BRYN GREENWOOD

MINDEN
CSÚF ÉS CSODÁLATOS
DOLOG

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019

Írta: Bryn Greenwood

 A mű eredeti címe: All the Ugly and Wonderful Things

A művet eredetileg kiadta: Thomas Dunne Books,

an imprint of St. Martin’s Press

Copyright © 2016 by Bryn Greenwood. All rights reserved.

Jacket design by Olga Grlic
Jacket photograph © Michael Forsberg/Getty Images

Fordította: Tóth Enikő Mária

A szöveget gondozta: Koronczai-Fekete Viktória

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2416-1195
ISBN 978 963 457 485 9
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Az én lágyszívű, sütit sütő nagyijaimnak
ELSŐ RÉSZ
 1

AMY

1975 márciusa

ANYA MINDIG ÍGY KEZDTE A TÖRTÉNETET:

– Egy idegen kocsijának a hátsó ülésén született. – Mintha ez
megmagyarázná, miért nem normális Wavy. Pedig szerintem ez
bárkivel megeshet. Például úgy, hogy a kórházba menet
lerobban a szülei autója. Wavy esetében viszont nem ez történt:
ő azért szülelett egy idegen kocsijának a hátsó ülésén, mert Liam
bácsi és Val néni hajléktalanok voltak, és éppen átszelték Texast,
amikor az ócska, ütött-kopott furgonjuk lerobbant, és a
terhessége kilencedik hónapjában járó Val néni autóstoppal
indult segítségért a legközelebbi városba. Ha valaha is eszedbe
jut irgalmas szamaritánust játszani egy terhes nővel, ne feledd,
hogy aztán majd neked kell kitakarítanod utána a kocsit.
Mindezt onnan tudtam meg, hogy hallgatóztam, amikor a
szokásos kedd esti könyvklub volt nálunk. Ezeken a keddeken
anyáék néha könyvekről is beszélgettek, de leginkább csak
pletykáltak, és anya itt kezdte csiszolgatni „Wavonna Quinn
szomorú és tanulságos történetét”.
Miután Wavy megszületett, anya csaknem öt évig nem hallott
semmit Val néniről. Az első dolog, amit megtudott, hogy Liam
bácsit kábítószer-kereskedelem vádjával lecsukták, és Val
néninek pénzre volt szüksége. Aztán Val nénit is letartóztatták,
de anya azt már nem akarta elárulni, miért. Így aztán nem volt
senki, aki gondoskodott volna Wavyről.
A Val néni letartóztatása utáni napon nagyi eljött hozzánk, és
a csukott ajtó mögött vitatkoztak anyával olyanokon, hogy „ki
mint vet, úgy arat”, meg hogy „a vér nem válik vízzé”. Nagyi, az
én lágyszívű, sütit sütő nagymamám pedig kiabált:
– A családhoz tartozik! Ha te nem fogadod be, majd én
megteszem!
Befogadtuk. Anya új játékokat ígért nekem meg Leslie-nek, de
mi olyan izgatottak lettünk attól, hogy végre
megismerkedhetünk az unokatestvérünkkel, hogy rá se
hederítettünk. Wavy volt az egyetlen unokatestvérünk. Apa
öccsének nem voltak gyerekei, amit anya azzal magyarázott,
hogy apa öccse meleg. Leslie kilencéves volt, én hét, és tisztára
olyan történeteket találtunk ki Wavyről, mint a Grimm-mesék,
vagyis hogy éheztették, ketrecben tartották, és farkasok közt élt a
vadonban.
Aznap, amikor Wavy megérkezett, az időjárás is passzolt a mi
sötét fantáziaképeinkhez: szürke, esős idő volt, és viharos szél
fújt. Persze stílusosabb lett volna, ha Wavy fekete limuzinnal
érkezik, vagy lovas hintón, nem pedig a szociális munkás
homokszínű kocsijával.
Sue Enaldo testes nő volt, kék nadrágkosztümöt viselt, de
számomra akkor maga volt a Mikulás, aki csodálatos ajándékot
hozott. Amikor megérkeztek, Sue-nak még csak arra sem volt
ideje, hogy kalapját a gondosan belőtt Dolly Parton-frizurájára
tegye, mert az egyik kezében műanyag szatyrot lóbálva Wavy
már ki is pattant a hátsó ülésről. A törékeny kislány bőrig ázott,
mire a bejárati ajtóig ért.
Leslie-nek megnyúlt a képe az unokatestvérünk láttán, de én
nem voltam csalódott. Amikor anya ajtót nyitott, Wavy belépett,
és azzal a kifürkészhetetlen tekintetével kezdte vizsgálgatni az új
otthonát, amit később olyan nagyon megszerettem, és ami anyát
végül a kétségbeesésbe kergette. Sötét színű volt a szeme, de
nem barna. Szürke? Zöld? Kék? Nem tudtam megállapítani, csak
annyit, hogy sötét, és távlatokban szemléli a világot. A
szempillája és a szemöldöke a hajához hasonlóan világosszőke
volt, ami a fejére tapadt, és patakokban folyt belőle a víz, végig a
vállán, le a kőpadlóra.
– Wavonna, édesem! Brenda nénikéd vagyok. – Szinte rá sem
ismertem anyára, olyan magas hangon, megjátszott vidámsággal
beszélt, és aggodalmas pillantást vetett Sue-ra. – Vajon... jól
van?
– Hát persze! De egy szót sem szólt hozzám útközben, és a
befogadócsaládnál sem lehetett egy szavát sem hallani, akiknél
ezen a héten volt.
– Orvos látta?
– Látta, de azt már nem engedte, hogy hozzányúljon. Két
nővért megrúgott, az orvosnak meg behúzott egyet.
Anya szeme elkerekedett, Leslie pedig egy lépést hátrált.
– Na, jól van – turbékolta anya. – A ruháid a táskádban
vannak, Wavonna? Keressünk valami száraz holmit, jó?
Anya nyilván arra számított, hogy Wavy ellenkezni fog, de
amikor a bevásárlószatyor után nyúlt, minden gond nélkül
odaadta neki. Anya belenézett a szatyorba, és összevonta a
szemöldökét.
– Hol a többi ruhád?
– Ennyi ruhája van – válaszolta Sue. – Egy férfitrikó
volt rajta, amikor hozzánk került. Ezeket a holmikat a
befogadócsalád szedte össze neki.
– Amynél biztosan akad valami, amit felvehet.
Sue a térdére tette a kezét, úgy hajolt le Wavyhez, és azt
mondta:
– Wavonna, nekem most el kell mennem, te pedig itt maradsz
a nagynénédéknél. Rendben?
A felnőttek úgy beszéltek Wavyvel, akár egy kisbabával, de ő,
a
maga öt évével nagyon is felnőttes gesztussal válaszolt: kurtán
biccentett, s úgy bocsátotta el Sue-t.
Miután Sue elment, mi – anya, Leslie és én – továbbra is ott
álltunk a bejárati ajtó előtt, és Wavyt néztük: olyan volt, mintha
átlátott volna a nappali falán, és a benti, Vénusz-figurával
díszített olajlámpára meredt volna. Honnan tudta egyáltalán,
hogy ott bent van a lámpa?
– Akkor menjünk fel, és kerítsünk Wavonnának száraz ruhát!
– szólalt meg anya.
Amikor felértünk a szobámba, Wavy megállt a két ágy között,
és közben folyamatosan csöpögött róla a víz a szőnyegre. Anya
idegesnek tűnt, de én teljesen elolvadtam, hogy egy igazi, hús-
vér unokatestvér van nálunk.
– Amy, légy szíves, segíts neki kipakolni, én meg hozok egy
törülközőt – mondta anya, és kiment a szobából.
Kihúztam egy üres fiókot, és „kipakoltam” Wavy szatyrából:
még egy ugyanolyan kopott, kinőtt napozóruhát szedtem ki,
mint ami rajta volt, továbbá két bugyit, egy trikót, egy flanel
hálóinget, és egy új játék babát, aminek még nejlonzacskószaga
volt.
– Ez lesz a szekrényed. – Nem akartam olyan felnőttesen
beszélni, mint az anyukám. Szerettem volna, ha Wavy
megkedvel. Miután betettem a ruháit a fiókba, odatartottam elé
a babát.
– Ez a tiéd?
Rám nézett, úgy istenigazából, és ekkor láttam meg, hogy
nem barna a szeme. A fejét jobbra-balra mozgatta, majd vissza,
középre. „Nem.”
– Ide betehetjük, itt biztos helyen lesz – mondtam.
Ekkor anya visszajött egy törülközővel, és megpróbálta
ráborítani Wavy vizes hajára, de mielőtt hozzáérhetett volna, ő
kikapta a kezéből, és maga törölte meg.
Egy pillanatnyi döbbent csend után anya megszólalt:
– Keressünk neked ruhát!
Anya bugyikat és trikókat tett ki az ágyra. Wavy szégyenkezés
nélkül vette le a napozóruhát, ledobta a padlóra, és csak utána
lépett ki a tornacipőjéből, majd belebújt egy száraz
pamuttrikóba, amit majd kiböktek a bordái. Majdnem olyan
vézna volt, mint az UNICEF-plakátokon látható gyerekek.
Felajánlottam neki a kedvenc kordbársony nadrágomat meg
egy kockás inget, de csak a fejét rázta. Ekkor hüvelyk- és
mutatóujjával egy láthatatlan szoknyát formázott. Anya teljesen
tanácstalan volt.
– A ruháját akarja – mondtam.
– Valami melegebb ruha kell neki.
Feltúrtam hát a szekrényemet, és találtam egy karácsonyi
ünneplőruhát, amit már akkor is utáltam, amikor egyszer az
életemben fel kellett vennem. Sötétkék bársony–, csipkegalléros
ruha volt, s bár az igaz, hogy túl nagy volt Wavyre, de illett
hozzá. Nedves, szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mintha egy régi
fényképről lépett volna le.
Ebédnél Wavy ugyan odaült az asztalhoz, de semmit nem
evett. Ugyanez történt a vacsoránál, és másnap a reggelinél is.
– Édesem, csak egy falatot kóstolj meg, légy szíves! – Anya
kimerültnek tűnt, pedig még csak egy napja volt főállású
nagynéni.
Szeretem az anyukámat. Mindig is jó anya volt. Sokat
kézműveskedtünk, sütit sütöttünk, és rendszeresen jártunk a
parkba. Egészen kamaszkorunkig ő dugott minket ágyba minden
este. Wavynek azonban nem erre volt szüksége.
Az első este együtt fektetett le minket: engem a
Micimackómmal, Wavyt pedig a babával, amiről azt mondta,
hogy nem az övé. Amint anya kiment a szobából, Wavy lerúgta
magáról a takarót, és hallottam, ahogy a baba tompa puffanással
a padlóra esik. Ha valami más okból lett volna sötét a
szobámban – például, ha Leslie hülyéskedik, vagy kiég az izzó
kiabáltam volna anyának, de amikor Wavy lekapcsolta az éjjeli
lámpát, csak reszkettem a takaró alatt. Féltem, de ugyanakkor
izgatott is voltam. Wavy ekkor visszafeküdt, és megszólalt.
Vékony, halk hangon, mint valami apró, szőke hajú kis
manócska.
– Kassziopeia. Kefeusz. Kis Medve. Hattyú. Perszeusz. Orion.
Azon felbátorodva, hogy végre megszólalt, megkérdeztem
tőle:
– Mit jelentenek ezek?
– Csillagképek nevei.
Addig azt sem tudtam, hogy léteznek.
Wavy kitárt karokkal követte ujjával az alakzatokat a feje
fölött, mintha ő irányítaná a csillagok mozgását. Úgy mozgatta a
karját, akár egy szimfóniát vezénylő karmester.
Másnap este, amikor anya kúszva-mászva kereste a felesleges
babát, Wavy rám mosolygott. Egy perccel az után, hogy ágyba
bújtunk, a baba ismét az ágy alatt volt a porcicák társaságában.
Végül ez is lett a neve: Porcica. Ha anya lefekvéskor elfelejtette
megkeresni a babát, azt mondtam:
– Jaj, ne! Porcica megint nincs meg! – De mindezt csak azért,
hogy mosolyt csaljak Wavy arcára.
Míg a barátságunk Wavyvel egyre mélyült, anyukámban a
nyugtalanság csak növekedett.
Az első hónapban anya háromszor vitte orvoshoz Wavyt, mert
nem evett. Amikor az első alkalommal az asszisztensnő
megpróbálta bedugni a lázmérőt Wavy szájába, annak nem lett
jó vége. Amikor a másik két alkalommal megmérték Wavyt, az
orvos kijelentette:
– Alultáplált, de nem vészes. Valamit biztosan eszik.
Apa ugyanezt mondta, és bizonyítéka is volt rá. Az egyik éjjel
már mindannyian ágyban voltunk, amikor hazajött. Nagy
kiabálásra ébredtünk.
– Azt a mindenit! Hát te meg mit művelsz?
Wavy nem volt az ágyában, úgyhogy egyedül szaladtam le.
Apát a konyhában találtam, egyik kezében a szemetes tetejét, a
másikban az aktatáskáját fogta. Soha nem voltam még ilyen
későn a konyhában. Napközben meleg, napfényes hely volt, de
akkor éjjel nyitva állt az alagsorba vezető ajtó, ám olyan feketén
tátongott, akár egy szörnyeteg szája.
– Mi baj van, apu?
– Semmi. Feküdj vissza! – Visszacsukta a kuka fedelét, a
táskáját pedig az asztalra tette.
– Mi folyik itt, Bill? – Közben anya is megjelent mögöttem, és
a vállamra tette a kezét.
– A kukából evett.
– Micsoda? Amy, mit...?
– Nem Amy, hanem az unokahúgod!
Anya többet nem vitte orvoshoz Wavyt, hogy elpanaszolja
neki, nem eszik.
Miután ezt a válsághelyzetet nem sikerült megoldani, anya
megszállott módjára varrni kezdett Wavynek. A bolti ruhák úgy
lógtak rajta, mint egy zsák, és Wavy utálta, hogy túlságosan
csicsásak. Amikor felvette a karácsonyi ünneplőruhámat, letépte
róla a csipkegallért.
Így aztán anya tucatjával varrta neki a ruhákat, amiket Wavy
szétbontott: addig tépkedte a cérnát, amíg valahol meglazult egy
szál, onnan pedig nem egészen egy hét alatt már játszi
könnyedséggel szét tudott bontani egy ruhát.
Anya minden alkalommal beszegte a ruháit, amikor a
szennyesbe kerültek, amivel hátráltatta az egész műveletet. Ez
gyakorlatias megoldásnak bizonyult, de anya nem a megoldást
kereste, hanem az okot.
Az egyik könyvklubos hölgy megkérdezte:
– Van valami problémája a szobatisztasággal?
Anya összeráncolta a homlokát, és a fejét ingatta.
– Nem, az nem okoz gondot. Júliusban lesz hatéves.
Wavyvel a konyhaajtó mögött hallgatóztunk. Mindig azzal
szórakoztatta magát, hogy körbeszaglászott, és rátalált mások
titkaira, például apukám kávésdobozba rejtett cigarettájára a
garázsban.
– Arra gondolok, hogy talán valami illetlen kapcsolat miatt
lehet ennyire zaklatott – mondta a könyvklubos hölgy.
– Arra gondolsz, hogy molesztálták? – kérdezte egy másik nő
döbbent, ugyanakkor izgatott hangon.
Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy Wavy
pszichológusnál kötött ki. Onnantól kezdve viszont nem
bontotta szét a ruháit, amitől anya diadalittasan járkált fel-alá a
lakásban, és azt hangoztatta apának:
– Szerintem ez igazi áttörés!
Aztán meglátta a függönyöket a vendégszobában, amiket
Wavy az után kezdett bontogatni, hogy a ruhái szétszedésével
felhagyott.
Anya meg apa akkor kiabáltak egymással, Wavy pedig
átnézett rajtuk.
– Biztos, hogy van valami baja? – kérdezte apa. – Nem lehet,
hogy egyszerűen csak furcsa? Isten a megmondhatója, hogy a
nővéred is elég fura egy teremtés. De egyébként meg nem érek
rá folyton azt hallgatni, hogy mindentől hisztériás rohamot
kapsz, amit ez a kislány csinál! Dolgoznom kell! Le kell zárnunk
a könyvelést, vége a pénzügyi évnek.
– Egyszerűen csak aggódom miatta. Ez akkora szörnyűség?
Nem beszél. Mi lesz így vele?
– Dehogyisnem beszél! – válaszolta Leslie. – Hallom, ahogy
éjszakánként beszélget Amyvel.
 Anya lassan felénk fordult, és összeszűkült szemmel nézett
rám.
– Igaz ez? Beszélget veled? – Esedezve a szemembe nézett.
Bólintottam.
– És miről beszél?
– Titok.
– Nem lehet titkolózni, Amy! Ha valami fontosat mond
neked, azt meg kell mondanod! Segíteni akarsz Vonnie-nek,
nem igaz? – Anya letérdelt előttem, és már láttam, mi lesz ebből.
Kiszedi belőlem a titkomat! Sírva fakadtam, mert tudtam, hogy
el fogom mondani, de ez sem anyán, sem Wavyn nem segít
majd, csak megfosztom magam valami értékes dologtól.
Wavy segített ki, amikor kezét a szája előtt tartva így szólt:
– Nem akarok beszélni róla.
Anya kiguvadt szemmel nézett ránk.
– Én, én... – Egy szót sem tudott kinyögni, és még apa is
zavartnak tűnt. A néma szellemlány egész mondatokban tud
beszélni!
– Vissza kell menned a pszichológushoz! – jelentette ki anya.
– Nem!
Minden jóra fordulhatott volna, ha nem lett volna egy másik
közös titkunk: Wavy ugyanis szeretett kilopakodni a házból
éjszakánként, én pedig vele tartottam. Mezítláb osontunk le a
lépcsőn, óvatosan kinyitottuk a konyhaajtót, és bejártuk a
környéket.
Volt, hogy csak nézelődtünk. Máskor viszont elcsentünk ezt-
azt. Amikor Wavy a hatodik szülinapja estéjén hozzá sem nyúlt a
tortájához, kifeszítette Mrs. NiBlack szúnyoghálós ajtaját.
Beosontunk a konyhába, egyenesen a hűtőhöz. Kinyitottuk, és
Wavy nyomva tartotta a hűtő gombját, hogy ne világítson benne
a lámpa. Az alsó polcon egy megkezdett citromtorta állt, amit
magunkkal vittünk. Goeringék hátsó udvarán lekuporodtunk a
szomorúfűz alá, Wavy lecsípett egy darabot magának a tortából,
majd odanyújtotta nekem a tányért. Ekkor felállt, megkerülte a
szerszámoskamrát, és mire visszaért, már nem volt a kezében
semmi. Nem, dehogy éhezett!
Voltak éjszakák, amikor bizonyos holmikat gyűjtöttünk.
Például borosüveget az árokból, magas sarkú cipőt az
autópályákat elválasztó középső sávból, ahová nem is lett volna
szabad mennünk, vagy ócska botmixert, amit a metodista
templom hátsó bejárata előtt találtunk. Egy fémdobozba raktuk
a kincseinket, amit a szomszéd garázsából loptunk el, és a hátsó
kerítésünk mellett, az orgonabokrok mögé rejtettünk.
Amikor beköszöntött az ősz, és az orgonabokrokról
lehullottak a levelek, apa megtalálta a kincsesdobozt, és benne
Mrs. NiBlack nehéz, üvegből készült süteményestálját. Az aljára,
egy darabka sebtapaszra írta a nevét. Anya visszavitte a tálat
Mrs. NiBlacknek, aki nyilván elmondta neki, hogyan tűnt el: egy
forró, júliusi éjszakán valakik kilopták a hűtőszekrényből, és
kicsi, sáros lábnyomokat hagytak maguk után a linóleumon.
De az is lehet, hogy valami más miatt kezdett anya
gyanakodni.
Ahogy hidegebbre fordult az idő, szívem szerint otthon
maradtam volna, de amikor Wavy felkelt, és öltözködni kezdett,
mindig meggondoltam magam. Tudtam, ha nem tartok vele,
egyedül is elmegy. Egyfelől attól féltem, hogy valami baja esik,
másfelől pedig attól, hogy nélkülem keveredik valamilyen
kalandba.
Így hát mindig vele mentem. Reszkettem a hidegtől, de
közben majd’ kiugrott a szívem a helyéből az izgalomtól. A
könyvtárban Wavy lábujjhegyen osont fel, hogy cingár karjával
benyúlhasson a visszavitt könyvek közé. Anya szerette volna, ha
járunk könyvtárba, de a könyvlopás sokkal izgalmasabb volt.
Wavy elmosolyodott, és visszahúzta a karját, hogy
megmutassa a kincset. A könyv elég vékony volt ahhoz, hogy
kiférjen a nyíláson, pedig nem gyerekkönyv volt. Salome,
olvastuk a gerincén, és lekuporodtunk, hogy tanulmányozzuk a
furcsa, felnőtteknek szóló képeskönyvet. Különös képek voltak
benne. A viharvert borítót átlátszó ragasztószalag tartotta
egyben, és vastagok voltak a lapjai. Különleges könyvnek tűnt.
Szóval ott kuporogtunk a könyvespult mellett, és éppen bele
akartam lapozni a könyvbe, amikor egy autó fényszórója
világított ránk. Wavy futásnak eredt, de én szinte kővé váltam,
amikor az apukám rám kiáltott:
– Amy! – Apa úgy tudott elkapni, mint a tündérmesékben,
amikor hatalma van feletted annak, aki tudja a nevedet.
 Anya kiszállt a kocsiból, és a parkolón keresztül odaszaladt
hozzám.
Olyan bőszen loholt felém a hálóingére vett kabátjában, hogy
azt hittem, büntetésből felpofoz. Ő azonban átkarolt, és
magához szorított.
Ezután mindent be kellett vallanom az éjszakai portyáinkról,
de a csillagképekről nem beszéltem, az az én titkom maradt.
Anya sírt, apa pedig kiabált.
– Tudom, hogy jót akarsz, Brenda! Segíteni szeretnél rajta, és
én megértelek. De ha a viselkedésével veszélybe sodorja a
gyerekeinket, választanunk kell! Így nem lakhat velünk, mert
nem bírunk vele.
Közben a rendőrök is megjöttek, megírták a feljelentést,
fényképeztek, és körözést adtak ki Wavyre. A szomszédok is
segítettek keresni őt, de végül hajnalban magától visszajött.
Kiabálásra és sírásra ébredtem. Aznap délután nagyi eljött
Wavyért.
– Rettenetes gondolat! Ostobaság! – mondta anya.
Csodálkoztam, hogy így beszél nagyival. Azt hittem, hogy az
ember nem mondhat ilyet az anyukájának következmények
nélkül.
– Nem tudod állandóan szemmel tartani! Nem tudsz egész
éjjel fent maradni!
– De mi értelme is lenne? Gondolom, majd kószálni fog egy
kicsit. Úgy emlékszem, te meg Val is ezt csináltátok, amikor
kicsik voltatok.
– Az más volt. Kamaszok voltunk, és akkor még minden
sokkal biztonságosabb volt.
– Aha... – mondta nagyi.
– Gondolj az egészségedre, Helen! – mondta apa.
– Mióta kemót kaptál, már nem vagy olyan jó erőben, anya.
Nagyi fújt egyet, ugyanúgy, ahogy a cigarettafüstöt szokta
kipöfékelni, és a fejét ingatta.
– Akkor mondjátok meg, mi a megoldás! Gondozásba adjuk?
Idegenekhez küldjük?
– Nálunk maradhat – mondta anya.
– Nem maradhat. – Apa felállt, eltakarva előlem anyát,
úgyhogy soha nem fogom megtudni, mi történt köztük. Amikor
odament a konyhapulthoz, hogy kávét töltsön magának, anya
bólintott.
– Ma hazajöhetne velem – mondta nagyi.
Wavy ágyán ültem, míg nagyi a bőröndjébe pakolt. Nem sok
holmija volt. Egytucatnyi ruha, amelyek túlélték a Nagy
Szétbontást, néhány zokni és alsónemű; a hajkefe, amivel néha
végigszánthattam selymes, puha haját, utolsóként pedig Porcica,
a baba került a bőröndbe.
Nagyi tette bele. Wavy kivette. Anya betette. Wavy kivette. Az
volt Wavy egyetlen játéka.
– Semmi sem a tiéd – mondta nekem egyszer, amikor Leslie-
vel az egyik kedvenc Barbie babánkon veszekedtünk, ami később
aztán eltűnt.
Wavy kivette Porcicát a bőröndből, és odanyújtotta nekem.
Talán ajándékba?
Aztán indulniuk kellett. Nagyi mindnyájunkat megölelt. Wavy
az ajtó mellett ácsorgott. Anya megpróbálta megölelni őt is, de ő
kitért előle, hogy engem öleljen át. Nem voltunk elég közel
egymáshoz, úgyhogy csak a kezét tette a vállamra, és
beleszimatolt a hajamba. Miután eleresztett, kiszaladt az ajtón.
– Látod, így van ez – mondta anya.
– Szuverén egyéniség. Te is az voltál. – Nagyi elmosolyodott,
és felemelte Wavy táskáját.
Hálaadás után találtam meg Wavy igazi ajándékát, amit a
lépcső alatti szekrényben hagyott számomra. Amikor anya
elővette a dobozban lévő karácsonyi díszeket, bemásztam, hogy
összeszedjem a lepotyogott aranyszálakat és az összetört
díszeket. Legbelül ott volt elrejtve a lopott könyv, a Salome.
 2

NAGYI

1975 októbere

IRV ÉS ÉN EGY NAGYSZERŰ LÁNYT NEVELTÜNK FEL, és Brenda egy

igazán remek fickóhoz ment hozzá. Szép gyerekeik születtek,
csodás házban éltek, és rengeteget dolgoztak. Valerie-t, a
legkisebbet, azonban nem tudom, mi lelte.
Gondolom, mostanság megállapítanának nála valami
rendellenességet, de akkoriban együtt kellett élnünk azzal a fajta
viselkedéssel. Például, hogy állandóan a kórokozókon
problémázott. Voltak olyan időszakok, hogy naponta százszor is
megmosta a kezét, amitől a bőre kirepedezett és vérezni kezdett.
Mindennap több kesztyűt adtam rá, hátha attól tisztábbnak érzi
magát, amiket aztán este kimostam és kivasaltam.
Aztán a középiskola első évében teherbe esett, és megszökött
Liam Quinn-nel. Nem kedveltük a fiút, de soha nem próbáltuk
eltiltani tőle a lányunkat. Liam igazi bajkeverő volt, az a fajta
srác, aki azt képzeli, hogy ő a világ közepe, és úgy éreztem, nem
bánik jól Valerie-vel.
Később rájöttem, hogy sokkal rosszabb, mint egy önző fiú,
ugyanis megtudtam, hogy olyan dolgokba keveredett, amelyek
miatt börtönbe került. Teljesen kikészített az egész. Csak
remélni tudtam, hogy Brenda nem fog meggyűlölni azért, ha
megtudja, hogy Irv nyugdíjmegtakarításának mekkora hányadát
váltottam készpénzre, hogy fizetni tudjam Valerie ügyvédeit.
Gyűjteni akartam Amy és Leslie főiskolai tanulmányaira, de arra
már nem sikerült.
Aznap, amikor Wavonnát hazavittem, egy szót sem szólt. Sőt,
ha őszinte akarok lenni, igazából hetekig nem beszélt. Ha olyan
valakivel vagyunk összezárva, aki nem hajlandó megszólalni, az
jobban kikészíti az idegeinket, mint gondolnánk. Valóságos
szószátyár lettem mellette. Mindent, amit csak csináltam, a
legapróbb részletességgel kommentáltam, úgy, hogy Irv a végén
már teljesen rosszul volt az egésztől.
Az első este Wavonna nem vacsorázott. Másnap nem
reggelizett. Az ebéd közeledtével pedig már kezdtem kapiskálni,
mitől volt Brenda annyira kikészülve. Három napig
aggodalmaskodtam, mire eszembe jutott, hogy megnézzem az
ételeket a hűtőben és a konyhaszekrényben, hogy tudjam, mi
hiányzik, és ebből rájöjjek, mit eszik. Este, mielőtt lefeküdtünk
volna, hat szelet sajt és kilenc sárgabarack volt a hűtőben, és volt
egy felbontott doboz sós keksz, amiben még volt tizenhárom
darab. Reggelre csak öt szelet sajt, hét barack és tíz keksz
maradt. Egy egér sem lakna jól ettől a mennyiségtől, de neki elég
volt.
A második napon kitettem a dolgozószobában lévő kisasztalra
néhány új játékot, amit neki vettem. Régimódi fenyőfa lambéria
és bolyhos szőnyeg volt a helyiségben, de amíg Irv élt,
nappalinak használtuk, úgyhogy javarészt kellemes emlékeket
idézett fel bennem. Napközben ágytakarót varrtam a gyülekezet
jótékonysági vásárára, és közben néztem a tévét. Wavonna a
kanapén ült, és hol a falat bámulta, hol a tévét, hol pedig a
semmibe révedt. Olyan üres volt a tekintete, mint Irvé, amikor
visszajött a háborúból. Amikor felállt, azt gondoltam, hogy:
„Végre megunta, és kezd magával valamit. Mondjuk játszik a
játékaival.”
De ő bement a fürdőszobába, lehúzta a vécét, és megnyitotta a
csapot. Majd visszajött a szobába, és újra leült. A Barbie baba, a
plüsselefánt és a fa építőjáték pedig nyomtalanul eltűnt az
asztalról.
Két hét után tettem meg azt, amit elsőként kellett volna.
Betűket, színeket, formákat és számokat ábrázoló
tanulókártyákat vásároltam, olyanokat, amilyeneket az óvodai
foglalkozásokon használnak a gyerekek. Másnap reggel pedig
készítettem neki egy jó adag zabkását, és vagy tizenöt percre
kimentem a konyhából. Telefonáltam. Felhívtam a lányokat a
bridzsklubból, hogy megmondjam, aznap délután nem megyek.
Amikor visszamentem a konyhába, láttam, hogy fogyott a
zabkásából. Elpakoltam az asztalról, és elővettem a
betűkártyákat.
– A, mint alma – mondtam. Tudtam, hogy nem fogja
elismételni, de legalább látja és hallja.
Így mentem végig az egész kártyacsomagon. Amikor
végeztem, Wavonna odament a konyhapulthoz, és elővette azt a
jegyzettömböt, amire a bevásárlólistát szoktuk írni. Idétlen
holmi volt, Irv készítette: volt rajta egy tekercs papír, és fúrt bele
egy lyukat a ceruzának. Wavonna letekert egy darab papírt, és
elkezdte írni az ábécét. Leesett az állam.
Az A betűre mutattam.
– Tudod, hogy kell kimondani?
Wavonna egy pillanatig az ujjamat nézte, aztán kimondta:
– A.
– És ezt?
– B.
– Ezt?
Felsóhajtott, és azt mondta:
– Abcdefghijklmnopqrstuvwxyz. Oktondi Nagyi.
Hétfőn beiratkoztunk az iskolába.
Miután elvittem, két órát aludtam. A második napon
elmentem fodrászhoz, ami már igazán rám fért. Az idős nőket
egyébként is folyton csinosítgatni kell, az én hajam pedig már
igencsak csapzott volt. A harmadik napon már nem emlékszem,
mit csináltam, de a negyedik nap a bridzsklubba mentem.
Megittam egy martinit, és remekül szórakoztunk a lányokkal. A
többiek arra számítottak, hogy mindent elmesélek Wavonnáról,
én meg adtam a büszke nagymamit: „Ó, olyan gyönyörű
szőkeség! Akár egy hajas baba! Már tudja az ábécét.” Róla
igazából semmit nem mondtam.
Amikor Leslie megszületett, a karomba vettem. Amyt
ugyanúgy. Ők voltak az én unokáim, a kicsikéim. Mutogattam a
fényképeiket, és minden apró újdonsággal elhencegtem.
Wavonnát még csak nem is láttam, mielőtt Brenda felügyelete
alá helyezték volna. Tudom, hogy a problémás gyerekeket
kellene jobban szeretni, de én leginkább csak sajnáltam őt. A
kócos haja és a csontos válla olyan szomorú látványt nyújtott.
Hát még az üres tekintete! A bridzsklubból hazafelé menet
mégis úgy éreztem, hogy nem lesz baj. Megtanulom majd úgy
szeretni Wavonnát, ahogy Leslie-t és Amyt szeretem. Ő pedig
megtanul szeretni engem.
Amikor az iskolához értem, Wavonna nem jött ki. Vártam pár
percet, aztán bementem az igazgatói irodába, ahol az igazgatónő
és Mrs. Berry, Wavonna tanítónője fogadott. Az első iskolai
napon neki adtam át Wavonnát az irodában. Széles mosolyú,
barátságos nő volt, de akkor hisztérikusan zokogott.
Wavonna megszökött az iskolából.
Elsírtam magam, de leginkább arra emlékszem, hogy azt
gondoltam: „Valerie-nél is így kezdődött.” Persze a lógást Valerie
csak a középiskolában kezdte, de ezzel együtt az a nyomasztó
érzésem támadt, hogy csúfos kudarcot vallottam.
Nyolckor mentem haza, és vártam a rendőrség jelentkezését.
Az ölemben tartottam a telefont, miközben a lábamat áztattam.
Nem is tudom, hány háztömbnyit gyalogoltam aznap. Minden
ajtón bekopogtam az iskola környékén. Fel kellett volna hívnom
Brendát, de még a gondolatát sem bírtam elviselni, hogy azt
mondjam: „Igazad volt. Nem bírok vele.”
Ekkor csengettek, és nem tudtam, mit kellene éreznem.
Reményt? Ijedtséget? Vizes lábbal mentem az ajtóhoz. Wavonna
állt a verandán, egyedül volt, és minden ízében reszketett.
Amikor bejött a házba, kulcsra zártam az ajtót, mintha ezzel meg
tudnám akadályozni, hogy újra megszökjön.
– Borzasztóan megijesztettél! Mi lett volna, ha történik veled
valami? – Tudtam, hogy a kiabálás nem a kommunikáció
legjobb formája, de nem tudtam uralkodni magamon. – Soha, de
soha többé ne csinálj ilyet! Megértetted?
Bólintott, de ezt a bólintást már ismertem Valerie-től. Azt
jelenti: „Megértettem., de ez nem azt jelenti, hogy azt is fogom
csinálni, amit mondasz.”
Miután felhívtam a rendőrséget, és szóltam nekik, hogy
Wavonna hazajött, levest főztem neki, és egy csomó kekszet
kiraktam elé.
Mialatt kisírtam magam a fürdőszobában, megevett egypár
kanálnyi levest meg két sós kekszet. Tudtam, hogy ez így nem
mehetett tovább, de mégsem adhattam nevelőszülőkhöz. Képes
lenne-e rajtam kívül valaki ilyen alaposan megfigyelni a leves
szintjét a tányérban? Egy idegen számolgatná-e a kekszeket,
hogy meggyőződjön róla, az unokám eszik-e valamit?
Elpakoltam az asztalról, és koffeinmentes kávét főztem.
Amikor lehiggadtam, így szóltam:
– Wavonna, légy szíves, gyere a konyhába, és beszélgess egy
kicsit a nagyival!
Nem ült le, hanem állva várta, hogy beszélni kezdjek.
– Ha megszöksz az iskolából, elvesznek tőlem, és idegeneknél
kell majd laknod. Nem akarom, hogy ez történjen! Azt akarom,
hogy a nagyinál maradj!
Erre nem reagált, de nem is számítottam rá, hiszen attól sem
rezzent volna össze, ha egy uszkár és egy majom tangót táncolt
volna a fejem tetején.
– Elmondod nekem, mi történt az iskolában? Miért szöktél
meg? Ha elmondod, megteszek mindent, hogy ne történhessen
meg újra.
Úgy tett, mint az ábécénél. Rá kellett készülnie, de egy
pillanat múlva így szólt:
– A hangos néni hozzám ér.
Majdnem visszajött belőlem a kávé, amit megittam. Az az
elbűvölő asszony? Nem tudtam elképzelni róla, hogy olyasmit
csinálna egy gyerekkel. Nekem ezt jelentette a rosszfajta érintés.
– Hozzád ér?
Felém nyújtotta a karját, fenyegető karmokként behajlította
az ujjait, majd a mellkasához szorította.
– Átölel?
Bólintott.
– És ez nem tetszik neked?
Komolyan megrázta a fejét. Rosszul voltam a
megkönnyebbüléstől, és attól a tudattól, milyen szörnyű lehet a
világ Wavonna számára. Persze, soha nem ölelt át engem, és
valahányszor megérintettem, lerázta magáról a kezemet.
 Másnap elmentünk az iskolába, és megtettem azt, amit már
az első napon meg kellett volna. Egyenesen az osztályba
kísértem, és azt terveztem, hogy mindent megmagyarázok Mrs.
Berrynek.
Csakhogy az összes tervem semmivé lett, amikor az osztályba
léptünk.
Három gyerek ült kerekesszékben a terem közepén. A világért
sem szeretnék érzéketlennek tűnni, de olyanok voltak, mint egy-
egy cserép nedvedző növény. A sarokban, egy kék
gumiszőnyegen egy másik gyerek vergődött. Olyan élénksárgára
festhették a falakat, amilyenre csak akarták, és teleaggathatták a
legcsicsásabb díszekkel, akkor is borzalmas hely volt. Nem
tudtam elképzelni, hogy Wavonna akár csak öt percet is ott
töltsön, nemhogy négy napot, ami alatt magára hagytam.
Mrs. Berry széles mosollyal odasietett hozzánk, és így szólt:
– Ó, Mrs. Morrison! Micsoda megkönnyebbülés! Wavonna,
drágám, úgy aggódtunk miattad!
Aznap nyertem el Wavonna bizalmát. Mrs. Berry láthatólag
fojtogató ölelésre tárta a karját. Terpeszállásban előrenyújtottam
a karomat, hogy megállítsam.
– Mrs. Berry, szeretnénk beszélni valakivel, hogy Wavonna
másik osztályba kerülhessen. – Mrs. Berry sértődött arcot
vágott, mintha hátba támadtuk volna. Ellene semmi kifogásom
nem volt, de ahhoz már túl idős voltam, hogy köntörfalazni
kezdjek.
Amikor leültem az iskolapszichológussal, ugyanezt a taktikát
követtem. Egyenesen a szemébe néztem, és azt mondtam:
– Az unokám nem fogyatékos.
– Mrs. Morrison, ilyen szavakat már nem használunk. Az a
véleményünk, hogy a beszéddel kapcsolatos problémája fejlődési
visszamaradást jelez.
– Nem sértésnek szántam, de Wavonna nem buta. Figyeljen
csak! Wavonna!
Nem nézett rám, de tudtam, hogy figyel.
– Kérem, adjon nekem papírt és ceruzát.
A pszichológus papírt és golyóstollat csúsztatott felém az
asztalon. Közelebb húztam Wavonna székét, és azt mondtam:
– Gyerünk, mutasd meg neki! Vagy különben a hangos néni
osztályában kell maradnod.
Amint szóba hoztam a gyógypedagógust, Wavonna kézbe
vette a tollat, és a papírhoz érintette. Először gyöngybetűkkel
leírta a nevét. Alá leírta az ábécét: Aa, Bb, Cc, és így tovább. Az
alá pedig leírta a számokat. Aztán olyat csinált, amiről én sem
tudtam, hogy tudja. Megfordította a lapot, és ráírta: Kassziopeia,
majd öt pontot tett mellé, és összekötötte őket. Aztán hét újabb
pontot rajzolt a lapra, amiket szintén összekötött, és elnevezte
Kefeusznak. Így írta tele a lapot. Én csak a Nagy Göncölt meg a
Kis Göncölt ismertem fel.
Látva, hogy a pszichológus teljesen elképedt, kuncogni
kezdtem. Szegény nőnek egyenesen a szeme közé nevettem, és
addig nevettem, míg a végén sírva fakadtam. Mielőtt Wavonna
hozzám költözött, egészen jól voltam. A rákbetegségem
gyógyulófélben volt, és kellemes nyugdíjaséveket terveztem
magamnak. Viszont mindazok után, amin az utóbbi hónapban
keresztülmentem, rám fért egy jó nevetés.
Wavonnát átrakták egy normál osztályba, ahol már mindjárt
az elején jeleztem:
– Nehogy valami cukorfalat tanító nénit adjanak neki! –
Tagoltan elmondtam nekik, hogy senki nem érhet hozzá, ne
várják el tőle, hogy beszéljen, hanem abból induljanak ki, hogy
figyel és tanul. Nem követelőztem, de nem is kértem elnézést.
Persze, ez után sem lett minden tökéletes, de azért javult a
helyzet.
Wavonna közel két évig lakott nálam, s ez idő alatt kétszer ért
hozzám. A negyvenedik házassági évfordulónkat ünnepeltük
volna Irv– vel, amikor ittam egy kis bort, és elöntöttek az
érzelmek. Wavonna akkor megérintette a kezemet, pontosabban
a jegygyűrűmet. Azt hiszem, meg akart vigasztalni. A második
alkalom közvetlen az előtt volt, hogy Valerie-t feltételesen
szabadlábra helyezték, és én ügyvédet fogadtam, hogy megkapja
Wavonna és a börtönben született kisbabája felügyeleti jogát.
Kocsival mentünk Tulsába, hogy Leslie-t felköszöntsük a
születésnapján, és olyan jól mulattunk, mint a régi szép időkben:
énekeltünk, vicces kalapokat tettünk a fejünkre, és éljeneztünk,
miközben Leslie kibontotta az ajándékokat. A nagy hajcihő után
a három lány letelepedett játszani a nappaliban, miközben
Brenda és én elpakoltunk.
Nem halogathattam tovább, így leültem a konyhaasztalhoz, és
azt mondtam:
– Beszéltem Valerie ügyvédjével arról az átmeneti
programról, amibe bekerülhet.
– Nem is tudtam, hogy még mindig van ügyvédje. Te fizeted?
Nem válaszoltam. Bárcsak ne lenne köze hozzá, de talán
mégis van.
– Remek. Szóval Val ügyvédje azt gondolja, hogy bekerülhet
valamilyen programba? – Brenda vágott még egy szeletet a
születésnapi tortából. Évek óta küszködött a súlyával, mert ha
ideges volt, mindig evett.
– Egyedülálló, gyermekes nőknek segítenek talpra állni. Így
segítenek Valnek is, hogy gondoskodni tudjon Donalről és
Wavonnáról. – Tudtam, hogy ezen fel fog háborodni, és úgy is
lett.
– Komolyan beszélsz, anya? Tényleg azt hiszed, hogy Val el
tudja látni őket? Ismered Vonnie-t. Ennyit Val szülői
képességeiről. A lánya nem beszél, nem eszik, és éjszaka kiszökik
a házból.
– Már jobban viselkedik.
– Tudom. Nagyon jól bánsz vele. Én... – Brenda a karomra
tette a kezét, és láttam rajta, hogy őszintén sajnálja, hogy kijött a
sodrából.
– Azt akarom, hogy Wavonna az anyjánál legyen. – Akartam,
hogy ezt akarjam. Szerettem volna, ha egyszerűen mennek a
dolgok, de soha nem úgy sikerült.
– Tényleg azt hiszed, hogy úgy a legjobb neki?
– Val terápiára jár. Ebben a programban egy olyan lakásban
helyezik el, ahol tanácsadó van mellette. Ellenőrzik, hogy szedi-e
a gyógyszerét, és segítenek neki gondoskodni a gyerekekről.
– És neked mit kell csinálnod? Papírokat kitölteni?
– Azt szeretném, hogy te menj el a szabadlábra helyezési és a
gyermekelhelyezési meghallgatásra is. Muszáj lesz megtenned,
Brenda!
– Miért?
– Áttét alakult ki nála. – Wavonna olyan halkan settenkedett
oda, hogy egyikünk sem vette észre, amíg meg nem szólalt.
 – Mit mond? – kérdezte Brenda. – Anya?
– Biztosan meghallotta, amit az orvossal beszéltem a
rendelőben. Visszajött a rák. A tüdőben és a májban alakult ki
áttét. Három hónapom van hátra, vagy még annyi sem.
Most, hogy nehéz dolgokról beszéltünk, Leslie és Amy
abbahagyták a barbizást, odajöttek az ajtóhoz, és megálltak
Wavonna mellett. Azt akartam, hogy Brenda erős maradjon, de
remegni kezdett, és elsírta magát. Amy és Leslie is sírva fakadt.
Mindenki sírt, Wavonnát kivéve, aki a konyha másik végéből
odajött hozzám, és felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatra a
mellemre tette a kezét, és megérintette a melltartómat kitöltő
műanyag ciciket.
Akkor szerettem meg őt. Éppen akkor, amikor elhagyni
készültem.
 3

WAV Y

1977 júniusa

BRENDA NÉNI NEM AKARTA, HOGY A VÉGÉN OTT LEGYEK NAGYINÁL.

– Vigye csak vissza Tulsába Bill! Sheila barátnőm ott van
nálunk, vigyáz a lányokra, amíg én itt vagyok – mondta Brenda
néni.
– Úgyis nemsokára hozzátok fog menni. Hadd maradjon
velem! – mondta nagyi, és kinyújtotta felém a kezét.
Odamentem hozzá, de ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy
Brenda néni szeme láttára megérintsem.
– Szeretlek, édesem! Szeretlek! Nemsokára elmegyek. Irv
nagypapádhoz költözöm, de ha Isten is úgy akarja, még
találkozunk, Wavonna. Még egy jó ideig nem, de majd egy
napon igen – mondta.
Nagyi aludt egy keveset, Brenda néni pedig kiment a
konyhába, hogy főzzön egy kávét, de ehelyett leült az asztalhoz, a
karjára hajtotta a fejét, és sírt. A nagy órának hármat kellett
volna ütnie, de nem tette, mert senkinek nem jutott eszébe
felhúzni. Brenda néni aludt.
– Bárcsak ne félnék! Olyan ostobaságnak tűnik a félelem, de
az az érzésem, mintha ismeretlen helyre mennék kocsival –
mondta nagyi, amikor felébredt. Ketten voltunk, úgyhogy
megfogtam a kezét.
Eszembe jutott Mr. Arsenikos, aki mama letartóztatása előtt
volt a szomszédunk. Amikor mama Sean bácsival veszekedett,
Mr. Arsenikos mindig megengedte, hogy a verandáján húzzam
meg magam. Az ő kis „kóbor macskájának” nevezett, és
szalonnás szendvicset készített nekem. Volt, hogy csak
szalonnazsíros, puha, fehér kenyeret, máskor pedig olyat, amin
egész nagy szalonnadarabok voltak. Miután megettem a
szendvicset, Mr. Arsenikos kiült a verandán a hintaágyba, és
elsorolta a csillagképek neveit. A botjával belekarcolta őket a
porba, így tudtam megtanulni. Mr. Arsenikos az USS San Diego
nevű hajón volt matróz, ami egy kaliforniai város neve is. A hajó
elsüllyedt a nagy háborúban, és ő a csillagokból tudta, milyen
irányba kell a szárazföld felé eveznie a mentőcsónakkal.
A nagyi hasára terített zsenília ágytakaróra rárajzoltam a Kis
Medvét, úgy, hogy a farka lefelé mutatott.
– A Kis Medve ma éjjel északon van. A Kis Göncöl –
mondtam, mert nagyi így nevezte. Lerajzoltam a tenyerébe, hogy
eszébe jusson. Bólintott. Mire felkelt a nap, ő ismét elaludt, és
nem ébredt fel többé.
Mr. Arsenikos szerint, ha ismered a csillagképeket, soha nem
tévedsz el.

A nagyi temetésén az egyetlen igazi dolog nagyi volt egy

díszes dobozban. Minden más megjátszott volt.
Brenda néni megjátszotta, hogy nem dühös mamára.
– Ó, Val! Annyira örülök, hogy látlak! – mondta.
Bill bácsi is megjátszotta magát. Mielőtt mama megjött, azt
mondta:
– Essünk túl rajta, tessékeljük ki az életünkből! – De aztán
megölelte mamát, és azt mondta:
– Remekül nézel ki, Val! Többször kellene jönnöd.
– Karácsonykor össze kell jönnünk! Ne csak temetéseken
találkozzunk! – mondta Brenda néni.
– Tudom! Tartanunk kell a kapcsolatot. Hihetetlen, milyen
rég nem láttuk egymást. Annyira hiányoztatok! – mondta
mama.
Aztán odahozta nekem az újszülött babát.
– Ez a kisöcséd, Vonnie. Donal a neve. Adj neki egy puszit!
 Nem tudom, miért akarta, hogy megpusziljam, hiszen éppen ő
szokta mondogatni, hogy az emberek szája piszkos. Így azt
gondoltam, hátha ez valami trükk, és csak úgy tettem, mintha
megpuszilnám.
A temetés után mamával és Donallel az Átmeneti Programba
kerültünk.
– Ezúttal minden másképp lesz – mondta mama.
A Program első két hetében tényleg másképp is volt. Ő volt a
Jó Mama, aki betartja a szabályokat. Kimosta a ruhánkat, és
elpakolta őket a fiókokba az új lakásban. Vacsorát főzött, és nem
bújt el a hálószobájába cigizni, ahogy a letartóztatása előtt tette.
Aztán egy nap Jó Mama helyett Rémes Mamaként kelt fel, és
én tudtam, hogy semmi nem fog megváltozni.
Olvastam a könyvet, amit a Program keretein belül kapott.
MEG KELL ÚJÍTANOD A KAPCSOLATOD A CSALÁDODDAL!
Ez azt jelentette, hogy VACSORÁZZON EGYÜTT A CSALÁD, de
esténként, miután a Rémes Mama elkészítette a vacsorát, kiült a
hátsó teraszra cigizni, és onnan kiabált nekem, hogy egyek.
Nem dőltem be neki. Tudtam jól, mi lenne, ha rajtakapna,
hogy eszem.
Még a Jó Mamától is kitelt, hogy hirtelen azt mondja:
– Ne edd meg! Piszkos! – És az ujjával a számba nyúl, hogy
kiszedje belőle az ételt. Még a Jó Mama is képes volt a maró
Listerine-szájvizet a nyelvemre önteni, hogy megtisztítsa.
Mindig azt mondogatta, hogy: „Mindenféle dolog bekerülhet így
a szervezetedbe.” Ártalmas dolgok kerülhetnek a szervezetedbe a
szádon keresztül, és megbetegszel tőlük. Ahogy a kórokozók is
megtelepedhetnek a dolgokon, és azok piszkosak lesznek.
Amikor Megan, a szociális munkás eljött, hogy ellenőrizzen
minket, mama olyan keményen mosolygott, hogy megfájdult
tőle a gyomrom. Nem lett belőle Jó Mama.
– Szóval, mit főz ma vacsorára? – kérdezte Megan.
– Ó, hát spagettit eszünk. – Mama mindig azt főzte. Nálam
volt nagyi receptkönyve, de mama nem engedte, hogy főzzek.
Nem akarta, hogy rendetlenséget csináljak.
– És mi újság egyébként? – kérdezte Megan. – Kihagyta az
egyik csoportfoglalkozást a héten.
– Ó, minden nagyszerű! Csak egy kicsit megfájdult a fejem,
ennyi az egész. Köszönöm, hogy beugrott hozzánk. – Mama csak
mosolygott és mosolygott, de amint Megan elment, így szólt:
– Rohadt buzgómócsing! Mint a sorozatokban, ahol folyton
bekukkant a kotnyeles szomszéd. Csak itt nem nyírhatod ki a
szomszédot, ha csak úgy mellesleg beugrik, ahogy a tévében
szokták. Kinyírni! Úristen, elegem van ebből a hülye
tévéműsorból!
Miközben mama kiabált, Donal kivette a hajkefét a
táskájából, és a szájába vette. Mielőtt el tudtam volna venni tőle,
mama meglátta.
Egyszer kiskoromban a pipáját vettem a számba, csak hogy
megtudjam, milyen az, amit annyira szeret. A kifőzés és a
fehérítőszer a legtöbb dolgot meg tudta tisztítani, de a pipát
nem. Annyira piszkos lett attól, hogy a számba vettem, hogy ki
kellett dobni.
Mama kikapta a kezemből a hajkefét, és kivitte a konyhába.
Tudtam, hogy Listerine-nel vagy fehérítővel fog visszajönni,
ezért felkaptam Donalt, és átvittem a hálószobába. Csakhogy a
Rémes Mama kiráncigált a szekrényből, és addig vert, amíg a
hajkefe nyomán vér serkent a combomból. De azt sikerült
megakadályoznom, hogy Listerine-t öntsön Donal szájába.
Attól fogva én láttam el Donalt. Én etettem és én fürdettem,
mert a Rémes Mama olyan forró fürdővizet engedett, amitől
felhólyagzott a bőrünk.
A programfüzetben még azt is olvastam, hogy
RENDSZERESEN SZEDD A GYÓGYSZEREIDET, de mama
nem így csinálta.
– Már hogyan is tudnék kiigazodni ezeken a nyavalyás
bogyókon? – kérdezte. De amikor fel akartam olvasni a
gyógyszerek nevét, felpofozott. Ahogy abbahagyta a
gyógyszerszedést, és whiskyt hozott haza helyettük, már csak
Rémes Mama volt. Az egyik éjjel, miután elfogyott a whisky, és
nekünk Donallel már aludnunk kellett volna, hallottam, hogy
mama csörög a kulcsokkal, majd azt, hogy nyílik a bejárati ajtó
és becsukódik.
Én nem ijedtem meg attól, hogy egyedül hagyott, de Donal
még túl kicsi volt ehhez. Csak állt a kiságyában, és nyöszörgött.
Mindketten éhesek voltunk, mert mama a kukába dobta a
vacsorát. Azt mondta, hogy a spagetti piszkos, és a tej
megsavanyodott. Még a Jó Mama is ki szokta dobni az ételt, de a
Rémes Mama néha direkt, gonoszságból csinálta.
A ragacsos spagetti közepe még meleg volt, és jobb volt kienni
a kukából, mint úgy, hogy mama lássa, hogy eszem. Miután
ettem, kivettem a tejesdobozt a kukából, és megtöltöttem a
cumisüveget. Donal kiitta az egészet, és amikor az üveg kiürült,
elmostam és elraktam, hogy mama ne vegye észre.
Soha nem tudtam, mi a piszkosabb: a szám, vagy amit a
számba veszek.
Liammel is ez volt a helyzet. Ő is olyan ártalmas dolog volt,
ami bekerülhet az ember szervezetébe. Nem volt szabad hozzám
érnie. Bepiszkolt volna. Amikor mama dühös volt rá, azt mondta
nekem:
– Ne szólítsd apunak! Ő nem az apukád! Nem lehet megbízni
benne. – Elismételtette velem, hogy: „Liamben nem lehet
megbízni.”
Amikor rám volt dühös, azt mondta:
– Hozzá ne érj! Rá se nézz!
Piszkosabb voltam, mint Liam, mert senkit nem volt szabad
megérintenem mama és Donal kivételével, sőt néha még őket
sem. Azzal, hogy megérintettem nagyit és Amyt, megszegtem a
szabályt.
Másnap, miután egyedül hagyott minket Donallel, mama
felhívta Deet, és meghívta hozzánk. Mama néha azt mondta,
hogy Dee a legjobb barátnője. Néha meg büdös kurvának
nevezte. Aznap este biztosan barátok voltak, mert Dee eljött, és
új pipát hozott mamának. Szívtak és ittak egész éjjel, és Liamről
beszélgettek.
– Belém hatol. Mint a fertőzés. Csak annyi kell, hogy rám
nézzen azokkal a szemekkel. El tudnék merülni bennük. –
Mama úgy mondta ezt, hogy tudtam: azt akarja, hogy
beléhatoljon. Azt akarja, hogy megfertőzze őt.
– Gyönyörű szeme van. Mint Frank Sinatrának. Tényleg el
akarod hagyni? – kérdezte Dee.
– Nem tudom. Mit csináljak? – Mama annyira részeg volt és
be volt tépve, hogy még azzal sem törődött, hogy Dee után iszik
a whiskysüvegből.
 – Látni akar. Ennyivel tartozol neki.
Másnap este, amikor már ágyban voltam, eljött Liam.
Könnyen kihallgathattam a beszélgetésüket, mert az ágyam pont
a fal túloldalán volt.
– Nem lehetek veled – mondta neki mama. – Ha veled
vagyok, nem fejezhetem be a programot.
– A programot? Azt a kibaszott programot? Hát mit tesznek
érted?
– Képzett titkárnő leszek.
– Viccelsz velem? Itt vagyok neked én, bébi. Mondtam, hogy
gondoskodom rólad, ha összeházasodunk. Szedd össze a
cuccodat, és indulás!
Amikor mama bejött a szobánkba, kacagott.
– Ébresztő, gyerekek! Elmegyünk apuval. – A keze puhán
lebegett, ahogy megsimogatta a fejemet. Azt sem vette észre,
hogy ruhástul fekszem a takaró alatt, készen arra, hogy
kilopózzam. Donallel a hátsó ülésen feküdtünk, és Liam elvitt
minket a kocsijával. A hátsó ablakon át néztem, ahogy a
csillagok elsuhannak mellettünk.
Először egy motelbe mentünk, és mama bevette a
gyógyszereit, amiket Liamtől kapott. Pár napig Boldog Mama
volt, és szépen beszélt velünk.
Azután Liam elvitt minket arra a farmra, ahonnan a mezőre
lehetett látni.
– Dolgunk van Butch-csal – mondta.
– Motorozni, meg összevissza kefélni? Az a dolgotok?
Gyűlöllek! És gyűlölöm ezt a rohadt szemétdombot is – mondta
mama. Utálta a felpúposodott padlót, a rozsdás kádat, és hogy
az ablakok zörögtek, amikor fújt a szél.
– Ne csináld ezt, bébi! – Liam hangjából érezni lehetett, hogy
valami rossz dolog fog történni.
– Azt hiszed, hogy csak úgy itt hagyhatsz, én meg várjak rád?
Ezt újra átgondolhatod, mert én...
Mama nagyon meglepődött, amikor Liam szájon vágta, de
mindig ez történt. Miközben mama sírt, Liam odamászott hozzá,
a kezét hátulról mama nyakára tette, és halkan sugdosott neki
valamit.
Ezután elment. Mama pedig levette a szép ruháját, és egész
nap az ágyban feküdt. A Szomorú Mama nem törődött vele, hogy
Donal sír, pedig sokat sírt.
– Olyan egyedül vagyok – mondta mama.
Mi Donallel nem számítottunk.
 4

WAV Y

1977 júliusa

AZ ELSŐ FARMON TÖLTÖTT NAPON mama és Liam kiabáltak

egymással, Donal és én pedig elbújtunk a padláson. A második
napon, amikor Butch meghozta mama gyógyszereit, Donallel a
pincében bújunk el. A harmadik napon átgyalogoltam a mezőn,
hogy megnézzem a szélmalmot. Azt hiszem, aznap volt a
születésnapom, de nem voltam benne biztos, mert a farmon csak
1964-es naptár volt.
A mezőn senki nem keresett. Donal azért nem, mert még kicsi
volt, és nem tudott járni. Mama azért nem, mert aludt,
miközben Donal sírt. Liam pedig azért nem, mert dolga volt.
Senki nem keresett, míg le nem ment a nap, és az Óriás nem
jött.
Éppen visszafelé mentem a házba, hogy megetessem Donalt,
amikor egy fényszórót láttam meg az úton. Odaszaladtam, ahol a
mező és az út találkozik, és kiléptem az útra, hogy lássam az
elrobogó motorbiciklit. Az Óriás odafordította a fejét, és rám
nézett. Borzas haja úgy csapdosott, mint a seregély szárnya. A
kerekek felcsapták a kavicsot, aztán a motorbicikli megcsúszott
és felborult. Az Óriás lebukfencezett róla, a motor pedig
kiszánkázott a mezőre, ahol tovább zúgott, és pörögtek a kerekei.
Amikor odaértem az Óriáshoz, az úton feküdt, szétterpesztett
végtagokkal. Nem is értem, hogy nem féltem tőle. Talán mert
olyan nagy volt. Mindenkinél nagyobb, akik mellett kicsinek
éreztem magam. Talán mert az ég lilás-kékes-vöröses-
narancsszínben pompázott, a hold pedig apró, körömnyi folt
volt. Leguggoltam mellé, és megfogtam a vállát ott, ahol a fekete
pólója poros lett. Három hosszú karcolás futott végig a bal
karján, amiből a vér az útra csöpögött.
Kinyitotta a szemét, és azt súgta:
– Te jó ég! Te igazi vagy?
Bólintottam. Biztosabb volt, mint a beszéd. A szavak
bonyolultak, és ki kellett volna nyitni a számat, amitől
mindenféle dolog bejuthatott volna a szervezetembe.
Az Óriás felült, könyökét a tenyerébe fogta, és felnyögött.
– Honnan jöttél? – kérdezte.
A ház irányába mutattam.
– Nem angyal vagy?
Megráztam a fejemet.
El kellett engednie a könyökét, hogy fel tudjon térdelni. A
levegő sziszegve áramlott ki a fogai között, a karja pedig
petyhüdten lógott. Az Óriásnak is szüksége volt rám, úgy, mint
Donalnek. Ettől felbátorodtam annyira, hogy nem szaladtam el,
amikor hozzáért a hajamhoz.
– Levelek vannak a hajadban – mondta.
Remegő kézzel szedegette ki őket. Amikor rám nézett, én
visszanéztem.
Annyira szelíd volt a tekintete, hogy biztos voltam benne:
nem hatol belém, mint valami fertőzés. Nem úgy, mint Liam a
metsző, kék szemével.
Ostoba gondolat volt, hogy segíthetek egy Óriásnak, de
átkaroltam, ő pedig rám támaszkodott. Gyorsan
megszimatoltam, hogy észre ne vegye. A zsíros hajának mentol–,
kosz– és vérszaga volt. Azután talpra állt, én pedig a pólójához
nyomtam az arcomat, hogy a többi szag betöltse az orromat.
Izzadság, benzin, meg valami finom dolog érződött rajta:
szalonna. Együtt odasántikáltunk a motorhoz, mert a bokája is
megsérült.
– Le tudod állítani, és kivenni a slusszkulcsot? – kérdezte az
Óriás.
Egy kis ezüstkoponya lógott a kulcstartón. Nem tudta elvenni,
így aztán bedugtam a farmernadrágja zsebébe. Nagy, ezüst
övcsatja volt, benne három fénytelen, vörös kővel. Mint az Orion
csillagkép öve.
A vállamra támaszkodva ment végig az úton, egészen a házig.
Végig szóval tartott. A nagyi túl sokat beszélt, félt a csendtől, de
ő nem. Az én kedvemért beszélt, hogy biztonságban érezzem
magam.
Az Óriás a motorról mesélt nekem. Ezerkétszáz köbcentis
„Fazékfejű”. Egyedi festésű darab. Valószínűleg tropára ment.
Azt mondta, hogy ráijesztettem, ahogy ott álltam a mezőn,
szélben lobogó hajjal. „Mint egy tündér.”
Amikor megérintettem a karján a nagy tetoválást, mesélni
kezdett róla. Lópatkó és négylevelű lóhere.
– Nem mondhatnám, hogy ma olyan rohadtul szerencsésnek
érezném magam – jelentette ki.
Megkérdezte, láttam-e rókákat a mezőn, de csak azért, hogy
egy kicsit hallgasson, és ha akarok, én is mondhassak valamit. A
kőlépcsőnél leült, a karját szorongatta, és zihálva lélegzett.
– Be tudnál menni, és felhívni nekem valakit? – kérdezte.
A telefon a konyhában függött, a falon. Tudtam, hogy
működik, de még soha nem használtam. A vonal túlsó végén
lévő embert nem lehet megszagolni. A füleden keresztül pedig be
tudnak jutni a testedbe a dolgok.
Vér szivárgott az Óriás fejéből, amit a pólója beivott, és
valami fehér dolog állt ki a karjából, amit a csontjának
gondoltam. Bólintottam. Megmondta a telefonszámot, aztán a
véres ujjával ráírta a karomra.
– Ismered a számokat? – Azt hitte, hogy nem tudok olvasni,
mert kicsi vagyok.
Hogy lássa, megértettem, a fülemhez tartottam a kezemet,
mintha telefonálnék. Aztán eszembe jutott valami.
– Te? – kérdeztem.
– Kellen a nevem. Jesse Joe Kellen.
Elindultam, de utánam szólt:
– Várj! Téged hogy hívnak?
Még soha nem mondtam ki. Egyszer megpróbáltam hang
nélkül, hogy tudjam, milyen érzést kelt a számban. Aztán
suttogva:
 – Wavonna – suttogta.
– Menj telefonálni, Way-vonna! Mondd el nekik, mi történt!
Beszaladtam a házba, és reszkető ujjal tárcsáztam.
Megtekertem a kis tárcsát, és vártam, hogy visszakattanjon a
helyére minden egyes szám után. Bíp, bíp, és katt, aztán valaki
beleszuszog a kagylóba.
– Ki az? – kérdezte Liam. Kirázott a hideg. Liamben nem
lehet bízni. – Ki a franc az?
Úgy összeszorult a torkom, hogy fogalmam sincs, hogy jöttek
a számra a szavak. Újra meg újra visszanyeltem őket, míg végül
kiböktem:
– Összetört a motorja. Kellen. – Ahogy kimondtam a nevét,
tudtam, hogy az Óriásért még azt is érdemes vállalni, hogy Liam
a fülembe ordítson.
– Vonnie? Te vagy az? Hol a francban van Val?
– Alszik. Kellent baleset érte. A motorjával. – A szavak úgy
kaparták a torkomat, mint amikor félrenyelem a sós kekszet.
– A fenébe is, jövök már! Odaküldök valakit.
– Gyorsan! Vérzik.
Letettem a kagylót, felkaptam a konyharuhát, és rohantam
vissza az Óriáshoz, vagyis Kellenhez. Amíg a házban voltam,
besötétedett, úgyhogy őt csak egy árnyéknak láttam, a ruhám
viszont fehéren világított a holdfényben.
– Telefonáltál? – kérdezte.
Bólintottam. Amilyen óvatosan csak tudtam, bekötöztem a
karját. A vér átütött a konyharuhán, és a kezemre csöpögött. Ott
kuporogtam előtte, és láttam, hogy elréved a tekintete. Valahol
messze járt.
– Kellen! – Az arcára tettem a kezem, és ettől magához tért.
Amikor észak felé mutattam, odafordította a fejét, hogy lásson.
– Kassziopea. Andromeda. Perzeusz. Kefeusz. Hattyú. Kis
Medve.
Mivel a nap már lenyugodott, az összes csillagképet látni
lehetett, sőt még a bolygókat is. A Merkzrt, a Szaturnuszt, a
Jupitert, a Vénuszt és a Marsot, mintha a holdról lépcső vezetne
le a mezőre. Addig ismételgettem a nevüket, míg végre
meghallottam, hogy egy kocsi közeledik az úton.
Miután Liam és Butch elvitték Kellent, az jutott eszembe,
hogy miközben beszélt, hagyott nekem időt, hogy beszélhessek.
Ezért elhatároztam, hogy ha újra találkozunk, ki fogom tölteni
szavakkal azt az űrt.
 5

KELLEN

1977 augusztusa

ÉN ELMENTEM VOLNA MEGLÁTOGATNI MÁSNAP AZT A KISLÁNYT, akivel

a mezőn találkoztam, de a motorbaleset fasírtot csinált belőlem.
Agyrázkódást kaptam, kificamodott a vállam, három bordám
eltörött, kifordult a bokám, és az egyik karomból kiállt a csont,
ami két helyen is eltört. Egy hétig voltam kórházban, és még két
hónapig tartott, mire ismét dolgozni tudtam Liamnek. Két
hónapig lógattam a lábamat a Cutcheon Kismotorszervizben. Az
öreg rendes volt velem, és tetszett a munka is. Egész nap
motorokat kellett összerakni, és amikor hazamentem, úgy
éreztem, hogy végre csináltam valami hasznosat.
Amikor már eléggé rendbe jöttem, és hasznomat lehetett
venni a verekedésben, csináltam pár fuvart Liamnek. Butch-csal
vittük Des Moines-ba a kirittyentett Chevrolet Monte Carlót,
aminek a csomagtartója tele volt metamfetaminnal. Jó kis pénzt
kaptunk érte.
Már majdnem vége volt a nyárnak, mire ismét eljutottam a
farmra. Senki nem jött ki a kopogásomra, pedig nem volt zárva
az ajtó. Ahogy bementem, mellbe vágott a mosatlan edény
szaga. Dugig volt szennyes edénnyel a mosogató, és legyek
zümmögtek a romlott étel fölött. A tálak meg a poharak alján
penész tenyészett.
– Hahó! Kellen vagyok, a domb aljából. Van itt valaki? –
harsogtam.
Nem felelt senki, de az előtérből nyíló hálószobából horkolást
hallottam, alig hangosabbat a légyzümmögésnél.
Bekukucskáltam az ajtón. Az ágyban fekvő illető a másik
oldalára fordult. Vézna, fehér láb és fekete hajcsomó látszott ki a
takaró alól. Liam felesége? Egy lépést hátráltam, hogy ne
lássam.
– Mrs. Quinn? A szőke kislányt keresem. Wavy, ugye? –
Pokoli zűrzavar uralkodott a fejemben. A kórházban jó párszor
gondoltam azt, hogy csak álmodtam az egészet.
– Elvitte Donalt valahová.
Nem tudtam, ki az a Donal, de akkor legalább a kislány igazi,
mert Liam felesége nem kérdezte, hogy „Mi a nyavalyáról
beszél?”.
– Nincs szüksége valamire, Mrs. Quinn? Jól van?
– Ki maga? – kérdezte.
– Jesse Joe Kellen. Liamnek dolgozom.
– Rohadt seggfej!
– Én most elmegyek. Bocsánat, hogy megzavartam.
Végigmentem a folyosón, és nagyon reméltem, hogy nem jut
Liam fülébe a dolog. Már az ajtógombon volt a kezem, és éppen
ki akartam lépni a házból, amikor megtorpantam, és a konyha
felé fordultam.
Ebben a mocsokban lakik a kislány?

__________

Október végéig még a ház környékére se mentem. Valahányszor

csak belenyilallt a karomba a fájdalom, amikor motoros fuvarom
volt, eszembe jutott, ahogy a kislány az arcomhoz ért, és a
nevemen szólított. Éveken át próbáltam leszoktatni az
embereket arról, hogy Juniornak szólítsanak, de vesszek meg, ha
nem az volt az első alkalom, amikor tényleg azt éreztem, hogy
Kellen a nevem.
Mikor végre megjavították a motort, legelőször a Liam
házához vezető úthoz mentem vele. Mivel a szürke benzintank
még le sem volt festve, olyan óvatosan adtam gázt a ház felé
vezető bekötőúton, akár egy öregasszony. Most sem volt zárva a
konyhaajtó, és amikor belöktem, megláttam a kislányt. Az asztal
mellett állt, és simára fésült hajában ezúttal nem voltak levelek.
Egy kisgyerek markolta a ruháját, nekem pedig egyszeriben
eszembe jutott, miért küldtek abba a házba a baleset éjszakáján.
Egy tele bevásárlószatyor volt az. Ricki ment el a boltba, de nem
vihette be a házba az ennivalót, mert Liam barátnője volt, és ez
biztos nem tetszett volna a feleségének. Úgyhogy Butch azt
mondta:
– Szaladj el vele, Kellen, mielőtt megsavanyodik a tej!
Most, hogy láttam, a kislány valódi, nem tudtam, mit
mondjak. Talán nem is kellett ennél több. Csak állt ott, a kisfiú
overalljának a pántját tartotta, és egy szót sem szólt.
– Helló, Wavy! – mondtam neki. Azt gondoltam, így hívják,
és ahogy meglepetten rám nézett, eszembe jutott, biztos így is
van.
Kiegyenesedett, és elengedte a kicsit.
– Nem öltem meg magát?
– Dehogyis! Jobb vagyok, mint új koromban. Különben sem a
te hibád volt. – Nagyon gyorsan beszéltem, hogy ne érezze
rosszul magát, de összeráncolta a homlokát. – Csak nem
számítottam rá, hogy arra jössz. Amikor ráhajtottam a kavicsra,
és kicsúszott az első kerék, túlkormányoztam. Felborultam a
motorral, akár egy idióta. Nem a te hibád volt! Meg akartam
köszönni, hogy segítettél.
Ennyit akartam, amíg rám nézett, de amikor elnézett
mellettem, már csak arra vágytam, hogy újra rám nézzen.
Általában nincs abban semmi különös, ahogy az emberek rád
néznek, de ahogy ő nézett rám... mintha megint a mezőn lettünk
volna. Mintha fontos lennék. Nem sűrűn néznek így rám az
emberek.
– Ez Donal? A kisöcséd?
Félrebillentette a fejét, és összevonta a szemöldökét. Kintről,
az útról ismerős zúgást hallottam, amit akkor mégsem tudtam
hova tenni. Csak néztem a kislány arcát, a haját és a szemét.
Aztán az egész kislányt. Kabátban volt, a vállán táska lógott.
– Mész valahová? – kérdeztem.
– Iskolába.
 Ahogy kimondta, máris idiótának éreztem magam. A buszt
figyelte, ami most elment.
– Elviszlek, jó? Miattam késted le a buszt.
Nagyon komolyan rám nézett, és bólintott.
Nem is gondolná az ember, hogy egy olyan kicsi lány úgy fel
tud kapni egy akkora gyereket, de Wavy felemelte a kisfiút a
csípőjéig. Erősebb volt, mint amilyennek látszott.
A baba nyafogni kezdett, ahogy elvitte, és a ház belsejéből
továbbra is hallatszott a hangja, amikor Wavy visszajött a
konyhába. Vártam, hogy szóljon valamit, de egyenesen kiment
az ajtón. Miattam késett az iskolából.
Egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy fog a motorra ülni,
hanem az egyetlen lehetségesnek látszó módot választottam.
Átfogtam a derekát, és ráemeltem az ülésre. A háta
megmerevedett, és elkerekedett a szeme, úgyhogy egyből
tudtam: ezt elszúrtam. Elengedtem, mintha forró krumpli lenne,
ő pedig elhelyezkedett hátul a motoron.
– Kapaszkodj erősen, jó? – mondtam neki, miután berúgtam
a motort. Nem felelt, nem is ért hozzám. Bunkónak éreztem
magam, mintha valami fontos dologról lemaradtam volna. –
Ültél már valaha motoron?
Rápillantottam a tükörből. Összevonta a szemöldökét, és
megcsóválta a fejét. Gondolj bele! Liam gyereke, de még soha
nem ült motoron. Az olyan motorbuzik, mint ő, el szokták vinni
a srácaikat motorozni.
– Elég gyorsan fogunk menni, úgyhogy muszáj lesz belém
kapaszkodnod. Nem szeretném, ha leesnél – mondtam.
Nem érte át egészen a derekamat, de belekapaszkodott a
dzsekimbe az egyik oldalon, a másik kezével meg az övemet
fogta. Menet közben, az országúton csapkodott a szoknyája,
úgyhogy hátranyúltam, és begyömöszöltem kettőnk közé.
Közben a kezemmel véletlenül megsimítottam a térdét, erre ő
elhúzódott tőlem. Idegeskedni kezdtem amiatt, hogy olyan
könnyű. Olyan volt, mintha nem ült volna senki mögöttem.
Behúztam az első féket, hogy közelebb csússzon hozzám, csak
hogy megnyugtassam magam, ott van. Ahogy ezt megtettem, a
dzsekimet tartó keze meglazult. Pár másodpercig nem ért
hozzám, amitől megállt a szívverésem.
 – Kapaszkodj erősen! Ne engedj el! – kiáltottam. Ekkor ismét
megfogta az övemet és a dzsekimet is.
A városba vezető úton egy lámpánál utolértük a buszt, és
követtük az iskoláig. Az épület előtti járda mellé húzódtam le a
motorral, és amint megálltunk, Wavy hátul lecsúszott. Egy
másodpercre megingott, próbálta megigazítani a szoknyáját.
Féltem, hogy el fog vágódni, de ahogy utána akartam kapni, a
combomra támaszkodott a kezével, hogy visszanyerje az
egyensúlyát. Aztán eltolta magát, és futásnak eredt a járdán, a
buszról leszálló gyerekeket megelőzve. Mind engem bámultak,
ahogy a motoron ülök a járda közepén.
– Hé, Wavy! Hánykor?
Visszafordult, és rám hunyorított.
– Hánykor jöjjek érted?
Feltartotta három ujját. A buszról leszálló gyerekek utolérték.
Az egyikükkel összekoccant a válluk, és nekem úgy tűnt, hogy
szándékosan. Aztán Wavy leeresztette a kezét, és az épület felé
szaladt. Azzal az érzéssel hajtottam el, hogy én hoztam el őt a
Pokol tornácáig.
Soha nem szerettem az iskolát, mindig valami ürügyet
kerestem, hogy otthon maradhassak, de amikor eszembe jutott,
micsoda kupleráj van a farmon, megértettem, miért akart Wavy
idejönni. A visszafelé vezető úton csak arra tudtam gondolni,
mivel tudnám az életét valamicskét megkönnyíteni. Egy idegen
házban könnyű volt meglátni a tennivalókat. Bementem, és azt
gondoltam, hogy csak elmosogatom a piszkos edényt, de aztán
azt sem hagyhattam, hogy a baba ott sírdogáljon, tele pelenkával
a fenekén. Nem éppen a kedvenc időtöltésem, de tisztába tudok
tenni egy gyereket. Rendbe hoztam a kisfiút, aztán főztem egy
fazék zabkását, és közben lehalásztam róla a felszínére jövő
molyokat. Amikor kihűlt, belekevertem kevéske kristályos
mézet, és megetettem a babát. Úgy tűnt, ízlik neki. Én is
tetszettem neki. Megpaskolt, és nagy, széles mosolyt villantott
rám, miközben beszéltem hozzá.
Mielőtt az öreg Cutcheon felvett a műhelyébe, mosogató
voltam a kamionos pihenőnél. Nem nehéz munka, szinte még
kellemes is. Nem kell hozzá agy. Súrolás és öblítés. Volt egypár
kiakasztó dolog – leégetett, rozsdás serpenyő, és
megsavanyodott tej az edényben –, amitől öklendeztem.
Kivittem őket a szemétgyűjtő hordóba, a ház mögé.
Eléggé felzaklatott a dolog, hogy láttam, hol próbál Wavy
normális körülményeket teremteni. Voltak tiszta cumisüvegek,
és biztos ő sikálta szürkére a fürdőkádat. Én is megsikáltam
fehérítővel és bóraxszal, és már majdnem fehér lett. Egy jó
órámba telt, négykézlábon állva sikáltam egészen addig, amíg
megfájdult a karom ott, ahol beépítették a csavarokat.
Ebédre kinyitottam egy doboz paradicsomleves-konzervet,
aminek kissé állott, sós íze volt. Egy kanállal adtam Donalnek,
egy kanállal magamnak. Semmivel sem volt rosszabb annál,
amit én ettem kiskoromban, de nem álltam meg a növésben.
Addigra már vagy négy órája ott voltam, de egy szusszanást
sem hallottam Mrs. Quinn szobája felől. Ettől kissé megijedtem,
úgyhogy odamentem a hálószobaajtóhoz, és megszólítottam.
– Hagyjon békén! – mondta. Az ágyneműje sárga volt a
kosztól. Gondolom, egy nap felkelt, fogta Wavyt, és beíratta az
iskolába. Hacsak nem Liam vagy valamelyik barátnője tette meg.
– Mrs. Quinn, nem éhes? – kérdeztem.
– Menjen el!
Miután kitakarítottam a konyhát és a fürdőszobát, és Donal
elaludt, körülnéztem a ház többi helyiségében. Wavy
hálószobája fent volt a tetőtérben. A mennyezet követte a tető
vonalát, és a szoba mindkét végén egy-egy hosszú ablak volt. Az
elülső teraszra néző ablak alatt egy lugasrács árválkodott. Most
télen csak kopasz indák csüngtek róla, de tavasszal valószínűleg
virágzott rajta a lonc. Wavy nem ágyazott be, az ágyneműje
azonban tisztának tűnt, és saját készítésű ágytakaró volt rajta.
A szobában állt egy egész sornyi polc, rajta pedig néhány
könyv és olyan kacatok, amilyeneket én is gyűjtöttem
kiskoromban. Egy régi, lila üvegpalack, macskakoponya, egy
lyukas kődarab, motorháztetődísz és egy próbababa karja. Olyan
holmik, amik szinte kiáltanak az ember után. A gerendába vert
szögeken néhány ruhadarab lógott. Az egyiket megemeltem, és
egy trikó meg egy bugyi volt alatta.
Mikor kijöttem a szobából, olyan érzésem volt, mintha
kémkednék.
Éppen akkor értem vissza az iskolához, amikor az üres
iskolabuszok beálltak a behajtóra. Ezért nézett rám olyan
furcsán Wavy, amikor megkérdeztem, hánykor van vége a
tanításnak. Idejövet lekéste a buszt, de haza mehetett volna vele.
Hacsak nem mondom neki azt, hogy érte jövök. Ha pedig
egyszer azt mondtam neki, hogy jövök, nem hagyhatom cserben.
Amúgy is túl sokan teszik meg.
Amikor Wavy kilépett a suliból, egy falkára való gyerek
követte. Jött felém a járdán, de se jobbra, se balra nem nézett.
Gondoltam, a kölykök biztos piszkálják, legalábbis úgy nézett ki.
A kis taknyosok!
– Hahó, Wavy! – mondtam, amikor odaért hozzám. Segítség
nélkül felmászott a motorra, és máris indulásra kész volt.
Sebességbe kapcsoltam, és elrobogtunk a szájtáti kölykök előtt.
Arra sem kellett figyelmeztetnem, hogy kapaszkodjon. Erősen
megragadta a dzsekimet, és nem eresztette el.
Nem volt túl sok ennivaló a házban, ezért elvittem a régi
Biplán autósétterembe, ahol hamburgert meg sült krumplit
vettünk. Mire visszaértünk, kihűlt a kaja a nyeregtáskában, de
azért még meg lehetett enni. Amikor Wavy belökte a ház ajtaját,
és meglátta a konyhát, kifejezetten rémültnek tűnt. Elengedte az
ajtógombot, és olyan nagyot lépett hátra, hogy belém ütközött.
– Mama takarított? – kérdezte suttogva.
– Nem, én csináltam. Ma nem volt más dolgom, és
gondoltam, téged lefoglal az iskola. Tudod, régebben az volt a
foglalkozásom, hogy mosogattam. Jó kis meló. Ki tud kapcsolni
az agyad. A kedvenceim a tányérok meg a tálak, csak körbe-
körbe kell őket törölgetni.
Én jót akartam, és tessék, ő úgy nézett, mint aki mindjárt
elsírja magát. A vállára tettem a kezemet, mert át akartam
ölelni, de ő a hasamnak feszítette a kezét, és ellökött.
– Bocs, nem akartam...
Megremegett, mielőtt belépett. Nem tudtam, dühös-e, de
hátranézett, így aztán utána mentem.
– Az ezüstnemű mosogatása hosszabb időbe telik –
mondtam. – Attól, hogy az étel beleragad a villákba. Főleg a
tojás akaszt ki, ha rászárad valamire.
Így könnyen lehetett Wavyvel beszélgetni. Mintha nem
érdekelte volna, amit mondok, de a válla elernyedt.
 – Éhes vagyok! Remélem, nem hűlt ki nagyon a hamburger.
Elővettem a tányérokat, és rátettem a hamburgert meg a sült
krumplit. Figyelte, hogyan csinálom, és amikor a tányérokat az
asztalra tettem, felkelt a velem szemben lévő székről. Falni
kezdtem, birkóztam a kicsi, műanyag tasakokba csomagolt
ketchuppal. Egyet kinyitott, azt hittem, magának, de az én
tányéromra nyomta ki a tartalmát. Aztán még egyet. Egész idő
alatt figyelt, amíg ettem, de az ételhez nem nyúlt. Miután
végeztem, kézbe vette a tányért, ami előtte volt, és végigment
vele a folyosón, egyenesen Mrs. Quinn szobájába.
Kikészítettem Wavynek még egy tányért, de amikor visszajött,
Donalt tartotta a karjában.
– Hadd fogjam én, amíg megeszed a vacsorádat! – mondtam.
Az ölembe tette a kicsit, de ő nem ült le, hanem tett egy kört a
konyhában, kis kezét végighúzta a mosogató szélén, a tűzhelyen,
és a hűtőajtón, mintha ellenőrizni szeretné a tisztaságot. Amikor
a konyhapult végéhez ért, mögém lépett. Meg akartam fordulni,
de aztán rájöttem, hogy ellenőriz, meggyőződik róla, hogy
bízhat-e bennem. Szinte felállt a szőr a nyakamon attól, ahogy
nézett.
– Fáj? – kérdezte.
A tenyeremmel végigsimítottam a nyakamat. Ha visszanő a
hajam, észre sem lehet majd venni a hátul végigfutó sebhelyet.
– Nem, mondtam már, hogy jobban vagyok, mint új
koromban. Tényleg nem volt olyan vészes.
Azon kívül, hogy az aszfalt felhorzsolta a karomat, egy
százlábú alakú sebhelyem maradt, az öltések nyoma formázta a
lábakat. Még egy lépést tett a bal oldalam felé, és megnézte.
– Az fáj egy kicsit. Meg kellett operálni. – Átnyúltam Donal
mellett, hogy felgyűrjem az ingem ujját, és megmutassam neki,
milyen hosszú a vágás, csak hogy felvágjak vele egy kicsit. De ő
úgy összeráncolta a homlokát a látványtól, hogy azt kívántam,
bár ne tettem volna.
– Nem te voltál a hibás – mondtam. – Tudhattam volna, hogy
azon az úton nem szabad olyan gyorsan hajtani. Az volt a
szerencsém, hogy te ott voltál. Ha úgy buktam volna fel, hogy
nincs a közelben senki, meg is halhattam volna.
Megcsóválta a fejét. Ennek nem dőlt be.
 6

MISS DEGRASSI

1977 szeptembere

LISA DEGRASSINEK EZ VOLT AZ ELSŐ TANÉVE, és Wavonna Quinn a

harmadikos osztályába járt. Lisa a névsorban szereplő tizennégy
gyermek mindegyikére úgy tekintett, mint egy-egy lehetőségre.
A szülők többsége az első nap bejött megismerkedni a
tanítónővel, Wavonna azonban egyedül érkezett, és becsusszant
az ajtóhoz legközelebb eső padba.
– Szervusz! Miss DeGrassi vagyok. Az én osztályomba
tartozol?
A kislány kicipzárazta a táskáját, és átadta Lisának a
beiratkozási lapot. Wavonna Quinn, nyolcéves, a szülei Valerie
és Liam Quinn, vidéki lakcím. Alig olvasható kézírás, és a
nyomtatvány alján, a szülők megjegyzéseinek szánt rubrikába –
allergia, egészségügyi problémák – két rövid sort firkantottak.
Az első így szólt: „Nem beszél.” A második pedig: „Ne próbálja
tanítani.”
Lisát nyugtalanította a dolog. Quinnék talán afféle falusi,
kormányellenes népek? Ellenzik az állami közoktatást, de mivel
a törvény szerint kötelező iskolába járatni a gyereküket, ezért
megteszik? Bármi volt is a szülők politikai meggyőződése,
Wavonna nem ellenkezett, amikor Lisa másik padba ültette,
középre, és nagy igyekezettel töltötte ki a matek feladatlapot,
amit Lisa ebéd után osztott ki.
 A probléma akkor kezdődött, amikor előre kellett küldeni a
feladatlapokat, és Wavonna vállát megveregette a mögötte ülő
fiú. Ekkor Wavonna hátrafordult a padban, és rávágott a fiú
karjára, amitől a feladatlapok szanaszét repültek.
– Wavonna! – Lisa megállt a kislány padja mellett, és
igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. – Nem szabad
verekedni!
A terem végébe, a „gondolkodópadba” ültetett Wavonnát
látszólag hidegen hagyta a büntetés. Nem volt mit csinálnia, de
nem izgett-mozgott, és nem is hajtotta le a fejét a padra. Ha
feladatlapot kapott, szó nélkül megoldotta. Amíg a gyerekek
tornaórán voltak, és Lisa tervezetet írt, és átfogalmazta a
Wavonna beiratkozási lapján olvasható macskakaparással írt
üzenetet: „Ne próbálja megérinteni!"
Tanítás után, amikor a gyerekek már hazamentek, Stacy, a
másik harmadikos osztály tanítónője átjött beszélgetni. Pár évvel
volt idősebb Lisánál, és leginkább még őt nevezte volna a
barátnőjének Powellben.
– A te osztályodba jár Quinnék lánya – mondta Stacy.
– Ismered?
– Őt nem. Egy másik államból került ide. De az anyját igen.
Ott voltam a titkárságon, amikor eljött beíratni a kislányt.
Ezt a történetet Lisa az elkövetkező hetekben többször is
végighallgatta.
Valerie részeg volt, vagy be volt lőve. Összeakadt a nyelve, és
alig tudta fogni a tollat, hogy kitöltse a szükséges
nyomtatványokat. Százdollárossal fizette a beiratkozási díjat –
ami mindössze évi tizenkét dollár –, és el akart menni a
visszajáró nélkül.
Csimbókokban lógó haja olyan volt, mint egy feldúlt
madárfészek, a ruháját pedig az egyik szemtanú hálóingként írta
le. Mindezt pedig nyitott orrú, tűsarkú körömcipővel viselte.
És büdös volt. Ezt a kiegészítést az igazgatóhelyettes tette
hozzá.
– Ahogy mondom, tényleg büdös volt. Mintha hetek óta nem
fürdött volna.
Wavonna nem volt büdös.
A házi feladatának esetenként dohányszaga volt, de több
olyan gyerek is volt az osztályban, akire otthon kevésbé figyeltek
oda. Voltak, akik három nap egymás után ugyanabban a
ruhában jöttek iskolába, csipás szemmel, fogmosás nélkül.
Viszont Wavonna nem volt hajlandó ebédelni. A negyedik
tanítási napon nem tartott az osztállyal, amikor Lisa kikísérte
őket az ebédlőből. A tanári ebédlőasztalnál ült, előtte, a tálcán az
ebédje, és Mrs. Norton tartotta szemmel.
– Valami baj van? – kérdezte Lisa.
– Nálam egy szabály van ebédeléskor. Mindenkinek meg kell
kóstolnia az ételt. Ő nem hajlandó.
Lisa nem értett egyet az ilyesfajta szabályokkal, de
pályakezdőként nem vitatkozhatott már az első héten a harminc
éve tanító, sokat tapasztalt Mrs. Nortonnal.
– Mikor küldi vissza az osztályba? – kérdezte Lisa.
– Majd, ha mindenből eszik egy falatot.
Délután 2 óra 55 perckor, közvetlenül kicsengetés előtt,
Wavonna Mrs. Norton levelével tért vissza az osztályba.
Ahelyett, hogy mindenből megkóstolt volna egy falatot, inkább
ott ült az üresen kongó ebédlőben, mialatt a takarítónő
dolgozott.
A testnevelésóra szintén kilátástalan volt. Míg a többi gyerek
visongva és nevetve szaladgált ide-oda, Wavonna a lelátón
üldögélt, és olvasott. Ha elvették a könyvét, akkor is ott maradt,
és a semmibe meredt.
Makacs volt, de legalább éles eszű. A harmadikos szintnél
jobban olvasott, és ritkán fordult elő, hogy ne százszázalékosra
írja meg a matekdolgozatot. Problémás tanuló volt, de a hozzá
hasonlók többségénél jóval kevesebb problémát okozott.
Aztán végigsöpört az iskolán a szezon első náthája, Wavonna
is megbetegedett, így otthon maradt. Három nap múlva jött újra
iskolába, egy szigorú külsejű nő kíséretében, aki bemasírozott a
terembe, és így szólt:
– Ki itt a tanítónő?
– Én vagyok az, Miss DeGrassi a nevem.
– Valerie Quinn vagyok. – Magas, vékony, barna hajú nő volt,
de ez a Mrs. Quinn nem volt büdös, és a nyelve sem akadt össze.
Fehér garbó, fehér nadrág és vörös körömcipő volt rajta, a haját
festetlen arcából hátrafésülve viselte.
 – Milyen gyakran fertőtlenítik a padokat? – kérdezte Mrs.
Quinn.
– Biztos, hogy a takarítónő rendszeresen megteszi.
– Biztos henne? Hogy lehet biztos benne? Szokta látni, ahogy
csinálja? Vagy csak feltételezi, hogy megcsinálja?
Lisa ekkor belekezdett a mondókájába:
– Bízom benne, hogy megcsinálja a munkáját... – De nem
volt módja befejezni.
Később, amikor elmesélte a történetet, úgy találta, hogy nem
lehetett volna jobban eltúlozni a nagyobb hatás kedvéért sem.
– Mindennap meg kell csinálni. Mindennap! Mondja utánam!
A padokat mindennap fertőtleníteni kell! A gyerekek tele vannak
bacilusokkal. Elborítják őket a bacilusok! Ezek, ezek az édes kis
angyalkák... – a sztorinak ezen a pontján Lisa széles gesztussal
körbemutatott a hallgatóságán, mutatóujját vádlón rájuk
szegezte, de mindig is tudatában volt annak, hogy soha nem lesz
képes elsajátítani Valerie Quinn megvető mozdulatát. –
...undorító betegséggyárak! Ezek a kis angyalkák kimennek a
mosdóba, és nem mosnak kezet! Behozzák a bacilusokat az
osztályterembe, és rákenik őket az összes létező felületre!
A vádbeszéd akkor ért véget, amikor a konyhás néni
odaküldte Mr. Bundert, a testnevelő tanárt, hogy nézze meg,
miért késik Lisa osztálya az ebédről. Mrs. Quinn volt az oka, aki
könyörtelenül a fejükre olvasta higiéniai hiányosságaikat.
Mr. Bundernek sikerült rábeszélnie Mrs. Quinnt, hogy
menjen le az igazgatói irodába, ahol kipakolt az igazgatónak, a
gondnoknak és a védőnőnek is. Amikor végzett, Mr. Bunder
feláldozta a tervezetírásra szánt lyukasóráját, és Lisa osztályát a
tornateremben tartotta, hogy Lisa bemehessen az
osztályterembe, és legyen módja arra, hogy összeszedje magát.
Lisa nagy magányában leült a tanári asztalhoz, és elsírta magát.
Amikor felemelte a fejét, látta, hogy Wavonna a padon ül, a
fogasok alatt, és könyvet olvas. Egész idő alatt ott volt, amíg az
anyja ámokfutása tartott.
– Minden rendben, kicsim? – kérdezte Lisa. Wavonna nem
nézett fel, csak bólintott. Lisa azt kívánta, bárcsak lenne valami,
ami miatt kihívhatja a Gyermekvédelmi Szolgálatot. Egy gyanús
zúzódás, alultápláltságra utaló jel, bármi, amire való
hivatkozással el lehet venni a kislányt a bolond anyjától.
Mr. Bunder nem egészen így látta a helyzetet. Miután Wavy
már két hónapja járt hozzá testnevelésórára, úgy vélte, egy ilyen
kölyöktől be lehet dilizni.
– Mi volt előbb? A szédült tyúk, vagy a bolond tojás? –
kérdezte.
Novemberben javulni kezdett a helyzet, talán Wavonna
apjának
a hatására, aki elkezdte iskolába hordani, és az esetek
többségében érte is jött. A kislány ekkor kezdett el a dolgozataira
„Wavy”-t írni „Wavonna” helyett.
Miután sem a szédült anya, sem a Hell’s Angels-bandatag apa
nem jött szülői értekezletre, Lisa levelet írt nekik, aztán
személyesen ment el hozzájuk, de senki nem nyitott ajtót.
Végül olyasmit tett, amihez korábban nem volt bátorsága.
Tanítás után kikísérte Wavyt az iskola elé, ahol Mr. Quinn várt
rá a motorján, kezét a magas, „majomlógató” kormányon
nyugtatva. A férfi nyitott bőrdzsekije láttatni engedte a koszos
pólóját és a hóna alatti izzadságfoltokat. Nagydarab hústorony
volt, és ha Wavy nem lett volna ott, meglehet, hogy Lisa nem
mert volna szembenézni vele.
– Jó napot! Miss DeGrassi vagyok, Wavy tanítónője.
A férfi bólintott.
– Sajnálom, hogy Mrs. Quinnel nem jöttek el a nyílt napra, de
szeretnék önökkel találkozni, hogy megbeszéljük Wavy
előmenetelét. Küldtem levelet a szülői értekezletek időpontjáról.
Nem kapták meg?
– Ja, igen! Sajnálom – mondta a fickó.
– Talán most be tudna jönni? Csak pár percről lenne szó.
A férfi Wavyre nézett, és Lisának az a furcsa érzése támadt,
hogy tőle várja az utasítást. Ég a villany, de senki nincs otthon?
Wavy biccentett.
– Rendben – mondta a férfi.
Lisa két széket tartott az osztályteremben fogadóórák céljára,
de jelen esetben még ezek is túl kicsinek tűntek. Amilyen
nagydarab volt a fickó, olyan fiatal – aligha lehetett nyolcéves
lánya. Lisa azonban már megtanulta a leckét a nagypapának
látszó apákról, és a fiatal anyáról, akit az egyik tanuló nővérének
nézett. Mr. Quinn fiatalnak látszott, ahogy ott ült Lisával
szemben, akár egy kölyök, akit behívattak az igazgatói irodába.
– Wavonna, vagyis Wavy már túl van a harmadik osztály
legnagyobb kihívásain: a szorzáson és a folyóírás elsajátításán.
Lisánál ott volt a kislány rövid fogalmazása, amit a Voyager-1
és -2 fellövéséről írt, hogy meg tudja mutatni. A férfi hosszasan
nézte, ennyi idő alatt el is olvashatta, de nem mondott rá
semmit.
– A testnevelésórán azonban továbbra sem vesz részt. Azon
gondolkodom, megtalálhatnánk-e a módját annak, hogy
bátorítsuk.
Mr. Quinn fészkelődni kezdett a székén, végül megkérdezte:
– Mi az a testnevelés?
– Tornaóra. Most már testnevelésnek hívják. Röviden tesinek.
– Aha.
– A másik dolog, ami miatt aggódom, az Wavy beszéde. Nem
kell ma eldönteniük, de szeretném, ha meggondolnák, hogy
Wavy az iskolai logopédushoz járjon. Nem kerül semmibe,
viszont a tankerület egyik olyan szolgáltatása, ami minden
diáknak jár, és valóban azt gondolom, hogy...
– Nekem nem kell logopédus – mondta Wavy.
Egészen addig Lisa három dolgot hallott Wavy szájából:
„Ne!”, „Nem” és „Seggfej!”, ami miatt az irodába kellett mennie,
és ahol az igazgató rájött, hogy Wavyt teljesen hidegen hagyja,
ha megbüntetik.
– Ó! – mondta Lisa.
Wavy rápillantott, mire Mr. Quinn felállt, és pénztárcájának
lánca megcsörrent a lába mellett.
– Ez minden? – kérdezte.
– Igen. Köszönöm, hogy befáradt.
A történtek után Lisa feladta. Nem csoda, hogy Wavy nem
beszél. Szerepmodellnek egy őrült nő van előtte, akinek be nem
áll a szája, meg egy férfi, aki alig szólal meg. Mit lehet csinálni
egy ilyen háttérrel rendelkező gyerekkel?
 7

KELLEN

1977 novembere

A GARRINGERI MOTOROSBOLTBAN Marilyn széles mosollyal

megkerülte a pultot, és így szólt:
– Ó, Istenem, honnan jött ez a kis angyal? Nem is tudtam,
hogy van kislányod!
– Nem az én kislányom – válaszoltam.
– Akkor ki ez? Kinek a kis angyalkája vagy? Micsoda selymes
babahaj! Nahát!
Marilyn kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Wavy haját, de
én elé álltam.
– Bukósisak kell neki – mondtam.
Amíg ott ültem a tanítónővel, aki azt képzelte, hogy én vagyok
Liam, rájöttem, hogy felelőtlenség Wavyt sisak nélkül motorra
ültetni. Liam nem törődik vele, de én nem tudnám
megbocsátani magamnak, ha felbuknék, és Wavy agya
szétloccsanna.
Marilyn kihozott három gyerekméretű sisakot. Egy feketét,
egy kék-fehér csíkosat meg egy rózsaszínűt.
– Fogadjunk, hogy tudom, melyiket szeretnéd! – mondta
Marilyn.
Hát Wavy kurvára nem a rózsaszínű sisakot akarta.
Rámutatott a feketére, ami az ellenzős Daytona kisebb változata
volt. Jó volt rá, úgyhogy máris megegyeztünk.
 Amíg Marilyn beütötte a sisak árát a pénztárgépbe, Wavy
végigsétált a csizmák során, ujja hegyét végighúzva az orrukon.
Az ő régi hótaposója olcsó, viseltes darab volt, úgyhogy
megkérdeztem:
– Látsz itt valamit, ami tetszik?
Bólintott.
Marilyn egyből utánunk jött, és továbbra is próbált Wavy
közelébe férkőzni. Ahogy kinézett, amilyen aranyos kis szőkeség
volt, biztos voltam benne, hogy mindenki állandóan fogdosni
akarja. Sokszor én is majdnem megsimítottam a haját, de aztán
eszembe jutott, hogy nem szabad. Úgy gondoltam, majd az
értésemre adja, ha megengedi.
Hogy Marilyn ne érjen hozzá, nekem kellett letérdelnem és
odaigazítanom a cipőméretezőt Wavy lábához.
Rám mosolygott, s az arca halvány rózsaszín lett. Láttam
rajta, mire gondol.
– Nem vagyok cipőbolti eladó – mondtam.
Ettől még szélesebbre húzódott a mosolya, olyannyira, hogy
majdnem kilátszódtak a fogai.
– Nem a kislányod? – kérdezte Marilyn.
– Nem, nem a kislányom. – Mit mondhattam volna? A
motoros kurvám? Nem minden kérdésre van egyszerű válasz,
így azt feleltem:
– A barátom.
Wavy egy szögletes orrú fiúcsizmát választott. Vastag bőrből
volt, így egy darabig jó lesz neki. Kicsit nagy volt rá ugyan, de
ahogy félig dübögve, félig kényeskedve végigment a boltban,
tudtam, hogy tetszik neki.
– Van helyed belenőni – mondtam.
Bólintott.
Wavy az új csizmájában ment ki a boltból, a kopott
ócskaságot otthagyta. Boldognak látszott. Szinte várta, hogy
segítsek neki felszállni a motorra, pedig nem volt rá szüksége.
– Fel kell szerelnem még egy pár lábtartót, hogy elég magasan
legyen neked, és ne kelljen a vázra tenned a lábadat – mondtam.
Addig is boldognak tűnt, de amikor a lábtartót szóba hoztam,
elvigyorodott. Kárpótolt Marilyn furcsa pillantásaiért, hogy nem
csak egy-két vigyort kaptam Wavytől, hanem Garringerből
hazafelé menet egész úton mosolygott.
Úgy gondoltam, majd olvasgatunk vagy társasjátékot játszunk
a házban vacsoráig, de alig állítottam le a motort, Val máris
nyitotta a konyhaajtót. Kurvára sokkolt a látvány. Csak párszor
láttam Valt, amikor nem volt ágyban, most meg ott állt,
megfésülködve, rendesen felöltözve, cipőben.
– Hol voltál, Vonnie? Órákkal ezelőtt haza kellett volna érned
az iskolából – mondta szemrehányóan.
Wavy a legalsó lépcsőn állt, de nem mozdult. Nem tudtam,
mit csináljak.
– Befelé, mielőtt megfázol! – utasított Val. – Nyomás!
Végül leszálltam a motorról, és akkor Wavy is elindult felfelé
a lépcsőn. Amikor az ajtóhoz ért, Val rászólt:
– Add vissza Kellennek a sisakot!
Mivel Wavy nem adta, Val elvette tőle. Addigra felértem a
lépcsőn, és Val jó erősen belecsapta a tenyerembe, hogy fájjon.
– A busszal kell járnia, Kellen.
Ha adott volna pár másodpercet, azt mondom: „Az övé a
sisak”, de mielőtt szólni tudtam volna, Val bevágta az ajtót az
orrom előtt.
 8

WAVY

1978 májusa

EGÉSZ TÉLEN KELLEN JÁRT BEVÁSÁROLNI. Nekem tetszett, mert

pontosan azt vette meg, amit felírtam neki. Ha azt írtam, hogy „3
doboz zöldbab”, akkor három doboz zöldbabot hozott. Nem
egyet, nem tízet, és nem egy szatyorra való olyan dolgot, amit
Donal nem hajlandó megenni. Mama ugyanis ezt csinálta:
gombakrémlevest hozott, ha azt írtam, hogy „zellerkrém”. Nagyi
recepteskönyve szerint semmibe nem kellett gombakrém.
Mamában nem lehetett megbízni, és Rickiben sem. Folyton
elvesztette a bevásárlólistát, és mama azt mondta róla, hogy
Liam egyik büdös kurvája.
Amikor szerdán Kellen hazahozott az iskolából,
összeállítottam a bevásárlólistát nagyi könyvéből. A recepten
nagyi hamburgermaszatos ujjlenyomatai éktelenkedtek.
– Lefogadom, hogy valami finomat készítesz. Mi ez? –
kérdezte Kellen. Az asztalra támaszkodott, úgy olvasta a listát.
– Fasírt. Neked.
– Hé, nem akartam kiprovokálni a meghívást!
– Neked – ismételtem.
Két hét múlva kezdődik a nyári szünet az iskolában, és
Kellennek nem lesz miért eljönnie hozzánk, azon kívül, hogy
szeret enni. Ha főzök, talán továbbra is el fog járni hozzánk, leül
velem az asztalhoz, és hagyja, hogy nézzem, amikor eszik.
 Amíg vártam, hogy megjöjjön a bevásárlásból, letöröltem és
megterítettem az asztalt. Nagyi könyvében voltak olyan képek,
amik megmutatták, hová kerül a kés meg a villa, a vizes- és a
borospohár. Oda tettem Kellen sörét.
Amikor visszajött, aszfalt- és izzadságszaga volt.
Legszívesebben az ingébe fúrtam volna az arcomat, és
megszagoltam volna, úgy, mint amikor a baleset érte. De nem
volt hozzá merszem. Kellen az étellel együtt ijesztő hírt hozott.
– Láttam Liamot idefelé jövet. Tudni akarta, mit hozok.
Megmondtam, mire ő: „Val az anyja zöld olívabogyós fasírtját
készíti?”
A mellkasomban úgy összezsugorodott a boldogság, mint a
gombócba gyűrt alufólia. Megráztam a fejem. Nem Kellen miatt,
hanem hogy ne legyen igaz, amit mond.
– Bocs! Nem tudtam, mit mondjak neki. Azt mondta, hatkor
jön vacsorázni.
Kiraktam a krumplikat az asztalra, és úgy simogattam őket,
mintha kisállatok lennének. Piszkosak voltak, de jó krumplik.
Elég kicsik ahhoz, hogy a kezembe fogjam őket, amikor
hámozom. Kellen odafigyelt az ilyesmire.
– Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte.
– Maradj!
Bementem mama szobájába, nem akartam hozzáérni, de már
ébren volt.
– Mi az, kicsim? Ki van itt?
– Liamben nem lehet bízni – suttogtam.
– Liam itt van? – Mama felült, kócos haja az égnek meredt.
– Jön.
– Idejön? Mikor?
Mama ránézett az ébresztőórára, de csak a tizenkettes
villogott rajta, mert vihar után soha nem állította be.
– Mennyi időm van, amíg megjön?
Két ujjamat mutattam fel.
– Két óra? Elkészülök. Van samponunk? És viselkedj
normálisan, ha itt lesz! Szólítsd apunak, jó? Mondd neki, hogy
„Szia, apu”! Jó, kicsim? Megteszed a mama kedvéért?
Szólítsd apunak! Pedig pont ő mondta, hogy nem kell apunak
szólítanom. Ő mondta, hogy nem lehet bízni benne.
 Kellen a konyhában állt, az asztal mellett. Azt mondtam neki,
hogy maradjon, és ő maradt.
Nem cirkuszolt úgy, mint mama. Néha kérdezett valamit,
például, hogy minek teszek kenyeret a tepsibe, a fasírt alá.
Tetszett, hogy kérdezget, de nem zavarja, ha nem válaszolok. Azt
is megkérdezte, hogy:
– Tudok valamiben segíteni? – És azt csinálta, amit
mondtam. Megetette Donalt, vigyázott rá, amíg kinyitottam a
sütő ajtaját, és vacsora előtt bevitte a szobájába. Ott jó helyen
lesz. Donal kétéves volt, ennyit tudtam, de azt nem, mikor van a
születésnapja. Még soha nem csináltunk neki tortát meg
ajándékokat, de én sem emlékszem, hogy kaptam volna, mielőtt
Brenda néniékhez költöztem. Most, hogy Donal megtanult járni,
nehezebb volt vigyázni rá. De legalább már nemsokára tud
magára is vigyázni. Talán jövőre.
Amikor megfőtt a krumpli, Kellen megtörte, és nem fáradt el,
nem kellett pihennie, mint nekem. Mind a négy és fél kiló
krumplit egyszerre törte meg.
Miközben Kellen ügyködött, imádkoztam. Add, hogy Liam ne
jöjjön el! Tartsd távol Liamet! Mindig megígér valamit, aztán
nem teszi meg. Amikor kicsi voltam, azt mondta, hogy elvisz az
állatkertbe. De soha nem vitt el. Úgyhogy tartsd távol! Ne jöjjön
el!
Kellen kiborította a fasírtot a tepsiről a tálra, és ekkor
megértette, mire való a kenyér. Magába szívja a zsiradékot.
Körberaktam a fasírtot sárgarépákkal, Kellen pedig egy tálba
szedte a krumplit. Tökéletes volt az asztal, amikor mama kijött a
fürdőszobából. Vörös kimonó volt rajta, és a haja fényes, barna
csigákban omlott vállára. Nagyon csinos volt, de amikor
meglátta Kellent és az ételt, elkomorodott.
– Mi ez? – kérdezte.
– Wavy vacsorát készített – válaszolta Kellen.
– Hol van Liam? Azt mondta, hatkor jön.
– Most van hat óra. Wavy fasírtot csinált.
Mindegy volt, mennyire imádkoztam, hogy Liam ne jöjjön el,
ha mama annyira akarta. Liam eljött a kedvéért, és fütyörészve
ment végig a verandán. Mosolyogva, kopogás nélkül lépett be az
ajtón.
 – Ez aztán jól néz ki, Val! Amikor Kellen elmondta, hogy
anyád különleges fasírtját készíted, én azt mondtam: „Ennem
kell belőle!” Egész idő alatt, amíg beszélt, Liam egyre közelebb
nyomult mamához, és a keze a nyakára tévedt. Mama
rávillantotta különleges mosolyát, és ellágyult. Ahogy a gyertya
fénye is lágyabb, mint a villanykörtéé.
Liam kihúzta mamának a széket, aztán végignézett az
asztalon. Számolt. Négy tányér.
– Itt maradsz vacsorára, Kellen?
– Igen. Ő hívott meg.
Liam megmutatta azt a mosolyát, ami elárulta, hogy nem
lehet megbízni benne.
– Ó, hát Kellen segít neked pár dologban, nem igaz, Val?
Mama duzzogott.
– Nem jársz hozzánk, és mégis csak kell valaki, aki utánanéz a
dolgoknak, ha már egyszer te nem foglalkozol velünk.
– Miért kellene foglalkoznom veletek, ha még hajat sem
mosol?
– Megmostam a hajamat.
– Rohadt hosszú idő óta először. Alig ismertem rád.
Mama elsírta magát, miközben Kellen kiszedte az ételt a
tányérokra. Liam a homlokát ráncolta. Nem nézte jó szemmel,
ahogy Kellen kiosztja a vacsorát, ahogy én sem néztem szívesen,
ahogy Liam azt a vacsorát eszi, amit én készítettem.
– Val sokszor készít neked ilyen finom ételt, amíg én az üzleti
ügyeket intézem, hogy étel kerüljön az asztalra? – kérdezte
Liam.
– Wavy hívott meg – harapott bele a fasírtba Kellen.
– Úgy, szóval Wavy hívott meg? – karcoskodott Liam.
Kellen megrágta a falatot, mielőtt válaszolt volna.
– Igen.
Egy ideig senki nem szólalt meg.
Kellen folytatta az evést. Betette a krumplit a szájába, aztán a
villát tisztán vette ki belőle. Szerettem, ahogy eszik. Én is
szerettem volna úgy enni.
– Ez egy nagy rakás szar! – mondta Liam.
– Én hívtam meg Kellent. – Azt hittem, megégetik a
nyelvemet a szavak, de maga a látvány, hogy Liam olyan bután
néz, és tátva marad a szája, már megérte. Néha megfeledkezett
róla, hogy nem beszélek. Nem mintha nem tudnék beszélni.
Pislogott, és evett egy kis fasírtot.
– Ez nagyon jó, Val! Ugyanolyan jól főzöl, mint az anyád.
Mama elmosolyodott. Szomjazta a dicséretet, még ha nem is
érdemelte meg.
– Már majdnem minden készen áll, hogy induljunk Myrtle
Beachre – mondta Liam.
– Mentek az idén? – kérdezte mama.
– Igen, kicsim. Levisszük a motorokat meg egy kis árut is,
hogy eladjuk. Egy kis üzlet, egy kis élvezet.
– Ismerem ezt a te üzletedet. – Mama csúnyán nézett rá.
Kellen gyorsan lenyelte a falatot, és így szólt:
– Melyik motorral fogsz lemenni?
– A vacsoráddal foglalkozz, Vonnie! – mondta Liam.
Biztonságosabb volt bólintani, még ha nem is őszintén.
Bólintanom kellett volna, de csak a tányéromat bámultam.
– Azt mondtam, a vacsoráddal foglalkozz!
Utáltam, hogy félek, mégis felvettem a villámat.
Leválasztottam egy falatnyi krumplipürét a halomból. Kellen
igazi vajat vett, nem margarint. Nekem soha nem sikerült
eltüntetni a csomókat, de ő krémesen simára keverte a
krumplival. Csodás volt.
– Szóval holnap indultok? – Kellen Liamhez beszélt, de
nekem üzent: Csak egy falatot egyél!
– Igen. Te is tudsz holnap jönni?
Próbáltam azt üzenni Kellennek, hogy Ne menj! Gondolom,
megértette, mert erősen bandzsított.
– Nem tudtam, hogy megyek – válaszolta.
– A francba, dehogynem! Megmondtam neked, vásárold ki az
öreg Cutcheont, és a motoros srácok tömött sorokban fogják
várni, hogy megjavítsd a gépüket. Akkor majd mi is kereshetünk
magunknak valami más üzletet. Ezt nem akarod, igaz?
– Persze hogy nem. Csak nem tudtam, hogy el akarsz vinni
Myrtle Beachre.
– Más elfoglaltságod van? – kérdezte Liam.
Én. Kellen ezt nem mondta, és én elengedtem, hogy ne legyen
olyan mogorva. Nem akartam, hogy szomorú legyen.
 Csinos kis karikákra aprítottam a répámat, olyanok voltak,
mint a pénzérmék.
– Nem, jó lesz így. Csak jobb lenne, ha máskor előbb szólnál.
– A fenébe is, Vonnie! Egyél már, ne csak ide-oda tologasd az
ételt a tányérodon!
Liam az asztalra csapott, a keze a tányérom mellett csattant.
Azt megteheti, hogy Kellent elviszi, de fölöttem nincs hatalma!
Letettem a villámat az asztalra, de amint elengedtem, Liam
felkapta.
– Ne makacskodj itt nekem, te kis ribanc! – A villára kotort
egy adag krumplit.
Összefutott a nyál a számban az illatától. Ettem volna belőle,
de nem így. Liam a számhoz nyomta a villát, úgyhogy
elfordítottam a fejemet, és éreztem, hogy a püré rákenődik az
arcomra. Kellenre néztem, akinek a pillantása fel-le ugrált, a
tányérjáról Liamre, aztán vissza, a tányérra. Meg volt rémülve.
Liam annyira kijött a sodrából, hogy megragadta az államat.
Annyira, hogy megszegte mama szabályát: tilos hozzám érni!
Visszarántotta a fejemet, hogy ne nézzek Kellenre, úgyhogy
becsuktam a szemem. Összeharaptam a számat, hogy ne tudja
belém tömni a krumplit, de Liam nem hagyta annyiban.
– Azt csinálod, amit mondok, cseszd meg! – A villa
beleszúródott az ajkamba, és a fogamhoz koccant. Liam erősen
megszorította az arcomat, hogy végre kinyissam a számat.
Muszáj volt. Nem voltam elég erős.
Aztán Liam eleresztett.
A villa a tányéromra esett, és hangosan csörömpölt a
felborított poharak között.
Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Kellen feláll, és
áthajol az asztal fölött. Az egyik kezét Liam mellkasának
nyomta, és visszalökte a székére. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy
leállítsa Liamet, aki egészen kicsinek tűnt Kellen keze alatt.
– Ezt ne csináld! – mondta Kellen.
Ahogy elengedte, Liam kihúzta magát. Már nem látszott
kicsinek, és elöntötte a düh.
– Talán te fogod nekem megmondani, hogyan fegyelmezzem
a kölykömet a saját házamban? – hepciáskodott Liam. Még
gyűrött volt az inge ott, ahol Kellen megmarkolta.
 – Nem, de ilyet nem kell vele csinálni.
Kellen leült, és kisimította az összegyűrődött abroszt.
– Vesszek meg, ha hagyom, hogy parancsolgass nekem, te
dagadt disznó! – kiabálta Liam.
– Azt akarod, hogy a gyerekedből is ilyen dagadt disznó
legyen, mint én vagyok? Akkor csak csináld, kényszerítsd, hogy
egyen! Az apám is ezt csinálta. Mindent meg kellett ennem, ami
a tányéromon volt, ha akartam, ha nem. Egyszer az
állkapcsomat is eltörte. Szóval, gondolkozz el ezen!
Liam felröhögött. Elvesztette az ütközetet, de mindenkinek
úgy kellett tennie, mintha nem ez történt volna. Mama nagyon
jól értett a színleléshez.
– A francba! Te nagyon érzékeny vagy, Kellen! Ezentúl majd
jobban vigyázok veled. Nem akarom megbántani a kis mimóza
lelkedet!
Kellen harapott egyet a fasírtból. Úgy tűnt, nehezére esik
lenyelni, de azért folytatta az evést.
Figyeltem, ahogy rág, és azt kívántam, bárcsak tudnék enni.
Meleg, ragacsos valami csöpögött az államról. Vér. Mama csak
nézett, mert ahhoz nem volt elég erős, hogy csináljon is valamit.
Kellen az asztal alatt átadta nekem a zsebkendőjét. Amikor
elvettem, éreztem, milyen erős keze van. Nem értettem, mért fél
Liamtől, ha egyszer annyival nagyobb nála.
Kellen zsebkendője puha volt a sok mosástól, és nem akartam
összekenni, de azért csak a számra szorítottam. Amikor
elvettem, a vérem pirosan világított a fehérség közepén.
Liam talpra állította a poharát, és így szólt:
– Hozzál még egy kis sört, Val!
Mama a hűtőhöz ment, és kivett egy üveg sört. Teletöltötte
Liam poharát, aztán Kellenébe is töltött még, pedig az nem
borult fel. Az Óriás megállította a vonatot, megszelídítette a
vadállatot, és még a söre sem borult ki.
 9

WAVY

MAMA ÖREG VAL VOLT, AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDT.

Leborotválta a hónalját, a lába közét és a lábát is. Azután
begöndörítette a haját, kisminkelte magát, és belebújt abba a
szűk ruhába, ami Liamnek annyira tetszett. Nem reggelizett,
csak a gyógyszereit vette be, amiktől csillogni kezdett a szeme, és
repdesett a keze. Azt vártam, hogy kimenjen a szobából, és
megehessem a zabkásámat, mielőtt kihűl.
– Rajta! – mondta mama. – Vedd fel a cipődet!
Nincs zabkása! Nincs iskola! Felhúztam a csizmámat, azt a
szépet, amit Kellen vett, és amiről azt mondta, hogy van még
hely, hogy belenőjek.
– Legalább megfésülködtél – mondta mama.
Nem fésülködtem, de nagyi azt mondta, olyan vékony szálú,
hogy kontyban nem maradna meg. A fonat meg a copf úgy
siklott ki a hajgumiból, mint a kígyó.
Mama az ajtóban állt, indulásra készen.
– Donal – mondtam. Szerintem tényleg megfeledkezett róla.
– A francba! Kezdek meghülyülni.
Mama kivette Donalt a járókából, és innentől kezdve úgy
viselkedett, mintha ezzel minden el lenne rendezve. Én jártam
körbe, és pakoltam be egy szatyorba a pelenkáját, a cumisüvegét
és a cipőjét. Az igazi gyerekekkel sokkal több baj van, mint a
játék babákkal.
Nem indult a kocsi, ezért mama lement a kavicsos úton a
lakókocsikig, s közben egyfolytában káromkodott.
– Kellen nem egy nyavalyás szerelő véletlenül? Nem tudná
megoldani, hogy beinduljon az a rohadt kocsi? Donal, egy
tonnát nyomsz, fiam! Mit ettél? – Az Öreg Val gyorsan beszélt és
vihogott.
A Dee lakókocsija mellett lévő udvaron, néhány fickó éppen
motorokat pakolt az utánfutókra. Hallottam Kellen hangját a
garázsból, de amikor megálltam, hogy megkeressem, mama a
fülem mellett csettintett egyet.
– Gyerünk, te álmodozó!
Utánamentem, fel a zörgős vaslépcsőn. A lakókocsiban
hangosan szólt a tévé, és édeskés, fahéjas illat terjengett, amitől
megkordult a gyomrom.
Ricki és Dee a konyhában ültek, aprósüteményt ettek, és
nevetgéltek. Dee tele szájjal beszélt. Kétszeresen veszélyes volt,
hogy kinyitotta a száját. Duplán rossz.
– Az ki van zárva! – mondta.
– Liam még mindig nevetett rajta. Azt mondta: „Szerintem
Kellen egy kicsit érzékeny a súlya miatt” – mesélte Ricki.
– Kellen egy szót sem merne szólni Liamnek. Egy nagy
mamlasz.
– Te nem láttad, amikor a szart is kiverte abból a pasasból a
Rozsdás Vödörben. Szerintem félelmetes, a maga lassú, otromba
módján.
Ricki folyton csúnya dolgokat mondott Kellenre, pedig ő volt
a buta. Az a buta, aki Liamet szereti, Kellent meg nem.
Dee nevetett, aztán meglátta, hogy mama ott áll és figyeli
őket.
Gyűlölet áradt mamából, és végigsiklott a bőrömön.
Megfájdult tőle a gyomrom.
– Emeljétek fel a seggeteket, büdös kurvák, nem fogok itt
állni a saját házamban! – mondta mama.
– Nem is a te házad – válaszolta Ricki.
– Nem a fenét! Minden, ami az övé, az enyém is. A felesége
vagyok. Csak egy szavamba kerül, és kirak benneteket az utcára.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mamának ilyen
befolyása lenne Liamre, de Ricki és Dee biztosan elhitték, mert
felálltak. Mama lerakta Donalt a földre, leült, vett egyet a
cigijükből, és rágyújtott.
– Hol van? – kérdezte.
 – Kint a laborban.
– Hívjátok ide!
Amikor Liam bejött a lakókocsiba, a mosolya engem nem
érintett meg, Donalt is csak súrolta, mielőtt Mamára rávillant.
– Úristen, fantasztikusan nézel ki, bébi! – lelkendezett Liam.
Mama felállt, és sugárzó tekintettel várta, hogy Liam
megcsókolja. Liam nekinyomta mamát az asztal peremének, és a
kezével megtalálta azt a különleges helyet, a lába között. Arra
nem volt szabály, hogy mamát ott nem lehet megérinteni.
Mama vihogott.
– Most reggel indulunk Myrtle Beachre?
– Te is jössz? De mi lesz a gyerekekkel, Val?
– Elmehetnének Brendához. Úgy látom, vannak itt páran,
akik csak ülnek, és nem csinálnak semmit... – Mama az ajtóban
álló Rickire és Deere nézett.
– Tényleg! Dee, menjetek a Chargerrel! Vidd el a gyerekeket
Val nővéréhez! – Liam nem is nézett rá. Ha mama ott volt, Dee
ugyanúgy láthatatlanná vált, mint én.
 10

DEE

MIKÖZBEN DEE KITOLATOTT A BEJÁRÓN, rájött, hogy

tulajdonképpen nem is tudja, hová megy. A visszapillantó
tükörben ránézett Liam kislányára, a kis tüneményre, aki
valahogy mégis olyan ijesztő volt. Még ha tudta is, hová kell
menniük, egy szót sem szólt volna Deehez. Soha nem szólt
hozzá.
Dee a kocsiban hagyta a gyerekeket, és visszament a
lakókocsihoz. Val Liam ölében ült, a férfi pedig a miniszoknyája
alatt matatott.
– Hová menjek? – kérdezte Dee.
– A nővéréhez, Tulsába. – Liam még arra sem vette a
fáradságot, hogy kihúzza a kezét Val szoknyája alól. Ragyogóan
nézett ki a szőke hajával meg a motoron lebarnult bőrével.
– Tudom, de mi a címe?
Val Liam nyaka köré fonta a karját, és rákacsintott Deere.
– Egy-négy-három-kettő-kettő, Fawn Hill Circle. Meg fogod
találni?
Valamikor barátnők voltak, és Dee sajnálta Valt. Csúnyán szét
volt esve, de bármi volt is a baja, komoly esélyt teremtett Dee
számára. Ha Val jól van, Liam minek vesztegetné az idejét
Deere?
Dee Kellen Chargerjával ment. A kelleténél gyorsabban
hajtott, és ezzel azt kockáztatta, hogy megállítják a rendőrök.
Egy órája hagyták el a várost, amikor a kisfiú nyafogni kezdett,
majd sírva fakadt. Dee örült, hogy nem volt olyan ostoba, hogy
felcsináltassa magát. Hát persze, Val azzal fogta meg Liamet,
hogy kipotyogtatta a gyerekeit. Kipottyantott egy kisfiút... aki
nem akarja abbahagyni a sírást.
– Nem tudnád lecsendesíteni? – kérdezte a kislányt Dee.
Wavyt láthatóan nem zavarta a sírás, de Deet annyira
idegesítette, hogy a fejében valahogy összekeveredett a házszám.
A Fawn Hill Circle 13422-ben egy férfi nyitott ajtót, aki
értetlenül nézett rá.
– Val megkért, hogy hozzam el a kicsiket – mondta Dee.
– Rossz címet adott meg.
Végigjárta a szomszédokat, de ugyanezt a választ kapta. A
háztömb mellett végighajtva Dee tehetetlennek érezte magát, és
pánikba esett. Ha sötétedés előtt nem ér vissza, a többi pasas el
fog menni, ő pedig ottragad a farmon, amíg Liam a Myrtle
Beachen szórakozik Vallel.
Ekkor Wavy megszólalt a hátsó ülésen:
– Ott van.
Dee rátaposott a fékre, és amíg oldalra fordult, hogy
megnézze a házat, Liam kislánya kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját,
és kiszállt. Nyitva hagyta a kocsiajtót, átment az utca
túloldalára, és elindult a járdán egy takaros, sárga ház felé. Dee
szinte rosszul lett, annyira rendben volt a ház: gondosan nyírt
gyep, fehér spaletták, előtte pedig családi autó parkolt. Ez várt
volna Deere is, ha megfogadja az anyukája tanácsát.
Leparkolt a kocsival, kiszállt, és a hátsó ajtóhoz sietett, hogy
kivegye Donalt. Ha le tudja passzolni őket, és visszaindul, akkor
nem lesz baj.
Val nővére közeledett felé a járdán.
– Ki maga? – kérdezte.
– Val megkért, hogy hozzam el a kicsiket.
– Mit beszél? Hogy hozza el őket? De mégis mennyi időre?
– Talán egy hétre, vagy valami ilyesmi.
Dee Val nővére felé nyújtotta a kicsit, aki nagy nehezen
átvette. Teljesen meg volt döbbenve, de ez már az ő baja.
Döbbenjen csak meg!
Nem sokkal később Dee már szédelegve és izgatottan
száguldott az autópályán. Aztán eszébe jutott, hogy Val Liam
mögött ül a motoron, és átkarolja a derekát.
 És mit csinál Dee? Ugyanazt, amit Ricki. Keres magának
valami szórakozást, amiről Liam nem szerezhet tudomást.
Valószínűleg valamelyik pasival lesz, akinek ugyanannyi a
vesztenivalója, mint neki, ha rajtakapják őket. Mert Liam
féltékeny volt, hacsak nem neki jutott az eszébe a dolog. Ha ő
mondta, hogy: „Szórakoztasd egy kicsit Vicet!”, az rendben volt.
Egészen addig, amíg azt nem gondolta, hogy túlságosan
élveztétek, mert az később visszaütött.
Még világos volt, amikor Dee visszaért a farmra. Négy motor
állt útra készen a ház előtt, és még négy az utánfutón, a
teherautó mögött. Kellen éppen egypár szerszámosládát pakolt
fel.
– Én is mehetek? Csak öt percet adjatok! – kiáltotta Dee,
miközben kiszállt a Chargerből. Le akart zuhanyozni, de lehet,
hogy csak felkapja a sminkcuccait és pár tiszta ruhát, hogy ne
egy szarcsimbóknak nézzen ki Val mellett.
Kellen vállat vont. Nem volt gyogyós, csak határozottan lassú.
Dee azt gondolta, hogy attól a bizonyos magzati alkohol-dologtól
lehet. Attól olyan ferde vágású a szeme is, vagy mert indián
származású. Lapos az arca, és kábé olyan csúnya, mint a
világháború.
De legalább megvárta Deet. Amikor Dee kijött a lakókocsiból,
már csak Kellen volt ott. Begyömöszölte a lány csomagját a
nyeregtáskába, aztán átvetette a lábát az ülés fölött, és
beindította a motort. Dee mindig a pinájában érezte, amikor egy
nagymotor felbőgött. És mégis kit érdekel, hogy néz ki Kellen, ha
mögötte ül? Az országúton hozzásimult, végigsimította a hasát,
egészen az övcsatjáig.
Virradat előtt álltak csak meg. Két srác a teherautóban feküdt
le aludni, Kellen pedig kivett két hotelszobát. Senki nem szólt
egy szót sem arról, hogyan osztoznak meg a szobákon, de négyen
voltak négy ágyra. Butch meg Liam régi jó haverok voltak,
Terrynek rosszak a fogai. Így Kellen maradt.
Alicia, az egyik tavaly nyári lány Liam kérésére lefeküdt
Kellennel. Ő mondta, hogy jókora szerszáma van, és ugyan nem
durva, de izzad és ügyetlen az ágyban. Pont olyan, mintha egy
rozmárral csinálná. „Lefeküdtél egy rozmárral?” – kérdezte
Ricki, és ezen majd’ meghaltak a röhögéstől. Mindannyian be
voltak lőve.
Ha Dee lefekszik Kellennel, addig sem kell Liamre gondolnia.
Vagyis nem kellene, ha a pasas nem lenne olyan bátortalan.
Egyedül maradtak, de Kellen még csak ügyet sem vetett Deere,
amikor a lány egy falatnyi törülközőben kijött a fürdőszobából.
Rá sem pillantott, pedig Dee megállt a tévé előtt. Amikor Kellen
végre felnézett, Dee ledobta magáról a törülközőt.
– Nagyon fáradt vagy? – kérdezte Dee.
– Nem éppen.
Nem éppen. Úristen! Dee nem vágyott romantikára, de azért
egy kis lelkesedést elvárt volna. Semmi kedve nem volt a
rozmár-dolgot kipróbálni, ezért ledöntötte Kellent az ágyra, és
lehúzta a sliccét. Ahogy beharangozták, tényleg jókora
szerszáma volt, de ez el is várható egy ekkora pasastól. Kellen
nem próbálta megcsókolni Deet, és elég sokáig bírta ahhoz, hogy
a lány is elélvezzen. Dee bement a fürdőszobába megmosakodni,
és amikor kijött, Kellen éppen a csizmáját húzta le.
– Köszönöm – motyogta.
Ez meglepte Deet. Nem gondolt rá, hogy szívességet tesz neki.
Egyáltalán nem is gondolt a fiúra. Lehúzta a másik ágyról az
ágytakarót, lefeküdt, és megkönnyebbült, hogy nem kell mellette
aludnia.
Kellen ekkor elővette a tárcáját, és kivett belőle valamennyi
pénzt.
– Tessék – mondta.
Dee nem szeretett pénzt kérni érte, de azért elfogadta, és
berakta a pénztárcájába az összeget. Ha Liammel volt, a pénz
nem volt gond, de mennyi az esélye annak, hogy egyáltalán
észreveszi őt, amikor ott van vele Val? Kellett neki a pénz.
Kellen elkapta a pillantását, aztán félrenézett.
– Nem úgy gondoltam... ez nem... Liam mondta, hogy ezt
adjam oda neked.
– Ó, príma!
Dee összegömbölyödött, és hátat fordított Kellennek. Próbált
volna valami kedveset mondani a fiúnak, de nem tudott.
Kellen pocsékul hazudott, és ráadásul még horkolt is.
 11

AMY

ANYA EGY SÍRÓ KISFIÚVAL A KARJÁN JÖTT VISSZA A KONYHÁBA. Leült,

és ő is elsírta magát, miközben a kicsit ide-oda ringatta az
ölében. Egész addig ijesztő volt a dolog, amíg meg nem láttam az
ajtóban ácsorgó Wavyt. Zúzódások voltak az arcán, és egy friss
sebhely éktelenkedett az ajka alatt. Így már mindent értettem.
– Ó, Istenem! – mondta anya. – Mit csináljak?
Mire apa hazajött a munkából, rendeződtek a dolgok. Donal
szundikált. Anya főzött. Leslie-vel és Wavyvel az emeleten
voltunk, és barbiztunk. Jobban mondva mi ketten barbiztunk
Leslie-vel. Wavy a fiúbabával, Kennel játszott. Soha nem vettük
elő, csak ha Barbie férjhez ment, de Wavy most levetkőztette, és
kicserélte a ruháját az egyik Barbie-éval.
– Ezt nem viselheti – mondta Leslie.
Leslie szerint ugyanis mindennek a legnagyobb rendben
kellett lennie. A szobáink ugyanúgy voltak berendezve, mint
ahogy a JCPenney katalógusban szerepelt, csak az övé
rózsaszínű volt, az enyém meg sárga. Wavy a fekete
bőrcsizmájával pedig nem passzolt bele a katalógusba. Leslie
felcsapta a katalógust, amitől egyszeriben meglepő dolgok
kezdtek történni. Olyanok, mint a lányruhás Ken.
Apa egy pohár itallal a kezében jött le az emeletről. Fáradtnak
tűnt. A héten először ért haza azelőtt, mielőtt lefeküdtünk volna.
Anya mögötte állt, és összekulcsolta a kezét.
– Sziasztok, lányok! – mondta apa.
– Szia, apa! – mondtuk Leslie-vel kórusban.
 – Szia, Vonnie!
– Nem vagyok Vonnie – mondta Wavy.
– Tessék?
– Nem vagyok Vonnie. Kellen Wavynek hív.
– Ki az a Kellen? – kérdezte anya.
– Jesse Joe Kellen.
Mindannyian az ismeretlen Jesse Joe Kellen fennhatósága alá
kerültünk, mert Wavy másra nem hallgatott. S bár másnap
iskolába kellett mennünk, vacsora után még sokáig fent
maradtunk Leslie-vel. Wavy pókerezni tanított minket a
malacperselyünkből kiszedett pénzzel. Kölcsön kellett adnunk
neki, mert egyáltalán nem volt nála pénz. Nemhogy pizsamája,
de még egy bugyija sem volt.
Apa a lépcső aljáról felkiabált:
– Vonnie! Gyere le!
Wavy nem mozdult, így egy perc múlva anya kiabált:
– Wavy! Gyere le ide!
Amikor leértünk, apa azt mondta:
– Az ég szerelmére, Brenda, azt hittem, ezen már túl vagyunk.
– Mit tehettem volna? Egy vadidegen beállít az
unokahúgommal meg az unokaöcsémmel. Azt kellett volna
mondanom, hogy: „Bocsánat, de a férjemmel úgy döntöttünk,
hogy ezen már túl vagyunk?”
Apa megfordult, és ránk nézett.
– Vonnie... Wavy, az idén jársz iskolába?
Wavy bólintott.
– Hányadikos vagy?
Wavy felmutatta három ujját.
– Látod, milyen könnyen ment ez, Brenda? Val iskolába
járatja, úgyhogy talán befejezhetnéd a hisztit. Rendben?
– Lányok, menjetek fel! – mondta anya.
– Wavy itt fog maradni? – kérdeztem.
Anya ránézett apára, aki a plafont bámulta.
– Egy ideig igen – mondta anya. – És most indulás lefeküdni!
Holnap iskola.
Wavy és Donal ott maradtak. Apa megígértette Wavyvel, hogy
éjszaka nem fog kiszökni, de még így is két varázslatos hét
következett, tele Wavy különleges játékaival és Leslie tiltakozó
kiáltásaival, valahányszor megvicceltük.
Az utolsó iskolai napon Wavy velem jött, úgyhogy mindenki
találkozhatott az én fura unokatesómmal, aki se nem beszélt, se
nem evett, de volt mersze a lehető legmagasabbra hajtani a
hintát, és akkor leugrani róla.
Azon a szombaton Val néni eljött értük.
– Úgy néz ki, mint egy olcsó kurva – dünnyögte apa, amikor
Val néni végigjött a járdán.
Én szépnek láttam a szűk, fekete, elöl csipkés ruhájában,
amiből kilátszott a csupasz lába, egészen a fekete magas sarkú
cipőig és a vörösre lakkozott lábujjkörmökig. Karján és vállán
tetovált virágok díszelegtek, és amikor megölelt, parfüm– és
cigiszagot árasztott.
– Val, miért nem szóltál, hogy nálunk akarod hagyni a
gyerekeket? – kérdezte anya.
– Annyira sajnálom, Bren! Az utolsó pillanatban dőlt el.
Val néni kárpótlásul ajándékokat hozott. Anyának fülbevalót,
apának pénzcsipeszt, nekem meg Leslie-nek nyakláncot,
Wavynek karkötőt, Donalnek pedig egy játékautót. Amikor a
kicsi felébredt a délutáni alvásból, felkapta, és úgy megpörgette,
hogy Donal visítani kezdett.
Aztán észrevettük, hogy Wavy nincs ott.
– Hol van Vonnie? – Mivel senki nem válaszolt, Val néni azt
mondta: – Jaj, hol van Wavy? Kellen kezdte. Akkor hol is van?
– Amy, fel tudnál jönni, hogy megkeresd az
unokatestvéredet? – kérdezte apa.
Végül a ruhásszekrényemben találtam rá, amint éppen az
egyik könyvtári könyvemet olvasta. Csak remélni tudtam, hogy
nem fogja ellopni.
– Az anyukád azt mondja, hogy gyere le – mondtam neki.
Wavy nagy sóhajjal feltápászkodott, és elment mellettem. A
könyvet a gardrób padlóján hagyta. A földszinten beállt a kanapé
meg a lámpa közé, hogy senki ne érhessen hozzá.
– Hé, szép kislány! Hogy vagy? – kérdezte Val néni. Wavy
nem nézett rá. – Hoztam neked ajándékot!
Val néni Wavy felé nyújtott egy ékszeres dobozt, de én adtam
oda neki. Még csak ki sem nyitotta a dobozt.
– Itt maradsz vacsorára, Val? – kérdezte apa, és az órájára
nézett.
– Jaj, nem, Bill! Köszi, de jobb lesz útnak indulni sötétedés
előtt.
– Akkor pakoljuk össze a gyerekek holmiját! – mondta anyu.
Segítettem összerakni a templomból kapott, szatyornyi kinőtt
ruhát.
A verandán anya és Val néni összeölelkeztek.
– Olyan ritkán látunk benneteket – mondta anya.
– Tudom. Csak mondogatjuk, hogy majd találkozunk, de
aztán nem jön össze a dolog.
– És karácsonykor? Még ha ti Liammel elfoglaltak vagytok is,
attól a gyerekek még eljöhetnének.
– Jó lenne! Tudom, hogy Wavynek tetszene a dolog – mondta
Val néni.
Azt nem tudtam, tetszene-e neki, de amikor indultak, egy
bevásárlószatyornyi ruhával jött ki a kocsihoz, és vissza se nézett
rám. Ezzel nagyon megbántott. Viszont amikor aznap este
lefeküdtem, a párnám alatt megtaláltam azt a karkötőt, amit Val
nénitől kapott. Lehet, hogy neki nem jelentett semmit, de nekem
igen.
 12

KELLEN

1978 júliusa

HÉTKÖZNAP, AMIKOR VÉGET ÉRT A TANÍTÁS, általában magammal

vittem Wavyt a műhelybe. Ott téblábolt, amíg én dolgoztam.
Miután az öreg Cutcheon megmutatta neki, mire jó a
számológép, Wavy kinyitotta azt a mappát, amibe a nyugtákat
gyűjtöttük, és elkezdte összeadni őket. Jó volt matekból, nem
úgy, mint én meg Cutcheon. Wavynél a befizetések és a nyugták
összege mindig egyezett. A szerviz lepukkant, olajszagú hely volt,
de láthatóan szeretett ott lenni, még ha nem is tartozott oda.
Olykor-olykor, amikor bejöttem a boltból, és ott találtam az
íróasztalnál, mintha egy őzgidát leptem volna meg, amint éppen
helyrehozza a könyvelést.
Miután véget ért a tanév, már nem találkoztunk olyan sűrűn,
de aznap délután, amikor visszajöttem a temetőből, Wavy bent
volt az irodában. A székemen ült, és az asztalra könyökölve az
alkatrészkatalógust nézegette. Mikor észrevette, mennyire
leizzadtam, elmosolyodott, és felém fordította az asztali
ventilátort.
Csöpögött a verejték a hajamból, és a fehér ingem úgy
átnedvesedett, hogy a testemre tapadt, amikor próbáltam
kibújni belőle. Pár percig a ventilátor előtt álltam, hogy
valamennyire megszáradjak, és fel tudjak venni egy tiszta inget.
Az íróasztalon volt egy fél palack hideg üdítő. Ahogy a számhoz
emeltem, Wavy nagyot kiáltott, és felpattant a székből. Úgy rám
ijesztett, hogy majdnem megfulladtam egy korty üdítőtől.
– Bacilusok! – mondta.
– Bocs! Erre nem is gondoltam! Hozok neked másikat.
Tudom, hogy nem akarsz utánam inni.
Megrázta a fejét.
– Az én bacijaim. Beléd mennek.
– A tieid? Nem félek a bacijaidtól. – Rákacsintottam. Nagyon
ostobán éreztem magam, hogy ekkorát hibáztam, és még egyszer
meghúztam az itókáját.
Rosszallóan nézett rám, és összeráncolta a homlokát.
Odakínáltam neki a palackot. Nem gondoltam, hogy beleiszik,
de az orrához tartotta, és beleszagolt. Amikor visszaadta, nem
szólt semmit a bacikról. Inkább fogta az összeizzadt ingemet, és
felakasztotta arra a vállfára, amit az asztalon hagytam.
– Virágot vittem az anyukám sírjára. Már csak én vagyok, aki
ezt megteheti. Tudom, butaság, de ha a temetőbe megyek,
mindig úgy érzem, egy kicsit ki kell öltözzek. Azért, hogy jól
nézzek ki. Korábban is mehettem volna, mielőtt beállt ez a
rohadt negyvenfokos hőség.
Elvettem tőle az inget, és beakasztottam a szekrényembe.
Amíg tiszta inget kerestem, végig magamon éreztem a tekintetét.
Visszafordultam, mire ő rám mutatott, és egy X-et rajzolt a
levegőbe.
A tetoválásomat. Ott álltam félmeztelenül, és valószínűleg
akkor látta először.
– Ez egy kalumet, vagyis békepipa. A három nyíl pedig a
törzsi területeket jelenti, a három csoktó indián törzsfőnököt,
Apuckshunnubbeet, Mushulatubbeet és Pushmatahát. Mint az
övem csatja. Az után kaptam, hogy eljöttem otthonról.
Leköltöztem nagyihoz a rezervátumba. Ott lógtam. Azt
gondoltam, hogy olyan... indián vagy miféle lesz belőlem.
Teljesen kiakasztottam a nagyit. Ő azt akarta, hogy iskolába
járjak.
A kalumetpipa feje pont a bal kulcscsontom alatt volt. A
három nyíl hegye felfelé mutatott, és a jobb kulcscsontomig ért,
majd átszelték a mellkasomat, le egészen az alsó bordaívig.
Eddig nem sokat gondolkoztam rajta, de zavarban voltam. Nem
a tetoválás miatt, hanem mert ott magyarázkodtam Wavynek,
aki úgy nézett rám, mint akinek fontos vagyok. Elvörösödtem
attól, ahogy nézett, ahogy megjegyzett magának, úgyhogy
előhúztam az első kezem ügyébe eső inget. Régi egyenruhához
való ing volt, négy évvel korábbról, amikor Cutcheonnél
kezdtem dolgozni, Jesse Joe volt a mellzsebére hímezve, és
vállban szorított. Mindenesetre begomboltam, mert furán
éreztem magam félmeztelenül, most, hogy Wavy meglátta a
tetoválásomat.
Amikor leültem az íróasztalhoz, rájöttem, mit csinál az
alkatrészkatalógussal. Végigment az összes odafirkált
jegyzetemen, és kitöltötte a megrendelőlapot. Miközben
átnéztem, kiittam a maradék üdítőt. Nem morgolódott miatta.
Mintha úgy gondolta volna, hogy én vagyok a főnök, és szükség
van a jóváhagyásomra.
Wavy mellém könyökölt az asztalon, végighúzta az ujját az
asztali könyöklőnaptáron, és hetedikénél megállt. Valamikor,
csak úgy firkálgatás közben, egy szívet rajzoltam a szám köré.
– Igen, ma van az anyukám születésnapja. Azért vittem
virágot a temetőbe. – Wavy ujja még mindig hetedikén
nyugodott, és ebből tudtam, hogy többet szeretne hallani.
Féltem többet beszélni, nehogy elsírjam magam, ha már addig
kibírtam egész nap.
– Adinának hívták. Négy éve, télen halt meg. Pedig a nyarat
szerette jobban. Ezért viszek neki virágot a születésnapján.
Gyorsan megtöröltem a szememet, miközben Wavy
tapintatosan félrenézett. Az ujját a tizenkilencedikére csúsztatta,
aztán a mellkasához érintette.
– Az a te születésnapod? Tizenkilencedike?
Wavy biccentett. Ritkaság volt, hogy olyasmit mondott,
amiről nem is kérdeztem. Általában jobban szeretett megtudni
dolgokat. Úgy, mint a tetoválásomat. Amikor a kezembe vettem
a tollat, még mindig könyökölve előredőlt, és várta, mit fogok
csinálni. Nagyot kellett alkotnom, hogy lássa, fontosnak tartom.
A betűim kitöltötték az egész kockát, úgy írtam oda, hogy
„WAVY SZÜLETÉSNAPJA”. Annyira megörült neki, hogy a
dátum köré egy szívecskét is rajzoltam.
Amikor letettem a tollat, a kezét a karomra fektette, mint aki
bízik bennem. Aztán belépett a két lábam közé, és felcsúsztatta a
kezét a karomon, egészen a nyakszirtemig. Olyan közel hajolt,
hogy majdnem megérintett az arcával.
Teljesen mozdulatlan maradtam, mintha egy kismadár szállt
volna az ujjamra, és vagy fél percig még a lélegzetemet is
visszatartottam.
Nem én próbáltam átölelni, mint akkor a farmon, a verandán.
Ezt most ő csinálta.
Állát odanyomta a vállamhoz, és vesszek meg, ha nem
szimatolt bele a hajamba. Tudtam, hogy büdös vagyok, de Wavy
úgy szagolt meg, mintha friss lennék, mint a harmat. A fülembe
fújta ki a levegőt, én meg újabb nagy levegőt vettem.
Hogy lehetőséget adjak neki a menekülésre, csak az egyik
karommal öleltem át. Úgy reszketett, hogy azt hittem, el akar
szaladni, úgyhogy lazítottam az ölelésemen, hadd menjen. Ő
azonban a másik karját is a nyakam köré fonta, és vézna kis
testét a hasamhoz préselte. Olyan kicsi volt, hogy szinte
megrémültem.
– Szoríts magadhoz! – mondta, én pedig mindkét karommal
szorosan átöleltem.
Elfordítottam a fejemet, hogy én is beleszagolhassak a hajába,
mint ahogy ő az enyémbe. Lonc– és óceánillata volt – legalábbis
ilyennek képzeltem az óceánt: átható, sós illatúnak. Kuncogott,
nekem pedig az a furcsa érzésem támadt, hogy még valamit
mondani akar, ám ekkor valaki szólt a boltból:
– Kellen itt van valahol?
Liam.
Elengedtem Wavyt, és amint hátratoltam a székemet, térdre
ereszkedett, és bemászott az asztal alá. Alighogy eltűnt, Liam
már nyitotta is az irodaajtót, és arról a partiról kezdett
magyarázni, amit a farmon készült rendezni. Azt akarta, hogy
előtte menjek el vele inni. Soha nem volt elégedett, ha egyszerre
csak egy dolog történt.
– A Rozsdás Vödörben van az a lány, akivel össze akarlak
hozni – mondta.
Kábé ez volt az utolsó dolog, amihez kedvem volt, viszont ki
kellett tereljem Liamet anélkül, hogy Wavyt meglátná. Néha,
amikor a kislány ajkán arra a sebhelyre pillantok, arra gondolok,
hogy meg tudnám ölni Liamet. Akkor például a jó öreg Colt
forgópisztoly jutott az eszembe, amit Cutcheon az íróasztala
fiókjában tartott, de inkább kijöttem az asztal mögül, és az ajtó
felé indultam, így Liam kénytelen volt visszalépni a garázsba.
– Először le kell tusolnom. Koszos vagyok – mondtam,
miközben behúztam magam mögött az iroda ajtaját.
– Akkor menjél, tusolj le! Odakint várlak.
– A Vödörnél?
– Aha. Megiszunk néhány pohárral, aztán kivisszük a csajokat
a farmra.
A csajok. Mire a bárba értem, már Liam bokszában ült a két
lány. Egy csinos szőke, sztriptíztáncosnőnek is beillő dudákkal,
meg egy kis barna, akinek a karján tetovált kígyó kúszott fel, a
kézfejétől egészen a válláig. Vele akart Liam összehozni. Nem
vagyok hülye, könnyen átláttam a helyzetet. Mindkét lányt Liam
érdekelte, ő meg mind a kettőt a horgán akarta tartani.
Két ital után a Kígyós Lány legalább úgy tett, mintha
érdekelném. Bonyolult neve volt, nem tudtam megjegyezni.
Valami Marie-Elena vagy Maria-Lena.
– Szóval te szerelő vagy? Liam mondta, hogy kipofoztad a
Harley-ját – mondta.
– Aha.
– Menő! Milyen motorral jársz?
– 56-os Fazékfejűvel.
– Elviszel egy körre? – Mosolygott, de a vállam fölött Liamet
nézte, ahogy a szőkével smárol.
– Amikor csak akarod.
Már régen indulni akartam. Akkor sem tudnék egy lánnyal
bájcsevegni, ha az életem függne tőle, de Liam jelenléte
tízszeresen megnehezítette a dolgot. Ideges voltam tőle.
Amíg a motoron ültünk, a Kígyós Lány megjátszotta, hogy
szívesen van velem. Átkarolt, és a fejét a vállamra hajtotta. Ám
ahogy kiértünk a farmra, megint Liamet kezdte bámulni. A
lakókocsi tömve volt, és olyan hangosan szólt a zene, hogy még a
föld is remegett. Alig hallottam, mit mond a Kígyós Lány.
Odahajoltam hozzá, és így szóltam:
– Menjünk ki, ott nincs ekkora tömeg.
Nem vette le a szemét Liamről, de biccentett, és a nappalin
keresztül kijött utánam a teraszra.
Pár percig csak ültünk a hintaágyban, nem beszélgettünk, és
nem is löktük magunkat.
– Szóval, mivel foglalkozol? Hol dolgozol? – kérdeztem.
– Pillanatnyilag sehol. Sandy azt mondta, hogy Liam talán
keres embereket.
– Ki az a Sandy?
– Az a szőke ribanc – válaszolta. Öregem, hogy ki volt akadva
arra a csajra!
– Kisétálunk a mezőre? Éjszaka nagyon szépek a csillagok,
meg minden.
– Nem, kösz.
Nem jutott eszembe más beszédtéma, de amikor átkaroltam,
rám hagyta. Még egy percig azt is hagyta, hogy csókoljam, de
aztán elfordította a fejét. Cigiszagú volt, úgyhogy nem bántam.
Abbahagytam, erre ő kicsatolta az övemet. Azt gondoltam, el
kellene vonulnunk valami félreeső helyre, de már ott, helyben
lehúzta a cipzáramat. Nem akart velem csókolózni, sem
beszélgetni, most meg a farkamat markolja? Beletelt egy időbe,
mire megértettem. Azt akarta, hogy eltűnjek, és ezt a módszert
eszelte ki.
Már majdnem rászóltam, hogy álljon le, de aztán azt
gondoltam, miért is ne? Rohadt egy érzés, amikor így le akarják
rázni az embert, de mégsem annyira pocsék, mint egy kis
kézimunka nélkül, egyedül hazamenni.
A kézfején nagyon zavart az a kígyó, de ha hátrahajtottam a
fejemet, és becsuktam a szememet, szinte el tudtam feledkezni
róla. Kábé annyira volt izgalmas a dolog, mintha magamnak
csináltam volna, csak sokkal kényelmetlenebb. Amikor végzett,
felkelt, és visszament a házba. Felhúztam a cipzáramat, és arra
gondoltam, kimegyek egyedül a mezőre, de aztán mégis
bementem inkább a lakókocsiba, ahol időközben beindult a buli.
Mindenütt smároltak a párok, Liam pedig eltűnt a szőkével.
Leültem a kanapé sarkára, és szippantottam párat a
dohányzóasztalon lévő vízipipából. Aztán többet is.
Dee egy darabig mellettem ült, és úgy dobolt a lábával, hogy
az egész kanapé remegett. Nem próbálkoztam nála, mert a
Myrtle Beach-i kirándulás nyilván egyszeri dolog volt.
Egyébként meg nem is akart megcsókolni.
– Lelépett a csaj? – kérdezte.
– Úgyis csak Liam miatt jött ki ide.
Dee gyorsabban kezdett dobolni a lábával.
– Bocs – mondtam. Nem gondoltam, hogy időnként nem
csupa móka és kacagás az élete. Nem mintha rájöttem volna,
miért ragaszkodik annyira Liamhez. Liam jóképű volt, de
elcseszett módon intézte a dolgait. Dee vállat vont, és felállt.
– Tudtam, mibe megyek bele, vele együtt. De vajon az a
ribanc is tudja, akivel most van?
Később bejött a Kígyós Lány, és úgy ült le mellém a kanapéra,
mintha nem ismernénk egymást. Nekem jó volt így. Felvette a
vízipipát, és szívni kezdte. Én pedig hátrahajtottam a fejem, és
behunytam a szemem, úgy, ahogy korábban a teraszon. Azt
kívántam, bárcsak hazamehetnék, de túlságosan be voltam állva
ahhoz, hogy motorra üljek.
– Kinek a kislánya ez? – kérdezte egy részeg nő érzelmes
hangon.
Felültem, és kinyitottam a szemem. Wavy állt a lakókocsi
ajtajában, hálóing volt rajta, és olyan elveszettnek tűnt.
Dee úgy el volt szállva, mint egy kibaszott papírsárkány. Az
ajtóhoz ment, miközben azt mondogatta:
– Wavy, kicsim, mit csinálsz te itt?
Wavy kikerülte Deet, majd Yvonne-t és Neil-t, bármit
csináltak is a másik kanapén, s mielőtt felállhattam volna,
megkerülte a dohányzóasztalt, és leült mellém.
– Hé, minden rendben? – kérdeztem.
Wavy bólintott.
– Jól van? – kérdezte Dee.
– Igen, remekül.
– Esetleg hazavigyem és lefektessem?
Wavy közelebb húzódott hozzám, és a hasamra támaszkodott,
hogy megtartsa az egyensúlyát. Olyan volt, mint egy kérés, ezért
átkaroltam.
– Majd én hazaviszem – mondtam.
A Kígyós Lány, aki a kanapé másik végén hevert, felült, és azt
kérdezte:
– Hogy kerül ide?
 – Liam kislánya – válaszolta Dee.
Wavy ellenséges pillantást vetett rá.
Mióta Liam kiment a szobából, a Kígyós Lány most először
mutatott érdeklődést valami iránt. Kinyújtotta a karját, és így
szólt:
– Jaj, de édes! Gyere ide, kicsim! Ülsz az ölembe?
Wavy rá se hederített a Kígyós Lányra. A karját a nyakam
köré fonta, és a vállamra hajtotta a fejét. Nedves volt a haja.
– Nem fog odamenni hozzád – mondta Dee. – Senkinek nem
ül az ölébe, csak Kellennek. Ő a pasid. Igaz, Wavy?
Wavy bólintott. Meglepődtem. Szóval a pasija vagyok?
– Mitől lett vizes a hajad? – kérdeztem.
Wavy az arcomhoz nyomta az arcát, és azt súgta:
– Úsztam.
– Kérsz valamit enni, mielőtt Kellen hazavisz? Finom sütink
van – mondta Dee.
– Az füves süti.
Azt kívántam, bárcsak Dee végre befogná a száját, és hagyná,
hogy Wavy hozzám beszéljen. Az, hogy úgy odajött hozzám, és
beszélt velem, valamit jelentett.
Mielőtt bárki bármi ostobaságot mondhatott volna, Wavy a
fülemhez hajolt, és azt súgta:
– Gyere ki a mezőre!
Bizsergés futott végig az egész testemen. Már az előbb is ki
akartam menni a mezőre, de csak itt ragadtam, ebben a béna
buliban. A kanapé szélére csusszantam, és így szóltam:
– Pattanjunk nyeregbe!
Karjával átfogta a nyakamat, én meg kengyelnek tartottam a
kezemet, mintha én lennék a ló, ő meg a lovas, aki el akar
menekülni az ellenséges indiánok elől. Annyi szépséghibája volt
a dolognak, hogy én voltam az indián, és mindketten menekülni
próbáltunk az ellenséges rosszlányok elől. Jobb lett volna nem
belegondolni, de nevetnem kellett tőle.
Kint, a mezőn a derekam fölé ért a széna. Eljött a kaszálás
ideje. Zümmögtek a rovarok, de ahogy elhaladtam mellettük,
elnémultak, aztán újra kezdték, amint továbbmentem. A
szabadban nem volt olyan nehéz, forró a levegő, mint a
lakókocsik körül. Jó volt kint lenni, és egyre távolabb kerülni a
fényektől, hogy lássuk a csillagokat a fejünk fölött.
Mentem, amíg Wavy megrántotta a kantárt, megcibálta a
pólómat, és a csizmája sarkát belevájta a kezembe. Fél térdre
ereszkedtem, hogy leugorhasson, és amikor felálltam, megfogta
a kezemet. Egy nyárfacsoport mögé vezetett, amely szélfogóul
szolgált egy régi, ötszáz gallonos, horganyzott jószágitató tartály
mellett. A gyenge szellő épphogy meg tudta forgatni a szélkerék
csikorgó vitorláját, és a csőből csak lassan szivárgott a víz. A
sötét éjszakában feneketlennek látszott a tartály. Nem lett volna
bátorságom úszni benne, de Wavynek volt.
Fent, a nyárfákon túl meredek sziklafal hasította ketté a
domboldalt. A kettő között egy darabon nyílt, füves terület
húzódott. A fű Wavy magasságának megfelelő sugarú körben
volt letaposva.
Pont erre vágytam az előbb: hogy valaki kifeküdjön velem a
csillagos ég alá. Tudtam, hogy a Kígyós Lánnyal soha nem
működött volna a dolog. Csak a motorok, a szer meg Liam
érdekelték. Wavy viszont úgy mosolygott rám, mintha
beinvitálna a házába. Egy nagyobb foltban lelapítottam a füvet,
hogy elég hely legyen kettőnknek. Amikor kitártam a karomat,
lefeküdt mellém, és ráhajtotta a fejét. Nagyon furcsán éreztem
magam a bőrömben, mintha a csillagok bele akartak volna
préselni a földbe, és Wavy fejét is lenyomták a testemre.
Tudtam, hogy részben a fű az oka, de a csillagok is benne voltak.
Az a nagy messzeségből ideérkező fény.
Visszatartottam a lélegzetemet, mintha vártam volna valamit.
Rendszerint vacsora után néztük a csillagokat a farmház előtt, és
Donallel játszottunk közben. Wavy szokta kezdeni. Megmutat
egypár csillagképet, azután én mutatok valamit, amit ismerek.
Vagy amiről azt gondolom, hogy ismerem.
– Nagy Medve – mondtam, hogy legyen mivel kezdenie. Azt
mindig ki tudtam szúrni, kivéve, amikor nem találtam meg.
Megköszörülte a torkát, mintha megszidna, de csak ugratott.
– Kassziopeia. – Felemelte a kezét, és lerajzolta nekem. Öt
csillag cikcakkban.
– Kefeusz. – Négy csillag háromszög alakban, meg egy ötödik
lemaradva mögöttük, mint a papírsárkány farka.
Nem tudtam követni, de miután befejezte, szinte biztos
voltam benne, hogy ennél több is lesz.
– És az Orion? Melyik az Orion?
Átfordult az oldalára, a fejét a hasamra tette, és lecsúsztatta,
egészen az övem csatjáig. Össze kellett szorítanom a fogamat,
hogy ne kezdjek vonaglani. Tudta, hol vagyok csiklandós.
– Helyes. Az Orionnak öve van, három csillagból áll, de nem
látom.
– Októberben.
– Tényleg? Októberig nem látható? Akkor októberben vissza
kell jönnünk.
Akkor megláttam egy hullócsillagot. Próbáltam felidézni,
hogy is van az, hogyan kell valamit kívánni, amikor megláttam
még egyet, aztán még egyet és még egyet.
Azt hittem, képzelődöm, és így szóltam:
– Láttad azt a hullócsillagot? – Amint kimondtam, egy újabb
példány szelte át az égboltot.
– A Perseidák – mondta Wavy.
– Persze-micsodák?
– A Perseida meteorraj. – Újabb hullócsillag húzott el a
Kassziopeia mellett, akár egy nyílvessző.
– Hű!
Wavy biccentett, miközben fejét a karomon nyugtatta. Azután
elcsendesedtünk. Nem kellett beszélnünk, csak feküdtünk, és
néztük a hullócsillagokat, ahogy fehér sávokat rajzoltak a nagy
feketeségbe.
MÁSODIK RÉSZ
 1

KELLEN

1979 decembere

OKLAHOMÁBAN, A GIMIBEN VOLT EGY LÁNY, aki tetszett nekem. Egyik

éjjel, részegen bemásztam a hálószobája ablakán. Ahogy az
ágyban feküdtünk, hagyta, hogy megcsókoljam és egy kicsit
fogdossam, de aztán azt mondta, hogy húzzak el. Valójában csak
a motorom tetszett neki, én nem annyira. Persze az ablakán
bemászni jó poén volt. Az öreg Cutcheon szerint jó kis „hecc”.
A lugason felmászni Wavy ablakáig jó heccnek tűnt, de
mihelyst bekopogtam rajta, rájöttem, hogy be vagyok rúgva, és
hülyeséget csinálok. Motorra ülnöm sem lett volna szabad,
nemhogy felmászni az ablakáig.
Már éppen visszamásztam volna, de Wavy megelőzött, és
kinyitotta az ablakot. Gondolom, meghallotta a motor hangját az
útról. Átvergődtem az ablakpárkányon, és sikerült bemásznom a
szobájába anélkül, hogy seggre estem volna. Wavy becsukta az
ablakot, és úgy állt ott a hálóingében, mint egy kísértet. Várta,
hogy mondjak valamit. Hát igen, mivel csak úgy bemásztam a
hálószobája ablakán az éjszaka kellős közepén.
– Ajándékot hoztam neked – mondtam.
– Még nincs is karácsony.
– Nem, nincs karácsony. Szülinapi ajándék.
– Júliusban.
– Tudom, hogy júliusban van a szülinapod. Én csak... én
nem... egy kicsit be vagyok rúgva. Igazából nekem van
szülinapom. Az én szülinapomra hoztam neked ajándékot.
– Ma?
– Igen, ma van a szülinapom. Vagyis tegnap volt. Gondolom,
már elmúlt éjfél.
Elmosolyodott a sötétben, úgy hogy kivillantak a fogai, majd
megfogta a kezemet, és az ágya felé húzott. Máshová nem
tudtam volna leülni, de megrémisztett a dolog. Eszembe juttatta,
hogyan másztam be annak a másik lánynak az ablakán, hogy
bebújjak az ágyába.
– Ne, kis szívem! Csak az ajándékot akarom odaadni.
Hátul, a derékszíjam mögé volt bedugva, de amikor
előhúztam, leejtettem a padlóra. Mielőtt felkaptam volna, még
egy lépéssel közelebb húzott az ágyhoz.
– Hideg van – mondta.
– Igen, bújj vissza az ágyadba! Én engedtem be a hideget,
amikor kinyitottam az ablakot.
– Te.
Tényleg fáztam. Amikor Wavy felhajtotta a takarót, hogy
bújjak be alá, leültem az ágy szélére. Kibújtam a
motorosdzsekimből, és lerúgtam a csizmámat. A farmert, az övet
meg az inget magamon hagytam. Amilyen részeg voltam, nem
találtam benne kivetnivalót. Ő hálóingben volt, én meg fel
voltam öltözve.
Elég könnyű volt bebújni a takaró alá. Felráztam a paplant, és
kettőnk köré igazítottam – a hosszú karommal el tudtam
rendezni. Az oldalamhoz bújt, reszketett, és a vádlimhoz
dörzsölte a lábát, hogy felmelegítse.
Miután átkaroltam, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét,
átmelegedtünk, és kényelmesen elhelyezkedtünk. Már majdnem
elaludtunk. És itt volt az átkozott probléma! Ez nem ugyanaz
volt, mint a mezőn elaludni Wavy mellett. Ágyban voltunk. Ha
Val feljön, és ránk talál, nem mondhatom, hogy „túl kényelmes
volt, ezért nem akarózott elmennem.”
– Wavy? Inkább elmegyek.
Megrázta a fejét.
– Nem maradhatok itt.
Belefúrta az állát a karomba. Bólintott?
 – De komolyan, kicsim. Nem lehet.
Olyan halkan válaszolt, hogy nem voltam benne biztos, jól
hallottam-e. Nem is akartam biztos lenni benne, de mégis
muszáj volt. Olyan érzésem volt, mintha két kutya marakodna a
szívemen. Nem volt hajlandó még egyszer kimondani, és
kiderült, hogy inkább szeretném megtudni, mint nem tudni.
– Szeretsz? – kérdeztem.
Megint a hegyes álla. Kétszer is. Nem sok mindenre bólintott
rá kétszer.
– Én is szeretlek. Szeretlek! – Kétszer is kimondtam, hogy
biztosan meghallja. Reszkettem, de már nem a hidegtől, hanem
mert tudtam: attól, hogy hangosan kimondtam, valósággá vált.
Sokáig csak rejtőzködő érzés volt, amit nem vizsgáltam meg
alaposabban, de most már kimondtam. Egy ideig ébren
feküdtem, éreztem a karomon a leheletét, de végül a finom
meleg és az alkohol legyőzött. Elaludtam.

Arra ébredtem, hogy vizelnem kell, a farkam kőkemény, mint

reggel általában, és ott vagyok Wavy ágyában, aki
összegömbölyödve fekszik mellettem. Amikor fel akartam kelni,
belém kapaszkodott.
– Ajándék? – motyogta.
– Jó, de hadd keljek már fel! Szerinted anyukád felébred, ha
lemegyek a fürdőszobába?
– Az ablakon.
– Persze, úgy megyek el, ahogy jöttem.
– Nem nézek oda.
Összeszorította a szemét, és a biztonság kedvéért még el is
fordította a fejét. Ez volt a leggyorsabb megoldás, úgyhogy
felnyomtam a tolóablakot, és lehúztam a cipzáramat. A hideg
levegő rögvest elintézte a merevedésemet. Wavy vihogott, ahogy
meghallotta a fém előtetőre loccsanó, azonnal megfagyó vizelet
hangját, de továbbra is eltakarta az arcát, amíg felhúztam a
cipzáramat, és becsuktam az ablakot.
– Ajándék. – Biztos nagyon bátornak érezte magát. Erre
vallott, ahogy beszélt, és ahogy rám nézett.
Az ajándéka ott volt a padlón, ahová az előző éjjel leejtettem.
Szégyenkeztem, milyen olcsó bóvlinak tűnik a nappali fényben.
Amikor megvettem, varázslatosnak gondoltam, és még mindig
az is volt, ahogy elvette tőlem. Csillogott a szeme, az alvástól
gyűrött volt az arca, és félig angyal, félig kislány volt.
– Világítanak?
– Igen, fel kell ragasztani őket a plafonra. Akkor is ragyognak
a csillagok, amikor felhős az ég, mint amilyen tegnap éjjel volt.
Egész évben láthatod az Oriont.
– Csodálatos! – Olyan halkan mondta, hogy még suttogásnak
sem lehetett nevezni.
– Most mennem kell. Nem hiszem, hogy Val örülne, hogy itt
vagyok fent.
Wavy megvonta a vállát. Mielőtt újra kinyitottam volna az
ablakot, felhúztam a csizmámat, és felvettem a dzsekimet. A
lugasra lenézve hihetetlennek tűnt, hogy az éjszaka közepén fel
tudtam ide mászni. Mekkora hülyeség volt!
Úgyhogy megint lehúztam a csizmám, és Wavy mögött,
lábujjhegyen leosontam a lépcsőn. A konyhában újra magamra
rángattam a csizmát, miközben Wavy mezítláb várt. Amikor a
konyhaajtó gombja után nyúltam, a karomra tette a kezét.
– Nem adtam semmit a szülinapodra – mondta.
– Dehogynem! Régen nem kaptam ilyen jó ajándékot.
Mivel nem húzódott el tőlem, a kezeim közé fogtam az arcát,
és magam felé fordítottam, hogy lehajolva megcsókolhassam. A
száját csókoltam, de nem mocskos módon, hanem úgy, mint
amikor szeretünk valakit.
Rám mosolygott. Valódi mosoly volt, kivillanó fogsorral,
gödröcskékkel az arcán, annak rendje s módja szerint.
 2

AMY

1979 decembere

HÁLAADÁS UTÁN ANYA ELKEZDTE HÍVOGATNI VAL NÉNIT, és azt

ismételgette:
– Szeretnénk, ha a gyerekek eljönnének hozzánk
karácsonykor. Ha megmondod, hogy találok oda hozzátok,
elmegyek értük.
De Val néni nem mondta meg, így anya végül feladta. Négy
nappal karácsony előtt azonban elhozta őket egy kis kopasz
pasas, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy a cigit kivegye a
szájából, amíg bemutatkozott anyának. Azt mondta, hogy
Butchnak hívják, és Liam bácsi „üzlettársa”. Majd kijelentette,
hogy valaki más fog eljönni Wavyért és Donalért, de azt nem
közölte anyával, ki lesz az. Mindenesetre addig a miénk a két
gyerek.
Apa megígértette Wavyvel, hogy nem fog kiszökdösni, de ez
nem tartotta vissza őt a többi fura dolgától. A templomi
karácsonyi előadás próbáján Donal a pásztor szerepét kapta,
Wavyre pedig angyalkaszerepet osztott a karvezető.
– Ez lehet, hogy nem jó ötlet – mondta Leslie, akit évről évre
elkerült Szűz Mária szerepe, sőt kétszer is ő volt a fogadós, az a
bunkó, aki miatt a Kisjézusnak istállóban kell megszületnie.
Most már túl nagy volt ahhoz, hogy az élőképben szerepeljen, így
a karvezetőnek segédkezett kiválogatni az angyalokat. Wavyt
nem akarta bevenni közéjük.
– Miért nem? – kérdezte a karvezető.
– Nem hajlandó beszélni, sem énekelni – válaszoltam.
A múlt évi élőképben én voltam a harmadik napkeleti bölcs.
Éppen ez a baj a karácsonyi történettel: a legtöbb szerepre fiúk
kellenek. Egy lány van benne, de ő is csak azért, mert a férfiak
nem tudnak szülni.
– És különböző dolgokat csinál – mondta Leslie, de a
karvezető nem hallgatott rá.
Wavyn amúgy is fehér ruha volt, így már csak egy glóriát meg
egy pár szárnyat kellett neki keríteni. De egyébként ezek nélkül
is angyali volt a kinézete.
A próba remekül ment, egészen az uzsonnaszünetig. Amikor
visszamentünk a szentélybe, a Kisjézus már nem volt ott. Akár
egy krimiben. A szalmában csak a pólya maradt.
A felnőttek végignéztek többkupacnyi jelmezt és a díszekkel
teli dobozokat. A templomban segédkező hölgyek pedig
egymásra hárították a felelősséget.
– Betettem a jászolba. Hiszen azt mindig a jászolba szoktam
rakni! – mondta az egyikük.
– Talán őt! – mondta egy másik hölgy. – Az Úr Jézus nem
„az”.
A karvezető Szűz Máriát hibáztatta, aki elsírta magát, aztán
meg Szűz Mária anyukája kiabált a karvezetővel.
A dráma kellős közepén Wavy odahajolt hozzám, és a
fülembe súgta:
– Porcica!
– Ez nem holmi játék baba – mondtam. – Ez a Kisjézus, aki
már ki tudja, mióta, minden évben szerepel a templomban, a
karácsonyi élőképben.
Nagyon is jól ismertem Wavy kis sunyi mosolyát.
Ugyanúgy bánt el a Kisjézussal, mint Porcicával.
– Nézzünk be a padok alá! – mondtam Leslie-nek, úgyhogy
végigkúsztunk a templomon, és a padok alatt kutattunk. A többi
gyerek is segített, és öt perc múlva a pásztorok főnöke jelentette:
– Megtaláltam!
Félrevontam Wavyt a kóruskarzatra vezető lépcsőn, és azt
kérdeztem:
 – Ezt miért csináltad?
– Húsvéti tojásvadászat.
Ennyit jelentett Wavynek a gyülekezet: egy sor érthetetlen
játékot. Nevetni kezdtem, Wavy is nevetett, a karmester meg
ordított:
– Ki vihorászik a karzaton? És hol van a harmadik napkeleti
bölcs? Figyelmet kérek!

A vasárnapi iskolában karácsonyi üdvözlőlapokat

készítettünk azoknak a gyülekezeti tagoknak, akik a betegségük
miatt nem tudtak eljönni a templomba. Wavy kivágta a
bölcseket meg a jószágokat, kiszínezte őket a lila meg a zöld
különböző árnyalataira, és körben felragasztotta őket az
üdvözlőlap szélére. Máriát, Józsefet és Jézust otthagyta az
asztalon, egy kupacnyi kivágós papírdísz között.
A kártyája belső oldalára, ahová bibliai idézeteket kellett
írnunk, Wavy azt írta, hogy: „Kedves Kellen!”
Nem tudtam elolvasni, mit írt utána, és a többiek sem.
Amikor a tanító körbejárt, és megnézte a kártyáinkat, Wavy nem
mutatta meg az övét.
– De miért nem, édesem? Hadd nézzem meg!
A tanító egy lépést tett felé, mire Wavy elszaladt. A vasárnapi
iskolai foglalkozás hátralévő részében elbújt, és az előadás alatt
sem jött elő, így aztán a karvezető nem tudta az első sor
közepére állítani tökéletes szőke angyalkáját, aki megtagadta az
éneklést. Miután az élőképnek vége volt, és anya már-már
pánikba esett, Wavy előjött a keresztelőmedence mögül.
Otthon apa a kanapén ült, és a hivatali papírjait olvasgatta,
míg mi Leslie-vel és Donallel nekiestünk az ajándékoknak. Wavy
is kapott ajándékokat, de ő csak egy borítékot meg bélyeget kért
karácsonyra.
– Kinek küldöd azt az üdvözlőlapot? – kérdezte anya.
Miután Wavy berakta a képeslapot a borítékba, majd
gondosan leragasztotta és megcímezte, odaadta neki.
– Jesse Joe Kellen? Ő az a fiú, aki Wavynek hív téged?
– A pasid? – Leslie abban az évben nyolcadikos volt, teljesen
meg volt veszve a fiúkért, de apa anyukája sem volt különb nála.
– Milyen színű a szeme? Kék? Barna? – kérdezte Jane nagyi.
Wavy bólintott, és azt mondta:
– Meleg barna.
– A meleg barna szem nagyon szép. Egy osztályba jártok?
Wavy megrázta a fejét.
– Akkor fiatalabb nálad? Vagy idősebb? – kérdezte Jane
nagyi.
– Idősebb.
Tovább kérdezgették Wavyt Kellenről, és meglepetésemre ő
válaszolgatott. Kellen mosolygós volt, és Wavy felülhetett a
motorjára.
– Anya, hagyd már abba, zavarba hozod! – mondta apa.
– Tetszik neki – mondta Jane nagyi. – Minden lány szeret
arról a fiúról beszélni, aki tetszik neki. És te is tetszel neki, igaz?
– Szeret engem. – Wavy vallomása a ritka, gödröcskés
mosolyok egyikével folytatódott. Anya annyira cukinak tartotta
ezt az egészet, hogy elmondta a sztorit a könyvklubos
barátnőinek, amikor átjöttek újévkor. Hát nem megható, hogy a
tízéves unokahúgának van egy kis barátja, aki szereti őt?
Egészen addig édes volt a dolog, amíg nem találkozott
Kellennel.
A konyhában voltunk, és éppen zeneórára indultunk volna.
Anya Donallel vitatkozott a karácsonyra kapott játékok miatt.
– Donal, visszajövünk ide a házba, és akkor megkapod őket,
jó? Nem kell mindet magaddal cipelned. Wavy, beszélj már vele,
légy szíves!
Wavy vállat vont, mert úgy gondolta, hogy nem feltétlenül
lesz alkalma visszajönni a játékokért.
Ekkor csengettek, és anya engem küldött ajtót nyitni. Egy
hatalmas termetű férfi állt a verandán, farmernadrágot és
patentos westerninget viselt.
– Szia, Kellen vagyok. Wavyért és Donalért jöttem – mondta.
Otthagytam a bejáratnál, és beszaladtam a konyhába.
– Ki volt az? – kérdezte anya.
– Kellen. Eljött értük.
Donal eldobta a játékait, kiszaladt a konyhából, és közben azt
kiabálta:
 – Kellen!
Wavy utánament.
Úgy, ahogy voltunk, kabátban kiszaladtunk az előszobába,
ahol Kellen olyan magasra lendítette fel Donalt, hogy a kisfiú
majdnem beverte a fejét a plafonba. Wavy mosolygott,
miközben Donal megállás nélkül csacsogott. Be nem állt a szája,
mióta elkezdett beszélni.
– És eltűnt a Kisjézus. Másztunk, másztunk, másztunk ide-
oda a padlón, és kerestük. Nekem törülköző volt a fejemen. Az
egyik pásztor voltam. Nekik törülköző volt a fejükön. És Wavy
angyal volt. Volt neki glóriája. És...
– Ki ez? – súgta oda nekem anya.
– Azt mondta, Kellennek hívják.
– Jesse Joe apja?
Anya kinyitotta a pénztárcáját, a kulcsait csörgette, és
ellenőrizte, nála van-e a gázspray.
– Elnézést. Brenda Newling vagyok – mutatkozott be.
Kellen letette Donalt, és kinyújtott kézzel elindult anya felé.
– Örvendek a szerencsének. Jesse Joe Kellen vagyok.
Figyeltem anya arcát, és láttam, hogyan törli ki a tudatából a
valóság az általa kitalált történetet. A kis Jesse Joe-t olyan fajta
gátlásos fiatalembernek képzelte, akit egy Wavyhez hasonló,
szótlan, sérült kislány a barátjául fogad. Anya tündérmeséjében
egymás kezét fogták, megosztották a titkaikat, és később majd
főiskolára mennek, jó életük lesz, főleg, ha egy jó szándékú
nagynéni megfelelő módon támogatja őket.
„Meleg, barna szeme van, és szégyenlősen mosolyog” –
mondta róla Wavy. A férfi szemei inkább álmosak voltak,
amikor kezet nyújtott anyukámnak, és középen jókora
aranykoronás fog ékesítette szégyenlős mosolyát.
Behemót. Ezt a szót használta anyukám, amikor a
könyvklubos barátnőinek leírta, és valóban óriási termetű volt.
Nagyobb, mint Hihetetlen Hulk a tévében. Annak ellenére, hogy
nem volt zöld, anya megtorpant a feléje nyújtott kéz láttán. Az
ingujját feltűrte, kilátszottak a tetoválásai, köztük egy lópatkó
alakú, melynek közepén négylevelű lóhere volt, a Szerencsés
Szarházi szavak társaságában. Ő volt tehát Wavy „kis barátja”.
Anyukám hátrahőkölt, és beleütközött Leslie-be. Kellen még
mindig nyújtotta volna a kezét, hogy üdvözlésképpen
megszorítsa anyukámét, de aztán visszahúzta, és Wavy vállára
tette. Wavy nem rázta le magáról, ahogy azt bárki mással tette
volna.
– Hát ez igazán kellemetlen – fakadt ki anya. – Senki sem
szólt, hogy ma mennek el. Val nem várhatja el, hogy...
Kellen oda sem figyelt rá. Fél térdre ereszkedett, hogy egy
magasságba kerüljön Wavyvel. Amíg a kislányt nézte, mi többiek
megszűntünk létezni.
Wavy valamit súgott a fülébe, amire azt felelte:
– Megkaptam a leveledet. Nekem is hiányoztál. – Már ez is
döbbenetes volt, de aztán Wavy arcon csókolta. Elképesztő!
– Anya, elkések az órámról – mondta Leslie. Egyedül ő izgult
miatta. Én olyan ürügyekről álmodoztam, amik miatt ki lehet
hagyni a hegedűóráimat.
Anya megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Mr. Kellen, most muszáj mennünk, mert elkésünk. Talán
este visszajöhetne, és megbeszélhetnénk a dolgot.
– Szerintem Val elfelejtett telefonálni. – Kellen végre felállt.
– Gondolom. Ha megbocsát, most mennünk kell. Indulás,
gyerekek!
– Miért nem mehetek Kellennel? – kérdezte Donal.
– Mert még nem beszéltem az anyukáddal. – Anya
megcsörgette a kocsikulcsokat. – Gyerünk! Lányok, kísérjétek ki
Mr. Kellent, amíg én kiállok a kocsival. Ne felejtsétek el bezárni
az ajtót!
Egészen odavoltam, hogy Kellen mellett állok a bejáratnál.
Ráijesztett az anyukámra, és Wavy megcsókolta. Amikor
elváltak a verandán, Kellen kinyújtotta a kezét, és megsimította
a haját, végig lefelé a hátán. Wavy megfordult, és rámosolygott.
Amíg a zeneiskolában, Leslie bent volt az óráján, anya
odahúzta a székét Wavy mellé, és odasúgta neki:
– Ki az a férfi?
– Kellen.
– Jesse Joe Kellen? Az, akinek a karácsonyi lapot küldted?
Wavy bólintott.
– Hány éves?
Wavy vállat vont.
 Amikor apa hazajött a munkából, anyával bevonultak a
dolgozószobába, és fél órán át vitatkoztak. Azután anya kijött, és
felhívta Val nénit. A telefon hosszasan kicsengett, mire Val néni
felvette. Anya arca összerándult, és azt mondta:
– Valami fickó jött ide ma a gyerekeidért. Azt mondta,
Kellennek hívják. Én abban a hitben voltam, hogy Jesse Joe
Kellen nagyon fiatal, mivel Wavy azt mondta, hogy ő a barátja.
Hosszú szünet állt be, miközben anyukám az ujja köré
tekerte, majd eleresztette a telefonzsinórt. Az arca kissé
megenyhült, és felnevetett.
– Persze, tudom én, hogy a lányok bele tudnak zúgni a
férfiakba, de nem fogom odaadni a gyerekeidet valami
idegennek, aki azt állítja, hogy te küldted.
– Rendben, nem idegen, de Wavy még csak tízéves. Még nem
tud magára vigyázni. Ez nem...
Anya akarta kimondani az utolsó szót, egészen addig, amíg
nem csengettek. Apa nyitotta ki, és anya Val nénivel folytatott
beszélgetésének az vetett véget, hogy Kellen bemutatkozott
apának.
Donal a padlón játszott az autóival, de egy pillanat alatt
felpattant, és kiszaladt az előtérbe.
Amikor Kellen belépett a szobába, Donal a nyakába ugrott, és
a következő pillanatban már kacagva lógott le a válláról. Apa
ránézett anyára, vállat vont, és így szólt:
– Kész vagytok, gyerekek?
Most az egyszer Wavy irányította a pakolást. Anya az ajtóból
figyelte, hogy Kellen tartja a táskát, és Wavy belerakja Donal
holmiját.
Az ágyam mellett egy halom karácsonyi ajándék tornyosult,
amelyek lényegében Wavy tulajdonát képezték, köztük egy szőke
Barbie baba, két plüss Hupikék Törpike, és Egy úr az ürből-
uzsonnás doboz. Wavy mindezekre rá sem hederítve előhúzott a
kupacból egy csillagképekről szóló könyvet, mosolyogva
átnyújtotta Kellennek, és így szólt:
– Ez a tiéd.
Anya különösen büszke volt arra a könyvre. Olyan valami,
ami biztosan tetszik Wavynek. Nyilvánvalóan tetszett is neki,
hiszen odaadta Kellennek, de anyukám úgy viselkedett, mint
akit szemen köptek.
Miután elmentek, anya felhívta az egyik barátnőjét, Sheilát, és
azt mondta:
– Egyszerűen fogalmam sincs, mit csináljak az
unokahúgommal. – Szerintem csak el akarta mondani
valakinek, mert már elégszer hallottam apával folytatott
veszekedéseiket, és tudtam, hogy mindössze három dolgot
tehetünk Wavyvel kapcsolatban. Befogadhatjuk őt Donallal
együtt, felhívhatjuk a Gyermekvédelmi Szolgálatot, vagy
„annyiban hagyjuk a dolgot”. Nem értettem egész pontosan,
hogy ez mit jelent, de anya és apa mindig erre az elhatározásra
jutottak.
 3

KELLEN

1980 augusztusa

LIAM MINDÖSSZE ANNYIT MONDOTT A NAGADOCHESI FUVARRÓL, hogy

„a te feladatod az, hogy a legnagyobb, legkeményebb gazember
legyél a teremben”. Tudhattam volna, hogy nem lesz ilyen
egyszerű. Két nap helyett négy napig tartott, és az lett a vége,
hogy megtettem azt az egyetlen átkozott dolgot, amiről mindig is
azt mondtam Liamnek, hogy nem vagyok rá hajlandó. Megöltem
valakit.
Miközben hazafelé vezettem, azon gondolkodtam, hogy
mégsem olyan volt, mintha Liam célirányosan azért küldött
volna oda, hogy végezzek valami pasassal. Nem úgy mentem le
Texasba, hogy elterveztem, megölök két mexikói tagot. Előbb ők
próbáltak engem kinyírni. Már ez is elég nagy baj volt, de aztán
lerobbant Vic kocsija, és ott ragadtunk az út szélén, húsz kiló
kokóval plusz a vásárlásra szánt készpénzzel a csomagtartóban.
Vic egy fehér, 74-es Cadillac El Dorado Biarritz-et vezetett,
aminek piros, tűzött bőrülése volt. A kocsit leviaszolták,
kipolírozták, akár egy szalonba szánt mintadarabot, de belül, a
motorháztető alatt átkozottul trágya volt minden.
– Mikor cserélted utoljára ezt a rohadt olajat? – kérdeztem.
A hülye seggfej csak vállat vont.
Újabban próbálom visszafogni magamat, és nem megyek bele
a bunyókba, de nem tudtam elhinni, hogy ez az ember ennyire
hülye, behúztam neki egyet.
– Mi a fasz van már? – rikácsolta Vic, miközben az orra vérét
próbálta felfogni, nehogy összekenje az ingét.
– Még te mondod, hogy mi a fasz van, mikor egy ilyen trágya
kocsival jársz! Gondolod, hogy majd leintjük a rendőröket, hogy
elvontassanak?
Letoltam a kocsit a főútról, és ezzel beleizzadtam az utolsó
tiszta ruhámba. Aztán két órát töltöttem a kocsi alá szorulva, és
próbáltam beindítani azt a dögöt.
Elgurultunk a legközelebbi városig, de azzal a kocsival
lehetetlenség lett volna Powellbe visszajutni, úgyhogy felhívtam
Dannyt a műhelyben.
– Danny, hozd a platós kocsit! – kértem.
– Nem lenne egyszerűbb ott szerezni egy autómentőt és
idevontatni? – Danny jó srác volt, csak túl sok füvet szívott.
– Gyere ide a vontatóval! Mondd meg Liamnek, hogy később
érünk oda!
Hat órával később a kocsi rajta volt a vontatón, és úton
voltunk vissza, a farmra. Én vezettem. Nagyon fáradt voltam, és
túlságosan felhúztam magam, úgyhogy nem bírtam volna, ha
Danny vagy Vic vezet. Azt mondják, ostoba vagyok, de én
legalább betartok pár alapvető szabályt. Például, hogy nem
indulok drogot venni olyan kocsival, ami lerobbanhat útközben.
Tíz óra elmúlt, mire a farmra értünk. Miközben Liam
mindennek elmondott a többiek előtt, Dee kárörvendően
vigyorgott rám. Mintha az én hibám lett volna, hogy a mexikóiak
megpróbáltak átverni minket. Mintha az én hibám lett volna,
hogy Vic kocsija lerohadt. A kurva életbe, végeztem Liam Quinn-
nel! Vagyis végeztem volna, ha nincs Wavy.
Otthagytam a platós kocsit, és a Fazékfejűvel mentem haza,
hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Otthon már éppen a
csizmámat húztam lefelé, amikor észrevettem, hogy a
konyhában ég a villany. Eszembe jutott a két halott mexikói, és
görcsbe rándult a gyomrom. Azoknak a srácoknak biztos voltak
haverjaik, akik nem sokra tartottak, mert én szállítottam nekik
az anyagot. Bementem a konyhába, és egyenesen Wavynek
szegeztem a pisztolyomat.
– Mit csinálsz te itt? – kérdeztem. Az alváshiány meg az
idegfeszültség kikészített. Reszketett a kezem, ahogy kivettem a
tölténytárat. Felrántottam a konyhaszekrény fiókját, és jó mélyre
belöktem a pisztolyt.
Wavy pont úgy kiakadt, mint én. Két telefonkönyv tetején ült
az asztal mellett, csizma nélkül, meztelen lábait lelógatta a
székről. A mennyezeti lámpa aranyszínű fénnyel vonta be a
haját.
– Gyerünk, szedd össze a cuccodat! Hazaviszlek. – Hátul
koszos volt az ingem, mert a porban fetrengve szereltem Vic
kocsiját. Wavy fehér nyári ruháját is össze fogja kenni. Nagy kár
lesz érte!
Visszacaplattam az ajtóhoz, hogy felvegyem a csizmámat, de
Wavy nem jött utánam. Amikor visszamentem a konyhába, még
ott ült az asztalnál, és valami magazint olvasgatott.
– Indulás! Most azonnal, a rohadt életbe! Semmi hangulatom
ehhez.
– Gyalog – mondta. Lecsúszott a telefonkönyvek tetejéről, és
ott állt előttem, mezítláb.
– Nem, nem gyalog mész haza.
– Gyalog jöttem.
– Az lehet, csak nem volt még tök sötét, amikor idefelé jöttél.
Megvonta a vállát.
– És hogy jutottál be?
Kivette a kulcsot a ruhája zsebéből, és az asztalra tette. A
pótkulcs volt, amit a hátsó teraszon, a lábtörlő alatt tartok.
Ahogy a kulcsra néztem, a pillantásom a magazinra esett.
Szexmagazin volt, az éjjeliszekrényemről. Egy olyan oldalon volt
kinyitva, hogy még rágondolni is rossz, hogy azt nézegette. Az
egyik lapon leszopnak valakit, a másikon hátulról csinálják
valami csajjal.
– Mit nézegeted ezt a rakás szart? Neked ilyet nem szabad
nézegetni. És honnan a fenéből szedted elő? Csak úgy bejössz
ide, és úgy csinálsz, mintha otthon lennél? Ez az én házam!
Felkaptam az asztalról a magazint, és összetekertem. Wavy
úgy összerezzent, mint aki azt hiszi, hogy rá fogok csapni.
Mintha kutya lenne. Tudtam, hogy azt gondolja, meg fogom
ütni. Ami olyan volt, minta leöntöttek volna egy vödör hideg
vízzel. Ha csak ennyire vagyok képes vele szemben, miért
gondolom, hogy miatta maradok itt?
– Ez az én házam, világos? Nem jöhetsz ide nélkülem.
Úgy nézett rám, hogy legszívesebben összehúztam volna
magam, hogy meghaljak. Csak mert nem voltak nála csöcsös
magazinok, amit nézegethetnék, nem jelenti azt, hogy nem
kutakodtam a hálószobájában. Megkerültem az asztalt,
kinyitottam a mosogató alatti szekrényt, és begyömöszöltem az
újságot a kukába.
– Bocs, de két napja nem aludtam. Irtó mocskos és olajos
vagyok, elfáradtam, le akarok zuhanyozni, és enni is szeretnék
valamit. Csakhogy egyetlen tiszta ing sincs ebben a kurva
házban, mert sietnem kellett, amikor elmentem. Úgyhogy
bocsánat, de nincs...
Már majdnem kimondtam, hogy „nincs időm rád”. Ami
nemcsak hogy szemétség lett volna, de nem is volt igaz. Szívem
szerint az összes időmet rászántam volna. Azt akartam, hogy ott
legyen, de annyira szarul voltam, hogy nem is tudtam vele
normálisan beszélni, mint máskor. Azt csak nem mondhattam
neki, hogy „Bocs, de irtó pocsék hangulatban vagyok, mert épp
most nyírtam ki pár fickót.”
Kiment az átjáróba, úgyhogy azt mondtam neki:
– A motor elöl van, kicsim.
Egy halom ruhával a kezében jött vissza, és odanyújtott
nekem egy tiszta pólót, egy farmert meg egy törülközőt. Kimosta
a ruháimat, megszárította és összehajtotta.
– Köszönöm! És ne haragudj! Csak nagyon fáradt vagyok, és
rossz napjaim voltak.
Kinyújtottam a kezemet, hogy elvegyem a tiszta ruhákat, de ő
visszahúzta, és rosszallóan nézett rám. Csupa olaj volt a kezem.
Utánamentem a fürdőszobába, ahol a tiszta ruhákat a
mosdókagyló szélére terítette, és megnyitotta a zuhanyt, majd
kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Jó tizenöt percet töltöttem a zuhany alatt. Hagytam, hogy a
forró víz csapkodja a testemet, és próbáltam túltenni magam a
két halott mexikóin. Véget kellett vetni annak, hogy újra meg
újra lejátszódjon előttem a dolog. Megvolt.
Mire lezuhanyoztam, Wavy már nem volt ott. Attól féltem,
hogy elindult gyalog haza, de a hátizsákja még a konyhában volt.
Az viszont még furcsább volt, hogy kiürítette a pénztárcámat,
ami az asztal közepén hevert, a rátekert lánccal. Mellette, mint a
pasziánsz lapjai, azok a dolgaim voltak, amiket a tárcámban meg
a zsebemben tartottam. Egy csomag mentolos cukorka, a
kulcsaim, szemcsepp, és öt töltényhüvely, a talpukra állítva.
Zsebre vágtam őket. Megtöröltem és elhajítottam a pisztolyt, de
elfelejtettem megszabadulni a töltényhüvelyektől. Azt hiszem,
nem vagyok sokkal különb, mint Vic.
Vissza akartam tenni a tárcámat a helyére, amikor Wavy
bejött a hátsó ajtón egy bevásárlótáskával, ami az utcában lévő
boltból származott. Odahúzott egy széket a pulthoz, és kiszórta a
táska tartalmát: egy zacskó máj, hagyma, zöldpaprika, egy
doboz tojás, és egy doboz jégkrémszendvics.
– Szerintem jégkrémszendvics van itthon.
Megrázta a fejét.
– Megetted a jégkrémszendvicseimet?
Zavartan bólintott.
– Semmi baj. Ne haragudj azért, amit az előbb mondtam!
Nyugodtan bejöhetsz hozzám.
Annyira fáradt voltam, hogy leültem az asztalhoz, és söröztem
várakozás közben. Tizenöt perc múlva a tányéron gőzölgött a
hagymás-paprikás máj.
Miközben ettem, Wavy oszlopokba rendezte az
aprópénzemet, és átnézte az asztalra kipakolt holmikat.
Megszagolta a mentolos cukrot, aztán végigtapogatta az ujjával
azt a helyet, ahol a töltényhüvelyek sorakoztak az előbb.
– Az szemét volt – mondtam.
Visszarakta a tárcámba az összes kártyát, és közben
egyenként végignézte őket: a jogosítványomat, a
könyvtárjegyemet és a véradó igazolványomat.
– Nulla negatív – betűzte ki.
Aztán egy olyan kártyát talált, amitől összevonta a
szemöldökét.
Teleszívta a tüdejét levegővel, és hangosan kimondta:
„Barfoot.”
– Régen más volt a nevem.
Kinyújtottam a kezemet, ő pedig odaadta a régi törzsi
személyi igazolványomat, amin az apám neve állt.
Gyerekkoromban Juniornak hívtak, de miután kitette a
szűrömet, a nagyi nevét kezdtem használni. Hátradöntöttem a
székemet, és a régi személyit bedobtam a kukába.
Miközben a vacsorát ettem, Wavy figyelt. Soha nem voltam
benne biztos, mit jelent az, ha nézi, hogy eszem. Azt gondoltam,
biztos tetszik neki, máskülönben nem vesződne annyit azzal,
hogy ételt készítsen nekem.
– Teljesen kész vagyok, úgyhogy jobb, ha hazaviszlek, mielőtt
elalszom – mondtam.
– Mama.
Libabőrös lettem tőle, ahogy kimondta. Mint amikor azt
mondják, hogy tornádó, amikor éppen közeledik a vihar.
– Mi van Vallel?
Wavy a homlokához emelte a kezét, és széttárta felemelt
ujjait, mintha agancsot mutatna. Vagy lángokat?
– Furcsán viselkedik? Hol van Donal?
– Sandy. – Wavy megkerülte mögöttem az asztalt, és a
vállamra tette a kezét. – Maradhatok?
– Nem tudom, az nem...
Nem is emlékeztem, mit akarok mondani, miután a kezével
megszorította a vállamat. Azt a helyet nyomta meg, ahol minden
összegabalyodott a stressz miatt.
Amikor lefeküdtem a konyhapadlóra, levette a csizmáját, és
lépkedni kezdett a hátamon.
– Mi történt? – kérdezte.
Tudtam, ha nem válaszolok, nem kérdezi meg még egyszer.
Az egyik felem azt akarta, de nem bírtam magamban tartani,
mert nagyon szerette volna hallani. Tudott titkot tartani.
– Megöltem két fickót. Liam küldött le Texasba egy meló
miatt. Elszúrtuk az egészet, és lelőttem a két pasast.
Abbahagyta a lépkedést. A lábai a gerincem két oldalán
nyugodtak.
– Kiket? – kérdezte.
– Két drogdílert, nem rendes fickókat, de gondolom, most
már én sem vagyok különb náluk. Nem vagyok rendes fickó.
Nem lepődtem meg, amikor lelépett a hátamról. Nem
hibáztattam volna, ha nem akart volna a közelemben maradni.
Azt gondoltam, valahogy elviselem Liamet, hogy Wavy
közelében maradhassak, de lehet, hogy kezdek már Liamre
hasonlítani.
– Hazaviszlek – mondtam.
– Ne!
Letérdelt, és átemelte fölöttem a lábát. Akkor azt hittem, el
akar menni, de rám feküdt, és az arcát az arcomhoz nyomta.
Nem kellett semmit mondania, anélkül is tudtam, mit jelent ez.
Még mindig rendes fickónak tartott.

Egy másodpercre elszundítottam, és hirtelen felriadtam.

A mosogató fölötti ablakon nappali fény áradt be. A
konyhapadlón szundítottam el, és úgy átaludtam az éjszakát,
mintha egy szempillantás lett volna. Fiatalabb koromban volt,
hogy ájulásig lerészegedtem, de már évek óta nem volt rá példa.
Az asztal túloldalán Wavy igyekezett belepréselni a lábát a
csizmájába.
– Hahó! – szólaltam meg.
Féltem, hogy ráijesztek, de tudta, hogy ébren vagyok.
Dobogott a lábával, hogy megigazítsa rajta a csizmát, és felvette
a hátizsákját.
– Összekapom magam, és hazaviszlek.
Felálltam, szokatlanul merev tagokkal attól, hogy hason fekve
aludtam a padlón, de legalább elmúlt a hátfájásom. A
hálószobában lévő ágyon, egy helyen gyűrött volt az ágynemű.
Wavy biztosan ott aludt. Még meleg volt, amikor odatettem a
kezemet. A fürdőszobában még egy nedves törülköző lógott az
enyém mellett. Szóval ő is lezuhanyzott. Vizeltem, majd
megmostam az arcomat hideg vízzel, hogy magamhoz térjek.
Mikor visszamentem a konyhába, Wavy ugyanott állt, mint
amikor kimentem.
Leültem, hogy felhúzzam a csizmámat. Wavy elém tolt az
asztalon egy papírt.
A beiratkozási lapot az iskolába. Kitöltött rajta mindent, csak
a szülő aláírása hiányzott, meg a tizenkét dolláros beiratkozási
díj. Nem íratták be az iskolába, pedig aznap volt az első tanítási
nap. Valnek nem adhattam ki magam, de Liamet egész jól el
tudtam játszani.
 4

WAV Y

– AZT SZERETNÉM KÉRNI, hogy mindenki egyenként álljon fel,

mondja meg a nevét, és egy dolgot, amit a nyáron csinált! –
mondta Mrs. Norton. A teremben mindenki sutyorogni kezdett,
aminek olyan hangja volt, mint a serpenyőben a vajnak, mielőtt
beleütik a tojást.
Ábécésorrendben haladtunk, úgyhogy én eléggé a végén
voltam. Talán történik valami, mielőtt rám kerül a sor. Monjduk
megszólal a tűzjelző, vagy jön a tornádó, mint tavaly tavasszal,
amikor mindenki a tornaterem mögötti folyosóra vonult, és sok
gyerek elsírta magát. Nekem tetszett, hogy sötét van, és várjuk,
hogy a tornádó romba döntse az iskolát.
Semmi ilyesmi nem történt. Sosem történik meg, ha az ember
azt akarja.
Amikor a mellettem ülő lányra került a sor, felállt. Caroline
Petersnek hívták, és a nyáron meglátogatta a nagymamáját
Kaliforniában, ahol elment Disneylandbe, felült a
hullámvasútra, látta Miki egeret, és...
– Elég lesz, Caroline! Egy dolgot kértem! – mondta Mrs.
Norton.
Rajtam volt a sor. Volt mit mondanom. Meglátogattam az
unokatestvéreimet. Megtanultam gyertyát cserélni a Fazékfejűn.
Néztem a csillagokat Kellennel a mezőn. Megtanítottam Donalt
úszni. Gondját viseltem Kellennek, amikor elfáradt, és amíg
aludt, megcsókoltam. Először az arcán, aztán a szúrós barkóján.
Aztán a száján, de az egyáltalán nem volt szúrós. A száj ugyan
piszkos testrész, ő mégsem félt a bacijaimtól.
 – Gyerünk, drágám! Állj fel! Mondd meg a neved, és egy
dolgot, amit ezen a nyáron csináltál. Ne szégyellősködj!
Szégyellős. Ez csak trükk volt. Mint amikor a gyerekek
heccelik egymást a játszótéren, és azt mondják: „Mi vagy te,
gyáva nyúl?” A szívem olyan hangosan dobogott, hogy a
fülemben lüktetett, de nem voltam gyáva nyúl. Csak nem voltam
olyan ostoba, hogy bedőljek Mrs. Norton trükkjének.
– Mrs. Norton! – mondta Caroline Peters.
– Te már elmondtad a magadét, Caroline.
– Ő Wavy Quinn, és nem tud beszélni.
– Egész biztos, hogy tud beszélni. Csak nem akar beszélni. És
ha továbbra is így viselkedik az órámon, felírom a nevét a
táblára.
Mrs. Norton odament a táblához, és felírta a jobb fölső
sarokba: „Wavonna Quinn”. Szünet után pedig felírta, hogy
„Jimmy Didier”. Az ő neve azért került föl, mert túl sokat
beszélt. Tehát pontosan annyit szabadott csak beszélni,
amennyit Mrs. Norton jónak látott.
Minden nap ugyanilyen volt. Nem mindig az én nevem került
föl elsőnek a táblára, de mindig fölkerült. Ha ebéd után még
nem volt ott a táblán, akkor ebéd után került föl, mert Mrs.
Norton azt mondta, hogy meg kell ennem az ebédet. Látni
akarta, hogy megeszem az ebédet.
Egy nap én írtam föl a nevemet a táblára ebéd után, úgy,
ahogy én írtam: a W szebb volt, mindkét oldalán kis farkinca, a
közepén meg hurok. Nagyi írta így a W-t.
– Nagyon tiszteletlen vagy, ifjú hölgy! – mondta Mrs. Norton
összeszorított fogakkal. S ezzel letörölte a nevemet. Újraírta,
sima W-vel, és jelzést tett mellé. Nem ette meg az ebédjét.
Tiszteletlenül viselkedett.
Kilenc hét elteltével az ellenőrzőmben benne volt a lista
minden napról, amikor Mrs. Norton fölírta a nevemet a táblára,
és az is, hogy miért.
Kellen íratott be az iskolába, úgyhogy neki adtam át Mrs.
Norton beírásait a rosszaságaimról. Vacsora után a
konyhaasztalnál ült, Donallel az ölében, és átolvasta a listát.
Úgy ráncolta a homlokát, miközben én aláírtam Liam nevét,
hogy azt hittem, talán dühös rám. Lefektettem Donalt, és amikor
visszajöttem, Kellen még mindig az ellenőrzőmet nézegette
gondterhelten.
– Gyere ide! Nem haragszom rád.
Odamentem az asztalhoz, és a vállára támaszkodtam, úgy,
hogy át tudott karolni. Egy ideig az ellenőrzőmet bámultuk.
– Amikor én jártam iskolába, még elfenekelték a gyerekeket –
mondta Kellen. – Állandóan beküldtek az igazgatói irodába, és
vagy az igazgató vagy az apám néha úgy elvert, hogy nem tudtam
leülni. Ugye, már nem verik a gyerekeket?
Nem tudtam róla, de megráztam a fejemet, csak hogy ne
vágjon már olyan aggodalmas képet.
Másnap, amikor kijöttem az iskolából, Kellen várt rám, de
felállította a Fazékfejűt a lábtámaszra.
– Beszélni akarok azzal a te tanítónőddel – mondta.
Ha mama ment végig a folyosón, az ijesztő volt. A cipősarka
kopogott a padlón, gyorsan, gyorsan, gyorsan. Valakit porig fog
alázni. Kellen hosszú léptekkel, lassan haladt, hogy le ne
maradjak tőle.
Az osztályteremben Mrs. Norton nem hagyta abba az írást,
Kellen meg csak várt, de a tanítónő nem tudta csőbe húzni, hogy
ő szólaljon meg elsőnek. Akár egész nap képes lett volna várni.
– Miben segíthetek? – kérdezte.
– Wavy ellenőrzője miatt jöttem.
– Ismerem magát – hunyorított Mrs. Norton, és egész kicsire
zárta össze a száját. Kellen vállat vont, de ő bólintott. – Maga az
egyik Barfoot fiú.
– És akkor mi van?
– A testvére az én osztályomba járt. Maga mit keres itt?
– Mondtam már. Wavy ellenőrzőjéről akarok beszélni
magával – mondta Kellen.
– Nem tudom, mi köze van hozzá. Ha Quinnéket érdekli, őket
természetesen szívesen látom.
– Én vagyok a felelős Wavyért, és tudni szeretném, mit
jelentsenek ezek a dolgok az ellenőrzőben. – Kellen hangja
felerősödött, Mrs. Norton pedig a legszúrósabb pillantását
vetette rá. Amikor így nézett rám, tudtam, hogy sokkal rosszabb
dolog követezik, mint hogy felírja a nevemet a táblára.
– Azt jelentik, hogy Wavynek komoly magatartási problémái
vannak.
– Nem tudom, mit ért az alatt, amikor azt írja: tiszteletlen.
Nem szokott pimaszkodni.
– Mi másnak nevezhetném, hogy minden áldott nap
engedetlenül viselkedik? Tudom, miféle ember maga. Olyan fiú,
mint amilyen a testvére is volt. Aki azt hiszi, hogy a tekintélyt
semmibe venni menő dolog. Nem látom, hogy valami sokra vitte
volna ezzel a magatartással. Azt tudom, hogy a testvére nem
vitte semmire. Mióta is ül a börtönben?
– Már jó ideje. – Kellen állkapcsa megfeszült, és már nem
nézett Mrs. Nortonra.
Láttam, hogy lángolt a tanítónő tekintete, amikor ránézett a
szerencsetetoválására, úgyhogy a karjára tettem a kezemet, hogy
eltakarjam, amennyire csak tudom. Meg akartam védeni, de
összevonta a szemöldökét.
– Ennek nincsen semmi köze se a testvéremhez – mondta
Kellen.
– Nincsen semmi köze se? Látszik, hogy nem az én
osztályomba járt, Mr. Barfoot. Leszoktattam volna erről a
siralmas szófordulatról. Így vagy úgy, de leszoktattam volna
róla.
– Egyszerűen csak nem értem, minek írta ezt a listát.
Ötvenszer leírta, hogy Nem ette meg az ebédet. Nem azért
csinálja, hogy szembeszegüljön magával, hanem azért, mert nem
szeret mások előtt enni.
– Azért nem eszi meg az ebédjét, mert azt csinálhat, amihez
csak kedve van. Tizenegy éves, de az osztályomban tanúsított
viselkedéséből arra következtetek, hogy ő a kakas a
szemétdombon. Egyáltalán szokott valaki nemet mondani neki?
– Hogy lehet az ebédelést osztályozni?
– Úgy, hogy súlyos magatartási problémára utal, amit maga
eltűr.
Kellen hangja betöltötte az osztálytermet.
– A francba! Ez egy nagy baromság!
– Mr. Barfoot! Maga így szokott beszélni Wavy előtt?
– Nem fog ilyesmit hallani tőle.
– Pontosan erről van szó! Talán azért nem beszél, mert maga
ezt mulatságosnak tartja.
 Kellen kihúzta magát, én meg azon imádkoztam, bárcsak
pofon ütné Mrs. Nortont, ahogy egyszer szájon vágta Dannyt,
mert füves cigit szívott a műhelyben. Kellen oldalról csapott az
arcára, úgy, hogy a cigi a földre esett, aztán beletaposta a
mocskos betonba. Szerettem volna látni, ahogy Mrs. Nortont is
beletapossa a betonba.
– Ennek a beszélgetésnek semmi értelme. Maga is csak olyan,
mint az összes többi tanárom volt – mondta Kellen.
– Gondolja, hogy Wavyből lesz valami, ha maga beleplántálja
az iskola iránti gyűlöletet?
– Nem utálja az iskolát, csak magát utálja. Őt nem
hibáztatom.
Mrs. Norton ciccegett utánunk, ahogy elmentünk. Odakint
Kellen átvetette a lábát a motoron, és lezöttyent az ülésre.
– Bocs, hogy zavarba hoztalak. Nem is gondoltam arra a
hülye tetoválásra. El kellett volna takarnom, úgy, mint ahogy a
bíróságon is csináltam. Segíteni akartam, de csak rontottam a
helyzeten.
Megvontam a vállam. Ha úgyis meg fogok bukni hatodikban,
sokkal rosszabb már nemigen lehet.
 5

MISS DEGRASSI

1980 decembere

LISA DEGRASSI CSAK AZÉRT MENT EL A BULIBA, mert John Lennon

meghalt, és nem volt otthon bora. A buli egy duplaszéles
lakókocsiban volt, a városon kívül, ahová Stacy Ford Pintójával
zötyögtek ki a keréknyomoktól szabdalt földúton, és Lisa úgy
érezte, ki fog esni az összes foga a rázkódástól.
A lakókocsi belül luxuslakosztályként volt berendezve:
bőrkanapékkal, üveglapú dohányzóasztalokkal és csillárokkal.
Csillárok a lakókocsiban...
A buli felé tartva Lisa felkészült a legrosszabbra – a pocsék
zenére és ismerős arcokra. Hangosan szólt a Rolling Stones, az
emberek pedig esetlenül táncoltak. Stacynek viszont igaza volt
az italkínálatot illetően. A bárpult roskadásig volt piával,
szabadon lehetett fogyasztani, és az egyik dohányzóasztal telis-
tele volt vízipipákkal, pipákkal és tablettákkal. Ilyen partikra
Lisa soha nem járt, mert mindig attól tartott, hogy összefuthat
valamelyik diákjának a szüleivel.
– Nem is Powell megyében lesz, hanem Beltonban –
győzködte Stacy, mintha ez számított volna bármit is. Stacey az
egyik közeli, még Powellnél is kisebb városba valósi volt.
A zene dübörgött, Lisa álldogált, és egymás után hajtotta fel
az ingyen italokat, és ha valaki megkínálta füves cigivel,
elfogadta. Később, amikor egy csík kokaint ajánlottak, hogy
szippantsa fel, azt gondolta: „Ki törődik vele, ha meglátnak? Ki
a bánat törődik vele?”
– Hoppá, vigyázz a ruhád ujjára, mindent szétkensz! –
figyelmeztette egy férfi, aki megfelezte a kokócsíkot. A fickó
áthajolt Lisa fölött, és megfogta a blúza bő ujját, nehogy
végighúzza a finom fehér porban.
– Lájtosan csináld! Ez meth, nem kokó – szólt rá.
Lisa tétovázott, aztán ahelyett, hogy felszippantotta volna a
csíkot, elengedte az összetekert papírpénzt, ami a
dohányzóasztalra csúszott a kezéből. Zavartan felállt, és egy
mosolygó férfival találta magát szemben. Napbarnított, szőke,
világító kék szemű pasi volt, tökéletes fehér fogsorral. Powell
megye saját, különbejáratú Bo Duke-ja. Vagy Belton megyéé?
– Szia! – mondta Lisa.
– Szia! Szerintem eddig még nem láttalak itt.
– Nem, nem sűrűn járok.
– Pedig jó lenne! – Becsúsztatta a kezét Lisa blúza ujjába, és
megérintette a karját. A férfi keze meleg volt. Delejes mintát
rajzolt Lisa bőrére.
Lisa szédült és émelygett. A basszus egyenesen a gyomrában
dübörgött.
– Bocs, de van itt... Merre van a mosdó?
– Menj jobbra azon a folyosón, és bal kéz felől a második ajtó.
– Köszönöm.
Lisa már megfordult, és indult volna, de a férfi előrehajolt, és
vigyorogva megcsókolta a kezét. Igaz, hogy soha nem bízott az
ilyen fickókban, benne mégis volt valami vonzó. Jóképű
ismeretlen egy magányos éjszakán. Nem volt rajta karikagyűrű.
Lisa a pántos szandáljában imbolyogva araszolt a bulizó
tömegen át a mosdó felé, ahol megint csak rátört a sírás. Az
arcán lefolyt a szemfesték, és szürke foltokat hagyott a
halványkék blúzán. Nem szabad folyton arra gondolnia, hogy
John Lennon ott fekszik a járdán, és elfolyik a vére. Ha nem
Hartfordban lenne, felülhetne a New York-i vonatra, és virágot
vinne a Dakota-házhoz, vagy elmenne virrasztani a Central
Parkba. Meg tudná osztani másokkal a bánatát, ahelyett, hogy
itt próbálja magába fojtani, valami falusi tahó drogdíler
fürdőszobájában. Valaki kopogott az ajtón, mire Lisa letépett
egy darab vécépapírt, és amennyire csak tudta, letörölte a
szétkenődött szemfestéket.
Miután átadta a vécét egy rojtos cowboyinget viselő,
mosómedvének sminkelt nőnek, Lisa képtelen volt visszamenni
a bulizok közé. A falnak támaszkodva végigtántorgott a folyosón,
és bemenekült a konyhába.
A helyiség közepén egy falatnyi rövidnadrágot és nyakpántos
topot viselő szőke nő állt. Leginkább úgy nézett ki, mint Marilyn
Monroe, csak suttyó kiadásban. Rubik-kocka volt a kezében, azt
forgatta dühödten. Nem akarta kirakni, csak összevissza
tekergette.
Liam Quinn ült a konyhaasztal mellett, és éppen beleszívott
egy jointba. Ennyit arról, hogy elkerüljük a diákjaink szüleit. Ha
lehet, még kövérebb, csúnyább és mocskosabb volt, mint amikor
Lisa először találkozott vele.
– Oké, oké – mondta a szőke nő. Odanyújtotta a kockát, amit
Mr. Quinn kicserélt a jointra. Mivel a férfi még nem látta meg,
Lisa azon volt, hogy sarkon fordul és kimegy, de a szőke elkapta
a karját, és azt mondta neki:
– Láttad ezt? Ezt látnod kell! Tiszta őrület!
Lisa feltételezte, hogy a bűvös kockáról beszél.
– A tesómnak is van – mondta. – Szét kellet szedni, és újra
összerakni, csak úgy sikerült neki kirakni.
– Nem, nem! Nézd csak! Ő rendesen ki tudja rakni. Figyeld! –
A szőke izgatottan mutogatott.
Lisa figyelt. Először az tűnt fel neki, mennyire nevetségesen
kicsi a bűvös kocka Mr. Quinn kezében. Aztán rájött, hogy a férfi
valóban ki tudja rakni az ostoba játékszert. Két oldala már
készen volt, és éppen a harmadikon dolgozott. Lisa meg a szőke
megbűvölten figyelték, hogy halad vele.
Amikor elkészült, felemelte a fejét, és elvörösödött.
– Üdv, Miss DeGrassi! – motyogta.
– Üdv!
– Ó, hát ti ismeritek egymást? – kérdezte a szőkeség.
Lisa még mindig bízott benne, hogy leléphet anélkül, hogy
felismernék, de Mr. Quinn megszólalt:
– Ő Miss DeGrassi. Ő tanította Wavyt harmadikban.
– Szólítson csak Lisának! Elvégre nem az iskolában vagyunk.
 A szőke nő felvihogott, és azt mondta:
– De vicces! Örülök, hogy eljöttél. Kár, hogy Wavy nincs itt.
Ezt a rémisztő ötletet hallva Lisa rábámult a szőkére, és
próbált
rájönni, ismerheti-e valahonnan. Wavy anyja semmiképpen
nem lehetett. Nincs az a hajfesték a világon, ami ezt a változást
elő tudná idézni.
– Jó, jó, akkor most próbáld meg te! – mondta a szőke.
Kivette a kockát Mr. Quinn kezéből, és odaadta Lisának.
Lisa egy pillanatig a kockát bámulta, és az a furcsa érzése
támadt, hogy nem ura a kezének. A marihuána teszi? Mivel a
szőkeség várakozóan nézett rá, Lisa véletlenszerűen tekerni
kezdte a kockát. Amikor összekeverte, amennyire csak tudta,
visszaadta Mr. Quinn-nek. Nem csak mázlija volt. Pár perc alatt
megint kirakta a kockát.
– Ó, édes istenem! – sóhajtotta a szőke. – El sem tudom
képzelni, hogy csinálod!
Természetes ösztönét meghazudtolva Lisa is le volt nyűgözve.
Órákig tekergette az öccse kockáját hálaadáskor, de soha nem
tudott egyszerre egy oldalnál többet kirakni. Ahogy a bűvös
kocka után nyúlt, mert látni akarta, hogy Mr. Quinn megint
kirakja-e, megütötte a fülét a Bungalow Bill{1} első pár taktusa.
Egy másodperc múlva ott zokogott a konyhában.
Megfordult, hogy kimenjen, de az ajtóban valaki az útját állta.
Bárki volt is az, megfogta a karját, és azt kérdezte:
– Halló, jól van?
– Csak haza akarok menni. Haza akarok menni – ismételte
Lisa.
A Bungalow Billnek hirtelen vége szakadt, és helyette
felhangzott
az Another One Bites the Dust{2} teljes hangerővel, aznap este
már vagy tizedszer.
Lisa belevetette magát a buliba, miközben a könnyei
végigfolytak az arcán. Ha Stacy ott is volt, Lisa nem látta sehol a
zebramintás, váll nélküli blúzát. Úgy tűnt, mindenkinek
ugyanolyan magasra feltornyozott, belőtt frizurája van. Lisa
lassan körbefordult, végigpásztázta a helyiséget, míg egyszer
csak Mr. Quinn megérintette a könyökét, és azt mondta:
 – Hazaviszem.
A férfi fogta a karját, ahogy végigmentek a kavicsos behajtón.
Két órával ezelőtt pusztán csak hülyén nézett ki a pántos
szandálja. Most, hogy ivott, és be volt állva, és megint elsírta
magát, egyenesen veszélyessé vált. A férfi odavezette egy
kocsihoz, ami mellett szorosan minden oldalon újabb kocsik
álltak. Lisa jó erősen megszorította a saját orrnyergét, hogy
véget vessen a könnyek áradatának.
– A francba! Én csak haza akarok menni – suttogta.
– Szerintem akkor motorral megyünk.
Kivezette Lisát a kocsik útvesztőjéből, egyenesen egy
fémlemezből készült garázshoz, ahol fél tucat motorkerékpár
parkolt. Lisa habozott. Párszor már ült az öccse mögött a fiú
olcsó kis Hondáján, de ez valami egészen más volt.
– Tessék. – Mr. Quinn lehúzott egy bőrdzsekit a motor hátsó
üléséről, és odanyújtotta Lisának. – Ha tényleg haza akar menni,
ez az egyetlen módja.
– Haza akarok menni. – Hagyta, hogy ráadja a dzsekit, és
nyakig felhúzza a cipzárt. Váratlanul bizalmas gesztus volt egy
idegentől, és arra gondolt, hasonló érzés lehet medvebőr
bundába bújni. Nehéz volt, meleg, és vad, pézsma jellegű szag
járta át.
Brutális hideg volt, ami ugyanakkor üdítően hatott rá. Kezét a
férfi derekára kulcsolta, és érezte a melegét, pedig mindössze
egy vékony réteg pamutszövet védte.
– Hová vigyem? – szólt hátra a válla fölött.
– A Grove és a Sixth sarkán lakom, Powellben.
Szótlanul ültek a motoron. Lehet, hogy így szokás, de Lisát
idegesítette. Elfeledkezett a férfi áthatolhatatlan hallgatásáról,
amiben olyan egyformák voltak a lányával. Otthon is csend várt
rá, meg annál rosszabb is.
– Megállhatnánk valahol egy italra, vagy ilyesmi? – kérdezte
Lisa, és megemelte a hangját, hogy a férfi biztosan meghallja.
– Nem ivott eleget?
– Bocsánat, Mr. Quinn. Csak vigyen haza!
– Tudja, igazából nem én vagyok Liam Quinn.
Lisa a tovasuhanó felezővonalat bámulta az úton. Ez vicc volt?
– Akkor ki maga, ha nem Liam Quinn? – kiabálta a süvöltő
szélbe.
– Jesse Joe Kellen vagyok. Liamnek dolgozom.
– Várjon csak! Micsoda? Mit jelentsen ez?
– Neki dolgozom. Nem én vagyok az. Látta őt. Az a szőke
fickó. Úgy néz ki, mint egy filmsztár. Hegyes orrú cowboycsizma
volt rajta.
Az, aki megcsókolta a kezét, és megkínálta Lisát a meth-
csíkkal.
– Még mindig inna valamit? Az utolsó lehetőség Powellnek
ezen a részén. – Lassított a motorral, ahogy feltűnt egy út menti
kocsma.
– Igen – felelte Lisa. Az italból valószínűleg soha nem lesz
elég, de azért hajlott rá, hogy kipróbálja.
Az a bár volt, amit egyszer szétvert a társaság. Ugyanazok az
arcok, ugyanaz a zene. Ahogy bementek, a kidobóember az
ajtóban azt mondta:
– Hé, Junior! Ma este nem akarok semmi balhét!
– Csak beugrunk egy italra – felelte Mr. Quinn. Nem is Mr.
Quinn. De Lisa nem tudta, hogy szólítsa.
Leültek a bárpultnál, és Old-Fashioned koktélt ittak, sok
whiskyvel és kevés cukorral. Lisának mindegy volt, csak nehogy
kijózanodjon.
– Szóval Junior? Vagy Jesse Joe?
– Szólítson Kellennek!
– Oké, Kellen. Miért adta ki magát Mr. Quinn-nek? – Ez
legalább elterelte a figyelmét Johnról.
– Valakinek muszáj volt. Sem Liam, sem Val nem beszélt
volna Wavy tanárnőjével.
– De miért pont maga?
Ez nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb kérdés volt, mint azt
Lisa gondolta, mert Kellen kénytelen volt felhajtani az italát, és
még egyet rendelni, mielőtt válaszolt volna.
– Mert Wavyért én vagyok a felelős. Én viselem a gondját.
Gondoskodunk egymásról.
– Pedig nem is rokonok?
Kellen felnevetett, és meghúzta az italt.
– Barátok vagyunk, ez minden.
Lisa alaposabban megnézte magának a férfit. Hunyorgott a
bárban lebegő füstfátyol miatt.
– Hány éves?
– Most múltam huszonnégy – válaszolta.
Lisa rámeredt, és ostobának érezte magát. Nem elég idős
ahhoz, hogy Wavy apja legyen. Fiatalabb volt Lisánál. Hogy is
nézhette felnőttnek?
Szó nélkül ittak még egy kört. Kellen intett a csaposnak, hogy
hozzon még.
– Mitől borult ki annyira ma este? – kérdezte Lisától, amikor
megkapták az újabb italt.
– Hétfőn meggyilkolták John Lennont. A lakása előtt lőtték
agyon. – Lisa azt gondolta, hogy végre eléggé be van rúgva, mert
napok óta először nem akarta kisírni a szemét attól, hogy eszébe
jutott a dolog.
– Az kicsoda?
– John Lennon? A Beatles?
– Aha. Ismerte őt?
– Nem, de... vagyis igen. A rajongója voltam. Én...
Kellen nem értette, Lisa meg túlságosan részeg volt, hogy
elmagyarázza, hogyan töltötte be John az egész gyerekkorát, és
egészen eddigi felnőttkorának nagyobb részét. Bárhová ment,
John mindig vele volt, még ebben az iszonyatos kisvárosban is.
Most, hogy meghalt, Lisa magára maradt.
– Sajnálom – mondta Kellen.
A tőle balra ülő cowboykalapos fazon Kellen vállára tette a
kezét, és így szólt:
– Benyomulhatok ide egy pillanatra, Ülő Bika?
Kellen lehajtotta a whiskyje maradékát, letette a poharat a
pultra, és csak azután felelt:
– Tudod, mit? Látom, hogy nem ismersz, úgyhogy nyugodtan
szólíthatsz uramnak.
Egészen addig Lisa ritka példánynak tekintette Kellent: a
vidéki suttyó motoros indián faj egy korábban ismeretlen
egyedének.
Attól a pillanattól fogva, amikor fenyegetően kimondta, hogy
uram, és az alsó ajka még nedvesen csillogott a whiskytől, Lisa
kezdett úgy tekinteni rá, mint aki egy éjszakára enyhíteni tudná
a magányát.
 A cowboy gúnyosan vigyorogva megbillentette a kalapját.
– Ahogy tetszik, főnök.
Kellen olyan gyorsan lendült előre, hogy az ökle felkavarta a
levegőt Lisa füle mellett. Amikor az ütés a cowboy arcát érte,
mintha bomba robbant volna. Az emberek minden oldalról
odaugrottak, és bekapcsolódtak a bunyóba. Lisa a döbbenettől a
pohara fölé hajolt, és hátul eltakarta a kezével a fejét.
– A kurva életbe! Fejezzétek már be, seggfejek! – kiabálta
valaki, s ekkor a bárnak ugyanabból a részéből hallatszott, ahogy
kibiztosítanak egy sörétes puskát. A verekedés azonnal
abbamaradt. Amikor Lisa felnézett, azt látta, hogy féltucat férfi
tolong Kellen körül. Mindegyikük véres, és a cowboy a lábuknál
hever, a kalapja megtaposva. Kellen haja zilált volt, valaki
elszakította az ingét, a patentok fele szétnyílt az elején, és
kivillant alóla a keménynek látszó hasa, meg egy jókora
tetoválás a mellkasán.
A puskás férfi átvágott a tömegen.
– A kurva életbe! Junior, mit mondtam neked? Megint ki
leszel tiltva!
– Bocs, Glen! Csak meg akartam tanítani egy kis jómodorra –
mondta Kellen, miközben összepatentolta az ingét.
– Jó modor, a nagy szart! Tűnés innen, mielőtt hívom a
seriffet!
– Megyek már! – Kellen előhúzott egy köteg pénzt a zsebéből,
és egy százdollárost hajított a bárpultra. Majd rápillantott
Lisára, és azt kérdezte:
– Mehetünk?
– Szerintem igen.
Lisa soha nem volt még tanúja kocsmai verekedésnek, és
most is úgy sétált ki Kellennel karonfogva, hogy nem volt benne
biztos, változott-e a helyzet ebből a szempontból. Az első ütésen
kívül nem látott mást, de nem kételkedett benne, hogy az örökre
belevésődött az agyába. Pillanatfelvétel Powellről: részeg suttyók
pépesre verik egymást.
Amikor lehúzódtak Lisa háza elé, Kellen leállította a motort.
Lisán eluralkodott a pánik. Tulajdonképpen nem hívta a férfit,
hogy maradjon nála éjszakára, de ő leszállt a motorról, és a kezét
nyújtotta, hogy őt is lesegítse.
 – Innentől már megoldom – mondta Lisa.
– Ne bolondozzon! Nem tudott egyedül kimenni a bárból.
Persze, megpróbálhatja.
Lisa a férfira támaszkodott, amíg az elülső teraszig nem értek,
és miután kinyitotta az ajtót, eszébe jutott, mennyire üres a ház.
– Be akar jönni? Készíthetek egy kávét.
– Ha nem gond – felelte Kellen, és rögtön utána megcsókolta
Lisát. A sok whiskey után nemigen lehetett tudni, meddig tartott
Lisa szája, és hol kezdődött Kellené. A férfi pár másodperc
múlva elhúzódott, és azt mondta:
– Inkább menjünk be!
Persze hogy igaza volt! Mi értelme lenne megszellőztetni a
szégyenét és elkeseredését az egész város előtt? Lisa hátralépett,
a sötét előtérbe, Kellen követte.
– Megyek, felteszek egy kávét. – Miközben a konyha felé
indult, majdnem hasra esett, felpúposodott előtte a padló.
Kellen elkapta a hónaljánál fogva, és egyenesbe hozta.
– Üljön le, majd én felteszem a kávét.
Nevetséges helyzet volt, de Lisa rábólintott. Kellen a kanapé
felé vezette, aztán bement a konyhába. Lisa elterült, és hallgatta,
ahogy Kellen csörömpöl az edényekkel. Pár perc múlva kávéillat
szűrődött be a nappaliba. Kellen bejött a konyhából, két bögrét
hozott, és az egyiket átnyújtotta Lisának. Aztán megállt, és a
kávéját szürcsölve körbepillantott a koszos borospoharakon, az
üres üvegeken és a szőnyegen szanaszét szórt bakelitlemezeken.
Lisa zavarban volt, hogy a férfi látja, mennyire összezavarta őt a
bánat, és ez láthatólag a férfit is zavarja. Kellen mintha azon
töprengett volna, hogy rendet csinál, de Lisa végre félretette a
kávéscsészéjét, és megveregette maga mellett a kanapét,
mintegy hellyel kínálva Kellent.
– Hová valósi? – kérdezte Kellen, ahogy leült.
– Connecticut. Ott is jártam iskolába. Sosem voltam a
Mississippitől nyugatra, mielőtt megkaptam ezt az állást. Maga
mióta lakik Powellben?
– Amióta az eszemet tudom. Innen hat háztömbnyire
születtem. A gabonasilókkal átellenben.
– Ne vegye sértésnek, de utálom ezt a várost.
Kellen válaszul csak megvonta a vállát.
 – Nincs mit csinálni. Senkivel semmi közös nincs bennünk.
Stacy, az a lány, akivel a buliba mentem, az egyetlen barátnőm,
mert minden korunkbeli lány férjnél van, és gyerekeik vannak.
Mindenki tud mindenkinek a dolgairól. Még randizni sem
mehetek el, mert rögtön mindenki tud róla.
Kellen előrehajolt, és a dohányzóasztalra tette a csészéjét.
Lisa közelebb húzódott, úgyhogy amikor Kellen hátradőlt, a
karjuk egymáshoz dörzsölődött. Lisa célzatosan Kellen felé
fordította a fejét, de ő nem csókolta meg.
– Elfogad tőlem egy jó tanácsot? – kérdezte Kellen. Most,
hogy Lisa megtudta, hány éves, Kellen hanghordozása
fájdalmasan érintette. Nem volt joga hozzá, hogy így
atyáskodjon felette.
– Vagy kitalálja, hogy lehet itt élni, vagy elhúz innen a
francba. A maga helyében én elmennék. Menjen vissza
Connecticutba!

KELLEN
Miss DeGrassi megkért, hogy töltsem nála az éjszakát, de láttam,
mennyire megbánná abban a pillanatban, ahogy kijózanodik, és
én talán még hamarabb megbánnám.
Miután elmentem tőle, haza kellett volna mennem, olyan
sokat ittam. Jobb lett volna megfogadni a saját tanácsomat, és
elhúzni Powellből.
Ha Wavy nem lett volna, annál is inkább. De ő odaláncolt
engem, és nemcsak hogy Powellhez, de magához az élethez is.
Az egész világon ő volt az egyetlen, akit érdekelt, hogy élek-e,
vagy halok. Ha valakinek eszébe jutottam ma éjjel, az ő volt.
Amikor bekanyarodtam a farmház bejárójára, égett a villany
a konyhában. Reméltem, hogy nem Val van ott, mert semmi
szükségem nem volt még több bajra. Megtettem Wavyért, amit
csak tudtam, de Val kutyába sem vett.
Bementem az ajtón, nem tudva, kit fogok bent találni, de
Wavy ült ott, és könyvet olvasott. Előtte az asztalon egy
csokitorta állt, gyertyákkal a tetején.
– Tortát sütöttél nekem – mondtam.
Az ujját az ajkához emelte, abból gondoltam, hogy Val és
Donal biztosan alszanak. Azt sem tudtam, hány óra lehet. Amíg
levettem a kabátomat, és kihúztam magamnak egy széket, Wavy
a tűzhelyhez ment gyufáért.
Amikor visszajött az asztalhoz, megállt annál a széknél, amire
a dzsekimet terítettem. Előrehajolt, az orra majdnem hozzáért a
gallérjához, és alaposan megszagolta. Nevetni kezdtem, de aztán
rájöttem, hogy nem azért szaglássza a kabátomat, mert az én
szagomat érzi rajta. Biztosan Miss DeGrassi-illata volt.
– Liam bulijában voltam – mondtam.
Bólintott, és felmászott a velem szemben lévő székre.
Meggyújtotta a gyertyákat. Hagytam, hogy égjenek egy kicsit,
csak hogy lássam a fényüket Wavy szemében tükröződni.
Amikor a viasz kezdett a tortára csöpögni, egy nagy levegővel
elfújtam a gyertyákat.
Oda volt készítve a kés, hogy felvágjuk a tortát, de egyikünk
sem nyúlt érte.
– Akarod tudni, mit kívántam?
– Nem fog teljesülni, ha megmondod – mondta Wavy
fátyolos hangon.
– Nem hiszek benne. Hajolj közelebb, és megsúgom!
Feltérdelt a székre és az asztalra támaszkodott. Kétoldalt a
torta
mellé tettem a kezemet, és félúton találkoztunk Wavyvel.
Számat a füléhez közelítettem, mintha súgni készülnék valamit,
de csak egy nagyot fújtam a hajába, mintha ott lenne a többi
gyertya. Lebukott, a fejét a mellkasomra hajtotta, és nevetni
kezdett, úgyhogy az egyetlen szabadon maradt helyen csókoltam
meg: a feje búbján.
– Máris teljesült. Eszedbe jutott a születésnapom. És tortát is
kaptam – mondtam.
 6

KELLEN

1981 júliusa

WAVY KÖRBEJÁRT A GARÁZSBAN, és a tükörképét csodálta a

Plymouth Barracuda fényezésén. Olcsón vettem egy árverésen,
és új hátsó lökhárítót vásároltam hozzá egy Tulsa melletti
autóbontóból. Wavy jó hat hónapig figyelte, ahogy esténként az
összerakásával foglalatoskodtam. Folyton azzal ugrattam, hogy
Moulin Rouge-színűre fogom festeni.
– Az egy gyári szín – mondogattam, csak azért, hogy elkezdje
forgatni a szemét, ahogy elképzeli, amint rózsaszínű kocsit
vezetek. Végül feketére festettem, metálszürke csíkozással.
Azt terveztem, hogy eladom a kocsit, de miután lefestettem,
és eladásra kész volt, Wavy elbizonytalanított. Láttam a szemén,
hogy le van nyűgözve.
– Ki akarod vinni? – kérdeztem.
Bólintott, és rám sandított, ami azt jelentette, hogy „Menjünk
gyorsan!”. Hozzám hasonlóan, ő is sebességfüggő volt, és ez a
kocsi
pont az efféléknek készült. Kényelmesen megkerültük a tavat,
magunkba szívtuk a látványt, de az átkozott masina szinte rágta
a zablát. Úgyhogy kimentem vele a 9-es útra, és egy kicsit
eleresztettem.
Wavy hátradőlt az ülésen, mosolygott, és a szél belekapott a
hajába. Ráléptem a gázra, és kábé nyolcvan mérföldre
felgyorsítottam. Ahogy leereszkedtünk az egyik dombról,
átkozottul közel volt egy út szélén posztoló zsaru. Nagyot
fékeztem, lelassítottam nagyjából hatvan környékére, és
elhajtottam a rendőr mellett.
Visszafojtottam a lélegzetemet, de egy mérföldet mentünk, és
a zsaru nem eredt a nyomunkba. Wavyre néztem, aki
kiegyenesedett, hogy lássa, miért lassítunk.
– Fáradt vagy? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. Éjjeli bagoly volt.
– Volna kedved egy gyorsulási versenyhez?
Már hogy a fenébe ne lett volna? A Barracudával Garringerbe
hajtottunk, le a lapályra, ahol hétvégenként versenyezni szoktak.
Ez az egész nem legális, de a zsaruk legtöbbször félrenéznek,
mert legalább nem a főutakon folyik a verseny. És ha olyan
kocsit akarsz eladni, mint a Barracuda, akkor ott találsz rá vevőt.
Maga a hely nem állt másból, mint keményre döngölt
homokdűnékből és régi bányatavakból. Egyetlen fa sem fogta fel
a szelet, és szimplán csúnya volt. Amikor odaértünk, vagy
harminc kocsi volt ott, meg sületlenségeket beszélő fickók, akik a
versenyt nézték. Leparkoltam, kiszálltam, és hátramentem, hogy
felhajtsam a motorháztetőt. Hadd lássák a népek, hogy el
akarom adni. Hallottam, hogy mögöttem egy pasas azt mondja a
haverjainak:
– Nézzétek azt a nagy böhöm indiánt!
Billy volt az, még mindig futballmezt viselt, pedig régebben
került ki a középiskolából, mint én.
– Mit vezetsz ma este? – kérdezte.
– Hát ezt, itt előtted.
Máshonnan nem ismertem, de itt jó párszor láttam, amíg
megvolt a ’64-es Dodge Polarám. A Wavyvel való
megismerkedésem előtti nyáron majdnem minden hétvégén kint
voltam, és az öreg Dodge-dzsal versenyeztem.
Amíg Billy meg a haverjai a Barracudát nézegették, Wavy
odajött, és a markomba csúsztatta a kezét. Billynek azon
nyomban megakadt rajta a szeme.
– Mondd csak, mit fog szólni ennek a kislánynak az anyukája,
ha elveszíted őt a versenyen?
– Ma nem veszítek el semmit – válaszoltam.
 – Nekem kicsit fiatal – mondta a haverja, – de pár év múlva
érdemes lesz versenyezni érte. Bírom a szőkéket.
Wavy rájuk bámult, pedig csak vicceltek. Soha senki nem
nyerte el másnak a barátnőjét. A gyorsulási verseny kizárólag a
pénzről meg a győzelemről szólt, na meg arról, hogy
megmutasd, a te kocsid a leggyorsabb. Vagyis, jó néhány
versenyt megnyertem, de csak kétszer mentem haza lánnyal. Az
egyikük azonnal végzett velem, ahogy kijózanodott. A másik
pedig minden héten más pasival ment haza.
Billy ötven dolcsit akart tenni a versenyünkre, úgyhogy amíg
sorban álltunk a pálya előtt, Wavy oda ment, ahol a többi néző
állt.
A pálya nagy D betű alakú volt. Hurkot írt le a nagy
kavicsbánya körül, aztán negyed mérföldes egyenes következett.
Jó kis pálya volt, egy nehéz szakaszt kivéve az elején. A rajttól
kábé százlábnyira a pálya belevágott egy homokdűne oldalába.
Nagyon közel kellett menni a másik kocsihoz, amíg ki nem jött
belőle az ember.
Ahogy beálltam a sorba, a szemem sarkából megpillantottam
Wavyt, aki a csillagokat nézte. Ahogy a haja lobogott a szélben,
nem vitás, hogy ő volt ott a leghelyesebb lány. Elképesztő,
milyen gyorsan vált felnőtté. Pár hét múlva tölti be a tizenkettőt,
és úgy tűnik, épp olyan hosszú lábai lesznek, mint Valnek.
Ahányszor csak ránéztem, mindig nagyobbnak láttam a rést a
szoknyája alja és a csizmája pereme között. Ahogy ez eszembe
jutott, rögtön aggódni kezdtem a többi pasi miatt, akik
megnézték maguknak, és ugyanerre gondoltak. Volt még egy
percünk, mielőtt a zászlós irányító odaküldött minket Billyvel a
hurkon keresztül az egyeneshez, úgyhogy odahívtam magamhoz
Wavyt.
– Gyere, adj egy szerencsepuszit! – mondtam neki.
Wavy odajött, és a karjával rátámaszkodott a kocsi ajtajára.
Behajolt az ablakon, és nagyon lágyan odanyomta az ajkát a
szám sarkára. A szél belekapott a hajába, szétfújta, és
megcsiklandozta az arcomat és a nyakamat. Amikor
felegyenesedett, visszaigazította a füle mögé.
– Köszönöm, kicsim.
Aztán eljött az ideje, hogy a startvonalhoz guruljak. Az oldalsó
visszapillantó tükörből figyeltem, ahogy visszament a nézők
közé. Még akkor is mosolygott, amikor az irányító intett nekem.
A gyorsulási versenynek az a trükkje, hogy nem kell túl
fölényesen nyerni. Kipuhatolod, mit tud a másik fickó, és éppen
csak megelőzöd. Ha nagyon lealázod az első pár srácot,
nemsokára nem lesz kivel versenyezned, és biztos, hogy nem
akarják majd a pénzüket kockáztatni.
Billynek egy ’73-as PontiacTrans Amje volt, és ahhoz képest,
hogy automata váltós volt, volt benne erő, de amikor kijöttünk a
dűnék közötti szorosból, odaléptem a Barracudának, és egészen
a célvonalig megtartottam közöttünk az egy kocsihossznyi
távolságot. Kétségtelen, hogy Billy nagyszájú volt, de tudott
veszíteni. Fizetett, és azt mondta:
– Nem is olyan pocsék, főleg, hogy olyan nagy súlyt kell
cipelnie.
– Majd legközelebb! – mondtam, csak hogy eszébe juttassam:
szinte mindig alulmaradt velem szemben.
Később még négy fickóval versenyeztem. Legyőztem egy
Chevrolet Camarót, és egy olyan évjáratú Chargert, mint az én
kocsim, de aztán egy cingár mexikói kölyök alaposan szétrúgta a
seggemet, akinek a Chevrolet Corvette-jében hétliteres motor
dübörgött. Tudtam, hogy nem fogom legyőzni, ezért csak egy
húszast tettem rá, de arra nem voltam felkészülve, hogy így
lealáz.
Csak azért álltam ki ellene, hogy amikor kifizetem,
megadhassam neki a bolt telefonszámát.
– Hozd el, és jó üzletet köthetünk. Olyan szép legyen, mint
amilyen jól megy! – mondtam neki.
– Így is legyőztelek, ember. – Olyan vigasztalóan nézett rám,
mintha tényleg akartunk volna valamit egymástól.
– Na, igen, de jobban néznél ki, ha egy frissen festett
járgánnyal győznél le.
A verseny után egy kis szünetet tartottunk Wavyvel. Felültem
a motorháztetőre, és figyeltem a többi futamot, aztán ő a
lökhárítóra ült, és befontam a haját. Soha nem csinálta meg
magának, de engem megtanított a húgom pár különböző
fonásra. Csak azért csináltam, hogy legyen valami dolgom.
– Mi ez itt? Fodrászszalon? – kérdezte egy arra járó fickó.
 Elhajtottam, de néhány perc múlva megint ott volt.
– Versenyzel ma este? – kérdezte.
– Igen, már mentem pár kört. Akarsz jönni?
Nem szólt semmit, csak körbejárta a Barracudát, és alaposan
végigmérte. Amikor körbeért, és újból megállt a motorháztető
előtt, vigyorgott.
– Úgy látszik, rosszat mondtam. Gondolom, te tényleg tudsz
szarból is aranyat csinálni.
– Az a kérdés, hogy le tudsz-e győzni – cukkoltam.
– Száz dolcsi!
Fogalmam sem volt, milyen kocsival van, de nem is érdekelt.
Bárki odajöhet hozzám, ha ilyen hülyeségeket beszél, adok neki
egy esélyt.
Megböktem Wavyt, aki leugrott a lökhárítóról, úgyhogy én is
felállhattam.
– Száz dolcsi. – Kezet nyújtottam, a tag megrázta.
– Találkozunk a rajtvonalnál, Főnök!
– Seggfej – mondta Wavy, nem éppen halkan.
– Valaki kimoshatná a szádat, kislány – mondta a fickó.
– Beülsz mellém, amíg legyőzöm ezt a pasast? – kérdeztem.
Wavy bólintott. Most aztán megmutatjuk annak a
vadbaromnak!
Felzárkóztunk mellé, és én nem tudtam, mit gondoljak.
Kihajoltam az ablakon, és azt üvöltöttem:
– Mi a bánat ez?
– Mazda RX-7-es! – ordított vissza a tag. Felőlem akár azt is
mondhatta volna, hogy „Marsbeli Hónaljszagú”. Valami
tuningolt autója volt.
Vadonatújnak nézett ki, de arra nincs mit adni. Az öreg
Polarám a bizonyíték rá.
Mindenesetre úgy spekuláltam, ha van valami esélye a
kocsijának, az a start körül lehet, és igazam is lett.
Miután kilőttünk a rajtvonalról, ő vezetett. Mint mindig, most
is lemaradtam egy kicsit, hogy lássam, mire képes. A
szűkületben fél kocsihosszal voltam mögötte, de nem szakadtam
le tőle, és amikor a másik oldalon kiértünk a nyílt, sík terepre,
padlógázt adtam.
A Barracuda átkozottul közel került a maximális
fordulatszámhoz, a sebességmérő mutatója százöt mérföld fölé
kúszott. Wavy hangosan felnevetett, amikor célba értünk. A
fickó a japán rizsesfazekában nyelte utánunk a port.
Lelassítottunk a fordulóig, és visszakanyarodtunk, hogy
felvegyük a nyereményünket. Beálltam a kocsisor végére, és
leállítottam a motort. Mielőtt kihajtottam volna az országútra,
ellenőrizni akartam, nem rázkódott-e szét valami a motorban.
Ahogy felnyitottam a motorháztetőt, odajött pár fickó, hogy
megnézzék. Alig tudták elhinni, hogy negyed mérföldön elértem
az óránként százötöt.
Míg ott álltunk, a mazdás fickó is berobogott. Leparkolt, és
kiugrott a kocsiból. Még az ajtaját sem csapta be.
– Nekem jöttél, te hülye faszkalap! – Megragadta a karomat,
vissza akart fordítani, én meg a mellkasára tettem a kezemet,
hogy hátrább lépjen.
– Nem mentem neked – válaszoltam.
– Kibaszottul nekem jöttél a szűkületben!
– Mutasd meg! Mutasd meg, hol mentem neked! Látni
akarom!
A fickó megkerült engem, és vizsgálgatni kezdte a Barracuda
oldalát. Meg kellett volna próbálnom visszafogni a pasast, de
odamentem, és kiszóltam:
– Még új a kocsi. Talán még nem érzett rá az ízére.
– Kurvára nekem jöttél, te faszfej!
Addigra már közönségünk is volt. Páran elkezdték körbejárni
a kocsikat, de a Barracudán egy karcolás sem volt. Tudniillik
nem mentem neki. Valószínű, hogy ő húzta meg a kocsiját a
dűnénél.
– Nem látok semmit – mondta Billy.
– A kurva anyád! – A fickó belerúgott a Barracuda első
sárvédőjébe. Nem csizma volt rajta, hanem edzőcipő, úgyhogy
legfeljebb meghorzsolhatta a kocsit, de ez baromság volt.
Elindultam, hogy elkapjam a grabancát, de hátrálni kezdett, és
beleütközött Wavybe, aki meglökte, ő pedig pofon vágta Wavyt.
Elől megragadtam a dzsekijét, és odakentem a Barracuda
oldalához. Ha valaki behorpasztotta a kocsi oldalát, hát én
voltam az. Addig ütöttem a pofáját, amíg nem tudott megállni a
saját lábán, csak ha én tartottam. Akkor a földre hajítottam, és a
biztonság kedvéért még párszor belerúgtam. Utána már csak
arra emlékszem, hogy az egyik karomat Billy fogja, a másikat
Wavy, és visszarángatnak.
– Maradj veszteg, öreg! – kiáltotta Billy a mazdás fickónak. –
Képes kitaposni a beledet! Láttam már, hogy olyat csinált!
Mielőtt megtehettem volna, a mazdás seggfej pár ismerőse
odaért, és a karjánál fogva felemelték, odébb támogatták, és
ráültették egy Charger lökhárítójára. Megfordultam, és annyira
kitisztult a fejem, hogy megláttam Wavyt, ahogy ott állt, egy
nagy piros folttal az arcán.
Senki nem állta utamat, amikor odamentem annak a
seggfejnek a szaros kocsijához, és a csizmámmal belerúgtam az
ajtajába. Vagy féltucatszor megismételtem, szétrúgtam azt a
szemétládát. Ha egyáltalán még haza tudott menni a kocsival,
biztos, hogy az utasoldali ajtón kellett beszállnia.

WAVY
Kaptam én már ennél nagyobbat is. Le sem ütött a pasas, Kellen
mégis megőrült. Miután horpadtra rugdosta a kocsiajtót, és
visszajött hozzám, a tekintetét mintha sötét felhő árnyékolta
volna be.
Lehajolt, hogy megnézze az arcomat, így elég közel volt, hogy
lássam, apró vérpöttyök vannak az arcán. De nem a saját vére
volt.
– A franc egye meg! – dühöngött. – Ne haragudj, kicsim!
Nagyon sajnálom!
Felfelé billentette a fejemet, és hüvelykujjával végigsimította
az arcomat.
– Jegelni kell, különben bedagad a szemed.
Az emberek összesúgtak, amikor kinyitotta előttem a
kocsiajtót. A mazdás pasas egy másik autó lökhárítóján ült. Az
arca és a kék szaténdzsekije is véres volt.
– Még mindig tartozol száz dolcsival – szólt oda neki Kellen.
Aztán beült mellém a vezetőülésbe, és beindította a kocsit.
 Középen ültem, és Kellen úgy vezetett, hogy közben átkarolta
a vállamat. Mérgesen szuszogott a fejem búbja fölött.
– Ne haragudj, Wavy! – Addig-addig mentegetőzött, hogy
muszáj volt valamit mondanom.
– Nem a te hibád.
Amíg Kellen a benzinkúton tankolt, az ablak peremére
támaszkodtam, és onnan figyeltem őt. Addigra már
megnyugodott, de még mindig sötét volt a tekintete.
Lehajolt, hogy megint megcsókoljon, és szerettem volna, ha
tovább folytatja, de elment, hogy kifizesse a benzint és jeget
hozzon.
Amíg odabent volt, két rendőrautó kanyarodott be a
benzinkútra. Az egyik a seriffhelyettes volt, a másik az országúti
járőr. A zsaruk kiszálltak, odasétáltak a kocsinkhoz, és
megnézték a jelzéseket.
Tudtam, mi következhet, ha a sötét tekintetű és a rendőrség
összetalálkozik, úgyhogy kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam.
Így amikor Kellen kijött a shopból, és meglátta a zsarukat, én
már ott voltam, és megfogtam az öklét ott, ahol véres volt.
Tudtam, hogy fájni fog neki, mégis jó erősen megszorítottam,
hogy visszatartsam.
– Jó estét, uraim! – Kellen viszonozta a szorításomat, és
ebből tudtam, hogy ért engem.
– Ez a maga kocsija, uram?
– Igen, az enyém.
– Jelzést kaptunk, hogy balhét csinált Garringertől délre, a
sivatagos részen. Így volt?
– Az azért túlzás, hogy balhét csináltam.
– Jelentették, hogy rátámadt valakire, és megrongálta a
gépkocsiját.
– Kiprovokálta – mondta Kellen.
– Hogyan provokálta ki?
– Az a mazdás gazember megütötte... őt. – Azért tétovázott,
mert nem tudta, minek nevezzen engem. Hazudjon? Lánya,
nővére, unokahúga? Vagy mondja meg az igazat?
– Igaz ez, kisasszony?
Odébb léptem Kellentől, közelebb a zseblámpát tartó
zsarukhoz. Hátrasimítottam a hajamat, hogy lássák az arcomat.
Reméltem, hogy olyan rosszul is néz ki, mint amilyennek érzem.
A zsaruk rosszalló tekintetéből ítélve így kellett lennie.
– Mit tehettem volna? – kérdezte Kellen. – Tétlenül nézzem,
hogy valami seggfej felpofozza?
– És pontosan ki is ő? Túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy ilyen
későn az utcán legyen – mondta a helyettes.
– Most viszem haza.
A járőr majdnem elröhögte magát, de a seriffhelyettes
szigorúan nézett.
– Hadd lássam az igazolványukat! – mondta.
Kellen elővette a sajátját, de nekem nem volt.
– És ki a kislány?
– Wavy Quinn. – Jó volt a nevemet Kellen szájából hallani.
– Az édesanyja tudja, hogy ezzel a férfival van? – kérdezte a
seriffhelyettes.
– Igen, a családja tudja, hogy velem jött.
A két zsaru hátrébb lépett, és pár percig egymás között
sutyorgott.
Aztán olyan vita kerekedett, hogy belefájdult a fejem. A
helyettes kitalálta, hogy nem mehetek el Kellennel. Azt mondta,
hogy: „Beszélnünk kell az anyjával.” És még azt is, hogy: „Úgyis
jegyzőkönyveznünk kell, így menjünk be inkább a
kapitányságra!”
– Most komolyan, le akarnak tartóztatni, amiért elintéztem
azt a seggfejet? Nézzék csak meg őt, láthatják, hogy megütötte.
Szemtanúk vannak rá. Miért velem szórakoznak? Tartóztassák le
inkább őt!
– Nyugodjon meg, uram, rá is gondunk lesz – mondta a járőr.
– Na, de hogy is van ez? Nem látom, hogy odafigyelnének rá!
Engem cseszegetnek valami baromság miatt.
– Csak a szüleivel szeretnénk beszélni, rendben?
– Jó, rendben. Tőlük is azt fogják hallani, amit én mondtam.
A kapitányságról a helyettes felhívta a farmházat, de otthon
senki nem vette fel a telefont. Mama biztos kikapcsolta a
csengést. Aztán Sandy lakókocsiját hívta, de ott sem vették fel.
Miközben a helyettes vádat emelt Kellen ellen, mert inzultálta a
mazdás fickót, én egy széken ültem, a seriff üres irodájában.
Kellen csak szabálysértést követett el, úgyhogy ott, helyben
letehette az óvadékot, de azért lefényképezték, és ujjlenyomatot
vettek tőle.
Amikor visszajöttek a seriff irodájába, Kellen az ujjairól
törölgette a tintát, és közben a helyettessel vitatkozott. A
jelvénye szerint Vogelnek hívták.
– Fel kell hívnom a Gyermekvédelmi Szolgálatot – mondta
Vogel seriffhelyettes.
– Mi a bánatnak? – Kellen tekintetére ismét ráborult a sötét
felhő. De ezúttal még nagyobb volt.
– Mert egy kiskorú van önnel, és ha nem tudjuk, ki ő, nem
engedhetem elmenni magával.
– Mit szólna hozzá, ha én mennék el az anyjáért? Egy óra oda,
egy óra vissza. Annyit csak tud várni azzal a telefonnal, nem
igaz?
– Annyi idő alatt úgysem jönne ki a Gyermekvédelem.
Egyszerűen csak nem akarom olyan valakivel együtt elengedni,
akinek semmi köze hozzá.
Kellen inkább összeszorította a száját, és erre nem válaszolt
semmit. Csak rám nézett, végigsimította a hajamat, és így szólt
hozzám:
– Visszajövök, Wavy. – Végigmérte a helyettest. – Tenne egy
kis jeget a szemére?
Miután Kellen elment, Vogel seriffhelyettes hozott nekem egy
üveg üdítőt meg egy jegeszacskót, de nem nyúltam hozzájuk.
Most, hogy ott voltam a seriff irodájában, nagyon hasonlított
a helyzet arra, amikor Mamát tartóztatták le, de ezúttal legalább
fel voltam öltözve, és csizma is volt rajtam. Amikor Mamát
letartóztatták, órákig ültem a rendőrőrsön hálóingben,
miközben idegenek járkáltak ki-be, és beszéltek hozzám. És
megpróbáltak hozzám érni.
A helyettes nem próbált hozzám érni, hanem leült a seriff
asztalához, és kérdéseket tett fel.
– Honnan ismered Mr. Kellent? Vagyis Mr. Barfootot? Ez a
hivatalos neve.
Átnéztem rajta.
– Hol ismerkedtetek meg?
Összefontam a karomat a mellkasom előtt, ezzel jelezve Vogel
seriffhelyettesnek, hogy csak az idejét vesztegeti.
 – Gondolom, nem az iskolában.
Ha-ha-ha.
– Tudod, hogy nem ez az első szabálysértési ügye? – kérdezte.
Tudtam. Kellen nem pókerezés vagy motorszerelés közben
szerezte a kezén lévő sebhelyeket, hanem attól, hogy jól pofán
vágott egy-két pasast.
– Elég szép bűnlajstroma van. Nem olyan fickónak látszik,
akivel egy magadfajta édes kislánynak együtt kellene lógnia.
Tényleg édes voltam. Legalább annyira, mint egy savanyú
cukor.
Átnéztem a seriffhelyettesen, és ezt egészen addig csináltam,
amíg úgy érezte, jobb lesz felállni, és tenni egy kört az őrsön,
hogy egy kicsit szabaduljon tőlem.
Majdnem hajnali öt volt már, mire Kellen visszért.
Felismertem a csizmája kopogását, de nem mama volt vele. A
csizmával együtt tűsarok kopogott ugyan a padlón, de túl lassan.
Megfordultam, és kikukucskáltam a reluxacsíkok között. Sandy
volt az.
Fáradt volt, de gyönyörű szép. Máshogyan szép, mint mama,
akinek sötét volt a bőre és a haja is. Sandyre mindig sütött a nap.
Olyan szőke haja volt, mint nekem, csak fel volt tornyozva, és jó
sok lakkot fújt rá. Erősen festette magát, szűk farmert és
testhezálló pólót viselt, melltartó nélkül.
– Üdvözlöm, asszonyom – mondta a helyettes. Meglepetten
csengő hangja elárulta, hogy nagyon szexinek találja Sandyt.
Nem tudta levenni róla a szemét. Azt kívántam, bárcsak idősebb
lennék. Ha úgy néznék ki, mint Sandy, a zsaruk nem hinnék,
hogy túl fiatal vagyok Kellenhez.
– Szia, édesem! – szólított meg Sandy. – Indulhatunk haza?
Bólintottam.
– Hű, az a pasas csúnyán elbánt veled!
– Ön az édesanyja? – kérdezte a helyettes.
– Igen, Valerie Quinn vagyok. Nem tudom, minek kellett
hajnalok hajnalán felkelnem, hogy idejöjjek, és ezt elmondjam
önnek, de itt vagyok. – Sandy más volt, mint én. Mindig
kedvesen hangzott, amit mondott, még akkor is, ha dühös volt.
– Elnézést, Mrs. Quinn, de bizonyára érti, miért aggódtunk,
hogy a lánya olyan késő este vele volt.
 – Nem. Azt hiszem, nem értem.
– Nem voltam benne biztos, tudják-e a szülei, hol van.
– Természetesen tudtam, hogy vele van. Gondolja, hogy nem
kerestem volna, ha nem tudom, hol van?
– Csak meg akartam győződni róla.
– Ez minden? Elmehetünk?
– Igen, asszonyom, és mondhatok még valamit? Tartsa rajta a
szemét a kislányán! Nem lenne szabad elengedni egy olyan
férfival...
– Hálásan köszönöm a tanácsot! Akkor mi most elmennénk,
ha megengedi.
Amikor Sandy felállt, követtem a példáját, de mielőtt
távoztunk volna, a seriffhelyettes átnyúlt az asztal fölött, és
átadott nekem egy darab papírt.
– Ha bármire szükséged van, Wavy Quinn, hívj fel engem! –
mondta. A papíron a neve – Leon Vogel seriffhelyettes – meg a
telefonszáma állt. Zsebre dugtam, és követtem Kellent a
kocsihoz.
Sandy elnyújtózott a hátsó ülésen, és egészen a farmig aludt,
sőt egy kicsit még horkolt is. Összegömbölyödtem Kellen
mellett, és a combjára hajtottam a fejem. S bár nem
beszélgettünk, de azért ébren maradtam, hogy legyen társasága.
Amikor bekanyarodtunk a Sandy lakókocsija előtti udvarba,
Liam állt a verandán, és sört ivott. Kellen kiszállt a kocsiból, és
előrehajtotta az ülést, hogy Sandy hátulról kiszállhasson. Liam
kivörösödött szemmel jött le a lépcsőn. Amikor bele lehetett
látni, és megmutatkozott, mi is ő valójában, mindig vörös volt a
szeme. Hajnalodott. Liam végigjött a kocsibejárón, és elkapta
Sandy karját.
– Mi a fene folyik itt? Hol voltál?
– Belekeveredtem egy kis balhéba lent, délen, Garringer
mellett. Wavyvel kimentünk a versenyre, volt egy kis bunyó,
aztán a Belton megyei seriffhelyettes szarakodni kezdett velem,
mert Wavy olyan későig kimaradt. Azt akarta, hogy a családja
menjen érte. – Kellen gyorsan beszélt, és ebből tudtam, hogy
ideges. Átcsúsztam az ülés másik oldalára, és kilógattam a
lábamat a kocsiból, csak hogy ne legyen egyedül.
– És mi a bánatot csinált Sandy a versenyen?
 – Ott nem voltam, Liam. Wavyért mentem – mondta Sandy
halk, bocsánatkérő hangon.
– Ez meg mi a francot jelent?
– Hát, Val nem tudott odamenni. Tudod, nem lehetett.
Úgyhogy én mentem oda, Wavyért. Azt mondtam, hogy én
vagyok Val, és...
– Értem már – mondta Liam. – Odamentél, és az anyjának
adtad ki magad?
– Igen, és...
– Odamentél, és Valnek adtad ki magad? A feleségemnek?
Sandy a kezét tördelte, nem úgy, mint mama, aki mindig
egyenesen állt, amikor Liam meg akarta ütni.
– Csak Wavyért mentem. Nem azért, hogy...
Csatt! Liam egyenesen szájon vágta. Kellen villámgyors tudott
lenni, ha akart. Olyan erővel rántotta vissza Liamet Sandytől,
hogy a sörösüveg kirepült a kezéből, és a kavicsos földön kötött
ki.
– Ha bántani akarsz valakit, üss meg engem! Én voltam a
hibás! Sandy semmi rosszat nem tett! – mondta Kellen.
Kellen állkapcsa megreccsent, ahogy Liam behúzott neki
egyet. Az ökle olyan erővel csapódott az állába, hogy a feje is
hátrabicsaklott.
– Nem szeretem, ha a hátam mögött sunnyognak az emberek.
És ezt te nagyon jól tudod, Sandy – emlékeztette őt Liam.
– Nem sunnyogtunk – suttogta Sandy.
– Nem sunnyogás volt – mondta Kellen zárt szájjal, mivel fájt
az állkapcsa. – Nem láttam rá okot, hogy felébresszelek. Sandy
meg amúgy is ébren volt, szóval...
– És mit csináltál ébren? – Liamet csak az érdekelte, hol volt
Sandy.
– Nem tudok aludni, ha nem vagy ott – magyarázkodott
Sandy.
– Csak itt voltam, a szomszédban. Tudod nagyon jól.
– De nem akartunk felébreszteni – mondta Kellen. – Sandy
mondta, hogy eljön velem. A zsaruk meg bevették. Nem
okoskodtak vele. Különben bocsánatot kérek. A zsaruk csak...
– Büdös disznók! Mi közük van nekik ahhoz? Mintha
megmondhatnák nekem, hogy mit csináljak.
 – Tudom. – Kellen végre az állára szorította a kezét.
– Te meg kivitted ezt a versenyre? Nem is tudtam, hogy kész
lettél vele – csodálkozott Liam. Előrehajolt, hogy megvizsgálja a
fényezést a Barracuda motorháztetején.
– Tegnap fejeztem be. Azért vittük ki.
– Hogy ment?
– Piszkosul gyors – válaszolta Kellen. Tudta, hogy lehet
elterelni Liam figyelmét. – Gondolom, szinte bármelyiket meg
tudom verni az ottaniak közül. Jó, hát nem a V8-as Corvette-
eket, de azon kívül szinte mindent. Lenyomtunk egy japán
„rizsest”, úgy keveredtem bele a bunyóba.
Liam felnevetett, a kezére nézett, és Sandy fenekére csapott.
– Menj be a házba, bébi, és hozzál nekünk egy-egy sört!
– Oké! – Sandy sietve felment a lépcsőn, és beslisszolt.
– Milyen gyors?
– Negyed mérföldön elértem a százötöt. Gondolom, meglenne
a száznegyven kint, a sík terepen.
Sandy visszajött a nyitott sörösüvegekkel. Kellen elvette az
egyiket, és meghúzta.
– Ki kellene menni vele – mondta Liam.
– Igen, kereshetnénk egy kis pénzt. Akinek újabb az autója,
azt hiszi, hogy meg tud fogni egy ilyen vén csotrogányt.
Hozzáértem Kellen combjához, és ő átvette a sört a másik
kezébe. Amikor leengedte a kezét az oldala mellé,
belecsúsztattam az enyémet.
– Ne keresd a bajt, Kellen! Van számodra egy melóm. Nem
szabad, hogy azok a disznók mindenféle baromság miatt rád
szálljanak – mondta Liam.
– Igazad van, nem szabad.
Pár percig csendben iszogatták a sörüket.
– Rendben – mondta Kellen. – Késő van. Gondolom, jobb
lesz, ha átviszem Wavyt, hogy le tudjon pihenni.
– Ne keresd a bajt!
– Nem fogom.
Visszacsúsztam a másik ülésre, Kellen beült a volán mögé, és
a lába közé vette a sörösüveget. A farmháznál nem állította le a
motort. Csendben volt és aggódott. Megfordultam az ülésen, a
nyaka köré fontam a karomat, és a vállára tettem a fejemet.
Felsóhajtott.
Pár perc múlva átölelt, és újra csókot nyomott a fejem
búbjára.
– Jó este volt – mondtam.
Nevetett.
– Megütöttek, letartóztattak, és te azt mondod, hogy jó estéd
volt?
Óvatosan bólintottam, nehogy véletlenül megüssem az
állkapcsát.
Jó erősen megszorított, majdnem annyira, ahogy szerettem
volna, de elég erősen ahhoz, hogy tudjam, nem nagyon tart
Liamtől. És elég erősen ahhoz, hogy tudjam, fontos vagyok neki.
Ha egy kicsit erősebben szorított volna, tudtam volna, hogy
minden másnál fontosabb vagyok. Arra vágytam.
 7

WAVY

1982 márciusa

AMIKOR DONALLEL HAZAJÖTTÜNK AZ ISKOLÁBÓL, egy csillogó piros

Corvette parkolt a kocsibejárón. Sean bácsi állt a nappaliban,
mosolygott, és beletúrt a hajába. Szőke, mint Liamé. Mama fel
volt öltözve, csinos volt, és visszamosolygott rá.
– Emlékszel a nagybácsikádra, bébi? – kérdezte.
Emlékeztem rá. Hozzánk költözött, miután Liamet
letartóztatták. Mielőtt mamát is letartóztatták. Sean bácsi
hangos volt, mint Liam, és alattomos. Mindenféle trükkökkel
mosolyt csalt az ember arcára, még ha nem is akarta.
Figyelmeztetni akartam Donalt, hogy vigyázzon, úgyhogy
belecsíptem, de ő így szólt:
– Jaj, Wavy, ne már! – És egyenesen odament Sean bácsihoz.
Tele szájjal nevetett, és hagyta, hogy Sean bácsi a szőnyegen
hempergesse és csiklandozza. Veszélyes.
Aztán jött Liam, és Sean bácsival hátba veregették egymást. A
hangos puffanások hallatán megfeszült a vállam. Nem akartam
ott maradni, de Donalt sem akartam egyedül hagyni velük. Kicsi
volt még.
Sean bácsi megpróbálta úgy felemelni Donalt, ahogy Kellen
szokta, és azt mondta:
– Uramisten, de nagy! Nem viccelsz? Tényleg még csak
hatéves?
 – Januárban töltötte be a hatot – felelte mama.
– Azt hittem, márciusban született.
– Januári – mondta marna. – És a korához képest nagy.
Liam is felemelte Donalt, és azt mondta:
– Óriás lesz.
– Mint Kellen! – kiáltotta Donal. Mama szúrósan ránézett,
amikor kimondta, de én bíztam benne, hogy igaza lesz.
– Menjünk vacsorázni! – mondta mama.
Levette nagyi szakácskönyvét, és végiglapozta. Semmi sem a
tiéd. Nem számított, hogy nagyi nekem adta azt a
szakácskönyvet. Mama csak a kezébe vette, és máris az övé volt.
– Ó, légy szíves, azt a jó fasírtot! – kérlelte Sean.
– Igen, bébi! – mondta Liam.
Donal is csatlakozott:
– Fasírtot!
– Jól van, jól van! – Mama elmosolyodott azon, hogy
mindenki azt kéri, etesse meg őket.
Sean bácsi ment vásárolni, a bevásárlólistával a zsebében,
amit mama állított össze, és azt mondta:
– Akarsz velem jönni, Don? A Corvette-ben utazni?
Meg akartam ölelni Donalt, mielőtt elindul, mert hát mi lesz,
ha Sean bácsi nem hozza vissza? De Donal kiszaladt a kocsihoz,
mielőtt megtehettem volna.
Kacagva jöttek vissza, és nagy felfordulást csináltak. A
hamburger leve lecsöpögött a pultról a padlóra, és mama meg
Liam methet szippantott a konyhasztalról, és a pora ott maradt a
fémszegély alatt, amit olyan nehéz volt tisztán tartani.
Nagyon nagy zajt csaptak. Eltört egy tányér, Liam nevetett,
Donal visított. Sean bácsi bekapcsolta a rádiót, és amíg
körbetáncoltatta mamát a konyhában, addig a krumpli odaégett.
– Az ördögbe is, bámulatos vagy! Hagyd itt ezt a tökfejet, és
szökjél meg velem!
Mama nevetett, de a szeme vérben forgott, és ijesztő volt.
– Na, mi van, az orrom előtt akarod elcsábítani a
feleségemet? – mondta Liam.
Sean bácsi felnevetett, és megpörgette mamát, miközben
Liam az asztalt terítette.
– Ó, Liam, azért csak tegyél neki is egy tányért az asztalra! –
mondta mama. Ellágyulva nézett rám, ahogy a folyosón álltam,
de tudtam, hogy nem lehet bízni a tekintetében.
– Nem ülök ide, ha nézni fogja, hogy eszünk – mondta Liam.
– Az anyukád csinálta ezt a finom fasírtot. Nem kérsz? – Sean
bácsi egy zöld olívabogyóval a kezében felém tartott, de amikor
elkaptam a fejem, felnevetett, és bekapta az olívabogyót.
Miközben odahúztuk a székeket az asztalhoz, senki más nem
hallotta meg a Fazékfejű dübörgését, ahogy közeledik a bejárón,
csak én. Túlságosan lefoglalta őket, hogy a tányérjukra szedték
az ételt: az égett krumplit és a zsíros fasírtot, mert mama
elfelejtett kenyeret tenni a tepsi aljába.
– Mi a fene, kiszagoltad a fasírtot a domb aljáról? – kérdezte
Liam, amikor Kellen bejött. – Ez a gazfickó tud ám enni, ha
esetleg nem látnád rajta.
Sean bácsi nevetett, és felállt kezet fogni.
– Gyere, húzz ide egy széket!
– Köszönöm, de csak Wavyért jöttem. – Kellen egy pillanatra
rám nézett, de nem elég hosszan. Liam láthatatlanná
változtatott. Szükségem volt Kellenre, hogy lásson.
– Wavyért? Minek? – kérdezte mama.
– Motorozni.
– Hahó, Wavy! Donal megeszi a fasírtodat, ha te nem kéred!
– Sean bácsi felém nyújtott még egy, a fasírtról elcsent zöld
olívabogyót. Donal kinyitotta a száját, és bekapta.
Ez megrémisztett. Mi van, ha Donalnek nem veszélyes, ha
Liammal és Seannal van, mert ő maga is közéjük tartozik?
– Ne légy nevetséges! – mondta mama. – Vacsorázunk,
Kellen, és vendégünk van. Wavy itt marad, hogy a nagybátyjával
lehessen.
– Bocsánat, nem tudtam. Akkor majd holnap, Wavy.
Kellen kiment, és becsukta az ajtót. Hallottam, ahogy a
csizmájában lefelé dübörög a verandalépcsőn, de azt nem
hallottam, hogy beindulna a motor. Odakint várt rám.
– Küldd fel a szobájába! – mondta Liam mamának.
Arra gondoltam, Kellen után megyek. Az volt az egyetlen
kérdés, hogy otthagyjam-e Donalt.
Becsúsztattam a kezemet a széke rácsai közé, és jó erősen
belecsíptem az oldalába.
 – Jaj! – Megfordult, és zavarodottan, majdnem sírósan nézett
rám.
– Wavy, mit csináltál az öcséddel? – kérdezte mama.
– Semmit – válaszolta Donal.
Nem volt közülük való.

__________

A szobámban a padlóra nyomtam a fülemet, de csak nevetgélést

és beszélgetést hallottam. Később valaki feljött a lépcsőn, lassan,
mint Kellen, de nem olyan súlyos léptekkel. Donal.
– Mama azt mondta, hogy adjam át Sean bácsinak az
ágyamat, és aludjak itt fönt – közölte.
Donal mellett aludtam el, és felébredtem valamire, de az nem
nevetés volt.
– Hát igen, a testvéred vagyok, ettől különleges a helyzet.
Liam volt az, vagy Sean bácsi? A padlón keresztül nemigen
lehetett megállapítani.
– Csak ezért jöttél ide? Hogy eljátszd itt a nagy testvért?
Liam.
– Bébi, miért ne tehetnénk meg? – válaszolta mama.
– Maradj ki ebből a szarságból, Val! Nem a te pénzed,
úgyhogy fogd be a csőrödet!
– Csak kölcsönről van szó! Azt hittem, számít valamit, hogy
én vigyáztam Valre, amikor letartóztattak – mondta Sean.
– Ezt ne vágd a pofámba! – felelte Liam.
Ekkor kiabálás hallatszott, különböző dolgok törtek össze, és
valakit megütöttek. Nem tudtam, kit, amíg mama fel nem
visított.
– Te büdös kurva! – szitkozódott Liam.
– Ne! Liam, kérlek, ne! – kiáltotta mama.
Vogel seriffhelyettes azt mondta nekem, hogy hívjam fel, ha
bármikor szükségem lenne valamire. Az iskolában is erre
tanítottak. Azt mondták, azért van a rendőrség, hogy segítsen.
De nem hiszem, hogy tudják, mi történik, amikor a rendőrség
kimegy valakihez. A zsaruk szétvernek mindent. Berúgják az
ajtót, a földre tepernek és megbilincselnek mindenkit.
Összetörnek és ellopnak mindenfélét. Bezárnak a járőrkocsiba,
és az egész éjszakát a rendőrőrsön kell töltened hálóruhában,
aztán idegenekkel küldenek haza. Ezért nem hívnám soha Vogel
seriffhelyettest, akárhogyan dulakodik is mama Liammel.
Inkább kidobnám a telefonszámát abban a percben, ahogy
ideadja, mert emlékszem, mi történt legutóbb, amikor kijöttek
hozzánk a rendőrök.
Végül abbahagyták a veszekedést, és elájultak. Mindig ez van.
Miután mindenki elcsendesedett, kinyitottam az ablakot, és
lenéztem a lugasra, amin Kellen felmászott, amikor a
születésnapja volt. A lépcsőre nyíló ajtó zárva volt, és nálam az
egyetlen kulcs, úgyhogy senki nem jöhetett fel az emeletre, amíg
én nem voltam otthon. Donal biztonságban volt.
Úgy másztam le a lugason, mint egy létrán, és már szabad is
voltam.
Észak felé keresztülvágtam a mezőn, és egy olyan házhoz
értem, ahol korábban még soha nem jártam. Liam házához
hasonlóan ez sem volt valódi farm. Nem voltak csirkék az
udvarban, az istállóban pedig csak egy kocsi állt. Minden ablak
nyitva volt.
Körbementem, és meghúzgáltam a szúnyoghálók alját, míg
találtam egyet, amelyiknél kijött a rögzítőkampó.
Mindig a hűtőbe nézek be először. Ott tartják a legfinomabb
ennivalókat: a házi készítésű ételeket, meg az almát és a
savanyúságot. Kinyitottam az üveget, kivettem két darabot, és az
egyiket a másik után tömtem be a számba. Egyszerre éreztem a
savanyút és az édeset a nyelvemen. A sült csirke kemény és sós
volt. A szárnyról csontig lerágtam a húst, a csontot pedig a
zsebembe csúsztattam, majd később kidobom. Valami krémes
dolog volt egy tálban, de a sötétben nem tudtam kivenni, mi
lehet az. Belemártottam az ujjamat, és lenyaltam. Vaníliapuding.
A csoki jobb lenne, de ez se rossz.
Az evés a legfontosabb, de ha végzek vele, megnézem a
holmikat, amiket az emberek a saját tulajdonuknak vélnek.
Ritkán viszek el bármit is, de szeretem átrendezni a dolgokat. A
slusszkulcsokat, pénztárcákat, poharakat, vagy egy fél pár cipőt.
Virág– és púderillat terjengett a nappaliban. Egy zongora állt
ott, a tetején fényképek, meg egy cukorkatartó a
dohányzóasztalon. Megemeltem a fedelét, és kivettem belőle
egyet. Medvecukor volt. Visszatettem, ráhelyeztem a fedelet. Egy
picit megcsendült, de alig hallhatóan.
– Lolene? Te vagy az?
Visszarántottam a kezemet a cukorkatartótól, és két lépést
hátráltam.
Egy nő ült a széken. Ősz haja megcsillant a holdfényben, mint
a nagyié.
– Kérsz cukorkát? Anyu nincs itt, nem fog rajtakapni. Annyi
cukrot ehetünk, amennyit csak akarunk.
Még egy lépést hátráltam.
– Miért nem válaszolsz, Lolene?
Még egy lépést tettem, és a vállammal nekiütköztem a
zongorának. Leesett róla egy fénykép.
– Akarod, hogy zongorázzak? Anyu azt mondja, majdnem
olyan jól játszom, mint te. Majdnem.
Futásnak eredtem, a konyhán át a hátsó ajtóhoz.
– Lolene! Gyere vissza! – kiabált mögöttem a nő.
Amikor hazaértem, a kavicsos bejáró végén, a földre rajzolva
ott találtam a Kassziopeiát, a Kefeuszt és a Nagy Medvét, ahol
Kellen korábban várt rám. Az Oriont is megpróbálta lerajzolni,
de két csillagot kihagyott belőle.
A lugason felmásztam a szobámba. Donal békésen aludt.
Biztonságban volt. Reggel, amikor lementem ennivalót készíteni
neki, mama és Liam meztelenül feküdtek az ágyban. Sean bácsi
a kanapén hevert, mellette a padlón egy fecskendő. Felvettem, és
a dohányzóasztalra tettem. Ott biztonságban volt.
 8

BUTCH

1982 áprilisa

HA VALAKIT ÉRDEKELT VOLNA, miért nem beszél soha az a kölyök,

én meg tudtam volna mondani. Ez történik, ha az anyukád
belemarkol a hajadba, a kezével betapasztja a szádat, miközben
alaposan megráz, és a képedbe üvölti:
– Soha ne beszélj senkivel! Nem szabad beszélned senkivel!
Ezt csinálta Val Wavyvel, amikor úgy hároméves lehetett.
Nem tudom, mit gondolt, mit mondhat el egy hároméves
bárkinek is, de szerintem a szomszéd gyerekekkel játszott a
homokozóban, amikor a szomszéd valami olyat mondott, ami
felbosszantotta Liamet. Nagyon valószínű, hogy a szomszéd
észrevette: a házába éjjel-nappal folyamatosan ki-be járkálnak
az emberek. Nem mindenki olyan ostoba, mint ahogy azt Liam
feltételezi.
Liammel ezer éve ismerjük egymást, és a lekötelezettje
vagyok, mert nem kevert bele az ügybe a letartóztatásakor, de
amikor láttam, hogy Val szétrázza a kislány agyát, ott nekem
betelt a pohár. Nem számított, mióta csináljuk együtt az üzletet,
legszívesebben seggbe rúgtam volna azt a hülye ribancot. De
nem volt rá szükség, mert Liam megragadta Val karját, és
rászólt:
– Elég legyen, bébi!
Soha többé nem hallottam a kislánytól egy nyikkanást sem.
Évekkel később összejött Jesse Joe Kellennel, a helyi suttyók
egyikével, akinek munkát adtunk, miután áttettük a
székhelyünket Powellbe. Ő is szinte gyerek volt még, amikor
Liam felbérelte. Nagy melák gorilla, az arca lapos, mint a deszka.
Mindig úgy nézett ki, mintha félig be lenne tépve, még ha nem is
volt, és miközben beszélt, alig nyitotta ki a száját.
Kellen néha odahozta Wavyt a labornak berendezett
barakkba, amikor pókerezett vagy dominózott velünk. A kislány
ott lófrált körülöttünk, nézte a játékot, és hozta nekünk a sört.
Mint egy apró kis pincérnő.
Kellennel helyesek voltak együtt. Wavy a vállára
támaszkodott, nézte a kezét, és számolgatta a zsetonjait. Mivel
Kellen sokkal nagyobb volt nála, vicces volt figyelni őket. Kellen
úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. A kislány folyton a fülébe
sugdosott, így úgy tűnt, beszélgetnek. Fogalmam sincs, mit
mondhatott neki.
Az egyik este Kellen a játszma közepén felállt, és azt mondta:
– Felmegyek a házba sörért.
– Fejezzük már be ezt a játszmát! – mondta Vic.
– Majd Wavy játszik helyettem. – Kellen odaadta a kártyáit
Wavynek, és elindult fölfelé a dombon a lakókocsikhoz.
Röhögtünk, de Wavy felkelt a székéből, elvette a következő
lapot, és kiterítette a kártyáit.
Scott nyerte meg azt a játszmát, és amikor elkezdett osztani,
átugrott Wavyn.
– Mi az, Scott, nem szeretsz gyerekektől pénzt nyerni? –
kérdeztem.
Így aztán osztott Wavynek is. Abban a játszmában ötven
dolcsit bukott, de a következőt megnyerte. Kellennek vagy
kétszáz dollár mínusza volt, de most megint pluszban voltak. A
következő pár játszmában Wavy többet nyert, mint amennyit
veszített. Az igaz, hogy hagyott némi kívánnivalót maga után,
ahogy osztott, mert nehezen tudta megkeverni a paklit, de
legalább tudtuk, hogy nem csal.
Kellen kábé akkor ért vissza a sörrel, amikor Scott és Vic úgy
döntöttek, megmutatják Wavynek, hogy játszanak a nagyfiúk.
Bepipultak, mert elnyert tőlük egy kis pénzt, ezért emelték a
tétet, és nagyobb összegben fogadtak. Habár az ő pénze forgott
kockán, Kellen a háttérben maradt, és csak figyelte Wavy
játékát. Nem mondta neki, mit csináljon.
Pár leosztás után Wavynek nyilván voltak jó lapjai, mert
tovább ernelt. Mire észbe kaptunk, majdnem ötezer dolcsi volt
az asztalon, ami viszont Vicnek túl sok volt.
Látva, hogy Wavy bedobta szinte az összes előtte lévő pénzt,
Kellen a zsebébe nyúlt, és adott neki egy csomó összetekert
bankjegyet. Annyit, hogy alig fért bele a markába. Wavy a
legteljesebb komolysággal levette a kötegről a befőttesgumit, és
elkezdte számolni a százdollárosokat.
– Tudod, hogy ez valódi pénz, kislány? Nem Monopoly. –
Scott vigyorogva még kétszázzal emelte a tétet.
Wavy betolta az utolsó zsetonját, hogy tartja, és még azt a
csomó készpénzt is, amit megnyert: ezer dolcsit. Emelte a tétet.
Scott lenézett, mennyi zsetonja maradt, meg arra a köteg
pénzre is, ami Wavy előtt volt. Jó egy perc telt el, mielőtt
kiterítette a lapjait. A gyerek az előbb nyert el tőlünk fejenként
több mint egy ezrest. Wavy be akarta dobni a lapjait, de Scott
rátenyerelt a kártyáira.
– Hé, ha meg akarod nézni, fizess! – mondta Kellen.
– Ugyan már, ez nem Las Vegas! Csak egy barátságos
pókerparti, nem igaz? – Nagyon kíváncsi voltam.
Kellen Wavyre nézett, a kislány pedig megrántotta a vállát.
Scott felcsapta Wavy lapjait. Egy négyes párja volt.
Dőltünk a röhögéstől, Vic zokogva tapogatta az oldalát.
– Ugye, tudod, hogy ez igazi pénz, kislány? – Kellen a padlón
fetrengett a röhögéstől Wavy széke mellett, és folytak a könnyei.
Scott tényleg majdnem elsírta magát. Wavy azzal a jellegzetes
halvány mosolyával nézett minket. Elképesztő pókerarca volt.
Kellen úgy feküdt, mint egy partra sodródott bálna. Annyira
elgyengült a nevetéstől, hogy fel sem tudott kelni, és így szólt:
– Wavy, holnap bemegyünk a városba, és megveszem neked,
amit csak akarsz. Tényleg akármit!
Wavy eltakarta a kezével a száját, úgy vihogott, majd rátette
Kellen mellkasára a lábát, és megbökte.
Kellen megfogta a lábát, és azt mondta:
– Először is veszek neked egy pár csizmát. Ez már kilyukadt,
annyit hordtad.
 Egészen addig a pillanatig kedves és vicces volt a dolog.
Furcsa párt alkottak, de valódi kapcsolat volt köztük. Akkor
azonban Kellen lehúzta Wavy csizmáját, és megpuszilta a
meztelen talpát. Ha a saját lánya lett volna, megtehette volna.
De Wavy nem volt az. Valaki másnak a kislánya volt.
 9

WAVY

1982 júliusa

SANDY LAKÓKOCSIJA MELLETT, A TERASZON VÁRAKOZTAM, Ott, ahol az

öreg szürke macska lakott. Éjjel a garázs fölötti nagy, sárga
lámpa fénye árnyékot vetett a búvóhelyemre. Az arra járók észre
sem vették, hogy ott kuporgok.
Dee és Lance valószínűleg a barakkba mentek dugni, Sandy a
teraszon ült, cigizett és sírt, s közben magában beszélt.
– Nem is tudom, miért tűröm ezt. – Amikor Butch
megérkezett, bementek a lakókocsiba.
Danny elment a Chargerrel, és hozott sört. Mikor elkezdte
becipelni a kartonokat a laborba, kiosontam a rejtekhelyemről,
és elemeltem két dobozzal. Amikor Danny visszajött, és meglátta
a csomagtartóban a feltépett kartont, azt kiabálta:
– Ez nem vicces, seggfejek! Ne fújjátok meg a söröcskét!
Kezdtem azt gondolni, hogy Kellen nem jön, vagy ha jön is,
nem lesz egyedül. Azon az éjszakán, amikor elhozta a
kígyótetkós lányt a motorján, nagy vakmerőséget követtem el.
Bementem érte a lakókocsiba. Utána egyedül jött el hozzám,
úgyhogy megérte kockáztatni.
Leültem a lakókocsi alatti cölöpök között, és levettem a
csizmámat, hogy megszellőztessem a lábamat a hűvösben.
Közben hallgatóztam, hátha meghallom a Fazékfejű hangját, de
nem jött. Végül az öreg Cutcheon teherautója állt be az udvarra.
Nyikorgott, ahogy Kellen kiszállt belőle.
A kulcsait csörgetve ment keresztül az udvaron, a csizmájával
porfelhőket kavart. Csak akkor másztam elő a korlát mögül,
amikor az első lépcsőfokra lépett. Ha hamarabb jövök elő, más is
megláthatott volna.
Kellen végigment a teraszon, csak úgy dübögött a lába a
padlódeszkákon. Butch kikiabált odabentről:
– Emberszagot érzek! – Sandy felvihogott.
Óvatosan, hogy kikerüljem az udvarra néző ablakot, kiléptem
az árnyékból. Néha Kellennek dolga volt, és nem tudott velem
jönni, de ma este arra várt, hogy kilépjek a fényre.
– Szóval itt vagy! Fent kerestelek a házban, de ott volt a
Corvette, úgyhogy nem mentem be – mondta.
Sean bácsi mostanában folyton ott volt.
– Nincs emberszag? – kiabált ki Butch a lakókocsiból.
Ennek hallatára gyorsan visszahúzódtam a búvóhelyemre.
Kellen lejött a lépcsőn, én pedig visszavettem a csizmámat.
Amikor megkerülte a teraszt, felkaptam a takarót meg a söröket,
és követtem őt az udvaron keresztül, miközben Butch meg
Sandy hangja egyre távolodott.
– Kellen, te vagy az? – kérdezte Sandy.
– Én is azt hittem, de nincs kint senki.
A mezőn Kellen csak az enyém volt. Jó szaga volt: izzadság,
motor és jégmenta. Nem bűzlött a marihuánától, nem használt
parfümöt, és nem volt szomorúságszaga. Szerelemszaga volt.
Kiterítettem a takarót a nyárfák meg a meredek sziklafal között,
és odanyújtottam neki a söröket.
– A mindenit! Még sört is hoztál? Jobban ki kell találnunk a
koreográfiát! Valahogy jelezned kellene nekem, merre vagy.
Tetszett, hogy tudni akarja, de azt is szerettem, hogy nem
tudja. Néha még jó is volt, hogy vártam rá, és csalódnom kellett,
mert legalább eszembe jutott, hogy Kellen nem tartozik hozzám.
Semmi nem tartozott hozzám. Megvontam a vállam, és
lefeküdtem a takaróra, ami már nem őrizte nagyi házának a
szagát, és csak úgy tudtam felidézni, ha csukott szemmel
összpontosítottam.
– Milyen az új csizmád? – kérdezte, amikor levetettem.
Iskolakezdésre mindig újat vett. Ez már a hatodik pár volt,
hogy elkezdhessem benne a középiskolát augusztusban. A
hetediket még a régi felső tagozat épületében jártam, az volt az
utolsó év, mielőtt bezárták. Nyolcadikba a Belton megyei új
gimibe készültem, ami odavissza egy-egy órányira volt busszal.
– Nem fogsz két órát bumlizni azon a nyomorult buszon!
Majd én foglak vinni – mondta Kellen. Nem érdekelte, hogy
messzebb van.
Nyolcadikra hamar meg kellett venni a csizmát, mert
nemcsak hogy elkoptattam, de ki is nőttem a régit.
Bólintottam, de nem nyitottam ki a szememet, azért, hogy
kipróbáljak valamit. Ha csukva tartanám a szememet, vajon
könnyebben tudnék üzenetet küldeni Kellennek? Vártam, de
nem történt semmi azon kívül, hogy tovább beszélt, miközben
lehúzta a csizmáját.
– Tudod, még mindig égeti a zsebemet az a rengeteg pénz a
pókernyereményből.
– A tiéd. – Még erősebben összeszorítottam a szemhéjamat,
olyannyira, hogy már csillagok viliództak mögötte.
– Csak az volt az enyém, amivel kezdtem. A többit te nyerted.
A francba! Scott ezt még sokáig nem fogja megemészteni!
A mosolygás megnehezítette, hogy elküldjem az üzenetemet,
de örültem a nyereménynek, meg annak is, hogy Kellen
megpuszilta a talpamat. A lábammal kitapogattam a takarón
Kellen lábát. Kemény volt, mintha patája lenne. Én csak akkor
nem húztam zoknit, ha megfeledkeztem a mosásról. Neki
viszont egyáltalán nem volt zoknija. Mégis szívesen cirógattam a
lábammal a lábát. Tetszett, hogy annyira különbözőek vagyunk,
és mégis egyformák.
Mellém feküdt, és kinyújtotta a karját, hogy azt használjam
párnának.
– Ma este nem mentél úszni? – kérdezte.
– Korábban mentem. Donallel.
– Az jó. Ő már ágyban van?
Bólintottam, és közelebb húzódtam hozzá, hogy az arcomat a
hónaljába fúrhassam. Izzadt volt, de tiszta.
– Hagyd abba a mocorgást, és feküdj nyugodtan! – mondta.
Csiklandós volt.
Elfojtottam a nevetésem, és ott maradtam, ahol voltam. Csak
azért, hogy kötözködjek vele. Mindig azt akarta, hogy elsoroljam
a csillagképeket, és ha nem fogtam bele elég hamar, elvesztette a
türelmét.
– Nagy Med...
Oldalba böktem, hogy hagyja abba. Erre elnevette magát.
– Mi az? Nem a Nagy Medve?
Húztuk egymást. Az ilyen vicceket szeretem.
– Orion? – kérdezte.
– Neeeem.
– Nem? Ja, igaz, azt októberig nem lehet látni. Szerintem ez
azt jelenti, hogy addig én hordhatom az Orion övét.
A szájára tettem a kezem, hogy hallgasson már el. Azt az
üzenetet próbáltam elküldeni neki, hogy: „Csókolj meg!” Meg is
csókolta a kezemet, de elhúztam tőle, mert nem erre vágytam.
– Ígérem, jó leszek – mondta.
Fészkelődtem, hogy kényelmesen elhelyezkedjem, és
visszahajtottam a fejemet a karjára. Aztán felnéztem az égre.
Végre megtaláltam a helyemet. A csillagnézés olyan volt, mintha
fellapoznék egy olyan könyvet, amit már olvastam. Még egy
keveset vártam, mert nem figyelt az üzenetemre. Biztos későn
kapta meg, mert egy perccel később megpuszilta a hajamat.
Amikor felé fordítottam az arcomat, a számat is megcsókolta.
– Kassziopeia – mondtam.
 10

KELLEN

WAVY LEGINKÁBB A MEZŐN SZERETETT ÉBREDNI, és kora reggel még

beszélgetni hajlandó volt. Akár egy tucat szót is ki tudtam szedni
belőle napkelte előtt, s olykor még a három kedvencem is köztük
lehetett.
Én a magam részéről elaludni szerettem a mezőn. Susogott
körülöttünk a széna, fejünk fölött ragyogtak a csillagok, és
baglyok huhogtak a nyárfák között. Wavy összegömbölyödött
mellettem, és olyanok voltunk, mint két állat a fű között
bevackolva.
Aznap éjjel örültem, hogy nem ittam meg a söröket. Jobban
emlékszem a dolgokra, ha józan maradok. Például arra, hogy
Wavy izzadságtól ragacsos arca a karomhoz tapadt, meg hogy a
szélborzolta haja a nyakamat simogatta. Megcsókoltam a kezét,
és a szívemre szorítottam.
– Hmmm – dünnyögte, már félálomban.
Egy autó haladt el az úton túl nagy sebességgel, déli irányba.
Miután eltávolodott, tücsökciripelés törte meg a csendet. Kis idő
múlva még egy autó jött az úton, és felcsapta a kavicsot. Már
majdnem elaludtam, amikor visítás, majd a végén tompa
puffanás riasztott fel. Felültem. Wavy nyöszörögve ébredt, és
belém csimpaszkodott.
A kocsi motorja csörömpölt, aztán leállt.
– Valaki összetörte a kocsiját az úton. Odamegyek, megnézem
– mondtam.
Azt akartam, hogy Wavy ott maradjon, de amikor felhúztam a
csizmámat, ő is azt tette. Átvágtunk a mezőn, az út irányába, és
amikor a magaslathoz értünk, délkelet felől megláttuk az autó
fényszóróit. Ott kanyarodott az út, és észak felé leágazott belőle
egy szervizút az állatitató tartály és a szélmalom felé. Az árkon,
két vasoszlop között ívelt át a marhák kerítése. A kocsi nyilván
túl nagy sebességgel vette be a kanyart.
Amikor Wavy futásnak eredt, tudtam, hogy ugyanaz jutott az
eszünkbe. Két kocsi hajtott volna ki a farmról az éjszaka
közepén? Az egyikben biztosan Val ült.
A szénán átvágva Wavy megelőzött. Amikor az árokhoz
értem, elvakított az éles szögben megdőlt utasoldali fényszóró.
Elbotlottam valamiben, és egy kő felhasította a könyökömet.
Feltápászkodtam, és olyan gyorsan kezdtem futni, mint amikor
még a középiskolás futballcsapat tagja voltam.
Az egyik kerítésoszlop kettévágta a motorháztetőt,
beszakította a hűtőt, és a motort egyenesen az első ülésbe
nyomta. Fagyálló folyadék és benzin keveréke ömlött az útra,
ahol összekeveredett a porral, és sárrá változott. Mivel az autó
vezető felőli oldala az árokba csúszott, és a motor útban volt,
nem tudtam hozzáférni Valhez. Beszorult a volán mögé és csupa
vér volt. Amennyire meg tudtam állapítani, már nem élt. Semmi
más nem érdekelt, csak hogy Wavy meg ne lássa.
Mielőtt azonban el tudtam volna őt kapni, már felrántotta az
utasoldali hátsó ajtót, és be akart mászni a hátsó ülésre. Próbálta
lefejteni a kezemet a karjáról, így aztán a derekánál fogtam meg,
és a vállamra hajítottam. Még akkor sem mertem elengedni,
amikor rugdosni kezdett, és ököllel verte a hátamat.
A farm felé vettem az irányt, és hátulról világítottak meg a
fényszórók. Így láttam meg, mibe botlottam, amikor a mezőn át
ideszaladtunk. Donal volt az. Arccal lefelé feküdt az árokban.
Letettem Wavyt, de amikor meglátta az öccsét, őrült erővel
próbálta kihúzni onnan, úgyhogy vissza kellett őt rántanom.
– Ne, Wavy, ne! Nem szabad megmozdítani. Nem szabad!
Belevájta a körmét a karomba, amellyel átfogtam a derekát,
de abbahagyta a verekedést.
– Ha megsérült a gerince vagy a nyaka, nem szabad
megmozdítani, érted? Megígéred?
Wavy bólintott, és amikor eleresztettem, odakúszott
Donalhez, és megérintette a kezét. Én megpróbáltam volna
kitapintani a pulzusát, de igazából mindegy volt, hiszen ha
Donal életben van, segítséget kell szereznünk, ha pedig halott,
akkor is.
– Wavy, te gyorsabb vagy nálam. Szaladj, hozz segítséget!
Felállt, és az út mentén nyugatnak, azután keletnek nézett.
Próbálta eldönteni, merre rövidebb.
– Menj le a farmra, és mondd el nekik, mi történt! Fuss,
ahogy csak bírsz! – mondtam. Reméltem, hogy ez a helyes
döntés.
Nyugat felé futott, a farm irányába.
A 911-et fogja hívni.
Aznap, amikor a balesetem volt, elküldtem, hogy hívja oda
Liamet, mert az ember nem tárcsázza a 911-et, ha a motorját egy
mérföldnyire töri össze egy majdnem négyszáz négyzetméteres,
fémből épült csarnoktól, ami tele van a meth előállításához
szükséges kellékekkel. Ezzel szemben, ha a kisöcséd fekszik az
árokban, alighanem törött nyakkal, az efféle dolgok nem
számítanak.
Négykézlábra ereszkedtem, és amennyire csak tudtam, Donal
arcához hajtottam a fejemet, hogy halljam, lélegzik-e. Alig
hallottam meg a szél susogásától a széna közt, de Donal egész
halkan kifújta és beszívta a levegőt. Ki-be. Bármi történt is,
Wavy jól döntött.
11

DEE

– HÁLA ISTENNEK, MA NEM FŐZTÜNK! – mondta Dee. A zsaruk

alig egy mérföldnyire voltak a csarnoktól. Ha Butch főzött volna,
a rendőrök kiszagolják, de nem így történt. És senki nem halt
meg. A zsaruk szerint valószínűleg az mentette meg Donal életét,
hogy kirepült a kocsiból. Az egészet egy agyrázkódással és egy
kartöréssel megúszta. Ha be lett volna kapcsolva a biztonsági
öve, a motor szétroncsolta volna a testét.
A másik jó dolog az volt, hogy amikor megérkezett a mentő, a
zsaruk egyedül Kellennel beszéltek. Távol tartotta őket a
lakókocsiktól.
Liam mindenesetre kikészült. Persze hogy szerette Valt,
hiszen a felesége volt, viszont Deet végtelenül felidegesítette a
sírásával meg a locsogásával.
– Helyre fog jönni – mondta Dee, úton a garringeri kórház
felé. Túl sok kristályt szívott, hogy be tudjon indulni. Liam
ugyanúgy, mert ő meg nem bírt csendben maradni.
– Ez az egész az én hibám! Ha a farmon laknék, és vigyáznék
rá, ahogy megígértem, ez nem történhetett volna meg. Ezt meg
kell oldanom! Helyre kell hoznom!
– Minden rendben lesz, bébi! – Dee ezt hajtogatta, mert ha
valami megoldódik, azzal ő kikerülhet a képből.
Nincs annyi kristály a világon, amitől biztatónak láthatták
volna Val állapotát. Egy ablakon keresztül vethettek rá egy
pillantást a kórházban. Val csak feküdt az ágyon, és mindenfelé
csövek lógtak ki belőle.
– A férje vagyok – mondta Liam, így aztán beengedték egy
percre a kórterembe.
Dee kegyes hazugság segítségével jutott be:
– A húga vagyok.
Val alaposan kikészült. Úgy nézett ki, mint doktor
Frankenstein szörnye, egy sor öltéssel a homlokán.
Liam jó tíz percig bőgött, miután meglátta Valt. Dee tartotta,
és ettől megkönnyebbült valamelyest.
Igen, szerette Valt, és ráizgult Sandyre, de Dee volt mindig
mellette a bajban. Szüksége volt rá.
Egész nap nagy volt a jövés-menés: Sandy, Scott, Vic, Butch,
Lance, meg Ricki is megjelent. Este pedig, amíg Liam a
fürdőszobában volt, hogy egy kicsit feltöltse magát, Kellen jelent
meg Wavyvel. Kissé modortalannak tűntek, de legalább nem
voltak ott a kórházban egész nap, mint Dee, aki úgy érezte,
mintha valaki sajtreszelőt húzott volna végig az idegein.
Amikor Liam meglátta, hogy Kellen Butch-csal beszélget,
egyenesen odament hozzájuk, és nekirontott Kellennek.
 – Mi a fene történt? – kiabálta Liam.
– Pont meséltem Butchnak, hogy kint voltam a mezőn,
amikor hallottam a csattanást. Nem tudom, hogyan történt,
kivéve, csak azt láttam, hogy Val leszaladt az útról, és nekiment
a marhák kerítésének. Bocs, hogy kihívtam a zsarukat, de
nagyon pocsékul nézett ki. Azért hívtam a 911-et. És a zsaruk
nem mentek a farm közelébe.
– Azt akarom tudni, mi történt? Miért ült kocsiba Val?
– Nem tudom – válaszolta Kellen.
– Hogyhogy nem tudod? A házban voltál, nem?
– Nem. Kint voltam a mezőn.
– Ne hazudj nekem, te köcsög! – Liam a mutatóujjával
megbökte Kellen mellkasát.
Dee mindig megrémült, amikor Liamnek így elborult a
tekintete. Kellen ugyan hatalmas volt, de ha Liam ilyen
állapotba került, el tudott volna bánni vele.
– Nem voltam a házban. – Kellen halkan beszélt, de amilyen
dühös volt Liam, nem hallotta meg. – Gondolom, hogy Sean...
– Azt hiszed, nem tudom, hogy állandóan ott sündörögsz, és
próbálsz az ágyába bújni?
– Nem erről van szó. Én soha...
– Azt hiszed, szóba állna valaha is egy ilyen magadfajta
balfékkel? Mi? Azt gondolod, hogy elválik tőlem és hozzádmegy?
– Miről beszélsz? – kérdezte Kellen.
– Liam, hagyd már! – Butch a karjára tette a kezét, de Liam
lerázta magáról.
– Legjobb lenne, ha kinyírnálak, amiért itt lófrálsz a
feleségem körül, és egyáltalán megfordul a fejedben ez a
szarság!
Dee visszatartott lélegzettel várta a robbanást. Kellen egy
lépést hátrált, és felemelte a kezét, készen arra, hogy behúzzon
neki egyet. Az éjszakai ügyeletes pult mögött a nővér felállt, és a
telefonért nyúlt.
Te jó ég, ha a biztonságiakat hívja, abból baj lesz! Liam nem
tudta megállni, hogy ne bunyózzon, főleg, amikor be volt tépve,
és főleg, ha a zsaruk is színre léptek.
– Nézd – szólalt meg Butch –, nem tudom, mit forgatsz a
fejedben, Liam, de most állj le, és nézz körül! Kellen nem azért
jött ide, hogy...
– Te ezt nem érted, öreg! Ez a hülye seggfej minden áldott
nap odatolja a képét a házamba! Úgy csinál, mintha ott lakna.
– Elhozta Wavyt látogatóba az anyjához meg a kisöccséhez.
Ezért jött ide. – Butch megint megfogta Liam karját, és
odafordította őt Wavy felé, aki a tőle megszokott titokzatos
arccal figyelt. Mint a kislányok a Ragyogásban{3}.
– Elhoztam Wavyt látogatóba. Nem akartam semmi rosszat –
mondta Kellen.
– Nem akartál rosszat. Minden rendben – mondta Butch. –
Igaz, Liam? Minden rendben?
– Minden rendben. Igen. Bocs, Kellen! Csak kifordultam
magamból valahogy.
– Semmi gond! Akkor most hazaviszem Wavyt.
– Dee, jó lenne, ha Wavyvel maradnál éjszakára – mondta
Butch.
Dee rámeredt. Majd bolond lesz az üres házban tölteni az
éjszakát azzal a tenyérbemászó kiscsajjal, miközben Liam itt
marad Vallel.
– Wavy hozzá sem szól Deehez. Majd én megyek, és ott
alszom a kanapén – ajánlotta Kellen.
Butch mintha vitatkozni akart volna vele, de Kellen máris
sarkon fordult. Amikor a kezét nyújtotta Wavynek, a kislány
elfogadta.

KELLEN
Amíg a lifttel leértünk a mélygarázsba, Wavy a szemközti
falnak támaszkodott, és a semmibe révedt. Kinyílt a liftajtó a
parkoló második szintjén, és előttem lépett ki a liftből, és
arrafelé indult, ahol a teherautóval parkoltam.
– Hova akarsz menni? – kérdeztem. – Szeretnél a farmon
maradni Sandyvel?
Wavy megfordult, és néhány lépést tett visszafelé, hogy jól
lássuk egymást. Rám mutatott.
– Velem akarsz maradni? Vagy azt akarod, hogy én maradjak
nálatok?
Bólintott. Tudtam, hogy ezt fogja választani. És azt is tudtam,
hogy nem a kanapén fogok aludni.
A többiek nem, de mi már jártunk Wavyvel a farmházban, és
láttuk, mit művelt Val, mielőtt becsúszott a kocsival az árokba. A
konyhapadló be volt terítve törött edényekkel meg kajával. A
nappaliban a dohányzóasztal ketté volt törve, mintha valaki
ráugrott volna. A kanapé egyik lába kifordult, a díszpárnák fel
voltak hasogatva. Az egész disznóól közepén pedig egy használt
fecskendő meg egy csipkés bugyi hevert. Val Wavy és Donal
szobájában is járt: letépte a lepedőt az ágyukról, összetörte a
játékokat, és szétszaggatta a könyvtári könyveket.
A farmházhoz menet nem beszéltünk arról, mit fogunk
csinálni. Leparkoltam a teherautóval a bejárón, és
visszagyalogoltunk a mezőre. A takaró pontosan ott volt, ahol
hagytuk, semmi baja nem volt attól, hogy nappalra kint maradt
a kaszálón. A két doboz sör langyos volt, de az egyiket
kinyitottam és megittam.
Wavy elsorolta az összes csillagot, de nem mentünk bele a
játékba. Miután elaludt, én még ébren maradtam, hallgattam a
csendet, és azon gondolkoztam, mit csinálunk reggel. Miközben
Wavy álmában grimaszokat vágott, kigondoltam, hogy
felpakolom, amit Val összebarmolt, kiviszem a szemétgyűjtőhöz,
és elégetem. Ezen gondolkoztam, és pontról pontra végigvettem,
mit kell tennünk, mert ennél tovább nem láttam. Hogy a
takarítás után mihez fogunk kezdeni, el sem tudtam képzelni.
12

DONAL

1982 augusztusa
NEM EMLÉKSZEM, HOGY TÖRTÉNT A BALESETÜNK MAMÁVAL, csak arra,
hogy mama verekedett Sean bácsival. Pont úgy verekedtek,
ahogy apuval is szoktak. Kiabáltak, csapkodtak, és összetörtek
dolgokat.
– Utállak! – hajtogatta mama.
– Hol van? Hol a francban van? – kiabálta Sean bácsi.
Toporzékolva járt fel-alá a házban, széttépett egy csomó
mindent, és még annál is rosszabb volt, mint amikor mama
dühöngött.
Miután elment, mama azt mondta:
– Megmutatom neki!
Az ágy alá bújtam, de odajött, kiráncigált, és azt mondta:
– Vedd fel azt a rohadt cipőt! Elmegyünk.
Aztán, azt hiszem, beültünk a kocsiba, és karamboloztunk, de
arra nem emlékszem.
Utána kaptam egy menő gipszet a karomra, és mindenki
ráírta a nevét. Egy ideig csak Wavyvel meg Kellennel voltunk a
farmházban, és az jó volt. Wavy vidámabb volt, és amikor
Kellennel bohóckodtunk vacsora közben, ő is hangosan nevetett.
Azt akartam, hogy mindhárman együtt aludjunk, de Kellen
túlságosan nagydarab, úgyhogy ő aludt Wavy ágyában, Wavy
pedig legtöbbször velem.
Aztán mamát kiengedték a kórházból, és apu azt mondta:
– Lakjál nálam!
Azt gondoltam, az klassz lesz, mert ott vannak motorok,
kiskutyák meg petárdák a lakókocsiknál. Még az is lehet, hogy
én is kapok egy motort.
Wavy pedig mindig egészséges dolgokkal, zabkásával meg
zöldbabbal etetett. Apunál Sandy megengedte, hogy cukormázas
sütit meg fagyasztott pizzát egyek.
Meg féltem is mamától. Más ember lett.
– Várd ki! – mondta Wavy. Az volt a szabály, hogy Ne beszélj,
amíg mama nem szól hozzád! Várd ki, hogy megtudjad, melyik
mama éppen! Ha mama azt mondta, hogy „Jaj, Istenem, olyan
egyedül vagyok!”, akkor megölelhettem.
Ha mama azt mondta, hogy „Semmirekellő szarházi! Majd én
megmutatom neki!”, akkor vigyázni kellett. Még Kellen sem
szívesen jött be a házba, amikor ilyen volt, pedig ő sokkal
erősebb apunál.
Mielőtt mama kijött a kórházból, Sandy segített összepakolni
a cuccomat. Bepakoltuk Wavy ruháit is, miközben ő az ágyon
ült, és a takaróját fogta.
– Elvihetjük magunkkal a takarót is, édesem. – Sandy
kinyújtotta a kezét, és majdnem butaságot csinált. Csak Kellen
meg én érhettünk Wavyhez. És nagyot tudott ütni. Na, öregem,
abból nem kértem!
– Ne nyúlj hozzá! – mondtam.
– Mi? – Sandy olyan bután nézett, mint aki be van tépve.
Wavy felállt, Sandy meg hajtogatni kezdte a takaróját.
– Ne! – mondta Wavy. Mivel Sandy nem hagyta abba, Wavy
hangosan megismételte:
– NE!
– Nem akarod magaddal vinni a takaródat?
– Nem az ő takarója – mondtam. Nagyira én már nem
emlékeztem, de ő csinálta a takarót Wavynek, és én tudtam a
szabályt. Semmi nem a tiéd. Tudtam a szabályt, de egyáltalán
nem tetszett. Az én holmim az enyém, például az a zsebkés is,
amit Sean bácsitól kaptam. Ha valaki megpróbálja elvenni
tőlem, behúzok neki egyet.
Sandy visszatette a takarót az ágyra, és a többi cuccot kivitte a
kocsihoz.
Amikor leértünk a dombról, először megmutattam Wavynek a
kiskutyákat a garázsban. Az állatok hozzáérhettek Wavyhez.
Simogatta őket, és megengedte, hogy felmásszanak az ölébe.
Petárdázni akartam, de kint nagyon meleg lett, úgyhogy azt
mondtam:
– Menjünk tévét nézni! – Ez sem volt nekünk a farmházban.
Wavynek volt egy kistévéje, nyuszifülhöz hasonló antennával, de
Sandynél műholdas tévé volt. Csak akkor láttuk, hogy ott van
apu, Kellen meg Butch, amikor bementünk.
– Hé, gyere ide, kölyök! – mondta apu. És akkor meglátta
Wavyt.
Kiabálni kezdett:
– Sandy! Sandy! – Végre bejött. Biztos zuhanyozott, mert
törülközőt csavart a fejére.
– Mi a francot keres itt Wavy? – Azt hittem, apu nem látja
Wavyt, de egyenesen rámutatott.
– De hát nem azt mondtad, hogy hozzam át a kölyköket? Te...
– Azt mondtam, hogy a kölyköt. Vidd vissza Wavyt a
farmházba!
– Majd én visszaviszem – szólalt meg Kellen.
Miután Wavy elment, nem akartam, hogy jó legyen apunál
lakni. Nem igazságos, hogy én jól érzem magam, ő meg nem. De
ott voltak a kiskutyák, később pedig apu vett nekem egy motort,
és megtanított motorozni. Különben is, Wavy nem nagyon akart
ott lakni, és találkozhattam is vele. Néha eljöttek Kellennel,
időnként meg belopózott hozzám, hogy találkozhassunk. És
olykor az is megesett, hogy reggelente, mielőtt a többiek
felébredtek, átvágtam a mezőn, és meg sem álltam a farmházig.
Az volt a legjobb!
 13

KELLEN

JÓ PÁRSZOR KIVERTEM VOLNA A SZART LIAMBŐL, de a legszívesebben

akkor tettem volna meg, amikor Wavyt elküldte. Az arca
kifejezéstelenné vált, és úgy is maradt, amíg ki nem mentünk a
kocsibejáróra. Wavy elkomorodott, amikor meglátta a Willys
teherautót.
– A motorom a műhelyben van – mondtam. – Unom már,
hogy állandóan megsérül. Egy ideig a teherautóval fogunk járni.
Wavy csoszogva jött oda, de azt hagyta, hogy megfogjam a
kezét, és segítsek neki beszállni a kocsiba.
– Tudod, ez az öreg Cutcheon teherautója. Jó kis járgány.
Plusz egyidős az öreg fiával. Pár évvel ezelőtt adta el nekem,
amikor megszületett az unokája, és vett magának egy új Fordot.
De azért még mindig büszke rá. Azt mondja, soha nem hagyta
cserben.
Wavy mindent tudott a teherautóról; én pedig csak próbáltam
kitölteni a csendet.
– Különben sem akarnál a lakókocsiknál élni. Állandó a zaj,
nem beszélve arról, hogy füstölnek. Bűzlik az egész környék.
Nem tetszene neked.
Amikor a farmház felé vezető útra fordultam, azt mondta:
– Nem.
Nem hibáztattam, amiért nem akart odamenni. Val feküdt,
egy ápolónő volt mellette – valami idegen. Megfordultam, és
végighajtottam azon az úton, ahol körbemotoroztuk a tavat, de
teherautóval már nem volt ugyanolyan. Annak ellenére
sajnáltam, hogy eladtam a Barracudát, hogy szép kis pénzt
kerestem vele. Gyatra időzítés volt a részemről. Amikor elértük
Powell határát, két lehetőségünk maradt: az én házam, vagy a
műhely.
– Van olyan hely, ahová szívesen mennél, Wavy?
Egy másodpercnyi szünet után rám mutatott.
– Igen, elmehetünk hozzám.
– Nálad lakni – mondta.
– Nem lakhatsz nálam.
Valójában ez volt a helyzet, amíg Val kórházban volt, de
ennek most véget kellett vetni.
Nem tudtam, mi egyebet mondhatnék még, így aztán
hazahajtottam, és rákanyarodtam a kocsibeállóra. Wavy elnyúlt
az ülésen, és a szélvédőn keresztül a garázs kifakult
azbesztborítását bámulta. Olyan kicsinek és fáradtnak látszott,
mint a mamám a halála előtt.
– Nem miattam, Wavy. Másoknak nem tetszene, hogy nálam
laksz, mert nem vagyok a rokonod. Esetleg a nagynénédhez
költözhetnél. Ők a rokonaid.
Ennek volt értelme, de kábé ez volt az utolsó, amit akartam.
Tulsa messze van, és abból ítélve, ahogy a nagynénje a múltkor
rám nézett, nemigen látogathatnám meg Wavyt. Viszont hátha
jobb dolga lenne nélkülem. Rendezett élete lehetne, jó
emberekkel körülvéve.
– És mi lenne, ha... – Törtem a fejem, hogy kitaláljak valamit.
Van egy másik szobám. A súlyzópadot kirakhatnám a garázsba,
és betennék oda egy ágyat. Csakhogy az sem oldaná meg a valós
problémát. Azt, hogy nálam lakna.
– Feleségül kell venned – mondta. Meghallotta volna, amit
Liam a kórházban mondott? Reméltem, hogy Wavy nem hiszi el
azt a szarságot, hogy Val körül legyeskedem.
– Kit vegyek feleségül? – kérdeztem.
Rám mutatott, aztán a maga megszokott, lassú módján
magára.
Önkéntelenül elnevettem magam. Na, nem azért, mert
viccesnek találtam, hanem a döbbenettől. Wavy keresztülnézett
rajtam, mintha ott sem lennék. Nem tréfált, én meg
legszívesebben visszacsináltam volna.
– Nem rajtad nevetek, kicsim. Csak a meglepetéstől. Nem
számítottam rá, hogy ezt fogod mondani. – Meg se mukkant. Ki
akarta kényszeríteni belőlem a választ.
– Tudod jól, hogy nem házasodhatunk össze.
– Miért?
– Nem hiszem, hogy Liamnek tetszene.
Megvonta a vállát, mert ostoba indok volt. Hiszen Liam
kirúgta őt.
– Jó feleség lennék – mondta.
– Tudom, hogy jó feleség lennél. Szeretem a főztödet,
kitakarítod a házat, és tudsz könyvelni is. Szóval, ha csak erről
lenne szó, vagy arról, hogy akarok-e veled lenni, akkor, persze,
de hát te még túl fiatal vagy a házassághoz.
Amikor Wavyvel és Donallal kint voltunk a farmházban, az
majdnem olyan volt, mintha papás-mamást játszanánk.
Csakhogy Wavy nem szokott játszadozni.
– Ide hallgass! Pár hét múlva kezdődik az iskola. Hétkor
elmész otthonról, akkor Val még alszik. Iskola után eljöhetsz
hozzám vagy le a műhelybe, és ott maradhatsz egészen zárásig.
Aztán megvacsorázunk, megcsinálod a leckét, tévézel, és
lefekvés előtt visszaviszlek a farmházba.
Wavy nem válaszolt, se nem bólintott, a vállát sem vonta meg.
Semmi.
– Hé! – mondtam neki. – Hé!
Kinyújtottam a kezemet, és életemben először megérintettem
a haját, anélkül hogy biztatásra vártam volna. Még erre sem
reagált. Nem hajolt közelebb, de a kezemet sem tolta el. Biztos
volt valami sértő az ajánlatomban. Ezen gondolkodtam,
miközben ott ültünk, és a ház hátsó ajtaját bámultuk.
Beindítottam a teherautót, és a barkácsbolt felé vettem az irányt.
Még éppen zárás előtt odaértünk. Átmentem Wavy oldalára, és
amikor kinyitottam a teherautó ajtaját, szinte kizuhant a
járdára, úgy támaszkodott rá.
– Gyere, beszerzünk valamit! – mondtam.
A földön húzva az új csizmája sarkát jött utánam. Amíg az
eladót kerestem, megállt az üzlet közepén, és a polcra kipakolt
autóviaszok között bámult kifelé.
Amikor visszaértem, még mindig ugyanazt csinálta. Megint
olyan érzésem támadt, hogy egy vadállattal van dolgom. Csak
nem őzzel, hanem egy olyan rókával, amilyet egyszer az út
mentén láttam elütve. Még vitte ugyan a lába, de haldoklott.
A tenyeremet melegítette a frissen másolt kulcs. Grafitszagú
volt.
– Ez a tiéd. Bejöhetsz a házamba, amikor csak akarsz, akár
otthon vagyok, akár nem. Rajtad kívül csak az öreg Cutcheonnak
van kulcsa hozzá, de csak arra az esetre, ha valami történne
velem.
Odanyújtottam a kulcsot Wavynek, de csak nézte. Ha nem
veszi el, gondoltam, az azt jelenti, hogy végzett velem. Nem
voltam rá felkészülve, úgyhogy tovább beszéltem.
– Három évvel ezelőtt vettem a házat. Mr. Cutcheon volt a
kezes a kölcsönhöz. Ha még pár olyan üzletet nyélbe ütök, mint
a Barracuda, és hozzáteszem a Liamnál keresett plusz pénzt, úgy
gondolom, két év múlva ki tudom fizetni. Nem egy nagy ház, de
mégiscsak az enyém. Ott nem kell eltűrnöm senkinek a
baromságait. Ezért adom neked a kulcsot. Hogy a tiéd is legyen a
ház. Hogy legyen hová menned. Ha nem is lakhatsz nálam, tied
lesz a másik hálószoba. Kitakarítom, és akkor az lesz a te szobád.
Végül kinyújtotta a kezét a kulcsért, szorosan megmarkolta,
és a csizmája szárába csúsztatta.
Ahogy kimentünk a barkácsboltból, megkérdeztem, hová akar
menni.
– Haza – felelte. Azt kívántam, bárcsak ne a farmház lenne a
haza, de az volt.
Amikor odaértünk, ismeretlen kocsi állt a bejárón, egy ’72-es
Buick kombi. Az ápolónő autója. Leállítottam a motort, de
mielőtt kinyithattam volna az ajtót, Wavy kivette a slusszkulcsot
a kezemből, és visszadugta a helyére.
– Nem akarod, hogy bemenjek? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Tudom, hogy dühös vagy, de azért adsz egy puszit? –
kérdeztem.
Kinyitotta az ajtót, kiszállt, és vissza sem nézve odament a
verandalépcsőhöz. Ahogy ott ültem a kocsiban, és
megpróbáltam kitalálni, mit csináljak, megláttam a választ.
Willys műszerfalára, a porba írta, hogy HAZUDÓS.
Olyan érzés volt, mintha hasba rúgtak volna. De nem ő rúgott
belém, hanem az élet. És Wavybe is belerúgott, amikor csak
tehette.
HARMADIK RÉSZ
 1

PATTY

1982 szeptembere

PATTY TÖBB HELYEN IS ÚGY VÉGEZTE AZ OTTHONI BETEGÁPOLÁST,

mintha családtag lenne, de Quinnéknél történt először, hogy
inkább ápoltnak érezte magát a bolondokházában. Amikor a
házhoz ért, a páciensen kívül csak Casey-t, a nappalos ápolónőt
találta ott.
– Senki nem volt itt. Amikor a mentővel meghoztuk Mrs.
Quinnt, a hátsó ajtó nyitva volt – mondta Casey. Az a fajta
pörgős, „adj-neki-mindent-bele” típus volt, aki addig nyaggatja a
betegeket, amíg kikelnek az ágyból, és elmennek gyógytornára.
A ház tisztább volt, mint amire Patty számított. Kívülről évek
óta nem festették, de a padló fel volt mosva, és a fürdőszobában
hipószag terjengett. Az ágyon tiszta ágynemű, a
konyhaszekrényben pedig tiszta edények fogadták.
Tudta, hogy vannak gyerekek – a kisfiú, aki megsérült a
balesetben, meg egy idősebb lány –, de nekik nyomuk sem volt.
Mrs. Quinn hálószobája elöl, a nappali mellett volt, a másik
hálószoba pedig az ebédlő szomszédságában. Felnőtt méretű ágy
volt benne. Játékokat vagy gyerekruhákat sehol nem látott, csak
zsírkrétanyomokat a falon, az ágy mögött.
Miután beadta Mrs. Quinnek a soron következő adag
fájdalomcsillapítót, Patty felóvakodott a keskeny, tetőtérbe
vezető lépcsőn. Ott egy ágyat talált, rajta kézzel készített takaró.
Csak a plafonra ragasztott, foszforeszkáló csillagok utaltak arra,
hogy gyerekszoba lehet.
Sötét volt, amikor egy jármű hajtott be a ház elé. Pár perc
múlva nyílt a hátsó ajtó, és Patty épp akkor ért a konyhába,
amikor egy szőke kislány becsapta maga mögött.
– Szervusz! Patty vagyok, az éjszakás ápolónő, anyukádat
fogom gondozni. Téged hogy hívnak?
A kislány két óvatos lépést tett előre.
– Minden rendben van, édesem. Apukád mondta, hogy idejön
egy ápolónő? Azért vagyok itt, hogy biztosan bevegye a
gyógyszereit és jobban legyen.
A kislány megkerülte az asztalt, átment a másik oldalra, és
Pattyben tudatosult, hogy el fog szaladni mellette. Ekkor ismét
nyílt a hátsó ajtó, és egy nagydarab, zsíros fekete hajú férfi lépett
a házba. Egy pillanatig Pattyt nézte, aztán a pillantása
átvándorolt a lányra, aki megfordult, és felszaladt a lépcsőn.
– Wavy! A rohadt életbe, Wavy! – A férfi a nyomába eredt, és
kiabált. – Ezt nem mondhatod! Mikor hazudtam én neked?
A férfi is felviharzott a lépcsőn, és Patty hallotta föntről a
lépteit meg a hangját, de a kislány egy szót sem szólt. Majdnem
két órán át voltak odafent, a kislánynak már régen ágyban lett
volna a helye.
Patty többször is gondolt rá, hogy felmegy, és megnézi őket,
de minden alkalommal meggyőzte magát, hogy jobb lesz várni.
Végül a férfi lassan lejött a lépcsőn. Láthatólag összerezzent,
hogy Pattyt ott találja a konyhaasztalnál ülve, előtte egy csésze
kávéval. Patty nem zavartatta magát. Megszokta már, hogy néha
neki kell megtennie az első lépést. Felállt, és kezet nyújtott.
– Jó estét! Patty Bruce vagyok, az éjszakás ápolónő. Mr.
Quinn vett fel, hogy gondozzam a feleségét.
– Elnézést a ricsaj miatt. Remélem, nem ébresztettük fel a
beteget. – A férfi megrázta a kezét. – Jesse Joe Kellen vagyok, a
család barátja.
– A kislány Mrs. Quinn lánya?
– Igen, ő Wavy. Egy kicsit zaklatott.
– Ebben nincs semmi szokatlan. Ha a szülő súlyosan
megsérül, az nagyon felzaklatja a gyerekeket, akik nincsenek
hozzászokva, hogy tehetetlennek lássák a szüleiket.
 A férfi bólintott, szórakozottan a hajához nyúlt, és kiszedett
belőle egy, a feje búbjára tűzött kakastollat.
– Nagyon sajnálom, hogy így berontottam. Nincs szüksége
valamire? Reggel jövök Wavyért, úgyhogy bevásárolhatok, ha
bármi kell. Wavy mindent kimosott, szóval talál tiszta
törülközőt.
– Azt tudja, mikor jön Mr. Quinn?
– Hát ő... igazából nem lakik itt. A domb alján lakik. Tudja,
hol van az a másik út, ahol egypár lakókocsi áll?
– Ez azt jelenti, hogy Wavy ma éjjel egyedül lesz itt?
– Nem, ha maga itt marad – válaszolta a férfi.
– Nem akarok nyersen fogalmazni, de a gyerekfelügyelet nem
tartozik a feladatkörömbe.
Mr. Kellen felnevetett.
– Wavynek nem kell bébicsősz. Lefekszik egyedül, és csinál
magának reggelit is. Legjobb lesz, ha békén hagyja.
– Hagyjam békén?
– Csak tegyen úgy, mintha itt sem lenne! Ha azt hallja, hogy
az éjszaka közepén felkel, nem kell, hogy megnézze. Azt szereti,
ha békén hagyják.
Patty úgy összezavarodott, hogy nem tudott mit mondani. A
szemüvegét feltolta a homlokára, megdörzsölte a szemét, és
érezte, hogy meg fog fájdulni a feje. Időközben Mr. Kellen
kiment a konyhaajtón. Gondolta, hogy utánamegy, de úgy tűnt,
nincs semmi értelme.
Miután Patty éjfélkor ránézett Mrs. Quinnre, bement a
nappaliba, és lefeküdt az újnak látszó kanapéra. Bizonyára
elszundíthatott, mert arra ébredt, hogy valaki motoszkál a
konyhában. Patty benézett Mrs. Quinn szobájába, aki továbbra
is aludt, vagy legalábbis elbódította a fájdalomcsillapító.
Egy pillanatra fény villant fel a konyhában, ahogy kinyílt és
becsukódott a hűtő ajtaja, de egyébként teljes volt a sötétség.
Aztán nyílt a konyhaszekrény ajtaja, és egy edény csörrent
halkan a konyhapulton. A kislány ilyenkor eszik? A sötétben?
Vagy talán alvajáró?
Patty, aki a lengőajtó mögött állt, majdnem kimondta a lány
nevét, de hirtelen eszébe jutott Mr. Kellen talányos
figyelmeztetése: Ha azt hallja, hogy az éjszaka közepén felkel,
nem kell, hogy megnézze. Nem valamelyik tündérmesében
hangzik el ez a figyelmeztetés? A Szépség és a Szörnyetegben?
Vagy a Kékszakállban? Pár perccel később a kislány felment a
lépcsőn, és ezzel megoldódott Patty dilemmája.
Reggel, amikor Casey megérkezett, a lány már felöltözve jött
le az emeletről. Casey azt mondta:
– Ez bizonyára Wavy lesz. Összeismerkedtetek tegnap este?
– Fogjuk rá – válaszolta Patty.
Kintről autóduda hangja hallatszott. Wavy megint csak
megkerülte a konyhaasztalt, biztosítva a menekülési útvonalát,
és Casey meg Patty követték a konyhaajtóig. A behajtón ócska
teherautó állt, Mr. Kellen letekerte az ablakát, és azt kiabálta:
– Bocs! A motorra még várni kell egy keveset, rendben?
Wavy leszaladt a verandalépcsőn, és beszállt a teherautóba.
– Fura egy kislány – mondta Casey
– Nem is tudod, mennyire. – Patty mindent elmesélt neki,
pedig ezzel egy órát ráhúzott a műszakjára.
Tapasztalatot kellett cserélnie valakivel, és a Casey-vel
folytatott mindennapos eszmecserék legalább meggyőzték arról,
hogy nem csak ő tartja különösnek a családot.
Casey szerint nem sok említésre méltó dolog történt a nappali
műszak alatt. Mrs. Quinn az első két hét nagy részét átaludta, és
egyáltalán nem beszélt, kivéve, amikor a fájdalmaira
panaszkodott, és azt kérdezgette, hol van a férje meg a gyerekei.
– Én mégis mit mondhatnék neki? Azóta nem találkoztam a
férjével, hogy alkalmazott, a fiát soha nem láttam, a lánya meg
minden este későn jön haza, valami motoros vagánnyal.
– És a kislány nem is tölti itt az egész éjszakát – tette hozzá
Patty.
– Komolyan mondod?
– Biztosan tudom, hogy éjszaka ki szokott szökni.
– Hány éves lehet? Tizenhárom? És éjszakánként kiszökik? –
kérdezte Casey.
– Sőt van, hogy egyáltalán haza sem jön.
– Szóltál erről valakinek?
– Hát, Mrs. Quinnek mondtam. Azt felelte, hogy: „Biztosan
Kellennél van.” Úgy látom, ez neki éppen elég.
– Te jó ég! Arra nem gondoltál, hogy beszélni kellene
Marjoryvel?
Marjory volt a főnökük, és a javaslat felbosszantotta Pattyt.
Casey biztatta, hogy Marjoryhez forduljon a problémával, de ő
nem ment volna. Ilyenformán, ha Quinnék azt mondanák,
„Hogy meri megrágalmazni egy kedves barátunkat?”, akkor
Patty lenne a rágalmazó. Ha Patty nem jelenti a dolgot, és valami
illetlenség történik, Casey nyugodtan mondhatja: „Miért nem
szóltál róla valakinek?”
– És mit vettél még észre? – kérdezte Casey
– Wavy éjszakánként leoson a konyhába enni, de hogy őszinte
legyek, én is azt csinálom.
Casey nevetett, és Patty örült, hogy nem mondta ki a többi
dolgot, ami állandóan az eszében járt. Aznap éjjel, amikor Kellen
felment Wavy szobájába és veszekedtek, egy mondat megütötte
a fülét: „Én igenis szeretlek”, mondta a férfi, kinek dörmögő
hangja átszűrődött a plafonon. „Bármi történjék is, szeretlek.” A
család barátja nem mondana ilyesmit egy tizenhárom éves
kislánynak. De most már késő volt elmondani Casey-nek, akit
csak az érdekelt volna, hogy miért nem szólt Patty azonnal.
 2

WAVY

GYÖNYÖRŰ VOLT A MOTOR. Csillagokkal volt teleragasztva a

sárvédő, amelyek csillogó, mélykék alapon egészen a
tanksapkáig nyúltak – olyan volt az egész, mint az augusztusi
égbolt a sötét színű holddal. Kellen nagyon cukkolt vele, de
mégis annak rendje-módja szerint ragasztotta fel a csillagokat. A
Kassziopeia és a Kefeusz középre, a többi csillag a két szélre
került. Ha Kellen felült a motorra, az Orion a combja alatt volt, s
ott ragyogott a három csillag az Orion övéből. Minden egyes
csillag egy pici darab ezüstfóliából készült, amelyet a
benzintankra ragasztott, az áttetsző fényezés alá.
Ha ránéztem, úgy belesajdult a szívem, hogy alig kaptam
levegőt. Nem azért, mert olyan szép volt a motor, hanem mert
azt reméltem, hogy az enyém lesz. De tudtam, hogy ez egyáltalán
nem biztos. Semmi nem az enyém. Csakhogy ez a szabály sem
akadályozta meg, hogy Kellent csak magamnak akarjam. A
kezemet a benzintankra tettem, és mosolyogni próbáltam, de túl
sok minden feszített belülről.
Kellennek műhelyszaga volt, ebből tudtam, hogy épphogy
csak befejezte a motort. És egyenesen az iskolához jött vele, hogy
rögtön megmutassa. A parkolóban várt rám.
– Tetszik? – kérdezte.
Egy fejbólintás kíséretében azt feleltem:
– Igen, gyönyörű.
Abból tudtam, hogy nem elégedett a válaszommal, hogy egyik
lábáról a másikra állt, és szerette volna végigsimítani a hajamat,
de nem tette.
– A tőled kapott könyv alapján csinálom, hogy biztos jól
ragasszam fel őket. Jó helyen vannak?
Megint csak bólintottam.
– Szóval tetszik, de még mindig haragszol rám?
A kezét az ülésen nyugtatva odahajolt hozzám, és rám lehelt.
Szerettem ezt. A lehelete meleg és jégmentaillatú volt. Azért
akarta, hogy beszéljek hozzá, mert neki is fájt a szíve. Nem
akartam undok lenni, de néha veszélyes volt kinyitni a számat és
szavakat ejteni ki rajta. Máskor meg úgy összeszorult a torkom,
hogy a szavak bennakadtak. Amikor a Fazékfejűre néztem, arra
a sok munkára, amit elvégzett, nem éppen kedves szavak
akadtak meg a torkomban. Például olyanok, hogy: Nem tetszik,
ha kígyótetoválásos lányokkal fogsz furikázni rajta.
Tudtam, hogy megszegem a szabályt, de a kezemet a keze
mellé tettem az ülésre. Új ülés volt, hátul magasított, az utas
számára.
– Enyém – mondtam.
– Igen, a te helyed, Wavy. Szeretek veled motorozni. Bocs,
hogy ilyen soká tartott a festés, de... azt sem tudom, hány réteg
áttetsző lakk van rajta. Meglepetésnek szántam, de úgy a
helyükre ragasztani azokat az apró csillagokat, hogy te nem
mondtad meg, hová valók, kegyetlen volt.
– Csak az enyém – mondtam. Nem érdekelt, hogy megszegem
a szabályt.
– Csak a tiéd? – Kellen felegyenesedett. A napfény
megcsillant a hajamon, ott, ahol eddig árnyékot vetett rá. –
Rajta! Vedd fel a sisakot, és próbáljuk ki!
Azt is nagyon szerettem, ahogy átvetette a lábát a motoron,
majd egy határozott rúgással beindította, és ráhelyezte a súlyát.
De a motor nem volt az enyém. Más lányok is lehetnek.
Kígyótetoválásos lányok. Parfümillatú lányok, akikre ráadja a
dzsekijét. Bárcsak ne lenne olyan gyönyörű a motor! Bárcsak
maradt volna az eredeti szürke, vagy olyan zöld-sárga
lángnyelves, amilyen a balesete idején volt! Bárcsak ne lenne
olyan jó érzés mögötte ülni, és átkarolni motorozás közben!
Nem akartam érezni, ahogy a körülöttem örvénylő szél belekap a
ruhámba. Megnyugodtam tőle, pedig nem akartam.
 3

MISS HUMPHRIES

AZ ELMÚLT NEGYVEN ÉV SORÁN GYAKRAN ELŐFORDULT, hogy Miss

Humphries a jól begyakorolt választ adta a vevőnek. Mivel az
üzlete közel volt a Megyei Bírósághoz, havonta egy-két
alkalommal előfordult, hogy valami ápolatlan külsejű férfi lépett
be az utcáról, és azt mondta:
– Jegygyűrűt szeretnék vásárolni.
Ez az eset is beleillett a képbe: nagydarab férfi jött be,
olajfoltos farmernadrágban és motoroscsizmában, sonkának
beillő karját tetoválások borították. Ideges volt, kerülte a
szemkontaktust. Néha, mint ez alkalommal is, a férfi gyerekkel
volt együtt. Talán nemsokára a nevelt lánya lesz. Ahhoz
nagyocska volt, és túlságosan világos hajú, hogy a vér szerinti
gyereke legyen.
Mindössze pár lépést tettek befelé a boltba, és Miss
Humphries máris rájuk villantotta legszívélyesebb, biztatónak
szánt mosolyát. Aztán így szólt:
– Tudják, van egy jó kis drogéria a Tizennegyedik és a
Mohawk sarkán. Ok árulnak sima aranygyűrűket, igazán jó áron.
– Soha nem viselkedett bántóan, de úgy gondolta, szívességet
tesz az embereknek, ha megóvja őket attól, hogy kínos helyzetbe
hozzák magukat.
– Nem sima karikagyűrűt szeretnék – mondta a férfi. –
Hanem igazi gyűrűt. Gyémántköveset.
– Nos, nagy választékunk van jegygyűrűkből. Ebben a
tartóban egyszerű, de elegáns darabok vannak, negyedkarátostól
fölfelé.
– Gyere! Nézd meg, kicsim! Te válaszd ki!
A lány odalépett a pulthoz, és a vakító fényben, amely a
drágaköves gyűrűket megvilágította, kiderült, hogy nem az,
akire Miss Humphries számított. Nem az a fajta mosdatlan
teremtés, aki általában az ápolatlan fickókkal jött. Az arca
rózsaszínű volt, és a haja nem azért tapadt a fejére, mert nem
mosta meg, hanem mert vékonyszálú volt. Halványkék, elöl
pliszírozott ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint Velázquez Margit
infánsnője motoroscsizmában.
Miss Humphries utálta az ujjlenyomatokat törölgetni az
üvegezett tárolókról, de a kislány hozzá sem nyúlt a vitrinhez.
Kezét maga mellett tartva állt, úgy nézte a gyűrűket.
– Ha valami különlegeset keresnek, ebben a tárolóban van
néhány szép antik gyűrűnk. A bátyám időnként szokott
hagyatékból ékszereket vásárolni.
A lány továbblépett a pult mellett, és belenézett abba a
tárolóba. A mostohaapja követte, és figyelte őt, de nem
avatkozott a dolgába. Az ápolatlan fickók ekkor már rendszerint
feszengeni kezdtek, mivel leolvastak egy-két árcédulát. De ez a
férfi lazábbnak tűnt.
Miss Humphries a férfihoz alkalmazkodva csendben maradt,
de elcsípte azt a pillanatot, amikor a lány rátalált arra, ami
tetszett neki.
A pillantása élesebbé vált, és előrehajolt. Lehet, hogy minden
nő vonzalmat érez a gyémántgyűrűk iránt. Szarkaösztön.
– Melyik tetszik? – kérdezte Mrs. Humphries. Volt néhány
kedvezőbb árú gyűrű is a hagyatékból származó ékszerek között.
Gyémántszilánkok, aprólékosan díszített, tízkarátos viktoriánus
foglalatban. Drágább, mint a húszdolláros arany karikagyűrű a
drogériában, de kétszáz dollár alatt van. Az apa áthajolt a lány
feje fölött, és belenézett a tárolóba.
– Látom, melyik az. Azt minek hívják, amelyik csillaghoz
hasonlít? – érdeklődött.
– Csillagzafírnak. – Jól ismerte azt a gyűrűt, és majd’
meghasadt a szíve, hogy a kislány ilyen szép gyűrűt választott az
anyukájának. Olyat, amilyet a leendő apja nem engedhet meg
magának. Mrs. Humphries ezen a ponton rendszerint
megmondta az árat, mielőtt kinyitotta volna a tárolót. Így
megszabadult a makacskodó vevőktől, akik azt mondták, hogy:
„Valamivel kevesebbet akartam rákölteni.” A kislány
tisztelettudóan viselkedett, és nem volt nagy a délutáni
forgalom, így hát Mrs. Humphries levette a kulcscsomót a
csuklójáról, és kinyitotta a vitrint.
– Viktória korabeli, a tizenkilencedik század végéről. A
gyémánt természetes, valamivel több mint egykarátos, E színű,
vagyis színtelen gyémánt, szabad szemmel nem látható benne
zárvány, és öt, egyenként egytized karátos természetes
csillagzafír veszi körül. – Pusztán azért mondta el mindezt, mert
olyan kellemes érzés volt, bár tudta jól, hogy egyikük sincs
tisztában szavai jelentésével. Amikor a bársony alátétre helyezte
a gyűrűt, gondosan megpöckölte az árcédulát a kisujjával, hogy
jól láthatóvá váljon. A kislány lábujjhegyre állt, és lenézett a
gyűrűre. Majd a férfire nézett.
– Azt? – kérdezte.
A lány bólintott.
– Akkor azt kérjük. Rá tudja igazítani az ujjára, ugye?
– Igen, természetesen lehet változtatni a méretén. Tudják,
milyen nagyságúra lesz szükség?
– Amekkora neki kell. Nem tudom, hogy szokták megmérni.
Mrs. Humphries csak akkor értette meg, hogy neki lesz,
amikor a lány odatartotta a kezét. Hogy megdöbbenését
eltitkolja, Mrs. Humphries elfordult, és elővette a
méretezőgyűrűket. Elszöszmötölt velük, nem tudta, melyikkel
kezdje. Általában a hatos mérettel indított. Körülbelül az volt az
átlag női méret, de mekkora kell egy kislánynak? Odanyújtotta a
négyes méretet, de a lány ujja eltűnt benne. A hármas is laza
volt. Maradt a kettes, az egyes és a háromnegyedes, de ezek már
problémásak voltak.
– A foglalat szélessége a lényeg – mondta Miss Humphries. –
Megbeszélem a bátyámmal, de attól tartok, ha hármasnál
kisebb, akkor a foglalatot is meg kell hajlítani, hogy passzoljon a
sínhez. Persze még nőni fog a keze, és a foglalatot is át kellene
alakítani úgy, hogy a sín méretén is lehessen változtatni.
Szerintem, ha a négyest választjuk, és beleteszünk egy műanyag
szűkítőt, az jó lehet. Amikor egy kicsit megnő a keze, akkor a
műanyag szűkítőt kivehetik belőle, a gyűrű méretén megint
igazíttatni kell.
Csak fecsegett, és nem tudta abbahagyni. Az a lényeg,
mondta volna legszívesebben, hogy gyereknek nem szokás
eljegyzési gyűrűt vásárolni.
– Mindegy, csak jó legyen – mondta a férfi. – Mikorra lesz
kész?
– Szerintem péntek délutánra meg tudjuk csinálni.
Mindketten csalódottnak tűntek, de a férfi végül rábólintott.
Miss Humphries szokatlanul merev ujjakkal állította ki a
papírt, miközben fel-felpillantott rájuk. Még véletlenül sem
érintették meg egymást. A lány a háta mögött összekulcsolt
kezekkel állt. A férfi a derékszíja bújtatójába akasztotta be a
hüvelykujját, a másik kezét pedig zsebre tette. Amikor Mrs.
Humphries a pultra tette a papírt, a férfi kivette a kezét a
zsebéből, és egy összesodort, befőttesgumival összefogott
bankjegyköteget vett elő. Levette róla a gumit, és elkezdte
kiszámolni a százdollárosokat. Miss Humphries úgy érezte,
megszégyenítik, amiért azt hitte, hogy a férfinak nincs elég pénze
a gyűrűre.
– A méretre igazítás díját korrigálni fogjuk, mert nagyon sok
felesleges aranyat el kell távolitanunk. Le fogjuk mérni, és
visszatérítjük a különbözet árát. – Figyelte, ahogy a
százdollárosok kupaca egyre nőtt, és amikor a férfi végzett,
megszámolta a pénzt, s úgy tette a kasszába.
– Eggyel többet adott – mondta.
– Azért, mert olyan kedves volt – mondta a férfi.
– Én egyáltalán nem azért...
– Péntekre lesz kész?
– Igen.
– Köszönöm.
A következő pillanatban már az ajtón kívül voltak, ő pedig a
százdollárosra meredt. Több mint negyven éve áll az ékszeres
pult mögött, de még soha senki nem adott neki „borravalót”.

Amikor a férfi a kislánnyal visszajött pénteken, Clifford állt a

pult mögött. Éppen belefogott volna a saját, kevésbé
diplomatikus, eltántorító beszédébe, amikor Miss Humphries
közbelépett.
– Ó, hát itt vannak! – mondta ugyanazon a vidám hangon,
mint korábban, hátha el tudja küldeni őket. – Clifford, a méretre
igazított, csillagzafíros gyűrűért jöttek!
A bátyja felvonta a szemöldökét, de kimérten felállt, és a
hátsó helyiségbe ment. Korábban volt néhány keresetlen szava
azzal kapcsolatban, hogy felnőtt jegygyűrűt igazítanak egy
kislány méretére.
Amikor visszajött a gyűrű papírjával és a bársonybevonatú
díszdobozzal, még mindig rosszallóan nézett. Ami ennél is
kellemetlenebb volt, hogy ott állt Miss Humphries könyökénél,
miközben a nő kiszámolta, mennyi visszatérítés jár a gyűrűből
kivett arany után, és örült, hogy nem említette a plusz száz
dollárt, ami diszkréten a pénztárcájába vándorolt a kassza
helyett.
– Nos, megnézzük, jó-e a méret? – kérdezte Miss Humphries,
miután becsukta a kasszát.
Most, hogy eljött a dobozka kinyitásának pillanata, Miss
Humphries nem tudta, hogyan tovább. Ha közönséges gyűrűről
volt szó, rendszerint kitette a bársonyalátétre, hadd próbálja fel
a vevő. Eljegyzési gyűrűknél általában a férfi nyitotta ki a
dobozt, és előfordult, hogy a pár rögtönzött esküvői főpróbát
tartott az üzletben. Miss Humphries odavolt azokért a
pillanatokért, amikor a nő szeme csillag módjára felragyogott, a
férfi pedig izgatottnak és kissé rémüknek látszott. A mozin kívül
ilyenkor érintette meg Miss Humphriest legközelebbről a
szerelem fuvallata.
Átadta a kis dobozt a férfinak, aki egy pillanatnyi habozás
után kinyitotta, és kivette belőle a gyűrűt. A lány nem tétovázott.
A gyűrű nevetségesen aprónak tűnt, ahogy a férfi a hüvelyk– és
mutatóujja közé fogta. A lány kinyújtotta a kezét, és a férfi
ráhúzta a gyűrűt a vékony kis ujjacskára. A foglalat túl nagy volt
a kezéhez képest, de a műanyag betéttel együtt jó volt.
Olyan pillanat lett belőle, amilyet Miss Humphries úgy
imádott. A lány ránézett az ujjára húzott gyűrűre, aztán ragyogó
szemmel felnézett a férfira, aki ideges volt, de boldog. Nem apa
és lánya voltak.
Szerelemesek, jóban-rosszban.
Amikor a férfi lehajolt a kislányhoz, Miss Humphries azt
hitte, meg fogja csókolni. Ő azonban így szólt:
– Most már tudod, ugye? Mától kezdve csak a tiéd.
Megígérem.
A lány bólintott.
A férfi tekintete Miss Humphriesre siklott, és elvörösödött.
– Köszönöm.
– Köszönöm. Remélem, tetszik a gyűrű. Ne felejtse el a
dobozt, kedvesem, és adok hozzá tisztítószert is. – Hirtelen
ötlettől vezérelve a pult alá nyúlt. – A zafír nagyon kényes,
megfelelő tisztítást igényel.
Miután elmentek, Clifford így szólt:
– Itt valami nagyon nem stimmel! Szólhattál volna nekem,
mielőtt eladod nekik a gyűrűt!
– És mit csináltál volna? Készpénzzel fizetett érte.
Miss Humphries a kirakathoz ment, és kinézett. A férfi és a
lány az utca túloldalán, egy motorkerékpár mellett álltak. A lány
mosolygott, miközben felcsatolta a bukósisakját. Miután felült a
motorra, a férfi lehajolt, és akkor, akkor végre megcsókolta a
lányt.
 4

CUTCHEON

JESSE JOE WAVYVEL JÖTT VISSZA A MŰHELYBE, aki a változatosság

kedvéért jókedvűnek tűnt. Egy ilyen korú kislánynak nem
szabadna, hogy ennyi gondja legyen, de neki bizony volt. Ha így
nézzük, ők ketten egymásnak lettek teremtve. Jesse Joe-nak is
éppen eléggé kijutott a szomorúságból.
Aznap mindketten mosolyogtak.
– Látom, jó hangulatban vagytok – mondtam. Azt hittem,
Wavy úgy fog tenni, mint mindig, szégyenlősen rám mosolyog,
aztán elszalad, mint amikor egy macskára ráijesztenek. De nem
ez történt. Helyette odalejtett hozzám, és úgy nyújtotta ki a
kezét, mintha ő lenne az angol királynő. Gyémántgyűrű volt az
ujján. Nagyobb, mint amit az én Paolám negyven éven át viselt.
– Csinos kis darab. Hol vetted?
Átkozott legyek, ha nem nyitotta ki a száját, hogy ezt mondja:
– Kellennel összeházasodunk.
Jesse Joe arcán aggodalmas kifejezés jelent meg, és így szólt:
– Talán jobb lenne, ha ezt nem mondanád el az embereknek,
Wavy.
Wavy rosszallóan nézett rá, úgyhogy tudtam, hogy lesz egypár
szava hozzá, ha egyedül maradnak. Viszont Jesse Joe
meggondolta magát, nem mentek be az irodába, hanem
visszamentek a motorhoz, és elhajtottak.
Jesse Joe egyedül jött vissza egy óra múlva, és bement az
irodába. Utánamentem. Csak Lewinston fűnyírójáról akartam
vele beszélni, de Jesse Joe becsukta az ajtót, hogy Roger ne
hallja, miről van szó. Aztán leült a székére, és áthatóan rám
nézett. Nem tudtam, mit jelentsen ez, mert szerintem üzlettársak
ne nézzenek így egymásra.
– Mielőtt még rákezdesz, öreg... nem fogom elvenni.
– De hát azt hiszi, hogy elveszed. Nem vetted észre.
– Ez nem az, aminek látszik. Nem vagyok olyan fickó.
– Én egy szót sem szóltam.
– Nem, csak bejöttél, és úgy néztél rám – válaszolta.
– Ide figyelj! Én nem néztem rád sehogy. A te dolgod csak rád
tartozik.
Láttam, hogy egy ideig még nem fogunk rátérni a fűnyíróra,
úgyhogy kényelembe helyeztem magam a másik széken. Jesse
Joe hátranyúlt a hűtőbe, kivett két kólát, és az egyiket elém
csúsztatta az asztalon. Így akart bocsánatot kérni.
– Tudod – mondtam neki –, Paola tizennégy éves volt, amikor
elvettem. Én huszonhat voltam. A szüleinek tizenegy gyerekük
volt, örültek, hogy az ő élete sínre került.
– Azok más idők voltak, Mr. Cutcheon. Nem hiszem, hogy
manapság el lehet venni egy tizennégy éves lányt.
– Lehetséges. De akkor miért vettél neki gyűrűt, ha nincs
szándékodban feleségül venni? Ha így folytatod, összetöröd a
szívét.
Nem akartam bűntudatot ébreszteni benne, de a nők
érzékenyek az ilyesmire. Főleg a tizenhárom éves majdnem nők.
Uramisten, a legidősebb lányommal már tízéves korában se
lehetett viccelni, mert azonnal felpattant, és azt mondta, hogy:
„Ne bánj velem úgy, mint egy gyerekkel!”
– Szeretem – mondta halkan. – A gondját akarom viselni.
– Látom, mennyire bízik benned. És ez nem kis dolog a
részéről.
Igazság szerint Wavy legalább annyira a gondját viselte Jesse
Joenak, mint fordítva. Amikor még fiatalabb volt, nemegyszer
azt gondoltam magamban: Egy nap majd nem fog munkába
jönni, mer’ otthon lesz, a szájában egy puskacsővel. Volt egy
nagybátyám, aki ezt csinálta. Jesse Joe a lelke mélyén nagyon
magányos volt, amíg nem jött Wavy.
– Senki más nem vigyáz rá – mondta. – A családja...
A családja csak bajt okozott. Soha nem láttam bizonyítékot
rá, de gyanítottam, hogy Liam Quinn piszkos üzelmeket folytat.
 – Így volt Paolával is. A családjának alig jutott a betevő
falatra, és mivel engem a hadsereg haza akart küldeni, nem
hagyhattam ott éhezni, Olaszországban. Nehéz idők jártak a
fegyverszünet megkötése után. Ezért kell nagyon vigyáznod
magadra. Ha nincs más, aki vigyázzon arra a lányra, akkor
nagyon fontos, hogy rád számíthasson. Még a végén tanácsokat
fog osztogatni az öreg, pedig nem kérte rá senki!
– Rám számíthat – mondta Jesse Joe.
– Akkor nem ígérhetsz olyasmit, amit nem akarsz betartani.
Ha nem szándékozol megnősülni, miért mondtad neki, hogy
igen?
– Mert szeretem, és azt akarom, hogy tudja: komolyan is
gondolom. És tudom, hogy az egy dolog, ha azt mondom,
szeretem, a gyűrű pedig egészen más dolog, de hát azt ő akarta.
Neki ez nagyon fontos. És nekem is. Azért vettem neki szép
gyűrűt. Nem holmi olcsó bóvlit.
– Mennyit költöttél rá, ha szabad kérdeznem?
Gondoltam, hogy túllőttem a célon, de nála soha nem lehetett
tudni. Az a fajta fickó volt, aki a mamája temetése napján is
bejött dolgozni, és egy szót sem szólt. Felállt, amiből arra
következtettem, túl messzire mentem, mert nagydarab ember
volt, és nem mozdította meg azt a hústornyot, ha nem volt
muszáj. Mint amikor a grizzlymedve a hátsó lábára áll, és az
okos ember igyekszik felszívódni. Jesse Joe azonban csak
elővette a tárcáját, odadobta a blokkot az asztalra, és visszaült.
Előrehajoltam, hogy megnézzem. Több mint kétezer dollár volt!
– Hát, gondolom, egy kicsit alábecsültem azzal, hogy csinos
kis darab.
– Ugyanennyit fizettem a Fazékfejűért.
– Jó kis motor!
Nevetett, mert azt gondolta, babonás vénember vagyok, de
tényleg szerencse, hogy a motorja egyidős vele.
– Nem sajnáltam a pénzt a gyűrűre, hiszen olyan boldoggá
tette – mondta Jesse Joe.
– Téged is boldoggá tenne, ha hagynád. Nincs abban semmi
rossz, ha azt gondolod, egyszer majd feleségül veszed. Én már az
első találkozáskor tudtam, hogy el fogom venni Paolát, pedig
akkor még csak tizenhárom éves volt. Nem nyúltam hozzá az
esküvő előtt, és mégis tudtam. – Az az igazság, hogy
hancúroztunk egy kicsit, de nem sokat, mert Paola hívő
katolikus volt.
– Én csak annyit akarok, hogy Wavy tudja: én ott leszek neki.
Nem hiszem, hogy hozzám akarna jönni, ha felnő. Miért is
akarna?
– Sokkal rosszabb is lehetne, mint te vagy.
– Én csak azt tudom, hogy nem vagyok az a fajta pasas, akivel
a lányok hazamennek záróra után, nemhogy hozzám jönnének
feleségül.
– Az két teljesen külön dolog, fiam. Ami a zárórát illeti, van
még abból a whiskyből a fiókodban?
Hál’ istennek, volt még. Nem mintha gyakran innék fényes
nappal, de jót tesz egy-egy korty, ha ilyen komoly dolgokon
rágódunk. Jesse Joe ideadta az üveget, és öntöttem belőle egy
keveset a kólámba. A szülei iszákosok voltak. Azt mondják, ez az
indián vér; nem tudnak ellenállni a szesznek. Az ital meg a
nyomorúság ölte meg a mamáját.
– Különben ennyi az egész – mondta. – Nem azért vettem
neki azt a gyűrűt, mert állandóan körülötte akarok sündörögni,
mint egy kutya. Ha megnő, és megismerkedik egy kedves
fickóval, én boldog leszek, feltéve, ha jól bánik vele.
– És mi lesz, ha megnő, és hozzád akar menni?
Jesse Joe felnevetett, és vesszek meg, ha nem vette elő megint
a whiskyt, és nem löttyintett belőle újra a kólánkba.
– Ez nem járja, hogy itatsz engem, és ezalatt fizetést kapsz
tőlem. Még a kezembe se vettem a franciakulcsot, hogy
összerakjam Lewiston fűnyíróját.
– Mindjárt itt a záróra, öreg! Igyuk ki!
Tudtam, mit akar csinálni, úgyhogy azt mondtam neki:
– No? Mi lenne, ha?
Három húzásra kiitta a whisky-kólát, és megrázta a fejét.
– A pokolba is! Ha felnőttként valami eszement okból még
mindig hozzám akarna jönni, hát jó. Az a gyűrű őszinte ígéret.
Ha akkor hozám akar jönni, elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz,
és legyen! Tudja, nem vagyok nagy templomba járó, de ha ő
templomi esküvőt akar, akkor templomban esküszünk, fehér
ruhában, ahogy azt kell.
 – Meg új csizmában – mondtam, hogy nevessen már egy
kicsit, mer’ láttam, hogy nagyon felkavarja a dolog. Az is, ha arra
gondol, hogy Wavy megnő, és hozzá akar menni, de az még
jobban, ha arra gondol, hogy megnő, és nem akar hozzámenni.
Pokolian megcsinálta magának a srác! Lehet, hogy Wavy már
rég kinövi az egészet, de Jesse Joe még mindig szerelmes lesz
belé. Csak azt reméltem, hogy én már Paolámnál leszek, amikor
a szájába veszi azt a puskacsövet.
 5

WAVY

1982 októbere

MAMA EGY TITKOS FIÓKBAN TARTOTTA A SMINKKÉSZLETÉT meg a

gyógyszereit. Sandy az övét egy szép kis asztalkára pakolta ki a
hálószobájában. Neki is sok szépítőszere volt, meg egy kerek,
gyógyszertári címkével ellátott műanyag doboza. Igazi
gyógyszer, amit orvos írt fel.
Éppen azt nézegettem, amikor Sandy bejött, és felkapcsolta a
lámpát.
– Ó, a francba! Halálra ijesztettél, Wavy! Mit művelsz?
Az is szabály volt, hogy soha ne kapjanak rajta, de volt, hogy
nem vigyáztam eléggé a lakókocsikban. Csak attól féltem igazán,
hogy Liam csíp el, úgyhogy leginkább az ő hangját figyeltem.
– Lopkodsz tőlem? Vagy csak spicliskedsz, hogy elmondhasd
az anyukádnak? – kérdezte Sandy.
Megráztam a fejem, és megmutattam, hogy üres a markom.
Már nem is nézett úgy rám, és elmosolyodott.
– Ne haragudj, édesem! – mondta. – Nem vettél el semmit,
igaz? Csak nézelődtél. Uramisten, nagyon csendben tudsz
lopakodni! Azt sem hallottam, hogy bejöttél. Szereted kifesteni
magad?
Sandy néha úgy beszélt velem, mint egy kisgyerekkel, vagy
mintha hülye lennék. Sokan csinálták ezt. Scott egészen addig
azt mondogatta, hogy: „Nincs ki a négy kereke, nem igaz?”, amíg
meg nem vertem pókerben. Igazából nem is volt olyan rossz,
hogy az emberek butának tartottak. Olykor még a titkukat is
elárulták, mert tudták, hogy úgysem mondom tovább.
– Ki akarod próbálni a sminkelést? Gyere, ülj le! – mondta
Sandy.
Egy lépést tettem az ajtó felé, de Sandy az utamban állt.
– Ne menj el, édesem! Bocs, hogy rád kiabáltam. Csak
nagyon meglepődtem. Ne menj el!
Sandy nem olyan volt, mint Dee, aki csak akkor beszélt velem
szépen, amikor más is ott volt. Plusz ő eljött értem Kellennel a
seriff irodájába, pedig Liam meg is verte miatta.
Sandy ellépett az ajtótól, és odament a sminkasztalhoz. Nem
akart erővel ott tartani.
– Valami halvány szín kell neked. Pink, mert olyan világos a
bőröd. Ennek a rúzsnak jó színe van. ,,Angyal csókja” a neve.
Mit szólsz hozzá?
Olyan éneklős, kedveskedő hangon mondta, mintha a
veranda alatt tanyázó macskához beszélt volna. Cicamica, kérsz
a tonhalas szendvicsemből?
Rátettem az ujjamat a csillogó kék-zöld szemhéjpúder
dobozára. Olyan volt, mint egy vízfestékkészlet, csak még szebb.
– Az a szemhéjpúder. Óvatosan kell bánnod vele, mert
nagyon világos a bőröd. Dee túlságosan kifesti a szemét, mert
világos a szempillája meg a szemöldöke, de az úgy nem jó. Te
természetes szépség vagy, úgyhogy neked nincs szükséged sok
sminkre. De ha idősebb leszel, kerülnöd kell a napfényt, mert
ráncos lesz tőle a bőröd.
Az asztal fölé hajoltunk, én megfogtam valamit, és Sandy
megmondta, mi az: szempillaspirál, szemceruza,
szájkontúrceruza, arcpirosító, szempilla-göndörítő. Tetszett,
hogy mindent elmagyaráz. Mama soha semmit nem magyarázott
el. Csak szabályokat állított fel, és azzal kész.
A gyógyszertári műanyag dobozra tettem az ujjamat.
– Ó, az nem smink, édesem. Azok a tablettáim. Elég nagy
vagy már, tudod, hogyan lesz a gyerek?
Bólintottam. Az egészségtankönyvben az volt a neve, hogy
közösülés, de a rajzok egyáltalán nem hasonlítottak a valódi
dugáshoz.
 – Hát, ezeket a tablettákat szedem, hogy ne legyek terhes.
Mert egy csomó pasi nem szereti a gumit. A te papád biztos,
hogy nem. Különben meg erre valók ezek a tabletták. Akkor
fessük ki egy kicsit az arcodat! Jó lesz? Hozzád érhetek?
Megráztam a fejemet. Nem akartam undokul viselkedni, de
voltak bizonyos szabályok. Liam hozzányúlt Sandyhez, és ha
Sandy hozzám ér, az ugyanolyan lenne, mintha Liam érintene
meg.
– Hát akkor megmutatom, hogy kell, és te csinálod
magadnak.
Sandy megmutatta, hogy kell a kis pálcikával felkenni a
szemhéjpúdert. Adott rúzst is, de nem volt kedvem a tubust az
ajkamhoz érinteni.
– Akkor tegyél belőle az ujjadra, és kend rá az ajkadra! –
mondta Sandy.
Úgy tettem. A kisujjammal simítottam rá az ajkamra a
rózsaszínű kencét.
– De csinos vagy! Ó, és a gyűrűd! Azt honnan vetted? Azt...
szabad viselned? – ráncolta a homlokát Sandy.
– Kellentől.
– Kellen adta neked?
Az volt a szabály, hogy csak Kellen ismerősei tudhatnak a
gyűrűről. Ez pedig azt jelentette, hogy Sandy rendben volt.
– Összeházasodunk – mondtam.
Sandy vihogni kezdett, aztán a szája elé kapta a kezét.
– Te ugratsz engem? Mert eddig még semmit nem mondtál
nekem, azon kívül, hogy nem.
Hogy bebizonyítsam neki, azt csináltam, amit Kellen:
megcsókoltam a gyűrűt. Az ajkam egy pici rózsaszín maszatot
hagyott a gyémánton.
– Hűha! Ez pompás! Ez az eljegyzési gyűrűtök? Biztos nagyon
szeret, ha ezt megvette neked. És te... te is szereted őt?
Bólintottam. Sandy úgy nézett rám, mint aki menten elsírja
magát, de aztán megtörölte az orrát, és nevetni kezdett.
– Hát ez nagyon édes! Szerencséd van! Biztos, hogy nagyon
szeret téged.
Elvonta a figyelmemet, hogy Sandyt hallgattam, és semmi
másra nem figyeltem oda.
 – Sandy? – kiabálta Liam a folyosóról.
Figyelmeztetésként megráztam a fejem, de ő válaszolt:
– Igen, bébi?
Liam már majdnem az ajtóban állt, és azt mondta:
– Hol voltál? Mindjárt indulnom kell.
Az egyetlen lehetőségem a ruhásszekrény volt. Beléptem, de
annyira tömve volt, hogy éppen be tudtam furakodni a parfüm–
és dohányfüstszagú ruhák közé. Arra sem maradt időm, hogy
behúzzam az ajtót.
Lekuporodtam, visszatartottam a lélegzetemet, és figyeltem,
hogy nyílik a hálószoba ajtaja.
Sandy ruháinak szegélye alatt láttam Liam lábát. Elöl gyűrt
farmernadrág és csillogó, vörös, hegyes orrú cowboycsizma volt
rajta.
– Mennem kell. Kellen vár – mondta Liam.
– Hová mentek? – kérdezte Sandy.
– Már mondtam. Üzleti ügy.
– Igen, de üzlet vagy üzlet?
– Ne okoskodj itt nekem! – Liam lelökte Sandyt az ágy
szélére. Ezt csinálta, ha okoskodtak vele.
– Jaj! – mondta Sandy.
– Ahhoz nincs szükségem Kellenre, hogy az üzleti ügyeimet
intézzem.
– Seggfej!
Liam belemarkolt a hajába, és meghúzta. Szerette a nők haját
cibálni, úgy, ahogy Kellen simogatni szerette.
– Ugyan, bébi, ne legyél már ilyen! Miért nem kényeztetsz egy
kicsit, mielőtt elmegyek?
– Lehet, hogy nincs hozzá kedvem.
Liam elengedte Sandy haját, és a nadrágszíjára tette a kezét.
– Nincs hozzá kedved, vagy nem csinálod? Mert lehet, hogy
Dee megteszi.
Sandy ott ült, a térdére szorította a kezét. Aztán lecsúszott az
ágyról, és térdre ereszkedett.
– Úgy van, Sandy bébi! Akkor most szopjál le, ahogy
szeretem! Tudtam, mi az a leszopás. Láttam már Kellen
magazinjaiban. És egy buliban. Egyszer láttam, hogy mama egy
ismeretlen férfival csinálta. Összeszorult tőle a gyomrom, mert
a száj, az piszkos hely. Veszélyes hely. Azon keresztül beléd
hatolhatnak az emberek. Nem biztonságos, és Liam nem volt
rendes. Sandy öklendezett tőle, és azt mondta:
– Jaj, ne, Liam! Úgy csinálom, ahogy szereted.
Liam megríkatta, aztán meg kedveskedett neki. Azt mondta
Sandynek, milyen gyönyörű, és mennyire szereti őt. Mindig ezt
csinálta, miután bántott valakit.
Aztán felhúzta a nadrágját, és kiment. Figyeltem, hogy
becsukódik mögötte az ajtó, és végigmegy a folyosón. Azt is
figyeltem, hallom-e Kellent, de már biztosan odakint volt.
Amikor kimásztam a szekrényből, Sandy az ágy szélén ült, és
a szemét törölgette. Felnézett, és azt mondta:
– Jézusom, édes! Elfelejtettem, hogy itt vagy. Te... láttad azt?
Vállat vontam.
Sandy szipogott.
– Gondolom, ma este sokat tanultál. De nem mindig ilyen. Jól
bánik velem, csak néha ilyen hangulatban van.
Ismertem Liam hangulatait.
– Jesszus, ez a hülye bunkó ráélvezett a blúzomra! – Sandy
levette a blúzát, ami alatt leopárdmintás melltartót viselt. Nagy
melle volt. Nagyobb, mint mamának meg Deenek együttvéve.
Megnéztem magam a tükörben, és a mellemre tettem a kezemet.
Már kezdett nőni, de a bő ruhámban nem látszott belőle semmi.
– Időbe telik, édesem! Nem nő meg egyik napról a másikra. –
A melltartóján keresztül végigsimította a mellét. – Az enyém
sem volt mindig ilyen. Tenni kellett értük. Tudok egypár
trükköt, hogy nagyobbnak látsszon, mint valójában. Sokan
elkövetik azt a hibát, hogy nagyobb melltartót vesznek, és
kitömik, de inkább azt kell megmutatni, amid van. Maradj csak
itt egy másodpercre!
Sandy olyan volt, mint Donal. Ha bántották, sírt egy kicsit,
aztán megint felvidult.
Sandy kiment a szobából, és egy kék pólóval tért vissza, ami
akár Donalé is lehetett volna. A szekrényből előhúzott egy bő
kék szoknyát.
– Tessék. Bújj ki a ruhádból! A trikóból is!
Általában csak mosakodáskor meg úszás előtt vetkőzöm le.
Mostanában, hogy nőni kezdtem, több minden látszott belőlem
meztelenül, de Sandy mosolygott, és ebből tudtam, hogy
biztonságban vagyok. Mint amikor kiskoromban mindenfélének
beöltöztünk Leslievel meg Amyvel.
Felvettem a pólót, ami túl szűk volt, a szoknya meg túl bő, de
Sandy összehúzta a csípőmön. Meg akartam fordulni, hogy
megnézzem magam a tükörben, de Sandy így szólt:
– Nem, nem! Vedd le azt a pólót!
Felkapott egy ollót, levágta Donal ingéről a gallért, és V
alakban vágta ki a nyakánál. Amikor visszavettem, még mindig
feszült, de már nem fulladoztam benne. Akkor Sandy hagyta,
hogy belenézzek a tükörbe.
– Látod? – kérdezte. – Helyes kis cicid van. Így a pasik is
látják, mid van. Fogadok, hogy Kellennek tetszene, ha ezt
felvennéd neki.
A hajamat kivéve nem ismertem magamra. A szemem furcsa
volt a sminktől, sokkal felnőttesebb. Idősebbnek néztem ki.
Tudtam, hogy Kellen szeret. Gyűrűt vett nekem, a motorja
csak az enyém, de Sandynek igaza volt. Kellen magazinjaiban
olyan nagy dudáik voltak a csajoknak, mint Sandyé. Láttam,
hogy néz Sandyre, ha a szűk sortja van rajta, meg Deere, ha
hálóingben járkál a házban. Rám is úgy nézne, ha felvenném ezt
a szerelést.
– Úristen, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem jól jönne
egy kis szíverősítő – mondta Sandy. Legalább nem csinált olyan
disznóságot a kristállyal, mint mama. Volt egy kiskanala, amit
beledugott az üvegbe, aztán fel, az orrába.
– Nem, inkább ne csináld! Biztos, hogy ehhez még túl fiatal
vagy!
 6

KELLEN

TUDTAM, HOGY MENNEM KELL. Már két órája feküdtem Wavy

ágyán, és együtt néztük a tévét. Az antennával csak a
közszolgálati csatornát lehetett fogni, úgyhogy azt a Jimrny
Stewart-filmet néztük, amiben a láthatatlan nyúl van. Aztán
valami zenés-táncos műsor következett. Talán a Lawrence Welk
Show, de alig lehetett látni, annyira vacak volt a kép. Mindegy
volt. A tévé csak arra volt jó, hogy azt mondhassuk: „tévét
nézünk”, amikor nem csináltunk mást, csak egymás mellett
feküdtünk. Néha beszélgettünk, de leginkább azt sem.
Aznap este köd volt. Még nem volt hideg, de már szeptember
vége felé jártunk. Nagyon szerettem volna még egy éjszakát a
mezőn tölteni, de aznap csak a plafonon láttuk a csillagokat,
Wavy szobájában.
Lent az éjszakás ápolónő is tévézett, és nyilván kíváncsi volt,
mikor megyek haza. Már fél órával korábban is megpróbáltam,
de akkor Wavy egy összegyűrt cetlit mutatott, amit az egyik fiú
írt neki algebraórán.
Így szólt:
Kedves Wavy!
Nagyon tetszel nekem. Eljössz velem a nyolcadikosok
báljára?
Nem kell velem beszélgetned, ha nincs hozzá kedved.
Tetszem neked legalább egy kicsit?
Jimmy Didier
 Wavy ugyanazon a cetlin válaszolt a fiúnak a cirkalmas
kézírásával:

Jimmy!
Egy kicsit sem. És azt gondolom, hogy a vőlegényem nagyon
mérges lenne, ha megtudná, hogy ilyen leveleket írogatsz nekem.
Kérlek, máskor ne írj!
Miss Wavonna Quinn

Szomorú és nevetséges volt egyszerre. Szomorú, hogy a fiúnak

összetörte a szívét, ő meg összegyűrte a levelet, és visszadobta
neki. Nevetséges, ahogy Wavy válaszolt neki. Még
nevetségesebb, hogy megmutatta nekem, nem dicsekvésből,
hanem mert zavarban volt miatta.
– Megszegtem a szabályt – mondta.
– Tudod, ha lenne olyan fiú, aki tetszik neked, elmehetsz vele
táncolni. Nem haragudnék érte. – Mosolyt erőltettem az
arcomra, úgy mondtam. Ha tisztességes akarok lenni vele, nem
tarthatom vissza az ilyesmitől.
Válaszul odavágott egyet a mellkasomra, elég erősen ahhoz,
hogy fájjon, aztán megpaskolta a helyét. Én voltam az a srác, aki
tetszik neki. Amikor odanyújtotta a kezét, bocsánatkérésül
megcsókoltam a gyűrűt.
Mindig rajta volt, az iskolában is, bár még mindig azon
tanakodtunk, ki tudhat róla. A tanárok semmi esetre sem.
Cutcheon meg Roger igen. Donal, Dee meg Sandy tudták, és
akkor már Liam is tudta. Először aggódtam miatta, de aztán
rájöttem, ha Liamnek nem tetszene, előállhatna, és mondhatna
rá valamit, ahelyett, hogy úgy tesz, mintha Wavy nem létezne.
Val? Ki tudná megmondani, miről tud Val?
Az egyetlen gondom az volt, hogy egy este a laborbarakkoknál
Butch azt mondta:
– Én csak annyit mondok erről a jegygyűrű-dologról, hogy a
pokolban külön hely van fenntartva a gyerekmolesztálóknak.
– Nem kell, hogy figyelmeztess rá! – Legtöbbször Liamre
gondoltam, de tudtam, mit akar mondani Butch.
– Tudod, mit hallottam? – kérdezte Neil. – Azt hallottam, ha
elég fiatal a lány, és te vagy az első, aki megdugod, akkor a
puncija olyan...
Soha nem tudtuk meg, mit hallott Neil, mert áthajoltam a
pókerasztal fölött, és torkon ragadtam azt a rohadékot. Aztán jó
erősen megszorítottam a gigáját, hogy megtudja, milyen lenne a
hátralévő rövid kis élete levegő nélkül.
Butch, aki mindig békíteni szokott, meg se nyikkant.
Szerettem látni a gyűrűt Wavy ujján. Jó ürügy volt, hogy
megcsókolhassam a kezét, és amikor megcsókoltam, mindig
elmosolyodott. Azt csináltam akkor is, amikor tévét néztünk:
csókolgattam a kezét és simogattam a haját, úgy, ahogy szerette,
amikor meghallottam, hogy valaki felfelé lopakodik a lépcsőn.
Az volt az első gondolatom, hogy gyorsan leugrom az ágyról,
mielőtt az ápolónő fölér a lépcső tetejére. Csakhogy nem
csináltam semmi rosszat. Csak tévét néztünk. Ha Patty
kémkedni akart utánunk, csak ennyit láthat.
Donal volt az, el akart hencegni vele, milyen halkan tud
settenkedni most, hogy levették a karjáról a gipszet.
– Átjöttem a mezőn a ködben, és belopóztam. Az ápolónő
nem is hallott meg.
– Ha ilyen hangosan beszélsz, meg fog hallani – mondtam.
– Ti sem hallottátok, ahogy felosontam a lépcsőn.
– Hallottuk – mondta Wavy.
– És mit néztek? – Donal áthajolt az ágy végén, és fejjel lefelé
nézte a tévét.
– Lawrence Welket – feleltem.
– Menjünk úszni!
Wavy felült és bólogatott. Először ők mentek le Donallel,
amilyen csendesen csak tudtak, aztán ledübögtem utánuk, és
bekiabáltam:
– Val, Patty, megyek! Jó éjszakát! – Aztán mindhárman az
ajtóhoz mentünk, át a verandán, ki a mezőre.
Még Donal zseblámpájának fényénél is alig láttunk a ködben.
S egyszer csak már ott is volt előttünk a szélmalom: a fehér
ködfalból bukkant elő a nyikorgó, rozsdás torony.
Donal levetkőzött, és a nagy kiabálás közepette bemászott a
jószágitató tartályba:
– Hú, de hideg!
 – Mit vártál?
– Gyere be, Kellen!
– Nem. Nem hoztam magammal fürdőnadrágot. – Mellettem,
a köd takarásában Wavy kibújt a csizmájából meg a ruhájából.
– Én sem hoztam fürdőnadrágot! – Amilyen csendes volt
Wavy, Donal olyan harsány. Kievickélt a tartály széléhez, és így
szólt:
– Anyaszült meztelen vagyok!
– Én nem úszom anyaszült meztelenül.
– Miért nem?
– Mert Wavy nekem nem a testvérem – válaszoltam.
– Nem zavarja.
– Nem zavar. – Wavy áthajította a ruháját a vállam fölött, és a
karjaim közé lépett.
– Engem igen.
– Fel! – mondta Wavy.
A derekára tettem a kezemet, és felemeltem a tartály széléig,
ahol lábujjhegyen egyensúlyozott, akár egy kötéltáncos. Fogtam
a kezét, és mellette mentem, ahogy végigsétált a tartály
peremén. Aztán elengedte a kezemet, és háttal belecsobbant a
tartályba, akkora fröcsköléssel, hogy Donal huhogni kezdett.
– Engem is! – Így hát őt is végigvezettem a tartály peremén és
a végén hagytam, hogy belecsobbanjon.
Olyan jól szórakoztak, hogy néha azt kívántam, bárcsak ne
lenne víziszonyom. Mindenesetre az én dolgom volt ügyelni
Wavy ruhájára meg Donal zseblámpájára, úgyhogy a tartálynak
támaszkodva figyeltem, ahogy nevetgélnek és fröcskölnek. Egy
idő után Wavy visszakanyarodott felém, és kinyújtotta a kezét.
Megfogtam, mert azt hittem, ki kell segítenem a vízből, de a
másik karját átvetette a nyakamon, és megpróbált behúzni a
vízbe. Sehogy sem sikerült neki, úgyhogy elengedett, és
visszaesett a tartályba.
Ekkor derékig kinyomta magát a vízből, a csípője a tartály
pereménél volt.
– Mi a nyavalya volt ez? – kérdeztem. A fenébe is, jót
röhögtem rajta, hogy azt hitte, ledönthet a lábamról.
– Sellő.
– Nem is tudtam, hogy a sellők megtámadják az embereket,
és megpróbálják vízbe fojtani őket. Olyan volt, mintha abból a
filmből vetted volna, a Péntek 13-ból.
Vigyorgott, de mielőtt visszasüllyedt a víz alá, olyasmit láttam
meg, amit inkább nem kellett volna. A trikója rátapadt, és nem
lehetett nem észrevenni a cicijét. Hülyének éreztem magam,
amiért ez annyira meglepett, hiszen azzal, hogy nőtt, nem csak
magasabb lett.
Arra gondoltam, megkérem Liam valamelyik nőjét, hogy
menjenek el Wavyvel vásárolni, és vegyen neki melltartót. De ha
ezt csinálom, nem fogja-e Dee vagy Sandy azt gondolni, hogy
perverz vagyok, mert észrevettem? De különben azon is
túltettem magam, hogy maxi betétet kell vásárolnom Valnek.
Úgy tudom, Wavynek is vettem már. Amikor felírta a
bevásárlólistára, nem kérdeztem, kinek lesz.
Nem lehet olyan nehéz dolog elvinni őt a boltba, és azt
mondani: „Melltartót szeretnénk vásárolni neki.” Már
amennyiben Wavy nem néz perverznek, amiért észrevettem.
Még mindig ezen járt az eszem, amikor Wavy visszaúszott a
tartály széléhez, és kinyújtotta a kezét.
– Egyedül is ki tudsz jönni. Nem veszem be megint azt a
sellős ökörséget – mondtam.
Gondolom, ez inkább dühösen hangzott, mint
aggodalmaskodva, mert szomorú pillantást vetett rám, és a
szívére tette a kezét. Keresztet rajzolt a kis cickójára. A
mellbimbói teljesen megkeményedtek a nedves trikó alatt. Azt is
lehetetlen lesz elfelejteni.
– Hát persze, megígéred! – Ahogy hátat fordítottam neki,
megérintette a karomat.
– Ne haragudj!
Nem az ő hibája volt, hogy olyan furcsán éreztem magam,
úgyhogy felvettem a hátamra, mindenfelé csöpögött belőle a víz.
Talpra akartam állítani, de szorosan átkarolta a vállamat, és
oldalt megcsókolta a nyakamat.
Fogvacogva súgta a fülembe:
– Szeretlek.
A többi már nem is érdekelt.
 7

WAVY

– WAVY? AZ ANYUKÁD KICSIT IDEGES. Le tudnál jönni, hogy

beszélj vele? – kérdezte Patty.
Pattyt eléggé bírtam. Jobb volt, mint Casey, a nappalos
ápolónő, akinek a hangjából is kihallatszott a széles mosoly.
Pattynek az volt a feladata, hogy éjjel ott legyen, és hallgassa
mama sírását, meg ahogy borzasztó dolgokat mond. Rémült volt
a hangja.
Éppen motorozni készültem Kellennel, de azért lementem.
Az ápolónők legalább nem hagyták, hogy mama egész nap az
ágyban feküdjön és meg se mosakodjon. Megtanultam tőlük
néhány fogást. Hogyan kell azt mondani, hogy: „Keljünk fel, és
mossunk fogat! Lépésről lépésre! Először üljön fel, aztán
megpróbálunk felállni.” Eleinte ránézni is borzalmas volt
mamára. Lila-fekete színekben játszott, aztán zöld-sárga lett, de
most már végre mama volt. Sírt és azt kiabálta: „Egyedül!”
Bementem a szobájába, becsuktam az ajtót, és próbáltam
nem haragudni rá, amiért ellopja az időmet Kellentől.
Megálltam az ágya mellett, de nem értem hozzá. Mamának csak
az kellett, hogy valaki meghallgassa.
Először nagyi volt az. Nagyi mindig is Brenda nénit szerette
jobban. Nagyi soha nem kedvelte Liamet. El sem jött látogatóba,
amikor Donal meg én megszülettünk. De hát hogy is jöhetett
volna, ha egyszer mama meg sem mondta neki, hol vagyunk?
Aztán Liam. Liamnek mocskos kurvái voltak. Liam mindig a
farkával gondolkodott. Liam, Liam, Liam. Már elég nagy voltam,
és tudtam, hogy nincs varázsereje annak a mondatnak, hogy
„nem lehet bízni benne,” de most már a fejem is belefájdult,
ahogy mama a nevét ismételgeti, és még ennyi védelem sincs.
Mintha azt akarná, hogy eljöjjön, és bántsa őt.
– Nem lehet bízni bennük, bébi. Ahogy megkapják a
puncidat, máris másik lány puncija kell nekik. Liam csak ezt
akarja, csak skalpokat gyűjt. Sean is. Én is csak egy voltam a sok
közül. Egy skalp. Csak azt ne hidd, hogy az a gyémántgyűrű
jelent valamit!
Mama elkapta a kezemet, és a gyűrűre meredt.
– Kellen vette neked, igaz? Liam azt mondta, hogy: ,A
pokolba is, vannak olyan országok, ahol fizetnem kellene neki,
hogy megszabadítson tőle!” Azt gondolja, hogy vicces. Te meg
olyan kis buta vagy, hogy azt hiszed, romantikus. Hadd áruljak
el egy titkot: az a gyűrű szart sem ér!
Elrántottam a kezemet, és a hátam mögé dugtam.
– Kellen is csak férfiből van. Csak arra tud gondolni, hogy
lefeküdjön veled. Csak arra tudnak gondolni. Amikor Liam
ráhúzta a gyűrűt az ujjamra, azt hittem, örökké szeretni fog, de
az is csak hazugság volt. Akarod azt a gyűrűt? Nekem ugyan
nem kell már!
Mama megpróbált benyúlni az éjjeliszekrény fiókjába, de még
mindig fájt a válla. Visszacsuklott az ágyra, és felnyögött. Sírni
kezdett, mint a záporeső, úgyhogy a lepedő sarkával itattam fel a
sok vizet.
– Minden rendben? – kérdezte Patty kintről.
– Bébi – nyöszörögte mama. A kegyetlenség eltűnt a
szeméből, csak a szomorúság maradt. – Vigyázz! Nehogy úgy
járj, mint én, nehogy felcsináljanak, mert akkor neked annyi!
Figyelsz rám, bébi?
Nem akartam odafigyelni, de mama a karomat simogatta.
Nagyon finoman. Majdnem úgy, ahogy Kellen simogatja a
hajamat. Reméltem, hogy nem átverés.
– Kérd meg, hogy írassa fel neked a tablettát, jó? Vagy ha ő
nem akarja, kérd meg Deet! Megteszed?
Annyiféle tabletta volt. Sandy tablettája, hogy ne essen
teherbe. Az a tabletta, amitől vidámabb lett. Mama tablettái.
Nem akartam tablettát szedni.
– Nem lehet bízni benne, bébi! Beléd mászik. Ha az egyszer
megtörtént, soha többé nem leszel tiszta. Aztán majd összetöri a
szívedet, mint Liam az enyémet. De te másmilyen vagy! Senki
nem nyúlhat hozzád, érted? Megígéred?
Mama belevájta a körmét a karomba.
– Ígérd meg, bébi! – Átverés volt. Nem is tudtam, mi az, amit
meg akart ígértetni velem. Ne bízzak Kellenben? Ne engedjem
meg, hogy belém másszon? Tablettát szedjek? Senki ne nyúljon
hozzám?
Mama tönkre akarta tenni Kellent, hogy olyan gonosz legyen,
mint Liam.
Lefejtettem a karomról a kezét. Az sem érdekelt, ha fáj neki.
Ha senki nem nyúlhat hozzám, akkor ő sem. Amikor kinyitottam
az ajtót, elkerekedett szemmel Patty állt mögötte. Kikerültem, és
futásnak eredtem.
 8

DONAL

WAVYNEK SZERENCSÉJE VOLT. Nem kellett az iskolabuszon utaznia,

mert Kellen vitte iskolába. Szerettem volna, hogy engem is
elvigyen, de csak Wavynek jutott hely a motorján. Máskor,
amikor nem iskolába mentünk, én is felülhettem rá, de csak
azért, mert fiú vagyok.
Egyik este Ricki nagyon dühös volt, mert papa elvitte
motorozni Deet, őt meg otthon hagyta Sandyvel. Úgyhogy Ricki
megkérte Kellent, hogy vigye el őt motorozni, de Kellen azt
felelte:
– Bocs, de a lányok közül csak Wavy ülhet a motoromra.
– Hát ez meg mi a francot jelentsen?
– Azt jelenti, hogy Wavy nagyon féltékeny barátnő – mondta
Sandy. Ő is szeretett volna motorozni, de nem haragudott, mert
szedte azokat a különleges tablettákat. Szerettem volna, ha
mama is kapott volna belőlük.
– Tényleg te vetted neki azt a gyémántgyűrűt? Hát ez nagyon
nincs rendjén – mondta Ricki.
– Ne legyél már olyan vaskalapos! – mondta Sandy. –
Szeretik egymást. Olyan édesek!
– Dehogyis! Kurvára undorítóak! Hány éves lehet? Tíz?
– Wavy tizenhárom éves – mondtam. Ricki nem volt túl jó
matekból.
– Mi a baj azzal, hogy gyűrűt vettem neki? Ő az én barátnőm
– mondta Kellen.
– Semmi. Azt leszámítva, hogy pedofil vagy! – Ricki
összeráncolta a homlokát.
 – A szerelem nem csak arról szól! Neked van mocskos
fantáziád. Gyere, Donal, menjünk motorozni!
Aznap este csak én kaptam meg, amit akartam, de az iskolába
soha nem vitt el motorral. Buszoznom kellett, mert soha senki
nem kelt fel időben, hogy elvigyen. Ha akartam, Sandy
betelefonált az iskolába, hogy beteg vagyok, de ha túl sok napot
mulasztottam, Wavy mindig lejött a farmra, és fölébresztett.
Olyankor viszont már baj volt.
Hétvégén könnyen fel tudtam kelni, még korábban, mint
amikor iskolába kellett menni, mert átosonhattam a
farmházhoz, és láthattam Wavyt. Ha szerencsém volt,
megengedte, hogy bebújjak az ágyába, és beszélgetett velem.
Karácsony előtt vicces dolog történt. Teljes három hétig nem
láthattam Wavyt, mert bárányhimlős lettem, és tényleg rosszul
voltam. Amikor pedig már újra mehettem iskolába, egész héten
nem tudtam vele beszélni, mert az új gimibe járt, aztán meg
Kellen születésnapja volt, és péntek este ünnepelték. Jó korán
felkeltem szombat reggel, és felvettem a halloweeni Superman-
jelmezemet, mert Wavy még nem is látta. Átvágtam a mezőn, és
egyenesen a farmházhoz mentem.
Amikor beléptem, Kellen éppen mezítláb jött lefelé a lépcsőn,
a csizmáját kézben hozta. Biztos belekeveredett valami bunyóba
a szülinapján, mert monokli volt a szeme alatt. Fura képet
vágott, amikor meglátott, gondolom, a jelmezem miatt.
– Szia, Superman! Akarsz lejönni motorral? – kérdezte.
– Pont most jöttem fel Wavyhez.
– Szerintem alszik még.
De hát ő miért volt fent az emeleten, ha Wavy még aludt?
Szerintem az történt, hogy Kellen megelőzött engem, és
bebújt Wavy ágyába. Az dühített az egészben, hogy ellopta Wavy
szavait, semmit nem hagyott nekem, mert Wavy nem akart
velem beszélgetni. Megengedte, hogy bebújjak az ágyába, és
átölelt, de nem szólt egy szót sem. És pucér volt a takaró alatt. A
karomon éreztem a didijét.
– Fúj! Hol van a hálóinged? – kérdeztem.
A feje fölé emelte a kezét. Szerettem volna, ha beszélget
velem, de a gyűrűjét nézegette. Az volt a szabály, hogy semmi
nem a tiéd, de szerintem ezúttal megszegte a szabályt. Ha valaki
megpróbálta volna elvenni azt a gyűrűt, Wavy ellátta volna a
baját. Az övé volt, és Kellen azért vette neki, hogy hozzá menjen
feleségül. Ha nem Wavyről lenne szó, nem is tudnám, hogy lehet
ennyire szeretni egy lányt. Valahogy olyan idétlenek.
Wavy hagyta, hogy a napfény megcsillanjon a gyűrűn, és apró
szivárványokat vetítsen a falra meg rám. Majdnem annyira jó
volt, mintha beszélgetett volna velem.
 9

CASEY

1982 decembere

CASEY MEGBÍZÁSÁNAK UTOLSÓ PÉNTEKJÉN Wavy délután jött

haza, és letusolt. Ez is elég furcsa volt, de aztán többször fel-le
járkált a lépcsőn a hálószobája meg a fürdőszoba között. Casey
kíváncsian hallgatózott, miközben rávette Valt, hogy elvégezzen
néhány tornagyakorlatot. Val fásultsága Casey-re is átragadt,
úgyhogy együtt nézték a tévét, amikor Wavy lejött az emeletről.
A szokásos pulcsija helyett halványzöld, keskeny pántos ruhát
viselt, amelynek testhez simuló volt a felső része. Nagylányosodó
alakját kiemelte a ruha, ami rátapadt kis, kerek melleire és
keskeny csípőjére. Drága ruhának tűnt, de persze a nagy,
otromba csizmát vette fel hozzá.
Egyik kezében a ruhához illő kardigán és fényképezőgép volt,
a hóna alatt pedig valami csomagot szorongatott. A dobozt és a
fényképezőgépet letette a dohányzóasztalra, és óvatosan leült a
kanapé mellett álló hintaszékbe, nehogy összegyűrje a ruháját.
– Nagyon csinos vagy. Szülinapi buliba mész? – kérdezte
Casey.
Wavy bólintott, és megigazította a haját. Kontyba fogta össze,
de
máris kezdett kibomlani. Vékony, szőke fürtök lógtak a füle
mellett, és valahogy olyan benyomást keltett, mintha használta
volna az anyja sminkkészletét. Casey tizenhárom évesen túl
fiatalnak találta Wavyt a sminkhez, de hát nem ő volt az anyja,
csak egy kanapén üldögélő nő. Ha azt is gondolta, hogy Wavy
túlságosan felnőttesen néz ki, nem tette szóvá.
Val mindössze csak azt kérdezete:
– Mi van abban a csomagban?
Wavy nem válaszolt.
– Kellen érted jön, és elvisz a buliba? – kérdezte Casey.
Ő vitte Wavyt iskolába reggelenként, és ő hozta haza késő
este, sőt Patty elmondása szerint volt, hogy haza sem hozta. Mr.
Quinnt Casey talán ha féltucatszor látta az alatt a négy hónap
alatt, amíg náluk dolgozott. Eleinte gyengéden és figyelmesen
bánt Vallel, de amikor legutóbb itt volt, összevesztek. Efféle
veszekedésnek Casey már sokszor volt tanúja.
– Nem is próbálkozol. Nem akarsz meggyógyulni, és velem
lenni – mondta Mr. Quinn.
– Minek próbáljam? Dee még mindig ott van a farmon? És
Sandy? És az a kis picsa, az a Ricki is? Inkább hagytál volna
meghalni az út szélén! – felelte Val.
– Tudod mit, bébi? Nem is én hívtam a 911 -et! Kellen volt az.
Ezek után Mr. Quinn továbbra is fizetett Casey-nek és
Pattynek, de ő maga nem jött többet. Az öccse, Sean néha
beugrott, és úgy tűnt, ez jobb hatással van Valre, mint a férje
látogatásai, mert sikerült szóra bírnia és meg tudta nevettetni.
Egy-egy megbízás utolsó napján Casey szeretett úgymond
„összecsomagolni”, azaz utoljára tanácsokkal és biztatással
ellátni a beteget. Val esetében ez hiábavaló erőfeszítésnek
bizonyult. Nem beszélgettek, csak ültek a tévé előtt, és közben
Casey-nek lassan letelt az ideje. Hat órakor hazamegy a
hétvégére, és hétfőn már új helyen kezdi a munkát.
Wavy rendesen kiment, amint meghallotta Kellen motorját,
de aznap este ott maradt a hintaszékben, és úgy simogatta a
ruháját, mintha ideges lenne. A motor leállt, majd perceken át
csak a tévéműsor törte meg a csendet. Aztán csizmás léptek
koppantak a verandán.
Casey soha nem látta, hogy a bejárati ajtót használták volna,
de aznap este Kellen még be is csengetett. Wavy felállt, és ajtót
nyitott neki. Kellen bejött, láthatólag ideges volt, és zavartan
összeráncolta a homlokát, amikor Wavy átnyújtotta neki a
csomagot. Casey előrehajolt ültében, hiszen annak ellenére
kíváncsi volt, hogy talán soha nem fog beszámolni Pattynek
arról, amit most lát.
– Ez az enyém? – kérdezte Kellen. – Nem kellett volna.
A hintaszék megreccsent Kellen súlya alatt, ahogy
beleereszkedett. Miután lefejtette a csomagolópapírt,
kifejezéstelen tekintettel nézett bele a dobozba. Aztán felemelt
egy öntöttvas fazéknak látszó holmit. Egy bukósisak volt.
Forgatta a kezében, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Nagyon kedves tőled, kicsim, de tudod, hogy soha nem
hordok bukósisakot.
Wavy összevonta a szemöldökét, és hátul végigsimította
Kellen nyakát, aztán beletúrt a hajába. Kellen biccentett.
– Igen, igazad van. Ha aznap lett volna rajtam bukósisak,
nem törtem volna be a fejemet. Jó, jó! Mehetünk? Nagyon
csinos vagy, de kint hideg van. Nem fogsz így fázni?
Wavy kivett a szekrényből egy szőrmebélésű bőrdzsekit, és
rávette a ruhához illő kardigánra. Aztán eszébe jutott a
fényképezőgép, és mégiscsak levette a dzsekit. Caseyt meg sem
kellett kérni, máris fogta a kamerát, és beállította Wavyt meg
Kellent egymás mellé. Mivel olyan nagy volt köztük a
magasságkülönbség, a gépet derékszögben el kellett fordítani,
hogy mind a ketten beleférjenek a képbe. Egyikük sem
mosolygott a kamerába, csak álltak ott esetlenül, mintha a gimis
szalagavatójukra indultak volna.
 10

KELLEN

MÁR AZ IDEJÉT SEM TUDOM, mióta próbáltam odaadni Wavynek a

pókeren nyert pénzét, de mindig visszautasította. Amikor végre
pénzt kért, az is arra kellett, hogy elmenjünk valahová a
születésnapomon. Méghozzá abba a jó kis vendéglőbe,
Garringerben, ahol olyan remekül készítik a steaket. Egyszer
már jártam ott Liammel meg egypár barátjával, de mindannyian
be voltak tépve, és túl harsányak voltak, nem illetek arra az
elegáns helyre, ahol vastag szőnyeg, bőrborítású bokszok és
csillárok voltak.
Nem akartam, hogy a pincér lenézően méregesse Wavyt,
úgyhogy levágattam a hajam, az új farmeromon nem
éktelenkedtek olajfoltok, és felvettem az egyetlen elegáns
ingemet – azt, amelyik a mamám temetésekor volt rajtam.
Körülbelül ennyit értettem az öltözködéshez. Magammal nem
voltam megelégedve, de Wavy ruhája kifogástalan volt. A
pincérnő nyomában végiglépdelt az éttermen, a szép ruhája csak
úgy suhogott, és fedetlen volt a nyaka. A sarokban ültünk le, az
egyik bokszba, és az asztalon lévő gyertyák fényében Wavy haja
dicsfényként keretezte az arcát.
– Olyan csinos vagy – mondtam, miután a pincérnő elment.
Már azelőtt is jó párszor mondtam, és láthatólag tetszett neki.
Tényleg gyönyörűen festett. Gondoltam, hogy a kiöltözés is a
születésnapi ajándékomhoz tartozott, úgyhogy jeleznem kellett,
milyen nagyra értékelem.
Mindkettőnknek én rendeltem, mert tudomásom szerint az
úriemberek így csinálják. Aztán whiskyt kértem kólával, ami
nem éppen előkelő ital. Miután a pincér kihozta a salátáinkat,
magunkra hagyott.
– Életemben most először hívott randira lány – mondtam.
Wavy elmosolyodott. Összeszorította az ajkát, és
visszatartotta a
lélegzetét.
– Boldog születésnapot! – mondta.
– Köszönöm. Nem is örülsz, hogy az idén nem törtem rád a
szobádban seggrészegen az éjszaka közepén?
– Tetszett nekem az a születésnap. – Túl gyorsan fújta ki a
levegőt, úgyhogy nem tartott ki a mondat végéig, így a legvégét
már hang nélkül suttogta. Amikor átnyúlt az asztalon,
megfogtam a kezét, és megfordítottam, hogy hadd csillanjon
meg a gyűrű a gyertyafényben.
– Nekem is. Tiszta idiótának éreztem magam, hogy
felébresztettelek, de te olyan kedves voltál, mintha örülnél
nekem.
Wavy talán éppen mondani akart valamit, de a pincér
közbeszólt. Az asztalon nyugvó kezünkre pillantott, de nem
húztam el az enyémet. Nem volt hozzá köze.
– Elvihetem a salátákat?
Én már megettem a sajátomat, de Wavy hozzá sem nyúlt az
övéhez, mégis bólintott, és a pincér mindkettőnkét elvitte.
Miután a pincér kihozta a vacsorát, Wavy eltolta magától a
tányérját, és figyelte, ahogy eszem. Amikor a pincér a harmadik
italomat is kihozta, így szólt:
– Valami baj van? Nem ízlik a hölgynek az étel?
– De igen, nagyon finom. Szeretné elcsomagoltatni a
maradékot.
Miután a pincér elment, vihogni kezdtünk. Wavy fogta a
villáját, és beletúrt az ételbe, én pedig ettem belőle egypár
falatot, hogy jobban nézzen ki.
Amikor megettem a steaket, Wavy átjött az én oldalamra, és
mellém ült. A ruhapántja lecsúszott a karjára, én meg
visszaigazítottam a helyére. Hátul, a nyakán, ahol kiszabadult a
kontyból, hihetetlenül selymes volt a haja. Még soha nem láttam
így feltűzve a haját.
 – Ez nagyon szép szülinapi ajándék. Te találtad ki nekem.
Még soha senkitől nem kaptam ilyet.
Megcsókolta az arcomat, és a pincér éppen akkor hozta ki a
számlát.
Egy szót sem szóltam, amikor Wavy hozzáadta a borravalót,
kiszámolta a pénzt, és betette a bőrmappába. Hagyni akartam,
hogy adjon nekem valamit. Fontos volt neki.
Ő választott filmet. Nem az Annie-t, ami gyerekfilm volt, nem
is a Malackodókat, mert az mocskosnak hangzott, hanem a
Kopogó szellemet. Kettőnk közül én rémültem meg a félelmetes
részeknél. Wavy nevetett, és a kezemet szorította. A film után
bementünk a boltba fagyit venni. Azt is ő fizette.
Otthon csináltam magamnak még egy italt, és bár tudtam,
hogy nem fog enni belőle, kiszedtem két adag fagyit. Bevitte a
magáét a nappaliba, és úgy fogta a tálkát a kezébe, mintha
valami értékes zsákmány lenne. Kerestem egy régi filmet a
közszolgálati csatornán, és elhelyezkedtem a fotelban. Wavy
mellettem állt, és várta, hogy odahívjam.
– Gyere csak! – paskoltam meg a térdemet.
Úgy volt, ahogy gondoltam: nem evett a fagyijából. Letette a
kisasztalra, aztán az ölembe ült. Valamikor csak ennie kellett
valamit az elmúlt öt évben, hiszen nagyra nőtt. Régen
mindenestől elfért az ölemben, de most lelógtak a hosszú lábai,
és a feje elérte a vállamat. Ugyanúgy simult hozzám, mint régen.
Bízott bennem. Amikor megigazítottam a vállpántját,
összeborzongott, mert hideg volt a kezem a fagyitól.
A film csak háttérzaj volt ahhoz, hogy Wavy nézze, hogy
eszem a fagylaltot. Csokidarabos menta volt, azt választotta a
boltban.
Miután letettem az üres tálkát a dohányzóasztalra, a kezembe
adta az italomat, és följebb húzódott a combomon. Nagyon
finoman hozzám simult, a nyakam köré fonta a karját, és az
arcát az arcomhoz érintette. Már ez a pillanat is elég lett volna
születésnapi ajándéknak, hogy ott ülünk boldogan, együtt. A
film alatt a haja kiszabadult a hajtűkből, úgyhogy a vállára
simítottam, és lopva beleszimatoltam.
Amikor megéreztem az ágyékomban a forró bizsergést, azt
hittem, a piától van. Nem lett volna szabad többet innom.
Annyira jó volt ott ülni Wavyvel, ahogy a kezével a tarkómat
simogatta, de valahogy mégsem volt helyénvaló. Nem
hagyhattam, hogy az ölemben üljön, miközben én felizgultam.
– Hadd álljak fel, kicsim! Ki kell mennem – mondtam neki.
Bosszús hangot hallatott, de felkelt. A fürdőszobában
lefröcsköltem az arcomat, és vizeltem. Ettől rendbe jöttem.
Ahogy leültem, máris az ölemben termett. Mivel
megoldottam a problémámat, nekem is jólesett a dolog. Az arcát
az arcomhoz dörgölte, és hűvös csókot nyomott a szám sarkára.
Mentaíze volt.
– Mégiscsak ettél fagyit?
Bólintott.
– Miért nem eszel, ha én is itt vagyok? – Nem vártam választ,
mert máskor is megkérdeztem tőle, de soha nem felelt.
– Ne nézz! – mondta.
– Szóval, ha becsukom a szemem, megeszed a fagyidat,
mielőtt megolvad?
Erősen gondolkozott rajta, közben az ujját végigfuttatta a
bordás anyagból készült trikómon. Ahogy a csupasz karomhoz
ért, kitapintotta a balesetemből származó sebhelyet, és közben
folyton a fagylalton tartotta a szemét.
– Takard el! – mondta.
Miután a kezemmel eltakartam a szememet, felvette a
tálkáját. Mintha a kedvenc fotelja lennék, úgy terpeszkedett el
rajtam, és a könyökhajlatom háromszögében nyugtatta a fejét.
Nem csaltam, meg sem fordult a fejemben, hogy leselkedjek,
mégis tudtam, hogy eszik. Először a kanál csikordult meg, ahogy
fagyit merített vele. Aztán a kanál hangja, ahogy lopva besiklott
a szájába, és tisztára nyalva jött ki belőle. Pár falat után
visszatette a tálkát a dohányzóasztalra.
– Megetted? Kinyithatom a szemem? – kérdeztem.
– Nem.
Fészkelődni kezdett az ölemben, hogy lovaglóülésben
ülhessen rajtam, a térdét becsúsztatta a combom és a fotel
karfája közé. Aztán a vállamra hajtotta a fejét, és így szólt:
– Dőlj hátra!
Levettem a kezemet a szememről, de nem nyitottam ki.
Hátrahajtottam a fotelt, ő pedig nagy sóhajjal rám nehezkedett.
 Amikor újra az arcomhoz tette az arcát, elfordítottam a fejem,
és reméltem, hogy esetleg újra megcsókol. Úgy is tett: lágy,
hideg csókot nyomott a számra. A következő csók is hűvös volt,
de egyre melegedett. Utána minden egyes csók melegebb és
lágyabb lett, mint az olvadó fagyi. Végül aztán megcsókolt,
olyanformán, mintha belecsíptek volna a számba. Az ő ajka
langyos volt, de a nyelve még mindig hideg.
– Hé! – mondtam. Nem akartam megijeszteni.
– Hé!
Meglepődtem ettől a fölösleges fecsegéstől, úgyhogy
kinyitottam a szememet. Wavy engem nézett. Nem sejtettem,
mire gondol, de valahol mélyen, legbelül tudtam, mi fog
történni, ha lehunyom a szememet. Mégis megtettem.
Lehunytam, és vártam, hogy megcsókoljon. Először mindketten
tartózkodóak voltunk, de nem telt bele sok idő, és a szája már
mindenestül rátapadt az enyémre, és a nyelve a fogaim között az
én nyelvemre siklott. A karja egyre szorosabban ráfonódott a
nyakamra.
Ezek után egyetlen hosszú csókba forrtunk össze, ami nem
akart véget érni, és nekem nagyon ízlett. Hagyta, hogy a hajával
játszadozzam, sőt egy idő után a csupasz vállát is simogatni
kezdtem. Vajon milyen érzés lehet neki, hogy az én kezem olyan
durva, az övé meg annyira puha? Nekem olyan volt, mintha a
tenyeremen lévő bőr hosszú álomból ébredt volna fel. Ugyanezt
éreztem, amikor az éjszakai égbolt alatt feküdtem. Mintha
megdörgölte volna a bőrömet a csillagfény, amitől elektromos
szikrák pattogtak körülöttem.
Nem is tudtam, mit tettem, amíg a számban nem éreztem,
hogy levegő után kapkod – a kezem lesiklott a válláról, és a
tenyerem rásimult Wavy apró cicijére. Hozzám simult, a ruhája
lecsúszott, és a bőre csupaszon maradt a kezem alatt. A bimbói
megkeményedtek a hüvelyk– és mutatóujjam között, és
összeborzongott. Én is reszketni kezdtem tőle.
Megpróbáltam visszahúzni a kezemet, de leszorította a
kezével, hogy ne tudjam elvenni.
– Orion – mondta.
A kezét lecsúsztatta a hasamon az övemig, és kicsatolta.
Félresöpörtem a kezét, és vissza akartam csatolni az övemet, de
rájöttem, hogy ha felülök, azzal vége lesz a csókolózásnak. Így
aztán csak arrébb toltam a kezét, és tovább csókoltam. A keze
rögtön visszatalált az övemre, mint egy szemtelen légy, ami az
ember körül zümmög. Meglazította az övet, és kigombolta a
farmernadrágomat.
Ennek véget kellett vetnem.
Kinyitottam a szememet és felültem, de csak rontottam a
helyzeten. Viharfelhők árnyékolták be a szemét, az ajka
kivörösödött a csókolózástól, a haját egészen összeborzoltam.
Lovaglóülésben ült rajtam, a szoknyája felcsúszott. Ahogy a
csípőjét tartottam, a karom Wavy fedetlen combjához
dörzsölődött. Nem tudtam, mi mást tehetnék azon kívül, hogy
elengedem, de akkor a padlón kötött volna ki.
A farmerom cipzárját ő segített lehúzni, de főleg a
merevedésem miatt csúszott le, mint ahogy a hőmérő
higanyszála kúszik egyre feljebb.
– Wavy, nem lehet...
– Akarom – válaszolta.
Addig csókolóztunk, amíg a vér lüktetni kezdett a fülemben,
mintha szívroham környékezne. Egyik keze a tarkómon
nyugodott, míg a másikkal úgy simogatta a farkamat, mintha
valami vadállat lenne.
Először csak nagyon óvatosan. Aztán rákulcsolta az ujjait,
amennyire tudta, és amikor kicsit jobban megszorította, nekem
több se kellett.
– Wavy! – Könyörögtem neki, de nem hagyta abba.
Mindig is vágytam a csókjára, de arról fogalmam sem volt,
menynyire kívánom, hogy így nyúljon hozzám. Nem is
emlékeztem, mikor volt részem ilyesmiben legutóbb, a saját
kézimunkámat nem számítva. És most Wavy. Wavy! A keze
puha volt, egyáltalán nem érdes. Egy percbe sem telt, máris kész
voltam. Ahogy elélveztem, rögtön tudtam, mit csináltam.
Felfordult a gyomrom, és egy pillanatig azt hittem, hányni fogok.
– Jézusom, Wavy! Az isten verje meg! Mit csinálunk? Kelj fel!
Kelj fel gyorsan!
Szót fogadott, kelletlenül lecsúszott az ölemből, és tett egy
bizonytalan lépést hátrafelé. Ahogy ott állt, és a tévé villódzó
fénye megvilágította az arcát, úgy tűnt, aggódik miattam. Egy kis
ondó lecseppent az ujjáról, és beletörölte a szoknyájába.
Felálltam, igyekeztem megigazítani a nadrágomat, de az ujjaim
nem engedelmeskedtek, és a farkam még félig merev volt. Az az
átkozott csat milyen könnyen kinyílt Wavy kezében, én meg alig
tudtam becsatolni.
– Rosszul csináltam? – kérdezte.
– Nem... dehogy... Jaj, istenem, Wavy!
– A buliban is ezt csináltad azzal a lánnyal.
– Mi... milyen buliban? Milyen lánnyal?
Azzal a kezével, amit beletörölt a szoknyájába, kígyóvonalat
rajzolt a karjára. Látta volna, hogy a kígyótetkós lány kiverte
nekem? Azóta senki más nem nyúlt hozzám.
– De ez te vagy, Wavy! Neked ilyet nem szabad csinálni. –
Elakadt a lélegzetem, és remegett a hangom.
– Miért? – kérdezte.
– Mert nem, és kész! Mert... mert te nem csinálhatsz ilyen
mocskos dolgot.
Úgy rándult össze, mintha pofon csaptam volna.
Csak álltunk ott, szó nélkül, és akkor megláttam, amit egyből
észre kellett volna vennem – ott volt a gyűrű az ujján. Én voltam
a hibás, hogy nem értette meg. Amikor azt mondtam, hogy még
túl fiatal ahhoz, hogy férjhez menjen, azt hittem, tudja, hogy én
a szexről beszélek. De aztán jegygyűrűt vettem neki.
Megígértem, hogy nem kezdek más lánnyal, és azt be is
tartottam. Azóta rá se néztem más nőre. Talán pont én nem
értettem meg, miről van szó.
– Wavy... – Amilyen szarul éreztem magam, nem készültem
fel a bocsánatkérésre. Annyira szégyelltem magam, hogy
majdnem kicsúszott a számon: „Erről ne szólj senkinek!”
Mielőtt kimondtam volna, Wavy a szája elé kapta a kezét, és
így szólt:
– Mamának igaza van. Mocskos vagyok!
Villámgyorsan eltűnt, csak a konyhaajtó lengett utána egy
darabig.
Leforrázva álltam a szoba közepén, és azon gondolkoztam,
hol tanulta ezt? A smárolást meg a többit? Liam női beszéltek
vele a szexről?
Nem, ez is csak az én hibám volt. Azon kívül, hogy azt az egy
pornómagazint kidobtam, a többit ott hagytam az
éjjeliszekrényemen. Hányszor volt ott bent nélkülem, és mennyit
nézegethette azokat a képeket?
Mindegy, honnan tanulta ezeket a dolgokat, akkor is, még
csak tizenhárom éves. Mindahányszor azt mondtam, hogy:
„Nem vagyok az a fajta pasas,” pont hogy az a fajta pasas
voltam. Ami történt, nem csak úgy megtörtént. Fél órán át
smároltunk, mielőtt lehúzta a cipzáramat. Éppen elég időm lett
volna leállítani, de nem tettem meg.
Mert nagyon jó volt vele csókolózni. Nagyon jó volt az egész,
még ha mindent elszúrtunk is.
Az apám bolond volt, egy bunkó szeszkazán, ütötte-verte a
mamámat meg minket, kölyköket. Az az alkohol miatt volt. De
amit én most csináltam, az nem az alkohol műve.
Nagyon is akartam, úgyhogy nem foghatom rá a piára. Azt
hiszem, soha életemben nem voltam még annyira józan, mint
éppen akkor.
 11

KELLEN

FEL-ALÁ JÁRKÁLTAM, EGÉSZEN ADDIG, amíg a tévében eljátszották a

himnuszt, és megjelent a monoszkóp. Álltam ott a nagy
csendben, és éreztem, mennyire elcsesztem az egészet. Nem csak
azért, mert a szexelés Wavyvel törvénybe ütközik – úgyis
annyiféle törvényt megszegtem már, hogy ez a része nem
érdekelt –, hanem mert egészen addig soha nem csaptam be
senkit, akit szerettem. Wavy bízott bennem, én meg
kihasználtam őt.
Kivettem a pisztolyomat a mosogató melletti fiókból, és
beletettem a tölténytárat. Fiatalabb koromban sokat gondoltam
erre. Belenyomom a csövet a számba, meghúzom a ravaszt, és a
plafonra loccsan az agyvelőm.
Azért gondoltam rá, mert magányos és szerencsétlen voltam,
de most inkább azért, mert megérdemeltem. Amíg Wavy azt
nem mondta, hogy „Mocskos vagyok”, meg sem fordult a
fejemben, hogy azt hiszi, ő csinált valami rosszat. Nem akartam,
hogy abban a tudatban élje le az életét, hogy annyira mocskos, és
azért kellett megölnöm magamat, mert hozzám nyúlt. Bármi járt
is nekem, ő nem azt érdemelte.
A konyhaablakban lévő hőmérő öt fokot mutatott. Hagytam
nekivágni az éjszakának abban a lenge kis ruhában, kabát
nélkül, pedig tudtam, hogy kétszer is át kell mennie az
országúton, meg a mezőn átvágnia, mire hazaér.
Eltettem a pisztolyt, és kezet mostam. Aztán betettem a
kabátját meg a pulcsiját a nyeregtáskába, és motorra ültem.
Figyeltem az útpadkát magam előtt, de túl sokat késlekedtem.
A farmház verandáján égett a villany, de a házban sötét volt.
Nem volt bátorságom kimondani a nevét, úgyhogy megálltam a
konyha közepén, és hallgatóztam, amíg meghallottam két tisztán
kivehető hangot. Vízcsobogást és elfojtott csuklást.
Bekopogtam a fürdőszoba ajtaján. Még egy csuklást
hallottam, aztán csend lett. Nem volt retesz az ajtón, és amikor
belöktem, nekiütközött valaminek. Wavy csizmája volt az. Ahogy
beszívtam a levegőt, szinte perzselte a tüdőmet. Hipó!
Letérdeltem, odakúsztam a kádhoz, és közben azt
mondogattam:
– Ne haragudj, Wavy! Sajnálom, hogy hagytam ezt
megtörténni. Csakis az én hibám! Végtelenül sajnálom.
Kitapogattam a padlón az összegyűrt ruháját. Nem láttam
semmit, úgyhogy kinyújtottam a kezemet Wavy felé, de azonnal
félrelökte.
– Senki nem érhet hozzám! Mocskos vagyok! Téged is
bemocskollak! – mondta.
– Nem vagy mocskos!
– Mocskos kurva!
– Nem vagy mocskos, és kurva sem vagy!
Nem bírtam elviselni a sikálás hangját, meg hogy mocskosnak
gondolja magát. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, mégis
megfogtam a kezét, hogy hagyja már abba.
Felsikoltott, és megpróbált ellökni, de megragadtam a kezét,
és elvettem tőle a szappant meg a mosdókesztyűt. A karjai
síkosak voltak, alig tudtam megfogni őket. Az egyiket kirántotta
a markomból, és behúzott vele a bal szemembe. Szinte
csillagokat láttam. Nem minden kocsmai verekedésben kaptam
ekkora pofont, de miután sikerült a hónom alá szorítanom
Wavyt, nem tudott valódi ellenállást kifejteni, mert ahhoz túl
kicsi volt. A testéről csöpögő víz átáztatta a farmeromat, és
csúszott tőle a padló. Hideg hipós vízben áztatta magát.
Amikor az ajtóra akasztott törülköző után nyúltam, valami
hegyes dolog – Wavy térde – fúródott bele a vesémbe, és a
fájdalomtól kétrét görnyedve, nagy puffanással zuhantam neki a
falnak.
– Gyerekek, ne csapjatok már ekkora zajt! – kiabálta Val a
hálószobájából.
Fel voltam rá készülve, hogy Val ránk nyitja az ajtót,
felkapcsolja a villanyt, és ott talál, ahogy a meztelen kislányával
birkózom. De Val nem jött be, és nem is kiabált többet. Piszkosul
berágtam tőle.
– Te hülye ribanc! Tőled akár meg is erőszakolhatnám! Nem
vagy képes felemelni a seggedet, hogy megnézd, miért kiabál?
Mi a fene bajod van neked?
Semmi válasz.
Miközben Valnek kiabáltam, Wavy végre abbahagyta a
verekedést, én pedig rátekertem a törülközőt, amennyire tőlem
telt. Sötétben vittem fel a lépcsőn, és felkészültem, hogy bent
még sötétebb lesz, de a hold bevilágította a szobáját.
A telihold. Talán ez volt a magyarázat arra, amit tettem?
Miután betakartam Wavyt, fogtam a törülközőt, és
dörzsölgetni kezdtem vele a haját. Reszketve feküdt ott, és
hagyta.
– Beszélnünk kell – mondtam. Ezt nem lehet szókirakóval
megoldani. – Nem vagy mocskos. Val miért mondta ezt?
– Liamben nem lehet bízni. – Mindig így mondta, mintha
Liamnek ez lenne a teljes neve.
– Mi van vele?
– Az ölébe ültem.
– Mikor?
Letérdeltem az ágy mellé, és szorosan Wavyre tekertem a
takarót, de az egyik kezét kihúzta alóla, és megérintette a
karomat. Aztán kitapogatta a kezemet, és megszorította.
Viszonoztam a szorítást.
– Még nem tudtam olvasni – felelte Wavy. – És mama azt
mondta, hogy „Ne nyúlj hozzá! Ez mocskos dolog! Ha hozzá
mersz érni a lányomhoz, a pokolra jutsz! Senki nem nyúlhat
hozzá!”.
– Liam csinált veled valamit? – Azok után, amit tettem,
tudtam, hogy képmutatás, de elöntött valami forróság. Ha Liam
bántotta, megölöm! A puszta kezemmel szorongatom meg a
retkes nyakát!
– Mit csinált veled?
– Mesét olvasott.
 Próbáltam elképzelni, ahogy Wavy Liam ölében ül, aki mesét
olvas neki. Nem sikerült, de aztán eszembe jutott, hogy még az
én apám is csinált egy-két kedves dolgot. Néha elvitt a meccsre.
Ha Jesse Joe Barfootnak volt néhány jó napja, amikor rendes
apaként viselkedett, akkor Liamnek is lehetett.
Val meg teljesen őrült volt. Olyan valaki, aki meglátja a lányát
a férje ölében, és mindjárt a legrosszabbra gondol. Talán ez az
oka, hogy Liam soha nem ment Wavy közelébe. Ha a feleséged
megvádol, hogy valami undorító dolgot tettél a kislányoddal,
kétszer is meg fogod gondolni, mielőtt újra hozzáérsz.
– Nem nyúlt hozzád? Nem... – Úgy fogta a kezemet, mintha
még mindig bízna bennem, így aztán majdnem megakadt a
torkomon, amit mondani készültem. – Nem nyúlt hozzá az intim
testrészeidhez?
– Mama azt mondta, hogy fogdosni akar, de nem csinálta. Azt
mondta, hogy minden férfi azt akarja.
– Wavy, sajnálom, hogy...
– És most a pokolra fogsz jutni, és én vagyok az oka, mert
mocskos vagyok.
– Ha a pokolra jutok, az nem miattad lesz. – Biztos, hogy a
pokolra jutok, de nem Wavy a hibás. – És nem vagy mocskos.
– Te mondtad.
– Azt mondtam, hogy mocskos dolog, nem azt, hogy te vagy
mocskos. Te jó kislány vagy. – A térdem teljesen elzsibbadt,
úgyhogy az ágy mellé ültem, és keresztbe tettem a lábam.
Továbbra sem eresztettem el a kezét.
– Miért mocskos? Tetszett neked – mondta Wavy.
– Mert tizenhárom éves vagy. – Számos más oka is volt,
amiért jobb lett volna nem smárolnom Wavyvel, de ez volt a
legnyomósabb. – Túl fiatal vagy.
– Elég idős vagyok ahhoz, hogy élvezzem.
Beljebb húzta a karomat a takaró alá, és a hideg, meztelen kis
cicijét a kezemhez préselte.
Gondolkodás nélkül elrántottam.
Egy darabig csendben feküdt. Aztán kidugta a kezét a takaró
alól, és leejtett valamit, ami a térdem mellett koppant.
Tapogatni kezdtem a padlót, és megtaláltam a gyűrűjét.
Pokolian dühös voltam azokra, akik valami ocsmányságot
akartak vele csinálni, aztán meg pont én tettem meg.
– Wavy, ez a tiéd. Azért adtam neked, mert szeretlek.
Elfordult tőlem, és hatalmasat sóhajtott. Talán hónapokra
előre elfogyasztotta az összes szavát. Soha nem hallottam még
ennyit beszélni. A kezemben tartottam a gyűrűt, és közben
három különböző dolog jutott eszembe, amit megtehetnék. Az
egyik nagyon rossz volt. A másikra még gondolni sem volt jó. Így
aztán csak egy lehetőségem maradt.
A radiátor zörgése cselekvésre késztetett. A tetejére terítettem
a nedves törülközőt, és leültem az ágyra. A kisujjam hegyére
húztam a gyűrűt, hogy el ne veszítsem, amíg leveszem a
csizmámat meg a dzsekimet. Wavyt a fal felé fordítottam, és
felemeltem a takarót, úgy, hogy az alatta lévő lepedő kettőnk
között maradt. Szorosan össze volt gömbölyödve, amikor
átöleltem, a gerince mereven nekifeszült a mellkasomnak.
– Szeretlek, Wavy. Szeretlek! – Addig mondogattam, amíg
ellazult. – Húzd vissza a gyűrűdet!
Nem mozdult, de amikor felkönyököltem, és a kezéért
nyúltam, nem húzta el. Ahogy a karjánál fogva magamhoz
húztam, lecsúszott róla a takaró, és elővillant a meztelen cicije a
holdfényben. Gyönyörű volt, és annyira bízott bennem, hogy
hagyta magát megérinteni. A plafonra ragasztott csillagokat
bámulta, miközben az ujjára húztam a gyűrűt.
– Nem mocskos dolog – mondtam. – Butaság volt azt
mondani. Nem mocskos, ha te is annyira szeretsz engem, mint
én téged. Szeretlek téged, bármi történjék! De nem szabad
elkapkodni! Ma este túlságosan rákapcsoltunk.
Forgatta az ujján a gyűrűt, én meg attól féltem, megint le
fogja húzni.
– Aznap éjjel is túl gyorsan hajtottam, amikor először
láttalak. Téged bámultalak, és felborultam a motorral.
Összetörtem magam. Nem akarom, hogy úgy összetörjük
magunkat! Nem akarom, hogy bajod essen!
Feljebb csúsztatta a kezét a karomon, hogy megérintse a
sebhelyemet. Még az ujján volt a gyűrű, és rám nézett,
egyenesen a szemembe. Nagyon lassan, mintha fordított
sztriptíz lenne, följebb húzta a takarót, betakarta magát, és
bólintott.
 12

WAVY

1983. március-június

KELLEN BOLDOGTALAN VOLT. ÉREZTEM A SZAGÁBÓL.

Elkísértem, amikor elment levágatni a haját, és a borbély azt
mondta neki:
– Hé, ez nem a lányod, igaz, Junior?
– Nem – válaszolta Kellen, majd nagyot nyelt, és hozzátette:
– A barátnőm.
Örültem, hogy azt hallom tőle, vagyok valakije, de nehéznek
éreztem a gyűrűt az ujjamon, és arra gondoltam, bárcsak azt
felelte volna: „A menyasszonyom.”
A borbély engem méregetett, miközben Kellen haját vágta.
Olyanformán, ahogy Kellen nézegeti a motorokat, hogy rájöjjön,
mi bajuk.
Hogy a borbély szemével lássam magam, belenéztem a
fodrászszékek mögötti tükörbe. Túlságosan fiatal. Próbáltam
jobban hasonlítani Sandyre, de még mindig kislányos volt a
külsőm.
Kicipzáraztam a dzsekimet, a vállammal nekidőltem a
széktámlának, és előretoltam a csípőmet. Egyik lábamat
átvetettem a másikon, és lóbálni kezdtem. Aztán a karomat
ráhelyeztem a szék karfájára, úgy, hogy a kezem csuklóból
lelógott. Lassan hátrahajtottam a fejemet, és szelíd pillantást
erőltettem magamra. Olyat, amivel mama magához szokta
édesgetni Liamet egy-egy veszekedés után. Hívogatóan ernyedt
végtagokat, és sokat ígérő, szelíd tekintetet.
A borbély odajött volna hozzám, ha neki szánom a hívogató
pillantást, így azonban Kellen vörösödött el, és félrenézett. Nem
tudtam, mit tegyek, mert nem csinálhattam azokat a dolgokat
Kellennel, amiket mama meg Sandy szokott, amikor Liam
ideges.
Estéről estére mellettem ült a kanapén, és tévét néztünk. Soha
nem az ágyamon vagy a fotelban. Fogta a kezemet, de nem ölelt
át, nem simogatta a hajamat, és nem csókolt meg.
El tudtam fogadni, hogy nem akar hozzám nyúlni, de én meg
akartam érinteni őt. Azelőtt ezzel nem szegtem meg semmilyen
szabályt, de most már igen. Egész decemberben nem engedte,
hogy hozzáérjek. Aztán meg Brenda néniéknél töltöttem a téli
szünetet, nélküle. Eltelt a január meg a február is, és még mindig
nem nyúlhattam hozzá.
Habár nem mondta ki, tudtam, mit érez. Elég sokszor
éreztem én is, hogy tudjam. Mocskos. Annyira mocskos, hogy
nem tud megérinteni. Annyira mocskos, hogy nem lehet őt
megérinteni.
Ha nem nyúl hozzám, azt még elviselem, de azt már nem,
hogy nem néz rám. Szükségem volt rá, hogy lásson.
A hajvágás utáni este a kanapén a kezem után nyúlt. A
farmernadrágját néztem. Az volt rajta, amit a születésnapján
tönkretett a hipóval. Miattam. A világító fehér foltok már
egészen kikoptak. Elhúztam a kezemet, és azt mondtam:
– Túl mocskos vagyok, nem érhetsz hozzám.
Összerándult, mintha méh csípte volna meg, és előredőlt, a
könyökét a térdére támasztotta.
– Nem, édesem! Mondtam már neked. Gyönyörű vagy!
Szeretlek, de még csak tizenhárom éves vagy. Nem
smárolhatunk.
Nem nézett rám, ahogy kimondta: „Gyönyörű vagy!” Úgyhogy
akár azt is mondhatta volna, hogy „Láthatatlan vagy!”.
– Sajnálom, hogy bemocskoltalak. – Olyan érzés volt
kimondani ezeket a szavakat, mintha égő cigarettát nyelnék, de
muszáj volt.
– Nem mocskoltál be! Nem lehet, mert te nem vagy mocskos,
érted?
– Akkor te sem vagy mocskos.
– Jó, akkor nem vagyok.
A kezemet végigcsúsztattam a hasán az övcsatja irányába, de
lesöpörte magáról, és a lábamhoz szorította, hogy el ne
mozdítsam.
– Ne csináld, Wavy!
Ezek után olyan forró szavak tolultak a számra, hogy égették a
nyelvemet, és nem tudtam őket visszanyelni. Ott rekedtek a
torkomban, úgyhogy alig kaptam levegőt. Felálltam, és
kimentem a konyhába, mert nem akartam megint elsírni magam
előtte. Amilyen csendben csak tudtam, felvettem a kabátomat,
és kisurrantam a hátsó ajtón.
Az Orion csak homályosan látszódott az égbolton, mivel
felhők takarták, így aztán nem volt értelme átvágni a sötét
erdőn. Betartottam a biztonsági szabályt – haladj a forgalommal
szemben –, és a második lámpáig jutottam el, mire felhangzott
mögöttem a Fazékfejű zúgása. Kellen megelőzött, és
visszafordult, hogy velem szemben álljon meg.
– Ülj fel! Hazaviszlek, ha egyáltalán oda akarsz menni –
mondta.
Leszegett fejjel tovább lépdeltem.
Miután elmentem mellette, megfordította a motort, és
mellém húzódott, a forgalommal szemben haladt az országúton,
a csizmáját pedig az útpadka porában húzta maga után. A
meztelen karján megfeszültek az izmok, ahogy fékezett és a
kuplungot kezelte. Egy szál pólóban jött utánam, úgyhogy
kétszeresen is én voltam a bűnös. Boldogtalan volt miattam, és
fázott, de egyedül a gyaloglás tudott visszatartani a sírástól.
– Kérlek, Wavy! Összetöröd a szívemet, és fogalmam sincs,
mit csináljak!
Boldogtalan volt, ha ott voltam, boldogtalan volt, ha
elmentem. Én pedig nyomorultul éreztem magam. Most már
értettem, mit jelentettek mama forró, ijesztő könnyei, amikor
Sean bácsival táncolt. Azt, hogy minden összetört.
„Összetörtem mindent, ami boldoggá tett”, szerettem volna
mondani, és a kezemet a szememre kellett szorítanom, hogy el
ne eredjenek a könnyeim.
 Kellen elkapta a csuklómat, és a hideg kezemet a meleg
szájához érintette. Miután megcsókolta a gyűrűt, a
legborzalmasabb szavak lecsúsztak a torkomon. Felemelt maga
elé a benzintankra, és hagyta, hogy a nyakát csókoljam. A nyaka
után az arcát is megcsókoltam. Az arca után az ajkát, és akkor
visszacsókolt. Szeretett engem. Ha a száj mocskos hely, és ő nem
félt megcsókolni az én számat, akkor nem is voltam olyan
mocskos.
Egy autó ránk dudált, és Kellen azt mondta:
– Szállj fel a motorra, édesem! Hideg van idekint, és
mindenki minket bámul.
Azok után már csak úgy tettünk, mintha tévét néznénk. Lassú
játékot játszottunk. Miközben Kellen ette a vacsorát, amit neki
főztem, addig simogattam a vállát, amíg levette az ingét, hogy
megdörzsöljem a hátát. Miközben a hátát dörzsöltem, a kezem
odatévedt a meztelen mellkasára és a hasára. Majdnem egészen
az övcsatjáig.
Az ételnél is jobban kívántam Kellen testét. Szerettem
megfogni ott, ahol kemény volt, és ott is, ahol lágy. A maga lágy
részeit nem szerette, de én úgy kívántam, mint a vajjal készült
krumplipürét. Az én testemen nem volt olyan hely, mint az a
meleg, nedves hajlat a mellbimbója meg a hasa között. Sem
olyan, mint a karján duzzadó izmok, amelyek megfeszültek,
amikor a műhely mennyezetéről lógó csigasorral kiemelte a
motort a kocsikból.
Kellen máshogyan játszotta a lassú játékot, mintha egy
vadnyulat akarna rávenni, hogy kivegyen a kezemből egy darab
sárgarépát. Ha egy bizonyos szögben megdöntöttem a fejemet,
amikor szájon csókolt, a nyelve leért a torkomig. Ha a felemelt
karjaimmal átfontam a nyakát, az ő keze lesiklott a derekamig,
és kereste, hol érinthetné meg a pólóm és a szoknyám közötti
résben a bőrömet. Hívogatnom kellett, mint az olyan
történetekben, ahol be kell hívni a vámpírt.
Sandy szokta mondani, hogy „a ruha teszi, vagy tönkreteszi a
randit”. Kellen soha nem vette le a ruhámat, csak segített a
pólómnak feljebb és feljebb csúszni. Sandynek ebben is igaza
volt. Szűk felsőben idősebbnek látszottam. Kellen olyankor nem
csak a hajamat akarta simogatni, és az sem számított neki,
milyen kicsi a cicim.
Ha elég lassan haladtam, szinte mindenütt simogathattam
Kellent. Szinte. Olyan sokszor mondta, hogy „Lassíts!”, hogy
amikor gyorsabb tempót engedett, akkor is lassan csináltam,
azzal ingereltem. Ez más játék volt. Hogy azt mondja:
„Gyorsabban!”
Az egyik éjszaka, amikor kint csókolóztunk a mezőn,
kisebesedett az ajkunk, lekerült rólam a póló, és a bugyim
nedves volt a szoknyám alatt, annyira erősen dörgölőztem a
combjához. A keze felkúszott volna a lábamon, de nagyon ideges
volt, és nem akart ott megérinteni. Végül hagyta, hogy
kicsatoljam az övét, és a kezembe vegyem. Lassan csináltam,
nagyon lassan, amíg alig kapott levegőt, és mély torokhangon
megszólalt:
– Wavy, az őrületbe kergetsz!
– Azt mondtad, hogy lassan – súgtam a fülébe.
Nevetett, úgy megszorította a karomat, hogy fájt, és azt
mondta:
– A fenébe is, tudom, hogy azt mondtam, lassan, de nem így
gondoltam. Belehalok, ha így csinálod!
Nem halt bele, de könyörgött, izzadt, és levegő után
kapkodott. Nem is valamiért könyörgött. Csak úgy könyörgött,
és közben a nevemet hajtogatta.
– Kérlek, Wavy, kérlek! – ismételte, amíg a csípője
felemelkedett a takaróról, és elment. Furcsa, hogy ezt a szót
használják rá, mintha elmenne valahová, és aztán visszaérkezne
hozzám a mezőre.
A nyár is játszott velünk. Változott az idő, hol gyorsan telt, hol
pedig lassan.
Tudtam, hogy Kellen titokban gyorsítani akar, és akkor azt
mondta: „Ne, ne csináld! Nem lehet, édesem!” Amikor egyedül
voltunk, és úszni mentem, hátat fordított, ha nem hagytam
magamon a pólómat meg a bugyimat. Viszont amikor Donal is
eljött velünk teliholdkor, és teljesen levetkőztem, Kellen nézett
engem. Meztelenül másztam ki a tartályból, és vizes csíkot
húztam a fűben, ahogy odamentem hozzá. Amikor átöleltem, és
a vizes testem lenyomatát a pólóján hagytam, nem mondta, hogy
„Ne csináld!”. Könyörgő hangon csak annyit mondott, hogy „Ó,
Wavy!”. Végighúzta a kezét a vizes testemen, le a csípőmig, és
addig csókolt, amíg Donal meg nem szólalt:
– Fúj, de undorító! Ne nyaljátok már egymást!
A nyár sok trükköt tudott. Az éjszakák hosszabbak voltak,
pedig a Föld tengelyének dőlésszöge miatt ez lehetetlen. Az
éjszaka nem tarthatott tovább, de a nyár elérte, hogy úgy tűnjön.
A nyár időt lopott nekem, elvett egy percet a februárból, három
percet egy márciusi angolórából, és tíz teljes percet egy unalmas
áprilisi csütörtökből. A nyár lopta az időt, hogy még egy órát
adjon nekünk Kellennel a csillagos ég alatt.
Csak arra a két hétre lassult le az idő, amit Brenda néniéknél
töltöttem. Ekkor a nyár nem nekem, hanem tőlem lopta az időt.
Július negyedike volt az utolsó éjszaka, mielőtt Brenda néni
értem jött. Kellen tűzijátékot vett: rakétákat Donalnek, és
csillagszórókat Sandynek meg nekem. Aztán körbemotoroztuk a
tavat, és visszamentünk Kellenhez. Megengedte, hogy
ráfeküdjek a kanapén, és sokáig csókolóztunk. Semmi több nem
történt, pedig csak úgy zakatolt a szíve a kezem alatt.
– Jobb lesz, ha hamar hazaviszlek, hogy el tudj készülni, mire
a nagynénéd jön reggel – mondta.
– Még ne!
– De igen, édesem, jobb lesz így!
Becsúsztattam a lába közé a lábam, oda, ahol az Orion öve
fogva tartotta őt a farmernadrágjában. Szerettem, hogy
csókolózás közben puha leszek a lábam között, ő pedig ugyanott
megkeményedik. Csodás varázslat.
Kellen felsóhajtott, és azt mondta:
– Aludnod kell. Nekem is aludnom kell. Holnap reggel pedig
fel kell vennem azt a nyomorult seggfejet.
Elindultam haza, de előbb üzenetet hagytam neki. Amikor
beindította a motort, visszaszaladtam a hálószobájába.
Letérdeltem a linóleumra – mennyire hasonlított az
osztályteremhez! –, beletúrtam az éjjeliszekrényébe, és
megtaláltam a magazint. Olyan sokszor megnéztem már, hogy
pont azon az oldalon nyílt ki, amit kerestem. Azt a fajta gyönyört
kívántam. Kiterítettem a párnájára, és visszaszaladtam a
motorhoz.
Meg fogja-e érteni az üzenetet? Azt fogja-e gondolni, hogy
mocskos? Nem. Azt mondta: „Ha annyira szeretsz, mint én
téged, akkor nem mocskos." Mindenestül szerettem őt, és ez azt
jelenti, hogy semmi nem mocskos. Nem félt az én bacilusaimtól.
Nem félt attól, hogy belé fogok lopakodni.
NEGYEDIK RÉSZ
 1

AMY

1983 júliusa

AZON A NYÁRON MINDEN MÁS VOLT. Azelőtt, ha anya meg akarta

hívni hozzánk Wavyt és Donalt, felhívta Val nénit, és Kellen
elhozta őket. Viszont azon a nyáron Val néni hívott fel minket, és
azt kérdezte:
– Nem mehetne el hozzátok Wavy meg Donal pár hétre? –
Anya ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen értük, én meg vele
tartottam.
Miután letértünk az országútról, keskeny, kavicsos utakon
mentünk tovább Val néni útbaigazítása alapján. Amikor
odaértünk, Wavyt és Donalt egyedül találtuk egy régi
farmházban, amit kaszáló vett körül.
– Hol van az anyukátok? – kérdezte anya.
Wavy vállat vont.
– Azt kell mondanunk, hogy orvoshoz kellett mennie –
válaszolta Donal.
– De tudja, hogy ma jövök értetek, ugye?
Wavy a konyhaajtó mellett lévő bevásárlótáskákra mutatott.
Az volt a csomagjuk. Annyira dühös volt, hogy azt kívántam,
bárcsak otthon maradtam volna. A kocsiban Wavy beletúrt az
iskolatáskájába, és elővette a filctollkészletét. Kiválasztott egy
élénk türkizkéket, és közvetlenül a sortom szegélye alatt
elkezdett valamit rajzolni, amiből a hazafelé vezető úton
aprólékosan kidolgozott páva lett. Tudtam, hogy az anyukám
sivalkodna még egy lemosható tetkó miatt is, ami beborítja az
egész combomat, de nem szóltam rá Wavyre. A haja
csiklandozott, ahol hozzám ért, és puskaporszagú volt.
Ezt szerettem benne. Soha nem lehetett tudni, mit fog
csinálni.
Először is tönkretette Leslie nyári vakációját. Wavy csak
július negyedike után érkezett meg, de a tönkretétel
visszamenőleges hatályú is volt.
Leslie bele volt zúgva az egyik úszómesterbe a városi
uszodában. Miss Mintakislány még a szabályokat is megszegte,
és könyvtár helyett a srác házához ment kocsival. Azután az
egyrészes fürdőruháját olyan apró bikinire cserélte, hogy
majdnem teljesen le kellett borotválnia a szeméremszőrzetét. A
strandőr egy évvel idősebb volt Leslie-nél, és jóval népszerűbb,
de júliusban már kezdtem azt gondolni, hogy a nővéremnek van
nála esélye. Amikor a srácnak szünete volt, megengedte, hogy
Leslie felmásszon hozzá a magasított szék létráján, és dobozos
üdítőt vigyen neki.
És akkor jött Wavy. Wavy, azzal a seszínű, és leginkább
sötétnek mondható szemével. Anya rászólt, hogy ne csinálja, de
még azután is füstösre festette a szemét. Nem szeretett
másokkal együtt úszni, úgyhogy egy napozószékben ült a füvön,
cowboykalapot és vékony kis szoknyát viselt a
motoroscsizmájával, meg szűk, fehér pólót, melltartó nélkül.
Egy évvel korábban csak különc kislánynak tűnt volna benne, de
azon a nyáron, különös módon rafináltnak hatott. Wavy
elterpeszkedett a székben, keresztbe tette a lábát, és a felül lévőt
még lóbálta is.
Amikor Leslie úszómesterének szünete volt, lemászott a
székéből, és vett két doboz üdítőt. Majd odament a falatnyi
bikinijében sütkérező Leslie-hez, átnézett fölötte Wavy irányába,
és azt kérdezte:
– Ki a barátnőd?
– Az unokatesóm – válaszolta Leslie.
– Hogy hívják?
– Kérdezd meg tőle!
Leslie-nek azt kellett volna mondania, hogy még csak
tizenhárom éves. Azzal talán leállította volna a srácot. Az viszont
nem jött be, hogy ő kérdezze meg Wavytől a nevét, mert ő csak a
fejét rázta. Egy évvel ezelőtt szégyenlősnek tartottuk volna, azon
a nyáron viszont már csábítóan titokzatosnak hatott.
– Jaj, ne már! Még a nevedet sem mondod meg?
Wavy keresztülnézett a fiún.
– Kérsz egy kólát? – Odanyújtotta neki az üdítőt. Wavy
elvette, és a hűvös, párás dobozt végiggörgette a karján és a
tarkóján, aztán letette a széke mellé. És ezzel gyakorlatilag
végzett a fiúval.
A srác leült a Wavy melletti napozószékre, és a szünete
hátralévő részében bájcsevegni próbált vele. Válaszul a nagy,
büdös semmit kapta.
Mindössze annyit ért el, hogy összetörte Leslie szívét.
Különben nem ő volt Wavy egyetlen udvarlója. Ahogy fel-alá
járkált, a szoknyája a motoroscsizmája fölött suhogott, a keskeny
csípőjét riszálta, és mindez olyan hatást keltett, mint amikor
csalit dobnak egy cápákkal teli medencébe. Az idős pasik voltak
a legrosszabbak. A huszonöt-harminc közöttiek. Ők szívósabbak
voltak, cigivel meg sörrel kínálgatták.
– De tud beszélni, ugye? – kérdezte tőlem Leslie úszómestere
az egyik nap.
– Ha akar.
– Mit csináljak, hogy akarjon velem beszélni?
Addigra már tudtam a választ: „Legyél Jesse Joe Kellen!”
Amellett, hogy ő volt azon kevesek egyike, akivel Wavy hajlandó
volt szóba állni, Kellen olyan téma volt, amiről hajlandó volt
beszélgetni is.
Leslie barátnője, Jana átjött hozzánk a Forever című
könyvvel. A nyári táborban szerezte, és azt mondta róla:
– Uramisten, ezt muszáj elolvasnotok!
Elolvastuk. Sőt Jana nővére, Angela még hangosan fel is
olvasta a legdisznóbb részeket, hogy megnevettessen minket.
Angela csinos, szürke szemű lány volt, gödröcskével az állán.
Járt valakivel, de nem hiszem, hogy messzebbre jutottak volna a
kézfogásnál. Ami engem illet, azt gondoltam, soha nem csinálok
olyat egy fiúval. Soha.
Wavy három szóval kommentálta a könyvet.
 – Nem úgy megy.
– Ó! Szóval azt hiszed, olyan sokat tudsz! Fogadok, hogy még
nem is csókolóztál fiúval – mondta Leslie.
Wavy azzal a parázsló tekintettel nézett ránk, amivel
elcsábította Leslie-től az úszómestert, és így szólt:
– Férfival.
– Milyen férfival? – kérdezte Angela.
– Kellennel.
– Tényleg csókolóztál vele? Igazi francia, nyelves csók volt? –
kérdezte Jana.
– Több is.
– Mennyivel több?
Wavy az ujjával megfricskázta a Judy Blume-féle könyvet.
– Egy frászt! Hazudsz! – mondta Leslie. – Bárcsak látnátok
őt, csajok! Nagy melák.
Wavy úgy markolta meg az ágyékát, ahogy a pasik szokták, és
komiszul rávigyorgott Leslie-re.
– Gusztustalan! De komolyan! Kövér, és tele van mindenféle
ocsmány tetoválással.
Jana és Angela nem hallgatott Leslie-re, hanem Wavyre
néztek kérdően.
– Szóval, tényleg megfogtad neki? – kérdezte Jana. –
Megfogtad a... péniszét? Milyen volt?
– Forró. Kemény. Irtózatos!
Leslie mogorván nézett, de Janával és Angelával elnevettük
magunkat. A trágár Wavy vicces volt, de úgy gondoltam,
nagyrészt csak megjátssza magát, hogy Leslie-t idegesítse. Ken
női ruhában.
– Azt is csinálod vele? – kérdezte Angéla.
Wavy bólintott, de Leslie közbeszólt:
– Nem csinálja!
Nem tudtam, mit gondoljak. Idősebb voltam Wavynél, de vele
történt valami az elmúlt évben. Sokkal felnőttesebbnek tűnt,
mint amilyennek én éreztem magam, és sokkal inkább
hasonlított Val nénire, nem csak a ruhái, de a fejtartása meg a
járása is.
– Még tizennégy sincs! Azt még nem csinálhatja! – jelentette
ki Leslie.
 Wavy vállat vont, és megmutatta a gyűrűjét. Azt hittem, bizsu,
de aznap megengedte, hogy közelebbről megnézzük, és láttuk,
hogy igazi. Nem rágó mellé adták ajándékba, és nem festi zöldre
a kezedet.
– Ne már! Annyira ocsmány az a pasas! – méltatlankodott
Leslie.
Bárki más megsértődött volna, nem úgy Wavy. Kinyitotta a
hátizsákját, és kivett belőle egy fényképalbumot. Az elején Val
néni meg Donal képei voltak. Azután Kellen képei következtek.
Az egyiken valakikkel kártyázik; a másikon felemeli Donalt, aki
zsiráfot etet; a harmadikon a csinos, zöld ruhát viselő Wavy
mellett áll; az utolsó képen pedig a napsütésben egy motoron ül
félmeztelenül, teli szájjal mosolyogva úgy, hogy kivillan az
aranyfoga, és látszik, hogy tele van tetoválásokkal.
Jana egészen odavolt. Másnap is eljött, és a kishúga helyett az
egyik barátnőjét hozta el. Az a lány sokkal népszerűbb volt
Leslie-nél, és némi kárpótlást jelentett neki az úszómesterért.
Jana meg a barátnője mindenről kifaggatták Wavyt, ami
vicces volt, hiszen legfeljebb egy-egy szót mondott. De néha még
szavakra sem volt szüksége, például amikor velem mutatott be
egy-egy szexpozíciót, ami tizenöt éves fejjel teljesen
nevetségesnek tűnt. Nem tudtam elképzelni, hogy két felnőtt
komolyan ezt csinálná, és amikor vihogni kezdtem, Wavy rám
esett, és elnevette magát.
Még Donalt is előszedték. Sütivel csalták fel az emeletre, és
Jana azt mondta neki.
– A tesód tényleg férjhez megy?
– Kellen szereti őt. Amikor teljesen pucéran úszunk,
megcsókolja, és hagyja, hogy hozzádörgölőzzön a cicijével.
Gusztustalan! Azt szokta mondani, hogy „Ó, Wavy!”.
Donal igyekezett mély hangon beszélni, mire Wavy
abbahagyta a dínós tetkó rajzolását Donal vállára, és tarkón
legyintette az öccsét.
– Meztelenül úsztok vele? – kérdezte Jana.
Ettől Wavy még nagyobbat nőtt Jana szemében, Leslie-nek
viszont eszébe jutott az uszodai kudarca. Én kettőjük között
őrlődtem. Szerettem Wavyt, de Leslie a testvérem volt. Szomorú
voltam, de fel is lélegeztem, amikor letelt a két hét. Talán Leslie
visszaszerezheti az úszómestert, ha még érdekli őt egyáltalán.
Anya a saját kedve szerint tervezte az itt-tartózkodásukat, de
támadt némi zavar a körül, mikor menjen vissza Wavy. Wavy
dühös lett, amikor megtudta, hogy csak a születésnapja után
mehet haza. Lekapta a konyhai falinaptárt, az asztalra hajította,
és elkezdte visszafelé számolni a napokat.
– Wavy, huszadikán megyünk vissza. Megegyeztünk
anyukáddal.
– Ti megegyeztetek, de én nem! – mondta Wavy.
– Azt hittem, szívesen ünnepled velünk a születésnapodat.
Wavy az ujjával mutatta a tizennégy napot, és ijesztő volt a
tekintete. Azt lehetett belőle kiolvasni, hogy azt csinálja, amit ő
akar.
– Az ördög vigye el! – kiabálta apa a dolgozószobából.
Valószínűleg beleunt már, hogy onnan hallgassa a Wavyvel
folytatott pantomim-veszekedést. – Miért nem visszük haza
holnap?
– Mert nekem nem fog parancsolgatni!
– Engem nem érdekel! Akkor vidd vissza ma este! Jézusom!
Dolgozni szeretnék.
Wavy az asztalra csapott, hogy ismét magára vonja anya
figyelmét.
– Velem így nem viselkedhetsz, kisasszony!
Egy percig egymást bámulták anyával. Aztán Wavy odament a
telefonhoz, és felvette. Még soha nem láttam telefonálni.
Tárcsázni kezdett.
– Kit hívsz? – kérdezte anya.
– Kellent.
– Nem gondolnám! Te itt vendég vagy, és akkor mész haza,
amikor én azt mondom!
Anya megkerülte az asztalt, és visszatette a telefont. Wavy
arckifejezéséből arra következtettem, hogy mindjárt kitör a
botrány, de ő négy szóval eldöntötte a vitát a maga javára:
– Vendég? Talán inkább fogoly.
Reggel anya mindnyájunkat beültetett a kocsiba, még Leslie-t
is, aki nyafogott miatta.
– Nekem minek kell mennem? – kérdezte.
– Mindnyájan odamegyünk, és Val nénikéteknél ünnepeljük
meg Wavy szülinapját. Kedves dolog lesz, nem igaz? Boldog
szülinapot, Wavy! – Anya olyan dühös volt, hogy szinte tüzet
okádott.
– Apának miért nem kell jönnie? – kérdezte Leslie.
– Apátoknak dolgoznia kell. Van munkád? Nincs. Egész
nyáron a medence partján flörtöltél az úszómesterekkel.
Úgyhogy fogd be a szád!
Úgy tűnt, Wavyről és Donalről leperegnek anya szavai, ami
felvetette a kérdést, hogy vajon mihez vannak szokva, hiszen
Donal nyugodtan játszott a kisautóival az első ülésen, amíg anya
balhézott.
Anya szarral töltött tortáján ráadásul az volt a hab, hogy
Wavy átverte.
Ahogy a farm felé menet keresztülhajtottunk Powellen, Wavy
előrehajolt, és mutatta, hogy forduljunk be.
– Nem arra van a házatok, igaz? – kérdezte anya.
Wavy megint a kanyart mutatta. Anya befordult, és
továbbhajtott az utcán, amíg Wavy ki nem jelentette:
– Itt vagyunk.
– Cutcheon Kismotorszerviz? Az meg micsoda?
– Itt dolgozik Kellen. – Donal már nyitotta volna az ajtót, de
Wavy leállította.
– Ide figyelj! – mondta anya. – Mindkettőtöket otthon teszlek
ki. Nem hagylak itt.
Wavy végigsimította a karomat, és már kint is volt a kocsiból,
mielőtt anya továbbhajtott volna.
– Wavy! – kiáltotta anya, amikor becsapódott a kocsiajtó.
Dühösen nézte, ahogy Wavy a garázs felé megy, de mit tehetett
volna? Utánaszaladjon és betuszkolja a kocsiba? Egy perccel
később elhajtott.
Anya szarral töltött tortáján még koktélcseresznye is volt:
amikor a farmházhoz értünk, nem volt ott senki. A hátsó ajtó
nem volt bezárva, és koszos edények tornyosultak a
mosogatóban. A nappaliban sörösüvegek és teli hamutálak álltak
a dohányzóasztalon, mellettük egy csomó égett alufóliadarab.
– Jól van – mondta Donal, amikor elkapta anya pillantását. –
Engem levihetsz a farmra. Egyébként is ott szoktam aludni.
– Nem idefent alszol?
 Donal amolyan Wavy-féle ez-van-és-kész-stílusban vállat
vont.
A farm úgy nézett ki, mint egy felfegyverzett létesítmény,
amilyeneket a híradóban mutogatnak. Fehér fajvédőké vagy egy
vallási szektáé. Két fémből készült garázs állt a kapu mögött,
odébb, a fák között pedig egy nagy fémből épített fészer. Az út
mellett négy lakókocsi állt egy csoportban, az egyiknek terasz
volt az elején. A teraszon egy életnagyságú Barbie baba ült, és
dohányzott.
Donal kiugrott a kocsiból, odaszaladt hozzá, átölelte, aztán a
garázsok felé indult. A Barbie baba cigivel a kezében lejött a
teraszról, és így szólt:
– Helló! Maga Donal nénikéje? Ők pedig az unokatesói?
Sandy vagyok.
Magyarázatot vártunk arra vonatkozóan, hogy kicsoda Sandy,
de nem kaptunk.
– Bejönnek egy italra, vagy csak úgy?
– Tudja, hol van Valerie? – kérdezte anya.
Sandy volt a legcsinosabb nő, akit valaha láttam, de amíg
összeráncolta a homlokát, egy pillanatra inkább szomorúnak
látszott, mint csinosnak.
– Nem. De később visszajön, ha meg akarják várni.
– Itt hagyhatjuk Donalt magával?
– Hogyne, drágám! Majd csinálok neki ennivalót. Wavy is
visszajött magukkal?
Anya nem válaszolt, úgyhogy azt mondtam:
– Kellennél van.
Sandy megint csinos és mosolygós volt.
– Ó, nagyon fog neki örülni! Olyan édesek együtt! Tegnap
Kellen fogott egy jó nagy hűtőtáskát tele jéggel, és átment
Garringerbe, a Baskin-Robbins fagyizóba. Minden ízből vett egy-
egy gombóccal. Tudja, Wavy szülinapjára. Hát nem bűbájos?
Biztos nem kérnek egy italt? Donal megmutathatná a saját
kismotorját. Annyira helyes rajta!
– Nem – felelte anya. El sem akart köszönni Donaltől.
Anyával már egy órája úton voltunk a kocsival, amikor
lehalkította a rádiót, amit azért hangosítottunk fel, hogy ne
kelljen beszélgetni.
 – Milyennek láttátok Wavyt? – kérdezte.
A nővérem ellenségesen nézett rá. Olyannak, aki lecsapta a
kezéről az úszómestert. Leslie pont ilyennek látta.
– Boldognak – válaszoltam.
– Nem volt veletek ellenséges?
– Csak akkor, amikor azt akartad, hogy nálunk maradjon a
szülinapján.
– Szent ég! Annyira borzasztó lett volna, ha velünk tölti a
szülinapját?
– Kellennel akarta tölteni. Vett neki egy csomó fagyit. –
Mosolyognom kellett, ha arra gondoltam, hogy Wavy megeszik
harmincegy gombóc fagyit, de a többiek komolyak maradtak.
– Azt hittem, ki fogja nőni, hogy belezúgott abba a nagy
böhöm, bamba motoros huligánba. És az az ocsmány tetoválás a
karján! Lányok, ti helyesnek tartjátok?
– Elhányom tőle magam – mondta Leslie.
Wavy módján vállat vontam, mert Leslie vízimentőjét sem
találtam helyesnek. Eddig nem találkoztam olyan sráccal, akibe
érdemes lett volna belezúgni.
– Hát, Wavy mindig is más volt – jelentette ki anya.
– Fogadjunk, hogy a tanév végére terhes lesz! – mondta
Leslie.
– Ezt meg hogy érted?
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy én úgy értem, hogy
Leslie egy dög, de befogtam a számat.
– Tudod, hogy szexelnek Kellennel? – kérdezte Leslie.
– Hát ezt nem tudtam! – kiáltott fel anya, és rálépett a fékre.
Leslie-re nézett, aki egyenesen előremeredt.
– Hát akkor tudd meg, hogy szexelnek Kellennel!
– Honnan tudod te ezt? – kérdeztem. Még mindig azt
gondoltam, hogy ez is csak Wavy egyik bizarr játéka.
– Azt mondta, hogy azt is csinálja vele – mondta Leslie.
– Igen, de...
Anya lehúzódott az út szélére.
– Hogy érted, hogy azt mondta, azt is csinálja vele?
Leslie unottan felsóhajtott.
– A jegygyűrűjéről beszélgettünk, és Jana megkérdezte, hogy
„Azt is csinálod vele?”, és Wavy azt mondta, hogy „igen”.
 – Miféle jegygyűrűről? – Anya remegő kézzel parkolt.
– Arról a gyémántgyűrűről, ami rajta volt. – Leslie gúnyosan
vigyorgott.
– Ó, istenem! – Anya vagy tízszer elismételte ezt, aztán így
szólt: – Nem hiszem el, hogy ti ketten ezt titokban tartottátok!
Szégyelljétek magatokat! Szégyelljétek magatokat mindketten!
Azonnal tessék elmondani nekem mindent!
Mindent elmondtunk neki. Vagyis nem egészen. Egyikünknek
sem volt bátorsága elmondani, hogy „Forró. Kemény.
Irtózatos!”.
Anya beindította a kocsit, és megfordult. Visszaindultunk.
Úgy éreztem magam, mint egy áruló, és örültem, hogy az
úszómester ejtette Leslie-t. Megérdemelte, hogy elveszítse a
fiúját, amiért így beárulta Wavyt.
Útközben anya magában beszélt:
– Ó, istenem, Val, hogy engedhetted ezt? Hagytad, hogy
hozzátok járjon az a pasas, és meg sem fordult a fejedben, hogy
valami furcsa dolog történik? Nekem egyáltalán nem tetszett.
Már az sem, ahogy hozzáért.
Nem mondtam anyának, de engem pont ez döbbentett meg:
Wavy hagyta, hogy Kellen hozzáérjen.

Anya nem a műhelyhez ment vissza. Vagy nem emlékezett rá,

merre van, vagy nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen
Wavyvel. A farmháznál egy kocsi állt a behajtón.
– Hála istennek, itthon van – mondta anya. Megállt,
kinyitotta a kocsiajtót, de mi Leslie-vel nem mozdultunk. –
Mozgás! Ebben ti is benne vagytok.
– Anya! – Leslie bosszúvágya jeges félelemmé változott. Anya
azt akarta, hogy mindent elmondjunk Val néninek.
Görcsbe rándult gyomorral vonszoltam fel magam a lépcsőn
anya és Leslie nyomában. Résnyire nyitva volt az ajtó. Anya
kopogott, és bekiabált:
– Val? Val? Brenda vagyok.
Senki nem felelt, úgyhogy anya szélesre tárta az ajtót.
Egy bizonyos mennyiségű vér látványától leblokkol az ember
agya. Mintha lenne egy határ, hogy mennyi vért képes elviselni.
Ennél jóval több vér volt a konyhában. Anya válla fölött átnézve
egy fekvő alakot láttam a nappaliba vezető ajtónál.
Farmernadrágos, cowboycsizmás férfi feküdt arccal lefelé a
vértócsában. A fal és a fürdőszobaajtó is csupa vér volt.
Leslie előregörnyedt, és a cipőjére hányt. Akkor láttam meg,
hogy az ő oldalán egy nő hevert a konyhapadlón, mellette egy
felborított szék.
Megismertem Val néni hosszú, barna haját. Csupa vér volt.
Nem tudom, más mit tett volna ebben a helyzetben, de az én
anyukám megkerülte a konyhaasztalt, felvette a telefont, és
tárcsázta a 911-et. Amíg a kapcsolásra várt, azt mondta:
– Hozz egy vizes törülközőt a nővérednek!
Anyának ez volt a módszere hányás esetén. Át kellett lépnem
a nagynéném testét, bemenni a fürdőszobába, közben még egy
holttestet átlépni, és hozni Leslie-nek egy vizes törülközőt. Nem
tudtam megtenni. Anya gépiesen cselekedett, megpróbálta a „Mi
a teendő válsághelyzetben?” című belső útmutatót követni.
– Igen, a nevem Brenda Newling, és szeretnék bejelentést
tenni. A húgomat... azt hiszem, a húgomat lelőtték. – Anya
fontoskodva kezdte, de a végére elcsuklott a hangja.
Miközben a 911-gyel beszélt, kézbe vett egy konyharuhát, és
megnyitotta a csapot a mosogatónál.
– A 7-es út mellett van. Powelltől nem messze. Nem tudom.
Nem tudom az utca nevét.
Egy boríték hátuljára voltak felírva a tájékozódási pontok,
meg hogy hol és merre kell fordulni. Lehet, hogy nem is volt
utcanév. Anya a homlokát ráncolta, és reszkető ajakkal csavarta
ki a törülközőt. Odanyújtotta nekem, de én teljesen le voltam
bénulva.
– Úristen, nem tudom! Valerie és Liam Quinn háza. A
traktorkereskedés után le kell térni az országútról balra. Ott van
egy siló, amiből kinő egy fa. Úgy négy mérföldnyire lehet, ha
Powell felől jövünk. Hogy érti, hogy Belton irányából vagy
Powell irányából? Fogalmam sincs, melyik megyében van! Amy,
kérlek!
Azt várta, hogy elvegyem tőle a konyharuhát. Kényszerítenem
kellett magam, hogy meg tudjak mozdulni, ugyanazt az
útvonalat követve, mint ő. A Vallel szemben lévő oldalon
kerültem meg az asztalt. Jó érzés volt a kezemben tartani a
konyharuhát. Friss volt, és hideg, nem olyan meleg és ragacsos,
mint a vér, amire rászálltak a legyek.
Anyával néztük, ahogy pár csepp víz a konyharuháról a
konyhapadlóra cseppent. Így láttuk meg egyszerre a véres
lábnyomot. Kicsi volt. Mellette még egy, és még egy, a hátsó
ajtóig vezetett a nyom.
– Jaj, Istenem! Donal!
Anya a konyhapultra tette a telefont, és követte a
lábnyomokat kifelé az ajtón. A verandáról leérve, a lépcső alján
eltűntek a lábnyomok. A vér felszáradt, vagy beitta a föld. Anya
az út, az istálló és a mező irányába nézett.
– Wavy – mondtam, mert abban a pillanatban értettem meg,
hogy meghalt az anyukája.
– Szállj be a kocsiba! – mondta anya.
Leslie-vel együtt rábámultunk.
– Gyerünk! Szólni kell valakinek, aki tud segíteni, és aki meg
tudja mondani a rendőröknek, hol vagyunk.
Anya úgy hajtott a farmra, hogy nem kapcsoltatta be velünk a
biztonsági övet. Ahogy bekanyarodtunk a lakókocsi elé, Sandy
jött le a lépcsőn. Napbarnított lába kilométernyi hosszan
bukkant elő a fehér sortból. Ránk mosolygott. Gyönyörű volt!
Végre nem kellett vért látnunk.
– Helló, lányok!
– Hol van Donal? – Anya kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.
– Felment a dombra, meglátogatni Valt. Már odafent van, ha
látni akarjátok.
 2

BUTCH

NEM TUDOM, MIÉRT, DE LIAM ODAVOLT az őrült és a bugyuta nőkért.

A volt feleségem nem egy szépségkirálynő, de legalább nem is
teljesen üresfejű, mint Sandy, aki lélekszakadva rohant át a
laborba a tűsarkú cipőjében imbolyogva, miközben a mellei le-
fel pattogtak.
– Baj van Vallel – mondta.
Ebben semmi újdonság nem volt, hiszen Vallel mindig baj
volt.
– Intézzétek el ti, Sandy! Nekünk itt lent van dolgunk. Hol
van Liam?
– Elment a motorral. Ez most komoly, Butch! Muszáj
odajönnöd!
Otthagytam Vic-et meg Scottot a főzettel, és kimentem Sandy
után.
Amikor Sandy lakókocsijához értem, egy nő állt a teraszon.
Úgy nézett ki, mint Val, csak idősebb, karót nyelt kiadásban. A
nő háziasszony-frizurát és rózsaszín ruhát viselt, amelyből
kivillantak húsos karjai. Val nővére, Brenda volt az. Úgy láttam,
reszket, és a kocsiban ülő két lány is ki volt borulva.
Azt hittem, valami piszlicsáré dolog történt, mert a Brenda-
félék nagyon könnyen felhúzzák magukat. Lehet, hogy felmentek
a házba, és Valt meg Liamet a szokásos verekedős-kefélős
hangulatban találták. Vagy mondjuk Val be volt lőve, esetleg
kapott egy-két maflást Liamtől. Ha az én feleségem lett volna,
gyakrabban kapott volna.
 – Helló, Brenda! Egyszer már találkoztunk. Butch vagyok. – A
kezemet nyújtottam, de Brenda csak meredten nézte.
– Val és Liam meghaltak. Szerintem meggyilkolták őket.
Úgy megdöbbentem, hogy visszahúztam a kezemet. Sandy
visítani kezdett.
– Liam! Ugye, Liam nem? Ugye nem? Ó, édes istenem! Liam!
– Fogd már be, Sandy! Csillapodj és hagyjál gondolkodni! –
Nem most jöttem le a falvédőről, így hát az első gondolatom a
labor volt.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Nem tudom. Azt hiszem, lelőtték őket. És Donalnek nyoma
veszett. Nem tudtam megmondani a címet a 911-nek.
Láttam, hogy ha nem jól csinálom a dolgokat, ott állok majd
egy csomó tönkrement anyaggal, meg a szaglászó zsarukkal a
nyakamon. Segítségre volt szükségem. Hiába mondogatta
Kellen, hogy nem bírja a gyomra a piszkos munkát, de engem
nem tudott átverni. Egyszer együtt mentünk elintézni Liam volt
üzlettársait, akik sunyi módon hátba szúrták. Kellen nem volt
hajlandó meghúzni a ravaszt, de a szeme sem rebbent, amikor
én megtettem. És ebben a helyzetben pont olyan emberre volt
szükség, akinek a szeme sem rebben.
Otthagytam Brendát meg Sandyt a teraszon, és bementem a
lakókocsiba. A műhelyt hívtam, hagytam sokáig csengeni, aztán
Kellen lakását, de ott sem vette fel senki. Amikor újra próbáltam
a műhelyt, foglaltat jelzett.
Brenda bejött, és így szólt:
– Megadta nekik a címet? – Azt hitte, a zsarukat hívtam.
– Igen, úton vannak. Nézze, majd mi kézbe vesszük a dolgot,
jó? Lefogadom, hogy a lányai teljesen ki vannak készülve.
Bólintott, és ekkor buggyant ki az első könnycsepp a
szeméből.
– Tudom, Brenda. Nagyon sajnálom. Borzasztó nehéz lehet
most magának. A következőt fogjuk csinálni. Sandy, gyere be!
Sandy, aki úgy nézett ki az elmaszatolt szemfestéktől, mint
egy mosómedve, csuklott, és azt mondta:
– Butch... ő nem is...
– Szedd össze magad, Sandy! Dolgunk van. Én beviszem Val
nővérét meg a lányokat a városba. Te lemész az istállóba, és
megmondod Scottnak, hogy csomagolja össze a dolgokat
odalent. Megértetted? És szólj Lance-nek, hogy menjen fel a
farmházba, és fogadja a zsarukat!
– És mi lesz Donallel? – kérdezte Brenda.
– Ne aggódjon, nem feledkeztem meg róla. Sandy, Deevel
együtt menjetek végig a mezőn! Ha megtaláljátok, vigyétek be a
városba, Kellen lakására.
– Velük kell mennem! – mondta Brenda.
– Nem! Nem szeretném, ha odafönt eltévedne, hiszen a
lányokról gondoskodnia kell. Úgyhogy velem jönnek a városba.
– Még csak az kellett volna, hogy odakint bóklásszon, miközben
én a labort próbálom kipucoltatni. Bárhol legyen is Donal, ő
hazatalál. – Elviszem magukat a kocsijukkal, Brenda? Jó? –
kérdeztem.
Így történt, hogy én lettem a főnök, és a fickóknak ott
maradtak a kocsik, amikre szükségük lesz az anyag
elszállításához. Az volt a tervem, hogy beugrom a műhelybe, és
szerzek egy kulcsot Kellen lakásához. Ott nem lesznek útban,
mert tudtam, hogy Kellen nem tart a házában anyagot.
Miután elrendeztük Brendát meg a lányokat, Kellen feljöhet a
farmra, és segíthet kitalálni, mit csináljunk. Ki kell hívnunk a
zsarukat, de csak miután rendet csináltunk, és kitaláltunk egy
hihető sztorit.
3

AMY

KELLEN GARÁZSA UGYANOLYAN VOLT, mint bármelyik lepukkant

szerelőműhely egy kisvárosban. Duplagarázs, mindkét ajtaja
sarkig tárva. Fűnyírók és motorbiciklik álltak benne, különböző
mértékben szétszerelve. Hátul volt egy ablaka meg egy ajtaja.
Ott parkolt a motor, ami tudomásom szerint Kellené volt.
Krómozott volt a sárvédője, és csillagok borították.
 – Fogadok, hogy bent van az irodában – mondta Butch, de
amikor belökte az ajtót, így szólt:
– Mi a bánat?
A nyitott ajtón át azt láttam, amit – feltételezem – mindenki
más is látott. Wavy az íróasztalon ült, hátul megtámasztotta
magát a kezével, anyaszült meztelen volt, és lábát Kellen
combján nyugtatta. Kellen az irodaszékben ült, meztelen
felsőtesttel, nyitott sliccel. Nem láttam vért, pedig később
mindenki arról beszélt – az íróasztal-könyöklőn lévő vérről. Kis
mennyiségben szinte meg sem látja a vért az ember, főleg, ha
korábban egy egész vértócsa égett bele a retinájába, akár egy
napfolt.
Azt láttam, amit mindenki más is látott, kivéve, hogy abban a
pillanatban, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, Wavy mosolygott,
csak azután kerekedett el a szeme. Kellen felállt, és miközben
felhúzta a cipzárját, Butch nagy lendülettel nekirontott, és képen
törölte Kellent, mire ő csak annyit mondott:
– A francba, Butch, legalább hadd öltözzön fel, mielőtt
berontasz, hogy szétrúgd a valagamat!
Meg sem látszott, hogy behúztak neki, de aztán meglátta
anyát, Leslie-t meg engem.
– Te rohadt strici, mióta csináljátok ezt? – kérdezte anya. –
Mióta?
– Jól van, asszonyom, tudom, tudom, de ne ítéljen a látszat
alapján... – Kellen mintegy megadásként feltartotta a kezét, vagy
mintha arra számított volna, hogy anya ordító oroszlán módjára
rátámad. – De szeretem őt. Össze fogunk házasodni.
Kellen felvett egy papírdarabot az íróasztaláról, és anya elé
tartotta. Ő elvette, rámeredt, és az arca vörösre gyúlt.
– Val és Liam tudnak róla, érti? Gyűrűt vettem neki, és Liam
aláírta a papírokat. Ma írta alá, és a bíró szerint...
– Liam már nem adhat rá engedélyt, hogy elvegye! – Anya
addig gyűrögette és tépdeste az iratot, míg végül csak egy halom
papírfecni maradt belőle a lába előtt.
Akkor jöttem rá, hogy a farmház folyosóján a halott férfi Liam
bácsi volt.
Eközben Wavy felöltözött, felvette a bugyiját, belebújt a
pólójába és a szoknyájába. Amikor felvette a csizmáját, anya
megkerülte Butch-ot, és az iratszekrény mellett lévő telefonért
nyúlt. Közben lenézett az íróasztal-könyöklőre, és így szólt:
– Ezért égni fogsz, te kibaszott strici! – Azelőtt soha nem
hallottam tőle ezt a szót.
Anya a füléhez emelte a kagylót, és aznap már másodszor
tárcsázta a 911-et. Amikor a telefonkezelő felvette, anya azt
mondta:
– Nemi erőszak ügyében akarok bejelentést tenni.
– Várjon, Mrs. Newling! Egy pillanat! – Ezt nem Kellen,
hanem Butch mondta neki.
– Mi az itteni cím? – kérdezte anya.
Kellen hátradőlt a székben, és a fejét fogta, de megmondta
anyának a címet, aki elismételte a kezelőnek.
– A nevem Brenda Newling. Az unokahúgomról van szó. Igen,
igen, az előbb is én telefonáltam. El kellett jönnöm onnan. Én...
nem, ez nem beugratás. Ott voltam, és ők... – Anya egyre
hangosabban beszélt, aztán egy pillanatra elnémult. – Ott
vannak? Van valaki a háznál?
Eddig Butch csak a fejét rázta, de most megkerülte az asztalt,
és kikapta a kezéből a telefont.
– Te hülye picsa! Te hívtad ki a zsarukat a házhoz? Te hívtad
őket? – kérdezte.
– Valerie és Liam meghaltak! Valaki lelőtte őket! Igen, én
hívtam ki a rendőrséget!
– A kurva életbe! – Butch az asztalra dobta a telefonkagylót,
és kirohant. Egy pillanat múlva hallottuk, ahogy beindítja a
kocsit, és elhajt. Ott hagyott minket.
– Ó, kicsim, nagyon sajnálom – mondta Kellen.
Anya ránézett Wavyre, és hirtelen rádöbbent, mit csinált:
minden figyelmeztetés nélkül szaladt ki a száján. Kihívom a
zsarukat a vőlegényedre, egyébként pedig meghaltak a szüleid.
Wavy reszketni kezdett. Kellen Wavy csípőjére tette a kezét,
magához húzta, és az ölébe ültette. Egyik kezével átkarolta a
vállát, és Wavy fejét az álla alá igazította. Megcsókolta a haját, és
így szólt:
– Itt vagyok, Wavy! Itt vagyok.
Úgy tűnt, ezzel vége is lesz a dolognak. Anya abbahagyta a
kiabálást, már nem mondott rettenetes dogokat, és Kellen
vigyázni fog Wavyre. Nyilvánvalóan tudta, hogyan.
Öt perccel később még ugyanúgy ültek, amikor megérkezett a
rendőrautó. Anya kiment, és két seriffhelyettessel tért vissza.
– Lányok, menjetek ki innen! – mondta a fiatalabb rendőr,
míg a másik bement az irodába.
– Indulás, Junior! – mondta. – Velünk kell jönnie.
– Adjon nekünk pár percet, jó? – mondta Kellen.
– Nem lehet, eressze el a lányt, és álljon fel!
– Jézusom, Delbert, épp most tudta meg, hogy meghalt az
anyja. Adj már nekik két szaros percet!
A helyettes hátrább lépett, és vártunk. Kellen felültette Wavyt
az íróasztal peremére, és egy darabig átölelve tartották egymást.
Wavy súgott valamit a fülébe, aztán megcsókolta. A rendőröket
illetően ez mit sem javított a helyzeten, mert olyan filmbe illő
csók volt, mint amikor a főhős és a hősnő elbúcsúzik egymástól,
és talán soha többé nem látják egymást.
Az idősebbik így szólt:
– Ebből elég lesz! Lépjen hátra, és tegye a kezét a tarkójára,
Junior!
Kellen előbb a zsebébe nyúlt, és egy maréknyi holmit dobott
az asztalra: kulcsokat, csavarokat, zsebkést, és némi aprópénzt,
ami csörömpölve szétgurult az asztalon, és a földre hullott.
Leoldotta a pénztárcáját is, és azt is az asztalra hajította.
Láthatólag nem először csinálta, úgy fordult meg, és kulcsolta a
kezét a tarkójára. A seriffhelyettes megbilincselte, miközben
Wavy az asztalon ülve figyelte őket.
A helyettes odafordult anyához, és így szólt:
– Ilyenkor ki szoktunk küldeni még egy járőrkocsit, hogy
kórházba vigyék a kislányt. De ma zűrös napunk van. Helyzet
van a Quinn-háznál.
– Tudom. Ő a lányuk. Az öccsét már megtalálták?
– Szentséges ég, asszonyom! Ő lenne a lányuk? – A
seriffhelyettes pislogott. – Nem tudom. Azt sem tudtam, hogy
nyoma veszett.
– Bejelentettem a 911-nek.
– Hát, azóta nagyon sok minden történt, úgyhogy inkább
felhívom a seriffet, és megmondom neki.
– Delbert! – A fiatalabb rendőr kiabált a garázsból. – Itt
minden csupa vér! Rengeteg vér!
– Asszonyom, kérem, vigye ki innen a lányokat! Ha kikísérné
őket, biztosíthatnám a helyszínt.
Anya maga mellé terelt minket Leslie-vel, de amikor Wavyt is
oda akarta irányítani, ő megmakacsolta magát, és átölelte az
íróasztal mellett álló Kellent. Anya megmarkolta hátul Wavy
pólóját, és megpróbálta elhúzni tőle.
– Miss Quinn, kérem, menjen ki! – mondta a helyettes. Wavy
nem mozdult.
– Jól van, Wavy! – Kellen nem tudta átölelni, de lehajolt
hozzá, és megcsókolta. – Menj ki a nénikéddel! Szeretlek. Nem
lesz semmi baj, kicsikém!
Wavy felnézett rá, és megrázta a fejét, de aztán hagyta, hogy
anya kivezesse. Bár Wavy nem ellenkezett tovább, anya az egyik
kezével a pólóját markolta, amíg kimentünk a garázson át.
Ahogy elhaladtunk a másik rendőr mellett, megláttuk, mit
vizsgálgat. Tucatnyi, negyeddolláros nagyságú vérfolt volt a
padlón, a közeli munkapadon pedig egy levesestányér nagyságú
vértócsa éktelenkedett. Egy órával ezelőtt még én is azt
gondoltam volna, hogy ez rengeteg vér.
Ahogy odakint álltunk a napfényben, hallottam, ahogy a
fiatalabb rendőr így kiált:
– Jézus, Mária, Szent Józsefi Találtam egy fegyvert, Delbert!
Találtam egy véres fegyvert!
 4

WAVY

PERSZE, KELLEN AZT MONDTA, HOGY „NEM LESZ SEMMI BAJ”. Nem
akarta, hogy megijedjek, pedig mama halott volt. Soha többé
nem lesz már Szomorú Mama, sem jó Mama, sem Ijesztő Mama.
Csak Halott Mama. És Donal eltűnt. És Kellent letartóztatták.
A zsaruk a kórházba vittek, aminek a parkolójában megláttam
Mr. Cutcheont. Integetett nekem, de Brenda néni nem engedte,
hogy odamenjek hozzá. A kórházban fertőtlenítőszer és
szomorúság szaga terjengett, pont olyan, mint amikor mama
meg Donal karamboloztak. Egy fehér falú helyiségben, a kék
függönyök útvesztőjében azt mondta az egyik nővér:
– Hogy van a kislány? Pár perc múlva kerítünk neki egy külön
vizsgálót. Maga az édesanyja?
– A nagynénje vagyok. Az édesanyja... – Brenda néni képtelen
volt kimondani. Halott Mama. Örökre. A halál így működik.
Halott Nagyi. Behunyt szemmel próbáltam felidézni nagyi
házának a szagát. Valami jó illatot akartam érezni, nem a
szomorúságét. Az orrom elé húztam az ingemet. Kellen verejtéke
érződött rajta. Biztonság.
Brenda néni bevonszolt egy helyiségbe, ahol papírral letakart
fekete asztal állt.
– Hadd vigyem le a másik két lányt a társalgóba! Az
önkénteseknél vannak magazinok, meg ilyesmik – mondta egy
másik nővér.
Leslie meg Amy ijedten néztek, és a szemük kivörösödött a
sírástól. Val néni is halott. Örökre.
Aztán hármasban a nővérrel meg Brenda nénivel ott
maradtunk a kis helyiségben.
– Édesem, a nagynénéd segít neked bebújni ebbe a hálóingbe,
jó?
Jellegzetes, kék, kórházi holmi volt, hátul nyitott, és
zsinórokkal lehetett összefogni. Brenda néni ráncigálni kezdte a
pólómat, le akarta venni, de addig csavartam a csuklóját, amíg
elengedte.
– Asszonyom, érti a kislány, amit mondunk? Mondott már
neki valamit? – kérdezte a nővér.
– Nem tudtam, mit mondjak neki. Olyan lesz, mint a
nőgyógyászati vizsgálat?
– Igen, mint a rákszűrés. Volt már ilyenen?
– Nem hinném. Még csak tizenhárom éves.
– Jaj, édesem, annyira sajnállak! – mondta a nővér.
Utáltam, hogy úgy beszélnek rólam, mintha össze lennék
törve. Mama meghalt, de nekem semmi bajom sem volt.
Tudtam, mit jelent a „nemi erőszak,” de Kellen nem azt csinálta.
– Asszonyom, adhatunk neki nyugtatót. Hogy lecsillapodjon.
– Jó ötlet! Elég ideges bír lenni, ha valaki hozzáér – mondta
Brenda néni.
Nem akartam nyugtatót bevenni. Nem kellenek tabletták,
sem injekció. Nekem ne adjanak be semmit!
– Megyek, hozok, közben esetleg segíthetne neki belebújni a
hálóingbe.
A nővér kinyitotta az ajtót, és nekem több se kellett.
Kikerültem Brenda nénit, a nővér mellett lebuktam, és irány a
folyosó! Szabad voltam.
Azt volt a legnehezebb eldöntenem, hogy hová menjek. A
műhelybe vagy Kellen házába nem lehetett, mert ott
elkaphatnak a zsaruk. Az evangélikus templom parkolójában
vurstlit állítottak fel, ahol nyüzsögtek az emberek. Kürtőskalács
édeskés, nehéz illata terjengett a levegőben.
Még csak észre sem vettek, amikor leültem az egyik sátorban,
ahol az emberek bingót játszottak. Egész délután, sőt este is ott
maradtam, sátorról sátorra jártam. Sötétedéskor odajött hozzám
egy nő, és azt kérdezte:
– Itt vannak a szüleid? Hazavigyelek?
Megráztam a fejemet, mosolyt erőltettem az arcomra, és
elmenőben integettem neki. A rendőrség még mindig ott volt a
műhelyben, de Kellen házából már elmentek. Sárga szalaggal le
volt zárva a bejárati ajtó meg a hátsó ajtó is, de a mosókonyha
ablaka nyitva volt. Egy kukán egyensúlyozva kibillentettem a
helyéből a szúnyoghálót, és bemásztam. A zsaruk rendetlenséget
hagytak maguk után, kiszórták a fiókok tartalmát.
Miután mindent elpakoltam, lezuhanyoztam. Leizzadtam az
egész napos hőségben, és a lábam között ragacsos volt a
combom. Törülközőt csavartam magam köré, bevittem a koszos
ruháimat a mosókonyhába, és bedobtam őket a
szennyeskosárba. A szárítógépben tiszta ruhák voltak, az enyém
meg Kellené vegyesen. Felvettem egy bugyit, meg Kellen egyik
pólóját, azt, amiben szerettem aludni.
Jégkrémszendvicset keresve kinyitottam a hűtőt, de sokkal
jobb dolgot találtam. Harmincegy kis doboz fagyit. Kellen fekete
filccel minden egyes műanyag tetőre ráírt egy-egy betűt.
Kiraktam őket az asztalra, és ide-oda tologattam, míg végre
megfejtettem a rejtvényt: BOLDOG SZÜLINAPOT, WAVY!
SZERETLEK!
A megmaradt három dobozkára ákombákom szíveket rajzolt.
Kinyitottam az elsőt, és belekóstoltam. Csokifagyi volt,
meggyszemekkel.
 5

AMY

MIUTÁN WAVY MEGSZÖKÖTT A KÓRHÁZBÓL, a rendőrségre mentünk.

Anya az egyik rendőrnél érdeklődött a kocsink felől, de ő csak a
fejét rázta.
– Nem tudok róla semmit, de feltételezem, hogy a DEA{4}
mindent lefoglal az ingatlannál.
– DEA? – kérdezte anya.
– Nagy fejetlenség van odafent. Odamentem segíteni az
útlezárásoknál, és mindenütt nyüzsögnek a szövetségiek.
– A gyilkosságok miatt?
– Micsoda? Nem, Mrs. Newling... van ott egy... a sógorának
akkora droglaborja van ott, mint... szóval, jó nagy.
Anya a sokkos állapot megfelelő tüneteit produkálta, de
mégsem hiszem, hogy ez a hír meglepetés volt számára, hiszen
tudta, mivel foglalkozott Liam bácsi régebben. Tényleg elhitte
volna, hogy gazdálkodik?
Bármit gondolt is, túl fáradt volt a vitához. Leslie ahhoz is
fáradt volt, hogy nyafogjon. Ott ültünk hármasban a
rendőrőrsön, a hátsó felünk zsibbadt a kemény, műanyag
székeken, míg végül a seriff felesége elvitt minket egy motelba.
Apró termetű, szikár nő volt, ilyen felnőttnek tudom Wavyt
elképzelni. Vagyis csak külsőleg, mert a seriff feleségének be
nem állt a szája. Lehetséges, hogy ez volt a feladata. Anya, Leslie
meg én olyanok voltunk, mint a zombik, ahogy bevánszorogtunk
a motelszobába.
– Ne aggódjon, Mrs. Newling! Meg fogjuk találni az
unokahúgát meg az unokaöccsét.
A seriff felesége anya vállára tette a kezét, és ez volt az a
pillanat, amikor anya összeomlott. Azon az éjszakán láttam
először sírni, amikor megtudtuk, hogy nagyinak rákja van, de
Wavy tizennegyedik születésnapjának estéje rosszabb volt.
Anya hagyta, hogy a seriff felesége átkarolja, és olyan hevesen
zokogott, hogy rázkódott alattuk az ágy, amin ültek. Leslie-vel
csak meredten néztünk, mert addigra már kisírtuk magunkat.
Bármit megadtam volna, hogy hazamehessek, úgyhogy
fellélegeztem, amikor a seriff felesége megszólalt:
– Volt alkalma felhívni a férjét?
Amikor apa felvette a telefont, anya nem is köszönt neki,
hanem csak ennyit mondott:
– Bill, gyere el a lányokért! Vallel történt valami.
Apa biztosan nem csak köszönt neki, mert anya perceken át
hallgatta őt. Felkelt, és áthúzta a telefonzsinórt a másik ágy
mellé, hogy háttal ülhessen nekem és Leslie-nek.
– Bill, reggel gyere át Powellbe a lányokért! A Blue Moon
motelben szálltunk meg, a városba vezető út mellett. 107-es
szoba. Bill, ez nem telefontéma. Jól vannak.
Megint elhallgatott, figyelt, s közben megfeszült a válla.
– Nem érdekel az a hülye megbeszélés! Gyere el a lányaidért,
és vidd haza őket! – Amikor a válla fölött ránk pillantott, láttam
rajta, hogy mindjárt megint elsírja magát. – Biztonságban
vannak, de haza akarnak menni.
Anya megkerülte az ágyat, és odanyújtotta a telefont.
– Mondjátok meg apátoknak, hogy jól vagytok!
Leslie elvette a kagylót, és beleszólt:
– Szia, apu!
– Leslie, jól vagy? A húgod is jól van? – hallottam apa
hangját.
– Jól vagyunk.
– Mi történt? Mi folyik ott?
– Val néni meghalt. És Liam bá...
Anya kikapta a telefont Leslie kezéből.
– Jaj! – Leslie a füléhez kapta a kezét, és amikor levette róla,
véres volt. Anya kitépte a fülbevalóját. Nem szakította be a
fülcimpáját, de azért vérzett.
 – Ne! Ne gyere ma este! Éjfélre tudnál csak ideérni – mondta
anya apának.
Apa már éjfél előtt megérkezett, úgyhogy biztosan nagyon
sietett. Nem ébresztett fel minket, mert nem aludtunk.
Templomi adományból származó hálóingekbe öltöztünk át, és
összebújtunk az egyik cigaretta– és hipószagú ágyon. Feküdtünk
a sötétben, és a plafont bámultuk, amikor apa dörömbölt az
ajtón.
Egyenesen a munkahelyéről jött, gyűrötten és fáradtan.
Mindhármunkat átölelt, és erősen magához szorított. Általában
nem szerettem az áporodott, kávészagú leheletét, de aznap éjjel
ismerős és megnyugtató volt.
– Úgy örülök, hogy nem esett bajotok – mondogatta. Az ágy
szélén ült, egyik karjával Leslie-t, a másikkal engem ölelt át, és
hallgatta anya beszámolóját a történtekről. Amikor a végére ért,
hozzátette: – Menjünk haza!
Leslie-nek meg nekem nem kellett kétszer mondani. Alig
vártuk, hogy otthagyhassuk a sötét, lambériás szobát a ragacsos
szőnyeggel együtt. Fogtuk a nejlonszatyrokat a ruháinkkal meg
Leslie lehányt cipőjét, és máris indultunk volna apa kocsijához a
kölcsönhálóingekben. Wayre gondoltam, aki mindig ide-oda
járkált, és sosem tudta, milyen idegen ruhát kell majd felvennie.
Anya ülve maradt az ágy szélén.
– Gyere, Brenda! Mindenkinek hosszú napja volt. Tudom,
hogy hallani sem bírod, de nekem reggel dolgoznom kell.
Menjünk!
– Én nem mehetek.
– Dehogyisnem jöhetsz, Brenda! Itt úgysem tudsz mit
csinálni. A temetést otthonról is intézhetjük.
– Wavy és Donal eltűntek. Nem mehetek. Szükségük van rám.
– Nagyon sajnálom Valt, de a lányaidnak is szükségük van
rád. – Apa a kocsikulcsot csörgette. – A rendőrség meg fogja
találni Wavyt meg Donalt, és majd intézkednek.
– Mit csináljak? Nem mehetek el csak úgy – válaszolta anya.
– De pontosan hogy elmehetsz. Van arra megfelelő rendszer,
hogy ellássák a Wavy– és a Donal-féle gyerekeket. Azért fizetek
egy rakás adót, hogy amikor ilyen dolgok történnek, ne kelljen
felforgatnunk az életünket. Hogy ne kelljen abban a káoszban
élnünk, amit Val meg a hozzá hasonlók okoznak. Mi állandóan
közbeléptünk, de most az egyszer hagyjuk, hogy a rendszer
működhessen!
– Komolyan beszélsz? Ha velünk történne valami, azt
akarnád, hogy Leslievel meg Amyvel is ezt csinálják? – Anya
felállt, de nem azért, hogy velünk jöjjön, hanem hogy vitába
szálljon apával.
Ott álltam zokniban a járdán, a motelszoba meg a kocsi
között, és vártam, mit fog csinálni apa. Ő kilépett a szobából,
becsukta maga mögött az ajtót, és anyát otthagyta egyedül.
– Üljetek be a kocsiba, lányok!
Hazafelé az első ülésen összegömbölyödve aludtam. Azon az
éjszakán, miközben száguldottunk a sötétben, és apa keze a
hátamon nyugodott, véres dolgokról álmodtam: Val néni
beszakított koponyája a konyhapadlón, rémisztő, vörös
vértenger közepén; a házból kifelé vezető lábnyomok;
vércseppekből álló ösvény; naptáras íróasztal-könyöklő egy
asztalon, amelyen a 19-e köré szívecskét rajzoltak, és mellette
szétkent vérfolt éktelenkedik.
 6

KELLEN

PONTOSAN ELTERVEZTEM, hogyan fog lezajlani Wavy szülinapja:

először megkérem, hogy csukja be a szemét, és várjon az
asztalnál, amíg én kirakom a fagyisdobozokból az üzenetet, amit
a tetejükre írtam. Aztán leülök vele szemben, és azt mondom:
– Oké, kinyithatod a szemed!
Ekkor ő elveszi a kezét a szeme elől, és csak néz. Ugyanúgy,
ahogy a fagyizóban az eladó, amikor rendeltem. Aztán az első
meglepetés után Wavy elneveti magát. Az ilyesmi mindig
megnevetteti. Majd együtt megesszük a fagyit, még ha be is kell
csuknom a szememet.
Utána átviszem az üzletbe, hogy megnézze az igazi
születésnapi ajándékát, a Triumph Terrier motorbiciklit. Még
nincs kész, de így legalább eldöntheti, milyen színűre fessék. A
pasas, akitől vettem, a gyári állapotot akarta visszaállítani, de
engem jobban érdekelt a mérete: csak százötven köbcentis.
Most, hogy betöltötte a tizennégyet, kaphat tanulójogosítványt,
és a motorral oda mehet, ahová és amikor csak akar.
Aztán valószínű, hogy egy kis smárolás következne. Na, jó,
biztosan smárolás következne két hét távollét után. Nem túl
gyorsan, de nem is olyan lassan. Állandóan az a magazin járt az
eszemben, amit a párnámon hagyott.
Úgy képzeltem, hogy a végén a takarón fogunk feküdni a
mezőn, és az összes csillagkép nevét elsorolja nekem, és utoljára
azt mondom:
– Tényleg hozzám jössz feleségül?
 Ha igent mond, elmondom neki, miről beszélgettünk
Liammel.
Éppen egy üzletet ütöttünk nyélbe, és hazafelé tartottunk a
kocsival. Megvártam, hogy kibeszélje magát róla, és csak utána
tettem fel a kérdést:
– És mit szeretnél csinálni Wavy dolgában? – Így tettem fel a
kérdést, mert ha engem kérdeznek, kész voltam a válasszal.
– Mit csináljak? Valami baj van vele? – kérdezte Liam.
– Nem, csak arra gondoltam, hivatalossá tehetnénk az
ismeretségünket.
– Nem vettél neki gyűrűt?
– De vettem, csak beszéltem Lyle Broadusszal. Tudod, ő volt
az ügyvédem, amikor testi sértés miatt vádat emeltek ellenem
Garringerben. Mikor abba a bunyóba keveredtem a
versenypályán.
– Ja, igen, emlékszem. Hihetetlen, hogy próbaidőt harcolt ki
neked, pedig gyakorlatilag fasírtot csináltál abból az ürgéből.
– Jogos önvédelem volt. Egyébként Lyle azt mondja, hogy ha
Wavy betölti a tizennégyet, összeházasodhatunk, ha te a
beleegyezésedet adod. Csak egy papírt kell aláírnod a közjegyző
jelenlétében, ennyi az egész.
Liam felnevetett, és a fejét csóválta. A gyomrom görcsbe
rándult, és nem nyomtam úgy a gázt.
– Kellen, én mint nős ember, hadd mondjak neked valamit:
nem kell úgy elsietni a dolgokat. Hány éves is vagy? Huszonöt
körül, igaz? Miért olyan sürgős, hogy lekösd magad? Jusson
eszedbe az a lány, akivel Myrtle Beachen ismerkedtünk össze
tavaly. Az a kis vörös, akinek olyan irtó karcsú a dereka, és
fekete bőrszerkó volt rajta.
Gőzöm sem volt, kiről beszél. A fejemben kábé öt nő számára
volt hely: az anyámnak, Wavynek, Valnek, meg talán Liam két
barátnőjének. Azon túl nem tartottam számon őket. Nem
bántam volna, ha Liam leáll a kokainnal vagy a meth-tel,
bármelyiktől is hadart annyira.
– Szóval, jó lesz úgy, hogy összeházasodunk? Semmi mást
nem kell tenned, csak aláírnod azt a papírt. Az iskola miatt is
jobb lenne. Ha Wavy nálam lakna, közelebb lenne neki az új
gimi Belton megyében.
 – Még iskolába jár? De te nem jártad ki az iskolát, igaz?
– Nem, de Wavy sokkal okosabb nálam.
– Ne vedd sértésnek, de ezzel még nem mondtál sokat. Elég
lassú a felfogása. – Liam nevetett. – Megpróbáltam megtanítani
olvasni, de semmire sem jutottunk.
– Tudod, hogy jól fogok vele bánni. Amiatt nem kell
aggódnod.
Liam kokain után matatott az ingzsebében.
– Nem tudlak lebeszélni róla, igaz? Olyan vagy, mint az a...
tudod, a Budweiser-reklámban... mint az a bazi nagy ló a
szemellenzővel. Próbálom szélesíteni a látókörödet, összehozlak
különféle nőkkel, de neked folyton csak azon a fura kis
vakarcson jár az eszed. Egyáltalán, beszél veled? De most
komolyan, ne hazudj, te szomorú szarzsák! Beszél veled?
– Igen, beszél velem.
– Az már valami. – Liam szippantott egyet a drogból, aztán
elrakta, és a vállamra tette a kezét.
– Úgy tűnik, mintha már mindent előre elterveztél volna.
Szerezd be azt a papírt, amit alá kell írnom, és máris rád kerül a
béklyó. Mit szólnál egy coloradói nászúthoz? Lenne oda egy
fuvarod a jövő héten.
Nem akartam elmondani Wavynek, hogy Liam azt mondta rá,
hogy lassú felfogású, meg hogy fura. Csak annyit mondtam
volna:
– Beszéltem Liammel, és aláírta a papírt. Ha tényleg hozzám
akarsz jönni, holnap leadhatjuk a hivatalban, hogy
megkaphassuk az engedélyt.
Komolyan azt gondoltam, hogy igent fog mondani.
Nem hittem volna, hogy a megyei börtönben töltöm Wavy
születésnapját. Fiatalabb koromban volt pár összetűzésem a
seriffel, de már egy jó ideje nem fordult elő ilyesmi. Ha az utcán
találkozunk, azt mondom neki: „Grant seriff”, mire ő azt felelte:
„Junior.” Akkor is ezt mondtuk egymásnak, amikor bekísért a
kihallgatóhelyiségbe. Ugyanolyan zavarodottnak tűnt, amilyen
én voltam, de én Wavy módszerét alkalmaztam: kivártam.
A seriff leült, rágyújtott, és engem is megkínált. Megráztam a
fejem.
– Junior, most tényleg bajba keveredtél. Talán nem kell
mondanom, hogy tudni akarom, mi a fészkes fene történt ma.
– Délutánig semmi különös. Aztán, amikor Roger fűnyírókést
élezett, levágta vele az ujja hegyét. Mr. Cutcheon bevitte a
megyei kórházba, én pedig a műhelyben maradtam. Miután
elmentek, megjelent Wavy.
– Quinnék lánya?
– Aha. A nagynénje tette ki az autóból, és pár óra múlva
visszajött. Akkor tudtam meg, hogy valami történt odafönt, a
Quinn-háznál.
– Junior, nekem az az érzésem, hogy egy csomó dolgot
kihagytál, ami közben történt. A nagynénje azt mondta a
helyettesemnek, hogy a kislány pucér fenékkel ült az
íróasztalodon.
Kár, hogy olyan nagyon elvörösödtem, de mintha a gallérom
mögül kúszott volna elő...
– Igen, smároltunk. De hát ő a menyasszonyom! Gyűrűt
vettem neki, az apja pedig engedélyt adott rá, hogy feleségül
vehessem. Megkaptam a bíró levelét, közjegyzővel
hitelesíttették, meg minden.
– Ne hazudj nekem, Junior! Ne indulj el ebbe az irányba! Ha
ki is tudnék okoskodni valamit abból, ami a levélből megmaradt,
akkor is tény, hogy a lány nem a feleséged. A beleegyezés
korhatára tizenhat év. A nagynénje tényleg piszkosul ki van
kelve magából, és feljelentést emleget. Úgyhogy pontosan
mondd el, mit csináltatok!
– Tudom jól, hogy egy kicsivel tovább mentem a kelleténél.
De azt nem csináltuk. Nem tenném meg! Össze fogunk
házasodni, meg minden. – Elég rossz érzés volt, hogy túl
messzire mentünk, mert előtte feleségül akartam venni.
– Jól van. Örülök, hogy ezt mondod, de a Quinn lány ügye
most a legkisebb bajod. Van itt egy fegyver is, amit a
helyettesem a te műhelyedben talált. Még nem tudjuk biztosan,
de gyanítom, hogy azzal a fegyverrel ölték meg Liam és Valerie
Quinnt. Szóval, elárulod, hogy került oda az a fegyver?
– Nem tudom. – Sejtettem, hogy végül elém teszik a fegyvert,
és magyarázatot várnak. – Miután Roger és Cutcheon elmentek,
csörgött a telefon az irodában. Bementem, hogy felvegyem, mer’
üzenetet hagytunk Roger feleségének, és azt hittem, ő hív vissza.
Miközben telefonáltam, bejött Wavy. Becsukta az irodaajtót,
lehúzta a rolót, de a garázs ajtaja nyitva maradt. Bárki
bejöhetett.
– Akkor van vagy három óránk onnantól, hogy a nagynénje
kitette a kislányt a kocsiból, egészen addig, amíg az irodádból
telefonált. Az alatt a három óra alatt nem hagytad el a garázst?
– Nem, seriff. Még az irodát sem hagytam el.
– Három óra rettentő sok idő a smárolásra, még az olyan
fiatal fickónak is, mint te vagy.
Elvörösödtem, és hiába volt a légkondi, folyni kezdett rólam a
víz. A seriff várakozóan nézett rám.
– Hát, beszélgettünk is egy keveset – mondtam.
– Szóval, ez a te sztorid? Beszélgettetek a kislánnyal. Meg
smároltatok egy kicsit, de nem közösültetek. És az alatt az idő
alatt nem hagytad el az irodát. A Quinn lány is ezt fogja
mondani?
Bólintottam, de görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól,
hogy Wavyt kihallgatja a rendőrség.
– Akarsz még valamit mondani nekem? – kérdezte a seriff.
– Azt a törlőrongyot elvitték?
– A lőpormaradványok miatt?
– Lehet, hogy találnak rajta valamit.
– A fenébe is, Junior! Halljuk a sztorit! – A seriff elnyomta a
cigarettáját, és szigorú tekintettel közelebb hajolt.
– Egy oposszum turkált a kukában ma reggel, és belelőttem.
– Nem hinném, hogy eltaláltad. Jól sejtem?
– Elhibáztam.
– Gondoltam – mondta a seriff. – Ennyi? Nem fogom
megtalálni az ujjlenyomatodat a fegyveren? És a Quinn lánynál
csak azt mutatja ki a vizsgálat, hogy nem volt több egy kis
smárolásnál?
– Nem, uram, de miféle vizsgálat?
– Gondolom, ondónyomokat fognak keresni, és megvizsgálják
a lányt, nem szenvedett-e sérüléseket. Valami ilyesmi.
– Hozzá fognak nyúlni?
– Gondolom, igen.
– Bár ne tennék! Ki nem állhatja, ha bárki is hozzányúl.
Hányingerem lett attól, hogy nem volt elég önuralmam, hogy azt
mondjam: „Wavy, ne!” Meg hogy még annyi eszem sem volt,
hogy bezárjam a műhelyt, és hazavigyem őt hozzám. Pompás
tervem volt, de puszta óvatlanságból elszúrtam.
– Nem lesz semmi baja – mondta a seriff. – És neked sem, ha
elmondod az igazat.
 7

GRANT SERIFF

A QUINN-HÁZ KÖRÜL NYÜZSGŐ SZÖVETSÉGI ÜGYNÖKÖK valamilyen

drogellenes akciócsoporthoz tartoztak, ami nyilván azt
jelentette, hogy nem tudtak segíteni abban, hogy előkerítsük a
két eltűnt gyereket. Besötétedett, és még mindig nem találtuk
Wavyt és Donalt. Seriffként volt már néhány álmatlan éjszakám,
de ez a legrosszabbak közé tartozott.
Négy órára már lemondtam az alvásról, és visszamentem az
őrsre. Addigra a szövetségiek már vagy tucatnyi embert
letartóztattak, és nekem kellett kitalálnom, hol helyezzem el őket
éjszakára. A nőket átküldtem Belton megyébe, Junior Barfootot
meg az alagsorba, a régi kijózanítóba zárattam. Húsz éve nem
használták, mégis húgyszagú volt. Odalent, a sötétben Junior
óriási hegyként tornyosult a keskeny priccsen.
– Alszol, Junior?
– Dehogyis. – Felült, és nagyot sóhajtott.
– Gondoltam, neked biztosan van valami tipped, hol lehetnek
a Quinn gyerekek.
– Wavy nem a nagynénjénél van?
– Nem. A barátnőd meglógott a kórházból tegnap délután.
– És ezt csak most mondja nekem?
Jámbor fickó volt, de amikor megragadta előttem a rácsot,
visszahőköltem. Soha nem féltem tőle, de akkor örültem, hogy
rács van kettőnk között. Láttam már pár embert, akiket úgy
elintézett, hogy orvost kellett hívni hozzájuk.
– Keresték őket a mezőn? A nyárfáknál? A szélmalom
mellett? És az én házamban? – kérdezte.
 – Megnézzük újból. A házad zárva van.
– Wavynek van hozzá kulcsa.
– Rendben, akkor ott kezdjük!
– De szóljon nekem, seriff, amikor megtalálják őket.
Megígértem, hogy szólok, aztán odamentem a pulthoz.
Haskins
volt szolgálatban.
– Küldje ki Delbertet, és nézze meg, nincs-e Junior házában a
lány! Én felmegyek Quinnékhez – mondtam.
– Ahogy megvirrad, önkéntesek fognak jönni a Rotary klubtól
– mondta Haskins.
– Barfoot mondott magának valamit? – kérdezte Cardoza
ügynök.
Nem vettem észre, hogy ott ül az egyik íróasztalnál az
őrszobán, és jobb szerettem volna, ha ő sem vesz észre engem.
Alacsony, zömök kis fickó volt, leginkább egy tűzcsaphoz
hasonlított, és szúrós, fekete bajusza volt. Éppen olyan
megviseltnek látszott, mint amilyennek én éreztem magam, de
mivel szövetségi ügynök volt, még hajnali négykor is öltönyt és
nyakkendőt viselt.
– Van ötlete, hol lehetnek Quinnék gyerekei? – kérdeztem.
– Nem zavarja, ha magával megyek?
Zavart, de válaszként csak megvontam a vállam. Cardoza elég
normálisnak tűnt, de attól még nyugodtan aludt volna, hogy a
gyerekeknek nyoma veszett. Csak azért nem jött álom a szemére,
mert a nagy előléptetéssel kecsegtető kábítószer-razzia
meghiúsult. Mivel Liam Quinn meghalt, Cardoza meg a többi
szövetségi azt keresték, hogyan tudnák menteni, ami menthető.
A farm felé tartva Cardoza így szólt:
– Szerintem Barfoot a gyilkos. Nekem úgy tűnik, megpróbálta
azt a látszatot kelteni, hogy a gyilkos magával is végzett.
– Ha olyan valakit keres, aki ilyesmit kitervel, Barfoot nem a
maga embere.
– Egy ilyen nagy droghálózatban néha a gyilkosság a
legegyszerűbb módja annak, hogy valaki feljebb lépjen a
ranglétrán.
Cardoza szívesen Junior nyakába varrta volna a
gyilkosságokat, de én csak akkor hiszem ezt el, ha van rá
bizonyíték.
Mióta az eszemet tudom, ismerem Junior Barfootot, név
szerint pedig attól az éjszakától kezdve, amikor bevittem a
garringeri kórház sürgősségi osztályára. Junior talán tízéves
lehetett, amikor az apja összetörte az állkapcsát. Nem sírt,
miközben összedrótozták a csukott száját, és kivették az egyik
fogát, hogy be tudjanak helyezni egy szívószálat. Ebből kiindulva
arra következtettem, hogy ugyanazt az utat fogja bejárni, mint a
család többi tagja. A szülei állandóan részegek voltak, az egyik
bátyja fegyveres rablásért ült, a nővére ki-be járt a börtönből, a
legidősebb bátyját pedig agyonlőtték egy kocsmai verekedésben,
pedig még túl fiatal volt ahhoz, hogy alkoholt fogyasszon.
Olyan négy évvel a sürgősségin tett látogatásunk után, amikor
Junior tizennégy éves lehetett, a szokásos családi perpatvar
miatt hívtak ki hozzájuk. Mrs. Barfoot a ház előtt állt, a gyepen,
összevissza szaggatott pongyolában és véres orral. Arra
számítottam, hogy odabent az apa veri Juniort, de akkor először
fordítva történt a dolog. Junior püfölte őt, és azt kiabálta, hogy:
„Megöllek, te szemét!” Két rendőr meg egy önkéntes tűzoltó
segítségével sikerült lefognom Juniort, hogy eressze el az apját.
Nagydarab gyerek volt.
Miután az idősebb Barfoot kórházba került, a legkisebb, sérült
lányukat állami gondozásba adták, és Junior Mrs. Barfoot
családjához, Oklahomába költözött. Onnantól kezdte az anyja
családi nevét, a Kellent használni. Két év múlva visszaköltözött,
és szinte azonnal bajba keveredett. Még soha nem láttam, hogy
valaki úgy szétverne egy bárpultot, mint ő. A berendezés
ripityára tört, az ott lévő férfiak sírtak, és dőlt a fejükből a vér,
mintha vonat gázolta volna el őket.
Szóval, el tudtam képzelni, hogy Junior embert öl, ha eléggé
feldühítik, de arra nem pazarolná az erejét, hogy álcázni
próbálja a tettét.
– Az a baj a nemi erőszak vádjával, hogy a kislány nem
hajlandó együttműködni – mondta Cardoza. – Inkább a
gyilkosságok vagy a kábítószer-előállítás miatt tudnánk elfogni
Barfootot. A megyei ügyésszel nem lesz problémánk, ugye?
– A megyei ügyészünk hajlamos azt csinálni, ami neki tetszik.
És általában meg is teszi.
 A farmháztól a szélmalomhoz indultam, Cardoza a
nyomomban.
A zseblámpámmal végigpásztáztam az állatitató tartály
környékét, és akkor láttam meg az ott kuporgó kisfiút. Ébren
volt, egy szál alsónadrágban ült ott, és egy halom gyűrött, véres
ruha volt mellette. Elképzelhető, hogy az egész éjszakát így
töltötte.
– Helló! – szólítottam meg. – Te vagy Donal?
Szemmel láthatóan megrémült, de bólintott, és azt kérdezte:
– Wavy jól van?
– Miért aggódsz miatta? – Cardoza próbált valami
információt kiszedni belőle a kérdéssel.
– Jól van, fiam. – Bíztam benne, hogy ez igaz is. – Akarod,
hogy elvigyelek hozzá?
– A hátára vesz, ahogy Kellen szokta?
Teljesen ki volt merülve, úgyhogy belecsavartam a
széldzsekimbe, és felvittem a dombra, a kocsihoz. Cardozát
otthagytam, hadd szedje össze a véres holmikat bizonyítéknak.
Útközben Powell felé, rádión hívtam az őrsöt.
– Pont most akartam hívni – mondta Haskins. – Delbert
megtalálta a Quinn lányt Barfoot házában. Úgy néz ki, ott
töltötte az éjszakát.
– Akkor vigyék a motelbe, a nagynénjéhez! Én hozom az
öccsét.
– Szerintem most még nem kellene egy helyre vinni őket –
szólt közbe Cardoza. – A kisfiú az egyetlen szemtanúnk.
– A maga szemtanúja hétéves. Egész éjjel nem aludt, és
lefogadom, hogy tudni szeretné, hogy a nővére jól van-e.
– Nézze, nekem olyan korú fiam van, mint Donal. Én csak...
– Lefogadom, hogy nem örülne, ha ilyen helyzetben ki
akarnám hallgatni a kisfiát.
Éppen felkelt a nap, mikor a motelhoz értünk. Mrs. Newling
már felöltözött, és látszott rajta, hogy ő sem aludt. Bevittem
Donalt a szobába, és lefektettem az ágyra. Éppen indultam
volna, amikor Delbert megérkezett Wavy Quinnel. A kislány
kiszállt a járőrkocsiból, ruha gyanánt egy férfiing volt rajta, meg
motoroscsizma. Elviharzott mellettem, egyenesen az öccséhez
sietett.
 Amikor visszafelé mentünk az őrsre, Cardoza azt mondta:
– Vajon mit láthatott a kisfiú tegnap, amiért úgy aggódott a
nővéréért? Gondolja, hogy látta, ahogy Barfoot megölte a
szüleit?
– Rossz helyen tapogatózik.
– De azt azért tisztázni kell, hogy nem Donal vitte-e a
műhelybe a fegyvert, hogy felhívja a figyelmet Barfootra –
válaszolta Cardoza.
– Vagy lehet, hogy a garázs nem volt ismeretlen hely számára,
és tudta, hogy a nővére ott van?
– De még ha így is van, miért vitte volna oda a fegyvert? És
miért ment el onnan, ha egyszer a nővéréhez jött?
– Annak mindig van értelme, amit a maga kisfia csinál?
Elegem volt Cardozából, de egyelőre esélyem sem volt
megszabadulni tőle. A szövetségiek úgy leptek el minket, mint a
csótányok, csak nem bújtak el, amikor villanyt gyújtottunk. Meg
voltak róla győződve, hogy valaki Junior ellen fog vallani, de
akiket kihallgattak, mind ugyanazt mondták: nem Junior
következett Quinn után a ranglétrán, hanem az a Butch nevű
fickó, aki megszökött Brenda Newling kocsijával. Junior csak
szerelő volt Quinn-nél, és ebben lehetett is némi igazság, hiszen
felerészben ő a tulajdonosa Cutcheon műhelyének. A
szövetségiek felforgatták a garázst, átnézték a könyvelést, de
nem találtak semmit. Drognak nyoma sem volt, a könyvelésben
minden tizedesvessző a helyén, amit én előre meg tudtam volna
mondani. Dan Cutcheon nem tűrne el semmiféle trehányságot.
Ami a gyilkosságokat illeti, egyetlen dolog kapcsolta össze
velük Juniort: az ő műhelyében találták meg a fegyvert. Vagyis
Cutcheon is gyanúsítottá vált.
Végül minden a gyerekek vallomásától függött. A lány nem
akart beszélni, és még ahhoz is le kellett fogni, hogy
ujjlenyomatot meg vért vegyenek tőle. Tehát csak az öccse
maradt.
Jobb belátásom ellenére, Cardoza elképzelésének megfelelően
akartuk végigvenni a kisfiúval a nap eseményeit. A gyerekek
makacsok, és Donal soha többé nem akart visszamenni abba a
házba. Kézen fogtam hát, és úgy mentünk végig a bejárón,
mögöttünk vagy féltucat ügynök, Cardozával együtt. Nem
számított, hogy ilyen korú kisfia van, a karrierje volt az első.
– Mit csináltál, mielőtt bementél a házba? – kérdezte
Cardoza.
– Kint voltam – felelte Donal.
– Honnan jöttél be?
– A verandáról.
Tudtam, mivel próbálkozik Cardoza, de a kisfiú sztorija
onnan indult, hogy kint áll a verandán.
– Be akartam menni mamához. Mert hallottuk Sandyvel,
hogy visszajött a kocsi.
Kinyitottam az ajtót, és Donal minden bátorságát összeszedve
bement. Nagyjából fel volt takarítva, de egy barna folt
éktelenkedett a padlón, azon a helyen, ahol a vér elszínezte a
linóleumot. Ugyanígy a folyosón.
Donal végigvezetett minket a tett színhelyén, és megmutatta,
hol talált rá az apjára és az anyjára. Majd arra a helyre mutatott,
ahol Mrs. Quinn kezében volt a fegyver, mielőtt ő elvette.
– Kellen azt szokta mondani, hogy nem szabad elöl hagyni a
fegyvert.
– Kellen azon a napon mondta ezt neked, amikor megtaláltad
mamát meg aput? – kérdezte Cardoza.
– Nem. Régebben, amikor Wavyvel kipróbáltuk az ő puskáját.
Azt mondta: „Vigyázni kell! Nem szabad elöl hagyni a fegyvert.”
– Megengedte, hogy lőjetek a puskájával?
– Csak nagyon óvatosan, és csak a sörösdobozokra lehetett
célozni.
– Kellen itt volt, és ő mondta neked, hogy vidd el a fegyvert?
Nem tudom, hogy akarta Cardoza kideríteni az igazságot,
hiszen
állandóan Donal szájába adta a szavakat.
– Nem, egyedül voltam – mondta Donal, ugyanúgy, ahogy azt
mondta: „Kint voltam.” Mintha gyakorolta volna.
– Elvetted a fegyvert?
– Igen, mert nem biztonságos, ha elöl hagyjuk.
A gyerek logikájában nem lehetett hibát találni. Sem abban,
ahogy a fegyverrel bánt. Amikor a helyettesem megtalálta a
pisztolyt, nem volt kibiztosítva.
A ház után Donal megmutatta, milyen útvonalat járt be
aznap, több mint öt mérföldön át a mezőn és az erdőn keresztül,
egészen Cutcheon műhelyéig.
Miközben gyalogoltunk, Cardoza odaszólt nekem.
– Hazudik arról, ami odafent történt a házban. – Mintha más
nem jött volna rá rajta kívül. – Gondolja, hogy Barfoot
megfenyegette?
– Nem úgy néz ki, mintha félne Juniortól.
– Az őrületbe kerget! Mintha egész idő alatt a saját fiamat
látnám. Cardoza őszintének tűnt, habár állandóan az óráját
nézegette.
A szövetségieknek feltett szándékuk volt bebizonyítani, hogy
Juniornak elég ideje volt a műhelyből a farmhoz érni, meg
vissza. Nem volt rá tanújuk az egyik szomszédon kívül, aki
mintha motorzúgást hallott volna, de nem tudta pontosan,
mikor.
Párás hőség volt, mint aznap, amikor a Quinn házaspárt
meggyilkolták, és mire a műhelyhez értünk, Cardozáról és rólam
is folyt a víz. Junior még rosszabbul nézhetett ki, amilyen nagy
súlyt kellett cipelnie.
Donal megmutatta, hogy sétált be a nyitott garázsajtón, és
hogy tette le Junior fegyverét a munkapadra. Nem kopogott be
az iroda ajtaján, hanem a roló alatt, a résen kukucskált be, majd
lábujjhegyre állt, és kezét az ablakpárkányra támasztotta.
– Wavy azt mondja, szabad kukucskálni. Így tanulom meg a
dolgokat.
– Ki volt az irodában?
– Wavy meg Kellen.
– Mit csináltak, amikor belestél?
– Dugtak. Ahogy apu meg Sandy szokta csinálni a
konyhaasztalon. Sandy mikor jön vissza? Hiányzik nekem.
– Nem tudom, fiam.
Nem gondoltam, hogy visszajönne. A szövetségiek kábítószer
birtoklásával és terjesztés szándékával vádolták meg.
– Szomjas vagyok. Kivehetünk egy üdítőt Kellen hűtőjéből?
– Aznap is vettél ki?
– Nem. Nem akartam, hogy Wavy rajtakapjon, hogy
leskelődöm.
Mindannyian megszomjaztunk gyaloglás közben, úgyhogy
bementünk az irodába, és kiszolgáltuk magunkat a hűtőből.
Cardoza a székbe ültette Donalt, ő pedig az íróasztal sarkára
telepedett, és azt mondta:
– Mit jelent az, hogy dugtak? Mit csinált Kellen Wavyvel?
– Hát tudja. Az asztalon. Mint a főzést. Wavy azt mondja,
abból lesz a gyerek.
– Esetleg megmondhatnád, hogy szerinted mit jelent az.
Donal ivott egy kortyot az üdítőjéből, és gyanakodva nézett
Cardozára. A nemi erőszak vádjával láthatólag többé nem volt
gond a szövetségiek részéről.
– A férfi belerakja a micsodáját a nőbe. Gyereket csinálnak.
Viszont apuék folyton dugnak Sandyvel, csak sose csinálnak
gyereket. De lehet, hogy Wavy meg Kellen igen.
Akár mulatságos is lehetett volna a dolog, ha nem lett volna
annyira borzalmas. Jobban belegondoltam, miért is kérdezte
Donal, hogy „Wavy jól van?”. Amiatt, amit a garázsban látott?
Elhatároztam, hogy megkérdezem róla Juniort.
– És akkor mit csináltál? – kérdezte Cardoza.
– Otthagytam a fegyvert. Kellen tudja, mit kell vele csinálni.
Valakinek szólnom kellett mama miatt, úgyhogy visszamentem a
házba megnézni, hogy... – A kisfiú arca hamuszürke lett, és
gyorsan összeharapta a száját. Úgy elkezdett reszketni, hogy
kivettem a kezéből az üdítőt, nehogy elejtse.
– Hogy megnézd... kit? És mit csinált? – kérdeztem. Egészen
addig engedtem, hogy Cardoza irányítsa a beszélgetést, de akkor
történt valami.
Donal az ingébe törölte a kezét.
– Mocskos voltam. Úszni akartam menni, hogy lemossam a
mocskot – mondta. Úgy értette, hogy a vért, de meg tudtam
érteni, hogy gondolni sem akar rá. Visszament a farmházhoz, de
mire odaért, a helyetteseim már ott voltak.
– Apu azt mondja, hogy óvakodni kell a hekusoktól, úgyhogy
elbújtam.
Itt ért véget a kisfiú sztorija.
Miután visszavittük Donalt a nagynénjéhez, Cardozával
elmentünk meginni egy kávét.
– A fene essen belé! – mondta Cardoza. – Majdnem
kicsúszott a száján, amit el akar titkolni előlünk.
 – Nem fogja újra elkövetni ezt a hibát. Ez volt a főpróba.
– Szegény kiskölyök! Tíz mérföldet gyalogolt. Odafelé az a
fegyver volt nála, amivel megölték a szüleit, visszafelé menet
pedig már tudta, hogy az a senkiházi a nővérét döngeti. Még
mindig azt hiszi, hogy Barfoot ártatlan?

Egyfelől ott voltak a szövetségiek, akik gyilkossággal akarták

megvádolni Juniort, másfelől meg Brenda Newling, aki alig
várta, hogy Junior rács mögé kerüljön. Nem vagyok egy finnyás
ember. Huszonkét éve vagyok seriff, jó néhányszor nyomoztam
már nemi erőszakkal kapcsolatos ügyben, de sehogy sem
tetszett, hogy egy nő ül az irodámban, aki tíz perc alatt hússzor
mondja ki, hogy „nemi erőszak”.
Elkövettem azt a hibát, hogy sugalmaztam: nem a lány
akarata ellenére történt a dolog.
– Még csak tizennégy éves, és az a fickó megerőszakolta –
mondta Mrs. Newling.
– Az a gond, hogy nem túl sok bizonyítékunk van, ami
alapján nemi erőszakkal vádolhatnánk. A szeméremsértést rá
lehet húzni, mivel maga szemtanúja volt.
– Az ügyész azt mondja, hogy az irodából és Wavy ruháiból
elegendő bizonyítékunk származik.
Mondjuk úgy, hogy a szövetségiek, Mrs. Newling és a megyei
ügyész a nyakamba lihegtek, plusz ott voltak az összebarmolt
nyomok a két helyszínről.
A farmházban Liam Quinn vére a folyosón és a
fürdőszobában. Továbbá négy golyó, amiből kettő a mellkasába
fúródott, amikor a folyosón állt, kettő pedig a hátába, amikor
próbált odébb kúszni. Valerie Quinn vére a konyhában. Egy
golyó a jobb füle fölött.
A bemeneti nyílás körül égett lőpornyomok. A távozó golyó
szétroncsolta a feje egész bal oldalát. Búcsúlevélnek látszó
papírdarab a konyhaasztalon.

Liam, elegem van belőle, hogy megkeserítetted az életemet. Remélem, boldog

vagy a kurváiddal, de engem többet nem kefélsz meg.
 Val

A garázsban, a padlón és a munkapadon talált vér Roger

Betsworth vére, ami a balesetéből származik. Az iroda
ablakpárkányára kent vérfolt Valerie Quinné, ami a fia kezéről
került oda, aki hátrahagyta az ujjlenyomatait. A fegyver is tele
van a fiú ujjlenyomataival, és Valerie Quinn vére borítja.
Az irodában Wavy Quinn vére van az asztalon fekvő
íróalátéten és Junior bal kezének körmei alatt. Az íróalátéten
ezen kívül ondó is van, ami Junioré. Ugyanez van Wavy Quinn
alsóneműjén, ami Junior házából, a szennyeskosárból került elő.
Junior jobb kezén lőpormaradvány nyomait találtuk.
Valerie Quinn könyökén és vállán is lőpornyomok vannak, de
a kezén semmi. Az ujjlenyomatai ott vannak a fegyveren, de
Liam Quinné is ott van. A férfi ujjlenyomatai megtalálhatók a
pisztolyból kiesett öt töltényhüvelyen is, és a tárban maradt
golyók közül kilenc darabon.
A tárban maradt tizedik golyón Junior hüvelykujjának a
lenyomatát találtuk.
Valerie Quinn nem lőhette magát fejbe a könyökével tartva a
pisztolyt, tehát egy ismeretlen rendezte úgy a dolgokat, hogy
gyilkosság, illetve öngyilkosság látszatát keltse.
De vajon ki volt az ismeretlen? Junior? Hiszen ott van az
ujjlenyomata azon az egy golyón, és lőpornyom van a kezén.
Mindkettőre magyarázatot adott. Quinnel együtt célba lőttek, és
mindketten kilencmilliméterest használtak. Feltéve, ha a
garázsban talált pisztoly Quinné volt, akkor Junioré a
konyhában, a fiókban van. Állítása szerint nemrég rálőtt vele egy
oposszumra. Abban a pisztolyban két golyón rajta volt Liam
Quinn ujjlenyomata. De a pisztolyon Wavy és Donal
ujjlenyomatai is rajta voltak.
A nyár vége felé, amikor már hetek óta nem esett, odaát
Belton megyében egy farmer megtalálta Liam Quinn Harley
Davidson-ját egy öntözővíz-tároló tó fenekén. Valószínűleg a
kettős gyilkosság napja óta ott hevert, de csak akkor vált
láthatóvá, amikor lecsökkent a vízszint. Ha ezt a motort hallotta
a szomszéd, ki ülhetett rajta?
Junior nem, mert ő Quinnéék lányával smárolt az irodában,
amikor a motorbiciklit a tóba dobták. Megemlítettem neki, hogy
ő is megölhette Quinnéket, és még volt ideje visszamenni a
garázsba.
– Ennek nincs semmi értelme – mondta Junior. – Wavy
nagynénje úgysem engedi, hogy összeházasodjunk.
– Csak te állítod, hogy Valerie Quinn-nek nem volt kifogása
ellene, hogy elvedd a lányát. De ott van az a két nőszemély, Ricki
meg Dee, és ők azt mondják, Mrs. Quinn egyáltalán nem bírt
téged. A szövetségiek úgy gondolják, az ő vallomásuk
megalapozza az indítékot, amiért megölted. És azok a csajok
mindent megtesznek, hogy alkut kössenek velük.
– Először is, Lyle Broadus azt mondja, hogy csak Liam
aláírása kellett. Valnek nem kellett aláírni semmit. Másodszor,
Val nem bírt engem, de Wavyt is leszarta. Tőle azt csinálhattam
volna, amit akarok.
– Szóval éppen szexeltél vele, amikor Quinnéket
meggyilkolták?
– Nem, uram. Nem hazudtam. Nem szexeltünk. – Junior ezt
mondta, viszont közben a kezébe temette az arcát.
– Nézem a jelentést, fiam. Vért és ondót találtak az
íróasztalon és a lány alsóneműjén. Az ügyész szerint ez elegendő
bizonyíték a behatolásra és az ejakulációra. Nekem is nagyon
úgy tűnik, hogy szexeltetek. És a lány nem hajlandó beszélni.
– Megengedi, hogy írjak neki egy levelet? Megírom neki, hogy
mondja el magának, mi történt.
Úgy véltem, ebből nem lehet baj, úgyhogy adtam neki tollat és
papírt.

Kedves Wavy!
Nagyon sajnálom, ami a mamáddal történt.
Tudom, hogy nagyon szomorú vagy, de az a jó, hogy Donalt épségben megtalálták.
Remélem, vigyáztok egymásra. Kár, hogy a szülinapod nem sikerült valami jól.
Tudod, hogy szeretlek, igaz? Bármi történjék is, szeretlek, és nem akarom, hogy
megijedj, bármit hallasz is.
Valószínűleg börtönben leszek egy ideig, de ne aggódj! Tudok magamra vigyázni.
Elmondhatod a zsaruknak, mi történt a szülinapodon. Tudom, nem lesz könnyű
neked, hogy beszélj velük, de esetleg le is írhatnád a vallomásodat. Grant seriffben
megbízhatsz, jó fickó. Mondd el neki, mi történt, és válaszolj a kérdéseire!
Szeretlek, és nagyon hiányzol!
Kellen
 Kedves levél volt. Érezni lehetett, hogy aggódik a lány miatt,
és nem akarja sugallni neki, mit mondjon.
Amikor Mrs. Newling bejött másnap, odaadtam neki, hogy
elolvassa.
– Nem fogom annak a pedofilnak a szerelmes leveleit
kézbesíteni! – mondta.
– Nem gondolom, hogy szerelmes levél lenne, csak mert azt
írja, hogy szereti.
– Megerőszakolta! Nem adok át olyan levelet, amiben az áll,
hogy „bármi történjék is, szeretlek”.
– Lehet, hogy nem tetszik magának, de ez más helyzet,
mintha Kellen idegen lenne. Nekem nagyon fontos, hogy a lány
elmondja, mi történt, és ha ez a levél segíteni fog benne, akkor el
kell, hogy olvassa.
– Nem, nem fogom hagyni, hogy az az ember, aki
meggyilkolta a húgomat, leveleket küldözgessen a lányának!
– Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, asszonyom! Nem
lehetett a farmházban a fegyverrel ugyanakkor, amikor az
unokahúgával smároltak a garázsban. – Visszavettem tőle a
levelet, még mielőtt összetépné.
– Az FBI szerint épp elég ideje volt visszaérni a garázsba, és
még az is belefért, hogy megerőszakolja az unokahúgomat.
– Éppen ezért kell, hogy elmondja nekem, mennyi ideig
smároltak a garázsban.
– Hagyja abba! Nem smároltak. Megerőszakolta.
Mrs. Newling olyan volt, mint egy kotorékeb. Mindennap
megjelent az irodámban, egészen addig, míg egyszer
megkérdeztem, hogy ki az ördög vigyáz a gyerekeire. Ennek
olyan hatása volt, mintha benzinre dobtam volna égő gyufát.
Ököllel rácsapott az asztalomra, és visított.
– Hogy merészel azzal vádolni, hogy elhanyagolom a
gyerekeimet? Csak azt akarom elérni, hogy igazságot
szolgáltassanak az unokahúgomnak, és hogy igazságot
szolgáltassanak a húgomnak is!
– Akkor vegye rá a kislányt, hogy beszéljen, aztán pedig vigye
el ebből az ingyencirkuszból! Minél tovább van itt, annál
nagyobb az esélye, hogy valami újságíró kiteszi a címlapra. Ezt
akarja?
 Végre rájöttem, mi az, amitől hallgat rám. A hét végén
behozta a kislányt az őrsre, hogy tanúvallomást tegyen.
Seriffként leszolgált éveim folyamán jó néhány esetben
megkerültem a hivatalos rendőrségi eljárást. Az egyik ilyen
alkalom az az egy perc volt, amit az irodámban töltöttem a
Quinn lánnyal, mielőtt vallomást tett. Amennyire ismertem, ha
bemegy, egy szót sem fog szólni, de ezt nem szerettem volna,
úgyhogy elválasztottam a nagynénjétől, és így tettem fel a
kérdést:
– Miss Quinn, az ott a jegygyűrűje? Junior Barfoot adta
magának?
Bólintott, nagyon komolyan és bizalmatlanul. A feleségem azt
mondta róla, hogy milyen helyes kislány, de szerintem
egyenesen ijesztő volt. A tekintete egy idősebb nőé volt, aki
mindent tud. Nem volt nehéz elképzelni, hogyan keveredett bele
Junior ebbe a helyzetbe. A lány olyan törékenynek látszott, mint
egy játék baba, de nem volt az.
– Nos, emlékszik a megyei ügyészre, arra a vörös hajú,
öltönyös fickóra? Le akarja csukatni Juniort, méghozzá jó
hosszú időre. Nem hinném, hogy maga ezt akarja. És az a
helyzet, hogy maga tudja igazolni az alibijét. Tudja, mit jelent
ez?
Bólintott, de egy csöppet sem bízott bennem jobban.
– Maga az egyetlen, aki tudja, elment-e Junior a garázsból
aznap délután. Ha pedig egész délután együtt voltak, akkor ezt el
kell mondania az ügyésznek.
Nem maradt több időm; a nagynénje az irodám felé tartott.
Most, évekkel később sem tudom, mit gondoljak arról, amit a
kislánynak mondtam. Nem hiszem, hogy Juniornak köze lett
volna a gyilkosságokhoz, de azt nem tudom megítélni, milyen
hatással voltak a szavaim a lány vallomására.
 8

BÍRÓSÁGI GYORSÍRÓ

JÓ PÁR VALLOMÁST LEJEGYEZTEM ÉLETEMBEN, de Wavonna Lee

Quinné volt köztük a legkülönösebb.
A kislány tudta igazolni egy gyilkossággal gyanúsított fickó
alibijét, akit viszont a lány megerőszakolásával is vádoltak. A két
dolog egy időben történt. A fickó sztorijának az volt a lényege,
hogy a gyilkosságok idején szexelt a lánnyal, tehát ő nem
követhette el a gyilkosságokat.
Amikor megtudtam, hogy a lány még csak tizennégy éves,
éreztem, hogy brutális lesz a dolog. Olyasmi, amitől nem fogok
tudni szabadulni. Nem sokat tévedtem, hiszen máig nem tudom
kiverni az esetet a fejemből. A lány bejött a terembe, és leült.
Cseppet sem volt ideges. Vékony, szőke kislány volt, nagy kerek
szemekkel, fehér szoknyát, zöld pólóinget és nehéz
motoroscsizmát viselt. Ha nem lett volna melle, tizennégynek
sem nézem, de szűk felső volt rajta, ami mindent megmutatott.
A tanúvallomást a legtöbb ember nagyon szakszerűen kezdi,
de aztán elakad a szavuk, amikor a kényesebb részekhez érnek.
A kislánynak először segíteni kellett, hogy megmondja a nevét,
és dátumokat, időpontokat, helyeket is említsen. Sok volt
belőlük, hiszen alibit kellett igazolnia.
A nemi erőszak áldozatai általában nem mondják ki a
gyanúsított nevét. Ezt csinálta. Azután meg azt csinálta. Ez a
lány viszont a becenevén nevezte, annak ellenére, hogy az ügyész
folyamatosan próbálta rávenni, hogy a hivatalos nevét használja.
Végül a lány rám nézett, és azt mondta:
– Be lehetne írni, hogy Kellen neve ifjabb Jesse Joe Barfoot?
 Vékony, halk volt a hangja, és nagyon furcsán beszélt. Néha
bonyolult szavakat használt, amiket nem is tudott kimondani, és
váratlanul szívta be és fújta ki a levegőt, nem a mondatok között,
hanem a szavak kellős közepén.
Nem hangzott zaklatottnak, pedig a lányok még a törvényes
esetekben is igyekeznek kerülni a részleteket. Ő boldogan
szolgáltatta őket. Hátradőlt a székben, és keresztbevetett lábát
himbálva mindent elmesélt a bíróságnak.
– Először csókolóztunk. Kellennek jégmenta íze van. Sokáig
csókolta a számat, aztán meg a nyakamat. Lent is bizseregtem
tőle. Felhúzta az ingemet, becsúsztatta alá a kezét, és megfogta a
mellemet. A kezében tartotta. A hüvelykujjával dörzsölte a
mellbimbómat. Kellennek nagyon jó keze van. Nagy, erős és
kérges, mert a műhelyben dolgozik.
Felkavaró volt hallgatni, hogy egy ilyen fiatal lány ezekről a
dolgokról beszél, ő viszont élvezte az előadást.
Nem durvult el nagyon, egészen addig, amíg a szemléletes
részletekhez nem ért. A rendőrségi jelentésekben az áldozatot
gyakran arra kérik, hogy írja le a támadó nemi szervét, meg
hasonlókat, de a tanúvallomásokban ez jóval ritkábban fordul
elő, hacsak a vád vagy a védelem nem épül valamilyen különös
ismertetőjegyre. Miss Quinn nem várta meg, hogy az ügyvédek a
részletekről faggassák.
– Megvan a fitymája. Otthon született, és az anyja nem
metéltette körül. – Kicsit megakadt ezen a kifejezésen, a
közepén vett levegőt, és rám nézett. – Ez jó így?
Körülmetéltette?
Mivel nem válaszoltam, folytatta:
– A kezem nem éri körbe a farkát. Csak ha jól összepréselem.
Kellen azt nagyon szereti. – Felemelte a kezét, hogy bemutassa:
az ujjait félkörben összeillesztette. A lány gyámja a kezébe
temette az arcát, és felzokogott. Először csak halkan, aztán egyre
hangosabban. Mintegy válaszként, a lány feltartott keze a
melléhez tévedt. Csak egy pillanatra, és talán észre sem vette,
mit csinált.
– A puncim nagyon nedves lett. Az íróasztalán ültem, széttett
lábbal. Nekem dőlt, de nem túl erősen. Dörgölőzött. Aztán
belém csúsztatta a farkát. Egy kicsit fájt, de előre-hátra kezdett
mozogni bennem. Minden mozdulatnál hozzádörzsölődött a
farka a klitoriszomhoz. – Küszködött a szóval, háromszor is
nekifutott, mire helyesen kimondta. Vagy azért futott neki
háromszor, hogy megbotránkoztassa a népet. – Akkor már nem
is fájt. Jó érzés volt.
A gyámja olyan hangosan szipogott, hogy az ügyész
megkérdezte:
– Miss Quinn, akar szünetet tartani?
– Nem. – Ezúttal kétség sem férhetett hozzá, hogy valamiféle
reakciót akart kiváltani. Levette a kezét a szék karfájáról, és a
combjai közé szorította. – Ráfontam a combjaimat.
Összeszorítottam. Gyorsabban kezdett ki-be mozogni. Nagyon
kemény volt a farka, egészen megdagadt bennem. Éreztem, hogy
közeledik. Emlékszem, hogy a nevét mondtam: Kellen. Így:
„Keményebben, Kellen! Dugj meg keményebben, Kellen!” – Ezt
már szaggatottan, zihálva ejtette ki. – Meg is tette. Ahogy
megragadtam a puncimmal, kirobbant.
Felnéztem a lányra, de én voltam az egyetlen. Az ügyvédek
mind a jegyzettömbjeik fölé hajoltak, bár egyikük sem jegyzetelt.
Minek is tették volna, hiszen mindez megtalálható a Penthouse
Letters magazinban.
A lány hátradőlt a székben, és angyalian elmosolyodott.
– Miss Quinn, lenne szíves... – köszörülte a torkát az ügyész.
– Nem erőszakolt meg. Szeretem őt. Hozzá akarok menni
feleségül.
Az ujjaim megtorpantak a billentyűk fölött.
– Írja le! Ez a vallomásom része – mondta.
– Miss Quinn, megértette, hogy mindez bekerül a
bizonyítéknyilvántartásba, és jogi értelemben azt jelenti az
aláírása, hogy eskü alatt állítja, amit elmondott, igaz? – kérdezte
az ügyész.
– Megértettem. Kellen is látni fogja?
Az ügyész és a kirendelt védő ideges pillantást váltottak.
– Azt akarom, hogy lássa – mondta a lány.
Kétségtelenül ez volt a legnyugtalanítóbb tanúvallomás, amit
valaha lejegyeztem, és egy pillanatig sem hittem, a lány
vallomása alapján elítélhetik a gyanúsítottat. A védelemnek nem
kellett egyebet tennie, mint az esküdtszék elé idézni a lányt, ahol
előadhatja a maga kis színjátékát.
 9

AMY

1983 ősze

AMIKOR ANYA VÉGRE HAZAJÖTT POWELLBŐL, magával hozta Wavyt

és Donalt.
Az első hónapban végig együtt aludtak a másik dupla ágyon,
az én szobámban. Nem volt senkijük rajtunk kívül, de nem
tudtam, hogyan éreznek irántunk.
Egy ideig valóságos cirkusz volt az életünk, és anya volt benne
a porondmester. Gyakran hallottam, hogy az éjszaka közepén
telefonon beszél valamelyik barátnőjével, vagy apával
veszekszik. Egyszer anya kiabálására ébredtem:
– A kárpótlás nagyon fontos! Wavynek jár valami azért, ami
történt.
Val és Liam minden vagyonát zárolták a drograzziát követő
fejetlenségben. A dolgok nagy része nem is az ő nevükön volt, és
a kormány mindent lefoglalt. Anya be akarta perelni Kellent, aki
viszont rászoruló volt, teljesen csóró, akit kirendelt védő
képviselt.
Anya végig azt mondogatta:
– Ha tényleg szeretné Wavyt, Kellen beismerné a bűnösségét,
hogy a lánynak ne kelljen vallomást tennie.
Kellen beismerte, hogy egyrendbeli szexuális bűncselekményt
követett el tizenhat év alatti kiskorúval, és tíz évet kapott érte.
Anya még ezzel sem elégedett meg.
 – Az a szemétláda, aki elvette az ártatlanságát, tíz év múlva
szabadon kisétál a börtönből – mondta a könyvklubban, ami
addigra már nem is annyira könyvklub volt, mint inkább anya
támogatócsoportja.
Aznap, amikor megkaptuk a hírt, hogy Kellen bűnösnek
vallotta magát, megérdeklődtük, mi történt a vagyonával. Nem
lesz kárpótlás. Nem fog „fizetni az a gazember”. Kellen mindent
Wavyre íratott: a házát, a műhelyét, a bankszámláját, plusz
féltucat járgányt, köztük egy 1956-os Fazékfejű Harley
Davidsont.
Sokáig anya bögyében volt a dolog. Elégtételt akart, de
Kellent nem kellett rákényszeríteni. Szerintem anya emiatt
folytatta, és Wavytől is megpróbált elégtételt venni. Anya
ragaszkodott hozzá, hogy mindent eladjunk, és a pénzt letéti
számlára helyezzék Wavy számára, amit anya kezel. Kellen
üzlettársa kivásárolta az üzletrészét, anya pedig talált vevőt a
házra meg egy pár motorra is. Még azt sem engedte, hogy Wavy
visszamenjen a házba, és Kellennek bármilyen holmiját elhozza.
Wavy nem vitatkozott. Mindig is azt mondogatta, hogy „semmi
sem a tiéd”.
Amikor azonban anya vevőt talált a motorbiciklikre, Wavy a
sarkára állt. Ezt a kocsibejárónk közepén tette, mielőtt anya
elindult volna az ügyvédhez, hogy aláírja a papírokat.
– Az enyém! – visította Wavy, egészen addig, amíg az
anyukám megadta magát.
Mégis mi mást tehetett volna, amikor Wavy megállt a házunk
előtt, és teli torokból üvöltve ismételgette ezt a két szót, mire a
szomszédok kijöttek bámészkodni? Wavy megtarthatta a
Fazékfejűt. A garringeri motorosbolt egyik szerelője hozta el, és
begurította a garázsba. Wavy meg Kellen sisakja a
nyeregtáskában volt.
A szerelő figyelte, ahogy Wavy végigsimítja kezével a
benzintankot, és azt mondta:
– Talán egyszer még motorozni fog rajta.
De a motoron ülve Wavynek nem érintette a lába a talajt
kétoldalt. Tudtam, hogy inkább hagyná, hogy szétrohadjon a
gumija, és megegye a rozsda, mint hogy Kellenen kívül valaki
más üljön rá. A krómozott részeket mégis rendszeresen
fényesítette, és cserélte az olajat. Időnként hallottuk a motor
hangját, beindította, és párszor megtúráztatta az üres garázsban,
aztán leállította. Az egész testsúlyára szükség volt, hogy berúgja
a motort, de azért sikerült neki. Évente egyszer kijött egy szerelő
a helyi motorosboltból, és átvizsgálta. Wavy ezt nem fizethette a
letéti számláról, úgyhogy iskola után munkát vállalt. Gépírást.
Mindez azonban csak az után következett, hogy elült a
legzajosabb cirkusz. Az igazi cirkusz akkor volt, amikor
ügyvédek, újságírók és vadidegenek szállták meg a házunkat.
Mint például Wavy és Donal apai nagyanyja, aki azelőtt sosem
látta őket, de most azt akarta, hogy hozzá költözzenek Dél-
Karolinába.
Ha apán múlt volna, elengedi őket. Állandóan veszekedtek
anyával. A kiadott pénzen, azon, hogy anya megszállottan követi
a Val néni meggyilkolása ügyében folytatott, zsákutcába jutott
nyomozást, meg az állandó utazgatáson Powellbe. Továbbá
Wavyn és a viselkedésén. Hogy kisurran, nem eszik, nem beszél,
és hogy furcsa, meglepő dolgokat hoz a házba, például azt a
mosómedvekölyköt, ami egy hónapig a szennyeskosarában
lakott. Mindazon, ami miatt Wavyt korábban a nagyihoz
költöztették, de nagyi most már nem jöhetett szóba.
Az egész ügy felforgatta apa időbeosztását. Amikor anya
Powellben volt, neki kellett vacsoráról gondoskodnia, és
iskolába indítani minket. Mindez sokkal nehezebbnek bizonyult,
mint amilyennek látszott, amikor anya csinálta, és nagyrészt
magunkat kellett ellátnunk.
– Ez tönkreteszi a családunkat – jegyezte meg apa, körülbelül
hetente egyszer.
Anya mindig így válaszolt:
– A családhoz tartoznak.
– Nézd meg, mit tesz a lányainkkal, azután beszélj!
Nem tudtam pontosan, mit tesz velünk, de a gimi második
évének elején borzalmasak voltak a jegyeim. Leslie még hármast
is kapott geometriából abban a félévben. Az első pár hónapban
akkora feszültséget okozott, hogy meg kellett osztani a helyünket
Donallel, aki valósággal idegsokkot kapott, meg a nyíltan
ellenséges Wavyvel.
Az iskolában mindenki a nagynénémről meg a nagybátyámról
faggatózott. Tényleg drogdílerek voltak? Tényleg meggyilkolták
őket? Amennyire csak lehetett, igyekeztem nem tudomást
vennie ezekről a kérdésekről.
Így barátkoztam össze Angelával, aki – úgy tűnt, ezer éve –
eljött hozzánk a nővérével, Janával, és hangosan olvasták a
Forevert. Nem tartozott az én társaságomhoz, ahhoz túl csinos
és népszerű volt, de az öltözőben, amikor tornaórára készültünk,
és a többi lány kérdezősködött, Angela azt mondta:
– Hagyjátok már békén! Semmi közötök hozzá!
Amikor látta, hogy egyedül vagyok az ebédlőben, intett, hogy
üljek az ő barátai közé.
Bármit tett is a cirkusz Leslie-vel meg velem, anyát és apát
elválasztotta egymástól. A mi takaros kis kertvárosi utcánkban
tudomásom szerint az én szüleim váltak el elsőnek.
Apa utoljára ezt mondta nekünk:
– Nem tudom tovább csinálni! – Inkább azt kellett volna
mondania, hogy „nem akarom tovább csinálni”, mert tudta
volna folytatni. Leslie és én azt tettük. Nem ajánlotta fel, hogy
magával visz minket, amikor elköltözött.
Ironikus, hogy akkor hagyott ott minket, amikor éppen
kezdett lecsendesedni a cirkusz.
Egy nap két pasas jelent meg hivatalos papírokkal, az egyik
öltönyt viselt, a másiknál nagy, fekete orvosi táska volt.
Vérmintát akartak venni Donaltől. Leslie és én, a két
felháborodott kamasz, erre azt mondtuk:
– Ugye, ezt nem tehetik meg?
De kiderült, hogy megtehetik, mert Sean Quinn gyámságért
folyamodott, azt állítva, hogy ő – és nem Liam – Donal apja.
Mindvégig ott volt a bizonyíték. Val néni mindig azt mondta,
hogy Donal születésnapja január 21-én van, pedig a születési
anyakönyvi kivonatában március 21. állt. Liam nem lehetett az
apja, mert börtönben volt, amikor Val néni teherbe esett.
A bíró pedig, akit mellesleg sosem láttunk, úgy döntött, hogy
Donalnek Seannál a helye.
Az életünket betöltő cirkusz utolsó estéjén egy ügyvéd jött el
Donalért, mert Sean Quinn gyáva volt. Nem volt hozzá
bátorsága, hogy Wavy szemébe nézzen, és tanúja legyen, ahogy
búcsúzóul megöleli Donalt. Wavy egész testében remegett,
Donal pedig sírva próbálta vigasztalni a nővérét.
– Eljövök látogatóba, és írhatsz nekem levelet. Nyáron pedig
itt leszek. Sean bácsi azt mondta, hogy nyáron eljöhetek ide.
Amikor éppen aggódni kezdtem, hogy az ügyvédnek kell
szétválasztania őket, Wavy levette a kezét Donalről, és valami
borzalmas, üres tekintettel hátralépett. Amíg mi, többiek az
ajtóig kísértük Donalt, Wavy bemászott a lépcső alatti
szekrénybe.
Többé nem evett. Tényleg nem. Egyre vékonyabb és
sápadtabb lett, és hálóingben járkált. Anya azzal fenyegette,
hogy orvoshoz viszi.
Aztán egy napon, amikor az iskolában az ebédlőbe értem, és
kinyitottam az uzsonnásdobozomat, azt láttam, hogy a fél
szendvicsem eltűnt. Angela, aki mellettem ült, felvonta a
szemöldökét, úgy nézett a megcsonkított szendvicsre.
– Diétázol? – kérdezte.
– Gondolom, Wavy életben akar maradni – feleltem.
Wavy életben maradt. Titokban enni kezdett, és iskolába járt.
Szigorú, fehér, húzott ruháiban úgy nézett ki, mint egy 19.
századbeli tüdőbajos gyermek, aki véletlenül került az állami
iskola lármás folyosójára. Behozta a lemaradását a tananyagban,
és átvészelte a gimi első évét. Átvészelte, hogy megbámulják, és
összesúgnak a háta mögött.
Minden héten két levelet írt: egyet Donalnek, egyet
Kellennek. Néha jött pár sor vagy egy képeslap Donaltől,
Kellentől viszont semmi.
Végül anya leültette Wavyt a konyhaasztalhoz, és átadott neki
egy kötegnyi levelet. Minden egyes Kellennek küldött levele
visszajött a börtönből JOGOSULATLAN LEVELEZÉS
megjelöléssel.
– A bíró azt mondja, hogy nem írhatsz neki, és ő sem írhat
neked. Bajba kerül, ha kapcsolatot tart veled. – Anya hangja
szinte sajnálkozón csengett. Wavy felnyalábolta a leveleket, és
bevitte őket a szobájába. Egy szót sem szólt, és nem láttam, hogy
ezek után írt volna Kellennek. Általában akkor írt Donalnek,
amikor este végzett a házi feladatával. Így írta alá a leveleit:
„Nemsokára találkozunk. Szeretettel, Wavy.” Nemsokára
találkozunk. Nemsokára találkozunk.
 Donal nem jött el azon a nyáron. És máskor sem. Wavy
másodikos volt, amikor az utolsó levele így jött vissza: EZEN A
CÍMEN NEM TALÁLHATÓ. TOVÁBBÍTÁSRÓL NEM
RENDELKEZETT.
 10

DONAL

1984 áprilisa

TÚL SOK IDŐT TÖLTÖTTEM EL A SZENDVICSES PULTNÁL, amíg Sean-ra

vártam, hogy kijöjjön a mosdóból. Az eladó kétszer is odajött, és
azt kérdezte:
– Hova ment az apukád?
– A mosdóba. – Mind a kétszer ezt válaszoltam.
– Elég régen ott van már, nem?
Vállat vontam, mint Wavy, mert hát mit csinálhattam volna?
Sean mindig sokáig időzött a mosdóban. Néha be kellett
mennem utána, olyankor elaludt a vécén, és a karjában még
benne volt a tű.
Hogy az eladó ne szólítson meg újra, felkeltem, és átmentem a
benzinkúthoz. Akkor láttam meg a képeslapokat. Kiszaladtam a
kocsihoz, hogy keressek némi aprót. A Corvette már nem volt
meg, és az új kocsi ülése alól benzin– és rothadásszag áradt. A
szőnyeg ragacsos volt, mert valaki kiöntötte az üdítőjét. Nem én
voltam az.
Találtam elég pénzt egy szép képeslapra, ami a Grand
Canyont ábrázolta. Sean azt mondta, hogy már nincs időnk
megnézni, de bélyeggel együtt már nem futotta rá a pénzemből.
A pénztáros hölgy azt mondta:
– Semmi gond. Jössz nekem négy centtel. – Rendes volt.
Örültem, hogy nem emeltem el a képeslapot.
Aztán tollat kellett kölcsönkérnem, mert Seannal így folyt az
életünk. Jobb volt, amikor Sandynél laktam. Nem kellett
állandóan kéregetnem meg lopkodnom a dolgokat.
Olyan gyorsan írtam, ahogy csak tudtam, de ugyanakkor azt
nem akartam, hogy kusza legyen a kézírásom.

Kedves Wavy!
Tovább kellett állnunk, de még nem tudom, hova
megyünk.
Majd írok megint, ha tudni fogom, hol leszünk. Nem
sokára találkozunk!
Szeretettel: Donal

– Kinek írsz, kicsikém? – kérdezte a pénztárosnő.

– A nővéremnek.
– Szép dolog!
Azt kívántam, bárcsak hallgatna el, mert nehezen jutott
eszembe Brenda néni címe. Mielőtt ráírtam volna az
irányítószámot, Sean a vállamra tette a kezét.
– Micsinálsz, Don?
– Annyira édes! Képeslapot ír a nővérének.
– Indulás, kisöreg! Majd a kocsiban befejezed – mondta Sean.
A parkolóban elvette tőlem a képeslapot, és bedobta a
kukába. Majd jól megszorította a vállamat, és azt mondta:
– Don, megbeszéltük, hogy nem biztonságos, ha a
nővérednek írsz.
– Nem írtam meg neki, hol vagyunk – válaszoltam.
– Nem akarom, hogy még egyszer így sunnyogj a hátam
mögött! Megértetted?
Bólintottam. Wavynek igaza volt. Néha bólintani kell, még
akkor is, ha nem értesz egyet. Sok mindenben igaza volt.
 11

WAVY

1986

MIUTÁN KELLEN ÁTVÁLTOZOTT JOGOSULATLAN LEVELEZÉSSÉ,

Donalből meg EZEN A CÍMEN NEM TALÁLHATÓ lett, úgy
éreztem, halott vagyok. Reggelenként meglepetten ébredtem
arra, hogy még mindig dobog a szívem. Az éjszakánként elemelt
ételnek nem volt semmi íze. Mrs. NiBlacktől elloptam egy egész
vörösbársony-tortát, amit a jótékonysági árverésre sütött.
Földízű volt. Úgy képzeltem, ilyen lehet halottnak lenni. Üresnek
érzed magad, és földízű a szád.
Bármit érzett is Val, most, hogy meghalt, nem tudtam már
mamaként gondolni rá. Virágot akartam neki vinni, mint Kellen
az anyukájának, de nem tudtam volna elviselni a látványt, ahogy
ott fekszik Liam mellett.
Halottnak lenni jobb volt, mint amikor a szívem fájt. Volt,
hogy azt gondoltam, kiégeti a bordáimat alvás közben, és ott fog
parázslani az ágyban, míg végül az egész ház lángra kap tőle.
Egyetlen dolog tudta enyhíteni a fájdalmat: ha mozgott a kezem.
Ahogy Kellennek mosogatás közben kitisztult a feje. Szeleteltem,
kötöttem, vasaltam, csiszoltam, kalapáltam és gépeltem, csak
hogy kiürítsem a szívemet. Háztartástanóra. Gépírásóra.
Barkácsszakkör. Osztályfőnöki óra, ahol önként jelentkeztem
dekorációt készíteni az iskolai bálokra.
A kérdezősködés soha nem ért véget, de a gimiben új
módszert fejlesztettem ki ellene. Mindegy, mit kérdeztek tőlem,
bólintottam.
A szüleidet tényleg meggyilkolták? Igen.
A fiúd ölte meg a szüleidet? Igen.
Igaz, hogy egy egész motorosbanda megerőszakolt? Igen.
Brenda néni elmesélte a sztorit a könyvklubjában, ők
továbbmondták, azok is továbbmondták, és így tovább, és így
tovább. Minden egyes alkalommal kevesebb lett benne az
igazság, amikor elmesélték. Még Brenda néni verziójánál is
kevesebb.
Általában szerettem a gimit. Szerettem új dolgokat tanulni.
Hogy működnek együtt a számok, és megmagyarázzák a
csillagok járását. Hogyan épül fel a világ a molekulákból.
Minden csúf és csodálatos dolgot, amit az emberek műveltek az
utóbbi kétezer évben.
Szerettem figyelni az embereket. A terhes lány mozgása
megváltozott, hogy eltitkolja az állapotát. A fiú, aki rovarként
tekintett az emberekre, mérgesen firkált a jegyzetfüzetébe. A
szertárban vadul csókolózó tanárok nem voltak házasok –
legalábbis egymással nem. Amy túlságosan közel állt a
spanyoltanárhoz, amikor a futballmeccsen, a büfében dolgozott.
Odahajolt, és vágyakozva dörgölte a karját Mrs. Ramirez
karjához.
A megfigyelés és a tevékenykedés tette elviselhetővé a
dolgokat. És az idő is telt, akkor is, amikor aludtam. Miután
betöltöttem a huszonegyet, Brenda néni már nem mondhatta
rosszalló tekintettel, hogy: „Nem hinném, hogy helyes dolog
erre költened a pénzt a letéti számládról.”
Ennél is hamarabb töltöttem be a tizennyolcat. Akkor már
megtudhattam olyan dolgokat, amiket Brenda néni nem akart
elárulni nekem. Például hogy hol van Donal, és hogy mennyi idő
múlva szabadul Kellen.
Eközben olyan dolgoktól gyógyultam, amelyek másokat
megsebeztek.
Az első év végén megerőszakoltak egy lányt az osztályunkból.
A baseballpálya bemelegítő részén két fiú lefogta, és
megerőszakolta. A többi lány ideges lett a nemi erőszak miatt,
de nekem eszembe juttatta, hogy Kellen szeret engem. Nem
erőszakolt meg. Titkos üzeneteket csempésztem a lány
szekrényébe. Ilyeneket, hogy „nagyon jó matekos vagy”, és „Jó
ma a hajad”.
Az utolsó előtti évben Amy osztályából öngyilkos lett egy fiú.
Borzalmasan pattanásos volt, az egész arcát méhcsípésre
emlékeztető, bíborszínű sávok borították. Egy napon ez a fiú
hazament az iskolából, és felakasztotta magát. Szólhattam volna
neki, hogy nincs értelme a halálba rohanni. Úgyis idejében rád
fog találni, de azelőtt vannak olyan örömök, amelyektől nem
érzed annyira, hogy fáj a szíved. Ha éjszaka mozdulatlanul
feküdtem az ágyamon, eszembe jutott nagyi házának illata. Meg
a mentafagyi íze Kellen nyelvén. Meg hogy Donal az ágyamon
ugrál, hogy fölébresszen.
Mindenki más számára ijesztő volt, hogy a fiú megölte magát.
Brenda néni szorosabban ölelte át Amyt, és azt mondta Leslie-
nek, hogy hazaköltözhet a kollégiumból, ahol egyedül érezte
magát, pedig a főiskola mindössze húsz mérföldnyire volt. Az
eset után gyakrabban jártak templomba, abban a reményben,
hogy majd Isten vigaszt nyújt nekik.
Nem hittem benne, hogy Isten bárkinek is vigaszt nyújtana,
de szívesen mentem a templomba, ahol leültem a szentélyben.
Az emberek néha megbámultak, de nekik be kellett tartaniuk
azokat a szabályokat, amelyeket én nem tartottam be. Isten
parancsára mindenki felállt és énekelt, leült és imádkozott,
felállt, leült, imádkozott, énekelt és imádkozott. Úgy tűnt, Istent
nem érdekli, hogy én regényt olvasok vagy sálat kötök.
Az ifjúsági alkalmat nehezebb volt kibírni. Charlotte, az
ifjúsági lelkipásztor ölelkezős fajta volt. Nagydarab szőke nő,
hatalmas szája tele fogakkal, amelyek féken tartották öblös,
vidám hangját. Egyszer meglátogatott bennünket, hogy Brenda
néni megbeszélje vele, mennyire aggódik amiatt, hogy nem
vagyok megkeresztelve. Az nem számított, hogy teliholdkor
úsztam az állatitató tartályban.
– Számítok a diszkréciójára – mondta Brenda néni Charlotte-
nak. A sírásnál és az ölelésnél Charlotte csak azt szerette jobban,
ha a szexről beszélhetett. Vagyis inkább arról szeretett beszélni,
hogy nem szabad szexelnünk.
– Isten templommá tette a testeteket, amely őt dicsőíti, és azt
szeretné, hogy becsben tartsátok ezt az ajándékot. Nem akarja,
hogy droggal fertőzzétek meg. Nem akarja, hogy baleset érjen
benneteket, és bajotok essen, mert felelőtlenül vezettek. Azt sem
akarja, hogy csak úgy, akárkivel megosszátok az Ő ajándékát. A
testetek templomát azzal a személlyel kell megosztanotok, akit
maga Isten választott ki számotokra. – Charlotte mindig nagyon
boldog volt, amikor így beszélt. Eksztatikusan boldog.
Isten azt sem akarja, hogy „beszennyezzétek” magatokat.
Isten nem azért alkotta a testetek templomát, hogy az
érintésetekkel örömet szerezzetek saját magatoknak, állította
Charlotte. Vagy Isten volt ostoba, vagy Charlotte zavarodott
össze, mert az én testem egyértelműen arra volt teremtve.
– Amikor megházasodtok, a test templomának tisztasága
olyan ajándék lesz, amit nemcsak a házastársatoknak adtok,
hanem Istennek is. Az lesz az ajándékotok, hogy megtartjátok az
Ő parancsolatait. – Charlotte nem volt férjnél, és néha elkaptam
a pillantását, ahogy Kellen gyűrűjét nézte az ujjamon.
Vajon Charlotte őrizte valaki számára az ő nagyszájú
templomát?
Az előttem ülő lánynak jobb kérdése volt:
– De mi van azokkal, akik nem szűzen házasodnak meg?
– A mi Istenünk kegyelmes Isten – mondta Charlotte. – Ha
valaki őszintén megbánja, amit tett...
– De ha nem az ő hibája volt?
– Igen, például ha egy lányt megerőszakolnak? – Amy legjobb
barátnője, Angela szólt közbe. Dühösnek tűnt.
Charlotte eltátotta a száját.
– Az nem ugyanaz – mondta Marcus. Bele volt zúgva Amybe,
de az is lehet, hogy otthon beszennyezte a testét, miközben ott
ült, és ábrándozott róla.
– Marcusnak igaza van, az nem ugyanaz. – Charlotte hangja
megremegett, mintha mindjárt sírva fakadna. – Isten megérti,
hogy a jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok.
– De hát ez akkor is azt jelenti, hogy nem vagy szűz – mondta
az előttem ülő lány.
– Isten mindent helyre tud hozni, ha bízunk Benne. Ha
imádkozunk, Ő a rákot is meggyógyíthatja. Vissza tudja hozni az
embereket az életbe.
 – Szóval Isten vissza tudja adni a szüzességünket?
Kinevették a lányt a kérdése miatt, de Charlotte azt mondta:
– Mi ezen olyan nevetséges? Isten kettéválasztotta a Vörös-
tengert, és Jézus feltámasztotta Lázárt. Bármit meg tud tenni.
Uzsonnaszünetben ott maradtam a sarokban olvasni. Néha
Amy és Angela is odaültek mellém, de aznap este Leslie is ott
volt, aki el akart szökni a főiskoláról, és visszasettenkedni a
biztonságos középiskolás életbe. Ők hárman a büféasztalnál
voltak, amikor Charlotte odajött hozzám.
– Beszélhetnénk, Wavy? – Charlotte válaszra sem várva leült,
és amennyire csak tudta, odahúzta mellém a székét, hogy a
többiek meg ne halljanak minket. Mintha meg akartam volna
osztani vele valamilyen titkot!
– Szeretném, ha tudnád, hogy teljes szívemből hiszem, amit
elmondtam. Isten ki tud gyógyítani abból, ami veled történt.
Mert Ő tudja, hogy a szíved mélyén most is tiszta vagy.
Charlotte kezét a karom felé mozdította, de meggondolta
magát, mielőtt hozzám ért volna.
– Imádkozhatnánk együtt? Kérhetjük Istent, hogy gyógyítson
meg téged? Hogy elvegye azt, ami veled történt, és
helyreállítson?
– Nem akarom, hogy a maga istene szüzet csináljon belőlem
– válaszoltam.
 12

AMY

1986-1987

WAVY ELÉG HANGOSAN MONDTA EZT, hogy mindenki meghallja az

ifjúsági csoport termében. Aztán odament Leslie-hez, és
kinyújtotta a kezét.
– A kocsikulcs?
– Wavy, ő csak segíteni próbál – mondta Leslie.
Charlotte is odasietett hozzánk, nehezen vette a levegőt.
– Megkérnéd Wavyt, hogy jöjjön be az irodámba beszélgetni,
Leslie?
Wavy dühösen csettintett az ujjával Leslie felé. Láttam a
szemén, hogy jó, ha még tíz másodpercig meg tudja őrizni a
nyugalmát. Angela is észrevette, és így szólt:
– Jézusom, Les, adjátok már oda azt a kulcsot!
– A táskámban van.
– Ó, Wavy, kérlek, engedd, hogy segítsek neked! – Charlotte a
sírás határán volt.
Wavy sarkon fordult, és odament a székhez, amelynek a
támláján Leslie táskája lógott. Egy mozdulattal kiborította a
táska tartalmát a székre, felkapta a kulcsot, majd öt lépéssel az
ajtónál termett, és már ott sem volt.
– Nem kér a maga segítségéből – mondta Angela.
– Isten meg akarja őt gyógyítani, ha ki tudja tárni a szívét –
válaszolta Charlotte.
 – Wavy remekül van. – Csak akkor jöttem rá, amikor
kimondtam, hogy ez mennyire igaz. Ahhoz képest, hogy mi
mindenen ment keresztül Wavy, egészen jól megvolt.
– Gyerünk! – mondta Leslie.
Ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egyetértettünk
Leslie-vel. Leslie visszarakta a holmiját a táskába, és
elindultunk. Charlotte szipogott a hátunk mögött.
Amikor a kocsihoz értünk, Wavyt összegömbölyödve találtuk
a hátsó ülésen. Én mellé ültem, Angela meg Leslie pedig előre.
– Micsoda egy bányarém – mondta Angela. – Lehet, hogy
közben nem is szűz. Nem mintha el tudnám képzelni, hogy
valaki szexelni akar vele.
– Nem igaz – mondta Wavy színtelen hangon.
– Charlotte-nak igaza van. Tudom, hogy nem bírod, de attól
még igaza van. Ami veled történt, nem számít – mondta Leslie.
Nem tudom, Wavyt akarta-e megnyugtatni, vagy Charlotte
lelkészi tekintélyét megerősíteni a helyreállítható szüzesség
szempontjából.
– Igenis szűz vagyok.
Leslie bekapcsolta az ablaktörlőt. Nem volt bátorsága
megkérdezni, de nekem muszáj volt megtudnom.
– De mi van... – Elakadt a szavam, mert ezt a nevet nem
lehetett csak úgy kiejteni a mi családunkban. – ...Kellennel?
– Nem dugott meg.
– Wavy! Vigyázz a szádra! – Leslie tökéletesen játszotta anya
szerepét. Én rá se hederítettem.
– De a rendőrségi jelentés! A vallomásod...
– Kellen alibije. – Wavy még szorosabban húzta magához a
térdét, fehér szoknyája felgyűrődött a fekete harisnyás lábán.
Akkor döbbentem rá először, hogy miközben mi Leslie-vel
felnőttünk, Wavy ugyanolyan maradt. Tizennégy éves. Sőt annyi
sem. Megmaradt tizenhárom évesnek. Három év alatt semennyit
nem nőtt.
– De hát a véred az íróalátéten? – Vajon minek vitatkoztam?
Azt akartam mondani, hogy „nem, te nem lehetsz szűz”. Hiszen a
rendőrségi jelentésben az állt. Kellen beismerte a bűnösségét.
– Az ujjával szakította át a szűzhártyámat – mondta Wavy.
– Látjátok? Tényleg! Akkor még szűz vagy! – Angela
hátrahajolt, és segíteni próbált.
– Bárcsak megdugott volna!
– Ezt nem mondod komolyan – mondta Leslie félig
szomorúan, félig rosszallóan.
– Azt senki nem vehetné el tőlem.
Nem hibáztattam Wavyt, amiért így érzett. A motor és a gyűrű
csak tárgyak voltak. Csak Donalt és Kellent szerette, de
mindkettőjüket elvették tőle.
Amikor aznap este már ágyban voltunk, megkérdeztem tőle:
– Milyen volt? – Úgy hangzott, mintha valami beteges
hullarabló lennék, de mi másért árulta volna el a titkát Wavy? El
akarta mesélni valakinek.
– Csodálatos! Nagy, kérges keze van. Belém csúsztatta a
gyűrűsujját. Szinte sütött. Véreztem egy kicsit, de azt akartam,
hogy belém hatoljon. Ő nem akarta.
– De hát a vallomásod! – Én folyton vissza akartam térni az
Evangéliumhoz. Wavy viszont az apokrif történetet mesélte.
– Nem akarta. Félt, hogy fájni fog nekem, és meg akarta várni,
hogy összeházasodjunk. Attól ment el, hogy hozzám dörzsölte
magát. Az íróasztalon, a lábam között. Nem dugott meg.
Nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy csak feküdtem, és
hallgattam, ahogy a takaró súrlódik a flanel hálóingéhez. Apró
szikrák pattogtak, mintha villámlana egy petricsésze-mezőn.
Wavy sóhajtozott, reszketett és csuklott. Miután három éve
osztottam meg vele a szobámat, hozzászoktam a maszturbálása
hangjához. A sírásához viszont nem tudtam hozzászokni.

Én egy buliban vesztettem el a szüzességemet, négy hónappal

később. Egy Marcus nevű kedves srác szerepelt a történetben,
aki azt képzelte, hogy szerelmes belém, meg egy csomó alkohol.
Úgy éreztem, nagyon gyáván viselkedem. Ahelyett, hogy nyitott
szemmel mentem volna bele, hazudtam magamnak. Azt hittem,
ha berúgok, csak úgy megtörténik velem az a varázslatos dolog.
Csúnyán összevesztem Angelával, aki másik főiskolára ment,
ahol az atlétikaeredményeiért sportolói ösztöndíjat kapott.
Folyton azt mondogatta, hogy „majd meglátogatjuk egymást”, de
aztán rájöttem, hogy újra összejött a volt fiújával, aki ugyanabba
az iskolába járt. A volt fiújával, aki ki nem állhatott engem.
Tudtam, hogy nem fogjuk egymást meglátogatni, ha együtt
járnak. Amikor azt mondtam, hogy jobbat érdemelne, Angela
dühös lett.
– Nem vagyok a tulajdonod! – mondta.
Úgy éreztem, kitépte a szívemet, és amikor Wavyvel
odaértünk a buliba, Marcus is ott volt. Azt szerettem volna, ha
csodálatosra sikerül, ahogy Wavy mondta, de idétlenre,
fájdalmasra és kínosra sikeredett. Annyira be voltam rúgva, hogy
miután Wavyvel hazaértünk, hánytam. Sikerült úgy besurranni a
fürdőszobába, hogy anya ne vegye észre, és ott kihánytam a
belemet, és bőgtem.
– Nem szeretem – zokogtam. Tetszett a fiú, de nem voltam
belé szerelmes. Nem is vonzott különösebben, bár adott magára.
Azt gondoltam, az számít, hogy ő szerelmes belém, de csak az
számít, ha te is szereted a másikat. És én Angelát szerettem.
– Vége van – mondta Wavy, miközben ott feküdtem a padlón,
egy nedves mosdókesztyűvel a homlokomon. Azt hittem, a
hányásra gondol, de így szólt:
– Nem maradt semmi, amitől félned kell.
Rengeteg dologtól féltem: a szextől, az érettségitől, a
főiskolától, az elköltözéstől, a szerelemtől. Az élettől. Most már
voltam szerelmes, összetörték a szívemet, és értelmetlenül
szexeltem. Vége volt az ijesztő dolgoknak. Három hónap múlva
elmegyek a főiskolára. Ott majd más dolgoktól fogok félni, de
ahogy ott feküdtem részegen, és minden porcikám fájt, nem
féltem.
Vajon hogy volt ezzel Wavy? Szerelmes lett, összetörték a
szívét, majdnem szexelt, és elvették tőle az egész családját. Vajon
van még mitől félnie?
Mondjuk, hogy Kellen nem tart ki mellette, és egyre csak
telnek az évek. Anya azt hitte, Wavy majd túlteszi magát a
dolgokon, de nem lett igaza. Wavy még mindig szerette Kellent,
de ha kiszabadul, ő vajon fogja-e még szeretni Wavyt?
Wavy megtette, ami tőle telt, a maga módján megpróbált
beilleszkedni. Például nem ment el a saját szalagavatójára, de ő
volt a díszítési bizottság elnöke. A báli dekoráció témája a
Valentin-nap volt: vörös és pink szívecskékkel, és több száz,
kézzel készített krepp-papír rózsával, amelyeknek szizálból volt
a szára. Az ilyesmi mindig köny– nyedén ment Wavynek.
Látványos virágfüzéreket erősített a lelátó szélére és a
fotósarokba. A pink és vörös girlandokon csillogó arany
fóliadarabkák és felfordított szívek váltakoztak. Mindenki
szívecskéknek nézte őket, mígnem a szalagavató bál felénél az
egyik felügyelő szülő éppen a megfelelő szögben kezdte bámulni
a dekorációt. Abban az évben egyetlen szalagavatós képet sem
lehetett betenni az évkönyvbe. Az iskolavezetés „obszcénnek”
minősítette őket.
A szívecskék helyett Wavy ügyesen váltogatta a merev
péniszeket meg a gömbölyű fenekeket, amelyek diszkrét, ám
határozottan felismerhető vaginákká szűkültek össze.
Az iskolavezetés megfenyegette Wavyt, hogy nem engedik
leérettségizni, de aztán csak végigsétálhatott a pódiumon az
ormótlan csizmájában. Az igazgató vonakodva kinyújtott
kezéből vette át a bizonyítványát, íght56és átsétált a színpad
másik oldalára. Elsőéves főiskolásként hazalátogatva a
nézőtérről figyeltem, ahogy megcsókolja Kellen gyűrűjét.
Négy év telt le Kellen büntetéséből, de vajon ő ugyanígy érez-
e még?
 13

KELLEN

1987 júniusa

A TÁRGYALÓTEREM KICSI VOLT, és ugyanolyan szürke salaktéglából

épült, mint a cellám. Volt egy asztal a szabadlábra helyezési
bizottság számára, egy nekem meg az ügyvédemnek, és a
tanúknak pár összecsukható szék a fal mellett. Lábbilincsben
kellett megjelennem, amit a padlóból kiálló gyűrűs csavarhoz
rögzítettek, de legalább nem bilincselték meg a kezemet. A
teremben túl meleg volt, majdnem annyira, mint a körletben, és
azon gondolkoztam, Wavy érezni fogja-e a szagomat.
Letusoltam, ahogy kellett, levágtam a hajamat,
megborotválkoztam, és betűrtem az ingemet. Nem a
bizottságnak akartam tetszeni. Nem hiszem, hogy meg tudtam
volna kedveltetni magamat.
Közeledett az ötödik évem, és elfáradtam. Négy éven át ültem,
olvastam, súlyzóztam meg aludtam. Négy éven át Wavyre
gondoltam, mivel nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, főleg a
magánzárkában.
Volt rá esély, hogy még egy évet le kell húznom a következő
meghallgatásomig. Még egy évet, mielőtt esélyem lenne
viszontlátni Wavyt.
Az ügyvédem után megérkezett a szabadlábra helyezési
bizottság is, aztán az öreg Cutcheon, akiről alig tudtam elhinni,
hogy ilyen messzire eljön a kedvemért azok után, hogy mennyi
gondot okoztam neki. Aztán Brenda Newling jött be. Láttam,
hogy megöregedett, és azon gondolkodtam, vajon hogy nézhet ki
most Wavy.
Brenda úgy bámult rám, mintha lyukat akarna égetni a
bőrömbe, de nem sikerült neki. Wavy nem jött el, és mivel nem
volt ott, nem érdekelt, mi történik. Tudtam, hogy előhozzák a
verekedést, és valóban az volt az első dolog, amire a szabadlábra
helyezési bizottság rákérdezett.
– Tudom, hogy összetűzésbe került az egyik rabtársával hat
hónappal ezelőtt. Méghozzá elég komolyan. A társa a
gyengélkedőre került, maga pedig az elkülönítőben van azóta is.
Ez nem éppen azt támasztja alá, hogy feltételesen szabadlábra
lehetne helyezni. Kíván valamit mondani az esettel
kapcsolatban?
Nem kívántam, de mégis mondanom kellett valamit.
– Nézzék, az ítéletem miatt mindig akad valaki, aki ki akar
kezdeni velem. Késsel jött nekem.
– Volt vele személyes konfliktusa? – kérdezte a bizottságban
ülő nő.
– Nem is ismertem. Csak amiatt volt, amit bevallottam.
Egyesek, ha megtudják, mit csináltam, mindjárt ellenszenves
leszek. – Tudtam sebhelyeket mutatni, mert kétszer is
előfordult, hogy nem voltam elég éber.
– Azok az elítéltek, akik szexuális bűncselekményt követnek
el kiskorú ellen, gyakran a többiek céltáblájává válnak – mondta
az ügyvédem. – Mr. Barfoot keményen dolgozik, hogy
visszatérhessen a társadalomba.
– Meg tudná nekünk mondani, hogyan készül a feltételes
szabadlábra helyezésre?
– Letettem a középiskolai vizsgákat.
– Ezen kívül Mr. Barfoot részt vett abban a bíróság által
elrendelt programban, amelyet szexuális bűncselekményt
elkövetők számára hoztak létre – tette hozzá az ügyvédem.
Gondolni sem szerettem rá. Három hónapon át, nap mint
nap egy levegőt szívni gyerekmolesztálókkal meg szatírokkal. Az
egésznek az lett az eredménye, hogy titokban félni kezdtem saját
magamtól, de legalább a záróinterjún nem kellett hazudnom.
Még mindig szokott fiatal lányokról fantáziálni?, kérdezték.
Nem. Soha nem is fantáziáltam. Wavy eszembe jutott napjában
vagy százszor, de Wavy az Wavy, nem holmi fiatal lány.
Akkor Mr. Cutcheon következett, hogy a bizottság előtt
beszéljen. Úgy elszorult a torkom, hogy nem tudtam ránézni.
Máig sem értem, miért adott nekem esélyt, amikor senki más
nem volt rá hajlandó.
– Jesse Joe jó gyerek – mondta a szabadlábra helyezési
bizottságnak. Csodálkoztam, hogy nem nevetik ki. – Tudom,
hogy összeütközésbe került a törvénnyel, de tény, hogy szerette
azt a lányt. Jól bánt vele, gondoskodott róla, iskolába járatta.
Vigyázott rá, amikor senki más nem tette. Még ő sem, aki ott ül,
és úgy bámul rám. – Metsző pillantást vetett Brendára. – Nem ő
hordta mindennap az iskolába, ennyit mondhatok.
Azt hittem, csak jó jellemzést akar adni rólam, de akkor így
szólt:
– Lesz munkája, ha szabadlábra helyezik. Már holnap
visszavenném, ha lehetne.
Miután végzett a mondanivalójával, oda akart jönni, hogy
kezet rázzon velem. Az őrök magyarázták el neki, hogy nem
teheti meg.
– Köszönöm, Mr. Cutcheon, nagyon hálás vagyok magának –
mondtam. Bólintott, és mintha intett volna nekem.
– Vigyázz magadra! Nemsokára találkozunk. Nem boldogulok
azzal az átkozott jetskivel...
– Mr. Cutcheon! – szólt a szabadlábra helyezési bizottság
elnöke.
– Bocsánat, bocsánat! Megyek már!
Kiment, és akkor már csak ketten maradtunk Brendával.
Brenda felállt, és a szabadlábra helyezési bizottság elnöke így
szólt:
– Ön Brenda Newling? Az... az áldozat nagynénje?
– Igen.
– És szeretne vallomást tenni?
Brenda kihajtogatott egy darab papírt, amit az öklében
szorongatott.
– Azért vagyok ma itt, mert Wavyt túlságosan felzaklatta
volna, ha el kell jönnie. Arra kérem a bizottságot, hogy utasítsa
el a szabadlábra helyezési kérelmet, mert nem gyógyultak be az
elítélt által okozott sebek. Az unokahúgom júliusban tölti be a
tizennyolcat, és még ma sem jött helyre. Kiszolgáltatott kislány
volt, nem volt senkije, aki megvédte volna a támadásaitól. Ez a
férfi a barátjának tüntette fel magát, de szexuális kapcsolatot
akart vele létesíteni. Ajándékokkal halmozta el, és elcsábította.
Visszaélt a bizalmával. Wavy azt képzelte, hogy szerelmes a
férfiba. Úgy érezte, az ő hibája, hogy bántalmazzák. Hogy ő
vezeti félre a férfit. Már majdnem tizennyolc éves, és soha nem
randevúzott senkivel. Nem ment el a saját szalagavatójára. Soha
nem volt normális, egészséges kapcsolata saját korabeli
fiatalokkal, és ez az elítélt hibája.
– Bár az eset a tizennegyedik születésnapján történt, hadd
jegyezzem meg a bizottság előtt, hogy Wavy július
tizenkilencedikén este nyolc óra harminckor született. Tehát
amikor megerőszakolta, szigorúan véve nem is volt még
tizennégy éves. Tizenhárom volt. Egy koszos garázsban, az
íróasztalon vette el a szüzességét. Elrabolta az ártatlanságát,
amit már soha nem kaphat vissza.
Brenda a végére elsírta magát. Én is. Nem érdekelt, mit mond
Brenda. Szerettem Wavyt, és elveszítettem, és ezt még el sem
mondhattam. Amikor a szabadlábra helyezési bizottság elnöke
azt kérdezte, hogy „Mr. Barfoot, szeretne válaszolni Mrs.
Newlingnek?”, annyit sem tudtam mondani, hogy:
„Elveszítettem a legjobb dolgot az életemben.” Ez talán nem elég
büntetés?
Azt mondtam:
– Nagyon sajnálom, amit tettem. Tudom, hogy ettől nem
változik meg a dolog, de igazán nagyon sajnálom. Bár ne tettem
volna!
Bizonyos napokon sajnáltam. Más napokon csak azt
sajnáltam, hogy Liamet meggyilkolták. Csak pár nap kellett
volna hozzá, és Wavy a feleségem lett volna. A szabadlábra
helyezési meghallgatásom előtt nagyjából egyenlő volt a két
dolog, ugyanannyi napon éreztem magam így vagy úgy, de mivel
nem nyílt az ajtó, és Wavy nem sétált be rajta, a mérleg nyelve
elbillent. Ha azon az egyetlen napon sem jött el hozzám, amikor
megtehette volna, akkor tényleg borzasztó dolgot követtem el.
ÖTÖDIK RÉSZ
 1

RENEE

1987 szeptembere

AMIKOR MÁSODÉVES KOROMBAN beléptem a kollégiumi szobámba,

egy kölyök állt az egyik íróasztal tetején, és sötétben világító
csillagokat ragasztgatott a plafonra. Tüsi manófrizurája volt, és
20 lyukú Dr. Martens bakancsot viselt. Kábé tizenkét-
tizenhárom évesnek nézett ki.
– Te vagy Wavy? – kérdeztem, és közben azt gondoltam, hogy
jaj, ne, csak ezt ne!
Biccentett.
– Én Renee vagyok.
Felém intett, és felragasztott egy újabb csillagot a plafonra.
Nem véletlenszerű elrendezésben, hanem igazi csillagképeket
formázva. Tényleg egy csodagyereket kaptam kolis
szobatársnak?
Panaszra mentem a kollégiumi titkárhoz, aki azt kérdezte:
– Miféle gyereket?
Kiderült, hogy Wavy Quinn tizennyolc éves. Nem gyerek volt,
csak nagyon kis növésű.
És csendes. Ó, istenem, de még milyen csendes!
Én rendkívül szószátyár vagyok, úgyhogy elismerem, napok
teltek el, mire rájöttem, hogy Wavy nem szól hozzám. Méghozzá
egy szót sem. Csak azért vettem észre, mert az első hét végén
még mindig nem érdeklődött Jill Carmody felől.
Szánalmas, de ezért vártam, hogy új szobatársat kapjak.
Vártam a pillanatot, mikor kezd kérdezősködni a Jill emlékére
kirakott kép felől, ami a falamon díszelgett.
– Akkor most haragszol rám, vagy mi van? – kérdeztem. –
Kiakasztottalak valamivel?
Wavy az asztalánál ült, és tanult. Négy nap telt el a félévből,
de már tanult. Megrázta a fejét, de fel sem nézett közben.
– Csak hiányzik a legjobb barátnőm. Jövő héten lesz a
halálának az évfordulója. – Egy pillanatig azt hittem, ez is kevés,
de Wavy becsukta a könyvét, és a Jill-szentélyemre nézett.
– Részvétem – mondta.
Előadtam a színjátékomat. Jill volt a legjobb barátnőm. Okos
és csinos, az állam röplabdabajnoka. Utolsó évesek voltunk,
amikor halálra gázolta egy részeg autós. Sírtam. Szégyellem
magam, ha visszagondolok, hogyan játszottam a kisded
játékomat, hiszen alig ismertem Jillt. Egyszer együtt voltunk
töriórán. Amikor a fősulira kerültem, akkor találtam ki ezt a
történetet a legjobb barátnőm haláláról, mert azt hittem, attól
érdekesebbnek fognak tartani.
Az elsőéves szobatársammal egész éjjel fent voltunk,
kiveséztük a dolgot, én sírdogáltam, ő vigasztalt. Wavy
mindössze együttérző pillantásra méltatott, és annyit mondott:
– Hát ez szomorú.
Pojácának éreztem magam. Vagyis hogy pojáca voltam, de
azelőtt soha nem éreztem magam annak.
A szülői hétvége után még inkább hamisnak éreztem a
szerepemet. Addigra már hozzászoktam Wavy furcsaságához –
legalábbis én annak tartottam. Soha nem láttam enni, két hónap
alatt nem szólt többet száz szónál, leginkább csak olyanokat,
mint igen, nem, mosoda, könyvtár, és azt, hogy fogd be, aludni
akarok! A szülői hétvége péntekjén, amikor az órák után
visszamentem a szobánkba, nyitva volt az ajtó. Hallottam, hogy
valaki azt motyogja, hogy: „Te kis szarházi!”
Hűha! Újabb három szó Wavy szájából, és az egyik
káromkodás. Csakhogy nem ő mondta ki. Hanem egy rövid,
barna hajú, középkorú nő, aki visszalökött valamit Wavy
íróasztalfiókjába.
 – Jó napot! Maga Mrs. Quinn? – kérdeztem.
Kifutott a vér az arcából, ahogy becsukta az asztalfiókot.
– Maga biztosan Renee. Brenda Newling vagyok, Wavy
nagynénje.
– Ó, igen, mindent elmondott magáról... Bocs, vicc volt!
Hiszen tudja, hogy alig beszél, ugye?
Mrs. Newling még csak el sem mosolyodott.
– És hogy van? De tényleg!
– Remekül – válaszoltam. – Bárcsak úgy be tudnám tartani a
diétámat, mint ő! Keresett valamit a fiókjában?
– Nem. Csak aggódom miatta.
Letettem a hátizsákomat, és közben azon gondolkoztam, mit
kereshetett Wavy nagynénje. Óvszert? Drogot? Alkoholt?
Mintha nem lenne annyi eszünk, hogy eldugjuk az ilyesmit,
mielőtt megjönnek a szülők. Anya és apa szombaton készültek
jönni, de már aszpirin sem volt az asztalfiókomban, és épp
akkor tűztem ki az egyetemi kápolna istentiszteleti rendjét a
falamra.
– Wavy sokat tanul – mondtam.
– Mindig is azt csinálta. Vannak barátai?
– Barátai? – Ezt nagyon undok hangsúllyal mondtam, de
vajon mit képzel ez a nő? Mrs. Newling könyörgő arckifejezéssel
ült Wavy ágya szélén. Nem akartam belemenni a szokásos anya-
szobatárs bizalmaskodásba, úgyhogy azt mondtam:
– Én a barátja vagyok. Ez számít?
Mielőtt Mrs. Newling válaszolhatott volna, Wavy jött be a
szobába Amyvel, az unokatesójával a nyomában. Miután
hármasban kimentek, kicsit kutakodni kezdtem, amit már régen
megtehettem volna. Wavy íróasztalfiókja mélyén egy fényképet
találtam, sárgaréz képkeretben. Lehet, hogy önző vagyok, de
nem könnyen felejtek. Megkérdeztem, kinek a fényképét tűzte ki
Wavy a falára: a kisöccse volt az, vigyorgott, és a két metszőfoga
kilátszott. Erről a képről is érdeklődtem volna, de addig még
nem láttam.
A képen egy jól megtermett pasas ült motoron, egy nyitott
garázs előtt. Koromfekete haja túl hosszúra nőtt, nem volt rajta
ing, úgyhogy látszottak a tetoválásai a karján és a mellkasán.
Inkább izmos volt, de a hasán volt némi háj. Magam is így
vagyok vele. Sütött a nap, a fickó nevetett, jól szórakoztak a
fénykép készítőjével. Ki lehet az?
Akkor döbbentem rá, hogy teljesen rossz irányba haladok.
Attól leszel érdekes az emberek számára, ha őrzöd a titkaidat,
nem attól, ha úgy osztogatod őket, mint más a cukorkát
halloweenkor.

Miután Wavy körbevezette a nagynénjét az egyetem területén,

visszajött, és leült tanulni. Péntek este! Nem tehettem mást, meg
kellett szólítanom:
– Amikor bejöttem, a nagynénéd kutatott az asztalfiókodban.
Van benne valami, amit nem kellene megtalálnia?
Az elevenébe találtam. Wavy kirántotta a fiókot, és kikapta a
képet. Őrülten dühös arckifejezéssel kezdte az üveget törölgetni
a szoknyája szélével.
Közelebb léptem hozzá, és úgy tettem, mintha először látnám
a fotót.
– Jó kis motor! Ki ez?
Én alig vártam, hogy elkotyogjam a kitalált tragédiámat,
úgyhogy el sem tudtam képzelni, hogy Wavy ne akarná
elmondani az ő történetét. De ő keresztülnézett rajtam, mintha
azt mérlegelné, mennyire lehet megbízni bennem.
– Csak azért kérdem, mert a nagynénéd eléggé kiakadt,
amikor megtalálta. Szóval, ki ez?
– Kellen. A vőlegényem.
Kinyújtotta a kezét, hogy lássam az ujján a gyűrűt.
Észrevettem már, de nem gondoltam róla semmi különöset.
– Jegyesek vagytok?
Bólintott.
– Miért nem találkoztam még vele? Hol van?
– Börtönben.
– Ez komoly? Miért? Mit csinált? – kérdeztem.
– Muszáj tanulnom. – Wavy elrakta a képet, és visszaült az
asztalához. Vége volt a beszélgetésnek. Puff neki! Láthatatlanná
váltam. Nem is hallotta, mit beszélek.
– A szüleid eljönnek a hétvégén?
Mégiscsak hallotta, mert megrázta a fejét.
 – Miért nem?
– Meghaltak.
– Jaj, istenem, ez nagyon szomorú! Mi történt? – Mindig ezt
mondták az emberek, amikor előhozakodtam Jill Carmody
sztorijával.
– Meggyilkolták őket – mondta Wavy.
Amint kiejtette ezeket a szavakat, eldöntöttem, hogy
eltüntetem azt a nyomorult Jiil-emlékhelyet. Nem tetszeleghetsz
holmi kitalált tragédiával, ha a szobatársadat valódi baj érte.
Annyira szánalmas lenne!
Mrs. Newlingnek azt mondtam, hogy barátok vagyunk
Wavyvel, de nem volt igaz. Pusztán szobatársak maradtunk még
az után is, hogy megtudtam, a szüleit meggyilkolták, és a
vőlegénye kiskorú megrontásáért börtönben ül. Az egészre úgy
tekintettem, mint valami izgi szappanoperára.
Wavyvel csak a második, közös kollégiumi szobában töltött
évben barátkoztunk össze. Abban az évben olyan ostobaságot
követtem el, hogy szégyelltem másoknak elmondani. Pedig az én
esetemben ez már nem semmi. Ha fel tudom hívni magamra az
emberek figyelmét, kész vagyok akár leégetni is magam.
Lefeküdtem a némettanárommal, nem is egyszer, hanem az
első félévben majdnem végig. Nem a jó jegyért csináltam, hiszen
tudtam németül, hanem mert annyira hízelgő volt, hogy
vonzódik hozzám: ehhez a fecsegő, szeleburdi tyúkhoz, aki még
ráadásul dagadt is.
Úgy lett vége, hogy rajtakapott minket a felesége, aki
hatalmas jelenetet rendezett, és a némettanárom azt mondta;
– Buta kis flört volt az egész! Nem jelent semmit!
Ez voltam én, a „buta kis flört, aki nem jelent semmit”. Az a
seggfej arra sem volt képes, hogy hazavigyen. Egész úton
bőgtem, ahogy végiggyalogoltam a campuson, a házuktól a
kollégiumig.
Összetört és farkaséhes roncs voltam. Leültem az
asztalomhoz, és szipogva kutattam a fiókjaimban bármi ehető
után, amitől egy kicsit jobban érezném magam. Wavy
hálóruhában kiszállt az ágyából, felvette az azonosító kártyáját
az asztaláról, és intett, hogy menjek utána. Néha szeretett
parancsolgatni.
 A földszinten az ebédlőhöz vezető folyosó nagy vasajtaját
éjszakára bezárták, de Wavy babrált valamit a kártyájával, és tíz
másodpercen belül kinyitotta. Ugyanazzal a módszerrel nyitotta
ki a konyhaajtót is. Bent sötét volt, csak a vészkijárat
jelzőlámpája izzott vörös fényben, akár a pokol, ám akkor Wavy
kinyitotta az óriási hűtőszekrényt. A párás, kéken derengő
fényben kipakolta elém a kaját. Epret, literes dobozokban. Egy
kádnyi csokipudingot. Egy egész tálcára való citromtortaszeletet.
Egy óriási vödör mogyoródarabos csokifagyit és egy doboz
tejszínhabot.
Ezt nevezem igaz barátnak!
 2

WAVY

1988 novembere

RENEE SZERETTE A NŐI MAGAZINOKBAN TALÁLHATÓ TESZTEKET.

Rendkívül ostobák voltak, és ugyanazt a célt szolgálták, mint a
kötés. A tesztek segítségével Renee ki tudta üríteni a szívét,
amelyet oly gyorsan töltött meg helytelen dolgokkal, hogy nem
csoda, ha időről időre ki kellett ürítenie. Vasárnap esténként
Renee az ágyon feküdt, és hangosan felolvasta a tesztkérdéseket,
én pedig leírtam a válaszainkat.
Milyen a szerelmi stílusa? Renee Pezsgő Pillangó volt. Kacér,
de állhatatlan, könnyen nyélbe üti az ügyet, és továbbáll. Az én
eredményem egyik kategóriába sem illett bele, így aztán Renee
kitalált egy újat: a Nimfomán Mimózát.
– Nem is értem, hogyan jegyeztétek el egymást anélkül, hogy
beszélgettetek volna. Csak annyit mondott, hogy „Hozzám jössz
feleségül?”, mire te bólintottál?
Bólintottam, és Renee felkacagott. Felpillantottam Kellen
képére, amely a hangulatomtól függően ide-oda vándorolt az
éjjeliszekrényem meg az íróasztalfiókom között. Ha nagyon fájt
a szívem, becsúsztattam a fiókba. Kikászálódtam az ágyból, és a
kezembe vettem a képet, azzal a szándékkal, hogy elrakjam.
Renee abbahagyta a nevetést, és kivette a kezemből.
– Jól megtermett hústorony! – kötözködött velem.
 Felhorkantam, de hagytam, hogy visszategye a képet az
éjjeliszekrényemre. Hadd maradjon még ott éjszakára.
Nem az hiányzott a legjobban, hogy Kellen mögött ülhessek a
Fazékfejűn, hanem az, hogy nézhessem evés közben. Renee
gyorsan, kis falatokban tette szájába a kaját, és nem rágta meg
rendesen. Ugyanígy töltötte meg a szívét is. Kapkodva, túl sok
beszéd és kevés érzelem kíséretében.
Amikor már második éve laktunk egy szobában, Renee
hazavitt magával hálaadáskor, és ott megtudtam, miért eszik
úgy. Dale-ék olyan környéken laktak, ami tele volt villákkal,
amelyeknek kovácsolt vasból volt a kapujuk, és az előkertek
közparknak is beillettek volna. Gazdagok voltak, de olyan
kapkodva ettek, mintha valami idegen kukából csórnák el a
kaját. Már én magam sem ettem úgy.
Mrs. Dale minden tányért megpakolt pulykahússal,
krumplival, töltelékkel és mártással. Utána tejszínhabos süti
következett. Csodáltam, milyen bőségesen meg van rakva az
asztaluk. Dale-ék kedvéért sikerült leküldenem néhány falat
pulykát meg pár darab vajas zsömlét. Csak kis falatokat tudtam
a számba helyezni, miközben mások figyeltek. A krumplipüré
sárgállott a vajtól, de túl nehéz volt. Azok a szabályok jutottak
eszembe róla, amiket el akartam felejteni.
– Nem vagy éhes, kislányom? – kérdezte Renee nagypapája.
– Semmi gond, papa! – Mrs. Dale széles, mesterkélt mosolyt
küldött felém. Renee előre figyelmeztette velem kapcsolatban.
– Szóval még mindig azzal a Richard nevű fiúval jársz, akiről
beszéltél? – kérdezte Mrs. Dale.
– Nem. Már nem – motyogta Renee. Nem volt ott semmiféle
fiú. Aki miatt olyan forrón lángolt Renee szíve, az a Richard a
némettanár volt.
– Miért nem mondtad el nekem, hogy szakítottál vele,
édesem? – Mrs. Dale újabb szelet sütit tett Renee tányérjára, és
lefojtotta tejszínhabbal.
Renee rámeredt a sütire, idegesen betuszkolt egy falatot a
szájába, majd a homlokát ráncolva rágni kezdte.
– Szóval, mi történt? – kérdezte Mrs. Dale.
– Az a helyzet, hogy Wavy el van jegyezve – mondta Renee.
– Tényleg? És mivel foglalkozik a vőlegényed? Ő is tanul? –
Mr. Dale felvont szemöldökkel nézett a feleségére.
– Börtönben van – válaszolta Renee.
Mr. Dale-nek majdnem a torkán akadt a süti. A hirtelen beállt
csendben felkészültem, hogy bólintani fogok, és a szokásos
módon válaszolok. Minden igaz, amit csak akartok.
Renee ideges kacajt hallatott, és így szólt:
– Te jó ég, csak vicceltem! Vicc volt! Wavynek nincs
börtöntöltelék vőlegénye.
– Jaj, Renee! Menj már a vicceiddel! – mondta Mrs. Dale.
Mindenki nevetni kezdett. – És jársz még konditerembe? Hogy
állsz a fogyókúráddal?
Renee kezéből kiesett a villa, és a félig elfogyasztott sütiszelet
mellett csörrent a tányéron. Renee mintha meg akart volna
fulladni, de aztán nyelt egy nagyot. Olyan dühös lettem, hogy a
tenyerembe vájtam a körmömet. Az a sok finom étel mind
pocsékba megy Renee gyomrában! Mrs. Dale legalább olyan
veszélyes volt, mint Val. Ennyi erővel bele is nyúlhatott volna
Renee szájába, hogy kikotorja belőle a sütit. Akár azt is
kiabálhatta volna, hogy „Meg ne edd! Piszkos!”.

Kellen karácsonyi levelében egész bekezdést szenteltem a

krumplipürének, egy másikat meg annak, milyen
kiszámíthatóan ízletes a hideg pizza. Reneevel mindig
megfeleztünk egy pizzát szombat esténként, amikor zárva volt a
menza. Ő olyan forrón ette meg az egyik felét, hogy majd’
megégette a szájpadlását. Én megvártam, hogy kihűljön az én
felem, és akkor ettem meg, amikor Renee már aludt.
Arról írtam Kellennek, mennyire szeretnék főzni neki, és
nézni, ahogy eszik. Ugyanúgy látott hozzá az evéshez, mint a
csókolózáshoz: lassan, módszeresen összpontosítva a figyelmét.
Nagyszerű látvány volt, ahogy rágja és nyeli az ételt. Dolgoztak
az izmai, hogy energiát nyerjen az ételből.
Mivel az összes levelem olvasatlanul jött vissza, leginkább
magamnak írtam őket. Az írás öröméért, így valahogy:

„Kedves Kellen! Ma ette láttam először az Oriont, és nagyon jó

 lett volna, ha itt vagy, és az Orion övét viseled. Ha
elutazhatnánk az Alpha Centaurira, és onnan néznénk a
csillagjainkat, a Nap a Kassziopeiához tartozna. A földről
annyira távolinak tűnnek, de az Alpha Centauiról a mi Napunk
a hatodik csillag, és pont olyan közel van, mint a többi."

Így voltunk Kellennel. Éjjel arra gondoltam, hogy ott van a

cellájában, a kocsim távolságmérője szerint kétszázharminchét
mérföldnyire tőlem. Az ágyamból nézve olyan volt, mint egy
távoli csillagkép. De az Alpha Centauriról nézve ikercsillagok
voltunk, közvetlenül egymás mellett.
 3

RENEE

1989 áprilisa

WAVY ÍRTA A LEGTÖBB LEVELET AZ ISMERŐSEIM KÖZÜL. Minden héten

írt az unokatesóinak meg a nagynénjének, havonta kétszer a
gimis spanyoltanárának, spanyolul, és az ügyvéddel is levelezett,
aki a letéti számláját kezelte. Elektromos írógépe volt, de amikor
az ügyvédnek írt, úgy püfölte, mintha hagyományos masina
lenne, mert a nagynénjével összevesztek Kellen pénzén.
Brenda arra használta fel a számlát, hogy sakkban tartsa
Wavyt, amihez hozzátartozott, hogy muszáj volt neki a
kollégiumban lakni. Mivel együtt szerettünk volna lakást
bérelni, Wavynek rá kellett vennie a letéti számlát kezelő
ügyvédet, hogy bírálja felül a nagynénjét. Ehhez levelekre volt
szükség. Wavy addig gépelte őket, amíg már úgy éreztem,
bevérzik a dobhártyám az írógép hangjától.
A nyerő levél hivatkozott „Mrs. Brenda Newlingnek a
személyes kényelmem iránt való érzéketlenségére és közönyére”.
Így emlegette
Wawy az ügyvédnek szóló leveleiben a nagynénjét. Akár egy
könyörtelen idegent. Ugyancsak felhozta a saját „különleges
étkezési igényeit, és hogy milyen nehéz azokat kielégíteni a
közösségi lakókörnyezetben”. Így is lehet mondani, hogy
táplálkozási zavara volt. Leginkább titokban eszegetett a
felhalmozott készleteiből, de ha igazán stresszelt, mint például
vizsgaidőszakban, akkor a kukából evett, akár egy mosómedve.
Különleges étkezési igény: mások kidobott pizzamaradéka.
Wavy olyanoknak is írt leveleket, akikről azt gondolta, hogy
segíthetnek megtalálni az öccsét. Hatalmas doboznyi levelezése
gyűlt össze a volt szomszédokkal, a nagybátyja volt pártfogó
tisztjével, meg Donal utolsó iskolájának tanáraival. Többévnyi
munkája feküdt benne, attól a pillanattól kezdve, hogy
elszakították őket egymástól.
Aztán ott voltak a Kellennek írott levelek. Napokon át írta
őket, gyöngybetűkkel, drága levélpapírra. Mind felbontott és
visszaragasztott borítékban jött vissza, JOGOSULATLAN
LEVELEZÉS pecséttel.
Gyönyörű szép, tragikus leveleknek tartottam őket. Mind egy-
egy üzenet, amelyet Kellen soha nem fog megkapni. Levél a
palackban, amely az óceán hullámain sodródik, és örökre
elveszett.
 4

KELLEN

1989 júniusa

A MÁSODIK SZABADLÁBRA HELYEZÉSI MEGHALLGATÁSOM pontosan

ugyanúgy zajlott, mint az első, leszámítva, hogy az öreg
Cutcheon kórházban feküdt, mert szívrohama volt. Fülledt
meleg volt a teremben, Brenda Newling megjelent, és felolvasott
egy nyilatkozatot arról, hogyan tettem tönkre Wavy életét.
Időközben már majdnem bebeszéltem magamnak, hogy Brenda
nem engedte el Wavyt az előző meghallgatásra, de most már
betöltötte a tizennyolcat. Ha akarna, eljöhetett volna. De nem
akart.
Amikor megjött az értesítés a szabadlábra helyezésemről, alig
tudtam elhinni, de két héten belül kint voltam. Már amennyire
szabad lehettem egy átmeneti otthonban, volt börtöntöltelékek
között, úgy, hogy minden héten jelentkeznem kellett a pártfogó
tisztemnél. Nem tartózkodhattam iskola vagy óvoda közelében,
így aztán nehezen találtam lakást, amikor kiköltöztem az
átmeneti otthonból. És be kellett jelentenem a címemet a
szexuális bűnözők nyilvántartásába.
Munkát találni sem volt könnyű. Az öreg Cutcheon végül úgy
döntött, hogy bezárja a műhelyt, és Powellben nem volt más, aki
felvett volna, úgyhogy Wellburgbe helyeztek, egy Garringernél
nagyobb, majdnem százezer lelket számláló városba.
A gyors olajcserével foglalkozó műhely egy
bevásárlóközpontban volt, a város túlsó végén, de egy dolog
mellette szólt: a főnök nem piszkált az előéletem miatt.
Gary velem egyidős, vagy talán valamivel idősebb, kopasz
pasas volt. Megnézte a jelentkezési lapomat, és azt kérdezte:
– Meg kell, hogy kérdezzem: mi ez a büntetett előélet?
– Egy tizennégy éves lánnyal jártam. A nagynénje rajtakapott,
amikor smároltunk. Beismerő vallomást tettem, hogy a lánynak
ne kelljen tanúskodnia. Nem vagyok rá büszke, de nem vagyok
gyerekmolesztáló. Ezt az egy hülyeséget csináltam. Nem iszom.
Nem drogozom. Nem lopok. Nem fogok késni. Mindenféle
szereléshez értek.
Miközben így beszéltem, vártam, hogy mikor küld el, de Gary
csak megvakarta a fejét, és így szólt:
– Ajaj, nagy kiszúrás volt, hogy vádat emeltek, ha egyszer a
lány beleegyezett.
– Nem volt erőszak. Csak elszúrtam a dolgot.
Megkaptam a munkát. Jobban hasonlított egy gyárra, mint
egy szerelőműhelyre, csak olajat cseréltünk, egyik kocsi jött a
másik után. Lélekölő munka, de nekem jó volt.
Négy hónappal azután, hogy szabadlábra helyeztek, egy ócska
panzió nedves, alagsori lakásában laktam. A szexuális bűnözők
nyilvántartása csak a többi embert védte meg tőlem. Amíg azon
a helyen laktam, összevagdosták a teherautóm gumiját, és valaki
festékkel ráfújta az ajtómra, hogy „PEDAFILL”. Másik házba
költöztem, még messzebbre a legközelebbi iskolától, viszont egy
köpésnyire volt a pályaudvar. Pár hétig nem is volt baj, de aztán
valaki szórólapokat ragasztott ki, hogy az emberek tudomására
hozza: szexuális bűnöző lakik az épületben.
Néhány nap múlva, az egyik éjjel, amikor végigmentem a kis
utcácskán, két fiatal fickó állított meg.
– Ha holtan találnak rád, lefogadom, a zsaruk le se szarják
majd – mondta az egyik, aki a barátja háta mögött ólálkodott. A
nyakláncán aranykeresztet viselt.
– Talán még ki is tüntetnek, ha elbánunk veled, te rohadt
geci! – A bátrabbik fickó megbökte a mellkasomat a
mutatóujjával. Nem volt nagy ügy, de előbb-utóbb valaki úgyis
komolyabban fog próbálkozni.
Valami ilyesmi volt készülőben aznap este, amikor Bethszel
megismerkedtem.
Volt, amikor én zártam a boltot, és olyankor több pénzt
kaptam, de csak sötétedés után értem haza. Szabadlábon lenni
nem sokban különbözött a börtöntől. Állandóan résen kellett
lennem, főleg, mert valaki kiragasztotta rólam azokat a
szórólapokat.
Szóval nem lepődtem meg, amikor ugyanaz a két köcsög rám
támadt a mellékutcában.
– Úgy látom, a múltkor nem értettél a szóból – mondta a
keresztes.
– Nem kérünk a fajtádból ezen a környéken! – szólt a
bátrabbik.
Nyilván azt hitték, hogy ketten egy ellen alapon elbírnak
velem.
Nem tudták, hogy józanon könnyen elintézek két fickót.
Részegen akár tízet is. Amikor nekem jöttek, nem vertem úgy
szét őket, mint régen a kocsmai balhékban. Kórházban köthettek
volna ki, de én nem akartam visszakerülni a hűvösre, úgyhogy
több ütést kaptam, mint amennyit adtam.
– Hé! Álljatok le, seggfejek! Már kihívtam a zsarukat! –
kiabálta valaki a hátam mögött.
Ennyi elég volt ahhoz, hogy a két köcsög futásnak eredjen.
Ahogy nekitámaszkodtam a szemetes konténernek, és
próbáltam kifújni magam, odajött hozzám egy nő. Az egyik kezét
a táskájában tartotta, gondolom, a gázspray-t szorongatta.
– Nem esett baja? – kérdezte.
– Nem, köszönöm. Tényleg kihívta a zsarukat?
– Nem, dehogy!
Gondoltam, vissza fog menni oda, ahonnan jött, de ott
maradt mellettem.
– Szóval biztos, hogy jól van? – kérdezte.
– Igen, köszönöm. Jó éjszakát!
Ezek után úgy döntöttem, hogy jobb megszegni a feltételest,
mint megveretni magam. Úgyhogy másnap beszereztem egy
baseballütőt.
Pár héttel később éppen a teherautómhoz mentem, amikor
elhaladtam a nő mellett, aki megmentett. Úgy akartam tenni,
mintha nem ismerném meg, de megállított.
 – Hé, Babe Ruth!{5} Nem volt gond azokkal a fickókkal? –
kérdezte.
– Eddig még nem.
– Azért úgy látom, fel van készülve. – Kinyújtotta a kezét.
Kezet fogtunk. Gondolom, nem látta a szórólapokat.
– Jesse Joe.
– Maga szerelő? – Rápillantott a munkásingemre, amire az
egyik oldalon a nevem, a másikon meg a műhely neve volt
ráhímezve. – Rá tudna nézni a kocsimra?
Megtettem, bár húsz percet késtem miatta a melóból.
Ennyivel mégis tartoztam neki. Ezt mondtam neki, amikor
felajánlotta, hogy cserébe, amiért megjavítottam a kocsiját, főz
nekem vacsorát. Kvittek voltunk.
– Nem, jöjjön csak át hét óra körül, adok magának enni.
Egy hónappal az első vacsora után átköltöztem Bethhez. Egy
csomó pénzt megspóroltunk azzal, hogy közös lakásban laktunk.
Aznap feküdtünk le egymással először, amikor hozzá költöztem.
Mind a ketten félig részegek voltunk, ő dirigált, én meg azt
csináltam, amit mondott. Sokkal könnyebb volt, mintha én
próbáltam volna kitalálni, mit csináljak. Egy darabig kevésbé
éreztük magunkat egyedül.
Beth idősebb volt nálam, olyan ötven körüli. Elég idős volt
már pár unokához, és festette a haját, hogy elfedje az ősz
szálakat. Nagy vágás volt a hasán a császármetszés miatt, mint
az anyukámnak. Egyszer értem hozzá, akkor is megütött.
Tudtam, hogy túl sokáig halogattam, hogy beszéljek Bethnek
az előéletemről, mert amikor végül előálltam vele, csúnyán
nézett rám, és azt mondta:
– Mi bajuk van a férfiaknak? Mit esznek a tizennégy
éveseken? Azt, hogy könnyebb őket irányítani? Hogy nem
szólnak vissza?
Ezt nehezen tudtam elfogadni attól a nőtől, aki úgyanúgy
dirigált nekem, mint a gyerekeinek. Egyszer azt mondta nekem
szex közben: „A francba, Jesse, miért nem használsz dezodort?
Irtó büdös vagy! Szállj le rólam!”
– Szerettem őt. El akartam venni feleségül – válaszoltam.
– Aha, de inkább csak lefeküdtél vele, mi?
– Akarod, hogy elmenjek? – Én el akartam menni. A kanapén
ültem, ő meg olyan lebiggyesztett szájjal nézett rám, mintha
szabadlábra helyezési meghallgatáson lennénk.
– Nem tudom. Majd még átgondolom – mondta Beth.
Aznap éjjel a kanapén aludtam, és másnap reggel ő azt
mondta:
– Csak egyszer csináltad? Nem vagy rákattanva a kislányokra?
– Azt az egyetlen hülyeséget csináltam. Soha nem jártam más
kiskorúval. – Wavy volt az egyetlen lány, akivel egyáltalán együtt
jártam.
– Na, jó – mondta Beth. Elmondtam neki a dolgaimat. A
vádalkut, az ítéletet, azt, hogy tilos volt kapcsolatot tartanunk,
meg a szexuális bűnözők nyilvántartását. Amikor Beth unokái
látogatóba jöttek, elmentem egy motelba. Soha többet nem
hozta elő, de folyton olyan érzésem volt, hogy ha rám néz, azt
gondolja: „Mi bajuk van a férfiaknak?”
Bethszel együtt lenni általában jobb volt, mint egyedül, csak
be kellett rúgnom, mielőtt lefeküdtem vele. Meg ha nem
mondta, hogy „le kell fogynod, ha nem akarsz szívrohamot
kapni”, miközben próbáltam evés közben élvezni az ízeket.
Máskor jobb lett volna egyedül lenni, főleg éjjel, amikor ébren
feküdtem Beth mellett. Soha nem tette a vállamra a fejét, és
biztos, hogy nem fúrta az arcát a hónom alá, hogy
megszimatoljon. Egyetlen csillagkép nevét sem tudta.
Wavy mindig azt mondta, hogy: „Maradj még!” És én
maradtam. Azt mondta, hogy: „Szoríts magadhoz!” És én
magamhoz szorítottam. Tudtam, hogy el kellett volna
engednem. De nem tudtam.
 5

RENEE

1990 májusa

1989 ŐSZÉN SIKERÜLT EGY LAKÁST SZEREZNÜNK WAVYVEL, egy büdös,

két hálószobás kérót, óriási fürdőszobával és pici nappalival.
Egy hatalmas, régi házban volt a kéró, úgyhogy rengeteg
vicces dolog volt benne, mint például az a két csaptelep, ami
éppen a kanapé fölött meredt elő a mennyezetből. Soha nem
tudtuk meg, mire kellettek.
Az első év nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
rábeszélni Wavyt, rendezzünk házibulit. Hiszen nem az a saját
lakás lényege, hogy azt csinálhatunk benne, amit csak akarunk?
Wavy nyilván nem volt oda a partikért, de végül belement, hogy
meghívjunk pár havert, és megünnepeljük a tavaszi szemeszter
végét. Egy kis kikapcsolódásnak szántuk a vizsgaidőszak előtt.
Azt hittem, nekem kell majd meghívnom az összes vendéget,
de Wavy is meghívta pár matekbuzi csoporttársát, meg néhány
munkatársát a kórházból, ahol az volt a feladata, hogy
egészségbiztosítási számlákat állítson ki. Készített egy vagon
kaját is, és körbejárt, hogy kínálgassa az embereket. Így tudta
kimutatni a szeretetét. Miközben én átestem néhány lélekölő
szakításon, ő ínycsiklandó ételeket és édességeket készített
nekem.
Meghívta az egyik kórházi gondnokot, Darrint, aki nagyon
kedves srácnak bizonyult. Azt mondta:
 – Aggódtam, hogy mi lesz, ha eljövök, mert Wavy soha
egyetlen szót sem szólt hozzám. De azt mondta, hogy kaja is lesz,
én meg azt gondoltam, miért ne?
Azon töprengtem, vajon tetszik-e Wavynek? Mármint hogy
úgy tetszik-e neki? Babaarcú fiú volt, közel sem volt olyan
nagydarab, mint Kellen, de azért jól megtermett fickó volt.
Szóval, Wavy esetleg gondolhatott arra, hogy felhizlalja.
De Wavyt láthatólag nem zavarta, hogy az egész estét
átbeszélgettem Darrinnel, sőt még az sem, hogy kiléptünk a
második emeleti erkélyre elszívni egy füves cigit, és smároltunk.
A Pezsgő Pillangó újra lecsap. Mikor újra bementem, Wavy az én
filozófiacsoportomba járó Joshuával beszélgetett. Azért hívtam
meg, mert nagyon dögös, George Michaelre emlékeztető
borostája volt, de most Darrinnal flörtöltem, miközben ő az én
pasimmal flörtölt.
Nos, nem könnyű leírni, mit csinált Wavy flörtölés címén. A
kanapén ült, olyan közel Joshuához, hogy majdnem
megérinthették egymást, és afféle kellemes, „Igen, figyelek!’-
kifejezés ült ki az arcára.
Büszke anyai érzés fogott el. Wavy kijött a csigaházából!
Kivirult!
__________

Pár nappal a buli után a kanapén terpeszkedtem, egyszerre

tévéztem, és dolgoztam az utolsó esszémen a Női tanulmányok
órára. Az volt az utolsó beadandóm abban a félévben.
Valaki kopogott a bejárati ajtón, és amikor kinyitottam,
Joshua állt a folyosón. A vizsgaidőszak épp elég alvástól fosztott
meg, így hát azt gondoltam, hallucinálok. Tökéletes délutáni
borosta. Ábrándos kék szemek. Kölnivíz. Ropogós, fehér,
legombolt gallérú ing.
– Helló! Wavy itthon van? – kérdezte. Teljesen valódi volt.
Egy percig úgy álltam ott, mint egy idióta, miközben az
agyam lázasan kereste az okot, amiért Joshua az ajtóban áll, és
Wavyt keresi. Egyáltalán honnan tudta a nevét? Wavy
bemutatkozott volna neki a partin?
– Igen. Gyere be!
 Leültettem a kanapéra, a félig kész esszémet övező zűrzavar
közepére, és bementem Wavyért. A szobájában volt, gépelt,
mellette az íróasztalon nyitott spanyol szótár hevert. Azt hiszem,
hátravolt még egy spanyol irodalom esszéje, meg egy
kvantummechanika vizsgája.
– Joshua keres – mondtam neki.
Wavy megrázta a fejét, és zavart rémülettel intett felém. Ha
stressz érte, még mindig hallgatásba menekült. Miközben
vártam, mit fog csinálni, kellemetlen gondolatok rémlettek fel
előttem. Ha Joshua a törékeny, légies Wavyhez vonzódik, nincs
esélyem nála. Engem a legnagyobb jóindulattal is csak
kirobbanónak vagy gyakorlatiasnak lehetett nevezni.
Egyébként pedig, én hívtam meg a buliba. Hogy jut eszébe
idejönni meglátogatni a szobatársamat?
– Nem vagyok itt – mondta végül Wavy.
– Késő. Már mondtam neki, hogy itt vagy.
Ott álltam, és élveztem a Wavy arcára kiülő pánikot, de aztán
egy percre belegondoltam a helyzetébe. Kellent tíz évre
leültették. Mit fog csinálni Wavy? Várni fog rá? Mindig is túl
öreg lesz hozzá, ráadásul most már büntetett előéletű is.
Wavynek a saját életét kellene élnie.
– Mi bajod lesz attól, ha beszélgetsz egy kicsit Joshuával? –
kérdeztem. – Kedves, vicces srác. Plusz nagyon dögös. De most
komolyan, megnézted magadnak egyáltalán? Valóságos medikus
Adonisz.
Wavy arcáról a következőt lehetett leolvasni: „Tudod, milyen
az én helyemben lenni?” Őszintén, nem is akartam megtudni,
mert eléggé szét volt csúszva. Én szívesen játszottam el a
tragédiát, de ő az anyatejjel szívta magába.
– Menj csak, beszélgess vele! – mondtam. – Majd
megmentelek, ha nagyon kínossá válik.
Wavy felállt. Azt hittem, kimegy a nappaliba, de nem. Az
ajtóhoz jött, és az orrom előtt becsapta.
 6

WAVY

BECSUKTAM AZ AJTÓT, DE RENEE MEGINT CSAK KINYITOTTA.

Bámultunk egymásra, míg végül megszólalt:
– Gyáva vagy, Wavonna Lee Quinn!
Ezt a trükköt már hatodikos koromban sem vettem be. Most
sem fogom. Beintettem Reneenek, és be akartam csukni az ajtót,
de csak nem tágított.
– Bagoly mondja verébnek – válaszoltam.
– Micsoda baromság! Mikor voltam én gyáva? Mondj rá
példát!
Renee azt hiszi, hogy a vakmerőség ugyanaz, mint a bátorság.
Kimentem mellette az előszobába, és a konyha felé indultam.
Utánam jött.
A nappaliban elmentünk Joshua mellett, aki láthatóan össze
volt zavarodva. De nem úgy, mint Kellen, aki mindig azon
aggódott, hogy valamit rosszul csinált, vagy rosszat mondott.
Joshua azt gondolta, hogy másvalaki követte el a hibát.
Megálltam a hűtő előtt, és Renee olyan lendületben volt, hogy
hátulról nekem jött. A bulin leírta Darrin telefonszámát egy
szalvétára, és azt mondta:
– Igen, szívesen járnék veled! – A szalvéta még mindig oda
volt tűzve a hűtő ajtajára. Renee nem hívta fel a srácot. Nem is
az ő típusa volt. Nem volt eléggé helyes, és valószínűleg túl
kedves ahhoz, hogy összetörje Renee szívét.
– Komolyan egy olyan pasasra fogsz várni, akit tizennégy éves
korod óta nem is láttál? Honnan tudod, hogy egyáltalán kellesz-
e még neki? – kérdezte Renee.
Lekaptam Darrin telefonszámát a hűtőről, úgy, hogy a
mágnes elrepült. A szalvétát Renee mellének szegeztem a
mutatóujjammal, mire ő meglepetésében eltátotta a száját.
– Gyáva! – mondtam.
Renee gúnyosan elvigyorodott.
– Hát ide figyelj! Felhívom azután, hogy beszéltél Joshuával.
Neked is próbálkoznod kell, Wavy. Nem ülhetsz a fenekeden,
míg végül a srác feladja. Neked is próbálkoznod kell, másképp
nem számít. – Renee jól ismert engem. Elengedtem a szalvétát,
ő pedig visszatűzte a hűtőre.
Bementem a nappaliba, émelygett a gyomrom. Nem azért,
mert ideges voltam, hogy beszélgetnem kell Joshuával, hanem
mert a gyomrom tele volt méreggel attól, amit Renee mondott:
„Honnan tudod, hogy egyáltalán kellesz-e még neki?” Honnan
tudhattam volna?
– Valami baj van? – Joshua felállt a kanapéról.
– Nem. – Nagy levegőt vettem, és leültem a kanapé egyik
végére. Joshua középre ült. Közelebb, mint ahogy jólesett volna.
– Erre jártam, és gondoltam, beugrom, mert nincs meg a
telefonszámod – mondta.
– Hahó, lemegyek, felhozom a postát – mondta Renee. Az
ajtó felé menet figyelmeztető pillantást küldött felém.
– Szóval, Wavy. Szerintem nagyon menő a neved. Kicsit
hippis, de nem olyan idétlen stílusú. Nem olyan, mint a Moon
Unit – szólt Joshua, miután kettesben maradtunk.
Mit lehetett erre mondani? Örülök, hogy tetszik a nevem.
Attól a férfitól kaptam, akit szeretek. Renee valószínűleg nem
ilyesmire gondolt próbálkozás címén. Ilyen lehetetlen alak
voltam. Ezt Brenda néni mondta rólam. Lehetetlen alak vagy!
Az esetek többségében lehetetlen voltam, mint az unikornis.
– Wavonna, becézve – mondtam.
– Tényleg? Soha senkit nem ismertem, akinek ez volt a neve.
Szóval nagyon menő. Úgy értem, nekem elég átlagos nevem van,
úgyhogy szuper jó szokatlan nevű emberekkel találkozni.
Joshuának tökéletes fogsora volt. Biztosan fogszabályozót
hordott. Renee úgy beszélt róla, mint valami szoborról. A
meztelen Dávid, aki egy olaszországi múzeumban dekkol.
Szerintem inkább olyan volt, mint egy áruházi próbababa. Olyan
szaga is volt. Szappan, dezodor, kölni, szájvíz. Hogy tudtam
volna megállapítani, milyen az igazi szaga?
– Szóval, milyen szakos vagy? – kérdezte.
– Asztrofizika. – Nem akartam, hogy pánikba essen, de amint
kimondtam, elkerekedett a szeme.
– Aha, hű, aszta! Szóval, hm, mihez kezdesz majd az
asztrofizikus diplomáddal?
– Asztrofizikus leszek.
Joshua rám bámult. Már megint lehetetlen alak voltam,
hiszen olyan dolgokat mondtam, amire nem tudott reagálni.
Renee úgy hívott, hogy beszélgetés-sorozatgyilkos.
Amikor Renee visszaért a postával, szemrehányó pillantást
vártam tőle, mivel csendben ültünk Joshuával. Helyette azonban
bevágta a bejárati ajtót, és gyakorlatilag keresztülrohant a
szobán, be a konyhába.
– Wavy, bejönnél egy percre? – kiáltotta.
 7

RENEE

LEMENTEM A POSTÁÉRT, hogy Joshua meg Wavy

beszélgethessenek egy keveset. Wavynek most már tényleg a
saját életét kell élnie. Akkor láttam meg, mi volt a postaládában:
egy pizzakuponos szórólap, és az egyik ismerős, szívszaggató
boríték. Szép boríték volt, ifjabb Jesse Joe Barfoot, 451197-es
számú elítéltnek címezve. Nagy, piros betűkkel rápecsételve,
hogy JOGOSULATLAN LEVELEZÉS. Csakhogy ezen a
borítékon nem ez állt. Hanem nagy, piros betűkkel rápecsételve,
hogy SZABADLÁBON.
Ha nem lennék olyan romantikus, kimértebben közelítettem
volna meg a helyzetet. Így viszont azt gondoltam: Cseszd mega
saját életet! Ez aztán az igazi szerelem! Egyik kezemben a
levelet tartottam, a másikkal a cicimet támasztottam ki, úgy
rohantam fel a lépcsőn.
A konyhaasztal közepére tettem a borítékot, és amikor Wavy
bejött, hitetlenkedve néztem rá. Felvette a levelet, és reszketni
kezdett a keze. Csak találgatni tudom, mi futhatott végig az
agyán, mert az enyém úgy kigyulladt, mint a Las Vegas-i
kaszinók neonfényei.
– Ez azt jelenti, hogy szabadlábra helyezték? Nem kellene
téged értesíteniük? Ha kiengedték, miért nem jött el hozzád? –
kérdeztem.
Ja, igaz. Ha nem kapta meg Wavy leveleit, nem tudhatja a
címünket. Mégsem ugorhat be a nagynénjéhez, hogy „Helló! Hol
van Wavy?”.
Hogy fogja Kellen megtalálni?
 Nem találja meg. Nekünk kell megkeresnünk őt. Végre nem
közönséges, duci főiskolás csaj voltam, aki nézi a szappanoperát.
A dráma részévé váltam. Át akartam írni a harmadik felvonást, a
tragédiát átváltoztatni „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-
ra.
Amíg Wavy sokkos állapotban ült, és a keze közé szorította a
borítékot, én fogtam a telefont, és elkezdtem hívogatni az
embereket, mind távolsági hívás volt, másik államba. Vajon mit
szólna Mrs. Brenda Newling, ha Wavy három számjegyű
telefonszámlát kapna?
– Hé, mi történt? – kérdezte Joshua. Az ajtóban állt, és
hihetetlenül szexi volt.
– Adj nekünk pár percet, jó? – Olyan valaki volt a vonalban,
aki abban az irodában dolgozott, ahol az állam szexuális
bűnözőinek adatait tárolták, aminek még a létezéséről sem
tudtam, amíg oda nem irányítottak a Büntetés-végrehajtási
Osztályról.
– Jól van? – Joshua Wavyt nézte, aki kicsit remegett.
– Éppen most tudott meg valamit...
– Hölgyem? – Valaki újra beleszólt a telefonba a vonal másik
végén. – Tudja a tettes teljes, hivatalos nevét?
– Ifjabb Jesse Joe Barfoot. Nem tudom, mi az eljárás...
– Egy pillanat!
Wavy várakozóan nézett rám.
A nő ismét vonalban volt, és beolvasta a címet: város, utca,
házszám.
Wellburgi cím volt, ami az államhatáron kívül esik, alig
háromórányira. Leírtam a pizzás szórólap hátára. Amint Wavy
meglátta, felugrott az asztaltól, és elrohant az ajtóban álló
Joshua mellett. Pontosan tudtam, hová megy: készül a Kellennel
való találkozásra.
– Szóval, szerinted van esélyem Wavynél? – Joshua
szívdöglesztő mosolyt küldött felém.
Pár másodperc alatt lejátszódott az elmémben az egész
jelenet. Miután közlöm vele a rossz hírt, hogy Wavy vőlegényét
kiengedték, felkísérem a hálószobámba. Wavy egyedül is el tud
menni Wellburgbe. Közben én Joshuát vigasztalgatom,
együttérzően hallgatom, és közben csábos pózba helyezkedem az
ágyon. Ő pedig szexinek, okosnak és viccesnek képzeli majd
magát mellettem.
Pontosan így képzeltem el: beviszem őt a szobámba, és
elcsábítom, ezzel adok értelmet annak, hogy egyáltalán
meghívtam a partira. Tényleg eszméletlenül jóképű volt. Nem
esett volna nehezemre, hogy lefeküdjek vele, de mit kellett volna
hazudnom magamnak, hogy elhiggyem: nem csak afféle pótlék
vagyok?
– Az a helyzet – mondtam, – hogy Wavynek rengeteg cucca
van. Egy kilencrészes Samsonite-bőröndkészletre való. A csaj
eddig...
Életemben először elhallgattam. Ezt a sztorit nem nekem
kellett elmesélnem.
– Micsoda? Segíts már! – mondta Joshua. Gyógypuszit ugyan
nem adhattam a bibijére, de azért a sebtapaszt lerántottam róla.
– Wavy menyasszony, és amint kilép a zuhany alól, a
vőlegényéhez megy.

Nekem órákra és új ruhára lett volna szükségem, hogy

elkészüljek. Wavy viszont csak letusolt, felborzolta vékony szálú
haját, és belebújt a kedvenc szürke-fehér hajszálcsíkos ruhájába,
ami már kissé viseltes volt. Hét éve nem látta Kellent, és ezt a
ruhát bírta magára venni.
Útközben tervet szőttünk. Vagyis inkább csak én szőttem a
tervet. Kiteszem Wavyt Kellen lakásánál, aztán elmegyek a
wellburgi egyetemi könyvtárba, és ott fogok dolgozni a Női
tanulmányok-esszémen. Így nem cseszem el az egész estémet, és
Wavy beugorhat hozzám, mielőtt hazamegyek.
Késő délután értünk Wellburgbe, és még az eső is eleredt.
Megkerültük az épületet, amiben Kellen lakása volt, aztán fél
háztömbbel előbb leparkoltunk, ahonnan láttuk a lepukkant,
téglából épült bérház bejáratát. Egy kis utcácskára nyílt, ahol
szemetes konténerek éktelenkedtek a járdán.
Wavy nála akar lakni ezen a vigasztalan környéken? Eddig
eszembe sem jutott, hogy a saját tervem miatt fogom elveszíteni
a lakótársamat. Végig Shakespeare-nek képzeltem magam,
csakhogy kiírtam magam a darabból. Önsajnálatba merülve
bámultam ki az esőbe, amikor egy nagy, ócska teherautó húzott
el mellettünk, és leparkolt a ház végében.
– 1969-es Ford F-250-es – mondta Wavy. Furcsa volt, hogy
ismerte a kocsik évjáratát. A teherautóból kék munkásnadrágot
és kék-fehér csíkos inget viselő férfi szállt ki, mintha egyenruha
lett volna rajta. Behajolt a teherautóba, és baseballütőt vett ki a
vezetőfülkéből. Leszegett fejjel indult el az esőben, de nem
szaladt be a tető alá. Lassan indult el a ház felé, és körülnézett,
de nem vette észre, hogy figyeljük.
 8

WAVY

KELLEN LEFOGYOTT. Persze, hiszen nem kapott enni rendesen a

börtönben, de én minden kedvenc ételét el tudom készíteni,
majd helyrehozom. Most, hogy szabadon láttam, a szívem majd’
kiugrott a helyéről. Nem volt üres, és nem is lángolt. Életre kelt.
– Úristen, ő az? Ő az! – mondta Renee. – Most mit fogsz
csinálni?
Kinyitottam a kocsiajtót, de Renee megragadta az esőkabátom
ujját.
– Várj! Megvárjalak? Mit csináljak?
– Nem tudom. – Vitt a szívem előre, úgyhogy nem tudtam
ilyesmiken gondolkozni.
– Na, jó, a könyvtárban leszek. Csak annyit mondj, hogy
minden rendben van!
Kellen már belépett a bérházba. Átszaladtam az utcán,
keresztülgázoltam a pocsolyákon, a kezem remegett, amikor
megfogtam a kilincset. Csupa olyan érzés fogott el, amiket szinte
el is felejtettem már: ideges, izgatott és boldog voltam egyszerre.
Legszívesebben felszaladtam volna a lépcsőn, de a lábam
egyszerre csak egy lépésre volt hajlandó.
Nem volt csengő, sem kémlelőnyílás.
Bekopogtam, és Kellen ajtót nyitott.
Kellen seregélyszárnyra emlékeztető hajából csöpögött a víz.
Nedves egyeningének zsebe fölé hímezték, hogy „Jesse Joe”. A
felső három gombja nyitva volt, és kilátszottak a mellére tetovált
nyilak és a békepipa felső része.
 – Wavy! – mondta.
Nem tudtam, mit mondjak. Egyáltalán nem voltam rá
felkészülve. Kell valamit mondanom? Azelőtt soha nem tettem.
Előreléptem, mert egy helyiségben akartam lenni vele. Egy
levegőt szívni vele. A tekintete nem volt szelíd. Forró volt, és
rémült. Félt tőlem. Én is féltem magamtól.
A napfény áttört a felhőkön, és az eső már nem csapkodta az
ablaküveget. Kellennek elakadt a lélegzete. Bármi
megtörténhetett. Minden. Hozzásimultam, és megszagoltam őt.
A verejtékét.
– Wavy, nem szabad itt lenned.
Rá akartam venni, hogy megcsókoljon, úgy, mint régen, de
csak homlokráncolva, összepréselt szájjal nézett le rám. Hátat
fordítottam neki, és a mellkasomban felfelé kígyózó forróság azt
mondta, hogy Menj el!. Mögöttem állt a konyhaasztal.
Megfogtam a legközelebbi széket, odavittem Kellenhez, és
ráálltam. Most már én voltam az Óriás, fölébe tornyosultam. A
kezembe fogtam az arcát, úgy, ahogy ő tette velem azon a
reggelen, amikor megtudtam, hogy szeret. Felemeltem a száját
az enyémhez. Vajon ellenkezni fog? Nem tette.
Szétnyitotta az ajkát, és akkor beláttam, hogy Valnek igaza
volt. Így lehet bejutni a másik emberbe. Egyre beljebb hatoltam
Kellenbe.
Ő is akarta. Visszacsókolt, de nem érintett meg, úgyhogy
levettem az esőkabátomat. Magam gomboltam ki a ruhámat, és
leeresztettem a lábamhoz. A csúszós selyemalsó halkan lesiklott
rólam. Szerettem volna, ha ő veszi le a bugyimat, mint akkor
először. És utoljára. Most az én kezem tette meg, az ő keze
helyett.
Egy pillanatra eleresztettem a száját, és a szemébe néztem:
vajon velem tart?
– Kellen – mondtam.
– Tényleg te vagy az?
Bólintottam. A keze megállapodott a csípőmön, és felemelt a
székről. Köré fontam a lábamat, ő pedig bevitt a hálószobába.
Mindig a konyhaasztalon képzeltem el a dolgot, vagy a
műhelyben lévő íróasztalon, de az ágy is megfelelt. Volt minden,
ami kellett. Kellen gyorsan megszabadult az ingétől, a karja
hideg volt az esőtől, a mellkasa ragacsos a verejtéktől.
Végigsimítottam a kezemmel, s közben hosszú, redőzött
sebhelyre bukkantam a bordái fölött A börtönben szerezte.
Alig vártam, hogy a mellkasához dörgölőzzem, hadd érezze,
hogy végre csak megnőttek a melleim. A keze bejárta az egész
testemet. A szája nevetésre húzódott, még azalatt is, hogy
minden porcikámat összecsókolta.
– A mindenségit, ezt nevezem bakancsnak! Hogy szoktad
levenni? – kérdezte.
– Lassan.
Amikor a vállára tettem a lábam, feladta a fűzővel folytatott
küzdelmet.
Finom volt, ahogy a nyelvével birtokba vette a rá várakozó
nedvességet. Ezzel a nedvességgel vártam rá már hét éve. Finom
volt a nyelve, de nem értem be ennyivel. Ahogy magamhoz
húztam, éreztem, kisebb pocakon siklik végig a kezem, amíg
eléri Kellen övét.
– Orion. – Ugyanaz a csat volt rajta. Tudtam, hogy nyílik, és a
kezembe vettem. Innentől kezdve gyorsan haladtunk. Csak
annyira tolta le a nadrágját, hogy hozzám férjen. Olyan hevesen
kívánt, hogy még a csizmáját sem vetette le.
Amikor rám nehezedett, megrekedt a levegő a mellkasomban.
Kellemes érzés volt alászorulni, levegő után kapkodni. A farkát a
lábam közé préselte, és pont olyan forró volt, ahogy emlékeztem
rá.
Visszapörgettük az időt. Visszamentünk addig a napig.
Mintha nem is hét év telt volna el. Kinyitottam a szemem, hogy
minden módon belém hatolhasson.
Csodás volt az a pillanat, amikor az ő keménysége beledöfött
az én puhaságomba. A következő percben, ahogy a forrósága
beljebb nyomakodott, belém hasított a fájdalom. Jobban fájt,
mint amire el voltam készülve. Kellen teljesen betöltött. Minden
idegszálamat. A fülem mellett nyögdécselt.
– Ó, Wavy! Szeretlek téged, bármi történjék is!
A nyakába fúrtam az arcomat, és visszatartottam a
lélegzetemet, hátha megszűnik a fájdalom, mint amikor az
ujjával hatolt belém. Vártam, hogy forró gyönyörré változzon át,
mert nem maradhatott annyira elviselhetetlen a kín. De nem
múlt el. A fájdalom a torkomat szorongatta. Azt hittem,
megfulladok, mielőtt feltöri a pecsétet, és szabad utat engedtem
az addig visszafojtott zokogásnak.
Kellen leállt. Tudtam, hogy rám néz, de nem voltam képes
visszanézni.
– Jól vagy? – kérdezte.
Bólintottam, de a visszatartott könnyeim kibuggyantak.
Hirtelen visszahúzódott belőlem, ami pont úgy fájt, mint a
behatolás.
– Jaj, istenem, Wavy! Rám vártál?
– Ki másra? – feleltem.
– Ó, a francba, ne haragudj! Nem gondoltam, hogy várni
fogsz rám. Nem hittem volna... az után a sok ocsmányság után
soha nem gondoltam, hogy szóba állsz velem. Nem jöttél el a
meghallgatásokra, úgyhogy azt hittem, mindent tönkretettem.
Elhúzódott tőlem, de én belemélyesztettem a körmömet a
vállába, a sarkamat a combjába.
– Szoríts magadhoz! Ne engedj el! – Ezt tőle tanultam.
– És még fájdalmat is okozok neked. Nem lenne szabad ezt
csinálnunk! Nem érted...
– De igen! – Még szorosabban átöleltem, és becsúsztattam az
egyik kezemet kettőnk közé. Nedves volt, és még mindig
kemény. Felnyögött, amikor bevezettem a farkát. Csak oda
kellett irányítanom, és már nem is tiltakozott. A gyomrom
összerándult, és remegni kezdett a lábam, amikor belém
csusszant. Kellen megint lefékezett.
Belemartam a hátába.
– Nem akarok fájdalmat okozni – mondta.
– Bármi történjék!
Újra nekifogott, lassan, és bár fájt, már éreztem, hogy el fog
múlni. Legközelebb már nem fog fájni, és azután sem. Csak
időbe telik, és a gyönyör fog perzselni ott, ahol a keménysége
találkozik a puhaságommal.
Végül döfködni kezdett, zihált, és a nevemet hajtogatta.
Mintha vonat alá feküdtem volna, de ebbe a vonatba szerelmes
voltam. Hogy el ne sírjam magam, a mellkasába mélyesztettem
a fogaimat. Vámpír voltam, és ő akarta, hogy megharapjam.
Felsóhajtott, és egy pillanatra teljes súlyával rám nehezedett. A
lábam között szétáradt a fájdalom, de a tüdőm a gyönyörtől
égett, ahogy magamba szívtam őt.
Amikor vége lett, a tekintete velem volt tele. Azt képzeltem,
rengeteg mindent szeretne mondani, de csak feküdt mellettem,
és engem nézett. Azon gondolkozott, hogyan tudna máshogyan
is a magáévá tenni. A gyűrű az ujjamon volt, vártam, mikor látja
meg, és mikor jut eszébe, hogy egyféleképpen már az övé vagyok.
– Wavy, mit csinálunk? Mit akarsz tőlem?
– Szeretsz engem? – Olyan volt ezt hallani tőle, mint amikor
ennivalót loptam, és betömtem a számba, amikor nem látott
senki. Ha százszor mondta volna, százegyedszer is
elismételtettem volna vele.
– Szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. – Megfogta a kezemet,
a melléhez szorította, és közben a gyűrűre esett a pillantása.
Ekkor nyílt az ajtó – kattanás, súrlódás – és máris más
töltötte be a tekintetét, nem én. Nyugtalanság. Kényszerűség.
Bűntudat.
– Jesse? Itt va... – Női hang volt, a gazdája meglepetten fújta
ki a levegőt. Nemcsak Kellent rohantam le, betörtem az
otthonába is. Ahogy a nő átjött a konyhán, Kellen felállt, hogy
felhúzza a nadrágját. Én az ágyon maradtam, ahogy otthagyott.
Ekkor lépett be a nő.
– Ne haragudj, Beth! – A nő nézte, ahogy Kellen megigazítja a
nadrágját. Ismét becsatolta az Orion övét. Mindig ránk tör
valaki.
– Őt szereted? – kérdeztem.
Kellen nem késlekedett a válasszal.
– Nem.
Beth szája dühösen, sértetten görbült le, de nem mondta,
hogy: „Hazudsz!”
Kellen engem szeretett. Csak engem. Felálltam, a csizmámat
leszámítva meztelen voltam, és valami forróság csorgott le a
combom belső oldalán. Nem törődtem vele. Csak az számított,
amit Kellen gondolt rólam.
– Ki az ördög ez? – kérdezte Beth.
– Wavy. – Amint kimondta a nevemet, tudtam, hogy nem
beszélt rólam annak a nőnek. Fogalma sem volt róla, ki vagyok.
 9

KELLEN

AHOGY WAVY MEZTELEN VÁLLA MEGFESZÜLT, abból tudtam,

hogyan is állunk. Együtt éltem egy nővel, aki nem is tudott
Wavyről. Én csak meg akartam őt védeni, és úgy éreztem, nem
lenne helyes, ha valakinek megmondanám a nevét.
– Te rohadt pedofil! – mondta Beth. – Azt mondtad, hibáztál.
És hogy csak egyszer, te szarcsimbók! Ettől indulsz be?
Kislányoktól? Esküszöm, legjobb lenne kihívni a zsarukat. Hány
éves?
– Huszonegy – mondta Wavy.
Pár hónap múlva töltötte volna be, de így, hogy csak
másodszor láttam meztelenül fényes nappal, nem hibáztattam
Bethet, amiért a legrosszabbra gondolt. Wavy majdnem olyan
aprócska volt, mint tizenhárom évesen. Keskeny volt a csípője,
és hosszúak a lábai. A melle tökéletes volt, de még mindig bőven
elfért a számban, nemhogy a kezemben. Alig nőtt valamennyit.
Attól voltam perverz, hogy még mindig őt tartottam a
leggyönyörűbb nőnek, akit valaha láttam? És attól kevésbé
voltam az, hogy tizenhárom évesen majdnem ugyanúgy nézett
ki, mint húszévesen? Amikor a karomban tartottam, semmi más
nem számított.
– Egy frászt vagy te huszonegy! – Beth gúnyosan vigyorgott.
– Adok neked egy jó tanácsot, kislány. Ő ilyen fajta. Bármit
mondott is neked, nem szeret. Csak a csupasz kis puncid kell
neki.
Wavy elnevette magát. Én is majdnem, de Beth szúrósan
nézett rám.
 – Ő az. Wavy miatt kerültem a sittre – mondtam.
– Miatta ültél hat évet? Te jó ég, hány éves volt akkor, te
szerencsétlen? Ahánynak most kinéz, még jogsit sem kaphatna!
Átkozott bolond vagy te, Jesse! Ha el akarod rontani az életedet,
csak tessék, de én nem fogok hazudni az érdekedben a pártfogó
tisztednek. Tűnj el innen!
Beth a konyhába ment, én meg kivettem a hátizsákomat a
szekrényből, és belegyömöszöltem a ruháimat, miközben Wavy
folyamatosan engem nézett.
– Öltözz fel, kicsim! – mondtam neki.
– Igen, öltözz fel, te kis hülye picsa! – Beth visszajött a
hálószobába, és az ágyra hajította Wavy ruháit. – A francba, oda
az új ágyneműm is!
Wavy öltözni kezdett, de úgy, mintha fordított sztriptízt adna
elő, rám mosolygott, miközben felhúzta a bugyiját.
– Most nem jönnek a zsaruk – mondta.
Egy diszkrét mosolyt sem tudtam megereszteni válaszként,
mert az igaz, hogy a zsaruk nem jöttek, de Beth ott állt az
ajtóban, és minket bámult.
– Tűnés innen! És add vissza a kulcsot! – mondta.
Mialatt Wavy a ruháját gombolta, levettem a lakáskulcsot a
kulcskarikámról. Miután odaadtam Bethnek, Wavyvel elhagytuk
a lakást.
– Hol parkolsz? – kérdeztem már az utcán.
– A szobatársam hozott el. – Ijesztő volt a hangszíne.
Felnőttes, de most is halk. És olyan vidám, amilyenről
álmodoztam.
Hagytam, hogy megfogja a kezem. Ahogy végigmentünk a
háztömb mellett a teherautómig, széles ívben lóbáltuk a
kezünket magunk mellett. Rám mosolygott. Biztos volt benne,
hogy minden rendben lesz, de én tudtam, hogy egyáltalán nem.
Fogtam a kezét, amíg be nem dobtam a zsákomat a
csomagtartóba, és kinyitottam neki az ajtót.
– Ezerkilencszázhatvankilenc – mondta, ahogy fellépett a
küszöbre. Nem voltak előtte titkaim. Pontosan tudta, miért
vezetem azt a kocsit. Mert szeretem őt. Mert szerencsét hoz.
Mert abban az évben született.
Beültünk a kocsiba, megint megfogtuk egymás kezét, és én
arra gondoltam, mi mindent akarok elmondani neki. A cellában
éveken át arra gondoltam, hogy beszélgetni fogok vele, de most
egyetlenegy dolgot kellett csak elmondanom.
– Wavy, nem találkozhatunk. Már azzal is megszegem a
feltételes szabadlábra helyezés szabályait, hogy melletted ülök,
és beszélgetünk. Semmiféle kapcsolatot nem tarthatok fenn
veled.
Szemrehányóan nézett rám, és nem kérdezett semmit. Dühös
volt és sértődött, de nem hibáztattam. Rászolgáltam arra a
tekintetre, haragudhatott rám, ahogy csak jólesett neki. Semmi
nem változott tőle.
– Mondd meg, hová vigyelek, kiteszlek, és... és annyi. Nem
találkozhatunk többet! Érted?
Azután már nem nézett rám, én viszont nem tudtam máshová
nézni. Valószínűleg akkor láttam utoljára. Erre már korábban is
gondoltam, amikor letartóztattak, úgyhogy ajándék volt, hogy
még egyszer láthattam. Az előző órát is ajándéknak lehetett
volna tekinteni, de hát úgy kellett volna véget érni a dolognak.
Ahelyett, hogy a nászéjszakánk lett volna, csak búcsúzkodás volt.
Wavy egyenes háttal ült, és a vállát megfeszítve nézett ki a
kocsiból. Rövidre vágott hajából apró, csigás fürtök kunkorodtak
a meztelen nyakára. Mint a születésnapja estéjén, amikor
feltűzte.
– A vallomásom – mondta.
– Igen, olvastam a vallomásodat. Nagyon bátor dolog volt
tőled. Nehogy valami sokkal nagyobb dolgot sózzanak a
nyakamba. Nagyon rám akarták varrni, hogy én öltem meg a
mamádat. – Többször is azon gondolkoztam, történhetett-e
volna másként. Talán nem lett volna olyan súlyos a vád, ha
igazat mondott volna.
– Azt üzentem vele, hogy szeretlek. – Rám nézett, és könnyek
gördültek végig az arcán. Kénytelen voltam félrenézni.
– Azzal a feltétellel engedtek ki, hogy nem érintkezem veled.
Nem találkozhatunk, nem beszélhetünk, nem érhetek hozzád.
Száz méternél nem is mehetek közelebb hozzád.
– Bennem voltál.
A kocsi kifarolt a kavicsos padkán és kis híján megint
elcsesztem az életemet. És az övét is.
 – Wavy, tudod jól, hogy szeretlek...
– Beth.
– Nem. Beth nem jelent nekem semmit. Nem csinálhatjuk
ezt. Nem csinálhatom ezt. Mindig szeretni foglak, de soha nem
fogják megengedni, hogy kapcsolatot tartsak fenn veled amiatt,
amit veled csináltam.
Most az egyszer kifogytam a szóból, ami pokolian ijesztő volt.
Wavy bólintott. Azt hittem, mondani akar valamit, de kinyitotta
az ajtót, és kiszállt. Kikászálódtam a kocsiból, és utolértem,
mielőtt átment volna az úton.
– Hadd vigyelek haza! – kértem. Veszélyes dolog volt, de azt
hittem, ha tudom is, hol lakik, elég erős leszek, és nem megyek
el hozzá.
Elkapta a csuklómat, és kifordította a karomat, hogy
megnézze. Mindig is azt terveztem, hogy oda fogom tetováltatni
a nevét, miután összeházasodunk. Ott álltunk az utcán,
mellettünk hömpölygött a forgalom, ő pedig benyúlt a táskájába,
és elővett egy fekete filctollat.
Három számot írt a karomra, egy telefonszám elejét.
– Emlékszel rá, Wavy? Én írtam a te karodra, amikor
összetörtem a motort. – Hülye kérdés volt. Mindazok után
odajött, és még mindig engem akart. Mindenre emlékezett.
Mielőtt a többi számot odaírhatta volna, elhúztam a karomat. A
filc hosszú, fekete csíkot hagyott rajta.
– Nem lehet! – mondtam. – Tudod, hogy nem lehet! Az a
szabály, hogy nem érintkezhetünk.
Eleresztette a karomat, és átment az utca túloldalára. El sem
rakta a filctollat, csak ledobta a földre, és továbbment. Akkor
sem állt meg, amikor a nevét kiáltottam, úgyhogy utánasiettem,
és megfogtam a karját.
– Nem, itt nem járkálhatsz csak úgy! Nem biztonságos. Ez a
környék tele van börtönviselt emberekkel és szexuális
bűnözőkkel. Nálam is rosszabbakkal.
Elrántotta a karját, de jó erősen elkaptam a csuklóját,
úgyhogy nem tudott kiszabadulni. Egy teljes percig egymásra
meredtünk, ő megpróbálta elhúzni a karját, én meg úgy
szorítottam, hogy minden apró csontot éreztem a csuklójában.
– Nem viccelek, Wavy! Mondd meg, hová vigyelek!
 – Az egyetemi könyvtárhoz – felelte.
Tizenöt percre volt az egyetem, de útközben egy szót sem
szóltunk. Ahogy megálltam a könyvtár parkolójában, Wavy
kinyitotta az ajtót, és azzal a mozdulattal már szállt volna ki.
– Várj, várj! – szólítani neki.
Egyik lába a földön volt, a másik a küszöbön, úgy nézett
vissza rám.
– Bocsáss meg! Szeretlek...
Wavy a mondókám kellős közepén becsapta az ajtót. Lehet,
hogy hét évig nem láttam, de még mindig megértettem őt. Akár
rá is írhatta volna a kocsim műszerfalára, hogy HAZUG.
Néztem, ahogy átvág a parkolón a könyvtár irányába, és
tudtam, hogy be kell fejezni a dolgot, de nem tudtam elhinni,
hogy így ér véget. Legszívesebben mindent visszavontam volna,
amit csak mondtam. Ha Wavyvel maradnék, visszakerülnék a
börtönbe, mert a nagynénje úgyis rájönne, de azon
gondolkoztam, vajon mennyi ideig lehetnénk együtt, mielőtt
elkapnak. Elég sokáig ahhoz, hogy a következő négy évet el
tudjam viselni? Vagy csak arra lenne elég, hogy megint
elcsesszem az életét?
 10

RENEE

ÉN VALÓBAN BE AKARTAM MENNI A KÖNYVTÁRBA, de mire odaértem,

elállt az eső, és előbújt a nap. Napsütés és féltucat, félmeztelenül
frizbiző egyetemista srác a könyvtár lépcsője előtti gyepen: tehát
nem mentem be, inkább leültem a szabadban, és egy
forrásmunkát kezdtem olvasni az esszémhez.
Ezt csináltam, amikor Wavy odajött hozzám. Az ölembe
tettem a könyvet, ami becsukódott, és elvesztettem, hol tartok.
– Na, mi volt? – kérdeztem.
– Végre megdugott!
Végre! Végre? Wavy, a krónikus önkielégítő szűz lett volna?
Végig azt hittem, megtették, tán jó sokszor is, mielőtt
rajtakapták volna őket. Annyira szerettem volna gyönyörű
románcnak látni a dolgot, hogy azt is hajlandó voltam Kellennek
elnézni, hogy a tizenhárom éves Wavyvel szexelt, aki most ott
állt előttem, épp most vesztette el a szüzességét, és szinte
megsemmisült. Vörösre sírta a szemét, és maga előtt tartotta a
bal karját, mintha megsérült volna. A csuklója fel volt dagadva.
– Látom, klasszul sikerült neki a dolog – mondtam, hogy
megnevettessem, de Wavy arca kifejezéstelen maradt. – Miért
vagy itt? Hol van Kellen?
– Elment. Vége – jelentette ki, és kezével törölgette a szemét.
Szerettem volna átkarolni és megvigasztalni. Szörnyű volt Wavyt
így látni.
– Vége? Hogyhogy vége? Tudom, hogy szereted, de hát
micsoda seggfej az, aki megdug, aztán faképnél hagy? Rohadjon
meg! Nem kell ez neked. – Begyűrtem a könyvet a táskámba,
felálltam, és a kocsihoz vezettem Wavyt.
Kinyitottam az utasülésnél lévő ajtót, hogy Wavy be tudjon
szállni, de miközben átmentem a vezetőülés felőli oldalra,
Kellen teherautója gördült be mögénk, és úgy parkolt le, hogy
nem tudtam volna tőle kiállni. Kellen kiugrott a vezetőfülkéből,
és hátulról megkerülte a kocsiját. Közelről sokkal nagyobb darab
volt, mint ahogy korábban elképzeltem. Nem annyira kövér, de
magasabb és izmosabb. Akár egy bulldózer. A loboncos haj és a
’70-es években menő barkó helyett kefefrizurát viselt. A Wavy
éjjeliszekrényén álló fénykép miatt Kellen velem egykorúként élt
a tudatomban, pedig volt már vagy harminc.
Vége? Beszarás! Wavy kiugrott a kocsiból, és odaszaladt
hozzá. Ölelkezés és csókolózás következett. Jólesett volna
hallgatózni, de inkább beültem a kocsiba, és úgy helyezkedtem
el, hogy lássam őket a visszapillantó tükörben.
Együtt látni őket, ahogy lemegy a nap és feljönnek a csillagok
– majd’ kiugrott a szívem a helyéről örömömben!
Tündérmesébe illő befejezést szerettem volna Wavy számára,
mert ha ő megtalálja a boldogságot, akkor talán számomra is
van remény.
 11

WAVY

KELLENNEK RESZKETETT A KEZE, ezért erősebben megszorítottam,

hogy tudja: minden rendben van. Egy szót sem szóltunk, de
Kellen ott volt.
– Esthajnalcsillag. – Ezt mondta ki először. Felnéztem a
csillagra, és éreztem, hogy figyel engem. És nemcsak hogy figyel,
hanem valósággal magába szív. – Mondtad már, de
elfelejtettem. Nem is igazi csillag, hanem egy bolygó, ugye?
– Vénusz – feleltem.
– Ott, ahol lakom, erős a fényszennyezés, ezért nem lehet
látni a csillagokat. Szeretnék kimenni veled valahova csillagokat
nézni! Annyira hiányzott! Hiányoztál!
Megcsókolt, mielőtt kimondhattam volna, hogy Kassziopeia.
Amikor újra lélegzethez jutottam, azt mondtam:
– Gyere velem haza! Reneevel közösen bérlünk lakást
Normanben. Behunyta a szemét, és jól összeszorította.
– Nem lehet. Túl van az államhatáron. Nem hagyhatom el az
állam területét a pártfogó tisztem jóváhagyása nélkül.
Újra megcsókoltam, és arra gondoltam, lesz még időnk ezt
megoldani. Tengernyi időnk volt most, hogy szabadon engedték,
és rögtön ki is derült, hogy mennyire. Csak pár másodpercembe
telt, hogy felemeljem a kezemet, és emlékeztessem, hogy
megcsókolja a gyűrűt, ahogy régen szokta. Kellennek is csak
másodpercek kellettek ahhoz, hogy elhomályosuljon a tekintete,
és remegni kezdjen a szája. Nem csókolta meg a gyűrűt.
Eleresztett, és abból, ahogyan a teherautó oldalának
támaszkodott, tudtam, hogy alig tud megállni a lábán. A fejemet
a mellére hajtottam, és ott hagytam. Így támasztottam meg őt.
– Ó, hogy a fene egye meg! Nem lehetek veled. Ha
megszegem a szabályokat, visszaküldenek a börtönbe, és le kell
töltenem a büntetésem maradékát. Ha utána veled lehetnék, egy
szempillantás alatt letelne az a négy év. De ha visszamegyek,
ugyanolyan feltételek mellett helyeznek szabadlábra. És nem
csak az én szabadon bocsátásomról van szó. Tudod, hogy
tönkretettem az egész életemet. A következő tizenöt évben rajta
leszek a szexuális bűnözők listáján. Minden álláspályázatra rá
kell írnom, hogy büntetett előéletű vagyok, és az összes
főbérlőtől meg kell kérdeznem, milyen távolságra van a
legközelebbi iskola.
– Önző voltam, amikor téged akartalak – mondtam. Mindig
csak arra gondoltam, mennyire vágyom utána. Szükségem volt
rá. Arra soha nem gondoltam, mit jelent ez az ő számára.
– Nem vagy önző, de jobb neked nélkülem. Csak a bajt hozom
rád.
Megráztam a fejem, miközben a mellkasára támasztottam.
– Ez az igazság. Túl fiatal voltál, és elcsesztem a dolgaidat.
Úgy van, ahogy a nagynénéd mondta: még tizennégy sem voltál,
amikor megerőszakoltalak.
Olyan erővel tapasztottam a szájára a kezemet, hogy éreztem
a fogsorát a szájában. Nem volt szép tőlem, de nem érdekelt.
Vissza akartam nyomni azokat a szavakat, le a torkán. Elhúzta a
kezemet, és a szomorú tekintetéből azt olvastam ki, hogy
minden tönkrement. Én tettem tönkre őt.
– Nem erőszakoltál meg – mondtam.
– Jól van. Jól van, de figyelj rám! A saját életemet már
tönkretettem. A tiédet nem akarom.
– Nem tetted tönkre!
Bár igaz lenne, de el sem tudtam képzelni, milyen hat évet a
börtönben ülni. Négy évig fogoly voltam Brenda néninél, de
azután, hogy megígértem: nem fogok kiszökdösni, csak tovább
csináltam. Ezért hívják szökésnek. Kellen hat évet húzott le egy
cellában. Hat évet olyan emberek között, akik bántották. Hat
évet csillagok nélkül. A szemébe néztem, és tudtam, hogy velem
marad. Azt várta, hogy a tekintetemmel jelezzem, hogy
maradjon. Azt akarta, hogy kimondjam: „Maradj!”
Már nagyon régen volt, hogy szűkebbre vették a gyűrűt,
úgyhogy rá kellett köpnöm az ujjamra, hogy le tudjam húzni.
Amikor meglazult, Kellen kezébe nyomtam.
– Nincs több börtön! Szabad vagy – mondtam.
 12

RENEE

AMIKOR WAVY KINYITOTTA A KOCSIAJTÓT A MÁSIK OLDALON, azt

hittem, azt akarja mondani, mihez kezdenek most Kellennel. Ő
azonban beszállt a kocsiba, és becsapta az ajtót.
– Mi a helyzet? – kérdeztem. Egy szót sem szólt, csak ült a
sötétben. – Induljunk?
– Igen. – Rekedt volt a hangja a sírástól. Kétszer is ejtették
egy nap alatt?
Beindítottam a kocsit, rükvercbe tettem, de Kellen
teherautója még mindig ott volt mögöttem. Seggfej! Vártam,
hogy elinduljon, de még be sem ült a vezetőfülkébe. Sehol nem
láttam.
– Szólnál neki, hogy álljon félre? – kértem Wavyt.
– Nem tudok. – Először hallottam Wavytől, hogy beismeri:
valamit nem tud megtenni.
– Oké. Akkor majd én!
Leállítottam a motort, és kiszálltam. Nem tudom, mire
számítottam, amikor megkerültem a teherautót, de arra biztosan
nem, hogy Kellen ott fog térdelni. Nem láttam, imádkozik-e,
vagy öklendezik. Wavy bosszút állt? Most ő dobta ki Kellent?
Tudom, hogy Wavy helyében én sóval hinteném be ennek a
kapcsolatnak még az emlékét is.
– Arrébb tudna állni, hogy kitolassak?
Olyan hangot adott ki, mint aki meg akar fulladni, de aztán az
egyik kezével a teherautó oldalának támaszkodott, és talpra állt.
Csak találgatni tudtam, mit mondhatott neki Wavy, mert
teljesen ki volt készülve. Időbe telt, mire megtörölte az arcát az
inge ujjával, és úgy-ahogy összeszedte magát.
– Maga a szobatársa?
– Igen.
Esküszöm, egy pillanatig azt hittem, kezet akar fogni velem,
de nem: ide akart adni valamit. Nem nyúltam érte, úgyhogy
kinyitotta a tenyerét. Wavy eljegyzési gyűrűje volt benne. Ó,
igen, kitette a szűrét!
– Odaadná neki ezt a gyűrűt?
– Ne vegye zokon, de nem. Adja oda neki maga, ha akarja. –
Semmiképpen nem akartam beleavatkozni a dolgukba.
Kellen biccentett, és odament a kocsimhoz, az utas felőli
oldalra. Wavy nem reagált. Kellen próbálta kinyitni az ajtót, de
zárva volt.
– Az ég szerelmére, Wavy! Hallgass már meg! – Halk,
könyörgő hangon beszélt, és csak Wavy nevét tudtam kivenni az
egészből.
Nem hallottam, válaszol-e neki Wavy, de ha megtette, nem
lehetett valami szép. Kellen súlyos léptekkel visszament a
teherautóhoz, és felrántotta a vezetőoldali ajtót. Vagy két
másodpercre megkönnyebbültem, mert azt hittem, elmegy.
Akkor becsapta a kocsiajtót, és belerúgott.
Olyan vadul, hogy felnyögtem a döbbenettől.
Két lépést tett felém, én meg két lépést hátráltam. Majdnem
bepánikoltam, de akkor megláttam, hogy a frizbiző srácok futva
közelednek felénk.
– Hahó, minden rendben? – kérdezte a legmagasabb srác.
– Kérem, vegye el! – mondta Kellen.
– Nem hiszem, hogy Wavy elfogadná, bármi legyen is az.
– Na, húzz el innen, haver! – utasította egy másik frizbis.
– Tűnjetek a picsába! – mondta Kellen.
A frizbis srácok összesúgtak, és az egyikük a könyvtár
irányába futott.
Amikor Kellen egy lépést tett felém, a magas fiú megszólalt:
– Öreg, a haverom hívja a biztonsági őröket az egyetemről!
– Csak ezt akarom odaadni neki. – Kellen felmutatta a
gyűrűt, hogy a frizbisek láthassák.
– Nem érdekel, öreg! Tűnés innen!
 A könyvtár előtt néhányan kiabálni kezdtek, és közülük
többen elindultak felénk a pázsiton keresztül.
– A kurva életbe! – Kellen megfordult, és kétszer is belerúgott
a kocsija ajtajába, úgy, hogy az behorpadt a hatalmas méretű
csizmája nyomán.
– Jól van, figyelj csak! – mondtam.
Ekkor már hajlandó lettem volna elvenni Kellentől a gyűrűt,
csak hogy elmenjen végre, mert nagyon be voltam szarva.
Mielőtt azonban elvehettem volna, Wavy kiszállt a kocsiból,
megkerülte a teherautót, és megállt Kellen oldalán.
– Már megy is – mondta Wavy a frizbis srácoknak.
– Nem megyek sehová! – mondta Kellen.
– Nem szabad, hogy letartóztassanak. – Wavy kinyújtotta a
kezét, Kellen beletette a gyűrűt, és ráhajtotta Wavy ujjait. Így
tartotta a kezét, amíg Wavy vissza nem húzta.
Kellennel együtt azt gondoltuk, lesz még valami, de Wavy
visszament a kocsimhoz, és beült. A frizbis srác futva érkezett
vissza, és pár lépéssel mögötte loholt az egyetemi biztonsági őr.
– Uram, szálljon be a kocsijába, és engedje a hölgyet
kitolatni! – mondta a biztonsági őr.
Kellen végül engedelmeskedett. Egy darabig a teherautója
mögött haladtunk, amíg kiértünk a városból, de amikor én a főút
felé kanyarodtam, ő egyenesen továbbment. Nagyot
sóhajtottam.
– Tudom, hogy szereted, de ez egy pszichopata! – mondtam.
– Régen is csinált ilyeneket? Így rugdosta a kocsi ajtaját?
– Néha – felelte Wavy. Kimerültnek tűnt.
– És a csuklód? Azt is ő csinálta? Bántott?
– Nem volt szándékos.
– Persze! Soha nem szándékos, ugye? – feleltem.
Mielőtt a főút négysávosra szélesedett, az utolsó lámpákat is
elhagytuk. Wavyre néztem, aki még mindig az ökölbe szorított
kezében tartotta a gyűrűt.
– De most komolyan! Ez egy elcseszett, hülye seggfej!
– Ne már, Renee! – Most először mondta ki a nevemet.
Mivel rám szólt, nem mondtam el, mit gondoltam még, de a
rózsaszín szemüvegem ripityára tört. Kellen nem Wavy élete
nagy szerelme. Csak egy olajos mancsú, hitvány frizurát viselő,
agyatlan barom. Tanulatlan és indulatos pasas. Elég erős, hogy
behorpassza a teherautó oldalát, és annyira ostoba, hogy meg is
teszi.
Majdnem egyórányi teljes hallgatás után Wavy halk,
csukláshoz hasonló hangokat kezdett kiadni, és rájöttem, hogy
sír. A szélvédőnek támasztotta a fejét, de lassan összegörnyedt,
és végül a feje a térdén nyugodott.
Egyre hangosabban sírt, míg végül alig lehetett kibírni.
Megnézheted az értelmező kéziszótárban, mit jelent az, hogy
zokog, de nem tudod, milyen, amíg olyan valakit nem hallasz
zokogni, akinek összetörték a szívét. Sehogy nem akarta
abbahagyni. Megrémültem. Ha valaki így sír, az kárt fog tenni
magában. Gyorsabban hajtottam, és először tíz, majd tizenöt
mérfölddel túlléptem a sebességhatárt. Aztán olyasmit
csináltam, amit magam sem hittem volna: kinyújtottam a
kezemet, és Wavy hátára tettem. Vigasztalni akartam őt, meg
magamat is, de attól, ahogy az egész teste rázkódott, csak
rosszabbul éreztem magam, úgyhogy inkább visszatettem a
kezem a kormányra.
Az utolsó tíz mérföldön én is sírtam. Mindent bele tudtam
adni a színpadias, romantikus marhaságokba, de úgy még soha
nem szerettem senkit, mint Wavy ezt a fickót. Legfeljebb egy
hónapra tudták összetörni a szívemet, olyankor zabáltam és
naphosszat pityeregtem, de mindig találtam magamnak új pasit.
A Cosmo-teszteknek igazuk volt: állhatatlan vagyok. El nem
tudtam képzelni, hogy olyan sokáig kitartsak egy pasi mellett,
mint Wavy Kellen mellett, így arról sem volt fogalmam, milyen
lehet elveszíteni.
Amikor bekanyarodtam a behajtónkra, majdhogynem
hisztiztem. Megpróbáltam kiszállítani Wavyt a kocsiból, de
kicsire összehúzta magát, és rám se hederített. Akármilyen apró
termetű volt, akkor sem tudtam volna bevinni a lakásba.
Átfutott az agyamon, hogy elviszem a nagynénjéhez, de csak
fél pillanatra. Árulás lenne annak a nőnek a kezére adnom,
akiben még annyira sem bízott, hogy megmutassa neki Kellen
fényképét.
Otthagytam Wavyt a kocsiban, és beszaladtam a lakásba,
miközben azon gondolkoztam, kit hívhatnék segítségül: az
unokatesóját, Amyt, de ő a nebraskai egyetemen van. Ha
azonnal elindul, akkor is csak reggelre ér ide, és ráadásul
vizsgaidőszak van. Ott álltam a konyhában, és sírtam. Kezemben
a telefon, és próbáltam kitalálni, kit hívjak fel, amikor
megláttam a szalvétán Darrin telefonszámát. Azonnal
tárcsáztam, és felvette. Nem hiszem, hogy értelmesen tudtam
beszélni, de amint abbahagytam a bőgést, azt mondta:
– Tíz perc múlva ott vagyok.
Inkább csak öt perc telt el, és máris begördült a parkolóba egy
nyitott terepjáróval. A kocsim mellett álltam, és néztem, ahogy
szalad felém. Látszott, hogy az ágyból ugrasztottam ki.
Tréningalsót viselt, tengerészgyalogos pólót, és teniszcipőt,
zokni nélkül. Egy ideig csak állt, és nézte az első ülésen kuporgó
Wavyt.
– Biztos, hogy ne vigyük be a kórházba? – kérdezte.
– Nem beteg. Csak összetörték a szívét.
Wavy gondolatban nagyon messze járt, nem is törődött vele,
hogy Darrin ölbe kapta, és bevitte a lakásba. Lefektette a szépen
bevetett, szűzies franciaágyra, Wavy meg csak zokogott, és a
kezében szorongatta azt az átkozott gyűrűt.
Otthagytuk, és kimentünk a konyhába, ahol Darrin két
hatalmas pohár rumos kólát készített. Miközben ittunk,
elmeséltem neki az egész szörnyűséget, már amennyit tudtam
belőle. Főleg, mert nem tudtam elviselni, hogy csak én tudjak
róla, de azért is, mert Darrin jó hallgatóság volt. Megittunk még
egy italt, aztán még egyet, és mindenféléről beszélgettünk. Az
egyetemi leányszövetségben eltöltött rémes évemről. Az ő nyolc
évéről a tengerészgyalogságnál. Hogy az apám azt hiszi, olyan
buta vagyok, hogy csak azért járok egyetemre, hogy férjet fogjak
magamnak. Hogy az apja börtönben ült, amikor ő kicsi volt, és
azért állt be tengerészgyalogosnak mindjárt a gimi után.
Amikor egy idő múlva ránéztünk Wavyre, ő már nem sírt,
egyszerűen belefáradt. Széttárt karokkal aludt, és a gyűrű ott
volt a keze mellett. Lekapcsoltam a villanyt, becsuktam az ajtót,
és megálltunk Darrinnel a folyosón, az én hálószobám nyitott
ajtaja előtt.
– Itt maradsz? – kérdeztem.
– Aludhatok a kanapén, ha gondolod, hogy még szükséged
lesz rám.
– Lehet, hogy idebent lesz rád szükségem. – Hülyén éreztem
magam, mert Darrin zavartan a földet nézte. Teljesen
félreértettem volna az irántam való érdeklődését?
– Nem az, hogy nem szeretném, mert tényleg jó lenne, de az
én olvasatomban ez a helyzettel való visszaélés kategóriájába
tartozik – válaszolta.
Így Darrin a kanapén aludt, arra az esetre, ha szükségem
lenne rá. Arra gondoltam, hogy kimegyek a nappaliba, és
elcsábítom a biztonságos sötétben. De csak a gondolatig
jutottam, mert közben elaludtam.
Írógép kattogására ébredtem. Először azt hittem, reggel van,
mert miféle őrült áll neki kora hajnalban levelet gépelni, de még
csak négy óra volt. Normális körülmények között ráförmedtem
volna Wavyre, de tekintve mindazt, ami történt, ráhagytam.
Már éppen kezdtem megszokni Wavy kopácsolását, amikor
egy hatalmas csattanást hallottam, és felültem az ágyban.
– Wavy? – kiabáltam, de semmi válasz.
Férfihangot hallottam a nappaliból, úgyhogy kipattantam az
ágyból, és kiszaladtam. Darrin állt mezítláb a nyitott bejárati
ajtóban, és az előszoba felé mutatott.
– Wavy épp most... szóval... átsétált itt, és egy írógépet cipelt.
Megkérdeztem, hogy...
Újabb csattanás hallatszott a lépcsőház felől.
Kirohantunk az előszobába, Wavy nevét kiáltottam, de nem
jött válasz, hacsak a fának csapódó fém hangját nem tekintjük
annak, ami a lépcsőházban visszhangzott. Lesiettem a lépcsőn,
Darrin szorosan a nyomomban volt.
Wavy írógépe a lépcső alján hevert, darabokra törve. Ő pedig
ott állt fölötte, és amikor odaértem hozzá, éppen belerúgott a
legnagyobb darabba, amitől az végigcsúszott a padlón.
– Szent ég! Jól vagy? – kérdeztem.
– Nem. – Semmi mást nem mondott, csak lerohant a
következő lépcsősoron, azután a bejárati ajtó nyílt és csapódott
be.
Egy második emeleti lakó kinyitotta az ajtaját, és rám nézett.
– Elnézést kérünk! Ezt eltakarítom innen – mentegetőztem.
– Mi a bánat volt ez? – kérdezte Darrin.
 – Nem tudom.
Összeszedtük az írógép darabjainak nagy részét, és felvittük
őket a lakásba. Nem tudtam, mit kezdjünk velük, úgyhogy
bevittük Wavy hálószobájába, ahol megláttam, mi volt az a
csattanás, amire felriadtam. Wavy láthatóan eldobta az írógépet
a szoba másik végébe, mert a falon jókora sérülést okozott.
– Nem hinném, hogy visszakapjátok a kauciót. – Darrin az
írógép maradványait Wavy íróasztalára borította, és a kezébe
vett egy kettétépett papírlapot.
Wavy nyilván ezen a levélen dolgozott, és emiatt nyírta ki az
írógépet. A letéti számláját kezelő ügyvédnek szólt.

Tisztelt Osher úr!

Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy szíveskedjen
megfogalmazni egy levelet a nevemben ifj. Jesse Joe Barfoot
részére. Mivel a feltételes szabadlábra helyezés kikötései
megtiltják a velem való érintkezés bármely formáját, kérem,
hogy vegye fel vele a kapcsolatot az 1956-os gyártmányú
Harley-Davidson motorkerékpár ügyében, amely 1983 óta a
tulajdonomat képezi.
A motorkerékpár jelenleg a gyámom, Mrs. Brenda Newling
garázsában van. Szeretném, ha Mr. Barfoot birtokba venné a
járművet, amilyen hamar csak lehetséges. Az a kívánságom,
hogy a nevére írassuk a motorkerékpárt, mint ajándéktárgyat,
mivel az én személyes tulajdonomat képezi, és nem része a
letétbe helyezett vagyonnak.
Mivel nem tartom valószínűnek, hogy Mr. Barfoot személyesen
át tudja venni a járművet Mrs. Brenda Newlingtől,
természetesen állni fogom a szállítással kapcsolatban felmerülő
költségeket.
Mellékelem a Garringerben található motoros szaküzlet címét,
amely gondoskodni tud a szállításról, valamint az okmány aláírt
példányát, és Mr. Barfoot jelenlegi címét.
Üdvözlettel:
Miss Wavonna Quinn
 Nem gondolkodtam azon, vajon hány óra lehet, de hogy
őszinte legyek, nem is érdekelt. Kivettem Wavy kis
telefonkönyvét az íróasztalfiókjából, és felhívtam az
unokatesóját, Amyt. Felvette a telefont, kábult és ellenséges
hangon szólt bele, de miután bemutatkoztam, elcsendesedett.
– Minden... vagyis Wavy jól van? – kérdezte suttogva.
– Nem. Nem mondhanám, hogy Wavy jól lenne.
– Mi történt?
– Az történt, hogy most tudta meg, hogy Kellent szabadlábra
helyezték azzal a feltétellel, hogy nem érintkezik vele semmilyen
formában – mondtam.
– Tudom. Legalább százméteres távolságot kell tartania tőle.
Azon kívül, nincs telefonálás, sem levelezés. Wavy tud róla.
– Nem tudott róla! Szerinted elment volna Kellent
meglátogatni, ha ezzel azt kockáztatja, hogy visszaküldik a
börtönbe? – Wavy sok mindent titkolt előlem, de ha ezt tudta
volna, semmiképpen nem megy el Kellenhez. Ez persze
megmagyarázta, hogy a boldog viszontlátás miért hiúsult meg.
– Elment Kellenhez? Miért? – kérdezte Amy.
– Miért? Mert szereti! És te honnan tudtad, hogy kiengedték,
ha Wavynek fogalma sem volt róla?
– Anya mondta. Úgy egy évvel ezelőtt engedték ki.
– Az anyukád? És ő honnan tudja? Tavaly engedték ki? Wavy
tegnapig azt sem tudta, hogy szabadlábon van.
Tisztában voltam vele, hogy ordítok, de legszívesebben
átnyúltam volna a telefonon, hogy jól pofon vágjam Amyt, amíg
végül valami érdemlegeset is mondott. Darrin leült mellém a
kanapéra, és aggodalmas képet vágott. Annyira örültem, hogy
így lát, amikor éppen üvöltözöm.
– Hogyhogy nem tudta? Küldtek egy levelet, hogy
szabadlábra fogják helyezni. Ó, a francba! – Amynek elakadt a
szava, ebből tudtam, hogy kitalálta, amire én is épp akkor jöttem
rá. – Anya címére jöttek a levelek, és nem szólt róluk Wavynek.
– De te tudtad! És soha, egyik leveledben sem említetted? –
kérdeztem. Kellennel kapcsolatban kábé ötpercenként változott
a véleményem, de Wavy szerette, és a nagynénjének nem volt
joga ahhoz, hogy egy ilyen dolgot titokban tartson előtte. És
Amynek sem.
 – Ilyesmikről nem levelezünk. Wavy... a NASA legújabb
űrszondáiról meg a középkori várostervezésről ír. Különben is, a
családban nem beszélünk Kellenről. Egyszerűen nem, és kész.
Te nem tudod, milyen volt, amikor az a dolog történt.
– Azt hittem, Wavy oldalán állsz.
– Úgy is van. De anya azt gondolja, hogy helyesen cselekszik
– mondta Amy. – Te mit tennél, ha azt hinnéd, hogy valaki
molesztálja a tizenhárom éves unokahúgodat?
– De már nem tizenhárom éves, és fogalmatok sincs róla,
hogyan hat ez rá! Azt hitte, hogy együtt lesznek! Még most is
szereti! – Normális körülmények között ekkor már elsírtam
volna magam, de tele voltam jogos felháborodással, úgyhogy
amikor Amy szipogni kezdett a vonal másik végén, nem volt
bennem semmi együttérzés.
– Wavy jól van? – kérdezte Amy.
– Nincs. Vagy öt órán keresztül majd’ kisírta a szemét, aztán
elrohant itthonról, az isten tudja, hová. Nem tudom, hol lehet,
és hogy mikor jön haza. Úgyhogy, ha megtudsz róla valamit, légy
szíves, értesíts!
Nem vártam meg Amy válaszát, csak letettem a telefont.
– Megkeressük? – kérdezte Darrin. Megszorította a kezemet,
amin meglepődtem, mert észre sem vettem, mióta fogjuk
egymás kezét.
– Nem, ha mozgásban van, akkor nem lesz baja. El sem tudod
képzelni, milyen borzalmakat élt már át.
– Ha akarod, elmegyek, hogy egy kicsit tudjál aludni.
– Túlságosan éber vagyok ahhoz, hogy visszaaludjak –
feleltem.
Darrin haja összeborzolódott, miközben a kanapén aludt, és
máris kezdett kiütközni rajta a borosta. Amikor
megismerkedtünk, kölyökképűnek tűnt, de alapos borotválkozás
nélkül valahogy férfiasabb jelenség volt. Közelebb húzódtam, ő
pedig átölelt.
– Igen, szerintem én sem tudnék aludni – mondta.
Az jutott eszembe, milyen közel voltam, hogy feláldozzam a
méltóságomat Joshua szépségének az oltárán, és gondos
számvetést készítettem Darrinról. Egyedülálló, tanul, és mellette
dolgozik is. A semmiből bukkant elő a kedvemért, és még
mindig itt van. Ha elegem van belőle, hogy újra meg újra
összetöri valaki a szívemet, az nem elég, hogy felhagyjak az
önimádattal, hanem fel kell hagynom a hozzám hasonló,
önimádó pasik hajkurászásával is. Előrehajoltam, hogy ha úgy
alakul, meg tudjon csókolni.
– Lehet, hogy mindketten tudnánk aludni egy keveset, ha
együtt bújunk ágyba – mondtam. Ha ismét előhúzta volna a
visszaélés-kártyát, nemigen tudtam, volna megbocsátani neki,
de akkor – csodák csodája – megcsókolt.

Hát persze hogy nem aludtunk el hajnalig! Csak nagy sokára

szundítottam el Darrin karjai között, ám akkor meghallottam,
hogy nyílik a bejárati ajtó. Gondoltam, felkelek, és megnézem,
mit csinál Wavy, de meztelen voltam, és olyan kényelmesen
elhelyezkedtem, hogy inkább az ágyban maradtam. Tompa
puffanást hallottam, a bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott.
Pár perc múlva újra nyílt az ajtó, és újabb puffanás hallatszott.
Felöltöztem, és kimentem a nappaliba, ahol nagy halomba
gyűltek a vastag könyvtári könyvek a dohányzóasztal mellett.
Felvettem egy kék, bőrkötéses Állami büntető törvénykönyv
1981-től napjainkig, XXIV. kötet feliratú könyvet. A gerincére
ragasztott cédulán ez állt: „JOGI HIV. Nem terj.”
Miközben azon töprengtem, mit jelenthet ez, Wavy bejött, és
újabb könyveket hozott, amelyek majdnem az álláig fel voltak
tornyozva. Ledobta őket a többi kötet mellé, és végigment a
folyosón, egyenesen a hálószobájába.
– Ezek a kézikönyvek a jogi könyvtárból valók? – kiabáltam.
– Nem lehet őket kikölcsönözni, igaz?
– A könyvtáros dohányzik.
– Bementél a jogi könyvtárba, belopóztál a könyvtáros
mellett, aki cigarettaszüneten volt, és könyveket loptál?
Szinte hallottam, ahogy megrántotta a vállát.
Spirálfüzettel és tollal a kezében tért vissza, kezébe vette a
legfelső kötetet, és a konyhaasztalra tette. Úgy nézett ki, mint
bármely más házi dolgozat előkészületei. Wavy végighúzta a
mutatóujját a tárgymutatón, majd kinyitotta a könyvet, és
olvasni kezdte. Néha abbahagyta az olvasást, és jegyzetelt.
Ráhagytam a dolgot, és visszafeküdtem.
Amikor Darrinnel végre felkeltünk, Wavy még mindig
dolgozott. A konyhaasztalnál ült, úgyhogy őt kerülgetve
készítettem a reggelit. Izgultam, milyen kínos lesz a helyzet, de
Wavy csak köszönt Darrinnek, és arrébb tett pár könyvet, hogy
legyen hol ennünk. Az igazat megvallva, egyedül én éreztem
magam kényelmetlenül, és csak azért, mert próbáltam kitalálni,
mi a helyzet Wavyvel kapcsolatban. Az előző napi teljes
megsemmisülést lázas tevékenység váltotta fel, de vajon mi
hajtotta? Nem vette vissza a gyűrűt, és a helyén egy csíkban
halványabb volt a bőre.
Amikor Wavy kiment a fürdőszobába, átnyúltam az asztalon,
és felkaptam a füzetét. Az első lap tetején ez állt:
„Kapcsolattartás megvonása”. Alatta pontokba szedett
felsorolás: A bírói rendelkezés lejárata. Automatikus KTM
közvetlen ítélet esetén. Feltételes szabadlábra helyező bizottság
által elrendelt. Ügynökség által elrendelt. Ítélkező bíró által
elrendelt.
A következő oldal címe ez volt: „Feltételes szabadlábra
helyező bizottság által elrendelt KTM feloldásának menete.” Az
alcímek különböző eseteket soroltak fel a következő oldalakon,
amelyek arra vártak, hogy Wavy jegyzetei megtöltsék őket.
 13

WAVY

1990 júniusa

EGYPÁR NAPPAL UTÁNA még fel tudtam nyúlni magamnak az

ujjammal, és megtaláltam azt a fájó pontot, ami Kellen után
maradt. Néhány nap alatt lelohadt a dagadt csuklóm, és csak a
véraláfutás maradt az ujjai nyomán. Aztán az is elmúlt.
Beletettem a gyűrűt abba a bársonydobozkába, amit az
ékszerboltos hölgytől kaptam, mert nem tudtam tovább viselni.
Kellen visszavetette velem a gyűrűt, de nem húzta rá az ujjamra.
Tehát nem eljegyzési gyűrű volt. Amikor a számhoz érintettem,
nem volt több puszta kőnél. Akkora volt a különbség, mint az
atmoszférán átsuhanó meteor és a porban heverő meteorit
között.
Nem bántam meg, hogy az elektromos írógépemet lerúgtam a
lépcsőn. Brenda nénitől kaptam a gimis ballagásomra, és az
ajándékok mindig elfoglalnak valamennyi helyet az ember
szívében. És nekem most másra kellett az a hely. A
spanyoldolgozatomat az egyetemen fejeztem be a számítógépen.
A leveleim számára ott volt a hagyományos Underwood írógép,
amin még a nagyi tanított gépelni. Katonai zöld volt, és
majdnem hat kilogrammot nyomott. Kifogástalanul működött,
ugyanakkor nagyi nem foglalta fölöslegesen a helyet a
szívemben.
Amikor Renee éppen nem panaszkodott, hogy verem az
írógépet, akkor idegesen keringett körülöttem. Nem tudom,
mit gondolt: ha túl sok időre magamra hagy, betépek a
hibajavító folyadéktól? Vagy talán azt hitte, hogy azt
csinálom, amit csináltam: mindennap írtam Kellen pártfogó
tisztjének, egészen addig, amíg a felettese vissza nem írt.

Tisztelt Miss Quinn!

Elnézést, hogy késve válaszolok a leveleire. Ami a kérdését illeti:
Jesse Joe Barfoot ideiglenes szabadlábra helyezésének
feltételeit nem a mi irodánk szabta meg. Ebből következik, hogy
nem változtathatunk a kapcsolattartás megvonásán. A
szabadon bocsátás feltételeit az ítélkező bíró állapította meg.
Megváltoztatásuk érdekében hivatalos fellebbezést kell
benyújtania a kerületi bírósághoz, amely az ítéletet meghozta.
Üdvözlettel: James Teeter

– És most mi lesz? – kérdezte Renee.

– Hivatalos fellebbezés a kerületi bírósághoz.
Kinyitottam a harmonikás irattartómat, betettem a levelet
az egyik rekeszbe, és előhúztam egy J-319-7-es űrlapot.
Védelem és
kapcsolattartás megvonása elrendelésének módosítása.
Befűztem a lapot az öreg Underwood írógépbe.
– Hűha! Külön nyomtatvány van rá? – kérdezte Renee.
Megigényeltem az űrlapot, még mielőtt tudtam volna, hogy
szükségem lesz rá, ugyanúgy, ahogy kikértem Kellen végső
ítéletének másolatait a kerületi bíróságon. Azokat is kiváltottam,
hogy biztos mindent helyesen vezessek rá az űrlapra.
Rosszul voltam attól, hogy Kellent olyan néven emlegették,
amit soha nem szeretett: ifjabb Jesse Joe Barfoot. Elvették a
személyazonosságát, és nem hagyták, hogy kilépjen az apja
árnyékából. Nem Kellen volt az egyetlen, akit a feljegyzések
tanúsága szerint megfosztottak a személyazonosságától. Ahol
csak megjelentem, én voltam a WLQ-ként szereplő kiskorú
áldozat. Meg akartak védeni, természetesen, pedig nem kértem
belőle. Ezt bele is írtam abba a kis kockába az űrlapon,
amelyben meg kellett indokolni, miért kérem a kapcsolattartás
megvonásának érvénytelenítését. Nincs szükségem a bírósági
határozat általi védelemre, mivel a vádlott semmilyen veszélyt
nem jelent rám nézve.
– Nem szerettél volna ügyvéd lenni? – kérdezte Renee,
miközben gépeltem.
– Soha – válaszoltam. Végiggondoltam, milyen jogászokat
ismertem eddig életemben, és egyiküktől sem irigyeltem az
általuk eljátszott szerepet.
Egyedül mentem el Garringerbe, hogy benyújtsam a
fellebbezést, és kifizessem az ötvendolláros ügyintézési díjat.
Azután vártam, hiszen már évek óta csak vártam. Renee arról
beszélt, hogy a következő nagy találmány az elektronikus posta
lesz, de számomra még mindig az a horpadt postaláda volt az
isten, ami a házunk előcsarnokában állt. Mindennap
imádkoztam hozzá, hogy találjak benne egy levelet
Donaltől, vagy bárkitől, aki tudja, hol van az öcsém. Azért is
imádkoztam, hogy találjam meg benne a kerületi bíróság
válaszát.
Azon gondolkoztam, ilyen lehetett-e az élete Kellennek,
miután felírta Liam telefonszámát a karomra. Amikor ott ült
egymagában, folyt a vére, és várta, hogy visszajöjjek – vajon az
az idő egy hónapnak tűnt-e számára? Vagy még többnek?
Esetleg reménytelennek tűnt az egész?
 14

KELLEN

1990 júliusa

AZ ELSŐ HÉTEN ABBAN AZ ÓCSKA MOTELBEN LAKTAM, ahol

megszálltam, ha Beth unokái látogatóba jöttek. Júniusban pedig,
amikor jó idő volt, nagyrészt egy kempingben, ahol felvertem a
megmaradt katonai készletek boltjában vásárolt sátramat. Arra
emlékeztetett, hogy Wavyvel kint aludtunk a szabad ég alatt, és
éppen az emlék miatt, meg a nyári hőség miatt is letettem a
dologról. Még néhány éjszakát töltöttem egy motelban, aztán
összeköltöztem Craiggel, az egyik munkatársammal a
műhelyből. Viszont Craig felesége várandós volt, és nem vette
szívesen, hogy náluk vagyok, amikor Craig nincs otthon.
Augusztus közepére újabb lepukkant motelben találtam
magam, és dolgoztam, amennyit csak tudtam, hogy csak aludni
kelljen oda mennem.
Éppen egy Toyota motorházteteje alatt szöszmötöltem,
amikor valaki megszólalt a hátam mögött, hogy „Jesse!”. Beth
volt az, új, vöröses színűre festett hajjal, kezében a
baseballütőmmel. Nem csodálkoztam volna, ha rám húz vele egy
jó nagyot, de csak annyit mondott:
– Ezt nálam felejtetted. Lehet, hogy szükséged lesz rá, meg a
télikabátodra is.
A pihenőhelyiségünk mindössze egy öltözőszekrényekkel
telezsúfolt fülke volt, valamennyire mégis szeparált volt,
úgyhogy oda hívtam be Bethet. Beraktam az ütőt meg a kabátot
a szekrényembe, és kiszámoltam háromszáz dollárt a tárcámból.
– Köszönöm, hogy elhoztad a holmimat. Ezt a májusi lakbérre
meg a villanyszámlára adom – mondtam.
– Csak egy hétig laktál ott.
– Igen, de azért tartozom neked a lakbérrel.
Elvette a pénzt, és betette a táskájába. Azután rám nézett,
amiből tudtam: várja, hogy mondjak valamit.
– Nézd, nagyon sajnálom, ami történt. Tudom, hogy
szemétség volt tőlem. Ha gondolkoztam volna...
– Vége van? Vagy még mindig megszegitek a szabályokat? –
kérdezte Beth.
– Nem. Azóta nem találkoztunk.
– Ha vége van, visszajöhetnél. Azt nem tűröm, hogy
megszegd a szabályokat, de ha megígéred, hogy örökre vége,
megpróbálhatnánk újra. – Biztos nem válaszoltam elég gyorsan,
mert felállt, és a vállára vetette a táskáját. – Úristen! Nem
hiszem el, hogy azt gondoltam, szeretnél még egy esélyt!
– Nem mehetek vissza, mert semmit nem ígérhetek. Ha Wavy
holnap megjelenik, ugyanazt fogom csinálni. Beleszerettem,
amikor először megláttam, és most is szeretem.
– Szerelem első látásra, mi? – horkant fel Beth. – Hány éves
is volt?
– Nyolc.
– Hát ez durva!
Mondott még egy csomó szemétséget. „Inkább maradtál
volna a börtönben, ha így akarsz élni!”, meg azt, hogy „az egész
hátralevő életedet lehúzod a vécén egy olyan lány miatt, akivel
soha nem lehetsz együtt”. Mintha én nem a halálomat kívántam
volna. Mintha nem gondolkoztam volna azon, hol szerezhetnék
egy pisztolyt, hogy megoldjam az egész problémát. Majdnem
olyan sokat gondolkodtam ezen, mint azon, hogy megszegem a
szabályt, és elmegyek Wavyhez.
Miután Beth kiadta magából ezeket, megkért, hogy költözzek
vissza hozzá. Beleegyeztem, de csak lakótársnak. Be kellett
segíteni neki a lakbérbe, nekem meg olyan hely kellett, ahol
ellehetek anélkül, hogy a pártfogó tisztem belekötne.
Jobb lett volna egyedül lakni, de így legalább Beth nem feküdt
mellettem éjszaka, és nem beszélt lyukat a hasamba, amikor egy
kis csendre vágytam. Nem piszkálhatott a dezodorom, a
frizurám meg a tetkóim miatt. Persze továbbra is megtette, de
nem figyeltem oda rá.
Az volt az igazi különbség, hogy Beth nem nyúlhatott a
farkamhoz, és nem mondhatta, hogy „Kapcsold ki a tévét, és
menjünk át a hálószobába!”, ha akartam, ha nem. Nem hiszem,
hogy ez ment volna. Így már nem, hogy Wavy beleégett az
agyamba. Néha, amikor éjjel értem haza a melóból, és
bementem a konyhába, csak arra tudtam gondolni, ahogy ott állt
a széken, és meztelenre vetkőzött, csak a csizmája maradt rajta.
Ahogy végigsimított a kezével. Egy nő sem nézett rám úgy, mint
ő, és nem is ért hozzám úgy senki. Mintha kívánt volna, mintha
lehetett volna engem kívánni.
Legtöbbször csak arra tudtam gondolni, hogy eljött hozzám,
és nekem adta magát. Annyi tisztesség sem volt bennem, hogy
előre szóljak: nem lehetünk együtt. Annyira kívántam, hogy vele
legyek. Még mindig ugyanaz a fickó voltam, aki hagyta, hogy
Wavy kiverje neki, amikor alig volt még tizenhárom.
 15

RENEE

1990 augusztusa

ODÁIG FAJULT A DOLOG, hogy Wavy azt sem engedte, hogy én

nézzem meg a postaládát. Ha én mentem le a levelekért,
gyakorlatilag letámadott, amikor visszaértem, és kikapta a
kezemből a leveleket.
– Jó, hogy nem várok szerelmes levelet – mondtam,
miközben átfutotta a szórólapokat és a számlákat.
– Nem kell neked szerelmes levél. – A kezével dobolt a
konyhaasztalon, hogy utánozza az ágyam fejtámlájának a
hangját, ahogy a falnak ütődik, de tudtam: nem sajnálja tőlem,
hogy Darrinnal szórakozunk.
Három héttel később Wavy megkapta a választ. Vagyis az
egyik választ. A benyújtott űrlap másolata volt, az alsó rubrikát
kézzel töltötték ki. Kipipálták azt, hogy: „Az ügyben nem került
sor meghallgatásra.” A következő rubrikában ez állt: „Az iratok
és a bizonyítékok áttekintése után a bíróság elrendeli, hogy a
fent megjelölt Védelem és kapcsolattartás megvonásának
elrendelése, amely 1983. szeptember 9-én lépett hatályba,
módosításra kerül a következőkben:”, és valaki kézzel beleírta,
hogy: NINCS módosítás. A rendelkezés hatályban marad.
Ugyanaz a személy írta alá az űrlapot: C. J. Maber bíró.
– A bíró nemet mondott? Nemet mondott? A rohadt seggfej!
– Annyira bepipultam, hogy el sem tudtam képzelni, milyen
dühös lehet Wavy. Nem csodálkoztam volna, ha széttépi az
űrlapot, vagy lehajítja a lépcsőn az írógépet, de nem tette meg.
Vagy egy percen keresztül bámulta az űrlapot, és a fogát
csikorgatta. Azután leült, befűzött egy lapot az írógépbe, és írni
kezdett:

Tisztelt Bíróság!

Wavy, szokásától eltérően, rövid és udvarias levelet írt, csak

azt kérte, hogy találkozhasson a bíróval. Mivel nem kapott
választ, a levelek száma meghatványozódott. Már a puszta
mennyiség miatt is aggódni kezdtem, mert vajon hol van az a
pont, amitől kezdve zaklatásnak minősül, ha valaki naponta
írogat a bírónak? Arra az esetre, ha megjelennének a zsaruk,
Wavy legalább visszavitte a titokban kicsempészett jogi
szakkönyveket a könyvtárba.
Nem voltam otthon, amikor megjött a levél, de tudtam, hogy
valami nagy dolog történt, mert Wavy feldúlta a lakást, mire
hazaértem a szemeszter első órájáról. A szekrényéből a ruhák
felét kidobálta a kanapéra, és amint beléptem, a kezembe
nyomta a levelet. Nem is a bíró írta, hanem a titkára, és
mindössze ez volt benne:

Maber bírónő várja Önt augusztus 15-én, szerdán, reggel

8 órakor. A bírónőnek tárgyalása van 9 órakor, tehát
kérem, pontosan jelenjen meg.

Nem egészen harminchat óránk volt, hogy Wavy felkészüljön

a találkozásra a bírónővel, és a csajnak egy szekrényre való
szimpla, semmilyen ruhája volt, négy pár cipője, két pár
csizmája, egy pár papucsa meg egy pár teniszcipője volt a
tornaórákra – ez utóbbiról biztosan tudtam, hogy a
gyerekcipőosztályon vásárolta. Vagyis, ha segíteni akartam
Wavynek a felnőttes megjelenés kialakításában, a nulláról kellett
kezdenünk.
Nem tudom, mennyit aludt Wavy aznap éjjel, de másnap kora
reggel kocsiba ültünk, és bementünk a városba, hogy odaérjünk,
mire kinyitnak az üzletek. A klasszikus kosztüm ötletét egy órán
belül el kellett vetnünk, mert Wavy méretében nem lehetett
kapni. Egy tengerészkék gyapjúszövetből készült iskolai
egyenszoknya mellett döntöttünk, de semmi más nem volt a
Macy’s áruház lányruhaosztályán, amit ne kislányoknak szántak
volna. A pénztáros ajánlott egy bizonyos „luxus nőiruha-üzletet”,
ahol kis méreteket is tartanak. Az a fajta elegáns hely volt, ahol
az anyukám imád vásárolni. Wavy júliusban betöltötte a
huszonegyet, úgyhogy ki tudott állítani csekket a letéti számlája
terhére anélkül, hogy bárkitől engedélyt kellett volna kérnie.
Máskülönben el tudtam képzelni, hogy reagálna a nagynénje
arra, hogy Wavy majdnem négyszáz dollárt dobott ki egy extra
kisméretű selyemblúzra és egy 37-es olasz, kígyóbőr, hátul
pántos körömcipőre. Anya egyszer azt mondta Wavyről, hogy
„alig két lépésre van a lakókocsiparktól”, úgyhogy nagyon
vártam, hogy elmesélhessem neki: az elegáns cipők tekintetében
egy az ízlésük.
Otthon Wavy kiöblítette a hajából a zselét, és a tüsifrizura
helyett hullámosra sütöttem be a haját. Megmutattam, hogyan
borotválja le a lábát, bár nem volt rá szüksége. Nem is látszott a
szőr a lábán.
– Elvi kérdés – mondta Wavy. Ha a felnőtt nők borotválják a
lábukat, Wavy is leborotválja az övét.
Aztán megtartottuk az egyetlen lehetséges főpróbát. Szoknya,
blúz, melltartó, bugyi, cipő. Megtanítottam a magas sarkúban
járni, és miután egyszer le tudott menni benne a lépcsőn, és tett
egy kört a háztömb körül, hivatalosan felnőtté nyilvánítottam.
Szerdán, mielőtt megvirradt volna, három próbasminket
készítettünk. Először idegesítette, hogy az arcához érek. A
második kudarc annak volt az eredménye, hogy Wavy egészen
zavarba ejtően nézett ki teljesen kisminkelve: mint egy
gyermekprostituált. Végül nagyon egyszerűre vettük a figurát:
rúzs és szemhéjfesték. Mire elindultunk Garringerbe, feljött a
nap, és Wavy, ha nem is egészen felnőttnek, de legalábbis
felnőttesnek hatott.
 16

C. J. MABER BÍRÓNŐ

EMLÉKEZTEM AZ ÜGYRE, BÁR TÁRGYALÁSRA NEM KERÜLT SOR. Nem

volt gond, hogy Barfoot azelőtt két különböző esetben is állt
előttem, testi sértés vádjával. Maradandó benyomást tett rám.
Lobbanékony természetű óriás volt, mégis sikerült szelíd birka
módjára viselkednie a bíróság előtt. Ki sem nyitottam az aktáját,
mielőtt elutasítottam volna a kapcsolattartási tilalom
visszavonását.
Amikor elkezdtek jönni a levelek, belenéztem az aktába, hogy
felfrissítsem az emlékezetemet. Továbbra sem éreztem
hajlandóságot a Miss Quinnel való találkozásra, de
tapasztalatból tudtam, hogy egyes embereket nem lehet lerázni.
Nem tágítanak, amíg bele nem egyezem a beszélgetésbe.
Miss Quinn pontosan érkezett az irodámba, és örömmel
láttam, hogy komoly fiatal hölgy lett belőle. Nem volt türelmem
a sírdogáló meg a kiabáló nőkhöz, az olyanok szégyent hoznak az
egész női nemre. Miss Quinn higgadt és jól öltözött volt, de a
korát lehetetlen lett volna megállapítani, ha nem tudom előre.
Mivel Barfoot beismerő vallomást tett, soha nem néztem meg
magamnak a lányt, így nem láttam, mennyire kicsi és törékeny.
Őszintén szólva, ha láttam volna, tíz évnél többre ítélem
Barfootot.
Hellyel kínáltam. Leült a székre, és elővett egy aktatáskát. Az
ilyenekben mindig fényképalbum van, amivel meg akarják
lágyítani a szívemet.
– Miss Quinn, szólíthatom Wavonnának?
 – Wavy – felelte.
– Akkor hát, Wavy. Feltehetek néhány kérdést? – Szeretek
olyan dolgokra rákérdezni, amit eszük ágában sem volna
elmondani. Leginkább azt akartam megértetni velük, hogy
fontosak a számomra. Hogy rájöjjenek: olyan érték van bennük,
amihez semmi köze a szeretett férfinak. Egyesek elvesztették a
türelmüket, a tárgyra akartak térni, de sokuk életében
valószínűleg én voltam az első hivatalos személy, aki érdeklődést
tanúsított irántuk. Wavy nem volt türelmetlen, de a figyelemre
sem volt kiéhezve. Megkérdeztem, tanul-e még, vagy dolgozik,
és ő mindkettőre igennel felelt.
– Asztrofizikát – válaszolta, amikor megkérdeztem, mit tanul.
Tehát okos lány.
– Tudom, hogy azért jött ma ide, hogy meggyőzzön, vonjam
vissza a kapcsolattartási tilalmat, amely Mr. Barfoot ítéletével
egyidőben lépett életbe, de az ön jelenléte a bizonyíték rá, hogy
akkor helyesen döntöttem, és továbbra is ez a helyes eljárás.
– Ez nem tisztességes. – Nem vágott a szavamba, de valahogy
közbeszúrta ezt a három szót, amikor levegőt vettem. – A
távoltartással engem akartak megvédeni, de nekem nincs
szükségem védelemre. Szeretem őt, és engem büntetnek vele,
pedig semmi rosszat nem tettem.
Egy pillanatra elállt a szavam, de nem azért, amit mondott,
hiszen már több száz nőtől hallottam ugyanezt, hanem a hangja
miatt.
Fátyolos, hihetetlenül halk hangon beszélt, de nem félénken.
Bármikor félbeszakíthattam volna, mert ehhez a kis beszédhez
vagy féltucatszor vett levegőt.
Egy pillanatra elhallgatott, a keresztbe tett lábát leeresztette,
és a táskáért nyúlt. Ahogy sejtettem, elővette a szívbemarkoló
fotóalbumát. Vagy legalábbis egy szívbemarkoló fényképet. Mr.
Barfoot, Wavy, meg egy öt-hat év körüli szőke kisfiú volt a
képen. Mindhárman mosolyogtak. Mr. Barfoot készítette a
képet, maguk elé tartva a kamerát. A képen természetesen
boldogok voltak, és egy családnak néztek ki. Az ilyen képeknek
ez volt a lényegük.
– Ez az én családom. A kisöcsém, Donal és Kellen. Nem
Barfoot. Az igazi családom. Maga segíthet egyesíteni – mondta
Wavy.
– Valahogy többet vártam egy magafajta, nyilvánvalóan
értelmes lánytól.
Wavy szeme összeszűkült, és láttam, hogy inkább
feldühítettem, mint felráztam.
– El sem tudom mondani, hány önhöz hasonló nővel van
dolgom, Wavy. Olyan nőkkel, akik beleszerettek valakibe, és azt
hiszik, hogy ettől a férfinak joga van bármit megtenni velük. A
legtöbben családon belüli erőszak áldozatai, de látom, hogy
önnel kapcsolatban más a helyzet. Viszont amit Mr. Barfoot tett
önnel, legalább annyira ártalmas, ha ugyan nem ártalmasabb.
Ezek a nők eljönnek hozzám, sokszor miután évekig vártak a
férjükre, barátjukra, vőlegényükre, a gyerekeik apjára, hogy
kihozzák őket a börtönből. Eljönnek hozzám, és könyörögnek,
hogy újra együtt lehessenek azzal a férfival, akit szeretnek. Aki
felpofozta, megverte, összerugdosta, sőt talán még meg is
erőszakolta őket. A férfi nehéz gyermekkorát okolják, vagy a
kábítószert, vagy az alkoholt, vagy egy másik nőt, vagy a
háborút. Hoznak magukkal egy fényképalbumot, ahogy ön is,
képeket mutatnak boldogabb időszakokról, és azt kérik,
egyesítsem újra a családjukat. Azért mondom el ezeket, mert úgy
gondolom, elég értelmes ahhoz, hogy felfogja a döntésem
indokait. Hogy megértse: jól tettem, hogy megvédtem önt. És
nem csak gyermekként, de attól is megvédem, hogy most hibát
kövessen el.
– Ott volt, amikor az apám ezt tette velem? – Az ujját az alsó
ajkára tette, egy régi, halványan látszódó forradásra.
– Természetesen nem voltam ott, hogy megvédjem azoktól a
sérülésektől, amiket az apja okozott. De ez nem mond ellent
annak, hogy...
– Kellen megvédett engem – válaszolta. Mindig volt olyan
történetük, amikor a férfi valami jót tett velük.
– Nézzen magára! Végzős egyetemista, jó és sikeres élet
lehetősége áll ön előtt. Ha visszamegy Mr. Barfoothoz, aki
nemcsak hogy kihasználta önt gyermekkorában, de ráadásul
kibukott a középiskolából, és testi sértésért megbüntették, mit
gondol, mi valósul meg ebből a lehetőségből?
– Hat éven keresztül ő hordott az iskolába. Állta az iskolai
költségeimet. Reggel elvitt az iskolába, délután értem jött. Hat
éven át. Senki más nem törődött velem. Most is az ő pénzéből
fizetem a tandíjamat. Tőle kaptam ezt a lehetőséget – mondta.
– Miss Quinn, készülnöm kell a tárgyalásra. Szívből kívánom
önnek a legjobbakat. Még Mr. Barfootnak is. De
mindkettőjüknek az lenne az érdeke, hogy külön-külön a saját
jövőjükre koncentráljanak, és ne azon keseregjenek, ami elmúlt.
– Mindig az volt a legnehezebb, hogy távozásra bírjam őket.
Nem voltak hajlandók feladni. Küzdeni akartak. Talán azt hitték,
hogy annak a bizonyítékát akarom látni, hogy mennyire szeretik
azt a férfit, aki bántalmazta őket.
Wavy azonban csak felállt, és vette a táskáját. Amikor vissza
akarta venni a fényképet, amit az asztalomra tett, egy kicsit
tétovázott.
– Az ön családja? – kérdezte. S mielőtt megakadályozhattam
volna, átnyúlt az asztalon, és felemelte a bekeretezett fényképet,
amelyet mindig magam előtt tartottam. Régi fotó volt, a
gyerekeim még kicsik voltak, és a férjemmel soványabbak
voltunk, és sötétebb volt a hajunk.
– Igen.
A fényképről átvándorolt a pillantása rám. Zavarba hozott az
átható tekintete, megláttam benne, minek szánta: vádolt engem.
– A maga családja valódi, de az enyém nem? Valódi emberek,
valódi érzésekkel, de az én családom nem... – kifogyott a
szuszból, és nagyot nyelt – ...nem valódi maga szerint. Azt
gondolja, csak szereplő vagyok egy történetben. Azok a nők,
akikről beszél, magának nem valódi emberek. Hanem ostoba
nőszemélyek. Ostoba fotóalbumok. Csak maga. Maga az okos.
Maga tud okosan dönteni. Helyettünk.
Valósággal zihált, és mivel láttam, hogy remeg a kezében a
kép, hátragurultam a székemmel az asztaltól. Jó párszor voltam
már meleg helyzetben, de fizikai összetűzésbe soha senkivel nem
kerültem. Mindig nyitva hagytam az ajtót, hogy ha komolyra
fordul a dolog, a törvényszolgák meghallják, de Wavy olyan
elfojtott dühvel beszélt, hogy senki nem vette észre.
– Kérem, ne izgassa fel magát! Tényleg indulnom kell a
tárgyalóterembe. – Felálltam, és megkerültem az íróasztalt. A
családi képem ugyan még a kezében volt, mégsem próbált
megállítani, úgyhogy kidugtam a fejemet a folyosóra, és intettem
a törvényszolgának.
– Edward, lenne szíves kikísérni Miss Quinnt?
Letette a képet, és kiment Edward után, de elmenőben még
felemelte a hangját:
– Én valódi vagyok! Olyan valódi, mint maga. És a családom
is pont olyan valódi, mint a maga családja – mondta.
 17

WAVY

A DÉLUTÁNI ÓRÁMRA VISSZA KELLETT ÉRNEM NORMANBE, de amikor

elhaladtam a régi kőfejtő bejárata előtt, ahol a Barracudával
versenyeztünk, úgy tűnt, lelassul a Föld forgása. A napkorong
egy helyben lebegett az égbolton, miközben megfordultam a
kocsival, hogy visszamenjek Garringeren keresztül. Régen igazi
nagyvárosnak tartottam, de most egy szempillantás alatt magam
mögött hagytam, és máris úton voltam Powell felé.
Végighajtottam a Fő utcán, és közben úgy éreztem magam,
mintha egy kísértethistória szereplője volnék, csak azt nem
tudtam, ki a kísértet: én vagy egész Powell megye? A belváros
nagyjából megmaradt olyannak, ahogyan az emlékezetemben
élt, talán pár üzlet tátongott üresen, de a barkácsbolt
kirakatában ugyanolyan szerszámok voltak, és a Shop ’n Save
cégtábláját elverte a jégeső. Lekanyarodtam a Fő utcáról, ahol a
Cutcheon Kismotorszerviz ablakába kiragasztott, megsárgult
füzetlap hirdette Mr. Cutcheon kézírásával, hogy „Határozatlan
időre zárva”.
Kellen házában voltak lakók, de elhanyagolták a házat. Senki
nem festette ki utánunk, és a garázs düledezett. Ahogy
elmentem a ház előtt, az előkertből két láncra kötött kutya
megugatott.
Miközben kihajtottam a városból, kikapcsoltam a légkondit,
és letekertem az ablakot. Csak úgy dőlt a kocsiba a hőség és a
por, de az arcomba csapó szél legalább a motorozásra
emlékeztetett.
Sandy lakókocsijának a helyén egy dupla mobilház állt, de
szerintem a lakói tényleg gazdálkodtak, mert traktorok
parkoltak a kocsiszín mellett. A mezőn legelésző marhák utánam
fordultak, és szelíd, barna szemükkel bámultak rám, amíg
elhaladtam mellettük. A farmház előtti bejáró olyan rossz
állapotban volt, hogy az úton kellett leparkolnom, és miközben
gyalog mentem a házig, kavics ment a gálacipőmbe.
A lonc indái felkúsztak a verandára, és a súlyuk miatt a
padlásablak alatt beomlott a lugas. A szúnyoghálós ajtót ide-oda
mozgatta a szél, és a konyhaajtó résnyire nyitva volt. Amikor ott
laktunk, nem volt kulcs a konyhaajtóhoz, úgyhogy a rendőrök
egyszerűen behúzták maguk mögött. Bárki be tudott menni, még
én is.
Azóta nem voltam bent a házban, amióta azon a júliusi napon
Donallel elindultunk Brenda néniékhez. Nem engedte, hogy
visszajöjjünk. A konyha padlóján Val barnás vére éktelenkedett,
ami az ott lakó idegenek által felvert portól megszürkült.
Vandálok járhattak ott, mert az asztalt és a székeket elégették a
nappaliban lévő kandallóban. Üvegeket hagytak maguk után, és
festékspray-vel összefújkálták az ebédlő falait. Az emeleti
szobámból Brenda néni csak a nagyi készítette takarót vitte el.
Tulsába vitte, és elrakta valahová, mert túl értékes családi
örökség volt, nem használhattuk. Otthagyta a kis fekete-fehér
tévét, aminek valaki betörte a képernyőjét.
A koszos hálózsákok meg az óvszeres zacskók arról
árulkodtak, hogy idegenek feküdtek abban az ágyban, ahol
egymás mellett fekve annyi éjszakát töltöttünk el Kellennel.
Visszamentem a konyhába, és megálltam azon a helyen, ahol
Val meghalt. Pár lépéssel odébb csókolt meg először Kellen.
Behúztam magam mögött a konyhaajtót, és átmentem a
nyikorgó verandán a lépcsőhöz. A gyomoktól felvert ösvényen
sétáltam a kocsimhoz, és elértem a mészkőből épült lépcsőt,
amelyre Kellen leült a balesete után.
Tévedtem: nem lassult le a Föld forgása. Úgy haladt tovább a
pályáján, ahogy szokott, és már estébe fordult a délután.
Nyugaton a Vénusz és a Jupiter ragyogott a lenyugvó nap
társaságában. A Magellán űrszonda néhány nappal azelőtt érte
el a Vénusz felszínét, és képeket kezdett küldeni a Földre. Az
Orion a horizont alatt pihent őszig, akkor majd a mezők fölé
emelkedik, de csak a tehenek fogják látni.
Aztán eszembe jutott a távoli Voyager-1 és -2. Abban az évben
lőtték fel őket, amikor Kellennel találkoztam, és mostanra
elérték a Naprendszer peremét. Bár a számítógépes
programjukat kikapcsolták, mégis tovább haladnak. A NASA
szerint huszonöt év múlva kilépnek a helioszférából, és elérik a
csillagközi teret. Még háromszázezer év, és a Voyager-2 elérheti
a Szíriusz csillagot, de soha többé nem tér vissza a Földre.
Pontosan így éreztem magam, miközben a bejárón sétáltam a
kocsim felé: haladok előre az űrben, de soha nem fogok
hazatérni.
Órákkal később, amikor otthon mentem felfelé a lépcsőn, még
mindig úgy éreztem magam, mint a Föld vonzásából elszabadult
műhold. A lépcső tetején Renee kinyitotta a lakásunk ajtaját.
– Wavy! Te jó ég, hol voltál? – kiáltotta.
Ahogy a közelébe értem, magához vonzott, akár egy csillag.
– Maber bírónő telefonált. Arra kért: „Mondja meg Miss
Quin-nek, hogy igaza van! Ő is éppen olyan valódi, mint amilyen
én vagyok!”
 18

KELLEN

1990 szeptembere

BETH ÚGY NYAGGATHATOTT A KOLESZTERINSZINTEM MIATT, ahogy

csak neki tetszett, én azért is visszatértem a szalonnás tojáshoz
meg az igazi vajjal készült palacsintához, ahogy Wavy készítette
annak idején. Ezt reggeliztem a pártfogó tisztemmel való heti
rendes találkozóm előtt. Beth a konyhapultnál csomagolta
magának az ebédet, miközben én ettem, de azért a válla fölött
szemmel tartott. Nagyon feszélyezett a dolog.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nézted a tegnapi postát? – érdeklődött.
– Nem. – Arra gondoltam, hogy valaki megint egy rólam
szóló szórólapot dobott a postaládába. Még mindig ezt csinálták,
pedig óvatos voltam. A világért sem álltam szóba gyerekekkel.
Számomra a kölykök megszűntek létezni. Amitől, persze, szarul
éreztem magam, ahányszor csak megláttam egy tönkrement
kisbiciklit. Meg tudtam volna javítani, de az emberek rosszra
gondolhatnának.
Beth egy levelet hajított elém az asztalra. Csakis hivatalos
leveleket szoktam kapni a Büntetés-végrehajtástól, de ez valami
más volt. Évek óta nem kaptam levelet ezzel a kézírással, de még
emlékeztem rá abból az időből, amikor Wavy karácsonyi lapokat
küldözgetett a nagynénjééktől.
– Nem fogom még egyszer mondani – szólt Beth –, ha
megszeged a szabadlábra helyezési szabályokat, itt nem
maradhatsz tovább.
Folytatta az ebédcsomagolást, én pedig próbáltam befejezni a
reggelimet, de az a levél nem hagyott nyugodni.
Először is azt jelentette, hogy Wavy tudja: visszaköltöztem
Bethhez. Csak felhívta a Büntetés-végrehajtást, és megadták
neki a mostani címemet a szexuális bűnözők nyilvántartásából.
Biztos voltam benne, hogy a legrosszabbat gondolja rólam, de
hát mi egyebet gondolhatott volna? Visszavetettem vele a
gyűrűt, aztán megint Bethhez költöztem, mintha az a gyűrű nem
jelentett volna nekem semmit.
Másodszor pedig azt jelentette, hogy Wavy közölni akar velem
valamit. Na, de mit?
– Felbontod, vagy a borítékon keresztül akarod elolvasni? –
kérdezte Beth ugyanazon a hangon, amin azt a sok szemétséget
mondta, amikor visszaköltöztem hozzá.
– Nem talált. Dobd ki nyugodtan, úgyis azt akartad csinálni,
nem igaz?
Alig hagyták el a számat ezek a szavak, Beth már fel is kapta,
és a kukába dobta a levelet. Utána már nem ment le az étel a
torkomon, és indulnom kellett. Amikor a kukába akartam
kaparni a maradékot a tányéromról, a levél ott volt, és
hivalkodóan virított. Én viszont rászórtam, ami a reggelimből
maradt.
A pártfogó tisztem jó ember volt, csak borzasztóan elfoglalt,
úgyhogy rendszerint alig tíz perc alatt végeztem nála. Ez is úgy
indult, mint a többi találkozónk: Hogy van? Mi újság a
munkahelyén? Van valami probléma? Aztán egyszer csak így
szólt:
– Kapcsolatba lépett Wavonna Quinnel?
– Nem. A francba, dehogyis! – Eddig még soha nem
hazudtam a szemébe. Kiütött rajtam a hideg veríték, és nem
tudtam, mitől látszanék bűnösebbnek: ha a szemébe néznék,
vagy ha kerülném a tekintetét. Hosszan rámeredtem, és azt
mondtam:
– Semmilyen módon! Ezt miből gondolja?
– Csak kérdeztem – mondta. Csak kérdezte, beszarás! A
levélre gondoltam, meg arra, hogy Beth mennyire dühös rám
még most is. Vajon felhívta a tisztet? Ő viszont nem erőltette
tovább a témát, és két percen belül az ajtón kívül voltam.
Dolgoznom kellett volna, de nem mentem be.
 Helyette hazamentem, és az első dolgom volt felcsapni a
szemetes fedelét. Új szemeteszsák volt benne. Én szoktam
levinni a szemetet, de most Beth megelőzött, csak hogy
kidobhassa Wavy levelét.
Így kötöttem ki a szemetes konténerben, ahol átfésültem a
szemeteszsákokat. Kezdett meleg lenni, és pokolian büdös volt a
tartály. Vagy egy tucat zsákot kinyitottam, mire megtaláltam
Wavy levelét, ami sziruptól volt ragacsos. Kikecmeregtem a
konténerből, és leültem mellé a járdaszegélyre. A torkomban
dobogott a szívem, amikor feltéptem a borítékot.

Kedvet Kellen!
Azt gondoltam, meglátogatsz, miután megkapod a levelet a
bíróságtól, de nem jöttél. Ezer okod lehet rá, amiért nem jöttél,
és csak egy, amiért eljöhettél volna, de abban reménykedtem,
hogy az az egy ok éppen elég lesz. Nem foglak többet zavarni,
csak azért írok, ment valamit vissza akarok
adni neked. A mérete miatt az lenne a legjobb, ha személyesen el
tudnál jönni érte. Találkozhatnánk a nagynénéméknél a munka
ünnepe hétvégéjén, szeptember 4-én, vasárnap? Ha nem akarsz
velem találkozni, gyere délután 5 óra után. Addigra már nem
leszek ott.
Viszlát!
Szeretettel:
Wavy

Semmiféle levelem nem jött a bíróságtól, habár volt pár hét,

amikor annyit jöttem-mentem, hogy azt sem tudtam, melyik nap
hol fogok aludni, nemhogy meg tudtam volna mondani a
pártfogó tisztemnek, hol lakom. Vagy az is lehet, hogy megjött a
levél, csak Beth kidobta.
Rettenetesen megijedtem, mert nem tudtam, mi áll abban az
elveszett levélben, hiszen nem volt szabad hiú reményeket
táplálnom. Bármit írtak is, két lehetőségem volt. Vagy
visszadobom a levelet a kukába, és elmegyek dolgozni, vagy
felmegyek, és összepakolom a holmimat. Nem volt középút.
 19

AMY

NEM TERVEZTEM, HOGY HAZAMEGYEK A MUNKA ÜNNEPÉRE, de aztán

anya megmondta, hogy Wavy is jönni fog.
– Ezt írta levélben. Hónapok óta ez az első, amit tőle kaptam
– mondta anya.
Wavy május óta nem írt nekem sem, és most, hogy betöltötte
a huszonegyet, kezdtem azon gondolkodni, látjuk-e még őt
valaha. Megkönnyebbültem hát, hogy el akar jönni hozzánk, de
aztán arra gondoltam, hogy esetleg le akar számolni anyával. Az
volt a kérdés, akarok-e szemtanúja lenni a jelenetnek?
Anya minden évben ugyanolyan partit rendezett a munka
ünnepén: vasárnapi ebéd daiquiri koktéllal és burgerrel a hátsó
teraszon, néhány könyvklubos barátnőjével. Wavy nem jött
ebédre, és négy órakor már mindenki hazament. Anyával a
nappaliban üldögéltünk, amikor Wavy bejött a bejárati ajtón, és
tucatnyi manilapapír borítékot cipelt.
Kimerültnek tűnt.
– Lekésted az ebédet, de azért örülök, hogy itt vagy! – mondta
anya.
Nem tudtam mit mondani. Bocs, hogy akaratlanul is anya
cinkostársa voltam az árulásban?
– Egyedül jöttél, vagy hoztad Reneet is? – Reméltem, hogy
valaki más lesz az ütköző Wavy és anya között.
– A barátja szüleinél van éppen – mondta Wavy.
– Ó, szóval kezd komolyra fordulni a dolog az új fiújával? –
kérdezte anya.
Húsz vagy harminc percen át sikerült udvarias beszélgetést
folytatnunk, de amikor már kezdtem volna ellazulni, megszólalt
a csengő. Wavy az órájára nézett, és a kimerültség néhány
másodpercre szomorúságnak adta át a helyét. Azután felállt, és
kiment ajtót nyitni.
– Ki az ördög lehet az? – Anya ezt úgy kérdezte, mintha
kellemes meglepetésre számítana. Amikor az ajtóhoz értünk,
Wavy éppen egy baseballsapkás, sovány fickó csiptetős
mappáján írt alá valamit. Mögötte platós kisteherautó állt a
járdaszegélynél.
– Történt valami a kocsiddal? – kérdeztem.
– Vagy talán elhatároztad végre, hogy eladod azt az ócska
motort? – Anya diadalmas pillantása lepergett Wavyről, aki már
elindult hátra a házon keresztül, hogy kinyissa a garázsajtót. A
motor a sarokban állt, egy lepedő volt hanyagul rádobva, hogy
ne lepje el a por a szerelő évenkénti rendszeres karbantartása
között.
Ahogy Wavy lehúzta róla a lepedőt, a borítékok kicsúsztak a
hóna alól. Lehajoltam, hogy felvegyem őket, és láttam, hogy az
egyik anyának volt címezve, egy másik pedig Kellennek. Az
övében valami kicsi, szögletes tárgy is volt. Egy gyűrűsdoboz.
Odanyújtottam Wavynek, de a kezével eltakarta a szemét.
– Szemétláda! – hallatszott anya kiabálása az előkert
irányából. – Megszegi a feltételes szabadlábra helyezés
szabályait! Vissza fog kerülni a börtönbe!
Wavy kikapta a borítékokat a kezemből, és mindketten
kiszaladtunk a garázsból.
Kellen állt az utcán, egy ócska, horpadt oldalú kisteherautó
mellett. Ijedten nézett, de ez nem csoda, hiszen anya annyira
kiabált vele. Anyához szaladtam, és azt hittem, Wavy Kellenhez
fog odamenni, de ő csak jött a nyomomban.
Az első teraszon értük utol anyát, aki éppen kinyitotta a külső
ajtót, és nyilván azért akart bemenni, hogy hívja a rendőrséget.
Wavy átnyúlt a válla fölött, és becsapta az ajtót.
– Hazudtál a bizottságnak, és hazudtál nekem is – mondta
Wavy összeszorított foggal. Egyszerre volt dühös, és kis híján
kitört belőle a sírás.
– Én csak próbáltam...
Mielőtt anya magyarázkodni kezdhetett volna, Wavy nyitott
tenyérrel a mellkasához szorította az egyik manila borítékot.
– Ez a bírótól jött, aki megváltoztatta Kellen feltételes
szabadlábra helyezését.
Kellen felfelé hunyorított, a teraszra, ahonnan hárman
figyeltük őt. Rájöttem, hogy nem tudja, miért van itt. Wavy
egyetlen szavára kész volt kockáztatni, hogy visszakerül a
börtönbe. Nem is sejtette, hogy aznap van élete legboldogabb
napja.
Akkor értettem meg, miért éppen ott került sor erre a
találkozásra, és nem máshol.
Nem anyát akarta arcul csapni vele, hanem az ő háza volt az a
hely, ahol Wavy meghúzta a vonalat. Azon a napon, amikor a
bejárónkon állt, és azt kiabálta, hogy „Az enyém!”, nem a
motorról beszélt.
Ahogy anya kinyitotta a manila borítékot, Wavy elindult a
járdán. Kellen átjött az úton, és fellépett a házunk előtti
járdaszegélyre. Örömtől repeső, romantikus filmbe illő,
színpadias egymásra találást vártam, ők azonban lassan
közeledtek egymáshoz. Félúton találkoztak, és Wavy átnyújtotta
Kellennek a másik borítékot. Kellen kitapintotta benne a gyűrűs
dobozkát, és megrázta a fejét. Könnyen kivehető volt a nem
szócska, de azt nem tudom, mit mondott még azon kívül.
Amikor Wavy beszélt, nagyjából tudtam, mit mondhat. Kellen
válasza hallatán hátravetett fejjel nevetett.
Kellen kinyitotta a borítékot, és belenyúlt. Kihúzta a
gyűrűsdobozt, Wavy pedig abban a pillanatban felugrott, és
olyan erővel ölelte át a nyakát, hogy Kellen egy kissé
hátratántorodott, de amikor megcsókolták egymást, az tényleg
romantikus filmbe illő jelenet volt. A Kellen műhelyében történt
búcsú folytatása.
Szerintem még csókolóztak volna egy jó ideig, csakhogy anya
lelépett a teraszról, és azt kiabálta:
– Takarodjon innen, maga gazember, vagy feljelentem
birtokháborításért!
Kellen elvörösödött, és összevonta a szemöldökét, majd
leeresztette Wavyt a földre. Wavy kézenfogta, és odavezette a
kocsibejáróhoz.
– Ha beteszi a lábát az udvaromra, hívom a rendőrséget! –
Anya tudta, hogy Wavy nem tudja egyedül megmozdítani a
motort, és úgy tűnt, hogy a platós teherkocsi sofőrje magára
vette a fenyegetést. A vezetőfülke mellett állt, és gyanakodva
figyelt minket.
– Segítek – mondtam.
Wavyvel ketten kitoltuk a motort a kocsibejárón. Többször is
azt hittem, felborul, de csak elértünk valahogy a járda széléig.
Kellen figyelmen kívül hagyta anya fenyegető pillantásait,
átvette tőlünk a motort, és meglepett arckifejezéssel kitolta az
utcára.
– Nem hiszem, hogy be fog indulni – mondta, ahogy
átlendítette a lábát az ülés fölött.
Én valahogy tudtam, hogy elsőre beindul, és úgy is lett.
Amikor Kellen gázt adott, az egész utca visszhangzott a
dübörgésétől. Kellen rávigyorgott Wavyre, aztán mintha eszébe
jutott volna valami. Felállt, és kivette a zsebéből a gyűrűs
dobozt. A gyűrű megakadt Wavy középső ujjpercén, mire Kellen
lehajtotta a fejét, és megnyalta az ujját. Kellen felnevetett, és
Wavy ujjára húzta a gyűrűt.
– Át kell méreteztetni – mondta Kellen. Ismét az ajkához
emelte Wavy kezét, és megcsókolta a gyűrűt. Pár lépést
hátráltam, mert úgy éreztem, betolakszom a magánéletükbe, de
Kellen rám nézett, és így szólt:
– Szerinted az anyukád tényleg kihívja a zsarukat? Mert
hivatalosan tényleg megszegem a szabályt. Nem léphetem át az
államhatárt a pártfogó tisztem engedélye nélkül.
– Nem tudom – feleltem. Mindhárman anya felé fordultunk,
aki dühös arccal jött felénk a pázsiton keresztül. – De talán itt
lenne az ideje lelépni!
– Hová vitessük a motort? – intett Wavy a teherautó sofőrje
felé.
– A pokolba vele, kicsim! – mondta Kellen. – Pattanj fel
mögém, és indulás!
– Add ide a slusszkulcsot, majd én hazavitetem a kocsidat –
ajánlottam.
Wavy sugárzó arccal nyújtotta át a kulcsokat. Olyan hirtelen
és nagy erővel ölelt át, hogy nem is tudtam viszonozni.
Aztán felhajtotta a szoknyáját, és felült a motorra. Kellen
vállának támasztotta a fejét, és amennyire a karja átérte, átölelte
a derekát. Kellen kilőtt a motorral, és elhajtottak, mi meg ott
maradtunk az utcán anyával, meg a teljesen összezavarodott
sofőrrel.
– Tüntessék el innen azt a teherautót! – mondta anya.
 20

KELLEN

1990 decembere

Az ÚT NAGY RÉSZÉT CSENDBEN TÖLTÖTTÜK. Wavy az ablakon bámult

kifelé, de amikor megláttuk az első táblát, ami Tulsát jelezte,
megfeszült a válla.
– Nem muszáj ezt csinálnunk – mondtam.
Wavy a kétórás úton talán először nézett rám. Sőt rám
meredt. Ilyenkor mindig örültem, hogy nem beszél sokat, mert
amilyen szúrós volt a tekintete, csúnya dolgokat is mondhatott
volna.
– Azt hittem, esetleg meggondoltad magad.
– Nem gondoltam meg. – Újra kinézett az ablakon.
Én ugyan nem gondoltam meg magam. Amikor először szóba
hozta, egyáltalán nem akartam megtenni, és most sem akarom.
Ahogy közeledtünk, egyre idegesebb lettem.
– Szeretlek – mondtam. Ez nem mindig volt elég ahhoz, hogy
megbocsásson, de most a combomra tette a kezét, én meg az
övére tettem az enyémet, és a hüvelykujjam alá igazítottam a
gyémántot. Pár kilométert mentünk, és Wavy a karomra hajtotta
a fejét. Megkordult a gyomra.
– Ettél valamit? – Mostanában már az asztalnál is evett, de
tegnap este nem ment le egy falat sem a torkán, sem a reggeli,
már amennyit láttam belőle.
– Ideges vagyok – mondta.
 De azért végig akarta csinálni. Minél nehezebb valami, annál
nagyobb esély van rá, hogy Wavy meg tudja csinálni. Szinte el
sem tudtam hinni, mit meg nem tett, hogy engem visszakapjon.
Így, hogy fogta a kezemet, a világ végéig is elvezettem volna
az autópályán, de aztán odaértünk a lehajtóhoz. Még volt egypár
kanyar, vártunk egy percet az utolsó lámpánál, és már ott is
voltunk, talán három háztömbnyire.
Leparkoltam a járdaszegély mellett, kivettem a
whiskyspalackot a kesztyűtartóból, és alaposan meghúztam.
– Egy kis szíverősítő – mondtam.
Azt hittem, rosszallóan fog rám nézni, de felém hajolt, és
csókot nyomott az arcomra. Aztán hátranyúlt, és megrázta a
hátsó ülésen alvó Donalt. Ő felült, és félálomban, morcosan
dörzsölgette a szemét.
Meg tudtam érteni a kölyköt. Pont annyi kedve volt
odamenni, mint nekem.
Miközben Wavy után baktattam a járdán, virággal a jobb
kezemben, és egy üveg borral a másikban, úgy éreztem, egy
balfasz vagyok, hogy neki kell előremennie. Megnyomta a
csengőt, és pajzsként állt előttem. Donal úgy állt mögöttünk,
mintha semmi köze nem lenne hozzánk. Még mindig nem tudta,
hogy illeszkedjen bele a képbe.
Amikor kivágódott az ajtó, egy ismeretlen férfi állt mögötte.
Fiatal, copfos pasas, rózsaszín pólóingben. Ő sem ismert minket,
de azért beengedett.
– Boldog karácsonyt! Brice Standish vagyok, Leslie férje –
mondta.
– Ki az, Bri...? – Leslie kijött az előszobába, és szeme-szája
tátva maradt a nagy csodálkozástól. Kamaszlány kora óta nem
láttam, de most, hogy megnőtt, keskenyebb lett az arca, és
inkább Valre, mint Brendára hasonlított.
– Szia, Leslie! – üdvözöltem.
Aztán Amy is odaért, és így szólt:
– Hát eljöttetek!
Egyenesen odajött hozzám, azt hittem, a bort akarja elvenni,
de miután kivette a kezemből, átölelt. Borzasztóan
meglepődtem. Tudtam, hogy Amy nem utál zsigerből, mint
Brenda, de azt el sem tudtam képzelni, hogy egy Newling örülni
fog, ha találkozunk. Wavy az övbújtatómba akasztotta az ujját,
és akkor sem engedte el, amikor Amy őt is átölelte, úgyhogy már
hárman kapaszkodtunk össze, ami furcsa volt, de nagyon jó. Így
álltunk ott, amikor kinyílt mögöttünk a hátsó ajtó.
Mivel a kezem Amy hátán volt, egyből tudtam, melyik
pillanatban látta meg Donalt. Összerázkódott, és egy lépést
visszalépett tőlem meg Wavytől. Aztán egyik kezét a szája elé
kapta.
– Donal! – kiáltotta. – De örülök neked!
– Donal! – Ez Leslie volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy
menten elsírja magát.
Amy át akarta ölelni Donalt, de ő igazi mogorva kamaszként
összefonta a karját a mellkasán, és lehorgasztotta a fejét. Még
köszönni sem volt hajlandó.
– Minden rendben, Leslie? – kérdezte Brice.
– Persze! Ők az unokatesóim, Wavy és Donal Quinn. És ő,
hmm...
– Jesse Joe Kellen – mondtam.
Bruce továbbra is mosolygott, és kezet nyújtott. Átvettem a
virágot a bal kezembe, és kezet fogtunk.
– Nem Barfoot? – kérdezte Leslie.
– Nem. A bíró megváltoztatta. Most már Kellen. Brice, jobb
lesz, ha hátrahúzódsz – mondtam, amikor elengedtük egymás
kezét.
– Miért?
– Nem lesz jó a közelemben állni, amikor az anyósod
megtudja, hogy itt vagyok. Lehet, hogy csak a zsarukat hívja ki,
de jó eséllyel megpróbál engem kinyírni. Akárhogy is, jobb, ha
nem állsz a kereszttűzben. – Szokás szerint megeredt a nyelvem
idegességemben.
Brice felnevetett, mintha jó viccet hallott volna, de Leslie
feszülten mosolygott rám.
– Gyönyörű virág! Tegyük be a szép kristályvázába az
ebédlőben! – mondta.
A vá-za! Kiderült, hogy színes üvegből van, és nem fér bele a
csokor, úgyhogy a zsebkésemmel levagdostam a szárakat.
– Akár a Pokol Angyalai Virágkötészet – jelentette ki Brice, és
a tetoválásokat bámulta a karomon, miközben én a virágokkal
vacakoltam.
Hiba volt rövid ujjú pólót húzni, hacsak nem azért, mert
Wavy szerette nézegetni a nevét, amit az alkarom belső oldalára
tetováltak, háromhüvelykes betűkkel.
– Soha nem voltam bandatag. Mindig egyedül sikerült balhét
csinálnom – mondtam.
– Ki jött? – Brenda Newling lépett be az ebédlőbe, éppen a
kötényébe törölgette a kezét. Egy magas, vörös hajú nő volt
mögötte, akit nem ismertem. A whisky pont akkor kezdett hatni,
amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Helló, Brenda! Karácsony van, meg minden, legalább adjon
egy kis egérutat, mielőtt kihívja a zsarukat!
 21

AMY

IGAZÁBÓL BRENDÁNAK SZÓLÍTOTTA AZ ANYUKÁMAT. Vártam az

Armageddont, miközben anya tátott szájjal meredt a tékozló
unokahúgára meg a sokat ócsárolt, gyűlöletes Jesse Joe
Kellenre, akinek az arcába szökött a vér, miközben összecsukta a
bicskáját, és zsebre vágta. Mindnyájan visszafojtott lélegzettel
vártuk, hogy kitör a botrány, ám akkor anya meglátta Donalt.
Meg tudtam érteni, amilyen megrendülés ült ki az arcára.
Donal tizennégy éves létére magasabb és még soványabb volt,
mint Wavy. Egész testtartása védekező volt, a vállát behúzta a
szürke kapucnis pulcsi alatt, és a kezét zsebre dugta. Lehet, hogy
Sean fia volt, de annyira hasonlított Liamhez, hogy az egész
egyszerűen döbbenetes volt. Csak találgatni próbálom, mit
érezhetett Wavy, amikor meglátta Donalt. Mintha egy szeretett
meg egy gyűlölt személy keveréke lenne.
A kínos csendben láttam, hogy anyában sokféle érzelem
kavarog egyszerre: düh, bosszúság, megkönnyebbülés, aztán
meg – ahogy Donalre néz – szeretet és bűntudat. Bár
visszakerült hozzánk, mégis mindnyájan hibásak voltunk abban,
hogy nyoma veszett.
Anya megkerülte az asztalt, és át akarta ölelni, de Donal
mogorván hátralépett. Szerintem kirohant volna a bejárati
ajtón, ha Kellen nem teszi a vállára a kezét, hogy el ne szökjön.
– Pont jókor jöttetek! Kész a vacsora – mondta Trisha. Ahogy
ott állt, gyönyörű és szívélyes volt. Úgy örültem, hogy
meghívtam!
– Teszek még fel terítékeket – mondta Leslie.
Plusz három főre terített, miközben Trishával behoztuk a
konyhai székeket, hogy mindenki le tudjon ülni az
ebédlőasztalhoz. Aztán elkezdtük behordani az ételt.
Amikor bejöttem a sonkával, Trisha éppen Kellen kezét
szorongatta.
– Üdv, Trisha! Örvendek, hogy megismerhetem – mondta
Kellen.
– Amy szobatársa vagyok – felelte Trisha.
A szobatársam. Ezt hallva lemerevedtem, mert eszembe
jutott az a részeg éjszaka a gimiben, amikor Wavy próbált
engem vigasztalni. „Már nincs mitől félned” – mondta. Még ha
nem is volt igaz, úgy akartam élni, mintha igaz lenne. Bárcsak
rendesen bemutattam volna Trishát anyának meg Leslie-nek!
Most már csak a hibát tudtam javítani.
– Igazából – mondtam – Trisha a barátnőm.
Trisha szája nyitva maradt egy pillanatra, és Leslie odakapta
a fejét, hogy engem tudjon nézni. Mintegy a bátorságom
jutalmaként, Wavy megrázta Trisha kezét.
Leslie diplomatikus óvatosságtól vezérelve a lehető
legnagyobb távolságra helyezte egymástól anyát és Kellent,
aminek az lett az eredménye, hogy az asztal két végére kerültek,
egymással szemközt. Mégsem volt sokkal rosszabb, mint az
ünnepélyes családi vacsorák többsége. Anya hol Kellent
fixírozta, hol a mellette ülő Donalt nézte mosolyogva, könnyes
szemmel. Mi, többiek, beszélgetni próbáltunk a tőlünk telhető
legártalmatlanabb témákról. Sokszor szóba került az időjárás
meg Leslie és Brice mazatláni nászútja.
Wavy valahogy más lett, de nem tudtam megmondani, mitől.
Egy fél zsömlét meg egy falat sonkát tudott csak legyűrni, azt is
öt percig rágta, mire sikerült lenyelnie. Kellen lassan,
módszeresen evett, kiürítette a tányérját, míg Donal csak
piszkálta az ételt.
– Hogy vagy, Donal? – kérdezte anya a desszert fölött.
Ugyanezt a kérdést feltette már egypár különböző
megfogalmazásban vacsora közben, de mindig csak fojtott
dörmögés volt a válasz.
– Hol találtad meg? – kérdezte Leslie, mintha csak holmi
kincsvadászatról beszélne.
Én megpróbálkoztam a „Hogyan találtátok meg egymást?”
kérdéssel, hiszen ez furdalta mindannyiunk oldalát. Hogyan
lehetséges, hogy hét év után Donal megint itt ül köztünk, a
karácsonyi asztalnál?
– A pártfogó tisztemnek van egy magánnyomozó ismerőse –
mondta Kellen. – Átnézette vele a javítóintézeti aktákat egypár
államban, és Kaliforniában rábukkant Donalre.
– És mi van Seannal? Ő hol van? – Anya Wavyre nézve tette
fel a kérdést, habár a válaszra leginkább Kellentől lehetett
számítani.
Sean nevének hallatán Donal olyan hirtelen állt fel az
asztaltól, hogy a villája meg a szalvétája a padlón kötött ki.
Hátralökte a székét, és kicsörtetett az előtérbe. Egy pillanat
múlva a bejárati ajtó csapódása hallatszott.
Kellen felvette a villát meg a szalvétát, miközben Wavy súgott
neki valamit. Kellen és anya egyszerre álltak fel. Kellen kiment
az ajtón Donal után, anya pedig az utcára néző ablak felé indult.
Szerettem volna egy kicsit nyugton hagyni őket, de
felülkerekedett a kíváncsiságom, és kikukucskáltam a függöny
mögül.
Donal és Kellen a ház előtti járdán álltak, nagyjából azon a
helyen, ahol pár hónappal korábban lezajlott Wavy és Kellen
találkozása. Donal összekuporodott a hidegben, Kellen fölé
hajolt, és beszélt hozzá. Donal bólintott. Kellen elővette a
tárcáját, és némi pénzt adott neki. Aztán valamit előhúzott az
elülső zsebéből, és Donal tenyerébe simította, és közben
esetlenül megveregette a vállát. Kellen visszajött a járdán a
házba, Donal pedig beült a kocsijukba, beindította, és elhajtott.
Feszülten vártam az elkerülhetetlen robbanást. Amint Kellen
belépett az ebédlőbe, anyukám így szólt:
– Ezt mégis hogy képzeli? Túl fiatal még, nem vezethet.
– Hát igen, de ahhoz a sok szarsághoz is túl fiatal volt, amin
keresztülment – válaszolta Kellen.
– Ezt nem mondja komolyan! – szólt anya, holott Kellen
igenis komolyan mondta. – És mi lesz, ha megállítják a
rendőrök? Akkor mi lesz?
– Nem állítják meg! Jól vezet, és fogadni mernék, hogy csak a
benzinkútig megy, és vesz egy üdítőt vagy ilyesmit.
– Van itthon üdítőnk – mondta Leslie.
– Nem szomjas. Friss levegőt akar szívni.
 – De még csak tizennégy éves! – akadékoskodott anya.
Kellen állkapcsa megfeszült, és láttam, hogy az anyukám
haragján való minden élcelődés mellett neheztelés maradt
benne. Gondolom, ezt teszi a hat év börtön.
– Mit akar attól a kölyöktől? Mi a bánatot akar? Azt hiszi,
hogy neki ez könnyű? Ide visszajönni annyi év után, találkozni a
családjával úgy, hogy azt sem tudja, mit mondjon, vagy hogy
viselkedjen? Rohadtul nehéz, érti? Nehéz neki!
Ettől anya pár percre elhallgatott. Kellen tompa puffanással
visszarogyott a székére. Az ölébe terítette a szalvétáját, és kézbe
vette a villát. Mindnyájan csendben voltunk, miközben egy nagy
falat pitét rágcsált.
– Szóval Donal nálatok lakik? – kérdeztem.
Wavy bólintott.
– November óta – tette hozzá Kellen. Úgy láttam, neki sem
volt túl könnyű.
– Mi történt? Úgy értem, a nagybátyjával... vagyis a
nagybátyáddal, Seannal? – Az egész beszélgetés valóságos
aknamező volt.
– Meghalt – válaszolta Wavy. Kellen ránézett, ő pedig
megvonta a vállát.
– Heroin-túladagolásban hunyt el, több mint két évvel
ezelőtt. Donal akkor nevelőszülőkhöz került, és végül a javítóban
kötött ki.
– A javítóban? – kérdezte Leslie. – Az olyan, mint a börtön?
Kellen nagy sóhajjal letette a villát.
– Igen. Belekeveredett valami betörési ügybe. Semmi komoly.
Az ő korában ilyen marhaságokba szoktak belemászni a kölykök.
Ügyvédet fogadtunk, hogy a családjogi bíróság előtt képviseljen
minket. Jó ember, rendes volt velünk. Tudjátok, át kellett
hozatnom ide a feltételesemet, na, meg nem lakhatok együtt
tizenhat éven alulival a molesztálási dolgom miatt. De az ügyvéd
kiharcolta, hogy kivételt tegyenek velünk, mert Donal a
sógorom.
– Hűha! – szaladt ki a számon. Mintha táviratilag kaptam
volna meg a fontos híreket: Sean meghalt, Donal börtönben,
Kellen és Wavy összeházasodtak. Stop.
– Hát ez remek, hogy veletek lakik – mondta Trisha. Ő meg
Bruce titkolni próbálták, mennyire sokkolta őket a „Wavy élete
címszavakban” című gyorstalpaló tanfolyam.
– Igen, tényleg nagyon jó. – Leslie kicsit lekéste a végszót, de
heves bólogatással próbálta feledtetni a mulasztását. – És hogy
van?
– Már jobban. De mondtam, hogy nagyon nehéz neki.
Vártam, hogy anya is mondjon valamit, amivel kifejezné, hogy
örül, de csak ült ott, mintha pofon vágták volna. Minden
erőfeszítése ellenére, hogy szétválassza őket, Wavy együtt volt
Kellennel. Sajnáltam Wavyt, mert rajtunk kívül nem voltak
rokonai. Kellen, Donal meg mi. Nem azért jött, hogy anya orra
alá dörgölje a dolgot. Azért jött, hogy kibéküljön vele.
– És mikor házasodtatok össze? – kérdeztem.
– Wavy nem mondta? – Kellen orrnyergén kisimult a mély
ránc, és elmosolyodott. – Azt hittem, elmondtad neki, kicsim.
Ahogy megkaptuk a motort, másnap lementünk Vegasba, és
összeházasodtunk. Wavy szobatársa, Renee meg a fiúja utánunk
jött kocsival, ha esetleg valami baj lenne a motorral, de minden
simán ment.
– A képeslap! Nem jöttem rá, hogy az... Gratulálok! – Kaptam
egy képeslapot a Las Vegas-i kaszinósor képével, de csak annyit
írt a hátuljára, hogy „Köszönöm”, az aláírás pedig W meg egy
szívecske.
– Klassz volt? – kérdezte Leslie.
– Örült nagy zaj volt, meg egy csomó ember, és mire
odaértünk, nagyon elfáradtunk, de tudod, klassz volt a
motorozás, és nem kellett három napot várnunk a házassági
engedélyre.
– Türelmetlen. – Wavy ravaszkásan nézett Kellenre, aki erre
elvigyorodott.
– Az ördögbe is, nyolc évig voltunk jegyesek! Szerintem pont
elég türelmes voltam.
Wavy nevetett. Anya pedig mogorván bámulta a tányérját.
– Mi is gondoltunk rá, hogy megszökünk, de Leslie nagy
felhajtást akart – mondta Brice.
– Milyen volt? Elvis-imitátor nem volt, igaz? – kérdezte
Leslie.
Anya felállt, mintha esküvőn lenne, és tósztot akarna
mondani, én pedig azt hittem, hogy végre mond valamit, amitől
Wavy jobban érezheti magát. De mindössze annyit csinált, hogy
a lapostányérjára helyezte a desszertes meg a salátás tányérját,
és összeszedte az ezüstneműt.
– Maga főzött, Brenda, mi pedig leszedjük az asztalt –
mondta Kellen.
Anya hagyta, hogy Kellen kivegye a kezéből a tányérokat.
Amíg kivitte az edényeket a konyhába, elakadt a beszélgetés.
Anya leült, de most már nem volt tányérja, hogy azt bámulja,
úgyhogy végre ránézett Wavyre.
Azon gondolkodtam, ő is azon töpreng-e, miben változott
meg Wavy? Valami másmilyen lett rajta. Nem csak az, hogy
amikor Kellen visszaült az asztalhoz, és az ujjával kitörölte a
süteményes tányérját, Wavy kinyitotta a száját, és hagyta, hogy
tejszínhabot adjon neki. Valami történt közöttük, amitől Kellen
összevonta a szemöldökét.
– Jaj, kicsim, biztos, hogy pont most akarod? – kérdezte.
– Amíg Donal nincs itt.
– Igazad van.
Wavy nagy levegőt vett, és így szólt:
– Sean ölte meg Valt és Liamet.
Val néni hét éve volt halott, de most, hogy megtudták, ki ölte
meg, felszakadtak a régi sebek. Leslie elsírta magát, én is sírtam,
anya pedig összeomlott. A többiek csendben ültek, és várták,
hogy vége legyen.
Végül Leslie megtörölte a szemét, és így szólt:
– A rendőrség tudja?
Kellen a tárcájáért nyúlt, csörgött rajta a lánc, és kihúzott
belőle egy összehajtott füzetlapot. Aggodalmas arckifejezéssel
simította ki a papírt az asztalon.
– Nem, semmit nem mondtunk a rendőrségnek. Nem
hinném, hogy Donal fel lenne rá készülve. Mostanában nincs
valami jóban a zsarukkal. Ezt Wavynek írta, még a javítóból,
mindjárt az után, hogy a nyomára jutottunk. Egész csomó levelet
írtak egymásnak, miközben próbáltuk elintézni a felügyeleti jog
dolgát. Az elején Seanról van szó, a helyzetről. Nézze, nem
akarok csúnya dolgokat mondani. Nem tudom, hogy...
– Mondja csak! – szólalt meg anya.
 – Az elején csak arról van szó, tudja, hogy Sean Donal apja.
Kellen nem olvasott gyorsan, és láthatólag izgult, nehogy
valami
rosszat mondjon.
Ajánlkoztam volna, hogy felolvasom, de Wavy levele volt, és ő
Kellennek adta oda.
– Aznap, amikor kitette Donalt a farmon, azt mondja, hogy
felment a farmházhoz, és ott állt Liam motorja meg Val kocsija.
Donal azt írja: „hallottam, hogy kiabál", mármint Sean. ,,Azt
mondtad, szeretsz. Megígérted, te ribanc!" Elnézést.

– Semmi gond – mondtam.

,,És mama kiabált: Megölted! Sírt, én pedig nagyon megijedtem,

és nem mertem bemenni, mert úgy kiabáltak, ahogy Liam
szokott. Tudod milyen dühös tud lenni. El akartam szaladni, de
féltem mamát otthagyni."

Wavy mintha keresztülnézett volna az ebédlő falán, de a

többiek mind Kellenre figyeltek, aki egy pillanatra eltakarta a
szemét a kezével. Amikor újra olvasni kezdett, rekedtes volt a
hangja.

,,Mama azt mondta, hogy Ne! Ne! Aztán hallottam a lövéseket.

Utána csönd volt egy darabig, úgyhogy benyitottam, és
megláttam mamát. A padlón feküdt, kezében a fegyver, de Sean
ott állt fölötte. Megmondta, mit kell mondanom a zsaruknak.
Mondjam azt, hogy egyedül voltam, hogy senki más nem volt ott.
Többször is elismételtette velem, hogy el ne szúrjam. Sean azt
mondta, ha elárulom valakinek, hogy ő ott volt, valami rossz
dolog fog velem történni. Ezért mentem vissza a házba, miután
Sean elment, és magával vitte a fegyvert. Elmentem..."

Kellen megállt. Anya megint elsírta magát, Wavy pedig

megszorította Kellen karját, aki azt mondta:
 – Nem akarom felolvasni azt a részt.
– De igen – mondta Wavy.
– Nem, kicsim, tényleg nem.
– Kérlek!
Szinte minden egyes mondat után azt hittem, hogy Kellen
elsírja magát, de valahogy csak a levél végére jutott.

– Donal azt írja: ,,Elmentem a műhelybe, és megláttalak

benneteket Kellennel. Bocs, hogy leskelődtem utánad, de
annyira féltem! Tudnom kellett, hogy nincs bajod. Ha
kellennel vagy, tudom, hogy nincs veszély. Kivéve, amit a
zsaruk mondtak, hogy... hogy megerőszakolt téged. Lehet,
hogy én voltam a
hibás, mert elmondtam a zsaruknak, hogy láttalak vele az
irodában, az íróasztal tetején. És amikor Kellent letartóztatták,
már nem lehetett senkinek elmondani. Sean mindig azt mondta,
valami rossz dolog fog velem történni. Nem tudtam, mire
képes, ha Kellen nincs ott, hogy megvédjen. Most, hogy Sean
meghalt, gondolom, elmondhatom neked. Remélem, tényleg
eljössz meglátogatni, ahogy írtad. Mivel a nővérem vagy azt
mondták, hogy felveheted velem a kapcsolatot, és
meglátogathatsz.
A mielőbbi viszontlátásra!
Szeretettel,
Donal"

Kellen a szalvétájába fújta az orrát. Leszegett fejjel ült,

mígnem Wavy felállt, és fölé hajolt. Amikor Kellen felemelte a
fejét, Wavy a kezébe fogta az arcát, és megcsókolta.
Ránézett anyára, és jó egy percen át nem csináltak mást, mint
nézték egymást. Anya arcán könnyek gördültek le, de Wavy
mosolygott.
– Meg akartál védeni. Tudom. Nem lesz semmi baj.
– Boldog vagyok – suttogta anya. És úgy tűnt, őszintén
mondja. Kivágódott a bejárati ajtó, és Donal sunnyogott be az
ebédlőbe,
 kezében műanyag pohár. A felsője egyik zsebében matatott,
aztán előhúzott egy csomó gyűrött nyugtát meg a slusszkulcsot.
Amikor letette őket az asztalra, Kellen tányérja mellé, egypár
pénzérme elgurult, és a földre esett.
– Te jó ég! – mondta Kellen, látva hogy mindenkinek sírásra
görbül a szája.
– Jól van. Szerintem elég volt a sírásból! – mondtam.
Donal kinyújtotta a kezét, és Wavy tarkójára tette.
– Jéghideg a mancsod! – mondta Wavy, és elhessegette
magától. Kellen futólag elmosolyodott.
Azután Wavy felvette a papírtányérját, és kivitte a konyhába.
Kellen utánament a sonkás tányérral, és Donal is követte őket.
Amikor kivittem a konyhába a süti maradékát, mindhárman a
mosogató mellett álltak. Donal és Wavy közös tányérból ettek, és
Kellen mosogatott. Most, hogy egymás mellett láttam őket,
rájöttem, mi változott meg Wavyvel kapcsolatban. A feje búbja
kis híján elérte Kellen hónalját. Megnőtt.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönetet szeretnék mondani a következőknek:

Jess Regeinek, aki mindent elindított, és írás közben
mindvégig támogatott.
Liberty Greenwoodnak és Robert Oziernek, akik szétszedték,
majd újra összerakták a házamat, sétáltatták a kutyákat, és
rendszeresen megmentették az életemet.
Gary Cliftnek, Doc Feddernek és Ben Nybergnek, akik először
mutattak rá, hogy az írás nem a legrosszabb dolog, amit az
életemmel kezdhetek.
Továbbá minden csodálatos embernek a St. Martin’s Pressnél
és a Thomas Dunne Booksnál: Laurie Chittendennek, Melanie
Friednek, Tom Dunne-nak, Pete Wolvertonnak, Laura Clarknak,
Katie Basselnek, Lauren Friedlandernek, Anna Gorovoynak,
Olga Grlicnek, Jeremy Pinknek és Joy Gannonnek.
A könyv első olvasóinak és vezérszurkolóinak: Renee
Perelmutternek, Jessica Brockmole-nak, Lisa Brackmann-nek,
Dana Fredstinek, G. J. Bergernek, Sarah W.-nek, Norma
Johnsonnak, Laura Anglinnek, Erica Greenwoodnak, Kari
Stewartnak, Sue Laybournnek, Teri Kanefieldnek, Shveta
Thakrarnak, Jenna Nelsonnak, Michelle Mutonak, Jan O’Hara-
nak, Jennifer Donahue-nek, Stacy Testa-nak, Susan
Ginsburgnek és Gretchen McNeilnek.
Sarah Kanningnek és Leslie Sodennek, akiknél az első vázlatot
írtam.
Továbbá az összes Purgatorian, Lurker, Pitizen és
rettenthetetlen YNot író barátomnak.
Szeretett Vox embereimnek: Amy Heislernek, LeendaDLL-
nek, Terry Snydernek, Laurie Channernek, Lurkertype-nak,
Lauri Schooltznak, Katrine-nek, RobbieDobbie-nak, madtante-
nak, Jaypo Ms. Pantsnek és még sok mindenki másnak.
Végezetül pedig Clovia Shaw-nak, az igazlelkű Google-
gurunak, határtalan kíváncsiságáért és a folyamatos, ingyenes
konzultációkért.
 MÉLTATÁSOK

„A különböző elbeszélők nem finomkodnak a teljesen alantas

miliő és a visszataszító események leírásakor, amelyek erőszakos
végkifejlet felé haladnak, és az a veszély fenyeget, hogy végleg
elszakítják egymástól Wavyt és Kellent. Greenwood tárgyilagos
empátiával rajzolja meg a szereplőket, tiszteli Wavy
találékonyságát és szívósságát, amellyel úrrá lesz a veszedelmes
módon összezavarodott körülmények felett, hogy felépítse az
életét és visszakapja szerelmét. Nem mesébe illő románc, de a
regény végén beköszönt a nehezen kiharcolt nyugalom, és
egybegyűlnek mindazok, akik megérdemelnek egy második
esélyt. Intelligens, őszinte, érzelgősségtől mentes.”
– Kirkus Review

„Több mint egy tucat szereplő meséli el Wavy és Kellen

történetét a regény folyamán, mind más és más perspektívából
nézi a tényeket.... A különböző vélemények egymás mellé
helyezése teszi lehetővé, hogy Greenwood többé-kevésbé
elfogulatlan képet fessen Wavy és Kellen szerelméről.
Ugyanakkor az eltérő perspektívák arra emlékeztetnek, hogy
nincs két ember, akinek megegyezne az élettapasztalata, és az
olvasó érdekét az szolgálja legjobban, ha nyitott elmével és
nyitott szívvel közelít a regényhez. Nem kell szeretnünk a
szereplőket és a döntéseiket, de hogy örömet szerezzen a regény,
ahhoz legalábbis meg kell próbálni megérteni őket. A Minden
csúf és csodálatos dolog olyan regény, amely csendben követeli
az olvasók empátiáját.”
– Cristina Arreola

„Elég sokat olvasok, ezt a könyvet egy nap alatt elolvastam,

mert nem tudtam letenni. Érzelmileg nagyon megérintettek a
szereplők.”
 – Shannon L. Rhodes (Amazon)

„Alig tudtam szabadulni a könyvtől, és elvégezni a napi

feladataimat. A szereplők jól kidolgozottak, mindegyiküket
muszáj szeretni vagy utálni, vagy mindkettőt egyszerre.
Megszakad az ember szíve értük, és lehetetlen meghúzni a
vonalat a »jó és rossz« között.”
– Vicky Greff (Amazon)

„Jobb, mint vártam, üdítő és elgondolkoztató. Nagyszerű

olvasmány. Nagyon ajánlom. Olyan könyv, amelyre sokáig
emlékezni fogok.”
– Maralyn Beck (Amazon)
{1}
The Continuing Story of Bungalow Bili — a Beatles együttes száma.
{2}
Another One Bites the Dust - A Queen együttes száma.
{3}
Stephen King azonos című regénye alapján készült film (1980), Stanley Kubrick
rendezésében, Jack Nicholsonnal a főszerepben. (A szerk.)
{4}
Drug Enforcement Administration: Kábítószer-ellenes Hivatal az Amerikai Egyesült
Államokban. (A szerk.)
{5}
George Herman „Babe” Ruth, amerikai baseballjátékos. 22 szezont játszott a Major
League Baseballban 1914-1935-ig.