PRÓBA FELTÖLTÉS

ADRIAN BARNES
ÁLMATLANOK

„Kiváló.”
The Guardian

„A világvége még soha nem volt ennyire átélhetô.”

Strange Horizons
Adrian Barnes: Nod
Copyright © Adrian Barnes 2012
Hungarian translation © Farkas Veronika, 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Adrian Barnes: Nod
Bluemoose Books, England, 2012

Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978-615-5468-76-6 (epub)

ISBN: 978-615-5468-77-3 (mobi)

Agave Könyvek
Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje
A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund
Szerkesztô: Csurgó Csaba
Korrektor: Boncz Éva

Mûfaj: science fiction

És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén,
Édentől keletre.
A Teremtés Könyve
Ádám és népe egy halandó elme álmai, mert Káin elköltözött
Nód földjére, az álmok és illúziók birodalmába.
Mary Baker Eddy, Science and Health
Ethannek és Liamnek
18. nap: Szavak

A szavak célja a gondolatok elrejtése

Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól. A

megmaradt Felébredettek legnagyobb része kiterülve fekszik a
Vesszőfutás utca aszfaltján, hat emelettel az erkélyem alatt. Minden, ami
odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek,
dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak. Akik még mozgásképesek, azok
merev pályákon tántorognak körbe-körbe, és a levegőt karmolásszák.
Mások olyan mozdulatlanul ülnek a törmelékek között, mintha
próbababák lennének, és égő tekintettel merednek fel rám.
Tegnap éjjel megint feláldoztak egy Alvót, egy szerencsétlen fickót
bőrszandálban, aki most ott látható véres gumikötéllel egy
lámpaoszlophoz kötözve az utca túloldalán. A fejét, mint az összes
többiét, neki is savanyúcukorka-sárgára festették.
És ha már a színeknél tartunk, a Kék Admirálisnak nyoma sincs ma
este: a letépett ajtókból és szemétté kalapált hulladékgyűjtőkből
összeeszkábált rozoga pódiuma üres. Az Admirális és az emberei egy
darabig úgy kezeltek, mintha próféta lennék, de mindig is tudtam, hogy
ez nem fog sokáig tartani. Odalent családi kiszerelésben teremnek a
próféták: amiben hiányt szenvedünk, azok a hívek. Az egész arra
emlékeztet, ami a költőkkel történt ez előtt – arra, amikor az
olvasótáborhoz képest nagyjából tízszeres túlkínálatban voltak azon
érzékeny lelkek, akik irodalmi folyóiratok rendelkezésére bocsátották
műveiket. Mindenki hallatni akarta a hangját; a többiek meghallgatása
senkit nem izgatott túlzottan.
Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Lehet, hogy igazából semmi
nem változott.
Mit látok még? Fejüket mélyen lesunyó kutyák falkáit, amelyek az
események peremén garázdálkodnak. Őszinte sajnálattal kell közölnöm,
hogy a hosszú ideje fennálló kutya-ember szövetség végzetes törést
szenvedett – erről az Elveszett Lagúna partjain szerteszórt megrágott
csontok és összetapadt hajcsomók tanúskodnak. , hPersze ez szomorú,
ugyanakkor ezekről a jól táplált skót juhászkutyákról és német
juhászokról nem éppen a nosztalgikus vágyakozás sugárzik a csont
alakú, növényi eredetű jutalomfalatkák vagy a szembefordítható
hüvelykujjú főemlősök által biztosított hasvakargatások iránt, miközben
pofájukat nyalogatva bóklásznak a környéken. Egyébként sem ők
tehetnek az egészről. Mi rúgtuk fel az együttműködési megállapodást.
A Felébredettek kiszúrnak, és a tömeg rovarzümmögése felerősödik.
Olyan vagyok, mint egy rocksztár! Kezek a magasba, pusztán a régi szép
idők kedvéért, és az utca elnémul. Pár másodpercig ebben a pózban
maradok, majd hagyom lehullani a karom – és a kísértetházi üvöltözés
mintegy végszóra ismét megindul.
Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nagyon szörnyűnek tűnik,
kedves képzeletbeli olvasóm, de – és erről valószínűleg meglepetéssel
értesülsz – én azon a véleményen vagyok, hogy bár most elég rosszul
állnak a dolgok, régebben sem álltak jobban. A Nód csak annyiban
változtatott rajtuk, hogy a fájdalom olvadt bolygómagja, amelynek
fortyogását korábban békés mosolyunk rejtette, most felszínre tört. Ó,
mennyire fetisizáltuk és differenciáltuk régebben az érzelmeinket. Harag!
Gyűlölet! Éhség! Büszkeség! Irigység! Becsvágy! Bujaság! Mindenre volt
valami szavunk.
De az érzelmeknek az a tarka kavalkádja átverés volt. Mindig is a
fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a
büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom. Most csak annyi változott,
hogy míg régebben a fájdalom megengedhette magának azt a luxust,
hogy allűröket tápláljon és jelmezbálosat játszhasson, most ott áll a
Vesszőfutás utca sarkán reszketve és pőrén.
És mi a helyzet a Szerelemmel – az alfánkkal és ómegánkkal, a
pornográfiánkkal és a legnemesebb érzelmünkkel? A múltban valamiféle
különleges és támadhatatlan dologként emeltük piedesztálra a
szerelmet, magánéletünk azon elemeként, amelyről úgy hittük, hogy egy
szempillantás alatt megtisztít minket az összes pitiáner kis vétkünktől.
Mindent tromfoló aduászként kezeltük, általános amnesztiaként vagy
valami ilyesmiként. De, mint kiderült, a szerelem nem ment minket fel
semmi alól – a szerelem ott áll börtönünk ablaka alatt, és véget nem érő
gyertyás virrasztást tart értünk. Szóval, a szerelem? Igen, a szerelem is
fájdalom volt. Legfőképpen a szerelem volt az.
Úgyhogy a gondolatmenetet követve felmerülhet bennünk a kérdés:
mi nem fájdalom? Ott állok az erkélyemen, miközben ez a kérdés a
magasba emelkedik, és felgomolyog Vancouver égboltjára, ahol
mozdulatlanul lebegni kezd, miközben egyetlen leheletnyi szellő sem
támad, amely elfújhatná. A narancssárga nap, amit elmosódottá és
hatalmassá változtatott a korábban Seattle-nek nevezett több millió
négyzetkilométernyi porfelhő, lassan ereszkedik lefelé az English Bay
öblébe. Szinte hallom a saját sziszegésemet, miközben a nap, talán az
utolsó napunk, kioltja magát. Közvetlenül az utca túloldalán, a
Démonparkban egy csapat hatalmas kék kócsag hintázik néhány
túlterhelt cédruságon. Az, ahogyan a madarakra gondolunk,
sokatmondó: a szemkivájó holló, bölömbika, halálmadár. Ezektől
biztosan féltek az őseink. A madarak lecsipegetik a csontokat, és
felisszák a szemfenékvizet. Lehet, hogy arra emlékeztették elődeinket,
hogy ők maguk is nemsokára csontokká válnak. A járdán totyogó
galambok l bendrlambok tványa kísértetiesnek tűnik; nekem soha nem
sikerült túltennem magam a kezeknek ezen a hiányán.
Mögöttem a lépcsőház fulladozik az ötvenlakásnyi bútortól: a konyhai
mosogatókon kívül minden odakerült. Az épület megemelkedett
gyomorsavszintjének előállítása többnapnyi kemény munkámba került,
de ez biztosított nekem és Zoënak még egy kis időt. Viszont tegnap
reggel óta recsegéseket és csattanásokat hallok a lejjebb található
emeletekről. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a blemmük felfelé
fúrják magukat. Fehér vakondok, akik lebontják a mennyezetet, és
újabb szinteket fedeznek fel. Tiszta Escher. Most három emelettel
lehetnek alattam? Kettővel?
És ha már Escherről van szó, érdemes megemlíteni ezt az
érdekességet: a képzőművészeknek igaza volt, szó szerint végig igazuk
volt. A mögött, amit régebben „valóság”-nak neveztünk, mindig ott
bujkált egy escheri, egy boschi, egy munchi tény – a szörnyűségek
nyüzsgő, absztrakt zűrzavara, amely csak arra várt, hogy végre
felforduljon a civilizáció köve, és előbukkanhasson alóla. Ki gondolta
volna, hogy a fantázia legmeredekebb kötéltánca maga a régi világ volt,
a bevásárlóközpontoknak és a médiának az a látszólag unalmas
egyvelege, amely nem egészen egy hónappal ezelőtt omlott össze? Ki
gondolta volna, hogy a legvadabb képzelőerővel a Starbuck’s pultosai,
az általános iskolai tanárok és a pizzafutárok rendelkeznek? Hacsak
egyszer is megálltunk volna elgondolkozni ezen, akkor nyilvánvaló lett
volna. Ha egy futó pillantást vetünk Afrikára a Szaharától délre, akkor
ráébredtünk volna, hogy a mi kivételezett világunk elég ingatag egy
képződmény, és a pereme folyamatosan parázslik.
De senki nem állt meg elgondolkozni ezen.
Jézusom, millióféleképpen belefáradtam már ebbe. Immár hetek óta
bámuljuk egymás szeme fehérjét a Felébredettekkel – és nem jutunk
semmire. De nincs ezzel semmi baj. Tényleg nem bánom. Amúgy is
eljutottam már nagyjából arra a pontra, hogy kész legyek feladni az
egészet.
De mi legyen a szegény néma Zoëval, aki már el is aludt a
vendégszobában a Tanyától kapott játék grizzlymackót szorongatva?
Lehet, hogy nekem elegem van ebből az egész szánalmas emberi
komédiából, de még így is szeretném, ha ő életben maradhatna.
Szeretném, ha valami, amit Tanya szeretett, tovább élne. De próbáljuk
csak ezt elmagyarázni azoknak a nyúzott arcoknak odalent, akik frissen
érkeztek az éjszakai műszakba, zsebük legmélyén az álmatlanság
combjukat perzselő napjával.
Mi lesz Zoëval? Mi lesz a gyermekkel?
1. nap: Xerxész könnyei

Amikor Xerxész, Perzsia királya végignézett dicsőséges és hatalmas

seregén, mielőtt megindult volna Görögország ellen, sírva fakadt az
előttük álló mészárlás gondolatától.

Azon az első reggelen én éppen egy másik gyermekről olvastam egy

újságcikket – egy fiúról, aki csak futott és futott. „Egy elképesztően
eltökélt kölyök kiugrása!” – üvöltötte a főcím. A lélegzetelállító történa
Get arról szólt, hogyan szökött meg pénztelen anyjától egy San
Franciscó-i utcagyerek, hogyan lopott el egy autót, hogyan lépett meg a
rendőrök elől, hogyan sikerült elérnie a repülőtérre, odacsapódnia egy
ismeretlen családhoz, felszállnia egy repülőre, majd lebuknia a járat
másik végén, Los Angelesben, miközben egy repülőtéri telefonkönyvben
keresgélte rég nem látott apja nyomát. És a slusszpoén? A fiú alig
tízéves volt.
Ez könnyeket csalt a szemembe, bár azt nem tudnám megmondani,
hogy miért. Amikor tényleg meghat minket valami, soha nem tudjuk,
hogy mi az oka, mármint a tényleges oka. De arra emlékszem, mennyire
tetszett az az „elképesztő” – csodálatosnak tartottam, hogy a főcím
megfogalmazójának lelkesedése valahogy kidugta nedves orrát az
áporodott újságpapírból, és beleszagolt az én levegőmbe. „Kölyök”, nem
pedig „gyermek”. És vegyük észre azt a felkiáltójelet! Már maga a főcím
is egy remekmű volt. Elképzeltem, amint egy késő éjjelig dolgozó
szerkesztő hátradől az üres szerkesztőségben, és száraz mosollyal
gyönyörködik a munkájában.
A cikknek nem volt valódi lezárása. Egyszerűen csak abbamaradt,
ahogyan az újságcikkek szoktak, ha az akciótartályból kifogy az
üzemanyag. Az volt a cikk mögött és a felvillanó érdeklődésem mögött
húzódó igazság, hogy az a fiú még mindig létezett valahol, valamilyen
„gondviselői” közegbe ágyazva, Végleges Megoldásra ítélve.
Tanya jelent meg a konyhaajtóban, és rángatott ki az álmodozásból.
– Jó reggelt.
– Hahó.
Felálltam, és odamentem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy
pokolian néz ki, de rossz irányból közelítettem meg a dolgot. Tanya
maga a mennyország volt; csak korábban ezt nem értékeltem eléggé.
De ez a rám jellemző vakság egyáltalán nem szokatlan jelenség –
igazából szinte a tökéletes munkadefiníciója annak, hogy mit jelent
embernek lenni. Tudtam, hogy Tanya nem aludt, mert a fél éjszakát
ébren töltöttem a sóhajtozása és a takaróráncigálása miatt. Most, a
hajnalba burkolózva, az elcsúszott hajrétegeivel és a monokliszerű
feketeséggel a szeme alatt egyszerre tűnt ártatlannak és romlottnak –
egy tudással túltöltött néma gyermeknek. Az ajtófélfának támaszkodott
a hálóingében, és engem nézett. A lábai nem pontosan a felsőteste alatt
helyezkedtek el.
Tanya odajött hozzám, és fogmosás előtti óvatossággal
megcsókoltuk egymást, egyformán finoman véve a levegőt. A haja az
arcomat cirógatta. Az a haj – egyik puha réteg a másik után. A
vörösesbarna fürtjei soha nem maradtak nyugton. Amikor feltűzte őket,
lehullottak, ha egyenesre fésülte őket, begöndörödtek és hullámokba
álltak. Ezért szoktam Tanyát Medúzának becézni.
– Szemhunyásnyit sem aludtam – ásított.
– Nem mondod. Nekem úgy tűnt, mintha fél éjszaka ébren
forgolódtál volna.
– Egy féléjszakányi alvás csodálatos lenne. Annyira kibaszottul furcsa
volt az egész. Még csak el sem álmosodtam.
És ez tényleg furcsa volt. Tanya mindig úgy aludt, mint egy kidőlt fa az
erdőben, láthatatlanul a takarók Oregonja alatt. Pár havonta egyetlen gyors
kis szellentés – ennél többet nem lehetett tőle hallani tizenegy és hét
között.
– A túl sok kávé?
Tanya felnevetett. – Nem emlékszel? Egészen konkrétan még egy kis
meleg tejet is ittam, miközben a Reklámőrülteket néztük. Hát, az már
biztos, hogy ma én leszek az ügyeletes házisárkány a munkahelyemen.
– Nekem is rossz éjszakám volt.
– Szegény kicsikém.
Ez valahonnan a szórakozottságának a mélyéről érkezett. Egy éjjeliőr
vagy egy ügyeletes szerviz valahol a szétesett agyában még mindig
aggódott értem. És ezt nevezik szerelemnek.
Én rosszul aludtam, és furcsát álmodtam egy aranyszínű fényről,
amelyet valami mással láttam, nem a szememmel. Azon a reggelen még
mindig ott volt velem. Nem árnyékos emlékként, hanem elevenként,
amitől az éber világ fakónak kezdett tűnni.
– Muszáj lezuhanyoznom.
Tanya megfordult, és kiment a szobából. Én egy szerencsejátékos
éberségével figyeltem, ahogy távozik. Az arcának és a testének minden
egyes felidézhető részlete kincs volt, és az is maradt számomra: a
csípőjének íve, vékony felső ajka, és a teltebb alsó. Még a szinte nem
létező fülcimpája is. Tanya néha azt állította magáról, hogy a
földönkívüliek kéme, és emberálcájának egyetlen árulkodó hibája a
hiányzó fülcimpa. Amikor ezt bevallotta nekem, mindig kacsintott egyet
utána.

Tanya felfrissülve és egészen emberinek kinézve tért vissza a

fürdőszobából. Megrágta a kiflicsücskömet, és felhajtotta magára
hagyott kávémat, amíg én az Elképesztően Eltökélt Kölyökről
monologizáltam.
– Ez annyira szomorú – csóválta meg a fejét Tanya azzal a fajta
minden bonyodalomtól mentes sajnálattal a fiú iránt, amelyet csak
irigyelni tudtam tőle.
Majd felvett egy szürke szoknyát és egy fehér blúzt, és életében
utoljára elindult dolgozni. Most visszatekintve csodálom azokat az
embereket, akik fehéret mertek hordani. Azt hitték vajon, hogy a világ
nem mer hozzájuk érni?

Tanya elment, én pedig maradtam.

Azokban az időkben, amikor mindenki elment otthonról, és egész
nap a világ kezét rázta, addig, amíg el nem zsibbadt a saját keze, amíg
őszbe nem csavarodott a haja, és köhögni és zihálni nem kezdett a
szíve, én otthon maradtam, és könyveket írtam. Az etimológiáról, már
ha képesek ezt elhinni. Tudom, tudom! Csodálatos egy szó ez az
etimológia. Felért egy tűzijátékkal, amikor társasági összejöveteleken
vagy a buszon idegenek kezdtek vájkálni az életemben: az etimológiáról
írok könyveket. Né, hogy megt/p>, hogyántorodnak, lám, hogy
szétrebbennek – még ha kilencven százalékuk abban a hitben is volt,
hogy bogarakat tanulmányozok, nem a szavak titkos eredetét.
Az ügynököm, aki hétévnyi szerződéses kötelék után még mindig
nem volt egészen biztos bennem, folyamatosan arról győzködött, hogy
úgy próbáljak meg letuszkolni egy definíciónál fogva száraz és unalmas
dolgot a közönség torkán, hogy meghintem egy kis porcukorral. Azt a
könyvet soha nem szállítottam le neki. Megjegyezném, soha nem is
mondtam rá egyenesen nemet – egyszerűen csak másfajta könyveket
írtam, amelyeket kevésbé becsvágyó kiadók ki is adtak, és amelyekből
éppen elég példányt vettek meg az otthonülő, bolyhos pulóveres
szőrszálhasogatók ahhoz, hogy újabb nem jó szívvel adott előlegeket
kapjak, újabb nyögvenyelős előadásokat tartsak, és hogy folytatódjon a
jogdíjak csörgedezése a bankszámlámra.
A mi lakásunk esztelenül apró volt; a harminc centi széles balkonra
nyíló franciaablak a nappalink teljes külső falát elfoglalta – ez az
erkélynek csúfolt valami néha mintha egy nevetséges ugrásra ösztökélt
volna kifelé. Belülről az otthonunk fehér volt, és nagyon világos. A
nappali mögött egy teakonyha rejtőzködött, a mögött pedig egy
teahálószoba és egy teafürdőszoba, telepakolva rengeteg apró
szappannal és samponnal, amelyeket különböző szállodákból nyúltunk
le.
Aznap a legújabb projektemen dolgoztam – a társadalom peremére
szorult szavakról, az elárvult és eltorzult szavakról szóló könyvön. Egy
etimológiai szörnybemutatón. Azon gondolkoztam, hogy Nódnak fogom
elnevezni.
A Nód. A Bibliában így hívják azt a kopár pusztaságot, ahova Káint
küldték, miután száműzték Ádám birodalmából, ugyanakkor ez az a
meseország is, amely felé a szülők szokták álmos gyermeküket
ösztökélni meleg emlőskezük gyengéd nyomásával a hátukon.
Ó, az alvás.
Alvás közben mindnyájan meghalunk, egytől egyig, minden egyes
nap. Erről miért nem beszélnek többet? Amikor este elszunyókálunk,
soha nem garantálja semmi, hogy másnap reggel felébredünk. Minden
egyes kis délutáni elbóbiskolás potenciális végjáték. Akkor hát miért
féljünk a haláltól, ha életünk minden egyes estéjén boldogan és lelkesen
vetjük bele magunkat ebbe a bizalmi aktusba? Nód.
Mindenesetre, írtam a tézisemben, amikor elfelejtünk szavakat, akkor
sorsukra hagyjuk őket. De azok a valóságok, amelyeknek ezek a
száműzött szavak adtak hangot, nem tűnnek el: régi, lakatlan valóságok
ólálkodnak az örökkévalóságig a sötét erdőkben, a gyermekversekben, a
rendőrségi jelentésekben és a riadt emlékekben. Mint a Grimm testvérek
farkasai.
Még mindig létezik az összes régi, elsuttogott szó – az olyan
fantasztikus szavak és kifejezések, mint a „fába szorult féreg”, a
„verbunkos” és a „káptalan”. Több ezren vannak. És amikor ezeket a
szavakat halljuk, még a huszonegyedik század antiszeptikus fényében is
végigfut rajtunk egy kis borzongás, megérezzük valaminek az ijesztő
jelenlétét, amit nem tudunk teljesen hova tenni.
Aznap, emlékszem, a „kesztyűbe dudálni” kifejezéssel birkóztam.
Megtanítani valakitg ltani va kesztyűbe dudálni. „Attól tartok, kénytelen
leszek megtanítani önt kesztyűbe dudálni.” Felső osztálybeli brit
akcentus, vihar előtti higgadt önbizalom – fizikai és érzelmi. Mindnyájan
meglátjuk ezt a szeretteink szemében előbb vagy utóbb: a leszakadni
készülő fátylat.
Emberek feledésbe merült milliói tanultak már meg kesztyűbe
dudálni. Több évszázadnyi nő és gyermek, és nem kevés férfi tanult
meg ezen a sajátos hangszeren játszani. Én a Nóddal megpróbáltam
visszaterelni a kesztyűbe dudálást a nyelv karámjába, megpróbáltam
előrehajtani az időben. Vesszőfutások, elfenekelések. Seggek kiporolása.
Ving Rhames karaktere, amint olyan higgadtan mondja a
Ponyvaregényben, hogy: „Szétvágom a segged.” Segg, segg, segg. Erről
eszembe jutott a Guántanamói-öböl és Dick Cheney dévaj mosolya;
eltűnődtem azokon az edzőtermekben szálkásított hírességeken, akikre
lesújtott a média ostora. És a kukkolók tömegein, az emberek millióin,
akik egyszerűen csak végignézik az egészet. A párizsi guillotine-okat.
Gázát. Damaszkuszt.
Nevetni fognak, de én titkon úgy éreztem, hogy a Nódban tényleg
van némi kereskedelmi potenciál, hogy valóban előfordulhat, hogy az
emberek szeretnék, hogy megvilágítsam számukra ezeket az
összefüggéseket.
Mindegy, szóval nekem nagyon is megfelelt, hogy otthon dolgozom,
egyedül, és úgy tűnt, én is megfelelek erre. Nem volt túl sok időm az
emberekre; úgy is fogalmazhatunk, hogy voltak fenntartásaim a saját
fajommal kapcsolatban. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem a ki nem
mondott szavak erdejében ahhoz, hogy közülük kiemelkedve bármiféle
bizalmat tudjak táplálni felebarátaimmal szemben. Tanya, akinek nem
volt ideje olyan szavakkal vagdalózni, mint a „mizantróp”, arra jutott,
hogy én egyszerűen csak szégyenlős vagyok. Időről időre embereket
hozott fel a lakásba, fülig érő szájú barátjelölteket, hogy én mérlegre
tehessem őket, szilárdan bízva abban, hogy felfedezem az értékeiket, és
úgy döntök, megtartom őket. Ez nem fordul elő túl gyakran, de most
örülök, hogy tévedett velem kapcsolatban.
És egyébként is, őt szerettem. Ez csak számít valamennyit.
Így tartottunk fent egyfajta mérleghinta-egyensúlyt, miközben a
háttérben felhorgadt és lenyugodott a világ. Amíg a szememet az övén
tartottam, soha nem hatalmasodott el rajtam túlzottan a
tengeribetegség. Ez volt a titka.
Úgyhogy én otthon maradtam, és egész nap dolgoztam, soha nem
kószálva el túl messzire a zsibongástól, karanténba tett telefonnal és
internettel, hogy összpontosítani tudjak, és állhatatosan haladhassak
előre. Egy-két óránként megálltam egy pillanatra, kinéztem az ablakon,
és mindig ott volt a nap, pár csomóval előrébb járva az útján,
bűntudatosan az égboltra dermedve.

Tanya öt óra körül ért haza, pont, amikor a nap elkezdte lógatni az
orrát a városra. Kinyújtott karral rontott be az ajtón, majd egyenesen
hozzám masírozott, megállt, és csípőre tette a kezét.
– Te is hallottad?
– Mit hallottam? – kérdeztem, miközben arcom nagy részét
kiemeltem a laptopból. T"Noaptopbanya akkoriban tett pár megjegyzést
a félarcokra és a harmadarcokra, úgyhogy igyekeztem legalább
háromnegyed részben ott lenni számára.
– A tegnap éjszakát?
Az a felvitt hangsúly, az a kurta, akadozó fejrázás, amellyel a mások
végtelen tudatlansága felett érzett hitetlenséget szokták jelezni. Én ezt
„jajmár”-nak nevezem. Tanya lejajmározott.
– Mi történt tegnap éjjel?
Tanya felháborodottan masírozni kezdett körbe-körbe. Én nem
sokkal korábban válogattam szét a számlákat és a blokkokat a
dohányzóasztalon, és amikor elhaladt mellettük, a vékony kis
hőpapírfecnik megremegtek a nyomában. Egy friss kávéfoltot vettem
észre fehér blúzán. Konkrétan éreztem ezeknek a testmelegétől felhevült
kapcsolatmolekuláknak az illatát, miközben Tanya elsétált a székem
mellett, hallottam a műszál erotikus suhogását, ahogy a lábai
egymáshoz súrlódtak.
– Senki nem aludt, Paul! Senki, akivel beszéltem, nem aludt egy
szemhunyásnyit sem tegnap éjjel. Nem csak te és én. Ki sem tetted ma
a lábad? Még a kibaszott híreket sem nézted meg?
– Én…
– Minden ezzel volt tele! – Egy pillanatra azt hittem, Tanya konkrétan
toporzékolni kezd dühében. Ami a híreit illeti, azokat még nem tudtam
megemészteni – még túl nedvesek és elevenek voltak ahhoz, hogy
lenyeljem őket.
– Senki nem aludt tegnap éjjel, Paul. Az. Egész. Kibaszott. Világon.
Senki! Vagyis mégis. Sarah azt mondta, hallotta a rádióban, hogy
néhányan azt állítják, aludtak. Kábé ezerből egy ember. A rádió azt
mondta, hogy Kaliforniában négyórás áramszünet volt, mert mindenki
égve hagyta a lámpáját és a tévéjét egész éjjel. Mindenki teljesen ki van
borulva ettől az egésztől. Tényleg nem hallottál semmit? Úgy érzem,
mintha megőrültem volna, hogy nekem kell elmesélnem neked az
egészet!
Ezzel Tanya levetette magát a mellettem lévő kanapéra, és fél
kezével sms-ezni kezdett, miközben a másik karját a vállamra tette, nem
különösebben érzelmes gesztusként, hanem inkább a pillanatnyi
elterülése részeként.
– Annyira kibaszottul furcsa. Annyira kibaszottul hátborzongató.
Én megpróbáltam felfogni, amit mondott, miközben Tanya ujjai a
pólómat csipkedték, a telefonja pedig rezgett egyet. Majd Tanya oldalra
billentette a fejét, és most először nézett egyenesen a szemembe, mióta
hazaért; halványan vörös karikás pillantása az enyémbe fúródott.
– Paul… Te aludtál tegnap éjjel?
Eljött az ideje, hogy elmeséljem az álmomat.
Az álmomban a British Columbia Egyetem Nyugati sugárútján
sétálok, nem messze a Nagykönyvtár előtt álló toronyórától. Magán a
sugárúton két hosszú, elkeskenyedő tükörüveg lapokbontüveg lól
készült háromméteres kúp meredezik. Amikor elhaladok a déli kúp
mellett, megpillantom a nap visszatükröződő fényét, amint egyik
tükörről a másikra ugrál. Majd a kúp egy ásítással felrobban – mintha
vége lenne a világnak, nem egy pukkanással, vagy nyüszítve, hanem
mintha korán ágyba zavarták volna.
Az üveglapok nem törnek el, csak szétesnek, és felúsznak a
lángolóan kék égbe. Ekkor lassan a könyvtár felé fordulok. Minden
lebeg: a fák, az emberek, a padok, az ablakok, a falak. A lábam alatt
enged a járda, és én felbukfencezem az űrbe. A toronyóra is követ,
masszív, fekete mutatói más-más irányba cigánykerekeznek el.
Majd minden elhalványul, amíg nem marad más, csak az ég és én.
Ezután a testem oldódik fel, és az ég a mindent magába olvasztó
aranyfény gömbjévé változik. Utána, egy kicsivel később, eltűnök, és
már csak a fény marad, a fény tudata. Én is látom, de nem a
szememmel, vagyis úgy, mintha a szemem már csak pupillából állna,
már ha ennek van bármi értelme. És ekkor az idő is eltűnik, a szavak
megszűnnek létezni, és a fény örökké tart. Én megtapasztalom az
öröklétet, de valahogy mégis felébredek reggel, merevedéssel és korgó
gyomorral.
Ugyanennek az álomnak a különböző változatait álmodom azóta az
első alkalom óta, hogy Tanya ott forgolódott mellettem, és ez a
legboldogabb élmény, amit valaha átéltem [itt a ceruzámmal a
kezemben öt egész percig abbahagyom az írást, mielőtt folytatnám]…
mindennek ellenére.

Lehet, hogy a rossz hírek kompenzálásképpen felhatalmazást adnak

nekünk arra, hogy túlegyük magunkat. A fenébe a péntek esti szusival,
döntöttük el Tanyával. Ehelyett visszatértünk a napégette külvárosi
gyermekkorunkba – más szóval a McDonald’sba –, és szereztünk
magunknak két forró zsírral és sóval teletömött abrakos tarisznyát. A
helyiség tele volt: mocskos padló, emberi kipárolgásokkal terhes levegő.
A hosszú sorban senki nem volt különösebben éhes; csak enni
szerettünk volna valamit, arcunkat egyformán meresztettük a táplálkozás
okozta kielégülés félönkívülete felé. A sürgősségi osztályokon
tapasztalható erőltetett bátorság és komor tagadás dominált; az
emberek összehúzott szemöldökkel, az ajkukat rágva meredtek a
kifüggesztett menüre.
– Mit kérsz, bébi? – Egy minden iróniától mentes, edzőruhát viselő
kövér férfi kérdezte ezt előttünk társától, egy hasonló öltözéket viselő
nőtől, aki szigorú lófarokba fogta össze a haját.
– Egy kettes menüt. Light kólával.
Ne már, rendeld meg nyugodtan a cukrosat, szerettem volna
mondani neki. Észrevettem, hogy Tanya engem figyel. Rám kacsintott,
és bűntudatos kuncogásban törtünk ki.
– Mi olyan vicces? – fordult felénk felhorkantva a nő, azt gyanítva,
megalapozottan, hogy ő az.
– Semmi – válaszolta Tanya pókerarccal. – Egyértelműen nincs itt
semmi vicces.
A sorban állók pillantásával ölni lehetett volna.

A McDonald’s után vettünk pár Ben and Jerry’st a zsúfolt

Safewayben, majd hazamentünk, és megnéztük a híradót, az ölünkből
falva a hamburgert és a sült krumplit, miközben egy párhuzamos
vágányon információt ittunk magunkba.
A kutatók és a szakértők partra vetett halakként vergődtek irizáló
öltönyben, elméletek után kapkodva arról, hogy miért is történik ez az
egész, a tények hiányától ösztökélve. De mit tudhat egy csapkodó
pisztráng a miértekről? Az ötletek eszelős kavalkádja ömlött kifelé a
szájukon: egy napkitörés tartott minket ébren egész éjjel; a ravasz
terroristák által kibocsátott rejtélyes, mágikus hullámokat kell hibáztatni!
A mikrohullámú túlterhelést!
Tanya égő szemekkel és beesett vállakkal figyelt, időnként bólintva
egyet. Én a vállára tettem a karom, és masszírozni kezdtem a nyakát.
Ahányszor csak megpróbáltam megszólalni, lepisszegett.
A televízió koffeintartalmú univerzuma egyre szélesebbre tárult
előttünk. A műsorvezetők és műsorvezetőnők bőrrel borított koponyája
csak kerepelt, tréfagyári fogsoruk csattogott. És a szemük! Ezeket a
rángatózó szemeket érdemes lesz majd óvatosan kezelni, ha valaha is
forró kis kezünk tenyerén találnánk őket: le kell majd küzdenünk a
késztetést, hogy addig szorongassuk őket, amíg a zselé ki nem csurog
belőlük az ujjaink között. A tévés férfiak és nők bronzfejek voltak. Az ír
hagyományok szerint a bronzfejek mindentudóak, és azok, akik
beszélgetnek velük, akár a múltat, akár a jelent, akár a jövőt akarják
tudni: „Állítsák a bronzfejet középre, ügyelve a belőle sugárzó lángok
tüzére.” Hát nem pontosan erről szól a televízió? Hogy ott van
mindennek a közepén, és lángol?
– Pánikolnak – suttogta Tanya.
– Igen, így van.
– Ők sem tudnak többet, mint mi.
– Nem.
Tanya arcán vörös foltok izzottak. – Akkor miért nem kussolnak
inkább?
A Bronzfejek egész éjjel csak ismételgették papagáj módra a
lehetséges magyarázatokat, amelyekről egyszerűen tudni lehetett, hogy
pár pillanattal korábban találta ki őket néhány ugyanennyire pánikoló
emlős, akik a kameráktól távolabb masíroznak fel-alá. Csak egy pontot
illetően alakult ki konszenzus: hogy nyolcmilliárd ember álmatlansága
egyszerre nem lehet véletlen egybeesés. Ennek az esélye csilliárd és
csilliárd az egyhez. Akár még arról is szó lehet, hogy, ahogyan a
televíziós hittérítők és zavaros farvizük állítja, a Mindenható Isten
haragja csapott le, bár ez az elmélet engem jobban feldühített, mint a
többi. Ha létezik egy Isten, akkor az Ő Kezének jelenléte miért nem
igazolódik mindennel kapcsolatban? Miért csak akkor rángatjuk elő
Istent, ha valami menő dolog történik (és tévedés ne essék, aznap este
az volt a ki nem mondott konszenzus, hogy az egész felbolydulás sci-fi
szintű menőségfaktorral bír)? Akkor miért nem kerül említésre Isten,
amikor a McDonald’s elad egy újabb sajtburgert? Én asszem, ez Isten
műve, ez a ragacsos húsdarab! Te, te ragyás ifjlignaroyás if abban a
papírcsákóban, pusztán az ő eszköze vagy! Bár némelyek így gondolják.
Vannak, akik végignézik, ahogy a nagyi meghal, és úgy gondolják, hogy
ez rendben is van így, ez egy nagyobb terv része. Ezek mindig olyannak
tűnnek számomra, mint az abúzustúlélők. Ezzel együtt úgy gondolom,
hogy az Istennel kapcsolatos aggályaim ugyanarról a tőről fakadnak,
mint a madaraktól való irtózásom: Isten kezetlenségéből. Feltételezem,
hogy bármelyik elmélet igaz lehetett, de már azon az első estén
megéreztem, hogy nem fog magyarázat érkezni. Ami történt, az egy
egyszerű tény volt, semmi több. És mi nem az a faj vagyunk, amelyiket
érdeklik a puszta tények. Mi jobban szeretjük kikerülni vagy megcsavarni
az ilyesmit.
Mindenesetre az egész sztori a Ma Estében fog kulminálódni – ebben
az összes Fej biztosnak tűnt. Mi történik majd ma este, amikor álomra
hajtjuk a fejünket, és vagy elmondunk egy imát, vagy nem?
Tanya és én, miután kiürítettük és kidobtuk az áttetsző zacskókat,
fagylalttal nyugtattuk meg sótól felmart nyelvünket.
Miközben ettem, elképzeltem, ahogy az olvadó trutyi leszivárog a
pépesített hamburgerek és krumpli között, kitölti a réseket, és lecsitítja
nyögdécselő gyomromat.
Miután teletömtük a hasunkat, és a tévé és az internet forrón és
súlyosan zümmögte tele a szobát, a nappali kezdett egy kicsit zsúfoltnak
tűnni.
– Lehet, hogy ki kellene mennünk a konyhába, és magára kellene
hagynunk a laptopot és a plazmát – vetettem fel.
– Én öt perce majdnem bekapcsoltam a rádiót. Annyira ostoba
vagyok. – Tanya felnevetett, de csak egy pillanatra, utána én szólaltam
meg a beállt csendben.
– Furcsa, hogy képesek vagyunk erre.
– Mire?
– Nevetni magunkon.
– Ezt hogy érted?
Én kikapcsoltam a tévét, és a szoba azonnal túl csendes lett.
– Olyan, mintha mindannyian két ember lennénk, akik közül az egyik
a másikat figyeli.
Tanya elgondolkozott egy pillanatra. – Azt hiszem, ezt értem. A mi
világunk – lendítette a karját a fekete képernyő felé, amely kiköpött
mása volt a Monolitnak a 2001: Űrodüsszeiából, csak az oldalára döntve
– éppen elbaszódik, de mi ugyanakkor végignézzük, ahogy elbaszódik.
Bólintottam. – Szóval itt vagyunk mi elbaszódva, de itt vagyunk mi
is, amint végignézzük, ahogy elbaszódunk.
– Jézusom, nem csoda, hogy nem bírok aludni. De vajon az a
részem is éppen elbaszódik, amelyik figyeli, ahogy elbaszódom, Paul?
Most úgy gondolom, hogy ez jó kérdés volt. Tal;&nbik,olt. Tan
túlságosan is jó.

Miközben a tudatosság elburjánzott a globális éntudatban, mint egy

daganat, Tanya Csingilingi-szerű telefonja csak csicsergett és riszálta
magát az összes visszaeső elkövető ösztökélésétől: a szüleinktől
Torontóban, Tanya barátaitól és kollégáitól. Anyám egész idő alatt sírt,
miközben beszéltünk, apám pedig olyan nemtörődöm közömbösséget
tanúsított az egész dolog iránt, amilyet egyértelműen nem érezhetett.
Nem nagyon különböztek a megszokott önmaguktól, de nem is voltak
teljesen ugyanolyanok. Úgy tűnt, mintha a szokásos személyiségük
hangerejét annyira feltekerték volna, hogy sziszegni és recsegni kezdtek
tőle, mint egy olcsó rádió, ha teljesen felhangosítják. Ami azt illeti,
mindenki, akivel aznap este beszéltünk, idegesen viccelődött, de az adott
körülmények között baljósnak tűnt a humor – olyannak, mint egy józan
ész hiányában a levegőt karcoló öblös nevetés.
Az összes beszélgetés végén olyan lazán búcsúztunk el, ahogyan
csak tudtunk, de a szavaink körül megülő csend protokolláris volt –
levegőtlen és mozdulatlan.
És mégis.
És mégis, ezzel egy időben az egész egy kicsit izgalmasnak tűnt. Ne
finomkodjunk; mindnyájan tudjuk, mire gondolok. Az apró katasztrófák
– az elveszett cicák, a pityergő csimoták – összetörhetik a szívünket, de
a masszívabbak elkerülhetetlenül pop-corn zabáló látványosságokká
válnak. Éljen, kiáltja az agyunk valamelyik része, a balvégzet. És
elképzelhető, hogy legalább részben ez az oka annak, hogy a balvégzet
mindig meg is talál minket.
És most jön a legrosszabb rész. Miközben végighallgattam Tanya
beszélgetéseit, melyek során elmesélte a barátainak és a rokonainak,
hogy én aludtam, konkrétan azt éreztem, hogy dagadni kezd egy kicsit a
mellem. Milyen szánalmas ez már? Mint kiderült, senki más nem aludt
az ismerőseink közül. Megcsapott a kísértés, hogy úgy érezzem, mintha
valami különleges dolgot tettem volna azzal, hogy elszunyókáltam.
Szégyenletes, mennyire függünk a saját sajtócímkéinktől: a
tömegmészárlás túlélője, a lottónyertes, a valóságshow-szereplő, a
rendkívül népszerűtlen, szavakról szóló könyvek szerzője.
Már majdnem éjfél volt, amikor odamentünk az ablakhoz, és
kinéztünk rajta, hogy azt lássuk, amitől tartottunk: a vért a világ
székletében. A város összes lámpája ragyogott.
Ott álltunk egymás kezét fogva, érezve egymás hegyes csontvázát a
bőr és a zsír rétegei alatt, az ujjaink és a tenyerünk között létrejövő
meleg kapcsolat mögött. Emlékszem, arra gondoltam, hogy mi tényleg
pusztán energiából álló lények vagyunk, pont, ahogy a hippik és a
fizikusok mindig is mondták – olyan tiszavirág-életű „energiából”,
„hullámhosszból” és „rezgésekből” álló lények, hogy akár egy itatóspapír
suhogása is semlegesítheti a töltésünket, és eltörölhet minket. Jó érzés
volt ilyen átmenetinek és törékenynek érezni magunkat; értékes
pillanatnak tűnt.
Tanya megszorította, majd elengedte a kezem. – Most inkább
megpróbálok aludni. Ideges vagyok.
– Feküdjünk le mindketten.
Elindultunk a hálószobánk hajdan hatalmas teteje felé, mindent
levettünk magunkról, és egymáshoz szorítottuk a testünket a takarók
alatt, mint a kisegerek egy állatkereskedésben, akik megpróbálják
kikapcsolni a tudatukat, és eltűnni a felfoghatatlan óriások szeme elől.
– Álmos vagy? – kérdeztem, miközben átmelegedett körülöttünk az
ágynemű.
Tanya hangja nagyon vékony volt. – Nem. És te?
Az együttérzés – elég gyakran – egyenlő a hallgatással. Én közelebb
húztam magamhoz Tanyát, egyik kezem a fülére tettem, a másikat a
saját mellkasomra. Majd ásítottam egyet.
Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen
csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem
izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a
méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin
is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a
természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.
2. nap: Álommanó

Egy kolduló imposztor, egy meztelen csavargó

Amikor másnap reggel felébredtem, már hétágra sütött a nap, és az

ágy másik oldala Tanya hiányának ravatala volt. Tanyát a nappaliban
találtam. Míg előző reggel még olyannak tűnt, mint aki nem kívánt
tudással terhes, ekkor úgy nézett ki, mint aki lebabázott, lerakta
valahova a kicsit, és az egész éjszakát azzal töltötte, hogy eszelősen
gondolkozott azon, hova is tehette. A hűtőbe? A szennyeskosárba? A
mikróba?
A laptop ott hevert csupasz, piruló térdén; a szeme Google-
szemüveg volt.
– Mióta vagy fent? – kérdeztem. Majd hozzátettem: – Bocs.
– Nem. Jó, hogy legalább egyikünk tudott aludni.
– Semmi? – Semmi. – Figyelj, te egyszerűen csak kiborultál. Majd
alszol, ha eléggé elfáradsz. Mindenkivel ez lesz. Ez csak egy…
Tanya remegő térdekkel bámult lefelé a laptopjára. Megpróbálta a
tenyerével lefogni a lábát, de a keze is remegni kezdett.
– Tudod, mennyi időm van hátra, Paul? Ha nem alszom?
– Én nem akarok ebbe az irányba elmenni…
– Harminckét napom. Vagy kevesebb. Ezt mondják. Még öt nap,
amíg be nem áll egy „alvásmegvonásos pszichózis”-nak nevezett valami.
Amíg meg nem őrülök, Paul.
– Ez nevetséges. Rengetegen szenvednek inszomniában, és mégsem
őrülnek meg.
– Nem. Azt mondják, hogy az inszomniások is el szoktak szunyókálni
egy kicsit, de ez más. Az elmúlt két éjszaka végig teljesen ébren voltam.
Még csak nem is érzem álmosnak magam. Úgyhogy hat nap az őrületig,
majd legfeljebb harminckét nap a teljes testi leépülésig és a halálig.
Csak figyelj. Ez a pasi kábé ötpercenként műsorba kerül.
Ezzel a Monolitra fogta a távirányítót, és felerősítette a hangerőt.
Valami laboratóriumi patkány, fehér köpennyel ékesítve. Dülledt
szemek, vastag szemöldök és vastag ajkak. Ki nem állhattam az
önelégültséget a szemében.
– Azt mondja, hogy csináltak néhány kísérletet, hogy megállapítsák,
meddig lehet egy embert ébren tartani, de senki nem volt képes hat
napnál tovább ellenni teljesen ébren anélkül, hogy az agya kikapcsolt
volna. Ő úgy gondolja, hogy…
– Kapcsold ki.
– De én nem…
Elkaptam a távirányítót, ezzel mind Tanyába, mind a laboratóriumi
patkányba belefojtva a szót.
– Menjünk el valahova reggelizni.
Tanya egy szót sem szólt, miközben felöltöztünk. Én felkaptam a
Nód legújabb változatának a kinyomtatott példányát, és elindultunk a
névtelen lebuj felé, ahol havonta nagyjából egyszer szoktunk reggelizni.
Tojás, hagymás krumpli, pirítós és korlátlan mennyiségű kávé, fejenként
alig öt dollárért. Ketreces tojás, fehér kenyér, viaszos sajt: az a hely
rasszista erőszak volt mind a természet, mind az egészséges táplálkozás
ellen. Ráadásul rettenetes íze is volt az ételnek – Tanya
megfogalmazásában „csak a szó legtágabb technikai értelmében véve
étel”-nek –, de a kifőzdei árak miatt újra és újra visszatértünk, hogy
kiegyenlítsük a péntek esti szusilakomáink költségét.
Kettőnk belső vicce volt, hogy soha nem jutott eszünkbe, hogy is
hívják azt a helyet. Ami azt illeti, szokásunkká vált lesütni a szemünket,
amikor az étterem kifakult, zöld ponyvatetejének közelébe értünk; nem
akartuk elrontani a játékunkat. A Szombati Reggelik arra is lehetőséget
adtak, hogy kikérjem Tanya véleményét a legújabb oldalaimról. És bár
ez egyértelműen nem tartozott a megszokott szombat reggeleink közé,
szükségét éreztem, hogy úgy tegyek, mintha az lenne.

Az utcák csendesek voltak. Nem olyan értelemben, hogy üresek

lettek volna, hanem úgy csendesek, mint amikor rengeteg ember
egyszerre nem szól semmit. Tehát fényesek és zsúfoltak voltak,
miközben végigvonultunk a Denman Street emberi lényei között, és
senki nem tévesztett meg senkit a normalitás gyenge alakításával. A
gyarmatosítás első napjai alatt a bennszülöttek, akik az éhezés határán
álltak az európai vallási megszállottak nevetséges túlerejével szemben,
néha vallásos megtérés jeleit mutatták, hogy élelmet szerezzenek maguk
és gyermekeik számára. A mi őseink cserébe kigúnyolták a
kétségbeesésüket, és rizskeresztényeknek nevezték őket. Hát, aznap
reggel Vancouverben mindnyájan rizskeresztények voltunk, akik
lábujjhegyen járnak, nehogy felbőszítsék Istent. Ezt jól is tettük,
mivriftettükel körülöttünk csupa üveg volt a város.
Minden szellőjárta látképet zöldüveg-felhőkarcolók kereteznek, az
összes üzleten hatalmas üvegkirakatok – a West End olyan hely, ahol
mindenki látni és látszódni akart: egy felvonulási tér, a
visszatükröződések és átlátszóság otthona. Az a sok üveg egyfajta
csatakiáltássá állt össze: ilyen hatalmasak vagyunk, ilyen merészek:
üvegvárost építettünk az óceán peremén, Isten, rombold csak le, ha
mered. Nem tartunk sem forradalomtól, sem az időjárástól, hirdetik a
tornyok gigászi törékenységükben. A szél puszta szórakoztató elem, egy
játék szél, amelyik úgy tekereg a felhőkarcolók között, ahogy egy csokor
léggömböt tartó bohóc őgyeleg egy születésnapi bulin. És ennek a
rengeteg mosolygó üvegnek a háttere előtt az összes elhaladó ember
sérthetetlennek tűnt, olyan sűrűnek és összeszedettnek, mint egy fekete
lyuk. Egészen eddig a délelőttig. Most a város valahogy megbillent, és
mindnyájan szép lassan az English Bay felé kezdtünk csúszni.
Az összes megszokott látványt a furcsaság bevonata borította;
minden ugyanolyannak tűnt, mint korábban, de egyszerűen semmire
sem lehetett ránézni anélkül, hogy észre ne vette volna az ember, hogy
valami nagyon megváltozott. Aznap reggel az üveges tekintetek városa
voltunk.
– Azok a srácok – suttogta Tanya egy meleg párra és az egyforma
fekete labradorjaikra mutatva. – Ezek nem kutyát sétáltatnak. A kutyáik
sétáltatják őket.
És én láttam, szó szerint láttam, ahogy Tanya metaforája valósággá
válik. A kutyák higgadtnak és magabiztosnak tűntek, míg a póráz túlsó
végére erősített emberek pusztán csak utánuk húzott csomagok voltak.
És még? Körbepillantottam.
Az összes tekintet befelé fordult; mindenki bekapcsolta az
introspektív üzemmódot. Miközben elhaladtunk a néma pékségek és
kávézók mellett, láttuk, ahogy pénzek cserének gazdát; hallottuk a
megszámolt érmék csörrenését a márványpultokon. Az emberek az
asztalok fölé görnyedtek, egymás szájáról olvastak.
– Mintha ők nem pontosan ugyanarról sugdolóznának, mint
mindenki más – mondta Tanya hangosan, minek következtében
megfordult néhány fej – először felénk, majd gyorsan a másik irányba.
Amikor odaértünk az étteremhez, leültünk egy asztalhoz a nyitott
kirakatablak mellett, és rendeltünk a pincérnőtől. Szláv származású,
tankarcú nő volt, aki úgy nézett ki, mintha egész gyermekkorában
szteroidokkal etették volna valami régi szovjet blokkbéli pincérnőtermelő
gyárban. Utána némaság telepedett közénk, az evőeszközeinket
bámultuk. Néha előfordult, hogy rászáradt tojássárga maradt a villánk
hegye között, és olyankor odahívtuk a pincérnőt. Ő mentegetőzés nélkül
cserélte ki az eszközt, sőt, a megvetéssel határos valamivel, amit a
burzsuj tempónk felett érzett, a kulákos finnyogásunk miatt.
A nap felé fordítottam a késemet, és amikor megvillant, eszembe
jutott az álmom. Két éjszaka egymás után. Éppen el akartam mesélni
Tanyának, amikor megláttam, hogy Charles tart egyenesen felénk.
Hogyan mutassam nyan mut be Charlest ebben a narratívában?
Míg a lelkesedésem hiánya az emberiség nagy részét biztos
távolságban tartotta tőlem, az olyan embereket, mint Charles, mintha
szinte vonzotta volna. Lehet, hogy arról van szó, hogy mi, mizantrópok
nem diszkriminálunk – az embergyűlölő egyformán gyűlöl mindenkit.
Lehet, hogy ettől a szánalmas miniegalitarizmustól a világ Charlesai,
akik ahhoz szoktak, hogy első blikkre kiselejtezik őket a többi közül, úgy
érzik, hogy a társasági kívánatosság eddig ismeretlen magaslataiba
emelkednek, amikor epés ragyogásában fürdenek.
Charles büdös volt. Mit tehetnék még ehhez hozzá, de tényleg? Ő
egy kívülálló volt, aki mindig a befelé vezető utat kereste. De senki nem
akarta beengedni. Ehelyett lefokoztuk a kukabúvár „helyi személyiség”
státuszára. Mintha kitalált szereplő lenne.
Én elmondhatom magamról, hogy nincs időm emberekre, amíg meg
nem értem őket, akkor viszont a megvetésem átcsap szánalomba. Ez így
nagyon szar élet: mindenből a legrosszabb. A megvetés rossz, de a
szánalom még rosszabb. A szánalom ragacsos: megtapad azon a
szerencsétlen, ostoba nyomorulton, aki elég biztonságos helynek tartja
ahhoz, hogy onnan folytassa a sopánkodást.
– Ó, a francba. – Tanya is észrevette.
– Szia, Paul. – Charles hozzám beszélt, de a Tanya mellett lévő üres
széket nézte közben.
– Szia, Charles.
Soha nem tudtam meg a nevét; soha nem mutattak be minket
egymásnak. A keresztnevét csak azért ismertem, mert az emberek
pletykálni szoktak róla a háta mögött, amikor felállt az asztaltól. Mindig
Charles maradt. Semmi Chuck, semmi Charlie. Az elcsoszogás
formalitása.
– Hogy halad az új könyved, Paul?
Én akaratlanul is lepillantottam a mellettem lévő széken heverő
kéziratra, és imádkoztam, hogy Charles ne vegye észre. Ő tudta, hogy
én írok. Kikölcsönözte a könyveimet a Joe Fortes könyvtárból, ahol ő és
a többi csavargó töltötték napjaikat. Kikölcsönözte, és, furcsa módon, el
is olvasta őket.
– Lassan. – Charles valószínűleg azt hitte, hogy az egész világ tarzani
egy szótagokban beszél. De kurta válaszokkal nem lehetett őt elriasztani.
A szűkszavúság csak még több helyet adott az ő szavainak.
– Nem baj, ha leülök? – kérdezte Charles, miközben megelőző
jelleggel leereszkedett egy üres székre.
Charlesnak az a fajta vörös műanyag arca volt, mint az olyanoknak,
akikkel kemény kézzel bánik a sors. Az arckifejezése barátságos volt, de
belemerevedett ebbe az állapotba, mintha rajzszögekkel vagy
tűzőkapcsokkal rögzítették volna. Charles magas volt, de alacsonynak
tűnt, mindazzal az esetlenséggel és gyűröttséggel, ami ezzel jár. Mint
azok a madzagon lógó csontvázak, amelyeket minden halloweenkor
előveszünk a kartondobozból, és félszívvel a bejárati ajtóra akasztunk.
– Hogy van " asp;HogyMiss Szovjetunió ezerkilencszázhatvankettő
ma reggel?
Miközben ezt a kérdést feltette, Charles körbepillantott, hogy
meggyőződjön arról, hogy a pincérnő nincs a közelben. Az intimitás
háromszögét próbálta megteremteni: mi hárman róla beszélünk. Ő a
kívülálló, nem pedig Charles.
– Jól van.
– Túl kedvesek vagytok hozzá. Fogadok, hogy ma reggel nem fog túl
sok kávét eladni.
– Ez nem vicces, Charles – szólt rá Tanya úgy, mintha egy parkettára
pisilő kiskutyához beszélne.
– A Starbucks üres lesz ma. És, idézem: „A New York Times arról
számolt be, hogy az amerikai Starbucks-üzletlánc a tavalyi év folyamán
ezer eladóhelyiségét kényszerült bezárni.” És ez még korábban volt. Az
emberek már nem kérnek belőle… Biztos, hogy az új orosz–kínai
műholdlánc sugárzik le ránk valamit. Úgy, mint egy Ian Fleming-
regényben. – Úgy ejtette, hogy „flíming”. – Valamiféle fehérzajjal
megszakítják az agyhullámainkat. Mi pánikolni kezdünk, és a piacok
összeomlanak, pont, mint 9/11 után, ők meg pár nap múlva
bemasíroznak, és mindent felvásárolnak. Annyira nyilvánvaló.
– Igen, de a kínaiak sem alszanak. Szóval, akkor most hogy is van
ez?
A pincérnő lecsapta elénk a tányérunkat.
– Nem. Nem műhold. Isten.
Mindnyájan rámeredtünk, miközben a napfény brutális vakolattá
változtatta a bőrét.
– És miért tenne velünk ilyet Isten? – kérdezte végül Charles
helyettem is fölényesen.
– A buzik, a terroristák és a szar televízió miatt, te ostoba útszéli
hajléktalan. Isten azt mondja nekünk, hogy az ördög nem alszik. Most
majd kiderül, ki hallgat a szavára.
Ezzel összefonta gumós karjait a mellkasán. Az asszonyság
nyelvtanába nem fért bele a feltételes mód; csupa kijelentő és felszólító
mód volt.
Tanyánál ekkor betelt a pohár. Ő nem volt hajlandó az idejét
bibliabiflázókra vesztegetni, miután két ilyen ember nevelte fel, és a
földrész túlsó végére kellett költöznie, hogy megszabaduljon a
megváltásról szóló nézeteiktől.
– Tartsa meg inkább a gyűlölködő kijelentéseit magának, különben
szólok a tulajnak.
Tanya alsó ajkán egy nyálcsepp volt, amelyet minden tudatosság
nélkül letörölt.
A pincérnő gúnyosan elvigyorodott.
– Kapják be – mondta, majd megfordult, és otthagyott minket.
– Maga is kapja be, ribanc! – kiöl! &ndasabálta utána Tanya,
miközben egy magányos ér kéken lüktetett a homloka közepén.
– El tudod ezt hinni? – kérdezte tőlem Charles mohón. – Mi a
véleményed erről az egészről, Paul? Te elég kipihentnek tűnsz. Tudtál
al…?
– És te is bekaphatod, Charles – pördült vissza Tanya.
– Én nem…
– Senki nem kért rá, hogy csatlakozz hozzánk. Soha senki nem
szokott megkérni, hogy csatlakozz hozzájuk. Előfordult már, hogy
befogd annyi időre, hogy elgondolkozhass azon, miért van ez?
Charles felugrott, és a háta mögé dugta a kezét, mintha
rosszalkodáson kapták volna.
– Nem akartam zavarni – mondta, miközben egyre vörösebbé vált az
arca.
Tanya a kétéjszakányi elveszett alvás kegyetlen kísértetétől
megszállva felnevetett.
– Zavarni. Ne már. Mást sem csinálsz, csak zavarod az embereket.
Ne sérts meg minket azzal, hogy úgy teszel, mintha ezt nem tudnád.
– Tanya… – kezdtem volna bele.
– Tanya – utánzott ő gúnyosan. – Tévedek? Szívesen látjuk? Te
szeretted volna, hogy ideüljön? Megrendeljük neki a Séf Ajánlatát?
Charles szemét az enyémre szegezve hátrálni kezdett a helyiségben,
egyik széknek a másik után ütközött neki, majd eltűnt a sikátorba vezető
hátsó ajtón át. Mi némán üldögéltünk tovább, Tanya a saját alvadozó
reggelijét bámulta, én az enyémet. A tojássárgák citromos habcsókok
voltak, amikor pedig mandarinoknak kellett volna lenniük. Ketrecbe zárt,
kéz nélküli anyák képe villant fel lelki szemeim előtt, de kivertem őket a
fejemből.
– Ezt muszáj volt?
– Azt akarta kérdezni tőled, hogy te Alvó vagy-e.
És ez volt az első olyan alkalom, amikor ezt a szót az új értelmében
használva hallottam – nagy kezdőbetűvel. Tanya vajon a tévéből szedte
fel, vagy ő maga találta ki? Lehetséges volna, hogy pár milliárd
kirojtosodott agy szimultán adott nevet ennek az új jelenségnek?
– És?
– Csak úgy gondoltam, nem igazán lenne jó ötlet megmondani neki.
– Miért?
– Nem tudom, miért, Paul. Azt hiszem, minden ok nélkül. De amúgy
is menjen a picsába. Nekem nincs erre időm. Együnk.
Minden tőlünk telhetőt megtettünk a felszolgált étellel kapcsolatban,
de csak a kenyérhéj és a kávé ment le. Kicsivel később valamelyikünk,
már nem emlékszem, melyikünk, azt mondta: –sédta: &n Ez csak a
kezdet, ugye?
Ekkor mindketten körbenéztünk, és az étterem üres volt, se
pincérnő, se Charles, se a többi vendég. Mintha ezer éve be sem tette
volna senki a lábát arra a helyre.
3. nap: Bevert szögek
Ez egy római szokás volt, amit abból a célból elevenítettek fel, hogy
távol tartsa a pestist.

Másnap reggel nyolc órakor életbe lépett az úgynevezett Nemzetközi

Mikrohullámú Kommunikációs Tiltás. Valaki egy irodában vett egy mély
levegőt, kifújta, majd megnyomott egy kapcsolót. Abban a pillanatban
az összes ISP és mobiltelefon-szolgáltató felhagyott a működéssel a
világon. Újabb kapcsolókat nyomtak meg, és a vonalas készülékek is
elhallgattak. Előző este teleplakátolták a várost azzal, hogy az Xbox-
konzolok és a távirányítású garázsnyitók be vannak tiltva. Az az ötlet
húzódott meg az egész mögött, hogy le kell rombolni a fehérzaj
életünket átható falait, és meg kell nézni, hogy képesek vagyunk-e
ellazítani az agyunkat, és elszunyókálni az ennek eredményeképpen
megjelenő nyugalomban.
Majd, nyolc óra nulla egykor belém hasított, hogy én és Tanya
magunkra maradtunk. A minket a családunkkal és barátainkkal
összekötő hálót letépték. A távolság hirtelen valóságossá vált,
valószínűleg életünkben először. Toronto végtelenül távolinak tűnt, és
még a barátainknak az English Bay túloldalán elhelyezkedő lakásai is
lehetetlenül messze voltak.
Ekkor jött volna el a gyász megkezdésének ideje? Majdnem, már
majdnem.
Noha a betiltásokat az ENSZ szentesítette, és a fegyveres erők
ügyeltek a betartásukra, szárnyra kelt a pletyka, hogy Oroszország és
Kína nem tartják be a szabályokat, hogy ők online állapotban tartják a
szolgáltatások elektronikus kitinpáncélját, hogy elkerüljék azokat a
végzetes csapásokat, amelyeket a teljes lezárás a gazdasági, katonai és
politikai infrastruktúrájukra mérne. Kétség sem fért hozzá, hogy ezt
teszik – és kétség sem fért hozzá, hogy mi is ezt tesszük.
Délelőtt kilenckor megjelentek az egyenruhások. A rendőrség, a
hadsereg, a tűzoltóság, és, amennyire tudni lehetett, még az állatvédők
is – a felsőbb hatalmak mindenkit kivonultattak az utcára, aki rá tudta
tenni a kezét bármiféle hivatalosnak tűnő öltözékre. Antennás furgonok
haladtak el mellettünk lassan és szégyenlősen, amelyeket rágózó
tartalékosokkal megrakott dzsipek követtek. Hogyan tűnhetnek a jószívű
kanadai fiúk, akik a liberális marihuánatörvények és a mindenkire
kiterjedő társadalombiztosítás édes éltető közegében nevelkedtek, egy
csapásra olyan keménynek és amerikainak, amint hozzájuk vágunk egy
egyenruhát, és a kezükbe nyomunk egy csomag Juicy Fruitot?
Én odakint voltam, a sűrűjében, a Safewaybe próbáltam eljutni,
hogy feltöltsem a készleteinket. A bolt előtt egy körülbelül ötszáz
embernyi sor állt. A várakozókat csoportokban engedte be egy csapat
katona az ajtónál. „Csak készpénz”, állt egy kézzel írt táblán immár
elkerülhetetlenül, most, hogy a hitelkártyák és a betéti kártyák
használhatatlanná váltak.iva És mennyi időnek kell eltelnie, amíg az
évszázados varázs megtörik, a pénz visszaváltozik papírrá, mi pedig
visszatérünk a szemet szemért, fogat fogért cserealap jól bevált
gyakorlatához?
– Van bármi fogalma arról, mennyit kell várni a bejutáshoz? –
kérdeztem az előttem álló nőt.
Ő nem válaszolt, egyszerűen csak mereven megrázta a fejét, és
előrébb csoszogott.

A válasz az volt, hogy három órát.

Amikor végre odaértem az
utamat, akinek tikkelt a
ironikusan kacsintana egyet,
– Kezeket fel.
– Persze.
ajtóhoz, egy himlőhelyes katona állta
szeme, és emiatt úgy tűnt számomra, mintha
ahányszor csak megszólal.
A katona végigtapogatott, kihúzta a telefonomat a kabátzsebemből,
és hátradobta a mögötte felhalmozott elektronikus eszközök kupacára.
Félmillió dollárnyi csúcstechnológia, egy halom régi, elromlott
Transzformer-játék státuszára lealacsonyítva.
– Miért veszik el ezeket? Amúgy sem működnek.
– Készpénz van magánál?
– Igen.
– Mennyi?
– Ötven-hatvan dollár.
A katona felhorkantott. – Abból akár egy csomag felvágottat is tud
venni. Kellemes vásárlást.
Félreállt, én pedig beléptem.
Hamar leesett, hogy mire gondolt. Az összes szépen kinyomtatott
címkét letépték, és az árakat közvetlenül az árura írták rá piros filctollal.
Nagyjából megháromszorozódtak az elmúlt két nap során. De legalább a
kapitalizmus még mindig élt, és definíció szerint működött. A gondolat,
hogy az a láthatatlan kéz még mindig szorgosan üti a szegényeket és a
kétségbeesetteket, szinte megnyugtatónak tűnt. Végtére is, ahhoz, hogy
az emberben feltámadjon a profitszerzési vágy, szüksége van arra, hogy
képes legyen maga elé képzelni egy olyan jövőt, amelyben majd
elköltheti ebül szerzett javait.
A polcok sebesen ürültek. Ellenőriztem a pénztárcámat, és
gondolkozni kezdtem. A három húszasommal nem fogok sokra jutni,
úgyhogy proteinben kell gondolkoznom. Sőt, népszerűtlen proteinben.
A mogyoróvaj-szekcióban pólószaggató közelharc tört ki két nagydarab
férfi között. Egy összetört üvegtartály hevert köztük a padlón, miközben
a csúszós, szilánkos mocsokban birkóztak.
A világkonyhasoron szerencsém lett, és kiszúrtam fél tucat üveg
tahinit a felső polc hátuljában. Természetes kiválasztódás testmagasság
alapján. Lekaptam négyet – ennyit tudtam megengedni magamnak.
Majd a mellkasomhoz szorítva az üvegeket tülekedni kezdtem ai ani kezd
kasszák felé.

Amikor kiléptem a boltból, láttam, hogy a sor immár több ezer főnyi
bepánikolt embernyivé duzzadt, akik előre kezdtek nyomakodni a
katonák sorával szemben. Itt nagyon csúnya dolgok fognak történni
nemsokára. Biztos, hogy gyökeret kezdett verni egy gondolat abban a
hatalmas tömegben: miért is fizessenek, amikor minden egyes ember,
aki élelemmel teli karokkal jön ki az üzletből, egyfajta két lábon járó
Élelmiszerbank?
Mivel nem tetszettek az esélyeim arra, hogy biztonságban
átkelhessek a parkolón szánalmas szerzeményeimmel, élesen jobbra
fordultam, és elindultam az épület oldala mellett, miközben a tahinis
üvegeket a kabátomba dugtam, és szorosan behúztam a cipzárt.
Az épület mögötti rakodóterület üres volt, egy rasztahajú fiatal nőt
és óvodáskorú gyermekét leszámítva, akik a járdaszegélyen ücsörögtek.
Az anya olyasfajta saját márkás hippinek tűnt, aki csak azért hord
hosszú szoknyát és sok gondoskodást igénylő frizurát, hogy
megkülönböztesse magát a többi jellegzetes, segélyből élő anyukától.
Nyíltan zokogott, miközben a lánya szenvtelenül meredt rám.
– Mi a baj? – kérdeztem meg, megpecsételve a sorsom.
– Három férfi. Elvették tőlünk az élelmiszereinket, és elrohantak arra.
– A nő a parkoló felé mutatott, felüvöltött, hogy „kibaszott
szemétládák!”, majd eltakarta az arcát, és folytatta a zokogást. Vajon
igazat mondott? Számít ez?
– Tessék. – Kicipzároztam a dzsekimet, és kivettem belőle az egyik
üveget, majd odaadtam a kislánynak. A szánalom, az a vén gazember. –
Messze laktok innen?
– Kétsaroknyira – válaszolta a nő óvatosan, láthatóan attól tartva,
hogy mindjárt az önjelölt védelmezőjükké és tartós vendégükké
nyilvánítom magam.
– Akkor induljatok el, és zárjátok be magatok mögött az ajtót,
miután hazaértek.
A nő még mindig gyanakvónak tűnt. – Oké. Kösz.
Majd felállt, hogy elinduljon, de én megállítottam őket, kivettem még
egy üveget, és átnyújtottam a kislánynak. Ő felmosolygott rám, de nem
mondott semmit.
– A lánya jól van? – kérdeztem.
– Két napja egy szót sem szól. De még mindig…
Ezen a ponton viszont a nő úgy döntött, nem fogja megosztani
velem azt az egyértelmű tényt, hogy a gyermeke még mindig alszik,
hanem elkapta a lánya kezét, megfordultak, és futásnak eredtek.

Hazasétálni olyan volt, mint egy sebesen leépülő beteget

meglátogatni az intenzív osztályon. A kereskedelem az utolsókat rúgta;
az üzlethálózatoknál már megkezdődött a végső visszaszámlálás, de
néhány csa31fnéhánládi vállalkozás még nyitva volt, és gyanakodva,
résnyire szűkült kirakatokkal méregette az utcát, noha nem nagyon
tudtak mást kínálni, csak magazinokat és autós légfrissítőt.
A fenyegetettség ott lebegett a levegőben. Nem láttam semmi olyat,
ami megért volna egy YouTube-posztot, de az a meghatározhatatlan,
furcsa hangulat, amit akkor vettem észre, amikor Tanyával előző nap
elmentünk reggelizni, az éjszaka során veszített egy kicsit a
meghatározhatatlanságából. Az emberek arca egyértelműen jelezte,
merre haladnak a dolgok. Rettenetesen néztek ki. A férfiak nem
borotválkoztak, a nők nem csinálták meg a frizurájukat. Minden és
mindenki kezdett egy kicsit maszatosnak tűnni. Kicsit olyannak, mint
akinek elgurult a gyógyszere, kicsit olyannak, mint aki a hintaszéke
peremén egyensúlyoz. És a zsaruk. Mindenütt zsaruk és katonák voltak.
A fegyverüket szorongatták, és többedmagukkal álldogáltak a sarkokon
várakozva, kéken és zölden. A járdákon összetört telefonok, mintha
eltaposott cukorkák lettek volna.

Aznap éjjel kezdett nekem Tanya könyörögni a szexért.

Remélem, hogy ez egyáltalán nem tűnik erotikusnak, mert szó
szerint értettem a könyörgést. Tanya a megszállottjává vált annak a
gondolatnak, hogy ha képes lennék őt az öntudatlanságig dugni, akkor
áttörhetné a torpor falát maga körül, és el tudna aludni. És ezt a
meggyőződését mások is támogatták: a huszonegyedik században
mindig is rengeteg támogatás jutott az embernek bármiféle jó öreg
dologgal kapcsolatban, amiben hinni akart. Tanya előző nap még a tévé
képernyőjére tapadva nézte megbabonázva, ahogy emberek
betelefonálnak különböző beszélgetős műsorokba, és határozott hangon
azt állítják, hogy változatos módszerekkel sikerült elaltatniuk magukat. A
szexmaratonok a lista negyedik helyén álltak, közvetlenül az ivás, az
imádkozás és a drogok mögött. Mi lehetett az ötödik? Nem is
emlékszem. Talán a vásárlás. Az állítólagos alvók, mondanom sem kell,
mind eszelősek voltak, de ez nem számított: az eszelősség kezdett
divatba jönni. Elképzeltem, milyen lenne a Cosmopolitan következő
száma, ha valaha is megjelenne: Ötven szexi tipp ahhoz, hogyan keféld
magad Álomországba!
– Paul. Dugj meg.
Tanya anélkül, hogy megvárta volna a választ, bemasírozott a
hálószobába, és levetkőzött. Én haboztam egy kicsit az ajtóban,
miközben ő a kezét maga előtt összekulcsolva, homlokát az öklén
nyugtatva letérdelt a matracra, felkínálva sápadt fenekét. Úgy nézett ki,
mint egy pantomimló: a hátulja félig-meddig készen áll a közösülésre,
az eleje látszólag imádkozik. Én, a kócos nemi szervével és a szigorúan
összeráncolt segglyukával szembesülve, az alsó ajkamba haraptam, és
elkaptam a pillantásom. Senki nem akarja, hogy a szex meztelen legyen.
Teljesen meztelen. Az egy rettenetes pillanat volt, majdnem elég
rettenetes ahhoz, hogy kitörölje az összes többi szebb emlékét a
szeretkezéseinknek.
– Csináld már!
Még mindig hallom azt a megvetést a hangjában. Időnként mindenki
elgondolkozik azon, hogy vajon milyen mélyen van eltemetve a
megvetés a barátai és szerelmei mosolyának felszíne alatt; a legtöbben
azt gyanítjuk – szerintem jogosan –, hogy sekély sírhant borítja csak,
hogy ott k ki, hogy apkod levegő után a jó modor és az önuralom
nyirkos mulcsa alatt. Létezett vajon valaha is olyasmi, mint a feltétel
nélküli szeretet? Ezt nem könnyű megmondani, tekintve, hogy úgy
tűnik, mindig a hozzánk legközelebb állók akarják vagy igénylik a
legtöbbet tőlünk. A legtisztább szeretetet valószínűleg mindig idegenek
vagy kitalált emberek iránt tápláltuk: Teréz anya iránt, a Mikulás iránt.
Vagy a kisbabák iránt, még mielőtt a személyiség rájuk nyomná
bélyegét vagy tetoválását, vagy az idős emberek iránt, miután az övéket
ivartalanítja a demencia vagy a fogyó libidó.
Nekem van egy elméletem. Mostanra ez már biztosan nem lepi meg
az olvasót. Az az elméletem, hogy azért volt szükségünk a szeretetre,
mert annyira nehéz kedvelni minket. Egyszerű, mi? Annyira nem
érdemlünk meg semmit, annyira ingatagok vagyunk, olyan átmenetiek.
Minden szeretet fájdalom volt abban az értelemben, hogy a nyomorult
lelkünk iránt táplált szánalomban gyökeredzett. Ugyanakkor semmi
mástól nem remélhettük, hogy összetart minket, csak a szeretettől. És
ha nincs szeretet?
– Csináld már.
A megvetés sűrűsödik. Mélyül. Ez nem ő, mondtam magamnak. Ez
csak az, ami vele történik. Velünk.
– Tanya, én nem vagyok képes egyszerűen csak…
– Emlékszel arra a délutánra a Pan Pacificben tavaly nyáron? –
kérdezte Tanya hátrafordulva, hogy egyik szeplős válla felett morcosan
rám meredjen.
A Pan Pacific a gazdag ázsiai turisták és a testes, öreg
„megdolgoztunk érte, úgyhogy most költsük is el” kanadaiak imádott
luxusszállodája azok számára, akik a pénzüket szórni jöttek a városba.
Csak ötsaroknyira volt a mi lakásunktól, de egyszer-egyszer
megjutalmaztuk magunkat egy ott töltött éjszakával, arra való
tekintettel, hogy az idegen ágy erotikus alaphangja bőven megéri a
költségeket. Azokat az elegáns szobákat biztosan több évtizednyi és
többliternyi ondó és verejték fröcskölte össze láthatatlanul,
kétségtelenül, továbbá hányás, szar és könnyek. De ebből semmit nem
lehetett látni, és a szoba mindig újnak tűnt számunkra, amikor az ágyon
térdeltünk egymással szemben.
Az akkori mostban Tanya a hátára hengeredett, és keresztbe tette a
bokáit.
– Emlékszel, amikor úgy tettem, mintha egy elszánt színésznőjelölt
lennék, aki azt hiszi, hogy egy reklámfilm meghallgatásán vesz részt, te
pedig a sunyi pornós voltál, aki a meghallgatásokat tartja? – Tanya
ekkor már a csábító hangját használta, amitől a hideg futkározott a
hátamon. – Én is megtettem azt érted, Paul, noha az elég közel állt a
gusztustalanhoz. Úgyhogy most te is tedd meg ezt értem.
Úgyhogy megpróbáltam.
Alig tudtam összehozni egy erekciót, csak percekig tartó, eszelős
pumpálás segítségével sikerült, Tanya kifehéredett ízületű jobb keze
jóvoltából. Utána visszaállt négykézlábra, és körülbelül öt perc alatt
elment egy feszes félorgazmussal, amely messze nem volt elég a célra,
még csak reményeket sem ébresztett benne.
– Ny">dash;≠ hagyd abba.
Nem tettem. Kizártnak tartottam, hogy én magam is el tudjak menni,
ami szerencse volt. Folytattam, amíg csak folytatni bírtam, talán olyan
negyven percig, amíg a térdem égni nem kezdett, az erekcióm pedig el
nem tűnt, először egy félig töltött vizes lufivá változva, utána nagyjából
semmivé. Végül kidőltem, és a térdemet dörgölve elfeküdtem Tanya
mellett. Ő a mennyezetet bámulta, miközben én az ő profilját. A
háromnapos mérföldkőnél Tanya még jobban is nézett ki, mint két nap
után, úgy, ahogyan régen, csak kicsit élesebb fókusszal.
Visszapislogtam a könnyeimet. Mi együtt fogunk megöregedni, akár
pár évtized, akár pár hét alatt, és talán a két időintervallum között nincs
is annyi különbség, mint negyvennyolc órával korábban gondoltam. És
ha Tanyának már csak négy hete van hátra, akkor ugyanazokat a
leckéket kell megtanulnunk, ugyanazt a büszkeséget kell visszanyelnünk,
mintha az inkontinenciát és a demenciát kellene várnunk.
De valószínűleg nem kell.
Miközben ismét megindult a vérkeringés a vádlimban, Tanya bordái
csak emelkedtek és süllyedtek.
– A kommunikációs tilalom…
– Az semmit nem fog megváltoztatni.
– Ezt nem tudhatod.
Tanya felém fordította a fejét.
– Te sem tudhatod.
– Hát, ezt viszont te nem tudhatod.
– És így tovább.
Tanya felém hajolt, és az állam alá hajtotta az arcát. Rémes, de
éreztem, ahogy ismét életre kel a péniszem. A kezdődő erekció
ostobának és csigaszerűnek tűnt a combomon. Kicsit odébb húzódtam,
abban a reményben, hogy elrejthetem Tanya elől.
– Azt hiszem, ideje elkezdenünk megtervezni, ami ezután jön.
– Miért nem megyünk egyszerűen aludni?
– Azt hiszem, ideje terveket szőnünk arra, ami most következik.
– Miért nem megyünk egyszerűen aludni?
– Én nem fogok aludni, Paul.
Hallottam, hogy nyafogóssá válik a hangom.
– Ezt nem tudhatod. Ilyesmi csak a filmekben fordul elő. A
filmekben a halálraítélteknek mindig van egy ilyen szomorú előérzetük
azzal kapcsolatban, ami rájuk leselkedik. De az csak hülye hollywoodi
melodráma. Te nem tudhatod, hogy nem fogsz aludni.
Tanya nagyon erőlködött, hogy kordában tartsa az indulatait,
miközben megfogalmazta válaszát az én ostoba optimizmusomra.
– El kell kezdenünk terveket szőni az eljövendőkre. Még ha igazad is
van, és ez nem tart örökké, akkor is kell egy terv. Ha tévednék, akkor
pár nap múlva nevetni fogunk az egészen.
Nyeltem egyet, miközben két különböző érzés szorongatta a
nyelőcsövemet. A szenvedélyes vágy, hogy megmentsem a nőt, akit
szeretek. És valami más is – egy balkézről való gondolat, amit nem
tudtam elnyomni: ha meg fog történni, akkor meg fog történni. Ez
éppen olyan megkerülhetetlen, mint a matematika.
Előbb-utóbb mindenki meghal. Szóval, ha a következő négy hétben
nyolcmilliárdan meghalunk, számít az különösebben? Ez az egész
álmatlanságkór pusztán annyit csinál, hogy azt a nyolcmilliárd
elkerülhetetlen halált egy valamivel keskenyebb idősávba tereli – ami
inkább hatékonyság, mint tragédia. Ha az elmúlt egymillió éjszaka
bármelyike során egy hatalmas aszteroida sóderrá darálta volna a földet,
miközben mindnyájan aludtunk, az vajon számított volna? Mivel senki
nem marad, aki meggyászolja a romokat, senki nem is állíthatta volna,
hogy ez rossz módja a dolgok befejezésének: ha más nem is, legalább
egalitárius. Még az a jelenet is eszembe jutott a Csillagok háborújából,
amelyben Leia hercegnő megkapja a hírt, miszerint a szülőbolygóját
elpusztította Darth Vader Halálcsillaga. Ettől hisztérikus rohamot kap, de
két jelenettel később már megint Han Solóval flörtöl.
Lecsaptam magamban ezeket a gondolatokat, és utáltam magam
miattuk.
– Ide figyelj, Tanya! Kizárt, hogy ez sokáig tarthatna. Az lesz az első,
hogy kimenekítünk téged a városból. Elindulunk észak felé, keresünk
egy…
Kopogás a lakás ajtaján. Nekem közben teljesen kiment a fejemből a
külvilág létezése, úgyhogy összerezzentem, majd felkeltem, és magamra
kaptam a régi, szürke hálóköntösömet.
– Először nézz ki, Paul. Ne nyisd ki rögtön az ajtót. Bárki lehet
odakint.
Odasétáltam, és kinéztem a kukucskálón, azon töprengve, hogy
vajon egy felbőszült csőcselék vár-e odakint, hogy vajon egy felbőszült
csőcselék elférne-e egyáltalán a keskeny folyosónkon. De nem láttam
mást, csak a szomszédban lakó idős nőt, Mrs. Simmonst. Az özvegyet,
aki ugyanakkor még mindig annak a tetemnek a felesége, aki az élete
nagy részét elvitte a zsarnokoskodásával. Mint azt az öregasszony
nemegyszer megvallotta Tanyának a lift gyóntatófülkéjében, a vén
Simmons egy hamisítatlan szemétláda volt – akinek a világgal való
kapcsolata az egymással hektikusan váltakozó pofonok és hallgatások
bináris kódjából állt.
Mrs. Simmons fakó arca a kukucskáló gömbakváriumában balra,
majd jobbra rebbent. A szomszédunk vézna kis teremtés volt, de olyan
arcszerkezettel, amely a bábszínházi bábok madzagon lógó állára
emlékeztetett; amikor megszólalt, mintha valaki más rángatta volna a
zsinórokat.
Kinyitottam az ajtót, mire ő hátraugrott, és a szemben lévő falhoz
simult, összehúzva magát rózsaszín szabadidőruhájában. A
háromnapnyi álmatlanság olyan szárazra szívta az öregasszonyt, mint
egy üres gyümölcsleves dobozt.
– Jól van, Mrs. Simmons?
Az asszony agresszívnak tűnt a csontos álla miatt. – Az a zaj. Az a
zaj a maguk lakásából jön?
– Milyen zaj? – Egy pillanatra azt hittem, hogy a szerencsétlen
öregasszony meghallotta a szexuális erőlködésünket, de utána eszembe
jutott, hogy a hálószobánk rossz oldalán van a lakásnak ahhoz, hogy
erről legyen szó. Meg az is, hogy mennyire csendesen dugtunk.
Mrs. Simmons lehámozta magát a falról, és összehúzott szemekkel
felém csoszogott.
– Azt ne mondja, hogy maga nem hallotta!
Mindig rosszat jelent, ha az alapvetően jámbor emberek hirtelen
asszertívvé válnak: egy parancs, egy kérdés, egy fenyegetés és egy
könyörgés egybeolvasztva. Mind a Biblia, mind Bono azt állítják, hogy a
Mennyországban az összes szín egybefolyik; azóta már azt is tudom,
hogy a Pokolban az érzések teszik ugyanezt. Mocsárvíz, így neveztük a
különböző jégkásaszíneket, amelyeket gyerekkorunkban összeöntöttünk
egy pohárba, egyiket a másikra. Neonrózsaszín, libazöld, kólabarna. Egy
újabb űr a nyelvben, egy újabb szó, amelyet feltalálhatok. Az
öregasszony hangja mocsárvizes lett az érzelmektől.
– Ha ezt nem mondhatom, Mrs. Simmons, akkor fogalmam sincs,
hogy mit mondhatnék.
– Maga – zörögtek a szavai a torkában. – Maga. Maga hallja. Ne
hazudjon nekem. A falakból jön, vagy talán odakintről.
Majd megpróbálkozott a kislányos hanggal. – Legyen szíves, ne
hazudjon. Az udvariatlan dolog.
Hirtelen ott termett mögöttem Tanya.
– Mi nem hallottunk semmit, Mrs. Simmons. Esküszöm. Valószínűleg
csak az idegeiről van szó. Mindenki nagyon…
Az öregasszony nyelve megvillant szája kiszáradt sarkában. – Ne
magyarázzon nekem az idegeimről. Mindent tudok az idegeimről.
Negyven éve ismerem az idegeimet. Már azelőtt mindent tudtam az
idegekről, hogy feltalálták volna az idegeket. Valaki odakint lassan és
halkan dúdol. Csendesen csinálja, de ha figyel egy kicsit, meghallhatja.
– Én semmit nem hallok, esküszöm.
Mrs. Simmons arckifejezése darabokra tört. – Ne hazudjon! Ó,
istenem, semmi oka nincs rá! Ha elkezdünk egymásnak hazudozni,
akkor senki nem marad, akihez fordulhatnánk. És ha senkihez nem
fordulhatunk, akkor…
– De mi nem hallunk…
Mrs. Simmons felcsapta a fejét, és ránk meresztette gyűlölködő
pillantását, egy csapásra valaki mássá változva.
– Azt mondtam, semmi hazugság! – Majd ismét megváltozott, és a
hangjába visszalopakodott a korábbi gyerekes hanglejtés. – Rettenetes
dolog ilyet tenni egy öregasszonnyal! Kérem, gondésKérem,olkozzon el
azon, amit csinál, Paul.
Olyan volt, mintha ide-oda csapódna az időben, a könyörgő, értetlen
gyermektől a keserű, tagadó felnőttig. Suttogássá halkította a hangját. –
Attól, hogy úgy tesznek, mintha nem létezne, még nem fog eltűnni.
Nem vehetik semmibe.
Tanyára néztem, és egy pillanatra átfutott a fejemen a kérdés, hogy
ő vajon hallott-e bármi olyasmit, amiről Mrs. Simmons beszél. Tanya
elkapta a pillantásomat, összehúzta a szemét, és élesen megrázta a fejét,
láthatóan feldühödve azon, amit az arcomon látott.
Majd elment az áram, és a vészlámpák tompa fényében egymásra
néztünk. Egyikünk sem bízott abban, hogy valaha is visszatér.
4. nap: Komplementer színek

Azok, amelyek a szemünk állapotától függenek, nem pedig azok,

amelyeket az adott tárgy valóban a magáénak vallhat, mint például
amikor bemegyünk a napról egy sötét szobába.
A vörös komplementer színe például a kékeszöld, a feketéé a fehér.

– Elnézést!
Az egyre hosszabbodó fények keretében álló, narancssárga
biohazard-mellényes férfi a semmibe meredt. Én szólaltam meg, de ő
nem válaszolt – csak állt ott, úgy, mintha a mozdulatlanság lenne az
emberiség természetes állapota, mintha mi a húsvét-szigeteki szobrok
fajához tartoznánk. Egy Stoptáblás Pasas volt: jobb kezében hatalmas
vörös nyalókát szorongatott, és azok közé a városi munkások közé
tartozott, akik egy villanyoszlopot próbáltak megjavítani, amelyik aznap
reggel dőlt le a lakásunk mögötti kis utcában. Egy elszabadult Brinks
teherautó volt a tettes, amelyet azóta már lefüleltek és elvontattak.
Döbbenetes volt látni, hogy dolgoznak. Miért állítanának helyre egy
villanyoszlopot, amikor már nincs áram? Azt hiszem, a válasz túl
nyilvánvaló volt, túl alapvető ahhoz, hogy észrevegyem, még akkor is.
De becsületemre legyen mondva, kezdtem megérteni, hogy a
hitetlenkedés kezd idejétmúlt reakcióvá válni a legújabb fejleményekkel
kapcsolatban.
Tanya összeráncolta a homlokát, és hadonászni kezdett a kezével a
férfi üveges tekintete előtt. – Hahó! Van ott bent valaki?
Miközben a csapat többi tagja ott csoportosult a darujuk mellett,
intenzív beszélgetésbe merülve, a Stoptáblás Pasas feje egy kicsit
hátrabillent, ahogy felbámult a piruló égbolton át a fenti messzeségben
már majdnem látható csillagok felé eltátott szájjal. Az „agape” görögül
egyaránt jelent szerelmet és tátott szájjal bámulást, olyan értelemben,
ahogy leesik az állunk a Szépség láttán. Ez egy ógörög szó, amelyet a
jelenkorban Martin Luther King használt annak leírására, amit
„érdekmentes szeretet”-ként aposztrofált – a jézusi szeretetre, a buddhai
szeretetre.
A Stoptáblás Pasas leesett állú szoborrá változott. Vajon a szobrok,
merengtem el, szeretettel vannak tele? Vajon elvarázsolt, lelt esett állú
férfiak és nők lennének, akik sóbálvánnyá fagytak a szépségtől? Vajon
valami olyasmit láttak, amitől megállt körülöttük a világ? Olyan
teremtmények lennének, amelyek valamilyen értelemben túlmutatnak
rajtunk, kívül esnek a mi mohó, fogcsattogtató világunkon, és a
végtelenbe merevedtek? Az agapéba, éppen úgy, ahogyan én – az
álmomban?
A munkás egy csontos kis fickó volt, nikotinfoltos ujjakkal. Fiatal, de
olyan, aki leszámolt már a fiatalsággal. Megfigyeltem, hogy azok az
emberek, akiknek a karrierje a napi nyolc órán keresztül tartó
stoptáblamarkolás felé tendál, általában vagy nagyon vékonyak, vagy
nagyon kövérek. És mindegyik dohányzik.
Már ott tartottunk, hogy megfordulunk, és elsétálunk, amikor a
Stoptáblás Pasas hirtelen visszatért onnan, ahol járt. A szája
becsukódott, a fickó nyelt egyet, és felvette velünk a szemkontaktust.
Elmosolyodott. – Elnézést. Hogy is mondták?
Laza, mintha semmi furcsa nem történt volna. A televízióban
figyelmeztettek minket arra, hogy ez fog történni: átmeneti kihagyások
azzal az érzéssel kombinálva, mintha két kéz összeszorítaná az ember
koponyáját, körülbelül a negyedik-ötödik nap magasságában. A
Stoptáblás Pasas tehetetlenül elmosolyodott; az a fajta fickó volt, aki
megkérdőjelezhető zenei ízléssel és kifejezetten nyugtalanító filmes
ízléssel rendelkezik, de aki azonnal átjön, ha valami nehéz tárgyat kell
elmozdítani. És őszintén hálás a sörért, amelyet fizetség gyanánt kap.
– A kocsink ott parkol a darujuk mögött. Csak arra lennénk
kíváncsiak, meddig fog ez tartani.
Tanya és én kigondoltunk egy tervet: autóval elhagyjuk a várost,
még mielőtt tényleg eldurvulnak a dolgok, ami nagy valószínűséggel
hamarosan bekövetkezik. Úgy gondoltuk, valamelyik iparmágnás üres
udvarháza a Whistleren pont megfelelő lesz számunkra. Ártani nem
árthat, ha legalább egy szép helyet találunk a kis hölgynek, ahol
elveszítheti az eszét, én pedig széttárt karokkal várhatom az
apokalipszist. De talán egyszerűbb dolog volt ez egy tervnél: talán csak
rendkívül erőssé vált bennünk a késztetés a menekülésre.
Az előző éjszaka hangos volt, még hangosabb, mint az eggyel
korábbi nap. Amikor kinéztünk az ablakon, láthattuk, hogy bár a
rothadás nem jelent meg észrevehetően a dolgok felszínén, még
mélyebbre ásta magát, és megvetette a gyökereit a város
vérkeringésében. Az emberek úgy rohangáltak, mintha pókok lennének,
ki-be ugráltak az árnyékokba a telihold alatt, megfejthetetlen
szándékokkal. Képzeljünk el egy öreg almát, amelyiknek a héja még
nem esett be – de az alatt a héj alatt olyan puha a húsa, mintha puding
lenne. Az ember érzi, még az orrával is, hogy megromlott, de nem
tudja biztosan, amíg meg nem érinti, és ki nem derül, hogy a gyümölcs
a hüvelykujja legenyhébb nyomása alatt is enged.
Hallottunk egy-két puskalövést, de ehhez könnyen hozzászoktunk:
sőt, tekintetbe véve a televíziós hírműsorok és a zsaruműsorok
tanításait, furcsának tűnt, hogy az itt-ott felbukkanó lövöldözés nem volt
mindig is az életünk megszokott része.
A Stoptáblás Pasas ismét máshol járt. A munkavédelmi sisakját
levéve a vát levétarkóját masszírozta, mintha ott állt volna görcsbe az
emlékezőképessége. Egy maréknyi izomköteg, amelyek a testéből
kígyóznak fel az agyába. Húzd meg őket, merült fel bennem a gondolat
elnyomhatatlanul, és össze fog rándulni.
– Hé! Seggfej! Mi a fene bajod van?!
Egy overallos fickó, akinek dühösen feszültek az izmai a
szuperhősszerű pólója alatt, szakadt le a daru mellett álló csoportról, és
indult meg felénk masírozva. Az edzőtermek teremtménye, csupa
duzzadt végtag és mellkas. Ahogy közelebb ért, a blemmük jutottak
eszembe, azok a fej nélküli mitikus teremtmények, a mellkasukban
elhelyezkedő szemükkel, orrukkal és szájukkal.
– Semmi komoly, Al. – A Stoptáblás Pasas visszatért, és felszólalt az
érdekemben.
A blemmü ügyet sem vetett kollégájára, összeszorított fogakkal rám
vicsorgott. – Azt kérdeztem, hogy mi a fene bajod van, seggfej.
Egy kérdés húzódott a kérdései mögött, és az az árnyékban rejtőző
kérdés az volt, hogy „szabad egy táncra?”.
A blemmü felém lépett, én pedig hátraléptem: a mambónk
nyitólépése.
– Csak azt kérdeztem, hogy mikor végeztek. Az autónk…
Egy pillanat alatt a földre kerültem, a pasas pedig ott térdelt rajtam,
és újra és újra az oldalamba vágta dobfeszes öklét. A tarkóm nyirkosnak
és melegnek tűnt; vagy egy tócsa meleg levesbe estem, vagy véreztem.
A kezem a magasba lendült, hogy megvédje az arcom, de amikor
ráébredtem, hogy mindjárt eltörik a bordám, lejjebb kényszerítettem, és
vigyázzállásban feküdtem, miközben a fickó a bicepszemet és a
könyökömet csépelte. Majd ráébredtem, hogy nem is bánom a dolgot
túlzottan.
Éreztem a fájdalmat, vagyis inkább láttam a fájdalom tűzijátékát
felrobbanni a szemem előtt. A fizikai fájdalom hirtelen csak egyszerű
idegimpulzussá vált, egy sor apró, elektromos töltéssé, amelyek még
egy kisegér iPodjának működtetéséhez sem lennének elegendőek.
Furcsán leválasztva éreztem magam.
Úgyhogy ahelyett, hogy segítségért üvöltöttem volna vagy
kegyelemért könyörögtem volna, egyszerűen csak feküdtem ott, és a
blemmü arcát néztem, miközben az újra és újra lesújtott rám, immár
lihegve az erőfeszítéstől. Egy sikoltó lidérc. Vagy egy hisztiző kisbaba.
Egy profi birkózó, esetleg orgazmus közben. És mi árad a szeméből?
Düh? Félelem? Döbbenet? Szomorúság? Az összes egyszerre? A
látóteremet lassan furcsa celofánszínek kezdték impregnálni. Láttam a
Stoptáblás Pasas és a többi munkás arcát a blemmü terjedelmes válla
felett, miközben az szorgosan tette a dolgát. Vicsorgó foguk állatias jelét
adta a saját mocsárvizes érzelmeiknek: ugyanaz az agresszív tánc volt,
amit Mrs. Simmons adott elő nekünk előző nap.
Az idő ekkor szabadságra ment, a blemmü ütései néma
felkiáltójeleknek tűntek, amíg félbe nem szakította őket egy éles kiáltás,
amely csak Tanyától származhatott – egy távoli, magasan szálló sikoly,
amely elborzadt, amikor egyszer csak pucéran találta magát a
levegőben.
ame.
– Meg fogja ölni!
A verés ezek után nem tartott sokáig. Az erőszaknak meghatározott
szavatossági ideje van; nem lehet addig csapkodni egy embert, amíg
csupán egy földbe szivárgó vörös tócsa marad belőle; a
hamburgerállagúnál nem igazán lehet messzebbre jutni senkivel, még
akkor sem, ha az ember egy sorozatgyilkos vagy egy guantánamói
vallatótiszt. Hamarosan kezek jelentek meg a blemmü felsőtestén, és
lerángatták rólam. Három jellegtelen zsarué, akik a semmiből bukkantak
elő.
– Nem lett volna szabad meglöknöd – üvöltötte a blemmü, miközben
a karok polipja ellen küzdött. A pasasból, amennyire meg tudtam
állapítani, minden emberi jelleg eltűnt. Volt egyáltalán feje? Úgy láttam,
nincs. Még mindig nem vagyok biztos benne.
– Meglöknöm? Én nem is…
– Ray, nem lökött meg – szólalt meg a Stoptáblás Pasas, miközben a
szeme ide-oda villant a teremtmény között és köztem. – Miért mondasz
ilyeneket, haver?
A blemmü felüvöltött, és még erősebben kezdett küszködni.
– Ha képes járni, jobban tenné, ha elhúzna innen, ember – mondta
nekem az egyik zsaru. Majd a Stoptáblás Pasas felé rántotta az állát. –
És maga is, haver.
– Miért haragszol rám? – sírt fel a Stoptáblás Pasas, miközben
hátrálni kezdett a sikátorban. – Mi rosszat tettem? Ez nem igazságos.
A Stoptáblás Pasas hangja hallatán nekem is kedvem támadt felkelni,
és elkezdeni ütlegelni. Nem igazságos. Az olyan szavak, mint az
„igazságos” vagy a „logikus”, mintha az olyan idejétmúlt fogalmakkal
kerültek volna egy kategóriába, mint a „kipárolgások”, az „ambrózia”
vagy az „éteri”. És ugyanígy a „miért” is a kérdések
legnevetségesebbikének tűnt. Miért üt engem, jóuram? A
kesztyűbeduda-tanfolyamokon ez az utolsó kérdés, amit érdemes
feltenni; ezeken az oktatásokon kifejezetten szánalmas kérdésnek
számít, a gyengeség és a kudarc beismerésének. Hogy egy avíttabb
kifejezést használjunk az új, trendibb terminológia helyett, ez egy tré
kérdés.
Mintha csak az elméletemet szeretné bizonyítani, a blemmü ekkor a
Stoptáblás Pasas felé fordult, és pattanásig feszült inakkal,
fogcsikorgatva a távozó alak felé kezdett erőlködni.
Tanya segített nekem feltápászkodni, én pedig nekitámaszkodtam
egy kukásautónak, amely hányástól és rothadástól bűzlött.
A zsaruk ekkorra már elővették a pisztolyukat, egyet-egyet nyomtak
két oldalról a blemmü halántékához. Olyan volt, mintha a Dilis trió
Tarantino-változatát látnám: ha mindketten elsütnék a fegyvert, egymást
is megölnék, nem csak a támadómat.
– Fogd be, seggfej! Fogd már be, a picsába!
– Paul – suttogta Tanya. – Tudsz járni?
Bólintottam.
– Húzódj hátrébb, hadd célozzam meg! – kiáltott fel az egyik zsaru.
A másik zsaru elhátrált, miközben a partnere felállt, és lefelé célzott a
pisztolyával, a blemmü szívére, miközben halkan beszélt. – Te ostoba
seggfej. Te szánalmas, kibaszott kis szarcsimbók.
A blemmü úgy vergődött a hátán, mint egy bogár, keze-lába
kalimpált, miközben megpróbált a rámeredő fegyver elől eltűnni.
Mi végigsántikáltunk a sikátoron, majd kimentünk a Denman
Streetre. Senki nem követett minket. Pár másodperccel később egy
lövést és egy hangos ujjongást hallottunk, de folytattuk az utunkat.

Rengeteg üvegcserép a járdán: elég elbotlani, és csúnyán megvágja

magát az ember. Előző nap még nagy szilánkok voltak, de aznapra apró
törmelékké taposták az üveget. Lehet, hogy még egy nap, és
kristályporrá válik: Vancouver a maga felszívható velejévé változtatva.
A lépteink, miközben továbbhaladtunk, olyan hangot adtak, mint
amikor bakancsok taposnak a fagyott havon. Mindenütt emberek voltak,
ajtóknak támaszkodva, padokon ülve és bámulva, mind körül
többholdnyi űrrel, és mind olyan benyomást keltett, mint a hűtő
hátuljába tolt maradékok.
Két rendőrautó haladt végig lassan az utcán, miközben mi
ráfordultunk a Davie-re, és kelet felé indultunk. Az összes többi jármű,
amelyek közül nem egynek be volt törve a szélvédője, és be volt
horpasztva a teteje, ott állt leparkolva vagy sorsára hagyva az út
közepén.
– Fáj?
– Aha.
– Azok a kibaszott elmebetegek. – Tanya az utolsó szót üvöltve
mondta, a válla felett hátrafelé, majd visszafordult hozzám. – Figyelj, el
kell vinnünk téged a St. Paulba. Az legalább tizenöt utcányira van innen.
Szerinted képes leszel odáig elsétálni gyalog? Szerintem nem tudunk…
Egy taxit sem látok.
A hangja visszahúzott onnan, ahol éppen jártam.
– Megpróbálom.

Alkonyat, a Vakember Munkaszünete. Amikor túl sötét van ahhoz,

hogy az ember a nap fényénél dolgozzon, de még túl korán ahhoz, hogy
gyertyát gyújtson. Egy csipás szemű korcs állt a járda közepén, és
minket bámult. Nem mozdult, úgyhogy kikerültük. A kutyák éjszaka
másképp viselkednek, mint nappal. Nem csak most: ez mindig is így
volt. Éjszaka azok, amelyeknek van valami elintézni való ügye az
emberiséggel, egy kicsit közelebbről morognak az emberre, mint tűző
napfénynél tennék, míg az ijedősebb, rejtőzködőbb példányok egy kicsit
mélyebben az árnyékba húzódnak. Most ugyanez kezdett el történni az
emberekkel is.
Ahogy egyre mélyedulegyre mbbé vált a sötétség, némelyik
homályos alak, akivel szembetalálkoztunk, elkapta a tekintetét, amikor
ránéztem, míg mások rezzenéstelen, fekete és éles pupillával bámultak
vissza rám. Egy hete még úgy gondoltam volna, hogy csak megjátsszák
az eszüket, de most már tudom, hogy ez ennél többről szólt.
Tárgyiasítani akartak minket, kényszeríteni arra, hogy lesüssük a
szemünket, és levetkőzzük minden emberszerűségünket. Kapd el a
tekinteted, és veszíts, vagy bámulj vissza, és készülj fel a harcra? A
jó
öreg városi dilemma baljós, sürgető új élt kapott; ilyen döntéseket pár
nappal ezelőttig csak drogosok sikátoraiban vagy motorosbárokban
kellett hozni, most viszont úgy ütötték fel a fejüket körülöttünk
mindenfelé, mint a békalencse.
Tanya megállt. Én nem voltam erre felkészülve, és megbotlottam
benne. Tanya megfordult, és fürkészni kezdte a tekintetem.
– Mi van veled, Paul?
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy nem mutatsz semmilyen érzelmet. Az a kibaszott
edzőtermi majom ott hátul meg akart ölni. Tisztában vagy te ezzel?
– Tisztában vagyok.
– És te nem vagy olyan bátor. Neked most reszketned kellene, mint
a nyárfalevél.
Tanya kóstolgatott, abban a reményben, hogy sikerül kiváltania
belőlem valamiféle felháborodást, de nem tudtam ebben a kedvére
tenni.
– Ezt én is tudom.
– Akkor meg?
– A verés nem fájt. És nem ijesztett meg. Nem tudom, miért.
Tanya az ujja hegyeivel a halántékát kezdte dörzsölni, majd csikorgó
fogakkal megszólalt. – Ez így egyáltalán nem logikus. Neked kellene
gondoskodnod rólam! Miért én babusgatlak téged?
Persze igaza volt. És ez fájt, még ha a verés nem is. Tanya szeme
alatt fekete karikák húzódtak, és figyelmetlenül sminkelt, minek
következtében valahogy elmosódottá vált az arca, és emiatt nehéz volt
ránéznem. Ideje volt összeszednem magam, és eljátszanom az erős,
hallgatag férfit. Így már semmiképpen nem említhettem meg neki a
blemmüket. Belegondoltam a helyzetünk abszurditásába, és elnevettem
magam, éppen annyira a lehetőségeink tragikumától, mint bármi egyéb
miatt.
– Mi olyan kibaszottul mulatságos, Paul? – Tanya eltolt magától, és
undorodva hátrahőkölt. – Ez egyáltalán nem vicces!
Én megtántorodtam, és megfeszítettem a hasizmomat, hogy állva
maradjak.
– Semmi. Semmi vicces nincs itt. Ugyanúgy, ahogy a McDonald’sban
sem volt a múltkor. Egyszerűen menjünk csak tovább.
Egy mellékutcából egy csapat fiatal férfi sétált felénk, és huhogtak,
de amennyire láttam, nem nekünk. Még nem.
Hirtelen ráébredtem, mennyire vonzó nő Tanya – ettől és a
sántikálástól könnyű prédának tűnhetek.
Elkezdtem mindent beleadni, hogy normálisnak látsszon a járásom.
A következő sarkon magas férfi támaszkodott egy bank téglafalának a
pénzkiadó automata mellett mocskos gyapjúkabátban, hosszú, tincsekbe
ragadt hajjal, és minket nézett. Hajléktalan is lehetett, pozőr is; már
évek óta egyre nehezebb megállapítani a különbséget. Miután
elhaladtunk mellette, követni kezdett minket; megállt, amikor mi is,
elindult, amikor mi is.
– Mi baja van? – kiabált rá Tanya egy ponton.
A férfi nem válaszolt, csak állt ott, minket bámult, és az egész
testével vette a levegőket.
Kicsivel később már ügyet sem vetettünk rá. Oroszlánok és gazellák a
Serengetiben. Az olvasótól kérdezem: mi mást tehettünk volna?
Mire egysaroknyira jutottunk a Burrard Streettől és a kórháztól, már
besötétedett. Elhaladtunk egy lelakatolt Shopper’s gyógyszertár mellett,
amelynek a bedeszkázott ablakai és ajtajai csikorgó fogsorra
emlékeztettek. Tanyára pillantottam.
Egy vörös pötty ugrált a homlokán.
– Valami fény süt az arcodra – suttogtam. – Szerintem puskalézer.
Tanya összeráncolta a szemöldökét. – Te miről… ?
– Ide nézz! – Nyögdécselve magam felé húztam, és a levegőbe
nyújtottam a szabad kezem, hogy elkapjam a szentjánosbogarat.
Tanya pár pillanatig a tenyeremben vergődő vörös foltot nézte, és
még mindig nem értette a dolgot. Majd egyszerre néztünk fel a vak
felhőkarcolók erdejére magunk körül.
– Honnan jön? – suttogta Tanya.
– Nem tudom. – Egy fél szívdobbanással azelőtt engedtem le a
kezem, hogy felrobbant mögöttünk az aszfalt. A vörös fényfolt őrült
táncba kezdett a földön. Egy újabb lövés. Majd még egy.
Tanya megragadta a kezem, és a kórház mögött lévő rakodóterület
felé kezdett vonszolni. Egy negyedik lövés ezúttal közvetlenül előttünk.
A felrepülő aszfalttörmeléktől vakon megálltunk, és megfordultunk, mint
a kisfiúk keze által eltérített hangyák. Úgy tettünk, mintha a
gyógyszertár felé indulnánk, de a vörös fény megrázta a fejét, miközben
a lábunk hol erre, hol arra mozdult a cipőnkben, amely mintha a földhöz
lett volna ragasztva.
Majd a fény eltűnt, és nevetést hallottunk.
Először azt hittem, hogy a láthatatlan lövöldöző nevet, de nem ő volt
az – hanem a ballonkabátos alak, aki minket követett. A parkoló
közepén álldogált, körülbelül tíz méterre tőlünk, és a fénysugárral együtt
táncolt. A vörös pötty fel-le mászkált csiklandós utakon a felsőtestén,
majd kereszem" majd ktülvándorolt az arcán. Amikor a férfi lépett
egyet, a fény követte. Ő nevetett, odabiccentett nekünk, és már nem is
tűnt annyira fenyegetőnek; olyannak nézett ki, mint aki azt szeretné, ha
együtt mulatnánk vele a viccen.
Majd a fénysugár megállapodott a mellkasán. Egy ötödik lövés, és a
férfi elesett, rángatózva a fekete vérben.
Nem próbáltunk meg segíteni neki. Bármit is árul el ez rólunk, fel
sem merült bennünk a gondolat. Ehelyett a kórház menedéke felé
rohantunk. Tanya előttem volt, még mindig fogta a kezem, és én
láttam, hogy a vörös pötty végighasít a hátán. De nem dördült több
lövés, és eljutottunk a rakodórámpa fedezékéig. Lehet, hogy a céllövőt
megbabonázta a játék, és nem akaródzott neki újratölteni, mert ez azt
jelentette volna, hogy pár másodpercre le kell kapcsolnia a piros
pöttyöt. Valószínűleg ez mentett meg bennünket. Ez, és a gyávaságunk.

A mentőbejárat a kórház előcsarnokába nyílt, amit a katonák komor

kordonja állt el előlünk, egyforma karabélyokkal és arcokkal,
névtelenekkel és szürkékkel. Volt némi fény – a kórházaknak, ugye, van
saját generátoruk –, de nem sok. Minden harmadik lámpa működött
csak. Úgy jelentünk meg a baleseti osztályon, mint a szöveg nélküli
statiszták egy film díszletében. Ez stílszerű hasonlat, mert a Baleseti egy
horrorfilm volt.
Persze ebben semmi új nincs. Ahányszor csak baleseti osztályon
jártam, mindig átéltem ezt a horrorfilmes borzadást, azt az érzést, hogy
bármelyik pillanatban valami rettenetes fog felbukkanni a szárnyait
csapkodva a sarok mögül, és hogy minden elképzelhető, számunkra
nyitott lehetőség csak rossz véget érhet, és egyenesen a Pokol
kapujához vezet majd minket.
Miért jöttünk egyáltalán ide? – töprengtem magamban. Mi a fenét
tudnak egyáltalán kezdeni az orvosok a bordatöréssel? A filmekben
mindig bepólyált mellkassal mászkálnak az emberek, de mi egyebet
csinálhat egy szoros kötés azonkívül, hogy még mélyebbre nyomja a
széthasadt bordákat a belsőségeink forró, ruganyos mélyébe?
Elhaladtunk egy rumtól bűzlő középkorú férfi mellett. A linóleumon
feküdt, és úgy facsargatta a testét, mint valami vizes mosogatórongyot;
kockás ingét nyálkás, áttetsző hányás borította, amely a feje körül gyűlt
össze. Bedagadt ajkaival folyamatosan cuppogott, tágra nyitotta a
szemét, majd lassított felvételben elfintorodott.
A fal mentén vérző emberek ültek lehajtott fejjel, szégyenkezve,
amiért szivárogni látják őket, különböző módszerekkel köpölyözve
magukat, véralvasztó gondolatokat gondolva az orvosi ellátás
hiányában. Előttünk egy mocskos, zöld köpenyt viselő magányos orvos
állt, és üvöltözött egy Eminem-pólós, pattanásos arcú kamasszal. A
kölyök feketére festett haja, tépett, bozontos frizurája és heges arca arra
utalt, hogy már a jelenlegi krízis előtt is akadtak problémái. A homlokán
egymásba folytak a kék és a lila véraláfutások; ahol felszakadt a bőre,
vér csorgott le rajta.
– Te kibaszott idióta! – Az orvos lekevert egy pofont a fiúnak, aki
megpróbált elsántikálni mellette. A férfi az útjába állt, és újból pofon
vágta, ezúttal erősebben.ont erőse Amikor minket észrevett, az orvos –
egy klasszikus „A” típusú személyiség – utasításokat kezdett osztogatni.
– Maga! – Rám gondolt. – Fogja meg nekem ezt a szarcsimbókot.
Amint magára hagyom, odamegy ahhoz a falhoz, és beleveri a fejét. –
Észrevettem a foltos, repedt részt a falon, ahol tönkre lett téve a fényes,
fehér festék. – Utána elesik, pár percig itt hever, majd újrakezdi. Már
most… Fogja meg. Nekem az igazi betegekkel kell foglalkoznom.
Az orvos ezzel elmasírozott, én pedig lerogytam egy üres székbe.
A fiú megpróbált elsántikálni Tanya mellett, aki hagyta. Pontosan azt
csinálta, amit az orvos mondott – a falba verte a fejét, majd térdre
rogyott, és nyögdécselni kezdett.
Tanya odajött, és leült mellém. – Mit kellett volna tennem? Ott
állnom széttárt karokkal, mint egy közlekedési rendőr, amíg…
Valami belé fojtotta a szót mondat közben.
Egy pillanatra azt hittem, hogy ugyanúgy kikapcsolt, mint a
Stoptáblás Pasas, de nem erről volt szó. Követtem a tekintete útját, és
megláttam a legrettenetesebb dolgot az egész borzalmas helyen. Egy
indiai nő ült száriban egy műanyag széken, kifejezéstelen arccal, ölében
egy kisfiúval, aki az anyja melegébe kucorodott. A nő egyik karja
használhatatlanul lógott le az oldala mellett, kificamodva vagy törötten,
míg a másikat szorosan a fia válla köré fonta. És a kisfiú? Úgy aludt,
mint egy angyal.
Szemhéja duzzadt volt, szempillái hosszúak és feketék, az arca
fesztelen és álmodó. Visszamosolygott ránk onnan, ahol járt éppen. És
én tudtam, hol jár, tudtam, miről álmodik. Szinte láttam, ahogy az
aranyfény átsüt a homlokán, ott, a baleseti közepén.
Miközben én megbabonázva bámultam, Tanya megmozdult. A
száján egy figyelmeztetéssel az anya felé kezdett masírozni.
De elkésett. A többiek is meglátták.
Ekkor nem tudtam másra gondolni, csak a tündérmesékre, arra,
hogy a világ egy farkas, amelyik éppen egészben be akar kapni egy
ártatlan arcot, le akarja kényszeríteni cserzett nyelőcsövén. A tömeg
szép lassan megindult anya és gyermeke felé.
A szétvert homlokú srác felnézett, és ő is észrevette az Alvó fiút. Mire
Tanya megmozdult, ő már fel is tápászkodott, mutogatni és hadarni
kezdett.
– Az a gyerek alszik! Az orvos adott neki valamit, hogy elaltassa!
Arrafelé fordultak a fejek, és mindenki, aki a helyiségben volt, oda
kezdett gyűlni anya és fia köré.
– Mit adtak neki? – követelt magyarázatot egy csinos, szandálos
vöröske, miközben hol ökölbe szorította, hol elernyesztette a kezét. – Én
is akarok! Nekem is kell!
Az anya erőtlenül elmosolyodott. – Semmit. Semmit nem adtak neki,
hölgyem. Mi csak a karom mp> ak a kaiatt vagyunk itt.
– Hazugság! – üvöltötte egy halványszürke öltönyös férfi, miközben
elindult kettejük felé. – Árulja csak el, hogy mit adott neki az orvos.
Nem akarjuk bántani a gyerekét.
A tagadás ténye önmagában is jelezte, hogy nem mond igazat, és
ezt mindenki tudta, aki ott volt. Érezni lehetett a habozást, ahogy elértek
egy bizonyos határvonalhoz, majd átkeltek rajta.
– Mit adott neki az orvos? Injekciót? Nézzük meg a karját!
A kisfiú ekkor már ébren volt. Felnézett az anyja arcára. Közvetlenül
azelőtt, hogy a tömeg eltakarta volna a szemem elől, elfordult a feje, és
egyenesen rám nézett, higgadtan mosolyogva. Mintha engem akarna
megnyugtatni, miközben őt zárja magába a csőcselék.
Utána már csak az anya hangját hallottam. – Az orvos… Nem is
foglalkozott még vele. Könyörgök!
Az orvos is visszaért a helyszínre, és betolakodott a vonagló tömeg
sűrűjébe.
– Ez teljesen abszurd – hallottam a hangját, bár azt szinte teljesen
elnyomta az ekkor kezdődő üvöltés. – Higgyék el nekem, hogy soha…
Utána nem láttunk mást, csak vonaglást.
És olyan hangok jöttek, amelyeket nem szeretnék leírni vagy
utánozni: amit régen macskazenének neveztünk. Utána pedig
berontottak a katonák, és tüzelni kezdtek.
Mi pedig ismét nem viselkedtünk hősként.
Majd egy kihagyás, egy lyuk ebben a kéziratban.
5. nap: Holt sebből pirosan buzgó vér

Régen hittek abban, hogy ha a gyilkos a meggyilkolt holttestének

közelébe kerül, akkor abból ömleni kezd a vér

Amikor felébredtem, valahonnan tudtam, hogy reggel van. Annak

ellenére, hogy semmi fény nem érkezett a szemembe az elemmel
működő „Kijárat” tábla halvány derengésén kívül. Tanya körém fonta a
karját, de erőtlenül. Meg sem moccant, mintha még csak pislogni sem
pislogott volna az egész élethosszúságú éjszaka alatt.
Lehunytam a szemem, és úgy éreztem, mintha minden érintés,
amelyet valaha kaptam, megelevenedne a bőrömön a legutóbbi álmom
nyomaként.
Ezúttal a Denman Streeten sétáltam végig, abszurd módon egy
tölcsér fagylalttal a kezemben, amikor a világ szétvetette magát. A
felébredés nem egyszerűen csalódás volt, árulásnak tűnt. És én meg
voltam sértve, hogy vissza kellett térnem.
Miközben ott feküdtem, lelki szemeimmel az előző esti anyát és fiát
láttam, mögöttük pedig a Safeway mögötti anyát és lányát. Olyan kép
ez, amely évszázadokat, kultúrákat, sőt, faji különbségekef" t átívelve
szólít meg bennünket. Anya és gyermeke, amint megtanulnak a
legnehezebb hangszeren játszani, kesztyűbe dudálni.
– Min gondolkozol? – kérdezte Tanya tompa hangon.
– Nem akarod tudni.
– Miért nem? – támadt fel benne a gyanakvás.
– Semmiért, Medúza. Egyszerűen… semmi.
– Ne szólíts Medúzának, Paul. Ettől úgy tűnik, mintha valami
szörnyeteg lennék. Miért nem szólítasz soha kedvesemnek, édesemnek,
vagy valami ilyesminek? Miért kell mindenbe beleszúrnod az ostoba,
okoskodó referenciáidat?
Nem válaszoltam. Némi hallgatás után összeszedtük magunkat, és
elindultunk. Miután kimásztunk a rejtekhelyünkről, az összetolt székek
közül egy üres tárgyalóban, besétáltunk a romok visszhangfeszítő
némaságába.
A rakodóterület felé indultunk, nagy ívben kikerülve az elülső
folyosókon heverő széttaposott tényeket. Lehet, hogy mégsem törtek el
a bordáim; aznap reggelre kicsit javult a sántikálásom, már majdnem
tökéletesen tudtam utánozni az alvásmegvonás vonszolódását. Miközben
követtem Tanyát a folyosón, észrevettem egy nagy, sötét foltot a
farmerén; éjszaka bevizelt. Megszagoltam magam, és elfintorodtam. A
haj és a köröm lassan nő, a bőr lassan vedlik. Szánalmas kis gyárak
vagyunk, amelyek szagokat, olajokat, szart és vizeletet termelnek. Jobb
dolgok mennek belénk, mint amilyenek kijönnek belőlünk.
– Egész éjjel lépteket hallottam. Emberek rohantak el mellettünk.
Fegyverrel. Istenem, hányféle rettenetes zaj volt. Nem tudom elhinni,
hogy te az egészet átaludtad – tette hozzá Tanya dühösen, éppen olyan
haraggal ejtve az „átaludtad” szót, mint amennyire rám haragudott.
Én nem válaszoltam, nem éreztem úgy, hogy biztonságosan oda
lennék horgonyozva Tanya világához. Úgy éreztem magam, mint egy
lassan felfúvódó hőlégballon, amelyet tiszta szelek rángatnak. De mi lesz
ennek a vége? Vajon végül Isten-méretűvé dagadok, vagy belopakodik a
Halál a kezében egy gombostűvel, és kipukkasztja a léggömbömet?

Kiléptünk a jeges fénybe, beárnyékoltuk a szemünket, és megláttuk,

hogy az éjszaka folyam án milyen új építmények emelkedtek Vancouver
zöld üvegtornyai fölé. Hozzátenném, a régi szemünkkel nem lettünk
volna képesek észrevenni ezeket az új emelvényeket: csak az új
szemünkkel láttuk őket. A gondolatok éles, fehér, tűvékony spiráljai
döfték át az égboltot, lyukasztottak ki mindent a földön. Az összes
értékes árva Nód-szavam egyre közelebb kúszott, mindegyik a saját
különbejáratú küldetésével: hüvelykszorító, káptalan. A tegnapi blemmü
csak az előhírnöke volt ennek az új világnak, annak a Galactusnak az
Ezüst Utazója, amelynek hatalmas tömege egyre közelebb és közelebb
úszott a mi kék egünkhöz.
– Tanya, én…
De csak ennyit mondtam. Az alatt az idő alatt, amíg ez a kétudog ez
a szó elhagyta az ajkam, elegem lett a hangomból, fizikailag rosszul
lettem a szándékomtól.
Tanya, egymilliárd kilométerre a jobb oldalamtól, mintha észre sem
vette volna, hogy egyáltalán megszólaltam. A napfényben olyan
töredezett volt a bőre a szeme körül, mint a kiszáradt folyómeder.
Összehúzta a szemöldökét, majd gyorsan elfordult. Középkorú párok
képe jelent meg előttem, akiknek már semmi mondanivalójuk
egymásnak, de még sok-sok évet kell leélniük szégyenkező, haragos
csendben ülve egymás mellett. Éttermekben, autókban, tengerparti
strandokon.

Amikor már nagyjából félúton jártunk a lakásunktól visszafelé,

belefutottunk egy tömegbe, amelyik egy betonpadon álló nőt vett körbe
egy olyan apró körforgalom közepén, amelyeket a város a nyolcvanas
években épített újjá, hogy lelassítsa a forgalmat, és megakadályozza a
kanos férfiakat abban, hogy a kurvákat nézegetve sétakocsikázzanak.
– Én tudom, hogy kell aludni! – kiabálta a nő. – Én tudom!
A negyvenes éveiben járt, és úgy nézett ki, mint aki olyasmire várva
aszott össze és öregedett meg, amiről végig tudta, hogy igazából soha
nem érkezik el az életébe. De még ha nem is jön semmi, akkor is várni
kell: ez a szabály. És ha az ember mégis vár, akkor elkerülhetetlenül
elkezd úgy tenni, mintha a virrasztása nem is lett volna hiábavaló. Hogy
egy kicsit mentse a méltóságát. És egyébként is, lehet, hogy ha az
ember elég sokáig megjátssza magát, akkor szerencséje lesz, és a
remény kidugja a fejét a föld alól, mint hajnali gomba egy harmatos
reggelen, váratlanul, egészben és egy csapásra megjelenve. Senki nem
állíthatja teljes joggal, hogy ez lehetetlen, senki. Senki nem tudhatja
biztosan.
Ez a nő mindenesetre már jóval azelőtt belefáradt a dologba, hogy
véget ért a világ: ez látszott a jellegtelen hajszínén, azon, ahogy a
farmere állt rajta, a beesett vállán.
A hallgatósága közelebb nyomakodott, letaposta a körforgalmat
díszítő városi tulipánok sorait.
– Én tudom, hogyan kell!
Senki nem hitte el, hogy bármit is tudna. Túl piros és véres volt a
szeme ahhoz, hogy a birtokában tudhasson bármilyen varázslatos
altatóreceptet, de a tömeg egyelőre hajlandónak tűnt arra, hogy
belemenjen a színjátékba. Most, hogy már nem volt tévé, a bizarr műsor
végett gyűltek oda.
A nő előkapott egy kést, és a magasba emelte. Én körbenéztem,
hogy vannak-e a közelben zsaruk, de egyet sem láttunk egész reggel.
Csak egy levetett egyenruhát egy kupacban az egyik padon.
– Így kell! – kiáltott fel a nő, majd fogta a hosszú, vékony pengét, a
tágra nyitott jobb szemére fogta az egyik kezével, majd felnyúlt, és
másik kezének tenyerével rácsapott a nyelére, markolatig beledöfve a
kést.
Amikor a nő összeesett, mint egy leejtett rongybaba, a tömeg
szaggatott ütemben feloszlott.
Ami ott maradt fekve a körforgalom ka frforgaözepén, az tényleg
nagyon emlékeztetett az alvásra. A nő a hátán hevert, a kés sima fanyele
egyenesen felmeredt az arcából, mint a napóra árnyékvetője. Még nem
volt vér, csak egy kis áttetsző folyadék csorgott le az arcán, mint egy
könnycsepp. Hamarosan megjönnek a hollók, és nem bánnak majd vele
kedvesen.
A tömeg egyre jobban szétterült; én megragadtam Tanya karját, és
magam után húztam őt, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy a csoport
gyérülő peremén kívül maradjunk.
– Nem mondom el senkinek, Paul – jelentette be Tanya hirtelen
árulkodó hangon. Majd dühös lett. – Ne legyél már ilyen kibaszottul
paranoid!
A hátramaradottak közül többen is felénk pillantottak, de ketten
együtt elég őrültnek tűntünk ahhoz, hogy a gyanú minden fellángoló
szikrája gyorsan kihunyjon.

Egysarokra a lakásunktól, kétsarokra a Stanley Parktól sokkoló

látvány tárult elénk. Öt gyerek állt egy csoportban a járdán. Olyan
gyerekek, mint korábban, nem olyanok, mint akiket délelőtt láttunk a
sikátorokban ólálkodni, guggolva és a rémülettől szemhéjtalanul.
Ezek mosolyogtak, pontosan úgy, mint az a kisfiú a balesetin, és a
kislány a Safeway mögött. Egy kicsit maszatosak voltak, máskülönben
nem hagyott rajtuk látható nyomot a káosz.
Tanya és én úgy álltunk meg menet közben, mint a lemezjátszó tűje,
amikor lecsap egy késő délutáni vihar, és elmegy az áram. Az ezt követő
csendben a gyerekek egymást kezdték bökdösni.
– Ezek meg kicsodák? – kérdezte Tanya csodálkozva, pár pillanatra
kiemelkedve belső ködéből.
– Fogalmam sincs.
A legnagyobb egy olyan tíz év körüli kislány volt, aki pólót és
rózsaszín sortot viselt. A legkisebb egy kisfiú volt, hosszú szőke
fürtökkel, aki nem lehetett több kétévesnél. A nagylányok kezét fogta, és
szégyenlősen bámult engem. Ezek az én Alvótársaim voltak, tiszta
tekintetűek, gondtalanok. Miközben egymással szemben álltunk a
hallgatásunk akváriumában, a legnagyobb lány folyamatosan a sövény
felé pislogott, amelyik egy stukkós, „Kalifornia Vancouverben” stílusú
társasházat vett körbe.
Megköszörültem a torkom.
– Jól vagytok?
A másik négy gyerek a nagylányra nézett, aki mindnyájuk nevében
rám meredt.
– Segíthetek…? – kezdtem, de a gyerekek megfordultak, és
elszaladtak, végigrepültek a járdán a park irányába, és a park peremén
álló, lassan hullámzó fűzfák felé.
Az utca túloldalán egy fedetlen felsőtestű, kócos, fekete hajú fiatal
férfi megemelte reszkető kezét a menekülő gyermekek felé, majd felénk
nézett, és némán kinyitotta a száját. Utána megfordult, és a gyerekek
után trappolt, de egyértelműen túl lassan ahhoz, h="1san ahhogy
valaha is utolérje őket.
Majd egy hang szólalt meg a csenevész sövény mögül, ami felkeltette
a gyerekek figyelmét: kuncogás.

A kislány, aki ott bújócskázott a bokrok között, nem árulta el nekünk

a nevét; a többi gyerekhez hasonlóan ő sem tudott vagy akart beszélni.
Néma volt, azon a módon, amilyenné a háborús traumáktól válnak az
emberek, de vállvonogatós, nincs-mit-mondanom jelleggel. Bájos kis
darab, négy év körüli, szőke hajjal és széles homlokkal – mintha Alice
Csodaországából lépett volna ki. Viszonozta a mosolyunkat, és nem
rezzent össze az érintéstől, amikor Tanya felemelte.
Amikor hazavittük, lepakoltuk a kanapéra, és kérdésekkel kezdtük
bombázni, válaszul csak mosolyogva oldalra billentette a fejét. Olyan
volt, mintha a tudakozódásunk az apucik és anyucik nevéről és hollétéről
nem egészen felelt volna meg az általános elvárásoknak, de ő túl
udvarias lenne ahhoz, hogy ezt közölje velünk.
Zoënak neveztük el, Tanya választotta a nevet a leendő
gyermekneveknek arról a mentális listájáról, amit a nők mintha úgy
hordoznának magukban, mint a petesejteket. Nők. A testükben
petesejtek, a szemükben kisbabák.
Attól a pillanattól fogva, hogy bekukucskáltunk a sövény mögé, és
megláttuk, ahogy Zoë egy kis rózsaszín labdát pattogtat a repedt
aszfalton, Tanya mohón a birtokába vette a gyermeket. Felkapta, és úgy
masírozott végig a lakásunkhoz vezető út utolsó szakaszán, hogy engem
meg sem várt. Miközben követtem őket, Zoë engem nézett, kerek
arcocskája komoran ugrált Tanya bal vállán. Azt az érzést, hogy immár
gyorsított felvételben éljük le a közös életünket, még jobban felerősítette
az, hogy váratlanul szereztünk egy fogadott gyermeket.
– Hát, ha beszélni nem is beszélsz, kisasszony, enni talán fogsz! –
mondta Tanya egy kicsit túl derűsen, miközben beesett arcára mosolyt
próbált erőltetni. Kiürítette a konyhaszekrényt, és felsorakoztatta a két
egyforma doboz tahininket, a családi méretű kukoricapelyhet, a
korpásnak tűnő répákat, a kenyeret és az almákat a reggelizőpulton. A
kislány leugrott a kanapéról, odaballagott, és megfogta a
kukoricapelyhes dobozt, amelyet úgy kezdett rázni, mint egy hatalmas,
esetlen rumbatököt.
– Szóval a kukoricapelyhet szereted, mi? – kérdezte tőle Tanya, majd
a hűtőhöz sétált, és kivette belőle az utolsó doboz tejünket. Kinyitotta,
megszagolta, undorodva elfintorította az arcát, majd hozott inkább egy
doboz müzliszeletet.
Miközben Zoë boldogan nyammogott, Tanya odajött, és leült
mellém. Én átkaroltam. Ő elfintorodott, és megpróbált elhúzódni, de
utána valami megváltozott, és inkább hozzám bújt.
– Ez majdnem olyan, mintha a miénk lenne, Paul.
– Majdnem – válaszoltam. Nem tetszett az irány, amelybe Tanya
elvitte ezt a dolgot.
– Szerinted nekünk lett volna családunk?
– Ne mondd azt, hogy „lett volna”.
Tanya türelmetlenül felsóhajtott, de nem húzódott el. – Nem tudom.
Szerinted együtt maradtunk volna, és összeházasodtunk volna?
– Én akkor is elvettelek volna, ha egyedül kell végigcsinálnom.
Ez elég gyenge szellemesség volt, de működött. Tanya felkuncogott,
és az ölembe lendítette a lábát.
– Lehet, hogy hozzád is mentem volna. Te elég helyes vagy.
Különösen, amikor komoly és íróemberes vagy. Akkor szoktál a
leglököttebb lenni, Paul. Ezt tudtad?
– Na, most már biztos vagyok abban, hogy kezdesz megőrülni.
Tanya odahajolt, és egy csókot nyomott az állam alá, az
ádámcsutkámra.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek, Paul. Megérte volna hozzád menni. Engem elvenni
talán már nem annyira.
– Ne legyél… – de Tanya leintett, és ott üldögéltünk együtt
csendben, miközben Zoë, a mi megcsonkított hipotetikus jövőnk
eszegetett. Ez volt az utolsó igazi beszélgetésünk, és ezt végig
magammal fogom vinni az utamon, bármilyen messzire vezet is majd.

Amikor besötétedett, gyertyát gyújtottunk. Ez nem javított a bizarrá

vált hangulaton. Az utcáról felszűrődő üvöltésekkel és csapkodásokkal
kiegészítve a reszkető, sárga fény csak még olyanabbá tette a
lakásunkat, mint valami városi sátánista búvóhelyét.
Amikor pár percre sikerült kiszabadítania magát Tanya ölelő karjai
közül, Zoë azzal szórakoztatta magát, hogy némán oda-vissza lengette a
kezét a lángon keresztül. Végül sikerült rábeszélnünk, hogy elfújja a
gyertyát, és a csapatunk kétharmada lefeküdt aludni. Tanya a mi
ágyunkba tette Zoët, én a kanapéra dőltem le, miközben maga Tanya
csak ült a sötétben, és várta a hajnalt.
Hajnali négy körül arra ébredtem, hogy valaki az ajtónkat próbálja
betörni vállal. Kiszaladtam az előszobába, és ott találtam Tanyát, aki már
ugrásra készen lapult a falhoz, jobb kezében a leghosszabb,
leghegyesebb konyhakésünket szorongatva. Pár percig ott álldogáltunk,
amíg abba nem maradtak a puffanások. Odakint veszekedő hangok
szólaltak meg, valami csattant a földön, majd léptek és hahózás
visszhangoztak végig a folyosón.
6. nap: A Kék Admirális

Egy hentes, aki kékbe öltözik, hogy elrejtse a vérfoltokat

Hajnalban meghasadt az ég, és napfény ömlött végig a Pusztulásnak
ezen a megtépázott Városán. A csukott ablakokon át is hallható
madárdal még nehezebbé tette a rombolás kukacának lenyelését.
ce="Noto Serif" color="#231f20">Aznap furcsán otthonos reggelünk
volt. Tanya olyan volt, mint régen, vagy legalábbis olyannak tűnhetett volna
a külső megfigyelő számára. Mint egy alkoholista, akiben még buzogva
lángol egy új fogadalom hevülete, megmosakodott, kisminkelte magát, és
vidáman elégítette ki Zoë szükségleteit, mosott és takarított, játszott
vele
és etette, miközben végig magas, kislányos hangon csacsogott velem,
vagy beszélt a néma gyermekhez, abban a stílusban, amit azok az
emberek használnak, akik nem értenek a gyerekekhez. Azon a hangon,
amelyről azt gyanítom, hogy a gyerekek mindig is átláttak rajta. Tanya
vajon ért a gyerekekhez? Fogalmam sem volt. Noha már több mint három
éve együtt voltunk, a kicsik közelében töltött közös pillanataink azokra az
eseményekre korlátozódtak, amikor futólag találkoztunk a kollégáink
ivadékaival, amikor bemutatták őket vacsora vagy közös sütögetés előtt,
mielőtt visszatuszkolták mindet az elszigetelt kölyökbirodalmukba.
De Zoë láthatóan nem bánta, mintha azt feltételezte volna, hogy ő és
Tanya csak egy rögtönzött kislányos-mamás játékot játszanak. De Tanya
nem játszott: teljesen szívből jövően fésülte ki Zoë haját, gyengéden
bánva a csomókkal, de láthatóan küzdve a késztetés ellen, hogy
meghúzza és kitépje őket. Ami engem illet, én a kanapén ültem, és
figyeltem, hogy közbelépjek, ha elveszítené az önuralmát.
Milyen lehetett vajon, jut eszembe néha mostanában, az egyetlen
olyan embernek lenni a szobában aznap reggel, aki komolyan veszi a
szerepét a megjátszott családunkban? Tanya valamilyen szinten biztosan
tisztában volt vele, hogy Zoët nem bűvölik el az erőfeszítései, és hogy
én nem igazán tartózkodom a pályán. Valamilyen szinten ez biztosan
bánthatta.
– Paul!
– Igen?
– El kéne vinnünk Zoët reggelizni, ha végeztem a hajával. Mutassuk
meg neki a Reggelizőnket, Amelynek Névtelennek Kell Maradnia.
– Szerintem ez nem fog menni, Tanya.
Tanya az arcára csapott, megrázta a fejét, és felnevetett. – Ó,
tényleg. Jaj. Hát persze hogy nem. Jézusom. – Majd, anélkül, hogy
gondolkozásnyi szünetet tartott volna, megkérdezte: – Szóval, mit
terveztél mára?
– Meg kellene próbálnunk megkeresni Zoë szüleit, de fogalmam
sincs, hogyan álljunk neki, ha nem hajlandó beszélni velünk.
– A szüleit?
Zoë mintegy végszóra felém fordult, és keresztülmosolygott rajtam,
majd tovább kefélte a plüssmackót, amelyet Tanya adott oda neki előző
este, miután előkotorta a gyermekkori plüssállatok hálószobában tartott
kis készletéből. Tanya Zoët fésülte, aki a medvét fésülte.
Tanya kicsivel később letette a hajkefét, és elmosolyodott. – Paul!
Tudod, mi jutott most eszembe?
– Mi?
– Amikor elmentünk raftingolni a Pokol Kapujához. Emlékszel?
Megjátszottuk, hogy tJézcol, hogy nyleg idegesek vagyunk. Te azt
mondtad, hogy kíváncsi vagy, tényleg a Pokolba vezet-e az a kapu, és
hogy amikor kiérünk a túlsó végén, akkor ott leszünk-e, annak ellenére,
hogy minden olyannak tűnik, mint korábban. Emlékszel a hazaútra?
Tanya otthagyta Zoët és a mackót, és odabújt hozzám, borostás bal
lábát a combomhoz dörzsölve.
– Elhajtottunk a Sátáni Shell benzinkút mellett…
– Majd a Kénköves Konyha és az Infernális Ikea mellett. Emlékszem.
– Az egy nagyon vicces nap volt.
– Pokolian vicces.
Tanya egy pillanatra rám nézett, majd lesütötte a szemét, a mosolya
kezdett elhalványulni. A karom még ott feküdt a válla körül, de éreztem,
hogy ismét kezd eltávolodni tőlem, és nemsokára ki is szabadította
magát, visszament Zoëhoz, és folytatta a fésülést.
Én bekapcsoltam a laptopomat (az akkumulátor töltöttsége: 18%),
és megpróbáltam találni egy hálózatot. Nem volt szerencsém. Egy
laptop elég haszontalan valami, ha nincs internet. Gondolom,
játszhattam volna az Aknakeresővel, vagy pötyöghettem volna a
kéziratomba, amíg az akkumulátor meg nem adja magát, de ennél több
lehetőségem nem maradt. Ezen túlmenően a szinte új, háromezer
dolláros MacBook Airemet még arra használhattam volna – nagyon
korlátozott ideig –, hogy gofrit süssek rajta egy tábortűz mellett, vagy
egy frizbi rendkívül béna pótlékát töltse be.
Megpróbáltam felvenni a szemkontaktust Tanyával, de amikor rám
meredt, a tekintetéből százszázalékos gyűlölet ömlött rám. Úgyhogy
miközben az ő kezei Zoët tömték száraz kukoricapehellyel és megbarnult
almaszeletekkel, én egyenes lábakkal ültem az erkélyen egy
napszilánkban, és megpróbáltam értelmes egységet alkotni a
gondolataimból. Megpróbáltam én beléjük vinni az értelmet;
mesterségesen legyártani. A fejem egy kis termelőüzem, csika-csika-
zakatol.
Hogyan rendszerezzem azt, ami történik? Némelyik gyerek alszik,
mások nem. Ugyanez igaz a felnőttekre. A nem-Alvók, a gyermekek és
a felnőttek egyaránt, elég egyértelműek az egyre jobban kibontakozó
pszichózisukkal. De nyilvánvaló különbség van aközött, ahogyan a
gyermek és a felnőtt Alvók kezelik a dolgokat. Engem például
valamennyire felzaklattak a gyilkosságok és a sok vérontás, amit láttam.
És nem kicsit zaklatott fel például Tanya egyre erősebb őrületének
gondolata és elkerülhetetlennek tűnő végzete. De Zoë mintha fel sem
fogná, hogy mi történik. Ő fiatal, de már nem olyan fiatal, hogy ne
illene félnie. Ami azt illeti, a normalitásától kezdtem én megijedni.
Persze az én fejemben sem volt minden százas. Először is, itt van az
Álom. Szégyenlősen csak „az Álom”-nak nevezem: az, hogy „Az
Aranyfényről Szóló Álom” úgy hangzik, mint egy közhelyes kínai
népmese, vagy mint valamelyik korán kelő, aranyat lelő New Age-guru
hadoválása. Persze „az Álom” is egy kicsit patetikusan hangzik, de
milyen más lehetőségem lenne? És, a körülményekre való tekintettel, azt
sem mondhatjuk, hogy ne lenne helye a nagy kezdőbetűnek ebben az
esetben. Az olvasó örüljön a szerenamiön a scséjének, hogy nem AZ
ÁLOM-nak nevezem hisztérikus kapitálisokkal. Mit is mondhatnék? A
nyelv néha nem a mi oldalunkon áll.
Az Álomban éppen úgy nem zavart engem semmi, ahogyan
láthatóan Zoët sem aggasztotta semmi, amikor ébren volt. Elképzelhető,
hogy ez azt jelentené, hogy ő és a többi gyermek folyamatosan az
Álomban élnek? Ezt a gondolatot ne vessük még el.
Valamivel korábban találtam egy jegyzettömböt a kanapé egyik
párnája alá besuvasztva. Tanya televíziós jegyzetei, amelyeket
egyenesen a Bronzfejek mondtak neki tollba:

6. éjszaka
Megjelennek a deperszonalizáció tünetei, és eltűnik a tiszta
éntudat. Ezt nevezik alvásdeprivációs pszichózisnak. Az
alvásmegvonás hatásai inkább pszichológiaiak, mint fizikaiak. A
reflexek lelassulnak, de a pulzus, a légzés, a vérnyomás és a
testhőmérséklet értékeiben szinte semmilyen változás nem
tapasztalható. Úgy tűnik, hogy a legkomolyabb fizikai
következményei az erős reszketés, a szemhéjak ernyedtsége,
látásfókuszálási nehézségek és a lecsökkent fájdalomküszöb.
Szóval, legalább van mire várni.
– Paul!
Odabent Tanya előre-hátra ringatózott a kanapén, a környezetét
észre sem vevő Zoët a derekához szorítva.
– Semennyi tejünk nem maradt, Paul. Ennek a gyereknek tejre van
szüksége.
– Nincs áram. A tej meg fog savanyodni.
Tanya vicsorgott, miközben gúnyosan megismételte a szavaimat. –
„A tej meg fog savanyodni.” Jézusom, Paul, használd már azt a
kibaszottul hatalmas agyadat, amire annyira büszke vagy. Biztosan lesz
tartós tej a boltban.
– De az összes bolt…
– És akkor mi van? Csak itt ülünk, és végignézzük, ahogy Zoë
szomjan hal? Ez a nagy terved, Paul?
Ahelyett, hogy válaszoltam volna, belenéztem Zoë arcának tiszta
égboltjába. Van valami megszentelt a felnőttek viharait elviselő
gyermekek arcában; erre a saját kiskoromból emlékszem. Számlákról és
nyaralási tervekről szóló szópárbajok; a karót nyelt, focizni tanító
apukák, és a láncdohányos anyukák, akikhez a barátaim és én
valamilyen módon hozzá voltunk kötve. Egy bizonyos korig a
gyermekek akkor sem képesek részt venni a körülöttük folyó őrületben,
ha megpróbálják. Nincsenek még meg hozzá a megfelelő alkatrészeik;
nem tehetnek mást, mint hogy figyelnek és várakoznak.
Miközben mi vitatkoztunk, Zoë az ajtó felé fordította a fejét, talán
azon gondolkozott, hogy elmenekül. Tanya rám nézett, majd
háromszögeléssel Zoëra pillantott. Utána visszanézett rám, és csipás
szeme kön cos szemenyekkel telt meg. Visszapislogta a könnyeit,
szorosan átölelte a gyermeket, és simogatni kezdte a haját. Azt nem
tudom, hogy a simogatás győzte-e meg Zoët arról, hogy velünk
maradjon, ahelyett, hogy elmenekülne a mi kis papás-mamás
diliházunkból a kinti nagy dobozos diliházba, de Tanya szerető karja a
látszat szerint legalább kis részben hozzájárult ahhoz, hogy hajlandó
legyen még maradni.
Ezt Tanya is megérezte, és sebesen visszagázolt a szelíd és kedves
hausfrau szerepébe.
– Én nem akarok veszekedni. De szükségünk van valami innivalóra
Zoënak.
– Rendben. Meglátom, mit tehetek.
Kimentem a konyhába, és felkaptam a legijesztőbbnek tűnő kést,
amely a birtokunkban volt – ugyanazt, amit Tanya használt előző éjjel.
Az ingem alá rejtettem, kimentem az előszobába, és kinyitottam az
ajtót. Majd szédülni kezdtem.
Valaki három szót fújt neonrózsaszín szórófestékkel, csupa tántorgó
nagybetűvel a velünk szemben magasodó falra:
ISTEN HOZOTT NÓDBAN
Ez nem pont az a betűtípus vagy szín, amit én választottam volna a
képzeletbeli borítómhoz, de ez van, ezt kell szeretni.
Amikor Tanya nem hallotta, hogy becsukódott és bezáródott volna
mögöttem az ajtó, kijött ellenőrizni.
– Mi a fasz? Ez a te műved, Paul?
Nem válaszoltam.
– Hát akkor kié?
Zoë jelent meg mögöttünk, de Tanya gyorsan visszahessegette a
nappaliba.
– Nem tudom…
– Ez a könyvedből van, Paul. Abból az ostoba könyvedből. Bárki is
csinálta, olvasta azt a cuccot. Ki olvasta a kéziratodat? Gondolkozz!
– Senki. Csak te.
– Ez lehetetlen!
Azon kaptam magam, hogy egy pillanatra felmerül bennem,
miszerint nem Tanya műve-e ez a graffiti, de gyorsan el is vetettem ezt
az ötletet. Tanya felháborodása túl heves volt ahhoz, hogy meg lehessen
játszani. Gondolkozz. Az a könyv, amelynek a Nód címet szántam,
túlságosan embrionikus volt még ahhoz, hogy bárkinek megmutassam
Tanyán kívül. Egy kicsit túl költőinek és elszálltnak tűnt ahhoz, hogy
leellenőriztessem az online kollégáimmal.
Tanyából kiszakadt a basszamegek köpködő lánca, a fejét rázta,
miközben jobbra-balra a szőnyegre szórta őket.

Visszanéztem róla a testet öltött gondolataimra, majd nekiindultam,

hogy keressek némi tartós tejet. Miután a harmadik betört üvegű boltból
bukkantam elő
aliam előres kézzel, amelyet aznap reggel megpróbáltam kifosztani,
kezdtem megérteni fiatalkorom összes hegyi beszédét arról, hogy milyen
Fontosak a Folyadékok az Emberi Faj Túlélése szempontjából. A
lakásunkban megszűnt a vízellátás, és csak pár liter kólánk maradt, meg
két doboz almalevünk.
Az utca végén rongyos férfi és nő állt a járdán, és egymással
sugdolóztak valamit egy műanyag bevásárlószatyor felett. Folyamatosan
lopott pillantásokat vetettek felém. Mindenki, akit aznap láttam, mióta
csak elhagytam az otthonomat, úgy nézett ki, mintha egy láthatatlan
üveg nitroglicerint tartana remegő kezében. Egyszerre tűntek
veszélyesnek, és olyannak, akik veszélyben vannak. Az öngyilkos pilóták
keltenek ilyen benyomást. Amikor felléptem az ő járdájukra, a pár
pánikba esett, és a zacskót eldobva elszaladt. Én odamentem,
belenéztem, és egy apró kisbaba kék holttestét pillantottam meg, aki
nem lehetett idősebb egy-két hetesnél. A nő, feltételezhetően a szegény
kis teremtmény édesanyja, egy távolabbi ajtó mögül kukucskált rám
sziszegve. Átmentem az utca túloldalára, és folytattam az utamat.
Nem sokkal később megláttam egy fickót, amint kijön egy
társasházból. Ugyanazon a seawalli útvonalon szokott kocogni, mint én.
Nem ismertem őt túlságosan jól, de néhányszor beszéltünk már pár
szót. Felemeltem a kezem, hogy odaintsek, de amikor meglátott, sarkon
fordult, és visszasietett az épületbe.
Egy sarokkal odébb, egy általános iskola előtt körülbelül negyven
ember ácsorgott körben a gyermekek által letaposott füvön. Valaki a
csoport közepén csendes, monoton hangon beszélt, túl messze tőlem
ahhoz, hogy ki tudjam venni a szavait. Ez felkeltette a kíváncsiságomat:
ez volt a legrendezettebb jelenet, amelyet azóta láttam, hogy pár nappal
korábban elzarándokoltam a Safewaybe. Egy postaláda mögé guggolva
figyeltem őket, és megpróbáltam kitalálni, mi késztethet egy negyven
alvásmegvonásban szenvedő vancouveriből álló csoportot arra, hogy
ilyen némán figyeljen. Majd közvetlenül mögöttem megszólalt valaki
éles, fenyegető hangon.
– Hol van a párnám? Hova dugtad azt az rohadt párnámat?!
Nem volt nálam a párnája. Ez semmi jót nem jelentett.
Megpördültem, és szembenéztem a vádlóm sebhelyes, szörnyen
szőrös lábszárával.
– Add vissza a kibaszott párnámat!
Majd egy darabig semmi.

Valaki betuszkolta az ingét lüktető fejem alá, és az arcok mozdulatlan

köre meredt rám lefelé véresre harapdált ajkakkal és lakatlan
tekintetekkel. Mögöttük az ég. Amikor megpróbáltam felülni,
szétrebbentek, mintha félnének. Valamivel később ismét közelebb
léptek, és suttogó kört alkottak körülöttem.
– Mi folyik itt?
Semmi válasz.
Tántorogva feltápászkodtam, közben sebesen zakatolt az agyam, és
abban reménykedtem minden esélytelenségem ellenére, hogy sikerül
némi bajtársiasságo fiársiast kiváltanom belőlük.
– Elkaptátok a seggfejt, aki megütött?
Még mindig semmi válasz. A csoport elején egy mocskos
farmernadrágot viselő nő hevesen vakarta az ágyékát, mintha sajtot
reszelne. Mivel ahhoz túlságosan szédültem, hogy elfussak, lassan
hátrálni kezdtem, imádkozva, hogy a kör megtörjön, és átengedjen
engem. Egy lépés, kettő. Majd nekiütköztem valakinek, aki mögöttem
állt, és elállta az utamat. Megfordultam, és megláttam, ki az.
Charles.
Minden ruhája kék volt. Égkék ing, babakék nadrág, középkori
katolikuskék cipő, frissen rabolva valamelyik butikból – miközben végig
áradt belőle a megszokott, véresen vörös fogadtatás.
Nem tudtam levenni a szemem a vasalt mandzsettájáról és a
ropogós gallérjáról. A magántulajdon megszűnt létezni a megszokott
értelemben. Mint minden katasztrófa esetén, a dolgok csak ott hevertek
szanaszét, arra várva, hogy valaki felvegye őket. De hogyan lehetne
megtartani bármit? Ez lesz az új probléma, ami átveszi a helyét a
megszerzésre összpontosuló réginek.
Charles előhúzott egy zsíros, ujjlenyomatos paksamétát a hátsó
zsebéből, és a képem elé tartotta. A Nódnak az a kézirata volt, amelyet
öt hosszú nappal korábban vittünk el reggelizni Tanyával. Ekkor, túl
későn ahhoz, hogy bármit is érjek vele, minden a helyére kattant
bennem: az indíték, a lehetőség és az őrület. Hát persze.
– Üdv a Nódban, Paul – mondta Charles. – Üdvözöllek az álomban,
amit te hoztál el nekünk. – Majd a csoport felé fordult, és felemelte
a
hangját: – Üdvözöllek a hazádban, a néped körében, mester.
– Mi folyik itt? – sziszegtem.
Charles elmosolyodott, és folytatta.
– Halljátok ezt az alázatot? – Megfordult, és a tömeghez intézte a
szavait. – Nem megmondtam előre, hogy alázatos lesz? Hogy amikor
eljő hozzánk, alázatosan fog viselkedni? Blemmük és lúdvércek, egyet se
féljetek! Ó, a sátán itt jár-kel, a megdőlt felhőkarcolók között dúl
szerzetesnek öltözve és lelkekre vadászva, de ti egyet se féljetek! Ez
az
ember egy kilométerről is kiszúrja a sátánt! A Gonosz Patkány és a
hadserege itt van közöttünk, de ez az ember a varázserejével legyőzi
őket!
Többen is rémült pillantásokat kezdtek maguk köré vetni. Mások
gúnyosan vigyorogtak, de idegesen tették, már ha el lehet ezt képzelni.
Ez a tömeg valami nagy döntésnek a peremén támolygott, amely
komoly következményekkel járt mind Charlesra, mind rám nézve.
– Beszélj nekünk a tervről – szólította fel Charlest az ágyékreszelő
nő.
Nem egészen egy héttel ezelőtt még felső középosztálybeli hivatásos
családanya volt: a szőkesége egyelőre nagyjából érintetlenül megúszta a
dolgokat, és a hangja még mindig olyasvalakiének tűnt, aki ahhoz
szokott, hogy meghallgatják.
Charles megragadta a karomat, és az iskola felé kezdett vezetni. A
sürgető rángatása arról árulkodott számomra, amit amúgy is
gyanítottam: hogy ő nem a parancsnoka ennek a csoportnak, csupán az
átmeneti vezetője. A szemek felizzottak, amikor távolodni kezdtünk.
– Hamarosan! Először meg kell mutatnom Paulnak a templomot.
Utána szólni fog hozzátok! Várjatok meg itt!
És azok ott is maradtak, bár a vérük továbbra is felénk áradt.
– Mi folyik itt, Charles? – kérdeztem suttogva, miközben beléptünk
az iskolába.
Az előcsarnok homályos volt, noha a himlőhelyes linóleum feketén
ragyogott a nap visszavert fényében.
Charles felkuncogott. – Az egész valóra válik, Paul. Az egész.
Pontosan úgy, ahogy megírtad.
– Ahogy megírtam?
Charles elkezdte adni a szégyenlőset. – Tudod. Az összes régi szó
kezd felébredni, és a szemüket dörzsölik! A Láthatatlan Egyház kezd
Látható Egyházzá válni. Most, hogy az alvásnak végre vége.
A saját szavaimat idézte vissza az arcomba, az ő elméjének torz
tükrei által megcsavarva.
– Te azt hiszed, hogy én…? Ez… – Azt akartam mondani, hogy
„őrültség”, de meggondoltam magam.
– Az üzletember! Amíg az üzletember a Martinijét vedeli, Paul…
Tényleg nem nekem kellene mindezt elmondanom neked… Miközben
vedel, arról mesél a barátainak, hogy az egész csak játék. Úgy értem,
ahogyan pénzt csinál. Erről beszél nekik, miközben a szegények odakint
vonulnak a fagyos hidegben. Az összes ablak csupa pára, Paul, és az
üzletember nem lát ki, ők pedig nem látnak be. Karácsony van, és ő arra
kényszerít mindnyájunkat, hogy lenyeljük ezt az ellentmondást,
lekényszeríti a torkunkon. Azt mondja a barátainak, hogy részvényekkel
kereskedni és pénzt csinálni csak játék. De tényleg az? Számára? Tudja
ő egyáltalán, mi az, hogy játék? És mi van azzal, amikor egy kisfiút arra
kényszerítenek, hogy annyira túlfőtt brokkolit egyen, hogy akár a fogai
között is képes átszívni? Ez vajon játék? És ő tudja ezt? Érted?
Nem értettem. Ehelyett Tanyára és Zoëra gondoltam, akik egyedül
vannak otthon, a lakásban, és úgy éreztem, mintha rám akarnának
omlani az iskola falai. Milyen ostobák voltunk, hogy ilyen sokáig ebben a
városban maradtunk. Nem volt más ötletem, mint hogy tovább
beszéltessem Charlest, és közben keressem az alkalmat a menekülésre.
– Ezt nem értem. Elmagyaráznád?
Azzal, hogy érdeklődést mímeltem, azt kockáztattam, hogy
leereszkedőnek tűnök majd, de nem jutott eszembe semmilyen más
lehetőség.
– Örömmel, Paul. Mi a valóság? Mi a hazugság? Amit
szándékunkban áll megtenni, az vajon összhangban áll bármikor is
azzal, amit tényleg akarnánk tenni? És ha nem, az számeliem, az ít? –
Charles felnevetett. – Látom, hogy kezdelek elveszíteni, Paul. Oké,
megpróbálom másképpen. – A combjához csapta a hengerbe csavart
kéziratomat. – Ezt a könyvet te írtad, ugye?
– Ezt én… én írtam.
– És ez a könyv megmagyarázza azokat a dolgokat, amiket látok,
amiket mind látunk és gondolunk. A színek vérezni kezdtek. Szellemek
szállnak el mellettünk. Te is tudod mindezt.
A blemmük jutottak eszembe pár nappal korábbról, és éreztem,
hogy a bordáim egy ritmusra nyikorognak a lüktető fejemmel, az egész
kibaszott lüktető univerzumommal.
– De hogyan lenne erre képes? Ez csak egy könyv, az isten
szerelmére.
Ettől, hogy egy valódi kérdést tettem fel, Charles haragossá vált.
Felmordult, és rövid pórázra fogta a szavait. – Ez nem csak egy könyv!
Hogy a fenébe lenne csak az. Ezek nem csak szavak. Ez egy térkép. Ezek
a szavak mind el voltak rejtve egészen idáig, és most visszatérnek a
nagyszínpadra, Paul. Te egy próféta vagy, Paul.
Azon kaptam magam, hogy minden egyes alkalommal, amikor
kimondja a nevem, csikorgatni kezdem a fogam.
– De az a nagy kérdés, hogy „honnan tudtad?”. Hogyan sikerült ezt
prognosztizálnod, Paul?
Charles imádja a nagy szavakat. Imádja belekényszeríteni őket a
mondataiba, akármennyire is csikorognak.
Körülöttünk végig üveges szekrények sorakoztak a falakon, bennük a
tanulók rajzaival és papírmasé szobraival. A gyermeki képzőművészet
minden egyes darabja legalább olyan elmebetegnek és torznak tűnt,
mint bármi, amit odakint láttam, vagy amiről a Nódban írtam. Charles
elkapta a pillantásomat, és még szélesebbé vált a mosolya, én pedig
attól kezdtem tartani, hogy mindjárt szétreped az arca a megerőltetéstől.
– Nekem is feltűnt. Ez a sok groteszk fej és szaggatott vonal. És alig
egy héttel ezelőtt, gondolj csak bele, Paul… A felnőttek mind olyan
leereszkedően mosolyogtak, mert azt hitték, hogy a gyermekeik túl
ostobák ahhoz, hogy le tudják képezni a valóságot. Hoppá. Neked mi a
véleményed?
Ő várt, nekem pedig zakatolni kezdtek a fejemben a fogaskerekek.
Mit kell mondanom, hogy megszabaduljak tőle és a mocskos
csőcseléktől? Csak egy dologban voltam biztos: ha visszautasítom a
szerepet, amit nekem írt elő, azzal valószínűleg több veszélyt
szabadítanék a fejemre, mint amennyit képes vagyok kezelni. Úgyhogy
szabadjára engedtem a fantáziámat.
– Nem tudom. Azt hiszem, lenyűgözött mindaz, ami el van temetve,
ami a régi valóság alatt rejtőzött. Néha úgy éreztem, mintha azok a
szavak valóságosabbak lennének a körülöttem lévő világnál. De nem
tudom, hogy mi…
Kifogytam a szavakból. Arcok meredtek rám az ajtó melletti karcsú
ablakok üvegén át – mögöttük fák rázták az öklüket az égre.
– Akondash;&n kintiek be akarnak jönni, hogy láthassanak téged, de
szerintem te még nem állsz rájuk készen. Hadd könnyítsem meg a
dolgodat, Paul, rendben?
Én meghajtottam a fejem.
– Csak kérdezd meg, hogy mivel segíthetsz.
– Mivel segíthetek neked, Charles?
Ő összecsapta a tenyerét, mire én összerezzentem.
– Ide szervezettség kell, Paul. Ez az egész egy kupac szar. Csak
gondolj rám úgy, mintha a martiniző pasas lennék, aki ott iszogat. Az
egész egy kupac szar, de nem igazából. Megértetted? Nos, meg fogod.
Egy vezetőre van szükségünk, Paul. Egy vezérre, egy főnökre, egy
gurura, egy gipszből készült szent szobrára. Ide szervezettség kell. Te
láttad a Taxisofőrt? Robert De Niróval? Meg kellene nézned. Kellett
volna. Most már örökre eltűnt. Nem lesz több film, soha. Hahh! Az
emberek tántorognak odakint, egymást csapkodják fejbe féltéglákkal,
Paul. Ez nevetséges. Szégyen a fajunkra nézve! Ki az őrült? Ez az egész
az őrület. Az emberek nem őrültek meg: csak őrült dolgokat tesznek.
Egyértelmű, egyértelmű, egyértelmű. Úgyhogy értelmet kell vinnünk
ebbe az egészbe. „Amit nem változtathatunk meg, annak vallássá kell
lennie”, Paul. Érted? Szentté kell avatnunk téged, mert a te könyved
logikus. Számomra logikusnak tűnik, Paul. Jézusom, egész éjjel ezt
olvastam, amikor a múltkor sikerült megszereznem. Beismerem, ez nem
akkora dicséret, mint korábban lett volna, nyugodtan jegyzőkönyvbe
veheted, de akkor is! Más dolgokat is csinálhattam volna. Rengeteg más
dolgot el kell még végeznünk. Szóval, beszéljünk a pulykáról.
– Ezt hogy érted?
– A pulykáról! – vigyorgott bele Charles eszelősen az arcomba.
Felnevettem, és a szívemből eltűnt minden remény. Felejtsük el a
rizskeresztényeket, Charles azt tervezi, hogy rizsjézust csinál belőlem.
Már ezelőtt is egy kicsit félnótás volt, ami feltételezhetően azt
jelenti,
hogy két lépéssel előtte járt ennek az új valóságnak. Amikor a világ
megszűnik forogni, és visszafelé kezd pörögni, akkor, úgy gondolnám, a
lemaradók hirtelen az élen találják magukat. Ez azért elég klassz érzés
lehet.
– Oké. Most, hogy ezt letudtuk, beszéljük meg, hogy mi jön ezután.
A következő lépés az lesz, hogy kijössz velem, és elmagyarázod ezeknek
a szerencsétlen nyomorultaknak, hogy te átsegíted őket ezeken a
változásokon, elvezeted őket a Nódba.
– De én…
– Te tényleg azt hiszed, hogy „csak” megírtad azt a könyvet, Paul?
Tényleg ennyire alacsony lenne az önértékelésed? Tényleg úgy
gondolod, hogy Mózes, mielőtt meglátta azt az égő csipkebokrot a
sivatagban, tudta, hogy egy kibaszott égő csipkebokrot fog majd látni a
sivatagban? Vagy azt hiszed, hogy Mózes egy kibaszott félkegyelmű volt,
Paul? És mi a helyzet azokkal a civilizációkkal, amelyek a félkegyelmű és
a félbokor találkozásából születtek és nőttek ki? Azok félkegyelmű
civilizációk voltak? Meg tudod ezt nekem válaszolni? És Jézusba bele se
kezdjünk. Istenem! Ezek a dolgok>
Charles bal lába dupla sebességű ritmusra járt.
– Oké.
– Rendben. És most elmondom, hogy most mi fog történni.
Kimegyünk oda egy kis pofavizitre. Legnagyobbrészt én fogok beszélni.
Te csak tűnj rejtélyesnek és… és potensnek, rendben? Vagy akár
impotensnek, ha csak az megy! Csak viccelek! Csak annyit kell tudnod,
hogy a Felébredettség Isten ajándéka. Ez az emberiség következő
lépése. Lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk a nagyobb
univerzumot. És az a kitágult univerzum ijesztő is tud lenni. Légy együtt
érző. De ki kell érdemelnünk ezt a lehetőséget, érted? Érdemessé kell
válnunk rá. Már most szállingózik pár beszámoló szörnyetegekről, Paul.
Olyan szörnyetegekről, amelyek az emberek látóterének peremén
ólálkodnak. Denevérlényekről és két lábon járó fákról. Ezeknek nevet
tudunk adni, és ily módon a fennhatóságunk alá tudjuk vonni őket,
ahogy Ádám tette az Édenben. Érted? Nód, érted? De más dolgokról is
érkeznek hírek. Arról, hogy egyes lények kapcsolatot próbálnak
teremteni. Véres Csont itt jár köztünk. Emlékszel rá, ugye? És Véres Kéz
is. Köztünk járkálnak, Paul, itt kaparásznak. És te meg én segíteni
fogunk a körülöttünk lévőknek elbánni ezekkel a démonokkal, Paul. Mi
majd otthonossá tesszük ezt az Új Világrendet.
– Nem tudom, hogy fogom-e tudni, mit mondjak, Charles.
De Charles szavai lángolva süvítettek el az enyéim mellett. Azokra a
tűzviharokra emlékeztettek, amelyek minden oxigént elszívnak a
környezetükből. Az erdőkben az ilyen tüzek után a tűzoltók olyan
szarvasokat és egyéb állatokat szoktak találni, akik még mindig
felegyenesedve állnak, szénné égve.
– És utána elmegyünk abba a lakásodba, és fogjuk a kislányokat, és
idehozzuk őket az iskolába, ami a katedrálisunk lesz a következő pár
napra. Utána jönnek a nagyobb dolgok. És az élelem. Végtére is, a kis
Zoënak tejre van szüksége, nem igaz? Még a tartós tej is megteszi.
Igazam van, Paul?
Megállt a szívem.
– Tartós tej. Hahh. Így van. Figyeltünk téged az elmúlt két éjszakán,
Paul. Ha az őreim nincsenek, téged agyonvert volna álmodban
valamelyik zavartabb lélek a kintiek közül. Egyik ajtótól a másikig
mennek, Paul, és csintalanságokat követnek el. Elmebeteg dolgokat
csinálnak. Eszelősen elmebeteg dolgokat. Zakatoló kis hülyeséggyárak,
igaz? De mi helyre tesszük őket, egyet se aggódj.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem erőtlenül.
– Ne hazudj nekem, Paul; én nem ma másztam le a falvédőről. A
falaknak füle van, szeme van, és még ujja is van. Szopatólyukai. A
falaknak most már farkai is vannak, és könnyen azon kaphatod magad,
hogy meg vagy baszva, ha hátat fordítasz nekik. Hahh! És most figyelj.
&ndaotoigyelj.sh Charles lehalkította a hangját, és józanabbá vált. –
Látom rajtad, hogy te alvó vagy, ami problémát okozhat. Ezt még nem
tudom beilleszteni a képbe. De ezt majd később megoldjuk. Egyelőre
csak menj bele a programba. Meg kell tenned néhány dolgot. Korlátozd
az alvásodat! Legyen benned egy kis illemtudás! Szerezz pár táskát a
szemed alá! Hogy képzeled, hogy így jársz-kelsz ebben a kibaszott
zűrzavarban, olyan frissen és üdén, mint egy virágszál, Paul?
Charles felém hajolt, és megszagolt. Majd a vállamra csapta a kezét,
és az ajtó felé tolt, az üveghez préselődő arcok felé.
– És még egy dolog. Egy apróság, de nagy dolog. Ne charlesozz
többet. Ne szólíts Charlesnak. Én immár a Kék Admirális vagyok.
Tudom, mesterkélt. De mi a fenét lehet tenni, hát nem?
Ezzel teljesen kitárta az ajtót. Beömlött a fény. A tömeg visszafolyt,
majd egy mederbe gyűlt, utána lassan felém kezdett csordogálni.
7. nap: Amit ma megtehetsz, ne halaszd
holnapra

Intelem azoknak, akik mindig holnapra halasztják azokat a dolgokat,

amelyeket ma kellene megtenniük

Megfogadtam Charles tanácsát, és csak két órát aludtam előző éjjel,

ülve olvasgattam régi magazinokat a gyertya fényénél, miközben Tanya
ügyet sem vetett rám, csak ugyanarra a könyvre meredt órákon
keresztül anélkül, hogy egyet is lapozott volna.
Most, a kora hajnali fényben már majdnem eljött a színpadra lépés
ideje. Miközben Zoë a kanapéról figyelt minket az álla alatt összefont
kezekkel, Tanya szemfestéket maszatolt el az arccsontom alatt abból a
célból, hogy még beesettebbnek tűnjön az arcom, mint amilyennek
éreztem magam. Veszettül kuncogott – mint aki megveszett –, de
amikor végzett a munkával, elernyedt állkapoccsal, tompa tekintettel
dőlt hátra. Megpróbáltam kirángatni ebből az állapotból.
– Hogy nézek ki?
Tanya összecsukta a száját, és erősen megcsípte magát, amire
nagyon rászokott az utóbbi huszonnégy órában. Az alkarja márványos
volt a fájdalom kék és fekete harapásaitól.
– Ahogyan szoktál. Ahogyan szoktál, plusz egy kis smink.
Ezek voltak az első szavak, amelyeket az elmúlt több mint tizenkét
órában hozzám intézett. És még most sem hozzám beszélt, nem velem
beszélt, hanem átbeszélt rajtam. Olyan volt, mintha már ötven éve
házasok lennénk, és én az alzheimeresek kórtermében látogatnám, nem
is a saját lányunkkal, hanem az unokánkkal.
Emlékszem egy passzusra a Lét és nemlétből, abból a testes kis
kötetből, amelynek az elolvasására az egyik nyáron kényszerítettem
magam, még lelkes és buzgó egyetemistaként. Nagyjából arra az egy
dologra emlékszem a hatszázvalahány oldalból, amikor Sartre,
Descartes-ot magyarázva azt írja, hogy csak onnan tudjuk, hogy mások
léteznek, hogy amikor ránk néznek, akkor úgy érezzük, hogy ránk van
nézve. Azt a valama hit, ami visszanéz ránk, a Másiknak nevezte. A mi
törékeny emberi univerzumunkban minden további dolog ebből a
szemkontaktusból nőtt ki. De! Gondoljunk csak bele, milyen könnyedén
meg lehet fosztani bárkit ettől az emberi státusztól – akár háborúban,
akár a kórházban, akár azokban a vitákban, amelyek arról szólnak, hogy
kinek is a dolga éppen kivinni a szemetet. Milyen könnyedén tárggyá
tudjuk változtatni az embereket. És most Tanya tárgyként kezelt engem.
Belesajdult a szívem ebbe az elidegenedésbe, de amennyire tőlem
tellett, visszanyeltem a fájdalmamat, mert nem akartam felzaklatni
egyiket sem a szobában tartózkodó három gyermek közül: a gondtalan
Zoët, a bennem élő kisfiút, aki nem értette, mi történik körülötte, és
a
tébolyult kisdedet, aki ott guggolt ugrásra készen, a fogát vicsorítva
Tanya arca mögött.
Előző nap Charles és néhány zombija elkísértek a lakásomig, majd
távoztak, miután megígérték, hogy reggel visszajönnek értem. De késő
éjjel mozgást hallottam Mrs. Simmons lakásából. Az a tudat, hogy
Charles emberei vannak ott, egyáltalán nem nyugtatott meg.
Csúszómászó. Itt van egy aránylag új keletkezésű szó.
Tizenkilencedik századi, noha úgy hangzik, mintha több száz évvel
korábbról származna, egyenesen a kolostori pergamenekről. Charles
Manson és a Családja a Tate-La Bianca gyilkosságok előtt időnként
belopakodott a gazdagabb házakba odafent, a hollywoodi hegyekben.
Késő éjszaka, amikor a tulajdonosok aludtak, ott mászkáltak
lábujjhegyen a sötétben, és átrendeztek dolgokat. Elmozdították a
bútorokat. Zsebre vágtak néhány tárgyat. Majd közvetlenül hajnal előtt
elmentek. Gyakoroltak.
Annak az ironikus jellege, hogy a saját, különbejáratú Kék
Admirálisomnak ugyanaz a neve, mint a Manson család fejének, nem
maradt észrevétlen előttem. Vajon Manson a huszadik század terméke
volt, vagy egy korábbi alvó ügynöke? Esetleg egy időutazó, akit valami
rémálomszerű jövő öklendezett ide? Vagy az évszázadok és a korszakok
egyszerűen csak praktikus, de mesterséges kategóriák, amelyeket azért
hoztunk létre, hogy kezelhetővé tegyük a „valóságot” a gyáva
konszenzus segítségével? Ebben a megvilágításban egy Charles Manson
nem is annyira aberráció, mint inkább ijesztő emlékeztető mindarra, ami
a dolgok mögött lapul, készen arra, hogy bármikor felugorjon, és azt
mondja, „húúú!”.
Van egy régi angol kifejezés, ami nagyjából ugyanezt jelenti: a
Miching Malicho. Noha szinte teljesen biztos, hogy az olvasó még soha
nem hallotta, elképzelhető, hogy pusztán a hangzásából ráérez arra,
hogy mit jelent. Miching: ez egy elharapott, titkos, bizalmaskodó ige, azt
jelenti, hogy ármányos. Malicho: a Harry Potter könyvek „Draco Malfoy”-
ának virtuális, kompakt verziója. És a kifejezés pont ezt is jelenti:
gonosztettek titkolódzó elkövetőjét. Az angol nyelv annyira tele van
jelentésrétegekkel, hogy az írók minden nehézség nélkül bármikor fel
tudnak köhögni pár beszélő nevet. Darth Vader, Uriah Heep, Gollam.
Észrevettem azt a hősies erőfeszítést, amit Tanya reszkető keze vitt
véghez. Tanya Zoë kedvéért erőt vett katatónközeli állapotán, zsíros
lófarokba fogta össze a kislány haját, és hirtelen beszédessé vált.
&nd C"#2t,ash; Imádom ezt a gyereket.
– Azt látom.
– És bármelyik gyerek lehetne. Éppen ez a lényeg. Bármelyik
gyereket tudnám szeretni, és azzal, hogy az én Zoëmat szeretem, az
összes gyereket szeretem. Ez szerencse, Paul. Nagyon szerencsésnek
érzem magam.
– Ez nagyszerű.
Tanya arca kezdett teljes árat fizetni az alvás és zuhanyzás nélkül
töltött hétért. Mint azt már említettem, a szája ekkor már hajlamos volt
nyitva maradni, amikor nem használta. A feje úgy lógott, mintha vállfa
tartaná, és amikor Tanya felnézett, mintha mindig egy láthatatlan
olvasószemüveg kerete felett pillantott volna rám. És szipogni kezdett
valamiféle megfázástól. Isten tudja, miféle fertőzések terjengtek odakint,
ahogy a túlterhelt immunrendszerek elkezdtek összeomlani és kiégni.
Most őszintén, alig bírtam Tanyára nézni. Alig bírtam ellenállni a
késztetésnek, hogy elsírjam magam, és kirohanjak a szobából.
– Miért te, és nem én, Paul? Van ennek valami oka? Ha kiválasztott
vagy, annak biztosan tudod az okát.
– Nincs semmilyen oka.
Lenne valami oka?
– De igen, van. Mindig mindennek van valami oka. Áruld el nekem.
Lehet, hogy van valami oka.
– Nem. Mindig minden így történt… véletlenszerűen. Te és én miért
találtunk élelmet, hogy ne éhezzünk, és biztonságos ágyat, amelyben
alhatunk, amikor gyerekek voltunk, miközben a szomszéd kölyköt
bántalmazták, az afrikai csecsemők pedig éheztek?
Tanya elfintorodott, majd lerakta a szempillafestéket a
dohányzóasztalra, és egy tükröt tartott az arcom elé.
– Isten hozott az én világomban.
Belenéztem, és nevetségesnek találtam magam – olyan voltam, mint
egy statiszta egy nyolcvanas évekbeli Hajrázós Metál videoklipből. Vagy
legalábbis olyannak tűntem volna azok számára, akik végigaludták az
éjszakát. Az odakint bolyongó emberek számára valószínűleg tizenkettő
egy tucatnak tűnök majd.
– Ideje indulnunk.
– Hova megyünk?
Abban állapodtam meg Charlesszal, hogy mi hárman ma költözünk
majd át az iskolába. A követői lelkesen deszkázták befelé a földszinti
ablakokat, valódi erődítménnyé változtatva a helyet. Ebben egyeztünk
meg. Igazából eszünkben sem volt bármi ilyesmit tenni.
– Északra.
– Az Északi-sarkra? A Télapónál keresünk majd menedéket?
&ndrif" color="#231f20">– Kiválasztjuk valamelyik milliomos házát
Észak-Vancouverben, és beköltözünk. Úgy élünk majd, mint a királyok.
Tanya az arcomra tette a kezét, de kerülte a tekintetemet.
– Nincs hová mennünk, igaz, Paul?
– Azt szeretnéd, ha Zoë biztonságban lenne, nem így van?
Tanya habozott.
– De igen.
Azt szokták mondani Vancouverről, hogy amint öt kilométer mélyen
behatolunk Észak-Vancouverbe, annyi: ott szakad vége a „civilizált”
Észak-Amerikának. Miután elhagyjuk Észak-Vancouvert, egyenesen
elsétálhatunk a sarkkörig anélkül, hogy egyetlen lelket vagy települést
látnánk. Ez egyszerűen nem lehet szó szerint igaz: biztos, hogy muszáj
lenne átkelni egy-egy kihalt kocsiúton, vagy beleütköznénk egy-két
vízvezetékbe, de attól még érthető marad a felvetés lényege. Lehet,
hogy bujkálunk abban a képzeletbeli palotában pár napig, majd
szerencsét próbálunk a medvék és a vadmacskák között. Lehet, hogy ha
elég távol kerülünk a várostól, lekerül rólunk az átok.
– Itt nem maradhatunk. Odakint kezd ijesztővé válni a helyzet.
– Valaki a falra festette az ördögöt – kuncogott fel Tanya magában.
Még semmit nem meséltem neki Charlesról és a csúszómászóiról.
Úgy éreztem, nem lenne képes feldolgozni a hallottakat. Jobb lesz, ha
egyszerűen csak megszökünk.
A kevés élelmünket, ami még maradt, betuszkoltuk egy hátizsákba,
némi vécépapírral és a fogkefénkkel együtt, és olyan csendesen,
ahogyan csak tudtunk, kilopakodtunk a lakásból, tárva-nyitva hagyva az
ajtót, mivel ha becsukjuk, azzal esetleg felhívjuk magunkra a
szomszédban tanyázó őrszemek figyelmét.
A levegő bűzlött, miközben kitapogattuk az utat a sötét folyosón a
lépcsőig. Bármilyen kínos is ez, a szemben lévő üres lakást használtuk
vécé gyanánt, egy vödörbe szartunk az egyik hálószobában, majd
kiborítottuk a tartalmát az ablakon a sikátorba.
Más szagok is elárasztották a folyosót, a legerősebb Mrs. Simmons
lakásából szivárgott. Az gyomorfogatóan édes volt, és arra ösztökélt
minket, hogy végigiszkoljunk a folyosón a sötétben, mint három vak
egér, amilyen gyorsan csak tudtunk.
Ravasz ötletnek tűnt hajnali ötre időzíteni a szökésünket, még mielőtt
Charles emberei visszatérnek, bár az teljesen nyilvánvaló volt
számomra, hogy bárki is tart minket szemmel, nem valószínű, hogy
elbóbiskolna munka közben. Tanya készített egy sálat Zoënak, hogy
elrejtse az arcát a csipás szemek elől.
Úgy döntöttem, hogy a Stanley Park mentén fogunk végigsétálni,
amíg oda nem érünk a töltéshez, amelyik átvág a közepén a Lion’s Gate
Bridge-ig, egyenesen az északi partra. Amennyiben veszély fenyegetne
minket a városból, fejtegettem magamban, még mindig kereshetünk
menedéket az Cmenwidth="1e őserdőben.
Furcsa szerencsének tűnt, hogy Vancouver az egyetlen általam ismert
nagyobb város, amelyiknek egy legnagyobbrészt érintetlen ősfás erdő
foglalja el a közepét. A Stanley Park olyan nagy, ami azt illeti, hogy
történelmi menedéke a hajléktalanoknak és a drogfüggőknek. Azt
beszélik, hogy a park szívének mélyén még egész települések is vannak,
ahol azok, akik nem engedhetnek meg maguknak saját zöld üveget, a
zöld fák alatt találnak búvóhelyet, a zöld pénz világán kívül. De ez vajon
azt jelentené, hogy az erdő most tele van pszichotikus hajléktalanokkal?
Nem számít. Nekem még így is szimpatikusabbnak tűntek az esélyeink
az erdőben.
Menet közben egy vasból készült súlyzót lóbáltam, amelyről
leszedtem a súlyokat.
A súlyzó nyeléből magabiztosság sugárzott a jobb karomba, és
mindent megtettem, hogy határozott könnyedséggel fogjam, tudatában
a minket figyelő szemeknek. A bordáim valamivel jobban érezték
magukat, sajogtak, de kevésbé tűntek rozogának.
Miközben a Lost Lagoon libaürülékkel pettyezett partján sétáltunk, a
túlsó parton kutyafalka támadt rá egy hattyúra, amelyik hol feléjük
repült, erőteljesen csapkodva méretes szárnyait, hol visszavonult a
vízbe, ahol eszelős körökben evezett, és közben vijjogott. Olyan volt,
mintha az állatok valami többszereplős színjátékban vettek volna részt: a
kutya és a hattyú, amint macska-egér játékot játszanak.
De hol vannak az emberi lények? Egy négymilliós város esetében
szokatlan módon a West End, Vancouver belvárosának szíve csak
körülbelül negyvenezer lakost számlál. A többi négymillió a környező
részek ingázóiból áll, akik minden reggel megtöltik a várost, majd húsz
órával később, amikor az utolsó bár is bezár, hazatántorognak. Az a
legvalószínűbb, hogy mindenki, aki nem itt él, egyszerűen hazatért a
külvárosba, amikor a dolgok elkezdtek széthullani.
Láttam néhány hullát, és továbbiak szagát is éreztem, de úgy tűnt,
mintha a legnagyobb részünk még életben lenne. Akkor hát hol van
mindenki? Felnéztem a lakóépületek összefüggő soraira a park előtt, és
úgy éreztem, mintha azok visszabámulnának rám – csúnyán. A tempónk
hirtelen csigalassúságúnak kezdett tűnni.
– Gyorsabban.
Tanya nem mondott semmit, de igazodott hozzám, amikor
gyorsítani kezdtem. Zoë vigyorogva battyogott mellettem. Megkerültük a
tó iszapos partját, majd a töltésen folytattuk az utunkat a Stanley Park
hatalmas cédrusainak mohos, állandó árnyékaiba.
Odabent hűvös volt. Szinte hideg. És csendes is. A cédrusok lágy,
szövetszerű kérge szivacsként szívta fel a zajokat, és a némaságban
paranoid gondolataim hangereje operai szintre emelkedett.
Tanya szorosan fogta Zoë kezét, miközben a három sávban
lökhárítótól lökhárítóig parkoló autókat kerülgettük. Öt percen át egyre
mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a parkba, az abszolút csenden csak
néha vágott hajszálrepedést az English Bay sirályainak vijjogása.
És ekkor megláttam őket.
Tőlünk balra két férfi gyalogolt a bokrok között a töltéssel
párhuzamos bicikliúton. Egy furcsa pár – egyikük hórihorgas és szőke, a
másik zömök és sötét. A magasabbik egy deszkás háemcsé volt
bőbeszédű pólóban és láncokkal megvadított hosszú, nagyon hosszú
sortban. Az alacsonyabbik úgy nézett ki, mint egy könyvelő.
Szövetnadrág és félcipő – egyfajta autisztikus koppintása a
Reklámőrültek-stílusú trendiségnek. Persze, van benne némi irónia,
hogy a tulajdonosa immár maga is őrült. De a törzsi jegyek semelyike
nem jelezte, hogy a páros öltözködési stílusa bármennyire is számítana;
a mocsok, az eszelős tekintet és az intenzív összpontosítást tükröző,
tökéletesen egyforma arckifejezésük kötötte össze őket. Vadásztak.
De mire vadásznak? A park kövér, turisták által agyonetetett
mókusaira? Összehúzott szemekkel távolabbra néztem, mélyebben be az
erdőbe, és megláttam a gondtalanul totyogó valódi zsákmányukat.
Két Alvó gyermeket.
Két kisfiút, akik kéz a kézben battyogtak végig az ösvényen,
körülbelül harminc méterrel az üldözőik előtt. Az ember akár azt hihette
volna, hogy tölcséres fagyiért indultak a Lumberman’s Arch
cukrászdájába.
Mögöttük a Reklámőrült lepisszegte a Deszkást, intett neki, hogy
várjon, ő pedig felgyorsított.
Én elkaptam Tanya karját, rájuk mutattam, és mutogatva utasítottam
őket, hogy ő és Zoë bújjanak el egy közeli egyterű mögött, és várjanak
meg ott. Majd, kezemben a súlyzó nyelével, a nyomukba eredtem.
Megkordult a gyomrom, de tudtam, hogy mit kell tennem. Vagy én
kapom el a vadászokat, vagy ők kapják el a gyermekeket. Egy egyszerű
vagy/vagy választás. Vagyis inkább a választási lehetőségek hiánya. És
amikor ráébredtem, hogy nincs választásom, mintha egy súly gördült
volna le a szívemről. Annyira furcsa volt rádöbbenni, hogy a választás
lehetősége olyan teher, amelyet egész életemben magammal hurcoltam
– és hogy pusztán azért létezett mind ez idáig, mert egészen eddig
semmi különösebben fontos nem forgott kockán az életemben.
A Deszkás lelassított előttem, majd megállt, az akkumulátora kezdett
kimerülni. Nem volt túl nehéz mögé osonni, és, mint kiderült, az sem
esett nehezemre, hogy megemeljem a súlyzót, és lecsapjak vele a
fejére. A rúd belemélyedt a koponyájába, fekete vér bugyogott fel a seb
körül, és a deszkás a földre zuhant. Az emberi koponyát éppen olyan
könnyű betörni, mint egy görögdinnyét? Azt mondanám, nagyjából így
van. Hogy mit éreztem abban a pillanatban? Nem akarom alulértékelni
vagy felülértékelni az eseményt, de nem túl sokat. A halál, az, hogy
gyilkosságot követtem el, olyan távolinak tűnt, mintha a tévében
látnám; annak a két kisfiúnak a valódisága minden idegenkedést és
szánalmat felülírt, amelyet esetleg hajlamos lettem volna érezni.
És a határozottság elég lelkesítő érzés volt.
Aznap éjjel valamivel később felidézem majd az eseményt, és
felkavarodik a gyomrom attól, amit tettem, de még akkor is – és még
most is, amikor az emléke időnként felpüffed és a tudatom felszínére
emelkedik – büszkeség járja á Cég Set az állati rémületet, amiért a tettek
mezejére léptem, és megmentettem két életet. De MTVJ? Mit tett volna
Jézus az én helyemben? Én a súlyzónyélre fogadnék.
A Reklámőrült egy hangot sem hallott: túlságosan messze járt már,
túlságosan csak a feladatra koncentrált. Én újból a vállam fölé emeltem
a csöpögő rudat, és folytattam az utamat, olyan tiszta és jéghideg
céltudatossággal, mintha magam is vasból lennék. Nem eggyé váltam a
fegyveremmel, mint azt közhelyesen tennem kellett volna, hanem
inkább én váltam a fegyverem eszközévé.
Az előttem húzódó ösvény a gallyak és az ágak aknamezeje volt,
veszélyes terep annak, aki meglepetésszerű támadást tervez.
Ahogy közelebb kerültem a Reklámőrülthöz, láttam, hogy valóban
van nála egy kés – egy hosszú, görbe konyhakés. Sietni kezdtem, de
még mielőtt utolértem volna, megpördült. Nagy meglepetésemre az
arca nem ellenséges volt. Cinkos arcot vágott.
Lepisszegett, és a válla felett a ballagó kisfiúkra mutatott, majd azt
suttogta: – Démonok! –, mintha én megérteném, és azonnal
csatlakoznék a küldetéséhez.
Ismét meglendítettem a rudat. Ő felnézett, meglátta rajta a társa
vérét és agyát, majd térdre rogyott, és hüppögni kezdett.
– Ó, Istenem, ó, drága Istenem, szent szar, mit tettem? – sírta, majd
felváltva zokogott és fohászkodott.
Előttünk a fiúk meghallották a hangját, elengedték egymás kezét, és
úgy nekiiramodtak, mint a megriasztott nyuszik. Majd bevetették
magukat az első résbe a bokrok között, és eltűntek. Én ismét a
Reklámőrültre fordítottam a figyelmemet, akinek a szájából még mindig
imádságfüzérek bugyogtak fel.
– Ó, Istenem, ó, Istenem, ó, Istenem.
Beprogramoztam magam egy második gyilkosságra, de a könnyű
préda látványa a térdén állva, amint minden látszat szerint túlcsordul
benne az őszinte megbánás, megtorpantott.
– Mit csináltál?
Ő a kezébe temette az arcát. Majd megszólalt a keze.
– Ha elkapod valamelyiküket, és iszol a véréből, akkor fogsz tudni
aludni. Nekik Tente-Tente vérük van. Mint a vörös kamillatea. Nem
láttad a szemüket? Csurig tele van szundival. Az egész kibaszott park
nyüzsög tőlük. A fenébe, fenébe, fenébe, fenébe, fenébe…
A bánattól a frusztráció és a düh felé kezdett sodródni. Én lenyúltam,
kirántottam a kezéből a kést, és amilyen messze csak tudtam,
behajítottam a bokrok közé.
– Szedd össze magad – sziszegtem. – Ezek nem démonok. Csak
kisgyerekek.
A férfi előre-hátra ingatta a fejét. – Honnan tudod? Ezt nem
tudhatod. Ahányszor csak elmegyek a kibaszott tó mellett, látom, amint
kikukucskálnak rám a bokrok közül. És mindig kuncognak. Cig tudh
Miért nevetnek rajtunk, amikor mi kibaszottul haldoklunk?
– Ők nem bántanak senkit. Ez csak két kisfiú volt, akik a parkban
sétálnak.
A férfi elengedte az arcát, és az enyémre függesztette a tekintetét.
– Nem bántanak senkit? Engem bántottak! Felsértették a kibaszott
szivárványhártyámat! Lyukat égetnek a szaros agyamba. Valamelyik
kölyök azok közül minden gondolatom közepébe lyukat éget. Hogy nem
bántanak senkit? Kapd be a faszomat. Tudod, mit láttam tegnap a
Denman Streeten?
Vártam.
– Egy gyerek karját. Az utca közepén. Csak egy kart. És a többi
gyerek ott mászkált csupa véresen és szarosan. A mi gyerekeink, a
valódi gyerekek. Nem a Démonok. Szóval, miért is nem démonok ezek,
akik idekint vannak, és úgy néznek ki, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne? Tudod te, mi van a vérükben?
Tanya minket nézett. A Reklámőrült is észrevette őt.
– Csak tűnj el innen – mondtam neki. – És ne merj követni minket.
Menj vissza a városközpontba.
Utáltam az összes rendelkezésemre álló szó hangzását és értelmét, a
csimpánzgondolatok és elvakkantott szótagok gyomorforgató örvényét.
Sokkal jobb érzés volt egyszerűen csak felemelni a rudat, és hagyni,
hogy lehulljon.
Elfordultam, de a férfi a kezét a bokámra fonva megállított.
– Tegyél meg nekem egy szívességet, mielőtt elmész.
Én elhúzódtam, és lenéztem rá. Ő felmosolygott rám, az arca bal
oldalán ráragadt, alvadtvér-színű fenyőtűk meredeztek.
– Mit?
– Ölj meg, haver. Ez már nem lesz jobb. Ugye? Ez nem fog
megszűnni. Én pedig nem fogom abbahagyni a vadászatot. Te is tudod,
hogy nem. Amint eltűnsz, keresek egy másik kölyköt. Úgyhogy tedd
meg. Állíts meg. Elfordulok, hogy ne kelljen a szemembe nézned.
Addig csúszkált a térdén, amíg hátat nem fordított nekem, a tenyerét
a földhöz szorítva, a fejét a magasba emelve. Mint Tanya, egy altató
dugásra várva.
Én hátranéztem Tanyára, aki egyenesen rám meredt, és valami
csillogott a szemében. Zoët nem láttam.
– Nem vagyok rá képes – mondtam pár pillanattal később. – Nem
tudom megtenni.
Hidegvérrel semmiképpen. Ha egyetlen ellenséges mozdulatot is tett
volna felém, egy szempillantás alatt megteszem, de a Reklámőrült nem
mozdult. Úgyhogy elsétáltam onnan.
Mire visszaértem Tanyához és Zoëhoz, a Reklámőrült már ismét a
talpán volt.
– Ez Cashmőrünagy hiba volt, seggfej! – üvöltötte. – Kibaszottul
nagy hiba. Mostantól a kibaszott árnyékod leszek, megértetted?! Ha
elalszol, végzek veled, és megiszom a véredet, te alvó szemétláda!
Láttam, hogy az egész arcod csupa szemfesték! És miután veled
végeztem, gondoskodom arról a kibaszott áruló barátnődről is! Utána
pedig arról a kis démonribancról!
Tanya leplezetlen gyűlölettel meredt rám. Zoë a lábai előtt ült, és
céltalanul karcolászta az aszfaltot egy bottal.
– Miért nem tetted meg, Paul? Hmm? Ahhoz eléggé férfi voltál, hogy
megöld az elsőt, amikor hátat fordított neked, de ahhoz már nem volt
vér a pucádban, hogy a másodikkal is végezz, annak ellenére, hogy az
könyörgött érte. Mi lesz, ha megtámadja Zoët? Legyél már férfi, Paul. Ez
nem vicc. Ez nem valamelyik ostoba könyved.
Ebben persze tévedett.
A Reklámőrült még mindig ott állt, és minket hallgatott.
– Tudod, mit? Én kibaszottul örülök, hogy nem öltél meg, haver!
Csak összezavarodtam egy pillanatra, ennyi. Nemsokára találkozunk. Én
emlékezni fogok rád. Jobban teszed, ha te sem felejtesz el!
Ezzel elfordult, és megindult vissza, a város felé, fütyörészve, és a
karjait lóbálva. Egy darabig figyeltem, hogy nem próbál-e megfordulni,
és követni minket. De nem tette, és aránylag hamar eltűnt a töltés egyik
kanyarulata mögött.
Mi folytattuk az utunkat.
További ötpercnyi gyaloglás, és elénk tárult a Lion’s Gate Bridge
látványa. Az erdőből nézve a híd pazar látványt nyújt. A hatalmas fák
keretében úgy ível fel az égbe, mint egy emberkéz készítette szivárvány.
A Coal Harbourban mindig fúj egy kis szél, és az a szél, bár láthatatlan,
valahogy a látvány részét képezi: a híd rendkívül mozdulatlan, de egy
láthatatlan mozgás süvít végig rajta. És a híd mögötti hegyek között ott
van maguknak az oroszlánoknak az ikercsúcsa: már azelőtt ott volt,
hogy mi megérkeztünk Észak-Amerikába, és ráragasztottunk egy nevet
– és jóval azután is ott lesz, hogy mi eltűntünk.
Az otthagyott autók sora onnan, ahol álltunk, egészen a híd tetejéig
folytatódott, ahol valami színkavalkádot pillantottam meg.
Szövetdarabok lobogtak és csapkodtak. Apró alakok járkáltak fel-alá,
mintha egy hatalmas, lehetetlen hajó fedélzetén lennének.
– Ez meg mi a csuda? – kérdeztem. Költői kérdés volt. Immár az
összes kérdésem költői, döbbentem rá, tekintettel arra, hogy Zoë nem
fog válaszolni nekem, Tanya szemében pedig vagy hasznavehetetlen
bolond vagyok éppen, vagy veszedelmes.
– A helyedben nem mennék fel oda, Paul – válaszolt mögöttem egy
ismerős hang.
Charles. Megrogyott a vállam, Tanya pedig menet közben
mozdulatlanná dermedt mellettem.
– Odafent egy barátságtalan várost épít éppen néhány meglehetősen
ellenséges illető, Paul. Nem olyanok, mint mi. Ők nem a köny Ck
n;Odafent v népe.
Megfordultam. Charles nem volt egyedül. Körülbelül két tucat
embere sorakozott mögötte hadirendben. Furcsa, ijesztő legénység.
Némelyik gazdag volt korábban, mások szegények. Némelyik fiatal volt,
mások öregek, de most egyformák lettek a mocsoktól és a szemcsés,
mézgás tekintetüktől, amit mindannyian rám szegeztek.
Charles nem csak túlerővel bírt: az emberei a maguk oldalán
tudhatták a konszenzust, a kultúrát, a valóságot. Charles a rend
ajándékát hozta az elszigeteltek senkiföldjének közepére. Amikor
Charles megmozdult, az emberei is megmozdultak. Amikor megállt, az
emberei is azt tették.
– Készen állsz arra, hogy hazatérj, Paul? Befejezted a városnézést?
Tanya a döbbenettől némán meredt Charlesra. Charles uralkodói
jovialitással fogadta a pillantását.
– Hé, Tanya! Hogy ityeg?
– Jól vagyok. Jól.
Tanya válaszának félénksége megdöbbentett. Megsemmisítő
megvetésre számítottam, ehelyett… beletörődő volt.
Charles bólintott.
– Mondani szeretnék valamit, Tanya. Tudom, hogy múlt héten nem
túl jó hangulatban váltunk el egymástól, de semmi sértődés, rendben?
Ma új nap van, úgyhogy indítsunk tiszta lappal.
Tanya egy félbehagyott bólintással reagált, ami azt jelenti, hogy az
álla lesüllyedt a mellkasához, és ott is maradt. Én végiggondoltam a
lehetőségeinket, de nem találtam kiutat. Vissza kell térnünk a
belvárosba.
– Ideje mennünk – mutatott Charles a hídra. Egy maréknyi apró alak
megindult felénk a híd ívén keresztül.
Úgyhogy sebesen elindultunk visszafelé a töltésen, arra, amerről
jöttünk. Menet közben Charles a Nódról magyarázott Tanyának,
miközben én Zoë kezét szorongattam, és beharaptam az ajkamat.
Charles úgy csevegett Tanyával, mint egy zavarban lévő másodéves,
aki egy szurkolólánynak próbálja tenni a szépet.
– Az összes eddigi nap próbamenet volt csupán, gyakorlat az Örök
Napra. Amit Időnek neveztünk, az csak ezeknek a próbameneteknek a
kipipálása volt. Nap fel, nap le. Tikk-takk, tikk-takk. Múlt, jelen,
jövő.
Trapp, trapp, trapp. És az alvás minden egyes napon amnéziát okozott,
mert még nem készültünk fel az életre. Írjuk le az egészet főpróbaként,
írjuk annak a számlájára, hogy még nem álltunk készen. Most viszont
vége a próbáknak, ébren vagyunk, és megkaptuk ezt a világot, hogy
kezdjünk vele valamit.
Tanya, miközben hallgatta, semmilyen megjegyzést nem tett, de
lekezelő sem volt.
Charles emberei is őt hallgatták. Bólogattak egymásnak, és szárazon
csettintgettek a nyelvükkel, mintegy azt jelezve, hogy már hallották ezt a
nem esti mesét.
– De ez annyira ijesztő.
Ezt Tanya mondta.
Charles bólintott.
– Igen, ijesztő. Egy nagy változáson megyünk most keresztül.
Képzeld el, hogy érezhetted magad, amikor újszülött csecsemő voltál,
elhagytad a méhet, és kikényszerítettek, kituszkoltak a fényre, a világba.
Éhség és harag. Veszteség és nyereség. Képzeld el, milyen érzés
lehetett. De túltetted magad rajta, nem? Sikerült kezelned a helyzetet.
– Azt hiszem. – Tanya üres tekintettel meredt a messzeségbe, de én
láttam rajta, hogy figyel.
– Hát, ez most ugyanolyan, csak ez az elménkkel történik, nem a
testünkkel. Ijesztő, ijesztő, ijesztő. És néhányan nem tudnak mihez
kezdeni azzal, hogy Ébren vannak. Nincs ezzel semmi baj. Ők
elszaladnak, és az alvásba menekülnek, ami ugyanaz, mintha azt
mondanák, hogy meg akarnak halni. Hogy nem akarnak létezni. Az
öntudatlanságra éheznek. Ami pedig a halál.
Ez visszarángatta Tanyát a földre. Rám és Zoëra meredt.
– Ők még mindig meghalhatnak. Mi segíthetünk nekik meghalni, ha
ezt akarják. Vagy segíthetünk nekik élni.
– De ha ez annyira gyönyörű, akkor én miért vagyok olyan csúnya?
– suttogta Tanya, miközben remegő ujjaival összetapadt haját fogdosta,
amelynek holtsúlya alatt hullasápadt volt az arca.
– Az a csúnya, ami csúnyaságokat tesz – vágta rá Charlie, szinte
rávetve magát a kérdésre. Úgy tűnt, mintha mindenre meglenne a
válasza. – Azok a kis Alvódémonok az erdőben nem szépek. Gúnyképek.
Kicsi, csillogó műanyag játékok. Úgy néznek ki, mint az emberek, de
nem azok!
Lehalkította a hangját.
– Az a szép, ami szép dolgokat csinál.
– Mesélj nekünk az Alvókról! – kiáltott fel egy hang a tömegből, egy
koponyavigyorral ékes hórihorgas pasasé. – Én az Alvókról szeretnék
többet megtudni!
Charles hangosabban kezdett beszélni. – Az Alvók kudarcot vallottak!
Elbuktak! Nódisten nem találta méltónak őket arra, hogy magával vigye
őket az Örök Mostba. Ahogy az emberszabású majmokról is lemondott,
amikor felemelte az embert!
Ekkor Charles sleppje mintegy végszóra felnevetett. Néhányan
nyögdécselni és ugrándozni kezdtek.
– Ők nem képesek elviselni a Végtelen Nap fényét vagy éjjelét!
Nevetés.
– Ők elszaladnak, és lehajtják álomszuszék fejüket, amikor a nap
lehull.
Gúnyos kacaj.
– Ők újra és újra elrejtőznek az öntudatlanságba, utána pedig
egyszerűen elkopnak és meghalnak. Mint azok a virágok, amelyeket
pókok közé ültet valaki barlangban. Egy őrült.
– De a tévében azt mondták, hogy mi vagyunk azok, akik meg
fognak halni… – A kérdező hangja elbizonytalanodott, elhallgatott, és
csend lett. Az összes szempár Charlesra szegeződött, aki lehajtotta a
fejét, és azon igyekezett, hogy megfogalmazzon egy gondolatot vagy
egy érzést, vagy esetleg azon, hogy szoborrá változzék. Amikor
megszólalt, a pillantása egyenletes rotációban ugrált végig mindenkin.
– Ti ne beszéljetek nekem az időről. Hát nincs füled? Nincsenek
napok, nem létezik olyasmi, hogy „hónap”. Ez nem a ma, és nem is
tegnap vagy a jövő. Ti nem fogtok „egy hónap” múlva meghalni, mert a
hónap nem létezik. Az örökkévalóság most van. És mi végre kaptuk a
Nódistentől ezt a Végtelen Napot?
– Azért, hogy munkával töltsük meg – érkezett a válasz tucatnyi
kiszáradt ajakról. – Hogy egy új várost építsünk.
– És mikor fogunk pihenni?
– Soha.
– És vannak démonok az erdőben, és itt járkálnak-e az utcákon a
Véresfejű Vérescsontok, zsebünkben a mi fogainkat csörgetve?
– Igen.
– És ki a Kék Admirális?
– Az, aki újjáépíti a várost, amely egy örökkévalóságon át
megmarad az egyetlen Végtelen Napon.
Zoë ott állt mellettem, és kifejezéstelenül bámult felfelé Charlesra. Én
lenyúltam, és megfogtam a kezét, de ő elhúzta. Majd Charles felém
fordult, és valami nagyon furcsát tett.
Rám kacsintott.
Utána valami még furcsábbat tett.
A cédrusok felett fehéren megvillant az ég, és az árnyékunk, amely
addig lustán hevert mögöttünk, beleégett az aszfaltba.
Megvakítva húztam magamhoz Zoët, és mindketten a földre vetettük
magunkat.
Az időben és térben valahol, egy meghatározhatatlan helyen egy
olyan hangot hallottam, amely rekedtessé vált a hisztérikus
kinyilatkoztatástól. Charles hangja volt.
– A Bronzfej! A Bronzfej beszélt hozzánk!
8. nap: Boszorkányébresztés

Ha egy „boszorkány” makacskodik, úgy lehet a leghatékonyabban

rávenni arra, hogy mindent bevalljon, ha „felébresztjük”.
F"jul.jon, ha &bErre a célra egy vashámot vagy abroncsot szoktak
kötni az arcára, amelyről négy tüske fúródik a szájába. A hámot oly
módon rögzítik a falhoz, hogy a „boszorkány” képtelen legyen lefeküdni,
az őrök pedig folyamatosan ügyelnek rá, nehogy elaludjon.

– Van itt valaki, akivel meg kell ismerkednetek – suttogta Charles,

szemétdombszagú lehelete ott gomolygott a fülemben.
Kinyitottam könnyező szememet, letelt az egyetlen engedélyezett
órám az alvásra. Ettől a napirendtől tikkelni kezdett a szemem, és néha
elektromos villódzást láttam a látóterem peremén – feltételezésem
szerint azoknak a Nóddal kapcsolatos látomásoknak az előképét, amiket
a Felébredettek láttak maguk körül mindenütt. Egy óra nem elég ahhoz,
hogy Álmodhassak, és az Álom hiányától mogorvává és haragossá
váltam. Ugyanakkor az a szűkös alvásmennyiség, amennyit nekem
kiutaltak, még így is bőséges volt ahhoz az abszolút nullához képest,
amellyel Tanyának és mindenki másnak körülöttem be kellett érnie. El
sem tudtam képzelni, milyen lehet, és még mindig nem tudom. Nem
tudok másképp gondolni az abszolút alvásmentességre, amikor
megpróbálom elképzelni, csak úgy, mint egyetlen napra, ami soha nem
ér véget. Remek definíció a Pokolra. A Pokol az idő, hát nem
egyértelmű? Vegyük csak a legnagyobb élvezetet vagy a legjobban
vágyott fantáziánkat, és változtassuk folyamatos valósággá – egy napra,
egy hétre, egy évre, egy évtizedre. És megkapjuk a poklot.
Charles kékbe öltözött alakja mögött szemcsés, mandarinszínű fény
úszott be az osztályterem ablakán. Seattle pora.
Mióta csak visszaértünk a Stanley Parkból, a gondolataim újra és újra
kényszeresen kapaszkodtak bele abba a rettenetes fénybe, amit az
arcunkba toltak. A villanás csak a másodperc törtrészéig tartott, de
átmenetileg megvakított minket. Még jóval azután is ott feküdtünk a
töltésen, kezünket a szemünkre szorítva, hogy a fény elhalt, attól
rettegve, hogy megismétlődik. Körülöttem kórusban ziháltak és
öklendeztek, ruhák súrlódtak az aszfalton. Hangok nyafogták Charles
nevét, és amikor ő válaszolt nekik, hallottam admirálisi hangjában a
sokk utóhatásainak hullámait. Ami engem illet, a szemhéjam belső
oldalát ragyogó, sápadt fényfoltok hegei éktelenítették.
Csak akkor döbbentünk rá, hogy mi is történt igazából, amikor
összeszedtük magunkat, és átnéztünk a park felett a tőlünk délre elterülő
tiszta, kék égboltra.
Ott, az English Bay feletti égen, nagyjából Point Greynél egy
gombafelhő lebegett, mozdulatlanul és parancsolón, a látóhatártól
egészen az atmoszféra felső határáig, ahol nekiszorult a világűrnek. A
felhő vaskos, vattaszerű szárát, amit elrejtett a távolság és a
látóhatár,
éppen hogy csak ki tudtuk venni, de masszív feje teljes egészében
látható volt.
Valaki odaküldött Seattle-be, tőlünk kétszázvalahány kilométerre
délre egy nukleáris rakétát. Most először, mióta ez az egész elkezdődött,
könnybe lábadt a szemem. Kiért ontottam könnyeket? Önmagamért?
Tanyáért? Pár millió halott amerikaiért? Őszintén szólva, abban a
pillanatban hajlamosabb lettem volna irigyelni a halottakat, mint
meggyászolni őket. És még ha szándékomban is állt volna elsiratni őket,
négy-öt millió ember túl Kó ott sok ahhoz, hogy könnyeket ontsunk
értük. A könnyek ennél sokkal személyre szólóbbak. Nem szokott olyan
előfordulni, hogy húszezer halottról olvasunk egy földrengés kapcsán, és
sírva fakadunk. Legjobb esetben is csak sóhajtunk egyet, és elmeséljük
a feleségünknek. De még gyakrabban csak megvonjuk a vállunkat, és
megnézzük a Facebook-üzeneteinket.
Tényleg nem tudom, miért sírtam. Talán a miatt a skála miatt,
amekkorának felfogásom szerint kozmikus távolságból tűnhetünk,
rendkívül aprónak és jelentéktelennek. Az űrből még az a hatalmas felhő
sem lenne több egy apró pattanásnál a Föld kövér, kerek arcán.
Felidéztem a képzeletbeli aszteroidámat, azt, amelyik esetleg elpusztítja
az egész földet álmunkban. Most ez meg is történt Seattle-lel, és ki a
megmondhatója, hogy nincs-e egy kisöccse annak a lövedéknek,
amelyik Vancouver testvérvárosába becsapódott, és nem sistereg-e
felénk ebben a pillanatban a Csendes-óceán felett?
Az összes tudományos-fantasztikus rémálmunk kezdett valóra válni.
És belém hasított egy gondolat: minden, amit el tudunk képzelni,
lehetséges. Minden. Én, a világ maradékának nagy részével együtt egész
életemben kulturális megerőszakolós pornónak voltam kitéve: annak,
hogy elpusztít minket az atom, egy háború, egy gazdasági katasztrófa
és/vagy egy zombitámadás. De ezt soha nem vettem komolyan. Lehet,
hogy a sírással azt az ártatlanságomat gyászoltam meg, amelynek
létezését egy héttel korábban még felháborodottan tagadtam volna.
De végső soron úgy gondolom, azért sírtam, mert egyszerűen nem
értettem a dolgot. Semmit nem értettem az egészből. És amikor végül
elapadtak a könnyeim, az azt jelentette volna, hogy megértettem? Vagy
azt, hogy az agyam vagy a lelkem egyszerűen túl kicsinek bizonyult
ahhoz, hogy egy ilyen masszív bánat elférjen benne pár pillanatnál
hosszabb ideig? Vajon a gyász csak megállt mellettem egy pillanatra,
megvonta a vállát, majd továbbsétált?
– Paul! – Charles még mindig mellettem térdelt, és bűzlött és
nyikorgott, amikor kicsit túl közel hajolt hozzám. – Ideje munkához
látnunk.
Gyorsan felálltam, hogy elkerüljek a közeléből. Zoë még mindig
aludt a takarók fészkében a tanári asztal mögött, átkarolva a
plüssmedvéje nyakát. Tanya azt mondta Zoënak, hogy a mackót
Ralphnak, vagy valami ilyesminek hívják, de egy név egyszerűen nem
tudott min megtapadni a mi néma kórtermünkben, és lecsúszott a
padlóra, majd valaki egy elfeledett sarokba rúgta. A nódi medvék
névtelensége. Ezzel együtt Zoë láthatóan szoros kötődést alakított ki az
állattal. Nehéz volt elképzelni, hogy Zoënak bármire is szüksége lenne,
de erről volt szó: akárhova is ment, a medve is vele tartott.
Charles és én megegyeztünk valamiben, amikor megérkeztünk az
iskolába: egy zárható ajtajú szobában hármunk számára. Egy
biztonságos helyben, ahol titokban tarthatjuk azt a veszedelmes
szégyent Charles ministránsai előtt, hogy én és Zoë alszunk.
De hol volt Tanya?
– Ő dolgozik – mondta Charles, aki valahogy képes volt a
gondolataimban olvasni.
– Dolgozik?
– Mi szeretjük elfoglalni magunkat. Szépen, biztonságban
megtelepszünk, és keményen dolgozunk. A Holnap Soha Nem Jön El.
Igaz? De miért is magyarázom ezt neked? – Charles konkrétan megállt,
és homlokon csapta magát. – Ez benne van a könyvedben! Mit jelent a
halogatás, Paul? Azt, hogy a holnapra várunk. Amit ma megtehetsz, ne
halaszd holnapra. Hahh! Mert NINCS holnap. Az életnek töretlen
vonalban kell folynia…
Charles leginkább önmagának mondta fel ezeket a sorokat. A régi
világnak ő eléggé a peremére szorult, de a „Nód”-ban jobban megtalálta
a helyét, mint bárki más, akivel eddig találkoztam. A szavai nem a
logika „töretlen vonala” mentén ömlöttek, de feltartóztathatatlanul
folytak, és amikor egy logikai akadállyal találkoztak, akkor egyszerűen
megkerülték. Itt van az a görbe ember, ki görbe úton jár. És itt vagyunk
mi Tanyával és Zoëval az ő görbe házának mélyén.
– És mit dolgozik?
– Ezt. Azt. Ezt-azt. Ezt-azt és amazt. Gyere velem, és megmutatom.
– Látta, hogy Zoë felé pillantok, akinek kócos tarkója éppen hogy csak
látszott onnan, ahol álltunk, és elvigyorodott. – Ne aggódj, Paul. Senki
nem fog baszakodni a kis démonnal, amíg nem vagy itt.
Amikor Charles először nevezte Zoët démonnak, azt iróniának
vettem, éppen úgy, mint amikor előző nap rám kacsintott, miután
elmondta szentbeszédét az összegyűlt hallgatóságának. Amennyire
láttam, Charles egy furcsa helyet foglalt el a Nódban. Meglehetősen
biztos voltam benne, hogy tisztában van azzal, hogy az általa
levezényelni próbált új világrend „kitaláció” – végtére is ő maga találta ki
–, és hogy a gyermekek a parkban nem démonok szó szerint. Az egyik
szinten. Egy másik szinten viszont fogalma sem volt erről. Azon kaptam
magam, hogy Mózes jut eszembe, amint legyalogol a hegyről a hóna
alatt a kőtáblákkal, valami égő bokorról hablatyolva, Jézusról abban a
kihalt sivatagban, arról, hogy mattot adott a Sátánnak, és hogy egy
küldetéssel tért vissza. Vajon ezek a fantasztikus revelációk egyszerűen
apró lódítások voltak, amelyek téveszmékké változtak, amelyek viszont
évszázadokkal később általánosan elfogadott igazsággá váltak?
Gondoljunk csak Joseph Smithre, a mormon vallás alapítójára, aki alig
másfél évszázaddal ezelőtt élt. Ő egy kisstílű házaló és ószeres volt;
majd egy szép napon előállt azzal, hogy egy angyal lediktált neki egy
újabb könyvet a Bibliához. És a sztorija szinte semmi perc alatt
megkapta azt a fülre tapasztott kezes státuszt, amellyel a vallást szoktuk
kezelni. Smith sokak számára eszelősebbnek tűnt Jézusnál vagy
Mózesnél, de lehet, hogy csak azért, mert egyszerűen ő volt a legutolsó
az elmúlt bő három ezredév prófétái közül. Egyszerűen csak újszerűbb
volt. Vagy vegyük például L. Ron Hubbardot és a szcientológiát. Az
elődei látomásaihoz képest semmi extrém módon elszállt nincsen az ő
beszámolóiban a telepata földönkívüliekről. A szcientológia úgy illene a
Nódra, mint egy bőrkesztyű.
És most itt áll előttem a soron következő, Charles, a saját
gondolatviharaival. Ő az én szegény kis befejezetlen kéziratomból húz
elő oldalakat, rángat ki szavakat, és használja őket arra, hogy nevet
adjon dolgoknak. Olyan, mintha ő lenne Káin, aki ezer évig bolyongott,
mielőtt végül megtalálta a hazavezető utat a tönkrement, elhagyatott
Édenkertbe, ahol egy szeszélyes Isten mindent kirángatott a földből, és
a feje tet Ks utaejére állított. És most Káin nekiáll összetakarítani a
rendetlenséget, befejezni a névadás folyamatát, amellyel kegyvesztett
apja, Ádám felhagyott.
Vagyis én.
Hirtelen semmire nem vágytam jobban, mint hogy bekúszhassak egy
szekrénybe, elbarikádozhassam magam benne, és örökre az Álmomba
merülhessek. Hány napja is kezdődött ez az elhúzódó végjáték? Nyolc?
Kilenc? Már elvesztettem a fonalat. Ha a Bronzfejeknek igaza volt, már
csak két hét van addig, amíg a Felébredettek teste is a szakadékba hullik
a lelkük után. Vajon mennyi őrület bugyog fel belőlük még addig?
Biztos vagyok benne, hogy egy ember nem tud egy szintnél jobban
megőrülni úgy, hogy még mindig képes legyen enni, inni és
felegyenesedve állni. Ehhez fent kell maradnia a szervezettség bizonyos
logikai mintázatainak a mozgást és a látást illetően. Legalábbis ebben
reménykedtem.
– Gyere velem! – csattant fel Charles. Feltűnt egy bizonyos mintázat.
Amikor az emberei között voltunk, alázatosan viselkedett, de kettesben
borzalmasan parancsolgatóvá vált.
Bezártam az osztálytermet azzal a kulccsal, amelyet Charles nyújtott
át nekem ünnepélyesen előző este, mintha olyan ostoba lennék, hogy
nem tudnám, miszerint rengeteg másolata van még. Végigmentünk a
szekrényekkel szegélyezett folyosón a túlsó végén lévő ajtóig.
Körülbelül féltucatnyian nyüzsögtek odakint Charles hívei közül,
mindegyik valamiféle mechanikus munkát végzett. Az egyik nő, akinek
az arca összetapadt hajtincsei mögött rejtőzött, görnyedt háttal állt az
ajtónyílásban, és a tenyerében tartott, lemerült mobiltelefonba
motyogott. Időnként döfködni kezdte a mutatóujjával a billentyűit.
Charles felhorkantott. – A halottakkal beszélget. A halott
mobiltelefonján. Hadd üzenjenek a halottak a halottaknak.
A nő mellett egy rettenetesen kövér férfi sepregette végtelen hosszan
a padlónak ugyanazt a foltját egy seprűcsonkkal a kezében. A linóleum
kezdett vékonyra kopni a seprűje alatt. Lába előtt egy kis tócsa nőtt
egyre nagyobbra. Vizelet. Visszatartottam a lélegzetemet.
– A-admirális… – mondta a férfi, miközben elmentünk mellette.
– Igen?
– Mit mondott magának a Nódisten tegnap a parkban?
– Hát nem hallottad a szentbeszédét? – kérdezte Charles nyilvánvaló
megvetéssel.
– Én egyszerűen csak elestem. Nagyon megijedtem. – A kövér férfi
megrázta a fejét, az arca csapkodni kezdett. Van az a mértékű kövérség,
amikor, akár tetszik, akár nem, bármilyen egyéb jó eredményei vagy
tulajdonságai is vannak az embernek, egyszerűen csak „a kövér pasas”
vagy „a kövér nő” lesz belőle. A világ egy mutogató négyéves.
– Hamarosan mindnyájatokkal meg fogom osztani, hogy mit tárt fel
előttem a Nódisten.
A kövér pasas sírni kezdett. – Köszönöm, Admirális.
Szívesebben leírnám Charles követőit részletesebben is, de volt
bennük valami beesett és zsíros egyformaság, ami ezt megnehezíti.
Nagyjából csak a súlyuk, a koruk és a nemük alapján lehetett
megkülönböztetni őket – és a nemük kitalálása egyre inkább
szerencsejátékká vált.
Az egyformaságuk mozgatórugója talán szürke arcuk egyforma
kifejezésében rejlett. Ezek katatón betegek voltak egy pszichiátrián, akik
váratlanul emberfeletti dührohamban törhetnek ki minden ok nélkül.
Íróasztalok repülhetnek a levegőbe. Babák szakadhatnak darabokra.
Ezek tompák és veszélyesek, gyógyszerezni kellene őket, de a
gyógyszertárak üresek.
Az egyik, ami közös volt bennük, hogy mindegyiknek volt valami
feladata. Mindegyik csinált valamit. Vagyis inkább mindegyik valamit
csinált – nem igazán számított, hogy mi az. Elfoglalták magukat. Az
egyik öregember újságlapokat hajtogatott apró kockává, majd szép
rendben feltornyozta őket egy asztalon. Egy kamaszkorú lány, aki
mellette állt, szorgalmasan, lassan, nagy gonddal csíkokra vágott egy
másik újságot.
– Mi nem vagyunk hangyásak, de hangyaszorgalommal dolgozunk –
magyarázta Charles, amikor észrevette a kíváncsiságomat. – És ha nem
engedünk a vezérhangyának, pórul járunk.
Azt szerette volna látni, hogy lenyűgöz-e a Nódban való jártassága.
A „hangya” szónak több különböző konnotációja is lehet. Utalhat a
szorgosságra, ugyanakkor a bogarasságra, őrültségre is.
– Szinte folyamatosan – emelte a magasba a kéziratomat – ezt
olvasom. A „hangya” szóban az nyűgöz le, hogy két, szinte teljesen
ellentétes jelentése is lehet. Gondolj csak bele, mekkora hatalom ez!
– Hatalom?
– Átnevezhetünk dolgokat. Ha arra van szükség, még a szavak
jelentését is megváltoztathatjuk. Vagy újakat találhatunk ki, és olyan
jelentést adhatunk nekik, amilyet csak akarunk. És pontosan ezt is
fogjuk csinálni.
– Mit?
– A szemem kezd megváltozni, Paul! Új dolgokat kezdek látni, és a
te szavaiddal nevezhetem el őket. Amikor tegnap beszélni kezdett
hozzám a Nódisten, ennek az egésznek a jelentősége majdnem egyben
lenyelt engem! Most tisztára törli a lapot, és szentesíti számunkra az
újrakezdést! Te annyira kibaszottul boldog lehetsz ettől, Paul! A legtöbb
író csak abban reménykedhet, hogy néhányan elolvassák majd a
művüket, de a te könyved egy teljesen új világot fog létrehozni. Te egy
próféta vagy.
– Nem én. Ez a te játékod, nem az enyém.
Charles olyan sebességgel pördült felém, hogy attól tartottam,
mindjárt elesik. És meg is tántorodott.
– Nem! Ezt nem én találtam ki! Én csak a hírhozó vagyok, de te vagy
a közvetítő! Csak arra vigyázz, hogy érdemes maradj a közvetítőségre.
Fogadd Kgrem meg a tanácsomat.
Ekkor érkeztünk meg a folyosó túloldalán lévő ajtóhoz. Egy inas
ázsiai férfi állt előtte, akinek a karját és mellkasát tetoválások borították.
Amikor Charles kinyitotta az ajtót, némán az egyik oldalra csoszogott, és
miután bementünk, hallottam, hogy visszacsoszog a helyére.
Egy hosszú, keskeny helyiség, egy könyvterem. Két ablak a túlsó
végén, a poros távolban. Charles végigvezetett a könyvespolcok között,
amelyeken minden könyvből húsz-harminc példány sorakozott,
legtöbbjük a béna borítókép alapján a nyolcvanas-kilencvenes évek
relikviája lehetett. Halloweentöksárga gerincek. Futurisztikus betűtípusok
a becelluxozott borítókon.
Majd egy újabb ajtó hátul.
Charles kezével az ajtógombon megállt, hirtelen aggályossá vált.
– Van idebent valaki, akivel nagyon szeretném, ha megismerkednél,
Paul. – Ezzel bement, én pedig követtem. Tőlünk jobbra egy rongyokba
burkolt öregasszony guggolt a padlón, egy-egy fém sasliknyársat
szorongatva mindkét kezében. Felnézett rám, és felkuncogott.
Közvetlenül vele szemben egy kora húszas éveiben járó fiatalember
támaszkodott a falnak. Felnézett. Elvadult, kimerült arckifejezése
ellenére rögtön láttam, hogy ő is Alvó. A torkára egy biciklilakat egyik
végét kötötték; a másik egy vastag fémcsőhöz volt erősítve, amelyik a
padlótól a mennyezetig futott.
A fiún terepszínű rövidnadrág volt, és egy koszos póló, az elején
Amerika Kapitánnyal. Egy olyan ember, aki, egészen a közelmúltig,
szerette a giccset. A pólója most már rettenetesen szánalmasan nézett
ki, mint egy Spice Girls-póló a kilencvenes évekből, amit, mondjuk, egy
éhes afrikai gyereken lát az ember, valami jótékonysági hirdetésen. Mi
olyan sokat fektetünk pólókba. A személyre szabott zászlóink talán még
az országosak helyét is átveszik az egó felemelkedésének ebben a
korszakában. De itt, Nódban Amerika Kapitány individuumokra épülő
nemzete összedőlt, a zászlóját letépték és megtaposták.
Amerika Kapitány karjait kis vágások és gennyedző sebek borították,
amelyek nem olyannak tűntek, mintha gyógyulófélben lennének. Nem
volt nehéz kitalálni, honnan származnak. Vagy hogy miért ejtették őket.
Mindeközben a Nyársas Nő szeretetteljesen fényesítgette fegyverét.
Charles hangja mézesmázos színt vett fel, miközben megpróbálta
elejét venni az ellenvetéseimnek.
– Terápia, Paul. Megváltás. Nem pedig büntetés. Nem
kegyetlenkedés.
A Nyársas Hölgy helyeslően bólintott.
– Ő jó volt. Nagyon jó. – Mintegy kísérleti jelleggel a foglya felé
döfött. – Az ollót köszörülni kell. Az ollót köszörülni kell.
– Te meg ki vagy? – meredt rám a fogoly leesett állal. – Te nem
közéjük tartozol.
– Tudom, hogy ez ronda, Kgy Te nem körondának tűnik, Paul, de
próbálj úgy nézni rá, mint egy katonai kórházra egy háborús zónában.
Gondolj rá úgy, mint szeretetre. Körülötte mindenütt ott van az Igazság,
de ő nem lehet az, amíg folyamatosan elsodorja az Öntudatlanság. Mint
egy kutya, mint egy kibaszott drogkereső kopó, aki egyenesen a
kokainra veti magát. Folyamatosan elfordul a naptól. Úgyhogy megég.
Mit tegyen ilyenkor a nap?
– Mindig elrejti a szemét – csatlakozott a beszélgetéshez az
öregasszony bólogatva és hadonászva –, de a nap mindig süt. Ő
lefekszik arccal lefelé, és az éjszakát akarja imádni. Láttam!
A férfi felé vetette magát, de Charles elrúgta a karját. A nő nyafogva
összehúzta magát.
– Csak amikor aludni próbál, Judy. Neked több eszed van ennél.
Judy. Lehetetlennek tűnt, hogy ezt a nőt Judynak hívják.
Az öregasszony motyogva visszatelepedett a sarokba.
– Téged is elkaptak? – kérdezte Amerika Kapitány, miközben
eltorzult arccal próbált beleilleszteni engem a világába. – A kibaszott
életbe. Nem, nem erről van szó. Te velük vagy! Miért nem vagy
megkötözve? Miért nem menekülsz?! Ó, te jó ég!
– Fogd be – mondta neki Charles társalgási hangnemben, mire a
fogoly összerezzent, éppen úgy, mintha valaki megrántotta volna a
láncait. – Senkit nem érdekel, amit mondani akarsz. „Bolond lukból
bolond szél fúj.” Egy-két nap múlva, amikor felébredsz, másképpen
fogod látni a dolgokat. És akkor majd köszönetet mondasz nekünk.
Charles felém fordult. – Ez bűn, Paul. Hallanod kellett volna, miket
össze nem hordott arról az álomról, amit álmodott, amikor
megtaláltuk…
– Az imádott kis álmáról! – köpött ki Judy. – Az aranyfénnyel teli
kedves kis álomvilágáról!

Amikor ismét kiértünk a könyvtárszobába, Charles megragadta a

karom. – Most már érted?
A csukott ajtó mögött Amerika Kapitány felüvöltött. Én reszkettem. –
Mit értek?
– Mi Káin gyermekei vagyunk, Paul. Ezer éven át bolyongtunk éjjel
és nappal. Ez volt a mi büntetésünk. De most vége. Most felébredünk az
álmunkból, és meglátjuk, amit a Nódisten meg akar nekünk mutatni! Az
ott – vigyorgott Charles hátra a válla felett – egy sértés Soha Nem Alvó
Urunkra nézve, aki megajándékozott minket ezzel a nappal! És te is. Te,
te, te. Tudod. Te írtad meg azt a könyvet, amelyben az egész benne
van. De te még mindig alszol, és démonokkal haverkodsz. És
egyszerűen nem tudok rájönni…
Charles elnémult, és járkálni kezdett fel-alá. Én várakoztam,
miközben ő ide-oda bolyongott a folyosókon, ujjait, úgy képzeltem, a
középiskolai klasszikusok gerincén végighúzva: Az újjászületésen és az
Állatfarmon. A Legyek urán. Az 1984-en. Az apokalipszisokon és disz
Kokoépiskolaitópiákon. Az elkeseredett látomásokon. Minden
középiskolában tanítják ezeket a könyveket. Minden kamaszt beoltottak
velük. Akkor hát mi szállt meg minket?
Charles léptei megálltak a szomszédos beugróban.
– Te ismered a Bibliát, Paul? Hallottál már Mózesről?
Ismertem, és hirtelen kiszáradt a szám.
– Mózes, Paul, elvezette a Kiválasztottak Népét az Ígéret Földjére, de
Isten nem engedte, hogy ő is belépjen. – Szünet. – Nos, miért nem?
– Nem tudom.
Charles visszasétált arra a folyosóra, ahol én álltam.
– Én sem tudom, Paul, de kezdenek ötleteim lenni.
Pislogás nélkül meredt rám, mintha valami láthatatlan fátylat
próbálna elégetni, amely eltakar engem előle.
– Milyen gondolataid, Ch… Admirális?
Mosoly futott végig az arcán.
– Oly sok minden van a nevekben, oly sok abban, amit kimondunk,
és amit nem. Oly sok abban, amit majdnem kimondunk. Oly sok abban,
amit soha nem is akarunk kimondani. Vagy amit elrejtünk. Lehet, hogy
Istennek volt egy icike-picike kis problémája Mózessel. Ki tudod találni,
milyen jellegű problémára gondolok?
– Nem, nem tudom.
Közelebb. – Lehet, hogy Isten úgy gondolta, Mózestől egy kicsit
arrogáns, hogy Isten munkáját végzi el helyette. – Még közelebb. –
Lehet, hogy Mózes összekeverte önmagát Istennel. – Jóval közelebb a
kelleténél. – Lehet, hogy Mózes úgy gondolta, ő Isten.
Majd a felhőket elfújta a szél, és Charles elvigyorodott.
– De az is lehet, hogy nem. Ki tudná! Az idő a mi árulónk, Paul.
Előbb-utóbb mindenkiről kipletykál mindent. És itt, Nódban rengeteg
időnk van. Minden ki fog derülni.
Kihasználtam a pillanatnyi jókedvét. – Hol van Tanya?
– Tanya? Dolgozik. Már mondtam.
– Nem. Úgy értem, szeretnék beszélni vele.
Charles a vállát vonogatva visszajött az én folyosómra. – Csak rajta.
Éppen a táblákat törli le. A felső szinten. Első ajtó a déli oldalon.
Megfordultam, hogy elinduljak.
– De mi lesz a munkáddal, Paul?
– Milyen munkámmal?
–& Kf20color="#23nbsp;Holnap reggel beszédet kell mondanod.
Nem emlékszel? Most az utcákat járják az embereim, hogy hírét vigyék.
Pillanatnyilag olyan ötvenen vagyunk, de nekem ezerre lenne
szükségem.
– Ezerre?
Charles oda sem figyelve válaszolt. – Ezer kell a nyúlvadászathoz.
Nyúlvadászat? Ez a kifejezés nem rémlett sehonnan, nem az én
kéziratomból származott.
– Mi az a…?
– Menj, és keresd meg Tanyát, Paul. Menj, és nézd meg azt a kis
házi démonodat is… de tartsd bezárva. Ha bárki, akinek nyitva van a
szeme, meglátja, lehet, hogy véletlenül eltapossák. Mindenki, akinek
nyitva van a szeme, azonnal azt hinné, hogy most mászott elő a
Démonparkból.
Démonpark. Még csak el sem kellett gondolkoznom azon, hogy ez
mit jelent. Az új szavak döbbenetes könnyedséggel foglalták el a
helyüket.

Amikor megtaláltam Tanyát, valahogy meg sem lepett, hogy egy

krétamentes tábla egyik kis foltját sikálja intenzíven. Homlokán verejték
gyöngyözött, és járt az álla, csikorgatta a fogait. Hátulról léptem oda
hozzá, és gyengéden a vállára tettem a kezem.
Tanya megfordult, és a körmével felém kapott, mire én
hátrahőköltem. Majd ő megállt mozdulatlanul, a fejét lehajtva. Arcát
eltakarta a zsíros haja, miközben beszívta és kifújta a levegőt a
mellkasából, reszkető jobb kezében pedig még mindig egy piros-kék
csíkos radírt szorongatott.
– Medúza? – kérdeztem gyengéden.
– Ne szólíts így! Medúza egy szörnyeteg volt. Szerinted én szörnyeteg
vagyok?
Ekkor felnézett, és én egy szörnyeteget láttam magam előtt.
Körülbelül annyi maradt a pillanatnyilag hevesen izzó arcán az én
Tanyámból, amennyi egy fotóalbumban maradhat, amelyikből az összes
képet kitépték és apró darabokra szaggatták; semmi, csak sárgás
körvonalak ott, ahol egykor csinos képek voltak. Egy feldúlt múlt…
semmi, csak gúnyolódó incselkedések szegény szánalmas kis
memóriámmal. Tanya eltűnt.
A napsütötte teremben az a drága, kedves arca egy zsugorított fejre
emlékeztetett a természettudományi múzeumban. Ősöreg volt, és
felismerhetetlenül idegen, lecsapott és sikoltás közben kiszárított. Olyan,
amelytől megtagadták a tisztességes temetést. Folytathatnám. Folytatom
is.
Vissza a kérdéséhez. Szóval, szerintem ő egy szörnyeteg? Tényleg
úgy gondolom, hogy nyolc nap semmissé tett egy egész életet,
semmissé tett két egymásba fonódott életet? Ez volt az égető kérdés, mi
több, egy hatalmas tábortűz, a kérdések égő csipkebokra, amellyel
szembenézni vagyok még mindig itt, amit még mindig próbálok
megválaszolni.
Szóval térjünk vissza a kérdésre.
sé t"1em" align="justify">– Nem. Nem vagy szörnyeteg.
Ahol alig pár nappal korábban a szerelem még csak Eltitkolás volt,
immár kendőzetlen arcú hazugság. A szerelem hazugság. De egy valódi
hazugság, egy igaz hazugság.
– Charles szerint nem vagyok szörnyeteg.
– Charles szerint? Mióta érdekel téged, hogy Charles mit gondol?
Tanya hunyorított, megpróbált falhoz szegezni a pillantásával. –
Tévedtem vele kapcsolatban.
Semmi értelme nem lett volna vitatkozni vele. Biztos voltam benne,
hogy Tanya számára Charles tényleg logikus.
Mintegy mellékesen. – Beszélnünk kell, Paul.
– Miről?
– Rengeteg dologról. A hálószobai elhelyezésünkről. Démonokról.
Álomszuszék szemek kisminkeléséről.
Láttam, hogy vissza akar fordulni a táblájához, hogy kényszerítenie
kell magát, hogy rajtam tartsa a szemét, mintha én lennék a szörnyeteg,
akire lehetetlenség ránézni. Érzelmek bugyogtak fel és remegtek meg
bennem, emelkedtek fel és hulltak vissza, de képtelen voltak megszökni
testem gravitációs mezejéből. Tengeribeteg lettem az érzelmektől,
ahogy a rémület és a gyász szürke tengeri kígyói összecsaptak a
gyomromban.
Szerintem ez volt a valódi megérkezésem Nódba. Egészen eddig a
pillanatig a régi világ egy része még élt bennem remény formájában. De
akkor az az áldozati gyertya kihunyt, és belőlem nem maradt más, csak
egy felfelé kanyargó kis füstcsík.
– Én nem fogok hiányozni neked, miközben szunyókálsz, Paul. –
Tanya előre és felfelé nyújtotta a fejét, hogy alulról megvizsgálja az
állam vonalát. – De olyan szomorúnak tűnsz! Elveszítettél valami
fontosat? Megvigasztalhatlak, ha akarod. Mit szólnál, ha megosztanék
veled néhány szaftos titkot? Lehet, hogy az egy kis gyógyír lesz a
sebeidre.
Ezzel elkezdte az üres tenyerét csapkodni a krétával, amitől
krétaporfelhők emelkedtek a levegőbe, és változtatták őt fehérré.
Erősen, és még erősebben.
– Én elhagytalak volna.
Az ajkamba haraptam.
– Látom a szemedben! Hahh! Te is tudod!
Semmit nem válaszoltam, próbáltam nem gondolkozni.
– Az nem volt elég, ami kettőnk között volt. Ezt te is tudod. Tudod,
hogy te nem nyújtottál nekem eleget. Te átkozott idióta. Se barátok, se
élet. Csak az ostoba könyveid és a kibaszottul ostoba savanyú
hozzáállásod! Semmi nem volt ott, amiből életet csinálhattunk volna.
Még egy kibaszott szusivacsora kettesben abban a lakásban talán végleg
be is tett volna nekem! Te utálod az embereket. Azt aka KekeEztrtad,
hogy én is utáljam az embereket, és ha veled maradtam volna, akkor ez
is történt volna. És tudod, mit? Lefogadnám, hogy te örülsz, hogy így
alakult. Lefogadom, hogy úgy gondolod, mind megérdemeltük a dolgot.
Ezért írtad meg azt a hülye könyvet.
Tanya elhallgatott, hogy muníciót gyűjtsön, és gyűlölködő pillantást
vetett rám, amelyben egy gramm megbánás sem volt.
– Nos, tudod, mit? Baszhatod a szusipéntekeket. Emlékszel arra a
másik kis szertartásunkra? Az én csajos estémre? Tori Strawberryvel?
Hát azok időnként nem csak csajos esték voltak. Te otthon ültél,
túlságosan jó voltál ahhoz, hogy elmenj bulizni. Mi viszont buliztunk.
Rengeteg merev, vastag fasszal. Olyan kibaszottul könnyű azokat
megtalálni. Ti férfiak olyan kibaszottul könnyen kaphatóak vagytok! Azt
mondják, a lányok azok, akik könnyen kaphatóak, de nem, hanem a
kibaszott fiúk és a kibaszott farkuk! Csak rájuk kell mosolyogni, és hopp,
már ott is teremnek, és az emberhez dörgölőznek. Én soha nem voltam
a tiéd, nem igazán, Paul. – Tanya elhallgatott, és csak nézett. – Mitől
lógatod az orrod, kis barátom? Nincs ebben semmi sírnivaló.
Ez nem volt újdonság. Aznap este, amikor elmesélte nekem, hogy
molesztálta az egyik nagybátyja, én átöleltem, és különlegesnek éreztem
magam, mintha egy közös teherben osztoznánk. Más dolgokat pedig
nem mesélt el, de én láttam őket a szemében, amikor rövidet ivott. Ez
nem volt újdonság.
Tanya még jobban előrehajolt, és megreccsenő nyakkal oldalra
fordította a fejét.
– Ne legyél már olyan kisbaba, Paul. Nem akarsz mondani valamit?
Nincs semmilyen kérdésed? Nekem dolgom van. Charles azt mondta,
hogy a tétlen kéz… de te biztosan ismered az összes ilyen régi mondást,
nem igaz, Próféta úr?
Megfordultam, és az ajtóhoz botorkáltam. De Tanya az utolsó
pillanatban visszahívott.
– Paul. Nézz rám, Paul.
Megváltozott a hangja. Én megfordultam, és ránéztem. Tanya egy
stroboszkópnyi pillanatra ismét önmaga lett.
– Hazudtam. Nem is csináltam semmi rosszat. Én szeretlek, Paul. Ezt
mindig tartsd észben, akármit is mondok, és akármit is teszek előtted.
Ez az igazság, itt és most. A többi mind hazugság. Drágám.
Majd kuncogott egyet, a lábam elé köpött, és visszafordult a
munkájához.

Ezek után órákig olyan törékeny maradtam, mint egy ketreces tojás
héja. Ha bármihez hozzáértem volna, biztosan darabokra török, és
kiömlik belőlem a halványsárga léleksárgája, hogy tócsába gyűljön a
padlón. Bezárkóztam oda, ami immár csak a kettőnk osztályterme volt
Zoëval, és küzdöttem azért, hogy megőrizzem a tartásom a gyermek
kedvéért, nem mintha úgy tűnt volna, hogy szüksége van ilyesfajta
támogatásra. Amikor Charles bekiabált nekem az ajtón, én azt kiabáltam
vissza, hogy „mindjárt”, akármit is mondott, majd visszatartottam a
lélegzetem, amíg el nem ment. De legnagyobbrészt csak arra vártam,
hogy végezzen velem a fájdalom Km a, hog.
De nem tette. Csak tűrtem. És miközben tűrtem, megtanultam a
szenvedés kis titkát: a szenvedő mindig erősebb, mint a fájdalom. Az
ember úgy vonaglik a padlón, mint egy kisbaba. Könnyeket öklendezik
fel. Műanyag zacskóba szarja a gondolatait, és megpróbálja felszívni
őket. Én mindezt megtettem. És a létezés továbbra is folytatódott. Az
Álmom szüntelenül hívogató nem-idejétől kezdve az üres
osztályteremig, ahol az idő folyamatosan égett, mint egy kínzókamrában
világító izzó: és a fájdalom végig valami olyasmi maradt, ami bennem
van – tehát olyasmi, ami végső soron kisebb nálam.
Látomások szurkáltak a sasliknyársukkal. Tanya egy hotelszobában.
Tanya egy bárban. Nevetve, táncolva, szopva, nyögdécselve. Az állati ő
– és az állati én, aki szaggatottan magam elé képzeltem az egészet.
Vajon igazat mondott? Vagy hazudott? Még mindig fogalmam sincs.
Mindkét lehetőség egyforma eséllyel bírhat.
Végül ráébredtem, hogy valaki engem néz. Zoë. A medve összefont
karjai mögül kukucskált kifelé – négy szem szegeződött az enyémre. És
a szemek valahogy visszarángattak onnan, ahol jártam. És miközben
visszatértem, az egymásba ágyazott érzelmek matrjoskababája nyílt szét
előttem: az én érzelmeim Tanya iránt; Tanya érzelmei Zoë iránt; Zoë
érzelmei a medve iránt.
Tanya már nincs, az álom még előttem van, és kettejük között ott
hever annak szükségessége, hogy valamiféle biztonságos menedéket
találjak egy gyermeknek ebben az őrült világban.
Éjfélre tudtam, hogy mit kell tennem. Előbújtam, hogy
szembenézzek Charlesszal, akinek a szemében nagyon megszépített az
az erény, hogy olyan rosszul nézek ki, és sétálgatni kezdtünk a
gyertyafényes folyosókon, és megtárgyaltuk, hogy mit mondok majd
másnap reggel. Időnként sikolyok és nyögések szivárogtak ki a
Könyvtárszobából. És éppen úgy, ahogy egy héttel korábban
megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hírek aggasztóbb részeit, most
is mindent megtettem, hogy ezt figyelmen kívül hagyjam. Egyelőre.
9. nap: Góré

Falusi főnök, aki úgy gondolja magáról,hogy a szomszédjai „Magnus

Apollója”

Kedves Naplóm,
szóval mi is az értelme ennek a kedves naplózásnak? Az íráshoz,
vagyis, pontosabban, az épeszű íráshoz az embernek vagy közönségre
van szüksége, vagy legalább a közönség valamiféle fogalmára; vékony
határvonal húzódik az „írás” és a magunkban motyogás között. Az
ember nem írhat egyszerűen csak a senkinek – még akkor sem, ha
végül senki nem fogja elolvasni, amit írt. És most, hogy mindjárt vége a
világnak, és mindenki, akit ismertem, vagy meghalt, vagy meg fog, ez
elég problematikus dilemma, miközben itt ülök, és erre a sárga
jegyzettömbre firkálok. Azt mondogatom magamnak, hogy az írás
ébren tart, megóv attól, hogy végleg belesodródjak abba az
aranyfénybe, de igazából nem ez a teljes igazság.
Szóval, ki vagy te, láthatatlan olvasóm? Te nem tartozol a
Felébredettek közé, és azt sem hinném, hogy az egyik gyerek Nlvasni,
amlennél a parkból. Egyik csoport sem keltett bennem olyan
benyomást, mintha különösebben rajonganának a könyvekért. Vajon az
egyik felnőtt Alvó társam lennél? De biztos vagyok benne, hogy a
tudásnak semmilyen olyan ékkövét nem osztom meg itt, ami ne hullott
volna már a fejükre milliószámra. Ők is ismerik az Álmot. Ők is
elveszítettek mindent és mindenkit. Nincs szükségük erre a kis
memoárra.
Egyébként is, ők sem maradnak már sokáig a Nódban: az álmuk
nagyjából ugyanakkor fogja egészben bekebelezni őket, amikor a
Felébredettek múlnak ki ebből a világból. Szóval, ki vagy te?
Lehet, hogy egy földönkívüli régész vagy, és ezer év múlva fogsz
rátalálni erre a sárga jegyzettömbre. Vagy egy naplókba bekukucskáló
Isten. Ugyanakkor persze az is lehet, hogy te magad vagy az igazság, és
arra van szükséged, hogy valaki kitaláljon.
Nem sokkal hajnal előtt Charles vörös vénás kezei visszarángattak
engem az Álomból az Időbe. Eljött a kis csevegésünk ideje a Nód
ugrándozó, özönlő polgáraival. Eljött a debütálásom ideje.
Miközben egy penészes bagelt majszoltam, amelynek pont olyan íze
volt, mint egy penészes bagelnek (amelyet egy szemetesből halásztak ki,
és egy mocskos ingujjal törölgettek le), Charles azon vívódott, hogy hol
legyen a beszéd helyszíne.
– Megtarthatjuk a tornateremben is, de csak ötvenen vagyunk, és a
terem üresnek tűnne. Vagy tarthatjuk odakint, de ki tudja, hogy odakint
mi történhet.
Tanár nénis aggodalmaskodása szinte megható volt. Látszott rajta,
hogy legszívesebben tanácsot kérne tőlem, de attól tart, hogy
kigúnyolnám. Végül úgy döntött, hogy az iskola főbejáratának a
lépcsőjén fogunk szónokolni. Ott hallótávolságra leszünk az utcákról is,
és meghallhatnak minket a tántorgó sebesültek, de, amennyiben
váratlanul ostrom alatt találnánk magunkat, képesek leszünk
visszavonulni, és elbarikádozni magunk mögött a kétszárnyú kaput.

Odakint szürke nap virradt. A hívők egybegyűltek, nyugtalanul

várakoztak a gyepen. A tömeg hátuljában verekedés tört ki, két
nagydarab, szakállas fickó próbált új segglyukat ütni a másikba – úgy
hangzott, mintha szó szerint –, miközben mindenki más vagy úgy tett,
mintha semmi nem történt volna, vagy a küzdő feleket uszította. Én őket
néztem, Charles őket nézte, mindnyájan őket néztük. Az erőszak szagára
idegenek is odagyűltek, úgy a merészebbek, mint az ijedtebbek, amíg a
közönség körülbelül kétszáz fősre nem duzzadt.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan adjam elő a beszédemet – vagy
beszédeimet (végül három beszédet tartottam) – Charles
denevérszárnyai védelmében. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha idézem a
szövegét. Egy részét rögtönöztem, egy nagy része a Nód bevezetőjéből
származott, és néhány részlete – az élesebb, polemizálóbb részletei –
Charles szívből jövő ajánlásával került bele. A szavaim minden egyes
ismétlésnél megváltoztak egy kicsit, de nem annyira.
– Ami történt, az nem véletlenül történt! – lobogtatta Charles a
kéziratomat előre-hátra. – Értelem van benn Seletörtént,e, és ez az
ember – rángatott előrébb –, ez az ember az egészet megírta, mielőtt
megszabadultunk az alvás átkától, mielőtt Felébredtünk! Ez jó hír!
A tömeg teljesen mozdulatlanná vált, annyira, hogy nem hallatszott
más, csak a sirályok unott vijjogása, amíg meg nem szólaltam:
Ez meglep titeket? Ha igen, kérdezzétek meg magatoktól, hogy
hogyan képzeltétek, mi történik majd, amikor a régi világ meghal… vagy
ti. Valami félresikerült Mennyországot képzeltetek el, ahol angyalok
serege köszönt majd titeket csókkal, akiket lenyűgöznek a csodálatos
tulajdonságaitok? Hogy a Túlvilágon finomabb lesz az étel? Jobb lesz a
szex? Jobb műsorok lesznek a tévében? Ha most körülnéztek, készek
vagytok elismerni legalább annyit, hogy hiányzott belőletek a
képzelőerő?
Két héttel ezelőtt mit gondoltatok, hol vagytok? Egy „Vancouver”
nevű helyen? Egy „Föld” nevű bolygón? Tényleg úgy gondoltátok, hogy
ezek a szavak valami létező dolognak a nevei? Hát tévedtetek. Ez az
egész csak mese volt – egy olyan mese, amelyet mi mondtunk
egymásnak, és amelyben közmegegyezéssel hittünk. Végignéztünk a
körülöttünk lévő embereken, és megállapodtunk abban, hogy
„testvérem”-nek és „szerelmem”-nek fogjuk nevezni egymást,
„barátom”-nak és „főnököm”-nek. És úgy éreztük, hogy ezek az
egyezségek tesznek minket állandóvá. És a hoki érdekelt minket, a
demokrácia és a telefonszámla. És úgy csüggtünk ezeken a szavakon,
ahogyan egy kullancs kapaszkodik egy kőbe.
És így éltünk napkeltétől napnyugtáig, hol belemerülve az alvásba,
hol felbukkanva belőle [gyorsan hozzászoktam, hogy itt egy kis szünetet
kell tartanom egy kör fogcsikorgatás erejéig], de egyszer sem
gondoltunk arra, hogy többről is szólna ez a mi „világunk”, mint
alacsony padlós buszokról, szellembarátokról a számítógépünkön, és
zsírszegény kekszről.
De tévedtünk. A világ ennél sokkal többről szól: sokkal több szó
létezett ennél. Az egész Nód létezett.
Nód mindig is itt volt, mindig is a sarok mögül kukucskált, és minket
figyelt. A nyomorúságban. A rákos sejtek félrehordó DNS-ében. Az ittas
egyterűek motorháztetőjébe építve, amelyek ártatlan gyermekeken
hajtottak végig. De most vége a színjátéknak! Nód a teljes árú
svédasztal, a világ rendezői változata, amelybe visszakerültek a csúnya,
gonosz részek. Ez nem gyáváknak való világ. Nem gyengéknek való
világ. Itt, Nódban démonok vannak, szörnyetegek és óriási tűk, amelyek
átdöfik az eget. Tizenöt kilométer magas gombák. Lángoló kardok és
Bronzfejek. Bármi, amit csak el tudtok képzelni. Angyalok sétálgatnak a
sikátorokban, démonok csalogatnak minket az árnyékok közül. Nód az,
amit mi kaptunk. Az, amit mi érdemlünk. Jobb, ha hozzászokunk.
Amikor végeztem, Charles lépett előre, hogy felszólaljon az
összefogásért és a testvériségért az egybegyűltek körében, de jó öt
percig meg sem hallgatták, csak éljeneztek és dobogtak nekem. Én a
kemény, keserű hangnemet választottam, és amikor ők körülnéztek, egy
kemény, keserű világot láttak. Az előttünk elterülő látkép úgy nézett ki,
mint egy punk rockkoncert dühöngője valamelyik nagyon sérült
Syontakkelet-európai országban. Charles, miközben a tömeget nézte,
ügyelt arra, hogy az arcán maradjon a mosoly, de amikor egy
oldalpillantást vetett rám, eltorzult, vörös arca alatt megláttam egy még
sebesebb, még vörösebb arcot, egy megnyúzott arcot. Egy nyúzás alatt
álló arcot.
A tömeg végül lecsillapodott, és Charles beszélt egy darabig, egyre
jobban megnőve, miközben a Nódból mondott fel sorokat – vagyis,
pontosabban, a Teremtés Könyvéből egy passzust, ahogyan a
kéziratomban idéztem:
– És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől
keletre. Mi Káin leszármazottai vagyunk, mindnyájan. De van egy jó
hírem! Letöltöttük a büntetésünket! Bolyongásaink kopár, régi világának
vége. Itt, Nódban az a küldetésünk, hogy létrehozzuk az új Édent. A régi
világ elpusztult a tűzben, láttátok a villanást? De hallottátok, mit
mondott Nódisten abban a pillanatban? Én igen!
És így tovább – a bevett evangéliumi szózatok. Miután Charles
végzett, a tömeg legnagyobb része ott maradt a metaforikus
állófogadásra; végtére is, nem volt hová menniük, ahol ne a magány, az
éhség és a gyilkosság vagy öngyilkosság lehetősége várta volna őket.
Finoman szemerkélni kezdett az eső, és mintha rajtam kívül senki
nem vette volna észre, hogy a vízcseppeknek, amelyek végigcsorogtak a
felső ajkamon, és bele a számba, furcsa íze van. És azt a nyálkás,
szürkés réteget sem vette észre senki, ami a fehér felületeken kezdett
megjelenni. Valamivel később aznap délután, amikor a játszótér egy
eldugott sarkában guggoltam, és három napja először szartam, a
székletem zsírkrétasárga volt.

Miközben Charles emberei, köztük Tanya is az iskola felé kezdték

terelni az újonnan érkezetteket, maga Charles egy percig sem
vesztegetve az időt berángatott az épületbe, egy sötét sarokba, ahol
senki nem látott vagy hallott minket.
– Ez meg mi volt, Paul? – Valami új csillogott a szemében.
Reméltem, hogy félelem.
– Micsoda?
– Ahogy beszéltél.
– Csak azt tettem, amire kértél, Charles.
A kis hatalmi játszmám átlátszó volt. Tudtam, hogy sikeresebbnek
bizonyultam Charles legvadabb álmainál is, mivel az volt a titkos
fegyverem, hogy engem semennyire nem érdekel az a világ, amit
semennyire nem érdekelnek az emberi lények; a megvetésem ragadta
magával a tömeget. És most Charlesnak meg kell küzdenie a
veszteséggel – a szavaimban rejtőzködő Seattle-lel –, ha továbbra is ő
akar rivaldafényben maradni.
– Te ügyesen bánsz a szavakkal, Paul. De ez persze nem újdonság.
Charles önuralma lenyűgöző volt a tekintetében bujkáló őrület és a
bőre elhanyagolt állapota ellenére. – Nem bánom, ha a régi, Alvó
nevemen szólítasz, Paul, amikor kettesben vagyunk, de azt tudnod kell,
hogy odakint mindent át fogunk nevezni. Ez az új Éden. Ot Sújó nevet
folytatjuk, ahol Ádám abbahagyta.
– Ezt tartogasd a zombiknak, Charles.
Charles háromszor vörösödött el. Az első réteg a haragé volt. A
második réteg a dühé. A harmadik réteg az erőlködésé, hogy elfojtsa az
említett dühöt.
– Végeztünk? – kérdeztem. – Vagy még mindig a foglyod vagyok?
A gondolataim papírszárnyakon a Könyvtárszobába repültek, és
letelepedtek az egyik polcra.
– Add meg nekem az ezredemet. Utána elmehetsz.
De hova mehetnék? Át a külvárosok száz kilométeres lánckesztyűjén,
amely keleti irányban terül el? Északra, a Lion’s Gate Bridge csőcseléke
felé? Délre, a gombafelhő felé? Nyugatra, a kísértetjárta, vadászterületté
nyilvánított Démonparkba? Nem. Charlesnak az a terve, hogy egyenesen
a mártíromságba masírozok majd egy sasliknyársra húzva.
Minden vallás életében eljön az a természetes szakasz, amikor a
próféta előbb kellemetlenséggé válik, majd lehetséges veszélyforrássá.
Képzeljük csak el, amint Jézus besétál egy evangélikus templomba,
miközben éppen körbeadják az adományos tálkát – vagy egy katolikus
lelkész szobájába, miközben a ministránsfiú köpenye fel van húzva a
feje fölé. Van egy pont, ahol a prófétának elkerülhetetlenül el kell
tűnnie. Ha az ember megáll, és elgondolkozik egy kicsit, ez az egész
Újtestamentum üzenete: el a prófétával. Akkor hát le vannak fektetve a
szabályok: Zoë és én addig maradhatunk, amíg Charles meg nem kapja
az „ezredét”, akármi legyen is az.
– Egy ezredet? Miért is ne? Én mindig szerettem a kerek számokat,
Charles.
Ezzel otthagytam nyeldekelve, csak nyeldekelve.

Aznap, miközben a folyosókat jártam, egyszerre voltam híres és

rettegett. Ez a két állapot elválaszthatatlanul összekötődik; a híreseknek
mindig megvan a hatalma ahhoz, hogy megsemmisítsék a nem
híreseket, pontosan úgy, ahogy egy izzó végez a vigyázatlan
molylepkékkel – ez a szándék nélküli pusztítás abban az állapotban,
amelyet Rainer Maria Rilke „erősebb lét”-nek nevezett az angyalokra
utalva. Charles magasztossá tett engem a követői szemében, és ezért
hálásnak kellett lennem neki.
Az aszott Felébredettek összevissza Uriahoztak és Heepeztek, amikor
elhaladtam mellettük; Csipkedtek és Szimatoltak. Amikor emberek
meghunyászkodnak, mindig a dickensi groteszk jut eszembe. Az ő
regényei teljesen Nód-kompatibilisek, a normális emberek kis csapatai
vannak kitéve bennük az elfajzott és az abszurd hordái folyamatos
ostromának. A Dickens-regények olvasása közben az a nehéz, hogy az
ember megtartsa a hitét a normalitásban, hogy ne hagyja elcsábítani és
elsodortatni magát a szörnyszülöttek varázsától.
Mindent egybevéve, az, hogy félnek tőlem, illett a hangulatomhoz;
boldogan írtam meg az új szerepemet, húztam fel a védőpáncélt a saját
szívemre.
Aznap, miközben ott járkáltam, éreztem, ahogy az arcom igazodik az
új, prófétai szerepemhez: az állam megemelkedett, az arccsontjaim
lejjebb ereszkedtek, a szemöldököm megfeszült és összébb húzódott.
Utána pedig, amikor befordultam egy sarkon, és egyedül találtam
magam, mindig felnevettem. Magamon, és egy kicsit túl hangosan a
saját ízlésemhez képest. Majd elfintorodtam, és ismét felnevettem:
szédült körökben keringtem magam körül.
Ügyeltem arra, hogy Zoë kapjon enni és inni. Ő ugyanolyannak tűnt,
mint mindig, megelégedett azzal, hogy a mackójával játszhat, és a többi
játékkal, amelyeket az osztályterem szekrényében talált. Maga volt a
jóság és a szépség, de én csak kívülről nézhettem szótlan világát.
Egyedül voltam, és hozzá kellett szoknom, hogy ez így is marad.
Abban biztos voltam, hogy amíg fent tudom tartani a státuszomat
mint Rizsjézus, nem kell Zoë biztonsága miatt aggódnom: senki nem
merne belépni az osztálytermünkbe engedély nélkül. A Felébredettek
gennyedző képzelőereje minden rést betölt majd. Senkinek a fejében
nem maradtak kínzó kérdések: immár csak a fantazmagorikus válaszok
sokasága kínozta őket.
Újabb tizenkét nap, és a Felébredettek legnagyobb része halott lesz,
a maradék pedig annyira cselekvésképtelen, hogy alkalmatlanná válnak
bármiféle vadászatra. Zoë onnantól kezdve biztonságban érezheti magát.
Már majdnem félúton jártunk, és Charles birodalma nagy eséllyel a
legbiztonságosabb hely volt, ahol a maradék időnek legalább pár napját
eltölthetjük.
10. nap: Prokrusztész ágya

Prokrusztész egy attikai rabló volt, aki mindenkit, aki a kezei közé
került, egy vaságyba fektetett.
Aki hosszabb volt az ágynál, annak levágta a kilógó részeit; aki
rövidebb, azt addig nyújtotta, amíg bele nem illett.

Minden tervezgetésem ellenére a következő napon kockára tettem

frissen kovácsolt szerencsémet – elgurítottam azt az aranyérmét az üres
folyosókon át az Amerika Kapitány cellájából kiszűrődő sikolyok felé. A
kínszenvedése erősebbé vált annál, amit én el tudtam viselni, és a
gondolataim először fészket raktak, utána költeni kezdtek a
könyvtárszoba hátuljában lévő kamra mellett.
Az első néhány éjszaka során azt vettem észre, hogy a gondolataim
egyre inkább az Álom felé fordulnak. Olyan volt az egész, mint valami
fizikai szükséglet. Az Álom gravitációs erővel hatott rám, maga felé
hajlította a gondolataimat, amíg úgy nem kezdett tűnni, mintha a
többtucatnyi problémám közül mindegyiket azzal oldhatnám meg a
legkönnyebben, ha lehunyom a szemem. Minden egyes alkalommal,
amikor elaludtam, erősebbé vált a sodrás, nehezebb volt visszatérnem a
Nódba. Ami azt illeti, már azon kezdtem aggódni minden egyes alvásom
előtt, hogy ez lesz az, amelyik soha nem ér véget, amellyel magára
hagyom Zoët Charles sötét világában.
Ugyanakkor minél inkább magához húzott az Álom, annál jobban a
tudatára ébredtem, min megy keresztül Alvó társam, aki már napok óta
ébren van. Ezzel összehasonlítva a nyársa Vh="mhudak szúrása
semmiségnek tűnt.
Amerika Kapitány szánalomra méltó sikolyai még az egyébként
rendíthetetlen Zoëra is hatással voltak. Az első esemény, ami bármilyen
hatással volt rá, annak ellenére, hogy ekkor már a „nem gyereknek való”
dolgok egész svédasztalát végignézhette – amelyekkel kapcsolatban
egyébként mi, felnőttek mindig megfeledkezünk arról, hogy a gyerekek
folyamatosan ki vannak téve nekik. A gyermekek minden emberi bűn
örök, néma tanúi, és minél inkább megszaggatjuk a tisztaságukat, annál
jobban magasztaljuk az „ártatlanság” ropogós fehér blúzát. Töredezett
narratívánkban töltött rövid ideje alatt Zoë máris végignézhette Tanya
rettenetes leépülését, és azt, ahogyan én ennek a bukásnak a mocsaras
aljában dagonyázom; minden sarokban ijesztő, eltorzult alakokat
láthatott.
Amikor Amerika Kapitány felkiáltott, Zoë nem rezzent össze, nem
sírt, csak abbahagyta magányos játékát, és egy-két pillanatra
lehorgasztotta a fejét. A kifejezéstelenség a lágy, még mindig kisbabás
arcán önmagában is egy arckifejezésnek tűnt.
Azon kaptam magam, hogy egy elég kockázatos mentőakciót
tervezgetek. A Felébredettek körében nem létezett meghatározható
életritmus, nem volt vacsora vagy lámpaoltás. Az életük struktúrája, már
amennyire beszélhetünk ilyenről, az egyedi feladatokra való intenzív
összpontosításra alapult, amelyek egyszerre voltak hétköznapiak és
transzcendensek. Charles Felébredettjei dühödten, folyamatosan
dolgoztak, legnagyobbrészt súroltak vagy sikáltak, megidéztek és
imádkoztak. Aznap délután elhaladtam három alak mellett, akik egy
régi, sárga írógép köré gyűltek, amelyet a pincéből ráncigált fel valaki.
Felváltva nyomtak le rajta véletlenszerű billentyűket szorosan lehunyt
szemmel. Miután pár percig folytatták a tevékenységet, kihúzták belőle a
papírlapot, és összedugták felette a fejüket egy törött ablak mellett,
mohón várva, hogy kiderüljön, milyen, feltételezhetően a Nódisten
szájából származó bölcsességet jegyeztek le. Miközben a papírt
vizslatták, az arcuk eltorzult és megnyúlt.
Számomra az tűnt valószínűnek, hogy a Felébredettek csak
felgyorsítják a saját leépülésüket és halálukat az erőfeszítéseikkel. De mit
érdekel ez engem? Korábban is ugyanez ment, amikor figyelmeztettek
minket a környezet elpusztulásának elkerülhetetlenségére (ami most
mintha a visszájára fordulna, már azt feltételezve, hogy nem robban fel
túl sok nukleáris lövedék, mielőtt teljesen elrozsdáll). Megőrzés,
megőrzés, nyafogták, pontosan tudván, hogy vérszegény
próbálkozásaikkal egy grammnyi változást sem fognak tudni elérni. Ami
engem illet, én mindig azt dünnyögtem, hogy fogyasztás, fogyasztás,
azzal érvelve, hogy minél hamarabb bekövetkezik a krízis, annál
hamarabb arra kényszerülünk, hogy ne szarjunk oda, ahol eszünk.
Visszatérve a gyakorlatias szempontokra, egyszerűen nem volt olyan
időpont, ami adta volna magát a jó öreg Kapitány kiszabadítására. Nem
lesznek elbóbiskoló őrök éjfélkor, sem szieszták teli hassal kora délután.
Bármelyik időpont éppen annyira megtette, mint a többi, úgyhogy úgy
döntöttem, akkor fogok próbálkozni, amikor Zoë elalszik.
Betakargattam, őrségbe állítva a medvét, majd írtam egy üzenetet,
és a terem ajtajára tűztem. Az összes általam elképzelhető bosszúval
megfenyegettem benne (egy Vasszűzzel! Prokrusztész ágyával! A [ áa t
kazamaták rettegett rémségeivel! Az összes ilyen komoly kínzókamrás
cuccal) azokat, akik meg merészelnék zavarni az álmát.
A könyvtárszobába visszatérve megálltam, és hallgatózni kezdtem az
ajtó előtt. Miután semmit nem hallottam, csak azt a fülzúgást, amit
optimistán némaságnak szoktunk nevezni, óvatosan elfordítottam az
ajtógombot, és beléptem.
Egyetlen árva gyertya fénye villogott. Mind a fogoly, mind a
rabtartója kíváncsian felnéztek, mohón vágyva egy kis változatosságra
az ingernek és a reakciónak mindkettejüket megviselő robotjához
képest. Vajon hány napot töltöttek itt együtt bezárva? Amerika Kapitány
mintha a padlóba olvadt volna, és felmerült bennem, hogy vajon nem
kezdi-e örömmel várni a nyárs periodikusan ismétlődő döfését, mint
kellemes szabadulást a monotóniából.
Az egyik sarokban három szarral és vizelettel csurig telt vödör állt;
egy másikban néhány üres konzervdoboz és egy zavaros vízzel
megtöltött tejesflakon. Öklendezni kezdtem, úgyhogy felnéztem. A
mennyezet elég magasan volt ahhoz, hogy láthatatlan maradjon a
halvány fényben. Ismét leeresztettem a pillantásom, és megláttam, hogy
Amerika Kapitány tekintete az enyémre szegeződik.
– Paul vagyok.
– Az én nevem…
A Nyársas Hölgy felvisított, elnyomva a Kapitány következő szavait.
– Nem! Hazudik! Őt Rongynak hívják!
A „Rongy” három szótagú változatának, jegyezném meg. Felé
fordultam.
– Nem. Még mindig megvan a régi neve, éppen úgy, ahogyan
nekem, és ahogy neked, Judy.
A nő motyogott pár szót, amelyeknek nem sikerült kiszabadulniuk
csukott szájából.
– Mit mondtál?
A nő a padlóhoz intézte szavait. – Engem Gytrashnak hívnak.
Próbáltam nem elnevetni magam, de egy kacaj kiszökött belőlem.
Gytrash az északangol szellem, akivel az eltévedt utazók találkoztak késő
éjszakákon, ha túl sokáig úton maradtak.
– Gytrash. Oké, Gytrash. Én „Rongy”-ért jöttem. Az Admirális azt
akarja, hogy vigyem le.
– Nem!
– Az Admirális azt akarja, hogy te itt maradj, és állj készen, amikor
visszajön.
Az öregasszony csúnyán nézett, és megrázta a fejét.
Ez így nem vezetett sehová. Megragadtam, és a falhoz szorítottam.
Az öregasszony nevetni kezdett.
– Engem megállíthatsz, de a Nyúlvadászatot nem akadályozhatod
meg. Nem mentheted meg a démongyermekeket… [ket="#231f2
– Ezt hogy érted?
A Nyársas Hölgy csak kuncogott magában. – Nem mentheted meg a
démonokat! Nem mentheted meg a lelküket!
– Mi az a Nyúlvadászat? – Ez a kifejezés nem a Nódból származott.
Az öregasszony hangja éneklővé vált. – Az Admirális elviszi az
Ezredét… a tengerbe űzi a démonokat. Az Admirális gyűlöli az álmos kis
fejüket, ki fogja majd húzni a holttestüket a vízből, és megengedi, hogy
igyunk a vérükből…
Észrevettem egy tekercs szigetelőszalagot egy szögre akasztva,
lekaptam, letéptem belőle egy darabot, és ügyetlenül az öregasszony
szájára tapasztottam. Ő megpróbált megszúrni a nyársával, de kivettem
a kezéből, és eldobtam. Egészen odáig nem gondolkoztam azon, hogy
mit fogok vele tenni, miután elrabolom tőle a foglyát.
Ő tovább locsogott a szigetelőszalagon keresztül, amely nem takarta
el teljesen a száját. Csak véletlenszerűen tudtam a szavait kivenni vagy
kitalálni, miközben letéptem egy újabb darabot, és azt is ráragasztottam.
– Bűvész… levelek… megállítani… ragyogás… hullám… megállítani…
– Olyan volt az egész, mintha egy képzeletbeli hűtőszekrény ajtajáról
olvasta volna fel a tennivalókat hisztérikus hangon.
Végül egyszerűen fogtam az egész szalagot, és háromszor-négyszer
körbetekertem vele a fejét. Ettől elhallgatott. Csak ült ott a padlón,
és
nevetségesen nézett ki. Én ismét Amerika Kapitánynak szenteltem a
figyelmemet.
– Most kiszabadítalak innen. – Teljesen akcióképregény-üzemmódba
kerültem.
– Honnan? – kérdezte a srác, és könnyek feketítették el pólójának
szürke anyagát. – Nincs hova menni. Én csak aludni szeretnék…
Az ajtó mellett, éppen hogy csak karnyújtásnyinál távolabb tőle egy
sor kulcs lógott. Egyiket a másik után próbáltam bele az U alakú
biciklilakatba, amely a csőhöz rögzítette a nyakát, amíg az végül kattant
egyet, és kinyílt.
– Kelj fel.
A srác megrázta a fejét. Én odamentem Gytrashhoz, amilyen
gyengéden csak tudtam, a csőhöz húztam, és hozzálakatoltam a
szigetelőszalagos fejét, miközben ő erőtlenül ellenállt, állati morgásokat
eresztve meg a ragasztó alól.
Amerika Kapitány még mindig nem mozdult, úgyhogy rácsaptam. –
Kelj fel!
Erre tántorogva feltápászkodott.
– És most figyelj. Amikor kimegyünk a könyvtárszobából, lesz egy
lépcső közvetlenül a folyosó túloldalán. Két emeletet kell mennünk
lefelé, és ott van a kijárat a sikátorba. Megértetted?
Bólintott.
< [n="r="#2font face="Noto Serif" color="#231f20">– Induljunk.
Nem kellett volna felizgatnom magam a szöktetés drámáján. Amikor
kiléptünk a folyosóra, csak néhány Felébredett ácsorgott elszórva a
környéken, halvány gyertyafényben. Páran felpillantottak, amikor
elmentünk mellettük, de egyik sem mutatott különösebb érdeklődést.
Sikerült anélkül kijutnunk a sikátorba, hogy bárki mással találkoztunk
volna.
– Hova megyünk? – nyafogott Amerika Kapitány. – Nincs hová
mennünk!
Jogos felvetés. Fogalmam sem volt, hogy hová menjünk. A célom
nagyon kidolgozatlan volt: ki kell szabadítanom az iskolából. Most, hogy
ezt teljesítettem, akár sarkon is fordulhattam volna, hogy visszamenjek,
annyira nem maradt ötletem.
– Nincs semmilyen hely, ahova szeretnél elmenni?
Erre ismét sírni kezdett.
– Mondd el még egyszer, hogy hívnak, ember. – Én mindig is
értékeltem az odavetett „ember” hatékonyságát, amikor az instant
meghittség megteremtéséről van szó. Az „ember” megy nekem, a
„haver”-ig soha nem sikerült teljesen eljutnom.
– Brandon. De nincs hová mennünk.
– Ne legyél ostoba, Brandon. Bárhol jobb, mint ott, ahol voltál.
Figyelj, megmondom, mi legyen. Én el tudlak vinni innen egy olyan
helyre, ahol alhatsz néhány órát. Hallod, amit mondok? Utána, amikor
felébredsz, kitisztulnak majd a gondolataid, és jobban át tudod gondolni
a lehetőségeidet. Oké?
Brandon alig észrevehetően bólintott.
– És most figyelj, nagyon fontos, hogy ezt felfogd. Most már
legfeljebb csak még két hetet kell túlélned, amíg ezek az őrültek
meghalnak. Emlékszel, hogy ezt mondták a hírekben, mielőtt elment az
áram? Érted, amit mondok? – A nyomaték kedvéért a vállánál fogva
megráztam. – Két hét, vagy még kevesebb.
Brandon Kapitány részéről továbbra is csak néma csend, úgyhogy
kijátszottam az utolsó, legütősebb kártyámat. – Miután találtunk neked
egy biztonságos helyet, alhatsz. És álmodhatsz.
Brandon felkapta a fejét, és a pillantása a szemembe fúródott. Izzott
a tekintete.

Végigballagtunk a sikátoron, amíg oda nem értünk egy dél felé,

egyenesen a tengerpart felé vezető utcához. A holdat egy kósza felhő
takarta el éppen az English Bay felett. A távolban megcsillant a
medvecukorszínű óceán, amelyet penészfekete eperfák körvonala
keretezett. A kóbor kutyák, akik nappal annyira alázatosan viselkedtek,
most közelebb jöttek, kevésbé hunyászkodtak meg. Előttünk négy- és
háromemeletes házak füzére sorakozott, mintha néma varangyőrszemek
lennének. Fák koronája ívelt felettünk, összefonva az ágaikat, hogy
eltakarják a csillagokat. És csend volt – a hallgató [; aőrszezó
fülekből
összeálló siránkozó némaság – körülöttünk mindenütt.
– Ez meg mi volt?
Brandon szeme nagyon naggyá és cseppfolyóssá vált mellettem,
ahogy tágra nyitotta. Én is meghallottam: egy halk dübörgés volt az.
– Vigyázz! Vigyázz!
Egy alak iszkolt el közöttünk annyira meghajolva, hogy úgy tűnt,
mintha négykézláb rohanna. Majd, éppen olyan gyorsan, ahogy
megjelent, ismét bele is olvadt a feketeségbe.
– Ez meg mi a fasz volt? – követelt magyarázatot Brandon reszkető
hangon.
– Csak az egyikük.
– Nem. Ez nem ember volt. Ez patkány volt. Egy óriási patkány –
válaszolta ő olyan hangon, mintha egy túl kicsi cipőbe próbálná
beleerőltetni a lábát. A kezei egymással küzdöttek.
– Nem patkány volt. – Próbáltam lekezelőnek tűnni, de nem éreztem
megvetést. Az emlékezetem árnyékai között egy hatalmas rágcsáló
jelent meg, amikor visszatekertem és újra lejátszottam az utolsó tíz
másodpercet. A blemmüincidens újra. Nódban nagyon fertőzőek a
szavak. Maga Nód is szó szerint a szavak járványa. Nagyon oda kell
figyelnem arra, hogy mit gondolok, hogy mit mondok.
Mintegy alva járva folytattuk az utunkat a partra. A dübörgés egyre
hangosabbá vált, és közben más hangok is kivehetőbbek lettek a zajban.
Olyan hangok, amelyek bizonyos alakokra utaltak. Formákat kezdtem
látni a távolban.
– Aludnom kell – nyögött fel Brandon, de úgy értette, hogy
álmodnia. Majd valahogy kiterült az utca közepén, felfelé bámult a fákra,
én pedig felette álltam. – Mondd meg nekem, kihez imádkozzak.
– Nem tudom.
– Az a halál? – kérdezte.
– Micsoda?
– Az álomban. Szerinted az az álom a halálról szól?
– Nem tudom.
Brandon felnézett rám, és elmosolyodott. – Nevetned kellene. Ha az
a halál, akkor minden rendben. Ha az az álom a halálról szól, akkor
biztonságban vagyunk. Remélem, hogy a halál az. Remélem, meghalok.
Készen állok a halálra.
– Te ki voltál, Brandon? Előtte.
A fiú feltámaszkodott az egyik könyökére. – Hogy ki voltam?
– Előtte.
– Nem tudom. Én… én egy buszsofőr voltam. Ezt szeretted volna
tudni? Utána egy ideig egy őrült vén ribanc kibaszott céltáblája voltam.
– Felnevetett, és [nevr voltam megrázta a fejét. – Most pedig az úton
fekszem. Jaj, ember, csak öt percre hadd csukjam be a szemem…
Az előttünk felszálló hangok kezdtek szétválni egymástól, önálló
jelleget vettek fel. Rikácsolót és visítót. Üvöltőt és csicsergőt. Mint
valami csőcselék.
Megragadtam Brandont, és talpra ráncigáltam. Furcsa árnyékok
szivárogtak ki a körülöttünk lévő sikátorokból és épületekből, és mind
ugyanabba az irányba tartottak.
És hirtelen ott voltunk. A tengerparton. Fekete alakok tömege; az
alakok fekete tömege.
Forgott velem a világ. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy
három gyakorlatilag alvás nélkül töltött nap után nem kezdek-e
ugyanolyan dolgokat látni, amilyeneket Tanya és Charles lát. Ha igen,
akkor Nód sokkal rettenetesebb hely, mint képzeltem. Egy fantasztikus,
monokróm látkép terült el előttünk, amit valóságos és mesebeli alakok
népesítettek be. Tekergőző pitonok, csomós vállú emberszabásúak.
Felismertem egy Gandaberundát, egy kétfejű madarat a hindu
mitológiából; egy krétai Bikát, azaz Gyukit, hatalmas, üreges szemekkel,
amelyek úgy ragyogtak, mint a hold. Gigantikus rákok csattogtatták az
ollójukat, és óriási pókok oldalaztak a fövenyen. Előfordult már az
olvasóval, hogy belerúgott egy földkupacba, és egy hangyaboly bukkant
ki alóla? Aznap éjjel ilyen élmény volt ott lenni a tengerparton. Részben
kacsatánc, részben orgia, részben kiélezett harc – a tengerpart nyüzsgött
a lehetetlenségektől. Előfordult már az olvasóval, hogy lehunyta a
szemét, és a szemhéja mögött úszó formákat figyelte? Na, ezt láttam én.
Azt gondoltam, hogy ezt látom. Mit is láttam? Oly kevés fény, oly nagy
fekete vászon, amelyet az elmém benépesíthet. Talán másodlagos
részegség volt, ezernyi elmebeteg agyával.
Ekkor úszott ki a telihold a felhője mögül, hogy még többet
felfedjen. A méretek brutális demokráciáját: a hatalmas, éles csőrű
vörösbegyeket és a törpe elefántokat; a miniatűr dinoszauruszokat, a
gigantikus csótányokat és meztelencsigákat. És mind lázasan
tevékenykedett. Kopuláltak és harcoltak, károgtak és visítottak. Mint amit
az amfetamintól hajtott punkok és az orgiázó rómaiak hittek, hogy
csináltak, de ezúttal igazából. Ez volt az a pillanat, amikor Hieronymus
Boscht hirtelen tűéles tekintetű realistának kezdtem látni. Egy gorilla egy
hisztérikus, bégető fácánon lovagolt, miközben két óriási, vigyorgó béka
elismerően lihegett, egy másfél méteres mosómedve pedig a hátsó
lábain állva nézte őket, miközben sima, csöpögő mancsait nyalogatta, és
a lábai között tisztán látszott hatalmas erekciója. Három óriási házi
macska csócsálta egy feltépett gyomrú skorpió gusztustalan belsőségeit,
miközben annak fullánkja még mindig ott vonaglott a fejük felett.
De ugye ezek igazából nem állatok, hanem emberek? Brandon felé
fordultam, de nem ő meredt vissza rám, hanem egy masszív, pislogó
mókus mocskos Amerika Kapitány-pólóban, akinek a feje előre-hátra
imbolygott, az orra pedig rángatózott a félelemtől. És ekkor lassan
lenéztem.
Láttam, hogy a testemet bozontos szőr borítja; felemeltem a karom,
és tömpe mancsaim és hosszú, egyenes karmaim csak egy
grizzlymedvéhez tartozhattak.
Majd egy alak jelent meg a járdán mellettem. Egy [llertozhmásik
medve – egy fekete –, orra alig pár centiméterre az arcomtól.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
– Mit akarsz? – utánozott az állat gúnyosan. Olyan volt a hangja,
mint egy betépett dróné.
Megpróbáltam kikerülni. – Tűnj az utamból.
– Tűnj az utamból. – A teremtmény elállta az utamat. Az ínye fekete
volt a holdfényben, éles fogai lángolóan fehérek. Minden mozdulatomat
utánozta, amíg kénytelen nem voltam arra gondolni, hogy csak a
tükörképem lehet. Akkor kinyújtottam a mancsomat, és szőrt éreztem.
A másik állat karmai ugyanabban a pillanatban végigszántották a
mellkasomat, és verejtékként csorgott végig rajtam a vér.
– Mondd azt, hogy „most elsétálok” – csicseregte a fülembe a
mókus-Brandon.
– Most elsétálok.
– Most elsétálok – ismételte meg a tükörképem.
Miközben hátrálni kezdtem, nyomomban a szorosan mellettem
maradó mókus-Brandonnel, a doppelgangerem is ugyanezt tette. Végül
elveszítette az érdeklődését irántunk, négy lábra ereszkedett, és
visszaballagott a buliba.
Átkeltünk a Beach Avenue-n, és leléptünk a homokra.
Közvetlenül előttünk egy falka üvöltő csimpánz fogott le egy
vergődő, véres kiscicát, akinek a négy törött végtagja fájdalmas szögben
kifelé hajlott. Amikor megmozdult, a bőre alatt lévő törött csontok felől
hangos csikorgás hallatszott. Körülöttünk a többi teremtmény
mindenfelől kövekkel dobálta szegény állatot, vagy felé kapott a
karmával. Mi tehetetlenül haladtunk tovább a jelenet felé.
A vonagló kiscica előtt egy albínó varjú ugrált előre-hátra, hol
kinyitva, hol becsukva a csőrét, a szeme zavaros és pupillátlan volt.
Amikor közelebb értünk, a madár éppen lehajtotta a fejét, és a kiscica
fülébe beszélt.
– Jól van, jól van, jól van. Már nem fog sokáig fájni. Mindjárt
elalszol.
Brandon felnyüszített mögöttem.
– A zsákot!
A varjú szavaira reagálva egy vigyorgó csimpánz egy fekete
nejlonzsákot húzott a kiscica fejére, és szorosan összefogta az állat
nyaka körül. A zsák felpuffadt és beesett, ahogy a kiscica vergődött
alatta. Majd mozdulatlanná vált.
A varjú kiadta az utasítást, hogy vegyék le a zsákot. A kiscica fején
összetapadt a nedves bunda.
– Alszol? – suttogta a fülébe a varjú.
A kiscica egy kicsit megmozdította a fejét. Ez felzaklatta a varjút, aki
idegesen előre-hátra kezdett ugrálni.
" align="justify">– Hozzátok az álomrudat! – üvöltötte. A legközelebbi
csimpánz felkapott egy nagyméretű uszadék fát, amelynek az egyik
végén nagy göcsört éktelenkedett, mintha szem lenne. – Én segíteni
próbálok neked! Folyamatosan csak neked próbálok, próbálok, próbálok
segíteni, hogy elaludj! Te meg nem vagy hajlandó!
A csimpánz rácsapott a kiscica feje búbjára, majd zihálva
mozdulatlanná vált, és azt figyelte, milyen eredménye lett a tettének.
– Alszol? – lépett közbe a varjú ismét gyengéd és gondoskodó
hangon.
Semmi válasz.
– Lélegzik még?
A csimpánz odalépett, és a kiscica szájához hajtotta a fülét.
– Kibaszottul nem – válaszolta némi elégedettséggel. – Meghalt.
Miközben az állatok, akik addig lefogták a kiscicát, a háttérbe
olvadtak, a varjú dühbe gurult, és hevesen csipkedni kezdte a tetemet.
Ezt már nem bírtam elviselni.
– Hagyd békén!
A varjú megfordult, és rám fogta véres csőrét. – Ne avatkozz be az
Úr művébe!
A hatalmas varjú felém ugrált, és csak akkor állt meg, amikor
szemtől szembe kerültünk egymással. Farkasszem, az a dolog, amit
minden állat ismer.
– Segítettem neki vezekelni. Hogy el tudjon végre aludni! Én
megteszek mindent, amit tudok, de soha semmi nem elég jó! – Majd
rezignálttá vált a hangja. – De most már nem az én kezemben van.
– Milyen kezedben? – kérdeztem, de a varjú ezt elengedte a füle
mellett.
Bár az arca képtelen volt emberi érzelmeket tükrözni, amikor ismét
megszólalt, szomorúnak tűnt a hangja. – Minden elveszett. Éjszaka már
nem is vagyunk emberek az Úr szemében. Most már csupán csak
árnyékok maradtunk. Létezik valamilyen tanulság, amit nem vontunk le.
De micsoda? Ez egy iskola, és mi bukásra állunk.
– De mi van, ha tévedsz? Mi van, ha ez az egész nem valami okkal
történik? Mi van, ha egyszerűen csak megtörténik?
A varjú szeme megcsillant. – Te őrült vagy. Őrült. Mi most itt
fizetünk valamiért ebben a labirintusban, amelyből csak úgy tudunk
kikeveredni, ha kitaláljuk, hogy miért, és mennyit. Nem nyerhetünk
bűnbocsánatot, ha nem tudjuk, hogy mit követtünk el. Mit követtünk el?
Mit követtünk el? Mit…?
Ekkor valami felbolydulás kezdődött a víz mellett, ez visszarángatta a
varjút a gondolatai közül, és a tömeg megindult arrafelé. Minket is
magukkal sodortak a többiek, amíg le nem értünk a partra. És ott
megláttam valamit, amiről azt hittem, hogy soha többé nem fogom
látni: villanylámpák egyenletes fényét messze kint, az English Bay öblé
[sh mirben. Egy füzérnyi rezzenéstelen fehérséget.
Ez csak egy dolog lehetett: egy hajó. Egy nagy hajó.
Miközben az átható fénypontokra meredtünk, lehullott rólunk az állati
álcánk, és visszaváltoztunk viharvert emberi változatunkká.
11. nap: Alvást mímelni

Úgy tenni, mintha aludnánk

– Jó reggelt, ki az ágyból, haver. Jó reggelt, ki az ágyból.

És én tényleg kikeltem az ágyból, még ha nagyon lassan is. Nagyon
vonakodva. Amikor kinyitottam a szemem, olyan ragyogóan fényes volt
a reggeli napsütés, mintha hang lenne. Az első érzésem a döbbenet
volt, amikor ráébredtem, hogy elaludtam. Majd ez közvetlenül átcsapott
a Zoë gondolata keltette szívritmuszavarba. Hol vagyok? Nem az
iskolában vagyok, ami azt jelenti, hogy Zoë egyedül van, és egész
éjszaka egyedül volt.
– Te is.
Megfordultam, és egy csizmás lábat láttam, amelyik Brandon vállát
rugdosta. Csillogó, alaposan kifényesített csizmát – egy ép dolgot ebben
a szilánkokra tört világban. De Brandon nem ébredt fel; ő egyszerűen
csak a másik oldalára fordult, és egy kartonlaphoz nyomta az arcát.
Ahhoz, mint ekkor felidéztem, amit a rácson fűztünk végig előző éjjel,
hogy álcázzuk a rejtekhelyünket.
Majd minden emlékem visszatért. Miután elhagytuk a tengerpartot,
felmásztunk ennek az üres lakásnak a földszinti erkélyére, és betörtük a
franciaablakot. Abban reménykedtünk, hogy odabent tölthetjük az
éjszakát, de a falakra és a padlóra száradt vércsíkok
visszakényszerítettek minket a szabad ég alá.
Alattunk ott motyogtak és bóklásztak a Felébredettek. A rejtélyes
hajó érkezése felzaklatta őket. Szinte éreztem az asszimilációs
próbálkozásokba fektetett erőfeszítésüket – ahogy megpróbálják
lenyomni a saját torkukon a villanylámpák jelenlétének tényét az English
Bayben, miközben még mindig fulladoznak a rengeteg síkos új
mítosztól. Vajon, merült fel bennem a kérdés akaratlanul is, mihez
kezdene Charles ezzel a legújabb kirakósdarabbal? És, ami még
fontosabb, én mihez kezdjek vele? A hajó legénysége olyan emberekből
áll, akik megtalálták a gyógyírt az álmatlanság járványára? Megérkezett
volna a felmentő sereg?
Amint felraktuk a kartonkerítésünket, Brandon lerogyott a padlóra.
Szinte azonnal elaludt, de előtte még mondott nekem egy utolsó
mondatot gyengéd, megkönnyebbült hangon: – Isten veled.
– Te. Csinálj vele valamit. Ébreszd fel.
Vissza a jelenbe, ahol egy erős kéz markolt bele a pólóm hátuljába,
és rántott fel ülő helyzetbe.
A foglyulejtőm – mi más lehetett volna? – egy alacsony, izmos férfi
volt, gondosan nyírt fekete szakállal. De én a ruháit néztem. Azok
döbbenetesen tiszták voltak, ugyanúgy, ^sh micsony, i ahogy a
csizmája. Ami azt illeti, mind a terepszínű nadrágja, mind a fehér pólója
vadonatújnak tűnt, csakúgy, mint a vállára vetett csillogó puskája. Ez
volt az első általam látott ember az utóbbi tizenegy napon, aki úgy
nézett ki, amilyen a normalitás volt egykor, már ha ez nem túl
körülményes megfogalmazás.
– Maga a hajóról jött? – kérdeztem.
A férfi ügyet sem vetett rám, csak Brandonre mutatott.
– Ébreszd fel most azonnal. Ne akard, hogy megismételjem.
A tenyeremmel meglöktem Brandon vállát, de minden eredmény
nélkül.
– Nem tudom, miért nem ébred fel. Annyit tudok, hogy napok óta
nem aludt. Megkínozták.
Furcsa volt ismét nyíltan beszélni az alvásról.
– Fordítsd a hátára.
– Maga az English Bayben horgonyzó hajóról jött?
A férfi köpött egyet, és megrázta a fejét.
– Nem. Odaátról, Maine-ből és Québecből. Csak fordítsd át.
Megtettem ugyan, de szegény Amerika Kapitányt éppen úgy nem
lehetett felébreszteni, mint a Gyáva Oroszlánt Óz pipacsmezején. Új
barátunk a fogait csikorgatta, miközben az utca egyik oldaláról a
másikra nézett.
– Az isten verje meg. Nem cipelhetjük végig a városon. Az isten
verje meg.
Könnyedén felvettem foglyul ejtőnk zavarba ejtő logikájának
ritmusát. – Hát, ha magunkkal vinni nem tudjuk, jobb lesz, ha elrejtjük.
A férfi bólintott, úgyhogy bevonszoltuk Brandon ernyedt testét a
lakásba, azzal érvelve egymásnak, hogy A) ezt a helyet már kifosztották,
és nem valószínű, hogy újabb zsákmányszerzők célpontjává válna, B) a
rengeteg megszáradt vér látványa mindenkit elriasztana a
legtébolyultabb Felébredetteken kívül.
Sikerült betuszkolnunk Brandont egy futon mögé, amely a lakás
ajtajából nézve meglehetősen jól elrejtette őt. De ha az erkélyről hatol
be bárki, akkor vége a játéknak.
Dave – erőfeszítéseink során megosztottuk egymással a nevünket –
ezt szem előtt tartva azt javasolta, hogy hagyjuk nyitva az ajtót.
– És most? – kérdeztem.
Olyan arcot vágott, amellyel némelyek a komoly elgondolkozást
szokták jelezni: áll felszegve, pofacsontok megfeszítve. Miközben
elgondolkozó grimaszt öltött, én őt tanulmányoztam. Csodálatra
méltóan rendezett külseje ellenére Dave a Felébredettek közé tartozott –
most, hogy alaposabban megszemlélhettem, ehhez kétség sem fért.
Bármennyire is ügyelt a megjelenésére, a szeme alatti fekete karikákat
és a bőrének hullasápadtsá cllaélhettem,gát nem tudta elrejteni. Bár
megpróbálta.
Dave-ben ez volt a legfurcsább: annak ellenére, hogy maga volt a
macsó gerilla mintaképe, sminkelte magát. Nagyon ki volt festve.
Alapozóval és korrektorral, ha nem csalnak a női testápolási szokásokkal
kapcsolatos emlékeim. Ez pontosan azzal ellentétes hatást
eredményezett, mint amit Tanya próbált elérni, mielőtt elindultunk a
park felé: hat méterről vagy távolabbról meggyőző Nód előtti
megjelenést. De közelről Dave úgy nézett ki, mint egy korosodó,
szappanoperabeli Lothario.
Egy tökéletesen passzoló kifejezés ugrott be róla: alvást mímelni.
Mint amikor a házi cirmosunk úgy tesz, mintha aludna, miközben egy
egeret les. Dave alvást mímelt.
Miután végzett a gondolkodással, elernyesztette az arcát. –
Visszaviszlek a bázisra. Ma éjjel visszajövünk a barátodért, ha dr.
London is úgy akarja.
– De mi van, ha nekem valahol máshol kellene lennem?
Meg kell hagynom, Dave-ben volt annyi jó érzés, hogy ne vessen
jelentőségteljes pillantást a puskájára. Ehelyett a hüvelykujjaival
dörzsölni kezdte a halántékát, miközben válaszolt.
– Nekünk, Alvóknak össze kell tartanunk. Ami odakint folyik, az egy
kibaszott rémálom, ember. Mint azt minden bizonnyal te is észrevetted.

Azt is meg kell hagyni neki, hogy Dave professzionális szintre

fejlesztette a Nódban végrehajtott sétát. Legnagyobbrészt, amennyire az
elhagyott autók engedték, pontosan az út közepén haladtunk. Dave
puskájának csöve egyenesen előremeredt – ez tisztán jelezte azt a
szándékot, amelyet senki, akivel találkoztunk, nem kívánt próbára tenni.
Gyorsan haladt, de nem olyan gyorsan, hogy túlzott sietség látszatát
keltse. A céltudatosság fogalmával lehetett volna egy szóban jellemezni.
Én szorosan rátapadva követtem.
Egyenesen keresztülvágtunk a West End szívén, egyutcányira haladva
el Charles Iskolájától, majd befordultunk a Robsonra, és elindultunk a
Granville Streetre a belváros mélyébe vezető városi kanyonban. Az utcák
egészen odáig némák voltak; nem láttunk mást, csak szétrebbenő
árnyékokat, és egy-egy véres pofájú kutyát. Kényelmes, családias
apokalipszis vett minket körül, olyan, amilyet már legalább száz vagy
még több nagy költségvetésű filmben láttam: kiégett autók, törött
ablakokban lobogó tépett függönyök.
De hamarosan egy még nódi mércével mérve is bizarr látvány tárult
elénk. Közvetlenül előttünk emberek bújtak elő a búvóhelyükről, és
kezdtek gyülekezni az utca közepén. Mi megálltunk megnézni, hogy mi
folyik itt, miközben ők összegyűltek, és mindegyik egyenesen az ég felé
kezdett bámulni, olyan nyílt arccal, mint a napraforgók. Némelyik
vigyorgott és nevetett azon, amiről úgy hitte, hogy látja, míg mások a
szájukra tapasztották a kezüket elképedésükben, és örömkönnyek
csorogtak végig az arcukon. Én is felnéztem, de semmit nem láttam,
csak a kék eget és pár bárányfelhőt.
Egy percen belül ötvenen g cl s pár yűltek össze. Még egy perc, és
százan lesznek.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Dave. Egy másodpercre felnézett,
de ekkor már az aszfaltra szegezte vörös karikás szemét. Rémültnek
tűnt.
Társamnak az erős báty szerepét betöltő puskájától felbátorodva
odaléptem egy különösen eksztatikus fiatal nőhöz, akinek mély, gyulladt
karmolások futottak végig a karján. Két héttel ezelőtt még gyönyörű
lehetett: olyan vékony volt, mint egy modell, és finom csontozatú. De
mostanra támolygó csontváz lett belőle, aki lábujjhegyen járt, mintha
magas sarkúban lenne, noha a lába csupasz volt és véres.
– Mi az? – kérdeztem tőle.
– Hát nem látod? – kérdezett ő vissza átszellemülten. – Az angyalok!
Több ezer angyal száll keresztül az égbolton! Minden rendben lesz!
Eljöttek, hogy megmentsenek minket!
Én visszamentem Dave-hez, és jelentettem neki, hogy mit hallottam.
Ő továbbra is lehajtva tartotta a fejét, és ismét köpött egyet. – Egy
újabb segghülye idiótaság. Tegnap folyamatosan ilyenek történtek.
Voltak, akik egy ezüstvizes szökőkútról beszéltek, amelynek a múzeum
előtt kellett volna megjelennie. Azt mondták, hogy aki iszik belőle, az
képes lesz olvasni mások gondolataiban. Ne hallgass a szerencsétlen
hülyékre… csak megzavarnák a fejedet.
A nő, akivel beszéltem, követni kezdett minket, amikor lassan
elindultunk a tömegen át.
– Ti nem látjátok? – kiáltott fel, hangjában őszinte szánalommal. –
Jönnek az angyalok! Ó, hála istennek… Hála istennek!
Mit láttak ezek? Én azt gyanítottam, azokat a kis spermiumszerű
pöttyöket, amelyeket mindnyájan látni szoktunk, amikor felnézünk a
ragyogóan kék égre; amikor amőbaangyalok úsznak végig a
szemgolyónk felületén.
Mindeközben Dave folyamatosan az aszfaltra meredt morcosan, arca
egyre dühösebbé vált. Gépész volt valamilyen kisiklott gondolatvonaton,
és egy olyan úti cél felé gurult fékezhetetlenül, amit én nem szerettem
volna meglátogatni.
– Ezt figyeld. – Dave megfordult, és komoran mosolyogva
szembenézett az angyallesőkkel. Tölcsért csinált a kezéből a szája előtt,
és anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tett volna azért, hogy úgy
beszéljen, mintha komolyan gondolná, azt kiáltotta: – Szent ég! Ezek
nem angyalok. Ezek ördögök!
A hatás nem váratott magára. Ha az ember kénytelen belegondolni,
nincs nagy különbség egy mosoly és a rémült arckifejezés között. Ez két
alig eltérő módosulata az arc eltorzulásának.
Mögöttünk az utcán száz arc kifejezése változott át, és ekkor újabb
pokolban találtuk magunkat. Egy férfi kislányhangon kezdett sikítani,
miközben a csontváznő térdre rogyott, és továbbra is felfelé meredve
elkezdte elmélyíteni az alkarján lévő sebeket egyenetlen peremű
körmeivel. Másodperceken belül a többiek is követték cis eredve e a
példáját, a földre rogytak, és hason csúsztak az üvegcserepek között. Én
már majdnem elfordultam elszörnyedésemben, de egy elsikoltott szó
megállított, miközben mindenki mást is mozdulatlanná dermesztett a
környéken.
– Sátán!
A száz vagy mennyi összeaszott alakot mintha szürke kőből faragták
volna, mind a négy végtagjukkal a földhöz tapadtak. Kétszáz szem
lendült egy irányba és állapodott meg egy izmos fiatalember magányos
alakján, akinek le volt borotválva a feje, és aki egy fekete tetoválásokból
álló gyűrűt viselt a nyaka körül. Alig egy pillanattal korábban bukkant
elő egy butik összetört kirakatából, átlépve egy kupac felborított,
lecsupaszított próbababát, jobb kezében kétliteres Diet Coke-os üveggel.
Megállt, és végignézett az elé táruló látványon.
Száz reszkető kar emelkedett a magasba, és mutatott rá.
Az első benyomásom az volt, hogy ez a srác egy arrogáns pöcs
lehetett korábban. A tetoválásai és az edzőteremben felépített teste
olyasvalakiről árulkodtak, aki odaadó híve a nyilvános megjelenés sötét
művészetének. De lehet, hogy ezek csak az én alaptalan előítéleteim.
– A sátán… – Száz suttogás hulláma kelt és talált furcsa harmóniára
ennek a névnek az elnyújtott kántálásában.
A tetovált férfi csak állt ott a próbababák kezének és könyökének
rózsabokorszerű üres gesztusai közepén, és csak vigyorgott, és hallgatta
a tömeg motyogását. A feje kicsit felrándult, majd vissza, miközben
mintha a testetlen tanácsadók egész parlamentjének szentelte volna a
figyelmét. Majd megszületett a döntés.
A fickó eldobta az üveget, szélesen széttárta a karját, és megmutatta
a tömegnek a tenyerét.
– Én…
– Tűnjünk el innen – suttogtam.
Dave megrázta a fejét. Minden feszültség eltűnt az arcából; elvonult
belőle a vihar, és immár a higgadtság oázisaként állt mellettem, izmos
karját összefonva a mellkasán.
– Nem. Ez szórakoztató lesz.
– Sátán… – sziszegte a tömeg.
– …én…
– Sátán… – invitálták maguk felé.
– Lucifer vagyok! – kiáltott fel a férfi, majd hisztérikusan felnevetett.
Előrehajolt, a térdére tette a kezét, és megrázta a fejét. – Kibaszott
vicces! Ó, miért is nem jutott ez előbb eszembe?! Csókoljátok meg a
földet, ti elbaszott kis…
Majdnem megsüketültem a csattanástól, amikor Dave felemelte a
fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A frissen legyártott Lucifer lehullott a
próbababák közé, a csőcselék pedig elölről kezdte a fetrengést a porban.
– Ezt most miért…?
– Pont leszarom. Kilométereket kell még gyalogolnunk, mielőtt
alhatunk, barátom.
Sokkos füleimben úgy csengett a hangja, mintha nagyon-nagyon
messziről hallanám.

Végül megérkeztünk ahhoz a nagyon ismerős SkyTrain állomáshoz a

Granville Streeten. Széles, árnyékos bejárata egészen mostanáig a
koldusok és az utcai zenészek kedvenc helye volt. Most egy kupac
holttest hevert a bejáratban, úgy zümmögtek körülöttük a legyek a
félhomályban, mint ezernyi láthatatlan villanyborotva. Láthatóan az
összes halottat egyetlen homlokba lőtt golyóval ölték meg. Az üzenet
meglehetősen egyértelmű volt: próbálj csak meg behatolni, és
meghalsz.
Dave hármat füttyentett hangosan. Valaki odabentről visszafütyült, és
akkor bementünk.
A bejárat az utcáról nézve egy fekete lyuk volt, de amint beléptünk
az előtérbe, ki tudtam venni egy sor villogó gyertyát, amelyek a lenti
peronokra vezető mozgólépcsők felé jelezték az utat. Előttünk négy férfi
és egy nő guggolt homokzsákkupacok mögött, lövésre kész fegyverrel,
mindegyik éppen olyan makulátlan öltözékben, mint Dave.
Az egyik férfi, akinek hosszúkás, szigorú arca volt, kijött a barikád
mögül, és rám ügyet sem vetve Dave-hez kezdett beszélni.
– Ő meg ki?
– Közénk tartozik. A Beach Avenue-n találtam.
– Hadd nézzem.
A férfi közelebb lépett, elővett egy zseblámpát, és hosszú ideig a
szemembe világított vele. Ugyanolyan sminket viselt, mint Dave, és
ugyanaz az óvatos, megfontolt kisugárzás áradt belőle.
Megelégedve lépett hátra, és a mozdulatlan mozgólépcsők felé
rántotta a fejét, amelyek még több tíz méterrel lejjebb vezettek a föld
alá. Hűvös huzat tapogatta ki az útját felfelé a sínektől, meleget keresve.
– Oké. Mehetsz.
További gyertyák világították meg az utat, miközben lebotorkáltunk a
mozgólépcsőn.
A peron, amikor odaértünk, teljesen sötét volt, de Dave elővett egy
zseblámpát, majd leugrott a sínekre, és a keleti alagút felé fordította
a
sugarát. Intett, hogy kövessem, de nekem megrándult az arcom,
miközben a harmadik sínre gondoltam, az elektromosságnak arra az
élénksárga rúdjára, amitől mindnyájan rettegtünk, miközben arra
vártunk, hogy a találmányaink felkapjanak és magukkal ragadjanak
minket.
A találmányaink néha áldozatokat követeltek. A vonatok például
időnként bizonyos balszerencsés egyének képében fogadták a
felajánlásokat – legnagyobbrészt depressziós édesanyák és beszívott
kamaszok formájában. Az ilyesfajta áldozatok a dolgok szerves részét
képzik. Úgy cépdth="1em" értem, gondoljunk csak bele. Mennyire lenne
nehéz olyan korlátokat építeni, amelyek lehetetlenné tennék, hogy az
emberek leugorjanak vagy leessenek a sínekre? De mi nem fáradunk
ezzel; mi hajlandóak vagyunk belenyugodni egy kis véráldozatba a
gazdaságos és hatékony vonatisteneink kedvéért.
Dave egyre türelmetlenebbé vált. – Hagyd abba az álmodozást, és
told le ide a segged.
Leültem a peron szélére, és leugrottam a sínekre, kikerülve a sárgát.
Dave felhorkantott, és a zseblámpáját lefelé tartva rátaposott csizmás
lábával.
– Halott. Nincs mitől tartanod. Legyél már férfi, haver.
Én a fénysugár felé biccentettem, amely ekkor felfelé lendült, hogy
az arcomra szegeződjön.
– Nem hiszel nekem? Érintsd csak meg.
– Jó lesz így is.
– Érintsd meg.
Vettem egy mély levegőt, lenyúltam, és visszafojtott lélegzettel
engedelmeskedtem az utasításnak. Dave valahol felettem felnevetett.

Így masíroztunk be a kelet felé tartó alagútba, hátunkban a tengeri

szellővel.
– A következő megálló… A Science World – mondta Dave a SkyTrain
rendszerének immár funkcióját vesztett automata bemondójának szavait
és hanglejtését utánozva. – Idelent nincsenek szörnyetegek, haver. Azok
odafent vannak, a napfényben. Ez az alagút biztonságos. Csak sétálj
úgy, hogy az egyik lábadat a jobb oldali sínen húzod végig. Akkor nem
zavarodsz össze. A Stadium megálló csak fél kilométerre van innen.
Utána visszakerülünk a napfénybe. Micsoda egy nap. Ember, mennyire
jólesik majd lehunyni a szemem.
Körülbelül fél óránkba telt, hogy megtegyük az adott távolságot. A
Stadium az a pont a belvárosi vonalon, ahol a sínek felmennek a föld
felszínére közvetlenül a BC Place előtt, és a magasban folytatják az
útjukat a városon keresztül, a fénynek akkora cunamijában fürödve,
amilyet idelent el sem tudtam volna képzelni.
A napfény először úgy jelent meg a távolban, mint Dave
elemlámpasugarának apró, ugrándozó unokatestvére, de hamar
megnőtt és állandósult. Amikor előbukkantunk az alagútból, kiderült,
hogy a Stadium megállót tucatnyi vagy még több Dave népesíti be és
védi, nők és férfiak egyaránt. A sminkjüktől szinte komikusan
egyformának tűntek, mint valami tánccsoport vagy egy videoklip,
amelyben a megjelenés és a mozgás egyformasága valami avantgárd
dolognak a jele. Amikor megláttak minket, Dave bajtársai
odabiccentettek nekünk, de nem szólaltak meg. A külvilág felé irányult a
figyelmük.
Magát a megállót drótkerítés vette körül. A szögesdróttal ellátott
tetejű biztonsági kerítés megelőzte az apokalipszisünket, akkor állították
fel, amikor a vonalat megépítették, abból a célból, hogy a koldusokat és
az öngyilkos hajlamú hajléktalanokat távol tartsák a sínektől. Odakint p
cl.épíár tucatnyi Felébredett őgyelgett a többiek testét kerülgetve, akik
áldozatul estek az őrök lövéseinek. Az egyik férfi esdeklő tekintettel
lépett a kerítéshez és szorította az arcát a drótokhoz, pusztán azért, hogy
egy hosszú lófarokkal és vastag szemöldökkel rendelkező nő az arcába
vágja a puskája agyát. Akkor üvöltve és vérezve hátratántorodott, majd
lezuhant a földre.
Átkeltünk a megállón, és masírozni kezdtünk az immár a magasba
emelt sínek mentén, el a BC Place és a GM Place, a város két
legnagyobb arénája mellett. Az utcák szinte azonnal tizenöt méterrel
alánk kerültek, rémisztő mélységben tátongtak. Amikor a Felébredettek
meglátták, hogy felettük sétálgatunk, némelyik obszcén dolgokat kiabált,
mások imádkozni kezdtek. A szidalmazás teljesen egyértelmű volt, de a
szavakat nem tudtam kivenni abból a magasságból. Felmerült bennem a
kérdés, hogy vajon Isten is hasonló vételi problémákkal küzd-e a
mennyországban.
Hamarosan megjelent előttünk a következő megálló, a Science World
– egy hatalmas geodéziai kupola, amely egy kiállítási központnak adott
otthont, ahol egészen mostanáig híres Tyrannosaurus-csontvázak jöttek
és mentek, miközben családbarát bűvészek vonzó köntösbe bújtatott
dolgokat tanítottak a gravitációról és a matematikáról. A dómnak a
napfényben villogó üveg háromszögei azokra az összetört UBC-tükrökre
emlékeztettek engem, amelyek az első zsákmányszerző hadjáratomra
követtek az Aranyszínű Fénybe.
Megszólítottam Dave hátát.
– Ti kik vagytok?
Semmi. Úgy tűnt, ismét néma üzemmódba került.
– Nagyon szervezettek vagytok.
Semmi. Abban a pillanatban nem tudtam mire vélni a dolgot, de
ahogy egyre közelebb értünk a Science Worldhöz, Dave elkezdett
megváltozni. Talán a háta feszült meg, amikor kérdezősködni kezdtem,
vagy a kisült agya eresztett meg valamiféle adrenalinfröccsenést, esetleg
valami egészen másról volt szó. Az emberi lények ugyanolyan
érzékenyek a levegőben lebegő érzelemhullámokra, mint amilyen
érzékenységgel a pumák szagolják ki a szarvasvért mérföldekkel
messzebbről. De bármi is volt az oka, hirtelen ráébredtem, hogy az
lenne az okos döntés, ha befognám a számat, és csak követném Dave-
et.

A narancsos esti fényben árnyalatgazdag Science World bizonyult az

utolsó erődítményszerűvé tett állomásnak. A sínek folytatását a
Felébredettek népesítették be. Némelyik Dave népének mocskos,
használtruha-boltbéli álruháját viselte – őrült kommandósok
szorongattak műanyag Uzikat. Lehet, hogy csak gúnyolódtak az
alvásmímelőkön azok a szerencsétlen egerek, de az is lehet, hogy abban
a reményben öltöztek be, hátha felveszik őket a társulatba. Időnként
valamelyik túl közel került a kerítéshez. Olyankor, ahogyan korábban is,
valamelyik fegyveres türelme elfogyott, és egy gyűrött holttest
bukfencezett le lassított felvételben a néma puffanás felé.
De a kupola körül felépített létesítményben rend volt. Többtucatnyi,
egyforma terepszínű nadrágból és pólóból álló egyenruhába öltözött
ember járkált fel-alá cálgyott, é céltudatosan. Egy tizenkét egyterűből
álló flotta parkolt rendezett sorban az egyik sarokban. Hat nyitott hátsó
ajtós furgon láthatóan élelmiszeres ládákkal volt megtöltve. Helikopter
állt egy frissen felfestett céltábla közepén, készen arra, hogy felszálljanak
vele, és Nód honpolgárai angyalt vagy démont lássanak bele.
– Minek nevezitek ezt a helyet? – kérdeztem őszintén lenyűgözve.
Dave megvetően nézett. – Science Worldnek, Paul. Te mit szedsz,
ember? Ezt úgy hívják, hogy Science World. Québec Street, Vancouver.
British Columbia, Kanada. Szentséges ég, hát mindenki megőrült a
világon?
Dr. London meglepett, amikor bemutatták: kövér kandúr volt egy
másodpercről másodpercre soványabbá váló világban. Egy testesebb
orvos látványától még a Nód előtt is felszaladt volna az egyik
szemöldököm, ha nem mindjárt mindkettő – és London esetében a
mérleg legalább száznegyven kilót mutathat, vagy többet. Azok a
nyugati parti orvosok, akiket ismertem, mind nagyon komolyan vették a
testedzést. Olyan volt, mintha a sötét és rettenetes titkok, amelyeket az
orvosi egyetemen tudtak meg az emberi testről, dühödt önjavító
életmódra sarkallták volna őket. De dr. Wallace Londont nem.
Ő a harmincas évei elején járt. Gyérülő szőke haja volt. Vörös orcák
és egy dupla toka keretezték szégyenlős, kamaszos mosolyát – de ezen
a mosolyon azonnal láttam, hogy kegyetlen is tud lenni, mint az a kövér
gyerek a középiskolában, akit folyamatosan cukkolnak, és ettől gonosszá
válik.
Úgyhogy amikor Dave London színe elé vezetett az ebédlőben,
vigyáztam, mit mondok.
– Örülök, hogy megismerhetem! – A doktor előrehajolt, és nyirkos
mancsai közé vette a bal kezemet.
– Szintúgy.
Brit akcentusáról már azelőtt biztosra vettem, hogy hamis, hogy
három teljes mondatot végigmondott volna. A modora általánosságban
a „nagylelkű házigazda” felé hajlott, de inkább elbűvölt, mint elbűvölő
benyomást keltett. Makulátlan fehér laborosköpenyt tekert maga köré,
és rögzített egy széles fehér övvel. Ő is alvásmímelő volt. Mind azok
voltak.
Dr. London, miközben az arcomat fürkészte, lassan nyalogatta a
száját. Körbe-körbe, három-négy másodpercenként egy teljes kört
megtéve: duzzadt ajkai kisebesedtek tőle. Vajon orvos volt egyáltalán?
Szinte biztosan nem. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy pár héttel
korábban „dr. London” még a szülei pincéjében lakott, és számítógépes
játékokon és netes pornón élt. Más szóval Charles lelki unokatestvére
volt.
– Elég jól kézben tartják itt a helyzetet.
– Köszönöm. Igen, én is azt mondanám. Néhányan úgy gondolták,
hogy össze kellett volna állítanunk egy konvojt, és el kellett volna
mennünk keletre, a hegyek közé, hogy ott várjuk ki a járvány végét. De
én nem értettem velük egyet. Én úgy gondoltam, hogy itt kell lennünk,
amikor az őrület véget ér, hogy elkezdhessük helyreállítani a dolgokat.
Addig is megtesszük, ami tőlünk c amgy itt ke telik, hogy
megakadályozzuk azokat a szerencsétlen, leépült nyomorultakat odakint
abban, hogy túl sok mindent leromboljanak. Egy átmeneti kormány
vagyunk, ha úgy tetszik. Már így is meglehetősen nehéz munka lesz a
helyreállítás, anélkül, hogy hagynánk, hogy azok a szerencsétlenek porig
égessenek mindent. De ők nemsokára el fognak tűnni. Mi megöljük, akit
csak tudunk, de a lőszerkészletünk véges, úgyhogy legnagyobbrészt arra
szorítkozik a tevékenységünk, hogy biztonságba helyezzük a forrásokat,
és hogy megmentsük a magához hasonlókat. Az Alvótársainkat.
Miközben a reakciómat várta, én mindent megtettem, hogy ne
reagáljak.
Az ebédlő gőzerővel működött, gázpalackos sparheltekkel sütöttek-
főztek benne. Amikor ezt megláttam, rájöttem, milyen éhes vagyok, és
ezt el is mondtam Londonnak. Ő intett az egyik katonájának, aki el is
ment, és hozott nekem egy nagy tál ragut, némi frissen sütött élesztő
nélküli kenyérrel.
Miközben megkönnyebbülten korgó hassal faltam, London lelkesen
előadta nekem a terveit.
– Gondolom, hallott már a Négy Hetes beosztásról. Hát persze hogy
hallott. Még egy hét, és szerintem elkezdhetjük visszafoglalni a várost.
Chinatownban kezdjük majd – ott alacsony a népsűrűség a rendes
belvároshoz képest –, és nyugat felé haladunk, folyamatosan építkezve
és építkezve. Aztán átkelünk a Lion’s Gate-en az északi parti
vízerőműhöz. Van néhány gépész is a csapatban, akik képesek lesznek
visszaállítani az áramtermelést. Mindent visszafoglalunk. Ez rettenetes
tragédia volt, Jupiterre mondom, de csak abban reménykedhetünk,
hogy ennyi megpróbáltatás után valami erősebb születik majd belőle.
Elhallgatott, és tovább nyalogatta a száját.
Én a ragumra összpontosítottam, és csak úgy zakatoltak a fejemben
a fogaskerekek. London arról beszél nekem, hogy Alvókat mentenek, de
egyelőre egy valódit sem láttam itt. Mit jelenthet ez vajon? Amikor
felnéztem, azt vettem észre, hogy merev tekintettel mered rám.
– Mi az? – húzta össze a szemöldökét, és az akcentusa egy pillanatra
eltűnt. Majd elhallgatott, megvonaglott, és visszatért a gyenge Gatsby-
üzemmódba. – Mi a véleménye erről az egészről?
Két férfi a szomszéd asztalnál, hátukon egy-egy puskával,
folyamatosan engem bámult. Véleményem? Miről? Nem figyeltem. Egy
nő jött oda, és rakott le két csésze kávét és egy kis tálka tejszínt.
Miközben megpróbáltam megtalálni a beszélgetés elejtett fonalát,
London arcán furcsa kifejezés suhant át.
– Nem járt mostanában a Stanley Parkban? – kérdezte. Egy kicsit túl
mohó volt a hangja ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Az arca
mögött valami egy ajtón dörömbölt. Megéreztem, hogy a helyes válasz
a „nem”, és ennek megfelelően reagáltam.
London úgy dörzsölte a nyakát, mint egy szerencsétlen árva
gyermek, aki csodalámpát dörzsöl. Kivörösödött, és ennek
következtében a szeme körül olyanná vált a smink, mintha két
buggyantott tojás készülne mindjárt lecsúszni az arcán.
– Csak mert furcsa dolgokat mesélnek a parkról. Nem hallott valami
pletykát?
– Csak a szokásosakat, azt hiszem.
– Mint például…
– A gyerekekről.
London visszafojtotta a lélegzetét, és a terem többi része is ezt tette.
– Igen – vett ismét levegőt pár pillanattal később. – Mi is hasonló
dolgokat hallottunk. Maga mit tud?
– Csak a szokásos dolgokat. Hogy alszanak, de nem beszélnek. Hogy
a parkban élnek. Hogy a Felébredettek gyűlölik őket, és vadásznak
rájuk, és meggyilkolják őket.
Suttogások mindenütt, akár egy pókháló.
– A Felébredettek? Maga így nevezi őket?
– Igen.
– És csak ennyit hallott?
– Igen, azt hiszem.
A szívem csak zakatolt és zakatolt, de képtelen volt megszökni a
mellkasom bezártságából: ő jobban megértette, milyen veszélyes
területre tévedtem, mint szegény agyam.
London csak bólogatott és bólogatott, miközben folyamatosan a
kávéját kevergette. Fel-le. Körbe-körbe.
– Nem szeretné tudni, hogy mi mit hallottunk?
– Dehogynem.
London felhorkantott. – Persze hogy tudni akarja, öreg pajtás. De
megbízhatunk magában? Tud erre okot adni? A mi oldalunkon áll,
nem? De az is lehet, hogy kém…
Az akcentusa ekkorra szinte már teljesen eltűnt, és az arca egyre
sötétebbé vált. Engem mindenfelől verejtékes tenyerekben tartott
lőfegyverek vettek körül. Hirtelen tudtam, miért nincs itt több igazi Alvó;
London okokat követelt az egerektől, akiket hazahozott, de nekünk csak
lyukas zsebeink voltak. Ezzel együtt oda kellett adnom neki minden
darab szöszt, amit csak a két ujjam közé tudtam csípni.
– Még valami. Van egy csapat Felébredett. Nekik van egy tervük.
– Egy csapat? Milyen csapat? – London kezdett haragossá válni. – És
milyen tervük? Mit próbál eltitkolni maga előttünk azok után, hogy
befogadtuk és megetettük? M-mit forgat a fejében?
– Azt tervezik, hogy nemsokára kimennek a parkba, és kiirtják a
gyermekeket. Azt mondják, hogy a gyermekek démonok.
Mindenki felháborodott körülöttünk. London levegő után kezdett
kapkodni, de utána összeszedte magát, és felemelte a kezét. Úgy
elnémult minden, mintha cindtt k leejtett volna egy kalapácsot.
– Hogy érti, hogy „kiirtani” őket?
– Azt tervezik, hogy végigmasíroznak a parkon, és bekergetik a
gyermekeket az óceánba, hogy megfulladjanak.
– Kik ezek az emberek?! – London még éppen hogy csak kordában
tartotta a dühét. – Mikor tervezik ezt végrehajtani?
– Nem tudom. Hamarosan.
– Akkor hol? És hányan?
London intett az egyik testőrének, egy puskacső kezdett lassan a
magasba emelkedni, és rám célozni.
– A West Enden vannak, odalent, Davie mellett.
A puska visszaereszkedett. London biccentett nekem, hogy
folytassam, lehiggadva a régi utcanevektől.
– Néhány százan vannak, és elfoglaltak egy iskolát. Ők azok, akik
Felébredetteknek nevezik magukat. Fel vannak fegyverezve. – Ez
hazugság volt, de pontosan azt eredményezte, amiben reménykedtem.
Azok a tekintetek, amelyek korábban rajtam függtek, most egymást
keresték a teremben mindenütt. Az árfolyamom megindult felfelé. – És
segíthetek maguknak.
London várt egy kicsit a válasszal, és amikor elkezdte, már a helyén
volt az akcentusa. – Miből gondolja, hogy tud nekünk segíteni, öreg
pajtás? Miért gondolja, hogy szükségünk van erre?
– Nem azt mondtam, hogy szükségük van rá. Csak azt mondtam,
hogy felajánlom a támogatásomat. Amennyiben elfogadják.
London megengesztelődve bólintott. – És mi az ajánlata?
– Ők valamiféle prófétának tartanak engem. Ez furcsán hangzik, de
bármit megtennének, amit mondok nekik. Én rajta tudom tartani a
szemem a terveiken, folyamatosan tájékoztatni tudom magukat.
– És miért teszi ezt a nagylelkű ajánlatot?
– Nekem úgy tűnt, mintha maguk nem akarnák, hogy a gyerekeknek
a parkban bajuk essen. Én sem akarom. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon
az oldalon állunk.
Dr. London jó darabig emésztgette a szavaimat. Azt tudtam, hogy a
logikámon nem fog fogást találni. Csak azt nem tudtam, miért nem
akarja, hogy megöljék a gyermekeket a parkban. Mi a terve velük? Az
Alvásmímelőkre egyfajta kollektív kognitív köd borult. Valamilyen
szinten biztosan tudták, hogy a napjaik éppen úgy meg vannak
számlálva, mint a drótkerítéseiken kívül élő embereké. Akkor hát, mi a
tervük?
A doktor megszólalt. – Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy
sétál egyet a bázis körül, amíg én átgondolom az ajánlatát. Ami azt
illeti, későre jár már egy zsúfolt nap után, és nekem aludnom kéne.
Reggel majd folytatjuk ezt a beszélgetést.
– Persze. – Én felálltam, és kimentem az étkezőből, miközben
London maga köré gyűjtötte néhány emberét, és izgatottan suttogni
kezdtek egymással.

A Science World földszintje nagy volt: ezer vagy kétezer

négyzetméternyi, legnagyobbrészt nyitott terület a kupola alatt.
A következő néhány óra során, miközben ott bolyongtam, London
katonái a szemük sarkából figyeltek, de folytatták a munkájukat, ami
láthatóan legnagyobbrészt félelmetes fegyver- és élelmiszerkészletük
elrendezéséből és átrendezéséből állt: minden bizonnyal kifosztottak egy
Costcót és egy Home Depot-t, még mielőtt teljesen elfajultak a dolgok.
Senki nem akart beszélgetni velem, de ahova csak mentem, ott kemény
pillantások fogadtak.
Néhány tucat priccset állítottak fel egy volt ajándékboltban, az épület
elejében, és az ablakokat vastag, fekete filclapokkal borították. Ki tudtam
venni néhányat London emberei közül, akik a hátukon feküdtek a
sötétben csukott szemmel, ugyanabból az okból mímelve az alvást,
amiért a nők megjátsszák az orgazmust, vagy a férfiak megtérnek: mert
kétségbeesetten szeretnének tartozni valahova. Valószínűleg úgy
gondolták, hogy tényleg alszanak.
Egy két őrszemmel ellátott, elfüggönyözött rész keltette fel a
figyelmemet a helyiség legtávolabbi sarkában.
– Mi van odabent? – kérdeztem az egyiküket.
– A labor – válaszolta a nő, és megrándult a szeme, miközben
idegesen a partnerére pillantott.
– Miféle labor?
– A doktor műtője. Ott csinálja a…
– Ha nem tudja, ne kérdezősködjön – szólt közbe a társa haragosan.
– A kérdések hazugságokhoz vezetnek.
Már éppen rá akartam kérdezni a furcsa megjegyzéseire, amelyek
orwelli hangulatot árasztottak, amikor megláttam valamit, amitől
befogtam a számat. Közvetlenül egy rés mögött a függönyök között,
amelyek London műtőjének bejárataként szolgáltak, egy kartondoboz
állt csordultig tele különböző méretű sportcipőkkel. Egy apró párról a
tetején Buzz Lightyear arca vigyorgott rám huncutul.
Ekkor egy hang szólalt meg mögöttem: – Dr. London most készen
áll a fogadására.
Amikor visszaértem az ebédlőbe, London és hat katonája, köztük
Dave ültek megfésülködve, tisztán egy asztal egyik oldalán, mint
egyfajta katonai törvényszék.
– Úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk az ajánlatát – jelentette be
London nagyvonalúan. – Az egyik célja annak, hogy nyugatabbra
hatolunk a városba, az lesz, hogy megmentsük a gyermekeket a
parkban. De ha ezek az emberek, akikről mesélt, hamarabb elkezdik
valóra váltani gonosz terveiket, abból katasztrófa származhat. Úgyhogy
megmondom, mi fog történni. Mi visszavisszük abba az iskolába,
cserébe maga folyamat cmagtasztosan tájékoztatni fog minket a csoport
terveiről. Amikor kijelölnek egy dátumot a park ostromára, maga szól
nekünk. Bízhatunk magában?
– Most őszintén?
– Igen.
– Nem tudhatják, hogy bízhatnak-e. De muszáj lesz. És nekem is
bíznom kell magukban. Nincs igazam?
London összehúzta a szemöldökét. – De, azt hiszem, nagyjából így
van.
Nem örült, és ezért nem is hibáztattam. Nem voltam hajlandó
segíteni abban, hogy azoknak a sportcipőknek a szívfájdító kupaca még
nagyobbra nőjön a függöny mögött. De pillanatnyilag egyikünknek sem
volt választása.
12. nap: Nyers homár

Rendőr. A homárok, mielőtt megfőzik őket, sötétkékek.

Másnap reggel Dave és két másik erősen kisminkelt Alvásmímelő

teljes némaságban visszakísértek engem a West Endre. Meglehetősen
biztos voltam benne, hogy parancsba kapták, nem beszélgethetnek
velem, és elég idegesek is voltak – nagyon gyorsan ráfogták a
fegyverüket bármire, ami mozgott.
Ugyanazt az útvonalat követtük, mint előző nap: a SkyTrain vonalát
Granville-be, majd sietve végigmasíroztunk a Robson közepén a
Denmanig, elhaladva az előző napi „angyallesés” helyszíne mellett, ahol
a holttestek friss szőnyegéből lakomáztak éppen a kutyák, macskák és
különböző madarak. Dave és társai vigyorogva sugdolóztak egymással,
a macskák és a kutyák pedig a tulajdonukat védve fújtak és morogtak.
Hálát adtam az égnek az óceáni szellőért, mert a város kezdett
bűzleni. Az óceán közelében mindig is volt egy kis rothadásszag a
levegőben, de ez a jelleg határozottan élesebbé vált, ahogy Nód egyre
erősebb bűzével egyesült. Ugyanakkor azok az emberek, akik a tengeri
szellő pozitívumait szokták dicsőíteni, mindig figyelmen kívül hagyják a
sóba vegyülő pusztulást. Végtére is mik a kagylóhéjak, ha nem üres
koporsók? Mi mások lennének a partra vetett tengericsillagok, mint
felpüffedt tetemek, amelyek egy számukra idegen környezetben
indulnak bomlásnak?
Egy apró kitérő. Lewis Carroll mindenki számára, aki érdeklődést
táplál a szavak iránt, egyfajta félisten, és a Csodaországa a Nód
egyértelmű előképe, ahol Charles egyfajta Tojás Tóbiás, aki
fennhatósága alá vonja a szavak birodalmát. Aznap reggel, amikor
megéreztem a levegő avas mellékízét, eszembe jutott a gyűlöletverse,
„A tenger”. Most, amikor ezt írom, nem tudom kiverni a fejemből. Itt
van körülbelül a fele, az összes olyan strófája legalábbis, amelyre
emlékszem:

Vannak dolgok – szellemek, pókok

A köszvény, eső, ernyők, adók
Miket ki nem állhatok,
de mit leginkább utálok
Az a tengernek nevezett dolog.
Öntsél sós vizet a földre –
Rút lesz, ebben egyetértünk, ugye:
Na most húzzuk mérföldesre,
Ez a tenger, ez tesz tönkre.
Üssünk kutyát, míg nem üvölt,
Kegyetlenség, és ha ez betölt
Minden éjszakát és nappalt
A tenger hangja, amit hallat.
Szárazdajkák menetelnek;
Szemem előtt több tízezrek –
Falapáttal ők terelnek
Kisdedeket tenger mellett.
Ki gyárt ilyen falapátot?
Ki vágja ki élő fából?
Csak egy idióta lehet
Olyan, aki tengert szeret.

Hát nem ez a Nód? A kegyetlenségnek és a veszélynek ez az

élessége? Azok a falapátok, amelyeket a Vesszőfutás utca fáiból
faragnak ki? Carroll, ez a különös agglegény, aki mindig kislányokkal
barátkozott össze a vonaton, és leveleket írt nekik. Biztos voltam benne,
hogy ezt a költeményt is egy ilyen gyermeknek írta. Csúszómászók.
Charles, a Kék Admirális éppen úgy a szárazdajkák egyik típusa, mint
Tojás Tóbiás. Elképzeltem a Nyúlvadászatán, de úgy, hogy vadászik a
gyermekekre, nem pedig tereli őket. Egy lapátokkal és a Stanley Park
cédrusairól levágott nyársakkal felfegyverzett hadsereg. Lapát alakú
sebek az összes fán.
Késő van, és gyertyafény mellett írok. Csak pár teamécsesem k te
Bye-bye, Miss American Pie,
Elvittem a Chevyt, de már üresen vár…
Egész nap és egész éjjel énekelnek, minden bizonnyal azzal a
szándékkal, hogy ébren tartsanak. Néha egy-egy régi Beatles-nóta lágy
sorait hallom, máskor eszelősen kántált gyermekverseket. A „Yellow
Submarine”-t és a „Hull a pelyhes”-t végtelen ciklusban.
A hangok néha megnyugtatnak. Máskor nevetésre késztetnek, de
amikor ez történik, a saját hangom habzó jellege emlékeztet arra, hogy
nincs menekvés, nincs feloldozás ebből.
Amikor az imént lejegyeztem Lewis Carroll szavait, azon kaptam
magam, hogy szünetet tartok, és elidőzöm a „tenger” szónál, ahogy a
papíron megjelenik. A T, E, N, G, E és R betűk közül eltűnt a ragasztó,
amely összetartotta őket, és ez is olyan, mint a Nód: T E N G E R T E N
G E R T E N G E R…

Befordultunk egy sarkon, és megláttuk az iskolát. Majd leesett az

állunk.
Alig egy napig voltam távol, de azalatt az egész épületet
élénksárgára festették, az utolsó tégláig. Minden egyes ajtajáig. Még az
ablakok legnagyobb részét is nagy, élénk, ragacsos festékfoltok
borították. A hatás olyan volt, mint egy cinikus, államilag szponzorált
művész művészi installációja, amely arra hivatott, hogy a közemberek
„eldobják tőle az agyukat”. És az épület valahogy most kisebbnek is
tűnt, mint egy játék iskola.
A területén nyüzsögtek a Felébredettek újabb hordái; Charles Ezrede
kezdett elérhető valósággá válni.
– Ez az a hely? – Dave ekkor szólalt meg először aznap reggel, és a
hangja szardonikusan csengett.
– Ez az.
Dave felnyögött. – Szerencsétlen nyomorultak. Biztosan ki kellett
fosztaniuk a város összes barkácsboltját, hogy elég festéket szerezzenek
ehhez.
– Az ember szinte megsajnálja őket – tette hozzá csendesen egy
másik őr.
– Szinte – mordult fel Dave. – Szinte megsajnálja. Jézusom,
mennyien vannak.
Milyen lehetett az egyik fantáziavilágból egyenesen belekukucskálni
egy másikba? Az Alvásmímelők biztos, hogy meglátták a saját
tükörképüket az ilyen pillanatokban.
Dave egy darabig csak nézelődött, majd egy lakásra mutatott
nagyjából kétsaroknyira az iskolától, amelyből közvetlenül rá lehetett
látni a szörnyszülöttre. – Odafent állítjuk fel a főhadiszállásunkat. Fogd
ezt a zseblámpát, és amikor sikerült kiderítened, mikor fog elkezdő k fo
– dni a kis Nyúlvadászatuk, villogtasd meg abból az ablakból. Akár
éjszaka, akár nappal. Mi figyelni fogjuk.
Átnyújtott nekem egy kis piros zseblámpát, és egy ablakra mutatott
a legfelső emeleten, az épületnek abban a részében, amelyet nem
festettek le.
– Megjegyezted?
Bólintottam, és zsebre dugtam a zseblámpát.
– Akkor jó. Szóval, ha ezen túl vagy, menj le az iskola mögötti
sikátorba, és várj. Ott találkozunk veled, és elviszünk ebből a kibaszott
diliházból.
Ezzel ott is hagytak. Dave azt a szót használta, hogy „diliház”, de úgy
bámulta az iskolát, mint egy szerelem sújtotta diáklány.

Amikor közelebb értem, néhányan az épület előtt odaszaladtak

hozzám, hogy üdvözöljenek, és tébolyodott „apa hazajött!” hangulatban
fogadják a visszatérésemet.
Az örömteli fogadtatás némi megkönnyebbülést okozott, mivel nem
voltam teljesen biztos abban, hogy a közelmúltbéli eltűnésemet
követően ölelni vagy ölni fognak, ha visszajövök.
Elsőként egy sápadt fiatal srác szólalt meg, akivel kapcsolatban az a
halvány emlék derengett bennem, hogy mintha az első sorban állt volna
a beszédem alatt az iskola előtt. Egy igaz hívő összegubancolódott
hajával és tágra nyílt, rezzenéstelen tekintetével bírt – a szeme csupa
kitágult, befogadásra kész pupilla volt. Az Igaz Hívők számomra mindig
olyannak tűnnek, mint azok a kutyák, akik kidugják a fejüket a kocsi
ablakán: magával ragadja őket valami, amit nem képesek felfogni, de
gondolkodás és fenntartások nélkül átadják magukat neki. Ez elég
kedves látvány, amíg az ember oda nem nyúl, és meg nem riasztja őket
egy hátba veregetéssel.
– Ó, hahó! Szia. Visszajöttél! Hol voltál? – Folyamatosan kérdéseket
tett fel, miközben a társai körém gyűltek. – Mit láttál? Miért mentél el?
Úgy tűnt, én vagyok a homokszem Nód osztrigájában, és a
bölcsességnek gyöngyeire számítanak tőlem. – Láttad a hajót, Paul?
Szégyenlősen mondta ki a nevem, mintha tudatában lenne
szemtelenségének, majd elhallgatott, miután próbálkozásai során
átbucskázott az aktuális zeitgeiston: a rejtélyes hajó megérkezésén az
English Baybe. A tömeg ekkorra már szorosan körülvett, és a szagtól
majdnem öklendezni kezdtem. Lehetőségem sem lett volna elmenekülni,
de persze nem is akartam elmenni. Semmilyen lehetőségem nem
maradt, csak az előre, Zoë felé, és afelé, ami Tanyából maradt valahol
abban a gyomorforgatóan sárga iskolában.
– Ami azt illeti – hazudtam –, éppen a hajóról jövök.
Döbbent sóhajok vettek körbe: egy szikrányi kétely sem volt bennük.
– Szeretnétek tudni, hogy mit láttam ott?
Nem válaszoltak. Levegőt sem vettek, csak visszafojtott lélegzettel
vártak.
– Olyan embereket, akik üzenetet hoztak nekünk, és az egész óceánt
keresztülhajózták Kínából, hogy átadhassák.
A nők és a férfiak sírni kezdtek. Tucatnyi hang tette fel ugyanazt a
kérdést egyszerre: – Milyen üzenetet? Ők is Felébredettek, mint mi?
Azért jöttek, hogy segítsenek nekünk?
Felemeltem a kezem. – El fogom árulni, ha eljött az ideje, de most át
kell adnom egy üzenetet az Admirálisnak.
Megindultam, és a tömeg szétvált előttem. A bejárati ajtó nagy
lendülettel kitárult, és én bemasíroztam rajta. Charles bekaphatja. Azt
terveztem, hogy fogom Tanyát és Zoët, és kitörök innen. London és az
Alvásmímelői is bekaphatják.
Az iskola belsejét ugyanolyan sárgára festették, mint a külsejét, és a
festékszag szinte letaglózó volt. A padló ragadt a festéktől, és olyan volt
végigmenni azokon a folyosókon, mint egy hatalmas képregénybálna
gyomorforgató bélrendszerében sétafikálni. Egyenesen felmentem abba
az osztályterembe, ahol Zoët hagytam, nyomomban a kinti tömeg
néhány cseppjével.
A terem ajtaja nyitva volt, és Zoë eltűnt. Maga az osztályterem
festetlen maradt, pontosan olyan, ahogy otthagytam. A padló közepén
úgy üldögélt a névtelen grizzlymedve, mint egy szülő, aki virrasztva
várja a bulizó kamasz gyerekét.
– Hol van Char… az Admirális? – követeltem magyarázatot a
bozontos fiatalembertől.
– A Kék Teremben. Odalent.
A Kék Teremben. Ha ezen a ponton bármit is képes lettem volna
még humorosnak találni, ezt nagyon viccesnek tartottam volna.
Elképzeltem Charlest egy kék trónon, amint valami elszállt modern
dzsesszkvartettet hallgat, és csettintget rá, miközben kék sajtot eszeget.
– Mutassátok meg az utat.
Mindnyájan végigmasíroztunk a folyosón totyogó, árnyékos alakok
mellett a Kék Terembe. Benyitottam, és beléptem az ajtón.
A helyiség kéksége önmagában is patetikus volt valamiért, és amikor
megláttam, hangosan felnevettem. Charles sok szempontból még
mindig ugyanaz a Charles volt, akit korábbról ismertem: szánalmas és
ostoba. A terem tele volt zsúfolva a zsákmányolt javak bizarr
gyűjteményével: drágának tűnő festményekkel és falidíszekkel;
többpolcnyi kemény fedeles könyvvel; a legnagyobb síkképernyős
tévével, amit valaha láttam; és a sarkokban felhalmozott több száz
nippel. Ennek a bizarr bazárnak a közepén ült Charles, természetesen
egy királykék kanapén elterülve, készen állva az audienciámra.
És Tanya. Ő Charles ölében ült, és pattanásos nyakát csókolgatta.
Ettől a látványtól a torkomon akadt a lélegzetem, de nem mondhatnám,
hogy túlságosan meglepődtem volna. Miért ne törekedett volna erre
Charles? Miért ne vette volna el még ezt is tőlem?
Tanya egyenesen maga elé meredt, átnézett rajtam, átnézett a falon
valami távoli hely felé, amit én nem láttam. Testét vékony, fehér hálóköntös
borította. Reszketett és köhögött, azzal sem fáradt, hogy eltakarja közben
a száját.
Charles azonnal beszélni kezdett, amint meglátott engem. – Tényleg
igaz, ugye? Amit az Újtestamentumban mondanak? Hogy senki nem
lehet próféta a saját hazájában. Hogy senki nem tehet csodát hazai
pályán. Hogy nem képes spirituálisan felállítani. Egyetértesz te ezzel,
Paul?
Az „Admirális” mindig is idegesítően egyértelművé tette, hogy
rengeteg könyvet olvasott. Korábban is rendszeres látogatója volt a Joe
Fortes könyvtárnak, de ez valószínűleg kárba veszett erőfeszítés volt. A
könyvek nem közelebb hozták az emberekhez, hanem eltávolították őt
tőlük. Amikor megláttam vele Tanyát, felmerült bennem, hogy amit
Tanya egykor bennem látott, azt most valószínűleg – mintegy groteszk
tükörben – Charlesban találta meg. Ezt a gondolatot nehezemre esett
befogadni.
Nyeltem egyet, és megpróbáltam nem nézni Tanyára. – Mit csináltál
a kislánnyal?
Charles elengedte a kérdésemet a füle mellett. – Tudod, én mindig
sokat gondolkoztam Jézuson. Szerinted mit jelentett az, hogy otthon,
Galileában nem volt képes csodát tenni? Tudod, mit gondolok? Azt
hiszem, hogy ez a részlet talán egy apró kis igazság, ami belopakodott a
narratívába, és valahogy túlélt néhány ezer évet. Lehet, hogy nem is
voltak csodák. Lehet, hogy Jézus egy csaló volt, és az otthoniak
egyszerűen nem dőltek be a bűvészmutatványainak. Kibaszott próféták.
Te mit gondolsz, Paul?
Zakatolt az agyam. – Miért lett volna csaló? Más magyarázat is
létezhet. Mi van, ha ő soha nem tett úgy, mintha Isten Fia lenne? Mi
van, ha az a sok duma a csodákról csak egy kupac hazugság, amit az
elkeseredett kis talpnyalók találtak ki abban a reményben, hogy sikerül
az ujjukat a csodatévő pitében tartani, miután megölték.
Charles vigyora elhalt. – Bekaphatod, Paul.
– Hol van a gyerek? Megállapodtunk valamiben.
– Démon, Paul! Démon. Közelítsd ezt meg a mi nézőpontunkból. Mi
nem tudtuk, hogy visszajössz-e. Biztonságba kellett helyeznünk, nehogy
megharapjon valakit. Ti tudtátok, hogy Paul démonokat tart házi
kedvencként?
A mögöttem álló massza motyogni kezdett.
– Nekem megvannak a magam okai azokra a dolgokra, amelyeket
teszek. Én írtam meg azt a könyvet erről a helyről, Admirális. Vagy ezt
már elfelejtetted? Te mindezt – mutattam végig a termen, Tanyát is
belefoglalva – tőlem kaptad. Az, hogy mit teszek a „démonokkal”, az én
dolgom. Hol van?
Charles válasz gyanánt rám meredt, miközben becsúsztatta a kezét
Tanya köpenyébe, és a hasát simogatta. A ruhadarab félrecsúszott és
szétnyílt, konkáv árnyékokat és csontfehér fényt fedve fel. Tanya
továbbra is egyenesen maga elé meredt, mintha mi sem történt volna.
Én úgy reagáltam erre, hogy megfagyott a vér az ereimbe kr ve fel. Tn.
Tudtam, hogy ha elveszítem az önuralmam a Felébredettek előtt, akkor
egy pillanat alatt ellenem fordulnak.
– Nagyon hamar át fogom adni neked a démonodat, Paul. De addig
is, itt egy másik játszótársad, akinek esetleg örülni fogsz.
A szabad kezével tőlem balra mutatott. Ott, a sarokban egy emberi
test lógott fejjel lefelé a mennyezetről, mint egy Tarot-kártya ábrája.
Hosszú pamutkötelet tekertek többször körbe a lábán, mintegy múmiát
csinálva belőle. Amerika Kapitány vörösét, fehérjét és kékjét alig lehetett
kivenni az összevisszaságban. De az volt a legrettenetesebb, amit
Brandon fejével csináltak: egy vödör ugyanolyan élénksárga festékbe
merítették, mint amilyennel az épületet kenték össze. A bödön körüli
kék padlón vastag cseppek suttogtak a küzdelemről, a megfulladás
kínszenvedéséről.
– Ott találtuk, ahol hagytad, mély álomba merülve. Nem ébredt fel,
akármilyen erősen is ráztuk. Mindaz a munka, amit a megváltásába
fektettünk, kárba veszett.
– Kibaszott Alvó szemétláda – suttogta mögöttem egy hang.
Charles keze ekkor már Tanya immár kilógó mellén járt, és a
mellbimbóját húzogatta és csipkedte.
– Köszönj Paulnak, Medúza – utasította őt.
Tanya nyelt egyet, majd rám pillantott, és elvigyorodott, mint valami
bedrogozott hippi. – Szia, Paul. Mi újság?
Én nem válaszoltam, csak megpróbáltam elnyomni a hányingeremet,
illetve azt a késztetést, hogy odasétáljak, és megfojtsam Charlest.
– Paul, azt szeretnéd, hogy ez egy nyilvános megbeszélés legyen,
vagy négyszemközt beszéljünk?
Fuldokolva válaszoltam. – Négyszemközt.
– Mindenki kifelé!
A mögöttem álló emberek hátrálni kezdtek, és az ajtó becsukódott
mögöttük. Charles felsóhajtott.
– Végre kettesben. Megmondom, mi van, Paul. Te még pár napig
eljátszod a prófétát, majd felkensz engem, ne nevess, Nód királyának.
Nem fogadtam meg a tanácsát. Ami azt illeti, minden visszafogottság
nélkül kezdtem nevetni. Az első gondolatom az volt, hogy Charles
nyilatkozatát a nagyon nódi Michael Jacksonhoz és bizarr
önkoronázásához hasonlítom, amikor a „Pop Királyának” nevezte ki
magát abban az időszakban, amikor az énekes testi leépülése annyira
felgyorsult (majdnem annyira, mint Tanyáé vagy Charlesé), hogy csak
egy ilyen frázis formájában előadott Nagy Hazugsággal lehetett
egyáltalán kísérletet tenni arra, hogy mentsék, ami menthető. De utána
Jackson meghalt, és az emberek „igazából” a Pop Királyának kezdték
nevezni. És mire vége lett a világnak, az énekes életének kellemetlenebb
aspektusait mintha teljesen száműzték volna a populáris narratívából.
Úgyhogy kétségem sem volt afelől, hogy Charles el tudja érni, hogy a
koronázása tartós kzáelj legyen, képes azt a töviskoronát
egészségtelenül vörös kobakjához ragasztani.
Charles a szemöldökét összehúzva levette a kezét Tanya melléről, és
a tarkójára tette. Élesen lefelé nyomta; Tanya a térdére esett, és Charles
sliccénél kezdett kotorászni.
– Láss munkához, Medúza.
Tanya elővette Charles ernyedt péniszét, és szopni kezdte. Én
elkaptam a pillantásom, de nem akadt olyan hely, ahol
megpihentethettem volna.
Semmi új nincs a dologban. A szex már hosszú ideje próbált
nyilvánossá válni, mielőtt Nód gyökeret vert volna. Publikussá és
cégessé: a szemérem nyilvános részvénytársaságává. Az a sok pornó.
Ha az ember elég mélyen beleássa magát, biztos talál valakit odalent,
akit ismer: a szomszédját, a tanárát, a nővérét, a feleségét, amint ott
vonaglik a képernyőn az extázis groteszk paródiájában – maga az
extázis is szellemmé vált, már rég eltűnt a képből.
– Hagyd abba, Charles. Ezt most azonnal hagyd abba. – A hangom
jegessége még jobban megdöbbentett, mint az, aminek tanúja voltam.
Egy hideg helyre kerültem, valahová az érzelmeken túlra. Képes voltam
akár ölni, akár meghalni, ezek nem jelentettek számomra semmit. De
amit Charles csinált, az az én értékrendem szerint egy hulla
meggyalázásával volt egyenértékű, és nem voltam hajlandó hagyni,
hogy folytassa.
– Patthelyzetben vagyunk, Paul. Ehhez mit szólsz? – Charles mindkét
kinyújtott kezének tenyerével a kanapé támlájára csapott, miközben
Tanya feje mechanikusan bólogatott odalent. – Úgy tűnik, egy kibaszott
patthelyzetbe kerültünk. – Charles kéjesen felnyögött, de a pénisze nem
állt fel. – Kibaszottul végünk, Paul. Már ha érdekel. Ami Medúzát
illeti,
ez legnagyobbrészt csak a meditáció és a higiénia egy formája. Az én
higiéniámé. Aki Felébredett, mint mi, az leszokik a fantáziálgatásról. A
te megjátszott alvásról, szerelmi játékokról és baszásról szóló világodról.
Szánalmas.
Én megindultam felé, de ő sietve eltolta Tanyát.
– Elég legyen! Lassíts, Paul. Gondolj a gyerekre. Ugye nem akarod,
hogy a drága kis Zoënak baja essen?
Ettől megtorpantam. Csak álltam ott, miközben Charles felhúzta a
sliccét, Tanya pedig felállt, és bekötötte a köpenyét. Ismét felköhögött.
Megborzongott. Egyenesen maga elé meredt.
Charles hadarni kezdett, megpróbálta normalizálni a dolgokat.
– Még egy vagy két napra szükségem van, hogy felkészüljek a
Nyúlvadászatra, Paul. Nem látom okát, hogy ne kaphatnánk meg
mindketten, amit akarunk. Mit mondasz?
Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. – Azok csak gyerekek. Miért
akarod bántani őket?
Charles türelmesen felsóhajtott. – Ez nem a bántásról szól, Paul.
Hanem az alvásról. A te haverod, az alvás, nekem soha nem volt
barátom. Higgy nekem, miután egész nap sikátorokban bolyongtam, és
köz ktamaz alváeledett a hideg éjszaka, anélkül, hogy reményem lett
volna egy ágyra, az alvás soha nem vált olyasmivé, amit örömmel
vártam volna. Miközben te odafent, az égben szunyókáltad végig az
éjszakát, én odalent voltam, a sötétben, Paul, tágra nyílt szemekkel. Az
volt az én birodalmam, noha soha nem tartottam igényt rá. De az
felkészített engem a Nódra. És Nódban senki nem ússza meg az alvást.
Senki, amíg én vagyok a főnök.
– Mi lesz, ha összehívom azokat az embereket odakint a folyosón, és
elmondom nekik, hogy te egy démon vagy?
– Próbáld meg nyugodtan. Ebben a pillanatban téged
misztériumként kezelnek. Csodabogárként. Lehet, hogy hinni fognak
neked, ugyanakkor szinte bármit el tudnak hinni, amit bármelyikünk
mond. Ha kettőnk mitológiája ellentmondásba kerül, akkor nem lehet
megjósolni, hogy melyikünknek lesz meg még az összes karja és lába öt
perccel később. És ne feledkezz meg szegény Álomszuszék barátunk
példájáról – biccentett Brandon holtteste felé. – Nem kellene sok hozzá,
hogy ellened forduljanak. És persze ott van a kis démonod is. Mit
művelsz vele abban a szobában, Paul? Dugod? Lefogadom, hogy még
mindig szeretsz dugni. Igazam van?
Tanya hófehér arca ettől elvörösödött, és úgy az ajkába harapott,
hogy egy vékony vércsík indult meg az állán, mint a lekvár egy fánkból.
Akkor hát még mindig van valami a testében, a lelkének valamilyen
emlékképe a zaklatott elméje egyik sötét sarkában bujkálva.
– Még egy beszéd. Egyetlen, és utána átadod a gyermeket, és
elengedsz minket.
– Még egy beszéd, és felkensz engem királlyá. Utána elmehetsz.
– Rendben.
Persze tudtam, hogy ez hazugság. Amint „felkenem” Charlest, soha
többé nem kapom vissza Zoët. Azzal, hogy beleegyeztem, a legjobb
esetben is csak egy-két újabb napot vásároltam magunknak. És ezt ő is
tudta.
– Úri becsületszavunkra. Boldoggá tesz, hogy sikerült kikeverednünk
a patthelyzetből. – Charles immár az általa uralkodói tónusnak gondolt
stílusban próbált kommunikálni. – Annak jeleként, hogy búcsút
mondtunk az ellentéteinknek, felajánlhatok neked egy ingyen menetet
Medúzával? Számára ez nem fog sokat jelenteni, de számodra talán
igen. Nem? Akkor tűnj innen.
Ezeket a szavakat már Tanyához intézte, aki a fejét lehajtva
tántorgott el mellettem az ajtó felé. Kettesben maradtunk, Brandon
holttestét leszámítva.
– Charles.
– Igen?
– Te hiszel bármennyire ebben az egészben? Nódban?
– Ezt ki kérdezi? Halló! Ki kérdezi ezt, kérem?
Charles a hallgatósága nélkül mintha összement volna. Felmerült
bennem a kérdés, hogy vajon mennyi erőfeszítés kell ahhoz, hogy
egyben tartsa Nódot bomlott agyában. Igazából semmivel sem volt
jobban Tanyr t kbbas, hogynál.
– Én kérdezem. Paul. Te tudod, hogy ez az egész nódos dolog
hülyeség, és hogy a valóságban te haldokolsz, hogy egy hét múlva már
csak egy hulla leszel a többi közt az utcán. És hogy őrült vagy.
De Charles nem is hallott. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy
ott vagyok a szobában. Az ablakhoz ballagott, és magában beszélt,
miközben az ujjai az üveget karmolták.
– Szállj, szállj, kismadár. Repülj. Én a Nódisten Gyermeke vagyok.
Egy kisbaba az uralkodói erdőben…
13. nap: Ábrahám kebele

A boldogok nyughelye a halálban

Bármilyen végső álom is jött el Brandonért, az közeledett értem is –

és talán még gyorsabban, mint ahogy a Felébredettek felé dübörgött a
halál. De még egy-két dolgot el kellett végeznem a Nódban, mielőtt
elengedhettem volna magam. Úgyhogy amikor visszatértem az
osztályterembe, szúrós fészket raktam magamnak régi matematika-
tankönyvekből abban a reményben, hogy képes leszek éberen aludni –
hogy elég kimerült vagyok ahhoz, hogy elszunyókáljak, de elég
kényelmetlenül érzem majd magam ahhoz, hogy ne sodródjak túl
messzire Nód partjaitól.
Működött is a dolog, és sikerült egy újabb éjszakán
végigvergődnöm, pont úgy, ahogy Ebeneezer Scrooge közismerten azon
töprengett, hogy az őt meglátogató szellemek nem csak a rosszul
megemésztett sajtfalatok termékei-e, az én visszatérésemről az
ébrenlétbe is egy merev Matematika alapjai 6. tehetett, amely a bordáim
közé fúródott.
Aznap éjjel az álmom egy kicsit megváltozott. Százötven méter
magas óriás voltam, aki keresztülmasírozott Vancouveren, óvatlanul
fellökve a felhőkarcolókat a könyökével. Emberek jártak-keltek alattam
az utcán, és éreztem, hogy úgy pukkadnak ki a csupasz talpam alatt,
mint az áfonyaszemek. Valami oknál fogva muszáj volt eljutnom az
óceánhoz, majd átkelnem a Georgia-szoroson a Vancouver-szigethez,
ahol éppen egy árhullám készült elmosni a nyugati partot. De még
mielőtt beléphettem volna a vízbe, egy masszív hullám csapott át a
látóhatáron kísérteties szilánknak tűnő szigeten. Majd természetesen
felrobbant a világ. Ezúttal azonban, miközben az utolsó szilánkok is
feloldódtak az Aranyfényben, megláttam a parkot, épen. Gyermekek
rohangáltak a fák között nevetéstől vagy rettegéstől eltorzult szájjal.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki egy bontatlan zacskó
chipset hagyott a padlómon reggelire: egy Pikáns Sajtos Doritost.
Legjobb képességeim szerint elfogyasztottam, bár semmilyen ízt nem
éreztem, és a feladat végrehajtásától megfájdult a gyomrom,
kisebesedett a szám, és rettenetesen szomjas lettem. Összegyűrtem a
fémzacskót, a zaj másnaposan hangosnak tűnt. Majd csak ültem az
ablak mellett, a meleg linóleumon, és Tanyára gondoltam.
Eszembe jutott egy történet. Valamelyik szilveszterkor pár évvel
korábban Tanya jóval többet ivott a kelleténél, majd az éjfél és a hajnal
közötti órákat ismételt öklendezéssel töltötte, bárhova és mindenhova.
Úgy hányt, ahogy az erős dohányos n kbbndoltam.
– Ne beszélj. Egyszerűen csak ne beszélj – figyelmeztetett, amikor
csak kinyitottam a számat. Én úgy éreztem, mintha a szavaimtól
megfosztva semmit nem tudnék nyújtani neki. Ennek ellenére, mindent
egybevetve, ez egy kedves emlék. Aki valaha is szeretett bárkit önmagán
kívül, azt nem fogja túlzottan meglepni.
Valaki egyszer azt mondta, hogy azért egyre nehezebb minket
minden egyes eltelt évvel szeretni, mert idővel annyira összegabalyodik
az életünk másokéval, hogy az újonnan érkezettek már nem tudják
beverekedni magukat szívünk bozótos, benőtt mélyére. Megkeresném és
pontosan idézném azokat a szavakat az olvasó számára, ha tudnám.
Tényleg nagyon szívesen megadnám a méltó elismerést ezért a
felfedezésért, mert tényleg így van: a mi egymásba fonódott életünk
Tanyával olyan volt, mint a visszerek egy öregember bokáján. Ki tud
igazán megismerni egy öregembert vagy öregasszonyt, ha váratlanul
beléjük botlik egy öregek otthonában kilencvenkét éves korukban?
Akkor már túl késő. Akkor már csak torz árnyékokat látunk, karikatúrává
átrajzolt arcokat, rekedtes anekdotává torzul teljes életeket.
Amikor odanéztem az arccal lefelé heverő medvére a padlón,
eszembe jutott a vér Tanya állán, amikor Charles a parkban lévő
gyerekekről beszélt. Annak a vörös pataknak a tündérmesei
élénkségében volt valami, amitől elhittem, hogy ha bármennyi szikra
maradt is barna szemében, az Zoë védelmében felizzana. És mindez
csak egy körülményes előzménymagyarázata annak a vallomásnak, hogy
hirtelen azon kaptam magam, az iskola folyosóin rohangálok. És Tanyát
keresem.
A Felébredettek láthatóan egyre jobban legyengültek, még mindig
folytatták ugyan értelmetlen tevékenységeiket, de fokozatosan lassultak.
Kimerült szemük apró vetítőkészülék volt, és miközben engem
bámultak, úgy éreztem, mintha remegő fénytetoválások kezdenének
beborítani: régi házivideók és horrorjelenetek. Rengetegen tüsszögtek és
köhögtek körülöttem, ahogy a megviselt immunrendszerek szikrázva
próbáltak beindulni.
– Nem tudod, hol van Medúza? – kérdeztem meg az első embert,
akivel találkoztam, egy kamasz lányt, aki az egész arcát eltakaró
motoros-bukósisakot viselt. Ő az egyik folyosón sétált, araszonként
megkopogtatta a falat, majd hallgatózni kezdett.
Bólintott, és furcsán elmosolyodott.
– Hol van?
De erre csak megrázta a fejét, és folytatta a kopogtatást és a
hallgatózást, arcát az önarcképekhez és a házak kocka-háromszög
rajzaihoz szorítva, amelyek a sárga festék tengere alatt lebegtek.
– Én tudom, hol van Medúza.
Megfordultam, és a zilál s én t hajú ifjú barátomat pillantottam meg.
A hívőt.
– Hol van?
– Az én nevem Fehérszemű. – Egyszer valaki azt mondta, hogy az
ördögnek nincs fehér a szemében. – Oda tudlak vinni.
Elvezetett az eggyel lejjebbi emeletre, majd a folyosó legtávolabbi
végébe, végigbeszélve az utat.
– Te tudtad, hogy el fog jönni?
Ez belém fojtotta a szót. Láttam volna előre Nód eljövetelét? Az igaz,
hogy egy részem mindig kívül maradt a világon – egy összefont karú
szellem. Azt hiszem, mindig is gyanítottam, hogy valamiféle svindli
készül, miközben azt figyeltem, hogyan folyik a „normalitás”. Az is lehet,
hogy egyszerűen csak többre számítottam az élettől, mint amit az
realista szemmel nyújtani lett volna képes valaha – talán túl romantikus
vagyok.
Az igazi romantikusok soha nem azok, akiknek könnyed és
megnyerő a modora; az igazi romantikusok mindig a tartózkodó
emberek, a paranoidak és az aggodalmaskodók, az összevont
szemöldökűek a koffeines reszketéssel. Végtére is, bárkinek, aki nyitott
szemmel látja a világot, amit mi hoztunk létre, megvan az oka arra,
hogy nagyon aggódjon.
Úgyhogy talán ebben az értelemben tényleg láttam Nód koponyáját
és lábszárcsontjait a horizonton.
– Lehet. Lehet, hogy két világot láttam egymás tetején. De az egész
homályos volt, mint amikor valaki másnak a szemüvegét veszed fel.
Fehérszem komoran bólintott, majd ismét a hajóról kezdett
kérdezősködni. Nemsokára megálltunk egy csukott ajtó előtt. Akkor
megfordult, és a rádöbbenéstől spiccesen megszólalt.
– Akkor álmodta meg Nódot, amikor a könyvét írta, igaz? De nem
Nód volt az álom, hanem a régi világ. Amikor Nódról álmodott, akkor
igazából ébren volt! Ezért maga a próféta.
És ekkor értettem meg. A Felébredettek fejében fordítva volt az
egész. Vancouver régi „valósága” valótlan volt, egy álom. Igen. Eddig
egyetértettem velük. De a valóság nem Nód – Nód csak az, amikor az
összes álmot és rémálmot összekeverik egy mixerben. A valódi valóság
az lesz, ami azután marad, hogy a Nód kalapácsa lesújt a fejünkre, és a
régi világ fátylának utolsó foszlányait is letépi. És az mi lesz? Mi marad
azután?
Tanya.
Fehérszem kinyitotta az ajtót, és bevezetett egy fényben úszó sárga
szobába. A napnak, ami az ablakon keresztül látszott, olyan illata volt,
mint egy friss réteg festéknek. Tanya egy íróasztalnak támaszkodva
hevert, előregörnyedve, kezét széttárt lábai között tartva. Nagy
erőfeszítéssel vette a levegőt: A Kis Mozdony, Aki Nem Sokáig Pöfög
Már. Az oxigéndús vér nem jutott el szürke ujjbegyeibe és
megfeketedett lábujjaiba. Minden egyes lélegzetvétel pillanatnyi döntés
volt, amit komoly megfontolás előzött meg. És Tanya nem volt egyedül.
A szoba előtt a halál rótta a folyosókat, menet közben kénye-kedvére
válog sdv előzötatva. Odakint, a sikátorban egy bűzös, féloldalas
húshalom tornyosult, ami minden egyes nappal nagyobb lett, amikor
nem figyeltem.
Odamentem Tanyához, és megpróbáltam hanyatt fektetni, de ő
felüvöltött, és az arcomba tolta az arcát. Rettenetes látvány volt.
– Nem fogok lefeküdni, és te kibaszottul nem kényszeríthetsz rá!
– De így nem kapsz levegőt.
– Nem fekhetek, nem fekhetek. Az Alvók hazudnak! Nem mind
Arany, ami Fénylik…
Erőtlenül eltolta a kezem, amikor a vállára tettem. Olyan volt, mint
akik a harmadik világ utcasarkain koldulnak: túlságosan messze járt már
a fejlett világ úri kéregetőitől, az Üdvhadsereg üdvöskéinek haute
couture-jétől. Olyan szaga volt, mint a romlott halnak és a hányásnak.
El kellett fordulnom ahhoz, hogy levegőt tudjak venni, és amikor
visszafordultam, Tanya magában köhécselt és gurgulázott. Bár a szavait
nem lehetett kivenni, úgy beszélt, mint aki társalog.
– Tanya, meg kell keresnem Zoët. Emlékszel még Zoëra? A
kislányra, akit találtunk. Akinek odaadtad a plüssmackódat.
Tanya abbahagyta a motyogást, és felnézett rám.
Hirtelen mintha otthon lettek volna nála, bár csak egy mocskos
padlásablakon kukucskáltak kifelé. Erőlködve próbáltam magamon
tartani Tanya pillantását, miközben ő begörbítette az ujját, közelebb
húzott engem, és azt suttogta: – Miért nem szereted te az embereket,
Paul?
Mit válaszolhattam volna erre? Bevallhattam volna, hogy elméletben
szeretem az embereket, csak a gyakorlatban nem. Azt is mondhattam
volna, hogy valamilyen elmebeteg értelemben Fehérszemnek igaza volt,
és én megéreztem Nód eljövetelét, és abban reménykedtem, hogy nem
kerülök az útjába. Ehelyett az igazságot választottam.
– Nem tudom, miért.
– Elhagytalak volna, elhagytalak volna, elhagytalak volna, el… – Majd
Tanya elhallgatott, és témát váltott. – Mit álmodtál tegnap éjjel?
– Egy óriás voltam, magasabb a felhőkarcolóknál. A part felé
sétáltam. Majd egy árhullám jelent meg a látóhatáron. A víz ragyogott,
nagyon bántotta a szemem.
– És mi történt utána? – Tanya hallotta már ezt a történetet, és
hirtelen azt a régi játékot kezdte játszani, amit „esti mesének” hívtak.
– Felrobbant a világ.
– Mintha egy bomba zuhant volna rá?
Én megráztam a fejem a vállán. – Nem. Egyáltalán nem úgy. Inkább
úgy, mint egy kollázs, aminek a darabjait nem ragasztották oda
rendesen, és mintha valaki kinyitott volna egy ajtót, és az összes
darabka egyszerűen elrepült volna.
– Egyszerűen elfújták… szegény kicsikém. És aztán? – Tanya azt a
kislányt adta, aki néha szeretett lenni. A múltban nemegyszer felmerült
bennem a kérdés, hogy nem csak azért maradt-e velem, mert én jól
tudok mesélni. Mert jól el tudom mondani a régi tündérmeséket.
– Utána az összes darabka eltűnt, és nem maradt más, csak
aranyszínű fény.
Tanya belém fúrta magát. – És azután?
– Csak a fény. Örökké tartott.
Tanya felnézett az arcomra, de a szeme már nem látott, ami azt
jelentette, hogy úgy nézett ki, mintha mindent látott volna. Így fog
meghalni. Így haldoklik az egész világ.
– A szép kis Zoë a kazánházban van. Nagyon meleg van odalent.
Olyan forróság, mint a Pokol Kapujában…
Tanya mosolygott, miközben elhalt a hangja. Akkor hát, egy újabb
gyilkosság. Egy narancssárga sniccerrel vágtam el a torkát, amit az egyik
szekrényben találtam, majd magamhoz szorítottam hirtelen kicsivé és
diókeménységűvé vált fejét a zabolátlan haja alatt, miközben a teste
vergődött egy ideig, de nem túl sokat, és a vére lilára festette a
farmeremet.
Amikor vége lett, a fülcimpája, az a fülcimpája, ami szerinte a
földönkívülisége jele volt, most azt jelezte, hogy ő az enyém.
Lehajtottam a fejem, és egyenként megcsókoltam mindkettőt.
14. nap: Rezonőr

A színházi szakzsargonban olyan szereplőt jelent, akinek a jelenléte

dramaturgiailag nem indokolt, feladata, hogy az eseményeket
tárgyilagosan megítélje.
A szerző szócsöve.

Az elégia iránti vágyakozás.

Az egyetemen ismerkedtünk meg, a másodévesek filozófiaóráján. Én
azért voltam ott, mert hittem abban, hogy az univerzum természetéről
szóló háromszáz éves eszmefuttatások valahogy időtállóak (tudom,
tudom), Tanya pedig azért – legalábbis ezt mondta –, mert az óra pont
befért az órarendjébe. Miután lediplomáztunk, én elkezdtem írni a
könyveimet, ő pedig egy meglehetősen nagy, sok gyanús szerződéssel
rendelkező vegyianyag-gyár jól kereső marketingeseként helyezkedett
el. Igyekeztünk fenntartani azt a kényes egyensúlyt, amelyet korábban
említettem, amelyen belül a tiszta intellektus volt a mérlegnek a felém
eső oldalán, az a nagy darab hús pedig, amit Tanya rakott le az asztalra,
a másikon. De amikor minden kötél szakadt, és mindent egybe kellett
vetni, a mérleg nyelve felé hajlott. Ő annyit gúnyolódhatott a gazdasági
értéktelenségemen, amennyit csak akart, de én nem áshattam bele túl
mélyen az üres karrierizmusába, tekintettel arra, hogy abból volt mit
ennünk. De ahelyett, hogy valami végleges konszenzust találtunk volna
erre az aránytalanságra, azt tettük, amit a legtöbb pár szokott, és tőlünk
telhetően együtt éltünk vele.
A miénk egy klasszikus furcsa p vdv een az árosítás volt a
helyzetkomikumokra épülő humor minden elemével. Volt nagy
röhögés? Néha. De máskor, a kivágott részekben nagy kínos csendek és
nagy elfojtott haragok is voltak. És ha az ember egy kétórás filmet
szeretne vágni egy hét évig tartó kapcsolatból, abban rengeteg kivágott
rész lesz. Ennek ellenére mi bátran masíroztunk tovább.
Három-négy együtt töltött év után kezdtük megérteni egymást egy
kicsit. Fény derült arra, hogy Tanya azért szereti a verbalitásomat, mert
az megszólít benne valami eltemetett dolgot, ami ki akar szabadulni.
Ami engem illet, számomra volt valami vonzó abban a külső héjban,
amit Tanya magára növesztett, a Világpáncéljában. Ennek a páncélnak a
keménysége a belső részek lágyságát jelezte, azét a titkos részét,
amelyben reményeim szerint elbújhattam – a saját külső
formátlanságom tükrét –, amikor elegem lett a saját hangomból vagy a
saját gondolataim lufiszerű gondolatából.
Majd, ahogy telt-múlt az idő, Tanya olyan irányba változott,
amilyenbe én nem voltam képes követni. Lehet, hogy a páncélja úgy
megvastagodott, hogy egy olyan amorf valaki, mint én, már nem volt
képes áthatolni rajta. Amorf: ez olyan, mint az amore, csak mindig
változik. Az volt a legnehezebb része, amikor egy szép napon rájöttem,
hogy hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az általa biztosított
menedék nélkül éljek, neki pedig el kell fogadnia, hogy annyira
szükségem van rá. De még ekkor is továbbmasíroztunk. Lehet, hogy
mindenkinek végig kell gázolnia ezen a mocsáron, gondoltuk. Másrészt
viszont innentől fogva megmaradt benne valami idegenség; és én
megéreztem, hogy ha együtt akarunk maradni, akkor meg kell tanulnom
szeretni és megvédelmezni azt az idegenséget.
Ezek elég komor kilátásoknak tűnnek, de nem voltak azok, nem
igazán. Romantikus naplementék és puha árnyékok is voltak benne,
nem csak műtőlámpák és vallatófények. Szeretkeztünk is, és együtt
nevettünk. És együtt néztük a kedvenc műsorainkat annak során, ami
nagy valószínűséggel a Televízió Aranykora volt, bármilyen kétes értékű
gúnykifejezés is ez. Szerettünk együtt főzni vasárnap délután. Ezek a
dolgok is számítanak.
Legalábbis én így láttam. Isten a tanúm, mennyire nem mondtam ki
ebből semmit sem Tanyának, sem bárki másnak. Ezeket a dolgokat
senki nem szokta kimondani – azzal megszegné a szabályokat –, de
mélyen legbelül tudjuk, hogy közülünk mindenki tudattalanul és
megváltoztathatatlanul egyedül van, még akkor is, amikor szerelmes.
A legtöbb embert, akit ismertünk, teljesen lefoglalta, hogy „játék
határok nélkül”-t játsszon a kapcsolataiban és a munkájában. Visszaeső
Tojás Tóbiások voltak, akik újra és újra összetörtek, majd újra és újra
összerakták magukat az ismeretlen csípőkből és combokból álló új
tájakon. Lehet, hogy én azért voltam aszociális, mert rettegtem a
fertőzésektől, és az is lehet, hogy Tanya odakint úszkált velük a
génlevesben. Én úgy gondoltam, hogy Tanya és én mások vagyunk,
hogy mi egészben lenyeljük a valóságot, és hagyjuk, hogy bennünk
tovább éljen, a fantázia csömöre ellenére, amit kivált. De jött egy nagy
hoppá: végül kiderült, hogy a valóság nagyobb és kegyetlenebb, mint
képzeltem.
Akárhol is lakozott a Tanya iránti szerelmem, akárhol is lakozik
most, az a hely se nem a régi Vancouver, se nem Charles bizarr
Fantáziavilága. A szerelem valahol máshol {lahlmem, ak van. Erről
lenne szó? Vagy egyszerűen nincsenek szavak arra, amit mondani
akarok?

A pincében egy csontvázsereg. Szemek düllednek a félhomályban,

rozsdás vasrudakkal, acélkampókkal, bálázódróttal és kötelekkel
teledobált asztalok felett görnyednek. Dolgoznak, készítenek. Hosszú
léceket, a végükön éles fémek cikcakkos csokrával. A gyertyák felett
lebegő arcuk, akár a manóké. Körülöttük a félhomályban a befejezett
rudak erdeje sorakozik a falnak támasztva. A fegyverek száma
végtelennek tűnik, de én tudom, hányan vannak vagy lesznek nagyon
hamar: pontosan ezren.
A Pokol kapuja? Igen.
De Zoë vajon idelent van? Mélyen bekukucskáltam a félhomályos,
távoli sarkokba. Úgy tűnt, mintha nem lenne olyan hely, ahova
elrejthették volna, de persze a pince egy barlangszerű hely volt – a
festetlen vakolat és az áthatolhatatlan árnyékok holdbéli tája.
Rettenetes volt arra gondolni, hogy az a szegény gyerek, aki olyan
nyilvánvalóan a fény teremtménye, idelent van bezárva. Majd megláttam
– az iskola ősöreg kazánja ott bujkált hidegen és ostobán az egyik távoli
sarokban; egy rozsdás láda, amelyből csövek visszerei szöknek fel a
gerendák közé. A mértani közepén egy kis vasajtó. Ha az ember olyan
helyen él, mint Nód, hova máshova suvasztana el egy démont?
A manóknak kezdett feltűnni a jelenlétem. Több szempár
szegeződött rám, firtató, de nem átható tekintetek, némán dolgozó
állkapcsok.
– Mi az? Mi az? – kérdezte egy nő a legközelebbi asztalnál. – Mi az?
– Most már hamarosan végeztek? – kérdeztem olyan parancsolóan,
ahogyan csak tudtam. Prófétának lenni kemény munka: ahányszor
megkérdezi az ember valakitől a pontos időt, a tekintélye forog kockán.
A nő tíz egész másodpercen át bólogatott lehunyt szemmel, mielőtt
válaszolt volna.
– Igen, igen, elkészülünk, mire feljön a nap. Nem a következő nap,
hanem az eggyel azutáni. Igen, igen. Már majdnem készen vagyunk…
Akkor hát két nap múlva. Ideje figyelmeztetni az Alvásmímelőket.

Már majdnem hajnal volt. Amikor visszaértem a tanterembe, az

utasításokat követve jeleztem Dave-nek. Miután végeztem, szinte
azonnal jött a válaszvillogás az utca végéről. Ha más előnye nincs is, az
álmatlanság tökéletes őrré változtatja az embert. Lerohantam a hátsó
sikátorba, váltottam pár suttogó szót a három Alvásmímelővel, majd
visszalopakodtam az emeletre, és ismét Zoëra irányítottam a
gondolataimat. Ha a Nyúlvadászat két nap múlva esedékes, akkor
holnap lesz a megfelelő pillanat arra, hogy megszöktessem a pincéből,
tekintettel arra, hogy Charles szinte minden embere mással lesz éppen
elfoglalva. A terv nem volt tökéletes – még csak terv sem volt –, de
reményt adott. És a Nódban a remény is valami.
A szemem égett {szeesz és fájt, és semmire nem vágytam jobban,
mint hogy lefekhessek a tankönyvekből rakott ágyamba, és
behunyhassam egy kicsit. De még mielőtt megmozdulhattam volna,
durva kezek ragadtak meg hátulról, és Charles hangja suttogott a
fülembe.
– Semmi gáz, Paul, semmi gáz. Senki nem akar bántani, de van lent
valami a parton, amit látnod kell.
Az a „valami” kolosszális volt. Egy repülőgép-anyahajó, ami az
English Bay szélén feneklett meg. Úgy tűnt, az amerikai csatahajó – az
oldalán a „USS Nassau” név állt – teljes gőzzel közelítette meg a partot,
és sikerült annyira kiszaladnia a homokra, hogy az orra teljes egészében
láthatóvá vált. Öt-hat emelet magas lehetett, szürke törzsének egyik
oldala fekete volt, és himlőhelyes, míg a másik érintetlen –
rezzenéstelenül szürke a kora reggeli napfényben.
A látványt megkoronázó legbizarrabb jelenség a hajótörzsből
kiszűrődő hang volt: egy halk és egyenletes zümmögés, de hol
megjelenő, hol eltűnő éles felhangokkal. Valaki elfelejtette kikapcsolni a
motort. Nyilvánvaló, hogy ennek a hajónak a fényeit láttam az öbölben.
Charles intenzíven összpontosított mellettem, megpróbálta
beleerőltetni a látványt a Nódba. Nagyon szarul nézett ki – úgy, mint az
a felfújható cső, amilyeneket az autós vendéglők előtt látni, amelyeket
egy nagy ventilátor fúj fel, és amikor megtelnek levegővel, reszketegek
és merevek, majd egy pillanatra elernyednek, hogy pár másodperccel
később ismét felfúvódjanak. Charles az odavezető úton sántítva járt,
nyáladzott, miközben beszélt, és folyamatosan törölgette az orrát.
Körülbelül kétszáz Felébredett néma menete élén érkeztünk oda. A
sleppünk immár védelmező gyűrűben állva vett minket körül, és ez jól is
jött, mert messze nem mi voltunk az egyedüliek a parton. A hajó körül,
körülöttünk több száz másik ember gyülekezett. Charles serege, ami
hatalmasnak tűnt a sárga iskola elhagyásakor, most egyértelműen
aprónak érződött.
Hirtelen belém hasított, hogy az összes életben maradott nem is tud
Nódról. Az összes? Szent ég, gondoltam, szinte senki nem tud Nódról.
A Felébredettek túlnyomó többsége a saját rettegő fantazmagóriájuk
névtelen birodalmában él, és most mind összegyűltek körülöttünk
reszketve, a fogukat csikorgatva. Azok a teremtmények, akiket két
estével korábban láttam, most emberi alakot öltöttek, de ettől még nem
tűntek kevésbé bizarrnak.
– Te mit gondolsz, Paul? – kérdezte mellettem Charles társalgási
hangnemben. Mostanra összeszedte magát: semmi nem jelezte
rubinvörös szemében, hogy lenyűgözte volna annak a nagyszabású
mivolta, amit leesett állal bámultunk – vagy hogy értesült volna Tanya
haláláról.
– Te vagy a Kék Admirális. Mondd meg te.
Charles nem válaszolt, úgyhogy körbepillantottam. A tömeg
erőtlennek és elveszettnek tűnt, csak a számosságából adódóan
veszélyesnek, bár az önmagában is elég nagy veszélyt jelentett. Hogy
sikerült életben maradniuk? Mostanra arra kényszerülhettek, hogy
csatornavizet igyanak, és üres macskaeledeles konzervdobozokat
nyaljanak tisztára. Miközben visszafelé sétáltunk { s körbe a SkyTrain
állomásról, megláttam egy csapat nőt, akik egy eperfa kolbászvörös
kérgét rágták le. Nyelés. Görcs. Öklendezés. Újra.
Charles hirtelen megszólalt, hangosan, mindenkihez, aki
hallótávolságban volt.
– Felmegyünk a hajóra! Az Admirálisotok üdvözli a kapitányát!
Helyet!
Nód honpolgárai ezt éljenzéssel fogadták, a többiek kíváncsi
nyaknyújtogatással. Charles szemét harcias könnyek árasztották el,
miközben azt figyelte, ahogy az emberei kiürítenek egy részt a parton a
hajó közelében, ahova gyorsan le is gyalogoltunk. Én szinte már büszke
voltam a szegény nyomorultra; tagadhatatlan, hogy nagy utat tett meg
azóta, hogy beszélgetésmorzsákat gyűjtögetett a Denman Streeten.
Charles kezét a csípőjére téve utasította az egyik emberét, hogy
dobjon át egy nagy kötélre erősített kampót a romboló korlátjának egyik
végén. Ez nem semmi teljesítmény volt, ha azt vesszük, hogy a hajó
fedélzete jó tizenkét méterrel a fejünk felett magasodott, és eleve
szembesütött a nap. Nyolc-kilenc próbálkozásba is belekerült, de a
kampó végül átesett a korláton, és lehullott a fedélzetre. A nem nódiak
megtapsolták ezt a mutatványt, és előrébb tülekedtek a találékonyság és
a rend minden egyes megnyilvánulásának vonzásában. A Felébredettek
gyűrűje öt sor mélységben egymáséba fonta karjait, és megingott, de
kitartott.
– Ide figyeljetek! – kiáltott fel Charles.
És a tömeg figyelni kezdett.
– A hajó neve Ragnarök! Egy üzenet vár minket odafent, a
fedélzeten, és ezt az üzenetet mindenkinek hallania kell! Megígérem,
hogy ha megvárjátok, mind meghallhatjátok!
Ragnarök. Elég találó név egy atommeghajtású csatahajónak, ezt el
kellett ismernem: az „apokalipszis” norvég megfelelője. Mindenképp
jobb, mint a Nassau, amiről az egyetemi vakációk és a diszkózene jut az
ember eszébe.
Annak a fickónak, aki feldobta a kampót, valahogy sikerült
felmásznia a kötélen, majd eltűnt a korlát mögött. Pár perc csend
következett, közben az összes szempár a hajó látóhatárára szegeződött.
Végül ismét felbukkant a mászó fejének fekete pöttye, és amikor
lebukfencezett egy kötélhágcsó, a tömeg kiengedte a levegőt. Charles
odahívta három emberét. Nagydarabok voltak, és mindegyik kötést
viselt a fején, nyakukon alvadt vércsíkok szaladtak lefelé. Charles a
hágcsóra mutatott, és mind az öten mászni kezdtünk.
A fedélzet visszhangzóan üres volt. Se repülők, se semmi a
hídtorony hihetetlen komplexitásától és az antennák és
műholdparabolák kakofóniájától eltekintve. Egy néma fémbolygó, ha
nem számítjuk a szélben csattogó zászlók sorát és a sirályok távoli,
szélhozta kesergését. Charles egyik sérült edzőtermi majma átnyúlt a
korláton, és felhúzta a hágcsót. Magunkra maradtunk.
Charles a hídtornyot egy tizenegy éves fiú tekintetével méregette, aki
arra vágyik, hogy felmászhasson rá és elfoglalhassa.
– Ros {asha vszabb helyek is vannak a halálra – elmélkedett
magában, de nagyon is pontosan tudva, hogy én hallom őt.
– Tessék?
– Mint itt. A napon. Nem bánod, ugye? Úgy gondolom, a legújabb
veszteségeid tükrében, hogy éppen eleged van már Nódból. Tévednék,
Paul? Valószínűleg olyan lesz, mint az egyik álmod. A hátadra fekhetsz,
és a napot bámulhatod, miközben elvégezzük. Tudod, azték stílusban.
Ezzel biccentett egyet, és mielőtt még reagálhattam volna, az
emberei közelebb léptek hozzánk. Éreztem, hogy egy hideg és hegyes
valami fúródik a bordáim közé.
– Egy hatalmas griffmadár fog egyenesen lerepülni a napból, és
mártírrá tenni téged, Paul. De ne aggódj: ez dicső halál. Te bátran
szembe fogsz szállni vele, és nem értelmetlenül fogsz meghalni.
Megmented az életemet, és miközben itt fekszel haldokolva, utolsó
leheleteddel kinevezel királynak… Én pedig gondoskodom arról, hogy
mindenki megtudja, mekkora hős voltál.
Biztosan elvigyorodtam, mert Charles dühös lett.
– Így megy ez a történet, Paul. Az Ótestamentum óta az újon át
egészen a Nódig: a próféta elhozza az igazságot, majd meghal.
Egyszerű.
Én nem válaszoltam, úgyhogy tovább beszélt.
– Olyan jó, hogy csak mi ketten vagyunk itt a végén, Paul. Ők –
mutatott az embereire – egy szót sem hallanak, úgyhogy nyíltan és
őszintén beszélhetünk. Nézd meg azt, ott. Két héttel ezelőtt még egy
kibaszott ügyvéd volt. Ezért választottam be a különleges
testőrségembe: az irónia végett. Egy Audit vezetett. Most pedig
lenyisszantotta a fülét egy metszőollóval, pusztán azért, mert
felvetettem, hogy ez jó ötlet lenne, ha nem akarja, hogy démonok
suttogjanak neki rettenetes javaslatokat a sötétben. Ez egy csodálatos
világ, Paul. Persze éppen olyan elbaszott, mint valaha, de azért
csodálatos. Egy valódi meritokrácia. Végre.
– Megölhetsz, ha ezt akarod, de te magad is meg fogsz halni,
Charles. Nagyon hamar. Ezt te is tudod, ugye? És a Nyúlvadászatod
kudarcba fog fulladni. Semmi értelme az egésznek.
Charles megrázta a fejét, és köpött egyet. – Nem! Én a gyermekeket
tartom szem előtt. Gyermekek tévelyegnek az erdőben, Paul. A
Démonparkban. Emberek a pellengéren, fába zárva. De a gyermekeket
tartják szem előtt, és ez a szeretet. Úgyhogy megtartjuk a
Nyúlvadászatot, kiűzzük azokat a démonokat, pellengérre állítjuk őket,
kivesszük és magunk előtt tartjuk a szemüket, és a szeretet életben tart
majd minket. – Kétségbeesetten a ruhaujjára csapott. – Te ezt nem
értenéd. Egy fejtörőt kaptunk, Paul. A te egész kibaszott kéziratod egy
hatalmas rejtvény, és én vagyok az, aki megfejtette. Nem te. Te még azt
sem tudod, hol vannak a kérdőjelek. A rejtvény megoldása az, hogy
„nevezd el, és a tiéd lesz”. És én…
Charles főgonoszi vallomásáradatát egy férfihang szakította félbe,
ami teljes hangerővel reccsent fel a hajó adó-vevő rendszeréből.
& {r="jesndash; Én voltam az! Én tettem!
Charles űzötten körbenézett. És az emberei is, vezetőjük fületlen
hasonmásai. Nem lehetett látni, honnan jön az adás.
– Én voltam az! Ha a bűnöst keresik, én vagyok az az átkozott bűnös!
Majd megpillantottam a mozgást a parancsnoki híd tornyában.
Lebuktam. Charlesnak és társainak beletelt pár szívdobbanásnyi időbe,
amíg reagáltak, de persze esélyük sem volt. Charles és ostoba segédei
két lábon járó sebesültek voltak, én viszont nagyjából ugyanaz a „tíz
kilométer négyszer egy héten” maradtam, aki korábban voltam. Mire
odaértem a hídtorony aljához, már több mint tizenöt méterrel le voltak
maradva mögöttem.
A torony oldalán egy sor fémlépcső haladt cikcakkban felfelé.
Véletlenszerűen kiválasztottam az egyiket, és mászni kezdtem. Gyorsan
megtanultam, hogy a hadihajókat direkt úgy tervezik, hogy mászhatóak
legyenek: ahol az egyik lépcsősor véget ért, ott vagy elkezdődött egy
másik, vagy egy sor fémkarika volt a falba forrasztva, amelyek egy
létrához vagy egy újabb lépcsőhöz vezettek. Olyan érzés volt, mintha
mindig szerencsém lenne, de az előrejutásomat igazából annak a norvég
istennek köszönhettem, aki a Ragnarököt tervezte. Semmi perc alatt a
csúcs közelébe értem – én voltam a hatalmas számítógépes mászkálós
játék győztese.
Az eszelős hang mindeközben tovább recsegett.
– Agyrákom volt, és azt mondta nekem, hogy csináljak egy
gombafelhőt. Értitek? Ti kibaszott idióták! Most elmondom nektek,
hogyan csinálhattok saját gombafelhőt!
Egy texasi akcentussal beszélő férfihang, amelynek a hanglejtése
mintha tükrözné a láthatatlan beszélő katonai hivatását: staccato
stílusban sorolta a lényeget.
– Látom, hogy jössz. Látom, hogy mászol. Jobban teszed, ha
igyekszel, fiú. – A hangja rajtam gúnyolódott. – Ne vesztegesd az időt!
Rajta, fiú! Mindjárt ott vagy!
És ezzel ott is voltam. Egy keskeny vízszintes részen álltam, amely a
torony tetején futott körbe. Lenéztem. Charles és társai a kakasülőm felé
másztak zihálva. Megfordultam, és bekukucskáltam az ablakon.
A pasas rettenetesen megégett. Mocskos tiszti egyenruhát viselt
grillezett bőre felett, ami összepöndörödő foszlányokban lógott le róla.
A foszlányok közül pedig a nyúzott, vörös hús olvadt lávája kandikált ki.
Fejére hajcsomók tapadtak, a szeme pedig űzötten kék volt, a fehérje
lángolt, amikor az elképzelhetetlen fájdalom frontvonala mögül rám
meredt.
Én letéptem róla a tekintetem, és megpróbálkoztam a kilinccsel, de
az ajtó be volt zárva. Csapkodni kezdtem az üveget, de az nem üveg
volt, hanem valami sokkal erősebb.
– Ne olyan sebesen! Senki nem adott neked engedélyt, hogy belépj a
parancsnoki hídra, fiam!
– Engedjen be!
Ő me {231erif" cologveregette a fülét, és némán kacagva megrázta a
fejét, tönkretett keze csonkjai között egy mikrofont szorongatva.
– A barátaid odalent ártani akarnak neked, mi? Félsz, hogy bajod
esik? Akkor rossz helyen jársz. Fiam, én milliókat öltem meg. Ez nem
olyan nagy dolog. Én vagyok a legnagyobb tömeggyilkos az egész
átkozott világtörténelemben.
Én a kinti adást hallgattam, miközben a szemem előtt a tiszt tépett
ajkai rossz ütemben tátogtak a hangszóró hangjára. Mögöttem egyre
hangosabban kongtak a lépcsők. Körbenéztem, de nem vezetett másik
út lefelé. Ekkor visszafordultam a tiszthez, és észrevettem valamit. A
szemét. Az tiszta volt és határozott az arca füstölgő romjai között.
– Nézzen a szememre! – kiabáltam.
– Hogy mi van?
– A szemem! Én alszom. Pont úgy, mint maga. Nézze a szememet.
Én nem olyan vagyok, mint ők.
Ő addig sántikált felém, amíg harminc centire nem ért tőlem, csak
egy vékony réteg szuperüveg választott el minket. Alig tudtam rajta
tartani a tekintetem.
– A kibaszott életbe – dünnyögte, majd szó nélkül odanyúlt, és
kinyitotta az ajtót. Én besiklottam rajta, és pontosan abban a pillanatban
csaptam be magam mögött, amikor Charles egyik emberének bekötött
feje megjelent a látóteremben. Pillanatokon belül már mindhárman a
parancsnoki híd ajtaján és ablakain dörömböltek, de mindhiába.
Legszívesebben kinyújtottam volna rájuk a nyelvem. Ami azt illeti, ha
őszinte akarok lenni, ki is nyújtottam az adrenalinfűtötte diadal egy
pillanatában, ami csak még jobban felbőszítette Charlest.
A házigazdám hátratántorodott, a szék után tapogatózott, majd
fintorogva belezuhant.
– A kibaszott életbe – ismételte meg. – Azt hittem, én maradtam
egyedül.
A híd gyakorlatilag minden egyes négyzetcentiméterét elszórt, üres
fecskendők borították.
– Nem vagyunk olyan sokan. Én eddig csak egy másik Alvóval
találkoztam. A gyerekeket leszámítva.
– A gyerekeket?
– Gyerekek vannak a Stanley Parkban odalent – mutattam a fák sora
felé. – Ők alszanak. Normálisan néznek ki, olyannak, mint a régi
gyerekek. De nem beszélnek.
– Az összes gyerek? – ragyogott fel a katona szeme.
– Nem. Nem az összes. A legtöbben olyanok, mint azok a fickók
odakint. Ami azt illeti, szerintem már az összes olyan gyerek meghalt,
aki nem tudott aludni. Ők sem fognak sokáig életben maradni. De a
parkban több száz ilyen gyerek van.
– Hazudsz.
A katona ismét felizgatta magát, a fogát kezd {a fudste csikorgatni.
Amikor megláttam a derekára kötött pisztolyt, úgy döntöttem, nem
erőltetem a témát. Pár pillanat múlva felnézett rám, és óvatos volt a
tekintete.
– Van valami, amit el kell mondanom neked, ember. A fenébe,
muszáj elmondanom valakinek.
– Mit?
– Én tettem.
– Mit tett? – kérdeztem, noha közben már be is villant a válasz.
– Én szedtem le Seattle-t.
– Maga lőtte ki a rakétát?
– Nem, azt nem pont én. De az én parancsnokságom alatt történt, és
én voltam az egyetlen, aki akkor észnél volt, úgyhogy az én hibám volt.
Be voltam zárva a kabinomba, és aludtam, amikor a többiek megtették.
De én voltam a parancsnok. – Ezt egyfajta fájdalmas büszkeséggel
mondta, azzal a fajtával, amellyel soha nem tudtam azonosulni, de amit
képes voltam tisztelni: az orvosok büszkeségével, a zsaruk
büszkeségével, anyai büszkeséggel.
– De miért…?
– Olyan kibaszottul agyament volt az egész, és napról napra egyre
nőtt az őrület. Pár nappal azután, hogy az egész elkezdődött, muszáj lett
fogdába zárnunk az embereket, ha fenn akartuk tartani a fegyelmet. Két
nappal később elfogytak a cellák. Mindenféle sztorik keringtek, és
mindenki kiborult. Utána el kellett kezdeni lelőni őket, hogy kordában
maradjanak. A vezetőség azt mondta, ugyanez történik mindenütt. A
tisztek egy része engem noszogatott. Úgy gondolták, én meg tudom
találni a megoldást, mert én képes vagyok tisztán gondolkozni. Mert én
tudok aludni. De nem igazán bíztak bennem, érted? Aha, látom, hogy te
érted ezt. Mindenesetre kilőtték azt a kibaszott rakétát egy mérföldről,
egyenesen a belváros közepére célozva, amennyire tudom, talán pont az
átkozott Space Needle-re. Mindenki meghalt, aki a fedélzeten volt. Én
azért éltem túl a robbanást, mert odalent aludtam. A fenébe. A többi
túlélő egy járványról kezdett magyarázni, arról, hogy egyikük vizionált
valamit egy járványról, és sterilizálniuk kellett a várost, hogy
megállítsák. Eszement őrület. Utána átvették tőlem a hatalmat, és úgy
döntöttek, idehajóznak, hogy megismételjék a mutatványt. De én
hatástalanítottam az indítófelületet, és nem tudták kilőni. Mindeközben
egyre rosszabbul lettünk a sugárbetegségtől.
– És azután?
– Azután, pár nappal ezelőtt, fogtam a pisztolyomat, és végeztem az
utolsó tucatnyi emberrel. Bumm, bumm, bumm. Mint a lőgyakorlaton.
Amúgy is a végüket járták. Most már csak én maradtam.
– És akkor miért…?
– Futottam ki a partra? – A tiszt feldagadt nyelvével megnedvesítette
az ajkát. – Miután pár órán keresztül figyeltem azt az őrületet, ami a
parton folyt, úgy gondoltam, akár be is fejezhetem azt a munkát, amit
az embereim elkezdtek. Nem mindenféle őrült indokkal, érted, hanem
irgalomból. Csakhogy nem { Csltam, a tudtam újraélesíteni a tölteteket.
Két ember kell hozzá, a jó kóddal, akik ugyanazokat a gombokat
nyomják meg egyszerre. Úgyhogy eszembe jutott az a reaktor, amelyik
a motort hajtja.
– De most mondtam, hogy nem maga az egyetlen normális ember,
aki megmaradt. Vannak…
– Semmi nem maradt. Már én sem tudok aludni, ember. Annyira fáj.
Azt hiszem, kezdek olyanná válni, mint ők. Kezdenek rosszfajta
gondolataim lenni. Csak aludni szeretnék. Álmodni. A fenébe, mennyire
fáj. Egy dolgot elmondhatok: most már tudom, hogy érzi magát egy
átkozott odaégett kolbász.
Ezen elnevettem magam. Egy vicc. Az első, ebben meglehetősen
biztos voltam, amit az egész őrület kezdete óta hallottam. Nódban a
humor volt az első ártatlan áldozat, és egy humortalan világ valahogy
még tragikusabbnak tűnik, mint egy olyan, amelyik fájdalommal és
szenvedéssel van tele. A szenvedés mindig is létezett, de a humor
segített elviselhetővé tenni.
A tiszt ismét megszólalt.
– Hogy hívnak?
– Paul.
– Tyler. Tyler Brown. Első osztályú hadnagy. Voltam.
Mereven áthelyezkedett a székében, és elfintorodott. Egy rózsaszín
könnycsepp kezdett lefelé bukfencezni felrepedezett arcán.
– Tehetek érted bármit, Tyler?
Tyler felnevetett, és megrázta a fejét. – Lelőhetsz, tesó. Hajlandó
lennél rá?
– Biztosan nagyon sok fájdalmad van.
– Nem, ember. Nem, én a drogosok mennyországában utazgatok.
Hetvenöt liter morfium van odalent. – Körbemutatott a szobában heverő
fecskendőkön. – Nem igazán érzek semmit, csak amikor elmegyek egy
tükör előtt. Az kibaszottul fáj, ezt elhiheted.
Mindketten felnevettünk, de olyan volt az egész, mint a nevetés
temetése. Bármilyen jó tulajdonságaik is legyenek, azt egyszerűen nem
tudtam elképzelni, hogy a gyerekek a parkban viccelődnének.
Tyler megfogott egy üres fecskendőt, és ledobta a földre.
– Ez olyan sok szempontból vicces, ember. Én azért álltam be a
haditengerészethez, mert a környéken minden gyerek rákapott erre a
szarra. Erre itt tartok, hogy drogfüggőként fogok meghalni. – Lemezt
cserélt. – Nem vagy éhes? Tudod, odalent van egy étterem. Rengeteg
kaja.
Ekkorra abbamaradt a rugdosás és a dörömbölés. Megfordultam, és
azt láttam, hogy Charles egyenesen rám mered. Farkasok lapultak
azokban a véreres szemekben, és csontok ropogtatása abban a
megfeszített állban. Észrevettem, hogy az egyik verőembere eltűnt,
valószínűleg erősítésért küldték.
Közelebb léptem az üveghez, és Charlesra kacsintottam, csalódást
okozv {ód ala magamnak a kegyetlenkedésemmel. Charles ismét kívülre
került, és ezt elmondhatatlanul nehéz lehetett elviselni – különösen
frissen felkent királyként.

Odalent, a menzán sült bacont, raviolikonzervet és azt az örök

katonai kedvencet, a löncshúst tömtem magamba. Tyler biztosított arról,
hogy a hajó be van zárva, és senki nem lesz képes betörni, akinél nincs
legalább egy lángszóró és egy professzionális erővágó.
Néhány órát töltöttünk odalent, és Tyler morfiuminjekciói között
sztorizgattunk egymásnak. Feltűnt egy mintázat: Tyler egyre idegesebb
és dühösebb lett, majd belőtte magát, és tíz-húsz percre ismét
lecsillapodott, álmodozóvá vált, de tiszta maradt a feje. Rászokott, hogy
anélkül döfje bele a tűt az alkarjába, hogy különösebben fáradna a
vénák megkeresésével. Kizártnak tartottam, hogy sokáig bírja még, ha
így folytatja. Mi lesz, ha ma éjjel túladagolja magát, és meghal? Akkor
sehogy nem lehet majd lekapcsolni a hajót.
Mintha irigységgel figyelte volna, ahogy eszem, de ő nem vett
magához semmit. Ehelyett leült velem szemben egy székre, a karját
mereven lelógatta kétoldalt, és időnként zajosan beleszürcsölt egy
gyümölcsleves dobozba. Azt is nehezemre esett elképzelni, hogy tud
pislogni, nemhogy azt, hogy járni vagy ülni: mintha a szemem előtt
olvadt volna szét. Ami azt illeti, valószínűleg ez is történt.
– Mennyi idő múlva fog leolvadni a reaktor, ha nem kapcsolod ki?
Tyler megköszörülte a torkát. – Fogalmam sincs. Az a helyzet, hogy
még soha nem robbantottam fel egyetlen atommeghajtású anyahajót
sem. Nem túl sok idő múlva.
– Nem akarod leállítani?
Tyler már várta a kérdésemet, és ellenséges volt a válasza.
– Miért tenném? Mindenkinek csak szívességet fogok tenni, ha pár
nappal felgyorsítom ezt az egész átkozott folyamatot. Te és én
eltáncolhatunk az álmunkba. És azok a szerencsétlen nyomorultak is
jobban járnak odakint. – Felhorkantott. – A helyi népesség
ártalmatlanítása.
– De még ha ebben igazad is van, mi lesz azokkal a gyerekekkel,
akikről meséltem, a parkban? Nekik nem kellene meghalniuk.
Tyler már el is kezdte felkészíteni magát egy újabb tűre, a
harmadikra, mióta megismertem. Lenyomta a dugattyúját, és a karjából
kilógó fecskendővel hátradőlt a székben.
– Hülyeség – felelte álmodozó hangon. – Színtiszta, tőről metszett
hülyeség. Semmit nem lehet már megmenteni. Én a kibaszottul
professzionális kibaszott katonai távcsövemen keresztül figyeltem ezt a
helyet. Egy rémálom. A kapitány ártalmatlanítása, az ellenség
ártalmatlanítása. Mindnyájan csak egy kis békére vágyunk. Nos, én
vagyok az átkozott békegalamb…
Elhalt a hangja, és én tudatára ébredtem a távoli, tompa
döndüléseknek – Charles emberei próbáltak betörni. Alkonyatkor
végignéztük, ahogy tüze {, atása, azt raknak a fedélzeten. Körülbelül
három tucat feszítővassal és pörölykalapáccsal felfegyverzett Felébredett.
– De miért ne hagyjuk, hogy maguktól elrendeződjenek a dolgok? Mi
van, ha Istent játszol, és tévedsz?
Ez magához térítette. – Istent? Ne gyere nekem Istennel, fiam. Ha
létezne Isten, akkor nem kerültünk volna ebbe a kibaszott katyvaszba.
Tudod, nekem gyerekeim voltak. Három is. Amy, Jimmy és Anna baba.
Halottak. Halott feleség, halott kutya. A macska is. Bár a macskát soha
nem tartottam túl sokra. – Itt addig nevetett, amíg egy köhögésroham
belé nem fojtotta. – Isten? Bekaphatja. Ez, ami most maradt, csak egy
árnyék. A bulinak vége, és minél hamarabb lekapcsolja valaki a villanyt,
annál jobb. Nincs igazam?
– De azok a gyerekek, akikről én beszélek, másmilyenek.
Tyler olyan intenzitással meredt egyenesen rám, amit kezdtem
hátborzongatónak találni. Hirtelen tudatára ébredtem, mennyire egyedül
vagyunk idelent.
– Másmilyenek, mint az én gyerekeim? Jobbak náluk? Nem,
kibaszottul nem. Ezek a te gyerekeid tényleg kibaszott démonoknak
tűnnek. Ha arra gondolok, hogy odakint lebegnek a sötétben, és egy
hangot sem adnak, csak figyelik az embereket… Most őszintén, ez
ijesztőbbnek tűnik, mint a te Charles haverod. Jézusom, mennyire
zavarhatják azok a gyerekek ezeket az álmatlan nyomorultakat.
– De…
– Figyelj, én nem fogom megakadályozni, hogy azt tedd, amit úgy
érzel, hogy meg kell tenned. Csak te se próbálj megakadályozni abban,
hogy… hogy… – Ezzel kotorászni kezdett egy újabb tűért.
– Tudnál abban segíteni, hogy kijussak ebből a hajóból, és
elmehessek segíteni annak a kislánynak, Zoënak, akiről meséltem?
Tyler imbolyogni kezdett, amikor elöntötte az eufória soron
következő hulláma, és úgy éreztem, hogy a kérdésemet legalább jól
időzítettem.
– Az nem gond. Több ezer út vezet innen kifelé. Bármikor
elmehetsz, de a szíved mindig visszahúz…
– Mi lenne, ha idehoznám őt? Ha megmutatnám neked? Akkor
lekapcsolnád az erőművet?
Tyler köhögni kezdett, és vagy megrázta a fejét, vagy
megborzongott, miközben a morfium elárasztotta a testét.
– Milyen szép kis hely. Milyen gyönyörű szép kis hely…
15. nap: A mezők lilioma

Máté Evangéliuma 6.28–30: „Figyeljétek a mezők liliomait, hogyan

nőnek, pedig nem fáradoznak és nem is szőnek.
Mondom nektek: Salamon még dicsősége teljében sem öltözött úgy,
mint egy ezek közül! Ha a mezei virágot, amely ma virul és holnap a
kemencébe ~, atk: Salamon kerül, így öltözteti az Isten, akkor titeket
nem sokkal inkább, kicsinyhitűek?”

– Biztos vagy benne, hogy vissza akarsz menni oda? – kérdezte Tyler
kétkedően, egy pillanatra magához térve.
– Nem, nem vagyok biztos, de szólít a kötelesség.
Önironikusan szalutáltam egyet, és Tyler engedélyezett magának egy
mosolyt. Ez közvetlenül napfelkelte előtt volt, és egy apró hátsó
fedélzeten álltunk, közel a víz színéhez, a partról ebben a napszakban
láthatatlanul. A Ragnarök teste úgy tornyosult felettünk, mint egy
öntöttvas felhőkarcoló.
Valamivel korábban, még a parancsnoki hídról láttuk, ahogy a
fedélzeten görnyedt alakok mozognak a lángok fényében. Kalapálnak,
kutakodnak, gyújtogatnak – a gyenge pontokat keresik a hajó
páncéljában. Még egy acetilénfáklyát is magukkal hoztak, ami engem
aggasztott egy kicsit, de Tyler csak megvetően nevetett rajtuk.
Hangos kiáltások szálltak oda-vissza. A Felébredettek legyengült
állapotukban nagyon frusztrálónak találhatták a feladatot, hogy
feltörjenek egy amerikai repülőgép-anyahajót – olyannak, mintha puszta
kézzel kellene felbontaniuk egy kókuszdiót.
Vacsora után hat órán keresztül aludtam – ekkor pihentem a
legtöbbet az elmúlt egy hétben – egy kényelmes priccsen. Lefekvés előtt
még le is zuhanyoztam és meg is borotválkoztam. És most ott álltam
tiszta ruhában, hátamon egy elképzelhetetlen luxuscikkekkel telerakott
hátizsákkal: konzervekkel, egy késsel, több üveg vízzel. És egy
jelzőpisztollyal.
Az aznap éjszakai Aranyfényről szóló álmomban – nem túl meglepő
módon – egy rakéta voltam, amely egy távoli város felé, egy magas
tornyokkal teli fantasztikus metropolis felé repült.
Tyler megígérte, hogy még napfelkelte előtt felébreszt, és ezt egy sor
éles pofonnal váltotta valóra, amelyekkel végül sikerült teljesítenie a
küldetését. Utána alkut kötöttünk. Ha képes leszek visszatérni Zoëval,
akkor fellövök egy jelzőlövedéket a partról, ő pedig kinyitja a hátsó
ajtót, és ott fog ránk várni. Én abban reménykedtem, hogy ha elviszem
Zoët, és bemutatom Tylernek, akkor talán meg tudom győzni, hogy
állítsa le a motort, mielőtt felrobban.
A dübörgés. Mostanra annyira hangossá vált, hogy valószínűleg az
egész West End hallotta. El sem tudtam képzelni, milyen felfordulást
okozhat Nód felfokozott idegállapotú honpolgárainak bomlott
elméjében.
Átmásztam a korláton, és le a csónakba, amely egy csörlőről lógott
lefelé. Alattam ott forrongott az óceán, hullámok csapkodták a Ragnarök
tatját.
– Vigyázz magadra – mondtam, miközben Tyler megnyomott egy
gombot, és a csörlő elkezdett leereszteni engem a vízbe.
Ő nem válaszolt, ismét valahol máshol kezdett járni. Csak rajtam
tartotta a zseblámpája fényét, miközben leereszkedtem.
A csónak a vízcsCsak re ért, és imbolyogni kezdett, amikor
eloldottam a csörlő láncát, és evezni kezdtem a Stanley Park felé. A hajó
melletti part még mindig nyüzsgött a tüzek fényével megvilágított
alakoktól, de bármilyen zajt is csaptak, azt elnyomta a Ragnarök
motorjának dübörgése. Noha tudtam, hogy senki nem láthat,
kiszolgáltatottnak éreztem magam. Azok az alakok vajon egy újabb
állatias bacchanáliát csapnak éppen? És ha igen, milyen alakú lehet a
Ragnarök a fejükben?
Másrészt az evezés és a levegő hajnal előtti nedvességének fizikai
élménye csodálatos volt. Odakint, a vízen úgy tűnt, mintha a
tengerparton, a hajón és a városban végbemenő őrület csak álom lett
volna. Úgyhogy én csak eveztem, eveztem és eveztem. Ugyanezek a
hullámok gördülnek végig a parton több milliárd éve; egykor
dinoszauruszok fürödtek ugyanebben a vízben, amelyben most én
lapátolok. A két esemény között eltelt évezredekben hegyek emelkedtek
fel és süllyedtek vissza, a növények és az állatok helyét pedig újabbak,
másfélék vették át. De a víz nem változott.
Amikor végre kiértem a partra, a nap ott ragyogott a látóhatáron, és
megkezdődött az apály. Én a partra vonszoltam a csónakot, és
kigázoltam a víz szélét elfoglaló fekete, cuppogó iszapon át a szilárdabb
talajra. A gátfal, amikor odaértem hozzá, csak olyan másfél méter
magas lehetett, és aránylag könnyen fel tudtam mászni rajta a szélén
végigfutó járdára. A lábaimnál egy stencillel felfestett ember masírozott
nyugatra, a Lion’s Gate Bridge felé, míg egy stencillel felfestett biciklista
keleti irányba tartott, vissza a Ragnarök felé. Én úgy döntöttem, hogy
mindkét pálcikaemberkének elment az esze, és észak felé indultam –
egyenesen az erdőbe.
Az erdő nem tűnt túl hívogatónak. Gigantikus cédrusok tornyosultak
előttem zárkózottan, bokájuk körül áthatolhatatlannak tűnő
szederbokrokkal. Vancouver növényzetének fele szederbokrokból állhat,
és ahol csak egy kis napfény be tud hatolni a fák közé, ott átveszik
az
uralmat. De valamivel beljebb az erdő elmélyül, és az aljnövényzet
gyérebbé válik az állandó árnyékban. Ami azt illeti, az erdőt keresztül-
kasul átszövik az ösvények; csak annyi a dolgom, hogy találjak egy
olyat, amelyik visszavisz a belvárosba, és ha azt vesszük, hogy a parkot
három oldalról óceán határolja, ez előbb-utóbb mindegyikre igaz lesz.
Szóval ez nem volt reménytelen.
Megkerestem a tövisbokrok legritkásabb részét, mély levegőt vettem,
és behatoltam. Te jó ég, mennyire fájt. Ezernyi apró karcolás általi halál.
Az arcomat megvédte a felemelt karom, de a kezem, a lábam és a
nyakam tele lett karmolásokkal. Viszont a menet nagyjából egy percen
belül jelentősen könnyebbé vált, amikor cédrusok emelkedtek
körülöttem a magasba, és beárnyékolták az alacsonyabb növényeket.
Hamarosan már egy alaposan letaposott ösvényen jártam. Megálltam, és
megdörzsöltem a karom, vért kenve szét mindenütt, amíg a csípések
hangereje le nem halkult, és ismét meg nem hallottam a Ragnarököt.

Miután sétáltam egy ideig, egyszer csak megzördült az egyik bokor,

és én megpördültem, arra számítva, hogy egy démonvadásszal találom
szemben magam, aki magasba emelt husángjával éppen a fejemet
készül betörni. Ehelyett egy tizenegy év körüli fiút pillantottam meg, egy
vörös hajút, szeplőkkel, aki vézna volt, és védtelennek tűnt. A farmere
és a pólója mintegy utóa mn sétáltgondolatként lógtak a testéről,
miközben – megközelítőleg – enyhe érdeklődéssel figyelt engem. Lehet,
hogy az átmeneti nyugalom tette a csónakban, vagy talán az aránylag
kipihent állapotom, de megleptem magam. Ahelyett, hogy beszélgetni
próbáltam volna, és újra elkövettem volna azt a hibát, amit Tanyával
vétettünk, amikor először találkoztunk ezekkel a gyerekekkel,
egyszerűen csak leültem a keményre taposott földre az ösvény közepén,
és várni kezdtem.
A fiú elégedettnek tűnt, mintha pontosan azt tettem volna, amiben
reménykedett, és azonnal leült velem szemben. Megcsapott az ismerős
csábítás arra, hogy megszólaljak, de kényszerítettem magam, hogy
figyelmen kívül hagyjam.
Az ezt követő néma tárgyalások során a nap fölénk emelkedett, és a
világ kiszínezte magát, egy kicsit elmosódva, és néha kiszaladva a
vonalak közül. Ez nem aranyfény volt, csak az álmodozás egy pillanata,
mint amikor kibámulunk az ablakon egy fára, vagy a tenyerünk
vonalaira, és azok annyira elevenné és konkréttá válnak, hogy az idő és
a gondolkodás leáll.
Majd ismét megindul.
Minden egyes alkalommal, amikor megmozdulunk, valamiféle
lehetetlen szakadékon kelünk át. Mozdulatlanul ülök, kezemben a
ceruzával, majd írni kezdek. Ez hogyan következik be? Hogyan lesz a
mozdulatlanságból mozgás? Ez Xenón paradoxonja: ahhoz, hogy egy
centire elmozduljunk, először fél centire kell elmozdulnunk. De ahhoz a
fél centihez előbb negyed centire kell elmozdulnunk. De előbb
nyolcadra, tizenhatodra, és így tovább, amíg ki nem derül számunkra,
hogy a mozgás igazából nem lehetséges. Úgyhogy ott ültünk ketten a
fiúval, és árnyékok futottak végig gyengéden az arcunkon, ahogy telt a
gőgös idő.
Majd egyszer csak felnéztünk.
A nap magasan járt az égen, és minket gyermekek vettek körül.
Hányan? Többtucatnyian. Némák voltak, csak figyeltek, mint a
kishúguk, Zoë. Puha árnyékfoltok hulltak a fejükre, és láttam, mennyire
soványak. Ekkorra valahogy az a kép alakult ki bennem, hogy ezek a
gyermekek túlvilági jelenések, olyan fantomok, akiket a nódi
megpróbáltatások szabadítottak fel. De most láttam, hogy ez nem igaz:
éppen olyan emberiek és éhesek voltak, mint bármelyik gyermek a
sajtófotós versenyek képein, olyan nagy és kerek szemekkel, mint a
selyemfestmények gyermekei. Vajon min élhettek az elmúlt hetekben?
Felidéztem magamban a parkot. Talán néhány kifosztott frissítőárus
bódé tartalmán, és egy kis iszapos patakvízen. Szedren és áfonyán. Ez
nem sok.
A gyermekek egy emberként megfordultak, és elindultak valahová.
Korábbi társam felugrott, és csatlakozott hozzájuk, úgyhogy én is így
tettem. Egyre mélyebbre mentem az erdőbe, ahova magukkal sodortak,
és szétszóródtak, majd elképesztő könnyed és biztos léptekkel futásnak
eredtek. Alig hallottam bármit is a saját fekete medvés trappolásomon
kívül, ahogy a nyomukban loholtam, de láttam pár csodálatos dolgot.
A fák egyre magasabbá váltak, a kacskaringós páfrányok és a nyurga
áfonyabokrok pedig egyre zöldebbé. Mennyi különböző árnyalata van a
zöldnek – erről fogalmam sem volt. Hatalmas cédrHatomukbanusok
nyújtották ki karjukat felkiáltó módban, mozdulatlanná dermedve. Kövér
gombák ugrottak elém mintegy lázas izgalommal, de biztonságosan a
földhöz horgonyozva. A körülöttünk lévő világ egy totyogós gyermek
pisilnikell-táncát járta.
Az egész délután egyfajta jó szándékú nyüzsgésben telt: a
gyermekek szétszóródtak, majd összegyűltek valami érdekesség körül –
egy tigrisliliom körül, vagy akár egy cukorkás papír körül, amit valami
kocogó dobott el egy hónappal korábban. Ők – velem együtt –
megvizsgálták ezeket, majd folyamatosan fókuszálva, szétterjedve
továbbmentünk. Időnként találtunk pár bokornyi bogyót, és a
gyermekek leszedték, és megosztoztak rajtuk, kézről kézre adogatva
őket, utána befalták Seattle porával együtt.
Ahogy egyre közelebb ért az este, és a fények kezdtek kialudni,
lassítottunk a tempón. A dolgok lelassulásával egyre hangosabbá vált
egy hang: természetesen a Ragnaröké.
A motorjának magasabb szólamaiba éles felhang lopakodott, egy
magas sikongás, ami megijesztett. Olyan hatással volt rám, mint egy
kisbaba sírása: ellenállhatatlanul követelőzött. Úgyhogy visszaváltoztam
önmagammá, visszatértem a saját narratívámba, a saját sürgető
küldetésemhez.
Ledobtam a táskámat, kicipzáraztam, és kivettem belőle a Tylertől
kapott jelzőpisztolyt. Utána megragadtam a hozzám legközelebb álló
gyermek kezét, egy hat év körüli kislányét, és masírozni kezdtem a hang
felé. A többi gyermek, mintha láthatatlan szálak kötötték volna őket
össze velünk, utánunk jött.
Nemsokára megláttam a hajóhíd tornyát a fákon át. Fehér
villanylámpái hidegek voltak és statikusak, de a fedélzetén dühöngő
tüzek melegnek és elevennek tűntek. Az ösvényünk alig pár száz
méterre a hajó orrától lyukadt ki a gátfalnál. A tömeg a fedélzeten égő
lángokra koncentrált, minket egyelőre senki nem vett észre.
A gyermekek ott figyeltek és pislogtak körülöttem, amikor a
levegőbe emeltem és elsütöttem a pisztolyt. A fényjelző felszállt az
égbe, és felrobbant felettünk, megvilágítva és megdermesztve a
látványt. Éreztem, hogy ezernyi szempár fordul felénk a gödrében,
szinte olyannak hallottam ezt a nedves hangot, ahogyan egymillió néma
esőcsepp válik fülsiketítő záporrá. Imádkoztam, hogy Tyler odafent
legyen a hídon, és meglássa a jelzést. Zoët nem tudtam volna időben
megmutatni neki, úgyhogy ha bármi is megérinti a szívét, az ez az
élőkép kell legyen.
A tengerparton elmosódott alakok indultak meg felénk, a
legközelebbiek emberi alakot öltöttek, miközben kiáradtak a sötétségből.
A gyermekek semmit nem csináltak, csak engem bámultak, miközben
én a hordára meredtem, ami egy futballpályányira – nem, egy
parkolónyira – volt tőlünk.
Ideje lelépnünk. Megfordultam, és szaladni kezdtem. A gyerekek
először csak követtek, majd úgy elsuhantak mellettem, mint
szélviharban a levelek, és tucatnyi különböző irányban tűntek el.
Én végül megálltam, kimerülten, és süketen mindenre a szívem
eszeveszett tamtamdobján kívül. Majd, ahogy a szívem lelassult,
érzékelni kezdtem a szinte tökéletes némaságot, de beletelt néhány
percbe, amíg ráébredtemg r sz, hogy ez mit jelent: a Ragnarök motorja
leállt. Lelki szemeimmel magam előtt láttam, amint Tyler megtölt egy
utolsó fecskendőt, majd lecsoszog a fedélzet alá, hogy még egyszer,
utoljára lefeküdjön egy tiszta ágyba.
16. nap: Svindli

Kártyajáték, melynek során ki kell találni, hogy a bemondó mikor

nem mond igazat

Az éjszaka hátralévő részét azzal töltöttem, hogy az erdőben

botorkáltam, miközben könnyű eső szemerkélt, és sikerült elkerülnöm a
Felébredettek megbolygatott darázsfészkét, de nem haladtam sokat a
Sárga Iskola és Zoë felé. Akik aznap tűvé tették az erdőt, azok nem
Charles emberei voltak, hanem azok a nyirkos, átkozott, szedett-vedett
elveszett lelkek, akik eltökélték, hogy fognak maguknak egy Alvót.
Kimerült, csoszogó lépteiket nagyon könnyen el lehetett kerülni, mivel
vagy a részeg gyökerek között botladoztak, vagy céljukat feledve
mozdulatlanul álltak valamelyik holdsütötte erdei tisztáson, és a
láthatatlan felhőket bámulták. Úgyhogy az éjszakám olyan volt, mint egy
nem túl bonyolult rajzolt útvesztő, amilyet az éttermekben szoktak adni
zsírkrétával együtt az unatkozó gyerekeknek. Vagy hogy másképp
fogalmazzak, az összes vadász egy ostoba Elmer Fudd volt, én pedig
vidám Bugs Bunnyként rágcsáltam metaforikus répámat, miközben
páfrányok mögött guggoltam, és sáros, használaton kívüli ösvényeken
kúsztam.
De az örömöm végül – elkerülhetetlenül – szánalommá penészedett.
Végignéztem, ahogy egy öregember egy fa dereka köré fonja karjait, és
elsírja magát. Láttam, ahogy egy fiatal nő körbe-körbe tántorog, és
véletlenszerű becéző szavakat kiabál a legkedvesebb hangon, amit ki tud
magából erőltetni. Ekkorra már olyan mélyre süllyedtek, hogy valahogy
könnyebb volt észben tartani, hogy ezek az eltorzult alakok nem is olyan
régen még pontosan olyanok voltak, mint én.
Egyformák voltunk, mint a mókusok – együtt gyűjtöttük a mogyorót
télire. A mogyoróink egy részét „pénz”-nek hívták, míg egy másik részét
„bölcsesség”-nek, „hírnév”-nek vagy „szerelem”-nek, de ezek a
megkülönböztetések már nem voltak fontosak. A millióit kergető
üzletember és a többi lány vagy fiú szemében meleg helyet kereső
poétikus ifjú – alig láttam köztük különbséget. Mint a jó öreg
eszkimóknak az állítólagos ötven szavukkal a hóra, nekünk is több ezer
megközelítésünk volt arra, hogy leírjuk ugyanazt az elkeseredett
biztonságkeresést.
Az eső elállt, az ég kitisztult, és a csillagok vonulni kezdtek az
égbolton, ahogy a Föld forgott a talpam alatt, engem is magával
ragadva. A Föld és én együtt fordítottunk hátat az éjszakának, és közös
volt a jutalmunk a nap újabb látogatásának képében – a ködös,
mauzóleumi hajnaléban, amely a köpenyével beborította a legmagasabb
cédrusok tetejét, és mindent olyanná változtatott körülöttem, mintha géz
borítaná.
Azok a vándorok, akikkel aznap reggel találkoztam, nem jelentettek
rám veszélyt: az elméjük éppen olyan ködös volt, mint maga az erdő.
Éppen úgy, ahogy hajlamosak vagyunk a kopasz fákban idegeneket látni
a holdfényben, azon az álmos reggelen az eltévedt Felébredettek is
ugyanúgy fává változtak, és én g r s ahkönnyedén kikerültem őket,
amikor felbukkantak a ködből, majd ismét belevesztek, egyik a másik
után. Olyan érzésem volt, hogy nagyjából a Lost Lagoon és a West End
felé tartok, legalábbis azt hittem. A Nyúlvadászat nemsokára
megkezdődik, és nekem el kellett jutnom az iskolába, hogy
kiszabadítsam Zoët.
De nem így alakult.
Amikor kibukkantam az ösvényem egyik kanyarulatából, egy apró,
füves tisztás peremén találtam magam. És egyszeriben már nem kellett
megkeresnem Zoët.
Zoë jött el értem.

Ott állt a ködös tisztás közepén, kezével a háta mögött,

megmosakodva, és frissen mosott fehér ruhába és szandálba öltöztetve.
Amikor észrevett, a szeme felragyogott a felismeréstől, és
elmosolyodott, de nem mozdult. Az első reakcióm az volt, hogy
odamegyek érte, de valami visszatartott. Talán a látvány végtelen
valószínűtlensége. Vagy esetleg az a hang, amit mintha hallottam volna,
valami kagylócsendességű dolog a hallóküszöb peremén egyensúlyozva.
Suttogás? Talán.
Mindenesetre elhátráltam, majd némán bekúsztam az
aljnövényzetbe. Elrejtőztem az egyik mohos fatönk mögött, amelyekkel
tele volt a park, és csak figyeltem, és vártam.
Zoën nem látszott aggodalom, amiért elveszített szem elől. Ehelyett
üres tekintettel nézelődött körbe. Az alig észrevehető fény felettünk azt
jelezte, hogy valahol, a fák lombján túl tiszta az ég, de a parkot
továbbra is beborította az a lehullott felhő.
Néhány perc múlva tőlem balra zörögni kezdtek a bokrok, és az
egyik gyermek azok közül, akikkel korábban együtt futottam, egy
tizenkét év körüli magas fiú lépett ki a tisztásra. Zoë arca ismét
felragyogott a láttán. A fiú mosolyogva elindult felé. Mindeközben egy
másik alak emelkedett fel Zoë mögött. Gytrash volt az, az öregasszony,
akit a könyvtárszobában hagytam, amikor kiszabadítottam Brandont.
Hosszú, sötétkék köpenyt viselt, karja alatt egy fonott fűzfakosárral –
mintha egyenesen egy tündérmeséből lépett volna elő, egy régiből,
amikor a tündérmesék még tündérmesék voltak, ha érti az olvasó, hogy
mire gondolok. Nem disneyfikált szemfényvesztések, hanem
hátborzongató tanmesék a fiataloknak – „ne menjetek be az erdőbe,
mert akkor széttép és felfal titeket egy farkas” üzenetű tanmesék.
Gytrash az egyik ilyenből lépett ki.
Amikor az öregek teljesen kimerülnek, átlátszóvá válik a bőrük
felszíne, és áttűnik rajta az eggyel lejjebb zakatoló folyékony gépezet.
Gytrash úgy nézett ki, mintha az arcát több kilométeren keresztül
vonszolták volna egy vidéki földúton egy furgon hátuljához kötve, majd
visszaragasztották volna a koponyájára. De a mosolya volt a legrosszabb
– a gondoskodás és a nagymamai érzelmek durva utánzata. Az a száj,
amelyre az a vérfagyasztó mosoly kiült, az üdvözlések fekete lyuka volt,
olyan szélesre húzódott, hogy az öregasszony szemei csillogó
gombostűvé mentek össze. Boszorkány volt, ez éppen olyan
egyértelműen látszott, ahogyan azok a tengerparti teremtmények pár
nappal korábban skorpiók és varjak voltak.
De a fiú ebből semmit nem vett észre. Amikor megpillantoor yuka
votta a banyát, megtorpant, de nem fordult meg, és nem szaladt el.
Inkább csak megdermedt, ahogy az őzek teszik, amikor emberrel
találkoznak – készen a menekülésre. Ami Gytrasht illeti, ő lassan levette
a kosarat a karjáról, majd esetlenül letérdelt, és lerakta a nedves fűre.
Bátorítóan bólogatva, még mindig szélesre nyitott szájjal elkezdett
kipakolni egy sor finomságot a kosárból – sütiket, gyümölcsleves
dobozokat, néhány foltos almát –, és rendezett vonalban felsorakoztatta
őket a földön, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a
fiúról.
Felemelt egy almát, és bátorítóan bólogatott. A fiú nem mozdult, de
a tekintete ide-oda villant Zoë és az étel között, és látszott, hogy ki van
éhezve. Az ösztönei azt súgták, hogy ne, de Zoë közelsége az
öregasszonyhoz azt mondta, hogy de. Amikor ezt Gytrash észrevette,
benyúlt a kosárba, és mit húzott elő, hát a plüssmedvét. Látványosan
átnyújtotta Zoënak, aki felragyogott a látványától. A karjaiba vette a
mackót, a mellkasához szorította, és lassan ringatni kezdte.
A fiú elmosolyodott, és ez elbillentette a mérleget. Megindult a
felajánlott alma felé.
– Jól van, jól van… – mondta Gytrash.
Amikor a fiú körülbelül egy méterre került az almától, elszabadult a
pokol. Három élénksárgára festett arcú férfi ugrott elő az
aljnövényzetből, és vetette magát a gyermekre. Zoë megfordult, és
megpróbált elszaladni, de a földre esett. Ekkor láttam meg a kötelet a
jobb bokáján. Egy földbe szúrt karóhoz volt kikötve.
Miközben a sárga arcú férfiak leteperték a fiút, Gytrash
feltápászkodott, és visítozva táncolni kezdett körülöttük.
– Kötözzétek meg! Kötözzétek meg!
A férfiak pontosan ezt tették, összekötözték a fiú kezét és lábát, majd
lihegve hátraléptek, hogy megszemléljék a művüket.
– Elkaptuk! – kiáltott fel egy hosszú kócos hajú kopaszodó férfi
örömmel. Az arcára száradt festék a haját is beborította, műanyag
sörénnyé ragasztotta össze. – Szóljatok az Admirálisnak, hogy fogtunk
még egyet!
– Csss! – sziszegte a másik. – Ne hangoskodj!
A férfi, aki felkiáltott, a mellkasára eresztette az állát, miközben
másik két sárgára festett ember bukkant elő a ködből azokkal a
dárdákkal, amiket a pincében láttam.
– Nézzétek meg a szörnyeteget. – Az egyik újonnan érkezett
gúnyosan felvihogott, és a fiú oldalába szúrta a fegyvere hegyét. A
sebből ömleni kezdett a vér, és a fiú némán felsikoltott, rémület
hullámzott végig szenvedő arcán. A némaság még szörnyűbbé tette a
dolgot: a hang katarzisa nélküli szenvedést rettenetes látni.
Mindeközben Gytrash előreosont, és belemártotta ujjait a sebből
folyó vérbe. Majd a szájához emelte a kezét, és kinyújtotta a nyelvét, de
a kopaszodó férfi lándzsája f lrash eélrelökte az ujjait.
– Semmi démonvér a Felébredetteknek! Ne akard, hogy beléd
kerüljön ez a szar.
Gytrash dühösen meredt rá, de utána beletörölte a kezét a fűbe, és
elcsoszogott.
– Vigyétek, és rakjátok a többihez – mondta a férfi, és a társaival
együtt bevonszolták a vergődő fiút a ködbe, miközben az öregasszony
újra megpakolta a kosarát, és követte őket. Zoë ismét magára maradt,
és olyan volt, mintha mi sem történt volna. Feltápászkodott a földről,
majd megállt nagyjából ugyanazon a ponton, mint korábban,
kifejezéstelen arccal, karján a bénultan lógó medvével. Az ösvény felé
pillantott, ahol engem látott eltűnni, és hosszan bámulta. Majd elfordult.
A Nyúlvadászat megkezdődött.

Én csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan szabadíthatnám ki Zoët.

Az lett volna a magától értetődő döntés, ha kisétálok a tisztásra, és
megpróbálom rádumálni a sárga férfiakat, hogy engedjék szabadon, de
biztos voltam benne, hogy az árfolyamom, mint Charles prófétájáé, az
elmúlt huszonnégy órában meredek zuhanásnak indult, és hogy egy
ilyen lépés az öngyilkossággal lenne egyenlő. Ezen túlmenően nem volt
nálam más, csak a hátizsák, amit Tylertől kaptam a Ragnarökön.
Kiürítettem. Két tárgy ugrott a középpontba azonnal: a rugós bicska
és a riasztópisztoly, amellyel a Ragnaröknek jeleztem előző éjjel. A
késsel elvághatom a kötelet Zoë bokáján, a pisztollyal pedig
remélhetőleg halálra ijeszthetem a Grimm testvéreket és a gonosz
boszorkájukat. Olyan némán töltöttem újra, ahogy csak tudtam, bár a
csontjaim minden egyes reccsenése és a pisztoly tölténytárának
kattanása is sokkal hangosabbnak tűnt a nedves levegőben.
Ahogy egyre melegebb lett, a köd olvadásnak indult, mint a
vattacukor az ember szájában. Már ekkor szakadozott volt, és
nemsokára teljesen eltűnik az általa biztosított rejtekkel együtt. Nem volt
vesztegetni való időm.
Arra a bozótra céloztam a pisztollyal, ahol Charles emberei eltűntek,
behunytam a szemem, és meghúztam a ravaszt. A hatás azonnali volt,
és nagyon látványos. A hangos sistergést egy neonrózsaszín robbanás
követte, amikor a lövedék a földbe csapódott, és szikrázó vegyi tűzzé
robbant, fehér, csípős füstöt okádva. Kiáltások hangzottak fel, miközben
előrevetettem magam. Szó szerint Zoë lábai elé vetettem magam,
kezemben a késsel, és eszeveszetten fűrészelni kezdtem a műanyag
kötelet vékony bokája körül. Nem volt könnyű: a kés éles volt, de nem
fogazott – nem volt ideális a feladatra.
Majd az elvágott kötél lehullott a földre, és Zoë kiszabadult. Én talpra
ugrottam, megfogtam a kezét, és kiszaladtunk a tisztásról, pontosan
akkor, amikor korábbi fogvatartói megjelentek Gytrashsal a hátuk
mögött, aki üldözésre ösztökélte őket.
Miközben futottunk, a köd tovább oszladozott. Elértük az erdő szélét
és a füves játszótereket, amelyek ott terültek el, talán olyan fél
kilométerre a Lagoon Drive-tól. Onnan már csak pár utcányira volt a
régi lakásunk Tanyával, nk s a füaz egyetlen hely, amelyet el tudtam
képzelni lehetséges úti célként.
De ekkor olyasmit láttam meg közvetlenül magunk előtt, amit soha
nem fogok elfelejteni.
Charles Ezredét, amint egyenesen felénk indulnak a Lost Lagoon
nyugati oldalán lévő régi kőhíd mögül. Lándzsával a kézben szóródtak
szét egy nagy játszótéren, arra készülve, hogy bemasírozzanak az
erdőbe. És a fejük, mindegyiküké, élénksárgára volt festve.
Ebből a távolságból mintha nem is lett volna arcuk. Úgy tűnt, mintha
a testük tetején csak ragacsos, fényes pöttyök lennének.
Nyalókakatonák. Itt-ott kötélen vezetett gyermekek is voltak köztük a
parkból. Csalik, mint Zoë.
Mi még mindig az erdő árnyékában bújtunk meg, úgyhogy egyelőre
nem vehettek észre minket, de kizártnak tartottam, hogy át tudjunk
kelni azon a sárga vonalon, mögöttünk pedig semmi nem volt, csak az
erdő, még több erdő, majd a haragos óceán. Gondoltam arra, hogy
visszamehetnénk a csónakhoz, de fogalmam sem volt, hogy melyik utat
kövessem, nem beszélve arról, hogy kifogytam a jelzőlövedékekből, és
Tyler már szinte biztosan meghalt. Vagyis, amint kiugrottunk Zoëval a
csöbörből, rögtön egy vödör közepén landoltunk.
A tömeg kettévált, és egy alak lépett előre a híd közepéről. A Kék
Admirálist nem lehetett mással összetéveszteni, még ebből a távolságból
sem: az arca és a ruhája ugyanolyan élénk színű volt, mint a nyári
égbolt. Szélesen tárta szét karjait, és utasításokat kiabált, miközben az
Ezrede szétterült jobbra és balra, egyre szélesedő sorokban. Majd
Charles valami váratlan dolgot tett. Abbahagyta a kiabálást, és bámulni
kezdett.
Egyenesen Zoëra és rám.
Kizárt, hogy megláthatott volna, annyira elrejtettek minket az
árnyékok és a reggeli köd utolsó foszlányai – de valahogy megérezhette,
hogy valaki ott van, és őt nézi. És ettől az érzéstől mozdulatlanná
dermedt.
Túl messze voltam tőle ahhoz, hogy láthassam az arckifejezését,
hogy bármit láthassak egy őrülten kék ecsetvonáson kívül. De azért
összeszedtem a lelkierőmet, és felkészültem arra, hogy mindjárt felkiált,
halált és pusztítást küldve ránk.
De nem ez történt.
Ehelyett Charles feje megpördült, hogy hátranézzen a hídon,
amelyen az imént kelt át.
Majd egy újabb hangot hallottam – egy autó motorjának
összetéveszthetetlen brümmögését, amely olyan különös, de olyan
ismerős volt. Ez csak egy dolgot jelenthetett: hogy megérkeztek London
Alvásmímelői.
Lövések dördültek, és az Ezred elkezdett visszatolakodni a hídon
Charles eszelős noszogatására. Zoë és én kihasználtuk a felfordulást a
mezőn, és a Lost Lagoon északi partja felé kezdtünk szaladni. A
keményre taposott kavicsos ösvény kihalt volt, és pár perccel később
már a város felőli oldalon jártunk, és onnan kanyarodtunk vissza a
csatatérré változott helyszínre.
London emberei tucatnyi egyt tutunkerűben jöttek oda, az útjukat a
belvároson keresztül két hókotró tisztította meg, amelyek immár
elhagyatottan álldogáltak az út szélén. Az egyterűek a park szélén
sorakoztak fel, és az Alvásmímelők a fehér pólójukban és a terepszínű
nadrágjukban a járművek nyitott ajtaja mögött guggoltak, onnan
lődözték le a feléjük közeledő Felébredetteket. Nem lehettek többen
ötvennél-hatvannál, de mindnyájan állig fel voltak fegyverezve, úgyhogy
a harc messze nem volt kiegyenlített. Ami azt illeti, kezdte egy mészárlás
alakját magára ölteni. Szinte számon lehetett tartani, ahogy a testek
egymás után lehulltak: 1000, 999, 998, 997…
Majd egy újabb furcsán ismerős hang következett. Felnéztem, és egy
leszálló helikoptert pillantottam meg az immár tiszta égen. Hat méterrel
a talaj felett lebegett, miközben fegyveresek lövöldöztek belőle
rezzenéstelenül, pontosan célozva Charles Nyúlvadászaira. A
Felébredetteknek immár hivatalosan is befellegzett. Tízesével-húszasával
intéztek rohamot a felsorakozott egyterűek ellen, pusztán azért, hogy
minden egyes próbálkozásnál lekaszálják őket. Az úton máris összegyűlt
körülbelül kétszáz holttest.
– Egyszerre! Támadjatok egyszerre!! – üvöltötte hátulról Charles.
A megmaradt Felébredettek sárga hullámban vetették magukat az
egyterűek sorára. De az Alvásmímelők tartották a frontot, és
gyorsítottak a lövéseik tempóján, miközben a helikopter ott lebegett
felettük.
Charles a kezét hol ökölbe szorítva, hol ellazítva figyelte, ahogy a
csata kibontakozik. Ekkor meglátott minket. Eszelős gyűlölet ömlött
végig az arcán. Képtelen volt szavakba önteni, úgyhogy felüvöltött, és ez
az őrült hang mintha még intenzívebbé tette volna a harcot, éppen úgy,
ahogy a villámlástól mintha intenzívebbé válna a záporeső.
Ekkorra néhány Felébredett odaért a legközelebbi egyterűhöz, és
bedöftek lándzsájukkal a nyitott ablakokon az éppen újratöltő lövészek
közé. A többi Alvásmímelő a megrázkódtatás hatására elhagyta a
pozícióját, és futás közben kezdett tüzelni, miközben fák és az utcán
parkoló járművek mögött kerestek fedezéket. A frontvonal megtört, de
Charles emberei még mindig tucatjával hullottak, miközben a
helikopterből folyamatosan lövöldöztek a fegyveresek.

Úgyhogy Zoë és én hazamentünk. Ezt csinálja az ember, amikor

elfogynak a lehetőségei: hazamegy. Kérdezzünk csak meg egy
egyetemről kibukott diákot vagy egy újdonsült anyukát, akinek lelép a
párja. Kérdezzük meg a próbaidősöket és a skizofréneket. Mindegy,
hogy mi az otthon. Még akkor is, ha az otthon csak hamis remény. Az
ember egyszerűen összeszedi magát, és odamegy. Majd leül, és kivárja,
hogy most mi történik.
Az öreg társasház nem volt jobb vagy rosszabb állapotban, mint
bármelyik másik. Előtte törött üveg, benne az oszlásnak indult holttestek
édes szaga. Felballagtunk a sötét lépcsőkön, majd bezárkóztunk a
lakásba, ami nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint mindig, annak ellenére,
hogy a távollétünk alatt felületesen kifosztották.
Kisétáltam az erkélyre. Ott nem volt túl sok látnivaló, de hallani
rengeteget hallottam. Lövések és üvöltésésgn="justiek visszhangoztak a
fák között, emelkedtek és hulltak vissza, mint az óceán árapálya.
Visszamentem a lakásba.
Nem volt rádióadás, amely elnyomhatta volna a hangokat. Nem
tehettem többet annál, mint hogy becsukom az erkélyajtót és az összes
ablakot, és megvárom, amíg vége lesz.
Nehezemre esett ébren maradni. A szememben ott égett az összes
dolog, amit láttam és hallottam. Bújócskáztam egyet Zoëval és a
medvével; csipkedtem magam, és a számat harapdáltam, mint Tanya
két héttel korábban.

Késő délután ágyba dugtam Zoët, olyan szorosan behúztam a

függönyöket a hálószobában, ahogy csak tudtam, majd leültem a
nappaliban a kanapéra, és elgondolkoztam azon, hogy most mi legyen.
Ha Charles túléli a küzdelmet a parkban, nagyon hamar el fog jönni
értünk, és itt keres majd minket először.
Nagyon sebesen közeledett a pillanat, amikor a Felébredettek
semmiféle veszélyt nem jelentenek már Zoëra, és ő szabadon távozhat –
én pedig nyugodtan alhatok. De addig is, mit tegyek?
Sehogyan nem lehetett megerősíteni az alsó szintet, amely,
Vancouverre jellemző módon, nagyrészt üvegből volt. Úgyhogy az
egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott, és azzal töltöttem az
éjszakát, hogy bútorokat dobáltam le a lépcsőházba. Eléggé olyan volt,
mintha megőrültem volna, de ez a fajta őrület jólesett. Lesétáltam az
első emeletre, és elkezdtem kirángatni a székeket, az asztalokat, a
szobabicikliket, a kávéfőzőket és még a könnyebb kanapékat is a
lakásokból, majd végigvonszoltam őket a folyosón, hogy ledobjam
mindet abba a fekete lyukba. Úgy dolgoztam az izzasztó sötétségben,
mint maga az ördög, magamban, magamon nevetve, derékig
levetkőzve, izzadságban úszva. Ez volt a legszórakoztatóbb dolog, amit
azóta csináltam, hogy véget ért a világ. A testem rettenetesen örült
annak, hogy használják, az elmém pedig szinte áttetszőre tisztult.
Amikor a lépcsőház az első emeletig megtelt, felmásztam, és ugrálni
kezdtem az összegyűlt holmikon, hogy olyan szorosra passzírozzam
őket, amilyenre csak tudom. Majd felsétáltam a második emeletre, és
megismételtem a folyamatot. De ekkor már úgy közelítettem meg a
feladatot, mint egy kirakós játékot, azon gondolkoztam, hogyan lehet a
legügyesebben rátolni azt a széket arra a fiókos szekrényre, vagy azt a
gitárt arra a mikrohullámú sütőre. Elképzeltem, amint Charles emberei
megpróbálják kibogozni ezt az összevisszaságot, és ismét nevetni
kezdtem.
Mire felkelt a nap, a harmadik emeletig feltöltöttem a lépcsőházat.
Égő izmokkal a földre csúsztam a legközelebbi fal mellett, és egyszerre
nevettem és sírtam. Nódnak mindjárt vége. Megkezdődött a végső
visszaszámlálás.
17. nap: Síri köhögés

Intenzív köhögés, amely a halál közeledtét jelzi

Amikor megkezdődött a következő nap, a felhőkarcolók a park felé

kezdték vetni hosszú árnyékukat, vádlóan mutogatva a Nyúlvadászat
romjaira. Az utcákon síri csend honolt, aésgnőd gémek ismerős
suhogását leszámítva, akik az út túloldalán álló cédrusokról szálltak fel
és le. Azok ellökték magukat, és már el is tűntek, de a korábban
elfoglalt águk még jó harminc másodpercig fel-le járt.
Amennyire láttam, nekem és Zoënak már csak legfeljebb egy hétig
kellett kitartanunk odafent, mielőtt a megmaradt Felébredettek vagy
meghalnak, vagy teljesen cselekvésképtelenné válnak. Meglehetősen
biztos voltam benne, hogy képes leszek elég élelmet zsákmányolni az
épületből ahhoz, hogy addig is kibírjuk. Ami azt illeti, máris sikerült
beszereznem pár doboznyi szinglikaját: füstölt heringet, spárgát és
vízigesztenyét. Legnagyobbrészt sárga címkés dolgokat. Még az eszüket
vesztett fosztogatókban is van némi igényesség.
De ahhoz, hogy egy hétig kibírjuk, legfőképpen vízre lesz
szükségünk, és volt egy elméletem. Alig vártam, hogy próbára tegyem.
Amikor magam elé képzeltem az épület vízkészletét, egy elképesztően
bonyolult, háromdimenziós hálózat jelent meg előttem – egy teljesen
zárt rendszer. De ez a hálózat biztosan nem tökéletes: biztosan vannak
benne lejtők és behajlások. És ha ez így van, akkor bizonyos pontjain
biztosan megáll a víz; a vízszintes rézcsövekben a falak mögött és a
mennyezetekben, amelyek valószínűleg elkerülték a korábbi fosztogatók
figyelmét.
Ezt szem előtt tartva kerestem egy fémfűrészt, és munkához láttam a
mosdókagylók, kádak és vécék mögötti gipszkartonokban. Átvágtam a
rézcsöveket, és a végüket egy korábban talált műanyag vödör felé
fordítottam. És működött a dolog. Nem jött ki sok, csak pár csepp itt,
pár csepp ott, de délre már majdnem két liter fémes ízű, de tiszta
ivóvizem volt kettőnk számára Zoëval. Úgy éreztem, mintha én lennék a
legtalálékonyabb férfi Vancouverben, és – tekintettel a konkurenciára –
valószínűleg én is voltam.

Amikor visszaértem a lakásba, megebédeltünk: hideg gombalevest

ettünk sós keksszel és állott vízzel. Mondanom sem kell, hogy csendben
étkeztünk. Zoë a tőle megszokott összpontosítással és elégedettséggel
adott egy kis kekszet a medvének (aki leette magát).
Miközben őt figyeltem, azon gondolkoztam, mi lesz ezekkel a
gyermekekkel, miután mi eltűnünk. Vajon néma felnőttekké válnak, és
ezért néma kisbabáik lesznek? Ha őszinte akarok lenni, egy részem
elborzadt attól a bolygótól, amelyet Zoë fajtája népesít be. Az a
gondolat, hogy egy általánosságban jóindulatú faj veszi a kezébe a
bolygó gyeplőjét, valahogy csalásnak tűnt, értelmetlen dolognak. És mi
lesz a küzdelemmel? Mi lesz a zűrzavarral és felfordulással? Ezekkel a
kipróbált és bevált jellemformáló erőkkel? Mi lesz a szavakkal?
De ha muszáj megkockáztatnom egy tippet, akkor Zoë és a barátai
valószínűleg csak az evolúció következő lépcsőfokai. Ebben az esetben
én az idejétmúlt dolgok közé tartozom, és a véleményem éppen úgy
nem számít, mint a neander-völgyiek nézetei a kőkerék lehetőségeiről
vagy a megzabolázott tűzről.
Miután végeztünk az ebéddel, én kimentem az erkélyre, és, mint arra
számítottam is, Charlest pillantottam meg.
A járdán állt, és felfelé bámult rám. Körülnt fm. , Ctte az a tíz ember
gyülekezett, akik valószínűleg a sárga arcú Ezredének utolsó tagjai
voltak. Zoë jelent meg mellettem, pufók kezeivel úgy markolászta az
erkély öntöttvas korlátját, mint a világ legapróbb börtöntölteléke.
Miközben Charles felém fordított, reszkető arcát néztem, az jutott
eszembe, amit apám mondott pár évvel korábban a rákdiagnózisról és a
kiábrándító daganatról, amelynek nem sikerült végeznie vele. Azt
mondta, hogy az a legrosszabb a rákban, hogy semmi nem változik meg
tőle igazán. Az ember ugyanúgy önmaga marad, még a potenciálisan
végzetes dráma közepén is. A telefonhívások és az alufóliával letakart
lasagnák pár napig vagy egy hétig tartanak, majd abbamaradnak, és az
ember ott áll a rákkal, ahogyan korábban ott állt a munkájával, a
törlesztőrészletével vagy a másodosztályú házasságával. Apám úgy
érezte, ez a betegség legrémesebb titka: nem az a szenvedés, amit okoz,
sem a halál, amit kioszt az emberre, hanem az, hogy végső soron
milyen hétköznapi. Nos, aznap délután Charles úgy nézett ki, mintha a
teste egy olyan ráknak adna otthont, ami túl flegma ahhoz, hogy
végezzen vele. És úgy nézett ki, mintha évtizedek óta próbálkozna azzal,
hogy kikaparja magából a rákot a puszta körmével. Nód semmilyen
újdonságot nem jelentett Charles számára – csak egy régi, keserű álom
volt. A vége felé nem valamiféle szörnyeteg bámult fel rám némán,
amíg le nem szállt az éj, ő pedig el nem osont, hanem egy hétköznapi
ember. És ez volt a legrémisztőbb dolog, amit valaha is láttam Nódban:
az emberiség.
19–22. nap: Macskazene

Egy olyan ceremónia, ami naplemente után kezdődik, amikor a

zenészek – abból a célból, hogy kimutassák ellenérzéseiket egy férfi
vagy nő iránt, aki felháborította őket – összegyűlnek a háza előtt, és
szörnyű lármát csapnak csengőkkel, tülkökkel, cintányérokkal és egyéb
zajkeltő eszközökkel.

Immár pusztán csak azért írok, hogy ébren tartsam magam. Ezt a
bejegyzést körülbelül három napja kezdtem el, és azóta folyamatosan
írok, amikor éppen nem vizet és élelmet vadászok Zoënak. És végre itt
találom magam, a jelen időben. Az akcióban dús részek lezárultak, és
ami maradt, az szigorúan csak a végkifejlet – legalábbis ebben
reménykedem.
Egyelőre még nem lenne biztonságos kiengedni Zoët, noha az
alvásra való késztetés szinte ellenállhatatlan. Mindennap akad pár olyan
pillanat, amikor majdnem elveszítem a csatát, majdnem teljesen
idegenné válok önmagam számára, és egyszer s mindenkorra hagyom
magam elsodorni. Olyankor Zoëra gondolok, és lassan visszaváltozom
önmagammá, mint egy szellem, aki visszaereszkedik korábbi testébe a
feje búbján keresztül, a fülébe kapaszkodva. De egyre nehezebb.
Mióta a Nyúlvadászat gajra ment, rengeteg tevékenység folyik a
lakásom alatt. Charles és megmaradt hívei folyamatosan próbálják
felgyújtani az épületet. Ami azt illeti, ez elég vicces. Bár azt el
kell
ismernem, hogy elég nehéz felgyújtani egy betonházat – még annak is,
aki szellemi képességei teljes birtokában van.
Charles minden naplemente után felmászik arra a szánalmas
pódiumra, amit neki építettek, és előad egy dagályos, egyre
összefüggéstelenebb szóza fm. elég vtot arról, hogy a Ragnarök
hazaviszi őt, az én gonosz természetemről, és arról, hogy miféle
szörnyeteget őrizgetek én itt, a sötétség tornyában. Majd összeesik, és
úgy vergődik, mint egy pisztráng a csónak aljában. Eltelik egy-két óra,
és akkor feltápászkodik feldagadt, görbe lábaira, és fröcsög még egy
kicsit. Azután ő és még ketten-hárman, akik követik, nekivágnak, és
raknak valami félresikerült tüzet az előtérben. Először vihogást szoktam
hallani, utána morgást, majd zokogást.
De tegnap éjszaka majdnem sikerült elérniük valamit az
erőfeszítéseikkel. Ropogást hallottam és füstszagot éreztem, de a
betonváz ismét kifogott rajtuk. Ennek ellenére egy darabig biztosan
örülhettek. Amikor nem tüzeket raknak, akkor a bedugult lépcsőházat
próbálják szétszedni, vagy a mennyezetbe próbálják befúrni magukat.
De egyelőre jól állunk.
Ma este, amikor Zoë a medvéjével játszott, én leosontam a harmadik
emeletre. Kihajoltam egy ablakon közvetlenül a színpad fölé, és Charles
nevét kiabáltam. Ő felnézett, és halványan elmosolyodott, majd vakon
felém kapott. Szegény Charles. Az, hogy nem aludhat, azt jelenti, hogy
folyamatosan önmaga kell maradjon – és az a boschi értelemben vett
igazság, hogy ez a pokolnak egy elég jó munkadefiníciója. Nem csak az
ő esetében, ez mindnyájunkra igaz.
– Paul! Te vagy az? Gyere ki játszani, Paul!
– Hogy vagy, Charles?
– Én egy király vagyok, Paul! Nód az enyém!
– Hát, szívesen látlak benne.
– Tudod, én láttalak. Még korábban! Láttam, ahogy átlépsz valami
büdös részegen a járdán valamelyik nap. Vajon aludt? Vagy meghalt?
Téged nem is érdekelt! Te nem láttad őt, Paul! Ahhoz, hogy bármit
észrevegyél, napokig ébren kellett volna maradnod, nem? De én mindig
láttam mindent. Ott volt a parkban egy csinos pár, éppen szakítottak.
Utána másnap megláttam a fiút, táskák voltak a szeme alatt. Úgyhogy
figyeltem, és láttam a köreit a következő pár napon át – munkába ment,
a Starbucksba ment, a Safewaybe ment, hazament. Esetleg a bankba.
Néztem, ahogy egyre mélyebbek a táskák a szeme alatt. Akkor tudtam,
hogy lát valamit. Talán még engem is megnéz egy pillanatra, amikor
elmegy mellettem. Látni kezd engem! De utána valami megijeszti, és
elmenekül. És utána? Egy héttel később látom, hogy egy újságot olvas,
és ismét össze van rakva. Varázslat! Piával csinálta, vagy porokkal, vagy
egy friss pinával, vagy nem tudom, mivel. Utána nem látott engem
többé. Nem látott semmit.
– Nem tudom, mit mondjak, Charles. Sajnálom, ha nehéz életed
volt. De sok ember élete nehéz volt.
– Miért nem jössz le ide, Paul? Látogasd meg a jó öreg Charlest.
– Tudod, hogy ezt nem tehetem. Vigyáznom kell a gyermekre.
Charles hirtelen dührohamot kap, vonaglani kezd a pódiumon,
próbál, de képtelen megállni a lábán.
– Vigyáznod a gyermekre? Miért? Az ártatlanság csak késlelg
cfont>tetett kínszenvedés. És a késleltetett kínszenvedés még
fájdalmasabb kínszenvedés!
Majd ott térdel, és zokog. Pár perccel később lassan, fájdalmasan a
pódium széléhez mászik, egy puffanással leesik a földre, majd elkúszik
onnan. Nincs több veszély. Nincs több terv. Nincs több követő. Nincs
többé Nód. Akkor láttam utoljára.
24. nap: Forró kagyló

Karácsonyi játék.
Valaki bekötött szemmel térdel, és amikor megütik, ki kell találnia, ki
ért hozzá.

Minden nap fontos; a napjaink alkotnak minket. Még a semmilyen

napok is – főleg azok, ha azt vesszük, hogy rá tudnak ülepedni
mindenre, szép lassan eltemetve más, látszólag meghatározóbb
pillanatokat a súlyuk alatt. Most már látom ezt.
Amit tudatlanul „időpocsékolás”-nak neveztünk, az igazából egy
eufemizmus volt életünk társasházstruktúrájára; azoknak az elveszett
óráknak egy tonnájában sem volt egyetlen gramm pocsékolás sem.
Ennek abban lehet látni a bizonyítékát, hogy miközben azt képzeltük,
csak elütjük az időt filmekkel, telefonbeszélgetésekkel, a karrierünkkel és
a fagyasztott pizzákkal, igazából az idő ütött el minket lassan, de
biztosan. De ki tudta ezt? Lehet, hogy ez nem meggyőző érv a
védelmünkben, amikor egy ingerlékeny Jézus előtt kell mentegetőznünk
majd az Ítélet Napján (most, hogy belegondolok, valószínűleg ma), de
akkor is igaz – ki tudta?
Ezekben az utolsó óráimban a Nód bukásáról elmélkedem, továbbá –
természetesen – a szavakról. A szavaknak komolyabb ereje van, mint
azt az ember gondolná. Hogy is kezdődik a Biblia? Kezdetben vala az
Ige. Nód az egyetemista költő csodája volt, azé az érzékeny, fiatal
emberé, aki felfedezi, hogy így vagy úgy össze tud fűzni mellékneveket
és főneveket, és mindenféle fantasztikus szörnyeteget tud ezekből
előállítani: hátrahőkölő tornyok, heves alvás, pánikszerű taxik,
szégyenlős gyilkosok meg ilyesmi.
A Nódban töltött idő során hinni kezdtem abban, hogy amit el
tudunk képzelni, azt valóra lehet váltani. Bizonyíték kell? Elképzeltük az
űrutazást, és megtörtént. Elképzeltük a hologramokat, és azok is valóra
váltak. Elképzeltük a teleportációt, és alig pár évvel ezelőtt azt olvastam
valamelyik nyáron, hogy néhány ausztrál tudósnak sikerült egy-két
centivel odébb teleportálnia egy fénysugarat. Szóval egy Rizskeresztény,
egy blemmü, egy égő jégkocka, egy zöld nap vagy egy özvegy
madárijesztő csak a hangok és betűk értelmetlen sora lenne? Vagy
valamilyen értelemben mind létezik? Hű, nagyon elszaladt velem a ló itt,
Babilonban, a szavaim elefántcsonttornyában. Milyen lehet állatnak lenni
a szavak hideg frontvonala mögött? Egy grizzlynek, aki a végtelen
erdőben jár-kel? Egy vak puhatestűnek a jeges, fekete tenger mélyén?
Szavak nélkül látni, felmerülni a szavak rovarhomályából, és csak
levegőt szívni? Nem tudom megmondani, milyen lehet. Csak ezt tudom
adni helyette. Szavakat, szavakat, szavakat. A jelentést, amely lassan
hullámzik oda-vissza, mint egy ugrásra kész kutya farka, az
évszázadokat fenyegetve. Nódot.
Leeresg cfo oda-visztem Zoët a harmadikról. Egy kosárban, egy
kötélen. Finoman ér földet a járdán, kiszabadítja magát, majd elszalad a
park felé anélkül, hogy visszanézne, a medvéjét lóbálva.
Isten veled ismét, Tanya.
Szóval ez az utolsó bejegyzésem. Ideje mindennek búcsút inteni, az
egész világnak, és az összes szónak, amelyet annyira szerettem. Isten
veletek. Odamegyek az ágyamhoz, és hanyatt fekszem rajta.
Isten veletek csokoládé és kiskutyák és erekciók és régi futócipők és
használt könyvek és karácsonyreggel és ropogósan friss újság és
kisbabák és Coca-Cola és napégette bőr fehér vászonlepedőn és
rosszkedv és késő éjszakai nassolás és szélessávú internet és Charlie
Brown és fagylalt és Beatles és Beach Boys és gyümölcsös turmix és
ócskaságboltok és fekete-fehér fényképek és kedvenc könyvek és hideg
sör és hóviharok és heves esők és éttermi vacsorák és érkezés és indulás
és kimerültség és vizelési inger és fáradtság és biciklik és autók és
csókok a nyakba és nyújtózkodás és vitatkozás és víz és só és
festmények és árnyék és dickensi árvák és viaszos fenyőtűk és forró
homok és cédrusillat és minden sor, amelyet Shakespeare valaha leírt és
borotválkozás és izomláz és jégkocka-ropogtatás és postaládák és
pattogatott kukorica a moziban és csekkbefizetés és citromillat és
Köszönetnyilvánítások

Köszönet a Bluemouse Booksnak (Kevin és Hetha Duffynak, Lin

Webbnek, és főleg a szerkesztőmnek, Leonora Rustamovának, akinek az
éleslátása és jó humora megfizethetetlen). Köszönet továbbá annak a
sok próbaolvasónak, akik bátorítottak, beleértve Almeda Glenn Millert,
Teralee Trommeshausert, F. Paul Markint, Donna Tremblayt, Stephen
Mayt és Robin Yassin-Kassabot. Végül pedig, köszönet feleségemnek,
Charlene-nak a számtalan átolvasásért és a sok értékes észrevételéért,
továbbá a fiainknak, Ethannek és Liamnek, amiért újra és újra
végigrágták velem a dolgokat hosszú, dél felé vezető autózásaink során
– a csekkeket már postáztam.

A szerzőről

Adrian Barnes Angliában született, de Kanadában nőtt fel, és mind a

mai napig ott él. A Selkirki Főiskolán tanít angolt és kreatív írást,
emellett több online hírportál tulajdonosa és működtetője.

Barnes első regénye a nagy kritikai sikert arató Nod, amit a

megjelenése után jelöltek a rangos Arthur C. Clarke-díjra, a filmjogokat
pedig megvásárolta a 20th Century Fox. A következő kötete várhatóan
Neverhasbeen címmel jelenik meg 2015-ben.