Bronnie

Ware

ÉLETKÖNYV

az öt leggyakoribb dolog, amit megbánunk

halálos ágyunkon

Reneszánsz Könyvkiadó Kft.
Budapest, 2013


A fordítás alapjául szolgáló mű:

Bronnie Ware
The Top Five Regrets of the Dying – A Life Transformed by the Dearly Departing
Hay House UK Ltd, 292B Kensal Rd, london W10 5BE
www.hayhouse.co.uk
Previously published by Balboa Press

Fordította: Orzóy Ágnes
Lektorálta: Lőrinszky Ildikó

Copyright © 2011, 2012 Bronnie Ware

Hungarian Translation © Orzóy ÁgnesKiadta a Reneszánsz Könyvkiadó Kft., Budapest
info@reneszanszkiado.hu

Felelős kiadó
a Reneszánsz Kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő
Dietz-Blaskó Judit

A borítót Tabák Miklós tervezte
A tipográfia Kondor Imréné munkája

Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Vágó Magdolna, vezérigazgató
www.dabasinyomda.hu

ISBN 978-615-5336-03-4
 Bevezetés

Egy kellemes nyári délutánon ketten beszélgettek egy vidéki kisvárosban. Ez

a beszélgetés látszólag semmiben sem különbözött a világ más pontjain ezzel
egy időben zajló vidám beszélgetésektől. Két ember találkozott, és elmesélték
egymásnak, mi történt velük az utóbbi időben. Ám ez a beszélgetés mégsem
olyan volt, mint a többi, mert később kiderült, hogy egyikük életében komoly
fordulópontot jelentett. Az enyémben.
Cec egy kitűnő ausztrál népzenei magazin, a Trad and Now szerkesztője.
Sokan ismerik és szeretik mint az ausztrál népzene támogatóját, és széles,
vidám mosolyáról is híres. Arról beszélgettünk, hogy mindketten mennyire
szeretjük a zenét (ami nem meglepő, hiszen épp egy népzenei fesztiválon
voltunk). Aztán arra terelődött a szó, milyen nehéz szponzort találni ahhoz a
programhoz, amelyet épp akkor szerettem volna beindítani: gitárt és
dalszerzést akartam tanítani egy női börtönben. – Ha sikerül megcsinálnod,
szólj, és közlünk róla egy cikket – biztatott Cec.
Sikerült megvalósítanom a tervet, a tapasztalataimat meg is írtam egy
cikkben, a magazin le is közölte. Amikor befejeztem az írást,
elgondolkodtam: miért nem írok többet az életemről? Hiszen amióta az
eszemet tudom, mindig írtam. Szeplős kislány koromban az egész világon
voltak levelezőpartnereim. Ez még akkoriban történt, amikor az emberek
kézzel írtak levelet, aztán borítékba tették, és bedobták a postaládába.
Felnőttkoromban sem hagytam abba az írást. Továbbra is kézzel írtam
leveleket a barátaimnak, és éveken át naplót vezettem. Később pedig dalokat
szereztem, vagyis tulajdonképpen továbbra is írtam (csak éppen gitárt is
tartottam a kezemben, nem csak tollat). Amikor a börtönsztorit írtam a
konyhaasztal mellett – papírra, régimódi tollal –, olyan öröm fogott el, hogy
újra fellángolt bennem az íráskedv. Így hát írtam egy köszönőlevelet Cecnek,
és hamarosan eldöntöttem, hogy blogot fogok írni. Az ezután következő
események a lehető legjobb irányban változtatták meg az életemet.
Az Inspiration and chai című blogot egy barátságos kis házban kezdtem
írni az ausztrál Kék-hegységben, természetesen egy csésze csáj tea mellett.
Az egyik első bejegyzés arról szólt: mi az az öt dolog, amelyet az általam ápolt
haldoklók a legjobban bántak. Közvetlenül a börtönben végzett munkám
előtt ápolónőként dolgoztam, így még egészen frissek voltak az élményeim. A
rákövetkező hónapokban ez a blogbejegyzés olyan elképesztő sebességgel
terjedt el, amely csakis az internet létezése óta elképzelhető. Ismeretlen
emberektől kaptam emaileket, akik előbb emiatt, majd a további cikkek
kapcsán kerestek meg.
Egy évvel később már egy másik házban éltem egy farmon. Egyik hétfő
reggel kiültem a verandára dolgozni, de előbb még – ahogy időnként máskor
is – megnéztem a statisztikákat a weboldalamon… Meghökkent, ugyanakkor
derült képet vághattam. Másnap megint megnéztem az adatokat, aztán
harmadnap is. Láthatóan valami nagy dolog történt. „Az öt leggyakoribb
dolog, amelyet a haldoklók megbántak” című cikkem szárnyra kapott a
világban.
Özönleni kezdtek az emailek a világ minden részéről, köztük más
blogok szerzőitől, akik engedélyt kértek, hogy idézzék a cikket a blogjukon,
és lefordítsák a legkülönfélébb nyelvekre. Svéd vonatokon, amerikai
buszpályaudvarokon, indiai irodákban, ír reggelizőasztaloknál olvasták a
cikket, mely egyre nagyobb hullámokat vetett, és egyre szélesebb körben
terjedt. Nem mindenki értett egyet vele, de ahhoz épp elég vitát váltott ki,
hogy világ körüli útja tovább folytatódjék. Akik nem értettek egyet velem,
azoknak ezt válaszoltam (ha egyáltalán válaszoltam nekik): „Ne lőjétek le a
hírvivőt!” Én egyszerűen csak azt osztottam meg másokkal, amit a haldoklók
osztottak meg velem. A visszajelzések legalább kilencvenöt százaléka viszont
csodálatos volt, és megerősítette bennem a hitet, hogy a kulturális
különbségek ellenére mennyi közös dolog van az emberekben.
Mindeközben a kis házban éldegéltem, és gyönyörködtem a
madarakban meg más vadon élő állatokban, amelyeket a házzal szemben
folydogáló patak vonzott oda. Mindennap kiültem a verandára dolgozni, és
igent mondtam a kínálkozó lehetőségekre. Az elkövetkező hónapok során
több mint egymillió ember olvasta el „Az öt leggyakoribb dolog, amelyet a
haldoklók megbántak” című cikket. Egy év múlva ez a szám több mint
háromszorosára nőtt.
Azért határoztam el, hogy részletesen kifejtem ezt a témát, mert
hihetetlenül nagy számú embert szólított meg, és sokan kifejezetten ezzel a
kéréssel kerestek meg. Ahogy sokan mások, én is mindig szerettem volna egy
egész könyvet írni. Fokozatosan kiderült, hogy csak a saját történetemen
keresztül tudom tökéletesen megfogalmazni azokat a tanításokat, amelyeket
a haldoklók ápolása során kaptam. A könyv, amelyet mindig is meg akartam
írni, végre készen állt arra, hogy megírjam. Ez az a könyv.
Ahogy majd kiderül belőle, sohasem követtem hagyományos utakat az
életemben, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Arra megyek, amerre az élet vezet,
ezt a könyvet pedig egyszerűen úgy írom, mint egy nő, aki a történetét
szívesen megosztja másokkal. És mivel ausztrál vagyok, ezért – noha
igyekeztem közérthetően fogalmazni – az ausztrál helyesírást és nyelvjárást
követtem.
A családok és a barátaim magánéletének védelme érdekében a
könyvben szereplő neveket szinte mind megváltoztattam. Kivéve az első
jógatanáromét, a főnökömét a szülésfelkészítő központban, a lakókocsis
kemping tulajdonosét, a mentoromét, akitől a börtönrendszerről tanultam,
és a könyvben említett dalszerzőkét, akik mind az eredeti nevükön
szerepelnek. Kissé az időrendet is módosítottam, hogy a hasonló témákat
egyszerre tudjam tárgyalni.
Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, akik a legkülönfélébb
módon segítettek az utamon. Támogatásukért és/vagy szakmai segítségükért
külön köszönet illeti a következőket: Marie Burrows, Elizabeth Cham, Valda
Low, Rob Conway, Reesa Ryan, Barbara Gilder, apa, Pablo Acosta, Bruce Reid,
Joan Dennis, Siegfried Kunze, Jill Marr, Guy Kachel, Michael Bloeme, Ana
Goncalvez, Kate és Col Baker, Ingrid Cliff, Mark Patterson, Jane Dargaville, Jo
Wallace, Bernadette; és mindazokat, akik az írásaimat és a zenémet azzal
támogatják, hogy érdeklődve olvassák és hallgatják.
Köszönet illeti mindazokat, akik az idők során segítettek, hogy fedél
legyen a fejem fölött: Mark Avellino, Jo nagynéném, Sue Greig, Helen Atkins,
Fred nagybátyám, Di és Greg Burns, Dusty Cuttell, Mardi McElvenny és
mindazokat a csodálatos klienseimet, akiknek a házára vigyáztam, és akiknek
az otthonát úgy szerettem, mintha a sajátom lenne. És köszönet
mindazoknak a kedves embereknek, akiktől valaha enni kaptam.
A hosszú, kacskaringós úton nyújtott személyes támogatásért köszönet
a barátaimnak – a régieknek és a mostaniaknak, a közelieknek és a
távoliaknak. Köszönöm, hogy olyan sokféle módon gazdagították az életemet.
Külön köszönet jár a következőknek: Mark Neven, Sharon Rochford, Julie
Skerrett, Mel Giallongo, Angeline Rattansey, Kateea McFarlane, Brad
Antoniou, Angie Bidwell, Theresa Clancy, Barbra Squire, akik a meditációs
központban dolgoznak a hegyekben, ahol rátaláltam a lelki békémre és a
társamra. Rátok mindig támaszkodhattam, amikor nagy szükségem volt a
pihenésre.
Természetesen köszönet illeti anyámat, akinek a neve Joy, vagyis öröm,
és találóbb neve nincs senkinek a világon. Csodálatos tanítást kaptam tőled a
szeretetről, a személyes példádon keresztül. Örök hála neked, te nagyszerű
asszony!
Mindazoknak a feledhetetlen embereknek, akik azóta elmentek, és
akiknek a története nemcsak ezt a könyvet tölti meg, hanem az életemre is
óriási hatást tett: ezzel a könyvvel rólatok emlékezem meg. Köszönet a
hátramaradt családtagoknak az emlékezetes, szívmelengető időkért,
amelyeket együtt töltöttünk. Köszönet mindenkinek.
És végül köszönet a szarkának, amely a patak mellett cserreg a fán,
miközben e sorokat írom. Társaiddal együtt mindig vidám társaságot
jelentettetek nekem munka közben. Köszönöm, Istenem, hogy megtartasz, és
annyi szépséget küldesz felém.
Néha csak sokkal később tudjuk meg, hogy egy adott pillanat más
irányba fordította az életünket. Ebben a könyvben nagyon sok ilyen
pillanatról írok. Köszönöm, Cec, hogy újraélesztetted bennem a szunnyadó
írót. És köszönet neked, Olvasó, a sok jóért, ami benned van, és a köztünk
levő kapcsolatért.

Szeretettel,
Bronnie

A verandán, naplementekor
Kedd délután
 A trópusokról a havas tájba

– Nem találom a fogamat. Nem találom a fogamat. – Épp az eltervezett szabad

délutánomat próbáltam kihasználni, amikor a jól ismert mondat bekúszott a
szobába. Abbahagytam az olvasást, és kimentem a nappaliba.
Ahogy várható volt, Agnes ott állt, zavarodott és ártatlan képpel,
fogatlan mosollyal az arcán. Mindketten nevetésben törtünk ki. Kissé már
szakállas vicc volt, hiszen pár naponta elhagyta a fogsorát. De még mindig
tudtunk nevetni rajta.
– Biztos csak azért csinálod, hogy kijöjjek hozzád – mondtam nevetve,
és közben kutakodni kezdtem a szokott helyeken. Kint egyre csak hullott a
hó, s ettől a ház még meghittebbnek és melegebbnek tűnt. Agnes
határozottan megrázta a fejét: – Dehogyis, drágám! Alvás előtt kivettem,
aztán mikor felébredtem, sehol sem találtam. – Az emlékezetkiesésektől
eltekintve nagyon is helyén volt az esze.
Négy hónappal korábban költöztem hozzá. Egy hirdetésre
jelentkeztem, amelyben bentlakásos gondozót kerestek. Ausztráliából
érkeztem Angliába, és egy sörözőben vállaltam szállás fejében munkát, hogy
fedél legyen a fejem fölött. Szerettem ott dolgozni, és nagyon jó barátokat
szereztem a munkatársak és a helybeliek között. Az otthoni bárokban
szerzett korábbi munkatapasztalataim kapóra jöttek, mert így az országba
érkezésem után azonnal kaptam munkát. Ezért hálás voltam. De már ideje
volt váltani.
Angliába érkezésem előtt két évet egy trópusi szigeten töltöttem, olyan
festői helyen, amilyet csak a legszebb képeslapokon lehet látni. Előzőleg több
mint egy évtizedet dolgoztam a bankszakmában, és egy időre ki akartam
szabadulni a hétfőtől péntekig, kilenctől ötig tartó mókuskerékből.
Egyik nővéremmel fogtuk magunkat, és elmentünk nyaralni egy
szigetre Queensland állam északi részére, ahol elvégeztünk egy
búvártanfolyamot. Miközben ő összejött a búvároktatóval, ami persze
előnyös volt nekünk a vizsgánál, én megmásztam egy hegyet a szigeten. Egy
hatalmas szikla tetején ültem, körülöttem a tiszta ég, és ekkor
megvilágosodtam: egy szigeten szeretnék élni!
Négy hétre rá felmondtam a bankban, a vagyontárgyaim egy részét
eladtam, a többit pedig elküldtem a szüleim farmjára, a fészerbe. Két szigetet
választottam ki a térképről, pusztán a földrajzi elhelyezkedésük alapján.
Semmi mást nem tudtam ezekről a szigetekről, csak annyit, hogy tetszik a
fekvésük, és hogy mindkettőn van egy üdülőközpont. Ez még az internet
előtti időkben történt, akkor még nem lehetett egyetlen pillanat alatt bármit
kideríteni. Feladtam a jelentkezési lapokat a postán, és elindultam északnak,
ismeretlen úti célom felé. Mindez 1991-ben történt, pár évvel azelőtt, hogy a
mobiltelefonok tömegesen beáramlottak Ausztráliába.
Útközben a gondtalanságomat kissé beárnyékolta egy – szerencsére
még időben érkező – figyelmeztetés, ugyanis volt egy stoppolási kalandom,
amely után sürgősen letettem az utazásnak erről a formájáról. Váratlanul egy
földúton találtam magam a nagy semmi közepén, távol a várostól, ahová
igyekeztem, s ez az élmény épp eléggé megszólaltatta bennem a vészcsengőt
ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyjam a stoppolást. A fiú azt
mondta, megmutatja, merre lakik. Kezdtek elmaradozni a házak, egyre
sűrűbb lett a bozót, s a földúton látszott, hogy ritkán járnak rajta.
Szerencsére erős és határozott maradtam, így sikerült kivágnom magam a
helyzetből. A fiú csak néhány nyálas csókot kísérelt meg, amikor beértünk a
városba, ahova tartottam, és villámgyorsan ki akartam szállni az autóból. S
ezzel véget is ért a stoppos pályafutásom.
Ezután már maradtam a tömegközlekedésnél, így ezen a kínos
tapasztalaton kívül csakis remek kalandokban volt részem. Különösen azt
élveztem, hogy sosem tudtam, hol fogok aludni aznap. A buszozás és a
vonatozás során ráadásul lenyűgöző emberekkel akadtam össze, miközben
egyre melegebb tájak felé vitt az utam. Amikor már néhány hete úton
voltam, felhívtam az anyámat, akihez időközben levelem érkezett: arról
értesítettek, hogy az egyik kiválasztott szigeten munka vár rám. Mivel
mindenáron szabadulni akartam a bankból, azt az ostoba hibát követtem el,
hogy bármilyen munkát hajlandó voltam elvállalni, így pár nappal később
tényleg egy gyönyörű szigeten találtam magam, de könyékig turkáltam a
mocskos edényben.
Az élet a szigeten még így is csodálatos élmény volt: nemcsak a hétfőtől
péntekig tartó robotolástól szabadultam meg, de még azt sem kellett
tudnom, hogy éppen milyen nap van. Nagyon szerettem ott lenni. Miután egy
teljes évet konyhamalacként töltöttem – ezzel a nem túl hízelgő elnevezéssel
illették a munkámat –, sikerült bedolgoznom magam a bárba.
Tulajdonképpen élveztem a konyhán töltött időt, rengeteg mindent tanultam
a kreatív főzésről. De szörnyű meleg volt, izzadtam a kemény trópusi
munkában, ráadásul még légkondicionáló berendezés sem volt a konyhában.
De legalább a szabadnapjaimat azzal tölthettem, hogy a csodálatos
esőerdőkben barangoltam, néha csónakot béreltem, és a közeli szigeteken
búvárkodtam, vagy egyszerűen csak heverésztem a paradicsomban.
Azzal, hogy hajlandó voltam a bárban dolgozni, végül is megnyílt
előttem a vágyott élethez vezető ajtó. Millió dolláros látványban volt részem
– tökéletesen nyugodt, kék tenger, fehér homok, hajladozó pálmafák –, így
aztán a munkám sem volt túl nehéz. Elégedett vendégeknek kellett
felszolgálnom, akik életük legszebb vakációját töltötték ott, közben
kitanultam az utazási irodák brosúráihoz méltó koktélok keverését – mindez
fényévekre volt a bankszakmában eltöltött időszaktól.
A bárban találkoztam egy európai férfival, aki munkát ajánlott a
nyomdaipari cégénél. Az utazás iránti vágy mindig erős volt bennem, és
miután több mint két évet töltöttem a szigeten, újra változtatni szerettem
volna, hogy megint ismeretlenül élhessek valahol. Amikor az ember minden
napját ugyanabban a közösségben tölti, kezd arra vágyni, hogy tartsák
tiszteletben a magánszféráját.
Nem csoda, hogy kulturális sokk éri azt, aki a szigeten töltött évek után
visszatér a kontinensre. Én ráadásul egy ismeretlen országba vetettem bele
magam, ahol még a nyelvet sem beszéltem, ami enyhén szólva komoly
kihívás volt. Néhány kedves ember is keresztezte az utamat ezekben a
hónapokban, és örülök, hogy ezekben az élményekben is részem lehetett.
Azonban hozzám hasonló barátokra vágytam, így végül Angliába vettem
utamat. Annyi pénzzel érkeztem oda, ami csupán arra volt elég, hogy
eljussak az egyetlen emberhez, akit az országban ismertem. Maradt egy font
hatvanhat penny – ennyivel kezdődött életem új fejezete.
Nev kedves arcán széles mosoly ült, és ritkuló ősz fürtök lobogtak a
fején. Borszakértő volt, és szerette is a bort, így nem csoda, hogy a Harrods
áruház borrészlegén dolgozott. A nyári kiárusítás első napja volt. Alig pár
órája keltem át a csatornán az éjszakai komppal, és úgy nézhettem ki, mint
egy csavargó, amikor beballagtam az elegáns, forgalmas áruházba. – Szia,
Nev. Bronnie vagyok. Egyszer találkoztunk. Tudod, én vagyok Fiona barátja.
Pár éve egyszer a babzsákomon aludtál – jelentettem be neki a pult fölött
vidáman mosolyogva.
– Ja persze, Bronnie – érkezett a válasz, mire azonnal
megkönnyebbültem. – Mi a helyzet?
– Szállásra lenne szükségem pár éjszakára – mondtam reménykedve.
Nev előhalászta a zsebéből a kulcsát, és azt mondta: – Oké. Tessék. –
Máris fedél volt a fejem fölött. Nev kanapéján elalhattam. Elmagyarázta,
hogyan jutok el a lakásába.
– És kölcsönkérhetnék még tíz fontot is? – kérdeztem bizakodva.
Habozás nélkül elővett tíz fontot. Megköszöntem, vidáman rámosolyogtam,
és már mentem is. Volt már ágyam is, ennivalóm is.
Az utazási magazin, amelyben munkát akartam keresni, épp aznap
reggel jelent meg, így hát vettem egy példányt, elmentem Nev lakásába, és
telefonáltam három helyre. Másnap reggel máris behívtak állásinterjúra:
szállást is biztosító munkát hirdettek egy sörözőben, Surrey megyében.
Aznap délután már ott is laktam. Úgy ment minden, mint a karikacsapás.
Néhány évig így éltem, közben barátságok és szerelmek szövődtek.
Klassz idők voltak. Tetszett a falusi élet, néha kicsit emlékeztetett a szigeten
megismert közösségre, ráadásul olyan emberekkel voltam körülvéve, akiket
az idők során nagyon megszerettem. Nem messze laktunk Londontól,
rendszeresen be is mentünk a városba, amit többnyire nagyon élveztem.
Csakhogy ismét utazni vágytam. El akartam jutni a Közel-Keletre.
Szerettem a hosszú angliai teleket, és örültem, hogy volt alkalmam
megtapasztalni őket. Tökéletes ellentétei a hosszú, forró ausztrál nyaraknak.
De aztán választanom kellett, hogy megyek vagy maradok, és úgy döntöttem,
maradok még egy telet, hogy megspóroljak egy kis pénzt az útra. Ehhez egy
kicsit el kellett szakadnom a sörözők világától, és attól a kísértéstől, hogy
minden este együtt bulizzak a barátaimmal. Sosem voltam nagyivó, sőt azóta
már teljesen leszoktam az ivásról, de a mindennapos bulizás így is elvitte a
pénzt, amit utazásra is költhettem volna.
Szinte abban a pillanatban, amikor meghoztam a döntést, a szemem elé
került egy álláshirdetés: gondozót kerestek Agnes mellé a szomszéd
megyében. Az első beszélgetés után azonnal megkaptam az állást, amikor
Bill, aki gazdálkodó volt, megtudta, hogy farmon nőttem fel. Édesanyja,
Agnes a nyolcvanas évei végén járt, vállig érő ősz haja volt, vidám hangja és
hatalmas hordóhasa, amelyet szinte mindig ugyanazzal a piros-szürke mintás
kardigánnal takart el. A farmjuk mindössze félórányi autóútra volt, így a
szabadnapjaimon könnyedén összefuthattam a barátaimmal. Amíg náluk
voltam, mégis úgy éreztem, mintha más világban lennék. Nagyon
elszigeteltnek éreztem magam, hiszen vasárnap estétől péntek estig napi
huszonnégy órában Agnes mellett voltam. Két szabad órát kaptam minden
délután, de ez korántsem volt elég arra, hogy társas programokat szervezzek,
noha időnként azért találkoztam az angol barátommal.
Dean nagyon helyes fiú volt. A humor hozott össze bennünket a
találkozásunk első percétől fogva. Meg a zene szeretete. Ahogy Angliába
érkeztem, már másnap összetalálkoztunk, közvetlenül az állásinterjú után, és
hamarosan kiderült, hogy mindkettőnk élete gazdagabb és szórakoztatóbb
lett, mióta megismertük egymást. Ám sajnos akkoriban ritkán élvezhettem
Dean társaságát. Általában a behavazott farmon üldögéltem Agnes mellett, és
rendszerint a fogsorát keresgéltem. Bámulatos, hogyan tudta annyi helyen
elveszíteni a fogsorát egy ilyen kis házban.
Agnes kutyája, Princess tízéves német juhász volt, és mindenhová
hullatta a szőrét. Jó természete volt, de a köszvény miatt alig tudta
vonszolni a hátsó lábát. Állítólag ez gyakori betegség ennél a fajtánál. A
korábbi tapasztalataimból kiindulva ekkor is felemeltem a hátsóját, és
benéztem alá, hátha ott van Agnes fogsora. Ma nem volt szerencsém. Pedig
egyszer rajta ült, úgyhogy mindig érdemes volt benézni alá. Princess
megcsóválta hosszú farkát, aztán ismét álomba szenderült a tűz mellett, egy
szempillantás alatt elfelejtette, hogy megzavarták. Keresés közben időnként
összefutottam Agnesszel. – Itt sincs – kiabált ki a hálóból.
– És itt sincs – válaszoltam a konyhából. Aztán én kutattam át a hálót,
Agnes pedig a konyhát. Egy ilyen kis házban a helyiségek száma véges, így
hát a kétszeres biztonság kedvéért mind a ketten végignéztük mindegyiket.
Ezen a bizonyos napon abban a zsákban leltünk rá a fogsorra, amelyben
Agnes a kötését tartotta, a fotel mellett.
– Jaj, drágám, igazi kincs vagy! – mondta, és betette a protézist a
szájába. – Gyere, nézz velem tévét, ha már úgyis kijöttél! – Ezt a stratégiát
gyakran alkalmazta, úgyhogy csak mosolyogtam, de ráálltam a dologra.
Nagyon idős volt már, és régóta élt egyedül, így hát nem csoda, ha örült a
társaságnak. A könyv pedig várhatott. A munkám általában cseppet sem volt
fárasztó. Agnesnek egyszerűen a társaságomra volt szüksége, és nem vettem
zokon, ha a munkaóráimon felül is igényt tartott rá.
 A fogsor korábban már előkerült a párnája alól, a mosdó alatti
fürdőszobaszekrényből, a konyhaszekrény mélyén rejtőző teáscsészéből, a
retiküljéből és számos más, alig hihető helyről. Előfordult, hogy a televízió
mögött, a kandallóban, a szemeteskosárban, a hűtőszekrény tetején vagy a
cipőjében találtuk meg. És persze Princess, a hatalmas német juhász feneke
alatt.
Sokan szeretik a megszokott napi rutint. Ami engem illet, én az állandó
változástól virágzom ki. De a rutinnak is megvan a maga helye, és sokaknál
az működik a legjobban, különösen ahogy egyre öregszenek. Agnesszel is
megvolt a heti rutinunk és a napi rutinunk. Hétfőnként orvoshoz mentünk,
mert rendszeresen vért kellett venni tőle. Minden héten pontosan
ugyanakkorra volt időpontja. Napi egy dolog bőven elég volt, annál több már
megzavarta a délutáni rutinját, amikor általában pihent és kötögetett.
Princess mindenhová velünk jött, akár esett, akár fújt. Először
felnyitottuk a teherautó platóját. Az öreg kutyus türelmesen várt, közben
kitartóan csóválta a farkát. Tüneményes teremtés volt. Utána feltettem a
mellső lábait a platóajtóra, gyorsan megragadtam a hátsó felét, és
felemeltem, mielőtt még a hátsó lábai összecsuklottak volna, és kezdhettük
volna elölről. Ilyenkor a kiruccanásunk további részét homokszínű
kutyaszőrrel borítva töltöttem.
A leugrás könnyebben ment, bár akkor is szüksége volt segítségre.
Maga lökte le saját magát, úgy, hogy a mellső lábaival érkezett a földre, de
utána megvárta, hogy én emeljem le a hátsó lábait. Ha Agnesnek közben
segítségre volt szüksége, Princess ugyanebben a pózban, fenekét az ég felé
fordítva várta ki, hogy visszatérjek. Ahogy földet ért, vidáman és fájdalom
nélkül továbbállt, miközben folyamatosan csóválta hatalmas, öreg farkát.
Keddenként vásárolni mentünk a közeli faluba. Az idős emberek közül,
akik mellett később dolgoztam, sokan nagyon szerényen éltek. Nem úgy
Agnes: tücsköt-bogarat össze akart vásárolni nekem, rendszerint csupa
olyasmit, amire nem volt szükségem, és nem is vágytam rá. Az arra járók
ebből annyit láttak, hogy két nő, az egyik idős, a másik fiatal, minden sarkon
megáll, és vitatkozik. Közben mindketten mosolyogtunk, néha még
nevettünk is, de azért mindketten kötöttük az ebet a karóhoz. Végül aztán a
felét vettük meg annak, amit Agnes akart venni nekem: különféle
vegetáriánus finomságokat, import mangót, egy új hajkefét, egy pólót, vagy
valami borzalmas ízű fogkrémet.
Szerdánként bingózni jártunk, megint csak a faluba. Agnesnek akkorra
már megromlott a látása, így hát én voltam a szeme, én ellenőriztem a
bingót. A számokat többé-kevésbé pontosan ki tudta silabizálni, és egész jól
hallott, de a biztonság kedvéért velem is ellenőriztette a számokat, mielőtt
bejelölte őket. Nagyon szerettem az ottani öregeket. A húszas éveim végén
jártam, én voltam ott az egyetlen fiatal, és ettől Agnes nagyon különlegesnek
érezte magát. Úgy emlegetett: „a barátnőm”.
– A barátnőmmel tegnap vásárolni voltunk, és vettem neki egy új
bugyit – jelentette be komolyan és büszkén idős barátainak a bingóteremben.
Mindenki bólogatott, és mosolygott rám, én pedig azt gondoltam magamban:
„Te jó ég!” De ő csak folytatta: – Az édesanyja írt a héten Ausztráliából. Ott
most szörnyű meleg van. És unokaöccse született. – A többiek megint
bólogattak és mosolyogtak.
Hamarosan megtanultam, hogy gondosan megszűrjem a hozzá eljutó
információkat. Rémes belegondolni, hogy különben mi mindent tudhattak
volna meg az életemről, különösen amikor anya fehérneműket és más
ajándékokat küldött nekem, hogy kényeztessen a távolból. De Agnes mindezt
ártatlanul és szeretetből csinálta. Így hát valahogy elviseltem, hogy néha
pironkodnom és szégyenkeznem kellett miatta.
A csütörtök volt az egyetlen nap, amikor nem otthon ebédeltünk. Az
ilyen alkalom mindhármunk számára nagy esemény volt, természetesen
Princesst is beleértve. Autóval mentünk egy kisvárosba Kent megyébe, ahol a
lányánál ebédeltünk. Angol mércével mérve harminc mérföld nagy útnak
számít, de ausztrál szemmel nézve olyan volt, mintha épp csak átugrottunk
volna a szomszédba. A távolság megítélése teljes mértékben kultúrafüggő.
Angliában az ember néha csupán két mérföldet megy, és máris egészen
más faluba érkezik. Lehet, hogy még a kiejtés is egészen más, mint az előző
faluban, és az ember senkit sem ismer, még akkor sem, ha egész életét a
szomszéd faluban töltötte. Ausztráliában előfordul, hogy valaki ötven
mérföldet utazik egy vekni kenyérért. Van, akinek olyan messze lakik a
szomszédja, hogy csak telefonon vagy walkie-talkie-n tudnak köszönni
egymásnak, mégis szomszédnak tekintik egymást. Egyszer egy olyan félreeső
vidéken dolgoztam az ország északi részén, ahol a legközelebbi kocsmába
repülővel kellett menni. A kis kifutópálya kora este tele volt egy- és
kétszemélyes gépekkel, másnap reggel pedig üresen állt, mert akkorra a
tulajdonosaik már mind visszarepültek a marhafarmjaikra, miután
feltankoltak groggal.
A csütörtöki nagy kirándulónap tehát valóban komoly kalandot
jelentett Agnesnek, nekem viszont csak rövid, kényelmes vezetést. Nagyon
kedves lánya volt, mindig jól éreztük magunkat nála. Ők ketten
parasztebédet ettek – marhahúst, sajtot és savanyúságot. Mindig ámulattal
néztem, mennyire szeretik az angolok a savanyúságot. De Anglia a
vegetáriánusok számára is jó hely. Mindig volt miből választanom. A hideg
idő miatt rendszerint meleg levest ettem vagy egy kiadós tésztaételt.
Péntekenként nem mentünk messzire. Marhafarmon éltünk, amelynek
saját hentesüzlete is volt. A farmot Agnes két fia igazgatta. Péntek reggel a
hentesüzletbe zarándokoltunk el. Agnes ragaszkodott hozzá, hogy alaposan,
ráérősen végignézzen mindent, pedig minden héten hajszálpontosan
ugyanazt vásárolta. A hentes fel is ajánlotta, hogy házhoz szállítja a
rendelését, de ő hallani sem akart róla. – Nagyon köszönöm, de inkább
eljövök, és magam választok – felelte udvariasan.
Akkoriban vegetáriánus voltam. Ma már vegán vagyok. És közben egy
marhafarmon éltem, éppúgy, mint gyermekkoromban. Noha nem pártoltam
a húsevést, az üzletmenetet és az életmódot nagyon is jól ismertem. Ismerős
világ volt.
Lassan sétáltunk haza a hentesüzletből, keresztülmentünk a pajtán,
közben elbeszélgettünk a munkásokkal és a tehenekkel. Agnes lassan
cammogott a botjával, én szorosan mellette, Princess mögöttünk. Hidegben is
mindig megtettük ezt az utat, csak akkor több réteg ruhát vettünk fel. A
pénteki napokat mindig így töltöttük, előbb felkerestük az üzletet, aztán a
teheneket a pajtában.
Csodálkozva néztem, mennyire másképp bánnak az angolok a
tehenekkel, mint az ausztálok – meleg az istállójuk, és mindegyikük külön
figyelmet kap. Persze az ausztrál teheneknek nem kell olyan hideg teleket
kibírniuk, mint az angoloknak. Az viszont nagyon elszomorított, hogy
miközben minden egyes tehénnel megismerkedem, tudtam, hogy később az ő
húsukat fogjuk megvenni a hentesnél. Ezt nehezen tudtam megemészteni,
sőt igazán sohasem sikerült.
A vegetarianizmus témája gyakran előjött otthon, annak ellenére, hogy
igyekeztem hallgatni róla, és tiszteletben tartottam a család választott
életmódját. Sohasem voltam az a fajta vegetáriánus vagy vegán, aki
folyamatosan erről szónokol. Ám azok után, amit gyermekkoromban láttam,
és a vágóhídnál tett iskolai kirándulás után, amelyet soha életemben nem
fogok elfelejteni, azt is megértem, hogy vannak olyan vegák, akik hangosan
és szenvedélyesen fejezik ki a véleményüket. Szívszorító élményben van
része annak, aki összeszedi a bátorságát, és kendőzetlenül látni akarja, mi
történik ezekben az iparágakban, és pontosan mi zajlik a falak mögött.
Én a magam részéről inkább csendesen, egyszerűen éltem, jó példát
mutatva, és tiszteletben tartva, hogy mindenkinek joga van úgy élni, ahogy
helyesnek tartja. Csak akkor beszéltem a meggyőződésemről, ha kérdeztek,
de olyankor nagyon szívesen, már ha őszintén érdeklődtek. Mindenesetre
érdekes, hogy az évek során olyanok, akik a húsevést választották, szinte
ismeretlenül is támadóan léptek fel velem szemben, anélkül hogy
provokáltam volna őket, pusztán azért, mert én úgy döntöttem, hogy nem
eszem húst. Részben talán ezért határoztam el, hogy csendes vegetáriánus
leszek. Én csak békességet akartam.
Így hát, amikor Agnes faggatni kezdett, hogy miért vagyok
vegetáriánus, először haboztam. Hiszen ő a marhafarmból származó
jövedelemből élt. Sőt, én is abból éltem, noha erre csak később döbbentem rá.
Egyszerűen azért vállaltam el ezt a munkát, hogy pénzt takarítsak meg, és
felvidítsam egy idős hölgy életét.
Agnes azonban kitartóan faggatott. Így hát elmondtam neki, mit
éreztem gyermekkoromban, amikor láttam, hogyan ölik meg a marhákat és a
juhokat, mennyire megviselt a dolog, mennyire szeretem az állatokat, és
hogy megfigyeltem: a tehenek másképp bőgnek, amikor tudják, hogy
hamarosan meg fognak halni. A páni félelem hangjai máig kísértenek.
Ennyi elég is volt. Agnes azonnal kijelentette, hogy mától ő is
vegetáriánus lesz. „Jesszusom” – gondoltam. „Hogy fogom én ezt
megmagyarázni a családjának?” Hamarosan elmondtam a dolgot a fiának, aki
kijelentette Agnesnek: szeretné, ha továbbra is enne húst. Ő eleinte hallani
sem akart róla. Végül is belement abba, hogy heti egy nap fogyasszon vörös
húst, egyszer halat, és egyszer csirkét. A szabadnapjaimon a család adott neki
enni, így ezeken a napokon is evett húst.
Vegetáriánus meggyőződésem az idők során egyre határozottabb lett,
és ma már eszembe sem jutna elfogadni olyan munkát, ahol húst kell
készítenem. De akkor még hajlandó voltam erre, noha gyűlöltem a munkának
ezt a részét. Valahányszor húst készítettem, mindig elszomorított a gondolat,
hogy ez valaha egy csodálatos élőlény volt, akinek érzései voltak, és joga az
élethez. Így hát rögtön megörültem az új rendnek, noha persze a hal és a
csirke is állat.
Kiderült, hogy Agnes csak a békesség kedvéért hátrált meg a fia, Bill
előtt. Esze ágában sem volt húst enni a hét akármelyik napján. Így hát a
megmaradt téli és tavaszi hónapokat azzal töltöttem, hogy finom
vegetáriánus lakomákat készítettem: diós kenyeret, isteni leveseket,
színpompás sült zöldségeket, és ínyenc pizzákat. De azt hiszem, Agnes
boldogan elélt volna keménytojáson is, és persze sült babon. Végtére is angol
volt, és az angolok imádják a babot.
Aztán elolvadt a hó, és a tavasz közeledtével kinyíltak a nárciszok.
Egyre hosszabbak lettek a napok, s az ég ismét kéken ragyogott. A farm is
újjáéledt, újszülött bocik futkároztak vékony, remegő lábaikon. Visszatértek
a madarak, és mindennap dalukkal köszöntöttek minket. Princess még
jobban vedlett. Mi pedig eltettük a télikabátot és a kalapot, és még néhány
hónapon keresztül éltünk a megszokott napirend szerint, miközben élveztük
a tavaszi napsütést. Több nemzedék választott el bennünket egymástól,
mégis nap mint nap karonfogva sétálgattunk, közben folyamatosan
beszélgettünk és nevettünk.
Azonban eljött az utazás ideje. Mindketten kezdettől fogva tudtuk,
hogy el fogok menni. Dean is hiányzott. A hétvége kevés volt az együttlétre,
és mindketten arra vágytunk, hogy végre együtt utazhassunk. Az állásomat
újra meghirdették, és Agnesszel töltött napjaim lassan a végükhöz
közeledtek. A vele töltött hónapok különleges, megkapó élményt jelentettek.
Noha tulajdonképpen azért vállaltam el ezt a munkát, hogy végre utazhassak,
végül is gyönyörű feladatnak találtam, hogy társaságot nyújthattam egy
másik embernek.
Sokkal jobban szerettem, mint sört csapolni. Szívesebben támogatok
valakit azért, mert idős és törékeny, mint azért, mert fiatal ugyan, de részeg,
vagy öreg és részeg. Mindkettőben volt részem a szigeten és az angol
sörözőben. Sokkal szívesebben keresgéltem egy idős hölgy fogsorát, mint
hogy koszos hamutartókat és üres söröskorsókat pakolgassak.
Így hát elutaztunk Deannel a Közel-Keletre, ahol gyökeresen más,
lenyűgöző kultúrákat csodálhattunk meg (és rengeteg finomságot ehettünk).
Egy évig tartott ez a bámulatos utazás, utána visszamentem meglátogatni
Agnest. Közben egy másik ausztrál lány érkezett a helyemre, akivel nagyon
jót beszélgettünk, amikor Agnes elszunyókált a karosszékében. Egyszer csak
szóba hozta, hogy kicsit meglepődött az első kérdésen, amelyet Bill az
állásinterjún tett fel neki. Mi volt az? – kérdeztem, és amikor elárulta,
nevetésben törtem ki.
Bill első kérdése ezvolt: – Ugye, maga nem vegetáriánus?
 Pályafutásom váratlan fordulatot vesz

Az Angliában és a Közel-Keleten eltöltött évek után végre visszatértem

szeretett hazámba, Ausztráliába. Nagyon megváltoztam, ahogy utazás közben
mindenki. Újra egy bankban találtam munkát, de hamarosan nyilvánvalóvá
vált, hogy ez a munka többé nem elégít ki engem. Az egyetlen örömöt az
ügyfélszolgálat jelentette, és noha könnyen találtam volna állást bármelyik
városban, nem tudtam nyugton ülni, és rettenetesen elégedetlen voltam a
munkámmal.
A kreatív önkifejezés is állandó igényemmé vált. Ekkoriban Nyugat-
Ausztráliában éltem, és egy nap a perthi Hattyú folyó partján üldögélve két
listát írtam össze. Az egyikben azt soroltam fel, mi mindenben vagyok jó. A
másikban azt, hogy mit szeretek csinálni. Rájöttem, hogy valamiféle művész
lakik bennem, mivel egyedül a kreativitás szerepelt mindkét listán.
„Merjem elhinni, hogy akár művész is lehetek?” – morfondíroztam. Bár
zenészek között nőttem fel, idejekorán az eszembe vésték, hogy az embernek
megbízható, „jó állásra” van szüksége, és senki sem értette, miért nem felel
meg nekem a rendes, kilenctől ötig tartó munka a banki szektorban. Pedig
ezek „jó állások” voltak – csakhogy engem ezek a jó állások kezdtek lassan,
de biztosan felőrölni.
Komolyan magamba tekintettem, és igyekeztem kitalálni, mi az, amit
jól is tudnék csinálni, és élvezném is. Nehéz idők voltak, hiszen minden
változott bennem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy olyan munkát
szeretnék, amelyhez a szívemre is szükségem van, mert az eddigi
munkámtól, ahol csak az agyamat használtam, egyszerűen kiüresedtem, és
állandó elégedetlenség volt bennem. Így hát fejleszteni kezdtem a kreatív
képességeimet, írással és fényképezéssel, ami aztán hosszú kerülőutakon
elvezetett a dalszerzéshez és az előadóművészethez. Eközben továbbra is
megmaradtam a bankszakmában, de most már inkább csak ideiglenes
munkákat vállaltam. A teljes munkaidős állás csapdáját ekkor már
egyszerűen elviselhetetlennek éreztem.
Perth azonban túlságosan messze volt mindentől, és bármennyire jó is
volt ott élni, hiányzott, hogy gyakrabban láthassam a szeretteimet, így hát
elhatároztam, hogy visszatérek a keleti államokba. El is indultam a
Nullarbor-síkságon keresztül, a Flinders-hegységen át, a Nagy Óceáni Út
mentén, föl a New England-i autópályán keresztül egészen Queenslandig,
ahol egy ideig otthonra leltem. Egy darabig diszpécserként dolgoztam, egy
pornófilmeket sugárzó csatornára lehetett előfizetni nálam. Ez a munka néha
sokkal érdekesebb volt, mint a banki állás.
– Hmmmm…
Csend.
– A férjem nevében telefonálok.
– A „Night Moves”-ra szeretne előfizetni, ugye? – kérdeztem
barátságos, elfogadó hangon, hogy megnyugtassam a nőket.
A férfiak néha megkérdezték: – És az milyen? Márminthogy mindent
mutatnak?
– Sajnos, még nem néztem meg, uram. De ajánlhatok egy próbát, egy
éjszaka 6 dollár 95, aztán ha tetszik, akkor visszahív, és elintézzük a havi
előfizetést.
És persze, mint az várható volt, kaptam olyan hívásokat is, hogy: –
Milyen színű bugyi van rajtad? – Bronnie ilyenkor lecsapta a telefont. De
miután a vihogás alábbhagyott, olyan volt, mint bármely más irodai
munka. Összebarátkoztam a munkatársaimmal, és ettől még jobban
éreztem magam. Ám a nyughatatlanság továbbra sem múlt el belőlem.
Visszaköltöztünk Új-Dél-Wales államba, ahonnan származom. Dean,
akivel Angliában és a Közel-Keleten éltem együtt, Ausztráliába is eljött
velem. Ám nem sokkal azután, hogy visszaköltöztünk Új-Dél-Wales-be,
szakítottunk. Évekig nagyon szerettük egymást, és szinte mindvégig nagyon
jó volt a kapcsolatunk. Nagyon elkeserített, hogy egyre jobban eltávolodtunk
egymástól. De a köztünk levő életmódbeli különbségeket nem lehetett többé
a szőnyeg alá söpörni, vagy egy nevetéssel elintézni, mint ahogy korábban
tettük.
Én vegetáriánus voltam, ő húsevő. Én egész héten egy irodában
dolgoztam, és hétvégén a szabadba vágytam. Ő egész héten a szabadban
dolgozott, és hétvégén a lakásban akart maradni. És így tovább, s a lista
mintha hétről hétre növekedett volna. Ami az egyikünknek örömet szerzett,
az a másiknak már nem. A zene szeretete továbbra is összekötött, és egy
darabig még együtt tartott bennünket. De aztán végleg eldugultak a
kommunikációs csatornáink, és külön-külön kellett megküzdenünk a
veszteségünkkel, miközben tétlenül néztük, hogy közös álmaink a szemünk
előtt foszlanak szerteszét.
Nagyon fájdalmas volt a kapcsolatunk lezárását követő időszak, amikor
rádöbbentem a veszteségre. Összekuporodva zokogtam, és azt kívántam,
bárcsak sikerült volna működőképessé varázsolni a kapcsolatunkat, de
közben a szívem mélyén tudtam, hogy erre nem volt esély. Más irányba
szólított bennünket az élet, és kapcsolatunk egy idő után inkább
akadályozott, mint segített minket.
Egyre elszántabban kerestem, milyen értelmet adhatnék az életemnek,
s ennek következtében egyre sürgetőbbé vált a munka kérdése. Rájöttem,
hogy művészként nagyon nehezen lehet megélni, amíg az ember művei
ismertté és egészséges mértékben híressé nem válnak, így előbb más irányba
kellett elindulnom. Végül sikerülni fog az is, hogy művészként éljek meg. Ha
meg tudom álmodni, meg is tudom majd valósítani.
Azonban ismét valamilyen pénzkereső foglalkozás után kellett néznem,
méghozzá olyan területen, ahol a szívemet is bele kell adnom a munkába, és
természetes módon önmagam lehetek. A bankszakmában egyre erősödött a
nyomás, hogy eladjuk a termékeket, én pedig ehhez már túlságosan
megváltoztam. Már nem illettem bele abba a világba – kérdés persze,
beleillettem-e valaha is. Eltökéltem, hogy a kreativitás útján haladok tovább,
és úgy döntöttem, ismét az lesz a munkám, hogy valakinek társaságot
nyújtok. Így legalább a lakbér- vagy jelzálogfizetés mókuskerekébe sem
kerülök bele, és nem kényszerülök ismét rá a szigorú napi rutinra.
Noha a végső döntés évekig tartó belső vívódás eredménye volt, mégis
szinte spontán módon, mellékesen hoztam meg. Egyszerűen a kreatív
utamon való haladás érdekében vállaltam el ezt a munkát, meg hogy szívből
dolgozhassam, miközben ráadásul lakbért sem kell fizetnem. Akkor még nem
tudtam, hogy a szívből jövő munka iránti vágyódásom egyértelműen
meghallgatásra talált, és hogy a rákövetkező évek ennyire fontosak lesznek
az életemben és a munkámban.
Két hét sem telt el, és máris beköltöztem egy kikötő melletti házba,
Sydney egyik legelegánsabb kertvárosába. Kliensemet, akit Ruthnak hívtak,
bátyja egyik nap eszméletlenül találta a konyhapadlón. Több mint
egyhónapos kórházi kezelés után hazaengedték, de azzal, hogy huszonnégy
órás gondozásra szorul.
Az ápoló-gondozói szakmában szerzett eddigi egyetlen tapasztalatom
az Agnes mellett végzett társalkodónői munka volt. Sohasem gondoztam még
betegeket, és ezt őszintén elmondtam a munkát közvetítő ügynökségnek is,
de ők nem bánták. Ritka árucikk volt az olyan gondozó, aki bentlakásra is
hajlandó, nem akartak kiengedni a markukból. – Csak tegyen úgy, mintha
pontosan tudná a dolgát, és hívjon fel, ha segítségre van szüksége. – Hűha,
gondoltam. Hát akkor most ápolónéniset játszunk…
Természetes empátiám segítségével újonchoz képest viszonylag jól
elláttam a munkámat. Egyszerűen úgy bántam Ruth-tal, ahogyan a saját
nagymamámmal bánnék, aki nagyon fontos volt számomra. Folyamatosan
elláttam a felmerülő igényeket, és szépen, fokozatosan ráéreztem a dolgokra.
A helyi ápolónő néhány naponta ellátogatott hozzánk, és olyasmiket
kérdezett, amikről fogalmam sem volt. Mivel őszintén feltártam a
helyzetemet, nagyon sokat segített, rengeteget tanultam tőle a
gyógyszerekről, az ápolásról és a szakzsargonról.
Néha a munkaadóim is beugrottak hozzánk. Nekik elég volt, hogy a
kliens elégedett, így ők is elégedettek voltak, és már tovább is álltak.
Fogalmuk sem volt arról, hogy gyors ütemben kezdtem kimerülni, érzelmileg
és fizikailag egyaránt. Még abban sem vagyok biztos, hogy én magam
felfogtam-e ezt.
A családja örült, mert halálosan elkényeztettem Ruthot. Masszíroztam
a lábát, manikűröztem, kozmetikáztam, és rengeteg meghitt beszélgetést
folytattam vele az ágya mellett, teázás közben. Ahogy már mondtam, úgy
bántam vele, mintha a saját drága nagymamám lett volna. El sem tudtam
képzelni másféle bánásmódot.
Volt, hogy Ruth éjszaka is csengetett, olyankor pillanatok alatt lenn
termettem, és segítettem, hogy rá tudjon ülni az ágya mellett álló
szobavécére. – Jaj, de gyönyörű vagy! – mondta mindig, amikor beléptem
hozzá. Azért látott gyönyörűnek, mert néha kontyba fogott hajjal feküdtem
le este, mert egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy kibontsam a hajam. A
„gyönyörű” hálóingem pedig anyámnak volt köszönhető, aki addig kérlelt,
amíg el nem fogadtam tőle.
– Nem alhatsz meztelenül vagy valami régi vacakban annál a hölgynél –
könyörgött az anyám. – Légy szíves, fogadd el, és ígérd meg, hogy hordani
fogod. – Így hát drága anyám kérésének eleget téve szatén hálóingben
aludtam. Gyönyörű lehettem, ahogy éjszakánként négyszer-ötször
álomittasan bebotorkáltam Ruth hálószobájába, összeragadt szememmel
hunyorogva, halálos kimerültségemben csöppnyi pihenésről álmodozva.
Ruthnak azonban másnap is reggeltől estig szüksége volt rám, így hát csak
nagyon ritkán volt esélyem arra, hogy bepótoljam az elvesztett alvásórákat.
Házimunkát is kellett végeznem, amivel Ruth délutáni szunyókálása során
birkóztam meg.
 Ruth a szobavécén ülve is beszélgetni akart. Nagyon örült, hogy annyi
magányosan töltött év után végre figyelmet kap. Én is élveztem a
barátságunkat, kivéve, amikor azt részletezte, hogy milyen csészét és
csészealjat használtak valamelyik harminc évvel ezelőtti
vacsoravendégségnél, miközben ő a vécén ült hajnali háromkor, az én testem
pedig csak arra vágyott, hogy mihamarabb visszakerüljön az ágyba.
Az együtt töltött hetek során Ruth elmesélte, milyen volt régen az élet
az öböl mellett, hogyan játszadoztak a gyerekek a kikötő közelében.
Akkoriban még a csendes utcákon végigdöcögő lovasszekerekkel szállították
a kenyeret és a tejet. Vasárnaponként mindenki felöltötte a legszebb ruháját,
és templomba indult. Ruth mesélt a gyermekei kiskoráról és rég elhunyt
férjéről is. Lánya, Heather, akit nagyon bájosnak találtam, mindennap vagy
minden másnap beugrott, és mindig olyan volt, mint egy friss fuvallat. Ruth
fia valahol vidéken lakott a családjával, és ha Heather nem említette volna
néha a bátyját, el is felejtettem volna, hogy létezik. Nem játszott jelentős
szerepet az anyja életében.
Heather volt a kőszikla, amelyre Ruth özvegysége évtizedeiben
támaszkodhatott. Ruth bátyja, James is segített. Minden délután ellátogatott
hozzánk a tőlünk egy mérföldre levő otthonából. Egy svájci óramű
pontosságával. Minden áldott nap eljött, mindig ugyanabban a pulóverben.
Már nyolcvannyolc éves volt, és sohasem nősült meg. Fantasztikusan tiszta
elméje és áldott jó természete volt, igazán örültem, hogy megismerhettem, és
csodálhattam egyszerű életét.
Ruth azonban csak nem akart meggyógyulni, és még egy hónap múltán
is ágyhoz volt kötve. További vizsgálatoknak vetették alá, majd közölték
velem, hogy meg fog halni.
Könnyes szemmel sétáltam a kikötő mellett, és minden teljesen
valószerűtlennek tűnt. A sekély vízben gyerekek játszottak. Az öböl feletti
gyaloghíd szelíden ringatózott, ahogy vidám emberek sétáltak rajta. A vízen
kompok jártak a rakpart és a városközpont között. Szinte álomban jártam,
egy piknikelő társaság nevetése visszhangzott felém.
Leültem egy homokkő sziklára, a víz csaknem a lábfejemig ért, és
felnéztem a tiszta égre. Csodálatos téli nap volt, balzsamos meleg
napsütéssel. Sydneyben soha nincs olyan hideg tél, mint Európában.
Gyönyörű nap volt, csak egy könnyű kabátot viseltem. Mivel közel kerültem
Ruthhoz, a halála gondolatára könnyek szöktek a szemembe a saját
elkerülhetetlen fájdalmam miatt. Az első reakcióm az elvesztése fölött érzett
megdöbbenés volt. Folytak a könnyeim, közben egy yacht úszott előttem, tele
boldog, egészséges emberekkel. És akkor rádöbbentem, hogy én leszek
mellette, én fogom ápolni, amíg meg nem hal.
Mivel marhafarmon, később juhfarmon nőttem fel, sok haldokló és
halott állatot láttam. A dolog nem volt újdonság számomra, de továbbra is
rettenetesen érzékenyen reagáltam rá. Ugyanakkor a társadalom, amelyben
éltem, a modern nyugati kultúra nem teszi ki a polgárait annak, hogy
rendszeresen lássanak haldokló embereket. Nem úgy, mint más kultúrák,
ahol az emberek halála a nyilvánosság előtt történik, és a mindennapi
életnek nagyon is látható részét képezi.
A mi társadalmunk kirekesztette a halált, szinte tagadja a létezését.
Emiatt a haldoklót is, a családját és a barátait is teljesen készületlenül éri
valami olyasmi, ami elkerülhetetlen. Mindannyian meg fogunk halni. Ám
ahelyett, hogy elfogadnánk a halált, inkább igyekszünk elleplezni. Mintha
megpróbálnánk meggyőzni magunkat arról, hogy „amit nem látunk, az nincs
is”. Pedig ez tévút, mert emiatt az anyagi világban, és a hozzá társuló,
félelmek táplálta viselkedésformákban próbálunk értéket találni.
Ha viszont megtanulunk szembenézni az elkerülhetetlen halállal, és
őszintén elfogadjuk, mielőtt bekövetkezik, akkor még idejekorán
változtathatunk azon, hogy mit tekintünk fontosnak az életben. S ez lehetővé
teszi, hogy az energiáinkat olyan irányba tereljük, ahol valódi értéket hozunk
létre. Mihelyst elfogadjuk, hogy az időnk korlátozott, még ha nem tudjuk is,
hogy évekig, hetekig vagy csupán órákig tart még, nem fogjuk hagyni, hogy
az egónk vagy mások rólunk alkotott véleménye vezéreljen bennünket.
Ehelyett inkább a szívünkre fogunk hallgatni. A feltartóztathatlanul
közelgő halál elfogadása teremti meg a lehetőséget arra, hogy a fennmaradó
időben több értelmet és kielégülést találjunk az életünkben.
Rádöbbentem, mennyire káros ez a tagadás a mi társadalmunkban.
Ugyanakkor azon a napfényes téli napon egyszerűen fogalmam sem volt
arról, mi vár Ruthra, és a gondozójaként mi lesz az én szerepem. A homokkő
sziklának dőltem, és lelkierőért imádkoztam. A neveltetésem és felnőtt
életem során jó pár kihívásban volt már részem, ezért úgy éreztem, nem
kerültem volna ebbe a helyzetbe, ha nem tudnék megbirkózni vele. Ez persze
nem enyhítette a szomorúságomat és a fájdalmamat.
De ahogy ott ültem aznap a meleg napsütésben, és némán hullottak a
könnyeim, tudtam: dolgom van, mégpedig az, hogy a haldoklása heteiben
megadjam Ruthnak mindazt az örömöt és kényelmet, amit csak tudok. Sokáig
üldögéltem, tűnődtem az életen, és arra gondoltam, mennyire nem láttam
előre, hogy most ez következik. De közben azt is elfogadtam, hogy vannak
adottságaim, amelyeket mások javára fordíthatok, és hogy most éppen ezt
várják tőlem. Ahogy visszafelé sétáltam a házhoz, erős elhatározás született
bennem. Minden tőlem telhetőt megteszek – és majd utána kialszom magam.
Később benézett a munkaadóm. Elmagyaráztam neki, hogy még
halottat sem láttam soha életemben, nem hogy haldoklót ápoltam volna, de a
szavaim süket fülekre találtak. – A család nagyon szereti magát. Maga jó lesz.
„Maga jó lesz” – „You’ll be right” – ez annyira közkeletű kifejezés az
ausztrál nyelvjárásban, hogy elfogadtam: biztos így lesz. Ettől a ponttól
kezdve Ruth állapota rohamosan romlott. A szabadnapjaimon más gondozók
helyettesítettek, és ahogy egyre szaporodtak a teendők, az éjszakai műszak
alól is felmentettek. A többi gondozó azért időnként felhívott, hiszen én
felügyeltem a dolgokat. De legalább tudtam néha aludni.
A nappalok még mindig nagyon szépek voltak, és rendszerint csak mi
ketten voltunk Ruth-tal. Csendes környéken lakott, a fákon át néha
beszűrődött a nevetés a kikötő melletti parkból. Heather gyakran beugrott,
James is, és több szakorvos, akik tették a dolgukat. Rengeteg tanulnivaló volt,
és hihetetlen sokat fejlődtem a munkámban, anélkül hogy ezt akkor
észrevettem volna. Egyszerűen csináltam, amit kellett, és rengeteg kérdést
tettem fel mindenkinek, akinek csak lehetett.
Egyik reggel, amikor éppen készültem elmenni két napra, és izgatottan
vártam, hogy elhagyhassam a várost, meglátogassam az unokatestvéremet,
és egy kicsit könnyedebb napjaim legyenek a sok súlyos nap után, furcsa szag
csapta meg az orrom a hálószoba felől. Az éjszakai ápolónő vagy nem vette
észre, vagy nem akarta észrevenni a dolgot, azt remélve, hogy majd az őt
váltó ápolónő megoldja. Az elkövetkező években gyakran láttam ilyesmit.
Szó sem lehetett róla, hogy drága barátnőmet akár csak egy percig is
hagyjam benne feküdni. Egyáltalán nem tudta visszatartani a székletét, az
egészet kiengedte. Ernyedten feküdt, és csak halk horkantásokkal reagált a
kérdéseimre. A legfontosabb szervei kezdték felmondani a szolgálatot. Az
éjszakai ápolónő kelletlenül elszakadt a pletykalaptól, amelyet éppen
olvasott, és segített tisztába tenni a beteget, meg kicserélni alatta a
lepedőket. Nagyon megkönnyebbültem, amikor megérkezett a nappali
ápolónő, aki letette a holmiját, és azon nyomban kedvesen a segítségünkre
sietett. Tisztába tettük és kényelmesen elhelyeztük Ruth-t, aki annyira
elfáradt, hogy pillanatok alatt mély álomba merült.
Amikor aznap később kinn ültünk a szabadban az unokatestvéremmel,
lélekben még mindig Ruth házában maradtam. Örültem a fesztelenségnek és
a humornak, amelyet az unokatestvérem társasága biztosított. De úgy
éreztem: lehetetlen, hogy két éjszakára távol maradjak. Túlságosan Ruth
körül forogtak a gondolataim, és biztos voltam benne, hogy már nem sok
ideje van hátra. Alig néhány órát töltöttem az unokatestvéremnél, amikor
felhívott a munkaadóm, hogy Ruth az utolsó fázisba érkezett, vissza tudnék-e
menni.
Sötétedés körül értem vissza, s még be sem léptem a házba, máris
éreztem a bent uralkodó komor hangulatot. Heather ott ült a férjével és az új
éjszakai gondozóval, aki épp akkor érkezett. Egy bájos ír lány volt.
Heather megkérdezte: baj lenne-e, ha ő hazamenne. Szelíden azt
válaszoltam, hogy tegye, amit jónak tart. Így hát hazament. Miután elhagyta
a szobát, eleinte kicsit nehéz volt, hogy ne ítélkezzem felette. Arra
gondoltam, hogy ha az én anyám haldokolna, én biztosan minden követ
megmozgatnék, hogy vele lehessek, amikor távozik a világból.
Azt mondják, mindennek a szeretet vagy a félelem a gyökere: minden
érzelemnek, minden cselekedetnek, minden gondolatnak. Arra jutottam,
hogy Heather döntését nyilván a félelem vezérelte, és ettől máris megrohant
az iránta való együttérzés és szeretet. Ismeretségünk kezdete óta nagyon
gyakorlatiasnak és kissé távolságtartónak véltem. Ám ez a helyzet ismeretlen
volt számomra, és nem akartam, hogy a saját vélekedéseim és
beidegződéseim miatt igazságtalan legyek valakivel, akit megszerettem,
pusztán azért, mert másképp viselkedett egy adott helyzetben, mint ahogy
én viselkedtem volna.
Ahogy ott üldögéltem a sötét szobában Erinnel, a másik gondozónővel,
lassanként elfogadtam és már tiszteletben tudtam tartani Heather
viselkedését. Azt tette, amit tennie kellett, hiszen korábban is megtett
mindent, amit csak tudott. Évtizedeken át rendet tartott az édesanyja és a
saját családja körül. Mostanra tökéletesen kimerült, testileg-lelkileg
egyaránt. Mindent megadott, amire képes volt, és azért ment el akkor,
amikor édesanyja békésen aludt, mert így akarta megőrizni az
emlékezetében. Elmosolyodtam, mert úgy gondoltam, hogy megértettem a
viselkedését, és így már tiszteletet éreztem iránta.
Aztán amikor pár nappal később beszélgettem Heatherrel, kiderült,
hogy Ruth kifejezetten nem szerette volna, ha ott marad. Heather elég jól
ismerte az édesanyját ahhoz, hogy megértse a kimondatlan kívánságait is.
Vagyis a szeretet vezérelte, amikor elment, nem a félelem. Az elkövetkező
években sok hasonló helyzetet láttam. Nem minden haldokló akarta, hogy a
családja ott legyen vele. Inkább akkor búcsúztak el tőlük, amikor még
öntudatuknál voltak. Volt, aki azt akarta, hogy inkább a gondozó legyen
mellette, amikor meghal, hogy a család ne ezt az emléket őrizze meg róla.
Halkan beszélgettünk Erinnel Ruth szobájában, a közelgő halál szinte
tapintható volt. Erin azt mondta, hogy az ő családjában a szoba most tele
lenne. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, szomszédok és gyerekek –
mindenki eljönne, hogy elbúcsúztassa a haldoklót.
Néha hosszasan hallgattunk, néztük Ruth-t, és vártunk. Az éjszaka
hihetetlenül csendes volt, s én némán küldtem a szeretetemet Ruth felé.
Kicsit megint beszélgettünk, aztán ismét elhallgattunk. Nagyon jó volt, hogy
Erinnel oszthattam meg ezt az élményt, mert őt is megérintette a dolog. Ilyen
volt a természete.
– Kinyitotta a szemét – szólalt meg hirtelen, riadtan Erin. Egészen addig
Ruth félig kómában feküdt. – Téged néz.
Közelebb léptem az ágyhoz, és megfogtam Ruth kezét. – Itt vagyok,
drágám. Minden rendben.
Egyenesen a szemembe nézett, és egy pillanattal később a lelke kezdte
elhagyni a testét. Egy rövid ideig remegett. Aztán minden mozdulatlan lett.
Abban a pillanatban hullani kezdtek a könnyeim. Némán, szívből
beszéltem hozzá, megköszöntem, hogy megosztotta velem ezt az élményt,
azt mondtam neki, hogy szeretem, és minden jót kívánok az utazásához.
Nagyon áhítatos pillanat volt, tele nyugalommal és szeretettel. Ahogy ott
álltam az elsötétített szobában, mindent éberen érzékelve, arra gondoltam:
milyen áldást jelentett nekem, hogy együtt tölthettem vele ezeket a perceket.
Ekkor Ruth teste váratlanul ismét mély levegőt vett. Visszahőköltem, és
káromkodtam egyet, a szívem majd’ kiugrott a helyéről: – A fenébe! –
mondtam Erinnek.
Elnevette magát. – Ez teljesen szokványos, Bronnie. Gyakran
megtörténik.
– Ja, igen? Kösz, hogy mondod – feleltem döbbent arccal, és
rámosolyogtam. A szívem vadul dobogott, és az áhítatos pillanat tovaszállt.
Ismét az ágy felé léptem, tétovázva. – Lehet, hogy megint megtörténik? –
kérdeztem suttogva Erintől.
– Nincs kizárva.
Csendben vártunk még egy percig, alig vettünk levegőt. – Elment, Erin.
Érzem, hogy elment – mondtam végül.
– Isten áldja – mondtuk mindketten halkan, egyszerre. Közelebb vittük
a székünket, és egy darabig ott ültünk vele, áhítatos csendben, tiszteletteljes
szeretettel. Kissé meg is kellett nyugodnom az előbbi rémület után.
Heather és a munkaadóm megkértek, hogy hívjam fel őket, amikor
bekövetkezik a dolog, s ezt meg is tettem. Hajnali fél három körül lehetett.
Már nem volt mit tenniük. Nekem korábban elmondták, hogy mi ilyenkor a
teendő. Így hát felhívtam az orvost, hogy jöjjön el, és állítsa ki a halotti
bizonyítványt. Miután ezzel végeztünk, felhívtuk a temetkezési vállalatot.
Erinnel a konyhában ültünk, amíg el nem vitték Ruth testét, ami
körülbelül napfelkeltekor történt meg. A várakozás órái alatt időnként
mindketten bementünk a szobába, hogy megnézzük Ruth-t. Szinte kényszert
éreztünk arra, hogy még mindig vigyázzunk a testére, pedig ő már eltávozott
belőle. Nem akartam egyedül hagyni. A távozása utáni különös, sötét időszak
bizonyos tekintetben nagyon különleges volt. De szinte tapintható üresség
honolt a lakásban aznap éjjel, miután eltávozott.
Másnap felajánlották, hogy maradjak Ruth lakásában, és vigyázzak rá.
Heather azt mondta, hogy az örökösödési eljárás hónapokba telhet, és a
család biztonságosabbnak tartaná, ha nem állna üresen a ház. Így hát egy
darabig még Ruth otthonában laktam, ami az anyagi helyzetemet tekintve
nagy áldás volt. Ráadásul ismerős helyen lehettem.
Addigra rájöttem, hogy a huszonnégy órás, bentlakásos gondozás
túlságosan kimerítő nekem. Noha az a fajta ember vagyok, aki sohasem tud
félmunkát végezni, el kellett fogadnom, hogy jobb, ha minden éjjel
elszakadok a betegtől, és hazamegyek két műszak között. A gondozói munka
sokkal inkább kiszívta az erőmet, mint az egyszerű társalkodónői munka.
Az elkövetkező hónapok során végignéztem, ahogy Heather új helyekre
szállította Ruth holmijait, és segítettem is neki. Ruth anyagi világa
darabonként bomlott le, mint mindenkié. Én magam már olyan régóta éltem
nomád életet, hogy még mindig ódzkodtam a túl sok vagyontárgytól. Ezért
sok mindent visszautasítottam azok közül a tárgyak közül, amelyeket
Heather kedvesen felkínált nekem. Végül is csak tárgyak voltak, noha egykor
barátnőm, Ruth tulajdonát képezték. Én azonban tudtam, hogy az emlékét
úgyis megőrzöm a szívemben, ami így is történt. Néhány régi lámpába azért
beleszerettem, s ezek máig velem vannak.
Ruth házát az új tulajdonosok később lebontották, és modern
betonépítményt emeltek a helyébe. Az öreg frangipánifát, amely évtizedeken
át árasztotta magából a nyár illatát az egész házba, azonnal kivágták, és
úszómedencét építettek a helyére. A házavatóra én is meghívást kaptam.
Az új tulajdonosokat zavarták a kert fáin élő pókok a hálóikkal. Pedig
hányszor néztük a verandáról Ruth-tal, hogyan szövi a nephila pók a hálóját,
amely olyan erős, hogy fel lehet emelni, és átsétálni alatta. Sokat
gyönyörködtünk együtt ebben a csodában. Ahogy ott álltam az úszómedence
mellett, és néztem az új, divatos növényeket, amelyeket a szeretettel
gondozott régi kert növényei helyébe ültettek, vidáman állapítottam meg,
hogy egy nephila pók már szövi is a hálóját a magasban az egyik új növényre.
Szeretettel gondoltam Ruthra, elmosolyodtam, és tudtam: a maga
módján ő látogatott meg engem akkor. Az otthona eltűnt a föld színéről, de a
lelke bennem él. Megköszöntem az új tulajdonosnak, hogy meghívott, kicsit
elbeszélgettem a vendégekkel, aztán lesétáltam a kikötőbe. Leültem
ugyanarra a helyre, ahol akkor ültem, amikor megtudtam, hogy Ruth halálos
beteg, és eltöltött a hála mindazért, amit együtt éltünk át, és amit az
ismeretségünk során tanultam.
Csak ültem ott azon a nyári napon, és mosolyogva gondoltam arra,
mennyi mindent kaptam viszonzásul, sokkal többet annál, mint hogy
lakbérfizetés nélkül élhettem a házában. Ahogy telt-múlt az a gyönyörű nap,
én egyre csak hálásan mosolyogtam. És azzal, hogy megmutatta a nephila
pókot, Ruth már vissza is mosolygott rám.
 Őszinteség és önátadás

Ruth halála után néhányszor felkértek kisegítőnek más gondozók mellé. A

kollégáimmal csak műszakváltáskor találkoztam, olyankor tudtam
beszélgetni velük egy kicsit. A hosszú, tizenkét órás műszakok során nem
volt részem fecsegésben és nevetgélésben, hiszen csak műszakváltáskor
láttuk egymást. Társaságot csak a kliens jelentett, valamint a családja és a
szakorvosok, akik néha benéztek hozzá.
A klienseimmel ettől csak még személyesebb lett a kapcsolatom. És
időnként legalább volt lehetőségem olvasni, írni, meditálni vagy jógázni is.
Sok gondozó valósággal megbolondult attól, hogy túl sok időt töltött egyedül
– nem volt ritka, hogy amikor megérkeztem a lakásba, már reggeli előtt be
volt kapcsolva a tévé. Hálás voltam, amiért én élvezem a saját társaságomat,
és kifejezetten örülök, ha hosszú órákat kell csendben töltenem. Hiszen még
ha voltak is emberek a házban, a haldoklóknál általában békés hangulat
uralkodott.
Amikor beléptem Stella otthonába, amely egy fákkal övezett
kertvárosban volt, egyértelműen ezt a békés hangulatot éreztem. És nem
csak azért, mert Stella haldoklott. A férjével együtt mindketten békés,
barátságos emberek voltak. Stellának hosszú, egyenes szálú ősz haja volt, és
amikor megismerkedtem vele, azonnal az jutott eszembe: milyen elegáns,
finom nő, pedig betegen feküdt az ágyban. A férje, a szintén csodálatos
George természetes kedvességgel üdvözölt.
Az életünk már attól is teljesen megváltozik, ha el kell fogadnunk,
hogy haldoklik egy családtagunk. De amikor a haldoklónk abba a
szakaszba ér, amikor már huszonnégy órás gondozásra szorul, olyankor
végleg megszűnik addigi életünk. Nincs többé magánszféra, nincsenek
meghitt pillanatok, mint mikor egy házaspár kettesben van a házban.
A gondozók jöttek-mentek, reggel és este műszakot váltottak. Volt,
aki rendszeresen jött, volt, aki csak egyszer, a saját kliensénél töltött két
műszak között. Folyamatosan új arcokat kellett megismerni, új
személyiségekkel és különféle munkaerkölcsökkel kellett megbirkózni. Egy
idő után azonban én lettem Stella rendszeres nappali gondozója. Néha a
közösségi ápolónő is ellátogatott hozzá, és felkereste a palliatív orvos is,
akivel az elkövetkező években sok kliensemnél összefutottam, s aki igazán
különleges, szívderítően jólelkű ember volt.
Ruth gondozása után a munkaadóm úgy ítélte meg, hogy remekül
megbirkóztam a feladattal, és felajánlott egy képzést, ahol
haldoklógondozást tanulhatok, ha szeretnék elmenni ebbe az irányba.
Elfogadtam az ajánlatot, mivel úgy éreztem, az élet most erre hív. A Ruth-tal
töltött idő és a mellette tanultak mélységes hatást gyakoroltak rám, így hát
vágytam arra, hogy továbbfejlődjem, és több tapasztalatra tegyek szert ezen
a területen.
A képzésem két gyakorlatból áll. Az egyiken bemutatták nekem és a
többi gondozónak, hogyan kell szakszerűen kezet mosni. A másik egy nagyon
rövid demonstráció volt a különféle emelési technikákról. Ezek után a
munkaadóm elküldött Stellához, és a lelkemre kötötte, nehogy megmondjam
a családnak, hogy még csak egy kliensnél végeztem haldoklógondozást. Úgy
vélte, alkalmas vagyok erre a munkára, és magam is így gondoltam.
Mindig is őszinte ember voltam. De amikor a család kérdezgetni
kezdett a korábbi tapasztalataimról, mégis azon kaptam magam, hogy
hazudok, egyszerűen azért, mert szükségem volt erre a munkára. Akkoriban
kezdték bevezetni az új törvényeket, amelyek speciális képzettséget kívántak
meg, amellyel én nem rendelkeztem. Nem volt tapasztalatom sem, de azt
akartam, hogy Stella családja nyugodt legyen felőlem. A szívem mélyén
tudtam, hogy jól fogom végezni a munkát, hiszen leginkább kedvességre és
intuícióra volt szükség hozzá. Így hát belementem a hazugságba: amikor
feltették ezt a kérdést, azt válaszoltam, hogy már több haldoklót is
gondoztam. De olyan kényelmetlenül éreztem magam emiatt, hogy többé
sohasem hazudtam egyik kliensemnek sem.
Stella tisztaságmániás volt, mindennap cserélni kellett az ágyneműjét.
És mivel szeretett stílusosan öltözködni, ahhoz is ragaszkodott, hogy a
hálóingje passzoljon az ágynemű színéhez és mintájához. Az egyik nap
George nevetve mesélte, hogy bajba került, mert nem megfelelő ágyneműt
választott a hálóinghez, amelyet Stella fel akart venni. Én is nevettem, és azt
feleltem, amit aztán szinte mindegyik jövendő kliensem családtagjainak: – Ha
ennek örül, akkor legyen így.
Így hát ez a magas, finom hölgy a maga választotta ágyneműk között, a
maga választotta hálóingjében haldoklott, amikor egyszer csak az életemről
kezdett kérdezni.
– Szoktál meditálni?
– Igen – válaszoltam boldogan. Erre a kérdésre nem számítottam.
Stella folytatta. – Melyik utat követed? – Megmondtam neki, s ő értőn
bólintott.
– Jógázol is? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam ismét. – De korántsem annyit, amennyit szeretnék.
– Mindennap meditálsz?
– Igen – feleltem. – Naponta kétszer.
Önkéntelenül elmosolyodtam, amikor egy pillanatnyi hallgatás után
lágy hangon azt mondta: – Hála Istennek. Mióta várok rád! Most már
meghalhatok.
Stella negyven éven át jógaoktató volt, akkoriban kezdte, amikor a jóga
még egyáltalán nem volt megszokott dolog a nyugati kultúrában. Kezdetben
valami keleti furcsaságnak számított. Többször is járt Indiában, és nagyon
elkötelezetten haladt ezen az úton.
Mivel a jóga furcsán hatott abban a világban, amelyben éltek, ha
megkérdezték Stellát, hogy mivel foglalkozik, eleinte azt felelte: tornát tanít.
De ahogy a jóga társadalmilag egyre elfogadottabbá vált, lassanként levetette
álruháját, és számos tanítványt tanított meg ennek az útnak a művészetére
és bölcsességére.
A férje nyugdíjas értelmiségi volt, néha még dolgozott egy kicsit
otthonról. Békésen szöszmötölt, s én örültem a jelenlétének. A házi
könyvtáruk tele volt klasszikus spirituális művekkel. Sokat már olvastam
közülük, de sokat még csak akartam. Igazi kincsesbánya volt egy olvasni
szerető ember számára, különösen, ha annyira érdekli a filozófia, a
pszichológia és a spiritualitás, mint engem. Faltam a könyveket, ahogy csak
bírtam. Stella időnként felocsúdott álmából, olyankor megkérdezte, melyiket
olvasom, hol tartok benne, és megjegyzéseket fűzött hozzá. Mindegyiket
ismerte. Amikor elég éber volt a beszélgetéshez, ami nem túl gyakran esett
meg, mindig filozófiáról beszélgettünk. Számos elmélet szóba került, és
kiderült, hogy hasonlóképpen gondolkodunk.
A jógagyakorlásban is sokat fejlődtem. Nem éreztem úgy, hogy
titkolnom kell, amit csinálok, vagy hogy át kellene mennem egy másik
szobába. A Stella hálószobájába vezető ajtó sohasem volt bezárva, így a friss
levegő folyamatosan, akadálytalanul áramlott befelé. Nagyon jó volt ott
dolgozni. Stella békés fehér macskája, Yogi, ott feküdt az ágy végében, és
figyelt. Mivel a délutánok különösen békések voltak azon a környéken,
általában olyankor végeztem a nyújtó- és légzőgyakorlataimat. Sokszor azt
hittem, hogy Stella alszik, de aztán örömmel hallottam, hogy megjegyzést
tesz arra, amit épp csinálok – hogyan javítsak a testtartásomon, vagy hogyan
próbáljak ki egy másik hasonló, de esetleg dinamikusabb és nehezebb
gyakorlatot, aztán ismét elszundikált.
Akkor már vagy öt éve jógáztam. A Perthhez közeli Fremantle-ben
kezdtem, amikor Nyugat-Ausztráliában éltem. Hetente kétszer biciklire
ültem, és néhány külvároson keresztülhajtottam, mire Fremantle-be értem.
A tanáromat Kale-nek hívták, és igazán örülök, hogy ő ismertette meg velem
a jógát. Ő maga csak egészen későn talált rá erre az útra, egy gerincsérülés
következtében. Nyilvánvaló volt, hogy az élet nagy terveket tartogat
számára, és meg is találta a hivatását, számos odaadó tanítványa nagy
szerencséjére.
Amikor elköltöztünk Perthből, az életem egy darabig bizonytalanná
vált. De a jóga mindig megmaradt. Akárhol éltem, mindig kerestem egy
csoportot, és néha egy időre csatlakoztam valamelyikhez. Ám egyetlen
csoporthoz sem tudtam annyira ragaszkodni, mint Kale csoportjához. Olyat
többé nem találtam.
Stella hálószobájában rájöttem, hogy még mindig nem vált igazán
bensővé a gyakorlásom, hiszen még mindig a tanártól vártam útmutatást,
ahelyett, hogy önmagammal teremtettem volna kapcsolatot. Stella
segítségének köszönhetően azonban ez végérvényesen megváltozott. Azóta
már más csoportokba is jártam, mivel csoportban kicsit jobban fejlődöm,
mint ha csak otthon gyakorolnék. És az is nagyon jó benne, hogy hasonló
gondolkodású emberekkel lehet találkozni. De azóta már az otthoni
gyakorlásom sem hullámzó színvonalú, hiszen maga a gyakorlás vált a
tanítómesteremmé. Stellának sikerült nyomot hagynia az utolsó tanítványán.
Azt viselte a legnehezebben, hogy készen állt a halálra, és az mégis
késlekedett. Reggelenként, amikor megkérdeztem, hogy van, csak ennyit
mondott: – Hát mit gondolsz, hogy vagyok? Még mindig itt vagyok, pedig
már nem akarok itt lenni.
Már meditálni sem tudott. Annyi év fegyelmezett szellemi munka után,
amikor a meditáció révén folyamatosan megtapasztalta a kapcsolatot
önmagával, azt hitte, hogy ez akkor is természetesen fog menni, amikor
közeleg a hazatérés. Sőt, azt gondolta, hogy még erősebben tud majd
gyakorolni. Ehelyett az én gyakorlásom lett erősebb. Amikor Stella
délutánonként elszunyókált, mindig leültem meditálni. – Olyan jó neked –
mondta később. – Annyira nehéz ez nekem. Nem tudok meditálni, és nem
tudok meghalni.
 – Lehet, hogy miattam vagy még itt. Lehet, hogy még tanulnom kell
tőled, és ezért nem jött még el az időd – vélekedtem.
Bólintott. – Ezt elfogadom.
Azonban két ember kapcsolatában mindkettő azért van ott, hogy
egymáson keresztül tanuljanak. Amikor megemlítettem az önátadást, Stella
egyre jobban megbékélt a helyzetével. Érdeklődve hallgatta, amikor az ágya
mellett ülve elmeséltem neki, hogyan tanultam meg elengedni a dolgokat.
Az idők során mindig a hit lendületéből merítettem. Elmeséltem neki,
hogyan indultam el egyszer évekkel ezelőtt délnek egyetlen tank benzinnel
az autómban és ötven dollárral a zsebemben, azzal a szándékkal, hogy egy
darabig hűvösebb tájon telepedjem le. Egy bizonyos város volt a fejemben,
Új-Dél-Wales déli partján, és nagyjából arrafelé vettem az irányt. Útközben
meglátogattam egy pár barátomat, akik mindig segítettek munkát találni
néhány napra, így volt miből továbbmennem. Mivel egy ideje már nomád
életet éltem, mindenhol akadtak barátaim, és mindig örültem, ha újra
találkoztam velük – volt, akit már csaknem egy évtizede nem láttam. Végül
megérkeztem abba a városba, ahova indultam, de már alig volt pénzem.
A legszebb kilátás a hegycsúcson levő lakókocsis kempingből nyílt,
amely a hatalmas Csendes-óceánra nézett. Így hát éjszakára ott szálltam meg.
Felszedtem az öreg terepjáróm hátsó ülését, és leterítettem egy matracot.
Reggel csak elhúztam a függönyt, és máris készen álltam az indulásra.
Amikor másnap körülnéztem, hogy milyen munkalehetőség akad a városban,
először kissé rémisztőnek tűnt a helyzet. Éppen ősz volt, a kedvenc
évszakom. Így hát pár napig egyszerűen csak élveztem a csodálatos időjárást,
és rengeteget sétáltam.
De egy idő után már nem tudtam fizetni a helyemet a kempingben.
Fogytán volt a pénzem, és végül is csak a zuhanyzás miatt laktam ott, meg
hogy legyen egy bázisom, amíg ismerősökre nem teszek szert. Így hát vettem
ennivalót, és elindultam az erdő felé, követve a jelzéseket, amelyek egy nem
túl messzi folyóhoz vezettek. Mivel korábban már többször is
megtapasztaltam a „hit ugrását”, tudtam, hogy ismét szembe kell néznem a
félelmeimmel. Ha egyedül a hitre támaszkodva akarok elérni valamit, akkor
az agyamat el kell hallgattatnom, márpedig mindig ez a legnehezebb.
A fejemben azonnal megjelentek a korábbi neveltetésemből fakadó
káros szokásminták . Úgy éreztem, a társadalom azt sugallja: nem szabad így
élnem. Miközben azon tűnődtem, mi a csudát kezdjek magammal, felütötte
bennem rút fejét a félelem. Ilyenkor mindig az mentett meg, ha
visszarántottam magam a jelenbe, és most is tudtam, hogy ezt kell tennem.
Sehol sem tud az ember úgy szembenézni a félelmeivel, mint a természetben,
ahol visszatérhet az élet valódi ritmusához.
Amikor a félelem aludt, olyankor csodálatos napjaim voltak, élveztem a
bonyodalmaktól mentes, egészséges napirendet: egyszerű, kiadós ételeket
ettem, úsztam a kristálytiszta folyóban, gyönyörködtem a vadon
élővilágának furcsa vonásaiban, hallgattam a madarak változatos énekét, és
olvastam. Áhítatos időszak volt, tágasság és szépség vett körül.
Csaknem két hétig még embert sem láttam. Aztán egy szép napon
emberek közelítettek. Egy család érkezett a folyóhoz piknikezni: gyerekek,
szülők és nagyszülők. Ebből arra következtettem, hogy hétvége lehet. Nyitva
hagytam a terepjárót, és elmentem kirándulni, hogy nyugodtan
kiélvezhessék a helyet. Késő délután lefeküdtem a terepjáró hátsó részébe,
nyitott csomagtartóval és ablakokkal, és egy kicsit olvastam. Varázslatos
volt, ahogy a gyönyörű alkonyi fények átszűrődtek a fákon.
Amikor a család szedelőzködni kezdett, a velem egykorú nő, a két
gyermek édesanyja elszakadt a csoporttól. A férje, a szülei és a gyerekei
továbbmentek az autójuk felé. Csendesen odalépett hozzám, és behajolt a
terepjáróba. Feltekintettem a könyvemből, és rámosolyogtam. Egyszerűen
annyit súgott: – Irigylem a szabadságát. – Mindketten nevettünk, aztán a nő
sarkon fordult, és elment, anélkül hogy bármi mást mondott volna, még
válaszra sem hagyott időt.
Aznap éjjel, ahogy a terepjáróban feküdtem, az ablakokon nyitott
függönnyel, a folyóból a békák kuruttyolása hallatszott, és társaságom a millió
csillaggal teleszórt égtakaró volt, elmosolyodtam, amikor erre a nőre
gondoltam. Igaza volt. Annyira szabad voltam, amennyire csak lehetséges.
Csupán néhány napra elegendő pénzem és ennivalóm volt, de abban a
pillanatban olyan szabad voltam, amennyire egy ember csak szabad lehet.
Sokan faggattak azóta a vadonban és az ország más tájain tett
utazásaimról, és mindig felmerült a kérdés, hogy nem féltem-e. A válaszom
az, hogy nem, ritkán volt okom félelemre. Voltak baljós helyzetek, például
amikor stoppoltam. De mindig épségben kerültem ki ezekből a ritka
helyzetekből, és sokat tanultam belőlük. Mivel a megérzéseim után mentem,
és nyugodt szívvel hagyatkozhattam rájuk, igyekeztem bizalommal fordulni
az újszerű megmérettetésekhez.
Azonban az ember társas lény, így hát ismét a város felé vettem utamat.
Felhívtam az anyámat, akivel egészséges, szeretetteli kapcsolatban vagyok.
Ahogy egy anyától elvárható, kissé mindig aggódott a hogylétem miatt.
Mégis megértette, hogy el kell fogadnia nomád életemet. Nem ítélte el a
döntéseimet, de azért mindig megkönnyebbült, amikor jelentkeztem. Előző
nap éppen vett két dollárért egy lottószelvényt, hogy pénzt nyerjen nekem.
Mivel nagylelkű természet, ezúttal is ajándékot kapott az élettől.
– Én annyi mindent kapok tőled – mondta. – Ragaszkodom hozzá, hogy
elfogadd ezt a pénzt. Egyébként is rajtad akartam segíteni, és úgy nyertem. –
Hálásan fogadtam a pénzt, amely több hétre elegendő volt.
Másnap reggel, amikor a lakókocsis kempingben felébredtem a
terepjárómban, elindultam a sziklákhoz, hogy megnézzem a napfelkeltét az
óceán fölött. Nagyon szeretem látni az első fényt, amikor még nem tűntek el
a csillagok, de már kezdődik az új nap. Ott üldögéltem a sziklákon, ahogy az
ég rózsaszínűre, majd narancssárgára váltott, és néztem az előttem elúszó
delfincsoportot, amint időnként kedvükre felbuknak a vízből. Akkor tudtam,
hogy minden rendben lesz.
Később hosszas, élvezetes beszélgetést folytattam az életről és az
utazásról a kemping tulajdonosával. A beszélgetés után a tulajdonos kulccsal
a kezében jött vissza a terepjárómhoz. – A nyolcas számú lakókocsira most tíz
napig nem lesz szükségem. Úgyhogy a tiéd, és egyetlen centet sem fogadok el
tőled. Ha egyszer majd a lányomnak az autójában kell aludnia, remélem, érte
is megteszi ezt valaki – jelentette ki Ted.
– Isten áldjon, Ted, köszönöm! – mondtam, hálakönnyekkel küszködve.
Így hát az elkövetkező tíz napra fedél volt a fejem fölött, és volt hol
főznöm. Ebben az időszakban azonban ismét erősen rám tört a félelem, hogy
mi lesz velem. Pénzt kellett keresnem. Fogytán volt az ennivalóm.
Mindennap elmentem a város összes üzletébe, és noha rengeteg derék
emberrel találkoztam, semmilyen munkára nem volt kilátás. Ahogy mentem
föl a hegyre a kemping felé, mély lélegzetet vettem, és igyekeztem a jelenben
maradni, ugyanakkor valamilyen megoldást találni.
Ezt nagyon utáltam az életemben, hogy előbb-utóbb mindig késztetést
éreztem arra, hogy az óvatosságot sutba dobva túlságosan nagy fába vágjam
a fejszémet. Szinte már rászoktam erre. Valahányszor ez történt, mindig
nekimentem a félelmeimnek, és végül valahogy mindig, de mindig talpra
estem. Bizonyos tekintetben a hit minden újabb ugrása egyre nehezebb volt,
mivel egyre közelebb kerültem legmélyebb, legbenső félelmeimhez.
Ugyanakkor minden ugrás egyre könnyebb is lett. Korábban már sokszor a
végsőkig feszítettem a hitemet, ezáltal fokozatosan nagyobb bölcsességre
tettem szert, és egyre erősebben hittem önmagamban. S az életet is jobban
értettem, bármilyen nehéz volt is néha. Egyszerűen nem tudtam
beleilleszkedni a társadalom szokványos működésébe.
Ahogy néztem a felcsapó, majd visszahúzódó hullámokat, eszembe
jutott, milyen fontos az önátadás – elengedni a dolgokat, és hagyni, hogy a
természet csodát tegyen. Ugyanaz az erő, amely a dagályt és az apályt vagy
az évszakok váltakozását okozza, s amely életet teremt, bizonyára képes arra
is, hogy megmutassa nekem a lehetőséget, amelyre szükségem van. Csak
előbb el kell engednem a dolgokat. Hiába is próbálnám irányítani az időzítést
és az eredményt. A szándék már megfogalmazódott bennem, és meg is tettem
minden tőlem telhetőt. Már csak el kell állnom az útból.
Szelíden nevettem magamon, amiért ezt elfelejtettem. Pedig már
korábban megtanultam. Amikor bizonytalan, remegő lábakon állok, az
egyetlen dolog, amit tehetek, hogy megadom magam, és meglátom, mi sül ki
a dologból. Ideje volt ismét megadnom magam.
Az önátadás egyáltalán nem azonos a feladással, távolról sem. Az
önátadáshoz óriási bátorságra van szükség. Gyakran csak akkor vagyunk erre
képesek, ha már elviselhetetlen fájdalommal jár, hogy mi akarjuk irányítani a
dolgok kimenetelét. Tulajdonképpen felszabadítóan hat, amikor elérkezünk
erre a pontra, noha persze egyáltalán nem kellemes. Az áramlást végül az
teszi lehetővé, ha elfogadjuk, hogy már semmit, de semmit nem tehetünk,
csupán azt, hogy átadjuk magunkat egy nagyobb erőnek.
Másnap reggel újra lementem a víz melletti sziklákhoz, ahol
napfelkeltekor ismét játszadozó delfinek fogadtak. A félelem, a fájdalom, az
ellenállás rohama és a végső önátadás után úgy éreztem magam, mintha
mindent kiszívtak volna belőlem. Érzelmileg teljesen kimerültem. A
delfineket nézve azonban elmerültem az új hajnalban, és lassan, szelíden
hagytam, hogy ismét feltöltődjem reménnyel.
Pár nappal később a kempingben beszélgetésbe elegyedtem néhány
nyaralóval, akik munkát ajánlottak nekem Melbourne-ben, körülbelül hét
óra autóútra dél felé. – Miért ne? – gondoltam. Szabad voltam, oda
mehettem, ahova akartam, és egyébként is hűvösebb tájakra vágytam.
Melbourne csakhamar a kedvenc ausztrál városom lett, és máig is az maradt.
Pedig magamtól eszembe sem jutott volna oda költözni, fogalmam sem volt,
mennyire javamra szolgál majd, ha egy ennyire kreatív városban élek.
Egyedül az önátadás és a jelenben élés tette lehetővé, hogy találkozzam ezzel
a munkalehetőséggel.
Amikor befejeztem a mesélést Stellának, mindketten elmosolyodtunk.
Megette a félbevágott epret, és helyeslően bólintott. Egészen addig ő akarta
meghatározni a távozása pillanatát. Ideje volt, hogy kiengedje a kezéből ezt a
dolgot, és noha nehezen barátkozott meg a gondolattal, most már elfogadta,
hogy időbe telhet, mire elérkezik a napja. A test kialakulásához kilenc
hónapra van szükség. Az is időbe telhet, mire végleg abbahagyja a működést.
Ekkor már nagyon gyenge volt, és szinte egyáltalán nem evett. Nem
volt ereje hozzá, csak gyümölcsdarabokat fogadott el, azokat is csak az íz
kedvéért. Előző nap két szem szőlőt. Ma egy fél epret.
Halála előtt nagyon sok fájdalmat kellett volna elviselnie, már csak
azért is, mert igen előrehaladott állapotban volt a betegsége, amikor
megállapították a diagnózist. Azonban alig volt fájdalma, amin az orvosa
nagyon csodálkozott. Ahogy a betegség terjedt, inkább csak egyre
kimerültebbnek érezte magát. A szellemi útja során végzett munkája
következtében nagyon erős kapcsolata volt a saját testével, s ennek
köszönhetően most szinte fájdalommentes volt. Ezért is tudott olyan
könnyen elmenni, amikor eljött az idő.
Két-három nappal korábban észrevettem: az ujjai annyira megdagadtak,
hogy a jegygyűrűje mélyen belenyomódott a gyűrűsujjába. Attól tartottam,
hogy ez a keringésére is hatással van. Felhívtam a munkaadómat, és az
ápolónő azt javasolta, vegyem le a gyűrűt. Miközben George mellette feküdt
az ágyban, óvatosan leszedtem az ujjáról szappanos vízzel. Nagyon lassan
ment a dolog, és mire sikerült, addigra mindketten sírtak. Úgy éreztem
magam, mint az ördög ügyvédje, de mire leszedtem a szerelmük jelképét,
amely több mint fél évszázada Stella kezén volt, már én is sírtam.
A drága George ekkor a régi becenevén szólította Stellát. Kimentem a
szobából, hogy zavartalanul megélhessék a bensőségesség ritka pillanatát, és
talán utoljára fekhessenek egymás karjában. Ahogy ott álltam sírva a
fürdőszobában, arra gondoltam: milyen óriási ajándék, hogy tanúja lehettem
ennek a mélységes szerelemnek, amely összekötötte őket. Soha nem láttam
még ilyet. Igazi jó barátok voltak, mindketten kedvesen és figyelmesen
viselkedtek mindenkivel, de főleg egymással. De nagyon fájt látni, hogy
sírnak, amikor a jegygyűrűt örökre le kellett venni Stella ujjáról.
A fiuk és a lányaik rendszeresen látogatták őket, mostanában egyre
gyakrabban, ahogy közelgett az idő. Mindannyiukat kedveltem. Nagyon
különböztek egymástól, de mindegyikük kedves, jóravaló ember volt. Az
egyik lányukat különösen közel éreztem magamhoz.
Egyik nap váratlanul lehűlt az idő, és nem volt nálam meleg ruha.
George unszolt, hogy vegyem fel Stella egyik kardigánját. Aztán mindketten
megállapították, hogy nagyon jól áll nekem. Olyan ruhadarab volt, amit nem
vennék észre az üzletben, mert nem az én stílusom volt. De ahogy felvettem,
rögtön megszerettem. Aznap a család, Stellával együtt, nekem ajándékozta a
kardigánt. Évek teltek el, de azóta is hordom. Stellának remek ízlése volt.
Aznap éjjel Stella kómába esett, mialatt én otthon aludtam. Másnap
reggel ünnepélyes hangulatra érkeztem. George és a fiuk, David fogadott.
Lágy szellő fújdogált a hálószobaajtón keresztül, George az ágyon feküdt,
gyönyörű felesége mellett. Fogta a kezét, amely egyre hidegebb lett. Stella
még élt, de az ilyen betegség esetén a halál közeledtével gyengül a
vérkeringés a végtagokban. Már a lába is kezdett kihűlni. David egy széken
ült, és Stella másik kezét fogta. Én az ágy végénél ültem le egy székre, és a
lábára tettem a kezem. Azt hiszem, nekem is szükségem volt arra, hogy
megérinthessem.
Miután tizenkét órát töltött mély kómában, Stella felnyitotta a szemét,
és rámosolygott valamire a mennyezeten. George felült: – Mosolyog –
mondta riadtan. – Valamire mosolyog.
Stella már nem volt tudatában a jelenlétünknek. De ahogy ott
mosolygott, nem tudni, mire vagy kire, bennem megerősödött valami, ami
azóta sem tűnt el. Mivel a meditációim során korábban már többször
eljutottam a szokványos emberi szint fölötti boldog tájakra, sohasem
kételkedtem a halál utáni életben. De mióta Stella földöntúli boldogságát
láttam, ahogy nyitott szemmel nézett a mennyezet felé, többé semmi sem
ingathat meg ebben a hitemben. Van valami más, ami felé haladunk, vagy
ami felé visszatérünk.
A mosoly után Stella picit sóhajtott, felakadt a szeme, és
mindannyiunkra csend borult. George és David rám nézett, hogy
megerősítsem a dolgot. Mivel addig még csak Ruth halálánál voltam jelen,
vártam a nagy sóhajt, de nem jött. – Meghalt? Meghalt? – kérdezték
kétségbeesetten, szívszorító bánattal a hangjukban.
Megpróbáltam megkeresni a nyaki ütőerét, de olyan erősen vert a
szívem, hogy csak azt a ritmust éreztem. Óriási nyomás nehezedett rám, és
fogalmam sem volt, mit csinálok. Kétségbeesetten néztek rám. Nem akartam
kijelenteni, hogy meghalt, hátha él még egy-két napig, vagy akár csak sóhajt
még egy nagyot. Így hát útmutatásért imádkoztam.
Aztán egyszerre nyugalom öntött el, mert ahogy ránéztem, rögtön
tudtam, hogy már nincs köztünk. Annyira sima, finom és elegáns távozás
volt, hogy alig lehetett észrevenni. De a szeretethullám, amely akkor
elöntött, megerősítette bennem, hogy távozott. Bólintottam, s ekkor George
és David azonnal elhagyták a szobát. Szívettépő zokogás visszhangzott a
házban, ahogy George tudomásul vette szeretett felesége távozását. Némán
ültem Stella mellett, és akkor már nekem is hullottak a könnyeim.
Néhány óra múlva, amikor a többi családtag is megjelent, túlestünk a
gyakorlati tennivalókon, majd elbúcsúztunk egymástól. A reggelből addigra
nagyon forró délelőtt lett, s én azon tűnődtem, mit kezdjek magammal.
Valami felszínes kikapcsolódásra vágytam. Még mindig ugyanazzal a
terepjáróval jártam, amellyel már annyi mérföldet megtettem, és a
vezetőoldalon nagyon erősen be kellett vágni az ajtót, hogy rendesen
becsukódjon. Ez már egy ideje így volt. Most, amikor bevágtam, kitört a
vezetőülés melletti ablak, és a szilánkok az autóba hullottak. Csak ültem és
bámultam, a reggeli eseményektől kábán, amit tovább erősített a törést
kísérő fülsiketítő zaj. Kinéztem az ablakon, amelyből csak néhány üvegcserép
maradt, és beletörődtem, hogy valószínűleg az lesz a legjobb, ha most
hazamegyek.
 Az új ablak csak három nap múlva érkezett meg. Így ezeket a napokat
otthon és a kikötőben töltöttem. Ezalatt folyamatosan hálálkodtam Stellának,
amiért hazaküldött. Ez volt a legjobb, amit tehettem, mert így egyszerűen
csak elvoltam. Néhány hónappal később levelet kaptam Therese-től, Stella
lányától, akivel annak idején összebarátkoztam. Azt írta, hogy az édesanyja
halála utáni napon ment az utcán, és közben természetesen Stellára gondolt.
Egyszer csak egy hatalmas fehér kakadu szállt le elé, olyan közel, hogy érezte
a szárnycsapása szelét. Ilyen volt Stella, képes volt jeleket küldeni. Nagy
örömmel olvastam Therese levelét.
Egy évvel később vacsorára voltam hivatalos a családhoz. Nagyon
vártam azt az estét, különösen a drága George-dzsal való találkozást, tudni
akartam, hogyan boldogul. Therese is eljött a férjével. Az este jól indult,
örömmel hallottam, hogy George egyre többet jár társaságba, bridzsezni és
más programokra. De aztán valahogy úgy alakult a beszélgetés, hogy megint
hazudni kellett. Therese valami olyasmit kérdezett, hogy mennyiben volt
más az édesanyja halála, mint a korábbi klienseimé. Itt volt a nagy alkalom,
hogy tisztázzam magam, és eláruljam, hogy teljesen tapasztalatlanul fogtam
bele Stella gondozásába.
Szerintem akkor már nem bánták volna, hiszen nagyon meg voltak
elégedve azzal, ahogy Stellát gondoztam. Végül mégsem volt alkalmam
tisztázni magam, mivel George annyira örült nekem, hogy folyton azt
mondogatta, milyen jó megint együtt lenni. Ettől biztosan megint közel
érezte magát Stellához. Félre akartam vonni Therese-t, hogy elmondjam az
igazságot, de aznap már nem nyílt erre lehetőség.
Ezután az élet elsodort bennünket egymástól. Néhány év múlva
azonban ismét összejöttünk, és akkor végre bevallhattam a családnak, hogy
annak idején tapasztalatlanul kerültem hozzájuk. Azt is elmondtam,
mennyire sajnálom, hogy nem voltam velük őszinte az elejétől kezdve.
Csodálatosan elfogadóan és megbocsátóan viselkedtek, és azt mondták, hogy
az empátiám és az együttérzésem tökéletesen pótolta a tapasztalatot. Az
elejétől fogva érezték, hogy én vagyok a megfelelő ember az édesanyjuk
gondozására, ahogy én is. Nagyon jó volt újra találkozni velük, és
emlékezetünkbe idézni közös élményeinket. Telente még ma is hordom a
kardigánomat, és néha most is gondolok Stellára. Tavaly télen is épp az volt
rajtam, amikor egy tőle kapott könyvet olvastam, meg-megállva, néha
elmosolyodva az emlékeimen. Ez a munka csodálatos emberekkel ismertetett
meg, annyi bizonyos.
A hazugságból fakadó kellemetlenség mindenesetre komoly tanulsággal
szolgált. A Stellával töltött idő után elhatároztam, hogy soha többé nem
fogok hazudni a klienseimnek. A lényeg az volt, hogy tanultam a dologból.
Őszinte ember vagyok, és bármilyen nehéz is néha az őszinteség, számomra
ez az egyetlen út.
Miután tanultam a történtekből, képes voltam megbocsátani
magamnak, márpedig az ember magának bocsát meg a legnehezebben.
 Első megbánás:
Bárcsak lett volna bátorságom hűen élni
önmagamhoz, ahelyett hogy mások
elvárásainak akartam volna megfelelni

Grace szinte az első pillanattól az egyik legkedvesebb palliatív kliensem lett.

Apró termetű nő volt, hatalmas szívvel. Ezt a gyerekei is örökölték tőle, akik
már maguk is szülők voltak, és ugyancsak remek emberek.
Grace egészen másfajta környezetben élt, mint a többi kliensem.
Átlagos kertvárosi utcában lakott, egyik oldalon sem álltak hatalmas paloták.
Az első benyomásom az volt, hogy nagyon alkalmas lenne egy tévésorozat
helyszínének, mivel érezhetően áramlott benne a családi energia. Magában
Grace-ben és a családjában is azt szerettem a legjobban, hogy két lábbal
álltak a földön, és őszintén, barátságosan fogadtak.
Az első napok hasonlóan teltek, mint a többi klienssel, meséltünk
egymásnak magunkról, hogy kicsit megismerkedjünk. A mellékhelyiségben
elhangzottak az ismerős történetek arról, mennyire nehéz neki, hogy
elvesztette a méltóságát, mióta más törli ki a fenekét, és hogy egy ilyen
csinos fiatal lánynak, mint én, nem kéne ilyen undorító munkát végeznie. Én
azonban addigra már hozzászoktam a munkának ehhez a részéhez, és azzal
igyekeztem könnyíteni Grace és a többi kliensem helyzetén, hogy nem
csináltam nagy ügyet a dologból. Az biztos, hogy a betegség segíthet az egó
kioltásában. A végső állapotban a méltóság egyszer s mindenkorra
megszűnik. A beteg kénytelen elfogadni a helyzetét, többek között azt is,
hogy másvalaki törli ki a hátsóját, hiszen egy idő után már túlságosan rosszul
van ahhoz, hogy efféle dolgok miatt aggódjék.
Grace több mint ötven évig volt házas, és mindvégig úgy élt, ahogy
elvárták tőle. Nagyon kedves gyerekeket nevelt fel, és sok örömöt talált az
unokáiban, akik akkoriban tizenévesek voltak. Azonban úgy tűnt, hogy a
férje kissé zsarnokoskodott fölötte, és évtizedeken át keserítette Grace életét.
Megkönnyebbülést jelentett mindenkinek, főleg Grace-nek, amikor a férje
végül ápolóotthonba került, alig néhány hónappal azelőtt.
Grace egész házasélete során arról álmodozott, hogy egyszer majd
függetlenedik a férjétől, felszabadul a zsarnoksága alól, utazni fog, és főleg
egyszerűen, boldogan él. Noha már a nyolcvanas éveiben járt, korához képest
jól tartotta magát, és egészséges is volt. A jó egészség biztosítja a
mozgásszabadságot, amely végre megadatott neki, amikor a férjét felvették
az otthonba.
Ám nem sokkal azután, hogy rátört a várva várt szabadság, Grace
nagyon rosszul lett. Pár nappal később előrehaladott állapotban levő, halálos
betegséget állapítottak meg nála. A történetet még fájdalmasabbá teszi, hogy
a betegségét a férje káros szokása okozta, ugyanis hosszú éveken át
dohányzott, bent a lakásban is. A betegség nagyon agresszív volt, Grace egy
hónap alatt teljesen legyengült, és ágynak esett, már csak a vécére tudott
lassan kibotorkálni, és még oda is csak járókerettel és segítséggel. Az álmok,
amelyeket egész életében szőtt, semmivé foszlottak. Már késő volt. Emiatt
folyamatosan gyötrődött, és szörnyű lelki kínokat élt át.
– Miért nem csináltam azt, amit akartam? Miért engedtem, hogy
uralkodjon rajtam? Miért nem voltam elég erős? – tépelődött állandóan.
Nag y o n haragudott magára, amiért nem volt elég bátor. A gyerekei is
megerősítették, hogy nehéz élete volt, és nagyon együtt éreztek vele, ahogy én
is.
– Sose hagyd, hogy bárki megakadályozzon abban, amire vágysz,
Bronnie – mondta. – Ígérd meg ezt egy haldoklónak. – Megígértem, és
elmeséltem neki, milyen szerencsém van, hiszen csodálatos anyával vagyok
megáldva, aki saját példájával tanított függetlenségre.
– Nézz rám – folytatta Grace. – Haldoklom. Haldoklom! Hogy lehet az,
hogy annyi évet vártam a szabadságra és a függetlenségre, most meg már
késő? – A helyzete kétségtelenül tragikus volt. Biztos voltam benne, hogy
Grace esete örök tanulság lesz arra, hogy a saját életemet éljem.
Az első hetekben órákat beszélgettünk nosztalgikus tárgyakkal és
családi fotókkal teli hálószobájában. Azonban rohamosan romlott az állapota.
Grace leszögezte, hogy egyáltalán nem házasságellenes. Sőt, úgy gondolja,
hogy a házasság csodálatos is lehet, és fantasztikus lehetőséget nyújthat a
fejlődésre, a közös tanulásra. Az ellen lázadt, hogy az ő idejében bármi
történt, nem volt szabad kilépni a házasságból. Így hát benne maradt, és
közben eljátszotta a boldogságát. A férjének szentelte az életét, aki viszont
teljesen magától értetődőnek vette a szeretetét.
Most, hogy haldoklott, már nem érdekelte, ki mit gondol róla, és azon
gyötrődött, miért nem jutott el ide korábban. Grace mindig igyekezett
fenntartani a látszatot, és mások elvárása szerint élni. Csak most döbbent rá,
hogy a döntés mindvégig az ő kezében volt, és hogy a döntése félelmen
alapult. Igyekeztem támogatni, és rábírni, hogy bocsásson meg magának, de
továbbra is nyomasztotta a tény, hogy már késő.
A legtöbb munkám ilyen volt: egyedül gondoztam a klienst, hosszú
ideig, egészen a végóráig. Az évek során azonban sok más kliensem is akadt,
akikhez a gondozójuk távollétében ugrottam be néhány alkalomra
helyettesként. Grace gyötrelemmel, kétségbeeséssel és frusztrációval teli
szavait később sokszor hallottam másoktól is. Az összes bánkódás és tanulság
közül, amelyeket a haldoklók megosztottak velem, miközben ott ültem az
ágyuk szélén, a leggyakoribb ez volt: miért nem éltem önmagamhoz hűen? Ez
volt az oka a legtöbb frusztrációnak is, hiszen a felismerés túl későn érkezett.
– Nem arról van szó, hogy nagy lábon akartam volna élni – magyarázta
Grace számtalan beszélgetésünk egyike során az ágyból. – Jó ember vagyok,
senkit sem akartam bántani. – Grace tényleg az egyik legaranyosabb ember
volt, akivel életemben találkoztam, és képtelen lett volna bárkit is bántani. –
Csak éppen a magam kedvére is szerettem volna csinálni egyet-mást, és
egyszerűen nem volt meg hozzá a bátorságom.
Grace akkor már tudta: mindenkinek jobb lett volna, ha elég bátor
ahhoz, hogy megvalósítsa ezt a vágyát. – Vagyis a férjemen kívül
mindenkinek – mondta, és közben láthatóan irtózott magától. – Akkor
boldogabb lettem volna, és nem hagyom, hogy az én gyötrődésem
évtizedeken át megkeserítse a család életét. Miért tűrtem, amit csinált?
Miért, Bronnie, miért? – Szívettépő zokogásban tört ki, és egyre csak sírt, én
pedig szorosan magamhoz öleltem ezt a kedves asszonyt.
Amikor alábbhagytak a könnyei, elszántan rám nézett. – Komolyan
beszélek. Ígérd meg egy haldoklónak, hogy mindig hű leszel önmagadhoz!
Hogy bátran élsz, úgy, ahogy te akarod, és nem törődsz mások véleményével!
– Lágyan lengedeztek a csipkefüggönyök, a napfény besütött a hálószobába, s
mi szeretettel, tisztán és elszántan néztünk egymásra.
– Megígérem, Grace. Egyébként is igyekszem így élni. De most meg is
ígérem neked, hogy mindig igyekezni fogok – válaszoltam szívből jövőn,
őszintén. Megfogta a kezemet, és elmosolyodott, hogy legalább másvalakinek
hasznára lesz, amit az élete során megtanult. Elmeséltem Grace-nek, hogy a
felnőtt életemből több mint egy évtizedet töltöttem lélekölő munkákkal,
banktisztviselőként és adminisztrátorként. Így lassanként kezdett megérteni
engem, és nagy érdeklődéssel hallgatott. Amikor hazatértem külföldről,
néhány évet még eltöltöttem a bankszakmában. De ezeket én már úgy fogtam
fel, mint az elválasztás éveit – úgy kellett elválasztanom magam ettől a
szakmától, mint amikor a kisbaba leszokik a szopásról.
Az iskola befejezése utáni első éveket nagyon élveztem. Sok
gyakornokkal dolgoztam együtt, így a munka mindenekelőtt társaséletet
jelentett. Az összes gyakornok tizenhét-tizennyolc éves volt. Így hát a dolog
lényegében arról szólt, hogy találkozom a barátaimmal, és pénzt keresek,
hogy tudjam finanszírozni a hétvégéket. Maga a munka eleinte nagyon
könnyű volt, és talán az is maradt volna, ha szívvel-lélekkel tudom végezni.
Csakhogy ez sohase ment. A kezdeti évek után hamarosan nem volt
maradásom, és töprengeni kezdtem az élet értelmén. Mégis folytattam azt az
életet, amelyet elvártak tőlem, még egy teljes évtizeden át, de közben
tudtam, hogy valami más is vár rám, csak nem volt bátorságom, hogy a
keresésére induljak.
Leginkább azért maradtam ebben a szakmában, mert féltem, hogy a
családban páran kinevetnek, ha kitörök abból a keretből, amelybe az ő
elvárásuk szerint bele kell illeszkednem. Másvalaki életét éltem a saját
testemben, s ez nyilvánvalóan nem volt rendben. Mégis kitartottam, noha
rendszeres időközönként váltogattam a banki állásokat, az egyenruhákat és a
lakóhelyeimet. Egyre gyorsabban ívelt felfelé a karrierem, hiszen már a
legtöbb bankban volt munkatapasztalatom, ráadásul több munkakörben,
mint a velem egykorúak nagy részének. Így hát automatikusan sikeres
lettem.
Rettenetesen boldogtalan voltam, mégis egy olyan tevékenységnek
szenteltem az egész munkahetemet, amely semmit sem tett a lelkemért.
Sokan szeretik a banki munkát, aminek én is nagyon örülök. A bankoknak
ilyen emberekre van szükségük. Ma is megvan a lehetőség, hogy olyan
területen helyezkedjen el az ember, ahol a közösségért és más nemes
célokért dolgozhat. Én azonban – Grace-hez hasonlóan – mások elvárásai
szerint éltem, nem úgy, ahogy én szerettem volna.
Mivel egyes családtagjaim minden mozdulatomba belekötöttek, és
folyamatosan küzdenem kellett azért, hogy olyan legyek, amilyennek ők
akarnak látni, a „jó munkahely” azt is garantálta, hogy legalább az életemnek
ebbe a részébe nem szólnak bele. Csapdába estem, mert féltem a fájdalomtól,
attól, hogy rokonaim még az addiginál is szigorúbban ítélnek el.
Nem könnyű a család fekete bárányának lenni. A fekete báránynak
külön szerepe van a családi dinamikában. Ha a csoport egyes meghatározó
tagjai attól kapnak erőre, hogy másokat gyengítenek, akkor meglehetősen
fáradságos a felfelé vezető út. De mióta a munkám révén rengeteg családdal
találkoztam, megfigyeltem, hogy szinte minden családban vannak valamilyen
szintű konfliktusok. Minden egyes családnak tanulási folyamatokon kell
keresztülmennie. Az enyém sem volt más, mint a többi, bár ez a felismerés
annak idején nem feltétlenül enyhítette a fájdalmamat.
Amióta az eszemet tudom, a család kedvenc sportja volt kinevetni
engem. Én úsztam, a család többi tagja lovagolt, én vegetáriánus voltam, a
család meg juhtartásból élt, én nomád életet éltem, a többiek telepesek
voltak, és így tovább. Sokszor csak ugratni akartak, és talán nem is vették
észre, hogy milyen fájdalmat okoznak. De amikor már évtizedek óta
hallgattam ezeket a vicceket, nem tudtam nevetni rajtuk. Máskor viszont –
kissé túl gyakran – szándékosan bántottak meg, és egész egyszerűen
kegyetlen dolgokat mondtak. Sok év elteltével ez nagyon ki tudja meríteni az
embert, még akkor is, ha ezerszer erősebb, mint az átlag. Különösen akkor,
ha csak nagy nehézségek árán tud az eszébe idézni egy olyan időszakot,
amikor nem nevették ki, nem ordítoztak vele, és nem mondták rá, hogy
reménytelen eset.
Így hát mind a mai napig kevés örömöt lelek a családi dinamikában.
Akkoriban az volt a legkönnyebb, ha egyszerűen úgy éltem, ahogy elvárták
tőlem. Amikor pedig velük voltam, visszahúzódó és bezárkózó lettem. Csak
így tudtam elviselni ezt a helyzetet.
A művészek az egész világon azzal küzdenek, hogy nem értik meg őket,
és én már akkor is művész voltam, csak ezt akkor még nem ismertem fel.
Csupán azt tudtam, hogy nem az én műfajom biztosítási termékeket árulni
olyan embereknek, akik csak arra szeretnék használni a bankot, hogy a
fizetésüket oda utalják. A hóvégi elszámolások tökéletesen hidegen hagytak.
Semmi sem érdekelt, csak az, hogy az ügyfelet barátságosan, figyelmesen
szolgáljam ki, s ezt nagyon jól is csináltam. Azonban a változásban levő
bankszakmában ennyi nem volt elég. Ott csak az számított: eladni, eladni,
eladni.
 Azt mondják, az ember többet tesz azért, hogy elkerülje a fájdalmat,
mint hogy örömöt szerezzen magának. Csak akkor vesszük a bátorságot,
hogy változtassunk, amikor a fájdalom már elviselhetetlenné válik. Egy ideig
egyre csak gennyedt a sebem, míg végül aztán felfakadt.
Amikor otthagytam a soron levő „jó állásomat”, és elmentem dolgozni
a szigetre, mindenki megrökönyödött. – Mi a fenének csinálja ezt? Hova
megy már megint? – Én meg tele voltam lelkesedéssel, és csak arra tudtam
gondolni: „Egy szigeten fogok élni!” Minél messzebb, annál jobb. Ott majd a
saját életemet élhetem, és az jó. Csak az édesanyámmal tartottam kapcsolatot
a kontinensről, aki igazi támaszom és a legdrágább barátnőm volt.
A szigeten töltött évek alatt kóstoltam bele először a meditációba.
Később olyan utat találtam, amely lehetővé tette, hogy minden addiginál
erősebb kapcsolatot teremtsek a bennem levő jósággal. Ez az út értette és
tapasztaltatta meg velem a részvét hatalmas, bámulatos erejét.
A mások által okozott fájdalom voltaképpen az ő saját fájdalmuk volt,
amelyet belém vetítettek. A boldog emberek nem bánnak így másokkal. Nem
ítélnek el valakit azért, mert hűen él önmagához. Inkább tisztelik érte.
Miután felismertem a fájdalmat, amelyet a korábbi nemzedékek örökítettek
tovább az én nemzedékemre, már az én választásomon múlt, hogy a saját
életemben megszabaduljak tőle. Én sohasem tudtam volna, és nem is akartam
másvalakire rákényszeríteni az akaratomat. Az emberek azért változnak
meg, mert meg akarnak változni, és akkor, amikor készen állnak rá.
Felszabadító érzés volt, amikor megtanultam részvéttel szemlélni az
életet, és elfogadni, hogy nekem talán soha nem lesz részem olyan megértő,
szeretetteli kapcsolatban, amilyenre vágytam. Ez több szinten is átalakította
az életemet. Mivel jól tudtam, mennyi fájdalommal jár a gyógyulás,
elfogadtam, hogy nem mindenki elég bátor szembenézni a múltjával,
legalábbis addig, amíg ez a szembenézés elodázható.
A korábbi dinamika bizonyos mértékig még éveken át megmaradt, de
egyre kevésbé hatott rám. Sok erőre és időre volt szükségem hozzá, de ekkor
már tudtam, hogy a dolog nem rólam szól. Hanem arról az emberről, aki
kritizál vagy megítél engem.
Egy buddhista történet szerint egy ember mérgesen rákiabált Buddhára,
aki rezzenéstelenül hallgatta. Amikor megkérdezték, hogyan volt képes ilyen
nyugodt maradni, egy kérdéssel válaszolt: „Ha valaki ajándékot akar adni
neked, és te úgy döntesz, hogy nem fogadod el, akkor kié az ajándék?”
Természetesen az ajándékozóé. Így voltam én azokkal a megjegyzésekkel,
amelyeket igazságtalanul tettek rám. Ezentúl egyszerűen nem vettem fel
őket, inkább részvétet éreztem a bíráló iránt. Hiszen ezek a szavak nem
boldogságból fakadtak.
Ám a legfontosabb mindabból, amit életem során megtanultam, az,
hogy a részvétet önmagunkon kell kezdenünk. Ahogy részvétet kezdtem érezni
mások iránt, megkezdődött és fokozatosan haladt előre a gyógyulási
folyamat. Ezzel valamennyire sikerült kivonnom magam az egyenletből,
amikor továbbra is jelentkeztek a régi viselkedésminták. Felismertem a
szenvedést, és hogy a dolog egyáltalán nem rólam szól. Valaki másnak a
fájdalma jött felszínre. Ez persze nemcsak a családi kapcsolatokra volt igaz,
hanem minden kapcsolatra: személyes, közösségi és szakmai kapcsolatokra
egyaránt. Mindannyian szenvedünk néha. Mindenkinek vannak fájdalmai,
minden egyes embernek.
Viszont sokkal nehezebb volt megtanulnom részvétet érezni saját
magam iránt, és noha akkor ezt még nem tudtam, ez a folyamat évekbe telt.
Önmagunkkal különösen keményen bánunk, és ez nagy igazságtalanság.
Nagyon nehéz volt megtanulnom, hogy kedves legyek saját magammal, és
felismernem, hogy én is nagyon sokat szenvedtem. Szinte könnyebb volt
meghallgatni mások igazságtalan véleményét, és magamra venni őket, hiszen
ehhez már hozzá voltam szokva. Ettől ugyan nem lettem boldogabb, de még
nagyon hosszú folyamat állt előttem, mire megtanultam kedvesen és főleg
együttérzőn fordulni önmagam felé. De legalább elindultam a gyógyulás
útján.
 Miután megszületett bennem az önmagam iránti szeretet, tisztelet és
részvét szándéka, gyengülni kezdett a régi családi dinamika hatalma. Erőt
vettem magamon, és a visszavonulás helyett reagálni kezdtem: végre én is
hallattam a hangomat. Persze ez sem a többiekről szólt, én is csak a saját
fájdalmamat szólaltattam meg. Mindenki a maga módján értelmezi a vele
történteket. Én is így voltam ezzel, amikor végre hangot adtam az
érzéseimnek, és kimutattam a fájdalmamat. A több évtizede kialakult sémák
megtöréséhez nagy bátorságra volt szükség. A fájdalmam azonban nagy
bátorsággal töltött el, és különben sem volt veszteni valóm. Egyszerűen nem
tudtam tovább hordozni a hallgatás fájdalmát.
De valójában mindannyiunkban az a vágy táplálta a fájdalmat, hogy
szeressenek, fogadjanak el és értsenek meg bennünket. Ezért a részvét volt az
egyetlen járható út: a részvét és a türelem. Mindennek ellenére a szeretet –
ha törékeny álarcban is –, még mindig megvolt közöttünk.
Olyan volt ez az egész, mintha mindig ugyanabban a folyóban úsznék,
és minden alkalommal szembetalálnám magam egy hatalmas sziklával, amely
megakadályozza a természetes áramlást. A szikla mindig ott volt. És egy nap
rájöttem: lehet, hogy mindig ott is marad. Ezért ahelyett, hogy újra és újra
szembeúsznék vele, inkább másfelé kezdtem úszni, ahol szabadon és
természetesen tudtam előrehaladni. Semmi szükség nem volt arra, hogy újra
és újra szembemenjek az akadállyal, amely gátolt a szabad mozgásban,
minden alkalommal eltorlaszolta az utamat, és fájdalmat okozott.
Ideje volt másképp csinálni a dolgokat. Ideje volt más utat választani,
kiállni magamért, és azt mondani: elég. Többé nem voltam hajlandó eltűrni,
hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv játszódjon le. Lehet, hogy az általam
választott út magányosabb lesz, de legalább elvezethet a lelki békéhez. A
másik út egészen biztosan nem a béke útja volt.
Miután elkezdtem kimondani, amit gondolok, bennem is megváltoztak
a dolgok. Jobban tiszteltem és világosabban ki tudtam fejezni magam. Végre
új, a korábbinál egészségesebb magvakat vetettem el. Azt még nem tudtam,
hogyan kell táplálni őket, de legalább már elvetettem őket. Ideje volt
elkezdeni úgy élni, ahogy szerettem volna, lépésről lépésre.
Amikor ezt elmeséltem Grace-nek, azonnal közel kerültünk egymáshoz.
Egyetértett velem abban, hogy minden családnak keresztül kell mennie egy
tanulási folyamaton. Egyetlen családot sem ismert, amelynek ne lettek volna
meg a maga nehézségei, és hitt abban, hogy a legtöbb ember számára a család
az egyik legjobb tanulási terep. Megbeszéltük azt is, hogy csak úgy lehet
megtapasztalni a szeretetet, ha teljesen elfogadjuk az embereket olyannak,
amilyenek, és nem támasztunk elvárásokat velük szemben. Ezt persze sokkal
könnyebb mondani, mint megvalósítani, de ilyen az igazi szeretet.
Grace sokat mesélt az életéről, a gyerekei neveléséről, a környék
átalakulásáról, és minduntalan visszatért arra, amit a legjobban bánt. Azt
kívánta, bárcsak lett volna bátorsága a szíve szerint élni, ahelyett hogy
mások elvárásait követte. Amikor az embernek lassan lejár az ideje, az
őszinteséggel nincs mit veszítenie. Ekkor már a legfontosabb dolgokat
osztottuk meg egymással. Sohasem fecsegtünk, csakis mélységesen
személyes témákról beszéltünk. Váratlan gyógyító hatással volt rám, hogy
megnyíltam Grace előtt, az én figyelmes hallgatásom pedig őrá.
Aztán az is szóba került, hol tartok most az életben, milyen irányt vett
a zenei fejlődésem, és hogyan kezdtem dalokat szerezni és előadni. Teázás
közben Grace unszolni kezdett, hogy másnap hozzam el a gitárt, és játsszam
neki valamit, aminek nagyon megörültem. Boldogan énekeltem Grace-nek, ő
pedig az ágyban ülve mosolygott és dúdolgatott. Minden dalnak külön örült,
úgy fogadta őket, mintha a világ legszebb dalai lennének. Aztán a család is
bejött meghallgatni őket, és ők is nagyon kedvesen bátorítottak. Az egyik dal
különösen tetszett Grace-nek, mivel mindig is szeretett volna utazni. A dal
címe az volt: „Az ausztrál ég alatt”.
Ezt követően rendszeresen megkért, hogy énekeljek neki. Gitár se kell
hozzá, mondta. Így hát ott ültem a hálószobában, énekeltem ennek a kedves
kis teremtésnek, ő meg behunyt szemmel, elmerülten hallgatta a dalokat.
Mindig újabbat kért, s én sohase fáradtam bele az éneklésbe.
Grace állapota napról napra romlott. Addig is pici volt, de most már
egészen összetöpörödött. A régi barátok egymás után jöttek elbúcsúzni tőle.
A rokonai megpróbáltak csevegni az ágya mellett, de közben a könnyeikkel
küszködtek. A családja nagyon segítőkész volt, törődtek vele, és rendszeresen
látogatták. Én is örültem, amikor jöttek, mert nagyon rokonszenves emberek
voltak. De ahogy elmentek, és ismét kettesben maradtunk, Grace mindig
kérlelni kezdett, hogy énekeljek. Nagyon különleges időszak volt.
Már nagyon nehezen mozgott, és bár hajlandó volt ráülni a
szobavécére, a nagydolgát nem akarta abba végezni. A rendes vécét akarta
használni, hogy ne kelljen kipucolnom utána a szobavécét. Ettől nem tágított,
akárhogy próbáltam meggyőzni arról, hogy nekem ez egyáltalán nem gond.
Így hát rengeteg időbe telt, míg kivánszorogtunk a fürdőszobába, amely
szerencsére a hálószoba mellett volt. Nagyon gyenge volt már. Amikor
végzett, megmosdattam, segítettem neki talpra állni, és felhúztam a bugyiját.
Ezt villámgyorsan kellett csinálni, nehogy elessen közben.
Ahogy visszaindultunk a hálószobába, Grace a járókeretre
támaszkodva, én mögötte, észrevettem, hogy sietségemben hátul kissé
begyűrtem a hálóingét a bugyijába. Mosolyogva néztem, ahogy botorkált
vissza az ágyába ez a kedves kicsi nő, aki utolsó napjait élte ezen a földön, és
hirtelen elöntött a boldogság, mert egyszer csak elkezdte énekelni „Az
ausztrál ég alatt” című dalomat. Kicsit összekeverte a szöveget, de a pillanat
ettől csak még kedvesebb volt.
Tudtam, hogy zenei pályafutásom csúcsára értem. Soha semmi sem
múlhatja felül azt az örömöt, amelyet abban a pillanatban éreztem. Az sem
zavart volna, ha soha többé nem írok egyetlen dalt sem. A tudat, hogy ennek
a drága teremtésnek annyi örömöt szereztem a zenémmel, és hogy még
vissza is kaptam ezt az örömöt azzal, hogy az utolsó napjaiban ezt a dalt
énekelte, jobban megnyitotta a szívemet, mint bármi, amit valaha is
remélhettem volna a zenétől.
 Amikor néhány nappal később megérkeztem hozzá, nyilvánvaló volt,
hogy az lesz Grace utolsó napja. Hívni akartam a családot, de ő eleinte
tagadóan rázta a fejét. Alig volt ereje, de azért felemelte a karját, és átölelt.
Lefeküdtem az ágyra, és megöleltem, hogy ne kelljen akkora erőfeszítést
tennie. Ez jólesett neki, s egy darabig így feküdtünk, halkan beszélgetve,
miközben ujjaival simogatta a karomat. Miért nem akarja, hogy eljöjjön a
családja, kérdeztem. Azt mondta, nem akar még több fájdalmat okozni nekik.
Túlságosan szerette őket.
De hát el kell búcsúzniuk tőle, mondtam, és ha nem kapják meg ezt a
lehetőséget, akkor talán fájdalmat és bűntudatot fognak érezni, amivel nehéz
lesz együtt élniük. Megértette, és beleegyezett, mert nem akarta, hogy
bűntudatuk legyen, amiért nem voltak ott vele. Így hát telefonálni kezdtem, s
a családtagok hamarosan meg is érkeztek. De előtte Grace még nagy nehezen
kipréselte magából ezeket a szavakat: – Bronnie, ugye, emlékszel, mit ígértél?
Könnyek között bólintottam: – Persze.
– Hallgass a szívedre. Sose aggódj amiatt, hogy mit szólnak a többiek.
Ígérd meg, Bronnie – a hangja ekkor már alig hallható suttogás volt.
– Megígérem, Grace – mondtam kedvesen. Megragadta a kezemet, majd
elaludt, és ezután már csak pillanatokra ébredt fel, olyankor nyugtázta a
családtagjai jelenlétét, akik mindvégig az ágya mellett maradtak. Grace pár
óra múlva már máshol járt. Eljött az ideje. Amikor később csendben
üldögéltem a konyhában, szinte még hallottam az ígéretemet, amelyet az
imént neki tettem. És nem csak neki. Hanem magamnak is.
Néhány hónappal később a színpadon álltam, és bemutattam az új
albumomat. Ezt a dalt Grace-nek ajánlottam. A családtagjai ott ültek a
közönség soraiban. A vakító reflektorfényben nem látszottak az arcok, de
nem is volt rá szükségem, hogy lássam őket. Éreztem a szeretetüket,
miközben visszaemlékeztem arra a kedves kicsi nőre, aki nem úgy élt, ahogy
szeretett volna, de engem arra biztatott, hogy a saját életemet éljem.
 Hasonulni a környezethez

Anthony még csak a harmincas évei végén járt, amikor egy szombat délután
először találkoztunk. Göndör, sötétszőke haja volt, és betegsége ellenére
látszott rajta, hogy zűrös fickó. Nagy újdonság volt számomra, hogy egy
ennyire fiatal embert kellett gondoznom. Szempillantás alatt barátok
lettünk, és kapcsolatunkban a körülmények dacára az elejétől fogva jelen
volt a humor.
Anthonynak egy öccse és négy húga volt, és olyan családból származott,
amelyben neves üzletemberek voltak. Nagyon elkényeztette az élet. Mindent
megkapott, amit csak kívánt, és fiatalabb korában ezt ki is használta. Viszont
sokat is vártak el tőle, hiszen a család pénzügyileg rendkívül sikeres volt. A
rá nehezedő nyomás épp ellentétes hatást váltott ki belőle – intelligenciája és
kitűnő lehetőségei ellenére rendkívül alacsony volt az önértékelése. Ezt
humorral és bajkeveréssel palástolta, méghozzá meglehetősen jól. Anthony
nem volt képes azzá válni, amit a család elvárt volna tőle, és legidősebb
gyermekként ez komoly lelki terhet jelentett neki.
Felnőttkora első éveit azzal töltötte, hogy gyors autókkal száguldozott,
rendszeresen meggyűlt a baja a rendőrökkel, a legdrágább prostituáltakat
szedte fel, és mindenkit kikészített, aki csak az útjába került. Ez az életmód
nem volt ritka a gazdag kertvárosokban élő fiatal férfiak körében. Anthony
múltjában akadtak olyan ügyek is, amelyek aligha váltak a dicsőségére. Mivel
nagyon rossz volt az önértékelése, meglehetősen vakmerően élt, és gyakran
sodorta veszélybe magát. Az egyik ilyen eset után kórházba került, sérült
belső szervekkel és végtagokkal, és azzal a kilátással, hogy talán örökre
elveszíti az egészségét, az egészség biztosította szabadsággal együtt.
 Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy visszaadják a
szabadságát, de a helyzet nem volt túl szívderítő. Anthony azonban
beletörődött a dologba. Felfogta, hogy talán örökre megnyomorította magát,
és azt kérte az orvosoktól, hogy mihamarabb végezzék el a soron következő
műtétet, hogy legalább kiderüljön a dolog. Több sebészeti beavatkozásra is
sor került. Utána Anthony egy hétig folyamatosan aludt a
fájdalomcsillapítóktól, én pedig mindvégig ott ültem mellette a kórházi
szobájában. Ezután már nem volt mit tenni, csak várni, hogy mi sül ki a
dologból, és reménykedni a fokozatos felgyógyulásban.
Azt a szokást alakítottuk ki, hogy felolvastam neki. Egy este kezdődött,
amikor megkérdezte, mit olvasok. A közel-keleti utam után nagyon
szerettem volna egyszer ismét visszatérni oda. A kezemben tartott könyv egy
intelligens, elfogulatlan áttekintés volt a térség életéről és történelméről.
Tagadhatatlan, hogy a térség némelyik országában a nők elnyomás alatt
élnek, és hogy a vallás nevében a szélsőségesek rettenetes dolgokat követnek
el (hiszen minden vallás szélsőséges képviselőire jellemző, hogy szemük elől
veszítik a jóság parancsolatát, amely pedig minden vallásban közös), de én
azt az oldalát is láttam ennek a kultúrának, amelyet a médiában sajnos
sohasem mutatnak meg.
Ezek a melegszívű népek rendkívül családközpontúak, és ritkán
találkozni náluk vendégszeretőbb emberekkel. Kitárták a szívüket, és
habozás nélkül befogadtak. Ugyanezt tapasztaltam azóta Ausztráliában is
olyan embereknél, akik ebből a térségből származnak. Nyugaton ma már
sokkal lazábbak a családi kötődések, különösen az idősebb generáció marad
magára. Ezt saját szememmel láttam, amikor néha ápolóotthonokba kellett
beugranom egy-egy műszakra, ahol számtalan magányos emberrel
találkoztam.
Lenyűgöznek a távoli kultúrák és a miénktől eltérő életmódok. Meg
persze a finom ételek is, amelyeket más kultúrák révén fedezhetünk fel.
Ugyanakkor úgy látom, hogy bizonyos tekintetben mindannyian egyformák
vagyunk. Sohasem fogom megérteni a rasszizmust. Alapvetően mindenki
ugyanolyan – mindenki csak boldog akar lenni. És valamennyire mindenki
szenved.
Anthony kíváncsi volt, mit tudtam meg a könyvből. Így hát főztem egy
kanna gyümölcsteát, és miközben a tea illata lágyan belengte a szobát,
elmeséltem neki, amit addig olvastam. Majd folytattam az olvasást, de akkor
már fennhangon. Mindennap egy-két órát töltöttünk így, s ezt mindketten
élveztük. Mivel ez jó pár hétig így ment, olyan könyveket ismertethettem
meg Anthonyval, amelyekkel különben nem találkozott volna. Több témát is
javasoltam, de ő mindig csak azt mondta, hogy bármi jó lesz, amit én amúgy
is szívesen olvasnék.
Így hát megismertettem néhány klasszikus spirituális művel. Az életről,
a filozófiáról és a kreatív gondolkodásról szóló könyveket osztottam meg
vele. Utána természetesen adódott, hogy megvitassuk őket, miközben
gondoztam – felemeltem az egyik karját, amely lebénult, miközben a másik
gipszben volt, bekötöttem a sebet a lábán, amelyet szintén nem tudott
használni, megetettem, megfésültem, és egyéb személyes ápolási munkákat
végeztem.
Végül kiderült, hogy a baleset során keletkezett károsodás olyan súlyos,
hogy a műtétek nem tudták tökéletesen helyrehozni. Bizonyos dolgokat
sikerült megoldani, de maradandó károsodásokkal is számolni kellett. Így hát
nem mehetett haza, mivel onnantól fogva élete végéig állandó személyes
gondozásra szorult. Úgy döntöttek, hogy ápolóotthonba költöztetik, a város
egyik legjobb otthonába, legalábbis a brosúra és az árak alapján.
Anthony fiatal volt, de mostantól drapp színűre festett falak és idős
haldoklók között kellett élnie. Rettenetes környezet volt, legszívesebben
nekiestem volna a falnak, és átfestettem volna élénkebb színekre. Anthony
eleinte mégis egész vidám volt. Békességgel töltötte el, hogy megszűnt a
családi nyomás, hiszen tudták, hogy Anthony ápolásra szorul. Felvidította az
idős gondozottak életét, akik nagyon szerették. Egy idő után azonban
megfakult a csillogása, és a külső ingerek hiánya eltompította az agyát.
Hasonulni kezdett a környezetéhez.
Mindannyian meglehetősen képlékeny, hajlítható anyagból vagyunk.
Noha a saját fejünkkel gondolkodhatunk, és szabad akaratunk lehetővé
tenné, hogy a szívünk szerint éljünk, a környezetünk óriási hatással van
ránk, különösen amíg el nem kezdünk tudatosabb döntéseket hozni az
életünkben.
Jó példát láthatunk arra, hogyan befolyásolja az embereket a
környezetük, ha megnézzük: az életükkel elégedett, józan embereket hogyan
kapja el a gépszíj előléptetés után, hogy mindig többet, többet, többet
akarjanak. És mivel a magasabb kereseti szinten is tartani akarják a lépést az
új barátokkal, így sokan belül is megváltoznak, hogy alkalmazkodjanak a
környezetükhöz. Például már nem felel meg nekik az addigi lakókörnyékük,
ahol pedig boldogan éltek, és inkább jobb helyre költöznek. Ez persze néha
valóban boldoggá teszi őket, de nem mindig.
Sok vidéki ember alkalmazkodik a városi élethez, és hagyja magát
befolyásolni a városi divatok és a rohanó életstílus által. Nem mintha vidéken
nem lenne divat. Nagyon is van. De az embereket ebben is a lakóhelyük
befolyásolja. Vannak olyanok, akik városban nőttek fel, aztán vidéken élve
lelassulnak, sutba vágják a márkás holmikat, boldogan húzzák magukra a
farmert meg a gumicsizmát, és abban caplatnak a földjükön. Bárhová
vetődünk, a környezetünk mély nyomokat hagy bennünk, ha elég időt
töltünk valahol.
A húszas éveim derekán nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Az
évtized eleje nehéz volt. Tizenkilenc éves koromban már el voltam jegyezve,
és komoly felnőtt életet éltem, amelyből a jelzálog-kötelezettség sem
hiányzott. Alapvetően egészségtelen kapcsolat volt. Aztán valahogy túléltem
azt az időszakot. Visszatekintve fogalmam sincs, hogyan sikerült. A lelki
terror, a pszichés játszmák és a partnerem állandó dühkitörései
folyamatosan aláásták az önbizalmamat.
 Nagyjából akkor lett elegem ebből, amikor új munkát találtam, nem
meglepő módon egy bankban. A munkahelyemen remek csapatban
dolgoztam, és újra élvezni kezdtem az életet. Az állandó munkahely azt is
lehetővé tette, hogy jobb életről álmodozzam, és végül felmondtam. Nem sok
időbe telt, és máris az északi parton találtam magam egy új munkahelyen,
ahol mindent elölről kellett kezdenem.
Azonnal szabadjára engedtem magam: a tánc és a bulizás jelentette
számomra az élet vidám, gondtalan oldalát. Alaposan megismerkedtem a
drogokkal is. Addigra már tudtam, hogy az ivást nem nekem találták ki, és
noha akkor még nem mondtam le teljesen az alkoholról, nem játszott
jelentős szerepet az életemben. Másfajta szerekből viszont elég nagy volt a
kínálat, s egy év alatt a legtöbbet ki is próbáltam. Akkor még nem voltak
szintetikus drogok, mint a jég meg a többi, amelyeknek még a becenevét sem
ismerem. A baráti körömben sokan marihuánát termesztettek otthon, egy
barátom pedig egyszer megkínált ópiummal, amit el is fogadtam.
Akkoriban úgy éreztem, hogy nyugodtan kipróbálhatok új dolgokat, de
ahhoz elég tisztán láttam, hogy a legtöbbet egyetlen alkalom után ejtsem. A
heroinnal hálistennek nem kísérleteztem. Még csak a közelébe se mentem. És
szerencsére csak egyetlenegy kalandom volt az ópiummal, a varázsgombával,
az LSD-vel és a kokainnal – mindegyik ugyanabban az egy évben, és soha
többé. Azt hiszem, muszáj volt, hogy kicsit vakmerően éljek, a szigorú
neveltetésem és a korábbi kapcsolatom miatt. De ennél mélyebben, a
tudattalan szintjén mindez a rossz önértékelésem miatt történt, amely
addigra már a részemmé vált, és magam is tovább tápláltam.
A túl sok drog azonban nem nekem való volt. Ezt rögtön tudtam, és
noha szívesen próbáltam ki mindenfélét, közben azt mondtam magamnak:
azért teszem, hogy élettapasztalatra tegyek szert, nem azért, hogy kiüssem
magam. A tudatommal elég hamar rájöttem, hogy egészségesebb életet
szeretnék élni. A tudattalan szintjén azonban még sok mindent le kellett
építenem magamban, miután évtizedeken át hagytam, hogy mások
véleménye befolyásolja a saját hitrendszeremet. A boldogságom még mindig
külső forrásoktól függött.
Néhány évvel később, amikor a szigeti kalandot követően Angliában
éltem, sört mértem a helyi kocsmában. A szpíd mindennapos dolog volt. A
helyi fiúk néhány szippantás után tágra nyílt pupillával jöttek vissza a
kocsmába, aztán egész éjszaka csikorgatták a fogukat. Évről évre minden
áldott nap ugyanaz volt a napirendjük. A szpíd segített nekik abban, hogy
máshogy lássák a körülöttük levő valóságot. Egyszerűen az unalomtól
akartak megszabadulni, de amikor elnéztem őket másnap, ahogy
búskomoran és kimerülten lézengtek, nem voltam biztos abban, hogy
megérte.
A barátommal néhányszor mi is csatlakoztunk hozzájuk. De hamarosan
rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. A szpíd után a másnaposság iszonyú
volt, és utáltam magam, amiért ezt tettem a testemmel. Egy hónappal később
azonban életreszóló élményben volt részem, amely azért eshetett meg, mert
alkalmazkodtam a környezetemhez, és mert hiányzott belőlem az akaraterő
és a tudatos döntés, hogy jobb életet akarok élni.
Dean egész hétvégén dolgozott, így hát csatlakoztam a többi falusi
fiatalhoz, akik arra készültek, hogy bevonatoznak Londonba, és ott töltik az
éjszakát. Bár a húszas éveim végén jártam, még sohasem voltam rave partin,
egyszerűen azért, mert nem szerettem ezt a fajta zenét. De a többiek
meggyőztek: ahelyett, hogy otthon maradok, és bámulom a falat, inkább
menjek el velük, higgyem el, istenien fogom magam érezni. Jóban voltam
mindegyikükkel, így hát elmentem.
Az előző – és egyetlen – ecstasy-élményem során nem volt semmi baj.
Éjszaka kába voltam, és a kijózanodást is túléltem, noha nem volt valami
kellemes. Borzalmasan fájt a gyomrom, és napokon át csak vonszoltam
magam. Úgy gondoltam, ennyi épp elég is volt, és aztán már mindig
visszautasítottam, ha megkínáltak. Ráadásul nagyon utáltam magamat utána,
és igazán nem hiányzott, hogy még jobban irtózzam magamtól. Ilyen
gondolatokból már így is épp elég volt a fejemben. Erre most itt ülök a
Londonba tartó vonaton nyolc pasival, akik mind arra próbálnak rávenni,
hogy vegyek be egy ecstasy-tablettát.
Akik rendszeresen járnak a londoni éjszakába, azok hetente több
tablettát is lenyelnek, nekem miért olyan nagy ügy bekapni egyetlen picike
tablettát? Egyáltalán nem hibáztatom ezeket a fiúkat. Nekik jó volt, és azt
akarták, hogy én is velük tartsak. A végső döntést én hoztam meg, amikor
lenyeltem a tablettát abban a pillanatban, amikor a vonat befutott a Victoria
Station-re. Tél közepe volt, és pokoli hideg, ahogy ez Londonban akkortájt
lenni szokott.
Ahogy beléptünk a klubba, rögtön borzalmasnak találtam a zenét, és
azt akartam, bárcsak mihamarabb véget érne az éjszaka. Mindig is sokkal
jobban szerettem az akusztikus zenét, mint a digitálisat, de persze
mindenkinek más az ízlése. A hangszórókból dübörgött a techno.
Elhatároztam, hogy abbahagyom az ítélkezést, és elfogadom, hogy napkeltéig
itt kell lennem, így aztán ellazultam, és én is beszálltam a táncba a
többiekkel. Ők rögtön elszálltak, én épp hogy csak elviseltem a dolgot.
Aztán a tabletta egyszer csak hatni kezdett, méghozzá elég durván, és
tudtam, hogy most azonnal ki kell szabadulnom a tömegből. Szakadt rólam
az izzadtság. Valahányszor összeütköztem valakivel a táncparketten, azonnal
rám tört a klausztrofóbia. Körbebotorkáltam, és próbáltam egy kicsit
tágasabb helyet keresni. A basszus dübörgött a padlódeszkákon, át a
testemen. A közelemben táncoló haverok mosolygós arca elhomályosult, és a
távolba veszett. Vészes ütemben vesztettem el az önkontrollt, sürgősen
biztonságos helyre kellett jutnom.
A zaj, a nevető arcok és a fények egyre jobban eltorzultak, miközben
kétségbeesetten, tompán próbáltam eljutni a női vécébe. Nem foglalhattam le
egy fülkét magamnak egész éjszakára, hiába szerettem volna. Miután ezt
felmértem, egy idő után vonakodva ugyan, de átadtam a privát zugomat,
amikor egy pár lány dörömbölni kezdett az ajtón, hogy van-e benn valaki.
 Túl hideg volt ahhoz, hogy elhagyjam a klubot, s az első vonatom csak
reggel hatkor indult. A jövő-menő emberek nevetése és a női vécé hangjai
kavarogtak a fejemben, közben teljesen kába voltam. Aztán észrevettem az
ablakpárkányt. Ott a menedék, gondoltam. Felmásztam a mosdóra, onnan
felküzdöttem magam a párkányra, amely elég széles volt ahhoz, hogy a
lecsúszás veszélye nélkül üldögélhettem rajta. Végigkúsztam rajta, és
találtam egy jó kis félreeső sarkot, amely a női vécében levő mosdókagylókra
nézett. Alattam állandó jövés-menés és káosz volt. De most legalább az
ablaknak dönthettem a hátamat és a fejemet, és megpróbálhattam egy kis
nyugalmat találni.
Továbbra is szakadt rólam a veríték. Csak a jeges ablak jelentett némi
megkönnyebbülést, amelynek nekidőltem. De most legalább már a saját
világomban voltam, és reménykedtem, hogy így jobban el tudom viselni a
helyzetet. Közben szegény szívem jóval gyorsabban vert, mint ami egy
emberi szívnek természetes lehet, és imádkoztam, hogy túlélje az éjszakát.
De csak nem akart lelassulni. Mégsem jutott eszembe, hogy orvost keressek.
Talán azért, mert tudat alatt féltem a törvénytől, hiszen illegális drogot
használtam. Nem tudom. Egyszerűen úgy éreztem, arra van szükségem, hogy
ott üldögéljek, fejemet a jéghideg ablaknak döntve.
– Hahó, minden oké? – szólított meg egy angol lány, és rángatni kezdte
a farmerom szegélyét, amely éppen szemmagasságban volt neki.
Távolról hallottam, amit mond, de csak ültem tátott szájjal, hátravetett
fejjel, a plafont bámulva. Egyszerűen nem bírtam felelni. Összevissza vert a
szívem, és képtelen voltam megmozdulni.
De ő csak nem tágított: – Jól vagy? – kérdezte megint. Összeszedtem
minden erőmet, ránéztem, és bólintottam.
– Van vized? – kérdezte. Vállat vontam, erre eltűnt, és egy üveg vízzel
tért vissza, nekem hozta. – Idd meg – unszolt. Engedelmesen megittam, mire
odament a csaphoz, és újra megtöltötte a flakont.
– Kösz – nyögtem ki, és megpróbáltam rámosolyogni. A beszélgetés jót
tett, pedig nem volt könnyű. Így legalább muszáj volt koncentrálnom, és nem
vesztem bele teljesen az utazásba, amelyre a testem és a lelkem indult. Egy
kicsit tudtam beszélgetni vele. Igazi angyal volt.
Egész éjszaka ott maradtam az ablakpárkányon, mozdulni sem tudtam, a
szívem majd’ kiugrott a helyéről, és csak a mögöttem levő ablakból áradó
jéghideg éjszakai levegő enyhítette a testem forróságát. Az a fantasztikus
lány rendszeresen bejött megnézni, minden alkalommal feltöltötte a
vizespalackomat, és beszélgetett velem egy kicsit. Máig sem tudom, ki volt,
de gondolni sem merek arra, hogy mi lett volna velem nélküle.
A klub zárása előtt félórával segített leszállni az ablakból. Még mindig
rettenetesen szédültem, és egyáltalán nem éreztem jól magam, de most már
tisztábban tudtam beszélni. Kicsit még mosolyognom is sikerült, miközben
beszélgettünk. Igyekeztünk elviccelni a dolgot, de mindketten tudtuk,
mennyire súlyos dolgon mentem keresztül, és hálából megöleltem. Utána
visszakísért a klubba, hogy felkutassuk a fiúkat, akik a fél éjszakát az én
keresésemmel töltötték, és rettentően megkönnyebbültek, amikor megláttak.
– Vigyázzatok rá – mondta a nő, az egyiküknek a kezébe nyomta a kezemet,
búcsúzóul megpuszilt, és rám mosolygott.
A vonatúton hazafelé a srácok folyamatosan nevettek, és arról
beszéltek, micsoda fantasztikus éjszakájuk volt, és bárcsak tartana még az
anyagok hatása. Az ablaknak dőltem, és úgy tettem, mintha aludnék, bár
tudtam, hogy egy darabig még nem fogok tudni elaludni. A szívem még
mindig majd’ kiugrott a helyéből, és csak arra tudtam gondolni: bárcsak vége
lenne már.
S ezzel véget ért az az időszak, amikor kincset érő testemet mérgező
kemikáliákkal tömtem tele. Két teljes napot átaludtam, és teljesen kicserélve
ébredtem, hála ennek a meglehetősen tanulságos élménynek. Feküdtem, a
mennyezetet bámultam, tökéletesen kimerülve az utazástól, amelyet szegény
testemnek el kellett szenvednie, és megkönnyebbülten, hogy túléltem ezt a
kalandot. Ideje volt több tiszteletet tanúsítani saját magam iránt, és vigyázni
erre a hatalmas kincsre: az egészségemre.
Pár évvel később egy koncerten valaki megkínált egy ecstasy-
tablettával, amit habozás nélkül, udvariasan visszautasítottam. Az ilyesmi
akkor már teljesen idegen volt az én világomtól. Akkor jöttem rá, hogy ismét
hasonultam a környezetemhez, de szerencsére az új környezetemhez, ahol az
egészséges élet volt a norma. A barátaimmal való találkozások során
egészséges ételeket ettünk, teát ittunk a tűz mellett, kirándultunk, és
úsztunk a folyóban. Ez a környezet sokkal inkább nekem való volt. Cseppet
sem bántam, hogy hasonultam hozzá.
Anthony viszont a lehető legrosszabb értelemben hasonult a
környezetéhez. Az otthonban töltött első évben még szerette megvitatni
velem a híreket, amelyekről a rádióból vagy a tévéből értesült. Nagyon éles
esze volt, mindig akadt egy intelligens vagy ironikus meglátása. Faggatott,
meséltetett az életemről, és őszintén érdeklődött a dolgaim iránt.
Idővel azonban kihunytak a belső fényei, és már ahhoz sem volt kedve,
hogy kivigyem a szabadba. Pedig korábban mindig nagyon jókat sétáltunk,
sütkéreztünk, és szóba elegyedtünk a járókelőkkel. Néha csak a kertben
üldögéltünk, és beszélgetés közben figyeltük a madarakat. De mindig jól
éreztük magunkat, sokat nevettünk és jókat beszélgettünk.
Amikor a barátai vagy a családtagjai azt javasolták, hogy tanuljon meg
új dolgokat, és éljen teljesebb életet, rájuk sem hederített. – Ugyan minek? –
mondogatta nekem. – Jó így, ahogy van, elfogadom, hogy ez lett a sorsom. –
Anthony úgy érezte, megérdemelte, ami vele történt, mert korábban sok kárt
okozott másoknak.
– Már levezekelted, Anthony – mondogattam neki. – Tanultál belőle, és
ez a lényeg. – De ő nem volt hajlandó megbocsátani magának. A kisujját sem
mozdította, hogy jobbítson az életén. Lelassult az életritmusa,
hozzáigazította a napirendjét az ápolóotthon életéhez, és egyáltalán nem
törekedett arra, hogy visszatérjen a társadalomba, a normális életbe. A
mozgáskorlátozottság bizonyos tekintetben megkönnyebbülést jelentett
neki, hogy végre nem kell bizonyítania. Pedig rengeteg olyan ember él a
földön, aki rokkantsága ellenére kiteljesedett és mások számára is erőforrást
jelentő életet él. Ő azonban úgy érezte: végre megvan a mentsége, és többé
nem kell tartania attól, hogy kudarcot vall. Amikor faggatni kezdtem,
bevallotta: nem elég bátor ahhoz, hogy erőfeszítést tegyen. Ha nem
próbálkozik, kudarcot sem fog vallani. Egy fikarcnyi motiváció sem maradt
benne – a nap mindig újra felkelt és lenyugodott, de Anthony azt választotta,
hogy végigalussza az életét.
Még egy évig időnként benéztem hozzá, pedig nagyon nyomasztóan
hatott rám a környezet. Az egyoldalú barátság azonban nagyon kimerítő
dolog, s ez kezdett azzá válni. Anthonyból kiveszett minden motiváció, már
senkit sem hívott fel, engem sem, pedig régebben mindig telefonált két
találkozás között. A látogatásaim során a társalgás Anthony bélműködése és
a személyzet udvariatlan viselkedése körül forgott. Azt is észre kellett
vennem, hogy már a külsejét is egyre jobban elhanyagolja.
Anthony idő előtt megöregedett, és noha még mindig legalább harminc
évvel fiatalabb volt a legtöbb bentlakónál, lassan idomulni kezdett hozzájuk.
Tökéletesen hasonult a környezetéhez. Ahogy végignéztem, hogyan
halványodik el fokozatosan ennek a szeretetreméltó fiúnak a ragyogása,
megint csak eszembe jutott, mennyire fontos a bátorság, ha a szívünk szerint
akarunk élni. Az ő élete sajnos arra volt példa, hogyan nem akarok én élni.
Pár évvel később felhívott az öccse, hogy Anthony meghalt. Egészen
addig semmi változás nem állt be az életében, továbbra sem volt hajlandó
kimozdulni az otthonból, még a családi összejöveteleken sem vett részt.
Mindig azt mondta, hogy semmi kedve hozzá – mesélte az öccse. Akaratlanul
is arra gondoltam, vajon mik lehettek az utolsó gondolatai, amikor ott
feküdt, és visszatekintett az életére.
Anthony kudarca felrázott engem. Semmilyen erőfeszítésre nem volt
hajlandó, így nem is volt lehetősége javítani vagy bármiképpen változtatni az
életén. A kudarca még csak nem is arról szólt, hogy nem sikerült
megcsinálnia valamit. Ha csak megpróbálta volna, már azt is sikernek
lehetett volna elkönyvelni. Anthony legnagyobb kudarca az volt, hogy teljes
mértékben hasonult a környezetéhez, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy
erőfeszítést tegyen valamiért, s ezáltal javítson az életén. Rossz volt látni,
hogy egy ilyen jóravaló, okos ember így elpazarolja a természetes
adottságait.
Ha már mindenkinek az a sorsa, hogy hasonuljon a környezetéhez,
engem is beleértve, akkor a leghelyesebb, gondoltam, ha mostantól fogva
mindig úgy választom meg a környezetemet, hogy segítsen haladni az
utamon. Tudtam, még így is bátorságra lesz szükségem ahhoz, hogy a saját
életemet éljem. De most már azt is tudtam, hogy a környezetem milyen nagy
hatással lehet rám, s ez megkönnyítette az utamat.
Minden bátorságomat összeszedtem, és sokkal jobban elkezdtem
figyelni arra, milyen életet teremtek magamnak, és hogy mekkora erő rejlik a
választás szabadságában.
 Csapdák

Nem minden kliensemmel alakult ki rögtön jó kapcsolatom. Általában

haldoklókkal dolgoztam, de voltak olyan klienseim is, akik elmebetegség
miatt szorultak ápolásra. Mivel pozitív, megnyugtató hatással voltam néhány
kliensre, akiket rövid ideig gondoztam, egy idő után már nehezebb esetekkel
is kezdtek hozzám fordulni. Nincs olyan élettapasztalat, amelynek ne lenne
értelme. A múltamban épp elég irracionális viselkedést láttam már, így a
nehezebb emberekkel is jól boldogultam.
Általában nem borítottak ki a nehéz kliensek. Általában nem, de
időnként azért igen. Néha hiába voltam nyugodt, a klienst egyáltalán nem
sikerült megnyugtatnom, bármennyire igyekeztem. Amikor egyszer
beléptem egy meseszép házba – a város egyik legszebb házába –, a ház
asszonyát meglátva azonnal eszembe jutott, hogy nemhiába figyelmeztettek.
Florence hallani sem akart róla, hogy gondozót fogadjanak mellé, azt
mondta, nincs szüksége segítségre. Számomra ez akkor már nem volt
újdonság. Sok idős ember nem hajlandó elfogadni, hogy már nem tud olyan
független életet élni, mint korábban. Nem mindig könnyű belenyugodni
abba, hogy ennek is eljött az ideje.
De arra azért nem voltam felkészülve, hogy menekülnöm kell majd egy
őrült nő elől, aki seprűvel hadonászva üldöz végig a kocsifeljárón, és teli
torokból ordít velem. A haja időtlen idők óta nem látott fésűt. A körmét ki
tudja milyen piszok szegélyezte. Fél papucsban szaladt ki, de cseppet sem
emlékeztetett Hamupipőkére. És úgy látszott, hogy már legalább egy éve
ugyanaz a ruha van rajta.
– Tűnj innen! Tűnj el a házamból! – visított. – Megöllek, ha nem mész
el! Tűnj el innen! Olyan vagy, mint a többi. Tűnj innen, vagy megöllek!
A seprű elsüvített mellettem, és majdnem eltalált. Én sok mindent
kibírok, de hülye nem vagyok. És mártír sem. Próbáltam mondani valamit,
hogy megnyugtassam Florence-t. De mivel a szavaim süket fülekre találtak,
és továbbra is fennállt a veszély, hogy a seprűvel betöri a szélvédőmet,
beláttam, jobb, ha távozom. – Jól van, jól van – mondtam. – Megyek már,
Florence. Semmi gond. – Vad volt és zabolátlan, ahogy ott állt a kocsibejáró
végében, és a seprűjét szorosan markolva védte a területét.
Miközben elhajtottam, a látvány még egy darabig kísért a visszapillantó
tükörből, amíg teljesen látótávolságon kívül nem kerültem. Florence ott állt
mozdulatlanul. Egy kívülállónak biztosan vicces volt ez a jelenet, de nekem
fájt a szívem érte, nagyon sajnáltam. Vajon ki lehetett, tűnődtem, milyen
életet élt, és mitől lett ilyen?
Amikor egy hónappal később visszatértem, választ kaptam a
kérdéseimre. Florence-t közben erőszakkal elkapták, és benyugtatózták. Nem
szívesen képzeltem el ezt a jelenetet. Mennyire félhetett! Egy hónapra
ideiglenesen elhelyezték egy pszichiátriai intézetbe, és most már jól volt. Az
orvosok szerint jól reagált a gyógyszerekre, ezért hazaküldték, azzal a
szakvéleménnyel, hogy huszonnégy órás gondozásra szorul.
A közösségi ápolónő ott várt rám. – Most alszik, de nemsokára fel fog
ébredni. Azt még megvárom magával – mondta. Kinyitotta a dupla ajtót, és
beléptem. Hatalmas márványlépcső fogadott, csillárok, és gyönyörű antik
bútorokkal berendezett ház. Meg rothadásszag.
– Az előtérrel már végeztünk – mondta az ápolónő a takarító brigádra
utalva, akikkel a másik szobában összefutottunk. – Jöjjön, körbevezetem. –
Florence mocsokban és szemétben élt több mint tíz éve, anélkül hogy ez
bárkinek is feltűnt volna, míg végül az egyik szomszéd nemrégiben
bejelentette a közösségi ápolónőnek, hogy Florence furcsán és szeszélyesen
viselkedik. Amikor az ápolónő felkereste, kiderült, hogy Florence leírhatatlan
mocsokban él. Ezt persze nem egyenesen Florence-től tudta meg, hiszen
hozzá senki sem közelíthetett, hanem benézett az ablakon, és látta, milyen
állapotok uralkodnak odabenn.
Florence konzerveken élt, a spájzban körülbelül egy évi adagot tárolt.
Más ételnek nyomát sem láttam, nem volt se friss áru, se bármilyen főzni
való nyersanyag. A konyhapadló alig látszott ki a szemétből. Ami kilátszott,
azt is vastag koszréteg fedte. Florence fürdőszobája sem volt jobb állapotban.
Gusztustalan koszfészek volt, teledobálva mocskos törölközőkkel meg
kiszáradt szappandarabokkal, és nyilvánvaló jelek mutattak arra, hogy
időtlen idők óta nem használta senki se a zuhanyzót, se a kádat.
Az ápolónő lekísért az alsó szintre, ahol vagy hat hasonló állapotban
levő szoba és több fürdőszoba fogadott bennünket. A takarítóknak az egész
házat rendbe kellett tenniük, ami több hétbe telt. Az alsó szinten az ajtók egy
mocskos úszómedencére nyíltak – biztos vagyok benne, hogy még a békák is
lakhatatlannak találták. Ahogy ott álltam a medence mellett, és felnéztem a
pazar felső szintre, eltűnődtem, vajon mi mindent mesélnének ezek a falak,
ha beszélni tudnának.
A higiénét illetően Florence pozitív változáson esett át a kórházban, s
most tiszta, csinos hálóingben feküdt. A haját kibogozták, megmosták és
levágták, a körme is tiszta volt. Mintha nem is ugyanazt a nőt láttam volna
magam előtt.
Az eredeti ágya helyébe kórházi ágyat hozattak. Nagyon határozott
utasítást kaptam arra, hogy Florence-nek mindig az ágyban kell maradnia,
felhúzott oldaltámlákkal, amikor egyedül vagyok vele otthon. Délelőtt és
délután két-két órára egy másik gondozó is jön majd segíteni. Délelőtt
zuhanyzunk, rendbe tesszük Florence-t, és reggelizünk. Délután kivisszük
levegőzni a kertbe vagy az erkélyre. Florence kezelése nagyrészt erős
nyugtatókon alapult. A nap kisebb részében pedig enyhe nyugtatókat kapott.
A kezelés hatására Florence sokkal együttműködőbb lett.
Eltelt egy hónap, és már makulátlan házban éltünk. A takarítók
végeztek a munkával, ezután hetente egyszer jöttek takarítani. Florence-nek
ekkor már néha voltak tiszta percei, ilyenkor nagyon kedvesen mesélt az
életéről. Izgalmas, nagyvilági életet élt. Luxushajókon járta a világot, és
csodálatos helyeken fordult meg. Rámutatott egy fiókra, elővettem a
fényképeket, és mindegyikről mesélt. Alig volt hihető, hogy ugyanaz az
ember fekszik előttem, pedig néha ráismertem a fotókon a kacagó, gyönyörű
fiatal nőre.
Túlzás lenne azt állítani, hogy közel kerültünk egymáshoz, de eléggé
megkedveltük egymást ahhoz, hogy elfogadjuk a helyzetet, amely
összehozott bennünket. De továbbra is voltak pillanatok, amikor megláttam
benne a vad, őrült nőt. Mindenképpen szükség volt másik ápolóra, mert
egyedül nem tudtam kiemelni az ágyból. Engedelmesen bevette a
gyógyszereit, azonban továbbra is mindennap szörnyű jelenetet rendezett,
amikor a zuhanyzásra került a sor, a hajmosás napjától pedig mindig előre
rettegtem. Zuhanyzás után viszont nagyon kedves volt, a tükör előtt illegette
magát, és úgy nevetett, mint az a dáma, aki valaha lehetett.
A családja emberemlékezet óta vagyonos volt. Ők régesrégi gazdagok,
mondogatta. A férje is vagyonos családból származott, de az semmi volt az ő
klánjához képest. A férjét aztán kétes üzleti ügyekből kifolyólag évekre
leültették. Az egyetlen rokon, akit Florence akkor még beengedett az életébe,
azt mesélte, hogy Florence akkoriban kezdett gyanakodni mindenkire, és
valósággal paranoid lett.
Aztán a férje kiszabadult, de egy évre rá meg is halt. Így hát Florence-
nek nem volt lehetősége arra, hogy kigyógyuljon a paranoiából, vagy
legalább alábbhagyjon a gyanakvása, s az elmeállapota egyre romlott.
Maximálisan megbízott a férjében, azt gondolta, hogy mindenki más csak az
ő pénzére pályázott, és börtönbe is mások miatt került. A mi kapcsolatunk
szempontjából végső soron mindegy volt, hogy bűnös volt-e a férje vagy sem,
így hát nem foglalkoztam ezzel a témával.
Florence általában elfogadta, hogy a kórházi ágyban kell töltenie a
napjait. Örült, hogy legalább otthon lehet, időnként még azt is bevallotta,
hogy örül a társaságunknak. Néhány órával a másik gondozó érkezése előtt
azonban minden délután átalakult. Szinte órát igazíthattam volna hozzá.
– Engedj ki! Engedj már ki ebből a rohadt ágyból! Segítség. Segítség.
Segítség! SEGÍTSÉG! – kiabálta, s a kiáltása visszhangzott az egész házban,
még a márványpadlóról is. Ilyenkor bementem hozzá, és néha sikerült egy-
egy pár másodpercre lecsillapítanom, de maximum három másodpercre.
Aztán megint újrakezdte: – Segítség. Segítség. Segítség. SEGÍÍÍÍTSÉÉÉÉÉÉÉG!
Ha nem luxusvillában lettünk volna, vastag falakkal és távol a
szomszédoktól, biztosan naponta jelentették volna a rendőrségnek, hogy
valaki segítségért kiabál. Az sem számított, hogy benn vagyok-e a szobában
vagy sem. Addig kiáltozott segítségért, meg hogy engedjék ki az ágyból, amíg
a másik gondozó meg nem érkezett, és végre kiengedhettük.
Az észérveknek ilyenkor semmi értelmük sem volt, s noha együtt
éreztem vele, és kísértést éreztem, hogy kiengedjem, az érem másik oldalával
is tisztában voltam. Tudtam, hogy ezért nem érdemes kockára tennem a saját
testi épségemet. Nem felejtettem el a látványt, amikor a seprűvel üldözött,
arcán vad elszántsággal. Amikor a délutáni ordítozások idején betekintést
nyertem a személyiségének ebbe az ellenséges oldalába, megértettem, hogy
hallgatnom kell a szakemberek tanácsaira. De azért együtt éreztem vele.
Milyen szörnyű lehetett neki csapdába esni a saját otthonában.
Oldaltámlák az ágyon, törvényi szabályozás, szakmai döntések – most
ezek a tényezők tartották fogságban Florence-t. Azelőtt pedig a paranoia. A
betegsége megfosztotta mozgásszabadságától, hiszen nem tudta elhagyni az
otthonát, mert megszállottan gyanakodott, hogy azonnal meglopják,
mihelyst elmegy otthonról. Noha legtöbben nem vagyunk az ágyunkhoz
kötve, sokan vergődünk a saját magunk által gyártott csapdákban,
kétségbeesetten várva, hogy valaki kinyissa őket.
Az egyik legkorábbi emlékem az, amikor beszorultam egy dobozba.
Akkor tulajdonképpen nem is éreztem úgy, mintha csapdába estem volna.
Egy nagy fadoboz állt a házunk mellett a kertben. Az egyik nagyobb
testvérem rábeszélt, hogy másszam be, aztán rám csukta a fedelét. Még ma is
emlékszem arra az érzésre, amikor ott ültem a sötétben, mégis biztonságban
éreztem magam, és boldog voltam. Már akkoriban, két-három éves
koromban is élveztem a saját társaságomat, és csodálatos békességet
éreztem. Egy idő után meghallottam, hogy az anyukám kétségbeesetten
kiabál, így hát visszakiabáltam neki, hogy itt vagyok, és máris minden
rendben volt. Kiengedtek, és visszatérhettem a mozgalmas családi élet
zűrzavarába.
Persze felnőtt életemből sem hiányoztak a csapdák. Noha lépésről
lépésre egyre bátrabban követtem a saját magam által szabott irányt, a régi
beidegződéseim továbbra is sokat ártottak. Amikor elkezdtem kiszabadulni a
saját magam által készített csapdákból, az egyik legnehezebb próbatétel az
volt, hogy leküzdjem a rettegést a színpadtól.
Ha valaki régebben azt mondta volna nekem, hogy a fényképezés és az
írás egyszer majd odavezet, hogy színpadra állok, kinevettem volna ezért az
abszurd feltételezésért. A dolog úgy kezdődött, hogy árulni kezdtem a
fényképeimet a piacon, aztán galériákban. Nem adtam el eleget ahhoz, hogy
megéljek belőlük, de elegendő biztatást kaptam, így aztán lassan, de biztosan
haladtam tovább ezen az úton.
Az apró biztató jelek után elhatároztam, hogy a fotóiparban fogok
elhelyezkedni, és hamarosan kaptam is munkát egy profi fotólaborban,
Melbourne-ben. Ez viszont sajnos irodai munka volt, s miután egy évig egy
ablaktalan, neonfénnyel megvilágított helyiségben üldögéltem és unatkoztam,
beismertem magamnak, hogy ez semmivel sem kielégítőbb munka számomra,
mint bármelyik korábbi banki állásom. Fel sem merült az esély, hogy részt
vegyek a munka kreatív oldalában, s mivel egy idő után teljesen elvesztettem
az érdeklődésemet, egyre több ostoba hibát követtem el. Emlékszem, sokat
sóhajtoztam a munkahelyemen. A könyökömre támaszkodtam, államat a
tenyerembe fektetve, és igyekeztem kitalálni, hogyan lehetnék elégedettebb a
munkámmal, aztán megint sóhajtottam egyet.
 Annyi haszna azért volt ennek a munkának, hogy legalább
megértettem: nem szükséges a fotóiparban dolgoznom ahhoz, hogy szép
képeket készítsek. Néhány új barátom segítségével, akik értettek a digitális
technológiához, összeállítottam egy fotókból és inspiráló idézetekből álló kis
könyvet. Ismét sok pozitív visszajelzést kaptam a munkám minőségéről, a
könyvet azonban nem sikerült kiadnom. A kiadók elsősorban a színes
nyomtatás magas költségére hivatkoztak, de többen azért azt is
megjegyezték, hogy nagyon szép a könyv.
Éveken keresztül dolgoztam rajta, minden figyelmemet és energiámat
beleadtam a dologba. Ám az elutasító levelek egyre csak gyűltek, noha
továbbra is volt köztük olyan, amelyben őszinte biztatást is kaptam. A sok
hiábavaló erőfeszítés miatt hullatott könny miatt vettem elő a gitáromat.
Alig tudtam játszani rajta, de félig megírtam a legelső dalomat. Akkor még
nem tudtam, milyen jelentős pillanat volt ez az életemben.
Miután megértettem az önmegadás erejét, elfogadtam: végül is teljesen
mindegy, hogy sikerül-e kiadnom valaha is a fotós könyvemet. A saját
szememben már így is sikeres voltam, hiszen volt bátorságom megpróbálni.
A siker nem attól függ, hogy valaki végül azt mondja: „igen, kiadjuk a
könyvét”, vagy „nem adjuk ki”. Hanem attól, hogy merünk-e önmagunk
lenni, mindentől függetlenül. Miután úgy éreztem, hogy már így is
rengeteget tanultam a könyv kapcsán, végül képes voltam elengedni a
dolgot. Lehet, hogy egyszerűen a saját tanulási folyamatomhoz volt szükség
arra, hogy ezt a könyvet átengedjem magamon. De az is lehet, hogy később
egyszer sikerül megvalósítanom, amikor tényleg készen állok rá.
Mindegy, mi az igazság. El kellett engednem a könyvet. Borzasztóan
igénybe vett a dolog, és túlságosan ragaszkodtam a megjelentetéséhez. Ideje
volt újra visszatérni az élethez, és nem ragaszkodni görcsösen ahhoz, hogy
én határozzam meg a dolgok kimenetelét. Már-már elfeledkeztem a félig
megírt dalról, miközben válaszok után kutattam, és egyre több időt töltöttem
a meditáció gyógyító útjával. Azonban a sok csendes meditációs elvonulás
egyike után erős késztetést éreztem, hogy befejezzem a dalt. Attól a naptól
kezdve tudtam, hogy a dalszerzés a munkám része lesz, mivel nemcsak az
első dalt fejeztem be, hanem még aznap írtam egy másikat is. Miután
elkezdtem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Áradtak belőlem a dalok.
Gyermekkorunkban gyakran rendeztünk koncertet a rokonainknak és a
barátainknak. A zene a génjeimben volt. Úgynevezett „rendes” munkája
mellett az apám gitározott és dalokat is írt abban az időben, amikor
megismerkedett anyámmal, aki akkoriban énekesnő volt. Ennek ellenére
tudatosan sohasem vágytam arra, hogy színpadra lépjek. És most sem
vágytam rá egy cseppet sem. Sőt, rettegéssel töltött el már a gondolat is.
Nemcsak a színpad gondolata, hanem az, hogy a munkámmal közönség elé
lépjek. Szerettem a névtelenséget. A dalszerzők egy része nem ad elő, és én is
ilyen akartam lenni. Azonban tudtam: ahhoz, hogy a dalaimat megismerjék,
kezdetben muszáj lesz színpadra lépnem.
Ez hosszú időn át rettegéssel töltött el, és rengeteget vívódtam. Már az
is fájdalmas kihívást jelentett nekem, hogy olyan munkát találjak, amit
szeretek, s ezen sohasem tudtam túltenni magam. Most pedig azt nem
tudtam elfogadni, hogy ezzel a munkával, amely felé olyan világosan vezet az
utam, a nyilvánosság elé kell lépnem, holott mindig is annyira szerettem és
óvtam a privát szférámat. Cseppet sem vágytam arra az életre, amely előttem
állt.
A tanulás gyógyít, de nem mindig jár örömmel. Szörnyű időszak volt,
sok mindennel kellett szembenéznem. Az sem tett jót, hogy egyesektől
rengeteg negatív megjegyzést kaptam az újonnan választott utamra. Én
azonban csak arra vágytam, hogy az élet beszippantson, és észrevétlenül
haladhassak a magam útján.
Rengeteg időt töltöttem egyedül, elmentem az egyik kedvenc
folyómhoz, heteken át mindennap csak úsztam, és igyekeztem elfogadni,
hogy az életem ebbe az irányba megy tovább. A friss víztől minden egyes
tempó után egyre tisztábbnak éreztem magam. A víz alá merülve eltűnt a
kinti világ. A folyónál semmi mást nem hallottam, csak madárdalt és a szellő
lágy susogását a part menti fákon. Ez a békesség gyógyító hatással volt rám,
és igyekeztem minél gyakrabban belekóstolni. Egyik nap még egy kacsacsőrű
emlőst is megpillantottam, amely közismerten félénk állat, és nagyon ritkán
merészkedik emberek közé. Ettől az ajándéktól új erőre kaptam.
Ahogy ott ültem a parton, és hagytam, hogy a természet varázsujja
megérintse végsőkig kimerült lelkemet, miközben az arcomat lágy szellő
simogatta, őszintén szembenéztem önmagammal. Ahogy számba vettem az
eddigi élettapasztalataimat, azt láttam: valahol mélyen mindig is pontosan
tudtam, hogy egyszer valahogy majd ki kell lépnem a nyilvánosság elé. Az
már rajtam múlik, hogy képes leszek-e megőrizni magamnak a
magánszférámat, és úgy éreztem, képes leszek. Végül is a saját életemről van
szó, és rajtam múlik, hogyan birkózom meg mindazzal, ami rám vár.
Így hát végül elfogadtam, hogy ha ez a munka az életutam része, és
segíthetek vele másoknak, akkor remélhetően belenövök majd a szerepembe.
Azért is sikerült elfogadnom a dolgot, mert bíztam abban, hogy a tanulás az
én fejlődésemet is segíti majd, függetlenül attól, hogy rajtam kívül még ki
fogja hallgatni a zenémet. És akkoriban létfontosságú volt számomra zenész
barátaim támogatása is.
Ha visszagondolok a kezdeti időkre, amikor először léptem színpadra,
magamat is sajnálom, meg a közönségemet is. Noha a zene viszonylag
tűrhető volt, sokáig nyilvánvalóan látszott, hogy lámpalázam van. Remegett
a kezem, a gitár összevissza ugrált, folyton melléfogtam, a hangom pedig
állandóan elfúlt. Rettenetesen utáltam az egészet, az idegességtől gyakran
rosszullét környékezett. A meditáció nagyon sokat segített. És persze a
gyakorlás is. Ha az ember kitartóan gyakorol, mint mindenben, a zenében is
egyre jobb lesz. Az idegesség és a rettegés ellenére valami mindig hajtott
tovább: a tudat, hogy ez az életem része, és a vágy, hogy valamit adjak az
embereknek. És persze arra is vágytam, hogy hallassam a hangomat. Végre
lehetőséget kaptam arra, hogy megosszam a gondolataimat, amelyeket oly
hosszú időn át magamba fojtottam.
Már a harmincas éveimben jártam, amikor az első dalt befejeztem, és
eltelt még egy-két év, mire a közönség elé álltam. Mivel ekkor már egyáltalán
nem ittam alkoholt, egyedül kellett szembenéznem a félelmeimmel,
mesterséges szerek segítsége nélkül. De a színpad sokat segített abban, hogy
megnyíljak. Rengeteg ajándékot hozott az életembe. Abban az időben, amikor
Florence-t gondoztam, a helyi sörözőkben léptem fel a dalaimmal. Ezt
meglehetősen utáltam. Akkoriban nagyon magányos voltam, mivel a lelki
sebeim miatt erősen visszahúzódó lettem. Éppenséggel fel tudtam lépni a
színpadra és elénekelni a dalaimat, de ezt sokáig egyáltalán nem élveztem.
Mégis sokat fejlődtem ettől. Ha az ember egy egész teremnyi idegennel
osztja meg a személyes gondolatait, utána még jobban megnyílik.
Rendszeresen kaptam pozitív visszajelzéseket a dalaimra és a
mondanivalómra, s ez komoly biztatást jelentett a dalszerzői
pályafutásomon.
Később rájöttem, hogy a fellépéseim helyszínei mennyire nem illettek a
stílusomhoz és az egyéniségemhez. Az egyik zajos buli után megelégeltem a
dolgot, és örökre búcsút mondtam a sörözőknek. Addigra már épp elég
tapasztalatra tettem szert. Lehet, hogy kevesebb munkám lesz, gondoltam,
de mivel nem az volt a vágyam, hogy sörözőkben lépjek fel, és így tegyek
szert ismertségre, ez cseppet sem zavart. Akkor már folkzenei fesztiválokon
is felléptem, és megtapasztaltam azt az örömöt, amelyet az értő közönség
jelent, akik nemcsak meghallgatják, de tökéletesen meg is értik az előadó
dalait. A hasonló gondolkodású emberekkel való kapcsolat fantasztikus érzés.
Onnantól fogva tehát csak szép környezetben vagy hozzám illő fesztiválokon
léptem fel.
Ha arra gondolok, milyen voltam, amikor először felléptem, alig
ismerek magamra abban a törékeny teremtésben. Mostanában, amikor
élőben játszom, magabiztos vagyok, hiszen a megfelelő helyeken és a
megfelelő közönségnek adok elő. A dalaim sokatmondóak és általában
szelídek. És most már szabad is ilyennek lenniük. Már nem kell versenyre
kelnem a hústombola mikrofonba ordított nyerőszámaival, vagy attól
tartanom, hogy elveszítem a közönségemet, mert a falon vetíteni kezdték a
tévében zajló bokszmeccset. Ha hibázom, elnézően nevetek magamon, és
játszom tovább. Hiszen az előadóművész is csak ember.
Az is rendkívül megnyugtató, hogy már nem kell tűrnöm Macsó úr
csábos pillantásait, aki hullarészegen Johnny Depp ikertestvérének képzeli
magát. Mindig volt egy ilyen csávó, aki odaállt a színpaddal szembe, és
folyamatosan meresztgette rám a szemét, miközben ütemesen ingatta a
felsőtestét, de azért a tizennyolcadik söréből egy cseppet se hagyott a
földre folyni. Az ilyennek semmi kételye nincs afelől, hogy őt a Jóisten is a
nők boldogítására teremtette. Rád kacsint, jelentőségteljesen bólogat, közben
egyedül neked rázza a csípőjét. És ha jó leszel, kinn megvár a színpad mellett,
s akkor az isteni szeretőért rebegett imáid végre meghallgatásra találnak. Jól
ismertem a fajtáját. Isten áldja őket.
Így hát a fellépéstől való rettegés mellett emiatt is mindennap össze
kellett szednem a bátorságomat, hogy haladjak tovább a magam választotta
utamon. Közben egy évig zenét is tanultam. Mivel elhatároztam, hogy többet
szeretnék tudni erről a szakmáról, önállóan tanultam egy kis zeneelméletet,
épp csak annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy felvegyenek a képzésre. A
meghallgatáson az egyik, akkor még meglehetősen ingatag lábakon álló saját
dalomat is elő kellett adnom. De a lényeg, hogy felvettek. Harmincas
éveimben járva ismét diák lettem, és élveztem minden percet.
További eszközökre is szükségem volt, hogy legyőzzem a
lámpalázamat. Az egyik persze a gyakorlás volt. Az állandó
megmérettetésnek köszönhetően javult a gitárjátékom, az éneklésem és az
önbizalmam. Ám a legtöbbet az a két dolog segített, amellyel
felszabadítottam magam az elmém rabsága alól. Ezek bármire alkalmazhatók,
nem csak a fellépésre, és azóta is sok mindenben segítettek.
Amikor lámpalázas lettem, vagy negatív gondolatok törtek fel bennem
– például „hogy a fenébe képzelem, hogy színpadra lépek?” –, olyankor a dal
kellős közepén elkezdtem meditálni. Persze nem hagytam abba a dalt, és nem
ültem lótuszülésbe. Nem egészen így történt. Tovább énekeltem és
gitároztam. Közben azonban a légzésemre kezdtem koncentrálni:
megfigyeltem, ahogy a levegő beáramlik a testembe, aztán kiáramlik belőle.
És erősen hittem, hogy az izmaim majd emlékezni fognak, hová kell helyezni
az ujjaimat a gitáron, és a szöveg is zökkenőmentesen megy majd tovább.
Abban a pillanatban csupán a légzésemre figyeltem. Ez hihetetlenül jól
működött, mivel kellőképpen megnyugodtam, s így sokkal kifejezőbben
tudtam tovább zenélni, és jobban jelen tudtam lenni.
A másik dolog, amely megváltoztatta a gondolkodásomat, és örökre
megszüntette a lámpalázat, az volt, amikor kivontam saját magamat az
egyenletből, és teljes mértékben az adás gesztusára koncentráltam. Fellépés
előtt elmondtam magamban egy egyszerű imát, amelyben megköszöntem a
zenének, hogy átáramlik rajtam, és örömöt szerez az ott lévő embereknek.
Utána egyszerűen félreálltam, és örültem a zenének meg a közönségnek.
Az előadóművészetből sok fontos dolgot tanultam meg. Nagyon hálás
vagyok, amiért az élet rákényszerített, hogy még akkor is folytassam, amikor
nem igazán akartam. Honnan tudhatnánk meg, milyen ajándékokat tartogat
számunkra az élet, ha nem vagyunk hajlandóak keresztülmenni a tanulási
folyamatokon? Nem tudjuk meg, amíg bele nem vágunk. Ma már egyáltalán
nem fontos számomra, hogy fogok-e még valaha is előadni. Ha úgy adódik,
fogok, és nagyon is élvezem majd. Ha másként alakul, akkor nem fogok, és
akkor majd annak örülök, amit helyette csinálok. Akárhogy lesz is, nekem
teljesen mindegy. Arra megyek, amerre az utam vezet.
Ahogy a fellépések során sikerült legyőznöm a lámpalázamat, máskor is
egyre inkább uralkodni tudtam az elmémen. Fokozatosan kezdtem
megszabadulni a káros beidegződések csapdáitól, amelyeket életem során
önmagamnak állítottam. Mindannyiunknak vannak csapdái, amelyekből ki
kell szabadulnunk. Ezek nagy része nem anyagi jellegű, vagy ha igen,
valószínűleg akkor sem anyagi jellegű csapdákból ered – inkább káros
gondolatokból vagy negatív hiedelmekből.
Szegény drága Florence viszont az ágyába volt bezárva, legalábbis amíg
a másik gondozó meg nem érkezett. Mivel a jelenlétemtől nem csökkent az
ordítás hangereje, jobban jártam, ha kimentem a szobából. Néha azért
bedugtam a fejem. Ilyenkor pár másodpercre abbahagyta, rám nézett, aztán
elfordította a fejét, és ismét segítségért kezdett kiabálni. Énekesnőnek kellett
volna mennie. Az biztos, hogy a tüdeje megvolt hozzá.
Yachtok suhantak el Sydney kikötője mellett. Eszembe jutott, hogy
régebben jóban voltam néhány sráccal, akik vitorláztak, és elmosolyodtam:
vajon mi lehet velük? A kapucsengő ébresztett fel a merengésemből.
Ahogy leeresztettük az ágy oldaltámláit, a visítás egy szempillantás
alatt abbamaradt. Kész, ennyi volt. Florence ránk mosolygott: – Hát
szervusztok! Hogy telt eddig a napotok? – érdeklődött. Mosolyogva néztünk
egymásra, miközben segítettünk neki leszállni az ágyról. Noha a másik
gondozónak nem kellett minden nap órák hosszat hallgatnia Florence
ordítozását, azért egy pár percre ő is belekóstolt minden délután, amikor
megérkezett.
– Köszönöm, jól, Florence, és neked? – kérdeztem.
– Semmi különös, drágám. A hajókat néztem a kikötőben. Szerdánként
verseny van, tudtad?
Bólintottam: – Persze, tudom, Florence.
Aztán együtt sétálgattunk a kertben, és gyönyörködtünk a színpompás
levelekben. Az évek során Florence a kertet is nagyon elhanyagolta. Ám az a
rokon, aki nemrég Florence hivatalos vagyonkezelője lett, fontosnak tartotta,
hogy a kert szép legyen, hátha tisztább pillanataiban még gyönyörködni tud
benne. Így hát kertészeket hívtak, akik csodát tettek, még a medencét is
kitisztították.
– Nézzétek a gyönyörű kertemet – mondta Florence. – Ebben az
évszakban mindig olyan mesés! – Némán bólintottunk. A kert ápolatlansága
ellenére is szép maradt, és lassanként kezdte visszanyerni régi pompáját.
– Ezeket a virágokat a minap ültettem. Folyamatosan gondozni kell a
kertet, különben elszaporodnak a kúszónövények. – Mosolyogtunk, és ismét
bólintottunk. Tekintve, hogy a kertet pár hónappal korábban kuszán, sűrűn
benőtt őserdőnek ismertük meg, érdekes volt hallani, hogyan látta Florence.
Néhány indát lefejtett a virágokról, és folytatta: – Akinek kertje van, az
nem lustálkodhat. A kerthez sok szeretet és idő kell. – Kérdezgetni kezdtük a
virágokról, és Florence megdöbbentően világos, szakszerű válaszokat adott. –
Ezek az indák csapdába ejtik a virágokat, és megfojtják őket – mondta, és
megint lefejtett egy pár indát. Bólintottam, ő pedig folytatta: – Sohase
engedném, hogy csapdába ejtsenek, és azt se, hogy a virágaimat csapdába
ejtsék.
Miközben Florence tépkedte gyönyörű kertjét fojtogató gyomokat,
néma hálaimát mondtam, amiért voltam elég bátor ahhoz, hogy letépjem
magamról az engem fojtogató gyomokat. Ahogy a virág, most már én is
szabadon nőhettem és virágozhattam.
 Második megbánás:
Bárcsak ne dolgoztam volna annyit

Miközben az edényeket törölgettem, hallottam, hogy John, a kliensem a

dolgozószobájában vihog, mint egy gyerek: – Aha, és korban is pont hozzám
illik – mondta kuncogva. Éppen engem jellemzett a barátjának a telefonba.
John majdnem kilencvenéves volt, én a harmincas éveimben jártam. Eszembe
jutott, amit egyszer egy hetvenéves férfi mondott nekem: „Minden férfiban
egy kisfiú rejtőzik.” Elmosolyodtam magamban, és megcsóváltam a fejem.
Amikor később kilépett a dolgozószobájából, John visszavedlett
diplomatikus úriemberré, a huncutság legkisebb jelét sem mutatta. Viszont
bejelentette, hogy el akar vinni étterembe, és megkérdezte, van-e rózsaszín
ruhám. Ha nincs, vehet-e nekem egyet? Elnevettem magam, és udvariasan
elhárítottam az ajánlatot, mármint a ruhavásárlásra vonatkozót, ugyanis
történetesen volt rózsaszín ruhám. És bár ez a ruha nem része a
munkaruházatomnak, tettem hozzá, szívesen eleget teszek egy idős, haldokló
ember kívánságának. Borzasztóan örült.
Asztalt foglalt két személyre egy méregdrága étteremben. A legjobb
asztal volt, elöl, a terem közepén állt, és a kikötőhöz vezető parkra nézett.
John aranyszegélyes, tengerészkék zakóban feszített, és arcszesz illata lengte
körül. Kezét finoman a derekamra téve az asztalhoz vezetett. Megcsodáltam
a kilátást, aztán Johnra pillantottam, és épp tanúja voltam, ahogy
rákacsintott a közeli asztalnál ülő négy férfira. A férfiak vihorászva
méregettek, de azonnal közömbös képet vágtak, mihelyst észrevették, hogy
rajtakaptam őket.
 – A barátai? – kérdeztem mosolyogva. Dadogva magyarázkodni kezdett:
bevallotta, hogy el akart dicsekedni a barátainak a rendkívül csinos
ápolónőjével. Kacagni kezdtem. – Persze, a nyolcvankilenc évesek szemében
minden nő rendkívül csinosnak tűnik. – De el kell ismernem, hogy
kifogástalan volt a modora. Bárcsak az én generációmban is több olyan férfi
lenne, aki ennyire udvarias, és az asztalnál így betartja az etikettet! Kitűnő
ebédet ettünk. John előre telefonált, és bejelentette, hogy vegán vendéggel
érkezik. Finom zöldséges kenyeret sütöttek, kifejezetten nekem.
A barátainak megtiltotta, hogy megzavarják az ebédünket, vagy akár
csak odajöjjenek az asztalunkhoz. Majd utána bemutat – mondta nekik. Így
hát hiába fogyasztották el már régesrég az ebédjüket, türelmesen
várakozniuk kellett, amíg Johnnal mi is befejeztük az ebédet és a
beszélgetést. Utána – a kezét ismét a derekamon nyugtatva – odavezetett az
asztalukhoz, ahol tökéletes barátnőhöz illően mindannyiukat elbűvöltem,
közben arra is ügyelve, hogy John kapja a legtöbb figyelmet. Párzani készülő
kakas jutott eszembe róla, akinek minden tolla égnek mered. Nagyon jól
szórakoztam.
Csak éppen egy haldokló férfiról volt szó. Ugyan mi rossz volt abban,
hogy belementem egy ilyen ártatlan játékba, amely számára élete egyik
utolsó kiruccanását jelentette? Hazaérve kibújtam a rózsaszín ruhából,
felvettem a jóval praktikusabb munkaruhámat, és John mélységes
csalódására segítettem neki lefeküdni. Noha nagyon jól érezte magát,
meglehetősen ki is merült.
A haldoklók annyira legyengülnek, hogy egy kis kimozdulás olyan
nekik, mint másnak egy nyolcvanórás munkahét, vagy egy egész napos
téglacipelés. Maximálisan igénybe veszi őket. Sokszor a családtagok és a
barátok sem fogják fel, hogy egy jó szándékú látogatás mennyire kimeríti a
beteget. Az utolsó héten már öt-tíz perc is komoly erőfeszítést jelent, pedig
általában éppen ilyenkor özönlenek hozzájuk a látogatók.
Aznap délután egyedül voltam Johnnal, aki azonnal mély álomba
zuhant. Összehajtogattam a rózsaszín ruhámat, betettem a táskába, és boldog
voltam, hogy ekkora örömöt szereztem neki az ebéddel. Nekem is örömöt
szerzett vele.
John más módon is kihasználta a fiatalságomat. Mivel jobban értettem
a számítógépekhez, mint ő, átvettem a munkát, amelyet egy hónapja kezdett
el, még az irodájában. Korához képest bámulatosan nyitott volt a
számítógépre, igyekezett megérteni az új technológiát. A fájljai között
viszont óriási rendetlenség uralkodott, mivel fogalma sem volt a dossziékról
és a fájlrendezésről. Amíg aludt, folyamatosan gyártottam az új
mappacímeket, amelyekbe a több száz dokumentumot rendeztem, közben
indexet is készítettem, hogy később megtaláljam, amit keresek. De ahogy
említettem, a korához képest figyelemre méltó módon kiigazodott a
számítógépen.
Amikor a rákövetkező héten észrevettem, hogy John állapota romlani
kezdett, örültem, hogy elmentünk az étterembe. Többé nem fog kilépni a
házból – gondoltam. Pár hete van hátra, vagy talán annyi sem, mindenesetre
rohamosan fogyott az ereje. Aznap késő délután kiültünk az erkélyre, és
néztük, ahogy megy le a nap a Kikötő híd és az Operaház mögött. John
háziköntösben és papucsban volt, enni próbált, de nem nagyon ment neki. –
Nem baj, John, egyen csak annyit, amennyit akar vagy amennyit bír –
mondtam, és mindketten tudtuk, ami kimondatlanul a szavak mögött rejlett.
John haldoklott, és a vég már nem volt messze. Bólintott, a tányérra tette a
villát, és az egészet a kezembe adta. Félretettem a tálcát, és tovább néztük a
naplementét.
A békés délutánt John szavai törték meg: – Bárcsak ne dolgoztam volna
annyit, Bronnie. Mekkora marha voltam. – A másik fotelben ültem, ránéztem.
Nem kellett biztatnom, anélkül is folytatta. – Annyit dolgoztam, erre most itt
vagyok, egy magányos, haldokló ember. A legrosszabb az egészben az, hogy a
nyugdíjas éveimben végig egyedül voltam, pedig ennek nem kellett volna így
lennie. – Mesélni kezdett, s én hallgattam.
 John és Margaret öt gyereket nevelt fel, közülük négynek ekkor már
saját gyereke is volt. Az ötödik a harmincas évei elején halt meg. Amikor a
gyerekek mind felnőttek, és elhagyták a szülői házat, Margaret azt szerette
volna, ha John nyugdíjba vonul. Mindketten fittek és egészségesek voltak, és
volt annyi pénzük, amennyiből kényelmesen leélhették volna a hátralévő
éveiket. John azonban mindig azt mondogatta, hogy még több kéne. Erre
Margaret mindig azt válaszolta, hogy ha szükség van rá, eladhatják hatalmas,
ekkor már majdnem üres házukat, és vehetnek egy nekik megfelelőbbet,
amivel egy csomó pénzt takarítanának meg. Ez a csata tizenöt évig zajlott
közöttük, John közben szakadatlanul dolgozott.
Margaret magányos volt, és arra vágyott, hogy újra felfedezzék
egymást, gyerekek és munka nélkül. Éveken át bújta az utazási irodák
brosúráit, újabb és újabb javaslatokat tett, hogy milyen országba vagy
térségbe utazzanak. John is szeretett volna többet utazni, és mindig
beleegyezett mindenbe, amit Margaret javasolt. Csak sajnos a munkahelyi
státusát is nagyon élvezte. Magát a munkát nem annyira szerette – mondta
nekem –, inkább a munkával járó szerepet, amellyel a társadalomban és a
baráti körben érvényesült. És a sikeres üzletkötés is szinte a szenvedélyévé
vált.
Egyik este, amikor Margaret könnyek között kérlelte, hogy menjen
végre nyugdíjba, ránézett szép feleségére, és rádöbbent: nemcsak arról van
szó, hogy Margaret magányos, és kétségbeesetten vágyik a férje társaságára,
hanem arról is, hogy időközben mindketten megöregedtek. Ez a csodálatos
nő mindvégig türelmesen várta, hogy John nyugdíjba menjen. John akkor is
ugyanolyan gyönyörűnek látta, mint aznap, amikor megismerkedtek.
Azonban életében akkor gondolt először arra, hogy nem fognak örökké élni.
Noha egészen megrémült – most már nem tudta megmagyarázni, miért
–, ekkor megígérte, hogy nyugdíjba megy. Margaret felugrott, átölelte, s a
könnyei most már nem bánatában, hanem örömében hullottak. De az öröme
nem tartott sokáig – abban a pillanatban lefoszlott az arcáról, amikor John
hozzátette: egy év múlva. A cégnél épp tárgyalni kezdtek egy új üzletről, és
azt még végig akarta csinálni. Margaret tizenöt évet várt arra, hogy a férje
nyugdíjba menjen. Csak bír várni még egyet! Tehát kompromisszumos
megoldást választottak. Margaret vonakodva bár, de beleegyezett. Amikor a
nap lebukott, John épp azt mesélte, hogy már akkor is önzőnek érezte ezt a
döntést, de egyszerűen képtelen volt nyugdíjba menni anélkül, hogy ezt az
utolsó üzletet még nyélbe ütötte volna.
Annyi év álmodozás után a felesége azt hitte, hogy végre valóra válnak
a tervei. Rendszeresen hívogatta az utazási irodát, és előkészületeket tett.
Amikor John este hazatért, mindennap vacsora várta. A vacsoraasztalnál,
amely körül valaha ott ült az egész család, Margaret izgatottan osztotta meg
férjével az ötleteit és a terveit. Ekkor már John is kezdte beleélni magát a
nyugdíjazás ötletébe, bár továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy letöltse a
maradék tizenkét hónapot, hiába próbálta Margaret néha megpendíteni,
hogy mi lenne, ha nem tenné.
Négy hónap telt el azóta, hogy beleegyezett a nyugdíjazásba, és még
nyolc volt hátra, amikor Margaret gyomra émelyegni kezdett. Először csak
hányingere volt, de még egy hét után sem akart elmúlni. – Időpontot
beszéltem meg az orvossal holnapra – mondta Margaret, amikor John
belépett az ajtón. Már sötét este volt. A távolból hallatszott a forgalom zaja,
ahogy az emberek hazafelé tartottak a munkából. – Biztos nincs semmi gond
– mondta Margaret erőltetett vidámsággal.
Bár John aggódott Margaret rosszulléte miatt, az meg sem fordult a
fejében, hogy komoly problémáról lehet szó, egészen másnap estig, amikor
Margaret azzal fogadta, hogy az orvos további vizsgálatokat javasolt. Ha a
következő héten elvégzett vizsgálatokból nem derült volna ki, Margaret
fokozódó rosszullétéből, majd erősödő fájdalmaiból mindenképpen tudni
lehetett volna, hogy valami nincs rendben. De arra azért nem számítottak,
hogy ekkora baj van. Margaret haldoklott.
Annyi időt töltünk a jövő tervezgetésével – arra számítunk, hogy
valami később bekövetkező dolog hozza meg majd számunkra a boldogságot,
vagy azt hisszük, hogy még rengeteg időnk van, holott az igazság az, hogy
mindig csak a mai nap áll előttünk. Nem volt nehéz megérteni, milyen
mélységes megbánással kellett együtt élnie Johnnak. Persze az ember nagyon
szeretheti a munkáját, és emiatt senkinek nem is kell lelkifurdalást éreznie.
Ekkor már én is nagyon szerettem a munkámat, annak ellenére, hogy sokszor
szomorúsággal járt.
De amikor azt kérdeztem tőle, vajon akkor is annyira élvezte volna a
munkáját, ha nincs ilyen támogató családi háttere, John a fejét rázta. –
Szerettem a munkámat, ez igaz. És persze imádtam a státust, amivel járt, de
most aztán mire megyek vele? Kevesebb időt szántam arra, ami valóban
éltetett: Margaretre és a családomra. A drága Margaretre. Az ő szeretete és
támogatása mindig velem volt. Én viszont nem voltam ott neki, amikor
szüksége lett volna rám. Pedig annyira jól éreztem magam vele! Olyan jó lett
volna együtt utazgatni!
Margaret három hónappal előbb halt meg, mint hogy John a tervek
szerint nyugdíjba ment volna – bár végül is már korábban nyugdíjba ment,
Margaret betegsége miatt. John elmondta nekem, hogy a nyugdíjas éveit
mindvégig beárnyékolta a bűntudat. Még amikor valamennyire képes volt
belenyugodni a „hibába” – ahogy ő hívta –, amelyet elkövetett, akkor is csak
arról ábrándozott, milyen lenne Margarettel utazni, és sokat nevetni.
– Azt hiszem, megijedtem. Igen. Valamiért rettenetesen megrémültem.
Bizonyos tekintetben a státusommal azonosítottam magamat. Persze most,
hogy itt ülök, és készülök meghalni, pontosan látom, hogy épp elég, ha valaki
jó emberként éli le az életét. Miért függünk annyira az anyagi világtól, miért
hagyjuk, hogy az határozza meg az értékünket? – John hangosan
gondolkodott, néha összefüggéstelen mondatokat mondott, amelyekből áradt
a szomorúság, a múltbeli és a jövőbeli nemzedékek miatt, akik mindent
akartak, és aszerint ítélik meg magukat, hogy mijük van és mit értek el, nem
pedig aszerint, hogy a szívük mélyén valójában kik is ők.
 – Nincs abban semmi rossz, ha az ember jobb életre vágyik. Ne értsen
félre – mondta. – Csak épp az állandó hajsza a mindig több után, meg hogy
állandóan elismerésre ácsingózunk az elért eredményeink és a vagyonunk
miatt, mindez elvon minket az igazi dolgoktól, a szeretteinkkel töltött időtől,
meg olyan céloktól, amelyekre mi magunk vágyunk, és persze az egyensúly
megtalálásától. Tulajdonképpen ez az egész az egyensúlyról szól, nem?
Csendesen bólintottam. Addigra fölöttünk már megjelent néhány
csillag, és a város színes fényei tükröződtek a vízen. Az egyensúly
megtalálása nekem is mindig nagy feladatot jelentett. Állandóan a minden
vagy semmi között ingáztam, ebben a mostani munkámban is. A
munkanapjaim rendszerint tizenkét órás műszakokból álltak, és ahogy
közeledett a vég, a kliensek és a családjaik a lehető legnagyobb
rendszerességre törekedtek, a gondozókat illetően is. Így hát az utolsó
hónapban nemritkán heti hat napot dolgoztam, és néha két műszak között
még éjszakai műszakra is ott maradtam, vagyis harminchat órát voltam ott
egyvégtében. Márpedig a nyolcvannégy órás munkahét semmiképpen sem
egészséges, még akkor sem, ha az ember szereti a munkáját.
A kliens néha elaludt, de akkor is ott kellett maradnom mellette. És
közben akadt egy csomó más tennivalóm is. Úgy éreztem, mintha a saját
életemet félbehagytam volna, noha visszatekintve ezt most már nem így
látom, hiszen ez is az én életem része volt. Amikor a kliens élete véget ért,
addigra én is mindig teljesen kimerültem. Az ilyen időszakok után egy
darabig általában nem jelentkezett új rendszeres kliens. Így hát örültem a
szabadidőnek, ismét találkoztam a barátaimmal, írtam és zenéltem, aztán
kezdtem elölről az egészet. A szabadságom mindig remekül telt, különösen
amikor hosszabb ideig tartott egyvégtében, és közben csak egyszer-kétszer
kellett beugranom néhány műszakra. A jövedelmemnek azonban nagyon
nem tett jót ez a rendszertelenség. Ha nem volt munka, pénz sem volt.
Ekkoriban heti egynapos irodavezetői munkát ajánlottak nekem egy
szülésfelkészítő központban. Ez végre rendszeres munka volt, és nagyon
szerettem. A központban terhes nőknek és anyáknak tartottak
tanfolyamokat. Néha olyan emberektől érkeztem, akik még azon a héten
vagy nem sokkal később meghaltak, ott pedig pici gyerekek másztak rám
munka közben, és cuppanós puszikat nyomtak a képemre.
Jót tett ez a munka, mert eszembe juttatta az élet örömeit, és
emlékeztetett az élet körforgására. Amikor egy kliensem elhunyt, a
központba egy új baba érkezett. A kicsik hihetetlenül törékenyek és
gyönyörűek voltak. A főnököm, Marie az egyik legcsodálatosabb ember, akit
valaha ismertem, óriási szíve van. Nagyon szerettem, és máig is szeretem. A
feladatom részben abban állt, hogy frissítsem a szülésfelkészítő tanfolyam
anyagát. Ezért a napom nagy részében arról olvastam, a különböző
kultúrákban élő nők hogyan viszonyulnak a terhességhez és a szüléshez. Az
olvasmányaim megerősítették bennem azt az érzést, hogy a nyugati
civilizáció emberébe mennyire beleültetik a szüléstől való félelmet,
miközben számos kultúrában teljesen természetesen viszonyulnak a
dologhoz, és emiatt sokan lényegesen kevesebb fájdalmat élnek át. A szülést
elejétől végéig örömteli, csodálatos ünnepnek tekintik.
Nagyon jót tett nekem, hogy a születés, az élet körül tevékenykedtem.
Néha rettenetesen kimerültem attól, hogy haldoklókkal töltöttem az időmet,
és erősen együtt éreztem a kliensekkel és családjukkal. Sokan vannak a
világon, akik egész életükben haldoklókkal dolgoznak. Talán nekik jobban
sikerül megtartaniuk a távolságot, mint nekem. Vagy az egyensúlyt. Nem
tudom. Mindenesetre minden tiszteletem az övék. Annyi biztos, hogy az én
életembe hihetetlen felszabadulást hozott az a heti egy nap, amely az élet
kezdete, és nem a vége körül forgott, és csak ekkor értettem meg, hogy ez
már sok-sok éve hiányzott nekem. Friss, életerős energiák keletkeztek
bennem, mintha valaki kitárta volna az ablakot, és friss levegőt engedett
volna be.
A heti rendszerességgel megtapasztalt kontraszt abban is segített, hogy
képes legyek úgy tekinteni haldokló klienseimre, mint akik valaha maguk is
kisbabák voltak. És miközben az újdonsült anyukák büszkén mutogatták
bájos újszülöttjeiket, arra gondoltam, hogy ezek a babák egyszer majd
remélhetően idősek lesznek, és teljes életet fognak élni. S egy nap ők is az
életük végére érnek, mint az én klienseim. Meglehetősen érdekes volt ez az
időszak, amikor a spektrum két végpontjával voltam állandó napi
kapcsolatban. Igazi áldás volt.
Onnantól kezdve egyre jobban együtt tudtam érezni az életemben
szereplő emberekkel is, hiszen rájöttem, hogy valaha ők is törékeny kisbabák
voltak, és egyszer majd ők is meg fognak halni, ahogy én is. Kezdtem úgy
látni a szüleimet, testvéreimet, barátaimat és az idegeneket, mint kisbabákat
és pici gyerekeket, akik valaha a kisgyermekek ártatlanságával és
reménységével bíztak az életben. Arra gondoltam, milyenek lehettek régen,
mielőtt mások – a család, a kortársak, a társadalom – megsebezték volna
velük született természetes bizalmukat és nyitottságukat. Megértettem, hogy
az emberek eredendően jószívűek, és onnantól fogva egy gondos anya
védelmező szeretetével szerettem őket.
Már nem úgy gondoltam az évek során fejemhez vágott bántásokra,
mint amelyek valóban tőlük jöttek. Ezeket a szavakat a sebeik mondatták
velük, nem azok a gyönyörű, tiszta lények, amelyeknek születtek. Az
évtizedekkel azelőtt született drága kis csecsemő ma is bennük él.
Mindegyikükben ott rejlik egy kedves, kicsi, ártatlan gyermek. És egy nap ők
is megkapják a visszatekintés bölcsességét, mint annyi más haldokló.
Volt idő, amikor nem szerettem az életem egyes szereplőit. Ekkor
viszont megértettem, hogy csak a viselkedésükkel és a szavaikkal van bajom.
Most megszerettem ártatlan szívüket, amely valaha bízott abban, hogy a
világ megadja nekik a boldogságot, és vigyáz rájuk. Amikor ez mégsem
történt meg, szenvedni kezdtek, s a fájdalom és a csalódás egészségtelen
reakciókat váltott ki belőlük. Én sem voltam különb. Én is okoztam fájdalmat
másoknak a saját szenvedésem és az afölötti csalódás miatt, hogy az élet nem
úgy alakult, ahogy egykor reméltem. A kislány, akinek megtört a bizalma,
amikor mások fájdalmával szembesült, maga is a saját fájdalmából válaszolt.
Az én drága családomnak és mindenki másnak a szívében még ma is ott
van az eredendő tisztaság. Egyszerűen eltakarta a fájdalom és az élet.
Továbbra is kérdéses maradt, vajon rátalálok-e arra a boldogságra és
barátságra, amelyet valaha reméltem egyes emberektől. De akárhogy is, ez
már nem számított. Most már tudtam, hogy valaha mindannyian csodálatos
kisbabák voltak, és egy kisbaba bizalma és ártatlansága volt meg bennük.
Egyszerűen a szenvedés diktálta azokat a bántó dolgokat, amelyeket
másoknak mondtak, egy eltévedt kisgyermek szólt belőlük, ahogy énbelőlem
is. S ennek tudatában ismét meg tudtam szeretni őket.
Ahogy ott ültem az erkélyen John mellett, benne is megláttam a
törékeny gyermeket, a drága kisfiút – ki tudja, mit élt át, ami miatt úgy
döntött, hogy ha a munkájában bizonyít, akkor boldogabb lesz, mint ha
utazni megy a feleségével. Idős ember volt, de a benne élő ártatlan gyermek
még ekkor is jól látszott. Néha mélyet sóhajtott, és súlyos könnycseppek
gördültek alá lassan a szeméből. Magára hagytam a gondolataival, kivittem a
tányérokat, és elmosogattam. Amikor visszatértem, egy pokrócot tettem a
lábára, megpusziltam, és visszaültem a helyemre.
– Ha mondhatok neked valamit az életről, Bronnie, akkor ezt mondom:
ne élj úgy, hogy később sajnálnod kelljen, hogy túl sokat dolgoztál. Én most
már elmondhatom: nem tudtam, hogy meg fogom bánni, egész mostanáig,
amikor már közel a vég. De a szívem mélyen tudtam, hogy túl sokat
dolgozom. Nemcsak Margaret miatt, hanem saját magam miatt is. Bárcsak
korábban sem törődtem volna azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Miért
csak akkor jövünk rá ezekre a dolgokra, amikor haldokolni kezdünk? –
Megcsóválta a fejét, és folytatta: – Nincs abban semmi rossz, ha az ember
szereti a munkáját, és szorgalmasan dolgozik. De az élet nemcsak ebből áll!
Az egyensúly a lényeg, arra nagyon kell figyelni.
– Egyetértek, John. Ezt már megtanultam a magam kárán, de tényleg
igyekszem szem előtt tartani, ne aggódjon – vallottam be őszintén. Tudta,
miről beszélek. Addigra már eleget meséltünk egymásnak ahhoz, hogy
pontosan értse. Egyszer csak nevetgélni kezdett magában. Faggatni kezdtem,
mesélje el, mi az, amit olyan viccesnek talál. – Az előbb azt mondtam, ha
lehet egy kérésem, akkor azt mondom, hogy ne dolgozzon annyit. De közben
eszembe jutott még valami, ami majdnem ugyanolyan fontos.
– Hát akkor mondja – mosolyodtam el.
Huncutul rám nézett, és kibökte: – Azt a rózsaszín ruhát, azt ki ne
dobja!
Nevetve rábökött a székemre, aztán megveregette a saját széke
karfáját, hogy hozzam közelebb hozzá az enyémet, így hát nevetve közelebb
vittem. Még jó pár órát üldögéltünk egymás mellett, pokróccal a térdünkön,
és néztük a kikötőt. Beszélgettünk, néha elhallgattunk, egy kicsit üldögéltünk
meghitt csendben, majd ismét beszélgetni kezdtünk. A hallgatást néha John
mély sóhajtása törte meg. Megfogtam a kezét, ő válaszképpen megszorította.
Rám nézett, szomorúan elmosolyodott, és azt mondta: – A családomon
kívül ez a tanács az egyetlen jó dolog, amelyet magam után tudok hagyni a
világban. Ne dolgozzon túl sokat. Ügyeljen az egyensúlyra. Ne csak munkából
álljon az élete. – Kedvesen rámosolyogtam, felemeltem a kezét, és
megcsókoltam.
John nem sokkal ezután meghalt. Akkor még nem tudtam, hány
gondozottamtól fogom hallani ezeket a szavakat. De tőle hallottam először,
és többé sosem felejtettem el őket.
 Célok és szándékok

A lakáshelyzetemre jó hatással volt, hogy kezdett terjedni a hírem. Már

régóta nem laktam Ruth-nál. Az ismerősi körömben azonban sokan kezdtek
rájönni, hogy mindkét fél számára előnyös, ha vigyázok a házukra, amíg
távol vannak. Néha nagyon fárasztó volt pár hetente vagy havonta költözni,
így viszont rengeteg gyönyörű otthont ismerhettem meg. Az egyik az ország
leggazdagabb emberének a házára nézett. Szóval néha igazán jómódú
környékeken is éltem.
Sokszor takarító és kertész is jött a házhoz, néha még külön
ablaktisztító munkás is. Nekem csak annyi volt a feladatom, hogy ott lakjam
a házban, mintha az enyém lenne, és élvezzem. Mondanom sem kell, hogy ez
nem okozott nehézséget. Ebben a társaságban az emberek nemcsak nagyon
gazdagok, de olykor hihetetlenül kreatívak is voltak. Így hát az otthonuk
általában világos, színes és barátságos volt.
Pearlt is egy olyan kliensemen keresztül ismertem meg, akinek a
házára vigyáztam. Az otthona vidám volt, akárcsak ő maga, már amennyire
egy haldokló vidám lehet. Rögtön szimpatikusnak találtuk egymást. Volt
három kutyája, az egyik rendszerint félt az idegenektől, de nekem perceken
belül már az ölemben ült. (Az állatok rögtön felismerik az állatbarátokat.) A
kis fekete kutya reakciója azonnal megalapozta a kapcsolatomat Pearllel.
Néhány hónappal korábban, nem sokkal a hatvanharmadik
születésnapja előtt gyógyíthatatlan betegséget állapítottak meg nála. A
kutyái miatt – és mert nagyon ragaszkodott az otthonához – úgy döntött,
hogy a saját ágyában fog meghalni. Egy barátja felajánlotta, hogy mindhárom
kutyát örökbe fogadja, amikor eljön az ideje, így hát Pearl afelől is nyugodt
lehetett, hogy a kutyák együtt maradnak. A saját közelgő halálába is
belenyugodott.
Korábban sok olyan kliensem volt, akik eleinte nem voltak hajlandóak
elfogadni a helyzetüket. Sok érzelmi viharon mentek keresztül, mire
beletörődtek a megváltozhatatlanba. Másokat azért sokkolt a hír, mert
elviselhetetlen módon tudatták velük. Előfordult, hogy a hír bejelentője
túlságosan tárgyilagosan fogalmazott, és nem fogta fel, milyen hatással lesz
a közlés a betegre. Ez néha egy családtag volt, néha egy kórházi szakember.
Pedig az ilyen alkalmakkor nagyon fontos az igazi tapintat.
Pearl azonban nagyon is elfogadta, hogy elérkezett az ideje. Saját
elmondása szerint ezt az is megkönnyítette, hogy több mint harminc évvel
azelőtt egy év leforgása alatt veszítette el a férjét és egyetlen gyermekét, a
kislányát. Szíve mélyén tudta, hogy hamarosan viszontlátja őket.
A férjét hirtelen vesztette el, egy munkahelyi balesetben, bár ő nem
szívesen használta a „baleset” szót, mert nem hitt benne. – Így kellett lennie
– mondta. – Iszonyú fájdalmat okozott nekem, de az azóta eltelt harminc
évben megértettem: ez a veszteség segített abban, hogy azzá váljak, ami
azóta lettem, és másoknak is tudjak segíteni. Nem az lennék, aki vagyok, ha
nem élem át a férjem halálát.
A kislánya elveszítését is filozofikusan fogta fel. Tonia nyolcéves
korában halt meg leukémiában. – Elveszteni a gyerekedet, az tényleg olyan
rettenetes, mint ahogy az emberek elképzelik. Egyetlen szülőnek sem lenne
szabad ezt megélnie. Csak hát mégis minden áldott nap megtörténik a
világban. Én csak egy vagyok a sok közül. – Hallgattam, és gyönyörködtem a
belőle áradó békében, ahogy a lányáról beszélt. – Örülök, hogy nem
szenvedett sokáig. Hiszek benne, hogy azért jött az életembe, hogy
megtanítson a feltétlen szeretet örömére. Azóta ezt másoknak is meg tudtam
adni, még olyanoknak is, akiket nem ismertem. Drága Tonia, drága kis
angyalom!
Az emlékek addigra elhalványultak benne, de a szívében egyáltalán
nem fakultak meg a képek. Pearl éppúgy szerette a lányát, mint régen. A
szeretet sose hal meg – mondta derűsen. Aztán elmesélte, hogy Tonia halála
után egy darabig nagyon nehéz volt az élete, és évekbe telt, mire a dolgok
ismét visszatértek a normális kerékvágásba. De sohasem tekintette magát
áldozatnak. Bár tudta, milyen fájdalommal jár egy gyerek elvesztése, és
senkinek se kívánta volna, azt is tudta, milyen boldogsággal jár a gyermek
születése, s ez nem mindenkinek adatik meg.
Egyetértettünk abban, hogy minden megpróbáltatás áldással is jár. –
Az emberek szeretik áldozatnak feltüntetni magukat – folytatta. – És ugyan
mire mennek vele? Csak saját magukat fosztják meg valamitől. Az élet
semmivel sem tartozik nekünk. És a többi ember sem. Csak te magad tartozol
saját magadnak. Akkor tudod a legtöbbet kihozni az életből, ha ajándéknak
tekinted, és elhatározod, hogy nem vagy hajlandó áldozattá válni.
Elmeséltem Pearlnek, hogy már jó pár olyan emberrel találkoztam
életem során, akik áldozatok voltak, de a legjobban az rázott meg, amikor ezt
saját magamban kellett felismernem. Mélységes döbbenettel láttam: a sebeim
annyira lefoglaltak, hogy csak azzal tudtam foglalkozni, mennyire mostohán
bánt velem az élet.
Helyeslően bólintott, de nem ítélkezett fölöttem. – Néha mindannyian
beleesünk ebbe a hibába. Nagyon keskeny a határvonal az együttérzés és az
áldozati mentalitás között. Csakhogy az együttérzés gyógyít, és az
önmagunkkal szembeni kedvességből fakad. Az áldozat szerepében
tetszelegni viszont mérgező és időpazarló dolog, amivel elriasztjuk az
embereket, és megfosztjuk magunkat a lehetőségtől, hogy valaha is
megismerjük az igazi boldogságot. Senki sem tartozik nekünk semmivel –
ismételte meg. – Csak mi tartozunk saját magunknak azzal, hogy békén
hagyjuk magunkat, örüljünk annak, amink van, és nézzünk szembe a
nehézségeinkkel. Ha az ember ebből a szemszögből nézi a dolgokat, akkor
bőséges ajándékokat kap az élettől. – Nagyon szerettem ezt az asszonyt.
Aztán azzal folytatta, hogy sokaknak mennyire gyötrelmes az életük,
mennyien vannak, akik iszonyú nehézségekkel küzdenek, mégis kitartanak,
és a kis dolgokban is örömöt lelnek. Mások pedig egyfolytában
panaszkodnak, és nem fogják fel, mennyire jó dolguk van. Erre én is csak
bólogatni tudtam, mert annak ellenére, hogy a fájdalom még nem tűnt el
teljesen a lelkemből, világosan láttam, milyen sokat kaptam az élettől.
Mindig volt körülöttem valaki, akinek sokkal nehezebb volt a sorsa.
Amikor a férje és a lánya halála után Pearlnek végül sikerült
újrakezdenie az életét, éveken át a munkájába temetkezett. Örömet talált a
munkájában. Kedvelte a munkatársait és az ügyfeleket, és úgy érezte, részben
azért is van ott, hogy inspirálja és feldobja őket, s ezt nagyon jól csinálta.
Legbelül mégis mindig ürességet érzett. Ezt csaknem két évtizeden át a
családja elvesztésének tulajdonította.
Egy nap aztán egy mellékes megjegyzés megváltoztatta az életét, és
onnantól kezdve munkaidő után is bent maradt, és még órákig segített egy
ügyfélnek, aki egy új közösségi projekten dolgozott. Pearl észre se vette, de
egyre jobban belefolyt a dologba, egyszerűen azért, mert tetszett neki a
projekt is, meg az azon dolgozó emberek is. – Több mint húsz év után először
éreztem szenvedélyt valami iránt. És tudod, miért? – kérdezte, mire én
várakozóan néztem rá. – Mert volt célom, valódi célom. Ezért éreztem
korábban ürességet. Hiába volt munkám, nem adott számomra valódi
célokat.
Ezt igazán nem volt nehéz megértenem. Beavattam Pearlt a korábbi
munkáim történetébe, és elmeséltem, milyen küzdelmeken mentem
keresztül, mire kikötöttem a haldoklógondozásnál és a zenénél, amelyekben
egyre több örömöt találtam. Egyetértett abban, hogy a munkámnak valóban
van értelme, különösen a korábbi munkáimhoz viszonyítva. Azonban hozzám
hasonlóan ő is úgy vélte, bárki találhat értelmet a munkájában, ha megtalálta
a helyét. Az egész csak szemlélet kérdése.
Pearl otthonában volt egy télikert, a tetején beáradt a téli napfény.
Csodálatos volt, ahogy átjárta a fény. Minden reggel kitoltam oda Pearlt,
rendszerint legalább egy, néha mindhárom kutyával az ölében. Rengeteg friss
gyógynövényteát ittunk, minden új napot ajándéknak tekintettünk, és
örültünk neki. Amikor megjegyeztem, hogy nem az az érzésem, mintha
dolgoznék, felragyogott az arca, és azt mondta: – Hát persze, hogy nem, és ez
így van rendjén. Ha az ember olyan munkát végez, amit szeret, úgy érzi,
mintha nem is dolgozna. A munka ilyenkor egyszerűen csak olyan, mint a
természetes kiterjesztése annak, amik vagyunk.
A közösségi projekt révén Pearl megtalálta élete munkáját. Egy éven
belül otthagyta a régi munkahelyét, és mindenestül az új feladatnak szentelte
magát. Eleinte kevesebbet keresett, de ezt se bánta. Idővel aztán a jövedelme
is növekedett. – Ugrás előtt néha pár lépést hátrálni kell, mielőtt nekifutunk
– mondta nevetve. – A pénzről sokan annyira tévesen gondolkodnak. Inkább
életük végéig megmaradnak az utált munkahelyükön, mert azt hiszik, hogy
nem fognak tudni pénzt keresni, ha azt csinálják, amit szeretnek. Pedig
fordítva is lehetne. Aki teljes szívéből szereti, amit csinál, az nyitottabb a
pénz áramlására is, mert jobban belemerül a munkájába, és ettől boldogabb
lesz. Persze időbe telik, mire az ember megváltoztatja a gondolkodását, és
abbahagyja a tépelődést, hogy honnan lesz pénze.
Ezt egyszer egy barátom is jól megfogalmazta – mondtam Pearlnek: Túl
nagy hangsúlyt helyezünk a pénzre. Pedig inkább azt kellene eldöntenünk,
mit akarunk csinálni, aztán nekilátni, és összeszedetten, elszántan, hittel
dolgozni érte. Nem szabad, hogy a pénzről szóljon a dolog. Magáról a
projektről kell szólnia. És akkor a pénz is természetes módon megérkezik,
gyakran olyan forrásokból, amelyekre nem is gondolnánk.
A hit ugrásai ezt korábban már megtanították nekem. Amikor hirtelen
elfogyott a pénzem, az rendszerint azért történt, mert a hiánytól való
félelemre koncentráltam, amitől aztán még több hiány keletkezett. Amikor
viszont arra gondoltam, milyen szép a mai nap, örültem annak, amim volt, és
arra haladtam, amerre az élet vezetett, mindig megkaptam, amire szükségem
volt.
 Amikor például az első albumomat vettem fel, óriási jutalmat kaptam
azért, mert volt bátorságom haladni az utamon. A felvétel időzítése
tökéletesnek ígérkezett, mivel épp az egyik kedvenc házamban
tartózkodtam, amelyikre rendszeresen vigyáztam, és kiválóan alkalmas volt a
lemezfelvételre. A meseszép, sötét rózsaszínű ház az esőerdőre nyílt. Az
időpont is megfelelt minden érintettnek. A zenészek mellett a
produceremnek is sikerült szabaddá tennie magát, pedig rendkívül elfoglalt
ember volt. Már csak egy dolog hiányzott. A pénz! Nekem volt egy kevés, de
nem elég.
Azonban valami belül azt súgta: készüljek úgy, hogy meglesz az is.
Szerződést kötöttem a zenészekkel. Elég időt szántam a dalok finomítására és
a próbára is. De ahogy közeledett a nap, fogyatni kezdett a hitem, amely
egészen addig lelkesített. Szívem mélyén tudtam, hogy nem jutottam volna el
idáig, ha a dolog nem lenne lehetséges. Ezért jobb pillanataimban töretlen
volt a hitem, tudtam, hogy minden rendben megy majd. A hit ugrása már
korábban sem volt ismeretlen számomra. Hittem magamban, és abban, hogy
képes leszek magamhoz vonzani mindazt, amire szükségem van. Ám a
félelem egyre jobban elhatalmasodott rajtamt, és a végén már hiába
próbáltam kordában tartani a hitemmel.
Hétfőn kellett volna elkezdenünk a felvételt. Már péntek délután volt, s
a pénz még mindig sehol. Elöntött a rémület. A producernek muszáj volt
kifizetni az idejét. És a többi zenész sem ért rá bármeddig. Kezdtem pánikba
esni, így hát odamentem a meditációs párnámhoz, és leültem. Kibuggyantak
a könnyeim. Már hónapok óta gyűltek, miközben igyekeztem összeszedett és
erős maradni. De most ömleni kezdtek. Zokogtam, kiengedtem magamból az
összes frusztrációmat, és beismertem, hogy nem bírom tovább, elfogyott az
erőm. Arra mentem, amerre az utam vezetett, mégsem bírtam tovább
haladni rajta. Túlságosan nehéz volt. Egyszerűen nem bírtam tovább.
És ekkor – az önmegadás csodálatos pillanata! Eljött végre. Nem
tehettem többet, most már nálam nagyobb erők kezébe kellett letennem a
dolgot. Szorongtam, és ki is voltam merülve, így hát elhatároztam, hogy
kikapcsolódásképpen elmegyek valahová zenét hallgatni. Egy barátnőm épp
akkor hívott fel, és anélkül, hogy tudta volna, mi van velem, meghívott, hogy
menjek el vele meg egy másik barátnőjével egy könyvesbolt kávézójába.
Vonzóbb lehetőségnek tűnt, mint egyedül elzarándokolni egy koncertre, így
hát igent mondtam. Megígértem magamnak, hogy jól fogok szórakozni, és
igyekszem nem gondolni a helyzetemre. Vidáman elindultam, azzal az
elhatározással, hogy majd másnap foglalkozom a dologgal. De ma este muszáj
kiverni a fejemből.
Míg a barátnőm, Gabriela a könyveket böngészte, a másik barátnőjével
leültem a kávézóba, és beszélgettünk. Azelőtt csak egyszer találkoztam
Leanne-nel, pár évvel korábban, és akkor is csak röviden. Megkérdezte, hol
lakom, és én elmeséltem, hogy házvigyázásból élek. Nagyon érdekelte a
dolog, és még segíteni is tudtam neki: épp akkor készült körülnézni a
lakáspiacon, és kíváncsi volt, mi a véleményem a különböző kertvárosokról.
Tovább kérdezgetett, és hamarosan szóba került az is, hogy azért alakult így
az életem, mert szerettem volna megszabadulni az albérlettel járó
költségektől, hogy a kreatív tevékenységeimnek, főleg a zenének
szentelhessem magam. Leanne épp egy nagyon zűrös válás kellős közepén
volt, és ugyanolyan jólesett neki, hogy egy kis időre elfelejtkezhetett a saját
életéről, mint nekem, így hát kellemesen csevegtünk tovább. Aztán az
albumomról kezdett kérdezgetni, majd megint visszaterelődött a szó a az
akkori helyzetemre, aminek egyáltalán nem örültem. De ha már így esett,
őszintén elmondtam neki, miként áll a dolog, és hogy most épp egy csodára
várok, mert már csak az menthet meg.
Tovább kérdezgetett az albumról, meg az emberekről, akikkel együtt
dolgoztam, milyen hangszerelést tervezünk, hogyan jutottam el a zenéhez,
milyen indíttatásból kezdtem el fellépni, s én mindent töviről hegyire
elmeséltem. Ekkor határozottan kijelentette, hogy ő mindig is támogatni
akarta a művészetet, de nem ismert senkit, akit támogathatna, és mivel elég
rémes életszakaszban van, szeretné, ha valami jót tehetne, így hát hétfő
reggel ott lesz nálam a pénzzel.
Ömleni kezdtek a szememből a megkönnyebbülés és a hála könnyei.
Nem akartam elhinni. Gondolkodás nélkül megöleltem, közben alig tudtam
visszatartani a zokogást. Vége. Sikerült. Meglesz az album. Tényleg megtalált
a pénz.
Leanne néha eljött a felvételre. Nagyon jó volt, amikor ott feküdt a
hosszú szőnyegen, és fejhallgatón keresztül hallgatta, ahogy énekeltünk és
zenéltünk, vettük fel egyik számot a másik után. Meglehetősen távolságtartó
volt. Egyszerűen csak örült, hogy sikerült a dolog, ez épp elég volt neki.
Csodálatos, nagylelkű nőt ismertem meg benne. Ez az eset a későbbiekben is
erőt adott a hit ugrásaihoz. Mindig megjön a segítség. Egyszerűen csak félre
kell állnunk az útból.
Pearlnek nagyon tetszett ez a történet, hiszen megerősítette mindazt,
amiben hitt. – Így van, pontosan. A félelem mindent leblokkol. A pénz is csak
egyfajta energia, amely boldogságot akar hozni mindannyiunk életébe. Csak
épp rosszul használjuk, hatalommal ruházzuk fel, üldözzük, félünk tőle, és
megszállottan hajszoljuk, még az életünket is felborítjuk érte – jelentette ki.
– Pedig éppolyan könnyen elérhető, mint a levegő, amelyet belélegzünk.
Azon sem aggódjuk halálra magunkat, hogy vajon lesz-e elég levegőnk.
Úgyhogy azon se kéne aggódnunk, hogy lesz-e elég pénzünk. Épp ezek a
gondolatok akadályozzák meg, hogy ez a szeretetteli, kreatív energia
hozzánk áramoljon. – Pontosan értettem, amit mondott, és ugyanezt
gondoltam.
Amikor Pearl beszállt a közösségi projektbe, azt tapasztalta, hogy az új
munkatársai állandóan aggódnak a finanszírozás miatt. Minden energiájuk
arra ment, hogyan szerezzék meg a pénzt, ahelyett hogy azzal foglalkoztak
volna, amihez szükségük lett volna rá. Szerencsére nyitottak voltak Pearl
elképzeléseire. Eleinte nem hittek eléggé saját magukban, ezért azt sem
tudták elképzelni, hogy képesek magukhoz vonzani a projekt különböző
részeihez szükséges összeget, Pearl hitében azonban ők is hittek. Így hát
hajlandóak voltak tovább dolgozni a projekten, abban bízva, hogy majd a
pénz is megjön, és addig is minden szükséges lépést megtettek. Megtanulták
elengedni mindazt, amiért már semmit sem tehettek, és úgy dolgozni,
mintha a pénz már úton lenne. Pearl hitét semmi sem ingathatta meg, és ez
rendkívül inspirálóan hatott a csapatra.
A pénz csakhamar áramlani kezdett, különféle váratlan forrásokból, s
ez óriási örömöt okozott a csapatnak. A projektet ezután egy másik
városnegyedre is kiterjesztették, s így még több embernek tudtak segíteni.
Pár év múlva Pearl és néhány munkatársa már tisztességes fizetésre tett
szert. Tovább bővítették a projektet, egyre több rászorulónak segítettek, és
közben soha egyetlen pillanatig sem érezték úgy, hogy dolgoznak.
Eközben a nap a ház fölé ért, így hát visszamentünk a nappaliba, ahol
korábban már begyújtottam a kályhába. Pearl ki volt merülve, de amikor
bírta erővel, estig sose feküdt be az ágyba. Napközben a kanapén pihent, a
tűz mellett. Segítettem neki kényelmesen elhelyezkedni, megigazítottam a
párnákat, és ráterítettem egy szép nagy takarót. A takaró is színes volt,
akárcsak Pearl és az otthona. A tűz gyönyörűen megvilágította és meghitté
varázsolta a szobát. Amikor Pearl elhelyezkedett, a kutyák felugrottak, és
befészkelték magukat mellé. Annyi év után is előttem van még ez a
gyönyörű látvány: Pearl, a kutyák, a tűz és a színpompás lakás.
– Ez az egész pénz-dolog leginkább csak szándék kérdése – jelentette ki
Pearl. Közelebb húztam a székemet, és tovább hallgattam, nagyon tetszettek
a gondolatai. – A pénz akkor áramlik a legjobban, ha a szándék tiszteletre
méltó. Azért tudtunk pénzt szerezni erre a projektre, mert mások javát
szolgálta. Persze azért nekünk magunknak is a javunkra szolgált, hiszen azzal
kereshettünk pénzt, amit szívesen csináltunk, és közben annak is
örülhettünk, hogy van értelme az életünknek.
Pearl azt mondta: ezért olyan fontos, hogy legyen célja a munkánknak.
Ha van célunk vele, akkor természetes módon és helyes szándékkal
közelítjük meg. Ha egy munkának célja van, mindenképpen javára válik
annak, aki elvégzi. És a szándékot szolgáló pénz is megérkezik, ha
megteszünk minden tőlünk telhetőt, és a félelmünk nem áll az áramlás
útjába. A középkorúakra különösen jellemző, hogy egyszer csak kételyek
merülnek fel bennük, és szeretnének a munkájukon keresztül kapcsolódni a
világhoz. Erről a természetes vágyódásról – a fontos cél iránti vágyról – beszélt
Pearl.
Éleslátó, bölcs asszony volt, és nagyon oldottan beszélt. Biztosan akkor
is ilyen jól elbeszélgettünk volna, ha nem haldoklik. Így folytatta: a szülők
például nem mindig hisznek abban, hogy értéket hoznak létre, ha arra
törekszenek, hogy boldog gyerekeket neveljenek fel, pedig ez az egyik
legnagyobb dolog, amelyet a társadalomért tehetnek. Hiszen így értékes
felnőtteket adnak a világnak. Nem tetszett neki, ha egy anya azt mondta,
hogy ő „csak” családanya, hiszen ez a legfontosabb a világon, igazi életcél. És
ugyanez vonatkozik azokra, akik a kertjükkel foglalatoskodnak, hiszen ezzel
a földünk szépségét hirdetik.
Eszembe jutott egy kedves nő, akit Perthből ismertem. Elmeséltem
Pearlnek, hogy a vasútállomásra menet mennyit gyönyörködtem ennek a
nőnek a kertjében minden áldott reggel. Addig csodáltam a virágait és a
színpompás fáit, hogy végül egyszer bedobtam egy képeslapot a
postaládájába, amelyen megköszöntem, hogy ennyi örömöt okozott nekem.
A kert tényleg minden napomat bearanyozta. A sokszínű virágok és az
egzotikus növények csodálatos szimmetriát alkottak, minden nap újabb
változást, új látványt hozott. Az emberek néha nem mérik fel, mennyi
örömöt szereznek egymásnak. Egy nap aztán végre megpillantottam magát a
kertészt, egy nyolcvanéves asszonyt, és elmondtam neki, mennyire szeretem
a kertjét. Yvonne mindjárt rájött, hogy én írtam a képeslapot, és azonnal
barátok lettünk.
– Igen, ez volt az ő életcélja: a kert. Nincs is annál fontosabb, mint hogy
az ember megtalálja az életcélját – folytatta Pearl. – Bizonyos mértékig
sajnálom, hogy annyi évet elvesztegettem egy olyan állásban, amely bár nem
volt kellemetlen, nem sokat számított az igazi munkám szempontjából, ezt
ugyanis a projektben találtam meg. Ugyanakkor persze a régebbi munkám
vezetett el oda, ahol lennem kellett, hiszen egy ottani ügyfél segített
megtalálni a változáshoz vezető utat. Évekbe telhet, mire az ember kitalálja,
hogy mit akar, nekem legalábbis évekbe telt. De az út végén ránk váró
kiteljesedé bőven megéri a keresést.
Eszembe jutott, mennyi küzdelmembe került, hogy olyan munkát
találjak, amelyben örömöt lelek, és egyetértettem Pearllel: érdemes volt.
Ahogy ott ültem a tűz mellett ezzel a tüneményes asszonnyal és három édes
kutyájával, elöntött a hála, hogy ezt a munkát végezhetem. Ezt Pearlnek is
elmondtam, aki helyeslően mosolygott.
– Ha valamit megbántam, Bronnie, akkor legfeljebb azt, hogy annyi
évet töltöttem el egy átlagos munkahelyen. Olyan rövid az élet. Ezt már
akkor fel kellett volna fognom, amikor elvesztettem a családomat. De sajnos
gyakran előfordul, hogy az ember régóta tud valamit, mégis csak sokára
képes cselekedni. Szóval sajnálhatnám, de nem teszem. Inkább elnézően
megbocsátom magamnak, hogy nem voltam képes korábban otthagyni azt a
munkát, mert sokáig nem láttam tisztán a jeleket. – Helyeslően bólintottam:
az önmagunknak való megbocsátás szerintem is sokkal egészségesebb
lelkiállapot, mint a megbánás. Elmondtam Pearlnek, mennyi mindent
tanulok a klienseimtől. Nevetve mondta: – Hát persze. Úgyhogy neked nincs
mentséged. Te nem mondhatod a halálos ágyadon, hogy jaj, bárcsak már
korábban is tudtad volna. A mi hibáink neked áldást jelentenek. – Nevetve
bólintottam. Közben észrevettem, hogy a beszéd már fárasztja Pearlt, s ezt ő
is kénytelen volt elismerni. Így hát még kényelmesebben helyeztem el az
ágyon, és a függönyt összehúzva magára hagytam, hadd pihenjen a tűz
fényénél. Ahogy ott álltam az ajtónál, és rápillantottam Pearlre meg a három
kutyára, súlyos könnycsepp gördült végig az arcomon.
Bár még mindig igyekeznem kellett, hogy felismerjem az igazi
értékeimet, elöntött a hála, hogy végre olyan munkám van, amelyet szívből
végezhetek. Mosolyogva mentem ki a konyhába. Főztem egy csésze teát, és
egy másik, csendes szobában üldögéltem, amíg Pearl aludt. Nyugodt délután
volt, az utcán is alig jártak, noha bent úgysem lehetett volna észrevenni.
Pearl otthona mindig békés volt, a hangerő és az energiák szempontjából is.
Még néhány hetet töltöttem Pearllel, ezalatt napról napra gyengébb
lett, míg végül beletörődött, hogy már nem képes felkelni az ágyból.
Bevallotta, hogy mindig nagy kedvét lelte az otthonában, és arra kért, hogy
az ő kedvéért élvezzem ki én is, ameddig még ott maradok. Emiatt ne fájjon a
feje – mondtam mosolyogva. De magát Pearlt még a gyönyörű lakásánál is
sokkal többre értékeltem.
Aztán szállingózni kezdtek a barátok, akik jöttek elköszönni tőle,
köztük azok is, akikkel együtt dolgozott a közösségi projekten. Elmesélték,
hogy Pearl megváltoztatta az életüket, rengeteg embernek segített, és a
munkája örökre nyomot hagyott a világban. De nem csak egy nagyszabású
munka lehet valódi életcél. Van, aki ezreknek tud segíteni. Van, aki csak egy-
két embernek. Ám akár így, akár úgy, mindannyiunk munkája egyaránt
fontos. Mindannyiunknak van célja, s ennek a célnak a megtalálása
mindenkinek a javára szolgál. Persze saját magunknak is. És akkor a munka
már nem is munka, hanem – ahogy Pearl mondta – saját magunk örömteli
kiterjesztése.
Amikor Pearl halála napján becsuktam magam mögött az ajtót,
gyönyörű, napsütéses téli idő volt. Megálltam, mély lélegzetet vettem, és
hagytam, hogy a téli napsütés beragyogja az arcomat. A bankszakmában
eltöltött kereső éveim során végig az volt az egyedüli célom, hogy olyan
munkát találjak, amelyet szeretek.
Ott álltam a téli napsütésben, és mosolyogva gondoltam Pearlre. Milyen
lenyűgöző ember volt. Végre sikerült a szívemhez közel álló munkát
találnom, és ezért hálás voltam. Időbe telt, mire sikerült elszakadnom Pearl
előkertjétől, egészen elmerültem az emlékeimben, és hálával, szeretettel
gondoltam rá. De semmi sem számított. Mosolyogtam, és ezt a munkámnak
köszönhettem.
 Egyszerűség

Természetesen a haldoklók családtagjai is rettenetesen megszenvedik az

utolsó heteket. A klienseim gyermekei közül a fiatalabbak a negyvenes éveik
elején, az idősebbek az ötvenes éveik végén jártak , s a legtöbbjük már maga
is szülő volt.
A szülő elvesztésétől való félelem – és talán a saját fájdalmuktól való
félelem is – néha szélsőséges viselkedést váltott ki belőlük. Ez gyakran
eszembe juttatta, mennyire káros olyan társadalomban élni, amely elrejti a
halált az emberek szeme elől. Így nemcsak készületlenül kell megbirkózniuk
a feltörő rettenetes indulatokkal, de ráadásul kétségbeejtően rémülten és
sérülékenyen viselkednek ebben a helyzetben, gyakran a család még inkább,
mint a haldokló. A klienseim távozás előtt megtalálták lelki békéjüket. A
gyermekeiken azonban sokszor teljesen eluralkodtak a rettegésből fakadó
indulatok.
Mivel magánotthonokban dolgoztam, rengeteg család életstílusát és
dinamikáját ismertem meg. Megtanultam, hogy szinte minden családnak
vannak nehézségei, begyógyítani való sebei, és olyan dolgaik, amelyeket
egymáson keresztül tanulnak meg. Némelyikük nem is volt teljesen
tudatában annak, hogy a másik mit vált belőle, bár ez a kívülálló számára
egyértelmű volt. Amikor észrevettem, hogy az egyik testvér türelmetlen vagy
ideges a másikkal, igyekeztem tiszteletben tartani őket, nem avatkoztam be,
és a lehető legnagyobb együttérzéssel próbáltam szemlélni a helyzetet.
Ebben az utolsó időszakban is gyakran az a legfontosabb kérdés, hogy
ki irányítja a dolgokat. Sokszor mindent az egyik testvér akart intézni: a
lakás rendben tartását, a bevásárlólistát, a gondozókat, a közelgő temetést,
mindent. Ha a többi testvér is részt akart venni ezekben a feladatokban, vagy
beleszólni valamibe, néha veszekedés tört ki. Persze mindenkinek joga van
hozzátenni a magáét, már csak azért is, mert ahogy fogy az idő, mindenki
egyre inkább tenni szeretne valamit. Csakhogy az uralkodó családtagban
ilyenkor gyakran még jobban felerősödik az uralkodási vágy. Szívszorító volt
végignézni, ahogy fitogtatták, vagy inkább csak próbálták fitogtatni a
hatalmukat, miközben látszott, hogy a félelem motiválja őket.
Számomra azonban a kliensem közérzete volt az elsőrendű, ez mindent
felülírt. Így hát amikor azt hallottam, hogy két családtag egyre hangosabban
kiabál Charlie ágya fölött, egy szempillantás alatt a szobában termettem. Ott
feküdt a drága kliensem, miközben felnőtt gyermekei, Greg és Maryanne
elkeseredetten ordítoztak egymással az ágya fölött, egészen elvesztették a
fejüket. – Kérem, hagyják ezt abba – mondtam kedvesen, de határozottan. –
Ha muszáj folytatniuk, akkor menjenek át a másik szobába. Nézzenek rá az
édesapjukra. Hát nem veszik észre, hogy haldoklik?
Maryanne könnyekben tört ki, és bocsánatot kért az apjától. Charlie
békésen feküdt, láthatóan mindig is szelíd ember volt. – Állandóan piszkál –
panaszkodott Maryanne a bátyjára. Maryanne-nek gyönyörű kék szeme és
hosszú fekete haja volt. Modellt kéne állnia egy festőnek – gondoltam
magamban. Szomorú szeme azonban vörös volt a sírástól.
Greg gondolkodás nélkül, dühösen vágott vissza: – Egyszerűen nem
értem, miért kéne neked ugyanannyit örökölnöd, mint nekem. Elhagytál
minket. A kisujjadat se mozdítottad. Én sokkal többet dolgozom, és mégis én
vagyok a legtöbbet Apa mellett, mióta Anya meghalt. – Ahogy Greg ezt
mondta, belesajdult a szívem. Szavaiból egy törékeny, megsebzett kisfiú
hangja hallatszott ki. Mindkettőjükben láttam az édesapjukat, de azt hiszem,
Greg az édesanyjára is hasonlíthatott. Barna haja volt, és világosabb bőre,
mint a nővérének. Ő nem sírt, hanem dühöngött.
Kérdőn néztem Charlie-ra, de ő csak vállat vont, és bánatosan nézett a
nagy kék szemével. Erre kitessékeltem a gyerekeit. – A legjobb, ha most mind
a ketten elhagyják a szobát. Ez senkinek sem tesz jót, legkevésbé az
édesapjuknak. – Teát készítettem, leültünk a konyhában, és hallgattam a
beszélgetésüket. Maryanne ritkán szólalt meg, s amikor megkérdeztem,
miért, azt mondta: semmi értelme. A bántó szavak mögül mégis kihallatszott
a testvérek egymás iránti szeretete. Eszembe jutott, hogy az én családomban
hogyan kezdtek helyreállni az őszinte kapcsolatok, ezért biztattam őket,
hogy beszélgessenek egymással.
Az apámmal való kapcsolatom például valaha meglehetősen zűrös és
fájdalmas volt. Az őszinteség, az együttérzés és az idő azonban csodálatos
módon begyógyította a sebeket, és ma már kölcsönös tiszteletre épülő,
humorral és szeretettel teli baráti kapcsolatban vagyunk egymással. Ezt
régebben el sem tudtam volna képzelni, pedig minden családi kapcsolat
begyógyítható, ha a szeretet még megmaradt, és ha mindkét fél hajlik a
megbékélésre, ahogy ez a mi esetünkben történt. Nyilvánvalóan látszott,
hogy Greg és Maryanne között is megvan még a szeretet és a megértés iránti
vágy. Csak éppen a fájdalom mindezt eltorzította.
Miután elmondták egymásnak a sérelmeiket, megkérdeztem tőlük,
hogy mit szeretnek a másikban. – Semmit – válaszolta Greg mogorván.
Igyekeztem humorral elütni a dolgot, végül aztán Greg felsorolt pár
tulajdonságot. Aztán Maryanne is. Ehhez azért küzdeni kellett az egójukkal,
főleg Gregnek, hiszen gyűlölni akarta a nővérét. Azért javasoltam ezt a
módszert, mert korábban már nálam is bevált, amikor a saját családtagjaimra
gondoltam. Azokban az években, amikor a legfájóbb volt a viszonyom velük,
mindig igyekeztem azokra a vonásokra gondolni, amelyeket szerettem
bennük. Eleinte én is úgy voltam ezzel, mint Greg, és nehezen tudtam
megfogalmazni bármi pozitívat. Pedig csak a fájdalom beszélt belőlem, amely
elvakított, és ezért nem láttam bennük a jót. Ahogy ezt elengedtem, rögtön
megértettem, hogy noha az életstílusunk közötti különbségek miatt talán
sohasem leszünk meghitt viszonyban, azért ők is rendes és jószívű emberek.
Ezután már sok minden eszembe jutott, amit egykor jó szándékkal
tettek. Noha volt, amit aztán sajnos ellenem fordítottak, eredetileg jót
akartak. Most már azt is megértettem, hogy a maguk módján néha
megpróbálták kifejezni a szeretetüket. Csakhogy én magam is annyira meg
voltam sebezve, hogy nem kértem belőlük, és ellöktem őket magamtól. Pedig
a félreértések dacára legbelül mindannyian értékes emberek voltak. Hiszen
mindenki az – csak éppen annyi minden van, ami eltakarja a legjobb énjét.
Aznap tehát Gregnek és Maryanne-nak is meg kellett fogalmazniuk a köztük
levő ellentéteket.
Kiderült, hogy Greg már évtizedek óta neheztel a nővérére, pusztán
azért, mert Maryanne vette magának a bátorságot, és a saját elképzelése
szerint élte az életét. Pedig nem Maryanne akadályozta meg, hogy Greg is ezt
tegye, hanem maga Greg. Aznap délután rengeteg indulat jött elő belőlük, és
noha az túlzás, hogy estére összeborultak volna, mindenképpen sokkal
előrébb tartottak, mint a beszélgetés elején. Aztán mindketten külön
bementek Charlie-hoz. Utána ismét kettesben maradtunk.
Miután a testvérek elmentek, beléptem Charlie szobájába. A fejét
csóválta, és kedvesen mosolygott. – Nos hát, kedveském, amit most látott, az
már húsz éve készülődött. Már vártam, mikor tör ki a vulkán – kuncogott. –
Örülök, hogy még megértem, a végén talán még össze is barátkoznak, mielőtt
elmegyek.
Az ablak előtt álló ősfákról madárdal hallatszott, s egy narancssárga
lepke repült el előttünk. Mindketten észrevettük, elmosolyodtunk, aztán
tovább beszélgettünk. Charlie elmesélte, hogy a testvérek gyerekkorukban
nagyon közel álltak egymáshoz. Greg mindig vigyázott a kishúgára, ő pedig
rajongott a nagy testvéréért. Ám amikor Maryanne kamaszkorában
függetlenül kezdett gondolkodni, állandóan veszekedtek, és többé sohasem
tudtak közel kerülni egymáshoz.
– Nem Maryanne miatt izgulok, Bronnie. Ő elég jól van. Sokkal inkább
Greg miatt. Mindig csak bizonyítani akar. Amikor azt mondja, hogy többet
tett értem, mint Maryanne, bizonyos tekintetben igaza van, bár Maryanne is
sokat segített nekem, csak nem olyan kézzelfogható módon. De hát nem is
kellett volna! Legtöbbször olyan dolgokat intézett el helyettem, amiket én is
elintézhettem volna, sőt még jobban is örültem volna, ha magam teszem
meg. – Charlie felsóhajtott, aztán tovább folytatta. – Elképesztően sokat
dolgozik, egy olyan munkahelyen, amit utál, a gyerekei sosem látják, és én
egyszerűen nem értem, minek csinálja.
– És azt tudja, hogy maga szereti őt, Charlie? – kérdeztem nagy
merészen. Meghökkenve nézett rám.
– Hát biztos. Mindig megdicsérem, ha valamit jól megcsinál itt nálam.
Tudja, hogy büszke vagyok rá.
– Honnan? Meg szokta neki mondani egyenesen, hogy büszke rá, őrá
magára, nem pedig arra, amit csinál? – kérdeztem.
Egy pillanatig elgondolkozott. – Így kimondottan nem. De azért tudja –
felelte Charlie.
– Honnan? – erősködtem tovább.
Charlie elnevette magát. – Rémesek maguk, nők! Nem nyugszanak,
amíg a mélyére nem ásnak a dolgoknak, igaz? – Én is elnevettem magam,
aztán elmondtam, mit gondolok a helyzetről. Tisztelettel és nyitottan
hallgatott. Azon tűnődöm, mondtam neki, nem azért van-e, hogy Greg
mindig bizonyítani akar, mert az apja szeretetét és helyeslését szeretné ezzel
kiváltani. Bevittem zuhanyozni, és visszatoltam az ágyába, közben mindvégig
erről beszélgettünk. A délutáni zuhanyzást szerette, de az utóbbi időben már
ez is nagyon kifárasztotta, és hamarosan áttértünk az ágyban való
mosakodásra. Nehezen lélegzett, és amikor visszakerült az ágyába, még
sokáig zihált. Napról napra fogyott az ereje. Így hát hagytam pihenni.
Amikor pár órával később bedugtam a fejemet, odafordult hozzám, és
elmosolyodott. Leültem az ágya mellé, megitattam, és megkérdeztem, hogy
van-e még szüksége valamire. Megrázta a fejét, és megint elkezdett beszélni a
gyerekeiről. – Én csak azt szeretném, hogy boldogok legyenek. Egy szülő nem
kívánhat ennél többet a gyerekeinek. Azt szeretném, ha Greg nem dolgozna
annyit, és egyszerűbbé tenné az életét. Greg jó ember, de nincs megelégedve
magával. Pedig aki egyszerűen él, az sokkal boldogabb. Az édesanyjukkal mi
mindig is így éltünk. Persze nekünk nem volt választásunk. Akkor sokkal
nehezebb volt. De ma is lehet egyszerűen élni. És jó, ha az ember ezt
választja.
A kandallópárkány közepén volt egy fénykép a jóképű, fiatal Charlie-
ról, amint a menyasszonya mellett áll. Arra gondoltam, milyen lehetett,
amikor Charlie és a felesége a kis Greget és Maryanne-t nevelte. Charlie
szókimondó ember volt, ezt nagyon szerettem benne. Volt valami régimódi
az őszinteségében. Kimondta, ami az eszébe jutott, szinte hangosan
gondolkodott. – Tulajdonképpen lehet, hogy nem is tudja, hogy szeretem. Ezt
így sosem mondtam neki.
– Mindenki más, Charlie – mondtam. – Van, aki ért a tettekből is, de a
legtöbb embernek a szavakra is szüksége van. Lehet, hogy Greg is ilyen.
Egyébként meg mibe kerül megmondani neki?
Bólintott. – Meg kell neki mondanom. Micsoda szörnyű világban élünk,
ahol egy hetvennyolc éves férfi lámpalázas lesz, ha meg kell mondania a
fiának, hogy szereti. Tudja, nincs benne gyakorlatom – mondta nevetve.
Aztán elkomolyodott. Látszott, hogy eltökélte magát. Majd így folytatta: –
Maga szerint meg tudom győzni arról, hogy éljen egyszerűbben, ha már nem
kell bizonyítania nekem? Ha tudja, hogy szeretem? Mert tényleg szeretem!
– Senki sem tudja előre, hogyan fog reagálni egy másik ember –
mondtam Charlie-nak. Semmi garancia nincs arra, hogy Greg ettől
megváltoztatja az életstílusát. De a lényeg az, hogy megnyugszik, ha tudja,
hogy az apja szereti és becsüli.
Ahogy múltak a napok, az egyszerű élet egyre fontosabb lett Charlie
számára. – Az emberek általában mindenféle okokat találnak arra – mondta
–, hogy miért kell annyit dolgozniuk. Sokan azt hiszik, hogy nincs más
választásuk, mert a számlákat be kell fizetni, a családot el kell tartani, így
nem tudnak kiszállni a mókuskerékből. És ez érthető is – mondta Charlie.
Sokan valóban a túlélésért küzdenek, ugyanakkor Charlie úgy vélte, hogy az
embernek mindig van választása. – Néha csak arról van szó, hogy kicsit más
perspektívából kell nézni a dolgokat. Biztos, hogy ilyen nagy házban kell
élnünk? Biztos, hogy ilyen menő autóval kell járnunk? – kérdezte. Néha –
tette hozzá –, egyszerűen arról van szó, hogy másképp kell gondolkodni, és új
megoldást kell találni. Komolyan számba kell venni, mi a fontos számunkra,
és közösen dolgozni azon, hogy megtaláljuk az egyensúlyt.
A közösség is sokat segít abban, hogy egyszerűbb életet éljünk –
mondta Charlie. Ha a közösség összetart, kevesebb anyagi forrásra van
szükség. Kevesebb szemét keletkezik, és megtanulunk segíteni egymásnak.
Sokszor az önzés vagy a büszkeség miatt nem jön létre egy közösség, vagy
nem fejlődik tovább – mondta. Pedig ha leleményesebben és egyszerűbben
akarunk élni, meg kell értenünk, mennyire fontos, hogy közösségre lépjünk
azokkal, akikkel egy helyen élünk. Kár, hogy az élet annyira felgyorsult, és
kizökkent az egyensúlyból, hogy elfeledkeztünk erről – mondta szomorúan.
Charlie azt is elismerte, hogy manapság nagyon nehezen lehet megélni.
A társadalom szem elől vesztette a valóban fontos dolgokat, magának a
társadalomnak kellene megtanulnia az egyszerűséget. Ám ez csakis úgy
történhet meg, ha először mindenki megváltozik, külön-külön. Akkor majd a
társadalom is követni fogja a többség gondolkodását és életmódját, ahogy
mindig. A hatalmon levőkre pedig ráférne egy jó nagy fenékbe rúgás –, vélte
Charlie. Persze a politikusok között is vannak rendes emberek. De gyakran
őket is korlátok közé szorítja a bürokrácia, meg azok, akiknek még több
pénzük és még több hatalmuk van. Ezért ha valódi változást akarunk elérni,
akkor mindannyiunknak tenni kell érte. Az első lépés lehet az, hogy
egyszerűbbé tesszük az életünket.
Charlie maga is felnevelt két gyereket, így hát pontosan tudta, hogy
mekkora nyomást jelent a megélhetés és a család eltartása. De mivel
haldoklott, más távlatból látta a dolgokat, és ki tudta mondani: bárcsak
korábban rájött volna minderre, és máshogyan nevelte volna Greget. – A
gyerekek boldogabbak, ha a szüleikkel lehetnek, mint ha sok játékot kapnak.
Eleinte talán panaszkodnak. De végül azok a gyerekek lesznek a
legboldogabbak, akikkel értékes időt töltenek el a szüleik, ha lehet, mindkét
szülő. A kisfiúknak nagyon fontos, hogy férfi is legyen körülöttük. Mi lesz
Greg fiaival, ha Greg állandóan dolgozik, mert folyton bizonyítani akar? –
Charlie gondolataiba merülve ült, és láttam, hogy új felismerések születnek
benne. – Tényleg szeretem a fiamat. Akkor meg is kell mondanom neki,
ugye?
Boldogan bólintottam. Aztán egyszer csak azt kérdezte: – Maga
egyszerű életet él? – Szelíden elnevettem magam.
– Igen, Charlie, fizikai értelemben eléggé egyszerű életet élek. És azon
is dolgozom, hogy az érzelmi életem is egyszerűbb legyen, de nem megy
minden egyszerre – válaszoltam őszintén, és közben kicsit mulattam
magamon, ahogy eszembe jutott a sok érzelmi bonyodalom, amelyeken az
utóbbi években keresztülmentem, mert sok mindennek voltak nevezhetők,
de egyszerűnek biztos nem. – A meditáció rengeteget segített abban, hogy
leegyszerűsítsem a gondolkodásomat. És így vagy úgy, de az életem minden
területén hasznát látom ennek. Egészen átformált ez a gondolkodás, és sok
mindenen tovább tudtam lépni, ami addig visszatartott. Szóval a
gondolkodásom mostanában már sokkal, de sokkal egyszerűbb. És igen, a
fizikai életem is elég egyszerű.
Charlie más nemzedékhez tartozott, és más életstílushoz szokott. Nem
sokat tudott a meditációról, legfeljebb csak annyit, hogy azt valahol máshol
csinálják az emberek, narancssárga ruhában, lehunyt szemmel. Kérdezgetni
kezdett róla. Igyekeztem a lehető legegyszerűbben elmagyarázni, hogy ha
megtanuljuk összpontosítani a gondolatainkat, akkor jobban meg tudjuk
figyelni az elménk működését. És akkor rájövünk, hogy az életünket sokszor
elszabadult, vadul csapongó gondolataink alakítják, amelyek szükségtelen
szenvedést és félelmeket gerjesztenek. Ahogy ezek az egészségtelen
gondolati sémák egyre jobban felerősödnek, lassanként azonosulni kezdünk
az így kialakuló személyiséggel, és ennek megfelelően alakítjuk az életünket.
Pedig ez nem mi vagyunk – mi mások vagyunk, ennél sokkal több rejlik
bennünk.
Bölcs, intuitív lények vagyunk, akiket elvakítottak a félelmek és a
helytelen megfigyelések, amelyek az évek során keletkeztek az elménkben, a
külvilágra adott – pozitív és negatív – reakciók során. Ha a meditációban
megtanuljuk összeszedettebbé tenni az elménket – erre egyszerű példa a
légzés megfigyelése –, lassanként visszaszerezzük az irányítást a saját
gondolataink fölött, s így lehetővé tesszük, hogy tudatosan pozitívabb
gondolataink legyenek. És ezáltal boldogabb életet éljünk.
Charlie szótlanul ült, és bámult. Várakozóan elmosolyodtam. – Hűha! –
mondta végül. – Miért nem találkoztam magával ötven évvel ezelőtt? –
Elnevettem magam, felpattantam, és ismét megitattam.
– Miért nem találkoztam én saját magammal már évekkel korában? –
kérdeztem nevetve. – Mennyi fájdalmat spórolhattam volna meg magamnak!
Tovább beszélgettünk, végül megkérdezte, mit jelent az, hogy a fizikai
életemet tekintve egyszerűen élek. Annyi év állandó költözködés után –
meséltem – elgondolkodtam, tényleg olyan fontosak-e a vagyontárgyak.
Néhány költözés során a bútoraimat is magammal vittem. Máskor ingyen
tárolták őket a családi farmon, vagy pénzért egy pajtában. Valahányszor a
vagyontárgyaim nélkül éltem, mindig rádöbbentem, mennyire boldog vagyok
nélkülük. Ilyenkor azon tanakodtam, egyáltalán minek tartom meg őket.
Így hát eladtam a bútoraimat, és csak a háztartási eszközöket tartottam
meg, hogy be tudjak rendezkedni, amikor újra erre kerül a sor. És ez
rendszeresen be is következett, mert szerettem, ha saját konyhám volt.
Sodródni is szerettem, mert nagy szabadsággal járt. De a szabadságnak is
megvan az ára. Mindennek megvan a maga ára. Általában azért telepedtem le
időről időre, mert hiányzott a saját konyhám.
De aztán egy-másfél évnyi megállapodás után mindig újra hiányozni
kezdett az izgalom, az ugrás az ismeretlenbe. A tárgyak birtoklása rettenetes
súllyal nehezedett rám. Amikor felismertem ezt az ismétlődő sémát, arra
jutottam, hogy az életemnek ebben a szakaszában jobb lenne, ha szinte
semmit sem birtokolnék. Valahányszor újrakezdtem, mindig könnyen
jutottam bútorhoz – hallomás útján, használt bútorüzletből, kiárusításból. Ez
nagyon tetszett nekem. A használt tárgyak vásárlása a Föld iránti
szeretetemnek is jobban megfelelt, hiszen nem fogyasztottam tovább amúgy
is egyre fogyatkozó erőforrásait. Mai társadalmunk, amely mindent gyorsan
elhasznál és kidob, elfelejti, hogy minden új dolognak meg kell valahol
teremnie, a régi dolgoknak pedig szintén kerülniük kell valahová. És
legtöbbször mindkét folyamatnak a Föld viseli a terhét. Így veszélybe kerül a
bolygónk a rajta élő összes lénnyel, beleértve bennünket, embereket is.
Mindig úgy alakult, hogy fantasztikus dolgokhoz jutottam hozzá,
amelyekből teljesen új otthont tudtam berendezni magamnak. Meg sem
fordult a fejemben, hogy esetleg bútor nélkül maradok. Így hát mindig lett is
bútorom, méghozzá nagyon könnyen. Az évek során gyönyörű darabokra
tettem szert. Márpedig ha ilyen egyszerűen jutok bútorokhoz, valahányszor
letelepszem, akkor nyilván minden más is ugyanilyen könnyen fog menni –
gondoltam magamban.
Miután egy teljes éven át fizettem azért, hogy tárolják a
vagyontárgyaimat, arra jutottam, hogy ez pénzkidobás és szükségtelen teher.
Így hát egy kedves barátommal, akire mindig számíthattam,
garázskiárusítást rendeztünk a házában. Evőeszközök, könyvek, szőnyegek,
ágynemű, díszek, festmények – mindentől megszabadultam. És mennyire
élveztem a dolgot: az emberek izgalmát, ahogy a holmim a birtokukba került,
ráadásul jutányos áron. Ami megmaradt, azt még aznap elvittem a
jótékonysági boltba.
Az autóm akkor már cipősdoboz méretű volt. A terepjáró már egy éve
kilehelte a lelkét, méghozzá meglehetősen látványosan, egy hatsávos
autópályán. A mostani autóm rendkívül gazdaságos és fürge járgány volt,
aminek a városban nagy hasznát vettem, de annyira pici volt, hogy
„puffasztott rizsnek” becéztem. A garázskiárusítást tehát azért rendeztem,
hogy csak annyi tulajdonom maradjon, amennyit be tudok gyömöszölni a
puffasztott rizsbe.
Összesen öt dobozom maradt. Ebből kettőt a kedvenc könyveim
töltöttek meg. Csak azokat tartottam meg, amelyekről tudtam, hogy egyszer
majd újraolvasom, vagy másoknak adom őket, kölcsön vagy ajándékba, hogy
ők is ihletet meríthessenek belőlük. A többi könyvem új tulajdonoshoz került
– mostantól ők örülnek majd nekik. A többi dobozban CD-k, újságok,
fényképalbumok, néhány apró emléktárgy, az anyám által varrt folttakaró és
a ruháim voltak. A dobozokat begyömöszöltem a puffasztott rizsbe, feltettem
egy CD-t, és útnak indultam egy új életszakasz felé.
A zenék, amelyek elkísértek utamon, Guy Clark, a Waifs, Ben Lee, David
Hosking, Cyndi Boste, Shawn Mullins, Mary Chapin Carpenter, Fred
Eaglesmith, az Abba, a Waterboys, JJ Cale, Sara Tindley, Karl Broadie, John
Prine, Heather Nova, David Francey, Lucinda Williams, Yusuf, és az Ozark
Mountain Daredevils dalai voltak. Egyik jobb, mint a másik – mindegyikük
remek útitársnak bizonyult. Boldogan, szabadon énekelve róttam a
mérföldeket, és közben tudtam, hogy minden földi javam ott van velem a kis
puffasztott rizsben. Ezer kilométer után megálltam a szüleim házánál, és
letettem a dobozokat. Ezután már csak a ruháim maradtak, meg én.
Charlie élvezettel hallgatta a történetemet, néha izgatottan
összedörzsölte öreg, ráncos kezét. Aztán elmeséltem neki azt is, hogy az
utazás után egy darabig ide-oda sodródtam. Most pedig Sydneyben élek,
exkluzív házgondnoki minőségben, s ami az anyagi javakat illeti, az életem
valóban meglehetősen egyszerű. Charlie ekkor már tudta, hogy nagyon is
értettem, amit az egyszerűség fontosságáról mondott. Egyetértettünk abban
is, hogy az emberek gyakran nem is tudják, mekkora súlyként nehezednek
rájuk a fölösleges vagyontárgyak, még akkor is, ha nem akarnak költözni. Az
ember mindig szabadabbnak érzi magát, ha megszabadult a
vagyontárgyaitól.
 Másnap eljött Greg, és a látogatása ideje alatt végig bent ült az
édesapjánál. Charlie kérésére felhívtam Maryanne-t, és megkértem, hogy
aznap ne jöjjön. Másnap fordítva volt: az apa egész nap Maryanne-é volt, és
Greg nem jöhetett. Charlie előtte megkért: néha kukkantsak be diszkréten,
hogyha esetleg kínosan alakul a helyzet kettőjük között, a jelenlétem
elsimítsa a problémákat. Erre azonban nem volt szükség. Valahányszor
bementem, és teát vittem nekik, vagy átadtam egy üzenetet, nyilvánvalóan
látszott, hogy fontos személyes beszélgetés zajlik köztük, és lényeges
dolgokat osztanak meg egymással.
Nem sokkal azelőtt, hogy Gregnek indulnia kellett, mert az édesapjának
pihenésre volt szüksége, engem is behívtak. Gregnek vörös volt a szeme a
sírástól, és egymás kezét fogták. – Bronnie, azt szeretném, ha maga is tudná –
jelentette be Charlie. – Teljes szívemből szeretem ezt az embert. Nagyon jó
fiú, és csodálatos ember.
Erre én is majdnem elsírtam magam. – Greg már így is épp elég értékes
ember – mondta Charlie. – Nincs mit bizonyítania. Semmit sem kell csinálnia
vagy megszereznie, hogy jobb legyen. Teljes szívemből szeretem ezt az
embert, aki itt ül az ágyam mellett. Óriási öröm számomra, hogy az apja
lehetek.
Én erre sírva-nevetve azt mondtam: – Greg is nagyon szerencsés, hogy
ilyen apja van, mint Charlie. Greg helyeselt, és az ingujjával letörölte a
könnyeit. – Apa azt mondja, hogy tanulhatnék magától egyszerűséget.
Nevetve válaszoltam: – A papájának még van ideje, hogy ő maga tanítsa
meg erre a fiát. Nem kell elvégeznem helyette ezt a munkát. – De azért
amikor elbúcsúztam tőle, megjegyeztem: – Én csak annyit tennék hozzá,
hogy éljen egyszerűen.
Másnap Maryanne jött el Charlie-hoz. Kihallatszott, ahogy hol sírtak,
hol nevettek. Nagyon sok szeretet áramlott ebben a lakásban, és ez rám is jó
hatással volt. Az elkövetkező néhány hétben sok időt töltöttek hármasban, és
sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Charlie sohasem köszönt el tőlük
anélkül, hogy külön-külön el ne mondta volna mindkettőjüknek, mennyire
szereti őket, és ők is minden alkalommal elmondták ugyanezt. Időben
megnyílt a csatorna, amelyen keresztül végre érintkezhettek egymással, s így
még Charlie életében begyógyultak a sebek.
Charlie halála napján Greg és Maryanne mindketten édesapjuk mellett
ültek, és fogták a kezét. Kérésükre én is benn maradtam a szobában. Charlie
békésen távozott – a légzése egyre lassabb lett, míg végül teljesen megszűnt.
Tiszta reggel volt, a madarak, mint mindig, most is daloltak az ablaka előtt.
Arra gondoltam, mennyire megszépíti ez Charlie elmúlását. Mintha a
madarak őt búcsúztatnák a dalukkal.
Aztán magukra hagytam Greget és Maryanne-t, és kicsit kiültem a
verandára. Charlie-ra emlékeztem, imádkoztam, és jó utat kívántam neki,
bármerre járjon is. Amikor ismét beléptem, Greg és Maryanne már egymás
mellett ültek az ágyon, fogták egymás kezét, és nézték az édesapjukat.
Örömmel beszélgettek róla, s a könnyeiken keresztül nevettek és
mosolyogtak.
Egy év múlva emailt kaptam Gregtől. Eladta nagy családi házukat.
Máshová kérette magát a cégtől, ahol dolgozott, így most kevesebbet
keresett, viszont egy kisvárosban élt. Ugyanannyit utazott a munkahelyére,
mint korábban, de most egy kis mellékúton járt abba a nagyobb vidéki
városba, ahol a munkahelye volt, s ez időben kevesebb mint a fele volt a
korábbinak. Így naponta másfél órával többet tudott lenni a gyerekeivel. A
megélhetési költségeik is alacsonyabbak voltak, hiszen egyszerűbb lett az
életük. Az életminőségük mégis rengeteget javult. A felesége is boldog volt,
és mindannyian szerették az új barátaikat és az új életüket.
Megköszönte, hogy gondoztam az édesapját, és szeretettel beszélt
Maryanne-ról, aki nem sokkal korábban épp náluk járt.
Mondanom sem kell, hogy ezzel az emaillel nagy örömet okozott
nekem, hiszen eszembe jutott róla Charlie, a kék szeme, az elragadó mosolya
és a beszélgetéseink. Nagyon jó érzéssel töltött el az is, hogy nemcsak
meghallgatták, de meg is szívlelték Charlie szavait.
De annak örültem a legjobban, hogy Greg felmondott. Az email végén
minden jót kívánt, és a lényeget két szóban foglalta össze. Ahogy ezeket a
szavakat olvastam, hatalmas mosoly öntötte el az arcomat.
Élj egyszerűen.
Igen, Greg és Charlie. Igen.
 Harmadik megbánás:
Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az
érzéseimet

Ahhoz képest, hogy a kilencvennegyedik évében járt, és haldoklott, József

megdöbbentően jól nézett ki, amikor először találkoztunk. Kedves férfi volt,
elragadó mosollyal, amelytől néha egészen kisfiús lett az arca. Finom humora
volt, mindig gyorsan vette a lapot, így aztán rögtön megkedveltem.
József családja úgy döntött: nem árulják el neki, hogy halálos beteg.
Nekem ezt elég nehéz volt megemésztenem, de a lehetőségekhez mérten
igyekeztem tiszteletben tartani a döntésüket. A következő néhány hét során
azonban rohamosan romlott József állapota, és ezt már lehetetlen volt nem
észrevenni. A segítség nélküli élet már a múlté volt. Minden nappal egyre
jobban rászorult a támogatásra. Többé már nem kellett emlékeztetni arra,
hogy beteg, hiszen ez nyilvánvalóan látszott, valahányszor megpróbált
felállni vagy leülni, és ezt minden újabb erőfeszítése után mindketten némán
konstatáltuk. Miközben a család továbbra is titkolózott, ő magától is kezdett
rájönni a dologra. Nagyon beteg volt.
Amennyire lehetett, gyógyszerekkel igyekeztek csillapítani a
fájdalmait. De ahogy sokaknál, a gyógyszerek nála is azzal a mellékhatással
jártak, hogy állandóan székrekedése volt. Aztán a székrekedésre is kapott
valami szert, de az nem segített. Így hát szegénynek a végbelén keresztül
kellett bejuttatni a gyógyszert. Amikor az ember már ilyen súlyos beteg,
megszűnik a magánszféra. És a méltóság is odavan, gondoltam, miközben
József az oldalára fordult, hogy felhelyezhessem a vékony kis csövet. Persze
igyekeztem könnyíteni a helyzetén, azokkal a szavakkal, amelyeket később
aztán sokszor mondtam másoknak is.
– Az ember élete a hamival és kakival kezdődik, József, és úgy is ér
véget – tréfálkoztam kedvesen. A haldoklókkal végzett munkám során sok
mindent megértettem az élet körforgásáról. Az élet hajnalán a csecsemő
akkor érzi jól magát, ha tud enni, kakilni és szellenteni. S az élet végén is
mindenki azt kérdezi, hogy a haldokló tud-e még enni, és rendben van-e a
bélműködése.
Mindenki megkönnyebbül, amikor egy haldoklónak, aki erős
fájdalomcsillapítókat kap, nagy nehezen sikerül végre székelnie, és legalább
ez a fájdalma enyhül. Így volt ezzel József családja is, amikor nem sokkal a
gyógyszer beadása után futott a vécére, és szinte kirobbant belőle a széklet.
Ez persze nekem is nagy megkönnyebbülést jelentett – nemcsak azért, mert a
kliensem ettől jobban érezte magát, hanem mert életemben először
csináltam, és szerencsére sikerült.
József egyik fia egy közeli negyedben lakott, és naponta meglátogatta. A
másik fia egy másik államban élt. A lánya pedig külföldön. József mindennap
beszélgetett egy kicsit a fiával, főleg az újságok üzleti híreiről, amíg el nem
fáradt. Ez elég hamar bekövetkezett, mivel az állapota rohamosan romlott.
Kedveltem a fiát, bár nem volt különösebb kapcsolatom vele. De semmi okom
nem volt arra, hogy ne kedveljem. Amikor egyszer megemlítettem
Józsefnek, hogy milyen kedves fia van, ő azt felelte: – Csak a pénzem
érdekli. – Mivel én szeretem saját magam eldönteni, hogy mit gondolok
valakiről, igyekeztem elkerülni, hogy ez a megjegyzés befolyásolja a fiáról
alkotott véleményemet.
A következő hetek során a kliensem sokat mesélt magáról, főleg arról,
hogy mennyire szerette a munkáját. József és a felesége, Gizella, holokauszt-
túlélők voltak, és a felszabadulásuk után vándoroltak ki Ausztráliába. A
táborban töltött időről mindig újabb és újabb történetfoszlányokat mesélt el.
Nem faggattam. Szívesen meghallgattam, de nem akartam eldönteni helyette,
hogy mit oszt meg velem. Nyilvánvaló volt, hogy mindkettőjüknek könnyebb,
ha nem beszélnek róla. Igyekeztem a lehető legnagyobb empátiával
viszonyulni a helyzethez. Szörnyű volt arra gondolni, mennyi fájdalmat
hordozhatnak magukban, és nagyon együtt éreztem velük.
Jó viszonyba kerültem Józseffel, és más témákról sokat meséltünk
egymásnak. Hasonló volt a humorunk, és mindketten elég csendes
természetűek voltunk. Így hát megkedveltük egymást. A köztünk levő
korkülönbség sem számított, mivel napról napra egyre jobban
elbeszélgettünk. Közben Gizella mindig bejött, hozott nekünk enni, és
biztatta Józsefet, hogy egyen. Remekül főzött, és noha József már alig evett,
még mindig óriási mennyiségeket készített. Részben talán megszokásból, de
részben azért, mert nem volt hajlandó tudomásul venni az igazságot.
A család valahogy József orvosát is meggyőzte, hogy ne mondják meg
neki, hogy halálos beteg. Mindenki tagadott. De nemcsak hogy nem árulták
el neki az igazságot a betegségéről és az elkerülhetetlen végről, hanem
kifejezetten arról megpróbálták meggyőzni, hogy nemsokára jobban lesz. –
Egyél már, József. Nemsokára jobban leszel – mondogatta Gizella. Vele is
nagyon együtt éreztem. Szörnyű teher lehetett számára, hogy ennyire félt az
igazságtól.
József akkor már mindössze napi egy pohár joghurton élt, és
rettenetesen gyenge volt, már segítséggel sem volt képes kimenni a
nappaliba, de még mindig azzal áltatták, hogy nemsokára jobban lesz. Én
hallgattam, amíg maga József meg nem kérdezte tőlem egyenesen a dolgot.
Gizella éppen akkor ment ki a szobából. József feltámaszkodottt az
ágyon, én pedig a lábát masszíroztam. Addigi élete során még sohasem volt
része ebben, de az előző hetek során már nagyon hozzászokott. Szerettem
kényeztetni a klienseimet, talán ezért is tudtunk mindig olyan közel kerülni
egymáshoz. Gyakran akkor beszélgettünk a legjobbakat, amikor a lábukat
masszíroztam, a hajukat fésültem, a hátukat nyomogattam vagy a körmüket
vágtam.
 – Meg fogok halni, ugye, Bronnie? – kérdezte József, amikor Gizella
elhagyta a szobát.
Kedvesen ránéztem, és bólintottam. – Igen, József.
Ő is bólintott, láthatóan megkönnyebbült, hogy megtudta az igazságot.
A Stella családjával történtek után fel sem merült bennem, hogy ne legyek
őszinte. Egy darabig nézett kifelé az ablakon, én közben csendben
masszíroztam tovább a lábát.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy megmondta az igazat – mondta végül,
vaskos akcentusával. Kedvesen mosolyogtam, és bólintottam. Pár pillanatig
csend volt. Aztán ismét megszólalt. – Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni
ezzel – mondta a családjára utalva. – Gizella nem bírná elviselni, ha erről
kéne beszélnie velem. Pedig utána majd rendbe jön. Csak egyszerűen nem
tud beszélni róla.
Békességgel töltötte el, hogy végre tisztán látott, engem pedig az, hogy
őszinte voltam vele. – Már nincs sok hátra, ugye?
– Azt hiszem, nincs, József.
– Hetek, hónapok? – faggatott.
– Tényleg nem tudom. De azt hiszem, inkább csak hetek vagy napok.
Nekem ez az érzésem, de tényleg nem tudom – válaszoltam őszintén.
Bólintott, és ismét kinézett az ablakon.
Nem sokan tudják pontosan megmondani, mikor fog meghalni valaki,
kivéve ha az illetőnek már szemmel láthatóan csak napjai vannak hátra. A
kliensek és családjuk mégis mindig feltették nekem ezt a kérdést, néha
többször is. Addigra már nagyjából fel tudtam mérni az emberek állapotát, és
azt is, hogy milyen ütemben fog változni. Gyakran előfordult, hogy a
klienseim egy rövid időre jobban lettek, mielőtt végleg hazaindultak volna.
Azért voltam jó gondozó, mert intuitív módon dolgoztam. Intuícióból
válaszoltam József kérdésére is, kissé vonakodva. Egyszerűen nem akartam
azt hazudni, hogy hónapjai vannak hátra, ha egyszer ez teljességgel ki volt
zárva.
 Befejeztem a lábmasszázst, és én is csak néztem kifelé az ablakon.
Végül egy idő után ő törte meg a csendet. – Bárcsak ne dolgoztam volna
annyit. – Csendben vártam, hadd folytassa. – Nagyon szerettem a munkámat,
tényleg szerettem. Azért dolgoztam annyit, meg hogy eltartsam a családomat
és a gyerekeim családját.
– Hát ez nagyon szép dolog. Akkor miért sajnálja?
Elmondta, hogy részben a családja miatt sajnálja, akik alig látták, mióta
Ausztráliában éltek. De főleg azért, mert úgy érezte: nem adott nekik
lehetőséget arra, hogy megismerjék. – Túlságosan féltem, azért nem
mutattam ki az érzéseimet. Így hát inkább csak dolgoztam és dolgoztam, és
távol tartottam magam tőlük. Pedig igazán nem érdemelték meg, hogy
ennyire magukra hagyjam őket. Most már bánom, hogy nem ismertek meg.
Aztán hozzátette, hogy tulajdonképpen ő sem ismerte magát, egészen a
legutóbbi évekig – hogyan is lett volna esélye a családjának arra, hogy
megismerjék? Szomorúan nézett szép szemével, miközben arról
beszélgettünk, hogy minden kapcsolatban vannak olyan beidegződések,
amelyeket nagyon nehéz megszüntetni. Aztán arról beszéltünk, mennyire
fontos, hogy egy kapcsolatból kihozzuk a maximumot. József úgy érezte,
elszalasztotta a lehetőséget, hogy meleg, szerető kapcsolatba kerüljön a
gyermekeivel. Egyedül abból mutatott nekik példát, hogyan kell megkeresni
és megbecsülni a pénzt. – Aztán most mire megyek ezzel? – sóhajtott.
– De hát – próbáltam érvelni – elérte, amit akart. Kényelemben élnek.
Megadta nekik, amit szeretett volna.
Magányos könnycsepp gördült végig az arcán. – De nem ismernek. Nem
ismernek. – Szeretettel néztem rá. – Pedig mennyire szeretném – mondta, és
folyni kezdtek a könnyei. Csendben ültem, József pedig sírt.
– Még mindig nem késő – mondtam egy idő után. De József nem értett
egyet velem. Túlságosan elesett volt már, nem lett volna ereje hosszasan
beszélni. És azt is bevallotta, nem is tudná, hogyan beszéljen velük ilyen mély
érzésekről. Felajánlottam, hogy behívom Gizellát és a fiukat, és együtt
folytatjuk a beszélgetést – talán könnyebb, ha én is benn maradok. Megrázta
a fejét, és letörölte a könnyeit. – Nem. Már túl késő. És ne mondjuk meg azt
se, hogy tudom. Könnyebb nekik. Elég, ha én tudom, hogy meg fogok halni. Jó
ez így.
József épp annyi idős volt, mint az én drága nagymamám, amikor
meghalt. Egészen más életet éltek, de valahogy mégis mindig jól éreztem
magam ezzel a korosztállyal. Nagyival nagyon könnyedén beszélgettünk a
halálról. Azt mondta, könnyebben tud beszélni velem erről, mint a saját
gyerekeivel.
A nagymamám – fiú ikertestvérével együtt – tizenegy gyerek közül volt
a legidősebb. Mindössze tizenhárom éves volt, amikor meghalt az édesanyja,
így ő nevelte fel az összes többi gyereket. Az apja – ahogy ő fogalmazott –
„nehéz ember” volt. Máskor nemes egyszerűséggel „elfajzottnak” nevezte.
Enni ugyan adott nekik, de mást nemigen, szeretetet pedig végképp nem,
mesélte Nagyi. Egy évvel az édesanyja halála után a legkisebb testvére,
Charlotte is meghalt.
Nagyi előbb felnevelte a testvéreit, majd hét saját gyereket is, köztük az
édesanyámat. Amikor megszülettem, dús, sötét fürtjeim voltak és nagy,
kíváncsi szemem, s Nagyi rögtön azt gondolta: tiszta Charlotte. Emiatt az első
naptól kezdve nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk.
Mindannyian nagy izgalommal vártuk, amikor látogatóba jött hozzánk.
A legtöbb gyerek imádja, ha vendég érkezik a házhoz, s ezzel mi is így
voltunk. Alig százötven centi magas nagymamám fantasztikus, tűzrőlpattant
asszony volt. Persze nem csoda, ha végignézzük az élettörténetét. Engem
feltétel nélkül szeretett, és mindig tökéletesen elfogadott. Ennek
számtalanszor adta tanújelét, például akkor, amikor egyszer az édesanyám
éppen külföldön töltötte jól megérdemelt nyaralását az ikernővérével. Az
édesapámat a munkája minden héten elszólította néhány napra, ezért Nagyi
vigyázott ránk. Tizenkét éves voltam, illetve a tizenharmadik születésnapom
közelgett, és első osztályba jártam az apácák leánygimnáziumában. Az iskola
három méter magas, dupla téglából épített falakkal volt elkerítve. A tanító
apácák némelyike nagyon kedves volt. Nem úgy a meglehetősen zord
igazgatónő, aki a „Vaspofa” gúnynevet érdemelte ki. Az idősebb diákok már
első nap figyelmeztettek, hogy vigyázzunk vele. Felnőttként ma már nem
hallgatok a szóbeszédre. Lehet, hogy a zord külső mögött nagyon is kedves
ember rejtőzött. Legalábbis remélem. Mindenesetre tény, hogy keménykezű
vezető volt, és az iskolában töltött éveim alatt egyetlen egyszer sem láttam
mosolyogni.
A gimnázium első évében természetesen új dolgokra vágytam, és az
elején egy ideig a két legzűrösebb osztálytársammal barátkoztam. Elég jó
gyerek voltam, és mindaddig nem nagyon tűntem fel az igazgatónőnek, amit
nem is bántam.
Egyszer az ebédszünetben felmásztunk egy fára, átlopóztunk a
kerítésen, és futásnak indultunk a város felé. Bementünk egy üzletbe, ahol
mindhárman loptunk egy-egy pár fülbevalót, amelyre a nevünk kezdőbetűje
volt vésve. A könnyű sikertől elbíztuk magunkat, és betértünk a mellette levő
üzletbe is, ahol meg ajakfényt csórtunk. Ahogy nevetve nyalogattam a finom,
édes ízt a számról, egyszer csak súlyos kezet éreztem a vállamon, s egy hang
így szólt: – Na, add csak ide!
A lábam szinte megbénult a félelemtől, miközben bekísértek az
üzletvezető irodájába, engem meg az egyik lányt. A harmadik lány elfutott.
Felhívták az igazgatónőt, aki már várt bennünket, amikor beoldalogtunk az
iskolába. A vonalzóval ütötte a tenyerét. – Az irodámba – reccsent ránk.
– Igenis, Nővér – rebegtük alázatosan, egyszerre. Ha lett volna farkunk,
addigra már a lábunk közé húztuk volna.
Az üzletvezető megegyezett az iskolával, hogy nem jelentenek fel.
Viszont haza kellett mennünk, és elmondani a szüleinknek, hogy mit tettünk.
A szülőknek ezután fel kellett hívniuk az igazgatónőt, hogy megerősítsék,
valóban bevallottuk a gaztettet. Abban a félévben nem vehettünk részt a
sportfoglalkozásokon, ami nagyon elkeserített bennünket, mivel mindketten
imádtunk sportolni. És el kellett viselnünk, hogy tizenkétszer rácsapott a
lábunkra a vonalzóval. Kemény nő volt.
Anya külföldön, apa is csak hétvégére jött haza, én pedig rettegtem,
hogy most mi lesz. Érzékeny, kedves gyerek voltam, és féltem mindenkitől,
aki kieresztette a hangját. De szerencsére ott volt Nagyi, akit hazaérkezésem
után azonnal félrevontam. Remegő szájjal elmondtam neki, mit tettem. Csak
ült, és hallgatott, nem vágott félbe, arcizma sem rándult. Megvárta, amíg
befejeztem. Akkor már zokogtam.
– Na és fogsz még ilyet csinálni? – kérdezte.
– Nem fogok, Nagyi. Megígérem – jelentettem ki ünnepélyesen.
– Tanultál a dologból?
Biztosítottam róla, hogy igen, és soha többé nem teszek ilyet.
– Na jó – mondta végül. – Akkor nem mondjuk el apádnak, majd holnap
én telefonálok be az iskolába.
És ennyi volt. Hála neki. Ettől függetlenül szörnyű rettegést éltem át az
eset kapcsán, és nemcsak hogy nem vetemedtem többé bolti lopásra, még
csak a környékére sem mentem többé annak az üzletnek.
Évekkel később, amikor befejeztem a gimnáziumot, elköltöztem abból a
kisvárosból, ahol felnőttem. Alig vártam az első lehetőséget a
szárnypróbálgatásra, így hát azonnal elfogadtam az első kínálkozó állást. Egy
bankban volt, abban a tőlünk öt órára levő városban, ahol Nagyi is lakott,
méghozzá a lakásához közel. Az tűnt a legpraktikusabbnak, ha Nagyihoz
költözöm, aki a nagynénémmel élt.
Tizennyolc éves voltam, és épp csak elhagytam a farmot meg a
zárdaiskolát, így hát nem csoda, ha nyitott voltam minden újdonságra.
Amikor még abban az évben az anyám rájött, hogy már nem vagyok szűz,
rettenetesen kiborult, és majdnem kitagadott. Nem akarta elhinni, hogy
nekem, egy ilyen józan, értelmes kislánynak ennyire könnyen elcsavarták a
fejét. Akkor is Nagyi simította el a dolgokat: – Ne aggódj – mondta anyámnak
–, változnak az idők, és azért Bronnie jó kislány a maga módján. Azután egyre
csak erősödött a kapcsolatom ezzel a két csodálatos nővel.
Amikor pedig az alkohollal is megismerkedtem, és egyszer részegen
mentem haza Nagyihoz, a biztonság kedvéért odatett egy vödröt az ágyam
mellé. Bölcs, elfogadó asszony volt, és nagyon pozitív szerepet töltött be az
életemben. Persze azért megkönnyebbült, amikor még viszonylag fiatal
koromban kijelentettem, hogy az alkohol egyszerűen nem nekem való.
Nagyi túlélte minden testvérét, ami borzasztóan megviselte, hiszen
neki olyanok voltak a testvérei, mintha a gyerekei lettek volna. Bárhová
vetődtem, mindig rendszeresen írtunk egymásnak, az életünk nyitott könyv
volt a másik számára. Együtt éreztem vele, amikor az utolsó húgát is
elveszítette, és amikor kezdett elkeseredni amiatt, hogy egyre idősebb lett, és
fokozatosan le kellett mondania az önállóságáról. Nekem is szívszorító volt
látni, ahogy az évek során egyre lassabb lett, hiszen szembe kellett néznem
azzal, hogy nem fog örökké élni.
Már alig tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor beszélgettünk.
Egyenesen megmondtam neki, mennyire szeretem, és mennyire fog
hiányozni, ha eljön a távozás ideje. Ezután már teljesen őszintén tudtunk
beszélgetni a halálról. Annyira örülök ennek. Mivel tudomásul vettük, mi vár
ránk, a beszélgetéseink minden percét kiélveztük, és ő meg tudta osztani
velem a halállal kapcsolatos gondolatait. Már évekkel korábban készen állt.
Amikor több év külföldi tartózkodás után hazatértem, alig vártam,
hogy újra lássam. A változás megdöbbentő volt. Haja hófehér lett, bottal járt,
és még jobban összetöpörödött. Ősöreg néni lett a nagymamám. A
kilencvenes éveit taposta, de még mindig ugyanaz a jól ismert, varázslatos nő
volt. Az agya teljesen tiszta maradt, és még egy éven át megadatott nekünk,
hogy beszélgessünk egymással, mindkettőnk nagy örömére.
Egyik hétfőn épp a bankban voltam, amikor telefonhívást kaptam. Ez
volt az egyik utolsó banki állásom, a helyi fiókot vezettem. Nagyi előző éjjel
halt meg álmában. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt.
Becsuktam az ajtót. Fejemet a kezembe temettem, és az asztalra dőlve
zokogtam, sirattam az imádott, drága nagymamámat és a saját
veszteségemet. – Jaj, Nagyi, jaj, Nagyi – zokogtam.
Korán eljöttem a munkahelyemről, kisírt szemmel, bénult aggyal.
Otthon kinyitottam a postaládát. Kábultan futottam át a frissen érkezett
leveleket és számlákat, aztán döbbenten megálltam. A levelek közt volt egy
képeslap a drága kis nagymamámtól. Pénteken adta fel, és vasárnap éjjel halt
meg álmában, természetes halállal. A szomorúságtól és az örömtől ömleni
kezdtek a könnyeim, szívemhez szorítottam a képeslapot, és hol zokogtam,
hol nevettem.
Nagyon hálás voltam a kapcsolatunkért, és azért, hogy őszintén beszélt
velem a halálról. Semmi sem maradt köztünk kimondatlanul. Tudta, hogy
szeretem, és én is tudtam, hogy szeret engem, s ahogy gyönyörű levelét
olvastam, ez még jobban megerősödött bennem: „Nagyon szeretlek, drágám.
Annyit gondolok rád. Járj mindig napfényes utakon, életed minden napján, Bron.
Szeretettel, Nagyi.”
Persze sírtam, amikor arra gondoltam, hogy Nagyi meg fog halni. És
akkor is sírtam, amikor bekövetkezett. Ugyanakkor békesség volt bennem,
hiszen tudtam, hogy őszintén, nyíltan szembenéztünk az elkerülhetetlennel.
És azóta is békességet érzek. Az ő arca mosolyog rám az íróasztalomon álló
képről. Noha az évek során voltak napok, amikor rettenetesen hiányzott,
szemernyi kétségem sincs afelől, hogy az őszinteség annyira különleges és
szép kapcsolatot alakított ki köztünk, amelynek máig érzem a pozitív
formáló erejét.
Az én drága kliensemnek, Józsefnek viszont korántsem volt ilyen
könnyű dolga. Az őszinteség ekkor már túlságosan fájdalmas lett volna neki
is, a családjának is. Nagyon sajnáltam, mert láttam, milyen gyötrelmet és
tehetetlenséget érez. Szörnyű volt arra gondolnom, mi mindent élhetett át ez
a derék ember. Gizella továbbra is hatalmas tál ételekkel jelent meg, és
biztatta Józsefet, hogy egyen. Ő meg minden alkalommal csak mosolygott rá,
és visszautasította az ételt.
 Esténként néha más gondozók is jöttek, de napközben én voltam a fő
gondozója. Ismertük egymást, s ez megkönnyítette a dolgát, és
megnyugtatta, főleg most, hogy legalább nekem meg tudott nyílni. Így hát
meglepett és elszomorított, amikor kiderült, hogy leváltanak. A fia sokallta a
gondozási díjat. Próbáltam megértetni vele, hogy az apjának már csak egy-
két hete van hátra, de ő nem tágított, és azt mondta, ki tudja, lehet, hogy
még sokáig fog élni. Úgyhogy inkább azt a megoldást választotta, hogy
keresett egy illegális munkást, aki fillérekkel beérte.
Könyörögtem Gizellának, hogy győzze meg a fiát, de ez sem segített.
Hajthatatlanok voltak. Más munkám is akadt, nem erről volt szó. Hanem
arról, hogy József végre megnyílt, és velem nyugodtan mert beszélni.
Márpedig az élete utolsó egy-két hetében semmi nem lehetett fontosabb,
mint az ő boldogsága. Szörnyű volt arra gondolni, hogy a másik ápolónő
esetleg majd személytelenül fog viselkedni vele, főleg mivel József a
gyengesége és a légzési problémái miatt már alig tudott beszélni. Sajnáltam
az új ápolónőt is, akinek még nyelvi nehézségei is lehettek.
De már nem rajtam múlt a dolog, ezért abban bíztam, hogy bizonyos
értelemben ez is hozzátartozik József életútjához. Honnan is tudhatnánk,
kinek mit kell megtanulnia itt a Földön? Így hát elbúcsúztunk egymástól egy
öleléssel és egy mosollyal, amely többet mondott minden szónál. Utoljára
még megálltam a szobája ajtajában, és ránéztem. Ismét egymásra
mosolyogtunk, és most sem szóltunk, de a mosolyunk mindent elárult. Aztán
már ideje volt indulni. Ahogy ültem az autóban, és egyre távolodtam az
otthonától, arra gondoltam, hogy József már biztosan az ablakon bámul
kifelé, gondolataiba merülve, és folyni kezdtek a könnyeim. A munkám révén
olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel egyébként sohasem találkoztam
volna. Nagyra értékeltem mindazt, amit egymástól tanultunk, és amit
megosztottunk egymással, még ha időnként nem is volt könnyű.
Egy héttel később József unokája felhívott, és közölte, hogy a nagyapja
előző éjjel meghalt. Örültem, hiszen a betegsége miatt minőségi életet már
úgysem élhetett volna. Így volt a legjobb. Eltűnődtem a dolgokon, és úgy
éreztem, a munkám csakis áldással jár. Ritka ajándék volt, hogy haláluk előtt
tanulhattam ezektől a drága emberektől, és ezért nagyon hálás voltam.
Mindenkinek meg kell halnia, ez a munka azonban arra hívta fel a
figyelmemet: saját magunk választjuk meg, hogyan élünk.
Miután láttam József szenvedését, amiért nem volt képes kifejezni az
érzéseit, eltökéltem magamban, hogy én mindig igyekszem majd bátran
megosztani másokkal az érzéseimet. Elkezdtem lebontani magamban a féltve
őrzött falakat, és lassan már csodálkoztam azon, hogy miért is félünk annyira
a nyíltságtól és az őszinteségtől. Részben persze azért, mert el akarjuk
kerüljük a fájdalmat, amely az őszinteségünk nyomán fakadhat. Csakhogy a
magunk állította falak is fájdalmat szülnek, hiszen megakadályozzák, hogy
mások olyannak ismerjenek meg bennünket, amilyenek valójában vagyunk. A
lecsorduló könnyek ennek a kedves idős férfinek az arcán, aki arra vágyott,
hogy megismerjék és megértsék, örökre megváltoztattak.
A József távozását hírül adó telefonhívás után kiültem a tengerpartra
egy parkba, és csak szívtam magamba a látványt. Mindenütt gyerekek
játszadoztak, és megfigyeltem, milyen természetesen fejezik ki az érzéseiket.
Ha valakit szerettek, megmondták neki. Ha szomorúak voltak, sírtak –
elengedték magukat, és utána máris minden rendbejött. Nem is tudták,
hogyan kell elfojtani az érzéseket. Nagyon jó volt látni őszinte arcukat. Üdítő
látvány volt, ahogy együtt játszottak és tevékenykedtek.
Napjainkban olyan társadalmat hoztunk létre, amelyben a felnőttek
egymástól elszigetelve élnek. Ezeknek a gyerekeknek viszont természetes
volt, hogy együtt dolgoznak, kifejezik az érzéseiket, és jókedvűek. Noha
elszomorodtam azon, hogy mi, felnőttek, mennyire nem tudunk már
megnyílni, ugyanakkor reménykedni is kezdtem. Ha valaha mi is ilyenek
voltunk – márpedig különböző mértékben, de ilyenek voltunk –, akkor talán
ismét megtanulhatunk természetesen viselkedni.
És akkor ott, abban a tengerparti parkban tettem egy elhatározást. Én
sohasem fogok abba a helyzetbe kerülni, mint a drága József, hogy ennyire
bánnom kelljen valamit. Ideje, hogy bátrabban éljek, és jobban kifejezzem az
érzéseimet. Nincs szükségem többé a szívem köré húzott falakra. Végre
elkezdhetem lebontani őket.
 Bűntudat nélkül

A csengő berregni kezdett, s én felriadtam álmomból legújabb otthonomban.

Valamit a lábamra húztam, és köpenybe burkolózva elindultam az emeletre,
hogy megnézzem, mire van szüksége Jude-nak. Mondott valamit, ami
tapasztalatlan fül számára talán csupán horkantásnak hangzott volna, de
valójában azt jelentette, hogy fordítsam egy másik testhelyzetbe, mert fáj a
lába. Amikor Jude ismét kényelmesen feküdt, és mosolygott, leoltottam a
lámpát, szép álmokat kívántam neki, és visszabotorkáltam a gyönyörű,
kényelmes ágyba.
Jude-dal úgy kerültem kapcsolatba, hogy hallott rólam egy
ismerősömtől. A zenész köreimben volt valaki, aki tudta, hogy gondozóként
és házvigyázóként dolgozom, és megadta neki a számomat. Korábbi palliatív
klienseim többsége idős volt, vagy legalábbis középkorúnál idősebb, és
általában rákban, illetve annak valamilyen kísérőbetegségében haldokoltak.
Jude viszont mindössze negyvennégy éves volt, és motoros neuron
betegségben szenvedett. A férje és a kislánya – bájos kilencéves kislány,
göndör hajjal és tündéri mosollyal – ugyanolyan melegszívű és kedves volt,
mint maga Jude.
Amikor gondozóként hozzájuk kerültem, már elegük volt a különféle
ügynökségekből, akik mindig mást küldtek hozzájuk. Jude mellett rengeteg,
meglehetősen különleges igénynek kellett megfelelni. Főleg az egyre romló
beszédét volt nehéz megérteni, és kitalálni, hogy mitől érzi magát
kényelemben. Ezért a legfontosabb szempont az volt, hogy állandó gondozót
találjanak neki. A szabadnapjaimon más gondozókat is alkalmaztak, de
szerencsére akkor már kellőképpen tapasztalt voltam, és be tudtam tanítani
őket. Mivel Jude már nem bírta el a saját súlyát, hidraulikus emelővel tettük
át a kerekesszékébe és az ágyába. Napról napra romlott az állapota –
örültem, hogy akkor érkeztem hozzájuk, amikor még viszonylag jól
kommunikált, így később is értelmezni tudtam a horkantásait.
Jude nagyon jómódú családból származott, és fiatal korában óriási
nyomás nehezedett rá, hogy előnyös házasságot kössön, és úgy éljen, ahogy
elvárják tőle. Az első autója luxusmodell volt, többe került, mint a legtöbb
embernek az egyévi fizetése. A húszas évei közepéig közönséges áruházba be
sem tette a lábát. Csakis divattervezők által készített ruhákban járt. Így
nevelték.
Pedig mindig is kreatív és józan ember volt. Ő egyszerű életre vágyott,
mondta nekem. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy egyetemre járjon. A
közgazdaságtan és a jog közül kellett választania. Más választási lehetősége
nem volt, pedig egyszer megemlítette, hogy művészettörténetet szeretett
volna tanulni. Így hát a nyomás és az elvárások hatására Jude a jogot
választotta. Méghozzá azért, mert arra számított, hogyha a szülei meghalnak,
akkor majd valami nemesebb cél, a művészetek vagy a közösség szolgálatába
állíthatja a tudását. Az élet azonban máshogy alakult. Az apja már meghalt,
de nagyon valószínű volt, hogy Jude hamarabb fog meghalni, mint az anyja.
Persze már úgysem tudott volna dolgozni.
A művészet iránti érdeklődéséből fakadt az is, hogy beleszeretett
Edwardba, aki művész volt. Mindketten elmesélték, hogy az első pillanattól
kezdve vonzódtak egymáshoz, és az azóta eltelt évek során ez az érzés
láthatóan semmit sem változott. Noha eleinte mindketten kissé félénkek
voltak, a kölcsönös vonzalom kölcsönösen magabiztossá és bátorrá tette
őket.
Pillanatok alatt beleszerettek egymásba, és az egész világról
elfeledkeztek, csak egymásnak éltek. Jude családja elszörnyedve nézte a
dolgot, hiszen Edward alacsonyabb néposztályból származott, és az egyszerű
életet szerette, csak a művészetével foglalkozott. Egyébként meglehetősen
sikeres volt. De nem járt öltönyben, és nem volt rendes munkahelye,
márpedig Jude szülei ezt nem tűrhették.
Választás elé állították: vagy ők, vagy Edward, és Jude Edwardot
választotta. Hát persze – mondta nevetve. Nem is volt kérdés. Teljes szívéből
szerette Edwardot, és Edward is őt. A család kiközösítette Jude-ot. Csak pár
közeli barátja maradt meg a korábbi évekből. De most már egy másik,
boldogabb és elfogadóbb világban mozgott, és örült az új barátainak.
Pár évvel később megérkezett Jude és Edward kislánya, Layla. Rengeteg
erőfeszítést tettek, hogy kibéküljenek a szülőkkel, hiszen Jude azt szerette
volna, ha megismerik az unokájukat. Jude apja végül beadta a derekát, és
igazi, szeretetteljes kapcsolatot tartott fenn az unokájával, amíg meg nem
halt. Jude-dal is sokat javult a viszonya. Edwarddal is udvariasan beszélt, de
sehogy se tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy egy művész nyerte el a
lánya kezét. Szoros kapcsolat nem alakult ki köztük. Laylával való
kapcsolatának köszönhetően Jude apja végül megvette nekik ezt a villát a
kikötőnél, ami nagyon felháborította Jude anyját.
Aztán minden jól ment – mesélték nekem –, egészen addig, amíg Jude
egyre ügyetlenebb nem lett, s ez egy idő után már odáig fajult, hogy nem
lehetett nem észrevenni. Jude és Edward pontosan ugyanúgy mesélték el
ezeket a történeteket, és azt gyanítottam, hogy ez akkor is így lenne, ha Jude
nem lenne beteg. Annyira közel álltak egymáshoz. A szerelmük rám is
inspirálóan hatott, ugyanakkor persze szívszorító is volt. Egyidősek voltak
velem.
Órákig tartó mély, őszinte beszélgetéseket folytattunk. Arról is
beszélgettünk, hogyan lehet elfogadni a halált ebben a korban. Könnyű azt
hinni, hogy örökké élünk. Csakhogy az élet másképp is alakulhat. Az élet
viharainak néha a fiatalok is áldozatul esnek, és még a korai virágzás idején
elmennek, mielőtt gyümölcsöt érlelnének, mielőtt kibontakoztatnák a
bennük rejlő lehetőségeiket. Mások virágzásnak indulnak, és az erejük
teljében mennek el. Megint mások lassan hervadnak el, és hosszú évek után
végleg kiszáradnak.
A Jude-hoz hasonló esetekre gyakran azt mondják, hogy az illető idő
előtt hal meg, pedig ez nem igaz. Mindannyian akkor megyünk el, amikor
elérkezett az időnk. Milliók vannak, akiknek nem adatik meg a hosszú élet.
Azért vagyunk annyira megdöbbenve és elkeseredve, ha valaki fiatalon hal
meg, mert azt képzeljük, hogy örökké fogunk élni, vagy legalábbis nagyon
sokáig. Pedig a halál minden fajnál az élet természetes része. Van, aki
fiatalon hal meg, van, aki középkorúként, és van, aki csak öreg korában.
Persze elszorul az ember szíve, amikor fiatal embereket lát elmenni, hiszen
úgy tűnik, mintha még az egész élet előttük állt volna. Nekem is vannak
barátaim, akik elvesztették a kisgyermeküket, és nagyon együtt éreztem
velük a fájdalmukban, amely egész életükben végigkísérte őket. Pedig ezek a
gyerekek és fiatal felnőttek egyszerűen csak rövid időre jöttek le közénk.
Megérkeztek, egy darabig fényesen világítottak, és örökké tisztán maradnak
meg az emlékezetünkben mindazért, amit kaptunk tőlük a nekik szabott
rövid idő alatt.
Jude több mint negyven évet leélt jó egészségben, mégis hajlamosak
vagyunk azt gondolni: milyen borzasztó, hogy egy ilyen csodálatos nő alig
negyvennégy évesen már haldoklik. Azonban ő is, és Edward is elfogadták ezt
a helyzetet, és egyszerűen hálásak voltak, hogy megismerték és ennyire
szerették egymást. Meg azért is, hogy világra hozhatták Laylát. Jude e
tekintetben teljes békességet érzett, és nagy kitüntetésnek tartotta, hogy az
első kilenc évében ő nevelhette ezt a helyes kislányt. Természetesen fájt a
szíve, amiért már nem lesz mellette, amikor nagylánnyá érik, és azért a
szenvedésért is, amelyen Laylának kell majd keresztülmennie, amikor
elveszíti a mamáját. Mindazonáltal sokat segített neki a tudat, hogy a lánya
mellett továbbra is ott lesz szerető édesapja, aki tovább segíti az útján.
Jude akkorra már teljesen elvesztette az önállóságát és a
mozgásképességét, de leginkább az frusztrálta, hogy a beszédképessége is
rohamosan romlott. Legjobban attól retteg – mondta egyik éjjel, amikor
kényelembe helyeztem az ágyában –, hogy eljön az idő, amikor már nem
fogja tudni kifejezni, hogy fáj valamije, és tehetetlenül fekve kell kibírnia a
fájdalmat. Milyen gyötrelmes tud lenni az élet – gondoltam –, és mennyire
különböző leckéket kell megtanulnunk. Milyen borzasztó, hogy valakinek
úgy kell végigcsinálnia az utolsó heteit vagy hónapjait, hogy tudatánál van,
de nem tud kommunikálni. Ráadásul még testi fájdalmakat is el kell
szenvednie, anélkül, hogy bárki észrevenné vagy tudná, pontosan hogyan
segítsen. Nyilván ez történik más betegségekben szenvedőkkel is, például
sztrók vagy agykárosodás esetében. Istenem, de borzasztó lehet. Ettől mindjárt
más megvilágításban láttam a saját életemet.
Jude beszéde minden nappal tovább romlott. Egyes napokon még
viszonylag tűrhető és egész érthető volt. Máskor csak azért fogtam fel, amit
mondott, mert ismertük egymást, és az intuíciómat követtem. Az ilyen
napokon Jude néha egy számítógépes program segítségével kommunikált.
Kapott egy külön erre a célra készült szemüveget: az üvegrétegek között
lézer volt, amely elért a számítógép monitorján levő betűkig. Jude egy
darabig rajta tartotta a szemét egy adott betűn, amelyet a gép beütött, aztán
továbbment a következőre. Ha már leírt egy pár betűt, a gép több lehetőséget
felkínált, és így tovább. Meglehetősen lassú módszer volt, de legalább
lehetővé tette, hogy Jude tudjon kommunikálni. Némán köszönetet mondtam
azoknak, akik a számítógépes program feltalálásával ezt megadták neki. Ám
hamarosan elérkezett az idő, amikor Jude már meg sem tudta mozdítani a
fejét.
A jobb napokon tehát hallgattam Jude-ot, amennyit csak lehetett. Sok
mindent el akart még mesélni. Szájához emeltem a gyümölcslevet, és vártam,
hogy lassan, kortyonként iszogassa, mert csak így tudott beszélni. Volt
valami, amit nagyon sokszor elmondott: – Bátran ki kell fejezni az
érzéseinket. – Mennyire aktuális ez most nekem – gondoltam, visszatekintve
a saját utamra.
Noha megszakadt a kapcsolata az anyjával amiatt, hogy Edwardot
választotta, boldoggá tette a tudat, hogy legalább volt bátorsága meghozni
ezt a döntést, és ezt sohasem bánta meg. Most azonban szerette volna
megosztani az érzéseit az anyjával, aki sohasem ismerte őt anyaként. Mivel
tudta, hogy erre talán soha többé nem lesz alkalma, Jude nemrégiben levelet
írt az anyjának. A levél Edward dolgozószobájában hevert, a fiókban. Jude
anyja tudott a lánya betegségéről, azonban továbbra is hajthatatlan maradt,
és nem bocsátott meg neki, egyszerűen képtelen volt meglátogatni haldokló
lányát.
– Meg kell tanulni kifejezni az érzéseinket, méghozzá most azonnal –
hangsúlyozta Jude. – Nem akkor, amikor már késő. Senki sem tudhatja, mikor
lesz túl késő. Ha szeretsz valakit, mondd meg neki. Mondd meg, hogy sokra
tartod. Ha nem képes elfogadni az őszinteségedet, vagy nem úgy reagál, ahogy
remélted, az sem számít. A lényeg úgyis az, hogy megmondtad.
Jude szerint ez éppolyan fontos a haldoklóknak, mint a
hátramaradóknak. Aki elmegy, annak fontos, hogy ne maradjon benne
semmi kimondatlanul. Ettől tud megbékélni. Ha a hátramaradottak is
képesek összeszedni a bátorságukat, és őszintén kifejezni az érzéseiket,
akkor nem kell bánkódniuk emiatt egész életükben. Nem kell együtt élniük a
bűntudattal, hogy elveszítettek valakit, akit szerettek, és már nem tudják
elmondani neki, amit akartak.
Jude-nak azért is volt annyira fontos, hogy ezt megértesse velem, mert
egy évvel korábban váratlanul elveszítette egy barátnőjét. Egy világ dőlt
össze benne. Tracey nagyon energikus nő volt, minden összejövetel lelke.
Mindenki szerette, mert hatalmas szíve volt, és sohasem ítélkezett mások
fölött.
– Az embert könnyen elsodorja az élet, aztán nem tölt elég időt a
szeretteivel, se a családjával, se a barátaival. Vissza kell térnünk a
kapcsolatokhoz és az őszinteséghez. Az emberek csak akkor fogják fel,
mennyire fontos ez, amikor maguk is haldokolnak, vagy ha együtt kell élniük
a bűntudattal, miután valakit elveszítettek – mondta Jude.
 Semmi szükség arra, hogy bűntudatot érezzünk, ha valóban
megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy kifejezzük az érzéseinket, és időt
töltsünk a szeretteinkkel. De nem szabad azt hinnünk, hogy szeretteink
örökké velünk lesznek. Egy pillanat, és vége – emlékeztetett Jude. Hálás volt,
hogy neki még van ideje elbúcsúzni a szeretteitől, de ez nem mindenkinek
adatik meg, ismételte. Sőt, milliók vannak, akiknek nincs erre lehetőségük,
mert hirtelen és váratlanul mennek el.
Noha az anyjával megszakadt a kapcsolata, miután bevallotta az
Edward iránt érzett szerelmét, Jude örült, hogy bátran és őszintén
viselkedett. Így nemcsak abban a kiteljesedett szerelemben lehetett része,
amely Edward és őközötte máig megmaradt, hanem a békességet is
megtalálta, hiszen abban a tudatban halhatott meg, hogy a szívére hallgatott.
Azt is akkor értette meg, amikor Edwardot választotta, hogy mindaddig
mennyire a szülei – különösen az anyja – uralma alatt élt. Ha egy kapcsolat
alá-fölé rendeltségen alapul – mondta –, hogyan kerülhet az ember valaha is
egészséges viszonyba azzal, aki uralkodik fölötte? Ha csak ilyen kapcsolat
lehetséges köztük – gondolta –, akkor inkább nem kér belőle.
Később azonban megpróbált kapcsolatba lépni az anyjával – tette hozzá
–, így hát bűntudat nélkül fog meghalni, mert volt bátorsága kifejezni az
érzéseit. Szerencsére ez igaz volt a barátnőjével, Traceyvel való kapcsolatára
is. Jude mindig is nagyon őszinte volt, és noha Tracey elvesztése rettenetes
megrázkódtatást jelentett számára, vele kapcsolatban sem kellett bűntudatot
éreznie. Pár nappal a barátnője elvesztése előtt együtt ebédeltek. Amikor
búcsúzóul átölelték egymást, Jude elmondta Traceynek, mennyire szereti, és
mennyire fontos számára a kapcsolatuk.
A barátnője családja és a többi barátjuk azonban nem így volt ezzel.
Tracey annyira eleven teremtés volt – nehezen lehetett elképzelni, hogy
egyszer majd nem lesz. Hirtelen – autóbalesetben –vesztette életét. Jude
baráti köréből még egy év után sem múlt el a megdöbbenés és a bűntudat.
– Tracey megváltoztatta az emberek életét, és ezt sosem mondták el
neki! Nem mintha az a típus lett volna, akinek megerősítésre van szüksége.
De a többieknek azóta együtt kell élniük a bűntudattal, és sok példát láttam
már arra, hogy a bűntudat megmérgezheti az egész életet, mert az ember
egyfolytában azon őrlődik, mit kellett volna másképp csinálnia. – Nagyon is
értettem, hogy miről beszél. – Meg aztán – folytatta Jude –, Traceynek ugyan
nem volt szüksége megerősítésre, de biztosan örült volna, ha néha biztatást
kap. Olyan csodálatos, nyitott ember volt. És most már nincs köztünk.
Én persze egyetértettem Jude-dal abban, hogy az érzések kifejezése és
az őszinteség fontos dolog. Az élet már nagyon is megtanított erre, és a Jude-
dal folytatott beszélgetésekből is sokat tanultam. Gyönyörű nő volt, és még
mindig sugárzott belőle a természetes elegancia, pedig már alig tudta tartani
magát. Néha nyáladzott, és akkoriban már inkább praktikus, mint divatos
holmikban járt. De a szelleme és az, ami egykori önmagából megmaradt, még
mindig fényt árasztott körülötte. Egyetértően rámosolyogtam, és én is
megosztottam vele a gondolataimat. – Bizony. Annyi minden marad
kimondatlanul a büszkeség, az apátia, a megtorlástól vagy a megaláztatástól
való félelem miatt. De néha óriási bátorságra van szükség hozzá, Jude, és
néha gyengének bizonyulunk.
– Persze, Bronnie, bátorság kell hozzá – folytatta Jude. – Épp ezt
magyarázom. Bátorság kell ahhoz, hogy kifejezd az érzéseidet, főleg ha nem
vagy jól, és segítségre van szükséged, vagy ha még sohasem beszéltél róluk
őszintén a szeretteiddel, és nem tudod, hogyan fogadják majd. De minél
többet gyakorlod az érzések kifejezését, bármilyen érzésekről legyen szó,
annál jobb lesz minden. A büszkeség egyszerű időpazarlás. Most őszintén:
nézz csak rám! Még a fenekemet sem tudom kitörölni. De mit számít ez?
Mindannyian emberek vagyunk. Szabad sebezhetőnek is lennünk. Ez is az
élet része.
Mielőtt Jude-ékhoz kerültem volna, nagyon nehéz időszakon mentem
keresztül. Elhatároztam, hogy ezt megosztom Jude-dal, mert a történetem
összefüggött azzal, hogy néha milyen nehéz kifejezni az érzéseinket.
 Egy ideje már nagyon kevés palliatív kliensem volt. Ez a munka persze
gyakran hullámzó volt – hol túl sokan kerestek meg, hol senki. De ez nem
zavart, mert az üresjáratokat alkotómunkával tölthettem. Csakhogy amikor
már közel két hónapja alig volt munkám, a helyzet kezdett aggasztóvá válni,
és továbbra sem volt semmi a láthatáron. Amennyi pénzt kerestem, azt
rendszerint visszaforgattam az alkotómunkámba, így hát nem sok
tartalékom maradt. De mivel korábban is mindig túléltem valahogy az ilyen
időszakokat, sosem aggódtam különösebben.
Házvigyázás is hol volt, hol nem. Néha nem is nagyon foglalkoztam
azzal, hogy hol fogok lakni, csak azt tudtam, mikor jönnek haza a
tulajdonosok. Az utolsó pillanatban általában mégis akadt egy újabb
lehetőség. A jobb időkben bizonyos mértékig élveztem ezt a kockázatot és
izgalmat. Adrenalinban nem szenvedtem hiányt, az biztos. Nemegyszer
előfordult, hogy valaki teljes pánikban hívott fel: tudnék-e vigyázni az
otthonukra, már másnaptól, mert hirtelen el kell utazniuk. Az efféle
hívásokat mindig hatalmas, megkönnyebbült sóhajok és mosolyok kísérték.
Hiszen mindkét fél számára életmentőek voltak.
Néha a klienseim időpontot egyeztettek egymással, hogy biztosan
elérhető legyek, amikor szükségük lesz rám: arra a napra időzítették a
nyaralás kezdetét, amikor a barátaik visszajöttek, mert tudták, hogy akkor
leszek szabad. Így aztán sokszor hónapokra előre be voltam táblázva. Ez
persze nagyon kényelmes volt nekem, mert sokkal könnyebbé tette az
életemet.
Ám voltak olyan időszakok is, amikor a betervezett házvigyázások
között néhány napig vagy akár egy-két hétig is lakás nélkül maradtam.
Ilyenkor elhagytam a várost, meglátogattam vidéki ismerőseimet, és
élveztem a pihenést. Vagy ha épp volt egy kliensem, akit nem akartam
magára hagyni, ideiglenesen megszálltam egy barátom vendégszobájában,
vagy meghúzódtam a kanapéján. Eleinte ez egészen jól ment, de amikor már
évek óta így éltem, lassacskán nem mertem sehová bekéredzkedni. Úgy
éreztem, hogy visszaélek barátaim vendégszeretetével, hiába erősködtek,
hogy erről szó sincs. Továbbra is támogattak, és mivel jól ismertek, tudták,
hogy nem lesz ez mindig így. Amikor volt állandó otthonom, én is mindig
fogadtam vendégeket. Nekem azonban sokkal nehezebb volt megtanulnom
kapni, mint adni.
Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, amiért állandóan
kuncsorognom kellett a barátaimnál. A régi sebeim közül addigra már sokat
sikerült begyógyítanom, ezért képes voltam részvétet érezni mások iránt, de
továbbra is rengeteg munkámba és fájdalmamba került, hogy képes legyek
másképp gondolkodni saját magamról. Több évtized rossz beidegződéseit
kellett felszámolnom, és ez lassan ment – nehéz volt teljesen átalakítani a
gondolkodásomat. Az új magokat már elvetettem, s ezek az életem több
területén is csírázni kezdtek. Azonban még hátravolt, hogy gyökerestől
kiirtsam a régi magokból kinőtt gyomokat, amelyek itt-ott még mindig
felütötték a fejüket.
Ez alkalommal már réges-rég nem volt munkám, a pénzem majdnem az
utolsó fillérig elfogyott, és ismét elszállt minden reményem. Felhívtam a
legközelebbi barátnőmet, és megkérdeztem, lakhatok-e nála. Ő azonban
éppen olyan helyzetben volt, hogy erről egyszerűen szó sem lehetett.
Egyáltalán nem miattam, hanem a saját dolgai, a saját élete miatt. De az
akkori gondolkodásmódommal, az akkori érzelmi állapotomban én ezt teljes
elutasításnak vettem, és még amiatt is én éreztem rosszul magam, hogy az
adott helyzetben nemet kellett mondania. Vonakodva bár, de felhívtam még
néhány barátomat – az egyiknek éppen vendégei voltak egy másik államból,
a másik nem volt otthon, a harmadik nyakig ült egy projektben, amelyhez
teljes koncentrációra volt szüksége. Még ahhoz is kölcsön kellett volna
kérnem, hogy elhagyjam a várost, de attól csak még nyomorultabbul éreztem
volna magam. Így hát beletörődtem, hogy az autóban fogok aludni.
Amikor pár évvel azelőtt állandóan úton voltam a terepjárómmal, ez
egyáltalán nem jelentett gondot. Sőt, sehol sem szerettem jobban aludni,
mint a régi autóm hátsó ülésen, a kényelmes kis ágyon. De a puffasztott
rizsben?! Olyan pici volt, hogy ki sem tudtam nyújtani a lábamat, amikor
megpróbáltam lefeküdni. Függöny – és így intim szféra – sem volt benne,
ráadásul a tél kellős közepén jártunk. De már senki sem jutott eszembe, akit
felhívhatnék anélkül, hogy emiatt még rosszabbul kellene éreznem magam.
Bár némi félelemmel töltött el, hogy ennyire kiszolgáltatottan töltsem az
éjszakát a városi utcákon, kezdtem beletörődni, hogy egy ilyen reménytelen
alak, mint én, néhanapján erre kényszerül.
Sötétedés előtt autóval bejártam a környéket, és találtam néhány
viszonylag biztonságosnak és megfelelőnek tűnő helyet. Arra is gondolnom
kellett, mi lesz, ha vécére kell mennem. Az akkori lelkiállapotomban igazán
nem szerettem volna azzal hívni fel magamra valakinek a figyelmét, hogy az
éjszaka közepén odapisilek a pázsitjára.
Hosszúak a napok, ha az ember hontalan, és nem akar feltűnést kelteni.
Napkeltekor már talpon kell lenni, hogy mihamarabb eltűnhess, és csak
akkor lehet nyugovóra térni, amikor már mindenki hazament, és nyugovóra
tért. A kettő között meg persze nem lehet elütni az időt otthon, hiszen nincs
otthonod. Nagyon hosszúak voltak a napok, az éjszakák pedig nagyon
kényelmetlenek, metszően hidegek és magányosak.
Egyik este betértem egy kávéházba, zenét hallgattam, és amíg csak
lehetett, ott üldögéltem az egyetlen csésze teám mellett. Úgy éreztem
magam, mint Ralph McTell „Streets of London” című dalában az öregember,
aki lassan kortyolgatja az egyetlen csésze teáját, hogy reggelig kitartson. A
sors iróniája – gondoltam –, ez volt az egyik első dal, amelyet megtanultam
gitározni.
Napkeltekor megjelentem a nyilvános mosdónál, és megvártam a
nyitást. Aztán megmosakodtam, fogat mostam, vécére mentem, közben el
kellett viselnem az ajtót nyitó önkormányzati alkalmazott megvető
tekintetét. Biztosan azt hitte, hogy potyázó turista vagyok. Csakhogy semmi
olyat nem gondolhatott rólam, ami rosszabb lett volna annál, amit én
gondoltam saját magamról. Így hát nem sokat törődtem vele. A haldoklókkal
töltött időm egyik gyümölcse az volt, hogy addigra már tényleg nem
érdekelt, mit gondolnak rólam mások. Épp elég volt nekem a magam baja.
Egyik este elmentem a krisnások ingyenkonyhájára. Mindig bőkezűen
bántam a pénzzel, amikor volt. Így aztán még furcsábbnak láttam a
helyzetemet, hogy most itt állok sorba, régebben meg gyakran tíz-húsz
dollárt is bedobtam a vödörbe, valahányszor megláttam, hogy a krisnások
erre a programra gyűjtenek. Szerettem a krisnásokat. Vegetáriánusok, vidám
zenét játszanak, és megetetik az éhezőket. S ez nekem elég volt. Most
azonban magam is az adományaikra szorultam, s ezt nagyon megalázónak
éreztem.
Aztán egyik reggel, amikor a kikötőben ültem egy sziklán, és
lelkierőért, kitartásért és csodáért imádkoztam, épp arra úszott egy
delfincsapat. Játszadoztak, ki-kiugráltak a vízből. Addig a pillanatig
borzasztóan súlyosnak éreztem a helyzetemet, de ebből a látványból most
ismét némi reményt merítettem. Ekkor eszembe jutott egy pár, akik a
barátaim voltak. Kicsit messzebb laktak ugyan, de azért úgy döntöttem,
felhívom őket, és megkérdezem, nem lakhatnék-e náluk egy darabig. Mindig
olyan kedvesek voltak. De mivel egy rakás szerencsétlenségnek éreztem
magam, már egyszerűen senkitől sem mertem segítséget kérni, sőt eszembe
sem jutott senki, akit megkérdezhetnék. Nem volt bátorságom kifejezni az
érzéseimet, noha egyszerűen és őszintén ennyit kellett volna mondanom
ezeknek a kedves embereknek: „Az a helyzet, hogy ramatyul vagyok. Nem
költözhetnék hozzátok egy kis időre?”
Jobb kedvre derültem, és sétálni indultam a kikötőbe. De mielőtt még
felhívhattam volna a barátaimat, megszólalt a telefonom. Edward volt –
akkor hívott fel, hogy szabad vagyok-e, el tudom-e vállalni Jude gondozását,
és tudnék-e azonnal kezdeni. Ha esetleg szükségem lenne rá, ugyanazon a
telken van egy szép lakás, amely rám vár. Aznap éjjel ismét kinyújtott lábbal
feküdtem az ágyban, és nem kellett szenvednem a hidegtől és a görcsbe
rándult végtagoktól. Frissítő fürdőt vettem, majd puha paplan alatt
melegedtem, miután három kedves ember társaságában elfogyasztottam egy
egészséges vacsorát. És megint volt pénzkereső munkám. Milyen gyorsan
változik az élet!
Ahogy most visszagondolok erre az időszakra, mondhatnám éppen azt
is, hogy persze, mindez azért alakult így, mert pont nem akadt munka és
szállás. És fizikai értelemben valóban így volt. Csakhogy ezt a helyzetet én
magam idéztem elő a rossz önértékelésemmel és azzal, hogy olyan magokat
hagytam kicsírázni a lelkemben, amelyek nem váltak a javamra. Persze új
magokat is vetettem, hiszen volt, amikor nagyívű és gazdagító módon
kezdtem élni. Mindazonáltal időbe telt, mire sikerült elhallgattatnom a régi
nótákat a fejemben, és sokat nehezítettem a helyzetemen azzal, hogy nem
voltam képes segítséget kérni.
Amikor egyszer később megint szállás nélkül maradtam, rögtön
felhívtam a barátaimat, akik aznap reggel jutottak eszembe, amikor a
delfineket láttam. Lelkesen, szeretettel befogadtak a vendégszobájukba.
Ismét képes voltam arra, hogy magamhoz engedjem a jóságot. Még mindig
tanulnom kellett, hogyan fejezzem ki az érzéseimet, de már jó úton
haladtam.
Elmeséltem Jude-nak, hogy nekem tanulnom kell a nyitottságot, mert
régebben nagyon zárkózott voltam. Így hát nagyra értékeltem, hogy
elmondta a véleményét, és hogy lehetőséget adott nyíltan beszélni a
dologról. – Mindannyiunknak szükségünk van emlékeztetőkre, Bronnie.
Mindenkiben vannak olyan dolgok, amelyeket ki kell mondani, akár szívesen
hallják az emberek, akár nem. Ki kell fejeznünk az érzéseinket, ha fejlődni
akarunk. Ez mindenkinek segít, akkor is, ha épp nem fogja fel. Az őszinteség
mindennél többet ér.
Elmosolyodtam, és a kikötőre pillantottam, ahol a hajók a telihold
fényében ringatóztak a vízen. Csodaszép látvány volt. Jude visszatért a
bűntudat témájához, és azt mondta, hogy ha őszintén kifejezzük a bennünk
feltörő érzéseket, nem lesz bűntudatunk. Sohasem kell majd azt éreznünk,
hogy már késő, még akkor sem, ha valaki váratlanul távozik közülünk.
Ráadásul gátlások nélkül élhetünk, mint gyermekkorunkban. Sohasem
szabad bűntudatot éreznünk azért, mert kifejezzük az érzéseinket, és
sohasem szabad másban bűntudatot keltenünk, ha vette magának a
bátorságot, hogy kifejezze, amit érez.
Pár hónap után Jude olyan súlyos állapotba került, hogy felvették egy
hospice otthonba. Az ügynökségtől újból kaptam munkákat, és egy hosszabb
távú házvigyázás is ígérkezett. Egyik nap beugrottam Jude-hoz az otthonba,
és örömmel láttam, hogy Edward és Layla is épp nála van. Az ágy másik
végében egy hölgy ült, akivel sohasem találkoztam, de azonnal észrevettem,
mennyire hasonlít Jude-ra. Az édesanyja volt.
Kiderült, hogy Edward úgy döntött, elküldi Jude levelét az
édesanyjának, még mielőtt szeretett felesége meghal. Jude már nem tudott
beszélni, de a levélben mindent megírt. Elmondta az anyjának, hogy szerette,
és ma is szereti. Felsorolta boldog, máig becsben tartott emlékeit, és azt a sok
jó dolgot, amit tőle tanult. A levél semmilyen kritikát nem tartalmazott,
mivel Jude gyűlölte a bűntudatkeltést, és éppen azt akarta közölni az
anyjával, hogy szereti, annak ellenére, hogy ilyen szomorúan alakult a
kapcsolatuk. Pár napra rá Jude anyja váratlanul megjelent, és azóta
mindennap eljött, fogta Jude kezét, és végignézte lánya haldoklását.
Egy darabig beszéltem Jude-hoz, majd arcon csókoltam, végső búcsút
vettem tőle, és köszönetet mondtam neki mindenért. – Odaát majd
találkozunk, Jude – mondtam könnyek között, mosolyogva. Válaszképpen
horkantott, és a szemével mosolygott, mert a szájával már nem tudott.
Edward és Layla kézen fogva kikísértek a kis puffasztott rizsemhez.
Mindannyiunknak könnyes volt a szeme. De a szeretet olyan őszintén
áramlott köztünk, hogy a könnyek sem számítottak. Edward elmesélte, hogy
Jude mamája sokat beszélt a lányához, és olyankor Jude arcán patakzottak a
könnyek, különösen akkor, amikor azt hallotta az anyjától, hogy szereti őt.
 Jude anyja bocsánatot kért a lányától, amiért ennyire szigorúan elítélte.
Bevallotta, hogy titokban irigyelte, amiért volt bátorsága szembemenni a
társadalom véleményével, amely őt magát megfosztotta az igazi
boldogságtól.
Egy öleléssel elbúcsúztam Edwardtól és Laylától, és a legjobbakat
kívántam nekik az életben. A gyönyörű Jude-ra gondoltam, ahogy ott fekszik,
mellette az édesanyja. Milyen nagy a szeretet hatalma! Fájt a szívem,
ugyanakkor örültem is.
Pár évvel később kellemes meglepetésben volt részem: emailt kaptam
Edwardtól. Azt írta, hogy Layla és a nagymamája néhány szép hónapot
töltöttek együtt, mielőtt az idős hölgy meghalt. Addigra már egészen
kicserélődött – írja Edward –, néha kifejezetten az ő gyönyörű Jude-jára
emlékeztette. Amikor az örökösödési eljárás véget ért, Edward és Layla úgy
döntöttek, hogy elhagyják a várost, és a hegyekbe költöznek, ahol közelebb
lehetnek Edward apjához, és a levegő is tisztább. Edwardnak egy éve új
barátnője lett, és Laylának nemsokára kishúga születik.
Válaszlevelemben a legjobbakat kívántam mindannyiuknak. Örömmel
emlékeztem Jude-ra: a mosolyára, a türelmére, amellyel a betegségét viselte,
az elfogadásra, és arra, hogy milyen eltökélten igyekezett megértetni a
mondanivalóját másokkal. A bűntudat mérgez. Az érzések kifejezése a boldog
élet előfeltétele.
Ma is emlékszem, ahogy ott ültem az ágyán, miközben a telihold
visszatükröződött a vízen, és Jude csak beszélt, beszélt eltökélten, ameddig
csak a hangja engedte.
Megszívleltem a tanácsát, és most már tudom, milyen nagy öröm, ha
olyan őszintén fejezem ki az érzéseimet, ahogy az a delfin fejezte ki az
örömét, amikor kiugrott a vízből.
 Rejtett ajándékok

Amikor néha be kellett ugranom egy-egy műszakra idősotthonokba,

előfordult, hogy Alzheimer-kórban szenvedő kliensekkel is dolgoztam. De
Nanci volt az első otthon gondozott, privát palliatív kliensem, aki ebben a
betegségben szenvedett. Kedves nő volt, három gyermekkel és tíz unokával.
A férje is ott lakott, de csak ritkán jött be a szobájába. Tulajdonképpen el is
lehetett felejtkezni róla.
Nancit három nővére és két bátyja a hét különböző napjain felváltva
látogatták, eleinte néhány barátnője is eljárt hozzá, de észrevettem, hogy
ezek a látogatások egyre ritkultak. Nanci gondozása nehéz, kimerítő
feladatot jelentett. Nagyon nyugtalan volt, és nehéz volt felügyelni rá, mert
egy percnél tovább soha nem akart egy helyben maradni, és rendszerint
nagyon rosszkedvű volt. Ritkán adódtak békés pillanatai, így nekem is ritkán
volt részem ilyesmiben.
A szenvedése végül már annyira aggasztó lett mindenki, főleg a család
számára, hogy megemelték a gyógyszeradagját. Ezután Nanci a nap egy
részét átaludta. Amikor ébren volt, teljesen értelmetlen szavakat és
mondatokat mondott, ami az Alzheimer-kórosokra általában jellemző. Egyik
szó szótagjait összekeverte egy másik szóéval. Néha annyit fel lehetett
ismerni, hogy angolul beszél, de semmilyen rendszert vagy összefüggést nem
lehetett fölfedezni a beszédében. Mégis ugyanúgy bántam Nancivel, mint az
összes többi kliensemmel, kedvesen és szeretettel, és munka közben sokat
beszéltem hozzá. Olykor jelét adta annak, hogy észrevett, máskor messze
járt, és ha tíz fejem lett volna, akkor sem vett volna észre.
Időnként én zuhanyoztattam le, amikor reggel nyolckor megérkeztem,
ez azonban rendszerint az éjszakai ápolónő feladata volt. Csak akkor kellett
nekem fürdetnem, ha különösen nehéz éjszakája volt, és még aludt, amikor
megérkeztem. De általában éppen akkor zajlott a zuhanyzás, amikor nyolc
óra körül befutottam. Nanci a zuhanyzószéken ülve néha rám mosolygott,
miközben az éjszakai ápolónő mosdatta.
Az egyik gondozó egészen más módszerekkel dolgozott, mint mi,
többiek, és ragaszkodott is hozzájuk, mert – mint mondta – ott, ahonnan jött,
ez a szokás. Az első eset egy rendkívül hideg téli reggelen történt. A szobába
belépve az ágyon fekve találtam Nancit, meztelenül, a hidegtől reszketve és
teljesen kitakarva. Épp azelőtt zuhanyozott, és zuhanyzás közben kiengedte a
székletét, amely a zuhanyzószék alatt hevert egy nagy halomban. Ez nem volt
újdonság. Gyakran megtörtént a kliensekkel, ha a fenekük a szék nyílásánál
szabadon maradt, mivel a beleik úgy reagáltak, mintha vécéülőke lenne.
Ezeket a székeket egyébként néha a vécére is rátették, ha a kliensnek
magasításra volt szüksége. Így hát nem meglepő, hogy néha ilyesmi történt a
zuhanyzóban.
Nanci szemérmes nő volt, és szemérmes családból származott. Már az is
épp eléggé traumatikus élmény lehetett neki, hogy ott fekszik meztelenül,
takaró nélkül, de ráadásul reszketett a hidegtől, és úgy nézett ki, mint egy
törékeny kisgyerek. Ahogy beléptem, és megláttam, azonnal
megtörölgettem, és betakartam egy meleg pokróccal. A másik ápolónőt a
fürdőszobában találtam, épp feltakarított. Nem tudtam megjegyzés nélkül
hagyni a dolgot, noha diplomatikusan tettem – csak annyit mondtam, hogy a
takarítással engem is megvárhatott volna. A kliens kényelme fontosabb, mint
a tiszta fürdőszoba. De az éjszakai ápolónő csak megrándította a vállát.
A másik eset néhány héttel később, műszakváltáskor történt,
ugyanezzel a gondozóval. Általában nem szeretek karórát hordani, s ha lehet,
kerülöm a pontos időbeosztást. De ha mégis muszáj szigorúan szabályozott
órarend szerint dolgoznom, akkor inkább a szükségesnél több időt hagyok
magamnak, hogy odaérjek valahová, mintsem hogy a rohanással stresszeljem
magam. Így jobban élvezem az utat, akár hosszú, akár rövid, és mindvégig
jobban jelen tudok lenni. Ezen a reggelen azonban a szokásosnál kisebb volt a
forgalom, ezért a vártnál korábban érkeztem.
A múltkori incidens után az éjszakai gondozó rászokott arra, hogy még
korábban zuhanyoztassa le Nancit. Így hát nem láttam, hogy csinálja.
Egyébként meglehetősen jó viszonyban voltunk. Régebben sem akadt
gondunk egymással – már több közös kliensünk volt, és a korábbi évek során
gyakran összefutottunk műszakváltáskor. Csakhogy mivel tanúja voltam
annak, hogy milyen kevés empátiát tanúsít Nanci és más kliensek iránt, már
nehezen tudtam jó szakembernek tekinteni. Ez az érzés tovább erősödött
bennem, amikor beléptem a fürdőszobába, hogy köszönjek, és azt láttam,
hogy a kedves kis Nanci vacogva, a hidegtől vacogó fogakkal ül a
zuhanyzószéken.
Megkérdeztem, mi történik, mire a gondozó elmagyarázta, hogy náluk
így zuhanyoztatják a betegeket. Perceken át jéghideg vizet zúdított a testére,
majd pár perc kellemes meleg víz következett, megint pár perc hideg, aztán
megint meleg, s a legvégén mindig hideg. Beindítja a vérkeringést –, mondta,
ami épp igaz is lehet. Nem tudtam, és nem is érdekelt, bár azt elismertem,
hogy engem is mindig nagyon felvillanyozott, ha hideg vízben úsztam.
A baj csak az volt, hogy a tél kellős közepén jártunk. Kint süvített a szél,
rázta az ablakokat, és még a lakásban is rétegesen kellett öltöködzni. Ez a kis
termetű, idős asszony halálos beteg volt. Nem sok esély volt már arra, hogy
egyszer csak erőre kap, és körbefutja a háztömböt. Nanci már mindenhez
túlságosan elesett volt, csak annyi kellett neki, hogy melegen és
kényelemben tartsák. Nekünk a jó közérzete fölött kellett őrködnünk, amibe
beletartozott a kényelem is, és hogy ne kelljen rettegve ülnie egy
zuhanyzószéken, vacogó fogakkal. Szegénykének már nem kellett más, csak
hogy kényelmesen bevackolhasson, és szeretettel gondoskodjanak róla.
Sose voltam túl erélyes, de azért ha kell, a sarkamra tudok állni. És ezt
leginkább az igazságtalanság és a kegyetlenség tudja kiváltani belőlem.
Kedvesen, de őszintén elmondtam a véleményemet a gondozónak, aki vette
az üzenetet, és beleegyezett, hogy kizárólag meleg vízzel folytassa a
zuhanyoztatást.
A napok a szokott rendben haladtak. Az éjszakai ápolónő szabadságra
ment, jó hosszú időre. Egy másik gondozó jött helyette, Linda, akivel már
sokszor találkoztam futólag. Mindig nagyon üdítő volt, ha őutána
következtem, mert jól lehetett beszélgetni vele, és munkaerkölcs
tekintetében is magasra tette a mércét. Megkönnyebbültem, és hálát adtam,
hogy a kliensünknek mostantól jobb lesz az élete.
Nanci továbbra is összefüggéstelenül beszélt. Majdnem mindig
nyugtalan és zaklatott volt, amikor nem aludt. De a gyógyszeradag
növelésének köszönhetően ezek a periódusok nem tartottak sokáig. Az ágya
oldaltámláit állandóan felhúzva kellett volna hagyni. Én azonban
visszatoltam őket, amikor nyugodt volt, hogy megszüntessem a köztünk levő
korlátot. Nanci néha jól reagált midenféle kényeztetésre, szerette például, ha
krémmel kenegettem a lábát. Nyugodtabb pillanataiban még beszélt is, de
mindig csak azon a nyelven, amelyet csak az Alzheimer-kórban szenvedők
értenek meg. Csak szótagokat mormolt, amelyek sehogyan sem álltak össze
világos szerkezetté. A beszéde már hónapokkal a megismerkedésünk előtt
ilyen volt.
Egyik nap, miután segítettem neki vécére menni, a kezemet fogva
csoszogott vissza az ágyhoz. A másik kezemben volt valami, amit leejtettem,
úgyhogy nevetve lehajoltam érte. Mindig ugyanúgy viselkedtem Nancivel,
mint bármelyik klienssel, még olyankor is, amikor láthatóan máshol járt az
agya. Miután felegyenesedtem, tovább beszéltem hozzá. Ekkor Nanci
egyenesen a szemembe nézett, és világosan, érthetően azt mondta: – Nagyon
aranyos vagy.
Széles mosoly öntötte el az arcomat. Egy teljes percig ott álltunk, és
mosolyogva néztünk egymásra. Egy tökéletesen jelen levő, ép elméjű nő állt
szemben velem. Abban a pillanatban teljesen tisztában volt azzal, hogy mi
történik. Így hát őszintén azt válaszoltam: – Te is, Nanci. – Még szélesebben
mosolygott, megöleltük egymást, aztán megint összemosolyogtunk.
Csodálatos volt.
Akkoriban már gyakran elvesztette az egyensúlyát, így hát továbbra is
kézen fogva csoszogtunk az ágy felé. Miközben leültettem az ágy egyik
oldalára, és lehajoltam, hogy felemeljem a lábát, Nanci motyogott valamit
Alzheimer-nyelven, amit esélyem sem volt megérteni. Ismét elszállt, de egy
röpke, kristálytiszta percre ott volt velem.
Senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Az Alzheimer-kórban
szenvedők legtöbbször valóban nem értik, mi zajlik körülöttük, de attól, hogy
nem tudják tisztán megfogalmazni a gondolataikat, és gyakran teljesen
zavart az elméjük, még lehet, hogy valamennyit felfognak abból, ami
körülveszi őket. A saját tapasztalatom megváltoztatta a betegségről és egyéb
dolgokról alkotott elképzeléseimet.
Pár héttel később megemlítettem az esetet Lindának, a másik
gondozónak, aki egyetértett abban, hogy ez különleges esemény volt. Nem
sokkal később Linda maga is tanúja volt Nanci egyik tiszta pillanatának, bár
az korántsem volt olyan meghitt. Az éjszakai műszakban Nancit
négyóránként meg kellett fordítani, nehogy felfekvései legyenek. Gyakran
mélyen aludt, de az orvos utasítása az volt, hogy akkor is meg kell tenni.
Aznap éjjel azonban, amikor Linda hajnali négy körül bement, hogy
megfordítsa, Nanci megszólalt, és nagyon határozottan, tisztán azt mondta: –
Ne merj hozzám nyúlni.
– Jól van, Nanci – felelte Linda meghökkenve. – Szép álmokat. – Linda
megdöbbent, de aztán visszafeküdt aludni.
Mindennap eljött valaki a családból felváltani egy félórára. Hosszú,
kimerítő műszakjaim voltak, úgyhogy szívesen vettem, ha pihenhettem egy
kicsit. Nanci háza egy tengerparti negyedben volt, így hát ilyenkor lesétáltam
a hegyről, megálltam egy szikla peremén, és néztem a tengert. A sziklákat
kagyló és a dagályból ott maradt víz borította, de azért mindig volt hova
lépni, így biztonságosan meg tudtam közelíteni a peremet. Beszívtam az
óceáni levegőt, élveztem a friss szellőt és a hatalmas víz látványát. Néha kissé
távolabb, az óceánhoz legközelebb eső sziklákon másvalaki is ott állt. Egy
férfi, aki szaxofonozott. Varázslatos volt nézni és hallgatni, ahogy a tökéletes
dallamok egybeolvadnak az óceán ritmusával. Csak álltam elbűvölve, és az
utolsó pillanatig szívtam magamba az élményt, amíg vissza nem kellett
mennem a dombra. A zene aztán a műszak végéig tartotta bennem a lelket.
Természetesen Nancinek is meséltem erről, még akkor is, amikor
láthatóan egészen más világban volt. Engem ez egyáltalán nem zavart. A
lehetőségekhez mérten megpróbáltam stimulálni azzal, hogy a külvilágról
mesélek neki. Nanci világa akkor már csak a hálószobából, a fürdőszobából és
a nappaliból állt.
Hónapokon át meséltem neki a szaxofonosról, anélkül hogy bármilyen
reakciót vagy az érdeklődés legkisebb jelét láttam volna rajta. Aztán egy nap,
amikor visszatérve lelkesen megpróbáltam leírni neki a dallamot, amelyet
aznap játszott a szaxofonos (persze a zenét szavakkal sohasem lehet igazán
leírni), Nanci a szemembe nézett, és elmosolyodott. Amikor pár perccel
később a mosott ruhát hajtogattam, egyszer csak elkezdett dúdolni egy
dallamot. Általában ebben a napszakban volt a legzaklatottabb. Most azonban
hosszasan dúdolt. Aztán amilyen váratlanul jött a dolog, olyan hirtelen véget
is ért, és Nanci már ismét messze járt, érthetetlen szófoszlányokat mormolva.
Ezek a tiszta pillanatok hálával töltöttek el, örültem, hogy mindvégig
beszéltem Nancihez, noha rendszerint nem reagált rá úgy, ahogy szerettem
volna. De pusztán azért, mert valaki nem reagál úgy, ahogy szeretnénk, még
nem kell sajnálnunk, hogy megpróbáltuk kifejezni magunkat.
A másik ember reakciója őrajta múlik, ahogy a mi reakcióinkat sem
róhatjuk fel senkinek, csak saját magunknak. Ahogy a magam köré épített
falak téglánként kezdtek leomlani, fokozatosan nőtt az igényem arra, hogy
kifejezzem önmagam. Egyre fontosabb lett, hogy megfogalmazzam, ki vagyok
én. Másfelől viszont egyre kevésbé volt fontos, hiszen már sokkal kevesebbet
törődtem azzal, hogy mások hogyan látnak engem. Végül is azt hiszem, főleg
arról szólt a dolog, hogyan látom én saját magamat. Mostantól bátor és
őszinte akartam lenni, mindentől függetlenül kezdtem megnyílni, és ez is jó
érzés volt, nagyon jó érzés.
Ugyanakkor persze azt is tudtam, hogy mások nem feltétlenül fogadják
lelkesen, hogy pozitív irányba változom. Új gondolkodásmódra tettem szert,
amely lassanként felszabadított a múltamtól, és erővel töltött el. Ezt mások
nem mindig fogadták jól, de akkor is annak kellett lennem, aki vagyok, nem
pedig annak, aminek az emberek megszoktak. Kezdett megszületni bennem
egy új ember, aki egyre inkább teret kért, hogy megmutathassa új önmagát.
Volt egy barátság az életemben, amely ekkor nagyon megingott – bár
tulajdonképpen már évek óta kiegyensúlyozatlan volt. Ez nyilvánvalóan a
határok tiszteletben tartásáról szóló lecke volt számomra, amelyet lassan
kezdtem is megtanulni. Ahogy egyre több változás indult el bennem, s többek
között az őszinte önkifejezés örömét is megismertem, egy idő után már
muszáj volt kimondanom, mit érzek. Így hát őszintén elmondtam a
gondolataimat, abban a reményben, hogy a barátnőm meg fog érteni. Nem
támadásnak szántam, egyszerűen csak megosztottam vele, hogy úgy érzem, a
találkozásaink során mindig az az elvárás, hogy egyedül én tegyek
erőfeszítést, és ez kiegyensúlyozatlan kapcsolathoz vezet.
Régi barátok voltunk, és azt hittem, az őszinteség majd átsegít
bennünket ezen a nehézségen. Ehelyett az derült ki, hogy az utóbbi időben
már csak a múlt és a megszokás tartott össze bennünket. A barátnőm olyan
dühösen támadt rám, ahogy azt korábban el sem tudtam volna képzelni róla.
Értettem, hogy a félelem és a sértettség váltotta ki belőle ezt a reakciót, de a
haragja teljesen megbénított. Rádöbbentem, hogy eddig nem is ismertem ezt
az embert. Olyan gonoszság volt benne, amelyet sohasem sejtettem, mivel
addig nem adta jelét. Így hát amikor ezután teljesen megszakította velem a
kapcsolatot, elfogadtam a döntését, és belenyugodtam a dologba. Ideje volt
továbblépni.
 Mindenesetre ezek után is úgy gondoltam – és ma is úgy gondolok – a
barátságunk éveire, mint igazi ajándékra. Végül csak a szép emlékek
maradnak meg, s a barátság elengedése viszonylag fájdalommentes volt,
hiszen nem láttam értelmét, hogy fenntartsak egy olyan kapcsolatot,
amelyben nem lehet őszintének és kiegyensúlyozottnak lenni. Senki sem
tökéletes, én sem vagyok az. Tudatosan vagy öntudatlanul én is
hozzájárultam a barátságunk megromlásához, de nem érdemes pusztán a
béke kedvéért fenntartani egy olyan kapcsolatot, amelyben az ember nem
tud őszintén megnyilvánulni, hiszen sohasem lesz kiegyensúlyozott,
egészséges kapcsolat abból, ha az egyik ember uralkodik a másikon.
Ennek épp az ellenkezője történt, amikor pár évvel később egy másik
barátságom épp az őszinteségnek köszönhetően erősödött meg. Az élet
nagyon sokat változott körülöttem. Így hát néha felhívtam ezt a barátnőmet,
hogy kiönthessem a szívemet valakinek, aki jól ismer engem, de ő szinte
sosem ért rá, csak amikor neki volt rám szüksége. Egy nap aztán betelt a
pohár, és a fáradtságomat legyűrve kereken megmondtam neki, hogy most
tényleg szükségem van arra, hogy egy darabig rá támaszkodhassam. Az
őszinteség sokkal közelebb hozott bennünket egymáshoz, és csodálatos
beszélgetést eredményezett. Ő is sok mindent elmondott nekem, s a
barátságunknak nagyon jót tett a kölcsönös tisztelet és az érzelmi érettség.
Végül mindketten megállapítottuk, hogy ő nem az a fajta ember, akire
teljesen rábízhatom magam. Ehelyett inkább elkezdtem egyre jobban
önmagamra meg a régebbi barátaimra támaszkodni. Emiatt persze kevésbé
kerestem az ő barátságát, de így legalább neki is hozzá kellett szoknia ahhoz,
hogy én sem vagyok mindig elérhető. Ehhez ugyanis korábban nem voltam
mindig elég erős, és nem is éreztem szükségét ennek a szerepnek. Egymás
gyarlóságainak az elfogadása és a bátran vállalt őszinteség más tekintetben
viszont még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Ma már egyikünk sem
érzi azt, hogy a másik bármilyen nyomást gyakorolna rá. A barátságunk
érett, nagyon őszinte, és mindig sok örömet tartogat számomra.
 Ma már ritkábban találkozunk, és az életünk nincs annyira
összefonódva a másikéval, mint régebben. Azonban idővel minden kapcsolat
változik, és ez alól a barátság sem kivétel. A történtek ellenére közelebbi
barátok vagyunk, mint korábban bármikor. Őszinték vagyunk egymáshoz, és
tökéletesen elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen – nem pedig olyannak,
amilyennek látni szeretnénk. Amikor sikerül összefutnunk, mindketten
élvezzük az együtt töltött idő és a kölcsönös megértés ajándékát.
Az érzések kifejezésének tehát néha megvan a maga ára, ahogy ezt az
előző barátságom esetében megtapasztalhattam, de most már tudom, hogy a
megmaradt barátságaim érett őszinteségre alapulnak, és valódi minőséget
képviselnek. Az önkifejezés számomra ma már az egyik legfőbb mozgatóerő.
S az őszinteség és a megnyílás idővel egyre könnyebb lesz. Hosszú időbe telt,
mire eljutottam idáig, de hihetetlenül felszabadító ez a tapasztalat. És azt is
lehetővé teszi, hogy megértsem, milyen küzdelembe kerül másoknak is. Ám
ha arra gondolok, hogy az őszinte önkifejezés mennyi ajándékkal jár, csak
remélni tudom, hogy mások is megtalálják magukban a hozzá vezető utat.
Nanci röpke reakciója a kusza motyogás közepette életem egyik
legszebb pillanata volt. Ha korábban nem beszéltem volna annyit hozzá, akár
reagál, akár nem, akkor sohasem kaptam volna ekkora ajándékot, mint
amilyen az a pillanat volt.
Rendkívül kockázatos azt hinni, hogy mások tudják, mit érzünk
irántuk, vagy azt, hogy mindig mellettünk lesznek, hiszen bárki bármelyik
pillanatban meghalhat. Mi magunk is. Túl nagy ára van annak, ha magától
értetődőnek vesszük az embereket. Nem minden napunk boldog.
Mindannyian fejlődünk, és vannak nehéz napjaink, de vannak gyönyörű
gondolataink is, amelyeket megoszthatunk egymással. Ezért fontos annyira,
hogy őszintén megosszuk egymással az érzéseinket, és rendszeresen
meghallgassuk egymást. Az ember könnyen belemerül a maga kis világába, és
elfelejtkezik erről.
Mick Thomasnak, az közismert és népszerű ausztrál dalszerzőnek és
előadónak van egy dala, amely tökéletesen megfogalmazza, milyen az,
amikor természetesnek vesszük, hogy valaki mellettünk van. Egy olyan
férfiról szól, akit annyira lefoglal a saját élete, hogy még azt sem veszi észre,
ha a felesége más színűre festeti a haját, vagy bármilyen más változás történt
vele. A dal üzenete a refrénben fogalmazódik meg: „Elfelejtette, hogy milyen
szép”.
Ebben a dalban történetesen egy férjről van szó, aki adottnak veszi a
feleségét, de ez bárki másra is vonatkozhat az életünkben. A nők is sokszor
így vannak a mellettük levő férfival, és elfeledkeznek belső vagy külső
szépségükről. A nők sokszor azt sem fogják fel, hogy a férfiak másképp
fejezik ki a szeretetüket, például tesznek valamit a párjukért. A gyerekek is
magától értetődőnek veszik, hogy vannak szüleik. Néha a szülők is így
kezelik a gyerekeiket. Barátok, unokatestvérek, testvérek, munkatársak,
nagyszülők és közösségek tagjai sokszor mind így vannak ezzel.
Könnyen meg tudjuk fogalmazni, mit nem szeretünk valakiben – ami
valójában részben rólunk szól. Sokszor viszont éppen azokat a dolgokat nem
méltányoljuk másokban, amiket szeretünk bennük. Néha valóban bátorságra
van szükség az őszinte beszédhez, és az is tény, hogy a másik ember
reakciójára nincs befolyásunk. Az ő igényeikre is figyelnünk kell.
Én azonban úgy tapasztalom, hogy az őszinteség elnyeri jutalmát, bár
lehet, hogy másképp, mint gondolnánk. Például önbecsülésre tehetünk szert,
vagy nem kell bűntudattal élnünk, amikor valaki meghal, gazdagabbak
lesznek a kapcsolataink, megszabadulunk az egészségtelen kapcsolatoktól, és
még sok más olyan formában is érkezhet a jutalom, amilyet el sem tudunk
képzelni. A lényeg az, hogy ha bátran kifejezzük az érzéseinket, akkor
nemcsak magunkat ajándékozzuk meg, hanem másokat is. Viszont minél
tovább halogatjuk a dolgot, annál tovább kell magunkban hordoznunk sok
mindent, amit ki kellene mondanunk.
Ezután már egyetlen érthető szó sem hangzott el Nanci szájából, de ez
már nem számított. Az ajándék, amelyet azon a napon kaptam, több mint
elegendő jutalom volt. Aztán még volt egy tiszta pillanata, amelyet az
unokája vett észre, amikor egyik délután énekelt Nancinek. Nanci nem szólt
semmit, csak a szemébe nézett az unokájának, és szeretettel mosolygott rá –
nem Alzheimer-kóros módjára, hanem úgy, mint egy nagymama, aki büszkén
mosolyog az unokájára, és derűsen hallgatja az énekét.
Sohasem tudjuk előre, milyen ajándékot fogunk kapni, amíg meg nem
érkezik, egy dologban azonban biztos vagyok. A bátorság és az őszinteség
mindig elnyeri a jutalmát.
 Negyedik megbánás:
Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a
barátaimmal

Néha idősotthonokba is be kellett ugranom egy-egy műszak erejéig, a saját

otthonukban ápolt, állandó klienseim mellett. Ilyesmire nem túl gyakran
került sor, és ez nagy megkönnyebbülés volt, mert rettenetesnek találtam
ezeket a helyeket. A kliensek, akiket gondozni kellett, nem mindig palliatív
kliensek voltak. Sokszor csak valamilyen segítségre volt szükségük, és az is
előfordult, hogy egy meglévő csapatba vettek fel póttagnak, vagyis nem egy
bizonyos klienst kellett gondoznom.
Aki a mai társadalmat illetően szeretné homokba dugni a fejét, az
kerülje el az idősotthonokat. Aki viszont elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy
őszintén szembenézzen az élettel, az jól teszi, ha eltölt egy kis időt egy ilyen
intézményben. Rengeteg magányos ember van ezeken a helyeken – rengeteg.
És bármelyikünkkel bármikor megtörténhet, hogy ilyen helyre kerülünk.
A dolgozókkal való találkozás hol elkeserített, hol inspirált. Az évek
során találkoztam csodálatos, meleg szívű emberekkel, akik nyilvánvalóan a
helyükön voltak. Derűs, szeretetteljes emberekkel. Öröm volt megismerni
őket. De mivel a legtöbb idősotthon munkaerőhiánnyal küzd, nem volt
könnyű vidámságot sugározniuk.
És ott volt az érem másik oldala: azok a dolgozók, akik vagy
belefásultak a munkájukba, vagy eleve nem rajongtak érte. Egy kis
empátiával már sokra lehet menni, az empátia azonban fájóan hiányzott
abból a csapatból, amelybe Dorisszal való megismerkedésem napján
kerültem.
A bentlakók bottal vagy járókerettel becsoszogtak a közös ebédlőbe.
Viszonylag jómódú emberek voltak, ugyanis ez egy privát és úgymond
„luxus” otthon volt, gyönyörű berendezéssel, szépen rendben tartott kerttel,
és tiszta közös helyiségekkel. Az étel viszont ehetetlen volt. Minden készen
érkezett az otthonba, a mikróban melegítették fel, és csupa ízetlen,
jellegtelen ételt szogáltak fel. Semmiféle tápláló, friss ételt nem láttam. A
bentlakók minden hét végén feladták a következő heti rendelést, a dolgozók
pedig odavágták eléjük az ételt, köszönés és kedves szavak nélkül.
Végre vidám arcot láttak, így hát elkezdték szorongatni a kezemet,
hogy ott maradjak az asztalnál, és beszélgessek velük. Normális emberek
voltak, tiszta aggyal, és szerették a társaságot. A testük egyre törékenyebb és
öregebb lett, de más bajuk nem volt. Egy-két évvel azelőtt ugyanezek a
kedves, elragadó emberek még teljesen önálló életet éltek. Amikor
visszamentem a konyhába egy újabb tálca ételért, egyik-másik dolgozó máris
mogorván nézett rám. Pedig csak egy kicsit beszélgettem és nevetgéltem a
bentlakókkal, s ez máris rosszallást váltott ki. De én rájuk sem hederítettem.
Egy tányér báránysülttel a kezemben odamentem a vezetőjükhöz, és
barátságosan azt mondtam: – Bernie csirkét rendelt, nem bárányt.
Félig nevetve válaszolt: – Azt eszi, amit kapott, és kész.
– Ugyan már – mondtam erre, mert nem hagytam magam ilyen ostoba
módon lerázni. – Csak tudunk adni neki egy adag csirkét.
– Vagy megeszi a bárányt, vagy éhen marad – mondta gorombán.
Részvéttel néztem rá, mert láttam rajta, hogy boldogtalan, de a
viselkedéséről lesújtó véleményem volt.
Az egyik kedves dolgozó utolért, amikor visszavittem a bárányt Bernie-
nek. – Ne törődj vele, Bronnie. Mindig ilyen – mondta Rebecca.
Rámosolyogtam, örültem, hogy ilyen nyílt szívű emberre találtam. –
Egyáltalán nem miatta aggódom, hanem a bentlakók miatt, akiknek nap mint
nap el kell viselniük ezt a bánásmódot.
 Rebecca egyetértett velem. – Amikor idekerültem, engem is nagyon
elkeserített. De most már beérem azzal, hogy a lehető legkedvesebben bánjak
velük, persze a saját korlátaimon belül.
– Jól teszed – mondtam mosolyogva.
Mielőtt a másik irányba indult volna, végigsimította a hátamat. – Azért
vannak köztünk is olyanok, akik törődnek velük. Nem elegen, de azért
vannak.
Miután felszolgáltuk az ételt, a bentlakók valahogy megették, és a
konyhát is kitakarítottuk, a dolgozók közül egy páran kimentek dohányozni.
Néhányan benn maradtunk, és beszélgettünk a bentlakókkal, akik lassan
szedelőzködtek. Derűs hangulat alakult ki, vagy tízen is körénk sereglettek,
és együtt nevetgéltünk. Megdöbbentett, mennyire szellemesek és vidámak,
csodáltam, hogy ilyen rugalmasan alkalmazkodtak az új környezetükhöz.
Minden bentlakónak külön szobája és fürdőszobája volt. Ahogy este
körbejártam a szobákat, és segítettem nekik átöltözni, megfigyeltem, hogy
minden szobán meglátszik a lakójának az egyénisége. Az összes szoba tele
volt mosolygós családi képekkel, festményekkel, horgolt terítőkkel és a lakók
kedvenc teáscsészéivel. Némelyik erkélyen cserepes virágok díszelegtek.
Doris már bebújt a rózsaszín hálóingjébe, amikor vidáman
beviharzottam hozzá, és bemutatkoztam. Csak mosolygott, egy szót sem
szólt, aztán félrenézett. Megkérdeztem, jól van-e, mire könnyekben tört ki.
Azonnal leültem mellé az ágyra, és átöleltem. Egyetlen szót sem szólt, csak
zokogott, és kétségbeesetten kapaszkodott belém. Lelkierőért imádkoztam,
és vártam.
Doris könnyei egy szempillantás alatt elapadtak, ugyanúgy, ahogy
jöttek, és máris zsebkendőért nyúlt.
– Jaj, de ostoba vagyok – mondta, a szemét törölgetve. – Bocsáss meg,
kedveském. Csak egy buta öregasszony vagyok.
– Mi baj van? – kérdeztem kedvesen.
Doris felsóhajtott, aztán elmesélte, hogy négy hónapja él az otthonban,
és azóta szinte egyetlen vidám arcot sem látott. A mosolyomtól sírta el magát
– mondta, ettől meg majdnem én sírtam el magam. Az egyetlen lánya
Japánban élt, és bár elég gyakran beszéltek telefonon, már nem álltak igazán
közel egymáshoz.
– Amikor az ember még fiatal anya, és gyönyörű kislányát dédelgeti, el
sem tudja képzelni, hogy valaha elveszítheti ezt a közelséget. Mégis így
történt. Elsodorta az élet. Nehogy azt gondold, hogy összevesztünk.
Egyszerűen csak ilyen az élet – mondta.
– Most már neki is megvan a maga élete, és az évek során megtanultam,
hogy el kell engednem. Mi hozzuk világra a gyerekeinket, de nem a mieink.
Épp csak annyi adatik meg nekünk, hogy utat mutassunk nekik, amíg ki nem
bontják a szárnyukat, s az én lányom most éppen itt tart.
Azonnal rokonszenvet éreztem ez iránt a kedves asszony iránt, és
megígértem neki, hogy félóra múlva visszajövök, és akkor majd beszélgetünk
egy nagyot, ha fenn tud maradni, amíg végzek a tennivalóimmal. Nagyon
örülne neki, mondta.
Így hát később Doris ott üldögélt az ágyában, és csak beszélt és beszélt.
Én pedig egy széken ülve hallgattam. Végig a kezemet fogta, időnként
játszott az ujjaimmal vagy a gyűrűmmel, anélkül hogy észrevette volna. –
Olyan magányos voltam itt, kedveském, már majdnem belehaltam. Azt
mondják, bele lehet halni, és el is hiszem. A magány ölni tud. Néha annyira ki
vagyok éhezve az emberi érintésre – mondta szomorúan. Több hónap után én
öleltem át először.
Nem akart a terhemre lenni, de én unszoltam, hogy folytassa. Látta,
hogy őszintén kérlelem, így hát mondta tovább. – Legjobban a barátaim
hiányoznak. Van, aki meghalt. Van, aki olyan helyzetbe került, mint én. Van,
akivel megszakadt a kapcsolatom. És ezt nagyon bánom. Az ember azt hiszi,
hogy a barátai mindig ott lesznek neki. Csakhogy az élet megy a maga útján,
és az ember hirtelen azon veszi észre magát, hogy már senkije sincs a
világon, aki megértené, vagy aki bármit is tudna a múltjáról. – Azt
javasoltam, hogy próbáljunk kapcsolatba lépni velük. De erre csak a fejét
rázta: – Azt se tudnám, hol kezdjem.
– Én tudnék segíteni – ajánlottam fel, és meséltem neki az internetről.
Dorisnak teljesen ismeretlen volt ez a dolog, de valamennyire azért
megértette. Először tiltakozott, nem akarta igénybe venni az időmet. De
aztán végül meggyőztem róla, hogy nagyon szívesen segítenék. Nagyon
szeretek nyomozni. Amikor még a bankszakmában dolgoztam, egy rövid
ideig csalásokkal és hamisításokkal foglalkoztam, és nagyon élveztem.
Elnevette magát a hasonlatomon. – Úgy szeretném, ha beleegyezne –
kérleltem. Így hát végül reménykedő, vágyakozó mosollyal az arcán igent
mondott.
Több okból is segíteni akartam Dorisnak. Azonnal megkedveltem, és
örültem, hogy segíteni tudok neki. Megvoltak a szükséges képességeim
ahhoz, hogy megtaláljam a barátait, és azért is segíteni akartam neki, mert
tudtam, hogyan érezhet. Én is ismertem a hosszú ideig tartó magány bénító
fájdalmát, és a vágyakozást arra, hogy valaki megértsen.
Régebben annyira megviselt a múltam által okozott fájdalom, hogy
egészen magamba fordultam. Sokakhoz hasonlóan én is azt hittem, hogy ha
távol tartom magamtól az embereket, akkor a fájdalom is távol marad. Ha
senki sem tud közel kerülni hozzám, akkor bántani sem tud senki. Pedig csak
akkor gyógyulhatunk meg, ha hagyjuk, hogy a szeretet belénk áramoljék és
átjárjon bennünket, nem pedig akkor, ha kizárjuk – csakhogy sok időbe
telhet, mire idáig eljutunk.
A felszínen továbbra is barátságos voltam az emberekkel, de a fájdalom,
amelyet a múlt terhei miatt magamban hordoztam, továbbra is óriási
súlyként nehezedett rám. Akkor már részvétet éreztem azok iránt, akik
korábban negatívan álltak hozzám. Ez nem jelentett gondot többé. Az viszont
még időbe telt, hogy a saját magamról alkotott gondolataim is átalakuljanak.
Több évtized negatív gondolkodásától kellett megszabadulnom, s ez időnként
elviselhetetlen fájdalmat okozott. Noha az eszemmel tudtam, hogy többet
érek annál, mint amit elhitettek velem, érzelmi szinten a gyógyulás még
odébb volt.
Kris Kristofferson „Sunday morning coming down” című dala lett a
főtémám. Mindig is szerettem a zenéjét, az írásaimra is erősen hatott, és
úgy éreztem, ez a dal fejezi ki a legjobban a magányomat. Mindig a
vasárnap volt a legrosszabb. Lucinda Williamsnek is van egy jó száma erről,
amelyben arról énekel, milyen nehezen bírja ki a vasárnapot.
De nemcsak a vasárnappal volt baj. A magány kiüresíti a szívet, s ez az
üresség szó szerint megöli az embert. A fájdalom elviselhetetlenné fokozódik,
s ha nagyon sokáig tart, a végén már kétségbeeséssé fajul. Mérföldeket
gyalogoltam ezekben az években – városi utcákon, vidéki utakon és más
helyeken. A magány nem az emberek, hanem a megértés és az elfogadás
hiánya. Milliók vannak, akik zsúfolt termekben is magányosak. Sőt, ha az
ember zsúfolt termekben is magányos, az csak még jobban fokozza a
magányt.
Mindegy, hányan vannak körülöttünk. Ha nincs senki, aki megért, aki
elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, a magány gyorsan felüti rút fejét. A
magány egészen más, mint az egyedüllét – azt sokszor nagyon szerettem. Az
egyedüllét során az ember lehet magányos, de boldog is. A magány vágyódás
valakinek a társaságára, aki megért bennünket. Az egyedüllét és a magány
néha együtt jár, de nem mindig.
A magány ekkor már annyira elviselhetetlenné vált, és a fájdalom
annyira állandósult a szívemben, hogy néha már az öngyilkosság gondolatát
forgattam a fejemben. Persze nem akartam meghalni. Élni akartam. Néha
azonban hihetetlen lelkierőre volt szükségem ahhoz, hogy megszabaduljak a
fájdalomtól, és hogy valóban megértsem: értékes ember vagyok, még akkor
is, ha ennek az ellenkezőjét akarták elhitetni velem. Időnként már-már
elviselhetetlenül nehéz volt hagyni, hogy a szeretet és a boldogság újból
áramolni kezdjen az életemben – sőt még az is, hogy elfogadjam: valóban
rászolgáltam erre –, hogy már az öngyilkosság gondolata is vonzóbbnak tűnt.
 És amikor a fájdalom és a magány végül már tényleg elviselhetetlen
lett, amikor olyan fájdalmat tapasztaltam meg, mint még soha, az imáim
meghallgatásra találtak, és kedvességben, megértésben volt részem. Egy
barátom épp a legjobbkor hívott. Tudta, hogy nehéz időszakot élek át, de azt
nem tudta, hogy épp abban a pillanatban írtam a búcsúlevelemet, megtört
szívvel, könnyek között. Készen álltam arra, hogy elmenjek. Egyszerűen nem
tudtam tovább élni úgy, hogy állandóan fáj a szívem.
Azt mondta, ne szóljak egy szót se. Csak hallgassak. Kimerülten,
könnyeimmel küszködve, vonakodva beleegyeztem. Egyszer csak azt
hallottam a telefonban, hogy gitározni kezd, és Don McLean „Vincent” című
dalának az első szavai – „Starry, starry night” – hangzottak fel. A barátom
elénekelte az egész dalt, „Vincent” helyett mindig „Bronnie”-t mondott. A
könnyeim még jobban záporozni kezdtek, ahogy egyre jobban beleéltem
magam a dalba, a tragikus fájdalomba, a lágy dallamba, amely Vincent Van
Gogh szenvedéséről mesélt. Aztán befejezte, de én még mindig zokogtam.
Egyszerűen nem voltam képes semmi másra. Türelmesen, csendben kivárta,
végül aztán megköszöntem, és még mindig zokogva letettem a telefont.
Egyetlen szóval sem tudtam volna többet mondani.
Aznap éjjel, amikor elaludtam, érzelmileg teljesen kimerültnek éreztem
magam. De el kellett ismernem, hogy a barátom megértése és jó szándéka
valami apró reménysugarat jelentett. Másnap este váratlanul felhívott egy
angliai barátom. Hosszasan, őszintén beszélgettünk, s az erőm kezdett
fokozatosan visszatérni.
Egy másik alkalommal, amikor kicsit később, de ugyanazokban a
magányos években egyszer megint nagyon nehéz időszakot éltem át,
segítségért könyörögtem és imádkoztam, és borzasztóan igyekeztem erősnek
lenni. Éppen autóban ültem, és a város felé haladtam, amikor elütöttem egy
madarat. Jókora madár volt, s a koppanás a szélvédőmön bőven elég volt
ahhoz, hogy felébredjek. Mivel szeretem az állatokat, ettől persze bizonyos
tekintetben még nyomorultabbul éreztem magam, de az eset mégis hasznos
ébresztőnek bizonyult. Az élet egy szempillantás alatt véget érhet – tényleg
azt akarom, hogy az enyémmel is ez történjék?
Megköszöntem a madárnak, hogy ráébresztett erre, és most már
óvatosabban vezettem tovább. Ekkor egy klasszikus zenei darab csendült fel a
rádióban, amelytől csodálatos magasságokba emelkedtem. A hihetetlenül
finom hangok enyhülést hoztak, lágyan elsöpörték a fájdalmamat, s helyette
gyönyörű, ihletett pillanattal ajándékoztak meg, ahogy a zene a magasba
szárnyalt. Az élet erről szól – gondoltam akkor – a gyönyörű, tiszta
pillanatokról. Ennyi, ilyen egyszerű. A gyönyörű pillanatokról. S én élni
akartam, hogy minél több ilyet tapasztaljak meg és fogadjak be.
Mivel már én is megismertem ezt a mélységes szomorúságot és
magányt, pontosan tudtam, hogy a Doris által érzett fájdalom az ő számára
nagyon is valódi és kézzelfogható. Az étkezések idején és napközben néha
voltak ugyan körülötte emberek, ő azonban megértésre és elfogadásra
vágyott, és hiányoztak a barátai, mert csak ők értették meg igazán. Ha
enyhíthetem a fájdalmát, miért ne tenném?
A következő héten, amikor beugrottam hozzá, egy listával várt, amelyre
négy barátnője nevét írta fel szép kézírásával. Elmondott mindent, amit
tudott róluk, azt is, hogy hol laktak, amikor utoljára kapcsolatban volt velük.
Teáztunk, közben a barátnőiről mesélt.
Egyiküket könnyen megtaláltam, de ő korábban sztrókot kapott, és
nem tudott beszélni. Amikor ezt közöltem Dorisszal, lediktált nekem egy
rövid üzenetet a barátnőjének, és megkért, intézzem el, hogy a fia olvassa fel
neki. Bár elszomorodott, amikor megtudta, milyen állapotban van a
barátnője, nagy békességet jelentett számára a tudat, hogy legalább egy
üzenetet átadhatott neki.

Drága Elsie! Szomorúan hallom, hogy nem vagy jól. Hány éve nem láttalak! Alison
még mindig Japánban él. Eladtam a házat, és egy otthonban élek. Egy fiatal hölgy írja
ezt a levelet a nevemben. Szeretlek, Elsie.

Üdvözlettel,
Doris

Egyszerű levél volt, de mindent elmondott benne, amit akart. Még aznap este
felhívtam Elsie fiát, és felolvastam neki a levelet. A fia később visszahívott, és
elmondta, hogy Elsie boldogan mosolygott az üzenet hallatán. Átadtam a hírt
Dorisnak, és ő is elégedetten elmosolyodott.
A következő hetek során még két barátnőjéről sikerült információt
szereznem. Sajnos már mindketten meghaltak. Doris bólintott, tudomásul
vette a dolgot. Felsóhajtott, és azt mondta: – Hát, édesem, ez sajnos várható
volt.
Eltökélten nekiálltam a negyedik barátnő felkutatásának. Böngésztem
az internetet, rengeteget telefonáltam, de semmi biztatót nem találtam.
Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, amikor felhívtam őket, de
mindenki azt mondta: a név stimmel, de sajnos ez nem az a család.
Közben hetente kétszer meglátogattam Dorist. Amint leültem, azonnal
megfogta a kezemet, és beszélgetés közben végig a kezében tartotta. Néha azt
mondta, hogy biztosan van jobb dolgom is, és próbált elküldeni vagy
meggyőzni, hogy ne jöjjek többé. Amikor biztosítottam róla, hogy én is
nagyon élvezem a társaságát, ami igaz is volt, láttam az arcán a
megkönnyebbülést, és hogy alig várja a következő látogatásomat.
Rengeteget lehet tanulni az idős emberektől – annyi történelmet
hordoznak magukban. Hogy is ne élveztem volna kellemes
beszélgetéseinket? Nagyon izgalmasak voltak.
Végül aztán a negyedik barátnő esetében sikerült áttörést elérnem.
Felhívott egy idős úr, aki azt mondta, hogy valaha Lorraine szomszédja volt.
Megmondta, hogy melyik városrészbe költözött a család, és ezután rögtön
sikerült a nyomára lelnem. Sőt, maga Lorraine vette fel a telefont –
reszketeg, de barátságos hangja volt. Elmagyaráztam, ki vagyok, és mit
akarok. Az örömtől szinte elállt a lélegzete, és teljes szívéből mondott igent,
amikor megkérdeztem, megadhatom-e a számát Dorisnak.
Persze azonnal rohantam Dorishoz. Széles mosollyal az arcomon
megöleltem, és a kezébe nyomtam a cetlit Lorraine nevével és
telefonszámával. Izgatottan megragadta a karomat, és ismét átölelt.
Csodálatos pillanat volt. Mutatta, hogy hozzam a telefont, alig várta, hogy
visszaérjek vele. Mielőtt tárcsázni kezdett volna, felajánlottam, hogy
kimegyek, mert nem akartam hallgatózni. Kicsit tiltakozott, de láttam, hogy
valójában nem bánja. Túlságosan izgatott volt. Csak azt kérte, hogy addig
maradjak benn, amíg Lorraine fel nem veszi. Így hát egy meleg, szerető
búcsúölelés után tárcsázni kezdtem Lorraine számát. A szívem közben
kalapált az izgalomtól.
Miközben a kagylót szorongatta, Doris arca felragyogott az örömtől,
amikor meghallotta a barátnője hangját. Noha Dorisnak is öreges hangja volt,
mint Lorraine-nek, a telefonban az első pillanattól két fiatal nő beszélgetett
egymással. Azonnal nevetgélni kezdtek, és csak úgy folyt belőlük a szó. Egy
kicsit rendbe raktam a szobát, pakolgattam, képtelen voltam elszakadni ettől
a hihetetlen boldogságtól. Aztán végül is kimentem. Az ajtóból némán
integettem a ragyogó arcú Dorisnak. Egy pillanatra abbahagyta a
beszélgetést, megkérte Lorraine-t, hogy várjon egy picit, és azt mondta: –
Köszönöm, drágám. Köszönöm. – Bólintottam, közben fülig érő szájjal
mosolyogtam, már szinte megfájdult tőle az arcom. Ahogy mentem a
folyosón, egész végig hallottam Doris nevetését, amíg be nem záródott
mögöttem a kapu. A mosoly hazáig nem hagyta el az arcomat.
Csodálatos nap volt, hívogatott a tenger. Belecsobbantam a vízbe, és
órákig úsztam. Végig emelkedett hangulatban maradtam, miközben élveztem
a körülöttem hullámzó vizet. Amikor nem sokkal naplemente után
hazaértem, telefonhívást kaptam Rebeccától, a kedves gondozótól, akivel
aznap találkoztam, amikor megismerkedtem Dorisszal.
A drága Doris még aznap délután meghalt álmában.
Azonnal hullani kezdtek a szememből könnyek, de a szomorúságba
öröm is vegyült. Hiszen boldogan halt meg a drága.
Hihetetlen, mennyire rövid idő kell ahhoz, hogy az ember élete
megváltozzék. Ha arra a magányos nőre gondolok, akivel az első este
találkoztam, aztán arra, akit búcsúzóul megöleltem az utolsó napján, nincs az
a pénz, amennyiért elcserélném azt a boldogságot.
A világon ezer meg ezer csodálatos, de nagyon magányos ember él
idősotthonokban. És számtalan fiatal ember is van, aki ápolóotthonban tölti
az életét. Akár fiatal, akár idős emberről van szó, egy új barátság – akár heti
néhány együtt töltött óra is – teljesen megváltoztathatja ezeknek az
embereknek az életét, s az életük utolsó fejezetét. Persze az lenne a legjobb,
ha egyáltalán nem kerülne senki otthonba, de ez sajnos nem mindig
lehetséges. Sokan laknak otthonokban, akiknek nem kellene ott lenniük,
akiktől egyszerűen csak megszabadultak. Szörnyű ezt látni. De már egészen
kevés idő ráfordításával is óriási változást lehet elérni ezeknek az
embereknek az életében.
Doris távozásának az időzítése szerintem tökéletes volt. Egyszerűen
eljött az ideje, és előzőleg ismét megízlelhette a boldogságot. Betöltöttük a
nekünk szánt szerepet egymás életében, s ezért mindig hálás leszek. Nagyon
kedves teremtés volt. Nem sokkal később találkoztam Lorraine-nel. Órákig
telefonáltak, mesélte. Amikor letették a telefont, mindketten nagyon
boldogok voltak. Egy kávéházban ültünk, fák alatt, vidáman beszélgettünk
Dorisról és általában az életről, aztán hazavittem Lorraine-t. Nagyon jó volt,
hogy találkozhattam Doris barátnőjével. És persze csodálatos élmény volt
megismerni Dorist.
Remélem, Doris a többi barátnőjével is találkozott, amikor átért a túlsó
partra.
 Igazi barátok

Kezdett kimeríteni a rohanó élet Sydneyben. Házvigyázási munka nem volt a

láthatáron, és semmi sem kötött a városba. Így hát délre költöztem, ismét
Melbourne-be. Több éve hagytam el ezt a lenyűgöző, kreatív várost, most is
örömömet leltem benne, és régi barátaimmal is jó volt találkozni. Házvigyázó
hírnevem megelőzött, s a naptáram ismét pillanatok alatt betelt.
De eleinte Marie nyaralójában laktam. Marie volt a főnököm a
szülésfelkészítő központban Sydneyben. A nyaraló egy órára volt Melbourne-
től délre, a gyönyörű Mornington-félszigeten, s az egész házban érezhető
volt Marie energiája, amitől azonnal otthon éreztem magam. Ősz volt, amikor
megérkeztem, s az első néhány hetet azzal töltöttem, hogy sétáltam az érdes
sziklákon, a víz csapkodott a lábam alatt. Élek – ezt éreztem, miközben
mérföldeket tettem meg fejemre kalapot húzva, nagykabátba burkolózva, a
jéghidegen süvítő óceáni szélben. Szerettem így sétálni, és sétáltam is,
amennyit csak tudtam. Aztán hazamentem, kényelmesen befészkeltem
magam a kandalló mellé, és írással, gitározással töltöttem az estéimet.
Nem bántam volna, ha örökké tart ez az élet, azonban bevételre is
szükségem volt. Így kerültem gondozóként Elizabeth mellé. Bizonyos
tekintetben szívszorító volt a helyzete, de akkoriban már kezdtem elfogadni,
hogy mindannyiunkra más és más lecke vár az életben. Ami mások számára
tragikus helyzetnek tűnhet, az érintett számára sokszor óriási lehetőség a
fejlődésre és tanulásra.
A saját küzdelmeim megtanítottak arra, hogy a tanulás során sok
ajándékot kap az ember, s így fokozatosan egyre több áldást fedeztem fel a
múltamban. Rájöttem, mennyi jó dolog van, amihez egyáltalán nem jutottam
volna hozzá, ha tökéletes családban nevelkedem, már ha egyáltalán létezik
ilyen. Erőt, megbocsátást, részvétet, kedvességet, és még sok más értékes
dolgot tanultam a körülményeimből kifolyólag, amiért nemcsak hálás
voltam, de egyenesen úgy éreztem, mindezek napról napra jobb emberré
formálnak engem.
Ezért mindig igyekeztem egy kis távolságot tartani klienseimtől, hiszen
nem tudhattam, mit kell megtanulniuk. Bármilyen okból vonzották is
magukhoz azt az életet, amely nekik jutott, nem az én feladatom
megmenteni őket. Nekem az a dolgom, hogy szeretettel gondozzam őket, s
hogy barátságot, elfogadást és kedvességet kapjanak tőlem utolsó heteikben.
Ha ez segít nekik abban, hogy megtalálják lelki békéjüket – ahogy többször
segített is –, akkor még nagyobb megelégedést találtam a munkámban. Aki
ad, az kap is – tartja a mondás, és én rengeteg ajándékot kaptam a munkám
során.
A haldoklók mellett dolgozni külön megtiszteltetés volt. Ahogy
visszaemlékeztek, és elmesélték a történetüket, az én életemet is
megváltoztatták. Hihetetlen nagy ajándék volt, hogy ilyen fiatalon
részesülhettem ezekben a felismerésekben, amelyekre ők vezettek rá. A
kliensektől tanultakat elkezdhettem alkalmazni a saját életemben, anélkül
hogy meg kellett volna várnom, amíg a halálos ágyamon fekszem, és
ugyanezeken a dolgokon bánkódom. Minden új kliens otthona újabb tanulási
terep volt számomra – új tantermek, új tananyagok, vagy az addig tanultak új
nézőpontba helyezve. De mindenképpen rengeteget szívtam magamba.
Elizabeth még nem volt idős, csak kb. ötvenöt éves. Tizenöt éve
alkoholista volt, s egy ezzel összefüggő betegségben haldoklott. Aznap,
amikor megérkeztem, még aludt, a fia magyarázta el a tudnivalókat a házról
és Elizabeth állapotáról. Azt is elmondta, hogy a család úgy döntött, nem
árulják el neki, hogy meg fog halni. – Ajjaj – gondoltam magamban. – Már
megint.
Mivel a folyamatos fejlődést és a lelki békét tartottam szem előtt,
mindig igyekeztem a jelen pillanatban élni, amennyire csak lehet. Tudtam,
hogy Elizabeth esetében is ez az egyetlen megoldás. Ha megkérdezi tőlem,
hogy meg fog-e halni, az adott pillanatban majd szembenézek ezzel a
kérdéssel, ahelyett hogy addig is azon tépelődnék, mit mondjak, ha
megkérdezi. Hiszen lehet, hogy soha nem fogja megkérdezni – de hazudni
nem fogok.
Elizabeth fejében zűrzavar és kétségbeesés volt. A család minden
alkoholt eltüntetett a lakásból, levitték az üvegeket a garázsba, és bezárták
egy szekrénybe. Ők maguk persze bármikor ihattak, amikor kedvük tartotta.
Elizabeth haldoklott, s ők úgy döntöttek, hogy teljesen megvonják tőle az
alkoholt. Ez volt az egyik dolog, amitől majdnem megszakadt a szívem. Ha
már úgyis meg fog halni, miért kell még a megvonás kínjait is elszenvednie?
De persze erre is csak azt tudtam mondani magamban, hogy nem az én
életem, nem az én döntésem.
Az alkoholizmussal már korán, túlságosan is korán találkoztam. Aztán
később, amikor a vendéglátóiparban dolgoztam a szigeten, meg amikor
utaztam, még többet találkoztam vele. Az alkohol sokszor nem éppen a
legjobb tulajdonságokat hozza ki az emberekből, és nemcsak magát az
alkoholistát roncsolja, hanem családokat, barátságokat, karriereket, és
ártatlan gyerekeket is tönkretesz. S ez így van a többi szerrel is, amelynek a
rabjává lehet válni. Egyedül a szeretet hozza ki a legjobbat mindenkiből.
Ugyanakkor az alkoholizmus betegség is. És bár kezelhető, a
páciensnek állandó szeretetre és támogatásra van szüksége ahhoz, hogy a
szokás erejét megtörve elkezdjen hinni önmagában és egy jobb élet
lehetőségében. Elvonni egy krónikus alkoholistától az italt, szerető
támogatás és magyarázat nélkül – ezt elég szörnyűnek találtam.
Elizabeth csak annyit tudott, hogy beteg. Teljesen elfogyott az ereje.
Szinte mindenhez segítségre volt szüksége, és az étvágya is rohamosan
romlott. Közben iszonyúan hiányzott neki az alkohol. A családja azt mondta
neki, hogy az orvos tanácsára kellett „egy időre” megvonni tőle. Nagy
erőfeszítésre volt szükségem, hogy ne ítélkezzem fölöttük, főleg mivel
láttam, hogy ők maguk titokban rendszeresen kortyolgatnak, miközben
megtagadják az alkoholt egy haldoklótól. De hát ki vagyok én – gondoltam –,
nem tudhatom, mit kell Elizabethnek megtanulnia az életben.
Elizabeth már túl gyenge volt ahhoz, hogy eljárjon otthonról. A család
némelyik barátnőjét is eltiltotta tőle, mert ők is ittak. Nem csoda, hogy
Elizabeth kétségbe volt esve és össze volt zavarodva, hiszen minden örömétől
megfosztották.
Csendesen beletörődött abba, hogy eltiltották tőle alkoholista
barátnőit, pedig ezzel rengeteget veszített. Mielőtt ennyire beteg lett volna,
Elizabeth több jótékonysági szervezetben is részt vett bizottsági tagként.
Ezek a barátnői jelentették a kapcsolatot a külvilággal és a korábbi életével.
Már vagy hat-hét hete dolgoztam mellette, amikor az ereje rohamosan
fogyni kezdett, és egyre gyakrabban kellett lepihennie. Elizabeth a maga
diszkrét módján meglehetősen vicces volt. Nagyon száraz humora volt, amely
a legváratlanabb pillanatokban tört elő belőle. Néha otthon, a műszak vége
után eszembe jutott egy-egy megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodtam,
ahogy rágondoltam. Megkedveltük egymást, és néhány közös szokást is
kialakítottunk, amennyire a betegsége még engedte. Az egyik az volt, hogy
minden reggel az üvegezett verandán teáztunk. Az volt a ház legszebb
helyisége, s az évnek ebben a szakában csodálatosan besütött a nap. Akkor is
épp a verandán üldögéltünk, amikor a kapcsolatunk új szintre lépett.
– Bronnie, szerinted miért nem javul az állapotom? Nem iszom, mégis
napról napra gyengébb vagyok. Szerinted miért? – kérdezte Elizabeth.
Egyenesen, szeretettel ránéztem, és egy kérdéssel válaszoltam. –
Szerinted mi az oka? Biztosan gondolkoztál már ezen. – Nagyon óvatosan
beszéltem hozzá, előbb tudnom kellett, mit gondol ő maga.
– Nem merem kimondani, amit gondolok – sóhajtott. – Túl nagy dolog,
még nem tudom felfogni. De legbelül azért sejtem a választ.
Egy darabig csendben ültünk, néztük az ablakból a madarakat, a nap
melegen sütött ránk. – Ha megkérdezlek, elmondod? Szükségem van az
őszinteségre – vallotta be. Szeretettel bólintottam.
– Arról van szó, amit gondolok? – kérdezte, de mivel a kérdés kicsit
befejezetlen maradt, vártam, közben szeretetet küldtem felé, és néztem,
vajon akarja-e folytatni. Akarta. – Istenem, tehát igen – válaszolta meg a saját
kérdését, és sóhajtott. – Meg fogok halni, ugye? Úgymond jobblétre
szenderülök. Beadom a kulcsot. Eltávozom, elhunyok, satöbbi. Meghalok!
Meg fogok halni! Igaz? – Elfacsarodott a szívem attól a boldog-szomorú
tudattól, hogy végre tudja, és lassan bólintottam.
Csendben ültünk, és néztük a madarakat, amíg Elizabeth ismét készen
nem állt a beszélgetésre. Beletelt egy időbe, de én akkor már megszoktam a
csendben üldögélést a klienseimmel, és nem éreztem kényelmetlennek a
dolgot. Annyi mindent kellett átgondolniuk és megemészteniük, hogy a
beszélgetés néha csak zavaró tényező volt. Ilyenkor nem volt szükség arra,
hogy betöltsük a csendet. Amikor készen álltak rá, úgyis megszólaltak. Egy
idő után Elizabeth is megszólalt.
Már egy ideje gyanakodott erre, és nagyon bántotta, hogy a családja
nem volt őszinte hozzá. Nem volt szép tőlük, hogy elvették tőle a barátait és
a társasági életet – tette hozzá –, amivel kénytelen voltam egyetérteni. Tudta,
hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy elhagyja a házat, de néha szerette volna
látni a barátait. Időnként ugyan jöttek hozzá ismerősök, akiket a család
beengedett, mert megbíztak bennük, és tudták, hogy alkohol nélkül
érkeznek. – Kedves emberek – mondta Elizabeth –, de nem állnak közel
hozzám.
Amikor már az őszinteségnek erre a szintjére értünk, a beszélgetés
akadálytalanul folyt közöttünk. Nem volt idő arra, hogy visszafogjuk
magunkat. Így hát napról napra jobban élveztük egymás társaságát. Azok
után, hogy évekig annyira visszahúzódó voltam, néha magam is
meglepődtem, mennyire könnyedén ki tudom fejezni a személyes
gondolataimat. A küszöbön álló halál tudatában Elizabeth is élvezte
folyamatos, nyílt beszélgetéseinket.
Az első reakciója a harag volt, amiért a családja nem mondta el neki,
hogy meg fog halni. Végül aztán a harag elfogadássá változott. Ő maga
fogalmazta meg, hogy nyilván azért akarják ennyire kontrollálni, mert
félnek. És így már képes volt megbocsátani nekik.
De nem tudta eltitkolni előlük, hogy tisztában van a helyzetével, s az
egyik szabadnapomon szóba hozta a dolgot. Ettől aztán közelebb kerültek
egymáshoz, a család pedig megkönnyebbült, hogy egyiküknek sem kell
magára vállalni a közlést. Örültem, hogy így reagáltak, és hogy nem
haragszanak rám az őszinteségem miatt. De továbbra is hajthatatlanok
voltak: az alkoholista barátnőivel csak telefonon érintkezhetett.
Elizabeth azonban rengeteget fejlődött, és ezt is elfogadta, de ez már
nem puszta beletörődés volt. Bevallotta nekem – noha a családjának nem –,
hogy talán csak az ivás tartotta össze a baráti kört. Erre elmeséltem neki,
hogyan alakult át a baráti köröm egy pár éve, amikor kezdtem elszakadni a
füvezők világától. Ekkor derült ki, hogy kik az igazi barátaim, és kik azok,
akik csak azért vannak jóban velem, mert együtt szívunk. Volt, akiről azt
hittem, hogy igazi barátom, de kiderült, hogy valójában nem érzi jól magát
velem, ha nem szívunk be. Ez nem azt jelenti, hogy ezek rossz emberek lettek
volna. De ahogy kikerültem ebből a világból, rájöttem, hogy némelyik
kapcsolatot csak a füvezés tartotta össze. A fű nélkül már nem volt közös
nevező. Így hát természetesen eltávolodtunk egymástól, és egészen más
irányba mentünk tovább.
– Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a barátaimmal, az igazi
barátaimmal – mondta ki ekkor Elizabeth azokat a szavakat, amelyeket már
másoktól is hallottam. – Az ivás miatt eltávolodtam a régi ismerőseimtől, és
most, tizenöt év után már nemigen lenne miről beszélgetni a régi
barátaimmal. Persze már amúgy is elköltöztek.
Azokról az ismerősökről, akik időnként meglátogathatták, Elizabeth
úgy nyilatkozott, hogy nem is igazán nevezhetők barátoknak. Megbeszéltük,
sokszor mennyire tág értelemben használjuk ezt a szót, és hogy a
barátságnak hányféle szintje van. Akkoriban én is kezdtem úgy gondolni
némelyik „barátomra”, mint inkább kedves ismerősömre. Ez nem jelenti azt,
hogy kevésbé értékeltem volna őket. Továbbra is nagy ajándéknak tartottam,
hogy ismerhetem őket, de mivel addigra már bejártam lelkem pár sötétebb
zugát, pontosan tudtam, mit jelent az igazi barátság. Ismerősökre könnyedén
szert tehet az ember, s én szerettem is az ismerőseimet, hiszen kellemes
szerepet töltöttünk be egymás életében. A válságos pillanatokban, a
legnagyobb fájdalom idején azonban nem sok ember marad, aki kitart
mellettünk. Akik mégis kitartanak, azok az igazi barátok.
– Talán arról van szó, hogy minden alkalomra másfajta barátok
kellenek – tűnődött Elizabeth. – És nekem egyszerűen nincsenek megfelelő
barátaim erre az alkalomra: a haldoklásra. Érted?
Bólintottam, és elmeséltem neki, hogy noha egyáltalán nem ilyen
súlyos dologról volt szó, mint az ő esetében, nagyon tisztán emlékszem egy
olyan alkalomra, amikor nekem sem volt megfelelő barátom a megfelelő
alkalomra. Ezért nagyon is jól tudtam, hogy különböző szintű barátságok és
társaságok vannak, és néha egy bizonyos fajta barátságra vágyódunk, nem
csupán valakire, akárkire.
A szigeten töltött évek után rövid ideig Európában dolgoztam egy
nyomdában. A munkatársaim kedvesek voltak, s én értékeltem az új
lehetőségeket, amelyektől még jobban megnyílt előttem a világ. Előtte
azonban a szigeten éltem, ahol a közösség olyan volt, mint egy család.
Amikor valamelyikünk elutazott a szigetről, például nyaralni ment,
visszatértekor mindig megjegyezte, milyen jó volt hazajönni a „családhoz”.
Aztán Európában új barátokat szereztem, bár visszatekintve ma már
inkább kedves ismerősöknek nevezném őket. Három velem egykorú ottani
barátommal végigutaztam pár országon, s végül az olasz Alpokban kötöttünk
ki. A magas hegyek közt kibéreltünk egy kunyhót, ahol nem volt se villany, se
vezetékes víz. Káprázatos vidék – szeretett hazámban, a szintén gyönyörű
Ausztráliában nincs hozzá hasonló. Egészen lenyűgözött az Alpok.
A hegyoldalon lefelé futó vízesésben fürödtünk, amelynek még nyáron
is jéghideg volt a vize. Valójában olvadó hó volt, amely lezúdult a
hegyoldalon. Beleültem a közepébe, a száguldó víz körbefogott, levegőért
kapkodtam. Közben gyönyörködtem a meseszép tájban, és úgy éreztem, új
erőre kapok. Szörnyen hideg víz volt, szinte marta a testemet, ahogy
végigfutott rajtam, és zuhogott tovább.
Valahányszor minden bátorságomat összeszedve belevetettem magam
egy jéghideg folyóba vagy óceánba, úszás után mindig játékos lettem, mint
egy kutya fürdés után. A kutyák olyankor összevissza rohangálnak, mint az
őrültek, tele energiával, akár élvezték a fürdést, akár nem. Én is valahogy így
éreztem magam, miután megfürödtem ebben a fagyos hegyi patakban.
Egészen lüke lettem tőle.
Megszáradtam, felöltöztem, visszamentem a kunyhóba, s az izgalomtól
és a pajzán hangulattól kicsit úgy viselkedtem, mint akinek elmentek
otthonról. Kedélyesen poénkodtam, ostoba történeteket meséltem új
barátaimnak, s közben eszméletlenül jól szórakoztam. Aztán egyszer csak
észrevettem, hogy cseppet sem tartják viccesnek, amiket mondok. Arcukon
gondterhelt mosollyal összenéztek, mint aki azt kérdezi: „Hát ez meg mit
műsorozik itt?” Csakhogy döbbent arckifejezésük láttán én még szélesebb
jókedvre derültem. Legalább hadd szórakozzam én a saját vicceimen!
Különben nagyon is jó kedélyűek voltak, csak épp nagyon másfajta humorhoz
szoktak saját kultúrájukban. Megsajdult a szívem, annyira hiányozni kezdtek
régi barátaim. Ők nemcsak értették volna a vicceimet, de velem együtt
hülyéskedtek és poénkodtak volna.
Aznap hatalmasat túráztunk a hegycsúcsra, este pedig leültünk a
lámpások köré, eszegettünk és beszélgettünk. Jó volt. De aztán hamarosan
mindenki lefeküdt, kivéve engem. A gyönyörű kirándulás után még mindig
felfokozott hangulatban voltam. Arra vágytam, hogy még sokáig ott
üldögéljünk, és nagyokat nevessünk együtt, hogy így zárjuk le ezt a
fantasztikus napot. Lefeküdni még semmiképp nem akartam.
Csakhogy minden elcsendesedett, a barátaim sorra elaludtak. Bevittem
egy lámpást a kis szobámba, az asztalra tettem, s a következő két órát írással
töltöttem. A távolból kolompszó hallatszott, a tehenek mozgolódtak az
éjszakában. Arra gondoltam, hogy itt ülök egy szép kis kunyhóban az Alpok
hatalmas hegyei közt, lámpás fényénél írok, miközben távoli kolompszót
hallgatok, s ettől boldogan elmosolyodtam. Egy világ választott el a
megszokott környezetemtől, és bár a pillanat békességgel töltött el,
borzasztóan hiányozni kezdtek a barátaim.
Tökéletes éjszaka volt, csak éppen nem a megfelelő emberekkel
töltöttem. Az ottani barátaim is nagyon aranyos emberek voltak, tényleg
kedveltem őket. De szerettem volna a megfelelő emberekkel megosztani ezt a
rendkívüli pillanatot, olyan barátokkal, akik valóban ismernek engem. Persze
lehetetlent kívántam. Így hát igyekeztem egyedül kiélvezni a pillanat
ajándékát.
Jól tudtam tehát, miről beszél Elizabeth, amikor azt kívánja, bárcsak a
megfelelő barátok lennének körülötte. Vannak olyan helyzetek, amikor csak
pár ember ért meg bennünket: a régi barátaink. Aznap éjjel én is ezt éreztem
az Alpokban, és ezt érezte Elizabeth is, amikor kezdte elfogadni, hogy az élete
hamarosan véget ér.
Amikor eljött az orvos, félrevontam, és megkérdeztem: a jelenlegi
állapotában számítana-e, ha Elizabeth inna. Megrázta a fejét. – Most már
úgyis a végét járja. Mondtam a családnak, hogy este nyugodtan adjanak neki
egy kis brandyt. Nem adnak? – kérdezte. Megráztam a fejem. Megismételte,
hogy most már úgyis mindegy.
Később halkan szóba hoztam a dolgot a családnak. De ők csak azt
hajtogatták, hogy nem, ezt már eldöntötték, szó se lehet arról, hogy igyon.
Aztán meg is indokolták. Úgy tűnik, hogy az az Elizabeth, akit én ismertem,
és akit ők ismertek, amikor még ivott, két teljesen különböző személyiség
volt. El sem akarták hinni, hogy milyen kedves lett megint, mivel legalább
tizenöt éve nem látták ilyennek.
A következő hetekben kicsit kérdezgettem Eizabethet az ivásról, de
csak ha ő maga hozta fel ezt a témát. Azt mondta: bár nagyon kívánja az italt,
bizonyos tekintetben mégis örül, hogy nem iszik, mert így eszébe jutott,
milyen volt, mielőtt az alkohol eluralkodott az életén.
Eleinte nem jelentett nagy ügyet az ivás. Vacsorához mindig ittak
néhány pohár bort a családdal, s ez hosszú éveken át semmilyen gondot nem
okozott. Aztán elkezdett társadalmi életet élni, több jótékonysági
szervezetben is bizottsági tagságot vállalt. Az új ismerősei közül sokan
egyáltalán nem ittak – ismerte el –, de ő azokhoz vonzódott, akik ittak. Úgy
érezte, otthon őt már észre sem veszik. Az új barátai viszont érdeklődtek
iránta. Most, hogy tisztábban tudott gondolkodni, rájött, hogy a többiek is
épp annyira rászorultak a megerősítésre, mint ő maga – s ezt mindannyian
ettől a baráti körtől és az alkoholtól várták.
Az alkohol magabiztossá tette – mesélte tovább –, vagy legalábbis
magabiztosnak érezte magát, amikor be volt rúgva, de valójában szókimondó
és nagyhangú lett tőle, végül aztán megkeseredett, és meglehetősen undokul
kezdett viselkedni. Emiatt elvesztette régi baráti körét. Megpróbáltak
utánanyúlni, szeretettel, támogatással fordulni hozzá, és megértetni vele,
hogy elindult a lejtőn, amit fájó szívvel néztek, ő azonban mindannyiukkal
arrogánsan viselkedett, s végül valamennyiüket eltaszította magától.
Az alkohol befolyása alatt ebből azt szűrte le, hogy lám, az új barátai
bezzeg mennyire lojálisak hozzá, hiszen ők nem ítélik el, amiért iszik. Persze,
hogy nem, mivel ők is ittak. Az ivás mellett szóló másik érve hosszú éveken át
az volt, hogy most legalább őt is észreveszi a család. Bár ezt nem pozitívan
mutatták ki, legalább nem érezte úgy, hogy semmibe veszik, mint korábban,
mielőtt rászokott az ivásra. Amikor elvesztette az önuralmát, kénytelenek
lettek odafigyelni rá.
Minél jobban romlottak Elizabeth képességei az alkohol miatt, annál
többet kellett segítenie a családnak, és emiatt végül ő maga is egyre
rosszabbul érezte magát. Eleinte még élvezte, hogy odafigyelnek rá. A végén
azonban már képtelen volt ellátni magát, a kontrollvesztés miatt még
bizonytalanabb lett, és még lesújtóbb véleménye lett saját magáról, illetve
arról, akivé addigra vált. Korábban amiatt bánkódott, hogy a családja nem
értékeli kellőképpen a jelenlétét vagy a véleményét, de végül teljesen rájuk
kellett támaszkodnia, és ekkor már emiatt utálta saját magát. Ettől az ördögi
körtől csak még alacsonyabb lett az önértékelése.
– Tudod, Bronnie, nem mindenki akar meggyógyulni. Én például sokáig
nem akartam. A beteg ember szerepében legalább úgy éreztem, hogy vagyok
valaki. Persze ezzel a saját fejlődésemet akadályoztam. De legalább
odafigyeltek rám, én meg elhitettem magammal, hogy így boldogabb leszek,
mint ha bátor és egészséges lennék. – Elizabeth vallomása egy olyan ember
visszaemlékezése volt, aki ekkor már gyors ütemben haladt a bölcsesség felé.
Csaknem három hónapja nem ivott, és tudta, hogy meg fog halni – s ettől
hihetetlenül gyorsan változott.
Miután teljes képet kaptam Elizabeth alkoholizmusáról, őt és a
családját is jobban megértettem. A család szigora végül is segített neki, hogy
ismét jobb emberré váljék. A helyükben én ezt nem ilyen ellentmondást nem
tűrően és titkolózva tettem volna, de most már méltányolni tudtam, hogy
valójában segíteni akartak neki is és önmaguknak is. És ez sikerült is.
Azonban a siker részben Elizabethnek volt köszönhető. A halállal
szembenézve már egészen másképp látta az életet, és volt bátorsága
végigmenni ezen a tanulási folyamaton.
Az utolsó két hétben rendkívüli összebékülésnek lehettem tanúja
Elizabeth és a családja között. Az egyik legszebb dolog, amit a haldoklók
gondozása során megtanultam, az, hogy sohasem szabad lebecsülni az
emberek tanulási képességét. Azt a békességet, amelyet Elizabethnél láttam
az élete vége felé, már korábbi klienseimnél is tapasztaltam. S ezt nagyon jó
volt látni.
Körülbelül egy héttel Elizabeth halála előtt megemlítettem a férjének és
az egyik fiának, mennyire sajnálja Elizabeth, hogy elveszítette a régi barátait,
és megkérdeztem, vajon túl késő lenne-e elérni őket, akár csak egy
telefonbeszélgetés erejéig. A család akkor már nem aggódott amiatt, hogy
egy barátnője esetleg alkoholt csempész be hozzá. Ez volt a legkisebb gond.
Csak Elizabeth kényelme számított, és mivel akkor már a család is megbékélt
a helyzettel, kapva kaptak az ötleten.
Pár nappal később két bájos, egészséges hölgy lépett be Elizabeth
szobájába, épp azután, hogy segítettem neki felülni az ágyban, és teát adtam
neki. Az egyikük a városon kívül lakott a hegyekben, körülbelül egy órára. A
másik Queenslandből, a Sunshine Coastról érkezett Melbourne-be – azonnal
repülőre szállt, amikor megkapta a hírt. És most ott ültek Elizabeth ágyánál,
beszélgettek vele, fogták a kezét, és mosolyogtak.
Magukra hagytam őket, örömömben kicsit könnyeztem. Közben még
hallottam, hogy Elizabeth bocsánatot kér tőlük, s ők azonnal megnyugtatják.
Ami volt, elmúlt. Már nem számít – mondták. Kiültem a konyhába Elizabeth
férjével, Rogerrel, mindkettőnk szeme könnyes volt, de örültünk is.
A barátnők néhány órát töltöttek nála, Elizabeth ezalatt teljesen
felvillanyozódott, de tökéletesen ki is merült. Azonnal mély álomba
szenderült, és már nem is tudtam szót váltani vele, mielőtt hazamentem.
Amikor pár nap múlva ismét megérkeztem hozzá, nagyon gyenge volt, mégis
beszélgetni akart.
– Ugye, milyen csodálatos volt? Olyan jó volt újra látni őket – mondta
boldog mosollyal. Ekkor már fel sem tudta emelni a fejét a párnáról, oldalról
nézett fel rám, ahogy mellette ültem.
– Csodálatos volt – feleltem.
– Sose veszítsd el a kapcsolatot a legértékesebb barátaiddal, Bronnie.
Aki elfogad olyannak, amilyen vagy, és jól ismer téged, az mindennél többet
ér. Nekem elhiheted – erősködött, közben erőtlenül mosolygott. – Ne engedd,
hogy az élet közétek álljon. Mindig tudd, hol találod meg őket, és mindig
mondd meg nekik nyíltan, hogy mennyire sokra tartod őket. Ne félj attól se,
hogy sérülékenynek mutatkozol. Én annyi időt vesztegettem el azzal, hogy
titkolni próbáltam, milyen rettenetes állapotban vagyok. – De Elizabeth
addigra már megbocsátott magának, és többé nem ítélkezett. Megtalálta a
lelki békéjét, és megtalálta a barátait.
Amikor eljött az utolsó reggel, épp a száját nedvesítettem be. A szája
már nem termelt elegendő nyálat, ezért nehezen formálta a szavakat, de
egyébként sem volt már semmi ereje. Amikor befejeztem, mosolyogva rám
nézett, s az ajkai ezt a szót formálták: „Köszönöm.” Ránéztem, és egy
mosollyal jeleztem, hogy én is hálás vagyok neki. Aztán homlokon csókoltam,
és egy pillanatra megfogtam a kezét, ő pedig megszorította.
A szoba tele volt olyan emberekkel, akik szerették őt. Ott volt az egész
család, és ott volt a két bájos hölgy is, akikkel pár nappal korábban már
találkoztam. Hátraléptem, hogy csak azok maradjanak körülötte, akiket a
legjobban szeretett.
Elizabeth még épp időben engedte be újra a szeretetet az életébe. Ismét
értékelni tudta a családját és az igazi barátait. Szeretettel körülvéve hagyta el
ezt a földet, annak tudatában, hogy örültek neki, amíg itt volt, s hogy a
barátai is tudták, hogy szerette őket.
 Engedd meg magadnak

Harry gondozása volt életem legkönnyebb munkája. Nemcsak azért, mert

csodálatos ember volt, hanem azért is, mert a családja ragaszkodott hozzá,
hogy mindent ők csináljanak. Harry öt lányából három ugyanabban a
negyedben élt, és majdnem mindennap hoztak neki enni, az egyik fia pedig
ragaszkodott hozzá, hogy maga gondozza a papáját. Amikor ezek után
megkérdeztem, tulajdonképpen szükség van-e rám egyáltalán, a lányai és a
fiai is egyhangúlag biztosítottak róla, hogy mindenképpen azt szeretnék, ha
ott lennék.
Így azonban az ott töltött időm nagy részét olvasással vagy írással
töltöttem. Nem sok házimunka akad egy tiszta, rendes otthonban, ahol az
egyetlen lakó ágyhoz van kötve. Azért néha főztem egy finom levest a
konyhájában.
Harrynek bozontos szemöldöke, szőrös füle, vörös képe és őszinte
nevetése volt. Azonnal megkedveltük egymást. Ahogy megérkeztem, máris
poénkodni kezdtünk. Így hát az elejétől kezdve könnyed, természetes
kapcsolat alakult ki köztünk.
A fia, Brian már más tészta volt. Brian sokat idegeskedett. Pár évvel
korábban összeveszett Harryvel, és noha továbbra is tartották a kapcsolatot,
többé már sohasem lett ugyanolyan a viszonyuk. A család többi tagja szerint
Brian hibájából történt a dolog. Mivel én akkor még nem ismertem őket, és
nem tudtam az ő fejükkel gondolkodni, fogalmam sincs, mi az igazság. De
nem is érdekelt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy Brian azokat az időket
igyekszik bepótolni, azért ragaszkodik hozzá, hogy elsősorban ő gondozza az
édesapját.
 Valahányszor segíteni akartam Harrynek, Brian mindig
megakadályozta. Akkoriban már mindig nagyon ügyesen megtaláltam a
helyes pózt, amelyben a kliens a legkényelmesebben tudott feküdni. Ez az
intuíciómon múlott, és sok kliens meg is jegyezte, hogy jól csinálom. A
család azonban gyakran átrendezte a párnákat és a támasztékokat. Jót
akartak, egyszerűen nem voltak tudatában annak, hogy mennyire érzékeny
ilyenkor a test, és hogy még a legkisebb elmozdulás is megszüntetheti azt a
minimális komfortérzést, amellyel a beteg még rendelkezik.
Amikor a fia vonakodva bár, de mindennap elment dolgozni néhány
órára, az első dolgom az volt, hogy ismét kényelembe helyezzem Harryt. Ha
napközben akadt egy perc, amikor sikerült egy kicsit ránéznem Harryre
anélkül, hogy a fia kizavart volna, mindig az volt az első dolog, amit Harry
kért, hogy sürgősen igazítsam meg a párnáit.
Délután volt néhány óránk együtt, mielőtt a családtagok befutottak
vacsorára – az édesapjuk akkor persze már alig evett. Ezek csodálatos
időszakok voltak, Harry kedves fordulattal „békés óráknak” nevezte őket.
Beszélgettünk és nevetgéltünk, közben segítettem neki, ha valamire szüksége
volt. Ezt általában egy csésze tea követte, aztán még egy kis beszélgetés.
Harry húsz évvel azelőtt elvesztette a feleségét, de utána is jól élt.
Szerette a munkáját, és nyugdíjazása után még a korábbinál is elfoglaltabb
lett, mert több sportklubba és társadalmi szervezetbe is belépett. A
mostani, végzetes betegsége előtt egész életében kitűnő egészségnek
örvendett.
– Én mindig hálás voltam, hogy az élet egészséggel ajándékozott meg –
mondta Harry. – S ezt azzal mutattam ki, hogy aktív maradtam, és nem
törődtem azzal, hogy ilyen idős korban már így vagy úgy kéne viselkednem.
Tudja, az emberek sokszor idő előtt öregítik magukat. – Annak ellenére, hogy
haldoklott, Harry volt a legegészségesebb nyolcvanéves, akit életemben
láttam. A betegség szemmel láthatóan kezdte kimeríteni, de a korábbi jó
erőnlétének még ekkor is nyilvánvaló jelei voltak. Például amikor a lábát
masszíroztam, még mindig éreztem a túrázástól feszes izmait.
– Amikor az ember már nyugdíjas, és a gyerekei a saját gyerekeiket
nevelik, még nagyobb szükség van a barátokra – jelentette ki Harry. – Ezért
amikor a feleségem meghalt, Isten nyugosztalja, beiratkoztam az
evezősklubba. Aztán meg egy túraklubba. Nem is tudom, hogy maradt időm
dolgozni!
Harry nagyon fontosnak tartotta a nagycsaládot, szerinte a
nagyszülőknek is részt kell venniük a gyerekek életében, és minél több
alkalmat kell kapniuk arra, hogy időt töltsenek velük. A naponta felbukkanó
unokákkal való viszonyából nyilvánvalóan látszott, hogy nagyon pozitív
hatással volt mindannyiukra, és szerette őket.
– Nekem az első a család, de az is nagyon fontos, hogy az embernek vele
egykorúakkal is legyen kapcsolata. Ha nem lennének barátaim, akikkel a
klubokban ismerkedtem meg, öregkoromra nagyon magányos lettem volna.
Nem a társaság hiányzott volna, hiszen itt vannak a gyerekeim meg az
unokáim, hanem a velem egykorú, hasonló gondolkodású emberek társasága.
Órákig beszélgettünk a szobájában, amíg csak a késő délutáni napsütés
nem figyelmeztetett minket arra, hogy nemsokára vége a békés óráknak.
Hamarosan megrohant bennünket a család, de addig Harry csak beszélt,
ameddig lehetett. Sohasem értette – mondta, miért csak akkor jönnek rá az
emberek, milyen fontos a barátság, amikor már késő. Szép dolog, ha az idős
embereket szeretettel és tisztelettel veszi körül a család, de nagy hibát követ
el, aki nem hagy időt a barátokra.
– Majd rájönnek, de akkor már késő lesz – mondogatta. – Egyébként ez
nem csak az én generációmra jellemző. A fiatalokon is azt látom, hogy
rettenetesen elfoglaltak, nincs idejük semmi olyasmire, amivel örömet
szereznek maguknak. Teljesen elveszítik önmagukat. Pedig ha csak egy kis
időt töltenének a barátaikkal, máris eszükbe jutna, hogy kik is ők
voltaképpen, amikor épp nem papást-mamást, vagy nagypapást-nagymamást
játszanak. Érti, miről beszélek?
 Egyetértően bólogattam, hogy már én is sokaknál láttam ugyanezt, és
megemlítettem, hogy azért ismertem olyanokat is, akik mindig fenntartottak
egy kis időt maguknak, és ettől sokkal boldogabbak voltak. Ráadásul ezek az
emberek sokkal kellemesebb társaságot is jelentenek.
– Bizony! – mondta nevetve, és egyetértése jeléül az ágyat csapkodta. –
A jó barátság ösztönzően hat az emberre. Épp attól szép a barátság, hogy a
barátaink olyannak fogadnak el bennünket, amilyenek vagyunk, nem
amilyennek valaki más szeretne látni bennünket, mondjuk a partnerünk
vagy a családunk. Bizony, kislány, vigyázni kell a barátokra!
A rendszeres látogatók özönéből ítélve Harry nem olyan ember volt, aki
vizet prédikál, és bort iszik. A barátai mind jó kedélyű, boldog emberek
voltak, és sok vidámságot hoztak a házba. Ugyanakkor respektálták a
betegségét, megértették, hogy néha pihennie kell, és olyankor nem szabad
zavarni.
Egyik délután Harry kérdezgetni kezdett az én barátaimról. Így hát
meséltem neki a közeli barátaimról, és arról, hogy az utóbbi időben sokat
változtak a barátságaim is, meg én magam is.
– Hát ez természetes – mondta erre. – A barátok jönnek és mennek. Épp
ezért kell megbecsülnünk őket, amíg megvannak. Néha egyszerűen már nincs
mit tanulni egymástól, és nincs mit megosztani egymással. De vannak, akik
végig megmaradnak, és nagyon megnyugtató érzés, amikor az ember az út
végén visszaemlékszik, és rádöbben erre.
Mindketten úgy gondoltuk, hogy a nők egészen másképp állnak a
barátsághoz, mint a férfiak. A nők inkább érzelmi szinten élik meg a
barátságot, ezért a női barátságok annál jobban megerősödnek, minél többet
beszélnek érzelmi dolgokról. A férfiaknak is szükségük van a baráti
beszélgetésekre – mondta. De ők akkor tudnak a legjobban beszélgetni,
amikor együtt csinálnak valamit, például teniszeznek, bicikliznek vagy
valami más tevékenységet folytatnak. A férfiak az olyan barátságokat
szeretik, ahol problémákat tudnak megoldani, akár fizikai, akár érzelmi
jellegű problémákat, s ezt gyakran valamilyen aktivitás közben tudják a
legjobban megtenni.
– Például ha kerítést húznak egy legelő köré – mondtam.
Harry nevetésben tört ki. – Azt a mindenit! Ha elszakad a lány a
vidéktől, a vidék akkor se szakad el a lánytól. Ez épp egy falusi példa volt,
Bronnie, de erről van szó. A férfiak között attól épül a barátság, ha kerítést
húznak fel együtt, vagy valami más kézzelfogható munkát csinálnak.
Nem bírta abbahagyni a nevetést, és hozzátette, hogy ha egyszer netán
össze akarok jönni egy jóképű fickóval, legjobb, ha segítek neki kerítést
építeni. Ezt feltétlenül észben tartom – mondtam.
Miközben megosztotta velem a legkedvesebb barátkozós sztorijait,
Harry folyamatosan ápolta a meglevő barátságait. Minden áldott nap eljöttek
hozzá rokonszenves barátai. Felváltva jöttek, hogy ne fárasszák ki. Így
mindegyiküknek lehetősége nyílt arra, hogy időt töltsön Harryvel. Ilyen
hűségesek és fantasztikusak voltak.
Azt is megbeszéltük, hogy a „békés órák” új barátságot hoztak
mindkettőnk életébe. Nagyon bosszantotta Harryt, hogy a nap többi részében
egy másik szobában olvasok vagy írok, amikor ott is lehetnék az ő
szobájában, és beszélgethetnénk. Elnevettem magam, és buzgón helyeseltem.
De megértette – és én is megértettem –, hogy Briannek fontos, hogy
jóvátegye a régi dolgokat, és segítsen az apjának. Harry nem akarta, hogy
Briannek bűntudata legyen, noha biztos volt benne, hogy sajnos ettől
függetlenül bűntudata lesz. Ezért készségesen belement a dologba, és hagyta,
hogy a fia úgy érezze, az apjának szüksége van rá az utolsó heteiben. – Még
akkor is, ha nem tudja rendesen megigazítani a párnákat – sóhajtott.
Harry filozofikusan viszonyult a betegségéhez, és ahhoz, ami rá várt.
Teljes életet élt – mondta –, és készen áll arra, hogy megtudja, mi következik
utána. Időnként ugyan beszélgettünk a közelgő halálról is, de többnyire a
barátság témájára terelte a beszélgetést: arra, hogy mennyire fontosak az
emlékek, és mennyire szükség van rájuk a boldogsághoz és a dolgok
elfogadásához. Engem is biztatott, hogy osszam meg vele néhány kedves
emlékemet az eddigi barátságaimról. – Kezdjük egy gyerekkori emlékkel.
Hadd lássam, honnan jött – mondta, aztán vidáman felnevetett, amikor
meghallotta, hogy a történetem vidéki környezetben kezdődik, egy
búzatáblában.
Tizenkét éves koromban elköltöztünk a farmról, ahol marhát
tenyésztettünk és lucernát termesztettünk, és egy másikon telepedtünk le,
ahol juhtenyésztéssel és búzatermesztéssel foglalkoztunk. Messze voltunk a
várostól, az ég hatalmasan, fenségesen terült el fölöttünk. Egy éve voltunk
ott, amikor egyszer csak eltűnt az első kutyám. Akkor volt hétéves.
Valószínűleg kígyó marta meg, sohasem került elő, ami nem csoda, hiszen a
farm hatalmas volt. Számomra azonban szörnyű csapást jelentett a dolog. Pár
hónappal később a család vett nekem egy másik kutyát. Kis fehér máltai
selyemkutya volt, és nem akarta tudomásul venni, hogy ő lakásba való. Azzal
töltötte a napjait, hogy a pásztorkutyákat, a collie-kat és a kelpie-ket üldözte
a legelőkön.
A gimnáziumi éveimben – és még utána is sokáig – Fiona volt a
legjobb barátnőm. Bár ő a városban lakott, az időnk nagy részét a farmon
töltöttük. Néha én is aludtam a szülei lakásában, főleg amikor már
nagyobbak lettünk, és csókolózni akartunk a fiúkkal. De az egyik
legfontosabb kapcsolódási pontot a gyaloglás jelentette közöttünk. Meg
sem tudnám számolni, hány mérföldet tettünk meg a barátságunk évtizedei
alatt: tengerpartokon, esőerdőkben, városi utcákon, más országokban, erdei
utakon – mindenütt. Eleinte pedig a búzatáblákban.
Szokás szerint velünk jött a kutyám és még néhány másik kutya. Ha
hátranéztünk, gyakran még egy-két macskát is megpillantottunk, amelyek
szintén követtek minket. Mi, kislányok, a legtávolabbi búzatáblákhoz vezető
ösvényen bandukoltunk, a kutyák viszont átvágtak a búzán. Ez rendben is
volt egészen addig, amíg a búza alacsonyan állt, de ahogy megnőtt, a
kiskutyám már nem látszott ki belőle. Aznap Fiona meg én hihetetlenül
bájos, komikus jelenetnek voltunk tanúi.
A nagy kutyák mögött, akiket jól láttunk a legmagasabb búzaszálak fölött
is, csak valami mozgást lehetett észlelni, ahogy a kiskutyám vakon futott a
nagyok után. Aztán néha abbamaradt a mozgás. Ilyenkor előbukkant egy kis
fehér fej, és körülpásztázta a mezőt, mint a tengeralattjáró periszkópja, amíg
észre nem vette a többi kutyát. Aztán megint eltűnt a búzában, és ismét csak a
mozgást lehetett látni, most már más irányban. Majd ismét megállt,
felbukkant a pici fehér fej, belőtte a célt, eltűnt, és futott tovább. Ez nagyon
sokáig ment így, és valahányszor megpillantottuk a kis fehér buksit, ahogy
körülnézett, hisztérikus kamasznevetésben törtünk ki Fionával. A végén már
fájt az arcunk a nevetéstől, csorogtak a könnyeink, és egymást támogatva
vártuk, hogy megint felbukkanjon a pici kutya, hogy ismét kétrét görnyedjünk
a nevetéstől. A végén már alig álltunk a lábunkon.
Ahogy ezt az egyszerű, számomra mégis oly kedves emléket
megosztottam Harryvel, egy szempillantás alatt ismét átéltem, mennyire
fontos dolog a barátság. Együtt nevettem Harryvel, s közben arra gondoltam,
mennyire hiányzik a fiatalkori ártatlanság és az a gondtalan, felszabadult
nevetés. – És Fiona most hol van? – kérdezte Harry. Külföldön él – feleltem –,
és már nem tartjuk a kapcsolatot. Az élet ment tovább, most mások vannak
az életemben, akik közelebb állnak hozzám. Később más tényezők is
befolyásolták a barátságunkat, más emberek, és ízlésbeli, életmódbeli
különbségek is. Harry egyetértett abban, hogy a múltat nem lehet
visszahozni, de talán még alakulhat úgy az élet – mondta –, hogy az útjaink
ismét keresztezzék egymást. Ezzel egyetértettem, hiszen már annyi
visszatérő dolog volt az életemben. De mindegy is – gondoltam. Örömmel
nyugtáztam az emlékeket, és jóindulattal gondoltam Fionára – csendben
megköszöntem neki az egykori barátságot, és mindazt, amit tőle tanultam.
A barátságaim legszebb emlékei a séták, a beszélgetések és a nevetések.
A következő egy-két hét során más barátságaimról is sokat meséltem
Harrynek. Ő is nagyon szeretett gyalogolni, így beszámolt a saját
kirándulásairól és a barátairól, akikkel együtt járt túrázni. Biztos voltam
benne, hogy Harry minden társaságot felvidított a nevetésével. Ezen
elmosolyodtam, és amikor megkérdezte, min mosolygok, boldogan
elmondtam neki. Harry megerősítette, hogy a túrák során valóban mindig
sokat nevettek.
Épp akkor készültem egy hosszú gyaloglásra, így hát a következő héten
magára hagytam Harryt. Amikor jelentkeztem erre a programra, nem voltam
biztos benne, hogy Harry még életben lesz. Noha nagyon vártam, hogy végre
kimozduljak a városból, kicsit szomorkodtam amiatt, hogy ott kell hagynom,
hiszen nem tudtam, életben lesz-e még, amikor visszajövök. De amikor
elmondtam neki, hogy mire készülök, lelkesen, szívből biztatott, és azt
mondta, hogy lélekben velem lesz, akár megéri a visszajövetelemet, akár
nem.
A gyalogtúra egy messzi vidéken volt. Minden évben megtartották, és
mindig ugyanannál a tónál ért véget. Minden évben egy másik mellékfolyó
folyását követtük. Ebben az évben egy farmról indultunk, amely a folyó
torkolatánál terült el. Az utunk nagyrészt száraz vízmosásokon vezetett
keresztül, és a tónál ért véget.
A túra lényege az volt, hogy a résztvevők helyreállítsák a kapcsolatukat
a Földdel, mivel olyan ösvényeket tapostunk, ahol ősi civilizációk jártak
előttünk. Régen a folyók olyanok voltak, mint ma az autópályák vagy
legalábbis a főutak. A törzsek a folyók partján éltek, és a folyás mentén
gyalogoltak egyik helyről a másikra. Egy öreg őslakó megáldott bennünket,
miután részt vettünk egy tisztító szertartáson, ahol növények füstölésével
űzte el az ártó szellemeket. Ezután elindultunk, és hat napig gyalogoltunk.
Mindenkinek kialakult a saját ritmusa. Körülbelül tizenketten
lehettünk. Voltak, akik csoportosan mentek, és végig beszélgettek. Mások hol
csatlakoztak a beszélgetőkhöz, hol leszakadtak tőlük. Volt, aki állandóan
megállt, és mindent lefényképezett, és volt, aki inkább egyedül ment.
Esténként néhány önkéntes megérkezett az utánfutóval, amely a holminkat
szállította, és tábort vertünk. Aztán megfőztük a közös vacsorát a békésen
lobogó tábortűznél, és szép barátságok szövődtek a fenséges, csillagokkal teli
ég alatt.
A Földdel való kapcsolatunk minden egyes lépéssel erősödött. Bár a
pihenők idején kellemes beszélgetésekben volt részem, nagyobb örömömet
leltem abban, ha egyedül mentem, amit a gyaloglási tempóm lehetővé is tett.
Mivel korábban már sokat gyalogoltam, megszokott ritmusomban haladva a
csoport nagy részét megelőztem. Egy másik gyalogló – az a bölcs és szerető
lélek, akitől a kirándulás ötlete származott – mindig előttem járt, szintén a
saját ritmusában haladva.
A magányos gyaloglással töltött idő arra is nagyon jó volt, hogy ismét
kitisztuljanak a gondolataim. Ekkor jöttem rá, hogy már nem szeretnék
sokáig házakra vigyázni. Valami azt súgta bennem: milyen jó lenne ismét a
saját konyhámban főzni! A folytonos költözködés, amit régen annyira
szerettem, kezdett kimeríteni. Új magokat ültettem el magamban,
különösebb csinnadratta nélkül, egyszerűen csak csendesen elfogadtam,
hogy bizonyos dolgok változnak bennem. Aztán békésen mentem tovább.
Manapság ritka, hogy ilyen hosszú utat tehessen meg gyalog az ember,
mivel a földek általában valakinek a tulajdonában vannak. Szerencsére a
szervezők előre engedélyt kértek a tulajdonosoktól, így hát gond nélkül
vághattunk át a farmokon. A mai rohanó világban könnyen megfeledkezünk
a lábunk alatt elterülő Földről. Legtöbben persze érezzük a Földdel való
kapcsolatot, amikor megállunk, és magunkba szívjuk a természet szépségét.
De miután hat napig gyalogoltam akadálytalanul, hihetetlenül erős
kapcsolatba kerültem a Földdel, amiről azelőtt nem is tudtam, hogy hiányzik,
noha már korábban is rengeteg időt töltöttem azzal, hogy derűsen
szemléltem a bolygónkat.
Útközben találtunk néhány ősi faragványt, és gyönyörködtünk a
fenséges, háromszáz éves vörös gumifákban. Bonyolult mintázatú
faragványokat láttunk, és bevágásokat, ahonnan lefejtették a
kenuépítéshezhoz szükséges kérget. Ezek a nyomok, amelyek rég kihalt
törzsek tagjainak a munkájáról árulkodtak, egyszerre voltak szívszorítóak és
inspirálóak. Egyik-másik helyen hihetetlenül erős energiákat éreztem, és
megértettem, miért nevezik ezt gyógyító gyaloglásnak.
Ráadásul a farmvidék, amelyen átvágtunk, gyerekkorom tájaira
emlékeztetett. Még a birkaürülék szagától is megrohantak az emlékek, és
nagyon élveztem, hogy legalább egy kis időre ismét megtapasztalhatom a jól
ismert száraz, poros klímát. Minden lépéssel jobb erőben voltam, és arról
álmodoztam, hogy egyszer majd visszatér az a világ, ahol a gyaloglás a fő
közlekedési mód. Több értelmét láttam, mint a modern életre jellemző
rohangálásnak és tülekedésnek.
Amikor az egyik nap rövid időre szem elől vesztettem a csapatot,
rátaláltam egy hűs vizű tóra, s az úszástól nagyon felfrissültem. Ahogy
levetkőztem, és megmártóztam ebben a tiszta, frissítő vízben, szinte
megfiatalodtam, s a víz nemcsak a testemet, hanem az elmémet is
megtisztította. A hét minden egyes pillanata igazi áldást jelentett, s a
természettel való kapcsolatom egyre mélyült.
Reggel nyolctól délután ötig gyalogoltunk – közben folyamatosan
változott a táj –, aztán tábort vertünk. A korábbi életek nyomai végigkísérték
az utunkat. Egy régi szekér, amely egykor – talán több mint száz éve –
elsüllyedt a folyóban, mára a kiszáradt meder részévé vált. Egy kőből épült,
tetejét vesztett házikó is az egykori lakókról adott hírt. De a legszebb az volt,
amikor a faragások láttán rádöbbentünk, milyen különleges tanítást kapunk
az egykor itt élő népekről, akiknek a nyomdokain járunk.
Hat teljes nap gyaloglás – körülbelül nyolcvan kilométer – után
fáradtan, de felvillanyozva érkeztünk meg. Szomorúan mondtam búcsút
társaimnak, de még szomorúbb voltam amiatt, hogy véget ért a túra. Másnap
még öt órát gyalogoltam a száraz tó körül, mert egyszerűen nem tudtam
abbahagyni. Pár nappal később volt egy kis zenei fesztivál, amelyet
ugyanolyan tiszteletadással szerveztek meg, mint a túrát. A fesztiválra még
ott maradtam, aztán visszaindultam Melbourne-be.
Harry szerencsére még életben volt, így hát maradt még egy kis időnk
együtt. Az elmúlt tíz nap során azonban a betegség végleg átvette az uralmat
a teste fölött, és rettentően lesoványodott. A valaha izmos lábak
legyengültek, Harry nagy, kerek képén petyhüdtté vált a bőr. De azért
továbbra is Harry volt – az a kedves, remek ember, akinek megismertem.
Brian azonban egyre elkeseredettebben ragaszkodott ahhoz, hogy ő
gondozza az édesapját. Még a korábbinál is jobban kontrollált mindent, és
délutánonként maximum egy órára hagyta el a házat. Örültem, hogy a túra
előtt kiélveztük a békés órákat, mivel ekkor már nemigen lehetett részünk
bennük. Brian mánikus viselkedése mellett azért sem, mert Harry sokkal
többet aludt.
Az élet azonban úgy hozta, hogy egyik reggel Briannek váratlanul el
kellett mennie, így vonakodva bár, de rám bízta a gondozást. Szerencsére ez
épp akkor történt, amikor Harry a legtisztább állapotban volt – bár ez a
„legtisztább” állapot sem volt már túl jó. De legalább ébren volt, és tudott egy
kicsit beszélgetni.
Kérésére részletesen beszámoltam neki a túráról, és hogy mire
jutottam önmagammal kapcsolatban. A túratársaimról is kérdezett, és hogy
ők is észrevettek-e magukon pozitív változást, vagy én hogyan láttam a
dolgot kívülről. Annyi megbeszélnivalónk volt!
– És mit tesz ezen a héten a barátságaiért, Bronnie? – kérdezte egyre
gyengülő hangján. – Mikor fog a héten időt tölteni az igazi barátaival? Erre
volnék kíváncsi. – Elnevettem magam, hogy mindig ilyen kitartóan visszatér
ehhez a témához, és azt feleltem, hogy lesz még épp elég időm találkozni a
barátaimmal később is. Most inkább vele, Harryvel szeretném kiélvezni az
együtt töltött perceket, hiszen ő is a barátom.
– Ez nem elég, kedves kislányom. Pont azt csinálja, amit a többiek. Csak
megtanulta már, hogy saját magára is időt kell szánnia! Találja meg az
egyensúlyt, és szánjon időt rendszeresen a barátaira. És inkább maga miatt,
mint őmiattuk. Szükség van a barátokra. – Harry szigorúan, feddően nézett
rám. Persze mindketten tudtuk, hogy emögött szeretet rejlik.
Igaza volt. Rendszeresen kellett volna találkoznom a barátaimmal,
ahelyett hogy rengeteg tizenkét órás műszakot dolgozom végig, és csak
utána keresem meg őket. Bármennyire szerettem ezt a munkát, és
bármennyire jókat nevettem is néha a kliensekkel és a családjaikkal, azért
meglehetősen súlyos, komor világban éltem. A haldoklókkal és szomorú
családjukkal való együttlétet ellensúlyozni kellett egy kis könnyedséggel,
amit csak a barátok tudnak megadni. Hiányzott az öröm az életemből, s ezt
csak most kezdtem bevallani magamnak.
– Igaza van, Harry – ismertem be. Elmosolyodott, és ölelésre tárta a
karját. Lehajoltam az ágyra, és mosolyogva átöleltem.
– Nem csak arról van szó, hogy tartania kell a kapcsolatot a barátaival,
kedvesem. Hanem arról is, hogy saját magát is meg kell ajándékoznia a
társaságukkal. Világos? – kérdezte a szavaival és a tekintetével.
Meggyőződéssel bólintottam: – Világos, Harry. – Később, amikor
magára hagytam, hogy pihenni tudjon, elgondolkodtam, milyen szép tőle,
hogy ilyen közvetlenül és őszintén beszélt velem, és ilyen fontos tanácsot
adott.
Harrynek könnyű halála volt. Éjszaka halt meg, álmában, pár nappal
később. Amikor a lánya felhívott, hogy tudassa velem a dolgot, őszintén
megköszönte a munkámat. Én is rengeteget kaptam Harrytől, feleltem neki.
Nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem.
– Hagyjon időt magának a barátaira – még ma is hallom, ahogy ezt
mondja. A drága, bozontos szemöldökű, vörös képű, széles mosolyú
embernek a szavai ma is bennem élnek.
 Ötödik megbánás:
Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy
boldogabb legyek

Rosemary vezető pozíciót töltött be egy globális cégnél, s ezzel megelőzte a

korát. Akkoriban lépett egyre magasabbra és magasabbra a ranglétrán,
amikor ilyen szerepkörökben nőket még nem lehetett látni. Azelőtt viszont a
korabeli társadalom elvárásainak megfelelően élt, és korán ment férjhez.
Sajnos a házassággal együtt megismerte a testi és lelki bántalmazást is.
Amikor majdnem belehalt az egyik verésbe, rájött: ideje örökre elmenekülni.
Noha érthető okból lépett ki a házasságból, a válás akkoriban mégis
botrányosnak számított. Mivel el akarta kerülni, hogy csorba essék a család
jó hírnevén a kisvárosban, ahol jól ismerték őket, Rosemary beköltözött a
nagyvárosba, és mindent elölről kezdett.
Az élet megkeményítette a szívét és a gondolkodását. A férfiak által
uralt világban kivívott sikerrel szerezte meg a család jóváhagyását, és nyerte
vissza az önbecsülését. Eszébe sem jutott, hogy valaha is új kapcsolatba
kezdjen. Ehelyett folyamatosan haladt előre a ranglétrán, hatalmas
eltökéltséggel, magas IQ-val és rengeteg munkával, míg végül ő lett az első nő
az államban, aki ennyire magas posztra jutott.
Rosemary parancsoláshoz volt szokva, és élvezte is a hatalmat, amelyet
megfélemlítő modorával vívott ki magának. A gondozóival sem bánt másképp.
Egyiket a másik után fogyasztotta el, sohasem volt megelégedve egyikükkel sem,
míg végül meg nem érkeztem én. Engem szimpatikusnak talált, mert eredetileg
a bankszakmában dolgoztam, és ezzel bebizonyítottam, hogy nem vagyok
teljesen hülye. Ez a fajta gondolkodásmód nem egészen olyan volt, amilyenre
én könnyen rá tudtam hangolódni, de mivel már nem akartam semmit
bebizonyítani másoknak, azt gondoltam: tőlem aztán ítéljen meg úgy, ahogy
jólesik neki. Végül is a nyolcvanas éveiben jár, és haldoklik. Aztán Rosemary
egy idő után úgy döntött, hogy én leszek a fő gondozója.
A reggelek különösen rémesek voltak, olyankor mindig undok volt és
basáskodó. Mivel akkorra már én is meglehetősen önérzetes lettem, egy
bizonyos pontig tűrtem a viselkedését, de tudtam, hogy ez nem mehet tovább
a végtelenségig. Amikor az egyik nap a szokásosnál is undokabb és
személyeskedőbb volt, ultimátumot adtam neki. Vagy megpróbál kedvesebb
lenni, vagy már itt sem vagyok. Akkor tűnjek el – visította –, azonnal menjek
ki a házából. Az ágya szélén ült, és ömlöttek belőle a korábbinál is undokabb
szitkozódások.
Miközben ordított velem, egyszerűen odamentem, és leültem mellé. –
Kifelé! Takarodj innen! – kiabálta tovább, és az ajtóra mutatott. De én csak
ültem tovább, szeretetet küldtem felé, és vártam, hogy alábbhagyjon a
dühkitörés. Aztán csend lett. Egy percig csak ültünk, nem szóltunk semmit,
csak ültünk, olyan közel egymáshoz, hogy szinte összeért a testünk. –
Befejezted? – kérdeztem, kedvesen mosolyogva.
– Egyelőre – lihegte. Bólintottam, és egy szót sem szóltam. Ismét csend
lett. Végül egyszerűen átkaroltam, arcon csókoltam, és kimentem a
konyhába, majd pár perccel később visszatértem egy kanna teával. Rosemary
ugyanabban a helyzetben ült, és úgy nézett ki, mint egy gyámoltalan kislány.
Segítettem neki leszállni az ágyról, és átmentünk a pamlaghoz. A tea
ott várta az asztalon. Rosemary leült, mosolyogva felnézett rám, amikor egy
szép takarót terítettem a lábára, aztán én is leültem. – Annyira félek, nagyon
egyedül érzem magam. Ne hagyj itt, kérlek – mondta. – Veled biztonságban
érzem magam.
– Nem megyek sehova. Semmi gond. Ha tisztelettel beszélsz velem, itt
maradok – válaszoltam őszintén.
 Rosemary úgy mosolygott, mint egy szeretetre éhező kislány. – Akkor
maradj itt, kérlek. Szeretném, ha maradnál. – Bólintottam, és ismét arcon
csókoltam, ettől aztán elöntötte az arcát a mosoly.
Ettől a pillanattól kezdve rendbe jöttek a dolgok közöttünk. Beszélt a
múltjáról, ami segített abban, hogy jobban megértsem, miért lökte el mindig
magától az embereket. Mivel a saját tapasztalatomból már ismertem ezt a
viselkedést, és azt is, mennyi haszna származik az embernek abból, ha képes
megszabadulni tőle, azt mondtam neki, hogy sohase késő magunkhoz
engedni az embereket. Rosemary azt válaszolta: nem tudja ugyan, mi ennek
módja, de igyekszik kedvesebb lenni.
A betegsége lassan uralkodott el rajta, de határozott jelek mutattak
arra, hogy napról napra súlyosbodik, főleg az, hogy egyre gyengébb lett.
Először lassú volt a változás, és bár én észrevettem, Rosemary néha még
mindig a tagadás állapotában volt. Tervei voltak velem, hogy majd
megcsinálom a könyvelését, és rendbe teszem a befektetési portfólióit –
mindent részletesen elmagyarázott. Én csak hallgattam, de közben tudtam,
hogy ebből nem lesz semmi. Majd ha lesz energiája, egy pár órát eltöltünk
ezzel, hogy belejöjjek – mondta. Korábban is láttam már olyat, hogy a
haldoklók a jövőt tervezgették, miközben napról napra fogyott az erejük.
Rosemary ahhoz is ragaszkodott, hogy különböző találkozókat
beszéljek meg a városban az ő nevében, és arra is ügyelt, hogy a hálószobai
telefonról intézzem a hívásokat, ahol minden szót hallhatott. Állandóan
közbevágott, az egész beszélgetést kontrollálta. Aztán persze minden
alkalommal időpontot kellett módosítani – lemondásról szó sem lehetett.
Tagadhatatlanul zsarnoki természet volt. Bizonyos értelmetlen dolgokat
szívesen megcsináltam neki, de volt, amikor kereken megtagadtam valamit,
például nem voltam hajlandó arra pocsékolni az időmet és az energiámat,
hogy olyan dolgokat kutassak fel, amelyeket már a lakás minden zugában
kerestem.
A saját maga köré épített falak lassanként leomlottak, és egyre
közelebb kerültünk egymáshoz. Rosemary rokonai messze laktak, nem jártak
hozzá, bár rendszeresen telefonáltak. A barátai és a régi üzleti partnerei
viszont gyakran meglátogatták. Általában azonban csendes volt az otthona s
a szép kert, amelyet gyakran élveztünk együtt.
Egyik délután, miközben a kerekesszékéből nézte, ahogy a fehérneműt
pakolom, Rosemary egyszer csak rám szólt, hogy hagyjam abba a dúdolást. –
Idegesít, hogy állandóan vidáman dudorászol – jelentette ki keserves képpel.
Befejeztem, amit csináltam, becsuktam a szekrény ajtaját, megfordultam, és
derűs képpel néztem rá. – Így van, bizony. Mindig dúdolsz, és mindig vidám
vagy. Szeretném, ha néha kicsit szomorkodnál.
Ez annyira jellemző volt Rosemaryre, hogy egyáltalán nem is lepődtem
meg rajta. Pedig nem mindig voltam vidám, de amikor az voltam, még abba is
belekötött. Nem szóltam semmit, csak ránéztem, aztán megpördültem,
kinyújtottam rá a nyelvemet, és nevetve kimentem a szobából. Ezzel sikerült
elnyernem a tetszését, és amikor egy kis idő múlva visszamentem a szobába,
huncutul és elfogadóan mosolygott. Soha többé nem szólt rám, amikor jó
kedvem volt.
– Miért vagy ilyen vidám? – kérdezte egyik reggel. – Nemcsak ma,
hanem úgy általában. Mitől vagy te ilyen boldog? – Erre a kérdésre
elmosolyodtam, és arra gondoltam: milyen nagy utat tettem meg saját
magamban, mire valaki ilyen kérdést tehetett fel nekem. Ha arra gondoltam,
mi mindenen mentem keresztül, mialatt Rosemaryt gondoztam, a kérdés
meglehetősen jogosnak tűnt.
– Mert a boldogság választás kérdése, Rosemary, és én igyekszem
mindennap ezt választani. Vannak napok, amikor nem sikerül. Ahogy neked,
nekem is nehéz életem volt, másképpen ugyan, de nehéz. Csak én ahelyett,
hogy azon rágódnék, milyen nehéz az élet, igyekszem meglátni a szépséget
minden napban, és értékelni a pillanatot, amennyire tudom – válaszoltam
őszintén. – Az embernek szabadságában áll megválasztani, hogy mit vesz
észre. Én igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, például hogy
megismertelek téged, szeretem a munkámat, nincs rajtam nyomás az eladási
számok miatt, élvezem, hogy hogy élek és egészséges vagyok. – Rosemary
elmosolyodott, merőn nézett rám, és nagyon figyelt.
Nem tudta, hogy miközben őt gondozom, én magam is betegséggel
küzdök. Nemrég egy kisebb műtéten estem át. Amikor a szakorvos felhívott a
leletekkel, azt mondta, hogy az eredmény kétes, és azonnal végre kell hajtani
egy nagyobb műtétet. Még meggondolom – feleltem.
– Nincs min gondolkozni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. –
Meg kell műteni, különben egy éven belül akár meg is halhat. – Erre megint
azt mondtam neki, hogy gondolkodási időre van szükségem. Addigra már
rengeteget tanultam a testemtől, ami nem csoda, hiszen a test tárolja a
múltunkat. Minden fájdalmunk és örömünk, így vagy úgy, de a testben is
megnyilvánul. Miután korábban már sikerült megszabadulnom néhány
kisebb betegségtől azáltal, hogy a különféle lelki fájdalmak begyógyításán
dolgoztam, arra jutottam, hogy most is nyitva áll előttem a lehetőség, hogy
ilyen módon gyógyuljak meg. Ebből a szemszögből fogok közelíteni a
betegségemhez.
De mivel épp elég volt megküzdenem a saját félelmemmel, csak egy-két
emberrel tudtam megosztani a dolgot. Teljes erőbedobásra volt szükségem
ahhoz, hogy végigcsináljam ezt a folyamatot, és a lényegre, vagyis az
egészségemre koncentráljak. Így hát nem vállalhattam annak a kockázatát,
hogy mások véleményét vagy félelmét is magamra vegyem. Még akkor sem,
ha szeretetből fakadtak, mert a gyógyító utazás során nem volt egy
szemernyi helyem sem mások félelme számára. Most még a korábbinál is
fontosabbá vált, hogy összeszedjem a bátorságomat, és kifejezzem az
érzéseimet, hogy egészen mélyen levő dolgokat is felszínre tudjak hozni, s
egy ideig nagyon sötéten láttam a helyzetet. Rengeteg múltbeli dolog
bukkant elő a mélyből.
Egy bizonyos ponton annyira nehézzé, érzelmileg annyira fájdalmassá
vált a dolog, hogy a végén már úgy éreztem, jobb is lenne meghalni, és
kértem a betegséget, hogy vigyen el engem. Ahogy komolyan
végigtekintettem az életemen, és elfogadtam, hogy az erőfeszítéseim ellenére
belehalhatok ebbe a betegségbe, és nem érem meg az idős kort, elérkeztem
egy pontra, ahol végül csodálatos békességet találtam. A felismerés által,
hogy már eddig is fantasztikus életet éltem, hiszen volt bátorságom a saját
szívemet és hivatásomat követni, képessé váltam arra, hogy szembenézzek a
halállal, és elfogadjam, bármi következzék. Az elfogadást követő békesség
csodálatos volt.
Miközben tovább folytattam a szokásos meditációs gyakorlataimat,
különféle gyógyító könyvekkel és vizualizációs technikákkal is dolgoztam
amellett, hogy a kikívánkozó érzéseimet is engedtem felszabadulni. Többféle
elmozdulást is érzékeltem saját magamban. Végül elértem egy szintre, ahol
már azt éreztem, hogy a legrosszabbat magam mögött hagytam, és
elindultam az egészség felé vezető úton.
Közben egy gyönyörű házra kellett vigyáznom, egy vadszőlővel
felfuttatott, magas kerítés mögött rejtőző furcsa kis lakra. Egy meglehetősen
jómódú negyedben volt, de alaposan elrejtőzött a járókelők szeme elől, és
nagyon tetszett nekem. Néha valósággal az életemet mentette meg egy forró
fürdő, és ebben a házban hatalmas fürdőkád volt. Ha már ennyire megfelelő
környezetbe kerültem, elhatároztam, hogy (mint korábban már sokszor)
léböjtkúrába kezdek, és néhány napig csendben meditálok.
A testem mindig kiválóan jelezte az érzéseimet. Valahányszor egy
kisebb betegség jelentkezett, mindig pontosan tudtam azonosítani, hogy az
előző napokban vagy hetekben merre jártak a tetteim és a gondolataim.
Következésképpen egy idő után már nagyon tisztán és közvetlenül tudtam
kommunikálni a testemmel, mindig hallgattam rá, és minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy javítsak a helyzeten. A klienseim és a barátaim gyakran
számoltak be arról, hogy már jóval korábban érezték, valami nincs rendben a
testükkel, mint hogy tettek volna valamit ez ügyben. De mivel én sokszor
voltam tanúja, hogy amint az egészség elillan, az élet elveszti a minőségét,
megtanultam azonnal és a lehető leghatékonyabban cselekedni, amikor a
testem jelzéseket adott. Az egészség fantasztikus szabadságot ad, de ha
megszűnik, gyakran vele együtt a szabadság is örökre elvész.
Az egyik meditációt egy nemrég vásárolt könyv útmutatásai szerint
végeztem, de már korábban is sokat dolgoztam ezen a témán, és addigra már
jó néhány lépcsőfokon túl voltam. Ez a könyv a sejtjeink intelligenciájával és
a velük való együttműködéssel foglalkozott. Elmagyarázta, hogyan kérjük
meg őket, hogy irtsák ki a betegséget a testünkből, vagyis a sejtszintű
gyógyításról szólt. Délelőttönként leültem a meditációs párnámra, és mélyen,
békésen belesüppedtem saját magamba. Végigcsináltam a vizualizációs és a
kérő gyakorlatokat, megkértem a sejtjeimet, hogy szabadítsanak meg a
betegségem maradványaitól, ha még bármi maradt volna belőlük.
Egyszer csak hirtelen szaladnom kellett a vécére, és elkezdtem
sugárban hányni. A testem legmélyebb pontjairól jött az öklendezés, és
hosszú időn át hánytam, míg végül már úgy éreztem, hogy semmi sem
maradt bennem. Aztán teljesen kimerülve leroskadtam a padlóra, nekidőltem
a fürdőkádnak, és kábultan vártam, hogy jön-e még valami. Jött, és megint
jött, aztán végül abbamaradt. A fürdőkádra támaszkodva felálltam, teljesen
kimerülten az erőfeszítéstől. A gyomrom is fájt az öklendezéstől.
Visszatántorogtam a meditációs szobába. Rettenetesen szédültem, ledőltem a
puha szőnyegre, magamra húztam egy jókora takarót, magzatpózba
gömbölyödtem, és hat teljes órán át aludtam.
A késő délutáni nap besütött a szobába, s a hűvösödő esti levegő lágy
simogatása ébresztett fel. Ahogy ott feküdtem, még mindig a takaró alá
bújva, és néztem a gyönyörű fényeket, úgy éreztem magam, mint egy új élet
hajnalán.
Hálaimát mondtam az útmutatásért és a bátorságért, amely ezt a
gyógyulást lehetővé tette, és elmosolyodtam magamban. A testem még
mindig le volt kicsit gyengülve. De ahogy egyre mozgékonyabb lettem,
felkeltem és tettem-vettem, fokozatosan elöntött az euforikus boldogság.
Könnyű, böjt utáni vacsorát készítettem, az arcom fájt a boldogságtól. Vége.
A testem meggyógyult, és az azóta eltelt évek során soha többé nem
újult ki a betegség. Tiszteletben tartom, hogy mindenki maga választja meg a
saját gyógymódját – sebészi beavatkozást, természetes terápiákat, keleti
hagyományos gyógymódokat vagy nyugati gyógyszeres kezelést –, nekem
mindenesetre sikerült megtalálnom a számomra helyes módszert. Mindenre
szükség volt abból, amit korábban tanultam, hogy megküzdjek ezzel a
dologgal, de végül sikerült.
Sohasem éreztem helyénvalónak, hogy megosszam ezt a történetet a
klienseimmel, hiszen az általam használt módszerek csaknem négy
évtizednyi előkészítő munkát igényeltek – az összes élettapasztalatomat –, és
jó néhány hónap gyógyítást. Nem lett volna tisztességes hamis reményekkel
kecsegtetni őket. Mire megismertem a klienseimet, már túlságosan közel
voltak a betegségük és az életük végéhez.
E tapasztalat után sokkal jobban értékeltem az élet adományát, és arra
jutottam, hogy a boldogságot mindennap újra és újra választanunk kell – ez
egy új szokásom lett, amelyet be kellett építeni a gondolkodásomba. Voltak
napok, amikor nem voltam képes boldognak lenni, de azt hiszem, ez a tudat
mindenképpen békésebb élethez vezet. Lehetővé teszi, hogy elfogadjuk a
nehezebb napokat is, hiszen azoknak is megvan a maguk ajándéka. Aztán
elmúlnak, nyomukban pedig már ott a boldogság. A tudatos választás, hogy a
boldogságra és az ajándékokra koncentrálok, mindenképpen pozitív
változást hozott az életembe.
Ezért amikor Rosemary megkérdezte, miért dúdolok és miért vagyok
mindig olyan boldog – hát azért voltam az, mert épp akkor éltem át egy „házi
készítésű” csodát, amelytől erősnek és szerencsésnek éreztem magam.
Rosemary is boldog szeretett volna lenni – ezt aznap később be is
vallotta nekem –, de nem tudta, hogyan lehet eljutni oda. – Egyszerűen tegyél
úgy, mintha az lennél, mondjuk egy félóráig. Lehet, hogy annyira fogod
élvezni, hogy tényleg boldog leszel. Már maga a mosolygás is megváltoztatja
az érzéseket, Rosemary. Lássuk, meg tudsz-e lenni félóráig szemráncolás,
panaszkodás és negatív megjegyzések nélkül? Ehelyett inkább mondjál
mindenféle szép dolgokat, koncentrálj a kertre, ha muszáj, a lényeg, hogy ne
felejts el mosolyogni! – javasoltam neki. Emlékeztettem Rosemaryt, hogy
korábban nem ismertük egymást, s így most az lehet, aki lenni akar. A
boldogsághoz néha tudatos erőfeszítésre van szükség.
– Tudod, azt hiszem, mindig úgy éreztem, hogy én nem érdemlem meg
a boldogságot. A házasságom felbomlása foltot ejtett a családom hírnevén. De
hát hogy lehet az ember boldog? – kérdezte olyan őszintén, hogy
elfacsarodott a szívem.
– Úgy, hogy megengeded magadnak. Csodálatos nő vagy, és
megérdemled, hogy megismerd a boldogságot. Engedd meg magadnak, és
határozd el, hogy boldog leszel. – A saját múltamból én is jól ismertem
mindazt, ami Rosemaryt gátolta. Figyelmeztettem, hogy a családja
véleménye és hírneve csak akkor akadályozhatja meg a boldogságban, ha ezt
ő maga is hagyja, aztán egy kis viccelődéssel elütöttem a helyzet
komolyságát, hogy ezzel is elősegítsem a boldogság áramlását.
Bár eleinte kissé vonakodott, Rosemary végül is engedélyt adott
magának a boldogságra. Napról napra jobban elengedte magát, gyakran
összemosolyogtunk, végül néha már össze is nevettünk. Amikor időnként
beütött a régi hangulata, és gorombán rám parancsolt, hogy csináljak meg
valamit, olyankor csak nevettem, és azt mondtam: – Inkább nem! – Ilyenkor
ahelyett, hogy még gorombábban szólt volna, elnevette magát, és
kedvesebben kért, mire én készségesen engedelmeskedtem.
Azonban napról napra romlott az állapota, s most már ő sem tudott
elsiklani efölött. Bár néha még mindig szóba hozta, hogy majd megmutatja,
mi a teendő a könyvelésével, láthatóan nem lepődött meg, amikor erre nem
feleltem semmi biztatót. Már egyre ritkábban hagyta el az ágyat. Bele kellett
törődnie, hogy az ágyban mosdatom meg, mivel túlságosan kockázatos lett
volna az ő állapota és az én derekam szempontjából is, ha megpróbálom
kivinni a zuhanyzóba.
Ha túl sok időt töltöttem a ház többi részében foglalatoskodva,
olyankor mindig visszahívott, hogy legyen társasága. Mivel Rosemary ekkor
már kórházi ágyban feküdt a hálószobájában, a saját ágya üresen állt
mellette. Azért volt szükség kórházi ágyra, mert már nem tudott segíteni, ha
valamiért ki kellett szállnia az ágyból. A kórházi ágy emelője azt is lehetővé
tette, hogy fel tudjon ülni anélkül, hogy beletörne a derekam vagy az éjszakai
gondozó dereka. Így hát amikor nem volt más dolgom, csak az, hogy
társalogjak vele, lefeküdtem a régi ágyára, és úgy beszélgettünk. Rosemary
oldalt szeretett feküdni, így kevesebb erőfeszítéssel tudott beszélgetni velem,
s ez az új helyzet nekem is kényelmes volt.
Egy idő után rászoktunk a délutáni alvásra. Az utca olyankor csendes
volt, s ha bármi kellett neki, ott feküdtem mellette. Én is jól aludtam,
kényelmesen betakarózva. Amikor felébredtünk, elmeséltük egymásnak, ki
mit álmodott, és még egy darabig fekve beszélgettünk, amíg csak fel nem
kellett kelnem, mert dolgom volt. Ezek különleges, kedves pillanatok voltak
mindkettőnk számára.
Egyik délután, ahogy ott feküdtünk és beszélgettünk, Rosemary
megkérdezte tőlem, milyen a halál, mármint konkrétan a meghalás. Erre más
kliensek is rákérdeztek. Ugyanolyan ez, mint amikor más tapasztalatokról
faggatják egymást az emberek, például amikor a terhes nők megkérdezik,
milyen a szülés. Vagy az utazók megkérdezik más utazóktól, milyen egy
bizonyos ország. Csak épp ebben az esetben egy haldokló nem kérdezheti
meg valakitől, aki már meghalt, hogy milyen a halál, hiszen ő már nemigen
tud beszámolni az élményeiről. Így hát sokszor engem faggattak a
véleményemről és a tapasztalataimról. Mindig elmeséltem nekik, hogy Stella
mosolyogva távozott. Azt is elmondtam, hogy valahányszor tanúja voltam,
mindig hamar vége lett. Stella története mindig békességgel töltötte el őket,
ahogy engem is, amikor a saját szememmel láttam.
A mai társadalom a haldoklók és egyáltalán a betegek kezelése során
nagyon kevés hangsúlyt helyez a lelki és érzelmi szempontokra. Ha a
haldoklónak nincs szerencséje, és nem olyan intézménybe kerül, ahol az
életnek ezeket az oldalait is hangsúlyozzák, rendszerint tanácstalanul áll az
efféle kérdések előtt. Ez borzasztóan félelmetes a számára, és elszigetelve
érzi magát. A modern társadalomban hatalmas szakadék tátong a testi
állapot kezelése és az ezzel összefüggő lelki-érzelmi egészséggel való törődés
között, még azt sem mindig ismerik el, hogy a kettőt nem lehet elválasztani
egymástól. Ha ezeket az igényeket egységben szemlélnénk, és az ember földi
útjának minden aspektusát figyelembe vennénk, a haldokló sokkal jobban
össze tudná békíteni mindezeket saját magában, jóval az utolsó hetei vagy
napjai előtt.
Ez az egyik legnyilvánvalóbb probléma a sok közül, amelyek abból
fakadnak, hogy elrejtjük az emberek elől a halált. A haldoklónak sok olyan
kérdése van, amelyeket jóval korábban is feltehetett volna, ha belegondolt
volna abba, hogy egy nap, ahogy mindenki, ő is meg fog halni. Ha korábban
feltennék a legmélyebb dolgokról szóló kérdéseket, hamarabb megtalálnák a
válaszokat és a lelki békéjüket. És akkor nem kellene hárítaniuk a közelgő
halál gondolatát, puszta félelemből és rettegésből, ahogy gyakran
tapasztaltam.
Eljött hát az idő, amikor Rosemary már nem tagadhatta tovább maga
elől, hogy közeleg a halála. Volt, amikor egyedül akart lenni. – Van min
gondolkoznom – mondta.
Amikor egyik este beléptem a szobájába, kijelentette: – Bárcsak
megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek. Milyen
szerencsétlen voltam. Egyszerűen nem hittem el, hogy megérdemlem. Pedig
megérdemlem. Most már tudom. Ahogy ma reggel együtt nevetgéltünk,
rádöbbentem, hogy nem kell bűntudatot éreznem, ha boldog vagyok. –
Leültem az ágya mellé, és hallgattam. Így folytatta:
– Hát, tényleg a mi választásunkon múlik. Ha azt hisszük, hogy nem
érdemeljük meg a boldogságot, vagy ha magunkévá tesszük mások
véleményét saját magunkról, akkor megakadályozzuk a saját
boldogságunkat. Pedig nem azok vagyunk, amit mások gondolnak rólunk,
nem igaz? Azzá válunk, amire engedélyt adunk magunknak. Istenem, miért
nem jöttem rá hamarabb? Micsoda veszteség!
Szeretettel mosolyogtam rá. – Ezt én is ismerem, Rosemary. De sokkal
jobb, ha kedves és együttérző vagy saját magaddal. És különben is, a lényeg,
hogy rájöttél, és legalább most megengeded magadnak, hogy boldog legyél.
Annyi szép pillanatot töltöttünk együtt. – Rosemarynek eszébe jutott,
mekkorákat nevettünk, kuncogva helyeselt, és ismét jókedvre derült.
– Kezdem szeretni magamat olyannak, amilyen mostanában vagyok,
Bronnie, tetszik nekem ez a könnyedebb önmagam. – Mosolyogva mondtam,
hogy nekem is nagyon tetszik. – Te jó ég, micsoda zsarnok voltam! –
kuncogott, ahogy eszébe jutottak az első együtt töltött hetek.
Azért nemcsak kacarásztunk. Voltak szomorú, ellágyult pillanataink is,
amikor egymás kezét fogva sírtunk, miközben arra gondoltunk, mi vár
Rosemaryre. De legalább az utolsó hónapjaiban egy kicsit megtapasztalta a
boldogságot. Olyan szép mosolya volt. Még mindig magam előtt látom.
Az utolsó nap délutánján tüdőgyulladást kapott, és a torka tele volt
váladékkal. Addigra befutott néhány rokona és egy pár kedves barátja. Noha
a távozása nem volt könnyűnek nevezhető, hihetetlenül gyorsan véget ért. És
hamarosan már messze járt.
Épp aznap délutánra vártuk a közösségi ápolónőt, aki tíz perccel később
érkezett. Amíg a rokonok és a barátok a konyhában beszélgettek, az
ápolónővel megmosdattuk Rosemaryt, és tiszta hálóinget adtunk rá. Az
ápolónő korábban nem találkozott Rosemaryvel, és ahogy rendbe tettük a
testét, megkérdezte, milyen ember volt.
Ahogy rápillantottam kedves barátnőm testére és békés arcára, amely
mostantól örökké aludni fog, elmosolyodtam. Megrohantak az emlékek:
eszembe jutott, ahogy feküdtünk egymás mellett a szomszédos ágyakon.
Felvillantak a képek a nevető, piszkálódó Rosemaryről.
– Boldog volt – feleltem őszintén. – Igen. Boldog nő volt.
 Boldogság, most

Az összes kliensem közül Cath volt a leginkább filozofikus alkatú. Mindenről

volt véleménye. Méghozzá cseppet sem elhamarkodott, hanem nagyon is
átgondolt véleménye. Szerette a tudást és a filozófiát, s élete ötvenegy éve
alatt rendkívül elmélyült ismeretekre tett szert. Cath ugyanabban a házban
lakott, ahol született. – Az anyám itt született, és itt is halt meg. És én is így
leszek ezzel – jelentette ki.
Ő is nagyon szeretett fürödni, az első együtt töltött hónapjainkban a
legjobb beszélgetéseink úgy zajlottak, hogy ő a fürdőkádban ült, én pedig
mellette, egy hokedlin. Mivel én magam is szerettem és értékeltem a fürdést,
elhatároztam, hogy igyekszem minél tovább segíteni Cathnek, hogy
használhassa a kádját. Egy idő után azonban már nagyon legyengült, és nem
volt elég ereje be- és kiszállni, még a segítségemmel sem. És attól is tartani
kellett, hogy elesik.
Amikor rájött, hogy most fürdik életében utoljára, Cath sírni kezdett,
záporoztak a vízbe a könnyei. – Szép lassan mindennek vége. Most a
fürdésnek – mondta sírva. – Aztán a járás következik. Utána már állni sem
fogok tudni, aztán meg én magam is elmegyek. Minden elmúlik. Vége az
életemnek. – A sírásból csakhamar keserves, feltartóztathatatlan zokogás
lett. Noha együtt éreztem vele, és én magam is könnyekkel küszködtem,
nagyon jó volt látni, hogy valaki ilyen őszintén ki tudja mutatni az érzéseit.
Cath egész könnyfolyót árasztott ki magából, a lelke legmélyéről.
Amikor úgy tűnt, hogy már semmi sem maradt benne, csak ült a fürdőkádban
csendesen, a zokogástól kimerülve, a vizet bámulta, és az ujjaival rajzolgatott
a felszínére. Aztán megint elölről kezdte, és minden zokogás egyre
mélyebbről, egyre ősibb rétegekből tört fel. Elsírta minden szomorú emlékét,
elsiratott mindenkit, akit elveszített, és akit el fog veszíteni, amikor meghal.
De elsősorban saját maga miatt sírt.
Valahányszor megkíséreltem magára hagyni, minden alkalommal a
fejét rázva kért, hogy maradjak. Így hát csak üldögéltem a hokedlin,
szeretetet küldtem felé, és egy szót sem szóltam, csak végig mellette
maradtam, amíg zokogott. Szívszorító volt, de ugyanakkor jótékony hatású –
jó volt látni, hogy engedi feltörni az érzéseket a lelke legmélyéről.
Amikor eltelt még egy félóra, s a víz kezdett kihűlni, felajánlottam,
hogy töltök hozzá meleget. Cath megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Ideje
kiszállni – kihúzta a dugót, és rám nézett, hogy segítsek neki. Utána kitoltam
a kerekesszékét a napra, beburkoltam halványkék köntösébe, s a lábára
ráadtam tűzvörös papucsát. Ekkor már békésnek látszott.
– Hallgasd a madarat – mondta mosolyogva. Mindketten csendben
ültünk, gyönyörködtünk a madárdalban, és még jobban elmosolyodtunk,
amikor meghallottuk, hogy a társa válaszol neki egy távolabbi fáról. – Tudod,
minden nap egy ajándék. Mindig az volt, de csak most, hogy lelassultam, csak
most látom, mennyi szépséget tartogat számunkra minden egyes nap. Nem
mehetünk el ennyi minden mellett, mintha olyan magától értetődő lenne.
Hallgasd csak. – Különféle dallamok hallatszottak a közeli fákról.
Cath elmesélte, hogyan értette meg, mekkora ereje van a hálának. Az
ember hajlamos arra, hogy mindig többet akarjon az élettől, mondta, s ez egy
bizonyos szintig rendben is van, hiszen az is része az álmodozásnak és a
növekedésnek, hogy tágítjuk a határainkat. De mivel sohasem kaphatunk
meg mindent, amit csak akarunk, viszont mindig fejlődni fogunk, a
legfontosabb, hogy mindig értékeljük, amit eddig kaptunk. Az élet olyan
gyorsan elmúlik – jelentette ki –, akár húsz, akár harminc vagy negyven évig
él az ember. Igaza volt. Minden nap már önmagában is ajándék és áldás. És
egyébként sincs másunk, csak a jelen pillanat.
Húsz éve vezetek egy hálanaplót, amelybe a nap végén beleírok egy pár
dolgot, amiért hálás vagyok. Gyakran rengeteg dologért kell hálát adnom. De
a sötétebb időszakokban az is előfordult, hogy nehezen tudtam előrukkolni
bármivel, amiért hálásnak kellene lennem. Az érzelmi kimerültség néha
annyira elszívta az energiáimat, hogy még az is erőfeszítésembe került, hogy
összeszedjem az ajándékokat. Mégis kitartottam. Még ilyenkor is képes
voltam előállni néhány olyan dologgal, amelyekért hálát éreztem, például a
tiszta vízért, vagy azért, hogy volt hová lehajtani a fejemet, az élelemért, egy
idegen mosolyáért, vagy egy madár daláért.
Amikor este összeírtam ezeket a dolgokat, olyankor értékeltem őket,
mondtam Cathnek, de azt még gyakorolnom kellett, hogy olyankor is
értékeljem őket, amikor megtörténtek, különösen a bonyolultabbakat.
Kialakítottam azt a szokást, hogy némán köszönetet mondtam, valahányszor
ajándékot kaptam az élettől.
A természetnek mindig könnyű volt az adott pillanatban köszönetet
mondani. Például – meséltem –, ha egy lágy szellő meglegyintette az
arcomat, hálát adtam, amiért az egészségem megengedi, hogy kinn legyek a
levegőn, és érezhessem a simogatását. De más dolgokért is hálás akartam
lenni. A naplóírás miatt sokkal nyitottabb lettem a hálára, a mindennapi
élethelyzetekben pedig azért tudtam egyre hálásabb lenni, mert
megtanultam jobban benne élni a jelen pillanatban. Rájöttem, hogy minden
órában van mit megköszönni, ezért szokásommá vált óránként köszönetet
mondani.
– Akkor biztosan sok ajándékot kaptál az élettől, ha mindig hálás vagy,
ugye? – kérdezte Cath.
– Amikor hagyom, Cath, amikor eszembe jut, hogy értékes ember
vagyok, és hagyom, hogy áramoljanak hozzám, akkor igen. És persze, tényleg
kaptam egy pár nagy ajándékot az élettől. Egyébként néha elég félreállni az
útból. Mint mindenkit, engem is könnyebben megtalálnak az ajándékok, ha a
hála és a szabad energiaáramlás állapotában vagyok.
Cath elnevette magát az elmélet hallatán, de egyetértett vele. – Ez igaz,
az ajándékok tényleg áramlani akarnak hozzánk. És ha nem vagyunk hálásak,
ha nem engedjük át őket magunkon, akkor akadályozzuk az áramlást. A
legtöbben fel sem fogják, milyen jó dolguk van. Sokáig én sem fogtam fel. De
szerencsére már elkezdtem dolgozni rajta, mielőtt jött ez a betegség, így
aztán sikerült mozgósítanom a jobbik énemet.
Miután egy kicsit élveztük a napsütést, Cath kérte az ebédjét, aztán
pihenni akart. Az ebédje fagylaltból és kompótból állt. Ekkor már csak ennyit
volt képes megenni. Minden mást túl nehéz megrágni –, magyarázta,
ráadásul ízetlennek is érezte a többi ételt. Feltettem a lábát az ágyra,
kényelmesen elhelyeztem, és behúztam a függönyöket. Nemrég megemelték
a fájdalomcsillapító-adagját, amitől kicsit tűrhetőbben érezte magát, de
sokkal fáradtabb volt. Így hát pillanatok alatt mély álomba merült.
Kora este beugrott Cath barátnője, egykori élettársa. Egyáltalán nem
nehezteltek egymásra. Jó barátok maradtak, miután – több mint egy évtizede
– szakítottak egymással. Kedvesen és tisztelettel bántak egymással. Voltak
más rendszeres látogatók is, Cath bátyja a feleségével meg a gyerekeivel, és
Cath öccse. Némelyik szomszédja naponta beugrott, a barátai és a kollégái is
jöttek, ahányszor csak alkalmuk nyílt rá. Sokan szerették.
A látogatóktól hallott történetekből az derült ki, hogy Cath nagy
erőbedobással dolgozott, de általában mások számára is maradt pozitív
energiája. Ahogy minden haldokló, ő is szerette, ha a látogatói meséltek az
életükről, és hírt hoztak a nagyvilágból. Amikor a haldoklók már nem tudnak
részt venni a világ életében, minden egyes hírmorzsának örülnek a
külvilágból. A barátok és a rokonok gyakran nem tudják, mit mondjanak.
Pedig ha a külvilágról hallanak, a betegek úgy érezhetik, hogy közük van a
dolgokhoz, és ez egyáltalán nem rossz nekik, sőt inkább jó.
Cathre ez mindenképpen igaz volt. Minél több vidám dolgot hallott,
annál jobban örült. Ez persze a látogatóknak nehéz volt, hiszen nekik
gyakran majd’ megszakadt a szívük a szeretett személy közelgő elvesztése
miatt. Mivel jó viszonyban voltunk, bármiről nyíltan tudtam vele beszélni.
Így hát barátnője, Sue kérésére egyik nap szóba hoztam a látogatók érzéseit.
Sue mindennap küszködött, hogy próbáljon derűs maradni a barátnője
előtt, pedig legszívesebben csak zokogott volna, valahányszor meglátogatta.
Elmondta, hogy minden látogatás előtt sokáig csak üldögél kinn az autóban,
és igyekszik összeszedni magát, hogy erősnek és vidámnak látszódjék. És
amikor kijött tőle, akkor is csak ült, és kisírta mind a két szemét. –
Tulajdonképpen már észrevettem ezt – vallotta be Cath. – Csak nem hiszem,
hogy képes lennék a sajátomon kívül még Sue szomorúságával is törődni.
Nem hordozhatom még ezt a terhet is.
– De hát nem is kell hordoznod – mondtam. – Egyszerűen csak hagyd,
hogy őszintén kifejezhesse az érzéseit, és ne tereld el mindig a témát, amikor
erről beszél. Muszáj kimondania bizonyos dolgokat, neked egyszerűen csak
hagynod kell. Semmit nem kell hordoznod helyette. Nem ezt kéri tőled.
Egyszerűen csak azt, hogy elmondhassa, mennyire szeret téged, de nem tudja
elmondani sírás nélkül, meg ha nem hagyod.
Cath megértette, és azt mondta, olyan rossz embernek érzi magát,
amiért ennyi szomorúságot okoz másoknak. Szinte szégyellte magát miatta. –
Istenem, Cath, szerinted a te helyzetedben számít a büszkeség? – kérdeztem
egyenesen, de kedvesen. Válaszul elnevette magát. – Egyszerűen csak kezeld
nyíltan ezt a dolgot, és hagyd, hogy mások elmondhassák neked, mennyire
szeretnek – mondtam.
Cath rám mosolygott, és csendben ült egy pillanatig, mielőtt válaszolt
volna. – Nemrég, amikor megértettem, mennyire súlyos beteg vagyok,
megtanultam elfogadni az érzéseimet, ahelyett hogy elutasítanám őket. Most
már hagyom, hogy a felszínre törjenek. Ezért tudtam ilyen szabadon zokogni
előtted a múltkor a kádban. Megtanultam elfogadni a pillanatnyi érzéseimet
úgy, ahogy vannak, anélkül hogy megtagadnám és elutasítanám őket.
Egyébként is csak a gondolataim, az elmém melléktermékei. Tudom, hogy
más érzéseket is létrehozhatok, ha jobb dolgokra gondolok. De a már bennem
lévő érzések a mostani énem részei, úgyhogy jobb, ha kiengedem, és nem
tartom tovább magamban őket. Erre most kiderül, hogy nem tisztelem,
hanem elutasítom mások érzéseit, és megakadályozom, hogy őszintén
kifejezzék őket! – Cath a fejét csóválta, és felsóhajtott. Aztán egy pillanatnyi
gondolkodás után mosolyogva rám nézett, és azt mondta: – Szóval úgy
látszik, itt az ideje, hogy összeszedjem a bátorságomat, és nekik is
megengedjem, hogy hullassák a könnyeiket.
Helyeslően bólintottam, és megjegyeztem, hogy azért a következő
látogatások során is lehet majd könnyedén beszélgetni. De a barátainak és a
rokonainak muszáj megosztaniuk vele a felgyülemlett érzéseiket. Hiszen
szeretik, és szükségük van arra, hogy ezt kimutassák, és kimondják, még
akkor is, ha ezt néha csak könnyek között tudják megtenni.
Ezután jó néhány sírós beszélgetés zajlott Cath és a látogatói között, de
a szabadon áradó szeretet nagyon inspiráló tapasztalat volt. A szívek
megnyíltak, és noha borzasztóan fájtak, elindultak a gyógyulás útján, miután
végre szabadon kifejezhették a szeretetüket.
Egy különösen könnyes nap végén épp Cath utolsó látogatóját kísértem
ki. Egyszerre sírt és nevetett, mert mindvégig viccelődtek egymással. Amikor
a barátnője kilépett az ajtón, Cath szeretettel rám nézett, és azt mondta: –
Tényleg nagyon fontos, hogy hagyjuk feltörni az érzéseinket. Hogy
elfogadjuk őket. És a barátaimnak is sokkal jobb így – tette hozzá. – Szebb
emlékeik maradnak. Nem gátolja őket, hogy vissza kell fojtaniuk az
érzéseiket.
Nagyon tetszett Cath helyzetelemzése, és megértően bólogattam. A
gyötrelmesebb időkben nagy nehezen megtanultam, hogy saját magamat
külön kell választanom az érzéseimtől, hiszen azok csupán a fájdalmam vagy
az örömöm kifejeződései, de nem azonosak velem. Az én lelkem is bölcs, mint
mindenkié. De ahhoz, hogy megismerjem a valódi énemet, a bennem élő
isteni bölcsességet, a felszínre kell engednem az érzéseimet. Ha nem teszem,
akkor állandóan akadályozni fogják, hogy megvalósítsam az igazi önmagamat
– azt, akinek lennem kell. Ezért hát örültem, hogy Cath hasonló
következtetésekre jut, csak éppen a saját szavaival fejezi ki ugyanazt.
Cath eleve vékony volt, és a betegségtől csak még tovább fogyott, így
hát nagyon hamar meglátszott rajta, hogy beteg. – Fogytán az időm. Most
már elég nehéz lenne eltitkolni a jeleket magam elől – jelentette ki egyik
reggel a szobavécén ülve. Sokat beszélgettem a klienseimmel, amikor reggel
a dolgukat végezték a hordozható vécén, én pedig mellettük üldögéltem.
Amiatt sose zavartattuk magunkat, hogy a vécén ültek. Az is csupán a napi
rutin része volt, és semmi okát nem láttuk, hogy megakadályozzon egy jó
beszélgetést. Miközben segítettem Cath-nek visszafeküdni az ágyba,
bólintottam: bizony, a jelek arra mutatnak, hogy fogy az idő.
Miután elhelyezkedett az ágyban, azt mondta: – Nem bánom, hogy úgy
éltem, ahogy éltem, mert a legtöbb dologból sokat tanultam. De azért van
valami, amit másképp csinálnék, ha kapnék még egy lehetőséget: biztos, hogy
több boldogságot engednék meg magamnak. – Kissé meglepődtem ezektől a
szavaktól. Persze már más kliensektől is hallottam, de Cath boldognak
látszott. Mármint amennyire az ember boldog lehet, amikor haldoklik, és
borzalmasan érzi magát a testében. Így hát rákérdeztem, mire gondol.
Azt felelte, nagyon szerette a munkáját, de túlságosan nagy hangsúlyt
helyezett az eredményekre. Cath problémás fiatalokkal dolgozott, és az volt
a véleménye, csak az lehet boldog, aki valamivel hozzájárul a világhoz. –
Mindenkinek van valamilyen tehetsége. Minden egyes embernek,
akármilyen munkát végez. A lényeg az, hogy tudatosan igyekezzen
hozzájárulni a világ jobbá tételéhez – magyarázta Cath. – A dolgok csak
akkor fordulnak jobbra, ha rájövünk, hogy mindannyiunknak közünk van
egymáshoz. Egyedül semmi jót nem lehet csinálni. Az lenne a megoldás, ha
megtanulnánk együtt dolgozni mindannyiunkért, ahelyett hogy egymás
ellen dolgoznánk, szüntelen rettegés és versengés közepette
Bár Cath ekkor az ideje nagy részében már ágyhoz volt kötve, még
mindig sok mondanivalója volt. Úgy sejtettem, hogy utoljára a filozófus énje
fog elmenni (aminek persze én nagyon örültem). Tovább beszélt, miközben
én krémmel kenegettem a kezét és a karját. – Mindenki hozzá tud járulni
valami jó dologgal a világhoz. Ezt én is elmondhatom magamról. De
miközben az életcélomat kerestem, elfelejtettem jól érezni magam. Csak az
eredményre koncentráltam, hogy végre megtaláljam, amit keresek. Aztán
amikor megtaláltam a munkát, amit szerettem, és amit szívből és segítő
szándékkal végezhettem, továbbra is csak az eredményekkel foglalkoztam.
Ilyesmit már sokszor hallottam. Más klienseimtől is ismerősek voltak
ezek a szavak. Miközben az ember a jövőbeli célokért dolgozik, gyakran
elsikkad a jelen pillanat. Cath is erről beszélt. A boldogsága az eredményektől
függött, az oda vezető utat nem élvezte. Megjegyeztem, hogy ezt a hibát néha
mindannyian elkövetjük, például én sem vagyok kivétel.
Cath folytatta: – Igen, csak én így megfosztottam magamat a boldogság
lehetőségétől. Ezért mondom, hogy most már másképp csinálnám. Persze
nagyon fontos, hogy az ember megtalálja az életcélját, és valamilyen módon
hozzájáruljon a világhoz. De nem szabad, hogy a boldogság a végeredménytől
függjön. Minden napért hálásnak kell lenni, mert az ember csak úgy
ismerheti meg a boldogságot, már most. Nem akkor, amikor megjönnek az
eredmények, vagy amikor nyugdíjba vonulunk, vagy amikor ez vagy az
bekövetkezik. – Cath felsóhajtott, mert kimerült a heves érzelemkitöréstől,
ugyanakkor nagyon fontos volt neki, hogy elmondja a gondolatait. Gyakran
volt így ezzel.
Miután meghallgattam, és elmondtam neki, mennyire megértem,
megigazítottam a takaróit, és elindultam a konyha felé teát főzni. Téptem egy
kis friss citromfüvet a kertből, és közben Cath szavain gondolkoztam.
Eszembe jutottak más haldoklók hasonló szavai. Ahogy főztem a teát,
madárdal hallatszott, a teáskannában levő citromfű illata belengte a konyhát
– abban a pillanatban nagyon könnyű volt tökéletesen jelen lenni, és hálát
érezni.
Cath akkor már inkább pihenni szeretett volna, és engem hallgatni.
Megkérdezte, hol lakom. Nevetve válaszoltam, hogy a barátaim első kérdése
a telefonban az szokott lenni: – Merre laksz mostanában? – úgyhogy ez
igazán ismerős kérdés számomra. Elmeséltem Cathnek, hogy régebben
inkább csak sodródtam, majd az utóbbi években elkezdtem házakra vigyázni,
de mostanában már úgy érzem, nincs többé energiám arra, hogy mindig csak
átmeneti szállásom legyen. A házvigyázás Melbourne-ben nem ment olyan
könnyen, mint Sydneyben. Kezdtem belefáradni abba, hogy sose tudom, hol
fogok lakni, meg az állandó költözködés is fárasztott. Régebben lelkesedtem
ezért az életért, de most már kezdtem kimerülni tőle.
Miután néhányszor már barátokhoz kellett bekéredzkednem két
házvigyázás között, nemrég szobát béreltem egy ismerősöm házában. Noha
borzasztóan hálás voltam a kedvességéért, meg hogy nem kellett néhány
hetente újra költöznöm, a szoba nagyon is az ő territóriuma volt. Sohasem
éreztem magam igazán otthon benne, így hosszú távra ez sem volt ideális
megoldás.
De végül is ez nem volt baj, hiszen ez a helyzet ismét felerősítette a
saját tér iránti igényemet. Már csaknem egy évtizede nem volt saját konyhám
és otthonom. És napról napra jobban vágytam arra, hogy legyen. Cath
megjegyezte: ő el sem tudná képzelni, hogy így éljen, hiszen ötvenegy éve
lakik ugyanabban a házban. Mire én azt válaszoltam, hogy én meg az ő életét
nem tudom elképzelni. Noha mostanában néha már vágyom arra, hogy saját
terem legyen, azért továbbra is szeretnék majd vándorolni. Most azonban
vágyom egy kis állandóságra, hogy legyen egy bázisom, ahonnan
utazgathatok, anélkül, hogy az egész otthonomat fel kellene pakolni,
valahányszor égni kezd a lábam alatt a talaj.
Az egész felnőtt életemet meghatározó vándorévek elválaszthatatlanul
hozzátartoztak a régi énemhez. De sok változás történt bennem, és már se
kedvem, se energiám nem volt arra, hogy fenntartsam a régi életemet.
Csupán saját konyhára vágytam, és arra, hogy ismét legyen privát terem.
Cath egyetértett abban, hogy a változás szüntelenül hozzátartozik az
élethez, és nevetve megjegyezte, legalább javítom az átlagot azzal, hogy ilyen
gyakran változtatom az életemet. Ilyen emberekre is szükség van – mondtam
erre, hogy ellensúlyozzák az olyanokat, mint ő, akik egy fél évszázadon át
ugyanabban a házban élnek. Ezen aztán mindketten jót nevettünk. Annyira
más volt az életünk, mégis olyan közel álltunk egymáshoz. És ez a filozófia
iránti szeretetünknek volt köszönhető.
Aztán Cath arra volt kíváncsi, hogyan kezdtem el haldoklók
gondozásával foglalkozni, és egészen megdöbbent, amikor elmeséltem neki,
hogy évekig dolgoztam a bankszektorban. – Nahát, ezt el sem tudom képzelni
rólad – mondta meglepődve.
– Hál’Istennek, már én sem – mondtam nevetve. Én is meglepődtem,
ahogy eszembe jutottak a régi idők, mennyi minden fér bele egyetlen életbe!
És ma már mennyire nehéz elképzelnem, hogy abban a világban éltem,
ráadásul olyan sokáig!
– Egyszerűen nem volt nekem való a harisnya, a magas sarkú cipő meg
a céges egyenruha, és persze a szigorúan szabályozott élet sem.
– Ez nem lep meg, miután ezt a mostani életet választottad magadnak –
mondta kuncogva, majd komolyabbra váltott, és megkérdezte, meddig
akarom végezni ezt a munkát, és van-e más elképzelésem.
Nem volt értelme titkolózni. Addigra már megtanultam, milyen fontos
az őszinteség, és csodálatos érzés volt ilyen szabadon beszélni erről a
témáról. Az utóbbi időben sok minden járt a fejemben, és azzal, hogy Cathnek
elmondhattam ezeket a dolgokat, magam is világosabban kezdtem látni.
Már egy éve lehetett, hogy azon kezdtem gondolkodni: szívesen
tanítanék dalszerzést egy börtönben. Semmit sem tudtam a
börtönrendszerről, de ez az ötlet valahogy mégsem hagyott nyugodni. Idővel
az elültetett mag lassanként kicsírázott a földből. Nemrég felvettem a
kapcsolatot egy remek nővel, aki a szárnya alá vett, és segít végiggondolni a
finanszírozási lehetőségeket.
– Helyes, menj vissza az élőkhöz, Bronnie. Csodálatos munkát végzel, és
most biztosan ez ad célt és értelmet az életednek. De néha azért biztos
kiborulsz tőle – mondta Cath. Elmeséltem neki, hogy már majdnem nyolc éve
dolgozom ebben a szakmában, és közben azt éreztem: valami megváltozik
bennem, és be kellett látnom, hogy valóban közel állok a kiboruláshoz.
Kezdtem kiégni.
Hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt végignézni, ahogy az emberek
megtalálják a lelki békéjüket, és tanúja lenni, milyen fejlődési utat járnak be
életük alkonyán. Számomra ez óriási örömöt és jutalmat jelentett.
Tagadhatatlanul szerettem ezt a munkát, régebben is, és most is. De most
már olyan helyen akartam dolgozni, ahol még van egy kis remény, olyan
emberek között, akiknek még van lehetőségük arra, hogy sokat fejlődjenek,
és jelentősen megváltoztassák az életüket, mielőtt meghalnak. Egyre jobban
vágytam az alkotómunkára, és arra is, hogy minél többet dolgozhassam
otthonról, amikor majd újra kialakítom a saját teremet.
Most, hogy hangosan kimondtam ezeket a gondolatokat Cath előtt, a
projekt érezhetően telítődni kezdett energiával. Azon vettem észre magam,
hogy a börtönben való tanítással kapcsolatos ötletek egyre jobban lefoglalták
a gondolataimat. A haldoklók gondozásával töltött életszakaszom lassan a
végéhez ért. S ez így volt jó. Hiszen mindent beleadtam, amit csak tudtam.
Halála előtt nem sokkal Cath kissé erőre kapott, és pár napig úgy tűnt,
mintha jobban lenne. Ezzel a jelenséggel már korábban is találkoztam, így
hát felhívtam azokat, akik rendszeresen meg szokták látogatni, hogy jöjjenek
el hozzá, mert Cath hamarosan elindul a végső lejtőn. Voltak, akik a látogatás
után nem akartak hinni nekem, annyira jól nézett ki, és annyival több
energiája volt. Hosszú betegeskedés után sokan részesülnek ebben az
áldásban, amely a hátramaradóknak is segít visszaemlékezni arra, milyen
volt a haldokló régen, amikor még tele volt élettel, mielőtt úrrá lett volna
rajta a betegség. Két napon át folyamatos nevetés hallatszott Cath szobájából,
sokat viccelődött, és tiszta tudattal örült a barátai és a családja társaságának.
De amikor másnap beléptem hozzá, napnál világosabb volt, hogy egy
haldoklót látok, aki már alig tudja kipréselni a száján a szavakat. Cath
ernyedten feküdt, egy csöpp ereje sem volt. Három napig hevert így.
Nagyrészt aludt, de ha ébren volt, mindig rám mosolygott, amikor kicseréltem
a betétjét, és megmosdattam. Már a szobavécé luxusa is a múlté lett.
A barátai ismét eljöttek hozzá, majd megrendülten távoztak, mivel
tudták, hogy végső búcsút vettek a drága Cathtől. A harmadik nap végére
nyilvánvaló volt, hogy nem éli túl az éjszakát. Így hát amikor véget ért a
műszakom, ott maradtam Cath öccsével és sógornőjével. Az éjszakai gondozó
még sohasem látott holttestet, és borzasztóan megkönnyebbült, hogy nem
hagyom magára. Eszembe jutott, amikor annak idején én voltam ebben a
helyzetben, és akkor döbbentem rá, milyen nagy utat tettem meg azóta.
Akkor még nem tudtam, mennyi csodálatos emberrel fogok megismerkedni,
mennyire közel kerülök hozzájuk, és a sok értékes tanítást sem láthattam
előre.
Az utolsó néhány nap során Cath intravénásan kapta a
fájdalomcsillapítót, mivel már nem tudta volna lenyelni a tablettákat. Este
megérkezett a palliatív ápolónő, hogy beadja neki a következő adagot. Cath
akkor már nem volt magánál. – Ez lesz az utolsó – mondta az ápolónő Cath
öccsének és nekem. – Már nem éli túl az éjszakát. – Kedvesen megköszöntük,
és kikísértem. – Egy órán belül meg fog halni – mondta az ápolónő, amikor a
kapuban elköszöntem tőle. Annyi öröm és fájdalom volt ebben a munkában:
fájdalom, mert el kell búcsúzni, és el kell engedni a haldoklót. De öröm is,
mert véget ér a szenvedésük, és mert szerettük egymást. Egyszerre volt
keserű és édes. Néhány könnycsepp gördült le lassan a szememből.
Cath már egy órát sem várt. Éppen akkor halt meg, amikor beléptem a
szobájába. Egyszerűen lelassult, majd megállt a légzése. Néztem, ahogy ott
feküdt, miközben gyönyörű lelke már máshol járt, s a könnyeimen keresztül
elmosolyodtam, mert még mindig hallottam a hangját: – Ne legyél állandóan
haldoklók közt, engedd vissza az örömöt az életedbe – mondta elhaló,
suttogó hangon előző reggel.
Kibuggyantak a könnyeim. Hagytam, hadd folyjanak, s csak álltam az
ágya mellett. – Jó utat, barátnőm – mondtam némán, teljes szívből. Az öccse
és a sógornője megkerülték az ágyat, odaléptek hozzám, és könnyek között,
szeretettel átöleltek. Ezután eleget tettünk a formaságoknak, amelyekhez a
család ragaszkodott. Közben még utoljára rápillantottam Cath testére,
amelyet annyiszor mosdattam és masszíroztam. Maga Cath azonban már
nem volt benne. A lelke már máshol járt. De a szívemben továbbra is ott volt,
és gyengéd mosollyal végső búcsút vettem tőle és a családjától. Az éjszakai
gondozó is elbúcsúzott, majd útra kelt. Utoljára léptem ki Cath otthonából.
Az utcai lámpák fényesen ragyogtak a csendes kertvárosi utcán, amikor
behúztam magam mögött a kaput.
A világ mindig valószerűtlennek tűnt, valahányszor tanúja voltam az
elmúlásnak. Ilyenkor felfokozódtak az érzékeim, és úgy éreztem, mintha
valahonnan máshonnan pillantanék a világra. Ahogy fölfelé lépkedtem a
villamos lépcsőjén, alig vettem észre a körülöttem levő embereket. A világ
ment tovább, de én csak Cathre és az együtt töltött csodálatos időkre
gondoltam.
Amikor a villamos megállt egy piros lámpánál, egy társaságot láttam,
épp beléptek egy étterem ajtaján, és nevettek. Balzsamos este volt, a
járókelők mind derűsnek látszottak. Ennyi öröm láttán még az én égő, fáradt
szemem is elmosolyodott. Lassanként a villamoskocsi lármája is elért a
fülemhez – addig egészen máshol jártam. Az utasok is mind vidáman
beszélgettek. Olyan éjszaka volt, amikor boldogság kering a levegőben. Noha
az én éjszakámban bőven volt szomorúság is, azért boldog is voltam, mert
örültem, hogy megismerhettem Cath-t.
Vibrált körülöttem a nevetés, és engem is jókedvre derített. Amikor a
villamos ismét elindult, kinéztem az ablakon, és arra gondoltam: milyen
jószívűek az emberek mindenütt, körülöttem is. Hála öntött el, és akaratlanul
elmosolyodtam.
Nem a múltra vagy a jövőre gondoltam. A boldogság most van. És én is
most vagyok.
 Nézőpont kérdése

Az egyik utolsó kliensem maradandó hatást gyakorolt rám. Csodálatos ember

volt, aki ápolóotthonban élt. Továbbra sem szívesen vállaltam el az ilyen
műszakokat. Valahányszor beléptem, azonnal elkeseredtem, majd’
megszakadt a szívem, látván, milyen körülmények között élnek ezek az
emberek. Csak olyankor vállaltam efféle munkát, amikor egyáltalán nem volt
kilátásom saját otthonában élő magán kliensre. Ebben az esetben csöppet
sem bántam meg, hogy elvállaltam ezt a munkát.
Lenny már a végét járta, amikor megismertem. A lánya kiegészítő
gondozónak vett fel engem, mert tudta, hogy az ápolóotthon állandó
személyzetének túlságosan sok dolga van, és nem tudja úgy gondozni az
apját, ahogy ő szerette volna. Lenny a nap nagy részében aludt, néha
elfogadott egy csésze teát, de az ennivalót elutasította. Amikor felébredt,
megveregette az ágy szélét, ezzel jelezve, hogy üljek közelebb hozzá, mert
már nem volt ereje hangosan beszélni. – Jó életem volt – mondogatta. – Igen,
jó életem volt.
Lenny esetében ez határozottan nézőpont kérdése volt, és a vele való
ismeretség erősítette meg bennem azt a meggyőződést, hogy a boldogság
sokkal inkább az ember döntésén, mintsem a körülményeken múlik. Lenny
élete egyáltalán nem volt könnyű. A szüleit már tizennégy éves kora előtt
elveszítette, és a rákövetkező években a testvérei is mind meghaltak vagy
szétszéledtek, végül minden kapcsolata megszakadt velük. Huszonkét éves
korában találkozott Ritával, élete nagy szerelmével, és – ahogy ő
fogalmazott – „viharos gyorsasággal” el is vette feleségül.
A házasságból négy gyerek született. A legnagyobb fiuk a vietnami
háborúban esett el. A háború említésére Lenny még mindig csak a fejét
csóválta. Hevesen kikelt ellene, őrült dolognak tartotta. Sohasem lesz képes
megérteni, mondta, hogyan gondolhatja bárki, hogy a háború tartós békét
eredményezhet. Lenny szerint a mostani világ is lesújtó helyzetben van, mert
elhatalmasodott rajta az őrület. Az elejétől fogva nagyra értékeltem ennek a
kedves embernek az intelligenciáját és a gondolatait.
Néha benézett egy dolgozó, és ennivalóval kínálta. De ő mindig
visszautasította, közben mosolygott, és megrázta a fejét, amelyet már nem
volt ereje felemelni a párnáról. Egy idő után már teljesen kirekesztettük a
külvilág zaját, mintha egy másik dimenzióban lettünk volna, amelyben a
közeli hangok már nem hatottak ránk.
Az idősebb lányuk férjhez ment egy kanadai férfihez, és hozzáköltözött.
Hat hónapra rá meghalt, mert egy hóviharban elvesztette az uralmát az
autója fölött. – Ragyogó csillag volt – mondta Lenny. – Mindig is az volt, és
most már örökre az is marad.
Mióta ebben a szakmában dolgoztam, már régen feladtam, hogy
megpróbáljam visszatartani a könnyeimet. Ahogy fejlődtem, egyébként is
egyre természetesebben, gondolkodás nélkül fejeztem ki az érzéseimet. A
mi társadalmunkban rengeteg erőfeszítést fektetnek az emberek a látszat
megőrzésébe, ám ennek nagy ára van.
Az érzéseim őszinte kifejezése néha a családoknak is segített, mert
mintegy felhatalmazta őket arra, hogy ők is szabadon engedjék a könnyeiket.
Olyan emberrel is találkoztam, aki egész felnőtt életében egyetlenegyszer
sem engedte meg magának, hogy sírjon. Én viszont egyre inkább az
őszinteséget hirdettem. Így hát jó néhány könnyet hullattam akkor is,
amikor Lenny megosztotta velem a történeteit. Volt valami ebben a
csodálatos emberben és a beszédmódjában, amitől mindig megindultak a
könnyeim.
Lenny legkisebb fia túl érzékeny volt, nem e világra való, és egyre
inkább kiütköztek rajta az elmebetegség jelei. Abban az időben még nem
alakult ki a támogatói rendszer az elmebeteg családtaggal rendelkező
családok megsegítésére, és ha a család nem tudott megbirkózni a helyzettel,
a beteget elmeotthonba vitték. Lenny és Rita otthon akarta tartani Alistairt,
hogy szerető környezetben éljen, de az orvosok ezt nem engedték. Alistair a
hátralevő éveit tompa kábulatban élte le, Lenny soha többé nem látta
mosolyogni.
A megmaradt egy szem lányuk Dubaiban él, ahol a férje építőipari
vállalkozóként dolgozik. Többször telefonált, amikor épp műszakban voltam,
és beszéltünk is. Kedves nőnek tűnt, de sajnos nem tudott hazajönni az
édesapjához.
Lenny szerelme, Rita a negyvenes évei végén halt meg, alig pár évvel az
után, hogy Alistair elmeotthonba került. A diagnózistól az elmúlásig
mindössze néhány hét telt el. S ez a fantasztikus ember mindezek után azt
mondta, hogy jó élete volt. Könnyek között tettem fel a kérdést: hogyan
képes így látni a helyzetét? – Megismertem a szerelmet, s ez a szerelem az
évek során mit sem változott – válaszolta.
Azon kaptam magam, hogy a műszak végén nem akarok hazamenni.
Lennynek azonban pihenésre volt szüksége. Mindennap azért imádkoztam,
hogy még életben találjam. Ez persze nem volt könnyű, hiszen tudtam: ő már
menni akar, hogy végre ismét Ritával és az elveszített gyerekeivel lehessen.
Emiatt azt kívántam neki, hogy mihamarabb elmehessen. A saját fejlődésem
és a vele való kapcsolatom miatt viszont azt szerettem volna, hogy minél
tovább maradjon.
Lenny nagyon sokat dolgozott, túl sokat. Kezdetben azonban a munka
legalább tompította a fájdalmat, mivel Lenny nem ismert más módszert arra,
hogy feldolgozza a veszteségeit. Később Dubaiban élő lánya, Rose tanácsára
szakembertől kért segítséget, és megtanult beszélni a dolgairól. A veszteség
kibeszélése begyógyította a sebeit, és most már szabadon tudott mesélni az
életéről. És én mondtam neki, hogy mennyire hálás vagyok ezért.
Ő is kérdezett az életemről, és egészen lenyűgözte, hogy fiatal nő
létemre képes voltam eladni az összes vagyonomat, és a maradék holmimat
egy autóba pakolva elindulni egy új élet felé, anélkül, hogy tudtam volna, hol
fogok kikötni. És hogy ezt többször is megtettem.
Elmondtam neki, hogyan hatott az első komoly kapcsolatom az életem
alakulására. Már akkor is úgy éreztem, hogy sok felfedeznivaló van saját
magamban (és ez mindig így is lesz). De a kapcsolat során annyi mindent
elfojtottam, hogy miután véget ért, erősen csábítani kezdett az ismeretlen. A
szakítás után olyan nagy szabadságot éreztem, mint még soha. Nagyon
fiatalon ismerkedtünk meg, és azelőtt lényegében nem volt részem a felnőtt
élet szabadságában. A kapcsolat végére huszonhárom éves lettem, és
belevetettem magam abba, amit minden huszonhárom évesnek csinálnia
kellene: a szórakozásba.
Pár hónappal később hat órán át kellett vezetnem, hogy odaérjek egy
barátom esküvőjére, és akkor felfedeztem magamban valamit, ami olyan volt,
mint egy hazaérkezés: azt, hogy az úton egyszerűen otthon érzem magam, s
hogy ez mindig is így lesz. A lehető legtermészetesebb dolog volt számomra a
hosszú vezetés. Azóta a szabadságvágy az egyik legerősebb mozgatórugóm. A
legtöbb kérdésben aszerint döntök, hogy milyen hatással lesz a
szabadságomra. Mindig ennek megfelelően alakítom az életemet. A
szabadságot persze rendszeres életvitel mellett is meg lehet élni. A szabadság
elsősorban lelkiállapot, s a legnagyobb szabadság az, ha valaki képes önmaga
lenni, függetlenül a lakóhelyétől.
Lenny erre azt mondta, nagyon sok párkapcsolatban élő ember hiszi azt,
hogy birtokolja a párját. Természetesen minden kapcsolatban szükség van
kompromisszumokra és elkötelezettségre, különösen ha gyerekeik is vannak,
de mindenkinek jogában áll, hogy megmaradjon önmagának. Őszinte
kíváncsisággal kérdezgetett az életemről, és figyelmesen hallgatott, amikor
bevallottam neki: azt fontolgatom, hogy abbahagyom ezt a munkát. – Helyes –
mondta erre. – Szép élet vár rád, Bronnie, nem szabad minden idődet a halál
közelségében tölteni. Térj vissza az élők közé. – Igazán drága ember volt, és
elmosolyodtam, ahogy ezt az áldást mondta.
Az ápolóotthont egy keresztény felekezet működtette. Rita halála után
Lenny többé nem járt templomba. Nem mintha elvesztette volna a hitét,
hanem mert túlságosan fájdalmas lett volna neki, ha úgy kell részt vennie a
szertartáson, hogy nem hallja a mellette levő padban drága felesége
éneklését. Lenny azt mondta, neki teljesen mindegy volt, hogy az
ápolóotthon, ahová kerül, keresztény, vagy valami más valláshoz tartozik,
vagy nem is egyházi intézmény. Mindegyikben megtalálta volna a jót.
Egyébként is, készült hazatérni Ritához, és csak ez érdekelte. Mindenesetre
végül is keresztény intézménybe került, ahol a személyzeten kívül sok
önkéntes is dolgozott.
Az egyik önkéntest Roynak hívták. Mindennap körbejárt, és felolvasott
a rezidenseknek a Bibliából. Néhány hónappal korábban Lennynek is
felajánlotta a szolgálatát, de Lenny udvariasan elhárította. Roy azonban nem
tágított, és azóta is számtalanszor ajánlkozott, Lenny pedig továbbra is
minden alkalommal udvariasan elhárította.
Most, hogy Lennynek már csak néhány napja volt hátra, és nem maradt
ereje a tiltakozásra, Roy úgy döntött, hogy mégiscsak bejön minden délután,
és felolvas neki a Bibliából. Hosszú ideig olvasott. A mindennapos monoton
felolvasás még egy jobb karban levő és a Biblia iránt rajongó embert is
megviselt volna. Udvariasságból én is igyekeztem figyelni, de néha azon
kaptam magam, hogy elbóbiskolok. Tényleg rettentő sokáig olvasott, és
teljesen kifejezéstelenül.
Ezek után ráadásul meg akarta vitatni az olvasott részt Lennyvel. Lenny
gondozójaként számomra a kliensem közérzete volt a legfontosabb. Így hát
kedvesen elmagyaráztam neki, hogy Lenny csak akkor tud beszélni, ha éppen
van ereje, nem szabad erőltetni.
– Tudom, hogy maga nagyon kedves nő, Bronnie – mondta Lenny egyik
nap halkan, miután Roy továbbment egy másik szobába. – És tudom, hogy
szeret jót gondolni az emberekről. De ha ez a fickó még egyszer idedugja a
képét, úgy fenékbe rúgom, hogy innen Timbuktuig repül. – Mindketten
felkacagtunk, hiszen jól tudtuk, hogy Roy másnap is meg fog jelenni
ugyanabban az időben.
– Ha nem a mennyországban fogom végezni, akkor most már mi a fene
értelme van az egész vallásnak? – kuncogott. – Egyébként sem tudok
odafigyelni. Nincs elég erőm hozzá.
– Jót akar, Lenny. Ez a lényeg, nem? – feleltem. Mindketten jót
mulattunk ezen a helyzeten. Roy kedves ember volt, és noha nyilvánvalóan
jót akart, a dolog valóban kezdett komikussá válni. Valahányszor befutott
délután, mindketten tudtuk, hogy komoly megpróbáltatások várnak ránk. A
Biblia bölcs szavai igazán többet érdemeltek volna ennél a monoton,
élettelen felolvasásnál. – Legalább tud közben aludni– mondtam nevetve
Lennynek. Mosolyogva bólintott.
Múltak a napok, és közben kaptam egy másik munkaajánlatot, de
visszautasítottam. Ha csak lehetett, végig ott akartam maradni e mellett a
csodálatos ember mellett. Úgy éreztem, a lányának, Rose-nak is tartozom
ezzel. Borzasztó érzés lenne neki, ha az apja egy másik országban haldokolna,
és mindennap más gondozó látná el. Azt is tudtam, hogy nemsokára véget
érnek halk beszélgetéseink, és nem akartam korábban lemondani róluk, mint
ahogy muszáj volt. Egyébként is nagyon hamar eljött az idő.
Forgalmas csütörtök délután volt az egyébként is forgalmas negyedben.
Mindenhol nagy volt a nyüzsgés, az utakon, a boltokban és az
ápolóotthonban is, amikor megérkeztem. A dolgozók a folyosókon sietve
tolták az ételhordó kocsikat. Az orvosok épp viziteltek. Az ápolónők fel-alá
futkostak, ki se láttak a munkából. A betegeket tolószékben tolták, volt,
akinek folyt a nyála a szája sarkából, és üres tekintettel nézett maga elé. Az
ápolóotthonok rettenetesen elkeserítő helyek, és ez a nap sem volt kivétel.
Ahogy végigmentem a folyosón, az irodán dolgozó lányok épp egy távol
levő kollégájukra panaszkodtak. Eltűnődtem, hogyan képesek energiát
pazarolni arra, hogy csip-csup ügyek miatt panaszkodjanak, miközben a halál
veszi körül őket. Persze addigra én már rengeteget tanultam csodálatos
klienseimtől és a saját életemből, és tudtam, hogy azok a dolgok, amelyekre
az emberek rengeteg energiát fordítanak, hosszú távon sokszor teljesen
lényegtelennek bizonyulnak.
Attól a pillanattól fogva, hogy beléptem Lenny szobájába, szokás szerint
mintha egy másik világban találtam volna magam. Ebben a kissé elsötétített
szobában a belépés pillanatától békesség költözött az ember lelkébe. Ez
kezdettől fogva így volt, már az első nap meg is jegyeztem Lennynek.
Elmosolyodott. – Hát igen, ez egy békés hely. De nem mindenki veszi észre.
Annyi dolgozó van, aki beront ide, és fel sem tűnik neki. – Ezt később magam
is megfigyeltem. Némelyik látogatója viszont szelíd ember volt, és ők azonnal
megérezték.
Közelebb húztam a székemet az alvó Lennyhez, és egy darabig
olvastam. De csak rá tudtam gondolni. Egy kis idő múlva megmozdult, és
észrevette, hogy ott vagyok. Az ágyat veregetve jelezte, hogy kéri a kezemet,
odanyújtottam neki. Mosolyogva visszaaludt. Órák teltek el. Néha
megmozdult, ilyenkor adtam neki egy korty italt, vagy csak megcsókoltam a
kezét.
– Jó életem volt – törte meg a csendet, amikor felébredt. – Jó életem
volt. – Ismét elszenderedett, s én szeretettel néztem rá. Fájt a szívem, és
néhány könnycsepp hullott a szememből. Eltűnődtem, miért nem
választottam könnyebb munkát, amelybe nem kellene ennyire bevonódnom
érzelmileg. Néha egyszerűen túl nagy fájdalmat kellett elviselnem. Persze azt
is tudtam, hogy más munka nem jár ennyi áldással, mint amennyit a
klienseimtől kaptam.
– Hmmm. Jó életem – ismételte meg, aztán megint kinyitotta fáradt
szemét, és rám mosolygott. A könnyeimet látva megszorította a kezemet. –
Ne aggódjon, kislány, készen állok. – A hangja szinte már csak suttogás volt. –
Ígérjen meg valamit.
Zokogni szerettem volna, de csak mosolyogtam a könnyeimen át. Az a
fajta mosoly volt, amely igazából nem is mosoly, csak annak a jele, hogy
valaki megpróbál hősies lenni, de hiába. – Persze, Len.
– Ne aggódjon a kis dolgok miatt. Nem számítanak. Csak a szeretet
számít. Ha nem felejti el, hogy a szeretet mindig jelen van, akkor jó élete lesz.
– A légzése akadozott, és egyre nehezebben préselte ki magából a szavakat.
– Köszönök mindent, Len – mondtam nagy nehezen, könnyek között. –
Annyira örülök, hogy megismerhettem. – Gyerekesnek tűntek ezek a szavak,
hiszen annyi mindent mondhattam volna és szerettem volna mondani. De
végül is a lehető legegyszerűbb módon közvetítették az érzéseimet.
Lehajoltam, megcsókoltam a homlokát, és láttam, hogy megint
elszenderedett.
Csak ültem, és hagytam, hogy szabadon folyjanak a könnyeim. Néha
elég egy kicsit megnyitni a könnyek csapját, és máris kiderül, hogy egy egész
tengernyi könny vár kiáradásra. Az ember ilyenkor azt sem tudja, miért sír.
Megnyitottam a csapot, csak sírtam és sírtam. Lenny még órákig aludt.
Lehetséges volt, hogy sohasem ébred fel többé. Amikor elapadtak a
könnyeim, csendben üldögéltem tovább, és gyengéden néztem Lennyt. Ekkor
ki más lépett be, mint Roy.
Majdnem felnevettem, mert tudtam, hogy Lenny milyen viccesnek
találná a helyzetet, ha ébren lenne. De nem volt ébren. Szelíd mosolyom,
amelyet véreres szemekkel, több vödörnyi könnytől kimerülten küldtem Roy
felé, mindent elmondott. Lehet, hogy Lenny soha többé nem fog felébredni.
Néhány lassú könnycsepp gördült végig az arcomon. De most már nem
tört fel belőlem a zokogás, hamarosan elálltak a könnyeim. Azt hiszem, Roy
kedves arca és a jó szándéka indított meg, pedig tudtam, hogy Lenny nem
különösebben vágyik a jelenlétére.
Roy leült az ágy másik oldalára. Kinyitotta a Bibliát, és olvasni készült,
de előbb rám nézett, hogy jóváhagyom-e a dolgot. Olyan képet vágtam, mint
aki azt mondja: „Hát, nekem mindegy, de szerintem jobban szeretné, ha
békén hagynák.” Bólintott. A Biblia nyitva maradt a kezében, de nem
olvasott. Akkor nagyon megszerettem, amiért tiszteletben tartotta ezt az
áhítatos pillanatot. Nem mintha a Biblia-olvasás nem az áhítatot szolgálta
volna. De egyszerűen nem volt rá szükség, mert a pillanat már meg volt
szentelve.
Lenny ekkor csukott szemmel a kezemért nyúlt. Felálltam, és
odanyújtottam neki. Hörgött, és szabálytalanul lélegzett. Azt a már nagyon is
ismerős, leírhatatlan szagot éreztem. A halál szagát.
Aztán Lenny kinyitotta a szemét, egyenesen rám nézett, és
elmosolyodott. Csakhogy az már nem az én Lenny barátom volt, hanem
Lenny a lelke teljes dicsőségében. Abban a mosolyban a betegségnek nyoma
sem volt. Egy olyan lélek mosolya volt, amely megszabadult az éntől és a
személyiségtől.
Tiszta, mindentől szabad szeretet volt – ragyogó, tündöklő és derűs.
Őszintén visszamosolyogtam rá, s a szívem teljesen megnyílt.
Mindketten boldogan mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy végül minden csak
szeretet. Soha életemben nem volt részem ilyen nyílt mosolyban – se nem
kaptam, se nem adtam még ehhez foghatót. Semmi nem állt az útjában.
Csupán tiszta derű volt. Ragyogó mosollyal néztünk egymásra, az idő szinte
megállni látszott.
Egy idő után Lenny lehunyta a szemét, de a békés mosoly ott maradt az
ajkán. Nekem is ott maradt az arcomon a mosoly, mert egyszerűen annyira
megnyílt a szívem, hogy nem tudtam abbahagyni.
Pár perccel később Lenny eltávozott.
Roynak, aki mindezt az ágy másik oldaláról nézte végig, ez az esemény
teljesen megváltoztatta az életét. Becsukta a Bibliát, és halkan azt mondta:
most már érti, milyen Isten szeretete. Úgy érezte, egy csodának volt
szemtanúja, amikor meglátta a békességet Lenny arcán a halála előtt. Isten
útjai kifürkészhetetlenek – mondta, s én bólintottam.
Sokáig ültünk még ott csendben, Roy meg én. Tudtam, hogy a pillanat
azonnal elillan, mihelyst értesítem a személyzetet, amit nemsokára meg kell
tennem. Amikor elbúcsúztunk egymástól, Roy hosszasan szorongatta a
kezemet, keresgélte a szavakat, nem tudta, hogyan fogalmazza meg azt, ami
történt. Nem akart elengedni, mintha attól félt volna, hogy kipukkan a
léggömb, ha már nem leszek ott, és nem lesz kivel megosztania a történteket.
– Nagy áldásban volt részünk, Roy. Elég, ha ennyit tudunk – mondtam
lágyan. Megragadta a karomat, és szorosan átölelt, mint egy rémült
kisgyerek, aki nem akar egyedül maradni. – Semmi baj, Roy – mondtam.
– De hogy fogom tudni ezt elmondani másoknak? – kérdezte könyörgő
hangon.
– Szerintem sehogy – mosolyodtam el. – Vagy akárhogy. Mindenesetre
ugyanaz az erő, amely az imént ebben a csodában részesített minket, ott lesz,
és segít, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, ha szüksége lesz rájuk.
Egyre csak ingatta a fejét, és boldogan mosolyogva azt mondta: –
Örökre megváltozott az életem. – Szeretettel rámosolyogtam, és ismét
átöleltük egymást.
Amikor befejeztük a papírmunkát, én is elhagytam az ápolóotthont. Túl
nagy volt a sürgés-forgás Lenny teste körül, és mi már elég időt töltöttünk
együtt. A forgalom addigra alábbhagyott, s a késő délutáni nap gyönyörű
fénnyel világította meg a fasort. A szívem továbbra is nyitva volt, és
mosolygott. Szerelmes voltam mindenbe és mindenkibe.
Igen, ebben a munkában volt jó is, rossz is. De bármilyen képesítést
szereztem volna, bármilyen gondosan terveztem volna meg a karrieremet,
sehol nem kaptam volna annyi ajándékot, mint ebben a szakmában.
Az imént kapott ajándéktól mámorosan, szélesen mosolyogva
lépkedtem, közben az öröm és a hála könnyei gördültek végig az arcomon.
Igen. Tényleg szép az élet, Lenny. Tényleg szép.
 Változnak az idők

A haldoklókkal való foglalkozás lelkesített, de teljesen ki is merített. A

munkám rengeteg pozitív fejleményt hozott az életembe, de most már
megérett a helyzet a változásra, így hát nekiálltam megvalósítani az
ötletemet, hogy dalszerzést fogok tanítani női börtönökben.
A hivatalos út meglehetősen bonyolult volt, sok mindent meg kellett
tanulnom a magán jótékonysági szektorról: mely alapítványok rendelkeznek
olyan irányelvekkel, amelyekbe az én projektem finanszírozása belefér, és
hogyan kell beadni a pályázatot. Sok útmutatást kaptam egy női csoporttól,
amelynek tagjai már évek óta tartottak színjátszást börtönökben. Kiderült,
hogy egy évtizeddel korábban a szomszédaim voltak Melbourne-ben. Persze
abban az időben még az első dalomat sem írtam meg, így hát meg sem
fordulhatott a fejemben, hogy dalszerzési programot indítsak. Furcsa, de jó
érzés volt ismét végigmenni a régi utcámon – elgondolkodtam, mennyi
változás történt azóta az életemben és a lelkemben.
Kezdeti próbálkozásaim Victoria állam egyik börtönében sem jártak
sikerrel, így hát elhatároztam, hogy Új-Dél-Wales-ben folytatom. Ebben az is
közrejátszott, hogy épp egy Új-Dél-Walesben élő férfivel folytattam
távkapcsolatot. Nem sokat vártam ettől a kapcsolattól, de úgy gondoltam,
mégiscsak több esélyünk van, ha egymás közelében lakunk, mint ha ezer
kilométer választ el bennünket egymástól. Egy kedves unokatestvérem is az
általam kiválasztott környéken lakott, és felajánlotta, hogy megszállhatok
nála, amíg lakást nem találok magamnak.
A börtönprogram megvalósításában a legnagyobb segítséget Liztől
kaptam, aki már korábban is a szárnyai alá vett. Mindig azzal biztatott, hogy
bármit meg lehet csinálni, ha kihasználjuk az emberek kapcsolati hálóit, és
összekötjük egymással a megfelelő személyeket. Sokszor eszembe jutottak
egy klienseim szavai is: semmilyen jó dolgot nem lehet egyedül
megvalósítani. Együtt kell dolgoznunk másokkal. Liz azt is elmagyarázta,
hogy a finanszírozáshoz pártfogóra is szükség van. A legtöbb jótékonysági
alapítvány csak akkor tudja finanszírozni a programot, ha van egy
jótékonysági szervezet, amely a nekem küldött pénzeket felveszi, s így az
alapítvány fel tudja használni a jótékonysági célra történő adományozás
után járó adókedvezményt. Én pedig kiszámlázom a jótékonysági
szervezetnek a teljes összeget, és ebből lesz nekem bérem mint önálló
vállalkozónak. Eleinte nem volt könnyű olyan szervezetet találni, amely
hajlandó lett volna felvenni a pénzt. Aztán a dolgok végül is úgy alakultak,
hogy ismét bebizonyosodott: az élet állandó körforgás, folytonos visszatérés.
Mielőtt abba a kis vidéki városba költöztünk volna, ahol felnőttem, a
családom Sydney környékén élt. Akkoriban – a hetvenes években – ez
agrárvidék volt. Itt töltöttem az első iskolaévemet. És most, számtalan
telefonhívás és email után a pártfogó ajtaja annak az egyháznak a
közvetítésével nyílt meg előttem, amellyel az első iskolám kapcsolatban állt.
Harmincöt év múltán ott ültem egy irodában, amely arra a játszótérre nézett,
ahová óvodás koromban jártam. A börtön-projektem így még nosztalgiával is
gazdagodott.
Azokban az időkben, amikor kétségesnek tűnt a finanszírozás, az
általam választott női börtön nevelőtisztjének a lelkesedése is kitartásra
ösztönzött. Haladó szellemű, lelkes nő volt, tökéletesen hitt a tervemben, és
meggyőzően adta elő a javaslatomat a regionális vezetőknek. Korábban már
két női börtönnel is felvettem a kapcsolatot, de ők egészen máshogyan álltak
hozzá a tervemhez. Az egyikben azt mondták, hogy még tollat és füzetet sem
hajlandóak adni. Vigyem még azt is én. A másikban adtak volna tollat és
füzetet, sőt még gitárt is, és bármi mást, amivel segíteni tudnak. De ahogy
egyre jobban beleástam magam a dologba, nyilvánvalóvá vált, hogy épp elég
lesz egy börtönnel és egy csoporttal foglalkozni. Az pedig világos volt, hogy a
kettő közül melyik börtönt fogom választani.
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy semmit sem halad a dolog, de amikor végre
összeállt, már villámgyorsan ment minden, és pár nap múlva úton voltam
észak felé. Egy hónapig az unokatestvéremnél laktam, akinek jó nagy családja
volt. Furcsa, de nagyon jó érzés volt ismét ennyi ember között lenni, az
addigi csendes munkám és csendes otthonaim után. A házban állandóan
zűrzavar uralkodott, hiszen három generáció, hét macska és három kutya élt
együttbenne. Egyre jobban vágytam saját konyhára, és bár mindenki azt
mondta, hogy nehéz albérletet találni, mihelyst elhatároztam magam, még
aznap találtam egy házat. A Kék-hegyek alacsonyabb részén állt, a közelben
patak és erdő – meseszép volt.
Semmilyen holmim nem volt, de ettől cseppet sem jöttem zavarba. Úgy
éreztem, ez teljesen rendjén van. Nagyon megerősödött a hitem attól, hogy
ilyen könnyen találtam házat. Ami kell, az majd lesz is – gondoltam, és így is
történt. Özönleni kezdtek a tárgyak. Egy fészerraktárakat üzemeltető
vállalkozás tulajdonosai felajánlottak pár dolgot, amitől meg kellett
szabadulniuk, az egyik raktárból egy fotelt, a másikból ágyneműt. Az
unokatestvérem évtizedek óta lakott ezen a környéken, és kiterjedt baráti
köre volt. Rajtuk keresztül kaptam egy mosógépet, amely valakinek a
pincéjében hevert. Aztán érkezett egy hűtőszekrény, majd könyvespolcok,
konyhai eszközök, függönyök meg egy antik íróasztal. Rengetegen vetették
bele magukat ebbe a projektbe, és mindenfélét adtak, mert lenyűgözte őket a
tervem, és mert jószívűek voltak. Csodálatos élmény volt.
Ahogy megérkeztem Új-Dél-Wales-be, rögtön vettem egy egyterű autót.
Le akartam telepedni, de gyakran jártam folkzenei fesztiválokra, és emiatt
már nagyon kellett egy kerekeken guruló ágy. Jobban szerettem, mint a
sátrat, mert szabadabbnak éreztem magam, hiszen tudtam, hogy bármikor
továbbállhatok. Az autóvásárlás is, a költözés is a legjobb pillanatban történt.
Éppen abban a hónapban költöztem be, amikor az éves lomtalanítás volt a
környéken.
A fölöslegessé vált bútordarabok ott hevertek a járdán, bárki elvihette
őket, mielőtt az önkormányzat szemétszállító kocsija megérkezett. Az
emberek kiintegettek a verandáról, amikor látták, hogy kisebb tárgyakat
válogatok a kikészített halomból, mosolyogva biztattak, hogy vigyek, amit
csak akarok – találtam egy fonott szennyeskosarat, egy keskeny
konyhaszekrényt a kamrámba meg egy kerti asztalt. Aztán lett néhány
klasszikus bútordarabom is. A korábbi tulajdonosok néha még segítettek is
felpakolni a bútorokat az egyterűmbe, köztük volt egy öreg, de még kitűnő
fotel is, amely a verandámra került.
Aztán garázsvásárokon is részt vettem, amit mindig nagyon élveztem.
Az egyetlen dolog, amelyet újonnan akartam vásárolni, a matrac volt. Olyan
matracra vágytam, amelyik jót tesz a hátamnak, és még senki sem aludt rajta,
csak az én energiámmal telítődik meg. Aztán egy kedves ismerősöm küldött
egy házavató ajándékot, mert örült, hogy annyi év után végre letelepszem.
Az ajándékból hajszálpontosan kitelt egy matrac. Így hát három hét leforgása
alatt hat darab, egy kis autóba begyömöszölhető doboz tulajdonosából egy
tökéletesen bebútorozott, kétszobás ház bérlőjévé váltam, amely úgy nézett
ki, mintha már évek óta benne laktam volna.
Az első éjszakát a nappali közepén fekve töltöttem, széttárt karokkal,
széles mosollyal az arcomon. Az én saját terem! Végre megint van saját
terem! Annyira elöntött a megkönnyebbülés, a hála és az öröm, hogy egy álló
hónapig emberek közelébe se mentem. Egyszerűen nem tudtam otthagyni a
házat, csak dolgozni jártam el. Amikor hazaértem, körülnéztem az
otthonomban, s az arcomat ismét elöntötte a mosoly.
Noha nem kaptam meg a teljes összeget, amelyre pályáztam, az odaítélt
összeg már elég volt a börtönprogram elindítására. Arra számítottam, hogy
idővel majd más alapítványokhoz is pályázhatok. Hihetetlen izgalmas volt,
hogy egyáltalán bármennyi pénzt is kaptam, és megtapasztalhattam, ahogy a
gondolat valósággá vált. Mivel a pénz a magán jótékonysági szektorból
származott, és a börtönrendszer nem adott hozzá semennyit, az ő szemükben
én önkéntesnek számítottam. Jóváhagyták a kurzusvázlatomat, amelyben
leírtam, hogy mit szeretnék tanítani, és hová szeretnék eljutni. Mivel a
programomat nem akkreditálták, tanári képesítéssel sem kellett
rendelkeznem. A börtön nevelési osztálya egyszerűen ugyanúgy hitt az
ötletemben és az elképzeléseimben, mint én, és ennek alapján meg tudták
szerezni a jóváhagyást, ami most utólag visszatekintve elég fantasztikusnak
tűnik! Akkor azonban nem furcsálltam a dolgot, egyszerűen lépésről lépésre
haladtam előre, míg végül ott találtam magam egy szobában, tele elítélt
bűnözővel, és dalszerzést tanítottam nekik!
Mivel még soha életemben nem voltam tanári szerepben, meglehetősen
érdekes volt ott állni a leendő tanítványaim előtt. Több tucat szempár
szegeződött rám, és némelyikük elég barátságtalanul méregetett. Ha akkor
egy percre megállok, és elgondolkodom a helyzeten, talán meg is ijedtem
volna, de nem álltam meg. Egyszerűen csak nekiláttam a munkának.
Mielőtt a nevelési osztályon jártam volna, még sohasem láttam börtönt
belülről. Alaposan felkészültem az első órára, és nagy bátran belevágtam.
Eleinte elég nagy adag száraz humorra volt szükség ahhoz, hogy bármilyen
reakciót kiváltsak belőlük – mindenki csak ült, fapofával méregettek, és
gondosan ügyeltek arra, hogy le ne égjenek a többiek előtt. Egy idő után
azonban rájöttek, hogy egész normális vagyok.
Először a rímes verselést kezdtük gyakorolni. Úgy döntöttem, hogy
lemondok az előkészített feladatokról, és inkább improvizálok. Igyekeztem
viccesebb és a helyzethez jobban illő rímeket kitalálni, és velük együtt
nevettem saját magamon.

„Itt ülök, és várom, hogy végre énekeljünk már

De a tanárnő nem hagyja abba, egyre csak dumál.
Gitározni akarok, hogy sztár lehessek én,
 Mit tehetek? Várok még, hátha van remény.”

Egyik-másik nő ezen a ponton kuncogni kezdett, és onnantól fogva ők is

beszálltak a poéngyártásba, amitől aztán a többi fegyenc is jobban elengedte
magát, és ők is elkezdtek hozzászólogatni.

„Hát kezdjük el már, tanárnő, nem kell a sok duma,

A rímelést, azt leszarjuk, mert rettentő fura.”

A nevetés egyszer s mindenkorra megtörte a jeget. És ahogy közös témát is

találtunk, ami ebben az esetben Emmylou Harris zenéje volt, már minden a
legnagyobb rendben ment, villámgyorsan haladtunk előre.

„Oké, oké, értem én, de van egy-két dolog,

Amit muszáj megtanulnotok, ne háborogjatok.
Először jön a rímelés, csak aztán a gitár,
Ha ezen gyorsan túlvagyunk, sokkal jobb lesz már.”

Erre válaszul ezt kaptam:

„Jól van, na, ha muszáj, akkor írunk rímet, bár
Nagy baromság, de húzzunk bele, és jöjjön a gitár.”

Ez a rímes hülyéskedés még egy jó darabig ment, és az első óra végére már
felszabadultan kacagtunk. A legtöbb nő aktívan részt vett az órán, és végül
mindannyian nagyon jól szórakoztunk.
A nevelési osztályon csupa jólelkű ember volt, s én örültem, hogy ismét
csapatban dolgozhatom, azok után, hogy hosszú odeig mindig kettesben
voltam a klienseimmel az otthonukban. Arra azonban figyelmeztettek,
nehogy túl közel kerüljek a fogvatartottakhoz, és megértettem, hogy erre a
biztonságom és a magánszférám védelme miatt van szükség. Persze azért nem
tudtam kivetkőzni magamból: nem fegyenceknek láttam őket, hanem
egyszerűen nőknek, akik gitározni akarnak, meg dalokat írni. Már eléggé
tapasztalt voltam, így sose felejtettem el, hogy börtönben vagyok, de mivel az
őszinteség a lételemem, ott is csak önmagamat tudtam adni.
Az őszinteségem és a beléjük vetett hitem következtében idővel
megszűntek a gátak, ahogy kialakult és egyre erősödött közöttünk a bizalom.
Úgy beszéltünk egymással, mint egyik nő a másikkal, s ahogy biztattam őket,
hogy a dalszerzésen keresztül mutassák ki a gyengédebb vonásaikat is,
fokozatosan lebontották a falakat, amelyeket önvédelemből építettek maguk
köré. Az órám nagyon személyes, gyógyító térré vált a résztvevők számára.
Az óraterv összeállításánál a továbbiakban mindig a gyógyítást tartottam
szem előtt.
Az írásgyakorlatok során a nők megtanulták kifejezni az érzéseiket, és
végül elkezdtek hangot adni a reményüknek is. Persze a harag és a fájdalom
is megjelent a dalokban. De írtak az álmaikról és a vágyaikról is. Amikor
megkérdeztem: mihez kezdenének, ha bármit megtehetnének, ha semmilyen
pénzügyi, földrajzi, képességbeli korláttal nem kellene számolniuk,
álmodozni kezdtek, és évek óta először a szívükre hallgattak. Az egyik azt
szerette volna, ha szabadon élhetne a gyerekeivel, anélkül hogy
kormányhivataloknak tartozna elszámolással, a másik zenés videóklipekben
szeretett volna szerepelni, a harmadik felvarratta volna a hasát, a negyedik
azt kívánta, bárcsak családi erőszak nélkül élhetne (ahogy még sohasem élt),
az ötödik azt kívánta, bárcsak örökre megszabadulna a kábítószerfüggéstől, a
hatodik a mennyországba szeretett volna ellátogatni, és megmondani az
édesanyjának, hogy szereti.
Ahogy a nők egyre őszintébben kitárulkoztak, alig volt olyan óra,
amikor ne hullottak volna könnyek. Azonban már az elején megállapodást
kötöttünk, hogy bármi történjék is, támogató környezetet biztosítunk
egymásnak. Így hát még azok a nők is, akik addig nem bírták egymást, egyre
toleránsabbak lettek a másik iránt az órán, és végül igazi támaszt jelentettek
egymásnak. Az egyik nő el sem akart jönni az órára, mert a másik ott volt.
Aztán végül is eljött, és négy alkalom után már őszintén biztatták egymást, és
az udvaron is jól kijöttek egymással. Ilyen volt a dolog természete. A
kendőzetlen önkifejezés bátorságával kivívták egymás tiszteletét, és
empatikusan, őszinte érdeklődéssel hallgatták az alakuló dalokat.
Az is óriási kihívás volt számukra, hogy megtanulják előadni a dalaikat
a csoport előtt. De ebben is biztatták egymást, mivel átérezték a dalokban
kifejeződő fájdalmat. Az egyik tanítványom, Sandy, arról írt, milyen nehéz
neki, hogy félig őslakó, félig fehér, és a város egyik felébe sem tud
beilleszkedni. A csoport más tagjai is ismerték ezt az érzést, ezért
folyamatosan biztatták Sandyt, s ezzel megerősítették benne az igényt, hogy
kifejezze az érzéseit.
Egy másik tanítványom, Daisy, már annyiszor volt börtönben – főként
erőszakos cselekedetek miatt –, hogy már azt sem tudta, mennyi ideig kell
benn maradnia. Elmesélte, hogy a tárgyalóteremben mindig eltompul az
agya, és elkalandozik a figyelme, mert túlságosan nyomasztónak érzi a
légkört. (Nem sokkal ezután kiderítette, mennyi időre ítélték el.) Így hát
erről az érzésről írt, meg arról, milyen szörnyű, hogy az ő élete már a
rendszeré, és nem is érzi a magáénak. Egy másik csoporttag, Lisa a fiának írt
egy dalt, amelyben elmondta, mennyire büszke rá. Valahányszor eljátszotta,
a feltörő érzelmektől mindig elfúlt a hangja, de azért magára is nagyon
büszke volt.
Nagyon felszabadító érzést jelentett nekik, hogy a csoport előtt
eljátszhatták a dalaikat, hiszen sokkal jobban beleadhatták magukat, mintha
csak leírták volna, bár persze meg is viselte az idegeiket. De mivel én magam
is voltam már hasonló helyzetben, és ugyanilyen félénk és ideges voltam,
kedvesen biztattam őket, így a félelemből rakott falak is leomlottak. Pár
hónappal később, amikor az egyik tanítványom, aki eleinte nagyon gátlásos
volt, kiállt egy fegyencekből és látogatókból álló százfős hallgatóság elé, és
egyedül eljátszotta az egyik új dalát, már én magam sírtam, de az örömtől.
A csoportlétszám sosem volt túl nagy, de ez mindenkinek megfelelt. Az
első csoportokba túlságosan sokan jártak ahhoz, hogy komoly eredményeket
lehessen elérni, de a későbbiekben már általában csak tízen látogatták
rendszeresen az óráimat. Mindig voltak, akik jöttek, de aztán el is mentek,
amikor megértették, hogy nem fognak egyetlen alkalom után olyan szinten
gitározni, mint Eric Clapton, de a legtöbben azért mentek el, mert rájöttek,
hogy itt komoly munka folyik. Így volt a legjobb, kis csoportokban. Ezeknek a
nőknek sok figyelemre volt szükségük, és így mindannyiukkal egyenként
tudtam foglalkozni. A megszülető dalok és történetek inspirálóak, gyógyítóak
és gyönyörűek voltak. A köztünk áramló szeretet mindannyiunkat táplálta,
de ennél is többről volt szó. A megkeményedett külső mögött ők is olyanok
voltak, mint te meg én – szerették a gyerekeiket, vágytak a szeretetre és
tiszteletre, hasznosnak szerették volna érezni magukat, és tiszteletre méltó
életre vágytak.
Nagyon kevés volt köztük, aki ne érzett volna bűntudatot a tettei miatt.
A legtöbb fogoly jobb ember szeretett volna lenni. Amikor megismertem a
személyes történetüket, azt láttam, hogy mindegyiküknek tragikus az
élettörténete, rendkívül alacsony önértékeléssel küzdenek, és nem képesek
kiszakadni az ördögi körből. Különböző bűnökért ítélték el őket,
némelyiküket illegális prostitúcióért. Volt köztük olyan is, aki
tulajdonképpen kihasználta a rendszer előnyeit. Tudták, mennyi időre ítélik
el őket kisebb bűncselekményekért, így minden évben elkövettek egyet, hogy
a téli hónapokban ne kelljen a hideg utcákon hálniuk, hiszen a börtönben
legalább fűtött szállás és rendszeres étkezés várta őket. Mások
kábítószerhasználatért vagy -birtoklásért, erőszakért, csalásért, bolti
lopásért (ezt eleinte azért követték el, hogy a családnak legyen mit ennie, de
aztán rászoktak) vagy többszöri ittas vezetésért ültek.
Bármi volt is a konkrét bűnük, a börtönrendszer a bűnnel és az
okozatokkal, nem pedig az elkövető sebeivel, vagyis a tetteik mögött rejlő
okokkal foglalkozott. Noha javító-nevelő intézménynek nevezték, csak
korlátozott lehetőségek álltak rendelkezésükre azoknak a foglyoknak, akik
komolyan változtatni akartak a gondolkodásukon és a múltbeli
beidegződéseiken. Pedig ezen a szinten volt leginkább szükség a gyógyításra,
hogy megtörjék a rossz önértékelés, a kábítószerhasználat, a családon belüli
erőszak és a mindebből következő bűnöző-lét ördögi körét. Lehet, hogy van
olyan bűnöző, aki akkor is visszatérne a korábbi életmódjához, ha segítséget
kapna. De akiket én megismertem, azok biztosan megváltoztatták volna a
szokásaikat, ha folyamatos segítséget kaptak volna a börtönbüntetésük alatt
és után.
A börtönrendszerben dolgozók között ismertem néhány nagyon kedves
embert, de ezt a fajta segítségnyújtást még ők is ellenezték. Voltak egyházi
csoportokból érkező önkéntesek is, akiknek sikerült kapcsolatba kerülniük
néhány emberrel, és segítettek megváltoztatni az életüket. De az igazság az,
hogy a börtönrendszer sokkal több pénzt költött a biztonságra és a
bürokráciára, mint a gyógyításra és a támogatásra. Egy háromszáz fegyencet
fogva tartó intézményben mindössze két pszichológust foglalkoztattak, és ők
is ritkán voltak elérhetőek az időhiány meg a rengeteg elfoglaltságuk miatt.
Ha valaki esetleg még nem volt elég rossz véleménnyel saját magáról, mielőtt
börtönbe került, a büntetése letöltése alatt egész biztosan megutálta magát.
Miután megnéztem egy hasznos dokumentumfilmet arról, hogy milyen
sikerrel vezették be a meditációt egyes börtönökben, sokak életét
megváltoztatva, megemlítettem a dolgot a börtönigazgatóságnak, és
hozzátettem: tudom is, hogy kikkel kellene kapcsolatba lépniük ez ügyben.
Azt a fajta meditációt, amelyet én is gyakoroltam, már sikerrel vezették be
más országok börtöneiben, itt azonban csak annyit mondtak nevetve,
kétkedve: „Hát, sok szerencsét!” Ezért a saját képességeimre hagyatkoztam,
és igyekeztem segíteni a csoportom tagjainak, hogy megtanuljanak hinni a
saját szépségükben és jóságukban. S ezt azzal tettem, hogy megtanítottam
őket dalokat írni, és kifejezni magukat a saját eredeti szerzeményeiken
keresztül, amelyek kizárólag az övéik voltak, s amelyeket előadhattak, és
megoszthattak másokkal. Sokan közülük még soha életükben nem kaptak
dicséretet, és csak úgy itták a pozitív visszajelzéseimet, amelyeket valóban
őszintén is gondoltam. Ha módosításokat javasoltam a dalok jobbítása
érdekében, azt is mindig kedves, értékelő megjegyzések kíséretében tettem.
Ahogy egyre jobban bíztak bennem, néha érdekes helyzetek adódtak,
amikor megtudtam egyet s mást a börtönéletről. Egyszer például az egyik nő
hangosan mesélte a másiknak, hogyan sikerült szert tennie egy plusz pár
futócipőre. Amikor észrevette, hogy én is hallom, azonnal elhallgatott. De
miután a csoport többi tagjával együtt biztattam, elmagyarázta a rendszert.
Milyen okosan kitalálta – jegyeztem meg, mire ő csak annyit mondott: –
Sittesek vagyunk, nem? A tanárnő elfelejtette, hol van? – én meg nevetésben
törtem ki. Addigra már megjött az önbizalmam, és nagyon viccesnek találtam
ezt a megjegyzést.
Egy másik tanítványom egyszer nagyon felspannolva, ugyanakkor
láthatóan kimerülten érkezett az órára. Amikor megkérdeztem, jól van-e, azt
felelte: – Most már igen. De reggel elég szörnyű volt. Az egyik hülye ribanc
már régóta szívatott, úgyhogy belenyomtam a fejét a ruhaszárítóba. De most
már minden oké. – Némileg meghökkenten bólintottam, hogy aha, most már
értem. – Szóval nincs gond, tanárnő. Most itt vagyok, és zenélni fogunk.
Semmi nem érdekel, amikor itt vagyok. Ha nem épp ide jöttem volna, lehet,
hogy hazavágom. De akkor nem jöhetnék ide, az meg engem vágna haza. –
Ezzel leült, és folytatta az előző héten írt dalát. Egyébként remek dalszerző
volt, és kevés olyan szép hangot hallottam, mint az övé. Bárcsak más
körülmények között találkoztunk volna! Olyan jó lett volna tábortűznél
énekelgetni egymásnak. De ez sajnos nem jöhetett szóba.
Hétről hétre egyre több pozitív fejleménynek lehettünk tanúi.
Csodálatos volt ezt látni, igazi öröm. A nevelési osztályon is örültek a
tanítványaim sikerének és a pozitív változásoknak. Az óra hamarosan a hét
fénypontja lett – nekik és nekem is.
 Akkor már kiléptem abból a bizonyos távkapcsolatból, annak ellenére,
hogy most közelebb laktunk egymáshoz. Ha azzal az emberrel maradok,
sohasem tudtam volna arra menni, amerre a szívem húzott. Egyszerűen más
volt az értékrendünk. Noha megkönnyeztük a szakítást, és persze fejlődtem
is az elengedés szomorú folyamata során, már túlságosan messzire jutottam
önmagamban ahhoz, hogy megint olyan életet kezdjek élni, amelyben nem
lehetek hű a saját értékeimhez.
Csodálatos volt ismét a saját otthonomban lakni, és örömmel láttam
vendégül a néha felbukkanó barátaimat, ahelyett hogy mindig csak én jártam
volna vendégségbe, mint az elmúlt egy-két évtized során. Annyi vándorlás
után igazán nem volt meglepő, hogy otthonülővé váltam. Ritkán éreztem
indíttatást arra, hogy kimozduljak, és elhatároztam, hogy hosszú távon
feltétlenül szeretnék minél többet otthonról dolgozni.
Így hát a szabadidőmben felépítettem egy online dalszerző kurzust,
annak alapján, amit a börtönben tanítottam a nőknek. Közben komolyabban
elkezdtem írni is, a cikkeim megjelentek különféle magazinokban, és blogot
is vezettem. A blogot sokan olvasták, s ez megerősítette bennem, mennyire
szeretek hasonló gondolkodású emberekkel kapcsolatba kerülni a
munkámon keresztül. És az is felmerült bennem, hogy biztos-e, hogy
továbbra is az előadóművészek nehéz életét akarom élni? Amíg a börtönben
tanítottam, a saját zenémet kissé elhanyagoltam, bár néha azért még volt
egy-egy fellépésem színvonalas helyeken. Amikor a megfelelő közönséggel
kerültem kapcsolatba, és teljesen belemerültem a zenélésbe, olyankor
nagyon élveztem a dolgot, de az írásban és az otthonról végzett munkákban
sokkal több örömömet leltem.
Bár a házamat és a börtönben végzett munkámat nagyon szerettem,
más nem nagyon volt, ami azon a vidéken tartott volna. A barátaim
elköltöztek, s az élet is nagyon más volt, mint régen Sydneyben. Meg hát azt
is sejtettem, hogy egyszer ismét vidéken kötök majd ki. Több mint két
évtizednyi vándorlás után még mindig vágyódtam a farmok hatalmas tereire.
Új barátokra sem tettem szert azon a vidéken, hiszen a hosszú vándorélet
után visszavonultan éltem, és szerettem otthon lenni.
Anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna, leginkább a tanítványaim
lettek a helybeli barátaim. Idővel a tanár és tanítvány, alkalmazott és fegyenc
közötti falak is egyre inkább leomlottak. A kurzus egyszerűen olyan hellyé
vált, ahol nők egy csoportja zenélt. Úgy éreztem, nem sok minden választ el a
fogvatartottaktól, olykor szinte egy lehettem volna közülük. Legalábbis néha
így éreztem. Persze adódtak olyan pillanatok is, amikor ez nem így volt. Én
nem követtem el semmilyen bűnt, amely indokolhatta volna az ottlétemet,
de mindig közel éreztük magunkat egymáshoz, mint olyan nők, akiket
összeköt az őszinteség, amelyet együtt tapasztaltunk meg. A törékenységem
és a fájó múltam bizonyos mértékig még rányomta a bélyegét a
viselkedésemre, noha korántsem annyira, mint korábban. Talán ez is
erősítette a kapcsolatot a tanítványaimmal, hiszen az ő múltjuk tele volt
fájdalommal, bántalmazással és az ezekből fakadó rossz önértékeléssel.
Amikor először léptem át a börtön küszöbét, eligazítást kaptam arról,
hogyan hárítsam el a magánéletemmel kapcsolatos kérdéseket. Nem
mondtam meg nekik, hol lakom, de amikor megkérdezték, csak annyit
feleltem, hogy nem árulhatom el, ahelyett hogy bizonytalan irányba böktem
vagy hazudtam volna. A nők ezt tiszteletben tartották, hiszen már
bizalommal voltunk egymás iránt, és egyébként is igyekeztem minél több
kérdésükre választ adni. Haldokló klienseimmel folytatott korábbi őszinte
beszélgetések nyomán egyre jobban élveztem a nyíltságot. A magánszféra
védelmében felhúzott falak egyszerűen kirekesztik a jószívűséget. Az igazság
viszont összehozza az embereket. Kérdezgettek a múltamról, én pedig
őszintén válaszoltam, és elmeséltem pár olyan dolgot, amelyet ostoba módon
túl sokáig hittem és tűrtem el.
Ezeknek a nőknek a kedvessége – csoportban és külön-külön egyaránt –
felébresztett valamit a lelkemben, ami már nagyon régóta szunnyadt benne.
Egyszerűen nem tudtam, hogyan kell elfogadni a kedvességet. Adni tudtam,
de elfogadni nem. Így hát amikor megéreztem, hogy szeretnek, és pontosan
értik a fájdalmamat, ez egészen elsöprő érzés volt. Tényleg hihetetlenül
kedves, csodálatos nők voltak. Mindannyian sokat szenvedtek, és sokuknak
rettenetesen hiányoztak a gyerekeik és a családjuk. De a szívük mélyén
nagyon kedvesek voltak. Igen, ostobaságokat csináltak, hibákat követtek el,
amelyek börtönbe juttatták őket, de kevés volt közöttük, aki ne bánta volna
meg, amit tett, és egyetlenegy sem, aki ne lett volna jószívű és szeretetteli.
A pénz kezdett elfogyni, és miután csaknem egy évet töltöttem a
börtönben, rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a haldoklók gondozásától égtem
ki. Hanem magától az élettől. Egyszerűen túl sok szomorúság volt
körülöttem. Az élet még nehezebbé vált, amikor közeli barátaimat tragédia
érte, s én igyekeztem mellettük lenni. Mivel már tudtam, mennyire nehéz
megfinanszírozni ezt a projektet, nem voltam biztos benne, hogy lesz
energiám újrakezdeni az egészet. Egyik este, amikor félálomban hallgattam
új szomszédaim ordítozását, döntöttem. Ideje visszatérni a vidéki élethez.
Mindent elvégeztem, amire akkor és ott képes voltam.
Az első tanítványaimat addigra már szabadon engedték, vagy a
büntetésük végén jártak, ami nekem is szabadságot adott. Ahhoz nem
éreztem magamban elég energiát és tisztánlátást, hogy új tanítványokkal
kezdjek foglalkozni. Ideje volt, hogy megtanuljak vigyázni saját magamra. Így
hát a börtönben is és a főbérlőmnek is bejelentettem, hogy felmondok, és
elkezdtem új terveket szőni.
A szüleim is idősek voltak már. Az édesanyámhoz meghitt kapcsolat
fűzött, mint mindig, és az édesapámmal is nagyon jóban voltam. Így hát
közelebb akartam kerülni hozzájuk, legfeljebb néhány órányi autóútra, hogy
bármikor elérhessenek. Néhány óra autóút ausztrál mércével mérve nem sok.
És a partvidékhez is közelebb akartam lenni.
Kiválasztottam a megfelelő környéket, és elkezdtem nézegetni az
interneten a kiadó házakat. Eldöntöttem, melyik két város között szeretnék
élni, és mennyi lakbért tudok fizetni. Amikor néhány hét után még mindig
nem találtam megfelelő házat, feladtam egy hirdetést a helyi újságban,
amelyben világosan leírtam, mit keresek. Több lehetőséget is ajánlottak, és
ugyan egyik sem tűnt megfelelőnek, legalább ismerősökre tettem szert, akik
hamarosan a figyelmembe ajánlottak egy helyes kis házat. Pontosan ott volt,
ahol szerettem volna, és pontosan annyi volt a lakbér, amennyit még ki
tudtam fizetni, így hát mire egyet pislantottam volna, máris egy nyolcszáz
hektáros farmon éltem.
 Sötétség és hajnal

A ház előtt patak csörgedezett, így folyamatosan szemlélhettem a természet

állandóan változó, szépséges arcát. Mindenfelé fenséges, hatalmas fák álltak.
Egész nap énekeltek nekem a madarak, éjjel pedig a békák. Amikor
beköszöntött az este, lámpafények helyett csillagok milliói ragyogtak a fejem
fölött. Tökéletesen boldog voltam, különösen amikor a verandán a
naplementét nézve gitároztam, vagy amikor az eső kopogott a bádogtetőn. A
mennyországban éreztem magam, és számtalanszor mondtam köszönetet.
A vidéki élet persze áldozatokkal is jár, hiszen a szórakozáshoz és a
művészetekhez nehezebb hozzáférni, de én megelégedtem azzal, ami
körülvett. Az életstílusom úgyis olyan volt, hogy időről időre elutaztam. Így
hát ez sem jelentett problémát. Ismét együtt mozogtam a természettel, és
végre olyan életet élhettem, amely igazán közel állt hozzám. A hatalmas
hegyvölgyes területre öt ház épült, köztük a farm tulajdonosának a háza.
Bérlőként nekem csak annyi volt a dolgom, hogy élvezzem ezt a teret.
Rögtön úgy éreztem, hogy minden könnyebb és egyszerűbb lett. Igazi
hazatérésnek éltem meg, hogy ismét vidéken lakhattam. A sok haldokló
gondozása és a börtönben folytatott munka után alig maradt energiám, így
hát nagyon örültem, hogy egy kis szünetet tarthatok, és egy darabig a
megtakarított pénzemből élhetek. Közben majd körülnézek egy kicsit –
gondoltam –, és majd kitalálom, hogy merre induljak el, ha készen állok –
lépésről lépésre, ahogy alakul. Minden nappal jobban éreztem magam,
lassanként egészen megfiatalodtam. Ismét áramlani kezdtek bennem a
pozitív energiák és gondolatok. Ahogy a legelőkön, dombokon sétáltam, és
gyönyörködtem a természetben – milyen egyszerű és milyen bonyolult –,
elindultam a gyógyulás és a regenerálódás útján.
Az elmúlt évek, a fejlődés évei, amikor annyi csodálatos, bölcs ember
ágya mellett ültem, egyértelműen számos pozitív változást indítottak el
bennem. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott egy-egy gyengéd pillanat
vagy szép beszélgetés. Noha úgy tűnt, azt az életet már messze magam
mögött hagytam, főleg most, ahogy a dombokon és völgyekben sétálgattam,
valójában azonban rengeteget alakított rajtam, és emiatt továbbra is óriási
hálát éreztem.
Amellett, hogy szükségem volt egy kis otthon töltött időre és
alkotómunkára, ismét a hit ugrására készültem, és reméltem, hogy időben
felismerem, merre kell indulnom. Hiszen korábban szinte mindig ez történt.
Annyi természeti szépséggel voltam körülvéve, hogy az írás és a zene szinte
magától áradt belőlem. A ház és a patak körüli természet bősége segített
abban, hogy pillanatok alatt hozzászokjak az egyszerű élethez.
De legbelül, a tudatom mélyén tovább éltek az alacsony önértékelés
romboló mintái. Az utóbbi évtizedben tudatos szinten rengeteget változott a
gondolkodásom, ezért az élet sokkal könnyebbnek tűnt, mint korábban.
Emiatt béke és hála töltött el, és minden nappal egyre jobban éreztem
magam a bőrömben. Érzelmi szinten minden jól ment. Legalábbis ezt
gondoltam.
Aztán a dolgok egészen váratlan fordulatot vettek. Addig remekül
éreztem magam, így hát rettenetesen megviselt, amikor egyszer csak a
legsötétebb mélységekben találtam magam. Hirtelen feljött minden,
méghozzá sokkal mélyebbről, mint valaha. A maradék energiám – amelyről
azt hittem, épp elég lesz a regenerálódáshoz – nyomtalanul eltűnt, szinte
egyik napról a másikra, mintha valaki kihúzta volna a dugót a konnektorból.
Egyszerűen összeroskadtam. Mindez iszonyú hirtelen történt. Az utolsó
csepp energiám is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Ezzel az a lehetőség is szertefoszlott, hogy találok valami munkát, s így
megismerkedem a helybeliekkel. Lehetetlennek éreztem, hogy odaálljak
bárki elé. Kizártnak tűnt, hogy elvállaljak bármilyen munkát, akár egészen
rövid időre. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. Kénytelen voltam
behatolni önmagam legmélyébe, hogy szembenézzek ezekkel a változásokkal,
és mondhatom: meglehetősen viharos utazásban lett részem. Ám nem volt
más választásom. Egyszerűen kibukott belőlem az egész, akár tetszett, akár
nem, és ahogy ömleni kezdtek a könnyek, már nem lehetett őket megállítani.
A sebeimnek be kellett gyógyulniuk, hogy azzá válhassak, akinek születtem,
hogy teljesen megszabaduljak a múltamtól. Ezek voltak életem legnehezebb
hónapjai – hirtelen, váratlanul zuhanni kezdtem fejjel lefelé a súlyos
depresszióba, s már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben.
Akik a legjobban ismertek, nem akarták elhinni, hogy ez én vagyok. Ha
nem saját magamról lett volna szó, talán én sem hittem volna. Korábban már
volt alkalmam közelről látni másokat a depresszió állapotában, és el sem
tudtam képzelni, hogy ez velem is megtörténhet. De pontosan ez jellemző a
depresszióra, és éppen ettől viselik olyan nehezen, akik elszenvedik – hogy
villámcsapásként éri őket.
Volt olyan barátom, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni a dolgot.
Hogy lehet az, hogy Bronnie, aki mindig mindenkit felvidított, most így
összeomlott? Volt, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy ilyen
sérülékeny állapotban lát. Aztán olyan barátom is volt, akiről azt hittem,
hogy nagyon jól ismer, de amikor felhívott, annyira nem tudtam mit kezdeni
a tanácsaival, hogy ettől csak még magányosabbnak és meg nem értettnek
éreztem magam. Ha lehetett volna még szomorúbbnak lenni, mint amilyen
voltam, akkor még jobban elkeseredtem volna. A legkevésbé sem érdekelt, mi
van másokkal. Csak magammal tudtam foglalkozni – sőt, néha még
magammal sem.
Folyamatosan érkeztek a jó tanácsok, hogy mihez kezdjek ebben a
helyzetben. Csakhogy aki depresszióval küzd, annak a leginkább elfogadásra
van szüksége. A depresszió olyan betegség, amely a pozitív átalakulás legjobb
katalizátora lehet, igazi ajándék – feltéve ha hagyják, hogy az ember a saját
ütemében menjen végig rajta. Depresszió: ezt a nevet csak a modern
társadalom aggatta erre az állapotra. Valójában páratlan lehetőség,
fantasztikus alkalom a lelki átalakulásra és ébredésre. Persze összeomlással
kezdődik – de áttöréssé válhat, ha eltökélten, önmegadásra fogékonyan és
hittel közelítünk hozzá. Persze ettől még nem válik örömünneppé.
Reggelente már zokogva ébredtem, még mielőtt az első gondolat
megfogalmazódott volna az agyamban. Arra volt szükségem, hogy aki ismer,
az legyen irántam részvéttel és türelemmel. Ahogy ébredezni kezdtem, a
gondolataim néha még el sem jutottak a tudatos szintig, és már ömleni
kezdtek a könnyeim. Máskor egyszerűen csak szomorú voltam saját magam
és a helyzetem miatt, hogy az élet ennyire vállalhatatlanul nehéznek tűnt
ezekben a napokban, és tulajonképpen már évek óta. Megállapítottam, hogy
nincs energiám újrakezdeni, ugyanakkor tudtam, hogy muszáj. De ez is csak
elkeserített, hiszen még elképzelni sem tudtam, honnan lenne hozzá
energiám – arról szó sem lehetett, hogy összeszedjem az energiát. Nem sok
esély volt arra, hogy valaki besétál hozzám, és felajánl egy remek állást, főleg
mivel alig ismertem valakit azon a vidéken.
A legközelebbi baráti körömben senki sem tudott mit kezdeni ezzel a
mélységes szomorúsággal és gyengeséggel. Továbbra is hívogattak,
javaslatokat tettek, hova menjek, mit csináljak, hogy megint működőképes
legyek. De ez csak fokozta a rajtam levő nyomást, hiszen még nem álltam
készen erre. Ha egy nap sikerült felporszívóznom, az már annyi energiámba
került, hogy hatalmas eredményként könyveltem el: „Ügyes voltál, Bronnie,
sikerült valamit megcsinálnod!” Máskor kiporszívóztam öt házat, utána
elmentem ebédelni, gyalogoltam egy pár mérföldet, és úsztam egy órát. De
ilyen a depresszió, amikor először csap le az emberre. Eleinte ő az úr.
Az ember barátai és szerettei ilyenkor azzal segítenek a legtöbbet, ha
elfogadják az illető állapotát. Vagy vége lesz egyszer a dolognak, vagy nem. Jó
esély van arra, hogy túllesz rajta, különösen ha neki is ez a szándéka. Ha azok,
akiket szeret, így is elfogadják, akkor nagyobb az esély a kilábalásra. Ha
nyomást gyakorolnak rá, azzal csak rontanak a helyzeten. Magának a
szenvedőnek is el kell fogadnia, hogy most épp ezt hozta az élet, mert akkor
legalább ő nem gyakorol nyomást saját magára, hiszen az csak súlyosbítja a
tüneteket. Időbe telt, mire sikerült elfogadnom magamat, miközben azzal
küszködtem, hogy nem vagyok működőképes a mindennapokban.
A visszatérés az anyaföldhöz rendkívül mély hatással volt rám,
visszavezetett a fiatalkoromban eltemetett fájdalomig, amely akkor
keletkezett, amikor hasonló környezetben éltem. Azáltal, hogy lelassultam és
visszatértem a gyökereimhez, hogy nem koncentráltam minden erőmmel
mások gondozására, az évtizedekkel ezelőtt némi erőszakkal, de
biztonságosan lefedett, fortyogó fazékból most kirobbantak volna a
felgyülemlett fájdalmak. Az elmúlt évtized során, ahogy elindultam a tudatos
tartalmak elengedésének és a gyógyulásnak az útján, már folyamatosan
szivárogtak kifelé. Csakhogy ez a rettenetes szomorúság, amely felszakadt
belőlem, ez a nyers, fájó érzés most már nemcsak tudatos, hanem tudattalan
helyekről is érkezett. Az állandó kritizálás éveiből származó fájdalom, amikor
nem fogadtak el annak, aki vagyok, az ordítozás és a kigúnyolás nyomán
keletkezett fájdalom – mindaz, amit magamban tároltam, anélkül hogy ennek
tudatában lettem volna – most a felszínre került. Csak sírtam és sírtam.
Az igazi gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy szembenézzünk
mindazzal, amit látunk – a fájdalommal, a szenvedés elfogadásával, a fejlődés
lehetőségével, a gyógyulás szükségességével és azzal, hogy össze kell
szednünk minden erőnket a fájdalom leküzdése érdekében. Azonban
mindenki csak maga tud végigmenni a tanulási folyamaton. Senki sem
végezheti el helyettünk. Ha szeretnek bennünket, az persze segít, nekem is
óriási támogatást jelentett drága édesanyám és néhány régi barátom felém
áradó szeretete. De nem ugorhattam át a gyógyulási folyamatot. Ideje volt
szembenézni önmagammal. És ideje volt szabadjára engedni a legmélyebben
rejlő dolgokat.
Az érzelmeim többféle módon szakadtak fel. Először persze sírással.
Aztán volt, amit kiírtam magamból. Életemben először sikítottam is – nem
ordítottam, hanem valóban sikoltoztam. (Illetve tulajdonképpen egyszer már
korábban is sikítottam, önkéntelenül, amikor kiugrottam egy repülőgépből.)
De ez valódi, ősi sikoltozás volt. Nagyon hálás voltam, hogy ilyen messze
vagyok a többi háztól, s így zavartalanul végigcsinálhatom ezt az egész
zűrzavaros időszakot, méghozzá úgy, ahogy az adott nap diktálta.
Kikiabáltam magamból mindent, amit fiatalabb koromban kellett volna
elmondanom azoknak, akik megbántottak. Néha csak fájdalmas hangokat
adtam ki, szavak nélkül. Sikítottam, mert tehetetlennek éreztem magam a
helyzetben, amelybe kerültem, és mert rettenetes fájdalmakat éltem át.
Féktelenül zokogtam. Aztán kimerülten leheveredtem, és szép lassan
meggyógyultam.
Régebben, amikor még szentimentálisabb voltam, a tanulási folyamatot
gyakran hasonlítottam egy rózsához. Rétegenként bontjuk ki szépséges,
törékeny önmagunkat, míg végül elérünk a középpontig, saját magunk
bimbójáig. A teljes szomorúság és reményvesztettség állapotában azonban
egyszer s mindenkorra elvetettem ezt az elképzelést, és arra jutottam, hogy a
fejlődés inkább olyan, mint egy jó nagy fej hagyma meghámozása. Az újabb
rétegek lehántása egyre fájdalmasabb lesz, és minden újabb rétegtől egyre
jobban zokogunk. Ez történt velem abban az időben. Meghámoztam egy jól
kifejlett hagymát – szép nagy volt, annyit mondhatok. Minden kiontott
könny, minden leírt mondat, minden megosztott gondolat segített abban,
hogy egy újabb réteget hámozzak le.
Nem a boldogságot tűztem ki magam elé nap mint nap, csupán azt
kívántam, hogy legyen erőm elfogadni a helyzetemet. Eleinte nem nagyon
volt energiám másra, csak a sírásra, aztán még arra, hogy a verandáról
nézzem a természet változását. A naponta előtörő érzelemhullámoktól
annyira kimerültem, hogy mindig csupán a jelen pillanatra koncentráltam.
Néha egyszerűen képtelen voltam az adott pillanatnál messzebbre látni. Épp
elég feladatot jelentett, hogy napról napra túléljem az erős érzelmeket.
Tompa voltam, érzelmileg kimerült, és rettenetesen fárasztott az élet.
Igyekeztem emlékeztetni magamat arra, hogy a boldogság választás
kérdése, és tudatosan azt választottam, hogy erőnek erejével felkelek az
ágyból, vagy a könnyeimen keresztül keresek valami szép látványt. Olyan
döntések és apró sikerek, amelyek más szemében jelentéktelennek
tűnhetnek, számomra ekkor óriási eredmények voltak. Azok a dolgok,
amelyek egykor igazán egyszerűek voltak – felkelni, visszahívni valakit,
kigubancolni a hajamat, szépen felöltözni, vagy egészséges ételeket készíteni,
miközben legszívesebben sült babot ettem volna konzervdobozból –, most
óriási teljesítménynek számítottak.
Már nem az voltam, aki régen, és ha azzá akartam válni, amivé válnom
kell ezen a földön, akkor el kellett fogadnom az érzéseimet, ahelyett hogy
elutasítom őket – a felszínre engedni őket, hogy egyszer s mindenkorra
megszabaduljak tőlük. Mindenkinek a maga módján kell meggyógyulnia. A
hangulatjavító gyógyszerek szedése nem az én utam, noha senkit sem ítélek
el azért, ha ezt választja, nekem azonban a a saját utamat kellett
választanom. Minden nap más volt. Némelyik tele volt sötétséggel,
könnyekkel és szívszaggató fájdalommal. Máskor valamennyire
működőképes voltam, és tompán, kimerülten, de eltökélten nekiláttam, hogy
megfőzzek valami egészséges ételt, amelyből aztán valamennyit le is
fagyasztottam, hogy a sötétebb napokon is rendesen tudjak enni. Megint
máskor, ha volt rá energiám, sétálni indultam a távolabbi dombokra és
legelőkre, messze az emberektől, és magamba szívtam a természet hangjait
és látványát.
A meditáció ekkor is a mindennapi életem része maradt. Gondolni sem
merek arra, hogy mi lett volna velem e nélkül a lehetőség nélkül. A
meditációból korábban már megtanultam, hogy a szenvedést az elménk
hozza létre. A korábbi évek gyakorlása pedig segített abban, hogy számtalan
káros gondolatot száműzzek a fejemből. Így hát a meditáció továbbra is nagy
szerepet játszott a gyógyulásomban. Azon tűnődtem, vajon hogyan képes
bárki is megbirkózni ezzel a betegséggel meditáció nélkül, amely megtanít
arra, hogy megfigyeld a gondolataidat, és rájöjj: nem vagy azonos velük. A
gondolatok csak az elmében vannak, és noha az elme is hozzánk tartozik,
nem azonos velünk, ráadásul a gondolataink sem mindig a sajátjaink. Számos
gondolatunk mások ránk vetített gondolatából származik.
Ez a tudat hihetetlenül nagy segítséget jelentett, amikor napjában
legalább kétszer leültem meditálni, azzal a szándékkal, hogy átveszem az
uralmat a saját gondolataim és elmém fölött. Óriási elszántságra volt szükség
ahhoz, hogy a gyakorlásra figyeljek, miközben annyi fájdalom tört a
felszínre, és próbált meg elterelni a gyakorlástól. A meditáció óráiban
azonban rendszerint sikerült megtartanom az uralmat önmagam fölött.
Ahogy meditálás közben figyeltem a gondolataimat, anélkül hogy leragadtam
volna bármelyiknél, visszatértem arra a helyre, ahol nyugalom, szeretet és
bizonyosság van, és tudtam, hogy ez a felbolydulás egy nap majd biztosan
véget ér, hiszen valahol még mindig ott van bennem a békesség. Egyszerűen
csak még jobban, sokkal jobban kell dolgoznom azon, hogy elérkezzen ez a
pillanat. A meditációval járó fegyelem is nagyon jót tett, hiszen ez
biztosította, hogy hullámzó hangulataim ellenére legyen valamilyen
mindennapos elfoglaltságom: rá kellett venni magamat, hogy leüljek, és
gyakoroljak, bármilyen nyavalyásan érzem is magam. Van, aki azért vészeli
át az ilyen időszakokat, mert el kell mennie dolgozni, vagy valami más
szokásos napi foglalkozást kell végeznie. Számomra ez a meditációs
gyakorlás volt.
Persze sírtam is, a lelkem legmélyéről. Igyekeztem, nehogy szem elől
veszítsem azt a csodálatos életet, amely talán még várhat rám, ha túlleszek
ezen a borzasztóan fájdalmas időszakon és a gyógyulási folyamaton. Ebbe a
reménybe kapaszkodtam, amikor képes voltam rá. Amikor a jelen pillanatot
ennyire gátolja a múltbeli fájdalom, csak a szebb jövő reménye jelent
időnként némi kis örömöt. A remény tehát nagy szerepet játszott a
gyógyulásomban. A kissé nyugodtabb pillanatokban arról álmodoztam, hogy
egyszer majd megint működőképes leszek, és ismét használni fogom a
tehetségemet (hiszen mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben), jól
keresek, olyan munkát végzek, amelyet szeretek, nagyokat nevetek a
barátaimmal, saját birtokom lesz egy édesvízű folyó mellett, ismét merek
majd szeretni, és gyermekem lesz. De leginkább arról álmodoztam, hogy
ismét megtapasztalom majd a boldogságot, hogy egyszer majd megint
örömmel és izgatottan ébredek – pusztán azért, mert élek. Arról álmodtam,
hogy boldog leszek, és sóvárogva vágytam arra, hogy ne csupán egy gyorsan
elillanó pillanat erejéig tudjam felidézni, milyen is a boldogság. Igen, a
boldogságban reménykedtem.
Ám pusztán annyit tehettem, hogy megpróbáltam a lehető legjobban
jelen lenni, amikor képes voltam rá, és megbirkózni az adott pillanattal.
Sokat segített, hogy ilyen csodálatos környezetben éltem, hiszen annyi
minden történt a természet világában körülöttem, amiben teljesen el tudtam
merülni – néztem a rovarokat és a madarakat, hallgattam a szellő susogását a
fákon, figyeltem az állandóan változó eget.
Nagy áldást jelentett egy csodálatos szociális munkás, akitől segítséget
kértem. Ugyanazt a meditációs technikát gyakorolta, mint én, és bizonyos
tekintetben tükröt tartott elém. Az ő segítségével más szemszögből, nagyobb
megértéssel szemléltem magam, és rájöttem, mennyire szép a lelkem. Azt is
megértettem, hogy miközben rengeteg energiát fektettem mások
gondozásába, önmagamat teljesen elhanyagoltam, mert a lelkem mélyén nem
hittem el, hogy megérdemlem a gondoskodást. Ez nagyrészt azért volt, mert
tudattalan szinten még mindig hatott rám mások egykori véleménye,
olyanoké, akik nem ismertek, pedig azt gondolták, hogy ismernek. Ez az
időszak részben épp arról szólt, hogy elszántam magam: teljesen
megszabadulok ezektől a visszahúzó erőktől. Eközben ráadásul nagy
fájdalmat okozott egy barátnőm, aki nehéz időszakot élt át, s én igyekeztem
jó barátnőként mellette állni. Csakhogy miközben beúsztam, hogy
megmentsem, magam is fulladozni kezdtem. Muszáj volt egy időre
elhatárolni magamtól a mások iránt érzett részvétet és empátiát, és
együttérzéssel, de távolságtartóan viszonyulni hozzájuk.
Nagyon fontos és felszabadító érzés volt, amikor a szociális munkás
emlékeztetett arra, hogy önmagam iránt is részvétet kell éreznem. Ez a
remek nő segített felismerni azt a rossz szokásomat is, hogy hajlamos voltam
és vagyok mentegetni mások viselkedését, régebben azért, hogy a felszínen
megmaradjon a békesség, az utóbbi időben pedig részvétből. Nagyon nagy
szükség volt a közvetlenségére, egyenes tanácsadói stílusára és az
őszinteségére. Különösen célba talált az a kérdése, vajon arra hajtok-e, hogy
aranyérmet szerezzek a gondozók olimpiáján.
Túl gyakran feledkeztem meg arról, hogy nekem is jár a részvét,
gondolatokban és tettekben egyaránt. De azért a korábbi évek során
megtanult dolgok sem vesztek kárba, bár néha így éreztem. Hiszen most a
sebeim mélyére hatoltam, az igazi eredetükhöz, és végre képessé váltam
arra, hogy örökre begyógyítsam őket.
Ahhoz, hogy eljussak a fájdalmak gyökeréhez, hogy kimondjam, milyen
hatással voltak rám az évtizedeken át rám záporozó kritikák (amelyeket épp
azoktól kaptam, akiknek a szeretetére a legnagyobb szükségem lett volna),
hogy ne mentegessem tovább a bántó viselkedést, és hogy mindezt
kibeszéljem – ehhez bátorságra volt szükség, önmagamnak adott engedélyre,
és az eltökéltségre, hogy örökre megszabaduljak ezektől a beidegződésektől.
Ez csak úgy ment, ha megtanultam, hogyan legyek kedves önmagamhoz, és
azt is, hogy miként kell elfogadni ezt a kedvességet. Megérdemeltem a jóságot
és a boldogságot, teljes mértékben megérdemeltem. Még ha mások nem így
gondolták is. Ők nem tudták, milyen utakat jártam be, és ez már egyébként
sem számított. Hiszen most már tudtam: megérdemlem, hogy jó dolgokat
kapjak az élettől. Ez a fontos felismerés, hogy igenis megérdemlem, tette
lehetővé, hogy elfogadjam a saját magam iránti kedvességet. Bizonyos
szinten ezt már korábban is elhittem, de ennyire mélyen még nem. Az
átprogramozás most azon a szinten zajlott, amely alapvetően meghatározta a
működésemet. Ideje volt beengedni a kedvességet. Hiszen én is
megérdemlem.
Csakhogy az alacsony önértékelésból származó beidegződések
elkeseredetten állták a rohamot, és továbbra is voltak olyan napok, amikor
minden erőmet össze kellett szednem, hogy erősebb legyek, mint a fájó
érzések és gondolatok. Ahogy újabb és újabb rétegeket győztem le, nagy néha
elkezdett belém szivárogni a szépség és az egész lelkemet elöntő boldogság,
ami üdítő és inspiráló hatással volt rám. Olyan egyszerű dolgok, mint a közeli
fák levelein ragyogó napsütés, hihetetlenül gyönyörűnek tűntek, és váratlan
boldogsággal töltöttek el. Új dolgokat fedeztem fel magamban, amelyek már
évek óta lappangtak bennem, és most egyre természetesebbé váltak. És
komoly változások is történtek: egyik-másik régi beidegződéstől valóban
sikerült megszabadulnom.
Rájöttem, hogy korábbi gondolati sémáim bizonyos elemeivel sikerült
megbirkóznom, és valóban megszabadultam tőlük, amiért nagyon hálás
voltam. A lakóhelyem szépsége továbbra is segített abban, hogy teljes
mértékben jelen legyek. Erről persze a megmaradt fájdalmak is
gondoskodtak. De a ház körül kibontakozó természeti világ nap mint nap
táplálta a lelkemet. Valahányszor lehámlott rólam egy újabb réteg, az
érzékeim egyre jobban felfokozódtak, és még jobban ráhangolódtam a
természet világára. Ez nagyon ösztönzően hatott rám, noha továbbra is
akadtak rossz pillanataim.
Néha dühös lettem magamra, amiért nem vagyok képes elég gyorsan
legyőzni a depressziót. De a harag mindig annak szól, aki nem felel meg az
elvárásainknak. Így hát elengedtem ezt az elvárást, és visszatérítettem
magamat a jelen pillanatba – valami szép látványt kerestem az ablakomból,
zenét tettem fel, és együtt énekeltem az énekessel, vagy egyszerűen
tudatosan figyelni kezdtem a légzésemre vagy a körülöttem levő hangokra.
És akkor ismét el tudtam fogadni a helyzetemet, és belenyugodtam, hogy a
fejlődésem szempontjából a lehető legmegfelelőbb ütemben haladok.
 Az egyik régi barátom folyamatosan küldözgetett nekem isteni bio
bőrápoló krémeket. Rászántam az időt, és gondosan bedörzsöltem velük a
testemet, vagyis mentálisan és fizikailag is ápoltam és tápláltam magam,
hogy ellensúlyozzam a korábbi ridegségemet önmagam iránt. Ettől mindig
jobban lettem, nem beszélve arról, hogy csodás illat áradt a bőrömről. Ahogy
így kényeztettem a testemet, eszembe jutott, hogyan ápoltam haldokló
klienseimet. Most végre magamat is olyan szeretettel gondoztam, mint
annak idején őket.
Ennek ellenére nagyon nehéz volt erősebbnek maradni a fájdalomnál,
és noha pár hónap után időnként volt egy-egy jobb napom, a depresszió és a
negatív gondolatok egy ilyen nap után még vadabbul támadtak rám. A
depresszió nem adta fel egykönnyen, az már biztos. Hiszen több mint
negyven év negatív beidegződései táplálták, amelyeket azzal hoztam létre,
hogy hagytam mások véleményét eluralkodni a saját hitrendszeremen. Az
elmém tőlem függetlenül zsarnokoskodott rajtam, és nem akarta kiengedni a
kezéből az irányítást.
Most azonban végre kezdtem a magam urává válni, felismertem a saját
értékeimet és szépségemet, és tudatosan azt választottam, hogy pozitívabb
hitrendszerek felé terelem az agyamat. Ahelyett, hogy a régi szokásokkal
nyűglődtem volna, tisztelettel és szeretettel kezdtem bánni önmagammal.
Miközben otthon tettem-vettem, önkéntelenül énekelgetni kezdtem arról,
hogy milyen jó és értékes vagyok. Azt a vicces szokást vettem fel, hogy
amikor a tükör előtt mentem el, köszöntem magamnak, ennek a szép
teremtésnek, s ez nagyon jó érzéssel töltött el. Arra is ügyeltem, hogy a
testemet rendszeresen ápoljam fürdőkkel és egészséges ételekkel, s ennek
sok boldog percet köszönhettem. Lassanként kezdett visszatérni a
boldogság. A régi gondolkodásom ennek egyáltalán nem örült, ilyenkor a
depresszió belém vájta ronda karmait, és nem volt hajlandó elengedni. Már
évek óta dolgoztam azon, hogy átalakítsam a gondolkodásomat. Ez volt a
végső párbaj, amelyet csak az egyik fél élhetett túl.
 Elérkezett hát a végkifejlet, amikor teljes mértékben és örökre búcsút
kellett mondanom a régi önmagamnak – és ekkor feladtam. Egyszerűen túl
nehéznek éreztem a dolgot. Hiába történt egyre több pozitív változás és
boldog pillanat a mindennapi életemben, érzelmileg teljesen ki voltam
merülve. Annyi energiámba került, mire idáig eljutottam, hogy hirtelen
eltűnt minden maradék erőm, és öngyilkosságot kezdtem fontolgatni.
Jottányi erőm sem volt már, nem tudtam sem fegyelmezetten gondolkodni,
sem reménykedni. Mindent megpróbáltam, de már egyszerűen belefáradtam.
Meg akartam halni. Véget akartam vetni ennek az életnek, egyszer s
mindenkorra.
Egy barátom, akivel már húsz éve jóban voltam, ekkoriban olyan volt
számomra, mint egy angyal. Rendszeresen felhívott, hálistennek a maga
sajátos stílusában. – Vedd fel a telefont. Idefigyelj, nehogy kinyírd magad!
Vedd már fel azt a k…va telefont. Hagyd ezt abba, és vedd fel azt a k…va
telefont – mondogatta mindaddig, amíg végül már muszáj volt fölvennem,
könnyek között, de nevetve. Noha a megközelítése nem éppen ortodox, ő az
egyik legnagyobb szívű ember, akit ismerek, és a humor már a múltban is sok
mindenen átsegített mindkettőnket. Nekem bevált a stílusa. Nevetésre volt
szükségem, és tudtam, hogy nagyon szeret, ahogy én is nagyon szerettem őt.
A nevetést általában nem értékelik kellőképpen, pedig a gyógyulás fontos
eszköze.
Csakhogy egyik nap, amikor épp nem hívott fel, olyan mélyre jutottam,
mint még soha életemben. Lefirkantottam egy búcsúlevelet – még írni sem
tudtam rendesen –, és úgy döntöttem: végleg feladom. Egyszerűen nem
bírtam tovább.
Azt mondják, a hajnal mindig a legsötétebb óra után jön el. Ez volt
életem legsötétebb órája. Egyszerűen nem voltam képes tovább élni. Ennél
már nem érezhettem volna rosszabbul magamat a bőrömben. Utáltam
magam, amiért minden erőfeszítésem ellenére sem voltam képes legyőzni az
elmémet. Utáltam, amiért annyi gonoszságot viseltem el másoktól az életem
során. Utáltam, amiért mindig beletörődtem a nehézségekbe. Utáltam, hogy
annyi bátorságra lenne szükségem ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék, és
ahogy megérdemlem. Utáltam magamban szinte mindent. Tényleg a
legsötétebb óra volt.
Abban a pillanatban, amikor befejeztem a búcsúlevelet, amelyben
bocsánatot kértem, és megírtam, hogy mennyire el vagyok keseredve,
megszólalt a telefon. Először nem akartam felvenni, de aztán vonakodva
ugyan, de felvettem. Azt hittem, a barátom hív, de nem ő volt. Még csak nem
is egy ismerősöm. Hanem egy vidám női hang, kedvesen köszöntött, és azt
mondta, hogy mentőbiztosítást szeretne ajánlani!
Hát ez remek – gondoltam. Még az öngyilkosságot sem tudom rendesen
végigcsinálni. Nyilván szükségem lesz egy rohadt mentőre. Már korábban
kinéztem magamnak egy szakadékot a környéken, ha abba hajtok bele az
egyterűmmel, gondoltam, biztos nem maradok életben. Elég sokat
töprengtem a dolgon, mert nem akartam elrontani. Az apró részletekre is
gondoltam.
A biztosítási ajánlat (amelyet tompa aggyal visszautasítottam) eszembe
juttatta, hogy a kísérlet vagy sikerül, vagy nem. Aztán eszembe jutott a sok
kedves mentős, akiket az évek során megismertem, és rádöbbentem:
mennyire érzéketlen voltam, mennyire elborított a saját fájdalmam. Arra
nem gondoltam, milyen hatással lesz a tettem azokra, akik megtalálnak, és
akik szeretnek. Aztán az is eszembe jutott, hogy nem szeretném bénán leélni
az életemet, különösen nem úgy, hogy csak saját magamat okolhatom érte.
De nemcsak arról volt szó, hogy a mentő említése mennyi mindent juttatott
az eszembe – persze keresve sem találhattam volna ennél jobb ébresztőt –,
hanem arról is, hogy a telefonhívás megtörte a varázst, eloszlatta a ködöt,
amely mélységes fájdalmamban beborított engem.
Ez a pillanat volt a fordulópont, életem legkomolyabb fordulópontja.
Nem akartam kárt tenni ebben a testben, amelynek a szabadságomat és a
mozgékonyságomat köszönhettem, ebben a szép, egészséges testben, amely
annyi mindenen keresztül mindvégig hordozott engem. És meghalni sem
akartam. Szeretni kezdtem a lábamat, amiért annyi mérföldön végigvitt
engem, és utána már egész önmagamat megszerettem.
Amikor a telefon megszólalt, egy pillanatra megfájdult a szívem. Akkor
döbbentem rá, hogy az én szegény, kedves, szép szívemnek már épp eleget
kellett elviselnie. Nem bírt már több szenvedést és öngyűlöletet. Szeretetre
volt szüksége, hogy begyógyuljon, és ennek a szeretetnek mindenekelőtt
éntőlem kellett jönnie.
 Semmit sem bánok

Ezek után elképesztő sebességgel változtak meg a dolgok. A depresszió az

éjszaka folyamán eloldalgott, és magával vitte súlyos, sötét fellegét.
Mindaddig csupán a szeretetre várt, s ahogy a szeretet megérkezett, tudta,
hogy az ő szerepe itt véget ért, így hát távozott. A következő néhány napot a
feltöltődésnek szenteltem: meditáltam, köszönetet mondtam, és
gyönyörködtem önmagamban. A lelkemet ezzel tápláltam, a testemet pedig
azzal, hogy fürdővízbe merültem. Hosszú, könnyű kirándulásokat tettem a
hegyekbe, nem erőltettem meg magam, csak kényelmesen sétáltam, és egy
újjászületett ember szemével csodálkoztam rá az életre. Mintha annyira
gyönyörű lett volna a világ, amelyben felébredtem, hogy a régire alig
emlékeztem.
Új életemet azzal pecsételtem meg, hogy elhatároztam: rendezek egy
ünnepséget, amely egyszerre lesz búcsú- és köszöntő szertartás. Rőzsét
gyűjtöttem a rétről, és gyönyörű tüzet gyújtottam. Bizonyos dolgokat
tisztességesen el kellett búcsúztatnom az életemből, a régi énem egyes
részeit, és mindazt, ami belőlük fakadt. Így hát leírtam ezeket is, meg az
újonnan beköszöntött dolgokat is. Amikor aztán lement a nap, és
felbukkantak az első csillagok, boldogan álldogáltam a gyógyító, melegítő tűz
előtt. Köszönetet mondtam a régi részeimnek, tűzbe dobtam a papírdarabot,
amelyre ráírtam a nevüket, és elbúcsúztam tőlük. Az újonnan jötteket is
egyenként köszöntöttem. Ahogy utána ott üldögéltem a táj közepén, és
bámultam a tüzet, határtalan szeretetet éreztem önmagam és az élet iránt. És
óriási hálát.
Melegen lobogott a tűz. Mosolyogva néztem a rám boruló hatalmas
csillagos eget, és megállapítottam, hogy mindazok után, amin
keresztülmentem, valóban újjászülettem. Most végre az voltam, aki évek óta
lenni akartam, akiért annyit dolgoztam. Ez a valaki végre engedélyt kapott a
megszületésre. Többé nem volt szükség arra a valakire, aki másokat
mentegetett, több évtized fájdalmát hordozta, és nem volt hajlandó
elfogadni, hogy ő is megérdemli a boldogságot. Betöltötte a szerepét.
Kedvesen megköszöntem neki, hogy részt vállalt a fejlődésemben, és végleg
elengedtem.
Minden új nap újabb örömöket tartogatott számomra. Szinte olyan
volt, mintha először fedezném fel az életet. Sohasem éreztem magam ennyire
szabadnak. A boldogság – olyan boldogság, amilyet korábban még sohasem
ismertem, a tökéletesen akadálytalan, örömteli, bűntudatmentes boldogság –
természetes állapotommá vált. Új madarak szálltak a kerítésre, és nekem
énekeltek. A régiek utánam repültek, amikor boldogságban úszva a réten
sétáltam. Felfokozódtak az érzékeim, úgy éreztem magam, mintha épp akkor
fejeztem volna be egy többhetes csendes meditációt, csak éppen ez az éber
állapot hosszan megmaradt. A természet hangjai tisztábban szóltak, a színek
élénkebbek lettek. A zöldnek legalább harminc árnyalatát különböztettem
meg a házamat körülvevő tájban.
Világosság volt bennem, és szabad terek nyíltak, amelyekről mindig is
sejtettem, hogy ott vannak, csak éppen nem ismertem őket. A múltam most
már alig számított. Az utam során megszerzett bölcsesség végleg a részemmé
vált. A múltam rengeteg tanulsággal szolgált, amelyek korántsem vesztek
kárba. De a szenvedés, amely azzá tett, aki lettem, mostanra betöltötte a
szerepét, és elenyészett. Nem kellett semmit bizonyítani, magyarázni vagy
indokolni. Az arcom elzsibbadt a sok mosolygástól. Az életem szinte egyetlen
éjszaka leforgása alatt egészen más síkra került. És annyi év gyakorlás után
végre valóban a jelen pillanatban éltem.
Szélesre tárultak a lehetőségek kapui. Kreatív utam során tett korábbi
erőfeszítéseim – a koncentrálás, a kitartás és az áldozatok – lassanként
elnyerték jutalmukat. A munkámat egyre energikusabban végeztem, és
egészen váratlan helyekről kaptam új lehetőségeket az írásra. A kapukat az
önmagam iránti szeretet nyitotta meg – csakis az tette lehetővé, hogy
fantasztikus dolgok áramoljanak felém, amelyek már évek óta ott várták
türelmesen, hogy végre készen álljak.
Az azóta eltelt idő során a jóság egyre akadálytalanabbul folytatta
természetes áramlását. Új szakmai és személyes támogatói rendszerek
alakultak ki körülöttem. Persze mindig lesz mit tanulnom magamról, de ma
már az élet legkisebb ajándékát sem veszem magától értetődőnek.
Az elmúlt évek során tudatosan olyan életet teremtettem, amilyet
elképzeltem magamnak. Rétegenként hántottam le magamról mindazt, ami
ebben meggátolt. Ennek a folyamatnak természetesen az is része volt, hogy
nagyon világosan lássam, milyen életet szeretnék élni, és milyen ember
szeretnék lenni. Ma már, ha időnként megakadok, türelemmel és szeretettel
viseltetem magam iránt, miközben igyekszem túllépni az akadályon.
Önmagunk felfedezése igazán örömteli folyamat, és ma már tudok
mosolyogni a gyarlóságaimon.
Mindazok után, ami történt, még sokkal közelebb éreztem magam
azokhoz a csodálatos emberekhez, akiket haldoklásuk idején ápoltam.
Fokozatosan kibontakozó új életem aszerint alakul, amit ők akkor láttak meg,
amikor visszatekintve arról beszéltek, mi az, amit a legjobban megbántak.
Életük végén döbbentek rá arra, hogy valaha mindez lehetséges lett volna. Az
utolsó hetekben és napokban, amikor már mindennek vége volt, egyszer csak
meglátták, mennyi örömöt tartogatott volna nekik az élet, ha másképpen
éltek volna.
Persze nem mindenki számolt be arról, hogy bármit is megbánt volna.
Volt, aki azt mondta: néhány dolgot másképp csinált volna, de azért
alapvetően nem bánt meg semmit. Volt, aki csodálatos megelégedettséggel
beszélt az életéről. Vagy legalábbis szépen elfogadta az életét. Sokan azonban
megbánták, ahogy éltek, és erős késztetést éreztek arra, hogy ezt elmondják
valakinek, aki meghallgatja a gondolataikat. Az őszinteséget, amely az összes
kliensemmel való kapcsolatomat jellemezte, valószínűleg az is elősegítette,
hogy hosszú időt töltöttem velük. Ezért mindig hálás leszek.
Amikor elmondták, mi mindent bántak meg, elhatároztam: én nem
leszek így, amikor az időm véget ér, bármikor történjék is. Azután, hogy ilyen
bölcsességgel ajándékozott meg az élet, nem lehet, hogy ne tanuljak belőle.
De most, hogy ilyen nagy megpróbáltatáson mentem keresztül, megértettem,
hogy az élet néha iszonyú nehéz kihívásokat tartogat. De azt is megtudtam,
hogy milyen csodálatos jutalom vár arra, akinek sikerül végigcsinálnia.
A kiteljesedés és az öröm lehetősége, amelybe ezek a drága emberek
mind bepillantást nyertek a távozásuk előtt, mindannyiunk előtt ott áll most
is, mielőtt még eljönne a távozásunk ideje. Engem minden egyes új nappal
egyre jobban elbűvöl a jóság természetes áramlása. El akar jutni hozzánk, és
el is jut, ha megtanuljuk magunkhoz engedni, hittel és önmagunk
szeretetével. Ott vár mindenkire. Csak ehhez először el kell állnunk az
útjából, s ez nem kis munka – meg kell tanulnunk, hogyan legyünk urai a
saját gondolatainknak, miután eltakarítottuk az útból a törmeléket, amely
megakadályozza az áramlást.
Az embernek folyamatosan tanulnia kell. Nincs olyan, hogy elérünk egy
bizonyos fejlődési szintre, ahol azt mondhatjuk: „Remek. Akkor most
hátradőlök, mert már mindent tudok, úgyhogy mostantól minden nap
sétagalopp lesz, már semmit sem kell tanulnom.” – Időnként még Stellát is
emlékeztetni kellett az elengedésre és az önmegadásra, pedig ő annyira
előrehaladt már a belső utazásban. Miután sikerült neki, nagy békesség
töltötte el a fennmaradó napjaiban, és ragyogó mosollyal az arcán távozott,
amikor elérkezett az átkelés ideje.
Ha tehát a tanulás sohasem ér véget, jobban tesszük, ha elfogadjuk,
mint ha ellenállunk neki. Egyetlenegy nap sem múlik el anélkül, hogy valami
újat ne tanulnék önmagamról. De ezt ma már szeretettel fogadom, feltétlen
szeretettel és ítélkezés nélkül. Még zökkenőmentesebb a fejlődési folyamat,
ha kedvesen nevetek önmagamon.
Amikor Grace ezt mondta: – Bárcsak lett volna bátorságom
önmagamhoz hűen élni, nem úgy, ahogy mások várták el tőlem – sütött
belőle a szomorúság, amiért másképp alakult az élete.
Kár, hogy olyan nagy bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy valóban
önmagunk legyünk. De így van. Időnként hatalmas bátorság kell hozzá. Annak
lenni, aki vagy –az ember eleinte nem is mindig tudja megfogalmazni, hogy
az milyen, még saját magának sem. Csak annyit tud, hogy van benne
valamiféle vágyódás, amelyet a jelenlegi élete nem elégít ki. Ha ezt
olyanoknak kell elmagyaráznunk, akik más cipőben járnak, néha csupán
annyit érünk el, hogy még jobban megkérdőjelezzük önmagunkat.
De ahogy a bölcs Buddha mondta több mint két évezreddel ezelőtt, az
elme nem ismeri a válaszokat, a szív nem ismeri a kérdéseket. A szívünk
vezet el bennünket az örömhöz, nem az agyunk. Ha felülkerekedünk az elme
uralmán, és elengedjük mások elvárásait, akkor meghalljuk a szívünk szavát.
S ha van bátorságunk követni is, akkor megismerjük a valódi boldogságot.
Közben jól tesszük, ha ápoljuk a szívünket, és uralkodunk az elménk fölött.
Ahogy egyre nagyobb teret adunk a szívnek, az élet egyre több örömöt és
békességet biztosít nekünk. És akkor olyan boldog élet vár ránk, amilyet csak
szeretnénk.
Amikor Anthony ott feküdt az ápolóotthonban, és bevallotta: nincs
bátorsága ahhoz, hogy megpróbáljon jobb életet élni, szomorú példát
mutatott arra, hogy milyen következményekkel jár, ha ez a félelem irányít
bennünket. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy idő előtt ápolóotthonban
végezzük. De Anthony életéből hjányzott az ösztönzés és a boldogság, és
milliók élnek így közöttünk. Számukra minden új nap csupán agyat tompító,
biztonságos, de sohasem kielégítő rutin.
A nagy változásokhoz nagy lelkierőre van szükség. Azonban minél
tovább maradunk egy számunkra rossz környezetben, amelyhez hasonulunk,
annál tovább tagadjuk meg magunktól a lehetőséget, hogy megismerjük az
igazi boldogságot és megelégedettséget. Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak
nézzük, ahogy elmegy mellettünk, pusztán azért, mert félünk, holott a
félelmet le lehet győzni, ha szembenézünk vele.
Ahogy Florence villájának a kertjében az indák fojtogatták a gyönyörű
virágokat, mi is mindannyian létrehozunk olyan dolgokat, amelyek
fojtogatnak bennünket. Persze sok olyasmi van, amit nem olyan könnyű
eltávolítani, mint Florence indáit. A bennünket fojtogató gyomok általában
sokkal erősebbek, hiszen évtizedeken át engedtük, hogy körénk nőjenek, és
nem is hagyják egykönnyen, hogy megszabaduljunk tőlük. Küzdeni fognak az
életükért, és közben elfojtják a szépségünket, hogyha hagyjuk.
De ahogy időbe telt, mire megnőttek, idővel ki is lehet irtani őket.
Ehhez az érzékeny folyamathoz eltökéltségre, bátorságra és időnként
elengedésre van szükség. Bátorságra, hogy megszakítsuk az egészségtelen
kapcsolatokat, és azt mondjuk: Elég! Arra, hogy tisztelettel és kedvesen
bánjunk önmagunkkal, mert mindkettőt megérdemeljük. De legfőképpen
arra, hogy kiszabaduljunk a saját csapdáinkból, és külső megfigyelőként
tekintsünk a saját gondolatainkra és szokásainkra. Ezzel a tudatossággal
könnyebben észrevesszük a megoldásokat is.
Az életünk a miénk, nem valaki másé. Ha nem találunk örömöt abban,
amit létrehoztunk, és semmit sem teszünk azért, hogy javítsunk a helyzeten,
akkor elvesztegetjük minden új nap ajándékát. Egy kis lépés vagy egy apró
elhatározás remek kiindulópont lehet, és az is, ha magunkra vállaljuk a
felelősséget a saját boldogságunkért. A boldog élethez nem kell feltétlenül
elköltöznünk, vagy más ehhez hasonló drasztikus változást véghezvinnünk
az anyagi világunkban. Épp elég, ha megváltoztatjuk a szemléletünket, és
bátran felvállaljuk egyik-másik vágyunkat. Senki más nem tehet boldoggá
vagy boldogtalanná bennünket – csak akkor, ha hagyjuk.
Igen, talán óriási erőfeszítésre és őszinteségre van szükség ahhoz, hogy
legyen bátorságunk vállalni önmagunkat, ahelyett hogy mások elvárásait
teljesítenénk. De ahhoz is, hogy a halálos ágyunkon kelljen bevallanunk, jobb
lett volna másképp csinálni. A könyvben említetteken kívül sok más kliensem
is volt, és a legtöbben azt bánták meg, hogy nem voltak hűek önmagukhoz.
Amikor John azt kívánta, bárcsak ne dolgozott volna annyit, azokat a
szavakat mondta ki, amelyeket a gondozással töltött éveim során a
leggyakrabban hallottam. Az utolsó hetekben, amikor az erkélyen ülve nézte
a kikötőt, súlyos teherként nehezedett rá a megbánás. Nincs abban semmi
rossz, ha az ember szereti a munkáját. Sőt, az a jó. De meg kell találni az
egyensúlyt, hogy az élet ne csak a munkáról szóljon. Még ma is hallom annak
a drága embernek a sóhajtozását, ahogy megpróbálta megérteni és elfogadni
a saját döntéseit.
Amikor Charlie az egyszerű élet fontosságát hangsúlyozta,
egyetértettem mindazzal, amit a bölcsessége és az élettapasztalata alapján
mondott. Az igazi érték nem az, amit birtokolunk, hanem akik vagyunk. A
haldoklók ezt pontosan tudják. A véghez közeledve a javaik már az égvilágon
semmit sem számítottak. Mit gondolnak róluk mások, milyen javakat sikerült
összegyűjteniük – mindez ekkor már fel sem merült a gondolataikban.
A végén már csak az számít, hogy mennyire tettük boldoggá a szeretteinket,
és mennyi időt töltöttünk olyan dolgokkal, amelyeket szerettünk. Sokan azt is
nagyon fontosnak érzik ilyenkor, nehogy a hátramaradó szeretteik
ugyanazokat a dolgokat bánják majd meg, mint ők. Egyetlen alkalommal sem
fordult elő, hogy a halálos ágyán visszatekintve egy haldokló azon bánkódott
volna, hogy nem vásárolt több dolgot, hogy anyagi téren nem jutott előbbre –
egyetlenegyszer sem. Leginkább az foglalkoztatta őket, hogyan éltek, mit
csináltak, és hogy pozitív hatással voltak-e a hátramaradottakra, akár a
családra, akár egy közösségre.
Néha azok a dolgok tartanak fogva a beteljesületlen életben,
amelyekről csak hisszük, hogy szükségünk van rájuk. Az egyszerűség a kulcs,
amelynek segítségével változtathatunk ezen, és az, ha nem akarunk
mindenáron a javainkkal vagy a mások elvárásainak való megfeleléssel
elismerést szerezni. A kockázatvállaláshoz bátorság kell. Ám nem tudunk
mindent a kezünkben tartani. Ha megmaradunk egy látszólag biztonságos
környezetben, az még nem garantálja, hogy észre sem kell vennünk az élet
által feladott leckéket. Attól még bármikor felbukkanhatnak, olyankor,
amikor a legkevésbé számítunk rájuk. És ez igaz azokra a jutalmakra is,
amelyeket az élet azoknak tartogat, akiknek van bátorságuk a szívükre
hallgatni. Az óra mindannyiunknak ketyeg. Rajtunk múlik, hogyan töltjük a
hátralevő napjainkat.
Pearl megértette, hogy a dolgok maguktól áramlanak felénk, ha
szükségünk van rájuk. Hitt abban, hogy a legfontosabb a célunkért dolgozni,
helyes szándékkal végezni a munkánkat, bármi legyen is az, ahelyett hogy a
nélkülözéstől való félelem miatt beleragadnánk egy olyan munkába,
amelyben nem találunk örömöt. Tanulni kell, bátran megszabadulni a
gondolkodásunkat bénító korlátoktól, és engedni, hogy a dolgok szabadon
áramoljanak. Az élet olyan hamar véget ér – mondta. S ez így is van.
Némelyikünk hosszú életet él, mások nem. De ha ez alatt a rövid idő alatt
megismerjük a boldogságot és a kiteljesedést, akkor nem lesz mit
megbánnunk, amikor eljön az elkerülhetetlen vég.
Az érzelmek kifejezése sajnos sok felnőtt ember számára túlságosan
nagy feladat. Ez haldokló klienseimet, például Józsefet is gyakran a
tehetetlenség érzésével és megbánással töltötte el. Szerette volna kifejezni
magát, de nem tudta, hogyan, mivel nem volt benne gyakorlata. Ez a kedves
ember leginkább ezt bánta, és óriási szívfájdalmat okozott neki a dolog,
hiszen úgy halt meg, hogy azt érezte: a családja valójában sohasem ismerte
meg. Más kliensek olyan betegségekben szenvedtek, amelyek a bennük lévő
keserűség miatt alakult ki, mert nem tanulták meg kifejezni önmagukat.
De mint mindenben, a gyakorlástól ebben is egyre jobb lesz az ember.
Ha apró, de bátor tettekkel kezdjük el az önkifejezést, idővel egyre
könnyebben tudunk majd megnyílni, sőt még élvezni is fogjuk az
őszinteséget. Mások reakcióit sohasem fogjuk tudni kontrollálni. Lehet, hogy
kezdetben kellemetlen reakciókat kapunk, de ha egyszer csak elkezdünk
őszintén beszélni, végül aztán egészen új szintre kerül és sokkal
egészségesebb lesz a kapcsolatunk. Vagy egy egészségtelen kapcsolatunk
egyszer s mindenkorra eltűnik az életünkből. Mindkét esetben csak
nyerhetünk a dolgon.
Sohasem tudhatjuk, meddig leszünk még itt a földön, akár mi, akár a
szeretteink. Úgyhogy ahelyett, hogy halálunk előtt kelljen megbánnunk, amit
nem tettünk meg, gondoskodjunk róla, hogy aki fontos számunkra, az már
most tudja meg, hogy érzünk iránta. Ahogy a drága Jude is mondta, a
bűntudat megmérgezi az ember hátralévő éveit. Ráadásul az érzelmek
kifejezése nagyon jó hatással van az emberre, ha egyszer már hozzászokott.
Csupán a félelem tart vissza bennünket, mert tartunk a másik reakciójától.
Hát adjunk egy pofont a félelemnek, és merjük feltárni szépséges
önmagunkat mások előtt, amíg nem késő.
Ha már most is bűntudatunk van, amiért nem mondtunk ki valamit
valakinek, aki meghalt, akkor ideje megbocsátani magunknak. Ha tovább
hordozzuk a bűntudatot, akkor nem adjuk meg a kellő tiszteletet az
életünknek. Ideje kedvesebben bánni önmagaddal. Akkor olyan voltál. De ez
nem jelenti azt, hogy most is ilyen vagy. Az önmagunknak való megbocsátás
irányába mutató kedvesség első kis csírája az, ha mostani önmagunkból
visszatekintve részvétet érzünk az akkori önmagunk iránt.
Ha úgy látjuk, hogy az életünkben szereplő emberek nem reagálnak az
érzelmeink őszinte kifejezésére, az nem azt jelenti, hogy nem hallották meg,
amit mondtunk, vagy hogy jobb lett volna, ha nem lettünk volna őszinték. Jó
példa volt erre az Alzheimer-kóros Nanci. De a következetes kedvesség és
őszinteség más kapcsolataimat is átalakította. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a
másik elengedi a füle mellett, amit mondok. De amikor ő is készen állt arra,
hogy kifejezze az érzéseit, azonnal kiderült, hogy nagyon is jól hallotta
minden szavamat. Egyébként végső soron ez sem számított volna. Nekem
elegendő békét adott a tudat, hogy volt bátorságom őszintén kifejezni
magamat. Ha egyikünket váratlanul érte volna a halál, nem lett volna okom
bűntudatra. Senki nem volt, akit magától értetődőnek vettem volna, akivel
ne tudattam volna, hogy szeretem, még ha ők nem voltak is képesek arra,
hogy ugyanolyan őszintén adjanak hangot az érzéseiknek. Mondd el az
embereknek, mit érzel. Az élet rövid.
Igazi örömöt és megelégedést jelentett számomra, hogy megtaláltam
Doris barátnőjét. Amikor arról beszélt, mennyire sajnálja, hogy nem maradt
kapcsolatban a barátnőivel, még fogalmam sem volt, milyen gyakran fogom
ezt hallani más kliensektől. Most, hogy magam is sok mindenen átmentem, és
tudom, milyen sokat jelentettek a nehéz időszakok átvészelésében a régi,
hűséges barátok, ezt nekem sem nehéz megértenem. A legtöbb embernek
vannak barátai, de nem sok barát tart ki mindvégig mellettünk, amikor a
legnehezebb idők járnak. És a haldoklás is csak egy ezek közül.
A barátságok közös múltat és megértést kínálnak. Amikor a kliensek
visszatekintettek az életükre, gyakran hiányolták a barátaikat, akikkel együtt
emlékezhettek volna a múltra. Az egyre gyorsuló élet során a barátságok
elhalványulnak. Mindig lesznek emberek, akik jönnek és mennek, köztük
barátok is. De akik igazán számítanak, akiket a legjobban szeretünk, azok
minden erőfeszítést megérnek. Ők azok, akik mindig ott lesznek, amikor a
legnagyobb szükségünk van rájuk, és mi is ott leszünk számukra. Néha nem
tudnak fizikailag ott lenni, a nehéz időkben azonban még egy telefonhívás is
sok erőt és nagy megnyugvást adhat az embernek.
A barátoktól kapott elfogadás és megbocsátás segített a haldokló
Elizabethnek, hogy sok év alkoholizmusa után megtalálja a lelki békéjét.
Végül minden a szeretetről és a kapcsolatokról szól. De nem mindenkinek
volt ilyen szerencséje, hogy a véghez közeledve megtalálja a barátait, hiába
szerették volna. Ezért fontos, hogy ne veszítsük el velük a kapcsolatot. Senki
sem tudja, mi vár rá, és hogy mikor jön el az idő, amikor majd hiába vágyódik
a barátaira – és addig is hatalmas kincset jelentenek az életében.
Ahogy végignéztem Harry támogatói csapatát, csak még jobban
megerősödött bennem, hogy az életünk végén mennyire fontos ez. A barátok
számára ugyan sötét, szomorú időszak ez, de a haldoklónak jólesik, ha minél
jobban kiélvezheti a hátralévő időt. A barátok egy kis humort hoznak a
szomorú napokba, s ez a humor jókedvre deríti a haldoklót. Hiszen a barátok
azok, akik nemcsak a haldoklás idején, hanem máskor is – a legnehezebb
időkben is – képesek megnevettetni bennünket.
Amikor Rosemary ott ült mellettem az ágyon, miután előzőleg ordított
velem, hogy tűnjek el, őszintén bevallotta: sohasem engedte meg magának,
hogy boldog legyen. Ez az őszinteség rendkívül jótékony hatással volt az
utolsó napjaira. Rosemary addig nem hitte el, hogy megérdemli a
boldogságot, mivel nem olyan volt, amilyennek a családja szerette volna.
Amikor rádöbbent, hogy ez választás kérdése, megtanulta, hogy magához
engedje a boldogságot, és képes lett arra, hogy ráleljen önmagában valamire,
ami a felnőtt élete nagy részében csak szunnyadt benne. Ezután néha
gyönyörű mosoly jelent meg az arcán az utolsó hetekben.
A boldogság egyik kulcsa az, hogy értékeljünk minden egyes hozzá
vezető lépést, még a legapróbbat is. Amikor Cath visszatekintett az életére,
elmondta, hogy rengeteg lehetőséget hagyott ki a boldogságra, mert
túlságosan az eredményekre koncentrált, ahelyett hogy a hozzájuk vezető
utat élte volna meg. Sokszor azt hisszük, hogy a boldogság egy konkrét dolog
kimenetelétől függ, pedig ez épp fordítva van. A dolgok akkor alakulnak jól,
ha valaki már megtalálta a boldogságot.
Az talán nem lehetséges, hogy az ember mindennap boldog legyen, de
az igen, hogy megtanuljuk abba az irányba kormányozni a gondolatainkat.
Például észrevehetünk valami szépet a szomorúságon túl – valamit, ami segít,
hogy visszataláljunk a lelki békénkhez. Az elme nagy szenvedést képes
okozni. De egy csodálatos élet megteremtésére is használhatjuk, ha képesek
vagyunk uralkodni rajta, és megfelelően használni. Mindenkinek van oka az
önsajnálatra. Mindannyian sokat szenvedtünk. De az élet semmivel sem
tartozik nekünk. Csak mi tartozunk saját magunknak azzal, hogy minél
többet hozzunk ki az életünkből, a maradék időnkből, és hogy hálásak
legyünk az életért.
Ha elfogadjuk, hogy folyamatosan tanulnunk kell, és hogy a tanulás
részben szenvedést, részben örömöt jelent, akkor sokkal nyugodtabbak
leszünk. Ebből a nézőpontból szemlélve a boldogság tudatosabb választás
eredménye, és nem leszünk annyira kitéve az élet hullámzásának. Ha
tapasztalattal és bölcsességgel vértezzük fel magunkat, akkor azokat a
hullámokot is képesek leszünk meglovagolni, amelyek korábban esetleg
megsebeztek vagy összetörtek volna bennünket.
Teljesen rendben van az is, ha néha kissé bohón és játékosan
viselkedünk. Azt is meg kell engednünk magunknak. Kábítószerek és alkohol
nélkül is jól érezhetjük magunkat. Nincs olyan szabály, amely azt mondaná ki,
hogy a felnőtteknek muszáj komolynak lenniük, és nem bolondozhatnak. Ha
az életet túlságosan kritikusan szemléljük, vagy azon görcsölünk, hogyan
látnak bennünket mások, életünk végén bánni fogjuk, hogy ezek a gondolatok
korábban megakadályozhatták a boldogságunkat.
A boldogság szempontjából rengeteget számít, milyen perspektívából
nézzük a dolgokat, ahogy a csodálatos Lenny példája mutatta. A veszteségei
ellenére ő az élet ajándékaira koncentrált, ezért úgy érezte, hogy jó élete
volt. Ugyanaz a mindennapos látvány, ugyanaz az élet egészen másnak
tűnhet fel, ha nem a negatív dolgokra, hanem az ajándékokra koncentrálunk.
A perspektíva pedig a mi választásunkon múlik, és ha hálával tekintünk az
életre, ha észrevesszük és értékeljük a jó dolgokat, akkor a perspektívánk is
megváltozik.
A rengeteg dolog ellenére, amelyeket a haldoklók megosztottak velem,
a legvégén mindegyikük megtalálta a lelki békéjét. Némelyikük a legutolsó
napokig nem volt képes megbocsátani magának, de haláluk előtt mégis
eljutottak ide. Sokukban a legkülönfélébb érzések merültek fel, amíg ezt
elérték – tagadás, félelem, düh, lelkifurdalás és a legrosszabb: ítélkezés
önmaguk fölött. Sokan közülük pozitív érzéseket is átéltek, szeretetet és
határtalan örömet, ahogy az utolsó heteikben feltolultak bennük az emlékek.
 Ám mielőtt a vég eljött volna, békésen elfogadták, hogy itt az idő, és
képesek voltak megbocsátani maguknak mindazért, amit megbántak,
függetlenül attól, hogy előzőleg mennyit gyötrődtek. Sokuk számára azonban
elsőrendű fontosságú volt, hogy mások tanuljanak abból, amit ők megbántak.
Mindannyiuknak megadatott, hogy átgondolják az életüket. Akik
hirtelen mennek el, azoknak nem adatik meg ez a luxus, és sokunkra ez a
sors vár. Nagyon fontos, hogy már most átgondoljuk az életünket, hiszen
talán alig lesz idő, hogy távozás előtt megtaláljuk a lelki békénket vagy
eltűnődjünk a dolgokon. És akkor talán abban a tudatban halunk meg, hogy
egész életünkben rossz helyen keresgéltük a boldogságot, amely mindig
elkerült bennünket, mindig elérhetetlen maradt, mindig azon múlt, hogy egy
bizonyos dolog vagy helyzet hogyan alakul. S akkor arra kell rádöbbennünk,
hogy épp most foszlott szerte a lehetőség, hogy változtassunk, amíg még nem
késő.
Az a békesség, amelyet ezek a drága emberek a haláluk előtt
megtaláltak, már most elérhető mindannyiunk számára, nem kell a végső
óráig várnunk. Dönthetünk úgy, hogy megváltoztatjuk az életünket, bátran
hallgatunk a szívünkre, és olyan életet élünk, hogy semmit nem kell
megbánnunk a halálunk előtt.
A kedvesség és megbocsátás remek kiindulópont ehhez. Nemcsak
másokkal, hanem magunkkal szemben is. Ez a folyamat nem mehet végbe
anélkül, hogy megbocsátanánk önmagunknak. Hiszen ha kemények vagyunk
önmagunkhoz, akkor tovább tápláljuk a már meglevő rossz magokat az
agyunkban, ahogy én is tettem valaha. Ha megbocsátóak és kedvesek
vagyunk önmagunkkal, elhalnak ezek a magok. Így egészségesebb magokat
ültethetünk a helyükbe, amelyek megerősödnek, idővel árnyékba borítják a
rossz magokból kikelt növényeket, és végül semmi sem marad, ami táplálná
őket.
Az életünk megváltoztatásához szükséges bátorságra könnyebben
teszünk szert, ha kedvesek vagyunk önmagunkhoz. A jó dolgokhoz is idő kell,
ezért türelemre is szükségünk lesz. Mindannyian csodálatosak vagyunk,
kivétel nélkül, csupán a saját gondolkodásunk határolja be a lehetőségeinket.
Gondolj a számtalan környezeti és genetikai hatásra, amelyek formáltak,
köztük a génekre, amelyek a saját, egyedi biológiai mivoltodat alakították ki,
és belátod, hogy mindezekből igazán fantasztikus, különleges egyén jött
létre. Az eddigi élettapasztalataid – a jók és a rosszak egyaránt – ugyancsak
hozzájárultak ahhoz, hogy egészen más lettél, mint az összes többi ember
ezen a bolygón. Már eleve különleges és egyedi vagy.
Ideje felismerni a saját értékedet és mások értékeit. Hagyd az
ítélkezést. Légy kedves magadhoz. Mivel még soha senki nem bújt mások
bőrébe, nem nézett az ő szemével, és nem érzett az ő szívével egy egész
életen át, senki sem tudhatja pontosan, mennyit szenvedett a másik. Egy kis
empátiával sokra mehetünk.
Ha kedves vagy magadhoz, és az előítéleteidet kihajítod az ablakon,
saját magadnak is jót teszel, hiszen jobb magokat ültethetsz el. Bocsáss meg
magadnak azért, mert másokat okoltál a boldogtalanságodért. Tanulj meg
kedves lenni önmagadhoz, fogadd el emberi gyarlóságaidat. Bocsáss meg
másoknak is, akik téged okoltak a boldogtalanságukért. Mindannyian
emberek vagyunk. Mindannyian mondtunk és tettünk már olyasmit, amit
kedvesebben is mondhattunk vagy tehettünk volna.
Az élet olyan hamar véget ér. Befejezheted úgy is, hogy nem bántál meg
semmit. Némi bátorságra van szükség, hogy helyesen élj, hogy megbecsüld az
életet, amelyet élned rendeltetett, de a döntés a tiéd. És a jutalom is. Becsüld
meg a megmaradt időt, mégpedig úgy, hogy értékelj minden ajándékot,
amelyet az életed során kapsz, köztük elsősorban saját, csodálatos
önmagadat.
 Mosolyogj, és ne feledd

Ahogy most nézem az életemet, még ma is vannak pillanatok, amikor nem

akarok hinni a szememnek. Az élet, amelyet elképzeltem magamnak, napról
napra egyre inkább valósággá válik. Olyan vagyok, amilyennek elképzeltem
magamat. Ehhez bátorság, kitartás és fegyelem kellett, s az, hogy
megtanuljam szeretni a saját szívemet. Az élet mégiscsak lehet könnyű és
vidám. Van, hogy jól mennek a dolgok. Sőt, ahogy egyre inkább
alkalmazkodom és fejlődöm, és folyamatosan elfogadom, hogy mindazt, amit
kapok, meg is érdemlem, egyre könnyebben mennek a dolgok.
Abban az utolsó sötét időszakban ezek a szavak tartották bennem az
erőt: Mosolyogj, és ne feledd! Az egyik különösen nehéz napon a régi
gondolkodásmódom vasmarokkal kapaszkodott belém, és azt súgta, hogy
nem érdemlem meg mindazt, amiről álmodom. Eközben az új
gondolkodásmód próbált meggyökerezni bennem, és igyekezett
megnyugtatni, hogy igenis megérdemlem. Egyszerű, tiszta útmutatásért
imádkoztam, olyan szavakért, amelyekre könnyek között is képes leszek
emlékezni, és amelyek segítenek megküzdeni a nehezebb napokkal.
Szükségem volt valamire, ami erőt és reményt ad. Ekkor ezek a szavak jöttek:
Mosolyogj, és ne feledd!
Leírtam ezt a mondatot, és kiraktam a ház néhány feltűnő helyére.
Valahányszor elmentem a felirat mellett, mindig eszembe jutott, mit ígértem
magamnak: elmosolyodtam, és nem feledtem, hogy elmúlik ez az időszak, és
jobb idők következnek. Sokkal könnyebb erősnek maradni a hitben, ha az
ember mosolyog. Így hát automatikusan javult a hangulatom, és
megnyugodtam, hogy nemsokára még több okom lesz a mosolygásra. Nem is
volt értelme mosolygás nélkül olvasni ezeket a szavakat, hiszen az tette
lehetővé, hogy ne feledjem el, amit tudok. Így hát mosolyogtam.
Később még aláírtam: Köszönd meg, és ne feledd, amivel arra
emlékeztettem magam, hogy először hálaimát kell mondanom, abban a
biztos hitben és tudatban, hogy meg fogom kapni, amire vágyom. Mosolyogj,
és ne feledd; Köszönd meg, és ne feledd – ezek lettek az én mantráim, így
töltöttem a napjaimat, mosolyogtam, és „nem feledtem”. Így aztán hinni
kezdtem, amitől pedig természetes módon feltámadt bennem a vágy, hogy
köszönetet is mondjak. Az imáim, az álmaim és a szándékaim
meghallgatásra találtak. Már csak annyi volt a dolgom, hogy mosolyogjak, és
ne feledjek, s hogy köszönetet mondjak, és ne feledjek. Ettől aztán sokkal többet
mosolyogtam, mint amennyit enélkül mosolyogtam volna.
Néha persze még ahhoz is gyenge voltam, hogy ezekből a szavakból
merítsek erőt, például azon a rettenetesen szomorú napon, amikor
mindenről lemondtam. De az a pillanat, amikor megadtam magam, végül is
fordulópont lett az életemben. Egyszerűen nem voltam képes többé együtt
élni a múlt fájdalmaival, és ebben bizonyos értelemben igazam is volt. Az
életem véget ért, legalábbis az addigi életem. De fizikailag nem kellett
meghalnom. Csak a régi önmagam halt meg, lelki értelemben. A saját
magam iránti szeretet erős fényében az önmagamról alkotott régi
elképzelések nem élhettek tovább. Végre megszülethetett az új élet, amely
már évek óta csendesen készülődött.
Miközben „mosolyogtam, és nem feledtem”, úgy éreztem, az álmaim
igazak, és egyre jobban a részemmé válnak. Így aztán amikor végre hinni
kezdtem önmagamban, a lehetőségek kapui szélesre tárultak előttem. Az
álmok addigra már ott vártak, csak be kellett engedni őket. Örömteli szívvel
nyíltam meg, és hagytam, hogy áramoljanak a dolgok. És azonnal áramlani is
kezdtek, sokféle formában, mind a személyes, mind a szakmai életemben.
Nem sokkal ezután kellemes meglepetésként ért drága szüleim
javaslata, hogy az idén tartsunk vegán karácsonyt. Teljes szívemből
mosolyogtam, hiszen ez volt számomra a világ legszebb karácsonyi ajándéka.
Több mint két évtizede álmodoztam arról, hogy bárcsak vegetáriánus lenne a
karácsonyunk. És amikor végre megtörtént, olyan könnyedén ment minden,
hogy a végén valamennyien egyetértettünk: ez volt életünk egyik legszebb
karácsonya. A mamámmal zöldségeket aprítottunk, közben viccelődtünk és
nevetgéltünk, a papám zenéket válogatott. Ötvenes évekbeli country-
dallamok töltötték be a házat, mi pedig nevettünk, beszélgettünk, és pompás
ünnepi vacsorát főztünk. Vidám, könnyed este volt.
A munkám egyre gyarapszik, és rengeteg örömöt találok benne.
Alkalmazottként is lehet olyan munkát találni, amelyet szeretünk, de a
mostanában nekem az a legjobb, ha a magam ura vagyok. Mindig is ezt
akartam – a magam útját járni, a munkámban is. Nagyon erős motivációra és
tisztánlátásra volt szükség, hogy idáig eljussak, s régi önmagam legjobb
tulajdonságai is elkísértek, például az önfegyelem.
Miután ismeretségeket kötöttem a környéken, rengeteg emberrel
találkoztam. Csak úgy özönlöttek az inspiráló ötletek. Egyre nagyobb
izgalommal vetettem bele magam újból a világba, rengeteg új lehetőséget
teremtettem saját magamnak. Helyi csoportok közvetítésével dalszerző
műhelyeket tartottam különféle hátrányos helyzetű embereknek. Nagyon
élveztem, hogy ismét taníthattam, és a magam ura lehettem, s persze nagy
megelégedéssel töltött el a csoporttagok fejlődése.
A nehéz múltam után ideje volt, hogy több örömöt találjak a
munkámban is. Létrehoztam egy gyerekműsort, öt év alatti gyerekeknek.
Fantasztikus volt nézni ezeket a tündéri, gátlásoktól mentes, pici embereket,
ahogy ugrabugrálnak és táncolnak a dalaimra. Számos felkérést kaptam
cikkírásra, sőt még egy felnőtt dalokat tartalmazó album készítésére is. Egyre
csak ámulok, mennyi alkotómunkára és mekkora fizikai teljesítményre képes
az ember, ha megszabadul mindentől, ami addig visszatartotta.
A blogom újabb hullámokat vetett, és egyre több embert ismertetett
meg a munkámmal. Közben vidám, pozitív feliratú pólókat, lökhárító-
matricákat és sporttáskákat terveztem a dalaimból és cikkeimből származó
idézetekkel. Csak úgy záporoztak az ötletek, amelyeket lendületes tettek
követtek.
Az őszi estéken mostanában egy csodálatos férfival bújok össze.
Olyankor néha elmosolyodom: mennyire meg tud változni az élet! Nagyon
kedves ember. Mindkettőnknek meg kellett szabadulnunk egy pár dologtól,
mielőtt megtaláltuk volna egymást – az időzítés csodálatos dolog. Ma már új
módon szemlélem az életemet.
A tapasztalataim alaposan megtanítottak az élet körforgására. Mások
halálán keresztül közvetlenül tapasztalhattam meg a halált. Amikor
végignéztem, hogyan szűnik meg a régi önmagam, kicsit én magam is
meghaltam. Lelki értelemben vett halál volt, annak a részemnek a halála,
amely évtizedeken át uralkodott rajtam. Ugyanakkor egy új lélek születése is,
amelyről mindig gyanítottam, hogy létezik, és amellyé válni szerettem volna.
Fájdalmas halál volt, de megszabadított a múltbeli beidegződésektől, a
szükségtelen terhektől és a visszahúzó erőktől.
Most, hogy az igazi önmagam akadálytalanul virulhat, továbbra is
folyamatosan fejlődöm azzá, ami igazán vagyok. Csak a régi rétegek levedlése
után ismertem meg igazi önmagamat, akit nagyon szeretek. Szeretem a
bátorságát. Szeretem a jó szívét. Szeretem a kreativitását. Szeretem a
gondolkodását. Szeretem a testét. Szeretem a kedvességét. Szeretem az egész
embert.
Az életem tehát új irányokat vett, s ez egy új kezdet, egy igazi
újjászületés. De másvalami is elkezdődött: a legcsodálatosabb dolog. Egy
drága kisbaba fejlődik bennem. Megkaptam az anyaság ajándékát. Ahogy
tágul a méhem, és duzzad a testem az isteni nőiségtől, túláradó boldogságot
és hálát érzek, hogy megismerhettem ezt az élményt. Egy világ választ el az
egykori életemtől – az elszigeteltségtől, a szomorúságtól, a
reménytelenségtől. Ugyanakkor ez az élmény azt is eszembe juttatja, hogy
mennyi minden belefér egyetlen életbe. Micsoda szerencse, hogy annak
idején nem vetettem véget az életemnek. Hála Istennek!
Az anya–gyermek kapocs napról napra erősebb. Nagyon jól érzem
magam, miközben más terhes nők reggeli rosszullétről panaszkodnak,
szegények. Egyszerűen imádok terhes lenni! Nemsokára egy másik emberi
lelket fogok vezetni földi útján, amíg fel nem nő ahhoz, hogy a maga által
választott irányban repüljön tovább. Az élet során mindenkinek kijut a
halálból és a búcsúzkodásból, de a születésekből és a kezdetekből is. Hálás
vagyok, hogy mindkettőben olyan sokszor volt részem, szó szerint és
jelképesen is.
Valahányszor átéltem a hit ugrását, a dolgok sohasem úgy alakultak,
ahogy elképzeltem, de hosszú távon mindig jobbak lettek. A hit hatalmas erő,
és csodálatos gyümölcsöket terem. Ha átlépünk a korlátokon, és igyekszünk a
magunk kezébe venni az irányítást, hihetetlen ajándékokat kapunk az élettől.
Furcsa módon sokak számára – számomra is – az egyik legnehezebb
dolog az, hogy megtanuljam elfogadni, amit kapok: rájönni, hogy
megérdemlem, és aztán engedni, hogy a jóság akadálytalanul áramoljék
felém. A csodálatos megoldások életem során legtöbbször más emberektől
érkeztek. Sokkal jobban össze vagyunk kötve másokkal, és nagyobb szerepet
játszunk egymás életében, mint gondolnánk.
Ezért ha valóban nyitott vagy arra, hogy megvalósulni lásd az álmaidat,
feltétlenül meg kell tanulnod kapni. Akinek a természetéből fakad az adás, az
tudja, hogy adni nagy öröm. Ám aki ad, de közben nem hagyja, hogy mások
adjanak neki, az nemcsak gátolja a dolgok természetes áramlását, és ezzel
megbillenti az egyensúlyt, de ráadásul megfoszt egy másik embert az adás
örömétől. Engedd meg másoknak is, hogy adjanak! Csupán a büszkeség vagy
a rossz önértékelés akadályozhat meg valakit az elfogadásban; ezt az
ajándékot mindenki megérdemli.
Ha nem tudsz adni, gyakorold. Próbáld ki elvárások nélkül. Jó érzés. Adj
pusztán az adás öröméért. Ha számításból adsz, az nem igazi adás, és az sem,
ha később egy haragos pillanatban emlékezteted rá a másikat. Meg az sem,
ha utána arra vársz, hogy mikor kapsz valamit viszonzásul. Az igazi öröm
abban rejlik, ha pusztán az adás szándékával adunk, akár szeretetet, akár
kedvességet vagy cselekedetet. Persze aki így ad, az elnyeri a jutalmát, de
nem mindig azonnal, és nem feltétlenül úgy, ahogy elképzeli. És elfogadni is
tudni kell, hogy az áramlás mindkét irányban akadálytalan legyen. És persze
ugyanez vonatkozik önmagunk adására és kapására is.
Meg tudjuk változtatni a világot és önmagunkat is. Miközben egyre
jobbá tesszük az életünket, és afelé haladunk, hogy ne legyen mit
megbánnunk, jobbá tesszük a körülöttünk levők életét is. Még
visszafordítható a társadalmunkat jellemző széttagoltság és a diszharmónia.
Lehetünk még boldogok! Amíg élünk, és egészségesek vagyunk, addig
gondoskodhatunk arról, hogy ne legyen mit megbánnunk a halálos
ágyunkon.
A magunk módján mindannyian olyan törékenyek vagyunk, mint a
vékony üveggömbök. Képzeljünk magunk elé egy régimódi villanykörtét –
olyat, amelyben az izzót gömbölyű üveg veszi körül. (Ha az új,
energiatakarékos izzót képzeljük magunk elé, amelyik olyan, mint egy cső,
akkor nem ugyanúgy működik a kép, de tulajdonképpen az is megfelel.) Van
egy részünk, amelyik olyan, mint egy törékeny fénygömb. Gyönyörű fény
sugárzik belőle, amely mindenütt megszünteti a sötétséget.
Születéskor mindenki fényesen ragyog, fényt és boldogságot visz
mindenkinek az életébe. Az emberek gyönyörködnek a szépségében és a
ragyogásában. Aztán idővel egyre több sarat dobálnak rá. Ez nem az ő sara,
hanem azoké, akik hozzávágják. De mégis hozzávágják. Egy idő után már
nemcsak a hozzánk közel állók dobálnak ránk sarat, hanem az iskolatársaink,
a munkatársaink, a társadalom és mindenféle emberek, akik az utunkba
kerülnek. Ez különböző módokon érint bennünket – egyikünk áldozat lesz,
másikunk bántalmazó, a harmadikunk magába fojtja a dolgokat, s végül
olyan is van, aki nem törődik vele. De bárhogyan érint is bennünket,
mindenképpen megakadályozza, hogy az eredeti fényünk és jóságunk teljes
mivoltában ragyoghasson.
Mivel annyian dobálnak rád sarat, azt hiszed: nyilván igazuk van. Így
hát te is beállsz a sorba, és dobálod magadra a sarat. Miért ne tennéd? Hisz az
nem lehet, hogy az összes sárdobáló téved. És ha már sarat dobálok
magamra, akkor nyilván az is rendben van, ha másokra is dobálok. Igen,
dobálok én is, és továbbra is hagyom, hogy mások pedig engem dobáljanak. A
végén már annyi sarat cipelsz, hogy egészen meggörnyedsz a súlya alatt, s a
fényed már ki sem látszik. Minden porcikádat sár borítja, amelyet nagyrészt
mások dobáltak rád, részben azonban te magad, amikor beálltál a sorba, és te
is dobálózni kezdtél.
Aztán egy nap eszedbe jut, hogy valaha csodálatos fény ragyogott
benned. Csakhogy már olyan régóta vesz körül a sötétség, hogy alig
emlékszel rá. Néha azért még észleled, amikor egyedül és csendben vagy.
Hiszen a meleg ragyogás mindvégig megmaradt, hiába vette körül a sötétség.
És ekkor rájössz, hogy ismét ragyogni szeretnél. Emlékezni arra, ki vagy,
amikor nem cipeled mások vagy önmagad sarát.
Először azt mondod: elég volt! Többé nem hagyom, hogy sárral
dobáljanak! Ez másoknak általában nem nagyon tetszik. Te azonban eltökélt
vagy, és faképnél hagyod a sárdobálókat. Lassan, finoman dörzsölni kezded
magadról a sarat. Csak finoman, hiszen rettenetesen törékeny vagy alatta. Ha
túl durván vagy hirtelen csinálod, akkor darabokra törsz, és sohasem látod
meg újra a fényedet.
Tehát lassan, türelmesen kezdesz hozzá a tisztításhoz. Ekkor egy
vékony fénysugár áttör a sárrétegeken, s így ismét bepillantást nyersz a saját
szépségedbe. Ez nagyon jó érzés. Aztán valaki megint hozzád vág egy kis
sarat, amit újra le kell tisztítani. Így hát letörlöd az új sarat, meg valamennyit
a régiből. De mivel megijedsz attól, amit akkor megpillantasz, gyorsan
hozzávágsz magadhoz egy adagot. Nem érdemled meg, hogy ilyen fényesen
ragyogj! Nesze, még egy kis sár! De a fény akkor már megpillantotta a
külvilágot, és egyre fényesebben ragyog. Azt akarja, hogy észrevegyék.
 Minden kis fénysugártól, amely utat talál a külvilág felé, jobban érzed
majd magad. Ízelítőt kapsz abból, milyen fantasztikus érzés lenne, ha
megszabadulnál mindattól, amit magadban hordozol. Arra is rádöbbensz,
hogy mások is mennyi mindent vonszolnak magukkal, és részvétet fogsz
érezni irántuk. Elhatározod, hogy te mostantól már nem fogsz sarat dobálni
másokra. Hogyan is ragyoghatnánk teljes fényünkben, ha továbbra is sarat
dobálunk egymásra? Így hát tovább dolgozol magadon, és nagyon finoman
ledörzsölsz még valamennyit. Ehhez nagy türelemre és kedvességre van
szükség, és egyszerre csak egy vékony réteget szabad tisztítgatnunk. De
valahányszor egy újabb fénysugár tör át a szennyen, és újból bepillantást
nyersz a saját szépségedbe és ragyogásodba, egyre nő benned az izgalom.
Néha kísértést érzel arra, hogy egy kis sarat dobálj magadra vagy
másokra, hiszen szinte egész életed során ehhez szoktál. Most azonban már
látod, hogy a belőled sugárzó vékony kis fénysugarak mennyit segítenek
másoknak. Ettől ők is bátrabbakká válnak, és ők is elkezdik tisztítgatni
magukról a sarat. Nekik is óvatosnak kell lenniük, hiszen a szennyrétegek
alatt ők is finomak és törékenyek, s könnyen szilánkokra hullanak. Olyan
szívesen segítenél nekik! De ezt maguknak kell végigcsinálniuk, hiszen csak
ők tudják, mennyire törékenyek belül.
Megmutathatod másoknak, hogyan csináltad, és ezzel talán segítesz
nekik. Azonban saját maguknak kell elvégezniük ezt a munkát, a saját
ütemükben és a maguk módján. És persze nem mindenkinek van bátorsága
vagy ereje, hogy egyszerre végigcsinálja. Türelemmel, tisztelettel és
együttérzéssel kell bánnod velük, hiszen most már tudod, hogy ez néha
mennyire fájdalmas és rémisztő tapasztalat.
Jól érzed magad a bőrödben. Ez új érzés, de nagyon tetszik neked. Soha
többé nem dobálsz sarat magadra, mert kezded megszeretni azt a szépséget,
amelyet felfedeztél, hiszen a fény egyre jobban ragyog. Most már minden
irányból fény árad belőled. A legrégebbi sárrétegek azonban nagyon
makacsak, ezeket a legnehezebb eltávolítani. Az évtizedek során
kényelmesen elhelyezkedtek, köszönik szépen. Eszük ágában sincs távozni.
Minél közelebb kerülsz az üveggömbhöz, annál finomabban kell dörzsölnöd.
Csakhogy épp ott van a legmakacsabb, legkitartóbb koszréteg.
Fárasztó ez a munka, és mostanra már nagyon kimerültél. Eredeti
önmagadhoz képest egész biztosan sokat javultál. Talán ennyi elég is lesz –
gondolod. Talán együtt tudok élni ezzel az utolsó koszréteggel – elég lesz
ennyi ragyogás. Csakhogy a fény is erős és eltökélt. Teljesen meg akar
mutatkozni. Ezért még több erőt ad, így hát tovább dörzsölöd a maradékot.
Végre-valahára készen vagy, és a ragyogásod mindenkit megdöbbent,
főleg te magadat. Soha nem sejtetted, hogy ennyire gyönyörű is lehetsz, és
ilyen fényesen ragyoghatsz. Amikor más fénygömbökkel találkozol, ők is
fényesen akarnak ragyogni, mert látják a szépségedet, s ez arra emlékezteti
őket, hogy bennük is ott szunnyad ez a lehetőség. Csak már elfeledkeztek
róla, mert annyi sarat cipelnek magukkal.
Némelyik fénygömb úgy gondolja, ragyogni nehéz, ezért inkább
összebújnak páran a sötétben, és igyekeznek meggyőzni magukat meg
egymást arról, hogy nekik így jó. Minek strapáljuk magunkat, ha már
megszoktuk a szennyünket? Jó ez így, ahogy van, inkább dobálok még én is
egy kis sarat. Már megyek is, dobok egy kicsit azokra a fényes gömbökre, akik
olyan rettentő jól szórakoznak. Hogy merészelik ilyen jól érezni magukat?
Így hát sárral felfegyverkezve elindulnak a sötét gömbök, és dobálni
kezdenek. Csapatban ők is hatékonyabbak, nagyobb biztonságban érzik
magukat, ha sokan vannak. Viszont már nem látnak olyan jól, mert minden
olyan fényes, mióta a nagy tisztítás elkezdődött. De azért észrevesznek egy
pár fénygömböt, amelyek boldogan ragyognak, mivel már majdnem
befejezték a koszrétegek eltávolítását. És a sötét gömbök dobálni kezdik a
fényeseket. Csakhogy a sár nem ragad rájuk. Hogyhogy? Eddig még mindig
rájuk ragadt!
Nem tudták, hogy bár a fény hosszú évekig rejtve maradt, közben
folyamatosan növekedett. Most már olyan melegen és fényesen ragyog, hogy
a sár soha többé nem tapad rá. Egyszerűen lecsúszik róla, és nyoma sem
marad.
Ilyen a te fényed is. Gyönyörű fény rejlik benned, amely egyszer
felragyoghat. Ám türelmesen, kedvesen kell bánnod önmagaddal, ha el
akarod tüntetni az összes sarat, amelyet évtizedek alatt magadra szedtél.
Mihelyst egy kis területet megtisztítasz, máris felragyog egy kis rész az igazi
énedből.
Mindazt, amit drága haldoklóim a halálos ágyukon megbántak, csak
bátorsággal és szeretettel lehet kivédeni. De a döntés a tiéd. Van egy belső
vezetőd – erősen, vidáman akar ragyogni, akár a fény –, amely lépésről
lépésre segít, hogy végig tudj menni az utadon.
Légy az, aki vagy, találd meg az egyensúlyt, beszélj őszintén, értékeld a
szeretteidet, és engedd magad boldognak lenni. Ha így teszel, nemcsak saját
magadnak adod meg a tiszteletet, hanem azoknak is, akik az utolsó heteikben
kétségbeestek, amiért nem volt ehhez bátorságuk a saját életükben. A döntés
a te kezedben van. Az életed a tiéd.
Amikor nehézségekkel találod szembe magadat, és azon töröd a fejedet,
hogy a csudába küzdd le őket – hogyan tudsz megbékélni egy kapcsolattal,
hogyan teszel szert ismerősökre valahol, honnan szerzel pénzt valamire –,
emlékezz arra, hogy amire a szíved vágyik, az téged is akar. Csak néha el kell
állnod az útból. Tedd meg, amit tudsz, aztán engedd el a dolgot. Állj el az
útból.
Ha ilyen helyzetbe kerülsz, húzd ki magad, és lélegezz egy mélyet,
szeretettel. És menj tovább, büszkén arra, ami már vagy, hittel és
bizalommal, hogy megérdemled, hogy az imáid meghallgattattak, és amire
vágysz, az már úton van feléd. És emlékezz erre az egyszerű kis mondatra:
mosolyogj, és ne feledd. Csak mosolyogj, és ne feledd.

* * *
Bronnie Ware ausztrál író, énekes, dalszerző és dalszerzés-tanár. Ha többet
szeretne tudni a munkájáról, látogasson el a hivatalos oldalára:
www.bronnieware.com.


 Tartalomjegyzék

Bevezetés
A trópusokról a havas tájba
Pályafutásom váratlan fordulatot vesz
Őszinteség és önátadás
Első megbánás: Bárcsak lett volna bátorságom hűen élni önmagamhoz,
ahelyett hogy mások elvárásainak akartam volna megfelelni
Hasonulni a környezethez
Csapdák
Második megbánás: Bárcsak ne dolgoztam volna annyit
Célok és szándékok
Egyszerűség
Harmadik megbánás: Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az érzéseimet
Bűntudat nélkül
Rejtett ajándékok
Negyedik megbánás: Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a barátaimmal
Igazi barátok
Engedd meg magadnak
Ötödik megbánás: Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb
legyek
Boldogság, most
Nézőpont kérdése
Változnak az idők
Sötétség és hajnal
Semmit sem bánok
Mosolyogj, és ne feledd