Csingiz Ajtmatov

A tengerparton futó tarka kutya

Európa Könyvkiadó
 Fából kivájt nagy csónak úszik a Nagy Vízen. A tizenkét éves Kriszk csupa feszült izgalom:
először vesz részt fókavadászaton apja, nagybátyja és Organ, a törzs és vénje oldalán. A
tenger nyugodt, barátságos. Ismerős integetett a hazai partról a távolodó Tarka Kutyaszikla.
Kedvez-e majd a vadászszerencse? Kerül-e gazdag zsákmány? Hamarosan kifutnak az
óceánra. A Három Emlő-szigetek felé veszik útjukat. Csak a jó idő kitartson…
Csingiz Ajtmatov új regénye ezúttal az Ohotszki-tenger partján élő kis halász- és vadásznép –
a nyivhek – körébe viszi el az olvasót. A mese- és mondavilág alakjai és jelenetei szövik át a
csodálatos természeti tájakat festő, feszes indíttatású történetet a három férfiról, aki a
helytállás és az önfeláldozás egyetemes érvényű, nagyszerű példáját tanúsítja a veszély óráján
a gyermekért, a jövő nagy vadászáért…
Vlagyimir Szanginak
A szállongó nedvességgel és hideggel átitatott, vaksötét tengerparti éjszakában, az
Ohotszki-partvidék egész hosszában, a szárazföld és a tenger minden pontján tombolt a két
elem ősi, féktelen harca: a szárazföld gátat vetett a tenger mozgásának, a tenger szüntelenül
rohamozta a szárazföldet.
Bömbölt és kínlódott a tenger a sötétben, nekilódulva és összehúzódva a szirteken. A
tenger csapásait visszhangozva, erőlködve dübörgött a kőkemény föld.
Így állnak szemben egymással a teremtés óta – azóta, amióta nappal a nappal, és éjszaka
az éjszaka, és a jövőben is így lesz, valamennyi nappal és valamennyi éjszaka, ameddig
megmarad a föld és a víz a végtelen időben.
Valamennyi nappal és valamennyi éjszaka…
Eltelt még egy éjszaka. A tengerre szállás előtti éjszaka. Nem aludt azon az éjszakán.
Életében először nem aludt, életében először tapasztalta meg az álmatlanságot. Mennyire
kívánta, hogy minél előbb nappal legyen, hogy nekivághasson a tengernek! Ahogy a
fókabőrön feküdt, érezte, hogy a föld alig észrevehetően meg-megremeg alatta a tenger
csapásaitól, és hallotta, hogyan dübörögnek, tombolnak a hullámok az öbölben. Nem aludt,
belefülelt az éjszakába…
Hiszen valamikor minden másként volt. Most ezt már szinte elképzelni is lehetetlen,
erről most már senki nem tud, még csak nem is sejti, hogy ha akkor réges-régen nincs Luvr, a
vadkacsa, akkor a világ talán egészen másként alakul − a szárazföld nem állna ellen a víznek,
és a víz nem állna ellen a szárazföldnek. Hiszen először − a kezdet kezdetén − a föld tejesen
hiányzott a természetből, nem volt még egy porszemecske sem. Csak a víz, víz terült el körös-
körül. A víz önmagától lett, a saját körforgásából, a sötét mélységekben, a mérhetetlen
örvényekben. Aztán csak gördültek a hullámok sorban egymás után, és szétterültek az akkor
még parttalan világban: sehonnan sehová.
Luvr, a vadkacsa, igen, igen, pontosan az a közönséges lapos csőrű tőkésréce, amely
mind a mai napig ott repül el csapatostul a fejünk felett, akkoriban egyes-egyedül szárnyalt a
világ felett, és sehol sem tudta lerakni a tojását. A kerek világon nem volt semmi a vízen
kívül, még nád sem, hogy fészket rakhatott volna belőle.
Hápogva repült Luvr, a vadkacsa, félt, hogy nem tudja megtartani, félt, hogy leejti a
tojását a feneketlen mélységbe. És bármerre repült is Luvr, a vadkacsa, bármeddig szárnyalt
is, alatta mindenfelé csak a hullámok csobogtak, csak a Nagy Víz terült el körös-körös, csak a
víz, parttalanul, kezdet és vég nélkül. Luvr, a vadkacsa kimerült, és megbizonyosodott róla: a
széles világon nem akad hely, ahol fészket rakjon.
És ekkor Luvr, a vadkacsa leszállt a vízre, melléről letépkedte a tollait, és fészket rakott
belőlük. Ebből az úszó fészekből kezdett kialakulni a föld. Lassan-lassacskán növekedett a
föld, lassan-lassacskán különböző élőlények népesítették be. Az ember azután valamennyiüket
felülmúlta, kifundálta, hogy a havon sível járjon, a vízen meg csónakon. Majd vadászni,
halászni kezdett, a zsákmánnyal táplálkozott, s szaporította a maga nemzetségét.
Bezzeg ha Luvr, a vadkacsa tudta volna, mekkora baj származik a világra a vizek
végtelen birodalmában megszülető szárazföld megjelenésével! Hiszen azóta, hogy a föld
megszületett, a tenger nem tud megnyugodni; azóta ostromolja a tenger a szárazföldet, a
szárazföld pedig a tengert. Az ember pedig olykor igen nehéz helyzetbe kerül köztük, a
szárazföld és a tenger, a tenger és a szárazföld között. A tenger azért nem szereti, mert az
ember inkább a földhöz tartozik…
Közeledett a reggel. Megint elment egy éjszaka, megint újabb nappal született. A hajnali
derengésben egyre tisztábban kirajzolódott, akár lélegzetének szürkés párájában a szarvas
ajka, a tenger és a part morajló érintkezésvonala. Lélegzett a tenger. A szárazföld és a tenger
érintkezésének egész forrongó sávja fölött szálló vízpermet hideg párája gomolygott, és az
egész partvidéket betöltötte a hullámverés makacs morajlása.
 A hullámok megmakacsolták magukat: hullám hullám után hatalmasan indult rohamra,
föl a szárazföldre a kimosott homok hideg és kemény kérgén, föl a sikamlós, barna
kőgörgelékeken, föl, amennyire erejükből és lendületükből tellett, és hullám hullám után
enyészett el, akár a lehelet, kirohanása végső határán tűnő tajtékot s megbolygatott
vízinövények rothadó szagát hagyva maga után.
Időnként a hullámokkal együtt jégdarabok vetődtek a partra, ki tudja, honnan sodorta
ide őket az óceán tavaszi mozgása. A nekivadult jégdarabok abban a pillanatban, ahogy
kirepültek a homokra, nyomban a befagyott tenger tehetetlen darabjaivá váltak. A következő
hullámok gyorsan visszatértek, és visszavitték őket a saját elemükbe.
A homály eloszlott. A reggel egyre világosabb lett. A föld körvonalai egyre jobban
kirajzolódtak, s a tenger is mindjobban láthatóvá vált.
Az éjszakai széltől felkorbácsolt hullámok fehér tajtékú sorai még ott habzottak a partok
mentén, de lent a mélyben a messzeségbe tűnő tenger már megjuhászodott, megnyugodott,
ólomszínben csillogtatva nehéz fodrait.
A tenger felett szétoszlottak a felhők, közelebb húzódtak a parti csúcsokhoz.
Ezen a helyen, a Tarka Kutya-öböl közelében a sziklás félszigeten, amely rézsútosan
nyúlt be a tengerbe, emelkedett az a legszembetűnőbb kiugró sziklaszirt: távolról valóban
hatalmas tarka kutyára emlékeztetett, amely a tenger partján fut tova. Oldalait vegyes erdők
bozótosa nőtte be, a fején a legforróbb nyárban is megmaradó hófolt olyan volt, mint egy
nagy, lelógó fül, a horpaszán pedig egy másik, nagyobb folt − az árnyas völgyben a Tarka
Kutya-csúcs mindig messzire látszott, a tengerről és az erdőből is.
Innen, a Tarka Kutya-öbölből reggel, amikor a nap kétnyárfányi magasra emelkedett,
indult neki a tengernek a nyivh csónak. A csónakban három vadász meg egy kisfiú. Két férfi,
aki fiatalabb és erősebb volt, négy óra hosszat evezett. A legidősebb a csónak farában ült, a
kormányt kezelte, és lomhán szívta gyökérpipáját − sovány, sűrű ráncok hálózta, barna arcú,
nagy ádámcsutkájú öregember volt, különösen a nyakát szántották keresztül-kasul ezek a
mély barázdák, s bütykös ízületű két nagy kezét is hegek, repedések borították. A haja már
megőszült. Majdnem teljesen fehér volt. Barna arcából szinte kidudorodott ősz szemöldöke.
Az öregek szokása szerint hunyorgott vöröses, könnyező szemével: egész életében a
napsugarakat visszatükröző vízfelületet nézte, és úgy tűnt, vakon irányítja a csónakot az
öbölben. A csónak másik végében, akár egy szalonka, egészen az orrában, egy-egy futó
pillantást vetve a felnőttekre, fekete szemű, tizenegy-tizenkét éves forma fiúcska ült; csak
nehezen tudta türtőztetni magát, hogy minél kevesebbet izegjen-mozogjon, nehogy magára
vonja a komor öreg rosszalló pillantását.
A kisfiú izgatott volt. Izgalmában orrlyuka kitágult, s arcán rejtett szeplők ütköztek ki.
Ezt az édesanyjától örökölte − amikor nagyon örült valaminek, az ő arcán is ilyen rejtett
szeplők jelentek meg. A kisfiúnak volt miért izgulnia. Ez a tengerre szállás azt jelentette
számára, hogy most már majd ő is járhat vadászni. Ezért forgatta a fejét Kiriszk, mint a
szalonka, s tekingetett jobbra-balra lankadatlan érdeklődéssel, türelmetlenül. Életében először
vágott neki Kiriszk a nyílt tengernek, igazi vadászokkal, igazi, nagy zsákmányért a törzs nagy
csónakján. A kisfiú nagyon szeretett volna fölkelni a helyéről, hogy sürgesse az evezősöket,
maga is nagyon szeretett volna evezni, nekifeküdni minden erejéből, hogy mielőbb elérjék a
szigeteket, ahol a tengeri vadak nagy vadászata várt rájuk. Az ilyen gyerekes kívánságok
persze nevetségesnek tűnhettek volna a felnőttek szemében. Ezért aztán nagyon vigyázott,
hogy el ne árulja magát, ami nem egészen sikerült. Nehéz volt eltitkolnia örömét: a forró pír
jól láthatóan kiütött napbarnította, telt orcáján. De főleg a szeme, tiszta, lelkesen ragyogó
gyermekszeme árulkodott öröméről és büszkeségéről, amely csordultig töltötte ujjongó lelkét.
Várja a tenger, várja a nagy vadászat!!!
A vén Organ megértette a kisfiút. Összehunyorított szeme, amellyel a tengeren az irányt
figyelte, a türelmetlenségtől fészkelődő kisfiú lelkébe is belelátott. Az öreg tekintete
átmelegedett − haj, a gyerekkor, a gyerekkor! − de beesett szája sarkában felsejlő mosolyát
még idejében visszafojtva erőteljesen pöfékelni kezdett félig kialudt pipájából. Nem szabad
mosolyogni. A kisfiú nem szórakozásból van velük a csónakban. A tengeri vadász életét
kellett elkezdenie. Elkezdeni azzal, amivel majd végzi is valamikor a tengeren − ez a sorsa a
tengeri kenyérkeresőnek, mivel nincs a világon nehezebb és veszélyesebb dolog a tengeri
vadászatnál. Gyerekkorától hozzá kell szoknia az embernek. Ezért tartották úgy a régiek,
hogy: „Az ész az égtől, a jártasság a gyermekkortól.” És még azt is mondták: „A rossz
kenyérkereső kolonc a törzsnek.” Ebből következik: ahhoz, hogy kenyérkereső lehessen, a
férfiembernek kora ifjúságától kell elsajátítania a mesterségét. így került most sor Kiriszkre is,
itt volt az ideje, hogy magukkal vigyék a kisfiút, és hozzászoktassák a tengerhez.
Valamennyien tudtak erről, a Halasszony törzsének minden tagja, akik ott laktak a Tarka
Kutyaszirtnél, tudták, hogy ez a mai tengerre szállás Kiriszk, az eljövendő kenyérkereső és
családfenntartó kedvéért történt. Ez a rendje: mindenkinek, aki férfinak született, meg kell
barátkoznia a tengerrel gyerekkorától kezdve, hogy a tenger ismerje, ő meg tisztelje a tengert.
Ezért aztán maga a törzs véne, az öreg Organ, és a két legjobb vadász − a kisfiú édesapja,
Emrain és az apa unokatestvére, Milgun szállt tengerre, az idősebbeknek a fiatalok iránti
szent kötelességéből, ez alkalommal a Kiriszk iránti kötelességből, akinek mostantól és
mindörökre meg kell ismerkednie a tengerrel, mostantól és mindörökre, a sikerek és kudarcok
napjaiban egyaránt.
Igaz, hogy Kiriszk most még kisgyerek, még a tej sem száradt meg a szája szélén, és azt
sem lehet tudni, viszi-e valamire, de ki mondhatná ezt meg előre, az sem lehetetlen, hogy
amikor majd ők abbahagyják a vadászatot, s tehetetlen öregek lesznek, éppen ő, Kiriszk lesz a
törzs kenyérkeresője, támasza. Így kell ennek lennie, így száll ez apáról fiúra, nemzedékről
nemzedékre. Ez az élet rendje.
De erről senki sem beszél. Az ember magában gondol erre is, és csak ritkán ejt szót róla.
Éppen ezért a Tarka Kutya partvidéken a Halasszony törzsének tagjai közül senki sem
tulajdonított különösebb jelentőséget ennek az eseménynek, hogy Kiriszk először indult
zsákmány után. Ellenkezőleg, törzsének tagjai azon igyekeztek, hogy észre se vegyék, hogyan
szállt tengerre a nagy vadászokkal. Mintha nem is vették volna komolyan ezt a vállalkozást.
Csak az édesanyja kísérte ki, de ő sem mondott hangosan egyetlen szót sem az előtte
álló útról, és még az öböl előtt elbúcsúzott tőle: „No, indulj az erdőbe!” − mondta szándékos
közömbösséggel a fiának, miközben nem a tengerre, hanem az erdő felé pillantott: „Vigyázz,
hogy a fa száraz legyen, és nehogy eltévedj a sűrűben!” Ezt azért mondta, hogy a nyomokat
összezavarja, és megóvja fiát a kinriktől, a gonosz szellemektől. És az édesapjáról sem ejtett
az édesanyja egyetlen szót sem. Mintha Emrain nem is az édesapja volna, nem épp vele
indulna Kiriszk a tengerre, hanem alkalmi társakkal. Hallgatni megint csak azért hallgatott,
hogy a kinrik meg ne tudják, hogy Emrain és Kiriszk: apa és fia. A gonosz szellemek gyűlölik
az apákat és fiaikat, amikor együtt vannak a vadászaton. Egyiküket elpusztíthatják, hogy a
másikat megfosszák erejétől és akaratától, hogy bánatában egyikük megesküdjék, nem száll
tengerre, nem megy az erdőbe. Ilyenek ezek az álnok szellemek, csak azt lesik, csak az
alkalomra várnak, hogy bajt okozhassanak az embereknek.
Maga Kiriszk nem fél a gonosz szellemektől, nem kicsike már. Az édesanyja viszont fél,
főleg miatta retteg. Te, azt mondja, még kicsi vagy. Téged megzavarni, elpusztítani nagyon
könnyű. Úgy bizony! Ó, ezek a gonosz szellemek mennyi bajt okoznak a gyermekkorban −
mindenféle betegséget vagy más bajt hoznak, megnyomorítják a gyermeket, csakhogy vadász
ne lehessen belőle. Az olyan emberre aztán kinek van szüksége?! Éppen ezért nagyon
óvakodni kell a gonosz szellemektől, különösen a gyermeknek, amíg fel nem nő. Amikor
azután az ember a maga lábára áll és felnövekszik, akkor már nem fél egyetlen kinritől sem.
Akkor már nem lesznek rajta úrrá, félnek az erős emberektől.
Így búcsúzott el az édesanyja a fiától. Csak állt, hallgatásába rejtve rettegését,
könyörgését és reményét, majd visszaindult, egyetlenegyszer sem pillantva a tenger felé,
egyetlen szót sem ejtve az édesapáról, mintha valóban nem sejtené, hová indul a férje a fiával,
pedig előzőleg ő maga készítette fel őket az útra, tartalék élelmet is adott velük a háromnapi
csónakázáshoz, most meg úgy tett, mintha mit sem tudna, annyira féltette a fiát. Félt, de
semmivel sem árulta el aggodalmát, nehogy a gonosz szellemek megsejtsék, lelkében
mennyire retteg.
Az édesanyja visszafordult, mielőtt elérte volna az öblöt, a kisfiú pedig a bokrokat
kerülgetve, hogy a nyomait összekuszálja, a láthatatlan kinrik elől rejtőzködve, ahogy az
édesanyja megparancsolta – egy ilyen napon nem akarta elszomorítani −, sietett a már messze
előtte haladó férfiak után.
Gyorsan beérte őket. Komótosan lépkedtek a teherrel, a vállukra vetett fegyverekkel
meg a felszereléssel. Legelöl a vén Organ, mögötte, szálfa termetével kiemelkedve, a vállas,
szakállas Emrain, utána pedig esetlenül a vaskos, zömök és kerek, tuskószerű Milgun
lépegetett. Ruhájuk kopott volt, tengerre való, kikészített irhából és bőrből készült, hogy
megtartsa a meleget, és ne nedvesedjék át. Kiriszk hozzájuk mérten díszes öltözetűnek
látszott. Az édesanyja nagyon igyekezett, már régen készítgette a fia tengeri ruháját. A
tarisznyáját meg a felsőruhája szélét is körülhímezte. A tengeren ugyan mire jó ez? De hát az
édesanya az édesanya.
− Hű, te, már azt hittük, lemaradtál! Gondoltuk, hazavezettek, kézen fogva! −
csodálkozott rá nevetve Milgun, amikor Kiriszk melléje ért.
–Ugyan miért? Azt már soha az életben! Még hogy engem! − Kiriszknek alig jött ki
hang a torkán megbántottságában.
− No, no, nem érted a tréfát − csillapította a vadász −, hagyd ezt. A tengeren hogyan is
beszélhetnénk egymással másként, mint barát a baráttal? Inkább hozd ezt, jobban teszed! −
azzal a kisfiú kezébe nyomta a winchesterét. A fiú hálásan lépkedett mellette.
Elkövetkezett a rakodás és a tengerre szállás.
Így vágtak neki az útnak. A visszatérés, ha szerencsével járnak, és zsákmányt visznek
haza, majd egészen más lesz. Akkor majd jogosan illeti tisztesség a kisfiút. Ünnepet
rendeznek az ifjú vadász tiszteletére, dalokat énekelnek majd a tenger bőkezűségéről, a
feneketlen mélységekről, amelyekben vadak és halak sokasodnak, az erős és ügyes vadászok
zsákmányául. A dalokkal dicsőíteni fogják a Nagy Halasszonyt, az ősanyát, akitől a
Halasszony gyermekei származtak a földön. Megzendülnek majd a gerendadobok a
juharhusángok csapásai alatt, és a táncolók közt a sámán – a legnagyobb eszű ember
beszélgetni kezd majd a földdel és a vízzel róla, Kiriszkről, az új vadászról. Igen, igen, róla
beszélget majd a sámán a földdel és a vízzel, varázsolni és könyörögni fog, hogy a föld és víz
mindig jó legyen hozzá, hogy nagy kenyérkeresővé növekedjék, és a siker örökös kísérője
legyen a földön és a vízen, hogy a zsákmányt mindig elossza az öregek és kicsinyek között, a
legigazságosabban. Azért is varázsolni és könyörögni fog a nagyeszű sámán, hogy Kiriszknek
gyermekei szülessenek, és valamennyi életben maradjon, hogy a Nagy Halasszony
nemzetsége sokasodjék, és az utódok utódokkal szaporodjanak.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Forró méhed éltet fogan,
Forró méhed megszült minket a tengernél,
Forró méhed a legjobb hely a világon.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Fehér melled mint fókafej,
Fehér melled táplált minket a tengernél.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
A legerősebb férfi siet hozzád,
Hogy a méhed virágozzék,
 Nemzetséged itt a földön sokasodjék…
Ilyen dalokat énekelnek majd az ünnepen, tánc és vigadozás közben. És azon az
ünnepen még egy fontos dolog vár Kiriszkre. Vadászsorsát az őrjöngve táncoló sámán rábízza
az ég egyik csillagára. Mivel minden vadásznak van őrzőcsillaga. De hogy melyik csillagra
lesz bízva a Kiriszk sorsa, azt soha senki nem fogja megtudni. Csak maga a sámán, meg az a
csillag, a titokzatos őrzőcsillaga fogja tudni. Senki más. És az égen olyan sok a csillag…
No, persze az édesanyja és a kishúga örül majd a legjobban, ők fognak a
leghangosabban énekelni, a legvidámabban táncolni. És az édesapja, Emrain, mindenki füle
hallatára nevezi majd az édesapjának magát, és ő is boldog és büszke lesz. De most egyelőre
nem apja az apja. A tengeren nincsenek apák és fiúk, a tengeren mindenki egyenlő, és a
legidősebbnek engedelmeskedik. Ahogy az öreg mondja, mindennek úgy kell lennie. Az
édesapja nem fog közbeavatkozni. És a fiú sem fog panaszkodni az apjára, így van rendjén.
És talán még Muzluk fog nagyon örvendezni: az a kislány, akivel együtt játszottak
gyerekkorukban. Most már mind kevesebbet játszanak. A mai naptól meg egyáltalán: a
vadásznak nem a játékon jár az esze…
* * *
A csónak könnyedén szelte a hullámokat. Már régen mögöttük maradt a Tarka Kutya-
öböl, elhagyták a Hosszú-fokot is, és ahogy kiértek á nyílt tengerre, észrevették, hogy itt sem
erősebb a hullámzás, mint a partközelben. A hullámok egyforma időközökben csaptak fel,
egyforma magasra. Az ilyen állandó hullámzásban egyenletesen lehet evezni.
Biztosan haladt a hatalmas nyárfatörzsből kivájt csónak. Jól tartotta magát a szemből és
oldalról érkező hullámokon is, és mindig engedelmeskedett a kormánynak.
Az öreg Organ tovább szívogatva most már kialudt pipáját, elégedett volt, hogy a
csónak ilyen simán halad, és úgy érezte, mintha ő maga volna a csónak a jeges tengerben,
oldalával félig a vízbe merülve: mintha maga úszott volna a tengeri térségben, az evezővillák
nyikorgása és az evezők ütemes csapásai közepette; mintha ő maga mozogna előre,
könnyedén hasítva gerincével, akár a tulajdon mellével a szembejövő ruganyos hullámokat, és
lágyan ringatózna a víz lökései és csapásai alatt. Ez az érzés − a tökéletes egység a csónak
mozgásával – furcsa gondolatot ébresztett benne. A csónakkal elégedett volt, nem is kevéssé,
hiszen maga vájta-faragta; a nyárfát közösen döntötték ki, egy embernek, de még négynek
sem lett volna hozzá elég ereje, de maga munkálta meg − három nyáron át szárította, vájta, és
már akkor tudta: ez lesz a legjobb azok közül, amelyeket valaha is csinált. De hogy erre
gondolt, önkéntelenül elszomorodott: és mi van akkor, ha ez a legutolsó az életében ? Jó lenne
még élni. Élni, hogy zsákmányt ejthessen a tengeren, hogy egy-két csónakot még
kifaraghasson, amíg jó a szeme, amíg biztos a keze.
Ahogy erre gondolt, magában így beszélt a csónakhoz: „Szeretlek és bízom benned,
csónaktestvérem„ − mondta neki. − ”Te ismered a tenger nyelvét, ismered a hullámok
szokásait, ebben van az erőd. Derék csónak vagy, a legjobb azok között, amelyeket
készítettem. Jókora vagy, két fóka és még egy gyűrűsfóka is elfér benned. Te szerencsét hozol
nekünk. Ezért tisztellek. Valamennyien szeretünk, amikor nehéz zsákmányunkat hordod
vissza a partra, mélyen a vízben merülve, sőt még vizet is nyelve. Olyankor mindenki kiszalad
a partra elébed, csónaktestvérem!
Ha meghalok, csak járd tovább a tengert, menj el jó messzire, gazdag zsákmányt ígérő
helyekre. Ha meghalok, csak járd a tengert a fiatal és erős vadászokkal. Ha meghalok, őket
szolgáld, mint ahogy engem szolgáltál. Várd meg, csónaktestvérem, hogy ez a mi kis
hajtásunk is, aki itt ül az orrodban, s a fejét forgatva ég a türelmetlenségtől − ha nem víz volna
itt, hanem szárazföld, nyomban elnyargalna a nagy vadászatra, s egymaga elboldogulna, úgy
vélekedik −, várd meg, csónaktestvérem, hogy ő is felnőjön, és veled mehessen ő is, közel s
távolra. Ma először jár a tengeren. Így kell lennie. Hadd szokja meg. Mi elmegyünk, de ő itt
marad még hosszú-hosszú éveken át. Az apjára ütött, Emrainra, így hát talpraesett ember lesz
belőle. Nem afféle szószátyár alak. Emrain, azt hiszem, a legjobb vadász a mostaniak közt.
Kemény és ügyes legény. Valaha én is ilyen voltam. Csupa erő. Az asszonyok szerettek
akkoriban. Én meg azt hittem, soha nem lesz vége. Csak későn eszmél rá az ember, hogy nem
így van. A fiatalok persze nem is akarnak tudni erről. Lám, Emrain és Milgun bizonyára még
csak nem is gondol ilyesmire. No, de hagyjuk. Ők is megtudják. Ami igaz, az igaz, jól,
derekasan eveznek. Milgun is, akárcsak Emrain. Megbízható, kitartó páros. A csónak szinte
magától, játszva halad. Ez persze csak úgy látszik. A tengeren a keze viszi az embert. S ha
előre akar jutni, akkor egyre csak eveznie, eveznie kell! Ma bizonyára egészen sötétedésig
kell evezniük, amíg eljutunk a Kis Emlőig. És holnap egész nap tart majd az út visszafelé.
Reggeltől kezdve egész nap. Hol az egyiket, hol a másikat fogom fölváltani, mert bizony
nehéz dolog ez: evezővel felkavargatni az egész tengert. Zsákmánnyal térünk vissza, és
ünnepet rendezünk.
Hallasz, megértesz engem, csónaktestvérem? Elviszel minket a szigetekhez, a Három
Emlőhöz, a nagy vadászat helyére? Hiszen ezért megyünk. Ott aztán a parton, a heverőhelyen
találkozunk a gyűrűsfókával. Hamarosan ellés lesz, a gyűrűsfókák falkába gyűlnek a
szigeteken.
Megértesz, ugye, csónaktestvérem? Te megértesz engem. Már akkoriban kezdtem
beszélni veled, amikor még nem ismerted a tengert, amikor még az óriás nyárfa méhében éltél
az erdőben. Kiszabadítottalak a fa méhéből, és most te viszel engem.
Amikor majd nem leszek, ne feledkezz meg rólam, csónaktestvérem. Emlékezz rám,
amikor a tengeren úszol…”
Ezt gondolta magában Organ, ahogy az irányt tartotta a part menti legfőbb tájékozódási
ponttól, a Tarka Kutya-sziklától egyenesen a tengernek. Ennek a kiugró szirtnek sajátos
tulajdonsága volt − mindazok beszéltek erről, akik a tengert járták -: tiszta időben szinte olyan
mértékben növekedett, ahogy távolodtak tőle. Mintha a Tarka Kutya magától nyomon követte
volna a távolodókat, mintha nem akart volna lemaradni tőlük. Bármikor visszanézett az
ember, a Tarka Kutyát mindig jól láthatta. Nagyon sokáig látszik e szirt távolodóban, aztán
egy meredek hullámfal után hirtelen eltűnik a szem elől. Ami azt jelenti, hogy a Tarka Kutya
hazament, meg azt jelenti, hogy a föld messze mögöttük maradt…
Akkor aztán észbe kell vésni, jól észbe kell vésni, melyik oldalon maradt el a Tarka
Kutya, meg kell jegyezni a szél irányát, a nap állását a hegyhez viszonyítva, meg a felhőket,
ha csöndes az idő, és a tengert is állandóan figyelni kell egészen a szigetekig, s észben tartani
a Tarka Kutya elhelyezkedését, nehogy utat tévesszen az ember a végtelen tengeren.
A szigetek felé tartottak, amelyek majdnem egynapi távolságra helyezkedtek el.
Lakatlan, aprócska kis sziklaszigetek − hárommaréknyi szárazföld, amelyek sötét emlőkként
emelkedtek ki a végtelen víztükörből. Három emlő: a Kis, a Középső és a Nagy. Rajtuk túl
pedig már kijut az ember az óceánra, amely mérhetetlen, és a nevét sem tudják: hatalmas, meg
nem járt, ismeretlen vize az örökkévalóságnak, amely önmagától lett, s van a világ teremtése
óta, még azoktól az időktől kezdve, amikor Luvr, a vadkacsa hápogva repkedett, kis
fészkelőhelyet keresve magának − csupán egy tenyérnyi szilárd földdarabot −, de az egész
világon nem talált ilyet. Ott, e három szigeten, a tenger és az óceán határán, voltak a
gyűrűsfókák heverőhelyei e tavaszi napokban. Ezért igyekeztek oda, ezért tartottak a szigetek
felé…
A kisfiú elámult, hogy a tenger egészen más, nem olyan, mint amilyennek játék közben
tűnt a Tarka Kutya erdőborította oldaláról, és még csak nem is olyan, mint csónakázás közben
a lagúnában. Különös erővel érezte ezt akkor, amikor kiértek az öbölből, amikor a tenger
hirtelen kitárult, s látványa mindent betöltött egészen az égig, és a világ egyetlen,
végeláthatatlan, oszthatatlan lényegévé vált.
A nyílt tenger megdöbbentette Kiriszket. Nem várta ezt a látványt. Csak víz: fodrozódó,
súlyos víz, csak hullámok, gyorsan születők és nyomban elenyészők, csak a mélység, a sötét,
félelmetes mélység, és csak az ég a tovasikló fehér fellegekkel, könnyű és elérhetetlen
fellegekkel. És ez volt az egész létező világ − semmi több, semmi más kívüle, a tengeren
kívül −, se tél, se nyár, se domb, se szakadék.
A víz elborította a világot, egyik szélétől a másikig.
A csónak meg egyre csak úszott, bukdácsolva a hullámokon. És a kisfiút az is
érdeklődéssel és örömmel töltötte el, hogy a csónakban ülhetett a nagy vadászatra várva. De
mégis, mindazt, amit látott maga körül − a vízben és a víz felett −, most csak futólag
érzékelte, felajzottan, de félfigyelemmel, mivel a lelke teljes egészében más benyomásokra
várt, sóvárogva. Máskor elszórakoztatta volna a sugarak végtelen fényjátéka a vízen,
csodálatosan siklottak ide-oda a víztükrön, átformálva a tenger arcát a különböző
árnyalatokkal, a halványlilától és a sötétzöldtől egészen a feketéig, akár a csónak falának
árnyéka; és nagyon örült volna azoknak a furcsa, kíváncsi halaknak, amelyek véletlenül a
csónak mellé kerültek, és nevetett volna a púposlazacokon, amelyek sűrű rajba tömörültek, és
ahelyett, hogy szétrebbentek volna, ijedtükben még jobban összetömörültek, kiugráltak-a
vízből, egy pillanatra szinte megálltak a levegőben, majd nevetséges módon a hátukra
pottyantak.
Minderre nem fordított kellő figyelmet − apró semmiségek. Csupán egyet várt: hogy
mielőbb elérjék a szigeteket! Mihamarább munkához lássanak!
A kisfiú hangulata azonban hamarosan, mintegy magától megváltozott, bár ez nem
látszott rajta.
Ahogy a szárazföldtől mindjobban eltávolodtak, különösen azután, amikor a víz
fölpúposodó feketesége mögött a Tarka Kutya hirtelen eltűnt szem elől, megérezte a felsejlő
veszélyt, amely a tengerből áradt, és azt is, hogy most már teljesen a tengertől függ −
megérezte, milyen végtelenül kicsiny és védtelen a hatalmas elemmel szemben.
Ez új volt számára. Ekkor értette meg, hogy a Tarka Kutya milyen drága neki, holott
azelőtt soha nem gondolt erre, amikor önfeledten és félelem nélkül nyargalászott erdős
oldalain, és csúcsáról elgyönyörködött az egyáltalán nem félelmetes tengerben. Most azt is
megértette, milyen hatalmas és jóságos a Tarka Kutya, milyen legyőzhetetlen és erős a maga
helyén.
Most már megértette, mi a különbség a szárazföld és a tenger között. A földön nem
gondol az ember a földre. De a tengeren szüntelenül a tengerre gondol, még akkor is, ha a
gondolatai másutt járnak. Ez a felfedezés fölkeltette a kisfiú érdeklődését. Abban, hogy a
tenger rákényszerítette, hogy mindig csak rá gondoljon, valami érthetetlen, makacs és
parancsoló rejlett…
A felnőttek viszont nyugodtak voltak. Emrain és Milgun ugyanúgy evezett, csapás
csapás után, egy emberként, egyenletes, nyugodt tempóban: a négy evező egyszerre érintette a
vizet, biztosítva a csónak könnyed és szabad mozgását. Ez azonban az evezősöktől szüntelen
erőfeszítést követelt. Kiriszk nem látta az arcukat. Háttal ültek neki, azt azonban látta, hogy
vállukon kidudorodnak, majd elsimulnak az izmok. Csak néha váltottak egy-egy szót
egymással. Igaz, az édesapja néha futólag rápillantott, rámosolygott a szakállából, mintha
kérdezné: „No, hogy vagy?”
Így haladtak. A felnőttek nyugodtak voltak és magabiztosak. Az öreg Organ is
háborítatlanul nyugodt volt. Egyre csak szívta a pipáját, s irányította a csónakot a helyéről.
Így haladtak, mindegyik a maga dolgába merülten. Igaz, Kiriszk kétszer megpróbált evezni:
egyszer Milgunnal, majd meg az édesapjával, párban. Az evezősök szívesen átengedték neki
az egyik evezőt. Hadd evezzen. És bár két kézzel húzta, nem sokáig bírta: túl nehéz volt neki
a csónak, meg az evező is igen nagy. Senki nem tett neki szemrehányást, senki sem
sajnálkozott, szótlanul dolgoztak tovább.
Amikor aztán a Tarka Kutya hirtelen eltűnt a szemük elől, valamennyien furcsán
felélénkültek.
 − A Tarka Kutya elment haza! − jelentette ki az édesapja.
− Igen, elment! − ismételte Milgun.
− Valóban? Tehát elment. − Az öreg Organ a part felé nézett. − No, ha így van, akkor
rendben van. Te, Kiriszk − fordult tréfálkozva a kisfiúhoz −, nem kéne odakiáltanod a Tarka
Kutyának? Hátha visszajönne.
Nevettek, Kiriszk is nevetett. Majd elgondolkozott, és hangosan mondta:
− Ahhoz vissza kéne fordulni, akkor majd visszajön!
− De jól vág az eszed! − mondta az öreg nevetve. – Ideje munkához látnunk. Gyere át
ide hozzám. Elég a bámészkodásból. Úgyse láthatsz mindent egyszerre.
Kiriszk otthagyta a helyét a csónak orrában, és elindult a csónakfar felé, miközben
átlépegetett az aljába rakott holmikon: a szarvasbőrbe burkolt két winchesteren, a szigonyon,
egy zsinórkötegen, egy hordócska vízen, az élelmiszeres zsákon meg néhány batyun és
ruhaneműn. A csónak oldalához húzódva átpréselte magát az evezősök mellett, átlépett az
evezőkön, közben megcsapta orrát a dohány és a csípős férfiverejték szaga, ami az evezősök
tarkójáról és hátáról áradt. Édesapja ruhájának is ilyen szaga volt, amit az édesanyja úgy
szeret szagolgatni; amikor az édesapja a tengeren van, előveszi a férje régi bőrbundáját, és az
arcához szorítja.
Az apa odabiccentett a fiának, vállával kicsit megbökte az oldalát, de az evezőket nem
engedte ki a markából. Kiriszk azonban nem állt meg apja önkéntelen kedveskedésére, még
mit nem! A tengeren mindenki egyenlő. A tengeren nincsenek apák és fiúk. A tengeren csak a
legidősebb rendelkezhet. Az ő parancsa nélkül a kisujjadat sem mozdíthatod meg…
− Ülj le, ide mellém − mutatott neki helyet Organ, és súlyos, bütykös kezét a vállára
tette. − Úgy látom, egy kicsit megijedtél, igaz? Először minden a legnagyobb rendben volt,
aztán…
Kiriszk zavarba esett: úgy látszik, az öreg Organ észrevette. De azért tiltakozva mondta:
− Dehogyis, atkicsh,1 egyáltalán nem ijedtem meg. Mitől is félnék?
− Mégis, először vagy a tengeren.
− Mit számít az, hogy először?! − Kiriszk nem adta meg magát. − Nem félek én
semmitől.
− No, jól van. Én meg amikor először szálltam tengerre, ami bizony nagyon régen volt,
bevallom becsülettel, megrémültem. Nézem: a partot rég nem látni, és a Tarka Kutya is
elfutott valahová. Köröskörül meg csak víz. Haza kívánkoztam. Kérdezd meg csak tőlük,
Emraintól meg Milguntól, velük hogy történt?
Válaszképpen mindketten megértően mosolyogtak, bólogattak, nekifeszülve az
evezőknek.
− Én nem félek! − makacskodott Kiriszk.
− Ha így van, akkor derék gyerek vagy! − nyugtatta meg az öreg. − Most pedig mondd
meg nekem, melyik oldalon maradt el mögöttünk a Tarka Kutya?
Kiriszk elgondolkozott a váratlan kérdésen, majd a kérdezett irányba mutatott: – Ott!
− Biztos vagy benne? Mintha remegne egy kicsit a kezed.
Kezének remegését leküzdve a kisfiú talán egy picivel, egy gondolatnyival jobbra
mutatott:
− Ott!
− Így, most pontos! − helyeselt Organ. − És ha a csónak orra ebbe az irányba fordul,
akkor hol lesz a Tarka Kutya?
– Ott!
− És ha a szél ebbe az irányba sodor bennünket?
− Ott!
− És ha balra tartunk? – Ott!
1
Apó.
 − Jól van, most pedig azt mondd meg nekem, hogyan állapítod ezt meg, hiszen a
szemeden kívül nincs más, és víz vesz körül − kíváncsiskodott az öreg. − Meg tudod
magyarázni?
− Van még másik szemem is − felelte Kiriszk.
− Miféle szemed?
− Nem tudom, milyen. A hasamban van, biztosan, és láthatatlanul is lát.
– A hasadban! − mondta Organ. − Van ilyen szem. Csak nem a hasban, hanem a fejben.
− Nekem a hasamban van − kötötte az ebet a karóhoz Kiriszk, bár elismerte, hogy az
ilyen látás csak a fejben lehetséges.
Kis idő múltán az öreg megint vizsgáztatni kezdte Kiriszket, és amikor meggyőződött
róla, hogy jól megjegyzi a tengeri irányokat, elégedetten dünnyögte:
− No lám, egészen jó szemed van a hasadban.
A dicséret hízelgett Kiriszknek, és hozzáfogott, hogy maga jelöljön ki magának
feladatokat, amelyekre válaszolnia kellett. Ez egyelőre, a viszonylag nyugodt tengeren nem
okozott különösebb nehézséget. A hűséges és hatalmas Tarka Kutya mindig pontosan
jelentkezett − anélkül, hogy különösebben megerőltette volna a képzeletét, megjelent Kiriszk
lelki szeme előtt pontosan ott, abban az irányban, amelyben elmaradt, megelevenedett, mintha
a saját szemével látná, teljes nagyságában, oldalain a bozótos erdőségekkel, hófoltokkal, a
„fején” és a „horpaszán” s lábánál a hullámverés fáradhatatlan és örökös morajával. Ahogy a
kisfiú elképzelte a Tarka Kutyát, a környező dombok is mind emlékezetébe tolakodtak, és
akaratlanul az otthonára gondolt. Látta a part menti dombok közt a kis völgyet, a völgyben
pedig az erdőszélen, a patakparton a táborozóhelyet: az irtásokat, a cölöpökre épített
kunyhókat, a kutyákat, a tyúkokat, a halszárítókat, a füstöt, a hangokat, amott meg az
édesanyját és a kishúgát, Pszulkot. Élénken elképzelte őket, és azt is, hogy most mit
csinálnak, mivel foglalatoskodnak. Az édesanyja titokban természetesen gondol rá meg az
édesapjára, és valamennyiükre − a vadászokra, akik a tengeren vannak. Igen, az édesanyja
most bizonyosan rájuk gondol. Töpreng, és nagyon fél, nehogy a gonosz szellemek kitalálják
a gondolatait, megsejtsék félelmét. És ugyan ki gondol még rá? Hát bizonyára Muzluk.
Muzluk már valószínűleg átszaladt hozzájuk, mintha Pszulkkal akarna játszani. Pedig az
édesanyja meg is szidhatja, ha a kislány véletlenül hangosan mond vagy kérdez valamit róla,
aki kiment a tengerre. Az édesanyja biztosan megleckézteti: „Te miről fecsegsz? Talán nem
tudod, hogy az erdőbe ment, fáért?” A kislány észbe kap, elhallgat, elrestelli magát. Kiriszk
szinte megsajnálta. Azt akarta, hogy Muzluk rá gondoljon, de azt nagyon nem akarta, hogy
miatta megpirongassák. A csónak egyre haladt, könnyedén bukdácsolva a hullámokon. Körös-
körül pedig csak csillogott ugyanaz az apró hullámokkal fodrozódó, csupa tajték tenger. A
nyivhek úgy számították, hogy délutánra, illetve alkonyatra elérik az első kis szigetet (ez volt
a Három Emlő közül a legközelebb − a Kis Emlő), és ha szerencséjük van, ott kezdhetik a
vadászatot. Aztán még sötétedés előtt el kellett érniük a második szigetet, − a Középső Emlőt,
ahol megéjszakáznak, mivel a partján jó védett hely van a csónak számára. Hajnalban aztán
ismét tengerre szállnak. Ha este szerencséjük lesz, és egyszerre elejtenek három gyűrűsfókát,
reggel minden késedelem nélkül nekivághatnak a visszafelé vezető útnak. De bárhogy lesz is,
a nap első felében kell hazaindulni, amikor a nap kétnyárfányi magasságban áll, nem később.
Hiszen ismeretes, minél korábban hagyja el az ember a tengert, annál jobb.
Mindezt az öreg Organ előre eltervezte, mindent jól kiszámított. És a segítőtársai −
Emrain és Milgun − sem először igyekeztek a Három Emlőhöz. Maguk is mindent
nagyszerűen tudtak. A legfontosabb, hogy az idő kitartson, és hogy az állatokat időben
észrevegyék a heverőhelyeken. Ez a legfontosabb, a többi csak másodlagos, ki hogyan
birkózik meg vele, az kinek-kinek a maga dolga.
Az öreg Organ nemcsak azért járt a tengerre, mert a szükség kényszerítette − világos
dolog, hogy a tenger adta táplálék nélkül nem élhet meg az ember −, hanem azért is, mert
vonzotta. A tenger végtelenje meghitt gondolatokat ébresztett az öregemberben. Voltak ilyen
féltve őrzött, titkos gondolatai. A tengeren semmi sem zavarhatta abban, hogy átadja nekik
magát, mert mindannak, amire a szárazföldön nincs idő gondolni a mindennapi gondok
közepette, a tengeren sort lehetett keríteni − itt semmi sem vonta el Organ apót nagy
gondolataitól. Itt rokonnak érezte magát a tengerrel és az éggel…
Megértette, hogy a végtelen térséggel szemben az ember a csónakban semmiség. De az
ember gondolkozik, és ezzel a tenger és az ég nagyságához nő fel, igazolja magát az örök
elemek előtt, és a világok mélységével és magasságával mérheti magát. Ezért aztán, amíg az
ember él, a lelke hatalmassá teszi, akár a tenger, és végtelenné, mint az ég, gondolatainak
nincsenek határai. Amikor pedig meghal, valaki más gondolkozik tovább helyette, utána így
tovább, a következő megint tovább, vég nélkül… Ennek tudata a megbékíthetetlen
megbékélés keserű gyönyörűségével töltötte el az öregembert.
Tudta, hogy a halál elkerülhetetlen, életének vége már nincsen nagyon messze, tudta,
hogy a halál mindennek a végét jelenti, de valahogy mégis reménykedett, hogy a legdrágább
és legtitkosabb, ami benne él, nagy álmai a Halasszonyról nem tűnnek el, vele maradnak a
halála után is. Álmait nem tudta átadni másnak − az álomlátás átadhatatlan −, és ezért úgy
vélte, nem tűnhetnek el nyomtalanul… Nem tűnhetnek el. A Nagy Halasszony halhatatlan,
tehát a róla szőtt álmoknak is halhatatlanoknak kell lenniük.
Sokat és gyakran töprengett ezen, mikor a tengert járta. Sokáig hallgatott, magába
merült, nem kezdett semmilyen beszélgetésbe az útitársaival. A tengert nézte, nem tudni,
kihez fordulva csupán egyet kért: hagyják meg neki a Nagy Halasszonyról szőtt álmait. Talán
lehetetlen, hogy az álmok együtt távozzanak az emberrel egy másik világba, hogy örökösen
tovább lehessen álmodni őket, örökkön-örökké? Választ nem találva, gyötrődve töprengett,
próbálta meggyőzni magát, hogy úgy lesz, az álmok vele maradnak…
…Valamikor, régestelen-régen, még az ősidőkben a partvidéken, a Tarka Kutya-szirt
közelében élt három testvér. A legidősebb gyors járású, mozgékony ember volt, mindenütt,
mindenhová idejében ért: feleségül vette egy szarvastenyésztő ember lányát, szarvascsordák
gazdája lett, elvándorolt a tundrákra, s nem hallottak többé felőle. A legfiatalabb nyomolvasó
volt, és biztos kezű vadász. Ő is megnősült, az erdei törzsből vett magának feleséget, aztán
elment a tajgába, vadász lett a tajgai rengetegben. A középső testvér sánta volt születésétől
fogva, és semmi se sikerült neki, korán kelt, későn feküdt, de mi haszna − a szarvasok után
nem tudott járni, a vadat az erdőn nem tudta nyomon követni. A környéken senki nem adta
hozzá feleségül a lányát, a testvérei is elhagyták, így hát magára maradt a kék tenger partján.
Azzal tengette hát az életét, hogy horgászott. Ismeretes, hogy ez bizony édeskeveset hoz a
konyhára…
Egyszer aztán, ahogy ott ült ez a szegény, sánta testvér a csónakjában, a tengeren
horgászgatva, a horgászbot erősen megremegett a kezében. Megörvendezett − ez jó fogás
lesz. Kezdte kihúzni a halat, egyre közelebb és közelebb vonta a csónakjához.
Nézi − hát csodák csodája! − a kifogott hal asszonyt formázott! Csapkodott, vergődött a
vízben, szeretett volna elszabadulni. Meseszép volt − a teste sima, ezüstfényű, akár a tavi
kavics holdas éjszakán, a melle hófehér, a mellbimbója meg sötét és hegyes, akár a
fenyőtoboz, zöld szemében tűz szikrázik. Kiemelte a Halasszonyt a vízből, karon fogta, az
meg megölelte, és lefeküdtek a csónakban. A boldogságtól csak úgy kóválygott a feje a sánta
testvérnek. Maga se tudta, mi történt vele, úgy érezte, a csónakja fölrepült az égig. A tenger
hullámai felcsaptak az égig, az ég a tengerre omlott. Aztán egyszerre minden elcsendesedett,
mint vihar után. Ekkor a Halasszony kiugrott a csónakból, és elúszott. Kapott utána a szegény
sánta testvér, hívta könyörögve, hogy térjen vissza hozzá, de a Halasszony nem válaszolt,
eltűnt a tenger mélyén.
Ez történt hát a sánta, középső, magányos testvérrel, akit mindenki elhagyott a tenger
partján. A Halasszony elúszott, és többé soha nem jelent meg. A sánta testvér attól a naptól
kezdve nagy búnak eresztette a fejét. Attól a naptól kezdve minden áldott nap, minden áldott
éjjel könnyezve kószált a tengerparton, és egyre a Halasszonyt hívta, könyörögve kérte és
rimánkodott neki, hogy legalább a távolból mutassa magát.
Dagálykor is kijött, és énekelt:
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Apálykor is kijött, és énekelt:
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Holdas éjszakán is kijött, és énekelt:
Ez a tenger a gyötrelmem,
Ez a víz a tenger könnyem.
Sötét éjszakán is kijött, és énekelt:
A föld − szegény, magányos fejem!
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?…
Dagálykor is kijött és énekelt, apálykor is kijött, és énekelt…
Közben elmúlt a tél, aztán elbúcsúzott a tavasz, egy nyári napon pedig, amikor épp a
tengerparton bóklászott a szegény, sánta testvér, térdig a dagály hullámai közt bicegett, s
egyre a tengert nézte, nem bukkan-e fel hirtelen a Halasszony, és egyre csak szólongatta,
hátha egyszer csak válaszol neki a Halasszony, a sekélyesből hirtelen mintha gyermek-sírást
hallott volna. Odafutott, és nem akart hinni a szemének: egy meztelen kis csöppség ült a
fövenyen, egészen a víznél, a víz hol elborította, hol visszahúzódott tőle, ő meg csak sírt, és
hangosan egyre csak ezt hajtogatta: „Ki az apám? Hol az apám?” Még jobban elámult erre a
sánta testvér, és nem tudta szegény feje, mitévő legyen. Amikor a csöppség meglátta, így
szólt: „Te vagy az apám! Vegyél magadhoz, én vagyok a fiad!”
Lám csak, miféle história kerekedett a dologból! Fogta az ember a fiát, és elvitte
magához.
A fiúcska gyorsan felnőtt. Már a tengerre is ki-kijárogatott. Bátor és erős kenyérkereső
lett belőle. És szerencsésnek született: ha hálót vetett, színültig lett hallal, ha nyilat lőtt ki,
átszegezte vele a tengeri vadat. Híre messzire szállt, az erdőn és hegyeken túlra. Az erdei
törzsből aztán nagy tisztességgel hozzá is adtak egy lányt feleségül. Gyermekeik születtek, s
ettől kezdve sokasodott azután a Halasszony törzsének nemzetsége.
Innen a dal is, amit az ünnepeken énekelnek:
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Forró méhed éltet fogan,
Forró méhed megszült minket a tengernél,
Forró méhed a legjobb hely a világon.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Fehér melled mint fókafej,
Fehér melled táplált minket a tengernél.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
A legerősebb férfi siet hozzád,
Hogy a méhed virágozzék,
Nemzetséged itt a földön sokasodjék…
***
Ez az álom úgy úszott elő, apránként, mint a kérlelhetetlenül érkező dagály, az óceán
mélyéből, s egy kis időre elmerülnek benne a part menti földek, füvek és homokdűnék a
varázsosan áttetsző, víz alatti homályban.
Ez az álom mindig sokáig el nem múló, meghökkentő érzést keltett Organban. Annyira
hitt ebben az álomban, hogy senkinek a világon, egyetlen teremtett léleknek sem beszélt
találkozásairól a Halasszonnyal, mint ahogy a mindennapi élet hasonló eseményeiről sem
beszélt volna bárkinek is.
 Igen, kísérő álom volt ez, gyakran meglátogatta az öreget, örömet, szomorúságot
okozott neki, és földöntúli szenvedést a lelkének.
Csodálatos tulajdonsága ennek az álomlátásnak abban rejlett, hogy minden alkalommal
meghökkentette Organt lényegének befejezetlenségével és azokkal a sokat sejtető célzásokkal,
amelyek az álom hihetetlen fordulataiban és szeszélyeiben rejlettek. Ezen töprengve,
próbálván megfejteni a titkok titkát, − azt az örökké megfoghatatlan, szüntelenül változó
kapcsolatot, amely az álomképek és az eleven élet között fennáll, s örökösen gyötri az embert
a maga titokzatosságával és sejtelmes jóslataival −, Organ azon a gondolaton kapta magát,
hogy lelkének minden zavarával együtt is mindig ezeknek az álmoknak a visszatérését
áhítozza, szűnni nem akaró bánatával is a találkozást óhajtja vele, a Nagy Halasszonnyal…
A tengeren találkozott vele. A megjelenésére várva kiment a partra, és türelmetlenül
elindult a sivár, part menti homokon, amelyen nem maradtak meg a lábnyomok, de
megőrződtek a lebukó nap kihunyó sugarainak mozdulatlan, sötét árnyai. Ezek az árnyak
olyanok voltak, akár a fekete hó, amelyben ment marcangoló, embertelen bánatával. A
szerelem kínja, a vágy és remény kínja töltötte el, de a tenger kihalt és részvétlen maradt. Sem
a szél, sem a hangok, egyetlen zizzenés sem tartozott magányának feszült, néma világához. Ő
meg csak várt, szüntelenül a tengert nézte, várta a csodát, a Halasszony megjelenését.
Olyan nehéz lett a szíve, hogy a hangtalan hullámok a dagály hangtalan fehér tajtékját
sodorták végig az útjára. Mint hatalmas, puha hópelyhek, néma sirályok cikáztak a feje fölött.
Ebben a megsüketült és megnémult térségben nem találta a helyét, érezte, hogy egyre
rosszabbul lesz, ahogy a várakozás arányában egyre jobban, egyre élesebben és kínzóbban nő
benne az olthatatlan, kérlelhetetlen vágy a Halasszony iránt, és még álmában is tudta, hogy
baj lesz vele, elpusztul sivár magányában, ha nem látja meg őt, ha nem jelenik meg neki. És
akkor kiabálni kezdett, hívogatta. De nem ismert rá saját hangjára, mivel nem volt hangja,
mint ahogy minden hang hiányzott e furcsa álomból. A tenger pedig hallgatott. Csak nehéz
lélegzésének elképzelhetetlenül súlyos zihálása és a halántékában lüktető, vadul kalimpáló
szívének dobogása kísérte. Ingerelték ezek a hangok. Nem tudta, mitévő legyen, hogyan
szabaduljon meg önmagától. A Halasszonyt várta, mint egy őrült, olyan szenvedélyesen és
vadul, ahogy a fuldokló várja az utolsó reményt a megmentésére. Tudta, hogy csak ő, a
Halasszony hozhatja el neki a boldogságot, tudta ezt, és végső erejét megfeszítve várt.
S amikor a Halasszony végre sebesen a felszínre bukkant, majd feléje úszott, tekintetét
is feléje fordítva, és elmosódó arca megcsillant a hullámok között, a világ némasága úgy
omlott le, mint a lavina. Kiabálva és ujjongva fogadta a hangok visszatérését: a hullámverés
újraszülető zúgását, a szél süvítését és a sirályok rikoltozását a feje fölött. Kiabálva és
ujjongva rohant feléje a tengerbe, majd úszni kezdett, mert egyszeriben gyorsan úszó
bálnához hasonló lény lett belőle.
A Halasszony pedig várta, tajtékos köröket írt le, egy pillanatra a levegőbe szökkent,
majd minden ízében reszketve, a hosszú szökkenések során szinte a levegőben függött eleven
teste, akár egy valódi, szép csípőjű asszonyé, aki váratlanul a tengerbe került.
Odaúszott a Halasszonyhoz, és kimentek az óceánra.
Egymás mellett úsztak, könnyedén érintve egymást a gyors és egyre gyorsuló mozgás
közben. Ez volt az, amiért gyötrődött a bánat kínjai közt és néma magányában.
Most együtt voltak. Elképzelhetetlen erővel és sebességgel suhantak az éjszakai óceán
villogó messzeségébe, amelyet a mélységből jövő furcsa ragyogás sugárzott be az elmosódó
látóhatáron, odasuhantak e megfoghatatlan látóhatár felé, testükkel keresztülfúrva a
szüntelenül velük szembe nyargaló hullámok tajtékos taraját, suhantak a véget nem érő
hullámhegyeken-völgyeken át, a magasba emelkedve, a mélybe zuhanva, az ujjongó repülés
mámorától megittasultan, hol a magasba, hol a mélybe, hullámtaréjról hullámtaréjra,
hullámvölgyből hullámvölgybe. Mellettük, kísérőjükként, a futástól el-nyúltan, ugrándozó
fényes foltként követte őket a hullámokon az aranysárga hold. Csak a hold és csak ők − ő és a
Halasszony, csak ők ketten uralták ezt a határtalan óceáni térséget, csak ők és az óceán! Ez
volt boldogságuk csúcsa, ez volt a szabadság mámora, ez volt találkozásuk ünnepe…
Megállás nélkül és hatalmas erővel suhantak, attól a lebírhatatlan vágytól hajtva, hogy
mielőbb elérjék a földkerekség ama helyét, amely nekik rendeltetett, ahol a szenvedélytől
megszállottan végre egyesülhetnek, hogy egy villámgyors pillanatban megismerjék az élet
kezdetének és végének minden gyönyörét és keserűségét…
Így úsztak, sebesen és feltartóztathatatlanul, annak reményében, hogy hamarosan elérik
a kívánt célt.
Minél gyorsabban úsztak, annál szenvedélyesebben lángolt fel benne a test dühödt
türelmetlensége. Fáradhatatlanul úszott, teljes erővel tört előre, akár a lazac, amely az
ívóhelyre viszi életerejét, az egyetlen, a legutolsó, a legvégső cseppig. Úszott, és kész volt
meghalni a szerelemtől. A titokzatos Halasszony pedig egyre messzebbre és messzebbre csalta
az óceán belseje felé, tovább suhant a hullámokon vízpermetfelhő és ragyogó szivárvány
közepette, s elkápráztatta Organt gyors, hajlékony testének gyöngyházfényű melegével. A
lélegzete elakadt szépségének tökéletességétől, ahogy a sistergő kék és fehér vízsugarakban
fürdött.
Semmiről sem beszéltek, csak szüntelenül nézték egymást, a hullámokon és
vízpermeten keresztül megpróbálták kivenni egymás elmosódó arcvonásait, és megállás
nélkül suhantak az óceánon, egyre növekvő türelmetlenséggel várva azt a helyet és órát,
amelyet nekik rendelt a sors…
De soha nem érték el azt a helyet, és az az óra soha nem következett el…
Álmai a legtöbb esetben semmivel sem végződtek − hirtelen minden megszakadt és
szertefoszlott, akár a füst. És ilyenkor megkövült, értetlenül állt. Őszintén elkeseredett, és még
sokáig búslakodott, valamiféle kielégületlenséget, befejezetlenséget érzett. Olykor, sok idő
múltán, újra az elejétől kezdve visszaidézett mindent, és mélyen elgondolkozott − mit jelentett
mindez, és mire volt jó, mert lelke mélyén hitte, hogy az, amit álmodott, több volt álomnál.
Hiszen a megszokott álomra ha visszaemlékszik is az ember, hamarosan örökre elfelejti. A
haszontalanságoktól csak megfájdulna feje, hiszen annyi mindent összeálmodik. De a
Halasszonyt Organ soha nem felejtette el, töprengett rajta, gondolt rá, mint olyasmire, aminek
valóban helye volt és van az életben. Ezért aztán az öregember minden alkalommal őszintén
átélte, átérezte álombeli találkozását és váratlan elszakadását, mint valóban megtörtént
eseményt.
De az is megesett, hogy az álomnak nyomasztó befejezése volt, s ez nagyon megviselte
az öreg lelkét. Ilyenkor végtelen szomorúságában és elkeseredésében búnak eresztette a fejét,
mivel nem talált magyarázatot az álom titokzatos kimenetelére.
Azt álmodta, hogy már-már elérik az óhajtott helyet, hogy a távolban már felbukkan
valamilyen part. A szerelem partja − oda igyekeztek, erejüket megfeszítve, attól a féktelen
vágytól hajtva, hogy mielőbb elérjék ezt a partot, ahol egymáséi lehetnek. Már egészen közel
volt a part, amikor hirtelen nagy lendülettel a part sekélyes homokjába fúródtak, ahol a víz
még térdig se ér, s ahol már nem lehet úszni. Organ észbe kapott, és körülnézett: a Halasszony
vadul vergődött a sekély vízben, minden erejével igyekezett kiszabadulni a csalárd
homokzátony fogságából. Organt hideg veríték lepte el, s rohant, hogy segítsen a
Halasszonyon. De egész örökkévalóságnak tűnő idő telt el, amíg a mocsárhoz hasonlóan
ragadós és süppedő, ingoványos fenéken négykézláb csúszkált, maga után vonszolva
akaratának nem engedelmeskedő, érzéketlen, fadarabszerű lábát. A Halasszony már ott volt
egészen mellette, csupán egy kéznyújtásnyira, de elérni mégis gyötrelmes volt: lihegett,
fuldoklott, többször az iszapba zuhant, és a tapadós hínár közé keveredett. De még gyötrőbb
volt látnia, hogyan kínlódik, vergődik a sekély vízben az ő gyönyörű Halasszonya. És amikor
végre elérte, és szédülő fejjel, imbolyogva elindult a part felé, a Halasszonyt magához ölelve,
tisztán hallotta, hogy a szíve úgy zakatol, majd kiszakad páni félelmében, akár az üldözés után
elfogott sebesült madáré. Ettől, és attól, hogy a karjában vitte, szorosan magához ölelve, s az
egész lényét betöltő gyöngédségtől és sajnálattól, amit iránta érzett, mintha védtelen
gyermeket vinne a karján, sírás fojtogatta a torkát. Meghatottan és szégyenkezve a
Halasszony előtt, csak nehezen tudta visszatartani könnyeit. Vitte elhaló szívvel, puha
léptekkel, szinte mozdulatlanul függve röptében a levegőben, és csak rá gondolt minden
lépésnél. A Halasszony pedig rimánkodott, könnyek közt könyörgött neki, vigye vissza a
tengerbe, engedje szabadon. Fuldoklott, haldoklott, ha nem a hatalmas tengerben volt, nem
szerethette őt. Sírt és úgy nézett rá szótlanul, esdeklő, átható tekintettel, hogy nem bírta
tovább. Visszafordult, átvágott a sekélyesen a tengerhez, egyre mélyebbre és mélyebbre gázolt
a vízben, aztán óvatosan kiengedte a Halasszonyt ölelő karjából.
A Halasszony elúszott a tengerben, ő meg ott maradt kábultan és egyedül. Ahogy utána
nézett, Organ zokogva ébredt:
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Ez a tenger a gyötrelmem,
Ez a víz a tenger könnyem.
A föld − szegény, magányos fejem.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?…
Nyomasztó és elviselhetetlen volt erre emlékeznie, mintha valóban a karjában tartotta
volna a Halasszonyt, és maga engedte volna szabadon. Miért így történt? Talán lehetetlen,
hogy álmában az ember minden vágya teljesedjék? Kitől függ ez? Ki és mi van emögött,
miben rejlik az értelme, vagy ha csak mese, mire jó? Találgatásokba bocsátkozva Organ
elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és megpróbált elfeledkezni róla, nem gondolni a
Halasszonyra.
De amikor fókavadászatra indult, maga se vette észre, és máris körötte forogtak a
gondolatai. A tengeren mintha újból átélte volna a szokatlan álmot, és józan fővel,
csodálkozva kérdezte önmagától: miért gondol erre, talán neki, az öregembernek a dolga
bánkódni a nem létező Halasszony után? Korholta magát, de magában azt is bevallotta: ha
nincs a Halasszony, már önmagának is csak terhére lenne − hiszen megöregedett, az ereje, a
szeme sem a régi, oda a szépség, s a foga is hiányos. Mindaz, amivel büszkélkedhetett, sorra
odalesz, pusztul, a halál is itt ólálkodik már a közelben, csak a szíve nem adja meg magát, a
vágy most is úgy él benne, mint régen, akárcsak fiatal korában, ez a baj: nem öregszik a lélek.
Ezért is támadnak ezek a gondolatok, lát ilyen álomképeket, mert csak álmában és
gondolataiban halhatatlan és szabad az ember a maga számára. Az álom repíti föl az égbe, és
ereszti le a tenger mélyére. Ezért óriás az ember, mert egészen a halála órájáig gondolni tud
mindarra, ami az életben van. A halál persze nem számol ezzel, nem érdekli, hogy élt az
ember, milyen hatalmas gondolatokra jutott, és milyen álmokat látott, milyen volt, az eszéből
mennyire és mire tellett − minderre fittyet hány. Miért van ez így? Miért van így elrendezve a
világon? Legyen a Halasszony álom, de hadd maradjon meg ez az álom örökre ott is, abban a
másik világban…
Ugyanúgy, ahogy a Halasszonyban hitt, Organ abban is hitt, hogy a tenger jót tesz neki.
Itt szabadabban lélegzett és gondolkozott. Itt kiönthette a lelkét. Gondolataiba merülten
olykor még meg is kérdezte önmagától: „Vajon nem itt úsztunk-e vele együtt?”
Ezekben a percekben újra megtömködte a pipáját. És a dohányfüstöt élvezve ezt
gondolta: „Ugyan hol nőhet ez a fű. Azt mondják, ártalmas, de a lélek mégis
megkönnyebbedik tőle… A kereskedők azt mondják: Mandzsúriában. Onnan hozzák. Messze
lehet ez a Mandzsúria, a mieink közül még soha senki nem járt arra… Valóban úgy nő ott a
dohány, mint nálunk a fű az erdőben? Milyen csudálatos dolgok vannak ezen a világon… ”
* * *
A nap már túljutott delelőjén. Közben néhányszor a felhők mögé bújt, amelyek hirtelen
valahonnan a látóhatár mögül kúsztak elő, mintha pontosan ott rejtőzött volna a rossz idő
fészke, és a tenger ilyenkor egy szempillantás alatt elhalványodott, orcája elsötétült, borongós,
barátságtalan lett minden körös-körül. Aztán a nap újból előbújt a felhők mögül, és tavaszi
bőkezűséggel szórta a sugarát, a tengeren játszadoztak a fürdőző, visszaverődő fények
miriádjai, hogy szinte belefájdult a szem, s ismét vidámabb lett a lélek.
Bár Kiriszk megszokta a tengert, sőt még egy kicsit unatkozott is, mégis csodálkozással
töltötte el a tenger végtelenjének beláthatatlan nagysága. Mióta eveznek, és nyoma sincs a
partnak. A földön, akármilyen tágas legyen is, ezen soha nem csodálkozott volna úgy, mint a
tengeren.
A felnőttek semmin sem csodálkoztak. Számukra minden megszokott volt. Emrain és
Milgun továbbra is egyenletesen evezett, kapkodás nélkül merítve az evezőket a vízbe.
Fáradhatatlanul dolgoztak, még Organnak sem engedték meg, hogy felváltsa őket, hogy egy
kicsit pihenjenek, azt mondták, jobb lesz a visszafelé úton, amikor teherrel lesznek, akkor
majd segíthet, most inkább csak kormányozzon. A nagy ádámcsutkájú, hosszú nyakú, öreg
Organ görnyedten gubbasztott a csónak farában, mint a zsákmányra leső rétisas. Többnyire
hallgatott, töprengett valamin.
A csónak meg csak úszott, továbbra is könnyedén szelve a hullámokat. A hullámzás is
egyforma volt: mérsékelt erősségű. Állandó szél borzolta a tengert.
Így haladtak…
− Atkicsh! Atkicsh! Ott a sziget! A Kis Emlő! –kiáltott fel örvendezve Kiriszk, és
megrántotta az öreg zekéje ujját.
− Hol a sziget? − kérdezte Organ kételkedve, és tenyerével beárnyékolta szemét. Az
evezősök is csodálkozva néztek arrafelé, ahová a kisfiú mutatott.
− Az nem lehet − dörmögte az öreg, mivel a kisfiú egészen más irányba mutatott, s ez
meglepte őket.
A kisfiú nem hazudott. Ott, a távolban, igen messze, valóban mozdulatlanul sötétlett a
tengeren valami egyenetlen, piszkosbarna árnyalatú sáv, pontosan olyan, akár egy darabka
föld kiszögellése a hullámok között. Organ sokáig figyelte.
− Nem, az nem sziget − mondta végül meggyőződéssel. – A Kis Emlőig még jó darabig
kell mennünk egyenesen nyugatnak, arra, amerre most is tartunk. Ez meg egészen oldalt esik
tőlünk. Nem sziget – folytatta az öreg. − Úgy vélem, hogy az nem sziget.
− Ilyen sziget ezeken a vizeken soha nem volt, soha nem láttunk ilyen szigetet − mondta
Milgun. – A Kis Emlő balról lesz, ez meg nem tudom, mi lehet.
− Nem köd lesz ez, valamilyen felhő? − kérdezte Emrain. − Vagy a hullám burjánzik, de
akkor miért nem mozog?
− Ki tudja, mi lehet? Köd vagy felhő, a jó ég tudja. Messze van innen. És nem sziget –
jelentette ki az öreg. − Viszont ha valamiféle köd, akkor nem sok örömünk lesz benne.
− Sebaj, csak a szél ne változzon meg − jegyezte meg az evezőnek nekifeszülve Emrain.
− Egy helyben áll, nem mozog. Nekünk meg arra semmi keresnivalónk, felőlünk lehet
akármi…
Kiriszk már majdnem elszontyolodott, hogy felfedezéséről nem lehet megállapítani,
micsoda, de aztán egykettőre megfeledkezett az egészről.
A vadászok viszont nem tévedtek. A Kis Emlősziget hamarosan előbukkant a vízből, bal
kéz felől. Most már nem volt semmi kétség. A szárazföldnek egy egészen kicsi, csupa sziklás,
egyenetlen kiszögellése volt ez, s valóban emlőre emlékeztetett.
A szigetet megpillantva, mindnyájan megélénkültek, különösen Kiriszk − úgy látszik, a
tenger mégsem végtelen. És itt kezdődött vállalkozásuk legérdekesebb része.
− Látod csak − Organ évődve megrántotta a kisfiú fején a csuklyát −, a Tarka Kutya
elvezetett bennünket a szigetig, bár ő maga otthon maradt. Hiszen ha utánunk szalad, akár
még vízbe is fulladhatott volna.
–De még mennyire! − helyeselt Kiriszk, mivel elértette a tréfát.
 − A Tarka Kutyára épp azért van szükségünk, hogy otthon maradjon, és őrizze a házat,
mi meg emlékezve rá, le nem térve utunkról, eljussunk a vadászat helyére. Mit gondolsz,
szükségünk lesz még a Tarka Kutyára vagy sem?
− Nem, nem lesz szükségünk rá − mondta megint csak teljes meggyőződéssel Kiriszk. −
Most már magunk is látjuk, merre kell mennünk.
− Jobban tennéd, ha gondolkoznál! − pirított rá Organ. − Hiszen olyan eszes gyerek
vagy, gondolkozhatnál.
Kiriszk nem értette, miért lesz még szükségük a Tarka Kutyára a tengeren, ennél a távoli
szigetnél.
− Miért kell itt nekünk a Tarka Kutya?
− Hogyan akarsz hazatérni? Merre evezel, milyen irányba? No, gondolkozz csak.
Kitaláltad már? Jegyezd meg, melyik oldalról közelítjük meg a szigetet, a szigetnek melyik
oldala néz a Tarka Kutya felé, s akkor tudni fogod, merre tarts, amikor visszafordulsz.
Kiriszk szótlanul bólintott, de hiúsága mégis sebet kapott, talán ezért kérdezte meg kissé
indulatosan:
− És hogyha sötét lesz? Ha éjszaka is a tengeren leszünk, és semmit sem látunk, mi?
Akkor hogy lesz? Akkor hogy tudjuk meg, hol a Tarka Kutya, melyik irányban, mi?
− Bizony, akkor is meg lehet tudni − felelte neki nyugodtan Organ. − Ezért vannak a
csillagok az égen. A csillagok nem vezetnek félre, mindig pontosan mutatják az utat. Csak
magad is tudd, hogy melyik csillag hol található. Egy idő múlva ezt is megtanulod. A Luvr
vadkacsa csillagképet ismered?
− Azt hiszem, ismerem − felelte bizonytalanul Kiriszk és az édesapjára nézett. Emrain
megértette fia helyzetét:
− Csak éppen hogy ismeri, egyszer már megmutattam neki. Ez persze még kevés. Még
tanulnia kell…
Így haladtak, s egyre jobban megközelítették a szigetet. Amikor már az egyes sziklákat
és köveket is meg lehetett különböztetni a parton, körbekerülték a szigetet, és alaposan
szemügyre vették a part menti helyeket, hogy megállapíthassák, hol vannak a gyűrűsfókák
heverőhelyei. Kiriszk nagy igyekezettel szemlélődött, ő szerette volna elsőként megpillantani
a falkát. De figyelmeztették, ha észreveszi a vadállatokat, ne csapjon fölöslegesen lármát.
Organ azt mondta, hogy a gyűrűsfókák valahol a part menti sziklák közt fekszenek, a víznél,
kimásznak a szárazra, hogy a napon melegedjenek. Azt kell megfigyelni, hol helyezkednek el,
aztán rejtve partra kell szállni, és észrevétlenül odalopakodni hozzájuk, nehogy elijesszék
őket. Kiriszk azonban semmit sem látott. A part üres és egyhangú volt. Csupa vad, időmarta,
formátlan, szabdalt szikla. A sziget köré fehér habtajtékos gyűrűt vont a zúgó hullámverés,
megpróbált átcsapni az eljegesedett kőgörgelékeken. Nem, a szigeten semmit sem látott
Kiriszk. Csak az egymás hegyén-hátán heverő köveket, de élőlényt egyet sem.
Milgun vette észre elsőként az állatokat. És amíg Kiriszk a fejét forgatva próbálta
megállapítani, hol rejtőznek a gyűrűsfókák, a csónak már messze elúszott attól a helytől,
nehogy az állatok észrevegyék a heverőhelyről.
Az öreg Organ rájött, hogy Kiriszk semmit se látott.
− No, te láttad? − kérdezte a kisfiútól. Kiriszk nem mert hazudni.
− Nem, nem láttam − vallotta be.
− Odamegyünk még egyszer − rendelkezett Organ. − Tanuld meg megkülönböztetni
őket a sziklák között. Különben nem lehetsz vadász.
Az evezősök engedelmeskedtek, a csónakot az előző helyre vitték, bár ez kockázatos
volt. Ha csak egy gyűrűsfóka is gyanút fog, az egész falka egyetlen szempillantás alatt a
tengerbe veti magát. Az állatok szerencsére nem vették észre a vadászokat. A sziklavonulat
mögött feküdtek, a rendetlenül szerteszét dobált, formátlan kövek között, majdnem egészen a
víznél.
 − Nézd csak azt a hegyes követ, olyan, mint egy letört agyar, egy kissé távolabb pedig
egy vöröses színű, eljegesedett dombocska, nézz át közöttük – mondta Kiriszknek Milgun.
Kiriszk figyelni kezdett. Milgun és Emrain eközben az evezőkkel serénykedve
igyekezett a csónakot egy helyben tartani. És ekkor Kiriszk meglátta a tengeri vadak hátát s
hatalmas, uszonyos törzsüket. A foltos, fénylő, szürkés hátak mozdulatlanok voltak. Távolból
a tapasztalatlan szem nem tudta megkülönböztetni őket a szikláktól.
E pillanattól kezdve izgalom vett erőt a kisfiún. Kezdődik: ott vannak az igazi tengeri
vadállatok! Íme, elérkezett a nagy vadászat!
Amikor partra szálltak, a kisfiú izgatott volt, merészség és elragadtatás töltötte el.
Merészség, mivel e pillanatban erősnek és fontosnak érezte magát. És elragadtatás, látta,
milyen jól és összehangoltan dolgoztak a vadászok: ahogy a parthoz vitték a csónakot, Emrain
és az öreg Organ a hullámverés szélén tartotta az evezők segítségével, Milgun pedig ügyesen
kiugrott egy görgelékkő szélére, majd a kötelet a vállán átvetve, közelebb húzta a kőhöz a
csónakot; a winchesterekkel együtt partra ugrott az édesapja is. Ezután az öreg Organ
közreműködésével ő maga is partra ugrott, igaz, közben vizes lett a lába a partra futó
hullámtól, és az édesapja halkan szemrehányást is tett neki.
Organ a csónakban maradt, hogy partközelben tartsa a hullámokon, ők hárman pedig −
Emrain, Milgun és Kiriszk − a heverőhely felé siettek. A parton haladtak, ösztönösen
meghajolva s gyorsan szökellve egyik rejtekhelytől a másikig. Kiriszk nem maradt le, csak azt
érezte, hogy a mellében vadul kalimpál a szíve, s időnként megszédül a nagy büszkeségtől és
az izgalomtól.
Bezzeg, ha a Halasszony törzsének tagjai most láthatnák, amint a nagy vadászokkal
együtt siet a tengeri vadra! Ha most látná az édesanyja, de büszke lenne rá, mint a törzs
jövendő nagy táplálójára és kenyérkeresőjére! Ha most látná Muzluk, akivel gyakran
játszottak együtt, de ezután már soha nem fog vele játszani, mivel a mai naptól kezdve az ő
neve vadász, ha most látnák, ahogy messze az otthoni Tarka Kutyától tör előre az ismeretlen,
viharos parton, a vad sziklák és kövek között a gyűrűsfókák heverőhelye felé! Az sem baj,
hogy a két winchester Milgunnál és Emrainnál van: az édesapja megígérte neki, hogy kezébe
adja a fegyvert, amikor eljön a lövés ideje.
Így lopakodtak a heverőhely felé, majd kúszni kezdtek a földön. Kiriszk is. Az érdes
sziklákon és a töredezett jégen nehéz és kényelmetlen volt a kúszás, de Kiriszk megértette,
hogy ez szükséges.
Lihegve, verejtékben fürödve kúsztak, olykor lehúzódtak, majd fejüket fölütve
körbekémleltek. Aztán mozdulatlanná dermedtek és elcsendesedtek, amikor már csak a célzás
és lövés volt hátra.
Kiriszk egész életében nem felejtette el ezt az órát, ezt a tavaszi napot, ezt a rideg,
sziklás szigetet a hatalmas és végtelen tengeren, és rajta ezeket a vad, sötétbarna sziklákat,
amelyeket valamilyen esztelen erő forgatott ki a helyükből és dobált szerteszét a csupasz és
rideg, jeges és élettelen földön; s hogy ott feküdt hason, az édesapja és Milgun mellett, akik
lövéshez készülődtek, előttük pedig, egészen a tenger szélénél egy kis mélyedésben, a szelek
és viharok rombolta dudoros, mohlepte sziklaomladékok között ott volt egy kisebb
gyűrűsfókafalka, s még mit sem sejtve, nyugodtan hevert a helyén. Fölöttük, a heverőhely, a
sziget és a tenger fölött az enyhén ködös, dermedt-mozdulatlan ég − legalábbis a kisfiúnak
úgy tűnt − feszülten várt az első lövésre.
„Csak eltaláljam!” − gondolta magában, és a vállához szorította a winchestert, amit az
édesapja átadott neki.
Ebben a tűnő, régen várt pillanatban, amikor büszkén már dicső és híres vadásznak látta
magát, hirtelen belehasított az a felismerés, hogy az ebben a sziklamélyedésben szorongó,
fösvény napmelegre váró kövér és esetlen állati hátak és oldalak milyen védtelenek és
sebezhetők. De ez csak egy pillanatnyi késlekedés volt. Eszébe jutott, hogy ő vadász, és az
emberek zsákmányt várnak tőle, hogy a fókák húsa és zsírja nélkül éhezni és szűkölködni
fognak, és még az a gondolat is felvillant benne, hogy elsőnek kell lőnie, s ki kell tennie
magáért, összeszedte magát, keményen célzott, ahogy az édesapja tanácsolta, az állat bal
uszonya alá, kicsit fölfelé és jobbra − épp a szívére a hatalmas, foltos uszonyosnak. Az állat
mintha megérezte volna a veszélyt, hirtelen fölütötte a fejét, bár nem látta a vadászokat, és
szagot sem kaphatott − a szél a tenger felől fújt. Egy kicsit még oldalt kellett húzódni a jobb
célzás kedvéért, valami egy kicsit zavarta elöl, valamilyen árnyék − nagyon óvatosan lehetett
csak odébb csúszni, és ekkor egy kis kődarab Kiriszk könyöke alól kimozdult, és elindult
lefelé a lejtőn, útközben más kövekbe is beleütközve. A foltos fóka rövid, ugatásszerű hangot
hallatott − a falka felneszelt, és bőgve gyorsan mászni, gurulni kezdett a víz felé. Ebben a
pillanatban, mintegy megelőzve őket, mielőtt elérnék a tengert, lövés dördült, és a falka szélén
leterített egy nagy gyűrűsfókát − Milgun megmentette a helyzetet. Kiriszk elvesztette a fejét.
− Lőj! − parancsolt rá Emrain.
A vállát erős ütés érte, a lövés döreje a fülébe csapott, úgy érezte, teljesen megsüketült.
Rettenetesen szégyellte magát, hogy elhibázta a lövést, és hogy miatta vallott kudarcot a
vadászat. Az apja újabb töltényt dugott a kezébe:
− Tölts, és lőj gyorsan!
Az, ami meglehetősen könnyűnek látszott − a töltés és tüzelés (hányszor megcsinálta ezt
egész egyszerűen, amikor lőni tanult) −, most sehogy se sikerült. A winchester závárzata nem
akart engedelmeskedni. Milgun eközben térdelve még két lövést adott le a vízbe ugráló
gyűrűsfókákra. Egyet megsebesített, az állat ott fetrengett közvetlenül a part szélén. A
vadászok arrafelé futottak. A falka már eltűnt a hullámokban, a sebesült állat, amely még a
parton maradt, minden erejét megfeszítve a víz felé igyekezett. Mire az emberek odaértek, a
gyűrűsfókának sikerült a vízbe vetnie magát. Uszonyait mozgatva úszni kezdett, s ringatózó,
véres csíkot hagyva maga után, lassan az áttetsző tenger mélyére süllyedt. Tisztán látszott
rémülten kimeresztett szeme, a tarkójáról egészen az uszonyáig húzódó halványkék csík a
hátán. Milgun leeresztette a célzásra emelt fegyvert − a kegyelemlövésnek már nem volt
értelme.
− Hagyd, úgyis elsüllyed − mondta Emrain. Kiriszk csak állt, kifulladva és leverten, s
nagyon elégedetlen volt önmagával. Jóval többet várt. Nesze neked, nagy vadász!
Hallgatott a kisfiú, minden erejét összeszedte, nehogy elsírja magát szégyenében.
Roppantul nekikeseredett.
− Sebaj, lesz még sikeresebb vadászatod is − vigasztalta később Milgun, amikor
hozzáfogtak, hogy felbontsák az elejtett gyűrűsfókát. − Mindjárt elmegyünk a Középső
Emlőhöz, ott mindig több vad tanyázik.
„Igen, egy kicsit elsiettem” − kezdte volna Kiriszk, de az édesapja közbevágott:
− Ne magyarázkodj. Az első lövéstől még senki sem lesz vadász. Majd máskor sikerül.
Lőni tudsz, a zsákmány nem szökik meg előled.
Kiriszk hallgatott, de a lelke hálával telt meg, hogy a felnőttek nem tettek neki
szemrehányást. Ekkor megfogadta magában, hogy nem fog kapkodni a vadászaton, és nem
gondol semmi másra, és csak biztosra lő, amikor a szem és a lélegzet, ahogy az édesapja
oktatta, „átköltözik az irányzékra”. Akkor kell elküldeni a golyót!
A gyűrűsfóka igen nagy és nehéz volt, s még egészen meleg, mintha élne. Milgun
elégedetten dörzsölte a kezét, miközben az állat hasi részét kibontotta: „A zsírja, nézd,
négyujjnyi vastag. Nagyszerű!” Kiriszk, aki már elfelejtkezett a keserűségéről, lelkesen
segédkezett neki. Emrain közben elment az öreg Organhoz, hogy a csónakkal közelebb
kössön ki.
Hamarosan gondterhelten és sietve tért vissza. –Ne késlekedjünk, mozogjatok
gyorsabban! − És az égre pillantva hozzátette, mintha csak magának mondaná: − Nem tetszik
nekem az idő…
 Az állatot gyorsan kibelezték, s a belsőségből csak a szívet meg a májat hagyták meg
maguknak, majd a vadászok a rudakra kötözött gyűrűsfókát odahúzták a csónakhoz. Kiriszk a
nyomukban ment, a fegyvereket, a két winchestert vitte.
A parton, a csónak mellett Organ várta őket. Az öreg örült a zsákmánynak.
− Hadd hallja meg Kurng,2 mennyire elégedettek vagyunk! Kezdetnek ez sem rossz! −
jelentette ki, és már elő is húzta vadászkését a lakomához. Most következett a legfontosabb a
vadászat után: a nyers gyűrűsfókamáj elfogyasztása, helyben. Organ leült a feldarabolt állat
mellé, és szeletekre vágta a májat. A vadászok egymás után nyelték le a sóval kissé meghintett
májdarabokat, s nagyokat cuppantottak, élvezkedve. A máj nagyon ízletes volt, puha, meleg,
laktató. A szájban szinte elolvadt, és a nyelvet zsíros lével vonta be, Kiriszk álma beteljesült:
nyers májat evett a vadászaton, mint egy igazi férfi!
− Egyél, egyél, minél többet! − tanácsolta Organ a kisfiúnak. − Az éjszaka hideg lesz,
megfagysz.
A máj a legjobb melegítő. És minden betegségre a legjobb orvosság.
Igen, ez valóban pompás volt. Derekasan belakmároztak, és nyomban inni kívántak. A
víz a kis hordócskában volt, a csónakban.
− Az állat feldolgozásának most nincs értelme –mondta Emrain, amikor mindnyájan
jóllaktak, és nyugtalanul ismét az égre pillantott.
− Jut még rá idő − helyeselt Organ. − Teát készítünk éjszakára, amikor majd
elhelyezkedünk a Középső Emlőn − tette hozzá. − Egyelőre ennyi is elég. Pakoljunk.
Mielőtt vízre szálltak volna, a vadászok nem feledkeztek meg róla, hogy táplálékot
adjanak a földnek. A gyűrűsfóka apró darabokra vágott szívét a sziget urához intézett szavak
kíséretében szétszórták, nehogy a legközelebbi alkalommal megfossza őket a szerencséjüktől.
Azzal ismét tengerre szálltak.
A Kis Emlő elmaradt mögöttük. A magányos, árva kis sziget a komor víz közepén
sajnálkozást és nyugtalanságot ébresztett. A Középső felé tartottak. A nappal már estébe
hajlott. A férfiak nekifeküdtek az evezőknek, hogy még világossal elérjék a Középső Emlőt,
ahol jó, védett helyen ki kellett kötni a csónakot, és ahol éjszakázniuk kellett. A Kis Emlő
hamarosan eltűnt a szemük elől, mintha lesüllyedt volna a tengerbe, de a Középső még nem
bukkant fel. Megint csak víz volt körös-körül.
Amíg a gyűrűsfókával voltak elfoglalva, a tenger észrevehetően megváltozott. A hullám
tömörebb lett. Megkeményedett. A víztömeg még az előző irányba hömpölygött, de a szél már
megváltozott. A csónakot most már sokkal erősebben rázta és himbálta. A vadászokat azonban
inkább az ég nyugtalanította. Vajon mit jósolt? Valami érthetetlent és váratlant az évnek ebben
az időszakában! A levegőben, a ki tudja honnan elősuhanó zavaros szürkeség piszkosfehér
hullámzó lepellel vonta be az eget, akár a felszél sodorta füst a távoli erdőtüzek felől, amelyek
ott tombolnak valahol a fekete szurdokokban. És bár ez a kis füst csupán bevonta az eget, és
senkit semmiben nem zavart, a vadászok mégis elkomorodtak.
− Honnan jöhet? − dörmögte Organ, és elégedetlenül tekingetett körül.
Feszültség lett úrrá rajtuk, most már minden evezőcsapásnál azt várták, hogy felbukkan
előttük a várva várt föld − a Középső Emlő, a legmegfelelőbb és legbiztonságosabb a Három
Emlő közül.
Az ég közben ismét kiderült, a nap is visszapillantott még egyszer a tenger széléről, az
is lehet, hogy a világ széléről − annyira távoli és valószínűtlen volt ez az egész. De nyugodtan
bele lehetett nézni a napba, nem kellett félrefordulni. A pontosan kirajzolódó, rőt nap lassan
már kihunyt, halványan piroslott a füstösen bíborló messzeségben. Az ég kitisztult, ismét
nyugalom és fény áradt szét a világban. És ez elegendő volt ahhoz, hogy a feszültség
nyomban föloldódjék. Az emberek a tengeren már érezték, hogy közel a menedék és a pihenés
a szigeten.
2
A legfőbb isten.
 − Légy még egy kicsit türelemmel, és mindjárt meglátod elöl a Középső Emlőt −
mondta Organ a mellette ülő Kiriszknek, és bátorítóan megpaskolta a hátát.
A kisfiú már régen szeretett volna inni, de egyelőre tűrt, gyerekes naivságában feltétel
nélkül tartotta magát apja tilalmához. Emrain még elindulásuk előtt azt mondta neki, hogy a
vadászat idején kevés az ivóvíz, nem ihat kedvére az ember, mint otthon. Még a szigeteken
sincs egyetlen csöpp édesvíz, a három közül egyiken sem. És a csónakot sem terhelhetik meg
túlságosan. Inni csak akkor lehet, amikor mindenki inni fog.
Amikor az ég kiderült, amikor a megvilágosodó messzeségben előbújt a nap, a kisfiú
megérezte az öreg Organ jó hangulatát.
– Atkicsh! Nagyon szomjas vagyok! − mondta hősiesen mosolyogva, és az apjára
pillantott.
− No lám csak! − nevetett az öreg megértőn. – A máj után ez bizony nem is csoda!
Világos dolog! De hiszen mindnyájan szomjasak vagyunk, igaz?
Emrain és Milgun is helyeslően bólogatott a helyéről. És ez megörvendeztette Kiriszket
− tehát mindenki szomjas, nemcsak ő egyedül.
− No, ha így áll a dolog, örvendeztessük meg magunkat egy korty vízzel, aztán meg
rágyújtunk! Azzal az öreg Organ rögzítette a kormánylapátot, a csónak aljáról fölemelte a kis
vizeshordót, fölállította, hogy jobban a keze ügyébe essen, és a fakiöntőn át csorgatni kezdte a
vizet a belül ónozott rézmerítőbe. A víz hideg és tiszta volt − a forrásnál vették, éppen a Tarka
Kutya tenger felőli lejtőjén. Ott van a legjobb víz, mindig tiszta és jóízű. Nyáron a benne ázó
füvek illatát és a nedves föld szagát árasztja.
A merítőt Kiriszk tartotta a hordócska alá. Nagyon szerette volna gyorsan teleinni
magát. Amikor a merítő félig megtelt, az öreg Organ bedugta a nyílást.
− No, igyál! − mondta Kiriszknek. − Aztán majd adsz a többieknek is. Nehogy
kilötyköld − figyelmeztette.
Kiriszk először mohón, majd később, a vége felé, már lassabban ivott, és ekkor
megérezte, hogy a víznek nedvesfa-íze van.
− Elég volt? − kérdezte Organ.
− Igen.
− A szemeden látom, hogy nem egészen. De hát ez már így van. Egy cseppecskét még
adok. A máj komoly eledel, ha a szárazföldön volnál, akár egy vödörrel is megihatnál rá −
magyarázta az öreg, és a merítő aljára egy kevés vizet csurgatott Kiriszknek.
Amikor most teleitta magát, megértette, mennyire igaz, amit a felnőttek szoktak
mondani ilyenkor: „Ó, de megkönnyebbültem!”
Aztán háromnegyed részig töltötték a mentőt az evezősöknek. Kiriszk maga adta oda
mindegyiknek a vízadagját. Miután eleget ivott, egyáltalán nem volt ellenére, hogy az
édesapja és Milgun is annyit igyon, amennyit akar. A vén Organ azonban úgy érezte,
magyarázatra szorul, miért adott az evezősöknek háromnegyed merítővel:
– Te még kicsi vagy, ők meg, nézd, mekkorák! És a munkájuk nehéz. Amikor evez az
ember, nagyon kívánja a vizet.
A felnőttek valóban egykettőre kiitták a merítőből a vizet, és még kellett nekik önteni. A
vén Organ szükségesnek tartotta, hogy az evezősöket is megdorgálja:
− Jó lesz, barátaim, ha nem viszitek túlzásba. Nem a parton üldögéltek!
Emrain és Milgun válaszul csak mosolygott. Értjük mi a dolgot, de hát mit csináljunk −
szomjasak vagyunk.
Még maga Organ is, amikor megitta a maga adagját, a fejét csóválva, mosolyogva
mondta:
− Ami igaz, az igaz, nem lenne rossz a folyónál üldögélni. Hej, micsoda erő a nyers
máj!…
Majd megtömte a pipáját, pöfékelni kezdett nagy élvezettel, nem is sejtve, hogy soha
többé nem lesz része ilyen gyönyörűségben…
Kiriszk vette észre elsőnek a bajt!…
* * *
Ezt megelőzően a nyugalom csodálatos perceit élték, amikor is valamennyien,
szomjukat csillapítva, elégedettek és boldogok voltak.
Az első gyűrűsfóka puskavégre került, hamarosan elkövetkezik a pihenő a szigeten,
reggelre kelve pedig ismét indul a nagy vadászat a tengeri vadakra. Aztán nyomban a vadászat
után indulnak haza, késedelem nélkül. Minden rendben volt.
A csónak a szokásos módon haladt, szelte a hullámokat. Az öreg Organ a csónakfarban
kormányzott, szívta a pipáját, és lehet, hogy a maga Halasszonyára gondolt. Emrain és Milgun
csak az evezővel törődtek, úgy látszott, könnyedén, erőlködés nélkül, pontos, szép
csapásokkal eveztek. Kiriszk önkéntelenül elgyönyörködött a vadászokban. E percben
valamilyen gyermeki sugallatra mindegyiküket külön szemügyre vette, s külön-külön gondolt
valamennyiükre. Ösztönösen szerette őket, és büszke volt rá, hogy ebben az órában velük van
a vadászaton.
Kiriszk nem is tudta elképzelni ezeket az embereket másnak. Az öreg Organ bizonyára
mindig, mindenkor az öreg Organ volt, ilyen nagy ádámcsutkájú, hosszú nyakú, a keze hosszú
és bütykös, akár a gyökér, a megszokott módon könnyező szeme pedig mindent értő. Talán
lehetett másképp? Talán meglehetett volna az élet a törzs véne, e mindenki által tisztelt ember
nélkül? Furcsa, talán úgy is lehetne?
Az édesanyja azt mondja, hogy Kiriszk nagyon hasonlít az édesapjára, és hogyha felnő,
szakasztott olyan lesz, mint Emrain. A szeme is, azt mondja, éppolyan barna, mint a makk, az
erős fogai is olyanok − a két metszőfog kissé előre áll. És a szakálla is, mondja az édesanyja,
olyan lesz, mint az édesapjáé, kemény szálú, sűrű és fekete. Nemhiába hívják az édesapját
Szakállas Emrainnak. Amikor Kiriszk még kisebb volt, amikor még pucéran fürdött a
patakban, az édesanyja oldalba bökte a testvérét: „Nézd csak, nézd, kiköpött az apja.” És
valamin igen jól szórakozva, hamiskásan sutyorogva majd meghaltak nevettükben, és azt is
mondta az édesanyja, hogy ha Kiriszknek, amikor majd felnő, olyan felesége lesz, mint ő,
akkor az az asszony nem fog panaszkodni − jó dolga lesz, ezt biztosan tudja. Furcsa, gondolta
Kiriszk, kinek és hogyan lesz jó dolga? És miért nem fog panaszkodni a felesége, ha ő olyan
lesz, mint az édesapja?
Ott ül elöl, és evez. Fekete szakállú, fehér fogú. Vállas, magabiztos, kiegyensúlyozott.
Kiriszk nem emlékezett rá, hogy az édesapja valaha is rákiabált, sajnálta vagy ajnározta volna,
mint mások. A szeme színe tényleg akár az érett makké, és tiszta, csillogó.
Mögötte, a másik pár evezőnél ül Milgun, az unokabátyja, aki két évvel fiatalabb az
édesapjánál. Hiába bátyja − szakálla alig van. Az a pár szál is úgy meredezik, mint a rozmár
bajusza, ő maga is rozmárhoz hasonlít. Beszélni meg vitatkozni is szeret, ha valami nem a
kedvére való. Senkitől sem tűri el, hogy megsértse − egyszer egy idegen kereskedővel is
összeverekedett. Az egész törzsnek bocsánatot kellett kérnie, hogy kiengesztelje a kereskedőt.
Milgunnak meg esze ágában sem volt: annak ellenére, hogy kis termetű és zömök, mint egy
tuskó, csak heveskedett, és azt mondta, majd ő bebizonyítja a maga igazát. Leitta magát. Erre
sose kellett biztatni. Néhány férfi, köztük Emrain is, le akarta fogni, odáig ment a dolog, de
erősnek bizonyult, akár a medve. Kiriszknek ő Aki-Milgun.3Az édesapjával jó barátok,
mindig együtt járnak vadászni, mert soha nem hagyják cserben egymást, és mindketten kitűnő
vadászok. Milgun fia még egészen kicsi, épp hogy csak járni kezdett, a kislányai már
idősebbek. Kiriszk senkinek nem engedi, hogy bántsa őket, azt próbálná meg valaki. Kiriszk
édesanyja is odavolt a kislányokért, akik gyakran átszaladtak hozzájuk, játszani Pszulkkal.
A kislányok közt persze a legszebb Muzluk! Kár, hogy amikor majd felnő, azt mondják,
máshová, a szomszédos férfiak valamelyikéhez adják férjhez. El kéne venni, és nem
3
Aki − idősebb rokon.
odaadni…
Otthon, a tengerparton, Kiriszk ritkán gondolt ilyesmire, most meg, az otthontól távol,
minden megszokott dolog számára eddig ismeretlen, megható értelmet kapott.
Hirtelen nagyon hazakívánkozott, oda, ahol a Tarka Kutya-szikla mögött, a folyó
völgyében, az erdőszélen, a tengerparti nyivhek − a Halasszony törzsbeliek − ősi szállása volt.
Ebben az órában annyira szerette volna látni az édesanyját, hogy szinte belesajdult a szíve. De
hát olyan messze voltak a hazai parttól, a kedves Tarka Kutyától, amely örökösen ott futott az
örök tenger partján! Kiriszk önkéntelenül megfordult, mintha meg akarna győződni erről, és
ahogy körülnézett, egészen váratlan dolgot pillantott meg.
A tengeren, szinte a fél látóhatárt eltakarva, két összefüggő, nyelv formájú, széles
sávban sűrű, szürke ködfal tartott feléjük. A köd szemmel láthatóan közeledett, félelmetesen
gomolyogva az elfeketült víz felett, és ellenállhatatlanul betöltötte az egész környéket. Úgy
közeledett, mint valami élőlény vagy szörnyeteg, amelynek az a célja, hogy elfogja és
csónakostul elnyelje őket, az egész látható és láthatatlan világgal együtt. A köd éppen abból az
irányból jött, ahol korábban, a távolból szigetnek vélve, Kiriszk valami kivehetetlen, a tenger
közepén megdermedt szürke masszát látott. Most ez az egész massza, fölfúvódva és a szemük
előtt növekedve, a széltől űzve, zajtalanul és megállíthatatlanul tartott feléjük.
− Nézzétek! Nézzétek! − kiáltotta ijedten Kiriszk. Mindnyájan meghökkenten kapták fel
a fejüket.
A csónak egy pillanatra irányítás nélkül maradva, táncolni kezdett a hullámokon. És
ugyanebben a pillanatban már hallották annak a hatalmas hullámnak a félelmetes zúgását,
amely a köd tömör függönye mögül rohant elő. A hullám gördülve tört előre a tomboló víz
egyre növekvő dübörgésével, földuzzadva, felszökkenve és leomolva, szinte egy-időben.
− Fordulj meg! − kiáltotta kétségbeesetten Organ. − Fordítsd meg a csónak orrát!
Alighogy az evezősöknek sikerült a hullámmal szembe fordítaniuk a csónakot, a viharos
szél első csapása majdnem felborította Organ csónakját. A hullám tovanyargalt, fölkeltve a
tenger fölháborodását, és máris beállt a köd. Amikor az előrekúszó köd széle már egészen
közel volt, világosan lehetett látni, milyen komor ünnepélyességgel, milyen gonosz
eltökéltséggel és feltartóztathatatlanul mozog ez a gomolygó, eleven feketeség.
– Emlékezzetek a szélirányra! Emlékezzetek a szélirányra! − kiáltotta még Organ. Azzal
minden hirtelen áthatolhatatlan sötétségbe zuhant. A köd úgy omlott rájuk, mint a lavina, a
végtelen sötétség örvényébe rántva őket. Hirtelen, egyetlen szemvillanás alatt az egyik
világból a másikba kerültek. Minden eltűnt. E perctől kezdve nem volt sem ég, sem tenger,
sem csónak. Még egymás arcát sem tudták megkülönböztetni. És ettől fogva percnyi
nyugalmuk sem volt − tombolt a tenger. A csónakot föl-le dobálta, hol egyszerre fölrántotta,
majd hirtelen letaszította a hullámok közt megnyíló mélységbe. A felcsapódó hullámoktól és a
vízpermettől a ruha átnedvesedett és elnehezült. De a legnagyobb baj az volt, hogy az
emberek a sűrű ködben semmit sem láttak maguk körül, minden egybemosódott, nem tudták
megállapítani, mi történik a tengeren, mit kell tenniük. Egyet tehettek csupán: harcolni
találomra és vakon, hogy valamilyen úton-módon hullámmal szemben tartsák a csónakot, s ne
engedjék fölborulni. Most már szó sem lehetett arról, hogy valamilyen cél felé irányítsák. A
hullámok a maguk féktelen kénye-kedve szerint sodorták, ki tudja, hová, és azt sem lehetett
tudni, sokáig tart-e ez így.
Kiriszk azelőtt is hallott róla, hogy a vadászok a tengeren viharba kerültek, sőt az is
megtörtént, hogy örökre eltűntek; ilyenkor a közös gyászban az asszonyok és a gyerekek sok-
sok napon át égették a jelzőtüzeket a Tarka Kutya oldalán, reménytelenül reménykedve: hátha
mégis felbukkannak! De akkor még csak nem is sejtette, milyen szörnyű és kegyetlen dolog
ez: elpusztulni a nyílt tengeren. Még kevésbé sejtette, hogy azok az ártatlan ködök, a téli
időszak néma jövevényei, amelyeknek a megjelenését annyira szerette, amikor a tejsűrű
csendbe bűvölt egész világot egyenletes fehér homály lepte el, amikor a földi tárgyak szinte
felröppentek s áttetszően dermedtek meg a levegőben, amikor a lelket megmagyarázhatatlan
szorongás és kellemes bágyadtság tölti el valamilyen mesebeli látomásra várva, hogy ezek a
ködök ilyen fenyegető, mindenütt jelenlévő ellenséggé is válhatnak. A sötét köd
összecsavarodva, kúszva, szétfolyva, majd ismét összetömörülve gomolygott a háborgó
tenger fölött, mozgása kígyó tekergésére emlékeztetett…
Kiriszk az ülésbe kapaszkodva, rémületében görcsös igyekezettel bújt oda az öreg
Organ lábához.
− Kapaszkodj belém! Csak jó erősen! − kiáltotta a fülébe Organ, és többet már nem is
tudott mondani vagy tenni a kisfiú érdekében.
És egyikük sem tudott könnyíteni a kisfiú sorsán, mivel valamennyien egyenlők voltak
a tomboló elemmel szemben. Ha Kiriszk ordít vagy sír, vagy az apját hívja, Emrain akkor sem
mozdult volna a helyéről, mivel a csónakot csak azzal tudták a hullámmal szemben tartani,
hogy ő és Milgun elkeseredetten egyensúlyoztak az evezőkkel, kivédve a hullámok
felcsapódását és széthullását.
A hullámok megállás nélkül sodorták a csónakot a köd áthatolhatatlan sötétjében. Organ
még megpróbált valahogy kormányozni, hogy megőrizze az egyensúlyt, de a szélvihar
mindjobban erősödött.
Talán már éjfél is volt. A ködben nehezen lehetett megállapítani az időt. Az éjszaka
beálltát csak abból érzékelték, hogy a sötétség egyre sűrűbb lett. És ebben a sötétségben már
jó ideje tartott ez a szakadatlan, gyötrő és egyenlőtlen küzdelem, amelynek a kimenetele
majdnem reménytelen volt. És mégis, a nyivh halászok egyelőre tartották magukat, még nem
hagyta el őket az a kétségbeesett reménység, hátha váratlanul elül a vihar, úgy, ahogy
kerekedett, és eloszlik a köd, akkor aztán majd töprenghetnek, hogy mitévők legyenek. És
egyszer ez a reményük már-már megvalósulni látszott. A szélvihar egy időre mintha vesztett
volna erejéből, lassan megszűnt a dobálás, a freccsenő, csapkodó víz elcsendesedett. A
sötétség azonban ugyanolyan maradt: sűrű és palafekete. Túlharsogva a tenger zúgását,
elsőnek Organ szólalt meg:
− Itt vagyok! Kiriszk velem van! Halljátok a hangom?
− Halljuk! A helyünkön vagyunk! − felelte rekedten Emrain.
− Melyikőtök jegyezte meg a szélirányt? − kiáltotta Organ.
− Mi értelme? − csattant fel dühösen Milgun. Az öreg elhallgatott. Valóban, a
széliránnyal most mit sem kezdhettek. Hová sodorta őket a víz, hol vannak, közel vagy távol a
szigetektől, amelyek tájékozódásul szolgálhatnának, nehéz lenne megmondani. Az sem
lehetetlen, hogy olyan messzire sodródtak, hogy soha nem találják meg az Emlőket. Az
öregember hallgatott, a sötétség és a himbálózás nyomasztóan hatott rá. A nagy Organ súlyos
gondolatokba merült. Az egyetlen, amit talán szerencsének tarthattak: hogy a sors akaratából
elkerülték a szigeteket, s nem zúzódtak szét a part menti sziklákon. A szigetek és a csillagok
nélkül azonban most, éjszaka és ködben, semmiképp sem lehetett tájékozódni. Organnak nem
volt ereje, hogy valamit is mondjon. És mégis, egy kis idő múlva így kiáltott fel:
− Tlangi-la4 volt, amikor orral megfordultunk!
Senki sem válaszolt a szavaira. A két férfinak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy
válaszoljanak. Organ megint elhallgatott. Kiriszk egész testében reszketve az öreg lábához
bújt. Ekkor Organ figyelmeztette az evezősöket:
− Kiriszkkel kimerjük a vizet, tartsátok magatokat!
A kisfiúhoz hajolt, kitapogatta a sötétben, és amikor meggyőződött róla, hogy Kiriszk
sértetlen, így szólt hozzá:
− Kiriszk, ne félj! Gyere, merjük ki a csónakból a vizet. Különben rosszul járunk. Egy
szapulyunk van, megtaláltam, te meg fogd a merítőt, mégis jobb lesz, ha… Fogod? Vegyed
már, ha mondom…
4
Délkeleti, erős és hideg tengeri szél.
 − Igen, atkicsh, fogom. Sokáig tart ez? Félek.
− Én is félek − mondta a vén Organ. − De mi férfiak vagyunk, s az ilyesmit meg kell
szoknunk.
− Nem süllyedünk el, atkicsh?
− Nem süllyedünk el. De ha igen, akkor úgy kell lennie. Most pedig rajta, fél kézzel
kapaszkodj belém, a másikkal meg meregesd, öntözd ki a vizet.
Még jó, hogy Organ idejében észbe kapott, és a kis szünetet felhasználta; így ki tudták
merni a csónakban összegyűlt vizet. És ekkor, amint tapogatózva, csak úgy vaktában
meregették a vizet, Organ figyelmeztette Kiriszket arra a hordócskára, amelyből napközben
ittak.
− Kiriszk − mondta, és megfogta a kisfiú kezét −, itt a mi hordócskánk a vízzel. Érzed?
Jól jegyezd meg, bármi történjék is, a hordócskára vigyázz. Fogd meg, kapaszkodj bele, és el
ne ereszd. Ha valami történne, jobb lesz elpusztulnunk, mint hogy a hordócskát elveszítsük.
Megértettél? Senkiben se reménykedj… Hallod?
Még jó, hogy szólt erről, még jó, hogy figyelmeztette a kisfiút. Nagyon hamar hasznát
vette.
A szélvihar, miután átmenetileg egy kicsit alábbhagyott, ismét tombolni kezdett. Ezúttal
még nagyobb erővel és még vadabbul, mintha kihasználná az éjszakai sötétséget és az
emberek védtelenségét, akik a sötétben és a ködben semmit sem láttak. Ezúttal a hullámok is
újabb ádáz rohamot intéztek ellenük. Pörgött, forgott Organ csónakja a láthatatlan hullámok
között, jobbra-balra lendült minden oldalról rázúduló csapásaik alatt. A hullámok át-meg
átcsaptak a csónakon. A csónak erősen lesüllyedt, sok vizet szedett magába. Organ térden
csúszkálva, bárhogy igyekezett is a szapullyal, a bezúduló vizet nem volt értelme kimeregetni.
És ekkor felhangzott az evezősök vad és kétségbeesett kiáltása:
– Dobj ki mindent? Sü-üllyedünk! Vízbe mindent!
Kiriszk hangos sírásra fakadt rémületében, de senki sem hallotta, és senki sem törődött
vele. A kisfiú a csónak farába kucorodott, a kormányhoz, és maga alá szorította a kis hordót.
Féloldalt ráfeküdt, görcsösen összehúzódva és a sírástól reszketve. Emlékezett rá, hogy ez a
legfontosabb dolga, akármi történjék is. Megértette, hogy süllyednek, de ekkor is azt tette,
amit Organ, a törzs legöregebb embere mondott neki: őrizte a kis vizeshordót.
A félig elsüllyedt csónakon sürgősen segíteni kellett. Milgun egyelőre még
eszeveszetten tovább dolgozott az evezőkkel, minden erejét beleadta, nehogy a csónak
felforduljon, Organ és Emrain pedig mindent kidobált a csónakból. Nem volt más lehetőség.
A tengerbe repült a két winchester, a szigony, a kötélcsomók, a többi holmival együtt, még
Organ bádog teáskannája is. Jóval nagyobb gondot okozott az elejtett gyűrűsfóka. Az átázott,
elnehezedett, csuszamlós hús− és zsírtömeggel sehogy se boldogultak. Föl kellett volna
emelni a csónak aljáról, és átdobni az oldalán. Azt, amiért tengerre szálltak, és fölkeresték a
lakatlan szigeteket − a zsákmányt −, ki kellett dobni. Rekedt, ordító hangon szitkokat és
átkokat szórva, a szűk helyen nagy keservesen fölemelték az állatot a csónak párkányára, és
végre bedobták a tengerbe. Még ebben a zűrzavarban és a tengerrel vívott kegyetlen
küzdelemben is érezni lehetett, milyen megkönnyebbülve lódult meg a csónak, miután
megszabadult a gyűrűsfóka terhétől. És valószínűleg ez mentette meg őket…
* * *
Elsőnek Organ tért magához. A fehér, élettelen pusztaság láttán nem értette meg rögtön,
hol van, és mit jelent ez a zavaros, áthatolhatatlan mozdulatlanság körös-körül. Ez a köd volt.
A nagy köd némán, oszthatatlanul, és állhatatosan pihent ebben az időben az óceán
egész térsége fölött. A nagy köd elszenvedte a maga nagy dermedését…
Amikor a szeme kissé már hozzászokott a körülményekhez, az öreg Organ a homályban
már ki tudta venni a csónak körvonalait, aztán az emberekét is. Emrain és Milgun a helyükön,
az evezőik mellett hevertek. Halálosan kimerülve, az éjszakai szélvihartól elgyötörten, olyan
furcsa testhelyzetben feküdtek, mintha egyetlen csapással végeztek volna velük, csak erős,
szaggatott horkolásuk jelezte, hogy életben vannak. Kiriszk összegörnyedve a lábánál feküdt,
a hordócskára borulva. Reszketett álmában a hidegtől és a nedvességtől. Organ megsajnálta a
kisfiút, de semmivel nem tudott segíteni rajta.
Az öregember az átélt éjszakától kábultan ült a csónakfarban, ősz fejét lecsüggesztve.
Egész teste fájt és sajgott. Hosszú, inas két karja úgy csüngött, mint a szíj. Sokféle bajt és
megpróbáltatást ért meg életében Organ, de ilyen kegyetlen helyzetbe még sohasem került.
Nem tudta elképzelni, hogy most hol lehetnek, hová kergette őket a vihar, milyen messze
lehetnek a szárazföldtől, a tengeren vannak-e vagy az óceánon. Sejtelme sem volt, hány óra
lehet. A sűrű, áthatolhatatlan, dermedt-mozdulatlan ködben összefolyt a nappal az éjszakával.
De minden valószínűség szerint, ha figyelembe vesszük, hogy a tengeri szélviharok
rendszerint reggelre nyugszanak el, akkor nappal volt. Alighanem délután.
Bárhogyan volt is, még ha örült is, hogy csodával határos módon életben maradtak, az
öreg Organnak volt oka lógatnia a fejét. Mindenüket elveszítették, ami velük volt induláskor,
még a fegyvereket is, amelyeket utazó kereskedőktől cseréltek sok száz cobolyprémért; most
úgy maradtak a csónakban két pár evezővel és egy megkezdett hordócska édesvízzel. Vajon
mi vár rájuk?
Természetesen, amint az evezősök magukhoz térnek, együtt átgondolják, mitévők
legyenek. De ki mondja meg, hogy merre tartsanak? Pedig ez a legfontosabb. Másodszor, ha
megvárják az éjszakát, és az ég nem lesz felhős, megkísérelhetik a tájékozódást a csillagok
szerint. Vajon meddig kell majd evezniük? Mennyi erőre és időre lesz szükség? Sikerül-e,
kibírják-e?
És ez a köd, mi ez a köd? Sűrűn és mozdulatlanul nyúlik el az óceán fölött. Pontosan
olyan, mintha örökké itt akarna maradni. Vajon mindenütt így van, az egész világ ilyen ködbe
burkolózott?…
Pipázni és inni szeretett volna. A szívnivaló azonban már nem okozott gondot − az a kis
dohány, ami még nála maradt, teljesen elázott. És a pipája is eltűnt valahová. Hát a víz? Hát
az ennivaló? Organ félt erre gondolni. Egyelőre még elviselhető, egyelőre még lehet nem
gondolni rá…
A tengeren holt hullámzás volt, teljes nyugalom és szélcsend. A csónak csak könnyedén
himbálózott egy helyben. Sehová nem sodródott, és semerre nem úszott. A vízbe lógó evezők
élettelenül hevertek a felszínen. Meg lehetett érteni Emraint és Milgunt is − a végsőkig
kimerültek, már nem tudták beemelni az evezőket a csónakba: halálosan mély álomba
zuhantak.
A tökéletes szélcsendben minden homályba és mozdulatlanságba dermedt. Állt a tenger,
állt a köd, állt a csónak, nem volt hová sietni… nem volt hová evezni…
A szomorúan kornyadozó öregember észrevétlenül elaludt, és csak Kiriszk költögetésére
ébredt fel.
− Atkicsh, atkicsh! − bökdöste a kisfiú.− Inni akarunk.
Organ felneszelt, és megértette, hogy törzsének három tagja cselekvést vár tőle, mivel ő
a törzs véne, és megértette, hogy elkezdődik a legszörnyűbb: a víz elosztása…
A köd most is ugyanolyan sűrűn és mozdulatlanul állt. A tengeren tökéletes volt a csend.
A nap egész hátralévő részében lassan haladtak a ködben. Céltalanul, és nem tudni,
hová.
Azután, hogy az emberek magukhoz tértek, és megértették a helyzetüket, már nem
maradhattak egy helyben.
Így hát eveztek. Lehet, hogy a szárazföldhöz közeledtek, vagy talán épp ellenkezőleg,
eltávolodtak tőle.
De ez mégis a mozgás valamilyen illúzióját keltette.
Egyedül abban bizakodtak, hogy ha a köd eloszlik, akkor tudni fogják, mit kell tenniük.
 Mindenesetre éjjel látni lehet majd a csillagokat, ha a köd felszakad. Legelőször is a
csillagokhoz kell igazodni.
Még az a reményük is megvolt, hogy beleütköznek valamilyen szigetbe. Ott azután
majd könnyebb lesz a tájékozódás.
Így haladtak, egyelőre sehová, állandóan a ködben.
Organ mindamellett bevezetett bizonyos rendet a csónakban. A vizet kimerték az
aljából, hogy ne tocsogjon a lábuk alatt. Kiriszket maga mellé ültette a csónakfarba, hogy az
oldala melegítse a kisfiút, s gyorsabban megszáradjon. Ivóvizet is mindenkinek egyformán
adott. Most először nem kapott senki egy egész, hanem csak egynegyed merítőnyit. A viharos
éjszaka után szükségük lett volna rá, hogy legalább egyszer jól teleigyák magukat. De Organ
kijelentette: eperctől kezdve csak akkor fognak inni, amikor ő szükségesnek tartja, és csak
annyit, amennyit ad. És a nagyobb nyomaték kedvéért meglötyögtette a vizet a hordócskában
− már csak félig volt.
Nem várt öröm is érte őket: amikor hozzáfogtak, hogy kimerjék a vizet a csónakból, a
kishordó mögött, a csónakfar legsarkában, az ülés alatt, gyűrűsfókabőrből varrott kis
tarisznyát találtak szárított hallal. A nagy zsákot az elemózsiával meg a többi holmit mind
kidobták, de a kis tarisznya − Milgun felesége készítette az útra − véletlenül a csónakban
maradt, mivel az ülés alatt volt, a kishordó mögött, amelyet Kiriszk őrzött, minden
eshetőségre számítva. Igaz, hogy ezt is teljesen átitatta a tengervíz, a jukola, a szárított hal
pedig kifordult az ember szájából, annyira átjárta a só, pedig anélkül is sós volt. De mégis
élelem volt. És ha lett volna elegendő ivóvizük, akkor az ilyen szárított hal is tökéletesen
megfelelt volna.
Egyelőre senki sem nyúlt a jukolához, féltek a szomjúságtól…
Mindnyájan csak egyre vártak: mikor oszlik el a köd…
A tökéletesen néma és mozdulatlan ködben csupán az evezővillák nyikorogtak
egyhangúan. A nagy csendben ez a nyikorgás úgy hangzott, mint egy eltévedt ember fáradt,
panaszos nyöszörgése: hol vagyok, hol vagyok? Merre menjek, merre menjek most már?
Mindnyájan csak egyre vártak: mikor oszlik el a köd….
* * *
A köd nem oszlott el, és nem is volt szándékában. Meg se moccant. Úgy rémlett, hogy
valamilyen fantasztikus és szörnyű, nem is földi lény, amely nyirkos nedvességet lehel,
elnyelte az egész világot, a földet, az eget és a tengert…
A köd méhében ismét éjszaka született. Ezt a körös-körül szétömlő sötétségből lehetett
megállapítani. És sehol egy csillag, sehol az ég odafent.
Evezni tovább valahová, csak azért, hogy valahová menjenek, már nem volt értelme.
Vártak, bizakodtak és reménykedtek, hátha feltűnnek a csillagok az égen. Vártak óráról
órára. Várták, hogy feltámad a szél, és elűzi ezt a gyűlölt, sokszorosan átkozott ködöt. Nem
aludtak. Könyörgéssel fordultak az ég szelleméhez, hogy tárja ki előttük a csillagos égboltot,
esdekelve hívták a szelek urát, ezt a sörényes, loncsos pofájú vadállatot, hogy ébredjen föl ott,
a tengeren túl.
De mindhiába: senki sem hallotta meg a könyörgésüket, és a köd nem oszlott szét.
Kiriszk is várta a csillagok megjelenését. Ezekre az égen parányi játékszerekként
szikrázó csillagokra most mindennél nagyobb szüksége volt. Mindaz, amit az elmúlt este óta
át kellett élnie, megrázta, rémületbe ejtette a kisfiút.− Hiszen oly könnyű volt gyermeki lelkét
elkeseríteni, megtörni, végleg megsemmisíteni. De az, hogy a három felnőtt, aki egy
csónakban volt vele, a közös halálveszedelemben, amikor úgy látszott, már nincs menekvés,
mégis legyűrte a nekivadult elemet, reményt plántált a lelkébe, hogy ez alkalommal is
meglelik a szabaduláshoz vezető utat. Erősen hitte, hogy elég, ha a csillagok feltűnnek az
égen, máris vége szakad a szenvedésüknek.
Csak minél hamarabb történjék ez meg, hogy mielőbb visszatérhessenek a szárazföldre,
oda, a Tarka Kutyához, mielőbb, mielőbb, mielőbb, mert már roppant szomjas és éhes,
kibírhatatlanul szomjas és éhes, s minél tovább tart, annál hevesebben kívánja a vizet és az
ételt, nagyon vágyik haza az édesanyjához, a rokonaihoz, a kunyhókhoz, a füsthöz, a
patakokhoz, a füvekhez…
A bajbajutottak az egész éjszakát várakozásban kínlódták át, de semmi sem változott: a
köd nem mozdult a helyéről, a csillagok nem lepték el az eget, a tenger továbbra is homályba
merült.
Egész éjszaka szomjúság gyötörte, nyirkos volt minden, fázott, de mindenekelőtt inni
szeretett volna. Kiriszk úgy vélte, hogy csak ő kívánja ilyen rettenetesen a vizet, pedig a
többiek ugyanúgy szenvedtek a csillapíthatatlan szomjúságtól. De a legjobban ő akart inni. És
ez még marcangolta is a lelkét, hogy ő akar a legjobban inni.
A vén Organ meg nem adott vizet, amikor Kiriszk mégiscsak kért egy keveset.
− Nem − mondta keményen −, most nem lehet. Tűrj.
Ha tudta volna Organ, milyen szomjasak lettek a szárított hal után, amelyet hárman, az
édesapjával és Milgunnal együtt − estefelé már nem állhatták tovább − mégis elrágcsáltak
éhségükben! És bár ittak rá, az a kis víz egyáltalán nem volt elegendő, és egy kis idő múltán
még jobban gyötörte őket a szomjúság. Az öreg Organ nem nyúlt hozzá a jukolához, tűrt, de
vizet se ivott, takarékoskodott vele, egyetlen kortyot sem engedélyezett magának. Aznap
kétszer ittak, reggel meg este − Organ kivételével. Este csak egy csöppet, alig volt valamennyi
a merítő alján, és a kishordóban egyre kevesebb és kevesebb víz maradt.
Amikor inni, inni és ismét csak inni akart, a várakozás az ivások közti szünetekben
kétszeresen gyötrelmessé vált.
Így tartott egész éjszaka… És egész éjszaka mozdulatlanul feküdt a víz felett a dermedt
ködtakaró. És a tenger se moccant…
* * *
Reggel sem történt semmilyen változás. Csak egy kicsit kivilágosodott a ködrétegek
piszkosszürkés belseje, egy kicsit tágasabb lett körös-körül. Most már meg tudták
különböztetni egymás arcát és szemét. És a csónak körül is néhány százsennyire 5 tompán
csillogott a súlyos, mozdulatlan − akár a higany −, holt hullámzás. Ilyen mozdulatlan vizet
Kiriszk még soha nem látott.
Szellő se rezdült, és nem jött semmi változás.
Ezen a reggelen a kisfiút nagyon megdöbbentette, mennyire megváltozott a felnőttek
arca. Mélyen beesett orcájukon durva borosta ütközött ki, a szemük elvesztette fényét, sötét
karikák árnyékolták, mintha halálos betegség tört volna rájuk. Még az édesapja, ez a
rendkívül erős és magabiztos férfi is a felismerhetetlenségig megváltozott. Csak a szakálla
volt a régi. Ajkát majdnem feketére harapdálta. Szánakozva nézett Kiriszkre, bár hallgatott,
egyetlen szót sem szólt. Különösen az öreg Organ esett nagyon össze. Meggörnyedt, még
őszebb lett, nagy ádámcsutkájú nyaka még jobban megnyúlt, a szeme pedig még eresebben
könnyezett. Csak a tekintete emlékeztetett a régi Organra. A törzs vénjének bölcs, szigorú
tekintetében még mindig ott rejtőzött valami jelentős, amit csak ő tudott, s ő értett.
A napot a legnehezebbel kezdték: szétosztottak maguk közt néhány korty vizet. Maga
Organ adagolta ki. A kishordót a hóna alá szorította, és vékonyka sugárban csurgatta a vizet a
merítő aljára; a keze közben erősen reszketett. Először Kiriszknek adott. Kiriszk alig győzte
kivárni. Foga vacogva verődött a merítő széléhez, s ahogy a vizet nyelte, csupán egy
pillanatig érezte, hogy enyhül, csillapul a bensejét égető forróság, és az izgalomtól zúgni
kezdett a feje. De amíg a merítőt visszaadta, ez a forróság ismét fellobbant benne, mint az
előbb, vagy még perzselőbben, pontosan úgy, mintha egy vadállatot ingereltek volna a
bensejében. Aztán Milgun ivott. Majd Emrain. Nézni is szörnyű volt, ahogy ittak. Reszkető
kézzel kaptak a merítő után, és amikor visszaadták, nem néztek Organ arcába. Mintha ő lett
5
Tengeri százseny 1,83 méter.
volna a vétkes abban, hogy olyan kevés jutott nekik. Organ pedig, amikor rá került a sor, nem
töltött magának egyetlen csöppet sem. Szótlanul bedugaszolta a kishordót. Ez elképesztette
Kiriszket. Ha a kishordó nála van, egy egész mentővel öntött volna magának, majd újra meg
újra, s ivott, egyre csak ivott volna, amíg össze nem esik. Aztán jöjjön, aminek jönni kell.
Csak legalább egyszer teleihassa magát. A vén Organ viszont még azt is megtagadta magától,
ami járt neki. Lemondott a néhány kortynyi vízről.
− Miért csinálod ezt, atkicsh? Önts magadnak is, mint mindenkinek! − mondta rekedten
Emrain, aki végre erőt vett magán. − Már tegnap sem ittál, ha pusztulnunk kell, pusztuljunk el
együtt!
− Megleszek nélküle! − felelte rendíthetetlen nyugalommal Organ.
− Nem, ez nem helyes! − emelte föl hangját Emrain, és ingerülten hozzátette: − Akkor
én sem fogok inni!
− Nincs is mit! Kár a szóért! − Organ elmosolyodott, mintha azt mondaná, de értetlenek
vagytok, szelíden megcsóválta a fejét, majd ismét kidugaszolta a kishordót, és kevéske vizet
csurgatva a mentőbe, így szólt: − Igyon csak Kiriszk helyettem.
A kisfiú zavarba esett, s valamennyien elhallgattak. Organ pedig odanyújtotta neki a
merítőt:
− No, Kiriszk, igyál. Ne gondolj semmire. Kiriszk hallgatott.
− Igyál − mondta neki Milgun.
− Igyál − mondta neki Emrain.
− Igyál − biztatta az öreg Organ.
Kiriszk habozott. Majd szomjan halt, szerette volna ezt a pár korty vizet egyszerre
meginni, de nem merte.
− Nem − mondta, leküzdve a bensejét marcangoló kívánságot −, nem, − atkicsh, idd
meg magad − és érezte, hogy szédül.
Organ keze megremegett e szavak hallatán, és mélyet sóhajtott. Ellágyult tekintete
hálásan simogatott végig a kisfiún.
− Tudod, mennyi vizet megittam már én életemben? De neked még nagyon sokáig kell
vizet innod, hogy… − Nem fejezte be szavait. − Megértettél-e, Kiriszk? Igyál, így kell lennie,
neked kell innod, miattam meg ne nyugtalankodj. Tessék!
S ahogy a vizet nyelte, ismét csupán egy pillanatig érezte, hogy enyhül, csillapul a
bensejét égető forróság, de a megkönnyebbülés után nyomban újra inni szeretett volna. Pedig
most poshadó víz utóíze maradt vissza a szájában. Törődött is vele! Csak lett volna víz,
akármilyen, csak inni lehessen. De a víz egyre kevesebb…
− No, hogy legyen, mit csináljunk? − kérdezte Organ, törzsének tagjaihoz fordulva. −
Evezzünk?
Hosszú hallgatás következett. Valamennyien körülnéztek. De a csónaktól mintegy két
százsennyire − az áthatolhatatlan ködön kívül − már semmi nem volt a világból.
− Hová evezzünk? − törte meg mély sóhajjal a csöndet Emrain.
− Mi az, hogy hová? − csattant fel hirtelen Milgun. − Evezni fogunk, jobb evezni, mint
egy helyben megdögleni!
− Evezünk vagy nem evezünk, egyre megy − térítette észre Emrain. − Ebben a ködben
sehová se evezel, hát akkor nem mindegy?
− Köpök én erre a ködre! − berzenkedett még támadóbb hangon Milgun. − Köpök a te
ködödre! Világos? Evezni fogunk, mert ha nem, nyomban felfordítom ezt az átkozott
csónakot, és valamennyien megyünk a halaknak eleségül. Megértettél, Szakállas Emrain?
Evezni fogunk! Megértetted?
Kiriszk kínosan érezte magát. Szégyenkezett Aki-Milgun helyett. Úgy viselkedett,
ahogy nem kellett volna, mégiscsak fiatalabb az édesapjánál. Tehát valami megváltozott,
valami összeomlott benne, vagy abban, amit ez a négy nyivh a csónakban együtt jelentett.
Mind hallgattak, leverten és szomorúan. Hangosan fújtatva maga Milgun is elcsendesedett,
Emrain lehajtotta a fejét. A vén Organ pedig elnézett valahová oldalt, arca kifürkészhetetlen
volt, mint az a köd, amely sűrű lepelként körülvette őket minden oldalról.
− Nyugodj meg, Milgun − szólalt meg végül Emrain. − Hiszen csak úgy mondtam,
persze hogy jobb evezni, mint egy helyben állni. Igazad van. Rajta, evezzünk!
Megindultak. Újból megcsikordultak az evezővillák, ismét csobbanva emelkedtek és
ereszkedtek az evezőlapátok, hangtalanul futottak szét, és a csónak mögött nyomban el is
simultak a hullámok. Úgy érezték, mintha nem haladnának, hanem egy helyben állnának.
Bármennyit eveztek is, csak köd vette körül őket, olyan volt az egész, mint egy bűvös körben.
Bizonyára ez hozta ki Milgunt ismét a sodrából.
− Köpök én a te ködödre, hallod-e, te Szakállas Emrain! − kiabált indulatosan. − És azt
akarom, hogy gyorsabban evezzünk! Mozogj, Szakáll, evezz, ne aludj, hallod-e? Köpök én a
te ködödre!
És Milgun vadul nekifeszült az evezőknek.
− Rajta, húzd meg! Húzd meg! − követelte.
Emrain nem akarta tovább dühíteni, de mivel megbántódott, belement ebbe az esztelen
játékba.
A csónak egyre sebesebben haladt. Eszeveszetten suhant a ködfoszlányok között, nem
tudni, hová, és nem tudni, miért. Milgun és Emrain, egymással versengve, iszonyatos
tempóban tovább evezett, valamilyen vad, dühödt, őrjöngő elkeseredettséggel, mintha maguk
mögött hagyhatnák a ködöt, kitörhetnének végtelen térségeiről.
Villogtak az evezőtollak, ferdén hulló vízharmatot hintve szét, zúgott a víz a csónak
oldala mellett, előrehajoltak, majd hátravetették verejtékben úszó, eltorzult arcukat az
evezősök, előregörnyedve feszítették evezőiket a víznek…
Be a levegőt, ki a levegőt, be a levegőt, ki a levegőt… Belégzés, kilégzés, belégzés,
kilégzés…
Köd elöl, köd hátul, köd körös-körül.
− Hana, hana!6 − köpte ki szinte magából dühödt ordítással Milgun.
Kezdetben Kiriszk is felélénkült, a mozgás csalóka varázsa őt is megejtette, de aztán
megértette, milyen értelmetlen és szörnyű ez az egész. A kisfiú ijedten nézett a vén Organra,
várva, hogy véget vet az értelmetlen hajszának. De az öregember mintha nem is lett volna
jelen, tűnődő tekintete elkalandozott, arcán furcsa, idegen kifejezés, akár egy kőszobor. És
nem tudni, hogy az öreg sírt-e, vagy a szokott módon a szeme könnyezett, de az arca egészen
nedves volt. Mozdulatlanul ült a csónakfarban, mint aki fel sem fogja, mi történik.
A csónak eszeveszetten siklott előre a ködben, nem tudni, hová, és nem tudni, miért.
− Hana, hana! − hallatszott nekikeseredve a ködben. − Hana, hana!
Így tartott jó sokáig. Az evezősök lassacskán kifulladtak − a sebesség fokozatosan
csökkent, majd lihegve, levegő után kapkodva hamarosan leeresztették az evezőket is. Milgun
nem emelte föl a fejét.
Bekövetkezett a keserű kijózanodás. A ködöt nem hagyták el, nem értek el a határán
túlra, minden maradt a régiben: a holt hullámzás, a teljes bizonytalanság és a sűrű,
áthatolhatatlan köd. Csak a csónak siklott, körözött még egy darabig a tulajdon lendületétől…
Miért csinálták ezt? Mire volt jó? És mit nyertek volna vele, ha egy helyben maradnak?
Szintén semmit.
Valószínűleg mindegyikük erre gondolt. És ekkor Organ így szólt.
− Figyeljetek most rám. − Szavait lassan ejtette ki, talán az erejét igyekezett kímélni
ezzel, hiszen már két napja se nem evett, se nem ivott. − Előfordulhat − mondta −, hogy a köd
még napokig tartja magát. Vannak ilyen évek. Vannak ilyen esetek. Magatok is tudjátok. Hét,
nyolc, de néha még tíz napig is köd takarja a tengert; olyan ez, akár a dögvész vagy a
6
Nocsak, rajta!
betegség, s addig nem megy el, amíg be nem telik az ideje. De hogy ez az idő mennyi, azt
senki sem tudja. Ha ez a köd ilyen, akkor nehéz sorsunk lesz. Jukola már igen kevés maradt,
és mit érünk vele, ha úgysincs víz. A vizünk pedig csak ennyi! − Meglötyögtette a kishordót.
A víz szabadon kotyogott, mintegy másfél tenyérnyire a hordócska aljától.
Hallgattak. Az öregember is hallgatott. Mindenki tudta, mit akar mondani: vizet csak
egyszer lehet inni naponta, épp egy csöppnyit a merítő aljáról, hogy minél tovább
kihúzhassák, ha sikerül túlesni rajta, kivárni a ködnek a végét. Aztán ha kitisztul a tenger,
megjelennek a csillagok vagy a nap, már tudni fogják, mitévők legyenek, és egy kis
szerencsével elérik a szárazföldet.
Igen, így alakult a helyzet. Más kiút nem lehetett! Persze könnyű ezt mondani: türelem,
csakhogy amit az ember esze elfogad, korántsem biztos, hogy a teste is elfogadja, ők, a
szenvedők, most inni akartak, azonnal és nemcsak egy merítőaljnyit, hanem sokat, nagyon
sok vizet.
Organ megértette a helyzet reménytelenségét, és neki magának volt a legnehezebb. Az
öreg szinte a szemük láttára szikkadt ki. Szarkalábakkal és ráncokkal barázdált sötétbarna arca
napról napra feketébb, szikárabb lett a bensejéből fakadó fájdalomtól. Könnyező szemében
feszült, lázas fény jelent meg − az öregembernek nem lehetett könnyű kényszerítenie magát,
hogy ilyen szenvedést elviseljen. De a lelke még lobogott, s az öreg tartotta magát, ahogy a
haldokló fát is tartja a gyökér. De már aligha sokáig. El kellett mondania mindent, ami
akárcsak a legcsekélyebb mértékben is segíthetett megmenekülésükben.
− Arra gondoltam − folytatta az öreg −, hogy állandóan figyelni és fülelni kell a
levegőbe, hátha hirtelen felbukkan az agukuk.7 Az agukuk az egyetlen madár, amely ilyenkor
a tenger fölött röpköd. Ha valamilyen sziget és a szárazföld között vagyunk, akkor az agukuk
repülése megmutathatja az utat számunkra. Bármilyen madár a nyílt tengeren csak egyenes
irányban repül. Nem összevissza, csak egyenesen. Az agukuk is.
− És ha nem vagyunk egy sziget és a szárazföld között? − kérdezte komoran Milgun,
még mindig lehajtott fejjel.
– Akkor nem fogjuk látni a madarat − felelte megint nyugodtan Organ. Kiriszk szerette
volna megtudni, miért repül az agukuk a tenger fölött, mi szüksége rá, de Milgun megelőzte.
− És ha az agukuk elfelejt fölöttünk repülni, atkicsh − nevetett keserűen Milgun −, ha
meggondolja magát, és valahol odább repül, arrafelé, akkor mi lesz?
– Akkor nem fogjuk látni a madarat − felelte megint nyugodtan Organ.
− Szóval nem látjuk? − mondta csodálkozva és ingerülten Milgun. − Akár így, akár úgy,
de az agukukot nem fogjuk látni. Akkor szeretném megkérdezni, mit lebzselünk itt? −
morogta egyre dühösebben Milgun, majd hangosan felnevetett, aztán elcsendesedett.
Valamennyien nagyon rosszul érezték magukat. Valamennyien hallgattak, s nem tudták,
mitévők legyenek.
Milgun közben kieszelt valamit. Tenyere egy csapásával kiugrasztotta az evezőt a
viliágból, majd felállt a csónak orrára és az evezővel egyensúlyozva kihúzta magát. Senki
nem szólt neki semmit. De ő se törődött a többiekkel.
− Hé-é, te szuka! − kiáltotta dühödten. − Hé-é, te szelek sámánja! − ordította
torkaszakadtából, az evezővel fenyegetőzve, bele a sűrű ködbe. − Ha a szelek ura vagy és nem
döglött kutya, akkor hol vannak a szeleid? Vagy ott döglöttéi a barlangodban, te kutyafajzat,
vagy az egész világ kan kutyái ostromolnak, és nem tudod, melyiknek állj alá, vagy
mindegyikkel sorban össze akarod adni magad, te szuka, és nincs időd, hogy a szeleket
fölverd, vagy elfelejtetted, hogy mi itt vagyunk ebben a nyomorult ködben, ülünk benne, mint
a gödörben? Nem tudod, hogy egy kisgyerek is van velünk, hallod-e?! Inni akar, vizet akar!
Vizet, érted! Azt mondom neked, hogy egy kisgyerek van velünk, aki először van a tengeren!
És te hogy jártál el velünk?! Becsületes dolog ez? Felelj, ha a szelek ura vagy, és nem büdös
7
Sarki bagoly.
fókaganéj! Ereszd szabadon a szeleket! Hallod? Nyeld el a ködöt! Hallasz engem? Küldj
vihart, te kutya, a legszörnyűbb vihart, a tlangi-lát küldd el, te szuka, és boríts bennünket a
tengerbe, hadd sodorjanak el a hullámok, te rühes szuka! Hallod?! Hallasz engem?!
Beleköpök abba a loncsos pofádba, és rávizelek! Ha te vagy a szelek ura, küldj ránk vihart, és
fojts a tengerbe bennünket, de ha nem, akkor te vagy a legutolsó szuka, én meg kan kutya,
még egy kan kutya, csakhogy én nem állok le veled, de nem ám, ez a tied, nesze neked, nesze,
nesze, nesze, harapd meg, harapd meg!
Így, ilyen útszéli szavakkal szidta Milgun a szelek sámánját, amely nem tudni, hol
leledzett, és a ki tudja, hol rejtőzködő szeleket, melyeknek ura és parancsolója volt. Még
sokáig, amíg be nem rekedt és ki nem merült, ordítozott és szitkozódott Milgun, gúnyolva,
sértegetve a szelek urát, és ugyanakkor szelet kérve tőle.
Aztán az evezőt belevágta a tengerbe, visszaült a helyére, és két tenyerébe temetve
arcát, hirtelen hangosan és félelmetesen felzokogott. Tehetetlenül hallgattak, ő meg fuldokló
zokogása közben kisgyermekei nevét kiáltozta. Kiriszk pedig, aki még soha nem látott síró
férfit, félelmében reszketve, könnyes szemmel fordult Organhoz:
− Atkicsh! Atkicsh! Miért tesz ilyet, miért sír?
− Ne félj − nyugtatta meg az öreg, és megszorította a kisfiú kezét. − Elmúlik!
Hamarosan abbahagyja. Ne gondolj rá. Ez nem tartozik rád. Elmúlik.
És valóban, Milgun lassacskán lecsillapodott, de két kezét nem vette le az arcáról,
szipogott, és görcsösen rángatózott a válla. Emrain lassan a vízen úszó evezőhöz kormányozta
a csónakot. Odahúzta az evezőt a csónakhoz, kiemelte és a helyére illesztette, az evezővillára.
− Nyugodj meg, Milgun − mondta együttérzőn Emrain. − Igazad van, jobb viharba
kerülni, mint a ködben vesztegelni. Várunk még, hátha hirtelen kitisztul a tenger. Mit
tehetünk?
Milgun semmit sem felelt. Feje egyre mélyebbre csüggedt, görnyedten ült, mintha
megzavarodott volna, s félne maga elé nézni.
És a köd továbbra is szenvtelenül és élettelenül függött az óceán felett, végtelen,
dermedt homályba rejtve a világot. Szellő se rezdült, és nem jött semmi változás. Bármennyit
bosszantotta, szidta, pocskondiázta is Milgun a szelek sámánját, az mindezzel szemben süket
és érzéketlen maradt. Még csak meg sem haragudott, nem is moccant, nem zúdította rájuk
viharát…
Emrain csöndesen evezett a maga egy pár evezőjével, hogy ne álljanak egy helyben, és
a csónak szinte alig-alig észrevehetően siklott előre. Organ hallgatott, gondolataiba merült,
lehet, hogy újra, lehet, hogy életében utoljára gondolt a maga Halasszonyára.
Szomorú, öreges töprengéséből Kiriszk riasztotta fel:
− Atkicsh, atkicsh, az agukuk miért repül a szigetre? − kérdezte csöndesen.
− Á, el is felejtettem neked megmondani. Ilyen nagy ködben csak az agukuk tud repülni
a tenger fölött; vadászni jár a szigetre, olykor még az apró gyűrűsfókakölyköket is elragadja.
Az agukuknak olyan a szeme, hogy a ködben és éjjel a sötétben is úgy lát, mint nappal. Ezért
bagoly. A legnagyobb és legerősebb bagoly.
− De jó lenne, ha az én szemem is olyan volna – suttogta kicserepesedett ajkával
Kiriszk. − Mindjárt megnézném, milyen irányba kell mennünk, és gyorsan elérnénk a
szárazföldet, aztán ihatnánk, ihatnánk, jó sokat és hosszan… Ha nekem is olyan szemem
lenne…
− Ugyan − sóhajtott fel Organ. − Mindenkinek megvan a maga szeme.
Elhallgattak. Aztán csak jó sokára, mintegy visszatérve az előbbi beszélgetéshez, Organ
így szólt, a kisfiú arcába pillantva:
− Nagyon szenvedsz? Tűrjél. Ha kitartasz, nagy vadász lesz belőled. Tűrj, kedveském,
ne gondolj a vízre, gondolj valami másra. Ne gondolj a vízre.
Kiriszk szófogadóan megpróbált nem gondolni a vízre. De sehogyan sem sikerült.
Minél jobban igyekezett nem gondolni rá, annál jobban kívánta a vizet. És az éhség is
mardosta, szinte rosszullét környékezte. Kínjában legszívesebben ordított volna, mint Milgun,
bele az egész világba.
Így telt el ez a nap. Állandóan csak vártak, szüntelenül reménykedtek, hogy a távolból
hirtelen hullámverés zaja hallatszik, friss szél támad, és elűzi a ködöt a világ másik végébe,
előttük pedig megnyitja a szabadulás útját. De a tengeren csönd honolt, olyan mozdulatlan,
halott csönd, hogy belefájdult az ember feje és füle. És állandóan, szüntelenül, vég nélkül inni
akartak. Szörnyű helyzet volt: a végtelen óceán közepén a szomjúságtól haldokoltak.
Este Milgun rosszul lett. Már egyáltalán nem beszélt, s a tekintete zavarossá vált. Egy
kevés vizet kellett önteni neki, hogy megnedvesítse a torkát. De közben Kiriszkre pillantva,
aki le sem vette a szemét a mentőről, Organ nem tudta megállni, neki is öntött egy keveset a
merítő aljára, aztán Em-rainnak is. ő maga most sem vett egyetlen kortyot sem a szájába. Ez
alkalommal, ahogy a kishordót a megmaradt vízzel az ülés alá tette, sokáig ült mozdulatlanul,
furcsa módon figyelmes, tiszta tekintettel, mintha idegen, nagy gondolatok foglalkoztatnák,
pontosan úgy, mint akit nem is gyötör a szomjúság, sem a test másfajta szenvedése. Szótlanul
ült a csónakfarban, nyugodtan, mint magányos sólyom a magas sziklacsúcson. Már tudta, mi
vár rá, és ezért bátorságát összeszedve, megölte maradék erejét életének utolsó tette előtt.
Bizony nagyon hiányzott a pipa ebben az órában. Az öreg szeretett volna rágyújtani,
elpöfékelni utoljára, s közben rá emlékezni, emlékezni − az ő Halasszonyára.
Hol úszkálsz most, Nagy Halasszony?
Ismerte magát, tudta, mennyire futja még az erejéből és a méltóságából a Határ
küszöbén. Az egyetlen, ami még visszatartotta attól, amit elgondolt, Kiriszk volt, aki olyan
közel került a szívéhez ezekben a napokban s állandóan az oldalához bújva ült, védelmet és
meleget keresve. Sajnálta a kisfiút. De miatta kellett erre a lépésre elszánnia magát…
Így ért véget a törzs vénjének, Organnak hosszú, örömtelen, utolsó napja.
Már esteledett. Megint egy újabb éjszaka köszöntött be.
De az idő ezen az éjszakán is változatlan volt. A köd a tengeren ugyanabba a
mozdulatlanságba dermedt. És újra leszállt a sűrű esthomály, s utána beállt a hihetetlenül
hosszú és elviselhetetlenül nyomasztó éjszaka. Hátha az éjszaka közepén hirtelen feltámad a
szél, vagy szélvihar kerekedik, akármi, csak tisztuljon ki az ég, s látni lehessen a csillagokat!
Az éjszaka azonban semmi jóval nem kecsegtetett, hullámot nem lehetett látni a vízen,
fuvallatot nem lehetett érezni a levegőben − mindent béklyóba vert a végtelen csend és a
végtelen sötét. A ködben tévelygő magányos csónak az elgyötört, szomjúságtól és éhségtől
haldokló emberekkel lassan körözött a ködben, teljesen ismeretlenül és sorsára hagyatva…
Kiriszk nem emlékezett rá pontosan, hogy mikor aludt el. Sokáig aludt, gyötrődve és
epekedve a tűrhetetlen szomjúságtól. Úgy rémlett, soha nem lesz vége ezeknek a testét
elevenen marcangoló kínoknak. Csak víz kellene! Csak víz − és semmi más! Az éhségérzet
lassan eltompult, mint a mélyre húzódó sajgó fájdalom, de a szomjúság, minél tovább tartott,
annál jobban gyötörte. És semmivel sem lehetett enyhíteni.
Kiriszknek eszébe jutott, hogy kisgyerek korában, amikor egyszer súlyosan
megbetegedett, és forró verejtékben fürdött, ugyanilyen rosszul érezte magát, s ugyanígy inni
kívánt. Az édesanyja egy percre sem ment el az ágya mellől, vizes ruhát rakott tüzelő
homlokára, titokban sírdogált, és suttogott valamit. A félhomályban, a faggyúmécs lángjának
bizonytalan, pislákoló fényénél az édesanyja gondterhelt arca hajolt fölébe, az édesapja nem
volt otthon − kint járt a tengeren −, Kiriszk pedig azt akarta, hogy adjanak neki inni, és az
édesapja mielőbb térjen haza. De sem az egyik, sem a másik kívánsága nem teljesült. Az
édesapja messze járt, inni pedig nem kapott az édesanyjától. Azt mondta, nem szabad innia
semmiképpen sem. Megnedvesített ruhát tett kicserepesedett ajkára, de ez csak egy pillanatra
enyhítette a szenvedését. Megint csak inni akart, megint minden elviselhetetlen lett.
Az édesanyja a lelkére beszélt, kérte, ne igyon vizet, azt mondta, egy kicsit tűrnie kell, s
akkor távozik a betegség.
− Tűrj egy kicsit, drágaságom! − mondta. − És reggelre már jobban leszel. Mondd
magadban: „Kék egérke, adj vizet.” Meglásd, könnyebb lesz. Kérjed, drágaságom, a kék
egérkét, hadd fusson, és hadd hozzon neked vizet… Csak szépen kérjed…
Azon az éjszakán a szomjúsággal küzdve ezt a varázsigét suttogva várta, hogy a kék
egérke valóban odafut hozzá, és vizet hoz neki. Állandóan könyörögve ismételgette: „Kék
egérke, adj vizet! Kék egérke, adj vizet!” Aztán félrebeszélt, lázban vergődött. És egyre csak
kérte: „Kék egérke, adj vizet!” Az egérke sokáig nem jelent meg, ő meg csak suttogott, hívta,
sírt és kérlelte: „Kék egérke, adj vizet!” És végre odafutott hozzá a kék egérke. Hűvös volt és
megfoghatatlan, mint a szellő délidőben az erdei patak felett. Látni is alig lehetett, egészen
kék volt és légies, úgy csapongott, akár a pillangó. Ahogy fölötte csapongva, puha bundájával
az arcához, a nyakához, a testéhez ért, mindjárt megkönnyebbült. Úgy látszik, vizet adott
neki, és ő hosszan, mohón ivott, és a víz emelkedett, tajtékzott körülötte, a fejét csapkodta…
Reggel lelkében derűs, könnyű érzéssel ébredt, egészségesen, bár erősen legyöngülve.
Azután hosszú ideig nem felejtette el a kisfiú a vízhozó kék egérkét, amely odafutott hozzá
azon az éjszakán, amikor nagyon rosszul volt, hogy megitassa és meggyógyítsa…
Ez jutott most az eszébe a csónakban, eltikkadva és gyötrődve az égő szomjúságtól.
Csak újra megjelenne az a kék egérke! És sajgó fájdalommal és szomorúsággal gondolt ebben
az órában az édesanyjára, aki lelkébe plántálta a vízadó kék egérke reménységét. Sajnálkozva
idézte fel, hogyan hajolt fölé az édesanyja, amikor olyan nehezen lélegzett, és mindenáron
inni akart. Milyen szomorúság és könnyes részvét ült az arcán, milyen aggodalommal és
készségesen tett meg mindent a kedvéért, amit csak tudott, esdeklőn és titkolt rémülettel
nézett rá. Vajon mi lehet most vele, mit csinálhat odahaza? Kínlódik, sír, vár, csak egyre vár a
tengerparton… A tenger pedig nem mond semmit. És senki se segíthet rajta ebben a bajban.
Csak bizonyára az asszonyok és a gyerekek égetik még a jelzőtüzeket a Tarka Kutya
oldalában, s ezzel biztatgatják, hátha hirtelen rámosolyog a szerencse, és váratlanul
felbukkannak a parton, akik eltűntek a tengeren.
Ők pedig eközben lassan köröztek a csónakkal az élettelen, palafekete térségben, a
szabadulás utolsó reményét is lassacskán elveszítve, az éjszakai köd homályában. Nem, az
erők túlságosan is egyenlőtlenek voltak − az örök sötétség, amely már akkor is létezett,
amikor a világmindenségben még nem jelent meg a nap, és négy szerencsétlen egy törékeny
lélekvesztőben… Víz és élelem nélkül, vezérlő csillagok nélkül az óceánon…
Kiriszk még sohasem látott ilyen fekete sötétséget, és rövid kis életében sohasem
gondolta volna, milyen kegyetlen kínokat okoz a csillapíthatatlan szomjúság. Hogy
valahogyan uralkodni tudjon magán, Kiriszk a vízadó kék egérkére kezdett gondolni, amely
valamikor segített rajta.
„Kék egérke, adj vizet!” Fáradhatatlanul suttogta magában a csodálatos varázsigét,
amelyre az édesanyja tanította: „Kék egérke, adj vizet! Kék egérke, adj vizet!” És bár a csoda
nem következett be, buzgón tovább könyörgött, és hívta a kék egérkét. Most már a kék egérke
lett a reménye és varázsigéje a szomjúság ellen…
Kék egérke, adj vizet!
Így beszélgetett magában a kisfiú, hogy a figyelmét elvonja, közben hol elszundított,
hol fölébredt, s félálmában önkéntelenül hallotta az Organ és Emrain közt folyó beszélgetés
foszlányait. Halkan és hosszasan beszélgettek. Furcsa és érthetetlen volt ez a beszélgetés, a
hosszú, néma szünetekkel és a félbehagyott, olykor érthetetlenül eldünnyögött szavakkal.
Kiriszk Organ szavait tisztábban hallotta, mivel hozzábújva ült; az öreg nehezen lihegve
beszélt, de leküzdötte a torkában bugyborékoló rekedtséget, az édesapja szavait már nem
hallotta olyan jól, távolabb ült tőle, az evezőinél.
− Nem akarlak tanítani, de gondold meg, atkicsh − suttogta hevesen Emrain, mintha
valaki is meghallhatta volna itt őket. − Te okos ember vagy.
 − Meggondoltam, nagyon is meggondoltam, jobb lesz így − felelte Organ, aki, úgy
látszik, megmaradt a maga véleményénél.
Egy kis időre elhallgattak, majd Emrain így szólt:
− Valamennyien egy csónakban vagyunk, mindannyiunknak egy kell, hogy legyen a
sorsa.
− A sors, a sors − dünnyögte keserűen az öregember. − A sorsát nem kerülheti el az
ember, ez tudott dolog − mondta rekedt lihegéssel −, a sors az sors, ha akarsz, belenyugszol,
ha akarsz, nem. Ha egyszer itt a vég, akad olyan, aki maga is siettetni tudja a sorsát, hogy a
többiek még várhassanak. Gondold csak meg: ha hirtelen megnyílik az út, végső erődet
összeszedve nekivágsz, már feltűnik a szárazföld, és akkor nem lesz néhány korty víz, hogy
lelkednek erőt adjon, és kitarts odáig, hát ésszerű és nem elkeserítő lesz ez?!
Emrain érthetetlenül válaszolt valamit, aztán elhallgattak.
Kiriszk megpróbált elaludni, és egyre csak hívogatta a maga egérkéjét. Úgy érezte, hogy
akkor fog megjelenni, amikor aludni fog… De az álom nem jött.
Kék egérke, adj vizet!
− Mi van Milgunnal? − kérdezte Organ.
− Semmi, fekszik − felelte Emrain.
− Fekszik, azt mondod. − Majd kis szünet után még hozzátette, mintegy emlékeztetve
Emraint: –Ha magához tér, mondd meg neki.
− Jól van, atkicsh. − Emrain hangja megremegett, erőltetetten megköszörülte a torkát: −
Mindent úgy mondok el neki, ahogy meghagytad.
− Mondd meg neki, hogy tiszteltem. Nagy vadász. És embernek is derék. Mindig
tiszteltem.
Újra hallgattak.
Kék egérke, adj vizet!
Emrain ezután mondott valamit, de Kiriszk nem hallotta tisztán, csak Organ válaszát
értette meg:
− Nem, nem tudok várni. Hát nem látod? Nincs elég erőm. A jó kutya is az emberek
szeme elől félrehúzódva hal meg. Én is így teszek. Én nagy ember voltam! Ezt tudom. Mindig
a Halasszonyról álmodtam. Te ezt nem érted… Hozzá akarok…
Valamiről még beszéltek. Kiriszk elaludt, miközben az itató egérkét hívta:
Kék egérke, adj vizet!
Utoljára még hallotta, hogy az édesapja Organhoz közelebb húzódva ezt mondja:
− Emlékszel, atkicsh, egyszer kereskedők érkeztek hozzánk szarvasszánon, fejszéket
cseréltek, meg más különböző eszközöket. Akkor az a nagy Vörös azt mondta, hogy az egyik
messzi országban volt egy nagy ember, aki gyalog ment a tengeren. Bizonyára voltak ilyen
emberek…
− Ez azt jelenti, hogy ő igen nagy ember, a legnagyobb valamennyi nagy között− felelte
erre Organ. − Nálunk meg a legnagyobb a Halasszony.
Kiriszk már aludt, de egynémely szó még homályosan eljutott a tudatáig:
− Várj. Gondold meg még egyszer…
− Itt az idő. Leéltem a magamét… Ne tarts vissza. Nincs erőm, nem bírom elviselni…
− Olyan sötét van…
− Mit számít az?
− Szavaim még nem fogytak el hozzád…
− A szavak nem fogynak el. Utánunk sem fogynak el.
− Olyan sötét van.
− Ne tartóztass. Nem bírom elviselni, elhagy az erőm. Én magam akarom…
− Olyan sötét van…
− Ti még tartsátok magatokat, van ott még egy kis víz…
 Valakinek a vaktában tapogatózó, nagy, érdes, széles tenyere gyöngéden a kisfiú fejére
simult. Szendergésében is megérezte, hogy ez Organ keze. A meleg, súlyos tenyér kis ideig a
fején nyugodott, mintha védelmezni akarná, mintha emlékezni akarna Kiriszk fejére…
* * *
Kiriszk azt álmodta, hogy gyalog ment a tengeren. Arra tartott, amerre a földnek kellett
lennie, azért, hogy vizet ihasson. Úgy lépkedett, hogy nem merült el, nem süllyedt el.
Csodálatos és furcsa volt, amit maga körül látott. Tiszta, ragyogó tenger terült el körös-körül,
amerre csak a szeme ellátott. A tengeren, a tenger vizén kívül nem volt semmi a világon. Csak
a tenger, és csak a víz. És úgy ment a vízen, mintha a szárazföldön járna. A hullámok simán
gördültek a napfényben mindenünnen, mindenfelől. Nem lehetett tudni, honnan jönnek, és
hová mennek. Egészen egyedül lépkedett a tengeren. Először úgy tűnt neki, hogy előrefutott,
megelőzve Organt, Emraint és Milgunt, hogy mielőbb vizet találjon, és mielőbb szólhasson
nekik. De aztán megértette, hogy itt teljesen egyedül van. Kiabálni kezdett, hívta őket, de
senki sem válaszolt. Sehol egy lélek, egy hang, egy árnyék… A kisfiú nem tudta, hová
tűnhettek el a többiek. És ettől megrémült. Hiába kiabált torkaszakadtából. A földet sem
lehetett látni, sehol, egyik oldalon sem. Lihegve futni kezdett a tengeren, elvesztegetve az
erejét, de sehová nem közeledett, a helyén maradt, és egyre hevesebben és
elviselhetetlenebbül szomjazott. Ekkor pillantotta meg a fölötte repülő madarat. Ez volt Luvr
a vadkacsa. Hápogva suhant a tenger fölött, hogy fészeknek való helyet találjon magának. De
sehol nem talált egyetlen tenyérnyi szárazföldet sem. Csak a végtelen hullámok locsogtak
körös-körül. Luvr, a vadkacsa panaszosan sóhajtozott, és ide-oda röpködött.
− Luvr vadkacsa! − fordult hozzá Kiriszk. − Hol a szárazföld, melyik irányban? Inni
szeretnék.
− Szárazföld még nincs a világon, sehol sincs! − felelte Luvr, a vadkacsa. − Csak
hullámok vannak körös-körül.
− És hol vannak a többiek? − érdeklődött a kisfiú az eltűntek után.
− Nincsenek, ne keresd őket, sehol sincsenek − felelte Luvr, a vadkacsa.
Az egyedüllét és a bánat szóval kifejezhetetlen, nyomasztó érzése lett úrrá Kiriszken.
Szeretett volna elfutni onnan, amerre a szeme lát, de nem volt hová futni, csak a víz és a
hullámok vették körül minden oldalról. Luvr, a vadkacsa is eltávolodott, már parányi fekete
ponttá zsugorodott a messzeségben.
− Luvr vadkacsa, vigyél magaddal, ne hagyj itt! Inni akarok! − könyörgött a kisfiú.
De a madár nem válaszolt, és hamarosan eltűnt a tenger felett, hogy megkeresse a még
meg sem levő szárazföldet. A nap vakítóan ragyogott.
Könnyek közt ébredt, még mindig hüppögve a végtelen bánat és félelem nyomasztó
súlya alatt. Lassan kinyitotta kisírt szemét, és megértette, hogy álmodott. A csónak könnyedén
himbálódzott a hullámokon. Szürkéllő köd homálya ölelte körül őket. Tehát az éjszakának
vége, közeledett a reggel. A kisfiú mocorogni kezdett.
− Atkicsh, inni szeretnék, álmodtam valamit – dünnyögte, és kezét az öreg Organ felé
nyújtotta. De nem találta az öregembert. Organ helye a csónakfarban üres volt.
– Atkicsh! − kiáltotta Kiriszk. Senki sem felelt. A kisfiú fölemelte a fejét, és
összerezzent:
− Atkicsh, atkicsh, hol vagy?
− Ne kiabálj! − húzódott oda hozzá gyorsan Emrain. Átölelte a fiát, s a mellére
szorította.− Ne kiabálj, az atkicsh nincs itt! Ne is hívd! Elment a Halasszonyhoz.
De Kiriszk nem hallgatott rá:
− Hol az én atkicshom? Hol? Hol az én atkicshom?
− Hallgass már ide! Ne sírj! Csillapodj, Kiriszk, ő már nincsen − próbált a lelkére
beszélni az apja. − Csak ne sírj. Azt mondta, hogy adjam neked a vizet. Van még egy kevés.
Ha abbahagyod, adok belőle. Csak ne sírj. A köd hamarosan eloszlik, és akkor majd
meglátod…
Kiriszk nem nyugodott meg, hevesen kitépte magát apja karjából. Emrain nem tudta,
mitévő legyen.
− Mindjárt indulunk! Nézd, rögtön indulunk! Hé, Milgun, kelj fel, azt mondom, kelj fel!
Indulunk!
Milgun evezni kezdett. A csónak csöndesen siklott a vízen. Újból elindultak hát, nem
tudni, hová, és nem tudni, miért, a sűrű, tejszínű ködben, amely változatlanul teljes homályba
burkolta az egész világot.
Így fogadták az új nappalt. Most már csak hárman maradtak a csónakban.
Kék egérke, adj vizet!
Később, amikor Kiriszk egy kissé megnyugodott, Emrain visszaült az evezőkhöz, és
így, négy evezővel most már valamivel gyorsabban haladtak, megint csak nem tudni, hová, és
nem tudni, miért. Kiriszk, akit megdöbbentett az öreg Organ eltűnése, még mindig keservesen
sírdogált, s árván gubbasztott a csónakfarban. Az apa és Milgun is levert volt, és semmivel és
sehogyan sem tudtak segíteni se magukon, sem Kiriszken. Mást nem tehettek, mint hogy
forgatták az evezőket. Eveztek, csak azért, hogy evezzenek. Az arcuk fekete volt a fehér
ködben. És valamennyiük fölött ott függött a közös, elháríthatatlan és könyörtelen
veszedelem: a szomjúság és az éhség.
Hallgattak, semmiről sem beszéltek. Féltek beszélni. Egy idő múltán azonban Milgun
ledobta az evezőket.
− Oszd szét a vizet! − mondta komoran Emrainnak.
Emrain a kishordóból mindegyikőjüknek csurgatott néhány kortynyit a merítő aljára. A
víz állott volt, rossz szagú és poshadt ízű. De ebből is már csak igen kevés maradt. Talán ha
háromszor-négyszer lehet még szétosztani belőle, aztán vége. Senki nem ivott eleget, s attól,
amit ittak, egyikük sem könnyebbült meg.
Ismét rájuk telepedett a nyomasztó, őrjítő várakozás: megváltozik-e az idő vagy sem?
Már senki nem mondott semmi vigasztalót. Legyöngült és elkínzott állapotukban közöny lett
úrrá rajtuk megadón várták sorsukat, céltalanul kerengve a csónakkal a hitvány ködben. Már
csak ez maradt a számukra: megbékélni a sorsukkal. A köd egyre jobban leigázta,
megsemmisítette akaratukat. Milgun is csak egyszer csattant fel; csúnyán káromkodva és
gyűlölettől reszkető hangon mondta:
− Tűnjön el ez a köd, én is kész vagyok meghalni! Magam ugrok ki a csónakból. Csak
látnám meg a napvilágot!
Emrain hallgatott, még csak feléje sem fordult. Mit is mondhatott volna? Most ő volt a
legidősebb a csónakban. De semmi mást nem tudott javasolni. Nem volt hová menniük!
Telt az idő. A csónak most magától sodródott, aztán mozdulatlanul állt, majd ismét
megindult.
És óráról órára nőtt az életüket fenyegető veszély: a csillapíthatatlan szomjúsághoz a
kegyetlen, pusztító éhség is csatlakozott. Erejük már csak pislákolt, elapadt a testükből.
Kiriszk a csónakfarban feküdt, félig lehunyt szemmel. Feje elnehezedett, szédült,
nehezen lélegzett − üres gyomra időnként görcsbe rándult. És szüntelenül inni kívánt.
Rettenetesen szomjazott.
Kék egérke, adj vizet!
A vízadó kék egérkét idézve és hívogatva a kisfiú most is megpróbált elszenderedni,
most annak az életnek az emlékeinél keresett menedéket, amely ott maradt a Tarka Kutya
lábánál, és amely most elérhetetlen, mesébe illő volt.
„Kék egérke, adj vizet!” − suttogta az ajka, és attól, hogy a feje szédült, azt képzelte,
játszanak, fatörzsekként hengergőznek le a füves domboldalon. Ó, milyen pompás,
szórakoztató játék volt ez! Kiriszk volt a legügyesebb és legkitartóbb ebben a játékban.
Fölnyargalni a meredek oldalon, aztán a csúcsról lehengergőzni, forogva, akár a lehántott
fatörzsek a lejtőn. A két karját az ember erősen a testéhez szorítja. Kezdetben kicsit segítenie
kell magát, hogy elinduljon. Kétszer-háromszor átfordul, aztán már úgy megy, hogy meg se
lehet állítani. És közben nevet, hahotázik a gyönyörűségtől, az ég meg hol erre, hol arra
billen, a felhők pörögnek, bele-belevillannak a szemébe, forognak, elzuhannak a fák, minden
a feje tetejére áll, s a nap az égen majd megszakad nevettében. És körös-körül visongás,
gyerekzsivaj. Forogsz-pörögsz lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban, s eközben olyan
különösen villan fel hol egy megnyúlt arc, hol az utánanyargaló gyerekek görbe lába, aztán
végül a megállás. Hű! Csak úgy zúg az ember füle! És ekkor jön a döntő pillanat. Háromra −
egy, kettő, három − talpra ugorni, de nem szabad elesni, hiába szédül a fej. Az első kísérletre
majdnem mindenki elesik. Ez ám a jó mulatság! Mindenki nevet, te is nevetsz! Meg akarsz
állni, a föld meg kisiklik a talpad alól. De Kiriszk nem esett el. Talpon maradt. Igyekezett.
Hiszen Muzluk mindig ott volt mellette. Nem akart előtte leesni a lábáról, mint valami gyönge
legény.
De a legjobb és a legmulatságosabb az volt, amikor Muzlukkal együtt, egymással
versenyezve hengergőztek le a hegyoldalról. A kislányok is tudnak hengergőzni. Csak gyávák,
és néha a copfjuk beleakad valamibe. De hát ez nem számít. Az ilyen vidám szórakozást nem
ússza meg az ember egy-két kék folt nélkül.
Amikor Muzlukkal együtt hengergőztek, Kiriszk szándékosan kitartotta egy kicsit a két
könyökét, fékezett, hogy ne hagyja le a kislányt. Egyszerre értek le az odalent állók vidám
kiáltozása és hahotázása közepette, „három”-ra egyszerre ugrottak talpra, és soha senki még
csak nem is sejtette, milyen gyönyörűség támogatnia Muzlukot, segíteni neki, hogy talpon
maradhasson. Önkéntelenül összeölelkeztek, mintha segítenék egymást. Muzluk olyan
vidáman nevetett, hogy mindenkit magával ragadott, és mindig úgy ügyeskedett, hogy Kiriszk
támogassa, állandóan úgy tett, mintha elesne, neki tehát segítenie kellett, hogy megálljon a
lábán, átkarolta, magához ölelte. És senki nem sejtette, hogy közben a földöntúli boldogság és
riadt szerelem perceit élik át. A kislány szíve vadul dobogott a vékonyka ruha alatt, a testük
minduntalan egymáshoz ért, és Kiriszk megérezte a tenyere alatt a kislány két kicsi, feszes,
még csak bimbózó mellét, és hogy ilyenkor remegve és gyorsan hozzásimult; titokzatos és
ragyogó volt a szeme, mámoros a szédüléstől. És az egész világ − minden, ami volt a földön
és égen úszott, keringett velük együtt, hangos kacagásukban és boldogságukban fürödve.
Senki sem tudhatta, milyen csodálatos boldogság ez!
Csak egyszer sejtette meg a dolgot az egyik törzsbeli társuk, egy gyűlölt és megvetett
fiú − alig valamivel idősebb Kiriszknél −, bolond módra Muzlukra dőlt, mintha a szédüléstől
nem bírna megállni egy helyben. Muzluk védekezett, elfutott előle, ő meg úgy tett, mintha el
akarna esni, utolérte és rátehénkedett. Kiriszk összeverekedett vele. Az a fiú nagyobb volt
nála, és néhányszor leverte a lábáról. Végül mégis döntetlen lett az eredmény − Kiriszk nem
adta meg magát, és Muzluknak se hagyta, hogy a védelmére keljen. De ez csupán egyszer
történt meg…
És volt még más örömteli pillanat is, amikor a játékba belefáradva, izzadtan és
kihevülten rohantak a patakhoz, hogy vizet igyanak:
Kék egérke, adj vizet!
Ó, kék egérke, adj vizet!
A patak ott volt a közelben. Az erdőből jött, és ért ki arra a helyre, ahol játszottak. A víz
a patakmederben, kövek közt csörgedezett, és futása közben megőrizte az erdő homályát és
hűvösségét. A környéket sűrűn elborító füvek-növények egészen a patakig nyomultak,
közvetlenül a folyóvízig. A patak legszélén növők leveleiket a vízben fürösztötték, s lehajló
száruk ellenállt a játékos sodrás erejének. A patak zabolátlanul futott a tenger felé, hol
elevenen csillogott a napfényben, hol el-elbújt a meredek part alá, hol elrejtőzött a dús fű vagy
a füzek között.
Egyetlen lendülettel futottak a patakig, és a füvet félrehajtva egyszerre nekihasaltak a
víznek. Nem értek rá, hogy kezet mossanak, és a tenyerükkel meregessék a vizet, szarvas
módra ittak, fejüket a vízre lehajtva, s arcukat a csörgedező, jólesően csiklandozó hullámokba
merítve. Hej, ez volt csak a mennyei élvezet!
Kék egérke, adj vizet!
Kék egérke, adj vizet!
Ó, kék egérke, adj vizet!
Ott feküdtek a patakparton, fejüket a vízre lehajtva. A válluk szorosan egymáshoz
simult, a kezük pedig, amelyet a gyors sodrású vízbe lógatták, egybefonódott − pontosan úgy,
mintha egy pár kéz lett volna. Ittak, hörpölték a vizet, kis szünetekkel mámorosan telitőztek,
és bolondozva belebugyborékoltak a vízbe. Nem kívántak elmenni innen, nem kívánták
felemelni lehajtott fejüket a kristálytiszta víztől, amelyben elnézhették gyorsan tovasuhanó,
megfoghatatlan tükörképüket, rámosolyogtak nevetségesen eltorzult képmásukra, és
rámosolyogtak egymásra.
Kék egérke, adj vizet!
Kék egérke, adj vizet!
Kék egérke, adj vizet!
Ó, kék egérke, adj vizet!
És Muzluk, arcát a patakról föl sem emelve, huncutul sandított rá mandulavágású
szemével, és ő is ugyanígy nézett vissza rá, válaszképpen ugyancsak huncutul mosolyogva. A
kislány megbökdöste a vállával, mintha el akarná tolni magától, de ő nem engedett. Ekkor
televette a száját vízzel, és az arcába spriccelte. Ő is ugyanezt tette: még több vizet vett a
szájába, és erős sugárban a kislány arcába locsolta. És ezzel elkezdődött a féktelen hancúrozás
és futkosás. Kergetőztek a vízben, fröcskölték egymást, ahogyan csak tudták, aztán tetőtől
talpig vizesen, kiáltozva és nevetve nyargalásztak le-fel a patak mentén…
Kék egérke, adj vizet!
Kiriszk keserűen ráébredt, hogy mindez többé soha nem ismétlődik meg. Mind
nehezebben lélegzett, gyomra mind sűrűbben rándult görcsbe. Csöndesen sírt, és fájdalmában
összegörnyedve egyre csak a kék egérkét szólongatta:
Kék egérke, adj vizet!
Így feküdt, és képzelgései közben megpróbált elaludni. És körös-körül semmi sem
változott. A köd fehér leple ugyanolyan mozdulatlanul borult föléjük. Erőtlenül hevertek a
csónakban, mindenki a saját helyén. És mint eddig is, most sem tudták, mi vár rájuk, amikor a
csónak hirtelen erősen megremegett, és a kisfiú apja ijedt kiáltását hallotta:
− Milgun! Milgun! Mit csinálsz? Hagyd abba! Kiriszk fölemelte a fejét, és megdöbbent.
Milgun
a csónak párkányán áthajolva, a merítővel tengervizet merített, és ivott.
− Hagyd abba! − lendült oda hozzá Emrain, és megpróbálta kitépni a kezéből a merítőt.
De Milgun fenyegetően rámordult:
− Ne közeledj, Szakállas! Megöllek!
Itta a keserű-sós vizet, amelyet képtelenség volt szájba venni; a víz a ruhájára, a
mellére, a ruhája ujjára folyt, ivott fuldokolva, erőltetetten, reszkető kézzel magára döntve a
merítő tartalmát. Az arca eközben vadállatian eltorzult.
Majd a merítőt a csónak aljára dobta, aztán hörögve és lihegve hanyatt vetette magát.
így hevert a csónakban, és nem lehetett segíteni rajta. Kiriszk a rémülettől egészen
összekucorodott, s a gyomrában még kínzóbb szomjúságot és hasogató fájdalmat érzett. Az
elgyöngült Emrain ismét az evezők után nyúlt, és csöndesen továbbsiklatta a csónakot
valahová a ködbe. Mást nem tehetett.
Milgun hol elcsendesedett, hol ismét görcsösen, hörögve rángatódzott, haldoklott
szomjúságrohamában. Egy kis idő múlva mégis fölemelte a fejét:
− Ég, ég az egész bensőm! − És tépni kezdte a ruhát a mellén.
 − Mondd, mit tegyek? Hogyan segítsek rajtad? Van még ott egy kicsi − intett Emrain a
kishordó felé. − öntsek egy keveset?
− Ne! − utasította vissza Milgun. − Most már ne. Ki akartam húzni éjszakáig, és aztán
mint a mi eltávozott atkicshunk… de nem sikerült. Legyen így. Különben még valami
ostobaságot műveltem volna. Megittam volna az egész vizet. De most már végem, én is
elmegyek. Most már végem… Én magam, még van hozzá erőm…
A kihalt tengeren, a ködben, amelynek nem volt se vége, se hossza, se pusztulása,
félelmetes és elviselhetetlen volt hallani annak az embernek a szavait, aki lassú halálra ítélte
magát. Emrain próbálta megnyugtatni valahogy az ő Milgun barátját és testvérét, valamit
mondani neki, de az nem kívánta meghallgatni, sietett, egy csapásra akart véget vetni
gyötrelmeinek.
− Ne mondj nekem semmit, Emrain, már késő! − dünnyögte Milgun, mint egy eszelős.
− Én magam. Magam megyek el. Ti meg, apa és fia, egyedül döntsetek. Jobb lesz így.
Bocsássatok meg nekem, de így kell tennem. Ti, apa és fia, maradjatok, van még egy kis
víz… Én meg mindjárt átlépek. − Azzal Milgun görnyedezve, a csónak peremébe
kapaszkodva fölállt. Imbolyogva, minden erejét összeszedve, így szólt Emrainhoz, miközben
barátságtalan pillantást vetett rá:
− Ne próbálj megakadályozni, Szakállas! Így kell lennie. Ne akadályozz meg. Ég
veletek. Lehet, hogy megússzátok. Én meg mindjárt… Te meg rögtön evezz el innen…
Rögtön, és ne várj… Ha közel jössz, felborítalak. Most pedig evezz, Szakállas, húzd meg az
evezőket. Hallod? Felborítalak!…
Emrain nem tehetett mást, mint hogy enged Milgun fenyegetésének és könyörgésének.
A csónak elindult egyenesen, hasítva a hangtalan ködöt és a hangtalan vizet. Kiriszk
nyöszörögve felsírt:
− Aki-Milgun! Aki-Milgun! Nem szabad!
Épp ebben a percben Milgun elszántan átvetette magát a csónak palánkján. A csónak
erősen az oldalára dőlt, majd újra fölegyenesedett.
− Félre! Félre innen! − kiáltotta Milgun, a jeges vízben vergődve.
A köd egy szempillantás alatt elrejtette a szemük elől. Minden elcsendesedett, majd a
pendülő csendbe még egyszer felhangzott egy hang, a fuldokló utolsó kiáltása. Emrain ekkor
már nem bírta tovább.
− Milgun! Milgun! − kiáltotta, és zokogva visszafordította a csónakot.
Gyorsan visszatértek, de Milgun már nem volt sehol. A víz felszíne üres és nyugodt
volt, mintha semmi sem történt volna. Már nehéz is lett volna megállapítani, hol az a hely,
ahol egy ember elmerült.
A nap egész hátralevő részében itt köröztek, nem eveztek el sehová. Feldúltan és
bánatsújtottan sírtak mind a ketten. Kiriszk életében először látta sírni az édesapját. Eddig
soha ilyesmi nem fordult elő.
− Most magunkra maradtunk − dünnyögte Emrain, s letörülte a könnyeket a szakálláról,
de sehogyan sem tudott erőt venni magán. − Milgun, hűséges barátom, Milgun! − suttogta
szipogva…
A nappal már a vége felé járt. Legalábbis úgy látszott. Ha megvolt még a nap valahol,
ha ott járt az égen a tengerek fölött, a köd fölött, akkor most már bizonyára nyugovóra tért. Itt
meg, a köd sűrű takarója alatt, amely egyre feketébb lett a magába szívott borongós
homálytól, egy nyomtalanul eltűnt árva csónak körözött a tengeren, s most már csak ketten
ültek benne: apa és fia.
Ezt megelőzően, még mielőtt bevallotta volna magának, hogy közeledik az este, Emrain
végre úgy döntött, ideje egy kis vizet inniuk. Látta, milyen nehezen várja Kiriszk, milyen
erőfeszítésébe kerül eltűrni a szomjúságot és éhséget, úrrá lenni önmagán, egyetlen hang
nélkül. Milgun pusztulása hosszú időre valahogy megbénította a vízzel kapcsolatos
gondolatokat. De a szüntelen szomjúság végül mégis felülkerekedett, és most kettőzött erővel
lángolt fel, kegyetlen árat fizettetve a szenvedések önkéntelen szünetéért.
Igen nagy óvatossággal, nehogy egyetlen csepp is kárba vesszen, először Kiriszknek
töltött a megposhadt vízből. A kisfiú megragadta a merítőt, és egy szempillantás alatt lenyelte
a vízadagját, mint egy megszállott. Ezután Emrain magának öntött, és közben észrevette,
hogy a kishordónak most már egészen az alján maradt csak egy kevés víz. Kiriszk is
észrevette ezt abból, hogy apja erősen megdönti a kishordót. Emrain megdermedt, annyira
megdöbbent, bár sejtette, hogy ennek már valóban így kell lennie. Most már nem igyekezett,
hogy kiigya a maga adagját. Elgondolkozva tartogatta kezében a merítőt, s megrendítette az
az eszébe villanó gondolat, amely után szomjúsága csillapításának már nem volt jelentősége.
− Nesze, fogjad − adta oda a merítőt a fiának, bár ezt rosszul tette. A kisfiúnak
valóságos kínszenvedés volt: tartani a vízzel a merítőt, amelyből nem szabad innia. Emrain a
szabad kezével jól bedugaszolta és a helyére állította a szinte teljesen kiürült kishordót.
− Igyál − mondta a fiának.
− És te? − csodálkozott Kiriszk.
− Majd később. Ne gondolj semmire, igyál – mondta nyugodtan az apa.
Erre Kiriszk azon nyomban lenyelte ezt az adag büdös vizet is. Szomjúsága nem enyhült
úgy, ahogy szerette volna, mégis érzett valami enyhe megkönnyebbülést.
− No, hogy vagy? − kérdezte az apja.
− Egy kicsit jobban − suttogta hálásan a kisfiú.
− Ne félj. És ne feledd el, egyetlen csöpp víz nélkül is kihúzhatja két-három napig az
ember. És bármi történjék is, semmitől se félj…
− Ezért nem ittál? − vágott a szavába Kiriszk. Emrain zavarba esett, a kérdés váratlanul
érte.
Némi töprengés után szűkszavúan felelte:
− Igen.
− És étel nélkül meddig lehet kibírni? Már régen nem ettünk.
− Csak víz legyen. De ne gondolj erre. Inkább evezzünk egy kicsit. Beszédem van
veled.
Emrain evezői megnyikordultak. Lassan siklottak tova a ködben, a tengeren, mintha
azon a helyen nem beszélhettek volna, ahol éppen voltak. Az apának össze kellett szednie
magát. Úgy érezte, így könnyebb lesz előkészítenie magát arra a beszélgetésre, amelynek a
puszta gondolatára is nyomasztóan megdermedt a lelke. Nemcsak maga evezett, a fiát is
odaparancsolta az evezőkhöz. Nem volt erre semmi szükség, mint ahogy arra sem, hogy
valahová evezzenek. A kisfiú nehezen forgatta a nagy tengeri evezőket. Eggyel még csak
boldogult volna valahogy, de kettőhöz még nem nőtt meg igazán. Ráadásul nyilvánvaló volt,
hogy a kisfiú nagyon legyöngült, mint ahogy ő is óráról órára veszített az erejéből. Az idő
múlt, az idő elszivárgott.
Kiriszk hallgatott, és előremeredve összevissza kalimpált a nehéz evezőkkel. De nem ez
kínozta Emraint. Ahogy elnézte a fia hátát, ezt a görnyedt, s hogy most észrevette, még
mindig gyerekesen gyönge, védtelen kis gyerektestet, az ajkába harapott, és a szívét − ezt
tisztán érezte − elöntötte a fájdalom forró, lüktető vérhulláma. De a beszélgetést nem merte
elkezdeni, bár nem tehetett mást…
A ködben mind rosszabbul lehetett látni, és Emrain nehéz töprengése közepette egyre
csak evezett, így azután valóban kevés ideje maradt. Bármenynyire tartotta is magát,
akármennyire hatalmas erőt kapott is a természettől, a szomjúság és az éhség gyorsan
legyűrte, gyorsan felőrölte erejét. Pedig a fiát még elő kellett készítenie arra, amit elgondolt
abban az órában, meg kellett ezt tennie, amíg tartani tudja magát, s ura akaratának.
Megértette, hogy Organ és Milgun után neki is el kell hagynia a csónakot, ez az
egyetlen lehetőség, hogy ha megmenteni nem is tudja, de legalább meghosszabbítsa a fia
életét, amíg kitart az a kevés víz a kishordó alján. Nem tudta megmondani, eloszlik-e a köd
ezen az éjszakán vagy a következő napon, azt pedig végképp nem tudta megmondani, mi vár
a fiára, ha egyedül marad a tengeren, hogyan, mi módon lesz majd képes életben maradni és
megmenekülni, .. Erre a kérdésre nem volt válasz.
Egyetlen halvány − alighanem beteljesülhetetlen − reménye volt már csak, amellyel
inkább önmagát próbálta biztatni: hogy ha a tenger kitisztul, talán véletlenül összetalálkozik a
csónak a fehér emberek hatalmas csónakjával. Hallott már arról, hogy a fehér emberek olykor
megjelennek ezeken a vizeken − elhajókáznak az óceánon, távol az ő partjaiktól, mennek a
maguk dolgai után, távoli országokból jönnek, és más, messzi országokba tartanak, ő maga
sohasem találkozott velük, de a kereskedők, akik a világon mindent tudnak, beszéltek erről, és
néhányan közülük állítólag hajóztak is a fehér embereknek ezeken a hatalmas, hegy nagyságú
csónakjain. Csak ebben a csodában reménykedhetett: ha az idő jobbra fordul, ha útjaik
keresztezik egymást, ha a fehér emberek észreveszik az óceánon a fatörzsből kivájt kis
csónakot; gyönge, valószínűtlen, szinte képtelen, de mégis halvány kis remény volt.
Erről akart beszélni Emrain a fiával, mielőtt elhagyja. Még arról is feltétlenül meg
kellett győznie Kiriszket, a lehető legszigorúbban ráparancsolva, hogy az utolsó pillanatig,
amíg csak az eszét tudja, maradjon a csónakban. És ha úgy hozza a sors, hogy meg kell
halnia, mert elfogyott a víz, akkor a csónakban haljon meg, és ne ugorjon a tengerbe, ahogy
az öreg Organnak és Milgunnak kellett cselekednie, és ahogy ő, az édesapja is majd
cselekszik. Nem volt más kiút. Bele kellett törődni, meg kellett békélni a kegyetlen sorssal…
De az a gondolat, hogy egy tizenegy éves kisfiú teljesen egyedül marad a csónakban az egész
világgal, az áthatolhatatlan ködben, a végtelen tengeren, lassan haldokolva a szomjúságtól és
az éhségtől, megdöbbentette Emraint. Ezzel nem lehetett megbékélni, ez meghaladta az erejét.
S akkor azon a gondolaton kapta magát, hogy nem bírja magára hagyni a fiát, inkább haljanak
meg együtt…
Hamarosan teljesen besötétedett. A tengert újra birtokba vette a ködös éjszaka
vaksötétje. Ha nappal értelmetlen dolog a ködben valahová evezni, mennyivel értelmetlenebb
ez éjszaka! A csónak csöndesen himbálózott egy helyben. És ismét semmi jele annak, hogy
megváltozik az idő. A tenger élettelenül feküdt.
Az apa és fia éjszakára szorosan egymáshoz bújva, a csónak alján hevert. De egyikük
sem aludt. A kínzó szomjúságtól és éhségtől elgyötörten ki-ki arra gondolt, másnap mi vár
rájuk…
Az Emrain mellett fekvő Kiriszk most érezte, hogy az édesapja mennyire tönkrement és
lefogyott ezekben a napokban, hogy összeesett a teste, mennyire elerőtlenedett. Csak a
szakálla volt a régi: most is olyan kemény szálú és rugalmas, mint azelőtt. Ahogy az apjához
simult, és csöndesen nyelte a könnyeit az iránta érzett sajnálattól, a kisfiú azon az éjszakán
jutott el a korábban nem ismert ősi, fiúi ragaszkodás érzéséhez. Ezt az érzést nem tudta
szavakkal kifejezni: benne rejlett a lelkében, a vérében, a szívverésében. Azelőtt mindig
büszke volt rá, hogy hasonlít az apjához, utánozta, és arról ábrándozott, hogy olyan lesz, mint
ő, de most végre felfogta, hogy az édesapja − ez ő maga, az ő kezdete, ő pedig az édesapja
folytatása. Ezért szánta és sajnálta úgy az édesapját, akárcsak magát. Ezért aztán valóban
könyörögve kérte a kék egérkét, hozzon nekik vizet − neki is, meg az édesapjának is:
Kék egérke, adj nekünk vizet!
Kék egérke, adj nekünk vizet!
Az apa már nem gondolt a vízre a maga számára, bár óráról órára nehezebben viselte el
a csillapíthatatlan, egyre növekvő, már fizikailag elviselhetetlen szomjúság okozta
szenvedéseket. Az egész benseje égett, kitikkadt, vaskemény, oldhatatlan görcsbe rándult. A
feje zúgott. Most értette csak meg, milyen kínokat állt ki halála előtt Milgun. De mégsem
ezen jártak a gondolatai. A vízre gondolnia, arra, hogy teleigya magát, többé nem volt értelme.
És már régen véget vetett volna ennek a hiábavaló gyötrődésnek, ha nincs a fia, ha rá tudja
kényszeríteni magát, hogy itt hagyja a fiát, aki az oldalához fészkelte magát ezen a sötét,
utolsó éjszakán. A fia kedvéért, még ha semmi reménye sincs a megmenekülésre, és akit
mégis, ennek ellenére is, az utolsó lehetőségig óvni akar, azért, hogy valamennyivel is
meghosszabbítsa az életét: ebben fejeződött ki most az apa ösztönös harca és reménye, ebben
látta utolsó akaratát és tettét, mindezekért kellett neki mielőbb elhagynia a csónakot. De épp
miatta, a fia miatt nem tudta rászánni magát, nem merte odadobni a sors kényének-kedvének.
Viszont tovább húzni-halogatni a dolgot szintén veszélyes volt − lassan végső ereje is
elhagyta, pedig szüksége volt rá, hogy összeszedje magát…
Az apa életideje elszivárgóit…
Hogyan, milyen szavakkal magyarázza meg ezt a fiának? Hogyan mondja meg neki,
hogy őérte, miatta hagyja magára?…
Az apa életideje elszivárgott…
− Apa! − suttogta hirtelen Kiriszk, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, még
szorosabban odabújt az apjához, s könyörögve hívta a maga kék egérkéjét:
Kék egérke, adj nekünk vizet!
Kék egérke, adj nekünk vizet!
Emrain a fogát csikorgatva felnyögött keserűségében, de semmit sem mert mondani.
Gondolatban búcsúzott a fiától, és minél tovább búcsúzkodott, annál nehezebb, annál
keservesebb volt fölállni, hogy az utolsó lépést megtegye. Ezen az éjszakán megértette, hogy
az egész előző élete valószínűleg ennek a mai éjszakának az előfutára. Ezért született, ezért
hal meg, hogy utolsó erőfeszítésével meghosszabbítsa életét a fiában. Erre gondolt abban az
órában, amikor némán búcsúzott a fiától. Emrain felfedezést tett a maga számára: egész
életében azon fáradozott, hogy utolsó leheletéig meghosszabbítsa életét a fiában. És ha erre
nem gondolt korábban, csupáncsak azért, mert nem volt rá oka.
Ekkor eszébe jutott: máskor, régebben is előfordult, hogy ez a gondolat átcikázott az
agyán, akár a villám az égen. Felidézte, és most értette meg, mi történt vele egyszer, amikor a
megboldogult Milgunnal és más törzsbeliekkel együtt egy óriásfát vágtak ki az erdőben. A fa
már dőlni kezdett, ő meg merő véletlenségből abban a pillanatban arra az oldalra került,
amerre, mindent összezúzva maga körül, ez a kidöntött faóriás zuhant. Egyszerre ordították
valamennyien:
– Vigyázz!
Emrain döbbenetében megdermedt, de már késő volt: recsegve és koronájával
dübörögve, szinte az eget is felbillentve és magával rántva, kiszakítva fentről egy darab
zöldellő, erdei mennyboltot, lassan és könyörtelenül zuhant feléje a fa. Abban a pillanatban
csupán egy dologra gondolt, hogy Kiriszk – akkor még egészen kicsi és egyetlen gyerek, mert
Pszulk még nem született meg, arra gondolt ebben a néhány másodpercben, az elkerülhetetlen
halál küszöbén csupán erre gondolt, semmi másra nem volt ideje gondolni −, hogy a fia az ő
folytatása lesz. A fa félelmetesen dübörögve zuhant le mellette, őt pedig levelek és por
hulláma borította el. Mindenki megkönnyebbülten kiáltott fel. Életben maradt, Emrain életben
maradt, és sértetlen!
Ahogy most visszaemlékezett erre az esetre, megértette, hogy épp a fia megjelenése
tette olyanná, amilyen, és hogy az apai érzésnél nagyszerűbbet és erősebbet nem tapasztalt az
életben. Ezért hálás volt a gyermekeinek, mindenekelőtt a fiának, Kiriszknek. Emrain szeretett
volna beszélni erről Kiriszknek, de mégsem ébresztette fel. A kisfiú amúgy is megviselt
volt… Az apa életideje elszivárgott…
Kék egérke, adj nekünk vizet!
Kék egérke, adj nekünk vizet!
Az apa életideje elszivárgott… Már csak néhány olyan emléke maradt, amelyektől
nehéz volt megválnia. De nem akart úgy elmenni oda, hogy ezeket ne idézze fel, bár már
szorította az idő. Most az emlékeitől búcsúzott, szüntelenül eszében tartva, hogy ideje
elhagynia a csónakot…
Szerette a feleségét az első naptól kezdve. Csodálatos volt, hogy amikor a tengeren járt,
kiderült, mindig arra gondolt, amire otthon az asszony. Így volt ez az első naptól kezdve. Az
asszony tudta, hogy Emrain mire gondol, amíg a tengert járja, ugyanígy ismerte ő is az
asszony gondolatait… Ez a távoli megérzés volt az ő titkuk, és egymáshoz tartozásuk senki
által nem ismert boldogsága.
Amikor Kiriszk még nem született meg, de bizonyos jelekből arra lehetett
következtetni, hogy ha igaz, útban van a kis jövevény, Emrain hazatérve így szólt a
feleségéhez:
− Fiunk lesz?
− Csöndesebben, meghallják a kinrík! − ijedt meg az asszony, de szemében felragyogott
az öröm. – Honnan veszed?
− Ma erre gondoltál. Nagyon szeretnéd.
És te?
− Te is tudod, hogy kitaláltam, mire gondoltál, hát én is erre gondoltam.
− Azért gondoltam rá, mert te is erre gondoltál, és nagyon akartad…
Így is történt. Sejtésük valóra vált. Kiriszk még nem volt a világon, de hamarosan meg
kellett születnie. És ez az idő egyre közeledett. Azokban a napokban a felesége az ő öreg,
elnyűtt, folt hátán folt bőnadrágját hordta. Azért, magyarázta, hogy a férfi lelke jelen legyen,
míg férje a tengert járja, különben rosszul fejlődik az, akinek világra kell jönnie. Felesége
még az ő elnyűtt bőrnadrágjában is a legszebb és a legkívánatosabb asszony volt. A legszebb
és a legkívánatosabb!
Aggodalommal és boldogsággal teli nagyszerű napok voltak azok, amikor arra
gondoltak, aki majd apává és anyává teszi őket…
Ez volt Kiriszk…
Tőle és mindattól, ami vele kapcsolatban állt, most örökre el kell válnia.
Egyszer, amikor Kiriszk már felcseperedett, az édesanyja, akit felbosszantott, azt
mondta, hogy amíg nem született meg, sokkal jobb volt neki.
A kisfiú ezen nagyon megbántódott.
− És hol voltam, amikor még nem voltam? − kérdezte az apjától, amikor az visszatért a
tengerről.
Kész nevetség… Hangtalanul nevettek a feleségével, csak a szemük mosolygott.
Különösen az asszonyt szórakoztatta nagyon, hogy férje sehogyan sem tud válaszolni, nem
tudta, hogyan magyarázza meg a kisgyereknek, hol volt, amikor még nem volt.
Most az apa azt mondta volna neki, hogy benne volt, amikor még nem volt a világon, a
vérében, az ágyékában, ahonnan az anyja méhébe folyt, és életre kelt, megismételve őt, és
hogy most, amikor ő maga eltűnik, ott marad a fiában, hogy megismétlődjék fia
gyermekeinek gyermekeiben…
Igen, ezt mondaná neki, és boldog volna, hogy épp így mondhatja el a halála előtt, de
most már mindennek vége. Az ő nemzetségének vége. Kiriszk is legfeljebb csupán egy vagy
két napig élhet még, tovább nem, ezt az apa nagyon jól tudta. És ez volt a legnagyobb baj és
szerencsétlenség számára, s nem az, hogy el kellett hagynia a csónakot a fiáért…
Emrain végezetül még azt is szerette volna a kisfiú lelkére kötni, hogy a hátralevő
időben hálával gondoljon a vén Organra és Aki-Milgunra. Ezek az emberek már nincsenek,
nekik már mindegy, emlékszik-e rájuk valaki vagy sem, de így kell rájuk gondolni az
embernek önmagában. Még a halál előtti pillanatban is erre kell gondolnia az embernek
önmagában. Úgy kell meghalni, hogy közben az ilyen emberekre kell gondolnia.
De aztán úgy vélte, hogy a fia valószínűleg magától is rájön erre…
Amikor Kiriszk fölébredt, csodálkozott, hogy nem fázik annyira, mint az előző
éjszakákon. Az édesapja bőrbundája volt ráterítve. A kisfiú kinyitotta a szemét, fölemelte a
fejét − az édesapja nem volt a csónakban. Előrelendült, keresgélni kezdett a csónakban, majd
félelmetesen jajgatni kezdett, fájdalma végigszállt a ködös tenger kihalt pusztaságán.
Kétségbeeséssel, fájdalommal teli magányos jajongása sokáig nem csendesedett el. Iszonyúan
zokogott, egészen a végkimerülésig, aztán a csónak aljára zuhant hörögve s fejét a csónak
falához verve. Ezzel adózott az apjának, akitől származott, ez volt az ő szeretete, fájdalma,
halottsiratója…
A kisfiú lehajtott fejjel, csukott szemmel feküdt a csónak alján. Nem volt mit néznie, és
nem volt mit tennie. Körülötte változatlanul fehéres köd terpeszkedett, és csupáncsak a tenger
kezdett bizonytalanul mozgolódni, himbálva, forgatva a csónakot a helyén.
Kiriszk sírt, kesergett, és emésztette magát, amiért elaludt, mert ha nem alszik el, akkor
soha, a világ minden kincséért se engedi el az édesapját, foggal-körömmel belekapaszkodik,
de nem ereszti el, pusztuljanak el együtt; inkább haltak volna meg gyorsabban a szomjúságtól
és éhségtől, csak ne maradt volna egyedül, teljesen és félelmetesen magányosan. Szidta és
korholta magát, hogy nem ébredt fel, nem ugrott talpra, és nem ordított fel, amikor éjszaka
hirtelen úgy érezte, hogy a csónak megrándul, és himbálózni kezd valamilyen erős lökéstől.
Hát engedte volna ő, hogy az édesapja a tengerbe vesse magát? Hát nem vetette volna bele
magát vele együtt a fekete mélységbe?!
Egész testében reszketve és sírva lassanként öntudatlan állapotba süllyedt. Egy idő
múltán azonban újult erővel, mintha a bánat előtti meghátrálásért állna bosszút, tört rá a
szomjúság. Még álmában is érezte, mennyire sínylődik és szenved a vízhiánytól. A szomjúság
legyűrte, a szomjúság kínozta és fojtogatta. Ekkor szinte vakon odacsúszott a kishordóhoz, és
észrevette, a dugó kissé meg van lazítva, hogy könnyebb legyen kihúzni, és a merítő is ott van
mellette. Öntött magának, és semmire sem gondolva ivott, összeragadt ajka szétnyílt, a görcs
a torkában fölengedett. Akart még önteni, és újra inni, de meggondolta, meg tudta fékezni
önmagát. A vízből még mintegy két ivásnyira való maradt…
Aztán csak csüggedten ült, és arra gondolt, miért távozott el az apja egyetlen szó nélkül.
Hiszen vele együtt könnyebb lett volna elmerülnie, mint így, amikor a magány és a félelem
bilincsbe verte kezét, lábát, amikor úgy fél keresztüllépni a csónak párkányán. De elhatározta,
hogy megteszi, ha egy kicsit összeszedte az erejét…
Már dél volt, de az is lehet, hogy elmúlt valamivel. A köd világosabb színéből ítélve
Kiriszknek legalábbis úgy tűnt. A nap sugarai azonban még nem törték át a nagy köd sűrű
rétegét, amely dermedten ült az óceánra. A köd ritkult, kékes színbe váltott, olyan lett, akár a
száraz fa füstje. Mégis, húsz-harminc százsenynél messzebb már semmit nem lehetett látni a
körös-körül sötéten ringatózó hullámokon kívül.
Nem volt hová evezni, de nem is lett volna képes megbirkózni vele. Szomorúan nézte az
édesapja és Milgun evezőit, amelyek gondosan végig voltak fektetve a párkányon. A csónak
most magától sodródott, haladt a ködben, ismeretlen irányba. És a magány minden oldalról
körülfogta a kisfiút, s iszonytató, határtalan félelem uralkodott körülötte.
Később, estefelé, megint tűrhetetlen szomjúság fogta el. És rettenetesen szédült az
éhségtől meg a gyengeségtől, se mozdulni, se nézgelődni nem kívánt. De meg nem is volt
hova, és nem is volt mit nézni. Még a kishordóig is nehezére esett elvergődnie. A térdén
csúszott, és többször is megpihent közben. Kiriszk érezte, hogy hamarosan már mozogni se
tud. Kezét az arcához emelte, és elszörnyedt: keze elvékonyodott, összeaszott, mint a
burunduk száradó bőre.
Ez alkalommal többet ivott, mint kellett volna. Már csak annyi víz maradt a kishordó
alján, hogy még egyszer igyon, aztán vége. Egyetlen csöpp sem marad. De most már minden-
minden mindegy volt neki. Egyre csak inni akart, csillapíthatatlanul, csak inni. Az éhség éles
fájdalma valahogy eltompult, gyomrába állandó, nyomasztó, sajgó fájdalom fészkelte be
magát.
Többször elvesztette az eszméletét, majd ismét magához tért. A csónak közben
sodródott, úszott a ködben, az életre kelt áramlatok hátán.
Volt egy pillanat, amikor szilárdan eltökélte, hogy a tengerbe veti magát. De gyenge volt
hozzá. Föltérdelt, fölkapaszkodott a csónakpárkányra, és így maradt egy helyben, két karját
kilógatva a párkányon túlra, de annyi ereje már nem volt, hogy a testét is átdobja a csónakon.
Aztán úgy elerőtlenedett, hogy még a maradék vizet sem próbálta meginni a kishordóból.
Csak feküdt a csónak alján, csöndesen sírdogált, és a maga kék vízhozóját hívta:
Kék egérke, adj nekem vizet!
De a kék egérke nem jelent meg, és csak a szomjúsága fokozódott. Ismét eszébe jutott
az a nyár, amikor pucéran fürdött a patakban. Hiszen akkor még csak alig hétéves volt. Abban
az esztendőben forró volt a nyár. Csak úgy perzselt az erdőszélen, ahol bogyókat gyűjtögettek.
Aztán fürödtek. Az édesanyja és a testvére is. Nemigen szégyellték magukat előtte.
Mindketten levetkőztek, tenyerüket a mellükre szorították, s hogy félénken a patakba
gázoltak, meg-megvillant barna csípőjük. Olyan furcsán kiabáltak, visongtak, fröcsköltek a
vízben. Aztán amikor ő végigfutott a patakparton és a vízbe ugrott, mindketten nagyokat
nevettek rajta, főleg az édesanyja. „Nézd, nézd csak − mondta a testvérének −, hogy hasonlít
rá, szakasztott az apja!” Mondtak még valamit, közben huncutul suttogtak, és hangosan
nevetgéltek… A víz pedig csak folyt a patakban végeérhetetlen áradatban, és annyit ihatott
belőle az ember, amennyit csak akart, és annyit fürödhetett, amennyi csak jólesett…
Kék egérke, adj vizet!
Úgy rémlett neki, hogy megint ott van annál a pataknál. És mintha ismét csupaszon
fürödne benne, forró nyáron. Lám, ott fut a parton, beugrik a vízbe, de nem érzi a vízsugarak
hűvösségét. Valamilyen megfoghatatlan, testetlen víz ez, vagy köd. A ködben fürdik. Vacog az
ilyen vízben. Az édesanyja meg nem nevet, hanem sír. „Nézd, nézd csak, hogy hasonlít rá!” −
mondja valakinek, és sír, keservesen sír… Könnyei sósak, végigfolynak az arcán…
* * *
Éjjel Kiriszk arra ébredt, hogy a csónakpárkányon túl zúgnak a hullámok, és a csónak
himbálódzik. A kisfiú halkan fölkiáltott: csillagokat pillantott meg a feje fölött! Az eltelt idő
óta most először. Magasan ragyogtak a sötét égen, a felhőfoszlányok közt, amelyek sebesen
suhantak a tenger fölött. Még a hold is többször fölbukkant, gyorsan bujkálva a felhők között.
A kisfiú szinte belekábult − csillagok, hold, szél, hullámok, élet, mozgás! És bár a köd
nagy csomókban még tartotta magát, s amikor a csónak ilyen helyekre ért, minden ismét
sötétségbe merült, ez már csak rövid ideig tartott. A nagy köd megmozdult, fölengedett
dermedtségéből, a széltől és a hullámoktól űzve szétkúszott a világon.
A kisfiú könnyes szemmel nézte a csillagokat. Nem volt ereje hozzá, hogy fogja az
evezőket, nem tudta, hogyan kell megtalálni az utat a csillagok szerint, nem tudta, hová
evezzen, nem tudta, hol van, és mi vár rá, mégis örült, hogy hallja a tovafutó hullámok zaját,
hogy a szél megélénkült, hogy a csónak megindult a hullámokon.
Sírt örömében és bánatában, azért, hogy a világ kiderült, azért, hogy a tenger mozgásba
jött, és hogyha lenne ivóvize meg ennivalója, még szeretni is tudná ezt az életet. De azt is
tudta, hogy most már nem sikerül fölkelnie a helyéről, napjai meg vannak számlálva, s
hamarosan szomjan hal.
A csónak egyre frissebben, egyre fürgébben siklott a hullámokon. Az áramlattal úszott,
kormány és evezők nélkül. A tenger fölött halványan már fölsejlett a látóhatár, egyre
tisztábban tárult ki az éjszakai térség, s egyre ritkultak útközben a ködgomolyagok. És a
feltünedező homály sem volt már a régi, nem olyan sűrű és mindent elnyelő. A ködben most
némán rohanó fantasztikus lények rémlettek fel. Önmaguktól bukkantak fel és tűntek el a
szélben, szétszabdalva és szétlökdösve a ködöt mindenfelé…
Ahogy a hold előbukkant a felhők mögül, a tenger felszíne elevenen fodrozódni,
csillogni kezdett, aztán ismét kihunyt, majd újból megelevenedett. A kisfiú nézte a némán
fénylő csillagokat, és azt gondolta: „Közülük ugyan melyik lehet az őrzőcsillag? Melyik lehet
atkicsh Organ, melyik Aki-Milgun és melyik az édesapám − Emrain − őrzőcsillaga? E
napokban egyet sem lehetett közületek látni. És ti, csillagok, ti sem láthattatok bennünket a
ködben. Most már egyedül vagyok, és nem tudom, hová tart velem a csónak. Most már nem
félek, hogy látlak titeket fönt az égen. Csak azt nem tudom, melyik csillag kié. Nem a ti
hibátok, hogy így történt. Hiszen ti nem láttatok minket a tengeren. A nagy köd elrejtett
bennünket. És most egyedül vagyok. A többiek elúsztak, mind a hárman elúsztak. Mind a
hárman nagyon szerettek titeket, csillagok. Nagyon vártak, nagyon szerettek volna meglátni
benneteket, hogy megtalálják az utat a szárazföldhöz. Atkicsh Organ azt mondta, hogy a
csillagok soha nem vezetnek félre. Meg akart tanítani… De nem a ti hibátok, hogy így történt.
Én is hamarosan meghalok. Nincs vizem, már teljesen elgyöngültem, és azt sem tudom, merre
sodródom… Maradt még egy kevés vizem, egészen kevés, mindjárt megiszom, nem tudok
tovább tűrni, nincs erőm. Ma megettem a jukolás tarisznya egyik sarkát, gyűrűsfókabőrből
készült, de többet nem bírok enni belőle, hányingerem van tőle, kifordul a gyomrom…
Mindjárt megiszom az utolsó korty vizet. És ha többé nem látnánk egymást, hadd mondjam el
nektek, csillagok, atkicsh Organ, Aki-Milgun és az édesapám, Emrain, nagyon szerettek
benneteket… Ha reggel még élek, majd elbúcsúzom tőletek… ”
A csónak ismét széles ködsávba került. Megint eltűnt minden, és nem lehetett látni
semmit. De a csónak most is haladt, a széltől és a hullámoktól hajtva. Kiriszket most már
semmi sem érdekelte. Megitta a teljesen megbüdösödött, poshadt víz maradékát, és ott maradt
fekve az üres kishordó mellett, a csónakfarban, azon a helyen, ahol az öreg Organ szokott
üldögélni. A halálra készült, a köd most már nem rémítette. Csak azt sajnálta, hogy a
csillagokat megint nem lehetett látni, és az is megeshet, hogy talán nem tud elbúcsúzni
tőlük… Egyre rosszabbul érezte magát…
Így feküdt ott, félálomban, félönkívületben, és nem tudni, mennyi idő telt el. Talán már
éjfél volt, de az is lehet, hogy az éjszaka a végéhez közeledett. Ki tudja? Könnyű pára lepte el
a tengert, olyan volt, mint a füst a szélben.
Van sors, igen, van sors… A kisfiú meghallhatta, vagy nem hallhatta meg. De
meghallotta. Meghallotta, ahogy a feje fölött hirtelen, süvítve, szárnyak suhantak el, és valami
alacsonyan elhúzott a csónak fölött a sötétben. Felfigyelt, és egy szemvillanásnyi időre látta,
hogy egy madár, széles szárnycsapásokkal repülő, nagy, erős madár.
− Agukuk! − kiáltott föl. − Agukuk! − Még volt annyi ideje, hogy megfigyelje a sarki
bagoly repülési irányát is, és megjegyezze a szelet. A szél balról fújt, balról érezte a tarkóján,
valamivel a bal füle mögött!
− Agukuk! − kiáltotta a madár után, és már a kezében szorongatta a kormányt, s arra
irányította a csónakot, amerre a bagoly repült.
Kiriszk egészen felvillanyozódott, a kormánylapátba kapaszkodva minden maradék
erejét összeszedte, és semmi másra nem gondolt, csak a szélre és csak a repülési irányra.
Nem lehetett tudni, hová és honnan repült a sarki bagoly: a szigetről a szárazföldre vagy
a szárazföldről valamelyik szigetre. Kiriszk nem felejtette el, hogy mesélte az öreg Organ: ez
a madár csak egyenes irányban repül a tenger fölött. Ez a legerősebb madár, amely
éjszakánként a ködben is repül. Követni kezdte a madarat.
A csónak hullámról hullámra siklott. Állandó szél fújt. A homály oszladozott,
szertefoszlott, haloványan már az ég is megvilágosodott. Elöl pedig, pontosan előtte, az
egybefüggő, sötétkék látóhatáron tündöklően szikrázott fel egy ragyogó, magányos csillag.
Kiriszk észrevette, hogy a csillag éppen ott áll, azon az oldalon, amerre a csónak orrát
fordította. Kitalálta, hogy a csillagnak kell tartania, azt kell figyelnie, abba az irányba kell
mennie, mivel abba az irányba repült az agukuk is. Nem ismerte ezt a csillagot, de most már
le nem vette róla a szemét, s tarkója emlékezett a szélre, az irányára, az erejére és az
áramlatára.
„Tartsd magad, szél, nehogy elmenj. Nem tudom, mi a neved, csak Organ apó tudná
megmondani. De légy a barátom. Ne menj el, ne fordulj el, szél, más irányba. Hiszen sokáig
is tudod tartani magad, úgy, ahogy akarod. Segíts nekem, szél, ne menj el. Később majd
megtudom a neved, és azon foglak szólítani. Ha akarod, Organ szélnek nevezlek. Az én Organ
apómról nevezlek el. És mindig így foglak hívni: Organ szél. És te is ismerni fogsz engem…
”
Így beszélgetett a kedvező széllel, biztatta, hogy tartson ki, s szinte beleplántálta a maga
lelkét és akaratát. A szemét pedig le nem vette vezérlő csillagáról, amely felé haladt.
„Szeretlek téged, csillagom − mondta neki. − Te olyan magasan és messze vagy előttem. Te
vagy a legszebb és a legnagyobb. Kérlek, ne menj el, maradj egy helyben, ne hunyj ki. Feléd
tartok! Arrafelé repült az agukuk is. Nem tudom, hová repült, a szigetre vagy a szárazföldre.
Még ha a szigetre repült is, akkor is legalább hadd haljak meg a szigeten. Ne menj el, ne
hunyj ki, csillag. Nem tudom, hogy hívnak, ne haragudj rám. Nem sikerült megtudnom a
neved. Az édesapám, Emrain, megmondhatta volna. Ha akarod, az édesapámról foglak
elnevezni, és Emrain csillagnak foglak hívni. És amikor megjelensz az égen, majd
köszöntelek és elsuttogom a neved. Te meg segíts nekem, Emrain csillag, ne menj el idő előtt,
ne hunyj ki, ne rejtőzz hirtelen a felhők mögé… ”
Így beszélgetett őrzőcsillagával. Beszélgetett még a hullámokkal is: „Hullámok, ti
hajtjátok most a csónakomat, most jók vagytok. Titeket Aki-Milgun hullámoknak foglak
nevezni. Oda igyekeztek, ahová az agukuk repült. Hiszen ti sokáig arrafelé tudtok gördülni,
ahová akartok. Ne menjetek el, Aki-Milgun hullámok, ne térjetek le az útról. Eveznék, de
teljesen elgyöngültem. Hiszen látjátok, a ti kedvetek szerint haladok. Ha életben maradok,
mindig tudni fogom: az Organ szél és az Emrain csillag szerint haladok. És mindenkinek
elmondom: az Aki-Milgun hullámok a tengeren jót jelentenek! Segítsetek nekem,
akimilgunok. Ne menjetek el, ne hagyjatok itt!…”
Valamennyi csillag közül a legszebben ragyogott az Emrain csillag. Hajnalra egyedül
maradt az egész látóhatáron. Hajnalra erős, tiszta fénnyel lángolt fel, majd lassan halványodni
kezdett a szürkülő reggeli levegőben, de még sokáig látszott az égen finom, fehér foltként.
Így köszöntött be a reggel. Majd a nap is megjelent a tenger felett. Kiriszk megörült, és
meg is ijedt. Megörült a napnak, és megijedt a tenger végtelenjétől. A napfényben kékesen
szivárványló tenger majdnem teljesen fekete, végtelenül kihalt volt. A kisfiú görcsösen
markolta a kormánylapátot, megpróbált az emlékezete szerint haladni, s nem eltérni a
széliránytól. Ez kimerítő volt…
Arra még emlékezett, hogy szédülni kezdett, majd minden összefolyt a szeme előtt…
A csónak most már magától haladt…
* * *
A nap már áthúzódott az ég másik oldalára, amikor a kisfiú magához tért. Reszkető
kezével kapaszkodva és támaszkodva nagy nehezen felhúzta magát a csónakfarra, és csukott
szemmel várta, hogy elmúljon a szédülése. Majd kinyitotta a szemét. A csónak siklott a
hullámokon. A tenger most is fodrozódott, ameddig csak a szem ellátott, táncoltatta
megszámlálhatatlan, eleven, csillogó kis hullámait. Kiriszk előrenézett, megtörölte a szemét,
és elhűlt. A tenger sötétzöld domborulata mögül a Tarka Kutya közeledett egyenesen feléje. A
Tarka Kutya futott eléje! A hatalmas Tarka Kutya!
A part szürkéskék, sziklás sávként már látszott a tenger szélén. De a Tarka Kutya, a
fehér fejű és fehér horpaszú, valamennyi csúcs fölé emelkedett; az örökös hullámverés
tajtékos csíkját már látni lehetett a Tarka Kutya lábánál. Már hallatszott a part menti sirályok
hangja. A sirályok vették észre először. A hegy fölött, a meredélyen kihunyó jelzőtűz kékes
füstje lengedezett.
Tarka Kutya, itt a tengerparton,
Hozzád magam térek vissza én -
Atkicsh Organ nélkül,
 Apám, Emrain nélkül,
Aki-Milgun nélkül.
Kérdezd majd meg, három vadász hol van?
Csak engedd, hogy szomjamat eloltsam…
Kiriszk megértette, hogy ezek a szavak névadó dalának kezdő szavai, s ezzel él most
már élete végéig.
* * *
Bömbölt és kínlódott a tenger a sötétben, nekirontva és összezúzódva a szirteken. A
tenger csapásait visszhangozva, erőlködve dübörgött a kőkemény föld
Így állnak szemben egymással a teremtés óta azóta, amióta nappal a nappal, és éjszaka
az éjszaka és a jövőben is így lesz, valamennyi nappal és valamennyi éjszaka, ameddig
megmarad a föld és a víz a végtelen időben…
Valamennyi nappal és valamennyi éjszaka…
* * *
Eltelt még egy éjszaka…
A tenger fölött az Organ szél fütyörészett, a tengeren az Aki-Milgun hullámok
hömpölyögtek, és a kivilágosodó látóhatár peremén sugárzóan ott ragyogott az Emrain csillag.
Újabb nap köszöntött be…