Bán Mór

HUNYADI

Nyolcadik könyv

A hit harcosa
 Gold Book

www.goldbook.hu

Copyright © Bán János, 2016

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Borítókép: Pátzay Pál: Hunyadi lovas szobra (Budapest,
Városliget)

A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos

engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét
sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely
formában, bármely módon közzétenni.

A történelmi személyek kivételével a regény minden

szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt
személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen
műve.

ISBN 978 963 426 409 5

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
 „Íme ez a haza…
melynek háromszáz évű sebeit, szívem alatt ezerszer érzem
megújulni…
E hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést;
e hazáért rohant Szondi a halálba;
e hazáért patakzott a Zrínyiek vére…
S te mit fogsz érette tenni?”

Kölcsey Ferenc

Vadállati törvény lett úrrá az országban. Lerombolta a

szemérem minden korlátját, felbontotta a törvény minden
zaboláját. Rohan az indulat, bizonytalan a sors. A vas
hatalma halomra dönt minden jogot. Törvények, szerződések
bajhozó zűrzavarba dőlnek. Szabad a bosszú, a
zsákmányolás, az ellenséges rablás; sőt fájdalom,
helyesebben beszélhetnék rokoni, mint ellenséges rablásról,
hiszen a baráti kéz saját kebelét szaggatja, rokoni hadsorok
küzdenek egymás ellen. Mindenki fél, senki sincs
biztonságban. A jog mérője az erőszak; vakon rohanunk a
romlásba. Kevesen vannak a bűnök bosszulói, annál többen
elkövetőik. Megtört a hit, nehéz a bizalom, kétes a rokoni
kapcsolat – régi szólással: semmi sem biztos, hacsak az nem,
hogy a testvér is ellenség.

Vitéz János levele Magyarország siralmas állapotáról

1445. április 24.

Ez idáig Isten akaratából sikerült megvédeni az országot a
belső háborúságtól. Mérlegelje az apostoli szék: én
elhatároztam, hogy szilárdan végrehajtom a dolgot és nem
engedek zavargást ebben a hazában.

Hunyadi János levele a Szentszék bíborosi kollégiumához

1445. május

Nem beszélek sokat: nem szavak teszik vitézzé az embert.

A csatasorban ismerszik meg, ki mit ér.

Hunyadi János
 PROLÓGUS

1.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK1 10. NAPJA,
ALKONYAT

A harci szekerek vonala előtt felsorakozik Ulászló

király ötszáz testőrző lovagja. Magyarok, lengyelek
izgatottan kiáltoznak, mert ami előttük zajlik a harcmezőn,
arra már nincsenek szavak.
Hunyadi ezen a napon negyedszerre tesz csodát,
negyedszerre veri szét a sokszoros túlerőben lévő ellenséges
tömböket. A ruméliai hadtest maradéka páni félelemmel
takarodik el az északi, ködlepte dombok felé, s a magyar
sereg maradéka üvöltve rohan utána.
Ulászló sápadtan ingatja fejét.
– Krisztus velünk van! Krisztus! Krisztus! Krisztus!
Körülötte örömittas nevetés harsan, a magyar és
lengyel testőrök egymást ölelgetik.
Nincs már a harcmezőn köztük, és a szultáni állások
között más, csak a még érintetlen janicsár hadtest.
– Szabad javasolnom, királyi felség – hajol közel
Ulászló füléhez Cesarini bíboros –, hogy most indítsd meg a
rohamot!
A király nem érti.
– Hunyadi azt mondta, maradjak veszteg, bíboros úr!
A pápai nuncius arcán gyűlöletteli kifejezés suhan át.
– Ó, ártatlan gyermek! Hát miért hagyod, hogy megint
minden babért ez az oláh kutya arasson le?
Ulászló elvörösödik. Egész nap csak várakozott,
testőrei borral itatták, hogy lecsillapodjon: hol a rettegés, hol
a kétségbeesés, hol pedig a magatehetetlen düh vett erőt rajta
attól függően, épp mi történt a harcmezőn.
Egész nap tétlenül bámulta, miként viszi végbe egyik
csodáját a másik után Hunyadi János.
– Már győztünk, felség! – duruzsolja a fülébe Cesarini,
és kivonja ékes pallosát, mely ma még nem kóstolt török vért.
– Miért maradnánk ki a diadalból éppen mi?
Ulászló ereiben fellobban a heves lengyel vér.
Igaz!
Milyen igaz!
Hiszen már minden eldőlt…
Senki ne mondja majd, hogy Jagelló Ulászló egész álló
nap csak bámészkodott, amíg Hunyadi a vérét ontotta!
– Vitézek! – kiáltja bőszen.
Minden szempár csodálkozva rászegeződik.
– Vitézek! Magyar és lengyel barátaim! – sziszegve
kicsusszan a királyi kard a hüvelyéből. – Ott vár a szultán,
azon a dombon! Ne várjon hiába!
Azzal megsarkantyúzza hátasát, és rikoltva kiugrat a
többiek közül.
A lengyel urak dermedten bámulják.
– De uram! Uram, ne!
Késő.
Cesarini rájuk vigyorog, Szamatuly Vince és Anderas
Tanczin csak most ébrednek rá, hogy mi történik.
– Felség, ne!
És utána iramlik az ötszáz páncélos lovag.
A szekerek előtt egyetlen lovas marad: Giuliano
Cesarini, San Angele bíborosa.
Jagelló Ulászló teljes harci vértben dübörög a távoli
domb felé. A királyi testőrző csapat kétségbeesetten zúdul
utána, pajzsokat tartva az ifjú uralkodó elé. Éppen idejében:
már kopognak is azokon a pajzsokon a janicsár nyílvesszők.
A távolság vérfagyasztóan gyorsan fogy.
Száguld a páncélos ötszáz, a váratlan rohamtól
fellelkesülve.
Előreszegeződő lándzsák hegyén, kivont pallosok élén
csillan a lángvörös alkonyi fény…
Velük szemben a szultáni janicsár odzsakok jeges
nyugalommal feszítik meg újra íjaikat.

2.

A mámoros lelkesülést egyik pillanatról a másikra

váltja fel a dermedt rémület. Ahogy száguldanak a domb felé,
egyszeriben láthatóvá válik előttük a karóerdő.
Késő már lefékezni, késő már visszakozni.
Az oláhok által széthajigált selymeken, kelméken
áttiporva nekireccsennek az előremeredő karóknak, melyek
tucatnyi lovat nyársalnak fel azonnal. A sebzett párák iszonyú
nyerítéssel vergődnek, rúgkapálnak, miközben beleik
förtelmes loccsanással csorognak rá a karókra.
A cövekerdő mögül a janicsárok újabb
nyílvessző-felhőt lőnek rájuk; kopognak a nyílhegyek a
páncélokon, mint a jégeső.
Dühödt kiáltások, szitkozódás. Középütt a tetemeken,
vergődő lovakon áttaposva Ulászló és közvetlen kísérete
beugrat a janicsárok közé.
Meglepetésére az első sor rögvest szétnyílik előtte,
aztán a második sor is, és a többi is.
A király akadálytalanul törtet tovább, egy pillanatra azt
hiszi, megrémültek tőle a törökök, pedig egyáltalán nem erről
van szó. Nem veszi észre azt sem, hogy közvetlenül
mögöttük szilárdan összezárul a janicsárok sorfala, és a
nyomában törtető lengyel lovagok többsége kívül rekedt.
Elkeseredett közelharc tombol hátul, de a páncélos kíséret
java része még a karóerdőn sem tudott átvergődni.
Nyílvesszők suhognak eszeveszetten, néhány lovas
holtan fordul le a király mellett hátasáról – azonnal
eltapossák őket a janicsárcsizmák.
– Hol vagytok? – zihálja rémülten Ulászló, és próbál
megfordulni a nyergében. Amikor rádöbben, hogy csak
Andreas Tanczin vergődik mellette, elönti a jeges rémület. –
Istenem…
De aztán megembereli magát, Hunyadira gondol, és
bőszen megforgatja pallosát a feje fölött. Lekaszabol két
janicsárt, és pillanatnyi megnyugvással veszi tudomásul,
hogy a vértjén kopogó csapások nem tehetnek kárt benne.
Tovább vágtat előre a hófehér kecse-tengerben, sisakja
szemnyílásán át azonban nem rémült, hanem kárörvendő
tekinteteket lát maga körül.
Valahol elöl, a távolban megpillantja a dombon a
szultánt…
– Gospodar Murad! – kiáltja bőszen Ulászló, és
fenyegetőn meglengeti kardját.
A szultánig nem jut el a kiáltás.
A következő pillanatban a király csak azt érzi, hogy
lova összerogy alatta; hátborzongató nyerítés harsan, vér
fröccsen a gyönyörű páncélra.
A janicsárt, aki vicsorogva elkapta a ló kötőfékjét,
Khodzsa Hızırnek2 hívják. Nevéhez méltóan – ha púpos nem
is volt – hajlott hátú; alaposan le kell hajolnia, hogy harci
bárdjával szétroncsolja a harci mén hátsó lábát. Aztán egy
elemi erejű sújtás: a ló koponyája kettényílik – ekkor
fröccsent a vér a király páncéljára.
 – Engedjetek! – üvölti a janicsár. – Az enyém!
A király és Andreas Tanczin egyszerre zuhannak a
földre.
Jagelló Ulászló, Magyarország és Lengyelország
királya lélegzete bennszakad, ahogy valaki megragadja a
karját, durván lerántja a nyeregből.
– Engedjetek! Hagyjatok!
Khodzsa Hızır közelről belevicsorog a szemrésbe, bele
is köp, aztán két izmos karjával egyszerűen letépi a húszéves
fiú fejéről a sisakot.
A janicsárok felüvöltenek, egyszerre ezrek mozdulnak
a földön tántorgó király felé. Valaki a vaspapucsos lábára
tipor, egy térd az ágyékvédője acéljának csattan.
Khodzsa Hızır harci bárdja a magasba emelkedik.
Ulászló e pillanatban inkább dühöt érez, semmint
félelmet. Tétován felemeli a fejét, miközben öklök ütlegelik
halántékát.
Hirtelen mindenki elengedi, még karját is eltaszítják
maguktól.
A király egyensúlyozva áll a tömeg közepén.
És akkor Khodzsa Hızır harci bárdja lesújt.
Tízezer janicsár üvölt fel diadalittasan, amikor a hajlott
hátú janicsár egy levágott emberfejet emel a magasba. A
nyakból ömlik a vér, a szürkéskék szempár még értetlenül
forog szemgödrében.
Ez az utolsó pillanat, amit Jagelló Ulászló ezen a
világon tölt. Még látja saját testét dülöngélni a gyönyörű
páncélban, látja hátasa rúgkapáló lábait a tömegben, de
aztán…
A sötétség…
A csend.
A testről dühödt karmok tépik le a páncélt; annak
darabjai még száz esztendő múltán is féltett kincsei lesznek
néhány török családnak. Az ifjú királyról előbb a ruha cafatait
szaggatják le, aztán darabokra tépik a még meleg testet is. A
karokat, lábakat tucatnyian szaggatják ki, aztán késekkel
darabolják tovább. Egy zagardzsi3 röhögve emeli a magasba
Ulászló kimetszett nemi szervét, azt tolja a többiek pofájába.
Azok röhögnek, utálkoznak, és tovább gyalázzák azt a
keveset, ami a hullából megmaradt: páros lábbal táncolnak
rajta, a vérmocskos sárba tapossák, beleit lándzsáikra tekerik.
Khodzsa Hızır ezalatt mámoros örömmel iramlik
vissza a hátsó, még tömör janicsár orták sorai mellett.
Hajánál fogva szorongatja az engürúsz király fejét. Egy
bosztandzsi basi megállítja, s mikor látja, mit visz,
megveregeti a hajlott hátú vállát.
– Aferim! Aferim! De így mégse viheted a szultán elé!
Való igaz, az ifjú szeme még üvegesen mered a
semmibe, a janicsár keze csupa vér, csupa gerincvelő.
A bosztandzsi basi segítőkészen egy lándzsát nyújt
felé.
– Erre szúrd!
Most már eme győzelmi jelvénnyel robog tovább, fel a
dombra Khodzsa Hızır.
Murád már messziről látja, és csak ingatja a fejét.
– Allah mégis felénk fordította orcáját!
Mohamed fölényesen mosolyog, ő az, aki átveszi a
janicsár kezéből a lándzsára tűzött koponyát.
Átveszi, és áhítatosan leereszti, hogy közelről
bámulhasson a hitetlen király szemébe.
Ulászló szemhéja utolsót rebben, de ez már csak afféle
akaratlan rándulás – a veliaht mégis felkiált rémületében.
Murád mosolyogva melléje lép.
– Fiam! Ez a te győzelmed! – A szultáni kengyel agái
földig hajolnak tiszteletük jeléül. – Én már feladtam…
Mohamed keble büszkén dagad.
– Ez a mi közös győzelmünk, apám!
Murád magához öleli a fiút, szemében örömkönnyek
csillognak.

3.

Az alant még harcban álló török csapatok közt

diadalittas üvöltés terjed. A domb lábánál hatalmas máglya
lobban, s ebben a pillanatban felharsannak a török harci
kürtök, a győzelem jelét fújva.
Feldübörögnek a dobok is.
Persze a harcolóknak sejtelme sincs róla, hogy mi
történt. Értetlenül fordulnak a domb felé, de a gyorsan
alászálló alkonyi szürkületben nem látják a lándzsára tűzött
fejet.
Hanem látják a domb közeléből sietősen elhátráló
engürúsz páncélosokat, akik hirtelenjében abbahagyták a
harcot, és kimerülten robognak vissza a harci szekerek felé.
– Mi történt? Mi történt?
Immár egy másik, népes engürúsz páncélos csapat is
fejvesztve fordul meg, és vágtat visszafelé.
A szultáni állásokat őrző janicsár tömb tízezer harcosa
nem moccan, de a domb mögül előszáguld egy pihent szpáhi
csapat Hasszán Fenarioğlu vezetésével. Aztán a másik
oldalról Davut bég vérszomjas hitharcosai avatkoznak ismét a
küzdelembe, bosszúra szomjazva, amiért délután oly
szégyenletesen megfutottak Hunyadi vértesei elől.
 4.

Erdély vajdája nem sejt még semmit. Páncélosai

keservesen kínlódva űzik a menekülő ellenséget észak felé. A
szürkület egyre sűrűbb ködgomolyaggal érkezik, lassan
eltakarja a harcmező többi részét.
– Állj! Megálljatok!
Hunyadi rosszat sejtve visszarántja lovát.
– Mi az ott hátul?
Szilágyi Mihály csúnyán káromkodik, sisakját leveszi,
s véreset köp.
– Futnak a mieink!
A vajda alig bírja a nyeregben tartani magát.
– Miért? Mi történt?
Lengyel címert viselő futár vágtat feléjük, falfehér
arccal. A bokájából egy nyílvessző áll ki, de lehet, észre se
vette még. Ahogy lefékezi lovát mellettük, bosszúsan beletöri
a vesszőt a sebbe, de fel se szisszen.
– A király! A király! – kiáltja elkeseredve. – Megölték
a király! A janicsárok megölték Wladislas őfelségét!
Hunyadinak megfagy a vér az ereiben.
– Micsoda? Hogyhogy megölték?
A ziháló lovagok is értetlenül bámulnak rá, a mögöttük
lovukat táncoltatók meg hitetlenkedve kérdezgetik, jól
hallották-e.
– Hunyadi úr! Hunyadi úr! Jönnek vissza a már
elkergetett törökök! A janicsárok megölték őfelségét! Jön
vissza minden török!
De innen is látni, hogyan száguld elő az alkonyi
szürkületből sok ezer bosszúszomjas szpáhi és akindzsi.
A vajda lova nyakára zuhan, levegő után kapkod.
– Hogyan történhetett? Megmondtam neki…
Megmondtam…
Mintha a hírt hallva mindenkinek elszállt volna
maradék ereje is, fásultan bámulják a domb előtti porfelhőt.
– Vissza! – nyögi Hunyadi erőtlenül. – Nézzük meg,
mi történt!
– De a törökök…
– Utánam! – harsogja rekedten a vajda. – A saját
szememmel akarom látni!
Nem néz hátra, tudja, hogy nem követi mindenki. Vagy
tucatnyian elinalnak a közeli fákig, abban a reményben, hogy
talán el tudnak még menekülni innen, mielőtt a törökök
nagyobb tömege visszatalál a csatatérre.
Hunyadi megállítja egy pillanatra a királyi testőrség
halálra vált, pánikba esett páncélosait.
– Hol a király? Hol hagytátok a királyt?
De azok nem felelnek, megrázzák fejüket, s vágtatnak
tovább a huszita szekerek felé, elhajigálva fegyvereiket,
páncéljaik darabjait, hogy ezzel is könnyíthessék saját
futásukat.
A vajda úr a janicsártömbök felé fordítja lovát.
Akkor hát nincs más hátra…
– Kövessetek, fiaim! Ez az utolsó roham… De ezt
még… Ezt még királyunkért… Kövessetek! Ha valóban
végeztek Ulászlóval… ki kell ragadnunk a kezeik közül a
tetemét…
– Minek? – dühöng egy lovag. – Nézd meg, vajda úr!
Mindenki fut!
– Nincs vége!
– De uram…
– Azt mondtam, nincs vége!
Vagy száz kimerült, reménye vesztett lovag néz vissza
rá, egy erő felett végigküzdött nap alkonyán. Szánja őket, de
akkor sem tehet mást…
Nekimenni a tízezer janicsárnak ezzel a szedett-vedett
százzal?
Hunyadi nem mérlegel.
Támadni kell!
Ezt követeli a becsület.
Vágtára fogja a lovát, és reméli, hogy nem egyedül
roppan a janicsárok falanxainak.
Nincs már mellette zászló, nincsenek itt hű emberei. A
kavarodásban aztán mégis felbukkan az egyik: Dengelegi
Pongrácz György rikoltoz mellette, dühödten. Épp feléje
fordítja a fejét, s kiált valamit, de Jankó nem érti. Aztán a
következő pillanatban oldalról nekik száguld egy szpáhi
csapat.
– György!
Az első lándzsa átfúrja Dengelegi koponyáját. A
lándzsahegy széjjelloccsantja a dús szőrzetű emberfőt,
eltünteti a borvirágos arcot, s nem sokkal Hunyadi képe előtt
áll meg.
A vajda félreüti a lándzsahegyet pallosával, s oldalra
táncoltatja a lovát, hogy fel tudja venni a harcot a szpáhikkal.
Pajzsán csapások csapkodnak, nyílvesszők kopognak.
– György!
Sógorának teste most csúszik le nehézkesen a
nyeregből, s a többi ló már rá is tapos.
Hunyadi vadul csapdos maga körül, hogy megtisztítsa
a terepet, de egyre csak özönlenek felé a törökök. Beletelik
néhány percbe, míg a többiek beérik, és lekaszabolják
valamennyi szpáhit. De hiába; annyi vágtat már feléjük, mint
égen a csillag.
– Tovább! – zihálja Hunyadi. – Neki a janicsároknak!
– Nem! – Szilágyi Mihály terem ott mellette, és lefogja
a karját. – Semmi értelme, Jankó! Nézzed!
A domb mögül tatár lovasok zúdulnak rájuk, s ugatnak,
vonítanak, akár a veszett kutyák. Mögöttük vagy tizenötezer
szpáhi lándzsaerdeje hullámzik.
És ebben a pillanatban megdördül az ég alja. Hunyadi
az eszméletvesztés határán felemeli a fejét, azt hiszi, menten
zuhogni kezd, de nem eső az.
Süvítés…
Robaj…
Hasszán Danıșmanoğlu megérkezett a szultán által
megrendelt ágyúkkal: a dombok tetejére sorban, egymás után
görgetik fel a zarbuzánokat, a kisebb öblű mozsarakat.
Süvítés…
Robaj…
Villanások a dombok tetején, vörös pöffetegek
bomlanak szikrákra, aztán a füstfelhőkből gyilkos köpetek
suhannak egyenest feléjük…
Mázsás kőgolyó csap a páncélos lovagok közé.
Üvöltés, sikolyok, csontrecsegés.
Hunyadi lehunyja a szemét.
Vége…
Annyi erőfeszítés, annyi kiontott vér… Mindhiába…
Remegő kézzel letépi fejéről a sisakot – nyaka,
koponyája elviselhetetlenül sajog. A novemberi szél csípi
friss sebeit.
Szeme lángol, a nyílvessző által szétroncsolt
szemöldökcsontja sárgállik a rászáradt vér alatt.
Dübörög a föld.
Immár húszezer lovas iramlik feléjük. A magyar
páncélosok menekülni próbálnak, szétrebbennek a szélrózsa
minden irányába. Mindenki fut, Hunyadi mellett csak
Szilágyi, Kendeffy és a ki tudja, honnan előkeveredő Vingárti
Geréb János marad.
A vajda végigpillant rajtuk.
Nem…
Nincs ereje már felemelni a kardot.
Vége…
– Fussatok! Mentsétek az életeteket!
A többség engedelmeskedik, és vágtatnak máris,
amerre látnak. Legtöbbjük nem éri el az erdőt, sem a
mocsarak szélét, sem a tó partját, útközben lecsapnak rájuk a
törökök, és egytől egyig lemészárolják őket. Sikolyaik még
sokáig verdesnek a sík felett.
Hunyadi elhajítja összelapult, agyonhorpadt sisakját.
– Nincs más hátra…
Utolsó pillantást vet a lemenő nap fénysugaraiban
fürdő halálmezőre.
Csaknem sikerült…
Oly kevésen múlott.
Oly kevésen…
– Testvéreim!
Szilágyi és Vingárti Geréb János két oldalról melléje
léptetnek, mind a ketten elhajítják a sisakjukat, a pajzsukat.
Ezekre már semmi szükség nem lesz ezen a világon.
Hunyadi rájuk vigyorog.
Nincs szó szavakra.
Egy biccentés.
Aztán…
A három páncélos lassan, lépésben megindul a
szemből hömpölygő húszezer felé.
Aztán ügetésre váltanak.
A föld hullámzik, dübörög alattuk, a levegőben
ágyúgolyók süvítenek a fejük felett.
Aztán mindhárman felüvöltenek, és pallosukat az
égnek lökve vágtára fogják hátasaikat.
– Hunyadi!
Üvöltésüket visszhangozzák a dombok.
– Hunyadi!
A nap ebben a pillanatban lebukik a dombok mögött.
Mindent elnyelő sötétség lopakodik elő a föld
mélyéből.
 Első fejezet

VÉRES ALKONY

1.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA,
ESTE

Alattomban lopakodik elő a nyirkos föld alól a

förtelmes éhségű sötétség. Kibontja denevérszárny-leplét,
magába szívja, felemészti még a fénysugarak utolsó,
halovány szikráit, aztán felfúvódva a dögletes bűztől
vériszamós leplét ráteríti a pokoli kíntól vonagló ezrekre,
tízezrekre. Hullámzik, féregfészekként nyüzsög az enyészet a
lepel alatt. A belső, hideg űrben csócsálja tovább valami
irtózatos a húst, csontot, ropogtatja az acélt, a vasat, és
lefetyeli egyre a tengernyi vért.
Lakomáz a halál.
Az égbolt immár fekete esőként szemerkélő szemfedő,
csak a távoli magaslatok tetején fel-felbömbölő török ágyúk
lobbjai villámlanak, haragvón festve vérsebeket a földre
hajló, fekete felleg-emlőkre.
Vad éji szél süvölt a mező fölött, mintha a mindent
elnyelő sötétség böfögné fel a megemészthetetlen holtak
szabadulni vágyó lelkeit; száguldnak, jeges árnyékká
fakulnak az árva lelkek a holtak mezeje felett, aztán
elomlanak a nemlét árkaiba.
Vonaglik az éjlepel, jajgat, üvölt fájdalmában az
emésztendő hústömeg.
S egyre csak lakomáz a halál.
 2.

Emitt, a huszita szekerek szétzilált, megtépázott

vonalán a harcosok a végítéletre készülnek. Visszafojtott
lélegzettel bámulták órákon át az öldöklő küzdelmet, de
immár alig akad látnivaló, a halál ólomköpenye lassan
ráborul a magaslatokról alázúduló szpáhik ezreire. Dübörög
egyre a föld. Reszket, remeg és hullámzik a nyirkos rög alant.
Néhány szekér fekete pernye immár, holtak, sebesültek
hevernek erre is, arra is, széjjel. Lángnyelvek habzsolják a
fát, tűzfal emelkedik az áthatolhatatlan sötétség előtt, nem
oltja el azt a dúsan szakadó eső.
Nincs már tolongás odakünn, Várna mezején. Ritkul a
verejtékben, vérben fürdő embertömeg, széjjelfut a vereséget
szenvedett kereszténység, ide-oda nyargal a győzelmében
mind bizonyosabb török.
Ami helyükben marad: pokolbéli táj. Jajgató, üvöltő
sebesülteken tipornak át a lovasok, csontok recsegése, szpáhi
kurjongatás hasogatja az éjszakát.
Káosz, áttekinthetetlen rendetlenség mindenütt. A
keresztbe-kasul vágtatók közt bicegő, térden csúszó, beleiket
maguk után húzó sebesültek vonszolják magukat. A
harcmező kellős közepén összekaszabolt, felnyársalt magyar
és török vitézek kúsznak sajátjaik felé, lanyhuló erővel
kapaszkodnak, hullákon másznak át. Eljutnak-e a szekerekig
s a díszes török sátrakig, ki tudja? Elnyeli őket az éjszaka,
elnyeli őket a halál.
Amott, a szultáni állások irányából visszafelé nyargaló
páncélos csapat dübörög el egy népesebb szpáhi ezred
mellett, de azok túl fáradtak, hogy utánuk iramodjanak. Csak
lesik, ahogy a ziháló vértesek elcsörömpölnek a szekerek
felé, s még nyílvesszőt sem röppentenek utánuk.
 Egyszeriben eláll az eső. A gigászi, vörös fénykörön
túl mindent elnyelő sötétségben szentjánosbogarakként
szikráznak az imbolygó fáklyafények: sebesülteket
fosztogató, a vergődőket szenvedésüktől megszabadító
éj-árnyak ezrei.
Jajgatás, török, magyar, lengyel, olasz, horvát
kiáltások, káromkodás mindenütt…
Elhallgattak már az ágyúk a dombok tetején, immár
nem látni, mire lőhetnének, kit találnának el a súlyos
kőgolyóbisok.

3.

A szekerekhez visszavánszorgó magyarok és lengyelek

kétségbeesetten rogynak a földre a pillanatnyi menedékben.
A halál torkából szakították ki magukat, legtöbb bajtársuk
odaveszett vagy hátramaradt, mert sebesülten nem bírta az
iramot. Nekik bizonnyal végük, de vajon meddig ád oltalmat
a túlélőknek ez a néhány roskatag szekér? S ha oltalmat ád is,
innét hová tovább? Hová?
A huszita szekerekről aggodalmas kiáltások harsannak:
– Hol vannak a számszeríjászok?
– Kézi ágyúsokat ide!
– Töltsétek meg a mozsarakat!
A megroggyant szekerek mögött ezrek és ezrek
gyűlnek. Lovagok vérmocskos páncélban, könnyűlovasok
agyonkaszabolva, csonkoltan, zihálva, szász puskások
kormos képpel, rémült tekintettel.
A lovasokat lesegítik a szájtáti apródok – már azok,
akik itt maradtak egyáltalán, s nem porzottak el a pihent
tartalék lovakon, míg tehették. Sokan megfutottak rögvest
azután, hogy odaveszett a király, nyargaltak százával a tenger
felé, s onnét délnek, északnak.
Közvitézek, rémült fogatosok, horvát, bosnyák íjászok,
székely és kun lovasok, összekeveredett alakulatmaradékok
özönlenek minden irányból vissza. Ha a szekerek körbe
lennének állítva, erődként állnák a töröknek útját. De most
nincsen erőd, egyetlen megritkult, foghíjas védelmi vonal
maradt csak; ráadásul valahonnan hátulról, a Devnya-tó és a
mocsarak felől török diadalüvöltés harsan hirtelen.
Be vagyunk kerítve!
Nincsen hová futni!
Azazhogy, futni aztán bármerre lehet. A mocsarak felé,
a tó felé, a tenger irányába, vagy a Gorna Frangja gerincének
a dombokon át, a Planova-tetőn át.4
Arra sűrű az erdő, sűrű az éj… A nyugatra hemzsegő
török erőkön tán át lehet még siklani irgalmatlan vágtával,
fel, a Duna irányába… Ha Krisztus segít…
De futnak sokan Kádi Köj romházai felé is abban a
hitben, hogy némi szerencsével az anatóliai hadtest szétzilált
sorain át tudnak majd vergődni Indzse Köj falva felé, ahol az
éj leple alatt tán…
Talán…
Ha Krisztus is segít…
Kétségbeesett remény, élni akarás…
A sok csatát megjárt, tapasztalt vitézek nem futnak
sehová. Komótosan letelepszenek a szekerek mögé, isznak,
esznek néhány falatot, és bámulnak maguk elé. Nem
kötöznek sebet, nem rohangálnak, csak várakoznak. Erőt
gyűjtenek mindahhoz, ami rájuk vár.
A legifjabbak, legtapasztalatlanabbak a város felé
rohannak, s észvesztve igyekeznek elrejtőzni Várna
viskóiban, a görög és bolgár házakban. Bújnának pincébe,
bújnának padlásra, bújnának dunyha alá, csűrbe, akolba,
bárhova, csak a közeledő oszmánok meg ne találják őket. Ám
a lakók már cseppet sem szívélyesek velük, kikergetik őket,
még foglyul is ejtenek közülük néhányat, hátha így a
hamarosan újra bevonuló törökök szemében jó színben
tűnnek fel.
Fejetlenség, esztelen kavarodás mindenütt…

4.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA,
SZENT MÁRTON NAPJA, HAJNAL ELŐTT

Hunyadi László nekitámaszkodott a Békés szántóvető

belső falának. A padló csupa vér, csupa mocsok. A levágott
törököket kihajigálták ugyan, de a kiontott beleken egyre
csúszkált a katonacsizma.
– Mindennek vége… – suttogta a fiú. – Minden
elveszett!
Kinizsi és Hajna egymásra pillantottak. Sokat megéltek
már együtt, sok csatát megvívtak, most mégis elszorult a
torkuk. Ahhoz elég sokat láttak, hogy tudják: itt, ezen a
mezőn már a Jóisten sem tehet csodát.
– A királyi dandárt szétverték… – Lackó
nekitámasztotta lüktető homlokát a deszkáknak. – Reggel
lerohannak minket is!
Kinizsi és Hajna egymásra pillantottak.
– Akkor ne vesztegessük az időt!– mormolta az
asszony. – Most még talán…
– Maradunk! – Lackó szédelegve szembefordult velük.
Arca, felsőteste csupa seb volt, egyik szeme bedagadva, szája
szélén felhasadt a bőr. – Az apám odakinn van valahol…
 Elharapta a szót.
Michal Matejčik alig állt a lábán – egy török lándzsa a
vállába sebzett, most mégis odavánszorgott a fiúhoz, és
mélyen a szemébe nézett.
– Miért nem mondtad meg, ki vagy?
– Amit kellett, elmondtam.
– Jobban vigyáztunk volna rád!
Lackó elvigyorodott.
– Hát éppen ezért nem…
– Életben kell maradnod, úrfi! – Kinizsi kirázta
szeméből a vért, és körbepillantott a harci szekér belsejében.
– Ki kell törni a gyűrűből! Pero! Szerezz lovakat! Siess!
– Az apám odakünn van valahol. Nélküle egy tapodtat
sem…
– A vajda úrra van, ki vigyázzon! A legderekabb
vitézek veszik körül, úgyhogy inkább magad miatt aggódjál,
úrfi!
– Nekem itt vagytok ti!
Matejčik lovag keserűen nemet intett.
– Ilyen kutyaszorítóban még mi sem voltunk.
Körülöttünk minden irányban sok száz mérföldre ellenséges
terület húzódik. Ha sikerülne is egérutat nyernünk, kötve
hinném, hogy túléljük!
Hunyadi László végigmérte őket. A cseh lovag, a
herkulesi termetű Kinizsi István, Hajna, a kaszás özvegy,
Silkow, a sziléziai rablógyilkos, és Pero Petar, a rác
lovászmester. A harci szekérre beosztott cseh és szász
zsoldosok a legutóbbi összecsapás után kereket oldottak; ők
maradtak csak, a Békés szántóvető jól összeszokott csapata.
No és persze a sarokban, a houfnice csöve mellé
kuporodó olasz fiú. Elfehéredve, reszkető szájszéllel pislogott
rájuk, tudván, hogy az ő élete is ezekben a pillanatokban dől
el.
Lackó lehajtotta a fejét.
– Harcolnunk kell! Ezt kívánja a becsület!
– Aki itt marad, arra reggel kínhalál vár – mondta
egykedvűen Hajna, mintha csak azt állapította volna meg,
hogy hajnalban ismét felkel a nap. – Te nem leszel közöttük,
az bizonyos, úrfi!
– Ne nevezz úrfinak!
– Annak nevezlek, ami vagy. A vajda úr fia vagy.
Hunyadifi. És élni fogsz, arról én kezeskedem!
Pero komoran biccentett a harci szekér parancsnoka
felé, azzal lekászálódott a sötétbe, hogy gazdátlan lovakat
fogjon össze. Idebenn Kinizsi fáklyát gyújtott és összeszedte
a padlón heverő fegyvereket.
– Silkow! Török ruhák kellenek!
A sziléziai már inalt is.
– Kinizsi! Puskapor? Ágyúgolyó?
Az egykori molnár fejvakarva kutatott az üszkös
deszkák között, de hamar belátta, hogy széjjel kell néznie a
többi szekéren is. Matejčik vele ment, úgyhogy Lackó
egyedül maradt Hajnával.
– Lehet, hogy apád már halott – érintette meg az
asszony a fiú arcát. – Ha így van, az embereknek szükségük
lesz rád. Te vagy az egyetlen fia…
– Van egy öcsém is…
– Róla még nem hallottam. Kicsi lehet.
– Kicsi.
– Úgy csak rád számíthatnak. A Hunyadi név sokak
számára az utolsó reménység, Ignác. – Hajna elmosolyodott.
– László…
A fiú felsóhajtott.
Menekülni? Futni innen? Mint egy utolsó, senkiházi?
Mint egy gyáva féreg?
A kaszás özvegy mintha csak a gondolataiban olvasott
volna:
– Ahhoz, hogy tovább harcolhass a török ellen, életben
kell maradnod.
Lackó a sarokban gubbasztó Paolo Lampanessára
pillantott.
– És vele mi lesz?
Egyidősek voltak, tizennégy esztendősek, de sokat
megéltek már mindketten. Ugyan ki gondolná erről a
pelyhedző állú taljánról, hogy odahaza feleség, gyermek
várja? S ugyan ki gondolná őróla, hogy bebarangolta a fél
Török Birodalmat egy cigánykaraván lovászlegényének
kiadva magát?
Hogy is mondogatta Matkó?
Háborús időkben megrövidül a gyermekkor…
A gondolat, hogy ő álljon atyja helyébe, megbénította;
karjai elnehezültek, sebei eszelősen sajogtak.
– Kiviszünk innét! – Hajna kezébe kaparintotta egyik
kaszáját; a fegyver éle kicsorbult a török csontokon. – Épen,
egészségben visszaviszünk Magyarországra. Ha a
mindenható Úristen úgy látja jónak, hogy vajda urunk ne
térjen vissza ebből a mészárszékből, akkor te leszel, akinek a
megmaradt hadak engedelmeskedni fognak.
Lackó sápadtan ingatta a fejét.
– Apám él! Tudom, hogy él.
Odakint, a haragosan lobogó lángok fényénél rettenetes
látvány tárult a szeme elé. A szekerek közül tucatnyi lángolt,
hiába próbálták őket eloltani, menthetetlenek voltak. A
levegőben fojtogató füst, égett emberhús bűze és a vér nehéz
illata lebegett. A fű megfeketedett a kiontott vértől, holtak,
sebesültek hevertek mindenütt. Lackó kilesett a szekerek
között: a csatamezőn fáklyák százai imbolyogtak: a törökök
már a sebesültjeiket szedegették össze.
– Igyekezzünk! – morogta Kinizsi, aki ölre fogva
cipelte a szekérbe a környékről összeszedett szablyákat,
buzogányokat, fejszéket, lándzsákat. – Ágyúgolyók is
kellenek még, és lőpor sem ártana… Amint Pero megjő a
lovakkal, rögvest befogunk!
Lackónak maradhatnékja volt. Valami azt súgta neki,
hogy ezen a véráztatta csatamezőn a helye, amíg meg nem
bizonyosodik róla, hogy atyja biztonságban van… vagy arról,
hogy halott.
A tűz körül ácsorgó vértesekre emelte tekintetét. Úgy
bámulták a lángokat, mintha azokból próbálnák kiolvasni
sorsuk alakulását.
– Tamás?
Először nem volt bizonyos benne, hogy ő az valóban:
Hunyadi zászlótartója a többiek között állt, egy lándzsára
támaszkodva. Csakhogy nem lándzsa volt az, hanem a
Hunyadi-bandérium csatalobogója; a véres vászon
összetapadva, megszaggatva csüngött a kettétört rúdról.
– Tamás!
Az ifjú fásultan emelte fel a fejét.
– Székely Tamás! Nem ismersz meg?
Unokatestvére hitetlenkedve rázta a fejét:
– Lackó! Hogy kerülsz te ide? Azt hittem…
Megölelték egymást, de a vajdafi felszisszent; vasba
öltözött kuzinja alaposan megropogtatta csontjait.
– Hol van apám? Láttad-e? – bontakozott ki a
vaskarokból.
– Kendeffy látta utoljára. Azt mondja, Szilágyival meg
Vingárti Gerébbel épp nekirontottak egy szpáhi tömbnek.
Tudja, hogy itt vagy?
 – Tudja.
Székely Tamás szomorúan biccentett a harcmező felé.
– Reménykedjünk, Lackó! Sokan áttörték magukat a
török vonalakon. Nem üldözik őket, kimerült az ellenség is…
Összevissza keveredtek az alakulatok…
– Hiszed, hogy atyám is átverekedte magát?
A zászlótartó megtörölte véres homlokát.
– Hiszem hát. Jankó bátyát nem fogja fegyver. Estére
keservesen szétszórtak minket, az igaz, de atyádnak élnie
kell!
A mellettük álló lovagok elkerekedett szemmel
bámulták a vajdafit. Hunyadi kölyke itt volna közöttük? Hát
mégiscsak derék gyerek ez! Lám, sebektől rőt a képe,
megpörkölődött az a kevés haja, ami van, s a gúnyája is.
Ebben a pillanatban két újabb ismerős bukkant fel a
tábor irányából. Gyalogosan caplattak a vértől elmocsarasodó
fűben, hullákat és sebesülteket kerülgetve.
Kendeffy nem lepődött meg Lackó láttán, hiszen
találkoztak csata közben, amikor Hunyadit sebesülten a Békés
szántóvető menedékébe vitték.
– Ki most a parancsnok? – zihálta a mellette érkező
Orros György, a temesközi bandérium kapitánya. – Azonnal
intézkedni kell, mielőtt mindenki eszetlenül szertefut!
– A király halott – felelte Kendeffy István. – Óvatlanul
rárontott a janicsárokra. Lefejezték…
– Látta valaki? – kérdezett vissza Székely Tamás
haragosan. – Látta valaki, hogy őfelségét megölték?
A túlélők fásultan merednek a vascsizmás lábuk előtt
ropogó tűzbe.
– Hozzatok ide valakit a polákok közül! Valaki csak
látta, mi történt!
Míg néhányan elszédelegtek a távolban gyülekező
lengyelek felé, Kendeffy az ujjain számba vette, ki lehet a
rangidős a túlélők közül:
– Szilágyi és Vingárti Geréb a vajda úrral voltak. Vagy
élnek, vagy holtak, nem tudhatjuk. Dengelegi halott. Báthory
halott. A püspök urak… Csodálkoznék, ha túlélte volna
bármelyikük is…
– Székely Tamás a zászlóhordozó, mostan ő a
legmagasabb rangú – vélte az egyik erdélyi lovag. – Amíg elő
nem kerül valamelyik vezér, mondja meg ő, mit kell tenni!
Székely Tamás a fejét ingatta.
– Itt van a vajda úr fia. Vegye át ő a parancsnokságot!
Néhányan bólogatni kezdtek, mások hitetlenkedve
bámulták a rongyos, csupa seb, csupa vér ifjút.
Kendeffy levette sisakját, s hagyta, hogy vértől,
verejtéktől összetapadt haja a szemébe hulljon.
– Lackó…
– Lassan a testtel, urak! – lépett elő a sötétből Hajna, és
csípőre tett kézzel megállt a vitézek előtt. – Ezt a fiút a vajda
úr a Békés szántóvetőre osztotta be. Nem vesz ő át semmiféle
parancsnokságot! Még csak az kéne! Hisz ott az ülepén a
tojáshéj!
Kendeffy elvigyorodott és perzselő tekintettel
végigmérte a kaszás özvegyet.
– Ha ezt a napot túléljük, babám, és valahogy
hazavergődünk Magyarországra, Isten a tanúm, mátkámmá
teszlek!
– Hisz van már feleséged! – röhögött Orros György. –
Töröknek kellene lenned, ha több feleségre fáj a fogad!
– Bolond vagy, nem kell nekem több feleség! Csak
ilyen tűzrőlpattant szerető kell, éppen ilyen! – Kendeffy
már-már Hajna hátsójára csapott volna, de látva az özvegy
elboruló tekintetét, jobbnak látta visszafogni magát.
 Az asszony hidegen végigmérte a hátszegi nemes urat.
– Napkelte előtt kitörünk a város felé! Ti pedig segíteni
fogtok!
A lengyel lovagok felől Berekszói Péter közeledett,
magával cibálva egy hórihorgas, vagdalt képű litvánt.
– Ez ott volt!
Mindenki izgatottan köréjük gyűlt, hogy hallja, mit ad
elő a lovag. Azt már kevesen vették észre, hogy Berekszói
ájultan rogyott össze mögöttük; oly súlyos sebet kapott, hogy
a vérveszteségtől elveszítette eszméletét.
– Halljuk, testvér! – ragadta meg a litván vállát
Kendeffy. – Mi történt őfelségével?
Valaki fordított, mire a lovag akadozva, rebegő
szájszéllel azt felelte:
– A kardinális úr tanácsára őfelsége megrohamozta a
janicsárok állásait! Csakhogy a karók felnyársalták lovainkat.
A janicsárok megnyitották soraikat, és csapdába ejtették
őfelségét és Tanczin lovagot…
Orros György magánkívül szentségelt:
– Kurva bíborosa! Hogy Belzebub hágná meg a pokol
összes ördögével egyetemben, kétágú vaspöccsel! Ezt is
Cesarininek köszönhetjük!
– És azt láttad-e, testvér, hogy mi lett őfelségével?
A litván a fejét ingatta.
– Futott vissza, aki még tehette! Csak nagyon kevesen
értük el a szekerek vonalát, uram! A többséget körbefogták és
egyenként agyonverték a janicsárok.
– Tudsz valakiről, aki látta a királyt meghalni?
– Mieslaw beszélt egy sziléziai lovaggal, aki tán látta,
hogy lefejezik… De kötve hinném, jó uram, hogy lett volna
szemtanúja, ha történik ilyesmi. A janicsárok falat emeltek
elénk… Nincsen ember, aki azon átverekedhette volna
magát…
Kendeffy intett, hogy elmehet, aztán a többiek felé
fordult.
– Székely Tamás a parancsnok, míg magasabb rangú
elő nem kerül.
Minden szempár Hunyadi unokaöccsére szegeződött.
– Készüljetek az éjszakára! – adta ki első utasítását a
zászlótartó. – A török reggelig tán nyugton marad, aztán
hajnalban, ha látja, milyen kevesen maradtunk, nekünk zúdul,
s beleszorít minket a tengerbe!
Lackó nem állta meg:
– Össze kell szedni a megmaradt íjászokat,
számszeríjászokat, kéziágyúsokat, és őrségbe kell őket
küldeni. Rajtunk ne üssön az ellenség éjnek évadján!
Kendeffy csak most vette észre a földön heverő
Berekszói Pétert.
– Nyaláboljátok fel a sebesülteket! Valamennyi
kirurgust ide hozzátok, a Békés szántóvető mellé! A tábori
ispotály közel esik a tóhoz! Arrafelé túl sok török lófrál.
Pero Petar négy rúgkapáló paripával tért vissza, s
miután Matejčik meg Silkow nyögve kifordították a szekér
rúdját, késedelem nélkül bekötötte őket. Annyi mindent
kellett volna egyszerre tenni, annyi mindent kellett volna látni
és átgondolni, hogy valamelyest úrrá legyenek a káoszon – a
kimerült harcosok azonban rendezetlenül áramlottak vissza a
harcmező különböző részeiből. Sokan üvöltöttek a
fájdalomtól, s a csatatér felől is egyre visszhangzottak a
segítséget kérők kiáltásai.
– Apám is ott heverhet valahol… – suttogta Lackó,
miután visszakapaszkodott a harci szekérre. A lőrésen át ezer
és ezer fáklya imbolygását lehetett látni, minden más fekete
massza volt. – Tán az életéért küzd… Tán szomjúhozik…
Vérzik…
Egy kezet érzett a vállán.
Az olasz fiú volt.
– Stiamo andando a morire?5 – kérdezte.
Mit felelhetett volna erre Hunyadi László?
– Nem mind érjük meg a reggelt, barátom. Imádkozz!
És reménykedj!
Paolo Lampanessa letérdepelt az arquebus mellé, és
szaporán mormolni kezdte a Miatyánkot:
– Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo
nome…
Silkow belesett a szekér bejáratán.
– Ifiúr! Csináljon szaporán helyet az ágyúgolyóknak!

5.

Murád szultán, Allah földi helytartója, a világ

Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura,
az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat
Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke és a
Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a
Földön – még mindig hitetlenkedve bámulta az esőtől, vértől
áztatott, fekete harcmezőt.
Győzelem…
Allah megkönyörült az igazhitűek seregén, és az utolsó
pillanatban nékik adta a teljes diadalt!
De teljes-e valóban?
Órákkal az engürúsz király lefejezése után Kazanci
Doğan janicsár aga parancsot adott a szultáni magaslat
védelmének megerősítésére, mivel a megszalasztott páncélos
egységek némelyike még mindig meglepően közel vágtatott
el állásaikhoz.
 Nem csoda…
Várna mezején teljessé vált a káosz. A szétvert
keresztény erőket csak néhol üldözték a szpáhik, így azok
viszonylag háborítatlanul nyargalászhattak ide-oda. Sokan
közülük a menekülést választották, de számosan voltak, akik
jobbnak látták visszatérni szekérváruk menedékébe.
A szultán egyelőre nem tudhatta, hányadán állnak az
ellenséggel.
Nem sokkal éjfél előtt beérkeztek az első
veszteséglisták. A számok kétségbeejtőek voltak; az anatóliai
és ruméliai hadtest lovasalakulatai csaknem teljesen
megsemmisültek, és a portai haderőt is alaposan megtépázták
Hunyadi bandériumai.
– Negyvenezer halott? – bámult Murád döbbenten az
előtte térdeplő csauszra. – Az lehetetlen!
– A szpáhik közül sokan messzire futottak, fényes
tekintetű padisah! – nyögte a perzsa írnok. – Holnapra talán
csökken a veszteség mértéke, de ami a lényeget illeti…
Murád felnézett a véres vánkosról, melyen ült, a
mellette álló Mohamed veliahtra.
– Hallottad ezt, fiam?
A trónörökös arca rezzenéstelen maradt.
– Allah drágán mérte ma a diadalt, apám. De nekünk
adta. Örülnöd kellene, nem a holtak miatt siránkozni!
– Hát nem látod az igazhitűek tízezreit kiterítve a
kísértetek mezején? Levágva hadunk színe-java! Végünk van,
fiam, ha gyakran ád Allah ilyen diadalt.
Mohamed vállat vont.
– Ma döntő vereséget mértünk Hunyadira! Csak ez
számít!
A szultán lehunyta a szemét és a szakállát simogatta.
Csauszai még soha nem látták ilyen kimerültnek.
 – Allah megsegített minket! Az engürúsz király feje itt
van, lándzsánkra tűzve… de engem jobban érdekel Hunyadi
feje!
– Többen látták Hunyadit, fényes tekintetű padisah! –
hajolt földig Kazanci Doğan janicsár aga. – Könnyen lehet,
hogy már ő is holtan hever valahol a sötétben! Reggel
átkutatjuk érte az egész környéket!
– Meglátjuk, kezünkre adja-e őt is Allah, vagy
kegyeskedik biztos menedékbe vezetni. További jelentéseket
kérek! Minden parancsnoktól részletes beszámolót várok
holnap délig. A megfutott szpáhi ezredekről is tudni akarok.
Azokat a parancsnokokat, akik nem tartották állásaikat, az
elfogásuk helyén végezzék ki!
– Úgy lesz, fényes tekintetű padisah!
– Hol van Lala Şahin bég? Él még?
Mozgolódás támadt a csauszok között; egy kormos,
kun képű harcos hajlongva tolakodott előre a szolgahad sorai
közül. A szultán elmosolyodott: Pençyekçioğlu Isa bég
egyike volt legfanatikusabb janicsártisztjeinek.
– Mit akarsz, Isa bég? Jöjj közelebb bátran!
Pençyekçioğlu Isa szinte a földön kúszva közeledett a
szultán felé. Kezében, véres rongyokban egy összetörött
pengéjű szablya darabkáit hozta.
– Az engürúsz démonokkal vívott harcban tört össze,
fényes tekintetű padisah! Kérlek, adj új pengét az iszlám hit
harcosának, hogy folytathassa a küzdelmet nevedben!
Murád nem kedvelte az ilyesfajta törtető,
magamutogató pojácákat, de most megbocsátó kedvében
volt.
– Menj, és keresd meg nekem Lala Şahin béget!
Szükségem van rá!
Intett csauszainak, akik egy gyémántberakásokkal
díszes szablyát hoztak elő.
– Száz arany üti a markod, ha előkeríted Lala Şahint!
Alighogy a bég elporzott, a fáklyafénytől derengő
félhomályban páncélos lovagok csörtettek el nem messze a
dombtól. A közelben ácsorgó janicsárok idegesen
meresztgették a szemüket, aztán megeresztettek feléjük
néhány nyílvesszőt.
– A hitharcosok maradjanak készenlétben egész éjjel! –
adta parancsba a szultán. – Hunyadi bármilyen fortélyra
képes. Azon sem lepődnék meg, ha összeszedné a szétszórt
lovasait, és lecsapna ránk még hajnal előtt!
Kazanci Doğan janicsár aga szemét a veliahtra
szegezve várta, Mohamed egyetért-e a paranccsal. Murád
ajka keserű mosolyra húzódott.
– Menj! Most még én vagyok a szultánod. Intézkedj,
hogy a dzsemáatok árkolják körül állásaikat!
Az aga mélyen meghajolt és elhátrált a lova felé.
A szultán lehunyta szemét. Hosszú nap volt, és
bizonnyal még hosszabb lesz az éjszaka, ami rájuk vár. De
holnap…
Holnap talán…
– Futárt küldök Edirnébe! – mondta Mohamed,
beletartva arcát a korombűzű éjszakai szélbe. – A győzelem
híre megnyugtatja majd a lázongókat, atyám!
– Cselekedj, ahogy jónak látod, fiam.
Murád nyögve feltápászkodott, s csaknem nekiütközött
a lándzsahegyre tűzött koponyának.
Az engürúsz király feje megfeketedett, talán a
koromtól, talán a rászáradt vértől. Egyik szemével bágyadtan
bámult a magasba, a másik csukva volt. Aranyszőke haja
vérmocskosan csüngött, fél állkapcsa már hiányzott;
valószínűleg akkor szakadt le, amikor Khodzsa Hızır
lefejezte. A szultán megborzadt.
– Küldj embereket a harcmezőre, keressék meg az
engürúsz király testét! Bár esküszegő volt, szeretném illő
módon eltemetni.
Mohamed ajka megrándult.
– A janicsárok széttépték a testét, apám.
– Akkor keressétek meg, ami maradt belőle. Uralkodó
volt, népek királya. Bátran harcolt. A fejét körbeküldetem a
birodalomban, hogy lássák, így jár, aki a hatalmas
Oszmán-házra emel fegyvert. De a teste… A teste az
nyugodjék békében. Megharcolta már a maga harcát…
A veliaht alig észrevehetően biccentett.
– Megkerestetem.
Murád szultán összehúzta teste előtt dervisköpönyegét.
– Attól tartok, még nincs vége, fiam! Amíg nem látom
magam előtt kiterítve Hunyadi holttestét, addig tudom: bármi
megtörténhet! Az a dzsinnek fattya még megfordíthatja a
csata sorsát!
A szultán csauszai hajlongva indultak, hogy
végrehajtsák a parancsokat.
A harcmezőn maradt török erők állig felfegyverkezve
visszavonultak állásaikba, és várták, hogy pirkadjon végre.

6.

A 64. zagardzsi janicsár orta, amelynek katonái

bekerítették és megölték az engürúsz királyt, közvetlenül
annak a helynek a közelében táborozott le, ahol a magyar és
lengyel lovagokat sikerült tőrbe csalni. A nap ünnepelt hőse
természetesen Khodzsa Hızır volt, a hajlott hátú janicsár, aki
lefejezte Ulászlót. Az ő vállát veregette mindenki, neki
szóltak a szerencsekívánságok, s még a magas rangú janicsár
tisztek is mind arról faggatták, hogyan állította meg a szultáni
állások felé törtető uralkodót, hogyan végzett a lovával, és
aztán hogyan csapta le a gyaur fejét.
A tábortűznél Khodzsa Hızır immár sokadszorra
kezdett bele a történetbe. A közelben minden szempár
rászegeződött. A harcosok kimerülten hallgatták, elegük volt
a vérontásból, szórakozni, enni és inni akartak. A táplálékkal
még várniuk kellett, de a diadalmas beszámolót újra
meghallgathatták.
– Egyszeriben elém toporzékolt az a hatalmas
csatamén, csupa vas, csupa ezüst! Rajta egy óriás, talpig
páncélban; bizony, mondom néktek, hatalmasabb volt az még
az átkozott Yankónál is…
Mindenki a szavára figyelt, a sebesültek összeszedését
meghagyták a tábori csauszoknak, s igyekeztek nem
tudomást venni a jajgatásról.
Senki sem vette észre, hogy ötven öllel arrébb lassan
megemelkedik a holtak szőnyege. Az összekaszabolt,
megcsonkított, megtaposott húskupac alól egy emberi test
küzdötte ki magát. Vonásaira vastag vérkéreg száradt, haját
kiontott bél mocskolta.
Idős volt, vagy fiatal?
Úr, vagy szolga?
Ki tudta volna azt megmondani…
A fájdalom és az eszelős élni akarás hajtotta; tovább-
és továbbvonszolta magát, ösztönszerűen, akár a közelgő
vihar elől menekülő vadállat. Nem sejtette, hol van, nem
tudta, mi történt vele. Tudata jótékony ködbe burkolt
körülötte mindent, elrejtette előle a valóság iszonyatát. Nem
hallotta a közelben röhögő janicsárokat, nem hallotta a török
dobokat, melyek alkonyat óta büszkén hirdették Murád
szultán diadalát, s nem látta maga körül a tömérdek halottat.
Ha hallja, s látja mindezt, tán mozdulatlanná merevedik a
rémülettől…
Nyögve kúszott egyre távolabb a helytől, ahol a
törökök órákkal korábban lerántották lováról. Vasba
öltöztetett teste azonban egyre nehezült, s mikor végképp
elfogyott ereje, feje lehanyatlott egy felhasított hasfalú
lengyel lovag belsőségeibe.
Az élet pislákoló fényei lassan kihunytak tudatában.
Nem hallotta a pisszegést.
Nem érezte a tapogatózó ujjak érintését.
– Él még?
– Azt hiszem, igen.
– Halkabban. Meghallják…
– Óvatosan… Fogd meg a karját…
– Várj!
– Mi baj?
– Nézd meg az arcát…
– Nem látom. Sötét van.
– Neked nem ismerős?
– Mondtam, hogy sötét van.
– Szerintem ő az.
– Óvatosan! Lassan… A mögött a halom mögött
megpihenünk.
– Milyen messze vannak a szekerek?
– Hajnalig sem érünk oda.
– És a mocsár?
– Nem tudom. Melyik irányban lehet?
– Azt hiszem, arra.
– Talán… Addig elvergődhetünk… De nélküle
könnyebb lenne…
– Nem hagyhatjuk itt!
– Miért? Azt sem tudjuk, ki ez.
 – Magunkkal visszük!
– Meg fognak ölni minket! Ketten hamarabb
menekülhetünk!
– Azt mondtam, visszük! Ha mégis ő az, az eskünk
köt!
– Ha valóban ő az…
– Reggel meglátjuk. Ha nem ő az, akkor sem
hagyhatjuk magára…
– Hallgass! Közel vannak! Húzd! Óvatosan!
Meghallják!
Három árnyalak.
Kettő görnyedve, kushadva, a holtak közt lapulva
vonszolta a harmadikat. A vértlemezeket lehántották róla,
csupán bőrzekéje maradt rajta. Szeme fennakadva bámulta a
fekete felhőket. Tán nem is élt már.
A harcmező végtelennek tűnt: vérben caplattak,
tetemeken tiportak keresztül. Gödrök, halmok adtak
menedéket, s hamarosan messze jártak attól a helytől, ahol a
janicsárok csapdába csalták őket.
Errefelé csöndesebb volt a tetemek mezeje, a
haldoklók közt is mind többen feladták már.
Itt megpihentek.
Friss éjszakai szél söpört végig a mező felett. Sós,
tengeri illata volt a szélnek, enyhülést hozott a nehéz vérszag
után.
– Nem bírom tovább… Hagyjuk itt!
– Ha már idáig elhoztuk, tovább kell vinnünk. Nézd!
Nézd csak meg az arcát!
– Lehetetlen! Ez nem lehet ő!
– Nézd csak meg jobban!
– Mi lesz, ha a mocsár elnyel minket?
– Krisztus segít! Átvergődünk valahogy… Csak arra
mehetünk…
Kúsztak tovább, s vonszolták magukkal a harmadikat
rongybabaként, magatehetetlenül.

7.

Az ég alján villámok cikáztak. A távolból még ádáz

harc hangját visszhangozták a Frangja-Kamenar hegyei, de a
várnai harcmező már elcsöndesült.
– Le kívánsz pihenni, szultánom?
Murád nemet intett. A domb lábánál máris százával
tolongtak az előléptetésre vágyó, hőstetteikkel dicsekedő
parancsnokok és közkatonák. Egymás sarkát taposva
próbálták átverekedni magukat a rendíthetetlen janicsár
sorfalon, s mind abban reménykedtek, hogy az uralkodó
legalább egy pillantásra méltatja őket. S ha pillantásra
méltatja, tán nem feledkezik meg jutalmazásukról sem.
Egyikük zászlószerű rongyot lobogtatott turbánja
fölött.
– Őt engedjétek át! – bökött felé Murád.
A janicsár valóban egy zászlót szorongatott a kezében.
Ahogy Murád elé engedték, vigyorogva mutatta
zsákmányát.
– Mi a neved?
– Uzun Alioğlu, fényes tekintetű padisah! – Azzal
remegő kézzel szétterítette a fekete vásznat. A szakadozott,
vérmocskos rongyon alig lehetett kivenni az eredeti díszítést.
– Honnét szerezted? – kérdezte a veliaht.
– Egy páncélos engürúsz démon kezéből téptem ki a
rúddal együtt!
– Hol harcoltál, Uzun Alioğlu?
– A ruméliai hadtesttel, középen, ahol a gyaur kutyák
át akarták törni a védelmi vonalunkat!
– Hány ellenséggel végeztél?
– Hússzal, fényes tekintetű padisah!
A szultán elmosolyodott.
– Kié volt hát ez a zászló, barátom?
– A dzsinnek fattya Hunyadié, nagyuram!
Murád közelebb intette magához perzsa udvari írnokát,
aki vaksi szemeihez emelve a véres vásznat a fejét ingatta.
– Ez se nem Erdelisztán, se nem Hunyadi zászlaja!
Nincs rajta az engürúsz turul, sem a fekete holló! Ez csupán
valamelyik bán zászlaja lehet, nagyuram.
– Aferim! – csapott a szpáhi vállára a szultán. – Derék
harcosom vagy, Uzun Alioğlu! Tíz arany a jutalmad!
A harcos földig hajlongva hátrált, s odalenn, a domb
alján fűnek-fának elhencegett szerencséjével.
Kisvártatva megérkezett az engürúszok üldözéséből
visszahívott Lala Şahin pasa. Tíz, tizenkét csupa vér, csupa
seb keresztény foglyot vonszolt maga után láncon. A foglyok
tehetetlenül tűrték a török katonák gúnyolódásait, köpéseit,
ütlegeit.
Lala Şahin pasa boldog vigyorral mutatta zsákmányát.
– Futnak a hitetlen kutyák, fényes tekintetű padisah! A
környező hegyek nyüzsögnek a menekülő engürúszoktól!
Ezek itt az egyik bán emberei!
– Hunyadi?
Lala Şahin ajkáról leolvadt a vigyor.
– A föld alól is előkerítem, uram! Élve vagy holtan a
színed elé hozom!
Murád végigmérte a foglyokat.
Lovagok voltak, arcukon reménytelenség és
megaláztatás tükröződött.
– Megismeritek? – förmedt rájuk Mohamed veliaht, és
Ulászló király lándzsahegyre tűzött fejére mutatott.
A magyarok közül néhányan térdre rogytak s zokogni
kezdtek.
– Megismeritek? – kérdezte Kazanci Doğan aga is. – Ő
a ti királyotok?
Egy szakállas, széles vállú vitéz közelebb lépett. A
homlokát ráncolta, szemét törölgette.
– Én csak egyszer láttam Ulászló őfelségét. De neki
nem aranyszínű haja volt, mint ennek itt!
A janicsár aga felhördült, amikor a tolmács lefordította
a szavakat.
– Nézd meg jobban! Csupa vér a haja! A vonásait
nézzed! Felismered?
A szakállas vitéz hetykén a török felé köpött.
– Ez itt nem a magyarok királyának feje!
Murád szultán és Mohamed veliaht rosszat sejtve
figyelték a kihallgatást. A foglyul ejtett lovagok közül
néhányan térdre rogytak, és azt kiabálták:
– Nem igaz! Nem igaz! Ez bizony itt a magyarok
királyának feje! Megismerjük! Ő az! Ulászló, a magyarok és
lengyelek felszentelt királya! Jaj, nekünk! Jaj, nekünk!
Kegyelem!
Egy lengyel lovag könnyezve mutatott a lándzsára
tűzött emberfőre:
– To isztotnyije jeszty glóva jego viszokoscsi
Vlagyiszlava!6
Kazanci Doğan aga a fényes tekintetű padisahra nézett.
Na, most aztán kinek higgyenek?
– Hozzatok ide még több foglyot! – parancsolta a
szultán.
A janicsárok egy jókora üstben emberi maradványokat
cipeltek. Murád megszédült a förtelmes húscafatok,
csontdarabok láttán.
– A katonák csakugyan széttépték az engürúsz király
maradványait – jegyezte meg a janicsár aga lesütött szemmel.
– Igyekeztünk összekaparni, amit csak lehetett, de nem
biztos, hogy ez itt mind egy testből való, uram. Az engürúsz
király páncéldarabjainak egy része is itt van, láthatod. Ez a
sasszárny a lehçe7 címerből való.
– A király lovagjai is Lehistan sasmadarát viselik
páncéljukon – ingatta a fejét a szultán.
– A szemtanúk szerint kétségtelenül ez az engürúsz
lehçe király teste, fényes tekintetű padisah!
Murád gyomra háborgott, intett, hogy tüstént vigyék
szeme elől.
– Temessétek el! Keressetek egy keresztény
templomot, és oda földeljétek, a saját hite szerint. Keressetek
egy papot, aki imát mond érte!
Mohamed arcán megvetés árnya suhant át.
– Vajon a gyaur kutyák is ilyen nagylelkűen bántak
volna a testünkkel, ha Allah nekik adja ma a győzelmet,
atyám?
Murád a foglyokat bámulta.
– Hunyadi így tett volna.
A szultán elgondolkodva a lándzsára tűzött fejhez
lépett. Az engürúszok és lehçék királya fiatalember volt.
Talán még húszesztendős sem lehetett. Szép vonásai voltak,
szemöldöke ívelt, pelyhedző bajusza és gyérecske szakálla
ápolt. Fennakadt fél szeme a mennyeket fürkészte, mintha
onnét várna még mindig választ az emberi lét
értelmetlenségére, a küzdelem hiábavalóságára.
– Szegény fiú…
– Vigyétek körbe a fejet a harcmezőn! – adta ki a
parancsot Mohamed veliaht, megelégelve atyja filozofikus
hangulatát. – Lássák a hitharcosok, hogy így járt a hitszegő
király! Lássák, hogy győzedelmes kardunk elvágta a
hitetlenek urának élet-ereit. De vigyázzatok rá!
Kazanci Doğan aga a szultánra pillantott, s Murád
egyetlen fejbólintással jóváhagyta fia utasítását.
– Mi legyen a foglyokkal, fényes tekintetű padisah?
Ezúttal is az ifjú herceg harsogta a parancsokat:
– Ötven erős, fiatal lovag életét kíméljétek meg! Atyám
el kívánja küldeni őket szövetségeseink udvarába, tetőtől
talpig páncélban, teljes fegyverzetben. Atyám azt akarja,
hogy lássák Kairóban, a Krímben és a Karamán piactereken,
miféle fenevadak támadtak birodalmunkra.
– És a többiek?
Mohamed ezúttal hallgatott.
Minden szempár az uralkodóra szegeződött.
Murád szultán, Allah földi helytartója, a világ
Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura,
az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat
Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke, és a
Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a
Földön – ugyan iszonyodott attól, amit mondania kellett, ám
tudta, uralkodóként nem adhat ki más parancsot:
– Öljétek meg őket! Mindenkivel végezzetek, aki
tizenhárom évesnél idősebb. Fejezzétek le mindet! Azt
akarom, hogy a környező völgyek teljenek meg a hitetlen
kutyák koponyáival!
Mohamed elégedetten mosolygott.
A csauszok pedig elhátráltak, hogy teljesítsék a
parancsokat; Lala Şahin pasa és Kazanci Doğan aga
visszasiettek, hogy tovább üldözzék a menekülő keresztény
hadakat.
S éjféltájt a völgyek elkezdtek megtelni a beért és
lemészárolt magyarok, lengyelek, szászok és oláhok levágott
fejeivel.

8.

Lala Şahin pasa ujjongva körbeszáguldott a harcmező

peremén a lándzsával, melyre Ulászló király levágott fejét
tűzték. A kimerült alakulatok újult erőre kaptak, és harci
láztól égve vetették újra küzdelembe magukat – gyorsan
feledve, hogy nemrég még a végső kétségbeesés ragadta
magukkal őket, s ezrével menekültek el állásaikból, puszta
életüket mentve.
Kazanci Doğan aga átvette a szultáni janicsár
dzsemáatok vezetését, és elsöprő rohamra vezette őket a
várnai csatatér Provadijszka felőli, mocsaras szélén
feltorlódott, elcsigázott magyarok ellen.
A tűzfénynél eszelős vérontás bontakozott ki, a
keresztény katonák közül, aki csak tehette, megpróbált
visszavergődni a harci szekerek irányába, de Hasszán
Fenarioğlu szpáhijai elzárták az útjukat, és lekaszabolták
valamennyit. Immár nem érkezett a magyarok segítségére
felmentő csapat, nem bontotta meg a török lovasok sorait
számszeríjnyílvessző felhő, sem kéziágyúk robajló sortüze.
A sokáig tartalékban hagyott, s egyelőre még pihent
szpáhi ezredek a hegyek felé menekülő páncélosok
üldözésébe fogtak. A Gorna Frangja-Kamenár szikláin
szikrákat vetettek a patkók, az éjszakában innen is, onnan is
tatárok vonítását, menekülők segélykiáltásait lehetett hallani.
A harcmezőn még kábán ide-oda vágtatott néhány száz
keresztény harcos, de hamar be kellett látniuk, hogy egyedül
a harci szekerek nyújthatnak számukra menedéket.
 9.

A holtakkal, sebesültekkel borított mezőn törökök ezrei

hajladoznak. Fáklyáik fénye az égen ragyogó csillagtenger
tükörképe – de míg az égkárpiton mozdulatlanok a csillagok,
addig idelenn a fáklyák nyughatatlanul imbolyognak ide-oda.
– Hunyadi, neredesin?
– Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi?
– Hunyadi, neredesin?
A ködlepte síkon mocorgó sebesültek magyarul,
törökül, csehül, oláhul, németül, lengyelül szólongatják
szeretteiket, de a sötétből nem érkezik válasz.
A fáklyás emberek nem azért bámulnak bele minden
halott és haldokló képébe, hogy túlélőket keressenek. Ha
hitetlent találnak, ki még nyöszörög, mocorog, rögvest
átdöfik a torkát. A fáklyákkal az arcába világítanak
mindenkinek, a halott vérteseknek a pajzsát is megnézik,
milyen a címere.
– Hunyadi, neredesin?
– Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi?
– Hunyadi, neredesin?
Törökül és magyarul kiáltoznak – ezt a keveset tudják
csak az engürúszok nyelvén. Nem is kell mást tudniuk. A
szultán tízezer aranyat fizet annak, aki megtalálja a rettegett
hadúr, a Hadak Villámának tetemét.
– Hunyadi, neredesin?
– Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi?
– Hunyadi, neredesin?
Fáklyák ezrei imbolyognak a holtak mezején.
Az árnyak közt árnyak lopakodnak.
Az égen elúsznak az ónszínű fellegek, és a mezőt
betölti immár a tündöklő félhold fénye.
 10.

Hajnali háromra a keresztény haditáborban sikerült

wagenburg alakzatba állítani a harci szekereket. A kör ugyan
kicsinyre sikerült, de nem maradt idő a rendezgetésre; a
csapatvezérek úgy vélték, még napkelte előtt várható egy
újabb török roham, s erre igyekeztek a lehető legjobban
felkészülni.
Nem sejthették, hogy a túloldalon éppen olyan nagy a
bizonytalanság, mint ideát. A törökök tudták ugyan, hogy
szétverték az ellenséges erőket, de abban nem lehettek
bizonyosak, hogy hány keresztény bandérium ólálkodik még
a környéken, illetve a megszalasztott egységek közül hányan
lopakodtak vissza a harcmezőre, ahogy tették a ruméliai és
anatóliai szpáhi alakulatok a nagy futásból kijózanodva.
Reggelig mindenképpen várni kellett, hogy lássák:
valóban teljes-e az oszmán diadal.
Szentgyörgyi Székely Tamás, Kendeffy István, Orros
György és még néhányan a Hunyadi atyafiságból magukra
vállalták a szekértábor védelmének szervezését, de abban a
reményben, hogy a környező domboldalakról, erdőkből,
mocsarakból csak felbukkan mihamarabb egy-egy zászlósúr,
bán, püspök.
Hiába igyekezett veszteséglistát kérni, Székely
Tamásnak be kellett érnie az egymásnak is ellentmondó
híresztelésekkel. Továbbra is sokan állították, hogy Ulászló
őfelségét lefejezték a janicsárok, mások látni vélték, hogy
csupán Andreas Tanczin lovaggal végeztek, a királynak
maradt ideje lebukni lováról.
Hunyadinak, Szilágyinak, Vingárti Geréb Jánosnak és
Székely János bánnak nyoma sem volt. Ha éltek is, a
Planova-csúcson túl, vagy Pasa Köj felé sodorhatták őket az
ellenséges rohamok. Dengelegi Pongrácz György halála
kétségtelennek tűnt, Báthory István, a királyi zászlótartó is
elesett, ezt is többen megerősítették. Szinte bizonyosra
lehetett venni Tamási Henrik és Thallóczi Frank halálát is. De
Dominis János váradi püspök holttestét a közelben lelték
meg, egy rakás szpáhi hullája alatt – ráismertek páncéljáról,
bár egy lópata szétroncsolta az arcát.
– Hol van Bánffy pohárnokmester? – füstölgött
Kendeffy. – Hol van Albeni püspök? Himfi? Perényi
asztalnokmester?
Nem látta őket senki.
Egy órával pirkadat előtt mintegy háromezer főre
duzzadt a megtépázott magyar sereg maradéka. Többségük
gyalogos volt, cseh és szász pattantyúsok, a harci szekerek
katonái, számszeríjászok, kézi ágyúsok, pár száz
könnyűlovas, néhány tucatnyi a püspökök bandériumaiból,
akiket a Várnai-tó mocsaraiból szedtek össze, a többi málhás,
szekeres, lovász és apród.
Székely Tamás elszoruló torokkal nézett végig rajtuk.
A harcosok közt alig akadt, aki ne lett volna sebesült. A
wagenburg közepén kialakított fedezéknél csaknem ezer
mozgásképtelen katonát fektettek sorokba.
– Álljatok készen! – adta ki a parancsot Hunyadi
zászlótartója. – Egy órán belül kezdődik… Verjétek csapra a
maradék bort, igyanak a vitézek, amennyit csak akarnak! A
papok adják fel az utolsó kenetet! Fertályóra múlva imához
gyűljék mindenki, aki mozogni bír!
A veterán hadfiak egykedvűen élesítgették kicsorbult
pengéiket, vagy a fűben, a kiégett szekerek roncsai közt
keresgéltek használható fegyvereket. Az apródok a
nyílvesszőket szedegették össze, a többiek idegesen
mormolták imáikat.
 Amikor Székely Tamásnak jelentették, hogy a kitörésre
szánt szekerek indulásra készen állnak, az ifjú zászlótartó
megtörölte homlokát.
Hej, nem így képzelte ezt a napot…
Kelet felé fordult, arra, amerre a Fekete-tengert takarta
a dombhajlat. Hűsítő szél fútt onnét – a kelő nap
előhírnökeként.
Erősnek kell lennie!
Védelmeznie kell a wagenburgot, ameddig csak
lehet… Hátha jön felmentő erő a tenger felől… Tán bizánci
hajók… Tán a burgundiai herceg gályái… Bárki…
Megrázta a fejét.
Ugyan! Szembe kell nézni a keserű valósággal!
Mindükre keserves halál vár, és minden áldott perc, amíg
még lélegeznek, amíg mozdulni tudnak, csak az
elkerülhetetlen végzetet késlelteti.
– Székely uram! Székely uram! – rohant felé Fekető
Ábris, atyja hű familiárisa. – Felénk özönlenek a görögök a
városból!
– Micsoda?
A ködből didergő, mezítlábas férfiak, nők és gyerekek
csoportja bontakozott ki. A közelben álló katonák rosszat
sejtve felemelték fegyvereiket, de a zászlóhordozó leintette
őket.
– Adjatok utat nekik!
Kisvártatva egy nagy szakállú pópa és néhány halálra
rémült görög gyűlt Székely Tamás köré.
– Azt mondják, uram, hogy a török előőrsök elérték
északról Várna határát, és sorban átkutatják a házakat. Aki
gyanús nekik, azt rögvest kardélre hányják, az asszonynéppel
erőszakoskodnak, az öregeket ütlegelik…
A magyarok arca meg sem rándult.
 – Mondd meg nekik – vetette oda a tolmácsnak a
zászlótartó –, hogy semmit sem tehetünk értük. Tűnjenek el
innét. Menten ránk zúdul a török támadás!
– Hová menjünk? – tárta szét a karját a pópa. – A
városban halál vár ránk!
– Itt is – felelte Székely Tamás.
– No és a szekerek? – mutatta göcsörtös botjával az
útra kész járműveket a pap.
– Mit akarsz te a szekerekkel? Néhány katonám
megpróbál rajtuk áttörni a török vonalakon. De nincsen rajtuk
hely. Sajnálom…
A pópa izgatottan sutyorgott az övéivel, aztán alázatos
képpel a magyar parancsnok felé fordult.
– Segíthetünk nekik átvergődni az ellenséges gyűrűn.
Csak annyit kérünk, nagyuram, hogy legalább a
gyermekeinket vigyék magukkal! Nem akarjuk, hogy
janicsárokat neveljenek belőlük!
A zászlótartó arca megnyúlt.
– Hogyan tudnátok ti segíteni?
A pópa intett, mire a város felől vánszorgó menekültek
egyike egy kordét vonszolt elő. A kordén hosszúkás tárgyak
és edények hevertek, pokrócokkal gondosan letakarva.
A mindenfelől odasereglő keresztény katonák
érdeklődve bámulták az előkerülő puskacsőszerű eszközöket
és a különböző színűre festett csuprokat.
– A városban lakott egy bizánci tűzmester –
magyarázta a pópa. – Fiatal korában Joannész császár
flottájában szolgált, de miután Várna, gyalázatunkra, török
megszállás alá került, már csak halászattal tengette életét.
Ezek az ő régi hajójáról valók, nagyuram! A pincémben
őrzöm azóta, hogy meghalt szegény.
– Mi az Isten csudája ez? Kéziágyú?
 – Görögtűz, nagyuram!
Székely Tamás a futólépésben közeledő Jenik z
Mečkovára pillantott.
– Mit gondolsz, működnek még?
A cseh az ajkát biggyesztette.
– Veszedelmes jószágok ezek…
– Ha Isten is úgy akarja, működnek, nagyuram! Jorgos
tudja kezelni őket! – A pópa egy megszeppent, göndör fürtű
fiút penderített maga elé. – Könyörgöm, vigyétek magatokkal
a gyermekeinket!
A zászlóvivő végigpillantott a menekülők sorfalán. A
ködből vagy kétszázan bontakoztak ki, köztük húsz-harminc
megszeppent kölyök és kislány, de a város irányából újabb és
újabb csoportokban közeledtek.
– Forduljatok vissza! – ingatta a fejét a zászlótartó. – Itt
nagyobb veszélyben vagytok, mint a városban.
– Nem, nagyuram! Nem megyünk sehová! Amikor
tábort vertetek a városunk mellett, segítettünk rajtatok.
Élelmet, bort adtunk nektek – a pópa tehetetlenül széttárta
karjait. – A törökök ezt soha nem bocsájtják meg nekünk.
Talán nem ölnek meg mindenkit közülünk, de a
gyermekeink… A gyermekeinkre kegyetlen sors vár, ha a
kezükbe kerülnek…
Jenik z Mečkova sokatmondó pillantást vetett
Székelyre.
– Ide hallgass, öreg! A szekereinknek valószínűleg
csak kisebb része jut át a török vonalakon. Ha magunkkal
visszük a kölykeiteket, sokan elpusztulnak közülük is!
A pópa könnyes szemmel bólintott.
– De néhányan talán túlélik, nagyuram!
A cseh lovag a kordén heverő rozsdás vascsövekre,
állványokra és csuprokra bökött.
 – Ez a csodafegyver, ami lángot okád az ellenségre?
Mert ha ez valóban bizánci tűz,8 akkor igen nagy hasznát
vennénk az elöl haladó szekéren. Tüzes ösvényt vághatnánk
magunknak…
A pópa szaporán bólogatott.
– Évek óta rejtegetem ezeket, nagyuram! Tudtam, hogy
egy napon hasznát vesszük majd! Pusztítsatok el minél több
törököt vele! Csak mentsétek meg a gyermekeinket!
Székely Tamás bólintott.
– Minden szekérre két kölyök jut! De aztán mondd
meg nekik, hogy húzzák meg magukat! Ha nyavalyognak,
rikácsolnak, kipenderítjük őket a törökök közé!
A pópa boldogan megcsókolta Székely Tamás kezét, s
már fordult is a reménykedő férfiakhoz és asszonyokhoz.
A magyar és cseh páncélos vitézek szótlanul figyelték,
ahogy az anyák, apák elbúcsúznak gyermekeiktől. Még az
előző napi vérontás borzalmaiba belefásult férfiak torka is
elszorult a keserves istenhozzádot látva; saját, otthonhagyott
gyermekeik jutottak eszükbe.
Jenik z Mečkova ezalatt cseh-német-görög-magyar
keveréknyelven próbált zöld ágra vergődni Jorgossal, ki
pörgő görög-bolgár szavakkal, mutogatva igyekezett
elmagyarázni a lovagnak, hogyan kell a különböző színű
csuprokból a folyadékot a vascsövek végéhez önteni, s
hogyan kell majd az állványokra erősített csövekből
kilövellni a lángoló elegyet.
– Induljatok, mielőtt a fél város idegyűlik! – adta ki a
parancsot Székely Tamás, és már fordult is, hogy saját
szemével lássa, a többi szekéren minden rendben megy-e.
Főképpen pedig, hogy a Békés szántóvetőn ott van-e
unokafivére.
Hát, nem volt…
 Az indulásra felkészített szekerekre felmálházták a
tábori pénztár ládikáit, a királyi sátor legértékesebb holmijait,
a két megmaradt királyi hadilobogót és a kancelláriusok által
megírt levelek, feljegyzések maradékát.
– Ki nyitja a sort?
– Jenik z Mečkova táboritái haladnak elöl. A
legnagyobb houfnicéket ezekre raktuk.
– A Békés szántóvető?
– A menet közepén halad majd, uram.
– Látni akarom!
A wagenburg közelében a katonák gondterhelt arccal
köszöntötték a zászlóvivőt. A Békés szántóvető mellett
Michal Matejčik álldogált, és bosszúsan fürkészte a
sürgés-forgást.
Székely Tamás pontosan tudta, mi lehet a baj.
– Eltűnt, igaz?
A harci szekér oldalsó ajtaján Kinizsi István torzonborz
üstöke bukkant elő.
– Megkeresem! Menten visszahozom, nagyuram!
– Hagyd! Majd én!
Székely Tamás ott találta Lackót, ahol a wagenburg
katonái a támadás legjavát várták. Gyerőmonostori Ignáccal
és Csernátoni Istvánnal, a vajda úr két régi, kipróbált
vitézével épp a még használható arquebusokat illesztették a
szekerek lőréseibe.
– László!
A fiú meglepetten fordult meg.
– Még nem vagyunk kész!
– Ide gyere! Azonnal!
Hunyadi László rosszat sejtve sandított a két veteránra.
Nem szokott hozzá, hogy erélyesen rivalljanak rá, főképp
nem ennyi ember előtt.
 – Parancsot adtam, hogy légy a Békés szántóvetőn! –
mennydörögte a zászlóvivő, karját összefonva a háta mögött.
– A szekerek menten indulnak északnak, és te…
– Maradnom kell – vigyorgott Lackó. – Te is tudod,
Tamás, hogy nem tehetek mást. Az apám odakint hever tán a
holtak közt. Itt a helyem mellettetek!
Időközben Orros György és Kendeffy is előkeveredtek,
de nem avatkoztak a vitába. Kíváncsiak voltak, hogyan oldja
meg a disputát az ifjú Székely.
– László! – morogta a zászlótartó ugyanazzal a
megrovó hanghordozással, amit atyjától hallott számtalan
alkalommal.– Ez egy hadsereg. Hitem szerint a legjobb a
keresztény világban. És tudod, miért a legjobb? Mert atyád
azzá tette. Ám ezt a csatát elveszítettük. Lehet, hogy
egyikünk sem éri meg a reggelt, de ebben a pillanatban én
vagyok a maradék sereg parancsnoka. És én azt parancsolom
neked, hogy azonnal kapaszkodj fel arra a nyüves harci
szekérre!
Lackó elkerekedett szemmel bámult rá. Aztán
körbepillantott a halálra készülő harcosok karéján, és
egyszeriben mindent megértett.
– Parancsolom, hogy ezt a lobogót… – Székely Tamás
elővonta az övébe hajtogatott rongyos, véres, megtépázott
hollós vásznat – óvd meg mindentől és mindenkitől. Ez a
zászló ennek a hadseregnek a szíve, a lelke. Nem kerülhet az
ellenség kezébe. Értetted, Hunyadi László? Mostantól te vagy
felelős ezért a zászlóért. Védd meg! Életed árán is. Vidd
haza, szép Magyarországba! Hirdesse Hunyad ormain, hogy
nincs még vége a harcnak!
Lackó kihúzta magát. Szólni akart, de nem jött ki hang
a torkán.
Átvette a megszaggatott vásznat, és a köpenye alá
rejtette, a szíve fölé.
Tamás megölelte, aztán, hogy a többiek ne hallhassák,
Lackó kezébe csúsztatta a csata alatt a nyakában hordott
keresztet.
– Ha édesapám valaha előkerülne, add ezt át neki,
Lackó! Ha nem kerül elő, add édesanyámnak. Megígéred?
Lackó bólintott.
– Száznegyven katonával törtök ki. Ha csak egyvalaki
jut ki a törökök gyűrűjén, te légy az, Hunyadi László! Ígérd
meg!
A vajdafi komoran bólintott.
– Át fogok jutni! Magadra legyen inkább gondod,
Tamás! Ha tudtok, próbáljatok dél felé áttörni, a mocsarakon
át! Ha fogságba estek, igyekszünk kiváltani mindőtöket!
– Még találkozunk! – Egy utolsó ölelés, aztán László
búcsút intett Gyerőmonostori Ignácnak és Csernátoni
Istvánnak.
– Isten veletek! Ne kíméljétek őket!
Valahol a messzeségben, a Fekete-tenger habjai felett
egy vékony fénycsík parázslott a horizonton túl.
– Készüljetek! – kiáltotta Szentgyörgyi Székely Tamás.
– Úgy harcoljatok, testvérek, mintha örökké tartana ez a nap!
Abban a pillanatban, mikor a napkorong a látóhatár
fölé kúszott, felharsantak a török dobok, és feldübörgött a
föld harmincezer szpáhi lovának patái alatt. A szekértábor
menedékébe húzódó háromezer magyar számára eljött a
végítélet órája.
 11.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA,
SZENT MÁRTON NAPJA, HAJNAL

A keresztény tábort még pirkadat előtt elhagyó

szekerek a Várna felé vezető úton indultak el, szemben a
városból mind nagyobb számban áramló, fáklyákat lobogtató
bolgárokkal és görögökkel. Immár nem vehettek fel senkit, a
harci járművek így is túl voltak terhelve a keresztény tábor
értékeivel és a pópa által nyakukba sózott várnai
gyermekekkel.
– Tartsátok az irányt! – Jenik z Mečkova az élen
haladó, hatalmas huszita szekér bakján állt, tetőtől talpig
vasban, és a ködös, sötét láthatárt fürkészte. Túl a városon
falvak egész sora lángolt: Kestric, Frangia, Sveti Nikola.
Onnét már török üvöltést sodort feléjük a szél; a szultán
portai seregének egyik szárnya jókora karéjjal igyekezett
elzárni a keresztények menekülési útvonalát.
– Meg kell kerülnünk a várost! – A menetoszlop
vezetője mellett Michal Matejčik lovag kapaszkodott. –
Vágjunk inkább neki a hegyoldalnak! Arra talán…
– A hegyoldalban, a fák közt nincsen út. Nem bírnák a
kerekek! Csak a tengerpart mentén haladhatunk! Készüljetek,
Michal!
A lovag leugrott a bakról, s az oldalsó ajtón belesve
látta, hogy a lőrésekből máris a görögtüzes vascsövek
meredeznek kifelé. Matejčik keresztet vetett, és megvárta,
míg a Békés szántóvető mellé nem ér.
– Mindjárt kezdődik, brati!
Odabent a legénység lázasan készülődött az
összecsapásra. A szekér hátsó traktusában három
megszeppent görög fiúcska szorongott, egymásba
kapaszkodva. Mellettük, egy rézpántos utazóládán Paolo
Lampanessa zötykölődött.
– A Mindenható, és Jézus Krisztus nevében! – A cseh
lovag a houfnice mögé telepedett. – Silkow! Nedvesítsed a
marhabőrt!
Az út egyszeriben göröngyössé vált. A szekerek
billegve hatoltak át az útra szóródott törmeléken – tán a
menekültek által széjjelhányt holmin, tán egy szétesett kordé
maradványain. Hunyadi Lackó a lőrésen kipillantva
keresztény menekülők százait látta: kétségbeesetten
igyekeztek minél távolabbra kerülni Várna házaitól abban a
reményben, hogy a magyarok szekérvárában menedékre
lelhetnek.
– Nincs hová futnotok! – mormolta Lackó. – Szegény
ördögök… Mi hoztuk rátok a bajt!
A görög kölykök anyjukat, apjukat szólongatták, mind
kétségbeesettebben.
– Paolo! Tudod kezelni az arquebust?
Az olasz a fejét rázta, s mindkét kezével lefelé nyomta
a pántos utazóláda fedelét.
Michal Matejčiknek sehogy sem tetszett ez a mozdulat.
– Mi van abban a ládában?
Hajna még mindig a kaszáit élesítette. Silkow és Pero a
csatatéren összeszedett ágyúgolyókat gurigatta a houfnice
közelébe.
– Azt kérdeztem, mi van abban a ládában, amico mio?
Lackó már-már azon volt, hogy felkúszik a szekér
oldalsó palánkjára Kinizsi mellé, de most már maga is
kíváncsi volt. Minden szempár az olaszra szegeződött, aki a
fejét ingatta, és elhaló hangon motyogott valamit maga elé.
 – A király sátrából hozták – jegyezte meg Kinizsi. –
Azt mondták, a bíboros levelei vannak benne…
Michal lovag a fejét ingatta.
– Ha nem leszünk elég gyorsak, meghalunk! Nem
maradhat fölösleges súly a szekéren!
Tett egy lépést előre, de Lapanessa talpra szökkent, és
villámló tekintettel elállta az útját.
– Questi sono i messaggi importanti!9
Matejčik bosszúsan tett előre még egy lépést.
– El az útból, kölyök!
Paolo Lampanessa nagy levegőt vett, s mindenre
elszánva terpeszbe állt, öklét felemelte. A pofon, amit kapott,
nekipenderítette a szekér hátsó falának.
A három görög gyermek egyszeriben abbahagyta a
szipogást: összebújva lesték, mi történik körülöttük.
– Elég, Michal! Ne bántsd!
Nem volt szükség Hajna figyelmeztetésére. A csehnek
esze ágában sem volt tovább pofozni Lampanessát;
vigyorogva felsegítette, és arrébb is lódította ugyanazon
mozdulattal, hogy hozzáférjen a ládához.
Ami nem volt lelakatolva.
– Ha csak nincs színültig tele arannyal, kihajítjuk
innen!
Matejčik feltépte a fedelét. A ládában összekuporodva
egy ember kuksolt; ahogy a fény behatolt szűk kuckójába,
fejét behúzta, mintha máris ütlegek egész sorát várná.
– Non fargli del male! Vi prego, non fargli del male!10
A cseh lovag Paolóra emelte tekintetét.
– Hát ez meg kicsoda?
– Non lo so! Ho pensato che fosse solo lettere!11
A lovag megragadta a bujkáló grabancát, és
megpróbálta egyetlen mozdulattal kiemelni a ládából, de a
fickó túlontúl nehéznek bizonyult.
– Ej, te istenátka! Mássz ki, de rögvest, különben…
– Vitézek! Vitéz magyarok! Kérlek benneteket! Vissza
kell jutnom Rómába, hogy jelenthessek őszentségének!
– Vitéz vagyok, az igaz, de cseh – vont vállat Michal
lovag. – Ráadásul huszita, tehát köpök őszentségére. Pero
rác, ő is hasonlóképpen vélekedik. Hajna sajnos nem hisz már
semmiféle istenben, így a földi helytartójáért sem rajong.
Ami Kinizsi barátomat illeti…
– Megölhetem? – kérdezte a palánk magasából a
molnárlegény.
– Majd inkább én – emelte fel a kezét Silkow.
Pero Petar elővonta övéből a tőrét, pillantása kétséget
sem hagyott az iránt, hogy hasonlóképp gondolkodik.
– Hölgyeké az elsőbbség! – Hajna határozott
mozdulattal suhintotta meg a kaszáját.
És Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa, az
egyesített keresztes hadsereg kinevezett fővezére ebben a
pillanatban összevizelte magát. No, ezen kerekedett csak el a
görög kölykök szeme igazán – a potrohos férfi rimánkodása
és megszégyenülése minden másról elterelte figyelmüket.
– Várjatok! – Hunyadi Lackó kelletlenül a lovag és a
bíboros közé toppant. – Nincs most erre idő!
– De igen, van! – vélekedett a palánkról Kinizsi István.
– Ez az ember őszentsége a pápa rendkívüli követe.
– És ennek az egész katasztrófának az okozója.
Ezerszeresen megérdemli a halált!
– Igaz. De akkor sem ölhetjük meg. Keresztény
katonák vagyunk!
Hajna most is tudni vélte a megoldást:
– Akkor hajítsuk ki a ládájával együtt! A török majd
úgyis elvágja a nyakát, nem?
 – Mi történt őfelségével, bíboros? – lépett még
közelebb hozzá Michal Matejčik. – Neked látnod kellett,
hogy mi történt! Miért támadott a király oly
meggondolatlanul? Te ott voltál! Beszélj, kutyafattya!
Cesarini hebegve-habogva magyarázott valamit, de
izgalmában olaszul. Amikor észrevette, hogy egy szavát sem
értik, villámgyorsan átváltott magyarra:
– Én kértem őfelségét! Könyörögtem neki, hogy ne
cselekedjék meggondolatlant! Én figyelmeztettem! Óvtam
mindentől, ami veszélyezteti a nagyságos Hunyadi úr
győzelmét! Én időben szóltam…
A cseh lovag megvetőn a padlóra köpött.
– Jó, nem ölöm meg, de azért kiherélhetem?
Ebben a pillanatban valami a szekér oldalának
csapódott. Lackó kézbe kaparintott egy hatalmas fejszét.
– Kezdődik!
Odakint patadobogás, kurjongatás, és az elöl haladó
szekerek eldördülő houfnicesortüze jelezte, hogy
belebotlottak a város felől száguldó török előőrsökbe.
– Húzd meg magad! – sziszegte Matejčik. – Ha
átverekedjük magunkat rajtuk, mindenért elszámoltatunk,
hitvány féreg!
Cesarini vacogva visszakushadt a ládájába; Paolo
Lampanessa odakuporodott mellé, és próbálta vigasztalni.
Hanem az odakünn elszabaduló pokol zajai az ő figyelmét is
rögvest másfelé terelték. A szekér megrázkódott, mintha egy
nehéz test zuhant volna az oldalának, aztán az egyik kerék
felemelkedett, és zökkent egyet.
Lackó kilesett az egyik lőrésen: Várna felől szpáhik
nyargaltak feléjük; kilőtt nyílvesszőik záporesőként kopogtak
a deszkákon – a görög menekültek fejvesztve futottak
szerteszét az útjukból.
 – Jézus! Ezek rengetegen vannak!
A másik oldalra bukdácsolt: a sötétlő homályon túl, a
tenger végtelennek tetsző, szürke tömbje felett halovány
fénypászmák jelentek meg.
– Virrad! Kapaszkodjatok!
Kinizsi megragadta a kampós lándzsa nyelét; a
szekerek mellett elnyargaló szpáhik a palánkon
egyensúlyozókat célozták, ő viszont a közel merészkedőket
próbálta lerántani a nyeregből. A mellkasára, hátára kötözött
török pajzsokon vészesen kopogtak, a lánckámzsás sisakon
éles csikordulással csúsztak el a nyílvesszők.
– Az anyátok kutya úristenit! Gyertek közelebb!
Gyertek csak közelebb!
A menet egyszeriben lelassult.
Valahol elöl, ahol Jenik z Mečkova hatalmas huszita
szekere tört előre, az erdőből elébük zúduló szpáhik elzárták
az utat: török buzogányok záporoztak a befogott lovak
koponyáira.
Vérfagyasztó nyihogás, nyerítés, török, cseh és magyar
szitokáradat…
– Öldürün onları!
– Pusztuljatok, tetvesek!
– Nedovolte, aby koně ubližit!12
Ahogy a menet lelassult, úgy csapódott mind több és
több lándzsa, nyílvessző a szekerek oldalának. A Békés
szántóvető bakján, talpig vasban meghúzódó Pero Petar
egyszerre két fejszecsapást is kapott a sisakjára a mellette
zihálva elcsörtető lovasoktól. Az egyik oly erősre sikeredett,
hogy a rác leszédült a magasból, és magatehetetlenül a szekér
kerekei alá zuhant.
– Pero!
A Békés szántóvető nagyot ugrott, ahogy a vasalt
kerekek átzökkentek az emberi testen. A következő szekér
lovainak patái a felismerhetetlenségig zúzták a koponyáját,
aztán az újabb kerekek, paták sisakostul, vértlemezestül
alaktalan hús- és csontkupaccá préselték.
– A bakra! Valaki vegye át a lovakat! – harsogta a cseh
lovag.
Silkow már lódult is, de Matejčik a grabancánál fogva
visszarántotta.
– Rád szükségem van a houfnicénél!
– Majd én! – ugrott Lackó, ám mielőtt
felkapaszkodhatott volna a palánkra, Hajna tarkón vágta
kaszája nyelével. A fiú térdre rogyott, de nem veszítette el az
eszméletét, értetlenül, bosszúsan próbált az özvegy felé
fordulni.
– Aki nem vigyáz, beüti a fejét! – vigyorgott a
magasból Kinizsi, de vigyora azonmód lehervadt arcáról,
amikor egy dárda mélyen a combjába fúródott. – A
szentségeteket, pogány kutyák!
A szekér újra megrázkódott, a kerekek köves, durva
talajon zötyögtek.
– Levisznek a lovak az útról! – kiáltotta Silkow. –
Valakit a bakra! Gyorsan!
– Lo faro! Io conduco i cavalli!13
Minden szempár az itáliai írnokra szegeződött. Paolo
Lampanessa vörös arccal felemelkedett az utazóláda mellől,
melyben Cesarini bíboros kuksolt.
– Lo faro!
– Megtiltom! – üvöltötte magából kikelve a bíboros. –
Gyere vissza! Neked az a dolgod, hogy rám vigyázz! Azonnal
gyere vissza!
A fiú undorral az arcán elfordult tőle.
– Datemi una spada!14
 Mivel senki sem mozdult, Lampanessa felkapott egy
szablyát a padlón heverő fegyverek közül, s minden ízében
remegve felkapaszkodott a palánkra.
– Lo faro! Lo faro!
– Megállj, talján! Még pajzsod sincsen!
De a fiút nem lehetett megállítani: ügyetlenül
feltornázta magát, és a feje körül elsuhanó nyílvesszőkkel
nem törődve átmászott a bakra. A következő pillanatban a
szekér visszazökkent az útra.
Hiába; a menet egyszeriben megállt. Az élen haladó
huszita harci jármű lovait lenyilazták. S hogy az ék
megtorpant, megállt az összes többi szekér is: egymásnak
torlódva, kiszolgáltatva a törökök dühének.
A szpáhik diadalittasan felüvöltöttek. A város
girbegurba utcácskái felől újabb százak és százak özönlöttek
lófarkas zászlókat lobogtatva, szablyát forgatva kezükben,
széjjelkergetve az előlük futó görögöket és bolgárokat.
Halálhörgés keveredett a tenger erősödő morajával – mintha
hajnali vihar készülődött volna kitörni a partvidék felett.
– Ha nem indulunk tovább azonnal, végünk van! –
kiáltotta Kinizsi. A palánk magasából osztogatta döféseit a
szakállas lándzsával: akiket nem tudott leszúrni, azoknak
öltözékébe akasztotta a lándzsa kampóját, s egyszerűen
lerántotta őket a nyeregből.
A túloldalon Hajna helyezkedett el a palánknak
támaszkodva – a kaszát megsuhintva egy szpáhi fő máris a
levegőbe röppent, de a lefejezett lovas törzse dülöngélve a
nyeregben maradt.
– Tűz!
A houfnice felbömbölt, s az egész szekér
megrázkódott.
– Tölts! Gyorsan! Tölts újra!
 A kőgolyó közvetlen közelről csapott az elvágtató
lovasok közé. Iszonytató nyerítés, üvöltés harsant. Amikor
eloszlott a fojtogató lőporfüst, a jajgató szpáhik fölött
fellobbanó „napkelte” vonta magára a figyelmet. A hajnali
derengésbe sárgás, vörös lángnyelvek hasítottak.
– Uramisten!
Lackó talpra vergődött, bár még mindig sajgott a
tarkója.
– Görögtűz!
Elöl, a menetet vezető huszita szekéren pumpálni
kezdték a bizánci tűzvetők rézkarjait. A vízzel elegyített
kocsonyás gyúanyag kilövellt, és eleven tűzként habzsolta a
szpáhik ruháját, turbánját, bőrét. Akárha fémből öntött
tűzköpő sárkányok könyököltek volna a lőrésekben: amíg a
csuprok ki nem ürültek, folyékony tűz ömlött minden
irányba.
Megperzselődött emberhús bűze csapta meg a Békés
szántóvető katonáinak orrát.
– Meg kell fordítani a szekeret! – üvöltötte túl a
hangzavart a cseh lovag. – Vissza kell fordulnunk!
A három görög kölyök sivított félelmében.
Emberi testek csapódtak a szekér oldalának, néhány
szpáhi megpróbált felkapaszkodni a palánkon, de Hajna
kaszasuhintásai elvették a kedvüket az újabb próbálkozástól –
széttárt karokkal zuhantak vissza a porba.
– Tűz!
Silkow újra elsütötte a houfnicét, de az ágyúgolyó
ezúttal ártalmatlanul zúgott bele a tűztengerbe: a szpáhik már
elébb szerterebbentek.
– Vissza kell fordulnunk! Erre nem jutunk át!
Hunyadi Lackó felkapott egy megrepedt török pajzsot,
és felhágott a palánkra. A rőt fényben izzó hajnal kiemelte
alakját, amint a magasban egyensúlyoz – a tenger felől
erősödő szél belekapott köpenyébe –, aztán egy vakmerő
ugrással előrevetette magát a bakra.
– Vissza a wagenburghoz!
A szekér meglódult, és kifordult jobbra.
Átbukdácsoltak néhány szpáhi holttestén, csakhogy hirtelen
véget ért az út…
A Békés szántóvető vészesen az oldalára dőlt. Silkow
az átnedvesített bivalybőrrel próbálta a houfnice csövét
hűteni, amikor a szekér oldalsó kerekei lecsúsztak az útról.
Egyedül Kinizsi láthatta a jobb palánkon, hogy az
elkeskenyedő út mellett szakadék ereszkedik a tengerig –
ennek szélén egyensúlyozott a Békés szántóvető.
A gyermekek összegabalyodva zuhantak a ládának. A
fedél lecsapódott, maga alá zárva Cesarinit. A kölykök
ládástól a szekér oldalába csúsztak, ahogy a padlón sodródó
kőgolyó, fegyver, kacat is mind oda zúdult, egymás hegyire,
hátára.
– Lezuhanunk! – bömbölte a palánkról Kinizsi, s
fegyvereit elhajigálva próbált megkapaszkodni a szekér
oldalában.
Nyílvesszők csapódtak a másik palánkba. Dühödt
kiáltozás jelezte, hogy a megperzselődött hullákon áttiporva
újabb szpáhik közelednek a veszteglő szekerek felé.
– El innét! El innét!
A bakon Lackó próbálta megtartani egyensúlyát.
Annyit észlelt csak a szeme sarkából, hogy Paolo
Lampanessa fogcsikorgatva rángatja vissza a lovakat a
szakadék szélétől, de egyelőre nem sok sikerrel.
Idegességében a karjára tekerte a szíjakat, nehogy a
himbálózásban eleressze valamelyiket.
Valami fémesen csattant, de Lackónak nem volt ideje
odakapni a tekintetét.
A Békés szántóvető jobb első kereke förtelmes
csikordulással tiport át egy koponyán, aztán végre
megkapaszkodott egy zsíros földdarabban.
– Jönnek!
A szpáhik nekizúdultak a szekérnek: a nyeregből
nekiveselkedve próbálták kijjebb taszigálni, le a mélységbe, a
tenger szikláira.
– Hajna! Csinálj valamit, az Isten szerelmére!
De mielőtt az özvegy megsuhinthatta volna a kaszáját,
újra felsziszegtek a bizánci csodafegyver szifonjai, s a
rézpumpák zihálva a fémcsövekbe fecskendezték a
gyúelegyet. A következő pillanatban eleven tűz csapott hátra.
Hajna éppen csak el tudta kapni a fejét: a görögtűz
végignyaldosta a harci szekér oldalát, és harsogva, sisteregve
ömlött rá a szpáhikra és lovaikra. Olthatatlan, éhes, alattomos
lángnyelvek tépték apró cafatokra a húst – a törökök
sivalkodva, pokoli fájdalommal birkózva vetették le magukat
a nyeregből.
– El innét! El innét!
Lackónak végre sikerült megragadni az egyik
kantárszárat, és odacsördített a lovak közé. A Békés
szántóvető nagy nehezen meglódult, és néhány pillanatig még
a szakadék peremén egyensúlyozva visszazökkent az úton
mélyedő kerékvájatba.
– Tűz! Tűz! Tűz!
Silkow üggyel-bajjal elsütötte a houfnicét. Az
ágyúgolyó a szekér mögött felzárkózó szpáhik közé
csapódott. Csontok recsegése, üvöltés, nyerítés…
De legalább megint visszafelé haladtak. Lackó
boszorkányos ügyességgel kerülgette a mögöttük feltorlódó
szekereket. Egyik bakján sem ült már eleven lélek: a szpáhik
valamennyi hajtóval végeztek, odabentről meg senki sem
merészkedett ki. Bizonnyal arra vártak, hogy a görögtűz
elkergesse a támadókat.
Lackó sejtette, hogy arra ugyan hiába várnak. Keskeny
hely maradt a szekerek mellett, de ahhoz éppen elég, hogy
elférjenek.
– Jól van! Gyí, tovább! Gyí!
A palánkon csak most enyhült a nyomás. A szekér
oldaláról Kinizsi lerugdalta az odacsimpaszkodó törököket,
aztán bezuhant a padlóra. Jajgatva combjára tapasztotta két
hatalmas tenyerét.
– Hogy a Jóisten rogyassza rátok az eget! – sziszegte. –
Ezt még nagyon megkeserülitek!
Néhány pillanatig úgy tűnt, a menet végénél nem
férnek el; itt három huszita szekér torlódott fel, s
eltorlaszolták az utat.
Nem sok idő maradt hezitálásra; Lackó átugrott a
legközelebbi szekér bakjára, és a szakadék felé nógatta a
lovakat.
– Gyí! Gyí, neki!
A másik harci jármű meglódult, a lovak
megbokrosodtak az ostorcsapásoktól.
– Ugorj már, te eszelős! – harsogta Matejčik a Békés
szántóvető lőrésén át.
Lackó az utolsó pillanatban vetődött vissza a sajátjára,
a megvadult lovak rúgkapálva, prüszkölve vetődtek a
szakadékba, maguk után rántva a szekerüket.
Kétségbeesett üvöltés – a bennszorult utasok sikolya
egy pillanatig még ott visszhangzott a szakadék fölött.
Lackó visszahuppant a bakra. Nyolc-tíz ember halálát
okozta ebben a pillanatban – de nem volt más választása.
Sápadtan Paolo felé fordult, akinek karjára még mindig
szorosan rátekerődtek a szíjak.
– Uramisten!
Paolo Lampanessa – már ami megmaradt belőle,
hátradőlt, két karját magatehetetlenül rángatták a lovak a
szíjjal együtt. Feje már nem volt; a fába szorult török
handzsár megcsillant a görögtűz lángvörös fényében, épp a
nyakánál.
Hunyadi László keresztet vetett.
Immár szabaddá vált az út: vissza, Várna véráztatta
mezeje felé.

12.

Murád szultán a csatamező közelében, leghűbb janicsár

alakulataitól védve éjszakázott. A falut a törökök Çaşnigir
Deresinek hívták, ennek romjai mellett verték fel a padisah
díszes sátorát. Pirkadatkor a szultán kialvatlanul megállt
előtte, és szemügyre vette a harcmezőt.
A novemberi nap tompa derengésében rettenetesebb
látványt nyújtott az előző napi pusztítás, mint este,
fáklyafénynél. A csatatér hullámzott a mocorgó sebesültektől,
akár egy felpüffedt, féregrágta tetem. A levágott harcosok
sármocskosak voltak az esti esőtől, a holtak förtelmes
masszába süppedtek, csak a sok száz, sok ezer kar, láb
moccant a töméntelen húsmasszában.
Murád undorodva elfordította a fejét.
– Hol a fiam?
– Korán kelt, fényes tekintetű padisah! Zaganos pasa és
Ibrahim pasa kíséretében elindult megszemlélni a csapatokat!
– Helyes! Oruç bég?
– A szultáni kengyel agája készen áll az indulásra,
uram!
 Murád összehúzta teste előtt a durva szövésű
posztóköntöst. Ködös, szürke, hideg reggel volt, nyálkás és
ellenséges. A levegőben a halál édes, émelyítő bűzét sodorta
a sátorpalota felé a szél, s ezt a bűzt az iszfaháni illatos füvek
és a kristályedényben gyöngyöző rózsavíz illata sem volt
képes semlegesíteni.
A reggeli fadzsr ima után a szultán felkészültnek érezte
magát.
– Végezzük be, igazhitűek, a tegnap megkezdett véres
munkát! – Nagy sóhajtással az Oruç bég által féken tartott,
csodálatos arabs paripához lépett, és a csauszok segítségével
nyeregbe küzdötte magát. – Allah tekintsen úgy ránk, mint
akaratának könyörtelen végrehajtóira. Ne kíméljük meg a
hitetlenek életét! Adjunk nekik leckét, hogy soha többé ne
merészeljék átlépni az iszlám birodalmának határait!
Plántáljunk szívükbe rettegést! Emeljük magasra a próféta
zászlaját! Készüljetek, fiaim!
Kazanci Doğan aga, a janicsár hadtest parancsnoka
büszkén feszített a padisah paripája mellett. Minden oka meg
is volt rá: harcosai az előző nap ismét helytálltak,
rendíthetetlen falat alkotva a szultáni harcállás előtt. Mi több,
ők voltak azok, akik végeztek a hitszegő királlyal… Ezen a
napon pedig várhatóan mérhetetlen zsákmány jut
osztályrészükül: a hitetlen kutyák utolsó védelmi vonalait is
elsöprik, és minden, amit a táborukban találnak, az övék lesz.
– Az éjszaka visszatértek tegnap megfutott csapataink?
– Egy részük, fényes tekintetű szultán! A beérkező
hírek szerint sok ezren még mindig Edirne felé menekülnek
abban a hitben, hogy az átkozott Yankó vajda
győzedelmeskedett.
Murád szemügyre vette a ködből kibontakozó
ellenséges állásokat. A holtakkal, sebesültekkel tarkálló mező
túlsó végében az engürúszok szekértábora várta a török
rohamot. Nyomorúságos szekértábor volt, az előző napi harc
során a legtöbb harci járművet már felgyújtották a dicsőséges
hitharcosok.
– Mennyien lehetnek?
– Talán ezren. Kétezren. Nehéz megítélni. De
bizonyosan sok a sebesültjük. A haldoklók ott hevernek a
szekerek körén belül.
– Akkor ne várakoztassuk őket tovább!
– A trónörökös, fényes tekintetű padisah!
Mohamed veliaht a Devnyai-tó felől vágtatott feléjük,
nyomában Zaganos pasával és Ibrahim pasával. A szultán
már messziről látta, hogy a fia arca komor és csalódott.
Amikor melléjük faroltak, a kíséretükben érkező
Ferizbeyoğlu, Nikápoly vitéz agája sokatmondó, bölcs
mosollyal táncoltatta lovát az uralkodó lova mellé.
– Az ébredő sereg ellenségesen fogadta a vitéz
trónörököst, uram! Egyre csak a te neved skandálták!
Murád vállat vont.
– A győzelem inkább a fiam érdeme, semmint az
enyém.
– A fiadat alkalmatlannak tartják az uralkodásra. A
hadsereg téged akar.
A szultán végigmérte Ferizbeyoğlut. A vitéz aga,
akinek állhatatossága nagyban hozzájárult a győzelemhez,
korántsem alaptalanul mondta, amit mondott. Vélhetőleg az
egész hadsereg véleményét tükrözték szavai, és Murád azt is
sejtette, az aga miért tartja szükségesnek közölni vele ezt a
vélekedést. Az iszlám had – akárcsak az egész
államigazgatás, a birodalmi hierarchia egésze – nem akarja,
hogy visszaadja a hatalmat fiának.
A birodalom őt akarta.
 A birodalom ragaszkodott hozzá.
Milyen kár, gondolta a szultán, hogy én már nem
ragaszkodom a birodalomhoz…
Mohamed dühödten fékezte le a lovát.
– Meg kell büntetned őket, apám! A katonák
lázadoznak!
Murád elmosolyodott.
– A hitharcosok fényes győzelemre vitték zászlainkat.
Légy irántuk türelemmel!
Azzal kilovagolt a felsorakozott janicsár dzsemáatok
elé. Ebben a pillanatban eget rengető üvöltés harsant, hogy
beléremegett a föld.
– Murád! Murád! Szultánunk!
– Murád! Murád! Szultánunk!
Mohamed elsápadt, de mielőtt meggondolatlanságra
ragadtatta volna magát, Zaganos pasa elrángatta atyja színe
elől. A padisah kivonta gyémántberakásos markolatú
szablyáját, és a keresztény szekértábor felé suhintott vele.
– Pusztítsátok el őket, fiaim!
Feldübörögtek a dobok, s az önbizalmát visszanyert
muszlim had üvöltve lendült támadásra.

13.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA,
SZENT MÁRTON NAPJA, REGGEL

A vérengzés rövid ideig tartott. Az oszmánok

megrohanták a gyengén összetákolt wagenburgot, és egyetlen
rohammal bevették. A sebesült, kimerült keresztények
képtelenek voltak tartani állásaikat: aki csak tehette, futásnak
eredt dél felé, a Várnai-tó ingoványa és a Devnyai-tó
mocsarai felé.
A huszita harci járművekre szerelt ágyúk, arquebusok
eldördültek néhányszor, de mire újratölthették volna őket a
cseh pattantyúsok, a muszlim áradat elözönlötte őket. A
védők fehér zászlót tűztek ki, csakhogy ezzel már senki sem
törődött. Iszonytató vérfürdő kezdődött. Az aszabok,
akindzsik nem kegyelmeztek senkinek, csak néhány
gazdagnak tűnő, drága vértbe bújt kereszténynek kímélték
meg az életét a padisah szigorú parancsainak
engedelmeskedve.
A törökök kifosztották a szekereket, aztán megindultak
a város lábánál árválkodó magyar haditábor felé, amit addigra
csupán apródok és szolgák védelmeztek. A tábor sátraiból hat
különböző nyelven rebegték a mártírhalálra készülő
keresztény ifjak a Miatyánkot.

14.

A török ék szemtanúja volt annak, hogy Várna

irányából egy feketére festett harci szekér robog el a
tengerparti úton. A wagenburgból futásnak eredő keresztény
páncélosok és könnyűlovasok közül sokan csatlakoztak a
szekérhez.
– Hagyjátok őket! – rendelkezett a szpáhik
parancsnoka, visszarendelve a már-már üldözésre lendülő
hitharcosait. – Vagy a lápba fúlnak, vagy az anatóliaik
karjaiba szaladnak egyenest! Mindenképpen végük van!
A törökök inkább a város felé fordultak, abban a
reményben, hátha maradt még valami zsákmányolnivaló
számukra is.
 15.

KURTDERE KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA,
SZENT MÁRTON NAPJA, DÉL

Hunyadi János, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár

társkapitánya, az egyesített keresztes hadak szárazföldi
parancsnoka kábán ébredt. Néhány órácskát engedélyezett
magának csupán, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, az
ébrenlét egyben a sebek okozta pokoli kín ébredését is
magával hozta.
Moccanni sem tudott. Fél szeme bedagadt, minden
vérvörös ködön át derengett előtte: a tisztás, az ájultan
szerteszét heverő harcosok, a kipányvázott lovak, a szétszórt
fegyverek.
– Hol vagyok?
– A pokolban.
Egy verejtékbűzben úszó, komor férfi gubbasztott
mellette. Hunyadi feléje fordította a fejét, s első pillantásra fel
sem ismerte sógorát. Szilágyi Mihály arca fekete volt a
rászáradt vértől, valaha hollófekete haja összetapadt a
mocsoktól. Csak szeme fehérje villogott vadul, de a
kimerültség abba a fehérségbe is vérerek vörösét festette.
– A törökök?
– Akikkel hajnalban összecsaptunk, visszahúzódtak a
hegyek felé. A többi itt nyüzsög körülöttünk!
Hunyadi bólintott, de az aprócska mozdulatra majd
széthasadt a feje. Bőrzekét viselt, páncél alá húzott öltözéke
átnedvesedett az egész napos csatában a vértől, verejtéktől,
vizelettől. Megvacogtatta a csípős novemberi szél. A tisztásra
csak halovány napfény szűrődött le a magasból, mintha
valami félhomályos templomhajó falainál pihentek volna
meg.
– Hányan maradtunk?
Szilágyi a kiszáradt, deres fűben heverő férfiakat nézte.
Páncéldarabjaikat, sisakjukat elhajigálták menekülés közben,
épp csak egy-egy kardot, fejszét tartottak meg, amivel
átvághatják magukat a távoli otthon felé.
– Alig hatszázan. Az erdélyi bandériumból való a fele,
meg Orros György csapatából. Néhányan mellénk sodródtak
Báthory és Bánffy ezredeiből, meg a püspökök
bandériumaiból. Lengyelek és oláhok is vannak…
– A többiek?
– Fut, aki még tud. A környék hemzseg a mieinktől.
Sok a sebesült, egyre többen maradnak le. Azoknak vége…
Amikor áttörtünk, még láttam Kendeffyt, de aztán elsodródott
mellőlünk. Andrási Bertalan a hegygerincen találkozott szász
zsoldosokkal. Mägest kapitány vezette őket.
– Gyalog?
– Zsákmányolt lovakon.
– A harci szekerek?
– Ott rekedtek. Végük van, Jankó…
Hunyadi lehajtotta a fejét. Tudta, hogy a fájdalom, ami
a testét kínozza, semmiség ahhoz a lelki kínhoz képest, ami
erőt vesz rajta hamarosan.
Lehet, jobb lett volna, ha az az utolsó roham valóban
az utolsó marad… Hárman vágtattak az ellenséges sorok
felé… Őrült, öngyilkos támadásuk azonban kurta véget ért;
az előttük szétnyíló szpáhi sorfal csapda is lehetett volna, de
amikor oldalról a török tömbökbe csapódtak Losonczi Bánffy
Pál, az egyik királyi dandár parancsnokának vértesei, a
törökök egyszeriben futásnak eredtek.
Hunyadi akkor kapott jókora csapást sisakjára, s mire
újból magához tért, Szilágyi és Vingárti Geréb, két sógora
rángatta ki a forgatagból. Közel jártak a Planova-hegy
lábához, s mikor a vajda úr megértette, hogy emberei
menekíteni próbálják, már nem maradt elegendő ereje
tiltakozni. Himfi Péter csanádi püspök és Tasi Rupert hevesi
főispán lovasai mentették ki a többi erdélyi lovast az alkony
leple alatt a véres csatatérről.
– Vissza kell mennünk!
Egyszeriben minden szempár feléje fordult a tisztáson.
– Halljátok, fiaim? Készüljetek!
Szilágyi és Vingárti Geréb két oldalról bámultak az
arcába; a képet, akár valami rémséges rámát, vérfoltok
szegélyezték.
– Jankó! Vége van! Ezt a csatát elveszítettük…
Hunyadi lehunyta a szemét.
Elveszteni?
Mikor oly közel volt a diadal? Ebben az átkozott
csatában többször is a kezében érezte a győzelmet, de
minduntalan kicsúszott az ujjai közül.
Kevesen voltunk…
És mégis…
Csaknem sikerült.
– Nem… – nyelni próbált, de nem sikerült neki, a
torkában alvadt vér gyűlt, s mind forróbb gombóccá dagadt. –
A török úgy hiszi, vége van! Csak az üldözéssel törődik
mostan… Ha összeszednénk az erdőben és a hegyekben
futókat, néhány órát pihennénk itt, aztán hajnaltájt, mikor a
török alszik még, kis szerencsével visszavághatnánk…
Szilágyi dermedten közelebb húzódott hozzá, hogy
lássa, eszénél van-e, vagy hagymázas láztól gyötörve beszél.
Amit látott, nem nyugtatta meg: a vajda tekintete zavaros volt
ugyan, de eltökélt akarat izzott benne.
 – Az Isten szerelmére, vadásznak ránk, Jankó! Ilyen
túlerővel szemben…
– Azt mondtam, visszafordulunk! Kétezer lovas elég
volna… Ezer is elég! Még megfordíthatjuk a csata sorát…
– Elég ebből! Pihenned kell! Ebben az állapotban fel
sem tudsz tápászkodni, nemhogy lóra ülni…
Hunyadi tűrte, hogy egy nyereggel felpolcolják fejét. A
többiek távolabb húzódtak tőle, mintha ragályosak lennének
harcias gondolatai. Rá se mertek nézni, csak bámultak maguk
elé, vagy egymás közt pusmogtak meggyötörten, a
továbbindulási parancsban remélkedve.
Hunyadi nem hibáztatta őket.
Emberfeletti küzdelemben maradtak alul…
Nem…
Akkor sincs vége…
A csata még megfordítható…
Egy kis szerencsével…
Észre sem vette, mikor merült öntudatlan álomba. Túl
sok vért vesztett, és a szász felcser, akit Szilágyi
előpenderített a semmiből, csak tessék-lássék tudta bekötni
sebeit. Fázott, éhezett, és ahhoz is gyenge volt, hogy felálljon
fektéből. Maga sem tudta, néhány percet hevert
eszméletlenül, vagy talán egy egész órát; amikor sógora
felrázta, a kín minden eddiginél elviselhetetlenebb
vésőütésekkel sorozta meg belülről koponyáját.
– Ébredj, Jankó! Lódobogás mindenünnét!
Hunyadi kábán pislogott.
– Vissza… Vissza kell mennünk…
De Szilágyi csak bágyadtan csóválta a fejét. Egész
közel hajolt hozzá, hogy más ne hallja mondandóját:
– Isten csudája az, hogy túléltük ezt a napot, én azt
mondom! Ne kísértsed a sorsot, Jankó! Hisz az sem bizonyos,
élve túljutunk-e ezen az átkozott erdőn… Lássad, mindenütt
török száguldoz a fák mögött! Elvergődünk-e így a Dunáig?
S onnét tovább…
Hunyadi ajka kicserepesedett; moccant a karja, s
Szilágyi tudta jól, az oldalán lógó tömlőért nyúlna. Leoldotta,
és sógora ajkára csepegtette utolsó néhány csepp vizét.
Jankó undorodva összerándult.
– Mocsárból mertem. Más nincs…
Hunyadi a fűbe köpte a torkát fojtogató vérrögöt.
Tudta, hogy Szilágyinak igaza van; széjjelszórva,
megtépázva, éhségtől, hidegtől elgyötörve ki tudja, elérik-e
egyáltalán Magyarország határát? S ha el is vergődnek odáig,
mi vár rájuk otthon? Most, hogy Ulászló halott… Mi lesz
szegény magyar hazával? Ki ül Szent István elárvult
trónusába?
A vajda kitapogatta fűbe ejtett kardja markolatát.
– Nem futunk tovább! Összegyűjtünk annyi embert,
amennyit csak tudunk, és hajnalban rácsapunk Murád
táborára!
– Nem lehet! Mozdulni se bírsz, szerencsétlen! A
sebeid?
Erre csak vállat vont. Nem merte lehántani magáról a
bőrvértet, tartott attól, amit alatta találna. A török szablyák,
fejszék okozta vágások, a lándzsák szúrta sebek javát felfogta
ugyan az öltözék, de így is számos csapás érte testét. Másfél
napja talpon volt már.
– Majd, Jankó! Majd visszavágunk nekik! De nem
most… Ez a csata elveszett!
Szilágyi Mihály megpróbált feltápászkodni, nem bírt.
Az oldalából nyílvessző beletörött vége kandikál ki.
– Bírod még?
– Kutya bajom. Berekszói és Csere Márton viszont
moccanni sem tudnak. A hatszázból legalább a harmada lóra
sem tud ülni.
– A harmada?
– Itt kell hagynunk őket… Nem cipelhetünk senkit
magunkkal, mert akkor mindannyiunknak vége…
Hunyadi ebben a pillanatban megértette, hogy nincs
tovább…
– Mi tehát a parancs, Jankó?
Nem…
Akkor sem lehet így vége… Akkor sem…
– Mindenkit magunkkal viszünk. Szedelőzködjetek!
Szilágyi nagy nehezen térdre küzdötte magát, de
felállni csak úgy bírt, hogy az odaugró Vingárti Geréb János
felhúzta.
– Jankó… Megsiketültél? Itt kell hagynunk a
sebesülteket! Utolérnek minket, ha…
Hunyadi még nem érzett magában elég erőt ahhoz,
hogy utánozza sógora mutatványát. Ebben a pillanatban az is
teljesíthetetlen kihívást jelentett, hogy félig fekvő helyzetből
ülőbe küszködje magát.
– Elég volt! Felfogtam, hogy nincs értelme a további
harcnak… De akkor sem hagyunk hátra senkit. Ez parancs!
Az öreg Székely János bicegett feléjük. Két oldalán ott
állt Betleni Gergely és Macedóniai Dancs. Egyikük sem volt
jó bőrben, az öreg bán bal lábfejét szétroncsolta egy
pörölycsapás.
– Aszabok!
– Honnét?
– Mindenhonnét!
Hunyadi úgy ugrott talpra, mintha bolha csípte volna
meg, feledve minden fájdalmát, fáradtságát. A vér meglódult
ereiben; ösztönösen suhintotta meg a levegőben lovagkardját.
 – Fedezékbe!
De már suhogtak is a nyílvesszők a fák közül, legalább
három irányból. Magyar és lengyel káromkodás verte fel a
tisztás csendjét. Azok a sebesült harcosok, akik nem bírtak
mozdulni, magatehetetlenül tűrték, hogy nyílvesszők beléjük
csapódjanak. Aki még emelni bírta karját, nyergét, pajzsát
tartotta maga elé, abba kopogjon az „áldás”.
Hunyadi – ifjakat megszégyenítő fürgeséggel – a
legközelebbi ló hátára pattant. Szőrén ülte meg a harci mént,
s máris előreugratta.
– Utána! Utána! – bömbölte Szilágyi veszetten. –
Védjétek Hunyadit! Védjétek a vezért!
Macedóniai Dancs és Vingárti Geréb nyargaltak a
nyomában, utóbbi egy török pajzsot próbált a vajda elé tartani
– nem sok sikerrel.
– Talpra! Talpra mindenki!
A tisztáson a kimerült vitézek szédelegve keresték
lovaik kantárját.
Pillanatokon belül elszabadult a káosz. Hunyadi tudta,
hogy lovasrohamra nem vezetheti néhány tucatnyi követőjét.
A fák sűrűn nőttek, a lovak pedig alig álltak a lábukon; előző
nap reggele óta nem abrakoltak. Prüszkölve rúgkapáltak, s
remegő lábakkal kerülgették a földre zuhanó, lekaszabolt
törököket.
Az erdőben véres csetepaté bontakozott ki. Dühödten
szitkozódó keresztény lovagok és lesből íjazó, majd az
ellenség közeledtére rögvest megfutó aszabok kavarogtak a
rothadó avaron. Nyoma sem volt itt hadrendnek: a küzdők
elkeseredetten, szabályokat nem ismerve igyekeztek minél
több ellenséggel végezni.
– Szedjétek össze a sebesülteket! – rendelkezett
Hunyadi, amikor végre sikerült megfutamítani a törököket.
Félő volt, hogy hamarosan még többen térnek vissza.
– Ezek nem is törökök – füstölgött Vingárti Geréb
János. – Hallottátok? Görögül karattyoltak!
– Örülj neki! Nemrég sorozhatták be őket… No,
gyerünk! El innen!
A mozgásképtelen sebesülteket nyeregbe ültették, aki
arra sem volt már képes, hogy ott megmaradjon, annak
vesszőkből, ágakból fekhelyet rögtönöztek, s azt kötötték
egy-egy ló mögé.
– Így nem jutunk messzire! – mormolta Szilágyi,
amikor megpillantotta az útra kész, szánalmas menetet. – Ha
utánunk eresztik megint a szpáhikat, néhány óra alatt beérnek
minket!
Hunyadi a fejét rázta.
– Nem hagyunk hátra senkit!
– Bolond vagy! Ha elfognak, minket megnyuvasztanak
vagy rabszíjra fűznek… De téged…
A vajda véreset köpött.
– Engem nem fognak el.
Szilágyi Mihály fújtatott egy nagyot, kézbe kapott egy
láncos buzogányt.
– No, elég volt a lustálkodásból, legények! Odahaza
frissen sült hús és édes kamonci bor vár rátok, meg persze a
szeretőtök hófehér valaga!
A félholt lovagok felnyögtek.
– Indulás! Szaporán!
Lépésben hagyták el a tisztást. Északnak vették az
irányt, át a dombokon, erdőkön, mezőkön, arra, amerre az
őszi ködön túl a messzi-messzi Dunát sejtették.
A tisztáson a bolgár parasztok csak napokkal később
merték összeszedni és eltemetni a török és magyar halottakat.
Az egyik lengyel foglyot éppen akkor vezették rabszíjon a
tisztásra Ferizbeyoğlu katonái, amikor a parasztok a sekély
sírhantokat mélyítették a fagyott földbe. A törökök abban a
reményben cipelték ide a lengyelt, hogy a hitetlen holtak közt
tán felismeri Hunyadi tetemét.
Nem ismerte fel, mert Hunyadi akkor már messze járt.
Viszont a bolgár parasztok ettől a lengyel lovagtól értesültek
róla, hogy a vajda úr személyesen csatázott az ő erdejükben.
A tisztáshoz legközelebbi falucskát azóta hívják
Voyvodinónak.15

16.

A túlélő keresztényekre vadászó muszlimok átfésülték

a környék erdeit, s rendre bele is botlottak kisebb-nagyobb
ellenséges csoportokba. Ha csak néhány magyart, lengyelt
értek utol, habozás nélkül legyilkolták és kifosztották őket.
Ha azonban népesebb társaság állta útjukat, villámgyorsan
visszavonultak, s inkább könnyebb zsákmány után néztek.
A csatát követő éjszaka leírhatatlan volt a káosz. Nem
csak az üldöző törökök hajszolták a menekülőket, de gyakran
azok is egymásnak estek. A Frangjai-fennsík peremén sok
szemtanú összeakaszkodó magyar, oláh lovasokról számolt
be. A boszniai püspök, vagy épp az oláh vajda talpasai a
gazdagabb lovagokat mészárolták abban a reményben, hátha
maroknyi arannyal gyarapodva futhatnak tovább. Minden
rend megszűnt, minden korábbi alá-fölé rendeltségi viszony
érvényét veszítette azon az éjszakán. Aki egyedül maradt a
csapdákkal teli erdőkben, az bizonyosan a halál fia lett. Akik
ketten, hárman összekapaszkodva próbálták menteni
irhájukat, már nagyobb reménnyel nézhettek szembe a
veszedelmekkel. De igazán biztonságban csak azok tudhatták
magukat, akik csatlakoztak egy-egy népesebb, jól
felfegyverzett csapathoz. Mert hisz a futásnak indulók közül
sokan nem csak páncéljaikat, sisakjaikat és pajzsaikat
hajigálták el a könnyebb vágta reményében, de fegyvereiket
is. Hamar ráébredtek, hogy ez bizony könnyelműség volt…
S noha ezúttal nem maradt lehetőség a hosszú hadjárat
végén megtapasztalt szervezett visszavonulásra, azért az első
nagy ijedséget követően a kimerült magyarok több, százas
csapatokba verődtek, s így már megkockáztattak egy-egy
rövidebb pihenőt. A vadon mélye elrejtette őket.
A menekülők többsége a Frangjai-magaslatok gerincén
a Batovszka-dolina lejtői felé igyekezett. Vlahlar és
Kojudzsuk16 falvakon keresztül a Duna irányába vezetett a
legtöbb keresztény lovas útja, s erre eredt a nyomukban a
legtöbb üldöző is. Mások jóval nyugatabbra sodródtak az
éjszakában, sarkukban a csata alatt jórészt tartalékban hagyott
szpáhi és akindzsi alakulatokkal.
A harcmezőt leghamarabb elhagyó oláh lovasok
vágtattak kezdetben a legmesszebbre, de mivel alaposan
megterhelték magukat a török táborból elragadott
selymekkel, fegyverekkel, ezüsttel, arannyal, így őket érték
utol leghamarabb. Nem csak a törökök, a magyarok is. Az
éjszakában pengék villantak, s a havasalföldi haramiák két
tűz közé szorultak. Mircea vajdafi kísérői közül akadt, kit a
bosszúszomjas erdélyiek, s olyan is, kit Murád szpáhijai
kaszaboltak össze. Mégis sokan megmenekültek közülük,
lévén, hogy jól ismerték a terepet: pontosan tudták, merre
vezetnek a legrövidebb, legbiztonságosabb ösvények a
havasalföldi határ, a Duna felé. A többiek rendre eltévedtek a
Batovszka-dolina hegy-völgyei között, a végeláthatatlan
rengetegben, és sokan körbe-körbe bolyongtak a vidéken.
Mire megvirradt, egyenest a törökök karjaiba futottak.17
 17.

Murád szultán fia, Mohamed kíséretében léptetett be a

szétvert wagenburg területére. A bűz itt már elviselhetetlen
volt: a földön keresztény és török halottak, sebesültek
hevertek. A kiégett szekerek közt az elfoglalt járművekből
kiszórt ruhák, harci eszközök borították mindenütt a
megperzselődött füvet.
A szultán borzongva bámulta a holtakat.
– Nézd, milyen kevesen voltak! – mutatta a wagenburg
maradványai közt heverő keresztények tetemeit. – Nem is
értem, hogyan merészeltek itt maradni és bevárni seregünk
csapásait! És milyen fiatal volt mind! Egy ősz hajszálat sem
látok a fejükön!
Mohamed vállat vont.
– Éppen azért mertek harcolni ellened, atyám, mert
ifjak voltak és tapasztalatlanok.
A szekérvár közepén fekvő foglyokat épp ekkor
végezték ki az uruk elvesztéséért bosszút álló Güyeğü Karaca
bég katonái. Szaporán csattogtak a bárdok, a
magatehetetlenül sivalkodó férfiakat lefogták, és sorban,
egymás után lefejezték. Egy csausz becsúsztatott egy tönköt a
sebesült nyaka alá, a hóhérmunkát végző hitharcos pedig már
le is sújtott.
– Ide gyűjtsétek össze a foglyokat! – rendelkezett a
szultán a levágott fejekből rakott gigantikus halom mellé. –
Azt akarom, hogy az életben maradottak és holtak közül is
mindenkit vizsgáljatok át! Hunyadit akarom: élve vagy
holtan!
– Fényes tekintetű padisah! – jelentette izgalomtól
elfúló hangon Oruç bég, a szultáni kengyel agája. – Jöjj! Itt
van az engürúsz király sátorpalotája!
 A keresztény tábor a város falai közelében terült el;
Ulászló király díszes hadisátora kimagasodott a többi közül,
ormán a sasos lengyel és az árpádsávos magyar zászlót
csattogtatta a hideg novemberi szél.
Murád szemügyre vette a pompás hajlékot, aztán
lekászálódott a nyeregből, és belépett a sátorba. A bejáratnál
tizenéves apródok térdepeltek megkötözve; arrébb a földön
megerőszakolt fiúk jajgattak térdig letolt gatyában,
hátraszíjazott kézzel.
– Erre, nagyuram! Erre!
A szultán a sátor belső traktusába lépett.
– Ezt bizonyosan látni óhajtod, fényes tekintetű
padisah!
Jagelló Ulászló király faragott trónusszéke állt
középen, előtte az asztalon még a sietősen elfogyasztott
reggeli maradéka. A sátorfalnál ládákban a király öltözékei,
étkezőkészletei, tábori könyvtára: a díszes gerincű kötetek
kihányva a vaskos szőnyegekre, a selymek, palástok,
bársonypantallók mind szétszaggatva.
Murád beleszimatolt a levegőbe: még érezte az
engürúsz király illatosító vizének aromáját. Ahogy lehunyta a
szemét, egy pillanatra látni vélte maga előtt az alig
húszesztendős ifjút, amint hajnalban az apródjai egyenként
ráadogatják páncélja darabjait. Biztosan ideges volt… Tartott
ettől a naptól…
És biztosan győzni akart ő is…
Minden áron…
A szultán kivonta szablyáját, és mosolyogva a
trónusszék fejtámlájára sújtott vele.
– Mindened az enyém, hitszegő király!
Azzal beleült a trónusszékbe.
Fia mélyen meghajolt előtte.
 – Allah vezesse lépteidet, dicsőséges szultán!
Murád végigmérte Mohamedet, s egyszeriben
megundorodott mindentől. A hatalomért reszkető fiától,
szemének alattomos villanásától, a sok tízezer mártír kiontott
vérétől, a halmokban gyűlő koponyáktól, az egész, mocskos
háborútól.
Fáradt volt, minden csontja sajgott.
– Add parancsba, Mohamed, hogy az értékes foglyokat
azonnal indítsák útnak Edirne felé. Tartsatok a harcmezőn
annyi hitetlen foglyot, hogy azonosítani tudják a társaikat. És
mihamarabb jelentést kérek arról, hogy halad az engürúsz
hadak üldözése.
Ez a kívánsága hamarabb teljesült, mintsem gondolta
volna. Kisvártatva ugyanis Lala Şahin pasa, az ellenséges
csapatok nyomába eredt szpáhik parancsnoka loholt vissza a
Frangjai-fennsík túlsó oldaláról. Az arca csupa vér volt,
palástja, díszes, strucctollal ékes turbánja szakadtan,
mocskosan csüngött, csizmája merő sár.
A pasa földig hajolt a szultán előtt.
– Bocsáss meg nekem! Kénytelen voltam
visszarendelni a szpáhikat, fényes tekintetű szultán!
– Mit beszélsz?
– Az engürúszok páncélosai túlságosan nagy számban
verekedték át magukat a vonalainkon! Az alkonyat elrejtette
előlünk a valódi számukat, azt hittem, többel végeztünk, de
nappali világosságnál látni, hogy a mezőn nem is fekszenek
oly sokan…
– Mi történt a fennsíkon túl?
– Észak felé űztük őket, nagyuram! Kozludža és
Kurtdere18 irányába futott a zömük, én is arra vezettem
bosszúálló fiaimat! De Kurtdere mellett tőrbe csalták és
lemészárolták a lovasaimat!
 Murád a tenyerébe temette arcát.
– Mennyien lehetnek?
– Ki tudja, fényes tekintetű padisah? Kisebb-nagyobb
csoportokban vágtatnak, sokan ketten ülnek meg egy lovat.
Szinte valamennyien sebesültek, de még mindig úgy
verekszenek, mint a palackból kiszabadult dzsinnek! A
farkasok völgyében19 legalább ezren, ezerötszázan verődtek
össze az átkozottak, és visszavágtak. Csapdába csalták a
mieinket. Magam is alig tudtam kikecmeregni a kelepcéből!
– Elég volt a vérontásból – A szultán hangja mind
meggyötörtebbnek tűnt. – Oruç bég gondoskodik róla, hogy a
harcosaid megkapják részüket a zsákmányból! Vezesd őket a
táborukba, és köszönd meg a nevemben a helytállásukat.
– Visszarendeljem a többi üldöző csapatot is?
– Rendeld vissza őket! Még nem vagyunk elég
erősek… Ha Hunyadi él, és ő vezeti a menekülők egy részét,
akkor bármikor képesek újabb meglepetést okozni. A
csapatok térjenek vissza, de zárják el a hágókat és az erdei
ösvényeket, nehogy meglepjenek minket a hitetlenek.
Mohamed ajka megrándult; dühítette atyja kishitűsége.
– Ha óhajtod, én magam állok az üldözők élére! –
ajánlkozott. – Diadalunk nem lehet teljes, amíg meg nem
semmisítjük a hitetlenek maradékát. Hogyan vehetnénk el a
kedvüket a hasonló hadjáratoktól, ha büntetlenül
hazatérhetnek?
– Itt maradsz! Te a trónörökös vagy, fiam! Ha a
hitetlenek végeznek veled… – a szultán elharapta a mondat
végét, mert nem tudta volna úgy befezezni, hogy azzal ne
sértse meg a veliahtot. Hiszen, ugyan mi történt volna, ha az
engürúsz lovagok végeznek Mohameddel? A sereg egy
percig sem gyászolta volna, és talán Edirnében sem hullatott
volna érte senki bánatkönnyeket. Az igazat megvallva, ő
maga sem…
– A győzelmet nélküled nem vívtam volna ki, fiam.
Allah megjutalmazott a diadallal, pedig én már feladtam
volna a harcot. Ám a győzelem könnyen vereségbe fordulhat
– ahogy a hitetlenek kezéből is csak a végső órán csavarta ki
a diadal lándzsáját Allah. Itt maradsz velem!
– Majd én folytatom az üldözést! – hajolt ismét földig
Lala Şahin pasa.
– Azt mondtam, nem! – A szultán mennydörgő hangja
betöltötte a sátorpalotát. – Vége! Rendeld vissza a
csapatokat! Aztán küldj futárt Dracul vajdához! Az
engürúszok a Duna felé menekülnek. Itt az idő, hogy Dracul
jóvátegye árulását! Zárja el az átkelőket, és végezzen minden
engürúsz harcossal, aki át próbál hatolni a területein!
Erődjeink és váraink katonái sokszorozzák meg az őrségeket!
Aki elfogja Hunyadit, azt gazdagon megjutalmazom!
Lala Şahin pasa kihátrált Ulászló sátorpalotájából.
A szultán egyedül maradt a trónörökössel.
– Meg kell szerettetned magad az alattvalóinkkal,
Mohamed – sóhajtotta Murád. – Most gyűlölnek téged. Nem
akarják, hogy az uralkodójuk legyél. Sem ma, sem holnap…
– Téged is gyűlöltek, amikor trónra kerültél – vont
vállat a veliaht. – Majd megtanulnak tisztelni, amikor sárba
tiprom Engürúsz országát, és valamennyi nyugati uralkodót.
Amikor bevonulok Konstantinápolyba, aztán Rómába,
rajongani fog értem az egész iszlám világ. Imádkozom,
atyám, hogy megéld azt a napot, és lásd a fiadat a szeretet és
feltétlen rajongás dicssugaraiban tündökölni!
Murád hosszan fia szemébe nézett. Nem mondott
semmit, csak fáradtan rámosolygott. Lehet, hogy most
kellene végeznie vele. Talán még megakadályozhatja a
tragédiát, s útját állhatná a birodalom bukásának.
 Mert ebben a pillanatban bizonyos volt benne, hogy
Mohamed vagy az Oszmán Birodalom legnagyobb
uralkodója lesz, vagy az utolsó.

18.

A várnai csata úgy vonult be a történelembe, mint az

Oszmán Birodalom fényes győzelme. Azt persze még egyes
török történetírók is hozzáteszik, hogy Murád serege 25-30
ezer katonát veszített, mintegy négyszer annyit, mint a
magyarok.20
Ulászló hadából négy-ötezren maradtak holtan a
harcmezőn. Háromezren menekülés közben lelték halálukat
éhségtől, fagytól, fegyvertől. További ezrek jutottak
szolgaságra. Köztük azok a magyar és lengyel urak, akiket
talpig páncélban, fényes díszben küldött Murád ajándékba a
szövetséges hatalmaknak. Kairó mameluk szultánjának
huszonöt keresztény lovagot tizenkét díszes öltözékű apród
kíséretében; tizenkét magyar lovagot és huszonnégy apródot
a krími kánnak, hat lovagot és hat apródot a karamániai emír
udvarába. A fogoly magyar urakat arra kényszerítették, hogy
parádézva vonuljanak végig a főutcákon, miközben a
nyomornegyedek csőcseléke ürülékkel és sárral dobálta őket.
Sorsuk akkor pecsételődött meg, amikor Murád parancsba
adta: egyiküket sem válthatják ki rokonaik, kínáljanak értük
bármekkora vagyont. Némelyek elpusztultak közülük a
barbár udvarokban elszenvedett bántalmazások
következtében, mások kénytelenek voltak áttérni az iszlám
hitre, és onnantól az oszmán, a mameluk s a tatár hadakban
szolgáltak idegen harcmezőkön.
Azok a foglyok jártak jobban, akik török földön
maradtak. Néhány héttel az ütközet után Murád haragja
enyhülni látszott; engedélyezte, hogy a konstantinápolyi
császár által küldött követek tárgyalásokat
kezdeményezzenek a magyar, lengyel lovagok kiváltásáról. A
tárgyalások elhúzódtak, némelyek éveken át reménykedtek,
hogy egy napon visszanyerhetik szabadságukat.
A szultán a várnai harctérről Edirnébe vonult. Az
engürúsz király levágott, lándzsára tűzött fejét diadalmasan
hordták körbe a főváros utcáin – a csauszok azt rivallták
mindenfelé: „Így jár az esküszegő! Így jár az esküszegő!”
A fejet ezután átvitték Anatóliába, intő jelül a
karamánok uralkodójának, s egész népének. A karamán
hegyek között napokon át visszhangoztak a csauszok
kiáltásai: „Így jár az esküszegő! Így jár az esküszegő!” A
fejet Brusza város szubasijának, Dzsube Ali bégnek
nyújtották át, aki mézzel kenette be, hogy még hetekre
tartósíthassa a már oszlásnak indult koponyát. Brusza lakói
vallási áhítatba estek az ellenséges király feje láttán.
Hatalmas tömeg verődött össze a Nilufer folyó partján:
lemosták Ulászló levágott fejét, és megint lándzsára tűzve
végighordozták az egész városon, hogy így ünnepeljék meg a
szultán örök időkre szóló diadalát.
 Második fejezet

KINEK A GYERMEKE?

1.

CILLI VÁRA, STÁJERORSZÁG, AUSZTRIA

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 13. NAPJA

Összefolytak a nappalok és az éjszakák. Cillei Ulrik

csaknem egy hetet töltött abban a szűk, cellaszerű szobában,
melyet a legmagasabb körbástya legfelső szintjén alakítottak
ki a vár építésekor. A kamra korábban nagyatyja, Hermann
nagyúr pihenőhelyiségeként szolgált; akkoriban még
kényelmes, vánkosokkal és selymekkel bélelt baldachinos
ágy terpeszkedett középen, s ragyogó kilátás nyílt az
ablakokon át a hófödte krajnai hegyek csúcsaira. Csakhogy
mióta Ulrik úr vette birtokba az erődítményt, az ágy helyébe
medvebőrökkel bevont kerevetet helyeztetett, s elébe
alacsony, kecskelábú íróasztalt, melyen most szétszórt iratok
és térképek sarkait emelgette az ablakhártyák réseinél
besüvítő jeges szél.
Cillei Ulrik, Cilli és Zagorje ura itt gubbasztott
bezárkózva. Ruhát nem cserélt, holott korábban naponta
többször forró dézsafürdőt vett, Velencéből hozatott,
méregdrága illatosítószereket permetezett hórihorgas testének
valamennyi hajlatára. Embert látni sem kívánt. Szolgái rendre
felhordták neki az étkeket, de Ulrik úr alig evett – annál
többet ivott. Mostanában egyre többször cselekedett ilyesmit:
mogorván, a világtól elvonulva szövögette ambiciózus
terveit, s forgatta kemény koponyájában újabb és újabb
hagymázas elképzeléseit arról, hogyan bírhatná le egyszer s
mindenkorra ellenségeit.
Ügyei ugyanis nem alakultak megnyugtató módon.
Hiába szerzett magának befolyásos szövetségeseket,
hiába ásta alá ellenlábasainak terveit csalárdsággal, fortéllyal,
az utolsó pillanatban rendre kudarcot vallott.
Hol Habsburg Frigyes hívei gondoskodtak róla, hogy
nyugati irányú terjeszkedésének gátat szabjanak, hol Ulászló
király, s legfőképp Hunyadi cimborái törtek borsot az orra
alá. Ideje volt hát elgondolkodnia a fiaskók okain…
Vajon mit ronthatott el újra és újra?
Ahogy az ablakhártyák szakadásain keresztül
besüvített a szél, a nagyúr megborzongott. Csontig fagytak
tagjai, az asztalkán álló kancsóban már rég kihűlt a
fertályórával korábban felhozatott forralt bor.
Gondolkozz!
Gondolkozz!
Több hiba nem fogadható el!
Cillei kényszerítette magát, hogy felkeljen a
medvebőrökről – a külső fal egyik kiugró oszlopközénél
tátongó réshez lépett. Az illemhely a létező legprimitívebb
megoldással szolgált; a nagyúr megoldotta köpenyét, és
guggolva a lik fölé helyezkedett. A jeges szél alulról süvöltött
csupasz ülepébe, a hideg szinte elviselhetetlen fájdalmat
okozott.
Gondolkozz!
Gondolkozz!
Miután könnyített magán, vacogva visszabotorkált a
fekhelyére. Az asztalkán heverő térképeken a Német-római
Birodalom tartományai, a Magyar Királyság területei,
Szlavónia és Dalmácia vidékei sorakoztak, mívesen
megfestve, cirádás betűkkel feltüntetve a városok, hegyek,
folyók nevét.
 A nagyúr megdörzsölte kezét.
Egy birodalom, melyért érdemes harcolni… Egy, a
Rajnától a Fekete-tengerig terjedő birodalom, amiért vért is
érdemes ontani – nagyon sok vért…
Hisz még nincsen veszve semmi…
Hunyadi seregéről hetek óta nem érkezett hír. Az
utolsó beszámolók alapján nem lehetett eldönteni, milyen
fordulatot vesznek az események a Balkán hegyei között. Az
is lehet, hogy Hunyadi már Drinápolyt vívja, tán el is
foglalta… Ebben az esetben mindennek vége… Győzedelmes
hadvezérként egyenesen Konstantinápolyig hatol előre, és
megtisztítja a kontinenst a török hadaktól. Ez pedig végső
győzelmet jelent számára és Ulászló király pártja számára.
No, de a sors útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy
Hunyadi hadai elakadtak valahol a Balkán szívében éppen
úgy, ahogy az előző hadjárat során…
Ki tudja?
Talán éppen ezekben az órákban dől el a magyar sereg,
Hunyadi János és az egész királyság sorsa…
S ezzel együtt az ő sorsa is…
Bár megakadályozni nem tudta a hadjáratot, a
késlekedés, melyet fondorlatainak következtében a magyar
hadak elszenvedtek, akár döntőnek is bizonyulhat. Meg aztán,
az elmúlt hónapokban ügyesen összekuszálta a szálakat: a
magyar urak közül sokan maradtak távol a hadjárattól. Újlaki
vajda és a dunántúli urak leválasztása a keresztény seregtől az
egész hadjárat sorsát eldönthetik.
És talán Murád szultánnak valahogy mégis sikerül
megállítania a magyarokat…
Cillei Ulrik nyöszörögve összehúzta magát a
medvebőrökön. A kamrában fehér felhőként párállott
lehelete. Az ablakokra húzott, szakadozott hártyán át újult
erővel süvített be a jeges hegyi levegő, de a nagyúr
szándékosan nem cseréltette üvegtáblákra őket.
Egyfajta büntetésnek, aszketikus próbatételnek szánta
az itt töltött napokat. Gondolkodnia kellett; mert ha Hunyadi
hadai győzedelmesen térnek vissza Magyarországra, az ő
helyzete végzetesen megrendül. A dunántúli urak, kik minap
még a Habsburgok pártján álltak, egymás után hódolnak be
Ulászlónak. A horvát, dalmát területek ismét az átkozott
Thallócziak kezébe kerülnek, Újlaki újra elpártol majd tőle,
mint ahogy várhatóan a Széchiek és a Garaiak is kénytelenek
lesznek beadni a derekukat. Akkor pedig vagy Hunyadi, vagy
Frigyes király roppantja el a gerincét…
Ha viszont…
Amennyiben úgy hozná a sors szeszélye, hogy
Hunyadi nem jut el Drinápolyig, vagy ami még ennél is
csodálatosabb lenne, vereséget szenved útközben, abban az
esetben a belső háborúskodás menten kiújulna idehaza.
Sokan még Ulászló hívei közül is megelégelnék a lengyel
fiúcska uralmát, és erőskezű, kiszámítható uralkodóra
vágynának. Bizonyára nem lenne nehéz lázadást szítani
Hunyadi közvetlen környezetében sem… Felkelések,
pártütések, árulások… Hamarosan általános bizalmatlanság
lenne úrrá az országon, és akkor…
Egy kis szerencsével…
Cillei újra a térképekre pillantott.
Hunyadi félreállításával lépésről lépésre
megkaparinthatná magának a vezető szerepet a királyságban;
ennek persze csak akkor lenne értelme, ha sikerülne
letaszítani Ulászlót a trónról. A lengyel kölyök elűzésével és
a gyermek László király hatalomra segítésével rögvest
átrendeződnének az erőviszonyok. Szlavónia és Dalmácia
felett megszilárdulna a Cillei-uralom, amit azonnal
kiterjeszthetne Boszniára is, egybefüggő szláv királyságot
hozva létre magának. II. Tvrtko király tavalyi halála óta
ugyanis egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy sikerül érvényt
szerezni a nagyatyja, Hermann nagyúr által megkötött
örökösödési szerződésnek.21
Ehhez csupán két tényezőnek kellett egyidejűleg
teljesülni: Hunyadinak el kell tűnnie a politikai porondról,
Brankovics despotának pedig fegyverrel kell segítenie a
Cilleiek boszniai terjeszkedését. Amennyiben ez a két
tényező megvalósul, úgy a magyar rendeknek nem marad
más választása, mint hogy őt, Cillei Ulrikot emeljék a nádori
székbe. Az ő királysága ugyanis immár vetekedni fog a Szent
Korona országainak erejével, ráadásul a szláv tartományok
egyesítésével szilárd védőövet vonhat majd Magyarország
köré. Ezen védőöv hatékonyságát, vagyis a török hadak
távoltartását – és ez ügyben nem voltak kétségei – a
sógorával, Murád szultánnal kötött különbékéje hosszú
évekre garantálni fogja. Mostanában a törökök sem
mutatkoztak erősnek, néhány esztendőnyi erőgyűjtés
számukra is jól jöhetne…
Jó… És akkor?
Hogyan tovább?
Cillei lázasan bámulta a térképeket, s közben
jegyzeteire pillantott. Attól tartott, valamit kihagyott a
számításból.
Amennyiben létrejön boszniai és horvátországi uralma,
magyarországi szövetségeseinek birtokai érintkeznek majd
saját délvidéki és krajnai, stájerországi területeivel. Újlaki
szerémségi és erdélyi vajdasági vármegyéi, a Garaiak birtokai
összefüggő egészként állják útját az akár a délről, akár a
nyugatról érkező támadásoknak. Ezzel pedig behozhatatlanná
teszik fegyveres fölényüket. Északon Giskra huszita haramiái
biztosítják majd az új hatalmat a lázadókkal szemben, a
Magyar Királyság nádori széke pedig lehetőséget biztosít
számára, hogy néhány év alatt leváltsa posztjáról valamennyi
Hunyadi-szimpatizáns kutyát.
És aztán?
Hogyan tovább aztán?
Magyarország, Horvátország, Bosznia és Stájerország
elegendő hátteret biztosítanak ahhoz, hogy kinyújtsa karját
észak és nyugat felé. Királyi koronával a fején, uralkodói
dinasztiák büszke leszármazottaként22 joggal léphet majd fel
Csehországban és Ausztriában a trón megszerzése érdekében
– ugyan ki állhatna akkor az útjába? A nyomorult, sárvérű
Habsburgok? A Jagellók? Ideje, hogy végre erős, német fajú
dinasztia egyesítse Európának ezt az örökkön forrongó,
nehezen zabolázható, mégis oly értékes részét. Az ausztriai
tartományok birtoklása pedig egyenesen elvezet a
német-római császári cím megszerzéséig – a nagy célig, amit
már nagyatyja, Hermann gróf is dédelgetett álmaiban.
Mindehhez nem kell más, csak…
Hunyadit halottnak tudni…
Mihamarabb…
Cilli várának ormain keservesen süvített a szél.
Kemény télnek néztek elébe. Nem véletlenül
pusmogták a krajnai parasztok, hogy mire kitavaszodik,
éhínség lesz úrrá a vidéken… Persze a Cillei-magtárak dugig
voltak gabonával. A háromcsillagos címert viselő zsoldosok
ezrei álltak állandó készenlétben – olyan erőt képviseltek,
amivel európai szintű háborúk sorsát dönthette volna el
egymaga…
Már csak a megfelelő pillanatra várt.
Ha végre kezébe ragadhatja a hatalmat, elhagyja ezt a
rideg, hideg stájerországi erődítményt, ezt az örökkön fagyos,
fénytelen sasfészket. Vár rá Buda, Bécs, Prága, a dalmát
tengerpart, s majdan Itália napsütötte tartományai… Persze
akad még néhány nem kevésbé kényelmetlen tennivalója. El
kell tüntetnie az élők sorából nagyatyja és atyja fattyait. A
miheztartás végett, ugyebár… Egyikük, Friedrich egy közeli,
karthauzi kolostorban tengeti életét. Nagy valószínűséggel azt
sem tudja, hogy Cillei-vér folyik az ereiben. A kémek
beszámolói szerint jámbor szegény, mégis halnia kell…
Aztán ott van Johannes von Cilli, nagyapja másik,
vénemberként nemzett fattya; ő aztán nagyon is tisztában van
azzal, mely tőből származik, és azzal is, hogy a Cillei-háznak
jelen pillanatban nincs fiúági örököse. Legelébb őt kell
eltennie láb alól, amíg nem késő. Egyedül atyja leányfattya,
Beatrix maradhat életben; neki még hasznát veheti, ha jól
házasítja ki.
Ulrik úr izgatottan járkálni kezdett a toronyszobában.
No és, ha sikerül megszerezni a hatalmat… Hogyan
tovább? Hisz a mozaikdarabokból éppen a legfontosabb
darabka hiányzott… Mindezt kinek az érdekében teszi? Ki
tölti be az így megszerzett, szinte korlátlan hatalmat? Hiszen
sápkóros felesége, a vallási tébolyba menekülő Brankovics
lány képtelen volt fiút szülni. Törvénytelen fia ugyan akadt,
de vérfertőző viszonyból született, saját unokahúgától. Mert
akit a világ Habsburg Lászlóként, a trón nélküli, ország
nélküli gyermek királyaként ismert, valójában édesgyermeke
volt. De erről sem László, sem a világ nem szerezhet
tudomást, soha.
Elég, ha ő tudja.
Amikor – immár nádorként – a királyhoz, saját
törvénytelen fiához adja feleségül egyetlen törvényes leányát,
Erzsébetet, a frigyből tiszta vérű Cillei-királyok születnek
majd, amit nem szennyez tovább semmiféle szláv, magyar,
görög vér. Új dinasztia kerülhet hatalomra Európa keleti
felén, amely bevégezheti isteni rendeltetését, s újraépítheti az
Ezeréves Birodalmat, amely immár nem kevertvérű, rongy
népekből áll majd, hanem kizárólag szorgalmas, tiszta és
engedelmes németekből.
Valahol a hegyek közt felvijjogott egy madár.
S ha Hunyadi felülkerekedik mégis?
Cillei Ulrik összehúzta magán kopott köpenyét.
Akkor nem marad más megoldás, mint…
Odalépett az ablakhoz. Szemét a hártyán keresztül is
kápráztatta a hófödte hegyoldalak vakító fehérsége, úgyhogy
inkább lehunyta szemét.
Hunyadi maga az őserő.
Vadállat.
De éppen a győztesek legfontosabb tulajdonságai
hiányoznak belőle. Az előrelátás. A bölcsesség. A tervezés
gondossága, a megfontolt precizitás.
A magyarok, a csehek, a rácok, az oláhok, a
horvátok… a söpredék népek mind egyformák. Forrófejűek,
ostobák és korlátozottak. Élvetegek, hatalomvágyók, a
hasuknak és otromba nemi ösztöneiknek élnek. Képtelenek
arra, hogy átgondolják, irányítsák saját sorsukat. Kapzsik,
reménytelenül megbízhatatlanok – némelyik harcias,
némelyik gyáva, ám egyformán lusta mind. Igaz, el kell
ismerni, hogy nem mindenben tehetségtelenek. Cillei
azonban úgy vélte, művészi hajlamaik ellenére összességében
értéktelenek, ezért bármikor feláldozhatók. Egyedül
asszonyaik érnek valamit, ha másra nem, hát hogy konyháját
izgalmasabbá, ágyát forróbbá tegyék. Dédapja még arra
kényszerült, hogy koszos szláv hercegnőcskéknek nemzzen
gyermekeket. Kétségtelenül saját vére is felhígult, de ezzel
együtt is, egyedül önmagát tartotta alkalmasnak az áhított, új
keleti birodalom felépítésére.
Tervezés…
Precizitás…
Előrelátás…
Ha gondosan felkészül a várható eseményekre, végül
felülkerekedhet Hunyadin. A többiek nem sokat számítanak.
A Habsburgokat sem lesz nehéz legyőzni, ha már
Cillei-sarjadék ül a trónjukon, és mindenben úgy cselekszik,
ahogy ő kívánja.
Cillei Ulrik utolsó pillantást vetett az íróasztalon
sorakozó feljegyzésekre, térképekre. Ezúttal körültekintőbb
lesz…
Elmosolyodott.
Elméjében tucatnyi lehetőség, s azok minden szóba
jöhető következménye ott sorjázott. Úgy érezte, felkészült
mindenre. Megigazította kopott köpenyét, és az ajtó felé
indult. Ideje forró fürdőt venni, megborotválkozni, és enni,
sokat enni, hogy legyen ereje az előtte álló
megpróbáltatásokhoz.
Várhatóan napokon belül megérkeznek az első hírek
Hunyadi hadjáratának sikerességéről vagy kudarcáról. A
hírtől függően azonnal munkához kell látnia. És ezúttal nem
tévedhet!
Elgémberedett lábakkal csoszogott lefelé a lépcsőn,
megborzongva a falakból áradó hidegtől.
A várudvaron fegyvercsörgés és kutyaugatás harsant…

2.

A zömök tornyok közötti szűkös udvaron Jan Vitovecz

gyakorlatoztatta a zsoldosok egy csapatát; Cillei úgy sejtette,
pusztán unaloműzésképp. Amíg az utak jegesek és
járhatatlanok voltak, vagyis egészen kora tavaszig, a katonák
zöme a Cillei-várakba zárkózott, s várta a nagyúr parancsait,
tétlenül, kockajátékkal, borozgatással ütve el az időt.
Vitovecz mindkettőt veszedelmesnek ítélte a fegyverforgató
nép számára, s úgy vélte, alkalmasint maga teremt hasznos
elfoglaltságot embereinek. Vívás, kopjavetés, íjászkodás,
teljes vértezetben lovaglás, alakzatban mozgás – a néhai
huszita értette a módját, hogyan vegye elejét a fölösleges
civakodásnak és a felesleges gondolatoknak. A zsoldosok
most éppen összegabalyodva közelharcot imitáltak;
sármocskos vértezetben, zihálva csépelték egymást tompa és
életlen gyakorlókardjaikkal, kicsorbult fejszéikkel, miközben
a tócsákban bokáig merülve, ide-oda csúszkálva igyekeztek
megőrizni egyensúlyukat.
Vitovecz felfigyelt az aszketikus alakra, s leplezetlen
elégedettséggel nyugtázta, hogy a vár ura előkecmergett álló
hete tartó visszavonultságából. Szeme sarkából egész az
ajtóig követte Cilleit, ekkor azonban mozgolódásra figyelt fel
a külső kapu környékén. Lovasok forgolódtak egy szekér
körül, melynek bakján egy torzonborz, kézzel-lábbal
hadonászó férfi ült.
– Hagyjátok abba!
Míg ő elindult a kapu felé, Cillei késlekedés nélkül
belépett a vár központi épületébe.
A dohos falú nagyteremben utasította szolgáit, hogy a
nagy kandalló előtt készítsenek forró fürdőt számára. A dézsa
hamarosan megtelt gőzölgő vízzel, melybe illatos
levendulafőzetet és frissen sajtolt velencei rózsaolajat
löttyintettek. A nagyúr kiküldte az idősebb személyzetet a
teremből, aztán magához intette szolgálólányait, akiket már
egy álló hete nélkülözni kényszerült.
Végtére is mindennek megvan a maga ideje…
 A pironkodó, alig tizenhat-tizenhét éves krajnai
parasztlányok ügyetlenül levetkőztették, némi piszmogás árán
melléje telepedtek a dézsában, és munkához láttak. Cillei
engedelmesen tűrte, hogy a hátát sikálják, hosszú, csontos
karjait szappanozzák, nyirkos, sárszínű haját mossák,
miközben a maguk falusias, nehezen érthető nyelvjárásukban
pusmogtak maguk között, néha zavartan rávillantva
kíváncsiságtól és rémülettől zavaros tekintetüket.
A nagyúr élvezte a forró víz simogatását, a puha női
kezek érintését. Amikor megunta a fürdőzést, kiválasztott
egyet a szolgálók közül, egy fekete hajú, pirospozsgás
fiatalkát, aki hófehér, gömbölyded formáit szemérmesen
takargatva az ölébe kucorodott.
– Hiányoztam? – kérdezte Cillei, miközben göcsörtös
ujjaival megdörzsölte a parasztlány mellbimbóit. – Az utóbbi
időben hanyagoltalak benneteket…
A lány felszisszent a durva ujjak érintésétől, de
uralkodott magán. A magafajta csinoska pórok sok-sok
nemzedék óta tudták, mi a dolguk, ha a környék ura magához
rendeli őket. Cillei elégedetten hátradőlt a dézsában, és
lehunyt szemmel tűrte, hogy a parasztlány eleinte ügyetlenül,
majd egyre avatottabb mozdulatokkal kényeztesse
férfiasságát. Amikor a kopogást meghallotta, dühödten
összerándult.
– Most nem! Most nem!
Parancsára fittyet hányva Vitovecz bukkant fel az
ajtóban, és öles léptekkel megindult feléje; saras csizmája
mocskos nyomokat hagyott a márványon.
– Nem látod, hogy zavarsz, idióta? – A nagyúr eltolta
magától a lányt, s gyanakodva méregette Vitoveczet. Ki
tudja, kinek a megbízásából, kinek a parancsára… Elöntötte a
düh: jól felépített tervei között egy sem akadt, melyben
Vitovecz hűsége megkérdőjeleződött volna.
– Egy tapodtat se tovább!
De a cseh kezében nem volt fegyver; széttárta karját, s
mosolyogva meghajolt.
– Vendég jötte, uram!
– Vendég? Ki az ördög?
– Jól mond. Ördög.
Cillei intett a lánynak, hogy egyelőre hagyja őt – a
riadalomtól amúgy is elillant elébb még oly hevesen lüktető
vágya.
– Nem várhattál volna vele egy kicsit, Jan, kedves
barátom?
– Én várhatna. De vendéged nem.
– Vagy úgy… A közelben fogtátok el a jómadarat?
Kiféle? Miféle? Ellenség? Jó barát?
– Jobb, ha nem ellenség. Jobb lesz barát tudni.
Cillei ismerte zsoldos kapitányát, pontosan tudta, hogy
Vitovecz nem zavarná nyomós ok nélkül, ugyanakkor azt is
tudta, hogy nem fog tudni értelmes szót kihúzni belőle.
– Verjen meg az Isten, Jan! Vezesd be!
Amíg katonái belökdösték a „vendéget”, Cillei
visszaintette magához a dézsa falához húzódó mezítelen
szolgálólányt.
– Ha nyugton maradsz, nem lesz semmi baj! Gyere
csak, gyere! Ide, az ölembe!
Az ajtó felől fegyvercsörgés hallatszott; ha nem fogják
le két oldalról négyen, a jövevény bizonnyal kitépi magát
fogvatartói kezei közül.
Ahogy a vele dulakodó zsoldosok a szobába
penderítették, a parasztlány felsikkantott a nagyúr mellett,
keblei meglebbentek a habos vízben.
– Nyugalom, kedvesem! Nincsen semmi baj!
 Cillei szemügyre vette a foglyot. Furcsa szerzet volt:
hatalmas üstöke, napcserzette arca, busa szemöldöke
erdőlakó vademberhez tették hasonlatossá. Hatalmas
mellizmai és erőtől duzzadó karjai szöges ellentétben álltak
tömpe lábaival, melyek mintha alig bírták volna el a felsőtest
roppant terhét.
– Eresszetek! Eresszetek, kutyák! – szitkozódott, s mert
a zsoldosok erőteljes mozdulattal hátrafeszítették karjait,
felüvöltött fájdalmában.
– Elég! – harsant Cillei parancsa. – Ha abbahagyod ezt
a hiábavaló vergődést, nem esik bántódásod! Ki vagy?
A férfi térdre roskadt.
– Könyörülj, uram! Nem tettem semmi rosszat!
Átutazó volnék! Könyörgöm, eressz el!
A nagyúr kérdőn Vitoveczre pillantott.
– Jan?
A zsoldoskapitány összetekert pergamenköteget
nyújtott át neki. Cillei vizes kézzel kibontotta őket, ügyet sem
vetve arra, hogy némelyik a dézsába hullik.
– Ez meg mi?
A jövevény megpróbálta kitépni magát fogvatartói
vasmarkából, mindhiába. Sápadtan bámulta, ahogy
pergamenjei sorra eláznak a rózsavíztől és levendulától
illatozó vízben.
– Jézus sebeire! Mi akar ez lenni?
Vitovecz a dézsa mellé lépett, és vaskesztyűs kezével
rábökött az éppen Cillei által vizsgált pergamenre.
– Ágyúk, uram! Behemót ágyúk.
– Ágyúk?
A pergamenen sűrű vonalakkal telerótt rajzolat
bontakozott ki. Értő kézzel pingált tervrajz volt, a lap szélén
apró számjegyekkel végzett kalkulációval. A rajz alatti
szöveg egy része magyarul íródott, más része németül.
– Mi a neved?
– Tüzes Orbán, nagyuram! – hajlongott térdeltében a
jövevény; karjait még mindig lehetetlen helyzetbe csavarták
hátra fogvatartói.
– Szekerén találtak ágyúcsők, puskapor, kén, kátrány –
sorolta Vitovecz. – Sok vas. Öntős vas csöve. Ágyúöntős
mester ez. Gondoltam, behozatom. Lehet, kém. Lehet,
ellenségnek gyűjt hírt.
– Nem, nem… – vigyorgott Cillei. – Eresszétek el!
A zsoldosok előrelökték Orbánt, aki nyögve elterült a
márványpadlón.
– Honnan jöttél?
– Bécsből, nagyuram! – A fogoly nyögve tapogatta
meg jobb csuklóját. – Hazafelé tartok!
– Hová?
– Erdélybe.
– Szász vagy?
– Szász és székely ősökkel büszkélkedhetem, uram.
– Korcs! – fintorgott Cillei, ám a fogoly ügyet sem
vetett a sértésre, alázatosan hajlongott tovább.
– Ágyúöntő mester volnék, Szászsebes városából.
Szolgálatodra, nagyuram! Szolgálatodra!
– Mit kerestél Bécsben?
– Nagyuram, a terveim! A terveim!
Cillei intett a szolgálólánynak, hogy szedegesse össze a
dézsában lebegő pergamenlapokat. Ahogy elnézte őket, már
késő volt: a tinta elmosódott rajtuk, a rajzok zavaros foltokba
gyűltek.
– Miféle ágyúk tervei ezek?
Tüzes Orbán véreres szemei elkerekedtek.
– Közönséges fegyvermester vagyok, nagyuram…
Ágyúkat, katapultákat, dárdavető masinákat, falromboló
bombardákat konstruálok… Semmi különleges nincsen
ezekben…
– Hazudsz! – vigyorgott szenvtelenül Cillei, és a
kezében tartott rajzra bökött. A pergamenre rótt ágyúcső
mellett parányi emberalak álldogált, jól szemléltetve a
méretarányokat. – Ez az ágyú legalább ötször nagyobb
azoknál, amelyeket valaha láttam. Létezik ekkora ágyú?
Tüzes Orbán térdre rogyott. Úgy tűnt, mintha azon
viaskodna, elmondhatja-e, amit tud, vagy sem. Végül
kapzsisága felülkerekedett rettegésén – de mindez túl
hirtelen, minden átmenet nélkül történt ahhoz, hogy Cilleit ne
tévessze meg.
– Nem létezik, nagyuram. Még nem. De én meg tudom
önteni. Ennél akár még nagyobbat is!
Cillei félretolta maga mellől a dús keblű parasztlányt.
– Te bolond! Ekkora ágyút senki sem tud megönteni!
– Én igen, uram! Egy ekkora ágyúval bármilyen
várfalat le lehet rombolni! Éveken át vándoroltam, uram,
hónapokat töltöttem Nürnberg, Milánó, Velence, Köln és
Gent ágyúöntő műhelyeiben, mindent alaposan
tanulmányoztam, ellestem valamennyi fogást, amit azok a
sarlatánok tudnak. A saját szememmel láttam a Faule Metze
ágyút Kohlmarktban, a genti Dulle Griet ágyút,23 de én még
ezeknél is nagyobbat, messzebbre hordó szerkezetet készítek,
ha kell!
– Ha jól értem, még soha nem öntöttél ekkorát!
– Ehhez rengeteg pénz kell, nagyuram!
– Ezért jártál Bécsben…
Tüzes Orbán szeme ravaszul megvillant.
– Megbízásra volna szükségem. Egy bőkezű
mecénásra. Talán nem véletlenül sodort ide a sors, Cilli
városába…
– Először Habsburg Frigyesnél kopogtattál… –
bólogatott Cillei. – Neki akartad eladni a találmányodat, és
nem nekem.
Orbán hebegett, habogott.
– Az én ágyúmmal, nagyuram, bármelyik sereg
legyőzhetetlenné válik. Nincsenek falak, amelyek
ellenállnának az ágyúimnak! Bombardáim földig rombolnak
minden erődöt, legyenek azok a legmesteribb módon
megépítve!
– Magabiztos beszéd – jegyezte meg a nagyúr. – No, és
milyen választ kaptál Frigyestől? Egyáltalán tudtál beszélni
vele?
Tüzes Orbánt elöntötte a méreg.
– Azt hittem, a németek királya bölcs és megfontolt
ember, nagyuram! De ostoba és felfuvalkodott! Szerinte az
ausztriai és nürnbergi, kölni, meg a genti ágyúöntő
mestereknek nincs párja… Azt hiszi, hogy a Pumhart von
Steyr24 a legtöbb, amit emberi elme alkothat… nevetséges!
Cillei elmosolyodott, és a dézsa mellett ácsorgó
Vitoveczre emelte tekintetét, mintha csak azt kérdezné tőle:
no, ehhez mit szólsz?
A cseh arca meg sem rándult.
– Ágyú ilyen óriási, haszontalanok, uram.
Wagenburg-szekér nem bír el, csak kicsi. Nem jó nagy ágyú.
Haszontalan.
– Ezek ostromágyúk, Jan – legyintett Cillei. – Milyen
kár, hogy nincsen szükségem ostromágyúkra.
– Azt soha nem lehet tudni, nagyuram – hajlongott
Tüzes Orbán. – Nemsokára újra kitör a háború
Magyarországon, és akkor bizonyosan jól jöhet néhány
behemót bombarda, ha ki akarnád füstölni a fészkeikből a
lázadó kutyákat!
Cillei érdeklődve előrehajolt a dézsában.
– Tudod, ki vagyok én?
– Hogyne tudnám, nagyuram! Cillei Ulrik, a szászok és
a tisztességes magyarok utolsó reménysége! Ha sejtenéd,
milyen sokan állnak a te pártodon, szerte Erdélyországban!
Túlságosan régóta senyvedünk az oláh kutya uralma alatt!
A nagyúr elgondolkodva figyelte Tüzes Orbán dühtől
vörös képét.
– Hunyadiról beszélsz?
Az ágyúöntő mester csaknem a padlóra köpött.
– Ne is említsd a nevét, uram, kérlek! Ha valaha annak
a mocskos féregnek a vára ellen vethetnéd be az én ágyúimat,
szavamra, néked olcsóbban megöntöm őket! Egyszer, csak
egyszer az életben látni szeretném, uram, ahogy leomlanak
Hunyad falai az én behemót bombardáim lövéseitől!
– Valami azt súgja nekem, nem kedveled a vajda urat!
– vigyorgott Cillei.
– Ahogy te sem, uram, ahogy te sem! És ahogy Frigyes
király sem! Csakhogy Ausztria ura egy agyalágyult, zsugori
tökfilkó! Az én fegyvereimmel egy csapásra felszabadíthatná
a dunántúli városokat! Ulászló hívei fejvesztve
menekülnének előle Budáig, vagy még messzebb! De nem! Ő
sokallta az ágyúim árát!
– Mennyibe kerülne egy ilyen behemót, Orbán?
– Ó, nagyuram! Rögtön láttam én, hogy éles elméjű
államférfiú vagy! Akarsz-e Magyarország legrettegettebb
hadura lenni? Zsoldosaid száma, mint csillag az égen, de
semmire sem mész velük, ha ellenségeid bezárkóznak a
váraikba. De az én ágyúmmal… Akarsz-e az oláh kutya
haramiái fölé kerekedni, uram? Ezeknek az ágyúknak
egyetlen lövésével félelmet plántálsz a tetvesek szívébe!
Meghasad az égbolt felettük, megnyílik a föld alattuk!
– Mennyi?
Tüzes Orbán sebesen számolgatni kezdett. Nem mintha
nem tudta volna pontosan, mennyit kóstál a behemót ágyú. A
kérdés sokkal inkább az volt, mennyit merjen mondani itt és
most.
– Mennyi?
– Másfél ezer arany, uram…
Cillei arca elszürkült.
– Ezerötszáz? Elment az eszed?
– Vedd figyelembe, kérlek, hogy a szokásosnál
háromszor nagyobb ágyúöntő műhelyre van szükség, és
legalább húsz segédre, akik az öntőmintát elkészítik. A rezet
öt aranyért mérik bécsi mázsánként,25 és ami azt illeti, az ón,
s a vas sem olcsó. Kell még rengeteg faggyú, gyapot,
faanyag. Az ágyúgolyókhoz a legkeményebb gránitra van
szükségem. Cserébe legyőzhetetlenné teszlek, uram…
A nagyúr a fejét csóválta.
Lám, ennyit a gondos tervezésről! Az elmúlt egy
hétben aszketikus magányában minden eshetőségre
felkészült. Erre most tessék! Amikor már azt hitte, készen áll
az újabb megmérettetésekre, és a dézsában kényeztetteti
magát, egyik pillanatról a másikra besétál a várkapun ez az
erdélyi vadember, és felajánlja neki a létező leghatásosabb
fegyvert, amit a világ ismer. A fegyvert, amivel könnyedén
elsöpörheti ellenségeit…
Cillei elvigyorodott.
– Szóval Frigyes kidobott. Aztán, mondd csak, hogyan
keveredtél ide, a stájer hegyek közé? Bécsből nem erre visz
az út Erdély felé.
Tüzes Orbán zavartan nyökögött.
– Én csak arra voltam kíváncsi, hogy…
 – Ki mondta, hogy Cillibe gyere?
– Csak azt feltételeztem…
– Ki küldött?
– Esküszöm, uram, én nem… Hallottam… Hírét
vettem, milyen ádáz gyűlölettel viseltetsz Hunyadi iránt!
Nekem mecénás kell! Valaki, aki elegendő pénzt biztosít a
baziliszkusz ágyú megöntéséhez! Miért ne lehetnél te az,
nagyuram?
A nagyúr Vitoveczre sandított.
– Alaposan megtévesztettek, Jan! Lépre csaltak, már ha
ismered ezt a kifejezést!
A huszita unottan vállat vont.
– Mindegy énnekem. Akarod, kibeleztetem. Akarod,
elszállásolom. Mi legyen?
– Mi legyen?
Cillei megborzongott; a dézsában hűlni kezdett a víz.
Talpra vergődött, és anyaszült mezítelenül kilépett a
márványpadlóra. A szolgálólány utána akart mászni, de a
nagyúr nem engedte.
– Kedvesem, te maradj még. Újdonsült barátunk elég
mocskosnak tűnik. Gondolom, kedves Orbán mester,
szívesen letisztíttatnád magadról az út porát!
Az ágyúöntő nem hitt a fülének.
– Maradhatok, uram?
– Nagyra értékelem, hogy Frigyes után elsőként engem
kerestél meg, még ha nem is voltál teljesen őszinte hozzám.
És azt hiszem, igazad van, közös bennünk, hogy mindketten
gyűlöljük Hunyadit. Minden bizonnyal találunk megoldást,
hogy megönthesd azt az ágyút. Természetesen, ha lenne
ezerötszáz aranyam, akkor sem fecsérelném ilyen kockázatos
vállalkozásra. De, mint mondtam, találunk majd megoldást!
Tüzes Orbán korán ráncosodó arcán elégedett mosoly
terült szét.
– Hálás köszönetem, nagyuram!
– Fürödj meg! Bűzlesz!
– Itt, uram?
– Igen, itt! A szolgálólány majd segít… Feltételezem,
nem vagy asszonytermészetű férfi…26
– Nem, dehogy, nagy jó uram! Hogyan gondolhatja?
– Akkor élvezni fogod azt, ami következik, meglásd!
Sajnos a víz kissé kihűlt, de téged, azt hiszem, nem fog
zavarni.
Tüzes Orbán már le sem tudta venni a szemét a
dézsában szorongó parasztlányról. Ritkán hált nővel, s ahogy
teltek az évek, egyre jobban idegenkedett az asszonyi
öleléstől. Ez a fekete hajú csinoska azonban igen
ínycsiklandónak tűnt, ahogy szemérmesen próbálta takargatni
magát.
– Nem, nem zavar a hideg víz, uram!
Vitovecz intett a katonáinak, hogy szedjék össze az
elázott pergamenlapokat, és távozzanak. Kifelé haladtában
még kérdőn Cilleire pillantott, de az türelemre intette, és
valamit a szolgálólány fülébe súgott. A lány elsápadt, de
aztán zavartan bólogatni kezdett.
– A konyhán kapsz élelmet – köszönt el vendégétől a
várúr. – Holnap alkalmasint megbeszéljük a részleteket.
Tüzes Orbán hitetlenkedve fejtette le magáról koszos
gönceit, s egyre a dézsában sápadozó lányt bűvölte – a
hófehéren világító kebleken kívüli világ fokozatosan
megszűnt létezni számára.
– Jó szórakozást!
Amikor Cillei és zsoldosai kiléptek az ajtón, még
hallották a lány gyöngyöző kacagását és a fegyvermester
hörgő, köhögő nevetését.
 – Azt hiszem, van valami sorsszerű abban, hogy éppen
most sodorta ide a szél ezt a szerencsétlent! – ingatta a fejét a
nagyúr.
– Mi legyen ővele? – Vitovecz diszkréten
megigazította övén a tőrt. – Azután, hogy evett.
Cillei Ulrik széttárta karját; a futva érkező szolgák
hermelinköntösbe bújtatták.
– Ha kibujálkodta és telezabálta magát, vessétek
tömlöcbe! Egy hétig elmélkedjen csak, ahogy én tettem. Ha
majd végiggondolta valamennyi lehetőséget, tudni fogja,
melyik utat kell választania.
A huszita zsoldost nem érdekelték a részletek. Már rég
lemondott arról, hogy megértse ura gyakran
kiszámíthatatlannak tűnő viselkedését. Abban azonban
bizonyos volt, hogy Tüzes Orbán egy hét múlva akár ingyen
is elvállalja majd, hogy megönti azt a fene nagy ágyút.
Feltéve persze, hogy túléli ezt a hetet.
Cilli várának tömlöcei ugyanis nem éppen
vendégszeretetükről voltak híresek.

3.

Reggel Cilleit azzal ébresztették, hogy futár közeledik

a vár felé. A veres gróf izgatottan kapkodta magára ruháit, és
futólépésben igyekezett ki a várudvarra, ahol Vitovecz
zsoldosai már várták a kimerült lovast. Csakhogy ezúttal is
csalódnia kellett: a küldönc nem Brassóból érkezett, s nem a
magyar hadak sikeréről vagy kudarcáról hozott hírt.
– Újlak várából jövök, uram! – zihálta. – Újlaki Miklós
feleségének levelét hozom!
– Rozgonyi Máriáét?
Cillei remegő kézzel feltépte a levelet, és átfutotta a
kusza sorokat.
Vitovecz, a közelben álló zsoldosok és a futár feszülten
várták, milyen parancsot kapnak.
A levél kihullott Cillei kezéből.
– A lovamat! Azonnal! A lovamat!
Megszédült, ha nincs mellette a huszita
zsoldoskapitány, elvágódik a saras várudvaron.
Vitovecz pattogós hangon kiadta az utasításokat, s
percekkel később a nagyúr lova felszerszámozva útra készen
állt a várkapunál. Vértes testőrök forgolódtak körülötte, hogy
a kapitány akaratának megfelelően minden veszedelemtől
megóvják urukat a hosszú út alatt.
– Ő ne jöjjön! – vetette oda a zsoldoskapitánynak
Cillei, amikor nyeregbe pattant. Vitovecz a fejét csóválta.
– Nyugodtas vagyok, ha lovagol ő teveled.
Cillei a lovát táncoltatta, úgy mérte végig a kíséret
vezetőjét. Tisztában volt vele, hogy a fekete bőrvértes, sötét
tekintetű férfi a legjobb embereinek egyike, sőt tán a
legmegbízhatóbb, de most megfogalmazhatatlan gyanú
fészkelte be magát elméjébe.
– Azt mondtam, ő itt marad! Cilliben nagyobb hasznát
veszed!
Vitovecz vállat vont és intett Kamonczi Titusznak,
hogy engedelmeskedjen. A néma katona arca rezzenéstelen
maradt, megveregette lova nyakát, és visszaügetett az istállók
felé.
– Küldj üzenetet apámnak, Bécsbe! – kiáltotta utolsó
parancsát Cillei. – Szükségem lesz rá, amint visszatérek!
Azzal búcsúszó nélkül vágtatott ki az erődítmény
kapuján. A kíséret habozás nélkül követte.
Vitovecz figyelte őket, míg az utolsó vértes is el nem
tűnt a kapu rácsozata mögött, aztán a lábainál, a félig a sárba
merült levélre pillantott. Lehajolt érte, és lassan silabizálni
kezdte a sorokat.
– Rossz híreket hoztam? – kérdezte a futár szűkölve.
A cseh magában szitkozódva felpillantott a vár komor
épületére. Az egyik ablaknál mintha egy fekete kísértet állt
volna, és mereven őt figyelte a magasból.
– Cillei lánya… – sóhajtotta száraz hangon.
– Mi van vele?
– Haldoklik.

4.

ÚJLAK VÁRA, MAGYARORSZÁG

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 16. NAPJA

Újlaki Miklós nem sokkal hajnal előtt arra riadt, hogy

Csutorásné rázogatja a vállát. Először azt sem tudta, hol van:
kábán, vizenyős szemmel bámult a fölé tornyosuló
asszonyságra.
– Mi az? Mi történt?
A kulcsárné arcán baljós kifejezés terült szét.
– Erzsébet?
– Azt hiszem, eljött az idő, uram.
Újlaki összeszedte magát. Sejtelme sem volt róla, hogy
mennyit aludt. Az utóbbi napok összeolvadtak előtte. Éjt
nappallá téve őrizte a gyermek betegágyát, el sem mozdult
mellőle, de mivel Erzsébet láza nem csillapodott, a
kimerültség őt is legyűrte. Körbepillantott: a folyosón, a
kőpadlóra terített medvebőrön hevert.
Nem emlékezett rá, maga támolygott-e ki a szobából,
vagy Csutorásné hozatta ki, mint ahogy arra sem, álmodta,
vagy valóban látta a vár káplánját feladni az utolsó kenetet
Cillei leányára.
– Él még?
– Már nem sokáig, uram. Attól tartok, ideje végső
búcsút venni tőle.
Újlaki az ajtóra pillantott, ami előtt elnyomta az álom.
– Megyek… Máris megyek…
Zúgó fővel támolygott be a szobába. Az asztalkán
gyertya pislákolt, éppen csak megvilágítva az ágyon heverő
leány törékeny alakját. Cillei Erzsébet felpolcolt fejjel feküdt,
beesett mellkasán imára kulcsolt kézzel, ahogy a halottakat
koporsóba tenni szokás. Gyönyörű, hosszú haja szétterült a
selyemvánkoson, arcára a láz rózsái festettek beteges pírt.
Szeme lehunyva, csak ajkai rebegtek valamit, alig hallhatóan.
Miklós szíve elszorult.
– Itt vagyok, kincsem! Nem maradtam soká…Újra itt
vagyok, veled…
A gyermek szakadozottan felsóhajtott, de már nem
tudta kinyitni a szemét. Annyi ereje sem maradt, hogy kezét
kinyújtsa Újlaki felé.
A vár ura leült melléje, és kisimította az izzadt
hajfürtöket a szeméből.
– Ne add fel! Kérlek, ne add fel! Én itt vagyok veled!
Valaki a torkát köszörülte az ajtóban; Újlaki
megfordult, s látta, hogy a szávaszentdemeteri apát ácsorog
ott, kezében rózsafüzérrel.
– Eljött az óra, fiam – suttogta ájtatosan, mintha
gyengeelméjűhöz beszélne. – Isten akaratával nem dacolhatsz
te sem!
Miklós értetlenül bámult rá.
Elfogadhatatlannak érezte a gondolatot, hogy
elveszítheti a gyermeket. Még soha, senki sem került ilyen
közel a szívéhez; amikor napokkal elébb az újlaki vár
káplánja szerette volna feladni a végső kenetet Erzsébetre,
dühödten elkergette. Azóta harcoltak ők ketten a halállal, s
úgy tűnt, vesztésre álltak.
– Az Úr adta… – motyogta az apát, s bizonytalanul
előrelépett, abban a reményben, hátha sebtiben elvégezheti a
szertartást anélkül, hogy a várúr keresztüldöfné tőrével. – S
az Úr most elveszi…
– Nem – Miklós makacsul ingatta a fejét. – Nem veszi
el, még az Úr sem. Nem engedem. Takarodj innét, csuhás!
Az apát felháborodottan hápogott, de Csutorásné
jobbnak látta sebesen kituszkolni a szobából Isten emberét.
Amikor visszajött, megállt az ajtóban, és végigmérte Újlakit.
– Ebből elég! Az Úr szolgáját nem kergetheted el! Nem
félsz a Jóisten büntetésétől, fiam?
Miklós leverten visszafordult Erzsébet felé.
A lány már nem suttogott, ajkai mintha sírásra
görbültek volna.
– Szembe kell nézned vele! – Csutorásné Újlaki vállára
tette a kezét. – Nagy úr vagy, hatalmas úr, de a halálnak te
sem parancsolhatsz!
Miklós hevesen megrázta fejét.
– Maradj itt vele! Ne mozdulj mellőle, megértetted?
Lenyomta az öregasszonyt az ágy szélére, s kiviharzott
a szobából.

5.

Nem volt benne biztos, de úgy sejtette, a Csáki

Borbálával megkötött menyegzője óta nem járt a vár
kápolnájában. Valószínűleg mások sem sokan, mert a
kápolna falain megkoptak az aranyozott díszek, az oltáron
vastagon állt a por, a sarkokban pókhálókat lebegtetett a
folyosóról beáramló hideg levegő.
Újlaki térdre omlott az oltár előtt.
Felpillantott.
A festett üvegablakon, aprócska lyukon át tompa fény
tűzött be, épp a poros kőlapon nyugvó feszületre.
– Itt vagyok – morogta Újlaki, és tekintetét a Megváltó
megkínzott arcára szegezte. – Mostanában nem sokat
beszélgettünk, te meg én.
Elhallgatott.
A konyhából és a várudvarról elmosódott hangok
szűrődtek be. Valahol fémesen csilingelt egy lánc, lovak
nyerítettek a Duna partja felől.
– Persze tudom én, tán soha többé nem állsz szóba
velem. Valószínűleg most is becsukod a füled a szavaim
előtt… Miért is hallgatnál meg, nem igaz? – Lehajtotta a
fejét. – Gyakorta letértem utadtól… Messzebb is, mint ami
még megbocsájtható lenne… De hát ezt te úgy is tudod.
Hiszen mindent tudsz.
Jézus arcán apró, sárga-zöld fénypászmák úsztak el;
odakint, a Duna felett felhőket sodort a szél.
– Szóval, tudom, nekem már késő. Ilyen vagyok… és
ilyen is maradok… Reménytelen… bűnös lélek… Itt vagyok,
nézz meg jól! Ha a bűneim egy csapásra folyóvá
duzzadnának, rögvest ellepne a szennyes ár. Na és mire
mentem vele? Mire mentem a hazugságokkal, a
gyilkosságokkal, a tengernyi förtelemmel, amit elkövettem?
Nincsen senkim… Mindenki meghalt, akit valaha szerettem.
Elgondolkodott egy pillanatra, imára kulcsolt kezével
megérintette a feszület talpazatát.
– Ha szerettem valakit egyáltalán… De most, Uram…
itt van ez a lány… Ártatlan, tiszta szívű. Előtte az élet. Nem
tudom, milyen sorsot szántál neki… Mint ahogy azt sem
tudom, nekem mit tartogatsz még… De tudd meg… tudd
meg…
Szünetet tartott. Nem mert felpillantani a feszületre.
Mintha attól tartana, hogy a Megváltó figyeli a magasból. S
különben is; mit kérjen tőle? Hogyan kérje? Mit ajánljon fel,
cserébe a lány életéért? Hogy ezentúl tiszta életet él?
Ajka gúnyos mosolyra húzódott.
– Tudod jól, Uram, hogy én már nem változom meg.
Bűnös vagyok. Ilyennek teremtettél, csak te tudod, miért. Én
igyekeztem… De mondd, miért plántáltál a szívembe
hatalomvágyat, ha nem akartad, hogy hatalmam legyen?
Miért plántáltál a lelkembe dölyföt, ha nem akartad, hogy
mások felett uralkodjak? Miért teremtettél ilyenné? Nekem
könnyebb lett volna, ha jó embernek formálsz, sokkal
könnyebb. Anyám csak a jót látta bennem. Ő volt az
egyetlen… amíg ez a lány… Amíg Erzsébet ide nem jött…
Hirtelen előrehajolt, két kézzel ölelve át a Megváltó
törékeny testét.
– Ez a lány olyannak lát, amilyennek lennem kellett
volna! Amilyennek teremtened kellett volna, Uram! Ő az
egyetlen az egész világon, aki emberszámba vesz, és ő az
egyetlen, akinek a társaságában annak is érzem magam. Jó
embernek, érted, uram? Jó embernek! Ő az egyetlen, akinek
hiányoznék, ha nem lennék! És ha őt elveszed tőlem…
Tudta, hogy hitelesebb lenne mondanivalója, ha
könnyeket ontana, de képtelen volt rá.
– Mit kérsz tőlem, hogy életben hagyd? Mit akarsz, mit
tegyek? Megteszem, bármi legyen is az!
Lehunyta a szemét, és átszellemülten a Miatyánkot
kezdte mormolni. De nem fejezte be, valami szöget ütött a
fejébe. Hitetlenkedve felemelte tekintetét.
– Tudom, hogy nem maradhat itt sokáig. Cillei elveszi
tőlem… Nem magamért kérem. Én maradok, ami mindig is
voltam: bűnös, aki számára nincs bocsánat. Azonban ő… Mit
vétett? Kinek ártott? Ha hallasz, kérlek, kíméld meg őt,
kérlek! Ő egy angyal! A te angyalod!
Valahol a messzeségben megdördült az ég, sötét felhők
úsztak el a színes üvegtáblák előtt. A kápolnában egyszeriben
bealkonyult, csak a feszület körvonalai derengtek élesen a
félhomályban.
Újlaki Miklós megborzongott.
– Még soha nem kértem tőled semmit. Most is csak ezt
az egyet.
Nem tudta, mit mondhatna még. Rövid tétovázás után
feltápászkodott és megigazította a poros oltáron a keresztet.
A messzeségben újra dörgött az ég, esni kezdett az eső.
A vízcseppek hangosan kopogtak az ablaktáblán.
Amikor Újlaki Miklós kilépett a kápolna rácsos ajtaján,
egy árnyékot pillantott meg a sötétségbe burkolózott
folyosón. Csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott, bár Miklós
meg mert volna esküdni, hogy Csáki Borbála áll ott, halotti
fehérségben, oszladozó köpenyben, és vicsorogva néz rá.
A jelenség azonnal szertefoszlott, ahogy a folyosó
kanyarulatában közelgő fáklyák fénye rebbent.

6.

A felesége, Mária volt az. Csoszogva, nehézkesen

közeledett Gertrude karjára támaszkodva, mintha őt is valami
nyavalya kínozta volna.
Amikor megpillantotta a kápolna előtt ácsorgó Miklóst,
visszahőkölt.
– Hát te? Csak azt ne mondd, hogy imádkoztál! –
nevetett gúnyosan. – Mit settenkedsz itt?
 – Ez az én váram! – jegyezte meg szárazon Újlaki. –
Ott settenkedem benne, ahol akarok!
Gertrude valamit a felesége fülébe súgott, s az asszony
elmosolyodott.
– Jól van, settenkedj csak! Bár jobban tennéd, ha
készülődnél!
– Ugyan, mire?
– Cillei idejön. Napokon belül megérkezik.
Újlaki gyomra összerándult Mária szavait hallva.
– Ugyan miért jönne ide?
– Mert idehívtam. Megírtam neki, hogy megölted a
lányát.
Miklós hátrált egy lépést. Nem hitt a fülének.
– Mit írtál neki?
– Hogy megölted azt az ártatlan, kis teremtést. Mit
gondolsz, jókedvében lesz majd, amikor lóhalálában
megérkezik Cilliből?
– De hiszen Erzsébet még él… – hebegte Újlaki.
– Valóban? Szerintem napnyugtára kileheli a lelkét.
Nem tudom, mit csináltál vele, Miklós, de bármi legyen is az,
majd Cilleivel elszámolsz. Mindenki tisztában van vele,
milyen vadállat vagy. Valóban gyónni jöttél ide?
A vár ura megtántorodott. Mióta feleségét a
nevelőanyja hazaráncigálta Budáról, talán ha két szót
váltottak. Mit érdekelte őt az asszony, aki soha nem érintette
meg a szívét, s aki az utóbbi hónapokban szajhaként
szédelgett egyik ágyból a másikba. Újlaki pontosan tudta,
hogy családja becsülete többé nem heveri ki azt a
megaláztatást, amit Mária okozott; először Ulászló király
ágyasa lett, aztán széttárta a lábait az átkozott Hunyadi
kölyöknek is…
– Takarodj a szemem elől! – sziszegte.
 Gertrude megpróbált asszonya elé állni, hogy a testével
védje, de Mária nevetve félretolta az útjából, és dacosan tett
egy lépést férje elé. A kezében tartott fáklya fényében a
szokásosnál is hatalmasabbnak, terebélyesebbnek tűnt. Immár
nyomokban sem lehetett benne felfedezni azt a törékeny,
igéző szépségű leányt, akit Miklós annak idején megismert.
– Különben mi lesz? Velem is elbánsz, ahogy Cillei
lányával?
– Egy ujjal sem bántottam!
– Ezt magyarázd Cilleinek! Mindent megírtam neki!
Azt is, hogy együtt háltatok napokon keresztül! Krisztus
nevére, Miklós! Hiszen még csak gyermek!
Újlaki keze ökölbe szorult.
– Elhallgass, világ szajhája!
– Gondoskodom róla, hogy mindenki megtudja, mit
tettél vele! – sziszegte az asszony. – És tudod, miért? Mert
egy senki vagy! Tehetetlen báb! Amikor hozzád mentem, azt
hittem, valakihez mentem! Jobban jártam volna, ha a
fiatalabb Hunyadi szeretője leszek! Belém volt habarodva!
Feleségül akart venni!
Újlaki szédelegve állt a két nő előtt.
Mária végigmérte, aztán váratlanul arcon köpte.
– Látod, még ahhoz is gyáva vagy, hogy megüss! Mitől
félsz? Hogy visszaütök?
A férfi ekkor vette csak észre a folyosón közeledő
harmadik nőt: Honoria volt az, Erzsébet nevelőnője.
– Gyerünk! Üss meg! – sziszegte Mária. – Hadd lássa
csak ő is, kire bízták szegény kis Erzsébetet!
Újlaki agyát elöntötte a vér; mire felfoghatta volna, mit
tesz, ököllel Mária arcába sújtott: pecsétgyűrűs ujjai alatt
megreccsent az asszony orrcsontja.
Gertrude és Honoria egyszerre sikoltottak fel; a
komorna Újlakira vetette magát, és körmeit a férfi szemébe
mélyesztette. Honoria is közelebb nyomakodott, hogy
testével védje a földre zuhant Máriát.
– Eleressz, te boszorkány! – zihálta Újlaki, s csak egy
erőteljes rúgással tudott megszabadulni Gertrude-tól. A
komorna kétrét görnyedve esett a falnak, hatalmasat
nyekkent, koponyája rémisztő csattanással ütődött a
köveknek.
– Elegem volt belőletek! – fújtatott Miklós, és felvette
a földre zuhant fáklyát. – Engem senki sem kérhet számon!
Megértettétek?
Mária nyögve a hasára tapasztotta kezét. Ahogy
Honoria a felesége mellé térdelt, ahogy megpróbálta
felsegíteni, s ahogy megpillantotta az asszonya szemében
megcsillanó kaján fényt, Miklós előtt egyszeriben minden
világossá vált.
– Mária… – kinyújtotta a kezét, de ujjbütykeiről még
mindig felesége vére csöpögött a padlóra.
– Te szerencsétlen kis senki! – zihálta az asszony. –
Hát még saját, várandós feleséged sem kíméled? Láttátok,
hogy mit tett, igaz? Mind a ketten láttátok?
– Várandós… – Újlaki Miklós nehezen vette a levegőt.
– Várandós vagy…
– Hisz nagyon jól tudod! Áldott állapotban vagyok,
kedves férjem uram! – Elrepedt orrcsontjából patakzott a vér
cifra ruhájára, de Mária észre sem vette a fájdalmat; az
elégtétel gyönyöre minden mást feledtetett vele. – Áldott
állapotban! Az Úr akarata szerint!
Miklós érezte, hogy nem hazudik. Az asszony teltsége,
domborodó hasa, duzzadó keblei mi másról árulkodtak
volna? Hogyan nem vette észre eddig? Szinte bujkált előle az
elmúlt hetekben. Miközben bezárkóztak Gertrude-dal, és
nyalták-falták egymást…
– Kitől van a gyerek? – kérdezte tompa hangon.
Mária a képébe nevetett.
– Szeretnéd tudni, igaz?
– Kitől van?
– Hát ki mástól lenne, mint az én hites uramtól?
– Neked tudnod kell! – zihálta Újlaki. – Ki a gyerek
apja? Ti, nők, pontosan tudjátok az ilyesmit! Az enyém?
Vagy a Hunyadi kölyöké?
Honoria döbbenten hallgatta az élesedő vitát. Gertrude
észbe kapott, betessékelte a nevelőnőt a legközelebbi
szobába, és rácsukta az ajtót.
– Lássuk csak, lássuk csak – folytatta, miután Honoriát
hallótávolságon kívül tudta. – Elvileg sajnos a tiéd is lehet.
De persze… Számoljunk csak… Ó, Istenem: lehet, hogy egy
Hunyadi-magzatot hordok a méhemben? Micsoda meglepetés
volna, nem igaz? Mit is mondanának Budán, meg szerte az
országban? Erdély vajdájának felesége áldott állapotban van,
csak sajnos a férje képtelen volt gyermeket nemzeni neki,
ellenben Hunyadi fiacskájának, akinek egyből sikerült…
Világ csúfja lennél, nem igaz, Újlaki Miklós?
A várúr leszegte a fejét.
– Ne tovább, Mária!
– Ennél már csak egy izgalmasabb dolog történhetne! –
Az asszony egészen közel lépett hozzá. Karjait a férfi nyaka
köré fonta, vérző orrát odatartotta borostás arcához, mintha a
félelem bűzét szimatolná rajta. – És ha nem is a te
gyermeked, de nem is a Hunyadi kölyöké? Mi van, ha
őfelsége, a király fattyát szülöm meg nemsokára?
Újlaki elhátrált felesége elől.
– Hagyd abba! Veszélyes játékot űzöl, Mária!
– Mert nem maradt más választásom! – Az asszony
mintha megelégelte volna a színjátékot. – Egyedül én tudom
az igazságot. De biztos lehetsz benne, hogy más is meg fogja
tudni. Idejében…
Gertrude gyengéden megragadta úrnője karját, és
vezetni kezdte visszafelé, a folyosón. Újlaki szédelegve
bámulta őket.
A kanyarulatból Mária még visszanézett rá.
– Tudtalak volna szeretni – mondta szánakozón. – Ha
csak egy kicsit is férfi lettél volna…
Hosszú percek teltek el.
Újlaki még mindig ott állt, a kápolna rácsozott ajtaja
előtt.
Odabent, a poros oltáron Jézus a távoli mennyeket
fürkészte.
– Látod, ez sem számít! – legyintett Újlaki. – Nekem
már mindegy. Csak őt mentsd meg! Könyörgöm! Csak őt
mentsd meg!
Odakint szakadt az eső.

7.

Drága Szerelmem!

Tudom, hogy soha nem olvasod majd ezeket a sorokat, mégis

meg kell írnom őket. Amikor neked írok, olyan, mintha itt
lennél velem. Magam elé képzellek, látom, ahogy rám
nevetsz, hallom, ahogy néhány szóval megnyugtatsz. Vagy
éppen felbosszantasz – ahhoz ugyanis nagyon értesz.
Szeretném hinni, hogy nincs miért aggódnom, de tudom, hogy
nap mint nap veszélyben vagy – mint mindig. Nem tudlak
elképzelni úgy, mint mondjuk Vitéz kancellár urat vagy
Ferenc deákot, akik legszívesebben a jól fűtött szobákban, a
kandalló mellé telepedve, egy fóliáns és egy kupa bor
társaságában érzik jól magukat. Te folyvást odakünn jársz,
most is, a hóban, a fagyban, igaz, Erzsébet asszony szerint,
amerre atyád a sereget vezeti, talán enyhébb az idő.
Jó lenne tudni, merre jártok, jó lenne tudni, nem
sebesültél-e meg. Jó lenne látni az arcod, jó lenne ölelni,
forrón, szenvedéllyel csókolni téged. Soha nem merném
hangosan kimondani ezeket a szavakat… Pedig sokat tudok a
szerelemről, ha egy kicsit is nyitott szemmel járok a várban,
nem tudom nem észrevenni a szolgálólányok és inasok, meg
lovászfiúk üzekedését. Tudom, mit adhat egy nő egy férfinek,
és tudom, hogy egy napon minden szerelmem neked adom
majd… Édes Istenem, leírtam ezt, és máris elpirultam.
Ha tudnád, biztosan gyerekesnek tartanál, amiért
leveleket írok neked, és el sem küldöm őket. De mégis, csak
így vagyok képes elviselni a távollétedet. Ezerszer
elképzelem, milyen lesz, amikor megérkeztek, amikor
Hunyadi urunk diadalmasan hazavezeti a sereget. Vajon
tudok elég illedelmes maradni, amikor újra meglátlak? Vajon
észreveszik rajtam, hogy levegőt is alig kapok, amint
megpillantalak?
Édesanyád – úgy hiszem, mindent tud. Úgy ismer,
mintha nékem is édesanyám lenne. Ismeri minden
rezdülésemet. Tudja, hogy valaki után epekedem, s mert igen
okos asszony, bizonnyal sejti azt is, hogy ki után.
Amikor elhatároztam, hogy mindennap beszámolok
róla, mi történik velünk, nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz.
Nem azért nehéz, mert alig történik velünk valami, bár
napjaink és éjszakáink csakugyan őrjítő várakozással telnek.
Sokkal inkább azért, mert abban a pillanatban elszorítja a
torkom a sírás, amikor tintába mártom a tollam. Hiába tanít
Vitéz kancellárius úr és Ferenc deák a választékos beszédre,
a szépírásra, latinra, görögre és németre, hiába olvastatnak
velem ókori szerzőket, amikor neked írok levelet, nem találom
a szavakat…Ezerszer elátkozom a sorsomat, amiért Isten
nőnek teremtett, s nem férfinak. Ezerszer inkább lennék ott
veled, harcolnék az oldaladon, semmint idehaza számoljam a
perceket, a napokat és a heteket. De azért hálát adok Szűz
Máriának, amiért mégis nőnek teremtett, hiszen így
szerethetlek téged.
Ne ijedj meg, egyetlenem, megjegyeztem, amit mondtál.
Tudom, hogy soha nem lehetek a feleséged. Atyád és
édesanyád bizonyosan az erdélyi vajda fiához méltó mátkát
találnak majd neked, s te nem tehetsz mást, engedelmeskedni
fogsz. Nagy reményeket táplálnak irántad, és én tudom, hogy
nem csalatkoznak majd benned. De én akkor is szeretni
foglak. Akkor is, ha a közelemben leszel, akkor is, ha messze
tőlem. Ha apácazárda lesz is a sorsom, akkor is szeretni
foglak – tiszta szívvel.
Vigyázz magadra! Rád gondolok, most is, mindig,
örökké…

Szeretlek,
a te egyetlen
Violád

Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András

havának 17. napján

Drága Szerelmem!

Édesanyádhoz ma este érkezett meg a futár atyád első

levelével, amit a hadjárat kezdete óta írt. Ami azt illeti,
Hunyadi urunk nem valami nagy levélíró. A kancellárius úr
tucatjával kapta az üzeneteket őfelsége írnokaitól, s csupán
ezért tudjuk, merre jár a sereg. Igaz, mostanság ezek a
levelek is megritkultak.
De most rossz hírt kaphatott a nagyasszony. Amint
kézhez vette a levelét, a szobájába zárkózott, és azóta elő sem
került. A küldönc Brassóban vette át a hadifutártól, s azt
mondta a konyhán, ahol Ferenc deák beszélt vele, amíg
vacsorált, hogy a nikápolyi haditáborból keltezték. Váltott
lovasok száguldottak vele egészen Erdélyig. Tudtam, hogy
Nikápolynál hosszan táboroztatok, Vitéz kancellárius úr
mutatta a földabroszon, merre van. A Duna folyik el mellette.
Bizonyosan szép hely, de gondolom, számotokra a csúf arcát
mutatja, hisz harcolni mentetek oda.
Imádkozom, Szerelmem, napjában százszor, ezerszer,
hogy ne essen bajod, s ne essen baja Hunyadi urunknak sem.
Téged megóv az Anjou-arany, amit adtam neked. Láncra
fűzve kell nyakadban viselned, s meglásd, elkerül a
balszerencse! Óvjon Isten, Szűz Mária vigyázza lépteidet,
Drága Szerelmem!

Szeretlek,
a te egyetlen
Violád

Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András

havának 17. napján

Drága Szerelmem!

Édesanyád tegnap késő este került elő, s csupán annyit

mondott, hogy Hunyadi urunk jó egészségnek örvend. Aztán
sírva fakadt. Nem akarta elárulni, mi baj, de Vitéz
kancellárius úr addig faggatta, míg el nem mondta végül.
Atyád leveléből az világlott ki, hogy te nem vagy vele, nem
vagy a seregnél. Amint írta, maga is aznap látott utoljára,
amikor én, vagyis amikor elbúcsúztál édesanyádtól. Hunyadi
urunk azt hitte, idehaza maradtál. Édesanyád pedig azt, hogy
a sereggel mentél, ahogy Hunyadi urunk parancsolta.
Én tudom, mi az igazság. Tudom, hogy ott vagy, akkor
is, ha atyád színe elé nem akarsz kerülni valamilyen oknál
fogva. Ma reggel eszembe jutott, hogy élelemmel szekereztél
a sereg után, így előkerítettem azt a parasztlegényt, aki véled
ment. Kibökte némi fenyegetés árán, hogy az élelmet
lerakodtatták vele, de te ott maradtál a haditáborban, s ő
egyedül jött vissza Hunyadra. Próbáltam tehát vigasztalni a
nagyasszonyt, de nem jártam sok sikerrel. Bárcsak
gyakrabban kapnánk levelet édesatyádtól! S bárcsak tőled
kapnánk néha üzenetet!

Szeretlek,
a te egyetlen
Violád

Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András

havának 18. napján

Drága Szerelmem!

Rossz előérzet gyötör. Az egész vár felbolydult, akár a

méhkas. Édesanyád csomagoltat, mert menni akar Brassóba.
Azért oda, mert a határ mentén közelebb lehet, ha futár jő a
seregtől. Thuz kamarás urat két emberrel már napokkal elébb
előreküldte Havaselvén keresztül, egész az Al-Dunáig, hogy
szerezzen híreket, s küldjön vissza mielőbbi híradást a sereg
felől.
Senki sem tud semmit, de balsejtelem telepedett az
emberek lelkére. Igyekezem azzal nyugtatni a nagyasszonyt,
hogy hasonlóképpen volt ez az elmúlt hadjárat során is:
hónapokig nem jött hír Hunyadi urunkról, aztán egyszerre
csak özönlöttek a híradások. És haza is tért, épen,
egészségesen.
Az este meghalt az öreg Mészáros várnagy. Valami
régi sebe fertezett el, s a kirurgus nem tudta már megmenteni,
hiába vágott rajta eret, hiába köpültette, nem sokkal vacsora
után jelentették, hogy vége van. Egy hétig nyomta az ágyat, s
minduntalan fel akart kelni, de a nagyasszony nem engedte.
Ma lesz temetve szegény. A nagyasszony úgy döntött, hogy
egyelőre Ferenc deák legyen az új várnagy. Szép ember ez a
Ferenc deák, magas a homloka, a haja göndör és
gesztenyebarna, és a szeme ragyog, mint a csillag, amikor
szónokol. Kedves is, de igen szigorú tud lenni a cselédekkel,
ha azok hamiskodnak vele. Velem különösképp kedves,
mostanság mind szívesebben veszi át tanításom terhét Vitéz
kancellárius úrtól. Azt hiszem, tetszem neki. De nem kell
aggódnod, Szerelmem! Nekem csak Te létezel! Nekem csak Te
kellesz!
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, meg kell
írnom neked, micsoda felfordulást okozott Hunyadon a
nagyasszony reggeli parancsa, hogy csomagoljunk mindent,
mert rögvest a temetés után indul Brassó városába. A
szolgálók egész álló nap a szekerekre rakták a sok holmit, a
nagyasszony pedig a karomba nyomta Mátyást, és a
várudvaron perlekedett a lusta szolgálókkal.
Vitéz kancellárius úr váltig győzködte a nagyasszonyt,
hogy maradjon. A környéken haramiák kószálnak, tele van
velük az erdő. Néhány nappal azután, hogy Hunyadi urunk
serege elhagyta az országot, máris megszaporodtak a
rablások. Az utak mostanára veszedelmessé váltak mindenütt.
Oláh haramiák járnak át a Kárpátok túloldaláról, Fogaras
környékén lezárták már az utakat is. Mindenhonnét
gyilkosságról, erőszakról jönnek a hírek… Az erdőkben
cigányok kószálnak, és azt mondják, gyermekeket fogdosnak
össze: elrabolják őket, s viszik messze, török földre, eladni
rabszolgának, a lányokat meg háremekbe.
Igen, igen, ahogyan írtam, a nagyasszony… Délutánra
a kancellárius úr meggyőzte őt, hogy maradjunk mégis
mindannyian Hunyadon. Azt mondta, ha nem idehaza, a
biztos várfalak mögött várja a futárt, könnyen elkerülhetik a
hírek.
Vacsoránál hallottam, ahogy Ferenc deák elküldte
Sásvári Miklóst Dévára, hogy szedjen össze néhány
megbízható fegyverest, mert kevesli a Hunyad védelmére
maradt vitézeket. Szó se róla, alig tucatnyi íjász vigyázza
csupán a falakat. Amikor elindultatok, még ötven
fegyveresünk volt, de Thuz kamarás úr elküldött tíz embert a
vízaknai sóbánya védelmére, tizenöt lovast a Gyulafehérvár
alatti révek vigyázására. Vitéz János Budára menesztett
leveleit is tíz lovas vigyázza rendre, mert azok kancellári
levelek, némelyik őfelsége írnokaitól érkezik, messzi
idegenből. A vége az lett, hogy a dévai uradalom is egyre
rimánkodott fegyveresekért, de már nincsen kit küldeni: Vitéz
kancellárius úr megírta nekik, hogy védjék meg magukat,
bírják ki addig, míg a vajda úr győzedelmesen vissza nem tér
Erdélyországba.
Jaj, drága Szerelmem! Nehéz a szívem… Tudom, hogy
nap mint nap veszedelemben forog az életed! Vigyázz
magadra! Félek, egyszerű katonaként tartasz a sereggel.
Bizonyosan így kell lennie, ha atyád nem tud ottlétedről. Az
Anjou-arany, amit láncra fűzve neked adtam, szerencsét hoz
majd. Nekem is szerencsét hozott. A bánmonostori apácáktól
kaptam…Féltelek! Vitéz kancellárius a vacsora végeztével
félrevont, s az után érdeklődött, vajon a nagyasszony fülébe is
eljutottak a hírek? Kérdeztem, miféle hírek? Hát, mondja,
arról, amit Kolozsvárott pusmogtak a piacon az emberek. A
török állítólag kétezer magyar lovag fejét vette egy csatában,
odalenn, a hadjárat alatt. A levágott fejeket aztán szekerekre
rakták, és azokkal vonultak végig a városaikon. Ostobák az
emberek, mindenféle híresztelésnek hitelt adnak. Azt feleltem
a kancellárius úrnak, hogy a nagyasszony fülébe még nem
jutott el mindez. Ha a Mindenható megsegít minket, nem is
jutnak…

Szeretlek,
a te egyetlen
Violád

Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András

havának 19. napján

Drága Szerelmem!

Nagyasszony-édesanyád ezerszer megbánta már, hogy

hazaküldte sógornőit, húgait. Az a hír járja a faluban, hogy
haramiák járják Küküllő déli részét. Zsitve és Balkács
környékén felgyújtottak néhány udvarházat. A nagyasszony
húga, Zsófia asszony, és a Vingárti Geréb-ház is
veszedelemben forog. Vitéz kancellárius öt lovast küldött el,
hogy tudakolják meg, történt-e bajuk. Ha nem, jöjjenek
késlekedés nélkül vissza Hunyadra, itt legalább biztonságban
vannak.
 Drága Szerelmem! Egész nap a láthatárt fürkésszük, az
utakat lessük, jő-e már futár, érkezik-e már hír felőletek…
Nem szívesen írom le… Szegény Zömök beteg.
Voltaképpen azóta bús, mióta elmentél. Nem nagyon megy a
közelébe senki, mert félnek tőle. Én járok csak ki hozzá a
hidegbe, és próbálom etetni, de nem sok sikerrel. Elemészti a
bánat szegényt. Mikor a ketrece előtt gubbasztok, rendre
elfog a sírás. Nemcsak Zömököt sajnálom, hanem magamat
is. De tudom, annál boldogabb lesz a nap, amikor hazatértek
messzi idegenből…
Csak jönnél már…
Csak jönnél, Szerelmem!
Éjjel azt álmodtam, hogy győzedelmeskedtetek.
Hunyadi atyánk véres csatában megvívta Drinápoly városát,
felszabadította a görögök országát, s most – egész Karácsony
havának végéig – a törököt űzitek Ázsia felé, szakadatlan.
Tudom, hogy így lesz! Tudom, hogy dicsőség övezi
fegyvereitek!
Imádkozom érted, imádkozom Hunyadi urunkért,
imádkozom a győzelemért!

Szeretlek,
a te egyetlen
Violád

Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András

havának 19. napján

Drága Szerelmem!

Ma megjött a futár, de ezerszer azt kívánom, bár ne jött

volna… Vereség hírét hozta, rettentő vereség hírét. Nem
tudom, élsz-e, haltál-e… Nem tudom, hogyan lesz tovább…
Nagyasszonyom rí, ahogy szinte mindenki.
Nem tudok írni… Nem tudok…

8.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA,
DÉLUTÁN

– És most? Hogyan tovább?

A kérdésre nem érkezett válasz. Elcsigázottan
bámulták a felgyújtott harci szekérből felcsapó lángokat.
Szédelegtek a fáradtságtól és a vérveszteségtől, sebeik
mindjobban sajogtak, és az éhség elviselhetetlenebbül
mardosta gyomrukat.
– Innen nem jutunk haza élve – vont vállat Matejčik
lovag szinte megkönnyebbült hangsúllyal. – A Békés
szántóvető volt az utolsó esélyünk!
Hunyadi László leroskadt a földre: hátát a novemberi
fagy dermesztette, arcát a lángoló szekérből áradó pokoli
hőhullám hevítette, de nem foglalkozott vele.
Lehunyta a szemét. Megpróbált néhány pillanatig nem
gondolni semmire, de az elmúlt órák vérgőzös képei abban a
minutumban megelevenedtek előtte. Őrült hajsza árán
jutottak el ehhez az elhagyatott partszakaszhoz. A várnai
csatateret elkerülve sikeresen áttörtek ugyan a szpáhi és
akindzsi csapatokon, ám a lehető legrosszabbkor értek a
magyar haditábor közelébe. Éppen akkor, amikor a végső
török roham megindult. Tucatnyi menekülő lovas és kétannyi
gyalogos csatlakozott ekkor a Békés szántóvetőhöz – a
gyalogosok hamar lemaradtak, egyenként levadászták őket a
török íjászok, vagy kimerülten, sebeiktől kivérezve
összeroskadtak, hogy bevárják biztos végzetüket. A lovasok
közül is csak azok jutottak ki a gyűrűből, akik elkerülték az
oldalról rájuk csapó szpáhik nyílvesszőit, jatagánjait.
Jóval dél után jutottak túl a Devnyai-tó mocsaras
vidékén, s értek oly távolságra a csatatértől, ahonnan már
nem hallatszott a törökök diadalittas ordítása.
Egy elnéptelenedett halászfalu27 viskói mellett álltak
meg először: a harci szekér elé befogott lovak nem bírták már
a hajszát. Habzó pofával, remegő lábakkal tűrték, hogy
Matejčik lovag sietősen megvizsgálja, nem vészesek-e a
sebeik.
Vészesek voltak.
Az is csodaszámba ment, hogy idáig elhúzták a Békés
szántóvetőt. Még a Várna irányába megkísérelt kitörés során
felhasogatták szegény párák oldalát a szpáhik szablyái.
– Végük van – állapította meg Hajna. – Jobb is, hogy
Petar meghalt. Úgyis megszakadt volna a szíve, ha így látja
őket. Új lovak kellenek!
Kinizsi megfordult és fásultan szemügyre vette a velük
menekülőket. Vegyesen voltak: fele az erdélyi
bandériumokból, néhány horvát vitéz, és ketten, hárman De
Dominis püspök zászlóaljából. Egyikük hátasa sem tűnt
alkalmasnak; erejük végét járta mind.
Lackó szédelegve a bakra pillantott; Paolo Lampanessa
fej nélküli teteme még mindig ott ült, karjaira fűzve a szíj.
– Krisztus sebeire, szedjétek le onnan!
Kinizsi elvágta a szíjakat és gyöngéden leemelte az
összekaszabolt testet.
– Jó lenne eltemetni…
 – Nézzétek meg inkább a tengelyt! Az egyik kerék
használhatatlan, de ha a két tengely bírja, tovább
haladhatunk!
Matejčik tartott attól, amit válaszképp hall, ezért
amikor Silkow jelentette, hogy a harci szekér új lovakkal sem
képes tovább haladni, csak lemondóan legyintett.
– Adjunk hálát a Mindenhatónak, hogy eddig
elvergődtünk!
S bár a törökök bármikor felbukkanhattak a láthatáron,
Lackó fásultan ásni kezdett egy sírt. A föld azonban
keményre fagyott, fejszével, kardlappal is lassan ment a
munka.
– Hagyd csak! – legyintett Matejčik. – Úgyis el kell
égetnünk a Békés szántóvetőt. Nem fogom hátrahagyni a
pogányoknak! Halotti máglyának az is megteszi.
– Elégetni? – Hajna megérintette a feketére festett harci
jármű oldalát. – Lenne szíved?
– A Békés szántóvető nem ez a rakás fa, meg a vas, ami
összetartja. Mi magunk vagyunk… Szekeret ácsolnak
másikat Hunyadi huszitái, de Perót nem adja vissza senki.
Gyerünk! Silkow! Csiholj tüzet!
Néhány percen belül fellobbant a máglya. A kimerült
vitézek elcsigázottan bámulták a lángokat. Nemcsak az olasz
fiú, de egy püspöki lovas teteme is belekerült a szekér
belsejébe; épp itt lehelte ki a lelkét szegény. A velük lévő
három görög kölyök reszketve bújt egymáshoz; Lackó
odalépett hozzájuk, és minden görögtudását összeszedve
megpróbálta őket nyugtatgatni.
Kinizsi ezalatt fejszével agyoncsapta a lovakat, hogy
megkímélje őket a szenvedéstől.
– Ideje indulni! – rendelkezett Matejčik, amikor a
Békés szántóvető a két holttesttel egyetemben porrá és
hamuvá lett. – Keresünk egy falut, ahol akad valami csónak
vagy halászhajó. Csak a tengeren át menekülhetünk el innét.
– Ennyien?
Hunyadi fia összeszámolta, hányan is vannak
voltaképpen. Tizenegy lovas maradt velük, a három görög
kölyök, a távolabb húzódó, magában szitkozódó Cesarini
érsek, és ők öten, a Békés szántóvető megmaradt legénysége.
Matejčik jelentőségteljes pillantást vetett Lackóra, de
mielőtt szólhatott volna, Kinizsi üvöltése vonta magára a
figyelmét.
– Lovat? Még hogy lovat, nyomorult féreg! A saját
lábadon jössz, és ha már a lábad nem bírja, akkor a hájadon
csúszol-mászol tovább, ha nem akarod, hogy az akindzsik
utolérjenek és feldugjanak a seggedbe egy hat láb hosszú
lándzsát!
Lackó szédelegve Kinizsi és az előle halálra váltan
hátráló Cesarini közé lépett.
– Hagyd, István!
– Miért hagyjam?
– Ha megmenekülünk, majd számon kérjük a bíboros
urat a bűneiért. De most ne fecséreljük az időt veszekedésre.
– Én nem veszekszem! Ez a kurvafattya követelt
magának lovat!
– Hát akkor adass neki egyet!
– Hogy mit? Megőrültél?
– Másképpen csak lassítana minket. Majd én
gyaloglok.
Kinizsi morgolódva leparancsolt egy könnyebben
sebesült vitézt a hátasáról, és odavetette a megszeppent
Cesarininek a kötőféket.
– Ha véletlenül életben maradunk, puszta kézzel öllek
meg!
 A bíboros morgolódott valamit olaszul az orra alatt, de
mielőtt Kinizsi képen törölhette volna, Lackó elrángatta
onnét.
– Inkább a kölykökre legyen gondod, István! Már így
is halálra rémültek szerencsétlenek. Igyekezzünk, az Istenért!
Kinizsi zord ábrázattal bólogatott.
– Akkor indulás!
A menet élén Matejčik lovag haladt két püspöki
bandériumi lovassal, akik elég éberek maradtak ahhoz, hogy
a láthatárt fürkészve a törökökre ügyeljenek. Hajna követte
őket, kezében elmaradhatatlan kaszájával. Az egyik görög fiú
belé csimpaszkodott, a másik kettő egy-egy lovas mögül
leste, merre haladnak – Lackó és néhány katona gyalogosan
igyekeztek tartani velük a lépést.
Az út egy ideig a parton vezetett. A Fekete-tenger –
nevét meghazudtolva – szürke volt. A horizonton tajtékos
hullámokat korbácsolt a szél.
– Igyekezzünk! – kiáltotta Matejčik, amikor a távolban
ismét feltűnt a tenger. – Ha egy kis szerencsénk lesz, talán
még egy erődített görög várost is találunk, valahol a part
mentén!
Legelébb egy újabb falu28 bukkant fel a ködből. Még el
sem érhették a külső kunyhókat, amikor ráncos képű halászok
csoszogtak elő házaikból.
– Voíthisé me! Voíthisé me! Listés!29 – kiabálták.
Matejčik megsuhintotta a levegőben kardját.
– Kérdezd meg tőlük, hogy törökök vannak-e a
faluban! – intett Lackónak.
– Den ítan Toúrkoi! Stavrofóroi! Italoí!30
A cseh lovag képe elsötétült.
– Fosztogatnak?
– Théloun na lávoun mía apó skáfos mas, Kýrié mou!31
 Lackó sokatmondó pillantást vetett Kinizsire.
– Fegyverbe! Mindenki!
Ám a falu utcáira vagy húszegynéhány, állig
felfegyverzett lovag poroszkált be, és vette körül őket. Az
olaszok kétségkívül túlerőben voltak.
– Smettete! Halt! – kiáltozták németül és olaszul,
dárdáikat az érkezők mellkasának szegezve. – Chi sei tu?  32
– Na és ti kik vagytok? – léptetett közelebb Matejčik
lovag.
De kár is volt kérdezni; cicomás szegélyű
köpenyeikről, fényes öltözetükről és fizimiskájukról lerítt,
hogy a Cesarinit kísérő római, milánói és genovai kontingens
katonáival akadtak össze, akiknek az lett volna a dolga, hogy
védelmezzék a pápa őszentségének különmegbízottját az
ütközet alatt.
– Nézzétek! – morogta Kinizsi rosszat sejtve. – Egy
horpadás sincs a páncéljukon! Ezek elő se vonták még a
kardjukat!
Lackó felemelt kézzel közelebb léptetett az olaszok
vezetőjének tűnő, sárga tollforgós sisakot viselő lovaghoz.
– Siamo amici, non nemici! Hunyadi seregének katonái
vagyunk. Hogy kerültetek ide, signori?
Az olaszok heves gesztikuláció kíséretében, fojtott
hangon vitatkozni kezdtek, ám ekkor Cesarini lépett elő a
többiek mögül, és széttárt karral indult az övéi felé.
– Grazie al Signore Dio onnipotente! Mio salvatore!
Cari amici!33
A lovagok felhördültek, aztán, ahogy felismerték San
Angele bíborosát, körbefogták, ölelgetni kezdték, mintha rég
elcsatangolt cimborájuk került volna meg. Cesarini
korántsem tűnt ennyire boldognak; dühödten mutogatott a
magyarok felé:
 – Salvami! Salvami! Questi cani stanno cercando di
uccidermi!34
– Készüljetek! – szűrte a foga között Lackó a
többieknek. Hajna és Kinizsi önkéntelenül elébe vágtak
lovaikkal, hogy ha kell, testükkel védelmezzék.
– Mondtam, hogy meg kellett volna ölni! – füstölgött
Kinizsi. – De most már késő!
A helyzet súlyosnak tűnt: a falucska lakói, néhány
tucatnyi, napcserzette arcú görög halász kétségbeesetten
próbálták megakadályozni, hogy az olaszok elvegyék
csónakjaikat. Az aprócska kikötőben ringó, ütött-kopott
lélekvesztők mellett csupán egyetlen nagyobb hajó tűnt
utazásra alkalmasnak, egy latinvitorlás bárka. Az itáliaiak
fegyvereiket fitogtatva sorra megszállták őket, és lezavarták
róluk a helybélieket – aki ellenállt, pillanatok alatt kardélre
hányták. A görög asszonyok sikoltásai a víz felett
visszhangoztak; a habok vértajtékot hányva nyaldosták az
itáliaiak vascsizmáit.
– Senki sem mozdul! – adta ki a parancsot Matejčik. –
Csak a parancsomra! Értettétek?
A magyarok lélegzet-visszafojtva bámulták a rájuk
szegeződő lándzsák hegyét. A sárga tollforgós lovag
végigmérte őket, aztán egyszeriben elvigyorodott.
– Fuori di qui! In nome di Sua Santità cogliere
barche!35
– Erre semmi szükség! Mindannyian beférünk a
csónakokba! – ingatta a fejét Matejčik. – Ha már az
ütközetből idejekorán elillantatok, barátocskáim, most
igazán…
Nem fejezhette be, mert a sárga tollforgós fenyegetőn
megindult feléje, s magasba emelt pallosával kétségtelenné
tette, mi a szándéka. Társai ugrásra készen álltak,
fegyvervasuk szinte egyszerre csörrent.
Kinizsi és Lackó is mozdultak már – a volt
molnárlegény akkora fejszét suhintott elő a nyeregkápából,
amekkorával akár egy kisebb csónakot is meglékelhetett
volna.
– Vissza! Vissza, tetvek! Nem mozdul senki!
A sárga tollforgós meglepetten elhátrált Matejčik elől.
– Qui il vostro soggiorno! Garantire un posto nel
signor Cardinale!36
Emberei a latinvitorlás bárka felé kísérték Cesarinit. A
főpap a pallóról gőgös tekintettel visszafordult és végigmérte
eddigi fogvatartóit.
– Jelenteni fogom őszentségének alávaló
viselkedéseteket! Gondoskodom róla, hogy az
anyaszentegyház mindannyiótokat kiátkozzon! Egy szavamba
kerül! A pokolban fogtok elevenen égni, amíg világ a világ!
Kinizsi a kezében tartott fejszére sandított, s azt
méricskélte, onnan, ahol áll, eltalálná-e Cesarini koponyáját.
– Legalább a gyermekeket vigyétek magatokkal! –
kiáltott az olaszok után Lackó. – Ha itt hagyjátok őket, rájuk
biztos halál vár!
De azok ügyet sem vetettek rá. Először a bárkát
töltötték meg, majd a többi csónakot sorban, egymás után.
Amikor már látszott, hogy néhány kisebb alkalmatosságra
nincsen szükségük, a sárga tollforgós parancsára a fölösleget
villámgyorsan meglékelték – a víz sebesen bugyogott befelé
a felhasított deszkák között.
– Vagy most, vagy soha! – sziszegte Kinizsi. –
Támadjunk, amíg nem késő!
– Hagyd! – legyintett Lackó.
– De hát elviszik a bárkát! Nem hagynak nekünk
egyetlen csónakot sem!
 – Vigyék csak! Látjátok a túlsó oldalon azt a fehér
sávot?
Hajna szeme elég éles volt, hogy kivegye.
– Egy város. Vagy egy vár?
– Mesembria37 erődje… Néhány éve jártam itt
Matkóval. Fertályórán belül biztonságban leszünk: a várost
konstantinápolyi katonák, magas falak és hadihajók őrzik.
– Biztonságban? – ízlelgette a szót Matejčik lovag
hitetlenül. – Ilyen közel voltunk a konstantinápolyi
területhez? Ilyen messzire jutottunk volna a sereggel? De
hiszen akkor…
– Ez csupán egy sziget a muszlim tengerben, amit falak
védenek, Michal.
– Biztonságban… – A cseh lovag vértől iszamós haja a
szemébe hullott. – Akár túl is élhetjük, nem igaz?
Az itáliaiak közben felhúzták a halászbárka egyetlen
vitorláját, és lassan szélirányba állították a hajót. A
hozzákötözött tucatnyi rozoga csónak fel-alá bukdácsolva
szelte a hullámokat a nyílt tenger felé. A fedélzetről a
lovagok harsány röhögése hallatszott: abban a hitben, hogy
végképp megmenekültek, csapra verték a falusiaktól
elragadott hordó bort.
– Ennyien nem jutnak messzire – vélte Silkow. – Az
első vihar a tenger fenekére süllyeszti őket!
– Ott is a helyük! – vélte Kinizsi. – Nekünk meg a
biztos falak mögött!
Ám az itáliaiak Cesarinivel még el sem tűntek a
fodrozódó tengeren, amikor a szárazföld felől vad
kurjongatás harsant.
– Toúrkoi!  38 – A görögök fejvesztve rohanni kezdtek
az erdő irányába.
– Egy utolsó vágta, barátaim! – Lackó az olaszok által
hátrahagyott paripák felé intett. – Rajta!
A lovak kipányvázva toporogtak a közelben. Az
itáliaiak már az ütközet előtti éjjel kereket oldhattak,
megpróbáltak a közeli városba is bekéredzkedni, de a
mesembriai őrök nem vonták fel előttük a várkapu rácsozatát.
Azóta lapultak itt, Várnától biztos távolságra, s várták, mi
lesz az ütközet sorsa. Most pedig, hogy a vereség bizonyossá
vált, már a nyílt vízen jártak. A halászbárkák és a mögéjük
kötött csónakok sora éppen északnak fordult.
– Indulás! Gyorsan!
Vágtatni kezdtek a part mentén – a görög halászok
közül néhányan követték példájukat, és a megmaradt lovakra
pattantak. Lackó csak arra figyelt, hogy a három kölyköt ne
hagyják hátra; egy-egy lovas vette őket maga mögé, a
nyeregbe.
Alig porzottak ki a kunyhók közül, nyílvesszők
sziszegtek el mellettük. A közeli erdőből szpáhi csapat rontott
elő, dühödt csapásokkal kaszabolva az előlük szétrebbenő
falusiakat.
A hajsza folytatódott; Hunyadi János fia tekintetét a
távolban húzódó fehér sávra szegezte. Mesembria sebesen
közeledő falaira…
Füle mellett nyílvesszők suhantak és hullottak bele a
Fekete-tenger viharosan fodrozódó hullámaiba.

9.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 848. ÉVE, SÁBAAN 3. NAPJA39

Mara idegesen várta a híreket, de azok csak akadozva

érkeztek. Ráadásul Halil pasa szűkszavú jelentései sem a
biridzsi kádinnak szóltak, sokkal inkább a kishlar agasi40
hivatalának, hogy egy esetleges oszmán vereség esetén a
hárem kiürítésére, az értékek és az ágyasok, valamint a
szultán gyermekeinek elszállítására elegendő idő maradjon.
Mara Brankovics csak belső kémei révén értesült arról,
mely útvonalon menetelt a Hunyadi feltartóztatására
felkerekedett török sereg, és arról is, hogy a keresztes hadak
hogyan sétáltak bele Murád kelepcéjébe a Fekete-tenger
partján.
Amikor végre megérkeztek az első, győzelemről szóló
hírek, a kishlar agasi azonnal széjjelkürtöltette a palotában és
szerte a városban Allah fiainak világraszóló diadalát – a
biridzsi kádin pedig hirtelenjében nem is tudta,
megkönnyebbülést érezzen-e, vagy inkább mélységes
elkeseredést. Szívből szerette Murádot, áhította győzelmét,
ám a magyarok vereségével hazájának, Szerbiának semmi
esélye nem maradt szabadsága megőrzésére. Férje diadala
szülőhazája végső rabszolgasorba taszítását jelentette. Bárki
kerül ki győztesen az ütközetből, lelke egy része gyásszal és
szomorúsággal telik meg. Sokat harcolt azért, hogy ne
kerüljön sor erre a hadjáratra, és a fegyverszünetet béke
váltsa fel, de Allah nem akarta, hogy óhaja beteljesedjék.
Két nappal a várnai ütközet után tucatjával vágtattak be
a szultán futárjai, hogy eloszlassák a kósza álhírek keltette
félreértéseket, és hogy felkészítsék Edirne lakóit a
küszöbönálló győzelmi bevonulás látványosságaira.
Persze nem mindenki értesült ilyen gyorsan az iszlám
fegyvereinek diadaláról. Thrákiában és Macedóniában
hetekig úgy tudták, hogy a magyarok kerekedtek felül. Ezt
erősítették a csata első óráiban Hunyadi által megszalasztott,
és napokon át fejvesztve menekülő szpáhik egységei, melyek
kimerülten, fegyvertelenül szállingóztak a távolabbi
városokba, várakba.
Mara hiába igyekezett megtudni, mi lett Hunyadi sorsa,
erről is ellentmondásos hírek keringtek. A Tunzsa és a
Marica partján azt hallani, hogy Murád személyesen vette az
Átkozott Jankó fejét, s azt maga a szultán hozza a fővárosba,
hogy minden igazhitű muszlim megköpdöshesse a főtéren.
A biridzsi kádin levelet írt Szendrőbe, édesapjának,
hogy a despota mihamarabb értesüljön Ulászló és Hunyadi
vereségéről, aztán húgának, Katalinnak Cilli várába, hogy
Cillei Ulrik és szövetségesei is felkészülhessenek a szükséges
lépések megtételére.
Ezután még napokba telt, míg a győzedelmes padisah
megérkezett Edirnébe. Mara azt remélte, életük
visszazökkenhet régi kerékvágásába: Murád ismét uralkodni
fog, s ő lesz első ágyasa.
De a boldog napok nem tértek vissza soha többé.
Murád mégsem rendezett győzelmi menetet. Egy
nappal a sereg előtt, álruhában, két lovas kíséretében érkezett
meg, s nem akart látni senkit, ágyasait sem. Néhány óráig
maradt csupán a fővárosban, amíg a díván41 tagjai előtt
hivatalosan le nem mondott újra a trónról fia, II. Mohamed
javára. Ezután egyszerű dervisruhában az éjszaka leple alatt
elhagyta a palotát.
Mara csak másnap értesült mindenről.
Úgy érezte, mindennek vége. Összetört szívvel roskadt
térdre a szeráj belső udvarán; Murád ugyanis mindent, a
hatalmat, a birodalmat, a fővárost, a háremet, és őt magát is
önként átengedte Mohamednek.
Nem sokkal dél előtt az új szultán fényes diadalmenet
élén bevonult Edirnébe a nagyvezír, Halil pasa oldalán. A nép
tessék-lássék ünnepelte ugyan, de nem volt nehéz kihallani a
csalódottság és a kétség felhangjait az örömittasnak tűnő
morajlás és kiabálás kakofóniájából.
Mara Brankovics visszavonult odájába, fürdőt vett, és
várta, hogy új ura meglátogassa. Mindenre készen állt, és
erősnek érezte magát.
Leszállt az éj, a hárem felett csillagok ragyogtak az
égen.
A birodalom fővárosára hamarosan új hajnal köszönt.
 Harmadik fejezet

A SÁTÁN MEGTARTJA SZAVÁT

1.

ÚTON HAZAFELÉ, HAVASALFÖLD,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 13. NAPJA

Mircea fejedelemfi éjt nappallá téve vágtatott,

keresztül a némaságba burkolózó tartományon. Csak
leghűségesebb testőrei tartottak ki mellette. A többiek – már
akik elevenen kijutottak a bolgár hegyek közül – mind
lemaradoztak: lelassította őket a magukkal cipelt tömérdek
zsákmány. A fejedelemfi nem törődött velük; ha utolérik őket
a törökök, hadd érjék! Bár a pokol fenekére küldenék
valamennyit!
Csak haza! Haza! Mihamarabb!
Dühös volt, amiért harcosai fosztogató csürheként
viselkedtek a csatatéren, és szégyellte magát, mert mindez
Hunyadi orra előtt történt.
Annyiszor elképzelte, hogy harc közben bizonyítja
rátermettségét az erdélyi vajdának. Hogy egy napon
ütközetben adja tanújelét: az ő ereiben is Toktemir kán vére
folyik, ősi, kun kenézi vér, a napkelet vad harcosainak vére.
De válogatott vitézei farkasfalkaként fosztogattak. Úgy
vetették magukat a szultáni tábor poggyászaira, a tevehátakra
erősített tömlőkből széjjelömlő aranyakra, mint valami
haramiasereg. Aztán zsebüket degeszre tömve kereket
oldottak és cserben hagyták bajtársaikat.
Haramiák!
Szégyenletes, alávaló martalócok…
 Csak haza! Haza! Mihamarabb!
Baljós némaság vette körül, amerre vágtatott.
Havaselve dermedten várta, mi következik – a rossz hír a
szélsebes lovasoknál is gyorsabban terjedt. Átvergődtek a
csapdákkal teli hegyeken, s végre elérték a Dunát, hogy
átkeljenek a tutrakáni révnél. A túlparton, az első havasalföldi
faluban már az oszmán győzelem hírével fogadták őket; az
oláh halászok lesütött szemmel álltak sorfalat a kimerülten
elléptető fejedelemfi előtt.
– Most mi lesz, domnule? Jön-e a török? Mink
következünk-e mostan?
Mircea vizet kért, és válla felett hátrasandított.
– Nem jön az! Hunyadi széjjelverte őket, ha csakugyan
alul is maradt a végén. A török nem ered egyhamar a
nyomába…
Az oláhok elégedetten gyűrögették
szőrmekucsmájukat.
– Sokan haltak-e meg a csatában, domnule?
– Tízezrek… Ki tudja, tán ötvenezren is halva
maradtak.
A bocskorosok vigyorogva hallgatták.
– Az jó! Az jó, domnule! Egymást öli halomra a török
meg a magyar! Ennél nagyobb baj ne essen meg szegény oláh
néppel! Bár ez lenne a világ rendje…
Mircea bosszúsan megsarkantyúzta lovát, s vágtatott
tovább Tirgoviştébe.
Amikor elérte a várost, az alkonyi égbolt alján
megpillantotta a vajda parancsára kivégzettek karóinak
erdejét. Míg Hunyadi a keresztes hadjáratot vezette a Balkán
szívébe, atyja nem vesztegette az idejét: a karókon rángatózó
férfiak szinte kivétel nélkül a Dăneşti-párt hívei voltak.
Dögbűz, füstszag mindenütt.
 Mircea fejedelemfi hazatért Vlad Dracul birodalmába.

2.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 13. NAPJA

A Societas Draconis42 fekete köpenyét viselő nyurga

alak magányosan állt a palota bástyáján, és a várost figyelte.
Látta, amint a kimerült lovasok megpróbálják átverekedni
magukat a nyüzsgő tömegen, s persze felismerte az élükön a
fiát. Kellemetlen érzés fogta el; abban a pillanatban jobban
örült volna, ha Mircea halálhírével léptetnek be a városkapun
a futárok, vagy rögtön kiterített tetemével szekereznek be a
Curtea Domnească udvarára.
– Hol vannak a katonáid? – kérdezte, amikor fia
kimerülten lecsusszant a nyeregből.
Mircea felpillantott a bástya magasába.
– Lemaradtak. Vagy halottak… Aljas söpredéket adtál
mellém, atyám!
Vlad Dracul szembogár nélküli szemfehérjén a bástya
falára aggatott fáklyák fénye vöröslött.
– Söpredék? Csak mert nem rohantak a halálba az
átkozott Hunyadi parancsára?
A vajdafi nem érzett elég erőt egy újabb vitához.
Megállt hát lova mellett, s annak csatakos, verejtékes nyakát
simogatva hajtott fejet a vajda előtt.
– Katonáink szégyent hoztak a nevedre! Csürheként
viselkedtek!
Vlad Dracul beletartotta arcát a város felett süvítő
éjszakai szélbe. Száraz avarként zörgő nevetése az udvar falai
között verdesett néhány pillanatig.
 – Az én nevemre ugyan nem hoztak szégyent. Csupán
azt tették, amit parancsoltam nekik.
A vajdafi megborzongott.
– Tessék?
– Tényleg azt hitted, hogy a magyarok győzhetnek?
Mircea hitetlenkedve ingatta a fejét. Annyi lehetőséget
sem kapott a sorstól, hogy egyszer az életben bizonyíthassa,
méltó nomád ősei hírnevére? Hogy egy havasalföldi is képes
becsülettel harcolni a keresztért, nem csak a magyarok…
– Parancsoltad nekik… Parancsoltad, hogy fussanak el
az ütközet kellős közepén? Parancsoltad, hogy legyenek
hitszegők?
Vlad Dracul megbocsájtón mosolygott a magasban.
– Egy kis nép uralkodójának nincsen becsülete. Csak
érdekei vannak, fiam. Ezt, úgy látszik, soha nem fogod
megérteni. Éppen ezért nem engedem, hogy valaha is
uralkodj ezen a földön!
Mircea vöröslő arccal vezette lovát az istállók felé, de
a nagyúr kiáltása megállásra késztette:
– Még nem végeztünk! Parancsom van számodra,
fiam! Kétezer lándzsással azonnal indulsz vissza a határra!
A vajdafi azt hitte, rosszul hall.
– Napok óta nem aludtam, atyám! Megsebesültem!
Alig állok a lábamon!
– Majd megpihensz, ha elvégezted a kötelességed! A
magyarok széjjelszórva, kisebb-nagyobb csapatokban
próbálnak átkelni a Dunán. A te felelősséged, hogy élve egy
se érje el a Kárpátokat! Öld meg mindet! Mindet, egy
kivétellel! Hunyadit… ha elvergődik a határig, élve hozod
elém! Megértetted?
A bástya magasában ebben a pillanatban fehér
köpenyes alak bukkant fel, és állt szorosan Vlad Dracul
mellé. Mircea azonnal megismerte: Lala Şahin pasa volt az, a
szultán hű embere, s gyakori követe a tirgoviştei udvarban. A
török turbánján viselt ékkő élesen csillant a félhold fényében,
ahogy csípőre tett kézzel letekintett az udvarra.
– Hallottad a parancsot, ifjú herceg! A szultán elvárja,
hogy feltétel nélkül engedelmeskedj! Ellenkező esetben…
ugyanaz lesz sorsotok, mint az alávaló engürúszoknak!
Egyszeriben tucatnyi árnyék vált el az udvar falától.
Talpig felfegyverzett, rosszarcú fogdmegek: Vlad Dracul
rettegett ítélet-végrehajtói közelítettek Mircea felé. A fáklyák
fényében kihegyezett karót cipelő cigányok bukkantak elő a
templom mögötti sikátorból.
– Ezen a karón vagy te rothadsz el, fiam… – emelte fel
a hangját Vlad Dracul –, vagy Hunyadi János. A döntés a
tiéd. Téged valamelyest szánnálak, de csak mert vér vagy a
véremből… Ne hidd, hogy a haláltusádat nem nézem végig
éppoly rezzenéstelen arccal, ahogy… reményeim szerint…
Hunyadi vergődését fogom végignézni!
Mircea lopva a Curtea Domnească zömök
lakóépületére emelte tekintetét. Az egyik ablakban Cneajna
hercegnőt pillantotta meg: könnyes arcát az üvegre szorítva
figyelte őt.
– Atyám, könyörgöm…
A karót cipelő cigányok közelebb ólálkodtak,
kezükben láncok, szíjak feszültek… Mögöttük a vajda
lándzsásai mindenre készen állva szűkítették a kört;
valamennyiük lándzsahegye az ifjú harcos mellkasára
szegeződött.
A vajdafi be volt kerítve.
– Indulj, fiam! – mennydörögte szenvtelen hangon
Vlad Dracul. – Szeretném, hogy Hunyadi tudja: a halál
ígéretét személyesen te hozod el neki!
 Mircea ólmos lassúsággal küzdötte magát nyeregbe. A
lándzsások habozás nélkül melléje sorakoztak – csak a karót
cipelő cigányok tűntek csalódottnak a döntése láttán.
– Az Isten megbüntet ezért, atyám! – nyögte Mircea
elkeseredetten. – Egy napon minden bűnödért elnyered méltó
büntetésed!
Vlad Dracul lehajtotta fejét.
– Csak a jótettek nyerik el büntetésüket, fiam! A világ
gonosz, nem tűri el a gyengeséget, s megveti az esendőket!
Eljött az idő, hogy leszámoljunk elnyomóinkkal! Menj, és öld
meg a magyarokat!
Mircea vajdafi a bástya fokán álló fekete köpenyes
szörnyeteget bámulta, majd futó pillantást vetett a mellette
kuncogó Lala Şahin pasára. A török szemmel láthatóan
remekül szórakozott.
– Tegyen boldoggá a tudat, ifjú herceg, hogy te is
szultánod szolgálhatod, akárcsak karcsú testű, forró ajkú
fivéreid!
A vajdafi megrázkódott a gyűlölettől; remegő jobbját
szablyája markolatára csúsztatta. Aztán lassan meghajolt.
– Elvégzem a kötelességemet!
Vlad Dracul komoran bólintott.
– Öcséid sorsa a te kezedben van, Mircea! Ha kudarcot
vallasz, Vladuţ és Radu kínhalállal halnak. Erre gondolj,
mielőtt bármi ostobaságot tennél.
A vajdafi néhány perccel később kivágtatott a
városkapun, nyomában kétezer lándzsással. A Duna felé
vették az irányt, hogy végezzenek a menekülő, kimerült
magyarokkal…
 3.

– Ugye, tudod, hogy meg kell őt ölnöd? – kérdezte

szórakozottan a török követ, miután Mircea és lovasai
eltűntek a láthatáron.
– Régóta tudom – felelte Vlad Dracul. – És meg is
teszem, ne aggódj! De előbb vissza akarom kapni a másik két
fiamat!
– Ezzel lesz egy kis gond – vélte Lala Şahin pasa. –
Vlad és Radu hercegek ugyanis már túlságosan megszokták a
szultán túláradó vendégszeretetét. Kedves barátom, úgy
hiszem, a legjobb szándék mellett sem tudnánk rávenni őket,
hogy térjenek vissza ebbe a koszfészekbe. Nézz szembe a
tényekkel: ők már mindörökké az iszlám fiai maradnak.
A Societas Draconis fekete köpenyét viselő vajda
összehúzta maga előtt a fekete szövetet. A vászonra hímzett
arany sárkány pofája ördögi vicsorba torzult a hirtelen
mozdulattól.
– Raduból hímringyót csináltatok – suttogta. – De arról
sejtelmetek sincs, mit ébresztettetek fel Vladban a
kegyetlenségetekkel. Hallottál a vér pestiséről? Ha egy napon
a világra szabadítjátok ezt a rémet… Nincsen földi hatalom,
ami megóvhatna benneteket rettenetes bosszújától.
Lala Şahin elvigyorodott.
– Ne aggódj! Ha a szörnyeteg ébredezni kezd… mi is
ott leszünk. És ha úgy tetszik… rászabadítjuk a világra. Ha
pedig úgy: saját beleire akasztjuk fel.
Vlad Dracul vajda meghajolt a követ előtt.
– Add át szívből jövő, alázatos hódolatom a
szultánnak! Mondd meg neki, hogy Havasalföld örök időkre
az övé!
Lala Şahin leköpött a mélybe.
 – Megmondom neki. És biztosíthatlak, szultánom
mélységesen meg lesz hatva…

4.

TUTRAKÁN, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 15. NAPJA

Éjszaka szerettek volna átkelni a Dunán. A bolgár

oldalon álmos török helyőrség vigyázta a hadikikötőt, ezért
Hunyadi a folyásiránynak felfelé vezette embereit, ahol egy
erdő borította szigetnél bolgár halászok kunyhóira leltek. A
vajda óvatos előrelátása nem volt ok nélküli: végig a Duna
mentén megerősített szpáhi egységek járőröztek. Egy ideig
meglapultak a nádasban, aztán, amikor a járőr elhaladt
Tutrakán felé, Hunyadi parancsot adott az indulásra.
Mindössze öten voltak vele: Szilágyi Mihály, Vingárti
Geréb János, a vén Székely János, és Balázs kanonok, egy
igen vitéz, harcias pap De Dominis János püspök seregéből.
– Mi lesz, ha a halászok nem visznek át?
Szilágyi értetlenül nézett sógorára, de Vingárti Geréb
csak vállat vont.
– Mi lenne? Agyonütöm őket.
Balázs kanonok megmarkolta nagyatyjától örökölt
Anjou-kori csatapörölyét, melyet menekülés közben nem
engedett ki kezéből egy pillanatra se – ezzel is jelezve, hogy
maga sem ismer más megoldást.
De Hunyadi nem moccant. Egyre a sűrűn gomolygó
ködöt fürkészte a nádas felett.
– Nem tetszik ez nekem.
– Mi nem tetszik?
– A csend. Följebb őrjárat. Lejjebb őrjárat. Itt, a
szigetnél csend. Mintha mindenáron ide akarnának csalogatni
minket.
Szilágyi reszketett a hidegtől és a kimerültségtől.
Amúgy sem a türelméről volt híres, de most végképp
elvesztette józan ítélőképességét. A parton lobogó tűz felé
bökött, mely körül az álmosan gubbasztó halászok
ücsörögtek.
– A török nem képes az egész folyópartot ellenőrizni.
Induljunk már!
Hunyadi arra gondolt, tán jobb lett volna, ha mégsem
hagyja kisebb csapatokra osztani a túlélők egységeit. Másfél
napja döntött úgy, hogy legfeljebb harmincan maradhatnak
együtt, s különböző utakon, egymástól távolabb próbálnak
keresztülvergődni az ellenséges területen. Legtöbben lóháton,
néhányan paraszti gúnyát öltve, gyalogosan, szekéren
folytatták útjukat, miután véres csetepaték árán kiverekedték
magukat a Várnától északra húzódó hegyekből.
Asvatköy falu közelében aztán kénytelenek voltak még
többfelé oszlani, mert félő volt, hogy a környékbeli parasztok
elárulják őket a törököknek. Hunyadi biztos volt benne, hogy
Murád futárjai értesítették a folyó menti erődök katonáit a
közeledtükről, és afelől sem maradt kétsége, hogy a
havasalföldi oláhok is tudnak már a magyar vereségről.
– Induljunk! – nyöszörögte Székely János bán, kinek
sebei csúnyán kezdtek elfertőződni. – Megfagyok egy álltó
helyemben!
Hunyadi belátta, hogy nincs más megoldás: kivonta
pallosát, aztán dülöngélve megindult a halászok felé. A
többiek követték.
A bolgárok halálra rémültek: a sötétségből torzonborz,
csupa vér, csupa mocsok emberek támolyogtak elő – zord
tekintetük nem sok jót ígért.
 – Pomognete mi! – nyújtotta ki feléjük balját Hunyadi.
– Bjagáme ot turctye!43
A halászok egymásra pillantottak.
– Ungárci li szte?44
– Da! Madjari!
Pusmogás, fojtott hangú vitatkozás.
Hunyadi fáradtnak érezte magát a vitához, pallosa
hegyét a legközelebb álló halász torkának szegezte.
– Krisztus nevében, megparancsolom!
A bolgár arca rezzenéstelen maradt, de intett társainak,
hogy készítsék a csónakokat.
A Duna felett csontig hatoló szél süvített, amikor a két
lélekvesztő csöndesen kisiklott a ködbe burkolózó túlpart
felé.

5.

Mocsaras, elhagyatott részen szálltak partra a

havasalföldi oldalon. A szél csaknem a fodrozódó víz színéig
susogtatta a sást, s csikorgatta a közelben egymáshoz
dörzsölődő nyírfák ágait. Dögletes bűz terjengett, ahogy
térdig a lápba merülve próbáltak kivergődni a vaksötét partra.
Hunyadi visszapillantott a csónakban pihegő, kimerült
halászra.
– Köszönöm, testvér!
A bolgár szűkölve körbekémlelt, de nem mondott
semmit, szeretett volna kereket oldani, visszaevezni, amint
lehet – csakhogy Szilágyi még a csónak végében állt.
Hunyadi ismerte ezt az alattomos tekintetet.
– Készüljetek! – mormolta a többieknek. – Csapda!
Már várnak ránk!
Szilágyi megragadta a bolgár torkát, de a vajda úr
leintette.
– Hagyd! Nem volt más választása…
– Nem-e? Hát nekem van?
Hunyadi a part felé intett pallosával.
– Vlad Dracul?
A bolgár szaporán vetette magára a kereszteket, de egy
szót sem volt képes kinyögni. Amikor Szilágyi komótosan
elővonta gyiloktőrét, bele akarta vetni magát a Dunába, de
amaz megragadta a grabancánál fogva, és a magasba emelte.
– Vlad pribékjei kintebb várnak minket – méricskélte
Hunyadi a gomolygó ködöt. – A mocsaras részen túl…
– Akkor vissza a bolgár oldalra! – Vingárti Geréb
János lemondóan csóválta a fejét. – Majd valahol máshol
átkelünk… Feljebb… Vagy lejjebb a folyón…
– Már így is túl sok időt vesztegettünk. Székelynek
kirurgus kell, különben nem ér haza soha!
Szilágyi még mindig a csónak végében egyensúlyozott,
kezei között a bolgár kapálózott.
– Na és ezzel mit csináljak?
A vajda végigmérte a halászt.
– Mozses li da zapális ogny sz íszkra?45
A szerencsétlen először nem értette, aztán hevesen
bólogatni kezdett.
És Hunyadi elmondta neki, mit kell tennie, ha életben
akar maradni.

6.

Dideregve caplattak előre a térdig érő mocsárban – a

szél megújuló rohamai nyálkás tajtékot szórtak arcukba. A
talaj csak lassan vált egyenletessé, ám néhány percnyi
menetelés után egyszerre ösvényfélét tapodtak. Rekedten
felcsaholt egy kutya.
– Itt lesznek! – suttogta Hunyadi. – Készüljetek!
Bizonyos volt benne, hogy a közelben egy falu
romjaira bukkannak. Annak kunyhói mögött rejtőzhettek el
Vlad Dracul pribékjei, hogy lecsaphassanak rájuk. Ha nem
lettek volna ennyire kimerültek, nem okozott volna gondot
néhány fegyveressel elbánni – így azonban legfeljebb abban
reménykedhettek, hogy a sötétséget és a ködöt kihasználva
sikerül lovakat zsákmányolniuk és eltűnniük a közelből.
A falu valóban ott húzódott a mocsár szélén.
Valószínűleg egy évekkel korábbi török portya következtében
néptelenedett el, ám a szélső házak romjainál heverő tetemek
még ki sem hűltek.
– A mieink! – morogta Szilágyi, ahogy hátára fordította
egyiküket. Legényképű, pelyhedző bajszú vitéz volt, deréktól
lefelé lemeztelenítve, megcsonkítva. – Tetves oláh kutyák!
Ezért keservesen megfizettek!
Vagy tucatnyi férfi hevert vérbe fagyva; némelyiknek a
fejét vágták le, mások testét lándzsákkal ütötték át, fejszékkel
vagdalták felismerhetetlenségig össze.
– Juttassátok eszembe odahaza, hogy mielőtt
megpihennék, azonnal induljak vissza, Havasalföldre! –
morogta Hunyadi a ködöt fürkészve. – Sereggel!
– Hányan lehetnek? – kérdezte komoran Balázs
kanonok.
A nagyúr vállat vont.
– Mit számít? Áttörünk! Nincs más választásunk!
Intésére Szilágyi és Vingárti Geréb a kunyhók közt
jobbra került, ő maga és Balázs kanonok balra. A sebesült,
ereje végén járó Székelyt egy fal tövéhez ültették, hátát a
falnak vetve, azzal az erős ígérettel, hogy nemsokára
visszajönnek érte.
 Az oláhok ott lapultak a Tirgoviştébe vezető országút
szélén. Fertályórája várták, hogy a menekülők
felbukkanjanak a kunyhók között. Vezetőjük, egy nyurga,
kese hajú hadnagy türelmetlenségében kimászott az árokból,
és óvatosan előrelopakodott a házak vonaláig.
Szilágyi tőre a torkát döfte át: hang nélkül dőlt el.
Néhány villanás az éjszakában, rohanó léptek tompa
dübörgése.
Fojtott magyar káromkodás, dühödt oláh szitkozódás…
A lesben állók tisztában voltak vele, hogy a túlpartról
legfeljebb egy-két csónakkal hoznak menekülő katonákat a
bolgár halászok. Hogy ennyivel végezzenek, huszonkét
tirgoviştei porkoláb éppen elegendőnek tűnt.
De huszonkét tirgoviştei porkoláb Hunyadihoz,
Szilágyi Mihályhoz és Vingárti Geréb Jánoshoz kevésnek
bizonyult – és akkor Balázs kanonokról még szót sem
ejtettünk…
– Acesta este diavolul însuși!46 – üvöltötte egy oláh
lándzsás az árok szélén, amikor az éjszakából elébe toppant
Hunyadi János, feje fölé emelt pallosával. Két kezével a sarat
kaparva próbált kimászni, de a pallos zúgva lecsapott,
végigcsikorgatta a gerincét. Az oláh fejjel a sárba süppedt, s
nem mozdult többé.
A vajda mellett Balázs kanonok serénykedett;
csatapörölye recsegve-ropogva törte ripityára az elébe
penderülő porkolábok csontjait – a derék egyházfi imát
mormolt ajkai között, miközben öles léptekkel haladt előre,
ölnyi területet tisztítva meg minden egyes lépésével.
– Hol vannak a lovaik? Hol vannak a lovak? –
toporgott dühödten Szilágyi. A maradék hat-hét oláh
üggyel-bajjal kimászott az árokból, s futásnak eredt az
éjszakában. – Csak nem gyalog jöttek ezek!
 – Hallgass! – förmedt rá Hunyadi. A következő
pillanatban az országút felől erősödő robajlás ütötte meg a
fülüket. – Itt vannak a lovaink!
A sötétből oláh lándzsások csapata vágtatott elő.
Számszeríjvesszők suhogtak, aztán Vlad Dracul állig
felfegyverzett katonái üvöltve rájuk vetették magukat. A
paripák idegesen prüszköltek az árokparton; Hunyadi,
Szilágyi és Vingárti Geréb, meg Balázs kanonok háttal kört
alkotva próbálták távol tartani őket maguktól, de nyilvánvaló
volt, hogy nem sok esélyük maradt a túlerővel szemben.
Lándzsák hegye meredt mellkasuknak, s néhány lovas
számszeríjat emelt rájuk közvetlen közelről.
– Prindeţi-le viu!47 – harsogta egy sebhelyes képű,
hátasát táncoltatva mellettük. Mást már nem harsoghatott,
mert Hunyadi pallosa a ló két mellső lábát egyetlen
suhintással szelte ketté. Az állat fájdalmas nyerítéssel rogyott
térdei csonkjára, a sebhelyes arcú meg előrebukfencezett,
egyenesen Szilágyi kardjának hegyébe. Balázs kanonok
csatapörölye ezalatt körbezúgott, de mellkason talált egy
lándzsást, aki elkövette azt a hibát, hogy nyergéből
leereszkedve gyalogosan próbálta harcképtelenné tenni az
egyházfit.
Válaszképpen számszeríjnyílvesszők suhogtak, s az
egyik Balázs kanonok vállába reccsent, de oly erővel, hogy a
pap hátratántorodott, s csaknem feldöntötte Szilágyi Mihályt.
– Aruncaţi armele!48 – kiáltotta az egyik oláh.
Hunyadi veszett vadként vicsorgott rá, aztán átdöfte
pallosa hegyével a lovast, majd egy újabb suhintással lecsapta
egy másik fejét. A sötétből azonban újabb katonák vágtattak
elő, s a romos falu kunyhói mögül is vagy harminc lándzsás
igyekezett feléjük.
A harc reménytelennek tűnt – immár Vingárti Geréb
János is sebesülten rogyott a paripák lábai közé, a vállába
szakadt nyílvesszőt markolászó Balázs kanonok mellé.
Szilágyi kétségbeesetten sógorára villantotta tekintetét:
ha Jankó csak egyetlen mozdulattal is a további harcra
ösztökéli, minden további nélkül ráront a feléjük vágtató
lovasokra. De Hunyadi zihálva leeresztette pallosát.
– Elég! Elég volt, Mihály!
Az oláhok hadnagya elégedetten melléje táncoltatta
lovát, és megvető pillantással végigmérte Erdély vajdáját.
– Tu eşti faimosul Iancu de Hunedoara? Predă-te!49
A nagyúr a földbe szúrta vériszamós pengéjű pallosát.
– Dacă prietenilor mei se întămplă ceva, te omor!50
A hadnagy közel hajolt Hunyadihoz. A kezében tartott
számszeríjat csípőjéhez támasztva egyenesen a vajda arcába
célzott. Egy pillanatra úgy tűnt, a mozdulat csak afféle
kérkedő fenyegetés, azonban az oláh ujja a ravaszra csúszott,
s Hunyadi megértette, hogy Vlad Draculnak a holtteste is
elég bizonyíték, amit a szultánnak majd átadhat. Moccanni
akart, hogy elhajoljon a nyílvessző elől, de már későn.
Egy apró kattanás, a vessző sziszegve kiröppent a
húrról – ezzel egy időben az oláh előrebukott és Hunyadira
dőlt. A vajda ereiben megfagyott a vér: nem érzett fájdalmat,
de a rázuhanó test súlya alatt térdre rogyott.
Kiáltások harsantak az éjszakában. Vad sziszegés,
nyílvesszőcsapkodás… Lópaták robaja.
Egyszerre három kardcsapás suhant Hunyadi arca felé
– az egyik elől elhajolt, a másik azonban fekete sörényként
lobogó hajába csapott. A penge lecsúszott a fényes fürtökről,
és a vajda vállába mélyedt. A harmadik csapás hajszálnyival
a feje felett suhant el, de a kard máris újra a magasba lendült,
hogy lesújthasson rá.
Hunyadi zihálva körbepillantott.
 Újabb lovasok vágtattak elő az éjszakából, ám ezek –
nem kis meglepetésére – az oláhokra vetették magukat.
– Lackó!?
Hunyadi dermedten bámulta az érkezők élén lovagló
harcost. Az ifjú megsuhintotta szablyáját, hogy mihamarabb
Hunyadihoz juthasson. Emberei jelentős létszámfölényben
voltak, így a csetepaté hamar véget ért: a frissen érkezők
megszalasztották a magyarok életére törőket.
– Hunyadi uram! – parolázott Mircea vajdafi, amint
bizonyossá vált győzelmük. – Şahinpasa már Tirgoviştében
van!
A vajda kihúzta pallosát a földből.
– Minek köszönhetem a segítségedet?
Mircea aggodalmasan körbepillantott, miközben
szablyáját visszacsúsztatta hüvelyébe.
– Adok lovakat, uram! Kerüld el a városokat, de még a
falvakat is! Apám katonái lesben állnak a szorosokban, jobb
lenne, ha a Kárpátok erdeiben kelnétek át!
Hunyadi végigmérte.
– Ebből még bajod lehet, fiam!
– Tudom, uram.
– Akkor hát miért segítesz?
– Mert csak te mentheted meg Havasalföldet a
töröktől!
– Atyád az életemre tör.
– Életed az ő életéért, uram! Könyörülj rajta, kérlek!
Hunyadi ziháló társaira pillantott. Nem éltek volna túl
még egy rajtaütést.
– Emlékezni fogok rád, Mircea! Másodjára mentetted
meg a bőrömet!
A vajdafi tisztelgésre emelte szablyáját, majd intett
embereinek, akik lovakat vezettek elő a sötétből.
 – Nincs sok hívem az országban, de ha nyugatnak
kerülitek Tirgoviştét, és az Argyas völgyében
Argyasudvarhely felé menekültök, keressétek Olteanu
logofátot,51 ki nékem jó barátom. Az argyasi kolostor mellett
vár rátok, s gondoskodni fog váltás lovakról, élelemről. A
segítségével elérhetitek a magyar határt.
Hunyadi intett Szilágyinak, hogy segítsen nyeregbe
küszködni sebesült társaikat, ám közben szeme sarkából a
vajdafi lovasait leste. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az
oláhok kelletlenül, mi több, vonakodva hajtották végre
Mircea parancsait.
– Jobb lesz, ha igyekszünk, Mihály! Még egyszer nem
lesz ilyen szerencsénk!
Nem sokkal később – immár az öreg Székely bánt is
lóra segítve – kimerülten poroszkálni kezdtek észak felé. Egy
erdő széléhez érve Hunyadi visszafordult a nyeregben, hogy
búcsút intsen Mirceának, de a vajdafit akkorra már
körbevették saját emberei. Hevesen vitatkoztak, néhány
tisztje egyre a lekaszabolt oláhokra mutogatott, és dühödt
szidalmakkal árasztotta el vezetőjüket.
– Vágta! – adta ki a parancsot Hunyadi. – És tartsátok
nyitva a szemeteket! Hosszú út vár még ránk hazáig!
Ám ha sejtette volna, milyen hosszú és keserves is
valójában az út messzi Magyarországig, Erdély vajdája tán
azonnal visszafordul bolgárföldre…

7.

Vágtattak erdőkön, mezőkön keresztül, nem kímélve

sem hátasaikat, sem önmagukat. Balázs kanonok és Vingárti
Geréb harc közben szerzett sebei azonban súlyosnak
mutatkoztak, ezért mind gyakrabban meg kellett állniuk
pihenni, hogy új kötést helyezzenek az erősen vérző sebekre,
és inni, enni adjanak az erejük végét járóknak. Székely János
hosszú órák óta félig öntudatlanul hánykolódott a nyeregben,
s egyre csak fiát, Tamást szólongatta. Mindazonáltal nem
voltak egyedül; a havasalföldi folyóvölgyekben rendre a
Várnából menekülő magyar, lengyel lovasokkal találkoztak.
Eleinte csak három-négy fős, viharvert csoportokat értek be,
míg aztán egy Bokoresth nevű jelentéktelen oláh falu
közelében a Tasi Rupert hevesi főispán vezette, csaknem
kétszáz fős csapatba botlottak. A kimerült magyarok épp
lovaikat itatták egy patak partján, és igen megörvendtek,
hogy Hunyadit élve láthatják – Himfi Péter csanádi püspök
ugyanis úgy hallotta egy cseh zsoldostól, hogy a vajda urat
még az ütközet végén elfogták, és egy erdőszéli tisztáson
lefejezték a törökök.
Hunyadi keserű mosollyal nyugtázta a köré gyűlők
hálás, reménykedő pillantásait.
– Most már együtt kell maradnunk, barátaim! Vlad
Dracul hiénái végig vadászni fognak ránk! Áttörünk rajtuk, és
meg sem állunk a Kárpátokig!
Kamonyai Miklós, a néhai Simon vitéz unokaöccse
úgy morzsolta a szavakat, mintha köveket ropogtatna fogai
közt:
– Kerüljön csak a kezeim közé a beste oláh kutya!
Elevenen nyúzom meg!
– Mindent a maga idejében – felelte a vajda sötét
hangon. – Elébb épségben haza kell térnünk. Ha király urunk
valóban elesett, hamarosan kiéhezett farkasok vetik magukat
szegény Magyarországra…
Tasi Rupert büszkén mutatta a Duna innenső oldalán
zsákmányolt parasztszekereket, amelyekre a sebesülteket
fektették.
 – A kalimoki mocsaraknál keltünk át a folyón. Az oláh
fattyak azonnal ránk rontottak, de mikor rájöttek, hogy sokan
vagyunk, megfutottak az átkozottak. Aztán nagyobb csapatot
szedtek össze, de a legényekkel átverekedtük magunkat
Călugăreniig. A szekereket ott zsákmányoltuk, meg a lovakat
is.
– Derék! Hány embert vesztettél az átkeléskor?
Tasi Rupert lesütötte a szemét.
– Húszat, vajda uram… Sebesültek és kimerültek
voltak mind…
– Több is ott veszett volna, ha nem te vezeted őket!
Készüljetek! Nemsokára indulunk tovább!
Némi pihenés után felkerekedtek, hogy az Argyas
mentén folytassák útjukat, ám a sebesülteket szállító szekerek
lelassították haladásukat. Aztán, ahogy nap delelőre ért, újabb
oláh támadás érte a menetet. Ezúttal legalább ezer, állig
felfegyverzett lovas csapott le rájuk a Dragodana melletti
mezőn.
Hunyadi a lovát táncoltatva mérte fel az
erőviszonyokat.
– El kell csalnunk őket a szekerektől! – kiáltotta
Szilágyinak. – Úgyis rám vadásznak! Utánam!
Azzal megsarkantyúzta lovát.
Igaza volt: Vlad Dracul haramiái őt akarták, egyedül
őt. Hunyadi vajda, Szilágyi Mihály, Balázs kanonok és
Macedóniai Dancs eszeveszett vágtával csalogatták maguk
után a megvadult hordát.
A főcsapat ezalatt sikeresen elérte az Argyas partját, és
késedelem nélkül átúsztatott a folyón. A sebesültek és az őket
kísérő katonák bántatlanul folytatták útjukat a magyar határ
felé.
 8.

CAPATINENI, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 17. NAPJA

– Mit is mondtál, logofát? Milyen messze van a határ?

Az oláh a kezét melengette a tűznél, s ahogy
felpillantott Hunyadira, tekintetében különös, nyugtalan fény
villant. Zúgó vadon vette őket körül, zord, hóterhüktől
meghajlott ágú fenyők, és lecsupaszított tölgyek próbáltak
ellenállni az észak felől fúvó fagyos szél rohamainak. A
Kárpátok sötétlő vonulata ott húzódott a láthatáron, az erdő
mögött, mint valami ősidőkben leterített rettentő gigász,
melynek hátán a századok alatt fák és sziklák nőttek.
– Nincsen messze, nagyuram! Néhány óra alatt
elérheted a Fogarasi-hágót. Onnét már csak kőhajítás Szeben
városa…
Hunyadi tisztában volt vele, hogy utolsó erőfeszítéssel
akár napkeltére átkelhetnek az erdélyi részre, de kíváncsi
volt, mit felel kérdésére az oláh. Nemrégiben táboroztak le az
elhagyatott, nyomorúságos falu romjai közt, s most éppen a
Szilágyi által elejtett őz húsát falatozták.
– Ismerős ez a hely! – A nagyúr megborzongott;
összehúzta magán esőtől, hótól átázott köpenyét. A tűz
mellett melegedtek, mégsem érezte, hogy szemernyit is
engedne a csontjáig hatoló fagy. – Tán álmomban jártam
itt…
– Vagy az előző életedben – vetette oda morcosan
Szilágyi, ügyet sem vetve Balázs kanonok rosszalló
arckifejezésére.
Hunyadi körbepillantott.
A falu az Argyas völgyében egy szűk, minden oldalról
erdőktől övezett tisztáson állott. Girbegurba falu volt:
sok-sok évvel ezelőtt templomocska, s néhány kőház meg
tucatnyi vályogkunyhó, fából összeeszkábált hodály állhatott
itt.
– Mondd csak, logofát, mi a neve ennek a helynek?
Iosif Olteanu mohón rágcsálta a frissen sült őzhúst, s
csak egy pillanatra gondolkodott el.
– Sejtelmem sincs, vajda úr. Bajuszfalva,
Magyar-Fehéregyház, Hollós és Magyar-Véghely után már
csak Poeniari romvára és Buda falva áll a határ előtt.
Sejtelmem sincs, ez a koszfészek mi lehetett valaha…52
Hunyadi csöndesen letette egy fatörzsre a ropogósra
sült húsdarabot, s lassan felállt. Lehelete párállott a tűzfénytől
vérderes levegőben.
– Capatineni… Véghely… Argyasvéghely…
– Valami baj van, uram?
A vajda intett a többieknek, hogy maradjanak veszteg;
kézbe kerítette kardját, és a ropogó hóban elindult előre,
mintha csak dolgát végezni menne. A romok sötét falai közt,
a tompa holdfényben szinte világított előtte a szőnyegként
feszülő hólepel.
Botladozva haladt, de mintha valami delejes erő
vonzotta volna a falu közepén álló romok felé. Az egyiknél
megtorpant: üszkös gerendák, lerombolt kőfalak omladékai
közt süvített a szél. A ház előtt valaha tornác állott: a tető egy
beomlott része megóvta a hótól. Szétkorhadt hordó, s néhány
széjjelrozsdásodott szerszám hevert a megfeketedett deszkák
közt.
Különös, bizsergő érzés lett úrrá Hunyadin. Lábával
beletúrt a rothadó romhalmazba. Reszketett a hidegtől.
Valójában végletekig kimerült és elcsigázott volt. Próbálta
tartani magában a lelket, ezerszer elismételte magában: nincs
már sok hátra! Nemsokára odahaza leszünk Magyarországon
mind, és akkor…
És akkor?
Sejtelme sem volt, mi vár rá. Őt fogják vádolni a
vereségért, az esküszegésért, a sereg elvesztéséért. A rossz hír
gyorsabban száguld a csontig hatoló szélnél: odahaza már
értesülhettek a bukásról és Ulászló haláláról. Igyekezni kell
hát… A király nélküli királyságban sok nagyúrnak áll
hadrendben a bandériuma, ugrásra készen. Akiket nélkülözni
voltak kénytelenek Várna mezején, Ulászló halálának hírére
egymásnak rontanak majd, s akkor drága magyar vér öntözi
megint a földet, hisz a király nélküli királyságban
egyszeriben minden prédává válik majd. Ahogy annyiszor
már…
S ugyan miképp akadályozhatná meg ezt?
Az országnak új uralkodóra van szüksége. De kire? A
gyermek László Habsburg-gyámságban raboskodik. Kölyök
még, ugyan, ki hinné, hogy képes sereget vezetni a hitetlenek
ellen? Az ő uralma legfeljebb Frigyes malmára hajtaná a
vizet, aki lelkiismeret-furdalás nélkül megszállná a
nyugat-magyarországi városokat osztrák zsoldosaival.
Uramisten…
Hunyadi foga vacogott a hidegben. Ha épségben
hazatér, egyszerre kell harcolnia az erőre kapó bárói ligák, a
Cilleiek, a Garák ellen, s távol tartania a határoktól a
Habsburg-haramiákat és Murád diadalittas seregeit.
Ugyanakkor egyszer s mindenkorra le kellene számolnia az
áruló Dracullal, a vonakodó Brankoviccsal, és mindenkivel,
akinek gyávasága, kétszínűsége, hitetlensége a vereséghez
vezetett…
Ha épségben hazatér…
Lehunyta szemét, hátát egy üszkös gerendának vetette.
 Lehet, hogy mindennek vége…
Erzsébet…
Lackó…
A fia bizonnyal halott… És emiatt Erzsébetet is örökre
elveszíti…
Hunyadi felpillantott az égre. A fenyők övezte tisztás
felett csillagok pislákoltak a messzeségben. Nagyon szerette
volna tudni, ezek a csillagok miféle világra ragyognak le egy
hónap múlva.
Kardját a hóba szúrta, könnyített magán, s már indult
volna vissza a többiekhez a tábortűz mellé, amikor észrevett
valamit az egyik moha lepte falon. Sebzett ujjaival
kitapogatta: rovás volt. Próbálta megtisztítani, de a
holdfényben nem látta jól a girbegurba karcolatot.
Gyermekkorában egyedül az ős rovások nyelvét ismerte, mert
azt Matkó tanította neki; Esteván, a hunyadvári ferences
szerzetes által okított latin betűk jelentését soha nem tudta a
fejébe verni.
Ahogy a rovásokat silabizálta, hirtelen nesz ütötte meg
a fülét.
Felegyenesedett, kihúzta a hóba szúrt kardot.
Valami moccant a fenyőfák közt.
A sötétség összesűrűsödött, aztán lomhán gomolyogni
kezdett. Rettentő hideg süvített le a völgybe a Kárpátok felől:
porhót szórt a nagyúr szemébe.
Hunyadi lélegzete fehéren párállott a feje körül.
Tudta, hogy itt vannak. Alattomos, kimért léptekkel
közelednek, csizmás lábuk alatt kísértetiesen ropog a hó.
A tisztás széléről Macedóniai Dancs kiáltása harsant:
– Uram! Vajda uram!
Még néhány tántorgó, hátráló lépés. A hó ropogása, a
tűz pattogása a háta megett. A sötétség gomolygó
kipárolgása…
Lassan közeledtek, tekintetük itt is, ott is parázslott az
éjszakában.
Hunyadi megtörölte homlokát; tudta, hogy mindennek
vége. Körbevették őket. Esélyük sincs a menekülésre,
bármennyire közel járnak a határhoz. Hirtelen elmúlt minden
görcsössége, s megértette: nincs már vesztenivaló. Amit
lehetett, megtett – nem maradt ereje küzdeni a sors ellen.
Kiegyenesedett és visszaballagott a tűzhöz. Szilágyi,
Balázs kanonok, Macedóniai Dancs és az oláh dermedten
pislogtak a sűrű felé.
– Itt vannak! – zihálta Szilágyi. – A nyomunkra
bukkantak!
Hunyadi egyenesen a logofáthoz lépett.
– Mennyit kaptál a fejünkért?
Iosif Olteanu tekintete rémülten villant, ám ahogy
szeme sarkából megpillantotta a fák közül kilépő porkolábot,
megvető kifejezés terült szét az arcán.
– Ezer arany üti a markomat érted, magyar kutya! De
téged egy tallérért is elárultalak volna!
Szilágyi vicsorogva kivonta tőrét, és az oláh torkának
szegezte – ám mielőtt még elmetszhette volna a gigáját,
Hunyadi komoran leintette.
– Mit vétettem ellened?
– Karóba húztad fivéremet! – sziszegte Olteanu. –
Jobbágyaid voltunk, de míg te Itáliában élted világod, mi
éheztünk és a török martalócoktól szenvedtünk. Radu bátyám
lázadozott, védelemért könyörgött asszonyodhoz, de mikor
visszatértél… Ugye, már emlékszel, Hunyadi János?
Hunyadi megvetően köpött.
– Nem emlékezhetem minden hitvány féregre, akit
karóba húztam, Oltyán Iosif!53
 A környező erdőkből mind több árnyalak bontakozott
ki: lándzsás, pajzsos porkolábok – fegyvereiket markolva
bámulták őket. Tán a fák közül közeledő újabb társaikat
várták, tán bátorságukat gyűjtötték…
– Ez az utolsó esélyed! – figyelmeztette Hunyadi az
oláhot. – Ha kijuttatsz innen minket, nem ezer, de ötezer
arany üti a markod!
Oltyán József szeme mohón villant: kezét dörzsölve
mélyen meghajolt Hunyadi előtt.
– Az mindjárt más, bán uram! Miért nem ezzel
kezdted? Ami azt illeti, van egy titkos ösvény egész Poenari
romváráig… Szívesen elvezetlek a határig…
Hunyadi megvető arckifejezéssel közelebb lépett, és
egyetlen suhintással levágta Oltyán fejét. A koponya pörögve
repült a fák közé, vonásaira rádermedt a csodálkozó kifejezés.
Balázs kanonok értetlenül bámult a nagyúrra.
Hunyadi megvonta a vállát.
– Tudni akartam, hogy valóban bosszúból árult-e el…
Akkor tán… még meg is bocsájtottam volna…
Szilágyi szentségelve mutatott a romos kunyhók között
közelgő árnyalakokra.
– Itt vannak! Itt vannak a tetvesek!
Vlad Dracul vajda fegyveresei közelebb és közelebb
lopakodtak. A holdfény fegyverek acélján villant.
– Gyertek csak, átkozottak! – sziszegte Macedóniai
Dancs, és pallosát megsuhintotta a levegőben. – Ehhez
értetek! Négyszázan a négy ellen!
Hunyadi elvigyorodott. Egyszeriben nem érezte már
sebei kínját, sem fáradtságát, és még a csontig hatoló hideg
sem kínozta többé.
– Innét nem jutunk tovább, testvérek! – morogta társai
felé. – De mielőtt lebírnak minket… – Előreszökkent és
keresztüldöfött egy havasalföldi lándzsást.
Capatineni romos kunyhói közt acél csengett.
A sötétben a hóra ömlő vér feketének tűnt.

9.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 17. NAPJA

A várra baljós csend borult. Valkó-Szerém vidékén

szakadt az eső, délről mind fagyosabb szelek süvítettek végig
a Duna és a Száva közén. Egyelőre senki sem tudott arról, mi
történt napokkal korábban Várna mezején, de a Szerbiából,
Bolgárföldről érkező vándorok arról számoltak be, hogy
eltűntek a török őrjáratok a nagyobb városok környékéről, s
mintha az oszmán erők parancsra visszavonultak volna
Drinápoly védelmére. Ez akár jót is jelenthetett volna, de a
saras utakon szekerező kalmárok beszámolói szerint Murád
szultánnak a genovai hajósok árulása révén sikerült
átszállítania seregét Anatóliából az európai oldalra.
Ez pedig rosszat jelentett.
Csutorásné rendre szállította a piacon s a városban
keringő híreket a várba, de a vár urát – Erdély társvajdáját,
Nándorfehérvár társkapitányát – hidegen hagyták a sereg
sorsát érintő híresztelések.
Újlaki Miklós ugyanis még mindig virrasztott.
Cillei Erzsébet lázban fürdő teste mellett gubbasztott a
padlón, fejét térdére hajtotta, s egyre azon járt az esze, miként
menthetné meg a lányt. Nem érdekelte, hogy Cillei sebesen
közeledett stájerországi sasfészkéből, s az sem, hogy
vérontásba is torkollhat atyai dühe – ha a leányt addigra
elsorvasztja a kór.
 De Erzsébet még élt.
A nap, melyre sok esztendővel később is elevenen
emlékeztek Újlak városának polgárai, szokatlanul csendesen
kezdődött. A hajnalban a piacra induló cselédek arról
sugdolóztak, hogy a sápatag leányka délre bizonyosan
visszaadja lelkét teremtőjének, hiszen csupa csont és bőr, s
napok óta a szemét sem bírja kinyitni.
Újlaki kora reggel óta bort vedelt, s mire a nap
delelőjére ért, részegen ücsörgött Erzsébet ágya mellett.
Tudta, hogy ez lesz az utolsó nap. Innentől más lesz a sorsa,
bármi történjék is.
Kora délután Erzsébet nyugtalanul hánykolódni
kezdett. Megragadta Újlaki vállát, és valamit motyogott maga
elé. Csutorásné a kezét tördelve benézett a bűzös szobába, és
elsírta magát attól, amit látott. Aztán rendelkezett, hogy
fekete vásznakkal borítsák be a szoba egyetlen ablakát és a
sarokban álló aprócska velencei tükröt, de Miklós dühödten
felpattant, a drága tükröt ripityára törte, a vásznat az ablakról
leszaggatta, s a derék kulcsárnét kirugdosta a folyosóra.
– Eltakarodjatok, halálmadarak! Az lesz, amit én
parancsolok! Ebben a házban a halál nem uralkodik!
Erzsébet ebben a pillanatban visszahanyatlott, s nem
mozdult többé. Az ajtófélfának zuhant Csutorásné
felsikoltott:
– Ó, jaj! Vége van, uram! Vége van szegénykémnek!
Újlaki értetlenül bámulta a gyermektestet.
– Nem… – hörögte. – Itt én parancsolok! Egyedül én!
Csak én!
Az ajtóban a káplán toporgott, s könyörgőn imára
kulcsolta a kezét.
– Engedd uram, hogy feladjam rá az utolsó kenetet! Ha
bűnösen áll az Úr színe elé, mi lesz akkor, uram…?
 Újlaki véreres szemét a papra szegezte.
– Mit beszélsz, te ostoba barom? Ez a lány… bűnösen?
– A káplán sápadtan hátrált volna, de a nagyúr megragadta a
csuháját. – Hogy lenne bűnös, te átkozott, te féreg? Ő? Éppen
ő? Ki egyedül bűntelen ebben a nyomorult világban?
Akkorát taszított rajta, hogy a káplán nekicsattant a
folyosó túlsó falának.
Újlaki körbepillantott.
A folyosón hű cselédei álltak, remegő lábakkal,
alázatosan hajlongva, szemüket a padlóra szegezve. Tudta,
hogy nem az ő hibájuk, mégis meg tudta volna őket fojtani,
egyiket a másik után.
– Nem! – hörögte öklendezve. – Ebben a házban én
parancsolok! Nagyúr vagyok! Ha kell… ha kell…
szembeszállok én akár…
Csutorásné szaporán hányni kezdte magára a keresztet,
de megmukkanni nem mert.
És Újlaki Miklós, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár
társkapitánya immáron tudta, ki az egyetlen úr, akivel még
megalkudhat a lány életére.
Dülöngélve elvergődött a vár kápolnájáig, s egyetlen
karsuhintással a földre söpörte az oltáron álló feszületet. Az
aranyozott kereszt tompa csilingeléssel zuhant a sarokba.
– Jól van! Itt vagyok, te semmirekellő, gonosz Isten!
Tudom én, hogy mit akarsz! Hát légy átkozott! Átkozott
örökre! Többé nem hiszlek, többé nem hívlak! De hívom én a
Sátánt! Jöjj, Belzebub, jöjj Azazel! Jöjjél, és hatalmasodj el
az én szívemben, lelkemben! Hívlak téged, Sátán! Te add
vissza őt nekem! Add vissza, s én hű szolgád leszek!
Követlek, a poklok legmélyebb bugyraiba! Tégy velem, amit
akarsz, Belzebub! Vedd el mindenem, Azazel! Ha akarod,
pusztító pallosod leszek ezen a világon! De add vissza őt
nekem! Könyörgöm, add vissza!
Kiáltások harsantak a folyosóról, léptek robaja,
fegyvervasak zörgése visszhangzott az udvarról is, mintha
megunva a szemerkélő esőt, egyszeriben hadra kélt volna
többtucatnyi katonaember.
Újlaki Miklós szédelegve megfordult.
A kápolna folyosóján Cillei Ulrik bukkant fel.
Veres köpenye repdesett aszott, hórihorgas teste
mögött. Vékony csontú arcán bosszúszomj terült szét. Nem
viselt fegyvert, ám zsoldosai alabárdokkal, hosszú
lándzsákkal és kardokkal felszerelve igyekeztek lépést tartani
vele.
– Hol van? – mennydörögte Cillei messziről. – Hol a
lányom?
Újlaki igyekezett kihúzni magát.
– Én… én…
Cilli és Zagorje ura rávetette magát, és oly szorosan
ragadta meg Miklós grabancát, akárha egyetlen mozdulattal
akarná kiszorítani belőle a szuszt.
– Mit tettél a lányommal, te eszelős barom?
Mintha villám csapott volna sajgó, borgőztől felpuhult
agyvelejébe. Ez volt az a pillanat, amikor Újlaki Miklós
életének keserű folyama egyszer s mindenkorra új mederbe
terelődött.
Követhetetlenül gyors mozdulattal rázta le magáról a
veres gróf kezét, s ugyanazzal a lendülettel mellkason
taszította. A vékony test nagyot nyekkent, a kese hajú
koponya a hideg köveken csattant.
– Ez az én házam, Cillei Ulrik! Összetévesztesz a
tetves szolgáiddal! Én Újlaki Miklós vagyok, Magyarország
zászlósura, Erdély vajdája! Kezet mertél emelni rám?
Cillei zsoldosai erre nem számítottak; mire azonban
fegyvereik után kaphattak volna, a folyosó mindkét végéből
Újlaki-egyenruhás katonák özönlöttek elő, és pillanatok alatt
lefegyverezték őket. A kőpadlóra vékony itáliai vívótőrök,
vaskos német pallosok és alabárdok hulltak csörögve – a
stájer-osztrák fegyveresek elképedten hátráltak.
Újlaki elvigyorodott.
– No, hát, veres gróf! Kezdjük elölről!
Cillei csak néhány pillanatra jött zavarba, aztán
kelletlenül ingatni kezdte a fejét.
– Hol van a lányom, Újlaki? Ugye, nem igaz a hír?
Nem hagytad meghalni, igaz? Ha egy haja szála is
meggörbült, ezt a várat a földdel tétetem egyenlővé!
– Erzsébet beteg. – Miklós egyszeriben eleresztette
Cilleit, mintha csak eszébe jutott volna a kegyetlen,
megmásíthatatlan valóság. – Jöjj velem! A végét járja
szegény. Éppen érte imádkoztam.
A veres gróf szeme sarkából a feldúlt kápolnára
pillantott. A feszület még mindig ott hevert a sarokban.
– Imádkoztál? Kihez, te szerencsétlen?
Újlaki Miklós nem felelt, de a szemében felizzó
eszelős fény többet mondott minden szónál.

10.

A szoba ajtajában Csutorásné és a várkáplán álltak, ám

arcukon nem a gyász szomorúsága ült, hanem valamiféle
hitetlenkedő értetlenség.
– Uram! Uram! – szaladt elébe a kulcsárosné. –
Magához tért! Csoda történt! Kinyitotta a szemét, és téged
szólított!
Újlaki félrelökdöste őket, és berohant a szobába. Cillei
követte a házigazdát. Meglepő jelenet tárult a szemei elé:
Erzsébet láztól átizzadt ruhában ült az ágyban, és úgy ölelte
magához Újlakit, mintha édesapja lett volna. Valami
megfacsarta a veres gróf szívét; ha saját, lefegyverzett
katonái nem tartják, el is vágódik menten.
– Hát élsz! Hát élsz! – motyogta Újlaki, s egyre csak
ölelte a leányt. – Azt hittem, nem éred meg az estét, te kis
bolond! Lássad… – mintha kijózanodott volna, szomorúan
eresztette el Erzsébetet. – Atyád jött el érted!
Erzsébet azonban nem vette le róla a szemét.
– Sötét mezőn jártam – suttogta alig hallhatóan. –
Ködben, fagyban, mezítláb… Téged kerestelek, de nem volt
ott senki, csak a végtelen éjszaka.
Cillei tett egy tétova lépést, mire Csutorásné
önkéntelenül is visszatartotta.
– Aztán… Hangot hallottam a sötétben. Gyönyörű,
angyali hangot. Azt mondta, élned kell. S azt is mondta, te
könyörögtél értem! Te imádkoztál, s mindent odaajánlottál,
csak hogy én éljek!
Újlaki Miklóst szíven ütötték a lány szavai. Eltartotta
magától Erzsébetet, s elhomályosuló tekintettel próbálta
kivenni a vonásait.
– Ezt hallottad csakugyan, gyöngyöm? Hisz ez szép
álom volt…
– Nem – mosolygott haloványan Erzsébet. – Nem álom
volt.
Cillei megelégelte, amit látott, melléjük lépett és
lefejtette Újlaki válláról a leánya kezét.
– Itt vagyok, drágaságom! Most már nem lesz semmi
baj! Hazaviszlek, ne félj!
Erzsébet az atyjára mosolygott, s engedelmesen
megcsókolta hosszú, csontos kezét.
– Aggódtál értem, apám… Most már nem kell
aggódnod. Miklós megmentett a haláltól…
A veres gróf gyanakodva végigmérte Újlakit. Sehogy
sem fért a fejébe, mi történhetett: nem ismert a lányára, nem
ismert Miklósra, csak abban volt biztos, hogy kettejük között
valami megfoghatatlan, pókháló-finomságú érzelmi kötelék
alakult ki, melynek mibenlétét meg nem fejthette.
– Ugye… ugye nem nyúlt hozzád? – kérdezte reszkető
hangon. – Ugye, nem bántott téged?
Erzsébet bágyadtan elmosolyodott, és atyja vállára
hajtotta a fejét.
– Ő soha nem bántana engem… nagyon szeretem őt!
Újlaki elfordult tőlük.
– Vigyáztam rá, Ulrik… Bármire megesküszöm, mi
néked szent, hogy vigyáztam reá! Jobban, mint a szemem
fényére…
Cillei megenyhült kissé, bár még mindig nem tudott
mit kezdeni a helyzettel. Körbejártatta tekintetét a szobában, s
figyelmét nem kerülték el a tükör szétszórt cserepei és az
ablakról leszaggatott gyászdrapéria.
– A lányom öröklött betegségben szenved… –
sóhajtotta szakadozva, s kisimított egy tincset Erzsébet
homlokából. – Az orvosok azt jövendölték a születésekor,
hogy nem éri meg az egyéves kort sem…
Zavartan intett embereinek, hogy kotródjanak ki a
szobából. Újlaki a sajátjainak jelzett, mire valamennyi
fegyveres engedelmesen kitolatott a folyosóra. Lépteik fémes
csattogással távolodtak; Csutorásné és a káplán jobbnak
látták követni a példájukat.
Amikor hárman maradtak, Cillei a torkát köszörülve
fordult Újlaki felé.
– A feleséged azt írta…
– A feleségem hazug rongy. Annyit sem érdemel, hogy
beszéljünk róla.
Cillei nagyot nyelt.
– Mi történt?
– Láz… Azt hittük… mindennek vége…
A veres gróf Erzsébet mellé ült.
– Nem szenvedtél semmiben hiányt?
– Életemben nem éreztem ilyen jól magam, mint itt,
apám. Miklós úr nagyon sokat beszélgetett velem. Szeretem
őt hallgatni…
– Hazaviszlek, Erzsébet.
– Tudom. Majd egy napon vissza akarok jönni ide…
Cillei szemöldöke felszaladt homloka közepébe.
– Minek?
– Mert én leszek Miklós úr felesége. Tudom, hogy még
gyermek vagyok. De majd eljön az ideje… Ide akarok
tartozni. Hozzá…
Újlaki döbbenten fordult felé, s hiába emelte rá
szemrehányó tekintetét Cillei, ügyet sem vetett rá: egyedül
csak Erzsébet létezett számára ebben a pillanatban.
– Miféle butaság ez, gyöngyöm? Hisz nekem van már
feleségem…
– Így kell lennie – jelentette ki a kislány, és
visszahanyatlott vánkosára. – S így is lesz egy napon.
Tudom. Nem lehet másképpen.
– Ostobaság! – csattant fel Cillei. – Ki beszélte tele a
fejed ezekkel a butaságokkal?
– Senki. Egyszerűen csak… Így kell lennie…
Újlaki homlokán lüktetni kezdett egy ér. A szíve
furcsán zsibbadt.
– Fáradt vagyok – jelentette ki egyszeriben a lány. –
Hagyj most aludni, apám. Holnap… útnak indulhatunk
Cillibe… Most pihennem kell.
 Cillei betakargatta Erzsébetet, aztán elindult kifelé.
Miklós még maradt néhány pillanatig. Erzsébet
törékeny volt, szinte elveszett a hatalmas dunyhák között,
mégis felnőtt nő tekintete nézett vissza rá, ahogy ráemelte
ragyogó szemét.
– Szeretlek – mondta halkan Erzsébet.
Újlaki Miklós, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár
társkapitánya maga is meglepődött válaszán:
– Én is szeretlek Erzsébet. Várni fogok rád.
Azzal kábán kilépett a folyosóra.
Nem akart gondolni semmire. Nem vágyott másra,
mint hogy hallgathassa az eső monoton kopogását
toronyszobája tetőcserepein. Egyedül akart lenni, hogy
megtisztuljanak nyüzsgő méhkashoz hasonló gondolatai.
De a folyosó végén ott állt köpenyébe burkolózva a
veres gróf.
– Beszélnünk kell!
Miklós tudta, hogy ezt a beszélgetést nem kerülheti
el…

11.

– Sajnálom – mondta rosszkedvűen Cillei Ulrik. Egy

félreeső szobában álltak, ahová találomra nyitottak be a
folyosóról. Újlakinak úgy rémlett, valaha éppen ebben a
szobában szállásolták el Hunyadi Jánost és Zrednait, amikor
előbbi Zsigmond király parancsára e nemes házba érkezett.
Mintha ezer évvel ezelőtt történt volna… Holott alig tizenhat
éve annak…
A felfedezés nem tette különösen boldoggá,
legszívesebben máris fordult volna ki a szobából, de nem
akart magyarázkodni, maradt hát.
 Hunyadi megjelenése a várban új fejezetet nyitott
életében. Tizenhat esztendő… Ahogy Cilleire emelte
tekintetét, óhatatlanul is arra gondolt, tizenhat esztendővel
ezelőtt épp Zsigmond ellen szőttek összeesküvést. Azóta
Zsigmond rég váradi kriptájában porladt, királyok
jöttek-mentek a trónuson, háborúk, csaták sora öntözte a
földet újra és újra, de bizonyos dolgok nem változtak…
Most is itt álltak ketten, összeesküvőként,
cselszövőként, királyok, országok sorsáról fognak alkudozni,
ám céljaiktól éppen olyan távol álltak, mint tizenhat
esztendővel ezelőtt…
– A lányom zavarodott – folytatta Cillei az aprócska
ablak előtt toporogva. – Beteges lélek… Az anyjától
örökölte. – A szobában dohos szag terjengett, az ablak
sarkánál egy résen át besüvített a szél. A szakadó eső
meggyűlt a párkányon, és koszos csíkokban szivárgott lefelé
a falon.
– A lányod csodálatos teremtés. – Újlaki meglepően
határozott, erőteljes hangon válaszolt. – Ezt a tulajdonságát
nyilvánvalóan nem tőled örökölte.
Cillei feléje fordult, pengevékony ajkán megvető
mosoly árnyéka jelent meg.
– Nocsak… Istenemre, Miklós, először azt hittem,
máshogyan kerültél közel Erzsébethez. Ha így lenne, már
nem élnél! De te csak csupán szegény lány szívét zavartad
össze…
Újlaki közelebb lépett a veres grófhoz.
– Ez az én váram, Cillei. Akármit tettem volna
Erzsébettel, itt legfeljebb te maradnál holtan, ha ugrálni
kezdenél. Ne becsüld túl az erődet! Sokat gondolkodtam a mi
kettőnk régi alkujain. Eleinte te ugráltattál engem, akár egy
bábut a vásári komédiások. Megaláztál, kihasználtál, úgy
alakítottad az életemet, ahogy neked tetszett. Aztán
szövetséget ajánlottál és megszabadítottál egy nyomasztó
tehertől. Még a lányodat is a gondjaimra bíztad…
– Ha jól emlékszem, nem önként tettem. Ráadásul azt
reméltem, hogy a feleséged viseli majd a gondját.
– Mária nem viseli a gondját senkinek és semminek.
Néhány hónap múlva megszabadulok tőle…
Cillei hátrahőkölt.
– Ezt hogy érted?
– Egyáltalán nem biztos, hogy végzek vele, bár
ezerszeresen megérdemelné. Nem tudom, mivel érdemeltem
ki a sorstól, hogy olyan emberek vesznek körül, akik el
akarnak taposni, akik folyton megaláznak…
– Ezért ne engem hibáztass! Mária értékes
szolgálatokat tett ügyünknek Budán, ezt ne feledd…
– Úgy érted, a király szajhájaként? – nevetett keserűen
Újlaki. – Úgy érted, mit számít, hogy a fél világ a szájára
vett? Az én bajom, igaz? Hogy elhíresztelte, hogy vadállat
vagyok? Hogy az ország egyik része felszarvazott férjként
tekint rám, a másik meg elmeháborodott dúvadként? Valóban
értékes szolgálatnak tűnik, amit Mária tett. Számodra
bizonyosan!
Cillei érezte, hogy taktikát kell változtatnia. Valami
történt, ami a jelek szerint visszafordíthatatlan változást
indított el Újlakiban.
– Még semmi sincs veszve – tette kezét Miklós vállára
engesztelésképpen. – A veszteségek és megaláztatások
ellenére a lehető legjobban áll ügyünk.
– Valóban? De hisz a királyról és a seregről még
semmi hír!
– Ez igaz. Viszont napokon belül tudni fogjuk az
igazságot.
 – Amennyiben Hunyadi győzedelmeskedett, nekünk
végünk!
– Ebben nem lennék egészen biztos. Hunyadi akkor is
megtépázott, megfogyatkozott sereggel tér majd haza.
Szövetségeseink idehaza maradt hadai felülmúlják az erőit.
Amennyiben képesek leszünk gyorsan kihasználni a
helyzetet…
– Eszelős vagy, Ulrik! Ha Hunyadi legyőzte a törököt,
mindennek vége. A bárók, a nagyurak fülüket, farkukat
behúzva azonnal melléje állanak. Mit gondolsz, miért nem
dúl belháború idehaza? Mindenki lélegzet-visszafojtva várja,
hogy ki mellé álljon. A győztes mellé könnyű odacsapódni. A
kérdés csak az, mi történik, ha Hunyadi mégis vereséget
szenved…
– Akkor káosz lesz.
– Pontosan. És akkor azonnal cselekedni fogunk –
morogta Újlaki.
Cillei érdeklődve figyelte a vár urát; mindenre
számított, csak arra nem, hogy Miklós kész tervvel áll elő.
– Vagyis?
– Az kerekedik felül a zűrzavaron, akinek erős serege
van. És az, akinek a serege a létező legjobb helyen bukkan fel
ebben a zűrzavarban.
– Nocsak! Mire gondolsz pontosan, Miklós?
– Többé nem irányítasz engem, Cillei Ulrik! – felelte
Újlaki elégedetten. A délelőtt benyakalt töméntelen bor még
mindig elég könnyelművé tette ahhoz, hogy gátlások nélkül
beszélhessen. – Több birtokom és katonám van, mint neked.
Nagyobb a hatalmam Magyarországon, mint neked.
– Kérlek, ne feledd, a vagyonod meg sem közelíti az
enyémet…
– A lényeg az: ha valamit elérünk, azt ketten, közösen
érjük el. A zsoldos kutyáidat még ma visszavonod Valkóból,
Szerémből és a szlavóniai birtokaim közeléből. Nincs több
felégetett falu! Ott vannak a Thallócziak falvai meg a többi
Hunyadi-kutyáé, azokat fosztogasd!
Cillei nagyot nyelt, de szeme villanása elárulta, hogy
nagyon is érdekli az alku további része.
– Ami engem illet, bandériumaim többségét még ma
elindítom Erdélybe – folytatta Újlaki. – Úgy hírlik, egyre
több az útonálló arrafelé. Hunyadi hátrahagyott erői éppen
hogy elegendőek arra, hogy a saját birtokait védjék. Városok,
vármegyék remélnek azonnali segítséget. A déli várvonalat
egy héten belül átveszik az embereim.
– Végtére te is erdélyi vajda vagy! Nándorfehérvár
társkapitánya vagy!
– Éppen ezért kötelességem megvédeni a tartományt.
Eleget rejtőzködtem ebben a huzatos veremben! Minden
mocskot lemosok magamról, amit Mária a szajhálkodásával
és a rágalmaival rám kent…
– Na és ha…
– Amennyiben Hunyadi győztesen tér meg, hálás lehet
majd, amiért fenntartottam távollétében a rendet Erdélyben és
a déli vármegyékben. Ha vereséggel tér meg, vagy… Uram,
irgalmazz, nem tér vissza többé, természetesen Erdély
egyetlen megmaradt vajdája gondoskodik a továbbiakban a
rend megőrzéséről. Kolozsvárt, Váradot, a sóbányákat, a
szász városokat, s magát Hunyad várát is az én csapataim
őrzik majd. Ugyanezt az önfeláldozó magatartást tanúsítod te
is Szlavóniában és a tengermelléken. Értesítsd dunántúli
szövetségeseidet, hogy álljanak készen!
Cillei lebiggyesztette ajkát.
– Megvallom, nem kis megkönnyebbülés hallanom,
hogy nem kívánod felrúgni korábbi megállapodásunkat…
 – Ami azt illeti, kissé azért megváltoztatom.
– De ami a lényeget illeti…
– Ami a lényeget illeti: van egy közös ellenségünk:
Hunyadi. Akár győz, akár vereséget szenved, mostantól
semmi sem történhet az én beleegyezésem nélkül.
Cillei hallgatott néhány pillanatig:
– Mindez szép és jó, kedves Miklós. Szabad
megkérdeznem, mi az oka újsütetű magabiztosságodnak?
Csak még mielőtt meggondolnám magam, vagy kétségeim
támadnának az épelméjűségedet illetően…
Újlaki végigmérte a veres grófot.
– Van valami a kezemben, ami új alapokra helyezi a
kettőnk őszinte és sziklaszilárd szövetségét.
– Csakugyan? Megtudhatnám, mi volna az?
– Egy gyermek.
– Miféle gyermek?
– Mária gyermeke.
Cillei tágra nyílt szemmel bámult Miklósra, aztán
zavartan nevetgélni kezdett, majd hirtelen elsápadt.
– Ki az apja annak a gyermeknek?
Újlaki színlelt búskomorsággal széttárta a karját.
– Bámulatos, hogy éppen azt kérdezed te is, amit én
kérdeztem, amikor először értesültem a pompás hírről. Ki a
gyermek apja? Ki tudná azt megmondani? Talán Ulászló
király? Vagy a kis Hunyadi fattyú? Esetleg én? Tartok tőle,
hogy a teljes igazságot sosem tudjuk meg. De hadd hívjam fel
a figyelmedet, kedves Ulrik, hogy amennyiben a Hunyadi
kölyök az apja, úgy dédapja nem lehet más, mint a mi
megboldogult királyunk, az áldott emlékezetű Luxemburgi
Zsigmond. A nagyatyja pedig az én drága örök barátom és
vajdatársam, Hunyadi János. Ugye, nem kell részleteznem,
ebben az esetben milyen drámai mértékben átrendeződnek az
erőviszonyok családjaink között? Ha viszont Ulászló az én
szeretett hitvesem gyermekének az apja, abban az esetben
máris kéznél van egy trónörökös, aki alkalomadtán kész
átvenni az uralkodás nehéz terhét a mi szerencsétlen sorsú
országunkban, és ki tudja, tán Lengyelhonban is. Hadd
kérdezzem meg ezek után, Ulrik, én drága, egyetlen barátom:
nem tiszta szerencse, hogy az én gyönyörű, és a jelek szerint
sokak számára fölöttébb kívánatos hitvesem menedéket lelt
király urunk ágyában, és széttárta neki kövér combjait?
Cillei sápadtan bámult rá.
– Mi más lenne ez, mint a sors furcsa fintora, Ulrik? Te
nemzettél egy gyermeket az unokahúgodnak, akiről a világ
azt hiszi, hogy Habsburg László. Én elloptam neki a Szent
Koronát, hogy királlyá koronázhassák. A feleségem szül egy
másik fattyút, akinek az apja tán maga a törvényes magyar
király. Lehet, egy napon kettejük között dől majd el a
birodalom sorsa.
Cillei kihúzta magát, és szaggatottan levegőt vett,
mintha percek óta visszatartotta volna lélegzetét.
– Veszedelmes ösvényre léptél, Miklós. Ez nem te
vagy! Hagyd meg nekem a cselszövést, mert avatatlan
kezekben a legártalmatlanabb gyiloktőr is súlyos önsebzést
okoz. Maradj meg annak, aki mindig is voltál. Ha mellettem
állsz, révbe érsz. Ne nyújtózz túlságosan magasra, mert…
magasról találsz a mélybe zuhanni…
Újlaki vállat vont.
– Jól tudod, Ulrik, hogy megesküdtem: egy napon
királyi korona illeti homlokom. Lehet, hogy sok vér folyik el,
amíg be nem töltöm sorsomat, de akkor is így lesz.
A veres gróf hosszan a szemébe mélyesztette
tekintetét, aztán játékosan megpaskolta Miklós arcát.
– Ha megengeded, most pihenni térek. Holnap hosszú
út vár ránk, hazaviszem Erzsébetet Cillibe. Amíg nem érkezik
hír Hunyadi seregéről, semmit sem tehetünk.
Újlaki vállat vont, és némán figyelte, ahogy Cillei kilép
a szobából.
Egyedül maradt.
Odakint vigasztalanul zuhogott a novemberi eső, hideg
szél süvöltött a vár ormai felett.
Tudta, hogy sorsfordítóként emlékszik majd vissza erre
a napra. A napra, amikor saját kezébe vette sorsa irányítását.
Felajánlott mindent a Sátánnak, és a Poklok ura meghallgatta
könyörgését. Erzsébet él, és soha nem felejti el az itt töltött
napokat. Miklós abban is biztos volt, hogy visszatér majd egy
napon. Addig is… Nem lesz többé magatehetetlen barom…
A felesége fattya révén felülkerekedik ellenfelein…
Újlaki elmosolyodott a szoba félhomályában. Ebből a
nyomorúságos odúból egyszer már elindult egy fényes
pályafutás.
Ideje, hogy elinduljon az övé is…

12.

Cilleit a vár legelőkelőbb szárnyában szállásolták el. A

teremnek is beillő szobában hajdan Luxemburgi Zsigmond
aludt az emlékezetes újlaki menyegző alkalmával.
A veres gróf azonban nem érezte magát biztonságban;
most már kimondottan sajnálta, hogy nem hozta magával
Vitoveczet, leghűbb emberét. Ellenséges környezetbe került,
és nem gondoskodott megfelelően a személyes védelemről.
Egy ideig fel s alá rótta a hideg, nyirkos szobában, s
gondolatai közben egyre azon jártak, amit Újlakitól hallott.
Egész ideúton a lányáért aggódott, s most, hogy Erzsébetet
életben találta, egyszeriben elpárologtak atyai érzései. A lány
ragaszkodása Újlakihoz éppúgy nem fért a fejébe, mint a vár
urának hirtelen öntudatra ébredése.
Kezét háta megett összefűzve faltól falig sétált, s
közben hallgatta a Duna felett nyargaló szél süvítését. Igaz
lehet a hír Mária várandósságáról?
Miért is ne? Hiszen hónapokon át szajhálkodott a
királlyal és a Hunyadi kölyökkel Budán. S hogyne
szajhálkodott volna, amikor éppen ez volt a megbízása – már
ami Ulászlót illeti; a Hunyadi kölyök mindössze élveteg
ráadás volt a részéről.
De ha már teherbe esett…
A születendő gyermek Újlaki kezében valóban erős
ütőkártya lehet, akárki legyen is a nemzőatyja.
Cillei bosszúsan meredt az asztalkán pislákoló gyertya
fényébe, aztán az ablakhoz lépett. Az ónkeretes zöld
üvegkarikákon át a hömpölygő folyót látta, s azon túl a Duna
menti erdők sötét tömbjét.
Az égbolton vakító fény cikázott át.
A veres gróf elmosolyodott.
Létezik egy régi aranyszabály: nem szabad az életet
túlbonyolítani. Egy álló hétig törte a fejét, próbált felkészülni
minden eshetőségre. S most ez a gyermek keresztbe húzhatja
valamennyi számítását.
Vagyis…
Ki kell küszöbölnie a váratlan tényezőt, hogy
helyreálljon a rend.
Nincs más megoldás! Csupán az hiányzik, hogy
felbukkanjon még egy trónörökös az amúgy is zavaros
sakktáblán…
Az megengedhetetlen lenne.
Cillei kitárta az ablakot, és nagyot szippantott az
esőillatú éjszakai levegőből. Tudta, mit kell tennie, és azt is
tudta, hogy gyorsan kell cselekednie!
Mennyi lehet az idő?
Messze még az éjfél…
A szomszédos szobában Erzsébet az igazak álmát
aludta; az orvos szerint állapota rohamosan javult, este már
néhány falatot is evett Csutorásné kacsaleveséből.
Megbízottja nem sokkal éjfél előtt kopogott az ajtaján.
Cillei beeresztette.
A nő zihált, dús keblei fel s alá hullámoztak a
hálóköntös alatt; a veres gróf heves vágyat érzett, hogy az
ágyára taszítsa és meghágja, ám tudta, ilyesmire ezen az
éjszakán bajosan szakíthat időt.
– Miért nem értesítettél?
– Nem lehetett! – suttogta a nő. – Újlaki megtiltotta,
hogy bárki levelet juttasson ki a várból!
– Mióta okoz ez gondot neked? Azt hittem, érted a
dolgod!
A nő lesütötte a szemét.
– Sejtelmed sincsen, uram, mi folyik ebben a várban…
– Most már sejtem, hidd el.
– Mit tegyek?
Cillei értetlenül bámult rá.
– Az Isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet? Csak
egy megoldás van.
A nő megreszketett a hidegben. Mellbimbói szinte
átütötték hálóköntöse szövetét.
– És mi lenne, ha hagynánk megszületni a gyermeket?
– Elment az eszed?
– Miért? Ha a mi kezünkben lenne Ulászló fattya…
– Ulászlónak nem születhet gyermeke! Ennek az
egésznek véget kell vetni, méghozzá mihamarabb! Túl nagy a
kockázat!
 – És ha a Hunyadi kölyök gyermeke lesz? Könnyedén
zsarolhatnád Hunyadit az unokája életével!
Cillei megvetően lebiggyesztette alsó ajkát.
– Hunyadit nem érdekelné egy fattyú, aki talán nem is
az ő vére. Ugyan, mire menne vele?
Előrehajolt, és csontos kezei közé vette a nő arcát.
– Nincs más megoldás. Felejtsük el, hogy csődöt
mondtál, felejtsük el, hogy elmulasztottál időben értesíteni
arról, mi folyik itt. Azt már nem is említem, hogy elfelejtettél
értesíteni, hogy Újlaki milyen sok időt tölt a lányom
társaságában. Ha nem vetted volna észre, kialakult közöttük
valami… valami roppant zavaró… Szólnod kellett volna,
levelet írnod, futárt küldened…
A nő remegve megcsókolta a veres gróf tenyerét.
– Mit tegyek most? Mit parancsolsz, uram?
Cillei egy váratlan mozdulattal magához rántotta
éjszakai látogatóját úgy, hogy arcuk csaknem összeért.
– Mire felkel a nap, kedvesem… Mire megvirrad,
Mária el kell, hogy veszítse a magzatot. Érted? Nem érdekel,
hogyan csinálod! Felőlem izzó vassal is kiégetheted a
méhéből azt a kis korcsot. Csak az érdekel, hogy mire
felnyergeltetek az induláshoz, azzal a jó hírrel kelhessek
útnak, hogy Újlaki asszonya elvetélt… vagy, hogy meghalt…
A nő reszketett a veres gróf kezei között, mint a
nyárfalevél.
– Kérlek, uram…
Cillei a falnak taszította, fejét a köveknek nyomta, s
jobbjával oly erősen megmarkolta a mellét, hogy a nő
fájdalmasan felszisszent.
– Ez az utolsó esélyed, hogy helyrehozd a hibádat!
Megértetted?
A másik térdre rogyott, s ösztönösen a veres gróf szűk
harisnyáján kezdett matatni, hogy kiszabadítsa férfiasságát,
de Cillei megvetően ellökte magától.
– Majd ha teljesítetted a kötelességed! Most takarodj,
és végezd el a munkádat!
A másik lesütött szemmel hátrált ki a szobából;
mezítlábas léptei alig hallhatóan távolodtak a sötét, huzatos
folyosón.
Cillei becsukta az ajtót, és az ablakra szegezte
tekintetét.
Az éjszakában vihar gyűjtötte erejét, szél nyöszörgött a
vidék felett. Ő pedig arra gondolt, immár semmi szüksége
bujálkodásra ahhoz, hogy a feszültsége elpárologjon.
Öregszem, gondolta keserűen.
Mindenesetre ellenségeinek képzeletbeli névsorára egy
újabb nevet vésett fel ezen az estén.
Újlaki Miklós nevét…

13.

– Te vagy az, Gertrude? Hol maradtál ilyen sokáig?

A komorna szégyenlősen belépett a hálókamrába, a
baldachinos ágyhoz surrant, és bebújt asszonya mellé a puha
paplanok közé.
– Túl sok vendég nyüzsög a várban. Óvatosnak kellett
lennem.
Rozgonyi Mária kisírt szemmel könyökölt fel.
– Ugyan, miért? Mindenki tudja, hogy együtt vagyunk.
Nem lett volna szabad ilyen sokáig magamra hagynod…
Gertrude nem válaszolt. Remegő kézzel igazította meg
kibomlott haját, aztán igyekezett szeretetteli, mosolygós
arckifejezést ölteni – nem sok sikerrel.
– Találkoztál vele? – faggatta az úrnő.
 – Nem. Nem tudtam a közelébe férkőzni.
Mária erre újra sírva fakadt, arcát vánkosába fúrta.
Sokat sírt egész nap. Maga sem tudta, miért, de együtt
zokogott az esővel. Egy cseppet sem vigasztalta, hogy férje
arcába vághatta az igazságot, mi több, azóta még kutyábbul
érezte magát.
– Mi baj, egyetlenem? Fájdalmaid vannak? – A
komorna feltérdelt, és gyengéden masszírozni kezdte úrnője
csupa göröngy, csupa háj hátát. – Hidd el, minden rendbe
jön!
– Hogy jönne rendbe minden? Miről beszélsz
egyáltalán? Egyedül vagyok! Senki sem áll mellettem!
– Én itt vagyok!
– Nézz csak rám! Úgy nézek ki, mint egy felfújt tehén!
– Ugyan! Gyönyörű vagy! Áldott állapotban is
gyönyörű vagy. A szülés után pedig majd…
Mária leintette. Nedves, vörös orrát törülgetve végül
ülő helyzetbe tornázta magát.
A terhesség sokkal jobban megviselte, mint azt előre
elképzelte; teste eltorzult, arcvonásai – és ezt a kellőképpen
jóindulatú velencei tükrök sem rejthették el szeme elől –
szétfolytak, akár a csonkig égő gyertya viaszdarabkái az
óntálon.
Az egyetlen vigaszt csak Gertrude jelentette számára.
– Gyere, kedves! Fázom!
A komorna átölelte, és igyekezett nem kimutatni
viszolygását úrnője érintésétől. Hol voltak már azok a fülledt
nyári éjszakák, amikor szinte hajnalig kényeztették
egymást…
– Gyere, kedvesem! – zihálta Mária, és dús keblei közé
húzta Gertrude fejét. – Csókolj! Ölelj! Simogass!
A komorna engedelmeskedett, gondosan ügyelve az
úrnő domborodó hasára. Értette a dolgát, ismerte Mária
testének minden zegét-zugát. Pontosan tudta, hogyan
elégítheti ki a lehető leggyorsabban.
Amikor levegő után kapkodva visszahanyatlott saját
vánkosára, óhatatlanul az ágy alá rejtett hosszú, vékony tűre
gondolt.
Megreszketett attól, ami rá várt.
Mária szuszogva, a kéj és az önsajnálat fárasztó
hullámain ringatózva álomba szenderült.
Gertrude szíve egyre hevesebben kalapált.
Ha lenne ideje, persze beszerezne valami szert. Az
olaszok ismerik a módját, hogyan lehet fájdalom nélkül
megoldani az efféle családi nehézségeket. Elég néhány csepp
mandragórafőzet, vagy néhány szem darázsfullánkmag
gödölye tejébe keverve, és a terhes asszony reggelre elvetél.
Csakhogy neki nincsenek ilyen szerei…
Csak ez az átkozott tű…
Gertrude megvárta, amíg Mária elalszik. Óvatosan
felült. Az úrnő szétvetett lábbal, jobbját hatalmas hasára
tapasztva aludt, csapzott haja szétterült a vánkoson.
Meggyötörtnek tűnt még álmában is, szemhéja vörös volt a
sok sírástól.
– Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!
Gertrude lassan, nehogy a keret megreccsenjen, az ágy
széléhez csúszott, és a tű után tapogatózott.
Nem érte el.
Le kellett kászálódnia a hideg kőre, s belesni az ágy
alá.
A tű ott hevert két kőlap résében.
Remegő kézzel kiszedte, és felemelkedett.
Az asztalkán pislákoló gyertya fényében Mária
különösen visszataszítónak tűnt; paráznamód szabadon
hagyva szeméremtestét, hájas idomai szinte szétfolytak
kétoldalt.
– Én nem akartam, hogy ide jussunk… Én nem ezt
akartam…
Az úrnő felnyögött, szája szegletén vékony nyálcsík
csordult ki telt nyakára.
Gertrude kétségbeesetten körbepillantott. A szobában
ruhák hevertek mindenfelé; Mária egyiket sem tudta magára
erőltetni ezen a reggelen.
A kezében tartott tűre meredt.
Aztán az úrnő domborodó hasára…
Nincs más megoldás?
– Kérlek, bocsáss meg!
És ha megtagadja a veres gróf parancsát? Ha most
azonnal elhagyja a várat, és meg sem áll egy olyan helyig,
ahol már nem érheti el Cillei bosszúálló keze?
Odakünn megdördült az ég, összerezdült rémületében.
Ugyan… Létezik-e hely, ahová a veres gróf keze nem
ér el?
A kezében szorongatott tűre pillantott.
Ha most elbizonytalanodik, az egyet jelent a halállal.
Az ő halálával…
Közel hajolt hát úrnőjéhez. Mária szabálytalanul
szuszogott, időnként horkantott, fejét ide-oda forgatta a
vánkoson.
Meg kell tenni…
Nem lehet másképp…
Ahhoz, hogy a magzat elpusztuljon, az asszonynak is
halnia kell…
Gertrude az úrnő széttárt lábai közé térdelt.
Nem tudta, hová kell szúrnia…
Egyenest bele, a hasba, keresztüldöfve a gyermeket is?
 Lehunyta a szemét.
Nem erre vállalkozott, amikor Cillei szolgálatába
szegődött. Kémkedés, apró manipulációk, ügyeskedések,
néhány férfi elcsábítása, s persze legfőképp Mária
behálózása… Mindez nem okozott gondot számára. No de
ez…
Meggyilkolni egy főúr feleségét, s talán a király
gyermekét?
Az úrnő összerezzent, megpróbált oldalára dőlni, de
nem tudott; elégedetlenül, magában motyogva aludt tovább.
Gertrude tudta, hogy nem maradt sok ideje.
Odakünn villám cikázott át az égen, a mennydörgés
néhány szívdobbanásnyival később megremegtette a falakat.
Valahol a közelben csapott be…
Egy tűszúrás… Mária fel fog üvölteni fájdalmában.
Vérezni fog… Berontanak Újlaki pribékjei… Mit mond majd
nekik?
Azonnal lefogják… Tán le is kaszabolják dühükben…
A tűt mindenesetre ki kell hajítania az ablakon. Nem
maradhat bizonyíték… A magzat elhal, és valószínűleg
néhány nap múlva Mária is belepusztul. De ő talán
megússza…
Ha viszont nem cselekszik, és úgy virrad meg, hogy
Mária gyermeke életben van, ő biztosan nem éri meg az estét.
Nincs kiút…
Gertrude a gyertyafényes félhomályban óvatosan
kitapogatta a helyet Mária hasán, ahová szúrnia kellett.
Ujjai érintésére a magzat mocorogni kezdett az úrnő
méhében.
A komorna összerezzent.
– Krisztusom, segíts!
A tű hegye gyengéden benyomta Mária húsát.
 Csak egy erőteljes mozdulat…
Most…
Eget rengető dördülés; a villám a mennydörgéssel egy
időben világította be a szobát. A falak újra megremegtek.
Mária hirtelen kinyitotta a szemét.
– Mi történt? – nyöszörögte.
Az úrnő lenézett, s komornáját látta a lábai között
térdepelni. Tompán, homályló tudattal bámult rá; nem értette,
mit keres ott.
– Sajnálom… – nyöszörögte Gertrude könnyes
szemmel. – Nincs más választásom…
Nyomni kezdte a tűt az asszony hasába, de a mozdulat
befejezetlen maradt.
Mária valahová a feje fölé meredt, szeme tágra nyílt, a
rémület és a felismerés iszonyata ült ki vonásaira.
– Miklós…!
Gertrude megpróbált megfordulni, de már későn. A
pengét nem látta megvillanni a gyertyafényben, és az acél
suhogását sem hallotta, csak valami furcsa meleget érzett a
hátában.
Jobbjában megremegett a tű.
Mária felüvöltött, próbálta ülő helyzetbe tornázni
magát, de tulajdon súlya visszahúzta az ágyba.
– Én… sajnálom… szerelmem…
Gertrude értetlenül bámulta a mellkasából előmeredő
acélpengét.
Aztán jött a fájdalom – elviselhetetlen, hideg kín, mely
rögvest felemésztette tudatát.
Még hallotta Mária szakadatlan sikolyát, látta, ahogy
az úrnő nagy nehezen kikecmereg alóla.
Egy kéz durván lenyomta az ágyra; a mellkasából
előmeredő penge beleszúródott a verejtékes paplanba.
 – Már régen meg kellett volna ezt tennem!
Újlaki Miklós nem vesződött azzal, hogy kardját
kihúzza a komorna hátából.
– Ezzel még tartozom neked, tetves ribanc!
Gertrude tudatának utolsó, kihunyó szikráival
érzékelte, hogy valaki felhúzza tomporát, és durván beléhatol
hátulról. Az egész csak villanásnyi idegrángás volt, majd a
mellkasából a fehér paplanra fröcskölő vér mindent beterített,
a fájdalom perzselő hullámai lángba borították öntudatának
utolsó foszlányait is.
Rozgonyi Mária, Magyarország egyik leghatalmasabb
zászlósurának hitvese a szoba sarkában kuporogva zokogott.
Szerette volna, de nem tudta levenni szemét Újlakiról, aki
hörögve, diadalmas kiáltásokat hallatva döfködte halott
komornáját.
A gyertya abban a pillanatban aludt ki, amikor Miklós
beleélvezett az üveges tekintetét a semmibe fúró komornába.
A Duna felett vad szél süvített, villám csapkodott a
környező mezőkön.
Rozgonyi Mária maga alá vizelt félelmében.
Úgy érezte, a szobában rajta kívül csak a Sátán
tartózkodik; lihegő, diadalittas démon, aki őt bámulja
kárörvendő, gonosz tekintettel.
És a hajnal még messze volt.

14.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 18. NAPJA

Cillei Ulrik, Cilli és Zagorje ura azt sem várta meg,

hogy előző nap harcképtelenné tett emberei visszakapják
fegyvereiket, rögvest indulni akart hazafelé. Szállása előtt
ekkor már Újlaki-zsoldosok őrködtek: nem akadályozták a
mozgását, ám udvariasan közölték vele, hogy utazóbatárja
útra készen áll a várudvaron.
Miért is maradt volna?
A kis Erzsébet álmatagon hevert az utazóbatár ülésén.
Csak bámult maga elé, és nem felelt Honoria egyetlen
kérdésére sem. Nem mintha a német nevelőnő különösebben
erőlködött volna, szemmel láthatóan csak az érdekelte, hogy
mielőbb kijuthasson erről az átkozott helyről vissza stájer
szülőfalujába, ahol örökre elfelejtheti a barbár magyarok
országát.
– Indulhatunk?
Cillei fázósan megdörzsölte a kezét, miközben kilépett
a vár komor főépületéből. Felnézett az égre: ónszín hófelhők
sodródtak a Duna felett, az éjszakai vihar nyomában
zimankót hoztak magukkal a zord északi szelek.
– Minden rendben, egyetlenem?
Erzsébet bágyadtan ráemelte tekintetét. Mosolyogni
próbált, nem sok sikerrel.
– Rendben. Majd otthon rendbe jössz, meglásd! Soha
többet nem engedlek el magam mellől!
Intett kísérőinek, hogy készüljenek fel, aztán
aggodalmasan a kaput őrző Újlaki-katonákra pillantott. A
házigazdának egyelőre nyoma sem volt, a vendégség íratlan
szabályai szerint viszont a kapukat csak a várúr parancsára
nyithatták meg. Már-már azon volt, hogy Újlakiért meneszt,
amikor Miklós felbukkant az egyik udvarra nyíló ajtóban.
– Ilyen korán, Ulrik? Ejnye, de sietős!
– Készen akarok állni, bármilyen hírek jönnek is a
hadjáratról.
Újlaki mellé lépett; arcán önelégült vigyor ült, ahogy
végigmérte távozni kívánó vendégét.
– Ugye, nem felejtetted el, amit tegnap mondtam?
– Megjegyeztem minden szavad, erről biztosíthatlak.
– Nagyon helyes! A csapataim még ma megindulnak
Erdély és Szlavónia felé. A familiárisaim bandériumaival
együtt legalább ötezer zsoldost hívtam fegyverbe, úgyhogy
nem szeretném, ha a tieid részéről bántódás érné őket a
határvidéken! Megértetted?
Cillei erőltetetten mosolygott.
– Ugye, tudod, hogy a kevélység nem éppen
bocsánatos bűn, kedves Miklós!
– Ahogy a gyilkosság sem az, kedves Ulrik! Főképp,
ha ártatlan, meg nem született gyermekek ellen próbálják
elkövetni!
– Miről beszélsz? – hőkölt hátra Cillei.
Miklós még közelebb lépett, finoman leporolta a
nagyúr utazóköpenyének gallérját.
– No hát, no hát… Nem is hallottál róla… Az éjjel…
Sajnos az éjjel rettenetes dolgok történtek a várban.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz!
Újlaki a batárban heverő Erzsébetre pillantott.
– Egyszer figyelmeztettelek, Ulrik, hogy az enyéimet
hagyd békén, különben…
– Mi történt?
Miklós felpillantott a vár komor kastélyépületére,
melynek tetőcserepein csak most ömlött szét a felkelő nap
első fénye.
– Valóban nem tudod, veres gróf?
Cillei rosszat sejtve az ablakokat fürkészte.
– A feleségem gyengélkedik – fűzte a szót Újlaki. –
Bizonnyal megbocsájtasz neki, hisz az ő állapotában…
Különösen, hogy rosszul viselte a váratlan éjjeli
izgalmakat…
Az emeleti ablakok egyikében megjelent egy fehér
kísértetalak. Csak egy szívdobbanásnyi időre állt ott, de Cillei
így is felismerte Rozgonyi Máriát. Arca márványfehér volt,
haja csapzott és kusza. Szemében a kétségbeesés fénye
csillant, tán reménytelenségé, vagy lehet, a háborodottak
eszelősségéé.
– Most már nékem is van egy bezárt kísértetem –
mosolygott Újlaki. – Amíg meg nem szüli a gyermeket, hét
lakat alatt marad! Utána pedig…
Cillei vállat vont.
– A te dolgod, Miklós! Mi közöm hozzá? Add át
jókívánságaimat Máriának! A csöppséghez sok boldogságot,
apai örömöket, a hadi vállalkozásaidhoz pedig sok
szerencsét! Hanem aztán, Miklós! Soha ne feledjed, hogy én
szövetséget ajánlottam néked! Még egyszer nem nyújtok
baráti jobbot!
– Dehogynem! – vigyorgott Újlaki. – Abban a
pillanatban, ahogy érdekedben áll! Mert hisz továbbra is
barátok vagyunk! Nem igaz?
Félretolta útjából a veres grófot, és a batárhoz lépett.
– Jó légy, kincsem, Erzsébetem! Soha nem feledlek el!
– Nem is kell, hogy elfeledj! Hiszen visszajövök! –
mosolygott bágyadtan a kislány. – Megígértem!
– Ha visszajössz, én várni foglak!
Megfogta Erzsébet nyirkos kis kezét, és megcsókolta.
– Hanem ha valamiért mégsem látnánk viszont
egymást ebben az életben… Akkor se feledjél el! Ígérd meg!
– Elég ebből! – Cillei ellökte az ajtótól vendéglátóját,
és felkapaszkodott a kocsira. – A kutyáidnak üzenem, hogy
ne merjék átlépni a birtokaim határát, mert Vitovecz Újlakig
kergeti őket vissza! Meg fogod te látni, Újlaki Miklós, milyen
helyrehozhatatlan hibát követtél ma el! De akkor már késő
lesz! Ha Hunyadi vereséget szenvedne, semmi más dolgunk
nem lenne, csak felosztani az országot! De így egyedül
maradsz! Se te, se én nem érhetjük el céljainkat… S mindez a
te hibádból, Újlaki Miklós!
A vár ura rácsukta az ajtót a batárra.
– S az is meglehet, hogy nélküled is elérem, amit
akarok. Nincs rád szükségem! Van elég familiárisom, elég
birtokom, elég katonám. Fogsz te még az én kegyeimért
rimánkodni, Ulrik! De azt, amire éjszaka vetemedtél, soha
nem bocsájtom meg neked!
Cillei elsápadt.
– Mit tettél vele?
Újlaki ellépett a batártól.
– Látni fogod, veres gróf! Tudjad majd: a te műved az
is!
A kocsis a lovak közé csapott, a batár meglódult.
Zörögve, nyekeregve kanyarodott a várkapu felé, melynek
rácsozatát Miklós egyetlen intésére felvonták.
Az utolsó, amit Újlaki látott, Erzsébet könnyes
pillantása volt.
Mindennek ára van.
Alkut kötött.
A Sátán megtartotta szavát.
Neki is tartani kell…

15.

A batár alig hagyta el a várat, s kanyarodott rá a

diakóvári országútra, amikor dermedt kiáltás törte meg a
keréknyekergés monotonságát.
Cillei bosszúsan hajolt ki az ablakon.
 – Mi az ördög történt már megint?
A kocsis sápadtan mutatott előre ostorával: egy rühes
kutya egy kitépett emberi karral a pofájában loholt el a kocsi
mellett.
– Mi a szentséges…
Az országút mellett egy gödörben emberi testrészek
hevertek. Először úgy tűnt, több tetem darabjai, de ahogy
Cillei borzadva szemügyre vette, látta, hogy egy női test
részeit hajigálták oda.
– Kegyelmes Krisztusom…
Néhány kóbor kutya épp a nő bal lábán marakodott.
Végül egyikük letépte a combcsontról a húst, és nyáladzva
falni kezdte.
– Gertrude…
Hogy a komorna lehetett, azt Cillei rögtön sejtette, de
bizonyosságot csak akkor nyert, mikor megpillantotta az
asszony karóba húzott törzsét és fejét.
Cillei jól ismerte mindkettőt.
A nő szeméremtestét, a bozontos fanszőrzet és a
köldök alatti bibircsók alapján akkor is azonosítani tudta
volna, ha a levágott fejet nem tűzik melléje.
Gertrude szemei nyitva voltak, üveges tekintetét a
semmibe meresztette. Vonásai leírhatatlan borzalomba
vicsorodtak – semmi más nem tünteti el onnét a rettenetes
kifejezést, csak a gödör felett köröző varjak csőre.
– Indulj már, nyomorult! – förmedt a veres gróf a
kocsisra. – Mire vársz még?
A batár lassan elgurult a gödör mellett.
Cillei az ablakból nézte a hulla széthajigált darabjait;
úgy érezte, a karóra tűzött, valaha oly szép női fej pillantása
immár őt kíséri végig az országúton, míg el nem tűnnek a
szelíd dombhajlatokban.
 16.

TOKAT ERŐDJÉNEK KÖZELÉBEN, TÖRÖK

BIRODALOM,
A HIDZSRA 848. ÉVE, SABAÁN 8. NAPJA54

A magas sziklacsúcsra épült ottomán erőd fáklyafényei

rég belevesztek a sötétségbe, már csak a paták fémes
csattogását és az utazóbatár kerekeinek nyikorgását lehetett
hallani, amikor Turgul aga először törte meg a kettejük közt
feszülő csendet:
– Kazıklı bég,55 ugye, tudod, hová tartunk?
Vlad Draculea, a havasalföldi vajda fia komoran
felpillantott. Egymás mellett poroszkáltak a köves úton,
előttük a holdvilágban derengő háztetők csillogtak a csak
nemrég csituló esőtől.
– Nem tudom, nemes aga. Parancsot kaptam, hogy
kövesselek. Hát követlek…
Turgul aga gúnyosan mosolygott maga elé. Lám! Lám!
Milyen engedelmes és fegyelmezett janicsár tiszt vált a
valaha oly fékezhetetlen vlach kölyökből! Mohamed veliaht
néhai jó barátja, százak, ezrek karóba húzója, a sárkány
vérszomjas fia immár készségesen teljesíti egy közönséges
tartományi kormányzó parancsait!
– És azt vajon tudod-e, Dracul-oglu, hogy kinek az
utasítására viszlek Edirnébe?
A vajdafi komoran fürkészte Tokat girbegurba utcáit.
Jobbja azonban mindvégig handzsárja markolatára fonódott.
Az utóbbi időben külsőre is sokat változott; valaha lányos,
angyali vonásai eltorzultak, sűrű, kusza szemöldöke alól sötét
tekintet villant, érzéki ajkai helyén pedig csupán egy szűk,
akaratosan összepréselt vonal jelezte száját.
 – Engem Mohamed Han cselebi parancsára zártak
Tokat várába – szólalt meg hosszas hallgatás után; hangja
feketén visszhangzott a sűrűn egymásra épített házak falai
között, akárha verem mélyéből verdestek volna a felszínre. –
Feltételezem, nemes aga, egyedül a veliaht adhat parancsot
arra, hogy máshová vigyenek… vagy maga a szultán…
Turgul a fejét ingatta.
– Ezek szerint nem értesültél róla: immár Mohamed a
szultánunk, Dracul-oglu.
– Murád?
– Úgy látta jónak, hogy az ifjú veliaht vegye kézbe a
birodalom kormányzópálcáját.
Vlad Draculea egykedvűen bólintott. Megtanulta, hogy
ne mutassa ki érzelmeit, különösen ne idegen tisztek előtt. Az
elmúlt hónapok, évek szinte tökéletes elszigeteltségben
teltek: Tokat sziklaerődje inkább volt börtöne, semmint
szolgálatának helyszíne. Felettesei parancsára ugyan időről
időre elhagyhatta a várat, de soha nem egyedül – a
parancsnoksága alá beosztott janicsár egységek egyszerre
voltak beosztottai és kérlelhetetlen őrei. Továbbra is a
legszigorúbb katonai kiképzést kapta. Szállásául egy
sziklaverem szolgált az erőd kazamatáiban, a legcsekélyebb
kényelem nélkül: egyetlen mosdótálka, egy durván szőtt,
zsákszerű derékalj, s egy kopott tányér, amelyben vacsoráját
belökték az ajtó aljába vágott résen keresztül – mindössze ezt
tudhatta magáénak a mécsesfényben is reménytelenül
sötétnek tűnő cellában. Fekhelye mellett egy díszes, perzsa
festő által illusztrált Korán hevert – ez a tokati kormányzó
ajándékaként került ide, s az erődítmény imámja rendszeresen
számon kérte a muszlim hit megismerése terén tett
erőfeszítéseit.
Az ifjú Vlad összeszorított foggal engedelmeskedett.
Mindent megtanult, amit csak kellett; a Korán szúrái
gyöngyként peregtek nyelvén, s engedelmes eszközként tette
magáévá a tauhíd, az anbija, az angyalok és dzsinnek, a
Végső Nap és a kadar tanait.56 Hosszan és ékesszólóan tudott
értekezni a Korán mind a huszonöt prófétájáról, de
keresztény neveltetése révén muszlim társainál jóval többet
tudott a Taurában, a Zabúrban és az Indzsílben57 foglalt
isteni üzenetek tartalmáról. Eleinte nem hitte, csak
fennhangon hirdette maga is, hogy a Végső Nap eljövetelekor
minden teremtett lélek megmérettetik, s az igazhitűek a
Dzsenna tündöklő kertjeibe, a hitetlenek és rosszlelkűek a
Nár tűzpoklába kerülnek.
Eleinte nem hitte, aztán egyre inkább elfogadta, hogy a
Teremtő – nevezzék akár Allahnak, vagy Istennek – minden
megtörtént és a jövőben megtörténő dolgot felírt az
al-Mahfúz tábláira, s az ő megmásíthatatlan akaratán csak az
erős, és isteni küldetéssel bíró hősök képesek változtatni – ám
ők is csak Allah mennyei beleegyezését és áldását birtokolva
terelhetik új mederbe a sors folyóvizét.
Abban az egyben hitt fogsága kezdete óta, hogy saját
sorsán egyszer még változtathat majd. Makacs akarattal és
elszánással újra szabad lehet, s egy napon visszatérhet
hazájába. Abban azonban már nem volt, és nem is lehetett
biztos, hogy hazatérte után leveti, levetheti-e még magáról
újonnan magára öltött hitét, akár a török köntösöket és a
sarut, melyet könnyedén kicserélhet otthoni mentére,
köpenyre és csizmára.
Az erőszakkal rákényszerített új hit makacsul,
alattomosan vette birtokba elméjét. Az erőd szigorú imámjai
heteken, hónapokon át gyötörték, míg álmából felébresztve el
nem tudta ismételni a saháda szent igéit: Ashadu anna lá
iláha illá-lláh, va ashadu anna Muhammada raszúlu lláhi.
Az öt kötelező ima, a fadzsr, a dzuhr, az aszr, a magrib és az
isá szertartásrendjét már korábbi kiképzése során a fejébe
verték, de immár önként, belső szükségletből gyakorolta őket
cellai magányában, mert megnyugtatták, s mert nélkülük nem
érezte magát tisztának és teljesnek.
Eleinte persze makacs elszántsággal tiltakozott,
magában ezerszer és ezerszer elismételte a Miatyánkot s azt a
néhány szláv meg görög imát, amit odahaza, Tirgoviştében az
ortodox atyák megtanítottak neki. A hetek, hónapok, majd
évek múltával szomorúan kellett konstatálnia, hogy egyre
kevesebb hazai szó jut eszébe, immár a legközvetlenebb,
hétköznapi kifejezéseknél is elébb ötlött fel agyában a török
vagy a perzsa kifejezés, semmint a vlach vagy a görög.
El kellett rejtenie valódi énjét, és minden lelki erejét
összeszedve arra kellett összpontosítania, hogy ne törjék meg
végleg. Mohamed veliaht jóvoltából hivatalosan egy janicsár
dzsemáat parancsnoka maradt, de tisztsége merő
formalitásnak bizonyult; az erőd parancsnoka néha őrjáratba
küldte, egyszer-egyszer hosszabb küldetésre a környező,
lázongó tartományokba, de arra gondosan ügyelt, hogy ne
álljon módjában megszökni. S noha a muszlim hit
gyakorlását kegyetlen szigorúsággal megkövetelték, közben
mindvégig éreztették vele, hogy a szemükben nem egyéb
megvetett hitetlennél.
A sziklaverem, ahol fogva tartották, hatalmas volt,
hideg és nyirkos. Együtt csak napjában egyszer, déltájban
ehetett a többi janicsár tiszttel – reggelire semmit, vacsorára a
vártömlöc foglyainak emészthetetlen moslékját kapta. Még
szükségét is a sziklaverem hátsó fertályában kellett végeznie.
Míg fel nem fedezte, hogy cellája hátsó traktusából egy szikla
elgörgetésével szűk járatba jut, ami a hegy gyomrába vezet,
álmában is elviselhetetlen bűz kínozta.
 A járatból azonban friss, vacogtató levegő áradt. Hová
vezethetett a járat? Vlad Draculea lázas izgalommal tervezte
felfedezni; a szökés mutatkozott ugyanis az egyetlen
lehetőségnek ahhoz, hogy valaha hazajuthasson. Nem
Anatólia sziklás vidéke felé akart elindulni, hanem a közeli
tengerpart felé; Oenóe58 kikötőjéig. Némi szerencsével ott
talál majd hajót, amely elviszi valamelyik havasalföldi
halászfaluig.
Egyébiránt sem a sziklaverem, s nem is a mostoha
körülmények miatt szenvedett a legtöbbet. A tokati
erődítmény parancsnoka – egy renegát görög – vélhetőleg
külön utasítás nélkül is kötelességének érezte, hogy betörje,
hogy megtépázza büszkeségét. A veliaht csupán annyit kért,
hogy Vlad fogvatartói igyekezzenek megakadályozni a
szökését, és ha lehet, bánjanak vele szigorúan. Mohamed nem
tudta, és nem is akarta elfeledni a sehirköyi tömeges karóba
húzást, mellyel Vlad megtizedelte a Hunyadi seregei elől
fejvesztve hátráló oszmán erőket – s noha a havasalföldi
vajdafiban komoly szövetségest remélt, mégis elrettentette az
annak lelkében tanyázó dermesztő kegyetlenség.
Draculea janicsár tisztként tengette napjait Tokatban, s
tudta, nem kerülheti el a kormányzó kéj- és bosszúvágyát. Az
eset nem sokkal azelőtt történt, hogy Murád átkelt
Anatóliába, hogy megleckéztesse a karamán lázadókat.
Ebben az időben a tartományi kormányzók különös gonddal
ügyeltek a rájuk bízott vidék nyugalmára, így óhatatlanul
megszaporodtak a környéken a járőrök. Vlad az egyik éjszaka
azt a parancsot kapta, hogy az Amasyát övező falvak rendjét
ellenőrizze. Az út feléhez érve az amasyai helytartósági
palotában éjszakázott – ott támadtak rá a kormányzó által
felbérelt martalócok. Esélye sem volt védekezni: lefogták,
megkötözték, s mind a nyolcan megerőszakolták. A
szenvedésekről, melyeket azon az éjszakán ki kellett állnia,
soha nem beszélt senkinek, de annak az éjszakának minden
pillanata örök időkre emlékezetébe vésődött.
Amikor az őrjárat visszatért Tokatba, a kormányzó
gúnyos vigyorral fogadta. Vlad földig hajolt, s engedelmesen
megcsókolta a pasa saruját.
– Életem a tiéd, nagyuram! Rendelkezz velem!
A pasa elégedetten megpaskolta Vlad üstökét.
Háremében többnyire fiatal fiúk vártak rá, s úgy tűnt, ezentúl
Dracul-oglunak is hasznát veheti majd a hosszú és unalmas
éjszakákon…
– Tanulj a leckéből, ifjú barátom! Ha akarom, naponta
végigmegy rajtad a fél sereg! De ha úgy akarom,
kényelmessé tehetem a hátralévő napjaidat. Egyedül rajtad
múlik! Ahhoz azonban szokj hozzá, hogy itt rohadsz meg az
öcséddel együtt, ezek közt a sziklák közt, soha többé nem
térhetsz vissza a szultáni udvarba! Gondolkodj! Ami az
éjszaka veled történt, csupán jóindulatú figyelmeztetés volt.
Most néhány napig a celládban maradsz, étel és ital nélkül!
Egyedül rajtad múlik, meddig. Ha készen állsz, hogy
hódolatod és szereteted jeléül minden este a kedvemre tégy,
szabad leszel. Szép vagy és kívánatos, Dracul-oglu!
Meglátod, mi ketten remekül megértjük majd egymást…
Vlad felpillantott, s tekintetét látva a pasa jobbnak látta
hátrálni egy lépéssel.
– Vigyétek! Vigyétek a cellájába!
Sziklaodúja magányában örök éjszakába zárva az idő
megszűnt létezni Vlad Draculea számára. Sebei nem
gyógyultak, ahogy pokoli fájdalma sem csillapodott. A
muszlim imák igéi, a gyermekkorából elméjében visszhangzó
keresztény fohászok szánalmasan kioltották egymást, s az
alig tizennégy esztendős ifjú a nyirkos, hideg magányban
lassan átadta lelkét a Gonosznak.
Maga sem tudta, napok vagy hetek teltek el, amikor az
első istentelen teremtmény melléje telepedett, hogy fülébe
suttogja förtelmes szavait, melyek jelentését fel nem foghatta,
mégis bizonyosan tudta, hogy ősibbek mindennél, amit Isten
alkotott ezen a világon.
Rémálmaiban élőholt sztrigojok, márványfehér arcú
frumoasalék59, vérszívó strigák, pikkelytestű vilák, démoni
szárnyas teremtmények gyűltek köréje, és kárörvendő
vicsorral sugdolóztak egymással: a lelkére alkudtak,
gúnyolták, és biztatták, ősi nyelvükön bosszúra ösztökélték.
Akármilyen gyenge is volt, ott pislákolt benne a
visszavágás engesztelhetetlen vágya. Visszavágni – no de
kinek? A tokati pasának, aki megalázta? A törököknek, akik
rabszolgasorba taszították népét? Mohamednek, aki ellökte
magától? Murádnak, aki egész családját a markában tartotta?
Az ifjú Draculea az egész világra haragudott – bosszút forralt
mindenki ellen, akinek bármi köze volt sorsának
alakulásához. A magyarok ellen, akik éppúgy hazája
ellenségei voltak, mint a törökök. Hunyadi ellen, aki az
ellenlábas családot, a Dăneştieket választotta a Drăculeştikkel
szemben. Az egész nyugati kereszténység ellen, amiért
éppúgy tűzzel-vassal pusztította az oláhok ortodox hitét, mint
a törökök is.
Napok teltek el étlen, szomjan. Úgy rémlett, egyszer
rányitották a vasalt tölgyfa ajtót, hogy megnézzék, él-e még.
Aztán újra a sötétség, a suttogás, a kénköves bűz…
Amikor legközelebb magához tért, ajkán önkéntelenül
a hajnali fadzsr ima szavai peregtek, de ahogy tudata
kiélesedett, rögvest elhallgatott.
Más hatalmakat kell segítségül hívnia, ha túl akarja
élni…
 Elmosolyodott a sötétben.
Hát nem mindegy, kinek a szolgálatába szegődik? Hisz
gyermekkora óta sejtette, tudta magáról, hogy nem olyan,
mint a többiek. Átok ül rajta, amely fekete felhőként lebeg
felette, bárhogy süt is a nap az égbolton…
A sötétség…
– Jöjj, fogadj magadba! – hörögte, s a köré telepedő
árnyak engedelmesen talpra szökkentek. Éhes pillantásokkal
kísérték minden mozdulatát, dögletes bűzt árasztó, ősi
teremtmények hajoltak földig előtte.
Valahol a cella mélyén, ahol sziklajárat nyílt a
semmibe, hideg áramlat süvített végig, megcirógatva a
vajdafi arcát.
– Jöjj, s én engedelmes szolgád leszek, Sötétség
Hercege!
Mezítelenül állt a puszta sziklákon, s remegve széttárta
karját. Lábát, ülepét alvadt vér borította, körmei beszakadtak.
Szeme földöntúli fénnyel lángolt a sötétségbe, ahol egyre
sűrűsödött a köd.
Valami moccant a mélyben: a köd gomolygott, s
tekergőző sárkány képét öltötte fel. A sárkány szakasztott
olyan volt, mint atyja fekete köpenyén a Societas Draconis
sárkánya, csakhogy ennek farka nem saját nyakára fonódott,
hanem csápként tapogatózott arca felé.
– Légy védelmezőm, poklok bősz Draconisa!
A teremtmény pikkelyei megcsikordultak a köveken;
feje Vlad arca elé suhant, s a hatalmas sárkányszemek
egyenesen belebámultak szemébe.
Vlad Draculea állta a tekintetét.
– A vér pestise ül rajtad – mennydörögte a sárkány
égboltot beszakasztó hangon. – A vér átka kísér utadon!
– Vagyok, aki vagyok! Kitaszított! Száműzött! Gyűlölt
szörnyeteg! De egyszer visszatérek közéjük, és szabadjára
engedem dühömet! Csak tarts engem életben! Adj ennem,
Sötétség Hercege, mert éhezem! Adj innom, Mélység Ura,
mert szomjazom! Tarts életben, s én követlek mindenhová!
A sárkány szeme felizzott.
– Ízleld meg! Idd az életet! Fogadd magadba az ősök
ereiben csörgedező fekete vért! Ebből meríts erőt! Ez erősítse
új hited!
Vakító fénylobbanás, s a következő pillanatban a
sziklaodúban mindennél mélyebb sötétség támadt. Vlad
zokogva térdre omlott.
– Ne hagyj itt! Könyörgöm! Segíts!
De a sárkány már nem volt sehol, eltűntek a sztrigojok,
a vilák, a frumoasalék, a strigák, és a szárnyas démonok is.
Csak ő maradt.
Ő.
És a Halál.
Csaknem elterült a köveken, amikor egy apró állat
akadt ujjai közé. Patkány volt, sovány és vaksi, ide-oda
tekergett a kezében.
Vlad Draculea mohón a szájához emelte, és
kettéharapta – a kicsiny gerinc és a csontocskák
recsegtek-ropogtak fogai alatt. Friss, bűzös vér fröccsent az
arcára, de ez sem érdekelte.
Ízleld meg! Idd az életet! Fogadd magadba az ősök
ereiben csörgedező fekete vért! Ebből meríts erőt! Ez erősítse
új hited!
Nyersen falta fel, szőröstül, bőröstül.
Néhány óra múlva dörömbölt az ajtón. A fáklyás őrök
döbbenten hátráltak el tőle. Dracul-oglu, a veliaht egykori
barátja ott állt előttük anyaszült meztelenül, kilátszó
bordákkal, arcán, szája körül alvadt vér feketéllett.
 – Mondjátok meg neki – hörögte Vlad, fejét oldalra
fordítva, ami még rémisztőbbé tette a szemében csillogó,
őrült fényt –, hogy azt teszem, amit parancsol! Mindent
megteszek… Mindent…
A pasa elé vezették, de az undorodva fordította el tőle
az arcát.
– Vigyétek innét! Bűzlik, mint a trágyadomb!
– Megmosdatjuk, uram! Nemsokára illatosabb lesz a
legillatosabb hurinál is!
De Tokat sziklaerődjének kormányzója nem hitt benne,
hogy ezt a belülről táplálkozó, iszonytató bűzt lemoshatja
bármi a világon.
Vlad Draculea onnantól fogva szinte éjjel-nappal
sziklacellájának foglya maradt.
Egészen addig a napig, amíg Turgul aga, az ifjú szultán
futárja meg nem érkezett Tokatba, és nem közölte a pasával
az uralkodó parancsát.
A pasa elsápadt a hír hallatán.
– Bizonyos, hogy ez a padisah kívánsága?
– Egészen bizonyos, uram. – Turgul aga alig tudta
palástolni kárörömét a renegát szerencséjének apadása miatt.
– Miért kérdezed? Nem bántál talán megfelelően a padisah
foglyával? Kellemetlenséget okoztál neki? De hiszen tudod,
milyen az uralkodónk! Ifjú és szeszélyes. Sejthetted volna,
hogy egy napon a haragja elpárolog, és ismét magához
rendeli az ifjú Dracul-oglut és fivérét.
A pasa legyintett, mintha csak egy rossz álmot akarna
elűzni tudatából.
– Máris érte küldetek.
– Nincsen talán jó bőrben a szultán barátja?
– Beteges. Attól tartok, megháborodott az elméje. A
cellájában tartózkodik.
 – Hozasd ide, kérlek! Még naplemente előtt indulnom
kell vele vissza, Edirnébe!
Néhány órával később Vlad Draculea sápadtan, de
kifogástalan janicsár tiszti öltözékében állt előtte.
Turgul végigmérte, és csak annyit mondott:
– Készen állsz, Kazıklı bég?
Az ifjú meghajolt, de tekintete vadul villant a
kormányzó felé.
– Ha ez a parancsod, uram!
Amikor útnak indultak, azt hitte, soha többé nem tér
vissza ebbe az Isten háta mögötti sziklafészekbe. De ebben
tévedett; a sors nem volt hozzá ily kegyes – vagy éppen hogy
kegyes volt hozzá, hiszen csak így nyílhatott alkalma arra,
hogy bevégezze a pasával személyes ügyeit…

17.

Már elhagyták Tokat külvárosát is, és Amasya felé

poroszkáltak, nyomukban a lefátyolozott utazóbatárral,
amikor Turgul aga újra megpróbált szóba elegyedni vele:
– Igaz, hogy a szultánnak közeli bizalmasa voltál,
kedves barátom?
– Igaz. Még az engürúszok hadjárata előtt.
– Melyik hadjáratról beszélsz?
A vajdafi kelletlenül utazótársára pillantott.
– Hogyhogy melyikre? Amelyikben Hunyadi egészen a
balkáni hágókig hatolt.
– Nem is tudsz róla, hogy azóta egy újabb hadjárat
zajlott?
Vlad nem felelt. Bosszúsan fürkészte a sötétséget.
– Néhány hete csak, hogy a birodalom megmenekedett
a végső összeomlástól. Azt hiszem, minden eddiginél
nagyobb veszedelemben voltunk…
– Hunyadi?
– Igen, ismét Hunyadi.
– Meddig jutott?
– Várnáig.
– Hogyan történt?
Turgul aga elsorolta, amit tudott a hadjáratról, majd
hozzátette:
– Ifjú szultánunk nem túl népszerű a janicsár ezredek
körében, és a portán sincs sok híve. Akadnak persze barátai
és támogatói, de Halil nagyvezír sem kedveli. Nincs könnyű
dolga, ha érted, mire gondolok.
– Értem, nemes aga.
– Azt hiszem, a padisahnak szüksége van a
segítségedre – folytatta szenvtelenül Turgul. – Én pedig nem
kérek mást tőled, csak hogy gondolj majd rám, amikor… s
szívből kívánom, hogy erre hamar sor kerüljön… Allah
kegyelméből ismét rád mosolyog a szerencse csillaga.
– Nem felejtem el előzékenységedet, uram.
Némán ügettek néhány percig, aztán Turgul újabb
ötlettel állt elő:
– Ha óhajtod, uram, visszatérek Tokatba, és végzek
azzal a féreggel. Óhajtod, hogy így cselekedjek?
– Nem szükséges. Ez a feladat rám vár, nemes aga.
Semmi pénzért nem mondanék le az örömről…
Turgul vállat vont.
– Ahogy óhajtod.
A hold a hegyek felett trónolt, a tenger felől szél
süvített.
– Az előbb mit értettél azon, hogy a janicsár ezredek
esetleg fellázadhatnak Mohamed ellen? – kérdezte Vlad kissé
barátságosabb hangon.
 – Amikor Hunyadi seregei közeledtek Edirne felé,
lázadásközeli állapotban volt a hadsereg – felelte Turgul. –
Halil nagyvezír mindent megtett, hogy szítsa az
elégedetlenkedés parazsát. Az ő ötlete volt, hogy hívják
vissza a trónra Murádot.
– De Murád most ismét visszavonult…
– Az ifjú szultán egyedül lesz kénytelen megküzdeni az
uralkodás terheivel.
Vlad Draculea elégedetten bólintott. Úgy tűnik, annyi
szenvedés, annyi megaláztatás után a szerencse ismét
rámosolyog. Mohamed egyedül küzd az egész udvar ellen, a
szultán régi tanácsadói, a hatalom kegyeltjei pedig mindent
megtesznek, hogy letaszítsák a trónról.
– A padisahnak szüksége van rám – jelentette ki Vlad
magabiztosan. – Tudtam, hogy ismét eljön az én időm!
Turgul aga hallgatott.
– Az első utad a bosszú útja legyen – idézte Vlad az ősi
kun tanítást. – A bosszúm beteljesítésében néked is szánok
szerepet, nemes aga. Tudd meg, hogy Dracul-oglu nem felejti
el soha, ki nyújtott neki segédkezet, mint ahogy azt sem, ki
állta útját…
– Rendelkezz velem, uram! – hajolt meg a nyeregben
Turgul.
Vlad Draculea tudta, hogy ügyesnek, diplomatikusnak
kell lennie, és mindenekfelett türelmesnek. Nem követheti el
még egyszer azt a hibát, amit Pirotnál elkövetett: mindvégig
meg kell tartania Mohamed bizalmát, mi több, erősítenie kell
befolyását a Porta hatalmi körein belül.
– Kik élvezik mostanság a szultán bizalmát?
Turgul elgondolkodva figyelte a horizontot.
– Zaganos pasa és Ibrahim pasa. A padisah csaknem
minden döntése előtt velük tanácskozik. Mindketten
renegátok.
– Ahogy én is.
– Nem úgy értettem, uram…
– Semmi baj. Seregünk legdicsőbb egységei janicsárok
– ők is kereszténynek születtek.
– Allah akaratából, uram.
A Boszporusznál egy ütött-kopott genovai hajón keltek
át. A parton már várt rájuk Mahmud Kassaboğlu pasa, a
szultán személyes futárja, aki mély meghajlással üdvözölte
Dracul-oglut.
– A padisah türelmetlenül számlálja az órákat
találkozástokig!
Az utazóbatár, mely egész végig ott zörgött a
nyomukban, egy rámpán felhajtott a hajóra, s most ott állt,
kiékelt kerekekkel a hajó orrában.
Vlad elgondolkodva figyelte a kocsit.
– Ki jött velünk? – kérdezte Kassaboğlu pasát. – Ki
sem dugta az orrát, mióta elindultunk Tokatból.
De a szultán futárja csak mosolygott őszes bajsza alatt.
– Tán csak Allah tudja azt…

18.

EDIRNE, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 848. ÉVE, SABAÁN 12. NAPJA60

Kimerülten érkeztek meg a birodalom fővárosába, de

pihenésre nem maradt idő, mert Kassaboğlu pasa közölte
velük, hogy a szultán azonnal fogadja őket.
A következő meglepetés akkor érte, amikor kiderült:
várakoznia kell a palota belső termeinek egyikénél. A díszes
márványoszlopok közt egy kényelmetlen kerevetre ült le a
párás melegben.
A palota visszhangzott, a messzeségből háremhölgyek
kacagása és gyermekek kiabálása hallatszott. Az egyik
udvaron janicsárcsizmák dübörögtek.
Vlad Draculea megigazította tiszti ruháját. Igyekezett
minél magabiztosabb arckifejezést ölteni. Megnyerőnek és
öntudatosnak kell lennie, ha azt akarja, hogy Mohamed ismét
a bizalmába fogadja. Persze ehhez előbb hírekre lesz
szüksége; ki kell faggatnia a hadjáratból hazatért török
tiszteket a várnai csata részleteiről, hogy alaposan
kielemezhesse Hunyadi taktikáját.
Visszhangok.
Egy pillanatra felrémlett előtte annak a lidérces
éjszakának az emléke, ott lenn, a tokati erőd sziklavermében.
A sztrigojok, a vilák, a szárnyas démonok suttogása… A
sárkány mennydörgése…
Az esküje…
Elhessegette magától az emlékképeket, és igyekezett az
előtte álló találkozásra összpontosítani. A félhomályos
teremben kínos lassúsággal vánszorogtak a percek. Az
ajtóban, mely közvetlenül a szultáni kihallgatószobák
egyikéhez vezetett, két megtermett őr állt.
Vlad gyanakodva méregette őket.
Várt.
Miután azonban már egy óra is eltelt, feltápászkodott a
kerevetről és az őrökhöz lépett.
– Van valaki odabent a fényes tekintetű padisahnál?
Az őrök ügyet sem vetettek rá.
Újabb óra telt el.
Aztán újabb.
Vlad megelégelte a várakozást, felugrott a kerevetről,
hogy kiviharozzon a teremből, de a kijáratnál újabb őrök
állták útját.
Kezdte kínosan érezni magát, vizelni szeretett volna,
zsibbadt mindene.
Újabb óra telt el.
Már maga sem tudta, mióta várakozik, amikor a
fogadóterem ajtaja egyszer csak kitárult. Egy hajlongó csausz
a nevén szólította. Vlad szédelegve követte a sötét átkötő
folyosón keresztül.
Beérve a fáklyák tucatjaival megvilágított terembe, a
földbe gyökerezett a lába.
A terem közepén egy pompás ágy állott puha
selymekkel, baldachinokkal, melyeket kúszónövényekkel
befuttatott, ébenfa oszlopokra erősítettek.
Az ágyban Mohamed hevert anyaszült meztelenül,
karjaiban egy fiúval.
– Radu…!
A fiú rámosolygott, karjait a szultán nyaka köré fonta.
– Drága bátyám! – viszonozta a köszöntést törökül. –
Örülök, hogy újra látlak…
– Dracul-oglu! – Mohamed elégedetten figyelte,
hogyan párolog el egyetlen pillanat alatt Vlad minden
megmaradt magabiztossága. – Remélem, a te utad is jól telt!
Sajnos az utazóbatárban csak az én kedves szerelmesemnek
jutott kényelmes hely!
Vlad meghajolt.
– Jól utaztam, fényes tekintetű padisah! Hozzászoktam
a kényelmetlen nyereghez!
– Azért kérettelek ide, hogy a rendelkezésemre állj
megint. Amint azt bizonyára hallottad – miközben beszélt,
Mohamed gyengéden cirógatta Radu aranyszín fürtjeit –,
atyám nagylelkűségének köszönhetően ismét az én vállamat
nyomja a birodalom kormányzásának súlya. Fiatal vagyok, s
magad is jól tudod, milyen sokan nézik rossz szemmel, hogy
szinte korlátlan hatalomra tettem szert…
– Jól tudom, fényes tekintetű padisah! – Vladnak
minden lelki erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne
törjön ki belőle a megaláztatás lávaszerű hulláma. Látni
édestestvérét Mohamed szerelmi játékszereként még akkor is
megpróbáltatást jelentett számára, ha tudta, Radu már
korábban az asszonytermészetű törökök hálójába került.
Nyilvánvalóan Mohamednek is azért fájt rá a foga, mert
előtte ellenlábasa, Aleaddin Ali szeretője volt…
– Azért kérettelek ide benneteket Tokatból, hogy a
közelemben legyetek! Hunyadi él, de reményeim szerint már
nem sokáig!
Vlad megremegett a hír hallatán.
– Fogságban van?
– Atyád fogságában, Dracul-oglu. Ha a hírek igaznak
bizonyulnak, és atyád valóban átadja nekem Hunyadit,
hamarosan mindketten szabadok lesztek!
Radu biztatóan a bátyjára mosolygott, de Vlad
elfordította tekintetét.
– Atyám bölcsen cselekszik, ha kiadja neked a gonosz
Yankót, fényes tekintetű padisah!
– Addig is… – Mohamed megragadta Radu fürtös
fejét, és ágyéka felé nyomta –, mindketten a szolgálatomra
lesztek. A kedves kis Radu… Allah oly puha ajkakkal áldotta
meg, mely minden férfiember vágyát felkorbácsolja… szóval
a kedves kis Radu lesz mostantól személyes tanácsadóm!
Vlad megremegett.
– Hogyan, szultánom?
– Úgy értesültem, már szeretett bátyámnak is számos jó
tanácsot adott – folytatta a szultán, miközben Raduban
gyönyörködött. A fiú gyakorlott mozdulatokkal ingerelte a
szájával Mohamedet, miközben le sem vette tekintetét a
bátyjáról. – Reményeim szerint az én trónomnak is biztos
támasza lesz majd azon kívül, hogy éjjel s nappal a
gyönyörömre szolgál…
Vlad hányingerrel küszködött.
Szeretett volna hang nélkül kisurranni az odából, de a
szultán kiáltása megállásra kényszerítette.
– Egy tapodtat se, Dracul-oglu! Szeretném, ha
maradnál! Szeretném, ha újra testvérként bízhatnánk
egymásban! Úgy, mint régen! Emlékszel? Amikor a bájos kis
Ohrida dzsahangáját töltöttük meg mindketten forró
hímtagjainkkal? Azt hiszem, az felfogható volt egyfajta
szövetségkötésként is.
Vlad nem akarta hallani azt, ami ezután következett.
– Lásd, Dracul-oglu, ahogy múlik az idő, dicső
elődeimhez hasonlatosan nekem is fel kellett fedeznem a
férfiszerelem örömeit. A kisöcséd kerubokhoz hasonlatos
gyönyört szerez nekem. Mit szólnál, ha újra megpecsételnénk
a mi kettőnk… azaz hármunk szövetségét? Jöjj, kedves
barátom! Rád is szükségem lesz! Nehéz feladatok állnak
előttünk! Jöjj! Kérlek, Radu, fordulj úgy, hogy felkínálhasd
számára…
Vlad kihúzta magát.
– Nem!
– Tessék? – kérdezte gonosz mosollyal az ajkán
Mohamed. – Mit mondtál?
– Azt, hogy nem! A barátod vagyok és a testvéred! De
nem kényszeríthetsz rá, hogy ezt a förtelmet műveljem a saját
öcsémmel! Isten és Allah ellen való vétek lenne, magad is
tudod! Vedd fejem, fényes tekintetű padisah, de ne
kényszeríts ilyesmire…
Radu abbahagyta, amit művelt, s száját törölgetve a
szultán fülébe súgott valamit.
– Igazad van – mondta komoran Mohamed. – Az első
perctől kezdve igazad volt…
Vlad nem értett semmit az egészből.
– Sajnálom – sóhajtotta a szultán, s ellökte magától
Radut. – A bizalom kényes jószág, Dracul-oglu! Egyszer már
bebizonyítottad, hogy veszedelmes vagy! A gonosz lakozik
benned! További parancsomig itt maradsz Edirnében,
fogságban. Radu herceg a személyes tanácsadóm lesz, és
mellettem tölti napjait, éjjeleit. Amennyiben atyád valóban
elküldi nekem Hunyadit, ígéretemhez híven szabadon
engedlek. Imádkozz hát, Dracul-oglu, mert ha nem így lesz…
rád keserves sors vár…
– Csak mert nem vagyok hajlandó…?
– Csak mert nem vagy engedelmes. Aki az én hívem,
az gondolkodás nélkül végrehajt minden parancsot! Érted
már?
Vlad Draculea dühödten szorította össze állkapcsát,
fogai csikorogtak a tehetetlenségtől.
– Nem értelek, Dracul-oglu – sóhajtotta csalódottan
Mohamed, miközben Radu lelkesen mögé penderült, és a
nyakát kezdte csókolgatni. – Ha jól tudom, Tokatban már
betörtek téged. Mondd csak, nehezedre esett volna egy kicsit
a kedvemben járni?
Vlad arcán gonosz mosoly jelent meg.
– Ismerlek téged, Mohamed! Csak azért kell neked
Radu, mert azt hiszed, ha a férfiszerelemnek hódolsz,
alkalmasabb leszel uralkodónak… Pedig nem ettől leszel
nagy szultán… Azt hiszed, megalázhatsz minket… Az
öcsémen már nem segíthetek… De én férfi maradok. Ha
tömlöcbe vetsz, vess oda! Ha a fejemet véteted, vétesd csak!
De nem alázhatsz meg többé!
 Mélyen meghajolt, s kihátrált az odából. Mohamed
ezúttal nem tartotta vissza – hosszan, elgondolkodva bámult
utána.
Amikor feleszmélt, Radu épp a mellkasát kezdte
simogatni apró kezeivel.
– Hagyj békén! – Oly erőteljesen rúgta el magától,
hogy a karcsú fiú lerepült az ágyról.
Mohamed szultán, Allah földi helytartója, a világ
Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura,
az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat
Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke, és a
Földet Beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a
Földön – zihálva hanyatlott hátra puha vánkosára.
Vajon hogyan tudja meggyőzni az egész birodalmat
arról, hogy jó uralkodójuk lesz, ha önmagát sem tudja
meggyőzni erről?

19.

KISHIDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, KARÁCSONY HAVÁNAK 12. NAPJA

Dénes nehezen viselte a csendet. Pedig odahaza a

faluban minden néma volt: a romos kunyhók, a kihalt utcák, a
temető a sok friss sírhanttal, mind, mind a holtak csendjét
árasztották. Kishida fekete faluvá lett a török pusztítása után.
A fákon nem daloltak madarak, a közei erdő
aljnövényzetében sem surrantak vadak. Minden némává lett,
üszkössé és dermedté.
Karácsony havának első napjaiban aztán hó hullott,
jótékonyan befedve a felsebzett földet, a beomlott háztetőket,
az elnéptelenedett utcákat és a szerteszét heverő romokat. A
hódunyha alatt pedig még csendesebb lett minden, mint előtte
volt.
A török a mohácsi csata után tarolta le a környéket, és
úgy tűnt, a vidék nem heveri ki soha többé a sérüléseit.
Védtelen volt a nép, a támadók egy hajnalon törtek
rájuk, s csak keveseknek volt annyi ideje, s annyi
lélekjelenléte, hogy a Balaton nádasaiban keressenek
menedéket. Akit csak találtak, az akindzsik leölték, vagy
rabszíjra fűzve magukkal hurcolták. Nem maradt fiatal férfi,
leány és gyermek a faluban egy sem.
Csak halottak maradtak, és az a néhány szerencsés
lélek, kik épp távol jártak, vagy idejében az erdőbe, a nádasba
futottak ijedtükben. Dénes atyja Enyingre indult az előző nap,
ott vette hírét a falu pusztulásának. Mire hazaért, már csak a
füstölgő, kormos romokat találta. Tizenkét gyermeke volt,
mikor elindult, s mostanra csak egy maradt.
Meg egy leégett kunyhója, puszta földecskéje, amibe
tavasszal nem lesz mit vetni. Csak temetni lehet mostan a
földbe. A ház közelében megtalálta egyik kislánya tetemét.
Karóval döfték át kis, kerek arcát, de előtte meggyalázták a
török katonák. Aztán a hátsó kertbe dobták, mint egy
rongycsomót.
A nagyobb leányoknak és feleségének nyoma sem volt.
A fiúk közül hármat kaszaboltak le a falu határában.
Pedig mind jó kardforgatónak számítottak, a veszprémi
püspökség bandériumában szolgáltak pár évet még Beriszló
Péter és Várdai Pál püspöksége idején. Egyiknek a fejét is
levágták, amikor az akindzsik elszáguldottak mellette.
Lászlót, a legfiatalabbat buzogánnyal verték agyon.
Két fiúnak nyoma veszett. A faluba napok múlva
visszamerészkedők szerint Gyurkát és Imrét rabszíjra fűzve
vitték magukkal. A többiekről senki nem tudott semmit.
 Amikor Dénes édesapja eltemette a halottakat, az
egyetlen fia keresésére indult, akiről még egyáltalán
remélhette, hogy életben van.
S most, hogy megtalálta, immár ketten hallgatták a
csendet.
Mert nem csak a természet, a romok hallgattak, de
mintha a túlélők sem akartak volna megszólalni többé. A
faluban hatan, heten maradtak. A legtávolabbi házakban
húzták meg magukat, és elfordították a tekintetüket, ha
néhanap megpillantották a másikat. Mintha mindannyian a
saját kis temetőjükben laktak volna immár, ahol halottaik
szelleme vette körül őket, senki más, semmi más. Mintha
nehezteltek volna egymásra, amiért életben merészeltek
maradni.
Dénes ebbe a naphosszat tartó, süketítő csendbe
kezdett beleőrülni: hajnalhasadástól napnyugtáig
verejtékezett, segített apjának eltakarítani a sok
falmaradványt, az üszkös gerendákat, a hótól iszamós
szeméthalmot, hogy tavasszal majd új, takaros kunyhót
építhessenek a régi helyén. Addig a szemközti szomszéd – őt
is, családját is kardélre hányták – épen maradt csűrjébe
költöztek be. Ez volt az egyetlen fedett hely az utcában, ahol
meghúzhatták magukat.
A munkának soha nem akart vége szakadni. Sok volt a
rom, sok a tennivaló a ház körül, a javítandó szerszám, a
foltozandó, rongyos ruha.
Esténként a puszta földön gyújtott kis tűzrakás mellett
kuporogtak, és hallgatták a csendet.
Lassan peregtek az órák, és Dénes nem mert
megszólalni. Pedig, hej de szeretett volna beszélni, beszélni
bármiről, kérdezni, felelni, mesélni, egyáltalán emberi szót
váltani apjával.
 De az öreg csak hallgatott, és bámulta a tüzet.
Mióta eljöttek Székesfehérvárról, jó, ha két szót
odavetett neki. Aztán naphosszat csak a csend… Aztán
napokon át megint csend… Még sóhajtások sem,
káromkodások sem, csak a hallgatás.
Dénes eleinte fecsegett még, próbálta elbeszélni neki a
szép öregemberrel megélt kalandjait, de az apját nem
különösebben érdekelte semmi. Csak verejtékezett, dolgozott,
mint egy barom, és összeszorított szájjal hallgatott, mikor
végre megpihentek kicsit.
Hallgatta a csendet.

20.

Dénes igyekezett helytállni. Tudta, hogy apja nem bírja

már sokáig, és előbb vagy utóbb rá lesz utalva teljesen. Neki
kell ellátnia, neki kell etetnie, mert ha ő nem teszi, senki más
nem törődik majd vele. Már most is nehezen mozgott,
különösen a karját emelte bajosan. Valaha ő is fegyverforgató
volt, bár erről régebben sem szívesen beszélt. Mostanság
pedig mindenről hallgatott.
Dénes mi mást tehetett volna, magába fordult egészen.
Munka közben próbálta felidézni a történeteket, melyeket a
szép öregembertől hallott. Szerencsére cókmókjában ott
sorakoztak a Fehérváron telerótt pergamenek – esténként a
csűrben azokat olvasgatta a tűzfénynél, és magában
bosszankodott, mennyi érdekes részletet kihagyott Deér
Sólyom István elbeszéléséből, amikor emlékezetből
lejegyezte őket.
A tüzelőt ő rakta be minden reggel, s egyre messzebbre
kellett botorkálnia a hóban, míg egész napra való fát hordott
össze a sarokba.
 Karácsonyhó második hetének vége felé apja
megbetegedett. Láz rázta, s nem bírt talpra állni.
Elgyengülten nézett fel rá szalma fekhelyéről, de nem szólt
most sem. Csak nézett bágyadtan, nézte a fiát, aki
szerzetesnek állt, s most ott térdepelt fölötte halálra rémülten.
– Édesapám! Édesapám! Fáj valamije? Mondja már!
Mi baj?
De az öreg csak nézett szép, szürke szemével, és eltolta
magától Dénes kezét. Mintha őt nézte volna, de tekintete
valahová nagyon távolra meredt.
A homloka lángolt, bőre száraz volt, mint a tapló.
Minden ízében reszketett.
– Édesapám! Mit hozzak? Kér-e vizet?
De az nem intett se nemet, se igent. Nehezen lélegzett,
sípolt a tüdeje szegénynek.
Dénes elhatározta, hogy keres valakit, aki segíthetne.
Tudta, melyik házakban laknak a faluban túlélők, hozzájuk
szaladt át hamarjában, mezítláb a bokáig érő hóban.
Volt, aki ajtót se nyitott.
Aki ajtót nyitott, az se tudott segíteni.
A fiú visszarohant a csűrbe, s atyját ugyanúgy találta:
rázta a hideg szegényt. Sebtiben tüzet rakott, s bár az éjjel
elfogyott már csaknem minden fa, rohant tovább, a szomszéd
faluba, hogy segítséget hozzon. Csakhogy a szomszéd
faluban nem talált egyetlen eleven lelket. A másodikban és a
harmadikban sem.
Szentjakab messze volt, de Dénesnek nem sok
választása maradt: átgázolt a völgyben a szél által
feltorlaszolt havon, és elvergődött valahogy Szentjakabig.
Ekkor már dél volt.
Itt talált egy papot, aki értett a gyógyfőzetek
készítéséhez. Meg is örült, hogy eleven embernek lehet
hasznára – az utóbbi hónapokban csak temetett, reggeltől
estig csak temetett.
Mire azonban összekotyvasztotta a vadcsomborból,
galagonyából és dobronyikából álló főzetét, szürkülni kezdett
az ég alja.
Dénes egész hazavezető úton rémképeivel küszködött.
Látta maga előtt apját megfagyva, megdermedt tagokkal a
csűrben heverni. Nem lett volna szabad magára hagynia
tüzelő, és élelem nélkül…
Nem lett volna szabad…
Amikor berontott a csűrbe, megkönnyebbülten látta,
hogy atyja ébren van. Mellette aprócska tüzecske égett,
inkább csak parázslott.
Dénes odarohant hozzá, és kisimította homlokából ősz
haját. Érintése forró volt.
– Édesapám! Édesapám! Itt van! A szentjakabi pap
főzetét hoztam! Ettől jobban lesz, meglássa!
Az öreg csak nézett maga elé.
Dénes kötelességtudón megitatta, aztán eligazgatta
rajta köpenyét, hogy ne fázzon.
Rakni kéne a tűzre… Kezd hideg lenni megint! Ahogy
a fiú széjjeltekintett a csűrben, egy szál fát sem látott.
Mivel tüzelt akkor az öreg, mivel melegedett?
Dénes csak valamivel később jött rá, amikor már apja
szaggatott sziszogását hallotta.
Holmija a földön hevert, de nem volt már benne
egyetlen pergamen sem.
Elégett mind a tűzben; az öreg napközben eltüzelte
őket, hogy kis melegséghez jusson.
Dénes hosszan nézte a kihunyó tüzet.
Aztán sírva fakadt.
 21.

KISHIDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, KARÁCSONY HAVÁNAK 26. NAPJA

Apja még két hétig élt. Ott temette el a hátsó kertben,

kishúga és fivérei sírja mellett. A lelke üres volt, mégis,
tudta, hogy egy napot sem szabad tovább ott maradnia. Meg
kell keresnie a szép öregembert, bármerre járjon is.
Az élete nem telhet ilyen csendben… Szavakra volt
szüksége, színes, izgalmas szavakra, melyek történetekké
állnak össze.
Napokig siratta pergamenjeit, aztán azzal kezdett
vigasztalódni lassan, hogy a lényeg már amúgy is ott volt a
fejében.
A történetek…
A legendák és a sok-sok igazság, és persze a
hazugságok is…
A világ arra várt, hogy elmesélje őket.
 Negyedik fejezet

A SÁRKÁNY FOGSÁGÁBAN

1.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 19. NAPJA

Bivalyok vontatta kordén hozták őket – rácsok mögött,

lemeztelenítve, saját mocskukban, akár az útonállókat.
Alkonytájt érték el a várost, amikor már sűrűsödni kezdett a
késő őszi köd, és a levegőt amúgy is megülte a kéményekből
bodrozódó, fojtó füst.
A lándzsás őrök a Brassói kapu feletti toronyban
üdvrivalgásban törtek ki, amikor megpillantották az
országúton közeledő menetet. Legelöl egy könnyűvértes
lovas csőrében keresztet tartó hollós zászlót61 emelt magasba,
arcán széles vigyorral, mintha épp most verte volna széjjel
egyes-egyedül a szultán seregét. Mögötte Vlad Dracul lovasai
léptettek nagyokat kurjongatva, egymás elé vágva, hogy
minél hamarabb részesülhessenek a rájuk váró dicsőségből. A
rácsos kordét vagy húszan vették körül, no, nem azért, hogy
megvédjék a foglyokat a saras úton mellettük szaladó, és
lószart, ganét dobáló cigánypurdéktól, szájtáti oláhoktól,
sokkal inkább azért, hogy időnként maguk is a rácsokra
csapjanak lándzsáik nyelével.
– Mocskos kutyák! Mocskos magyar kutyák!
Hunyadi János, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár
társkapitánya, az egyesített keresztes hadak parancsnoka zord
tekintettel figyelte a kitáruló kapun túl rájuk váró tömeget.
Tirgovişte népe a város főterén egy hatalmas tűzrakás körül
magából kivetkezve őrjöngött, diadaltáncot járt. Amint
megpillantották a közeledő menetet, sakálként felüvöltöttek:
– Itt vannak! Itt vannak az átkozottak!
– Máglyára velük!
– Karóra mindet!
Hunyadi úgy helyezkedett, hogy testével védhesse a
többieket, akik kivétel nélkül rosszabb bőrben voltak nála;
Macedóniai Dancs és Balázs kanonok – szerencséjükre –
öntudatlan állapotban hevertek a kordé aljába szórt szalmán.
Szilágyi Mihály magánál volt, de jobban járt volna, ha
sebláza megkíméli a látványtól. Amikor egy cigánykölyök
lótrágyadarabot hajított feléjük, s az a nyakára kenődött,
eszelős erővel rázni kezdte a rácsokat.
– Engedjetek ki, tetves kutyák! Álljatok elém!
Mindenkit megölök! Értitek? Mindenkit!
Az oláhok röhögtek, válogatott szitkokat szórtak feléje,
a lándzsás lovasok egyike pedig jókorát sózott a rácsokat
markoló kezére.
– Elhallgass, kutya magyar! Majd mi megtanítunk,
mikor nyisd ki a pofád! Majd ha Dracul vajda karója a
seggedbe hatol, akkor ugass!
Szilágyi Mihály a lovasra vicsorgott, s az egyszeriben
jobbnak látta elléptetni a kocsitól, és társai mögé besorolni.
– Nyughass, Mihály! – intette fojtott hangon Hunyadi.
– Mindennek eljő az ideje. Csak figyelj! És ne felejtsd el,
amit látsz!
Szilágyi kétségbeesetten rápillantott, mintha csak azt
kérdezné: ugyan, hogyan tudnám ezt valaha elfelejteni?
A Tirgovişte főterén lobogó máglya körül fékevesztett
örömünnep alakult ki. A vajda élelmet osztatott, s még délben
csapra verette a Curtea Domnească pincéjében elraktározott
boroshordók egy részét. A városi csürhe gyorsan
lerészegedett, és alkonyatra már torkaszakadtából üvöltötte:
– Halál a magyarokra! Karóba húzni minden magyart!
Ez persze nem tetszett mindenkinek. A város
kalmárainak, céheseinek jelentős része magyar volt, de
legalábbis magyar származék, ezek aggodalmasan szemlélték
a nekivaduló csőcselék tombolását. Ők is, szász és oláh
polgártársaik is jól tudták, mindegy, miért bátorodik neki a
tömeg, előbb vagy utóbb fosztogatás és gyilkolászás lesz a
vége. Ezt nem csak ők gondolták így; a vajda katonái nem
sokkal alkonyat előtt özönlötték el a város utcáit, hogy
biztosítsák a rendet. Ez aztán ideig-óráig visszafogta az
elszabaduló indulatokat – ami maradt: az eszelősen táncoló,
magából kivetkőző, tombolni kész alja nép.
A menet egy időre elakadt, mert a főtérről a Curtea
Domnească felé vivő sármocskos utat elözönlötték a város
környékéről összegyűlt koldusok és cigányok. Ők is
részesedni akartak az ünnep fényéből, és bár sejtelmük sem
volt róla, miféle gonosztevőket hoznak a rácsos kordén,
sivítva követelték a karóba húzásukat.
A még nem teljesen lerészegedett tirgoviştei polgárok
már csak mérsékelt jókedvvel bámulták a menetet. Elfogni az
erdélyi vajdát? Így megalázni, világnak csúfjára? S noha
sokak öntudatos oláh büszkeségét a puszta tény is
kellőképpen dagasztotta, hogy a híres-neves magyar hadúr
dicső uralkodójuk kezére került, kényre-kedvre
kiszolgáltatottan, azért akadtak, akik halkan, szinte suttogva
feltették a kézenfekvő kérdést: mi lesz, ha a magyarok megint
sereget küldenek rájuk? Mert ha csúnyán el is páholták őket a
törökök Várnánál, elébb vagy utóbb összeszedik magukat, s
akkor…
Jaj, mi lesz akkor?
Valamennyi tirgoviştei úgy nőtt fel – atyáikhoz,
nagyatyáikhoz hasonlóan –, hogy alig akadt esztendő, amikor
magyar hadak ne dúlták volna Havaselve földjét. Ha nem
magyarok, akkor a törökök – voltaképpen másról sem szólt a
tartomány históriája, mint a kereszt és a félhold
ütközővonalában senyvedni, őrlődni. S ha néha meg is rázta
magát az álmos, alázatos ország, s nagy ritkán megszalasztott
egy-egy török rablócsapatot vagy magyar bandériumot, az itt
élők tudatába kitörölhetetlenül bevésődött: nem jó ómen ujjat
húzni sem a szultánnal, sem a magyar királlyal.
De nem ezen az estén!
Ezen az estén Vlad Dracul vajda világraszóló
ünnepséget hirdetett: Tirgovişte apraja-nagyja járta a táncot, s
egymást taposva tülekedett, csak hogy egy pillantást
vethessen a Curtea Domnească felvonóhídja felé nyikorgó
rácsos kordéra.
– Ez lenne a híres Hunyadi János?
– Ez a vén csataló?
– Kötelet neki! Oláhok árulója!
– Karóba! Karóba!
– Kínpadra velük!
Hunyadi János összeszorított foggal figyelte a tömeget,
és inkább szánalmat érzett irántuk, semmint dühöt. Ezekért az
emberekért is küzdött idegen harcmezőkön, ezeknek az
embereknek a szabadságát is a lelkén viselte, most mégis a
vérét akarták. Nem először találkozott már a hálátlansággal,
mégsem tudott napirendre térni felette. Tisztában volt önnön
tudatlanságával, minduntalan rajtakapta tárgyalópartnereit,
ahogy bajszuk alatt el-elmosolyodnak egy-egy naiv
megjegyzése hallatán. Mások kinevették, vagy egyszerűen
csak kétségbe vonták szavahihetőségét. Feleségén és Vitézen
kívül senki nem tudta, hogy szavai mögött nincs álnokság,
nincsenek mögöttes szándékok. Egyszerű ember volt – tudta
ezt maga is –, de amit mondott, amit cselekedett, azt tiszta
szívből mondta és tiszta szívből cselekedte. Most azonban, a
tirgoviştei csőcselék estébe forduló örömünnepét látva arra
gondolt, ha ezt túléli, szabad utat kell engednie a lelke
mélyén szunnyadó, ősi, barbár ösztönöknek. Lelki szemei
előtt lángokban látta a várost, lakóit pedig tengernyi kínban
fetrengeni.
– Most légy bátor, Iancu!
– Magyarok kutyája! Áruló!
– Karóba a magyarokkal!
Hunyadi a kordé szalmáján heverő társaira pillantott.
Az utat jobbára végigaludták, de sebeik egyre vészesebbnek
tűntek, s igen sok vért vesztettek. Ha órákon belül nem
kerülnek megfelelő kezekbe, nem érik meg a reggelt.
– Tovább! Tovább! Dracul vajda már várja őket!
Amikor az egyik lándzsás lovas előrehajolt a
nyeregben és beköpött a rácsok közt, Hunyadi zordan
elmosolyodott.
– Ugye, tudjátok, hogy meg fogtok halni? Mind!
A lovas nyerítve röhögött, és vele röhögtek a közelben
állók.
– Engedjetek! – törtetett előre egy hordóhasú oláh
paraszt. – Hadd hugyozzak a szájába! Megérdemli a piszkos
disznó!
Az ötlet különösképp elnyerte a csőcselék tetszését, de
arra már nem maradt lehetőségük, hogy megkísértsék
sorsukat: a palota bejárata felől, a függőhídon fiatal lovas
bukkant fel, nyomában ideges pribékekkel.
– Utat! Utat Mircea hercegnek! Utat Mircea hercegnek!
Hunyadi keze ökölbe szorult. Amikor a vajdafi
melléjük ért, kifaroltatta lovát, és dühödten a tömegre
förmedt:
 – Táguljatok innét, átkozottak! Teljesen elment az
eszetek?
A szájtáti, vérre szomjazó csürhe háborogni kezdett; a
lándzsások ösztönösen közelebb léptettek a herceghez, hogy
ha kell, megvédjék az indulatoktól.
– Hogy meritek bántalmazni Erdély vajdáját? Van
sejtelmetek, ki ez az ember?
A tömegből egy újabb trágyadarab röppent fel, de talán
véletlenül, talán szándékosan nem a kordét találta el, hanem
Mircea lovának szügyét.
A vajdafi szitkozódva kardot rántott, de a háborgó
sokaság nevetve elsodorta a kordé mellől. A lándzsások nem
kívánták megzavarni az ünneplést, s azzal sem különösebben
törődtek, hogy a csürhe rázni kezdte a rácsokat.
Macedóniai Dancs zúgó fővel felriadt, de nem értette,
amit látott.
– Hol vagyunk?
– A pokolban – morogta Szilágyi, aztán, egy hirtelen
mozdulattal elkapta a rácsot rázó egyik oláh kezét, és nemes
egyszerűséggel leharapta két ujját. A tirgoviştei felüvöltött
fájdalmában; néhányan ezen is jóízűen nevettek.
A Mircea mögött érkező pribékek lassan
megtisztították az utat a kordé előtt, s a menet elindult a
felvonóhíd deszkáin befelé a Curtea Domnească kapuján.
Ahogy a rácsozat alá értek, a kaputorony magasában
megjelent egy fekete köpenyes alak.
A tömeg felüvöltött örömében.
– Vlad! Vlad vajda!
– Isten éltesse Vlad vajdát!
Vlad Dracul megállt a toronybástya két lőrése között, s
fejedelmi méltósággal integetett a tömegnek.
– Emlékezzetek erre a napra! – szavai visszhangot
keltettek a város falai között. – Emlékezzetek erre a
győzedelmes, diadalmas napra!
A tirgovişteiek, akik néhányszor már szemtanúi, mi
több, tevő résztvevői voltak Vlad Dracul elűzetéseinek, most
áhítattal bámulták és hallgatták uralkodójukat.
– Ez az ember itt Hunyadi János, a magyar hadak
parancsnoka, Erdély vajdája! – Dracul szavaiban megvetés
bujkált, amit a csőcselék gúnyos nevetéssel jutalmazott. – Jó
szándékú tanácsom és javaslatom ellenére vesztébe vezette a
keresztes hadakat! Nem hallgatott rám! – A vajda pillanatnyi
szünetet tartott, aztán kiélvezve diadala legédesebb
pillanatait, a magasba lökte kezét. – Ennek az embernek a
hibájából veszett oda a lengyelek és magyarok dicső királya!
Ennek az embernek a hibájából veszett oda annyi hős
havasalföldi vitéz, s diadalmaskodott ismét Murád szultán!
Ez az az ember, aki miatt fiaitok ezrével kerülnek újra török
rabszolgasorba, lányaitok török háremekbe!
A tömeg felhördült.
– Ez az ember a kereszténység védelmező bajnokának
nevezi magát! És ő az, aki miatt Havasalföld oláh fiainak
csak szenvedés és kín az osztályrésze!
A csőcselék dühödten közelebb nyomakodott, s ismét
körbefolyta a kordét, távolabb taszigálva az azt őrző
lándzsásokat és pribékeket. A rácsokat rázva szidalmakkal
árasztották el a foglyokat.
– Míg ő a dicsőség hamis fényében fürdött, én
megalázkodtam! – harsogta a magasban Vlad Dracul vajda, s
szembogár nélküli, fehér szemei szinte ragyogtak a
fáklyafényben. – Tulajdon hős fiaimat adtam a szultán
kezére! A saját drága magzatjaimat, csak hogy a magyarok
biztonságban hajthassák álomra a fejüket!
A tömegből néhányan bosszúért kiáltottak.
 – S mi volt a hála mindezért? Mi volt a köszönet?
A vajda lehajtotta fejét.
– Ez az ember felelős tízezrek haláláért! Oláh volt
maga is, vér a vérünkből! De elfelejtette, kik voltak az ősei, s
elfelejtette, kiknek köszönheti mindenét!
A porkoláboknak minden erejüket össze kellett
szedniük ahhoz, hogy megakadályozzák a kordé vizesárokba
borítását. Így is veszedelmesen megdöntötték; a sebesültek
fájdalmas üvöltését azonban elnyelte a felhergelt sokaság
diadalittas harsogása.
– Ítélkezni fogunk fölötte! – folytatta Vlad Dracul. –
Nem tűröm tovább, hogy népünk szenvedjen. Ha kell, a
szultán alattvalói leszünk, de levetjük végre a magyar rabigát!
Intésére a lándzsások durván félrelökdösték a tömeget,
és a menet végre áthajthatott a palota kapuján.
Hunyadi mindent alaposan szemügyre vett. Amikor a
kordé elhaladt a kapu rácsozatánál álló, halálra sápadt Mircea
mellett, a vajdafi közel hajolt és sajnálkozva széttárta kezét.
– Sajnálom, uram! Én… Én nem tehetek róla…
Hunyadi nem felelt. Tudta, Mircea sem maradhat
életben; ennek a családnak az írmagját is ki kell irtani ahhoz,
hogy békesség támadjon mindezek után a lelkében. E
pillanatban jobban gyűlölte ezt a csőcseléket, mint a törököt,
s arra gondolt, addig semmi másba nem kezdhet, amíg
adósságát le nem rója Havasalföld népének.
A rácsok sziszegve lecsapódtak, kirekesztve az őrjöngő
tömeget.
Hunyadi János Vlad Dracul palotájának foglya lett…
 2.

A Curtea Domnească épületének tróntermében

megkettőzött őrség vigyázta a rendet. Vlad Dracul belépett,
és késlekedés nélkül elfoglalta helyét a trónusán. Asszonya,
Cneajna hercegnő ezúttal nem tartott vele: mindenki sejtette,
hogy ami most következik, annak asszonynép jobb, ha nem
lesz szemtanúja.
A vajda úgy rendelkezett, hogy a fejedelmi udvartartás
teljes számban jelenjék meg a foglyok kihallgatásán; végtére
is nem túl gyakran esik az meg, hogy hűbérura, a magyar
király alattvalóit vonhatja felelősségre saját palotájában.
Hunyadit, Szilágyi Mihályt, Macedóniai Dancsot és
Balázs kanonokot a trónterem közepére lökdösték: utóbbi
elveszítette egyensúlyát, és fájdalmas kiáltással elterült a
köveken. Mezítelen testük sebek tucatjaitól tarkállott, s
magukon viselték a hosszas hadjárat nélkülözéseinek minden
nyilvánvaló jelét.
– Talpra! Talpra, kutyák!
Az árkádos boltívek alatt álló curtenek, udvari előkelők
között néhányan szánakozva felszisszentek. Tudták, hogy
ezek az emberek végigharcolták az elmúlt heteket, és hogy
elfogásuk felér egy árulással. Mircea tüntetőleg elhúzódott az
udvartartás előkelőitől, és egy sarokban állt meg, ahonnét
mellkasa előtt összefűzött karral figyelte, mi következik.
– Hunyadi János! – Dracul úgy fészkelődött trónusán,
mintha a lehető legkényelmesebb, legfejedelmibb
testhelyzetben kívánná végignézni a színjátékot. – Hát újra
találkozunk…
Erdély vajdája gúnyosan elmosolyodott.
– Így akarsz beszélni velem, Vlad? Vérben,
mocsokban, mezítelen hagyva engem?
 A curtenek helyeslőn morgolódtak maguk között, s ez
nem kerülhette el Dracul figyelmét. Kelletlenül intett
Dumitraşcu logofátnak, aki azonnal intézkedett, s a foglyokra
hamarosan egy-egy durva posztóköpenyt terítettek az őrök.
– Emlékszel-e, mit mondtam neked Nikápoly alatt? –
kérdezte Vlad szokatlanul ünnepélyesen, mindenféle gúnyos
felhang nélkül. – Amikor elbúcsúztunk egymástól?
– Emlékszem – felelte Hunyadi.
– Azt mondtam: ha legközelebb találkozunk,
egyikünknek halnia kell! Hogy véget kell vetni ennek a régi
történetnek a családjaink között. Nem mi kezdtük, de mi
fogjuk bevégezni…
Hunyadi unottan vállat vont.
– És én azt feleltem: készen állok. Most is ugyanazt
mondom neked, Vlad Dracul! Ne légy kíméletes, mert ha
innét élve kikerülök, én biztosan nem leszek az veled!
Havasalföld uralkodója előrehajolt trónusán, és
elégedetten dörzsölte kezét. Tudatában volt önnön
megkérdőjelezhetetlen hatalmának: egyetlen intésére a
magyar hadak főparancsnoka, Erdély vajdája halott…
– Még nem döntöttem a sorsodról, Jancula!
– Ne habozz, Vlad! Ölj meg, vagy eressz szabadon!
– Eresszelek szabadon? – vonta fel dús szemöldökét a
vajda. – Mindazok után, amit tettél? Mindazok után, hogy
elveszejtetted a keresztény sereget? Miattad lettek árvák
leányaink, özvegyek asszonyaink!
Szilágyi Mihály dühödten felhorkant.
– Az oláhok asszonyai és leányai legfeljebb
gazdagabbak lettek! Az embereid gyáván megfutottak a csata
kellős közepén! Fosztogattak és az irhájukat mentették!
Minek szaporítod a szót, te oláh eb? Te förtelmes féreg! Most
vagy bátor? Sebesült foglyokkal szemben emberkedel?
Harcoltál volna a török ellen, te hitvány…
A vajda intésére egy alabárdos őr alaposan gyomorba
taszította Szilágyit, ki kétrét görnyedve a padlóra rogyott.
Vért köpött, de még a földön is szentségelve szidta az
oláhokat, valamennyi albán hegyi pásztor ősükkel, s
szeretőikkel, a békésen bégető birkáikkal egyetemben,
akikkel hite szerint a havaselvi fajzatot nemzették.
– Jól hallottam? – fordult vissza Hunyadi felé a vajda.
– Azt követeled, engedjelek szabadon?
– Vissza kell térnem Magyarországra.
– Neked teljesen elment az eszed? – Vlad
körbepillantott udvaroncain. Eustratie postelnic, Wojk clucer,
Ioncu Musaţ şătrar igyekeztek kerülni tekintetét, egyedül
Radul paharnic osztozott látványosan felháborodásán.62
– Vagy ölj meg most – folytatta rendíthetetlen
nyugalommal Hunyadi –, vagy engedj el! Újjá kell
szerveznem a sereget.
– És mondd csak, nincs más választásom? – nevetett a
vajda gúnyosan; szembogár nélküli, fehér szeme tükörként
csillogott. – Talán észrevetted már, Jancula, de itt és most az
lesz, amit én parancsolok!
– Nem parancsolsz te senkinek! Hibát követtél el,
Dracul! Amint tehetem, sereggel jövök ide vissza, ezt a
várost alaposan megtisztítom a patkányoktól, téged pedig
megöllek.
A curtenek újra sugdolózni kezdtek, többen kezdték
nagyon kockázatos ötletnek tartani Erdély vajdájának fogva
tartását, de megszólalni természetesen egyikük sem mert.
– Van egy harmadik választásom is. – Dracul mélázva
vizsgálgatta koszos körmeit. – Szó se róla, legszívesebben
kivégeztetnélek a piactéren. A népem soha nem felejtené el
azt a látványosságot! De ami azt illeti, ígéretet tettem, hogy
átadlak egy kedves barátomnak…
Ebben a pillanatban Lala Şahin bég lépett ki egy súlyos
brokátfüggöny mögül. Hófehér kaftánt viselt széles,
gyémántberakásos övvel; görbe szablyája markolatára tett
kézzel, dölyfösen állt a vajda trónusa mellé, kezét hanyagul
annak támlájára téve.
– Az én uram, Murád szultán szívélyes üdvözletét küldi
néked, Hunyadi János, engürúsz hadak kapitánya! Remélem,
élvezni fogod a padisah vendégszeretetét… legalábbis addig,
amíg élsz…
Szilágyi rázni kezdte láncait, de Hunyadi arca
rezzenéstelen maradt.
– Néhány napon belül indulunk Edirnébe – folytatta
Lala Şahin bég. – Útközben megállunk majd minden török
városban, erődben, ahol… ha persze nincs ellene kifogásod…
láncon vezetünk körbe, hogy az igazhitűek láthassák, miféle
haramia háborgatta éveken át az iszlám birodalmának
nyugalmát.
– Csak akkor megyek, ha a szultánt viszontlátogatásra
várhatom Budára.
A bég a fejét csóválta.
– Semmi okod fennhéjázásra, Hunyadi János.
Hamarosan az életedért fogsz könyörögni, meglásd!
– Ha kiadtok a törököknek, Havasalföldet a földdel
teszik egyelővé a magyar hadak! Ugye, tudjátok ezt?
– Nincsenek már magyar hadak! – csattant fel Vlad
Dracul elvörösödve. – Halottak mind! Aki túlélte a csatát, fut,
mint a nyúl! A szultán háromezer magyar foglyot kap tőlem
ajándékba, akik rabláncra verve kísérnek el utolsó utadon,
Jancula!
Hunyadi az oszlopok közt lélegzet-visszafojtott
csöndben várakozó udvaroncokra pillantott.
 – Gondolkodjatok! Ha Dracul megölet vagy kiad a
töröknek, a házaitok, a családotok, mindenetek semmivé lesz.
Ezt mind jól tudjátok.
Dumitraşcu logofát a torkát köszörülte.
– Engedelmet, felség… A magyarok néhány hét,
legfeljebb néhány hónap alatt összeszedik magukat. Jól
tudjuk, hogy fegyveres erőik csupán töredéke indult el ebbe a
szerencsétlenül végződött hadjáratba. Attól tartok, ha
Hunyadi vajda urat… hm… bármiféle bántódás érné a te
részedről, minden magyar félretenné egymás iránti ellentétét,
és ránk zúdulnának haragvó sereggel.
– Felesleges aggódnotok! – Lala Şahin bég próbálta
ugyan leplezni bosszúságát, de nem éppen sikeresen; hangja
remegett az elfojtott dühtől. – A szultán természetesen
megvédelmez benneteket!
– Ugyan, hogy? – lépett ki az oszlopok árnyékából
Radul paharnic. – A szultán talán sereggel készül megszállni
Havasalföldet?
Egyszeriben csend támadt. Minden szempár a trónon
feszengő Vlad Draculra szegeződött, aki egyszeriben
megértette, hogy valójában nem Hunyadi esett csapdába,
hanem ő maga.
– Természetesen a szultán nem kívánja megszállni
Havasalföldet – emelte fel békítőleg a kezét. Pohárnoka a
lehető legérzékenyebb pontra tapintott. – Emiatt igazán
felesleges aggódnotok, barátaim!
– Akkor hogyan véd meg minket a magyarok
bosszújától?
– Ha szükséges, bármikor kész…
– Vagy behívod a törököket, vagy nem. – Hunyadi a
padló réseit vizsgálgatta. – Ha behívod őket, azonnal
elkergetnek vagy megölnek a saját bojárjaid. Végtére is azért
képviseled őket, hogy megvédd az országot a muszlimoktól.
Ha nem hívod be a törököt, mi kergetünk el, vagy végzünk
veled.
– Erdély vajdája mit javasol? – kérdezte Ioncu Musaţ
şătrar, ügyet sem vetve Vlad Draculra, aki dühödten
emelkedett fel trónusáról.
– Azonnal engedjetek szabadon, valamennyi magyarral
együtt – felelte Hunyadi. – Ebben az esetben legalább titeket
és családotokat megkímél majd a bosszúm. Haddal jövök
vissza, és új vajdát állítok Havasalföld élére. Rajtatok múlik,
hogy megtarthatjátok-e a hivatalotokat, vagy sem!
– Elég! – rivallt rá Dracul. – Mit képzelsz magadról,
Hunyadi Jancu? Nem adlak én ki a szultánnak… Magam
végezlek ki a piactéren! Karóba húzatlak! Van fogalmad róla,
milyen fájdalmakat kell majd kiállanod, mielőtt meghalsz?
Hunyadi unottan vállat vont.
– Nem mered megtenni, Vlad Dracul. Ahogy
Nikápolyban mondtam: lelkedben már rég szolga vagy…
Kiölték belőled a büszkeséget… Úgyhogy nézz szembe a
következményekkel, és eressz szabadon!
Havasalföld vajdája felemelkedett trónusáról, és
minden ízében remegve állt ott néhány pillanatig, hol
udvaroncaira, hol a foglyokra, hol pedig Lala Şahin bégre
pillantva. Amikor belépett a terembe, még azt hitte, csak jó
döntések állnak előtte, bármit tesz is, annak kizárólag előnyös
következményei lehetnek számára. Most már tudta, hogy
esélye sem volt jó döntést hozni…
– Vezessétek el! – hörögte végül. – Holnap határozok a
sorsa felől…
– Az elfogott magyar katonákkal mi legyen, uram? –
kérdezte Dumitraşcu logofát. – Folyamatosan hajtják őket a
városba a környékről…
 Vlad Dracul lehajtotta a fejét.
– Kapjanak enni és inni… Az ő sorsukról is holnap
döntök majd…

3.

A Chindia-torony kazamatáiba zárták őket. Azokba a

kazamatákba, melyek mélyen a Curtea Domnească épülete és
a Nagypéntek temploma alatt húzódtak, de elágaztak a külső
várfalöv időnként vizesárokként működő, időnként kiszáradt,
puszta füves térségei alá.63
Amikor a lándzsás őrök letuszkolták a sebesült
foglyokat a mélybe, nyilvánvalóvá vált, hogy nem sok
kíméletben lesz részük. A falakra aggatott csuklóbéklyók elég
magasan függtek ahhoz a falról, hogy a magyarok megértsék:
minden itt töltött perc kínszenvedés lesz számukra.
Ezúttal Eustratie postelnic kísérte őket. Intésére a
porkolábok megragadták Balázs kanonokot, és előbb a balját,
majd a jobbját láncolták ki a béklyókhoz.
– Sajnálom, Hunyadi uram! – tördelte a kezét Eustratie.
– Igyekezni fogok meggyőzni a vajdát, hogy súlyos hibát
követ el, ha nem enged szabadon téged, s minden emberedet.
Rajtam nem fog múlni, ha érted, mire gondolok…
Hunyadi rá sem pillantott, néma megadással tűrte,
hogy a porkolábok az ő csuklóit is a béklyókba szorítsák.
Teste megfeszült, karjai hátracsavarodtak, de egy
szisszenéssel sem árulta el, hogy fájdalmat érez. Letépték róla
a köpenyt, ám amikor látták, hogy mennyi seb tarkítja
mellkasát, hasát, oldalát, egyikük visszaterítette a vállára.
– Add a kanonoknak! – utasította Hunyadi, és a
porkoláb engedelmeskedett.
– Remélem, holnapra sikerül kieszközölnöm a
szabadságodat, nagyuram! – fontoskodott tovább a postelnic,
szenvtelen pillantásokkal nyugtázva Macedóniai Dancs és
Szilágyi Mihály kiköttetését. – Semmi mást nem kívánok
jobban, mintsem hogy személyes közbenjárásom révén
tudjam eloszlatni ezt a rút félreértést…
– Félreértést? – nyögött Hunyadi, de a megfeszülő
láncok kipréselték a levegőt tüdejéből.
– Csupán a szultán követe előtt kellett alakoskodnunk –
hajlongott az oláh. – Mindössze erről van szó, uram. Sajnos.
De biztosíthatlak, holnapra már minden rendben lesz!
Választ várt, azonban Hunyadi szóra sem méltatta. A
postelnic intett a porkoláboknak, hogy távozhatnak. Néhány
pillanatra egyedül maradt a foglyokkal; felemelt egy fáklyát
és közel lépett Hunyadihoz.
– Amennyiben úgy alakulna, nagyuram, hogy mégis…
hm… rákényszerülnél a vajda elűzésére… Feltételezem, a
Dăneştik kerülnek vissza a trónra…
– Abban biztos lehetsz! – morogta Szilágyi. – De te azt
a napot már nem éred meg…
– Csupán azt szeretném, nagyuram – Eustratie lesütötte
a szemét, és hímezve-hámozva rátért mondandója lényegére
–, hogy ne feledkezzél el rólam, szerény, ám érdemteli
szolgádról. Holnapra… Holnapra szabad leszel… Legalábbis
mindent megteszek, hogy így legyen… Rajtam biztosan nem
fog múlni, és szívből remélem, nem leszel hálátlan a
fáradozásaimért…
Szilágyi elérkezettnek látta az időt, hogy a szájában
összegyűlt alvadt vért kiköpje; arról nem tehetett, hogy
Eustratie postelnic éppen ott állt a köpet útjában. Látva a
telitalálatot, Szilágyi még tett néhány megjegyzést az albán
hegyekből érkezett oláh pásztorok és juhaik szoros lelki-testi
kötődéséről, majd miután mindettől sokkal jobban érezte
magát, öblös hangon énekelni kezdett:
Életömnek végóráját töltöm az fogdába,Szíp angyalok onnét
visznek fényös mennyországba.Az angyalok is azt mongyák
odafönn az égbe, hogy:Uram, Isten, e jó borivót vögye
kegyelembe! Hangja oly erősen visszhangzott a kazamata
járataiban, hogy Eustratie kénytelen volt a fülére tapasztott
kézzel kihátrálni az ajtó felé. Azt még hallotta, hogy Hunyadi
is rákezdi, öblös, tiszta, már-már felhőtlen hangon:
Szíp angyalok, vigyetök föl minél’ magasobbraÉletömnek
végóráján fényös mennyországbaDe ottan is jó borokat
hordjátok asztalomra, hiszBorok nélkül itt maradok vissza…
A zenebonára Balázs kanonok nagy fájdalmasan
kinyitotta a szemét, s értetlenül körbepillantott. Érezte, hogy
karjainál fogva felkötötték, fájt, sajgott mindene, bár
összességében sejtelme sem volt róla, hol lehet. Ám bárhol is
volt, hallotta Hunyadit és Szilágyit bömbölve énekelni, hát
úgy döntött, oly nagy baj mégse lehet, s visszazuhant a sebláz
jótékony önkívületébe.

4.

A népünnepély Tirgovişte utcáin majd éjfélig tartott,

akkor aztán Vlad vajda lándzsásai széjjelkergették a
szájtátiakat, az árkokba hajigálták a részegeket,
megsikongatták a szajhákat, aztán, hogy lassan csak
elcsöndesedett minden, bezárták a városkapukat.
A tartományon keresztül hazafelé menekülő magyar,
cseh és lengyel katonák elfogott csapatait odakünn
táboroztatták le a városfalakon túl. Élelmet, innivalót kaptak
– sokan először falhattak emberi körülmények között a csata
előtti este óta. Baljós csend ereszkedett a városra hajnaltájt;
zord pernye szitált.
 A városba vezető utak mentén, a karóba húzottak
vállán, koponyáin gyülekeztek a hollók, és komoran
bámulták a ködbe burkolózó várost.

5.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 21. NAPJA

Vlad Dracul napok óta étlen-szomjan virrasztott a

Curtea Domnească zömök főépületének kizárólag számára
fenntartott belső szobájában. A kandallóban tűz lobogott, de
mintha képtelen lett volna átmelegíteni a vastag kőfalakat – a
vajda vacogva, mogorván bámulta a tüzet, s éppen azon törte
a fejét, hogyan mászhatna ki a saját maga állította csapdából,
amikor kopogtak az ajtón.
Dumitraşcu logofát várt rá odakünn, kucsmáját
gyűrögetve; s két nyomós oka volt, hogy magányában zavarni
merészelje a sárkányos urat. Az egyik: a havaselvi bojárok
közt mind többen követelték Hunyadi és a fogoly magyarok
szabadon bocsájtását. Nem igazán fűlött a foguk egy
Magyarország ellen vívott háborúhoz, melynek – várnai
vereség ide, vagy oda – a tartomány szempontjából nem
lehetett kétséges a kimenetele.
– Szóval lázadoznak a dăneşti kutyák? – sziszegte Vlad
magatehetetlen dühvel. – Úgy látom, újabb erdőt kell
kivágatnom…
Dumitraşcu első pillanatban nem értette a fák
kivágásának szükségességét, de ahogy Dracul ördögi
vigyorba torzult képére pillantott, felfogta egyből.
– A karókhoz… Hát persze, nagyuram… A
karókhoz… Ugyanakkor legyen szabad megjegyeznem, a
bojárok nem kívánják a Dăneşti-ház visszatérését. Egytől
egyig elkötelezték magukat melletted, uram, és ha Dan vajdát
a magyarok vissza találnák ültetni Havasalföld trónjára, hát
mindannyian futhatnánk, amerre látnánk…
– Dan vajda… – morogta Vlad Dracul.
– Elnézést, nagyuram… Hogyan?
– Dan vajdát mondtál…
– Én csak…
– Dăneşti Dant te ezek szerint már vajdának tartod…
Szerinted ő a tartomány ura, igaz? Én már halott vagyok…
Én már a múlt vagyok… Valld csak be: alig várod a
Dăneşti-ház visszatérését!
Dumitraşcu logofát jól ismerte a sárkányos urat,
hirtelen természetét, a vér pestise által örökölt született
kegyetlenségét, és azzal is tisztában volt, hogy egyetlen
meggondolatlan szavával aláírhatja önnön halálos ítéletét.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy gyors döntésre van szükség a
kialakult helyzetben; igyekezett hát nem tudomást venni a
vajda tomboló dühéről, s magabiztosan kihúzta magát.
– Mindig melletted álltam, uram. Nagyapám Öreg
Mircea vajda jobbkeze volt, apám a te szolgálatodban áldozta
életét… A fiam a te apródod, és már megbocsáss, a feleségem
és a lányom is a szeretőd… Szolgállak uram, halálomig…
Ezt te is jól tudod! Az oktalan vádaskodás nem segít… Most
sürgősen cselekednünk kell! Hunyadi fogva tartása… Egyre
veszélyesebb, uram…
Vlad fáradtan a logofát vállára ejtette kezét.
– Az egyetlen, amit tehetek, hogy fogva tartom
Hunyadit. Amíg a foglyom, senki sem tehet semmit. Ha
kiadom a szultánnak, a magyarok elsöpörnek minket. Ha
kivégeztetem, a magyarok és a törökök is nekünk rontanak.
Ha engedem, hogy a török megszállja Havasalföldet, tulajdon
népem lázad fel ellenem. Nincs jó megoldás, Dumitraşcu
barátom… Amíg azonban Hunyadi itt van a Chindia-torony
kazamatáiban, addig mindenki feszülten vár…
– Valamit mégiscsak cselekednünk kell, uram…
Hunyadi belehalhat a sebeibe… Akkor aztán senki sem
mossa le rólunk, hogy…
– Ezzel én is tisztában vagyok! – csapott a levegőbe
Dracul. – De akkor mégis mit kellene tennem?
– Lala Şahin bég nyüszít a türelmetlenségtől, uram.
Követeli, hogy a színed elé bocsássuk! Követeli, hogy
azonnal add ki neki Hunyadit…
– A bég csak várjon!
– Északról és délről is aggasztó híreket kaptunk, uram
– tördelte a kezét Dumitraşcu szemlesütve; nem volt benne
biztos, hogy valóban eljött a pillanat a további rossz hírek
közlésére. – Turkunál és Giurgiunál török felderítők keltek át
a Dunán. Sorban megszállják a réveket, elkergetik az
adószedőinket…
– Északon feltételezem…
– Magyarok, uram! A Kárpátokon lovasok keltek át és
ereszkedtek le a határvidék falvaiba. A csata túlélői után
kíváncsiskodtak. Sajnos… ezt nem tudtuk megakadályozni…
már találkoztak néhány menekülő magyar és lengyel
lovaggal. Tudnak arról, hogy Hunyadit és embereit
elfogattad, uram…
Vlad Dracul veres, sötét képéből mintha egy csapásra
kifutott volna a vér.
– Ne engedjétek őket vissza a Kárpátokon! Fogjátok el
mindet…
– Késő! A lovasok már visszatértek Szebenbe.
Kémeink szerint Brassóból és a Vöröstorony-szoros
környékéről néhány száz zsoldos készülődik átkelni a
határon.
– Kinek a katonái?
– Nem tudjuk, vélhetőleg Hunyadi hátrahagyott erőiből
valók. Attól tartok, ha a hírek eljutnak Budára, vagy akár
csak Hunyad várába, máris küszöbön áll Újlaki vajda vagy
Hédervári nádor csapatainak inváziója…
Vlad Dracul igyekezett fékezni keze remegését.
Amíg Hunyadi a markában van, marad némi
mozgástere. Ha kiengedi a markából – akár a törököknek,
akár a magyaroknak adja át, vége mindennek. Egyetlen
megoldás körvonalazódott, egyetlen halovány megoldás, ami
esetleg megmentheti hatalmát.
– Van még valami?
Dumitraşcu logofát elmosolyodott.
– Silistránál elfogtunk néhány bárkát, uram. Itáliai
lovagok hajóztak felfelé a Dunán, bizonyosan a várnai
csatából menekülve. A hajókat a Fekete-tenger partján
zsákmányolhatták, s valamilyen istenkísértő szerencse révén
elkerülték a török őrjáratokat.
Vlad Dracul értetlenül bámult rá.
– Itáliai lovagok?
– Cesarini bíboros kísérete, uram – vigyorgott a
logofát. – A pápa teljhatalmú megbízottjáé, aki rávette a
hadjáratra a magyarokat…
– Cesarini? Azt akarod mondani, hogy ő is…?
– Ő is a hajókon van, uram. Amikor partra szálltak
Silistránál élelemért és vízért, a várnagyod elfogatta őket.
Holnap hajnalra megérkeznek velük az embereink
Tirgoviştébe.
A vajda megkönnyebbült a hír hallatán.
– A bíboros értékes túsz lehet… Talán a szultán
megelégszik vele…
 – Nem, uram – hajtott fejet Dumitraşcu. – A szultánnak
Hunyadi kell, senki mással nem éri be… De Cesariniért
cserébe talán kaphatunk valamit. Vagy a magyaroktól, vagy
Rómától…
Vlad Dracul értékelte a logofát buzgalmát, ugyanakkor
nem akarta újra elkövetni ugyanazt a hibát, mint amit
Hunyadi foglyul ejtésével elkövetett.
– Menj, Dumitraşcu, faggasd ki az elfogott
magyarokat. Odakünn táboroznak a városfalakon túl.
– Mire vagy kíváncsi, uram?
– Tud-e valaki arról, hogy Cesarini túlélte az ütközetet?
Látták-e elesni, fogságba kerülni? Egyáltalán, mit tartanak
felőle?
– Kifaggatom őket, uram. És mi légyen a teendő, ha
nem tud róla senki? Ha nem látta senki az ütközet óta?
Vlad Dracul összefonta háta megett a kezét, és cinikus
mosollyal végigmérte a logofátot.
– Ha úgy tudja mindenki, hogy a bíboros úr halott, ne
okozzunk csalódást nekik. Kivégzése leckeként szolgál majd
Hunyadinak… látni fogja, hogy nem rettenek vissza
semmitől!
Dumitraşcu meghajolt a sárkányos úr előtt.
– Úgy lesz, ahogy kívánod uram! Van még valami
kívánságod?
Vlad Dracul élvezettel kivárt néhány pillanatig.
– Említetted a feleséged és a leányodat. Ugye, nincs
kifogásod ellene, kedves barátom, hogy időnként együtt
hálok mindkettővel? Csak azért kérdezem, mert az imént
mintha szemernyi neheztelést hallottam volna kicsengeni a
hangodból…
Dumitraşcu hebegett-habogott valamit, aztán
magatehetetlenül széttárta a kezét.
 – Óriási megtiszteltetés számomra, nagyuram, hogy
figyelemre méltónak találod házam leányait, asszonyait. A
tiéd vagyunk mindannyian! Hűek, a halálig! Ne feledd!
– Akkor hát légy oly kedves, és küldd be őket ma
éjszaka! A lányodat is, és a feleséged is.
A logofát elsápadt.
– Nagyuram… Az emberek már így is összesúgnak a
hátam mögött. Könyörgöm! A házam, a nevem becsülete…
– Holnap itt lesznek velem. Ne aggódj, Dumitraşcu,
nem esik bántódásuk. Egészen kezes mindkettő, és szerintem
tetszeni fog nekik, amit hármasban teszünk majd…
Dumitraşcu mélyen meghajolt, és arcára fagyott
mosollyal kihátrált a szobából. Vlad Dracul gúnyosan
figyelte, amíg be nem csukta maga előtt az ajtót. Jól ismerte
azt a bojárfajtát, amiből a logofátot gyúrták. Az ilyennel
folyamatosan éreztetni kellett a hatalmat, az erőt, a
fensőbbséget, különben előbb vagy utóbb lázadásra adják a
fejüket. A havaselvi fejedelmek régi kiváltságai az utóbbi
évtizedekben megkoptak ugyan, de nem mentek végleg
feledésbe. Öreg Mircea idejében alig akadt olyan
bojárfeleség, leány, akit a vajda legalább egyszer ne hágott
volna meg. Némelyik csinosabb asszonykával hónapokig,
akár évekig is üzekedett, magához költöztette, öltöztette,
felékszerezte őket egészen addig, míg rájuk nem unt. Egy
nemzedékkel korábban, Nicolae Alexandru vajda idején még
ama vad tatár szokás is dívott az udvarban, miszerint a
fejedelem egy-egy jelesebb lakoma során épp használt
szeretőit vezértársaival, hű vitézeivel is megosztotta –
többnyire a zsírmocskos asztalon, az egész udvar szeme
láttára. Radu Voda idején ezt a megalázó szokást
megszüntették, túl sok vérbosszúra adott ugyanis okot a
szégyenbe hozott bojárcsaládok érthető hevülete. A szokás
lényege azonban megmaradt; számos nemesi famíliába
született a mindenkori vajdák (sőt olykor ellenvajdák) révén
fejedelmi fattyú, ám ez nem szégyent jelentett, sokkal inkább
a família rangját emelő dicsőséget – végtére is vajdai vér, ősi
Basarab-vér keveredett immár a ki tudja, milyen eredetű
család ereibe.
Amikor Dumitraşcu logofát leért a Curtea Domnească
nyirkos, hideg alagsorába, gondolataiból Lala Şahin bég éles
kiáltása rázta fel. A török az oszlopsorok közül lépett elébe.
– Beszélnem kell a vajdával!
– Sajnos az most lehetetlen!
– Fogalmatok sincsen, mit kockáztattok! – sziszegte a
bég. – Ha magatokra haragítjátok a szultánt, elpusztítunk
benneteket! Ha kell, seregeink már holnap átkelnek a Dunán!
– Valóban? – Dumitraşcu türelmetlenül félretolta
útjából. – És ugyan milyen seregetek? Tudtommal Várnánál
olyan veszteségeket szenvedtetek, hogy nem vagytok képesek
semmiféle hadjáratra. Sem ellenünk, sem más ellen…
– Adjátok ki Hunyadit!
A logofát megtorpant, végigmérte a béget.
– Mindent megteszek, kedves barátom, hogy a szultán
megkapja, amit akar. De a vajda… Dracul sajnos nem hallgat
rám. Fél a bojárok lázadásától, és ami azt illeti, joggal.
A török idegesen pislogott körbe, nem hallgatják-e ki a
beszélgetésüket.
– Mit javasolsz?
– Várj türelemmel, nemes bég. Amíg Hunyadi itt van a
tömlöcben, addig nem történhet baj.
– És ha Dracul mégis kivégzi, vagy ami még rosszabb,
kiadja a magyaroknak?
Dumitraşcu széttárta a karját.
– Akkor végleg bebizonyosodik, hogy a szultán nem
számíthat rá. Jól tudod, uram, hogy a bojárok jelöltje a
Dăneşti-ház egyik sarja, Alexandru. Ő bizonyosan kiadná
Hunyadit a szultánnak. Egyéb tanáccsal most nem
szolgálhatok… Igyekszem csillapítani a magyarpárti urak
hevületét. Ne feledd: ha a magyar nádor és a bárók egyesített
hadai most átkelnének a Kárpátokon, mi kénytelenek leszünk
melléjük állni, és abban az esetben Murád legalább húszezer
fős ellenséges sereggel nézne szembe. Szerinted hány napig
tartana, amíg bevesszük Edirnét?
Lala Şahin bég szája széle remegett az indulattól.
– Értem… Nagyon is jól értem. De ne feledd: a
birodalom már túlélt számos megrázkódtatást. Ezt a mostani
válságot is túléljük, és akkor… a nyomorult kis országotokat
eltüntetjük a föld színéről…
Dumitraşcu nagyot sóhajtott.
– A magyarok is éppen így vannak ezzel. De minket ne
félts, uram! Amíg Hunyadi a kezünkben van, sem ti, sem a
magyarok nem tehettek semmit…
A bég színlelt udvariassággal, farkasvicsorral az arcán
meghajolt.
– Béke veled! Imádkozz, hogy ne pártoljon el tőletek
az a híres szerencsétek! Mert azon a napon… harci ménjeink
oláh vérben fürödnek majd…
A török követ léptei már rég eltávolodtak a Curtea
Domnească folyosóin, amikor Dumitraşcu logofát még
mindig ott állt az oszlopok árnyékában, s elgondolkodva
bámult maga elé.
Ember legyen a talpán, aki ebben a kényes helyzetben
tudja, mit kell tennie, ki mellé kell állnia. Egy azonban
bizonyos: Vlad Dracul vajda türelmetlenül várja a feleségét
és a leányát… A logofát szaggatottan vette a levegőt, s
szégyenpír ömlött végig az arcán.
 Gyalázatos démon!
Halnia kell, ez kétségtelen! Mielőbb! De ma éjjel… ma
éjjel sajnos még a felesége és a leánya melegíti az ágyát…
A logofát egyvalamiben reménykedett csupán: abban,
hogy a gyilkos tőrt, mely egy napon – remélhetőleg nem túl
soká –, végez majd Dracullal, ő döfheti a sárkányos úr
hátába…

6.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 22. NAPJA

A megfáradt menet fáklyafényben poroszkált be a

Curtea Domnească udvarára, ahol rögvest körébük gyűltek a
vajdai udvar szájtáti szolgái. Az itáliai lovagokat szekereken
hozták, őket alaposan megbámulták, de a Cesarinit szállító
batártól távol tartották őket a vajda lovasai.
– Hol vagyunk? Mi ez az istenverte, nyomorúságos
hely?
A főépület elé érve a bíboros kidugta fejét a batár
ablakán, és rosszallva mérte végig a kapuban, az ajtóban
felsorakozó havasalföldi lándzsásokat.
– Isten hozott Tirgoviştében, nagyuram! – Dumitraşcu
széles mosollyal az arcán lépett oda, kitárta az ajtót, és a
kezét nyújtotta Cesarininek. – Dracul vajda már türelmetlenül
vár a palotában.
A bíboros szemében félelemteli szikra lobbant.
– Dracul vajda?
– Engedelmeddel az embereidet egy kényelmes
szállásra kísérjük – folytatta rendületlenül a logofát. – Te
magad természetesen a vajda úr vendégszeretetét élvezed e
perctől.
– Szívesen folytatnám az utamat most azonnal –
tiltakozott Cesarini. – Távol álljon tőlem, hogy háborgassam
a vajda nyugalmát!
– Dracul úr ragaszkodik hozzá! Kérlek, köves,
kardinális!
– A honfitársaim! – intett a bíboros az olaszok felé. –
Jobb szeretném, ha elkísérhetnének!
De a logofát rá se hederített, beterelte Cesarinit a
palota komor épületébe. Az ajtóból a bíboros még hallotta az
itáliaiak vidám fecsegését, aztán odakünn történhetett valami,
lovak nyerítettek, kiáltások harsantak, de Cesarinit ekkor már
elnyelték a Curtea Domnească sötét folyosói.

7.

A bíboros és a logofát megálltak a hatalmas ágy előtt; a

baldachinok leeresztett selyme mögött, a fáklyák aranyló
fényében csak három árnyalak körvonalai bontakoztak ki a
szoba félhomályából.
– San Angele bíborosa, uram! – jelentette be a logofát
ünnepélyes hanghordozással.
A baldachin mögül fojtott kuncogás hallatszott; a
következő pillanatban egy izmos férfikar hajtotta félre a
selymet. Vlad Dracul anyaszült mezítelenül térdepelt az ágy
közepén; két oldalról egy éltesebb, telt asszony, és egy vézna
leány ölelték, indaként fonódva a testére.
Cesarini megbotránkozva hátrált egy lépést.
– No, de…
– Isten hozott szerény hajlékomban! – bókolt
vigyorogva Dracul. – Megbocsáss, de Dumitraşcu barátom
felesége és leánya ortodox hiten vannak, ha nem veszed
zokon, nem éppen a néked kijáró tisztelettel viselkednek
jelenlétedben.
A bíboros elvörösödött.
– Mondtam már a szolgádnak, hogy semmi kedvem
késlekedni. Magyarországra igyekszem, követelem tehát,
hogy azonnal bocsáss utamra az embereimmel együtt!
A logofát felesége eközben gúnyos pillantást vetett
urára, és a vajda férfiasságát simogatva dús kebleit a férfi
mellkasához nyomta.
– Szemérmetlenek! – háborgott Cesarini, és eltakarta a
szemét. – Istenkáromlók!
A vajda szánakozva végigmérte. A bíboros bűzlött,
akár egy partra vetett vízihulla, cafatokban lógó öltözéke sár-
és vérmocskos volt.
– Biztosíthatlak, hogy az embereid már jó kezekben
vannak – magyarázta, réveteg mozdulattal húzva magához
mindkét szeretőjét. – És te is hamarosan jó kezekben leszel.
Csak látni akartalak még egyszer… Utoljára…
Cesarini elsápadt, hátrált volna egy lépést, de
Dumitraşcunak ütközve megtorpant.
– Vajda uram! – hebegte. – Ha megsértettelek volna
bármikor, kérlek, bocsáss meg nekem! Mindig nagyra
becsültelek, és biztosíthatlak róla, számtalan alkalommal
képviseltem az érdekeidet a Hunyadival folytatott vitákban…
– Csakugyan? – Dracul a bíborosra villantotta rémisztő
vicsorát. – Ebben az esetben akár folytathatjátok is a
vitáitokat!
– Jobb szeretnék indulni máris…
– Tudni akarom, kinek köszönhetjük a vereséget! –
folytatta Vlad. – Neked vagy Hunyadinak?
– Hunyadi itt van? – Cesarini mind sápadtabban
próbált elhátrálni, de a logofát nem engedte. Nem zavarta
immár sem a vajda mezítelensége, sem a két szajha kihívó
viselkedése; valami fojtogatni kezdte a torkát, s egyszeriben
megértette, hogy bizony többé nem számíthat senki
segítségére.
– Vidd őeminenciáját rögvest Hunyadihoz! –
parancsolta Dracul, ám amikor látta, hogy Dumitraşcu nem
moccan, szemét le sem veszi feleségéről és lányáról,
bosszúsan a fejét ingatta.
– Ejnye, ejnye, barátom! Talán mégis neheztelsz rám?
– Dehogy! – felelte tompa hangon a logofát. –
Remélem, asszonyom és leányom a kedvedre vannak,
nagyuram! Ugye, nincs rájuk panaszod? Ha igen, példásan
megbüntetem őket, ígérem!
A vajda magához húzta a két nőt, s átölelve őket,
unottan a mellüket markolászta. Aztán gúnyosan
elmosolyodott.
– Azért lássuk be, járhattál volna sokkal rosszabbul is!
Ha Alexandru vajda után Vladislav Vlaicu lépett volna
trónra, éppenséggel most te és a fiaid szolgálnák őt ebben az
ágyban. Mindannyiunk számára kielégítőbb ez így, nemde,
kedves Dumitraşcu?
A logofát megragadta a bíboros karját; ebben a
mozdulatban már nyoma sem volt a színlelt udvariasságnak.
– Jöjj csak, kardinális! Hunyadi türelmetlenül vár rád!
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Dracul vajda a
két nőre pillantott. Mindkettő epekedve nézett vissza rá.
Készségesek voltak, engedelmesek, és kétségtelenül
fáradhatatlanok.
Csakhogy…
Vlad ellökte magától mindkettőt.
Az igazi örömöt nem a testük, és nem a kielégülés
okozta, hanem mindaz, amit eközben a logofát szeméből
kiolvashatott.
A megalázottság, az alávetettség látványa… Tulajdon
felsőbbrendűségének, a hatalom birtoklásának érzete…
Anya és lánya megszeppenten bújtak össze az ágy
végében.
– Mi baj, uram? Mondd, mit tegyünk! Csak mondd, és
mi engedelmeskedünk!
Vlad Dracul hátrahuppant párnájára, karját feje alá
tette, és lehunyta a szemét.
Szerette a hatalmat.
Hatalma volt ezek felett a kis senkik felett,
megkérdőjelezhetetlen hatalma, ám ez a hatalom időnként
roppant szánalmasnak bizonyult…
Hunyadira gondolt, akit minden bizonnyal szabadon
kell majd engednie. Aztán a szultánra gondolt, aki büntető
sereget fog vezetni Havasalföld ellen… Aztán a fiaira
gondolt, akik tán ugyanilyen szeppenten lesik Murád
parancsait, s köztük is Radura gondolt, aki ugyanilyen
készséges és engedelmes, mint ezek a nyomorult szajhák
itt…
– Elmehettek! – sóhajtotta. – Elegem van belőletek!
Dumitraşcu lánya szipogni kezdett, aztán elsírta magát.
Hiába igyekezett volna? Valamit nem jól csinált? Anyja azt
ígérte, hogy minden rendben lesz, csak engedelmeskednie
kell, mindenben úgy kell cselekednie, ahogy a vajda úr
parancsolja. Még azt is ígérte, hogy a végén élvezni fogja, és
voltaképpen igaza is lett.
S most mégis…
Anyja dühtől rózsás képpel lökdöste ki a szobából,
abbéli meggyőződéssel, hogy a lány tapasztalatlansága
váltotta ki Dracul nagyúr hirtelen haragját.
Amikor a vajda egyedül maradt, úgy, ahogy volt,
mezítelenül az ablakhoz lépett. Odakünn a tompa holdfény
élesen kiemelte a városfalon túl emelkedő új karók szálfáit.
Az itáliai lovagokat szállító kordé félúton volt már a
kivégzőhelyhez…

8.

HUNYAD VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 22. NAPJA

Szilágyi Erzsébet méltóságteljesen, egyenes derékkal

állt a vendég előtt. Hosszú, szőke haját kontyba fonta s
gyöngyös diadémmal ékesítette. Ezen a napon legdíszesebb,
meggypiros tafotaruháját öltötte magára, melyben fenséges
volt, akár egy alattvalói hódolatát fogadó anyakirálynő.
Tudatosan a vár lovagtermében, a férjének faragott, új
asztalánál, a falra aggatott csatapallosok előtt fogadta
vendégét, hisz tudta, hogy a hivatalos, férfias háttér egyben
egyértelmű üzenetet is jelent: Hunyadi távollétében egy
személyben ő képviseli a család minden hatalmát.
Mellette jobbról Vitéz kancellár állt fontoskodó, feszült
ábrázattal, balról Ferenc deák, az új várnagy; mögöttük Viola
csitítgatta a kezében szipogó Mátyást.
– Minek köszönhetjük a látogatást, kedves Miklós?
Erzsébet igyekezett rideg és kimért maradni. Nem
remegett a hangja, szeme hideg villanása sem árulta el,
milyen kétségbeesett helyzetben van valójában. Mióta az első
hírek megérkeztek a magyar sereg katasztrofális vereségéről,
szemernyit sem aludt. De még kialvatlanul, meggyötörten is
gyönyörű volt; egy érett asszony teljes pompájában tündökölt
a lovagterem gót ívű ablakain beáradó napsütésben.
Újlaki Miklós csatakosan, a hosszú út porától
mocskosan állt az úrnő előtt, s egyelőre a szava is elakadt
annak szépségétől.
Egyáltalán nem így emlékezett rá.
Szilágyi Erzsébet szürke, jellegtelen leányként élt
benne; valamikor, réges-régen, ama rossz emlékezetű
menyegző előtt heteket, hónapokat töltött Újlakon. Örökös
gyászruhát viselt, ami óhatatlanul is az apácákra jellemző
távolságtartást juttatta mindenki eszébe.
Akkor még szürke volt és jellegtelen…
Most pedig…
– Azért jöttem, Erzsébet, hogy megbizonyosodjak róla,
nem vagy-e veszélyben? Hiszen vészterhes időket élünk… A
vereség híre… Sajnos…
Erzsébet arcán megrándult egy ideg.
A vereség híre…
– Köszönöm előzékenységedet, kedves Miklós! De
biztosíthatlak felőle, a férjem kellőképpen gondoskodott a
védelmemről. Hunyad várát jelenleg is megfelelő számú
fegyveres őrzi…
– Csakugyan? – Újlaki elvigyorodott. Még az is
kedvére való volt, ahogy a ház úrnője kimérten viselkedett
vele. Formás fehércseléd volt, de be kellett látnia, leginkább
az Erzsébetből áradó hitvesi hűség feltörhetetlennek tűnő
kihívása izgatta fantáziáját. – Engedd meg, hogy kételkedjek
a biztonságodat illetően. Már csak azért is, mert idefelé jövet
nem találkoztunk egyetlen hollós címeres katonával sem a
Tiszától egészen Hunyadig. Annál inkább mindenféle
haramiával, fosztogató, hitvánnyal… Fel is kötöttük
mindahányat, akit utunkba sodort a szél…
– Nos… – A nagyasszony a kezét tördelte, de
igyekezett továbbra is megőrizni higgadtságát. – Való igaz,
megszaporodtak erdeinkben a rablók. A férjem hálás lesz, ha
megtudja, hogy segítettél felszámolni néhány
haramiacsapatot…
Miklós közelebb lépett, s az asszony orrát megcsapta a
bőrvértje alól áradó átható verejtékbűz.
– Én mindenesetre kötelességemnek éreztem azonnal
idesietni, hogy gondoskodjak a személyes védelmedről,
kedves Erzsébet – Újlaki megragadta az asszony jobbját, és
mit sem törődve annak ellenkezésével, az ajkához emelte,
hogy forró csókot leheljen rá. – Bármi történjék is az én
kedvelt János barátommal, tudnod kell, hogy én itt vagyok!
És itt is maradok!
Szilágyi Erzsébet arcán undor suhant át. Kirántotta
kezét Újlaki kérges tenyeréből, szoknyája redőibe törölve
Miklós rákenődött nyálát, majd hátrált egy lépést. A Viola
kezében csitítgatott Mátyás ebben a pillanatban felsírt, hogy
csak úgy visszhangzott belé a lovagterem.
– A környékbeli mezőkön nyüzsögnek a katonáid –
szólalt meg Ferenc deák, látva úrnője zavarát. – Azt a hírt
kaptam a közeli falvakból, hogy az embereid fosztogatnak,
élelmet, bort és zabot követelnek, nőkkel és leányokkal
erőszakoskodnak…
Újlaki figyelme egyszeriben az új várnagy felé
irányult. A fiatal férfi megszeppent, ahogy a nagyúr lassan
eléje lépett, félretolva útjából Violát és a kisgyermeket.
– Aljas rágalom! Ki terjeszt ilyesmit?
– Hagyjuk az alakoskodást, Újlaki! – Vitéz bosszúsan
méregette a vendéget. – Ha Hunyadi visszatér, ezért szíjat
hasít a hátadból!
– Ha hazatér… – jegyezte meg Miklós. – Az én drága
barátomról azonban nem sok biztató hírt hallani… Azután,
hogy vágóhídra vezette a sereget, és hagyta elveszni a
királyt…
 – Hallgass! – sziszegte Erzsébet. Egy pillanatra úgy
tűnt, ráveti magát Újlakira és kikaparja a szemét. – Nem a
férjem hibája, hogy…
– Azt majd meglátjuk, kinek a hibája! Amennyiben
túléli, és haza talál keveredni, az országgyűlés előtt felel majd
tetteiért… Mondom: amennyiben túléli… Ha viszont nem…
Nos, kedves Erzsébet, ha a férjed nem térne vissza többé,
akkor én vagyok az egyetlen, aki megvédelmezhet téged és a
gyermekeidet!
Újlaki, mintha csak most venné észre a Viola kezében
sivító Mátyást, odalépett hozzá, és negédesen megpaskolta
pirospozsgás arcát.
– Ó, milyen bájos gyermek! A szívem szakadna meg,
ha nélkülözések és háborgatások közepette kellene felnőnie…
– A Hunyadi-ház kiterjedt szövetséggel rendelkezik –
figyelmeztette Vitéz bosszúsan. – Ha a ház urával bármi
történne, az ifjú Mátyás neveltetése akkor is biztosítva
lenne…
– Én csak segíteni akarok! – hajolt meg Újlaki mélyen,
arcán letörölhetetlen vigyorral. – A seregem egy része holnap
megszállja Kolozsvárt és Gyulafehérvárt. Egész a határig
megtisztítom Erdélyt, visszaállítom a rendet, ami a férjed
könnyelmű kalandja nyomán, sajnálatos módon elveszett.
A nagyasszony szeme sarkában könnycsepp gyűlt, de
hangja ezúttal kemény és határozott maradt:
– Ha ennyire a szíveden viseled a biztonságukat,
kedves Miklós, kérlek, lépd át a határt, amint teheted! A
csatából még mindig özönlenek vissza a menekültek, és a
hírek szerint az oláhok sorra fogják el őket. Lehet, hogy a
férjem is Dracul vajda fogságába esett… Néhány ezer
lovassal játszva kiszabadíthatod őket…
Újlaki hosszan, elgondolkodva figyelte Erzsébet finom
vonásait, aztán egy pillanatra lesütötte a szemét, s már-már
bűnbánó hangon válaszolt:
– Szívem szerint azonnal indulnék, kedves Erzsébet,
hogy minél több hazánkfiát megmenthessek… Igen, valóban
ez lenne minden vágyam, csak sajnos… Amint azt talán te is
tudod, az országgyűlés nem hatalmaz fel arra, hogy a királyt a
határon túl szolgáljam. Erdélyi vajdaként Erdély biztonságára
kell ügyelnem… attól tartok, a férjednek is ez lett volna a
dolga, s nem kockázatos kalandokba bocsátkozni… Nem
léphetem át a határt, különösen annak tudatában, hogy a
férjed tíz évre békét kötött a törökkel…
– A szultán megszegte a békét! – figyelmeztette Vitéz,
de Újlaki leintette.
– Ennek megítélése nem az én feladatom, kancellár úr!
Mint ahogy az sem az én feladatom, hogy Hunyadi tetteit
minősítsem. A keresztény világ majd ítéletet hoz az
esküszegés és a keresztény sereg elveszejtése ügyében is,
arról biztosíthatlak… Engem azonban köt az adott szó és a
becsület. A határon át érkező menekülteket oltalmamba
veszem, de eszem ágában sincs Havasalföldre könnyelműen,
kalandor mód betörni…
– A hírek szerint – váltott hangnemet Vitéz – a török
erők végzetesen meggyengültek a csatában. Kevésen múlott,
hogy nem sikerült teljesen szétverni Murád hadait… A te
seregeddel mélyen behatolhatnánk az ellenséges területekre,
és akkor talán…
– Nem, nem, kedves kancellár úr, hisz éppen az
ilyesfajta forrófejűség vezetett a katasztrófához… A király
halott! A püspökök java része halott! Akik elkísérték
Hunyadit erre az eszement hadjáratra, szinte mind halottak!
Ideje, hogy az észszerűség és a haza józan, megfontolt
szolgálata legyen most már vezérlő elvünk. Elmondom, mi
fog történni! A seregem egy része itt marad, hogy vigyázza
Hunyad várát! Kedves Erzsébet, ettől a pillanattól fogva én
felelek a biztonságodért, és a kis…
– Mátyás…
– A kis Mátyás életéért is. Szavamat adom, hogy
egyetlen hajszálad sem görbülhet mostantól. Vége a
kockázatos kalandoknak, eljött a tudatos építkezés, a gondos
tervezés ideje… Az én időm…
Szilágyi Erzsébet kétségbeesetten pillantott a
kancellárra, de Vitéz csak széttárta a kezét. Ebben a világban
annak van igaza, akinek serege van – mintha az ő szánakozó
pillantása is erre az örök igazságra emlékeztette volna. Ebben
a pillanatban csak Újlaki Miklósnak volt számottevő ereje
közel s távol – nem maradt hát más választás, mint…
– Köszönettel elfogadom a felajánlott védelmedet –
húzta ki magát Erzsébet, fejét felemelve, egyenesen Újlaki
szemébe nézve. – A férjem bizonyosan hálás lesz gáláns
ajánlatodért… Azonban arra kell, hogy kérjelek, kíméld a
környék népét. Katonáid nem fosztogathatnak, nem
erőszakoskodhatnak, különben…
– Különben? – kérdezte Miklós önelégült
arckifejezéssel. – Különben mi lesz? Ugyan! Mindössze
annyit ígérhetek, kedvesem, hogy a kelleténél nagyobb
tehertételt nem kell elviselniük. De azt neked is be kell
látnod, hogy a had élelmezése és elszállásolása mindennél
fontosabb… Szeretném, ha ezeket a dolgokat rám bíznád…
Könnyen lehet, hogy a gyászszertartás után…
– Még nem vagyok özvegy! – csattant fel Erzsébet.
– Ó, hát persze! És imádkozni fogok, hogy az én
nagyszerű barátomat épségben vezéreljék haza az angyalok…
De háború van, és úgy hallom, az üldöző török erők csúnya
mészárlást végeztek a menekültek soraiban. Nem is beszélve
oláh barátainkról, Dracul vajdáról, akit Hunyadinak sikerült
vérig sértenie a haditanácsban. A hírek igen gyorsan
terjednek… A férjed már minden bizonnyal halott! Soha
többé nem fog hazatérni, és ezt a szíved mélyén te is tudod!
Szilágyi Erzsébet átvette Mátyást Violától, és magához
szorította. A fiúcska csodálatos módon elhallgatott, szipogva
bámult felfelé, édesanyja arcába.
– A férjem él, Újlaki Miklós – jelentette ki a
nagyasszony halkan, de nem megtörten. – És hazatér
hamarosan…
– Amennyiben mégsem… – a vendég gúnyos parolával
jelezte, hogy részéről a kihallgatásnak vége. – Úgy
gondolkodj el arról, kedves Erzsébet, miképpen tudjuk
egyben tartani azt, amit mások néhány nap alatt
széthordanának…
Azzal kihátrált a lovagteremből.
A várudvaron Újlaki-zsoldosok röhögtek, odalentről, a
Cserna túlsó partjáról dévaj mulatozás hangját sodorta a szél.
A nagyasszony elgondolkodva nézte Mátyás vonásait;
Vitéz és Ferenc deák meg sem mertek mukkanni a háta
mögött.
– János! Azonnal indulsz Budára! – Erzsébet határozott
mozdulattal átnyújtotta a kicsit Violának. – Jelentsd a nádor
úrnak, hogy a király a hírek szerint elesett! A férjemről
semmi hír, és a sereg nagy része megsemmisült… Azonnal
értesítse a dunántúli és szlavóniai szövetségeseinket… A
Cilleiek és a Habsburgok rögvest támadni fognak, amint hírét
veszik a vereségnek. Fel kell készülni tán Buda védelmére
is…
Vitéz komoran fejet hajtott.
– Nem szívesen hagylak most itt, Erzsébet…
– Tudok vigyázni magamra! Inkább arra legyen
gondod, hogy útközben el ne fogjanak…
A kancellár zavartan köhintett, s szeme villanásával
jelezte Ferenc deáknak, hogy hagyja őt magára a
nagyasszonnyal.
– Jöjjél, Viola! – mosolyodott el a várnagy. – Nézzük
meg, készül-e már az ebéd! Hozzad Mátyást is, kedves!
A leány a nagyasszonyra függesztette kérlelő
tekintetét, de az csak biccentéssel jelezte, hogy eriggyen
nyugodtan.
Mikor ketten maradtak, Vitéz a kezét tördelve Erzsébet
elé állott.
– Tudod jól, mit akar! Rátenni a kezét az egész
Hunyadi-vagyonra! Meg akar szerezni mindent, ami…
– És ugyan mit tehetnénk ellene, János? Nézz ki az
ablakon! Újlaki-zsoldosoktól tarkállanak a rétjeink! Az
útjainkon Újlaki-páncélosok poroszkálnak Erdély belseje
felé! És tudod, mit mondok én erre? Végre katonákat látok
magam körül! Erdélyt meg kell védeni!
A kancellár tátogva hátrált egy lépést, mint aki nem
hall jól.
– De Erzsébet! Hogyan mondhatsz ilyet?
– Ha a férjem halott, valakinek át kell vennie a helyét!
Valakinek meg kell szerveznie a tartomány védelmét, a
határok ellenőrzését! Valakinek újjá kell építenie a sereget,
különben…
– De éppen Újlakinak? Ugye, nem hiszed komolyan,
hogy ő valaha is képes lesz…
– Mondj mást! Mondj bárkit, aki itt és most képes
magához ragadni a hatalmat!
– A bátyád, Mihály!
– Igen? Hol van Mihály? Él-e még egyáltalán?
– A rokonságunkból valaki… Bárki…
 – Pontosan ki? Hiszen senki sincs itt! Azt sem tudjuk,
hányan vészelték túl az ütközetet! Már döntöttem, János!
Indulsz Budára, és jelented Hédervárinak, amit hallottál. A
nádor gondoskodjon a királyi székhely védelméről, és ha kell,
kérjen lengyel segélyhadakat a Dunántúl megtartásához. A
törököt Újlaki talán képes lesz feltartóztatni, ha be akarnának
törni Erdélybe… Hogy Cilleit és Habsburg Frigyest ki állítja
meg, arról sejtelmem sincs!
– Ha híre megy a király halálának, káosz lesz úrrá az
országban!
– Akkor ne menjen híre! Te vagy a kancellár, találj ki
valamit!
Vitéz megilletődötten állt néhány pillanatig, nézte
Erzsébet kemény arcvonásait, és ebben a pillanatban értette
meg, hogy az a lány, akit valaha szeretett, nincs többé. Akit
maga előtt látott, egy élet által megedzett, akaratát
tűzön-vízen át érvényesíteni tudó, tántoríthatatlan asszony
volt, aki viszont soha nem lehet már az övé.
– Azt hittem, Erzsébet… Azt hittem, hogy ha
egyszer… Ha egy napon…
– Mit akarsz még? Miért nem indulsz már?
Vitéz nagyot nyelt.
– Nehéz erről beszélni, Erzsébet… Azt hittem, ha
Jankóval egyszer valami történik… Ne hidd, hogy valaha is
ezt kívántam volna… Szeretem, mint testvéremet… De
mégis… miattad… Azt hittem, egy napon talán…
Szilágyi Erzsébet értetlenül rázta a fejét.
– Hát te semmit sem értesz az egészből? Lehet, hogy a
férjem halott! László fiam vele volt, tán ő sem élte túl a
hadjáratot! Itt maradtam mindennel, a földekkel, a várakkal,
sok tízezer emberrel a hátam megett, akik már ma mind azt
kérdik tőlem, hogyan tovább? Mit mondjak nekik? Mit
tegyek, ha a török megjelenik a határon? Mivel védjem meg
ezt a földet? Itt van az egyetlen fiam, Vitéz, akit jelenleg
biztonságban tudhatok! Itt van Mátyás! És itt van Erdély! A
vajda asszonya vagyok, kötelességem tehát…
– Újlaki is vajda… Neki is kötelessége…
– Pontosan! Ezért most nincsen idő és nincsen mód
érzékenykedni… – A nagyasszony dacosan kihúzta magát. –
Nem hagyom, hogy amit a férjem felépített, farkasok
lakomája legyen! Ha Jankó él, hazahozom, bárhol tartsák is
fogva! Ha halott, illő módon meggyászoljuk, és másnap már
felőlem…
– Megváltoztál, Erzsébet – ingatta a fejét Vitéz. –
Mikor történt mindez? Mikor keményítetted így meg a
szíved?
– Mindig ilyen volt. – A nagyasszony intett, hogy a
vitát lezártnak tekinti. – És jobban teszed, ha a tiédet is
megkeményíted! Eriggy! Tedd, amit parancsoltam!
– Te nekem nem parancsolsz! A király kancellárja
vagyok!
– A király halott! Menj! Mentsük meg az országot!
Most csak ez számít!
Vitéz János leforrázva állt ott, szíve mégis jégbe
dermedt. Tehetetlenül figyelte, ahogy Szilágyi Erzsébet
felemelt fejjel kiviharzik a teremből.
Egyedül maradt.
A falakon csatapallosok, pajzsok, lándzsák, a töröktől
zsákmányolt hadizászlók tucatjai függtek díszes
elrendezésben, hirdetve a Hunyadi-ház dicsőségét és
hatalmát.
Lehet, hogy ez már csak a múlt?
Lehet, hogy alig kezdődött el, máris véget ért mindaz,
amiről annyit álmodoztak Jankóval?
 Nem tehetett róla, de amikor Vitéz rogyadozó lábakkal
elindult kifelé a lovagteremből, szemét elöntötték a könnyek.

9.

Még aznap este útnak indult Budára. Két

Hunyadi-lándzsás kísérte; amikor kilovagoltak a vár
felvonóhídján, a Cserna partján heverésző Újlaki-zsoldosok
gúnyosan felröhögtek láttukon.
– Ott futnak a fekete madárkák!
– Hová, hová, hollós komák?
– Hunyadi temetésére siettek tán?
A kancellár a fejébe húzta kámzsáját, és komor
tekintetét maga elé szegezve vágtára ösztökélte lovát.
Útjuk felgyújtott, kifosztott falvakon vitt keresztül.
Zokogó, árván maradt gyermekek ríttak az utak mentén,
kezüket könyörgőn nyújtogatva feléjük. Temetetlen férfiak
mellett meggyalázott nők bámultak maguk elé, kifejezéstelen
tekintettel.
De ők nem álltak meg, vágtattak tovább Budának.
A szemből érkező Újlaki-bandériumok mindenütt
üszköt, s romokat hagytak maguk után, de nyomukban újabb
és újabb egységek meneteltek kitartóan kelet felé, hogy
megszállják Erdély legnagyobb városait, és elzárják a
Kárpátok szorosait az ellenség – és persze a hazatérni vágyó
magyar, s lengyel menekültek elől.
Vitéz kancellár kezdte felfogni, hogy ugyanez a kép
fogadja majd mindenütt, szerte az országban, ha nem sikerül
idejében útját állni az elharapódzó anarchiának…
 10.

HUNYAD VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 23. NAPJA

Nem sokkal éjfél után felköltötték a nagyasszonyt.

Erzsébet nem értetlenkedett, fegyelmezetten magára kapkodta
ruháit, Mátyást a szomszédos szobában alvó Viola gondjaira
bízta, s máris követte Ferenc deákot az Aranyházba.
Thuz várt rá ott, oláh jobbágyruhába bújva. Első
pillanatban fel sem lehetett ismerni; a gyertyák imbolygó
fényében Erzsébet csupán egy zilált, csupa mocsok, csupa seb
férfit látott az asztalra borulni.
– Alszik?
A várnagy megrázta a sáfár vállát, mire az szűkölve,
motyogva felpillantott; először nem értette, hogyan került ide,
aztán felismerte Erzsébetet, és halványan rámosolyodott.
– Júda! – A nagyasszony melléje térdelt, és két keze
közé fogva az arcát mélyen a szemébe nézett. – Hol van
Jankó? Mi történt vele? Él? Ugye, él? Beszélj, kérlek!
Thuz kábán bólintott.
– Él, él! Túlélte a csatát, asszonyom!
– Hála legyen a magasságosnak! Hol van? Egészséges?
– Dracul vajda ejtette fogságba… Tirgoviştében
raboskodik, a palota kazamatáiban… a bátyáddal, és még
néhány emberrel együtt…
Erzsébet megkönnyebbülten felsóhajtott, s
megcsókolta a sáfár kezét.
– Áldjon meg téged a Jóisten, drága Thuz! Az a fontos,
hogy Jankóm él! Él! Jó egészségben van-e? Láttad-e? Te
hogy kerültél haza?
– A csata előtt… János úr parancsára a kancellária
írnokait, néhány főpapot… és engem… csónakba tettek…
Hogy véletlenül se essék bajunk. A többiek a bárkákon
jönnek, lemaradva, ezer viszontagság közt… Még hetek
múlva se érnek haza, ha így haladnak… Én… János urunk
kémei segítségével… lóhalálában… Havasalföldön át
száguldottam… Ott hallottam, hogy fogságba esett a mi drága
jó urunk!
– Mit tudsz még? Mindent mondj el! Mindent!
– Azt beszélték a városban, férjed urad már csaknem
elérte a Kárpátokat, amikor árulás áldozata lett. Körbevették,
lebírták… Aztán diadalmenetben cipelték végig Dracul
haramiái egész Tirgoviştéig. Az oláhok szerint a vajda
kivégeztetni készül Hunyadi urunkat…
– Kivégeztetni?
– Vagy a töröknek kiadni…
Szilágyi Erzsébet elgondolkodva bámult a gyertya
lángjába.
– Meg tudjuk még akadályozni?
– Asszonyom… Lehet, azóta már bekövetkezett a
legrosszabb… Havasalföldön vadásznak most a
magyarokra… Dracul pribékjei a csatából menekülőket
fogdossák össze… Rabláncra vetnek mindenkit, akit a kezeik
közé kaparintanak…
A nagyasszony arcára újabb, mély ráncokat barázdált a
fájdalom.
– Mikor voltál ott?
– Három napja… De aztán futnom kellett, nehogy
felismerjenek… Aki most Hunyadi urunk híve, arra rossz
világ jár Havasalföldön!
– Hol jöttél át?
– A Vöröstorony-szorosnál… A határ közelében az
erdő nyüzsög szegény menekült katonáktól. Sokan
átvergődnek már a magyar oldalra… A szerencsések…
Brassóban adtak számukra szállást, ott látják el sebeiket…
– A brassóiak nem csapnak át a határon?
– Ismered a szászokat, nagyasszonyom… Csak saját
városuk védelme érdekli őket… Egyedül Hunyadi urunk
szigora lenne képes őket kimozdítani a falaik mögül…
Erzsébet felállt és a sáfár vállára tette a kezét.
– Hány embert tudnál összeszedni, Thuz?
– Mire, asszonyom?
– Egy Tirgovişte elleni támadáshoz!
– Néhány tucatot, esetleg néhány százat… Nincsenek
erőink, semmit sem tehetünk!
Szilágyi Erzsébet hitetlenkedve rázta a fejét.
– Olyan nincsen, Thuz! Mindig tehetünk valamit! Ezt
igazán megtanulhattad volna már az uram mellett…
– De asszonyom…
Az úrnő néhány pillanatra lehunyta a szemét, aztán
megrázta magát, és a várnagy felé fordult.
– Hol szállásoltad el Újlakit?
Ferenc deák megszeppent a kérdésen.
– A vendégszárnyban, asszonyom!
Erzsébet felragadott egy gyertyát az asztalról, és
kiviharzott a szobából.
– Mindennek vége… Mindennek vége…
Thuz visszaroskadt a székre, s egyre a fejét csóválta. A
várnagy rápillantott, aztán rosszallón megveregette a vállát.
– Igyon, egyen kegyelmed… Készíttetek egy forró
fürdőt is…
A deák intézkedett, aztán sietett a nagyasszony szállása
felé, hogy megnézze, Viola bír-e a kis Mátyással, nincsen-e
szüksége valamire. Aggódott a leányért, újabban egyre csak
körülötte jártak gondolatai.
 Az eszébe sem jutott, hogy bizonnyal őröket kellett
volna állítania a nagyasszony mellé…

11.

– Ébredj, Miklós! Ébredj!

Erzsébet megrázta Újlaki vállát, mire az hangos
horkanással riadt fel részeg álmából. Kardja után kapott
volna, de csak a sötétséget markolta maga körül – az
ijedségtől egy pillanatra szívverése is elállt.
– Csak én vagyok, ne félj! Figyelj rám, Miklós!
Beszédem van veled!
A férfi hunyorogva ráemelte tekintetét.
– Erzsébet?
Az úrnő tisztességesen felöltözött ugyan, de a
gyertyafény sejtelmesen látni engedte kebleinek dús halmait,
ahogy a vendég fölé hajolt.
Újlakinak ez fenemód tetszett.
– Nocsak, nocsak… Minek köszönhetem ezt a kései
látogatást? Vagy inkább korai ébresztést?
– Jankót elfogta Dracul vajda – suttogta Erzsébet. –
Kérlek, segíts őt kiszabadítani!
A férfi pislogott néhányat, aztán elégedetten hátradőlt.
Az ágyban feküdt, anyaszült mezítelenül – a vastag dunyha
épp derékig takarta. Egy pillantás az asszony háta mögé:
egyedül jött, nem kísérte senki.
– Tedd le azt a gyertyát, és gyere közelebb!
– Nem hallottad, mit mondtam? Jankó Dracul vajda
fogságában van. Néhány ezer lovassal kiszabadíthatnánk…
– Ha Dracul elfogta a férjedet, akkor már nem tehetünk
semmit. Kivégezteti, mire odaérnénk, úgyhogy kár a
fáradságért…
 Erzsébet engedelmesen letette a gyertyát a kis
asztalkára, majd letérdelt az ágy mellé, s megragadta Újlaki
kezét.
– Könyörgöm, Miklós! Most az egyszer segíts! Jankó
örök életre hálás lesz neked, ha megmented az életét!
– És te vajon hálás leszel-e?
Erzsébet nagyot nyelt.
– Ne játszadozz velem! A kezedben vagyok, jól tudod.
Egyedül te segíthetsz most!
Újlaki élveteg pillantással méregette az ágya mellett
térdeplő nőt. Izmos karját a feje alatt nyugtatta, és érezte,
hogy olyan vágy vesz erőt rajta, amilyet régen érzett már.
Merevedését meg sem próbálta titkolni, lábával arrébb lökte a
dunyhát, hogy az asszony is láthassa, mije van, ám Erzsébet
erélyes mozdulattal visszatolta rá.
– Szóval… Mit akarsz a segítségedért cserébe, Miklós?
– Elég nyilvánvaló, nem?
A nagyasszony elmosolyodott.
– Olcsón adod a sereged, ha csak a testem kell…
Ugyan, mire mennél most velem? Egyetlen éjszaka, egyetlen
ölelés… Reggelre el is felejtenéd az egészet…
– Ebben nem lennék olyan biztos… Meg aztán…
Hunyadi asszonyával együtt hálni? Édes Istenem, ez bizony
sok mindenért kárpótolna. Ugye, emlékszel, mit művelt
Jankó az én imádott első jegyesemmel? Van miért bosszút
állnom…
– Öreg vagyok már, Miklós! Két gyermeket szültem…
De ha akarod, még most, az éjjel válogatott szépségeket
küldök a szobádba. A legigézőbb leányokat, akiket csak el
tudsz képzelni… Jó lesz így?
Újlaki a fejét ingatta.
– Attól tartok, drága Erzsébetem, félreismersz
engem… Nem érdekelnek a falusi szajháitok… Én téged
akarlak…
Szilágyi Erzsébet elpirult a félhomályban.
– Bármi mást kérhetsz. Bármit…
Újlaki hirtelen mozdulattal előrehajolt és megragadta
az asszony karját.
– S mi lenne, ha én ajánlanék neked valamit, kedves?
– Segítesz hát?
– Csak gondold meg, Erzsébet! Mi lenne, ha maradnék
veszteg… Ahogy mondtam, én ugyan nem léphetem át a
határt… Vlad Dracul gyűlöli a férjedet, ha engem kérdezel,
már régen karóba húzta… Szerintem Jankó életét
semmiképpen nem menthetjük meg.
Erzsébet a fejét rázta, s dühödten vette tudomásul,
hogy szemében újra könnycseppek gyűlnek.
– Jankó él. És meg kell mentenünk… Mindent
megteszek, ha elindítod a sereged Havasalföldre!
– Akkor feküdj ide mellém…
– Azt mondtad, inkább te ajánlanál valamit.
– Kíváncsi vagy rá, hogy mit, igaz? No, csak figyelj,
Erzsébet… A férjed vereséget szenvedett, miatta veszett oda
a király…
– Ez nem igaz…
– Igaz, vagy sem, voltaképpen egyre megy. Mindenki
ezt fogja gondolni szerte Európában. Jankó jobb is, ha
odavész, jobb, ha Dracul végez vele… Ezt a szégyent nem
élné túl…
Erzsébet fel akart állni, de Miklós acélos szorítással
maga mellett tartotta.
– Maradj csak, kedvesem! Gondoljuk tovább! Az
országban hamarosan elszabadul a pokol. A bárók egymás
torkának esnek, és higgy nekem, a nemesek, a városok, a
parasztok… mindenki követni fogja a példájukat. Te itt
maradsz a gyermekeiddel… Védtelenül. A
Hunyadi-birtokokat egymás után ragadják majd ki a
kezedből, s végül semmid sem marad. Jó, ha az életedet és a
kölykeidet megmentheted…
– Eleressz!
A nagyasszony megpróbálta kitépni magát Újlaki
kezéből, de az egyetlen erőteljes rántással maga mellé
kényszerítette.
– Gyere csak! Nem is sejted, milyen éjszaka vár rád…
Megragadta Erzsébet derekát, s vaskos ujjai máris
feljebb siklottak a kebleire.
– Ne ficeregj! Tisztességes alkut ajánlok!
A nagyasszony belátta, hogy semmit sem tehet,
legfeljebb segítségért kiálthat; Ferenc deák, vagy valamelyik
tisztje tán idejében iderohannának, de a várudvaron vagy
kéttucatnyi Újlaki-zsoldos szunyókált, nem is beszélve a
környező mezőkön táborozó százakról, ezrekről – vérontás
lenne a vége a ribilliónak bizonyosan…
Zihálva elfordította a fejét, és tűrte, hogy Miklós
mindkét mellét végigsimítsa a tafotaruha alatt.
– Figyelj rám, te tüzes kis szuka! – nevetett Újlaki. –
Többet ajánlok neked, mint gondolnád! A gyászév letelte
után hajlandó vagyok feleségül venni téged! A mi
frigyünkkel hatalmas terület kerülhetne közös irányítás alá!
Országnyi birtok! Az Újlaki- és a Hunyadi-földek
egyesülhetnének… Újjáépíteném Erdélyt… Seregeink
megvédelmeznék az egész országot… Érted, miről beszélek?
– Kérlek, eressz el!
– Ahogy óhajtod!
Újlaki engedelmeskedett, s gáláns mozdulattal mutatott
helyet maga mellett az ágyon.
 – Lásd be, mindenkinek így lesz a legjobb!
– Nem mehetek hozzád – suttogta fáradtan Erzsébet, és
tenyerébe temette az arcát. – Jankó él! És néked feleséged
van!
– Ó, csakugyan? Csak hogy tudd, a feleségem
gyermeket vár a fiadtól!
Erzsébet néhány hosszú pillanatig nem is fogta fel, mit
hallott.
Mélyen Újlaki szemébe nézett.
– Micsoda?
– László fiad felcsinálta a feleségemet!
A nagyasszony tekintetében egyszeriben
engesztelhetetlen gyűlölet lobbant.
– Hazudsz!
– Bár hazudnék… Te semmiről nem hallasz itt, a világ
végén? Egész Buda erről beszél hónapok óta; a feleségem a
király szeretője volt, de közben talált alkalmat arra is, hogy
összefeküdjön a fiaddal!
– A fiam még csak tizennégy éves…
– Na és? Én tízéves korom óta hálok nőkkel. Ha engem
kérdezel, László is elég korán kezdte…
– A feleséged…
– A feleségem meg a világ szajhája… Nem is lesz már
sokáig a feleségem. Úgyhogy semmi akadálya nincsen,
hogy…
Szilágyi Erzsébet megrázta a fejét.
– Ez túl sok nekem…
– Ugyan! Tovább kell lépni! Élni kell! Én biztonságot,
hatalmat és befolyást ajánlok! Te meg én mindent elérhetünk
együtt, amit csak akarunk!
– Soha nem leszek a tiéd – ingatta a fejét kimerülten
Erzsébet. – Szeretem a férjemet!
 – Jankó már halott! Ő a múlt. Én vagyok a jövő!
Csend ereszkedett közéjük, hallani lehetett a
novemberi szél süvítését a tornyok közt.
– Na, látod, gyönyörű kedvesem, ez az én ajánlatom.
És ez sokkal fontosabb számomra, mint hogy most, azonnal
meghághassalak. Bár szívem szerint…
Erzsébet megrázta a fejét, de könnyeit nem tudta
kirázni a szeméből.
– Jól van, Miklós! Értem minden szavad. És elfogadom
az ajánlatodat…
Most Újlakin volt a meglepetés sora. Előredőlt,
értetlenül közelebb húzta a nagyasszonyt.
– Elfogadod?
– Egy feltétellel – Szilágyi Erzsébet elszántan
szembefordult a férfivel, megoldotta tafotaruhája mellrészét,
s csaknem teljesen látni engedte kebleinek hajlatát.
Újlaki visszanyerte korábbi magabiztosságát, és közel
hajolt hozzá, hogy megcsókolja őket.
– Mi legyen az a feltétel? Most bármit kérhetsz,
teljesítem!
Erzsébet elhúzta magát a férfitől, mutatóujját
figyelmeztetőleg annak szájára tette.
– Minden úgy lesz, ahogy akarod, Miklós. Ha Jankóval
valóban végzett Dracul vajda, a gyászév letelte után hozzád
megyek. Erre akár meg is esküszöm, ha akarod. És arra is,
hogy a menyegző napján a nevedre íratom valamennyi
Hunyadi-birtokot. Mindenben engedelmeskedni fogok neked,
azt teszem, amit parancsolsz.
Újlaki szeme felparázslott a félhomályban.
– Ugye nem a bolondját járatod velem?
– Mindenre megesküszöm, ami szent, hogy így lesz,
Miklós. Megkapsz mindent, egyedül a fiam nevelésébe nem
hagyok beleszólást.
– Rendben. Ez lenne tehát a feltételed?
– Ennél sokkal többet kérek tőled.
A nagyúr hátradőlt ágyán, és izgatottan méregette az
asszonyt. Álmában nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan,
gond nélkül eléri, amit akar.
Hacsak…
Hacsak az a fránya feltétel nem lesz teljesíthetetlen…
– Reggel a sereged egy részével elindulok
Havasalföldre – jelentette ki Erzsébet. – Legalább háromezer
vértes lovasra van szükségem.
– Mondtam már, hogy nem léphetem át a határt…
– De én igen. Hunyadi-zászlók alatt vezetem őket, nem
kell aggódnod…
– De minek? Értsd meg, nincs értelme…
– Ha Jankó még életben van, meg kell próbálnom…
– Csak nem képzeled, hogy ehhez segítő kezet
nyújtok?
– De igen. Nem tehetsz mást. Néhány nap az egész; ha
Jankó él, kiszabadítjuk Tirgoviştéből.
– Eszem ágában sincs sereget adni melléd! Erzsébet!
Hát nem érted? Csak akkor léphetek előre, ha Hunyadi már
halott! Ha élve keveredik haza, én… én maradok az, aki
voltam…
– Nem egészen – a nagyasszony nagy levegőt vett, és
közelebb húzódott Újlakihoz. – Figyelj rám, Miklós! Nagyon
figyelj! Ha élve találom Jankót, és sikerül a segítségeddel
kiszabadítanom, a férjem örök életre hálás lesz neked!
– Nekem nem a hálája kell, hanem a vagyona!
– Hallgass végig! A király valószínűleg halott.
Hónapokba, évekbe is beletelhet, mire a bárók megegyeznek
az új király személyéről. Ha Jankó él és újjászervezi a
sereget, mit gondolsz, ki lesz a legnagyobb hadúr az
országban? Ki dönt majd arról, mi legyen a félretaszított
bárók birtokaival? Azokból bőségesen kárpótolhatunk majd
téged…
Újlaki nem hitt a fülének.
– Ez lenne az ajánlatod? Hogy továbbra is Hunyadi
árnyékában szedegethessem össze az asztalról lehullott
morzsákat?
– A királyság második emberének a sorsa nem oly
sanyarú…
– Második emberének?
– Ez az, amit kínálok.
– Csakhogy én az első akarok lenni. Tudom, hogy egy
napon korona illeti a homlokom, Erzsébet. Erre születtem. És
el is érem, amit akarok, így, vagy úgy!
Erzsébet tisztában volt vele, hogy elfogyott az ideje,
mint ahogy kifogyott az érvekből is. Kockázatos játszmába
kezdett, és ahogy Újlaki sértett, felháborodott arcára
pillantott, rájött, hogy minden megalázkodása ellenére is
veszített anélkül, hogy a legcsekélyebb esélye lett volna a
győzelemre.
– Reggel elindulok Havasalföldre – suttogta végső
kétségbeesésében. – Akár adsz mellém sereget, akár nem…
– Őrültség – próbálta meg átölelni Miklós. – A
halálodba rohansz, Erzsébet! Vagy ami még rosszabb, Dracul
téged is elfogat, és akkor… Hát nem sokkal jobb az én
hitvesemnek lenni, az ország első asszonyának lenni,
semmint Dracula szeretőjének?
Erzsébet elmosolyodott. Most már tudta, hogy mit kell
tennie.
– Látod, ezért nincs más választásod, Miklós.
Mindenképpen elindulok hajnalhasadtával. Ha adsz mellém
sereget, azzal. Ha nem, akkor Thuz néhány tucatnyi
lovasával… Ebben az esetben nem sok esélyem marad,
igaz… Vagyis nem lesz kit feleségül venned, és így biztosan
búcsút mondhatsz a Hunyadi-vagyonnak.
– Ez őrültség… Így csak mindenki vesztene…
– Vesztene bizony. Ha viszont adsz mellém sereget, két
dolog történhet. Későn érkezünk, Jankót már nem menthetjük
meg: akkor az asszonyod leszek, s te mindent elnyersz, amit
csak akarsz. Ha Jankó még él, és kiszabadítjuk, hálából a
királyság második emberévé emel. Más választásod
nincsen…
Újlaki a fejét ingatta, de szeme sarkából ezúttal cinkos
fény villant.
– Látod, Erzsébet, nekem éppen ilyen okos asszonyra
lenne szükségem! Rád! Kellesz nekem!
– Add ide a sereged!
– Megkapod – simította meg az asszony arcát Újlaki. –
Viheted mindet! Elfogadom az ajánlatodat. Egy feltétellel…
Szilágyi Erzsébet boldogan pattant fel az ágy széléről,
de a férfi utánanyúlt, és gyengéden megsimította a karját.
– Elfogadom, hogy talán csak második maradok még
egy ideig… De ma éjjel… Én akarok lenni az első… és az
egyetlen!
– Nem tehetem, Miklós… Hű maradok a férjemhez.
– Akkor menj csak egyedül az oláhokra! Így aztán nem
nyerek semmit, de végtére is veszteni sem vesztek!
Erzsébet nem lepődött meg, abban a pillanatban tudta,
hogy mindenképpen ez lesz az alku vége, ahogy belépett ebbe
a szobába.
– Nincs más módja?
– Mi más módja lenne, az Isten szerelmére?
Újlaki felállt és hozzádörgölődzött. Ágaskodó
férfiassága majd átdöfte a kemény tafotaszövetet.
– Ez az egyetlen esélyed Hunyadi kiszabadítására! Az
egyetlen! De figyelmeztetlek! Ma éjjel nem két széttárt, hideg
combra van szükségem, kedvesem! Odaadó, forró,
engedelmes asszonyt akarok! Téged akarlak!
Erzsébet remegve oldotta meg ruháját; keblei immár
szabadon kibuggyantak az öltözék szorításából. Lesütötte a
szemét, még arcát is elfordította, hogy ne kelljen látnia a
férfit, amint férfiasságát felhúzott szoknyája alatt a
combjához dörzsöli. Újlaki durván megragadta az arcát és
maga felé rántotta.
– Azt mondtam, engedelmes nőt akarok ma éjjel!
Olyat, aki minden percét élvezi annak, ami következik!
Hajnalig sok időnk van… Ezalatt mindent megadsz nekem,
amit asszony adhat egy férfinak… Mindent…
Erzsébet nem felelt, megadón tűrte, hogy Újlaki keze
végigtapogassa, majd egyetlen mozdulattal letépje róla a ruha
maradékát. Ott állt, anyaszült meztelenül Miklós előtt. Férjén
kívül még soha nem volt másik férfivel, és ebben a
pillanatban úgy érezte, menten elnyeli a föld.
De azt is tudta, hogy nincsen más választása.
– Mondd, mit kell tennem! – suttogta megadóan.
Újlaki elégedetten elheveredett az ágyon, és azon
kezdte törni a fejét, mivel is kezdje. Ötlete akadt éppen elég,
csak hát a lehetőség túlságosan hirtelen tárult fel előtte,
egyszeriben nem is tudta, hogyan élje ki magát legelébb.
– Jöjj, kedves! Állj ide elém! Úgy… Nem, ne takargasd
magad! Látni akarlak, teljes valódban! Hadd gyönyörködjem
benned!
Nézte, szinte falta szemével ezt a pompás, gyönyörű
női testet, és úgy érezte, soha életében nem látott még ilyen
szépet. Szilágyi Erzsébet pőrén, megalázottan állt előtte, s
ami igazán széppé, ami igazán kívánatossá tette a szemében,
éppen az volt, hogy magától soha nem tett volna ilyet.
Most azonban rákényszerült…
Most mindenre hajlandó volt, még ha csak egy
éjszakára is.
Aztán…
Ki tudja…
Ha kis szerencséje lesz, tán ezután is, minden éjjel.
Asszonyává teszi ezt a büszke, elérhetetlen nőt, aki eddig
ádáz ellenfele felesége volt.
Ennél izgatóbb dolgot nem tudott volna elképzelni.
– Jól van, Erzsébet! Most jöjj ide! Megmondom, mit
kell tenned!
És Újlaki Miklós ebben a pillanatban úgy érezte,
határozottan érdemes volt alkut kötni a Sátánnal.

12.

Hajnalban, amikor a szégyenpírtól vörös, összekuszált

hajú asszony kisurrant az ágyából, Újlaki magához rendelte
bandériumainak hadnagyait.
– Azonnal nyergeltek, és Szilágyi nagyasszony
vezetésével megindultok Havasalföld felé. Akit csak tudtok,
vigyetek magatokkal. Hány ember áll most fegyverben?
– Itt a vár alatt kétezer, uram.
– Kolozsváron?
– Össze tudunk szedni három-négyezret. A többi…
– Nem kell több! Dracula vajda ellen mentek, és
kiszabadítjátok Hunyadi Jánost a fogságából! Megértettétek?
A hadnagyok értetlenül egymásra néztek.
– Kiszabadítjuk?
– Ha kell, leromboljátok azt a koszos oláh
patkányfészket! Senkit se kíméljetek!
A hadnagyok vállat vontak: abban hiba nem lesz!
– Eriggyetek!
Intett, hogy a bandérium parancsnoka, Zimai Imre –
széles vállú, sebhelyes arcú zalai legény – maradjon még egy
szóra.
– Mi a parancsod, uram?
Újlaki szórakozott pillantást vetett a feldúlt ágyra, és
elmosolyodott.
– Azt akarom, Imre fiam, hogy Hunyadi… már ha
életben találjátok egyáltalán… ne érjen haza soha
Magyarországra…
Zimai hadnagynak az arcizma sem rándult.
– Lehet, hogy késve érkeztek. Mindenkinek az lenne a
legjobb, érted? De ha nem, ha Hunyadi még él… Akkor tudd,
mi a teendőd! A holttestét hozhatjátok haza, mást nem! De
arra ügyelj, hogy Szilágyi nagyasszony lássa: mindent
elkövettek a vajda úr megmentéséért. Lássa, hogy a
szíveteket kiteszitek érette!
Zimai bárgyún urára emelte tekintetét.
– Szenvedjen?
Újlaki szerette az ilyen embereket – voltaképpen csak
az ilyen emberekkel volt megelégedve.
– Felőlem szenvedhet is, nem igazán érdekel! A
lényeg, hogy biztosra menjetek! Ha álmában éri őt a halál, ha
egyenesen Gábriel arkangyal emeli a mennyekbe, én azt sem
bánom… De a tetemét látni akarom! Érted? És a nagyasszony
nem gyaníthat semmit! Legyen kéznél néhány oláh, akiket az
orgyilkosság vádjával a helyszínen felkoncoltok!
A hadnagy hanyag mozdulattal biccentett, és már osont
is kifelé az ajtón.
Újlaki egyedül maradt.
 Elgondolkodva bámulta az ágyat: mindent sikerült
elrendeznie, amit akart. Mindent. Mostantól néhány hét
nyugta lesz; az első napot új birtokai megtekintésével tölti.
Fütyörészve indult kifelé a folyosóra.
A legjobb, ha a várat szemléli meg legelébb. Idejében
el kell döntenie, hol legyen a hálóterme, amikor már ezt a
helyet nevezheti otthonának…

13.

A hajnal első fénysugara vasba öltözött lovasok

páncélzatán csillogott. Friss északi szél fújt, kibontotta a
bandériumok fölött csattogó zászlókat. Újlaki parancsára nem
hollós lobogókat vittek magukkal, hanem saját jelvényeiket; a
fehér bástyát ábrázoló vásznak büszkén feszültek az ébredő
szélben.
Már csak egyvalakire vártak. A nagyasszony
kényelmes lovaglóruhában lépett ki a várudvarra; arcát sírás
és fáradtság pírja festette vörösre, de semmiféle tanújelét nem
adta az elcsigázottságnak. Lendületesen felpattant a Zimai
hadnagy mellett féken tartott ló nyergébe.
– Készen álltok?
– Indulhatunk, asszonyom!
Szilágyi Erzsébet felpillantott Hunyad várának
tornyaira, bástyáira. Tudta, hogy csak akkor tér vissza, ha a
vár urát oldalán tudhatja majd. Ha nem…
Búcsút intett az otthonának.
Az egyik ablakban magányos leányalak körvonalai
homálylottak. Ha Erzsébet nincsen elfoglalva tulajdon
fájdalmával, talán észreveszi, talán eszébe jut, hogy Viola
ezen a hajnalon milyen szótlan, milyen sápadt volt. Egy szót
sem szólt búcsúzóul, s Mátyást is oly lelketlenül dajkálta,
mint eddig soha.
De Szilágyi Erzsébet nem vette ezt észre.
Nem is vehette: lelke, teste összetörve, a remény és a
reménytelenség zavaros vizein sodródva nem látott mást,
csak a távoli horizontot, nem hallott mást, csak férje
messziről jövő, elhaló kiáltását.
– Indulás!
Megsarkantyúzta lovát, s oly vadul ugratott előre, hogy
a páncélos vitézeknek elakadt a lélegzete.
Zimai hadnagy intett, s nagyot kurjantva követte a
nagyasszony példáját.
Újlaki serege robogva megindult a havasalföldi határ
felé…

14.

Viola kábán, üveges tekintettel bámulta az elvonuló

hadat. Még hosszú percekkel azután is ott állt, mozdulatlanul,
hogy a láthatáron rég elült a felvert por, tekintetét a letarolt
mezőre szegezte.
– Viola, kedves… Mi baj?
Ferenc deák türelmesen várakozott, s nagyon remélte,
hogy senki sem nyit rájuk. Mégiscsak különös látványt
nyújtottak volna ketten, így együtt; a leány, akire a
nagyasszony a kisfiát bízta, az ablaknál állt, kisírt szemekkel,
s a várnagy, kezében Mátyással, aki persze egyáltalán nem
tűnt megértőnek, és nyöszörögve próbálta kiszabadítani
magát izmos karjai közül.
– Viola, kedves! Hallasz egyáltalán?
A lány megrázkódott.
Lassan fordult meg, mint valami holdkóros, és noha
Ferenc deákra nézett, tekintete valahová nagyon messzire, a
háta mögé szegeződött.
– Mennem kell, kedves… Átadnám a kicsit most
már…
Viola megtörölte az arcát, de a könnyek tovább
patakzottak szeméből, mintha soha többé nem akarná
abbahagyni a sírást.
A deák kezdett megrémülni. Ezerszer elátkozta már
magát, hogy hagyta az éjszaka kellős közepén a szobából
kiosonni a lányt, s még azt sem kérdezte, hová tart.
Szégyellte volna persze, ha más is megtudja, hogy ő
vigyázott a csöppségre, és azt is, hogy Hunyad várának
frissen kinevezett várnagyát egy közönséges dajka bábuként
rángatja zsinóron.
De volt más is, ami halálra rémisztette Ferenc deákot.
Amikor – még jóval hajnal előtt Viola visszatért a szobájába,
az arca falfehér volt, s bárhogy faggatta, egy szót sem árult el
mindabból, mit látott, mit hallott.
Az ifjú várnagy nem volt ostoba, tudta jól, hogy a lány
az asszonya után osont a sötétben, s azt is sejtette, hová. De
ott vajon mit csinált? Hallgatózott Újlaki ajtaja előtt? S ha
igen, mit hallhatott, amitől valóságos kísértetté változott?
De Ferenc deák egyetlen értelmes szót sem tudott
kihúzni a lányból. Sem akkor, sem hajnalban.
– Amint tehetem, visszajövök, kedves… Csak nyugodj
meg, kérlek!
Átnyújtotta az izgága kölyköt Violának, s már rohant
volna a dolgára; fölöttébb aggasztotta, milyen állapotokat
hagytak maguk mögött az Újlaki-zsoldosok. Viola lehajtott
fejjel követte – amikor kiléptek az ajtón, csaknem
beleütköztek Újlaki Miklósba. A nagyúr feltűnő jókedvvel,
kidüllesztett mellel sétált a gót ívű ablakokkal szegélyezett
folyosón. Végigmérte őket; Viola láttán hetyke mosollyal
közelebb lépett, hogy megpaskolja az arcát, ám hirtelen
mozdulatlanná dermedt.
A lány arca…
Szakasztott olyan volt, mintha…
– Ki vagy te, kedvesem?
Viola réveteg tekintettel bámult rá, de vélhetőleg meg
sem hallotta a nagyúr kérdését. Mielőtt Újlaki folytathatta
volna, Ferenc deák tolakodott eléje, és dühtől vörös képpel
választotta el a lánytól.
– Miben állhatunk szolgálatára, uram?
Miklós végigmérte a deákot.
– A várnagyot keresem.
– Én vagyok!
– Nagyszerű. Vezess körbe a várban, aztán a
környékbeli birtokokon!
– Tessék?
– Mit nem értesz? Vezess körbe! Szeretnék mindent
alaposan megnézni magamnak…
– Nem tehetem, uram! Kegyelmed vendég ebben a
házban. Nem vezetem körbe, mert ez a Hunyadi család
otthona, ezek a Hunyadi család birtokai. Nem illetéktelenek
szemének valók!
Újlaki arcáról leolvadt a vigyor.
– Illetéktelen? Tudod te, kivel beszélsz?
– Tudom, uram. Nagyon is jól tudom…
– Akkor…
Viola ebben a pillanatban kilépett mögülük, és
továbbra is alvajáróként lépdelve megindult a lépcsők felé,
karján Mátyással.
– Viola! – kapott utána Ferenc deák. – Még megfázik
az a gyermek!
De a lány nem hallotta, karján hanyagul tartva a kicsit,
tekintetét előre szegezve lépdelt tovább. Mátyás hálóruhájába
máris belekapott a szél, gyér, barna haját összekócolta. A
kicsi felsírt.
– Mi ütött ebbe a lányba?
Ferenc deák elnyomott magában egy káromkodást, s
máris utánavetette magát, nehogy leszédüljön a gyermekkel
együtt a lépcsősor tetejéről.
Újlaki a fejét csóválta, először utánakiáltott volna a
várnagynak, de aztán megint a lányra terelődtek gondolatai.
Krisztusra…
Ez az arc…
Szakasztott, mint szegény Veronika arca…
Közben Ferenc deák utolérte Violát, kikapta a kezéből
Mátyást, és elindult vele vissza az Asszonyházba, baljával
maga után rángatva a lányt is.
Újlaki jobbnak látta félreállni az útjukból.
Valami derengeni kezdett az emlékezetében, valami,
ami roppant nyugtalanító gyanú formájában szökkent szárba
rögvest.
Lehetséges volna?
Veronika gyermeke…
Tulajdon unokahúga…
Itt, Hunyadon?
Kezdte úgy érezni, sokkal több titkot rejt ez a vár
számára, mint eleinte feltételezni merte.
 15.

BUDA VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 30. NAPJA

Szakadt a jeges eső, a budai királyi vár szürke függöny

mögé rejtőzött. A Duna fölött köd gomolygott, a
kéményekből vastagon dőlt a füst – ilyen időben senki nem
dugja ki az orrát háza melegéből, hacsak nem kényszeríti erre
valami igen nyomós indok. Buda utcái üresek is voltak ezen a
kora reggeli órán – csupán az őrség lándzsásai birkóztak a
széllel a tornyok árnyékában. A közelgő tél zord süvöltéssel
köszöntött be, végigsöpört a girbe-gurba utcácskák között,
megtépázta a királyi palota lobogóit, és magával sodorta a
piacos kofák Szent György téren kinn hagyott vásznait.
Hédervári Lőrinc nádor vacogva összehúzta maga előtt
vastag hermelinbundáját. A Friss Palota színes
üvegablakának ólomkarikáján át figyelte a várudvaron
tébláboló szolgákat; figyelmét nem kerülhette el, hogy az
apródok összesugdolóznak egymás közt, s még a strázsák
váltására indult őrjárat katonái is szokatlan
fegyelmezetlenséggel pusmognak a fegyvertár ajtajában.
– Tudja még valaki a városban? – kérdezte a nádor
fáradtan.
– Reményeim szerint senki. Épp csak hajnalban
érkeztem, uram.
– Akkor gondoskodj róla, Vitéz, hogy ne is tudja meg
senki emberfia. Nem akarom, hogy idejekorán elszabaduljon
a pokol… Amíg nem tudunk biztosat őfelsége sorsáról…
A kancellár ezzel mélyen egyetértett. A szóbeszédet
azonban így sem állíthatta meg senki, és sajnos már idejövet,
a városkapunál megütötte a fülét, ahogy két posztókereskedő
a vereségről sutyorog egy kapatos őrtiszttel.
– Az emberek közt óhatatlanul terjed a király halálának
híre, uram… Valamit tennünk kellene…
A nádor összefonta háta megett a kezét, a szemközti
ablakhoz sétált, s hosszan bámulta az ónkarikákon túl
hömpölygő Duna szürke szalagját, s Pest nyomorúságos
házainak egybeolvadó foltjait. Vitéznek támadt egy
kényelmetlen érzése, miszerint Hédervári ezekben a
percekben fogta fel, hogy immár egy személyben ő a
királyság legfőbb vezetője – odakünn a mai naptól kezdve az
ő városa terült el.
– A csatából hazatérőket semmi szín alatt nem szabad
Budára engedni – dörmögte. – Amíg ki nem derül
bizonyosan, hogy él-e a király, maradjanak Brassóban,
Szebenben és Gyulafehérváron. Te felelsz érte, Vitéz, hogy
egy nyavalyás túlélő se tegye a lábát a Tisza innenső
oldalára!
– Az urakat hogyan tartóztathatjuk akaratuk ellenére?
– Ez parancs, Vitéz! Senki sem hagyhatja el Erdélyt
közülük! Senki! Egyáltalán ki élte túl? Tudunk már neveket?
A kancellár a kezében tartott pergamenre pillantott.
– Berekszói Péterről most jött hír. Súlyos sebet kapott,
a bal kezét csaknem levágták, de a lova hazahozta.
Szekereken hozták Brassóba Székely János bánt, Andrási
Bertalant, Bánffy Pált.
– A püspök urak?
– Egyelőre semmi hír felőlük. De Dominis bizonyosan
halott, többen látták elesni. Az aradi és a szabolcsi alispán
Gyulafehérváron várakoznak, a váradi püspök két hadnagya
Szebenben. Közkatonából hazatért vagy kétszáz, főképp az
erdélyi bandériumokból. De a hunyadi várnagy levele szerint
folyamatosan szivárognak át a határon most is:
lerongyolódva, étlen és szomjan…
– Hunyadi vajda úr?
– Megerősített hírek szerint Vlad Dracul fogságában…
Hédervári megfordult és gondterhelt képpel végigmérte
Vitézt.
– A királyt… senki sem látta életben a csata után? Nem
lehet esetleg, hogy valahogy mégis sikerült neki…
– Senki sem látta…
– Akkor esetleg…
– Nádor uram, Erdélyben kóbor parasztok
fosztogatnak! A határon bármikor átcsaphatnak a török
előőrsök…
– Mondj valami újat, Vitéz! Cillei haramiái délen, a
Habsburg-zsoldosok nyugaton… Mindenki forrong, harcra
készen, ugrásra készen áll… Ha a király valóban halott,
néhány napon belül átcsapnak a fejünk felett a hullámok… És
ugyan ki lenne képes megakadályozni ezt?
Kopogtak az ajtón, s válaszra sem várva három
udvaronc tódult be falfehér arccal, remegő szájszéllel.
– Nádor úr! Nádor úr! Rettentő hírek! A király halott!
Őfelsége elesett!
Hédervári széles mosollyal fordult feléjük, mintegy
ölelésre tárva a karját.
– Urak! Urak! Szamarat csináltak belőletek a kofák
meg a cserfes szolgálólányok! Épp most kaptam az örömteli
értesítést Erdélyből, hogy a Mindenható végtelen
kegyelmének köszönhetően király urunk él, és egészséges!
Az udvaroncok értetlenül egymásra pislogtak.
– De uram, mindenki azt beszéli a városban, hogy…
– Mondd meg nekik, Vitéz! – intett a pergamen felé
Hédervári. – Mondd meg nekik, milyen megnyugtató híreket
kaptunk ma reggel!
 A kancellár nagyot nyelt, ádámcsutkája majd átszúrta
bőrét.
– Néhány napig mi is erősen aggódtunk őfelsége
életéért… De a Jóisten kegyelméből aggodalmaink fellegeit
elfújta a bizonyosság frissítő szele. Őfelségét immár többen is
látták… méghozzá életben!
Az udvaroncok arcára bárgyú vigyor ült ki.
– Él tehát? Valóban él?
– Kérlek, kedves barátaim, kezeljétek ezeket a híreket
bizalmasan! Amíg őfelsége biztonságban haza nem tér
Magyarországra, jobb, ha mindannyian vigyázunk a szánkra!
– Hol van most őfelsége?
A nádor Vitéz vállára tette a kezét, és ragyogó arccal
közelebb hajolt az udvaroncokhoz.
– Őfelsége jelenleg Konstantinápolyban tartózkodik,
természetesen álruhában, a császár vendégeként. Pontosan
úgy járt, mint szegény Zsigmond királyunk a nikápolyi
ütközet után… hű vitézei az utolsó pillanatban kimenekítették
a csata poklából, és hosszas, nem épp dicsteli futás után
Bizánc falai közé vitték. Rövid pihenés után őfelsége a
császár hajóján érkezik majd Raguza városába, ahonnét
díszes kísérettel indul haza Budára.
Az udvaroncok szívéről szemel láthatóan hatalmas kő
esett le.
– És ez még nem minden – folytatta könnyed hangon a
nádor. – Legfrissebb híreink szerint Hunyadi vajda úr áttört a
sereg java részével Havasalföldre, és néhány héten belül
újraszervezi erőit a Dunánál, és újabb hadjáratra indul.
Kérlek, kancellár, készítsd elő a hadba hívó parancsok
szövegét, melyet haladéktalanul kiküldünk majd híveinknek!
Vitéz engedelmesen bólintott.
– Nyomatékosan kérem – tárta szét megint a karját
Hédervári –, mindez egyelőre maradjon köztünk, drága
barátaim… Fontos, hogy a hírek ne juthassanak idejekorán
illetéktelen fülekbe…
Az udvaroncok kikotródtak a szobából, s a füle
hegyéig elvörösödött Vitéz döbbenten bámult a nádorra.
– Uram, ez túlságosan kockázatos…
– Tartsd a kapcsolatot Hunyadi családjával! – legyintett
a nádor. – Értesíts, ha újabb hírek érkeznek Tirgoviştéből!
– Nem teszünk semmit?
– Mégis, mit tehetnénk?
– Ki kell szabadítanunk Hunyadit!
– Nincsen hozzá elegendő erőnk! Jelenleg tehetetlenek
vagyunk, de később talán…
A kancellár csalódottan meghajtotta fejét.
– Intézkedem, uram! De szabadjon megjegyeznem,
hogy amennyiben Dracul kivégzi vajda urunkat, nekünk
bizonyosan végünk van… Hunyadi az egyetlen, aki képes
megvédelmezni az országot a töröktől!
Hédervári elmosolyodott, mintha csak egy gyermek
oktalan beszédét hallaná.
– Ennek az országnak a zsíros földje bármikor képes új
hősöket teremni! Te csak ne aggódj! Eriggy inkább! Hajtsd
végre a parancsokat!
Odakinn, a Friss Palota felett újult erővel süvített a
november végi szél – mintha ezer és ezer özvegy jajongott
volna valahol a Duna partján…

16.

A vereség híre mintha a kora téli széllel száguldott

volna végig az országon. Széchy Dénes esztergomi érsek
Hédervári nádorral egy időben értesült a várnai
eseményekről, s rögvest levelet fogalmazott legfőbb
szövetségesének, Habsburg Frigyesnek. Ebben arról számolt
be, hogy tudomása szerint mind a magyar, mind a török sereg
teljes egészében megsemmisült. Nem titkolta abbéli örömét,
hogy egynémely szemtanúk állítása szerint Ulászló király
holtan maradt a csatatéren, ám bizonyosságot majd csak
hetek múlva szerezhetnek efelől. Amennyiben a király
valóban odaveszett, elérkezett az idő a Habsburg-párt hívei
számára az ország megszerzésére – jó, ha erre Frigyes király
felkészíti seregét.
Az érsek tudta, mi lenne Frigyes első kérdése, ezért
sietett leszögezni, hogy a hírek szerint Hunyadi János és
Cesarini bíboros is túlélték a várnai mészárlást, bár egyelőre
nem tértek haza Magyarországra.
A Dunántúlon december elején mozgolódni kezdtek a
Habsburgok hívei, és felkészültek a lengyelpárti urakkal való
mielőbbi leszámolásra. Forrongott immár Erdély is, a
határszélen állandósultak a felkelések, fosztogatások.
Uralkodó, s a hadsereg vezére nélkül Hédervári nem sokat
tehetett. Hogy enyhítse a bajt, híresztelni kezdte, hogy végre
levelet kapott Ulászló királytól, melyben őfelsége megírta:
pillanatnyilag már úton van egy konstantinápolyi gálya
fedélzetén Kilia kikötőjébe, ahonnét Moldván keresztül siet
majd Lengyelországba. A híresztelés terjesztésében a
kancellária is alaposan kivette a részét, így nemsokára már
Buda-szerte beszélték, hogy őfelsége jelentős lengyel haderőt
gyűjt, s annak élén tér majd vissza diadalmasan. Az udvarban
a nádor színe előtt tucatnyi szemtanú tett esküt a maga, s
családja lelki üdvére, hogy menekülés közben görög földön
személyesen találkoztak őfelségével, aki nem csupán hogy
kiváló egészségnek örvendett, de újra harcra készen állt, s
valósággal forrt benne a visszavágás iránti engesztelhetetlen
vágy.
Vitéz arról is gondoskodott, hogy a kancellárián az
okleveleket továbbra is Ulászló nevében állítsák ki; így aztán
hetekkel, hónapokkal szegény ifjú lefejezése után még
mindig az ő pecsétje alatt keltek a nádori rendeletek.
A bárók azonban gyanakodni kezdtek.
Erdély városaiban immár két-háromezerre duzzadt a
Várnából kalandos úton hazatértek száma, s bármennyire is
igyekezett a kancellária vezetője, lehetetlen volt
megakadályozni szétszéledtüket. Hamarosan az egész
országban tudtak arról, hogy micsoda tragédia vetett véget az
őszi keresztes hadjáratnak.
Habsburg Frigyes és Cillei egyaránt elérkezettnek
látták az időt a Magyarország elleni támadáshoz. Nem volt
nyoma sem Ulászlónak, sem Hunyadinak – a határokat pedig
nem őrizte senki. A korábban ingadozó nagyurak sorban
behódoltak, s december közepére úgy tűnt, küszöbön áll egy
átfogó invázió a Dunántúl ellen.
Hédervári nádor, akinek az események alakulása láttán
egyszeriben elpárolgott a kedve a hatalom birtoklásától,
immár szívesen szabadult volna a felelősségtől. De mit
tehetett volna? Havasalföldről nem érkezett hír Hunyadiról,
és Hunyad várából is hiába vártak újabb leveleket.
Vitéz, hogy még egy kis időt nyerjen az Ulászló-párt
számára, a levélhamisítás rút eszközéhez folyamodott.
Hunyadi János vajda nevében – a Gallipoli melletti
haditáborból címezve valóságos diadaljelentést írt Guti
Országh Mihálynak és Szentmiklósi Pongrácznak. Ebben a
hamisítványban beszámolt a magyar sereg fölényes
diadaláról, s arról, milyen könnyedén verték szét Murád
szultán seregét, majd az ellenük küldött tatár segédhadakat
is.64
 A levél néhány hétre lehűtötte a kedélyeket, mi több,
gyorsan szárnyra kelő híre elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy az ausztriai határszélen, és lenn, Szlavóniában a
Habsburg- és a Cillei-zsoldosok lelassították előkészületeiket
az átfogó támadáshoz. Mindenki várakozott,
lélegzet-visszafojtva lesve az újabb híreket.
Európa is döbbent csöndben várakozott. Olyannyira
bíztak a Cesarini bíboros és Hunyadi által vezetett szárazföldi
erők és a burgundiai-pápai flotta által közösen végrehajtott
hadműveletekben, hogy immár a végső győzelemről szóló
jelentésre áhítoztak, ám ehelyett egymásnak ellentmondó
hírek érkeztek csupán.65 Habsburg Frigyes udvarában azt
terjesztették, hogy Ulászló biztosan halott. Lengyelországban
még bizakodtak; Zsófia anyakirályné – hasonlóan a magyar
kancelláriához – fűnek-fának újságolta, hogy fia igenis él, és
nemsokára hazatér Krakkóba. A lengyel rendek mindenesetre
küldöttséget menesztettek Konstantinápolyba, hogy friss
híreket szerezzenek királyukról, aki állítólag a császár
vendégeként ott várta sorsa jobbra fordulását.
De nem jártak eredménnyel: Konstantinápolyban még
csak nem is hallottak Ulászlóról…
 Ötödik fejezet

LÁNGOLÓ NAPKORONGOK

1.

HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK66 15. NAPJA

Vastag hólepel borította a tartomány síkságait,

hegyeit-völgyeit, jótékonyan takarva el a várnai csatából
menekült, éhen halt, legyilkolt keresztény katonák rothadó
tetemeit az erdők mélyén, patakok partján. A Duna és a
Kárpátok között élő parasztok általában fellélegezhettek
ilyenkor, hiszen a hadak télvíz idején messze kerülték
Havaselve falvait, városait. Ezen a télen azonban nem így
történt.
Valamivel több mint egy hónappal a várnai ütközet
után az immár II. Mohamed néven trónra lépő ifjú szultán –
hallgatva bizalmasai sugalmazására – megparancsolta a
ruméliai beglerbégnek, hogy indítson sereget Havasalföld
megszállására. Ez volt az első olyan uralkodói döntése,
melyben nem kérte ki atyja, Murád véleményét.
Murád visszavonultan élt, felváltva maniszai
palotájában, ajdini és szaruhani birtokain, és – ahogy a török
krónikás oly találón feljegyezte –, filigrán hölgyeinek
kertecskéit ápolgatta, bárhol is lakott éppen. Új háremet
hozott létre ifjú görög és perzsa leányokból, fiúkból, ám
sokak meglepetésére első asszonya és legfőbb bizalmasa,
Mara Brankovics jelenlétére nem tartott többé igényt. Amikor
az új szultán mellé rendelt Halil pasa nagyvezír titokban
értesítette Murádot Mohamed váratlan döntéséről, a leköszönt
szultán csak annyit üzent vissza:
„Immár a fiam a ti uralkodótok, s nem én. Immár ő
Isten árnyéka a földön, és Allah akaratából tudja, mikor mit
kell tennie. Ha úgy akarja, hogy az iszlám seregei végleg
leigázzák a vlachok tartományát, akkor annak úgy is kell
történnie. Több üzenetet ne küldjetek…”
Halil pasa, aki gyűlölte az ifjú szultánt, titokban
tanácsot hívott össze a díván minisztereivel és Hüszrev
kádiaszkerrel,67 és javasolta, hogy a janicsár ezredek
bevonásával sürgősen szervezzenek lázadást Mohamed ellen,
hogy megakadályozzák az esztelen kalandot.
A miniszterek – noha ők is gyűlölték Mohamedet –,
csak lesütötték szemüket, de nem feleltek semmit. Túlontúl
sok megrázkódtatás érte a birodalmat az elmúlt esztendőkben,
főképp Hunyadi hadjáratainak „köszönhetően”, s most, hogy
végre sikerült feltartóztatniuk az engürúsz hadurat, nem fűlött
a foguk egy véres és fölöttébb kétes kimenetelű felkeléshez.
A nagyvezír belátta hát, hogy nincs mit tenni,
engedelmeskednie kell, ha meg akarja tartani hivatalát.
December közepén, Ramadhán 5. napja körül Murad
Malkoçoğlu – Plovdiv és Chirmen szandzsákbégjének és
Zaganos pasának, Mohamed jó barátjának vezetésével
hétezer fős szpáhi és janicsár egységekből álló sereg kelt át
Tutrakánnál a Dunán, hogy vágtában közelítsék meg
Tirgoviştét. Parancsuk úgy szólt, hogy szállják meg
Havasalföld városait, várait és kikötőit, és a Vlad Dracul által
fogva tartott Hunyadi Jánost – élve vagy holtan – hozzák
Edirnébe.
Mohamed szultán ezzel egy időben gondoskodott róla,
hogy csauszai készítsék elő az ifjú Vlad és Radu hercegek
szabadságlevelét…
 2.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK 22. NAPJA

Hosszú hetek teltek el eseménytelenül; a foglyokat

immár a Curtea Domnească egyik félreeső szegletében, egy, a
főépülethez tapadó fűtetlen, dohos szobában őrizték. A
helyiség a palota hátsó udvarába ékelődött be, közel a
trágyagyűjtő gödrökhöz. A hideg szél és a gödrökből áradó,
gőzölgő bűz azonban még mindig elviselhetőbbnek tűnt, mint
a kazamaták pokoli levegője. Ott alig néhány napot töltöttek,
majd – ki tudja, miért, ki tudja, kinek a parancsára – ebbe a
nyomorúságos hodályba hozták őket. Az őrök különös
gondot fordítottak arra, hogy senki ne érintkezhessen velük a
napjában kétszer ételt hozó szolgákon kívül. A szobának
egyetlen, keskeny ablaka volt, azon szűrődött be halovány
fény a csupasz kőpadlóra hányt szalmára, ami fekhelyükül
szolgált. A sarokba egy favedret hajítottak, dolgukat abba
végezhették.
Hunyadi biztos volt benne, hogy itt sem kell sokáig
raboskodniuk, Dracul vajda előbb-utóbb kénytelen lesz
hazaengedni őket – ám a napok, a hetek egyre csak teltek, s
ők még mindig a vajda foglyai voltak.
A hirtelen beköszöntött tél viselte meg őket leginkább.
A hodály kőfalának résein át csontig hatoló szél süvített be.
Szakadt gönceik egyáltalán nem védték meg őket a hidegtől.
De legalább pihenhettek, enni és inni kaptak, ha nem is
bőségesen. Balázs kanonok és Szilágyi sebei gyógyultak a
leglassabban, de Hunyadi biztos volt benne, hogy ha
szükséges, már ők is lóra tudnak ülni. Márpedig szükséges
volt: Erdély vajdája úgy vélte, minden elvesztegetett óra,
elvesztegetett nap végzetes lehet.
Azon a reggelen, amikor lándzsás őrök érkeztek
Dumitraşcu logofát vezetésével, Hunyadi megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Mi tartott ilyen sokáig? Azt hittem, hamarabb megjön
Vlad Dracul esze…
A logofát sunyin lesütötte a szemét.
– Attól tartok, vajda uram, nem erről van szó… Ismét
az Alkonytoronyba kerültök…
– Micsoda?
– Rossz híreim vannak – hajolt közelebb Dumitraşcu. –
A szultán megszállja Havasalföldet… Dracul vajda török
seregeket kért a tartomány védelmére…
Szilágyi feltápászkodott a szalmáról, és ökölbe
szorított kézzel közelített a logofát felé, tán, hogy ott, helyben
felöklelje. De Macedóniai Dancs és Balázs kanonok is
meglehetősen vehemensen lökték el magukat fekhelyükről;
az oláh őrök rögvest a mellkasuknak szegezték lándzsáik
hegyét.
– Vissza! Vissza mindenki!
Hunyadi leintette embereit.
– Mekkora sereget küldött a szultán?
– Néhány ezer szpáhit, janicsárt… De most annyi is
elég, uram! A bojárok meg sem mernek nyikkanni, ha
Mohamed megszállja az országot…
A vajda lehorgasztotta a fejét.
– Mohamed… Tehát egy gyerek. Immár egy gyerek
uralkodik a törökök fölött…
– Ez a gyerek a világ legerősebb hadseregének
parancsol – tárta szét a karját Dumitraşcu. – Ha pedig a
szpáhik ideérnek Tirgoviştébe, néked és a tieidnek, attól
tartok…
 Hunyadi sápadtan nézett társaira.
– No, barátaim! Mozgalmas napunk lesz ma!
– Amennyire mozgalmas egy karó hegyében csak lehet
– morgolódott Szilágyi. – Bánom is én, ha előtte
kitekerhetem annak a démonnak a nyakát!
– Indulás! – a logofát intett a lándzsások tisztjének; a
katonák lökdösni kezdték őket kifelé a havas udvarra.
Hunyadi még megkapaszkodott az ajtófélfában, és
hátranézett a bűzös, dermesztően hideg szobára, ahol heteken
át tétlenségre késztették. Emlékezni akart erre a helyre,
emlékezni akart minden kövére, hogy tudja, honnét meríthet
elég gyűlöletet, ha lankadna a harcban…
Mert hogy a harc számára nem ér ma véget, abban
biztos volt.

3.

A Chindia-torony kazamatáiban fáklyák tucatjai

lobogtak a falakon, pokoli rőt fénnyel festve meg a falra
láncolt ember szánalmas alakját. A kínzókamrába lépve
Szilágyi megborzadt; először fel sem ismerte a férfit. Nem
csoda: az eltelt hetek alatt alaposan lefogyott, arca beesett, és
vonásait szinte eltüntették a tüzes vaskampó billogai. A férfi
mezítelenül nyöszörgött, a csuklóbéklyói alól szivárgó vér és
a förtelmes, nyílt seb arról tanúskodtak, hogy elfogása óta
mindvégig itt őrizték fogvatartói. Félig eszméletlenül
mocorgott, karjai kicsavarodva, a falhoz láncolva, feje
előrebukott, de ahogy az újonnan érkezetteket közelebb
lökdösték a lándzsások, reszketve felemelte megint.
– Bíboros úr! – kiáltott fel Balázs kanonok döbbenten.
– Cesarini bíboros úr!
Hunyadit, Szilágyi Mihályt, Macedóniai Dancsot és a
kanonokot a lándzsások felsorakoztatták a kínzókamra
közepén. Erdély vajdájának figyelmét nem kerülte el, hogy
Dumitraşcu logofát nem ereszkedett le velük a lépcsőn:
megállt odafönn, és ott hallgatózott.
– Az én drága magyar barátaim! Végre-valahára! – A
kínzókamra falánál várakozó férfi, aki eddig az árnyak közé
húzódott, most vigyorogva lépett elő. Mindkét keze véres
volt, jobbjában az áttüzesedett billog markolatát lóbálta; az
izzó vas sziszegve, szikrákat hányva írt le egy kört a sötétben.
– Kerüljetek csak beljebb bátran! Soha nem bocsátanám meg
magamnak, ha lemaradnátok a mai örömünnepünkről!
Hunyadi igyekezett megőrizni magabiztosságát és
méltóságát, de tudta, hogy ez egyre nehezebben fog menni.
– Ez az utolsó lehetőség, hogy meggondold magad! –
szeme villámokat szórt a fáklyafényben. – Ha a magad bőrét
nem is, de az ártatlanokét még megmentheted!
– Késő már ehhez, kedves barátom! – Vlad Dracul
közelebb lépett a bíboroshoz és szórakozott mozdulattal
annak oldalába nyomta az izzó billogot. Cesarini már nem
tudott üvölteni: megduzzadt, cserepes ajkait csak szánalmas
nyöszörgés hagyta el, de teste azért megrándult, ahogy a
billog mélyen a bőrébe sütötte a vajda sárkányos jelét. Égett
hús bűze töltötte be a kamrát, elnyomva a bíboros alatt sötétlő
székletkupac szagát. – Felelősségteljes vezetőként talán kicsit
sokat hezitáltam a sorsotokat illetően. De az élet mindig,
mindent megold… Nincs más dolgunk, mint idejében
felismerni a megnyíló lehetőségeket, és cselekedni, mielőtt
ellenségeink cselekszenek helyettünk…
Intésére a porkolábok megragadták a négy foglyot, és a
Cesarini két oldalán csüngő bilincsekbe szorították karjaikat.
– Könyörgöm… – suttogta a bíboros, mintha valami
mély álomból ébredt volna. – Könyörgöm, vajda…
kegyelmezz! Kegyelmezz életemnek!
Vlad Dracul a vállára vetette az izzó billogot, s még
közelebb lépett.
– Mit mondtál?
– Kegyelmezz, uram! Kegyelmezz! Nem tehetek
semmiről! Ártatlan vagyok!
Hunyadi zord pillantást vetett a mellette vergődő
bíborosra.
– Miért nem végzel vele? Mi szükség a kínzásra?
– Tudod, kedves barátom – magyarázta Vlad Dracul
kajánul –, egy kivégzés is lehet borzasztóan hosszadalmas
folyamat. Főképp errefelé, ahogy mi szeretjük: a karóba
húzás példának okáért nem tartozik a gyors és kegyelemteljes
eljárások közé. A kínzás egyfajta ráhangolódásként szolgál,
kérlek, nézd el nekem, mindannyiunknak megvannak a
magunk esendő szokásai. A tiéd, hogy hősnek képzeled
magad. Az enyém, hogy kiélvezem, amit csak lehet, az utolsó
cseppig.
– Akkor élvezd, mert nem sokáig élvezheted! –
Hunyadi gondolatai lázasan forogtak, igyekezett kapaszkodót
találni szorongatott helyzetében. – Mert a megtorló hadjárat
nem késik már soká…
– Valóban? És kinek a seregére számíthatunk, ha nem
veszed zokon a kérdést, kedves barátom? A magyar nádor
levelet küldött ugyan, de üres fenyegetőzésen kívül másra
nem telt tőle… Éppen elég baja, hogy megállítsa a
Habsburg-zsoldosokat Buda előtt… Egyszóval: vége… Vége,
vajda uram!
Néhány porkoláb újabb serpenyőket és billogvasakat
cipelt be az ajtón; egy aszott, boszorkányszerű öregasszony a
tűzzel piszmogott.
– Ogme anyó, akarsz kicsit elszórakozni a kedves
vendégeinkkel, mielőtt a jelemet beleégetem a testükbe?
Az öregasszony vihogott, legalábbis fogatlan, rothadó
száját vihogásszerű hang hagyta el.
– A bíboros urat, aki mellesleg a nagyvilág számára
már réges-régen halott, ha tudni akarod, éppenséggel a
fejvesztve menekülő magyar katonák gyilkolták meg a
tutrakáni révnél – folytatta Vlad Dracul. – Szóval a bíboros úr
ma este egy csinos kis karón végzi. Bőségesen kiérdemelte a
büntetést az ortodox hívek ellen elkövetett bűntettei miatt,
valamint, úgy vélem, a keresztes hadjárat kudarcának egy
részét is az ő nyakába varrhatjuk…
Cesarini nyöszörgött, kínlódva felemelte a fejét, és
véraláfutásos szemét a vajdára szegezte.
– Nem… nem én voltam… Hunyadi hibája! Az egész
Hunyadi hibája volt…
Dracul nevetett.
– Ezt beszéld meg Hunyadival! Micsoda szerencse,
hogy ő is itt van velünk!
A bíboros összerándult: a vén boszorkány
odacsoszogott hozzá, és egy jókora késsel a kezében
méregetni kezdte petyhüdt férfiasságát.
– Ne aggódj, kedves bíboros! Arra a nevetséges
micsodára már úgysem lesz szükséged ebben a földi
siralomvölgyben! Ogme anyó gyűjteményében azonban
bizonyosan kitüntetett helye lesz.
Cesarini sikítani próbált, mert a vénasszony kése
lassan, komótosan belevágott ágyékának puha húsába.
– No, azért csak vigyázz vele! – figyelmeztette a
boszorkányt a vajda. – Ma este még élnie kell, amikor karóba
húzzuk!
A vénség vihogva folytatta; kimélyítette a bemetszést,
aztán szakavatott mozdulattal lemetszette a bíboros heréit.
 Cesarini megkínzott testén fájdalmas rángás hullámzott
végig, de a korábbi kínzások túlságosan sok erejétől
megfosztották már; szája szélén nyállal keveredett vér
habzott az állára és a nyakára.
Szilágyi Mihály a vajda felé köpött, és csak kevésen
múlott, hogy nem találta el a Societas Draconis rend fekete
köpenyét.
– Te förtelmes féreg! A saját kezemmel nyúzom le az
arcbőrödet, és tömöm a szádba, esküszöm a Szent Szűzre! A
kezeim közt fogsz meggebedni!
Vlad Dracul Szilágyi elé sétált, és mélázva végigmérte
izmos, robusztus testét.
– Neked szerettem volna adni egy utolsó esélyt… Egy
ilyen emberre nekem is szükségem lett volna… De ezek
után…
Szilágyi elképedt:
– Hogy neked szolgáljak? Egy ilyen utolsó, hitvány
pondrónak? Akkor már inkább a kínhalál!
– Bárcsak mindenki kívánságát ilyen könnyen
teljesíthetném! – vont vállat Dracul, aztán Hunyadihoz lépett.
Cesarini bíboros öklendezve, saját vérét nyeldekelve
rángatózott a bilincsekben; csuklóját már csontig kimarta a
vaskarika.
– Ma estére megérkeznek a szultán katonái. Végleg
megszállják a tartományt, és ezzel Magyar-Havasalföld
története egyszer s mindenkorra véget ér…
– A bojárjaid tudják már, hogy eladtad az országot?
– A bojárjaim valóban sok fejtörést okoztak nekem –
vont vállat Dracul. – Azt várják a vajdájuktól, hogy tartsa
távol tőlük a magyarokat és a törököket egyaránt. Ez
nyilvánvalóan lehetetlen, ezért éppen ideje volt, hogy végső
megoldást találjunk a helyzetre. A magad módján te okoztad,
hogy az egyensúly felborult: a felfuvalkodottságod, az
önhittséged miatt elbukott hadjáratod… Most Mohamed az új
szultán… Azt kell mondanom, különösen eszes fiú… Alkut
ajánlottam neki, és ő elfogadta.
– Ha a török megszállja Havasalföldet, téged karóba
húznak a saját bojárjaid!
– Magam is ettől tartottam. Ezért kénytelen leszek
karóba húzatni a saját bojárjaimat, amint Zaganos pasa serege
megérkezik Tirgoviştébe. Nagy vérengzés lesz, de utána
legalább alkalmam nyílik új bojárságot létrehozni, ha úgy
tetszik, a lovászaimból, a szolgáimból, a bocskoros
parasztjaimból…
– Az első adandó alkalommal visszafoglaljuk
Havasalföldet…
– Ez már nem az én gondom lesz! – nevetett Vlad
Dracul. – Megegyeztem a szultánnal: kapok egy tartományt
Anatóliában… Oda vonulok vissza, saját háremem lesz, és
ezt az országot végre átadhatom Vlad fiamnak!
Hunyadi szeme sarkából az agonizáló Cesarinire
pillantott. A bíboros már nem volt képes értelmes szavakat
kinyögni, feje mellkasára esett, mintha kasztrált férfiasságát
bámulta volna. Ogme anyó eközben magában motyogva
valami fojtó bűzű, kénsárga masszával kente vastagon be a
sebet, majd rongyokból kötést helyezett rá.
– A bíboros úr lesz a ma esti fő látványosság a
piactéren… Szeretném, ha a népem látná, hogy szigorúan
megbüntetjük a pápista kutyákat, akik ortodoxokat gyilkolnak
ezen a vidéken… Holnap pedig… Holnap…
– Mi jövünk, igaz?
– Megegyeztem Mohameddel. Neki elég a holttested,
tőlem pedig megkap mindent, ami csak marad belőled. Most
megbélyegezlek, Hunyadi János, hogy életed utolsó napján a
fájdalom emlékeztessen rá, kinek a foglyaként végzed!
Legyen ez az én aprócska elégtételem egy egész élet
megaláztatásaiért… Holnap a főtéren téged és a barátaidat
húzzuk karóba. Ismered a módszert, tudod jól, hogy hosszas
kínhalál vár rád… Ha egy kis szerencséd lesz, szétzúzza a
koponyádat egy eldobott kő… bár remélem, az én kedves
népem nem követ el ilyen könnyelműséget…
– A többieket engedd el! – mondta megtörten Hunyadi.
– Kérlek, Vlad… Ők csak parancsot teljesítettek!
– Nem tehetem – tárta szét teátrálisan a kezét Dracul
vajda. – Ahogy a katonáid sem térhetnek többé haza. Az
egészségeseket, teherbírókat magukkal viszik a törökök
rabszolgának. A többit kivégezzük… Tudod, kell, hogy
mindenki lássa, új korszak köszönt erre az országra…
Aztán… talán már jövőre, talán néhány év múlva immár a
török sereggel törünk Magyarországra… nagyon remélem,
hogy Hunyad vára az enyém lehet majd… A feleségeddel, a
gyermekeiddel, a háznépeddel, mindeneddel egyetemben!
Hunyadi elfordította a fejét.
– Halott leszel, Vlad! Már réges-régen aláírtad a
halálos ítéletedet!
A vén boszorkány közben befejezte a matatását a
bíboros sebén, s érdeklődve a többiek felé fordult.
– Holnap, nem sokkal a karóba húzás előtt ti jöttök! –
nevetett a vajda. – Ogme anyó gyűjtőszenvedélye nem ismer
határokat.
Hunyadi a lépcső felé nézett; a feljárónál egy árnyék
vált el a faltól. Csak remélni merte, hogy Dumitraşcu logofát
az.
– Teljesíted az utolsó kívánságomat, Vlad?
A vajda meglepettnek tűnt, de aztán vállat vont.
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tisztellek,
Iancu! Megharcoltad a harcodat… Mi legyen hát az az utolsó
kívánság?
– Gyónni szeretnék… Utoljára, hogy tisztán állhassak a
mennyei ítélőszék elé.
Vlad Dracul arcán egy izom rándulása arról
tanúskodott, hogy másra számított, s hogy Hunyadi kérése
csalódást keltett benne.
– Felőlem… A városban akad még néhány ferences
szerzetes… Ha téged ez boldoggá tesz, kerítek egyet neked…
Közben a porkolábok sikeresen felhevítették újra a
billogot. Ogme anyó kiemelte a tűzből, és odanyújtotta
gazdájának.
– Most pedig, kedves rokon…
Hunyadi megfeszítette testét. Felkészült a fájdalomra,
felkészült mindenre, akár a halálra is.
Hallotta Szilágyi és Macedóniai Dancs fújtatását, s
egyszeriben Cesarini is nyüszíteni kezdett megint.
– Nem az én bűnöm… Hunyadi tehet róla… Mindenről
Hunyadi tehet!
Ebben a pillanatban odafönn, valahol a Curtea
Domnească egyik bástyáján kürtök harsantak.
Vlad Dracul bosszúsan pillantott katonáira.
– Mi történt? Nézzetek utána!
Az egyik porkoláb zihálva tért vissza:
– Uram! A török sereg! A török sereg előőrsei
felbukkantak a távolban!
– Nagyszerű. De minek ez a zenebona? Elég lesz
megünnepelni őket, amikor Zaganos pasa megérkezik majd.
– Csakhogy északról is felbukkant egy sereg, uram!
A Vlad Dracul kezében tartott izzó billog felsistergett a
félhomályban.
– Miféle másik sereg?
 – Északról, uram… A Kárpátok felől…
Havasalföld vajdája visszaejtette a billogot a
serpenyőbe, és fekete köpenyét maga után vonva felszökellt a
lépcsőn.
– Ezek a mieink lesznek… – röhögött a falhoz láncolt
Szilágyi elégedetten. – Csak tudnám, hol késtek ilyen
sokáig…
Hunyadi összeszűkült tekintettel figyelte, hogy a
lándzsás őrök sietősen követik urukat. Egyedül maradtak a
vinnyogó Cesarinivel és a zavartan motyogó Ogme anyóval.
– Ha a mieink azok, akkor bizony soron kívül
megkapjuk a karóba húzásunkat! – ingatta a fejét Balázs
kanonok. – Pedig Isten a tanúm, nem vágytam a bíborossal
együtt táncolni egy-egy karó tetején.
– Hallgassatok! – hurrogta le őket Hunyadi. –
Halljátok?
Odaföntről, a Curtea Domnească külső falai felől
zavart kiáltozás, lódobogás visszhangzott.
– Akárhogy is – vigyorgott Szilágyi Mihály. – Ez lesz
az utolsó napunk Tirgoviştében…

4.

Zaganos pasa, a szultán személyes jó barátja

gyanakodva fogta vissza lovát a város kapuihoz érkezve. A
szultáni erők előőrsével vágtatott idáig annak reményében,
hogy talán még életben találja Hunyadi Jánost. Látni akarta,
mi több, ki akarta hallgatni, mielőtt Vlad Dracul karóba
húzza a hadurat.
Sokat hallott már a Hadak Villámáról, a törökök
rettenetétől, s bár úgy vélte, a híresztelések nyilvánvalóan
túlzóak, volt valami a beszámolókban, ami egyszerűen nem
hagyta nyugodni.
Zaganos fiatal janicsár tisztként került Mohamed
közvetlen környezetébe, és hamar megszerettette magát a
veliahttal. Jómaga kereszténynek született, egyszerű görög
paraszt fiaként cseperedett fel addig a napig, amíg az
oszmánok be nem sorozták a janicsár ezredeik egyikébe. S
mint oly sok keresztény, Zaganos is fanatikus muszlim hívő
lett, egyike a legjobb janicsár tiszteknek. Szerencsecsillaga
akkor kezdett igazán meredeken emelkedni, amikor Allah
különös kegyelméből az ifjú Mohamed mellé osztották be,
hogy segítse annak katonai kiképzését. Hamar
összebarátkoztak, s amikor egyértelművé vált, hogy a veliaht
követi a trónon Murád szultánt, Zaganos előtt lassan
körvonalat öltött a jövő látomása. Ebben a látomásban
nagyvezírként állt az ifjú szultán mellett.
Addig azonban hosszú út várt még rá…
– Indulhatunk, uram? – kérdezte a személyes védelmét
ellátó janicsár tiszt. – A lovaink fáradtak…
Zaganos hátrapillantott. A Havasalföldet megszálló
szultáni sereg előőrse alig kétszáz szpáhiból állt; nem
különösebben jelentős erő, de arra éppen elég, hogy
érvényesítsék Mohamed akaratát az örökkön lázongó
székvárosban.
– Induljunk! A vajda palotájába!
Megsarkantyúzták hátasaikat, és a kíséret élén
beügettek Tirgovişte utcáira. A lándzsás kapuőrök mogorván
félreálltak az útjukból, a járókelők viszont leplezetlen
megvetéssel figyelték minden mozdulatukat.
Zaganos pasa, a szultán barátja vágtára sarkallta
ménjét: sietett, hogy magától Hunyadi Jánostól tudja meg, mi
igaz a híresztelésből. Azokból a szultáni udvarban csak
suttogva továbbadott híresztelésekből, miszerint Mohamed és
a magyar vezér közeli vérrokonságban állnak egymással.
Mert ha ez igaz…
Ha csak szemernyi igazság is van ebben, akkor
Zaganos olyan titok birtokába juthat, ami egy csapásra
megnyit majd olyan ajtókat, melyek különben mindörökre
zárva maradnának előtte.

5.

Vlad Dracul rosszat sejtve sietett fel a Curtea

Domnească bástyájára, ahonnét beláthatta a városon túli
vidéket. A látvány, ami itt fogadta, egyáltalán nem nyugtatta
meg: észak felől a behavazott hómezőkön burjánzó, fehér
felhő jelezte a közeledő förgeteget.
– Magyarok?
– Magyarok, uram. – Dumitraşcu logofát
kiismerhetetlen nyugalommal állt mögötte, s ha Dracul
megfordul e pillanatban, még a szája szegletébe kiülő
halovány mosolyt is láthatta volna. – Újlaki báró zászlait
hordozzák.
– Újlaki zászlóit? – Vlad hitetlenkedve ingatta a fejét. –
Mit keresne itt Újlaki serege? Ennek semmi értelme!
Megfordult és a bástya túlsó oldalához rohant. Dél
felől a török főerők még fel sem bukkantak a láthatáron,
csupán egynéhány százfős szpáhi előőrs várakozott a
városfalakon túl.
– Ördögök! – sziszegte a vajda. – Átkozott, magyar
ördögök!
– Mi a parancsod, uram? – kérdezte a logofát.
Vlad Dracul még soha életében nem volt ennyire
tanácstalan. Talán, ha a két sereget sikerülne valahogy
egymásnak ugrasztani… Azzal időt nyerhetne… És igaz, a
magyarok előbb-utóbb úgyis küldenének újabb hadat, de
addigra a szultán megerősíthetné a tartomány védelmét…
– A bíborost végezzétek ki haladéktalanul! –
rendelkezett a vajda. – Őt már úgyis halottnak hiszik…
– És Hunyadival mi legyen?
Dracul dühödten fordult a logofát felé, akinek esze
ágában sem volt eltüntetni a képére kiülő önelégült kifejezést.
– Vigyázz, Dumitraşcu! Azt hiszed, nem tudom, mire
készülsz?
– Csak arra készülök uram, hogy végrehajtsam a
parancsaidat.
A vajda a hideg kövekre tenyerelt, és lehunyta szemét.
– Milyen messze vannak a törökök?
– Messzebb, mint a magyarok.
– Az erőviszonyok?
A logofát elmélázott egy pillanatra, aztán széttárta
karját.
– Az erőviszonyok kiszámíthatatlanok, uram. A
bojárok szószólójaként azonban kötelességem, hogy
emlékeztesselek rá, mi már hetekkel ezelőtt követeltük az
erdélyi vajda szabadon bocsájtását. Nem hallgattál ránk… A
következményekért egyedül téged terhel felelősség!
Vlad Dracul a fejét ingatta, tekintetét a sebesen
közeledő hóförgetegre szegezte.
– Fegyverbe mindenki!
– Ki ellen, uram?
– A magyarok ellen…
– És a törökök?
– Amint ideérnek, megnyitjuk előttük a kapukat…
A logofát mélyen meghajolt, gúnyos mosolya ráfagyott
az arcára, de szeme villanása elárulta a bensőjében tomboló
indulatot. Ő is tudta, a vajda is tudta, hogy a vérengzés immár
elkerülhetetlen: Tirgovişte utcáin nemsokára ismét elszabadul
a pokol…

6.

Zimai hadnagy a hófödte várost figyelte. A városfalak

jelentéktelennek tűntek ugyan, de azzal tisztában volt, hogy
ostromeszközök nélkül beletelne néhány napba, amíg
bejutnak Tirgoviştébe. A maga részéről egy cseppet sem
bánta: egyáltalán nem volt sietős számára ez erdélyi vajda
kiszabadítása.
– Uram! Uram! – két felderítője lóhalálában vágtatott
vissza a főcsapathoz, már messziről integetve, ordítozva. –
Uram! Török előőrsök!
Zimai Imre nem volt épp gyáva ember, de egyetlen
porcikája sem kívánta a csetepatét. Leginkább azzal lett volna
elégedett, ha kiderül, Hunyadi már rég halott, s fordulhatnak
is vissza íziben. De hogy török csapatokba botoljanak,
alighogy ideértek? Ehhez egyáltalán nem fűlött a foga…
– Mennyien vannak?
– Néhány száz fő, uram! A déli városkapu környékén
várakoznak!
Zimai a feje búbját vakarta, hátrasandított a hóban
pihegő seregre. A lovak háta párállott a hidegben, az emberek
kimerültek voltak az éjjel-nappali vágtától.
– Visszahúzódunk, emberek! Vissza az erdőbe!
– Nem!
Szilágyi Erzsébet előreugratta lovát, és feszülten
szemügyre vette a városfalakat. Nem sok mozgást látott,
amott szemben mindössze néhány lándzsás bóklászott a
felvonóhíd magasában.
– Ötszáz lovas előre! Szét kell verni az előőrsöt!
Mindenáron tartanunk kell a déli városkaput!
Zimai magában szentségelt.
– Ugyan minek? Ha ez valóban csak előőrs, hamar
ideérhet a főcsapat is!
– Éppen ezért nincs idő fejtörésre! Utánam!
Vágtára ösztökélte lovát, s a hóban előregázolva már
inalt is Tirgovişte falai felé.
Zimai értetlenül bámult utána, még kiáltani is
elfelejtett.
– Eszelős nőszemély!
Aztán különös dolog történt; néhány tucat vértes lovas
a háta mögül kiugratott, és parancs nélkül, ösztönösen a
nagyasszony után vágtatott.
– Hová a tetves úristenbe mentek?
De már nem lehetett megállítani a többit sem – Zimai
mellett sorra dübörögtek el, ökölnyi hódarabokat hányva a
megrökönyödött hadnagy képébe.
– A többi itt marad!
Mit volt mit tenni, csúf káromkodás kíséretében
követte embereit, és igyekezett nem lemaradni a zömüktől.
Nem ötszáz, de legalább ezer páncélos lovas suhant előre a
hóban, hogy lendületből zúzza szét a déli városkapunál
várakozó török előőrsöt.

7.

A lándzsás őrök kíméletlen mozdulatokkal leemelték

Cesarinit a falról, csontig sebzett karjait szinte kitépve a
bilincsek szorításából.
– Hová viszitek? – kérdezte Hunyadi, bár pontosan
tudta a választ.
Amazok nem is feleltek, durván a lépcsőfeljáró felé
lökdösték a bíborost, aki lépni sem tudott az elgémberedett
tagjait béklyóba verő fájdalomtól.
– Engedjétek el, ha Istent ismertek!
– Minek? Hadd vigyék csak! – nevetett Szilágyi
Mihály. – Ezerszeresen megérdemli a halált!
Még el sem értek a lépcsőig, amikor egy ferences
szerzetes bukdácsolt lefelé velük szemben. Dumitraşcu
logofát néhány lépéssel lemaradva követte, kezében
fáklyával. Amint megpillantotta a lándzsásokat, szigorúan
rájuk parancsolt:
– Ne a főtérre vigyétek! A templom mögötti udvaron
már várja a hóhér! Igyekezzetek! Ott nyomban temessétek is
el a trágyakupac alá, nyom ne maradjon utána!
Hunyadi a közeledő ferences atyát méricskélte;
valójában Thuzra számított, de ez a pap itt egyáltalán nem
tűnt ismerősnek. Lehet, hogy a végén még csalódnia kell az
embereiben?
– Itt az utolsó lehetőség, hogy meggyónjatok! – mondta
a logofát, a fáklyával egyenként az arcukba világítva. –
Dracul vajda benneteket is ki akar végeztetni! A karótól
megmenekültök, nincs idő az ilyesfajta látványosságra.
Marad számotokra a bakó!
Hunyadi a fejét ingatta.
– Mire vársz még? Ha a törökök megérkeznek,
mindennek vége!
– Hallgass ide, uram! – Dumitraşcu megbizonyosodott
róla, hogy a lándzsások áldozatukkal egyetemben kiléptek
már a Chindia-torony ajtaján. Egyedül volt ugyan a
foglyokkal, de tudta, alig néhány perc áll rendelkezésére,
hogy cselekedjék. – Újlaki báró serege itt áll a falainknál!
Kijuttatunk hozzájuk! A szerzetes segíteni fog!
Hunyadi gyanakodva figyelte a logofát arcának
rángását; vajon hihet-e neki? Vagy talán egy újabb csapda
készül ellene?
– Csak annyit kérek, uram, hagyd itt a sereget! Űzd el
Dracul vajdát, egyszer s mindenkorra! Könyörgünk, uram! Te
maradtál az utolsó reménységünk!
– Amint tehetem, visszatérek – ígérte Hunyadi. – És
nem felejtem el a szolgálataidat, Dumitraşcu!
A logofát összerezzent, mert odakünn, a falakon
elsütöttek egy ágyút.
– Kezdődik! Az Úristen legyen kegyes veled, uram!
Azzal feliszkolt a lépcsőn, magára hagyva a foglyokat
és a tirgoviştei ferences papot.
Az nem habozott, odalépett Hunyadihoz, remegő
kézzel elővont egy rozsdás kulcsot, és kinyitotta a fémbilincs
szárait.
– Igyekeznünk kell! Nemsokára ideérnek a törökök!
Ketten kiszabadították a többieket, amilyen gyorsan
csak tudták, de mire visszanyerték mozgásképességüket,
újabb, végtelennek tűnő percek teltek el.
– Ki tudsz vezetni a városból?
A férfi a ferences csuhában szaporán bólogatott, de
szeme villanása elárulta, hogy páni félelem uralja elméjét.
– Gazdagon megjutalmazlak! – mondta Hunyadi. –
Tudom, hogy mit kockáztatsz értünk!
– Nem! Sejtelmed sincs, mi mindent… – suttogta a
csuhás. – Ha feljutunk, lapuljatok szorosan a falhoz, uram!
Van egy rejtekajtó a keleti városfalon, pontosabban a fal alatt.
Megpróbállak odavezetni benneteket…
Hunyadi végigpillantott társain: Szilágyin, Macedóniai
Dancson és Balázs kanonokon. Mindőjük égett a vágytól,
hogy kijusson végre innét, de legalább annyira, hogy bosszút
álljon a sok megaláztatásért. Hunyadi úgy sejtette, utóbbira
még egy ideig várniuk kell.
– Indulhatunk!
A ferences nyárfalevélként reszketve elindult felfelé a
lépcsőn.
Még a második fokra sem tette a lábát, amikor hideg
fuvallat áramlott lefelé odafentről.
Fegyvercsörgés és lábak dobogása visszhangzott a
falak között…

8.

Zaganos pasa visszarántotta lovát. Valami piactérfélén

torpant meg; útját rossz arcú, alattomos tekintetű oláhok
állták el – némelyikük fegyvert szorongatott a kezében, de
egyelőre nem mertek feléje mozdulni.
– Tisztuljatok! – kiáltott rájuk törökül, de azok ügyet
sem vetettek rá.
Zaganos riadtan pillantott hátra; kísérői lemaradtak
ugyan, de máris kivont szablyával próbálták átverekedni
magukat a csőcselék varázsütésre szaporodó sorain.
– Takarodjatok az utamból!
Valahol felmorajlott egy ágyú, és a pasa egy pillanatra
azt hitte, őket lövik egy közeli falszakaszról, de aztán rájött,
hogy nyilván kifelé sütötték el őket. Lövik az ő kint maradt
szpáhijait? Mi történik itt?
Eközben az emberek lassan, fenyegetőn megindultak
feléje. A közeli sikátorok alattomos tekintetű csürhét okádtak
magukból, mintha mind arra vártak volna az elmúlt órákban,
hogy ő gyanútlanul bevágtasson ebbe a kelepcébe…
– Ide! Ide! – kiáltotta Zaganos a szpáhiknak, de azok
mind messzebb sodródtak tőle; lovaik rémülten nyerítettek,
rúgkapáltak az idegen bűztől, a tömeg közelségétől.
 A pasa rádöbbent, hogy végzetes hibát követett el;
Tirgovişte vajdája ugyan behódolt a szultánnak, de népe
minden jel szerint nem osztja ura elkötelezettségét.
Nem sok esélye maradt, valaki máris megragadta lova
zabláját, és húzni kezdte egy közeli házfal felé. Az
ablakmélyedésben megvillant egy fegyver, és valami elsuhant
Zaganos feje mellett.
Egy kő…
Acél csendült a háta mögött, az oláhok dühödten
szitkozódtak.
A pasa kétségbeesetten kereste a kiutat, az egyetlen
lehetőség a szemközti házak közt nyílt, vélhetőleg az a
szűkös út, mely a vajda palotájához vezetett. De hogyan jut el
odáig?
A tömeg eleven falként állta útját…
– Segítség! Segítség!
A válságos pillanatban nyílvesszők suhogtak a
magasból és csapódtak a pasához legközelebb állók testébe.
A férfiak összegörnyedve, megpördülve terültek el a
sármocskos hóban.
Zaganos ide-oda kapta tekintetét, hogy felfedezze az
íjászok elhelyezkedését, de nem látott semmit – ellenben a
szemközti utcából lovasok dübörögtek elő, és bősz
kardcsapásokkal tisztították meg maguknak az utat.
– Jöjj, uram! Mostantól Dracul vajda védelme alatt
állsz!
A pasa fellélegzett. Szpáhijait ugyan elsodorta a
menekülő sokaság, de ő legalább biztonságban érezhette
magát. Sápadtan tűrte, hogy Vlad lovasai elvezessék a
piactérről, és íjászaik fedezete mellett a Curtea Domnească
felé vigyék.
– A sárkányos úr már vár rád, nemes pasa!
 – Hunyadi? – zihálta Zaganos. – Ugye, él még?
Nem kapott választ, s ezt a szultán barátja nem vette
különösen jó jelnek.

9.

– Kik ezek? Az üdvözlésünkre érkeznek? De minek ez

a sietség?
Murad Malkoçoğlu, Plovdiv és Chirmen
szandzsákbégje gyanakodva méregette a hóban feléjük
vágtató páncélos lovasokat. Már az is meglepte, hogy az
oláhok vérteseket küldenek ki a városfalakon túlra, az meg
végképp felkészületlenül érte, hogy ilyen vad vágtában
közelítenek feléjük.
A szultáni sereg komótosan araszolt a hómocskos úton;
parancsnokuk számításai szerint délre érhették volna el
Tirgoviştét, és verhettek volna tábort a falakon túl.
– A mieinket üldözik! – mutatta egy fiatal, éles szemű
janicsár tiszt. – Nézd, uram! A nyomukban vannak!
Malkoçoğlu azonban hiába meresztgette a szemét, csak
a tompa, téli napfényben csillogó páncélokat látta hullámzani
a vakítóan fehér hómező felett.
– Ezek magyarok! – morogta a háta mögött egy veterán
szpáhi, aki fél életét a szerbiai és bolgárországi határvidéken
töltötte. – Ezek magyarok, uram!
Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje gúnyosan nevetett
a felvetés hallatán:
– Ostobaság! Hogy kerülnének ide magyarok? Ezek
Dracul vajda emberei lesznek… Kétségtelen, hogy…
De ebben a pillanatban már ő is látta.
A páncélosok előtt néhány szpáhi nyargalt, eszelős
buzgalommal hajszolva paripáját, nyilván a láthatáron
kibontakozó török főerők oltalmában bízva. A vértesek –
lehettek vagy ezren – őket üldözték nekilelkesedve.
– Felsorakozni! – nyögte Malkoçoğlu döbbenten. –
Harcra!
De már késő volt.
A kimerülten menetelő janicsárok jószerivel
fegyvertelenek voltak. A pajzsokat, lándzsákat, íjakat,
buzogányokat szállító szekerek jóval lemaradva döcögtek a
tengelyig érő sárban; a Tirgoviştébe vezető országút, a
kétoldalt húzódó bokros, erdős terület pedig alkalmatlan volt
arra, hogy sorokba rendeződjenek.
– Felkészülni!
Az egész villámgyorsan történt. A menekülő szpáhik
zihálva elvágtattak mellettük, némelyik arca csupa vér volt,
mások fegyvertelenül, megtépázva kapaszkodtak lovaik
sörényébe. És már jöttek is a vértes magyarok… Dübörögve,
vérszomjas üvöltéssel rontottak rájuk, s mire pallosaik,
fejszéik éle megvillanhatott volna a sápadt napsütésben, az
első janicsár századok már jajongva menekülőre fogták.
Amazok olyan lendülettel, olyan indulattal roppantak a
gyalogos menetbe, mintha a dagadó sárba akarták volna
taposni őket. Sokaknak valóban ez a sors jutott; a habzó
pofájú mének patái alatt koponyák reccsentek; sikoltozás,
üvöltés harsant, bugyborékoló vér örvénylett a hómocskos
masszába. Az első sorok szétrebbentek, sokan a fák között
kerestek menedéket, mások fejvesztve nyomultak hátra,
átgázolva mindenkin, aki az útjukba került. Végül persze
beleütköztek a mögöttük érkezőkbe; kavarodás, lökdösődés
támadt, s noha a lovasok lendületét lefékezte a
magatehetetlen embertömeg, ami ezután következett, az
kegyetlen mészárlás volt, nem egyéb.
Murad Malkoçoğlu, Plovdiv és Chirmen
szandzsákbégje megkísérelte a lehetetlent. Feje fölött
forgatott szablyával próbálta megállásra késztetni a futásban
menedéket lelőket, de azok ügyet sem vetettek rá. Amikor
észrevette, hogy egyetlen tisztje sincs már a közelében,
egyszeriben elfogta a pánik. Oldalról vértes magyarok
robogtak feléje előreszegezett kopjákkal, vérszomjas
tekintettel.
A szandzsákbég véresre sarkantyúzta ménje véknyát, s
már inalt is, keresztülgázolva saját katonáin.
– Rajta! Rajta! Öljétek őket! – harsogta egy megtermett
páncélos magyar, és bőszen osztogatta csapásait az egymást
taposó tömegben. Malkoçoğlu még egyszer hátrasandított a
válla felett, mielőtt oldalra táncoltatva ménjét beugratott
volna egy bokros, erdős részbe, ahol szerencséjére tisztának
tűnt előtte az út.
Ekkor pillantotta meg a harcos amazont: a kibomlott,
hosszú, szőke hajú asszonyt, ki láncos buzogánnyal tört
magának utat a tömegben. A látvány önmagában is álomszerű
volt: Malkoçoğlu soha életében nem látott még ilyen szépet.
Hanem amitől vére jéggé fagyott ereiben, az az amazon
páncéljára festett címerkép volt. A gyilkos asszony vértjén
holló feketéllett, csőrében gyűrűvel.
Malkoçoğlu már jóval a messzeségből, a háta mögül
hallotta emberei sikolyát.
– Hunyadi! Hunyadi!
S bár mindenki tudta, hogy ez a pusztító indulattal
előretörő nő nem lehet a rettegett vajda, a holló látványa és a
Hunyadi név országút felett verdeső visszhangja egyszeriben
véget vetett a szórványos, elkeseredett ellenállásnak.
Mohamed szultán hétezer fős seregének első oszlopai
fejvesztve menekültek vissza, a Duna irányába. A mögöttük
érkező ezredek már csak a süvöltést hallották:
 – Hunyadi! Hunyadi!
Azt sem várták meg, hogy az út hajlatában
felbukkanjanak az első ellenséges lovasok, rendezetlenül,
gyáván futni kezdtek vissza, amerről jöttek.

10.

A lépcső tetején Dracul vajda strázsái várták őket.

Lándzsahegyek villantak a fáklyafényben; mielőtt az elöl
haladó ferences szerzetes felkiálthatott volna meglepetésében,
egy lándzsa mélyen a torkába döfött. Vér fröccsent az
Alkonytorony falaira.
– Átkozottak! – Szilágyi félrelökte az előtte tébláboló
Balázs kanonokot, megragadta a feléje szúró lándzsát, és
kicsavarta a strázsa kezéből. Megfordítani azonban nem
tudta, ahhoz túlságosan keskeny volt a járat, így a fegyver
nyelével ütötte homlokon a lándzsa gazdáját.
– Ki kell jutnunk! – Hunyadi elkeseredett kísérlete,
hogy sógorához hasonlóan fegyvert szerezzen magának,
rögvest kudarcba fulladt. A lépcső tetejéről tucatjával
nyomakodtak lefelé a vajda emberei, úgyhogy néhány
szívdobbanással később újra foglyok voltak mindannyian.
– Dracul vajda várja őket! – parancsolta látható
megkönnyebbüléssel a strázsák hadnagya. – A hátsó udvarba
velük! Gyorsan!

11.

A Nagypéntek temploma mögötti szűk, belső térre

vezették őket, ahol a városfal kanyarulata és az ortodox
templom komor tömbje közötti udvarban már tucatnyi sötét
árnyék sorakozott fel fogadásukra.
 Hunyadit hátrakötött kézzel lökdösték a terecske
közepére; a bokáig érő sárban Cesarini fetrengett. Képtelen
volt feltápászkodni a dagonyából, a lándzsások röhögve
minduntalan visszalökték.
– Segíts, Hunyadi! Könyörgöm, segíts!
Szilágyi egyvégtében szitkozódott, csak az szegte
szavát, hogy megpillantotta a falnak támaszkodó, fekete
csuklyát viselő hóhért.
– Hagyd abba a vinnyogást, bíboros! Egyszer az
életben légy férfi! – mordult Erdély vajdája Cesarinire.
– Valóban kevés az időnk, Iancu! Én magam sem így
terveztem. Lassú halált szántam neked, aminek minden
pillanatát kiélvezhetem – lépett elő az árnyak közül Vlad
Dracul. Arcán nyoma sem volt gúnynak, inkább dühről és
feszültségről tanúskodtak vonásai. – Ugye, készen állsz?
Hunyadinak arcizma sem rándult.
– Itt vannak a magyar hadak a falakon túl! Most még
elkerülheted a vérontást! Engedj minket szabadon!
Csak ekkor vette észre a vajda mellett álló török férfit,
aki kíváncsian méregette. Valamit súgott Dracul fülébe, de az
türelmetlenül legyintett.
– Nem kockáztathatok! Ha most nem ölöm meg, ki
tudja, lesz-e még rá alkalmam ebben az életben?
Zaganos pasa feszülten pislogott hol a vajdára, hol
Hunyadira.
– Ki kell hallgatnom!
Dracul válasz helyett intett a hóhérnak, aki hatalmas
pallosát vállára vetve előrelépett, és megragadta Cesarini
grabancát.
– A szultánnak holtan is jó! – jelentette ki Dracul. –
Megüzente! Így szólt az alkunk!
– Csakhogy nekem beszélnem kell vele!
 Az északi városfalon ismét eldördült egy ágyú, aztán
még egy. A Nagypéntek temploma tornyában valaki kiabált,
de szavait elnémították a félrevert harangok.
Néhány udvaronc közelebb lépett Dracul vajdához – az
arcukra kiülő rettegés többet mondott mindennél. Vlad
elhessegette őket, mintha nem lenne jelentősége az egésznek.
– Kezdjük már el!
A hóhér segédei – két zavaros tekintetű cigány –
megragadták a bíboros karjait, hátracsavarták őket, s
térdükkel a hátába támaszkodva a sárba nyomták felsőtestét.
Egy harmadik fatuskót tett a feje alá.
– Krisztus nevére! Ne tegyétek! Drága testvéreim! Ne
tegyétek ezt velem!
Hunyadi lehunyta a szemét. Próbált a falon túlról
érkező hangokra összpontosítani, de a távoli kiáltásokat ő
sem hallotta jól. Magyarul rikoltottak? Oláhul? Vagy
törökül?
– Siessetek már, az Istenért!
A hóhér Cesarini hájas nyakát méregette: kereste a
helyet, ahová lesújthat.
– Könyörgöm, ne bántsatok! Könyörgöm!
A bíboros próbálta a vajdára emelni tekintetét, de a
cigányok könyörtelenül lenyomták, egyikük gyér haját húzva
próbálta a tönkön tartani a fejét.
A hóhér megelégelte a piszmogást, és hatalmas
lendülettel feje fölé emelte a pallost. A fegyver zúgva
lesújtott.
Vlad Dracul izgatottan előrehajolt, hogy jobban lásson,
de amit ezúttal látott, az rettenetesebb volt mindennél, amire
számított.
A hóhér elvétette a csapást, mivel az utolsó pillanatban
Cesarininek sikerült oldalra fordítania a fejét: a pallos
lecsúszott a kövér, redős nyakról, és mélyen belemélyedt a
váll csontjába, húsába.
A bíboros sikoltozott, üvöltött, vére forró sugárban
permetezett a közelben állókra, főképp a hóhérsegédekre,
akiket teljesen beterített.
– Újra!
A hóhér mozdulatain bizonytalanság látszott, de
amikor megint a magasba lendítette pallosát, inkább
dühödtnek tűnt az iménti fiaskó miatt. Suhogás, éles
csattanás: a penge ezúttal is megcsikordult a csontokon, de
ezt a hangot förtelmes cuppanás is kísérte, amint a fegyver
éle mélyen a nyakba süppedt. Cesarini megrándult,
emberfeletti erőfeszítéssel kitépte magát a segédek kezei
közül. Fél térdre emelkedett, és bömbölve próbált
feltápászkodni – igen ám, de félig lemetszett feje oldalra
bukott, mintha hirtelen elbóbiskolt volna.
Balázs kanonok hangosan imádkozni kezdett, Zaganos
pasa a Nagypéntek templomának falának dőlve okádott a
sárba.
– Öljétek meg! – mordult az oláhokra Hunyadi. –
Öljétek már meg, ha kegyelmet ismertek!
A hóhér bénultan bámulta a tántorgó bíborost, de senki
sem mert hirtelenjében megmoccanni. Dracul vajda kapott
először észbe, s dacolva a szertefröccsenő vérrel, elővont
szablyájának egyetlen suhintásával lecsapta Cesarini fejét. Az
pontosan Szilágyi lába elé röppent: egy végtelennek tűnő
pillanatig a bíboros és ő egymást bámulták, aztán az olasz
szemhéjai rebegve, szinte megkönnyebbülten lecsukódtak.
– Most a többit! – parancsolta Dracul vajda. – Eljött az
időd, Iancula!
Hunyadi előrelépett.
De még nem állt készen…
 12.

Zimai hadnagy a török főerőkre rontó csapattal tartott,

hátramaradt helyettesei azonban úgy döntöttek, este a
városban, tűz mellett, szajhák ágyában melegszenek fel.
Kimerültek a szakadatlan vágtától, a hideg pedig sehogy sem
volt ínyükre – ki hallott már olyat, hogy télvíz idején
hadakozzék az ember?68
Ezért – nemes egyszerűséggel – rohamot intéztek
Tirgovişte ellen. Az Újlaki-sereg mintegy két és fél ezer
zsoldosa üvöltve lendült neki, s csak a falakhoz érve
döbbentek rá, hogy legfeljebb fegyvereiket rázhatják
dühödten, a városba itt be nem jutnak.
Néhányan elvágtattak a falak mentén erre is, arra is,
hogy felderítsék a várfal gyenge pontjait. A zűrzavart
fokozta, hogy a közelben elsütöttek egy ágyút, de senki sem
látta, ki és mire célzott.
A csapat java része dühösen nyargalászott fel s alá,
cifra szitkokat szórva a falon fejüket kidugó oláh őrökre.
Nagy megkönnyebbülésükre egy veres képű, szilaj legény
azzal a hírrel vágtatott vissza, hogy a déli városkapu, ahol a
szpáhikat megszalasztották Zimai emberei, tárva, nyitva áll.
Nosza, több sem kellett nekik – hujjogva, üvöltve
nekieredtek.
Néhány perccel később az Újlaki-bandérium első
lovasai berobogtak Tirgovişte utcáira.
 13.

A Nagypéntek-templom háta mögötti traktusba nem

vezetett közvetlen út a Curtea Domnească udvaráról. A
magyar vértesek soha nem találták volna meg az árkot,
amelyre pallót fektetve átugrathattak a belső várfal övezetébe,
ha a felvonóhídnál gyülekező bojárok nem vezetik oda őket.
– Nicsak! Váratlan vendégek! – jegyezte meg epésen
Szilágyi Mihály, amikor az első páncélosok becsörtettek a
magas falak közé. A lehető legjobbkor jöttek: Hunyadit épp
legyűrni készültek a hóhérsegédek, mindannyian
belékapaszkodtak, hogy fejét a tönkre szorítsák. A
patadübörgés hallatán rögtön elengedték; a vajda megrázta
magát és talpra vergődött.
– Ide! Ide! Ide, hamar!
Dracul lándzsásai nyomban felsorakoztak, hogy védjék
urukat, de amikor megpillantották Dumitraşcu logofátot,
Constantin vornikot és Eustratie postelnicet, bizonytalanul
egymásra néztek.
– Tegyétek le a fegyvert! – parancsolta Dumitraşcu. –
A várost megszállják a magyarok! Nincs értelme az
ellenállásnak!
Vlad Dracul mord tekintettel végigmérte
udvartartásának legfőbb támaszait, aztán sötét átkokat szórva
rájuk eltűnt a templom hátsó kapujának árnyékában. Az egész
olyan gyorsan történt, hogy a strázsák észre sem vették,
voltaképpen már nincs is kit védeniük. Tekintetük idegesen
rebbent a magyar lovasokra, az udvaroncok vérszomjas
ábrázatára, és a foglyokra, akik feszülten álltak hóhérjuk
előtt.
– Gyorsan! Fogjátok el Dracult! – harsogta a
havasalföldi hadak parancsnoka, de a lándzsások csak egy
helyben toporogtak – túlságosan rettegték a vajda hatalmát
ahhoz, hogy ilyesfajta utasításnak engedelmeskedjenek.
Zavartan közelebb húzódtak egymáshoz, felkészülve az
esetleges közelharcra.
Közben a pallón, a városfal és a templom közti
keskeny átjárón újabb lovasok nyomultak be, de a hátsó
traktus hamar megtelt forgolódó, idegesen prüszkölő, nyerítő
paripákkal.
– A templomba! Utána a templomba! – kiáltotta
Dumitraşcu, bár a lelke mélyén tudta, hogy Draculnak
bőségesen elegendő volt ennyi idő ahhoz, hogy kereket
oldjon. Végtére is jobban ismerte mindenkinél a palota rejtett,
föld alatti járatait, melyek keresztül-kasul behálózták a főbb
épületek pincéit.
A logofát – igyekezve kikerülni a vértesek harci
ménjeit – üggyel-bajjal keresztülverekedte magát a
tumultuson, és odalépett Hunyadihoz.
– Siettem, ahogy tudtam, uram! Nem esett bántódásod?
– Derék ember vagy, Dumitraşcu!
– Ha nem fogjuk el Dracult itt és most, később
meggyűlik vele a bajunk, uram! Kérlek, adj embereket az
üldözésére!
– Mi a helyzet a városban?
– A várost a bojárok fegyveresei uralják, és
köszönhetően Újlaki seregének, immár nem kell tartanunk a
török támadástól. Engedélyt adsz, uram, hogy Dracul
feleségét és fiát elfogjuk?
Hunyadi nem felelt, komoran bámulta a lándzsásokat
lefegyverző magyar lovasokat. Szilágyi Mihály ezalatt
komótosan odaballagott a hóhérhoz, aki igyekezett a falhoz
lapulni, de hatalmas pallosát még mindig kesztyűs kezében
szorongatta. A segédei már régen elillantak a közelből.
 – Elkérhetném ezt a micsodát? – kérdezte udvariasan
Szilágyi, de mivel a hóhér nem tudott magyarul, kicsavarta
kezéből a pallost. Aztán már villant is a fegyver, és a fekete
csuklyás fej hangos csattanással csapódott a templom
falának. A hóhér teste állva maradt néhány szívdobbanásnyi
ideig: a nyakból szerteszét spriccelt a vér, vörös maszkot
fröccsentve Szilágyi elégedett ábrázatára.
– Jobb lenne biztonságos helyre húzódni! – kérlelte
Dumitraşcu a magyarokat, mikor látta, hogy néhány vértes
lovas kaszabolni kezdi az oláh lándzsásokat. – Meg kellene
akadályoznunk a vérengzést!
Hunyadi ügyet sem vetett rá. Odalépett az egyik
vérteshez, és megragadta a ló zabláját.
– Kinek az emberei volnátok?
– Az erdélyi vajdáé! Hát te?
– Hunyadi János vagyok.
A vértes szeme elkerekedett, s azon nyomban ugrott is
a nyeregből, hogy meghajolhasson előtte.
– Megbocsáss, uram…
– Újlaki küldött benneteket? Itt van ő is valahol?
– Nem, nagyuram! Szilágyi Erzsébet nagyasszony
vezetett idáig! Az ő kérésére engedett minket Újlaki úr…
Hunyadi arcán megfeszültek az izmok.
– Mennyien jöttetek?
– Három-négyezren, uram.
– Átveszem a parancsnoklást! Tisztítsátok meg a
palotát a fegyveresektől! Azután a hadnagyaitokat várom a
felvonóhídhoz!
A vértes meghajolt, s már inalt is, hogy kivezesse a
szűk udvarból az embereit.
Hunyadi komoran figyelte őket; s bizony nem volt
nehéz észrevennie a különbséget saját harcosai meg ezek
között. Csakhogy neki éppen nem voltak itt a katonái…
Ezekkel kellett hát beérnie.
– Kaparjátok el a ferences templom mellett! – mutatott
Cesarini lefejezett testére a vajda. – Kapjon tisztességes
keresztényi szertartást!
Szilágyi, Macedóniai Dancs és Balázs kanonok
közelebb húzódtak az intésére.
– Soha senkinek nem beszélhettek arról, hogy életben
láttátok a bíborost a csata után… Megértettétek? Soha!
Szilágyi a hóhérpallost fél kézzel pörgetve követte a
páncélos lovasokat a Curtea Domnească udvarára. Itt már
vagy százötven Újlaki-vértes gyülekezett: ők voltak a későn
érkezők. A többiek javában fosztogatták a palota épületét –
odabentről üvöltés, asszonyi sikoly, edények csörömpölése
hallatszott.
– Hol a feleségem? – Hunyadi egymás után állította
meg a magyar lovasokat, de azok csak a vállukat vonogatták.
Az egyiküknek végre rémlett, hogy mintha Zimai hadnagy
csapatával a törökre ment volna a nagyasszony a
városfalakon kívül.
Hunyadi felpillantott a palota zord épületére, a sötét
ablakokra.
– Készüljetek! – vetette oda társainak. – Indulunk!
De mielőtt lóra pattanhatott volna, Dumitraşcu loholt
felé. Lándzsásai egy gyönyörű nőt és egy megkötözött ifjút
kísértek ki a palotából az Újlaki-katonák izgatott morajlásától
kísérve.
– Uram! Uram! Dracul vajda felesége és fia! – zihálta a
logofát alázatos hajlongások közepette. – Mostantól
mindketten a te foglyaid! Tégy velük, amit akarsz!
Hunyadi odalépett Mirceához, és megoldotta a kezét
béklyóba verő köteléket.
 – Menj! Vidd anyádat biztonságos helyre! Kapsz húsz
páncélos lovast!
A vajdafi könnyes szemmel pillantott körbe az
udvaron.
– Kérlek, uram! Kíméld meg a város népét!
Erdély vajdáját a lehető legkevésbé sem érdekelte
Tirgovişte népe; az asszony felé fordult és megcsókolta a
hercegnő hófehér kezét.
– Nézd el nekem, asszonyom, külsőmet, de a férjed
fogságában elvadultam kissé. Hagyd el a várost, és ne térj
vissza soha!
– Hol a férjem? – kérdezte Cneajna hercegnő reszkető
hangon.
– Nem tudom, de ha a kezembe kaparintom, keserves
kínok között hal meg – felelte Hunyadi. – A legtöbb, amit
tehetek, hogy fiad és a te életed megkímélem!
Dumitraşcu közelebb somfordált Hunyadihoz, és a
fülébe súgta:
– Nem engedheted el, uram! Ha néked nem kell,
könyörgöm, add nekem! Bosszút akarok állni a feleségemért
és a lányomért… Ha sejtenéd, mi mindenen mentem át azért,
hogy most…
Erdély vajdája zord pillantásával végigmérte a
logofátot, s az jobbnak látta hátrébb lépni egyet.
– Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá, megértetted? És más
sem! Ha csak egy haja szála is meggörbül, az egész
családodat karóba húzatom!
– Természetesen, nagyuram! Bocsánatodért esedezem!
Itt akarsz lakni a palotában? Egy órán belül tűzre vetjük
Dracul minden holmiját, és azonnal beköltözhetsz!
Hunyadi félretolta az útjából, és az Újlaki-katonákat
figyelte. Fegyelmezetlen népség benyomását keltették
továbbra is; az udvar közepén már halomban állt a palotából
kihordott tömérdek ruha, edény, fegyver, s más rabolt holmi.
A falak visszhangoztak a megerőszakolt cselédek,
szolgálólányok sikolyaitól.
– Kutassátok fel valamennyi Drăculeşti-kutyát!
– Karóba húzni mindet! Öljétek őket!
Hunyadi és nemrég még a kivégzésükre várakozó
társai ruhát, sodronyinget és fegyvereket hozattak. Csak
akkor érezték magukat biztonságban, amikor újra harcra
készen álltak: karddal a kezükben, csatamén nyergében,
ahogy férfihoz illik.
– Bort! – rendelkezett a vajda, s bár éhség is mardosta
gyomrukat, tudta, hogy ilyesmire nem jut most idő. – Bort
mindenkinek, aztán utánam!
Kiléptettek a felvonóhídon a városba; Tirgoviste
addigra már mészárszékké változott. De nem az
Újlaki-zsoldosok öldökölték a lakókat, hanem azok egymást.
Régi sérelmeket megtorlandó Drăculeşti- és Dăneşti-hívek
hajkurászták a másik párt híveit a házak között, fáklyákat
vetve az ellenség otthonaira. A magyar lovasok egy ideig
nézték, aztán csak legyintettek: ahhoz nem voltak elegen,
hogy mindkét párttal megbirkózzanak, hagyták hát, hadd
gyilkolják egymást kedvükre.
– Hol a feleségem? – Hunyadi magához rendelte a
fosztogató csapatok tisztjeit. – Hol a parancsnokotok?
Azok azonban bárgyún bámultak vissza rá.
– Valami török csapatra mentek, uram…
– Kerítsétek elő őket! Tüstént!
Ott álltak, harcra készen, a városkapuban, de sejtelmük
sem volt, merre kellene nekivágniuk. Kisvártatva török
foglyokat vezettek elébük.
– Ez a jómadár a szultáni udvarból jött! – lökdösték
Hunyadi lova mellé a lesütött tekintetű Zaganos pasát. – Úgy
hírlik, a szultán jó barátja…
– Csakugyan? – A vajda végigmérte a törököt. – Igaz
ez?
– Igaz – hajtott fejet Zaganos. – Mohamed váltságdíjat
fizet értem! Gazdagon megjutalmaz, ha megkíméled az
életemet!
– Nem kell a pénze! Sok jó katonám esett Várnánál a
fogságába. Alkalmas leszel cserének!
Zaganos felpillantott és kíváncsian végigmérte a
vajdát.
– Kérdezhetek tőled valamit, uram?
Hunyadi szeme villanása volt a válasz: kérdezhetsz, de
gyorsan!
A pasa kivonta karjait az oláh porkolábok kezéből, és
kaftánja ujjából egy rongyos, megfakult szövetdarabot húzott
elő.
– Csupán azt szeretném tudni, ismered-e ezt a jelet,
uram?
Hunyadi lenyúlt érte a nyeregből, és alaposan
szemügyre vette. Egy alig látható napkorong rajza volt,
melynek sugarai szinte kivehetetlenül belefakultak a
szövetbe.
– Honnan szerezted ezt?
– A szultán ruháját díszítette gyermekkorában.
Feltételezem, ismered ezt a jelet. Talán a családod is, amely
használta évtizedekkel ezelőtt…
Hunyadi a sodronyinge alá gyűrte a vásznat és intett a
porkoláboknak.
– Jól őrizzétek ezt az embert! Nem szökhet meg!
Értitek?
Valahonnan a messzeségből, a behavazott látóhatár
peremén túlról tompa morajlás kélt.
– Ágyúk?
– Lovasok?
Hunyadi szédült a kimerültségtől és az átélt
szenvedések borzalmától, de azzal tisztában volt, hogy a
közelben jelentős török sereg ólálkodik. Tudni akarta, merre
vannak pontosan, mikor érhetik el Tirgovişte falait…

14.

Zimai hadnagy még életében nem látott asszonyt

harcolni. Az a féktelen indulat, amivel Szilágyi Erzsébet
kaszabolta a fejvesztve menekülő janicsárokat, férfiembernek
is becsületére vált volna. Hanem a vad vágtából egyszer csak
megtorpanás lett, aztán hátrahőkölés, végül óvatos hátrálás.
Az országút mentén sorakozó fák mögül ugyanis váratlanul
egy népes janicsár csapat bukkant fel, olyan egység, amely
már harcra készen, sorokba rendeződve várta a magyar
páncélosok érkezését.
– Vissza! Vissza, hé! – mennydörögte Zimai, s hogy
maga is példát mutasson, hátrarántotta lovát. A vértesek egy
emberként engedelmeskedtek, mert hisz egy dolog az ész
nélkül futó gyalogosok kaszabolása nyeregből, s megint más
egyenest nekirontani egy felsorakozott, felfegyverzett
janicsár ezrednek.
A lovak közt bukdácsoló menekülők pillanatnyi
egérutat nyertek, s úgy tűnt, az üldözés ezennel véget is ért.
Igen ám, de egyvalaki nem torpant meg, vadul vágtatott
tovább.
Szilágyi Erzsébet volt az.
Zimai szentségelt, és mivel tudta, hogy Újlaki soha
nem bocsátaná meg neki, ha szem elől tévesztené, vagy
hagyná török fogságba esni, jobb híján utánaeredt. Sebesebb
lova volt, ő maga pedig ügyesebb lovasnak számított az
asszonynál, így nem csoda, hogy még azelőtt utolérte, hogy
az veszélyes közelségbe került volna az út két oldalán
szétterülő gyalogossorokhoz.
– Asszonyom! Vissza! A halálba rohansz!
Szilágyi Erzsébet csak az éles kiáltásra kapta fel a
fejét, mintha önkívületből ébredt volna; kibomlott, szőke haja
vérmocskosan, összetapadva verdesett halántéka mellett.
– El innét, amíg nem késő!
Hátuk mögött az Újaki-zsoldosok már sebtiben
távolodtak Tirgovişte irányába, nem törődve azzal,
hadnagyuk követi-e őket, vagy sem. Egy hosszú pillanatig
úgy tűnt, a nagyasszony nem hallgat rá: tekintete ide, oda
rebbent a török sorok és a visszafelé áramló magyar vértesek
között.
– Könyörgöm, asszonyom! A férjedet jöttünk
megmenteni!
Ez volt a varázsszó; Szilágyi Erzsébet megfordította
lovát, ám ebben a pillanatban a legelső janicsár sorok
nyílvesszőket röppentettek ki íjaikból.
Suhogva, sziszegve hullottak alá a vesszők, és
csapkodtak körülöttük, akár a jégeső. Egyik-másik hegye a
nagyasszony sodronyingén csikordult, de komolyabb kárt
nem tettek egyikükben sem.
– Vissza! Vissza!
Felmorajlott a föld, s valahonnét a janicsárok mögül
ágyú dördült.
– Na, már csak ez hiányzott! – Zimai Imre sebtiben
lehagyta a nagyasszonyt, és inalt emberei után, ügyet sem
vetve a szemközt még mindig botorkáló, kimerülten
menekülő janicsárokra. – Vissza mindenki!
 Ágyúgolyó zúgott a közelben, aztán tompa
dobbanással becsapódott Zimai és a vágtató vértesek közé a
mezőre, hóval kevert sárkupacot és fűcsomókat hányva az
égre.
A hadnagy hátrapillantott: a janicsárok megindultak
előre, s nyomukban a dombok lankáin újabb és újabb sorok
bukkantak fel. Az erdő mögül vadul kurjongató szpáhik
vágtattak elő, s vették üldözőbe őket.

15.

Amikor jelentették Hunyadinak, hogy jelentős török

erők közelednek Tirgovişte felé, jobbnak látta haladéktalanul
maga elé hozatni a foglyul ejtett Zaganos pasát – arra ugyanis
már nem maradt idő, hogy felderítőket küldjön ki az ellenség
felmérésére.
– Hány embert küldött Havasalföld megszállására a
szultán?
– Hétezret – ismerte be a török. – Többet nem tudtunk
összeszedni a csata után.
A vajda bólintott.
– Az bizony kétszeres túlerő…
– Ha a mi lovasainkról lenne szó, azt mondanám,
kétszeres túlerő meg se kottyan! – mormolta Szilágyi, és
kiköpött a városkapu mellett gyülekező, zsákmányolt holmit
cipelő Újlaki-zsoldosok felé. – De ezekkel? Ezekkel
öngyilkosság lenne még megpróbálni is…
Hunyadi a láthatárt fürkészte. Gondolatai sebesen
száguldottak. Visszanyerte áhított szabadságát, de még
ellenséges földön állt, ráadásul a megmentésére küldött, igen
csekély katonai erő is veszélyben volt.
És persze…
 Erzsébet…
– Készüljetek fel a város kiürítésére! – Szilágyi és
Balázs kanonok egyetértőn bólogattak, ám a város felől
lóháton közeledő bojárok népes csapata éppen azért jött, hogy
ennek ellenkezőjéről győzze meg Erdély vajdáját.
– Könyörgöm, uram, ne hagyj magunkra! – esdekelt
Dumitraşcu logofát. – Mi a te érdekedben fogtunk fegyvert és
szembeszálltunk tulajdon vajdánkkal! Ha most magunkra
hagysz minket, Vlad Dracul visszatér a törökökkel, és nekünk
végünk!
Szilágyi felelni akart valami fenemód epéset, de
Hunyadi leintette.
– Visszatérek, Dumitraşcu, és szavamat adom, hogy
egyszer s mindenkorra elűzöm erről a földről Dracult és török
barátait! De most nem vagyunk elegen ahhoz, hogy
feltartóztassuk őket…
– A mi fegyvereseinkkel együtt talán…
– Ugyan! Ti oláhok vagytok! – legyintett Hunyadi. –
Abban a pillanatban, hogy a törökök felbukkannak a
láthatáron, átpártoltok hozzájuk. A véretekben van az árulás!
A havasalföldi udvaroncok egymásra pillantottak;
Eustratie postelnic felhúzott orral fészkelődött a nyeregben.
– Már megbocsáss, uram, ha jól tudom, magad is
havasalföldi származék vagy, s ráadásul oláh!
– Ebben tévedsz! – felelte csöndesen Hunyadi. –
Magyar vagyok, és éppen ezért tartom a szavam. Visszatérek,
új vajdát ültetek a trónra. Tartsatok ki addig ti is; aki nem
bírja, Erdélyben, nálam menedéket talál. Isten legyen veletek!
A láthatáron már felbukkantak a visszafelé nyargaló
Újlaki-zsoldosok. Csaknem oly fejvesztve menekültek, mint
ahogy előlük futottak az első janicsár egységek, akikbe
belebotlottak.
 Hunyadi szíve egyszeriben hevesebben kezdett
dobogni.
Erzsébet…
Erzsébet…
– Fegyverbe! – kiáltotta bőszen. – Fegyverbe,
mindenki! Elhagyjuk a várost! Aki nem útra kész, az itt
marad!
Dumitraşcu logofát, Eustratie postelnic és Constantin
vornik sértetten eltáncoltatták tőlük lovaikat, s már porzottak
is vissza a városba, hogy megszervezzék családjaik
menekülését Tirgoviştéből. Egyikük sem óhajtotta bevárni,
hogy Vlad Dracul visszatérjen a janicsárok élén és
hegyeztetni kezdje rettegett karóit…

16.

A városfaltól néhány száz ölnyire találkoztak.

A visszafelé hömpölygő zsoldosok már eldübörögtek
Hunyadi mellett, amikor nagy sokára megpillantotta a
leghátul vágtató két alakot. Még soha nem látta feleségét
talpig fegyverben, sodronyingben, lóháton. Ahogy
fokozatosan kibontakozott a messzeségből, szíven ütötte az
asszony szépsége és a belőle áradó szilaj erő. Csak akkor
lepődött meg, amikor közelebb érve ráébredt, hogy Erzsébet
zokog.
Eléje vágtatott, s az utolsó pillanatban fékezte le lovát
az asszony ménje mellett.
Erzsébet arca véres volt, a vörös maszkot könnyek
mosta csíkok szabdalták. Szeme azonban ragyogott, s ahogy
magához szorította a férfit, egyszeriben megszűnt körülötte a
világ. Ott álltak, az országút közepén, összefonódva, két
egymás mellé simuló ló nyergében – Zimai csak legyintett és
faképnél hagyta őket.
– Ugye, nem fognak elkezdeni csókolózni? – kérdezte
elhűlten Macedóniai Dancs a városkapunál. – Ott gyün
mögöttük a török!
– A húgomnál nem lehet tudni. – Szilágyi Mihály
északnak fordította a lovát, és maga elé emelte a hóhértól
elvett hatalmas pallost. – Ami engem illet, éppen ideje, hogy
kipróbáljam a pogányon is ezt a derék vasat!
Néhány pillanattal később Hunyadi és Erzsébet is
vágtattak vissza.
– Indulás hazafelé! – kiáltotta a vajda már jó messziről.
Újlaki zsoldosai közül alig kétezer indult sebesen
északnak; a többi hátramaradt fosztogatni, s még akkor is
Tirgovişte utcáin téblábolt, amikor a Murad Malkoçoğlu
vezette szpáhik megérkeztek.

17.

Nem üldözték őket. A tartományt megszálló török

sereg maradéka gyengének érezte magát ahhoz, hogy a
Kárpátok hágói felé űzze a magyarokat. Tartottak a
csapdáktól, s persze Hunyadi veszedelmes visszacsapásait is
szerették volna elkerülni. A bevonulást megelőző
megfutamodásuk szégyene sötét árnyékot vetett tirgoviştei
megjelenésükre – Malkoçoğlu biztos lehetett benne, hogy
annak híre eljut majd Mohamed fülébe. S noha a szultán
parancsa egyértelműen Hunyadi elfogása vagy megölése volt,
a szandzsákbég úgy vélte, legalább Zaganos pasa
kiszabadításáért hálás lesz majd a fényes tekintetű padisah.
Végtére is az engürúsz hadúr még Vlad Dracul fogságából
oldott kereket, közvetlenül azelőtt, hogy ő egyáltalán
elérhette volna a várost.
 Tirgoviştében a törökök megjelenése után még napokig
forrtak az indulatok, egészen addig, míg Vlad Dracul vajda
vissza nem tért a török fegyverek védelme alatt.
Másnap – ahogy arra mindenki számított is –
megkezdődtek a kivégzések.

18.

CAPATINENI, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK 24. NAPJA

Szél jajongott a fák közt; az a fajta, csak télen fúvó,

jeges szél, melynek kísérteties zokogása leginkább a falvak
szélére kitett, fattyú csecsemők sírására hasonlít. A
naplemente előtti utolsó órában érték el a völgyet, amikor az
égbolt alja olyan kék, akár a Márvány-tenger indigószín
mélye, de rohamos gyorsasággal szürkül, majd feketedik bele
a mindent leigázó éjszakába.
– Induljunk tovább! – fanyalgott Szilágyi, amikor
megismerte a helyet. Ugyanannak a falunak a romjai mellett
táboroztak le, ahol hetekkel korábban elfogták őket Vlad
pribékjei. – Én ugyan még hugyozni sem állok meg itt!
De aztán csak lekászálódott a nyeregből, mert az előőrs
katonái szarvast sütöttek, és a porhanyós vadhús illata
megcsiklandozta az orrát. Meg aztán, tudta ő jól, hogy ezúttal
nincs mitől tartani; Újlaki emberei alaposan felderítették a
környéket – közel s távol nem kószáltak sem oláh, sem török
csapatok.
Esteledvén újabb és újabb tüzek gyúltak a táborban. A
zsoldosok a lángok közé vetették az egykori falu házainak
maradékát, már amit nem itatott át teljesen a nedvesség: a
korhadt deszkákat, a beroskadt kunyhók gerendáit.
 Hunyadi János egy kidöntött fa törzsén ült, és a
lábainál lobogó tüzet piszkálta kardja hegyével. A katonák
hordták folyamatosan a tüzelőt, s amikor közvetlenül elébe
hajították az egyik tornácnál talált fakorongot, rajta az alig
kivehető nap karcolatával, önkéntelenül elmosolyodott.
Benyúlt láncinge alá, és előhúzta a Zaganos pasától kapott
szövetdarabkát.
Nézte egy darabig, aztán a tűzben pattogó fakorongot
nézte. Ugyanaz a rajz. Behajította hát a megfakult rongyot is
a mindent elemésztő lángok közé.
– Mi volt az? – kérdezte Erzsébet bágyadtan. Az elmúlt
napok feszültsége, fáradtsága csak most ütközött ki rajta;
szemét alig tudta nyitva tartani, nekidőlt férje vállának, s
csaknem aludt is már. – Mit égettél el?
– Valamit a múltból… – felelte a férfi. – Valamit,
aminek már semmi jelentősége a világon…
A nagyasszony lassan kiegyenesedett, s kihúzott
derékkal ő is a tűzbe bámult.
– Azt hiszed, magunk mögött hagyhatjuk?
– Mit, Erzsébet?
– A múltat… Hogy nem kísért soha? Hogy nem
bukkan elő egy napon valami a múlt ködéből… hogy
szétzúzzon mindent? Hogy megölje a jövőt…
A férfi vállat vont.
– Ezt én nem tudhatom. Csak azt, hogy minden történet
elkezdődik valahol… Az én történetem pedig éppen itt vette
kezdetét…
– És vajon hol fog végződni, kedvesem?
Hunyadinak sehogy sem tetszett ez a sejtelmes beszéd.
– Mi bánt, Erzsébet?
A nagyasszony a férjét nézte.
A hadjárat, a vereség, a menekülés, a fogság nem csak
hogy megviselték, de meg is törték. Arca megnyúlt, ráncai
mélyültek, különösképp a pofacsontja alatt az a két kemény
vonal… Szeme, az a szép, szelíd szeme pedig mintha folyton
nedves lenne, akár a siratóasszonyoké. S milyen csúnya,
aszott lett az a valaha oly büszke sasorr… Meggyérült a dús
oroszlánsörény, a nem is oly rég még hollófekete üstök ni,
galambőszen lengedező hajcsomókból áll csupán…
Mikor öregedett meg ez az ember?
S ahogy ül, ahogy gubbaszt a fatörzsön, ahogy fázósan
összehúzza magán köpenyét, s még az is, ahogy kardja
markolatgombját szorongatja cserzett kezével… Hol van az a
daliás ifjú, akit megszeretett? Mi lett vele? A férfival, aki
kidüllesztett mellkassal tűrte a szél tombolását a legnagyobb
viharban is, akinek a szeme villanása acélpenge-élességgel
vágott, akinek az izmai kidagadtak a láncing alatt.
Csak a mosolya…
Csak a szép, tiszta mosolya maradt a régi…
– Mi bánt, kedves?
Szilágyi Erzsébet megrázta a fejét. Még mindig nem
hitte el, hogy itt van vele. Hogy él… Hogy hozzábújhat, hogy
magához ölelheti.
S most?
Most mi lesz? Hogyan tovább?
Tudta, hogy igen hamar eljő ez a pillanat, és rettegett is
tőle, de most, amikor valóban itt volt, amikor valóban ki
kellett volna mondania azokat a szavakat, egyszerűen
megbénult.
Csak ült a férje mellett, szorította a kezét, és szemébe
mélyesztette tekintetét.
– Itt vagy… Tulajdonképpen csak ez számít… Semmi
más…
Hunyadi elmosolyodott; a szarkalábak a szeme sarkába
gyűrődtek, s ettől a zord, csontos arcon egyszeriben melegség
áradt szét.
– Nincsen a földkerekségen asszony, aki ezt megtette
volna értem…
Szilágyi Erzsébet szívébe mintha tőrt döftek volna; a
tűz oly közel lobogott, ő mégis reszketett a hidegtől.
– Eljöttem érted… Csak ez számít…
Jankó letette maga mellé a kardot, és lassan, öreges
mozdulattal átölelte hitvesét.
– Megtetted már… Eljöttél értem Milánóba is…
Eljöttél Budára is… Valahányszor messze sodort tőled a
szél… Te mindig utánam jöttél…
A nagyasszony a könnyeit nyelte, de azért mosolygott.
Tudta, hogy menthetetlenül elsüpped a hazugság mocsarában,
ha nem mondja el itt és most, mégis…
Képtelen volt rá: nem tudta elmondani…
Voltaképpen belekezdeni sem tudott…
– Odahaza minden rendben?
Erzsébet csak legyintett: hogyne lenne rendben. Mi baj
lehet odahaza, ahol nem dörögnek az ágyúk, ahol nem
csapnak össze sok tízezres seregek, ahol nem öntözi vitézek
vére bőséggel a földet?
Ahol csak asszonyi szívek szakadnak meg, ahol a
szenvedés sóhajait elnyeli az éjszaka csendje…
– Mátyás fiam?
– Szépen cseperedik. Okos fiú…
– Már az elején láttam én – Jankó bajsza megrándult,
valahányszor befelé mosolygott. – Pap lesz tán belőle…
– Azt nem hiszem… Ahhoz túl makacs… Egyáltalán
nem engedelmes… Ha nem úgy alakul, ahogy ő akarja, kő
kövön nem marad…
Hunyadi széjjeltekintett a táboron. Nyugodtabb lett
volna, ha már odaát járnak, túl a határon, de ezúttal nem
lehettek kétségei afelől, hogy reggel gond nélkül átkelnek
majd a Vöröstorony-szoroson. Pedig otthon tán még
nehezebb idők jönnek… Úrrá lenni a káoszon… Sereget
szervezni megint… Rendet tenni az elárvult országban…
– Ha hazaérünk, Erzsébet… Megint sokat leszek
távol…
– Igen, tudom…
– Ígértem neked, hogy másképp lesz… De lássad, most
újra kell mindent kezdeni. S mert király urunk halott, én
pedig élek, nékem kell elvégezni a nagy munkát…
Erzsébet alig észrevehető bólintása azt is jelentette:
tisztában van vele, hogy élete hátralévő része magányosan
telik majd.
Mondd meg neki…
Meg kell mondanod neki!
De nem vitte rá a lélek. Hallgatott, Jankó kezét
szorongatta, próbálta átmelegíteni, mert a tűz közelsége arra
sem volt elég, hogy enyhítsen a jeges érintésen.
Hát lehet tovább élni akkor is, ha a lángok
elemésztenek minden emléket?
– Beszélnem kell Zimaival! – sóhajtotta Jankó. – Még
azt sem tudom, hogy az ördögbe jutott eszébe Újlakinak
sereget küldeni a kiszabadításomra…
– Zimaival én majd beszélek – tápászkodott fel
Erzsébet. Minden porcikája sajgott, de pontosan tudta, hogy
ezt az utolsó akadályt még le kell küzdenie, mielőtt elérnék a
határt…
Jankót ott hagyta a tűznél, ő maga pedig a hadnagy
keresésére indult.
A bandérium tisztjei röhögve mutatták, hogy épp a
szükségét végzi, várnia kell… De Erzsébet nem várt, a fák
közé surrant, és megkereste. A férfi ott guggolt egy bokor
tövében, és nagyokat nyögött. Összerezzent, amikor
meghallotta a hó ropogását Erzsébet lába alatt:
– Mi a szentséges úristent zavarsz itt,
nagyasszonyom…
A nő közelebb lépett, és mielőtt a hadnagy észbe
kaphatott volna, az övéből elővont tőrrel elvágta a torkát.
Zimai hörögve, saját vérétől fuldokolva előrebukott.
Lába veszettül rángott, rúgkapált, saját székletét a szűz hóba
kenve szét, aztán szeme kidülledt, s végül egész teste
megmerevedett. Vádló, értetlen tekintetét eközben mindvégig
Erzsébetre függesztette, mintha onnan várna választ élete
utolsó talányára:
Miért?
A nagyasszony összerázkódott a hidegtől és a
borzalomtól.
Vége van…
Ezzel még tartozott, ezt még meg kellett tennie. Biztos
volt benne, hogy Újlaki nem akarhatja, hogy Jankó épen,
egészségesen hazatérjen Magyarországra… S ki másra
bízhatta a parancsot, mint saját bizalmas hadnagyára…
Visszasietett a táborba és riasztotta az őrséget.
Újlaki katonái egész éjjel az orgyilkos után kajtattak az
erdőben. Mivel a nyomok nem voltak egyértelműek, s
ráadásul igyekezniük is kellett a határ felé, reggel elkaparták
a hadnagyot a régi falu romjai között, s azzal
felszedelőzködtek.
Hunyadinak elég volt egy pillantást vetni Erzsébet
arcára, hogy tudja, valami váratlan dolog történt. De hiába
faggatta, az asszony egy bosszús legyintéssel elintézte a
dolgot.
– Rossz ember volt. Megérdemelte a halált!
 Alig néhány órával később Hunyadi János és a sereg
maradéka magyar földre lépett…

19.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK 24. NAPJA

Tirgovişte népe sok mindent megélt már. Magyarok,

törökök dúlták, pusztították az országukat, hol egyik, hol
másik hatalom szállta meg seregeivel, s mindkettő
hátrahagyta a vajdai trónuson a neki tetsző, neki szolgáló
uralkodót.
Voltak esztendők, amikor mindkét birodalom hadat
vezetett a tartományba, s akadtak olyan évek is, melyek
viszonylagos békességben teltek, sem a magyar királynak,
sem a török szultánnak nem jutott ideje a közéjük ékelődött
kicsiny szomszéd ügyeibe beavatkozni.
Az Úr 1444. esztendeje nem tartozott az eseménytelen
évek közé. A magyarok utolsó, nagy keresztes hadjárata
kudarccal végződött, s a hazafelé menekülő Hunyadi Jánost
elfogta és palotája tömlöcébe vettette Vlad Dracul vajda.
Néhány napig úgy tűnt, történelme során először Havasalföld
maga diktálhatja a feltételeket, s mindkét nagyhatalom
kénytelen lesz a kegyeit keresni. Ám a pillanatnyi előny
hamar elillant, s mindkét birodalom a lehető legbrutálisabb
választ adta a szemtelen kihívásra. A Hunyadi elfogását
követő események zűrzavarát utóbb sokan, sokféleképpen
próbálták értelmezni és magyarázni. A bojárok, akik
kétségbeesetten keresték a béke lehetőségét, úgy vélték,
Dracul vajda túl messzire ment. Igazuk lehetett, s hogy
mennyire végzetes lépésnek bizonyult Hunyadi bebörtönzése,
azt a következő hónapok eseményei fényesen be is
bizonyították – tengernyi szenvedést zúdítva a tartomány
népére.
Magyarországon eleinte zavart és mély szégyenérzetet
keltett a vereséget követő fogság híre. A törökverő vajda
végtére is egy alávetett tartomány rossz hírű uralkodójának
rabjaként töltött heteket, miközben élete folyamatosan
veszélyben forgott. A várnai csatatérről hazafelé menekülő
magyar és lengyel katonák elfogása, éheztetése és sok
esetben meggyilkolása szintén döbbent felháborodást váltott
ki a tragédia híréből alig ocsúdó országban. Az oláhok
árulása heves indulatokat keltett, de korántsem olyan heves
indulatokat, mint a vereség nyomán fellángoló belső
ellentétek, melyek hamarosan lángba borították egész
Magyarországot.
Hunyadi János valamikor karácsony havának végén
érkezett Hunyad várába. Az átkos emlékezetű 1444-es
esztendő utolsó napját odahaza töltötte, de attól a
minutumtól, hogy lovával átléptetett a felvonóhídon,
leginkább a Vlad Dracul vajda elleni bosszúhadjárat terve
foglalkoztatta.
A határon hazafelé vánszorgó, vagy épp az
Újlaki-katonák által kiszabadított magyar katonák közül alig
néhány száz szolgált korábban Hunyadi zászlai alatt.
Villámgyorsan újjá kellett tehát szervezni a sereget; ezt a
feladatot Szilágyi Mihály és Vingárti Geréb János kapták.
A bosszúhadjárathoz Hunyadi természetesen szerette
volna Újlaki bandériumait is felhasználni, de hazatértének
hírére Miklós váratlanul összecsomagoltatott és hazautazott
Újlak várába. Igen sietősen távozott, meg sem várta serege
maradékát, Erdélyt pedig – magától értetődő módon –
azonnal átengedte vajdatársának.
 S bár Hunyadi János az ő közbelépésének köszönhette
kiszabadulását, vajdatársa mégsem kívánt a szeme lé kerülni.

20.

EDIRNE, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 848. ÉVE, SHAVVAL HÓNAP 6. NAPJA69

A szultáni székváros fáklyafényei rég belevesztek a

sötétségbe, már csak a paták fémes csattogását és az
utazóbatár kerekeinek nyikorgását lehetett hallani, amikor
Turgul aga gúnyos hangja először törte meg a kettejük közt
feszülő csendet.
– Kazıklı bég, ugye, tudod, hová tartunk?
Vlad Draculea, a havasalföldi vajda fia komoran
felpillantott. Egymás mellett poroszkáltak a köves úton,
előttük a holdvilágban derengő háztetők csillogtak a téli
holdfényben.
– Tudom, nemes aga.
Turgul aga gúnyosan mosolygott maga elé. Lám! Lám!
A neves sárkányos úr fia… Tegnap még a szultán közvetlen
környezetének befolyásos tagja volt…
Most pedig…
– És azt vajon tudod-e, Dracul-oglu, hogy kinek az
utasítására viszlek vissza Tokatba?
A vajdafi komoran fürkészte az Edirnéből Ázsia felé
vezető országutat. Hogy kinek a parancsára?
– Csupán egyvalaki van, ki dönthet a sorsom felől,
nemes aga! Nem tiltakoztam… Nem ágáltam a sorsom miatt,
ezt magad is tanúsíthatod! Csupán azt szeretném tudni, hogy
mi történt… Miért kell visszatérnem abba az átkozott
patkányfészekbe?
 Turgul aga gőgös pillantással végigmérte a mellette
ügető tisztet, és olyan válaszon törte a fejét, amivel tovább
mélyítheti a sebet, amit a szultán parancsa ütött a lelkén.
– Sejtelmed sincs?
– Ha tudnám, nem kérdezném… Mit vétettem?
– Én nem sokat tudok – vont vállat az aga. – Azt
mindenki hallotta Edirnében, hogy ellenszegültél a szultán
akaratának. Ellentétben a bájos Raduval, te vonakodtál…
megtenni bizonyos dolgokat…
– A szultánnak hűséges segítőkre van szüksége, nem
pedig egy újabb szeretőre. De őszintén szólva csodálkoznék,
ha ez lenne az oka…
– Nem is – vigyorgott Turgul. – Sokkal inkább az,
hogy atyád kudarcot vallott…
– Atyám? – Draculea hiába is igyekezett volna
palástolni izgatottságát. Edirnében Mohamed parancsára
elzárták minden hír forrásától. A szultáni palota egyik
szárnyában tartották fogva; sorsa annyiban változott a tokati
erődben töltött évekhez viszonyítva, hogy nem egy
sziklabarlangban, hanem fejedelmi körülmények között
őrizték. Ettől függetlenül túsz maradt: játékszer a birodalom
urának kezében. – Ugyan mi köze mindehhez atyámnak?
– Nagyon is sok! Atyád megígérte a szultánnak, hogy
az átkozott Hunyadit a kezére adja élve vagy holtan…
– De hisz fogságba is vetette…
– Igen ám, de nem tudta teljesíteni az ígéretét! Hunyadi
valahogy kiszabadult, és híreink szerint újra odahaza szervezi
a hadseregét ellenünk. Sejtheted, Mohamed szultán nem volt
épp jókedvében, amikor a hír megérkezett hozzá
Havasalföldről!
– Nem lehet apám hibája…
– Megelégedtünk volna Hunyadi fejével is. De atyád
hagyta kisétálni a tömlöcéből, és hagyta, hogy újra
visszatérjen a hazájába.
A sárkányos úr fia mindent értett.
Hunyadi miatt tehát újra fogoly lesz, ki tudja, meddig,
ki tudja, milyen sanyarú körülmények között. Hunyadi miatt
a hazája újra szolgasorba süllyed…
– Kérnék tőled valamit, nemes aga!
Turgul megvető pillantást vetett rá.
– Nem hiszem, hogy lenne bármi is, amiben
segíthetnék neked, Dracul-oglu! A parancsom úgy szól, hogy
adjalak át Tokat kormányzójának azzal az üzenettel, hogy
további parancsig nem hagyhatod el a sziklatömlöcödet!
Draculea szíve elszorult már a gondolatra is. Alig
néhány hét adatott meg számára, amit viszonylagos
kényelemben tölthetett, de ez a néhány hét elegendőnek
bizonyult arra, hogy önmagát újra fontos tényezőként
láthassa. Akár Edirnében, a szultán belső köreiben, akár
odahaza, Tirgoviştében…
És ennek az álomnak most vége…
– Edirnébe menet felajánlottad segítségedet… És én
biztosítottalak róla, hogy nem leszek hálátlan…
Az aga fintorogva elfordította a fejét.
– Ne felejtsd el, kivel beszélsz! Én nem ajánlottam fel
semmiféle segítséget! Mit képzelsz? A szultán foglya vagy!
Egyetlen intésemre láncra vernek, mint egy rühes kutyát!
A vajdafi nem felelt és nem szólt többet. Némán
ügetett az aga mellett, összeszorított ajkakkal, résnyire
szűkült tekintettel fürkészve a környéket. Az előttük és a
nyomukban poroszkáló szpáhik számából ítélve esélye sem
volt a szökésre, mégis, ha arra gondolt, hogy újabb évek,
vagy akár évtizedek várnak rá a sziklatömlöc foglyaként,
inkább vállalta volna a reménytelen kísérletet, semmint a
biztos, keserves elsorvadást.
– Az öcsém? Radu? – kérdezte jóval később, megtört
hangon.
– Radu herceg természetesen a szultán ágyasa marad.
Biztos helye van Edirnében, már csak azért is, mert esze
ágában sem lett volna visszatérni atyád udvarába. Ő már
hozzánk tartozik…
A sárkányos úr fia felpillantott az égkárpitra
függesztett holdsarlóra. Halovány, sejtelmes fénye szétáradt a
Marica völgye felett.
Távolodtak Edirnétől, távolodtak a Dunától,
Havasalföldtől, mindentől, ami számára jelentett valamit, és
minden lépéssel közelebb kerültek a vad anatóliai sziklákhoz.
– Egy napon uralkodó leszek, nemes aga! – mondta
Draculea, amikor elértek egy gázlót, és sorban leereszkedtek
a folyó partjára. – És ha élsz még akkor, én a sötétség
démonaira esküszöm, hogy megkereslek és megöllek!
Torgul harsányan felröhögött az éjszakában.
Sejtelme sem volt róla, hogy sok-sok év múlva
pontosan ez a sors vár majd rá. Mint ahogy azt sem tudhatta,
hogy pusztulására még évszázadok múlva is emlékezni fog a
világ.

21.

TOKAT, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 848. ÉVE, THAV AL-KIDAH HÓNAP 7.
NAPJA70

Rémálmaiban élőholt sztrigojok, márványfehér arcú

frumoasalék, vérszívó strigák, pikkelytestű vilák, démoni
szárnyas teremtmények gyűltek köréje, és kárörvendő
vicsorral sugdolóztak egymással: a lelkére alkudtak,
gúnyolták és biztatták, ősi nyelvükön bosszúra ösztökélték.
Napok, hetek teltek el lázas, öntudatlan állapotban.
Kínzói minduntalan attól rettegtek, hogy elviszi a láz, s
akkor magyarázkodniuk kell majd a szultán előtt. Mégsem
tehettek semmit. A fogoly nem mozdulhatott ki a cellájából, s
bár enni, inni bőséggel kapott, a titokzatos láz minduntalan
legyűrte aszott testét.
Vlad Draculea, a sárkányos úr fia persze jól tudta, hogy
életben marad: megtartják őt sötétségben lapuló
szövetségesei, táplálják, éltetik, és nap mint nap erősítik a
lelkét a kiúttalan reménytelenségben is.
Ritkán tért teljesen öntudatához.
Ilyenkor felült a sziklacellájában és a sötétségbe
bámult.
Várta a jelet, várta az ébredést…
Valahol a cella mélyén, ahol sziklajárat nyílt a
semmibe, hideg áramlat süvített végig, megcirógatva a
vajdafi arcát.
– Jöjj, Sötétség Hercege!
Valami moccant a mélyben: a köd gomolygott s
tekergőző sárkány képét öltötte fel.
– Légy védelmezőm, poklok bősz Draconisa!
A teremtmény pikkelyei megcsikordultak a köveken;
feje Vlad arca elé suhant, s a hatalmas sárkányszemek
egyenesen belebámultak szemébe.
Vlad Draculea állta a tekintetét.
– Készen állsz a visszatérésre? – mennydörögte egy
hang a fiú fejében.
– Készen állok, démonok ura!
A sárkány szeme felizzott.
– Minden nap s minden éjjel készen kell állanod…
Napok, hetek, évek múlva bármikor eljöhetek érted…
Bármikor is legyen az a nap… Te készen kell, hogy állj…
A vajdafi megremegett a csontig hatoló hidegtől.
– Mégis… mikor jő el az én időm, uram?
A sárkány irdatlan, pikkelyes nyaka tekergőzni kezdett
a sötétségben, csak pokoli szemei izzottak a magasból rá.
– Azt csak a holtak tudják… Csak a holtak…
S ő türelemmel várt.
Napokig, hetekig… Évekig…
S ahogy múltak a keserves esztendők, lassan mindenki
megfeledkezett a havasalföldi vajda fiáról, ki Tokat
sziklavermeiben tengette szánalmas életét.
Azokban a sziklavermekben, ahol időről időre életre
kelt a gonosz…
 Hatodik fejezet

HÉT KAPITÁNY

1.

MAGYAR KIRÁLYSÁG,
A. D. 1445, BOLDOGASSZONY HAVA71

Baljós csend telepedett az országra az új esztendő első

heteiben. Korán leesett a hó, elnémult minden, s a vastag
dunyha alatt alig mutatott életjelet a világ. Az országutakon
nem zörögtek szekerek, csak zsoldos seregek vasai csörögtek,
fegyvervasak acélja csilingelt itt is, ott is.
Feketévé aszott fák s felégetett falvak üszkös romjai
törték meg a csillogó hólepel egyhangúságát. Aki csak
tehette, városokba költözött, jól védett falak mögé, hisz nem
lehetett tudni, mi történik majd az elkövetkező hetekben.
Egyre bizonyosabbnak tűnt, hogy nem csak a sereg java
veszett oda, de a király haláláról szóló elbeszélések is igazak
lehetnek.
A királyi palotába valamikor Boldogasszony havának
közepén érkeztek meg azok a szerencsések, akiket Ulászló
őfelsége parancsa alapján közvetlenül a várnai csata előtt
ültettek bárkákba. A kancellária és a közvetlen királyi kíséret
előkelői, Mikolaj Lasoczki, a krakkói egyetem dékánja,
Grzegorz z Sanoka, Ulászló néhai nevelője, Olesnicki
püspök, és az íródeákok lefogyva, meggyötörten meséltek a
hazaút során átélt nélkülözésekről. A havasalföldi
Duna-szakaszon szerencsésen átevickéltek ugyan, de
Galambóc közelében rájuk támadtak a sziklazátonyok
menedékében megbúvó vízi haramiák, s kíméletlenül
kifosztották bárkáikat.
Hédervári nádor igyekezett fenntartani azt a látszatot,
miszerint a király életben van, de egyre többen akadtak, akik
ezt immár hangosan is kétségbe vonták. A hónap közepén a
pápai udvarból érkezett sürgető üzenet a kancelláriára,
erősítsék meg, vagy Isten segedelmével cáfolják a
híreszteléseket őfelsége halálát illetően.
Rómában ekkor még mindenki hitt a keresztény
fegyverek győzelmében. Az általánosan eluralkodó, örömteli
hangulatban Eugenius pápa már a Rodoszt fenyegető
babilóniai szultán ellen tervezett egy újabb flottát felállítani,
melynek parancsnokául Márk alexandriai pátriárkát nevezte
ki. Hédervári nádor elérkezettnek látta az időt, hogy legalább
a Szentszékkel tudassa az igazságot. Január végén érkezett
Rómába részletes beszámolója a csata túlélőinek beszámolói
alapján.
A pápa döbbenten vette tudomásul a magyar sereg
pusztulásának hírét, de még ennél is jobban földre sújtotta,
hogy a tömérdek pénzből felállított hadiflottája az égvilágon
semmiféle szerepet nem volt képes betölteni a hadjáratban.
Eugenius dühödten a színe elé rendelte Andrea Donatót, a
velencei nagykövetet, hogy számonkérje a flotta fiaskója
miatt.
Velencében persze már tudtak az eseményekről, de úgy
vélték – teljes joggal egyébiránt –, hogy a kudarc legfőbb oka
Genova kalmárainak hitvány árulása volt; nem maradhatott
titokban, hogy a genovai hajósok fejenként egy aranyért
szállították át az európai partra Murád szultán csapatait. A
pápa újabb részleteket követelt, s az elkövetkező hetekben
sorra futottak be a jelentések a velencei, konstantinápolyi,
lengyel, s magyar forrásokból.
Február végén a bíbornoki consistorium előtt sorra
olvasták fel a jelentéseket a várnai hadjáratról, s ezek alapján
egyértelműen megállapították, hogy a kudarc a genovaiak
árulása és a Velencei Köztársaság haditengerészeinek hanyag
magatartása miatt következett be.
A részletekről újabb jelentés érkezett
Konstantinápolyból, ahová ekkoriban érkeztek meg a török
fogságból néhány genovai kereskedő által kiváltott magyar
lovagok. Ők beszélték el a csata kimenetelét, és számoltak be
a király haláláról is.
Cesarini halála különösen megviselte őszentségét. A
hírek szerint San Angele bíborosa magyar katonák keze által
veszett oda a tutrakáni révnél, bár Hédervári jelentésében
havasalföldi oláh haramiák szerepeltek elkövetőként. Az,
hogy a bíboros agyonkínzott, lefejezett teste ekkor már hetek
óta a tirgoviştei ferences kolostor udvarában porlott, örök
időkre titok maradt; sírját sem akkor, sem azóta nem jelzi
semmi, még egy kő sem.
A hadiflotta kudarca és a velencei tisztek és
tengerészek mindezekért történő felelősségre vonása persze
nem maradt következmények nélkül. A Signoria
arisztokratikus sértettséggel elrendelte hajói azonnali
hazarendelését Konstantinápolyból. Utasították Ser Alvisio
Loredano admirálist, az egyesített keresztény flotta
főparancsnokát, hogy Velence nevében kezdjen rendkívüli
béketárgyalásokat a szultáni udvarral72 annak érdekében,
hogy a városállam újra kereskedhessen az Oszmán
Birodalommal. Ezen felül haladéktalanul gondoskodnia kell a
hadigályák egy részének hazatéréséről.
Loredano rögvest szélnek eresztette a tengerészek
javát, maradék hajóival pedig Tenedosz szigete, majd
Negroponte felé vitorlázott, hogy az ottani velencei
kereskedelmi telepek védelmét biztosítsa. Útközben
Gallipolinál húszfős török követség állította meg hajóját, és
egy lezárt, erősen bűzlő, szalmával kitömött kosárban
levágott emberfejet mutattak neki. A török követ szerint a fej
Jagelló Ulászló magyar–lengyel királyé volt. Loredano hitte
is, meg nem is, a fej szőkésbarna hajúnak tűnt, s ő korábban
úgy hallotta, hogy a derék ifjú fekete hajúnak született. Nem
mintha lett volna jelentősége az ilyesfajta részleteknek; a
megfáradt, beteg velencei minél hamarabb szerette volna
elfelejteni az egész átkozott hadjáratot, semmint hogy holmi
levágott fejek hajszínével foglalkozzon.
A pápának jelentették azt is, hogy Raguza is békét kért
a portától, tekintettel arra, hogy ura, a magyar király sorsáról
a városállam szenátusa nem kapott megnyugtató híreket,
viszont el akarják mindenképpen kerülni egy oszmán tengeri
támadás lehetőségét. A pápai hajók egy része visszafordult,
néhány gálya parancsnoka azonban – Condolmieri bíboros
szenvedélyes helyeslése mellett – Konstantinápolyban telelt a
burgundiai hajókkal egyetemben.
Utóbbiak parancsnoka, Waleran de Wavrin admirális
úgy döntött, nem hajózik haza, a telet Pera kikötőjében tölti.
Február elején itt csatlakozott hozzá a Joffroy de Thoisy
vezette négy hajóból álló flottakötelék, mely addig a
Földközi-tenger szigetei között kalandozott, a rodoszi
lovagoknak próbálva segítséget nyújtani szorongatott
helyzetükben, így aztán alaposan lekésve a Dardanellák
elzárásának tervezett időpontját.
A zord tél eseménytelen hetei, hónapjai közepette
kapta kézhez de Wavrin admirális a pápa levelét, melyben
őszentsége, IV. Eugenius új utasításokat közölt vele és
Condolmieri bíborossal.
A flotta parancsnokai ebből a levélből értesültek arról,
hogy a keresztény sereg fővezére, Hunyadi János életben van,
sőt immár odahaza, Magyarországon toborozza új seregét, és
szervezi az új hadjáratot.
A flotta hajóinak ezt a hadjáratot kell majd segítenie
Hunyadi kérésének megfelelően. A hadszíntér ezúttal az
Al-Duna lesz, Havasalföld és Bulgária határvidéke. Hunyadi
Erdélyből vezet sereget a nyár folyamán, keresztültör Vlad
Dracul tartományán, és a Dunánál találkozik a folyón felúszó
pápai-burgundiai hadigályákkal.
De vajon hajózható a nehéz hadigályák számára a
Duna? Az admirális magához rendelte a török fogságból
kiváltott magyar lovagokat, és megkérdezte őket, vajon fel
tud-e navigálni folyásiránnyal szemben, a Fekete-tengerről
egész Belgrádig. A magyar lovagok sok mindent tudtak a
világ dolgairól, de a hajózásról éppen semmit, úgyhogy de
Wavrin kénytelen volt görög tengerészeket kérdezgetni, akik
biztosították róla, hogy ha a török hadigályák képesek erre,
akkor a nagyszerű burgundiai és velencei hajók is képesek
lesznek.
De Wavrin admirális megkönnyebbült a hírek hallatán,
addig ugyanis nem kívánt hazatérni hazájába, amíg a
Boszporusznál elszenvedett szégyenfoltot le nem mossa
magáról és a parancsnoksága alá rendelt flottáról.
Ezúttal is minden az időzítésen múlott.
A Hunyadi és a pápa közötti sűrű levélváltásból
kiderült, hogy a hadúr minél hamarabb útnak akart indulni az
oláhok és a törökök megbüntetésére. Hogy a hadjárat egyre
csak késett, az végképp nem rajta múlott.
Mire kitavaszodott, Magyarország megint lángba
borult, és senkinek sem állt már szándékában – Hunyadin
kívül – az áruló Dracul vajda megbüntetésére vagy a törökök
feltartóztatására sereget küldeni.
Minden fegyverforgatóra idehaza volt szükség, hogy
régi jó szokás szerint a magyar urak egymás birtokait
prédálhassák.

2.

A FEKETE-TENGER PARTVIDÉKE, TÖRÖK

HATÁRVIZEK,
A. D. 1445, BÖJTMÁS HAVA73

A tavasz beköszöntével Waleran de Wavrin admirális –

fogadalmát betartva – kihajózott maradék flottájával
Konstantinápoly kikötőjéből, és a Boszporusz-szoroson
átkelve északnak vitorlázott.
A szoros legkeskenyebb pontján, ahol az Anadolu
Hisarı és a Yenihisar erődítményeinek komor ágyúi őrizték az
átjárót, ezúttal akadály nélkül siklottak át – az oszmánok nem
ítélték veszedelmesnek a hónapokkal korábban csúfos
kudarcot vallott hadihajók parádéját. Menjenek csak, ahová
akarnak, végtére is a hadjáratnak vége, a keresztények pedig
– Allahnak hála – katasztrofális vereséget szenvedtek.
A burgundiai és a megmaradt pápai hadigályák így
akadály nélkül kijutottak a Fekete-tengerre.
A kora márciusi derengésben a Jean sans Peur siklott
az élen, mögötte a téli tétlenség alatt kijavított és alaposan
felfegyverzett többi gálya büszkén lobogó zászlókkal, melyek
természetesen őszentsége és a burgundiai herceg színeiben
pompáztak. A tenger – nevével ellentétben – egyáltalán nem
tűnt feketének, sokkal inkább olajoszöldnek, zavarosnak. A
velencei és konstantinápolyi tengerészek jól ismerték ezeket a
vizeket, de a burgundiai lovagok nem győztek csodálkozni a
szokatlan színeken, fényeken, és a víz színe felett lebegő
hínáros-sós illaton.
 – Urak! Urak! Mindenki ide!
Az admirális ezen a reggelen megbeszélésre hívta
tisztjeit a hátsó fedélzetre. Talán a friss levegő, talán a szívet,
lelket melengető tavaszi napsütés volt az oka, de nem
tiltakozott senki; a lebontott tatvászon helyén, a napsütésben
hunyorogva állták körbe az asztalkát, melyre De Wavrin a
Fekete-tenger abroszát terítette ki.
– Hol van Joffroy? – kérdezte az admirális felvont
szemöldökkel, amikor észrevette, hogy négy hajójának
parancsnoka hiányzik az urak közül.
Pedro Vasquez de Saavedra lovag jobbnak látta, ha
kertelés nélkül közli vele az igazságot, még akkor is, ha ezzel
azt kockáztatja, hogy De Wavrin szívszélhűdést kap a hír
hallatán.
– Az éjjel – kezdte óvatosan –, az éjjel de Thoisy
kapitány úgy döntött, hogy kelet felé hajózik, Trapezunt
partjainak…
– Micsoda?
– Ugyanis Trapezunt császárától remél felvilágosítást,
uram…
– Az ég szerelmére, miről?
Vasquez elnémult, csak a szeme sarkából pislogott a
többiekre. Gauvain Quiéret, Dreuil ura, és Willem van
Cettendijk lapos pillantásokat vetettek az admirálisra.
– Az aranygyapjút keresi, uram!
De Wavrin mindenre számított, csak erre nem.
– Az aranygyapjút? Jászón királyfi aranygyapjúját?
– Azt, uram. De Thoisy kapitány azt olvasta, hogy a
görög legendák szerint itt kell lennie valahol a Fekete-tenger
partvidékén…
Waleran de Wavrin elfordult tisztjeitől, s oly erősen
markolta meg a gálya díszesen faragott tatkorlátját, hogy
belefehéredtek az ujjai.
– Ki engedte meg neki? Ki adott erre parancsot?
A lovagok megint egymásra sandítottak.
– Gyerünk! Ki vele! Mit tudtok? Mondjátok el, bármi
legyen is az!
– Uram – hebegte Vasquez. – A kapitány úgy véli, nem
vagy alkalmas a flotta vezetésére, és teljesen hiábavaló
Hunyadi úr kérésének eleget tenni és folytatni ezt a
hadjáratot. Azt is mondta… – elakadt, mert úgy látta, az
admirálist most már a guta kerülgeti.
– Folytasd csak… – parancsolta síri hangon De
Wavrin.
– Szóval… de Thoisy kapitány szerint a törököket
úgysem lehet megállítani, felesleges hát tovább kísérteni a
sorsot… A magyaroknak vége van… Több értelmét látta,
uram… hogyan is fogalmazzak… több értelmét látta, ha
nekivág az ismeretlen vizeknek, és megkeresi Jászón királyfi
aranygyapjúját. A kapitány elmélete szerint Kolkhisz ott van
valahol Trapezunt közelében… esetleg Kaffa környékén…
Az admirális nagyokat lélegzett, hogy legyűrje a
gyomrából feltóduló savas hullámot.
– Úgy… Elment az aranygyapjút keresni… Hát ez
igazán csodálatos fejlemény! Mégis, mit gondol? Ott csüng
azóta is, valami istenverte fára felaggatva? Hogy az aranyra
éhes görögök meg a törökök nem szaggatták már rég le
onnan? Ez az ember teljesen megőrült?
– Szerinte mi vagyunk az őrültek, hogy folytatjuk ezt
az utat! – jegyezte meg halkan Bertran Pinchon hajókáplán,
de rögvest lesütötte ő is a szemét.
– Úgy… És ti mit gondoltok? Halljam!
John Hugh és Adam de Picarde szinte egyszerre
dobbantottak csizmás lábukkal a fedélzet deszkáin.
 – Azt gondoljuk, hogy tovább, uram! Megesküdtünk a
Szent Keresztre, hogy folytatjuk a harcot! Nem tudtunk
segíteni a magyaroknak, de még a hasznukra lehetünk!
Tovább! Fel, a Dunán!
– És ti?
Anderea Contarini, a hadigálya lombarderója74
óvatosabban fogalmazott:
– Amennyiben esélyét látod, uram, a további harcnak,
úgy valóban érdemes megvizsgálni annak lehetőségét,
tehetünk-e valamit a közös ügy érdekében. Ami engem illet,
úgy hiszem, komolyabb tengeri hadműveletekre már nem
vagyunk képesek. A hajók többsége nincs a kötelékkel. A
velenceiek, De Thoisy négy gályája,75 és persze a raguzaiak
nélkül esélyünk sincs egy eredményes ütközet megvívására.
A legtöbb, amit tehetünk, hogy a Fekete-tenger partvidékén
kutatunk túlélők után. Talán szegény Ulászló királyra is
rábukkanunk valahol…
Az admirális kecskeszakállát simogatta.
– Vasquez?
A spanyol lovag – mint mindig – ezúttal sem rejtette
véka alá véleményét:
– Én azt mondom, harcoljunk, uram! Az utolsó
ágyúgolyóig, harcoljunk! Elég nagy szégyent hoztunk a
zászlónkra, hercegünkre és hitünkre! Köszörüljük ki a
csorbát, admirális! Azt javaslom, Hunyadi úr kérésének
megfelelően hajózzunk fel a Dunán, és a mindenható jóisten
segedelmével folytassuk a magyarokkal a közös
hadműveleteket!
Waleran de Wavrinnak tetszett ez a hozzáállás.
– Jól van! Készülj, Vasquez! Még ma kiteszünk a
partra. Álruhában indulsz Budára, hogy beszélj Hunyadi
úrral! Ha a magyarok készek a harc folytatására, ám legyen!
Mi itt vagyunk, és a magunk részéről mi is készen állunk!
A haditanács véget ért, s a tisztek eloldalogtak a
dolgukra.
Ez többnyire kockajátékból, kártyából és ivászatból állt
– az admirális jó ideje nem tiltotta a bor fogyasztását; ahhoz
túlságosan sok mindenen keresztülmentek már. Abban persze
egyáltalán nem voltak biztosak, hogy ezt a kalandot túlélhetik
– a láthatáron egyre, másra bukkantak fel a török őrnaszádok.
Egyelőre egyik sem óvakodott közelebb, azonban
mindvégig szemmel tartották a keresztény flotta szánalmas
maradékát.

3.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR

KIRÁLYSÁG,
A. D. 1445, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK76 1. NAPJA

Ahogy az utazóbatárja bezörgött Hunyad várának szűk

udvarára, Ferenc deák sietett elébe a sárból kiemelkedő
köveken szökellve, s nyitotta ki örömest a kocsi ajtaját. De
hamar leolvadt arcáról a mosoly, ahogy végigmérte egykori
mentorát; Vitéz képe nyúzott volt, szeme vörös, mint aki
napok óta szemernyit sem aludt, alatta tekintélyes táskák
duzzadtak a sok éjszakai levélkörmöléstől. Mióta király
nélkül maradt a királyság, a kancellária csak úgy ontotta
magából a hivatalos iratokat, s bizony a munka oroszlánrésze
reá hárult megint.
– Hozta Isten Hunyadon, kancellár úr!
– Ne bámulj úgy, mintha máris halott lennék, a
szentségit neki, mert menten visszafordulok Budára! Ennyire
pocsékul néznék tán ki?
 – Ami azt illeti, igen! – vigyorgott a várnagy. – Rá se
rántson, kegyelmed, itt majd a jó levegőn helyrepofozzuk
hamar! Hát ez meg kicsoda?
Vitéz a batárban mellette ülő, kissé telt képű fiúcskára
pillantott.
– Az én kedves kis unokaöcsém! János a szentem,
Csezmicéről! Üdvözöld a várnagy urat!
A fiú komor ábrázattal fejet hajtott, és motyogott
valamit az orra alá.
– No, majd hangosan is megtanul köszönni, ahogy
errefelé szokás – biztosította Vitézt az ifjú. – Jöjjék
kegyelmed, a vajda úr már igen türelmetlenkedik reggel óta,
hogy hol késik.
– Késik az ördög! Csak estére ígértem magam!
– A vajda urat ez nem érdekli! Napok óta bőszen sétál
fel s alá a lovagteremben, és egyre csak diktál, leveleket, meg
hadi parancsokat…
A kancellár gyulladt szemeit forgatta.
– Akkor menjünk, ne várakoztassuk!
Az udvarból azonban mégse a lovagterembe vitték
léptei, hanem ösztönösen az Aranyházba vezető lépcsők felé.
Ferenc deák nem is kérdezett semmit, kézen fogta
Csezmiczei Jánost, és maga után húzta a felvonóhíd tornya
felé.
– Jöjj csak, megmutatom az őrség szobáját! Csuda
alattomos fegyvereket tartunk ottan! Akarod látni őket?
S bár a fiú egy cseppet sem tűnt lelkesnek, azért
engedelmesen szedte a lábát a várnagy után.
 4.

– Erzsébet?
Mivel a kopogásra nem jött válasz, Vitéz türelmesen
várt odakint – aztán egy idő után benyitott nagy óvatosan.
A szoba végében, az ablak előtt Szilágyi Erzsébet ült
magában; egy háromlábú állványon vászonra festett képmást
nézett egészen közelről, kezét az ölébe ejtve.
– Erzsébet! Kedves! Csak én vagyok!
A nagyasszony nem fordult meg, egyetlen gesztussal
sem jelezte, hogy észrevette volna az érkezőt.
Vitéz pillanatnyi habozás után mégis belépett a
szobába. Az ablakon beáradó friss tavaszi levegő az asszony
hosszú, szőke haját borzolta, s a kancellár arra gondolt,
Erzsébet szívfájdítóan szép így, rendezetlenül, magára
hagyottan is.
– Hideg van itt! Akarod, hogy becsukjam az ablakot?
A nő most sem felelt, tekintetét a festményre szegezte,
s a kancellár nem kis ijedségére ajkán halovány mosolyféle
ült. A kép Hunyadi Lászlót ábrázolta, meglepően élethűen,
még kölyökként, meggypiros mentében, vállára omló
gesztenyeszín hajjal. Ahogy Vitéz futó pillantást vetett a
portréra, Lackó gyermekmosolya fájdalmas emlékeket
ébresztett benne is – meg tudta érteni, mit érezhet most az
anya, aki világra szülte.
– Mindennap imádkozom érte – mondta, szinte csak
magának, mert tudta, Erzsébet ma nem válaszol semmilyen
kérdésre. – A lelkem mélyén hiszem, hogy életben van
valahol… Talán fogságban… talán messzi utakon csatangol,
mint néhány éve is… Hazajő, Erzsébet, meglásd! Egy napon
hazajő tehozzád…
A nagyasszony továbbra is halovány mosollyal
fürkészte gyermeke vászonra festett arcvonásait, haját arcába
kavarta a Kárpátok felől áradó szellő.
Vitéz megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy rosszkor mondom, Erzsébet, de
könyveket is hoztam… Tavaly nyomtatták őket Firenzében…
Poémák… Hisz tudod, ezúttal is magam válogattam őket a
kedvedre…
Valahol a várudvaron Ferenc deák nevetett harsányan –
a kancellár úgy döntött, jobb, ha nem várakoztatja tovább a
ház urát.
– Visszajövök még, Erzsébet! Látni akarlak, mielőtt
visszaindulnék.
Maga sem tudta, miért, az asszony vállára tette a kezét
– ennél tovább soha nem merészkedett volna –, s
összerezzent, amikor Erzsébet váratlanul felnyúlt, és lázas,
forró ujjaival megérintette a kezét. Pillantása továbbra is a
képre szegeződött, de az érintés valósággal delejezte Vitézt.
Ott toporgott még néhány percig, várta, adja-e bármi
egyéb jelét néhai szerelme annak, hogy észrevette egyáltalán.
Aztán gyengéden kihúzta kezét, és kisietett a szobából.

5.

Hunyadit először látta, mióta hazatért a hadjáratból, s

egyáltalán nem volt felkészülve arra, ami a lovagterembe
lépve fogadta. Jankó hajlott háttal rótta fel, s alá a hatalmas
ablakok előtt, tekintetét mereven a kőpadlóra szegezve. Észre
sem vette, hogy Vitéz belépett, csak az asztalnál gubbasztó
Thuz és Filipesi Albert pattantak fel, mintha rugóra járna a
lábuk.
– Kancellár úr! Isten hozta!
A vajda felemelte fejét, és öregesen az érkezőre
hunyorgott.
– Hol az Isten csudájában bóklásztál idáig, Zrednai?
Éppen most, amikor szükségem volna rád!
Vitéz elmosolyodott.
– A királyi kancellária protonótáriusa vagyok, Jankó.
Megbocsáss, de néha akad más feladatom is, mint hogy
ugorjak, valahányszor füttyentesz!
Thuz a szemét forgatta, Filipesi azonban lehajtotta a
fejét.
– Albert itt hagy engem – morogta Hunyadi. –
Búcsúzni jött! De üsse kánya, nem sok hasznát láttam az
elmúlt esztendőkben. Azóta, hogy…
– Meg kell keresnem a feleségem és a kisfiam! –
mondta halkan az írnok, és könnyes szemmel nézett fel
Vitézre. – Nem tudok élni nélkülük… Nem láttam őket
hosszú évek óta, kancellárius úr…
– Csak nem akarsz visszamerészkedni a törökök közé?
– Ha törik, ha szakad, mindenképpen megkeresem
őket! – Filipesi szemmel láthatóan röstellte magát, de arcáról
lerítt, hogy nincsen földi hatalom, amely eltéríthetné a
szándékától.
Hunyadi rosszalló pillantást vetett rá, aztán csak rótta
tovább fel, s alá a terem két vége között.
– No, ki vele! Legalább te jó híreket hoztál, Vitéz?
A kancellár sokatmondó pillantást vetett a sáfárra,
aztán az asztal lapjára helyezte a vaskos iratcsomót, amit
magával hozott.
– Azt éppen nem mondhatnám. A helyzet az, hogy
megint végveszélyben vagyunk!
– Mikor nem voltunk?
– Ez most más… A király halála óta…
– Ulászló még előkerülhet. Nincsen rá
megcáfolhatatlan bizonyíték, hogy…
– Ulászló halott. Szavahihető szemtanúk egybehangzó
állítása szerint lefejezte egy janicsár. A kémeink jelentése
alapján azt is tudjuk, hogy a levágott fejet az elmúlt
hónapokban végighordozták az Oszmán Birodalom nagyobb
városaiban.
Hunyadi fújtatott egyet.
– Akkor meg kell várni, amíg a rendek új királyt
választanak!
– Ezért lapulsz idehaza? Ezért nem látsz végre
munkához?
– Parancsra várok, Zrednai! Katona vagyok, nem
cselekedhetek belátásom szerint!
– Ostobaság! Eddig is a saját fejed után mentél!
– Meg is lett a következménye – fogta halkabbra
Hunyadi, és megtorpant, közvetlenül a kancellár előtt. –
Odaveszett a sereg, odaveszett a király…
– De odavész az egész ország, ha most nem állsz
csatasorba megint!
– Amint parancsot kapok, megteszem, amit meg kell
tennem! Addig idehaza vágok rendet; Erdély hemzsegett a
rablóktól, a fosztogatóktól! A sereg toborzása valójában még
el sem kezdődött…
Vitéz nagy levegőt vett, és egyenként felemelte az
asztal lapjáról a sűrűn telerótt pergameneket.
– Néhány nap múlva ott kell lenned Rákoson, az
országgyűlésben! A haza lángokban áll, Jankó, és mindenki
tőled várja a hatalmaskodók megzabolázását.
– Királyi parancs nélkül ugyan kit zabolázhatnék én
meg?
– A haza érdeke úgy kívánja, hogy…
– Igen? És ki mondja meg, hogy mi a haza érdeke? Te?
Vagy én? Elfelejtetted, mennyit papoltál nekem, Zrednai, a
római diktátorokról, akik feledve a szenátusnak tett
esküjüket, fegyverrel kaparintották meg maguknak a
hatalmat? Azt akarod, hogy engem is azzal vádoljanak,
hogy…
– Azt akarom, hogy véget vess az anarchiának!
– Nincs rá felhatalmazásom!
– De van! Ha kidugnád az orrod a fészkedből, hallanád,
hogy a Lajtától a Kárpátokig érted zokog a nép! A te neved
sikoltják, amikor felperzselik a falvaikat, amikor a
hatalmaskodók sanyargatják őket! A neved foglalják imáikba,
hogy fékezd meg az elnyomóik kapzsiságát! A te neved
harsogják a városok, a céhesek, a kalmárok, a kunok, a
jászok, a horvátok, a székelyek! A te neved kiáltják a
meggyalázottak, az árvák és az özvegyek! És te? Itt sétálgatsz
a termeidben, és hőzöngsz, hogy nem kapsz senkitől
parancsot!
Hunyadi indulatosan megragadta a kancellár grabancát,
és alaposan megcibálta. Vitéz nem számított rá, hogy ilyen
fizikai erő lakozik még mindig a vajda karjaiban; az öreges
látszat őt is megtévesztette.
– Elég bajt okoztam már az önfejűségemmel!
Esküszegő lettem! Én beszéltem rá Ulászlót a hadjáratra! Én
vezettem a sereget a pusztulásba! Talán itt az ideje, hogy
nálam érdemtelibb és eszesebb férfiak mondják meg, hogyan
tovább! Világos?
– Te megbolondultál? – Vitézből szinte kirobbant az
üvöltés, még a feje is belevörösödött. – Túl erősen kólintottak
fejbe a törökök? Hát nem érted, hogy mi itt a tét? Elveszünk,
ha tovább nyalogatod a sebeidet, te Isten barma!
Hunyadi döbbenten nézett vele farkasszemet, aztán
lassan elvigyorodott.
 – Hiányoztál, barátom!
Azzal alaposan megropogtatta a csontjait.
Léptek csoszogtak a küszöbön, mindketten odakapták a
tekintetüket. Vitéz unokaöccse állt az ajtóban, félszegen,
erőst megkapaszkodva a cirádás kilincsbe. Szeme
elkerekedett, éppen szemtanúja volt az előző jelenetnek, s
most ijedten várta, hogy mi következik; azon sem
csodálkozott volna, ha az az őszülő üstökű ember egyszerűen
kettétépi az ő elpuhult, csupa derű, csupa kedvesség
nagybátyját.
– János! Ez itt Erdély vajdája! – morogta Vitéz. – Ez
meg itt az én egyetlen unokaöcsém!
– Eriggy innen! – hessegette el Hunyadi bosszúsan. –
Fontos dolgokról kell beszélnünk az agyalágyult
nagybátyáddal!
Csezmiczei János már inalt is, ahogy a lába bírta. A
lehetőséget Filipesi is megragadta, kioldalgott, valami
olyasmit motyogva, hogy fel kell készülnie a hosszú útra.
Senki sem tartóztatta.
– Szóval, ki vele! Mekkora a baj? – sóhajtotta Hunyadi,
amikor hármasban maradtak.
A kancellár beletúrt az iratokba.
– Teljes a káosz! Rosszabb a helyzet, mintha a török
végigperzselte volna az országot!
– Ne túlozz!
– Egyáltalán nem túlzok. Jankó, falvak néptelenednek
el, vármegyék válnak a lángok martalékává! Mindenki
hadakozik, fegyverkezik, acsarkodik mindenki ellen! Nincsen
hatalom, ami megfékezné őket. A nyugati határszélen
Habsburg Frigyes magyar városokat ostromol, fosztogat,
sarcol! Egyébként is úgy viselkedik, mintha koronázott
királyunk volna!
 – Így igaz – helyeselt Thuz. – Minap kaptam hírt
Brassóból, hogy immár őket is utasítgatja!77
– Kurva anyját a németnek! – sziszegte Hunyadi. –
Dracul után első dolgom lesz őket is móresre tanítani!
– Csak lassan a testtel! Most, hogy Ulászló halott,
szembe kell nézni a ténnyel, hogy az országnak van egy
másik, törvényesen megkoronázott királya is, Habsburg
László. Schlick kancellár egyre küldözgeti a leveleket
Hédervárinak, dicsérve a gyermek király erényeit, nyíltan
utalva rá, hálás lenne, ha a nádor behódolna előtte.
– Hédervári nem akar német királyt!
– Hédervári nyugalmat akar, ahogy mindenki más is.
Ha a gyermek király uralma nyugalmat biztosítana, akkor azt
sokan elfogadnák.
– Már hogy biztosítana nyugalmat egy kölyök uralma?
Zrednai, neked tényleg elment az eszed?
– Várj egy kicsit! Ha elfogadnánk Habsburg Lászlót
királynak, mit gondolsz, hogyan uralkodna Magyarország
felett?
– Nem ő uralkodna, hanem az a hájas disznó Frigyes!
Vagy ami még annál is rosszabb, Cillei!
– Az attól függ! És mi van akkor, ha a magyar rendek
kikötnék, hogy László felnőtté válásáig egy kormányzótanács
vezetné Magyarországot?
Hunyadi elképedt az ötlet hallatán.
– Miféle kormányzótanács?
– Miféle? Miféle? Hát miben egyeztél meg
Hédervárival? Hogy az országgyűlés ideiglenesen hét
főkapitány kezébe teszi le a hatalmat. Az egyik te magad
vagy, ne tégy úgy, mintha nem sejtenéd, mire gondolok!
– Ideiglenesen! – emelte fel mutatóujját
figyelmeztetőleg a vajda. – Csak addig, amíg a törvényesen
megválasztott király…
– Van már törvényesen megválasztott királyunk…
– Kell az ördögnek az a Habsburg kölyök!
– Akkor kit akarsz trónra emelni?
– Tudom is én! A francia királyfit! A burgundiai
herceg fiát! Az aragóniai királyt! Milánó hercegét… Bárkit,
akinek serege van! Bárkit, aki képes megállítani a törököt!
– Egyedül te vagy rá képes. De hogy értsd: nincs idő
azon vitatkozni, hogy kit hozzunk be a trónra! Az urak
egymást tépik, gyilkolják, rabolják! Giskra a felsővidéki
vármegyékben újabb vérengzéseket rendez, immár László
király főkapitányának titulálva magát!78
– Giskrára szükségünk van – ismerte be Hunyadi
morogva. – A kurva huszitái kézben tartják a bányavárosokat
és a körmöci aranyverőt.
– Akkor el kellene venni tőlük!
– Hogyne! Mi sem könnyebb annál! Egyszerre
viseljünk hadat Giskra ellen, Cillei ellen, Frigyes ellen, meg a
török ellen is, mi? Így képzeled?
Vitéz a feje búbját vakargatta.
– Éppen erről beszélek, Jankó! Rosszul áll a szénánk!
Cillei tíz év után újra visszaszerezte a szlavón báni címet. A
Thallóciak elbuktak, familiárisaik sorban állnak át Ulrik
úrhoz!
– Mit beszélsz?
A kancellár megakadt lendületében.
– Krisztusra! Te még nem is tudod?
– Micsodát?
– Cillei kivégeztette Thallóczi Jovánt… Thallóczi
Matkó elesett egy összecsapásban, amit a Cillei-zsoldosok
ellen vívott.
Hunyadi sápadtan hátrált.
 – Jován… Matkó… Ez ugye, nem igaz?
– Mindketten halottak…
A vajda arcán megfeszültek az izmok. Thallóczi
Jován… A haza hőse, aki hat hónapon át védte
Nándorfehérvár erődjét Murád szultán százezres muszlim
serege ellen… Ki érdemeivel soha nem kérkedett, ki jutalmat
soha egyébtől nem remélt, mint Krisztustól… És Matkó…
Drága Thallóczi Matkó… Olyan rongy gyilkoltatta meg őket,
mint Cillei Ulrik? Aki a kisujjukkal nem ért fel?
Hunyadi mindig is atyai jó barátjaként gondolt ezekre
az emberekre, s most egyszerűen nem fogta fel, hogy
nincsenek többé.
– A többi Thallóczi? Frank? Péter?
– Frank épségben hazatért Várnából, odahaza,
Horvátországban harcol a Cilleiek ellen. Péterről semmit nem
tudok…
– Az országgyűlésen össze kell szednünk a bárói
bandériumokat! Nem is Dracul ellen megyünk elébb!
Kiverjük az országból Frigyes német söpredékét, aztán
eltakarítjuk az útból Cillei haramiáit! Isten a tanúm, Zrednai,
bosszút állok a Thallóciak haláláért!
Vitéz a fejét ingatta.
– Semmit sem értesz, Jankó! Nem tudod összeszedni a
bárói bandériumokat! Az urak ugyanis egymást irtják! Guti
Országh Mihály főkincstartó úr éppen magánháborút folytat
Rozgonyi Sebestyén ellen Nagyszombat birtoklásáért! A
várost azóta, hogy visszavetted a huszitáktól, zálog címén
tartották megszállás alatt, de az urak nem tudtak megegyezni
a kiváltás összegén… Mindennaposak a fosztogatások,
gyújtogatások…
– Pedig a Rozgonyiak csapatai nélkül semmire sem
megyünk!
 – Felejtsd el! A rozgonyiak nemcsak Országh
Mihállyal háborúznak, hanem egymással is.79
– Majd valaki megfékezi őket! Nincs idő most
egymással piszmogni!
– A naivitásod egy gyermekével vetekszik, Jankó!
Mostan mindenki egymással piszmog ahelyett, hogy
összefognánk végre! Az urak egyházi birtokokat meg a
szomszédaikat fosztogatják. Mindenki foglal, mindenki
zsákmányol! Mint aki a végítélet előtt az utolsó lehetőségét
látja a szerzésnek! Újlaki példának okáért…
– Újlakit csak ne bántsd! Ő mentett meg a fogságból!
– Újlaki Miklós parancsára – folytatta szenvtelen
hangon Vitéz – a gesztesi várnagy feldúlta Rozgonyi János
gerencséri birtokait, elhajtotta a jobbágyok marháit, aki pedig
ellenállni merészelt, azt leölette! Perényi János most tett
panaszt a kancellárián, amiért Újlaki ahelyett, hogy esküjéhez
méltón a fosztogatásokat meggátolná, maga jár élen azokban!
Ő is a hét kapitány egyike lesz, te is tudod!
Hunyadi füstölögve hallgatta, de nem felelt.
– Gyarmati Miklós elfoglalta és erőddé alakította a sági
kolostort, onnan fosztogatja a környékbeli falvakat! Felégeti
a jobbágyházakat, sorra sarcolja a védtelen népet. Pálóczi
főlovászmester és Perényi tárnokmester úr egymás birtokait
dúlja, gyilkolja egymás familiárisait!
– Intézkedni fogok, hogy legalább az egyházi javak
védelme biztosítva legyen!
– Remek! Az egyház nagyjai úgyis élen járnak a
pusztításokban! Az aradi káptalan malmokat, szántókat ragad
el a tordai polgároktól! Az esztergomi érsek várnagya a
nyitrai püspökség birtokait fosztogatja, jogtalanul szedi azok
adóját! Még a jámborságukról híres nyúlszigeti apácák is
megvadultak, látva a féktelen szerzési tébolyt, ami az
országban eluralkodott! Arra utasították soltszéki
jobbágyaikat, hogy foglalják el a szomszédos falvak szántóit
és rétjeit! Haraszti udvarbírájuk nyíltan, útszéli haramia
módjára rabolja a pécsi káptalan viaszát, fosztogatja a
jobbágyait!
Hunyadi dermedten bámult maga elé.
– Itt mindenki megőrült?
– Ezeket csak találomra említettem, Jankó Ugyanez a
helyzet az egész országban! Mindenütt öldöklés, rablás,
önkényeskedés… Nincsen erős kéz, ami megfékezné őket!
Ezek rablók, gyilkosok, mind egy szálig!
– S nincs, ki megvédje a gyengét…
– Csak te teremthetsz rendet, értsd meg! Szerencsétlen
Mátyás püspök minden jövedelme felét kínálta fel Györgyi
Bodó Miklósnak, a bácsi prépostnak, ha az fegyverrel
védelmezi a püspökség birtokait! Ott tartunk, hogy egymástól
remélnek védelmet a kiszolgáltatottak…
– Bodó vitéz ember!
– Az, csak éppen ő is rablólovag lett az utóbbi
hetekben! De nem kell messzire mennünk, az Isten
szerelmére! Az erdélyi domonkosok birtokait elfoglalva
tartják hónapok óta a szomszédos urak, s köztük az erdélyi
püspök várnagya!
A vajda erre hatalmasat csapott az asztalra, hogy
nagyot szökkentek a pergamenek.
– Hát senkiben sincsen szemérem? Senki nem állja
útját a tetveseknek?
Thuz a kancellárra pillantott, mintha tőle várna
segítséget, előálljon-e a rossz hírekkel maga is? A vajda
úrnak tán tudnia kellene, hogy saját várnagyai közül is sokan
látták elérkezettnek az időt a fosztogatásokra, s ez ügyben
egyre-másra érkeznek a panaszok a kisebb birtokosoktól, az
aradi préposttól és a kolozsmonostori konventtől.
De Vitéz szigorúan nemet intett a fejével, így a sáfár
inkább csöndben maradt.
– Az elmúlt napokban tucatnyi levelet írtál – mutatott
fel egy csomó pergament a kancellár pillanatnyi hallgatás
után.
– Én?
– Te hát!
– Miféle leveleket?
– A pápának, De Wavrin admirálisnak, a burgundiai
hercegnek, Milánó hercegének… Az admirálist például arra
kérted a pápa közbenjárásával, hogy hajózzon fel gályáival a
Dunán.
– Minek?
– Hogy fedezni tudja az átkelést, amikor nyáron újabb
hadjáratra indulsz a török ellen. Ezt a levelet pedig egyenesen
őszentségének írtad!
Hunyadi szeme elkerekedett.
– A pápának ugyanis tudnia kell – folytatta
rendületlenül Vitéz –, hogy egyedül te vagy képes megálljt
parancsolni a határon túl a töröknek, idehaza pedig a
békétleneknek!
– S mit írtam én a pápának?
Vitéz olvasni kezdte:
– Vadállati törvény lett úrrá az országban, szentatyám!
Lerombolta a szemérem minden korlátját, felbontotta a
törvény minden zaboláját. Rohan az indulat, bizonytalan a
sors. A vas hatalma halomra dönt minden jogot. Törvények,
szerződések bajhozó zűrzavarba dőlnek. Szabad a bosszú, a
zsákmányolás, az ellenséges rablás; sőt fájdalom,
helyesebben beszélhetnék rokoni, mint ellenséges rablásról,
hiszen a baráti kéz saját kebelét szaggatja, rokoni hadsorok
küzdenek egymás ellen. A testvér is ellenség…
Mindenki fél, senki sincs biztonságban. A fegyverek
hatalma szinte teljesen összezavarja a jogrendet…
Széjjelnézünk szegény magyar hazánkban: ahány tagunk,
mind sebtől vérzik; a jogot is az erőszak mérlegén
osztogatják, és felizzik egyre a vérre menő versengés. Vakon
rohanunk a romlásba. Kevesen vannak a bűnök bosszulói,
annál többen elkövetőik.
Hunyadi elhűlten hallgatta, aztán csak a fejét csóválta.
– Mit vársz tőlem? Egyszer már beleavatkoztam a
véres belháborúba… Gyűlölöm, mikor magyar ontja a
magyar vérét… Megint azt akarod, hogy saját fajtám ellen
hadakozzam?
– Valakinek rendet kell teremtenie!
– Csak törvényes felhatalmazással vagyok hajlandó…
Most Vitézen volt a dühöngés sora: egyetlen
mozdulattal lesöpörte az asztalról az összes pergament.
– Ebből elég! Ébredj már fel, te szerencsétlen! Az
ország a felbomlás szélén áll! Amit annyi éven át kitartóan
építettünk, most összeomlik, széthullik, mint a kártyavár!80
Habsburg Frigyes támadásával több dunántúli megyét
próbálnak kitépni az ország testéből! Cillei elszakítja tőlünk
Horvátországot! Mi lesz, ha Mohamed és Vlad Dracul
egyesített hadai megjelennek a határon? Amíg nincs
biztosítva a rend és a nyugalom az országban, nem
harcolhatunk a törökkel!
– Mit tegyek szerinted? – Hunyadi megállt az ablak
előtt, és a messzeségbe bámult. – Ki mellé álljak?
Vitéz végre elérkezettnek látta az időt; összeszedegette
a földre hullott iratokat. Tudta, hogy ami most következik, az
sorsdöntő lehet az ország jövőjére nézve.
– Szerintem inkább az a kérdés, melléd ki álljon…
 – Én csak katona vagyok…
– Régóta több vagy egyszerű katonánál. A trón támasza
vagy… A királyság legfontosabb zászlósura… A nép
reménysége…
– Abban állapodtunk meg Hédervárival, hogy amíg a
trón betöltetlen, hét kapitány veszi kézbe az ország vezetését.
Véget vetünk az engedetlenkedésnek, és békét teremtünk…
– Szép terv, Jankó! Csakhogy a hét kapitányból hat
maga is rabló és gyilkos… Egyedül te gondolod komolyan,
hogy van még remény az egység megteremtésére.
– Ez nem igaz! Ez puszta gyalázkodás!
– De igaz! És azt hiszed, Hédervári önzetlenségből
osztja meg a hatalmat másokkal? Egyetlen oka van rá, hogy a
kapitányokra bízza a tartományok kormányzását:
semmiképpen nem akarja, hogy Habsburg kézbe kerüljön az
egész királyság!
– Ezt éppen én sem akarom.
– Helyes! Ezt Újlaki és a többi legtöbb báró sem
akarja. A következő kérdés tehát, hogy László király felnőtté
válásáig… ami legalább tizenkét, tizenhárom esztendő…
kinek a kezébe kerüljön a hatalom…
Hunyadi felhúzta a szemöldökét.
– Sejtettem, hogy ezen töröd a fejed.
– Hallgass rám! Beszéltem Hédervárival! Az ország
válságban van, az ellenségeink éppen széttépni készülnek a
Magyar Birodalmat. Nincs királyunk, és valójában én nem
hiszek abban, hogy a francia királyfi vagy a burgundiai
herceg, vagy akár a babilóniai szultán megmentheti szegény
hazánkat a török veszedelemtől. Hanem ha valaki a bárók
közül… az egyik legerősebb, az egyik leggazdagabb…
szövetséget teremt, okos diplomáciával, kellő bölcsességgel
és belátással, akkor talán…
 – Egy diktátor?
– Ez nem Róma… Itt nem lesznek diktátorok soha,
mert a magyar túlontúl nyakas nép… Nem engedné… Bár ha
egy az egyenlők közül kiemelkedne… Akit a többi is elfogad,
akiben megbízik, akiről elhiszi, hogy nem harácsolni, a saját
zsebét tömni akar, s nem még több hatalomra vágyik
csupán…
– Te rám gondolsz. De engem soha nem fogadnának el
a tisztelt báró urak, nemhogy náluk előkelőbbnek, de még
egyenrangúnak sem… Jól tudod, hogy apám egyszerű katona
volt, a nagyapám meg barbár kun kenéz…
– Na és? A világ változik, Jankó! Itt az ideje, hogy te is
észrevedd! A bárók már kezdik pedzegetni! Az az igazság,
hogy remekül megvagyunk király nélkül is… Az
országnagyok maguk is el tudják kormányozni az országot…
– Te mi az ördögről beszélsz?
– Egy nemesi köztársaságról. Egy Isten által megáldott
szent respublikáról, ahol a rendek az igazság és a törvény
szellemében kormányozzák a hazát, ahol minden teremtett
lélek a Szent Korona alattvalója, aki a magyar nemzet tagja, s
akinek kötelessége védeni az országot…
Hunyadi mélyen barátja szemébe nézett.
– Álmodozó vagy, Zrednai, és én őszintén féltelek!
Éppen az ilyen álmodozókat küldik máglyára előbb vagy
utóbb!
– Pedig csak most jön a java! – nevetett a kancellár. –
Ennek a nemesi respublikának81 te lennél a királyt
helyettesítő kormányzója! A te seregeid védenék a Magyar
Birodalmat a Habsburgoktól, a törököktől… A te seregeid
szabadítanák fel végleg a Balkánt a muszlim rabiga alól. A
mi respublikánk terjesztené a rendet és az igazságot az
elnyomott népek körében egész Konstantinápolyig, s tán
Jeruzsálemig…
Hunyadinak már nem volt kedve nevetni, egyszerűen
csak legyintett az egészre.
– Attól tartok, ennek a nagyszerű tervnek a
végrehajtására nemhogy tizennégy, de száznégy esztendő is
kevés lenne…
– Csak el kell kezdenie valakinek! Gondolj a
nyomorgó parasztokra, a kizsigerelt jobbágyokra, akik éhezve
gyűltek a zászlaid alá az első hívó szóra Vaskapunál! Gondolj
a városokra, a céhesekre, akik szívesen megoldanák pénzes
erszényüket, ha olyan sereget építenénk, ami őket is
védelmezi… Emlékezz csak! Itáliában hol látsz királyokat,
császárokat? Velence respublika, és bölcs kormányzás alatt
nagyhatalom! Az Adria innenső oldalán Raguza csak
jelképesen a magyar király alattvalója, valójában büszke és
független köztársaság! Tudomány, művészet, igazság… Ezek
a szent respublika jellemzői, Jankó! Ez Isten országa, a
mennyei Jeruzsálem, amit nekünk kell felépítenünk, itt, a
Kárpátok között!
– Igazság… Tudomány… Művészet… – Hunyadi
elgondolkodva vette szemügyre a falon függő pallosokat,
pajzsokat, lándzsákat. – Jónak mondod! Katona vagyok, aki
csak a gyilkoláshoz ért!
– Álmodni a gyilkos is tud! Álmodd, hogy a fiadért
harcolsz! Álmodd, hogy a fiad építi tovább a nagy művet!
Jankó arca egyszeriben elkomorult.
– Jól tudod, hogy nincs hírünk Lackó felől már
hónapok óta…
– Én Mátyásra gondoltam! – ismerte be Vitéz. – Őt
más fából faragták…
– Ejh, mit tudod te, csuhás! Csecsemő még…
– Ó, nem, barátom! Látom, amit látok! Belőle csuda
ember lészen, a szavamat rá! De tudom, joggal nevezel
álmodozónak! Az vagyok, büszkén vállalom! S vajh, nem az
álmodók viszik előre a világot? Nem a nagyot merészelők
váltják meg önnön sorsukat, s mind a százezreket?
Hunyadi lehajtotta a fejét.
– Hédervári mit mond?
– A nádor is benned látja a jövőt. Nem akar
Habsburg-gyámkodást. Nem akar vérontást, anarchiát!
Rendet akar, erős országot akar, mit te vezetsz. Benned
megbízik. Tudja, hogy te nem lopsz.
– Pedig lehet, lopnom kellene… Nem állnék itt üres
kincstárral, sereg nélkül, Vitéz… Hogy mondtad?
Kormányzó legyek? Mivel? Hogyan? Harcosom alig… Az új
had még sehol…
A kancellár mintha csak erre várt volna. Odalépett a
sáfárhoz, és a vállára tette a kezét.
– Thuz előkészített már mindent. A tavaly megkötött
megállapodás értelmében a tiéd Brankovics despota
valamennyi magyarországi birtoka. Át kell venned őket!
Azok bevételei bőségesen elegendőek egy új sereg
felállítására. Mellesleg: az új területeid a már meglévő
birtokaiddal együtt az ország leggazdagabb földesurává
tesznek! Összefüggő birtoktömbök láncolata a Tisza és a
Maros mentén! Hatalmas területek! Erdély csaknem egésze, a
Tiszahát… Tiéd az ország a Tiszától keletre, és egyre erősebb
vagy a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon is!
Hunyadi arcán bosszús kifejezés suhant át.
– Azokat a földeket azért íratta a nevemre Brankovics,
mert…
– Mindegy, miért tette! A tiéd mind. A despota
szembefordult hűbérura, a magyar király akaratával, nem vett
részt a várnai hadjáraton, ezzel hozzájárult a későbbi
vereséghez. Úgyhogy nincsen joga immár semmihez ebben
az országban! Thuz előkészítette az iratokat, s ha akarod,
elkísérlek magam is. Mielőtt az országgyűlésen tiszteletünket
tesszük, végiglátogatjuk az új birtokaidat. Meglásd, mire
Rákos mezejére érkezünk, mágnásként fognak ünnepelni.
Mellesleg, csak hogy tudd: a kancellárián benyújtásra kész az
országgyűlési petíció. Hivatalosan is elkobozzuk és a nevedre
íratjuk valamennyi Brankovics-birtokot. Az ok: a Szent
Korona iránti hűtlenség, árulás és a törökkel való cimborálás.
Thuz előhúzott egy listát.
– Munkács, Debrecen, Böszörmény, Nagyvárad…
– Elég! – intett Hunyadi. – Tudom, mely birtokokról
van szó… Te komolyan azt gondolod, Zrednai, hogy a rendek
felruháznának valamiféle kormányzói jogkörrel, ha…
– Abban az esetben, ha leszámolsz az ellenségeinkkel,
akkor benned látják majd egyetlen megmentőjüket. Semmi
mást nem kérek, Jankó, csak gondold ezt át!
Hunyadi lehuppant a székébe, és fejét a tenyerébe
temetve hallgatott egy darabig, aztán meggyötört arccal
felpillantott:
– Fáradt vagyok… Megbocsáss, zúg a fejem a sok
zagyvaságtól, amit összehordtál nekem!
Vitéz beleegyezőn bólintott. Tudta, hogy így lesz, mint
ahogy azt is, hogy Thuzzal egész éjjel a Brankovics-birtokok
jövedelmi listáit állítják össze. Hajnalra készen akart lenni
vele, hogy legkésőbb reggeli után indulhassanak a birtokok
átvételére…
 6.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR

KIRÁLYSÁG,
A. D. 1445, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 2. NAPJA

Mindössze másfél órát aludt, csaknem elkésett a

reggeliről. A konyhán a szolgálók mondták neki, hogy
kivételesen a lovagterembe siessen, a vajda úr ott vár rá.
Amikor benyitott, a kis Mátyást az asztal tetején pillantotta
meg: hatalmas papucsában épp végigcsoszogott a tálak és
serlegek között, s ezt roppant szórakoztató mulatságnak
találta.
Hunyadi jóízűen eszegetett, asztaltársaság gyanánt
Thuz, Ferenc deák és az unokaöccse szolgáltak.
– Erzsébet? – szaladt ki száján meggondolatlanul a
kérdés, kiváltva a várnagy haragos pillantását.
– A feleségem ma sem tart velünk! – legyintett a vajda
úr. – Mi már végeztünk, de ha nagyon akarsz, gyere, egyél te
is!
Amíg Ferenc deák kivitte a várudvarra unokaöccsét, és
Thuz is kisomfordált karikás szemmel, rogyadozó léptekkel,
Vitéz falni kezdett.
Mintha csak erre várt volna, Jankó közel húzódott
hozzá.
– Zrednai! Te engem régóta ismersz! Néked nem
hazudnék soha! Te jól tudod, hogy engem folyton feszít a
tenni akarás… Nem nyughatom! És nem emlékszem, hogy
valaha is meghátráltam volna a kihívások elől. Csakhogy
életem végéig kísérteni fog a várnai kudarc, az esküszegés
vádja… Mindig látni fogom az ott veszett ifjak arcát magam
előtt… tán még most is élnének, ha én akkor, ott… Nem, ne
hidd, hogy önmagam marcangolom csupán… Tudom, mások
többet hibáztak, mások bűnösebbek énnálam, de akkor is…
Most bizonyosan válaszúthoz értem… El kell döntenem,
merre tovább. Te arra kapacitálsz, hogy lépjek még előbbre,
hogy legyek több, mint ami valaha lenni akartam…
Ifjúkorunktól fogva többet látsz bennem, ahogy Erzsébet is
egy álomképet lát valóm helyett, egy bálványt, aminek csak
árnyéka tudok lenni tán. Dracul foglyaként akadt sok időm
gondolkodni, s azt hiszem, az egész életem erről szól: hogy
néked és Erzsébetnek megfeleljek valahogy. Hogy az legyek,
akit bennem látni véltek. Nem tudom, igazatok volt-e valaha
is felőlem, talán igen. Talán szerencsecsillagom éppen azt a
dicsfényt bocsájtotta rám, amiben ti előre lefestettetek
engem… Meglehet. De hogy igyekeztem egész életemben,
hogy bennem ne csalódjatok, az bizonyos… Hogy rám
büszkék voltatok, az minden dicsőségnél számomra
fontosabb. S most… Zrednai, hogy az ördög vinne el, tegnap
olyasvalamit kértél tőlem, ami túlmegy a határon, amit
elképzelni tudtam én… Hogy király helyett kormányzó
legyek? Hogy első az egyenlők között?
– Mi ott leszünk veled… Mindenben melletted!
Hunyadi feltápászkodott, s maga a görnyedt mozdulat
is többet elárult megtörtségéről, testi és lelki fáradtságáról.
– Ti? Nem, barátom… Te, talán… Csakhogy Erzsébet
többé nem… Bennem nem lát már bálványt, sem hőst, sem
apát…
Vitéz zavartan az asztal tetején tébláboló Mátyásra
pillantott.
– Mindenki tudja… Mióta hazatértünk, asszonyom
álomkóros lett… Árnyékember csupán… Engem kerül…
Zrednai! Hazatértem óta nem hált velem… Érted ezt? Miért?
Egyre Lackót siratja, de lelkem látja az ég, a fiam él, én
biztosan tudom! Rossz pénz el nem vész, de nékem ezt már
nem hiszi el. Engem okol? Hisz szeret! Utánam jött, mint egy
életre kelt amazon, Havasalföldön halomra ölte a törököt!
Értem jött! Megmenteni engem…
– Beszéltél vele?
– Próbáltam ezerszer… Tudod jól, én ebben suta
vagyok. Mit mondhatnék neki? Rimánkodjak, hogy ágyamba
kövessen, hitvesi helyét ott foglalja el? Hogy szeressen, mint
rég? Szégyen lenne tőlem az! Te jól ismersz, tudod, nékem
más asszony ölelése nem kell, csak övé! Meg ne szólalj, igen,
volt másképp is, emlékezem! Valaha már rég… Most megint
szeretőket szöktetek be éjjel szobámba, s odakünn a mezőn,
ha hajlongó parasztlányt látok, istenemre, megkívánom, s ott
helyben a fák közé űzöm, s az avarba terítem, hogy kedvem
töltsem benne… Nem vagyok ahhoz még eléggé öreg, hogy
lemondjak a szerelemről!
Vitéz zavartan krákogott, aztán az asztallapon feléje
közeledő Mátyásra mosolygott.
– Véle sem törődik, mint rég… Az a nyurga dajkalány
is, mint valami bolond, egyre sóhajtozik, egyre csak
mereng… Ki érti ezt? Ferenc deák törődik ezzel a kölyökkel,
s szégyenemre, én férfiként…
A kancellár megfogta Mátyás kezét, mire az dacosan
kitépte a szorításából, és egy könnyed mozdulattal felrúgott
egy borral teli kupát.
– Valami történt, barátom… Valami, aminek nem lett
volna szabad… Próbáltam beszélni Erzsébettel arról, hogy
szerinte mit kell, tegyek! De nem felelt… Állapota napról
napra rosszabb, újabban Lackó képit bámulja naphosszat, s ki
se jő szobájából… Ez mondd, mit jelent?
– Nem tudom, Jankó… Bárcsak segíthetnék…
– Ő volt eddig legfőbb támaszom. Nem mindig úgy
döntöttem, ahogy ő akarta, mégis meghallgattam mindig én.
A másik támaszom te vagy. Ha belevágunk ebbe a nagy
kalandba, rád vajon végig számíthatok?
A kancellár csodálkozva nézett rá.
– Miért kérded ezt? Hát nem így volt eddig is?
– Ezt gyűlölöm bennetek, művelt tintanyalókban:
kérdéssel feleltek, ha kérdezek.
Elég volt egy pillanatnyi figyelemkihagyás: a kis
Mátyás ezt a pillanatot használta ki arra, hogy egy tál
sáfrányos húst öntsön Vitéz nyakába. A szósz barna
foltokban csorgott a kancellár nyakán, hájasodó tarkóján.
Hunyadi elvigyorodott.
– Lehet, hogy lassan nevelő kéne mellé…
– Akkor jó hírem van – felelte fintorogva Vitéz. –
Szánoki Gergely82 uram beadta a derekát, szívesen jönne már
Hunyadra, ha fenntartod még ajánlatod…
A vajda bólogatott.
– Jöjjék csak… Ez a gyerek megérdemli… Mindent
belegyúrtunk, mi bennem, s Erzsébetben jó…
– Akkor? – kérdezte Vitéz sokatmondó hangsúllyal. –
Döntöttél?
Hunyadi felkapta a fiát az asztalról, és úgy, ahogy volt,
csurig mocskosan, szószosan, lerakta a kőpadlóra.
– Őérette, Vitéz! Hogy az ő országa már olyan legyen,
amilyet te megálmodtál… Az igazság, a tudomány és a
művészet hona… Ezért érdemes harcba szállni… S
figyelmeztetlek: nem lesz könnyű, tán elbukunk útközben…
A kancellár lebiggyesztette ajkait.
– Az bizony lehet… Bár ha meg sem próbáljuk…
Hunyadi a hátára csapott, hogy csak úgy
recsegtek-ropogtak a csigolyái.
– Akkor egyél, tömd magad, mert rögvest indulunk! Te
ördög! Remélem, nem bánom meg, hogy törvényszegővé
teszel megint!
– De én…
– Tudom, ismerlek, mint a rossz pénzt! Viszont jót
akarsz, ezért mindent megbocsájtok, ne aggódj! Thuz szerint
már mindent kiszámoltatok. Irány Debrecen, Munkács, s a
többi új birtokom… Ti számoljátok a tömérdek aranyat, én
meg építem új seregem! Aztán irány Buda! Rendet
teremtünk, te meg én!
Vitéz megkönnyebbülten folytatta a falatozást, ám mint
kiderült, arra már nem maradt idő; Ferenc deák beloholt, és
jelentette, hogy felnyergelték a lovakat. Épp csak
felhörpinthetett egy csodálatos mód ki nem löttyintett
serlegnyi bort, aztán rohant is, hogy utazóbatárjába ugorva
követhesse a felvonóhídon kirobogó lovasokat.
Csak Dévához érve jutott eszébe, hogy ígéretével
ellentétben nem búcsúzott el Erzsébettől…

7.

A nagyasszony őket figyelte az Aranyház ablakából.

Nem sírt, arcizma sem rándult, némán nézte, ahogy elül az
országút pora a távozók után.
Lehajtotta a fejét.
Valahol a kerengőn Mátyás óbégatott, aztán hirtelen
felkacagott – Ferenc deák lónyerítést utánzó hangja ott
visszhangzott a falak között, aztán belevegyült néhány
cselédlány nevetésébe. Mátyás fennhangon rikácsolt valamit
– ügyesen, szépen beszélt már. A legtöbb szolgának tudta a
nevét.
Szilágyi Erzsébet elfordult az ablaktól.
A szobában nyomasztó csend volt, a levegőben apró
porszemek csillogtak az ablakon beáradó, ragyogó tavaszi
napsütésben. Szépek voltak a fények, fájdalmasan szépek, és
a nagyasszony arra gondolt, történhet bármi rossz a világban,
a fények ugyanolyan szépek maradnak verőfényes áprilisi
reggeleken.
Öltözködni kellene…
Készülni…
A fekete lepellel letakart festményt már kivitette a
szobából, és behozatta lovaglóruháját. Ma új nap kezdődik
számára is; elég volt az önsanyargatásból, elég volt az
önmarcangolásból.
Behívatta Violát, és segítségével öltözködni kezdett.
Nem szóltak egymáshoz, ahogy hónapok óta hallgattak
egymás társaságában – Erzsébet sejtette ugyan, mi lehet az
oka a lány konokságának, de egyetlenegyszer sem próbálta
megtörni a lány önkéntes némasági fogadalmát. Amikor
befejezte az öltözködést, megfogta Viola kezét, és maga felé
fordította sápatag, beesett arcát.
– Az élet megy tovább – mondta halkan. – Jegyezd
meg jól, kincsem! Soha semmi nem ér véget, sem a szerelem,
sem a gyűlölet, egyedül a halál vet véget mindennek,
fellebbezhetetlenül… Mindenen változtathatsz, csak a halállal
nem alkudozhatsz soha.
Viola nem értette, kifejezéstelen tekintettel nézte a
nagyasszonyt.
– Az élet sokszor fájdalommal jár. A gyengéket felőrli
a fájdalom, nem képesek ellenállni, megadják magukat
neki… Csak az erősek élnek túl mindent. Te erős vagy, még
ha nem is sejted, mennyire, Violám… Azt akarom, hogy
most velem gyere. Túl sokáig engedtük tombolni a kín poklát
a lelkünkben. Minden hajnalhasadáskor új nap kezdődik,
úgyhogy meg kell ráznunk magunkat, és a napsütésbe kell
tartani az arcunkat. Isten nem szólít hiába minket…
– Hová tartasz, asszonyom?
Erzsébet nevetett.
– A férfiak ma megint elindultak, hogy megküzdjenek
a lehetetlennel. Ez a szokásuk, meg kell bocsássuk nekik az
esendőségüket. A nők számára csak a szürke hétköznapokkal
való viaskodás marad. Elindulok, végiglátogatom a
Hunyadi-birtokokat. A nép sokat szenvedett, elkél a segítő
kéz, a jó szó. Velem tartasz?
Viola halványan elmosolyodott – először azóta a sötét
éjszaka óta.
– Mindjárt összekészülök – mondta, és kirohant a
szobából.
Mielőtt lóra szálltak volna, még az udvar hátsó
traktusában álló istállókhoz sietett, hogy enni adjon
Zömöknek.
A medve azonban nem mozdult, magányosan
kuporgott az akol sarkában.
Éjjel kimúlt szegény.

8.

BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK83 3. NAPJA

Vitéznek igaza lett: A Brankovics-birtokokat sebtiben

végiglátogató Hunyadit ünnepélyes hódolat fogadta, amikor
útja végén Budára érkezett. Ez a megkülönböztetett tisztelet
egyrészt az utóbbi hetekben összeszedett háromezer páncélos
lovas megjelenésének, másrészt az ország immár legnagyobb
földbirtokosának szólt.
A Hunyadi-lovasok páncélzatát – a várnai gyász
jelenként – a vajda úr hirtelen ötlettől fogva éjszínűre festette.
Mikor ez a komor, fekete sereg dübörögve bevonult a királyi
vár udvarára, minden szájtáti nézelődőnek elszorult a torka. A
vasba öltözött gyászmenet, a fejük felett csattogó hatalmas
fekete lobogók látványa egyszerre volt rémisztő és
megindító; a derék budai polgárok, a palota siserahada
kirohant a házakból, hogy egymás lábát tiporva közelebb
férkőzhessen, látni ezt a csudát.
Fekete vértesei élén a vajda úr a Friss Palotába ügetett,
amelynek gót ívű kapujában Hédervári nádor már repesve
várt rá.
– Johannes! A kegyelmes Úristen vezérelt haza téged!
Mindennap éretted imádkoztunk, s lám, itt vagy! Immár nincs
mitől tartanunk!
Hunyadi megölelte az öreget.
– Sok munka vár ránk, Lőrinc bátyám! Azt se tudom,
hol kezdjük el!
– Mindenekelőtt holttá kell nyilvánítani szegény jó
Ulászló királyunkat – duruzsolta fülébe a nádor, miközben
Hunyadiba karolva felfelé vezette a palota széles lépcsőjén. –
Azután mihamarabb dönteni kell az új király személyéről.
Feltételezem, nem ragaszkodsz a Habsburg kölyökhöz…
Jankó egyelőre próbálta nem kiteregetni a lapjait,
amúgy sem tudhatta, Vitéz mennyit osztott meg hagymázas
terveiből a nádorral.
– Persze hogy nem ragaszkodom hozzá. De ismer
kegyelmed alkalmas személyt a trón betöltésére?
– Hát hogyne ismernék! – a lépcsőfordulóban csak úgy
visszhangzott Hédervári kacagása. – Téged, Johannes!
A vajda megtorpant.
– Ne tréfálkozzon, Lőrinc bátyám!
– Eszem ágában sincs tréfálkozni. Eleget lapítottunk,
eleget nyeltünk Zsigmond alatt, Albert alatt, s néked őszintén
megvallom, én nem kedveltem különösképpen a lengyel
kölyköt sem… Jó volna immár erős kezű, kemény tökű
királyt szolgálni!
Hunyadi méltatlankodva végigmérte az öreget.
– Jog és Isten törvénye ellen való, amit mond
kegyelmed.
– Ejh, érdekel is engem, hogy mi ellen való! Az
országnak érdeke volna, hogy oltalmazzad, védjed! Tudsz
alkalmasabbat tenálad?
– Csak olyat tudok… Kegyelmed bolondabb még
Vitéznél is!
Hédervári hátba vágta a vajdát, s már tessékelte is be a
trónterembe. Jankó mindig megilletődötten lépett be ide,
azóta a nap óta, hogy anyja először hozta az akkor újonnan
emelt épületbe Zsigmond király színe elé.
– Mielőtt nekikezdünk a munkának, akad egy kis
dolgod, édes fiam! – zsörtölődött a nádor. – Valami kóbor
lovag vár téged! Nem értettem pontosan, hogy mit akar, de
mindenáron véled akar beszélni. Annak az istenverte
hadiflotta admirálisának a követe…
Hunyadi le sem vette poros, éjszín köpenyét, feketére
festett vértjét, úgy, ahogy volt, intett az ajtónállóknak, hogy
eresszék a színe elé követet. A szinte már uralkodói
mozdulattól eszébe jutott, amit Vitéz, meg amit Hédervári
mondott: lám, máris úgy rendelkezik, mintha…
Vasquez lovag katonás léptekkel csattogott végig a
márványlapokon, s elébük érve a madridi Alcázarban84
elsajátított cifra parolát mutatott be. Hunyadi nem követte a
példáját, egyszerűen a kezét nyújtotta, amit a spanyol
mosolyogva elfogadott.
– Isten nevében üdvözlöm Johannes Hunyadit, a dicső
magyarok kapitányát! Engedd meg, hogy közvetítsem a
parancsnokom, Waleran de Wavrin admirális szívből jövő
jókívánságait és tiszteletteli hódolatát! Pedro Vasquez de
Saavedra vagyok, őfelsége, a burgundiai herceg
szolgálatában… természetesen állok mindenben
rendelkezésedre!
Jankó biccentett; mivel a lovag ékes olasz nyelven
beszélt, minden szavát értette. Úgy gondolta, neki nem kell
bemutatkoznia, a mellette toporgó Hédervárit pedig
fölöslegesnek tartotta bemutatni.
– Meg kell mondanom, kedves lovag, csalódottan
vettük hírét, hogy az eredeti haditerveknek megfelelően a
flotta nem volt képes elzárni a tengerszorosokat a török hadak
elől – tért rögtön a tárgyra Hunyadi. – Ez pedig katasztrofális
következményekkel járt seregünkre nézve…
– Tisztában vagyok vele. – Vasquez a Budáig tartó
hosszú út alatt felkészült az ilyesfajta fogadtatásra; az oláhok
gyanakvó távolságtartását magyar földre érve gyűlöletteli
megvetés váltotta fel, mihelyst megtudták róla, hogy a
nevezetes keresztény flotta admirálisának követe. – Ámde
bízom benne, hogy nagyságod értesült azon leküzdhetetlen
nehézségekről, melyeket flottánk tengerészeinek kellett
elszenvednie a Hellészpontoszhoz érkezve. Minden tőlünk
telhetőt megtettünk, de sajnálatos módon nem állott
rendelkezésünkre elegendő hadigálya, és a meglévők
felszereltsége is hagyott kivetnivalót maga után…
Hunyadi türelmetlenül legyintett. Az eltelt hetekben
részletes jelentést kapott már a burgundiai és pápai gályák
által végrehajtott manőverekről – pontosan tudta, kit milyen
mértékben terhel felelősség azért, hogy Murád át tudta
hajózni teljes seregét az európai oldalra.
– Ami elmúlt, elmúlt – mondta komoran. – A kérdés
csupán az, hajlandó-e az egyesített keresztény flotta
admirálisa folytatni a közös hadműveleteket ezen a nyáron?
Vasquez meghajtotta fejét.
– Waleran de Wavrin admirális mély tisztelettel üzeni,
hogy készen áll bármilyen hadművelet megindítására. S mely
hadszínteret választja kegyelmed, ahol hajóink ágyúival
segíthetjük erőfeszítéseit?
Hunyadi földabroszt hozatott az ajtónállókkal – egy
újabb uralkodói mozdulat.
– Ahogy azt már tudattam az admirálissal, a
Fekete-tengerről könnyedén felhozhatja gályáit a Dunán –
mutatta a kanyargó kék szalagot. – Én a nyár folyamán
megindítom újjászervezett seregemet Havasalföld vajdája
ellen. Szándékaim szerint meg sem állok a Dunáig, ahol
ostrom alá veszem ezeket a török erődöket…
– Engedelmet – feszengett Vasquez. – Úgy tudtam,
Havasalföld vajdája a szövetségesünk…
– Nem tesz semmit! Aki valaha is az oláhok
szövetségese volt, vagy lesz, az jobb, ha vigyáz, mert tőrt
kaphat a hátába! Egyszer s mindenkorra megelégeltem Vlad
Dracul önkényeskedéseit és árulásait…
A spanyol lovag nem mondott erre semmit, egyre a
térkép pirossal jelölt pontjait vizsgálgatta.
– Ezek a várak tehát jelenleg török kézen vannak…
– A flotta hajói a Dunáról lőhetnék a falakat, mi pedig
a partról vennénk ostrom alá őket. Lássa, lovag uram, ez itt
Nikápoly vára, itt szeretnék átkelni a Dunán török területre…
A burgundiai herceg atyja ezen vár mellett harcolt ama
emlékezetes ütközetben sok-sok évvel ezelőtt, miképp az én
atyám is.
Vasquez mosolyogva bólintott.
– Sokat hallottam arról a csatáról. Remélem, ezúttal
több szerencse kíséri a keresztény hadak fegyvereit!
– Képes tehát az admirális ide felhozni a hajóit?
– Biztos vagyok benne, nagyuram! Mindössze egy
hónapra van szükségünk ehhez, talán annyira sem… már
most a Fekete-tenger partjai mellett cirkálnak gályáink.
– Akkor számítok kegyelmetek hajóira és ágyúira.
Leghőbb vágyam, hogy bebizonyítsuk a világnak, közös
hadműveleteink képesek átütő sikert elérni a muszlimokkal
szemben.
Vasquez egy pillanatra elbizonytalanodott, vajh,
megkérdezze-e, mi nyomta a szívét, de végül csak előállt a
farbával:
– Nagyuram, talán nem veszi tolakodásnak, s
legfőképp nem veszi zokon, ha megkérdem, nyárra sikerül
valóban új sereget toboroznia? Úgy értesültünk, hogy Várna
mezején a magyar haderő gyakorlatilag megsemmisült…
– Szerencsére nem teljesen – felelte Hunyadi. – Sokan
hazavergődtek, igaz, áldatlan körülmények között. A toborzás
hetek óta tart, bizonyos lehet benne, uram, hogy mire eljő az
idő, legalább akkora, ha nem erősebb sereget vezetek a Duna
felé, mint amekkorával ősszel nekiindultunk.
A lovag udvariasan mosolygott.
– Ezt örömmel hallom, uram. Feltételezem, futárok
útján tartjuk a kapcsolatot a hadműveletek megindításáig…
Hunyadi biccentett, ami bármely fejedelmi királyi
udvarban egyet jelentett az audiencia végeztével.
– Mikor indul vissza a flottához, uram?
– Szándékaim szerint holnap.
– Ma este felkeresi egyik tisztem a részletek
egyeztetése miatt. Utána a vendégünk a palotában, az ünnepi
lakomán. Remélem, ott véglegesíthetjük a tennivalók sorát…
Pedro Vasquez de Saavedra meghajolt. Tetszett neki a
magyar hadak kapitánya; miképp az emberiség története
során mindig és mindenkor megismeri egymást a
katonaember, úgy a lovag is felismerte a vajdában a született
harcost.
– Remélem, este alkalmam kínálkozik megkóstolni a
híres-neves magyar borokat is, uram!
– Abban nem lesz hiba. Csak bírd majd szusszal, uram!
Mi, magyarok, csak akkor iszunk sokat, ha örömünk van
vagy bánatunk… Most sok ezer hű bajtársunkat gyászoljuk,
ugyanakkor ünneplünk is. Ünnepeljük az ország
feltámadását!
A lovag meghajolt, s peckes léptekkel távozott.
Hédervári néhány pillanatig elgondolkodva bámult utána,
aztán úgy fordult Hunyadi felé, mintha valami vásott kölyköt
kapott volna csínytevésen.
– Ugye, ez csak valami megtévesztés akar lenni?
– Hogy érti ezt?
– Remélem, Johannes, eszed ágában sincs hadjáratot
indítani Vlad Dracul ellen…
– Már hogyne lenne! Feltett szándékom. Csak nem
képzeli kegyelmed, hogy megtorlatlanul hagyom az engem és
seregemet ért sérelmeket? Nem, Lőrinc bátyám! Bőségesen
megfizetek Dracula árulásáért!
A nádor úgy nézett rá, mint egy gyengeelméjűre.
– Azt hittem, érted a helyzetünket, Johannes! Az
országban elszabadult a pokol! A káoszt kell megfékezni,
nem a csip-csup kis sérelmek megtorolgatásáról álmodozni…
De Hunyadi hajthatatlannak tűnt:
– Mindent a maga idejében. Immár itt vagyok, Lőrinc
bátyám! Heteken belül tízezres sereg áll újra hadrendben
zászlaim alatt. Készen állok az újabb harcra, Isten lássa
lelkemet, készen az utolsó csepp véremig!
 Hédervári motyogott valamit ritkás bajsza alatt, aztán
egyszeriben elvigyorodott.
– Jól van, no, kedves Johannesem! Úgy lesz minden jó,
ahogy te akarod! Ha valóban tízezres sereget állítasz össze…
sejtelmem sincs, hogyan leszel rá képes, de amilyen
állhatatos ember vagy, meg is teszed… hát nem lesz hiba itt
semmivel. Csak tedd a dolgod, és én is teszem az enyémet.
Most pedig jöjj! Beszéljünk arról az istenverte listáról…
A vajda komoran bólintott.
– Szeretném, ha Vitéz kancellár is részt venne a
tárgyaláson, Lőrinc bátyám. Bízom a szavában és bölcs
tanácsában.
Hédervári vállat vont.
– Felőlem! Aki néhány hónap alatt tízezer fegyverest
teremt elő a semmiből, az akár magát a villás farkú Lucifert is
hozhatja tanácsadónak…
Hunyadi az ajtóban megtorpant és visszafordult.
Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha nemrég
ugyanerről a mozdulatról álmodott volna; aztán rájött, hogy
az nem álom volt, hanem valóság. Csakhogy akkor tirgoviştei
fogságának sanyarú helyszínén kapaszkodott az ajtófélfába, s
amire visszatekintett, a rohadt szalma, a bűzhödt, fénytelen
hodály volt… Most pedig a magyar királyok palotájának
tróntermében állt, ahol az ablakokon beáramló arany májusi
napsütésben az uralkodó üresen álló trónusa állt magányosan.
Hunyadi János eddig is tudta, hogy a szerencse bizony
forgandó – de ezúttal a sors olyan leckével bizonyította a régi
igazságot, amit soha nem felejtett el többé.
 9.

BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK 4. NAPJA

Nem sokkal éjfél után, a palotában rendezett bőséges

lakoma kellős közepén Hédervári Lőrinc nádor – persze
alaposan felöntve a garatra – ünnepélyesen kijelentette Pedro
Vasquez de Saavedra előtt, hogy a magyar rendek szívesen
látnák a trónon a burgundiai herceg fiát.
A lovag ezen igencsak meglepődött, de mivel addigra
már ő is tömérdek kamonci bort megivott, nem volt egészen
biztos benne, hogy jól hallotta-e az ajánlatot, úgyhogy
elütötte a felvetést egy vaskos és egyáltalán nem odaillő
tréfával.
Pedig Hédervári komolyan gondolta.
Biztos volt benne ugyanis, hogy Hunyadi János soha
nem fogadja el a feléje nyújtott Szent Koronát.
És valahol a lelke mélyén tisztelte is ezért az
állhatatosságért – Hunyadi volt az egyetlen magyar főúr, aki
nem tartotta magát méltónak erre a tisztességre…

10.

Aznap este hallatlan pompával vonult be Budára Újlaki

Miklós. Bandériumának minden egyes katonáját ünnepi
díszbe öltöztette, s oly látványos parádé közepette
masíroztatta végig őket a kopott utcákon, mintha
győzedelmes hadjáratból megtért uralkodó volna.
A nép ünnepelte, sejtelmük sem volt róla, hogy a báró
voltaképpen részt sem vett a várnai hadjáratban – arról
viszont mindenki hallott, hogy csapatait küldte a szorongatott
helyzetben lévő Hunyadi János kiszabadítására. Ennyi is
elegendőnek bizonyult a népszerűség újabb fellángolásához:
Újlaki Miklós a budai polgárok szemében az önfeláldozás, a
baráti hűség példaképének tűnt ezekben a napokban.
S ahogy az lenni szokott, ezt már-már maga az érintett
is kezdte elhinni. Újlaki illő szerénységet magára
kényszerítve, bölcs mosollyal az ajkán közlekedett a várban, s
Rákoson, az országgyűlésnek helyt adó roppant mezőn, a
tarkabarka sátrak között. Bőkezűen vendégelte meg
familiárisait, cimboráit, s gyűjtött új rajongókat. Mindenkihez
volt egy-egy kedves szava, amikor véleményét kérdezték,
hosszan, homlokát ráncolva gondolkodott a legbölcsebb
válaszon, s bármit mondott is, a kérdezők igyekeztek
megfontolni tanácsait.
Mindenki úgy tudta, ő Hunyadi János legjobb barátja, s
éppen ezért a közelgő „osztozkodás” során az egyik
legzsírosabb falat éppen az ő ölébe hullik majd. Miért ne
törleszkedtek volna hát hozzá? Miért ne hitték volna el, hogy
a sok fényes jelző, a sok magasztalás mind igaz is?
Ő maga is csak akkor bizonytalanodott el, amikor –
nem sokkal a várnai áldozatokra emlékező gyászlakoma előtt
– Hunyadi magához hívatta a trónterembe.
Mert ekkor Újlaki Miklós gyomra egyszeriben görcsbe
rándult…

11.

– Gyere csak, Miklós! Ne állj ott!

Újlaki széles mosollyal az arcán, de mint valami
lopakodó fenevad, lassan, óvatosan tette be a lábát a
trónterembe.
Szemben a trónus előtt Hunyadi állt, ünnepi díszben,
meggypiros mentében, hermelinszegélyes, hófehér köpennyel
a vállán. Mellette Vitéz egy asztalka fölé hajolt, melyen
jelentések, számadások tucatjai tornyosultak. A kancellár
nem nézett fel, de még a pergameneket lapozgatva is komoly
erőfeszítést igényelt tőle, hogy eltüntesse a vonásaira kiülő
mély ellenszenvet.
– Szeretnék beszélni veled, mielőtt elkezdődik a tor –
Jankó arcáról aztán nem lehetett kiolvasni semmit, hanem,
ahogy Újlaki mégis közelebb ólálkodott, egyszeriben ölelésre
tárta a karját.
– Köszönöm, Miklós!
Újlaki gyanakodva araszolt még előrébb, szája
szegletén kínos, görcsös vigyorral.
– Ugyan már… Jankó barátom… Nincs mit… Te is
bizonyosan megtetted volna értem…
Hunyadi megragadta és férfiasan megölelte, hogy csak
úgy recsegtek belé vajdatársa csontjai.
Figyelmét persze nem kerülte el az alattomos
óvatoskodás, és az, hogy Miklós minden izma megfeszült,
mikor meglapogatta, mintha azt várta volna, mikor döfik a
hátába a tőrt.
Hunyadi egyenes ember volt, de nem ostoba. Még ha
bizonyos aggasztó apróságokat el is hessegetett gondolatai
közül az elmúlt hónapokban, Újlaki viselkedése újra lángra
lobbantotta legbelsőbb gyanakvását.
Ismerte Miklóst, mint a rossz pénzt, tudta, hogy
gátlástalan, megbízhatatlan törekvő, aki játszi könnyedséggel
tapos el mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül, de
azt mégsem feledhette el, hogy neki, pontosabban seregének
köszönheti az életét.
– Szerettem volna már Hunyadon is megköszönni, amit
értem tettél – folytatta tompa hangon. – De oly hamar
elillantál, barátom!
– Épp eleget időztem Erdélyben. – Újlaki lesütötte a
szemét, és beszéd közben kínosan feszengett, tekergőzött,
mint egy csapdába csalt kígyó.
Hunyadi sokatmondó pillantást vetett a kancellárra.
– Nem maradok senki adósa. Beszéltem Hédervárival.
Kapitányokat nevezünk ki, akiknek az lesz a feladata, hogy
visszaállítsák a rendet a különböző országrészekben.
Számítok rád, Miklós!
Újlaki szeme kapzsin megvillant.
– Köszönöm, kedves barátom… Mindenben állok
rendelkezésedre… Annyi csupán, hogy… sajnos a
bandériumaim gyalázatos állapotban vannak… Sokan ott
maradtak Havasalföldön, sokan elestek a
határvillongásokban.
Hunyadi türelmetlenül bólintott.
– Tisztában vagyok vele, hogy súlyos áldozatokat
hoztál értem. A kancellár úr kiállított a nevedre néhány
adományozó oklevelet. Kérlek, fogadd el szerény
köszönetképpen segítséged fejében!
Újlaki csapdát szimatolt; úgy nyújtotta ki kezét a
pergamen felé, mintha mérgezett lenne, s már az érintésétől is
holtan esne össze.
– Köszönet?
– Két vár és tíz falu – mondta Jankó. – A rendteremtés
után is számítok a segítségedre. Különösen a Cilleiekkel való
leszámolásnál… Mert ugye, tudod, hogy az elkerülhetetlen?
– Tudom, kedves barátom! Rám mindig és mindenkor
számíthatsz… – Újlaki alázatos hajlongása tovább mélyítette
Jankó gyanakvását.
– Még nem is gratuláltunk – vette át a szót a kancellár.
– Csak most értesültünk róla, hogy asszonyod nemrégiben
egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ez csodálatos hír!
Hunyadi meg sem próbált mosolyogni.
– Fogadd jókívánságaimat, Miklós. Egy fiúgyermek
mindig Isten ajándéka. Boldogságot és egészséget kívánok
néki. Mi a neve?
Újlaki arcán megmerevedtek a széles mosoly szabta
éles vonalak.
– A neve? A neve Ladislas.
– László…
– Vagy éppen Ulászló, végtére is a kettő voltaképpen
ugyanaz, nem igaz? Szóval, László, miképp a fiad is… –
Ahogy kiejtette a szavakat, észbe is kapott rögvest: –
Megbocsáss! Tudom, tudom, szegény fiú… Nyoma veszett…
Imádkozni fogok ahhoz, aki engem megsegített, hogy segítse
őt is. Bizonyosan előkerül még egy napon…
Hunyadi egyre erősödő belső zavart érzett, ahogy
fokozatosan elhatalmasodott benne a ragacsos utálat ez iránt
az ember iránt.
– Még egyszer köszönöm, Miklós. A lakománál
találkozunk!
Újlaki parolázott és kihátrált a trónteremből.
Hosszú ideig ketten álltak a trónus előtt, csendben,
önmaguk gondolataiba merülve, aztán Hunyadi a kancellár
felé fordult, és megérintette a vállát.
– Mi történt? Tudsz valamit, Zrednai?
Vitéz elfordította a fejét.
– Miről?
– Mi történt, amikor Újlaki Hunyadon tartózkodott?
Történt valami, amiről tudnom kellene?
– Honnan sejthetném én azt? Erzsébet éppen
Hédervárihoz küldött alkudozni, utasításokat közvetíteni…
Nem voltam ott, nem tudok semmit, de ha engem kérdezel…
 – Hagyjuk! – legyintett Jankó. Nem akartra újrakezdeni
a vitát, amit az előző napokban már annyiszor lefolytattak.
Vitéz lépten-nyomon hangozatta, hogy Újlaki nélkül, a pénze
nélkül, a hatalma, és serege nélkül nincs semmi esélyük a
béke megteremtésére. A nyugati határszélen Frigyes és Cillei
zsoldosainak feltartóztatására máris jelentős erőket kellene
összevonni – erre pedig jelen pillanatban egyetlen zászlósúr
volt csupán képes.
– Szükségünk van Újlaki Miklósra… Akkor is, ha
elkövetett valamit…
– Mi az ördögre gondolsz? Ki vele, akad-e mégis
valami, bármi, amit tudnom kellene?
– Nincsen – hazudta Vitéz, és biztatóan barátjára
mosolygott. – Az égvilágon semmi. Csak a feladatokra
összpontosíts, melyek előttünk tornyosulnak, könyörgöm!
Igazán nagy fába vágtuk a fejszénket!
Hunyadi mogorván biccentett.
Bárhol szívesebben lett volna, akármelyik harctéren,
haditáborban, mint itt, ezek között a sikamlós bőrű kígyók
között.
De már késő volt ezen sopánkodni. Elkötelezte magát,
és mint mindenben, Hunyadi ebben is csak végleteket ismert.
Amit elhatározott, azt végbe akarta vinni.
Mindenáron…
Valami azonban már ott motoszkált gondolatai
legmélyén: lehet, hogy ezúttal az ár, amit fizetnie kell,
súlyosabb lesz mindennél…
 12.

Újlaki Miklós még aznap lemondott Erdély

társvajdaságáról és a Temesi ispánság feléről Hunyadi javára,
ezzel végleg kivonva magát a keleti országrész ügyeinek
intézéséből. Busás ellentételezésre számított, és voltaképpen
nem is kellett csalódnia.
Még az országgyűlési alkudozások során áruba
bocsájtotta a szintén általa birtokolt szörényi báni címet, amit
végül Himfi Basus és Zalai János vásároltak meg tőle.
Újlaki készen állt, hogy hatalma alá vonja a
Duna–Tisza közét és az egész Dunántúlt.

13.

Aznap délután folytatódtak az országgyűlésre érkezett

Ulászló-párti főurak tárgyalásai. Mindenki lázasan kereste a
megoldást, a kiutat az áldatlan állapotokból. Egy dologban a
többség egyetértett: Hunyadi serege lehet az egyetlen
biztosítéka a tartós békének és az áhított egyetértésnek. Senki
sem kérte számon a várnai vereség miatt, senki nem merte
hangoztatni (legalábbis nem hangos szóval) esetleges
felelősségét Ulászló halála ügyében. A hazavergődött túlélők
ugyanis oly egybehangzón állították, hogy Hunyadi herkulesi
erőfeszítéssel csaknem négyszer megfordította egymaga a
csata sorsát, hogy legádázabb rosszakarói sem hozakodtak elő
koholt vádakkal – ráadásul a nép úgysem hitt volna nekik.
Még ha tudták is, hogy Hunyadi lenne képes egyedül
megszüntetni az anarchiát, nyíltan nem sokan álltak ki
mellette. Hédervári igen, ahogy Rozgonyi György országbíró
és Perényi János tárnokmester is.
Más nem nagyon.
 Már csak ezért sem, mert a sok békére áhítozó főúr
maga is békebontó volt, szomszédháborúk káoszának
okozója. Látszólag mindenki fegyvernyugvást akart, csak épp
nem saját háza táján; mindenki kárhoztatta a fosztogatókat, a
nép sanyargatóit, de erősen zokon vette, ha a fosztogatásait és
a sanyargatásait rajta is számonkérték.
Szinte csodával határos módon az országgyűlés mégis
eredményesen zárult. Ebben Vitéz kancellár
szervezőképességének, valamint Szilágyi Mihály személyes
„meggyőző erejének” is komoly szerepe volt. Hédervári
nádor javaslatára kormányzótanács85 állt fel, melynek rajta
kívül Hunyadi János, Újlaki Miklós, Rozgonyi György
országbíró, Pelsőczi Imre főkapitány, Garai László macsói
bán, Széchy Dénes esztergomi érsek, Péter váci, László
nyitrai püspök voltak a tagjai.
Ezzel voltaképpen megvalósult Vitéz dédelgetett álma,
a nemesi respublika. Az országnak volt ugyan királya – a
gyermek László – csakhogy ő Habsburg Frigyes gyámsága
alatt, valahol Bécs környékén nevelkedett.
Az országgyűlés végül megszavazott mindent, amit a
nádor és Hunyadi szükségesnek tartott megszavazni. S bár a
szemtanúk egybehangzó állítása szerint nem férhetett kétség
Ulászló halálához, a biztonság kedvéért úgy döntöttek,
várnak a pünkösd utáni második vasárnapig, vagyis a
Szentháromság ünnepe utáni nyolcadik napig; addig
igyekeznek újabb, megbízható jelentéseket begyűjteni a
király sorsáról. S bár Hédervári és Hunyadi is szívesen láttak
volna a magyar trónon francia, burgundi vagy aragóniai
királyi sarjat, a jelenlévő Habsburg-párti urak nyomásának és
a törvényesség látszatának kényszerűen engedve törvénybe
foglalták, hogy amennyiben Ulászló király halálát nem
sikerül egyértelműen cáfolni, úgy a rendek el fogják ismerni
megválasztott uralkodójuknak a kisded Habsburg Lászlót –
azzal a feltétellel, hogy Frigyes kiadja őt, a Szent Koronával
egyetemben. Amennyiben ez nem történik meg, az
országgyűlésnek jogában áll szabadon, minden kötöttség
nélkül olyan új királyt választani, aki az országot minden
külső és belső ellenséggel szemben képes megoltalmazni.
A sok civakodó nagyúr abban is megállapodásra jutott,
hogy a pünkösdöt követő második vasárnapig86 mindenkinek
vissza kell szolgáltatni a zűrzavaros időszakban elfoglalt
birtokokat. Emellett szent esküvéssel fogadták, hogy le
fogják rontani az időközben egymás pusztítására emelt
várakat, kivéve a török ellen alkalmas erősségeket.87 Aki ezt
az egyezséget megszegi, hűtlennek minősíttetik, s azokat
fegyverrel kényszerítik a határozatok megtartására – végső
soron a megátalkodott békebontókra fővesztés vár…
Hanem dönteni kellett arról is, mi legyen a királyi
kincstárba befolyó adókkal… Hogy, hogy nem, a bárók úgy
látták jónak, hogy a királyi jövedelmek a saját fizetésükre, az
általuk felfogadott katonák zsoldjára költendők, no meg –
Hunyadi határozott követelésére ezt is hozzákanyarították a
listához – a határok védelmére. Ha a báró urak valamicske
pénzt a kincstárban találnának hagyni, azt a rendelet szerint
félre kell tenni az eljövendő király majdani költségeinek
fedezésére. Ezzel a lehetőséggel azonban egyik nagyúr sem
számolt komolyan, tartották magukat olyan ügyes
pénzköltőnek, akik nem hagynak a kincseskamrában egy
dénárt sem másnak.
Hunyadi erősen szerette volna megbüntetni azokat a
főurakat, akik minden ígéretük ellenére sem jelentek meg a
tavalyi várnai hadjáratban, de végül csak azokat fenyegették,
akik komolyabb összegeket is felvettek őfelsége kincstárától
bandériumaik kiegészítéséhez, ám a végén katonástul otthon
felejtették magukat.
Erdély vajdája nem kért sokat, csak azt, hogy döntsön
az országgyűlés a török veszedelem ügyében tett
intézkedésekről. Ennek megfelelően törvénybe foglalták,
hogy minden nemes és városlakó polgár egyaránt köteles
személyesen hadba vonulni, ha a jő a török. Ez a
kötelezettség természetesen kiterjedt a főurakra, főpapokra,
és azok valamennyi bandériumára is – Hunyadi egyértelműen
a tudtukra adta, hogy személyesen számol le mindenkivel, aki
gyáván kihúzza magát a hadakozás alól.
Amikor hozzátette azt is, hogy már a nyáron támadást
indít Mohamed szultán ellen, a bárók, a főurak sorra hátba
veregették, és sok sikert kívántak ehhez a vakmerő
vállalkozáshoz. A határon túl magyar nemes nem köteles
királyát szolgálni, király híján holmi jöttment oláh uracskát –
ha mégoly magasra vitte is a jóisten a dolgát – meg pláne
nem!
A vajda persze pontosan tudta, addig nem is álmodhat
török elleni háborúról, amíg idehaza nem teremt rendet. Még
az országgyűlés ideje alatt oklevelet állíttatott ki a
zászlósurakkal, melyben közös akarattal, egymás iránt érzett
testvéri szeretettől hajtva megbékítik egymással Pálóczi
Simon főlovászmestert és Perényi János tárnokmestert.
Kezdetnek ez is megtette: a két nagyúr megölelte egymást a
többiek előtt, kölcsönösen testvérükké fogadták a másikat, s
egy hajnalig tartó, borgőzös lakomán lapogatták egymás
bordáját nagy egyetértésben.
Hazatértük után aztán ugyanúgy folytatták egymás
birtokainak prédálását, mint korábban. Talán még egy kicsit
vehemensebben is…
 14.

BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK 7. NAPJA

Hátra volt még egy igen fontos kérdés. Mert ugyan

hiába dönt a kormányzótanács mindenféle szép dolgokról,
hiába hoz törvényt az országgyűlés, ha a törvény szava írott
malaszt marad, s a koronatanács határozataival meg
begyújtanak a kastélyok, várak kandallóiba.
Nem lehetett megkerülni a legkeményebb feladatot: ki
kényszeríti ki a harcias uracskáktól, a vármegyéket dúló
haramiáktól a fegyvernyugvást?
Hédervári erre is tudta a receptet, és mivel hónapok óta
erről egyeztetett az érintettekkel, könnyedén el is fogadtatta
javaslatait.
Fel kell osztani az országot! Anjou Caroberto király
idején helyi kiskirályok uralták az országrészeket – most
majd föntről nevezik ki őket! Majd ezek a kiskirályok –
nevezzük őket kapitányoknak – garantálják a béke
fenntartását.
Kiderült hamar, milyen mély egyetértésben tud
dolgozni Ulászló-párti és Habsburg-párti úr, ha megvan az a
közös nevező, ami biztosítja mindannyiuk zsebének degeszre
tömését. Megbízásuk arra szólt, hogy ha kell, a fegyverek
erejével kényszerítsék ki a rendet, s példásan büntessék meg
– immár országgyűlési felhatalmazással – a fosztogatókat, a
birtokfoglalókat. Az sem volt kérdés, hogy ki lesz a
legnagyobb hatalmú kapitány: Hunyadi Jánosra rábízták
Erdélyt és valamennyi vármegyét a Tiszától keletre. Ez
önmagában országnyi rész volt, de hát, gondolták a bárók
némi kajánsággal, mégiscsak neki lesz a legkönnyebb dolga:
ugyan ki merne békétlenkedni a Hunyadi János vaskezével
kormányzott országrészben?
Ebben igazuk is lett: a vajda úr már Budára menet, a
Brankovics-birtokokat végiglátogatva „elcsendesítette” az
önkényeskedő uracskákat.
No de mi legyen az ország többi részével? Hédervári
természetesen értesült arról, hogy Jankó Újlaki seregének
köszönheti kiszabadulását Vlad Dracul fogságából, ezért
evidenciának tekintette, hogy a két erdélyi vajda a
legnagyobb egyetértésben dolgozik együtt ezután is; Újlaki
Miklós kapta a Duna–Tisza közének és a Dunántúlnak
felügyeletét.
A felső-magyarországi megyékben, ahol Giskra lovag
huszitái tomboltak, különös megoldást agyalt ki a nádor úr: a
Vág vidékét az Ulászló-párti Guti Országh Mihályra és
Hunyadi rablólovagként elhíresült barátjára, Szentmiklósi
Pongráczra, a túróci királyra bízta. Odatette még a Felvidékre
Rozgonyi Györgyöt és Pelsőczi Bebek Imrét, segítsék a
rendteremtést. De mivel mindenki tudta, hogy ezek együtt
sem tudnak megbirkózni Giskra haramiáival, a lehető
legpraktikusabb megoldást választotta: kinevezte Giskrát is
országos kapitánynak. A huszita rablóvezér ennek hírére
egészen elérzékenyült, és feladatát komolyan veendő rögvest
végigdúlta megint Eperjes és Kassa környékét.
A felsővidéki országkapitányok közös leveleket
írogattak s küldözgettek szerteszét, békére szólítva fel a
hadakozókat, fővesztéssel fenyegetve a vonakodókat, de ez a
legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket, hogy odahaza, a
maguk országrészében a lehető leglelkesebben folytassák a
tombolást.
Horvátországban a dalmát–szlavón bán feladata maradt
a kormányzás, amihez Cillei kaján örömmel hozzá is látott,
tűzzel-vassal irtva a Thallócziak birtokait, s időnként
bele-beleharapva Újlaki területeibe is.
Hunyadi az országgyűlés után is vaskézzel, példás
gyorsasággal folytatta a rendteremtést. Erdély és a Tiszántúl
lett az ország egyetlen biztonságos része, ez persze azt is
jelentette, hogy folyamatosan úton volt, hadakozott, tárgyalt a
széthúzókkal, a békétlenkedőkkel; emiatt nem tudott jelen
lenni a kormányzótanács ülésein, ahol rendre Újlaki báró és a
többi országnagy érdekei érvényesültek.

15.

VÁRKONY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK 25. NAPJA

A tiszai révnél megpihentek; kora nyári, füllesztő idő

volt, a mocsaras parton csak úgy hemzsegtek a bogarak,
röpdöstek a szúnyogok, az apró testű vízimadarak. A fekete
vértes férfiak verejtékeztek, mint a kutya, de a vajda úr
ezúttal is megtiltotta nekik, hogy könnyítsenek ruházatukon.
Úton hazafelé legalább féltucatnyi földesúr birtokát
kellett még útba ejteniük, s egytől egyig azért, hogy
megrendszabályozzák őket. Most éppen Nagymihályi György
birtokainak lefoglalását kellett nyélbe ütniük; s a vértesek
hadnagya, Salgai Török Pál is jól tudta, hogy olyan vétek
miatt mennek rá, amit Hunyadi úr amúgy is
megbocsájthatatlannak tart. Nagymihályi ezerötszáz
aranyforintot vett fel tavaly katonaállításra azzal az ígérettel,
hogy hadba száll Ulászló oldalán, de mint oly sokan, ő is
elfelejtette teljesíteni nemesi kötelességét.
Salgai Török Pál maga is rühellte az ilyen férgeket.
Nem számított komolyabb ellenállásra: a vajda úr jó előre
megizente Nagymihályinak, miért jön, s mostanság bizony
nem sokan mertek vele ujjat húzni, főképp nem fegyvert
rántani.
– Jöjjél, Zrednai! Igyál bort!
Hunyadi egy parti fűznek támasztotta hátát, míg a révre
vártak, és hatalmasakat kortyolt a jóféle kamonciból. A
kancellár a homlokát törölgette, és sóvár pillantásokat vetett
az egyre apadó borostömlőre, magában azon tanakodva,
egyáltalán hagy-e benne egy cseppet is Jankó.
Hagyott, de nem sokat.
Azt a keveset egy kortyintásra felhajtotta.
– Tudod, mire gondoltam? – kérdezte bajszát
törölgetve Hunyadi.
– Arra, hogy hagysz szomjan veszni?
– Nem. Arra, hogy váradi püspököt csinálok belőled.
Vitéz legyintett.
– Miért nem rögtön esztergomi érseket? Annak jobban
örülnék.
– Nem, nem… Komolyan gondoltam. Rozgonyi
György már megkapta az egri püspökség javait, de ő nem
pap, legfeljebb kezelheti a pénzt. Székely Tamás öcsémnek a
vránai perjelséget szánom. Szegény Thallóczi Jován helyébe
alkalmasabbat el sem tudok képzelni nála. Te meg éppen jó
leszel De Dominis helyett váradi püspöknek!
Vitéz csak most döbbent rá, hogy barátja komolyan
beszél.
– Ezt meg hogy képzeled? A püspököket nem te
nevezed ki, hanem őszentsége…
– Most mit csodálkozol? Te a királyságból nemesi
respublikát akarsz csinálni, belőlem meg engedelmes
katonából egyenest királyi kormányzót. Én tán nem
kreálhatok a barátomból mindjárt püspököt? Azt ne mondd,
hogy ellenedre volna! Persze ne gondold, hogy
önzetlenségből teszem. Szükségem van Biharországra, és
Bihar a váradi püspökség nélkül keveset ér. Te leszel ott
legfőbb támaszom, így nyugodtan alhatok, bizonyos lehetek
benne, hogy a püspökség adói is befolynak a hadikincstárba.
Vitéz csak hápogott meglepetésében; próbált ugyan
felháborodott arckifejezést ölteni, de tudta, hogy ez úgysem
fog menni.
– Mégis, hogy képzeled?
– Egész ide úton ezen forgattam a gondolataim. Hozzál
csak tollat, tintát! Diktálok!
A kancellár loholt, izgatottan, hogy majd elbotlott egy
kacskaringós gyökérben, s bele nem zúgott a szőke Tiszába
pergamenestül, tollkészletestül egyetemben.
Remegő kézzel elhelyezkedett a fűz előtt,
törökülésben, ölébe véve az írótáblát.
– Ki a címzett?
– Ki, ki? Hát őszentsége a római pápa! Írjad csak!
Néhány pillanatig elgondolkodott, aztán arcát a
fűzfalom résein áttűző májusi napsütésbe tartva diktálni
kezdett:
– Címzés, bevezetés, ahogy szoktad… Bla-bla-bla…
Írsz pár sort az elvesztett hadjáratról, aztán… Írjad!
A várnai csatában nem annyira erőink, mint inkább
szerencsecsillagunk hanyatlását kellett elszenvednünk. Nem
panaszkodom, Szentatyám, nem is vádaskodom, Isten majd
megítéli azokat, akik felelősek a kudarcért. A küzdelmet
folytatnunk kell! Úgy vélem, csak bele kell fognunk újra, mert
ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait,
eddigi eredményeinket is elveszíthetjük… Reménykedéssel
telve buzdítom, intem, sürgetem és alázatosan kérem Szent
felségedet, segítsen és oltalmazzon veszedelmünk
eltávoztatásában.Mióta hadban, fegyverrel intézni kezdtem az
ügyeket a hit és a haza ellenségei ellen, gyakran biztattak,
fordítsam munkásságomat az ország belső állapotára is. Volt
ebben jogos indok, mégis, mindig helyénvalóbbnak tartottam,
ha ezektől az ügyektől mentesülve, intézésüket másokra
hagyva, magamnak elsősorban azt tartom fent, amiért mindig
lelkesedtem: hogy erőimet a mi örök ellenségeink, a török
hódítók ellen fordítsam. Mindazonáltal, ami az én
vezetésemre bízott területeket illeti, úgy igyekeztem, hogy
azok a belső küzdelmektől is mentesek és sértetlenek
maradjanak. Ezt tettem eddig. Most azonban, az új háború
után, melyet nagyobb veszteséggel végeztünk, mint az
előzőeket, az a fő, hogy pótoljuk elvesztett erőinket, s teljessé
téve megőrizzük az ország belső békéjét. Így a hazai békétől
megerősödve, a külügyek előbbre vitelére is képesebbé fogok
válni. Vitéz alig győzte lendülettel, Hunyadi gondolatai
folyamként áradtak – a kancellár magában elégedetten vette
tudomásul, hogy barátja egészen kezdi beleélni magát az
államférfiúi szerepbe.
Hanem a java csak ekkor következett:
Meg akarjuk óvni hazánk békéjét, ezért írunk most
Őszentségének a váradi egyház ügyében olyan értelemben,
amint azt mind mondott egyház, mind a mi békességünk
szempontjából helyesnek láttuk. Becsületbeli ügynek tekintem,
hogy a kérdés, melyet megvitattam e haza megyésispánjaival
és nemeseivel, kedvező elintézést nyerjen, mivel a váradi
egyház az én gondjaimra bízott erdélyi részek kapuja. A török
elleni védelem szempontjából sem közömbös, kinek a kezére
kerül. Az a haza, melyben ez a püspökség kiemelkedő,
nagymértékben egységesen áll mellettem, s támogat abban,
hogy új erőket gyűjtsek a gonosz törökök ellen. Ez idáig Isten
akaratából sikerült megvédeni a belső háborúságtól.
Azonban a szóban forgó püspökség és végvárai úgyszólván az
erdélyi részek torkában fekszenek. Semmiképpen sem
távozhatom tehát a hazából, nem járhatok el szabadon a
törökök ellen, ha ebbe a püspökségbe olyan valaki kerül, aki
békebontással gyanúsítható velem, vagy a hazával szemben.
Mérlegelje az apostoli szék: én elhatároztam, hogy szilárdan
végrehajtom a dolgot és nem engedek zavargást ebben a
hazában. Támogat engem csaknem minden prelátus és báró
szavazata, mármint azoké, akik a békét szeretik. – De hát
ez nem igaz! – csattant fel Vitéz. – Nem támogat ebben
senki! Az Isten szerelmére, nem is tud senki erről az
őrültségről!
– Majd fog!
– Jankó! Nem írok le egy betűt sem többé ebből a
zagyvaságból, ha nem figyelsz rám! Eugenius nem fog
kinevezni! Humanista vagyok, a pápa hatalmának
korlátozását pártoló zsinati mozgalom híve. Magad is jól
tudod, hogy magyar egyházat akarok a római dominancia
helyett.
Hunyadi úgy legyintett, mintha említésre sem méltó
apróságról lenne szó csupán.
– Megbocsáss, Zrednai, magadra ne vedd, de most, ha
azt kérném, hogy Őszentsége egy sánta, szakállas kecskét
nevezzen ki váradi püspöknek, akkor elvárnám, hogy ki is
nevezze! Rendre és biztos hátországra van szükségem, ebből
a szempontból édes mindegy, hogy humanista vagy, ilyen
zsinat híve, olyan zsinat híve voltál, leszel. Tudtommal nem
minősülsz pogánynak, legalábbis nálam pogányabbnak
biztosan nem, ismered a katekizmust, pap is vagy, legalábbis
valami olyasmi, préposti címet viselsz, mi a fenét akarsz
még? Írjad csak, Zrednai, ne nyafogj!
És Zrednai írta tovább:
Őszentsége bizonyosan egyetért majd velem, hogy nem leszek
képes a haza belső és külső ellenségeivel kellő eréllyel
fellépni, s ezáltal a kereszténység egyetemes ügyét híven,
legjobb tudásom szerint szolgálni, ha eme
munkálkodásomhoz nem kaphatom meg a legfőbb
támogatást, amit Szentatyám nékem megadhat. Mert a sors
kegyelméből úgy látjuk, e pillanatban a Szentatya kezében a
lehetőség, amivel a jövőnkért folytatott küzdelmet közösen
javunkra fordíthatjuk.Amit kérek, egy nem éppen csekély,
ámde a Szentszék szempontjából nem is jelentős pozíció
betöltése. A váradi püspökségről van szó, melynek kiváló,
érdemteli birtokosa, Johannes de Dominis a szerencsétlen
kimenetelű várnai ütközetben áldozta életét a kereszténység
ügyéért, a haza szolgálatában.Az ily módon megüresedett
posztra nem tudok alkalmasabbat, mint az én kedves, jó
barátomat, harcostársamat, Johannes de Zrednait, kit
hazánkban Vitéznek neveznek állhatatossága, a kereszténység
ügyének tántoríthatatlan képviselete miatt. Johannes Vitéz
neve nem lehet ismeretlen Szentatyám előtt, hiszen a
megboldogult emlékű Cesarini bíboros úr számára is
felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott annak rövid, de
áldásos emlékű magyarországi tartózkodása alatt.Kérem
tehát Szentségedet, a szokásos ügymenet felesleges lassúságát
ezúttal félretéve, tegye meg a szükséges lépéseket az új váradi
püspök kinevezése ügyében… Vitéz felpillantott, a keze
begörcsölt a levél végére.
– Nem írhatsz ilyet a pápának!
– Én nem, mert nem tudok írni. De te igen. Csak arra
kérlek, az én nevem kanyarítsd alá a végén!
A kancellár elképedve figyelte, hogy a tiszai hajósok
milyen ügyesen manőverezik a parthoz a fatörzsekből
összeeszkábált révet.
 – Ezt mikor fundáltad ki?
– Mondtam már: idefelé jövet. Tisztázd le a levelet, és
még ma küldj véle futárt Rómába!
Vitéz a fejét csóválta, de aztán csak legyintett az
egészre.
– Miért is ne? Lennék olyan jó püspök, mint amilyen
De Dominis volt!
– Ahhoz kicsit többet kellene innod, de feltétlenül több
asszonnyal kellene hálnod, és káromkodni is meg kellene
tanulnod tisztességesen! – figyelmeztette Hunyadi, miközben
a lovasainak első csoportja rámerészkedett a révre. –
Indulhatunk?
Vitéztől csak egy sóhajra futotta.
Tudta, hogy hosszú út áll még előttük.

16.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1527, KARÁCSONY HAVÁNAK 27. NAPJA

– Látod, fiam, akkoriban még akadtak olyan emberek

széles e hazában, akik nem mindenáron akartak több
hatalmat, pénzt, befolyást maguknak. Akik előbbre valónak
tartották a haza ügyét a saját zsebük tömködésénél. Persze
félre ne értsd, nem azt akarom mondani ezzel, hogy ma
nincsen ilyen, ki a kondér közelében tülekszik, mégsem csak
a maga hasznát lesi – ítéld meg tenmagad, van-e köztük, ki
felér Hunyadi urunk nagyságához, vagy sem…
A szép öregember az ifjúra kacsintott, arra számítva,
hogy az érteni fogja a célzást, de a szerzetes csak unott arccal
nézett vissza rá.
– Nem értesz valamit tán?
 A fiú vállat vont.
– Szívesen vitatkozom veled – próbálkozott Deér
Sólyom István, és valóban örömmel latolgatta volna a
szerzetes érveit, ha lettek volna. – Figyeltél egyáltalán arra,
amit mondtam?
A prépostság kertjében sétáltak, a virágágyásokat
vastag hó lepte. Ködös félhomály derengett a város felett,
mintha a török a napot is elrabolta volna az égről. A kerítés
tetejéről havat söpört az arcukba egy-egy újabb széllökés.
– Bemehetnénk végre, uram? – vacogott a szerzetes. –
Szerintem eleget fagyoskodtunk már idekinn.
Nem sokkal később, a prépostság konyháján a szép
öregember forralt fűszeres bort szürcsölgetett, és a fiút nézte.
Az első napokban különös örömét lelte abban, hogy megint
szólhat valakihez, hogy megint megoszthatja történeteit,
csakhogy ez a legény itt nem bizonyult értő hallgatóságnak.
Rendre elszunyókált a hosszú históriákat hallgatva, amikor
meg némi erőfeszítés árán mégis sikerült ébren maradnia,
unott képpel hallgatta a hosszas körmondatokat.
– Sokáig tart még, uram?
Deér-Sólyom István letette a konyha asztalára a kupát.
– Nem érdekel a történetem?
A szerzetes grimasza mindent elárult.
– Ezek az emberek már rég halottak – sóhajtotta aztán.
– Kit foglalkoztat, mit csináltak, mit akartak, mit nem? Úgyis
egyformák mind.
– Hát ezt meg hogy érted? – A szép öregember
leginkább azon lepődött meg, hogy a fiú egy mondatnál
többet nyögött ki egyszerre.
– Az urak. Egyformák mind. És hiába magyarázza
nekem kegyelmed, hogy Hunyadi ilyen volt, meg olyan
volt… szerintem csak megszépíti az egészet. Az urak
harácsolnak, a saját zsebüket tömik, soha nem is voltak
másmilyenek, és soha nem is lesznek.
– Te már csak tudod!
– Nem mondhatnám, hogy különösebben érdekelne,
uram – ismerte be a szerzetes –, de nincsen a világon olyan
ember, mint amilyennek maga Hunyadit lefesti. Hallgatom,
és egyre jobban dühít, ahogy megszépíti a valóságot…
– Hogy ezt ilyen bátran kijelentsd, nem ártana ismerni
a múltat, fiacskám! Mert ugyan mihez képest szépítek én meg
bármit is?
– Elég volt! – a szerzetes feltápászkodott. – Ami
engem illet, csak Szerémi káplán úr kérésére hallgatom
magát. De unom. Maga olyasmin járatja az eszét, aminek
semmi értelme. Nem látja, hogy már másféle világ jár?
Nézzen már körül! Itt mindenki a jövőt építi… Hagyja a
múltat a csudába! Csak emészti magát vele!
A szép öregembert mindig meglepte, ha valaki zsenge
kora ellenére ilyen önteltségről ad tanúbizonyságot. Valahogy
azt feltételezte ilyenkor, hogy az illető tud valamit, amit ő
nem, különben hogyan lehetne olyan magabiztos?
Az esetek java részében azonban rá kellett jönnie, hogy
éppen azok a legmagabiztosabbak, akik a legkevesebb
tudással rendelkeznek a világ dolgairól.
– Kedves fiam, a múlt alapos ismerete nélkül nem
birkózhatnánk meg a jövő emberpróbáló feladataival. Ha azt
hiszed, hogy haszon nélküli tanulmányozni az elmúlt…
– Ide hallgasson! – a szerzetes felkapott egy almát egy
tálkából, és harsányan beleharapott. – Ha már itt tartunk! Az
se tetszik nekem, ahogy ezek minden pozíciót a
családtagjaiknak osztogatnak szét. Sógor, koma, jó barát…
No, persze! Ismerem én az ilyet! Még hogy váradi püspököt
csinálni egy érdemtelen, felkapaszkodott senkiből! Egyik
jöttment segíti a másikat! Minden pozíciót maguknak
akarnak! Mert ezeknek a világ összes pénze se lenne elég!
Tudja, mit? A sok mese az ország védelméről, a hazáról csak
maszlag! Az urak találják ki, hogy az egyszerű ember ne
lázadozzon, ne sirassa sorsát… Tolvajok ezek egytől egyig!
– Hunyadi? Tolvaj?
– Az hát! Hiába próbálja mentegetni, értek én a ki nem
mondott szóból is! Elharácsolja Brankovics birtokait! Ne is
tagadja, hiszen egy esküszegőről beszélünk! Elvesztett egy
csatát, és még sajnáljam is?
– Fiam, hallottál te a nándorfehérvári diadalról?
– Én csak a nándorfehárvári vereségről hallottam!
– Miről?
– Most, pár éve, mikor az urak elvesztették Nándor
Albát! Annak a hírét ismerem…
– És Thallóczi Jován neve mond-e valamit néked,
hékás? A nagy 56-os ostrom históriája?
– Nem érdekelnek ezek a dolgok, mondtam már! A
gyomrom forog az egésztől! És azt hiszi, nem vettem észre,
hogyan feketíti be az oláhokat ebben a gyermekded mesében?
Nem tudom, miért utálja őket ennyire, de kötve hinném, hogy
ily hitványak lennének!
– Hány oláhot ismersz, lelkem?
– Egyet se! De tudom, amit tudok! Maga egy
gyűlölködő ember, egy megkeseredett vénség, aki
tapasztalatlan fiatalok fejét tömi tele a hazugságaival!
Megmondom Szerémi káplánnak, hogy keressen önnek más
hallgatóságot! Ha meg nem sértem, uram!
Azzal az almacsutkát a sarokba hajítva kiviharzott a
konyhából.
A szép öregember ott maradt, erősen elcsodálkozva.
Egy szemernyi dühöt sem érzett, mostanság kezdett
hozzászokni az ilyesmihez – az viszont meglepte, hogy a
sokáig csak ásítozó, tökéletes érdektelenséget mutató
szerzetes milyen vehemenciával fakadt ki.
Mit tehetett volna?
Kiballagott a behavazott utcára, és dideregve szállása
felé fordult.
Kutyamód hiányzott neki Dénes…
 Hetedik fejezet

A ZSARNÓI VÉRENGZÉS

1.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK UTOLSÓ NAPJA

Újlaki Miklós elégedetten tekintett végig birodalmán.

Vára lovagtermében állt, ahonnét az ablakból pompás kilátás
nyílt a Duna kékesszürkén hömpölygő szalagjára, a környék
dús, a zöld minden árnyalatában pompázó erdőire. A
túlparton emberei már javában irtották a fákat, hogy helyet
csináljanak az új malomnak, a gabonaraktáraknak és a
sókereskedők számára létesített lerakóhelynek.
Lent a parton vagy száz mesterember szorgoskodott az
új kikötő mólójának építésén. A kora nyári levegőben
fejszék, ácskalapácsok csattogtak, valahol egy itáliai énekelt
szívhez szólón, áradón. Emitt, közvetlenül a várfalak tövében
zsoldosai gyakorlatoztak; acél csilingelt, fém csikordult
fémen, ahogy egymásnak akaszkodtak a fegyvervasak,
pengék csattantak a pajzsok fatábláin, lópaták dübörögtek a
vívótér homokjában.
Miklós nagyot kortyolt a kezében tartott kupából.
Ezen a küzdőtéren győzte le Hunyadit – igaz, ez ama
átkozott menyegzőnek a napján történt… Az volt az első, de
reményei szerint nem az utolsó diadala a felkapaszkodott oláh
lovagocska fölött, s most, hogy ismét nyeregben érezte
magát, nagyon remélte, nem várat soká magára a következő,
végső győzelem sem.
Egyelőre minden jól alakult…
 Sáfárjai és várnagyai nem győzték számlálni a pénzt,
amit a király nevében a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén
beszedetett. S bár ennek a pénznek minden aranyát a királyi
bandériumok felállítására kellett volna költenie, Újlaki úgy
vélte, elébb kárpótolnia kell magát az elmúlt esztendőkben
elszenvedett veszteségeiért. Végtére is a gabonaraktárak, a
sólerakó helyek, a malom mind, mind a nép érdekét, az
ország ügyét szolgálják, még ha közvetlen hasznát ő látja is a
jövőben. Serege kiegészítése, az új bandérium toborzása
pedig mi más célt szolgálna, mint a haza védelmét? S
különben is, ami Újlaki báró érdeke, az mostantól talán nem a
haza érdeke is egyben?
Még egy korty a jó kamonciból; gondolatai bizsergető
ígéretek felé sodródtak. Mit is mondott Hédervári, amikor
bizalmas kettesben tárgyaltak? A hét kapitány nem lesz képes
sokáig fenntartani a rendet, nemsokára szükség mutatkozik
egy erőskezű kormányzó kinevezésére, aki a gyermek király
helyett gyakorolhatja majd a hatalmat.
Királyi kormányzó…
Ez a cím ugyan nem kecsegtetett koronával, de minden
mással igen. Az uralkodói jogokat, a teljhatalmat a Magyar
Birodalom és valamennyi tartománya fölött… Igaz, ezeket a
jogokat egyelőre a Habsburg kölyök nevében gyakorolhatja
majd, aki egyébiránt bizonyosan Cillei zabigyereke, de hát a
hatalom akkor is csak hatalom, nemde? Meg aztán, a kölkök
mostanság úgy hullanak a különféle betegségektől, buta
balesetek következtében, mint a legyek az első őszi fagyok
idején – miért pont a Habsburg kölök lenne kivétel ez alól?
Kölkök…
Újlaki egy pillanatra elkomorult.
Ami azt illeti, akadt egy kölök, aki egyre több fejtörést
okozott neki.
 A saját kölke…
Pontosabban a felesége gyermeke – az apa kiléte
ugyebár ebben az esetben fölöttébb kétségesnek tűnt.
S ami néhány hónapja még nagyszerű lehetőségnek
ígérkezett, most kezdett egészen fenyegető színben
mutatkozni. A csöppség épen, egészségesen jött a világra,
Újlaki nyomban Csutorásné gondjaira bízta, hozasson hozzá
szoptatódajkát a környékbeli falvakból. Cseperedett is
szépen, nem szenvedett hiányt semmiben; a káplán
engedelmesen Újlaki László néven jegyezte be az egyházi
regestrumba.
Csakhogy…
Most, hogy Ulászló halála egyre bizonyosabbá vált, s
fokozatosan kibontakozott az anarchia ködéből a
kormányzótanács, valamint a hét kapitány szerepe, a
lehetőség, hogy Ulászló zabigyereke esetleg életben van,
kezdett egyre kínosabb végkimenetellel kecsegtetni.
Nem… nincsen már szüksége élő Jagelló-örökösre.
Miért is lenne, hiszen ha hihet Hédervári kecsegtető
ajánlatának, akár kormányzót is faraghatnak belőle
nemsokára. Ha megkapja a királyi jogokat, s az ország
legfőbb ura lesz, Ulászló kölke csak problémát okozna,
nemkívánatos bonyodalmak egész sorát indítva el. Viszont
azoknak, akik nem látnák szívesen az uralmát, nagyszerű
hivatkozási alapot teremtene az ellenállásra, a
Jagelló-igények megújítására.
Például Hunyadi számára…
Persze, ha a kis Hunyadi kölyök a gyermek apja, az
megint más…
Mielőtt az utolsó kortyokat is kihörpintette volna a
kupából, kopogtak az ajtón.
Újlaki kelletlenül odaförmedt, hogy beléphet, bárki
legyen is az.
– A kicsi, nagyuram… Látni óhajtottad!
Csutorásné karjában ott nyújtózkodott az alig néhány
hónapos csecsemő – vörös képpel fintorgott, ahogy a
kulcsárasszony közel emelte a báróhoz.
– Nocsak! Nem tetszik a bor illata? – nevetett Újlaki. –
Pedig jobb, ha megszokod, fiam, ebben a házban!
Ahogy kimondta, már meg is bánta, egyből oly vörössé
vált a képe, mint a gyermeké.
Fiam…
Milyen ostobaság… Ez csak egy fattyú… A szajha
felesége kölke, aki boldog-boldogtalannak széjjeltárta a lábát,
amikor meg nem, akkor épp azzal az átkozott komornával
nyalták-falták egymást…
Fiam…
Hétről hétre magához rendelte a kölyköt, hogy lássa,
van-e, lehet-e bármi köze hozzá… Akármi…
– Hadd lássalak! Mutasd magad!
A gyűrött, csupa ránc, csupa fintor pofa egyre tisztább
vonásokat öltött. A markáns gödröcske a szája szegletében, a
két elálló fül, az orr, a szemek vágása.
Már legutóbb is feltűnt neki, de most már határozott
sejtelem ébredt Miklós elméjében.
– No, Csutorásné, mit gondolsz?
A kulcsárasszony bölcsebb volt annál, hogy egyenes
választ adjon egy ilyen nyilvánvalóan veszedelmes kérdésre.
– Én azt mondom, tiszta anyja, uram!
Miklós bosszúsan eltolta magától a nyökögő kölyköt.
– Tudod jól, mire vagyok kíváncsi! Néked tudnod kell!
Te szoptattál, te dajkáltál, mikor ekkora voltam, ni, mint ez az
izé itt, a karodban… Hasonlít rám bármiben is ez a gyerek?
Csutorásné ringatni kezdte a kis Lászlót, mert az a
nyökögésből lassan nyöszörgésre váltott át.
– Hasonlít, hát már hogy az Isten csudájába ne
hasonlítana! Ennek is két szeme van, két keze, meg két
lába… De még a fütyköse is meglepően olyan, mit a tiéd volt,
alig látható, uram, ha meg nem sértelek!
Újlaki a fejét csóválta.
– Réges-régen el kellett volna hogy zavarjalak a várból,
ugye, tudod?
– Aztán miért? Azt várja tőlem az úr, hogy olyasmire
adjak feleletet, amire még a szentem édesanyja sem tudna?
Hát mi vagyok én? Kuruzsló? Jós?
– Látnod kellene! Nézd meg jól! – erősködött Miklós,
és a kölyök képébe nyomta az öregasszony arcát. – Csak
feltűnne, ha lenne bármi közös vonás bennünk, nem?
A kulcsárasszony a szemét forgatta.
– Uram… Akárki is az apja, ennek az ártatlan léleknek
van egy anyja, akire igen nagy szüksége volna… Kérlek,
engedd, hogy odaadjam a nagyasszonynak. Keserves kínok
közt szülte meg, és még csak egy pillantást sem vethetett rá
eddig. Kérlek, uram… Légy könyörületes!
Miklós az asztalhoz dülöngélt és teletöltötte kupáját.
– Nem! És erről nem akarok hallani többé! A
feleségem bezárva marad, senki nem látogathatja, senki nem
beszélhet vele! Amíg én élek, nem veheti kézbe a
gyermeket…
Csutorásné bosszúsan csóválta a fejét; tudta jól, hogy
így lesz, de már a szíve szakadt meg Mária asszony
zokogásától. No, persze, a nagyasszony szobája az ő szobája
közelében volt, messze a báró úr hálótermétől. Az egész éjjel
tartó, keserves sírás-rívás miatt ő nem tudott aludni, míg
Újlaki zavartalanul húzhatta a lóbőrt szajhái karjában.
– S mi lesz, ha kiderül?
 – Micsoda, te boszorkány?
– Hogy ki az apja valójában? Ha az világlik ki egy
napon, hogy nem a te gyermeked, uram. Akkor mi lesz?
Kitekered ennek a csöpp emberkének a nyakát? Ez nem egy
játékszer, amit kidobhatsz, ha megunod, vagy terhessé válik a
jelenléte… Ez egy gyermek!
Újlaki vállat vont.
– Mit érdekel engem! Én csak azt az egyet akarom
tudni, lehet-e az én vérem, vagy sem. Mert ha igen… Isten
látja a lelkemet… Ha igen, ha van egy fiam, Csutorásné, ha
van egy hús-vér kisfiam, akkor…
A kulcsárasszony folyamatosan a kicsit csitítgatta, de
most egyszeriben úgy nézett Miklósra, mint valamikor
réges-rég, amikor őt ringatta ilyen szeretetteli mozdulattal.
– Mit számít, hogy te vagy-e az apja, ha nem lehet soha
édesanyja szegénynek? Előre sajnálom a kis szentemet,
amiért félig árvaként kell felnőnie…
– Az anyja szajha… Újra fogok nősülni, Csutorásné!
– Tudom én azt. És azt is, hogy szegény Mária asszony
nem húzza már sokáig. El fog sorvadni, ahogy minden
teremtett lélek elsorvadna bezárva, elvágva mindentől, ami
széppé tehetné az életét…
– Eriggy! Vidd innét ezt a csúf varangyot! – mordult rá
Újlaki. – És ne feledd! A fejeddel felelsz azért, hogy Mária
bezárva maradjon élete végéig!
Csutorásné zsörtölődve kihátrált a lovagteremből. A
szállása felé haladtában kénytelen volt elsietni a várkápolna
mellett, ahol azóta a viharos nap óta nem engedett rendet
rakni Miklós úr, még a káplánnak sem. A feszület a sarokban
hevert, az oltár feldúlva, a gyertyatartók szanaszét gurulva.
Az öregasszony keresztet vetett, és magában
elmormolta a Miatyánkot.
 Egyáltalán nem csodálkozott, hogy a karjaiban tartott
csöppség sivalkodni kezdett. Ebben a kénköves bűzben
legszívesebben ő is sírt volna…

2.

ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK88 ELSŐ NAPJAI

Hunyadi János visszatért Erdélybe, de már a

Királyhágónál rossz hírt kapott. A Kárpátokat őrző székelyek
jelentették, hogy a Vöröstorony-szorosnál, valamint a
Tömösi-szorosnál szinte mindennapossá váltak a török
betörési kísérletek – és mit ad Isten, a szpáhik oldalán rendre
Vlad Dracul oláh fosztogatói tűntek fel segítőnek,
felderítőnek.
A derék székelyek kitartottak ugyan, sorra visszaverték
a támadókat, de napról napra erősödött rajtuk a nyomás. A
vajda segítségét kérték, aki megizente nekik, hogy már úton
az erősítés. Sürgetővé vált tehát a határok megszilárdítása, de
Hunyadinak szembe kellett néznie azzal a nem várt
fejleménnyel is, hogy Szilágyi Mihály és Vingárti Geréb
János a szokottnál lassabban haladtak az új seregrészek
verbuválásával. Immár csengő aranyakért sem akaródzott
zsoldosnak állni senkinek – a valamirevaló kardforgatókat
pedig régen szolgálatukba állították a nagyurak és a
püspökök.
Nyár elején még aggasztóbb hírek érkeztek a Balkánról
Hunyadi egyre hasznosabban tevékenykedő kémjeitől. Az
ifjú szultán elhatározta, hogy még az esztendő folyamán
végső csapást mér a díván egységes álláspontja szerint
véglegesen megrendült magyar államra, és Halil
nagyvezírnek parancsba adta, hogy készítse fel az oszmán
seregek egy részét a támadásra.
Az invázió küszöbön állt.
Hunyadi végső kétségbeesésében sorra íratta Rómába a
katonai segítséget kérő leveleket.
„Szentatyám!Megfontolva a háború természetét, melyben
életemet kora ifjúságom óta töltöm, úgy találom, hogy közös
sorsa a hadviselőknek: hol nyerni, hol veszteni, a mennyei
Gondviselő akarata szerint. Ítéljen Isten azok fölött, kik
nékünk segítséget ígértek, és ígéreteikkel cselt vetettek.
Bennem a fájdalom, melyet érzek, csak növelni fogja a
bátorságot… Az, aki a bűnösöket megbünteti, az
igazságtalanságot megbosszulja, a töredelmes szenvedőktől
nem fogja megvonni irgalmát, rá fogja bírni Szentségedet is,
hogy a keresztény népnek megfogyott, de meg nem törött
erejét segítségével mielőbb felélessze.Bocsánatot kérek, ha
merészebb vagyok, mint talán illenék. De az, aki régóta ezen
ügynek szenteli életét, talán fel van jogosítva arra, hogy a
szerénységet félretegye. Azért tehát tanácsolom, felhívom,
kérem, intem Szentségedet, nyújtson segítséget! A vallás, a
kereszténység ügyéről van szó, melynek szolgálatában
megvetem az életet és halált. Végső leheletemig nem fogok
felhagyni törekvésemmel, hogy hazámon segítsek, s lemossam
róla a gyalázatot.” Vitéz János biztatására Hunyadi leveleket
íratott az itáliai fejedelmeknek, Eleterinus Teutinus
Baptistának, az aquilaeai bíborosnak, Thaddeus mesternek, a
pápa udvari orvosának,89 Cesarini bíboros fivérének, Giorgio
Cesarininek, VII. Károly francia királynak, és a bíborosok
kollégiumának is.
VII. Károly, Franciaország királyának válasza gyorsan
megérkezett, ám roppant kiábrándító volt; abban ugyanis az
állt, hogy amíg nem köttetik fegyverszünet az angolokkal,
addig a francia sereg sajnos nem nyújthat érdemi segítséget a
török ellen vívott heroikus küzdelemben.
A pápa őszentsége válasza sem késett sokat.
Őszentsége, IV. Eugenius ebben biztosította Hunyadit, hogy
a maga részéről már felszólította a keresztény fejedelmeket,
segedelmet adjanak a végveszélybe került magyar
nemzetnek. Ezen túlmenően a vajda úr kérésének
megfelelően utasította Francesco Condulmaro bíborost és De
Wavrin admirálist, hogy a flotta maradék hajóival hajózzon
fel a Dunán, és legyen Hunyadi segítségére tervezett nyári
hadjáratában. Körlevelében mindezeken felül felhívta a
keresztény országok figyelmét, hogy azon lovagok, katonák,
apródok, akik elkísérik Hunyadi vajda urat az újabb
hadjáratra, az anyaszentegyház egyetemes bűnbocsánatában
részesülnek minden, valaha elkövetett vétkeik után.
Ám hiába a bűnbocsánat ígérete, senki nem kívánt
csatlakozni a magyarok újabb, elkeseredett kísérletéhez, hogy
visszaverjék az egész Európát fenyegető muszlim inváziót.
Magyarország újra magára maradt.

3.

KOLOZSVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 5. NAPJA

Hunyadi János fáradtan, aggodalmakkal telve érkezett

Kolozsvárra, s abban a tudatban tért nyugovóra Méhfi Jakab
borkereskedő házában, hogy másnap a szokásosnál kicsit
tovább alhat. Csak délutánra tervezte útja folytatását a
Vöröstorony-szoros felé, hogy ott rázza kissé gatyába a
határvédő csapatokat.
A sors azonban úgy akarta, hogy egy óránál többet
ezúttal sem pihenhetett.
Nem sokkal éjfél előtt ugyanis futár riasztotta.
Szerencsétlen flótás lóhalálában érkezett Nándorfehérvárról, s
amikor az álmot a szeme sarkából kidörzsölő vajda úr elé
vezették, elcsigázottan, reszketeg hangon közölte vele, hogy
hatalmas török sereg tűnt fel a vár közelében.
Hunyadi dermedten bámult maga elé.
Nándorfehérvár gyakorlatilag védtelen volt ezen a
nyáron.

4.

Még a hírtől kábán kereste fel sógorát, Szilágyi

Mihályt annak kolozsvári szállásán. Az eredeti terv szerint
Mihály ezúttal nem tartott volna vele a Kárpátokba, mivel
erélyes asszonya, Báthori Margit ellentmondást nem tűrve
ráparancsolt, maradjon legalább egyszer veszteg a fenekén, és
hagyja, hogy Jankó egyedül vigye vásárra a bőrét.
Maradt volna szegény, ha nem is szívesen; hisz, mint
azt mindenki tudta róla, sokkal jobban tartott a házsártos
Margit asszonytól, mint Erdély vajdájától. Felesége úgy
vélte, igazán ildomos lesz, ha Mihály néhány hetet a
csöppség Jusztinia mellett tölt, hogy a leányuk legalább
megismerje az apját, ha néhanap meg találja pillantani két
hadjárat között. Ezzel az érveléssel a törökök által Kara
Mikhálként rettegett férfiú nem akart, s nem is mert
ellenkezni.
Úgyhogy amikor Jankó és a még mindig csipás
szemmel kóválygó Vitéz János megjelentek a Kovácsok
bástyája melletti takaros háznál, melynek kapuját előbbi
vaskesztyűs keze döngette erősen, nem kis meglepetésükre
Szilágyi Mihály nyitott ajtót, kezében a süvöltő Jusztiniával.
A leányka szemmel láthatóan édesanyjára ütött, mert zsenge
kora ellenére máris akkora volt, mint egy ötéves, a hangja
meg öblösebb, mint három markotányos asszonyságé
egybevéve.
– Mit akarsz? – kérdezte sápadtan Szilágyi, nem kevés
aggodalommal a hangjában.
– Indulunk, öltözz! Török pusztítja Nándor Alba
környékét!
Sógora az üvöltő gyermeket csitítgatta, s csak
foghegyről vetette oda:
– Nem lehet. Mostan itthon kell maradnom.
Hunyadi a homlokát ráncolta.
– Nem mondom még egyszer, Mihály! Öltözz!
Indulunk!
Szilágyi érezte, hogy kutyaszorítóba került, szűkölve
pillantott hátra az ajtóból, a ház belseje felé.
– Ha akarod, majd én megmondom neki! – sürgette
Jankó. – Hol találom?
– Azt nem lehet! – Szilágyi teljesen feleslegesen
suttogott, hisz Jusztinia falrepesztő módon bömbölt. –
Aluszik a lelkem!
– Akkor majd felébresztem!
– Azt te nem akarhatod! – szeppent meg még jobban
sógora. – Nem is sejted, milyen, ha álmából felverik!
Vitéz vihogott Hunyadi háta mögött, mire az észbe is
kapott rögvest, megtalálván az egyetlen szóba jöhető
megoldást.
– Akkor hagyjuk csak aludni! Add át a gyereket
Zrednainak, és gyere! Ne is csörömpölj a páncélokkal,
fegyverekkel, majd útközben kerítünk neked is valamit! No,
gyerünk, mi a csudára vársz még?
Szilágyi elvörösödve nyújtotta át a rúgkapáló
csöppséget Vitéznek, aki nem jutott szóhoz, s ugyan
tiltakozni akart, de Jankó szigorú pillantása beléfagyasztotta a
szót. Jusztinia sikoltozva ficánkolt kicsit a kezében, aztán
nemes egyszerűséggel lepisálta a kancellárt.
Szilágyi csizmát húzott és kilopakodott a házból.
– Mit mondjak, ha felébred a feleséged? – kérdezte
kétségbeesetten Vitéz, igyekezve elkerülni a cséphadaróként
járó pufók karok ütéseit, s próbálva lerázni a lábán
végigcsorgó pisit. – Nem hagyhattok csak így itt!
– Dehogynem! – nyerített Szilágyi, megérezvén
odakünn a szabadság mámorító levegőjét. – Mondjad meg az
én Margitomnak, hogy végveszélyben a haza! Azt is mondjad
meg, hogy én nem akartam menni, de a sógorom
kényszerített. Azt is mondhatod, hogy vasba veretett, vagy
mondjál, amit akarsz!
Mielőtt Vitéz bármit tehetett volna, Hunyadi és
Szilágyi futni kezdtek a Kovácsok bástyája előtt várakozó
apródok és lovaik felé.
Néhány pillanattal később elporoztak, neki a
városkapunak, mintha ott sem lettek volna soha.
Ő pedig maradt.
Kezében az üvöltő, fickándozó Szilágyi Jusztiniával,
összehugyozva, reménytelen helyzetbe sodorva.
Valahonnan a ház mélye felől mintha ébredő sárkány
süvített volna fel.
– Mihááááááááály? Hol vagy? Miiiiiiiiháááááááááály!
Vitéz János kancellár nagyot nyelt.
Irigyelte Hunyadit és Szilágyit: nekik végtére is
szokásos módon csupán egy sokszoros túlerőben lévő török
hadsereggel kellett szembenézniük, és nem azzal a
kimondhatatlan fenyegetéssel, ami immár döngő léptekkel
közeledett feléje a hálószoba irányából.
 5.

MESEMBRIA, TÖRÖK HATÁRVIDÉK,

A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 6. NAPJA

– Miféle kikötő ez? – kérdezte De Wavrin admirális

fásultan. – Jól látom, hogy a konstantinápolyi császár zászlaja
leng azon az erődítményen?
John Hugh, a Jean sans Peur fedélzetén szolgáló angol
íjászok parancsnoka életében soha nem volt képes
megkülönböztetni egymástól a keresztény országok sasoktól,
oroszlánoktól, griffektől és medvéktől hemzsegő címereit,
ezért most is csak vállat vont.
– Az biztos, hogy nem félholdas zászló, uram! A
magam részéről más nem érdekel…
Az admirálisnak is bőven elegendő volt ennyi.
– Kikötéshez felkészülni!
A láthatáron kibontakozó partvidék dús növényzete
szinte afrikai vegetációra emlékeztetett; a mélyen az öbölbe
nyúló sziget hófehér falú házai, a parton emelt erőd, és a
kikötő azonban nyilvánvalóan görög stílusra vallott.
A legénység ujjongva fogadta a hírt; az elmúlt hetek
eseményei után rájuk fért már egy kis pihenő. Úgy vélték
mindannyian, éppen ideje lesz friss húst, kenyeret és
zöldséget enniük és hideg, kristálytiszta vizet inniuk a
fedélzeten tárolt büdös mócsing, az ehetetlenné száradt cipók
és a víznek csúfolt, poshadt, húgybűzű lötty helyett.
Ahogy a matrózok és a zsoldosok a kibontakozó várost
fürkészték, lelki szemeik előtt – közvetlenül a bőséges
étkezés álomképe után –, telt keblű, barnára sült bőrű
leányok, szolgálatkész asszonyok jelentek meg. Abban
bíztak, hogy ez a kikötő végre minden vágyukat teljesíteni
fogja, olyan vágyakat, melyek a nyílt tengeren
beteljesítetlenek maradtak.
Mióta kifutottak Pera kikötőjéből, a szerencse végleg
elpártolt mellőlük – nem mintha korábban a legcsekélyebb
mértékben is mellettük állt volna. Pedro Vasquez de Saavedra
lovagot valahol a Duna-deltában rakták ki, Kilia erődje
közelében, aztán sebesen visszafordultak a Fekete-tenger
belső térségei felé, akadt ugyanis egy kis feladatuk, amelyre
sem az admirális, sem Condulmaro bíboros nem voltak
különösebben büszkék, ám a szükség törvényt bont alapon
nem válogathattak az eszközökben a hadjárat folytatása
érdekében.
A tél folyamán a konstantinápolyi kikötőben ki kellett
javítani a hadigályák kötélzetét, a török ágyúgolyóktól
megrongálódott fedélzeteket, a korlátokat, az árbócokat,
pótolni kellett a hiányos fegyverzetet, és foltozni, és a hidegre
való tekintettel kiegészíteni a zsoldosok, a muskétások,
íjászok és tüzérek ruházatát. A tél így is tucatnyi fagyást,
majd a fagyás következtében elkerülhetetlen amputációt
eredményezett. A munkálatok szép summát emésztettek fel,
és a De Wavrin admirális által zálogba vetett drágaköves
ruhák ára – ezer dukát – ennek a költségnek a töredékét sem
fedezte. Condulmaro bíboros mindvégig reménykedett benne,
hogy Jóannész császár elengedi ezek ellentételezését, ám az
imperátornak esze ágában sem volt elengedni bármit is. Némi
alkudozás után egyedül abba egyezett bele, hogy ne kelljen
azonnal fizetniük, ráérnek azzal később is, amikor a hadjárat
végeztével remélhetően bőséges hadizsákmánnyal térnek
vissza a kikötőbe.
Ez viszont azt jelentette, hogy előbb vagy utóbb pénzt
kellett szerezniük – márpedig hogyan szerezhet pénzt egy
hadiflotta?
 Hát például úgy, hogy kirabol néhány kereskedőhajót.
Igaz, az ilyesmit a világ civilizált és kevésbé civilizált
részein is egyaránt kalózkodásnak hívták, ám a bíboros és De
Wavrin admirális egyetértettek abban, hogy a cél szentesíti az
eszközt. Másrészt eltökélték, hogy elsősorban török és
ortodox görög hajókat igyekeznek kifosztani – ha pedig
genovai gályát találna útjukba sodorni a szél, úgy vélték,
megkettőzött örömmel vetik rá magukat.
Azzal nem számoltak mindössze, hogy a
Fekete-tengeren nem hemzsegnek a gazdag rakománnyal
vitorlázó hajók. Elébb két, Kaffába tartó, gabonát szállító
karavellát tartóztattak fel és raboltak ki. A gabonát azonban
csak nyomorúságos garasokért tudták eladni Kaffában,
kénytelenek voltak hát más zsákmány után nézni. Idejük
bőven akadt, hiszen Vasquez visszatértéig Magyarországról
nem sok tennivalójuk volt.
Kisebb halászhajók ijesztgetése után ráfanyalodtak
néhány török falu kifosztására, hogy feltöltsék élelmiszer- és
vízkészletüket. Nem sokkal június beköszönte után Kaffában
kaptak hírt a flottakötelék „elkóborolt” egységeiről, melyek
Joffroy de Thoisy kapitány vezérlete alatt – egy ideig
legalábbis – náluk sokkal sikeresebben kalózkodtak a
Fekete-tenger déli partjainál. Az „aranygyapjú lovagjai”,
ahogy magukat nevezték, néhány török halászfalu és kisebb
bárka megtámadása után érkeztek meg Trapezuntba, ahol
százhatvannégy dukátért adtak el öt gyönyörű rabszolganőt,
akiket az előző napokban zsákmányoltak.
A trapezunti görög császár – fennhatósága jószerivel
csak a városra, a kikötőre és néhány négyzetmérföldnyi
területre terjedt ki – jóindulatúan figyelmeztette De Thoisyt,
hogy tőlük keletre már csak keresztény települések találhatók,
azokat jobban tenné, ha nem fosztogatná. A derék lovag erre
úgy felelt, hogy a pápától kapott megbízása kiterjed a
szkizmatikus ortodoxok megbüntetésére, s arra, hogy
igyekezzen őket az egyetlen igaz, katolikus hitre áttéríteni.
Ráadásul tudomása szerint keletre, a georgiai90 partok mentén
értékes selymet szállító hajók útja halad, melyek ára
bőségesen fedezné adósságaikat Konstantinápolyban.
A trapezunti görögök persze figyelmeztették a
georgiaiakat, akik így felkészülten várták De Thoisy gályáit.
Amikor azok megközelítették Poti kikötőjét, a helyiek
fegyverrel a kézben fogadták őket, és sokat megöltek a
burgundiai és velencei tengerészek közül, De Thoisy
kapitányt pedig fogságra vetették.
Waleran de Wavrin ennek hírét véve kénytelen volt
közbelépni. De Thoisy legénységének legmagasabb rangú
tisztjét, Sir Renauld de Confide lovagot küldte Trapezunt
császárához, hogy az segítsen közvetíteni a kapitány
szabadon bocsájtása ügyében. A császár azonnal cselekedett,
és elérte a georgiaiaknál, hogy bűneit megbocsájtva, eresszék
el de Thoisyt.
A lovag azzal a feltétellel nyerte vissza szabadságát,
hogy megesküdött rá, felhagy a kalózkodással. Thoisy
ünnepélyesen megesküdött, majd Kaffa felé vitorlázva
kirabolt néhány görög halászhajót. Sajnos Kaffából is
sebesen kellett távozniuk, mert a genovai hatóságok le
kívánták tartóztatni az „aranygyapjú lovagjainak” kapitányát
közönséges kalózkodás és rablógyilkosság vádjával.91
Mivel a Fekete-tenger keleti medencéje kezdett forróvá
válni az egyesített keresztény flotta számára, Kaffából de
Wavrin admirális parancsára gyorsan visszatértek a nyugati
partokhoz, abban a reményben, hogy Vasquez lovag majd
csak visszatér Hunyadi Jánostól, és jelenti, lesz-e hadjárat
vagy sem. Élelmen, vízen kívül emberekre is szükségük volt,
mert a Poti kikötőjében lemészárolt tengerészeket pótolni
kellett ahhoz, hogy De Thoisy gályái ismét teljes
harckészültséget láthassanak el.
– Ez bizony konstantinápolyi lobogó! – vigyorgott
Bertran Pinchon hajókáplán, amikor olyan közel értek már a
kikötőhöz, hogy felismerte Jóannész császár kétfejű sasos
birodalmi zászlaját. – Hála legyen a Magasságosnak!
– Mesembria városa! – jelentette Christoforo di Cocco,
a földabroszt silabizálva. – Keresztény erőd! Fortuna végre
ránk mosolygott, drága barátaim!

6.

Jószerivel ki sem vethették a pasarellát a móló mohos

köveire, a város kormányzója, egy bizonyos Basileos máris
elébük sietett, fölöttébb idegesen, egyre a kezét tördelve.
– Kérlek benneteket, urak, mielőbb hajózzatok tovább!
– Vízre és élelemre van szükségünk! – jelentette ki De
Wavrin admirális a Jean sans Peur tatjáról. – És pihenni is
szeretnénk. Rettenetes kalandok állnak mögöttünk,
kimerültek vagyunk, elcsigázottak. Mielőtt folytatnánk
utunkat, partra szállnánk néhány napra.
– Jobb szeretném, ha a hajóitokon maradnátok!
– Meg kell, hogy mondjam, nem ilyen fogadtatásra
számítottunk!
Basileos csak hebegett-habogott.
– Sajnálom, uram! A Várnánál megvívott csata óta a
törökök elzártak minket a szárazföldi utaktól, és most is ott
táboroznak a falakon túl. Nem tehetek semmit értetek, nem
akarom még jobban magunkra haragítani őket!
– Tehát nem segítesz nekünk?
– Menjetek el! Kérem!
 – Ebben az esetben ágyúimmal tüzet nyitok a házakra
és az erődre! Mit gondolsz, a törököknek tetszene, ahogy
porrá zúzom Mesambria falait?
A kormányzó dühödten tárta szét a karját.
– Ez zsarolás, uram! Nem méltó ilyesfajta viselkedés a
keresztény flotta parancsnokához!
– Ahogy az sem méltó egy keresztény város
kormányzójához, hogy megtagadja a segítségnyújtást
Krisztus katonáitól…
A görög jobbnak látta elnyomni az ajkára tóduló cifra
káromkodást.
– Rendben! Kaptok vizet és élelmet, kapitány. Egy
feltétellel! A városba menekült a csata után vagy kéttucatnyi
magyar. A törökök az ő kiadatásukat követelik; igen nagy
szolgálat lenne városomnak, ha elvinnétek őket innét
valahová. Bárhová. Visszahajóztok Konstantinápolyba?
– Nem szolgálhatok részletekkel az úti célomat illetően
– dörmögte De Wavrin. – Viszont emberekre szükségem
volna, mi tagadás. Teljesítem a kérésedet, azonban egy
éjszakát itt töltünk, a kikötőben. Áll az alku?
Basileos kormányzó mi mást tehetett volna,
beleegyezett.
Némi izgalmat az élelem berakodásakor az okozott,
hogy Jean Bayart szerint – aki, ki tudja, kitől hallotta, honnan
vette – a városban bújtatott magyar menekültek közt akad egy
titokzatos nemes ifjú, akit társai feltűnő odaadással
védelmeznek. Ki lehet az? Lehetséges volna, hogy
megtalálták a csatából elmenekült Ulászló királyt?
Amikor a flotta pénztárnoka jelentette értesüléseit az
admirálisnak, az is rögvest lázba jött.
– Tudtam én, éreztem én, hogy a sors nemhiába
vezetett minket ide! Amint a fedélzetre lép ez a bizonyos ifjú,
értesítsetek! Azonnal látni akarom!
Nem sokkal naplemente előtt a görög katonák sorfala
között megérkeztek a kikötőbe a csata után a városba
menekült magyarok. Rongyosak voltak, ám tekintetük
kedélyesen csillogott, ahogy szemügyre vették a móló
köveihez simuló nyolc hadigályát.
A Jean sans Peur legénysége teljes létszámban
felsorakozott a fedélzeten a fogadtatásukra, De Wavrin és De
Thoisy legszebb díszruhájukat öltötték fel, hogy a
parancsnoki hídon köszönthessék a titokzatos vendégeket.
A magyarok fölöttébb csodálkoztak a nyalka
fogadóbizottságon.
Elsőként egy megtermett, torzonborz férfi lépett a
pallóra, mely a súlya alatt vészesen meghajolt. A fedélzetre
lépve gyanakodva körbepillantott, s jelentőségteljesen
megmarkolta a kezében tartott csatapörölyt. Őt egy
patkányképű, cingár alak követte, kinek övéből gyiloktőrök
tucatjainak nyele kandikált ki. Elegáns, szarvasbőr kesztyűt
viselő lovagféle következett, aki nem mulasztotta el a
rangjuknak kijáró parolát a taton várakozó tisztek felé.
– Ő lenne az?
– Nem… Őfelsége feltűnően fiatal… Ez öregebb…
Nézze, uram! Talán az lesz ott, a nő mögött!
Egy kezében érthetetlen módon kaszát tartó, fekete
ruhás asszony következett. Ahogy körbepillantott, a görög és
velencei tengerészek ösztönösen keresztet vetettek, és
védőszentjük nevét rebegték. A zord tekintetű amazont
néhány magyar katona kísérte, végül egy izmos, jó kiállású
fiú lépett a fedélzetre. Tekintete derűs volt, tartása büszke.
Az admirális szíve hevesen megdobbant.
Krisztus nevére…
Lehetséges volna?
 – Üdvözlöm, uram, a Jean sans Peur fedélzetén! –
hajolt meg mélyen hódolata jeléül.
A fiú elvigyorodott, és ékes olasz nyelven válaszolt:
– Társaim nevében köszönöm, uram, hogy
segítségünkre vagy. Megtudhatom a becses neved?
De Wavrin bemutatkozott, majd leereszkedve a tat
lépcsőin megállt az ifjú előtt.
– Feltételezem, uram, inkognitóban kívánsz utazni a
továbbiakban is.
– Eltaláltad, admirális. A seregben az Ignatio de
Veczele nevet használtam, bár társaim jól tudják, hogy ki
vagyok valójában. Bizonyára megérted, ha nem kívánom
felfedni magam, hidd el, megvan rá az okom. S mielőtt
elragadtatnád magad, ki kell, hogy ábrándítsalak, sajnos nem
az vagyok, akinek hiszel. Őfelsége hat évvel idősebb volt
nálam, és sokan látták őt elesni Várna mezején. Bárcsak ő
lenne most itt, és nem én… hidd el, ezt kívánom
mindannyiunknak.
De Wavrin szelíden mosolygott.
– Köszönöm, uram. Megtéveszthettél volna minket,
mégsem tetted. Ez nemes jellemre vall.
– Megkérdezhetem, merre tartotok, admirális? Mi csak
akkor szegődhetünk mellétek, ha segítségetekkel esélyünk
lesz hazatérni magyar hazánkba.
– Akkor jó hírrel szolgálhatok! Hunyadi vajda úr
kérésére nemsokára felhajózunk a Dunán.
– A vajda tehát életben van? És új hadjáratra készül? –
villant az ifjú tekintete. A megtermett, csatapörölyös harcos
és a kaszás amazon közelebb húzódtak hozzá, és széles
vigyorral az ajkukon a hátát veregették. De Wavrin számára
fölöttébb furcsának tűnt az egész jelenet.
– Tudomásom szerint a vajda úr épségben hazatért, és
már szervezi az új seregét. Kisboldogasszony napjára92 ígérte,
hogy Nikápoly erődjéhez érkezik a közös hadműveletek
megindítására.
A fiú váratlanul megölelte az admirálist.
– Őszinte leszek, uram! Amikor hírét vettük, hogy a
hajóidnak nem sikerült elzárni a tengerszorost Murád elől,
puszta kézzel meg tudtalak volna ölni! De most hálásan
köszönöm ezt a jó hírt! Úgy hallottam, szükséged van dolgos
kezekre a gályákon! Az embereimmel készen állunk szolgálni
téged!
De Wavrin végigpillantott a szedett-vedett társaságon,
aztán zavartan csak annyit mondott:
– Úgy tűnik, leginkább fegyverforgatáshoz értetek.
Magammal viszlek!
Aznap este a burgundiai és pápai hajók legénysége
partra szállt és a mesambriai csapszékben múlatta az éjszakát.
Az admirális és De Thoisy a titokzatos ifjú és az erőd
kormányzója kíséretében felhágtak a külső városfalakhoz,
hogy szemügyre vegyék az odakünt táborozó török erőket.
– Amint láthatjátok, szorongatott helyzetben vagyunk –
ismerte el Basileos. – A valaha oly dicsőséges
konstantinápolyi birodalom területe néhány városkára apadt.
Mesambria beékelődött az oszmán partvidékbe, s attól
tartunk, valójában csak névleges a függőségünk. A törökök
egyetlen rohammal áttörhetnék a falainkat, ha igazán
akarnák. Híreink szerint éppen erre tart egy néhány ezres
sereg Drinápolyból, hogy a városba menekült magyarok
kiadatását erélyesebben követelhessék. Ha megtudják, hogy a
magyarok már nincsenek itt, talán eltekintenek az ostromtól.
Az admirális a fejét csóválta a török tábortüzek százai
láttán.
– Szégyen és gyalázat! Meddig tűrjük még ezt?
 – Az utolsó reményünk Hunyadi vajda úr – felelte
szomorúan a kormányzó. – Amikor hírét vettük, hogy a
magyar sereg már itt van, a szomszédban, azt hittük, eljött
végre a szabadulásunk órája. Aztán a vereség híre… Tudom,
uram, hogy a katasztrófa részben neked és a tengerészeidnek
köszönhető. Hagytátok, hogy Murád átkeljen a szorosokon…
De Wavrin vörös képpel tiltakozni próbált, viszont
Basileos leintette.
– Nem neheztelek rád. Lehet, ez volt az utolsó
lehetőségünk, hogy keresztények maradhassunk. Nézd meg
jól ezt a várost! Ha legközelebb erre jársz, elképzelhető, hogy
a Szent Szófia-templom helyén, ott, ni, a szigeten, már
minaret tornyát látod magasodni. Kérlek, gondolj akkor ránk,
szerencsétlen görögökre. Muszlimok leszünk, uram…
lányaink háremhölgyek vagy rabszolgák, akik már török
kölyköket szülnek férjeiknek. Fiaink a szultán janicsárjai, és
lehet, egy napon ők foglalják majd el a te hazádat is.
Az admirális vonásai megkeményedtek.
– Tudom, hogy hibát követtünk el. Mégsincs veszve
minden! Hunyadi úr és a hadigályák…
Basileos csak legyintett.
– Isten legyen veled és a legénységeddel, remélem,
sikerrel jártok odafenn, a Dunánál. Ha találkoztok Jóannész
Hunyadival, mondjátok meg neki, hogy Mesambria népe
mindennap imádkozik érte!
A fiú, aki Ignatio de Veczele néven mutatkozott be,
illőn elköszönt a kormányzótól, és embereivel elhelyezkedett
Joffroy de Thoisy gályáján.93
Reggel kifutottak a tengerre; a mólónál csak a
magyarok által Várnából megmentett görög gyermekek
integettek utánuk.
A keresztény flotta nyolc gályája friss széllel hajózott a
Duna-delta irányába.

7.

NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 10. NAPJA

Alig négyszáz lovassal érték el a Dunát. A túlparton ott

húzódtak Nándorfehérvár büszke falai. A tornyok szinte az
égen alacsonyan sodródó bárányfelhők párahasát súrolták. A
csúcsukon lobogó hadizászlók veres-fehér sávjai néha
felderengtek a felhők közt áttűző nap sugaraiban, néha
komoran elsötétültek a lomha árnyékok közt.
– Átkelünk, uram? – kérdezte Orros György, Hunyadi
temesközi bandériumának parancsnoka. – A sajkások készen
állnak!
Azonban a vajda komoran nemet intett.
– Eszünk ágában sincs bevenni magunkat a várba!
Nem ostromra készülünk, György fiam! Támadni akarunk,
nem védekezni, hogy szakadna az égbolt az összes nyüves
törökre, aki csak a világon van!
Igen ám, de nem azokra szakadt, hanem rájuk.
Pillanatokon belül kerekedett olyan zuhé, hogy bőrig áztak; a
sodronyingek alatt, a hátukon csordogált a hideg esővíz, s a
kifáradt, ötnapos vágtában elpilledt sereg szentségelve várta,
mi lesz Hunyadi újabb parancsa.
– Mihály! Küldj ki felderítőket! Tudni akarom,
pontosan mennyi török tanyáz a túlsó parton, és hogy mire
készülnek!
Szilágyi az ilyesmit nem szerette másra bízni, inkább
maga mellé vett néhány megbízható legényt, aztán átvitette
magát a Nagy-hadisziget túlsó oldalánál a zimonyi partra.
 Amíg távol járt, Hunyadi hagyta embereit letáborozni,
és engedte azt is, hogy elfogyasszák szegényes vacsorájukat.
Ugyan a katonák mind abban reménykedtek, hogy estére
Nándor Alba biztonságos falai közt ehetnek, ihatnak – ám
tessék, most itt falatozzák azt a keveset, ami Erdélyből jövet
még az iszákjukban maradt.
Jankó is szalonnát vágott, és a keményre szikkadt cipót
fogai közt őrölve nekilátott. A kamonci meleg volt ugyan a
kulacsában, meg is pimpósodott tán egy kicsit, de
katonaember ilyesmire amúgy sem ad, egy hajtásra kiitta,
amit még a tömlőben talált.
A legényeket figyelte sátra vászonfedele alól.
A legjobbak voltak most vele, a temesi, erdélyi
bandérium veteránjai, akik egytől egyig ott harcoltak az
oldalán Várna mezején. Ezek, a legkeményebb vitézei, igazi
túlélők, akik végigküzdöttek vele több hadjáratot, s akik
közül egy sem akadt, kinek testét ne szabdalták volna
keresztbe-kasul sebek tucatjai.
Nézte a szakadó esőfüggönyön át a fekete páncélokban
nehezen mozgó, sodronyingben falatozó embereit, nézte a
tábori élettől napcserzette, korán ráncosodó arcokat, és arra
gondolt, ezek a férfiak vajon a halálba is követnék-e a
vesztett ütközet után?
Két óra múlva visszatért Szilágyi a felderítőkkel.
– Legalább öt-hatezer török! Odaát táboroznak Zsarnó
vára alatt.
– Miféle csapatok?
– A fele reguláris szpáhi a ruméliai seregből. A többi
mindenféle söpredék: akindzsik, aszabok. Fosztogatók ezek,
nem hiszem, hogy ostromra készülnének.
Jankó a lehetőségeket mérlegelte.
– Nándor Albára tehát nem jelentenek veszélyt… És
mi a helyzet a környékbeli falvakkal?
– Ha átkelnek a Száván, felperzselhetik az egész
Szerémséget! Meg nem állítja őket akkor senki!
Hunyadi legyintett.
– Nekünk csak négyszáz vértesünk van… Ez testvérek
közt is több mint tízszeres túlerő… Igaz, a mieink válogatott
vitézek… Mit gondolsz, Mihály? – vigyorgott a sógorára. –
Mit tegyünk most velük?
Szilágyi kivette a kezéből a hatalmas darab szalonnát,
és egy falatra legyűrte a torkán.
– Ismersz! Menjünk rájuk hamarvást! Ám csak
sötétedés után. Ha nem látják, milyen szánalmasan kevesen
vagyunk, és elég hangosan ordibálunk, még tán meg is
ijednek!
Hunyadi nem találta elvetendőnek az ötletet.
– Készüljetek! Átkelünk a túlsó partra, de nem itt,
hanem Zimonynál!
A maroknyi fekete sereg némán engedelmeskedett,
vezetni kezdték lovaikat lefelé a Duna partjára, ahol már
vártak rájuk a környékbeli rác sajkások.

8.

Vaksötétben érték el a Jankó által kijelölt pontot a

Száva innenső partján. A török tábortüzek ott ragyogtak a
nyári égbolt alatt, Zsarnó várának lábánál, körös-körül
mindenütt. Mintha az égen szikrázó miriád csillag fényének
tenger tükörképe lenne a látvány – Hunyadi szíve még
mindig megdobbant, ha ilyesmi tárult a szeme elé.
– No, legények! Mutassuk meg nekik, hogy tüzet mi is
tudunk gyújtani, mégpedig sokat ám!
– Elég lesz néhány tűzrakás, uram – vélte Orros
György. – Alig bújtunk ki a vasakból, ebben a fene nagy
melegben senki sem akar még jobban izzadni a kelleténél!
– De bizony, gyújtsátok csak meg őket!
Közvetlen a folyó partján táboroztak le, és Jankó
parancsára órákon át hordták a fát a tüzekhez. Merthogy
akkora területen gyújtottak fényeket, mintha legalább tízezer
lovas érkezett volna velük.
Amikor elkészültek, csak úgy ragyogtak, szikráztak a
júniusi éjszakában az ő tábortüzeik is. A legények kimerülten
dőltek el mellettük, s valóban ömlött róluk a víz, ám ekkor
Hunyadi parancsba adta, hogy öltsék fel újra fekete vértjeiket.
– Mi a csudának? – értetlenkedett Orros. – Ugye, nem
akarod, hogy páncélban aludjanak? Ennyire nem szabadna
tartanunk azoktól a pogány kutyáktól!
Jankó tiszta szívből nevetett.
– Nem is tartok én tőlük, és Isten a tanúm rá, hálásak
lehetünk, amiért ők sem tartanak tőlünk. Merthogy, György,
ma éjjel nem alszunk egy szemernyit sem!
– Nem-e? Kötve hinném! Két napja le sem hunytuk a
szemünket!
– Majd a csata után pihenünk.
– Milyen csata után? Az éjszaka kellős közepe van!
Most akarsz csatát vívni, uram?
– A legények igyanak bort, aztán sebesen
nyergeljenek! A lovak patáira kössetek rongyokat, gyolcsot,
bármit, amit csak tudtok. Egy óra múlva indulunk!
– Mégis, hová a csudába?
– Majd meglátod, György! Aki elalszik, azt ostorral
ébresztem fel!
 9.

Míg a túlsó parton a török táborban már rég elült az

izgatott morajlás, látva a megszámlálhatatlan magyar
tábortüzet, s lassan minden muszlim az igazak álmát aludta a
másnapi csatára készülve, addig Hunyadi négyszáz lovasa – a
paripákat kötőféken vezetve délnek indult. Legalább egy
mérföldet caplattak a fűben, s csak ott kerestek gázlót
maguknak.
A csillagok fényében keltek át a Száván, éppen olyan
halkan, mint eddig, északnak fordultak, egyenest a Zsarnó
lábánál táborozó törökök felé véve az irányt.
Hajnalhasadás előtt három órával közelítették meg a
legszélső tüzeket.

10.

ZSARNÓ VÁRA, MAGYAR–SZERB

HATÁRVIDÉK,
A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 11. NAPJA,
HAJNAL

Hunyadi hosszan, mozdulatlanul figyeli az ellenséges

tábort. A török seregnek valóban a fele lehet jól kiképzett,
portai alakulat, a ruméliai hadtest legkiválóbb szpáhi és
janicsár ezredeiből. Ezeknek rendes sátra van; a többi görög
és rác renegát, kizárólag fosztogatásra, gyújtogatásra
alkalmas balkáni söpredék – ezek a puszta ég alatt alszanak,
fej alá vetett nyereggel.
– Mindenki készen áll? – kérdi suttogva Szilágyitól,
mire az csak komoran bólint. – Akkor hát Isten
segedelmével…
 Lassan harci ménjéhez lép; vértje minden mozdulatnál
csörren halkan, s ahogy az erdő vonalában valamennyi
magyar lovag ugyanezt teszi, baljós fémcsilingelés
visszhangzik innen is, onnan is. Kardok, pallosok, szablyák
sziszegnek elő hüvelyükből. Nyeregbe tornázzák magukat a
vitézek, ólmos, fáradt mozdulattal, fásultan. Minden
porcikájuk sajog a kimerítő lovaglástól s a nyári hőségtől. A
balzsamos illatú éjszakában pompás látvány tárul a szemük
elé; emitt a török tábor ezernyi sátra, köztük a lassan kihunyó
tábortüzek – amott, a Száva túlsó partján az ő tüzeik
sokasága.
Tudják, a fémcsörömpölés, acélcsilingelés már
ébresztgeti a törököt; nincs sok idő, menni kell rájuk hamar!
Hunyadi az élre táncoltatja csataménjét, mely hangos
horkanással jelzi, hogy készen áll.
– Legények! – kiáltja a vajda úr – Most csak mink
vagyunk! Nincsenek püspöki bandériumok, nincsenek
gyávák, nincsenek szájhősök közöttünk, mint Várnánál! Csak
mink vagyunk! Mutassuk hát meg nekik! Rajta, fiaim!
Azzal megsarkantyúzza lovát.
A csatamén patáival hatalmas földrögöket hányva
nekirugaszkodik, és dübörögve előront az erdőből.
A négyszáz páncélos vitéz üvöltve követi a vezért.
– Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!
– Rajta! Rajta, legények!
– Öljétek őket!

11.

Megrendül a föld, hullámzik a mező körülöttük. Nehéz

vasakba bújtatott harcosok zihálnak a nyergekben, a paripák
erőlködve, megfeszülő izmokkal inalnak neki a még csak
ébredező tábornak. Mintha a föld morajlana alattuk, rázkódik,
akár a kitörni kész vulkán oldala.
A török őrök már messziről óbégatnak, fegyvereiket
rázzák, üvöltenek, ahogy a torkukon kifér.
A muszlim hadinép álmosan ébredez, de nem is az
ordításra figyel fel, hanem arra, hogy mozognak a sátrak,
zörögnek a földre hányt fegyverek, csörög, robajlik minden
körülöttük.
Földrengés?
Tétova kezek nyúlnak a szablyák után, de még sötét
van, nem pirkad az ég alja. Tapogatva keresik a ruháikat, a
csizmáikat, a szíjaikat, egymásba botolnak a kijáratnál, a
sátrak közt kifeszített kötelekben elbukva botorkálnak a
kimerészkedő janicsárok a sötétben tovább. Amott, ahol a
szpáhik és az akindzsik paripáit őrzik, ideges nyerítések
harsannak; a lovak rúgkapálnak, a szekérhúzó hátasok fejüket
kapkodva rángatják az istrángot.
– Silahlara! Silahlara!  94
– Hunyadi! Hunyadi! – bömbölik a magyar vértesek
előreszegezett kopjákkal, magasba emelt pallosokkal, harci
fejszékkel.
A törökök vaksin bámulnak körbe, várják a támadást,
csak nem tudják még, honnan jön. A sötétben nem sokat
látnak, csak hallják, egyre közelebbről hallják a
dobhártyaszakasztó morajlást, innen is, onnan is, mintha
félkörben akarna rájuk zúdulni valami pokolbéli förgeteg.
Amikor hirtelen meglódul az éjszakai szél, megrebbenti a
tábortüzek lángját, a fénykörébe szinte berobban az első
páncélos hullám.
Úsznak a levegőben a csatamének, horkanva, nyerítve,
mintha ezzel is hozzá akarnának járulni az általános
pánikhoz. Ahogy a földre huppannak a sátrak között, máris
lesújtanak az acélpengék. Koponyák csontjába csikordul a
vas, förtelmes, érett tök hasadásához hasonló csattanással
válnak ketté a turbános, kontyos emberfők; itt egy csákány
lékeli meg az egyiket, ott egy fejsze hasítja ketté a másikat,
amott egy csatapöröly zúzza össze a harmadikat. Sziszegnek,
suhognak a szablyák, búgva sújtanak le a nehéz pallosok.
Láncos buzogányok göbjei hasítják a levegőt, és loccsannak
arcokba, koponyatetőkbe, zúzzák össze a sebtiben felvett
sisakok vasát.
– Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!
Most már minden oldalról elővágtatnak a sötétből a
vértes lovasok; micsoda látvány az, a feketére festett páncélos
férfiak, hátuk megett lobogó köpennyel, ahogy üvöltve,
tomboló démonként osztják csapásaikat a tábortüzek rőt
világában. Vér fröccsen szerteszét, beteríti a sátrak vásznát,
az egymásban botladozó törököket, az előrerontó magyar
harci paripák szügyét.
– Hunyadi geliyor! Hunyadi geliyor! Hu… – sikoltja
egy szakállas akindzsi, de torkára forrasztja a szót egy éles
szablya pengéje.
Mintha csak szavait akarná igazolni, hatalmas harci
lobogó csattog át a forró levegőben, egy nyurga ifjú emeli a
magasba nyergéből: a tűzfény fekete hollót világít meg azon
a zászlón, csőrében gyűrűt tartó hollót.
– Hunyadi geliyor! Hunyadi geliyor!
– Öljétek őket! Öljétek őket, fiaim!
Elöl maga a vajda úr dübörög, fekete páncélján címere,
sisakján veres tollforgója, amiről messze megismerik –
ezúttal is takarodik útjából, aki csak teheti, fejvesztve fut,
mintha meg sem akarna állani a világ végéig. Csatapallost
suhogtat, baljában pajzs, azon csapkodnak a tétován kilőtt
nyílvesszők, záporoznak a jatagáncsapások.
 – Szorítsátok őket a Szávába! Hajrá! Előre, fiaim!
Szilágyi ott forgolódik mellette, hatalmas harci
fejszével hasítva ketté az elé penderülő törököket. Sem
felemelt pajzs, sem acélsisak, sem kard pengéje nem állja
útját annak a fejszének, újra és újra a magasba emelkedik, és
lesújt.
A támadás alig néhány perce tart csupán, de máris
teljes a káosz a török táborban. A földön heverő akindzsik, a
balkáni söpredék fejvesztve fut a folyó felé, abban a
reményben, hogy képes lesz átevickélni a túlsó partra, ám
ekkor oldalba roppantja őket vagy kéttucatnyi magyar vértes.
Az előreszegezett lándzsák rángatózó emberi testeket
öklelnek fel, a kardok szélsebes csapkodása nyomán sorra
buknak a lovak lábai alá az álmukból felvert harcosok, ahol
menthetetlenül szétzúzzák koponyáikat, kitapossák beleiket a
vasalt paták.
– A sátrakat! – kiáltja Hunyadi kiszáradt torokkal. –
Gyújtsátok fel a sátrakat, fiaim!
Azokat nem kell biztatni, máris szétrúgatják a
tábortüzek parazsát; néhányan leugranak a nyeregből, és a
zsarátnokból kaparnak ki acélkesztyűs kézzel lángoló
fahasábokat, hogy a vásznakra hajítsák őket.
Hamarosan belobbannak a sátorlapok, éhesen
széjjelharapózva habzsolnak minden útjukba kerülőt a
lángnyelvek. Eleven vörös fényfalak lobbannak itt is, ott is,
elválasztva egymástól a fejvesztve helyüket keresgélő
törököket. A rőt derengést egyszeriben vakító, pokoli izzás
váltja fel. Szerencsére a törököknek sejtelmük sincs, hányan
támadhattak rájuk – nem is lehet, minden, amit látnak, hogy
erről is, arról is újabb és újabb, fekete páncélos ördögök
ugratnak elő a sötétség fala mögül, és vetik magukat a
hitharcosok közé.
 – Kaçmak yok! Kaçmak yok!95 – harsogja egy
megtermett szpáhi tiszt, de ez az utolsó, amit közölni tud a
világgal; a következő pillanatban egy lándzsa járja át a
mellkasát, és végleg a szavát szegi.
Négyszáz magyar vértes űzi, gyilkolja az öt-hatezer
muszlim harcost – két órán keresztül. A szultán számára
készített beszámoló szerint nem is csata volt ez, sokkal
inkább vérengzés, melynek következtében a Nándorfehérvár
környékére küldött iszlám hadsereg csaknem teljes egészében
megsemmisült.
Amikor a hajnal első sugarai felbukkantak keleten, a
Száva partján már vagy háromezer halott hevert. A magyar
vitézek jóval később fejezték be munkájukat – a mező
vereslett a tömérdek kiontott vértől, egymáson, halomban
feküdtek az összekaszabolt, felnyársalt, agyonzúzott tetemek.
A páncélosok még szerte dübörögtek a zsarnói vár lábánál,
űzték, hajszolták a futásban menedéket remélő törököket.
Délre be volt végezve az a munka is.
Hetvenegynéhány magyar maradt holtan Zsarnó
mezején, s vagy négyezer török.
Hunyadi János egynapi pihenőt engedélyezett
embereinek, aztán, kíméletlenül űzve őket, indult vissza
Erdélybe, hogy felkészítse serege többi részét a Havasalföld
elleni hadjáratra.

12.

BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1445, SZENT JAKAB HAVÁNAK96 ELSŐ NAPJAI

Miközben Hunyadi eszelősként vágtatott egyik

határszéltől a másikig, nem kímélve embereit, s önmagát
sem, Budán, a királyi palotában a kormányzótanács többi
tagja tehetetlenül tűrte, hogy az anarchia tovább pusztítsa a
hátországot.
Tanácskoztak, üléseztek, meghányták-vetették a
problémákat, s parancsokat fogalmaztak meg a hét kapitány
számára, de békességet sehogy sem sikerült hozniuk a
meggyötört országrészekbe.
Rozgonyi György és Pelsőczi Bebek Imre az Abaúj
vármegyei Szinára hívtak össze gyűlést a kapitányi
kerületeikhez tartozó nemesek és városok képviselői számára,
hogy kellő eréllyel utasítsák rendre a még mindig
zabolázatlanul fosztogató Giskrát. A huszita rablólovag
természetesen nem tette tiszteletét az ülésen, elküldte viszont
maga helyett késmárki kapitányát, Dobrai Berczal Miklóst,
képviselje az érdekeit. Amikor számonkérték, vajh, miért
nem rombolták le a Felvidékre betelepedő cseh husziták az
erősségeiket, ahogy azt az országgyűlés megszabta minden
békétlenkedő számára, Dobrai Berczal Miklós csak annyit
válaszolt, nincs felhatalmazása erről a kérdésről tárgyalni.
Aztán a két „erélyes” kapitány arra a következtetésre jutott,
hogy az újonnan épített erődöket meg lehet hagyni, abban az
esetben azonban, ha a várnagyok és csapataik megszegnék a
többi országgyűlési végzést is, személyesen Giskra büntesse
meg őket, ha kell, kapitánytársainak, a környékbeli
nemeseknek és a városlakóknak a segítségével.
Amikor ennek a határozatnak Giskra hírét vette,
hosszan hahotázott – mindig tudta, hogy a magyarok mesterei
a végrehajthatatlan és értelmetlen határozatok, törvények
megalkotásának, de ezt még tőlük is túlzásnak vélte. Még
hogy ő büntesse meg saját várnagyait, amiért végrehajtják a
parancsait? Ki hallott már ilyet?
Úgy döntött, csak jó dolog országos kapitánynak lenni
– így legalább nyugodtan folytathatja üzelmeit a
szerencsétlen felvidéki magyarok rovására.
De nem nyughattak a többi országnagyok sem.
Alighogy Hunyadi János lóhalálában visszavágtatott
Kolozsvárra, jelentették neki, hogy ezúttal éppen Újlaki
Miklós tört rá néhány falujára s várára, miután sietősen
birtokba vette azokat a várakat és falvakat, melyeket éppen
Jankó íratott a nevére köszönetként. A vajda úr bizonyos volt
benne, hogy tévedés lehet a dologban, de a biztonság
kedvéért haragos hangvételű levélben figyelmeztette Miklóst,
hogy várnagyai sürgősen szolgáltassák vissza a tőle
jogtalanul elfoglalt jószágokat, javakat.
S miközben az ország ellenségei egyre csak
szaporodtak, egy korábbi barát is kezdett fölöttébb
barátságtalanul viselkedni. A lengyel határról baljós hírek
érkeztek Budára. Lengyel oldalról mind több fosztogatást,
betörést jelentettek, a lengyel kereskedők felrúgták az
érvényes megállapodásokat, és fegyveres támogatás mellett
megtagadták a felvidéki városok árulerakási kiváltságait. A
harmincadokat egyszerűen elmulasztották befizetni.
Noha Giskra üzelmeivel kapcsolatban semmiféle
eredménnyel nem jártak, a két felvidéki kapitány, Rozgonyi
György országbíró és Pelsőczi Bebek Imre panaszt emeltek
az éppen Visliczén gyűlésező, Krakkó környéki nemesség
előtt. Szent Jakab havának huszadik napján meg is kapták a
polákok válaszát: eszerint roppant mód sajnálják a
kihágásokat, de nem tehetnek semmi érdemlegeset. Szerintük
a tettesek és a renitens kalmárok által felfogadott zsoldosok
egyaránt Zsófia királyné emberei lehettek. Ígérték, a
kereskedelmi panaszokat igyekeznek orvosolni, főképp a
lublói harmincad rendes fizetésének ügyét, de gyors
eredményt ezzel kapcsolatban sem ígértek.
 A következő hír szintén erős rosszallást keltett a
kormányzótanácsban. A lengyel rendek Szent Bertalan
napján Ulászló öccsét, Jagelló Kázmért emelték trónra
Piotrkowban97 megtartott országgyűlésükön. Eszerint ők már
nem számoltak a király hazatérésével – ezzel lassan Budán is
szembe kellett néznie mindenkinek.
Ennél is aggasztóbbnak ítélték azonban a nyugati
határszélről érkező híreket. III. Frigyes egyre erőszakosabban
lépett fel Magyarországgal szemben – a gyermek László
nevében önmagát tekintette az ország kizárólagos urának,
sorra írogatta utasításait a magyar városoknak.98 Ezen is
túllépve fegyveres támadást indított a nyugati vármegyék
ellen.
Először Kőszeg, majd Szarvkő várát ostromolta meg,
majd más végvárakra is rávetette magát azzal az indokkal,
hogy ezekből a viperafészkekből zaklatják egyes magyar urak
az osztrák tartományok népét.
Kőszeg városát elfoglalva bírói ítélet nélkül, találomra
kiválasztott nyolcvan magyar ifjút, és felakasztatta őket,
mintegy büntetésül a város engedetlensége miatt. Ezt
követően erős őrséget hagyott hátra, és serege többi részét
más magyar várak ostromához rendelte.99
Ausztria ura pontosan tudta, hogy érdemben egyetlen
ember állhatna az útjába a Magyarország feletti hatalom
megszerzésében. Ez az ember Hunyadi volt. Mindenki mást
megfélemlíthet, megvehet, megzsarolhat, megölethet,
félreállíthat magyar hívei segítségével. Hunyadival szemben
azonban ezen eszközök semmit sem értek. Levelet írt tehát
Stefan Tomasevics bosnyák királynak, biztatva őt, fogjon
össze mihamarabb a Cilleiekkel, és bátran szálljon harcba
Hunyadi délvidéki hívei ellen. Felvette a kapcsolatot
Brankovics despotával is, álnok módon tudakolva tőle, ugyan
hogyan tudná segíteni küzdelmét a birtokrabló, garázda
Hunyadival szemben.
E levél a lehető legérzékenyebb pontján sajgott
Brankovicsnak, hisz Hédervári nádori rendelete alapján már
bejegyezték a tőle elkobzott uradalmakat Hunyadi nevére.
Kisasszony havának100 elején Brankovics hódolatát fejezte ki
a III. Frigyesnek küldött válaszlevelében, s kötelezte magát,
hogy senki mást nem ismer el Magyarország törvényes
királyául, csakis V. Lászlót. Egyben Habsburg Frigyestől kért
hivatalos, törvényes megerősítést elkobzott magyarországi
birtokaihoz, nem titkoltan katonai segítségben is bízva azok
végleges visszaszerzéséhez.
Frigyes levélfordultával megerősítette a szerb despotát
egykori javaiban, törvénytelennek minősítve Hunyadi minden
lépését. Immár a Felvidéktől a Délvidékig, a nyugati
határszéltől a Kárpátokig lángoltak a magyar falvak, és
miközben Habsburg Frigyes és Cillei osztrák zsoldosai,
Giskra cseh huszitái, a lengyel rablólovagok, rác haramiák, a
szultán és Vlad Dracul oláh katonái, s maguk a magyar urak
is esztelen tombolással rombolták az országot, az egyedüli
Hunyadi kevésnek bizonyult a káosz-förgeteg megállítására.
S hogy utolsó szövetségeseit is leválasszák a vajdáról,
Schlick Gáspár, Frigyes kancellárja szorgosan irkálta leveleit
az ellentábor urainak, hogy meggyőzze őket, nincs értelme
egy követ fújni Hunyadival. Futár útján biztatta Thallóczi
Pétert és Hédervári nádort, hogy fogadják el végre Frigyes
szempontjait, és álljanak át az ő oldalára.
 13.

HOFBURG, BÉCS VÁROSA, ALSÓ-AUSZTRIA,

A. D. 1445, SZENT JAKAB HAVÁNAK 8. NAPJA

Nem csak Schlick kancellár, de Aenas Sylvius

Piccolomini, Habsburg Frigyes titoknoka is mindent
elkövetett, hogy diplomáciai erőfeszítéseivel segítse a
Hunyadi-ellenes koalíciót. A térképre nézve nem volt nehéz
rájönniük, hogy a nyugati országrészt dúló osztrák zsoldosok
mellett a Felvidéket rettegésben tartó Giskra teheti a
legnagyobb szívességet uruknak, a német királynak –
Ausztria hercegének.
Meghívták hát a huszita haramiavezért Bécsbe, a
Hofburgba, hogy az – személyesen is hódolhasson a gyermek
László király előtt, végtére is az ő nevében viseli felvidéki
főkapitányi címét. Giskra kapva kapott az alkalmon, hiszen
Aenas Sylvius soraiból az is kitetszett, hogy Frigyesnek
bizonyos pénzösszeget bőségesen megér, ha közös
ellenségeik, elsősorban Hunyadi János elleni fellépésüket
sikerül kellőképpen összehangolniuk.
A találkozóra néhány napon belül sor került. A még
mindig ruganyos léptű cseh vitéz nehéz, vasalt csizmában,
áporodott bűzt árasztó mentében jelent meg az alig öt és fél
esztendős gyermek előtt. A kis László sápadt, nyeszlett
kölyök volt, s a vak is láthatta, hogy vonásai leginkább Cillei
Ulrik vonásaival mutatnak feltűnő hasonlatosságot.
Az ifjú királyt csipkés, német módi szerint szabott
öltözékbe bújtatták. Minden mozdulata az udvari etikett
szabályainak megfelelően kecses és kimért volt. Mögötte
szépen felsorakoztak nevelői, tanácsnokai, akik reggeltől
estig a gyermek király testi és lelki épülésén fáradoztak.
 Giskra parolázott, aztán az egyszerűség kedvéért fél
térdre ereszkedett a fiúcska előtt.
– Köszöntlek, királyi felség! – szlávos akcentusú német
nyelven fogalmazott. – Tudod-e, ki vagyok én?
Habsburg László félénken végigmérte, s szemmel
láthatóan rémülettel fordult a szorosan mögötte ácsorgó
tanácsadók felé. Ungnád János főkamarás valamit a fülébe
súgott, mire a gyermek kihúzta magát, s bátortalanul így
felelt:
– Tudom, ki vagy, Giskra lovag. Üdvözöllek
udvaromban, köszönöm, hogy megtetted ezt a hosszú utat az
én kedvemért.
A huszita elvigyorodott – mindig is különös képessége
volt ahhoz, hogy megértesse magát a Lászlóval egykorú
kölykökkel.
– S azt tudod-e, királyi felség, mennyi áldozatot
hoztam már érted hosszú szolgálatom alatt? Bizony nem
könnyű a lázadó természetű magyarokat megzabolázni,
megakadályozni, hogy ne rabolják szét törvényes örökséged.
De biztosíthatlak, uram, amíg én uralom Felső-Magyarország
vármegyéit, érdekeid nem szenvedhetnek csorbát. Hű katonád
vagyok, és utolsó leheletemig védelmezlek téged!
A kisfiú láthatóan izgalomba jött.
– Harcoltál háborúban?
– De még mennyiben, királyi felség!
– Megsebesültél már?
– Nézzed csak, felség! – Giskra felhúzta mentéjét, és
megmutatta az oldalát és hátát szabdaló vágásokat, szúrt
sebek nyomát.
A fiúcska vonásain az undor és a csodálkozás elegye
jelent meg.
– Igazi csatában szerezted ezeket?
 – Ezt a sok fájdalmas sérülést mind a te szolgálatodban
szereztem. És most, engedelmeddel… – A cseh intett a terem
ajtajában várakozó embereinek, akik odasiettek egy
bársonnyal bevont dobozkával, amit Giskra ünnepélyes
mozdulattal nyújtott át. – Fogadd el tőlem ezt a csekélyke
ajándékot!
Egy aprócska, olcsó díszkard volt, de ahogy leemelte a
selyemvánkosról, László arca egyszeriben felderült.
– Ez az enyém?
– Ki másé lenne, uram? Egy napon átveszed a
királyság irányítását, és seregeinket dicsőséges háborúkba
vezeted. Ugye, nem akarod azt mondani, hogy ez az első
kardod?
– De igen, ez! Gyámapám, Ausztria hercege, a német
király nem engedi, hogy fegyvert tartsanak a közelemben…
– Nos, ez fölöttébb józan bölcsességre vall, felség!
Sebaj! Hamarosan eljő az idő, amikor senki sem korlátozhatja
majd akaratodat. Emlékezz rá, hogy tőlem kaptad első
fegyvered, uram!
A fiú haloványan elmosolyodott.
– Köszönöm, kedves lovag.
– No, és felséges úr, hadd kérdezzem meg, mikor és
hogyan kívánod vén szolgád hűségét megjutalmazni?
– Megjutalmazni? Hisz én még csak gyermek
vagyok…
– Nem, nem, királyi felség! – nevetett Giskra, és
László királyt megcsapta a szájából áradó bor- és hagymabűz.
– Úgy értem, mikor adod ki zsoldomat? Tudom, hogy
gyermek vagy még, de lássad, én meg már öregszem. Bárcsak
addig élhetnék, amíg hűségem elismerésére érdemben is
képes leszel!
Ungnád főkamarás lehajolt a gyermekhez, és röviden
megmagyarázta neki, hogy a cseh lovag kitartó szolgálata
bizonyosan jutalmat érdemel, ez így szokás, különösen
Magyarországon, ahol gyilkosok és gonosztevők próbálják őt
jogos királyi örökségéből kizárni.
V. László oldalra fordította fejét, aztán benyúlt csipkés
német öltözéke zsebébe, és előkotort onnét néhány rézgarast.
– Ez minden pénzem, uram. Alamizsnára kaptam a
gyámapámtól, ezt osztom szét a szegények között reggelente,
templomba menet. De most mindenemet neked adom, és azt
kívánom, bárcsak többet adhatnék!
Azzal a hat rézpénzt Giskra kérges tenyerébe nyomta.
A huszita motyogott valamit a bajsza alatt, rápillantott
a garasokra, és hirtelen, legnagyobb meglepetésére könnyek
szöktek a szemébe.
– No hát, királyi felség… Mindened nekem adod…
Nem marad néked semmi. Visszaadom inkább a felét!
Ám a gyermek eltolta a feléje nyújtott hatalmas kezet,
és némi üggyel-bajjal a garasokra zárta a vaskos ujjakat.
– Megérdemled, kedves lovag. Nekem nincsen már
édesanyám, se édesapám. Árva vagyok, és igen szigorúan
nevelnek itt. De arra megtanítottak, hogy nyitott szívvel
viseltessek mindenki iránt, aki velem jót tesz.
Giskra térdeltéből felpillantott Ungnád János
kamarásra, és csak annyit mondott:
– Igazán szép munkát végeztek, uram! Ebből a
fiatalemberből még nagyszerű uralkodó lesz egy napon. Én
pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogy híven fogom
szolgálni őt, utolsó leheletemig! Isten engem úgy segéljen!
A fiúcskára mosolygott, megcirógatta a fejét, és talpra
vergődött.
Az audiencia véget ért; Giskra elégedetten távozott,
különösen, mert a hat rézpénz mellé III. Frigyes
kincstárnokától hatvanezer aranydénárt is kapott,
hadikiadásainak fedezetére.
A hatvanezer aranydénár hamar elment, elköltötte
újabb zsoldosokra, ágyúkra, felszerelésekre, szekerekre. De a
hat rézpénz, az megmaradt: hat aranykeretbe foglalva, láncra
függesztve élete végéig a nyakában hordta őket.

14.

BÉCSI VÁROSKAPU, ALSÓ-AUSZTRIA,

A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK101 30. NAPJA

Bécs városa régen nem látott olyan pompázatos

eseményt, mint amilyen a magyar követek bevonulása volt
Szent Jeromos napján. Egy ideje tudvalévőnek számított
városszerte, hogy jönnek, s Frigyes király nem akart
szégyenben maradni előttük. Parancsára megtisztították az
utcákat, eltakarították a koldusokat, a szajhákat, és áristomba
záratták a zsebmetszőket, még a mutatványosokat is
kiebrudalták a városkapu és a Hofburg közötti utakról, hogy
semmi ne zavarja a magyarok érkezését.
Amikor eljött az idő, az ősi szokásoknak
megfelelően102 Frigyes katonai parádé kíséretében kivonult a
keleti városkapuhoz, hogy illő módon fogadja a rebellis
hangulatban lévő magyar urakat. Öccse, Zsigmond főherceg
is elkísérte, emelendő az esemény fényét, no meg hogy
tanuljon azokból a diplomácia csűrcsavarokból, melyek
széles tárházának Frigyes – ő maga legalábbis úgy vélte –
bőségesen a birtokában volt.
A magyarok közeledtének híre megelőzte az első
lovasok érkezését. Már a határt átlépve sorban érkeztek a
futárok, hogy jelentsék: ilyen gazdag, ilyen fényűző követség
ki tudja, mikor járt legutóbb Bécs városában…
Úgyhogy Habsburg Frigyes is kitett magáért.
Nem mintha bármiben is versengeni akart volna az
érkezőkkel. A legkevésbé sem érdekelte a magyarok
hivalkodó pompaimádata, mely nézete szerint csupán elfedni
kívánta az ország valódi állapotát, az elharapódzó káosz és a
határokon dúló vérengzések okozta bizonytalanságot.
Meg aztán, pontosan tudta azt is, mit akar tőle ez a
nyalka, kifent-kikent delegáció.
A kölyköt akarták és a drágalátos Szent Koronájukat.
Csakhogy nem fogják megkapni egyiket sem! Hiszen a
gyermek László király jelentette számára az egyetlen
biztosítékot, hogy a Habsburg-érdekek érvényesülni fognak a
jövőben is Magyarországon – a kezében lévő Szent Korona
pedig az e világi és szakrális hatalom tökéletes tárgyi
megtestesülése volt. A magyarok nem fogadnak el más
koronaékszerrel megkoronázott uralkodót törvényes
királynak – akarhatott volna ennél több biztosítékot magának
a jövőre nézve?
Amikor felbukkant a küldöttség keltette irdatlan
porfelhő, Frigyes király felöltötte nyájas ábrázatát, és
megköszörülte torkát.
– Figyeld csak meg, kedves öcsém, eleinte
fenyegetőzni fognak. Aztán megsértődnek, és a végén
könyörögnek majd a megegyezésért. Rendszerint úgy
viselkednek, mint a gyerekek, akik időnként katonásdit
játszanak, másszor meg csak ábrándoznak a világ dolgai
felől. Csakhogy nálam van a királyuk, és nálam van a
koronájuk! Én döntöm el, mi lesz az országuk sorsa, egyedül
én!
Zsigmond főherceg szaporán bólogatott. Egy ideje
óvatos távolságtartással figyelte bátyja diplomáciai
manővereit – nem csak azokat, melyek a nyilvánosság előtt
zajlottak, de titkos ügyeit is, melyek sokszor hatékonyabban,
gyorsabban vezettek célhoz a nyílt eszközöknél.
– Krisztus a kereszten! – nevetett Frigyes, amikor a
porból kibontakoztak a küldöttek. A menet élén ötszáz,
fényes páncélba bújtatott lovas ügetett, a magyar birodalmi
tartományok zászlóit emelve a magasba. Frigyes nem
mulasztotta megemlíteni a főhercegnek, hogy ezen
tartományok jelentős része már régen nem képezik az állam
részét. Valahol mégis, szentimentális módon meghatónak
találta a magyarok ragaszkodását a rég elvesztett, vagy akár a
valóságban soha nem birtokolt országrészeik után. A
páncélos menet nyomában kétszáz, szintén vértet viselő
gyalogos érkezett, majd huszonnégy felcicomázott utazóbatár
a küldöttség titkáraival, s magukkal a küldöttekkel, s egy
külön hintó a hazavinni vágyott gyermek királynak és egy a
Szent Koronának.
No, az a két hintó üresen is megy vissza, gondolta
Frigyes epésen.
Legelébb Széchy Dénes esztergomi bíbornok gazdagon
aranyozott kocsija gördült a városkapu elé, majd Garai László
bán kényelmes utazóbatárja érkezett, nyomában az Újlaki
Miklós személyes holmiját szállító négy hintóval. Aztán a
többieké: Mátyás veszprémi püspöké, Marczali Imre volt
főudvarmesteré, és sorra az alacsonyabb rangú uraké –
címeres hintóik egymás után zörögtek a városkapuhoz.
– Nézd! – mutatta Habsburg Frigyes az emelvény
magasából az öccsének. – Látod azt a délceg lovast, ott,
aranyozott páncélban? No, ő Újlaki Miklós! Vele még
meggyűlik a bajunk… Ha Hunyadival már leszámoltunk,
alighanem ő lesz a következő!
Zsigmond főherceg kaján mosollyal figyelte a szilaj
ménjét táncoltató, görög hadiistent megszégyenítő pompában
tündöklő alakot. A nyomában tüsténkedő, díszruhás apródok
kosárkákból frissen vert körmöci aranyakat szórtak a szájtáti
nép közé; a bécsiek hangos éljenzése végighullámzott a
páncélosok sorai felett. Akinek nem jutott pénzérme,
dühödten próbált közelebb nyomakodni. Frigyes intésére
alabárdos őrei avatkoztak közbe, hogy agyon ne nyomják
egymást nagy igyekezetükben.
– Mint valami krőzus! – nevetett Zsigmond főherceg. –
Ez egészen egyszerűen nevetséges!
– No, no! – intette Frigyes bosszúsan. – Újlaki a királyi
jövedelmek egy tekintélyes részét szórja most szét a tetvesek
között! Az a pénz a mi pénzünk, kedves öcsémuram!
A menet megtorpant a városkapunál felállított,
selymekkel borított emelvény előtt. Frigyes király kihúzta
magát, és barátságos mosollyal integetett az érkezőknek. A
ceremóniarend úgy kívánta, már itt köszöntsék egymást. Az
utazóbatárokból sorra kászálódtak ki a hosszas úttól
megviselt országnagyok, püspökök. Volt, ki lova nyergéből
ereszkedett alá, hogy felsorakozva a tribünnél, egyszerre
hajoljanak meg őfelsége a német király és Ausztria hercege
előtt.
Széchy Dénes bíbornok volt, ki a szalutációt
levezényelni szándékozott. Megvárta, míg az urak melléje
állanak, s csak akkor kezdett bele a parolába. Hanem épp
csak, hogy belekezdett, amikor Marczali Imre megragadta a
vállát:
– Várjon kegyelmed! Újlaki még lóháton ül!
A bíboros bosszúsan megfordult, s látta, hogy a báró
még valóban nyergében pöffeszkedik, csípőre tett kézzel,
feltolt sisakrostéllyal, s úgy szemléli a nyüzsgő bécsi
sokaságot, mintha mindenki egyedül az ő kedvéért sereglett
volna ki a város határába. Apródjai kosárkáiból épp kifogytak
az aranyak, de a tömeg még mindig eszelős igyekezettel
nyújtogatta feléje a kezét.
Újlaki gúnyosan mosolygott, integetett.
– Miklós! – sziszegett rá a bíboros vörös képpel. –
Szállj le a magas lóról!
De Újlakinak esze ágában sem volt leszállni, pökhendi
arckifejezést magára öltve közelebb léptette a lovát, és így
állott be a felsorakozott tisztelgők falába Garai bán mellé.
– Miklós! – Széchy érsek képe egyszeriben falfehérré
változott, mikor felfogta, hogy a báró nyeregben kíván
maradni, felrúgva a legelemibb ceremoniális szabályokat is. –
Hogy az ég szakadjon rád, Újlaki!
Bezzeg néhány napja nem volt még ilyen pökhendi az
úr! El se mert indulni a tárgyalásokra, reszketett, mint a
nyárfalevél, hogy Frigyes lefogatja, bebörtönzi, mint néhány
éve Garait. Csak a Schlick Gáspár kancellár és az Ulrich von
Schauenburg báró által kiállított bátorságlevél győzte meg,
hogy jöhet nyugodtan Bécsbe.
Most meg ott pöffeszkedett aranyozott páncéljában, a
bécsi plebs ünneplésétől övezve, és várta, hogy Ausztria
hercege köszöntse a magyar küldöttséget.
– Ugye, megmondtam? – sziszegte a fogai között
Habsburg Frigyes, és kelletlenül előrelépett az emelvény
széléhez. – Ezzel a pimasszal még sok bajunk lesz!
Kisütött a nap, ragyogtak a páncélok, szikrázott a sok
arany, ezüst, a kifényesített fegyveracél. Zászlók csattogtak a
szélben, megfeszült a városkapu felett a hatalmas
veres-fehér-veres osztrák lobogó. Birodalmi sasos zászlók
sokasága itt, árpádsávos hadijelvények sokasága ott.
Frigyes belekezdett tekervényes köszöntőbeszédébe,
mely barátságról, keresztényi szeretetről és egyetértésről
szólt, no meg a jövő közös építéséről és a bölcs államférfiak
egyetemleges felelősségéről.
A magyar delegáció nyájas képpel hallgatta, egyedül
Újlaki ásítozott a nyeregben, néha a háta mögé köpve a
porba. A tribünön a vén Schlick Gáspár kancellár és Aenas
Silvius Piccolomini sápadtan hápogtak a példátlan
tiszteletlenség láttán.
Pedig, ha tudták volna, hogy ez még csak a kezdet…

15.

HOFBURG, BÉCS VÁROSA, ALSÓ-AUSZTRIA,

A. D. 1445, MINDSZENT HAVÁNAK103 ELSŐ NAPJA

A tárgyalások kezdetén senki sem remélt még konkrét

megegyezést egyik vitapontban sem, de arra végképp nem
számított senki, hogy kis híján vérontásba fajuló dulakodás
nyitja a napot.
Amikor a magyar követek beléptek a bécsi palota
külön erre a célra felcicomázott termébe, s megpillantották
tárgyalópartnereik oldalán helyet foglaló honfitársaikat,
rögvest felforrtak az indulatok. Frigyes ugyanis maga mellé
ültette Giskra lovagot, aki pedig mégiscsak az országgyűlés
megbízásából lehetett a Felvidék egyik főkapitánya. De ott
ült még György corbáviai gróf, és a mindig ügyesen
helyezkedő Rozgonyi Osvald is, széles vigyorral az arcán.
– Kit képvisel ez a huszita haramia? – kérdezte
indulatosan Újlaki, még helyet sem foglalva. – Mi ugyan nem
hívtuk ide!
– Giskra lovag az ifjú László király főkapitánya,
kedves báró – magyarázta tudálékosan Schlick Gáspár. –
Eddig is híven védelmezte őfelsége érdekeit, és az udvar
reményei szerint ezután is így fog cselekedni.
– Tiltakozom! – morogta Garai bán. – Giskra úr
minden törvényt megszegve megszállás alatt tart magyar
vármegyéket, pusztítja, sarcolja a népet, megfosztva jogos
bevételeitől az államkincstárat! Követeljük, hogy azonnal
veresse vasra felséged ezt az imposztort!
Habsburg Frigyes komótosan leült a tárgyalóasztal
közepén kialakított trónusszerű székébe, és a bánra emelte
tekintetét.
– Illetlenség lenne vasra verni leghűbb emberünket,
uram. Kérem, csillapodjék! A tárgyalások megkezdéséhez
nyugodt idegekre lesz szükség!
– Én ezzel a féreggel egy asztalhoz nem ülök! –
jelentette ki Újlaki dacosan.
– Csakugyan? Milyen különös! Úgy tudom, a
törvénytelenül életre hívott és törvénytelenül működő budai
kormányzótanácsban már több alkalommal is sikerült egy
asztalnál elosztani a királyi jövedelmeket Giskra lovaggal,
kedves Újlaki – vélte Aenas Sylvius. – Akkor bizonyára nem
csípte a szemét oly nagyon cseh barátunk jelenléte! S amikor
az országgyűlésük arról döntött, kapitányi tisztet ad Giskra
lovagnak, vajon nem jutott az urak eszébe a sok megszállt
vármegye? Miért csak itt emlegetik? Miért nekünk vetik a
szemünkre?
Miklós dühödt horkanását beleegyezésnek vették a
tárgyalások megkezdésére. Mindenki leült a helyére – mielőtt
azonban Schlick belekezdhetett volna köszöntőjébe,
Giskrából bukott ki egy visszatarthatatlan megjegyzés:
– Tudod, Újlaki, ebben a teremben kétféle férfi ül az
asztalnál. Vannak, akik mindvégig kitartottak, s kitartanak
törvényes királyuk mellett, mindvégig hűséggel, odaadással
szolgálták ügyét. Meg aztán akadnak köpönyegforgató
kutyák, akik hol innen, hol onnan remélnek koncot. Te most
Hunyadi asztaláról szedegeted a morzsákat, és erőst
csodálkozol, hogy nem simogatja meg újra meg újra a
buksidat az a vad oláh!
Újlaki szentségelve kardot rántott, és az asztalra
ugorva rávetette volna magát a huszita hadúrra, ha a
palotaőrök nem teremnek ott, abban a minutumban, és le nem
fogják. Miklós így az asztal tetejéről vicsorgott
magatehetetlenül, hátracsavart karral Giskra képbe:
– Ezért megöllek, te cseh disznó!
– Uraim! Uraim! Viselkedjenek civilizált ember
módjára! – intette őket Schlick reszketeg, öreges hangján. –
Mi itt a béke ügyét jöttünk előmozdítani, személyeskedéssel
csak rontunk a helyzeten! Kérem, uraim!
Az őrök nagy nehezen lecibálták Újlakit az asztal
tetejéről; a fehér selymen azonban ott maradtak lótrágyás
csizmájának nyomai. Giskra fintorogva hajította rá a
köpenyét, hogy ne kelljen egész nap azt bámulnia és
szagolnia.
Mikor elcsendesültek az indulatok, a kancellár békéről,
megértésről és keresztényi szeretetről szóló beköszöntője
után Garai bán emelkedett szólásra.
– Követelésünk roppant egyszerű – mennydörögte az
egykori koronaőr. – Ulászló királyunk halála után a nemzet
akaratából, az országgyűlés döntése által felhatalmazva
kérjük felségedet, hogy az ifjú László királyt adja ki nekünk,
hogy országunk, nemzetünk ősi szokásai szerint
megkoronázhassuk őt Szent István koronájával. Mivel a
korábbi, háborús esztendőkben úgy tapasztaltuk, felséged is
ifjú gyámfia trónra emelése mellett kardoskodott, vélhetőleg
most sem lesz akadálya az olyannyira áhított megegyezésnek.
A magunk részéről mindent előkészítettünk, Budán már
várják László királyt, és természetesen a Szent Koronát.
Frigyes gúnyosan mosolygott, s mutatóujjának
egyetlen rezdülésével jelezte kancellárjának, hogy most ő
következik.
Schlick feltápászkodott, és jegyzeteibe pillantva
feltolta orrnyergére okuláréját.
– Kedves barátaink! Mi itt mind a megegyezést
keressük, hiszen ez országaink és a kereszténység egyetemes
érdeke is. Ámde néhány részlet tisztázása nélkül bajosan
juthatunk el a gondok és ellentétek forrásához. Örömmel
halljuk, hogy magyar barátaink megértették: a királyi
jogaiból törvényt és erkölcsöt sárba tipró módon kirekesztett
ifjú László az ország egyetlen és kizárólagos királya Ez
valóban örvendetes, még ha Ulászló őfelsége tragikus, és
mélységesen fájdalmas halála vezetett is ennek a
felismeréséhez. Ezúttal is fogadják, kérem, őfelsége Frigyes
király szívből jövő részvétét a Várna mezején elesett
keresztény hősök áldozatáért!
– Őfelsége bizonyára vigasztalhatatlan! – jegyezte meg
Újlaki, de Garai leintette.
– Tudnotok kell, kedves barátaink, hogy óriási
jelentősége van annak, hogyan, miképp fogalmazunk,
miközben a kiutat keressük bajaink útvesztőjéből – folytatta a
kancellár. – V. László királyunk a születése jogán, atyja,
Habsburg Albert uralkodói jogán, a Magyar Királyság sok
évszázados törvényei szerint örökös királya az országnak,
nincs szükség tehát sem megválasztásra, sem koronázásra…
már csak azért sem, mert utóbbi régen megtörtént. Éppen
kegyelmed – mutatott Széchy bíborosra –, éppen kegyelmed
helyezte a koronát esztergomi érsekként a kisded fejére.
Másrészt hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a fiúcska
gyenge még, sok törődést, odafigyelést igényel, s erre a
legjobb mód s alkalom itt kínálkozik. Egyenesen elhunyt
édesanyja, Luxemburgi Erzsébet végakaratával ellenkezne a
kiadatása, hiszen a megboldogult királyné kizárólag Frigyes
őfelségére bízta a kisdedet, szigorúan meghagyva, hogy
Bécsben nevelkedjék, távol a polgárháború pusztításától,
hogy a pártoskodás dühe Magyarországon ne árthasson neki.
– Őfelsége sajátos eszközökkel vette rá erre Erzsébetet
– vetette oda Újlaki. – Mind jól tudjuk, mit művelt
szegénnyel! De nem is erről van itt szó! Ami elmúlt, elmúlt!
Mind követtünk el hibákat, amikre nem vagyunk utóbb
különösképpen büszkék. A lényeg mégis az, hogy mi,
magyarok, Anjou Lajos királyunk halála óta magunk
választjuk királyainkat. Való igaz, kancellár úr, hogy a
gyermek László… atyja jogán… törvényes, felkent
uralkodóként megkoronáztatott Székesfehérvárott. Én magam
is ott voltam, én magam avattam lovaggá a kisdedet.
Csakhogy azóta sok víz lefolyt ám a Dunán! A rendek új
királyt választottak, s Jagelló Ulászló uralkodásával kétséget
kizáróan megszakadt a Habsburg-ház trónfolytonossága.
Ezért elengedhetetlenül szükséges László megválasztása és
újbóli megkoronázása, mégpedig a Szent Koronával, hogy
soha többé senki se vonhassa kétségbe uralkodói jogait.
Amennyiben ugyanazt akarjuk… márpedig ugyanazt akarjuk,
ne vonakodjék őfelsége, ne hátráltassa a döntés meghozatalát,
mert azt ellenséges lépésként fogjuk értékelni, és meg fogjuk
tenni a szükséges ellenintézkedéseket. Ugyan hogyan
feledhetnénk, hogy még arra a levélre sem volt hajlandó
válaszolni, melyben a magyar rendek nevében kértük, ne
háborgassa az országot a török ellen tervezett hadjárat ideje
alatt! Most nem esik róla szó, de nem felejtjük el őfelsége
vérengzését Kőszeg városában, és a nyugati határszélen
végbevitt hatalmaskodásairól és foglalásairól is
megemlékezünk majd alkalmas időben és alkalmas
eszközökkel!
Frigyes magához intette a kancellárt és titkárát.
Néhány pillanatig sugdolóztak, aztán Schlick derűs képpel a
követek felé fordult:
– Őfelsége hajlandó beleegyezni az ifjú király és a
Szent Korona kiadatásába, amennyiben az esetleges
újrakoronázás előtt a magyarok megesküsznek rá, hogy az
első koronázás is érvényesnek tekintendő.
Most a magyar urakon volt a tanakodás sora. Széchy
érsek ugyan boldogságtól áradó képpel helyeselt, de Újlaki és
Garai még vitatkozott valamin. A piszmogást kihasználva
Aenas Sylvius emelkedett szólásra.
– Még valami, kedves barátaim! László király uralomra
jutásával helyreállana az a szent egység, melyet áldozatos
eleitek oly sok munkával, igyekezettel kovácsoltak egésszé.
Mert hisz ki tagadhatja, hogy uralma révén Magyarország
újra közös korona alatt egyesülhetne Csehországgal és
Ausztriával! Ez a szent egység minden veszedelemben
megoltalmazhatná országotokat a pogány hódítók
fegyvereitől! Egyedül, magára hagyva Magyarország már
nem sokáig lesz képes ellenállni a szultán seregeinek. Jól
tudjátok ti is, hogy még a hős Hunyadi sem tudja
megakadályozni az elkerülhetetlent! Várna fényesen
bebizonyította, hogy önfejűségetek, makacs ellenállástok nem
vezet sehová. Magyarország csak Európa segítségével
óvhatja meg határait a veszedelmektől! Ismerem persze
szabadságszerető lelketek minden rezdülését, és tisztellek,
csodállak érte benneteket, kedves barátaim! De népetek és
hazátok biztos pusztulását idézitek elő, ha nem találunk
kielégítő megoldást közös ügyeinkre!
Széchy érsek mellett most már Garai bán is kitartóan
bólogatott.
– Tudom, hogy szívetek szerint nemzeti királyt
választanátok – folytatta a titkár, mert úgy érezte, rátapintott
a vendégek valódi érzékenységére. – Meg is értelek
benneteket. Köztetek számos alkalmas, érdemteli férfiú
viselhetné méltó módon Szent István koronáját homlokán. De
kérdelek benneteket, hová vezetne ez az önfejűség? Mire
mennétek nélkülünk? Pénzügyeitek, kereskedelmetek
szánalmasan fejletlen. Politikátok… meg ne sértődjetek,
kedves barátaim… forrófejű, hőzöngő gyermekek
civakodása. Mi szívesen nyújtunk segítő kezet… német elme
és szervezőkészség nélkül Magyarország a jövőben nem
létezhet. Ha nemzeti királyt választotok, egyszerre kell
szembenéznetek a török veszedelemmel, és… ne legyenek
kétségeitek felőle… a német szomszédokkal és a művelt
Európa közvéleményével is. Mi ugyanis nem fogjuk hagyni,
hogy felrúgjatok jogot és törvényt!
– Csak nehogy fordítva legyen! – intette Újlaki
bosszúsan. – Ha egy napon mégis a magunk véréből
választunk magunknak királyt, akkor aztán összeszarhatja
magát a szultán is, és Frigyes őfelsége is, a drágalátos német
csőcselékével együtt! Majd amikor Bécset is
Magyarországhoz csatoljuk, majd akkor visszatérünk ezekre
a dolgokra, titkár úr…
Aenas Sylvius Piccolomini dühödten csapott az
asztalra.
– Értem én a báró urat! Egy követ fúj Hunyadival és
azzal az elmeháborodott Vitéz kancellárral, akit Hunyadi
nevetséges módon püspöknek akar kineveztetni a pápával!
Azt hiszik az urak, nem tudjuk, mire megy ki a játék?
Széchy bíbornok és Garai bán kissé távolabb húzódtak
Újlakitól.
 – Azt hiszik az urak, nem látjuk, hogy egyesek
elmeháborodott rajongásukban és nemzeti büszkeségükben
egy köztársaság megalkotásáról ábrándoznak? Megvesztek
maguk? Teljesen elvette az eszüket ez a két szélhámos? Ne
higgyenek Hunyadinak, se a kancellárjuknak! A maguk
hatalmát csak a királyság tarthatja fenn! És fordítva is igaz: a
királyi trón legfőbb támasza a nemesi rend és az egyház! Sírja
volna a mi világunknak az a respublika, amit hagymázas
álmaikban maguk előtt látnak, mert ekkor csak a polgár, a
kézműves és a kereskedő uralkodnék a világ felett.104
A döbbent csendben Schlick vette át a szót, nyájas
hangon fordulva a hüledező Széchy érsek és Garai bán felé.
– Barátaim! Kissé elkanyarodtunk a tárgytól! Ugyan mi
értelme holmi köztársaságról beszélni, amikor az ennél az
asztalnál ülőknek eszébe sem jutna ilyen csacskaság? Ennél
józanabbnak ismerem magunkat, még Újlaki báró úrtól sem
feltételezem, hogy ennyire elvetné a sulykot. Térjünk hát
vissza tárgyalásunk eredeti kerékvágásába, hisz az előbb már
körvonalazódott egy fölöttébb józan megállapodás!
Széchy és Garai maradéktalanul egyetértettek ezzel.
– Akkor tehát őfelsége kiadja a gyermek királyt. Kiadja
a Szent Koronát, és hozzájárul, hogy a magyar rendek
Székesfehérvárott újra megkoronázzák Lászlót – összegezte a
bán.
Frigyes kelletlenül bólintott.
– Önök pedig megesküsznek, hogy mindeme,
szerintem felesleges cirkusz ellenére az első koronázást is
érvényes aktusnak tekintik, melyet csupán megerősítenek az
újabb ceremóniával.
Garai az érsekre pillantott, s az beleegyezőn biccentett.
– Akkor megegyeztünk!
Frigyes szeme elkerekedett.
 – Lehetséges volna? Győzött a józan belátás? –
elégedetten felkelt az asztaltól. – Ebben az esetben a
kancellár úr megszövegezi a konkordátum passzusait.
Örülök, hogy megjött az urak esze! Kérem, jelöljék meg, a
koronázás után mikor kerül vissza a Szent Korona Bécsbe, és
azt is, az ifjú király mikor folytathatja tanulmányait
Lachsenburgban.
– Tessék?
– Mit nem értenek az urak?
Garai azt hitte, ez valóban valami tréfa akar lenni. Már
ő is és a küldöttség többi tagja is talpon volt, de ez az utolsó
mondat valahogy tőrt döfött a szívükbe.
– A koronázás után őfelsége… Budán nevelkedik –
hebegte Garai. – Hiszen immár ismét ő a magyarok királya…
A Szent Korona pedig…
– Sajnálom, urak! – rekesztette be a tárgyalást Frigyes.
– A koronázást követően, egészen felnőtté válásáig a
gyermek itt marad mellettem. Én vagyok a gyámapja. Az én
felelősségem, hogy kellő eréllyel és erkölccsel felruházott
uralkodó váljék belőle. A Szent Korona pedig… nos, uraim,
magamnál kell tartanom, bizonyára megértik, hiszen az önök
országában dúló belháborúk pusztításaitól meg kell kímélnem
e becses ereklyét… Meg aztán… nagyon nem szeretném,
hogy egy napon valami elmeháborodott Hunyadi fejére találja
illeszteni. Vagy mondjuk valamelyik fia fejére…
Újlaki talpra szökkent és vörös képpel kiviharzott a
teremből.
A többiek ott topogtak még néhány pillanatig, aztán
követték.
A király fintorogva intett, hogy kiszellőztethetik a
termet – a szolgák engedelmesen kitárták a hatalmas
ablakokat.
 – Nos, kedves öcsém! – fordult Frigyes a
nagyherceghez. – Igazam volt, ugye? Először fenyegetőztek,
utána halálra sértődtek, majd alkudozni kezdtek…
– És mikor fognak könyörögni? – kérdezte Zsigmond.
– Nemsokára… meglátod, nemsokára…

16.

Habsburg Frigyes „aprócska” feltétele egyet jelentett

azzal, hogy a gyermek király helyett ő kíván uralkodni
Magyarország felett, s persze Ausztria és Csehország felett is.
Ebbe még az esztergomi érsek és Garai sem egyezhettek bele
anélkül, hogy idehaza ne kötötték volna fel őket az első fára.
Nem mintha az ausztriai urak ne tettek volna meg
mindent a meggyőzésük érdekében. Giskra után Garait
kezdték puhítani, meghívták a német miniszteri tanácsba,
ahol nagy komolykodva kikérték a véleményét fontos
birodalmi ügyekben is, lépten-nyomon érzékeltetve, hogy
mennyire nagyra becsülik, mennyire fontosnak tartják, mit
gondol, mit javasol.
Onnantól Garai is, Széchy érsek is rendszeres
résztvevő lett Frigyes király és bizalmas körének vacsoráin,
ebédjein. Ausztria hercege minden lényeges kérdést
megtanácskozott velük, még azt is, hogyan viszonyuljon a
bécsi céhesek legújabb követeléseihez, és egyetlen
alkalommal sem mulasztotta el kifejezni aggodalmát
Magyarország sanyarú sorsa miatt.
Most már csak Újlaki meggyőzése maradt hátra. Jól
tudták, amit ez a küldöttség megállapodásként elfogad, azt
odahaza is kénytelen lesz a nemesi közvélemény s az
országgyűlés kész tényként elfogadni. Schlick és Aeanas
Sylvius duruzsolni kezdték Miklós gróf fülébe, milyen
bőséges jutalomra számíthat majd, ha László király eléri a
felnőttkort. Bizonyosan meg fog emlékezni őfelsége a
bíboros érsekről, ki őt megkoronázta, a veszprémi püspökről,
ki már atyjának is hűséges szolgálatokat tett, és persze
hogyan feledkezne meg Újlakiról, ki őt lovaggá ütötte ama
nevezetes koronázási ceremónián…
Garait, ki az ifjú királlyal amúgy is rokonságban állt,
magas posztra emeli majd, a mindig hű és pártját fogó
Giskrát, a tisztes Marczalit, ki már nagyatyjának, Zsigmond
császárnak is kedves szolgája volt – szintén kegyeibe emeli.
Vajon mi elégíthetné ki Újlaki igényeit az új birodalmi
rendben? Mondja csak ki bátran, s bizonnyal értő fülekre talál
majd őfelsége tanácsadói körében.
A leplezetlen ígéretek mellett a nyílt vesztegetéstől
sem riadtak vissza. Eleinte csak szemérmetlen dicséretek
hangoztak el, sajnálkozások, amiért ilyen nagyszerű emberek
ilyen alattomos, törvénytelen ügy szószólóivá kellett hogy
váljanak Hunyadi János galádsága miatt.
Végül – utolsó érvként – meghívták őket, látogassák
meg Lachsenburgban az ifjú királyt.
Ezt a javaslatot mindenki boldogan elfogadta – egyedül
Újlaki morgolódott. Ő egyáltalán nem vágyott arra, hogy egy
nyálas szájú kölyök előtt hajlongjon.

17.

LACHSENBURG, ALSÓ-AUSZTRIA,
A. D. 1445, MINDSZENT HAVÁNAK 9. NAPJA

– Óh, nemes gyermek! Leszek-e oly szerencsés téged

valaha hazám szeretett földjén látni? Míg élek, nem
tagadtatik meg tőled a korona, élj, és növekedjél, kedves
gyermek!
A veszprémi püspök térdre rogyva zokogott László
előtt. A fiúcska ezúttal magyaros mentében virított, de tán a
szokottnál is sápadtabb volt. Néha-néha eddig is elővezették,
hogy főpapoknak, katonáknak, nagyuraknak mutogassák,
mint valami vásári majmot: íme, itt van Ausztria,
Magyarország és Csehország eljövendő ura! Nézzétek,
nézzétek! Hát nem bájos? Hát nem elragadó?
Most azonban vagy tucatnyi férfiember vette körül
elhomályosuló tekintettel, zokogva, amitől neki is sírnia
kellett. Lapogatták, a hátát veregették, ölelgették, akár egy
játék babát. Legszívesebben kirohant volna a teremből, de ezt
Schlick Gáspár és Ungnád János kamarás úr úgysem
engedték volna.
Széchy Dénes térdepelt most elébe, és ragyogó
tekintettel végigmérte.
– Megismersz-e, felséges úr?
A felséges úr nem ismerte meg – alig néhány hetes
volt, amikor a bíbornok a fejére tette a Szent Koronát –
mégis, hogy a csudába ismerte volna meg?
– Jó uram, ezt néked hoztam! – Széchy egy kisebb
vagyont érő ládikát helyezett a gyermek lábai elé: arany,
ezüst, az érseki kincstár legféltettebb ékszerei hevertek abban
a ládikában. – Ha sejtenéd, uram, minő nehézségeken
mentem keresztül, mely veszteségeket tűrtem miattad, mely
veszélyek közt forogtam éretted! De mindezzel most nem
gondolnék, csak tisztelhetnélek téged hazámban, mint
királyomat!
László bágyadtan nézte a bíbornok göcsörtös képét, és
megint elfogta a sírhatnék.
– Éhes vagyok!
Sorra hódoltak előtte a magyar urak, szinte úgy
imádták, mint a háromkirályok a kisdedet a betlehemi
jászolnál.
Már csak egyvalaki maradt hátra; minden tekintet
Újlaki felé fordult, aki még csak fejet sem hajtott a gyermek
előtt.
– No, Miklós! Te nem is mondasz semmit?
A báró dacosan odavetette:
– Én csak törvényes királyom előtt bókolok! Erről a
kölyökről még nem tudhatom, lesz-e fejedelem belőle
egyáltalán, vagy sem. Menjünk! Hagyjuk békén játszani a
fakockáival!
Különös módon a gyermeknek tetszett mindez, tétován
Újlakira mosolygott.
– Te máskor is eljöhetsz! Ha akarsz, játszom veled!
Schlick dühödten terelte kifelé őket a teremből:
– Az audiencia véget ért, urak!

18.

HOFBURG, BÉCS VÁROSA, ALSÓ-AUSZTRIA,

A. D. 1445, MINDSZENT HAVÁNAK 12. NAPJA

A tárgyalások folytatódnak, de egyre kevesebb sikerrel

kecsegtettek. Frigyes új javaslattal állt elő. Eszerint nem
ellenzi az új koronázást, ehhez kiadja majd a Szent Koronát,
és a herceget is, de a koronázás után mindkettőt vissza kell
vinni. Mivel a magyar urak hallani sem akartak róla, hogy
László a továbbiakban is Bécsben nevelkedjen, esetleg
hajlandó beleegyezni abba, hogy az ifjú király ezentúl
Pozsony várában rendezze be udvartartását, ide költöznének
nevelői és védelmezői is.
Ez az ötlet elfogadható kompromisszumnak tűnt a
magyarok számára, ám ekkor Frigyes újra előállt egy
„aprócska” feltétellel. Pozsony várát ebben az esetben persze
át kell adni neki – azt ő László nevében majd osztrák
zsoldosokkal rakja meg. A kis királyt az engedélye nélkül
sehová nem vihetik onnét. László felnőtté válásáig az
országgyűlés is Pozsonyban ülésezhetne, viszont azon
Frigyes akarata nélkül nem hozhatnak semmiféle döntést.
Folyt a vita, továbbra is sértések és vádak röpködtek a
levegőben. Újlaki dühödten kérte számon városa,
Székesfehérvár jövőjét – tekintettel arra, hogy azt még
mindig Frigyes zsoldosai tartották megszállva. A király végül
beleegyezett, hogy a koronázás után visszaadja a várost
Újlakinak. Addig azonban szilárdan a kezében kívánta tartani
– a miheztartás végett, ugyebár…
Újlaki dühbe gurult, és közölte Frigyessel, hogy a
magyar rendek soha nem egyeznének bele, hogy Pozsonyt
átengedjék Ausztriának. Akkor hol neveljék a királyi
gyermeket? Győrben, javasolta Frigyes. De hisz az is Frigyes
zsoldosainak kezén van! Nem jó! Akkor neveljék
Hainburgban – így Schlick. Az sem jó! Az meg már Ausztria!
S mi lesz, ha – Isten ne adja – szegény gyermek el találna
halálozni, mielőtt elérné a nagykorúságot?
Ebben az esetben – egyezett bele Aenas Sylvius
Piccolomini – őfelsége lemond a magyar trónra vonatkozó
Habsburg-igényekről, és visszaadja a nemzetnek a Szent
Koronát is.
A felek Mindszent havának 13. napján megegyezés
nélkül álltak fel a tárgyalóasztaltól. A magyarok feltételeit
Frigyes király utasította el, Frigyesét meg a magyarok. A
követeket az illendőség kedvéért Ausztria hercege a
városkapuig kísérte – a gyermekért és a Szent Koronáért
érkező hintók csakugyan üresen tértek haza Magyarországra.
 A kudarcnak két ember örült igazán: Giskra lovag és
Cillei Ulrik – az ő érdekeiknek felelt meg a legjobban, hogy
maradjanak a háborús, zűrzavaros állapotok országszerte.
Pedig Habsburg Frigyes nem csak a magyarokkal
alkudozott a gyermek király sorsa felől, hanem a csehekkel
is. Bár a cseh rendek neki személyesen is felajánlották az
ország vezetését, Frigyes ezt álszent módon visszautasította.
Ellenben azt javasolta, abban az esetben költözne a gyermek
Lászlóval Prágába, ha a csehek kibékülnek a Szentszékkel.
Ez a feltétel persze teljesíthetetlen volt: ezt a csehek is jól
tudták. A magyar rendek azonban – tudomást szerezvén
annak zavaró lehetőségéről, hogy a birodalmi székhely
esetleg Prága lehet, fölöttébb idegesen reagáltak ezekre a
hírekre.
A diplomáciai tárgyalások között a magyar uraknak
nem jutott különösebben ideje azzal törődni, hogy Hunyadi
ismét levelekkel bombázta őket: katonákat kért a tervezett
al-dunai hadjárathoz, hogy végleg megszabadítsa az országot
a török veszedelemtől.
Ugyan kinek volt ideje ilyen csekélységekről
gondolkodni?
Aenas Sylvius borúlátóan írta Schlick Gáspárnak
november végén, egy esztendővel a várnai csata után:
„Alig hiszem, hogy Magyarország békét lát a mi
életünkben.”
 Nyolcadik fejezet

ÁGYÚDÖRGÉS A DUNA FELETT

1.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 2. NAPJA

Eljött hát az idő, amire Hunyadi több mint fél éve várt.
S bár ez alatt a fél esztendő alatt szemernyi nyugalma sem
volt, soha, egyetlen pillanatra sem felejtette el, mit ígért Vlad
Draculnak.
Serege szépen gyarapodott, de ehhez az is kellett, hogy
Szilágyi Mihály immár erőszakkal toborozza az embereket az
erdélyi urak birtokain. Tiltakozni senki sem mert, ha pedig
valaki mégis megpróbált ellenállni, Hunyadi erélyes
fellépésének köszönhetően hamar felhagyott a hiábavaló
kísérlettel, és kényszeredetten beállt a sorba. A kiképzést
igyekeztek felgyorsítani, amennyire csak lehetett, de gondok
mutatkoztak a fegyverek utánpótlásával és a lovak
beszerzésével is. Thuz János éjt nappallá téve írt, intézkedett,
szervezett, hogy a vajda úrnak tett ígérete szerint
felállíthassák nyár végére az új hadsereget.
Július derekára Erdélyben csaknem négyezer zsoldos
állt készen az indulásra, de még ez is kevésnek tűnt. Ahhoz,
hogy Havasalföldet megtisztíthassák az ellenségtől, legalább
nyolc-tízezer páncélos lovasra lett volna szükség.
Tanulva a várnai hadjárat keserű leckéjéből, Hunyadi
ezúttal nem kívánt jelentős gyalogos erőt, sem harci
szekereket magával vinni. Csak a vértes nehézlovasság kellett
neki, valamit a székely és kun íjász könnyűlovasok, akik
villámgyors hadmozdulataikkal eldönthetik majd az
ütközetek sorsát.
Pedro Vasquez de Saavedra lovagnak azt ígérte,
Fecskehajtó Kisboldogaszszony napjára az Al-Dunához,
Nikápoly várához érkezik haderejével – ehhez azonban
legkésőbb augusztus közepén útnak kellett volna indulnia.
Tovább hajszolta hát embereit, toborozzanak újabb
egységeket, és sebtiben képezzék ki őket. Dühödten
küldözgette leveleit a zászlósuraknak, küldjenek neki
katonákat, de sem Újlaki Miklós, sem Hédervári, sem a
felvidéki urak nem küldtek senkit. Azt üzenték vissza, nekik
is kevés a fegyveresük a birtokaik és a rájuk bízott területek
megoltalmazásához.
Hunyadi János Kisasszony havának első napjaiban
eltökélte, hogy ha kell, akár négyezer lovassal is nekivág az
útnak; történjék bármi, kiveri Havasalföldről a török erőket,
és példásan megbünteti az áruló Vlad Dracul vajdát.
A tomboló augusztusi hőségben kapta a hírt, hogy
Murad Malkoçoğlu, Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje
minden seregével elhagyta Havasalföldet, és visszavonult a
Duna déli oldalára, az Oszmán Birodalom területére.
Vlad Dracul tehát magára maradt.
Másnap Hunyadi elindult Hunyad várából a
Havasalföld és Törökország elleni hadjáratra.

2.

Mielőtt felnyergeltetett volna, összeszedte minden lelki

erejét és az Aranyházba sietett, hogy utoljára még beszéljen
Erzsébettel. Azelőtt is előfordult, nem is ritkán, hogy
összeszólalkoztak valamin – csekélységen, vagy fontos
dolgon, egyre ment –, többnyire Lackó nevelésén, vagy azon,
hogy túlságosan sok idejét emészti fel a sereg, a mindig épp
soron következő hadjárat szervezése. Való igaz, az elmúlt
években többet, jóval többet volt távol a Hunyadtól, mint
amennyit otthon tartózkodott.
Ezúttal azonban tudta, itt valami másról van szó…
Az elmúlt hónapokban Erzsébet egyszerűen csak
kerülte. Nem haragudott, nem neheztelt rá a legcsekélyebb
mértékben sem, nem duzzogott, ahogy az asszonyok
duzzognak, ha megorrolnak férjükre. Viszont kivonta magát
az életéből. Ha tehette, már kora reggel felnyergeltetett és
útnak indult; mostanában sokat törődött a környékbeli falvak
népével, a kifosztottakkal, a magukra maradókkal, a sereg
árváival, a sebesültek ápolására létesített dévai ispotállyal.
Hitvesi ágyuk továbbra is érintetlen maradt, az asszony
udvariasan, de határozottan visszautasította a kezdetben még
játékos, dévaj invitálásokat, később pedig szótlan maradt
akkor is, amikor Jankó nyers egyenességgel próbálta
megtudni, mi ütött asszonyába.
Nem felelt, csak a távolba bámult, mintha a messzeség
adná meg a választ a legsötétebb rejtélyekre is.
Hunyadit viszont nem olyan fából faragták, aki
könyörög bárkinek, még a feleségének sem. A visszautasítás
tagadhatatlanul mély sebet ütött a szívén, pedig kezdetben
nem törődött vele, elkönyvelte az élet újabb igazságtalanságai
közé. Egyébiránt is nehezen találta lelki egyensúlyát, noha
határozottnak, mi több, egyre akaratosabbnak, nemritkán
erőszakosnak mutatkozott. Egyesek szerint türelmetlenné
vált, pedig legbelül csak saját démonaival birkózott.
A várnai vereség volt az első seb, amiről tudta, soha
nem gyógyul be igazán.
Erzsébet csöndes, tapintatos elhúzódása volt a másik.
A kettő együtt soknak bizonyult.
 Az első sebnek ismerte a gyógyírját: győztes csatákra
vágyott, olyan diadalokra, melyek visszaadhatják önbizalmát
és helyreállítják a beléje vetett hitet. Nem mintha utóbbira
igazán szüksége lett volna: a nép továbbra is rajongott érte.
Bizonyos értelemben jobban szerették a hatalmaskodó urak
megfékezéséért, mint a török ellen folytatott hadjárataiért. Ha
valami mégsem úgy alakult, ahogy a vajda úr szerette volna,
azt hű népe rendre mások ármánykodásának tudta be. Nem
akarták látni, nem akarták felfedezni, hogy ő is csak ember,
gyarlóságokkal, hibákkal, esendőségekkel.
Ő azonban tudta, hogy a várnai vereség – részben
mindenképp – rajta is múlott.
A zsarnói villámhadjárat sikere a szívét melengette.
Azon a csillagfényes éjszakán dühödt tombolással vetette
magát a harcba, élvezte az öldöklést, jobban, mint valaha.
Ám azt is tudta, hogy senkit nem téveszthet meg a néhány
ezer fős fosztogató had szétverésével – legfőképp nem saját
magát. Az igazi győzelem, a végső bizonyítás még váratott
magára, és ő készen akart állni, hátha a sors ismét lehetőséget
ad rá.
A másik sebre viszont akkor sem találta volna a
gyógyírt, ha az ott virít az orra előtt, a nyílt mezőn.
Sejtelme sem volt, mi lelte Erzsébetet, de a tudata
mélyén nehezen megfogalmazható gyanakvás formálódott.
Ha arra az időre gondolt, amíg Vlad Dracul fogságában
senyvedett, rögvest eszébe jutott, mi minden történhetett
azalatt idehaza. Bármi történt is, megváltoztatott mindent.
Egy dologban azonban biztos volt: ha egy napon meg
kell tudnia az igazságot, sokkal rosszabbá válik minden – az
igazság birtokában soha többé nem kaphatja vissza régi
életét.
De vajon volt-e esélye valaha is arra, hogy
visszakapja?
Nem veszítette-e el kettejük boldogságát már régen,
valamelyik csatatéren, valamelyik hadjáratban? Nem
hamvadt-e el valahol menet közben az a tűz, amiről azt hitte,
örökké ég, de legalábbis szelíden parázslik majd?
Tulajdonképpen mikor történt?
Mikor fordult át a sok jó, a vágyakozás, a teljesség –
bosszúságba, idegenkedésbe, értetlenségbe? Miért nem
maradhatott úgy, ahogy régen volt, amikor minden rosszat
feloldott egy ölelés, egy szívből jövő mosoly, egy
szenvedélyes, vad szeretkezés az erdő mélyén, a vár
elhagyatott, huzatos folyosóján?
S egyáltalán, elkerülhető lett volna, hogy kialudjon a
tűz?
Az idő könyörtelenül, érzéketlenül, lassan zabál fel
mindent, ami szép, ami fontos. Legelébb a fiatalságot, az erőt,
a szenvedélyt.
Aztán a hitet…
Legvégül a lélek tisztaságát…
Hunyadi nem ismerte az itáliai poétákat, melyeket
Vitéz oly előszeretettel olvasott fel, és küldözgetett bekötve
Erzsébetnek. Amikor nagy ritkán belehallgatott a kandalló
mellett barátja szenvedélytől fűtött felolvasásába, zavarba
jött, különösen Erzsébet tűzfénytől megvilágított, kipirult
arcának szépségétől. Más volt ez a szépség, földöntúli, éteri,
egészen más, mint amikor ők ketten ölelkeztek. Ilyen
szépséget az ő csókjai, az ő közelsége soha nem tudott
Erzsébet arcára varázsolni.
Igen…
Erzsébet érezte, értette a szavak titkos jelentését, mely
őt elkerülte, érintetlenül hagyta.
Most mégis a szavakhoz kénytelen folyamodni.
 Minden mást megpróbált már, hasztalan. Suta ölelési
kísérletei, hozzá nem illő törleszkedése hatástalanok
maradtak. Valamit mégis tennie kellett… Most még, amíg
lehetett. Amíg volt még némi esély…
Ha volt egyáltalán…
Erzsébet nem durván, de mindig határozottan kisiklott
a kezei közül, és elkomorulva eltűnt a közeléből,
valahányszor közeledni próbált hozzá.
De hát az ég szerelmére, mi történt?
Mivel érdemelte ki ezt?
S ha történt is valami, nincsen-e joga legalább tudni
róla?
Ez volt a legrosszabb az egészben; a hallgatás, a
leplezés, az érezhetően jótékony ködgomoly, ami mégis mind
sűrűbb és sűrűbb fellegekben vette körül azt a bizonyos
titkot.
Hónapok teltek el így, s a vár népe úgy tett, mintha
nem tudna és nem látna semmit. Mindenkinek megvolt a
maga baja az életben, de mert szerették és tisztelték a vár urát
és úrnőjét, a szívük szakadt meg, látva a két ember közt épülő
áthatolhatatlan falat.
Mindenki tudott a vajda úr nap mint nap mélyülő
magányáról, és szemérmesen elnézték neki, hogy
cselédlányok, parasztasszonyok ölében keres mind
kétségbeesettebben menedéket.
Mi mást tehetett volna?
Férfi volt, harcos, akit ezúttal a legsebezhetőbb pontján
támadtak meg. Ott, ahol nem tudott védekezni, ott, ahol csak
vereség várhatott rá, semmi más.
Hunyadi János ismét háborúba készült.
A testét szabdaló sérülések, vágások, szúrások java
része szépen gyógyult, de a lelkét marcangoló két seb még
pokoli kínnal égett.
Hosszan állt, várakozott, mielőtt kopogtatott volna az
ajtón.
Erzsébet nem felelt, de azért benyitott. Felesége az
ablaknál állt, és a messzeséget fürkészte.
– Búcsúzni jöttem – szólt a férfi.
A nagyasszony lassan feléje fordult. Fekete ruhát
viselt, még mindig Lackót gyászolta, de így is igézően szép
volt, a finom vonású arcát behálózó, egyre észrevehetőbb
ráncok ellenére is. Fejedelmi tartással állt ott, mégis
megtörten.
– Búcsúzni?
Elszorult a szíve attól, amit látott. Jankó oly
magányosan állt az ajtóban, mint amilyen magányosnak
megismerte, sok-sok évvel ezelőtt, Újlak várában. Magányos
volt akkor is, még ha szeretők tucatjai melegítették fekhelyét,
ahogy melegítik mostanság is…
Erzsébet a kezét tördelve közelebb lépett.
– Vigyázz magadra, János! Nem bírod már úgy a
megpróbáltatásokat, ahogy rég bírtad…
Hunyadi bosszúsan elfordította a fejét. Enélkül is tudta,
hogy öregszik, nem hiányzott, hogy most is emlékeztessék rá
– de legalább szóba állt vele felesége.
– Nem köszönök el Mátyástól. Ha most bemennék
hozzá, nem engedne el soha…
A nagyasszony szelíden elmosolyodott.
– Hozzád ragaszkodik legjobban a világon.
Hunyadi tudta ezt: rövid otthon tartózkodásainak
immár szinte egyetlen öröme Mátyás volt. A fiú boldog
ragaszkodással nyargalt felé, valahányszor megpillantotta, és
tíz körömmel kapaszkodott a vállába, amíg Viola vagy a
felesége erővel le nem szedték róla. Már persze, ha hagyta…
 – Csak azt szeretném tudni, Erzsébet, hogy vajon mi
vár rám, amikor visszajövök…
A nagyasszony pontosan tudta, mire kíváncsi a férje.
– Neked kell eldöntened. János. Néha mindent tűzre
vethetünk, mindent, ami a múltra emlékeztet, ahogy ott,
abban a völgyben, mikor elégetted azt a szövetdarabot…
Neked kell tudnod, hogy mit akarsz, hogy számodra mi
fontos és mi nem… Néha nincs fájdalmasabb az igazságnál,
mégis, csak az igazság adhat erőt ahhoz, hogy továbblépjünk.
De lehet, hogy bizonyos dolgokat össze kell törnünk és tűzre
kell vetnünk, különben lélegezni sem tudunk már a fojtogató
gondolatoktól. Néha maga az igazság fojt meg minket… Én
nem tudom, melyik út a könnyebb… Ha tudnám, én magam
kértelek volna, hogy együtt induljunk el azon az úton…
– Apám mindig azt mondta… – Jankó szerette volna
megölelni Erzsébetet, de tudta, hogy az most még biztosan
elhúzódna tőle –, hogy ahány ember, annyiféle igazság
létezik… Hogy előfordulhat, kicsit mindenkinek megvan a
maga igazsága…
– A kérdés csak az, létezik-e egy mindenkién felül álló,
örök igazság, János. Szerintem létezik. És én mindig is ehhez
az igazsághoz hűen cselekedtem, egész életemben.
Hunyadi kihúzta magát.
– Szóval én döntöm majd el.
– Amikor visszajössz…
– Te itt leszel?
– Várlak, ahogy mindig is vártalak, és ahogy, azt
hiszem, életem végéig várni foglak. A döntés azonban a tiéd.
Egyedül a tiéd, ebben sajnos nem segíthetek.
– Akkor alaposan meg kell fontolnom, igaz?
Erzsébet újra mosolygott; most már erre is képes volt a
férje jelenlétében.
 – Éppen csak az életünk múlik rajta.
A férfi bólintott, s már fordult volna ki, amikor még
egyszer visszanézett, hogy utoljára szemügyre vegye a nőt,
aki nélkül nem tudta elképzelni az életét.
– Csak arra felelj, szeretsz-e még engem?
Úgy tűnt, mintha Erzsébet megrémült volna a
kérdéstől, pedig csak feltóduló könnyeit próbálta
visszatartani. Semmi szín alatt nem akart gyengébbnek
mutatkozni annál, amilyen gyenge valójában volt.
– Szeretlek, János. Mindig, minden pillanatban, amióta
először megláttalak. Bárhogy legyen is, ezt tudnod kell.
Jankó szelíden állt ott, nézte kedvesét, és remélte, hogy
így talán könnyebb lesz.
– Várj rám, Erzsébet! Visszajövök, és akkor elégetünk
minden haszontalan kacatot, amit a múlt árnyai itatnak át.
Szabadon akarok lélegezni megint. Engem nem érdekel az
igazság. Nekem a szerelmed kell.
Szilágyi Erzsébet megrendülten állt.
Nem felelt.
Szótlanul nézte, ahogy Hunyadi kilép az ajtón, s
hallgatta, hogy elhalnak léptei az Aranyház lépcsőin.
És tudta, hogy várni kell.
Megint várni…
És abban is biztos volt, hogy soha életében nem telt
még olyan lassan néhány hónap, mint ahogy most telik
majd…
 3.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 849. ÉVÉBEN, RABI AL-THÁNI HÓNAP 27.
NAPJÁN105

Mohamed szultán sokat tanult, sokat tapasztalt az

elmúlt hónapokban. Mindenekelőtt megtanulta azt, hogy
egyedül semmire sem megy – még nem akadt olyan, önállóan
meghozott döntése, melyről utóbb ne derült volna ki, hogy
használhatatlan, és katasztrófába torkollik a végrehajtása.
Éppen ezért megtanulta időben kikérni mások véleményét:
Halil pasáét, az öreg fővezírét, és Hüszrev mollahét, a
kazasker kádiét azért, hogy tudja, mit nem szabad tennie,
Zaganos pasáét és Ibrahim pasáét, a két feltörekvő renegátét
pedig azért, hogy tudja, mit igen.
Két ambiciózus, gátlásokat nem ismerő, ha kell, a
szokásjogot páros lábbal felrúgó híve éjt nappallá téve
őrködött érdekei felett, így az ifjú szultán hamar elfogadta
rendíthetetlen hűségüket. Ha Mohamed szerencsecsillaga
emelkedik, akkor Zaganos és Ibrahim szerencsecsillaga is
emelkedik – ha az ifjú uralkodó bármiért elbukik, ők is vele
buknak; mióta világ a világ, ennél erősebb szövetségi
kapcsolat nem létezett…
Éppen ezért, amikor az éjszaka kellős közepén
jelentették Mohamednek, hogy Havasalföld
megbízhatatlannak ítélt fejedelme, Vlad Dracul érkezett
lóhalálában Edirnébe, és kér tőle rögvest bebocsátást,
Mohamed nem habozott két bizalmi emberét berendelni a
palotába, hogy vegyenek részt ők is a kihallgatáson.
A vlach vajda sokat változott, mióta legutóbb látták.
Ezúttal is a Societas Draconis fekete köpenyét viselte,
de valaha oly dús, hollófekete üstöke megőszült, vonásai
összeaszottak, amitől arca még félelmetesebb kifejezést
öltött. Dús szemöldöke alól szembogár nélküli szeme
fehérlett gonoszul, megborzongatva az ifjú szultánt.
Arra gondolt, micsoda szerencse, hogy a gyönyörű
Radut nem rendelte ide; a fejedelem bizonyára nehezen
türtőztetné magát, ha látná, milyen bájos, kifestett,
asszonynak öltöztetett bábut csinált a kisfiából…
– Nos, vajda? – dőlt előre teknőspáncéllal és
márványszín gyöngyházakkal díszített trónusán Mohamed. –
Mi olyan sürgős, hogy reggelig sem ér rá?
Vlad Dracul arcán ördögi vigyor jelent meg.
– Jól tudod, uram, hogy számomra egyedül az iszlám
hit védelme a legfontosabb. Elköteleztem magam,
szakítottam a kereszténységgel és a birodalom oltalmába
ajánlottam szánandó sorsú országomat…
– Tudtommal megtartottad a vallásod – igazította ki a
trónus mellett álló Zaganos pasa. Amíg él, nem felejti el azt a
rettenetes éjszakát Tirgoviştében, amikor Hunyadit
kiszabadították a magyar vértesek… Káosz, lángok,
rettegés… A kivégzés abban a hátsó udvarban, az itáliai
bíboros levágott feje, a sár, a vér…
Zaganos megremegett még a gondolatára is. Egy
hajszálon múlott, hogy Dracul emberei az utolsó pillanatban
ki tudták szabadítani a magyarok karmai közül.
Soha többé nem akart átélni semmi hasonlót…
Vlad Dracul a kezét tördelve fordult felé.
– Legyek képmutató, nemes pasa, mint mások? Ugyan,
miért tenném? Tudok muszlim módra imádkozni, el tudnám
hitetni bárkivel, hogy Allah nevével az ajkalom kelek és
fekszem. De nem teszem. És tudod, miért nem? Mert nincs rá
szükségem. Nem hiszek Istenben, nevezd akár Allahnak, akár
Jahvénak, akár Mindenhatónak, bánom is én… Amiben én
hiszek, arról te hallani sem akarsz, nemes pasa, hidd el
nekem! Azonban mit számít, kiért, miért imádkozom, amikor
szívvel-lélekkel szolgálom a birodalmat! Országomat
kiszolgáltattam néktek! Oláh népem ifjai százával, ezrével
soroztatnak be a janicsár hadtestekbe! Leányaink
háremeitekben kötnek ki, esetleg rabszolgáitokként végzik…
Szpáhijaitok, janicsárjaitok a földünket tapossák, most is a
Kárpátokban fürkészik Hunyadi csapatainak mozgását… Én
mindent megadtam nektek… Bojárjaim egy kanál vízben
meg tudnának folytatni, mert elvettem tőlük maradék
szabadságukat is! Fiaim a foglyaitok… Felséges úr, fényes
tekintetű padisah! Radu fiam a tiéd, ágyasod, vágyaid
kiszolgálója. Vlad fiamról azt sem tudom, él-e egyáltalán…
Mivel bizonyíthatnám még, hogy hűséges vagyok hozzád?
Azzal mélyen meghajolt, és hasra vetette magát a
szultán előtt, a földön kúszva egészen a sarujáig, amit
szenvedélyesen megcsókolt.
Mohamed elégedetten nézte, de ahogy észrevette, hogy
a vajda érdes nyelve végigkaristolja mezítelen lábfejét,
elrántotta a lábát.
– Mit akarsz?
– Jó híreim vannak! – Dracul talpra vergődött, s
mozdulataiból valami öreges küszködés áradt. – Néhány
héten belül tálcán hozom neked Hunyadi János fejét, fényes
tekintetű padisah!
– Csakugyan?
– Egy spanyol lovag keresett fel nemrég Tirgoviştében.
Hunyadinál járt követségben, Budán, és visszafelé tartott, a
burgundiai hadigályák parancsnokához, akit híven szolgál.
– Flotta? – vonta fel szemöldökét Mohamed. – Miféle
flotta? Csak nem…?
 – De igen, uram! Az a szerencsétlen hajóhad, amely
tavaly megpróbálta atyád útját állni a tengerszorosoknál…
Nem hajóztak haza, ahogy az várható lett volna, hanem
felvették a kapcsolatot Hunyadival…
– Mire készülnek?
– Saavedra lovag azért jött udvaromba, hogy bevonjon
a küszöbönálló hadjárat részleteibe – folytatta Vlad Dracul. –
És én örömmel egyeztem bele, hogy minden harcosomat a
rendelkezésükre bocsássam…
– Tessék?
– Hunyadi legkésőbb augusztus közepén átlépi a határt.
Nyilvánvalóan vissza akarja szerezni Havasalföldet, és persze
meg akar büntetni engem, amiért foglyul mertem ejteni a
várnai csata után… Bojárjaim megváltóként várják a magyar
csapatokat, úgyhogy arra számítok, úgy hatolnak át a
tartományon, mint kés a vajon…
– Különös, hogy mindezt ilyen derűs nyugalommal
meséled – jegyezte meg Ibrahim pasa epésen. – Tenni is
szándékozol valamit?
– Hogyne, uram… Hunyadi természetesen nem bízik
bennem, de a burgundiaiak igen. Hadigályáik a tervek szerint
felhajóznak a Dunán, fényes tekintetű padisah!
Mohamed tanácsadóira pillantott.
– Lehetséges ez?
– Sodrással szemben nehéz, de nem lehetetlen – vélte
Zaganos. – Megfigyelőink jelentettek néhány hajót a
Fekete-tenger különböző pontjairól… Trapezunt…
Mesambria… Feltűntek már egyszer a Duna-deltában is… De
miért úsznának fel a Dunán? Mire mennének azzal?
– Niğbolu váránál106 találkoznak a Havasalföld
területén lefelé ereszkedő Hunyadival – folytatta a vajda. –
Az a tervük, hogy ott kelnek át török területre, a gályák
segítségével, azok ágyúinak fedezete alatt.
Mohamed csettintett, térképet kért – Zaganos már
hozta is a kihallgatóterem hátsó traktusában álló asztalkáról.
– Mutasd meg, hol!
Zaganos mutatta.
A szultán elhűlve hátradőlt trónusán, és alig pelyhedző,
nevetségesen gyér szakállát simogatta.
– Azt hittem, Hunyadi még a sebeit nyalogatja…
Honnan szerzett egy újabb hadsereget?
– Hát éppen ez az! Nem hiszem, hogy jelentősebb
erőket képes mozgósítani, uram. A célja csupán zavarkeltés,
hogy megmutassa, őt nem lehet még leírni! Átkel Niğbolunál,
és felperzseli a bolgár határvidéket… Félelmet kíván
plántálni az igazhitűek szívébe, a tudatukba akarja égetni,
hogy a magyarok még legyőzetve is veszedelmesek! Miután
elpusztította Bulgária északi részét, visszavonul majd, mint
aki jól végezte dolgát, és onnantól atyád várnai győzelme
végérvényesen a feledés homályába merül, és ami megmarad,
az csupán a rettentő Jankó legendája lesz…
Mohamed a fejét ingatta.
Néhány héttel ezelőtt Dal-ul Jihad vára alatt Hunyadi –
mindenki meglepetésére – szétvert egy hadsereget, melyet
Halil pasa a magyar végek zaklatására küldött. Sok ezer
hitharcos halála szárad tehát Halil lelkén, aminek elvileg
örülhetett volna, hisz ellensége kudarcát jelentette, ám a
vereség híre kellemetlen következményekkel is járt.
Edirnében, és a birodalom többi részében megint Hunyadi
legyőzhetetlenségéről kezdtek suttogni, mintha Várna
mezején csupán egy jelentéktelen botlás érte volna a magyar
hadvezért.
– És te? Te mit fogsz tenni?
Vlad Dracul széttárta karját.
 – Megértettem a spanyol lovaggal, hogy Hunyadi és
én… khm… nem különösebben szívleljük egymást, és hogy
az ütközet után akadt némi nézeteltérésünk… Éppen ezért
nem kívánok személyesen találkozni vele, viszont minden
segítséget megadok, amire csak szükségük van… Élelmet,
bort, fegyvereket szállítok Brăilába… Katonáim részt
vesznek a burgundiai hajók hadműveleteiben… Bárkákat
bocsájtok a rendelkezésükre, ha kell, török erődöket
ostromlok meg velük együtt…
Zaganos és Ibrahim értetlenül bámultak rá.
– Mindezt egyetlen okból teszem majd, fényes
tekintetű padisah! Mint ahogy Hunyadi útjába sem gördítek
semmi akadályt! Nem próbálom feltartóztatni, ahogy átlépi a
határt, fejvesztve menekülök majd a Duna felé. Mindent meg
fogok tenni, hogy Hunyadi minél gyorsabban elérje Niğbolut,
és átkeljen a folyón. Akkor ugyanis… Ott ugyanis… Ti
fogjátok várni, uram! A birodalom válogatott seregei
állítanak neki csapdát a Dunától délre…
A szultán kifürkészhetetlen arccal bámult rá.
Mennyire bízhatok ebben a vlach kutyában?
Bízhatok-e egyáltalán?
Mintha csak gondolatait olvasná, a vajda alázatos
mozdulattal ismét Mohamed lába elé vetette magát.
– Én jobban gyűlölöm Hunyadit, mint te, uram…
Könyörgöm, higgy nekem! Végeznünk kell vele! Ki akarom
köszörülni a csorbát! Egyszer már a kezemben volt, jól
tudom, akkor kellett volna megölnöm! Nem fogom újra
elkövetni ugyanezt a hibát, uram!
Zaganos valamit a szultán fülébe súgott.
– Jól értettem, amit mondtál? Török erődöket vesztek
ostrom alá?
– Fontos, hogy a burgundiaiak bízzanak bennem. De
mondd csak, fényes tekintetű padisah, nem éri-e meg neked
néhány száz katonád élete Hunyadi fejét? Csapataim ott
lesznek a Duna déli oldalán, a te seregeddel. Arra várnak
majd, hogy átkeljen a folyón… Azt akarom, hogy magyar
koponyákkal szegélyezhesd a Niğbolutól Edirnéig vezető
országutat!
Mohamed fontoskodva összefűzte ujjait az álla előtt.
Mindannak, amit a vlach elmondott, volt némi értelme.
Már csak meg kellett bizonyosodnia róla, hogy kémeik
jelentése alátámasztja-e a híreit. Ha igen…
– Néhány napig itt maradsz! – jelentette ki az ifjú
szultán. – Addig kiderül, igazat szóltál-e. Ha igen, azonnal
megkezdjük csapataink kivonását az országodból, hogy
Hunyadi minél gyorsabban elérhesse a Dunát! Azt fogja
hinni, hogy megrettentünk tőle, s ez önbizalommal tölti majd
el! Ezzel egy időben felvonultatjuk erőinket Niğbolu
várához!
Vlad Dracul elégedetten bámult rá, s Mohamed
kénytelen volt elfordítani tekintetét a fehéren izzó szemekről.
– Menj! Hívatlak, amikor meghoztam végleges
döntésemet!
A vajda azonban tudta, hogy a kölyök már meghozta a
döntését.
És a maga részéről fölöttébb elégedett volt vele…
 4.

VÖRÖSTORONY-SZOROS, ERDÉLY,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 14. NAPJA

Hunyadi útközben gondoskodott róla, hogy mire eléri a

határt, mellette lovagoljon a Dăneşti-ház trónkövetelő
vajdajelöltje, III. Dan. Őt kívánta Vlad Dracul helyébe
ültetni, s ezzel véget akart vetni a Dăneştik és a Drăculeştik
közt több nemzedéke dúló háborúskodásának, mely, végtére
is, sok-sok évvel ezelőtt saját családja menekülését is
előidézte Havasalföldről.
– A bojárokkal vigyázz! – intette az ifjú oláhot, amint
lassan poroszkáltak a Vöröstorony-szoros felé vivő
országúton. – Egyik sem hűséges a halálig, de nem is hagy
cserben, ha hagyod őket békésen tollasodni. Tele vannak
gyűlölettel Dracul és családja iránt, bár téged is
meggyűlölnek majd, ha rosszul uralkodsz felettük!
Dăneşti Dan igyekezett eltökélt kifejezést erőltetni
vonásaira, azonban szemmel láthatóan rettegéssel töltötte el a
gondolat, hogy haza kell térnie szülőföldjére. Élete nagy
részét Erdélyben töltötte, biztos menedékben, ahová a
Drăculeşti-ház hatalomra jutását követően futott családja.
– Mekkora sereget hagysz Tirgoviştében, uram? –
kérdezte bizonytalanul.
Hunyadi nevetve nézett vissza rá.
– Semekkorát, Dan. Neked magadnak kell
megszervezned a tartomány védelmét. A Duna vonalát
mindenáron tartanod kell, ehhez talán tudok némi segítséget
nyújtani, ha szükséges, hadihajókkal őrizzük a partvidéket.
De Havasalföld a te felelősséged!
 A vajdajelölt nagyot nyelt.
– No és honnan szerezzek katonákat? Azt gondoltam,
uram, legalább a kezdeti időszakra Tirgoviştében hagysz
néhány ezer lovast a védelmemre. Később már talán én is…
– Bárcsak megtehetném! De láthatod, Dan, ez a kis
sereg itt mögöttem, milyen nehezen verbuválódott össze.
Minden erőnkre szükség lesz az elkövetkező években. Ha
rám hallgatsz, azzal kezded a rendteremtést, hogy
kivégezteted az összes Drăculeşti-kutyát, akit csak a kezeid
közé tudsz kaparintani. A bojárok logofátja, bizonyos
Dumitraşcu a segítségedre lesz mindenben. A többi udvaronc
azonnal átáll hozzád, amint bevonulunk Havasalföldre, egyet
azonban ne felejts el! Ennek a hadjáratnak csak részben Vlad
Dracul elűzése és a te trónra helyezésed a célja! Az igazi
feladatunk, hogy a hadigályák segítségével átkelve a Dunán
betörjünk az oszmánok területére…
Dăneşti Dan keserűen felsóhajtott. A
Vöröstorony-szoros felett alászállni készült a napkorong. A
hajnal már bizonnyal Havasalföldön éri őket.
Az ellenség földjén…
A torkában dobogott a szíve még akkor is, amikor a
határőrző székely és szász katonák üdvrivalgása
megremegtette a hegyek oldalát.
– Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!
Az erdélyi vajda csapatai nem sokkal éjfél előtt lépték
át a havasalföldi határt.
 5.

DUROSZTOL VÁRA (SZILISZTRA), TÖRÖK

BIRODALOM,
A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 10. NAPJA

Nyolc hadigálya horgonyzott a Duna északi partján.

Hajnalodott, s a folyó menti erdők egyszeriben életre keltek.
Madárcsicsergéstől, rikácsolástól volt hangos a derengő
égbolt, szarvas bőgésétől visszhangzott a dús vadon.
Waleran de Wavrin admirális sem vonhatta ki magát a
természet ébredésének szépsége alól, kilépve a fedélzetre
áhítattal bámulta a partvidék zöld bujaságát, a Duna színéig
hajló faágak közt rebbenő szárnyasokat, az aljnövényzetben
surranó apróvadaktól rezzenő bokrok ingását. Az összképet
legfeljebb az oláhok bárkáinak sokasága rontotta némileg; a
szállítóhajók környékén kucsmás, lapos pillantású
havasalföldi katonák moccantak lomhán: épp szegényes
reggelijüket fogyasztották, fegyvereiket élesítették.
Az admirális nagyot sóhajtott.
Ezen a napon megindítják hát a dunai hadjáratot, mely
Isten segedelmével elhozza a diadalt az egyesített keresztény
flotta számára.
Régóta várt erre a napra, apródjával este a legszebb
ruháját készíttette ki. Napkelte előtt néhány órával már talpon
volt, hosszan imádkozott, megborotváltatta magát, gyérülő,
őszes haját kifésültette, s fejébe nyomta legújabb divat szerint
készült brüsszeli kalpagját.
Jöjjön hát, aminek jönnie kell!
Alig egymérföldnyire a helytől, ahol horgonyoztak,
Silistra erődje állta útjukat; az első török vár, amely a Duna
hadiútját őrizte. Vlad Dracul vajda tanácsára éppen ezt fogják
megostromolni: a vízen a flotta nyolc hajója úszik majd a vár
közvetlen közelébe, míg a Duna jobb partján – török területen
– az oláh harcosok lendülnek támadásra.
Fölöttébb izgalmas napnak ígérkezik a mai! Az
admirális elégedett volt a dolgok állásával, noha akadt
néhány zavaró tényező, mely egyszerűen nem hagyta
nyugodni. Sehogy sem tetszett neki példának okáért az
oláhok vajdája…
Vlad Dracul folyton vigyorgó képében volt valami
ördögi, valami végtelenül nyugtalanító. Vasquez szerint
Tirgovişte határában, a vajda székvárosában karóba húzottak
százai szegélyezik az utakat, a tetemek ott rothadnak heteken,
hónapokon át, dögletes bűzt árasztva. Amennyire eddigi,
rövid útjuk során megismerték őket, Havasalföld népe
alázatos, folyton hajlongó, ám alattomos tekintetű
parasztokból állt. Katonáik sem voltak épp
bizalomgerjesztőek: sunyi képű haramiáknak tűntek, akikről
minden további nélkül el tudta képzelni, hogy az első
ágyúlövésre kereket oldanak majd.
De hát mit volt mit tenni, az ember nem mindig
válogathatja meg a szövetségeseit…
A kapitányi kabinban már terítettek, oda várta tisztjeit,
s különösképp az előző este visszatért Vasquez jelentésére
volt kíváncsi. A spanyol lovag elképesztő távolságokat tett
meg az elmúlt hónapokban: kétszer küldte már
Magyarországra, s Vasquez mindkétszer a havasalföldi
udvart ejtette útba visszafelé jövet. Most pedig, mintegy
utolsó feladatként, elhajózott Konstantinápolyba, hogy
elhozza a török trónkövetelőt, akit a hadjárat végén
remélhetőleg az oszmán trónra emelhetnek majd.
De Wavrin benyitott a kapitányi kabinba; a lovag urak
már vártak rá, talpra szökkentek, és köszöntötték.
 – Szép jó reggelt mindenkinek!
Az admirális végighordozta rajtuk a tekintetét. A
szemében ezek voltak a világ legkiválóbb harcosai: Vasquez
lovag, Gauvain Quiéret, Martin Alfonso di Oliveira, Dierik
van Vienne, Willem van Cettendijk, Bertran Pinchon, John
Hugh… A legjobbak, kétségtelenül…
– Szerencsésnek nevezhetem magam, uraim, amiért
ilyen férfiak kísértek el erre az utazásra! Ma végre
megmutathatjuk, mennyit érünk!
A lovagok helyeslőn bólogattak, s nyomban fel is
emelték borospoharaikat.
– Az admirálisra! Éljen!
Miután felhörpintették szíverősítőjüket, De Wavrin
komótosan helyet foglalt az asztalfőn.
– Reggeli után megindítjuk a támadásunkat, kedves
barátaim! A vajda fiával, Mircea herceggel este mindent
alaposan megbeszéltünk! Először mi szedjük fel a horgonyt,
és Silistra váráig felevezünk. Sajnos a szél ezúttal sem
kedvez, sodrásiránnyal felfelé haladunk mindvégig. A
bíboros úr őexcellenciája egy órával később követ minket.
Amint minden gályánk felsorakozik az erőddel szemben,
tüzet nyitunk valamennyi hajóágyúnkból. Oláh barátaink
pedig megindítják az általános rohamot Silistra falai ellen!
A tisztek arca feszült volt, s ahogy tétován egymásra
pillantottak, az admirális megértette, hogy valami nem
egészen világos számukra.
– Ki vele! Mi nyomja a szíveteket?
– Uram, engedelmet – kezdte Vasquez –, de Dracul
vajda emberei édeskevesen vannak. Kötve hinném, hogy
ennyien képesek lesznek bevenni a várat… Még ha mi a
Dunáról szüntelenül lőjük is a falakat…
– Mit akarsz ezzel mondani, Pedro? Van talán valami
javaslatod?
– Nem értem, uram, miért nem hajózunk tovább?
Hunyadi szeptember elejére ígérte magát Nikápoly falai alá…
Miért nem ott várjuk be a magyarokat? Mi szükség van
ostromra, és főleg itt, ahol semmi keresnivalónk?
De Wavrin elgondolkodva hordozta végig tekintetét a
lovagok során.
– Nos, kedves barátaim, ami azt illeti, ez az ostrom
kimondottan Dracul vajda kérése volt… A magam részéről
nem láttam akadályát… Miért is ne segítenénk oláh
barátainkon? Rengeteg időnk van még Hunyadi érkezéséig…
– Nem tudom, uram… Ez az egész csapdának tűnik…
Az admirális intett apródjának, hogy töltse újra a
kupáját.
– Ostobaság! Keresztény katonák vagyunk, Vasquez,
kötelességünk mindent megtenni elnyomott keresztény
testvéreink megsegítéséért! A vlachok dicső fejedelme
pedig…
– Uram, ahogy mondtam már, a magyarok nem sok jót
említettek Dracul vajdával kapcsolatban… Hunyadi elfogása
például…
– Erről hallani sem akarok! – emelte fel mutatóujját De
Wavrin. – Semmi közünk a magyarok és a vlachok egymás
közti, ki tudja, mióta tartó torzsalkodásaihoz… A mi
feladatunk, hogy az elnyomottak segítségére legyünk! Erről
pedig nem nyitok több vitát!
Ingerülten talpra szökkent, és az asztalra csapta
kesztyűjét.
– Ha az uraknak nem fűlik a foga a harchoz, kérem,
jelezzék! A Hellészpontosznál szégyent hoztunk hercegünkre,
tengerészbecsületünkre és hősi nevünkre! A Boszporusznál
vitézül próbálkoztunk, de sajnos kudarcot vallottunk!
Krisztus urunk kegyelméből kaptunk egy újabb esélyt, és én
szavamra mondom, nem hagyom ezt is elillanni! Míg
Hunyadi csapatai átmasíroznak Havasalföldön, mi sorra
elfoglaljuk a Duna menti török erődöket, uraim! Silistra,
Tutrakan, Giurgiu, Rusçuk… Elfoglaljuk őket, és visszaadjuk
mindet Vlad Dracul vajdának, jogos tulajdonosuknak!
– De admirális, ezen erődök egy része a Duna török
oldalán fekszik! Silistra, Tutrakan, Rusçuk… Ezek soha nem
voltak Dracul vajda várai…
De Wavrin elbizonytalanodott. Számára ezek a keleti
tartományok éppoly ismeretlenek voltak, mint Samarkand,
vagy a mesés Kína…
– Ahogy már említettem, semmi kedvem beleavatkozni
a helyiek csip-csup határvitáiba… Megteszünk minden
tőlünk telhetőt, hogy szövetségesünk kérését teljesíthessük…
Jó étvágyat, uraim! Nekem sajnos elment az étvágyam!
Persze gondoskodott róla, hogy a többieknek is
elmenjen; néhány perccel azután, hogy magára hagyta
tisztjeit, elrendelte az általános harci riadót, és felszedette a
Jean sans Peur horgonyát.
A flotta zászlóshajójának evezői lomhán
megmozdították a gályát.
Waleran de Wavrin admirális reggel öt órakor
megindította a támadást.

6.

Voltaképpen csak a szerencsének köszönhették, hogy a

Hunyadinak megígért nyolc gálya megérkezett a Dunára. A
kalózkodásért halálra keresett Joffroy de Thoisy, az
„aranygyapjú lovagjainak” nagymestere jobbnak látta, ha
Konstantinápolyból egyenesen hazatér Burgundiába, mielőtt
a genovai nagytanács bérgyilkosokat küld rá. De hátrahagyta
unokaöccsét, Jacot de Thoisyt, aki azonnal átvette négy
gályájának parancsnokságát, és a rodoszi Renauld de Confide
lovag segítségével, a hívó parancsnak engedelmeskedve
sürgősen De Wavrin hajói után vitorlázott.
Condolmaro bíboros pápai vezérhajója is készen állt,
így Pedro Vasquez de Saavedra lovag sikeresen teljesítette
küldetését, néhány újonnan öntött ágyúval, lőporral és
ágyúgolyókkal megrakodva tért vissza a Fekete-tenger
nyugati partjainál cirkáló burgundiai flottakötelékhez.
Nem egyedül érkezett persze: Hunyadi tanácsára
magával hozott Konstantinápolyból egy igen értékes embert,
akitől sokat vártak a hadjárat végeztével. Saudzsi herceg
száműzetésben élt a bizánci császár oltalmában, önmagát I.
Murád szultán unokájának nevezte – egyébiránt joggal –, és
feltett szándéka volt, hogy keresztény segítséggel szerezze
meg magának az ottomán trónt.
De Thoisy rendelkezésére bocsájtotta egyik hajóját:
Saudzsi ugyanis nem egyedül utazott, mintegy harminc
szolgáló, apród és testőr kísérte. Kérésének megfelelően az őt
szállító burgundiai gálya árbócára félholdas zászlót húztak
fel, amit megpillantva viszont De Wavrin kapott minduntalan
szívszélhűdést…

7.

Ezen a reggelen, amikor a Jean sans Peur lassan

evezett felfelé a Dunán, a burgundiai és velencei tengerészek,
zsoldosok lélegzet-visszafojtva várták, hogy felbukkanjon a
szeszélyesen kanyargó folyó mentén az első török erőd.
Készen álltak a harcra, a hosszú, téli tétlenséget követően
most nem holmi görög halászhajók ellen kellett hadakozniuk,
most maga a török haderő várt rájuk a folyó kanyarulatán túl.
Pedig az előjelek nem voltak éppen kedvezőek…
Előző este az admirális hosszas vitát folytatott
Condulmaro bíborossal. Amin összevesztek, nem
kimondottan katonai kérdés volt, sokkal inkább zászlóügyi. A
flotta hivatalos parancsnokának a pápai megbízásból a
bíboros számított, aki a vacsora végeztével ünnepélyesen
felhatalmazta az admirálist, hogy a Szentszék zászlaját vigye
majd a másnapi csatában. Igen ám, de akkor ki hordozza a
burgundiai herceg lobogóját?
Ezen egy kicsit összekaptak, túl sok volt a jelentkező.
Az admirális szíve szerint maga vitte volna, mindig is úgy
képzelte, egyszer, a burgundiai hercegi palota nagytermében,
a róla készült hatalmas festményen éppen azt a pillanatot
örökítik meg, amint a hercegség zászlajával a kezében,
elsőként hág fel valami pogány erődítmény legfelsőbb
bástyafokára. De hát nem volt mit tenni, Őszentsége zászlaja
sem megvetendő, azt is vinni kell valakinek!
Szerencsére Renauld de Confide lovag magára vállalta,
hogy az admirális helyett a magasba emeli a burgundiai
hadilobogót a csatában, s ezzel az ügy látszólag meg is
oldódott. De az esti rossz hangulat rányomta a bélyegét a
reggelre is.
Alighogy a Jean sans Peur elérte a Silistra-erődöt, a
tisztek idegesen kezdtek hátrafelé pislogni, mikor bukkan fel
a láthatáron a bíboros vezette flottakötelék.
Maga az erőd meglehetősen félelmetes volt, különösen,
hogy azt hitték, valami kezdetleges cölöpvár lesz csupán –
ehhez képest zömök tornyokkal, bástyákkal megerősített
építmény fogadta őket, mely közvetlenül a Duna partján
őrizte az amúgy jelentéktelen városkát.
– Mire megyünk ezek ellen az ágyúinkkal? –
hüledezett Andrea Contarini, a gálya lombarderója. – Még
csak meg sem karcoljuk őket innét…
Kisvártatva felbukkantak a parton a havasalföldi
katonák. A szárazföldön haladtak, gyalogosan, lóháton,
vélhetőleg egész éjszaka meneteltek, s most kimerülten
táboroztak le, biztonságos távolságban a falaktól.
– Nem úgy tűnik, mintha ostromra készülnének! –
biggyesztette az ajkát John Hugh. – Azt hittem, egyszerre
indítjuk meg a támadást!
Az admirális a felkelő napra pillantott.
– Reggel hatkor támadniuk kellene, ahogy nekünk is!
– Mégis, hogyan? Nincsenek faltörőik! Nincsenek
ostromágyúik! Az Isten szerelmére, uram, hisz még létrákat
sem hoztak magukkal!
De Wavrin a feje búbját vakargatta.
– Ami azt illeti, én sem értem…
Úgyhogy a reggel hat órára tervezett első roham
érdeklődés híján elmaradt; a Jean sans Peur-t
lehorgonyozták, s míg vártak a bíboros késlekedő hajójára, a
partról egy bárkán néhány havasalföldi evezett a békésen
ringó gályához.
– Itt van az admirális? – kérdezte egy nyurga, jó
kiállású ifjú, felkapaszkodva a fedélzetre.
– Itt vagyok, kedves barátom! – mosolygott De Wavrin
a tat magasából, s újra meg kellett állapítania magában, hogy
Mircea vajdafi kísértetiesen hasonlít arra az ifjú magyar
lovagra, akit Mesambria kikötőjében vettek De Thoisy egyik
hajójának fedélzetére. – Megtudhatnám, miért nem
rohamoztok?
– Mi nem rohamozunk? – nevetett fáradtan Mircea. –
Hisz nincs sehol a többi gálya… Hol vannak a bíboros hajói?
Nélkülük semmire sem megyünk!
 De Wavrin nem vitatkozott, idegesen pislogott hátra,
mikor bukkannak már fel a folyókanyarulatban a flotta
egységei.
– Késnek! – jegyezte meg Vasquez. – A kardinális úr a
jelek szerint a kelleténél hosszasabban reggelizik!
– Mindig ez történik, ha egy papra bízzák a vezetést! –
dörmögte Willem van Cettendjik, és sejtelme sem volt róla,
hogy ezúttal mennyire fején találta a szöget.
Újabb két óra telt el, mire a Dunán végre felbukkant
Condulmaro hajója és az azt kísérő többi gálya. Addigra De
Wavrin idegei valóságos kötéltáncot jártak.
Utasítására a Jean sans Peur visszacsorgott a pápai
hajó mellé.
– Eminenciád késett! – ordított át, azonban a gálya
orrában álló Condulmaro csak széles mosollyal és barátságos
integetéssel válaszolt.
– Átmegyek! – szitkozódott az admirális – Átmegyek,
és kitekerem a nyakát őeminenciájának!
Hanem, mint kiderült, alapos oka volt a késlekedésnek.
Kora hajnalban ugyanis a bíboros hajóját kísérő oláh bárkák
egyikének legénysége elfogott egy, a parton halászgató
törököt. Legott ki is hallgatták, és némi szorongatás hatására
a rémült kontyos elárulta, hogy Silistra erődjében csapdát
állítottak a flottának. Legalább harmincezer szpáhi érkezett
néhány nappal ezelőtt az erődbe – hebegte a török, és
kihallgatói szerint név szerint fel tudta sorolni a Bulgária
északi részéről idesereglett szubasikat.107
– Csapdát állítottak nekünk! – hüledezett De Wavrin. –
Ezek, ha kitörnek a várból, le fogják mészárolni szerencsétlen
vlachokat!
Igen ám, de mégsem mészárolták le őket, mert hogy,
hogy nem, a havasalföldiek kiszimatolták a csapdát, és
hamarosan belevesztek az erdőbe, jó messzire kikerülve a
török erődöt. Az angol íjászok megvetően köpdöstek a vízbe,
mert, mint mondták, mindez azelőtt történt, hogy bárki
megsejthette volna a parton, hogy mi a valódi helyzet.
– Egyszerűen megfutottak, uram – morogta John Hugh.
– Én nem szeretném, ha ezek harcolnának az oldalamon!
Az admirális részben megkönnyebbült, ám amikor
Silistra falain eldördültek a török ágyúk, dühödten ökölbe
szorította a kezét.
– Kezdődik! – suttogta. – Távolodjunk el a
lőtávolukból!
Az egyesített keresztény flotta mind a nyolc hajója
óvatosan visszahúzódott. Silistra ostroma elmaradt.

8.

Saudzsi herceg tett még egy kísérletet, hogy

meggyőzze a város török alattvalóit. Fehér lobogó alatt
kieveztetett egy bárkán, és teljes ünnepi pompába öltözve,
testőreinek, csauszainak kíséretében partra szállt. Ott
ünnepélyes hangon, felséges arckifejezést magára öltve, kissé
leereszkedve közölte az erőd parancsnokával, hogy azonnal
nyissa meg előtte a vár kapuit.
Hozzátette, törvény szerint ő, ama nevezetes I. Murád
szultán unokája az egyetlen örököse az Ottomán
Birodalomnak, nem pedig a trónt bitorló, gyermekkorú
Mohamed, aki nyilvánvalóan Allah akarata ellenére
kormányozza a törökök jobb sorsra érdemes népeit.
A parancsnok tisztelettel meghallgatta mondanivalóját,
s amikor végzett, azt felelte, nem kevésbé ünnepélyes
hangon:
– A mi urunk Mohamed szultán, Allah Földi
Helytartója, a Világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok
Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya,
Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak
Menedéke, és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja,
Isten Árnyéka a Földön. Te, uram, lehet, hogy ama dicső I.
Murád szultán unokája vagy, de ha egy percen belül nem
takarodsz vissza a hitetlenek hajójára, ahonnét jöttél, hát
Allah nevére, tulajdon kezemmel kaszabollak le a tieid szeme
láttára, a testedet négyfelé vágatva, darabjait Silistra négy
tornyára tűzöm ki! Érthető voltam, ó, uram?
Saudzsi szedte lábát, ahogy csak bírta; nem is hiába,
mert egy perc múlva felbömböltek a török ágyúk Silistra
falain, s az ágyúgolyók hatalmas víztölcséreket keltve
csobbantak a Dunába a távolodó bárka körül.
A következő pillanatban a gályák ágyúi is eldördültek,
megsorozva az erőd palánkjait – sem itt, sem ott nem esett
kár semmiben.
Ezzel Silistra „ostroma” az egyesített keresztény flotta
részéről véget is ért azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna.
Vlad Dracul vajda még aznap este elküldte embereit a
gályákhoz, hogy Saudzsi herceget meginvitálja kényelmes
tirgoviştei palotájába. A herceg a meghívást készséggel el is
fogadta, hiába tiltakozott ez ellen De Wavrin. Az admirális
emelt hangon figyelmeztette a trónörököst, hogy Hunyadi
szigorúan a lelkére kötötte: csak neki adja ki Saudzsit, és
semmiképpen ne engedjen a havasalföldiek hízelkedésbe
oltott ármányainak.
Ám mit volt mit tenni, Saudzsi menni akart…
Az admirális kényszeredetten elbúcsúzott hát tőle,
azzal az ígérettel, hogy legkésőbb szeptember közepén
találkoznak majd Nikápoly alatt, az átkelési ponton.
Soha többé nem látták Saudzsit.
 Vlad Dracul vajda szerint sajnálatos módon nem
érkezett meg hozzá Tirgoviştébe, bizonyára haramiák csaptak
le rá valahol útközben.
Waleran de Wavrin admirális egészen mást gondolt
erről…
Úgy sejtette, a trónkövetelő herceg ott heverhet
elkaparva, valahol a Duna mellett, nem messze Silistra
erődjétől, ahol hiú reményekkel partra szállt, hogy
visszakövetelje soha nem birtokolt birodalmát…

9.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 18. NAPJA

– Könyörgöm, hadd gyújtsam fel! – könyörgött

Szilágyi Mihály. – Kérlek, Jankó! Nem tart sokáig az egész!
Csak odavágtatok pár emberemmel, és lángra lobbantom a
szélső házakat! A többit a szél elvégzi majd helyettünk! Ne
mondd, hogy nem gyönyörködnél a látványban te is szívesen!
Nézzed, épp alkonyul, egészen szépen festene, ahogy a
sötétségben égne az egész…
– Nem! Még nem!
Hunyadit szórakoztatta sógora vehemenciája, és ha
igazán őszinte akart lenni, legszívesebben ő maga vetette
volna az első fáklyát Tirgovişte házaira. Mégis le kellett
higgasztania Mihályt, bármennyire szívesen perzselte volna
fel az egész tartományt.
– Azért jöttünk, hogy átadjuk Havasalföldet Dan
hercegnek, nem azért, hogy a földdel tegyük egyenlővé.
– Pedig annak több értelme lenne! – jegyezte meg
Szilágyi, és bizalmasan közelebb hajolt Jankóhoz. –
Szavamra, ez a Dan is meglehetősen furcsa szerzet! Jelentős
summával fogadnék rá, hogy az első adandó alkalommal ez is
átpártol a törökhöz!
Hunyadi sóhajtott egyet. Tudta ezt ő maga is, mégsem
látott más lehetőséget; Magyarországnak szüksége volt egy
többé-kevésbé megbízható vajdára ezen a földön, aki útját
állja a muszlim terjeszkedésnek.
Meg aztán, volt még egy ok, ami miatt igyekezett
minél gyorsabban keresztülvágtatni Havasalföldön.
– Ha időben oda akarunk érni Nikápoly várához, nem
vesztegethetjük az időnket, Mihály! A burgundiai flotta…
– Ott egye meg a fene a burgundiai flottát! –
bosszankodott Szilágyi. – Egyszer már a vesztünket
okozták… Tudod, mit mondok, én Jankó? Ha odaérünk
Nikápolyhoz, szívem szerint azokat az átkozott gályákat is
felgyújtanám mindet!
Hunyadi elmosolyodott.
– Tüzes kedvedben vagy ma, Mihály!
– Tüzes kedvemben vagyok én mindig! Hát
elfelejtetted, mit művelt velünk Vlad Dracul?
A vajda szeme összeszűkült. Nem felelt semmit, ám
sógora látta rajta, hogy éppen ez az utolsó dolog a világon,
amit képes lenne elfelejteni.
– Szóval… Ha gondolod, hogy mégis jobb lenne
felgyújtani a várost, most még nagyon könnyen
visszafordulhatnánk…
– Tovább!
Szilágyi szemmel láthatóan nem értett egyet ezzel a
döntéssel, de tudta, hogy feleslegesen apellálna. Amit sógora
egyszer a fejébe vett, azon már úgysem változtathat senki
emberfia.
– No és visszafelé? Hazafelé menet felgyújthatom?
 – Hazafelé menet lehet, hogy én magam gyújtom fel.
Kara Mikhál úgy örült, mint copfos leánygyermek az
első kócbabájának.
Elügettek a város mellett, s mind megborzongtak a
Dracul vajda által karóba húzottak sokaságán. A délről porzó
felderítők már messze, a városon túl jelentették Hunyadi
Jánosnak, hogy Vlad Dracul erői lóhalálában hátrálnak előlük
a Duna felé, Nikápoly felé…
– Nemsokára találkozunk! – suttogta Jankó, aztán
vágtára sarkallta a lovát. – Nemsokára, kedves rokon!

10.

TUTRAKÁN VÁRA, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 17. NAPJA

A keresztény flotta néhány nappal később már a

tutrakáni rév közelében, a bolgár oldalon épült vár
ostromához készült. Nem messze innen keltek át a magyar és
lengyel lovagok Várna mezejéről menekültükben. Pontosan
ott, ahol maga Hunyadi és a kíséretében lévő vitézek
áteveztek a bolgár halászok ladikjain kilenc hónappal
korábban, most a burgundiai hadigályák horgonyoztak a
mocsaras parthoz húzódva.
Már önmagában az is csodaszámba ment, hogy a
legtöbb hadihajó épségben eljutott idáig. A kardinális úr
gályája ugyanis még nem volt sehol. Történt ugyanis, hogy
Silistrától horgonyt húzva, alig néhány száz öllel feljebb
homokzátonyra sodródott a pápai hajó, és sem evezővel, sem
széllel nem lehetett onnét elmozdítani.
A legénység kénytelen volt a gálya terheit kihordani a
partra, hogy úgy megkönnyebbítve talán lesodródhatnak a
homokgerincről. A törökök ezt látva az erődben erősen
gondolkodóba estek. Mit csinálhatnak azok ott, a túlsó
parton? Ez valami ördöngös csel akar lenni? Vagy csupán
néhány szerencsétlen keresztény katona kísérlete arra, hogy
megússza a mészárlást?
Valójában ez utóbbi lett volna a kézenfekvő válasz, ám
a törökök ennél gyanakvóbb természetű emberek voltak, és
arra a következtetésre jutottak, hogy ravasz csapdát állítottak
nekik. Bizonyára azt tervezik, hogy amíg a várból kirontó
szpáhik az elöl haladó gályák nyomába erednek a parton,
addig ők zátonyra sodródást mímelve kivárják, amíg Silistra
csaknem védtelen marad, és akkor indítanak elsöprő erejű
támadást ellene. Így aztán az erőd védői nem vették aznap
üldözőbe De Wavrin hajóit, és a pápai hajóra sem mertek
rácsapni.
Némi ügyetlenkedés árán Condulmaro embereinek
sikerült lesodródni a homokhátról, így folytathatták útjukat:
soha nem értették meg, miképp úszhatták meg az esetet.
Amíg azonban ők úton voltak, Tutrakán várát a
havasalföldi csapatok ostrom alá vették. Mostanra
megérkezett Vlad Dracul vajda ötezer lovasa,
ostromszerszámok kíséretében, így a vállalkozás nem tűnt
teljesen reménytelennek. A gályák ágyúi szakadatlanul lőtték
a zömök erőd falait, az oláhok pedig lanyha kísérletet tettek a
bejutásra. Waleran de Wavrin, akinek három gályája ekkor
már régen ott horgonyzott a közelben, támadást rendelt el a
legénységnek, hogy segítségére legyenek a
havasalföldieknek.
A harc rövid volt.
A védők – nem voltak sokan, hisz alig néhány száz
török maradt a várban, a többit Zaganos pasa parancsára
néhány nappal korábban kivonták onnét – hősiesen
ellenálltak, amíg ellenállhattak. Az oláhok megsegítésére a
burgundiai zsoldosok is partra szálltak, és véres közelharcban
sikerült áthágniuk a falakon és bejutniuk a vár területére. A
maroknyi védősereg egy toronyba zárkózott, ám az oláhok
felgyújtották a tornyot, hagyva, hogy a törökök benn égjenek
vagy kiugráljanak a torony ablakain.
Az ostrom fényes győzelemmel ért véget, de a harc
csak ekkor kezdődött igazán.
Waleran de Wavrin legnagyobb megdöbbenésére
ugyanis az oláhok fékevesztett fosztogatásba kezdtek: először
a néhány életben maradt törököt fogták el, és csuklójukhoz
szíjazták őket abban a reményben, hogy jó árat kaphatnak
majd értük valamelyik genovai telep rabszolgapiacán. Aztán
a lángoló épületek kirablása következett; mire szegény
burgundiai zsoldosok annyit mondhattak volna, hogy
habakukk, az oláhok már mindent elloptak. Hanem ekkor
felhorgadt a jogos düh és elkeseredés a derék tengerészekben,
hiszen ők is a vérüket ontották Tutrakán elfoglalásért, miért
kellene hagyniuk, hogy Vlad Dracul emberei minden
zsákmányt megszerezzenek maguknak?
Úgyhogy még az utolsó ellenálló janicsárt agyon sem
verték, amikor a keresztény ostromsereg katonái egymásnak
estek.
A véres közelharcban többen sebesültek meg, mint
magában az ostromban. Az admirálisnak minden befolyását
és ügyességét latba kellett vetnie, hogy rendet teremtsen és
szétválassza az egymással civakodókat. Eközben maga is
megsebesült a karján, ámbár a seb súlyossága csak később
lett nyilvánvaló. Miután a harcképtelenné váltakat úgy, ahogy
ellátták, s a halottakat is ki-ki elvonszolta saját táborába,
Waleran de Wavrin tárgyalásra hívta Mirceát. A vajdafi
roppantmód szégyenkezett honfitársai gyalázatos viselkedése
miatt, ám megjegyezte, a burgundiaiak is lehettek volna
elővigyázatosabbak, amikor az oláhokra támadtak. Nem volt
már mit tenni, abban állapodtak meg, hogy a következő török
erőd ostrománál majd jobban figyelnek az osztozkodás
igazságos menetére.
Leszállt az éj, a burgundiaiak visszavonultak csekélyke
zsákmányukkal a hajóikra, és szomorúan figyelték a hatalmas
lánggal égő erődöt. A pikárdiai zsoldosok szerint ilyen szép
tüzet még odahaza, Szent Iván éjjelén sem gyújtanak soha.
Az oláhok ezalatt harsány ünnepséget rendeztek a parton
felállított sátraikban, boldogan számba véve a tömérdek,
törököktől rabolt holmit.
Reggelre aztán két kellemetlen dologra világlott fény
az admirális számára.
Az egyik, hogy Silistrából megérkezett vagy ötezer
szpáhi, s most ott sorakoztak mind a Duna partján. A másik,
hogy ezzel egy időben az oláhok csodálatos módon kereket
oldottak – ehhez a jelek szerint nagyon értettek –, mintha ott
sem lettek volna soha.
De Wavrin parancsot adott, hogy a gályák óvatosan
távolodjanak el a még mindig lángoló erőd közeléből. Ekkor
tűnt fel a láthatáron Condulmaro bíboros hajója, mely a
homokpadon elszenvedett kaland után csak csigalassúsággal
volt képes haladni felfelé a Dunán.
Lett is haddelhadd, mikor kiderült, hogy az admirális
engedély nélkül foglalta el és gyújtotta fel Tutrakán erődjét!
A bíboros tombolt dühében, árulással vádolva De
Wavrint, megígérve neki, hogy ezért kiátkoztatja a pápával,
és nem mulasztja el megírni a burgundiai fejedelemnek sem,
hogy milyen gyalázatos bűnt követett el a drágalátos
admirálisa. Végtére is, ő, a bíboros volt az expedíció
parancsnoka, senkinek nincs joga az ő határozott utasítása
nélkül elfoglalni semmiféle erődöt!
De Wavrin megszeppent, de mert a karsebe kezdett
pokolian fájni, s mert reggel óta heves láz gyötörte, nem
törődött különösebben a fenyegetőzéssel. Hadd dühöngjön
őeminenciája, ha nincs jobb dolga! Majd legközelebb
idejében a hadszíntérre ér a nyavalyás gályájával!
A nap igen nyomasztó hangulatban telt, a tengerészek
mindvégig farkasszemet néztek a túlsó parton felsorakozó
szpáhikkal. Nemsokára megérkezett Vlad Dracul vajda
üzenete, miszerint bizonyos okok miatt sietősen el kellett
hagynia Tirgovişte városát, és immár a lehető leggyorsabban
közeledik a Duna felé, hogy a keresztény flotta végső
segedelmére legyen. Arra kérte egyúttal a bíborost és az
admirálist, hogy haladéktalanul lássanak hozzá Giurgiu
ostromához, mely vár Tutrakántól alig egynapos hajóútra
feküdt, a Duna havasalföldi oldalán, egy szigeten.
Pedro Vasquez de Saavedra lovagnak a legcsekélyebb
mértékben sem tetszett a vajda kérése.
– Azt ígértük Hunyadi úrnak, hogy késedelem nélkül
elhajózunk Nikápolyig. Miért kezdünk egy újabb, teljesen
felesleges ostromba, ami egyedül a vlachoknak fontos?
Mielőbb el kell érnünk az átkelési pontot!
Valakinek dönteni kellett volna az ügyben, de nem
döntött senki. A bíboros úgy vélte, katonai kérdésekben nem
illetékes, az admirális pedig úgy, döntsön csak a bíboros úr,
ha már úgyis ő a fővezér. A napot azzal töltötték, hogy
futárokat küldözgettek egymáshoz csónakon, a végső választ
követelve a nagy kérdésre: Giurgiu vagy Nikápoly?
Szerencsétlen evezősök tenyere kimarjult a sok
evezőhúzástól, de érdemi választ nem kaptak egyik gályán
sem.
Hajnalban aztán a Jean sans Peur horgonylánca
elszakadt, és a gálya lassan sodródni kezdett visszafelé,
Tutrakan irányába. Nyomban felébresztették a lázas,
nagybeteg admirálist, aki parancsot adott az evezősöknek a
hajó ellenáramlatba állítására. Ezt némi üggyel-bajjal
teljesítették, viszont a többi hajón úgy vélték a látvány
alapján, hogy a döntés megszületett, s a hajóhad elindulhat
végre Giurgiu irányába, úgyhogy ők is evezni kezdtek
utánuk.
Waleran de Wavrin erre csak legyintett: legyen hát
meg Isten akarata!
Azzal visszahanyatlott ágyába, és elveszítette
eszméletét…

11.

GYURGYEVÓ (GIURGIU) VÁRA, TÖRÖK

BIRODALOM,
A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 19. NAPJA

Napok óta hasztalan dübörögtek a bombardák. A

havasalföldiek két ágyút hoztak magukkal, egyet pedig a
Jean sans Peur fedélzetéről szereltek le, és ástak be a
hatalmas erődítménnyel szemben.
Merthogy Giurgiu vára jóval nagyobb, vastagabb falú
vár volt akár Silistránál, akár Tutrakánnál, a lövedékek
látszólag nem sok kárt okoztak a bástyákban, a zömök
tornyokban. A bombardák fülsiketítő dördülését követően a
gránit- és mészkő lövedékek zúgva csapódtak a masszív
falakba, hatalmas porfelhőt keltve. Reggeltől estig lőtték a
várat, de hasztalan. Az ágyúk csövét folyamatosan hűteni
kellett, hogy ne hevüljenek túl; a tüzelések szünetében a
számszeríjászok és az angol íjászok próbálkoztak leszedni a
falakon felbukkanó, vagy a lőrések közelébe merészkedő
törököket – egyelőre szintén kevés sikerrel.
Pedig Giurgiut a hírek szerint alig háromszáz török
védte, és mivel – ennek a hírnek az admirális még betegen is
nagyon megörült – a silistrai szpáhik dolguk végezetlenül
visszatértek várukba, így az ostromot nyugodt körülmények
között folytathatták.
A harmadik napon aztán előkelő vendég érkezett a
táborba.
Vlad Dracul lovasai élén robogott be, hogy rövid időre
átvegye az irányítást a keresztény sereg felett.

12.

– Engedjék be! – köhécselte De Wavrin, és próbálta

ülő helyzetbe tornászni magát. Jobbja erősen vérzett,
átvérezte már a felcser által gondosan rábugyolált kötést.
Láza sem csillapodott, mostanra úgy érezte, mindene sajog,
feje zúgott, és délután óta elhomályosult a látása. – Ébren
vagyok még…
Ez nem volt igaz, a kopogás ébresztette eszméletére,
ám az udvariasság úgy kívánta, hogy azonnal fogadja a
vendéget.
Az ajtóban Vlad Dracul tornyosult, sárkányos
köpenyében, többnapos borostával az arcán.
– Admirális! Örülök, hogy itt vagy, de mélyen lesújt,
hogy betegen kell viszontlássalak!
– Semmi baj… – De Wavrin intett szolgájának,
Dyerick van Vyanne-nek, hogy hamar töltsön bort a nemes
vendégnek. Dracul helyet foglalt a kapitányi székben, és
szembogár nélküli, fehér tekintetét az admirálisra szegezte.
– Giurgiut mindenképpen el kell foglalnunk! –
szögezte le, rögtön az elején. – Még mielőtt Hunyadi
megérkezik!
– Lehet… – az admirálist köhögőroham rázta –, sajnos,
könnyen lehet, hogy fel kell hagynunk az ostrommal. A
magyarok már bizonyára közelednek Nikápolyhoz! Nem
szeretném lekésni a találkozót Hunyadival! Ezt meg kell
értened, uram!
– Én sajnos nem lehetek ott a nagy találkozáskor! –
mosolygott Dracul vajda negédesen. – A kötelesség hazám
egy távolabbi, mostoha szegletébe szólít, de seregem
természetesen a rendelkezésedre áll továbbra is, admirális!
– Az átkelési pont… – hörögte De Wavrin. –
Biztonságos?
– Teljesen biztonságos. Amint elérjük Turnut… ez az
erődítmény a mi oldalunkon van, Nikápollyal szemben…
rögtön megkezdjük az átkelést. Bízom benne, hogy gályáid
segítséget nyújtanak ebben. Hunyadi érkeztével fel kell
gyorsítani a hadműveleteket, szeretném, ha három nap alatt
átvihetnénk valamennyi csapatunkat a török oldalra.
– A törökök… nem sejtenek semmit?
A vajda elmosolyodott.
– Hogyan sejtenének bármit is? Véleményem szerint
meg vannak róla győződve, hogy pusztán a Duna menti
erődök megtámadása a célunk. Kémeim jelentése szerint a
Nikápoly mögötti bolgár terület teljesen védtelen. Amint a
túlpartra tesszük a lábunkat, szabad az út Trákia felé, uram…
A törökök most nem számítanak támadásra, és amint hírét
veszik az inváziónak, bizonyosan kitör a felkelés a gyermek
szultán uralma ellen. Soha ilyen szerencsés csillagzat nem
ragyogott a keresztény fegyverek felett, admirális!
Waleran de Wavrin láztól elhomályosuló szemmel
nézte a vajdát. Az ágyában könyökölt, és most különösen
védtelennek érezte magát. Elemi erővel lett úrrá rajta megint
a félsz; nem tudta volna megfogalmazni, miért, de Vlad
Dracul társaságában valami ősi gonosz jelenlétét érezte a
kabinban.
Apródja fel akart kéredzkedni a fedélzetre, hogy a
dolgát végezze, azonban az admirális nem engedte.
Semmilyen körülmények között nem akart kettesben maradni
a vajdával.
– Holnap megszemlélem az ostrom menetét – ígérte
Vlad Dracul. – Különösen szívemen viselem ennek a várnak
a sorsát, uram… Az atyám, Öreg Mircea vajda építette. Én
magam is sokszor tartózkodtam benne, míg a török el nem
ragadta a kezemből…
De Wavrin a torkát köszörülte.
– Egyvalamit… egyvalamit magyarázz meg nekem,
kérlek!
– Bármit, ha meg tudok felelni!
– Miért… Miért fogtad el Hunyadit, amikor szegény
hazafelé menekült a csatából? Ez az egy sehogyan sem fér a
fejembe… Hisz úgy tudtam, szövetségesek vagytok… Miért
kellett akkor…? Miért?
Vlad Dracul lassan feltápászkodott a kapitányi székből.
Arca – kegyetlen kifejezésbe merevedő maszk immár.
Szeme fehéren világlik, ahogy egyszeriben kicsapódik a
kapitányi kabin ablaka, és hűvös szél süvít be rajta, kioltva az
asztalkán pislákoló mécses fényét. Most már csak a fehér
szemek világlanak, földöntúli fénnyel.
A hang mintha a tenger alól bugyborékolna fel:
– Vannak küzdelmek, admirális, melyek az idők
kezdete előtt már dúltak, és amelyek még akkor is tartanak
majd, amikor a világ megszűnik létezni. Ezt te nem
értheted… De hidd el, boldog lennék, ha együgyű
porszemként élhetném én is életemet…
Waleran de Wavrin ismét elveszítette az eszméletét.
Amikor kora reggel felriadt, és apródját hívatta,
megkérdezte tőle, mikor távozott a vajda úr.
Dyerick van Vyanne csodálkozva nézett rá.
– Vlad Dracul vajda?
– Hát persze, ki más?
– A vajda csak most, reggel érkezett a táborba, uram
– Az lehetetlen. Itt járt nálam, éjszaka… Te ébresztettél
fel!
Az apród a szemét meresztgette.
– Én… uram?
– Hát persze hogy te! Emlékezz, mihaszna! Nem
engedtelek kimenni hugyozni…
Dyerick van Vyanne lassan bólogatott.
– Hozom az öltözékét, admirális… Addig takarózzon
be! Nem akarom, hogy még jobban megfázzon!
Odakünn felrobajlottak a bombardák. Az ostrom
változatlan hevességgel tombolt.

13.

VALENI, HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 26. NAPJA

– Teljesen elment az eszed, Jankó? – Szilágyi oly

felháborodottan bámult rá, mintha azt kérte volna tőle, hogy
helyben merítkezzen meg egy pocsolyában, aztán tűzzön a
seggébe egy lengedező strucctollat. – Mi az Isten csudájáért
osztanánk ketté a hadat?
Hunyadi nyugodtan teleszívta a tüdejét a forró
augusztusi levegővel.
 – Mert ez a parancs, Mihály!
– Csakhogy ez egy elmeháborodott parancsa!
– Tudom, hogy mit csinálok, ne aggódj!
– És ha véled csak kétezer vértes megy? Annyival rá se
érdemes csapni a törökre… Széjjelszórnak, elsöpörnek, azt se
veszed észre, mikor taposnak a földbe!
– Sebaj! Majd csak lesz valahogy! Valahogy mindig
van…
– És én? Én ugyan mire megyek a másik kétezerrel?
Minek forduljak északnak? Ott aztán biztosan nincsenek
törökök!
– Megkerülöd Tirgoviştét, Mihály! Ott tábort versz, és
vársz! A többit időben megtudod. Futárt menesztek, amikor
nyergelni kell.
Szilágyi kedvtelenül bámulta a kietlen havasalföldi
tájat.
– Én ezt az egészet nem értem…
– Majd megérted idejében! Ha Dan vajdának segítségre
van szüksége, nem segítesz, meg sem mozdulsz! A legjobb
lenne, ha senki nem észlelné, hogy ott lapultok a város fölött!
Látod, ezért nem baj, hogy nem vagyunk többen… No,
eriggy már, mire vársz?
Szilágyi Mihály a fejét ingatva megfordította a lovát.
– Azt hittem…
– Ha mindenben a parancsom szerint cselekszel,
esetleg felgyújthatod Tirgoviştét, ha végeztünk!
Sógora arca felderült.
– Megígéred?
– Megígérem!
Szilágyi már bőszen integetett is a gondjaira bízott
csapatok hadnagyainak:
– Forduljatok, fiaim! Vissza! Ti velem jöttök!
 Az egyébként is elenyésző számú magyar had Valeni
falvánál kettévált. Egyik része Hunyadi vezetésével tovább
poroszkált Nikápoly felé, a másik azonban visszafordult
Tirgoviştének… ahol ekkor már hetek óta Dăneşti Dan
próbálta berendezni udvartartását.

14.

Másnap Vlad Dracul átvette a burgundiai bombardák

feletti parancsnokságot, ám ennek csak az lett a
következménye, hogy túlságosan sűrűn töltette őket újra, nem
hagyott elég időt a csövek hűtésére, így az egyik ágyúcső
felrobbant, megölve két tüzért és három ott segédkező
zsoldost.
A vajda dühöngött, de Sir Renauld de Confide még
jobban őrjöngött. A lövetésnek azonban egyszer s
mindenkorra véget vetett, mert nem látta sok értelmét
pazarolni a lőport és az ágyúgolyót, amikor a falakban kisebb
repedéseken kívül nem tudtak több kárt okozni.
– Gyújtsuk fel a várat, miképp Tutrakan erődjét! –
javasolták a burgundiai zsoldosok, így aztán nemsokára
hatalmas mennyiségű fát hordtak a falak alá, és készen álltak
rá, hogy lángba borítsák Giurgiut is.
Amikor a tűz fellobbant, hatalmas üdvrivalgás támadt a
gályák fedélzetén. A törökök kétségbeesett próbálkozása,
hogy ellentüzeket gyújtsanak, kudarccal végződött.
Köteleken eresztettek le ugyan fémtálcákat, benne kisebb
tüzekkel, hogy a magasodó farakásokat felgyújtsák, mielőtt
azok túl magasak lesznek, de a kötelek is lángra kaptak, és a
tűz azokról a gyilokjárókra terjedt.
Giurgiu lángjait egynapi járóföldre is látni lehetett.
A vár szubasija ekkor követet menesztett Vlad
Draculhoz, és szabad elvonulás fejében felajánlotta a vár
átadását.
Most már a vajdának lett sürgős a tűz eloltása; mind az
ötezer lovasa azon fáradozott, hogy valahogy sikerüljön
megfékezni a lángokat, mielőtt az erőd teljesen
használhatatlanná válik.
Sikerrel jártak, a törökök pedig ígéretükhöz híven
megadták magukat. Kérésükre Condulmaro bíborostól kaptak
szabad elvonulási passzust. Összeszedegették hát szegényes
holmijukat, és lehajtott fejjel elhagyták Giurgiu erődjét. A
burgundiai tengerészek szótlanul figyelték őket.
A törökök Trákia felé vették az irányt.
A lázasan heverő admirálisnak apródja jelentette nagy
ujjongva, hogy a keresztény sereg újabb fényes győzelmet
adatott.
Az csak reggel jutott Waleran de Wavrin tudomására,
hogy Vlad Dracul, és fia, Mircea vajdafi – az általuk is
garantált szabad elvonulási passzust megszegve –
kétmérföldnyire a vártól háromezer lovassal csapdát állítottak
a mintegy kétszáz életben maradt töröknek.
Mind egy szálig lemészárolták őket.

15.

RUSZE (RUSÇUK), TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 29. NAPJA

Rusze erődjének török védői be sem várták a flotta

érkezését, maguk gyújtották fel az erődöt és a várost, és
elfutottak még a környékről is. A meglepő győzelemnek
kiszámíthatatlan következményei lettek: az elkövetkező
napokban a sekély gázlónál ezrével jelentek meg a török
uralom alól szabadulni vágyó bolgár parasztok, és
könyörögve kérték a bíborost, az admirálist és Vlad Dracult,
engedjék, hogy keresztény területre léphessenek. Mindenki
hozta azt a csekély vagyonkáját, amije még maradt –
lesoványodott marháikat, kecskéiket.
De Wavrin elrendelte, hogy a gályák is segítsék a
menekülést; három éjjel és három nap tizenkétezer bolgár kelt
át a Dunán, és lelt menedéket havasalföldi területen.

16.

NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM – TURNU,

HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK108 11. NAPJA

Vlad Dracul a nikápolyi erőd legmagasabb tornyában

állt, és a túlpartot figyelte. A Duna szemközti oldalán terült el
az országa; innen még soha nem láthatta a szelíd dombokat, a
végtelennek tetsző erdőket.
– Mennyi embert hozhat? – kérdezte a háta mögött, a
kereveten terpeszkedő Zaganos pasa. E pillanatban különösen
jól érezte magát, hiszen két pompázatos testű bolgár leány
kényeztette, a lehető legszemérmetlenebb módon. Zaganos
úgy vélte, felelősségteljes hivatalának messzemenőkig kijár
az ilyesfajta gondoskodás, amivel az erődítmény parancsnoka
próbált kedvében járni.
– Kicsoda?
– Hát Hunyadi, ki más?
– Nem sokat – biggyesztette le ajkát Dracul. –
Legfeljebb ötezret. Őszintén szólva többre számítottam, de
végtére is mindegy, nem? Várna mezején annyi magyart
öltetek halomra, hogy egy ideig nem lesznek képesek
komolyabb sereget kiállítani. A lényeg, hogy most a kezeitek
közé kaparinthatjátok Hunyadit is!
– Csak várjuk ki a végét! – nyögte Zaganos, és
gyönyörködve figyelte, ahogy az egyik ébenfekete hajú
bolgár szépség a nyelvével cirógatja férfiasságát. – Hunyadi
egy ördög! Ezt már mind a ketten megtapasztaltuk!
Vlad Dracul elfordult az ablaktól.
– Azért valahogy csak elbírtok vele, nem?
A pasa felkacagott.
– Húszezer janicsár és szpáhi áll készenlétben a vár
udvarán, kedves barátom… További harmincezer ér ide
néhány napon belül Silistréből. Az összesen ötvenezer
harcos! Esélye sincs!
Vlad Dracul ebben biztos volt.
– A fiam vezeti a havasalföldi csapatokat – mondta
pillanatnyi tűnődés után. – Ötezer lovast hoztam… Azt
akarom, hogy Mircea részt vegyen Hunyadi legyőzésében; ez
talán örökre kiábrándítja belőle…
Zaganos most épp nem tudott figyelni; a háremhölgyek
valami olyasmit műveltek vele, amiről eddig még csak nem is
hallott.
– Nagyon fontos, hogy engedjétek átkelni az utolsó
emberét is a folyón – folytatta Vlad, amikor a pasa nagy
nehezen elélvezett, és elterült a két kimerült huri között. – És
még akkor sem rohanjátok le… Hadd hatoljon be mélyen az
oszmán területre… Hadd higgye, hogy övé a világ! Bárcsak
láthatnám az arcát, amikor rádöbben, hogy csapdába esett!
– Akkor maradj, barátom! Szerintem pompás látvány
lesz, amikor legyűrjük a szánalmas kis seregét…
– Sajnálom! – különös kifejezés jelent meg a vajda
arcán. – Vissza kell térnem Tirgoviştébe. A magyarok a
nyakamra ültették azt az átkozott Dăneşti kutyát! Amíg ti
Hunyadi fejét veszitek, én karóba húzatom Hunyadi ölebét!
Zaganos fásultan vállat vont; most, hogy a szépségek
már nem kényeztették, hirtelenjében elveszítette érdeklődését
a világ dolgai iránt.
– Ahogy akarod, Dracul-oglu! Ahogy akarod!
Vlad a túlparti Turnu falait figyelte; milyen
jelentéktelen kis koszfészeknek tűnt Nikápolyhoz képest…
– Ugye, tudod, Zaganos, hogy ha tálcán szállítod
Hunyadi fejét a szultánnak, hamarosan nagyvezír leszel?
Zaganos farkasvicsorából kiderült, hogy tudja.
Nagyon is jól tudja…

17.

NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM – TURNU,

HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 12. NAPJA

A flotta végre elérte az áhított célt, Nikápoly erődjét. A

város és a fölé tornyosuló vár méretei megdöbbentették a
burgundiaiakat. Már Giurgiu is félelmetes erődítménynek
tűnt, de ez itt felülmúlta minden várakozásukat.
Az alsóvár előtt hat kisebb hajót süllyesztettek el a
törökök a Dunában, hogy a vízből kikandikáló roncsok
megakadályozzák a gályák közelebb férkőzését a
védművekhez – így meglehetősen távolról tudtak csak
biztonságban tüzet nyitni a falakra.
A bástyákról hatalmas ágyúk torka sötétlett, s ahogy a
keresztény hajóhad közelebb úszott, zengzetes össztüzet
zúdítottak rájuk. Néhány ágyúgolyó beszakította a
fedélzeteket, megtépázott néhány vitorlát, elszaggatott pár
kötelet, de emberéletben szerencsére nem esett kár.
 De Wavrin szeretett volna felvergődni a fedélzetre, de
nem tudott már annyi erőt sem összeszedni, hogy a lépcsőre
tegye a lábát. Kénytelen volt odalenn imádkozni, a
kabinjában. Este elrendelte, hogy Pinchon hajókáplán tartson
ünnepi gyászmisét a Nikápolynál elesett burgundiai hősök
emlékére.
Az admirális nem kis meghatottsággal idézte fel
magában, hogy ezen a szent helyen harcolt Félelemnélküli
János herceg, a jelenlegi burgundiai herceg édesatyja, akiről
nem mellesleg a vezérgálya is a nevét kapta.
– Milyen messze lehetnek a magyarok? – kérdezte a
fedélzeten Vasquez, mert meg volt róla győződve, hogy
Hunyadi serege már itt lesz, mire ők ideérnek. A flotta
kereken négy napot késett Nagyboldogasszony ünnepéhez
képest, de lám, a magyaroknak még se híre, se hamva.
– Nekem azt jelentették – felelte Vlad Dracul
elgondolkodva –, hogy Hunyadi már másfél, két nap
közelségben jár… De nem kell aggódnod, nemes lovag, a
csapatok átszállítását már reggel megkezdhetjük; először
amúgy is az én embereim kelnek át a túlsó oldalra.
A spanyol elgondolkodva figyelte a masszív tornyokat,
falakat.
– Hányan védhetik most Nikápolyt? Tudod, vajda,
egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Silistre várába miért
fészkelt be harmincezer szpáhi… Aztán Tutrakant és Giurgiut
miért védte csak néhány száz? S vajon ha itt is belebotlunk
egy népesebb török seregbe? Mi lesz akkor?
Vlad Dracul gúnyosan végigmérte.
– Úgy látom, lovag uram, belefáradt az örökös
hadakozásba, ide-oda futárkodásba… Bátorság, de szerencse
is kell a jó harcosnak! Ha örökkön csak aggodalmaskodnánk,
ki tudja, csatasorba állanánk-e egyáltalán?
 Pedro Vasquez de Saavedra magában végiggondolta
mindazt, amit a dunai hadjárat során a havasalföldi népségről
megtanult, és inkább elharapta a nyelvére tóduló választ.
Másnap mindenesetre Vlad Dracul ötezer lovasa
megkezdte az átkelést a nikápolyi partra a gályák
segítségével. A hajók ingajáratban szállították őket lovastul,
reggeltől estig.
Közben a török ágyúk egyfolytában dörögtek –
egyrészt igyekeztek távol tartani a keresztény hajókat a
falaktól, másrészt próbálták megakadályozni a csapatok
átszállítását. Ez utóbbit eredménytelenül; a hajók valamivel
lőtávolukon kívül jöttek, mentek a két part között.
Két nappal később Vlad Dracul ötezer lovasa már a
török oldalon volt Mircea fejedelemfi vezetésével, és várta,
hogy megérkezzenek a magyarok is.

18.

NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM – TURNU,

HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 15. NAPJA

Azon a hajnalon magányos lovas vágtatott ki a Turnu

melletti keresztény haditáborból. Vlad Dracul vajda egyedül
az admirálistól búcsúzott el, azzal, hogy néhány nap múlva
visszatér legalább ezer újabb havasalföldi katonával, és a
Duna túlpartján majd csatlakozik a hadjárathoz.
De Wavrin nem gyanakodott, különben is minden
figyelmét lekötötte saját nyomorúsága. Napközben eret
vágtak rajta, köpülték, a székletét elemezgették a flotta
kirurgusai, de hiába; a láza nem akart csillapodni. Már éppen
azon törte a fejét, nem lenne-e ideje megkérni Pinchon
káplánt, adja fel rá az utolsó kenetet.
Nem óhajtott ugyanis elkárhozni, ha már itt kell halnia,
ebben a barbár, idegen országban…

19.

Dél körül haragos dübörgéssel megérkeztek a magyar

csapatok. Hunyadi János vezette őket; amint a gályák
fedélzetén szorgoskodó burgundiaiak, velenceiek
megpillantották ragyogó ezüstpáncéljában, hatalmas
éljenzéssel köszöntötték.
Erdély vajdája előretáncoltatta lovát a Duna partjáig, és
kivont pallossal tisztelgett a hadihajók tengerészeinek.
Újabb üdvrivalgás…
Vasquez elébe sietett, és nem kis megkönnyebbüléssel
ölelte meg, mintha rég nem látott barátról lenne szó.
– Ezt nevezem előőrsnek, vajda uram! Micsoda
vértesek!
– Csakhogy ez nem előőrs, ez az én egész seregem!
A spanyol elsápadt ennek hallatán.
– Ne tréfálj velem! Ez alig kétezer ember!
– Annyi is bőven elég lesz! – legyintett Hunyadi. –
Láthatnám az admirálist? Sürgősen beszélnem kell vele! Úgy
hallottam, beteg szegény.
– Súlyos az állapota, uram. A vezérhajón megtalálod,
de kérlek, légy vele kíméletes!
Hunyadi elvigyorodott.
– Utatok itt véget ért, uram… De ne bánkódj;
Burgundiai flotta ilyen messzire még nem jutott
Burgundiától!
Vasquez nem tudta eldönteni, hogy ez bók vagy
gúnyolódás akar lenni.
 – Az lehet, de ami engem illet, én kasztíliai vagyok,
vajda úr… Azért remélem, a spanyol flotta messzibb vizekre
is eljut majd!
– Úgy legyen, uram! Úgy legyen!
Hunyadi egy csónakkal a Jean sans Peur fedélzetére
vitette magát, hogy haladéktalanul beszéljen az admirálissal.
A kabinajtón azonban nem fért be a hatalmas páncéljában,
kénytelen volt a vértdarabokat a fedélzeten egyenként levetni.
Amikor végre bejutott a szűkre szabott ajtón, örömtől
sugárzó arccal odalépett az ágyában kókadozó De
Wavrinhoz, és hatalmasat csapott annak ép vállára.
– No, ez a nap is eljött, admirális! Hogy, s mint
vagyunk?
Szerencsétlen megpróbált felülni, de nem tudott. Ám
ekkor már hozták is le a lépcsőn a vajda ajándékait egy
ládikában.
– Egy kis hordó kamonci bor – szolgált eligazítással
Hunyadi, letelepedve arra a kapitányi székbe, melyben
néhány nappal ezelőtt De Wavrin még Dracul vajdát látta
hagymázas lázképként. – Mi, magyarok, úgy tartjuk, ez
mindenre jó! Idd meg, jó uram, és meglátod, jobban leszel.
Azt nem mondom, hogy meg is gyógyulsz tőle, mert ahhoz
bizony ez is kelleni fog!
Az apródja hagymafüzéreket helyezett az asztalra; a
kabint máris erős, mindent átható illat töltötte be.
– No, ettől viszont meggyógyulsz! Nem hoztam
szakácsot, viszont a legényeim közt bizonyosan találunk
majd valakit, aki főz olyat, hogy mind a tíz ujját megnyalod
utána! Úgy látom, rád fér, admirális úr!
De Wavrin kínosan mosolyogni próbált, de csak torz
grimaszra futotta az erejéből.
– Tudod mit, ne is várjunk vele! – Hunyadi a tőrével
leszelt egy hagymadarabkát, és mint egy gyerek szájába az
orvosságot, az admirális fogai közé erőltette. – Nyeld le
szépen! Ne ellenkezz velem, mert megnézheted magad! No,
ez az! Ugye, máris jobban vagy?
Dyerick van Vyanne, az admirális apródja nem osztotta
Hunyadi véleményét, szaladt vízért, hogy a lába bírta, mert
nagyon úgy tűnt neki, hogy a gazdája menten megfullad.
Való igaz, De Wavrin arca elvörösödött, aztán egyszeriben
elsápadt.
– Ne vizet adjál neki, nem hal ez! Nesze, édes fiam! Itt
ez a hordó! Ebből tölts neki!
Az apród pillanatnyi habozás után engedelmeskedett, s
a kristálypohárban máris ott gyöngyözött a jóféle kamonci
bor.
Ennek már az illata is tetszett az admirálisnak, egy
huzamra kiitta az egészet.
– Te bizonyára Hunyadi János vagy, uram! – krákogta
azután.
– Hát ezt eltaláltad, uram! – csapott a térdére a vajda. –
Persze nem volt nehéz! Ki a csuda jönne ide kétezer
páncélossal, nem igaz? No, jobban érzed magad?
Waleran de Wavrin csodálatos módon valóban jobban
érezte magát; igaz, hogy a nyelőcsövét széjjelégette a nyers
hagyma, de a magyar bor hűs gyógyírként cirógatta bensőjét.
– No, akkor! – Hunyadi oldalra igazította roppant
pallosát, hogy ne akadjon a szék kecskelábába minduntalan. –
Mikor indulsz vissza, admirális?
– Hová? – meresztette rá a szemét de Wavrin. – Csak
néhány napja értünk ide… És boldog vagyok, hogy végre…
– Tartozom egy vallomással! – komorult el Hunyadi
képe. – Tudom, hogy nem fogsz neheztelni rám, és ha
neheztelsz is, őszintén szólva köpök rá!
 Az admirális felült az ágyában, látása, hallása mintha
kiélesedett volna.
– Nem tudlak követni, vajda úr!
– Pedig egyszerű. A ti utatok most véget ért. A dolgok
nem egészen úgy állanak, ahogy gondoltad, admirális úr.
– Hogy érted ezt?
– A hadjáratról beszélek.
– A hadjáratról, igen… Én is, uram… A törökök…
– Nem, admirális. Töredelmesen be kell valljam, hogy
ez a hadjárat nem a török ellen indult. Nem tagadom,
szívesen vezettem volna ellenük is, de most kivételesen nem
ez volt a célom. Mentségemre legyen szólva, nem én voltam
az egyetlen, aki becsapott téged. Te is becsaptál engem,
amikor megígérted, hogy nem engeded átkelni Murád seregét
Európába… Hát, láttuk, mi lett belőle! Sok ezer jó emberem
porlik most Várna mezején… No, de fátylat rá! Ahogy már
említettem, egy kicsit megváltoztak az eredeti haditervek…
Jól figyelj rám, admirális!

20.

A kétezer magyar vértes még aznap munkához látott.

Tessék-lássék ostromhoz készülődtek, de mintha maguk sem
gondolták volna komolyan az erőfeszítéseiket: rőzsefalat
emeltek, holott nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak akkora
rakást készíteni, ami tűzvészt okozhat a váron belül. Aknát
ástak, holott nyilvánvaló volt, hogy nincs annyi
robbanóanyaguk, amennyivel akár csak megrengetni tudnák a
falakat.
A hadiflotta tengerészei csalódottan figyelték
készülődéseiket, s azt tudakolták, mikor óhajt Hunyadi úr
átkelni a túlsó partra ezzel a seregével.
 A vajda úr közölte velük, hogy másnap reggel.
Csakhogy másnap reggelre Hunyadi kétezer lovasának
már nyoma sem volt.

21.

Mircea a sátrából kilépve rögvest észrevette, hogy

Turnu mezőiről eltűntek a magyar vértesek; sátrastul,
lovastul, felszerelésestül.
Elsápadt.
Ezek szerint Hunyadi mégsem szívesen dugja a fejét
önként a hurokba! A havasalföldi hadnagyok izgatottan
rohangáltak fel s alá a háta mögött, a vállát rángatták, tőle
kérdezgették, most ugyan mi lesz.
A vajdafinak fogalma sem volt róla.
A burgundiai flotta hajói ott ringtak a túlsó part
közelében, de Mircea számára úgy tűnt, mintha ők is
induláshoz készültek volna.
Mi az ördög?
Rögvest átvitette magát egy csónakon a túlsó partra,
hogy megtudja, mi folyik itt. Turnu fövenyénél Pedro
Vasquez de Saavedra fölöttébb mogorván fogadta.
– Néhány kedves barátom szeretne megismerkedni
veled, uram! – kiáltotta már jó messziről.
Mircea intett a csónakból kikászálódó testőreinek,
hogy zárkózzanak fel mögé, de már késő volt. Nyílvesszők
szisszentek a közelből, és az evezősök a testőrökkel
egyetemben holtan zuhantak a habokba.
– Isten hozott, Mircea! – A szikla mögül a vajdafi
tükörképe lépett elő, s lévén maga is vajdafi, széles vigyorral
az arcán megölelte. – Ne vágj már ilyen fancsali képet! A
lovad felnyergelve vár. Atyám a lelkemre kötötte, hogy nem
eshet bántódásod.
Mircea dermedten bámulta a Hunyadi László mellé
felsorakozó különös figurákat. A megtermett, bivalyerősségű
férfit, a patkányképűt, a kaszás amazont és a piperkőc
lovagot.
– Az embereim? – kérdezte halkan. – Szabadon
távozhatnak?
– Igen, a pokolba – morogta Kinizsi, és megpörgette a
kezében szorongatott csatapörölyt. – Máshová sajnos nem…
– Indulhatunk? – Lackó a lovak felé intett. – Ami
engem illet, szeretnék mihamarabb otthon lenni. Ez az utazás
is hosszabbra sikeredett a tervezettnél.
Mircea lehajtotta a fejét.
– Otthon… nekem nem lesz többé otthonom…
– Ebben tévedsz, testvér! Apám úgy rendelkezett, hogy
velünk gyere Hunyadra. Téged is fiaként tekint ezentúl. Az
életét köszönheti neked…
Mircea meglepetten felnézett rá.
– Ezt ő maga mondta?
– Ő maga.
– Sajnálom – ingatta a fejét Mircea. – Nemrég még ez
volt szívem minden vágya… Mégsem lehet! Apám vére
vagyok, nem árulhatom el őt… Döntöttem, László! Osztozni
akarok a sorsában!
– Mindenképpen indulnunk kell! – sürgette őket Hajna,
ideges pillantásokat vetve a túlparton nyüzsgő havasalföldi
katonákra. – Mégpedig most!
Lackó gyorsan búcsút vett Vasqueztől, aztán nyeregbe
pattant. Egymás oldalán vágtattak ki a haditáborból
Mirceával. Nyomukban a Békés szántóvető megmaradt
legénysége nyargalt.
Joffroy de Thoisy hadigályájáról díszlövéssel
búcsúztak tőlük, a burgundiai és velencei tengerészek
hosszan lengették kalpagjukat, egészen addig, míg a lovasok
bele nem vesztek a messzeségbe. Mindannyian tudták, hogy
soha többé nem látják egymást.
A díszlövés viszont mintha csak jelzés lett volna:
ebben a pillanatban felbömböltek a nikápolyi erődítmény
ágyúi. A törökök várták az ostromot.
De az ostrom csak nem akart megindulni.

22.

A vár környékén teljes volt a zűrzavar. A keresztény

flotta gályái nem sokkal dél előtt felszedték horgonyaikat, és
sodrásirányban megindultak vissza, a Fekete-tenger irányába.
– Hová mennek? Mi ütött ezekbe?
A török parton rekedt ötezer havasalföldi lovas
megrökönyödve bámulta őket; előbb a magyarok tűntek el, s
most a burgundiai hadigályák is elhagyják az őrhelyüket…
Mi készül itt?
A vár legfelsőbb tornyában Zaganos pasa sem értett
semmit. Az eredeti tervek szerint Hunyadi csapatainak már
régen ezen az oldalon kellett volna lennie, hogy megkezdjék
az ostromot az oláhokkal együtt.
Zaganos nem sejthette, hogy Hunyadi csapatai már
kora reggel óta ezen az oldalon voltak, s ebben a pillanatban
is szélsebesen közeledtek Nikápoly felé.

23.

Förgetegként rontottak elő az erdőből. Egyetlen,

gyilkos csapásra volt csupán idejük, ha nem akarták, hogy a
török védősereg észbe kapjon és kirontson a várból – akkor
ugyanis az erőviszonyok végzetesen felborultak volna, és
körülöttük végleg bezárul a csapda.
Hunyadi mindent pontosan kiszámított; még hajnal
előtt nyugatnak vezette kétezer vértesét, és néhány
mérföldnyire Turnu Magurelétől átkelt a Dunán. Szélsebes
vágta következett, s egy kisebb vargabetűt leírva a magyar
sereg oldalról roppant bele a parton tétován várakozó, értetlen
havasalföldi hadba.
Az egész néhány percig tartott; a páncélosok
dübörögve lerohanták őket, az oláhoknak arra sem maradt
idejük, hogy szokásukhoz híven futásban keressenek
menedéket. Pallosok, fejszék, cséphadarók osztották a halált,
halálsikolyok, fájdalomüvöltések visszhangoztak Nikápoly
falainál.
A fekete páncélosok halálos hatékonysággal taposták
el az ötezer könnyűlovast, és máris visszafelé nyargaltak az
erdő felé, ahonnan előbukkantak az imént.
Mire a törökök leeresztették Nikápoly felvonóhídját, s
mire az első szpáhi egységek kirobogtak rajta, már elnyelte
őket a messzeség.
A mezőn a földbe taposva, széjjelverve, csaknem
teljesen megsemmisítve ott pihegett Vlad Dracul seregének
szánalmas maradéka.

24.

VALENI, HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 18. NAPJA

Hunyadi nem vesztegetett egy percet sem, miután

visszaúsztatta seregét a Duna északi oldalára, menetből
vágtatott tovább. Néhány sebesültön kívül nem szenvedtek
veszteséget; őket hátrahagyták Turnuban egy felcserrel,
maguk pedig száguldottak vissza, ahogy a lovaik bírták.
Hunyadi az élen, fekete köpenye denevérszárnyként
lobog az alkonyi égen. Homlokát ezüstdiadém szorítja le,
csontos arcára rászáradt az elpusztított oláh katonák vére.
Most nem érzi korát, nem érzi a fáradtságot, most pontosan
az a pusztító hadisten, akinek ellenségei hiszik. Tekintete
vadul villan a félhomályban, bőszen fürkészi a láthatárt.
– Tovább, fiaim! Tovább! Tovább!
A kétezer fekete páncélos üvöltve ösztökéli gyorsabb
haladásra hátasát. Reng a föld alattuk, s ahogy rátérnek a
Tirgoviştébe vezető országútra, lassan aláereszkedik az éj.
Sötétben száguld a fekete sereg, s halált hoz, bármerre
jár…

25.

CILLI VÁRA, STÁJERORSZÁG, AUSZTRIA

A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 18. NAPJA

Összefolytak a nappalok és az éjszakák. Cillei Ulrik

ismét csaknem egy hetet töltött abban a szűk, cellaszerű
szobában, melyet a legmagasabb körbástya legfelső szintjén
alakítottak ki a vár építésekor. Itt gubbasztott bezárkózva,
pontosan úgy, ahogy csaknem egy esztendővel ezelőtt is.
Ismét magányra volt szüksége, tökéletes magányra. Ruhát
nem cserélt, holott általában naponta többször forró
dézsafürdőt vett, Velencéből hozatott, méregdrága
illatosítószereket permetezett hórihorgas testének valamennyi
hajlatára. Szolgái rendre felhordták neki az étkeket, de Ulrik
úr alig evett – annál többet ivott. Mostanában egyre többször
cselekedett ilyesmit: mogorván, a világtól elvonulva
szövögette ambiciózus terveit, s forgatta kemény
koponyájában újabb és újabb hagymázas elképzeléseit arról,
hogyan bírhatná le egyszer s mindenkorra ellenségeit.
Ügyei még mindig nem alakultak megnyugtató módon.
Legfőképpen Újlaki pálfordulása zavarta – történt
valami azzal az emberrel, amit egészen egyszerűen nem
tudott megmagyarázni. Elveszítette két fő szövetségesét
Miklós közvetlen környezetében: Gertrude-ot és Máriát…
Nélkülük egyelőre süket volt és vak, el sem tudta képzelni,
mire készült éppen Újlak ura… Abban azonban biztos volt,
hogy ha Hunyadinak sikerül őt maga mellé állítania, neki
bizonyosan vége van… Ugyan mi másra vallana, hogy az az
eszement a saját seregével mentette ki Vlad Dracul
fogságából Hunyadit? Erre ugyan mi szükség volt?
Cillei néha meg volt róla győződve, hogy az emberek
cselekedeteinek mozgatórugói józan ésszel felfoghatatlanok.
Az sem tetszett neki, hogy Hunyadi hatalma és
befolyása napról napra nőtt. A bárók jelentős része még
mindig nem vette komolyan, még mindig felkapaszkodott
oláh lovagocskának tartották, akit előbb vagy utóbb utolér
majd elkerülhetetlen végzete. De Hunyadi minden őt ért
csapás után megrázta magát, és sokkal erősebben került ki a
viharból, mint amilyen erős azt megelőzően volt…
Hihetetlen…
Reménytelen…
Az átkozott Habsburg Frigyes is ügyesen
manőverezett, jelenleg Ausztria felett megkérdőjelezhetetlen
hatalommal bírt, és sajnos mint szövetséges, nem jöhetett
számításba…
Még Giskra is az ő befolyása alá került, szinte
lehetetlenné téve, hogy Cillei a saját érdekeinek megfelelően
mozgassa a szálakat a Felvidéken.
 Kire számíthatna?
Kire építhetné újabb stratégiai elképzeléseit?
Egyáltalán, mit ronthatott el újra és újra, hogy még
mindig ott tart, ahol korábban tartott?
Ahogy az ablakhártyák szakadásain keresztül
besüvített a szél, a nagyúr megborzongott. Csontig fagytak
tagjai, az asztalkán álló kancsóban már rég kihűlt a
fertályórával korábban felhozatott forralt bor.
Gondolkozz!
Gondolkozz!
Több hiba nem fogadható el!
Cillei kényszerítette magát, hogy felkeljen a
medvebőrökről – a külső fal egyik kiugró oszlopközénél
tátongó réshez lépett. Könnyíteni akart magán, csakhogy
ezúttal nem ment: gyomra émelygett, de a görcsös fájdalom
szinte elviselhetetlennek tűnt bensőjében.
Gondolkozz!
Gondolkozz!
Kétrét görnyedve visszabotorkált a fekhelyére. Az
asztalkán heverő térképeken a Német-római Birodalom
tartományai, a Magyar Királyság területei, Szlavónia és
Dalmácia vidékei sorakoztak, mívesen megfestve, cirádás
betűkkel feltüntetve a városok, hegyek, folyók nevét.
A nagyúr megdörzsölte kezét.
Egy birodalom, melyért érdemes harcolni… Egy, a
Rajnától a Fekete-tengerig terjedő birodalom, amiért vért is
érdemes ontani – nagyon sok vért…
Hisz még nincsen veszve semmi…
 26.

Elnyomta a buzgóság, s amikor Vitovecz

felébresztette, azt álmodta éppen, hogy ég a ház. Talán azért,
mert a zsoldoskapitány kezében fáklya lobogott, azt tolta
egészen az arcába – megcsapta a faggyú bűze és a sercegő
láng melege.
– Mit akarsz, hogy vinne el az ördög?
A cseh vigyorgott, kivillantva csorba, pudvás fogait.
– Thuz Osvát… Jött fontos hírrel…
Cillei nyomban kidörzsölte az álmot savószín
szeméből.
– Miféle hírrel?
– Csak neked mond, uram… Állítja, fontos! Állítja, ez
mindent megváltoztat…
A nagyúr vacogva magára kanyarította a medvebőrt,
amin eddig hevert, és némi erőfeszítés árán ülő helyzetbe
tornázta magát.
– Hozd ide elém! Most!
A zsidó alázatos hajlongások közepette lépett be a
szobába, de arcára volt írva, hogy nem biztos benne, mi
fogadja itt: dicséret vagy büntetés?
– Nagyuram?
– Jöjj csak, nyugodtan. Úgy hallom, halaszthatatlan
híreid vannak, fiam. Talán csak nem Hunyadról?
Thuz Osvát a zágrábi püspökség nótáriusaként csuhát
viselt, tonzúrájának hajcsomói kesze-kuszán hajladoztak a
marhabőr résén át beáramló hideg szélben. Szeme azonban
egy ragadozó szemeként villant a szűkülő fáklyafényben.
– De bizony Hunyadról, nagyuram… A fivérem
levelében… megírta nekem…
– Ne vacogj már, hogy az ég áldjon meg! Kérsz bort? –
Válaszra sem várva telelöttyintett egy koszos kupát, és a
szerzetes orra elé tolta. – Igyál csak, zsidó!
Thuz nyeldekelve itta a kamonci nedűt, és szemmel
láthatólag némileg életre is kapott tőle.
– Ki vele, fiam! Mit tudsz?
És a szerzetes beszélni kezdett:
– Emlékezel rá, jó uram, hogy tavaly Újlaki úr saját
sereget küldött Havasalföldre, hogy kiszabadítsa Hunyadit a
fogságból.
– Hogyne emlékeznék rá – felhősödött el Cillei
homloka.
– Bolondnak tartottuk ezért… nem értettük, miért teszi,
amit tesz. Nos, uram, a fivérem levele sok érdekes részlettel
szolgál az esettel kapcsolatban…
– Ki vele! Ne csigázz tovább, vagy Vitovecz levisz a
kazamatákba, és ő húz csigára hamarost!
– Mondom már, uram! Mondom már! Nos, a fivérem
Hunyadi úr sáfárjaként mindenkit jól ismer a várban. Úgy is
fogalmazhatnék, nem történhet semmi Hunyad falai közt,
amiről ő előbb vagy utóbb ne szerezne tudomást… Azon az
éjszakán, amikor Újlaki Miklós a várban szállt meg… Azon
az éjszakán történt valami, amiről alig mernek beszélni a
szolgálók… A várnagy… egy dajka… és még néhányan
tudnak róla csupán, pontosabban sejtenek felőle valamit… A
fivérem utánajárt… És megírta nekem. Ha tudná pedig, hogy
én minden hírt azonnal megosztok nagyurammal… De nem
tudja, és nem is értené… Elvette az eszét az oláh
szörnyeteg…
– Hallgatlak! – dobolt türelmetlenül az ujjával Cillei, és
tekintete elárulta, hogy nem sokáig lesz már türelmes.
– Nagyuram! – derült fel Thuz Osvát képe. – Hunyadi
úr felesége, és Újlaki báró… Azon az éjszakán…
 – Mit nyögdécselsz itt nekem? Beszélj értelmesen!
És Thuz Osvát a nagyúr füléhez hajolt, hogy
elmeséljen mindent, amit csak tudott; Vitovecz hiába
meresztgette a füleit, egyetlen szót sem hallott belőle. De
amikor a zsidó végzett, Cillei pergamenszín képe egyszeriben
élettel telt meg. Harsányan felnevetett, talpra szökkent, és
Thuzt is felrángatva eszelős táncra perdült vele.
A zsoldoskapitány sok furcsasághoz hozzászokott már
ebben a várban, ám ez most még őt is alaposan meglepte.
– Ezt komolyan mondod? Nem hiszem el! – harsogta
Cillei, bár az arcára kiülő boldogság azt sugározta, hogy
igenis elhiszi. – Hiszen ez csodálatos! S mondd csak, drága,
egyetlen barátom… Van valami a fivéred kezében? Bármi?
Bármiféle bizonyíték?
– Éppen ez az, uram! Nincsen szükség bizonyítékra…
Elegendő a gyanú… A gyanú pusztítóbb, rombolóbb
mindennél… Akár igaz sem kell, hogy legyen a történet…
Elég, hogy hihető… Elég, hogy mindenki el fogja hinni, mert
ez utólag is mindent megmagyaráz… Érted már, uram?
Cillei áhítatos pillantást vetett a szerzetesre.
– Tehetséges fiú vagy! Még sokra viszed, Thuz Osvát!
– Szívből köszönöm, nagyuram! Téged szolgállak,
életem végéig, ne feledd! Számítok háládra és feltétlen
támogatásodra…
Azonban Cillei már nem törődött vele. Megragadta
Vitovecz grabancát, és boldogan a képébe fröcsögte:
– Él még az a gazember?
– Melyik, uram?
– Az ágyúöntő mester… Tüzes Orbán… Él még?
– Legutóbb… tömlöcben járok, élt.
– Hozd ki onnan! Most már tudom, mit kell tennünk!
Minden egészen világossá vált! Minden tiszta és egyértelmű,
Jan! Érted? Hozd ki a tömlöcből azt a nyomorultat, és
ébreszd fel azt a néma emberedet is… Azt a sötét képű fickót,
akitől valahányszor kiráz a hideg, amikor ránézek…
– Felébresztem, uram!
– Egy óra múlva a nagyteremben várlak benneteket! –
nevetett rájuk Cillei. – Milyen egyszerű most már minden…
Milyen tökéletesen tiszta és világos…
Az ajtóhoz szökellt, onnan még visszanézett rájuk:
– Vannak emberek, akiket valóban nem fog a vas, a
tűz… Jól látod, Osvát fiam, van, ami erősebb fegyver a
vasnál és a tűznél… A gyilkos szó… A pontosan célba találó,
jól időzített, gyilkos szó!

27.

KONSTANTINÁPOLY,
A. D. 1445, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK109 1. NAPJA

Az egyesített keresztény flotta gályái Mindszentek

napján érkezett vissza Konstantinápolyba. A császár
parancsára a városban hősökként ünnepelték őket, s noha
nem sok eredményt tudtak felmutatni, VIII. Ióannész
boldogan jutalmazta meg őket Jézus Krisztus palástjának egy
kicsinyke darabjával, melyet állítólag a Szent Szűz saját
kezével szőtt Betlehemben.
Waleran de Wavrin könnyekig meghatódva ölelte
magához a becses relikviát.
Hunyadi fokhagymája és kamonci bora már régen
meggyógyította, de visszanyert egészsége nem nyújtott elég
vigaszt elkeseredésére. A parancsnoksága alá rendelt
burgundiai hadihajóknak ugyanis haladéktalanul vissza
kellett térnie villefranche-i kikötőjükbe.
 Élete nagy kalandja ezzel véget ért.
Az admirális tudta, hogy soha többé nem lesz olyan
boldog, mint ezekben az emberpróbáló hónapokban, amikor a
Jean sans Peur kapitányi hídján, őfelsége, Jó Fülöp,
Burgundia hercege megbízásából szent háborúba vezethette
tengerészeit.
Csakhogy a jó idők mindig elmúlnak.
Waleran de Wavrin még harminc esztendőt élt a várnai
csata után, mégis, soha, egyetlen nap sem telt el az életében,
hogy ne marcangolta volna az önvád: 1444 novemberében az
ő hibájukból veszett el az utolsó keresztes hadjárat döntő
ütközete.
Utolsó gondolata is ez volt.
Halála előtti órában, amikor az utolsó kenetet felvette,
kihunyó tudata utolsót parázslott:
– Várnak rám! – ült fel rémülten halálos ágyán. – Ott
várnak rám mind… A ködben, a sötétben… Páncélban,
némán, vádlón rám néznek… Koponya az arcuk…
csontvázkezükben kardok… Felém tartanak… Értem jöttek
el…
Hátrahanyatlott, és lehunyta szemét.

28.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1527, KARÁCSONY HAVÁNAK UTOLSÓ NAPJA

Süvített a szél a város utcáin, csapkodta az ablakok

fatábláit, az épületek falához hordta a havat. Mindenki, aki
tehette, behúzódott a házakba, hogy a jól fűtött szobákban
vészelje át az ítéletidőt, békésen borozgatva, a kandalló tüzét
bámulva. Akik a jeges éjszakát arra szánták, hogy
átgondolják, mennyi szörnyűség történt velük az esztendő
folyamán110, bizony siralmas eredményre jutottak. Az
1526-os év mindent megváltoztatott az életükben…
A szép öregember azonban még mindig az utcákat
rótta. Kutyául érezte magát, a magány és a fáradtság kínozta.
Napok óta megint azon járt az esze, hogy bizony jobb lett
volna ott veszni Mohács mezején, s ettől még inkább
elfacsarodott a szíve.
Elszokott már az önsajnálattól, most sem tudott mit
kezdeni a hitvány érzéssel. Leginkább azt fájlalta, hogy
idegennek érezte magát már ebben a városban is. Idegennek,
és nagyon öregnek…
Nem sokkal éjfél előtt, elvetvén az ötletet, hogy egy
csapszékben költse el utolsó garasait, hazabotorkált
szállására.
Végtére is, megfagyni ott is tud…
Amikor kinyitotta az ajtót, a szíve hevesen dobbant.
Valaki várta odabent. A tűzhelyen vidám lángok
táncoltak, fényénél egy ifjú hevesen körmölt az asztalnál.
– Dénes!
A szerzetes felnézett és rávigyorgott.
– Hol kóborolt ilyen sokáig, uram? Már azt hittem,
nekem kell kikaparnom valahonnan a hó alól!
A szép öregembernek könny szökött a szemébe.
– Hát visszajöttél!
– Vissza bizony… Majd elmondom annak is a sorát, de
legelébb – a fiú boldogan felkelt, és megölelte az öreget. –
Legelébb hadd mondjam el… Elég időm volt gondolkodni
rajta.
– Min?
– Tudom, hogy kicsoda kegyelmed! – nevetett Dénes.
– Most már tudom!
 A szép öregember arcáról lehervadt a mosoly.
– Tudod az ördögöt!
– Megfejtettem a titkát – a fiú lenyomta Deér-Sólyom
Istvánt a székbe. – És mostantól az egész története kicsit más
színben tűnik majd fel a szememben!
Ebben az öreg is egészen biztos volt.
– Sok van még hátra belőle – figyelmeztette a
szerzetest. – A legfontosabb részek bizonyosan csak most
jönnek!
– Én ráérek – Dénes elhelyezkedett a tűz előtt. –
Felőlem kezdheti is!
 EPILÓGUS

1.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 20. NAPJA

Vlad Dracul lekászálódott a nyeregből, és a harmatos

fűre rogyva szemügyre vette szeretett városát.
Végre! Visszatért, és ez lesz az a nap, amikor végleg
leszámol minden ellenségével… Ezen a napon új korszak
köszönt országára… Ezúttal bezárul a kör, és nem nyílik meg
soha többé…
A hajnali égen minden torony, minden magas épület
sziluettje lebegni látszott a hőségtől elmosódott, vibráló
horizonton. A Curtea Domnească zömök falai kiemelkedtek a
polgárházak egymásra hajigált sokaságából; zord atyaként
őrizve a város rendjét. Amott a Nagypéntek templomának
harangtornyán tűzött át a felkelő nap fénye.
Tirgovişte ébredezett.
A vajda kivonta szablyáját, és ujjával megtapintotta az
előző este gondosan megélezett pengét.
Mire ez a nap lemegy, elszámol mindenkivel, akinek
még adósa volt.
Mindenkivel…
Hunyadi bizonnyal halott ebben az órában. Odalenn,
Nikápolynál ötvenötezer harcos várta, hogy a gályák
átszállítsák nyomorúságos, szánalmas seregét. Zaganos pasa
szalmával kibélelt dobozzal készült, hogy Erdély vajdájának
fejét Edirnébe szállíthassa. Az a doboz azóta már nem üres…
Vlad elmosolyodott a gondolatra.
Azt sajnálta csak, hogy nem lehetett jelen, mikor
Hunyadi megértette: csapdába csalták. Mint ahogy azt sem
láthatta, ahogy Zaganos személyesen csapja le a fejét
Nikápoly várudvarában. Nem lehetett ott, pedig szívesen
belerúgott volna abba a még vérző koponyába, mielőtt
Zaganos gondosan a dobozkájába tehette volna.
Viszont az elszalasztott pillanatokért bőségesen
kárpótolni fogja majd mindaz, ami Tirgoviştében vár rá…
Számításai szerint Dăneşti Dannak legfeljebb egy-,
kétezer katonája lehetett a városban. Tirgovişte
megvédéséhez ez persze édeskevés. Neki máris több ember
állt a rendelkezésére: Turnu Magurelétől északnak vágtatva
néhány hű bojár csatlakozott hozzá, remélve, hogy a régi-új
vajda hálás lesz majd szolgálataikért.
Négyezer lovas…
Vlad Dracul lehunyta a szemét.
Ennyi éppen elég lesz!
Mircea odalenn bizonyítja épp a törököknek örökös
hűségüket, Hunyadi immár a múlté, és ezen a napon a
Dăneşti-kutyák is mind karón végzik…
Tirgovişte egyszer, s mindenkorra Drăculeşti-kézben
marad, Havasalföld pedig török vazallusként a szultán
védelmét élvezi az idők végezetéig…
A vajda kinyitotta szemét.
A város csöndbe burkolózott, nem is sejtve, hogy mi
vár rá… Dan vajda biztosan az igazak álmát alussza még…
Aludj csak, féreg! Nem sokáig alhatsz már!
– Készen állunk, uram! Óhajtod, hogy megindítsuk a
támadást?
Eustratie postelnic, Wojk clucer teljes harci
felszerelésben álltak meg előtte. Mindketten elszántnak,
vérszomjasnak tűntek.
Vlad Dracul a szedelőzködő seregre pillantott.
 – Nagy nap lesz a mai, barátaim!
Azok ketten összenéztek és egymásra mosolyodtak.
– De még milyen nagy, uram!
A sárkányos úr nem vette észre a bojárok hangjában
bujkáló gúnyos felhangot – persze ha észreveszi is, már késő.
Ez a verőfényes szeptemberi reggel volt az utolsó, amit
saját szemével látott.

2.

A négyezer oláh megindult a város ellen. Tirgovişte

kapui tárva-nyitva, mintha csak reá vártak volna időtlen idők
óta.
Vlad Dracul visszarántotta a lovát a déli városkapunál.
Túl nagy volt a csend…
Dan vajda már biztosan értesült a jöttükről, mostanra
az utcákat fejvesztve futkosó embereknek kellett volna
megtöltenie…
Túl nagy a csend…
Lassan hátrafordult a nyergében. Bojárjai kárörvendő
nyugalommal szemlélték, kezükben fegyverek – de ezek a
fegyverek most mind reá szegeződtek.
– Készen állsz, sárkányos úr? – kérdezte Dumitraşcu
logofát, előléptetve a többiek mögül. – Mert mi készen
állunk!
– Hát te honnan az ördögből kerültél elő, féreg?
A Curtea Domnească felől páncélos lovasok bukkantak
fel az utcákon. De ezek nem Dan vajda emberei voltak,
vértezetük túlságosan aprólékos kidolgozottságú, a fejük
felett lobogó hadizászlók pedig…
– Magyarok…
Vlad Dracul szívverése elállt egy pillanatra.
 – Isten hozott, kedves vajda! – harsogta Szilágyi
Mihály kedélyesen a csapat élén. – Már vártunk rád! Ugye,
vendégül láthatunk egy kis lakomára?
Dăneşti Dan és a többi bojár mind ott lovagoltak
Szilágyi oldalán.
– Elárultatok… – hörögte Vlad, és megpróbálta
megfordítani lovát, de Dumitraşcu elkapta a kötőféket, és
maga felé cibálta a habzó pofájú paripát. – Elárultatok, tetves
kutyák!
A logofát közelről bámult az arcába.
– Ma este elszámolunk, sárkányos úr… Mindenért
megfizetek! A feleségemért! A lányomért! A becsületemért!
Dühödt, eltorzult arcok kavarogtak Vlad Dracul szeme
előtt.
– Ne bomoljatok! Árulók! A magyarokkal
cimboráltok? Összefogtok ellenem? Énellenem?
Szitkok záporoztak feléje: megerőszakolt asszonyok,
janicsárnak elcipelt fiúk, megalázott férjek, összetört életek
szitkai.
Vlad Dracult lerángatták lováról, és hajánál húzva
vonszolni kezdték a Curtea Domnească irányába.

3.

Bivalyok vontatta kordén hozták őket – rácsok mögött,

lemeztelenítve, saját mocskukban, akár az útonállókat.
Végtelennek tűnő ütlegelés után délben érték el a főteret,
amikor a forró szeptemberi nap éppen a tetőfokára hágott.
A lándzsás őrök a Curtea Domnească kaputornyában
üdvrivalgásban törtek ki, amikor megpillantották a közeledő
menetet. A kordé mögött Dăneşti Dan lovasai léptettek
nagyokat kurjongatva, egymás elé vágva, hogy minél
hamarabb részesülhessenek a rájuk váró dicsőségből. Vagy
húszan vették körül a kocsit, no, nem azért, hogy megvédjék
a foglyokat a saras úton mellettük szaladó, és lószart, ganét
dobáló cigánypurdéktól, szájtáti oláhoktól, sokkal inkább
azért, hogy időnként maguk is a rácsokra csapjanak lándzsáik
nyelével.
– Mocskos kutyák! Mocskos Drăculeşti-kutyák!
Vlad Dracul, Havasalföld vajdája zord tekintettel
figyelte a tömeget. Tirgovişte népe magából kivetkezve
őrjöngött, diadaltáncot járt egy hatalmas tűzrakás körül.
– Máglyára velük!
– Karóra mindet!
Dracul úgy helyezkedett, hogy testével védhesse a fiát.
Mirceát alig néhány perce taszították be mellé a kordéba,
lemeztelenítették és összevissza verték.
A vajda elsápadt, amikor megpillantotta.
– Hogy kerülsz te ide?
A fiú nem felelt.
– Akkor ez azt jelenti, hogy…
A pribékek megtisztították az utat előttük, s a menet
elindult a felvonóhíd deszkáin befelé a Curtea Domnească
kapuján. Ahogy a rácsozat alá értek, a kaputorony magasában
megjelent egy fekete köpenyes alak, köpenyén csőrében
gyűrűt tartó holló képével.
A tömeg felüvöltött örömében.
– Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!
– Isten éltesse Hunyadi vajdát!
Erdély ura megállt a toronybástya két lőrése között, s
fejedelmi méltósággal integetett a tömegnek.
– Emlékezzetek erre a napra! – szavai visszhangot
keltettek a város falai között. – Emlékezzetek erre a
győzedelmes, diadalmas napra!
 A tirgovişteiek, akik alig egy esztendővel ezelőtt
szemtanúi, mi több, tevő résztvevői voltak Hunyadi
megalázásának, most áhítattal bámulták és hallgatták a
hadurat.
– Ez az ember Vlad Dracul, a vajdátok! Ő az, aki eladta
Havasalföldet a töröknek, ő az, aki rettegésben tartotta népét,
aki elárulta keresztény hitét!
A tömeg felhördült.
– Döntsetek a sorsa felől! Azt kapja majd büntetésül,
amit ti akartok! Rátok bízom ennek a féregnek a sorsát!
A csőcselék dühödten közelebb nyomakodott, s ismét
körbefolyta a kordét, távolabb taszigálva az azt őrző
lándzsásokat és pribékeket.
– Halál! Halál! Halál!

4.

A Nagypéntek temploma mögötti szűk, belső térre

vezették őket, ahol a városfal kanyarulata és az ortodox
templom komor tömbje közötti udvarban már tucatnyi árnyék
sorakozott fel fogadásukra.
Vlad Dracult és Mirceát hátrakötött kézzel lökdösték a
terecske közepére.
Nem rimánkodtak, nem kértek kegyelmet senkitől.
Szilágyi úgy intézte, hogy ugyanazok a cigány
hóhérsegédek várják a néhai vajdát, akiket annak idején az ő
kivégzésükre iderendeltek. Csak hóhérnak kellett keresni újat
– a régi fej híján nem tölthette már be hivatalát.
– Nesze, komám! Most már élesebb, mint legutóbb! –
lendítette az új jelentkező felé az irdatlan hóhérpallost
Szilágyi. – De csak csínján vele! Ezúttal tán nem is lesz rá
szükség!
 Hunyadi komoran állt a fia mellett, és kétségeivel
vívódott. Dracul ezerszeresen megérdemelte a halált, no de
Mircea?
Lackóra pillantott, az elértette gondolatait, és a
vajdafihoz lépett.
– Nem kell így végezned… Velünk jöhetsz! Együtt
harcolhatunk a török ellen, ahogy mindig is szeretted volna…
Mircea szelíden lehajtotta a fejét.
– Kicsi ország a miénk, testvérem. Két nagyhatalom
közt soha nem választhatunk jól… Ki az áruló? Ki a hős?
Mindig csak nézőpont kérdése… Talán te megérted… Azok
vagyunk, aminek születtünk. Letagadhatjuk… Új köntösbe
bújhatunk, mégis azok maradunk mindig, aminek születtünk.
– Fájdalmas halál lesz – suttogta Lackó megrendülten.
– Nem ezt érdemled!
De Mircea hajthatatlan maradt.
– Mindig szerettem volna apámnak bizonyítani…
Ahogy tán te is… Soha nem értett meg, soha nem szeretett…
És most már nincs visszaút… Nem tagadom meg őt. Vele
maradok, mindhalálig!
Hunyadi alig észrevehetően biccentett; Lackó
kénytelen volt hátrébb lépni.
A hóhérsegédek munkához láttak; kocsikerékhez
kötözték mindkettejüket, majd egy éles nyúzókéssel
bemetszették homlokukon az arcbőrt.
– Amit ígértem, úgy is lesz! – mennydörögte Szilágyi
Mihály felettük.
Iszonytató üvöltés harsant: apa és fia földöntúli
fájdalomtól marcangolva tépkedte köteleit, csakhogy már
nem volt menekvés.
A hóhérsegédek szakavatott mozdulattal letépték
mindkettejük arcbőrét.
 Vlad Dracul és fia arca vörös, vériszamós
húscsomóként csillogott a közel tartott fáklyák fényében.
– Amit ígértem, úgy is lesz! – Szilágyi kitépte az egyik
hóhérsegéd kezéből Vlad Dracul arcbőrét, és a vajda szájába
tömte. – Zabálj, kutya! Zabálj!
Hunyadi eleget látott. Átölelte Lackó vállát, és elindult
vele a Curtea Domnească zömök főépülete felé.
Fáradt volt, pihenni vágyott.
A sátáni üvöltés azonban még hosszú ideig a fülében
visszhangzott, pedig akkor már csend volt a palota hátsó
udvarában.
Vlad Dracul és Mircea még nyöszörögtek, még éltek,
amikor elföldelték őket a trágyakupac alá.

5.

HUNYAD VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1446, BOLDOGASSZONY HAVÁNAK111 1. NAPJA

Hunyadi serege karácsony előtt tért haza Erdélybe,

miután Havasalföldön megerősítették Dăneşti Dan hatalmát.
A vajda úr ezután megpihent.
A legsürgetőbb adósságait rendezte már, de még nem
végezte el dolgát mindenkivel. Nem türelmetlenkedett:
megtanulta rég, hogy idővel mindenki azt kapja, amit
megérdemel.
Újév napja volt, Hunyadi magányosan állt lovagterme
ablakai előtt, és a künn szállingózó havat bámulta.
Gyűjtögette erejét, azt latolgatta magában, képes lesz-e
megbirkózni a reá váró feladatokkal.
Úgy hitte, igen.
Vitéznek igaza lehet, gondolta a vajda úr, miközben
apródai gondosan felcsatolták rá vértezete darabjait.
Aki egyszer elindul az úton, nem torpanhat meg.
Végig kell haladni az ösvényen, és soha nem szabad
hátranézni.
Amikor ott állt, teljes csatapáncélban, oldalán irdatlan
pallosával, amivel még sok ellenségére sújt le Isten
segedelmével, a hit harcosa azt a szót ízlelgette, amit Vitéztől
mind gyakrabban hallott:
Kormányzó…
Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország,
Dalmácia királyi kormányzója, a csatolt részek ura, a magyar
hadak főparancsnoka…
Tetszett neki ez a szó.
Egyre jobban tetszett…
 FÜGGELÉK

I.

DRAMATIS PERSONAE

A regényben szereplő karakterek döntő többsége létező

személy volt. Az itt következő felsorolás elsősorban a regény
szereplőit sorolja fel, természetes hát, ha köztük fiktív vagy
létező, azonban a valóságostól eltérő, más tulajdonságokkal
bíró karaktereket is találunk. A teljes egészében fiktív
szereplőket dőlt betűvel szedtük. Ugyancsak dőlt betűvel
olvashatják azokat az információkat a szereplőkről, melyek
történelmi tényekkel nem bizonyíthatóak.

A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK,
FAMILIÁRISAIK

Hunyadi János
Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia. Ősei
havasalföldi kun kenézek voltak, rokonságban a fejedelmi
Basarab-családdal. Pályafutása során előbb szörényi bán volt,
később erdélyi vajda (1441–46), nándorfehérvári kapitány,
temesi ispán, majd Magyarország kormányzója (1446).
Ifjúkorában Stefan Lazarevics szerb despota
apródjaként szolgált Nándorfehérvárott, majd Zsigmond
hívására tért haza, és többek között Ozorai Pipó és a Csáki
família szolgálatában állott. A galambóci ostromot követően
rövid időre az Újlakiak udvarában találjuk, majd a király
zsoldjában lovagként Budán. 1431-től 33-ig a milánói Filippo
Maria Visconti herceg seregének condottierije a Velence
ellen vívott háborúban. Részt vett Zsigmond magyar király
császárrá koronázási ceremóniáján Rómában. Hazatérte után
az uralkodó a csehországi és észak-magyarországi
hadszíntérre vezényelte a husziták elleni harcokba. A királyi
tanácsban is helyet kapott. 1439-től szörényi bán. Habsburg
Albert király halála után a lengyel Jagelló Ulászló
megválasztásáért harcolt Albert utószülött gyermeke, László
király ellenében. Ulászló bizalmasaként legyőzte az ellenpárt
seregét Cikádornál, aminek jutalmaként Újlaki Miklóssal
közösen erdélyi vajda és temesi ispán lett. 1441-ben
vereséget mért a Szerbiában fosztogató törökökre, majd
Szendrőnél megverte Iszhák béget. 1442-ben kora tavasszal
jelentős török erők törtek Erdélyre. Mezid bég először
legyőzte Hunyadi sebtiben összegyűjtött kisszámú erőit
Marosszentimrénél, ám ezt követően Szeben mellett, a
Vaskapu-szurdoknál a vajda a fegyverbe szólított parasztok
segítségével megsemmisítette a török hadakat. Ugyanebben
az évben Havasalföldön is legyőzte a törököt, melyet ezúttal
Seháb ed-Dihn beglerbég vezetett.
1443. július 22-én Hunyadi vezetésével indult meg a
balkáni hadjárat, mely célul tűzte ki a törökök Európából való
kiűzését. A csaknem fél éven át tartó, ezért többnyire „hosszú
hadjáratként” emlegetett katonai vállalkozás során a magyar
sereg jelentős szerb és bolgár területeket szabadított fel, több
csatában verte meg a törököket. A Zlatica-hágónál azonban
Hunyadi erői nem tudtak áttörni, ezért kénytelenek voltak
visszavonulni. A hazaút alatt még többször mért vereséget
Hunyadi az őt üldöző oszmán hadakra.
1444-ben a pápa által megszervezett nemzetközi
szövetségben, az utolsó európai keresztes hadjárat vezéreként
Hunyadi János mintegy 18–20 000 fős sereget vezetett a
Balkánra. A cél ezúttal is a török kiűzése volt a kontinensről.
A vesztes várnai csata után hosszas viszontagságokat
követően tért haza; előtte Havasalföldön Vlad Dracul vajda
vetette fogságba. Magyarországra visszatérve az országgyűlés
a rend fenntartására hivatott hét kapitány közé választotta.
1445 nyarán Zsarnó mellett szétvert egy fosztogató török
sereget. A nyár végén az al-dunai hadjáratra indult, melyen a
Waleran de Wavrin admirális vezette keresztény flotta és
Vlad Dracul is részt vettek.
Horogszegi Szilágyi Erzsébet
Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és
Belléni Katalin leánya. 1410 körül születhetett, valószínűleg
Horogszegen. Családja a Garázda nemzetséghez tartozik, így
távolabbi rokonságban állt Vitéz János későbbi esztergomi
érsekkel és Janus Pannonius költővel is. Bátyja, Szilágyi
Mihály, a Hunyadi család tagja, Hunyadi híres hadvezére.
Másik fivére, Osvát Galambóc 1428-as ostrománál Hunyadi
János kezétől lelte halálát. 1428 körül mehetett nőül Hunyadi
Jánoshoz, akinek két fiút szült, Lászlót és Mátyást.
Hunyadi László (Lackó)
Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát
Hunyadon töltötte, javarészt atyja távollétében, később a kun
Matkó felügyelete alatt a Temes-szigeten. Nándorfehérvár
1440-es ostroma után esztendőkön át barangolt a török
területeken. A hosszú hadjárat idején érkezett haza
Magyarországra.
Hunyadi Mátyás
Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. 1443-ban
született Kolozsváron. Atyja halála után 1457-től magyar
király.
Hunyadi Iván
Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai
Erzsébet fia. Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második
felében, és az 1440-es évek első felében. Ő is szörényi báni
címet viselt, karrierje bátyjáéval együtt emelkedett. Az
1442-es marosszentimrei ütközetben veszítette életét.
Hunyadi Vajk
Both fia Csorba fia, Hunyadi János atyja. Ő kapta
Zsigmond királytól Hunyad várát 1409-ben.
Hunyadi Vajk
Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, János és Iván
öccse. Gyermekként meghalt.
Hunyadi Vajk
Hunyadi Iván és Ecsellő fia.
Horogszegi Szilágyi Mihály
Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és
Belléni Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át,
hadainak, bandériumainak vezetője. A törökök Kara
Mikhálként, a szerbek, horvátok Cserni Mihalként (Fekete
Mihály) is ismerték. Hunyadi János életében nem töltött be
magasabb tisztséget.
Báthori Margit
Báthori István országbíró és Rutkai Borbála lánya,
horogszegi Szilágyi Mihály hitvese.
Horogszegi Szilágyi Ilona Jusztinia
Horogszegi Szilágyi Mihály és Báthori Margit leánya.
(A történelmi valóság szerint valószínűbb, hogy Szilágyi
Osvát lánya volt.)
Zrednai Vitéz János
Zrednamelléki Gelét fia Dénes és Garázda Borbála fia,
Hunyadi János barátja. A királyi kancellária írnoka, később a
királyi titkos kancellária protonotáriusa, zágrábi őrkanonok,
majd váradi püspök, végül esztergomi érsek. A Hunyadi fiúk,
László és Mátyás nevelője, a humanista kultúra lelkes híve és
terjesztője. 1445 végétől váradi püspök.
 Hunyadi Klára
Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György
felesége, a későbbi Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda
édesanyja.
Hunyadi Erzsébet
Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János
felesége. Az ő fiuk, Szentgyörgyi Székely Tamás Hunyadi
zászlóhordozója, majd 1450 és 1462 között várnai perjel, a
magyarországi johanniták vezetője volt.
Hunyadi Mária
Hunyadi János húga, Argyesi Manzilla, havasalföldi
bojár felesége. Férjét a Hunyadi-párti urak végezték ki
politikai okból. Unokája, Oláh Miklós, neves humanista
történész, esztergomi érsek.
Dengelegi Pongrácz György
Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége
Hunyadi János húga, Klára volt. A Hunyadi família oszlopos
tagja, a vajda hadjáratainak egyik jeles vezére. Sógora
megtette alvajdának, a korábbi alvajdával, vízaknai Miklóssal
együtt. Az ő familiárisa volt Egyed fia Nagy Simon, talmácsi
várnagy, Mátyás király későbbi híres hadvezére. Az 1444-ben
megvívott várnai ütközetben esett el.
Szentgyörgyi Székely Tamás
Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi
bandériumának zászlótartója, később magyar főúr. 1445 után
horvát-szlavón bán, 1450 és 1462 között vránai (aurániai)
perjel, a magyarországi johannita lovagok vezetője.
Szentgyörgyi Székely János
Ismert még Banovics Szekula, Székely János bán
néven is. Székely Tamás zászlótartó apja. Felesége Hunyadi
Erzsébet volt. Hunyadi oldalán küzdött a vajda legtöbb
hadjáratában.
 Dengelegi Pongrácz János
Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára fia.
Mátyás idején három alkalommal is betöltötte az erdélyi
vajda tisztségét, emellett szörényi bán, temesi ispán és királyi
asztalnokmester is. Bátyja halálát megbosszulandó 1463-ban
ostrom alá akarta venni Kolozsvárt is, de unokatestvére,
Mátyás király lebeszélte erről. 1476-os halála pontosan
egybeesett Mátyás és Aragóniai Beatrix esküvőjével, és ez
alkalomból udvari gyászt rendeltek el.
Dengelegi Pongrácz László
Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára fia, a
későbbi erdélyi vajda, Péter bátyja. Egyetemi tanulmányait
követően a kolozsmonostori bencés apátság kormányzója. A
kolozsvári polgárok egy vitás birtokügy miatt 1463-ban
megölték.
Dengelegi Pongrácz Borbála
Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára leánya,
a későbbi erdélyi vajda, Péter húga. Férje Rozgonyi
Sebestyén királyi főlovászmester, erdélyi vajda, valamint
pozsonyi ispán volt.
Dengelegi Pongrácz András
Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda fia. Királyi
pohárnokmester volt, 1464-ben veszítette életét a boszniai
háborúban.
Dengelegi Pongrácz Katalin
Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda lánya. Férje
Újlaki Lőrinc, Újlaki Miklós fia volt.
Rozgonyi Sebestyén
Királyi főlovászmester, erdélyi vajda, valamint
pozsonyi ispán. Felesége Dengelegi Pongrácz Borbála volt.
Rozgonyi László
Rozgonyi Sebestyén erdélyi vajda és Dengelegi
Pongrácz Borbála fia. 1481-ben nándorfehérvári kapitány.
Vingárti Geréb János
A Hunyadi família oszlopos tagja, 1458 és 1459 között
erdélyi alvajda. A Kacsics nembéli nemesi család
leszármazottja. Az Anjou királyok idején lettek szász
gerébek, innen a család neve is. A XIV. század elején
Küküllő megye délnyugati részén, Zsitvén, Balkácson voltak
birtokosok, de később, kikopva ezen birtokaikból, a megye
távolabbi részeibe húzódtak. Kiterjedt rokonságuk,
ismeretségük jelentette a Hunyadi-párt egyik legstabilabb
oszlopát Erdélyben. Geréb János felesége horogszegi Szilágyi
Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt. Rokonságukba tartoztak
a Harinnai Farkasok, a Farnasi Veresek, a Peresek, a
Gerendiek, a Kecsetiek, az Agmándiak, a Szilvásiak.
1441. május 14-én Hunyadi neki adományozta Tárnok
Demeter több Fejér megyei birtokrészét is Újfalu, Bece,
Nádverem településeken, holott ezeket korábban Kamonyai
Simonnak szánta.
Részt vett Hunyadi döntő ütközeteiben, s a vajda,
később a kormányzó feltétlen párthívei közé tartozott. Utóbb
Hunyadi görgényi várnagya lett, valamint a székely perek
intézésével megbízott bírója.
Horogszegi Szilágyi Zsófia
Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya,
Vingárti Geréb János felesége. Nővére a kormányzó,
Hunyadi János felesége volt.
Vingárti Geréb István
Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.
Vingárti Geréb Lőrinc
Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia
– gyermekként meghalt.
 Vingárti Geréb Péter
Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.
Mátyás az 1471-es összeesküvés idején rábízta a Felvidék
katonai kormányzatát, 1478–79 között bárói rangra emelte, és
kinevezte erdélyi vajdának. 1486–89 között ajtónállómester.
1489-ben a király felmentette a tisztségei alól, ezért fivérével,
Mátyással 1490 után szembefordultak Corvin Jánossal.
1500-tól haláláig, 1503-ig az ország nádora volt.
Vingárti Geréb Mátyás
Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.
Horvát-szlavón bán volt 1483–89 között. A király 1489-ben
őt is felmentette tisztségei alól, ami oda vezetett, hogy a
király unokatestvérei szembefordultak Corvin Jánossal.
Vingárti Geréb László
Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.
Erdélyi püspök (1475–1501), majd kalocsai érsek
(†1501–1502).
Horogszegi Szilágyi Orsolya
Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya.
Férje Rozgonyi János erdélyi vajda, később országbíró volt.
Házasságából két fiú és egy leány született. Szilágyi Orsolya
vélhetően még Mátyás trónra lépése előtt elhunyt, két fiuk
pedig korán meghalt.
Rozgonyi János
Horogszegi Szilágyi Orsolya férje. Többször töltötte be
az erdélyi vajdai címet, később országbírói rangra
emelkedett.
Rozgonyi Apollónia
Rozgonyi János és Horogszegi Szilágyi Orsolya
leánya. Férje Csáki Ferenc székely ispán, majd bihari ispán
volt.
 Oláh István
Hunyadi Mária és a havasalföldi vajdai családból
származó Argyesi Manzilla fia. A Hunyadi család híve és
támogatója, Szászváros királybírája, az erdélyi sóbányák, a
sókamara vezető tisztviselője. Testvére, Máté szintén
szászvárosi királybíró volt.
Oláh Máté
Hunyadi Mária és a havasalföldi vajdai családból
származó Argyesi Manzilla fia. A Hunyadi család híve és
támogatója, szászvárosi királybíró, István fivére.
Oláh Miklós (latinul Nicolaus Olahus)
Nagyszeben, 1493. január 10. – Pozsony, 1568. január
15. Humanista történész, esztergomi érsek, Hont vármegye
főispánja, királyi helytartó, Németalföld régense. Oláh István
és Huszár Borbála fia. Apai nagyatyja a havasalföldi vajdai
családból származó Argyesi Manzilla, nagyanyja Hunyadi
Mária. Édesanyja, Huszár Borbála szintén a Hunyadiakkal
rokon famíliákkal, a Bogáthiakkal és Gerendiekkel volt
családi kapcsolatban.
Vízaknai Miklós
Hunyadi-párti főúr, már Hunyadi vajdaságát
megelőzően is erdélyi alvajda. Ő felelt az erdélyi
sókitermelés és kereskedelem biztonságáért. Élete végéig
kitartott Hunyadi hűségén, intézte az erdélyi vajdaság ügyeit.
1447-ben az országnak tett hű szolgálataiért
birtokadományban részesült.
Thuz János
Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a
napvilágot. A huszita háborúk idején került Hunyadi
környezetébe, kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett.
Később Laki Thuz János néven magyar főúr, horvát bán.
Thuz Osvát
 Thuz János testvérbátyja, Vitéz János neveltje, később
Laki Thuz Osvát néven zágrábi püspök.
Thuz Dávid
Thuz János és Osvát öccse, Konstantinápolyban
nevelkedett Mose ben Jahmun házában.
Filipesi Albert
Itáliai születésű, Hunyadi János íródeákja. Anyja a
Bihar megyei Tordai család tagja volt, atyja olasz zsoldos.
Nándorfehérvár 1440-es ostroma után másfél évig török
fogságban tolmács.
Kamonyai Simon
Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa, Vajk vitéz
barátja. Ő felelt a Hunyadi fiúk katonai neveléséért. A
krónikák szerint az 1442 tavaszán vívott vaskapui ütközetben
Hunyadi vértjét magára öltve vállalta a biztos halált a vezér
életben maradásáért cserébe. Hőstette nemcsak Hunyadi
életét mentette meg, de ezáltal a győzelmet is elhozta a
magyarok számára.
Kamonyai Miklós
Vélhetően Kamonyai Simon unokaöccse. 1452-ben
gyulai várnagy.
Matkó
Az ulas kunok utolsó, Erdély földjére szakadt bégje,
Turgony és Orgond vezérek leszármazottja. Hunyadi Vajk és
János, majd László nevelője. Idős korára Hunyadi
engedélyezte számára, hogy a Temes-szigeten telepedjen le.
Itt, mostoha körülmények között nevelte az ifjú Hunyadi
Lászlót. Nándorfehérvár 1440-es ostroma után Lászlóval
éveken át Törökországban kóboroltak. Hazatérte után
1444-ben halt meg Hunyadon.
Ecsellő
A makszondi kun törzsek kenézének leánya, Hunyadi
Iván nomád szertartással, tehát nem törvényesen elvett
felesége, gyermekének, Vajknak édesanyja.
Farnasi Veres Dénes
Befolyásos, vagyonos erdélyi család vezető alakja.
Kiterjedt birtokokkal rendelkeztek, főképp Kolozs és Torda
megyékben. Előbbiben harminc helység volt a nevükön.
Rokonságukba tartoztak a Gyerőmonostori Kemények, a
Tuzsoni Bolgárok, a Nagyvölgyiek, a Peresek, a Gerendiek.
1437-ben a parasztfelkelők elleni nemesi had egyik
hangadója, a parasztokkal folytatott béketárgyalások nemesi
résztvevője.
Albert király halála után Erzsébet királyné küküllővári
várnagya.
1440 áprilisában Erzsébet királynétól birtokadományt
kap várnagyi szolgálataiért. 1441 elején Ulászló király
hűtlennek nyilvánítja, mivel kétségtelenül a királyné pártján
áll. 1441 tavaszán Hunyadi fegyverrel és meggyőzéssel
kényszeríti Ulászló, illetve a saját pártjára. Ennek
következtében 1441 áprilisában Ulászló visszavonja azon
birtokadományait, melyeket Farnasi Veres Dénes és rokona,
Nagyvölgyi László, illetve feleségeik birtokaira (összesen 17
falu) korábban tett másoknak, mivel meggyőződött feltétlen
hűségükről, Nagyvölgyi László például jó szolgálatokat tett
neki a koronázás óta.
Hunyadi ennek ellenére rögtön az erdélyi vajdai
címének átvételekor megszállta Farnasi Veres Dénes három
faluját: Harit, a Kolozs megyei Ölyvest és a Fejér megyei
Buzásbocsárdot, sőt mint a károsult panaszolta, még a
királynétól hozott felmentő levelekkel sem törődött. (Hunyadi
később Ölyvest visszaadta Farnasi Veres Dénesnek, Bocsárd
ellenében viszont a két Fülpöst engedte át a Veres-Kecseti
atyafiságnak). Ezek után Farnasi Veres Dénes részt vett és
hősiesen harcolt a marosszentimrei és a Vaskapu-szurdoki
csatákban.
1443 tavaszán – a hosszú hadjárat előkészítésekor –
egy rokonával, Gerendi Lászlóval együtt Hunyadi kíséretében
Budán volt elfoglalva, s éppen ezért közmegegyezéssel
elhalasztották birtokosztályra vonatkozó egymás közti
tárgyalásaikat.
Ulászló király 1444. január 25-én, Nándorfehérvárban
kelt okleveléből kiderül, hogy Farnasi Veres Dénes
folyamatosan részt vett a vajda törökellenes harcaiban. „Több
csatában, melyet vajdánk a vad törökkel mindig
győzedelmesen vívott, mindenkor a vajda oldalán vett részt,
legutóbb, a hosszú hadjáraton annak minden egyes
csatájában János vajda zászlóját hordozta… s eközben két
sebet kapott.” Vitézi tetteiért mind a királytól, mind
Hunyaditól több birtokadományban részesült.
Monoszlai Csupor Ákos
Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és
jótevője.
Kendeffy István
A Hunyadiak familiárisa. Hátszeg környéki birtokos
családjának több tagja Hunyadi hű tisztje volt.
Rusori Ioan (Medveölő Ioan)
Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse.
Andrási (Andrássy) Bertalan
Szentgyörgyi várnagy, Hunyadi páncélos lovasságának
alvezére. Részt vett az 1441-es szerbiai harcokban, majd az
1442-es marosszentimrei, majd vaskapui ütközetekben. Az
ugyanezen év őszén megvívott havasalföldi (jalomicai)
csatában súlyos sebet kapott, és egyes feljegyzések szerint
ebben az összecsapásban fojtotta meg Musztafa török vezért.
1448-ban, a második rigómezei csatában is Hunyadi oldalán
küzdött, és itt kapott halálos sebet.
Mészáros István
Hunyad várnagya.
Csolnokosi Jariszló
Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk
özvegyének, Erzse asszonynak a későbbi férje.
Kacskakezű Ioan
A Csolnokosi rokonság tagja, Jariszló unokaöccse.
Enyed fia Nagy Simon
Talmácsi várnagy, Hunyadi híres kun származású
hadvezére. Mátyás király későbbi híres hadvezére.
Dóczi Mihály
Korábban a Thallócziak familiárisa volt, majd 1440
után, amikor Hunyadi átvette Nándorfehérvárat, a család
familiárisa lett. A beszedett hadiadókkal sáfárkodott.
Enesei Mihály
Hunyadi adószedője.
Nagydobai Csere Márton
Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén távoli rokona.
Cserei Lukács
Hunyadi kiváló hadnagya, számos hadjárat résztvevője.
Ő vágta le a Vaskapu-szurdoki csatából menekülő Mezid
béget és annak fiát, Ibrahimot.
Bizerei Miklós
Temes megye déli részén birtokos nemes, Hunyadi
al-dunai hadjáratainak résztvevője.
Temeseli Péter fia László és Dés
Erdélyi nemesek, Hunyadi régi fegyvertársai a Szörény
vidéki hadjáratok óta. Dés a huszita harci szekereken szolgált
Vladek Hradski parancsnoklata alatt.
Mihalinci Menyhért
Hunyadi fegyvertársa az 1440-es évek eleje óta.
 Sári Péter mester
Hunyadi kormányzó kancellárja, miután Vitéz János
váradi püspök a titkos királyi kancellária vezetője lett.
Csornai Mihály
Hunyadi híve és Hunyad megyei rokona – szörényi
bán.
Györgyi Bodó Gergely
Hunyadi familiárisa. 1443-ban tolnai adószedő.
1444-től erdélyi társvajda, 1451-ben Hunyadi budai
várnagya.
Györgyi Bodó Gáspár
Györgyi Bodó Gergely erdélyi társvajda fia, együtt
nevelkedett Hunyadi Mátyással, vele együtt esett V. László
fogságába. Később Mátyás király főlovászmestere.
Györgyi Bodó Miklós
Fehérvári prépost, Mátyás király titkos kancellárja.
Szepesi László
1448-ban Hunyadi budai várnagya Szobi Jánossal
együtt.
Szobi János
1448-ban Hunyadi budai várnagya Szepesi Lászlóval
együtt.
Temesközi Bálint
Pozsonyi várnagy. 1445-ben a Rozgonyiak familiárisa,
1450 körül már Hunyadi familiárisa. 1452-ben nyitrai ispán
és nagyszombati kapitány, 1454-ben volt hűbérurával,
Rozgonyi Sebestyénnel, valamint Szilvai Miklóssal együtt
Hunyadi János országos főkapitány erdélyi kapitánya.
Temesközi János
Hunyadi „kedvelt familiárisa”. 1448-ban
Karácsonfalvai Pállal és Megykereki Istvánnal kap Erdélyben
birtokot Hunyaditól.
 Szilvai Miklós
Hunyadi familiárisa, Temesközi Bálinttal és Rozgonyi
Sebestyénnel együtt Hunyadi megbízásából erdélyi
kapitányok 1454-ben.
Karácsonfalvai Pál
Hunyadi familiárisa. Temesközi Jánossal és
Megykereki Istvánnal egy időben kap Hunyaditól 1448-ban
Erdélyben birtokot.
Megykereki István
Hunyadi familiárisa. Temesközi Jánossal és
Karácsonfalvai Pállal egy időben kap Hunyaditól 1448-ban
Erdélyben birtokot.
Szilasi Vince
Hunyadi követe 1445-ben a burgundiai és
franciaországi udvarokban. Közvetítette Hunyadi
segélykérését a török elleni háborúhoz, de „szép szavakon
kívül egyebet nem kapott”.
Balai Vince
Hunyadi követe 1445-ben a pápai udvarban.
Bajomi István
Mátyás királytól 1458-ban birtokot kapott, az atyja
oldalán a török elleni harcokban tapasztalt érdemeire
tekintettel. (Lehet, hogy azonos Bajoni Istvánnal, ki a váradi
püspök hadnagya volt Várnánál.)
Csapy István
Hunyadi vitéze, familiárisa. A muraközi Újdombró
várnagyaként szerzett érdemeket.
Balázs deák
Hunyadi Solymos vári várnagya. Hunyadi 1444-ben
utasítja, hogy adja vissza a cseri barátoknak a solymosi rácok
által ellopott nyolc ökröt.
 Hunyadi Ferenc deák
Hunyadi várnagya Vajdahunyadon.
Sásvári Miklós deák
Hunyadi máramarosi sókamarása.
Földeáki Ambrus deák
Szegedi sókamarás. Nagy vagyona volt, Csongrádot
ezer aranyért vette zálogba.
Fejéregyházi János deák
Hunyadi familiárisa, adóbeszedő tiszt. Korábban
temesi alispáni címet viselt. 1452-ben Hunyadi utasítja, hogy
a rendkívüli adó után szedje be a lucrumot is. Ha hazatér,
„más familiárisai mintájára vele is szerződést fog kötni”.
Addig pedig 52 arany segélyben részesíti.
Fejéregyházi Bálint
Hunyadi familiárisa, adóbeszedő tiszt.
Pócsai László
Temes megyei alispán 1452-ben.
Dancs Péter
Szörényi albán az 1450-es években. Saját költségén
újítja fel Szörényvár falait, cserébe birtokokat kap
Hunyaditól.
Moga vajvoda de Halmágy
Hunyadi egyik délvidéki rác hadnagya, török elől
menekülőket hoz magával. 1451-ben erősíti meg Hunyadi az
általa régóta használt Zaránd megyei birtokában.
Pwry-beli Pancha
Hunyadi köznépbeli tisztje. 1445-ben kap birtokot
Turd kerületben.
Varjasy János
A Hunyadiak szentandrási ispánja. 1463-ból maradt
fenn Szilágyi Erzsébet neki szóló utasítása, melyben a
szentandrási ménes lovaiból adat két csikót Nadányi
Andrásnak.
Modrár András
Hunyadi „specialis familiarisa”. Nagyszombati
kereskedőcsaládból származik. Neve egy, Hunyadi Lászlónak
1455 márciusában kelt pozsonyi sóügyletével kapcsolatban
maradt fent.
Modrár Pál
Nagyszombati származású körmöci polgár,
hitelügyletei lévén nyújtott segítséget Hunyadinak, később a
Hunyadi-párt egyik kimagasló alakja. Giskrával szemben
ötvenezer aranyra rúgó követelése volt. Megszerezte Nagyida
várát, leányát Perényi tárnokmester fia vette feleségül.
1457-ben az ifjú Hunyadi Lászlóval és Mátyással együtt
került fogságba.
Barnabás
A Hunyadiak pórkáldi juhásza. 1464-ből maradt fenn
Szilágyi Erzsébetnek neki szóló utasítása, miszerint ötven
juhot kell átadnia bárányaikkal együtt a „haza szükségletére”
Varjasy Jánosnak, a szentandrási ispánnak.
Lukács
A Hunyadiak erdőispánja, Szilágyi Erzsébet leváltotta.
Vince
A Hunyadiak munkácsi várnagya.
Kulcsár Demeter
A Hunyadiak debreceni születésű erdőispánja. Szilágyi
Erzsébet utasítása szerint debreceni ispánja adjon ki
Kulcsárnak (Kwchar) három hízót, gabonát és pénzt, mivel
bizonyos Lukács helyett erdőgondnoknak nevezte ki, hogy
„az erdőket jó rendben őrizze és a kitermelt fát növelje és
gyarapítsa”.
Eylhard
Hunyadi asszonypatakai (nagybányai) bányakamarása
1446-ban.
Malomvizi Kenderesi Mihály
Hunyadi János alispánja Szatmár vármegyében,
helytartója Máramarosban.
Simon
Szebeni pénzverő, aranymosó telepe volt az
Arad–Zaránd vidéki Körösbányán. Hunyadi 1446-os
oklevelében felszólítja a maróti vár gazdatisztjét, hogy ne
háborgassa Simont, mert az illető neki dolgozik.
Gerendi László
A Farnasi Veres família rokonságába tartozó erdélyi
nemes. Kitüntette magát a törökellenes csatákban,
különösképp a hosszú hadjáratban, amelyért Ulászló királytól
birtokadományban részesült. „In comitiva fidelis nostri
magnifici Johannis de Huniad vayvode nostri Transsyvani in
conflictibus cum saevissimis Thurcus”.
Gerendi Gersón
Erdélyi nemes, Gerendi László rokona. Lakomák
ceremóniamestereként szerzett hírnevet.
Berekszói Péter
A török- és Habsburg-ellenes harcok hőse. 1448-ban
Hunyadi címert adományoz neki. Várnánál a janicsárokkal
vívott csatában súlyos sebet kapott, majd Ausztriában újabb
sebet szerzett. Megrokkant, így lett sópecsétőr az erdélyi dési
sókamaránál.
Juan de Bastida
Az 1456-ban Nándorfehérvárra küldött zsoldosok
spanyol kapitánya.
Geszti János
Az 1456-ban Nándorfehérvárra küldött magyar
katonák kapitánya, vicebán.
Tüzes Orbán
 1438-ban Hunyadi szolgálatába állt szászsebesi
ágyúöntő mester. Az 1438-as Tábor-hegyi ostromnál az
általa szerkesztett katapulta lövései megsemmisítették a
cseh–lengyel sereg szekereinek egy részét. Nándorfehérvár
1440-es ostrománál ő tervezte meg a török sereg egy részét
megsemmisítő ellenaknát.
Oltean Radu
Hunyadi János hátszegi jobbágya. A bábolnai
parasztfelkelés híve, lázító. Hunyadi karóba húzatta.
Asztalos Gábris
A dél-erdélyi királyi futárszolgálat tisztje. Déván.
1440-ben meggyilkolták.

A BÉKÉS SZÁNTÓVETŐ LEGÉNYSÉGE

Silkow
Sziléziai rablógyilkos. Megölte a boroszlói bírót, ezért
menekülnie kellett. Lengyelországban, Csehországban,
Felső-Ausztriában halálra ítélték. A tűzfegyverek kezelője.
Kinizsi István
Bihari molnár, aki az 1437-es parasztfelkelés idején
behajította a malomárokba a váradi püspök adószedőit, ezért
el kellett bujdokolnia. Rajtaütöttek a házukon és felgyújtották,
kislánya és felesége benn égett. Kinizsi kegyetlen bosszút állt
az adószedőkön. Fia, Kinizsi Pál 1445-ben született.
Hajna
Családját lemészárolták a törökök; kisfiát janicsárnak
vitték, leányát rabszolgának. Szüleit és férjét felkoncolták. A
levágott török fejeket a szekér hátuljára fűzi a hajuknál
fogva.
Pero Petar
Nándorfehérvár környéki rác sajkás volt, a törökök
1440-ben kivágták a nyelvét. Ő ül a bakon, pajzsok között, ő
viseli gondját a lovaknak, azokhoz más nem nyúlhat.
Michal Matejčik
Cseh huszita lovag, a Békés szántóvető parancsnoka.

HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIRÁIS VITÉZEI

Kecseti Izsór, Harinnai Farkas Tamás, Sipők Miksa.

Szakács Ádám, Kothvicz Majkó, Tordosi Domokos,
Kiséllyédi Tót András, Gyóni István.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES, FAMILIÁRIS

CSALÁDOK

A Harinnai Farkas, Bogáti, Peres, Gerendi, Kecseti,

Agmándi, Szilvási, Nagyvölgyi, Farnasi Veres,
Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni Bolgár, Nagyvölgyi,
Szentiványi-Székely, Héderfájai, Hidvégi, Csernátoni, Harai,
Hosszúmezei, Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi, Fekető,
Pakosi családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES TEMES, KRASSÓ,

SZÖRÉNY ÉS HUNYAD MEGYEI OLÁH KENÉZEK

Fejérvizi család, Bajesdi Ungor Miklós és családja,

Temeseli, Csulai, Demsusi, Farkadini, Borbátvizi, Szacsali,
Branyicskai, Russori, Szálláspataki, Barcsai családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES
KELET-MAGYARORSZÁGI FAMÍLIÁK

Pestyéni András: 1444-ben Ulászló adományoz neki

három Hunyad megyei oláh falut.
Pestyéni Mihály: Hunyadi aulicusa.
Pestyéni János: 1451-ben Hunyadi máramarosi
megye- és sókamarai ispánja.
Kállai Lőkös János: Hunyadi familiárisa, az 1453-as
országtanács kinevezi szabolcsi főispánnak. Korábban
Gyorgye Brankovics bizalmi embere volt, magyarországi
birtokainak ügyintézője.
Pogány Miklós tordai polgár, Hunyadi hadnagya, részt
vett az 1442-es erdélyi és havasalföldi hadjáratban és a
hosszú hadjáratban is, ahol másokkal közösen „vérüket
ontották s javaikat vesztették”, ezért 1447-ben
birtokadományban részesültek. Később Zyndi imrével
közösen tordai sókamarásként működött, sikeresen tette a
sóbányát jövedelmezőbbé. Hunyadi felmentette a királyi adók
alól tordai házát, malmát, szőlőjét, s megengedte ennek
fejében, hogy évi négy forintot levonjon a város
negyvenforintos cenzusából. E kiváltságát Mátyás király is
megerősítette. Hunyadi végül – polgári származása ellenére –
címeres nemeslevelet adott számára.
Zyndi Imre (Szindi Imre) tordai polgár, Hunyadi
hadnagya – több hadjáratában vett részt, így az 1442-es
erdélyi és havasalföldi hadjáratban is, és a hosszú hadjáratban
is, ahol másokkal közösen „vérüket ontották s javaikat
vesztették”, ezért később, 1447-ben birtokadományban
részesült. Később tordai sókamarásként működött, sikeresen
tette a sóbányát jövedelmezőbbé. Hunyadi felmentette a
királyi adók alól tordai házát, malmát, szőlőjét, s megengedte
ennek fejében, hogy hogy évi négy forintot levonjon a város
negyvenforintos cenzusából. E kiváltságát Mátyás király is
megerősítette. Hunyadi végül – polgári származása ellenére –
címeres nemeslevelet adott számára.
 Lábatlani (Dédi) Gergely
Hunyadi vitéze, 1444-ben Várnánál török fogságba
esett.
Orros György aradi alispán, 1444-ben a vránai
csatában a temesközi bandérium parancsnoka.
Bolgár László: 1443-ban csatlakozik a vajda
seregéhez.
Salgai Török Pál: Hunyadi vitéz hadnagya. Hozzá
adják Császár Katát, II. Murád szultán testvérének leányát
Budán. Valószínűleg 1456-ban halt meg Nándorfehérvárnál.
Liptai Nagy János: Császár Kata második férje,
Mátyás korában.
Rozgonyi Lőrinc: Hunyadi kapitánya, elesett a csehek
elleni harcban.
Ugocsai Kántor család.
Sásvári család (A máramarosi olasz sókamarások
közvetítésével kerültek Hunyadival kapcsolatba).
Váti család: Váti Mihály, később Hunyadi kancellárja,
majd pozsonyi kapitánya.
A Bihar megyei Tordai család (Az ő rokonuk Filipesi
Albert, Hunyadi kancellárius jegyzője).
Zari Pál
Zsoldos vitéz.
Sogan László
Zsoldos vitéz.
Crepiol
Hunyadi familiárisa, Nándorfehérvár kapitánya
1446-ban.
Klobusiczky család
Hunyadi felvidéki familiárisai. 1451-ben az „országnak
és azután neki tett szolgálatok fejében” új adományként
kapják a Trencsén megyei birtokok királyi jogát.
 Podmaniczky család
Hunyadi felvidéki familiárisai. 1451-ben az „országnak
és neki tett szolgálatok fejében” új adományként kapják a
Trencsén megyei birtokaikban rejlő királyi jogot.
Podmaniczky László
Hunyadi János familiárisa, majd Hunyadi László,
Szilágyi Mihály fegyveres kíséretében teljesít szolgálatot,
később Mátyás király udvarában toborzótisztként szolgál.

CSEH ÉS NÉMET ZSOLDOSOK HUNYADI

SZOLGÁLATÁBAN

Jurek Hradski
Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött
Hunyadi szolgálatába.
Vladek Hradski
Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi
szolgálatába. Néhány évvel később hazatért hazájába.
Jenik z Mečkova: cseh huszita zsoldos.
Kothvicz: Már Vajknak is familiárisa volt. Hunyadi
több megbízással küldi Nezsiderbe, Pozsonyba.
Igor Chapcho: cseh huszita zsoldos a hosszú hadjárat
alatt.
Peter de Jarahow
Hunyadi lengyel zsoldos tisztje. A Giskra ellen
1447-ben vívott összetűzésekben szerzett érdemeket.
Hunyadi birtokot adományozott neki, Budán is volt háza.
Frodnokar
Hunyadi szolgálatában álló német vitéz.
Mägest János
Erdélyi szász zsoldoskapitány.
Giovanni Manini, Papa Manini, Odoardo Manini
 Dési, máramarosi sókamarások; 1424–1458-ig töltik be
hivatalukat. Hunyadi a szolgálatába fogadta őket, de saját
bizalmi embereit ültette melléjük, hogy a sókamarai
bevételeket biztosítsa.

AZ URALKODÓCSALÁDOK ÉS ROKONSÁGAIK

Jagelló Ulászló
I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk)
1424 októberében született Krakkóban. III. Ulászló néven
lengyel király. 1440. január 1-jén a budai országgyűlés I.
Ulászló néven választotta magyar királlyá.
Címei lengyelül: Z Bożej Łaski król Polski, Węgier,
Dalmacji, Chorwacji, Raszki, Bułgarii, Slawonii, ziemi
krakowskiej, sandomierskiej, łęczyckiej, sieradzkiej, Kujaw,
pan i dziedzic Pomorza i Rusi, najwyższy książę Litwy.
Luxemburgi Erzsébet
Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara
leánya, Habsburg Albert felesége. Férje halála után utószülött
László fia érdekeiben hadban áll Jagelló Ulászlóval. Amikor
1443-ban megbékél Ulászlóval, titokzatos módon halálát leli
Győrött.
Habsburg Albert
Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január 1-től magyar
király. Meghalt 1439-ben, Neszmély mellett.
Habsburg (Utószülött) László
Hivatalosan Habsburg Albert magyar király és
Luxemburgi Erzsébet királyné gyermeke, valódi nemzőatyja
azonban (regényünk szerint) Cillei Ulrik. Születése után
néhány héttel Székesfehérváron megkoronázzák az ellopott
Szent Koronával. Később Frigyes német király rendelkezik
nevelése felől.
 Habsburg Frigyes
Stájer herceg, karintiai herceg, karniolai herceg. Vas
Ernest osztrák herceg, Alsó-Ausztria, Belső-Ausztria urának
és felesége, Masoviai Cymburgis fiaként látta meg a
napvilágot. 1435-ben húszévesen Frigyes vette át atyja
örökségét. Elzarándokolt Jeruzsálembe, ahol az Üdvözítő
sírjánál lovaggá üttetett. 1440-től német király. Folyamatosan
hadban állt a magyar királlyá koronázott Jagelló Ulászlóval.
Habsburg Anna (Annácska)
Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya
(regényünk szerint a vér szerinti apja Újlaki Miklós).
Neveltetését később Frigyes német király irányította.
Habsburg Erzsébet (Lisabetha)
Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya.
Neveltetését Frigyes német király irányította.

MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK

Újlaki Miklós
Magyarország bárója, Újlaki László bán és Stiborici
Jachna fia. Később macsói bán, erdélyi vajda,
nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya. (Neve német
nyelvterületen Nicolaus von Freistadsky de Vlag, vagy von
der Freinstadt Waidamiclosch, horvát nyelvterületen Nicola
Iloicki.)
Csáki Borbála
Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki
Miklós első felesége.
Rozgonyi Mária
Újlaki Miklós második felesége. Rozgonyi István
örökös temesi ispán és Szentgyörgyi Cicelle nevelt leánya.
 Cillei Ulrik
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és
Modrusi Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara
királynő unokaöccse.
Garai László
Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán,
anyja, Cillei Anna révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a
királyné, Erzsébet nagybátyja.
Rozgonyi István
Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán.
Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle
Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom
asszonyhőse, a király megmentője. Keresztanyja Újlaki
Miklósnak.
Rozgonyi Simon
Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi (1428–1439),
majd egri püspök (1440–1444). Vetélytársa, Széchy Dénes
esztergomi érsekké kinevezése után az Erzsébet-ellenes főúri
liga egyik vezéralakja. 1441–44 között főkancellár. A várnai
csatában hal meg 1444-ben.
Rozgonyi György
Magyar főúr, országbíró, pozsonyi főispán.
Rozgonyi Sebestyén
Hunyadi erdélyi tisztje, 1454-ben volt familiárisával,
Temesközi Bálinttal, és Szilvai Miklóssal együtt Hunyadi
erdélyi kapitányai.
Rozgonyi János
Magyar főúr, 1449-től erdélyi vajda Újlaki Miklóssal,
és székely ispán a testvéreivel, Renolddal és Osváttal.
Rozgonyi Renold
Magyar főúr, 1449-től székely ispán a testvéreivel,
Jánossal és Osváttal.
 Rozgonyi Osvát
Magyar főúr, 1449-től székely ispán a testvéreivel,
Jánossal és Renolddal.
Guthi Országh Mihály
Paraszti származású főúr, 1438 és 1439 között
asztalnokmester Bánffy Pállal együtt.
Pálóczi György
Esztergomi érsek (1423–1439), Garai Miklós halála
után rövid ideig a nádori teendőket is ellátta.
Pálóczi Simon
Magyar főúr, főlovászmester.
Báthori István
Országbíró, szatmári főispán. Ecsedi Báthori János és
szántói Pető Katalin fia. Zsigmond király alatt már a
Sárkány-rend tagja. Az uralkodó környezetéhez tartozott.
Diplomataként a gelderni herceggel és a holland–hennegaui
grófokkal folytatott tárgyalásokat. 1416-ban elkísérte
Zsigmondot Angliába a canterburyi szövetség megkötésére,
és utána vett részt a Wittelsbach Vilmossal folytatott
tárgyalásokon. 1419-től 1431-ig asztalnokmester, 1435
márciusától 1440 májusáig országbíró. Albert király halála
után Erzsébet királyné leváltotta. Ulászló híve lett, 1442-től
országnagy volt. A várnai csatában esett el mint királyi
zászlótartó. Leánya, Báthori Margit Horogszegi Szilágyi
Mihály felesége volt.
Losonczi Bánffy Pál
Pohárnokmester, 1444-ben az egyik királyi dandár
parancsnoka a várnai csatamezőn.
Széchy Dénes
Nyitrai püspök (1438–1439), majd egri püspök
(1439–1440), majd Esztergomi érsek (1440–1465).
Ghattalóczi Mátyás
 Váci püspök (1438–1439), majd veszprémi püspök
(1440–1457), Erzsébet királyné kancellárja, volt királyi
kancellár.
Buondelmonte János
Kalocsai érsek (1425–1435) és (1438–1447).
Benedek
Győri püspök (1439–1440).
Albeni Henrik
Pécsi püspök (1421–1444).
Korcsulai (Curzolai) János
Váradi püspök (1435–1440).
De Dominis János
Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi püspök
(1441–1444). A várnai csatában esett el.
Himfi Péter
Csanádi püspök (1438–1457), részt vett az 1444-es
várnai csatában.
Kecseti Agmánd Péter
Váci püspök (1440–1450).
Piacenzai Jakab
Szerémi püspök (1419–1457).
Lévai Cseh Péter
Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély
társvajdája a Budai Nagy Antal-felkelés idején.
Hédervári Lőrinc
Magyar főúr, nádor.
Hédervári Imre
Magyar főúr, macsói bán.
Hédervári László
Magyar főúr, egri püspök 1449-ben.
Thallóczi Máté (Matkó)
Raguzai származású magyar főúr, horvát és szlavón
bán, Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank szörényi bán,
majd horvát-szlavón bán (†1445. jan.): „Raguzai” Lukács fia,
Thallóczi Péter, Frank és Jován testvére, felesége Lévai
Margit; rokonai Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi
püspök. 1413 körül kereskedőként került Raguzába, ahol
háza nem volt, polgárjogot sem szerzett. 1419: saját házában
élt Nándorfehérváron, ahol 1425-ben konzul, 1426-ban a két
választott bíró egyike. Brankovics Györggyel került
Magyarországra, 1428 júniusában a Galambóc ostroma utáni
meneküléskor a dunai átkelésnél segítette Zsigmond királyt,
amiért öccsével, Frankkal együtt 1429. szeptembertől 1435-ig
kevei és krassói ispáni megbízást kapott. Később kevei
várnagy, nándorfehérvári kapitány volt. Utóbbi várat
megerősítette. 1430–31-ig csanádi ispán, 1431 őszén
Zsigmond király magával vitte őt és legfiatalabb öccsét itáliai
útjára, Tallóc (Verőce vármegye) adományozásával névadója
a családnak; Matkónak szerepe volt Zsigmond császári
koronázásában. 1433–38-ig és 1441–44-ig Zágráb város és a
zágrábi püspökség kormányzója, 1433-ban nagykemléki
kapitány, 1434-től a kunok bírája. Részt vett II. Tvartkó
István bosnyák király uralomba visszahelyezésében.
Visszafoglalta a bosnyák királyi várakat (köztük Jajcát). 1435
tavaszán Pozsonyban Tvartkóval és főuraival hűségesküt
tétetett Zsigmondnak. 1434-tól a váradi püspökség
kormányzója, 1434–39 között az auránai perjelség
kormányzója. 1435–45 között szlavón bán, 1436–45 között
dalmát–horvát bán. 1440-ben részt vett a Krakkóba
menesztett magyar küldöttség munkájában Ulászló királlyá
választását támogatta, amiért Erzsébet királyné fogságba
vetette. 1439. június: megvédte Nándorfehérvárt egy török
ostromtól. 1445 januárjában halt meg a Cilleiek ellen vívott
harcokban.
 Thallóczi Jován
Raguzai származású magyar főúr, Matkó, Frank és
Péter bátyja, aurániai (vránai) perjel, az 1440-es ostrom
idején Nándorfehérvár kapitánya és megmentője. „Raguzai”
Lukács fia, Thallóczi Matkó, Péter és Frank testvére, rokonai
Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi püspök.
1438–40: nándorfehérvári kapitány, 1438–45: auránai perjel.
1440 áprilisától II. Murád szultán több hónapos ostromával
szemben eredményesen védte meg Nándorfehérvárat. Cillei
Ulrik birtokszerző rajtaütésekor elesett 1445-ben.
Thallóczi Frank
Raguzai származású magyar főúr, Matkó és Jován
fivére, szörényi bán. A Kurzola (ma Korcsula, Horvátország)
szigetéről származó „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi Matkó,
Péter és Jován testvére, rokonai Curzolai János váradi,
Curzolai Ábel zágrábi püspök. Bátyja, Matkó révén 1431-ben
jutott a család a névadó Tallóc birtokába, akivel 1429–40:
nándorfehérvári kapitány, 1429–39: kevei és krassói ispán,
kevei várnagy, 1432-ben csanádi ispán. 1433. május 15. és
1436. december 17. között a kalocsai érsekség kormányzója.
1436–39-ig szörényi bán, 1438–39 között máramarosi ispán,
1444–46 között dalmát–horvát és szlavón bán. 1444.
november 10-én részt vett a várnai csatában, ahol a báni
bandérium vezére volt. 1445-ben a váradi püspökség
kormányzója, 1448-tól országnagy. A rigómezei csatában
esett el.
Tallóci Péter (Petko)
Dalmát–horvát bán. „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi
Matkó, Frank és János testvére. Neje Kusalyi Jakcs Ilona.
Rokonai Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi
püspök. 1435-ben bátyjával, Matkóval részt vett a
Frangepánok elleni hadjáratban. 1436. február 12-től 1438.
május 18-ig a zágrábi püspökség kormányzója, 1437–52
között dalmát–horvát bán. 1452/53 táján halt meg.
Váraskeszi Lépes Lóránd
Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es
parasztfelkelés egyik leverője. György püspök testvére.
Kusalyi Jakcs Mihály
Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés egyik
leverője.
Losonczi Dezső
Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője,
később Erdély vajdája.
Schlick Gáspár (Caspar Schlick)
Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond
király német-római császár hű udvari embere, személyes jó
barátja. Később Albert király kancellárja, majd Frigyes német
király bizalmi embere.
Kórógyi János
Magyar főúr, macsói bán, országbíró, 1439–1440. A
Keled nemzetságből származó Kórógyi család egyik őse
nemzeti hagyomány szerint részes volt Szent Gellért
megöletésében 1046-ban. Ősi fészkük az Eszéktől délre eső
Kórógy (most Kologyvár). Korábban a Garaiakkal és
Marótiakkal kapcsolatban álló délvidéki nagybirtokos család.
Atyja Kórógyi Fülöp, anyja Jolsvai Rátóti Ilona;
felesége Garai Bánfi Erzsébet. Kórógyi János 1447. március
30-án tett bevallása szerint Hunyadi sok jót tett vele, ezért,
valamint hogy barátságukat erősbítse, neki adja bács megyei
veresegyházi birtokát. Kiskorú fiával, Kórógyi Gáspárral
bandériuma élén Hunyadin kívül az egyedül jelen levő
főnemes, aki részt vett a nándorfehérvári győzelemben.
Hunyadi János erről így írt V. Lászlónak szóló jelentésében:
„Tudja meg felséged, hogy velünk csak a keresztes nép volt
és Kórógyi János.” A Kórógyi család utolsó tagja, György
1526. augusztus 29-én áldozta életét a hazáért sokakkal
egyetemben Mohács mezején.
Perényi János
Magyar főúr, tárnokmester 1438–1458.
Perényi Miklós
Asztalnokmester, az 1444-es várnai csatában halt meg.
Tamási Henrik
Magyar főúr, Cillei híve, Garai László oldalán részt
vett a cikádori (bátaszéki) csatában, az 1444-es várnai
csatában halt meg.
Betleni Gergely
Részt vett az 1444-es várnai csatában.
Haraphi Bothos András
Garai László ispánja, részt vett a cikádori (bátaszéki)
csatában.
Lendvai Bánffy István
Magyar főúr, seregei súlyos vereséget szenvedtek
Vitovecz csapataitól a horvátországi Samobor mellett.
Olnódi Czudar Simon
Magyar főúr, főpohárnokmester.
Tasi Rupert
Hevesi főispán, részt vett az 1444-es várnai csatában.
Tornai Szilveszter
Tornai főispán, részt vett az 1444-es várnai csatában.
Macedóniai Dancs
Részt vett az 1444-es várnai csatában.
Jánosi István
Aradi alispán, részt vett az 1444-es várnai csatában.
Szakolyi Pál
Szabolcsi alispán, részt vett az 1444-es várnai
csatában.
 Bajoni István
A váradi püspök hadnagya.
Gecsei Sebestyén fia György
A váradi püspök hadnagya.
Szentmiklósi Pongárcz
A túróci királyként is emlegetett felvidéki tartományúr,
ki a huszitákkal cimborálva kegyetlenkedett az északi
vármegyékben.
Zimai Imre
Újlaki Miklós hadnagya, az 1444. decemberi,
Havasalföld elleni villámhadjáratban vesztette életét.

HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT

ZSOLDOSKAPITÁNYOK

Jan Giskra
Cseh–morva, s részben magyar származású hadvezér.
Ifjúkorában Velence zsoldjában katonáskodott, később a
husziták kapitányaként harcolt Zsigmond seregei ellen.
Lipany után átpártolt Zsigmondhoz. Később Erzsébet
királyné hű zsoldoskapitánya, felvidéki önkényúr.
Jan Vitovecz
Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek
szolgálatába. A Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett
szert gátlástalan módszerei miatt. Samobornál legyőzte
Ulászló magyar király hadait.
Axamit
Giskra hadnagya, később a Szepesség kormányzója.
Talafus
Giskra hadnagya, később Kassa kormányzója.
Jan Sunkowski (Smykowsky) Zdiara
Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban
még Albert király zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló
csapatai ellen vívott Győr környéki harcokban.
Henryk Zeczene (Czeczko) Pokomericzi
Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban
még Albert király zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló
csapatai ellen vívott Győr környéki harcokban.

LENGYEL LOVAGOK, UDVARI EMBEREK

ULÁSZLÓ KÖRNYEZETÉBŐL

Jan Sienkiewitz püspök

Ulászló nevelője és legfőbb tanácsadója. 1440-ben lelte
halálát a Hernád habjaiban, Rozgony-Viszlónál.
Olesnicki Sbignew krakkói érsek
Részt vett Ulászló székesfehérvári koronázásán.
Szánoki Gergely
Grzegorz z Sanoka – Gregorius Sanoceus (1406–1477)
lengyel humanista költő, lvovi érsek, Ulászló kíséretében
érkezett Magyarországra mint az ifjú király nevelője.
Dunajówi rezidenciájában tartotta fenn az első lengyel
főúri-főpapi humanista udvart.
Szamatuly Vince
Lengyel lovag, Ulászló kiváló hadvezére, visegrádi
várnagy.
Tanczin András (Andreas Tanczin)
Lengyel lovag, hadvezér.
Bobritz Lesko
Lengyel lovag, hadvezér.
Sandivoj Ostrogog
Lengyel lovag, hadvezér.
Jan Czapek
Lengyel lovag, hadvezér.
 Zaramba Lőrinc
Lengyel lovag, hadvezér.
Scora Miklós
Lengyel lovag, hadvezér.
Niclaus
A budai lengyel testőrség kapitánya.

NÁNDORFEHÉRVÁRI SZEREPLŐK

Stipe Obranovics
A Nándorfehérvár környéki rác sajkások hadnagya.
Leontije metropolita
Nándorfehérvár rác papja, a Szűzanya
Mennybemenetele székesegyház metropolitája.
Jelena Markovics
A néhai Olivera hercegnő szolgálója.

KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI

SZEREPLŐK

Kamonczi Titusz
Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra
jutott. Dugovics Mihály nevelte fel Kamoncon. Az
Újlaki-adószedők az esküvője napján rabolták el
menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája.
Ismert Néma Titusz néven is.
Váradi Veronika
A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki
báró volt. A Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján
rabolták el. Később Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna
hercegnő nevelője.
Kamonczi Viola
 Kamonczi Titusz és Váradi Veronika házasságon kívül
született leánya. A bánmonostori apácák nevelték.
Eufrozina
A bánmonostori apácakolostor rendfőnök asszonya.

A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA

Brankovics György
Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara
(Murád szultán felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik
felesége) atyja.
Brankovics Mara (Mara hatun)
Brankovics György, Szerbia despotájának lánya,
Murád szultán felesége.
Brankovics Katalin
Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei
Ulrik, Magyarország bárójának felesége.
Brankovics Grigor
Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő
1439-es ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba
vitette fogolynak.
Brankovics Stefán
Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő
1439-es ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba
vitette fogolynak.
Brankovics Lázár
Brankovics György, Szerbia despotájának legkisebb
fia. Szendrő 1439-es ostroma után atyjával Magyarországra
menekült.
 TÖRÖK SZEREPLŐK

Murád
A Török Birodalom szultánja, II. Mohamed atyja.
II. Mohamed (Mehmed)
Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a
török birodalom szultánja.
Aleaddin Ali
Murád szultán és a tekkei emír lányának fia,
trónörökös.
Ali bég, Evrenosz fia
Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai sereg
szipeszalarjává (csapatvezér). Ohri szandzsákbégje, majd az
1438-as Erdély elleni török hadjárat egyik vezére.
Sikertelenül ostromolt több szász várost.
Eszter (Hümai hatun)
Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és
egy rabszolganő leánya, Murád szultán felesége.
Iszhák bég
Szendrői bég, katonai parancsnok, 1439–41 között
Hunyadi ellenlábasa a déli határvidéken, több alkalommal
megalázó vereséget szenvedett a szörényi bántól.
Mezid bég
Bodonyi (vidini) török katonai parancsnok, a szultáni
kengyel agája. Az 1442-es erdélyi hadjárat vezére. Fiával
együtt elesett a Vaskapu-szurdoki csata után, menekülés
közben.
Ibrahim
Mezid bég fia, elesett a Vaskapu-szurdoki csata után,
menekülés közben.
Halil nagyvezír
Murád szultán hadainak főparancsnoka.
 Hasszán al Bakr
Murád janicsár agája.
Seháb ed Dihn
Rumáéiai beglerbég.
Karamán-Oğlu Ibrahim
A szövetséges karamán törzsek emírje.
Emad ed Dihn Zenki
A szövetséges szeldzsuk-török Zulkadir emírje.
Aydit Ollari
A tekke-szeldzsuk törzsek emírje.
Kara-Dzsál
Anatóliai beglerbég.
Mahmud Cselebi
A szultán sógora, Halil pasa nagyvezír fivére. Hunyadi
foglyul ejtette a hosszú hadjáratban. Később hatalmas
váltságdíj fejében engedték szabadon.
Khászim
Ruméliai beglerbég, Hunyadi egyik fő ellenfele a
hosszú hadjárat során.
Turakhan bég
Thesszáliai szpáhi parancsnok, Hunyadi egyik ellenfele
a hosszú hadjáratban.
Szinán bég
Kruseváci bég. Hunyadi egyik ellenfele a hosszú
hadjáratban.
Iskender bég (Kasztrióta György)
Gjon Kastrioti neves albán arisztokrata fia. Atyja
felkelésének bukása után, 1423-ban esett török fogságba
kilencéves korában. Török tisztet neveltek belőle, de Hunyadi
ellen nem akart harcolni. A nisavai ütközet alatt háromszáz
albán lovassal megszökött és hazatért Albániába.
Musztafa
 Szófiai bég, részt vett Seháb ed-Dihn 1442-es
havasalföldi hadjáratán.
Oszmán
Thesszaloniki bég, részt vett Seháb ed-Dihn 1442-es
havasalföldi hadjáratán.
Firiz aga, Jakib bég, Omer bég
Részt vettek Seháb ed-Dihn 1442-es havasalföldi
hadjáratán.
Sarudzsa pasa
Görög származású szandzsákbég, részt vett az 1443-as
harcokban. Ezer megbízható szpáhival csatlakozott a
szultánhoz Plovdivnál, és végigharcolta uralkodója oldalán a
Balkán-hegységben megvívott csatát.
Fazlullah pasa
Az 1443-as hosszú hadjárat után kegyvesztett lett.
Bűne a mozgósítási parancs hiányos végrehajtása mellett az
is volt, hogy őt hibáztatták az Oszmán Birodalom tíz éve
tartó, agresszív terjeszkedési politikájának kudarcáért.
Elfogásakor ötvenezer aranyat és negyvenezer ezüstöt találtak
palotájában.
Baltaoğlu Szülejmán
Murád szultán követe Ulászló királyhoz 1444-ben.
Ar-Rasid
Az egrigözi szolak dzsemáat agája.
Abdullah jajabasi
Az egrigözi szolak dzsemáat kiképzőtisztje.
Tirgut
Az egrigözi szolak dzsemáat janicsárja.
Ilyas Efendi
Szerb származású iszlám mollah, Mohamed sehzáde
nevelője.
Ahmed Gürani
 Legendás hírű mollah, Mohamed sehzáde nevelője.
Kara Hizir pasa
Mohamed sehzáde bizalmi embere. Őt végezték ki az
Aleaddin Ali ellen elkövetett merénylet miatt.
Hüszrev mollah
Kazasker kádi, vagyis hadbíró. A birodalom legfőbb
vallási méltóságainak egyike.
Zaganos pasa
Mohamed veliaht bizalmi embere.
Ibrahim pasa
Mohamed veliaht bizalmi embere.
Mahmud Kassaboğlu pasa
Halil pasa futárja Murád szultánhoz.
Kümülüoğlu bég
Hunyadi ellen harcolt a várnai hadjáratban.
Ferizbeyoğlu bég
Hunyadi ellen harcolt a várnai hadjáratban.
Çavuș bég
Veterán hadvezér, Edirne védelmének egyik
szervezője.
Saruça aga
Topcsi-basi, akinek ágyúi fedezték Murád anatóliai
seregének átkelését a Boszporuszon.
Isa Hassanbeoğlu
Zamboli szandzsákbég.
Hızır bég
Karnobati szandzsákbég.
Murad Malkoçoğlu
Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje.
Davut bég
Szpáhi parancsnok.
Hasszán Danıșmanoğlu
 Murád hadibeszerzője a várnai csata előtt.
Khodzsa Hızır
Janicsár, aki végzett Ulászló királlyal a várnai
csatában.
Oruç bég
A szultáni kengyel agája a várnai csatában.
Kazanci Doğan aga
Janicsár hadtestparancsnok a várnai csatában.
Turgul aga
Mohamed szultán futárja.
Hyeronimus Schmidt
Német pattantyúsmester Murád szultán szolgálatában.
Ő ásatta a Nándorfehérvár falai alá nyúló roppant
alagútrendszert.
Petre
Moldvai származású janicsár, az egrigözi szolak
dzsemáat katonája, Vlad Draculea barátja.
Josip
Szerb származású janicsár, az egrigözi szolak
dzsemáat katonája, Vlad Draculea barátja.

ITÁLIAI, EGYHÁZI SZEMÉLYEK

IV. Eugenius (IV. Jenő)

Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója.
Giuliano Cesarini
San Angele bíborosa, pápai legátus, a husziták elleni
háború egyik szervezője, a bázeli zsinat kimagasló egyházi
személyisége.
Marchiai Jakab
Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.
Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János)
 Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.
Jacob Reicher atya
Bázeli inkvizítor, a pápa küldötte, aki
Dél-Magyarországon a török fogságból szabadult magyar
foglyok ellenőrzését és szűrését végezte.

HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK

Vlad Dracul (Tepes), Karós Vlad

Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve
fejedelmének fia, a Basarab-dinasztia leszármazottja,
1436-tól Havaselve fejedelme. Hazájában kegyetlen
rémuralmat vezetett be, kíméletlenül leszámolt politikai
ellenfeleivel. Egyszerre próbálta távol tartani országától az
iszlámhívő törököket és a római katolikus magyarokat. Mivel
politikáját alapvetően a török érdekek kiszolgálására építette,
a magyar csapatok 1442 tavaszán, Hunyadi János vaskapui
győzelme után elűzték trónjáról. Később visszatért, és a
várnai csatából menekülő Hunyadi Jánost 1444-ben fogságba
ejtette. A Hunyadi által támogatott Dan (Vladislav) vajda
bojárjai végezték ki brutálisan, fiával, Mirceával együtt.
Vlad Draculea (Vladuţ)
Vlad Dracul és egy erdélyi nemesasszony fia, később
Havaselve fejedelme. A vaskapui csata után a magyarbarát II.
Basarab elűzte a Dracul családot Havasalföldről, a kis Vlad
és öccse, Radu a szultán foglyaként kerültek a birodalomba.
Vlad hamarosan Mohamed trónörökös bizalmába férkőzött.
Később Tokat várában őrizték fogolyként.
Mircea
Vlad Dracul vajda elsőszülött fia. Mezid bég 1442-es
veresége után apja rövid időre kinevezte ugyan Havasalföld
vajdájává, de egy percig sem rendelkezett valódi hatalommal.
1444-ben négyezer havasalföldi lovassal részt vett Hunyadi
várnai hadjáratában. A Hunyadi által támogatott Dan
(Vladislav) vajda bojárjai végezték ki brutálisan, apjával,
Dracul vajdával együtt.
Radu (Szép Radu – Radu cel Frumos)
Vlad Dracul vajda és Cneajna hercegnő fia. Amikor a
magyarbarát II. Basarab elűzte a Dracul családot Havasalföld
trónjáról, Radu és a kis Vlad a szultán foglyaként kerültek a
birodalomba. Radu Aleaddin Ali herceg, majd Mohamed
szultán szeretője lett.
Cneajna hercegnő
Vlad Dracul vajda felesége, a moldvai Musat
uralkodócsalád leszármazottja. Kettejük frigyéből született
Szép Radu, a később III. Radu néven uralkodó havasalföldi
vajda.
II. Basarab (Dan Basarab)
Havasalföld magyarbarátnak titulált vajdája. Vlad
Dracul elűzése után Hunyadi helyezte vissza a trónra 1442
tavaszán. 1443 végén azonban Dracul vajda visszatért a
tartományba, és török csapatok élén elűzte.
Argyesi Manzilla herceg
II. Basarab vajda fia. Felesége Hunyadi Mária volt, aki
két fiúgyermeket szült neki. A Hunyadi ellen elkövetett
árulása miatt a magyarok kivégezték.
Stoian Basarab
Magyar nevén Oláh István. Argyesi Manzilla herceg és
Hunyadi Mária fia. Az ő fiaként látta meg a napvilágot
később a nevezetes historikus, Oláh Miklós.
Dimitrie bojár
Basarab-párti nemes a havasalföldi udvarban. A
magyar szövetségnek és Hunyadinak is pártolója volt, részt
vett az erdélyi vajda több csatájában.
 Constantin vornik
Vlad Dracul udvarának bojárja, a dunai hadak
parancsnoka.
Dumitrascu logofat
Vlad Dracul udvarában a bojárok első szószólója.
Eustratie postelnic
Vlad Dracul udvarában a hadak parancsnoka.
Ioncu Musat satrar
Vlad Dracul vajda sátrainak gondozója, vagyis
hadifelszereléseinek felügyelője.
Radul paharnic
Vlad Dracul vajda pohárnoka.
Wojk clucer
Vlad Dracul vajda kulcsárja, vagyis sáfárja.
Ogme anyó
Bábaasszony és boszorkány Vlad Dracul udvarában.
Nvena
Bojárlány, Vlad Dracul vajda fattyával esett teherbe.
Caspare Munteanu kapitány
Hunyadi János erdélyi vajda havasalföldi ügynöke,
követeinek kísérője.
Nicolaus Bergmeister
Hunyadi János erdélyi vajda havasalföldi ügynöke.

A VÁRNAI HADJÁRATTAL KAPCSOLATOS

SZEREPLŐK

A SZÖVETSÉGES URALKODÓK

Ulászló magyar és lengyel király.

IV. Eugenius pápa.
Jó Fülöp
 Philippe de Bon – Burgundia fejedelme.
VIII. Jóannész Palaiologos
Konstantinápoly császára.
Konstantin despota
A konstantinápolyi császár öccse, Morea ura.
V. Alfonz
Aragónia, Szicília, Nápoly, Valencia, Szardínia,
Mallorca királya és Barcelona grófja.

A FLOTTA VEZETŐI, TENGERÉSZEI

Francesco Condulmaro
Bíboros, a Vatikán alkancellárja, IV. Eugenius pápa
unokaöccse, az egyesített keresztény flotta főparancsnoka.
Ser Alvisio Loredano
A Szent Márk-székesegyház prokurátora, az egyesített
keresztény flotta tengerészeti parancsnoka.

A JEAN SANS PEUR KATONÁI, LEGÉNYSÉGE

Waleran de Wavrin admirális

A burgundiai flotta parancsnoka, Wavrin, Lillers és
Malannoy ura. Az 1444-es keresztes hadjárat tengernagya.
Pedro Vasquez de Saavedra
Kasztíliai lovag.
Gauvain Quiéret
Dreuil ura, francia lovag.
Martin Alfonso di Oliveira
Spanyol lovag.
Dierik van Vienne
Németalföldi lovag.
Willem van Cettendijk
Németalföldi lovag.
Bertran Pinchon
Hajókáplán.
John Hugh
Az angol íjászok parancsnoka.
Jean Bayart
A burgundiai flotta pénztárnoka.
Adam de Picarde
Francia lovag.
Andrea Contarini
Lombardero – ágyúmester.

VELENCEIEK A BURGUNDIAI HAJÓKON

Girolamo Morosini
Antonio Loredano
Christoforo di Cocco
Pietro Zorzi
Sotapatrón – másodtiszt, másod-vitorlamester.

TENGERÉSZEK

Francesco Musatello
Genovai származású evezősmester, kalandor.
Joffroy de Thoisy kapitány
A burgundiai flotta négy hajójának parancsnoka.
Renauld de Confide
Rodoszi lovag, Thoisy kapitány helyettese.
Amarillo
Velencei kötélverő mester.
Giovanni da Bucchia
A Sveti Stefan nevű raguzai gálya kapitánya.
 Ivan Kisilicič
Az egyik raguzai gálya kapitánya.

TOVÁBBI SZEREPLŐK

Cyriaco de Ancona
Itáliai tudós, utazó, régész. A mediterráneum ókori
örökségének felfedezője, a pápa ügynöke, diplomatája.
Személyes leírásai komoly támpontot adnak a várnai hadjárat
megismeréséhez.
Paolo Lampanessa
Római ifjú, Cesarini bíboros apródja. A várnai
hadjárat során veszítette életét.
Giovanni dei Reguardati
A Velencei Köztársaság magyarországi követe.
Stefano Doria
A Genovai Köztársaság magyarországi követe.
Theodore Karystinos
Konstantinápoly magyarországi követe.
Francesco da Carrara
Olasz lovag Cesarini csapatában.
Andreas de Palatio
Bíboros, pápai legátus Lengyelországban. Részt vett az
1444-es várnai csatában.
Jóannész Archmiteosz
Murád szultán ügynöke Konstantinápolyban.
Francesco Draperio
Genovai kalmár, bányatulajdonos, Murád szultán
ügynöke.
Raffaele Castiglione
Genovai kalmár, Murád szultán ügynöke.
Alexius Dishypatos admirális
 Bizánci haditengerész.
Basileos
Mesembria görög kormányzója.

BRANKOVICS KÖVETEI A SZULTÁNHOZ

Stojka Gisdanič
Hivatalosan Ulászló követe volt.
Vitislav zsupán
Hivatalosan Hunyadi követe volt.
Atanasij Frašak
Szendrői metropolita, Brankovics despota követe.
Bogdán
Frašak metropolita titkára, Brankovics despota követe.
Méhfi Jakab
Kolozsvári borkereskedő. Az ő házában született 1443.
február 24-én Hunyadi Mátyás.
Méhfi Jakabné Rozália
A kolozsvári borkereskedő felesége. Jelen volt Mátyás
király születésénél.
Méhfi Orsolya és Margit
A kolozsvári borkereskedő lányai. Mátyás király
később gazdagon megjutalmazta őket.
Roska Márton
Kolozsvári plébános, Mátyás király megkeresztelője.
Mose ben Jahmun
Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos
követe. Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is,
gyakran adott el a Balkánról, Magyarországról származó
értékes katonai információkat a portának. Az ő
rabszolgasorba kényszerült lányától született Murádnak
Mohamed nevű fia, a későbbi szultán.
 Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona)
Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője,
főkomorna a királyi udvarban.
Vén Regös
Vándor történetmondó, énekmondó. Az utolsó
ősmagyar sámán leszármazottja. Megjövendölte Szilágyi
Erzsébetnek Hunyadi Mátyás születését.
Geszthy Andorás
Újlaki Miklós újlaki várnagya.
Izsák
A csáki vám bérlője. Török portyázók ölték meg.
Salánki Ágoston
Erzsébet királyné kancellárja és V. László híve, győri
püspök. 1439-ben kolozsi főesperes és erdélyi kanonok volt.
A bolognai egyetemen jogi tanulmányokat végzett és
megkapta a doktori fokozatot.
Újlaki Imre
Cikádori (bátaszéki) apát, Újlaki Miklós féltestvére.
Keseő fia Estván
Garai László bán gyalogoskatonája, megsebesült a
cikádori csatában.
Maestro Paolo Santini
Milánói építészmester, Hunyad felújításának
irányítója.
Márton Gerzson
Volt királyi futár, később kőművesmester Hunyadi
szolgálatában.
Hrisztosz atya
Mara Brankovics görög futárja atyjához és Cillei
Ulrikhoz.
Heinrich atya
A Cillei család káplánja Cilli várában.
 Gertrude
Rozgonyi Mária komornája, kivel bűnös viszonyt
folytat – valójában Cillei Ulrik ügynöke.
Honoria
Cillei Erzsébet nevelőnője.
Zrednai Borbála
Vitéz János húga, Janus Pannonius édesanyja.
Janus Pannonius
Vitéz János unokaöccse. Csezmiczei János néven látott
napvilágot.

A KERETTÖRTÉNET SZEREPLŐI

Dénes
Bátmonostori szerzetes. Somogyi Dénes néven született
1508 körül. Atyja bízta az apátság gondjaira, ám a mohácsi
csatát követően Dénes elhagyta a rendet, és Deér-Sólyom
Istvánnal tartott. Az agg főúr maga mellé vette, s később
gondoskodott németországi taníttatásáról is.
Deér-Sólyom István
Úrmező és Móriczhida ura, a néhai Mátyás király hű
kísérője. 1457-ben született Kölkeden. Kora ifjúkorában
került Mátyás udvarába, neki köszönhette felemelkedését.
Később Corvin János híve. Csaknem hetvenesztendősen részt
vett a mohácsi csatában, súlyosan megsebesült. A kölkedi
parasztok Bátmonostorba vitték. Itt kezdte elbeszélni a
Hunyadiak történetét Dénesnek.
Enyingi Török Bálint
Magyar főnemes, hadvezér (1502–1550). Enyingi
Török Imre nándorfehérvári bán és Parlaghy Krisztina fia.
Apja halála után már tizenkilenc éves korában
nándorfehérvári bán. 1521-ben a török elfoglalta Belgrádot.
A kudarcért sokan őt okolták, menekülnie kellett. 1523-ban
feleségül vette a királyné legkedvesebb udvarhölgyét, báró
Pemmflinger Katalint. A mohácsi csatában a királyi testőrség
egyik parancsnokaként vett részt. Nem sokkal az ütközet után
hatvanhét lovassal megtámadta a Szabadkát elfoglaló szerb
fosztogatókat.
Pemmflinger Katalin
Enyingi Török Bálint úr hitvese, Mária királyné kedves
udvarhölgye.
Szapolyai János (Zápolya János)
Erdélyi vajda, 1526. november 11-től haláláig I. János
néven Magyarország választott királya. Az 1505. évi rákosi
országgyűlés óta a köznemesi párt uralkodójelöltje. 1511-től
erdélyi vajda. Dózsa György felkelésének leverése fűződik
nevéhez. 1522-ben ő segítette trónra Havasalföldön Radu de
la Afumatit, aki hűséget esküdött rajta keresztül a magyar
királynak. 1526-ban I. Szulejmán közeledésének hírére
elindult csapataival Mohács felé, de a csatatérre nem érkezett
meg. Serege, mely egyes becslések szerint negyvenezer főt
számlált, Szegednél vesztegelt, Szapolyai országgyűlést
hívott össze, majd november 1-jén bevonult Budára. A
székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én Jánost
királlyá választotta, s november 11-én meg is koronázták.
Werbőczy István
Jogtudós, királyi ítélőmester, királyi személynök, majd
Magyarország nádora.
Szerémi György
Kamonci születésű jobbágycsaládból származott, atyja
Corvin János szolgálatában állt. A Corvinok birtokán, Gyulán
tanult, ahol kórusvezető, majd papi felszentelése után káplán
lett. 1520-ban a királyi udvarba került. 1521-ben Báthori
András, 1522-ben Bánffy Jakab káplánjaként a Délvidéken
élt. A mohácsi csata után csatlakozott Szapolyai János
pártjához.
Batthyány Ferenc (horvátul Franjo Bacan)
Magyar főúr, horvát bán. Az udvarban együtt
nevelkedett II. Lajossal. 1514-ben a Dózsa György-féle
parasztfelkelés leverésében vett részt. A mohácsi ütközetben
a magyar jobbszárny parancsnoka volt és egy négyezer fős
dandárt irányított. A mohácsi vész után részt vett Szapolyai
János királlyá koronázásán Székesfehérvárott.
Perényi Péter
Perényi Imre nádor és Báthori Magdolna fia. Koronaőr,
Szapolyai királlyá koronázása után erdélyi vajdai címet kap.
Petar Petrovics
Gazdag délvidéki úr, Szapolyai János rokona.
Homonnai Drugeth Ferenc
Magyar főúr, Szapolyai János nővérének fia.
Drágffy Gáspár
Oláh származású magyar földesúr, a Tiszántúl egyik
legnagyobb birtokosa, Szapolyai János rokona.
Bodó Ferenc
Szapolyai János párthíve és szószólója.
Frangepán Kristóf
Horvát-szlavón bán Szapolyai alatt. A mohácsi
csatából elkésett, de az ütközet után többször lecsapott a
törökökre.
Kanizsai Dorottya
Perényi nádor özvegye. A mohácsi csata után
háromszáz jobbágyával ő temetette el a magyar hősöket.
Nevelt fia, Perényi Péter Szapolyai első „kormányában”
erdélyi vajdai címet kapott.
Czettritz Ulrik
Királyi kamarás II. Lajos udvarában. A mohácsi
csatavesztést követően együtt menekült a királlyal, és
szemtanúja volt halálának. Tagja volt a Lajos tetemét kereső
csapatnak.
Sárffy Ferenc
Győri várkapitány, ő vezette a Lajos király holttestét
felkutató csapatot a mohácsi síkra.
Patonnai Gábris
Szapolyai tőzsére, egy ideig budai kincstárnoka.
Cserni Jován (Fekete Ember, más néven fekete cár)
Szerb népfelkelő, korábban Szapolyai János lovásza. A
hagyomány szerint Lippán vagy a Délvidéken született.
Paraszti sorból nőtt ki, de magáról azt állította, hogy szerb
fejedelmek leszármazottja. A mohácsi csata után Szapolyai
Jánostól, korábbi urától kért engedélyt, hogy a kihalt bácskai
területekre szerb betelepülőket vigyen. Az engedélyt
megkapta, azonban Cserni Jován a hazatérő magyar
menekültek körében végbevitt tömegmészárlásai miatt
kegyvesztett lett. Hosszan tartó rác felkelését Szapolyai hívei
katonai erővel verték le.
 II.

KRONOLÓGIA

1444
November 10–11.: A várnai csata.
November 12.: Reggel a török sereg rohamot intéz a
szekérvár ellen, és lemészároltat mindenkit.
November közepe: A hazafelé menekülő magyar és
lengyel katonák közül sokakat elfognak a havasalföldiek.
Hunyadi János Vlad Dracul vajda foglya lesz.
November második fele: Murád szultán visszatér
Edirnébe, ahol az udvar legnagyobb meglepetésére bejelenti,
hogy lemond a trónról Mohamed javára. Megtartja
személyes birtokait az ázsiai Mentese, Ajdin és Szaruhan
területén.
November 30.: Magyarországon Széchy Dénes
esztergomi érsek először kap hírt a várnai vereségről.
Levelében III. Frigyesnek azt írja, hogy tudomása szerint
mindkét sereg csaknem teljesen megsemmisült. Ulászlóról
nincs biztos hír, de Hunyadi és a bíboros életben maradtak.
November vége: Hédervári Lőrinc nádor híreszteli,
hogy Ulászló életben maradt, sőt hamis tanúkat is állít, akik
eskü alatt vallják, hogy látták Ulászlót Konstantinápoly felé
menekülni. Az okleveleket még továbbra is Ulászló nevében
állítják ki.
A lengyel rendek mindenesetre küldöttséget
menesztenek Konstantinápolyba, hogy megtudjanak valamit
Ulászlóról. De csak bizonytalan hírekkel tértek vissza.
December 1.: Mohamed elfoglalja az Oszmán
Birodalom trónusát II. Mohamed szultán néven.
December első fele: Omar bég, thesszáliai basa
Boeotia területét dúlja.
December 13.: Aenas Sylvius levele Filippo Maria
Visconti milánói herceghez. Nem tud semmi biztosat Ulászló
király sorsáról, de úgy véli, valószínűleg soha nem tér már
haza Magyarországra.
1445
Január eleje: Rómában még mindenki meg van róla
győződve, hogy a magyar sereg győzelmeket aratott, és a
keresztény flotta sikeresen zárta el a tengerszorost a szultán
előtt. IV. Eugenius pápa már a Rodoszt fenyegető babilóniai
szultán ellen tervez újabb flottát felállítani, melynek
parancsnokául Márk alexandriai patriárkát nevezi ki.
Január vége: Megérkezik a hír Rómába: a magyar
sereg megsemmisült Várnánál, és a flotta sem tudta ellátni
feladatát. A pápa dühödten maga elé rendeli és számonkéri
Andrea Donato velencei nagykövetet.
Január közepe: Zbigniew Oleśnicki azt állítja, hogy
Ulászló király vagy Konstantinápolyban van, vagy „bujkál
szégyenében: messzi útra indul, napnyugatnak, túl a
tengereken”. Ennek nyomán híresztelések kelnek szárnyra:
Ulászló túlélte a csatát, és két lengyel, valamint két magyar
lovaggal átszökött a tengeren. Sebeit gyógyítja, elindult már
haza, de viharok tartóztatják fel, ismeretlen helyen
rejtőzködik, mert a török fejvadászok éjjel-nappal keresik.
Január–február: Halil pasa több üzenetet küld
Maniszába Murád után, könyörögve, hogy térjen vissza a
trónra.
Megérkeznek Alexandriába azok a magyar páncélos
lovagok, akiket a szultán Egyiptom szultánjának küldött
ajándékba.
December közepe–január közepe: Hunyadi János
kiszabadul Vlad Dracul fogságából, és hazatér Erdélybe.
 Február eleje: Konstantinápolyban Ser Francesco
Loredano admirális leszerelteti a velencei gályákat, a
tengerészeket szélnek ereszti. Néhány megmaradt hajóval
Tenedosz-sziget felé indul a velencei kereskedelmi telepek
védelmét biztosítani.
Február 8.: Hédervári nádor és az országnagyok
(Széchy Dénes érsek, Mátyás veszprémi püspök, Újlaki
Miklós, Hunyadi János) Székesfehérváron válságtanácsot
tartanak. Áprilisra országgyűlést hívnak össze Budára.
Február vége: Esztergomban a Habsburg-párti főurak
döntenek az áprilisi országgyűlésen való megjelenésről és az
esetleges megbékélésről. III. Frigyes mellett az öccse, Albert
is várakat foglal: Vilmos fraknói gróf fraknói, kaboldi és
lanzséri uradalmait szállja meg zálog címén.
Rómában a bíbornoki consistorium előtt sorra olvassák
fel a jelentéseket a várnai hadjáratról, s ezek alapján
egyértelműen megállapítják, hogy a hadjárat kudarca Velence
hajóinak hanyag magatartásának tudható be.
III. Frigyes levélben inti Brassó városát, hogy ne
zavarják a mártonhegyi rektort a templomot illető földek
használatában
Schlick Gáspár kancellár levélben értesíti Hédervári
nádort, hogy görög és velencei forrásokból biztosan tudja,
Ulászló halott.
Jan Giskra lovag főkapitányként és sárosi ispánként
intézkedik, a meggyérült lakosságú Eperjesnek
harmincadmentességet adományoz, megerősítve a polgárok
önkormányzati jogait.
Március–április: Hunyadi János átveszi azokat a
várakat, városokat, melyeket előző évben íratott a nevére
Brankovics despota. A birtokokat az országgyűlés
hivatalosan is elkobozza Brankovicstól hűtlenség és törökkel
való cimborálás címén, hiszen nem vett részt a várnai
hadjáratban, elárulta királyát.
Április 4.: Hunyadi János a tokaji vár alatti pihenőjén
írt levelében említi a csehek ellen folyó hadjáratot.
Április: Hunyadi átveszi Nagyváradot és
Böszörményt.
Április 14.: Hunyadi Munkács városának szabad
királyi városokat megillető vásárjogot adományoz
Böszörményben.
Április 24.: Hunyadi levele a pápának a
Magyarországon tomboló káoszról.
Vitéz János levele: „…Vadállati törvény lett úrrá az
országban. Lerombolta a szemérem minden korlátját,
felbontotta a törvény minden zaboláját. Rohan az indulat,
bizonytalan a sors. A vas hatalma halomra dönt minden
jogot.”
Május 11.: A velencei signoria utasítást ad Ser
Francesco Loredano admirálisnak, hogy azonnal kezdjen
béketárgyalásokat a törökkel. Raguza is békét kér a portától.
A pápai hajók egy része visszafordult, a többi a
burgundiai hajókkal Konstantinápolyban – Perában – telelt.
Itt csatlakozott hozzájuk a másik burgundiai flottarész Joffroy
de Thoisy vezetésével. A pápa (Hunyadi kérésének
megfelelően) utasítja Condulmaro bíborost, és Waleran de
Wavrin admirálist, hogy hajózzon a burgundiai hajókkal az
Al-Dunához, és mindenben támogassa a magyarok
szárazföldi hadműveleteit. Az admirális a Fekete-tenger
partvidékén cirkál. Joffroy de Thoisy gályái ezalatt genovai
hajókkal ütköznek meg, és az aranygyapjú felkutatásába
fognak.
Május második fele: Waleran de Wavrin admirális
elküldi követét, Pedro Vasquez de Saavedra lovagot Budára,
hogy Hunyadival tanácskozzon a török elleni újabb
hadmozdulatokról.
Április–május: Országgyűlés Budán. Hunyadi János
tárgyalásai Saavedra lovaggal, a burgundiai flotta
követeivel. Megállapodnak abban, hogy ősszel együttes
erővel indítanak támadást a Dunán a török ellen, és
Konstantinápolyból elhozzák az odamenekült Saudzsit, a
trónkövetelő herceget.
Az országgyűlés egy kormányzótanácsot állít fel.
Tagjai: Hunyadi János és Újlaki Miklós – erdélyi vajdákként
királyi helyettesek, Széchy Dénes esztergomi érsek és
bíbornok, Péter váci, László nyitrai püspök, Hédervári Lőrinc
nádor, Rozgonyi György országbíró, Pelsőczi Bebek Imre
főkapitány, Garai László macsói bán.
Az országgyűlés országos kapitányokat is választ a
törvények betartatásának biztosítására. A kapitányok:
Hunyadi János (Tiszántúl és Erdély), Újlaki Miklós
(Dunántúl és a Duna–Tisza köze), Rozgonyi György, Guti
Országh Mihály, Szentmiklósi Pongrácz, Pelsőczi Bebek
Imre és később Jan Giskra (Felvidék).
Május 5.: Hunyadi és az országnagyok oklevele,
melyben megbékítik Pálóczi Simon főlovászmester és
Perényi János tárnokmester háborúskodását. Saját
familiárisaikat maguk kárpótolják, egymásnak mindenben
megbocsátanak. S nehogy a háborúság az ország kárára újra
kezdődjék, kimondják, hogy amelyikük megszegi a
megállapodást, azt hűtlenség bűntettében marasztalják el, s a
bárók sem vérrokonság, sem szövetség címén nem segítik.
Május 7.: Kihirdetik az országgyűlés határozatait. A
bevezetés hangsúlyozza: „Magyarország a kereszténység
védőbástyája, belső megoszlás és belháborúk szítása
következtében ez időkben kezdett meginogni és fájdalom, igen
veszélyes állapotba jutott.”
Az országgyűlés döntéseinek főbb pontjai:
Ulászló királyról: pünkösd utáni második vasárnapig,
vagyis a Szentháromság ünnepe utáni 8. napig meg kell tudni,
mi történt vele.
Ha nem él, Habsburg Lászlót ismerik el királynak,
feltéve, hogy III. Frigyes kiadja őt. Ha nem, más királyt
választanak, aki az országot minden belső és külső ellenség
ellen képes lesz megoltalmazni.
A pünkösdöt követő második vasárnapig (május 30.)
vissza kell adni a zavarok idején elfoglalt birtokokat. Le kell
rontani az időközben emelt várakat, kivéve a török ellen
használhatókat.
Az Albert király halála óta tett királyi adományok
érvénye függőben marad az új király koronázásáig.
Aki ezt megszegi, hűtlennek minősíttetik, őket
fegyverrel kényszerítik a határozatok megtartására.
A királyi jövedelmek a bárók fizetésére, a katonák
zsoldjára és az országhatárok védelmére valók, senki sem
sajátíthatja ki magának. Ezeket az országgyűlés döntése
értelmében a határok védelmére, a végvárak felszerelésére
kell költeni.
A hatalmaskodási perek haladékot szenvednek, míg
nem lesz új király – kivéve emberölés, birtokfoglalás,
oklevélrablás, becstelenítés.
A dúlókra fővesztés vár.
A zavarok alatt elkövetett gonosztettek pereit az első
nyolcados törvényszéken kell tárgyalni.
Jószágvesztés és fővesztés vár azokra, akik a hadjárat
előtt pénzt vettek fel az ország védelmére, és ennek fejében
semmi szolgálatot sem tettek az ország hasznára.
Ha a török, mint hírlik, támad, minden nemes és polgár
köteles személyesen hadba vonulni. Ez a kötelezettség
kiterjed a főurak, főpapok bandériumaira is.
A jobbágyok Zsigmond törvénye értelmében a földbér
és más jogos terhek lerovása után szabadon költözködhetnek.
(Erdélyben a helyi szokások és törvények érvényesek).
Az Albert király által emelt vámokat eltörlik.
A harmincadok helyzetét rendezik.
A bárói birtokfoglalások során elvett egyházi javakat
vissza kell adni.
Sem egyháziak, sem világiak ne vigyék pereiket
Rómába, hanem a hazai bíróság előtt indítsák el azokat.
A megüresedett egyházi posztokat mihamarabb be kell
tölteni, mégpedig magyarokkal, nem külföldiekkel.
Elrendelik Magyarország kettős keresztes pecsétjének,
az első bírói pecsét elkészítését, hogy a jogalkotás
folytatódjék az új király megkoronázásáig. A pecsét a
nádornál van.
Május 7.: Az országgyűlés követeket küld
Lengyelországba, hogy híreket kapjon Ulászló esetleges
életben maradásáról.
Május 11.: Hunyadi levelet írat a pápának Vitéz János
váradi püspökként való kinevezése érdekében. (A levelet
Balázs kanonok, a váradi püspök embere viszi Rómába).
Május 11.: Hunyadi felszólítja az ország összes
hatóságát, ne szedjenek vámot a bártfaiaktól.
Május 12.: Nodler Mihály budai polgár panaszolja,
hogy az országgyűlési határozatok ellenére a lendvaiak
elfoglalva tartják Fejér megyei birtokait.
Május 25.: Hunyadi felhatalmazást kér az
országtanácstól, hogy lefoglalhassa Nagymihályi György
birtokait, aki előző évben 1500 aranyat vett fel
katonaállításra, de nem szállt táborba.
 Nyár eleje: Hunyadi János zsarnói hadjárata.
Június 28.: Hunyadi János levélben figyelmezteti
Újlaki Miklóst, hogy még nem adott vissza minden, a zavaros
időkben tőle elfoglalt várat.
Július 8.: Rozgonyi György országbíró és Pelsőczi
Bebek Imre Szinán (Abaúj vármegye) gyűlést tartanak a
kerületükhöz tartozó nemesek és városok képviselőinek –
meghívták Giskrát is.
Július 14.: III. Frigyes levélben figyelmezteti a
bártfaiakat, hogy továbbra is legyenek hűek László királyhoz
és főkapitányához, Giskrához.
Június–július: III. Frigyes megostromolja és
elfoglalja Kőszeg várát és Szarvkőt (Sopron vármegye), és az
ország más, határ menti várait azzal az indokkal, hogy a
környékről magyarok zaklatják az osztrák tartományokat.
Július 15.: A felvidéki városok, nemesek a Visliczén
gyűlésező Krakkó vidéki nemesség előtt panaszt emelnek a
lengyel betörések ellen.
Július 20.: A Krakkó környéki lengyel nemesek
válasza a felvidéki városok panaszaira. Lengyelországban a
rendek Ulászló öccsét, Kázmért emelik trónra.
Augusztus: Nádori rendelet alapján bejegyzik Hunyadi
számára a Gyorgye Brankovicstól elkobzott uradalmakat.
Augusztus 4.: Brankovics hódolatát fejezi ki levélben
III. Frigyesnek, kötelezi magát, hogy csak V. Lászlót fogadja
el Magyarország királyának, s egyben Frigyestől kér
megerősítést elkobzott magyarországi birtokaiban.
Augusztus–szeptember: Hunyadi János al-dunai
hadjárata. A burgundiai gályák havasalföldi segítséggel
Silistrát rohamozzák – sikertelenül. Turtakant beveszik.
Szeptember 12.: Az egyesült
burgundiai–pápai–havasalföldi csapatok megkezdik Nikápoly
ostromát.
Szeptember 15.: Hunyadi Turnuig tör előre. Nikápoly
ostroma kudarcot vall. Továbbvonulnak a Zsil torkolatáig,
ahol átszállítják a sereget a Duna déli oldalára. A törökök
visszavonulnak. Hunyadi üldözi őket egy darabig, de a török
mindent felperzselve húzódik vissza az ország belsejébe.
Hunyadi visszavonul, a gályák visszatérnek
Konstantinápolyba.
Szeptember 16.: Schlick Gáspár és Ulrik Schauenburg
bátorságlevelet állítanak ki Újlaki Miklós erdélyi vajda,
székely és temesi ispán számára, hogy Bécsbe utazhat
bántódás nélkül.
Szeptember 30.: A magyar rendek követei Széchy
Dénes esztergomi bíbornok, Garai László macsói bán, Újlaki
Miklós vezetésével tárgyalásokat kezdenek Bécsben III.
Frigyes német királlyal a gyermek V. László és a Szent
Korona kiadatásáról.
November 23.: Aenas Silvius borúlátóan írja Schlick
Gáspárnak: „Alig hiszem, hogy Magyarország békét lát a mi
életünkben.”
Október 13.: Megszakadnak a tárgyalások Bécsben.
1447
Január: Hunyadi sereget vezet Vlad Dracul ellen, mert
„az elmúlt nyáron a törökkel szövetségben végrehajtott
vállalkozása során megközelítőleg 4000 keresztényt taszított
ismét rabszolgaságba”. Kiszorítja Havasalföldről az ott
táborozó kisebb török sereget. Közeledtének hírére Dracul
menekülőre fogja, de a magyarok által a helyére ültetett vajda
– Dan Vladislav – elfogatja, és brutális módon kivégezteti.
 A KERETTÖRTÉNET KRONOLÓGIÁJA

1526
Augusztus 29.: A mohácsi csata.
Augusztus 30.: Estefelé megérkezik Budára a vereség
híre. Mária királyné gályákkal menekül, s magával viszi a
kincstár egy részét Pozsonyba. Pécs városát megtámadják,
kifosztják a törökök. A várba nem tudnak behatolni.
Augusztus 31.: Czettrich Ulrik kamarás utoléri Mária
királyné hajóját Neszmélynél, és beszámol neki Lajos király
haláláról, aminek szemtanúja volt.
Szeptember 1.: Báthori István nádor és Batthyányi
Ferenc a Mecsekben megtámadja és kifosztja a menekülő
pécsi püspökség kincseit szállító szekereket. A királyné hajóit
Esztergomnál Kun Pál várnagy megtámadja és kirabolja. Az
udvarhölgyek egy részét megerőszakolják.
Szeptember 2.: Frangepán Kristóf horvát–szlavón bán
seregei váratlan rajtaütéssel hátba támadják és megsemmisítik
a Székesfehérvár környékén fosztogató egyik török sereget.
Szeptember 3.: A menekülő Mária királyné
megérkezik Pozsonyba.
Szeptember 5.: Szulejmán serege tábort bont
Mohácsnál, és elindul észak felé.
Szeptember 6.: Habsburg Ferdinánd Innsbruckban
értesül a magyarok mohácsi csatavesztéséről. Arról győzködi
a protestáns német rendeket, hogy támogassák tervezett török
elleni hadjáratát, valójában az így összegyűlt pénzből a
bátyját, V. Károlyt indul megsegíteni sereggel Észak-Itáliába.
Szeptember 8.: A török előőrsök felbukkannak Buda
környékén. Kifosztják és felégetik a pálosok szentlőrinci és a
ciszterciták pilisi monostorát.
Szeptember 9.: Ferdinánd hírt kap II. Lajos haláláról.
 Szeptember 12.: Szulejmán hadai bevonulnak az
őrizetlenül hagyott Budára.
Szeptember 13. után: A török csapatok Győrig dúlják
és pusztítják a Dunántúlt.
Szeptember 13–25.: A török minden irányba rabló
hadjáratokat indít Budáról. Székesfehérvár, Miskolc, Muhi
vonaláig jutottak.
Szeptember 15.: A török háromnapos ostrom után
beveszi és elpusztítja a pilismaróti szekérvárat. A
feljegyzések szerint huszonötezer magyar lelte halálát az
öldöklésben.
Szeptember 17.: Fazio de Savoya velencei hírszerző
jelenti a velencei tanácsnak, hogy Mohácsnál Lajos király
elesett, lova menekülés közben ingoványba süllyedt.
Szeptember 19.: A török sereg az általa veretett
hajóhídon megkezdi átvonulását a pesti oldalra.
Szeptember 20.: Mária királyné testvére, Ferdinánd
osztrák főherceg Innsbruckban bejelenti trónigényét
Magyarországra. Főtitkárát, Nádasdy Tamást bízza meg,
hogy járjon el ügyében.
Szeptember 23.: Frangepán Kristóf horvát-szlavón
bán alig ötszáz lovassal újabb sikeres rajtaütést hajt végre egy
török sereg ellen Székesfehérvár előtt. A Frangepán Kristóf
által összehívott szlavón rendi gyűlés Kaproncán
védelmezőjének és kormányzójának választja Frangepánt, és
felszólítják, hogy seregét vezesse a Dráva–Száva közébe.
Csatlakozik Zala, Somogy, Baranya és Pozsega vármegye is,
Frangepán oltalma alá helyezve magát.
Szeptember 25–26.: Szulejmán felgyújtatta Pest
városát, s megindul seregével dél felé. A Corvina könyvtár
egy részét, a templomok arany, ezüst kegytárgyait, a budai
palota szobrait, valamint a Hunyadi János által
Nándorfehérvárnál zsákmányolt török ágyúkat hajóra rakatja
és elviteti. A gyors kivonulási parancs miatt a Mátrában
fosztogató, hátramaradt török sereget a lakosság a jászok
segítségével megtámadja és megfutamítja.
Október eleje: A nagyvezír csapatai elfoglalják
Szegedet a szinte puszta kézzel védekező lakóitól. A török
elpusztítja Baját, Kalocsát, Bodrogmonostort,
Czoborszentmihályt (Zombor). Szabadka sikeresen
védekezik. Radics Bosics rác sajkásai és Perényi Péter
magyar lovasai sok törököt ölnek meg a környéken. Bács
vára is megpróbál ellenállni, de a törökök beveszik és
felgyújtják a várost. Bodrogvár is megsemmisül.
Október 6.: A tételi fennsíkon és Palona mocsarainál
is egy-egy megerősített szekérvárat semmisítenek meg a
törökök. A muszlim krónikások elismerőn szólnak a
magyarok halálmegvető bátorságáról. Elesik a janicsár aga és
sok török tiszt is. A törökök a mocsár nádasát gyújtják fel,
elevenen égnek el.
Október 8.: A török megostromolja a Pétervárad
közelében hevenyészett sáncok mögött védekező magyarokat.
Nyolc nap harc után az Alapy György vezette védő hadat
lekaszabolják.
Október 10.: A török Nándorfehérvárnál átkel a
Dunán, és jórészt kivonul az országból, csak a szerémségi
várak egy részében hagy őrséget.
Október 10. körül: Mária királyné megbízásából
Győrből elindul Sárffy Ferenc győri kapitány, Czettrich Ulrik
királyi kamarás és tizenkét lovas, hogy felkutassák Lajos
király tetemét.
Október 14. körül: Sárffy kapitány és Czettrich
megtalálják a Csele-patak árterében az elhantolt Lajos királyt.
A holttesttel elindulnak Székesfehérvárra.
 Október 14.: A tokaji várban összeül a Szapolyai-párti
rendek országgyűlése. Habsburg Ferdinánd (V. Károly öccse)
ausztriai főherceg és húga, Mária özvegy magyar királyné
megbeszéléseket folytatnak Hamburgban. Az 1515-ös
házassági szerződésre hivatkozva követelik a magyar
koronát.
Október 15.: Tokajban megjelenik Cserni Jován, a
Fekete Ember, hogy engedélyt kérjen szerbek letelepítésére
az elhagyatott, felperzselt Bács megyébe. Szapolyai írásos
engedélyt ad. Cserni Jován hatszáz fős testőrséget szervez,
tizenkétezer fős martalóc sereget állít fel. Először a
Temesköz magyarságára veti magát, és tűzzel-vassal pusztítja
őket, majd a Duna–Tisza közére zúdul hordáival. Egyedül
Lugas és Sebes áll ellen keleten.
Október közepe: Szapolyai parancsára Marjai Lukács
szászsebesi kapitány betör a Szörényi török területekre, és
érzékeny veszteségeket okoz a szultáni sereg utánpótlási
vonalaiban.
Október 17.: Szapolyai János erdélyi vajda és a
Tokajban összegyűlt rendek királyválasztó országgyűlést
hirdetnek november 5-re Székesfehérvárra.
Október 19.: Czettrich Ulrik és Sárffy kapitány
Székesfehérváron hagyják Lajos király maradványait, és
tovább indulnak Győrből Pozsonyba, jelentést tenni az
özvegy királynénak.
Október 23.: Ferdinánd ausztriai főherceget a cseh
rendek királlyá választják.
Október 24. után: Mária királyné és Báthori István
(október 9-i hamis keltezéssel) országgyűlést hirdetnek
november 25-re Komáromba.
Október 27.: Szapolyai vajda kétszáz lovasa
előrenyomul az üres, elhagyatott Budára.
 Október 28.: Szapolyai és hívei megindulnak
Tokajból.
Október 29.: Szapolyai serege Szerencsen, az
apátságnál táborozik.
Október 30.: Szapolyai serege Egernél táborozik
Várday Pál püspök udvarában.
Október 31.: Szapolyai serege Hatvanban táborozik.
Október vége: Ferdinánd és Mária elküldi
Székesfehérvárra Tahy Jánost, a vránai perjelség
kormányzóját azzal, hogy a város ne engedje be Szapolyait és
híveit. Felszólítják arra is őket, hogy fogadjanak be egy
kétszáz fős cseh őrséget. Székesfehérvár elutasítja a kérést.
November eleje: Enyingi Török Bálint hírét veszi,
hogy Cserni Jován szerb martalócai bevették magukat
Szabadkára, az ő birtokába, ott iszonyatos vérengzést vittek
végbe a magyarok közt. Hatvanhét lovassal megindul
Enyingről, hogy elkergesse a rácokat, de csaknem minden
embere ott marad halva a város határában.
November 1.: Szapolyai és kísérete bevonul az üres,
kifosztott, felégetett Budára. Dermesztő látvány fogadja őket.
November 8.: Szapolyai és kísérete elindul
Székesfehérvárra. Ráskay Gáspár lovasai elfoglalják
Komáromot és Gútát.
November 9.: Székesfehérváron eltemetik II. Lajos
király maradványait a székesegyház kriptájában.
November 10.: A székesfehérvári országgyűlésen
elkergetik Habsburg Ferdinánd követét, aki bejelenti ura
igényét a magyar trónra. Werbőczy kortesbeszéde dárdára
tűzve az 1505-ös rákosi végzés pátense: csak magyar királyt
választanak. A megjelent rendek Szapolyai János erdélyi
vajdát választják királlyá.
November 11.: Szapolyai Jánost magyar királlyá
koronázza Podmaniczky István nyitrai püspök és Várday Pál
egri püspök.
November 11–15.: Szapolyai János király
megszervezi kormányát. Kancellár: Werbőczy István
jogtudós; erdélyi vajda: Perényi Péter temesi főispán
(1527-ben Ferdinánd oldalára áll); horvát–szlavón–dalmát
bán: Frangepán Kristóf (megh. 1527); esztergomi érsek:
Várday Pál volt egri püspök (1527-ben Ferdinánd pártjára
áll.)
 III.

CSALÁDFÁK
 BIBLIOGRÁFIA

Akták és levelek Erdély- és Magyarország Moldvával

és Havasalföldével való viszonyához = Acta et epistolae
relationarum Transylvanie Hungariaeque cum Moldavia et
Valachia.
Kolozsvár – Budapest, Stephanum, 1914. XII., 342. p.
Andrásfalvi-Faragó Zoltán: Öt íjász
Salgótarján, Dióhéj műhely, é. n.
Andrić, Stanko: Kapisztrán Szent János csodái
Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség,
Bp. 2009.
Asena, Orhan: Hürrem szultána
(Igazságos Szulejmán szultán)
Ankara: A Török Kulturális Minisztérium
Kiadványai/1992.
Augustyn, Michael: Vlad Dracula – The Dragon
Prince
New York, Universe, 2009.
Babinger, Franz: Mehmed the Conqueror and His
Time
Princeton: Bollingen Series XCVI
Princeton University Press, 1992.
Baddeley. Gavin–Woods Paul: Vlad the Impaler
Son of the Devil, Hero of the People
London, Ian Allan Publishing, 2010.
Balogh F. András (közreadó): A Drakula-történetek
kezdetei
Bp.: Littera Nove, 2008.
Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526–1528)
Bp.: Magvető, 1983. (Gyorsuló Idő sorozat)
Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók
 Szerbia a Vajdasággal, Bosznia és Hercegovina
Szombathely, B. K. L. Kiadó, 2006.
René marquis de Bellaval: Gauvain Quiéret:
Seignerur de Dreuil, et sa famille
Paris, J. –B. Dumoulin Éditeur, 1866.
Benda Kálmán–Fügedi Erik: A magyar korona
regénye
Bp.: Magvető, 1979.
Bertényi Iván: A címertan reneszánsza
Tanulmányok
Bp.: Argumentum, 2010.
Bertényi Iván: A magyar korona története
Bp.: Kossuth K., 1978.
Bessenyei György: Hunyadi
Bp.: V. ker. Berzsenyi Dániel R. Gimnázium, 1929.
Bessenyei József: A Héttorony foglya – Török Bálint
Bp.: Helikon K. 1986. (Labirintus könyvek)
Bíró András: Liliomok, hollók, félholdak
Bp.: Kairosz K., 1999.
Black, Jeremy: Hadvezérek – A harcmező urai
Bp.: Totem Kiadó, 2009.
Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei
= Rerum Hungaricarum decades
Bp.: Balassi Kiadó, 1995.
Bonfiglio Dosio, Giorgetta (a cura di)
Ragioni antique spettanti all’arte del mare et
fabriche de vasselli. Manoscritto nautico del XV secolo.
Comitato Pubblicazione delle Fonti relative alla Storia
di Venezia, Venezia, 1987
Bottyán János: A magyar Biblia évszázada
Bp.: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1982.
Brodarics István: Igaz leírása a magyaroknak a
törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról
Bp.: Magvető, 1983. (Gondolkodó magyarok)
Burány Nándor: Keselyűlegelő
Nándorfehérvár megvédésének igaz története
Újvidék, Forum K., 1979.
Burány Nándor: Kamanci Balázs
Újvidék: Fórum, 1977. 484. p. (Jugoszláviai magyar
regények)
Burány Nándor: Megtorlás
Újvidék: Fórum, 1984.
Buzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota
kápolnája és északkeleti épülete
(Visegrád régészeti monográfia 1.)
Visegrád: Mátyás Király Múzeum, 1994.
Buzás Gergely (szerk.): Visegrád
Altum Castrum: A Visegrádi Mátyás Király Múzeum
füzetei 5.
Visegrád: 2005.
Cibula, Václav: Prágai regék
Bratislava: Madách; Bp.: Móra, 1979.
Crowley Roger: City of Fortune
How Venice Won and Lost Naval Empire
London: Faber and Faber, 2011.
Crowley Roger: Tengeri birodalmak
A kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger
feletti uralomért (1521–1580)
Park Könyvkiadó, Bp. 2013.
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a
Hunyadiak korában, 5. kötet
Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1913.
Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456
Keszthely: Compactor K., 2007.
 Csillag a holló árnyékában
Vitéz János és a humanizmus kezdetei
Magyarországon.
Az OSZK kiállítása.
Bp.: Országos Széchényi Könyvtár, 2008.
Csoma József: A magyar heraldika korszakai
Gödöllő–Máriabesnyő: Attractor, 2008. 134. p.
Reprint.
Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája
Vaja: Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, é. n.
Csorba Csaba: Erdélyi várak
Várak, várkastélyok, erődített városok, templomvárak
Debrecen, T. K. K. 2010.
Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája
Bp.: Zrínyi K. 1983.
Cvetkova, Bisztra: A várnai csata
Bp.: Gondolat, 1988.
Czuczor Gergely: Hunyadi János és három más
történet
Bp.: Unikornis, 2002. 371. p. (A magyar próza
klasszikusai. 93)
Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete
Máriabesenyő–Gödöllő: 2010.
Darkó Jenő: Népességi mozgalmak Erdélyben és
környékén a középkorban
Máriabesnyő – Gödöllő: Attraktor, 2010.
Darvas József: A törökverő
Bp.: Szépirod. K., 1973.
De Lange, Nicholas: A zsidó világ atlasza
Bp.: Helikon, Magyar Könyvklub, 1996. (Képes atlasz)
Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások
Századok. 1892. 26. p. 467–475.
 Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők
Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott
titkai és borzalmai 1268–1868
1. köt. Fejezetek a rácjárások történetéből.
Tataháza: Szerzői kiad., 2009.
Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben
1437–1438-ban
Bp.: Gondolat, 1987. (Közös dolgaink)
Dienes Dénes: A kereszténység Magyarországon
1526 előtt
2. átdolg. kiad. Sárospatak: Sárospataki Ref. Koll.
Theológiai Akadémiája, 2001.
Dougherty, Martin J.: Középkori harcosok
Fegyverek és harci technikák 1000–1500
Bp.: Ventus Libro K., 2010.
A Duna helyszínrajza Dévénytől Orsováig.
Térképmellékletekkel
Bp.: M. Kir. Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi
osztályának felvételei alapján, 1918.
Dümmerth Dezső: A két Hunyadi
Bp.: Panoráma, 1985. 277. p. (Utazások a múltban és
jelenben)
Dvoráková, Daniela: A lovag és királya
Pozsony: Kalligram K., 2009.
Eickhoff, Ekkehard: Velence, Bécs és a törökök
A nagy átalakulás Délkelet-Európában (1645–1700)
Európa Könyvkiadó, Bp. 2010.
Elekes Lajos: Hunyadi
Bp.: Akadémia K., 1952.
Elekes Lajos: Hunyadi hadserege
Bp.: Magyar Történelmi Társaság, 1951.
Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés
 In: Mátyás király-emlékkönyv születésének 500.
évfordulóján. 1. köt.
Bp.: Franklin Társulat, 1940.
Engel Pál: Honor, vár, ispánság
Válogatott tanulmányok.
Bp.: Osiris, 2003.
Engel Pál–Kristó Gyula: Magyarország története
1301–1457
Bp.: Tankönyvk., 1989.
Erdély és a Részek térképe és helységnévtára:
Készült Lipszky János 1806-ban megjelent műve
alapján. Szerk. Herner János.
Szeged: JATE, 1987. Reprint.
Erdélyi László: A magyar lovagkor társadalma és
művelődése 1205–1526
Gödöllő–Máriabesnyő: Attraktor, 2005. Reprint.
Erdődy János: A szárnyas oroszlán
Bp.: Athenaeum Ny., 1967. (Kozmosz könyvek)
Erősítsd testvéreidet!
Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ból és
1956-ból
Bp.: Szent István Társulat, 2006.
Európa védelmében
Kapisztrán Szent János és a nándorfehérvári diadal
emlékezete
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Line Design, Bp. 2013.
Faroqhi, Suraiya: Subjects of the Sultan
Culture and Daily Life in the Ottoman Empire
London–New York: I. B. Tauris, 2011.
Farkas Jenő, Sz.: Drakula vajda históriája
Bp.: Akadémiai K., 1989.
 Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció
Bp.: Gede Testvérek, 1999.
Fényes Elek: A török birodalom leírása
Heckenast Gusztáv kiadása, Pest, 1854
Fodor Pál: Szülejmán szultántól Jókai Mórig
Tanulmányok az oszmán–török hatalom szerkezetéről
és a magyar–török érintkezésekről
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont,
Történettudományi Intézet, Bp. 2014.
Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér
Bp.: Anno, 2004.
Földi Pál: Janicsárok szép napjai
Bp.: Anno, 2007.
Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar
középkorból
Bp.: Révai, 1932. Bp.: Élet, 1916. (Bibliotheca vitae)
Fraknói Vilmos: Vitéz János esztergomi érsek
Bp.: Szent István Társulat, 1879. (Házi könyvtár. 30.)
Fráter Lénárt: Hunyadi magyar származása
oklevelekben
Bp.: 1937.
Freeley, John: A szultánok magánélete
Bp.: General Press, 2006. (Különleges könyvek)
Freeley, John: The Grand Turk
Sultan Mehmet II.
London – New York, 2009.
Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok:
A középkori magyar arisztokrácia fejlődése
Bp.: Magvető, 1986.
Fügedi Erik (ford.) Kimondhatatlan nyomorúság
Két emlékirat a 15–16. századi oszmán fogságról
Bp.: Európa K., 1976.
 Fügedi Erik: Uram, királyom
A XV. századi Magyarország hatalmasai
Bp.: Sas K., 2004.
Fülöp Árpád: Hunyadi
Hősköltemény 48 énekben.
Bp.: Arany János Ny., 1943.
Gaál Mózes: Hunyadiak
Történelmi elbeszélések a régi időkből
Bp.: Stampfel K., 1906.
Gajdács Pál: A Hunyadiak
Költői elbeszélés
Bp.: Kultúra, 1918.
Generál Tibor: Allah serege
Az oszmán-török haderő kialakulása és fénykora
Bp.: Zrínyi K., 1987.
Generál Tibor: Kelet Pompadourjai
Nőuralom az Oszmán Birodalomban
Bp.: Tinta K., 2000.
Generál Tibor: Mohácstól Mekkáig
Történelmi lektűr
Bp.: Tinta K. 2005.
Gerevich László–Kosáry Domokos: Budapest
története, 2. köt.
Budapest története a későbbi középkorban és a török
hódoltság idején
Bp.: Akadémiai K., 1975.
Gerő László: Mátyás király budai palotája
Kiskőrös: De Csejte, 1994. (Középkori Magyarország)
Goodwinm Godfrey: The Janissaries
London: Saqi Essentials, 2006.
Granasztói György: A középkori magyar város
Bp.: Gondolat, 1980. (Magyar história)
 Gulácsi Irén: Fekete vőlegények
Bp.: Kentaur könyvek, 1986.
Gyárfás István: A jász-kunok története I–IV.
Kecskemét: Szilády Károly, 1870.
Hajdan volt Magyarország
Jelen és múlt
Főszerk.: Halmos Ferenc.
Bp.: Gesta, 2000.
„Halandó, ezeket megmondjad!”
Magyar nyelvű imádságok a XV–XVI. századból
Válogatta és a szöveget gondozta
Dömötör Adrienne, Haader Lea
Bp.: Tinta K., 2012.
Hankó Ildikó: A magyar királysírok sorsa
(Géza fejedelemtől Szapolyai Jánosig)
Bp. 1987.
Harris Jonathan: The End of Byzantium
Yale University Press, New Haven and London, 2010.
Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem
Bp.: Móra, 1962.
Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok
Bp. Szépirod. K., 1962. (Kincses könyvek)
Héjj Miklós: A visegrádi királyi palota
Bp. Corvina, 1970.
Held, Joseph: Hunyadi: Legend and reality
New York: Columbia Univ. Press, 1985. (East
European Monographs, Boulder)
Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól
Bp.: Helikon, 1981. (Bibliotheca historica)
Hogyan éltek elődeink?
Beszélgetések a magyar művelődés nagy korszakairól
/Benda Kálmán et al.
 Bp.: Gondolat, 1980.
Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet
2. bőv. kiad.
Bp.: Egyetemi Ny., 1936.
Horváth Henrik: Zsigmond király és kora
Zsigmond király halálának 500. évfordulóján
Bp.: Székesfőváros, 1937.
Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása
Magyar humanizmus
Bp.: Akad. K., 1988. (Az Akadémiai Kiadó reprint
sorozata)
Hóvári János: A rettegett Drakula: Vlad Tepes
In: Koronás portrék. Bp.: Kozmosz, 1987.
Humphreys, C. C.: Vlad – The Last Confession
London, Orion Books, 2009.
Hunyadi énekek
Bp.: Katonai K., 1956.
Hunyady József: A fekete lovag
Bp.: Móra, 1976.
Hunyady József: Hollós vitéz
Bp.: Zrínyi, 1957.
Hunyady József: Oroszlán és gödölye
Bp.: Kossuth, 1970.
Ipolyi Arnold: A magyar Szent Korona története
Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1886.
Imber, Colin: The Crusade of Varna 1443–45
(Crusade Text sin Translation)
Ashgate, Burlington, 2006
Iván László: A visegrádi vár története
A kezdetektől 1685-ig.
Visegrád: 2004.
Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak
 Bp: Magvető, 1973.
Jászay Magda: Velence és Magyarország
– Egy szomszédság küzdelmetes története.
Bp.: Gondolat, 1990.
Jefferson, John: The Holy Wars if King Wladislas
and Sultan Murad
(The Ottoman-Christian Conflict from 1438–1444)
Brill, Leiden–Boston, 2012.
Jenkins, Robert Charles: The Last Crusader
or the Life and Times of Cardinal Julian, of the
House of Cesarini
– A Historical Sketch –
Kessenger Legacy Reprints; Original: London, Richard
Bentley, New Burlington Street, 1861.
Jósika Miklós: A tudós leánya
Bp.: Heckenast, 1855. I–III. köt.
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek
Bp.: Stádium, 1930.
Kadare, Ismail: A fellegvár
Bp.: Zrínyi K., 1982.
Kalmár János, dr., Régi magyar fegyverek
Bp.: Natura, 1971.
Karczag Ákos–Szabó Tibor: Erdély, Partium és a
Bánság erődített helyei
Várak, várkastélyok, városfalak, barlangvárak, sáncok
és erődítmények a honfoglalástól a 19. századig.
Bp.: Semmelweis K. 2010.
Katona Tamás (szerk.): A korona kilenc évszázada
Történelmi források a magyar koronáról.
Bp.: Európa K., 1979.
Katus László: Európa története a középkorban
Kronosz Kiadó, Pécs, 2014.
 Kaufmann, J. E.–Kaufmann H. W.: Középkori várak
Debrecen, 2004.
Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól
Bp.: Magvető, 1983. (Gondolkodó magyarok)
Kéri Katalin: Allah dicsősége
Bevezetés az iszlám középkori nevelés- és
művelődéstörténetébe.
Pécs: Pannónia könyvek, 2010.
Kilényi Mária: Könnyek és korona
Bp.: Magyar Téka
Kiss-Béry Miklós: Mária, Zsigmond és Albert
Magyar királyok és uralkodók 11. kötet
Bp.: Duna International, 2011.
Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok
Bp.: Panoráma, 1988. (Utazások a múltban és
jelenben)
Kiss Gábor (szerk.) Török hadak Magyarországon
1526–1566
Kortárs török történetírók naplórészletei
Panoráma K., 1984.
Kiss Károly: Hunyadi János utolsó hadjárata Bolgár
és Szerbországban 1454-ben, s Nándorfejérvár fölmentése
a török táboritásaitól 1456.
(reprint) Pest, 1857.
London: British Library, Historical Print Editions,
2013.
Klusch, Horst: Az erdélyi szászok betelepedéséről
Kolozsvár: Kriterion, 2009.
Komjáthy István: Hunyadi
Elbeszélő költemény
Bp.: Ifjúsági K. 1951.
Konstam, Angus–Bryan, Tony
 Renaissance War Galley 1470–1590.
London: Osprey Publishing, 2002.
Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája/
Varjúnemzetség
Bukarest: Új Magyar K., 1955.
Kottanner Jánosné: A korona elrablása
Kottanner Jánosné emlékiratai 1439–1440.
Bp.: Magyar Helikon, 1979.
Kovács Péter, E.: Hétköznapi élet Mátyás király
korában
Bp.: Corvina, 2008.
Kovács Péter, E.: A Hunyadi-család
In: Hunyadi Mátyás: Emlékkönyv Mátyás király
halálának 500. évfordulójára. Szerk. Rázsó Gyula.
Bp.: Zrínyi K., 1990.
Kovács Péter, E.–Szovák Kornél (szerk.): Infima
Aetas Pannonica
Stidies in late medieval Hungarian History
Bp.: Corvina, 2009.
Kovai Lőrinc: Tűzkehely
Bp.: Szépirod. K., 1965.
Kovai Lőrinc: Vaskapu
Bp.: Móra F. K., 1971.
Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a
Kárpát-medencében
Bp.: Helikon, 2002.
Kővári László: A magyar családi s közéleti viseletek
és szokások a nemzeti fejedelmek korából
Ráth Mór, Bp. 1860.
Kubinyi András: Buda története 1541-ig
Bp.: TIT Budapesti Szervezetének Történelmi
Szakosztálya, 1969.
 Kubinyi András: Vitéz János a jó humanista és rossz
politikus.
In: A magyar történelem vitatott személyiségei. 2.
Bp.: Kossuth, 2002.
Kulcsár Péter: Kapisztrán János
Bp.: Gondolat, 1987. (Magyar história. Életrajzok)
Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban
Nyugat-Európa a XI–XV. században.
Bp.: Gondolat, 1967.
Lampérth Géza: Hunyadiak
Bp.: 1926.
László János: Magyar várak
Bp.: Anno K., 2008.
Lázár Gyula: Az ozmán birodalom fénykora és
hanyatlása
Máriabesnyő–Gödöllő: Attraktor, 2011.
Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció
Bp.: Gondolat, 1981.
Magyar kódex. 2.
Lovagkor és reneszánsz. Magyarország
művelődéstörténete 1301–1526.
Bp.: Kossuth K., 1999.
A magyar nemzet története
Szerk. Szilágyi Sándor 3. köt. Az Anjou-ház és
örökösei
1301–1439.
Bp.: Athenaeum, 1895.
Magyarország történeti kronológiája
I. A kezdetektől 1526-ig
Bp.: Akadémia K., 1986.
Magyar Zoltán: Hunyad megyei népballadák
Marosvásárhely, Mentor K. 2009.
 Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma
Magyarországon 1387–1437
Bp.: Gondolat, 1984.
Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a
középkorban a 10-től a 13. századig
Bp.: Európa, 1989.
McNally, R. T.–Florescu, R.: In search of Dracula:
true history of Dracula and vampire legends
Greenwich, Conn: New York Graphic Society, 1972.
Medium regni
Középkori magyar királyi székhelyek. Szerk. Buzás
Gergely.
Bp.: Nap Kiadó, 1996.
Mihailovič, Konstantin: Memoirs of a Janissary
Princeton: Markus Wiener Publishers, 2011.
Miller, Elizabeth: Dracula
New York: Parkstone Press, 2000.
Miskolczi Gyula: Hunyadi János török hadjáratai
Hadtörténeti Közlemények. 1914. 14. évf. 3. sz.–4. sz.
Moczar, Diane: Islam at the Gates
– How the Christendom Defeated the Ottoman Turks –
Sophia Institute Press, Manchester, New Hampshire,
2008.
Mohács
Szerk. Szabó János.
Bp.: Osiris, 2006. (Nemzet és emlékezet)
Mohács emlékezete
A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar,
nyugati és török források.
Bp.: Helikon, 1976.
Möller István: A vajdahunyadi vár építési korai
Bp.: Franklin Ny., 1913.
 Mureşanu, Camil: Iancu de Hunedoara
= John Hunyadi defender of Christendom.
Iaşi – Oxford Portland: The Center for Romanian
Studies, 2001.
Müncheni kódex 1466
A négy evangélium szövege és szótára
Bp.: Európa, 1985.
Nagy Géza–Nemes Mihály–Tompos Lilla: A magyar
viseletek története
Bp.: Mercurius, 2002.
Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és
nemzedékrendi táblákkal
Pest: Friebeisz István, 1857. 1–13. köt.
Nemeskürty István: A Hunyadiak
In: Mi magyarok: Történelmünk ezerszáz éve
Bp.: Dovin, 1989.
Nemeskürty István: Ez történt Mohács után
3. kiad.
Bp.: Magvető, 1975.
Németh Zsolt: A Szent Korona
Szombathely, BKL Kiadó, 2007.
Newark, Timothy: Medieval Warfare
London: Jupiter Books, 1979.
Nicolle, David–McBride, Angus: Armies of the
Ottoman Turks 1300–1774
London: Osprey Publishing, 1983.
Nicolle, David: Cross and Cresent in the Balkans
The Ottoman Conquest of Southeastern Europe
Barnsley: Pen&Sword Military, 2010.
Nicolle, David: Nicopolis 1396. – The Last Crusade
London: Osprey Publishing, 1999.
Nicolle, David–McBride, Angus: Hungary and the
fall of Eastern Europe 1000–1568
London: Osprey Publishing, 1988.
Nicole, David–Hook, Christa: The Janissaries
Oxford: Osprey Publishing, 1995.
Nicolle, David–Rothero, Christopher: The Venetian
Empire 1200–1670
London: Osprey Publishing, 1989.
Djuvara, Neagu–Oltean, Radu: Mircea cel Mare
(zis „Cel Bătrân”)
și luptele sale cu turcii
Humanitas Junior, București, 2010.
Ordas István: A fekete cár
Bp.: Móra K. 1974.
Ordas István: Tomori, büszke vezér
Bp.: Móra K. 1981.
Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága
Történelmi Értekezések 1916. 10. sz.
Özer, Mustafa: The Ottoman Imperial Palace in
Edirne
(Saray-ı CedÎd-i Âmire)
Bagçeșehir University Press, 2014.
Palacký, František: A huszitizmus története
Bp.: Európa, 1984.
Passuth László: Tört királytükör
Bp.: Szépirod. K., 1974.
Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg
Monarchia a 16. században
Bp. História, MTA történettudományi Intézete, 2011.
Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig. 1396–1526
Bp.: Zrínyi, 2005.
Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437–1490
Magyarország története 7. kötet
 Bp.: Kossuth, 2009.
Paviot, Jacques: La politique navale des ducs de
Bourgogne: 1384–1482
Press Universitaires de Lille, 1995
Penzer, N. M.: The Harem
Inside the Grand Seraglio of the Turkish Sultans
Dover Publications, Inc. Mineola, New York, 2005.
Perjés Géza: Mohács
Bp.: Magvető, 1979.
Piccolomini, Aenas Silvius: Pápa vagy zsinat?
Válogatott levelek
Bp.: Magyar Helikon, 1980.
Pivárcsi István: Drakula gróf és társai.
Nagy vámpírkönyv
Bp.: Palatinus, 2003.
Pór Antal: Hunyadi János
Élet- és korrajz.
Bp.: Szent István Társulat, 1873. (Házi könyvtár 14.)
Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi
arcképcsarnok
100 portré a magyar történelemből.
Bp.: Rubicon: Aquila, 1999.
Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes milleniumi
hadtörténet
Ezer év a hadak útján
Bp.: Rubicon: Aquila, 2000.
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a
XVI. és XVII. században
Bp.: Helikon, 1986.
Razin, E. A.: A hadművészet története
Bp. Zrínyi, 1964.
Régi magyar öltözködés
 Viseletek dokumentumok és források tükrében
Összeáll. Benyóné Mojzsis Dóra
Bp.: Magvető, 1988. (Magyar hírmondó)
Rex Invictissimus
Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori
Magyarországon
Szerk. Veszprémy László
Bp.: Zrínyi, 2008. 255. p.
Ruffy Péter: Koronánk könyve
Bp.: Móra K. 1981.
Ságvári György: Magyar uniformisok
A honfoglalástól napjainkig
Bp.: Kossuth K.–Hadtörténelmi Intézet és Múzeum.
2010.
Sebestyén Károly: A magyar zsidók története a
vegyes házból származó királyok alatt
(1301–1526) Kohn Sándor könyve nyomán
In: A zsidók egyetemes története. Szerk. Szabolcsi
Miksa
Bp.: Phönix, 1908.
Selmeczi László: Őseink nyomában
A magyarországi kunok Olas nemzetsége és
Kolbaz-széke 1243/46–1686
Kisújszállás, 2013.
Spufford, Peter: Hatalom és haszon
Kereskedők a középkori Európában
Bp.: Scolar K., 2007.
Szabó János, B.: A honfoglalóktól a huszárokig
A középkori magyar könnyűlovasság
Bp.: Argumentum, 2010.
Szabó János, B.: A mohácsi csata
Bp.: Corvina, 2006.
 Steier, Lajos: There in no czech culture in Upper
Hungary
Bp.: Wodianer and Sons, 1920.
Száz rejtély a magyar történelemből
Főszerk. Halmos Ferenc.
Bp.: Gesta, 1999.
Székely György: Népek, rendek, dinasztiák
Tanulmányok Közép- és Kelet-Európa hadtörténetéből
Bp.: Argumentum, 2010.
Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmek
Nyíregyháza: Pro-Book, 2009.
Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi
Bp.: Szépirod. K., 2007.
Szerémi György: Magyarország romlásáról
Bp.: Szépirod. K., 1979. (Olcsó könyvtár)
Szombathy Viktor: Csehszlovákia
Bp.: Panoráma, 1981.
Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős: Dugovics Titusz
története
Hadtörténeti Közlemények. 2009. 122. évf. 1. sz.
Szőnyi Miklós: Fekete szivárvány
Hunyadi János regényes életrajza
Magánkiadás, é. n.
Szűcs Jenő: Hunyadi János
Bp.: Hazafias Népfront Országos Tanácsa, 1956.
Tar Lőrinc pokoljárása
Középkori magyar víziók. Vál. V. Kovács Sándor.
Bp.: Szépirod. K., 1985. (Magyar ritkaságok)
Tarczai György: Magyar legendák
Bp.: Laude, 2000. Reprint.
Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten
Bp.: Akadémiai, 1971.
 Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora
Bp.: Gondolat, 1980.
Teke Zsuzsa: Velencei–magyar kereskedelmi
kapcsolatok a XIII–XV. században
Bp.: Akadémiai K., 1979. (Értekezés a történeti
tudományok köréből. 86)
Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. I.
Pest: Emich és Eisenfels, 1952. XXVIII.
Tercüman, Mahmud: Magyarország története.
Tárih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története
Madzsar Tárihi. Ford. Blaskovics József. II. Nagy
Szitty Történelmi Világkongresszus
Szerk. Geönczeöl Gyula
Thúróczy János: A magyarok krónikája
Ford.: Horváth János
Bp.: Helikon, 1986. Reprint
Török hadak Magyarországon 1526–1566
Kortárs török történetírók naplórészletei
Bp.: Panoráma, 1985.
Török József: A tizenötödik század magyar
egyháztörténete
Bp.: Mikes K., 2006.
Történelmi atlasz
Bp.: Magyar Földrajzi Intézet, 1931.
Turnbull, Stephen: The Ottoman Empire 1326–1699
Oxford: Osperey Publ., 2003.
Turnbull, Stephen–McBride, Angus: The Hussite
Wars
Oxford: Osperey Publ., 2004.
Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál”
Bp.: Háttér, 2003.
Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az
európai reneszánsz
Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2005.
Dr. Várkonyi Tibor: Négy király, egy szultán
Tarsoly Kiadó, Bp. 2014.
Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a
honfoglalástól a világháború kitöréséig
Bp.: Könyvért, 1986. (Tudománytár)
Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon.
Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori
Magyarországon
Bp.: Argumentum, 2008.
Villalón, Christóbal De: Törökországi utazás
Bp.: Európa, 1984.
Wells, Florian Stone: The Sword and the Shield of
the Realm
Sapientus (USA), 2008.
Zay ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e
vót és így esött
Bp.: Magyar Helikon, 1980.
Zolnay László: Buda középkori zsidósága
Bp.: TIT, 1968.
Zolnay László: A budai vár
Bp.: Gondolat, 1981. (Gondolat zsebkönyvek)
Zolnay László: Az elátkozott Buda – Buda
aranykora
Bp.: Magvető, 1982.
Zolnay László: Fény és árnyék a középkori
Magyarországon
Bp.: Kozmosz, 1983. (Az én világom)
Zolnay László: Kincses Magyarország
Középkori művelődésünk történetéből
Bp.: Magvető, 1978.
 Zolnay László: A középkori Buda királyi
várpalotája és gótikus szobrai
Bp.: Budapesti Történeti Múzeum, 1984.
Zolnay László: A középkori Esztergom
Bp.: Gondolat, 1983.
Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból
Bp.: Kozmosz, 1986. (Az én világom)
Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán
Bp.: Gondolat, 1975.
 JEGYZETEK

Hunyadi János

Középkori latin: Ioannes Corvinus, vagy Ioannes de

Hunyad
Horvátul: Janko v. Ivan Hunjadi
Németül: Johann Hunyadi
Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara
Szerbül: Сибињанин Јанко, Угрин Јанко војвода,
Јанкула војвода, Мађар Јанко од Ердељ крајине
Szlovákul: Ján Huňady
Törökül: Hunyadi Yanoş
A hónapok régi katolikus keresztény elnevezése

Január: Boldogasszony hava

Február: Böjtelő hava
Március: Böjtmás hava
Április: Szent György hava
Május: Pünkösd hava
Június: Szent Iván hava
Július: Szent Jakab hava
Augusztus: Kisasszony hava
Szeptember: Szent Mihály hava
Október: Mindszent hava
November: Szent András hava
December: Karácsony hava
 ULÁSZLÓ, A REMETEKIRÁLY LEGENDÁJA

Ulászló király: természetesen az uralkodó sorsa

izgatta leginkább az ország közvéleményét. A hírek
ellentmondásosak voltak. Az ütközetet túlélt lengyel, litván
lovagok egy része látta, amint a janicsárok körülveszik és
lefejezik a királyt, mások úgy vélték, hogy a török
gyalogosok csapdájába esett támadó ék körül bezárul a gyűrű,
és nem sokkal később egy lándzsán egy levágott fej
emelkedett a tömeg fölé – de az a fej nem feltétlenül volt a
királyé.
A csata után hónapokkal továbbra is ellentmondásos
információk érkeztek Magyarországra. Lengyelhonban,
Németországban általánosan elterjedt volt a hír, miszerint
Ulászló túlélte az ütközetet, és Konstantinápolyban,
Velencében, Moldvában, vagy éppen Havasalföldön
tartózkodik. Hiába próbált Hédervári nádor, vagy a lengyel
szejm követeket küldeni Konstantinápolyba, a görögöktől
sem érkezett megbízható hír Ulászló sorsáról. A lengyel
követek, Jan Rzesovsky és Tadeus Suchodolsky végigutazták
Szerbiát, Bolgárországot és Görögországot, hogy Ulászló
sorsáról megbízható hírt szerezzenek, de üres kézzel kellett
hazatérniük. Tény, hogy Kázmér, Ulászló öccse még 1446
elején sem óhajtotta elfoglalni bátyja trónját, mivel
reménykedett abban, hogy Ulászló életben van. A magyarok
is hasonlóképpen gondolkodtak; három évvel később,
1447-ben is élt a remény a magyar urak egy részében, hogy
Ulászló előkerülhet és visszaveheti az ország kormányzását –
lásd a magyar rendek által 1447. február 27-én a lengyel
országgyűléshez intézett levele.
Zbigniew Oleśnicki sokáig azt állította, hogy Ulászló
király vagy Konstantinápolyban van, vagy a tengeren túli
földeken. Bujkál szégyenében, és messzi útra indul,
napnyugatnak. Több országban is híresztelések kaptak
szárnyra: Ulászló túlélte a csatát, és két lengyel lovaggal,
valamint két magyar lovaggal átszökött a tengeren. Sebeit
gyógyítja, elindult már haza, de viharok tartóztatják fel,
ismeretlen helyen rejtőzködik, mert a török fejvadászok
éjjel-nappal keresik.
A legmesésebb, máig élő legenda Ulászlót mint a
vereség miatt érzett szégyene okán önkéntes száműzetésbe
vonuló királyt örökíti meg. Eszerint az ifjú, alig
húszesztendős uralkodó súlyosan megsebesült az ütközetben,
de a janicsárok a kavarodásban nem őt, hanem egyik hűséges
testőrét fejezték le. A török fogságba esett lovagok némelyike
valóban nem ismerte fel a levágott fő vonásaiban Ulászló
vonásait.
De hogy mi történt akkor a királlyal? Leopold
Rozmitál cseh úr 1465–67-es nyugati útjáról feljegyzés
készült. Ez a mű a stuttgarti könyvtárban fellelhető, és
egészen izgalmas motívummal egészíti ki az
Ulászló-legendáriumot. Eszerint Rozmitál úr
Spanyolországban járva Medina del Campo és Canta la
Piedro között értesült arról, hogy egy zord remete él a
környéken, akiről a helybéliek azt tartják, hogy nem más,
mint Ulászló lengyel király, aki bűnei miatt vezekel egy
elhagyatott kunyhóban az erdő mélyén. Rozmitál egy lengyel
zarándokot kért meg, hogy kísérje el. Úgy tudták, Ulászló
királynak van egy rendkívüli ismertető jegye: egyik lábfején
hat ujjal született. Felkutatták hát a titokzatos remetét, aki
először nem akart velük szóba elegyedni. Rozmital
felszólította, hogy mutassa meg mezítelen lábát. A remete
vonakodott, de végül engedett, és megmutatta lábát. S
valóban, egyik lábfején hat ujj találtatott! A cseh úr lengyel
kísérője ebben a pillanatban a lábaihoz borult, s őt királyának,
urának nevezi. A remete elhárította ezt, és azt mondta: „Illy
tisztelet engem nem illet, én csak egy bűnös ember vagyok, ki
vétkes tettemért engesztelést ezen vadonban óhajtok
eszközölni, ha Isten bátorságomat megtartja.” E szavakkal
zokogva eltávozott és kunyhójába vonult.
Más hagyomány szerint a szóban forgó remete egy
szigeten éldegélt a spanyol partok mentén, s a cseh, lengyel
utazók itt keresték őt fel. Ulászlót állítólag néhai testőrei
őrizték remeteségében is. A történet mesés fordulattal ér
véget. A remete idősebb korában a városba költözött, és
gyermeket nemzett egy helybéli leánynak. A gyermek
felcseperedvén a spanyol király és királyné szolgálatába
állott, és Kolumbusz Kristóf néven elindult, hogy felfedezze
a nyugati utat Indiába.
Tény, hogy Kolumbusz származása erősen kérdéses,
több elmélet is makacsul tartja magát ezzel kapcsolatban.
 A KERESZTÉNY VEZÉREK SORSA A VÁRNAI
CSATA UTÁN

A magyar sereg előkelőiről, a püspökök, nagyurak,

seregvezérek sorsáról ellentmondásos hírek kaptak szárnyra
az ütközetből végül szerencsésen hazatértek között.
Giuliano Cesarini bíboros: vele kapcsolatban is
sokan tudni vélték, hogy az ütközet utolsó szakaszában
elesett. Mások szerint a környező hegyekben, a menekülés
közepette magyarok verték agyon bosszúból, mivel szerintük
a hadjárat Cesarini miatt vallott kudarcot. Egy szemtanú
szerint Mircea futásnak eredt oláhjai kaszabolták össze; a
holttestét lemeztelenítve, mindenétől megfosztva látták egy
erdőben, amint vadállatok marcangolják. Túróczi tudomása
szerint az ütközet után, a szekérvár elfoglalásakor vagdalták
össze a törökök. Callimachus krónikája alapján úgy tudni,
gyűlölségből vagy pénzért rablók által, futás közben
gyilkoltatott meg. Dlugoss krónikája tudni vélte, hogy a
bíboros egy ideig Hunyadival menekült a csatatérről, később
tőle elvált, és végül a Dunán való átkelés során egy oláh
halász gyilkolta meg, mivel megpillantotta a bíborosnál lévő
aranyakat, s azokat tőle elorozta. Bonfini krónikája és
Chalkondylasz csak annyit tudott a bíboros végzetéről, hogy
menekülés közben, vélhetőleg török üldözők érték utol, és
végeztek vele, ismeretlen helyen. Tény, hogy a pápa még egy
esztendővel az ütközet után is kételkedett Cesarini halálában.
A bíboros egyik szolgája, aki túlélte a csatát, 1477-ben azt
vallotta, hogy ura túlélte az ütközetet, török fogságba esett,
sőt a szultán elé vezették és kihallgatták. Tudni vélte azt is,
hogy Cesarinit a törökök kínpadra vonták, és az iszlámra való
áttérés kikényszerítése érdekében kegyetlenül megkínozták –
a bíboros azonban haláláig kitartott keresztény hite mellett.
Egy másik, legalább ennyire regényes forrás ezt abban a
változatban adja elő, miszerint Cesarinit Drinápolyban halálra
korbácsolták és megnyúzták. A források jelentős része
azonban nem próbált belőle keresztény mártírt csinálni, sőt
nyíltan kárhoztatta őt amiatt, hogy a királyt hitszegésre
biztatta.
De Dominis János, váradi püspök: Túróczi szerint a
szekérvár mögött vagdalták össze a törökök, Bonfini és
Dlugoss viszont úgy tudják, hogy közvetlenül a csata első
szakaszában esett el, mikor is a törökök a mocsarakig
üldözték egységeit, s ott a püspök megfulladt.
Rozgonyi Simon egri püspök: Egyes hírek szerint
Galata felé menekült, de a szpáhik beérték és levágták.
Bonfini évtizedekkel a csata után úgy értesült, hogy
Rozgonyi csupán megsebesült, rabságba jutott, és mint juhász
végezte életét. Dlugoss és Callimachus tudni vélték, hogy a
püspök Várna városa felé menekült, de a görögök nem
fogadták be, ezért visszatért a harcmezőre, és harcolva esett
el. Túróczi azt is tudni vélte, hogy a szekérvárnál koncolták
fel.
Általában a menekülőkkel kapcsolatban a krónikák
szinte mindegyike megjegyzi, hogy a fagy, a nélkülözés
legalább annyi áldozatot szedett köztük, mint a török.
Sokakat az oláh parasztok gyilkolták meg, amikor
Havasalföldön haladtak keresztül. Állítólag egyesek egészen
Szkander bég seregeig is elverekedték magukat, aki – miután
a tartóztatására rendelt szerb erőkön áttört – Hunyadi
segítségére sietett, ám igen valószínű, hogy ez a közlés a
rigómezei csata utáni eseményekre utal.
Fogságba sokan estek, de mivel a csatát túlélt, és
szerencsésen hazatért magyarok nem tudták, ki veszett oda és
kit fogtak el a törökök, kevesekről lehetett bizonyosan tudni,
hogy mi lett a sorsuk. Medgyesi János és a fiatalabb Lábatlan
Gergely hosszú idő után szabadultak meg fogságukból. A
források szerint különösen sokat szenvedtek a lengyelek.
Állítólag csak két lengyel lovag vergődött haza Várnából.
Tizenkét lengyel apródról Dlugoss tudni véli, hogy Murád
ágyasának jelölték ki őket. Az ő históriájuk igen különös, a
krónika feljegyezte, hogy a tizenkét lengyel apród
összeesküdött, hogy bujálkodás közben végeznek Muráddal,
de egy, szintén fiú ágyas, egy bolgár ifjú elárulta tervüket,
ezért a tizenkét lengyel – a kínhaláltól való félelmében –
egymást szúrta le.
 KRÓNIKÁSOK, AKIK HUNYADIT
GYÁVASÁGGAL VÁDOLTÁK

A várnai csata után akadtak krónikaírók, akik szerint az

ütközet Hunyadi miatt veszett el. Természetesen nem minden
politikai ok nélkül; Aenas Sylvius, Frigyes császár titkára, a
Hunyadiak egyik legnagyobb politikai ellenfelének hű
embere, és Dlogoss, a Mátyás király ellenségének számító
lengyel udvar írnoka egyértelműen Hunyadit okolták a
vereségért. Aenas Sylvius a következőket írta: „Poterat
tamen pugna restitui, poterat Turcus vinci et pelli, si Joannes
de Huniad et Hungarorum cohors examplum eius (regis)
secuta pronior ad bonam spem quam ad fugam fuerit.
(Hajlandóbb volt a futásra, mint a jó reménnyel teli harcra).
Dlogoss még rá is tesz egy lapáttal: Joannem de Huniad
commentatorem et plurimos Hungarorum neque revocavit
pudor, neque animavit metus, ne deserti regis ignominia
notarentur. In duabus diebus et noctibus ad ripam Danubii …
evolavit, ad quam in decem vel octo ad minus diebus
communiter equitando vix perveniri potest. (Sem a király
gyáva elhagyásának szégyene, sem az ezen vádtóli félelem
nem voltak képesek őt visszatartani, két nap alatt futotta el
azon távolságot, melyet 8 sőt 10 nap alatt is alig lehet lóháton
megtenni.) Másutt azt írja: Félénkségből és gyávaságból
Hunyadi mindjárt az ütközet elején több ezer harcosával
kivonta magát a csatából.
De azt még Aenas Sylvius is feljegyzi, hogy a lengyel
beszámolóval ellentétben a csata szerinte is azért veszett el,
mert Ulászló és lengyel lovagjai nem hallgattak Hunyadi
szavára, és meggondolatlan támadást intéztek a janicsár
sorfalak ellen.
A két, a magyarokkal, különösképp a Hunyadiakkal
szemben kimondottan ellenszenvet tápláló krónikás
szavainak egyébiránt valamennyi keresztény és muszlim
forrás ellentmond, és a csata leírását, Hunyadi hősies
helytállását egyezően adja elő. A beszámolók közös eleme,
hogy Hunyadi a csata minden válságos pillanatában
személyesen jelen volt, ahol a legnagyobb szükség volt.
A jelenség tanulsága mindenesetre az, hogy már
félezer évvel ezelőtt is megvolt a lehetősége a korabeli
„médiának” az események tökéletes eltorzítására, politikai
megrendelés alapján.
 GÖRÖG TŰZ – KONSTANTINÁPOLY TITKOS
FEGYVERE

Az égő anyagok harci alkalmazását tökéletesítő

Kallinikos a hódító arabok elől menekült Konstantinápolyba
a szíriai Heliopolisból (ma a libanoni Baalbek), ott
fejlesztette ki a kelet-római hadihajók, a dromonok félelmetes
támadó eszközét. A kőolaj vagy aszfalt, esetenként gyanta,
kén és égetett mész, illetve a X. századtól salétrom
összetételű, kocsonyás gyúanyagot lángszóróként működő
bronzpumpával, a szifonnal fecskendezték, vagy
agyagedénybe töltötték és bombaként katapultálták.
Államtitoknak számított, elárulásától bronztábla óvott a
birodalom legszentebb helyén, a Hagia Szophia-templomban.
Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom
kormányzásáról című könyvében – mely a korai magyar
történelemnek is becses kútfője – említ egy legendát, eszerint
a „folyékony tüzet” Isten angyala ajándékozta az első
keresztény császárnak, Nagy Konstantinnak. E fegyverrel
uralta a bizánci flotta évszázadokon át a Földközi-tenger
keleti medencéjét, és vert vissza több ízben Konstantinápolyt
ostromló hajóhadat (674–78, illetve 717–18-ban az arabokat,
a X. században pedig az oroszokat). A nyugati keresztesek
pusztítása után többé nem említik a források.
 ANARCHIA A VÁRNAI CSATA UTÁN

Hunyadi kiszabadulása Vlad Dracul fogságából esélyt

teremtett a feudális anarchia megfékezésére. A helyzet 1445
első hónapjaiban valóban elkeserítő volt.
Guti Országh Mihály főkincstartó úr éppen
magánháborút folytatott Rozgonyi Sebestyénnel
Nagyszombat városának birtoklásáért. A várost zálog címén
tartották megszállás alatt, de az urak nem tudtak megegyezni
a kiváltás összegén…
Gyarmati Miklós fiai még 1443-ban elfoglalták és
erőddé alakították a sági kolostort, innen a környékbeli
falvakat fosztogatták, a jobbágyok házait felégették, őket
sanyargatták, adóztatták, és az egész birtokot Kékkő nevű
várukhoz csatolták, összesen kb. 8000 arany kárt okoztak.
Ulászló idején az esztergomi káptalan kivizsgálta az ügyet, de
a hatalmaskodókat nem büntették meg. A gyarmatiak
1445-ben is folytatták üzelmeiket.
Fehér megye hatósága jelentette, hogy a gesztesi
várnagy Újlaki Miklós úr parancsára feldúlta Rozgonyi János
Gerencsér nevű birtokát, és elhajtotta az ott élő jobbágyok
állatait. Perényi János később panaszt emelt Újlaki Miklós
ellen, amiért az mit sem tett a zavaros időkben elfoglalt várak
visszaszerzésére, holott ez, mint kapitánynak kötelessége lett
volna.
Pálóczi Simon főlovászmester és Perényi János
tárnokmester kölcsönösen feldúlták egymás birtokait,
megölték, megsebezték, fogságra vetették egymás
familiárisait.
A Szerechen család officiálisainak a ceglédi
kereskedőjobbágyok ellen elkövetett hatalmaskodásai miatt
csak hat évvel később, 1451-ben indult vizsgálat Hunyadi
parancsára.
 A ROZGONYIAK HÁBORÚJA

A Rozgonyi család ágainak háborúja kevéssé ismert

történelmi tény: György, Sebestyén, István fiai János, Renold
és Osvát, valamint János fia János között elmérgesedő
örökösödési harcok bontakoztak ki a várnai csatát követően.
Bár a felek többször megállapodtak rokonaik közvetítésével,
a harcok minduntalan kiújultak. István fia János a váci
káptalan előtt panaszolta, hogy rokona, György országbíró az
ő összes Pest, Heves, Bars és Sáros megyei birtokát
elfoglalva tartja, és ezeken minden hasznot, s a rendes
jövedelmek mellett igen súlyos, elviselhetetlen rendkívüli
adókat is hajtatott be és facsart ki magának, amivel a birtokok
igen nagy pusztulását okozta. Rozgonyi György ugyan az
országnagyok pesti ülésén megígérte, hogy visszaadja a
birtokokat, de csak ezek felét adta át, azt is nehezen, a többit
magának kívánta kisajátítani. János a káptalan előtt eltiltotta
őt és másik rokonát, Sebestyént a hatalmaskodásoktól.
Nem kapván elégtételt, János fegyverrel tört Sebestyén
birtokaira. A leleszi konvent jelentette, hogy helytálló
Rozgonyi Sebestyén panasza, mely szerint rokona, János
feldúlta és felégette Csicsva várához tartozó kúriáját, és
tűzvésszel elpusztította az ott felhalmozott nem csekély
mennyiségű gabonát. Továbbá némely hozzá csatlakozott
csehekkel feldúlta és kifosztotta Sebestyén úr Váralja és
Henchatz nevű birtokait, elhordatta és lerombolta az ott lévő
házakat s a várhoz tartozó malmot, más birtokait pedig, így
Varannó mezővárost feldúlta és kifosztotta.
 EGYHÁZIAK FOSZTOGATÁSAI

Csupán néhány a feljegyzett hatalmaskodások közül,

melyeket az országos kapitányoknak kellett (volna)
megfékezni:
Csákán László tordai polgár egyházfalvai (káptalani
birtokon fekvő) malmát az aradi káptalan elfoglalta. Hunyadi
János évekkel később perbe idézte a káptalant, s egyidejűleg
elrendelte Csákán visszahelyezését a malom birtokába. A
káptalan sem a perben, sem a Tordán tartott törvénynapon
nem jelent meg, az alvajdák Hunyadi utasítására
pervesztettnek nyilvánították, és felhatalmazták Csákánt a
malom egész jövedelmének élvezetére, egyben védelmükről
biztosítva őt a káptalan esetleges újabb erőszakosságaival
szemben.
Majléthi Gergely, az esztergomi érsek nyitrai várnagya
elfoglalta a nyitrai püspökség birtokait, behajtotta ezen a
Szent György-napi cenzust, valamint a püspök úr által a
jobbágyokra kirótt adót.
A nyúlszigeti apácák arra utasították soltszéki
jobbágyaikat, hogy foglalják el a szomszédos Déd község
határához tartozó szántókat és réteket. Harasztibeli
udvarbírájuk nyílt úton rabolt el 40 forint értékű viaszt a
pécsi káptalan egy gradistyei jobbágyától, megakadályozta a
káptalani jobbágyok közlekedését, egyiküktől öt forintot,
másikuktól száz darab sót vet el.
Egyes papok védelemért fizetnek: Mátyás veszprémi
püspök minden jövedelme felét adta Györgyi Bodó Miklós
bácsi prépostnak a katonai védelemért cserébe. A püspök
coadiutornak fogadja maga mellé a prépostot, aki befolyásos
családszövetség tagja volt. A prépost a püspökség
birtokpereit is intézte, várak gondozását, csapatok vezetését is
ellátta. A szerződést még 1443 nyarán kötötték.
Az erdélyi domonkosok birtokait különböző egyházi és
világi hatalmasok elfoglalva tartották. A domonkosok
panaszát IV. Eugenius pápa 1444. május 13-án elrendelt
vizsgálata is napirendre vette.
Még Hunyadi birtokain is előfordulnak hasonló esetek:
1444-ben solymosi várnagyának, Balázs deáknak rendelte,
adja vissza a nyolc ökröt, melyet „cum quibusdam scismaticis
et rascianis” vett el a cseri barátoktól.
Az aradi káptalan eltiltja Hunyadit a Fehér megyei
Fugad és Asszonynépe birtokok használatától, melyeket más
birtokokért állítólag azzal a kötelezettséggel cseréltek el,
hogy Hunyadi megvédi a káptalant a cserebirtok
használatában és meghagyja a birtokok jövedelméből
származó kamarai hasznot. Azonban szerintük nem hagyta
meg, és a káptalant sem védelmezte meg a birtokok
használatában. A káptalan végül elállt a pertől.
Az egyháziak másik nagy panasza a szekularizáció
volt, vagyis hogy egyes, hosszabb ideig betöltetlen egyházi
főtisztségek birtokait és javadalmait világiak védnökség,
kormányzóság címén elfoglalják. Például Újlaki Miklós az
erdélyi püspökség „kormányzója és különleges védelmezője”
címen foglalta le a püspökség adóit, javait 1443-ban.
Védnökség címén bírták a Thallócziak a vránai
perjelség és Vitéz János kinevezéséig a váradi püspökség
javait is.
A dömösi apátság olaszországi szerzetesei az áldatlan
állapotok miatt – félelmükben – hazatértek Itáliába, s a pápa
előtt lemondtak az apátságról. (Dömös Zsigmond király alatt
lett prépostságból apátság.)
Gyakran előfordult, hogy különböző főurak a
váraikban megőrzésre elhelyezett értéktárgyakat vagy
birtokjogi szempontból fontos okleveleket egyszerűen
eltulajdonítottak. Ismeretes Szerdahelyi Ders panasza
Dombai Frank örökösei ellen, akik a zavaros időkben rájuk
bízott, s Dombó várában elhelyezett 12 000 forint értékű
ezüstművet s értékes leveleket nem adtak vissza.
 VITÉZ JÁNOS, A VÁRADI PÜSPÖK

Hunyadi hazatérése után immár a hét országos

főkapitány egyikeként látott hozzá hatalma
megszilárdításához és a békétlenségek felszámolásához.
Mivel az országgyűlés a teljes, a Tiszától keletre fekvő
országrészt a gondjaira bízta, részben mint immár egyedüli
erdélyi vajdaként – számára létfontosságú volt, hogy ezeken a
területeken megkérdőjelezhetetlen legyen befolyása. Az
április–májusi országgyűlésen hivatalosan nem csak vajdai
minőségében, hanem Bihar vármegye küldötteként is részt
vett. A megyei nemesek még áprilisban a következőképpen
fogalmaztak a megyegyűlésre írott levelükben:
„A megelőző időkben, midőn Magyarországon belső zavarok
támadtak, ez a mi megyénk és hazánk teljesebben részesült a
békéből, mint az ország más részei; ebben a mostani
gyűlésben, melyet János vajdával, Isten után legfőbb
védelmezőnkkel e tárgyról tartottunk, elhatároztuk és esküvel
erősítettük, hogy együttesen támadjuk meg mindazokat, akik
ezeken a részeken netán zavargásokat vagy
zsákmányolásokat kísérelnének meg. ” Biharország
biztonsága, nyugalma azonban elképzelhetetlen volt anélkül,
hogy a váradi püspöki szék, a püspökség javai ne baráti,
szövetségesi kézben legyenek. S noha a püspökök kinevezése
nem világi jogkör, a várnai csata utáni zűrzavarban
előfordult, hogy egyes zászlósurak, bárók által preferált
jelölteket a pápa aggályoskodás nélkül kinevezett. Cillei
Ulrik a zágrábi püspök kinevezése ügyében kardoskodott,
igaz, ő legalább ügyelt a törvényesség látszatára, hiszen
pecsétes pátenst szerzett még Erzsébet királynétól a
szlavóniai főkegyúri jog gyakorlására. A zágrábi püspök
kinevezése ügyében persze később súlyos harcok is alakultak
ki közte és az Ulászló-párt főurai között. Hunyadi Vitéz
János váradi püspöki kinevezését tekintette szívügyének.
Hivatalosan Bihar megye nemességével közösen
folyamodott a pápához Vitéz kinevezése érdekében.
Levelében, melyet Balázs kanonok vitt Rómába, így
fogalmaz:
„Meg akarjuk óvni hazánk békéjét, ezért írunk a pápa úrnak
a váradi egyház ügyében olyan értelemben, amint azt mind
mondott egyház, mind a mi békességünk szempontjából
helyesnek láttuk. Kérjük azért, hogy ebben a részben az
érdekeltek iránti kedvezést félretéve, legyenek békénk szerzői
és járjanak el a pápa úrnál, hogy az ügy a kívánt elintézést
kapja.Becsületbeli ügynek tekintem, hogy a kérdés, melyet
megvitattam e haza megyésispánjaival és nemeseivel, kedvező
elintézést nyerjen, mivel a váradi egyház az én gondjaimra
bízott erdélyi részek kapuja. A török elleni védelem
szempontjából sem közömbös, kinek a kezére kerül. Az a
haza, melyben ez a püspökség kiemelkedő, nagymértékben
egységesen áll mellettem, s támogat abban, hogy új erőket
gyűjtsek a gonosz törökök ellen. Ez idáig Isten akaratából
sikerült megvédeni a belső háborúságtól. Azonban a szóban
forgó püspökség és végvárai úgyszólván az erdélyi részek
torkában fekszenek. Semmiképpen sem távozhatom tehát a
hazából, nem járhatok el szabadon a törökök ellen, ha ebbe a
püspökségbe olyanvalaki kerül, aki békebontással
gyanúsítható velem, vagy a hazával szemben. Mérlegelje az
apostoli szék: én elhatároztam, hogy szilárdan végrehajtom a
dolgot és nem engedek zavargást ebben a hazában. Támogat
engem csaknem minden prelátus és báró szavazata, mármint
azoké, akik a békét szeretik. ” Amikor a pápai kinevezés
megérkezett, Vitéz a következő sorokat írta IV. Eugeniusnak:
„Életünk és vagyonunk nagyobb veszedelmeiből
megszabadulva, olyan korba jutottunk, melyben a rokonok
fegyverének minap keletkezett hatalma, erőiből kifogyva
elcsendesült; örültem, hogy szabadságunk végre ilyen rendet
kapott…”
 HUNYADI ZSARNÓI ÉS AL-DUNAI
HADJÁRATAI

A várnai csatát követően meglepően kevés feljegyzés

szól Hunyadi két hadi vállalkozásáról. A vajda 1445 késő
tavaszán, kora nyarán villámgyors hadmozdulatokkal szétvert
egy, a Nándorfehérvár környékén felbukkanó török sereget.
A Zsarnó vára (ma Avala) alatt táborozó oszmán erők
létszáma nem lehetett túl nagy, de csaknem teljes
megsemmisítésük lélektanilag fontos tényezőnek számított.
A szintén ennek az esztendőnek késő nyarán, kora
őszén Havasalföldön keresztül a Dunáig, s azon is túl vezetett
hadjárat nem jelentett fordulópontot a magyar–török háborúk
történetében, mivel Hunyadi nem tudott mélyen betörni az
oszmán területekre.
A burgundiai–pápai hajóhad valóban felúszott a
Dunán, és Condulmaro bíboros, valamint Waleran de Wavrin
admirális parancsnoksága alatt több török kézen lévő erőd
ostromával kísérletezett. Erről a haditengerészeti
vállalkozásról Jean de Wavrin, az admirális unokaöccse
zseniális, rendkívül részletes emlékiratot állított össze,
nyilvánvalóan nagybátyja elbeszélései alapján. Az Anciennes
Chroniques d’ Angleterre című, felbecsülhetetlen
forrásértékű munka idehaza ritkán hivatkozott mű,
tudomásom szerint magyar fordításban nem jelent meg, de
ide vonatkozó fejezetei angol nyelven elérhetőek a Colin
Imber által szerkesztett The Crusade of Varna, 1443–45 című
forrásgyűjteményben. Kedvenc jelenetem, amikor Hunyadi
megérkeztekor Nikápoly várához meglátogatja a nagybeteg
de Wavrint a kabinjában. Ez a jelenet teljes egészében hiteles
leírás alapján történt; a teljes vértet viselő Hunyadi csakugyan
nem fért be a kabinajtón, és beszélgetése az admirálissal is
hasonló stílusú volt, ahogy az a regényben megjelenik.
Ajándékainak leírásakor azonban nyilvánvalóan „csaltam”
kicsit.
Az al-dunai hadjáratot a regényben egy kicsit másképp
ábrázoltam a valóságos eseményekhez képest. Hunyadi
valóban keresztültört Havasalföldön, de zavarba ejtő módon a
források nem utalnak arra, hogy ekkor bármilyen
ellenérzéssel viseltetett volna Vlad Dracullal szemben, dacára
az alig néhány hónappal korábbi, megalázó fogságának. A
Dunán átkelve a törökök kitértek előle, és Hunyadi csak azért
volt kénytelen visszafordulni, mert (joggal) tartott az
utánpótlási vonalai elvágásától.
A Vlad Dracullal való leszámolást néhány korábbi
forrás ennek a hadjáratnak a közvetlen folytatásaként írja le,
de nagy valószínűséggel arra csak 1447 januárjában került
sor. A két eseményt dramaturgiai szempontból közelebb
hoztam egymáshoz – azonban Vlad Dracul és Mircea
kivégzése nagyjából hiteles módon történt.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Munkám során folyamatos segítséget kapok

ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. Elsősorban és
mindenekfelett feleségemnek, Rákász Juditnak tartozom
köszönettel, aki kezdetektől alakítója, formálója, és első
szerkesztője ennek a mind kiterjedtebb történet-folyamnak. A
kutatómunkában, háttérmunkában, fordításban nyújtott
nélkülözhetetlen segítséget Nagy Atilla Tas, dr. Szeberényi
Gyula Tamás, Róna Tamás, Bökös Borbála.
Biztatásukért, az általuk nyújtott inspirációért
köszönetet mondok dr. Csengery Attilának, Szakács
Árpádnak, dr. Rákász Évának, Bíró Szabolcsnak. Köszönet
illeti Halász Istvánt az általa lehetővé tett néhány nap alkotó
nyugalomért.
És mint mindig, köszönet jár a Juhász, a Gaál, a Kazy
és a Csengery család minden tagjának.
„Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én
vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és
kérlek titöket, énnéköm megbocsássatok. Ha penig azt értöm,
hogy az én munkám jónak és kellemetösnek tetszik tinéktök,
ezután is ajánlom énmagamat, míg az Úristen éltet ez
világba”

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

1
 November.
2
 Khodzsa Hızır: a név jelentése púpos Hızır.
3
 Zagardzsik: a janicsárok 64. ortájának tagjai, régi
hivatásuk alapján a vadászkutyák nevelői.
4
 A keresztény sereg menekülésének útvonalát Karel
Vaclav Škorpil cseh-bolgár régész tárta fel és dokumentálta a
XIX. században még fellelhető fegyver- és
felszerelésmaradványok alapján.
5
 Meg fogunk halni?
6
 Ez bizony Ulászló őfelsége feje!
7
 Lehce: lengyel. Lehistan: Lengyelország.
8
 A görögtűz vagy bizánci tűz a korabeli
konstantinápolyi császárság talán leghatékonyabb fegyvere
volt. A bizánci katonák egy kéziágyúszerű csőből olyan
folyékony elegyet lövelltek közelről az ellenséges hajók
fedélzetére, mely egyfajta lángszóróként tűzzel borította be a
hajó fedélzetét. Az elegy valószínűsíthető összetétele a
következő volt: korom, salétrom, mész, kén, kősó. Sextus
Tulius Africanus római császári mérnök így írja le a
hozzávaló alapanyagokat: salétrom, nafta, kén, szurok, égetett
mész, gyanta, kardamoniai pirit. Más források szerint olaj,
salétrom, petróleum, kén, égetett mész és foszfor volt benne.
A folyékony elegyet egy gyújtóforráson keresztül pumpálták
az ellenségre, akit még a vízbe ugrás sem mentett meg a
tűzhaláltól.
9
 Ezek fontos levelek!
10
 Ne bántsatok! Könyörgöm, ne bántsatok!
11
 Nem tudom! Azt hittem, csak levelek!
12
 Öljétek meg őket! (török), Ne engedjétek a lovakat
bántani! (cseh).
13
 Majd én! Vezetem a lovakat!
14
 Adjatok egy kardot!
15
 Voyvodino, vagyis Vajdafalva. A település neve
törökül Paşa Yiğit.
16
 Vlahlar – ma Dolniste, Kojudzsuk ma Debrene
Bulgáriában.
17
 Palacio feljegyzése szerint: „A havasalföldieken
kívül senki sem tudta, hogy hová megy. Mindenki arra ment,
amerre a félelem vitte vagy a sors vezette. Úgyhogy a sok
éhezés, a fagy és a vergődés több embert pusztított el
közülünk, mint a török kard.”
18
 Kozludža, ma Suvorovo, Kurtdere, mai, bolgár
nevén Vǎlči Dol.
19
 Kurtdere nevének fordítása: Farkaspatak.
20
 A rendelkezésre álló adatok itt is ellentmondásosak.
A magyar veszteségeket Dlogoss krónikája alig ötezer főre
teszi, vagyis a kb. 20 ezer harcos negyedére.
Chalkokondylasz valamivel több mint 6 ezer magyar és
lengyel halottról tud. Egyes források 8, mások 9 ezer
áldozatról számolnak be. Bonfini 16 ezer halottról ír. Sajátos
módon a krónikák egészen 40 ezer magyar halottig elmennek,
ami nagyjából a kétszerese lenne a had teljes létszámának. A
török veszteséglista a keresztény krónikák szerint 40 ezer és
80 ezer között lehetett. Mindkettő túlzó adatnak tűnik a
tények ismeretében.
21
 A szóban forgó örökösödési szerződés jelentette az
egyetlen jogalapot a Cillei család boszniai trónigényére az
1440-es évek közepén. 1425-ben, az anyai ágon
Kotromanić-házból származó Cillei Hermann nagyúr békét
közvetített veje, Luxemburgi Zsigmond és II. Tvrtko bosnyák
király között. A béke egyben hosszú távú szövetséget is
jelentett a török ellenében a két ország számára. Hálából a
nőtlen és gyermektelen II. Tvrtko király 1426. szeptember
2-án, vélhetőleg udvariassági gesztusból a nála húsz
esztendővel öregebb unokafivérét, Cillei Hermannt tette meg
általános örökösévé. Cillei Hermann – ahogy az várható is
volt – előbb halt meg, mint Tvrtko. A Cillei-örökösödés
jogalapja hosszú időre feledésbe merült, ám amikor II. Tvrtko
meghalt 1443-ban, Cillei, Frigyes és fia, Ulrik elérkezettnek
látták az időt, hogy érvényesítsék igényeiket.
 22
 A Cilleiek éppen a Kotromanics-dinasztia lévén
bírtak királyi ősökkel. A bosnyák uralkodóház közvetlen
rokonságán kívül vérségi kapcsolatban álltak a szerb
Nemanja-házzal is, hiszen Kotromanics Katalin apai
nagyanyja, Nemanja Erzsébet Dragutin István szerb király
lánya volt. Erzsébet anyja pedig V. István magyar király
lánya, Katalin hercegnő – így csekélyke Árpád-házi vér is
csörgedezett a Cilleiek ereiben.
23
 Faule Metze: a középkor egyik első „szuperágyúja”,
a németországi Brunswickban öntötte Henning Bussenschutte
1411-ben. Az ágyú Kohlmarkt piacterén állt, 67-80 cm
átmérőjű, 322 és 423 kg (710 és 933 font) közötti súlyú
kőgolyókat volt képes kilőni. Egy-egy lövéshez 24-33 kg
(53-73 font) súlynyi lőpor szükségeltetett. A hatalmas
ágyúval a történelem során mindössze 12 alkalommal lőttek,
utoljára 1717. november 1-én, amikor egy 341 kg (752 font)
súlyú kőgolyót 2442 méter messzire lőttek ki vele (8012 láb).
A Faule Metze ágyúból 1787-ben több, kisebb méretű ágyút
öntöttek. A Dulle Griet ágyúját a gentiek Oudenaarde
sikertelen ostromakor használták, és szintén a kor egyik
ismert „szuperágyúja” volt.
24
 A Pumhart von Steyra a középkori Stíria
csodafegyverének számított. A legnagyobb kovácsoltvas
bombarda volt, mintegy nyolc tonnát nyomott, de csöve alig
2,5 méter rövid volt. A fennmaradt feljegyzések szerint kb.
80 cm átmérőjű, 690 kg súlyú kőgolyót lőtt ki 600 méter
távolságra. Megtöltéséhez 15 kg lőpor szükségeltetett.
25
 Egy bécsi mázsa: kb. 56 kg.
26
 Asszonytermészetű férfi: a homoszexualitás korabeli
megnevezése.
27
 Ez a falu minden bizonnyal Akdere volt, mai nevén
Byala. Görög halászokból álló lakói közvetlenül az ütközet
előtt elmenekültek Nesabria városába.
28
 A falu bizonnyal Kücük Manastir volt; ma Sveti
Vlas.
29
 Βοήθησέ με! Βοήθησέ με! Ληστές – Segítsetek!
Segítsetek! Haramiák!
30
 Δεν ήταν Τούρκοι! Σταυροφόροι! Ιταλοί! – Nem
törökök voltak! Keresztesek! Itáliaiak!
31
 Θέλουν να λάβουν μία από σκάφος μας, Κύριέ μου!
– El akarják vinni az egyetlen hajónkat, nagyuram!
32
 Megálljatok! Kik vagytok?
33
 Hála a mennybélinek! Megmentőim! Drága
barátaim!
34
 Mentsetek meg! Mentsetek meg! Ezek a kutyák meg
akarnak ölni!
35
 Tűnjetek innen! Őszentsége nevében a csónakokat
lefoglalom!
36
 Itt maradtok! Biztonságba helyezzük a bíboros urat!
37
 Mesembria: ma Neszebar, Bulgária – népszerű
turisztikai központ a Fekete-tenger partján.
38
 Τούρκοι! Τούρκοι! – Törökök!
39
 1444. november 13.
40
 Biridzsi kádin: a szultán első felesége, kedvenc
ágyasa. Kishlar agasi: a hárem fekete (szerecsen)
eunuchjainak főnöke.
41
 Szultáni tanács.
42
 Societas Draconis: Sárkányos Rend – A Luxemburgi
Zsigmond király által életre hívott lovagrend, melynek 1431
óta Vlad Dracul vajda is tagja volt.
43
 Помогнете ми! Бягайки от турците! –
Segítsetek! A török elől menekülünk!
44
 Унгарците сте? – Magyarok vagytok?
45
 Можете ли да запали огън? – Tudsz tüzet
csiholni?
46
 Ez maga az ördög! (román)
47
 Élve fogjátok el őket! (román)
48
 Tegyétek le a fegyvert! (román)
49
 Te vagy a híres Hunyadi János? Add meg magad!
(román)
50
 Ha a társaimnak baja esik, megöllek!
51
 Logofát: a havasalföldi, moldvai vajdai udvarokban a
bojárok szószólójának hagyományos tisztsége.
52
 Bajuszfalva: Mustâţeşti; Magyar-Fehéregyház:
Albeştii Ungureni; Hollós: Corbeni; Magyar-Véghely:
Căpăţānenii Ungureni; Buda falva: Buda a jelenkori román
írásmód szerint.
53
 Radu Olteanu kivégzéséről a Hunyadi – Második
kötet: Az üstökös lángja című kötetben olvashattunk.
54
 1444. november 18.
55
 Kazıklı bég: Karóbahúzó bég; Vlad Draculea török
ragadványneve.
56
 Tauhíd: egyistenhit, a muszlim vallás alapvetése;
anbíja: a muszlim hit prófétái; kadar: elrendeltetés.
57
 Taura: Tóra; Zabúr: Zsoltárok; Indzsíl:
Evangéliumok – vagyis a keresztény Biblia könyvei,
melyeket a muszlimok is elfogadnak isteni
kinyilatkoztatásnak, ám azzal a kitétellel, hogy ezek a
könyvek eltorzultak, hiányosak, a zsidók és a keresztények
által meghamisítottak, ezért az igazhitű muzulmán kizárólag a
Korán tiszta forrására támaszkodhat. A Korán ilyen módon
érvénytelenné teszi a korábbi isteni kinyilatkoztatásokat.
58
 Oenóe: ősi görög kikötő, mai török neve Ünye.
59
 Frumoasalék: az oláh népi hitvilág tündérarcú,
démoni teremtményei.
60
 1444. november 22.
 61
 Havasalföld címere: csőrében keresztet tartó holló
vagy sas.
62
 Postelnic: a hadak főparancsnoka; clucer: kulcsár;
şătrar: a vajda sátrainak gondozója, vagyis
hadifelszereléseinek felügyelője; paharnic: pohárnok. (A
legtöbb középkori havasalföldi, moldvai oláh udvari tisztség
megnevezése magyar eredetű.)
63
 Chindia-torony: Turnul Chindiei – Alkony-torony.
Nagypéntek temploma: Biserica Sfânta Vineri.
64
 A hamis levél valóban létezik, 1444. november 20-ai
keltezéssel, Hunyadi János nevében állították ki.
65
 December 13-i keltezéssel Aenas Sylvius írt levelet
Filippo Maria Visconti milánói herceghez, Hunyadi egykori
fegyvertársához. Ebből kiderül, hogy nyugaton még mindig
nem tudtak semmi biztosat a magyar uralkodó sorsáról.
Egyes hírek szerint fogságba esett, mások úgy tudták, súlyos
fejsebet kapott; abban azonban csaknem mindenki
egyetértett, hogy valószínűleg soha nem tér már haza
Magyarországra.
66
 December.
67
 A Török Birodalom európai tartományainak legfőbb
hadbírája.
68
 Legfeljebb csak azok a katonák vettek részt korábban
téli harcokban, akiket Újlaki Hunyadi parancsnoksága alá
rendelt a hosszú hadjárat idejére, de azok közül kevesen
voltak ott a havasalföldi villámhadjáratban.
69
 1445. január 15.
70
 1445. február 14.
71
 Január.
72
 Loredano admirális közvetítésével a velencei–török
békét 1445 szeptemberében írták alá. Érdekessége a
béketárgyalási folyamatnak, hogy a signoria ragaszkodott
Murád aláírásához is, nem elégedett meg az új szultán,
Mohamed kézjegyével. A békekötéssel a keresztény
szövetség egyik legértékesebb tengeri hatalmát vesztette el.
73
 Március.
74
 Lombardero: ágyúmester.
75
 Joffroy de Thoisy kapitány hajói – miközben
valóban az aranygyapjút keresték a Fekete-tenger partján,
több genovai gályával is megütköztek, és elsüllyesztették
őket, mintegy bosszúból a Boszporusznál történt fiaskó miatt.
76
 Április.
77
 Frigyes király egy ma is olvasható oklevélben inti
Brassó városát, hogy ne zavarják a mártonhegyi rektort a
templomot illető földek használatában – vagyis teljes jogú
uralkodóként avatkozik be erdélyi(!) birtokügyekbe.
78
 Ulászló haláláról értesülve Giskra csakugyan
folytatta teljhatalma kiépítését a Felvidéken. Főkapitányként
és sárosi ispánként intézkedett, a meggyérült lakosságú
Eperjesnek harmincadmentességet adományozott,
megerősítve a polgárok önkormányzati jogait. Az adókat
magának hajtotta be, azokon újabb cseh zsoldosokat fogadott.
79
 A Rozgonyi család ágainak háborújáról lásd a könyv
végi jegyzeteket.
80
 Ezt nem csak Vitéz gondolta így. Aenas Silvius a
következőképpen írta le a várnai csata utáni állapotokat: „A
magyar állam megrendült, összeomlott, részekre szakadozott,
s a részek közt alig van kapcsolat. (Status regni Hungariae…
confractus, quassatus… Regnum Hungariae… sic dissipatum
est, ut vix inter se partes cohaereant.)”
81
 A Vitéz által elmondottak nem légből kapottak.
Várna után valóban felmerült a király nélküli királyság
gondolata. Nem véletlen, hogy Aenas Silvius, Frigyes király
bizalmi embere egyre gyakrabban írt leveleket a magyar
báróknak, éles hangon figyelmeztetve őket a „köztársasági”
államforma veszélyeire. Természetesen – ahogy az Vitéz
szavaiból is kitetszik – ez a köztársaság nem a modern
demokratikus államforma megfelelője, sokkal inkább egy
rendi szerveződésű, de mégis feudális alapokon nyugvó állam
eszménye.
82
 Természetesen a lengyel Grzegorz z Sanoka
mesterről van szó.
83
 Május.
84
 Alcázar: a spanyol királyi udvar, palota, 1737
karácsonyán leégett.
85
 A történészek általában átsiklanak a
kormányzótanács (Commissio Praelatorum, Baronum, et
Procerum) jelentősége felett, s többnyire a hét országkapitány
személyére koncentrálnak. Holott jelentősége abban áll, hogy
ebben – a korábbi régenstanáccsal ellentétben – nem a király
ideiglenes távollétében létrejött szűk kör döntött, ellenben
kiterjedt jogkörű országos helyettesek (vicarious regni)
hozták a legfontosabb döntéseket. A hét kapitány a
kormányzótanács megbízásából próbálta a hatalmaskodásokat
megszüntetni. A felsoroltakon kívül a kormányzótanácsban
tanácskozási joggal részt vett még: Marczali Imre, a
veszprémi püspök, Pelsőczi István, Olnódi Czudar Simon,
Thuri Rupert, Serkei Lórándfi György.
86
 Május 30.
87
 Ilyen kivételnek számítottak az országgyűlési
határozat szerint Újlaki Miklós Palota, a Pelsőcziek Pelsőc,
Marcali, Verőce, valamint Kompolti János Nána nevű
erősségei.
88
 Június.
89
 Thaddeus mester hajdan megfordult
Magyarországon, egy ízben gyógyította Hunyadit is.
 90
 Georgia: Grúzia régebben és újonnan is használatos
keresztény elnevezése. A Grúzia név szláv, és a szovjet idők
befolyása miatt terjesztették el mesterségesen. 2011 óta
hivatalosan ismét a Georgia név használatos idehaza is.
91
 Joffroy de Thoisy akciói miatt a genovai–burgundiai
diplomáciai kapcsolatok mélypontra süllyedtek, miután
Genova hiába követelt kártérítést a kapitány kalózkodása
miatt a burgundiai hercegtől.
92
 Szeptember 8.
93
 De Wavrin hajói valóban a fedélzetükre vettek
Mesambriában néhány, a csatát túlélt magyart; az is
történelmileg hiteles tény, hogy egyikükről, egy ifjú lovagról
azt feltételezték, hogy talán az ütközetet túlélt Ulászló király
lehet.
94
 Fegyverbe! Fegyverbe!
95
 Ne meneküljetek! Ne meneküljetek!
96
 Július.
97
 Piotrkow: régi magyar neve Petrikó.
98
 Július 14-én III. Frigyes például levélben
figyelmeztette a bártfaiakat, hogy továbbra is legyenek hűek
László királyhoz és annak főkapitányához, Giskrához.
99
 Frigyes a kezén lévő magyar városokat immár
birodalma részeként kormányozta. Kőszeget 1446-ban
megerősítette kiváltságaiban, új címert adományozott a
településnek.
100
 Augusztus.
101
 Szeptember.
102
 A német-római császárok szokása szerint az előkelő
diplomáciai vendégek, többnyire uralkodók fogadása a
városkapunál történt. Ez az udvariassági gesztus egészen V.
Károly uralkodásáig dívott.
103
 Október.
 104
 Aenas Sylvius kifakadását csaknem szó szerint
idéztük.
105
 1445. augusztus 2.
106
 Niğbolu: Nikápoly török neve.
107
 Szubasi: rendfenntartó, katonai parancsnok.
108
 Szeptember.
109
 November.
110
 Az újévet csak 1691-től ünneplik január 1-jével.
Korábban december 25-én vagy január 6-án ünnepelték.
111
 Január.