel nem
találkoztam még. Biztos Kaliforniából jött - tette hozzá vigyorogva. - Nagyon érdekes ember.

Elképzeltem Szókratészt hawaii ingben. Vajon találkozom-e még az én öreg tanárommal és barátommal?
 III. KÖNYV

A nagy ugrás

„Kis, céltudatos léptekkel minden elérhető. De néha össze kell szednünk bátorságunkat egy nagy ugráshoz; két
kis szökkenéssel nem repülhetünk át a szakadék fölött."
David Lloyd George

20/ODISSZEA

„A sikeres élet titka: soha ne érjenek váratlanul a lehetőségek."

BENJÁMIN DISRAELI

Előbukkantak már a csillagok, amikor Euji házához közeledtünk. Majdnem telihold volt, és a lágv szellőt, s a
tücskök ciripelését leszámítva mélyen aludt az erdő.

- Biztos, hogy nem maradsz vacsorára? - kérdezte. -Mitsu mindig szívesen tesz még egy terítéket az asztalra.

- Köszönöm, de van még egy-két dolgom - válaszoltam, de az igazság az volt, hogy a gyerekre való tekintet-
tel nem akartam zavarni.

Fuji mosolyogva fordult rá az ösvényre, aztán megtorpant és a távolba meredt. De már nem mosolygott.

Ebben a pillanatban öntött el engem is valami előérzet, talán nem is igazán rossz, de mindenképp idegesítő.

- Mi ez, Fuji? Te is érzel valamit, ugye?

- Igen.

- Mi lehet? - Gondolataim természetesen Chia Mama felé szálltak. - Gondolod, hogy Chia Mama?

Fuji rám nézett.

- Beugrók hozzá. Biztos, ami biztos.

- Veled megyek - mondtam.

- Fölösleges. Lehet, hogy vaklárma az egész - felelte.

- Szeretnék menni.

Fuji habozott, aztán mégis bólintott.

- Rendben.
 Gyors léptekkel indultunk meg az ösvényen Chia Ma-

ma háza felé. Ahogy közelebb értünk, úgv töltött el mindkettőnket egyre erősebben az a rossz érzés.

- Talán semmiség - próbáltam meggyőzni magam arról, hogy minden rendben van.

* * *

Már-már beléptünk a kunyhóba, amikor Fuji megpillantotta Chia Mamát. Egy fának dőlve feküdt a kert mellett.
Békésnek látszott, és mozdulatlannak. Lehunyt szemhéján ragyogott a holdfény. Fuji odarohant mellé és próbálta
kitapintani a pulzusát.

Lassan letérdeltem, és végigsimítottam ezüstszínű haján. Könnyek szöktek a szemembe.

- Meg akartam köszönni, Chia Mama. Búcsút akartam mon...

Mindketten döbbenten ugrottunk hátra, amikor Chia Mama fürgén felült.

- Hát már nem szundikálhatok egy kicsit a csillagok alatt nyugodtan? - harsogta.

Fujival boldogan néztünk egymásra.

- Azt hittük, hogy... - dadogtam. Fuji sem találta fel magát.

- Csak a pulzusodat ellenőriztem.

Ekkor fogta fel Chia Mama, mit feltételeztünk.

- Azt hittétek, hogy beadtam a kulcsot, mi? Hát ne aggódjatok, még csak gyakoroltam, hogy jól menjen. Majd
minden nap gyakorlunk, hogy végül ne viselkedjetek ilyen suta bohócként mindketten. - Felnevetett.

A jókedvű Fuji kimentette magát, mondván, hogy várja a vacsora. De mielőtt távozott, még adott egy jó
tanácsot.

- Dan, ami azokat a fiúkat illeti a városban...

- Igen? - kérdeztem.

- Néha úgy nyerhetsz meg a legkönnyebben egy harcot, hogy elveszíted.

- Hogy érted ezt?

- Gondolkodj el rajta - felelte, aztán sarkon fordult, és elindult hazafelé, ahol már várta Mitsu vegetáriánus
gulyása.

**

Aznap este Chia Mama nappalijában koccintottunk egymás egészségére néhány pohár szakéval. A szervezetemet
annyira kitisztította a testgyakorlás és az egyszerű étrend, hogy a szaké hatása elsöprő volt, vagyis még a
szokásosnál is érzelgősebb lettem. A meghatottságtól párás szemmel esküdtem örök hűséget Chia Mamának, és
mondtam búcsút neki mindörökre, „biztos, ami biztos". Ő pedig elnéző mosollyal paskolta meg a fejem és
hallgatott.
 Valamikor elaludhattam a padlón, mert másnap reggel ott tértem magamhoz. A fülem úgy csengett, mintha a
Notre Dame harangjai zúgtak volna a fejemben. Kétségbeesetten menekültem volna lüktető fejem elől, de nem
volt hová.

Chia Mama idegesítően élénk volt, és készített egy pohárral „különleges orvosságából", amely még a halálnál is
keserűbb volt.

- Ha már a halálnál tartunk - kezdtem, és minden egyes szó éles fájdalommal töltött el -, nem hiszem, hogy
te leszel az kettőnk közül, aki hamarosan meghal. Inkább én. Érzem, és remélem, nem kell soká várnom.

Szememet forgatva tettem hozzá:

- Nagyon rosszul vagyok.

- Ne forgasd a szemed. Az segít - javasolta.

- Kösz. Nem is tudtam, hogy forgatom.

Egy óra múlva már sokkal jobban éreztem magam, és a fejem kitisztulásával együtt az aggódás új hulláma
érkezett.

- Ugye tudod, hogy nagyon megijesztettél tegnap este. Ott álltam tehetetlenül, nem tudtam, mit csináljak.

Chia Mama egy padlóra tett párnán ülve nézett fel rám.
- Egyszer és mindenkorra tisztázzuk a dolgot, Dan. Nem kell semmit tenned. Ha lelki békére vágysz, akkor
azt javaslom, hogy ne akarj a világegyetem irányítója lenni. Hidd el Dan, én a célegyenesben vagyok, bármit is
teszel vagy nem teszel. Talán holnap, talán néhány hónap múlva, de biztos, hogy hamarosan. Becsomagoltam, és
készen állok az útra.

Lábát a heverő oldalának támasztva nézett a plafon felé.

- Amikor idejöttem, azt hittem, csak azért van szükségem rád, hogy megmondd, hová menjek - vallottam be.

Csak mosolygott rajta.

- De most már nem tudom, mit tanulhatnék, amit te meg Szókratész eddig nem tanítottatok meg nekem.

Rám nézett.

- Mindig van mit tanulni; az egyik dolog előkészít a másikra.

- Az az iskola Japánban... ahol Szókratésszel találkoztál... oda megyek innen?

Nem válaszolt.

- Mi van? Nem bízol bennem annyira, hogy eláruld?

- Érthetőek a kérdéseid, Dan, és megértem, mit érzel. De egyszerűen nem adhatok neked egy nevet és egy
címet.

- Miért nem?

Chia Mama mély lélegzetet vett, és azon tűnődött, hogyan tudná elmagyarázni.
 - Mondjuk azért, mert ez a szabály - mondta. - De nevezheted biztonsági szelepnek, beavatásnak is. Csak
azok találhatnak rá, akik elég érzékenyek, elég nyíltak.

- Szókratész sem volt segítőkészebb, nem volt hajlandó tényeket elárulni. Azt mondta, ha nem talállak meg,
nem állok még készen rád.

- Vagyis megérted.

- Igen, de ettől még nem tetszik a dolog.

- Akár tetszik, akár nem, de van egy nagyobb kép -emlékeztetett. - És jóval több embernek van köze hozzá,
mint te, én vagy Szókratész. Mi csak kisebb szálak lehetünk, a nagv takaróba szőve. És vannak olyan mélységek,
amelyeket még csak nem is próbálok felbecsülni, egyszerűen élvezem őket.

- Egyszer kaptam Szókratésztól egy névjegykártyát. Otthon tartom, hogy ne veszítsem el. Az áll rajta a neve
alatt, hogy szakterülete a paradoxon, a humor és a változás.

- Igen, végül is ez az élet - mosolygott Chia Mama. -Szókratész mindig is hajlamos volt a dolgok lényegére
tapintani. - Megérintette a karomat. - Látod, nem arról van szó, hogy bízok-e benned, vagy sem, Dan. Inkább ar-
ról, hogy te képes vagv-e bízni magadban.

- Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mire gondolsz.

- Akkor bízzál ebben is.

- De Szókratész azt mondta, hogy te megmutatod az utat.

- Igen, megmutatom, de nem küldök táviratot. Ahhoz, hogy titkos iskolákra találj, a Belső Feljegyzéseket
kell felfedezned. Azokat a feljegyzéseket, amelyeket nem mondhatok el neked közvetlenül, mert tiltja a házsza-
bály. Én csak arra taníthatlak meg és készíthetlek fel, hogy lássál. A térkép odabent van.

- Odabent? Hol?

- A titkos iskola lehet a nagyváros közepén, vagy egy kis faluban. Lehet, hogy éppen a szomszédodban áll,
és nem veszed észre. A legtöbb ember egyszerűen elmegy mellette, Nepálba vagy Tibetbe utazik, és barlangokba
bújik, hogy szent dolgokat találjon. De amíg a harcos fel nem deríti saját agyának barlangjait és árnyékos részeit,
csak saját tükörképét találja mindenütt, és a mesterek mintha ostobaságokat beszélnének, mert csak ostobák
hallgatnak rájuk. Ez után jön el az idő, amikor a láthatatlan ismét látható lesz, és az angyalok szárnyra kapnak -
folytatta. - Te ezek közé tartozol. Az én kötelességem volt, és kellemes kötelességem, hogy továbbsegítselek.
Akárcsak Szókratész, én is a lelked vezérszurkolója vagyok. Az a dolgunk, hogy támogassunk, és nem az, hogy
megkönnyítsük számodra a feladatod elvégzését. Meg kell találnod az előtted álló utat, ahogyan engem is meg-
találtál. Én csak annyit tehetek, hogy megmutatom a helyes irányt, taszítok rajtad egyet és elbúcsúzom. Ne rán-
cold így a homlokod, Dan - mondta arckifejezésem láttán. - És ne akarj mindig mindent kitalálni. Nem kell
mindent tudnod az óceánról ahhoz, hogy ússzál benne.

- Gondolod, hogy készen állok a továbblépésre?

- Nem. Még nem. Ha most hagynál el... Befejezetlenül hagyta a mondatot, és másként folytatta.

- Már majdnem ott vagy, talán egy órányira, talán egy évnyire. Remélem elég ideig itt leszek még, hogy
lássam...
 - Amint ugrok - fejeztem be.

- Igen. Mert, amint már mondtam, a negyedik emeletről gyorslift visz tovább.

- Ebben a pillanatban ugranék, ha tudnám, hogyan kell - mondtam tehetetlen mérgemben. - Bármit megtennék
érted, Chia Mama, csak áruld el, mit tegyek.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De a belsődből kell fakadnia, akár a virágnak a magból. Nem sürgetheted. Nem
sürgethetjük a menetrendet. Addig is tedd azt, amit helyesnek érzel, azzal törődj, ami előtted van. Használj fel
mindent a gyarapodásra, emelkedésre. Intézd el az összes befejezetlen ügyedet az alsóbb szinteken. Nézz szembe
a félelmeiddel; tegyél meg mindent, amit csak tenned kell, hogy a lehető legegészségesebb legvél, és a legtöbb
energiát birtokold. Tudd irányítani és kordában tartani az energiát; tudj uralkodni magadon, mielőtt túllépsz ezen
a szinten.

Elhallgatott, ismét mély lélegzetet vett, mielőtt tovább mondta volna.

- Megmutattam neked mindazt, amit tudnod kell. És ez segít vagy sem, attól függően, hogy mit kezdesz vele.

Nehéz szívvel meredtem a földre.

- Mindig elvesztem a tanáraimat - bukott ki belőlem halkan, mintha csak magamnak mondanám. - Előbb
Szókratész küldött el, most pedig te mondod, hogy hamarosan elhagysz.

- Nem szükséges belekapaszkodnod egyetlen tanárba - tanácsolta. - Ne téveszd össze az ajándékot a csomago-
lásával. Megértetted?

- Azt hiszem, igen - feleltem. - Azt jelenti, hogy újabb tűt kell megkeresnem a szénakazalban. Meg kell
találnom valakit, akinek nincs arca, egy helyen, amelynek nincs neve.

Elmosolyodott.

- Amikor a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.

- Ezt már hallottam.

- De vajon igazán megértetted? Ez az állítás valóban azt jelenti, hogy amikor a tanítvány készen áll, a mestere
megjelenik - mindenütt, az égen, a fák között, taxikban és bankokban, az orvosi rendelőben és a benzinkutaknál,
a barátaidban és az ellenségeidben. Mindannyian tanárok vagyunk, és tanulunk egymástól. Megtalálod a taná-
rodat minden környéken, minden városban és minden államban, tanárokat a tudat bármelyik szintjén. Mint más
területeken, egyesek itt is ügyesebbek másoknál. De ez nem számít. Mert minden jóslat; minden összekapcsoló-
dik; minden darabka az Egészet tükrözi, ha képes vagy látni és hallani. Most talán túl elvontnak tűnik a számod-
ra, de egy nap, és talán nem is túl sokára, tökéletesen meg fogod érteni. És ha megértetted - emelt fel egy fényes
kődarabot -, ránézel erre a kőre, tanulmányozod a falevél erezetét, vagy a szélben pörgő papírpoharat, és
megérted a világegyetem rejtett alapelveit.

- Van valami baj az emberi tanárokkal? - kérdeztem némi tűnődés után.

- Persze, hogy van. Minden emberi testben élő tanárban rejtőzik valami gyengeség, különcség vagy hiányosság.
Talán nagy a probléma, talán kicsi. Baj lehet a szexszel, vagy az étellel, vagy a hatalommal, vagy ami még
rosszabb, a tanár cserbenhagyhat. Kis hatásszünetet tartott.

- De a legtöbbek számára nincs jobb, mint egy emberi tanár - folytatta. - Az emberi tanár élő példa, tükör.
Könnyebb megérteni az emberi szót vagy írást, mint a felhők, a macskák, vagv a bíborszín égbolton átcikázó fel-
hők nyelvét. Az embereknek is meg van a maguk bölcsessége, de az emberi tanárok jönnek és mennek. Ám ha
egyszer kinyitod a Belső Feljegyzéseket, mindent közvetlenül láthatsz, belülről, és az Egyetemes Tanár
mindenütt feltűnik.

- Mit tehetek, hogy felkészítsem magam? - kérdeztem. Chia Mama elhallgatott, szótlanul meredt a semmibe.

Aztán felém fordult.

- Mindent megtettem, ami tőlem tellett, hogy felkészítselek.

- Mire? - kérdeztem.

- Mindarra, ami rád vár.

- Soha nem szerettem a rejtvényeket.

- Talán éppen ezért állított eléd olyan sokat az élet -mosolygott rám.

- Honnan tudhatom, mikor állok készen?

- Megmondja a hited. De nem hiszel eléggé magadban. Kihívásra van szükséged, próbára, tükörre, valami
bizonyítékra, hogy mi az, amit már megtanultál, és mi az, amit még nem.

Chia Mama felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Megállt, kinézett az ablakon, majd folytatta a járká-
lást. Aztán végre abbahagyta.

- Van egy kincs ezen a szigeten. Jól el van rejtve, avatatlan szem nem veheti észre. Azt akarom, hogy találd
meg. Ha megtaláltad, akkor készen állsz a távozásra, az áldásom rád. Ha nem... - nem fejezte be a mondatot, in-
kább így folytatta - találkozunk napnyugtakor az erdőben. Akkor majd mindent elmagyarázok. Kismadár szállt
az ablakpárkánvára.

- Ott leszek - feleltem, a madarat figyelve. - De hová menjek?

Mire felnéztem, Chia Mama már eltűnt^

- Chia Mama - kiáltottam, de csak a csend válaszolt. Átkutattam a házat és a környékét is, de tudtam, hogy

napnyugtáig nem fogom megtalálni. És akkor hol? És hogyan? Éreztem, hogy ez lesz az első próbám.

***
A délután nagy részében pihentem; ki tudja, mi vár rám, miután a nap leszállt. Feküdtem az ágyamon, de túl
izgatott voltam ahhoz, hogy aludjak. Agyam egy része gondosan rendezgette mindazt, amit megtanultam a
három Énről és hét emeletről, az élet tornyáról, képek és érzések lebegtek tova.

Már nem is emlékeztem, milyennek láttam a világot, mielőtt megismertem volna Chia Mamát. Nem is értet-
tem, hogyan láthattam egyáltalán bármit is. De a víziók után most igazi próba következett a való életben. Vajon
mit eszelt ki számomra?

Végiggondoltam az összes valószínű és valószínűtlen helyet, ahol várhat, de hamarosan beletörődtem, hogy
semmi értelme, úgysem tudom kitalálni.

Aztán az jutott eszembe, hogy az Alapvető Ének kapcsolatban állnak egymással, vagyis az én Alapvető
Énemnek tudnia kell, merre tartózkodik az övé. Csak figyelnem kell, milyen üzeneteket küld megérzéseimen
keresztül. Olyan egyenesen megyek majd hozzá, mintha jeladó lenne rajta. Most már tudtam, hogyan csináljam.
De vajon képes leszek-e rá?

Tudtam, hogy el kell lazítanom a testem és megtisztítanom a Tudatos Énemet, hogy képes legyek venni Alap-
vető Énem üzeneteit. Ezért késő délután kerestem egy kis földkupacot az erdőben, és leültem meditálni.
Hagytam, hogy lélegzetem a saját ritmusa szerint emelkedjen és süllyedjen, gondolataim, érzéseim és érzelmeim
a tenger hullámaiként lüktettek. Nem zavartak az agy áramlatai, megfigyeltem őket, és engedtem, hogy tovább
folyjanak, anélkül, hogy beléjük kapaszkodtam vagy hozzájuk kötődtem volna.

Nem sokkal napnyugta előtt felálltam, nyújtózkodtam, vettem néhány mély lélegzetet, kifújva magamból minden
feszültséget, aggodalmat és idegességet, ami megzavarhatna, és a tisztás közepére mentem. Bízz magadban,
figyelmeztettem magamat. Bízzál az Alapvető Énedben, ő tudja.

Először megpróbáltam vizualizálni, hol lehet. Ellazítottam, és vártam egy képet. Elő is bukkant az arca, de olyan
volt, mintha én állítottam volna össze emlékképekből, és nem láttam a környezetét. Aztán a belső füleimmel
figyeltem, hátha meghallok valamit, talán a hangját. De ez sem vált bé.

Egykori sportolóként kifinomult térérzék fejlődött ki bennem, tökéletesen tudatában voltam testemnek, moz-
gásomnak, így aztán ezt az érzékemet próbáltam felhasználni. Lassan forogni kezdtem, hátha megérzem az
irányt. Ekkor szólt közbe az agyam. Valószínűleg a verandáján üldögél. Nem, inkább a békás tónál lesz. Vagy a
Joseph és Sarah melletti erdőben, vagy Fuji és Mitsu közelében. Az is lehet, hogy besurrant a kunyhómba, és ott
várja, hogy feladjam. Hirtelen rádöbbentem, mit is művelek, és mindezt elhajítottam. Ez nem a logikus
gondolkodás ideje.

Érezd, mondtam magamnak. Szótlanul kérleltem Alapvető Énem, hogy feleljen. Vártam, és közben még mindig
lassan forogtam. Semmi, és aztán - igen! Izgalmamban hangos kiáltás tört ki belőlem. Kinyűjtottam a karom,
vagy talán magától nyúlt ki, nem tudnám megmondani, de éreztem, hogy igen, ez a helyes irány, nem tévedek.
Olyan volt, mint a régi megérzéseim, csak éppen erő-sebb. A Tudatos Énem rögtön nekem támadt a kételyekkel:
ostobaság, a képzeleted műve. Nem tudhatod, csak bemagyarázod magadnak.

Ügyet sem vetettem ezekre a gondolatokra, mentem amerre a karom mutatott; az ösvénytől balra, a hegy pereme
felé. Csak mentem és az érzés ugyanolyan erős maradt. Mélyebbre hatoltam az erdőbe, letértem az ösvényről,
aztán megálltam. Megfordultam. Új, belső érzékeimre támaszkodva valósággal vaknak éreztem magam. Most
még közelebb éreztem magamhoz Chia Mamát, mégis újra rám törtek a kételyek.

De az érzés erősebb volt a kételyeknél, és azt sugallta, hogy Chia Mama a közelemben van. Ismét körbe
forogtam, megálltam, majd megindultam előre. Egyenesen egy fának.

- Ez túl könnyű volt. Legközelebb be kell kötnöd a szemed - mondta a fa hangosan, amikor megérintettem.

- Chia Mama - kiáltottam fel izgatottan. Megkerültem a fát, és csakugyan, ott üldögélt a másik

oldalán. Ugrándozni kezdtem örömömben.

- Megcsináltam! Működött! Nem tudtam, hol vagy, nem tudhattam. De megtaláltalak!

Ez a kaland bebizonyította nekem, hogy jóval több dolog van a világban, az emberekben és bennem is, mint
ami szemmel látható. Az, hogy megbíztam az Alapvető Énemben, és láttam, mint állt utamba a Tudatos Énem,
valósággá változtatta az eddig tanult elveket.

- Hihetetlen. Milyen csodálatos a világ! - lelkendeztem. Nem kevés, de lovagias erőfeszítéssel felsegítettem
és magamhoz öleltem.

- Köszönöm. Ez jó tréfa volt.

- Az Alapvető Én szereti a tréfát. Ezért érzel olyan sok energiát.

Hamarosan lecsillapodtam.

- Meg fogom találni a kincset, akármi legyen is az, ha ez a kihívás vár rám. De igazából keresnem sem kell,
mert te vagy a kincs. Szeretnék itt maradni veled, ameddig csak lehet.

Gyengéden megfogta a vállamat.

- Dan. Ez elárulja, milyen közel vagy az ugráshoz. Nagyon közel állsz hozzá. Én csak egy állomás vagyok az
úton. Emlékezz rám hálával, ha akarsz. De ne miattam, hanem miattad, mert a hála megnyitja a szívet.

A lenyugvó, nap utolsó, rózsaszín sugarainak fényénél üdvözültnek látszott az arca. Mosolya az iránta érzett
szeretetemet tükrözte.

- És most eljött az idő, hogy megkezdd a próbát -mondta.

Ismét leült,; füzetet és tollat vett elő táskájából, és lehunyta szemét. Csak ült, lélegzett, várt. Aztán remegő
kézzel írni kezdett, előbb lassan, majd egyre gyorsabban. Amikor befejezte, a kezembe nyomta a papírlapot.
Elolvastam:

A víz fölött, a tengerben, az erdő mélyén, a hegyekben. Bízz ösztönödben a tengeren, hozd a kincset el nekem.
Míg megtalálod, és miért ne, utazol nappal és az éjben. Ha meglátod, felismered, messze fönt és odalent. Ha
kezedben van, készen állsz átszelni az óceánt.
Másodszor is elolvastam a cédulát.

- Mit jelentsen ez? - kérdeztem felnézve. De addigra ismét eltűnt. - A fenébe! Ezt hogyan csinálod? - kiáltottam
az erdőbe.

Aztán sóhajtottam, leültem, és tűnődni kezdtem, mitévő legyek.

Tehát kincsvadászaton vagyok, afféle odisszeán. Kezdhetném reggel. Elég ésszerű lenne. De a rejtvényben az
áll, hogy utazok nappal és éjjel. Másfelől azt is tudtam, semmi értelme elindulni, amíg nem tudom, hová me-
gyek. Ismét a rejtvényt nézegettem. Az biztos, hogy a legkülönfélébb helyekre kell mennem: víz fölé, tenger alá,
ez eléggé összezavart, és még az erdőbe is. De a vége volt a legértelmetlenebb. Ha meglátom, rögtön tudni
fogom, fönt és odalent.

Ösztönösen úgy döntöttem, hogy felmegyek magasra az erdőben, ahonnan talán jobb perspektívából látom a
dolgokat. Keleten kapaszkodóban volt a láthatár alján a telihold. Elég fényt adott, hogy lássak.

- Egyedül gyalogolok az erdőben éjszaka, és holdfénynél bújócskázom, hahaha - daloltam hangosan lépéseim
ritmusára.

Egyenletes tempóban haladtam felfelé a nyirkos, holdfényes ösvényen. Frissnek, élettel telinek, mindenre
késznek éreztem magam. Az erdő nem volt más éjszaka, mint máskor, de én igen. A szokatlan és titokzatos tevé-
kenység a felszínre csalta Alapvető Énemet. Élveztem az izgalmat.

Meleg ragyogás támadt a hasamban, és túláradó energiaként bugyogott fel a mellembe, ki kellett engednem.
Hangosat rikoltottam, akár egy madár. Madárnak is éreztem magam, aztán hegyi oroszlánnak, aki nesztelenül
oson az éjszakában. Még soha nem éreztem ekkora kihívást.

Amikor magasabbra értem, a meleg éjszakában finom izzadtságréteg jelent meg az arcomon és mellemen. Az
élet rejtélyei jártak az eszemben. Ez a varázslatos éjszaka olyan valószínűtlennek tűnt, vagv inkább olyan valós-
nak, mint egy álom. Talán álmodom. Talán leestem arról a szörfdeszkáról a tengerbe; delíriumban fetrengek egy
másik testben, egy másik életben, vagy odahaza vagyok az ágyamban, Ohióban.

Megálltam és szemügyre vettem az alattam elterülő erdőt. A sötét fákat a Hold ezüst ecsetje rajzolta körül.
Nem, ez nem álom; ez valódi izzadtság rajtam, és ez valódi Hold, és valóban fáradt vagyok. Hamarosan hajnal
lesz. A hegyperem pont fölöttem volt, még vagy fél óra járásra. Hajtottam magam tovább, fel a csűcsra.

Amikor levegőt kapkodva felértem, kerestem egy védett helyet. Ott aludtam, amíg a nap be nem kukucskált a
sziklák között és meg nem érintette arcom. Lenéztem Molokaira. És most mitévő legyek?

Szókratész hangja tört fel az emlékeimből. A koanról magyarázott egyszer, a megfejthetetlen rejtvényről, ame-
lyet azért szerkesztenek, hogy ezzel ébresszék rá az embert tudatos elméje korlátaira. A „megoldás" vagy válasz
nem a megfelelő szavakban rejlik, hanem a mögöttük rejlő ösztönös megérzésben.

Nem lehet, hogy Chia Mama rejtvénye is egy koanl Agyam egy része ezen a kérdésen kérődzött, és abba sem
hagyta órákig, ébren és alvás közben egyaránt bennem motoszkált.

Aztán az alakváltozás jutott az eszembe. Chia Mama az „empátia mély formájának" nevezte.
Gyerekkoromban játszottam én is „mi volna, ha" játékokat. Mi volna, ha tigris lennék, vajon milyen lehet? Vagy,
ha gorilla lennék? És a magam gyerekes módján utánoztam ezeket az állatokat, ha nem is ügyesen, de igazi
beleérzéssel. Talán ez segít most.

Ahogy az ötlet belém villant, megpillantottam egy albatroszt. Egészen alacsonyan repült, a meleg légáramlaton
vitorlázva szinte egyhelyben lebegett fölöttem. Meghökkenve döbbentem rá, hogy egy kurta pillanatig albat-
rosszá váltam, az ő szemével néztem le saját magamra. A madár hangosan rikoltott, és egyenes vonalban repülni
kezdett a város felé, mintha végtelen siklásba kezdett volna. És már tudtam, hová kell innen mennem. Kauna-
kakai városába. Milyen csodálatos éjszaka!

Mielőtt elindultam volna lefelé, végignéztem a holdfényben fürdő szigeten. Hát nem tökéletes, hogy egyene-
sen idejöttem a látkép miatt? - gondoltam. Aztán az utolsó pillanatban még észrevettem egy albatrosztollat a lá-
bam előtt. Felvettem, és ősi vágy öntötte el a bensőm. Küldetésem van, miért is ne kezdeném szertartással?

Bal kezemmel a fejem fölé emeltem a tollat és jobb kezemmel a földre mutattam; összekötöttem vele az eget
és a földet. LIgy éreztem magam, mintha a varázsló volnék a tarot kártyából, úgy is nézhettem ki. Aztán
tisztelegtem észak, dél, kelet és nyugat felé, és a sziget szellemeit kértem, hogy segítsenek.

Alapvető Énem új erővel töltött el, és olyan gyorsan haladtam lefelé, ahogy a lábaim bírták. Csak egyszer áll-
tam meg rövidke pihenőre, késő délelőtt. Útközben szedtem egy kis papaját, felnyitottam és zaftosán megettem
őket, mit sem törődve az illemmel. Aztán a héjukat eldobtam, hadd táplálják a talajt. Magamat hajtva, céltuda-
tosan gyalogoltam, még ha nem is tudtam egyelőre, mi a célom. De igen, mondtam hirtelen. Az, hogy bemegyek
a városba.

Egy segítőkész zivatar lemosta a papája levét az arcomról, a kezemről és a mellkasomról, a nap megszárított,
és a szél formálta hajam és szakállam.

Az út egy részét stoppal tettem meg egy kisteherautón, amelynek oldalára „Molokai Farm" feliratot festettek.
Az út maradékát gyalog tettem meg Kaunakakaiba.

Ügy éreztem magam, mint egy viharvert hegyi medve, amikor bevonultam a városba - egyenesen új ismerősöm
és régi üldözőm, Sörhas és cimborái karjaiba.

Addigra, hogy finoman fogalmazzak, nem voltam teljesen üde. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem,
mindössze néhány papája volt a táplálékom, és már azon is túl voltam, hogy fáradtságot érezzék. A végső kiütés
előtt álló bokszolok lehetnek ilyen állapotban. Sörhas kerek képén lassan felismerés kezdett derengeni, és a keze
ökölbe szorult. Váratlanul a következő szavakat hallottam kijönni a saját számon, mintha csak valami
westernfilmből szedtem volna:
 - Hallom, engem kerestek, ti gazfickók. Ez egy pillanatra megállította őket.

- Gazfickók? Ez a pofa gazfickóknak nevezett minket.

- Nem kellett vóna - vélte egyik nagydarab haverja.

- Nem azért fizetlek, hogy gondolkodjál - közölte vele félelmet nem ismerő vezetőjük.

- Egyáltalán nem fizetsz - vágott vissza a nagydarab zseniálisan.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ifjú úriemberek közül a legkisebb is vagy tizenöt centivel és harminc ki-
lóval volt nagyobb nálam.

A vita azért nem terelte el Sörhas figyelmét eredeti szándékáról, hogy poivá verjen. A poix úgy készítik, hogy
tárógyökeret fehér porrá döngölnek, de Sörhas úgy döntött, hogy én is megfelelek erre a célra. Közelebb lépett,
hogy egy kis fogászati beavatkozást végezzen rajtam.

Sörhas ütött, bennem viszont működött annyira az edzés, hogy sikerült kikerülnöm az ütést. Elcsúsztattam ezt és
a következőt, meg az azután következőt is. Úgy záporoztak az ütések, ahogy a nagykönyvben meg van írva:
egyenes, csapott, horog... Az Alapvető Énem jól megtanulhatta a leckét. Az erő behatol, te kitérsz az útjából,
gondoltam, kerülgetve az ütéseket.

Nem lettem harcművész egyetlen edzés után. De az nem akármilyen edzés volt. És, hogy teljesen őszinte legyek,
Sörhas nem egy pohárral többet hajtott már fel a kelleténél, és nem volt csúcsformában.

De azt el kell ismernem, hogy kitartó volt. Egyre vörösebbé vált a képe, fújtatva, fröcsögve próbálta eltalálni
ezt a haole hippit, aki nyilván Kaliforniából jött ide. De kudarcot vallott, méghozzá a barátai előtt.

Aztán eszembe jutott még valami, amire Fuji tanított. Néha úgy nyerhetjük meg a legkönnyebben a harcot,
hogy elveszítjük.

Azonnal ráhangoltam magam erre a fiatal srácra. Éreztem, amit ő érez, és elszomorodtam. Ez itt az ő sze-
métdombja, és én vagyok a betolakodó. Kevés dologra lehet büszke az életben, és a verekedés ezek közé
tartozik, most pedig megszégyenül a barátai előtt. Szokás szerint most is csak magamra gondoltam. Fujinak
igaza volt. Az önvédelem szerves része, hogy tudjuk, mikor ne védjük meg önmagunkat.

Leengedtem a kezem, és együtt mozogtam az ütéssel. Sörhas még egy utolsó, hősies erőfeszítést tett, a
jobbhorog pont az arccsontomon talált el. Mintha egy repülő sonka vágott volna képen. Hangos csattanást
hallottam, a fejem oldalra vágódott. Csillagokat láttam, és egyszer csak egy halom szeméten csücsülve találtam
magam.

Félig felültem, és megdörzsöltem a fejem.

- Ez aztán az ütés! Miből vannak az ökleid, vasból? Megmentettem a tekintélyét. Legyőzött ellenség lettem.
Megváltozott az arca, felemelte öklét.

- Az én öklöm acélból van, haver - mondta.

- Felsegítenél? - nyúltam felé. - Gyertek, meghívlak titeket egy sörre.

 21 /NAPFÉNY A TENGER ALATT

„A tenger barlangjaiban szomjúság van, szerelem, és extázis, kemény, akár a kagyló, tenyeredbe
foghatod."
GEORGE SEFER1S: A GYAKORLATOK KÖNYVÉBŐL

Sörhas habozott egy kicsit, aztán megfogta a kezem és felhúzott.

- Sok sör fér belém. - Elmosolyodott, kivillantva két foghíjat is.

Megindultunk a bolt felé, amelynek tábláján a „szeszes italok" felirat állt. Közben sajgó arccsontomat dör-
zsölgettem. Milyen jó, hogy Fuji odaadta a tízest, mert azon kívül szinte semmi pénzem nem volt. Nem könnyű
módja ez a barátkozásnak.

Márpedig űj barátokat szereztem, főleg Sörhast, akinek igazi neve Kimo volt. Úgy tűnt, őszintén megkedvelt. A
többiek szép lassan elszállingóztak, amikor elfogyott a pénzem, de Kimo ott maradt, sőt felajánlotta, hogy most
ő hív meg.

- Kösz, Kimo, de tele vagyok. - Hirtelen belém villant egy ötlet. - Mondd, nem tudod, honnan szerezhetnék egy
vitorlást?

Fogalmam sincs, honnan támadt a gondolat, de, ahogy mondják, hagytam sodorni magam.

Meglepetésemre, Kimo, aki eddig sörét kortyolgatva meredt a bárpultra, hirtelen felélénkült. Az arca kipiroso-
dott, és olyan izgatott lett, mint egy kisiskolás.
- Vitorlázni akarsz? Nekem van hajóm. Én vagyok a legjobb tengerész a városba'.

Hogy finoman fejezzem ki, úgy húztuk el a csíkot, mintha fenékbe lőttek volna, és fél óra múlva már az élénk
szélben hasítottuk a hullámokat a tenger felé.

- Tudok egy helyet, ahol jól lehet pecázni. Szeretsz pecázni?

Persze, szónoki kérdés volt. Mintha csak azt kérdezte volna: „szeretsz levegőt venni?". Nem sok teret adott a
tagadó válasznak.

- Evek óta nem pecáztam - feleltem diplomatikusan.

Aztán kiderült, hogy amúgy is csak egy bot van, úgyhogy Kimo hamarosan belemerült a saját világába, én pe-
dig, élvezve, hogy van társaságom, áthajoltam a vitorlás oldalán és a vizet néztem.

Itt, a parttól távolabb elült a hullámzás, a tenger sima volt, a víz kristálytiszta. Alattam halrajok úsztak, és be-
villant a fejembe, milyen lenne...

***
Anélkül, hogy bármiféle tudatos erőfeszítést tettem volna - s talán éppen ez volt a siker kulcsa -, azon kaptam
magam, hogy a tudatom a hallal repül. Igen, jól mondom, repül. A hal számára a tenger levegő. Elöntött valami
új érzés, hogy ura vagyok ennek az elemnek, egyetlen mozdulat, és szálltam akár a rakéta, egy hullócsillag. A
következőben teljesen mozdulatlan és ellazult voltam.
 Ellazult, de mindig figyelmes. Itt hirtelen jöhetett a halál, bármelyik irányból. Láttam, hogy egy nagyobb hal
szája kitárult, és egy kis hal eltűnt benne. A tenger élő gépezet volt, maga a mozgás és a megújulás, táplálkozás
és halál, de ennek ellenére is csupa szépség és béke.

Visszaröppentem, amikor Kimo megszólalt. - Tudod, Dan, ez a hajó, és ez az óceán - úgy érzem, maga az
életem.

Ereztem, hogy valami igazán személyest akar megosztani velem. Feszülten figyeltem hát.

- Néha olyan békésnek tűnik, mint most. Máskor vihar gyün, és az ember nem tud uralkodni a viharon, de
behúzza a vitorlát, mindent lekötöz, túléli a vihart, és utána sokkal erősebb lesz. Erted?

- Aha. Tudom, hogy érted, Kimo. Az én életem is ilyen.

- Igen?

- Azt hiszem, mindnyájunknak megvannak a magunk viharai - mondtam.

- Igazad lehet - vigyorgott rám. - Jó srác vagy. Eddig nem is gondoltam erre. De most már igen.

- Te is jó srác vagy - vigyorogtam vissza rá.

És komolyan is gondoltam. Kimo, most, hogy a felszín alá néztem, egészen más emberré vált.

Éreztem, hogy valami nyomja a bögyét. Habozott, talán a bátorságát gyűjtötte össze, aztán kibökte.

- Arra gondoltam, mi vóna, ha leérettségiznék és lenne egy jó munkám. Megtanulnék szebben beszélni, aho-
gyan te.

Várt. Valamiért fontosnak tartotta a véleményemet.

- Hát, szerintem, aki ennyire érti a tengert, mint te, bármire képes, ha rászánja magát - mondtam.

Lassan felragyogott az arca.

- Komolyan gondolod?

- Komolyan.

Elgondolkodva hallgatott egy ideig, úgyhogy én sem szóltam, csak ültem, és néztem az alattunk ragyogó tisz-
ta vizet. Aztán Kimo hirtelen behúzta horgászzsinórját, és vitorlát bontott.

- Van itt egy hely, amit meg akarok mutatni neked.

Cirkálva haladtunk dél felé, amíg egy zátonyhoz nem értünk. Alig látszott a víz alatt.

Kimo bevonta a vitorlát, horgonyt vetett, és fókaként csusszant a vízbe. Hamarosan felbukkant a feje. Látha-
tóan elemében volt. Benyúlt a csónakba, kivett egy búvármaszkot, odahajított hozzám egy szemüveget.

- Gyere te is.

- De mennyire - mondtam lelkesen.

 Izzadtam, koszos voltam, gondoltam, jól fog esni egy kis úszás. Kibújtam az ingemből, megszabadultam a ci-
pőmtől és zoknimtól, felvettem a szemüveget és követtem Kimót, aki puhán siklott a vízben. Egyenesen a gyö-
nyörű, borotvaéles korallzátony felett úsztunk. Vagy három méterrel volt a felszín alatt.

Kimo még vagy húsz métert úszott, aztán megállt, a vizet taposva bevárt. Nem vagyok remek úszó, és fáradt
is voltam; mire igazi szárazföldi patkányként taposva a vizet mellé értem, kimerültem. Kételyek öntöttek el, ami-
kor azt mondta, hogy kövessem a víz alá.

- Várj egy picit - ziháltam. Már bántam, hogy a főiskolán nem töltöttem több időt a medencében. - Mi van
odalent?

Kimo, aki teljesen otthon érezte magát a vízben, először fel sem fogta, hogy valakinek gondjai lehetnek a ten-
gerben. Aztán, amikor látta a kételyeket az arcomon, a hátára feküdt, akár egy vidra, és úgy beszélgettünk.

- Van lent egy barlang. Senki nem tud róla, csak én. Megmutatom neked.

- De hát a víz alatt van. Hogy fogunk lélegezni?

- Először vissza kell tartanod a lélegzeted. De ha túljutsz az alagúton, és beérsz a barlangba, ott már van levegő.
- Kimo egyre növekvő izgalommal osztotta meg velem felfedezését.

Én viszont határozottan kevésbé lelkesen kérdeztem:

- Mennyi ideig kell visszatartanom a lé... - De Kimo hirtelen alábukott, és egyenesen merült lefelé. - Kimo -
kiáltottam utána. - Milyen hosszú az alagút?

Néhány másodperc alatt döntenem kellett. Kövessem, vagy ússzak vissza a csónakhoz? Az utóbbi
biztonságosabb, és feltehetőleg bölcsebb döntés. De az a kis hang, amelyet már annyiszor hallottam, megszólalt
bennem: „Menj utána!"

- Fogd már be! - szóltam rá hangosan, aztán néhánv gyors, mély lélegzetet vettem, és Kimo után merültem.

A szemüveg remekül illett rám, és sokkal kellemesebben éreztem magam a víz alatt, mint amikor megpróbáltam
a felszínen maradni. Segített az a sok légzőgyakorlat is, amelyeket a múltban tanultam, és amelyek egy részét
azóta is minden nap gyakoroltam. Tudtam igazán mély lélegzetet venni, és a legtöbb embernél tovább bent tud-
tam tartani a levegőt, de még soha nem próbáltam úgy, hogy közben öt méter mélyre leúszok, majd tovább, egy
ki tudja, milyen hosszú alagútban.

A fülem megfájdult a nyomástól. Befogtam az orrom és fújtam egyet, aztán őrülten tempóztam, hogy utolérjem
Kimót. Mindvégig a barlangra és a levegőre koncentráltam. Láttam, amint Kimo eltűnik egy jókora lyukban a
zátony oldalán, és követtem a félhomályba.

Bosszúságomra az alagút egyre keskenyebb lett, vigyáznom kellett, hogy ne érjek az éles korallhoz. Egy angolna
képe az agyamban arra késztetett, hogy szemem jobbra-balra cikázzon a tucatnyi sötét üreg felé, hiszen
bármelyikben meglapulhatott valamilyen tengeri lény. A tüdőm közölte, hogy ideje már levegőt venni, mégpedig
azonnal, de az alagút, ameddig csak elláttam, tovább nyúlt előttem. Elöntött a pánik, amikor felfogtam, hogy
nem tudok visszafordulni. A tüdőm majd' szétpattant, de összeszorítottam a szám és küzdöttem az életemért.

Kimo lába egyszer csak eltűnt előttem, és akkor, amikor a szám már kezdett kinyílni, teret engedve a beáramló,
fojtogató víznek, felfelé kanyarodtam, aztán fejem kibukkant a víz alatti barlang levegőjére. Úgy kapkodtam
lélegzetért, akár egy újszülött.

Félig a vízben, zihálva feküdtem egy sziklának támaszkodva. De a kedvem határozottan rózsásabb lett.
 - Nem akármi, ugye? - kérdezte Kimo.

- Aha - nyögtem.

Kezdtem összeszedni magam. Körülnéztem. A korall köröttem bíbor-, zöld és kék színű volt, mintha egy film
díszlettervezője készítette volna. Aztán valami különösre figyeltem fel: egy fénysugár ragyogott át a barlang
tetején. De hiszen az egész zátony a víz alatt van! Hol lehet nyílás?

- Feltűnt neked is a fény, mi? - mondta Kimo. - Látod azt az üveget ott fenn, a plafonon? Egy nyílást takar,
hogy ne jöjjön be a víz.

- De hogyan...

- Az amák... a régi japán búvárok csinálták, azt hiszem. Talán felderítették ezt a barlangot, és ők tették be az
üveget - mutatta.

Bólintottam, de még mindig nem értettem a dolgot.

- De miért van itt levegő?

- Évente néhányszor alacsony a vízállás, akkor jön be. Néha meg ereszt a barlang. Én is úgy találtam ide,
hogy eccer láttam a kis buborékokat a felszínen.

Most már jobban éreztem magam, és izgalommal töltött el a gondolat, hogy ebben a rejtett üregben vagyok,
távol a világtól. Úgy vigyorogtunk egymásra, mint két kissrác a titkos rejtekhelyükön.

- Gondolod, hogy járt már itt más is? - kérdeztem. Kimo vállat vont.

- Csak azok az ama búvárok és én.

Ezután hallgattunk, lenyűgözve néztük a víz alatti barlangot és átéreztük energiáját.

Kimo a hátára feküdt és a plafont nézte. Én felderítettem a terepet, óvatosan másztam az éles koraikon. A
tenger alatti medencében olyan sűrűn nőtt az alga és a hínár, hogy a barlang zöldes fényben játszott.

Éppen vissza akartam mászni, amikor a karom megcsúszott, és vállig eltűnt egy gödörben. Mielőtt kihúztam
volna, ösztönösen megfogtam valamit, talán egy kődarabot. Kihúztam, kinyitottam a kezem, és döbbenten lát-
tam, hogy egy kis szobor az, legalább is annak tűnt, de nem lehettem biztos benne, annyira benőtték az algák és a
kagylók.

- Ezt nézd meg - hívtam Kimót.

Odajött, megnézte, és ugyanúgy lenyűgözte a látvány, mint engem.

- Mintha valami szobor, vagy ilyesmi vóna - mondta.

- Tessék - nyújtottam felé. Nem szívesen váltam meg tőle, de úgy tűnt, ez így helyénvaló.

Csak nézte, és láttam a pillantásán, hogy szeretné megkapni, de neki is voltak elvei.

- Nem. Te találtad, a tiéd. Emlékül.

- Köszönöm, hogy megmutattad ezt a barlangot, Kimo.

 - De tartsd titokban, oké?

- Soha nem mondom el senkinek, hol van - ígértem, és nadrágomba rejtettem a szobrot.

Kiúszni sem volt gyerekjáték, de jóval könnyebb, mint befelé, mert most már tudtam, milyen hosszú az
alagút. Volt időm pihenni, és sok mély lélegzetvétellel készültem fel.

***
Sötétedett már, mire visszaértünk a partra. Kimo ragaszkodott hozzá, hogy náluk töltsem az éjszakát, így aztán
találkoztam három húgával és négy öccsével, akikkel már megismerkedtem az utcán. Kíváncsian vagy
közönyösen, de valamennyien biccentettek, amikor át kellett jönniük a szobán, ahol leültünk beszélgetni. Kimo
sörrel kínált, amit elfogadtam, és lassan kortyolgattam, meg valami átható szagú dohánnyal, amit „maui
elmetágítónak" nevezett, és amiből inkább nem kértem.

Késő éjszakáig beszélgettünk, és közben megértettem egy másik ember lelkét, aki annyira különbözött tőlem,
és mégis ugyanolyan volt.

Mielőtt Kimo végigfeküdt volna vetetlen fekhelyén, és én is elnyúltam a földre terített takarón, még valamit
megosztott velem. Elmondta, hogy egész életében úgy érezte, különbözik másoktól.

- Mintha valami más helyről való vónék, vagy ilyesmi - tette hozzá. - És eccerűen érzem, hogy valamit
tennem kell az életembe', csak azt nem tudom, mit...

Eltűnődött, hallgatott.

- Talán először is befejezhetnéd a középiskolát - javasoltam. - Vagy bejárhatnád a tengereket.

- Igen - felelte lehunyva szemét. - Bejárhatnám a tengereket.

Miközben álomba merültem, gondolatban végigfutottam ezen a hihetetlen napon: kezdve a hegycsúcson, és
végül Kimőval a víz alatti barlangban, ahol megtaláltam ezt a csigákkal borított szobrot, amely a hátizsákomban
pihen, és amelyet alaposan meg kell vizsgálnom, mihelyt módomban áll.

***
Másnap reggel búcsút mondtam Kimónak, és nekivágtam a hosszú útnak vissza, Molokai esőerdejébe a Pele-
kuni-völgy felé. Volt egy érzésem, hogy a „kincs", amelyről Chia Mama beszélt, kis részekből, darabokból tárul
majd elém, és nem egyszerre, de ha nyitott és befogadásra kész maradok, és oda megyek, ahová a szívem vezet,
megtalálom az összes darabját, bárhol legyen is.

Mellékutakon gyalogoltam, időnként egy-egy rövidebb távra felvett autójába egy városi vagy egy farmer,
majd végül az erdőbe értem. Kimóra gondoltam, és mindazokra, akikkel életem útján találkoztam. Eszembe
jutott a látomásom a tűzben, és azon tűnődtem, mi lehet a célja, és vajon miképp illünk bele a nagyobb képbe.
Eljön majd a nap, amikor megtalálom az eszközöket, hogy megértsem őket, és megtaláljam ezt a célt. Ha
valamiben, hát ebben biztos voltam.

Sötétedés után az esőerdő ismeretlen részén haladtam. Hirtelen fáradtság öntött el, és az irányt sem éreztem.
Nem akartam körbe haladni, ezért úgy döntöttem, elalszom, ahol vagyok, és a hajnal első fényénél folytatom az
utat. Lefeküdtem és hamar elaludtam. Volt valami halvány rossz érzésem, mintha nem volna szabad itt lennem,
de nagyon gyenge érzés volt, talán csak a fáradtságom tette.

Éjszaka különös és sötét, de sürgető szexuális álmom volt. Parázna női démon jött, hogy szeressen. Sötéten ve-
szélyes és iszonyúan erotikus nő, akinek a szerelme a halál kapuja. Áttetsző kék ruhája alól kitetszett puha bőre.
 Félig felébredtem, és fel is fogtam, hol vagvok, de jeges rémület hasított belém, mert éreztem a jelenlétét, és
láttam is egy áttetsző, kékes fátylat viselő női alakot felém lebegni a fák között. Gyorsan körülnéztem, és láttam,
hogy jelöletlen sírhelyek, nyugtalan lelkek között hevertem le.

A hátamon felállt a szőr, és az Alapvető Énem azt harsogta, hogy tűnjek el, de rögtön.

A szellem hideg, formás alakja közelebb lebegett. Éreztem, hogy egyetlen ereje a félelemkeltés és a csábítás, de
erre fel voltam készülve. Visszatértem a pokolból, már sem a félelemnek, sem a csábításnak nem volt igazán
hatalma fölöttem.

- Nem kapsz meg - mondtam határozottan. - Nem miattad vagvok itt.

Kényszerítettem magam, hogy teljesen felébredjek, és lassan elindultam onnét. Vissza se néztem, de
mindvégig tudtam, hogy a nyomomban van.

Egy helyen éreztem, hogy feladta, és lemaradt, de az éjszaka hátralévő részében azért csak mentem tovább.
Valami más zavart, ismét egy halovány megérzés, mintha valami fontos dolog kerülte volna el a figyelmemet.
De ez alkalommal az érzés tisztán formálódott ki, akár egy szó a nyelvem hegyén.

Chia Mama rejtvényének egyik mondata jutott az eszembe: „messze fent és odalent". Mit jelentsen ez?

Voltam fönt, a fennsíkon, és voltam odalent, a városban. Voltam a tenger alatt. Mind ugyanaz volt. Fent és lent.
Különböző, de ugyanaz. Mert bárhová is mentem, én voltam ott. A kincs nem ezen helyek valamelyikén volt,
hanem mindegyiken. Chia Mama már megmondta a választ: bennem van, olyan közel, mint a szívem.

Több volt ez intellektuális megértésnél. Elsöprő erővel csapott le rám, valóságos extázisba ejtett. Egy
pillanatra elvesztettem a testem tudatosságát is, és a nedves levelekre rogytam. Megtaláltam a kincset, a
legfontosabb titkot. Energia tört fel bennem. Sírni kívántam, táncolni.

De a következő pillanatban az extázist egy másik érzés nyomta el: a hirtelen veszteség érzése. És tudtam,
anélkül, hogy meg tudtam volna mondani, honnan, hogy Chia Mama haldoklik.

- Nem! - kiáltottam a fák felé. - Ne. Még ne. Kérlek, várj meg!

Felpattantam és futásnak eredtem.

 22/ÉLÜNK, AMÍG MEG NEMHALUNK

„Az igaz tanárok hidak, melyen a tanítványok átkelhetnek; majd, amikor átsegítették őket, boldogan rogynak
össze, mert akkor mar a tanítványok építik meg saját hídjaikat."
nikosz kazantzakisz

Nem tudom, milyen hosszan futottam, másztam, majd futottam újra. Kimerülten, sárosan, tele vágásokkal, zú-
zódásokkal, egy záportól megtisztítva terültem el végül Chia Mama lépcsője előtt, úgy két órával napkelte után.

Fuji, Mitsu, Joseph és Sarah jöttek ki, és Joseph betámogatott. Chia Mama békésen feküdt futón ágyán, virá-
gok között.
Barátaim addig támogattak, de amikor odatérdeltem az ágyhoz, hátraléptek. Lehajtottam a fejem, és könny
csorgott le arcomon. A karjára fektettem a homlokom. Hideg volt, nagyon hideg.

Először szólni sem tudtam; végigsimítottam az arcát, így mondtam búcsút. Magamban imát rebegtem. Mitsu a
közelben ült, Sachit vigasztalta. Szókratész, a gyerekkor áldott tudatlanságával aludt a nővére mellett.

Joseph szomorú Don Quijoténak tűnt sötét szemével. Egyik kezét a gyásztól rázkódó Sarah vállára tette.

Csönd ült a völgyre, szomorúság, amelyet még Vörösmadár, az apapane rikoltása sem tört meg. Különleges
asszony távozott, még a madarak is gyászoltak.

Ebben a pillanatban az apapane leszállt az ablakpárleányra, és fejét oldalra biccentve Chia Mamára nézett. A
madaraknak van egy fájdalmas kiáltásuk. Ezt hallottuk ma reggel, ezt a szokatlan hangot. Vörösmadár Chia Ma-
ma mellé repült, újra meg újra szólongatta, aztán elszállt, akár az asszony lelke.

Kiléptünk a nyirkos, meleg levegőre. Kelet felé gyalogoltunk, amerről a felkelő nap világította meg az égbol-
tot, s rajzolta körül a hegyeket. Joseph jött mellettem.

- Csöndesen halhatott meg az éjszaka - mondta. -Fuji bukkant rá egy órája. Úgy hallottuk, távol voltál, Dan.
Honnan tudtad?

Csak felnéztem rá, és a szemem elárulta, amit tudni akart. Bólintott, hogy érti.

- Valamivel ezelőtt nálam hagyta az utasításait arról, hová vigyük Tia gyerekét, és más üzleti ügyekről is
rendelkezett - mondta. - Azt kérte, hogy hamvasszuk el a kahunák temetkezési helyén. Majd elintézem.

- Szeretnék segíteni, amiben csak tudok. Bármiben -mondtam.

- Hát persze, megértem. Ja, és azt hiszem ezt tegnap este írhatta - nyújtott át egy papírt.

A lapon Chia Mama ákombákom írásával mindössze néhány szó állt: „Barátok nem búcsúzkodnak."

Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Mindkettőnk szemében könny csillogott.

Visszamentem a kunyhóba, leültem mellé és néztem. Fiatal koromban a halál idegen volt a számomra: egy te-
lefon, egy levél, egy információ, ünnepélyes bejelentés emberekről, akiket alig ismertem. A halál más otthonok-
ba látogatott, más helyekre. Az emberek egyszerűen emlékké fakultak.
De ez valódi érzés volt, és ostorcsapásként fájt. Ültem Chia Mama holtteste mellett, és a Flalál suttogott a fü-
lembe hideg leheletével a saját halandóságomról.

Megsimogattam Chia Mama arcát, és olyan mély fájdalom öntötte el a szívem, amelyet nem enyhített a metafizi-
kus filozófia. Már most hiányzott; éreztem az űrt, amely utána maradt, mintha életem egy darabját vették volna
el tőlem. Arra gondoltam, hogy végső soron nem uralkodunk életünk fölött, nem tudjuk megállítani a hullámo-
kat, amelyek majd összezúznak. Csak azt tanulhatjuk meg, mint lovagoljuk meg őket, magunkhoz ölelhetjük
mindazt, amit kapunk, és felhasználhatjuk a gyarapodásunkhoz, elfogadva önmagunkat, erőnket és gyengesé-
günket, ostobaságunkat és szeretetünket.

Elfogadva mindent. Megtéve, amit lehet, és együtt sodródunk a többivel.

Sokak számára különösnek tűnhet, hogy ennyire kötődtem egy olyan asszonyhoz, akit csak nem sokkal ko-
rábban ismertem meg, de annyira csodáltam Chia Mamát, jóságát, bátorságát és bölcsességét, hogy úgv éreztem,
mintha nagyon régóta ismertem volna. Nagyon fájt az elvesztése. Talán már korábbi életeinkben is ismertem őt.
Ő volt az egyik legjobban szeretett tanárom, aki születésem óta várt rám.

***
Joseph felvette a kapcsolatot Chia Mama testvérével, aki értesítette a rokonokat. Chia Mama kívánsága szerint
két napig hagytuk pihenni a testét. Aztán, a harmadik nap reggelén nekivágtunk az útnak a Pelekuni-völgybe, a
szent kukui ligetbe, a mögötte lévő temetkezési helyre. Az öreg kisteherautó lett halottas kocsija, hawaii
virágfüzérrel és girlandokkal díszítettük. Óvatosan haladtunk a silány utakon kelet felé, ameddig csak tartott az
út. Fujival utaztam, minket Joseph, Sarah, Mitsu és kisfia meg Joseph családja követett, őket Victor és
unokahúgai, a többi rokon, és a helyiek hosszú menete, akiket az elmúlt évek alatt Chia Mama megismert és
segített.

Amikor az út véget ért, kézben vittük tovább a hordágyat, amelyet a lepratelepen élő barátai készítettek.

Csúszós, kanyargós ösvényeken haladtunk, vízesések mellett, át a kukui erdőn, amelyet annyira szeretett, míg
végül elértük a kaimnak temetési helyét. A leprások nem hagyhatták el telepüket, és nem kísérhettek el minket,
de sok virágot küldtek.

Késő délután léptünk a temetkezési helyre. Ereztem, hogy az ősi kahuna szellem, Lanikaula szeretettel
fogadja Chia Mamát, és minket is. Előre tudtam, hogy így lesz. Most már ketten őrködnek majd szeretett
szigetük fölött.

Napnyugtára készen állt a máglya, amelyet az ő utasításai alapján készítettünk. Levél- és virágszirom-ágyon
feküdt a keresztbe tett rönkök fölött, amelyeket a sziget egy száraz részéről hoztunk.

Amikor a máglya készen állt, néhányan, akik közel álltak hozzá, szóltak egy-két szót róla, történeteket me-
séltek, amelyek Chia Mamára emlékeztettek.

Fujit annyira elöntötték az érzelmek, hogy nem tudott megszólalni, a felesége, Mitsu beszélt helyette is.

- Chia Mama arra tanított: nem kell csupa nagy dolgot tenni az életünkben, végrehajthatjuk a kicsiket is
nagy szeretettel.

Joseph Buddhát idézte:

- Az ajándék nagy dolog. A meditáció és a vallás gyakorlása megbékíti az elmét. A nagy igazság megértése
a nirvánához vezet. De mindennél - és itt sírva fakadt -, mindennél erősebb a gyengéd szeretet.

Sachi szomorú szemének pillantása mindvégig a máglyára szegeződött.

 - Szeretlek, Chia Mama - mondta egyszerűen. Egy másik nő, akit nem ismertem, ezt mondta:

- Chia Mama arra tanított, hogy a kedves szavak rövidek és semmibe nem kerülnek, de örökké visszhangoznak.
- Aztán térdre rogyott, és fejét lehajtva imádkozni kezdett.

Amikor én következtem, tökéletesen kiürült a fejem.

Végiggondoltam előre, mit is fogok mondani, de minden elszállt. Egy hosszú pillanatig szótlanul meredtem a
máglyára. Képek villantak agyamba - amikor találkoztam Ruth Johnsonnal az utcán, aztán a parti, majd, amikor
ápolt és visszaadta az egészségem. Végül előbukkant bennem egy rég elfelejtett idézett Mátétól.

- Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok
engem.

Nem csak magam, hanem az összes egybegyűlt nevében mondtam ezeket a szavakat.

Fuji odalépett hozzám, és meglepetésemre a kezembe nyomta a fáklyát.

- Ő kérte, hogy te gyújtsd meg a tüzet Dan, ha még Molokain leszel. Azt mondta, tudni fogod, hogyan kell őt
elküldeni. - Szomorúan elmosolyodott.

Felemeltem a fáklyát, és hirtelen minden, amit Chia Mama mutatott egyetlen dologra egyszerűsödött: „Élj, amíg
meg nem halsz."

- Isten veled, Chia Mama - mondtam hangosan.

A fáklyát a száraz fűhöz és a gallyakhoz érintettem, lángnyelvek táncoltak ropogva. Chia Mama ezernyi vö-
rös, fehér és rózsaszín szirommal borított testét elnyelték a lángok.

Amikor a füst az ég felé szállt, hátraléptem a hőség elől. Itt, a nap haldokló fényében, a lángokba meredő em-
berek kis csoportja közepén eszembe jutott, mennyire szeretett bölcs mondásokat idézni Chia Mama. Váratlanul
George Bemard Shaw szavait hallottam a semmiből -akár maga Chia Mama is mondhatta volna -, és azon
kaptam magam, hogy a tűz moraját elnyomva hangosan kimondom őket, hogy mindenki hallja.

- „Erőmet felhasználva akarok meghalni, mert minél keményebben dolgozom, annál többet élek. A maga
kedvéért élvezem az életet. Az élet számomra nem rövid gyertya, hanem ragyogó fáklya, amelyet egy ideig
kezemben tarthatok, és azt akarom, hogy olyan fényesen égjen, amennyire csak lehet." - Megremegett a hangom,
és elhallgattam.

Mások is megszólaltak, ahogy a Szellem mozgatta őket, de nem jutott el hangjuk a fülemig. Sírtam és nevet-
tem, ahogyan Chia Mama nevetett volna, aztán térdre estem, és lehajtottam a fejem. A szívem nyitott volt, az
agyam csendes.

***
Hirtelen felnéztem, mert Chia Mama hangját hallottam, olyan tisztán és hangosan, mintha előttem állt volna. A
többiek még mindig lehajtották fejüket, vagy a tűzbe bámultak. Rájöttem, hogy a szavak csak agyam nyugodt
termeiben visszhangoznak. Chia Mama lágy, éneklő hangján beszélt hozzám.

Ne állj zokogva sírom mellett,

nem vagyok ott, nem alszom én.

Ezer szélben a lehelet,

 gyémántként ragyogok havon és tó jegén.

Én vagyok a lágy őszi eső.

Napsugár vagyok érett gabonán.

Ne állj zokogva sírom mellett.

Nem ott vagyok. Mert élek tovább.

Hallottam ezeket a szavakat, és a szívem megnyílt; a tudatom olyan helyre ugrott, ahol még soha nem járt. Erez-
tem a halandóság és a halál természetességét az élet nagy körforgásában. Gyötrő szánalom öntött el minden élő-
lény iránt. Egyszerre zuhantam a kétségbeesés mély szakadékába és szárnyaltam az áldás magasába, a két érzés a
fény sebességével váltakozott bennem.

Aztán nem voltam többé Molokain. Abban a kis szobában álltam, amelyet a vízesés alatti látomásomban pil-
lantottam meg. Szennyvíz és rohadás orrfacsaró bűze töltötte be a levegőt, nem tudta elnyomni az égő tömjén il-
lata. Apácát láttam, aki ágyhoz kötözött leprást ápolt. Egy szempillantás alatt az apácává váltam, nehéz ruhában
álltam az izzasztó hőségben. Nyugtató krémmel kentem a szerencsétlen ember arcát, a szívem teljesen megnyílt
a szeretet, a fájdalom, minden előtt. És a leprás eltorzult arcában felismertem mindazok arcát, akiket valaha
szerettem.

A következő pillanatban a Rue de Pigalle-on állva néztem egy csendőrt, aki beteg, részeg férfit segített a men-
tőbe. Aztán rendőr lettem, éreztem a részeg rossz szagú leheletét. Fény villant, és láttam a részeget gyerekként a
sarokban kucorogva; remegett apja részeg dühétől. Éreztem a fájdalmát, a félelmét. A csendőr szemével néztem,
gyengéden vittem a részeget a várakozó mentőhöz.

A következő pillanatban tükörként pillantottam egy tizenéves fiúra Los Angeles jómódú külvárosában. Port
szippantott fel, én pedig átéltem bűntudatát, bánatát és öngyűlöletét. Aztán már csak szánalmat éreztem.

Afrikában voltam, és egy öreget láttam, aki nehézkesen mozogva próbált vizet adni egy haldokló kisgyerek-
nek. Felsírtam, és a hangom visszhangzott azon az időtlen helyen, ahol álltam. Sirattam a babát, az öreg afrikait,
a tinédzser fiút, a részeget, az apácát, a leprást. A baba az én gyermekem volt, és ezek az én embereim.

Annyira szerettem volna segíteni, jobbá tenni a dolgokat minden szenvedő lélek számára, de tudtam, hogy ott,
ahol most vagyok, csak szeretni tudok, megérteni, bízni a világegyetem bölcsességében. Meg kell tennem, amit
megtehetek, aztán el kell engednem őket.

Láttam mindezt, és energia öntött el, szinte robbant. Felrepített, a szívemen keresztül a létezéssel való tökéletes-
empátia állapotába.

Testem átlátszó lett, a szivárvány minden színe ott ragyogott bennem, egymást váltva. Lent vöröset éreztem,
amely narancsszínen, sárgán, és zöldön át emelkedett, és arannyá változott. Aztán ragyogó kékség vett körül,
belső szemem kirajzolódott a homlokom közepén, indigóban tündökölt, aztán violában...

A személyes azonosság határain túl, a fizikai testtől nem korlátozva lebegtem azon a helyen, ahol a szellem a
hússal találkozik, magasan a bolygó fölött, amelyet Földnek nevezünk. Aztán a Föld a távolba tűnt, a Naprend-
szer apró pöttyé zsugorodott, és a galaxis is, míg végül túl jutottam idő, anyag és tér illúzióin, látva a Lényeget: a
paradoxont, a humort és a változást.

Elmondhatatlan, ami ezután következett. Leírhatom, hogy „egy voltam a fénnyel", de ezek a szavak nem
fejezik ki érzéseimet, mert nem volt „Én", amely bármivel is „Egy" lehetett volna, és nem volt senki, aki
megtapasztalja. Századok óta kínozza a kihívás a misztikus költőket, miként lehetne leírni ezt az élményt.
Hogyan rajzolhatná meg bárki is Van Gogh festményének mását a sárba egy bottal?
 A világegyetem hamuvá égetett, elfogyasztott. Nem maradt belőle semmi. Csak az Áldás. A Valóság. A
Rejtély.

Most értettem meg a taoista mondást: „Aki mondja, nem tudja, aki tudja, nem mondja." Nem azért, mert a
bölcs nem beszél, hanem azért, mert ezt nem lehet elmondani. Mintha a csillagokat hajigálnánk kővel, úgy
hullanak vissza a szavak. Ha badarságnak tűnik mindez, ám legyen. De egy nap, és ez a nap talán nincs olyan
messze, te is megérted.

***
Pörögve, irányt vesztve tértem vissza időbe és térbe, mintha egy, az éjszakai égbolton haladó repülőgépből zu-
hantam volna ki. Még mindig Chia Mama máglyája előtt térdeltem, a holdat takaró felhők alatt. A föld friss
esőtől csillogott, és ázott voltam. Az eső eloltotta a Chia Mama testét elemésztő máglya parazsát. Egy óra telt el
néhány pillanat alatt.

A többiek elmentek, csak Joseph maradt velem. Letérdelt mellém.

- Hogy vagy, Dan? - kérdezte.

Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam. Gyengéden megszorította a tarkóm, és éreztem az ujjaiból áradó
szeretetet és megértést. Tudta, hogy még maradok egy ideig. Vetett még egy pillantást a megfeketedett máglyára,
és távozott.

Mély lélegzetet vettem, éreztem a nedves erdő illatát, amelybe füstszag keveredett. Semmi nem tűnt már teljesen
valósnak. Olyan volt, mintha egy örök drámában játszanék szerepet, és ez a dimenzió mindössze Isten végtelen
színházának egyetlen kis gyakorlóterme volna.

Lassan kezdtek visszaszivárogni a kérdések agyamba, majd végül elárasztották, mintha kiestem volna a kegye-
lemből, vissza az agyba, a testbe, a világba. Mit jelentett ez az egész?

Talán ez volt az az időn és téren tűli hely, amelyről Chia Mama beszélt. Akkor absztrakt, üres szavaknak tűnt
mindaz, amit mondott, mert meghaladta a tapasztalataimat. De immár élő valósággá vált. „Azon a helyen bárki-
vel találkozhatsz, akivel akarsz." Mennyire szerettem volna űjra eljutni arra a helyre, hogy még egyszer lássam
őt!

Mereven, remegve álltam, míg sötétség nem szállt az erdőre.

Végül megfordultam, és elindultam az esőerdőn keresztül visszafelé, a csapáson, amelyet a többiek vágtak.
Messze a magasban épphogy ki tudtam venni a fáklyával megvilágított menet haladását.

De valami nem engedett távozni. Olyan erős volt az érzés, hogy leültem és vártam. Egész éjszaka ültem.
Időnként elbóbiskoltam, majd ismét felriadtam. Néha, mintha meditálnék, lecsukódott a szemem, máskor
felpattant és a semmibe meredt.

***
Amikor a nap első sugarai áthatoltak az erdőn, és megcsillantak a máglya maradékán, Chia Mama megjelent.
Kézzel foghatóan, de áttetszően állt előttem. Nem tudom, vajon a többiek is látták volna, vagy csak az agyamban
jelent meg a képe.

De ott állt. Felemelte karját, és jobbra, a hegyoldalra mutatott, a sűrűn növő fák felé.

- Azt akarod, hogy felmenjek oda? - kérdeztem hangosan.

Derűsen mosolygott rám. Egy pillanatra lehunytam a szemem a fényes nap elől, és mire kinyitottam, Chia
Mama már eltűnt.
 Megváltozott - vagy talán kifinomult - valóságérzékelésem számára mindez teljesen normálisnak tűnt. Lassan
felálltam, és arra indultam, amerre irányított.

Még mindig kába voltam az elmúlt eseményektől és látomásoktól. Keresztültörtem magam a sűrű bokrokon.
Egyszer-kétszer vastag indák közül kellett kiszabadulnom. Azután a növényzet ritkulni kezdett, és keskeny ös-
vény tűnt fel előttem.
 23/ A MAGÁNY LECKÉI

„Túl kell lépnünk magányon és nehézségen, elszigeteltségen és csenden, hogy megtaláljuk ama elvarázsolt
helyet, ahol eljárhatjuk suta táncunkat, és elénekelhetjük bánatos dalunkat. De ebben a táncban és ebben a
dalban tudatunk legősibb rítusai telnek meg annak tudatával, hogy emberek vagyunk."
PABLO NERUDA: A FÉNYES VÁROS FELÉ!

Az ösvény egy kicsi, legfeljebb három méter hosszú és ugyanolyan széles kunyhóhoz vezetett. Beléptem, szem-
ügyre vettem sötét belsejét. Kevés fény hatolt át a zsúptetőn és a gerendából ácsolt falakon. Amikor a szemem
már hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem, hogy egy hosz-szú, üreges bambuszrúd vezeti le a tetőn
összegyűlő esővizet az egyik sarokban álló nagy fakádba. A spártai egyszerűséggel berendezett szoba túlsó
sarkában gödröt pillantottam meg; ez volt a vécé, és a mellette lévő vödör a vízöblítés. A padlóra az egyik
oldalon leveleket szórtak, ágyul.

A kunyhó elrendezéséből arra következtettem, hogy elszigeteltségre és visszavonulásra szolgál. Úgy döntöt-
tem, itt maradok, amíg nem kapok egyértelmű jelet, mitévő legyek.

Becsuktam magam mögött a szalmaajtót. Fáradtan ledőltem, és lehunytam szemem. Szinte azonnal megéreztem,
hogy van mellettem valaki. Felültem. Chia Mama ült velem szemben, keresztbe tett lábbal, mintha meditálna, de
a szeme nyitva volt, fényesen csillogott. Ereztem, hogy tudtomra akar adni valamit, ezért csöndben vártam, nem
akartam megzavarni ezt a tünékeny jelenést.

Intett, és hallottam a hangját, de a képe megremegett és halványodni kezdett.

- Minden csak álom az álomban.

- Nem értem, Chia Mama. Mit jelentsen ez?

- Mi adjuk meg a saját jelentésünket - felelte és a képe szétfoszlott.

- Várj! Nem menj még - kiáltottam.

Meg akartam érinteni az arcát, meg akartam ölelni, de tudtam, hogy ez nem volna helyénvaló, sem lehetséges.

A sötétben még hallottam messziről visszhangozni végső szavait:

- Minden rendben, Dan. Minden rendben lesz... Aztán csönd lett.

***
Elment, a csontjaimban éreztem. Most mit tegyek? Ahogy feltettem magamnak a kérdést, meg is kaptam a
választ: nem tehetek mást, várnom kell, hogy kitisztuljon minden.

Szemügyre vettem szűkös szálláshelyem, és végiggondoltam a helyzetem. Nincs élelmiszerem, de ezzel máskor
is megbirkóztam. Alapvető Énem immár nem fél az éhségtől, és a fakádban bőven van víz.

Néhányat nyújtóztam, majd leültem és behunytam a szemem. Hamarosan emlékmorzsák és -darabkák, képek
és hangok kezdtek peregni agyamban, a szálló képek és érzelmek véletlenszerű klipjében űjra átéltem egész itte-
ni kalandomat.
 Eszembe jutott, amit Chia Mama mondott egyszer: „A külső utazás a legjobb esetben is csak a belső tükör-
képe lehet, rossz esetben helyettesíteni próbálja. Az, amit felfogsz a világból, mindössze jelképezi azt, amit ke-
resel. A szent utazás benned van; mielőtt megtalálnád a világban, amit keresel, magadban kell megtalálnod. Más-
különben lehet, hogy egy mester rád köszön, de te anélkül, hogy meghallanád, elmész mellette. Amikor megta-

nulod a belső utazást a világ okkult terein át, a tudatod soha többé nem lesz helyhez, időhöz, vagy fizikai tested
börtönéhez kötve."

Hallottam már korábban is ezt, de csak most értettem meg. Mielőtt megkezdem utazásom a világban, saját lel-
kemet kell bejárnom. Vajon képes leszek rá? Képes lesz a tudatom olyan mélyre hatolni, hogy megtalálja a
fizikai érzéseimen túli kaput?

Egész éjjel, és másnap is ezen tűnődtem. Megtaláltam Chia Mamát az erdőben. Tudtam, hogy vannak bennem
rejtett képességek, ahogyan mindenkiben. De hol találhatók? Hogy néznek ki, milyen érzés, amikor működésbe
lépnek?

Szókratész egyszer célzott rá, hogy a képzelet nagyobb erő, mint gondolnánk. Azt is mondta, ez a híd a
tisztánlátáshoz, az első lépés. Ahogy terjeszkedik, valami más lesz belőle. A mag fává terebélyesedik, de a
képzelet olyan, akár a hernyó; mihelyt megszabadul bábjától, repülni kezd.

Ezzel kezdem. Lehunytam a szemem, és hagytam a képeket tovaszállni: kukui fák és Kimo víz alatti barlangja, a
pálmafa Chia Mama háza előtt, és az indiai fügefa vastag, megtekeredett törzse. Aztán Holly lányom tűnt fel,
ahogy szobája padlóján ülve nyugodtan játszik. Keserédes szomorúság fogott el az élet karmái láttán, szívem
szeretettel teli üzenetet küldött az ő szívének, remélve, hogy egy nap majd megkapja valahogy. Lindának áldá-
som küldtem, és elengedtem őt.

***
Az egész éjszakát élénk álmok között töltöttem, amelyek nem meglepő módon az elmúlt eseményekről szóltak.
Meglátogattam más helyeket, világokat, szín-, tisztaság-és érzés-dimenziókat is, és lenyűgözött a dolog. De ter-
mészetesen mindez csak álom volt - vagy legalábbis így gondoltam...

Egymást követték a napok, nappal és éjszaka kezdett egybefolyni számomra; a nappal halvány fényét az
éjszaka sötétje váltotta fel.

***

Az ötödik nap reggelén, már amennyire nyomon tudtam követni az időt, világosság és béke öntött el. Éhsé-
gem teljesen elmúlt. Csináltam néhány jógagyakorlatot. A kunyhó falán kis napfénypöttyöket pillantottam meg,
olyanok voltak, mint a csillagok a sötét égbolton. Meditációhoz használtam őket. Lassan, mélyen lélegeztem, és
a csillagok fakulni kezdtek. Végül már csak a saját agyamat láttam, csodalámpaként képek és hangok körforgását
vetítette elém, és játszotta le újra meg újra. Az egész napot a falra meredve töltöttem. Az unalom elszállt, ahogy
tudatom finomabb, mélyebb energiákra hangolódott. Ha az embernek nincs tévéje, talál magának más dolgokat
helyette, tűnődtem egy ideig.

A napok egyformán teltek, mégsem voltak ugyanolyanok. Lazítottam, lélegeztem, és figyeltem a műsort az
agyamban. Napsugár, majd holdfény söpört lassan végig fényingaként a földpadlón. Az idő lágyan telt,
végtelenül lassan, én pedig alkalmazkodtam a rejtett ritmushoz. A csend tengerén lebegtem, amelyet csak ritkán
tört meg az agyamban hányódó törmelék.

Egy ponton valami megváltozott, mintha makacs tudatom előtt egy sorompó felemelkedett és egy ajtó kinyílt
volna. Megértettem, miként dolgozik együtt az Alapvető Én és a Tudatos Én, hogyan adnak kulcsot
motivációhoz, fegyelemhez, gyógyításhoz, vizualizációhoz, intuícióhoz, tanuláshoz, bátorsághoz és erőhöz.
Néhány pillanatra úgy éreztem, mintha a metafizika enciklopédiáját gondoltam volna át.
 De, mint a varázsló inasa, én sem tudtam, hogyan állítsam le a folyamatot. Képek öntötték el agyamat, és tel-
jesen eltelítették. A tüdőm fújtatóként pumpált, egyre erősebben, egyre gyorsabban, az energia pedig csak gyűlt
bennem, hogy már azt hittem, szétvet.

Arcom megfeszült, az ajkam hátrahúzódott fogsoromról, és meglepetésemre úgy morogtam, akár egy farkas.
Aztán a kezem spontán tundrákba mozdult, olyan tartásokba, amilyeneket Indiában láttam.

A következő pillanatban az agyam leállt, és az erdőben találtam magam, szemben a három Énnel; a gyerekes
Alapvető Énnel, a robotszerű Tudatos Énnel, és a Felsőbbrendű Énnel, amely kavargó rózsaszín, indigó- és mély
violaszínben ragyogott. Ez a fényből lévő lény nyúlt ki a másik kettő felé.

Aztán a három Én egyesült.

Saját testem láttam magam előtt. Meztelen voltam, csak egy sortot viseltem, széttárt karral álltam a halvány
holdfényben. A has tájékáról vörös ragyogás áradt, a fej egy fénygömb volt, és a fej fölött irizáló színek kavarog-
tak, arra a látomásra emlékeztetve, amelyet az öbölben láttam oly sok héttel ezelőtt.

Beléptem az előttem álló fizikai testbe. Teljesen behatoltam, éreztem egységét. Éreztem köldököm erejét, ahogy
a tudatosság tisztasága megvilágította az agyat, és az ösztönző hívást, hogy szálljak fel a Szellembe.

A hosszú előkészület meghozta gyümölcsét, a három Én eggyé lett. Nem voltak belső csaták, sem ellenállás,
figyelmem természetesen pihenhetett a szívben. Bármilyen gondolat vagy kép emelkedett fel, itt érzésben és
megadásban olvadt szét. Én pedig a tudatosság pontjává váltam a szív birodalmában, onnét felemelkedtem a
fejtető irányába, a szemöldökök mögött és fölött található pontba.

Éreztem, hogy körülvesz a Felsőbbrendű Én szerető, gyógyító fénye, behatol atomi felépítésem minden sejtjébe
és szövetébe. Hallottam hívását, és éreztem a fényhi-dat a tudatosságnak attól a pontjától, amely én voltam, a
Felsőbbrendű Énig, fölöttem és mögöttem. Éreztem erejét, bölcsességét, gyengédségét, bátorságát, a benne lévő
szánalmat és könyörületet. Tudatában voltam, miként köti össze az örök jelenben a múltat és jövőt.

Ismét hívott, és ez alkalommal fénypontnak éreztem magam, amely felhalad ezen a hídon, Felsőbbrendű
Énem tudatába. Ebben a fényben mozogtam, és onnan néztem lent lévő fizikai alakomra. Tudatom és Felsőbb-
rendű Énem tudata kezdett egymásba hatolni. Befogadtam minden derűjét, erejét, bölcsességét és szánalmát.

Tudtam, amit ő tudott, éreztem, amit ő érzett, korlátlan szeretet hullámai öntöttek el. Megértettem, miként
teremtették a testet az angyali energiák, megértettem a teljes lehetőséget, amit a fizikai megtestesülés jelent.

Csak ekkor ébredtem tudatára annak, hogy más fénylények is vannak fizikai alakom körül. Boldogsághullá-
mok söpörtek végig rajtam. Rájöttem, hogy gyerekkorom óta ismerem ezeket a lényeket, de valahogy nem
vettem tudomást a jelenlétükről. Egyesek diáktársaim voltak, mások elfelejtett álmok ismerős képei, angyali
energiák, gyógyítók, vezetők, tanítók, a szellemi családom. Befogadtam szeretetüket, és tudtam, hogy soha többé
nem érzem egyedül magam.

A végzet egyik angyala előre lépett és szimbólumokat nyújtott felém. Nem láttam ajándékait, amíg a fénykéz
a látóterembe nem ért és ki nem nyílt. Először villámot pillantottam meg, aztán egy szívet. Majd arany sas tűnt
fel, karmai között egy babérkoszorúval. Megismertem a jelképeket, a bátorság és a szeretet jelképeit, a békés
harcos jelét.

Aztán, végső ajándékként, az angyal egy szamuráj harcos ragyogó képét mutatta meg. Nem állt, hanem
karddal az oldalán, meditációs pózban térdelt. Nem láttam a szemét, de éreztem, hogy nyitva van és ragyog. Az-
tán a semmibe tűnt a kép. Megköszöntem a végzet angyalának az ajándékokat. Hátralépett és szertefoszlott.

Erről a helyről, a Felsőbbrendű Én tudatából rájöttem, hogy a bölcsesség, a gyógyítás és a tisztaság angyalai
mindig elérhetők. Láthatom a jövőt és a múltat, a világegyetemben bárkinek küldhetek szeretetet, erről a helyről
erőfeszítés nélkül terjeszthetem ki látóterem a fizikai testen túl, és sasként szárnyalhatok.
Ezzel a felismeréssel megéreztem fizikai testem vonzását; a tudatom visszasiklott a hídon homlokom közepébe,
és ismét meghallottam idegrendszerem hangjait, és a szívverésemet.

Felfrissülve, békében kinyitottam fizikai szemem, éreztem az energia és az áldás hullámát. Ebben a mély ál-
modozásban kapartam üzenetem a padlóra:

A békéhez nem vezet út; a Béke az Út.

A boldogsághoz nem vezet út; a Boldogság az Út.

A szeretethez nem vezet út; A Szeretet az Út.

És ez nem puszta költészet volt, hanem valóság.

***
A következő napokban még normál tudatállapotban is kezdtem tiszta képeket látni a kunyhón kívüli helyekről,
és a világról. „Képzeletem" messzebbre repített, mint amiről valaha is álmodtam, bármely világba és valóságba.
A fizikai világ csak a kiindulópont volt, a kikötő.

A világegyetem lett játszóterem, végtelen dimenzióval, idővel és térrel. Lehettem lovag a középkori Európá-
ban, vagy űrkalandor az ötvennyolcadik dimenzióban, meglátogathattam más világokat, időzhettem egy rézfillér
molekulái között. Mert a tudatot, amely mi magunk vagyunk, nem korlátozhatja sem tér, sem idő.

Attól fogva minden nap utaztam, keresztül repültem az erdőn, vagy a világ körül. Minden nap meglátogattam
a kislányomat, láttam, miként játszik, olvas vagy alszik. Immár nem voltam fizikai testemhez kötve, azt
mindössze birodalmaim egyikének láttam. Soha többé nem érezhetem azt, hogy falak, vagy hús és csontok
börtönébe zártak.

Eszembe jutott, mit mondott Chia Mama: „Azért mondhatod, hogy 'az én testem', mert nem vagy a test.
Említheted az 'agyadat', az 'énedet', a Telkedet', mert ezek egyike sem vagy. Tiszta tudatként manifesztálódsz,
amely átragyog az emberi testen, mégis érintetlen és örökkévaló marad. A tudatosság megtörik a lélek prizmá-
ján, és három fény lesz belőle, a három Én. Mindegyiknek megvan a maga tudatossága, amely céljához, felada-
tához és felelősségéhez illik. Az Alapvető Én védi a fizikai testet, a többi énnel együttműködve egyensúlyt és tá-
mogatást ad. A lélek utazásának a világban ez az alapja és járműve, összeköti a Tudatos Ént és a Felsőbbrendű
Ént a földdel, akár a fa gyökere. A Tudatos Én irányítja, informálja az Alapvető Ént, tolmácsol neki. Néha meg-
nyugtatja, akár a szülő a gyermekét, neveli, hogy a lehető legjobban szolgálja ezt a megtestesülést. De ennek a
szülőnek szeretettel kell hallgatnia gyerekét, tisztelve egyéni szellemét és gyarapodó tudatát. A szülőség szent
gyakorlóterep. A Felsőbbrendű Énből szeretet sugárzik. Emlékeztet, inspirál, és újra gyújtja a fény szikráját a
Tudatos Énben, felvezeti a Szellembe. Elfogadja a Tudatos Én fejlődését és vár; végtelenül türelmes és megértő.
Mindhárom Én jelen van, hogy segítse a többit, egyesülve pedig olyan egészet alkotnak, amely több, mint részei
összege."

Aztán misztikus vízió képei pörögtek filmként agyamban, megvilágítva szavait. Szerzetest láttam, aki késő
ősszel gyalogol a hegyek lábainál. Vörös, narancsszínű, sárga, zöld levelek hullottak a hűvös szélben hajladozó
ágakról. A borzongó szerzetes talált egy barlangot és bement, hogy ott keressen menedéket az elemek elől.

A barlangban a szerzetes egy nagy medvét talált. Egymásra néztek, és a szerzetes néhány feszült pillanatra nem
tudta, vajon kijut-e valaha is élve ebből a barlangból. A medve lassan megindult felé, és a szerzetes megszólalt:

- Segítsünk egymásnak, Medve bátyó. Ha hagyod, hogy itt éljek veled a barlangban, és gyűjtesz tűzifát, én
mindennap sütök neked kenyeret.
A medve belement, és össze is barátkoztak. Az ember meleghez jutott, a medve élelemhez.

A medve jelképezte az Alapvető Ént, a szerzetes a Tudatos Ént. A tűz, a kenyér és a menedéket adó barlang
pedig mind a Felsőbbrendű Én áldásai voltak. Mindegyik a többit szolgálta.

***
Sok napig tartó belső utazás után megjöttem távoli útjaimról, visszatértem a földre és emberi alakomba. Elége-
dett voltam.

Aztán eszembe jutott a végső ajándék, amelyet a végzet angyalától kaptam. Mielőtt elaludtam volna, arra kértem
Alapvető Énem, hogy világosítsa meg előttem, mit jelent ez az ajándék, és mutassa meg a megértéséhez vezető
utat.

Reggelre megkaptam a választ: meg kell vizsgálnom a víz alatti barlangban talált tárgyat. Minden szál összefu-
tott, és tudtam, itt az idő, hogy otthagyjam a kunyhót.

Megálltam odakinn és hunyorítottam. A napsütés szúrta a szemem, és végigfutott rajtam. Éreztem az erdő eső
utáni illatát. Huszonegy napot töltöttem magányosan.

Gyenge voltam az élelem hiánya miatt, és lassan haladtam a hegyekben. Úgy éreztem, mintha nem is csontból és
húsból állnék, mintha újszülött lennék, aki zsúp-fedeles hajlékomból bújt elő. Mélyet lélegezve vettem
szemügyre egy új világot.

Tudtam, hogy az az erő, béke és áldás, amit érzek, elmúlik majd. Mihelyst visszatérek a hétköznapi világba,
visszatérnek a gondolatok is, de ez természetes. Elfogadtam emberi állapotomat. Akárcsak Chia Mama; élek,
amíg meg nem halok. De egyelőre boldogan fürödtem a tudatos újjászületés eksztázisában.

Amikor elmentem egy papajafa alatt, épp leesett egy gyümölcs. Elkaptam, és mosolyogva adtam hálát a Szel-
lemnek áldásaiért, legyenek azok nagyok vagy kicsik. Lassan rágcsálva belélegeztem édes illatát.

Aztán észrevettem a közelemben egy kis rügyet. A vörös földből kibújva törekedett a nap felé. Ennek fiatal
hajtásnak a magvában egy érett fa rejtőzik, a természet ösz-szes törvénye. És ahogy ez a mag fejlődik, úgy
fejlődünk mind: az Alapvető Én Tudatos Énné, tudata tágul és finomodik. A Tudatos Én felemelkedik a szívbe,
Felsőbbrendű Énné válik, amelyet a Szellem törvényei vesznek körül. És a Felsőbbrendű Én magává a Szellem
Fényévé fejlődik.

És mind emeli és irányítja azt, ami alatta van, mind támogatja azt, ami fölötte áll.

Ha egy apró hajtás megmutatja ezt nekem, egy napon vajon az ég is megmutatja a maga titkait? És mit mesél-
nek a kövek, vagy mit suttognak a fák? Megtanulom-e a patak űtját, a hegyek ősi bölcsességét? Ezt még ki kell
derítenem.

Mi következik mindebből? Eszembe jutott egy történet, amit Aldous Huxley-ról hallottam. Öregkorában egy
barátja megkérdezte tőle: „Huxley professzor, mit tanult ebből a sok spirituális gyakorlatból?" Aldous csillogó
szemmel válaszolta: „Talán... hogy egy kicsit jobb legyek."

Kis dolgok nagy különbségekhez vezetnek, gondol

tam. Es elöntött a szánalom azok iránt, akik elvesznek életük részleteiben, akik, akárcsak azelőtt én, elvesztették
szem elől a nagyobb képet, a felszabadító igazságot, életük magvát.

Aztán eszembe jutottak Chia Mama utolsó szavai: „Minden rendben, Dan. Minden rendben lesz."
A szívem kitárult, és az öröm könnyei folytak arcomon, de a bánatéi is, azok miatt, akik még egyedül érzik
magukat, elszigetelten magányuk kunyhójában. Azután felnevettem örömömben, mert tökéletes bizonyossággal
tudtam, hogy egy nap ők is képesek lesznek rá, hogy megérezzék a Szellem szeretetét és támogatását, ha ki-
nyitják végre szívük szemét.
 EPILÓGUS/NINCS BÚCSÚZÁS

„Nincsenek térképek; nincs több hitvallás vagy filozófia. Innen már a Világegyetem szabja meg az irányt."
AKSHARA NOOR

Amint visszatértem kunyhómba, elővettem hátizsákomból a kagylóval, moszattal benőtt tárgyat, amelyet Kimo
barlangjában találtam. Jó pár órámba tellett, mire megtisztítottam, óvatosan kapirgálva svájci bicskámmal.
Hosszas mosás és dörzsölés után növekvő megértéssel és tisztelettel kezdtem kivenni a meditálva térdelő
szamuráj harcos alakját. Ez hát utazásom következő állomása - Japán, ahol megtalálom a titkos iskola mesterét.

* **
Aznap éjjel egy idős férfiról álmodtam. Szomorú és bölcs arcú ázsiai volt. Valami nagy súly nyomta a szívét.
Mögötte akrobaták szaltóztak a levegőben. Es tudtam, hogy megtalálom - nem csak azért, hogy kapjak valamit,
hanem azért, hogy szolgáljak.

* **
Minden ceremónia nélkül, csöndben vettem búcsút barátaimtól, akik olyan drágák lettek nekem; Josephtől és
Sarah-tól, Sachitól és a kis Szókratésztól, Fujitói és Mi-tsutól, meg a babájuktól, Manoától, és Tiától, meg a töb-
biektől, akiket megismertem és megszerettem.
Joseph elmondta, hol találom a kis hajót, amelyet Chia Mama hagyott hátra a számomra. Egy fáktól védett kis
öbölben horgonyzott Kalaupapánál, a lepratelepnél. Ez alkalommal elegendő élelmet vittem magammal. Bedob-
tam hátizsákom az ülés alá, lecsúsztattam a csónakot a homokról, ki a hullámokra, és bemásztam. A szellő a vi-
torlába kapott.

A parti hullámokon túl a tenger finoman ringatott. Visszanéztem, és láttam, hogy eső csíkozza a sziklákat
milliárd vízeséssel, némelyik a szél korbácsolta párába robbant, és szivárványként érte el a tengert.

Egy nagyobb szivárvány ívelt át a sziget fölött, csodálatos színekben pompázva koronázta meg. Aztán még
egyszer a part felé pillantottam, és a párából egy nagydarab, gömbölyded asszony bicegett elő a fák függönye
mögül. Búcsút intett, aztán eltűnt.

***

Előre fordultam, a szél irányába, cirkálva haladtam a csatornában Oahu felé.

Molokai kis szigetén egy különös tanár irányításával pillantottam meg a láthatatlan világot, az élet nagyobb
képét, kettősségek nélkül. Nincs „én", és nincsenek „mások", sem fény vagy árnyék, semmi nincs belül vagy kí-
vül, ami nem a Szellem műve, és ez a látomás egész hátralévő életem megvilágítja.

Tudtam, hogy a látomások és élmények elhalványulnak majd, és visszatér a nyugtalanság, mert az utam még
nem ért véget. Hazamegyek a lányomhoz, elrendezem az ügyeimet, és rendbe teszem a dolgaimat, biztos, ami
biztos. Aztán megtalálom azt az iskolát Japánban, felfedezem Szókratész és Chia Mama múltjának - és az én jö-
vőmnek - egy újabb részét. A szelekre bízom az életemet, és ismét megyek, ahová a Szellem vezet.

A sziget a távolba veszett, majd teljesen eltűnt a felhőtakaróban. Egy széllökés kifeszítette a vitorlát, édes illat
szállt a levegőben. Felnéztem, és ámultán láttam az égből hulló színes virágszirmokat. Lenyűgözve hunytam le a
szemem. Amikor ismét kinyitottam, a szirmok már eltűntek. Valóban megtörtént ez a virágeső? Számít ez?

Mosolyogva néztem a tenger felé. Vagy száz méterrel előttem hatalmas púposhátú bálna úszott, amilyet
ritkán látni az évnek ebben a szakában. A felszínre emelkedett, és farkával a vízre csapott. Ennek hullámával
üdvözölt, és lökött tovább, ezen szörföztem, akár az ősi hawaii királyok, hazafelé. És tudtam, hogy a Szellem,
éppen úgy, mint ez a kis hajó, megállíthatatlanul repít a Fény felé, mint mindenki mást.