R.A.

SALVATORE
GAUNTLGRYM
Neverwinter
I.

Delta Vision Kft.

Budapest, 2011
 R. A. SALVATORE: GAUNTLGRYM
Neverwinter -1. kötet

©Delta Vision Kft., 2011

Hungárián translation © Antoni Rita, 2011
Korrektúra: Dobos Attila
Nyomdai előkészítés: Ádám.Krisztina
Borítógrafika: Todd Lockwood
Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

R. A. SALVATORE: GAUNTLC.RYM
Copyright © Wizards of the Coast LLC, 2010 A
Forgottén Realms és a Wizards of the
Coast a Hasbro Inc. leányvállalatának,
a Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni
alakok, helyszínek és egyéb
jellegzetességek következésképp
a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva

© Wizards of the Coast LLC, 2010

Ali rights reserved

Licensed by Hasbro
A Wizards of the Coast Inc. egyesült államokbeli,
kanadai, ázsiai és latin-amerikai központja:
P.O. Box 707
Renton, WA 98057-0707
+1-800-324-64-96

A Wizards of the Coast Inc. európai

központja: T Hofveld ód
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360
www.wizards.com

ISBN 978 61S 5161 06 3

Delta Vision Kft. 1092
Budapest, Ferenc krt.
࿿࿿࿿11 Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
www.deltavision.hu
 ELŐSZÓ
Az Igaz Jóslatok éve
(VSZ 1409)

Mithrill Csarnok királyáról, Harcpöröly Bruenorról csak dicsérő

szavakkal beszélt mindenki, és erre számos hőstettével bőven rá is
szolgált: harcos volt, diplomata, kalandor, emellett törpék, emberek
és elfek vezetője, aki jelentős szerepet játszott abban, hogy az
Ezüstgyepűk Faerűn egyik legbékésebb, legvirágzóbb vidékévé
vált. Emellett bölcs előrelátásáért is méltatták, szintén nem
érdemtelenül, hiszen melyik másik törpe kötött volna
fegyverszünetet Sokvessző orkkirályával? A béke ráadásul kitartott
Obould haláláig, amikor fia, Urglen, II. Obould vette át a trónt.
Valóban mérföldkőnek bizonyult ez a döntés, mely egyúttal örökre
beírta Bruenor nevét a törpék legendás történetébe, noha továbbra is
akadtak még zúgolódók Mithrill Csarnokban, akik az orkokkal való
viszonyt csakis háború formájában tudták elképzelni. Valójában magát
Bruenort is nemegyszer kapták rajta az évek során, hogy utólag
megkérdőjelezi saját döntésének helyességét. Mindazonáltal a tények
többet nyomtak a latban: a király nem csak visszaszerezte Mithrill
Csarnokot dicső klánja számára, de megfontolt uralkodóként
átalakította egész Észak arculatát. Ugyanakkor mindazon szerepek
közül, melyeket Harcpöröly Bruenor valaha is magára vállalt,
legszívesebben az apáét és a barátét töltötte be. Ha ez utóbbiról volt
szó, a törpének aligha akadt párja: mindazok, akik barátainak tudták
magukat, bizonyosak lehettek afelől, hogy a király az őket összefűző
kötelék nevében gondolkodás és megbánás nélkül vetné magát értük
nyílzápor vagy akár egy rájuk rontó sziklavájó rovarszörny elé is. De
ami az előbbit illeti…
Bruenor soha nem házasodott meg, nem nemzett saját
utódokat, ám örökbe fogadott és gyermekeiként szeretett két
embert – akiket elveszített.
– Minden tőlem telhetőt megtevék – mondta Drizzt Do’Urdennek,
aki, nem mindennapi módon, drow-ként töltötte be a király
tanácsadójának szerepét azon néhány kivételes alkalommal,
amikor valóban jelen volt Mithrill Csarnokban. – Mindent
megtaníték nekik, amit az apám énnékem!
– Soha senki nem állítana mást – biztosította a királyt Drizzt.
A drow Bruenor kamráinak egy kis oldalszobájában üldögélt
a törpével a tűz mellett. Kényelmesen hátradőlt székében, és
alaposan szemügyre vette legrégebbi barátját. Bruenor nagy
szakálla már nem pompázott olyan élénkvörösen, mint rég, és
egy ideje a tompább narancsszínt is kezdte elveszíteni, hiszen
egyre több ősz tincs vegyült bele; emellett borzas haja is
ritkulni kezdett. Legtöbbször viszont még mindig ugyanaz a
tűz lobogott szürke szemében, mint hajdanán, évtizedekkel
ezelőtt Kelvin Halmának lejtőin, a Jeges Szelek Völgyében.
Ám, érthető módon, aznap nem.
A törpe szemében ülő búskomorság a viselkedésében nem
tükröződött. Fürgén és magabiztosan mozgott, hintaszékéből
egy szempillantás alatt felpattant, hogy egy újabb fahasábot
hozzon, melyet aztán tökéletes ívben vetett a tűzre. A rönk
recsegett, füstölt, de sehogy sem akart meggyulladni.
– Átkozott vizes fa! – morgolódott a törpe. Néhányszor
megtaposta a fújtatót, melyet ő maga épített a tűzhelybe, mire
elnyújtott, egyenletes légáramlat söpört végig a széndarabok és
az alig égő fahasábok közt. A király hosszú ideig szorgalmasan
dolgozott, igazgatta a hasábokat, levegőt pumpált a fújtatóval, és
Drizzt arra gondolt, mennyire jellemző ez a kitartás barátjára. A
törpe ugyanis mindent ezzel az állhatatossággal végzett el, a
Sokvesszővel kötött bizonytalan béke megszilárdításától kezdve
klánja tartós felvirágoztatásáig. Végül a tűz is fellobbant, Bruenor
pedig visszaült a helyére és kezébe vette hatalmas söröskupáját.
Miközben tovább beszélt, megbánást jelezve ingatta a fejét.
– Meg kellett vón’ ölnöm ama bűzhödt orkot!
Drizzt már nem először hallotta ezt a panaszos felkiáltást: a
gondolat azóta nem hagyta nyugodni Bruenort, hogy aláírta a
Garumn-szurdoki szerződést.
 – Nem – vágta rá a drow a szokásos választ, ezúttal azonban
némileg kevesebb meggyőződéssel a hangjában, mire a törpe
nem csekély, majdhogynem rosszindulatú gúnnyal felelt:
– Te magad esküdél meg, hogy végzel vele, oszt’ a végén
nem vénségében dobá fel a talpát?
– Ne tovább, Bruenor!
– Megkíméléd, pedig félbevágá a te elf barátodat, vagy tán
elfelejted? És az ő lándzsásai taszíták le az égből a kedves
elf-lányt, s szárnyas lovát!
Drizzt tekintete fájdalomtól és egyben parázsló dühtől
izzott, figyelmeztetésképpen Bruenornak, hogy most már
végképp átlépte a határt.
– Te meg hagyád az ebet élni! – kiáltotta a király, és ököllel
széke karfájára csapott.
– Igen, te pedig aláírtad a szerződést! – vágott vissza a sötételf,
megőrizve arckifejezése és hangja nyugalmát. Jól tudta ugyanis,
hogy semmi szükség kiabálásra ahhoz, hogy szavaival
megsemmisítő hatást érjen el.
Bruenor felsóhajtott, és tenyerébe temette arcát.
Drizzt egy darabig hallgatott, aztán már nem bírta elnézni,
ahogy a törpe emészti magát.
– Nem te vagy az egyetlen, akit dühít, hogy Obould vígan
leélte az életét – biztosította barátját. – Senki nem akarta
nálam jobban megölni!
– Mégis élni hagyánk!
– És ezzel helyesen cselekedtünk.
– Biztos vagy benne, elf? – kérdezte Bruenor a lehető
legkomolyabban. – Most, hogy meghala, az orkok azt
mondják, tovább akarják vinni, amit elkezde, de vajon igazat
szólnak? Mikor fognak fellázadni? Mikor ütközik majd ki valódi
természetük, és indítanak, orkok módjára, újabb háborút?
Drizzt csak a vállát vonogatta, mert honnan is tudhatta volna?
– Na, erről van szó, elf! – kiáltott fel erre a törpe. – Te sem tudod,
én sem tudom, és mégis azt mondád nekem, hogy írjam alá ama
nyavalyás szerződést! Één, balga meg hallgaték rád… És
most nem tudhatjuk, mi sül ki ebből…
– De annyi bizonyos, hogy sok ember, elf, és igen, Bruenor,
sok törpe is békében, jólétben éli életét, mert neked volt
merszed aláírni azt a nyavalyás szerződést. Volt merszed úgy
dönteni, nem vívod meg a küszöbön álló háborút!
– Bah! – horkant fel a törpe, és mindkét kezével legyintett. –
Azóta is a begyemben van! Átkozott, bűzhödt orkok! Most meg
nem átallnak Ezüstholddal és Sundabarral kereskedni, meg
ama gyáva kutyákkal Nesméből! Ó, hogy mért is nem ölém
meg mindet egy szálig a clangeddini csatában…!
Drizzt erre csak bólintott; nem adott hangot ellenkezésének.
Tudta, az ő dolga minden bizonnyal könnyebb lenne, ha az
élet Északon soha véget nem érő harcból állna. Szíve mélyén
tehát egyetértett a királlyal.
Józan esze azonban mást sugallt. Ha Bruenor hajthatatlan
maradt volna, miután Obould békét ajánlott, egyedül kellett
volna megküzdenie az orkkirály több tízezres seregével, és
esélye sem lett volna a győzelemre. Ugyanakkor ha Obould
örököse most úgy döntene, hogy megszegi a szerződést, az
ennek nyomán kirobbanó háborúban ezúttal az Ezüstgyepűk
minden népe felsorakozna Sokvessző seregével szemben.
A közelgő háború lehetőségére a drow szeme vérszomjasan
felcsillant; arca azonban rögvest fintorba torzult, amikor számba
vette, hogy az elmúlt évek – pontosabban majdnem négy évtized
– során hány orkkal is kötött barátságot.
– Helyesen cselekedtél, Bruenor – ismételte. – Azzal, hogy
volt bátorságod aláírni azt a pergament, megakadályoztad,
hogy tízezrek élete érjen véget idő előtt egy véres háborúban.
– Nem tudnám újból megtenni, elf – válaszolta Bruenor, és
a fejét rázta. – Ennyi. Bevégezék itt mindent, amire képes
valék, és még egyszer nem csinálnám végig.
 A kezében levő kupát megmerítette a székek mellett álló
fedetlen hordóban, és nagyot kortyolt a sörből.
– Mit gondolsz, még mindig ott jár, a hidegben, hóban?
 – Ha igen, akkor tudhatjuk, hogy Wulfgar ott van, ahová
mindig is vágyott.
– Meglehet, de biztos, hogy immár vén csontjai minden lépésnél
szidják azt a makacs fejét! – felelte Bruenor azzal a könnyedséggel
a hangjában, amire mindkettejüknek nagy szüksége volt. A törpe
felkacagott, Drizzt elmosolyodott; Bruenor csípős megjegyzésében
azonban akadt egy szó, mely nem hordozott ilyen vidám jelentést:
vén. A drow végiggondolta, hány év is telt el, és rájött, hogy míg ő, a
hosszú életű sötételf testben alig öregedett, a barbár – már ha
egyáltalán még életben van odakint a tundrán a Jeges Szelek
Völgyében –, lassan hetvenedik évében jár.
Ez a felismerés mélyen megrázta.
– És őt még mindig szeretnéd, ha velünk vón’? – kérdezte
Bruenor, másik elveszített gyermekére célozva.
Drizzt olyan lesújtottan nézett a törpére, mintha az arcul
ütötte volna, és a sokszor látott harag villant át nemrég még
derűs tekintetében.
– Még mindig szeretem – jelentette ki.
– De ha a lyányom még élne – akadékoskodott Bruenor –,
már öreg vón’, csakúgy, mint Wulfgar, és bizton sokan csúfnak
mondnák!
– Rólad is mondják ezt egypáran, sőt már akkor is mondták, amikor
még fiatal voltál! – próbálta a drow csípős megjegyzéssel rövidre zárni
ezt a lehetetlen beszélgetést. Való igaz, hogy Catti- brie is a hetvenedik
születésnapját ünnepelné, ha huszonnégy esztendeje nem esett volna
áldozatul a Mágiavésznek. Meglehet, hogy idős lenne, akárcsak
Wulfgar, de hogy csúf is? Drizzt nem tudott ilyesmit elképzelni szeretett
Catti-brie-jéről, akinél szebbet élete száztizenkét éve során soha nem
látott. A nő Drizzt levendulakék szemében mindig tökéletes maradt,
függetlenül az időtől, mely, mint minden embernek, neki is nyomot
hagyott az arcán, függetlenül a harctéren szerzett sebhelyektől, és
hajszínének változásaitól is. Felesége mindig olyannak maradt meg
Drizzt emlékezetében, amilyennek akkor festett, mikor beleszeretett,
azon a réges-régi utazáson, amikor dél felé indultak, a messzi
Calimport városába, hogy megmentsék
Regist. A drow arcára kiült a fájdalom, midőn a félszerzetre
gondolt, kedves barátjára, akit szintén elveszített a zűrzavaros
időkben, amikor a csontvázsárkány eljött a Szárnyaló Szellembe,
és ledöntötte a világ egyik legvarázslatosabb építményét, ezzel
előrevetítve a Toril egész birodalmán eluralkodó sötétséget.
A drow egyszer régen azt a tanácsot kapta, hogy hosszú
életét rövidebb időszakokra bontva próbálja megélni: ha
bensőséges kapcsolatot létesít is valakivel a körülötte levő
emberek közül, tekintse azt időlegesnek, aztán pedig lépjen
tovább, és találja meg újra az életet, a vágyat, a szerelmet. Drizzt
lelke mélyén tudta, hogy ez egy megszívlelendő intelem;
ugyanakkor a Catti- brie elvesztése óta eltelt negyed században
felismerte, hogy vannak olyan tanácsok, melyekkel könnyű
egyetérteni, de valóban megfogadni őket már sokkal nehezebb.
– Mindig itt van velünk – helyesbített Bruenor nem sokkal
később.
Kiitta a kupát, és a tűzbe hajította, ahol ezernyi apró
szilánkra pattant szét.
– A fene esne ebbe az átkozott Jarlaxle-be, hogy ily lassú!
Csak mert ő sötételf, nem éri fel ésszel az évek múlását!
Drizzt ösztönösen mozdult, hogy megnyugtassa a barátját:
már válaszra nyitotta volna a száját, aztán mégis elharapta a
szót, és némán meredt a lángokba. Ő is, Bruenor is könyörögve
kérte Jarlaxle-t, a sötételfek legbölcsebbikét, hogy találja meg
Catti-brie-t és Regist, vagy legalább a szellemüket – ama
végzetes reggelen látták ugyanis, hogy elveszített szeretteik
lelkei kísértetszerű egyszarvún távoznak Mithrill Csarnokból.
Drizzt úgy vélte, Mielikki vitte magával őket, azonban nem
feltételezett az istennőről akkora kegyetlenséget, hogy fogva is
tartsa barátait. Ugyanakkor az sem kizárt, gondolta a sötételf,
hogy még Mielikki sem volt képes megfosztani Kelemvort, a
Holtak Urát nehezen szerzett zsákmányától.
Drizzt emlékezetében oly élénken élt az a szörnyű reggel, mintha
csak az előző nap lett volna. Előtte egész éjjel szeretkeztek a
feleségével, aki, úgy tűnt, visszatért hozzá rejtélyes
szenvedéseinek bugyraiból – aztán Bruenor kiáltozására ébredt.
És akkor, azon az irtózatos reggelen Catti-brie
mozdulatlanul, kihűlve feküdt mellette.
– Akár meg is szegheted a szerződést… – motyogta Drizzt,
mert Sokvessző új királyára gondolt, aki távolról sem bizonyult
oly eszesnek és előrelátónak, mint apja.
A drow keze önkéntelenül is a csípőjére csúszott, noha nem
voltak nála a szablyái. Érezni akarta volna újra a halált hozó
pengék súlyát. A harc és a halál gondolata, még saját
pusztulásának lehetősége sem tántorította el. Aznap reggel
végképp nem, mert Catti-brie és Regis emléke lebegett felette,
és úgy érezte, halott szerettei gúnyolják tehetetlenségéért.

256 ****

– Nem tetszik ez nekem, hogy ide kellett jönnöm – szólt a

gyógyfüves zsákot átnyújtva az orknő, aki fajtájához képest nem
nőtt magasra, de még így is aprócska társa fölé tornyosult.
– Biztonságban vagyunk, Jessa – felelte Nanfoodle, a
gnóm. Kinyitotta a zsákot, kivett belőle egy gyökeret, hosszú
orrához emelte, és mélyen belélegezte az illatát.
– Ah, az édes mandragóra! – lelkendezett. – Elveszi a fájdalmat!
– No meg a fájdalmas gondolatokat – tette hozzá az ork. –
És megbolondít… Akár a törpét a tudat, hogy mézsörrel teli
medencében úszik, és azt hiszi, mindet kiihatja.
– Csak öt darab van? – kérdezte Nanfoodle, miközben
izgatottan átkutatta a nagy erszényt.
– A többi még virágzik – válaszolta Jessa. – Még hogy kevesled
az ötöt! Arra sem számítottam, hogy egyáltalán egyet is találok…!
Alig hittem a szememnek, amikor a másodikra ráleltem, a
harmadikért pedig egyenesen imát rebegtem Gruumshnak!
Nanfoodle erre felnézett az erszényből, de nem az orkra
fordította szórakozott tekintetét, hanem messze, a távolba,
miközben elméje szélsebesen járt.
 – Öt? – tűnődött, majd serlegeit és tekercseit
tanulmányozta. Csontos ujját kicsi, hegyes, fehér szakállához
illesztette, majd miután apró, kerek arca néhány pillanat
erejéig gondterhelten elkomorult, így szólt:
– Elég lesz öt a feladathoz.
– Elég lesz? – visszhangozta Jessa. – Akkor hát meg mered tenni?
Nanfoodle olyan pillantást vetett az orknőre, mintha az valami
nevetségeset kérdezett volna.
– Már jó úton haladunk – biztosította.
Erre gonosz vigyor jelent meg Jessa arcán, olyan széles,
hogy úgy tűnt, elér sárga hajáig, mely mindössze egy-egy
hullámos tincsként keretezte lapos, kerek arcát és
disznószerű orrát. A nő világosbarna szeme huncut fénnyel
ragyogott.
– Muszáj ennyire örülnöd ennek? – korholta a gnóm.
Jessa azonban hamarosan táncra perdült nevettében, és
mit sem hatottak rá Nanfoodle feddő szavai.
– Szeretem az izgalmat – magyarázta forogva a fiatal
papnő. – Végtére is, az élet olyan unalmas!
Aztán megállt, és a gyógyfüveket tartalmazó erszényre
mutatott, melyet az apróság még mindig a kezében tartott.
– És azt sem kétlem, hogy lelkesedésemben te magad is osztozol
– tette hozzá.
A gnóm lenézett a növényekre, melyeket méregként is
lehetett alkalmazni.
– Nincs más választásom – mentegetőzött.
– Félsz?
– Miért, kellene?
– Én félek – közölte Jessa, noha hangvétele alapján ezt nem
vallomásképpen mondta, hanem mert úgy érezte, társa örül e
kijelentésnek. A gnóm felé irányuló tisztelete jeléül
ünnepélyesen meghajolt.
– Éljen soká Bruenor! – mondta közben, majd eltávozott,
gondosan ügyelve arra, hogy amíg Sokvessző királyságának
követsége felé veszi az útját, ne keltsen nagyobb feltűnést, mint
amekkorát egy ork szokott, ha megjelenik Mithrill Csarnok
járataiban.
Nanfoodle, amikor magára maradt, fogta a gyökereket, majd
edényeihez és tekercseihez lépett, és a laboratórium falának
tövében leült egy széles padra. Megszemlélte magát a tükörben,
mely a pad fölött függött, és közben büszkén ki is húzta magát,
mert úgy vélte, elég jól fest ahhoz képest, hogy már középkorú –
azaz valójában már annál is idősebb. Haja nagy része kihullott,
csupán néhány ősz csomó virított hatalmas füle fölött,
ugyanakkor azokat aprólékos gonddal nyírta, csakúgy, mint
hegyes szakállát és vékonyka bajszát. Hatalmas kobakja többi
részét alaposan borotválta, kivéve a szemöldökét, ahol, mint
kuncogva nyugtázta, helyenként olyan hosszúra nőttek a
szőrszálak, hogy össze is lehetett volna sodorni őket.
A gnóm, amikor végre el tudott szakadni a tükör nyújtotta hízelgő
látványtól, pápaszemet csíptetett az orrára. Hátrahajtotta fejét, hogy
a nagyítóüvegen keresztül jobban lássa az olajos kanócot.
Egy pillanatra sem feledhette: a helyes hőmérséklet nagyon
fontos ahhoz, hogy a megfelelő mennyiségű kristálytiszta
mérget lehessen kivonni.
Tudta, pontosnak kell lennie, de amikor a pad végén álló
homokórára tekintett, rájött, hogy egyúttal igyekezetre is
szükség van.
Várta Bruenor király kupája.

*****

Thibbledorf Pwent ezúttal nem viselte tarajos, barázdált és

tüskés páncélzatát – márpedig anélkül nagyon ritkán lehetett
őt látni. Azonban éppen ezért vette most le: nem akarta, hogy
bárki felismerje, illetve meghallja.
Az árnyak sötétjében bujkálva végigosont a nyirkos
folyosón, majd meglapult egy hordórakás mögött, ahonnan jól
láthatta Nanfoodle ajtaját.
A harci tomboló fogát csikorgatta dühében és magában
átkozódott, amikor látta, hogy Jessa Dribble-Obould lép be a gnóm
szobájába, és előtte végigméri a folyosót, hogy
megbizonyosodjon afelől, senki nem látja.
– Orkok Mithrill Csarnokban – formálta hangtalanul Thibbledorf
Pwent ajka a gyűlöletes mondatot, majd a mérges törpe megrázta
koszos, borzas fejét, és a földre köpött. Amikor megszületett a
döntés, miszerint Sokvessző királysága követséget létesíthet a
törpék kamráiban, Pwent a tiltakozás hevében rekedtre rikácsolta
magát, de hiába. A követség persze nem élvezett teljes jogokat:
egyszerre mindössze négy orkot engedtek be Mithrill Csarnokba, és
azok sem járhattak szabadon, ugyanis a törpeőrök – legtöbbször
Pwent harci tombolói – minden alkalommal igen készségesen
szegődtek a „vendégek” kíséretéül.
Úgy tűnt, az agyafúrt kis papnő valahogy mégis megkerülte
ezt a szokást, és a Zsigerrontó már épp ilyen esetre várt.
Arra gondolt, Hogy mindjárt kiugrik a rejtekhelyéről, berúgja az
ajtót, és egyenesen ráront az ork patkányra, hogy aztán az egész
fajtájával együtt egyszer s mindenkorra száműzhesse a Mithrill
Csarnokból; ám amikor már lendületet vett volna, valami mégis azt
súgta neki, várjon türelemmel. Így hát Thibbledorf Pwent,
meghazudtolva önmagát, minden fortyogó dühe ellenére csendben
maradt. Jessa kisvártatva újra megjelent a folyosón, mindkét
irányban körülnézett, majd eliramlott arra, amerről érkezett.
– Ez meg mit jelentsen, gnóm? – suttogta a törpe, mert
semmit nem értett az egészből. Nanfoodle az eddigi
tapasztalatok alapján nem tűnt Mithrill Csarnok ellenségének,
sőt: az érkezése óta eltelt jó negyven évben már nemegyszer
bizonyította, mily állhatatos szövetséges. A Harcpöröly klán
törpéi azóta is emlegették a gnóm „elminsteri pillanatát”, amikor
is a leleményes apróság csövek segítségével robbanógázt
juttatott az üregekbe, mely aztán felrobbantotta a hegygerincet,
és vele együtt a fent tanyázó ellenséges óriásokat.
De akkor most vajon miben mesterkedik a gnóm ezzel az orkkal
ilyen nagy titokban? Nanfoodle tisztességes úton is küldethetett
volna Jessáért, maga Pwent kísérte volna a papnőt rövid időn belül
a laboratóriumába. A harci tomboló addig hányta-vetette magában a
miérteket, amíg fejtörése okozója végül meg nem jelent a folyosón,
és el nem sietett. A megrökönyödött törpe csak akkor kapott észbe,
hogy rövidesen kezdődik a megemlékező ünnepség!
– Moradin kemény hátsójába…! – mormogta, miközben
feltápászkodott a hordók mögül.
Egyenesen Bruenor termébe akart indulni, de aztán hirtelen
ötlettől vezérelve mégiscsak megállt Nanfoodle ajtaja előtt.
Körülnézett, épp mint az imént Jessa, majd belökte az ajtót. Semmi
szokatlant nem talált. Valami fehér folyadék bugyborékolt a
serlegekben a munkaasztalon, a nemrégiben vízzel eloltott láng
megmaradt hője fölött. Egyébként tökéletes rendetlenség uralkodott
– pontosan a szétszórt gnóm szokása szerint.
– Hümm – motyogott Pwent, és körbe-körbe járkált, hátha
valamiféle nyomra bukkan, esetleg egy szabaddá tett részre,
ahol Nanfoodle és Jessa talán… De nem, erre még gondolni
sem mert. – Bah, bolond vagy te, Thibbledorf Pwent, és a
bátyád is az vón’, már ha vón’ bátyád! – korholta magát.
Már indult volna, és kezdte borzalmas barátnak érezni magát a
kémkedés miatt; hirtelen azonban észrevett valamit a gnóm asztala
alatt: egy hálózsákot. Elméje visszakalandozott a sötét
gondolatokhoz, melyek azt sugallták, hogy a gnóm és az ork talán
titkos légyottot bonyolított le, de aztán elhessegette a rémképet,
mert rájött, hogy a hálózsák szorosan össze van kötve, és már jó
ideje ott áll. Mögötte hátizsák hevert tele mindenféle felszereléssel a
kötszertől a zsinegig, s a ráerősített hegymászó csákányig.
– Tán csak nem Sokvesszőbe készülsz, apróság? –
kérdezte Pwent hangosan.
Felállt, megrázta magát, és számba vette a lehetőségeket. Remélte,
Nanfoodle-nek van annyi esze, hogy néhány őrt is vigyen magával,
amennyiben valóban ez a terve. Bruenor király nagyon ügyesen
kézben tartotta a dolgokat, amikor Obould hatalma fiára szállt, így
eddig nem is keletkezett jelentős feszültség, de hát, vélte Pwent, az
orkok nem bújnak ki a bőrükből. Senki nem tudhatja előre, mennyi
tisztesség szorult Urglenbe, még ha nagy hatalmú apjától meg is
örökölte a cím mellé a tekintélyes fellépést és nyers erőt,
mellyel egyelőre kordában tartotta ádáz alattvalóit.
A törpe elhatározta, hogy amint egyedül találja Nanfoodle-t,
előveszi egy kedélyes baráti beszélgetésre, de mire visszalopózott
a folyosóra, mindez kiment a fejéből. Ugyanis rájött, hogy késésben
van egy igen fontos ünnepségről, és Bruenor nem bocsátana meg
egykönnyen ekkora faragatlanságot.

****

– …és ennek huszonöt éve – mondta éppen a király, amikor

Pwent végre csatlakozott a kis fogadóteremben összegyűlt
társasághoz. Csak néhány kiváltságos vendég lehetett jelen:
Drizzt, természetesen, aztán Cordio, a Csarnok első papja,
Nanfoodle, és az öreg Kérgesüllő Banak a kerekes székében,
fiával, Conneraddal együtt, aki időközben jókötésű fiatal törpévé
cseperedett. Connerad Pwent Zsigerontóival képezte ki magát,
és kezdte túlszárnyalni a nála jóval tapasztaltabb harcosokat is.
A király körül még néhány más törpe is összegyűlt. – Hiányzik a
leányom, és a barátom, Regis, és tudom, hogy ha még újabb
száz évet is megélek, akkor sem lészen olyan nap, hogy ne
gondolnék rájuk – jelentette ki a király. Felemelte kupáját és kiitta
a tartalmát, mire a többiek is hasonlóképpen tettek. Amikor
Bruenor letette az ivóedényt, Pwentre meredt.
– Bocsáss meg, ó, királyom! – szólt a harci tomboló. –
Lemaradék hát az összes italról?
– Csak az első köszöntőről – nyugtatta meg a Zsigerontót
Nanfoodle, majd tüsténkedve összeszedte a kupákat, és a terem
másik végében álló hordóhoz vitte őket. – Segíts! – kérte a
harci tombolót.
Aztán sört öntött a kupákba, Thibbledorf Pwent pedig
kiosztotta őket. A törpe furcsának találta, hogy a gnóm nem az
elsők között töltötte meg és adta át Bruenorét. Nem akadt
volna senki, aki azt összetévesztette volna egy másikkal.
Hatalmas, fedeles ivóedény volt, oldalán a Harcpöröly klán
habzó söröskupát ábrázoló címerével, fülén pedig kiálló
szarvakkal, melyek közé be lehetett illeszteni a hüvelykujjat.
Az egyik szarvból, akárcsak Bruenor sisakján, le volt
törve egy darab. A kupát az örök barátság és testvériség jeléül
ajándékozták a királynak az Adbar Citadella törpéi, emlékül a
Garumn-szurdoki szerződés aláírásának tizedik évfordulójára.
Magán Bruenoron kívül senki más nem mert volna inni belőle, és
ezzel Pwent is pontosan tisztában volt, ezért arra gondolt, hogy
Nanfoodle utolsóként, személyesen akarja átnyújtani a király
mézsörét. Nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, de mégiscsak
furcsállta, hogy a gnóm nem hajlandó odaadni neki azt a kupát.

*****

Ha a Zsigerontó jobban odafigyelt volna Nanfoodle-re, mást is

észrevehetett volna, amitől minden bizonnyal összevonja
bozontos szemöldökét. A gnóm először a saját kupáját töltötte
meg, majd teljesen hátat fordított az egybegyűlteknek, akik Catti-
brie-ről, Regisről és a régi szép időkről beszélgettek, így ügyet
sem vetettek rá. Ekkor az övén fityegő titkos erszényből elővett
egy aprócska fiolát. Fokozott óvatossággal húzta ki belőle a
dugót, nehogy a pukkanó hanggal felhívja magára a figyelmet,
majd hátrasandított a többiekre, végül az üvegcse tartalmát lopva
Bruenor díszes kupájába öntötte. Megvárta, míg a por feloldódik,
aztán elégedetten bólintott és visszatért a társaihoz.
– Mondhatnék egy köszöntőt Shoudra úrhölgyre? – kérdezte a
gnóm, néhai barátjára, a mirabari megbízottra gondolva, akit
évtizedekkel korábban elkísért Mithrill Csarnokba, és akit maga
Obould ölt meg a szörnyű háborúban.
– Gyógyuljanak be a régi sebek! – mondta aztán,
megemelte a poharát.
– Igen, Shoudrára, és a többiekre, akik a Harcpöröly klán
oldalán harcolva estek el! – helyeselt Bruenor, és nagyot kortyolt
mézsöréből. Az apróság mosolyogva biccentett, és remélte,
hogy a király nem fogja túl keserűnek találni a mérget.

****
 – Jaj Mithrill Csarnoknak! Vigyétek meg a hírt az Ezüstgyepűk
minden urának, királyoknak és királynőknek, hogy Bruenor ágynak
esett! – harsantak egyre-másra a kiáltások szerte a törpék
lakhelyén, alig néhány órával a megemlékező ünnepség után.
Zsúfolásig megteltek a kápolnák, és ahogyan a hír terjedt, Észak
minden városában imádkozni kezdtek a törpe gyógyulásáért.
Mindenki szerette őt, hiszen határozott döntései nagyban
hozzájárultak az Ezüstgyepűkön végbement előnyös változásokhoz.
Megszaporodtak egyúttal az aggodalmas suttogások a közelgő
háborúról, amelynek a kirobbanásától tartottak, ha a Garumn-
szurdoki szerződés egyik aláírója sem lesz már az élők sorában.
Mithrill Csarnokban komoran, de nem eszeveszett
kétségbeeséssel gyászoltak. Végtére is, Bruenor hosszú és
szép életet élt, és kiváló törpékkel vette körül magát. Tudták,
hogy a klán a legfontosabb, és az továbbra is fennmarad, még
Bruenor király napjainak leáldozása után is élni fog.
Mindennek dacára mégiscsak sűrűn hullottak a könnyek,
mikor Cordio egyik papja bejelentette, hogy az uralkodó a
halálán van, és Moradin nem hallgatja meg imáikat.
– Nem tudunk segíteni rajta – közölte a pap Drizzttel és
még néhány más társával, amikor Bruenor már harmadik
napja feküdt eszméletlenül. – Már nem tudjuk elérni őt.
Cordio halvány, helytelenítő mosolyt villantott Drizztre, ám a
drow, aki rendíthetetlen és higgadt maradt, nem vette észre.
– Ó, én királyom! – sopánkodott Pwent.
– Jaj Mithrill Csarnoknak! – tette hozzá Kérgesüllő Banak.
– Azért nem egészen – próbálta enyhíteni a kétségbeesést Drizzt.
– Bruenor nem egyedül vállalta magára a Mithrill Csarnok
vezetését. Méltó utód veszi át a helyét!
– Úgy beszélsz, te átkozott elf, mintha máris halott vón’! –
szitkozódott Pwent.
Drizzt nem válaszolt, csupán bocsánatkérése jeléül
biccentett a harci tomboló felé.
 Mindannyian a király szobájába siettek és leültek az ágya
mellé. A drow mindvégig fogta barátja kezét, aki nem sokkal
hajnalhasadás előtt kilehelte a lelkét.
– Meghalt a király, éljen soká a király! – szólt Drizzt a
tolószékes törpe felé fordulva.
– Ezzel hát kezdetét veszi Mithrill Csarnok tizenegyedik
királyának, Kérgesüllő Banaknak az uralkodása – jelentette ki
Cordio.
– Alázattal fogadom új feladatomat, jó pap – válaszolta az öreg
Banak lehajtott fejjel, nehéz szívvel, mire a széke mögött álló fia
megveregette a vállát. – Ha csak fele olyan jó király leszek, mint
Bruenor vala, már akkor is nagynak mondhat majd a világ.
Thibbledorf Pwent botladozott, majd féltérdre ereszkedett
Banak előtt.
– Él… életemet teérted, kir… királyom! – hebegett-
habogott, alig bírta elszorult torokkal elmondani e szavakat.
– Legyen áldott az udvarom! – válaszolta Banak, és
megsimogatta Pwent bozontos fejét.
A kőkemény harci tomboló alkarjával eltakarta könnyes szemét,
hátrafordult, majd Bruenor holttestére vetette magát, szorosan
átölelte és hangosan felzokogott. Végül kibotorkált a szobából.
A király síremlékét közvetlenül Catti-brie és Regis nyughelye
mellett állították fel, és az egyik leglenyűgözőbb műalkotássá
sikeredett, amelyet a törpék otthonában valaha is építettek. A
Harcpöröly klán vénjei egyenként előléptek és terjengősen,
lelkesen ecsetelték a hosszú életet megélt, dicső Bruenor király
számos hőstettét, az uralkodóét, aki elvezette alattvalóit a romba
dőlt csarnokokból a Jeges Szelek Völgyébe, majd személyesen
fedezte fel régi otthonukat, és szerezte vissza klánja számára.
Némileg bizonytalanabb hangon méltatták Bruenort, a
diplomatát, aki gyökeresen megváltoztatta az Ezüstgyepűket.
Így ment ez megállás nélkül, három teljes napon át: a törpék
egymás után rótták le kegyeletüket, és mindannyian őszinte
bizalommal köszöntötték a méltó utódot, aki immár hivatalosan a
Harcpöröly Kérgesüllő Banak király nevet viselte.
 A szomszédos birodalmakból is egyre-másra érkeztek a
követek, még Sokvessző orkjai is tiszteletüket tették: Jessa
Dribble- Obould papnő terjengős dicshimnuszt zengett, nem
győzte méltatni a néhai fenséges uralkodó kiválóságát, egyben
reményeit fejtegette, miszerint Banak király is hasonlóan bölcs és
megfontolt lesz, és Mithrill Csarnok virágzik majd az ő uralkodása
alatt is. Igazán tisztességes, őszintének ható beszédet tartott,
mindazonáltal a több ezer fős hallgatóság soraiban néhány törpe
zúgolódott és a földre köpött, világosan emlékeztetve Banakot és
a többi vezetőt, hogy Bruenor erőfeszítései a törpe-ork ellentét
elsimításában még messze nem jutottak kielégítő eredményre.
Ezek után Drizzt, Nanfoodle, Cordio, Pwent és Connerad testileg-
lelkileg kimerülten rogytak le a székekre a tűzhely körül, Bruenor
egykori kedvenc helyén. Mondtak még néhány pohárköszöntőt
barátjukra, és felidézték a kiváló törpe dicső hőstetteinek emlékét.
Pwent mesélte a legtöbb történetet, természetesen helyenként lódított
is, Drizzt azonban meglepő módon nem beszélt sokat.
– Bocsánatot kell kérnem apádtól – fordult Nanfoodle
Conneradhoz.
– Bocsánatot? Na de miért, gnóm? Apám is éppoly nagyra
tartja tanácsaidat, mint bármely másik törpe – felelte Mithrill
Csarnok fiatal hercege.
– Éppen ezért tartozom bocsánatkéréssel – mondta
Nanfoodle, mire mindenki a szobában hegyezni kezdte a fülét.
– Annak idején Shoudra úrnővel jöttem ide, nem is akartam
maradni, és lám, évtizedeket töltöttem itt. Nem vagyok már
fiatal: jövő hónapban a hatvanötöt töltöm.
– Nocsak, mit hallok! – szakította félbe Cordio, aki soha nem
mulasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy pohárköszöntőt
mondjon. Hamarosan mindannyian emelték kupájukat Nanfoodle
egészségére.
– Köszönöm nektek! – hálálkodott a gnóm, amint befejezték. –
Olyanok vagytok, mint a családom, és életem itt töltött fele semmivel
sem ér számomra kevesebbet, mint az azt megelőző évek, vagy akár,
és ebben is teljesen biztos vagyok, azok, amelyek még ezután jönnek.
 – Miről beszélsz, apróság? – hüledezett Cordio.
– Van egy másik családom is – felelte Nanfoodle. – És velük az
elmúlt jó harminc évben csak rövid látogatások erejéig
találkozhattam. Ideje visszamennem hozzájuk. Utolsó éveimet régi
otthonomban, Mirabarban szándékozom leélni.
E szavak után légyzümmögést se lehetett hallani, döbbent
csend borult a kis társaságra.
– Így sem tartozol apámnak bocsánatkéréssel, mirabari
barátunk – biztosította végül Connerad a gnómot, és újabb
köszöntőre emelte kupáját. – Mithrill Csarnok sosem fogja
elfeledni mindazt, amit a nagyszerű Nanfoodle tett érte!
Mindannyian elismerően visszhangozták a dicséretet, a
bánattól sújtott Thibbledorf Pwentnek azonban
elcsigázottsága dacára is furcsa érzése támadt, melynek okát
nem tudta.
Legalábbis egyelőre nem.

*****

A gnóm lihegve-fújtatva furakodott át a hatalmas, sima, szürke

vándorkövek közt, amelyek úgy festettek, mintha a titánok serege
gyűjtötte volna össze őket a hajítógéphez. Nanfoodle elég jól
ismerte a terepet – valójában ő maga jelölte ki a találka helyét –,
így cseppet sem lepődött meg, amikor a három szikla tövében
kanyargó keskeny út végén Jessát találta egy tisztáson, egy
kisebb kövön üldögélve, előtte a pokrócra kipakolt ebéddel.
– Mért nincs neked hosszabb lábad? – üdvözölte a nő a gnómot.
– Lennék inkább harminc évvel fiatalabb! – felelte a Nanfoodle,
majd lecsúsztatta válláról a nehéz csomagot. Helyet foglalt az
orkkal szemben álló kövön. A társa által felé nyújtott pörköltért nyúlt,
majd
jóízűen nekilátott.
– Sikerült? Biztos vagy benne? – kérdezte Jessa.
– Három napig gyászolták a halott királyt… nem tovább.
Nincs rá idő. Végre-valahára Banak az uralkodó, már régen
rászolgált a címre.
– Egy óriás lábnyomába lép.
Nanfoodle elhessegette kellemetlen gondolatait, és így szólt:
 – Bruenor király legnagyobb érdemét azzal szerezte, hogy
rendet teremtett Mithrill Csarnokban. Banak sem fog meginogni,
de ha mégis, bölcs tanácsadók egyengetik majd az útját.
A gnóm itt szünetet tartott, és tüzetesebben tanulmányozta
a papnő arcát. Jessa tekintete észak felé fordult, népének
még mindig fiatal királysága felé.
– Banak továbbviszi majd elődje szellemiségét, ahogyan II.
Obould is tiszteletben fogja tartani atyja vágyait és céljait –
győzködte Nanfoodle az orkot, mire az furcsán, sőt
hitetlenkedve nézett rá.
– Túlságosan nyugodt vagy – állapította meg. – Életed java részét
könyvek és tekercsek közt töltötted, mit tudsz te a külvilágról?
Nanfoodle értetlenül meredt maga elé.
– Hogy vagy képes ennyire higgadt maradni? – kérdezte az orknő.
– Fel sem fogod, mit tettél?
– Csak parancsot teljesítettem! – tiltakozott a gnóm, és nem
értette, hirtelen miért lett ilyen komor a társa, akit eddig nem
különösebben aggasztott közös ármánykodásuk.
Jessa azonban ezúttal korholni kezdte az apróságot, előadást
tartott neki az érzelmek jelentőségéről, rá akarta ébreszteni,
hogy nem lehet az egész világot logikai szabályokkal leírni,
hanem más tényezőket is figyelembe kell venni – viszont hirtelen
a torkára fagyott a szó, mert oldalról mozgolódást hallott, mintha
valami fém karcolta volna a köveket.
– Mi az? – kérdezte meglepetten a pörköltjét szürcsölő
gnóm, amikor látta, hogy beszélgetőtársa hirtelen talpra ugrik.
– Miféle parancsot teljesítél? – dördült fel Thibbledorf Pwent
zord hangja. Amikor Nanfoodle megpördült a sarkán, a teljes
fegyverzetben pompázó harci tombolóval toppant elé, aki az
imént préselte át magát a kövek között, és akkor adták ki
páncélzatának barázdái a jellegzetes, csikorgó hangot. – Az
ám, és abban is biztos lehetsz, hogy az is fölöttébb érdekel,
vajh’ kitől kapád a parancsot! – tette hozzá a törpe, és szavai
nyomatékosításaképpen összeütötte két lánckesztyűs öklét. –
Ne reménykedj, úgyis kiszedem belőled, te aljas kis patkány!
 Előrecsörtetett, mire Nanfoodle kiejtette a
kezéből a pörköltestálat és ijedten hátrált.
– Úgysem tudtok elmenekülni, egyiktek se! – bizonygatta
Pwent, miközben újabb lépéseket tett az apróság felé. – A
lábam elég hosszú, hogy üldözőbe vegyelek, a haragom pedig
elég mély ahhoz, hogy el is kapjalak!
– Mit jelentsen ez? – háborgott Jessa, a harci tomboló
azonban egy gyűlölködő pillantással elhallgattatta.
– Egyedül csak azért vagy még az élők sorában, mert lehet,
hogy tudol valamit, amit még el kell mondanod! – mennydörögte a
feldühödött törpe. – És ha olyasmit ugatol, ami nem tetszik nekem,
biztos lehetsz benne, hogy itt fogod végezni! – fenyegetőzött,
és a sisakja tetején égnek meredő hatalmas tüskére mutatott,
melyen, mint Jessa is jól tudta, nem egy felnyársalt ork vívta
már kínkeserves haláltusáját.
– Pwent, ne! – sikoltott fel Nanfoodle, és magasra emelt
karjával hadonászva próbálta megállásra bírni a rendületlenül
előretörő törpét.
– Nem érted!
– Ó, többet tudok én, mint gondolnád! – jelentette ki a harci
tomboló. – Átkutatám laboratóriumodat, gnóm!
– Szóltam Banak királynak, hogy elmegyek! – szabadkozott
Nanfoodle, továbbra is felemelt kézzel.
– Már akkor útra készen valál, amikor Bruenor király még
meg sem hala! – rivallt a gnómra Pwent. – Jó előre
összekészítéd a holmidat!
– Igen, mert már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy…
– Megtalálék mindent, összepakolva és a pad alá gyömöszölve, a
pad alá, amelyen a mérget kotyvasztottad a királyomnak! – üvöltötte a
törpe, magánkívül a haragtól, és Nanfoodle-nek rontott, akiben, noha
alig egy hajszálon múlott, de maradt még annyi lélekjelenlét, hogy
szélsebesen elugorjon a harci tomboló halálos szorítása elől.
– Pwent, ne! – visította a gnóm.
 Jessa már mozdult, hogy közbeavatkozzon, a Zsigerontó azonban
hirtelen felé fordult, és ökölbe szorította a kezét, a mozdulat hatására
a lánckesztyű hátoldalán kipattantak hüvelyükből a
behúzható tüskék.
– Mennyit fizetél ennek a patkánynak, te, te kutyának
alfele? – vonta kérdőre a törpe az orkot.
Jessa egyre csak hátrált, ám amikor a háta egy kőhöz ért, és
nem menekülhetett tovább, viselkedése rögvest megváltozott. Fogát
vicsorította Pwentre, és közben elővett egy vékony vaspálcát.
– Ne merj közelebb jönni! – fenyegetőzött, és célba vette
ellenfelét.
– Pwent, ne! Jessa, ne! – kiáltozott az apróság.
– Roppant ereje lehet annak a kis botocskának, na hiszen! –
gúnyolódott Pwent, ijedtségnek a legcsekélyebb jelét sem mutatva.
– Legyen hát! A viselkedésed csak még jobban feldühít, és
ez fokozza az erőmet!
A törpe tovább közeledett, azaz csak akart volna. Jessa, pálcáját
Pwent piszkos ábrázatának szegezve, belefogott a robbanást előidéző
varázsigébe, kisvártatva azonban mind kővé meredtek, és Nanfoodle-
nek is torkára fagyott a sokadik kiáltás, mert lágy csengettyűhangokra
lettek figyelmesek; szívderítő, önfeledt dallamra.
– Na, most aztán jól megkapjátok a magatokét! – fenyegetőzött
Pwent elégedett vigyorral, ugyanis felismerte a hangokat. Mithrill
Csarnok egyetlen lakója sem tévesztette volna össze semmi mással
Drizzt Do’Urden mágikus egyszarvújának csengettyűit
Andahar karcsú, bájos állat volt, vakítóan fehér bundája
alatt azonban erőteljes izmok feszültek. Elefántcsontszínű
szarvának csúcsa aranyfényben ragyogott, és a napra lehetett
nézni, de kék szemébe nem. A vértezetét díszítő csengettyűk
vidám csilingeléssel jelezték érkezését. A kőrakás szélén
kecsesen földet ért, és hatalmas patájával dobbantott.
– Jó, hogy jövél, elf! – kiáltott Pwent Drizztnek, aki tátott szájjal
meredt rá. – Épp be akarák húzni ennek a … – kezdte magyarázni, de
a torkára fagyott a szó, és hátrahőkölt, amikor megfordulva Jessa
helyett egy hatszáz font súlyú, vicsorgó fekete párduccal találta magát
szemben. Hát még akkor mekkorát ugrott, amikor egyensúlyát
nagy nehezen visszanyerve nem mást látott meg lepattanni Drizzt
mögött az egyszarvú hátáról, mint magát Harcpöröly Bruenort!
– Mi a kilenc pokol?! – háborgott a törpekirály, és kérdőn
nézett Nanfoodle-re, az apróság azonban csak tehetetlenül
vonogatta a vállát.
– Kir… királyom? – dadogott Pwent. – Királyom!
Lehetséges ez? Ó, én királyom!
– Ó, hogy a kánya csípné meg Moradin ülepét! –
szitkozódott Bruenor. – Mi az ördögöt keresel itt, te átkozott
bolond? Banak király mellett vón’ a helyed!
– Banak nem lehet király – tiltakozott Pwent –, amikor Bruenor
életben van és itt áll előttem!
Az idős törpe odarontott az izgága harci tombolóhoz és olyan
közel hajolt az arcához, hogy rőt orra szinte súrolta a fajtársáét.
– Na, most ide hallgass és hegyezd a füled, törpe, és ne
merj a levesembe köpni! Bruenor király nincsen többé!
Bruenor király immár az örökkévalóságé, és Mithrill Csarnok
uralkodója ezentúl Kérgesüllő Banak!
– De… de… de királyom… – hebegett Pwent. – Hiszen
még életben vagy!
Bruenor sóhajtott.
Mögötte Drizzt átvetette a lábát a nyereg fölött, és kecsesen a
földre csusszant. Megveregette Andahar vaskos nyakát, majd a
magasba emelte egyszarvút ábrázoló talizmánját, amely
ezüstláncon függött a nyakában. Gyengéden belefújt a talizmán
szarvrészébe, ezzel elbocsátva a hátast.
Andahar hátsó lábára ágaskodott, mellső patáival vadul
hasította a levegőt, hangosan felnyerített, majd robajló hang
kíséretében eliramlott. Úgy tűnt, rövid idő alatt irdatlan
távolságot szel át, mert minden pillanatban feleakkorára
zsugorodott, míg végül teljesen el nem tűnt szem elől.
Nyomában mágikus energia hullámai fodrozták a levegőt.
Addigra Pwent valamelyest összeszedte magát, és csípőre
tett kézzel Bruenor elé pattant.
 – Halott valál, királyom! – jelentette ki. – Látám, hogy nincs
benned szikrányi élet se, sőt már az oszlás bűze is megcsapá
az orrom! Bizony feldobád a talpad!
– Így kellett lennie – felelte Bruenor, és csípőre téve kezét ő is
harci állásba helyezkedett. Ismét közel hajolt Pwent arcához, és
lassan, tagoltan hozzátette: – Azért, hogy elszabaduljak innen!
– Hogy mi? – értetlenkedett Pwent, és segélykérő pillantást
vetett Drizztre, aki azonban csak vigyorgott, elárulva, hogy jobban
mulat,
mint illene. A vérmes törpe így Nanfoodle-hez fordult, aki meg
továbbra is a vállát vonogatta. A harci tomboló végül
Guenhwyvar, a párduc mögött álló Jessánál próbálkozott, az ork
viszont csak gúnyosan nevetett rajta, és meglengette a pálcáját.
– Ó, a kemény kobakod megkönnyíti Dumathoin dolgát,
nemdebár? – dühöngött Bruenor, felidézve a törpeistenséget,
akit úgy is ismertek, mint a Titkok Őrzőjét a Hegy alatt.
Pwent mérgesen fújtatott, mert a megjegyzés, mely már
nem első alkalommal hangzott el vele kapcsolatban, nem
éppen udvarias kifejezésmódja volt annak, hogy a szóban
forgó törpét vajmi kevés sütnivalóval áldotta meg a sors.
– Meghálál! – makacskodott tovább.
– Meg, és ez az apróság itt ni, ez gyilkola meg!
– A méreg – magyarázta Nanfoodle – halálos, de helyesen
adagolva nem! Annyit használtam csak belőle, hogy Bruenor
halottnak tűnjön mindenki számára, kivéve a legbölcsebb
papokat, őket azonban beavattuk!
– Hát meg akarál szökni? – kérdezte döbbenten Pwent,
akinek végre kezdett felderengeni az igazság.
– Hivatalosan át akarám adni Banaknak a trónt, hogy ne csak
helyettesem legyen, míg az egész klán az én visszatértemre vár!
Ugyanis nem fogok már visszatérni. Sokan megtevék már ezt
énelőttem, Pwent. Ez a törpekirályok ősi titka: végső
megoldás, ha az úton akarjuk tölteni utolsó napjainkat, miután
uralkodóként legjobb tudásunk szerint bevégezénk
feladatunkat. Az ük-üknagyapám is ezt tevé, és Adbarban is
tudomásom van két hasonló esetről! És bizton
vala még több is, amik nem kerülének napvilágra –
szakállas gnóm legyek, ha nem!
– Tehát megszökél Csarnokból?
– Ahogy mondám!
– És már soha nem is térsz vissza?
– Nekem, öreg törpének, nincs már olyan sok időm hátra.
– Megszökél. Megszökél, és nekem el se mondád? –
kérdezte Pwent a dühtől reszketve.
Bruenor hátrapillantott Drizztre, de amikor meghallotta,
hogy a harci tomboló mellvértje a földre hullik, visszafordult.
– Elmondád egy bűzhödt orknak, hűséges Zsigerontó
harcosodnak meg nem?! – tajtékzott a harci tomboló.
Lehúzta az egyik kesztyűjét, és a földre dobta, majd a másikkal
is így tett, aztán lehajolt, és nekiállt lecsatolni a lábvértjét is.
– Képes valál ezt tenni azokkal, akik szeretnek? Megríkatni
bennünket? Hagyni, hogy megszakadjon a szívünk?! Királyom!
Bruenor arca megfeszült, de nem válaszolt.
– Életemet királyomért! – motyogta Pwent.
– Nem vagyok többé a királyod! – ellenkezett Bruenor.
– No lám, én is épp erre gondolák! – közölte gonoszul a
halálos páncélzatától megszabadult harci tomboló, és ököllel
behúzott egyet Bruenor szeme alá. A narancssárga szakállú
törpe az ütés súlyától hátratántorodott, egyszarvú sisakja leesett
a fejéről, rovátkolt csatabárdja pedig a kezéből a földre hullott.
Pwent kicsatolta a sisakját, levette a fejéről, és éppen a földre
dobta volna, amikor Bruenor visszaütött. A harci tomboló hanyatt
esett. Rövidesen a földön hemperegve püfölték-rúgták egymást.
– Már vagy száz éve meg akarám ezt tenni! – kiáltotta a
Zsigerontó, de a mondat végét elfojtott hangon fejezte be, mert
Bruenor öklével a szájában némileg nehezére esett a beszéd.
– Igen, én pedig meg akarám adni a lehetőséget! – üvöltötte
vissza a trónját hátrahagyó király, akinek felkiáltása Pwent harapása
miatt végül a tervezettnél több oktávval magasabb hangfekvésűre
sikeredett.
– Drizzt! – visította Nanfoodle. – Állítsd már meg őket!
 – Ne, nehogy! – ellenkezett Jessa, aki fölöttébb élvezte a
látványosságot, és elragadtatásában még tapsolt is.
Drizzt arckifejezése világosan a gnóm értésére adta, hogy a
sötételf nem szándékozik a tomboló törpék felgyülemlett
haragjának útjába állni. Ehelyett keresztbe tette karját, egy
magas kőnek támaszkodott, és úgy tűnt, nem különösebben
aggódik, inkább, az orkhoz hasonlóan, remekül mulat.
A verekedők folyamatosan püfölték egymást.
Mindkettőjükből szünet nélkül dőlt a szitokáradat, melyet csak
a nyögések szakítottak meg egy-egy pillanatra, amikor
valamelyikük jókora ütést mért ellenfelére.
– Bahh, bűzhödt ork átkozott fattya! – ordította Bruenor.
– Bahh, legalább nem a te fiad vagyok, te ocsmány,
disznófejű ork! – vágott vissza Pwent.
Megint a földön hemperegtek, és amikor szétgurultak, nem más
tornyosult föléjük karba tett kézzel, mint a vérig sértődött Jessa.
– Ööö… góblin! – javították ki magukat sietve mind a ketten,
amikor talpra álltak. Odavetettek a papnőnek egy nem túl meggyőző
bocsánatkérést, majd újból egymásnak rontottak, és teljes erőből
csépelték egymást. Végül kikeveredtek a kövek közül, és egy kis
tisztáson harcoltak tovább, egy meredek szirt tetején, ahol Bruenor
némi előnyre tett szert, és sikerült hátrafeszítenie Pwent mindkét
kezét. A harci tomboló, amikor megpillantotta, mi van lent, a szirt
másik oldalán, rémülten felnyüszített.
– És már vagy száz éve meg akarálak fürdetni! – zengte a
király, majd lecibálta fajtársát a sziklaoldalon. A hideg, tiszta vizű
hegyi patakba hajította ellenfelét, aztán maga is utána lendült.
Pwent egyből felpattant, és olyan keserves arcot vágott, mintha
sav fröccsent volna az ábrázatára. Szerencsétlenül vergődött a
patakban és vadul próbálta lerázni magáról az utálatos vizet,
Bruenor taktikája azonban így is eredményesnek bizonyult, mert
sikerül némileg lehűtenie a Zsigerontó felforrósodott kobakját.
– Miért tevéd ezt velem, királyom? – kérdezte az
elkeseredett Pwent, akitől az imént átélt szörnyű
megrázkódtatás hatására már csak suttogás tellett.
 – Mert bűzlesz, és már nem vagyok a királyod! – felelte
Bruenor, miközben nagy csobbanásokkal a partra evickélt.
– De miért? – kérdezősködött tovább a harci tomboló annyira
összezavarodott és fájdalmas hangon, hogy Bruenor, noha még maga
is a hideg vízben volt, megállt és hű alattvalója felé fordult. – Miért?
– ismételte Thibbledorf Pwent.
Bruenor felnézett három – azaz Guenhwyvart is beszámítva négy
– társára, akik a szirt tetejéről figyelték az eseményeket. Hatalmasat
sóhajtott, majd visszatért a Zsigerontóhoz és kinyújtotta neki a kezét.
– Nem vala más megoldás – magyarázta, amikor már
együtt kaptattak fel a sziklaoldalon.
– És egyedül így vala igazságos Banakkal szemben.
– Nem kell, hogy ő legyen a király! – tiltakozott Pwent.
– De, mert én már nem akarok tovább uralkodni. Feladatom
bevégezém, barátom.
Az utolsó szó mindkettejüket elgondolkodtatta. Mindaz, ami
benne rejlett, ólomsúllyal nehezedett a lelkükre, így végül
egymás erős vállát átkarolva értek fel.
– Elegem vala már, hogy egy helyben üljek a trónon –
folytatta Bruenor, miközben elhaladtak barátaik mellett, és
visszatértek a sziklákhoz. – Nem tudom, hány évem lehet még
hátra, de vannak, akiket még meg akarok keresni, és biztosan
tudom, hogy nem Mithrill Csarnokban fogom megtalálni őket.
– Lányodat és a félszerzet tökmagot? – találgatott Pwent.
– Igen, de ne ríkass meg! – felelte Bruenor. – És ha Moradin is
úgy akarja, egy nap rájuk lelek, ha másutt nem, akkor az ő hatalmas
csarnokaiban. De nemcsak erről van szó, más szándékaim is valának.
– Micsoda?
Bruenor csípőre tette a kezét és a messze elterülő tájon, az
égbe törő északi hegyek és a nem kevésbé fenséges déli
dombok közt nyugat felé nézett.
– Remélem, meglelem Gauntlgrymet! – vallotta be. – De
még ha nem is sikerül, tudom, hogy az is bőven boldoggá
tesz, ha előttem kanyarog az út, és arcomat fújja a szél.
 – Hát elmégy? Örökre eltávozol, és soha többé nem
térsz vissza Csarnokba?
– Igen – jelentette ki Bruenor. – Vedd tudomásul, hogy elmegyek,
és soha többé nem jövök vissza! Soha többé. Csarnok immár
Banaké, és ezt ha akarnám, se másíthatnám már meg.
Népem, népünk, az Ezüstgyepűk összes uralkodójával együtt,
maradjon meg immár örökké abban a tudatban, hogy
Harcpöröly Bruenor király az Igaz Jóslatok Évében a hatodik
hónap ötödik napján meghala. Így kell lennie.
– És nem mondád el nekem – kesergett Pwent. – Beavatád az
elfet, a gnómot, még egy bűzhödt orkot is, engemet meg kihagyál!
– Azoknak mondám, akik velem tartanak – magyarázta a király. –
Csarnokban senki nem tudja, Cordio kivételével! Neki is csak azért
mondám el, hogy a többi pap rá ne jöjjön! A Sütifejűnek meg nem
fog eljárni a lepénylesője, az bizonyos!
– De nem bízál meg a te hű Pwentedben!
– Nem akarám, hogy tudd. Úgy gondolám, jobb így teneked.
– Látni, ahogy szeretett királyomat sírba teszik?
Bruenor sóhajtott, és nem tudott erre mit felelni.
– Nos hát, immár bízom benned, nincs is más választásom.
Most már Banakot szolgálod, nem engem, de ha elkotyogod
az igazat, azzal senki javát nem szolgálod Csarnokban!
Pwent a mondat első fele után makacsul rázta a fejét.
– Egyetlen királyt szolgálok, barátomat, Bruenort –
jelentette ki. – Életemet királyomért és barátomért!
Ez a vallomás már teljesen lefegyverezte a királyt. A
szökevény törpe segítségkérőén nézett Drizztre, aki
mosolyogva vállat vont, aztán Nanfoodle-re, aki bőszen
bólogatott, végül Jessára, aki pedig így felelt:
– Felőlem velünk jöhet – persze csak ha megígéritek, hogy
alkalmanként jól elpáholjátok
egymást! Lenyűgöz a hadakozó törpék látványa, ahogy az
utolsó cseppig kiizzadják a sok sört!
– Bahh! – horkantak fel az immár lehiggadt verekedők.
– És most merre, kir… barátom? – kérdezte végül Pwent.
 – Nyugatra – jelentette ki Bruenor. – Messze nyugatra.
Mindig csak nyugatra!
 I.
AZ ŐRÜLT
ISTEN
FELÉBRESZTÉS
E
Itt az idő, hogy hagyjam az emlékeket távoli partokra sodródni.
Barátaim, noha nem jogom őket elfelejteni, míg élek, nem
kísérthetnek éjjel-nappal. Vigaszt nyújt a tudat, hogy mindig itt
lesznek, és ha szükségem lesz rájuk, lehunyt szemhéjam mögött
mindig láthatom mosolyukat. Ha csata közeleg majd, dalt zengnek
egy hadistennek. Ha nem fogom tudni, mi a helyes, figyelmeztetnek
a bolondságomra, és mindig, örökkön-örökké velem lesznek, hogy
mosolyt csaljanak az arcomra, és melegséget lopjanak a szívembe.
Ám attól tartok, emlékük a fájdalmat, az igazságtalanságot,
a kegyetlen isteneket is eszembe juttatja, akik elragadták
tőlem szerelmemet, éppen amikor már megtaláltam volna
lelkem békéjét! Soha nem fogok nekik megbocsátani!
„Szakaszonként éld meg az életed!” – tanácsolta nekem
egyszer régen egy bölcs elf, mert olyan hosszú életű lénynek
lenni, aki évszázadok hajnalát és alkonyát nézi végig, átok lehet,
ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy hiába a beláthatatlannak
tűnő élettartam, a halál még így is eljő egyszer.
És most, több mint negyven év után emelem poharam
azokra, akik már nincsenek velem: Deudermontra, Cadderlyre,
Regisre,
Wulfgarra is, akinek a sorsáról semmit sem tudok, de lehet,
már szintén csatlakozott hozzájuk; és legfőképpen Catti-brie-
re, életem szerelmére – nem, úgy kell mondjam, életem azon
szakaszának szerelmére…
A körülmények vették el tőlem, a sors, vagy az
istenek… Akárhogy is, nem tudok belenyugodni.
Olvasva talán magabiztosnak tűnhetnek e szavak, pedig reszket a
kezem, ahogy papírra vetem őket. Több mint hatvan év telt el a
szellemkirály által okozott katasztrófa óta, amikor leomlott a Szárnyaló
Szellem, és Catti-brie megh… elveszett számomra. Mintha csak
tegnap lett volna az a rettenetes reggel, és, míg a Cattivel töltött
életem oly sok emléke szinte elérhetetlenül távolinak tűnik, mintha egy
másik drow életében játszódott volna le, akinek a nyomdokaiba
léptem; az a reggel, amikor kedvesem és Regis szellemei a kísérteties
egyszarvú hátán elhagyták Mithrill Csarnokot, a kőfalakon keresztül
eltűntek a szemünk elől és soha többé nem
láttuk őket. Az a reggel,
amikor megismertem a legkínzóbb fájdalmat, amit valaha is
éreztem, tátongó, vérző, mély sebként éget.
De ennek most vége.
Ezennel átadom a folyó sodrásának ezt az emléket, és
hagyom, hogy eltávolodjon tőlem.
Megyek, mindig csak rendületlenül előre az úton, régi és új
barátaimmal. Túl régóta hevernek hüvelyeikben használatlanul a
szablyáim, túl régóta nem érte már csizmámat és köpenyemet az út
pora. Guenhwyvar is nyugtalan, akárcsak Drizzt Do’Urden szíve.
Bruenor makacsul tartja magát ahhoz, hogy előbb-utóbb
megleljük Gauntlgrymet, ám én nem tartom valószínűnek.
Mindazonáltal nincs ennek jelentősége, mert Bruenor valójában
azért kelt útra, hogy így zárja le életét. Ha ez bekövetkezik,
elindulok, új partok után kutatva – várnak az új élmények, melyeket
nem köt gúzsba a múlt, életem új szakasza fogja kezdetét venni.
Ez az elf lét lényege.
Az életünk múlik e felfogáson: amilyen szívbemarkoló,
olyan fontos a sokáig élő fajok számára. Még a jóval rövidebb
életű emberek is szakaszokra bontják az életüket, noha akkor,
amikor az egyikből a másikba lépnek, ritkán tudatosítják ezt
magukban. Mindegyik ember, akit valaha ismertem, azzal
áltatta magát, hogy a dolgok örökké úgy fognak menni, mint a
jelenben, teljen el bármennyi év. Oly könnyen beszélnek
reményeikről, arról, hogy mi lesz, tegyük fel, tíz év múlva, és
él bennük a meggyőződés, hogy mindaz, ami fontos az
életükben, változatlan marad, vagy kívánságaik szerint alakul.
„Ilyen lesz majd az életem egy év
múlva!” „Ilyen lesz majd az életem öt
év múlva!” „Ilyen lesz majd az
életem tíz év múlva!”
Mindannyian megfogalmazunk időnként magunkban efféle
reményeket: álmodozunk, tervezgetünk és jól is tesszük, hiszen mindig
szükség van valami célra ahhoz, hogy útra keljünk. De az adott
életszakasz végéhez érve, legyen az egy vagy öt, vagy tíz vagy akár
ötven év, mindig a megtett út, nem pedig az elért vagy éppen
meghiúsult cél fogja meghatározni, hogy kik vagyunk, kivé lettünk.
Maga az út teszi ki életünk történetét, nem a siker vagy a
bukás a végén, így hát most már tudom: a legfontosabb az,
hogy milyen az életünk a jelenben.
Drizzt Do’Urden vagyok, egykor Mithrill Csarnokban éltem,
voltam drow nagyasszonyanya kékre-zöldre vert fia, majd egy
derék fegyvermester pártfogoltja, éltem szerelemben,
házasságban, egy királyt tudhattam barátaim között, mellette
nem kevésbé csodálatos és fontos társakat. Ezeket az
emlékeket most már szélnek eresztem; nem hagyhatom, hogy
eluralják az életem és megnyomorítsák a szívem.
De még ha nem is ez volt a célom, kénytelen vagyok új
dolgokat is tanulni, mert a világ sokat változott: már semmi sem
igaz, amit annak hittem, a sötétség és a rettegés új értelmet
nyert, és nehéz feladat vár arra, aki megpróbál rendet teremteni.
Korábban fényt hoztam volna, amely áthatol a sötétségen.
Most csak a pengéimre hagyatkozom, amelyek túl régóta
hevernek használatlanul, és örömmel fogadom a sötétséget!
Végre begyógyult a megsemmisítő veszteség
tátongó sebe! …Kár, hogy ez nem igaz.
Drizzt Do’Urden
 I.
AZ ELÁTKOZOTTAK
A Felszínre Hozott Tudás
Éve (VSZ 1451)

A nő csinos kis tárgyat készített: gyűszűszerű, kúp alakú

faragványt egyszerű cédrusfából, tűhegyes csúccsal, egyik
végén réssel, hogy fel tudja húzni az ujjára. Miután ez
megtörtént, óvatosan megforgatta, és lám, a közönséges tárgy
bámulatos átalakuláson ment keresztül, ugyanis a fa eltűnt, és
helyette gyönyörű zafírgyűrű ragyogott a kezén.
A csillogó-villogó ékszer jól illett a fenséges Dahlia Sin’fel
léhez. A magas, kecses elf simára borotvált fejét csupán
egyetlen vékony tincs díszítette. A hollófekete és bíborvörös
hajszálak lágy hullámokban futottak le csinos arca jobb
oldalán karcsú nyakára, mely a törékenység csalóka látszatát
kölcsönözte neki. Számos gyűrűvel ékesített hosszú ujjai
tökéletes körmökben végződtek, melyeket a nő fehérre festett,
és apró gyémántokkal díszített. Jéghideg szeme bármelyik
férfi szívét egy pillanat alatt megdermesztette – vagy gyújtotta
éppen hevesen lobogó lángra. Dahlia szoborszerű
szépségével a thayi arisztokrácia krémjét testesítette meg,
kiragyogott a legkiválóbbak közül is. Soha nem lépett be úgy
egy terembe, hogy minden szem – telve vággyal, csodálattal
vagy éppen gyilkos féltékenységgel – rá ne szegeződött volna.
Bal fülében hét gyémántot viselt, azon szeretői után, akiket
meggyilkolt; jobb fülében pedig két kisebb követ, utalva azon
kedveseire, akikkel még ezután készült végezni. Sok korabeli thayi
férfihoz, ám – már ha akadt egyáltalán rajta kívül ilyen – jóval
kevesebb nőhöz hasonlóan az indigónövény kék tintájával tetoválta
fejbőrét. Majdnem teljesen tar koponyájának, valamint arcának jobb
oldalát kék és lila pöttyök díszítették, amelyek kiváló művész által
megálmodott, finoman kidolgozott, igéző mintákká futottak össze.
Ha a nő kecsesen balra fordította a fejét, a megbűvölt szemlélő
szökellő gazellát látott a kékségből kibontakozni. Amikor az elf
újabb mozdulatot tett, lecsapni készülő nagymacska rajzolódott
ki. Ha Dahlia szeme fellobbant a vágytól, áldozata, legyen bár
férfi vagy nő, menthetetlenül belegabalyodott a szédítő vonalak
hálójába: csapdába esett, delejes hatás alá került, melyből
legtöbbször soha nem tért magához.
Az elf ujjatlan, hát nélküli, mélyen dekoltált bíborvörös ruhát
viselt, fehér keblének lágy, kerek halmait a sötét kelme méginkább
kihangsúlyozta. A rafinált ruhaköltemény majdnem a földig ért, de
jobboldalt magasan fel volt vágva, és végigsiklatta a vágyakozó
tekinteteket, férfiakét és nőkét egyaránt, az elf csillámló vörösre
lakkozott lábkörmeitől rubinvörös szandáljának pántjain keresztül,
fel porcelánfehér, formás lábán majdnem a csípőjéig. Onnan már
nem hiányzott sok, hogy a gyanútlan szemlélő tekintete a V kivágás
aljára tévedjen, majd a melleken keresztül fel az egyetlen fekete-
vörös fonat végére, végül onnan a széles, magas, nyitott gallérra,
mely festett üvegvázához hasonlatosan fogta körül a karcsú nyakon
ülő, friss virágcsokor szépségével vetekedő fejet.
Dahlia Sin’felle tisztában volt a megjelenésében rejlő hatalommal. A
pillantás, mely Korvin Dor’crae arcára ült, amikor a nő belépett a
vámpír magánlakrészébe, csak megerősítette e tudatában. A férfi
azonnal felpattant, hozzá sietett, és hevesen átölelte. Nem
rendelkezett robusztus testalkattal, sem dagadó izmokkal, de éppen
elég erővel ruházta fel nyomorúságos rajongása, így meglehetős
határozottsággal húzta magához a nőt, és csókokat lehelt az ajkára.
– Semmi kétség, nem késlekedsz örömet szerezni
magadnak, na de velem mi lesz? – kérdezte végül Dahlia, és
ártatlan hanghordozása csak fokozta az ironikus hatást.
Dor’crae hátrált annyit, hogy a nő szemébe nézhessen,
szélesen elmosolyodott, és kivillantotta szemfogait.
– Mertem remélni, hogy te is élvezed a lakomámat, úrnőm – szólt,
majd visszahajolt Dahlia nyakához, és gyengéden beleharapott.
 – Csak lassan, szerelmem! – suttogta az elf, ám ingerlő
mozgásával gondoskodott róla, hogy Dor’crae véletlenül se
hallgasson rá.
A nő ujjai a férfi fülét súrolták, majd a hosszú, sűrű, fekete
hajtincseket kezdték sodorni. Egész éjjel incselkedett hódolójával,
és a vámpír tudta, hogy napkeltéig már nem sok idő maradt – még
fent, a sokablakos toronyban sem. Így hát sürgető mohósággal
próbálta az ágyhoz vezetni Dahliát. A nő azonban nem engedett,
mire a férfi még felajzottabbá vált, és még vadabbul harapott.
– Ne olyan hevesen! – suttogta a Dahlia, és kuncogása
csak tovább hergelte a vámpírt. – Nem hagyom, hogy
magadhoz hasonlóvá tégy!
– Pedig akkor játszadozhatnál velem az örökkévalóságig! –
felelte Dor’crae. Egyre erősebb harapásokra ragadtatta
magát, míg végül szemfoga átszúrta Dahlia gyönyörű bőrét.
A nő leengedte jobb kezét, majd a mutatóujján levő varázsgyűrű
felé nyúlt, és kitapintotta az ékkövet. Mindkét kezét a vámpír
mellkasára csúsztatta, kioldotta ingének bőrfűzőjét, széthúzta a
ruhadarabot, és végigfuttatta ujjait a férfi bőrén. Szeretője
felnyögött, közelebb húzódott hozzá, és még erősebben harapta.
Dahlia jobb kezével megérintette Dor’crae mellkasának
bőrét, majd a szíve fölé siklott, és ott felemelte a mutatóujját,
mely egy lecsapni készülő viperához hasonlított.
– Húzd vissza a szemfogadat! – szólította fel a vámpírt
határozott, valahol mégis incselkedő hangon.
Dor’crae-nek – ha halandó lény lett volna – minden
bizonnyal elakad a lélegzete. Elengedte Dahlia nyakát, és
keserű fintorral hátrált, amikor a fából készült ékszer hegyes
csúcsa a húsába hatolt és kis híján már a szívét karcolgatta.
Próbált menekülni, a nő azonban a markában tartotta,
pontosan úgy adagolva a pusztító energiát, hogy az kínzó,
bénító gyötrelmet okozzon, de azért ne végezzen a vámpírral.
– Miért kell, hogy így kínozzalak, szerelmem? – kérdezte. –
Mit tettem, amivel kiérdemeltem tőled ezt az örömet?
 Miközben így duruzsolt, kissé elfordította a fejét, mire a
vámpír összehúzta magát, és lába megroggyant.
– Dahlia! – préselte ki magából könyörgő hangon.
– Már egy egész tíznap eltelt, amióta megkaptad a feladatod!
– emlékeztette a nő szemrehányón a férfit. De továbbra sem
kegyelmezett neki – Dor’crae szeme elkerekedett az iszonyattól.
– A Rettegés Körei! – tört ki végül belőle. – Szass Tam
kiterjesztené őket.
– Ezt nyilván tudom!
– Új területekre! – bukott még ki a kétségbeesett férfiból.
Dahlia erre felmordult, csavarintott egyet a parányi
tüskén, mire Dor’crae fél térdre rogyott.
– Az árnyak egyre nagyobb hatalomra tesznek szert a
Neverwinter-erdőben, Neverwinter városától délre – hörögte a
vámpír. – Kiűzték a paladinokat Helm Erősségéből és
akadálytalanul járják az erdőt!
– Nahát, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Dahlia
gúnyosan, az újabb köztudott értesülés hallatán.
– Megszaporodtak az előjelek. A Vendégtorony…
védővarázslatok és elszabadult energiák…
A gonosz Dahlia formás fejét rázta, és csak egy kicsit
ugyan, de végül enyhített áldozata kínjain.
– Még nem tudtam a végére járni, mi folyik ott pontosan – ismerte el
a vámpír, immár könnyebben ejtve ki a szavakat. – Régebbi titok övezi,
mint amire akár a legöregebb elf vissza tudna emlékezni, azokból az
időkből ered, amikor a Misztika Vendégtornyát először felépítették
Luskanban. És… – itt nyögés szakította félbe a mondandóját, mert
Dahlia gyűrűje hirtelen mélyebbre hatolt.
– Térj a lényegre, vámpír! Nem érek rá a végtelenségig! –
figyelmeztette, majd ravaszul a férfira pillantott. – És ha még
egyszer öröklétet mersz nekem ajánlani, számíthatsz rá, hogy
a magadétól is gyorsan megszabadítalak!
– A Vendégtorony leomlása miatt megbízhatatlan a mágia arrafelé
– nyögött fel újra Dor’crae. – Elképzelhető, hogy szép kis
vérontást rendezhetnénk ott…
 A nő azonban, újabb fájdalmat okozva, ismét beléfojtotta a szót.
Luskan, Neverwinter, a Kardpart… jól tudta, milyen jelentős ez a
vidék. Pusztán e szavak hallatára gyerekkori emlékek éledtek
újra benne, melyeket, bármennyire is fájtak, nem nyomott el,
nehogy egy pillanatra is elfeledje a világ nyomorúságát.
Most azonban mégiscsak elhessegette a kísértő képeket –
tudta, nem időzhet velük, amikor egy veszedelmes vámpírt
kell kordában tartania.
– Mit tudsz még? – követelőzött.
A vérszívó arcára kétségbeesés ült ki. Már semmi lényegeset
nem tudott az eddigiekhez hozzátenni, így felkészült arra, hogy
hamarosan el kell pusztulnia a könyörtelen elf keze által.
Dahlia azonban fondorlatosabb tervet eszelt ki annál, hogy
ilyen gyorsan végezzen vele. Visszahúzta a kezét, mire
Dor’crae szerencsétlenül, négykézláb földet ért, és hangtalan
köszönetnyilvánításként lehunyta a szemét.
– Ne feledd, akármikor megölhetlek, ha a közelemben
vagy! – figyelmezette a vámpírt a nő. – Ha továbbra sem
tartod ezt észben, és még egyszer csalódást mersz okozni, a
legnagyobb örömmel foglak elpusztítani!
Dor’crae felnézett az elfre. Alázatos, félelemmel teli arckifejezése
nyilvánvalóvá tette, hogy egy pillanatig sem kételkedik a szavaiban.
– Most pedig – rendelkezett az elf –, szeretkezz velem! És
ha kedves az életed, ajánlom, hogy tégy is ki magadért!
****

A kislány kellemes kirándulást tett a patakhoz. Az ebihalak

nemrég keltek ki, és a tizenkét éves elfgyerek órák hosszat
gyönyörködött a játékukban. Az édesanyja azt mondta, nem
kell sietnie, mert apja aznap vadászni ment, és vacsoráig nem
lesz szükség a vízre.
Dahlia felment a dombtetőre meglátta a füstöt, fülét
megütötték a kiáltások, rájött: itt az ellenség.
Józan esze azt súgta, meneküljön, forduljon sarkon, fusson vissza a
patakhoz, szelje át, és rohanjon, ahogy a lába bírja, az ellenkező
irányba. Tudta, faluja halálra van ítélve, és a legbölcsebb, amit
tehet, hogy menti a saját bőrét, és reménykedik, hátha
egyszer később majd megtalálja az apját.
Mégis azon kapta magát, hogy hazafelé fut, és az
anyja után kiált. A netheri barbárok már ott várták.
*****

Dahlia eltolta magától az emlékeket, és mint mindig,

hatalomvágyba fojtotta őket. Félrelökte a vámpírt, és, magához
ragadva az irányítást, fölé kerekedett. Dor’crae kiváló szerető volt
– csak ennek köszönhette, hogy még élt –, és előzőleg
kihasználta a nő figyelmének elkalandozását. Nem sokáig
élvezhette azonban fölényes helyzetét, mert Dahlia dühödten
nekitámadt, és szeretkezésüket erőszakos aktussá változtatta:
ütötte, karmolta a férfit. Ráadásul a legkritikusabb pillanatban
belédöfte karmos gyűrűje hegyét, így megfosztotta a vámpírt
gyönyöre kiteljesedésétől, miközben átélte a magáét. Ezt
követően elhúzódott tőle, és megparancsolta, hogy távozzon.
Figyelmeztette, hogy fogytán a türelme, és addig vissza ne jöjjön,
sőt egyáltalán a szeme elé se kerüljön, míg nem tud meg többet
a Vendégtoronyról, és a nyugati vidéket fenyegető katasztrófáról.
A vámpír kivert kutyaként elsomfordált, Dahlia pedig
egyedül maradt az emlékeivel.
*****

A barbárok megölték a férfiakat. A nők közül végeztek a

legfiatalabbakkal és a legidősebbekkel, mindazokkal, akik
még vagy már nem voltak termékeny életkorban. Ennél is
kegyetlenebbül bántak el a két terhes asszonnyal:
magzataikat kivágták a méhükből, és őket magukat hagyták a
földön fekve lassú kínhalállal kiszenvedni.
A többi nőt pedig brutálisan, többszörösen megerőszakolták.
El akarták szórni magvaikat, emellett tébolyult megszállottsággal
rettegtek a halandóságtól, és úgy gondolták, hogy az elfek
méhe által az örök fiatalság elixírjébe kóstolhatnak bele.
*****

A másik nő ruhája nagyon hasonlított ahhoz, amit Dahlia

viselt aznap: magas gallér, nyitott nyakrész és mély dekoltázs.
Senki sem tagadhatta, hogy Sylora Salm is elbűvölően vonzó
a merész öltözékben. Akárcsak riválisa, ő is kopaszra
borotválta a fejét, sőt neki egyetlen hajszál sem meredt a
koponyájáról. Néhány évvel idősebb volt Dahliánál, és emberi
mivolta mit sem halványított szépségén.
A holt erdő szélén állt, ahol az egykoron büszkén magasodó
fák immár haldokló maradványai elértek egészen a legújabb
Rettegés Köre, a teljes pusztítás hatalmas, egyre terjedő fekete
foltjának széléig. Semmi sem maradt életben eme irtózatos
sötétség közepette, mely mindent porrá, hamuvá zúzott. Sylora,
noha öltözéke alapján előkelő bálba is készülhetett volna, nem
ütött el e környezettől, fagyos kisugárzása ugyanis kiválóan illett
a körülötte tomboló halálhoz.
– A vámpír kérdezősködött – magyarázta a mellette álló
embernek, a húszévesnél alig idősebb, tagbaszakadt
Themerelisnek. A férfi ágyékkötőt viselt, lábszárközépig érő
bocskort, és elöl nyitott bőrmellényt, mely láttatni engedte
lenyűgöző izomzatát. Vállát az átlósan hátára csatolt pallos a
valóságosnál még szélesebbnek mutatta.
– Miért érdekli ennyire azt a boszorkányt a Misztika
Vendégtornya? – tűnődött Sylora, inkább csak magában, ugyanis
elfordult Themerelistől. – Majdnem egy évszázad is eltelt azóta,
hogy az a borzalom ledőlt, és a Misztikus Testvériség semmi jelét
nem mutatta, hogy újra fel akarná építeni.
– Nem is tudnák – felelte Themerelis. – Az épületet összetartó
mágikus aurákat még a varázspestis előtt sem tudták teljesen
uralni. Ó, minő fájdalom, a mágia elveszett a világ számára!
Sylora leplezetlen gúnnyal nézett a fiatal férfira.
 – Csak nem a könyvtárban hallottad, amikor Dahlia után
kémkedtél?
Amikor Themerelis válaszra nyitotta száját, a nő felemelte a
kezét. Hiába, szemrevaló ágyasába még annyi értelem sem
szorult, hogy egyáltalán felfogja a sértést.
– Ugyan mi más okból mennél is te könyvtárba? – folytatta
a nő, és leplezetlen undorral forgatta a szemét, amikor a
Themerelis értetlenül rátekintett.
– Ne gúnyolódjon rajtam, hölgyem! – figyelmeztette végül
Sylorát a harcos.
– És ugyan miért ne? – vágott vissza éles hangon a nő. –
Kihúzod a pallosod, és kettévágsz?
Themerelis rámeredt, a thayi varázslónő azonban csak
harsányan felnevetett.
– Más fegyvereid inkább kedvemre valók – súgta Sylora
ingerlőn, miközben végigsimított Themerelis erőteljes karján. A
férfi már magához húzta volna, de Sylora eltolta magától.
– Majd ha kiérdemelted – jelentette ki.
– Ma indulnak – felelte Themerelis.
– Akkor igyekezz! – bökte meg Sylora a férfit, majd intett,
hogy távozhat.
Themerelis csalódottan felmordult, majd sarkon fordult.
Visszagyalogolt az erdőn keresztül a messzi hegyig, amin
felkaptatott, és tovább ment a kastély kapuja felé.
Sylora sokáig követte a férfit a tekintetével. Tudta, milyen
nyugodtan közelíti meg a gyanakvó és veszedelmes Dahliát,
és legszívesebben gyűlölte, sőt meg is ölte volna ezért; ám
aztán rájött, nem tud ellenszenvvel tekinteni rá. A nőre viszont
annál inkább. Ó, hogy mennyire szeretett volna
megszabadulni attól az undok Dahlia Sin’fellétől!
– Nem tesznek jót neked ezek a gondolatok, szépségem – szólalt
meg egy ismerős hang a Rettegés Köréből. Még ha Sylora a hangot
nem is ismerte volna fel, akkor is tudta volna, kitől származik, mert egy
ennyire új körbe csak egyetlen lény mert belépni.
 – Miért tűröd meg? – kérdezte Sylora, miközben
visszafordult és a lebegő hamufalra meredt, mely
nekromantikus erőteret zárt magába. Az áttetsző fátyol nem
tette lehetővé, hogy a nő valóban lássa Szass Tamot, érezte
azonban a jelenlétét, amely olyan hatást keltett, mintha egy
téli széllökés csípős havasesőt hordott volna az arcába.
– Csupán egy gyermek – felelte az őshalálúr. – Még nem
sajátította el a thayi udvar etikettjét.
– De hát már hat éve, hogy itt rontja a levegőt! – tiltakozott a
nő, Szass Tam vihogása azonban csak tovább szította dühét.
– Ő uralja Kozah Tűjét, ami nem kis dolog!
– Hajlítható bot – állapította meg Sylora, undorral a
hangjában. – Csak egy fegyver, semmi más.
– Nem oly csekélység azoknak, akik a bőrükön érzik az erejét.
– Csak egy fegyver, hiányzik belőle a tiszta varázslás
szépsége, és használata az elme erejét sem kívánja meg!
– Ennél azért többről van szó – suttogta Szass Tam, Sylora
azonban elengedte a füle mellett, és így folytatta:
– Szemfényvesztő trükk! Csak vakító villongás, de még egy
gyerek is félre tud ugrani előle!
– Eddig hét áldozatáról tudok – emlékeztette a nőt az őshalálúr –,
közülük hárman harcosként jelentős hírnevet mondhattak magukénak!
Ha nem tudnám őket a kívánatos alakban visszahozni és
magam mellé állítani – a könnyed modortól, amivel a Szass
Tam a holtak feltámasztására utalt, még a jégszívű Sylorát is
kiverte a hideg veríték –, attól kellene félnem, hogy Dahlia
úrhölgy előbb-utóbb megtizedeli a seregemet!
– Ez sem tehetség kérdése! – figyelmeztette Sylora az őshalálurat.
– Mindegyiket kiszolgáltatott helyzetbe hozta! Fiatalságával és
szépségével elcsavarta a fejüket, de most már tudom, most
már mindannyian tudjuk!
– Ezt tette vajon még Cahdamine úrhölggyel is? – tűnődött
az őshalálúr, mire a varázslónő arca fájdalmasan megrándult.
 Cahdamine a társa volt, még ha nem is igaz barátja, és számtalan
közös kalandot éltek át. Többek között előkészítették a Rettegésnek
azt a Körét, ami mellett éppen állt: megtisztították ugyanis a földet a
parasztoktól – legalábbis a lelkeiktől, mert rothadó húsukkal a
Gyűrűt táplálták. Azokban az örömteli időkben, három évvel
korábban, Cahdamine gyakran beszélt Dahlia úrhölgyről, és
arról, hogyan vette a fiatal elfet a szárnyai alá, hogyan
tanította őt az érzékiség és a harc művészetére.
Alábecsülte volna Dahliát? Gőgös fennhéjázása vakká tette
volna a szívtelen és veszélyes elffel szemben?
Elképzelhető, ugyanis Cahdamine lett a középső gyémánt
Dahlia bal fülében, a hét közül a negyedik. Sylora jól tudta, mert
megértette az elf rejtett kis jelrendszerét. És az sem volt titok
előtte, hogy a megátalkodott nőszemély miért is viselt két követ a
jobb fülében. Az egyik szeretője természetesen Dor’crae volt, a
másik pedig… Sylora a távoli kastély felé nézett, az ösvény felé,
amelyen Themerelis eltűnt a szeme elől.
– De a következő hónapokban, vagy akár években nem kell őt
elviselned a közeledben! – jegyezte meg Szass Tam, mintha csak
olvasott volna a gondolataiban. – Luskanba indul, és a Kardpartra.
– Ó, hogy szabdalnák darabokra a kalózok!
– Dahlia jó szolgálatot tesz nekem! – figyelmeztette a
Sylorát Szass Tam test nélküli hangja.
– Ezt azért mondod, hogy életben hagyjam!
– Te is jó szolgálatot teszel nekem – felelte az őshalálúr. –
És ezt Dahliával is közöltem.
A varázslónő dühödten sarkon fordult és elviharzott. Hogy
is képzeli Szass Tam, hogy egy lapon említ ezzel a
sehonnaival, fortyogott magában.

****

Az elfnő tudta: fontos éjszaka ez, és ügyelnie kell a

megjelenésére. Nem a hiúság vezette a tükör elé, hanem a
taktikai megfontolás. Művészetét a tökélyre fejlesztette, mert
bármilyen apró mulasztás a halálos ítélettel lett volna egyenlő.
Fekete bőrcsizmája a combja közepéig futott, és baloldalt
majdnem összeért a hozzá illő fekete bőr, ferde szabású
miniszoknyával. A merész ruhadarab a másik oldalon felszaladt a
csípőjéig, és egészen a combtőig láttatni engedte formás lábát. Vörös
bársonyövéről mindkét oldalon fekete alapon vörössel hímzett
erszények függtek. A legfinomabb kelméből készült, puffos ujjú fehér
blúzt viselte, melyet a csuklóján gyémántkézelővel húzott össze a
szabadabb mozgás érdekében. A kis fekete mellény is nyújtott némi
védelmet, igazi fegyvereit azonban a varázsgyűrű, a bűvös köpeny és
a kézelő alá rejtett apró mágikus alkarvédők alkották.
Szokása szerint fölül nem gombolta be az eleve mély kivágású
mellényt, és mint máskor, ezúttal is felhajtott keménygallér keretezte
finom mintákkal ékesített fejét. Nem lett volna bölcs dolog fejfedő
nélkül kitennie magát az úton a nap sugarainak, így széles
karimájú, vörös selyemszalaggal és ugyanilyen színben pompázó,
elegáns tollforgóval díszített, fekete bőrkalapot is feltett, melyet
jobboldalt feltűzött, hogy láthatóvá váljék egyetlen, fekete-vörös
hajtincse. Amikor ily módon kiöltözve behajlította a jobb lábát, és
csábító szándékkal úgy fordult, hogy a lehető legtöbbet lehessen
látni a testéből, akadt volna vajon akár egy férfi is, aki ellen tudott
volna neki állni?
A tükörben látott, erőt sugárzó kép alapján senki nem gondolt
volna arra, milyen szörnyűségeket kellett korábban átélnie.
*****

Könnyűszerrel elkapták és leteperték, de – azzal ellentétben,

ahogy a többiekkel tették – nem estek neki és hágták meg egymás
után. Egy tagbaszakadt barbárnak, a hordát vezető óriási termetű,
bivalyerős árnynak ugyanis megakadt rajta a szeme. Míg a sötét
bőrű támadók többsége embernek tűnt, parancsnokuk kétségkívül
más fajt képviselt: féldémon volt, szarvakkal – azaz tiefling. A fiatal,
törékeny rabra mutatott, és kijelentette, hogy a lány az övé.
A barbárok erre leszaggatták Dahlia ruháit, lefogták, mint
egy áldozati állatot, és a gyermek ekkor értette csak meg
igazán, mekkora hiba volt visszaszaladnia a falujába. Ekkor
vált nyilvánvalóvá előtte, hogy nem csak népének, de neki is
van vesztenivalója.
Hallotta, ahogy édesanyja a nevét kiáltja, és a szeme sarkából
látta is, ahogy szalad felé, de egy harcos a földre taszította, és ráült.
 Aztán a hatalmas tiefling Dahlia fölé tornyosult, és
gúnyosan nézett le rá.
– Tedd szét a lábad, és meg se nyikkanj, akkor az anyád
életben marad!
És azzal erőszakkal belényomult. Miközben a csorgó nyálú
féldémon fölötte lihegett, a lánynak sikerült elfordítania a fejét,
és az anyjára néznie, akit támadója társa továbbra sem
hagyott felkelni. Dahlia nagy nehezen visszafojtotta fájdalmas
sikolyait, pedig miközben a tiefling újra és újra felnyársalta,
úgy érezte, kettéhasad. Maga az aktus gyorsan véget ért, ám
a megaláztatások sora tovább folytatódott.
Két barbár megragadta a lányt a bokájánál fogva, és fejjel
lefelé felemelte a levegőbe.
– Tartsd csak szépen magadban Herzgo Alegni magját! –
gúnyolódtak, miközben fogdosták és pofozták.
Végül olyan durván eresztették lefelé, hogy fejjel csapódott
a földre, és fájdalmasan kibicsaklott a nyaka.
Annyira azonban el tudta mozdítani a fejét, hogy fordított,
torz képben ugyan, de lássa az édesanyját – és a látóterében
hirtelen megjelenő Herzgo Alegnit.
A tiefling visszanézett rá, és aljasul vigyorgott – örökre,
kitörölhetetlenül bevésődött a gyűlöletes arc Dahlia elméjébe –,
majd nemtörődöm mozdulattal anyja nyakszirjére lépett. Lábának
súlya alatt szilánkosra törtek a finom elfcsontok.

****

Dahlia mély lélegzetet vett és lehunyta szemét, miközben

azon igyekezett, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. De csak
rövid időre gyengült el, ugyanis már nem az a tehetetlen
gyermek volt, mint tíz évvel korábban. A valamikori elf kislány
meghalt – maga Dahlia ölte meg, felváltva őt a pazar
megjelenésű, halált hozó lénnyel, akit most a tükörben látott.
Keze lecsúszott a hasára, és egy pillanatra felidézte, milyen
érzés volt az aljas féldémon gyerekét hordoznia a testében –
anyja vigyorgó gyilkosának ivadékát.
 Újra nagyot sóhajtott, majd megigazította a kalapját, ellibbent a
tükörtől és Kozah Tűje után nyúlt. A karcsú fémbot teljes hossza
elérte a nyolc lábat, és noha még közelről is tükörsimának tűnt,
kézbe véve keménynek, szilárdnak bizonyult. Hajlítási pontjait nem
lehetett látni, Dahlia azonban úgy ismerte őket, mint a tenyerét.
Egyetlen kézmozdulattal, recsegő hang kíséretében kettőbe
hajlította a botot, majd megvárta, míg magától kényelmes,
négylábnyi sétapálcává simul össze. Közben érezte, hogy a
varázstárgyból áramló energia enyhén megrázza és egyben feltölti
őt: alkarjának izmai összehúzódtak a finom anyagú ruhaujj alatt.
Egy utolsó pillantást vetett hálószobájára. Nagyobb
csomagjait Dor’crae már felrakta a szekérre. A nő a lehető
legtovább halogatta az indulást; meg akart róla győződni,
hogy biztosan nem felejtett-e el valamit.
Amikor végre elhagyta a szobát, vissza sem nézett, noha
számított rá, hogy néhány, sőt lehet, sok év is el fog telni
addig, míg újra láthatja e helyet, mely több mint öt esztendeje
az otthonának mondhatott.
*****

A gyökereknek keserű ízük volt: akaratlanul is öklendezett,

miközben egyiket a másik után tömte a szájába. De a vének
biztosra vették, hogy a netheriek vissza fognak térni. Tudtak a
hollétéről, és azzal is tisztában voltak, hogy vezetőjük gyermekét
várja. Egy idős nő megpróbálta rábeszélni, hogy öngyilkosság
által szabadítsa meg magát. De a lány, aki meggondolatlanul
visszafutott a faluba menekülés helyett, már így is halott volt.
Nem sokkal ez után nyilalló fájdalmat érzett a hasában, majd a
rettenetes összerándulásokat – alig fejlett, még szinte gyermeki
testének iszonyú kín volt a szülés. Dahlia azonban egy hangot sem
hallatott, leszámítva a zihálást, miközben megfeszítette izmait és
minden erejével nyomott, hogy kipréselje magából a szörnyeteg
gyerekét. Végül izzadtan, kimerülten elernyedt és meghallotta, hogy
Herzgo Alegni fia felsír. A bába a mellkasára fektette a gyereket,
mire undor és váratlan melegségérzés öntötte el a lány lelkét.
 Nem tudta, mit gondoljon – némi vigaszt merített a nők
beszélgetéséből, akik éppen annak örvendtek, hogy a koraszülés
több tíznappal megelőzte a barbárok várt visszatértét.
Dahlia hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Tudta,
nem várhatja meg, míg megérkeznek. Nem akarta hagyni,
hogy ők határozzák meg élete további folyását.

****

– Még el sem indultál? – lepte meg Sylora Salm Dahliát

rögtön azután, hogy az elf kilépett a szobából. – Azt hittem,
már félúton jársz a Kardpart felé.
– Jöttél, hogy megnézd, miket hagytam hátra? – kérdezte
Dahlia, majd egy pillanatra elgondolkodott és hozzátette: –
Legyen tiéd a tükröm, használd egészséggel!
– Annyi bizonyos, hogy az én képmásom inkább kedvére
lesz, mint a tiéd! – nevetett fel Sylora.
– Lehet, bár kétlem, hogy olyan sokan rábólintanának erre. De
még ha így is van, csak ember vagy, és hamarosan öreg leszel, ősz
és összeaszott, én viszont még sokáig fiatal és üde maradok!
Sylora szeme veszedelmesen megvillant, mire Dahlia
valamivel szorosabbra fogta Kozah Tűjét, még ha tudta is,
hogy a varázslónő nem kockáztatná meg Szass Tam haragját.
– Tudatlan vagy – felelte Sylora. – Más módszerek is léteznek.
– Ah, igen, például az őshalálúr módszerei – mormogta Dahlia,
majd hirtelen Sylora előtt termett, arcát majdhogynem az ő arcához
érintette, és a nő közvetlenül érezte a forró leheletét. – Amikor
Themerelisszel ölelkezel és mélyen belélegzed az illatát, nincs
véletlenül olyan érzésed, mintha én is ott lennék a szobában?
– suttogta vetélytársa arcába.
Sylora lélegzete elakadt, és a nő hátrált, csak annyira, hogy
legyen helye megpofozni Dahliát, az elf azonban gyorsabbnak
bizonyult, és egyébként is számított erre a válaszra. Így hát
villámgyorsan vetélytársa lába közé nyúlt, mielőtt az
támadhatott volna, és mondandóját ekképp folytatta:
 – Elfehéredsz majd, és megszűnsz lélegezni. És idelent is
kihűlsz, kiszáradsz, míg én forró maradok Sylora feljajdult,
mire Dahlia gonosz kacagás közepette sarkon fordult, és
ruganyos léptekkel megindult kifelé.
A varázslónő dühödten átkozódott, és amikor Dahlia
visszafordult hozzá, ellensége várva várt távozása miatt érzett
jókedve rögvest elpárolgott.
– Támadj gyorsan és keményen, boszorkány! –
figyelmeztette ellenfelét az elf, és maga elé emelte Kozah
Tűjét. – Mert ha nem, olyan mélyre száműzlek, hogy még
Szass Tam sem fog tudni visszarángatni a sötétségből!
A varázslónőnek reszketett a keze éktelen dühében. Semmit
nem mondott, de Dahlia minden bizonnyal így is meghallott
minden szót a gondolataiban. „Csak egy gyerek! Arcátlan elf-
fruska!” Apró mellei emelkedtek és süllyedtek, ahogy mélyeket
lélegzett, hogy visszanyerje higgadtságát. Végül lassan
megnyugodott, és leeengedte a kezét maga mellé.
– Én nem így gondolom – mondta Dahlia, majd
végigszökellve a folyosón, végleg eltávozott.
Ahogy közeledett a torony kijáratához, az út kétfelé ágazott.
Balra terült el az udvar, ahol Dor’crae várta a szekerekkel, jobbra
pedig a kert nyílt, ahonnan másik szeretője leste őt epedve.

****

Amint odaért a szikla szélére, mely Herzgo Alegni árnyainak

tábora felett nyúlt el, a lány tudta, hogy kiválóan választotta meg
a helyszínt. Nem tudták elérni anélkül, hogy majd’ egy mérföldet
kelljen futniuk dél felé, és a száz láb magas sziklára nem érnek
fel sem a fegyverek, sem a varázslatok.
– Herzgo Alegni! – kiáltotta, és magasra emelte a
csecsemőt. Zengő hangja visszhangzott a kövekről át a
szurdokon, és elért még a táboron túlra is.
– Herzgo Alegni! – hívta újra támadóját. – Ez itt a te fiad!
 Addig folytatta, míg az egész horda fel nem bolydult. Dahlia azt
is észrevette, hogy néhány árny futva megindul dél felé, de nem
törődött velük. Újra és újra kiáltotta anyja gyilkosának nevét.
Alant csődület támadt, a barbárok bambán bámultak fel rá, és ő
el tudta képzelni értetlenségüket, ahogy azon tanakodnak, vajon
ez az ostoba leányzó miért is merészkedett ide a közelükbe?
– Herzgo Alegni, ez itt a te fiad! – kiáltotta újra, és még
magasabbra emelte a gyereket.
A barbárok, noha száz láb mélységben tartózkodtak, vagy
annál is messzebb, meghallották. A lány a tömeget pásztázta,
a tieflinget kereste, miközben folyamatosan kiáltozta a nevét.
Akarta, hogy hallja őt, és lássa, ami következik.
*****

A nő nem tudta mire vélni a pillantást, mely megjelenésekor

kiült Themerelis szögletes arcára. Az éjszaka sötétségbe
borította a kertet, csak néhány csillag fénye tört utat magának
a sűrű felhőkön keresztül. Számos fáklya lobogott az erős
szélben, melyek nyomán vadul táncoltak az árnyak.
– Nem tudtam, eljössz-e – szólt a férfi. – Attól tartottam, hogy…
– Hogy méltó búcsú nélkül megyek el?
Themerelis válaszra nyitotta a száját, de nem találta a
megfelelő szavakat, így csak vállat vont.
– Szeretnél egy utolsót szeretkezni velem? – kérdezte Dahlia.
– Elkísérnélek Luskanba, ha megengednéd.
– De mivel nem teheted meg…
A férfi hirtelen kitárt karral megindult felé, és ölelésébe
akarta vonni. A nő azonban könnyed mozdulattal hátrált.
– Kérlek, szerelmem! – szólt Themerelis. – Hadd kapjak egy
szép pillanatot, amire emlékezhetek, amíg újra találkozunk!
– Hadd kapjon inkább Sylora Salm még egy tűszúrást a
kegyelemdöfés előtt! – válaszolta Dahlia, mire a férfi először
értetlenül összevonta szemöldökét, majd, miután végre
megvilágosodott előtte az elf szándéka, a kíváncsiságot
hitetlenkedés váltotta fel.
A nő azonban csak nevetett rajta.
 – Ó, egyszer majd végzek vele – fogadkozott –, de előbb
még valaki más van soron!
Hirtelen suhintott a jobb karjával, majd megrázta a
csuklóját, és ezzel teljes hosszában kivonta a botját.
Themerelis a megrázkódtatástól tágra nyílt szemekkel
hátratántorodott.
– Gyere, szerelmem! – gúnyolódott Dahlia, miközben
vízszintesen maga elé emelte a botot. Egy apró mozdulattal –
melyet ellenfele még csak észre sem vett – megpattintotta a bot
két ízét, mire a középső, négylábnyi részt továbbra is a kezében
tartotta, és a kétoldalt a két láb hosszúságú nyúlványok elhajlási
pontjainál rövid lánc jelent meg. A harcos elf továbbra is csak kis
mozdulatokat tett: megpörgette a két oldalsó pálcát, először
mindkettőt előre, majd egyiket előre, másikat hátra. Ezután a
kezében tartott középső részt kezdte pörgetni, felváltva engedte
le a két oldalsó szakaszt, miközben azok maguktól is tovább
pörögtek, egyre gyorsabban. A férfi ijedten tiltakozott:
– Nem kell ennek így lennie…!
– Ó, dehogynem! – bizonygatta a nő.
– Gondolj a szerelmünkre!
– A vágyunkra! – helyesbített Dahlia. – Máris unatkozom, és
évekig távol leszek. Úgyhogy, gyere, te gyáva kutya! Nagy
harcosnak mondod magad… Csak nem ijedsz meg tőlem, egy
gyenge nőtől? – gúnyolódott, miközben a háromrészes botot
még dühödtebben pörgette: csak úgy suhogott a középső
szakasz, és a két oldalsó sem lassított a láncok végén.
Themerelis csípőre tett kézzel, kemény tekintettel a nőre meredt,
mire Dahlia egyik kezével megragadta a hosszú botot és
megállította a pörgést. Ahogy a két oldalsó rész a mozdulat
következtében meglendült, és a középső rúdnak csapódott,
szikrázó villámok keletkeztek, melyeket a nő egyenesen ellenfelére
irányított. Themerelis az égő csapásoktól többször is
hátratántorodott.
Komolyabb baja egyelőre nem esett, Dahlia nevetése azonban
annál erősebben kínozta. Végül kivonta a pallosát, két kezébe
fogta, mélyet lélegzett, és terpeszbe állt – Dahlia már támadott is.
 A nő nekilendült, előrecsapta Kozah Tűjének középső
rúdját, majd vissza, mire az oldalsó nyúlványok nagy
hatósugárban pörögni kezdtek. Bal lábbal hirtelen hátralépett,
bal kezét is visszahúzta, a jobbat kinyújtotta, megfordult, és a
pörgő oldalsó rúddal Themerelis fejét vette célba.
A férfi azonban nem számított újoncnak a harcban, így
kardjával ügyesen felfogta a csapást. Igyekeznie kellett: Dahlia
egy pillanat tört része alatt testartást váltott és újra támadott, így
Themerelisnek a másik pörgő nyúlványt is hárítania kellett.
Sikerrel járt, a nő azonban magasra emelte és hátrafelé
pörgette a középső részt, majd a fegyver fordulásával egy
időben változtatott a fogáson. A vastagabb véggel ellenfele
irányába döfött, és el is találta Themerelist, a mellkasán.
A férfi ismét hátratántorodott.
– Szánalmas – incselkedett a nő, és egy lépésnyit
visszavonult, hogy ellenfele újra felvehesse a harci állást. A
férfi rövidesen támadásba lendült: kétélű kardjának erőteljes
csapásai suhogva hasították a levegőt.
Mást azonban nem – Dahlia ugyanis félreugrott, bukfencet
vetett, majd hátát mutatva Themerelisnek, újra talpra állt. A
harcos előreszegezett fegyverrel ismét nekirontott, mire a nő
hirtelen megfordult, botja bal oldali nyúlványával félrecsapta
ellenfele kardját, aztán a középső résszel megfordította, végül
a pörgő jobb oldali nyúlvánnyal megint lesújtott rá. Ennek
következtében a bot mindhárom szakasza gyötrelmes
energiahullámokat bocsátott a kardba, és a gazdájába is.
A férfi hátraesett. Az őt ért csapás megbénította, állkapcsa
görcsbe rándult.
Dahlia ismét szédítő sebességgel pörgette a botját maga előtt – az
oldalnyúlványokat már követni sem lehetett. Támadást színlelt, ám
váratlanul visszakozott, és vízszintesen maga elé emelve a középső
részt, teljes széltében kitárta két karját. Előrelépett, visszahúzta a
karját, mire a rúd a mellkasának ütődött, és eközben kettétört.
Themerelis alig tudta követni ellenfele mozdulatait: Dahlia vadul
táncoltatta a két oldalsó, két-két láb hosszú nyúlványt, melyek
egylábnyi láncokon csatlakoztak a központi, nagyobb szakaszhoz.
Cséphadaróként forgatta őket maga mellett, egyszer fent, egyszer
lent, másszor a vállánál – egy alkalommal az egyiket a háta mögé
vezette, ahol a másik kezébe vette, miközben a másikat
előreirányította, egy pillanatra elengedte, majd elkapta.
Szusszanásnyi szünetet sem tartott, még csak nem is lassított.
Egy idő után minden átvételnél egymásnak ütötte a pergő botokat,
és minden ilyen mozdulat villámcsapásokat bocsátott ki.
A küzdők feje fölött egyre sűrűsödtek a felhők, vihar készülődött
– mintha maga az ég is ki akarta volna fejezni Kozah Tűjének
haragját.
Végül Dahlia csillapíthatatlan dühvel nagy ívű csapást
irányított Themerelis felé – és elvétette. Szándékosan.
A férfi kitért, és maga lendült támadásba: szúrt.
Dahlia egy pillanatra sem állt meg, jobbra perdült, majd hátrált a
halálos penge elől. Kétkezes hárítást alkalmazott, fegyvere több ízben
lesújtott a pallosra. Ugyanakkor ezúttal egyik alkalommal sem bocsátott
elektromosságot a kardba, Themerelist azonban túlságosan is lekötötte
a védekezés ahhoz, hogy ezt nyugtázza. Az erőteljes kettős hárítás
jelentősen lelassította a férfit, és eltérítette kardját a szándékolt
irányból, de alighogy Dahlia megtörte a lendületét és fordított balkezes
csapásán, a férfi már vissza is nyerte egyensúlyát.
A nő két kézzel egyszerre hárította a támadásokat, a
fémrudak két oldalról csapkodták a pallost, majd végül a jobb
oldaliból Dahlia kibocsátotta Kozah Tűjének erejét.
Az erőteljes, löketszerű támadás hatására Themerelis
szorítása gyengült kardja markolatán, és a nő könnyedén
félresiklott az ügyetlen csapások elől. A fegyver végül
elveszett a férfi számára, mert kirepült a kezéből.
A harcos érte nyúlt volna, Dahlia pörgő fegyvere azonban útját
állta, és záporozó csapásokat mért rá. Megütötte Themerelis egyik
karját, majd a másikat, újra és újra – a férfi nem tudta mindegyiket
kivédeni. Valahányszor elvétette a hárítást, a bot, recsegő hangon,
eltalálta a mellkasán, az ágyékán, majd az arcán is.
 A nő villámgyorsan kitért a hárítások elől és több oldalról, több
szögből is támadta a férfit: ütötte, vágta, egyik csapást mérte rá a
másik után. Egy alkalommal olyan erővel találta el az alkarját,
hogy mindketten hallották a csont reccsenését, még azelőtt, hogy
a férfiban egyáltalán tudatosult volna, mi történt.
Amikor rájött, rémület töltötte el, és elvesztette az
egyensúlyát. Egyébként is már ereje végét járta, de
kétségbeesetten rontott neki még egyszer Dahliának.
A nő leengedte, megfordította, majd felfelé lendítette jobb
karját, és hurokszerűen átvetette fegyverét a férfi széles válla
alatt. Ahogy az elf tovább fordult, csípőjét a férfiénak vetette,
mire annak törzse ráhajlott Dahlia hátára. Az elf ekkor hirtelen
rántott egyet az ellenfelét gúzsba kötő fegyveren, és átvetette
Themerelist a válla fölött.
A férfi keményen hátrazuhant, az összes levegő sípolva
távozott a tüdejéből, és nyomorúságos állapotában sem a
szemével, sem a gondolataival nem tudott már összpontosítani.
Dahlia viszont egy pillanatra sem lassított, észvesztő
tempóban pörgette a fegyvert, végül merőlegesen lecsapott a
földön fekvő férfira. Ezután összeütötte maga előtt a két
tenyerét, és ezzel négy láb hosszúságúra csukta össze Kozah
Tűjét. Egyik, majd másik irányban meglendítette a hajlítható
botot, gyakorlott mozdulatokkal becsukva az oldalsó részeket.
Abban a pillanatban, amikor végre újra az egyetlen részből
álló, nyolc láb hosszú pálcát tartotta a kezében, egyik végét
leszúrta a földre, és ugrórúdként használva a tárgyat, nagy
ívben a levegőbe szökkent. Menet közben elfordította a
fegyvert, és a felettük sötétlő felhők felé kiáltott:
– Yee-Kozah!
Közvetlenül Themerelis mellett ért földet, majd dárdaként
előrelendítette a botot, és egyenesen a férfi mellkasába döfte.
A becsapódás nyomán villámok sisteregtek, és a fegyver teljesen
átszúrta a férfi testét: a gerincén keresztül a földre szögezte.
Dahlia ismét az ősi, elfeledett villámisten nevét kiáltotta,
miközben győzelmi testtartást vett fel: egyik kezében a közepénél
fogta az ellenfelét felnyársaló fegyvert, a másik karját pedig
kitárta, fejét hátradobta, és az ég felé nézett.
Hirtelen, irtózatos mennydörgés kíséretében, villám rázta meg
a bot felső végét, és lecikázott a fegyver teljes hosszán. Égető
erejének egy része Dahliába áramlott, és kék-fehér energia
hullámzó vonalaiba burkolta a testét – de nagy része
Themerelisre zúdult, és megsemmisítő hatást gyakorolt a férfira:
karjai és lábai kitárultak, ameddig a teste engedte, sőt még azon
is túl, miközben térdkalácsa és könyöke, ahogy elszakadt bennük
az ízület, pukkanó hangot hallattak. Szemgolyója kidülledt – úgy
tűnt, menten kirepül a szemgödréből –, haja pedig, az összes,
égnek állt, és vad táncba kezdett. A férfi testén, ott, ahol a fémrúd
átszúrta, hatalmas lyuk éktelenkedett.
Dahlia pedig folytatta: valósággal kéjelgett az energiában,
ahogyan az keresztüláramlott ruganyos testén.
*****

A lány lenézett az összecsődült barbárokra.

Végre-valahára megpillantotta köztük a keresett tieflinget,
ahogy utat tört magának az alattvalói közt.
– Herzgo Alegni, ez itt a te fiad! – kiáltotta utoljára, majd
lehajította a csecsemőt a szikláról.
 II.
EGY ÖREG TÖRPE UTOLSÓ ÚTJA
– Akkor csak egy kisfiú volt még… sok éve… – mentegetőzött
a nő, és megsimogatta idős apja vállát, akit szemlátomást zavart
a nyilvánvaló különbség az imént előadott meséje
és az őket körülvevő valóság között. Drizzt Do’Urden
felemelte sötét kezét – a gesztussal igyekezett a két embert
afelől biztosítani, hogy nem kételkedik az öreg szavaiban.
– Itt volt – bizonygatta a férfi, Lathan Obridock. – Olyan
csodálatos erdő, amilyet életemben nem láttam, sőt nem is
hallottam hasonlóról! Áradt belőle a tavasz illata, a melegség, és
énekek, meg csengettyűk hangja hallatszott! Mind láttuk, én és
Spragan, és Addadearber, meg… hogy is hívták azt a kapitányt?
– Ashelia – felelte Drizzt.
– Igen! – válaszolta az öregember. – Ashelia Larson, aki
mindenkinél jobban ismerte a tavat! Nagyszerű kapitány volt az a
hölgy! Tudod, csak halászni mentünk ki a vízre. És akkor
megláttuk azt a tavat… – az öreg itt hátramutatott a sötét Lac
Dinneshere felé, és egy útvonalat pásztázott a távolban az
egykori kikötő, valamint egy öreg kunyhó porladó romjáig. – A
kószát szállítottuk… Kerit. Igen, Kerit. Úgy emlékszem, felfogadta
Asheliát, hogy vigye át a tavon. Vele kellene beszélned.
– Már megtettem – felelte Drizzt, és próbálta elnyomni a csüggedést
a hangjában, mert már számtalanszor közölte Lathannal ezt a tényt.
Legalább tucatszor aznap, kétszer annyiszor előző nap, és
még többször azelőtt. Előző évben találkozott a kószával is, akit
Kerülő néven ismertek, és Kerinek becéztek – a Jeges Szelek
Völgyétől délre sikerült felkutatnia, Jarlaxle unszolására.
Kerülő éppen olyannak írta le az erdőt, mint most Lathan:
elvarázsolt helynek, ahol egy gesztenyeszín hajú boszorkány lakozik,
és egy félszerzet gondnok, aki egy hegyoldalba vájt barlanglakban él
egy kis tavacska mellett. Kerülő elmondása szerint azonban senki más
nem látta a saját szemével a félszerzetet, csak Addadearber, a
varázsló. Ami pedig a nőt illeti, őt csupán maga Kerülő és egy
Spragan nevezetű férfi látta, és meglehetősen eltérően
számoltak be a találkozásról. A kósza számára a boszorkány
egy csillaglétrán táncoló istennő benyomását keltette, Spragan
azonban – és ezt Lathan is megerősítette – soha nem heverte
ki a jelenés okozta iszonyatot.
Drizzt sóhajtott, és körülnézett: elszórtan fákat látott, az itt- ott
előbukkanó sziklák közt ügyesen megbúvó kis szoros végénél az
árnyas bemélyedés felszínét; fentebb pedig, a hegyoldalon, a
Jeges Szelek Völgyére jellemző gyér fenyőerdőt.
– Talán itt lehetett, északra – találgatott. – Sok eldugott völgy
található a Lac Dinneshere-től északra elterülő hegyekben!
Az idős férfi azonban a sötételf minden szavára csak a fejét
rázta, és a kunyhóra mutatott. – Ott, amögött – erősködött. –
Nincs a környéken más kunyhó! Ott volt, biza’! Ott volt az erdő!
– De most nincs ott semmiféle erdő – állapította meg Drizzt.
– Sőt, semmi jele annak, hogy a néhány fától eltekintve valaha
is állott volna ott erdő!
– Ezt én is mondtam – helyeselt Lathan.
– Miután látták, visszatértek, majd próbálták újra
megkeresni – vette át a szót az öregember lánya, Tulula. –
Tűvé tették a környéket, ahogyan sokan mások. Keri
számtalanszor járt itt azelőtt, utána is sokszor visszatért, de ő
se látta soha újra az erdőt, se a boszorkányt és a félszerzetet.
Drizzt csípőre tette a kezét, és kételkedő arccal tanulmányozta a
környéket, remélve, hogy mégiscsak talál valamit, akár csak egy
apró jelet, amivel visszatérhet Bruenorhoz. A király Pwent-tel együtt
a Kelvin- fok magányos hegyénél meglátogatta klánja ottmaradt
törpéit az alagutakban – a Harcpöröly-törpék itt laktak a Mithrill
Csarnok visszaszerzését megelőző évtizedek során.
Mithrill Csarnok. Négy évtized telt el azóta, hogy maguk mögött
hagyták a mesés törpekirályságot, mert Bruenor a lehető
legszélsőségesebb és legvisszafordíthatatlanabb módon lemondott
a trónról. Mennyi kalandot éltek át ők hárman, Nanfoodle-lel, a
gnómmal, és Jessával, az orkkal együtt! Drizzt önkéntelenül is
elmosolyodott, amikor utóbbi két társa eszébe jutott, noha már
több mint húsz éve eltávoztak közülük. Majd azon kapta
magát, hogy első igazi otthonába, a Jeges Szelek Völgyébe
kalandoznak a gondolatai, a Csarnok Vándorainak hazájába:
Catti-brie, Wulfgar, Regis, a száműzött törpekirály és a
befogadásra vágyó, önfejű sötételf földjére. Micsoda csapat
voltak! Mennyi mindenen mentek keresztül!
Drizzt és Bruenor rég maguk mögött hagyták e három barátjukat,
sőt egy ideje annak reményét is feladták, hogy valaha is megtalálják
Catti-brie és Regis elveszett szellemét, vagy hogy újra
találkozhatnak Wulfgarral – azóta ugyanis, hogy utoljára látták,
önmagában egy emberélet, úgy nyolcvan év telt el, ráadásul ama
réges-régi, végzetes napokon egyikük sem volt már fiatal. A sötételf
és a király Pwenttel, Nanfoodle-lel és Jessával együtt átkutatta a
kőszirteket Luskantól keletre, valamint a Világ Hátának lábánál
elterülő dombságokat, meg akarták ugyanis találni Gauntlgrymet, a
delzouni törpék egykori titkos hazáját. Miközben ezernyi térkép
vezette őket ezernyi ösvényre, és ezernyi barlang mélyébe,
gondolataik mindig csak Gauntlgrym körül forogtak – ha Drizzt és
Bruenor éppen nem a király fogadott gyermekeiről és félszerzet
barátjukról emlékeztek meg. Nagy szeretettel őrizték a róluk szóló
történeteket, amelyeket örömmel idéztek fel újra és újra.
A találkozás jarlaxle- lel néhány évvel korábban újraélesztette
reményeiket, és feltépte a sebeiket. A két barát már közvetlenül
Catti- brie és Regis elvesztése után megbízta a tapasztalt sötételfet,
hogy bármi áron, de találja meg szeretteiket. Az eszes segítőt több
mint hét évtizednyi sikertelenség sem tántorította el. Jarlaxle végül
– persze lehet, hogy nem a buzgalomnak, hanem a szerencsének
köszönhetően – Faerűn északnyugati szegletében egy legendára
bukkant, amely szerint létezik egy varázserdő, ahol gyönyörű
boszorkány lakozik. A lény a leírás alapján kísértetiesen hasonlított
Harcpöröly Bruenor király elveszett emberlányára.
Drizzt, Bruenor és Pwent igyekeztek utánajárni. A kis hegyi
faluban, Auckneyben meglelték Kerülőt, a kószát, aki a Lac
Dinneshere, a három tó – amelyek a Tízváros gyűjtőnevet viselő
települések közé ékelődtek – egyike felé irányította őket.
 Drizzt Lathanra tekintett – a férfi által elmondottak igazolták
mindazt, amit a vén kósza mesélt neki Auckneyben. De hol
lehet az erdő, tűnődött. A Jeges Szelek Völgye alig változott
az elmúlt évszázadban. Tízváros sem lett nagyobb – sőt,
Drizztnek még inkább úgy tűnt, mintha kevesebben ember
lakná, mint annak idején, amikor otthonának nevezte a helyet.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – dörrent rá Tulula Drizztre. A
hangsúlya elárulta, hogy a nő már nem először szegezi a
kérdést a folyton elmerengő elfnek.
– Csak gondolkoztam – riadt fel Drizzt bocsánatkérő
hangon. – Tehát ők és a többiek átkutatták az erdőt, de soha
semmit nem találtak? Semmi nyomot, semmi jelet?
– Szóbeszéd – vont vállat a nő. – Amikor kislány voltam, egyszer
jött egy hajó, felbolydult legénységgel. Emlékszel erre, apa?
– Barley Farhook hajója – bólintott Lathan. – Igen, és
Spragan azonnal utána is akart járni a dolognak, vitorlát
bontott, miután már évek óta mindenki rajtunk, bolondokon
derült. Igen, néhány hajóval neki is indultunk, de nem találtunk
semmit, így persze újra csak nevettek rajtunk.
– És hol vannak most a társaid?
– Bahh, halottak mind! – felelte Lathan. – Addadearbert elvitte a
Mágiavész, Ashelia hajója pedig, Spragannal a fedélzeten,
elsüllyedt a tavon. Mind elmentek már, sok éve.
Drizzt a romos kunyhót tanulmányozta, és mögötte a völgyet,
közben azon tűnődött, vajon mit tehetne még. Persze eleve nem
remélte, hogy bármit is talál. A világban mindig is szájról szájra
terjedtek a legelképesztőbb, legvadabb mesék, és ez csak
fokozódott Faerűnben a Mágiavész és a Mystra halála óta eltelt
hatvanhat év során, amikor is hatalmas zűrzavar és csapások
hosszú sora rázta meg az egész civilizált világot.
De az most újra tele lett meglepetésekkel.
– Eleget tudsz már? – kérdezte Tulula, miközben a tó
túlpartját pásztázta. – Hosszú az utunk hazáig, és megígérted,
hogy holnapra már Caer-Dinevalban lehetünk.
 Drizzt rövid ideig habozott, kétségbeesetten kémlelve a
láthatárt, majd bólintott.
– Segíts fel apádat a szekérre! – mondta a nőnek. –
Hamarosan indulunk.
Aztán a drow a kunyhó felé sietett, egy darabig még
keresgélt a környékén, majd az erdőnek aligha nevezhető
gyéren elszórt fák felé vette útját. Talpa alatt csak úgy
ropogtak az elmúlt évszakok során lehullott száraz tűlevelek.
Valami apró jelet keresett, ami esetleg célra vezethetné: ajtó
nyomát a hegyoldalon, vagy földdarabot a valamikori tó
nyomán, esetleg zenefoszlányokat a süvítő szélben, bármit…
Visszanézett a hegyoldalról, és Tululát látta a szekéren, mellette
pedig édesapját. A nő intett neki, hogy készen állnak az indulásra.
A drow vonakodott elhagyni a helyet: minden józan
megfontolás dacára sem akaródzott számára feladni a reményt,
hogy hátha rábukkan valamire, mely arra utalhat, hogy ez a hely
– Iruladoon, ahogy Keri nevezte – adott otthont annak az
erdőnek, amely az elmondások szerint Regis, a gondnok, és egy
elbűvölő boszorkány, Catti-brie lakhelyéül szolgált. Csüggedten
gondolt arra, hogy hamarosan vissza kell térnie a Kelvin-fokhoz,
és előre félt: miként fogja előadni Bruenornak, hogy a Jeges
Szelek Völgyébe tett utazás semmilyen eredményt nem hozott?
Merre fognak indulni ezek után? Az öreg király bírja-e még
egyáltalán a viszontagságokat?
– Gyere már! – kiáltott Tulula a szekérről, mire a sötételf
vonakodva elindult felé, de még mindig a földet és a fákat
vizsgálgatta, hátha, hátha…
Noha a drow éles szemmel büszkélkedhetett, mindent
mégsem láthatott. Menet közben az elszáradt ágak közt
odébb rúgott valamit, de nem vette észre, így továbbment a
szekér felé. Hamarosan nekivágtak a hosszú útnak:
megkerülve a tavat, Caer-Dinevalba igyekeztek.
Ahogy a nap a tónál nyugovóra tért, fénye fehéren
megcsillant valamin. Az apró tárgy nem volt más, mint egy
halcsontfaragvány, amely egy nőt ábrázolt, varázsíjjal.
 Éppen olyannal, amilyet Drizzt hordott a hátán.

*****

Azon a reggelen, amikor a sötételf ismét elhagyta Caer-

Dinevalt, a levegő az évszakhoz képest hűvösnek tűnt, és
északnyugati iránybó l viharfelhők gyülekeztek – a drow tudta,
hogy az időjárás hamarosan megváltozik. A Kelvin-fokot nézte
a távolban, és arra gondolt, lehet, még egy napot a városban
kellene töltenie, és megvárnia, míg elvonul a vihar.
Kisvártatva nevetett saját magán gyávasága miatt, melynek
persze semmi köze nem volt az időjáráshoz. Sokkal inkább zavarta,
hogy nemsokára azzal kell Bruenor elé állnia, hogy egy árva
nyomot sem talált. Tudta, nem húzhatja az időt, ugyanis itt az ősz,
és, alig néhány tíznap kérdése, hamarosan lehull a Jeges Szelek
Völgyében az első hó, mely lezárja a délre vezető utat.
A drow a város hívogató fogadója és a Dinev-család ősi kastélya
közt a magasba emelte egyszarvút ábrázoló medálját, és belefújt.
Hamarosan látta, hogy Andahar, egyelőre kis fehér pöttyként, de
megjelenik, és egyre közeledik. Először nem volt nagyobb az öklénél,
de minden lépésével, mellyel átszelte a dimenzióhasadékot,
kétszeresére nőtt, és pillanatokon belül erőteljes paripaként állt a
rendelkezésére. Az egyszarvú a patájával kaparta a földet, és
miközben fehér sörénye vadul szállt körülötte, rázta izmos nyakát.
Drizzt hallotta, hogy az őrök az erőd kapujánál izgatottan
összesúgnak, de még csak egy pillantással sem viszonozta
elismerésüket, ahogyan nem is lepte meg a viselkedésük. Ugyan
ki ne ámulna el Andahar, a többsornyi csengettyűvel
díszített gyönyörű egyszarvú láttán, akinek ékei csak úgy
tündököltek a napfényben?
Megragadta a paripa sörényét és fürgén a nyeregbe ugrott.
Aztán mégiscsak intett a kapunál álló bámészkodóknak, majd észak
felé fordította az állatot, és elviharzott a Kelvin-fok irányába.
Milyen csodás ajándék is Andahar, gondolta a drow, már nem
első alkalommal. Az ezüstholdi tanácstól kapta a hátast, a harmadik
orkháborúban szerzett érdemeinek elismeréseként, szablyáit
és diplomáciai készségeit egyaránt igénybe vevő munkájáért.
A szél süvített a fülében, miközben Andahar falta a mérföldeket. A
drow mégsem fázott: melegítette az egyszarvú izmaiból áradó erő.
Csak úgy lobogott a haja és a köpenye, miközben repültek.
Szólította a csengettyűket, hogy zenével kísérjék az utat, és azok
eleget is tettek a kérésének. A drow teljes mértékben megbízott
Andaharban, így hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, vissza a
kedves emlékekhez, a régi barátokhoz. Természetesen csalódottnak
érezte magát, amiért nem találta sem a titkozatos erdei
boszorkánynak, sem a különös félszerzet gondnoknak a nyomát –
és arra a következtetésre jutott, hogy az út által tulajdonképpen
csak megerősítést nyert olyasvalamiről, amit már addig is tudott.
Ilyen alkalmakkor, amikor egyedül utazott, továbbra is
elmerengett emlékein: gondolatban újra és újra átélte őket, és
önkéntelenül is mosolygott, amikor korábbi élete járt a fejében.
Korábbi élete – melyről tudta, hogy el
kell felejtenie. Ám képtelen volt rá.
*****

A nap még magasan járt az égen, amikor Drizzt elbocsátotta

Andahart, és belépett a törpék járataiba. Ez a hely valaha a
Harcpöröly klán otthonaként szolgált, és azok a törpék – néhány
tucatnyian –, akik ott maradtak, továbbra is Bruenor rokonainak
vallották magukat. Ismerték Drizztet is, noha személyesen csak
kevesen találkoztak vele. Pwentről és a legendás Zsigerontó
harcosokról is hallottak, így nagy örömmel köszöntötték a Mithrill
Csarnokból érkező utazókat – köztük az a törpe is, aki az
elhunytnak hitt Bruenor távoli unokatestvérének mondta magát.
– Harcpöröly Connerad Brawnanwil királyra! – köszöntötte
Drizztet a Kelvin-foki szakállas nép vezetője, Ezüstpataki
Tömzsi, amikor a sötételf belépett a kovácsok központi
műhelyébe. Emelte kupáját, és intett egy fiatalabb törpének,
aki sietve felszolgált a vendégnek is egy italt.
 – Remélem, jól megy a sora! – felelte Drizzt, aki egyáltalán
nem lepődött meg azon, hogy immár négy évtized múltán
Connerad váltotta fel atyját a trónon. – Kiváló család sarja.
– Együtt harcoltál az apjával.
– Igen, nagyon sokszor – bólintott Drizzt, miközben elvette
a felé nyújtott kupát, és jóízűt kortyolt a sörből.
– És te kire mondasz köszöntőt? – kérdezte Tömzsi.
– Ez nem is kérdés – felelte a drow. Magasra emelte a kupát,
és várt, míg a teremben az összes törpe felé nem fordult.
– Harcpöröly Bruenor királyra! – kiáltotta egyszerre Drizzt és
Tömzsi, mire az egybegyűltek hangos éljenzésben törtek ki. Minden
törpe fenékig ürítette a kupáját, majd tülekedtek az újabb adagért.
– Még zöldfülű törpegyerek valék, mikor apám visszahoza minket a
Jeges Szelek Völgyébe – magyarázta Tömzsi. – De ismerém őt, és, hát
igen, ha nem lettem vón’ oly balga, és nem ra- gaszkodék annyira
itteni otthonomhoz…
– A saját klánodat szolgáltad – felelte Drizzt. – A Jeges Szelek
Völgyében nem lehet hosszas pihenőkre elidőzni. Vajon apád élete
jól alakult volna, ha te, és a többi kalandvágyó is elutaztok Mithrill
Csarnokba?
– Bahh, végülis, igazad lehet! Nekem s fiaimnak tán azért
kellett itt letelepednünk, hogy meghallgathassuk a
történeteidet, elf, és ragaszkodunk is hozzá, hogy elmeséld
őket! Mi történe veled, az öreg Pwenttel és Csatabárd
Bonnegóval, na meg az adbari Csatabárdokkal?
– Elmondok mindent, még ma este! – ígérte Drizzt. Letette a
kupát, vállon veregette Tömzsit, majd megindult az alsóbb alagutak
felé, ahol a barátai várták. – Örülök, hogy újra látlak, Bonnego!
– szólt Bruenornak, amikor belépett a kis oldalterembe. Az
egykori király, mint mindig, a földön hasalt a kiterített térképek
mellett, és buzgón jegyzetelt.
– Mit tudtál meg, te elf? – érdeklődött az idős törpe
túlságosan is reményteljes hangon.
Drizzt arca megrándult az oktalan jó kedély láttán, és
arckifejezésén látszott: a szóbeszéd igaz.
 – Csak pár fenyő, meg sziklák – sóhajtott Bruenor, és a
fejét rázta, mert éppen ennyit hallottak az állítólagos
elvarázsolt erdő egykori helyéről; bárkit kérdeztek meg a
Jeges Szelek Völgyében, senki nem tudott többet mondani.
– Ó, királyom! – szólalt meg hirtelen Thibbledorf Pwent, aki
Drizzt mögött sántikált be a helyiségbe.
– Csitt már, te fajankó! – szitkozódott Bruenor.
– Elképzelhető, hogy valóban volt ott egy erdő – vélte Drizzt. –
Az sem kizárt, hogy valóban elvarázsolt erdő volt, és akár egy
gyönyörű boszorkány és egy félszerzet gondok is lakhatott benne.
Amit Lathan elmondott, megfelelt Kerülő beszámolójának, így
teljesen hihető a történet.
– Hihető, de nem igaz – morgott Bruenor. – Épp, ahogy sejtém.
– Ó, királyom! – ismételte Pwent.
– Szokj már le arról, hogy így hísz!
– Amit elmondtak, lehet, hogy már nem igaz – szólt közbe Drizzt
–, ám ez nem jelenti azt, hogy az emlékeik is tévednek.
Láthattad mindkét tanú tekintetét, amikor visszaemlékeztek a
jelenésre. Aligha lehetne színlelni ezt az arckifejezést, és még
kevésbé elképzelhető, hogy ketten, térben és időben messze
egymástól, ennyire hasonló történetet találjanak ki!
– Tehát úgy gondolod, hogy valóban láták a lyányomat?
– Annyi bizonyos, hogy valamit láttak. Olyasvalamit, ami
számunkra is érdekes lehet.
Bruenor először csak dohogott, majd hirtelen felborította az
asztalt.
– Hamarabb kellett vón’ idejönnöm, elf! – kiáltott. – Még
akkor rögtön, amikor elveszíténk őt! Azt a patkány Jarlaxle-t
küldénk a nyomába, pedig az én utam lett vón’!
– De Jarlaxle lehetőségei túlmennek mindazon, amit mi akár csak el
tudunk képzelni, és mégsem találta meg! – emlékeztette Drizzt a
törpét. – Most sem tudjuk, igaz-e a történet az Iruladoon nevű
erdőről, vagy csak a képzelet szüleménye, és lehet, korábban sem
deríthettük volna ki! Te csak azt tetted, amit a kötelességed diktált: a
háborúskodás elpusztította volna az Ezüstgyepűket, ha a bölcs
Bruenor király nem teremti meg a békét! Egész Észak hálával
tartozik neked! Láthattuk, milyen a világ az otthonunkon kívül
– sötét, nagyon sötét.
Bruenor egy darabig hallgatott, majd bólintott. Azért a rend
kedvéért hozzátette:
– Bah! – majd így folytatta: – Most pedig az a célom, hogy
megleljem Gauntlgrymet, és addig nem adom fel, míg vén
csontjaim bírják!
Azzal a földön heverő térképekre mutatott.
– Valamelyik majd segít minket eljutni, elf, biztos vagyok benne!
– És mikorra tervezéd az indulást? – kérdezte Thibbledorf
Pwent, olyan hanghordozással, amely igazán meglepte Drizztet.
– Minél hamarabb neki kell vágnunk! – felelte a drow, és
minden egyes kiejtett szó alatt a harci tombolót figyelte.
Pwent ugyanis azelőtt mindig buzgó lelkesedéssel, sőt
makacs ragaszkodással tartott minden esetben Bruenor
királlyal. Az uralkodó nemegyszer, leginkább Luskanba tett
ritka látogatásai során, igyekezett megtalálni a módját, hogy
valamiképpen mégis távol tartsa az izgága harcost. A piszkos
törpe ugyanis mindig látványosságszámba ment, és nagy
feltűnést keltett, márpedig a kalózokkal zsúfolt Vitorlák
Városában ez nem minden esetben bizonyult előnyösnek.
Ezúttal viszont a harci tomboló egész testtartásában,
szemében és hangszínében valami szoktalan bújt meg.
– Még ma útra kelünk! – közölte Bruenor, majd összetekerte a
térképet, és túlméretezett zsákjába gyömöszölte.
Drizzt bólintott, és mozdult, hogy segítsen, de továbbra sem
tudta levenni a szemét a habozó Zsigerontóról.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte végül Bruenor Pwentet,
mert feltűnt neki, hogy a törpe nemigen igyekszik csomagolni.
– Ó, királyom… – kezdett bele a harci tomboló a válaszba
szabadkozó hangon.
– Már ezerszer megmondám, hogy ne hívj engem így, és…
– korholta Bruenor társát, azonban amikor Drizzt a vállára
tette a kezét, elhallgatott.
 A drow és Pwent némán néztek egymás szemébe egy
darabig, miután a sötételf megértőn bólintott. – Nem jön
velünk – magyarázta.
– He? Mit mondsz? – nézett Bruenor értetlenül Drizztre, a
sötételf azonban Pwent felé fordult.
– Ó, királyom – kezdett bele mondandójába újra a harci tomboló.
– Attól tartok, nem tudok veletek tartani. A rozoga öreg
térdem… – sóhajtott megnyúlt arccal, mint egy vadászkutya,
aki többé nem mehet vadat űzni.
Thibbledorf Pwent nem volt olyan öreg, mint az agg Harcpöröly
Bruenor, de az évek múlása, na meg a sokezer ádáz harc nem bánt
kegyesen a Zsigerontóval. Az utazás a Jeges Szelek Völgyébe
sokat kivett belőle, de eddig nem adott ennek hangot. Valójában
Pwent sose panaszkodott, hacsak nem maradt ki a csatából vagy
egy jó kis kalandból, vagy nem parancsoltak rá, hogy fürödjön meg.
Bruenor elképedten bámult Drizztre, a drow azonban
beleegyezően bólintott, mert jól tudta: Thibbledorf Pwent soha
nem jelentene ki ilyesmit, hacsak nem tudná egészen
biztosan, öreg szíve mélyén, hogy egyszerűen alkalmatlan az
útra, hogy kalandozó napjainak immáron vége.
– Ugyan már, hisz’ csupasz képű törpefi vagy még! – tréfálkozott
Bruenor, de inkább azért, hogy felvidítsa elkeseredett barátját,
mintsem hogy megpróbálja meggyőzni őt, hogy mégis tartson velük.
– Ó, királyom, bocsáss meg nekem! – kérlelte Bruenort
Pwent szomorúan.
A király egy darabig csendben nézett rá, majd odament
hozzá, és jó erősen megölelte.
– Te valál a legkiválóbb őr és a legjobb barát, akit csak egy
magamfajta vénséges törpe ismerhet – jelentette ki. – Mindig
mellettem valál, ha szükség vala reád, hogy is képzeléd, hogy
bocsánatot kell kérned tőlem? Inkább nekem kellene, hisz
egész életedben…
– Dehogyis! – szakította félbe a harci tomboló. – Nem! Örömömre
szolgált, hogy melletted leheték, királyom! És nem így kellene
végződnie! Mindig is a végső nagy harcra várék,
melyben meghalhaték királyomért…!
– Hidd el, jobb az én lelkemnek, ha élsz érettem, te ostoba!
– ellenkezett Bruenor.
– Tehát életed hátralevő részében itt szeretnél élni, a
völgyben, Tömzsivel és klánjával? – kérdezte Drizzt.
– Igen, ha befogadnak.
– Bolondok lennének nem befogadni, márpedig Tömzsi igen
eszes törpe! – bizonygatta Bruenor, majd Drizzthez fordult:
– Holnap indulunk, nem ma!
A drow bólintott.
– Ma este beszélgetünk, és együtt iszunk a régi szép időkre
– folytatta a király, visszanézve Pwentre. – Ma este minden
kortyot e kiváló törpe egészségére iszunk meg, Mithrill
Csarnok legnagyszerűbb harcosára!
E dicséret talán enyhe túlzás volt, hiszen Bruenor otthona számos
legendás hőssel büszkélkedhetett, és magát a királyt is közéjük lehetett
sorolni. Ugyanakkor az, aki egyszer is harcolt Pwent oldalán,
semmiképp sem kifogásolta volna e méltatást – aki pedig egyszer is
szembetalálta magát haragjával, még mélyebben hallgatott volna!
A három régi barát tehát együtt töltötte az egész napot, és az
éjszakát is átbeszélgették: sör mellett idézték fel az emlékeiket.
Beszélgettek arról, hogyan szerezték vissza Mithrill Csarnokot, aztán a
drow érkezéséről, számtalan utazásukról és kalandjukról, Cadderly
könyvtárának sötét napjairól, Obould érkezéséről, és a három
háborúról, amelyet együttesen átvészeltek. Emelték poharukat
Wulfgarra, Catti-brie-re és Regisre, az elveszített régi barátokra, aztán
Nanfoodle-re és Jessára, az elveszített új barátokra; végül mindannyiuk
életére, amelyet a lehető legteljesebben éltek meg, és a csatáikra,
amelyekben a lehető legvitézebbül harcoltak. Ám Bruenor legtöbbször
Thibbledorf Pwentre emelte kupáját, a derék törpére, aki, Drizzt mellett,
legrégebbi és legközelebbi barátjának számított. Az öreg király
majdhogynem szégyenkezve beszélt hálájáról és baráti érzéseiről –
csendben korholta magát minden egyes alkalomért,
amikor feszengett a Zsigerontó goromba viselkedése és kirívó
szokásai miatt.
Ugyanis, mint Bruenor végre rájött, ezek semmi
jelentőséggel sem bírtak. Már tudta: ami igazán számít, az
Thibbledorf Pwent igaz, bátor szíve. Olyan törpe volt ő, aki
egy pillanatra sem habozott volna, hogy egy barátjáért –
bármelyik barátjáért, nem csak királyáért! – az ellenség
hajítógépéből kilőtt dárda elé vesse magát. Bruenor végre
ráébredt: olyan törpe volt Pwent, aki valóban megértette, mit is
jelent törpének lenni, és a Harcpöröly klánhoz tartozni.
Másnap reggel újra hosszan és erősen magához ölelte
barátját, és könnyek szöktek a szemébe, amikor Drizzttel
együtt elhagyta Ezüstpataki Tömzsi csarnokait. Pwent pedig a
kijáratnál állt, hosszasan nézett utánuk – addig, míg teljesen
el nem tűntek a távolban –, és alig hallhatóan suttogta:
– Királyom…
– Nagyszerű törpe ez a Bruenor király, igaz? – szólalt meg
Ezüstpataki Tömzsi, amikor Pwent mellé lépett.
A harci tomboló értetlenül meredt rá, aztán rémületében
elkerekedett a szeme, rájött ugyanis, hogy meggondolatlan
motyogásával lehet, épp most fedte fel barátja titkát!
– Tudám én ama perctől fogva, hogy megérkezétek! – nyugtatta
meg Tömzsi a pánikba esett Zsigerontót. – Egy öreg törpe veled és
Drizzttel; tudám én, hogy csakis Bruenor király lehet!
– Bruenor király sok évvel ezelőtt meghala – jelentette ki
tárgyilagosan Pwent.
– Igen. Éljen soká Connerad király! – felelte Tömzsi mosolyogva,
bólogatva. – Semmi szükség rá, hogy bárki másképpen tudja, de
afelől ne kételkedj, drága új barátom, hogy jólesik lelkemnek a
tudat, hogy még él, és nem adá fel harcát. Egyetlen reményem
már csak, hogy látni fogom még: utolsó napjaira talán visszatér a
Jeges Szelek Völgyébe! – tette hozzá, majd vigasztalón átkarolta
a derék Pwent vállát, mely rázkódott a zokogástól.
 III.
A SZÜRKE ÁRNYALATAI
Amikor Herzgo Alegni elhaladt a tükör előtt, önkéntelen
morgás szakadt fel belőle. Bőre valaha gyönyörű vörös volt,
ragyogó bizonyítéka ördögi vérvonalának, de mostanra az
árnylét szürke palástja elhalványította. Elégedetten állapította
meg, hogy legalább a szemét elkerülte a változás: vörös írisze
teljes pokoli pompájában ragyogott.
Alegni mindenestre arra jutott, nem járt rosszul a cserével. Bőrszíne
elhalványodása igazán csekély árnak tűnt a meghosszabbodott
élethez, és az árnyak közt rá váró számos egyéb előnyhöz képest.
Noha bennük is, a többi szűklátókörű faerűni néphez hasonlóan,
megvolt az idegengyűlölet előítéletes érzése, Alegni végül megtalálta
helyét választott társai közt. Kevesebb mint egy évtized leforgása alatt
az egyik harci osztag vezetőjévé lépett elő, és újabb szűk évtized
múltán már az ő vállát nyomta az irtózatos felelősség, hogy a netheriek
felderítő csapatának élén vezesse alattvalóit a Neverwinter-erdőbe, a
Xinlenal nevű elfoglalt területre.
A tükör előtt illegette magát, bamba vigyorral gyönyörködött új,
fekete köpönyegében, mely ragyogó, csillogó kelméből készült. A
keménygallér bélése a vörös legcsodálatosabb árnyalatában
pompázott, amely jól illett pallosa pengéjéhez, és a hatalmas szarva
körül szálldosó hosszú, lila hajához. A magas gallér felfogta üstöke
nagy részét, így az nem lógott a hátára, hanem a nyakánál leért
izmos mellkasára. Bőrmellényét felül nyitva hagyta, így fitogtatván
roppant felsőtestének bivalyszerű izmait. Tudta, a megjelenés
fontos, és ő sosem pironkodott: mindig élt az alkalommal, ha a tükör
előtt páváskodhatott. Elvégre ő volt a horda vezére, és fontos volt,
hogy félelmetes benyomást keltsen – főleg, ha Szürke Barrabusszal
készült találkozni. Ugyanis cseppet sem bízott benne. Minden
acsarkodó alattvalója közül róla tudta legbiztosabban, hogy egy nap
– és még csak nem is ok nélkül! – megpróbál majd végezni vele.
 Márpedig Barrabus meglehetősen járatosnak tűnt a
gyilkolás művészetében.
Magas szárú, fekete bőrcsizmájának kemény sarka
hangosan kopogott a macskaköveken. Herzgo Alegni
céltudatosan, ereje teljében lépett ki aznap reggel a házából.
Meg sem próbálta titkolni, hogy a netheri barbárokhoz tartozik.
Már nem is lett volna erre Neverwinterben szükség, a
felderítőútja ugyanis olyan sikeresnek bizonyult, hogy senki
sem lett volna hajlandó fellépni az árnyak ellen.
A Szerencsés Sárkány volt Neverwinter legújabb épülete, amely
egy, a városra s a Kardpart óriási kikötőjére néző magas dombon
emelkedett. Ahogy a fogadó tornácáról pásztázta tekintetével a várost,
Alegninek eszébe jutott, mennyit is terjeszkedett Neverwinter az utóbbi
néhány évtizedben, amióta a kalózkapitányok átvették Luskan felett az
uralmat és Port Llast meggyengült. Hányan is éltek Neverwinter falain
belül, és a környező részeken? Talán úgy harmincezren? A nagy
létszám ellenére annyi bizonyosnak tűnt, hogy szervezetlen egy
csapat, erőtlen őrséggel, és olyan úrral az élen, akit élénkebben
foglalkoztat az esti tivornya, mint a városának védelme. Hugó Babris úr
már régóta megszilárdította a helyzetét: északon a vad Luskan,
egymással versengő kalózai egyöntetűen örültek a város
terjeszkedésének – délről pedig, szomszédja, a hatalmas Vízmélyvára
miatt, Neverwinter az utóbbi időben kiemelt biztonságot élvezhetett.
Egyetlen támadásra készülő hajó sem tudta volna kikerülni
Vízmélyvára armadáját anélkül, hogy ki ne tette volna magát a
számtalan kalózhajó rajtaütésszerű támadásainak, melyek szabadon
portyáztak a legnagyobb várostól északra elterülő partokon.
Emiatt Neverwintert váratlanul érte a netheriek felbukkanása –
ugyanakkor fel lehetett- e egyáltalán készülni arra, hogy lehull a
sötétség? Herzgo Alegni igyekezett minél gyorsabban kihasználni e
gyengeséget. És mivel nem Neverwinter volt küldetése célpontja,
hanem a délkeletre elterülő erdő, a tiefling hagyta, hadd ringassa
magát Hugó Babris abba a tévhitbe, hogy továbbra is uralma alatt
tartja a városát. Alegni tekintete a kikötő felé siklott – az elmúlt
évtizedek zűrzavarában ez a terület változott a legkevesebbet. Az
Elsüllyedt Kancsó még mindig üzemelt; Alegni biztos volt benne,
hogy Barrabus ott töltötte az éjszakát. A tiefling önkéntelenül is
elmosolyodott a régi emlékektől, melyeket az a hely ébresztett
benne; még a Mágiavész előtti időkből, fiatal harcos korából,
amikor mint oly sok magabiztos kalandor, ő is nekivágott, hogy
kincsekre leljen és hírnevet szerezzen magának. Akkoriban a
tieflingeknek a sötétben kellett bujkálniuk, titkolva származásukat
és örökségüket, amelyre pedig annyira büszkék voltak. Micsoda
szerencse, vélte Alegni, hogy az árnyak közt rálelt valami többre,
valami nagyobbra, valami sötétebbre.
A hadúr felrázta magát sóvárgó merengéséből, és a
Neverwinter-folyó, valamint az azt átszelő három híd felé nézett.
Mindhárom párját rikítóan gyönyörű volt – Neverwinter
mesterembereinek dagadt is a melle a büszkeségtől –, de az egyik,
amelynek mindkét oldalán gazdagon díszített szárny pompázott,
különösen felkeltette Alegni figyelmét. Tény, hogy az északi és déli
városrészt összekötő három híd közül ez volt a legnagyobb, a
legkecsesebb, egyben a leglenyűgözőbb is, ugyanis egy elröppenő
ősgyík formájára faragták. A híd már évtizedek óta erősen és biztosan
ívelt a folyó fölött; az alapját a törpék által kovácsolt, rendszeresen
megerősített fémrács tartotta. Az építmény már távolról is szemet
gyönyörködtető látványt nyújtott, és közelebb érve hozzá a hatás csak
fokozódott. A híd minden apró részletében magát a tökélyt testesítette
meg – leszámítva a nevét: A Szárnyas Ősgyík Hídja. A bolondok nem
elvont művésziségéből, hanem a puszta alakjából indultak ki, és illették
a pompázatos építményt e világi névvel.
Alegni megindult a macskaköves úton, ugyanis mindenképpen
hamarabb akart megérkezni a kijelölt hídhoz, mint társa. Már
hónapok óta nem találkozott az orgyilkossal, és fontosnak tartotta,
hogy az általa nyújtott első benyomás világosan Szürke Barrabus
emlékezetébe idézze, miért nem mert eddig sem ellene fordulni.
Rövid időn belül meg is érkezett a hídhoz. Miután felkaptatott a
sárkány „gerincét” megformáló lankás lejtőn, és közben örömmel
nyugtázta, hogy a többnyire emberekből álló neverwinteri tömeg
szétválik előtte, sőt nagy részük sietve igyekszik a lehető
legmesszebbre kitérni az útjából. Minden szem aggódva
szegeződött a derekára kötött pompás, vörös pengéjű kardra.
Egészen a híd közepéig haladt, a csúcsig, ama pontig, ahol a
szárnyak összeértek, majd ott megállva a nyugati oldal kőkorlátjára
tette a kezét, és a másik két hidat: a Delfint és az Alvó Sárkányt
nézte. Nem csekély elégedettséggel töltötte el, hogy megjelenése
óta jelentősen megritkult a Szárnyas Ősgyík forgalma. Ugyanis ő
nem csupán egyike volt a Neverwinter környékén ólálkodó netheri
árnyaknak, akik esetenként maguk is megjelentek a hídon – hanem
magát Herzgo Alegnit félték személyében. Bárgyú önelégültséggel
telve ácsorgott, és tekintetével a folyót meg a partot pásztázta. Azon
tűnődött, hogy a másik két híd már kezd rongálódni. Bambulását
csupán a háta mögül hallatszó halk hang szakította félbe, melynek
tulajdonosa hirtelen, ijesztően észrevétlenül termett mögötte.
– Látni kívántál?
Alegni ellenállt a késztetésnek, hogy kivonja kardját, és
nekirontson a férfinak. Ehelyett szemrebbenés nélkül így
felelt:
– Késtél.
– Memnon messze délre fekszik innen – válaszolta Szürke
Barrabus. – Csak nem várnád el tőlem, hogy magam fújjam a
vitorlákat, hogy gyorsabban haladjon a hajó?
– És ha azt mondanám, hogy igen?
– Akkor emlékeztetnélek, hogy e feladat inkább azoknak
való, akik királyoknak képzelik magukat.
Az eszes visszavágás hatására Alegni az alacsony ember felé
fordult, és szeme elkerekedett a látványtól. A férfi ezúttal is, mint
mindig, fekete bőrbe és posztóba öltözött. Díszeket nem viselt,
leszámítva a gyémánt alakú fém övcsatot, amely szükség esetén
alattomos tőrré nyílt. Egész megjelenéséből áradt valami hallgatag
megvetés, mintha az egész világ untatná. Mindent összevetve
Barrabus, az orgyilkos éppen olyannak festett, amilyennek Herzgo
megismerte. Hosszúra nőtt haja rendezetlenül meredt minden
irányba, ráadásul torzonborz szakáll is csúfította ábrázatát.
– Hová lett a régi önfegyelmed? – gúnyolódott a tiefling. –
Ahogy öregszel, elhagyod magad?
 – Mit akarsz?
A hadúr először nem felelt, csak hátradőlt, és
tüzetesebben szemügyre vette az orgyilkost.
– Ó, Barrabus – szólalt meg végül. – Egyre ápolatlanabb vagy,
nem törődsz magaddal. Talán azt reméled, képességeid majd
hanyatlanak, és hátha megöl valaki, hogy kínjaidtól megváltson?
– Ha itt tartanék, előbb megölnélek.
Herzgo Alegni felnevetett ugyan, ám ezzel egy időben
ösztönösen pusztító kardja után is nyúlt.
– De nem tudsz, ugyebár – vágott vissza. – Ahogyan
kiemelkedő képességeidtől sem tudsz megválni. Jellemed
része. Sőt mi több, azt hiszed, tökéletes önvédelmi stratégiát
dolgoztál ki magadnak! De ezzel senkit nem tévesztesz meg!
Gondozatlan külsőd nem más, mint puszta megtévesztés!
Az apró termetű férfi egyik lábáról a másikra állt, és így –
holott ez nemigen volt szokása –, elárulta, hogy Alegni szavai
szíven ütötték.
– Idehívattál Memnonból, pedig ott sem tétlenkedtem –
mondta végül. – Mit akarsz?
Alegni ravasz mosollyal fordult vissza a Neverwinter-folyó
felé, és nézte, ahogyan az a nyüzsgő rakparttól északra a
hatalmas tengerbe torkollik.
– Remek építmény, egyszerre szép és hasznos. Nem
gondolod? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna a gyilkosra.
– Átvisz a túlpartra.
– Nemcsak a hasznosságára gondolok! – vágta rá a tiefling.
Barrabus nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. – Hanem a
szépségére! – magyarázta tovább Alegni. – Nem egyszerűen támívek
és oszlopok összessége! Több annál! Mindegyik a legnagyobb gonddal
úgy van megtervezve, hogy az egész részeként szolgáljon! Igen, erről
ismerszenek meg az igazi szakértők! Olyannyira kedvemre való, ha a
mesterség művészetté válik! Nem értesz egyet?
Barrabus erre sem felelt, mire Alegni felé fordult, és
harsányan felnevetett.
 – Akárcsak a kardom – folytatta a tiefling. – Nem mondanád
rá, hogy a legkiválóbb műalkotás?
– Ha tulajdonosa akkora művész lenne, amekkorának tetteti
magát, nem lenne rászorulva a szolgálataimra.
Alegni büszke testtartása némileg megroggyant a könyörtelen
szarkazmus hatására – de csak rövid időre. Hamarosan ismét a
lehető legnagyobb magabiztossággal fordult a kis termetű ember
felé, és vörös szeme fenyegetőn izzott.
– Nem árt, ha tisztában vagy vele, milyen szerencsés vagy, amiért
feljebbvalóim megtiltották, hogy kibelezzelek! – sziszegte dühödten.
– Jó szerencsém, úgy látszik, nem ismer határokat – felelte
az ijedtség legcsekélyebb jele nélkül Barrabus, majd így
folytatta: – Újra kérdezem, miért hívtál ide? Talán csak nem
azért, hogy megcsodáltass velem egy hidat?
– De igen – felelte Alegni. – Ezt a hidat. A Szárnyas Ősgyík
Hídját. A neve nem illik a szépségéhez, így azt akarom, hogy
haladéktalanul változtassák meg!
Barrabus kifejezéstelen arccal nézett a tieflingre.
– E szépséges város ura furcsa kis szerzet – magyarázta
Alegni. – Őrségétől védve, kőfalai mögé bújva nem érti meg,
hogy pengeélen táncol!
– Nahát, nem hajlandó megváltoztatni a nevet? – kérdezte
Barrabus unott hangon.
– Sajnos, vaskalapos módjára ragaszkodik a maradi
hagyományaihoz – felete a tiefling színlelt sóhajjal. – Nem látja be,
milyen egyszerű és nagyszerű lenne az a név, hogy Alegni-híd.
– Alegni-híd?
– Csodálatos, nem gondolod?
– Ó, csak nem azért rángattál ide Memnonból, hogy egy
jelentéktelen uracsot rávegyek, hogy nevezze át a hidat a te
tiszteletedre?
– Természetesen nyíltan nem fordulhatok ellene – felelte a
tiefling. – Ügyünk szépen halad előre a Neverwinter-erdőben,
és nem foghatom vissza a forrásokat.
 – Márpedig ha nyíltan ellene fordulnál, háborút kockáztatnál
Vízmélyvára uraival! A feljebbvalóid aligha örülnének ennek.
– Látod, látod, Barrabus, még a leglomhább észjárású
emberek is fel tudják fogni ezt az egyszerű logikát! Ami a
feladatod: ma éjjel látogasd meg a mi nagybecsű Hugó Babris
urunkat, és add értésére, hogy mindenképpen érdekében
állna átnevezni a hidat az én tiszteletemre!
– Ha megtettem, elhagyhatom végre eme disznóólat?
– Sajnos nem, Szürke Barrabus. Lesz még néhány
megbízatásod, mielőtt elengedlek, hogy tovább űzd kisded
játékaidat a kietlen délen. Találkoztunk pár elffel az erdőben,
akiknek még némi meggyőzésre lenne szükségük, és mély
üregeket is találtunk. Nem küldenék oda egyetlen igaz árnyat sem,
amíg nem vagyok biztos benne, hogy lakóik gond nélkül
megközelíthetőek. Még évekig szükségem lesz rád, mint
rabszolgára, hacsak nem sikerül végre meggyőznöm a hercegeket,
hogy értékeid nem egyenlítik ki a sok bajt, amit okozol nekünk, és
nem szabadulhatok meg végre tőled egyszer s mindenkorra!
Szürke Barrabus néhány pillanatig gyűlölettel teli pillantással
nézett a tieflingre, de testtartása könnyed maradt, miközben
mindkét hüvelykujját vékony öve alá bújtatta. Undorodva rázta a
fejét, majd sarkon fordult, és faképnél hagyta a féldémont.
Alig tette meg azonban az első lépéseket, Herzgo Alegni
nyitott bőrmellénye alá nyúlt, és a rejtett hüvelyből előhúzott egy
különleges, kétágú tárgyat. Ezután értelemmel bíró kardjához
érintette, mire az sistergő hang és mágikus kisülések kíséretében
folyamatos rezgéseket bocsátott ki. A tiefling gonoszul vigyorgott,
és végighúzta a tárgyat a fegyver markolatán, mintha fel akarná
ébreszteni a pengében alvó szörnyet.
Szürke Barrabus megrogyott, és tántorogni kezdett. Két karja
egy pillanat alatt teljes széltében kitárult, ökle pedig olyan erősen
összeszorult, hogy el is fehéredett. Állkapcsa összecsattant;
egyedül a szerencsén múlott, hogy nem harapta el a saját nyelvét.
A sistergő hang továbbra sem hallgatott el: Karom éneke
volt ez, amely forró hullámokban árasztotta el az áldozat
vérét.
 Barrabus végül eltorzult arccal, reszketve hullott fél térdre.
Alegni a zümmögő villát magasra tartva körbesétálta a
férfit.
Pillantása találkozott a veszedelmes gyilkoséval. Végül
szabad kezével megragadta a villa ágait, és ezzel véget vetett
a kard hangjának, egyben Barrabus kínjainak.
– Ugyan, Szürke, miért kényszerítesz mindig arra, hogy
emlékeztesselek, hol a helyed? – kérdezte a tiefling
sajnálkozó hangon, mely azonban vajmi kevés őszinteségről
árulkodott. – Nem tudnád egyszerűen tudomásul venni, amit a
sors kijelölt számodra, és esetleg némi hálát mutatni
mindazon ajándékokért, melyeket az árnyaktól kaptál?
Barrabus bozontos fejét lehajtva igyekezett magához térni.
Amikor Alegni a férfi válla alá nyúlt, az elfogadta a kezet, és
hagyta, hogy a tiefling talpra segítse.
– Ugye, ugye! – szólt Alegni. – Látod, nem vagyok az
ellenséged; egy oldalon állunk. Azonban feljebbvalód vagyok,
és ha ezt nem vésed az emlékezetedbe, akkor sajnos újra és
újra eszedbe kell majd juttatnom!
Szürke Barrabus futó pillantást vetett a tieflingre, majd
eltökélt léptekkel megindult.
– Borotválkozz meg, és hozd rendbe a hajad! – kiáltotta
utána Herzgo Alegni egyértelmű parancsként, sőt
fenyegetésként. – Úgy festesz, mint egy csavargó, márpedig
az ilyesmi igazán nem illik a nagy Herzgo Alegni szolgájához!

****

– Elf, találtam valamit! – rikkantott Bruenor. A hangja

visszhangzott a barlangrendszer göröngyös kőfaláról, így
Drizzt ennyit hallott belőle: – Elf elf elf elf elf elf elf…
A drow kósza lejjebb eresztette a fáklyáját, és kinézett a fő
folyosóra, melyből a kis terem nyílt, ahol éppen kutakodott. A törpe újra
kiáltott neki, így Drizzt elindult felé, mosolyogva, mert a
hanghordozásból rájött, hogy barátja nem azért szólítja, mert bajban
van. Azonban amikor körülnézett a szerteágazó katakombákban,
ráébredt, hogy fogalma sincs, merrefelé kezdje el keresni a törpét. De
amikor rájött, hogy rendelkezésére áll egy biztos módszer, ismét
elmosolyodott. Az övén függő erszényből előhúzott egy
ónixszobrocskát, és szólította Guenhwyvart. Semmi erély vagy
türelmetlenség nem bújt meg halk hangjában, de tudta, jóval
azelőtt meghallgatásra talált, hogy szürke köd kezdett örvényleni
a szeme előtt, ami fokozatosan a nagymacska formáját öltötte.
Egyre sűrűsödött, majd sötét színárnyalatot kapott, és végül ott
állt előtte teljes életnagyságban a hatalmas párduc – mint az
elmúlt évszázadban mindig, ha szükség volt rá.
– Bruenor itt kóvályog valahol a barlangban, Guen –
magyarázta a drow. – Menj, keresd meg!
A nagymacska visszanézett gazdájára, halk morgást
hallatott, majd útnak indult.
– És ha megtalálod, ülj rá! – kiáltott az állat után Drizzt,
miközben követni kezdte. – Gondoskodj róla, hogy egy
tapodtat se mozduljon, amíg oda nem érek!
Guenhwyvar erre ismét, az előbbinél hangosabban
felmordult, majd gyorsított léptein – a kapott utasítások
szemlátomást lelkesítették.
A fő folyosó végén Guenhwyvar mozdulatlanná meredt, és
hegyezte a fülét – vajon merről harsannak Bruenor kiáltásai? A
párduc végül befordult az egyik oldalfolyosóra, a levegőbe
szimatolt, majd meggondolta magát, és egy másik utat választott.
Alig egy pillanatig habozott, aztán nagy ugrásokkal nekiiramodott.
Drizzt próbált vele lépést tartani, a nagymacska azonban
szélsebesen, céltudatosan száguldott, az óriási függő
cseppkövek alatt is valósággal átsiklott – míg a drow-nak le
kellett hajolnia, hogy biztonsággal átjusson alattuk. Az állat a
szűk oldalfolyosókat is maga mögött hagyta, így a lemaradt
drow csak találgathatott, vajon merre is mehetett.
Egyre mélyebbre ereszkedtek a keskeny, kanyargós
folyosókban, és amikor Drizzt újból meghallotta Bruenor –
ezúttal fölöttébb felháborodott – kiáltását, tudta, hogy
Guenhwyvar becserkészte zsákmányát.
 – Te átkozott elf! – szitkozódott a törpe, amikor Drizzt belépett a
méretes, ám alacsony mennyezetű, hozzávetőlegesen téglatest
alakú kamrába, ahol céltudatos munka nyomait találták – szemben
a rendszer egészére jellemző, természet vájta alagutakkal.
A szemközti sarokban, egy elejtett, már alig pislákoló fáklya
mellett Guenhwyvar feküdt, és a legnagyobb nyugalomban
nyalogatta a mancsát – Drizzt csak később vette észre az állat
alól kikandikáló törpeláb méretű csizmát.
– Száz év, és még mindig azt hivéd, hogy ez olyan
mulatságos! – fortyogott a lábbeli tulajdonosa a nagymacska
másik feléről, így a drow úgy vélte, hogy törpe barátjának a
feje be lett szorítva a sarokba.
– Azóta nem tudok veled lépést tartani, hogy az Ötven
dárda törzse ideirányított minket! – felelte Drizzt.
– Nem gondolod, hogy el kéne küld’ni a macskád?
– Én élvezem a társaságát.
– Akkor nem gondolod, hogy legalább le kéne rólam szedned?
Drizzt intett Guenhwyvarnak, aki azonnal felállt, és minden
lépésnél egyet morogva, otthagyta Bruenort.
– Te hegyes fülű ördög! – átkozódott Bruenor, miközben
feltápászkodott.
Felvette sisakját, majd talpra ugrott, miközben a fejfedő
egyetlen szarva kis híján megkarcolta a mennyezetet. Csípőre
tett kézzel megfordult, és a drow-ra meredt, majd fáklyáját
felemelve további szidalmakat mormolt.
– Mélyebbre jöttél, mint megállapodtunk! – jegyezte meg
Drizzt, majd lehuppant a földre és keresztbe tett lábbal leült,
mert így kényelmesebb volt neki, mint állva görnyedni. –
Mélyebbre, mint ahogy előzőleg…
– Bah, hisz’ nincs itt semmi! – szakította félbe a törpe. –
Legalábbis semmi jelentős!
– Ezek az alagutak már nagyon öregek, és ősidők óta állnak
használatlanul – bólintott Drizzt, de a hangja ezután rögtön feddőre
váltott. – Egy régi csapda, vagy meggyengült padló elég lett volna,
hogy a Középsötétben találd magad! Már annyiszor
figyelmeztettelek, barátom: ne becsüld alá a Mélysötét veszélyeit!
– Úgy gondolod, hogy alább még több alagút van, he?
– Felötlött bennem a lehetőség – felelte óvatosan Drizzt.
– Remek! – vágta rá Bruenor felderült arccal. – És ha
megtudnád, hogy több mint lehetőség?
Alig fejezte be, félreállt, és egy hasadékra mutatott a sarok
szemlátomást kivájt kövén, amelyen dolgozott.
– További szintek! – mutatta büszkén. Előrenyúlt, meglökte a
követ, mire válaszként éles kattanás hallatszott. Ahogy a törpe
tovább erőlködött, a fal szóban forgó része kissé kiemelkedett,
eléggé ahhoz, hogy Bruenor megragadja a szélét, és kihúzza.
Drizzt odamászott, maga elé emelte a fáklyáját és a titkos
kamrába bámult. Nem volt nagy, alig a felét tette ki a
külsőnek. Padlóján szögletes kövek – talán téglák? –
feküdtek, kör alakban elrendezve, mintegy peremként a sötét
lyuk körül.
– Tudod, mire gondolok! – szólt Bruenor.
– Ez semmi mást nem bizonyít, mint hogy… egy kút állt itt?
– felelte Drizzt.
– Nem magától termett itt a fal, a kamra, a kút! – kiáltott fel
a törpe.
– Tény, de sok lehetőség áll fenn.
– Törpék műve! – erősködött Bruenor.
– Ez esetben is sok lehetőség áll fenn.
– Bah! – horkant fel Bruenor, és elutasítón legyintett a drow felé.
Guenhwyvar felpattant, és mély hangon, elnyújtottan bömbölt.
– Ó, hogy fognád be a pofádat! – mordult rá Bruenor. – Ne
merj engem fenyegetni! Drizzt, azonnal mondd meg ennek a
macskafajzatnak, hogy fog…
– Maradj csendben! – szakította félbe a sötételf, és szabad
kezével leintette a törpét. Szemét Guenhwyvarra szegezte, aki
tovább bömbölt.
Bruenor a drow-ról a párducra pillantott.
– Mit jelentsen ez, elf?
 A következő pillanatban megértette: megremegett a
padló, rázkódtak a falak, és por hullott le rájuk.
– Földrengés! – kiáltotta Bruenor, de a hangját elnyomta a
repedező kövek és a felboruló tömbök, meg az ennél is
rosszabb történések zaja.
Amikor újra megremegett a padló, mindhárman a levegőbe
röpültek. Drizzt nagy erővel a barátjának csapódott, Bruenor
pedig a hátára zuhant.
– Gyere, elf! – kiáltotta a törpekirály.
Drizzt arccal lefelé feküdt a koszban, porban, a fáklyája
kiesett a kezéből. Próbált volna négykézlábra emelkedni, de a
feje fölött széthasadt a mennyezet, és a lehulló kődarabok
ismét kétvállra fektették.
*****

Szürke Barrabus a zsákjában kutakodott, egymás után lökdöste

félre a különféle tárgyakat, melyeket Herzgo Alegni adott neki,
„segítségül” a feladatához. A gyilkos kénytelen volt elismerni, hogy a
tiefling valóban nagy hatalmú barátokkal bír, és csakugyan sikerült
néhány hasznos eszközt összeszednie – köztük a köpenyt, melyet
Barrabus már magára is öltött. A finom ruhadarabot elfek
készítették, és minden szálában varázserő izzott: mágikus aurája
hozzásegítette az egyébként is ügyesen lopakodó Barrabust, hogy
teljesen észrevétlen maradjon. Hasonló előnyt biztosított számára a
szintén elfek által készített csizma, melyben nesztelenül osonhatott
akár még a száraz leveleken is.
És persze a mágikus övcsat is a legkifinomultabb szakértelemről
árulkodott. Barrabus parancsára mindig kinyílt. Méregszállító
rendszerének köszönhetően az egyik legkiválóbb fegyver volt,
amelyet Barrabus valaha is használt: valódi emberi vénák futottak
végig az öthüvelyknyi pengében, melyek szükség esetén mérget
pumpáltak a tőr élébe és a hegyébe. A gyilkosnak mást sem kellett
tennie, csak előzőleg megtöltenie a fegyver „szívét”, és
visszailleszteni a markolatot. Ezek után a legcsekélyebb nyomással
is elérhette, hogy halálos méreg áradjon a pengébe.
 Barrabus mégis úgy gondolta, hogy a túl sok varázseszköznek is
megvan a veszélye. Művészete, a gyilkolás olyan, folyamatos
szintentartásra szoruló készségeken múlott, mint az ügyesség, a
gyors észjárás és a fegyelem. Ha túlzottan sokszor hagyatkozik
mágikus eszközökre, akkor, tudta, elkényelmesedik, márpedig
onnan csupán egy lépés a teljes bukás. Így hát soha nem fogadta el
a pókmászó papucsot, melyet Alegni egyszer felajánlott neki, sem
pedig a kalapot, amelynek segítségével tetszés szerint álcázhatta
magát. Nem is beszélve a nemet megváltoztató övről, melyet a
legmélyebb megvetéssel dobott félre.
Az utazóládából kisebb dobozkát vett elő. A benne levő mérget
maga vásárolta: soha nem engedte volna, hogy a legfontosabb
eszközeit harmadik fél szerezze be. Mindig ugyanazt a
méregkeverőt kereste fel, egy memnoni alkimistát, akit sok éve
ismert, és aki személyesen vonta ki a különféle méreganyagokat
sivatagi kígyókból, pókokból, gyíkokból és skorpiókból.
Az orgyilkos kis, zöld üvegcsét tartott maga elé, és gonoszul
elvigyorodott. Újfajta méreg volt, és nem a sivatagból származott,
hanem egy öbölből a memnoni rakparton túlról, egy okosan
rejtőzködő haltól. Jaj szegény halásznak, ha véletlenül rálép egy
ilyen lényre! Bárki, aki déli part menti területekre tévedt, számtalan
történetet hallhatott az efféle eseteket kísérő fájdalmas üvöltésekről.
Barrabus felemelte a kés nyelét. Hátrapattintotta az aljánál
elhelyezkedő, gömb alakú nehezék alsó felét, felfedve ezzel
egy belül üres tűt, melyet beledöfött az üvegcse
gumidugójába. Élénken ragyogott a szeme, ahogy nézte,
amint a kés áttetsző szíve megtelik a sárga folyadékkal.
A halászok kiáltásaira gondolt, és majdnem lelkiismeret-
furdalást érzett.
De csak majdnem.
Amikor minden kész volt, Barrabus összehúzta köpönyegét.
Kifelé menet elhaladt a kis tükör mellett, és beletekintve eszébe
jutott Alegni utasítása, hogy hozza rendbe a szakállát és a haját.
Feltűnés nélkül hagyta el a szobáját. A meleg estén – a nap éppen
akkor nyugodott le a víz fölött –, úgy festett, mint egy szokványos
neverwinteri utazó: gondtalanul és látszólag fegyvertelenül
sétálgató, alacsony emberke. Övéről mindössze egy erszény
fityegett a jobb csípőjénél, és laposan simult a lábához – persze
valójában nem volt üres. Barrabus megállt egy közeli vendéglőnél –
nem tudta a nevét, de nem is érdekelte –, hogy igyon a fanyar ízű
balduri rumból, a főzetből, amely nagy népszerűségnek örvendett a
Kardpart tengerészei körében, egyrészt olcsósága miatt, másrészt
pedig azért, mert olyan borzalmas íze volt, hogy senki nem vette a
fáradságot, hogy ellopja.
Az orgyilkos egy hajtásra lehúzta az elé tett adagot. Számára ez
az ital egyfajta átmenetként szolgált: meghatározta a pillanatot,
amikor léte, tudata egy magasabb szintre emelkedett, amikor a
sokéves gyakorlás és mesteri munka kikristályosodott elméjében.
Néhány pillanat múlva lehunyta szemét, hagyta, hogy elborítsa a
köd, mely elkerülhetetlenül együtt jár egy ilyen erős ital hirtelen
fogyasztásával, majd tudatosan e homály szétoszlatására
irányította figyelmét, hogy újra teljes készenléti állapotba
kényszerítse magát.
– Iszol még egyet? – kérdezte a csapos.
– Ha adsz neki, kidől! – kiáltott egy ormótlan, bűzt árasztó ember,
mire három, Barrabusnál jóval nagyobb termetű társa harsányan
felkacagott. Az orgyilkos kívácsian fürkészte a férfit. A bolondnak
persze eszébe sem jutott, hogy Barrabus épp azon tűnődik,
hogy véghez tudja-e vinni a tervek szerint feladatát akkor is,
ha előbb megöli ezt a négy gazfickót.
– Na, mit gondolsz? – kötözködött a férfi.
Az orgyilkosnak a szeme sem rebbent; a mosolyát
elnyomta, és arcvonásain is sikerrel uralkodott. Üres poharát
letette a pultra, és megindult kifelé.
– Hé, gyere csak vissza, és igyál még egyet! – szólt utána a
férfi egyik barátja, és Barrabus elé toppant. – Lássuk csak, le
tudol-e húzni még egyet úgy, hogy állva maradsz?
Barrabus egy pillanatra megtorpant, aztán továbbment;
mindeközben rá sem nézett a férfira. A részeg alak e sértéstől
felbőszülve meglökte alábecsült ellenfele vállát – azaz csak akarta,
mert abban a pillanatban, ahogy megérintette a gyilkost, az apró férfi
villámgyorsan lecsapott, saját, begörbített hüvelykujjával foglyul
ejtette a támadóét, majd olyan erővel rántotta le, hogy a gazfickó,
a háta mögött kicsavart kezével együtt megtántorodott.
– Szükséged van mindkét kezedre, hogy behúzd a halakat
a csónakodba? – kérdezte nyugodt hangon Barrabus.
Amikor a férfi válasz helyett megpróbálta kiráncigálni a
kezét a szorításból, az orgyilkos gyakorlott mozdulattal
fordított rajta egyet, így a sziszegő kakaskodónak esélye sem
volt, hogy visszanyerje egyensúlyát.
– Feltételezem, igen, így a családod kedvéért ez egyszer
megbocsátok!
Azzal elengedte a férfit, és miközben az igyekezett
összeszedni magát, ő maga elindult az ajtó felé.
– Nincsen nekem családom! – kiáltott utána a férfi, egyfajta sértő
visszavágásként, Barrabus pedig nem hagyta annyiban a kihívást.
Az utolsó pillanatban fordult meg, felemelt kezével könnyedén
hárította a részeges bolond ütésnek szánt esetlen kapálózását, majd
hirtelen fellendített térdével megállította dühös bikaként fújtató
támadója ormótlan rohamát. A kocsma vendégei tátott szájjal bámulták
a jelenetet, és nem is értették, mi történik; csak azt látták, hogy
hatalmas termetű társukat – aki immár kínok közt görnyedt –
követhetetlen gyorsasággal fékezi meg egy nála sokkal kisebb ember.
– Most már valószínűleg nem is lesz soha! – suttogta
Barrabus a férfi arcába. – Így a világnak is jobb lesz!
Óvatos mozdulattal enyhített a szorításon, még segített is
ellenfelének visszanyerni az egyensúlyát, a férfi tekintete
azonban üresen meredt előre, és gondolatai valószínűleg
sebesen jártak, miközben kezét ágyékára szorítva tovább
görnyedt, és összenyomott heréit fájlalta.
Barrabus ezek után ügyet sem vetett rá, és elhagyta a kocsmát.
Kifelé menet csattanást hallott, és tudta, a bolond összeesett. Aztán
– mint ahogyan már várta – az első megdöbbenést követően
ellenfele három társának felháborodott kiáltásai ütötték meg a fülét.
Mindannyian kirontottak az utcára, köpködtek, átkozódtak, fel s alá
rohangáltak, mindenfelé keresték, de üvöltéseiket csak az éjszakai
utca üressége visszhangozta. Erre mindhárman öklüket rázták, bosszút
esküdtek, majd kénytelen-kelletlen visszakullogtak az ivóba.
Barrabus – aki mindeközben a kocsma tetején üldögélt, és lelógó
lábát himbálta – fejcsóválva nézte őket, és sóhajtással nyugtázta az
ostobaságukat, amely ezúttal sem érte meglepetésként.
Nem sokkal később már az úr négyemeletes kastélya mögött
bujkált, és az épület háta mögötti fák árnyékaiból figyelt. Hugó
Babris szemlátomást óvatos embernek bizonyult, és Barrabus meg
is lepődött, milyen sok őr teljesít szolgálatot az udvaron és a
balkonokon. Az orgyilkos sokszor látott már hasonlót, amikor egy
gyengének tartott vezető ennyire felfokozott védelemmel biztosította
be magát. Rendszerint ez nem jelentett mást, mint hogy a szóban
forgó elöljáró pusztán szócsőként, bábként szolgál az őt háttérből
irányító, sokkal hatalmasabb erők számára – noha Barrabus ezúttal
nem tudta biztosra, kik állhatnak mindemögött Neverwinter különös
és gyorsan növekvő városában. Valószínűleg kalózok vagy egy
kereskedőcéh fölözi le Hugó Babris úr ténykedéseinek hasznát,
gondolta, de afelől kétsége sem volt, hogy valaki szép summával
támogatja ezt a megerősített védelmet.
Barrabus körülnézett, latolgatván, hogy talán nekivághatna.
Már értette, hogy Herzgo Alegni miért szakította meg útját és
küldetett érte; egyúttal az a lehetőség is megfordult a fejében,
hogy e küldetéssel valójában a biztos halálba akarják küldeni.
Ez utóbbit észben tartva Barrabus mozdult, de még nem
indult el. Eltökélte, hogy nem adja meg Alegninek ezt az örömet.
Végül felmászott a falon, lepillantott az udvarra, és
megkülönböztetett figyelemmel kísért a tekintetével két őrt,
akik maguknál tartottak egy óriási, vadnak látszó kutyát is.
– Csodálatos – motyogta magában.
Visszaereszkedett a földre, és kívülről többször megkerülte a
terepet. Mindössze egyetlen bejutási lehetőséget látott. Az egyik
fa ágai majdnem Hugó Babris lakrészéig nyúltak, azonban így is
elég messze volt a ház; ráadásul, ha sikerül is a veszélyes ugrás,
Barrabus akkor az őrzött balkonon ért volna földet.
 Az orgyilkos ismét arra jutott: itt lenne az idő, hogy
elbeszélgessen Herzgo Alegnivel.
Aztán arra gondolt, hogy a tieflingnek semmit nem mutathat
a korlátaiból. Így hát a falon keresztül átmászott a fára, majd
onnan fel a magasabb ágakra. Odafent megállt, mozgást
észlelt az udvaron és a balkonokon, és úgy vélte, hogy itt a
nagy lehetőség. Már-már nevetségesen reménytelennek
tetszett az ötlet, de nem látott más módot.
Nekilendült, ugrott, és a ház sarkánál ért célba, a második
emeleti balkon párkányán. Amikor szemből feltűnt egy őrszem,
lebukott. Addig, míg nem hallotta, hogy a léptek távolodnak,
összekucorodva kapaszkodott, majd amikor végre egyedül
maradt, átlendült a korláton, felmászott a falon, és szélsebesen a
következő emeleten termett. Mindezt addig folytatta, amíg a
legfelső emelet keskeny ablakpárkányán meg nem pihenhetett.
Belenyúlt látszólag üres erszényébe, mely valójában egy
dimenziókon kívüli térszeletet tartalmazott, és előhúzott két
tapadókorongot a hozzájuk csatlakozó keskeny rudakkal,
melyeket rövid zsinór kötött össze. Ráhelyezte őket az
ablaküvegre, majd kinyitotta az egyik gyűrűjét díszítő,
egyszerű kőnek látszó tartót. Az vékony huzalt bocsátott ki,
amely egyik végével a gyűrűhöz kapcsolódott, másik oldalán
pedig hegyes gyémántdarabban végződött.
Barrabus ezután a gyémánt csúcsával körözni kezdett az ablak
felületén, és minden egyes fordulatnál egy fokkal erősebben
karcolta az üveget. Egyre lázasabban dolgozott. Amikor az őrök
alatta haladtak el, visszahúzódott, majd folytatta. Hosszú idő telt el,
mire eléggé meggyengítette az üveget ahhoz, hogy a
tapadókorongok segítségével – három alkalommal óvatosan
megütögette őket –, kiemelhesse a kivágott kör alakú részt. A
feleslegessé vált üvegdarabbal benyúlt a szobába, és a falnak
támasztva óvatosan letette. Körülnézett, hogy tiszta- e a levegő,
majd az ablakpárkány felső részében megkapaszkodva erőteljesen
megemelte a lábát, és kecses mozdulattal csúsztatni kezdte befelé.
 Hátradőlt – érezte, hogy a lába már majdnem teljesen bent van
–, aztán rendkívül gyorsan és ügyesen fejezte be a műveletet:
egyetlen lendülettel bent termett úgy, hogy még csak hozzá sem ért
az ablak megmaradt részéhez, és egy árva hangot nem hallatott.
Tudta persze, hogy a móka még csak most veszi kezdetét – Hugó
Babris bent is tartott jó néhány őrt –, de meglehetős eltökéltséggel
folytatta a tevékenységét. Élesen, tiszta elmével összpontosított, és
olyanná vált, mint egy szellem: könnyeddé, csendessé és
láthatatlanná. Minden hiba végzetes lett volna; ezért hívatta Herzgo
Alegni éppen őt. Az a hír járta Szürke Barrabusról, hogy képes
észrevétlenül megállni egy szoba közepén – holott a trükkje az volt,
hogy nem a szoba közepe felől közelítette meg a kiszemelt áldozatot.
Jól tudta, hogy az éber őrszemek mely részeket figyelik, így nyilván
azokat a helyeket nagy ívben elkerülte. Bármi is kínálta a
legelőnyösebb búvóhelyet – egy nyitott ajtó mögötti, vagy feletti tér, egy
baldachin mögötti, vagy előtti rész, esetleg egy falfülke, ahol szobornak
kellett tettetnie magát -Barrabus mindig felismerte és megtalálta. Maga
sem tudta már, hányszor fordult elő az elmúlt évtizedek során, hogy az
őrszemek egyszerűen levegőnek nézték.
Hugó Babrist épp elég őr védte ahhoz, hogy az osonó
gyilkos meggondolja magát afelől, miként befolyásolhatja a
férfi gondolkodását, de annyi azért nem, hogy feltartóztassák
a könyörtelen Szürke Barrabus előretörését – legfeljebb csak
lelassították.
Az apró férfi kisvártatva már egy eszméletlen őrszem hátán
ült, aki kiterülve feküdt Hugó Babris asztalán, és az ideges,
sarokba szorított, tehetetlen úrra meredt.
– Vidd az aranyat és menj el, kérlek! – könyörgött Hugó Babris. A
város vezetője kopasz, pufók, összességében jelentéktelen kis fickó
volt, és ezzel megerősítette Barrabus feltevését, miszerint ő csak
bábként szolgál más, nála sokkal veszélyesebb személyek számára.
– Nem kell az aranyad.
– Kérlek, kegyelmezz! Gyermekem van!
– Nem érdekel.
– De a lányom még kicsi, szüksége van apára!
 – Nem érdekel.
Az úr ajka elé emelte reszkető kezét, és igen rosszul
festett.
– Amit akarok tőled, az egyszerű dolog, és pénzbe sem kerül.
Sőt, még nyereséget is hozhat neked – magyarázta Barrabus. –
Annyiról van csak szó, hogy változtasd meg az egyik híd nevét.
– Herzgo Alegni küldött! – kiáltott fel Hugó Babris, és már-már
felpattant volna a székéből. Nemsokára azonban visszakozott, és
kezét védekezőn felemelve a helyére huppant, mert – mintha csak a
semmiből tűnt volna elő –, kés villant meg Barrabus kezében.
– Nem tehetem! – siránkozott Hugó Babris. – Neki is
megmondtam! Vízmélyvára urai sosem…
– Nincs választási lehetőséged! – közölte Barrabus.
– De az urak és a kalózkapitányok…
– Nincsenek itt, míg Herzgo Alegni és az árnyai igen, ahogyan
én is – folytatta nyomatékosan az orgyilkos. – Fontos lenne
felismerned, mit nyerhetsz, ha engedelmeskedsz, és mit
veszíthetsz, ha ellenszegülsz.
Hugó Babris a fejét rázta, és további kifogásokat kezdett volna
hebegni, a tiefling megbízottja azonban ismét félbeszakította.
– Nincs választási lehetőséged. Akkor jövök ide, amikor csak
akarok. Mit nekem a te őrséged? Nem félsz, hogy megöllek?
– Nem! – vágta rá Hugó Babris valamivel több
eltökéltséggel, mint amennyit Barrabus kinézett volna belőle.
– Hallottál már a sziklamaróról? – kérdezte a gyilkos. – Amilyen
csúf maga a hal, olyan szép, egyenesen tökéletes önvédelemmel
rendelkezik! – magyarázta, majd leugrott az asztalról. –
Holnap bejelented az új nevet: Herzgo Alegni-híd.
– Nem tehetem! – jajveszékelt Babris.
– Dehogynem – bizonygatta Barrabus.
Megvillantotta a kést az úr előtt, aki erre nyomorultul összehúzta
magát. Barrabus azonban nem sebezte meg: a hosszú tapasztalat
ugyanis megtanította számára, hogy ha az áldozat rettegve várja a
fájdalmat, az hatékonyabb, mint a fájdalom maga.
 Megfordult, és késével megbökte az eszméletlen őrszemet;
enyhén csak, de ahhoz éppen eléggé, hogy a sziklamaró
mérgéből juttasson a testébe, majd biccentett Hugó Babris felé.
– Akkor térek ide vissza, amikor csak akarok – ismételte. –
Mit nekem a te őrséged?
Azzal elhagyta a szobát, és eltűnt a folyosón. Éppen
mászott kifelé az ablakon, amikor a méreg felrázta a félájult
őrszemet a kábulatból. A férfi gyötrelmes üvöltése hallatán
Barrabus lemondón sóhajtott.
Azzal nyomta el az önutálat feltörő érzését, hogy csendben
megígérte magának: egy szép napon Herzgo Alegni is a saját
bőrén fogja tapasztalni a sziklamaró hatását.
*****

Guenhwyvar a foga közé vette Drizzt köpenyét és

bőrmellényét, majd erősen húzni kezdte, miközben hatalmas
karmai a kőpadlót karcolták.
– Húzd! – utasította Bruenor a párducot, miközben odébb
taszított egy újabb kőtömböt. – Gyerünk, elf!
A törpének sikerült az egyik kezét a legnagyobb kő alá
csúsztatnia, de a monstrum túl nehéznek bizonyult ahhoz,
hogy egyedül félrelökje. Így hát erős lábát behajlítva lovagló
ülésben Drizzt fölé helyezkedett, mindkét kezét a tömb alá
gyömöszölte, és minden erejével próbálta felemelni.
– Húzd – kérlelte Guenwyvart –, mielőtt agyonnyomja az
elfet ez a kő!
Amint a rá nehezedő nyomás enyhült, a párduc gyorsan
kiráncigálta Drizztet a kő alól, és a drow térdre emelkedett.
– Gyerünk! – kiáltott rá Bruenor. – Hordjátok el magatok!
– Tedd le a követ! – kiáltott vissza Drizzt.
– Le fog szakadni az egész mennyezet! – tiltakozott a
törpe. – Menjetek tovább!
Drizzt jól tudta, hogy Bruenor komolyan gondolja, amit
mond, és örömmel adná az életét, hogy az övét megmentse.
 – Menjetek már! – könyörgött a törpe, már nyögve az
erőfeszítéstől.
Bruenor szerencsétlenségére az elf hasonlóképpen érzett
legrégebbi barátja iránt, így a törpe hamarosan felordított a
meglepetéstől: Drizzt ugyanis hátul megragadta a haját.
– Mi…? – kezdett volna a tiltakozásba, de a drow keményen
ráncigálni kezdte, kihúzta a törmelék alól, megfordult vele, majd a
távozó Guenhwyvar mögött kilökte a folyosóra.
– Gyerünk gyorsan! – kiáltotta Drizzt, miközben szélsebesen
kúszott a többiek után, mert mögötte már gurultak a kőtömbök, a
mennyezet is recsegett, majd nagy robajjal leszakadt.
Ahogy rohantak a folyosón, minden lépésnél csak egy hajszálon
múlt, hogy sikerült elkerülniük a pusztulást, ugyanis mögöttük csak
úgy zúdultak a kövek és a por. Guenhwyvar magabiztosan vezette
őket egy oldalfolyosón keresztül egy aknáig, ahol úgy tizenkét
lábnyit ugrott felfelé a következő emeletre.
Bruenor ott megállt, megfordult, és bakot tartott. Drizzt egy
pillanatra sem állt meg, barátja összekulcsolt kezébe lépett, és
miközben a törpe emelte, ugrott ő is. Megkapaszkodott a következő
szint szélében, jó erősen, mert Bruenor a bokáján csüngött.
Guenhwyvar a foga közé vette gazdája zilált köpenyét és mellényét,
majd minden – nem csekély – erejével húzni kezdte társait.
Miután ez sikerült, továbbmentek; évszázados tudásuk,
összhangjuk, és ami a legfontosabb, barátságuk mutatta nekik
az utat. Végül, mivel egy újabb utórezgés söpört végig a
területen, valósággal kipenderültek a barlang szájából. Velük
együtt sűrű porfelhő is távozott, és odabentről a rengés
mennydörgő hangjai messzire visszhangoztak.
A barlang szájától alig pár lépésnyire egymás mellé rogytak a réten,
és egy darabig csak némán ültek és ziháltak, miközben riadtan néztek
vissza a vájatrendszerre, amely kis híján a sírjukká vált.
– Mennyit kell majd eztán ásni! – panaszkodott
Bruenor. Drizztből erre – mi mást is tehetett volna?
– kitört a nevetés.
A törpe egy pillanatig értetlenül nézte, majd maga is csatlakozott.
 A drow az ég felé fordult, és gurult a nevetéstől; fölöttébb
mulattatta a komikus gondolat, hogy egyetlen földrengésnek
majdnem sikerült megtennie, amit ennyi idő alatt több ezer
ellenségnek sem. Minő dicstelen vég lett volna Drizzt
Do’Urden, és a nagy Harcpöröly Bruenor számára, gondolta.
Kis idő múltán felemelte a fejét és a királyra nézett, aki
visszament a barlang bejáratához, és ott, csípőre tett kézzel, a
sötétségbe bámult.
– Ez lészen az, elf! – jelentette ki eltökélten. – Tudom, és
sok ásás van előttünk!
– Mindig csak előre, Harcpöröly Bruenor! – suttogta Drizzt a több
mint száz éve ismételt litániát. – És leld örömöd a tudatban, hogy
amerre csak elhaladunk, minden utunkba kerülő szörny aggódva
lesi az érkezésed, és igyekszik meglapulni, hogy mentse az irháját.

****

A széles utca távolabbi részén Szürke Barrabus egy épület mögül

leste, ahogy egy vérrel borított férfi tántorog ki a kocsmából, nyomában
négy ismerős gazfickóval. A szerencsétlen áldozat arccal a
macskakövekre esett, mire a csoport körbevette, és felváltva
köpködték, rúgták. Ketten a nemrégiben szétvert asztalok lábából
rögtönzött botokkal verték. Az egyik még egy kis kést is előrántott, majd
többször beleszúrt vele a férfi hátsójába és vádlijába. Egy másik társa
odébb bicegve átkozódott, egyik kezében asztallábat lóbált, a másikat
pedig saját lábai közé szorította. Barrabus csekély figyelmet szentelt a
részleteknek, és a földön fekvő férfi jajkiáltásai sem jutottak el a füléig.
Még mindig Hugó Babris őrének üvöltései jártak a fejében, amelyek
akkor hagyták el a férfi ajkát, amikor a sziklamaró éles késként
hasogató mérge szétáradt a testében. A gyilkos úgy gondolta, a
szerencsétlen flótás már a második szakaszba érhetett, amikor az
áldozat fájdalmas izomgörcsöktől szenved, gyomorégés kínozza,
egyfolytában hány, sőt még akkor is öklendezik, amikor már nincs is
mitől megszabadítania a testét. Holnap reggelre majd iszonyatos
levertséget és tompa fájdalmat érez, amely még napokig eltart.
Barrabus nem tudta eldönteni, hogy az
őrszem kiérdemelt-e ennyi megpróbáltatást. A férfi egyetlen
„bűne” abban merült ki, hogy Barrabus érkezése után belépett
a szobába. Na meg persze a túlzott kíváncsiság…
Az orgyilkos gúnyosan elmosolyodott és elhessegette a
kellemetlen gondolatokat.
Visszafordult a közeledő négyes felé, akik az épület
árnyékában nem vették észre őt.
A józan esze azt súgta Barrabusnak, hogy kanyarodjon le a
sikátorba, és tűnjön el minél messzebbre. Az óvatosság azt
kívánta volna, hogy ne keltsen szükségtelen feltűnést
Neverwinterben. De az orgyilkos abban az órában
mocskosnak érezte magát, és megtisztulásra vágyott.
– Szóval már megint e díszes kompánia! – szólalt meg, amikor a
verekedők vele egy vonalba értek. A meglepett gazfickók egy
emberként fordultak a hang irányába, mire az orgyilkos levette
elfköpönyege csuklyáját, hogy amazok láthassák.
– Na, most megvagy! – kiáltott fel az a fickó, amelyiket nem
olyan rég csúfosan megkínozta.
Barrabus elmosolyodott, és eltűnt a sikátorban.
Hárman a hevenyészett botokat lóbálva, a negyedik pedig
kését szorongatva eredt utána. Mindannyian veszettül üvöltöttek
és megtorlással fenyegetőztek, noha sérült társuk futás helyett
csak bicegni tudott, így lemaradt. A másik három azonban teljes
gőzzel rohant előre, és fel sem fogták, hogy Barrabus alig tett pár
lépést, mielőtt eltűnt, és valójában esze ágában sincs menekülni
előlük. Hogy megváltozott az átkozódók hanghordozása, amikor
az orgyilkos vadul kaszáló, villámgyors könyökkel, ököllel és
nagy ívben repülő lábfejjel lecsapott közéjük!
Nem sokkal később Szürke Barrabus kisétált a sikátorból –
ahonnan immár egy nyikkanás sem hallatszott – a haloványan
megvilágított neverwinteri utcába.
Máris sokkal jobban érezte magát, sokkal tisztábbnak. Azok
négyen rászolgáltak.
 IV.
A VENDÉGTORONY TITKA
– Sötételfek – állapította meg Dahlia, és szemlátomást
igen jól mulatott ezen a lehetőségen. – Tehát igaz.
– Még igazabb volt a múltban – felelte Dor’crae. – Manapság,
amióta Luskan, mint kereskedelmi kikötő elveszítette hajdani
fényét, ritkábban fordulnak elő ebben a városban. Azért
néhányan még maradtak, vagy legalábbis ellátogatnak ide, hogy
tanácsokkal lássák el a főkapitányokat, és felkínálják az áruikat.
– Izgalmas – felelte Dahlia, noha valójában igen lankadt
érdeklődéssel fogadta szeretője beszámolóját a Vitorlák
Városának politikai helyzetéről.
Dor’crae egy fölöttébb szokatlan helyre vezette el: elhanyagolt,
túlburjánzott kertre emlékeztető, kordonokkal lezárt területre, ahol
az ősi romokat halott fák gyökerei és alaktalan maradványai nőtték
be.
– Mi ez a hely? – kérdezte az elf.
– Illusk – felelte Dor’crae. – Eme ódon város legősibb
része. Sőt, ennél is több: Illusk a határ Luskanban a jelen és a
múlt, az élők és a holtak közt.
Dahlia mélyet lélegzett, beszívta a körülötte terjengő levegő
nehézkes illatát.
– Nem érzed? – kérdezte Dor’crae. – Te, aki a Rettegés
Körének peremén éltél, biztosan érzékeled az átmenetet.
Dahlia bólintott. Valóban érezte a nyirkos hűvösséget, a
halál szagát, az ürességet. Elvégre élete utolsó tíz éve az
elmúláshoz kötődött, így arról nem csak átható ismereteket
szerzett, de mély, bensőséges viszonyt is kialakított vele.
– Igazán felemelő érzés – suttogta Dor’crae száraz hangon,
miközben egyre közelebb hajolt Dahlia szabadon hagyott
nyakához – egyszerre járni mindkét birodalomban.
A nő szemhéja elnehezült, és néhány pillanatig nem is jutott el
a tudatáig a vámpír közeledése. Minden gondolatát lekötötte, sőt,
egész lényét áthatotta az érzés, hogy a másik oldal hívja.
 Hirtelen azonban kinyitotta szemét, és tekintete
veszedelmesen villant az arcátlan vámpírra.
– Ha meg mersz harapni, végérvényesen elpusztítalak! –
suttogta, gúnyosan mímelve Dor’crae incselkedő hanghordozását.
A vámpír vicsorított és hátralépett, majd alázatos, mély
meghajlással visszavonult.
A nő úgy helyezkedett, hogy Dor’crae feltétlenül lássa a melltűt,
amit viselt – Szass Tam ajándékát, amely megsokszorozta erejét az
élőhalottakkal szemben. A vérszívó szörnyeteg roppant ellenfél lett
volna bármely nagy harcos számára, de a melltű és példás
önfegyelme által a nő képes volt uralni a helyzetet.
– Miért hoztál ide? – kérdezte végül.
– Nézd csak, itt vezet az út az alvárosba! – magyarázta Dor’crae,
és egy közeli romhoz lépett, ahol törött kövek formáltak egy
hozzávetőlegesen kör alakú mintát, mely valamikori kút pereme
lehetett talán.
Dahlia habozott, és a messzeségbe pillantott, a szigetre,
ahol, mint a maradványok is jelezték, egykor régen a Misztika
Vendégtornya állt. A nő arcáról nem tűnt el a kétely nyoma.
– Alagutak futnak – magyarázta Dor’crae – a víz alatt.
– És jártál ott lent?
A vámpír mosolyogva bólintott.
– Ott keresek menedéket a napfény elől. Igazán
figyelemreméltó hely, akárcsak a nő, aki lakja.
Az utolsó megjegyzés hallatán Dahlia kíváncsian nézett a
vámpírra.
– Miféle nő?
– Ó, elragadó teremtés!
– Na, ne tréfálj!
– Kedvelni fogod Arnyköpenyes Valindrát! – ígérte a vámpír.
Dor’crae színpadias mozdulattal meglendítette a karját, és
köpenye máris a válla fölött lobogott. Alakja egyre homályosabbá
vált, és Dahlia egy pillanatra el is kapta a tekintetét, mert a vámpír
óriási denevérré változott, majd a kútba repült, végül eltűnt szem
elől. Az elf sóhajtott – Dor’crae is jól tudta, hogy nem lesz olyan
könnyű a nyomába erednie –, majd ő is leereszkedett a verembe. A
botját négylábnyi sétapálcává alakította, varázsigét mormolt, majd a
kőhöz ütögette a tárgyat, amely engedelmeskedett a parancsainak:
összehajtott végén pislákoló kék-fehér fény lobbant fel.
A nő egyik kezében botjával, szabad kezével és két lábával
pedig sebesen kúszva ereszkedett lefelé a kútban. Úgy
harminc lábnyival lentebb keskeny aknában folytatódott az út,
így Dahlia olyan kicsire görnyedt, amilyenre csak tudott, és a
földbe szúrva botját megvilágította a terepet. A talaj már csak
úgy tizenkét lábnyira volt, így nem bajlódott a mászással,
hanem begörbítette a lábát, és leugrott.
Összekuporodott testtartásban ért földet, és amikor
körülnézett, Dor’crae-t látta emberi alakban, amint egy újabb
verem mellett áll, és rá vár. Ismét leereszkedtek.
Keresztfolyosóhoz értek, majd egy ajtóhoz, amin belépve
oldalkamra tárult eléjük. Jó néhány lépcsősor, létra, és keskeny
vájat után alagutak, folyosók, ősi épületromok, falak, ajtók és
lépcsőmaradványok labirintusszerű együtteséhez érkeztek – ez
volt az utóbb Luskanként ismertté vált város legrégebbi része.
– Az a folyosó – mutatott Dor’crae nyugati irányba – elvezet
minket a szigetekig!
Dahlia követte a vámpírt, miközben sétapálcájával világítva
a falakat és a földet tanulmányozta.
– A mennyezeten találhatod meg a Vendégtorony titkát! –
magyarázta Dor’crae.
Dahlia erre teljes hosszúságában kinyitotta a botját, és –
sercegő hang kíséretében – ismét fényt gyújtott a végében.
Aztán a levegőbe döfte a tárgyat, és majdnem elérte vele a
rendkívül magas mennyezetet.
– Mi ez? – kérdezte, miközben végigfuttatta a bot végét egy
erezetes mintán.
– Gyökerek? – válaszolta, vagy inkább találgatta Dor’crae.
 Dahlia kérdőn nézett a férfira, de aztán felidézte magában
a már lerombolt Misztika Vendégtornyának fára
emlékeztető épületét.
 Hirtelen sziszegő hangot hallott az alagútból, így sarkon
fordult, és készenlétben tartotta a botját; jól tette, mert valami
élőholt fenevad, amelynek rothadó, hosszú nyelve kikandikált
hegyes, sárga fogai közül, már neki is rontott.
Dahlia megpörgette a botját, Dor’crae azonban közbeavatkozott:
előrelépett, a ghul felé emelte a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
A lény erre lelassított, majd meg is állt, és meredten
viszonozta a vámpír tekintetét, aki az élőholtak rejtélyes
rangsorában nála tekintélyesebbnek és hatalmasabbnak
számított. A dühödten bömbölő, bűzlő teremtmény így
kénytelen volt visszaoldalogni a sötétségbe, ahonnan jött.
– E katakombákban nyüzsögnek a vérszomjas fenevadak –
magyarázta Dor’crae. – Szárazföldi és tengeri ghulok, félig
megevett zombik…
– Milyen édes! – jegyezte meg Dahlia, majd sóhajtva
hozzátette, hogy őt az élőholtak mindenüvé követik.
– A legtöbbjük jelentéktelen, de akad köztük legalább kettő
nagyobb fajta is – folytatta a vámpír, miközben figyelmét, illetve a
beszélgetést visszafordította a különös gyökerekre. – Belül üres
csövek: az egyik a lerombolt Vendégtorony alapzatából fut a nyílt
tengerre, a másik pedig vissza a szárazfölre, kelet, délkelet felé.
– Milyen messzire?
– Jóval a városfalakon túlra – vont vállat a vámpír.
– Miféle mágia ez? – kérdezte Dahlia, miközben felemelte
rögtönzött fáklyáját, és újra a majdnem átlátszó zöldes
vezetéket, valamint a vörös sávokat tanulmányozta.
– Ősi.
Dahlia erre elégedetlenkedő pillantást vetett a vámpírra.
– Ha ki kellene találnom, azt mondanám, törpék készítették
– pontosított Dor’crae.
– Törpék? Ahhoz túlságosan kifinomult!
– De körülötte a faragott kő kifogástalan, egészen a
Vendégtorony alapkövezetéig, ami minden bizonnyal
törpemesterek munkájára utal.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy a Misztika Vendégtornyát,
Faerűn legbámulatosabb mágikus építményeinek egyikét, melyet
még a legidősebb elfek is a varázslók céhépületeként
őriznek emlékezetükben, törpék építették?
– Úgy gondolom, hogy a törpék a Vendégtorony egykori
építészeivel dolgoztak együtt – felelte Dor’crae –, akik
feltehetően nem törpék voltak, hanem elfek; legalábbis a vidék
története és az alapján, hogy az épület fa alakú volt, úgy vélem.
Dahlia nem vitatkozott, noha furcsállotta a feltevést, hogy
sikerülhetett együttműködésre bírni az elfeket és a törpéket.
– Gyökerek? – kérdezte Dahlia. – És úgy gondolod, ezek
hozott elemek…? – itt megállt, mert odafent mozgást észlelt,
majd elfintorította arcát, és értetlenül nézett felfelé, ahol
valami folyadékot látott átszüremleni a feje felett futó cső
felszínén.
– A dagály – magyarázta Dor’crae. – Amikor emelkedik a víz,
valamennyi átfolyik a csatornán, az alagutakon – a gyökereken, az
erezeten, hívd őket úgy, ahogy akarod. Nem nagy
mennyiségről van szó, és az apállyal együtt vissza is húzódik.
Dahliának fogalma sem volt, hogy ez a sok meglepő információ
mire utalhat. Ő és Dor’crae azért jöttek Luskanba, hogy kiderítsék: a
Vendégtorony leomlásának lehetett-e köze a Kardparton azóta
folyamatosan pusztító földrengésekhez. Az a hír járta, hogy
védővarázslatok szabadultak el a torony leomlása nyomán, és
tekintve a földrengések idejét, azok nem csak Luskanra, hanem a
Szirtek néven ismert erdős hegységekre is kihatottak.
Az elf megfordult, és követte a különös gyökérzet vonalát
vissza, délkeleti irányban.
– Mi mást sikerült még megtudnod? – kérdezte végül a nő.
– Jöjj, elviszlek Valindrához, a halálúrnőhöz, és egy idősebb,
még nála is erősebb lényhez! Azaz csak korábban bírt nála
nagyobb hatalommal, mielőtt meg nem őrült a Mágiavészben.
A vámpír meg is indult, de Dahlia nem követte azonnal, ehelyett
magában számba vette mindazt, amit Luskan történetéről tudott –
elvégre mielőtt elhagyta volna Thayt, alaposan tanulmányozta azt.
– Arklem Greeth?- kérdezte, mert eszébe jutott a halálúr, aki
egykoron a Titkos Testvériség nevében irányította a Vendégtornyot,
és aki annak leomlásakor maga is elbukott. Ugyanakkor Dahlia
sejtette, hogy egy halálúrhoz illő módon valószínűleg nem
pusztult el.
Dor’crae tetszése jeléül elvigyorodott.
– Veszedelmes ellenfél! – figyelmeztette társát a nő. – Még
számomra is, akit pedig Szass Tam melltűje véd.
A vámpír a fejét rázta.
– Valaha az lehetett, de már nem így van. A drow-k
elintézték helyettünk.
Tucatnyi kamrával és számos újabb járattal később az elf
és a vámpír különös terembe ért.
– Mi ez a hely? – kérdezte Dahlia, a helyiség ugyanis inkább
emlékeztette egy pazar vendéglő szalonjára, mint nyirkos
folyosók mélyén megbúvó föld alatti kamrára. Minden falnál
színes kárpitok pompáztak, magában a teremben pedig fényűző,
mesterien faragott bútorok álltak, köztük egy márványlapos
fésülködőasztal, és egy óriási, aranykeretes tükörrel.
– Ez az otthonom – közölte az asztalnál ülő nő, és mosolyogva a
látogatók felé fordult. Az arca láttán Dahliának nagyon kellett
igyekeznie, hogy leplezze döbbenetét. A nő valaha gyönyörű szép
lehetett: hosszú, fénylő fekete hajából és finom vonásaiból maradt
még valami, noha egykori szemszínét már nem lehetett
megállapítani az új létformájával járó, koponyájából világító
természetellenes, vörös tűz miatt. Mosolyától Dahlia hátán
végigfutott a hideg, Valindra ínye ugyanis elrohadt, ettől fogai
túlságosan nagynak látszottak, aszott bőre pedig majd’ szétrepedt.
– Talán nem tetszem? – kérdezte szívélyesen, talán
túlságosan is mézesmázosan vendéglátójuk, aki szeszélyes,
játszadozó kislányra emlékeztetett.
– Dehogynem, Valindra, hogy mondhatsz ilyet! – vágta rá
Dor’crae eltúlzott lelkesedéssel, mielőtt Dahlia egyáltalán
szóra nyithatta volna a száját. A harcos elf vámpír társára
nézett, majd vissza a halálúrnőre.
– Te vagy Arnyköpenyes Valindra? – kérdezte.
– Igen, miért? – felelte a hátborzongató külsejű nő.
 – Számos legendát hallottam kiválóságodról – hazudta Dahlia,
mire helyeslése jeléül Dor’crae megszorította a kezét. – De még
ama rendkívül hízelgő méltatások is alábecsülték szépségedet!
Dahlia ezután mélyen meghajolt, Valindra pedig kuncogott,
majd nevetésben tört ki.
– Hol a férjed, jó hölgyem? – kérdezte Dor’crae. Amikor a
halálúrnő megpördült, mintha keresne valakit, a vámpír állával
az üvegkredenc egy polcára bökött, ahol egy fölöttébb furcsa
koponyáké helyezkedett el, amelynek mérete megegyezett
Valindra öklével.
– Greeth ott van, abban? – kérdezte Dahlia halkan a társát.
– Legalábbis ami megmaradt belőle – felelte a vámpír, majd
egy másik koponyakőre pillantott, melynek piszkosfehér
kristálya nem mutatta belső élet nyomát. – Valindra amulettje
– magyarázta Dor’crae.
Dahlia, miközben a köveket tanulmányozta, megérintette a
melltűjét. Vette a bátorságot, odalépett a kredenchez, és –
miután nyugtázta, hogy Valindra arcáról ezután sem olvadt le
az ostoba vigyor – az üveget is félrehúzta. Aztán
hátrapillantott Dor’crae-re, aki válasz híján széttárta a kezét.
– Igazán gyönyörű ékkő – mondta Dahlia Valindrának.
– A férjemé – felelte a halálúrnő.
– Kézbe vehetem?
– Ó, csak nyugodtan! – felelte Valindra.
Dahlia még mindig nem tudta, hogy ez a bájos modor a nő
látszólagos együgyűségéből fakad, vagy csak álságos előkészület
valamiféle alattomos tervhez. Elvégre, ha hinni lehet a szóbeszédnek, a
test nélküli halálúr amulettjének kézbevétele a legbiztosabb módja
annak, hogy egy gyanútlan balek megszállás áldozatává váljon.
Dahlia azonban Szass Tam melltűjét viselte, amely jelentős
védelemmel ruházta fel az efféle gonosz varázslatok, a
nekromancia ellen, ezért úgy döntött, vállalja a kockázatot.
Szinte azonnal megérezte az amulettben dúló zűrzavart, dühöt
és rettegést. Még Dor’crae tájékoztatása nélkül is tudta volna, hogy
Arklem Greeth az, mert a halálúr odabentről üvöltve követelte, hogy
azonnal engedje szabadon, és öljön meg egy Robillard
nevezetű illetőt.
Aztán az amulettben villogó képek formájában feltűnt előtte a
Misztika Vendégtornya teljes pompájában – az épület, amelynek
Arklem Greeth volt az utolsó vezetője. Hirtelen további képek egész
áradata rohanta meg a nőt, és összefüggéstelen gondolatok
lobbantak fel egyre-másra a tudatában. Úgy érezte, lassan őt magát
is beszippantják az amulett mélységei, és egy idő után kezdett
elmosódni a határ Dahlia és Arklem Greeth között.
Amikor hirtelen feleszmélt, gyorsan visszatette
koponyakövet a polcra. Sietve hátralépett, levegő után
kapkodott, és igyekezett visszanyerni higgadtságát.
– Igazán pompás a férjed amulettje, Valindra – mondta végül.
– Bizony, és az enyém sem kevésbé csodás – felelte a
halálúrnő, egészen elváltozott, nyomatékos, fenyegető,
nagyon is józan hangon, mire Dahlia támadásra készült.
– Miért vagytok itt? – kérdezte Valindra. – Kimmuriel küldött
benneteket?
– Kimmuriel? – visszhangozta Dahlia inkább Dor’crae,
mintsem a halálúrnő felé fordulva.
– A luskani sötételfek egyik vezetője – magyarázta a vámpír.
– És most hol van? – kérdezte Dahlia.
– Hazatért – felelte Valindra váratlanul, sajnálkozással telt
hangon. – Messzire, nagyon messzire. Hiányzik. Segített nekem.
A harcos és a vámpír erre kérdőn összenéztek.
– Segített emlékeznem – folytatta Valindra. – És a férjemnek is.
– Ő adta nektek a köveket? – kérdezte Dahlia.
– Nem, az Jarlaxle volt – felelte a halálúrnő –, meg az az
ostoba törpe.
Dahlia Dor’crae-re nézett, aki a fejét rázta, majd
visszafordult Valindrához.
– Bruhaha! – utánozta az élőhalott nő a jellegzetes kacajt,
majd savanyú arccal, keserű sóhajjal elhallgatott. – Kis tökfej.
– Tehát Jarlaxle egy törpe?
 – Nem! – felelte Valindra, jót mulatva a feltevésen. – Drow.
Jóképű és eszes.
– És Luskanban van?
– Néha.
– Most?
– Én… én… – a hebegő halálúrnő fölöttébb tanácstalannak
tűnt, pillantása ide-oda cikázott.
Dahlia Dor’crae-re nézett, aki ezúttal nem tudott
magyarázattal szolgálni.
– Mit tudsz a Vendégtoronyról? – kérdezte végül az elf Valindrát.
– Éltem ott, hosszú idővel ezelőtt.
– Igen, aztán lerombolták…
A halálúrnő elfordult, és a karjával eltakarta a szemét.
– Leomlott! Ó, leomlott!
– És megtört a varázslat? – faggatózott tovább Dahlia, közelebb
lépve a zaklatott nőhöz. Megismételte a kérdést, és amikor Valindra
üres tekintettel meredt rá, többféleképpen újrafogalmazta.
Hamarosan azonban egyértelművé vált, hogy a halálúrnőnek
fogalma sincs, hogy az elf miről beszél, így Dahlia bölcsen más,
világibb témák felé irányította a beszélgetést. Ezek után Valindra
szépségét ecsetelte, ami szemlátomást megnyugtatta az élőholt nőt.
Egy idő után Dahlia megkérdezte:
– Meglátogathatlak majd újra, Valindra?
– Rendkívül élvezem a társaságodat – válaszolta a
halálúrnő. – De kérlek, szólj előre, hogy felkészülhessek!
Elhallgatott, körülnézett, és egyre csüggedtebbnek tűnt.
– Én… hol van az ételem? – kérdezte Valindra, majd
kérdőn nézett Dahliára.
Aztán hirtelen mozdulattal a tenyerébe temette az arcát, és
zokogva visszahanyatlott a székre.
Dahlia megindult felé, a halálúrnő azonban felemelt kezével
jelezte, nem kívánja az elf harcosnő közelségét.
– Az ételem! – ismételte, majd nevetésben tört ki.
– Majd hozok neked ennivalót! – ígérte Dahlia, mire
Valindra csak még hangosabban nevetett.
 – Nincs szükségem táplálékra – mondta aztán. – Már sok-sok
éve. Amióta a Vendégtorony leomlott – pontosított, majd szemében
szomorúsággal, Dahliára vigyorgott. – Amióta meghaltam.
Ezután újra megnyugodott, így Dahlia visszalépett Dor’crae
mellé.
– Néha elfelejtem – magyarázta a halálúrnő ismét higgadt hangon.
– És annyira magányos vagyok így – tette hozzá, majd
vágyakozó tekintettel nézett a férjét tartalmazó koponyakőre.
– Akkor tehát szívesen látnál minket újra? – kérdezte
Dahlia, mire Valindra bólintott.
Az elf ekkor intett Dor’crae-nek, hogy kövesse, és elindult kifelé.
– De ételt ne hozz! – kiáltott utána a halálúrnő.

****

– Vannak még bőven válaszok, amelyeket ott lenn találhatunk

meg – mondta Dor’crae, amikor már messze jártak. – Ha nem
Valindra otthonában, akkor a Vendégtorony gyökerei közt.
– A halálúrnő sem mondott még el mindent.
– Kétlem, hogy olyan sokat tudna a Vendégtorony
eredetéről, vagy a védővarázslatokról.
– De Arklem Greeth igen! – bizonygatta Dahlia. – Majd újból
beszélek vele.
– Beszéltél vele? Amikor megfogtad a követ? Nem bölcs dolog…
– Csak röviden – bizonygatta Dahlia vigyorogva. – Közeleg a
hajnal, visszamegyek a városba. Beszédem van a főkapitányok
egyikével, Bornannal, a Varjúval. Hátha ő majd többet mond
erről a két drow-ról, Kimmurielről és Jarlaxle-ről.
– És én?
– Kövesd a Vendégtorony szárazföldi gyökerét! –
parancsolta Dahlia. – Meg kell tudnom, merre vezet.
Dor’crae bólintott.
– Holnap, és aztán minden este visszatérek Valindrához.
Csatlakozz te is, amint tudsz!
– Elkísérjelek? – kérdezte a vámpír, mire Dahlia rámeredt.
 – Ghulok, szellemek, és egyéb fenevadak… – kezdett bele
Dor’crae a magyarázatba, de amikor Dahlia úgy nézett rá, mintha
félrebeszélt volna, elhallgatott, mire a nő megragadta a harci botját.

*****

Másnap, hajnalhasadás előtt Dahlia fél kézzel kapaszkodva

lógott lefelé a legmagasabban elhelyezkedő akna széléről, és
tekintetével az alatta levő kamrát pásztázta. Lassan megfordult, az
élőholtakat kereste. Tudta, hogy ott vannak, de nem látta őket. Azok
persze érzékelték őt, ahogy ott fent kapaszkodik, és sétapálcájából
szikrázó kék fényt bocsát ki, de ez nem számított. Még ha teljes
sötétségben is ereszkedett volna le, síri csendben, mint valami árny,
akkor is tudták volna, hogy ott van. Megérezték volna az édes illatát.
Az élő hús közelsége ezúttal is majd’ megőrjítette őket.
Dahlia végül leugrott, és mielőtt földet ért, kipattintotta a botját.
Összekuporodva érkezett a talajra, majd körbe-körbe szökellt.
De a szörnyek túl sokan voltak.
Hatalmas rajokban özönlöttek mindenhonnan, minden kijáratból
és minden árnyékból: kiéhezett, görnyedt hátú ghulok, négy lábon
futva, miközben hosszúra nőtt, koszos körmük karcolta a köveket.
Aszott emberi holttesteknek tűntek, koponyájukon és bordáikon
megszürkült bőr feszült, karmaikkal hadonásztak, fogaikat
kivillantották. Mélységes gyűlölettel viseltettek minden élő iránt, és
eleven vagy holt hússal akarták csillapítani kínzó étvágyukat.
Legalább húszan összegyűltek, és Dahliának nem nyílt
lehetősége fedezékbe futni.
De a szörnyeknek sem
A nő egyenesen felugrott, és a keze segítségével, mellyel erősen
kapaszkodott a földbe szúrt bot végébe, megfordult. Fejjel lefelé
kiegyenesedett, majd két lábát gyors terpeszbe csapva
visszaillesztette az aknába. Miután már biztosan tartotta magát, a
botjára támaszkodva, majd azt is magával emelve felhúzódzkodott,
és elérhetetlenné vált az alatta nyüzsgő ghulok számára.
– Remélem, ez tetszeni fog! – suttogta nekik, majd levette a rubin
ékkövet a nyakláncáról, és ledobta. Az apró tárgy alig ért földet,
máris felrobbant, és minden irányban lángok csaptak ki belőle;
akkorák, hogy majdnem felértek Dahliáig is. A harcosnő még
mindig a lábával kapaszkodott a perembe, és a fülére szorította a
kezét, hogy tompítsa a borzalmas halálüvöltéseket.
A tűzgolyó csak egy pillanatig izzott, egyetlen hatalmas csóvát
bocsátott ki, ám a hatása tovább tartott: a lángnyelvek belekaptak a
ghulok bőrébe, és mohón falták azt. A fenevadak magas, túlvilági
hangon bömböltek és visítottak, mint pokolbéli macskák magából az
Abyssból. Eszeveszetten rohangáltak, kapálózva próbálták eloltani a
csípős lángokat, miközben karmaikkal igyekeztek távol tartani
megvadult társaikat. Néhányan ugyanis a többieknek estek, rájuk
vetették magukat, és rágcsálni kezdték a húsukat abban a reményben,
hogy az majd, még ha halott hús is, csillapítja a fájdalmukat. Eme
téboly kellős közepén Dahlia ismét a földre huppant, és szabadjára
engedte a botja négylábnyi központi része két végén elhelyezkedő
mozgatható, kétlábnyi rudakat. Már amikor földét ért, szélsebesen
pörgette őket. Összekuporodott testhelyzetéből azonnal felpattant,
balra pördült, és lecsapott, egyenesen a legközelebbi élőholt fenevad
koponyájára. A szörnyetegek túlságosan elkínzottak, zaklatottak és
tébolyodottak voltak ahhoz, hogy összehangoltan támadják meg a
betolakodót, így Dahlia gond nélkül keresztülvágott köztük. Minden felé
nyúló kar szilánkosra tört a pörgő botok valamelyikének csapása alatt,
és minden túl közel merészkedő ghulpofa megérezhette Kozah Tűje
középső rúdjának erejét.
Végül a nő hibátlan ugrással egy alagútba ereszkedett, és
amikor meghallotta, hogy üldözik, kettétörte a közbülső rudat,
majd összehangoltan mozgatta immáron két fegyverét, így
fokozva a lendületét.
A ghulok közeledtek – Dahlia úgy vélte, ketten lehetnek. Befordult
a sarkon, botjai dühödten csapkodtak mellette, hátulról
előre. Aztán az egyik kanyarnál gyors csuklómozdulattal a
hóna alá csapta a rudakat.
Aztán felmordult, megfeszítette az izmait, és a megfelelő
időre várva minden idegszálával összpontosított.
 Az utolsó pillanatban ugrott, és szembeszállt az őt üldöző
ghulokkal, de még ugyanabban a szempillantásban fel is emelte
a könyökét. A rudak irtózatos erővel zúdultak előre; mindkettő
dárdaként csapódott a két meglepett ghul arcába. Bunkós végük
gyomorforgató hang kíséretében zúzta be a koponyákat.
Cuppanás jelezte, hogy az egyik botvég szemen találta áldozatát
– de e szörnyű hangok zeneként hatottak az elf fülének.
Mintha megfagyott volna a végtelen hosszúnak tűnő pillanat,
amelyben Dahlia és a ghulok mozdulatlanul álltak. Aztán az elfnő
ismét mozgásba lendült: először kirángatta botjait a ghulok már
rég elrohadt agyából, majd ügyesen kihasználva még
ugyanennek a mozdulatnak a lendületét, hátrafelé megpörgette
fegyvereit. Egy pillanatra sem állt meg, átvezette őket a feje
fölött, és jobbjával lecsapott a baljánál ólálkodó ghul
halántékába. Ezzel egy időben a bal kezével hasonló utat járt be,
mint a jobbal, csak ellentétes irányban, így a ghul társát is fejen
találta, aki a falhoz csapódott, és magatehetetlenül rogyott össze.
Dahlia könnyedén megmozdította újból a rudakat, és
visszanézett abba az irányba, amerről jött, noha ezúttal még
elf éleslátása sem tárt fel sokat.
De már nem üldözték. Így hát újból egyszerű sétapálcává
hajtogatta össze a fegyverét, majd a kőhöz ütögette, és
pislákoló kék fényt gyújtott.
– Ah, Árnyköpenyes Valindra! – suttogta, mikor nekivágott.
– Remélem, megéred mindezt a fáradozást!
*****

Dor’crae vámpír volt, és a vámpírok köztudottan nem izzadnak. A

férfi ezúttal mégis nedvességet érzett a testén, és a ruhái
kényelmetlenül tapadtak a bőréhez. Közönséges esetben Dor’crae-nek
nem lett volna szüksége fényre ahhoz, hogy a föld alatti kamrákban
tájékozódjon, ám ezúttal a tény, hogy az orráig sem látott, rácáfolt
hiúságára. Így hát gyertyát vett elő és tűzcsiholó eszközöket, és amikor
a kanóc végre meggyulladt, fokozott kíváncsisággal tekintett körül.
Széles és magas kamrában tartózkodott, éppen ahogy
gyanította, de még most sem látott túl sokat, a silány kis
gyertya halovány fényében csupán valami áttetsző füstfelhő
bontakozott ki a szemei előtt.
– Mi lehet ez a hely? – suttogta Dor’crae magában.
Bement a füstben úszó szobába, ahol sűrű, orrfacsaró
záptojásszag terjengett, és mintha csak viperafészekbe lépett
volna, sziszegő hang ütötte meg a fülét. Sok-sok mérföldet
utazott Luskanból, és napokig követte a leomlott Vendégtorony
szárazföldi „gyökereit”. Az alagutak minden bizonnyal
törpemesterek munkájáról árulkodtak, noha a vámpír abban sem
kételkedett, hogy már hosszú-hosszú ideje nem jártak itt törpék.
Nem oltotta el a gyertyáját – hiába nem ért semmit –, és lassan
körbejárta a kamrát. A sziszegő hang irányába fordult, és rájött,
hogy az nem más, mint egy hasadék a földön; megrepedt kő,
melyen keresztül forró gőz áramlik be, fokozva a borzalmas szagot.
Más kijáratot nem talált, de a szeme elkerekedett a
meglepetéstől, amikor észrevette, hogy a Vendégtorony gyökere
nem folytatódik a termen túl, hanem lekígyózik az egyik falon, és
eltűnik a talaj alatt. Elmosolyodott, mert úgy vélte, útja véget ért.
Elfújta a gyertyát, és oly anyagtalanná vált, mint körülötte a füst.
Leereszkedett a résen, és követte a gyökeret.

*****

Jó pár nappal később némileg ziláltan, de annál izgatottabban,

Dor’crae ismét megjelent Árnyköpenyes Valindra lakhelyén.
A luskani alvilág királynője számos gyertyát égetett, és
élénkebbnek tűnt a szokásosnál, valósággal ragyogott.
Szívélyesen üdvözölte a vámpírt, és sajnálatát fejezte ki,
amiért már egy tíznap is eltelt utolsó találkozásuk óta.
– Követtem a Vendégtorony gyökerét – magyarázta a férfi.
– Ugye emlékszel a Vendégtoronyra?
– Természetesen.
– Ismered azt a nagy termet, ahol a gyökér eltűnik a föld alatt?
– Ő erről semmit nem tud – szólalt meg egy másik hang.
 Dahlia lépett ki a kamrát díszítő számtalan spanyolfal
egyike mögül. Elvigyorodott, és a koponya alakú kőre pillantott
a polcon; arra, amelyikben Arklem Greeth lakozott.
– De ő igen – jelentette ki.
– Hát te… ?
– Mesélj nekem erről a hatalmas teremről!
– Igazán rendkívüli hely, olyan nagy, mint egyes városok a
Mély…
– A legendás Gauntlgrym – szakította félbe Dahlia, mire
Dor’crae értetlenül meredt rá.
– A delzouni törpék ősi otthona – magyarázta Dahlia. – Rég
elveszett, sokan már nem is hisznek benne, hogy létezett.
– Pedig igaz – mondta Dor’crae.
– És felderítetted?
– Vissza kellett fordulnom, mielőtt messzebbre juthattam volna.
Dahlia erre a szemöldökét összevonva nézett a vámpírra.
– Szellemek – magyarázta a férfi. – Törpék szellemei, és ennél is
sötétebb lények. Gondoltam, bölcs dolog volna inkább visszatérni
hozzád és elmondani, amit kiderítettem. Hogy is nevezted?
Gauntlgrym? Honnan tudod?
– Greeth mesélte. A Vendégtorony valaha összeköttetésben állt a
legősibb törpevárosokkal, és törpék, elfek meg emberek építették
együtt réges-régen, mindannyiuk javára, noha a későbbi korok során
nemigen éltek törpék magában a Vendégtoronyban.
– De az építmény mégis hasznára volt e városnak, ennek
a Gauntlgrymnek?
Dahlia átment a terem másik oldalára, és közben a vállát
vonogatta.
– Gondolom. Arklem Greeth alig tud nálunk többet, legalábbis
ahogy eddig láttam, noha hamarosan újból meg fogom próbálni.
Öreg már – nem annyira, persze, de abban, úgy tűnik, teljesen
biztos, hogy a munka, a kőműves és a mágikus egyaránt, mellyel a
Misztika Vendégtornya felépült, valamilyen módon kapcsolatban áll
a… – a nő hangja elhalt, amikor észrevette, milyen zavart arcot vág
Dor’crae.
 – Már megint két gyémántot viselsz a jobb füledben – magyarázta a
vámpír. – Nyolcat a balban, és a jobb oldalon már megint kettőt!
– Ó, csak nem vagy féltékeny? – kérdezte Dahlia.
– Borlannak, a Varjúnak egy kis ösztönzésre volt szüksége,
ugye? Az elf csak mosolygott.
– Féltékeny, ugyan! – hárított nevetve Dor’crae. – A
„megkönnyebbült” találóbb kifejezés lenne. Inkább a jobb füledbe
kerüljön még egy, mint hogy egyszer úgy dönts, a bal füledben
jobban állna a kilenc gyémánt, mint a nyolc!
Dahlia erre hosszasan a vámpírra meredt, mire az
elbizonytalanodott. Gyanítani kezdte, talán nem volt bölcs
dolog a nő tudtára adni, hogy megértette, mi áll ékszerviselési
szokásai hátterében.
– Most már tudjuk, merre kell keresnünk – szólalt meg Dahlia
hosszú, feszült csendet követően. – Folytatom a munkámat Arklem
Greethtel, és bármit megtudok tőle, igyekszem a hasznunkra
fordítani. Te pedig deríts ki annyit Gauntlgrymről, amennyit csak
tudsz, például azt, hogy miként törhetjük át a védelmét, és hogyan
fékezhetjük meg a szellemeket, amelyekről beszélsz!
– Veszélyes az út – felelte a vámpír. – Ha e fizikai testbe
lennék zárva, irtózatos ellenfelekkel kellett volna
megküzdenem befelé és kifelé egyaránt.
– Találunk még náluk rosszabbakat is – vélte Dahlia.
 V.
EGY DROW ÉS TÖRPE BARÁTJA
Ha nem meredt volna a kettős láncos buzogány átlósan a hátáról az
ég felé, és nem csapódott volna össze nagy csörrenéssel a két
üvegacél fej minden egyes lépésénél, akkor Athrogate-et inkább
diplomatának, mintsem harcosnak nézték volna a járókelők. A törpe
sűrű, fekete haja ápoltan fénylett, hosszú szakálla pedig három,
ragyogó ónixkövekkel ékesített, vastag, rendezett fonatban verdeste
a mellkasát. Egy másik ónixkövet is viselt a fejét ékesítő diadémben,
és széles, fekete öve is varázserővel ruházta fel tulajdonosát. A
fekete csizmákon meglátszott, hogy ezernyi hegy és legalább ennyi
ösvény koptatta őket, ettől eltekintve azonban a törpe ruházata a
lehető legkifinomultabbnak bizonyult mind szabás, mind anyaga
tekintetében: mélyszürke bársonynadrág, a legsötétebb ametiszt
színével vetekedő pompás ing, valamint fekete bőrmellény, amely
egyúttal az Athrogate hátára erősített hatalmas fegyverek tartójaként
is szolgált.
A törpe mindennapos látvány volt Luskan utcáin, és a
sötételfekkel való homályos kapcsolata nem maradt sokáig titok a
Vitorlák Városában. Athrogate azonban gyakran és magabiztosan
sétálgatott az utcákon, látszólag egyedül. Mintha csak kihívást
intézett volna bárkihez: aki meg akarja ölni, ragadja meg bártan a
lehetőséget. Mert semmit nem szeretett jobban egy jó kis
csetepaténál, és az utóbbi időben nem sok alkalom kínálkozott
efféle örömökre. Láthatatlan társa csak a szemöldökét ráncolta.
A törpe elsétált a kedvenc kocsmájával, a Cápaharapással
szemben álló épület sarkáig – bárki igen találónak vélte volna
e nevet azok közül, aki egyszer is kóstolták a létesítmény saját
italát, a Zsigertépőt. Az egyik sikátor sarkánál Athrogate háttal
a falnak támaszkodott, hatalmas, görbe pipát vett elő, és
hozzáfogott, hogy megtömje azt dohánnyal.
Majd rágyújtott és élvezettel szívta, karikákat is eregetett, melyek
lustán hullámzottak az utca levegőjében. Hirtelen arra lett figyelmes,
hogy egy feltűnő külsejű elfnő lép ki a Cápaharapásból, és
megáll egy csapatnyi részeg mellett, akik rögtön kétértelmű, vagy
egyenesen obszcén megjegyzéseket kezdtek eregetni felé.
– Látod azt a nőt? – mormogta a törpe a szája sarkából,
miközben a pipa a helyén maradt.
– Elég nehéz lenne bárkivel is összetéveszteni – felelte egy
hang mögötte, az árnyakból.
Elnézve az elf merészen felsliccelt szoknyáját, formás
lábán a magas szárú csizmát, a mélyen kivágott blúzt, és a
szembetűnő vörös-fekete hajfonatot, az állítás meglehetősen
visszafogottan tükrözte a nő feltűnő szépségét.
– Na ja, és cseppet sem kétlem, ahogy a napot sem az
égen, hogy valamely’ marha biz’ az ékszereit akarja! – verselt
Athrogate. – De majd mingyár’ megtudják, hogy a botjai
mennyire szeretnek koponyákon dobolni! – tette hozzá immár
rímek nélkül, mire az árnybéli hang sóhajtott.
– A költészetem sosem veszt a varázsából, ugye? –
kérdezte Athrogate, és igencsak meg volt elégedve magával.
– Persze, mert sosem volt neki, törpe – érkezett a válasz,
mire Athrogate felbömbölt:
– Bruhaha!
– Egy szép napon, lehet, megértem a gondolkodásmódodat,
és attól félek, kénytelen leszek rögvest végezni magammal.
– Mér’, mi furcsát mondák? Az egyik majd túl messzire
megyen, így mind a földön fekve végzik!
Alig fejezte be, az egyik részeg az elfhez lépett, és a feneke
után nyúlt. A nő kecsesen kitért és a férfira mosolygott, miközben
feltartott ujjával nemet intve hárította az otromba közeledést.
De amaz csak nem tágított.
– Na, most – jósolta Athrogate.
A férfi látszólag ráesett Dahliára, miközben meg akarta ölelni –
legalábbis így tűnt onnan, ahonnan a törpe és a társa figyelték a
jelenetet –, de amikor Athrogate már ott tartott, hogy gratulálni akart
saját magának, amiért, lám, igaza lett, társa felhívta a figyelmét, hogy a
részeg férfi lábujjhegyen imbolyog. Lassan kezdett megfordulni, és
a nő, háttal a nyílt utcának, szintén így tett. Az elf megpörgette a
sétapálcáját, és mikor a férfi közelített hozzá, felé döfött vele,
hegyét a zaklató álla alá illesztette, így az kénytelen volt
lábujjhegyre emelkedni. Dahlia továbbra sem szűnt meg bájosan
mosolyogni. Suttogott valamit a férfinak, de olyan halkan, hogy
még a társai sem hallották, és olyan szögbe irányította a
gazfickót, hogy magát a pálcát sem látták. Végül elengedte a
sakkban tartott áldozatot, és hátralépett, mire a pórul járt ember
megtántorodott, kis híján elesett, aztán megragadta állát, és
társai hahotázása közepette köhögött, zihált.
– Ajj, azt hívém, mindjár’ leteperi – morgott Athrogate.
– Annál okosabb ő – szólalt meg a hang a sötétben –, de ha most
üldözőbe vennék, minden joga meglenne használni a fegyverét.
Ám erre nem került sor. Az elf immár zavartalanul sétált át
az úton, és egyenesen Athrogate felé tartott.
– Meglátott – jegyezte meg a hang.
A törpe újabb füstkarikát fújt, végigment a sikátoron, és
mint aki jól végezte dolgát, folytatta az útját.
Az elf odalépett, ahol addig a törpe állt, majd miután gyorsan,
alig észrevehető mozdulattal körülpillantott, eltűnt a sikátorban.
– Jarlaxle, feltételezem – üdvözölte a felbukkanó drow-t, aki
malomkeréknyi, széles karimájú, tollas kalapot és lila
lovaglónadrágot viselt. Túlcicomázott fehér ingét félig
kigombolva hagyta, láttatva fekete mellkasát, melyet rengeteg
lánc, és egyéb csillogó ékszer díszített.
– Tetszik a kalapod, Dahlia úrhölgy – felelte Jarlaxle mély
meghajlással.
– Lehet, nem oly hivalkodó, mint a tiéd – felelte Dahlia –, de
azok figyelmét, akikét akarom, fel tudom kelteni vele.
– Méghogy hivalk… – mormogta a drow sértetten. – Nem
gondolod, hogy ama célt szolgálja, hogy eltereljem azok
figyelmét, akiknek ártani akarok?
– Nekem erre más módszereim vannak – vágta rá Dahlia,
mire Jarlaxle azon kapta magát, hogy mosolyog.
 – Elég szokatlan társad van – jegyezte meg Dahlia. – Drow
és törpe, egymás mellett…
– Abszolút semmi közös nincs bennünk – biztosította Jarlaxle a nőt,
majd ismét elvigyorodott, mert eszébe jutott egy másik drow-törpe
kettős, akik már sok-sok évtizede tartották a meghökkentő barátságot.
– De Athrogate valóban különös teremtmény – folytatta –
talán ezért találom őt érdekesnek, sőt szeretetre méltónak.
– A beszédstílusa nem illik az öltözködéséhez.
– Már ha azt, hogy „bruhaha”, beszédnek lehet nevezni egyáltalán
– felelte Jarlaxle. – Hidd el, legvadabb reményeimet is túlszárnyalta,
mennyire sikerült kiművelnem! Kevesebb köpködés, több jómodor!
– Szóval megszelídítetted?
– Az lehetetlen – közölte Jarlaxle. – Akárcsak legyőzni egy titánt.
– Pedig arra is szükségünk lehet még.
– Athrogate azt mondta, hogy találtál egy helyet, egy ősi
lakhelyet, tele törpekincsekkel!
– Kétkedőnek tűnsz.
– Miért jöttél hozzám? Miért keresne egy elf drow szövetségest?
– Mert e vállalkozásban szövetségesekre van szükségem.
Veszélyes az út, ráadásul föld alatti. És ahogy számba vettem
a Luskanban jelen levő hatalmakat, úgy tűnt, hogy a sötételfek
megbízhatóbbak a főkapitányoknál, vagy a kalózoknál, így hát
nem maradt más, mint… te.
De Jarlaxle-t, arckifejezése alapján, továbbra sem sikerült
meggyőznie.
– Mert a hely tele van törpék szellemeivel – vallotta be a nő.
– Ahá, értem! – szólt a drow. – Mindenekelőtt egy törpére
lenne szükséged; olyasvalakire, aki szót ért az őseivel, és
távol tudja tartani a hordájukat.
Az elf vállat vont, és nem tagadta a hallottakat.
– A nyereség ötven százalékát ajánlom fel! – mondta – Úgy
gondolom, ez igen méltányos.
– Melyik ötvenet?
Ezúttal Dahlia vágott értetlen arcot.
 – Te kapod a mithrillt, én meg egy marék rézpénzt? – kérdezte
Jarlaxle. – A fele jár nekem, de az általam választott fele.
– Legyen egy-egy – javasolta Dahlia, ezalatt azt értve, hogy
felváltva választhassanak a zsákmányból.
– De az enyém az első választás joga!
– Az enyém meg a második és a harmadik!
– A második és a negyedik.
– A második és a harmadik! – makacskodott a nő.
– Jó utat! – felelte erre Jarlaxle, majd megemelte kalapját
és sarkon fordult.
– Jól van, legyen a második és a negyedik – szólt utána az elf.
– Igen, szükségem van rád – vallotta be, miután a drow
visszafordult hozzá. – Hónapokat töltöttem a hely felkutatásával, és
további tíznapok mentek el arra, hogy leszűkítsem a lehetséges
vezetők körét.
– Leszűkíteni? – visszhangozta Jarlaxle.
– Igen – felelte Dahlia, mire a drow ismét kétkedő
arckifejezést öltött magára.
– Hát nem Borlannt, a Varjút választottad? – kérdezte
gúnyosan felhorkanva. – Csak nem gondolod, hogy valaki, aki
oly feltűnő, mint te, észrevétlenül járhat-kelhet a városban?
– Borlannak jó hasznát vettem a keresés során, de nem ő volt a cél
– válaszolta Dahlia.
– Hamarabb vinném magammal ezeket az utcai részegeket
– mondta a drow, mire a nő viszonozta hamiskás vigyorát.
– Ha már itt tartunk, nem tart téged valami sokra, ahogyan
sötét bőrű társaidat sem. Nagyon büszke arra, hogy kiűzött
benneteket a Vitorlák Városából.
– És ezt te el is hiszed?
Az elf nem felelt.
– Elhiszed, hogy kiűztek abból a városból, ahol, íme, most is
állok? – pontosította Jarlaxle. – Vagy azt, hogy az én… társaim
tartanának Borlann, vagy bármely másik főkapitány haragjától?
Még attól sem ijednénk meg, ha az összes főkapitány összefogna
ellenünk! Amit persze sosem tennének meg. Nem kerülne sok
erőfeszítésbe kettőt a másik három ellen uszítani, vagy négyüket
Borlann ellen, ha így kívánnák az érdekeink. Te, aki azt állítod,
hogy ismered a luskani hatalmak titkait, kételkedsz ebben?
Dahlia végiggondolta Jarlaxle állításait, majd így felelt:
– Akárhogy is nézzük, mostanában mintha
megfogyatkoztak volna a drow-k a városban.
– Mert már végeztünk itt. Már rég elhordtuk Luskanból
azokat a kincseket, amik érdekeltek minket. Hébe-hóba azért
felbukkanunk a sötétségből, mert csurran-cseppen néha egy-
két hasznos értesülés a városból. Néhány hajónk még mindig
itt áll, csakúgy, mint végig a Kardpart mentén.
– De az igazi hatalom végülis Borlann, a Varjú, és a többi
főkapitány kezében van.
– Hadd maradjanak csak meg ebben a hitben, amíg így
kívánják az érdekeink!
E válasz hallatán – ekkor először – Dahlia feszengeni kezdett, és
hiába igyekezett jól titkolni, Jarlaxle figyelmét ez nem kerülte el. A drow
tudta, nem fedheti fel a lapjait, óvatosnak kell lennie a nővel szemben.
Az elfet is be nem vallott szándékok vezérelték, és Jarlaxle nem akarta
elijeszteni azzal, hogy felébressze benne a gyanút, esetleg túl sokat
kockáztat az együttműködéssel. Az elf mindazonáltal nyugtalanította,
és a puszta tény, hogy olyan elegánsan és előrelátón elfogadta
Athrogate-et, hogy vezesse el hozzá, feltárta számára, hogy a nő
alaposan felkészült – és joggal feltételezhette, mindig így tesz.
– A társaimnak jelenleg nem sok érdeke fűződik Luskanhoz
– pontosított Jarlaxle. – A hálózatuk messzire elér, és
törekvéseiknek ez csak egy kis részét képezi.
– A hálózatuk?
– A hálózatunk, amikor az én érdekeimet is szolgálja –
felelte Jarlaxle.
– És mi lesz az én ajánlatommal?
 A drow megemelte óriási kalapját, és színpadiasan,
mélyen meghajolt Dahlia előtt.
– Jarlaxle, szolgálatára, hölgyem! – mondta.
 – Jarlaxle és Athrogate – helyesbített az elf. – Rá még
nagyobb szükségem van, mint rád!
A drow kiegyenesedett, és gonosz kis vigyorral állta a nő
kemény tekintetét.
– Azt kétlem.
– Pedig így van – bizonygatta Dahlia, és megindult kifelé a
sikátorból.
Jarlaxle le sem vette szemét a nő távozó, csábos alakjáról,
ringó járásáról – nézte, amíg el nem tűnt, és közben még
szélesebben vigyorgott.

****

– Az erő nyugaton mind jobban gyűlik – mondta Sylora

Szass Tamnak. – A rezgések egyre fokozódnak. Nagy veszély
és nagy lehetőség rejlik abban a helyben.
– Beszéltél a kémünkkel?
Sylora megtámasztotta a tükrét maga előtt, lehunyta a
szemét, és megidézte a tárgy fürkészmágiáját. A ragyogó
üvegfelület elhomályosult, mintha köd támadt volna benne,
csak egy kicsi, kör alakú rész tisztult ki a közepén. Többé már
nem a Rettegés Körét mutatta, hanem egyetlen tárgy
tükröződött vissza benne tisztán: egy koponya alakú kristály.
– A koponyakő nem csupán arra alkalmas, hogy egy halálúr
amulettje legyen; ennél is többre képes – magyarázta Sylora.
– Összeköttetést biztosít a kémünkkel, és ha majd eljő az idő,
vezetőm lesz az úton.
– Tehát azonnal indulni kívánsz. Jobb lett volna, ha én
megyek Dahlia helyett – felelte a thayi varázslónő.
– Megkérdőjelezed a döntésemet?
– Neverwinterben nyüzsögnek a netheriek.
– Egyre terjed a feltörekvő Asmodeus-kultusz, az én
parancsomra, hogy… felbolygassa őket.
– De győzni ezzel nem tudunk! Rettegéskört kell létrehoznunk,
és a titkokból ötvözve, amelyeket Dahlia próbál leleplezni,
visszafordíthatatlan katasztrófát okozó, páratlan szépségű erőt!
 – Akkor annál több elismerés jár Dahliának – figyelmeztette
társát Szass Tam. – Ö vette észre a közeledő veszély előjeleit,
és igyekezett egyúttal kihasználni őket.
– Meghaladják a képességeit! – makacskodott Sylora.
A nő alig látta Szass Tamot a Rettegés Körében felgyűlt hamu
fátylán keresztül – bár tekintve az őshalálúr ocsmány külsejét, ezt nem
is bánta különösebben –, de úgy tűnt számára, hogy Szass Tam
tartása mintha közönyt tükrözött volna az ő izgatottságával szemben.
– Dahlia nincs egyedül – biztosította az őshalálúr Sylorát.
– Az ellenkezőjét hiszi, és ez fölöttébb előnyünkre válik.
Remélem, nem is lesz ránk szüksége ahhoz, hogy teljesítse
megbízatását! De te figyeld, tudj minden lépéséről, és…
közbeavatkozunk, amint szükségesnek ítéljük!
– Utazzak el a Neverwinter-erdőbe, ahogy megállapodtunk?
– kérdezte Sylora, és nem volt hajlandó tovább sürgetni a
dolgot. Tudta, mikor jött el az a pont, amikor Szass Tam már
eleget hallott, és azzal is tisztában volt, hogy ha szembeszáll
vele, kikövezi magának a biztos utat az őshalálúr sötét
birodalmába, ahol rabszolgasors várna rá.
– Még ne! – rendelkezett Szass Tam. – Az Asmodeus-kultusz
hívei egy ideig még lefoglalják netheri barátaidat. Annál többet
nyerünk majd Dahlia munkájából, így azt akarom, tudj meg
annyit, amennyit csak lehet! Ne csak a könyvtárainkban kutass,
hanem a kémünkkel is rendszeresen tartsd a kapcsolatot. Ez
utóbbi különösen fontos! Ha sikerrel járunk, lesz egy újabb
Rettegéskörünk, és ami még jobb, létrejötte közben még ama
ősrégi maradványok, a netheriek is megszenvednek.
– Ez lenne tehát a megbízatásom?
– Pontosan!
– És mit kapok érte? – követelőzött a varázslónő.
– Hogy Dahliával vetélkedhetsz? – felelte Szass Tam alattomos
vihogással, majd hirtelen hangnemet váltva, szigorúan így folytatta:
– Dahlia a közelgő katasztrófát a Vendégtorony leomlásával hozta
összefüggésbe, nem veled! Tudom, fájdalmas beismerned, de
kiválóan teljesített. Azt javaslom, te se maradj alul hozzá képest,
mind nagy közös célunk, mind saját jóléted érdekében. Tekintettel a
Dahliával való viharos múltadra osztottam rád e nemes feladatot.
Szerte Faerűnben te vagy az, akiben a leginkább megbízom, hogy
éberen figyeli az elf minden mozdulatát. Ugyanakkor, Sylora, ne felejtsd
el, hogy engem szolgálsz! – tette hozzá zordan Szass Tam. – Az én
céljaimért küzdesz, és nem a sajátjaidért! Ha nem így teszel, biztos
lehetsz benne, hogy napjaid meg lesznek számlálva! Az árnyak az
ellenségeink! – fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon.
– Igen, mindenhatóságod – felelte Sylora kelletlen főhajtással.
Egyetlen vigasza maradt: mélyen gyökerező meggyőződése,
miszerint Dahlia túl fiatal, tapasztalatlan és túlságosan szűklátókörű
ahhoz, hogy valóban hozzá tudjon járulni a szükséges pusztító vész
előidézéséhez. A varázslónő számolt azzal a nagyon is valós
lehetőséggel, hogy végül majd neki kell biztosítania Szass Tam
győzelmét nyugaton. Remélte, hogy akkor – az ő érdemei mellett –
az őshalálúr végre felismeri e nyomorult elf korlátait is!

****

– Vakarcs, tényleg? – kérdezte Athrogate vihogva már vagy a

tizedik alkalommal azóta, hogy látták Dahliát Borlann főkapitány
tornyába belépni. A karcsú kőépületet, melyet Varjúfészeknek is
neveztek, csak nemrég emelték Luskan Őrszigetén, ahol a Mirar
folyó az Úttalan-tengerbe torkollott. Jarlaxle továbbra is jót
mulatott azon, ahogy a törpe kiejtette a lekicsinylő becenevet,
mellyel oly sokan illették Borlann főkapitányt. A férfi atyjától
örökölte a címet, és vele együtt a mágikus Hollóköpönyeget – ő
pedig még a nagyapjától, Kensidantól kapta. Ezzel azonban,
legalábbis a luskani sikátorokban ólálkodó vén tengeri medvék
szerint, ki is merült minden hasonlóság.
– Keszeg kis tökmag – csúfolódott Athrogate.
– Kensidan sem volt különb – jegyezte meg Jarlaxle. – Mégis
olyan kiállásal bírt, hogy jelenléte betöltötte az egész termet.
– Igen, emlékszem a fickóra! Szívós, vén madár, bruhahaha!
Madár, mi?
– Értem, mire célzól.
 – Akkor meg mér’ nem nevetsz?
– Találd ki!
A törpe a fejét rázta, és morogva nehezményezte, hogy
nem talál olyan barátot, akinek van humorérzéke.
– És szerinted ágyba is búj vele? – kérdezte Athrogate kis
idő múltán.
– Abban az egyben biztos vagyok, hogy Dahlia minden
fegyverét felhasználja az előnyszerzés érdekében.
– De képes ezzel is…? Ezzel a vakarccsal?
– Na, na, csak nem vagy féltékeny? – vonta össze Jarlaxle
a szemöldökét.
– Bah! – horkantott a törpe. – Szó sincs erről, bolond!
Elhallgatott, és csipőre tett kézzel figyelte a gyertyafénnyel
megvilágított ablakot magasan a Varjúfészek mohával benőtt
falán. Végül felsóhajtott.
– Az már igaz, hótt törpe legyek, ha nem szítnék szívesen
egy jó kis perlekedést emiatt!
Jarlaxle gonoszul elvigyorodott, de végül szó nélkül hagyta a
dolgot. Inkább, a törpéhez hasonlóan, csak állt és tekintetével a
tornyot pásztázta. Egy darabig nem észleltek semmi rendkívülit,
egyszerre azonban óriás varjú izgatott rikoltásához hasonló hang
ütötte meg a fülüket. Mind a törpe, mind a drow még közelebb
lépett, és a korábbinál is feszültebb figyelemmel nézték az
egyetlen ablakot, ahol a gyertyafény hirtelen kialudt. Az emberek
addigra felbolydultak és fel- alá rohangáltak, amikor is újabb két
rikoltás hallatszott az ablak mögül, amelyben egyúttal
villámcsapásszerű kék-fehér fény is megjelent.
Mindezt újabb, az eddigieknél is fülsüketítőbb rikoltás és
vakítóbb villanás követte, majd akkora mennydörgés, hogy
még a föld is megremegett a lábuk alatt. Az ablak üvege nagy
csörömpöléssel felrobbant, ezt követően szilánkok röpködtek
a torony lába felé, fekete tollakkal egyetemben.
Athrogate furcsa hangot hallatott, nagyot nyelt, majd
jellegzetes, kitörő hahotájával vezette le a feszültséget.
 Ezután pedig nem mást láttak, mint egy óriási, fekete madarat,
amint kirepül az ablakon, kiterjeszti szárnyait, az épületet
elhagyva kering egyet a víz fölött, majd éppen előttük ér földet.
Mielőtt bármelyikük egy szót is ki tudott volna nyögni, a
varjúalak finom, fényes köpönyeggé változott, felfedve új
tulajdonosa kilétét.
– Gyerünk, siessünk! – sürgette Dahlia meghökkent társait,
akiknek az is feltűnt, hogy hozzájuk közelítve a jobb fülében levő két
fülbevaló egyikével játszadozott. – Borlann csak egy bosszantó
kellemetlenség volt, de Házának gyilkos karjai messzire elérnek.
– Jó, siessünk, de merre? – kérdezte Athrogate, Dahlia
azonban egy pillanatra sem lassított.
– Illuskba – előzte meg Jarlaxle a nőt a válasszal, majd
miután hátrapillantott a toronyra, megindult, és a törpét is
magával húzta. – És az alvárosba – tette hozzá.
A meglepett Athrogate motyogott és dörmögött, kuncogott és
vihogott, majd végül a következőt vonta le a történtekből: –
Fogadok, a Vakarcs azon sopánkoda, bár tegnap este indult vón’!

****

Korvin Dor’crae körbe-körbe járkált Árnyköpenyes Valindra

díszes kamrájában. Egy méretes tükörnél megállt, és felidézte
a képet, amit egykoron látott benne. Halandó élete emlékeivel
próbálta elterelni a gondolatait, de nem sikerült.
Hamarosan ismét csak Dahliára gondolt; arra várt, hogy a
nő visszatérjen Jarlaxle és a törpe társaságában. Borlannhoz
ment, a Varjúhoz – legújabb gyémántjához, legújabb
szeretőjéhez. Dor’crae-t nem a féltékenység kínozta – ilyen
apró-cseprő ügyekkel, mint a testiség, nem foglalkozott; az elf
hűtlenkedése más szempontból okozott neki fejtörést.
Végigfuttatta kezét fekete haján, és világosan elképzelte a
mozdulatot a tükörben, még ha az a valóságban nem is mutatott
semmit. Borlann Dahlia tizedik szeretője volt – legalábbis azokat
számítva, akikről Dor’crae tudott –, és mind a tíznek egy-egy
gyémánt volt a jele, kettő a jobb oldalon: Borlann és ő, valamint
nyolc a bal fülben. A thayiek körében Dahliának nem egy
beceneve forgott közszájon, és a legtöbb arra a bizonyos
pókfajtára utalt, amelynek nősténye párzás után felfalja a
hímet – noha az elf áldozatai közt akadtak nők is.
Dahlia ugyanakkor nem a szó szoros értelmében gyilkolta
meg szeretőit, hanem becsületes harcra hívta ki őket, melynek
során megsemmisítő vereséget mért rájuk. Amikor Dor’crae
viszonyba bonyolódott a veszélyes nővel, ezzel tisztában volt,
ám magabiztosan úgy vélte, hogy ha párbajra kerül a sor, az ő
erejét az elfé sem tudja felülmúlni. Valójában nem csak arról
ábrándozott, hogy legyőzi Dahliát, hanem egyenesen alázatos
vámpírrabszolgájává kívánta változtatni.
Hamarosan azonban fel kellett adnia ezeket a vérmes
reményeit. Magában már vagy ezerszer elképzelte a rá váró
harcot. Több alkalommal látta a nőt, amint Kozah Tűjével edz, és
két előző szeretőjével vívott végső küzdelmét is végignézte.
Ráadásul el kellett ismernie, hogy az elf harcos rendkívül ravasz
is. Most már nem hitte, hogy le tudná győzni. Felkészült: ha majd
Dahlia betelik vele, ha majd elhatározza, akár gyakorlati
szempontból, akár azért, hogy Szass Tamnak bizonyítson, vagy
puszta unalomból, szeszélyből, hogy ideje továbblépni, akkor
neki szembe kell néznie a megsemmisüléssel…
– Megint itt a barátod – szólalt meg Valindra, kizökkentve
Dor’crae-t a merengésből.
A vámpír megfordult, és az ajtó felé nézett, mert Dahliára
számított.
Miután ott semmit nem látott, visszafordult Valindrához, aki az
üres koponyakő felé irányította a tekintetét, a saját amulettjéhez,
amely végül egészen különös módon vált Dor’crae hasznára.
A koponya szemgödrében vörös fény izzott.
A vámpír idegesen pislogott az ajtó felé, és ha halandóként
működött volna a teste, a lélegzete minden bizonnyal elakad.
– Közeledik – suttogta végül a koponyában megbúvó léleknek –,
az útra fogadott szövetségeseinkkel együtt, az erő forrásához.
A koponya szeme megvillant.
 – Szass Tam figyel – felelte egy női hang, mely ércesnek és
halknak tetszett a mágikus csatorna közvetítésében. – Nem
tűrné, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget.
– Értem – bizonygatta Dor’crae.
– Ő majd hibáztatja az egyiket, én meg a másikat – közölte
nyomatékosan Sylora.
– Értem – ismételte Dor’crae kötelességtudóan, mire a
vörös fény kialudt.
Dahlia lépett a helyiségbe, és Dor’crae az első pillanatban
észrevette a fülbevalói új elrendezését: kilenc az egyhez.
Valindra figyelmét sem kerülte el a belépő elf, de inkább az
őt követő drow-ra és törpére szegezte a tekintetét. A halálúrnő
Athrogate láttán felszisszent, de kellőképpen megőrizte
lélekjelenlétét ahhoz, hogy Jarlaxle-t üdvözölje.
– Rég láttalak – mondta. – Magányos vagyok!
– Valóban örvendetes lett volna sűrűbben találkozni, de
megbízatásaim távol tartottak szépséges városodtól.
– Mindig csak a munka…
– Hogy esnél össze és dögölnél meg, te rohadék! – morogta
Athrogate, szemlátomást ügyet sem vetve arra, hogy Valindra
is hallja.
– Ez gond? – kérdezte Dahlia Jarlaxle-t. – Tudtátok, hogy
Valindra is velünk jön!
– Kis barátom különös ellenszenvvel viseltetik az élőholtak iránt
– magyarázta Jarlaxle.
– Nem is igaz! – dörmögte a törpe.
Jarlaxle aztán Dor’crae-re nézett.
– Ő a társad? – kérdezte Dahliát.
– A neve Korvin Dor’crae – felelte a nő.
Jarlaxle alig egy pillanatig szemlélte a férfit, majd,
észrevéve, miféle, elvigyorodott.
– Ő pedig az én társam, Athrogate – közölte a vámpírral. –
Remélem, jól kijöttök majd!
– Ja, örvendek, hogy találkozánk, meg minden… – tette hozzá a
törpe enyhe biccentéssel, noha továbbra is inkább Valindrát nézte
savanyú arccal, így felfedve, hogy nem jött rá, Dor’crae
micsoda is valójában.
– Vágjunk neki az útnak! – utasította a csapatot Dahlia.
Elindult, Valindrát is a kijárat felé terelte, és intett Jarlaxle-
nek meg Athrogate-nek, hogy menjenek előre.
Amint ők négyen kitették a lábukat az ajtón, a vámpír is
utánuk ment, ám előtte tett egy kört, hogy elhaladjon a koponya
mellett, melyet észrevétlenül a zsebébe csúsztatott. A
szemgödrök mögött eközben megvillant a vörös fény, jelezve,
hogy a láthatatlan szövetséges továbbra is ott van, az amulett
dimenziókon kívüli résében. A vámpír megesküdött volna, hogy a
koponya még rá is mosolygott, amikor eltűnt a ruhája redői közt.
 VI.
EGY MÁSIK DROW ÉS TÖRPE
BARÁTJA
Bruenor csak állt, és kezében az alapzatból kiemelt kővel a
kútba meredt.
Drizzt nem tudta, mire számítson. A törpe dühében majd
lehajítja a követ? Vagy netán makacsul kitart amellett, hogy
nem számít, és folytassák útjukat, egyre mélyebben a
bizonytalan – és kezdeti meggyőződésükkel ellentétben
egyáltalán nem olyan ősi – föld alatti járatrendszerben?
A törpe végül felsóhajtott, és a földre dobta a követ, melyen tisztán
kirajzolódtak az emberi ábécé betűi. A kút is egyértelműen emberi
építőmester kézjegyét viselte magán, és az illető barbár klánjának
nevét. Bruenor nem sokkal azelőtt lelt rá a kútra, hogy a földrengés
kiűzte őket, és egy napjukba telt, míg visszaásták magukat
helyszínre.
– Nos, elf – jegyezte meg a törpe –, van még vagy száz
másik térképünk, amelyek útját követhetjük.
Drizzthez és Guenhwyvarhoz fordult, csípőre tett kézzel,
bozontos szakállal borított arca azonban dühöt egyáltalán
nem, és kiábrándulást is csak keveset tükrözött.
– Nem így van? – tette hozzá, amikor látta, visszafogott
viselkedése mennyire meglepi a drow-t.
– Nagy türelmet mutatsz.
Bruenor lehorgasztotta vállát, és felhorkant.
– Emlékszel arra, mikor Mithrill Csarnokot keresém? A hosszú
hónapokra az úton, át Hosszúnyergen, a Troll-mocsarakon,
Ezüstholdon?
1
– Hogyne.
– És fel tudol idézni szebb hónapokat, amiket átélénk?
 Drizzt elmosolyodott, és bólintással nyugtázta barátja
szavainak igazát.
 – Épp te mondád milliomszor, hogy az út a lényeg, nem a cél
– folytatta Bruenor. – Lehet, most kezdek rájönni, mennyire
igazad vala! – tette hozzá, majd barátaihoz lépett, miközben
gyanakvó pillantást vetett a szerinte örökké bajt keverő párducra.
– Sokat bír még az öreg lábam, hosszú út áll még előttem!
Amikor kiértek a barlangból, ragyogó kék ég és a Szirtek
hullámzó domboldalai fogadták őket, amíg csak szemük ellátott.
Vénasszonyok nyara volt, már majdnem őszbe fordult az idő, de
a hideg szelek még nem váltak elviselhetetlenné. Úgy számolták,
vagy három hónapjuk lehet még hátra, amíg folytathatják a
felfedezőutat; aztán vissza kell vonulniuk télire egy város falai
mögé. Először Port Llastra gondoltak, de aztán Drizzt azzal a
javaslattal állt elő, hogy látogassák meg Hosszúnyeregben
Harpelléket. A széllelbélelt varázslókból álló klánt jócskán
megtizedelte a Mágiavész, de az azóta eltelt hat évtized során
végül újjáépítették lakhelyüket: a dombtetőn álló kastélyt, és a
mögötte elterülő várost. Ezt a tervet azonban egyelőre el kellett
napolni, így visszatértek a táborukhoz Bruenor ott kinyitotta a
zsákját, és elővett egy halomnyi pergamentekercset legalább
ugyanannyi fatáblával együtt. Mindegyik a Kardpart északi
részének ismert barlangjait ábrázolta. A törpe csomagjai közül
előkerült továbbá számos ősi, még Delzounban vert pénzérme,
valamint néhány egyéb, kétséges mibenlétű réges-régi tárgy.
Bruenor ezeket északon szerezte, barbár törzsek tagjaitól, vagy a
kis falukból vásárolta, az érmék pedig Luskanból származtak.
Ezek persze semmit nem bizonyítottak. Luskan egészen odáig
vezette vissza történelmét mint kikötőváros, amikorra a legtöbb
törpetudós Gauntlgrym idejét is tette, és ebben az esetben nem
bizonyult nagy csodának, ha a Vitorlák Városának egynémely
kincsesládájában delzouni pénzérmékre lehetett bukkanni.
Bruenornak mindazonáltal e leletek megerősítést nyújtottak,
új erőt adtak megfáradt öreg csontjainak, így Drizzt nem
akarta elkedvetleníteni barátját. Különösen, ha úgy tűnt, ettől
csak még kalandosabb útra számíthatnak.
 A törpe egymás után átfutotta a tekercsek tartalmát, valamint
a jegyzeteket, melyekkel ő maga látta el azokat. Kiválasztott
kettőt, és félretette őket, míg a többit visszagyömöszölte a
zsákjába. A másik kupacból is kiemelt egy ígéretes térképet, és a
maradék ezúttal is az eredeti helyére került.
– Ez a három fekszik a legközelebb ahhoz, ahol most
vagyunk! – magyarázta.
Aztán Drizzt meglepetésére és mulatságára, miután
összekötözte a zsákját, egyből a vállára is vetette, majd nekilátott
összeszedni a maradék motyóját és lebontani a tábort.
– Mire vársz? – mordult, amikor látta, hogy barátja nem
követi a példáját. – Még van néhány napsütéses óra előttünk,
elf! Nincs vesztegetnivaló időnk!
*****

Herzgo Alegni nevetve lépett ki a fa mögül az erdei ösvényre,

egyenesen a két meglepett tiefling elé. Az egyiknek az övéhez
hasonló szarv díszelgett a fején, a másik koponyáján azonban
még csak két kis dudor látszott a serkenő fejdíszből. Mindketten
nyitva hagyták bőrmellényüket, hogy a cakkos billogok és az
istenük, valamint egy másik, ördögi patrónus jelképét elegyítő
vonalak jól kivehetők legyenek. Alegni a Neverwinter-erdőben
töltött ideje alatt jól kiismerte ezek jelentését.
Mindkét tiefling három láb hosszú vörös jogart tartott a
kezében, melyeket kristálynak kinéző, de valójában tömör
fémből készült csiszolt kövek díszítettek. Furkónak, botnak,
vagy – mivel az egyik végük veszedelmes heggyé
keskenyedett – dárdának is alkalmasnak tűntek.
– Testvérem – szólalt meg egyikük, a férfi, aki szemlátomást
megrökönyödött a nála nagyobb tiefling felbukkanásán.
– Nem! Árny! – helyesbített rögvest nőtársa, és azonmód
védekezőállásba ugrott.
A testsúlyát a jobb lábára helyezte, bal karját, tenyérrel
Alegni felé, kitárta, fegyverét szorosan fogta a jobb kezében,
és akárha kard vagy dárda lett volna, az árny felé célozta.
 A férfi hasonlóképpen tett: terpeszbe állt, lábát behajlította,
jogarát pedig bal válla fölé emelte, mintha furkóként akart
volna vele lecsapni.
Alegni azonban csak mosolygott rájuk, és egyelőre nem vonta
ki a bal oldalára csatolt veszedelmes, pompás, vörös pengét.
– Az Asmodeus-kultusz hívei vagytok, ha nem tévedek – szólt
végül. Soha nem hallott a csoportról egészen a közelmúltig,
amikor is elkezdtek beszivárogni a Neverwinter-erdőbe.
– Ahogyan neked is annak kellene lenned, ördögtestvérem
– felelte a nő, vágyteljes izgalomtól tágra nyílt, ragyogó ezüst
szemmel.
– Ördögtestvér, aki az árnylétet választotta – tette hozzá a
férfi –, és Netheril Arnybirodalmát?
– Ki küldött benneteket? – kérdezte Alegni. – Ki áll e hitvány
vakbuzgókból álló szedett-vedett társaság mögött?
– Olyasvalaki, aki nem barátja Netherilnek! – vágott vissza
a nő, majd hirtelen előretört, és Alegni robusztus mellkasa felé
döfte a jogarát.
A barbár azonban gyorsabbnak bizonyult, kivonta a kardját,
magasra emelte, és balról jobbra lendítette, ráadásul – és erre
végképp nem számított egyik ellenfele sem –, a penge, ahogy
végighasította a levegőt, áttetsző hamufátylat vont maga után.
Ezen áthatolt ugyan a nő fegyvere, de a hamufal mögött Alegni
már félreugrott, és hagyta, hogy kardja lendülete magával sodorja.
Amikor a nő visszahúzta a jogart, a barbár már az ösvény
másik végéről szólította:
– Ide gyere, hé!
És akkor, mikor a hímnemű tiefling már ugrott volna, hogy
lendítse a dárdáját, és mindketten döbbenten fordították Alegni
felé szarvakkal díszített fejüket, a hamufal hirtelen felrobbant.
Karcsú alak ugrott elő belőle, éppen az Asmodeus-hívő kettős
közt szelte át a levegőt, és könnyedén kitért az ügyetlen
próbálkozások elől, mellyel amazok igyekeztek kiiktatni az
újonnan felbukkanó ellenséget. A férfi mögöttük és – mivel még a
levegőben meg is fordult – velük szemben ért földet.
 – Fújd meg a kürtöt! – kiáltott fel az egyik Asmodeus-harcos,
aki megpördült, hogy szembenézzen a kihívással, ám miközben
beszélt, észrevette, hogy társa, a nő meginog, tántorog, és
szabad kezével a torkát tapogatja – azaz a rajta tátongó szúrt
sebet, melyet az új jövevény tőre ejtett. A tiefling ezüst szeme
még tágabbra nyílt, az ellenfél pontossága feletti döbbenetében,
vagy talán félelmében, hogy halálos sérülés érte.
– Makarielle! – kiáltott fel társa, majd nagyot lendítve
furkóján, az ismeretlen késelőnek rontott.
– A sápatag emberke elhajolt az első támadás elől, és fejét
leszegte a visszakezes csapás érkeztével is. A harmadik
próbálkozásra viszont a fegyver elé vetette magát: hagyta, hogy
a lerövidülő ütés mellkasa oldalát érje. A bot végül a hóna alatt
találta el, mire a kis fickó olyan erővel, magabiztossággal, és
egyensúlyát olyannyira megőrizve pördült meg, hogy rögvest ki is
ütötte a jogart ellenfele kezéből.
A tiefling felszisszent és az ember nyomába eredt; úgy ítélte
meg, nem vált harcképtelenné, hiszen rendelkezésére áll még az
ökle és a foga. De alighogy megindult, Szürke Barrabus ütést mért
a jobb könyökére, és hiába rángatta a férfi a jogart tartó karját
kétségbeesetten ide-oda, a fegyver végül ismét kirepült a kezéből.
Az orgyilkos a nyele közepénél, jobb kezével kapta el a lefelé
zuhanó jogart, aztán megállította, változtatott a fogásán, és közben
újabb harci állást vett fel. Bal kezével megfogta a jogar végét, és
miután visszanyerte egyensúlyát, nagy erővel az ellenség felé
döfött. Érezte, hogy a hegye a férfi mellkasába csapódik, ekkor
megszakította a mozdulatot és visszahúzta a jogart. Megpördítette,
ismét változtatva a fogáson, a nyél aljánál mindkét kezébe szorította
a jogart, majd testsúlyát bal lábára helyezte, és megemelte a
fegyvert, hogy lesújtson vele a hátráló tieflingre.
– A pórul járt démoni lénynek sikerült hárítania a csapást a
felemelt karjával – de az persze azonnal el is tört. De mielőtt a férfi
felüvöltött volna fájdalmában, Barrabus a másik oldalra került, és
úgy tűnt, fegyverével óriási csapást készül mérni a tiefling fejére.
Amikor azonban a lény elgyötört arccal megfelelő védekezőpózba
állt, kiderült, hogy az orgyilkos csak színlelt. Leejtette a fegyvert,
váratlanul ellenfele lábába rúgott, és egyenesen eltalálta a
szerecsétlen flótás térdét. Keresve a megfelelő fogást, ismét
szélsebesen mozogtak az ujjai a jogaron. Végül jobbjával
megragadta a nyél közepét, baljával pedig a legvégét.
Meglendítette a fegyvert, és az egyensúlyából kibillent tiefling
nem tudott már védekezni az ágyékát érő kegyetlen ütés ellen.
– Szép munka! – gratulált Alegni Barrabusnak, miközben a
nő mellé lépett, aki fél térdre hullott, mindkét kezét átszúrt
torkára szorította, a fegyvere pedig a földön hevert.
– Életben marad? – kérdezte.
– Mérget nem kapott – közölte az orgyilkos. – A sebe nem
halálos.
– Jó hír! – jelentette ki Alegni, majd az elképedt, de a
döbbenetben is kemény tekintetű, összeroskadt férfihoz lépett,
akinek fintorba torzultak az arcvonásai. – Persze nem neked –
tette hozzá, majd kardjával hirtelen, könyörtelenül lecsapott,
és valósággal kettévágta a szerencsétlen lényt.
– Csak egy fogolyra van szükségem – magyarázta a már
halott Asmodeus -hívőnek. Hátralépett, sűrű, fekete hajánál
fogva megragadta a nőt, és durván talpra állította.
– Úgy gondolod, te vagy a szerencsés kettőtök közül? –
kérdezte, miközben arcát egészen közel tolta a nőéhez, és
hidegen mejedt könnyes szemébe.
– Vedd el a fegyvereiket, és minden mást, amit érdemes
megtartani! – utasította aztán az orgyilkost, majd megindult. A
nőt a hajánál fogva rángatta maga után.
Szürke Barrabus hosszasan nézett utána – leginkább a tieflingnő
elkínzott arcáról nem tudta levenni a szemét. A harcot nem bánta,
és a lelkiismeretét csak csekély mértékben bolygatta fel, hogy
megöltek néhányat az ördögi isten fura megszállottjai közül. Végtére
is egyikük sem habozott volna kibelezni őt az áldozati rituáléhoz –
utóbbit Herzgo Alegni katonái derítették ki: amikor három társuk
eltűnt az erdőben, keresésükre indultak, de már csak a holttesteket
találták meg, egy kőlapon kinyújtóztatva, leszíjazva, kizsigerelve.
 Mindennek ellenére Barrabus arca, önkéntelenül is,
fájdalmasan fintorba torzult a nő láttán – tudta ugyanis, hogy a
szerencsétlen áldozat hamarosan megtapasztalja Herzgo
Alegni ádáz kegyetlenségét.
*****

Fékezhetetlen.
Legtöbbször ez a szó jutott Drizzt eszébe, amikor
Harcpöröly Bruenorra gondolt, és kedvenc mondatára, ami a
saját szájából is gyakorta elhangzott:
– Gyerünk tovább!
A drow egy terjedelmes tölgy árnyékában állt, a fatörzsnek
támaszkodva, és fél szemét a barátján tartotta. Bruenor alant üldögélt
egy tisztáson, körülötte tucatnyi térkép szétterítve a takarón.
A törpe már évek óta céltalanul járta az utat, és ezt Drizzt is tudta.
Amikor a remény, hogy sikerülhet Catti-brie-t és Regist megidézni,
semmivé foszlott, ahogyan az emlékük is kezdett már halványulni,
éppúgy, mint Wulfgaré is – aki szintén halott volt már, hacsak nem érte
meg a százhuszadik életévét –, Bruenor továbbra is makacsul
ragaszkodott a meggyőződéséhez, hogy érdemes továbbmenni az
úton, mert előbb-utóbb rálelnek valami jelentősre, ami majd drow
barátja parázsló dühét is csillapítani fogja valamelyest.
A haragot, és a többi érzést – melyekben az volt a közös,
hogy mindegyik maró kínt okozott.
Drizzt hosszasan elnézte a törpét, aki egyik térképet vette
kézbe a másik után, néha bejelölgetett ezt-azt, vagy a kis
könyvbe írogatott, melyet mint a gauntlgrymi útja naplóját,
mindig magánál tartott. E könyvvel Bruenor, ahogyan
Drizztnek is megvallotta, mintegy elismerte: lehet, sosem jut el
az ősi delzouni hazába. Ugyanakkor úgy vélte, hogy még ha
nem is jár sikerrel, érdemes rögzítenie tapasztalatait,
segítségül a következő törpének, aki szintén megpróbálja
Gauntlgrymet felkutatni: az utód így már nem a sötétben fog
tapogatózni, hanem az általa megkezdett utat folytathatja.
 A törpe Drizzt szemében az ügy iránti elkötelezettségéről, a
nemzedékek közti folytonosság tudatáról, és egyben
személye kiválóságáról tett tanúbizonyságot azzal, hogy
elismerte: lehet, hogy a fáradozásának – az ő életében
legalábbis – nem lesz eredménye, de a tetteit akkor sem fogja
megbánni.
A drow csak akkor jött rá, hogy egy darabot letört a fatörzsből,
amikor maga elé emelte ökölbe szorított kezét. Szétnyitotta
fekete ujjait, és a fadarabra meredt, mielőtt ledobta a földre.
Keze aztán ösztönösen a derekán függő szablyákra tévedt.
Elfordult Bruenortól, és a hepehupás, erdős dombokat pásztázta
füst, vagy más életjel reményében, abban bízva, hogy
goblinokat, orkokat, esetleg gnollokat talál a közelben.
A sors iróniájának tekintette, hogy hiába sűrűsödött a
világban a sötétség, csatára egyre kevesebb lehetősége nyílt.
Nem csak képtelennek, de elfogadhatatlannak is tartotta ezt.
– Ma este, Guen! – suttogta, noha a párduc otthon volt, az
asztrális síkon, és ő nem hívta elő az ónixszobrocska
segítségével. – Ma este vadászunk!
Félig-meddig öntudatlanul előhúzta Csillámot és Jéghalált, a
két szablyát, melyeket már évtizedek óta magánál hordott, és jól
begyakorolt mozdulatokkal ravaszul színlelt hárítások sorát
hajtotta végre. A sebessége egyre nőtt, a védekezőrutinok helyét
hamarosan az agresszív támadások vették át.
E mozdulatokat végezte szinte egész életében: akkor
tanulta meg őket, amikor apja, Zaknafein irányításával
képezte magát Menzoberranzan városában, majd a Melee-
Magthere drow akadémiában. Az ott elsajátított ismeretek
egész élete során végigkísérték, valósággal részévé váltak,
meghatározva fegyelmezettségét, készségei folyamatos
fejlesztését, és céltudatosságát.
Olyannyira belefeledkezett a gyakorlásba, hogy észre sem
vette a finom belső változásokat, melyek a rutinszerű
mozdulatok során végbementek benne. A gyakorlat lényege
az izmok edzésén és az egyensúly megtartásán alapult,
miközben hárításokkal, fordulatokkal,
szúrásokkal és pörgésekkel kellett kivédeni a képzeletbeli
ellenfelek támadásait.
Az utóbbi néhány évben azonban ezek a szembenálló
harcosok egyre halványodtak Drizzt elméjében. Már arra sem
emlékezett, mikor próbálkozott meg először e mozdulatokkal.
A Mágiavész előtti életében csak és kizárólag fegyverek
formájában jelenítette meg ellenfeleit. Megfordult, majd
függőlegesen felfelé suhintott Csillámmal, miközben
képzeletbeli kardot hárított, másik oldalon pedig lecsapott
Jéghalállal, és már meg is fékezett egy felé döfő dárdát.
Ama sötét idők óta, és különösen azóta, hogy Bruenor,
Jessa, Pwent, Nanfoodle és ő útra keltek, képzeletbeli
ellenfelei sokkal többek lettek pusztán a fegyvereiket forgató
személytelen alakoknál. Azontúl ork arcát, ogre vigyorát,
ember, drow, elf, törpe vagy félszerzet szemét látta mögöttük –
de nem számított! Semmi nem számított addig, míg vele
szemben valami gazfickó állt, aki hamarosan felüvölt a
fájdalomtól, amikor Csillám szíven szúrja, vagy gurgulázva
megfullad a saját vérében, miután Jéghalál átvágja a torkát…
A drow dühödten küzdött saját démonaival. Nekilódult,
ugrott, fordult, pördült, és földet érve máris ádázul folytatta a
harcot. Lábát a varázslatos bokaperec gyorsította, és a
szablyák sebesen törtek előre, hogy felnyársalják az
ellenséget. Újabb szökellés, újabb bukfenc – jobb lábbal ért
földet, majd egyből pusztító pörgésbe kezdett, és csak úgy
suhogott a levegőben a sziszegő pengék halálos zuhataga!
Meg sem állt, újra támadott; haragja örvénylett, balra
csapott, hirtelen fordított a szablya fogásán, villámgyorsan az
ellenség mögé került, és hátba szúrta.
Valósággal érezte a felnyársalt ork súlyát a fegyverén, és a
meggyilkolt ellenség kiömlő vérének melegét a kezén!
Olyannyira beleélte magát a pillanatba, a képzelet oly erősen
úrrá lett rajta, hogy már le is akarta tisztítani a véres Jéghalált az
elesett ellenség bőrzekéjével. Aztán csodálkozva a ragyogó,
makulátlan pengére meredt, és észrevette az alkarján gyöngyöző
izzadságcseppeket. Hátranézett a tölgyfára, melytől már
nagyon messzire eltávolodott.
Lelke mélyén jól tudta, hogy a mindennapos gyakorlatozást – és
ha alkalom adódott rá, a valódi harcokat – arra használja fel, hogy
elnyomja veszteségét és fájdalmát. A harcba menekült, és csak
ama képzeletbeli vagy éppen valóságos, könyörtelen csatározások
során feledte el kínjait. Mindezt azonban ügyesen eltitkolta még
önmaga elől is: a valóságot egy másik, vitathatatlan tény mögé
rejtette – elvégre gyakorolnia mindenképpen kellett.
És még arról is sikerült meggyőznie magát, hogy a sok harc
közül, melybe az elmúlt évtizedekben keveredett, mindegyik
elkerülhetetlen volt.

****

– Két Asmodeus-hívő tieflinget ejtettünk néhány pillanat leforgása

alatt – gratulált Herzgo Alegni Barrabusnak még aznap este
Neverwinter határánál, az erdő szélén, ahonnan kiváló kilátás nyílt a
városra.
– Rajtaütésszerűén támadtál rájuk, és csak rád figyeltek –
felelte Barrabus. – Nem is sejtették, hogy én is ott vagyok.
– Nem tudnád egyszerűen csak elfogadni a bókot? – feddte
meg Herzgo nevetve a szolgáját.
Persze, tőled, gondolta Barrabus, de nem kockáztatta meg,
hogy ki is mondja, mert minden bizonnyal lenéző, szarkasztikus
modorban tört volna elő belőle. Savanyú arckifejezése azonban
többet árult el minden szónál, Alegni mégis félreértette.
– Ó, ne légy ennyire meglepve! – korholta Barrabust. – Ha
nem értékelném a képességeidet, szerinted életben hagynálak?
Az orgyilkos nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, csak
gúnyosan mosolyogva Alegni csípőjére és rajta a vörös
pengéjű kardra pillantott.
– Persze, azt hiszed, olyan könnyedén végeznék veled – vélte
az árnytiefling. – Nem, kis barátom! Nem tagadom, hogy nagy
örömömre szolgál a tehetetlenséged, egyedül ez nem érne meg
nekem ennyi bajt. Azért vagy még életben, mert értékesnek
bizonyultál. A neverwinteri Herzgo Alegni-híd ennek ékes
bizonyítéka, akárcsak a munkád itt az erdőben. Sokoldalú és
hozzáértő alattvaló vagy. Márpedig manapság igen nehéz ilyenre
lelni, illetve, ha mégis akad, fáradságos irányítás alatt tartani.
A barbár itt elmosolyodott, és megragadta kardjának markolatát.
– Szerencsére veled nem ez a helyzet.
– Örömömre szolgál, hogy ennyire hasznos lehetek –
felelte Barrabus leplezetlen gúnnyal.
– Tény, diplomataként tárgyalsz Hugó Babrisszal, harcolsz
az Asmodeus-hívek ellen, megölöd ellenségeink kémeit, illetve
szükség esetén magad is értesüléseket szerzel.
Barrabus csípőre tett kézzel várta újabb megbízatását.
– Ezeknek az Asmodeus- híveknek a megjelenése
semmiféleképpen nem lehet véletlen, abban biztos vagyok –
szólalt meg végül Alegni. – Az a hír járja, thayi kémek
ólálkodnak északon, valószínűleg Luskanban.
Barrabus elfintorodott a Vitorlák Városának hallatán,
ugyanis a legkevésbé sem vágyott még csak a közelébe sem.
– Azt óhajtom, tudd meg, kik ők, miért jöttek ide, és a
későbbiekben miként tervezik megnehezíteni az itteni munkánkat!
– Luskan… – visszhangozta a gyilkos, hátha a név
megismétlése emlékezteti Alegnit, hogy őt odaküldeni talán
mégsem a lehető legjobb ötlet.
– A lopakodás mestere vagy, nemdebár?
– A Vitorlák Városa pedig tele van olyanokkal, akik oly ügyesen
osonnak, hogy még az árnyakon is túltesznek. Nem igaz?
– Az utóbbi időben nem sok drow-t láttak arrafelé.
– Nem sokat? – visszhangozta Barrabus, mintha e tény alig
számítana bármit is.
– Hajlandó vagyok megkockáztatni.
– Mily nagyszerű tőled.
– Valóban. Hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy elveszítelek
téged – jegyezte meg a tiefling. – Igazán kár lenne, de nincs sok
lehetőségem, és te vagy azon kevesek egyike a csapatomból, akik
úgy-ahogy embernek néznek ki. Bízom benne, hogy nem hívod fel
magadra túlságosan a figyelmet, és abban is, hogy még elég kevés a
sötételf a Vitorlák Városában, így nem kerülsz összetűzésbe velük.
– Gondoskodtál az odajutásomról?
– Nem hajóval utazol, hanem egy karavánnal tartasz, Port
Llastba. Ott kezded a vizsgálódást. Aztán, amikor mindent
kiderítesz, amit csak lehet, egyedül mész tovább Luskanba.
– Az sokáig fog tartani!
– Pedig azt az utat is érdemes nyitott szemmel végigjárni!
– De ha a tél lezárja az utat, ottrekedhetek akár jövő
tavaszig! Herzgo Alegni erre csak nevetett.
– Jobban ismerem annál Szürke Barrabust, mint hogy azt
higgyem, egy kis hó képes őt megállítani! Biztos vagyok abban,
hogy Port Llastban nem fogsz sok időt eltölteni. Nem sok ember van
ott, aki érdekes lehet a számunkra, így már az őszi napéjegyenlőség
előtt Luskanban lehetsz. Igyekezz minél gyorsabban ellátni a
feladataidat, és térj vissza hozzám, mielőtt a hó elzárja az utakat!
– Már… negyven éve nem jártam Luskanban! – tiltakozott
Barrabus. – Ott nincsenek kapcsolataim, nem építettem ki
hálózatot!
– A város nem sokat változott a Vendégtorony leomlása óta.
Az öt főkapitány irányítja…
– Őket meg a drow zsoldosok – fejezte be Barrabus. – És ha
azt hallottad, hogy mostanában kevesebbet beszélnek róluk,
biztos lehetsz benne, hogy e híreszteléseket maguk a sötételfek
terjesztik, hogy az olyanok, mint te, na meg Vízmélyvára urai
elégedetten bólintsanak, és másfelé fordítsák a figyelmüket.
– Nos, akkor derítsd ki számomra az igazságot!
– Ha a jelentések, amelyeket kaptál, nem igazak, akkor
valószínűleg nem térek vissza. Ne becsüld alá a sötételfek
emlékezőtehetségét!
– Nocsak, kedves Barrabus, ezelőtt sose láttalak még félni!
Az orgyilkos erre kihúzta magát, és mogorván nézett a tieflingre.
– Térj vissza, mielőtt beköszönt a tél! – parancsolta Herzgo
Alegni, majd Neverwinter felé tekintett és az állával intett. –
Holnap reggel indul a karaván – közölte.
 Szürke Barrabus kelletlenül megindult a város felé. Gondolatban
száz meg száz lehetőséget számba vett, de egyik irányban sem jutott
kellemes következtetésre. Nem minden ok nélkül kerülte Luskant az
elmúlt évek során; elvégre egy olyan veszedelmes alakkal, mint
Jarlaxle Baenre, nemigen lehetett büntetlenül packázni.
Visszagondolt az évtizedekkel korábban, Memnonban lezajlott
ütközetre, amikor a Bregan D’aerthe megbízottai foglyul ejtették a
szerelmét, miközben őt gúnyolták és figyelmeztették, miféle
következményekkel járhat, ha visszautasítja az ajánlatukat, és
nem hajlandó újra csatlakozni hozzájuk. Ismét látta maga előtt a
három halott drow-t, de elűzte a képet, helyette inkább arra a
néhány tíznapra gondolt, amely szerelmével megadatott neki.
Azok voltak élete legszebb napjai, de – ó, jaj! – a nő megszökött,
vagy eltűnt; az is lehet, megint a sötételfek ragadták el. Talán, hogy
bosszút álljanak erőszakossága miatt, meg is ölték?
Vagy ama pokoli kard volt a bűnös? Amikor ez a
nyugtalanító gondolat felötlött benne, majdnem visszanézett
Herzgo Alegnire. Szerelme elvesztése után ugyanis az árnyak
rögtön megjelentek, és megfosztották a szabadságától.
Megfosztották mindentől.
Ezen utolsó gondolat önmegvető mosolyt csalt Szürke
Barrabus arcára.
– Mindentől megfosztottak? – suttogta. – Miért, mit
mondhattam magaménak?
Mire elérte Neverwinter kapuját, hagyta, hogy az emlékei
tovaszálljanak. Előre kellett tekintenie, és minden idegszálával az
előtte álló feladatra kellett összpontosítania. Tudta ugyanis, hogy ha
csak egyetlen drow is maradt Luskanban, a legkisebb hiba is az
életébe kerülhet.
 VII.
GAUNTLGRYM
Jarlaxle leghátul haladt az ötfős csapatban. A Luskan alatt kanyargó
alagutakat hosszú, természetes folyosók alkották, amelyek
délkeleten elértek egészen a Szirtekig. Korvin Dor’crae vezette a
csapatot, és felderítőként is szolgált, így gyakorta előzte meg a
többieket. Mögötte csörtetett Athrogate, aki türelmetlenül várta,
hogy végre lássa a helyet, amiről Dahlia mesélt, és azt sem bánta
volna, ha bármilyen őrszem észreveszi – sőt, kifejezetten remélte is,
hogy lehetősége támad egy jó kis csetepatéra. Őt Dahlia és
Valindra kettőse követte. Az elfnő éppen azzal a kimértséggel és
türelemmel lépdelt, melyre Jarlaxle számított egy nála sokkal
idősebb és tapasztaltabb harcostól; Valindra pedig úgy haladt
mellette, mintha kábulatba esett volna. Úgy tűnt, aligha van jelen
akár testben, akár lélekben – de mit is lehetne várni egy
halálúrnőtől, egy ilyen erős teremtménytől?
Nem mintha Jarlaxle maga panaszkodott volna. Árnyköpenyes
Valindra életében sem volt alábecsülendő, hiszen ő irányította a
nagy hatalmú Misztika Vendégtornyának egy egész szárnyát. A
sötételf tudta: ha a halálúrnő egyszer visszanyerné éles elméjét
és önbizalmát, csak még veszedelmesebb lehetne élőholt
állapotában – és józan belátással mérlegelve a halandó léte
utolsó napjaiban bekövetkező eseményeket, valószínűleg
nemigen örülne a drow-nak, aki beleártotta magát az ügyeikbe.
Több mint egy napon át zavartalanul haladtak, és noha hallották
a ghulok és más, alacsonyabb rendű élőhalottak csoszogását és
kaparászását, eggyel sem kerültek szembe. Jarlaxle ezt értetlenül
fogadta. Végtére is tudta, hogy a ghulok nem félnek semmitől,
hiszen csillapíthatatlan étvágyat éreznek az élő hús iránt, és elég
éles szaglóérzékük lévén, annak hollétét gyorsan meg is tudják
határozni. Miért nem közeledtek hát? Hamarosan azonban a drow
kénytelen volt szembesülni egyik társa valódi természetével.
 – Szerencsénk vala – szólt hozzá Athrogate másnap a pihenő alatt.
– Pedig mennyi itt az oldalfolyosó, teli ghulokkal és egyéb
szerzetekkel!
– Ez nem szerencse – felelte Jarlaxle, majd fejével előrebökött, és a
törpe figyelmét Dahliára meg Dor’crae-re irányította, akik a következő
lépésről tanácskoztak. Az alagút kettéágazott, és a vámpír
közölte, hogy a folyosók kicsit távolabb ismét többfelé nyílnak.
Mindketten egyfolytában a mennyezetre és az alagút falaira
mutogattak, ahol a megcsillanó indák zöld nedvességet vertek
vissza a zseblámpa fényében.
– Mire gondolsz? – kérdezte Athrogate. – Hogy az egy
varázsalagút?
– Gyerünk tovább! – rendelkezett Jarlaxle, majd felállt, és
megindult Dahlia felé, miközben Dor’crae elindult a bal oldali
ágazásban.
– Gyorsan a végére járunk – ígérte az elf, ahogy a kettős
közelített feléjük.
Jarlaxle intett Athrogate-nek, hogy ne álljon meg, és menjen
tovább arra, amerre a társa elindult.
– Semmi kétségem afelől, drága úrnőm – mondta, majd
elővett egy varázspálcát, és az alagút felé tartotta.
Dahlia arckifejezése egészen elváltozott a döbbenettől és az
ijedtségtől, mielőtt azonban bármit is tehetett volna, Jarlaxle már ki
is mondta a varázsszót, mire az alagutat mágikus fény ragyogta be.
– Mi a…?! – rikoltott Athrogate meglepetésében, mert a fény
bántotta a szemét. Amikor ideiglenes vaksága elmúlt, a törpe
megpillantotta Dor’crae-t, amint óriási denevér alakjában verdes
szárnyaival, és a fénytől távolodva eltűnik az alagútban.
– Ezt meg miért tetted? – korholta Dahlia a drow-t.
– Hogy lássuk, mikor tér vissza Dor’crae – felelte Jarlaxle, és a
varázsfény felé lépett. – És hogy jobban kivehessük az alagút falán
ezt a különös mintázatot. Először úgy gondoltam, valamilyen kőzet
erezete lehet, talán a vérkő egy változata.
Továbbment, Dahlia pedig sietve igyekezett lépést tartani vele.
 – De most már másként látom – közölte Jarlaxle, miközben
a fénybe ért, és közelebbről tanulmányozta az egyik eret. –
Majdhogynem üres csöveknek tűnnek, de valami folyadékkal
vannak megtöltve.
Aztán másik pálcát vett elő – úgy tűnt, kifogyhatatlan készlettel
rendelkezik ezekből –, és a kanyargós indára szegezte.
Dahlia azonban megragadta a varázseszközt.
– Vigyázz! – figyelmeztette a drow-t magabiztos hangon.
– Nehogy megtörd az indát!
– A mit? – kérdezte Athrogate.
Jarlaxle suhintott a pálcával, megidézte annak auráját, mely
mágia jelenlétét érzékelte. A sötételf elég meglepettnek tűnt,
amikor hátrafordult Dahliához és így szólt:
– Erőteljes mágikus tér érzékelhető itt.
– Csak ami régről visszamaradt – vélte a nő.
– Biztos jobban értesz hozzá, mint én – hagyta rá a drow.
Dahlia már válaszra nyitotta volna a száját, de aztán úgy döntött,
inkább cselhez folyamodik, és haragos tekintettel a férfira meredt.
– Jól ismered Luskan alvárosát – mondta.
– Annyira azért nem jól.
– Viszont ahhoz eléggé, hogy tudd, ez nem a kőzet erezete.
– Miről hablatyol ez itt? – kérdezte dühösen Athrogate.
– Ezek a leomlott Vendégtorony gyökerei – magyarázta Jarlaxle –
amelyek kiszívják a tenger és a föld erejét, legalábbis így
gondoltuk, noha soha nem hittük volna, hogy ilyen messzire
elérnek a várostól.
Dahlia erre ravaszul elvigyorodott.
– És a bal oldali elágazást követik, nem a jobbat – folytatta
a drow.
A nő vállat vont.
– Mi meg megyünk utánuk – állapította meg a sötételf
némileg gyanakvó hangon.
– Ó, na és akkor miben mesterkedel? – követelt választ az értetlen
törpe. – Miféle törpék városát emlegetel nekem, hogy rávegyél, hogy
idejöjjek? Miféle kincsekről szólál, te elf? És ha jót
akarsz magadnak, az igazat mondd!
– Az indák vezetnek el ahhoz a helyhez, amiről beszéltem –
mondta Dahlia. – Dor’crae, amikor követte őket, megtalálta a
bányákat, az óriási kovácsműhelyet és olyan épületeket, amiktől
eláll majd a lélegzeted, törpe! Lehet, hogy ama rég letűnt korban
a törpék nem csak fegyvereket gyártottak, hanem szerződést
kötöttek a Vendégtorony nagy hatalmú varázslóival. Még a törpék
által készített fegyverekre is ráfér a mágikus ráolvasás,
nemdebár? És az a páncélzat, melyet nagy mágusok varázslatai
erősítenek meg, kibírja a legrettenetesebb csapásokat is!
– Azt mondod hát, hogy őseim arra használák e…
gyökereket, hogy a varázslók egy kis mágiát küldjenek nekik?
– Lehetséges – felelte Dahlia. – Ez egy igen valószínű
magyarázat.
– És mi a többi, azokra is kíváncsi vagyok – szólt közbe
Jarlaxle leplezetlen gyanakvással, a nő azonban nem felelt.
– Akkor nemsoká megtudjuk – bizakodott Athrogate. – Ugye?
Dahlia lefegyverző mosollyal bólintott.
– Dor’crae úgy hiszi, létezik egy rövidebb út is. Lehet, hogy
hamarabb megtalálod a kincseidet, mint reméled, jó törpe.
Ismét elmosolyodott, és visszament a másik irányba, ahol
Valindra állt csukott szemmel, valami különös dalt dúdolva. A
halálúrnő időnként abbahagyta az éneklést, és szidta magát:
– Nem, nem így van. Ó, elfelejtettem. Nem így van. Tudod,
hogy nem így van. Nem így van – és anélkül, hogy kinyitotta
volna a szemét, folytatta a sokszor ismételt kántálást:
– Ara… Arabeth…
– Láttad Dor’crae-t? – kérdezte Jarlaxle a törpét, amikor
magukra maradtak.
– Heh, az ő vala? Jó a varázsköpenye!
– Az nem varázsköpeny!
– Hát? – nézett a drow-ra csodálkozva a törpe.
– Ez a saját természete, nem mágikus eszköz! –
magyarázta Jarlaxle.
 Athrogate először csak értetlenül meredt maga elé, aztán hirtelen
elkerekedett a szeme, és csípőre tett kézzel fordult a barátjához.
– Csak nem mondod, hogy…?!
– De.
– Elf…?
– Ne félj, jó törpe! A legjobb barátaim közt is akadtak
vámpírok – veregette vállon Jarlaxle Athrogate-et, majd
visszament Dahliához és Valindrához.
– Akadtak? – tűnődött, igyekezve minél többet kihámozni ebből a
kósza célzásból. Csak aztán jött rá, hogy egymagában ácsorog,
miközben egy vámpír szabadon ólálkodik! Aggodalmaskodva
körülnézett, majd sietve Jarlaxle nyomába eredt.

****

– Ismeri az utat – magyarázta néhány nappal később a drow a

törpének. – És az élőholtak kordában tartásánál is hasznát vesszük!
– Bah, hisz’ itt már nincsenek is, de ha lennének is, homlokon
csókolnám én biz’ őket a buz’gányimmal! – morgott a törpe.
Jarlaxle bólintott, majd így szólt:
– Gyors, nesztelen, és értsd már meg, ismeri az utat!
– Jó, jó, tudom – dörmögött Athrogate, és intett a drow-nak,
hogy menjen el.
Előttük a sorban Valindra ismét énekelni kezdett, és a sok
tévesztésért ismét szidva magát, megkérdőjelezett minden
egyes sort, mielőtt újra rákezdte:
– Ara. . . Arabeth . . . Arararar … Arabeth!
– Azt már értem, mér’ hozta a bőregeret – szólt Athrogate. –
De hogy ez a félkegyelmű ugyan mér’ kell nekünk…!
– Ez a félkegyelmű hatalommal, jelentős hatalommal bír!
– Mit nem mondsz, alig várom, hogy mindnyájónkat
felrobbantson egy jókora tűzgolyóval!
– Jelentős hatalma van – ismételte Jarlaxle –, és Dahlia
képes őt kordában tartani!
– Mi? Na és honnan tudod?
 – Jarlaxle csak felemelte a kezét, és előrenézett a két nőre. Kim-
muriel Obiodra, Jarlaxle hadnagya és a Bregan D’aerthe jelenlegi
vezetője pszionikus képességei segítségével éveken át figyelte
Valindra elméjét. Az első napokban, miután Arklem Greeth élőholttá
változtatta a nőt, csak ő tartotta vissza a teljes megtébolyodástól.
Azon alkalmak után, amikor a drow a nő elméjébe tekintett,
Kimmuriel biztosította Jarlaxle-t, hogy a látszólagos szellemi
leépülés mögött ott bujkál még a kellően erős, gonosz és éles
elméjű lény, a valamikori Árnyköpenyes Valindra, a Vendégtorony
Északi Szárnyának úrnője – nem egyszerű varázsló, hanem
mágusmester! És ez a Valindra előbb-utóbb vissza fog térni.
Az óvatos Dahlia tisztában volt ezzel. Ugyanakkor nem
kételkedett benne, hogy képes az irányítása alatt tartani –
másképp el sem hívta volna a halálúrnőt.
Jarlaxle számba vette a lehetséges következményeket,
amelyekre sor kerülhet, ha Dahliának sikerül öntudatára
ébresztenie Valindrát. Kétség nem fért hozzá: az a nő már
életében is rendkívül veszedelmes volt. A drow el sem merte
képzelni, hogy ép elmével halálúrnőként mennyi bajt okozhatna!
– Ha a vámpír ismeri az utat, és ama félnótásnak akkora hatalma
van, akkor meg mi a kilenc poklot keresünk itten, elf? – kérdezte
Athrogate.
Jarlaxle tüzetesen megszemlélte a barátját, aki igen riasztó
látványt nyújtott súlyos páncélingében, sisakjában, hátán pedig
keresztben a két pusztító buzogánnyal. A drow visszagondolt
korábbi beszélgetésére Dahliával, amikor a nő kifejtette, miért is
van szüksége rájuk. Önnön gőgje miatt hibát követett volna el
azzal, hogy Dahlia szavait készpénznek vette?
Nem, emlékeztette a drow saját magát. Dahliának szüksége van
rá, és a kapcsolataira, és ennek érdekében még a műtárgyakból és
érmékből álló várható lelet egy részéről is lemondott.
Aztán újra Athrogate-re fordította a tekintetét. Dahlia külön
kitért arra, miért kell neki a törpe is. Nem kizárt, hogy csak azért
hívta őt, hogy Athrogate szolgálatait megnyerje magának; hiszen
ők ketten köztudottan elválaszthatatlanok voltak.
 Akkor hát ő, Jarlaxle nem más, mint járulék?
Végül megválaszolatlanul hagyta a törpe jó ideje elhangzott
kérdését. Néhány pillanat múlva utolérték Dahliát és a
többieket, akik egy mély verem szélén álltak, és lefelé néztek.
– Megérkeztünk – jelentette ki Dahlia, amikor Jarlaxle és
barátja csatlakoztak hozzájuk.
– Hát ez egyáltalán nem néz ki városnak – dörmögte Athrogate.
– A szakadék ötven láb mély – magyarázta Dahlia. – Aztán
meredek, de még járható lejtőn kissé balra hajlik. Onnantól pár száz
láb hosszan kanyarog, és végül… de majd nemsokára meglátod!
Majd Valindrához fordult, és Jarlaxle észrevette, hogy Dahlia a
tunikáján egy különös melltűhöz nyúl, és ujjait az ónixkőhöz érinti.
– Valindra – suttogta Dahlia. – Tudsz segíteni, hogy a
barátaink lejussanak?
– Dobd le őket! – felelte gúnyos hangon a halálúrnő. –
Ara… ó, igen, azzal!
– Valindra! – dörrent rá az elf, mire a halálúrnő megrázta a fejét,
és prüszkölt, mintha egy vödör vizet öntöttek volna az arcába. –
Biztonságban kellene lejutniuk – pontosított végül Dahlia.
Valindra színpadias sóhajjal, és vajmi kevés erőfeszítéssel,
mindössze keze egy intésével izzó, kék korongot idézett meg,
mely a szakadék fölött a levegőben lebegett.
– Gyere te is! – magyarázta Dahlia a halálúrnőnek, miközben
kézen fogta és oda akarta húzni a korongra maga mellé.
– Azt hiszem, kell még egy a drow-nak és a törpének –
jegyezte meg.
Valindra újra felsóhajtott, kétszer intett a bal kezével, majd
egyszer a jobbal, mire újabb lebegő korongok jelentek meg Jarlaxle
és Athrogate előtt is. Dahlia ekkor elengedte Valindra kezét, és
kérte, hogy folytassa. A halálúrnő korongja lebegve a mélybe
süllyedt. A nő ezután Dor’crae felé bökött a fejével, aki rögvest a feje
fölé emelte köpönyegét. A ruhadarab egy ideig a vámpír fölött
lebegett, majd lesüllyedt. A férfi alakja egyre homályosult, végül
óriási denevérré alakult át, amely Valindra után repült.
 Dahlia a két maradék korongra mutatott, majd megragadta
saját varázsköpenyét – azt, amelyet Borlanntól lopott el.
– Mit tudsz róla? – kérdezte Jarlaxle, mielőtt a nő elindult
volna. – Úgy értem, Valindráról.
– Úgy vélem, furcsamód megbomlott elméje óvhatta meg a
Mágiavésztől – felelte az elf. – Most sajátos keverékét alkotja
egykori és új önmagának. Persze az is lehet, hogy nem több egy
őrült varázslónál, aki élőholt állapotba került, és menthetetlen. De
bármi légyen is a helyzet, tudom, hogy hasznát vehetjük.
– Tehát akkor csak eszköz számodra! Varázstárgy – vádaskodott
Jarlaxle.
– Miért, neked és drow-barátaidnak mi más hasznát vettem
az évek során?
A sötételf elvigyorodott a találó visszavágás hallatán, és
megemelte széles karimájú kalapját.
Már rálépett volna a korongra, és Athrogate-et is ugyenerre
kérte, de amint a törpe felugrott rá, ő maga visszakozott.
– Csak utánad, jó hölgyem.
– Nem tetszik ez énnekem – mormogta a törpe, miközben
guggoló tartásba helyezkedett, és oldalra nyújtotta két karját,
mintha arra készült volna, hogy a korong bármelyik pillanatban
eltűnhet, ő maga pedig ott marad a levegőben kapálózva, és
meg kell kapaszkodnia valamiben.
– Nemsokára más lesz a véleményed, ígérem! – mondta
Dahlia, majd összehúzta magán a varázsköpenyt. Egy
szempillantás alatt varjúvá változott, és lerepült a mélybe.
Utána ereszkedett le Athrogate, és végül Jarlaxle zárta a
sort. Mielőtt visszalépett volna Valindra varázskorongjára, a
menzoberranzani Baenre-ház jelvényére tette a kezét, melyet
mindig kitűzve viselt. Úgy gondolta, szükség esetén beveti a
saját levitációs mágiáját.
De mint kisvártatva rájött, a halálúrnő részéről nem kellett semmi
turpisságtól tartania. A korongok egyenletesen, könnyedén lebegtek, a
rajtuk állók mentális parancsai szerint. Éppen, ahogy Dahlia mondta,
ötven lábbal mélyebben a szakadék meredek lejtőre váltott,
ám az utazók nem léptek le a korongokról, mert könnyebb volt
átlibbenni a töredezett, egyenetlen talaj felett, mint gyalogosan
megtenni a nehéz utat.
A folyosó egyre keskenyedett, így helyenként a kis csapat tagjai
kénytelenek voltak összegörnyedni vagy lehajolni, egy alkalommal
pedig hasra is kellett vetniük magukat a korongjaikon, míg
áthaladtak egy lelógó szikladarab alatt. Ezután tovább kanyarogtak
jobbra-balra, sőt lefelé is. Az egyik utolsó akadály miatt az alagút
végső szakaszában Athrogate kissé megelőzte Jarlaxle-t, így a
drow, amikor látta, hogy a keskeny átjáró kiszélesedik, hallotta,
amint a törpe áhítatos, megilletődött hangon mormogja:
– Dumathoinra…!
A Hegy Alatti Titkok Őrzőjének emlegetése már felkészítette a
drow -t arra, hogy valami rendkívülit fog látni, de még így is elakadt
a lélegzete, amikor odaért a sziklaperemre négy társához.
Természet által létrehozott sziklaperemen álltak, mely hatalmas
teremre nézett – egész Menzoberranzannak úgy egyharmadára
becsülte jarlaxle. Nem tudta, hogy természetes volt a fény, esetleg a
halálúrnő által megidézett, vagy ősidőkből visszamaradt mágiának
tulajdonítható, mindenesetre elég jól látott. Tó terült el előttük,
mozdulatlan, sötét vizét óriási, álló cseppkövek törték meg. Közülük
néhányra csigalépcsőket és pihenőhelyeket faragtak, amelyek
valószínűleg őrszemeknek, vagy kereskedők bódéinak
biztosíthattak helyet. A barlang hátsó részében függő cseppkövek is
feltűntek, közülük több az előbbiekéhez hasonló kialakítással.
Jarlaxle rájött, hogy a törpék, akik egykor ezen a termen dolgoztak,
átvették a drow-k módszereit, és lakhelyül a természet vájta
üregeket használták. A sötételf azelőtt sosem hallott hasonlóról, de
nem kételkedett feltevése igazában. A cseppkövek megmunkálását
biztosan nem drow-k végezték: a díszítések nem voltak kifinomultak
és kacskaringósak, és izzó tündértüzet sem lehetett rajtuk látni.
– Ott fent hajítógépek vannak! – jelentette ki az emberi formáját
időközben visszanyerő Dor’crae, és a függő cseppkövekre mutatott.
– Az őrállomások a bejáratra néznek!
 – Nem, nem… az nem lehet… – suttogta a korongján álló
Athrogate, és a tartása megroggyant, mintha hirtelen elhagyta
volna az ereje.
Jarlaxle azonban leginkább bizakodást vélt kihallani a hangjából,
olyan felismerést, mely túlment talán mindenen, amit barátja valaha
is remélni mert; így a drow abban a pillanatban nem sok ügyet
vetett a társára, inkább folytatta a barlang tanulmányozását.
A tó túlpartján, onnan, ahol álltak, több száz láb távolságra,
úgy féltucatnyi kis épületcsoport állt, mindegyik egy-egy
bányavasút végén, melyek közül többön ütött-kopott, ősrégi
bányakocsi állt. A sínek a teraszról indultak, és a barlang túlsó
része felé tartottak, és még a sötétben kiválóan látó drow sem
volt képes tekintetével kifürkészni, meddig futnak.
– Gyertek! – szólt társainak Dahlia, nagy madarat idéző,
süvöltő hangon.
Lesiklott a terasz alacsony, természetes korlátján, majd fekete
madárszárnyakon a víz fölé vitorlázott, és átrepült a túlpartra. Dor’crae
visszaváltozott denevérré, és hamarosan követte, akárcsak
Valindra a korongján.
– Nem jössz? – nógatta Jarlaxle Athrogate-et, amikor látta,
hogy a törpe meg sem mozdul.
Athrogate úgy nézett barátjára, mintha mély, zavaros
álomból ébredt volna.
– Nem lehet – suttogta ismét, és alig tudta kiejteni a szavakat.
– Nézzük meg, barátom! – javasolta Jarlaxle, és megindult.
Alighogy korongján a víz fölé ereszkedett, Athrogate már le is
hagyta; nyilván felrázta magát a kábulatból, és teljes gőzzel
hajtotta előre a maga járművét.
A túlparton Dahlia – ismét elfalakjában – éppen Valindrát
segítette le a korongról, miközben Athrogate egyszerűen csak
lepattant a sajátjáról, már akkor, amikor az még hat láb
magasságban lebegett a föld felett. Az esés cseppet sem
lassította le a törpét, sőt valójában úgy tűnt, meg sem kottyan
neki, hiszen egyenesen a talpára érkezett, és a központi sín
mentén botladozva, csörtetve rontott előre.
 – Sok csatát láthatott e hely – jegyezte meg Dor’crae, amikor
már levedlette denevéralakját, és lehajolt, hogy felvegyen egy
megfehéredett csontot. – Goblin, vagy kisebb ork lehetett –
állapította meg.
Jarlaxle körülnézett, és megerősítette a vámpír
megfigyeléseit. A puha talaj tele volt töredezett nyomokkal, és
rengeteg csont hevert szerteszét. Ennél is érdekesebbnek
bizonyult azonban a távolabbi látvány, melynek hatására
Athrogate térdre vetette magát, és, noha háttal volt a drow-nak,
Jarlaxle elképzelte a bozontos arcon végigcsorgó könnyeket is.
És ugyan ki rótta volna fel neki, hogy így elérzékenyült? Még a
drow is, aki pedig csak részleteiben ismerte a delzouni törpék
legendáit, könnyűszerrel kitalálhatta, hogy ahová megérkeztek, az
nem más, mint Gauntlgrym, a delzouni törpék legendás otthona,
egész történelmük legnagyobb becsben tartott mítosza; a hely,
amelyet maga Harcpöröly Bruenor is fél évszázada próbál
felkutatni.
Magas fal emelkedett velük szemben, mely lezárta a barlangot.
Nagyjából úgy épült, ahogyan egy felszíni vár: a súlyos mithrillkapu
mindkét oldalán külső torony, és a fal tetejének teljes hosszában
csipkézett, lőrésekkel ellátott oromzat, amely a teljes barlangon
átívelt, és mindkét végénél, úgy látszott, mélyen bele van vésve a
sziklába. A legfurcsább, leszámítva az óriási ezüstkapukat, a hely
szűkössége volt. Ahogy Jarlaxle felnézett a fal tetejére, arra
számított, hogy a kék ég fog fölötte felragyogni, ehelyett azonban
csak a kis rést látta, majd rögtön a barlang mennyezetét. Egy
magas ember talán már ki sem tudott volna ott egyenesedni, és a
drow-nak is több helyen le kellett volna hajolnia.
– Az nem lehet – hajtogatta Athrogate, amikor Jarlaxle
beérte, és megbizonyosodhatott róla, hogy a törpe valóban sír.
– Pedig nem tudom, barátom, mi más lehetne – felelte a
drow, és megveregette a törpe erős vállát.
– Akkor tehát felismeritek? – kérdezte Dahlia, amikor,
nyomában Dor’crae-vel és Valindrával, odalépett hozzájuk.
– Íme, Gauntlgrym – jelentette ki Jarlaxle. – A delzouni törpék ősi
otthona, a hely, amelyet mind ez idáig csak legendának véltünk…
 – Soha egyetlen törpe sem kételkedett a létezésében! –
bömbölte Athrogate.
– …legendának vélték sokan, a törpék kivételével –
helyesbített Jarlaxle, és barátjára mosolygott. – Titok maradt az
elfek előtt is, akiknek emlékezete pedig messzire elér, és a drow-
k sem tudtak róla semmit, pedig nálunk jobban senki nem ismeri
Mélysötétet. És kétség nem fér hozzá, sokan keresték az elmúlt
évszázadok során. Ha csak az egy tizede igaz annak, amit
Gauntlgrym kincseiről állít a szóbeszéd, akkor elképzelhetetlen
vagyon bújik meg a falon túl, ama kapu mögött!
A sötételf itt elhallgatott, az előtte álló látványon tűnődött, és
azon, hol is vannak, milyen irdatlan mélységben, még
mélysötéti viszonylatokban is!
– Nagy erejű mágia rejthette el ezt a helyet ennyi éven át – vélte.
– Ha csak egyszerű barlang lett volna, nem marad ennyi
évszázadon keresztül észrevétlen Mélysötét északi részében!
– De honnan tudod, hogy ez Gauntlgrym? – kérdezte Dor’crae. –
A törpék sok más királyságot építettek, és hagytak el.
Mielőtt Jarlaxle válaszolhatott volna, Athrogate verselésben tört
ki:

Mithrillkapuk és ezüsttermek
Körös-körül roppant kőfalak
Bányák, kocsmák, kovácsműhelyek
Szem s száj tátva marad!

Kemény munka foly’ a végtelen éjbe’!

Kancsónkat ezennel a hősökre ürítjük!
Kell is a hideg sör szomjas bendőnkbe
A kohóknál, ahol a sárkányt is megsütjük!

Fogjátok a családot, keljetek útnak!

Gyertek, delzouniak, jöjjetek mind!
Vigyétek hírül rokonnak, társaknak:
Vár ránk otthonunk: dicső Gauntlgrym!
 – Régi dal – magyarázta Athrogate. – Minden törpe még
gyerekként megtanulja!
– A kőfalakat és a mithrillkapukat látom, de egyelőre ez
minden bizonyíték…
– És nem is kell ennél több! – vágta rá Athrogate. – Semmi
más helyen nem építettek ilyen kapukat! Egy törpe sem tenné,
tiszteletből! Senki nem próbálna meg lemásolni olyasmit, ami
utánozhatatlan! Hisz’ az sértés vón’!
– Majd többet megtudunk, ha bejutunk – hagyta rá
társára Jarlaxle.
– Már jártam bent – közölte Dor’crae –, és ezüsttermeket
nem láttam, ahogyan felhalmozott kincseket sem, de a
kohókról szóló verssort meg tudom erősíteni!
– Hát látád a kovácsműhelyt?
– Több szintre elér a melege!
– Szóval még mindig működik? Hát az meg hogy lehet? –
csodálkozott Jarlaxle.
A vámpír nem tudta a választ.
– Mit mondsz? Valaki lakik ott? – kérdezte izgatottan
Athrogate. Dor’crae erre idegesen Dahliára pillantott, és
ennyit mondott:
– Semmit nem találtam… semmi élőt… – magyarázta –, de a
barlangrendszer nem elhagyatott. És igen, jó pár szinttel alattunk van
egy óriási kovácsműhely, amely még mindig működik, és olyan erős
hőt áraszt, amilyet korábban soha nem éreztem.
Annyira forrót, ami egy silányabb kardot egyszerűen
felolvasztana!
– Vagy megsütne egy sárkányt! – tette hozzá Athrogate
ravasz vigyorral.
– A peremről járatok vezetnek le a mélybe, amelyekben
kúszva lehet közlekedni -
magyarázta a vámpír. – De mind le vannak zárva.
– Azt mondád, jártál lenn!
– Megvannak a magam módszerei, törpe – válaszolta
Dor’crae. – De úgy vélem, alagutat kell ásnunk magunknak,
ha valahogy be akarunk jutni.
 – Bah! – horkant fel Athrogate, majd megfordult, és a
kapuhoz lépett. – Moradin karjára és Clangeddin kürtjére,
Dumathoin cseleire és Delzoun igazságára, mondom néked,
tárd ki kapuidat! Nevem Athrogate, delzouni vér csörgedez az
ereimben, és azt mondom, otthonom vár!
A kapun erre ragyogó ezüstfények jelentek meg, különféle
rúnák és ősi törpe címerek, majd mintha alvó hegyi óriás
sóhajtott volna egy nagyot, a bejárat recsegve-ropogva
kitárult. Aztán a két szárny hang nélkül szétvált, s mögöttük
keskeny, mély, lőrésekkel szegélyezett alagút tűnt fel.
– A szakállas istenekre! – motyogta Athrogate, és
döbbenten nézett hátra a többiekre.
– Régi dal, amelyet minden törpegyerek megtanul? –
kérdezte vigyorogva jarlaxle.
– Mondám én, hogy ez Gauntlgrym! – kiáltotta Athrogate
hevesen hadonászva, majd megindult befelé.
Dor’crae utána szaladt és a vállánál fogva visszahúzta.
– Valószínűleg csapda! – figyelmeztette a törpét. – Ősi
védővarázslatok és mechanikus rugók, amelyek, biztosíthatlak
felőle, még mindig működnek!
– Bah! – horkant fel Athrogate, miközben elhúzódott. – Delzouni
csapda vagy varázslat nem fog egy delzouni törpén, te fajankó!
Majd habozás nélkül folytatta útját, nyomában a többiekkel,
akik csak még jobban igyekeztek lépést tartani vele – amikor
Jarlaxle megjegyezte, hogy talán bölcs dolog lenne a törpe
közelében maradni.
Félúton befelé Dahlia sétapálcájával megidézte a szikrázó kék
fényt. Jarlaxle sem akart alulmaradni; villámgyors csuklómozdulattal
tőrt varázsolt elő a mágikus alkarvédőjéből. Aztán ismét megrázta a
kezét, mire a tőr remek karddá nyúlt. Suttogott valamit a
markolatnak, s a kard, bevilágítva a területet, fehéren kezdett izzani.
Csak akkor vették észre az előttük mozgolódó alakokat,
akik igyekeztek elbújni a fény elől.
– A testvéreim? – kérdezte Athrogate, szemlátomást tanácstalanul.
– Szellemek – suttogta Dor’crae. – Tele van velük a hely.
 Hamarosan egy kör alakú nagy terembe értek, amelyen
sínpályák futottak keresztül-kasul, a három kijárat
mindegyikétől. A girbegurba fal mentén épületek homlokzatai
sorakoztak, rajtuk cégtáblákkal, melyek mutatták a hely
jellegét: fegyverkereskedő, fegyverkovács, kaszárnya, na és
persze az elmaradhatatlan kocsmák egész sora.
– Akárcsak Mirabar Alvárosa – állapította meg Jarlaxle –,
noha kétségkívül nagyobb méretekben.
Ahogy továbbhaladtak a barlang közepe felé, Athrogate
megragadta Jarlaxle karját, és lejjebb irányította, hogy a kard
megvilágítsa a mozaikpadlót.
A falon levő hatalmas festményt jó darabig pásztázniuk kellett
rögtönzött lámpásaikkal, amíg rá nem jöttek, hogy az a három ősi
törpeistent: Moradint, Clangeddint és Dumathoint ábrázolja.
A padló közepén kör alakú emelvény állt, rajta egy trónszékkel,
melynek szikrázó fénye, ahogy közeledtek, meggyőzte őket, hogy
nem szokványos ülőalkalmatosságról van szó. Rendkívül
lenyűgözően festett ékkövekkel kirakott, elegánsan ívelő karfájával,
ezüstből és aranyból öntött magas, széles háttámlájával – bizonyára
egy nagy király trónja lehetett. Még az emelvényt sem közönséges
kőből faragták, hanem nemesfémekből ötvözték, és több sorban
tündöklő ékkövekkel díszítették.
Jarlaxle meglengette mellette világító kardját, és látták,
hogy a kiváló lila bársonykárpit az idők során mit sem kopott.
– Nagy erejű varázslat – állapította meg a drow.
– Nosza, oldd hát fel, hadd vihessük el az ékköveket! –
követelődzött Dor’crae, és ezzel az ötletével magára vonta
Athrogate gyűlölettel teli pillantását.
– Szedj csak ki egyetlen követ a trónból, vámpír, és a fekete
szíveddel fogom betölt’ni a helyét! – fenyegetőzött a törpe.
– Akkor hát közönséges látogatókként érkeztünk ide? –
vágott vissza Dor’crae. – Csak hogy tátott szájjal körbejárjunk,
és megcsodáljuk a hely szépségét?
– Fogadom, hogy épp elég kincset fogsz még találni, még többet
is, mint amennyit elbírunk. Rengeteg értékes holmi hever itt – felelte
Athrogate –, de vannak dolgok, amiket nem
szentségteleníthetel meg!
– Elég! – dörrent rájuk Dahlia. – Ne bocsátkozzunk üres
találgatásokba, és ne veszekedjünk! Még csak most léptünk
be ide! Alig tudunk valamit a helyről.
Athrogate igencsak eltökéltnek mutatkozott, hogy ezen
mielőbb változtasson. Óvatosan a trónhoz lépett, és megfordult,
hogy leüljön. Megállt, amikor még éppen nem érintette az ülést,
és a keze is egy hajszálnyira volt a faragott, gazdagon
díszített karfától.
– Vigyázz! – figyelmeztette a barátját Jarlaxle. Pálcát vett
elő, a szék felé tartotta, és varázsigét mondott. Szeme tágra
nyílt a döbbenettől, amikor megérezte, milyen erős mágia
itatja át a trónt: ősi, roppant erejű mágia, olyan hatalmas,
amilyennel azelőtt soha életében nem találkozott.
– Athrogate, ne! – szólt rekedt, izgatott hangon.
– Ugyan, törpe széke vala! – ellenkezett Athrogate, és
mielőtt a barátja megakadályozhatta volna, lehuppant.
A következő pillanatban szeme majd’ kiugrott a helyéről,
szája hangtalan üvöltésre nyílt, és a megrökönyödött törpe
ijedten pillantott körbe.
– Nem király! – zihálta, de nem is jutott el a tudatáig, hogy
egyáltalán kimondja e szavakat.
Ezután a trón kivetette magából: nagy ívben repült vagy tizenkét
láb hosszan, majd farolva érkezett a mozaikpadlóra. Hosszú ideig
feküdt ott mozdulatlanul, reszketett és tenyerével eltakarta arcát,
míg végül Jarlaxle segítségével fél térdre nem emelkedett.
– Mit láttál? – kérdezte Dahlia, miután a trónhoz lépett.
– Te nem vagy törpe! – bömbölt rá Athrogate.
– De te igen, és mégis elutasított! – vágott vissza az elf.
– Téged még lehet, ki is nyúvaszt!
– Dahlia, ne! – figyelmeztette a nőt Jarlaxle.
 Az elf megállt a trónnal szemben, kinyújtotta egyik kezét, az ujjai
már szinte súrolták az ülést – de végül nem érintette meg a bársonyt.
 – Mielőtt kirepültél, azt mondtad: „nem király” –
emlékeztette Jarlaxle a törpét, aki azonban csak értetlenül
meredt rá, és zavarodottan rázta borzas fejét. Aztán a trón felé
fordult, és mély tisztelettel biccentett.
Jarlaxle felsegítette a törpét, majd elengedte, mire
Athrogate azonnal visszament a trónhoz, és csodálni kezdte;
nem győzött betelni vele. Ugyanakkor nem ért hozzá, és meg
sem fordult a fejében, hogy újra beletelepedjen.
– Pihenjünk meg itt! – indítványozta Jarlaxle, majd elhallgatott
és félrebillentette a fejét, mintha valami távoli hangra lett volna
figyelmes. – Gyanítom, minden erőnkre szükségünk lesz, hogy
áthaladjunk ezeken a termeken. Te már jártál itt, Dor’crae –
fordult a vámpírhoz. – Miféle… lakókat fogunk találni?
A vámpír vállat vont és a fejét rázta.
– Csak törpék szellemeit láttam, több százat – felelte. – Csupán
rövid időt töltöttem itt, amikor a Vendégtorony indáit követtem,
mindössze egy részét jártam be ennek az óriási vájatrendszernek.
De csak törpeszellemekkel találkoztam. Semmi kétségem afelől,
hogy tömegesen ránk támadnának, ha nem lennénk ellenük
felfegyverkezve! Még szerencse, hogy készültünk! – fejezte be,
majd mondandóját nyomatékosítandó, jelentőségteljes pillantást
vetett Athrogate-re és Dahliára. – A delzouni származásúakat
szívesen látják, ahogy észlelhettük a bejövetelünkkor is.
– Mer’ bíznak énbennem, hogy nem hagyom megbecsteleníteni e
helyet! – felelte mogorván Athrogate. – És biza’ mondom néked, rá is
szolgálák a bizadalmokra! Csak egy ujjal is érj hozzá egy oltárhoz,
vagy egyetlen ékkő szemet is merjél kiszedni valamely király
szobrából, és biztosíthatlak, a szellemek lészen a
legcsekélyebb gondod!
– Ezek nem szellemek – bizonygatta Jarlaxle Dor’crae-nek.
– Hallottam a lépteik hangját. Ezek testtel bíró lények!
– Talán ghulok! – vélte a vámpír. – Vagy esetleg élő törpék?
– A szakállas istenekre! – motyogta Athrogate, miközben
eljátszott a gondolattal, mit is mondana egy gauntlgrymi
törpetársának.
 – Ha így lenne, már a falaknál üdvözöltek volna bennünket,
valószínűleg nem épp szívélyesen – vetette fel Jarlaxle.
– Hát akkor? – kérdezte Athrogate, akit fölöttébb bosszantott,
hogy a drow ilyen gyorsan romba döntötte pillanatnyi ábrándját.
– Hosszú listáról válogathatunk, barátom – felelte a sötételf. –
Számtalan lehetőség létezik, és sok év tapasztalata alapján azt
mondhatom, Mélysötétben nemigen fogunk lakatlan barlangra lelni!
– Hamarosan többet fogunk tudni – szólt közbe Dahlia. –
Csak pihend ki magad, aztán keljünk útra!
Majd a nő Dor’crae-re nézett, mire a vámpír a kör alakú
kamra túloldalára ment, és ott eltűnt szem elől.
– Felderíti az utat – magyarázta Dahlia. – Megkeresi azokat
az alagutakat, melyek leginkább hasonlítanak azokra,
amelyeken ő érkezett meg a gauntlgrymi kohóhoz.
Mindannyian helyet választottak maguknak a központi emelvény
körül, és kiterítették hálózsákjaikat, de egyikük sem aludt túl sokat.
Athrogate forgolódott a legtovább, rajta lett leginkább úrrá az
izgatottság és a lenyűgözöttség érzése – elvégre mely faerűni törpe ne
álmodott volna arról, hogy éppen ő lesz az, aki egyszer megtalálja
Gauntlgrymet?
Dor’crae néhány órával később visszatért, és magabiztosan
állította, hogy megtalálta azokat a járatokat, amelyeken
keresztül mindannyian eljuthatnak a kovácsműhelyig. Jarlaxle
gyanúját is megerősítette, mert noha szörnyeket – legyenek
bár törpék, ghulok, goblinok, vagy bármi egyéb fajzatok – nem
látott, valami mozgolódást hallott a sötétből.
E vészjósló jelenés mindazonáltal nem szegte egyik utazó
kedvét sem, mert meg voltak győződve arról, hogy szembesüljenek
bármivel is, nem fognak alulmaradni. Athrogate ment elöl, Dor’crae
pedig sereghajtóként kiáltotta előre az utasításokat.
Éppen ugyanazon kapun keresztül hagyták el a kör alakú
termet, amelyen bejöttek, majd széles folyosókon haladtak át,
további bódékat láttak, aztán Clangeddin templomába
ütköztek, ahol Athrogate megállt egy ima erejéig.
 Szemük sarkából mindvégig látták a suhanó szellemeket –
feltehetően kíváncsiak voltak rájuk, de nem közelítették meg őket.
Hirtelen lenyűgözően hatalmas lépcsőhöz értek, mely lágyan
ívelt lefelé, és csak miután többtucatnyi fokon leereszkedtek, és a
vastag kőoszlop alá értek, amely a felső szintet tartott, jöttek rá,
milyen elképesztően óriási mind a lépcső, mind a vájatrendszer.
Roppant látvány tárult eléjük: hatalmas barlang száz láb magas
támpillérekkel, melyek titáni, rendíthetetlen őrszemekként törtek a
magas mennyezetig. Kétsornyi óriási oszlop támasztotta meg a
mérhetetlen kiterjedésű, több részre osztott termet, és mindegyiket
ezernyi dombormű és vésett szimbólum díszítette.
Kétszáz fokkal lejjebb, amikor már közelítettek a padlóhoz,
meglátták, hogy a lépcső lefelé is folytatódik, további alsó szintekre
vezetve. Dor’crae jelzett a többieknek, hogy arra menjenek tovább.
– Nem kérhetel arra, hogy menjek tovább úgy, hogy körül
se nézek! – méltatlankodott Athrogate emelt hangon, ami
többszörös visszhangot vert körülöttük.
– Majd jövünk még erre visszafelé, jó törpe – ígérte Dahlia.
– Bah! – horkantott a zsémbes zsoldos.
– Athrogate… Nézd csak! – kiáltott fel hirtelen Jarlaxle, és
pálcájával a legközelebbi falra mutatott. Amikor a többiek is a jelzett
irányba fordították tekintetüket, a drow, varázspálcáját bevetve,
megvilágította a területet. A látványtól – meglepetésében és
félelemmel vegyes bámulatában – még Valindra is elfojtott
kiáltást hallatott.
A falat vésett minták, különböző nemesfémek, valamint ékkövek
díszítették, amelyek együtt Moradin isten óriási képmását adták ki,
egy közönséges törpénél tízszer nagyobb méretben. A Lelkek
Kovácsa egy gazdagon ékesített pajzsot emelt maga elé, a másik
kezében levő harci kalapácsot pedig magasra tartotta. Szakállas
arcán vérszomj és harci kedv tükröződött: látszott, hogy nincs az az
ellenség, akit a rettenthetetlen törpeistenség el ne pusztítana.
Jarlaxle Athrogate-re pillantott, akinek elakadt a lélegzete,
és arcát egyik tenyerével eltakarva térdre rogyott.
 Végül tovább vonultak, szintről szintre haladtak lefelé, széles,
keskeny folyosókon, óriási termeken és szerényebb kamrákon
keresztül. Hosszú ideig csak tulajdon lábnyomaik törték meg az
évek folyamán kialakult, egybefüggő vastag porréteget, és ez így
maradt egészen addig, míg egy hatalmas kőkapuhoz nem értek,
melyet az ő oldalukon jókora vasrudak zártak le.
– Itt ér véget a tulajdonképpeni város – magyarázta Dor’crae,
miközben intett Athrogate-nek, hogy tolja el a reteszeket. – Az
ezt követő részek kevésbé megmunkáltak, és a bányákra
nyílnak, egy ösvény pedig a kovácsműhelyhez vezet.
– Ah, de úgy kívánom, zárjuk be magunk mögött! –
sóhajtott Athrogate, amikor az utolsó reteszt is félrehúzta. –
Nem venném a lelkemre, ha épp én volnék az, aki megnyitja
Gauntl- grymet annak, ami odalenn, a mélyben kószál!
– Ha majd elmegyünk, megbizonyosodunk róla, hogy
visszazárjuk az ajtót! – ígérte Dahlia.
Alighogy beléptek, rögtön érezték a megváltozott légkört. Ahol
eddig jártak, halálos csönd uralkodott, melyet csak lépéseik zaja
tört meg – sőt, még azt is tompította a vastag porréteg és a sűrű
levegő -; a túloldalon viszont különféle hangok ütötték meg a
fülüket: recsegés, nyöszörgés, és egymásra dobált kövek
csikorgása. Eddig Mélysötét felsőbb szintjeinek általában
kellemes klímáját élvezhették, most viszont jelentősen
megnövekedett a hőmérséklet és a levegő páratartalma. A város
tompa, szürke kőlépcsői pedig csúszóssá, nyirkossá váltak,
ráadásul valami oknál fogva meg is feketedtek.
A kis csapat tovább tört előre, noha a mostoha körülmények
jelentősen lelassították őket: csak nagyon óvatos lépésekben tudtak
lefelé haladni a lépcsőn. Dahlia és Valindra mindketten szóvá tették a
nyirkosságot – majdhogynem úgy érezték magukat, mintha egy ködös
tavaszi esőben sétálnának. Az elf rá is kérdezett, hogy ez vajon miként
lehetséges, de senki nem tudott magyarázattal szolgálni.
A következő szinten, legalább kétszáz lépésnyire az ajtótól, a
folyosó három irányba ágazott el. Az egyik mentén kimunkált kő
díszelgett, míg a másik kettő természetes alagútnak, esetleg durván
kivájt bányának tűnt. Dor’crae egy ideig habozott, hogy melyiket
válassza, végül a finoman kidolgozott járat mellett döntött.
– Közel vagyunk – bizonygatta a társainak.
– Pszt! Hallgassatok csak! – figyelmeztette jarlaxle a társait,
és félrebillentette a fejét.
– Semmit nem hallok – felelte Athrogate.
– Én viszont igen! – vágta rá Dahlia. – Kemencék! A
kovácsműhely, ott messze lent!
– Azonnal vígy’ minket oda! – követelte Athrogate Dor’crae- től.
– Gauntlgrym kovácsműhelye…
Az iránnyal kapcsolatban érzett minden fenntartása ellenére a
vámpír a mesterségesen kialakított alagútba vezette a társait,
míg a korábbiaknál szélesebb termekbe és hosszabb alagutakba
nem jutottak. De ami ennél is fontosabbnak bizonyult, a végén
lezárt ajtó és szürke, átláthatatlan gőzfátyol fogadta őket.
– Mi a kilenc pokol? – értetlenkedett Athrogate.
Jarlaxle maga elé tartotta izzó kardját, még a fény erősségének
szabályozásával is megpróbálkozott, de hiába, így sem láttak
semmit. A drow a terem oldalához ment, ahol talált egy másik ajtót,
benyomta, de szembesült azzal, hogy az összes termet
áthatolhatatlan köd borítja, és ami még rosszabb: rájöttek, hogy a
köd elkezd a folyosók felé is gomolyogni, amerről érkeztek.
– Nem ez a helyes út – állapította meg Dor’crae, és visszavezette a
csapatot arra, amerről jöttek. Menet közben becsukták az ajtókat
maguk után. Hosszú-hosszú idő múlva végre visszataláltak a hármas
elágazáshoz, és a vámpír az egyik, természetesnek tűnő alagút felé
mutatott, amely vélhetően a helyes irányba tartott.
– Azt hivém, már felderítéd – zsémbelt Athrogate.
– Gyalogosan nem jutottam volna el a kovácsműhelyhez és
vissza ennyi idő alatt – vágott vissza a vámpír.
– Ó, ez aztán az eszes válasz! – gúnyolódott a törpe. –
Kezdesz nekem nem tetsz’ni, és már nem is vagy olyan
hasznos, ha érted, mire gondolok…
 Jarlaxle észrevette, hogy Dahlia úgy néz rá, minth azt kérné,
avatkozzon közbe, de a drow inkább csak jót mulatott a jeleneten, és
egyébként sem bánta volna egy vámpír pusztulását, így
csupán mosolygott.
Az alagút egyre csak kanyargott, de nem akart lefelé
tartani. Számos oldalfolyosó mellett haladtak el, és kisvártatva
kész útvesztőben találták magukat.
– Talán verjünk újra tábort, és várjuk meg, míg Dor’crae
rájön a helyes irányra! – javasolta Dahlia, de Athrogate csak
tovább menetelt.
Az elf már éppen meg akarta volna ismételni a javaslatot,
amikor a törpe felkiáltott. Mikor utolérték, látták, hogy egy újabb
óriási mithrillkapu előtt áll – amelyet ezúttal pontosan a törpék
számára méreteztek, és az utazók nem láttak rajta kilincset.
Athrogate megismételte a delzouni versikét, amely megnyitotta a
vájatrendszer hatalmas főkapuját, és ez újra hatásosnak bizonyult:
az ősrégi ajtó egyetlen hang nélkül szélesre tárult.
Akkor aztán meghallották gauntlgrymi kohók hangjait – a
tűz dühödt lobogását és a sercegést –, noha Jarlaxle el sem
tudta képzelni, hogy lehet az, hogy a kohó még mindig
működik. A bejárat mögött keskeny lépcső kanyarodott lefelé.
Már nem volt olyan koromsötét, mint korábban, és távoli tűz
narancsvörös izzása tűnt fel a szemük előtt.
Athrogate egy pillanatig sem habozott, lerohant a lépcsőn,
olyan sebességgel, hogy a többiek, Dor’crae kivételével, csak
futva tudtak vele lépést tartani.
– Mindjárt visszajövök! – közölte a vámpír, amikor Dahlia
hátrafordult hozzá. – Meg kell vizsgálnom még egy folyosót!
A nő bólintott és másik két társa nyomába eredt, míg a
Dor’crae visszafordult az ellentétes irányba.
0****

A vámpír megfordult, de nem indult el. Ehelyett elővette a

koponyaékkövet, és – ha véletlenül meg is látják, ne legyen
nyilvánvaló, miben mesterkedik –, az ajtó melletti védett
mélyedésbe helyezte. Bánatosan nézte, és már nem első
alkalommal azon tűnődött, bölcsen döntött-e, amikor ilyen veszélyes
lényekkel
szövetkezett. De aztán visszafordult a lépcső felé, miközben
Dahliára gondolt, és az egyetlen gyémántra, melyet a nő a jobb
fülében viselt utolsó, még életben levő szeretője jelképeként.
E baljóslatú kilátások mellett lehetett-e más
lehetősége? Lepillantott a koponyaékkőre.
– A lépcső alján, Sylora – suttogta.
Alig egy másodpercet várt, aztán szaladt, hogy utolérje a
társaságot.
*****

Alighogy Dor’crae eltűnt, a koponyaékkő szemgödre ismét

vörös fénnyel felizzott, és a varázstárgy Sylora lelke által
megelevenedett. Nem sokkal később ennél is megdöbbentőbb
dolog történt: mágikus köd gomolygott elő, amely kisvártatva a
nagy hatalmú thayi úrnő alakját öltötte fel.
Amikor ő maga átjutott, már nem esett nehezére kaput
nyitnia az alattvalóinak.
 VIII.
ŐSI ERŐ
Athrogate csak kevés ideig tudta tartani sebességét, mert
hamarosan olyan helyszínhez ért, ahol mozdulatlanná dermedt,
és tanácstalanul nézett maga elé. A lépcső mindkét oldalán
egyszerűen véget ért a fal, és a keskeny csigalépcső alant nem
éppen bizalomgerjesztőén hullámzott lefelé – még korlátja sem
volt –, egy széles, nagy terem irányába, melyen számtalan híd
és sínpár futott keresztül- kasul. A kamra a mélybe ereszkedett,
fekete falai árnyak közé vesztek. Messze, nagyon messze lent a
távolban a talaj narancs és vörös lávacsíkoktól fénylett, a levegő
pedig vibrált és fodrozódott a felszálló hőtől.
Különböző hangok is megütötték a felfedezők fülét: láncok
csörgése, kövek csikorgása és a hatalmas tüzek ropogása.
– Legalább nem csúsz’ a lépcső – motyogta a törpe magában.
Letörölte az arcáról a bő izzadságot, és óvatosan megindult lefelé.
Tudta, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, és nagyon nagyot
fog zuhanni.
Úgy tűnt, az út örökké tart: már vagy száz újabb lépcsőfokot
megtett, és még mindig nem ért a végére.
Athrogate és a többiek, akik hamarosan követték társukat,
cseppet sem érezték biztonságban magukat a nyitott lépcsősoron.
Ráadásul, amikor a fallal biztosított részhez képest már több száz
lábnyira ereszkedtek, szembesültek azzal, hogy nincsenek egyedül.
Humanoid lények tolongtak az alattuk húzúdó, párhuzamos
átjárókban; minden jel szerint a betolakodók nem kerülték el a
figyelmüket. Beletelt némi időbe, míg a kis csapat tagjai
rájöttek, hogy a teremtmények összehangoltan mozognak,
mintha a védelmet szerveznék ellenükben. A többi út közül
igen sok elég közel volt ahhoz, hogy egy íjász vagy
dárdahajító eltalálja onnan őket, és felettük is nem egy járat
húzódott – így elég szorongatott helyzetben találták magukat.
 – Menj tovább! – sürgette Jarlaxle a törpét. Nem sűrűn
lehetett aggodalmat felfedezni a drow hangjában, de ezúttal e
kivételes alkalmak egyikére került sor.
A kör bezárult körülöttük, és ezt mindannyian tudták; kivéve
persze Valindrát, aki épp ezt a pillanatot választotta ahhoz,
hogy újból nótájára gyújtson.
Az ismeretlen lények a felhangzó dalra saját, éles kiáltásaikkal
feleltek; madárszerű torokhangokkal: mintha egy kék szajkó és
egy morgó szelindek keveréke adta volna ki őket.
– Ejha, vészmadarak… – jegyezte meg Jarlaxle.
– Hö? – értetlenkedett Athrogate.
– Madáremberek – magyarázta a sötételf. – Ritkák Mélysötétben,
de nem teljesen ismeretlenek. Félig-meddig civilizáltak, nem félnek
semmitől, és hihetetlen elszántsággal védik a területüket.
– Legalább nem bűzhödt orkok! – bizakodott a törpe.
– Bár azok volnának! – felelte Jarlaxle. – Siess, barátom!
Athrogate lába azonban még le sem ért a következő lépcsőre,
reccsenő hang harsant fel felettük: mintha egy lehajított kő
csattant volna a fémlépcsőn.
Ahogy haladtak tovább lefelé, a reccsenő hangok
megszaporodtak. Valindra dalába váratlanul magas hang
vegyült, amikor egy kisebb szikladarab a vállát érte, noha a nő
más jelét nem adta annak, hogy észrevette volna, mi történt.
Athrogate ismét megtorpant. Közvetlenül alattuk a központi
lépcső mellett számos kikövezett út keresztezte egymást, és nem
tátongtak üresen: ember nagyságú, fekete testű, madárlábú és -fejű
lények, vészmaradak rohangáltak a keskeny járatok mentén,
meglehetősen könnyed és gyors léptekkel. Szemlátomást nem
féltek az elvétett mozdulatoktól, a halálos zuhanástól. Néhányan
közülük felsandítottak a betolakodókra és felvijjogtak, miközben
szélesre tárták a karjukat, melyen az alkartól a bordákig valamiféle
hártya feszült, mintha a végtagok az emberi kar és a madárszárny
között helyezkedtek volna el valahol.
– Tehát harcolni fogunk – jelentette ki Jarlaxle, majd gyors
csuklómozdulattal mindkét mágikus alkarvédőjéből egy- egy tőrt
pattintott elő. – Dor’crae, keresd meg soraikban a gyenge
pontokat, és csald el őket a peremekről!
– Várj! – szólt rá Dahlia, mielőtt bárki bármit is tehetett
volna. – Tehát ezek nem csupán állatok?
– Nem – felelte a drow –, de közel állnak azokhoz: barbár
hordákban élnek.
– Babonásak?
– Nem lepődnék meg rajta.
– Maradjatok itt! – kérte őket Dahlia, majd ravasz vigyorral
leugrott a lépcsőről, miközben feje fölé emelte köpenyét. Zuhanás
helyett azonban hatalmas varjúvá vált, és mintegy jelezvén harci
szándékát, több erőteljes, visszhangzó kiáltást hallatott. Ezek
után lecsapott az alatta nyüzsgő vészmaradakra, és amikor
látta, hogy azok nem dobálják meg kövekkel, merészen az
egyik csoport kellős közepére ereszkedett.
A hátborzongató lények térdre estek és elkapták a tekintetüket.
Dahlia ismét károgott egyet, ezúttal hangosabban – sőt, igyekezett
dühösebbnek is tűnni. Mint a többiek is örömmel nyugtázták,
sikerrel járt, ugyanis a vészmaradak egyszerre hátrálni kezdtek.
– Gyorsan, menj! – nógatta Jarlaxle Athrogate-et.
És a törpe így is tett, a lehető legnagyobb sebességgel, amelyet
meg mert kockáztatni a szédítő, nyílt járatban. Dahlia mellettük repült,
és rögvest elijesztette a túl közel merészkedő vészmaradakat. Végül
átszelték az egy irányba tartó járatok uralta területet, és egy
alacsonyabb részhez értek, ahol Dor’crae utasította a törpét, hogy
forduljon balra egy nyílt, lapos kövekkel kirakott járat felé.
Végezetül kiértek a hatalmas nyílt teremből és ősi bódék valamint
kamrák újabb együttesébe érkeztek. Alig tették be a lábukat – Dahlia
még mindig kívül repkedett –, ádáz vészmaradak egy csoportjába
ütköztek. Közülük kettő azonnal nekirontott Athrogate-nek, mire a törpe
csatakiáltást, majd szívből jövő, harsány hahotát hallatott, és pörgő
láncos buzogányaival már szét is csapta őket. Fékezhetetlenül nyomult
tovább előre, vállával belökött egy ajtót, s a puffanó hanggal újabb
csapatnyi vészmadarat üldözött el.
 – Kifelé! Kifelé! Ti átkozott korcsok! – rikkantotta, miközben
pusztító fegyverei tovább pörögtek, megropogtatták az
ellenség csontjait, és eltakarították a vészmadarakat az útból.
– Ez nem a ti otthonotok!
Jarlaxle, aki Athrogate mögött futott, kitért kissé balra, és
szélsebesen pörgő tőreivel kaszabolta az ellenséget. Ahogy közeledett,
lassított, villámgyors mozdulatot tett a csuklóival, mire fegyverei kiváló
kardokká nyúltak, amelyekkel drámai lendülettel vetette magát a
meglepett és kitérni igyekvő vészmadarakra. Szúrt és pörgött, az egyik
pengével suhintott egyet maga előtt, majd gyors lépteket tett és a
másik karddal bemutatta az iménti vágás tükörképét.
Ennek ellenére a sötét kapuk sokaságából még több
vészmadár özönlött a helyiségbe.
– Ara… Arabeth! – kiáltott fel Valindra. – Nézz csak,
Arabeth, kérlek! Tudod, milyen erős vagyok!
A halálúrnő dobbantott lábával, mire tűzcsóvák robbantak
szerteszét minden irányban, egészen a drow és a törpe
lábáig, ahol is a forró lángok kör alakban feltekeredtek.
Jarlaxle és Athrogate a meglepetéstől hátrahőkölt, a
vészmadarak pedig felrikoltottak és egyre távolodtak –
hangjaikat azonban elnyomta a halálúrnő varázslat által
felhangosított éneke.
– Ara… Arabeth! Láttad ezt? Nem félsz? Ara… Arabeth!
Dahlia, aki még mindig az óriási varjú alakjában figyelte az
eseményeket, egy csoportnyi megégett vészmadár elé szállt,
és nemtetszését kifejezendő, fenyegetően károgott.
A madáremberek elinaltak.
A felfedezők útja pedig tovább folytatódott.

*****

A második csoport, akik leereszkedtek a csigalépcsőn, nem

dicsekedhetett olyan hatékony védelemmel az izgatott, ádáz
madáremberek ellen, mint korábban Dahliáé.
 Csak úgy záporoztak a kövek az elf nyomában osonó
tucatnyi Asmodeus-harcosra és vezetőjükre, a vörös palástot
viselő thayi varázslónőre.
 A kultuszhívek számszeríjakkal viszonozták a támadást, és
noha többségük távoli, tünékeny árnyakra lőtt csupán, nem
kevés vészmadár kiáltott fel kínjában, amikor a szakállas
nyílvesszők feltépték fekete húsukat. Sylora kitartotta a
varázslatot, míg a helyzet nem vált még veszélyesebbé – ott,
ahol a számtalan járat összefutott a lépcsők alatt.
Ekkor a nő tűzgolyót hajított a kereszteződés kellős közepébe,
elhessegetve vele a vészmaradakat, és amikor a járatok szintjére
ért, mindegyikre mennydörgő villámcsapásokat bocsátott. Ujjával
csettintett, mire az Asmodeus-harcosok lepattantak a lépcsőkről,
egyenesen a járatokra, ahol kilőtték megmaradt lövedékeiket, és
kezükben vörös jogaraikkal buzgón törtek előre, hogy
szembeszálljanak a vészmaradakkal.
A harc ki is tört: Asmodeus-hívek és vészmaradak egyaránt
tülekedtek a haláluk felé. Sylora és alattvalóinak egy csoportja
tovább haladt a mélybe, míg végre az alagutakhoz nem értek.
Néhány összezúzott madárember és egy összeégett helyiség
mutatta a helyes utat, és mindig, amikor választásra
kényszerültek, Sylora nyitott tenyerében feltartotta a
koponyaékkövet, mire az megmutatta neki az utat Dor’crae felé.
De a varázslónő maga is érezte, hogy nagyjából milyen
messze lehet a vámpír, mert a sokféle mágiára képes ékkő
kiválóan ráhangolódott a megbízottra.
Ujját vörös ajkára illesztve csitította buzgó harcosait, így
azok csendben lopakodtak tovább.
*****

Számos betört ajtó és egy alacsony boltív után az öt vándor

különböző lények maradványaira bukkant, főképpen az imént
látott vészmaradak tetemeire. Amikor körülnéztek az előttük
elnyúló hosszú, oszlopokkal szegélyezett folyosón,
Gauntlgrym szellemei néztek vissza rájuk.
A terem másik végében, egy újabb boltív, valamint egy lezárt
csapórács felnyitása után felizzottak a kemencék, és Athrogate az
ólálkodó szellemek dacára – vagy talán részben éppen miattuk –
hevesen tört előre. A többiek szorosan mögé zárkóztak, és
aggodalmaskodva figyelték a kísérteteket, amelyek lesték
minden lépésüket.
Ám a delzouni törpe varázsigéje ismételten hatásosnak bizonyult. A
következő, súlyos rácskapunál semmiféle zárat nem találtak,
így Athrogate harmadjára is megpróbálkozott a
versikéjével. Ezúttal azonban semmi sem történt.
Mielőtt Jarlaxle vagy Dahlia bármit is javasolhatott volna, a törpe
felmordult és a kapunak veselkedett, mindkét kezével megragadva
annak egyik keresztvasát. Tisztán maga elé idézte a végső célját:
kohók egész sorát, magát a nagy gauntlgrymi kovácsműhelyet, és a
hév, mely kiült az arcára, ahogy a rácson keresztülnézett, minden
bizonnyal meglágyította volna egy öreg törpe szívét.
Athrogate morgott, minden erejét összeszedte, és
nekifeszült a rácsnak. Az először meg sem mozdult, de aztán
az állhatatos törpe mégiscsak feltörte a réges-régi zárat, és a
kapu hüvelykről hüvelykre felemelkedett.
– Biztosan működésbe léptetted az emelőt – vélte Jarlaxle.
Athrogate azonban, hogy ilyen közel volt a gauntlgrymi
kovácsműhelyhez, ügyet sem vetett rá.
Köd gomolygott fel a rácsozat másik oldalán, majd Dor’crae
ismét anyagi formát öltött.
– Itt nincsenek szellemek – jelentette. – Keressek rá módot,
hogy kinyissam a kaput?
1****

A vámpír látványa a gauntlgrymi kovácsműhelyben csak még

erőteljesebben hajtotta a törpét előre. Morgott, nyögött, bevetette
roppant erejét, és emelt – mágikus öve egy óriás erejét
kölcsönözte vaskos végtagjainak. A rács egyhüvelyknyit
felemelkedett. Athrogate immár mélyebben, egy ráccsal lejjebb
ragadta meg, és újra emelte, egészen fel a derekáig. Hirtelen
rántott rajta egyet, változtatott a fogáson, alábújt, majd minden
egyes hüvelyknél küszködve és nyögve felegyenesedett.
 Jarlaxle átment a kapu alatt, ugyanígy tett Dahlia,
miközben az elkalandozó Valindrát is magával tuszkolta.
– Próbálok segíteni – ajánlkozott a drow, és a barátjához lépve
megragadta a rácsokat –, de nekem nincs akkora erőm, mint neked.
Alighogy elhallgatott, kattanó hang hallatszott a súlyos rácsot
szegélyező kő felől, mire mind a törpe, mind a sötételf hátrahőköltek,
és rájöttek, hogy a nehéz kapu újra a helyére illeszkedett.
– Oldalt egy terem – mutatta Dahlia, és állával az ajtó felé
bökött, melyen keresztül Dor’crae eltűnt.
Athrogate a kovácsműhelybe rohant, és botladozva közelítette meg
a középső kohót, a sok közül a legnagyobbat. Széles, vastag rácsozat
fedte az elképesztő monstrumot, és belenézve a törpe úgy érezte,
mintha egy nagy tűzisten sisakjának az arcvédőjébe tekintene.
Nem is tudta, milyen közel jár az igazsághoz.
– Szembesülél valaha ekkora erővel, te elf? – kérdezte
Jarlaxle-t, amikor az odaért mellé.
– Hogy lehet az, hogy ennyi évszázad után még mindig működik?
– tűnődött a drow. Majd hirtelen ötlettől vezérelve dobótőrt húzott elő,
és áthajította a tűzrostélyon. Nem hallották, hogy bárhová is leesett
volna; egyszerűen csak folyékonnyá olvadt és eltűnt a lángok
között.
– ”A sárkányt is megsütjük…” – mormogta Athrogate.
– Hihetetlen – bólogatott a sötételf.
Végül sikerült elszakadniuk a vakitó látványtól, és megszemlélték
a díszes üllőt a tűzrostély másik oldalán, majd felfedezték, hogy a fő
kemence mellett, a falnál újabb mithrillajtó található.
– Ott hátul akad még látnivaló – magyarázta Dor’crae –, de
nem tudtam kinyitni az ajtót, amikor először itt jártam. Más
módszerrel kellett bejutnom.
Athrogate már ott is termett az ajtónál. Újból nekifogott a
versikének, de hirtelen abbahagyta, és megnyomta a
bejáratot, mely könnyedén engedett, és rövid átjárót tárt fel,
amely egy újabb csillogó ajtóhoz vezetett.
Kérdő tekintetek szegeződtek a vámpírra, aki azonban
csak vállat vont.
 Dahlia elvezette a többieket a következő ajtóhoz, de
akármilyen erősen igyekezett belökni, az sehogy sem akart
kinyílni. Nem úgy Athrogate próbálkozására: a törpe alig
érintette meg, a kapu, az előzőhöz hasonlóan, kinyílt.
– Úgy tűnik, ezek a törpeősök nagy hatalmú mágiával
rendelkeztek, ha még az ajtóik is felismerik a vérüket! –
jegyezte meg Jarlaxle.
– És meg tudják különböztetni a királyt a közönséges alattvalótól
– tette hozzá Athrogate, visszagondolva arra, hogy is járt a trónnal.
Aztán átvezette társait a következő ajtón, majd egy negyediken is
átjuttatta a csapatot. Amikor ez utóbbi kitárult, a felfedezők magasból
lezúduló folyam irtózatos moraját hallották – vizezésre gyanakodtak –,
és a levegő párássá, sűrűvé vált. Az alagút messzire kanyargott, és
végül egy kőszirtre nyílt, amely gőzös, téglalap alakú kamrát vett körül,
közepén nagyon széles és mélységesen mély veremmel. És ott a
törpe, a drow, az elf, a vámpír és a halálúrnő lélegzete egyaránt
elakadt Gauntlgrym rejtélyével szembesülve.
Amikor lenéztek az óriási aknába, alig látták a sötét verem
falait. A sebes víz folyamatosan örvénylett, mint a szél
korbácsolta áradat megtörő hullámai, vagy mint az örökké
tartó zuhatag, míg végül nagy robajjal a lent bugyborékoló
lávatóba nem zúdult. Lent a forróság hangosan sziszegett. A
víz nyomán gőz képződött, amely a fenti kéményekbe futott.
És az a narancsvörös izzás valahogy többnek tűnt az olvadt
kőnél, többnek az élettelen magmánál. Majdhogynem úgy festett,
mint egy hatalmas szempár, ami rájuk mered… gyűlölködve.
– A gőzös termek alatt vagyunk mostan – állapította meg
Athrogate. – Itt valahol kéménynek kell lennie.
– Ott is van – jegyezte meg Dor’crae, és egy keskeny
fémjáratra mutatott – szerencsére volt rajta korlát is –, amely
átlendült a verem fölött, és egy szemközti sziklapárkányon ért
véget, ahonnan széles, gazdagon díszített boltíves átjáró
vezetett egy alig látható kis helyiségbe.
– És van még több is.
2****
 Sylora és körülötte az Asmodeus-hívek érezték a törpeszellemek
gyűlöletét, de a thayi varázsló magasra emelte a varázserőtől ragyogó
koponyaékkövet, amely elégségesnek bizonyult Gauntlgrym védőinek
kordában tartására. Elhaladtak egy ostoba és túlbuzgó Asmodeus-hívő
mellett, aki anélkül lépett be egy helyiségbe, hogy előtte kikérte volna
Sylora véleményét. Szörnyű halált halt: a szellemek társai szeme
láttára tépték le egyenként a végtagjait!
Hát legyen, gondolták. Asmodeus -hívek voltak, és végtére
is, a tieflingnő istene szolgálatában halt meg. Gyors imát
mormoltak uruknak elveszített nővérükért, és átléptek a
holttest véres cafatjai fölött.
3****

– Nem tudom megérinteni – magyarázta Dor’crae, amikor egy

óriási emelőkar előtt találták magukat, az átjárón túl, abban a kis
helyiségben, mely alig volt több egy fülkénél. – Ha megpróbáltam,
mindig visszavetett. Valami nagy hatalmú mágia őrizheti!
– Csak egy törpe tudja meghúzni, te fajankó! Olyan, mint az
ajtók!
– Meg ne próbáld! – szólt közbe Jarlaxle, aki néhány lépésnyire
állt, és a boltíves átjáró mennyezetére vésett ősi rúnákat
tanulmányozta. Bevetette varázslatos szemkötőjének egyik
képességét, ami lehetővé tette a számára, hogy bármilyen
ismert nyelvet megértsen, beleértve a mágikus szimbólumokat
is. Ezek a feliratok azonban még e remek segédeszköz erejét
is meghaladták. – Nem tudhatjuk, mit engedne szabadjára!
A drow folytatta a rúnák tanulmányozását, és egy idő után
annyit megértett, hogy nagyon régiek, és nagyobb részük egy
ősi elfnyelven íródott, mely nem kevés hasonlóságot mutatott
az általa beszélt drownyelvvel, kisebb részük pedig ősi
törpedialektusra utalt. A sötételf nem tudta kivenni a pontos
szavakat, de úgy látta, valamiféle emlékirat lehet, talán egy
hős méltatása, akinek a tiszteletére e kamra épült.
 Ahogy teltek a pillanatok, Athrogate óhatatlanul egyre
közelebb lopódzott a karhoz, és izgatott várakozással megnyalta
a ajkát. Már rá is szánta magát, hogy a tettek mezejére lép,
amikor Jarlaxle a vállára tette a kezét, hogy megállítsa. A törpe
felnézett a drow-ra, majd követte tekintetét a kamra falára és
mennyezetére, melyeket sűrűn behálózták a Vendégtorony indái.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte aztán.
– Úgy gondolom, ez az a kar, amely erőt ad egész
Gauntlgrymnek! – felelte a vámpír. – A mágikus fényeknek és
csilléknek, amelyek maguktól megindulnak; varázslat, amely újra
életre kelti a várost!
Athrogate lelkesen megindult előre, Jarlaxle azonban
visszatartotta, és kérdő tekintettel fordult Dahlia felé.

nő.– Dor’crae… jobban ismeri a helyet, mint én – mentegetőzött a

A drow erre elengedte Athrogate-et, aki a kar felé hajolt.
Azonban továbbra sem vette le a szemét Dahliáról, és ezúttal
nem is mozdult, hogy megállítsa a barátját.
– Mit jelentsen ez? – vonta kérdőre a nőt a sötételf, mert
észrevette, hogy Dahlia hangjában korábban soha nem észlelt
bizonytalanság, habozás bújik meg.
– Egyetértek… Dor’crae-vel… A kar feltámasztja
Gauntlgrymet – dadogta az elf a törpének.
– Vagy ránk szabadítja a leomlott Vendégtorony erőit! –
ellenkezett a drow. Tudta, hogy a nő nem mond igazat, és az
sem kerülte el a figyelmét, hogy nehezére esik hazudnia.
– És ha csak itthagynánk, és elindulnánk megkeresni a
kincseket?-vetette fel Dahlia, majd, mintha azt hinné, képtelenség
ez az ötlet, máris legyintett – talán túlságosan is lemondóan.
– Jó gondolat! – helyeselt Jarlaxle. – Világéletemben
szerettem a csecsebecséket.
 Hirtelen azonban meghallotta, hogy Dor’crae a következőt
suttogja Athrogate-nek:
– Húzd meg a kart, törpe!
 Jarlaxle azonnal rájött, hogy ez nem egyszerű kérés: a vámpír,
bűvös képességeit bevetve, delejezni próbálja a barátját. A drow
tudta, hogy ez nem tréfadolog, így megindult a törpe felé, de
rögvest megtorpant, amikor Valindra öltött testet a szeme előtt, éhes
szemekkel meredt rá, és kezével nemet intett a levegőben.
– Ezt mire véljem? – próbált a drow választ kapni Dahliától.
– Kedvellek, drow – felelte a nő. – Így még az is meglehet,
hogy életben hagylak.
– Athrogate, ne! – kiáltott kétségbeesetten Jarlaxle,
Dor’crae azonban tovább suttogott a robusztus törpe fülébe,
míg végül az meg is ragadta a kart.
*****

Dahlia gondolatban újra kislány volt, épp csak egy bakfis,

és a szikla szélén állt, kezében a csecsemővel.
Herzgo Alegni gyerekével.
Ledobta. Megölte.
Az elfnő büszkén viselte a kilenc gyémántot a bal fülében, a
szeretői után, akiket vérre menő harcban legyőzött. Kilenc
gyilkosságot tartott számon.
Na és a csecsemő?
Miért nem jelképezte őt egy tizedik kő?
Azért nem, mert arra a gyilkosságra gondolva nem érzett
büszkeséget. Azért nem, mert minden közül, amit rossz
tapasztalatokkal és tévedésekkel teli életében elkövetett, ezt
őrizte leghelytelenebb, leggonoszabb tetteként. A csecsemő
Alegni gyermeke volt ugyan, de ő nem tehetett semmiről. Az
erőszaktevő, gyilkos árny bőven rászolgált arra, amit kapott;
hogy végig kellett néznie fia halálos zuhanását – de a gyerek
nem érdemelt volna büntetést.
A nő jól tudta, mi fog történni, ha a törpe meghúzza a kart. Éppen
hogy miatta fogadta fel a drow-t. Csak egy delzouni törpének
engedelmeskedik a szerkezet. Márpedig ez volt a célja az egész
utazásnak, hogy valaki meghúzza a kart és ezzel előidézze a
katasztrófát, szabadjára engedje a Gauntlgrymet tápláló erőt, és
létrehozza a Rettegés Körét. A pusztulás azonban nem fogja
érinteni Herzgo Alegnit, még csak ama gonosz szeretőket sem,
akik pedig megérdemelnék a balsorsukat. Nem, ártatlanokra sújt
majd: gyerekekre, olyanokra, mint akit lehajított a szikláról.
– Athrogate, ne! – hallotta Dahlia a saját hangját, noha
maga is alig hitte, hogy ezt kimondta.
Minden szem rászegeződött: az összezavarodott drow-é, a
gyanakvó törpéé, a meglepett vámpíré, és a szemlátomást
remekül mulató halálúrnőé.
– Ne nyúlj hozzá! – szólalt meg újra Dahlia, és már
visszatért az erő a hangjába.
Athrogate csípőre tett kézzel felé fordult, és Jarlaxle szintén
magyarázatot várt.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.

4****

Ekkor a törpe látása elhomályosult, és társai helyett

delzouni szellemek jelentek meg előtte. Összegyűltek vele
szemben, és könyörögtek neki, hogy húzza meg a kart.
– Szabadíts meg minket! – esedeztek az elméjében.
– Adj nekünk és Gauntlgrymnek új életet! – rimánkodott az
egyikük.
– Az elfből csak a félelem beszél! – győzködte egy másik. –
Fél tőlünk, és attól, hogy a világ legnagyobb törpekirálysága új
létre támad!
A törpe ezek után gyűlölködve nézett a nőre, és
visszafordult a karhoz.
5****

– Dahlia? – ösztökélte magyarázatra az elfet Jarlaxle.

Az elf lesújtottan állt és mélyen a drow szemébe nézett.
– Kiszabadítja a… fenevadat! – suttogta.
 Jarlaxle visszapillantott Athrogate-re, és Dahlia követte a
tekintetét. Mindketten megriadtak, amikor a törpe két kézzel
megragadta a kart.
– Athrogate, ne! – kiáltottak fel egyszerre, de a törpe nem
hallotta a hangjukat, csak azokat a suttogásokat, amelyekről
azt hitte, hogy őseitől származnak.
– Nem hall benneteket – bizonygatta Sylora a előcsarnokból.
Egyszerre pördültek meg mind a sarkukon, és meredtek rá,
valamint az ádáz Asmodeus-harcosokra, akik a boltíves átjáró előtt
sorakoztak, összezsúfolódva a kicsiny helyiségben.
Mögülük pedig recsegő hang harsant fel, Athrogate ugyanis
meghúzta a súlyos kart.
– Mondd meg neki, Dahlia! – szólt Sylora, és állával
Jarlaxle felé bökött.
Hirtelen megremegett alattuk a föld. Az előtérből sebesen
örvénylő víz hangja hallatszott, mintha valamiféle vízesés
söpört volna végig a köveken; aztán hangos sziszegés kúszott
a fülükbe, mintha milliónyi óriási vipera gyűlt volna össze.
Sylora mellett eltekintve Dahlia hömpölygő gőzt látott, és
benne élő, vizenyős alakokat – mint feltételezte, elemi lényeket.
– Mit tettünk? – kérdezte Jarlaxle, de Sylora csak nevetett rajta.
– Gyere, Dor’crae! – szólt a vámpírnak. – Hagyjuk őket a
sorsukra.
– Elárultál! – üvöltött Dahlia a szeretőjére, akinek arcán éppen
hogy leheletnyi megbánást vett csak észre. A nő erre fogta a botját,
és már vetette volna magát a hitvány vérszopóra – úgy
döntött, legelőször vele végez.
Dor’crae azonban egy szempillantás alatt denevérré
változott, és a feldühödött Dahlia, valamint Jarlaxle mellett
elsuhanva az előtérbe repült, ahol Sylora újabb mágikus kaput
nyitott meg, melyen keresztül ő és Asmodeus-harcosokból álló
csapatának nagyobb része távozni készült.
Valindra ekkor hisztérikus kacajt hallatott, majd vibrálva
semmivé foszlott, és végül újra testet öltött Sylora oldalán.
 – Igen, te is, édesem – szólt hozzá a varázslónő, majd felé tartotta a
koponyaékkövet, és az amulettel felkérte, hogy lépjen át a kapun.
– Mondd meg neki! – vetette oda Sylora Dahliának, mielőtt ő
maga is átlépett volna a kapun, melyen keresztül a Neverwinter-
erdőbe készült, ahonnan, jól tudta, zavartalanul figyelheti a
vérontást, és sütkérezhet önnön dicső győzelmében. – Mondd meg
a drow rabszolgádnak, hogy itt a világ vége! – nevetett, majd vagy
tucatnyi Asmodeus-harcost hátrahagyva, bezárta maga mögött a
kaput. – Tartsátok fel őket, nehogy el tudjanak menekülni! –
utasította még Sylora test nélküli hangja az alattvalókat.
– Elf? – szólalt meg ezután Athrogate a kar mellől. – A
szellemek mondák, hogy húzzam meg!
– Nem, Sylora Salm mondta – világosította fel Dahlia a törpét
dühvel, megbánással, bűntudattal telt, gyűlölettől fröcsögő hangon.
– Magyarázd meg! – követelőzött Jarlaxle.
A föld ekkor újra megremegett a lábuk alatt. A veremből
újabb sziszegő hangok és újabb gőzhullámok kígyóztak fel,
velük együtt pedig torokhangú bömbölés harsant – mintha
egész Faerűn ébredt volna fel dühödten az álmából.
– Arra nincs időnk! – felelte Dahlia, majd botját nyolc láb
hosszúságúra nyitotta.
Az Asmodeus-harcosok ugyanis támadtak.
Jarlaxle dobótőrök záporával verte vissza az első rohamot – a
fegyvereket mintha a semmiből varázsolta volna elő –, majd
Athrogate is felocsúdott és csatlakozott: őrjöngő dühtől fűtve,
kezében láncos buzogányaival az elf és a drow közé pattant.
– Meggyalázám! – jajveszékelt. – Tönkretevém!

*****

Tiefling- és emberharcosok támadtak rá szemből, jobbról és

balról, és nagyokat suhintottak, erőteljeseket döftek bíborvörös
jogarjaikkal. Athrogate azonban meg sem próbálta hárítani a
fegyvereiket; egyedül csak a támadásra összpontosított. Az egyik
buzogányfej betörte a bal oldalon ólálkodó ember koponyáját, a
másik agyoncsapta a jobb oldalról próbálkozó félelfet, míg az őt
szemből felöklelni akaró tieflinggel a törpe páncélsisakját bevetve
bánt el. És így pusztított tovább, rendíthetetlenül. A tiefling ájultan
esett össze a lába előtt, Athrogate pedig fegyvereit pörgetve
áttaposott a félvéren, hogy sort kerítsen a többire.
Jobb válla felett tőrök süvítettek át, és ártalmatlanná tették az
útjukba kerülő ellenfeleket, majd ugyanez történt a másik oldalon is.
Dahlia is a küzdelembe vetette magát: nekifutott, leszúrta a
földbe a botját, és azt ugrórúdnak használva elrepült
Athrogate mellett. Mire földet ért, már vissza is húzta a botot,
és kettéhajtotta. Megpörgette maga körül és a feje fölött, majd
ütötte- vágta a Asmodeus-harcosokat, ahol csak érte őket.
Athrogate sem akart lemaradni, pedig a nő dühe felért az övével. A
föld újfent megremegett, hullámzott és több helyen megrepedt.
A fal az előtér egyik oldalában felhasadt, mire por és
kőtörmelék kezdett hullani a mennyezetről.
Ahogy közeledtek a verem széléhez, az Asmodeus-hívek
megbontották soraikat és megfutamodtak – nyomukban
Dahliával és Athrogate-tel, más lehetőség ugyanis nem
kínálkozott. Jarlaxle zárta a sort. Konokul megállt, és várt, amíg a
forró, hullámzó gőz eléggé szétoszlott ahhoz, hogy lelásson a
láváig.
És hamarosan egy elemi tűzlény arcába bámult.
Akkor értette meg, honnan nyeri Gauntlgrym hírhedt
kovácsműhelye az erejét.
És egyúttal világossá vált számára a Vendégtorony magiája
is, amely hatalmas elemi vízlényeket idézett elő az óceánból
eme istenszerű fenevad megzabolására. Ez a mágia a torony
leomlása óta fokozatosan gyengült, és tekintve, hogy a
környéket az elmúlt években egyre több földrengés rázta meg,
ezt határozottan lehetett érezni.
Athrogate pedig ezúttal teljesen megszüntette a gátakat.
Az elemi vízlények megfutamodtak, és az utazók tudták: a
fenevad hamarosan elszabadul.
Jarlaxle visszafordult a kar irányába, noha a sűrű gőztől
nem is látta. Abban reménykedett, hátha vissza tudja fordítani
a folyamatot, és meg tudja fékezni a fenevadat.
 Kiáltott Athrogate-nek, de a hangját elnyomta moraj és a
gőz sziszegése.
Kisvártatva felcsapó lángok fokozták a veszélyeket:
megjelentek a járat mentén és a drow mellett is, akinek így
menekülőre kellett fognia. Szorosan összehúzta magán a
piwafwit és feltette a csuklyáját, hogy védje a szemét és a bőrét.
A kovácsműhelynél érte utol Dahliát és Athrogate-et. Azok
ketten farkasszemet néztek a megmaradt fél tucat Asmodeus-
hívővel, akiknek nem akadt más lehetőségük, mint állni a
sarat az újra lecsapódott rács előtt. De nyitott kapu esetén
sem lett volna könnyebb a helyzetük: a túloldalon már ott
acsarkodtak Gauntlgrym felbolygatott szellemei.
– Ha megadjátok magatokat, kivezetünk benneteket! –
kiáltott nekik Jarlaxle.
– Ugyan, ezek Asmodeus-harcosok! – vágta rá lemondóan Dahlia.
– Egy ördögisten vakbuzgó hívei! Nem félnek a haláltól, épp
ellenkezőleg: boldogan mennek elébe!
– Akkor hát adjuk meg nekik eme örömet! – vicsorgott
Athrogate, és támadott.
Jarlaxle erősen furcsállta, hogy a köztudottan rímfaragó törpe
szokásai ellenére ezúttal nem rögtönzött versikét. De a barátjában
olyan erősen fortyogott a düh, hogy minden gondolatát az eljövendő
harcnak és pusztító láncos buzogányainak szentelte.
Az Asmodeus-harcosok felüvöltöttek, és vígan mentek
elébe a kihívásnak. Dahlia kitért balra, és Athrogate
buzogányaival összhangban forgatta ezúttal ikerbotok
formájában a fegyverét. Jarlaxle jobbról fogadta a rájuk
rontókat, így mindannyiukra két-két ellenfél jutott.
A drow szabad bal kezével kipattintott egy sornyi pörgő tőrt, és
először alacsonyan tartva őket, közelített legközelebbi ellenfeléhez,
egy tieflinghez, akinek különös jelkép volt sötét bőrébe égetve. A
sötételf az utolsó dobás után hirtelen magasra rántotta a nála
maradt tőröket, mire a tiefling kénytelen volt a karjával hárítani –
abban a röpke pillanatban el is vesztette szem elől a drow-t.
És ez a kis hiba végzetesnek bizonyult a számára.
 Jarlaxle fél térden tovasiklott és tiefling testét használta
pajzsként, hogy kivédje társa támadását.
Beleszúrt egyet az Asmodeus-hívő lábába, mire az
megtántorodott, majd – mivel a drow átvágta a térdinát – el is esett.
De már ott is termett egy másik, és fejbe akarta szúrni a
drow-t a dárdabotjával. Nem sikerült neki: a semmiből újabb
kard termett Jarlaxle kezében, fellendült, majd körköröset
suhintott, és pontosan hárította a támadásokat. Az Asmodeus-
hívő kezdett kifogyni a lehetőségekből.
*****

Athrogate is derekasan állta a sarat, figyelmen kívül hagyta

az egyik kultuszhívő szúrását és a másik súlyos ütését.
Csapásra csapással felelt, és az ő fegyverei messze jobbnak
bizonyultak. Egy Asmodeus-harcos mély sebet ejtett a vállán,
amikor sújtásra emelte a karját, de még ez sem akadályozta
meg: a törpe ugyanis abban az irtózatos pillanatban nem
érzett testi fájdalmat, csak annak kínját a lelkében, hogy
éppen most pusztította el a legszentebb, legősibb törpehazát.
Érezte, ahogy a fegyver feltépi a húsát, de nem törődött vele,
nem szakította meg a fordulatot. A buzogány feje olyan erővel
csapott le az ember vállára, hogy a harcos arccal a földre bukott.
Athrogate ekkor rálépett a legyőzött ellenség nyakszirtjére, majd
a következő támadót kerítette sorra. Másik buzogányát tartó kezét
találat érte; elég volt egy elhibázott hárítás, és megroppant a csont.
Közönséges körülmények között egy ilyen szerencsétlenségtől
valószínűleg kirepült volna kezéből a fegyver, de nem így, hogy
Gauntlgrym épp felrobbanni készült körülötte.
Dühödten támadott tovább, meglendítette mindkét fegyverét,
és visszaszorította a kultuszhívőt egészen a leengedett rácsig.
Az Asmodeus-harcosnak ott elfogyott a helye, már nem tudott
tovább hátrálni, így hát dühödten hadonászott a botjával, hogy hárítsa
a rá záporozó csapásokat. Azonban hirtelen találat érte, oldalra
tántorodott, és egy darabig nem nyerte vissza egyensúlyát. A másik
oldalról érkező újabb csapás hatására ismét kiegyenesedett, de
nem maradt sok ideje védekezésre, mert a törpe ismét lesújtott rá.
A következő ütés már ledöntötte a lábáról az ördögisten hívét;
szétzúzta, valósággal porrá törte csontjait, feltépte bőrét, mire vére
szétfröccsent, és felhasadt koponyájának darabjai szerteszét repültek.
Térdre rogyott. Athrogate tovább csépelte, holott már csak
az ő, váltott irányból érkező ütései akadályozták meg, hogy a
holttest krumpliszsákként eldőljön oldalra.
*****

Dahlia sokkal megfontoltabban küzdött. Védekező

csapásokat eszközölt fegyvereivel, és egyenként hárított
minden rá irányzott támadást. Így amikor Athrogate-re már rég
csak az a feladat várt, hogy egyedül maradt ellenségével
leszámoljon, a nőnek még mindig két ellenséggel kellett
megküzdenie: egy embernővel és egy félork férfival.
Kijátszotta ellenfelei hibáit, és bár mindketten kiváló
harcosok voltak, ő így is túltett rajtuk.
A bal oldalon állt a félork, aki azzal próbálkozott, hogy a háta
mögé kerüljön, az ember pedig, mint az várható volt, igyekezett
kihasználni, hogy Dahlia elfordult, és a csípője felé szúrt.
Az elf azonban nem hagyta magát: megfordult, és
lendületével arra engedett következtetni, hogy a bal kezében
levő fegyverrel fogja megkísérelni a hárítást.
A félork már fel is készült, hogy kicselezze, de annál jobban
meglepődött, amikor – a várakozással ellentétben – a Dahlia jobb
kezében levő fegyver csapott le rá, és kis híján kiverte a dárdát a
kezéből – ami csak azért nem történt meg, mert nem ez volt az
elfharcos szándéka. Ehelyett jól átgondolt fordulattal kibontakozott,
majd szándékosan kibillentette magát az egyensúlyból: jobb térdére
esett, ahol fordított a fegyverpörgetés irányán, nem sokkal a föld
felett suhintott, és vádlin csapta az ellenséget, aki ennek
következtében eldőlt. Dahlia tovább pörgött, miközben már emelte is
a másik fegyverét, noha az nem állt abban a szögben, hogy az
oldalsó tagjával jelentős sérülést tudjon okozni.
 Ha az oldaltag nem is, a négy láb hosszú dárda, amivé a középső
rész hirtelen nyúlt, már hatékonyabbnak bizonyult. Elért vele az ellenfél
arcáig, és amikor az megpróbált kiáltani, villámcsapás kíséretében
átdöfte a szájpadlását. Dahlia felpattant, ismét letörte az
ikernyúlványokat, és nekirontott talpon maradt ellenfelének.
A félork háta mögé került, és noha a rút fenevad elég
képzettnek bizonyult, jól állta a sarat, Dahlia okosan kihasználta
a lendületét. Ám ekkor ezüst fém villant meg a válla fölött, mire a
nő lebukott, és egyúttal hátranézett. Aztán megnyugodva fordult
vissza ellenfeléhez, amikor felismerte, hogy a repülő tárgy nem
volt más, mint Jarlaxle végtelen számú dobótőreinek egyike,
mely az Asmodeus-harcos bal szemébe fúródott.
Amikor az utolsó ellenség is elhullott, Dahlia megfordult, és
látta, hogy Jarlaxle a csapórács felé fut. Athrogate, csodával
határos módon ismét felnyomta az akadályt a vállával. A drow át
is szökkent alatta, és a nő is így tett. Nagyon igyekezett, nehogy
lemaradjon, mert attól félt, hogy két társa majd bezárja a kaput
és hagyja meghalni – elvégre nem lett volna jogos a részükről?
Jarlaxle, amikor már a másik oldalon állt, sietve megtartotta
vállával a rács egyik oldalát, Dahlia pedig besegített a másik
oldalon, így a törpe is átfurakodott.
A föld felmorajlott, a falak megrázkódtak. Gauntlgrym
szellemei mind egy szálig térdre rogytak, és felfelé tekintve,
magasra emelt kézzel imádkoztak Moradinhoz.
A három pórul járt felfedező pedig futott, futott, ahogy csak
a lábuk bírta.
Mire elérték a csigalépcsőt, a vájatrendszer már nagyon
erősen rázkódott.
Ahogy kapaszkodtak felfelé a irtózatos méretű nyitott
üregbe, elhullott vészmaradak szegélyezték útjukat. A roppant,
óriási kőhídak, amelyek évezredeket éltek túl, most pillanatok
alatt megrepedtek, és semmivé porladtak.
– Mit tevék? – jajveszékelt Athrogate. – Mily’ átkozott
nyomorult vagyok! – ostorozta magát.
 – Repülj el gyorsan! – rivallt Jarlaxle Dahliára. – Változz
már varjúvá, és tűnj innen, te bolond!
A nő a köpenyéhez nyúlt, de nem azért, hogy alkalmazza az
átalakító varázslatot. Ehelyett levetette, és a sötételf arcába dobta.
– Menj te! – kiáltott rá.
A drow el sem tudta hinni, hogy a nő ezt teszi, de nem öltötte
magára a köpenyt, nem élt a lehetőséggel. Ehelyett sürgetve
tuszkolta maga előtt Athrogate-et, Dahliát pedig magával húzta.
Kimerülten értek a lépcső tetejére, de nem pihenhettek.
Felfelé haladtukban a rengések erőssége némileg csökkent,
de a boltívek megrepedtek és beomlottak, az ajtófélfák pedig
kimozdultak a helyükről, és lezárták az ajtókat – talán örökre.
Tovább futottak, és meg sem álltak, míg újra el nem értek a kör
alakú teremig, közepén a drágakövekkel díszített trónnal.
Szaladtak, át az alagúton és ki a kapukon, egészen a föld alatti tó
partjáig.
Jarlaxle ekkor visszadobta a köpenyt Dahliának.
– Indulj! – mondta neki. – Légy nyugodt, mi sem maradunk itt.
– De hogy fogtok átjutni? – aggodalmaskodott a nő, mire a
sötételf úgy nézett rá, mintha valami égbekiáltó ostobaságot
kérdezett volna.
– Ne legyen Jarlaxle a nevem, ha nem találom meg a
módját! – jelentette ki aztán a drow magabiztosan.
Dahlia ekkor végre magára öltötte a köpenyt, óriási madárrá
változott, majd átrepült a tó felett, az alagutak irányába.
6****

Két nappal később az elfnő máris újra felbukkant Luskan

piszkos utcáin, és meglepetten nyugtázta, hogy a város még
mindig áll, sőt az élet is a szokványos mederben folyik. Majd
délkelet, Gauntlgrym felé nézett az égre.
Semmit sem látott.
Felmerült benne, hogy talán túlbecsülte az odalent bezárt
ősfenevad erejét. Reménykedett, hátha csak lezárták a
kovácsműhelyet, és nem is idéztek elő semmiféle katasztrófát.
 7****

– Egy szót se szólj a kalandunkról! – kérte jarlaxle Athrogate-

et, amikor nem sokkal később ők is visszakerültek Gauntlgrymből
a városba megidézett hátasaik, az ördögvadkan és a pokolbéli
kanca segítségével. A föld alatti tavon – szerencsére elég sekély
volt a víz – az óriási, röpképtelen madár hátán jutottak át,
amelyet Jarlaxle varázsolt elő a kalapját díszítő tollból.
– Bár hagytál vón’ engemet ottan elpusztulni! – siránkozott
a végletekig elkeseredett törpe.
– Megtaláljuk a módját, hogy helyrehozzuk – próbálta vigasztalni
a barátját a drow. – Már ha egyáltalán elrontottunk valamit – tette
hozzá, mert őt is eléggé meglepte, hogy a történtek ellenére
Luskanban látszólag semmiféle változás nem látszott.
A drow azonban már másnap hajnalban szembesült azzal,
hogy mégiscsak cselekedniük kell, mert délnyugati irányban, a
távolban Athrogate lustán az ég felé gomolygó fekete
füstfelhőre lett figyelmes.
– Nézd csak, elf! – szólt komor hangon.
– Látom.
– És szerinted mi lehet az?
– A katasztrófa – felelte Jarlaxle.
– Azt mondád, helyrehozzuk – emlékeztette Athrogate a barátját.
– Ha azt nem is tudjuk megtenni, megfizetünk azoknak,
akik tehetnek erről.
– De hát én valék a felelős! – jajongott Athrogate, de Jarlaxle
csak a fejét rázta, mert tudta, az igazság másként fest.
A világ dolgaiban rendkívül tájékozott sötételf ugyanis
jellegzetes öltözékéről felismerte a Dahliát kigúnyoló nőt, aki
Dor’crae-vel és Valindrával távozott. Kétség sem fért hozzá, hogy
a boszorkány Thayből származik, és Szass Tamnak dolgozik.
Miközben ezen tűnődött, visszatekintett a fekete füstre, mely
sokmérföldes távolban gomolygott, de világosan ki lehetett venni a
reggeli égbolton. A drow nem sokat tudott a thayi őshalálúrról, az
alapján azonban, amivel viszont mégis tisztában volt, úgy vélte, még
akkor is jobban jártak volna, ha az ősfenevaddal kell megküzdeniük.
 *****

A vendéglőben, Luskan szívében elhelyezkedő szállásán

ülve Dahlia is bosszút forralt, és ő is észrevette a füstöt.
Ugyanakkor alaposan utánajárt a tényeknek, és nem táplált
hiú reményeket azzal kapcsolatban, hogy csupán ez a füst lenne
az összes következménye annak, amit cselekedtek. Sőt abba a
hitbe sem ringatta magát, hogy el lehet kerülni a katasztrófát.
Az ősfenevad végül lerázza majd magáról az utolsó
megmaradt elemi lényeket is – a hatalmas vízóriásokat,
amelyeket a Vendégtorony varázslói használtak fel a lángoló,
istenszerű lény megzabolására, hogy a törpék kovácsműhelye
zavartalanul működhessen.
Dahlia jól tudta, hogy a fenevad előbb-utóbb kitör, hiszen
már a Vendégtorony leomlásával kezdetét vette az őt fékező
mágia fokozatos gyengülése.
Előbb-utóbb megtörténik hát, de azért nem olyan gyorsan.
Anélkül nem, hogy valamiféle figyelmeztetést ne lehetne
küldeni a kardparti varázslóknak és írnokoknak.
Azonban kétsége sem volt afelől, hogy a mindent elsöprő,
teljes pusztulás hamarosan eljő, és már sem ő, sem más nem
tud tenni semmit, hogy megállítsa, vagy akár csak lelassítsa.
 IX.
AMIKOR A VILÁG FELROBBANT
A nő tudta, hogy követik. Sokáig azt hitte, csupán a képzelete
játszik vele, a nagyon is valós félelme, miszerint odalent
Gauntlgrymben nagy hatalmú ellenségeket szerzett magának, akik
nem fogják ilyen könnyen hagyni, hogy megússza a haragjukat.
De ugyan miként bukkanhattak a nyomára? Hát nem
feltételezték, hogy meghalt az ősi törpevárosban?
Sylora valószínűleg számolt az általa hátrahagyott
Asmodeus-hívek halálával, de az ő sorsáról vajon hogyan
vélekedhetett? Dahlia megérintette az élőholtakkal szemben
biztonságot adó melltűt, a dísztárgyat, mely összekötötte őt
Szass Tammal. Elszörnyedve tépte le a blúzáról, és dobta a
szennyvízcsatorna legközelebbi nyitott aknájába.
Zegzugos úton haladt át a városon, kihasználva a sikátorok
nyújtotta búvóhelyeket, egyszer rúdja segítségével még egy
háztetőre is fellendült – futott, ahogy a lába bírta. De hiába,
üldözői még mindig a nyomában lihegtek, és egy idő után
érezte, hogy a kimerültség egyre lassítja.
Befordult a következő kis utcába. Úgy döntött, kerülőúton
visszalopódzik, hogy alapo- sabban szemügyre vegye azokat, akik
el akarják fogni. Fakerítés állta útját, ő azonban nem kételkedett
benne, hogy könnyedén átjut felette. Pár lépésnyire az akadálytól
nekifutott a tervezett ugrásnak, azonban a következő pillanatban
kénytelen volt megtorpanni, mert egy halom összedobált léc mögül
két óriás termetű tieflingférfi lépett ki.
– Dahlia nővérünk – szólalt meg az egyik. – Miért futsz előlünk?
Az elf hátrafordult, és vajmi kevéssé lepődött meg, amikor
újabb
három robusztus félördögöt látott, amint a sikátorban felé
közelednek. Mindannyian a luskaniak jellegzetes öltözékét
viselték, de az elf sejtette, kik is ők valójában, és a
„nővér”megszólítás csak megerősítette gyanúját.
 Sylora tehát nem késlekedett, hogy mozgósítsa erőit az
üldözésére.
Kihúzta magát és aggodalmas arckifejezését mosoly váltotta fel.
Mindig így viszonyult a szorongatott helyzethez. Ha nem kínálkozott
lehetőség a menekülésre, akkor maradt a harc öröme.
Botját kihajtotta nyolc láb hosszúságúra, és vízszintesen
maga elé tartotta, majd mindkét végen leeresztette a kétlábnyi
nyúlványokat, kialakítva a veszedelmes hármas botot.
– Kiáll velem valamelyikőtök, vagy rögtön meg kell, hogy
öljelek mindannyiótokat? – kérdezte, miközben lassú
hurkokban pörgetni kezdte az oldalsó botvégeket.
Egyik Asmodeus-harcos sem indult meg felé, vagy vett fel
védekezőállást, még csak elő sem húzta senki a fegyverét, és
ez meglehetősen elbizonytalanította az elfet.
Vajon mit jelenthet mindez?
– Meddig akarod még ezt folytatni? – harsant fel egy nő
hangja, miközben Dahlia még mindig az Asmodeus-hívekkel
nézett farkasszemet. Amikor megfordult, Sylorát pillantotta meg
az elsőként rajtaütő két tiefling között. A varázslónő, mint mindig,
lehengerlően elegánsan festett: vörös, mélyen dekoltált ruhát
viselt és magas, keményített gallér emelte ki arcának szépségét.
– Árulássá akarnád fokozni a hibádat? Bölcsebbnek
véltelek ennél!
Dahliának időbe telt, mire megemésztette a hallottakat, és
nem tudta, mit is kellene felelnie.
– Amikor a dicsőség pillanata elérkezett, Dahlia elbukott –
folytatta becsmérlőn Sylora. – Gondolod, hogy mi, akik veled
ellentétben Szass Tam igaz szolgái vagyunk, egy pillanatra is
meglepődtünk, hogy vakmerő nővérkénk nem volt képes
kiteljesíteni a Rettegés Körét? Gondolod, hogy én valaha is
többet néztem volna ki belőled? Így hát jónak láttam beavatkozni,
nehogy Szass Tamnak csalódnia kelljen. Viszont valamennyi
hasznot végül mégis csak hajtottál: például meghatároztad az
ősfenevad helyét, még ha nem is sikerült a…
 – Mégis megpróbáltál megölni! – szakította félbe Dahlia,
mire Sylora csak a vállát vonogatta.
– Nem engedhettem meg, hogy velünk jöjj. Nem bízhattam
benned, amikor ilyen erős szövetségesek álltak melletted,
mint az a törpe, meg a sötételf cimborája. Nem sok
lehetőséget hagytál, ráadásul még elejét is akartad venni
annak, aminek már meg kellett történnie.
– Akkor hát most akarsz megölni.
Dahlia ezt inkább kijelentésnek, mintsem kérdésnek
szánta, és szép kék szeme megvillant az izgalomtól.
– Ezúttal is meglapulsz a vakbuzgó talpnyalóid árnyékában,
vagy vállalod a harcot?
– Nyugodj meg, ha rajtam múlna, már rég nem élnél! – felelte
Sylora, és odavetett valamit Dahlia lábához. Az elfnő félreugrott
és megfeszítette izmait, mert tűzgolyó robbanására, vagy
valami hasonló támadásra számított. Amikor végül semmi
sem történt, jól megnézte az előtte heverő tárgyat, és
felismerte benne a nemrégiben eldobott melltűt.
– Urunk még mindig lát benned lehetőségeket – magyarázta
Sylora. – Arra kért, hogy vegyelek szárnyaim alá, mint szolgámat.
– Soha! – tiltakozott Dahlia, a varázslónő azonban
figyelmeztetően feltartotta az ujját.
– Így lenne lehetőséged élve megúszni a dolgot, Dahlia! Újra a
halálúr alattvalója lehetnél. Talán vissza is szerezhetnéd a becsületedet
az ő szemében, és az enyémben is! Csak két lehetőség áll előtted: ez,
vagy a halál. Hát ilyen könnyedén eldobnád az életed?
Dahlia meghányta-vetette magában az ajánlatot. Nem
kételkedett benne, hogy Sylora alaposan megkeseríti majd
eljövendő napjait, de így legalább lenne még esélye.
– Vállald el! – ösztökélte a varázslónő. – Legalább gondold
át még egyszer! Heves harc zajlik délen, nem másokkal, mint
a netheriekkel. Kedvedre volna, hogy árnyakat ölj, nemdebár?
Dahlia olyan határozottan érezte, amint ellenállása megtörik, hogy
már-már arra gyanakodott, Sylora esetleg elbájolta. Aggodalma
azonban gyorsan elszállt, mert rájött, miért szűntek meg a
fenntartásai. Elvégre gyűlölt-e az egész világon bárkit is
jobban, mint a netherieket?
Meglehetősen bizalmatlan tekintettel a másik nőre nézett.
– Édesem – győzködte a thayi varázslónő –, ha azt akarnám,
hogy halott légy, már rég így lenne! Egy szavamba kerülne, hogy
ezt a sikátort gyilkos varázserő hullámai borítsák el, vagy éppen
vérszomjas Asmodeus-harcosok! – Amikor befejezte, Sylora
kinyújtotta a kezét. – Utunk délre vezet, a netheriek felé.
Hadnagyként tartok rád igényt, és amíg megállód a helyed a
harcokban, nemigen fogsz hallani rólam.
– Szóval bízzak meg Sylora Salmban?
– Nem lenne rá okod, de tudod, hogy Szass Tamot szolgálom – ez
adjon neked reményt. Ha a fenevad előjön, én aratom le a dicsőséget a
megidézett katasztrófáért. Ennek így kell lennie. Te csak alárendelt
szereplőként fogsz feltűnni; megbízottként, aki információkat
gyűjtött, azonban a kulcsfontosságú pillanatban elbukott. De
még fiatal vagy, ezért minden egyes elpusztított netheri
barbárral hozzájárulhatsz becsületed helyreállításához.
Dahlia ekkor felhagyott a botja pörgetésével. Kattanó hang
kíséretében újra egyetlen rúddá varázsolta fegyverét, majd
négylábnyi sétapálcává törte. Lehajolt a melltűért, felemelte,
néhány pillanatig nézte, aztán visszatűzte a ruhájára.
8****

A fakerítés túloldalán Szürke Barrabus minden szót tisztán

hallott. Különösen érdekelte a drow-ra és a törpére tett utalás,
akikről kiderült, hogy valamiféle kapcsolatban állnak az elf
harcosnővel, Dahliával. Nem töltött elég időt Luskanban
ahhoz, hogy sok mindent megtudjon, noha járt az alvárosban,
és beszélt Arklem Greeth amulettbe zárt szellemével is.
Még nem állt össze előtte a kép, de úgy érezte, annyit azért
megtudott, hogy megfeleljen a nyomorult Alegni elvárásainak.
Nem sokkal ezután már az utat rótta; szélsebesen vágtatott dél felé
a megidézett kancáján, mely soha nem fáradt el. Ahogy távolodott, le
sem vette szemét a füstről, amely messze délkeletre szállt
felfelé a tiszta késő nyári égre.
*****

Barrabusszal párhuzamosan, de sok-sok mérfölddel

távolabb Drizzt Do’Urden szintén mágikus hátason utazott, és
ugyanazt a füstgomolyagot nézte. Bruenort a gyanús jel
felbukkanásának napján legutóbbi táborhelyükön hagyta, a kis
faluban, ahol némi munkáért cserébe kosztot-kvártélyt kaptak.
Andahar kétmérföldes léptei hihetetlen sebességgel vitték a
drow-t; az egyszarvú könnyedén szelt át hegyet-völgyet.
Drizzt hagyta, hogy a hátas páncélzatát díszítő csengettyű
dala kísérje az úton; legalább elterelte a gondolatait.
A drow és barátja nehéz, kiábrándító nyarat hagyott maga
mögött. A folytonos csalódások, a zsákutcák sorozata már
kezdte megviselni a törpét. Drizzt előtt az is világossá vált,
hogy Bruenornak, noha a világért sem ismerné el, nagyon
hiányzik nyers modorú, goromba barátja, Pwent.
A drow nyugtalansága is egyre fokozódott, de egyelőre ügyesen
titkolta Bruenor előtt. Hány évet lenne még képes azzal eltölteni,
hogy üregekben kutakodik egy hajdani törpekirályság nyomai után?
Szerette Bruenort, úgy, mint bármelyik barátját, de már túl sok ideje
csak ők ketten voltak egymásnak. Néhány nappal korábban közös
megegyezés eredményeképpen váltak szét.
A drow kemény tempóban hajtotta Andahart, és amikor
végre talált egy kereskedőutat, nem tért ki a szélére, noha a
körültekintés megkívánta volna ezekben az időkben, hiszen a
vad Szirteken csak úgy hemzsegtek a haramiák.
Nem fogalmazódott meg benne szó szerint a gondolat,
tulajdonképpen még saját magának sem vallotta be, de nem csak a
sietség volt az egyetlen ok: Drizzt Do’Urden semmi másra nem
vágyott hevesebben, mint útonállókkal összeakadni – lehetőleg jó
nagy csapattal. Túl régóta bújtak már meg szablyái a hüvelyükben,
és túl régóta nyugodott Taulmaril tétlenül a hátára szíjazva.
 Így hát megindult a füst felé abban a reményben, hogy az
hátha harcra utal, amibe kénytelen lesz beszállni.
Már ha egyáltalán maradtak még ellenségek, akikkel
érdemes hadakozni.
Dél felé indult, nem egyenesen a füst irányába. Elég jól ismerte a
terepet, és megállapította, hogy a füst a Hotenow-hegyből ered – a
Szirtek azon kevés földkupacának egyikéből, amely kiérdemelte a
„hegy” elnevezést. Két csúcsa volt, az alacsonyabb északabbra, a
magasabb attól délkeletre, és mindkettőn csak a csupasz kő
díszelgett a réges -régi tűzvész eredményeképpen, amely felégette
az erdőt, a szél és a víz pedig eltüntette a termőföld nagy részét.
Drizzt tudta, hogy a kétcsúcsú hegyet legkönnyebben délkelet felől
lehet megközelíteni, ahonnan ráadásul jó előre fel is mérheti a
terepet, mielőtt belovagol. Ahogy elhaladt a hegy mellett, még
erősebben eltért az iránytól: délkelet felé lovagolt, fel egy másik
csúcsra, ahonnan kedvezőbb kilátás nyílt. Olybá tűnt, mintha a füst
a Hotenow-hegy alacsonyabb, északi csúcsából eredne.
A meredek, erdős domb lábánál elbocsátotta Andahart. Kezében
íjával felkaptatott a hegyoldalon, de óvatosan, fától fáig araszolt,
hogy felmérhesse a terepet, mielőtt magasabbra hág. Végül elérte a
tetőt. Arra gondolt, hogy felmászik egy fára, aztán mégis
kedvezőbbnek találta a sziklás kiszögellést a bucka nyugati
oldalában, amely egyenesen a távoli, ikercsúcsos hegyre nézett.
Amikor már a kiválasztott kilátón állt, tenyerével ellenzőt formált
a szeme fölé, hogy jobban lássa a távoli, füstölgő csúcsot. Nem
látott hadsereget mozgolódni, és sárkányt sem észlelt a tiszta, kék
égen.
Akkor talán barbárok rakta tűzből ered a füst? Vagy egy
óriás kovácsmester műhelyéből?
Egyik sem tűnt számára valószerű magyarázatnak. Egy ekkora
és ilyen hosszú ideje lobogó tűzhöz – elvégre a füstfelhőt már
napok óta látni lehetett – egy egész erdőt kellene meggyújtani!
Bruenor biztosan azt mondaná, hogy törpék kovácsműhelye lehet,
persze hol máshol, mint az ősi törpebirodalomban – de ő minden
kérdéses jel láttán ezzel a magyarázattal hozakodott elő.
 Így hát Drizzt sokáig csak bámult tovább a messzeségbe, és
amennyire tudta, próbálta a füst eredetét megállapítani. Amikor egy
könnyű szellő rövid időre elfújta az átlátszatlan fátylat, észrevette,
hogy a kövek közt vörös csíkok futnak. Aztán felrobbant a világ.

*****

A neverwinteri Herzgo Alegni-hídon állva Szürke Barrabus

és az átkelő új névadója szintén figyelmesek lettek a
füstfelhőre, amelyet tisztán ki tudtak venni a szemükkel.
– Erdőtűz lehet? – találgatott Barrabus. – Soha nem
mentem hozzá túl közel, és úgy látszik, a Port Llast-i népség
sem tud róla többet, mint a neverwinteriek.
– Nem gondoltad, hogy bölcs dolog lenne esetleg közelebb
menni és megvizsgálni? – korholta szolgáját Alegni.
– Úgy gondoltam, hogy a thayiekkel és az általuk tervezett
katasztrófával kapcsolatos értesülések megszerzése sürgősebb.
– És eszedbe sem jutott, hogy ezek az események
kapcsolatban állhatnak egymással? Nem lehet, hogy valahol
északnyugaton egy vörös sárkány csak arra vár, hogy ez a
Sylora nevű perszóna szólítsa?
Beszéd közben a netheri vezér a hídnak a távoli füsthöz
legközelebb eső pontjához lépett, és a korlátba kapaszkodva
meredt észak felé.
– De ha odamegyek, és nem érek vissza hozzád időben,
kevésbé tudtál volna felkészülni – ellenkezett Barrabus, ám
Alegni még csak arra sem méltatta, hogy ránézzen.
– Most azonban megadom a lehetőséget – szólalt meg végül a
tiefling némi hallgatást követően. – Menj oda, és tudj meg annyit,
amennyit csak lehet! – parancsolta, majd válla fölött Barrabusra
sandított, és látta, hogy az a szemöldökét ráncolja.
– Nincs olyan messze – győzködte a barbár vonakodó szolgáját.
– Nehéz a terep, és messze van az úttól.
– Úgy beszélsz, mintha én… – kezdett volna bele a
szidalomba Alegni, de elhallgatott, mert észrevette, hogy
Barrabus szeme tágra nyílik a döbbenettől.
 Herzgo Alegni visszafordult a füst és az alacsony hegy
irányába – amely, úgy tűnt, hirtelen kitört az ég felé. Mintha a
tömör szikla valami képlékenyebbé olvadt volna, majd
hihetetlenül sűrű hamufelhővé vált.
*****

A neverwinter-erdei Asmodeus-harcosokat lenyűgözte a

látvány, és örömükben imákat rebegve térdre hullottak.
Tudták, mindez egy újabb Rettegéskör megszületését jelenti.
– Igen, velünk vannak az istenek! – kiáltott fel Sylora,
miközben a hegy a magasba repült. Aztán a nő árgus
szemekkel figyelte a becsapódás szögét.
– Ó, ha én magam céloztam volna…
A zuhanó hegy azonban így is tökéletes pontossággal irányult
Neverwinter városára. Nem csupán annyi történt, hogy a Hotenow-
hegy felrobbant. A belőle kiszabaduló dühödt ősfenevad éppen
olyannyira vágyott a vérontásra, mint maga Szass Tam.
Sylora bizalmaskodva átkarolta Dahlia vállát, és
megrázta az elfet.
– Gyorsan, fedezékbe! – utasította alattvalóit, akiket a
történtek nem értek felkészületlenül. – A fenevadunk felébredt!
Dahlia körül fel s alá rohangáltak az Asmodeus-hívek,
összeszedegették a holmijaikat, majd szélsebesen a barlang
felé vették az irányt, amelyet előre kinéztek maguknak
menedékül. Dor’crae és Valindra, akik már korábban elbújtak
a vakító napfény elől, bent várták őket.
Dahlia azonban nem mozdult. A felrobbanó vulkánból
kiszabaduló ősfenevad láttán döbbenet és elszörnyedés lett úrrá
rajta. Valósággal kővé dermedt, és földbe gyökerezett a lába.
Mit tettem? – gondolta kétségbeesetten.

*****

Drizzt a hegy alacsonyabb csúcsát figyelte, amely – úgy tűnt –

egyszerűen szétvált, és az ég felé lövellt. Egy réges-régi, meleg nyári
napra gondolt, melyet Vízmélyvára mellett, a tengerparton töltött el.
Ő és Catti-brie Deudermonttal együtt a Tengeri Szellem
fedélzetén szolgáltak, és kikötöttek, hogy élelmet szerezzenek és
megpihenjenek. A szerelmespár lesétált a partra, és ott töltöttek
egy meghitt délutánt. A drow-nak a jelen szörnyűséges
pillanataiban azért jutott eszébe az a békés időszak, mert akkor
azt játszották, hogy ő a nedves parti föveny alá temette kedvese
lábát. És most a hegy kitörése arra a mozdulatra emlékeztette,
ahogyan Catti- brie vádlija kiemelkedett a homokból. A kövek a
távolban úgy váltak szét, mint a tengerparti homok, ám sima női
láb helyett dühödten izzó vörös láva bukkant elő alóluk.
Néhány pillanat erejéig feszült, különös csend uralkodott. A
felrobbanó hegy minden irányban kiterjedt, szétfolyt, tekergett
és a sűrű felhővel keveredve hátborzongató formát öltött, mely
egy madár fejéhez és nyakához hasonlított.
Csak ekkor jött rá Drizzt, hogy a csend csupán annak
tudható be, hogy a rázkódás megsemmisítő hangja még nem
ért el hozzá. Látta, hogy a fák a messzi távolban, lerepülve a
hegyoldalról, az ő irányába zuhannak.
Aztán a lába alatt remegni és hullámzani kezdett a föld, majd
olyan irtózatos zaj támadt, mintha száz sárkány bömbölt volna fel
egyszerre. A drow a rázkódás hatására eldőlt, és tenyerét a
fülére szorította. Mielőtt lehunyta volna a szemét, utoljára a
vulkánt, a leomló hegy gördülő köveit, és a kőből, hamuból épülő
falat látta, amely hatalmasabbra nyújtózkodott a legmagasabb
fánál is, és eszeveszetten száguldott az óceán felé, maga alá
temetve és porig égetve mindent, ami csak az útjába került.

9****

– Az istenekre! – suttogta Herzgo Alegni.

A hegy megingott, összeomlott, és elképesztő
sebességgel kezdte meg ámokfutását, felfalva mindent.
Útja egyenesen Neverwinterbe vezetett.
– Itt a világ vége – suttogta Szürke Barrabus, és az, hogy épp ő
ilyen hozzá nem illő és túlzásnak ható, ám a valósághoz képest még
mindig enyhének bizonyuló szavakat ejtett ki a száján,
mindkettőjük számára alátámasztotta a helyzet súlyosságát.
– Megyek – közölte Alegni kisvártatva, majd Barrabusra
nézett és vállat vont.
– Isten veled!
Azzal Herzgo Alegni rálépett az Árnyak Peremére, és
magára hagyta Barrabust a hídon.
Az orgyilkos azonban nem sokáig maradt egyedül, mert a
neverwinteriek is észrevették a közelgő bajt, kizúdultak az utcára,
fel-alá rohangáltak, kiáltoztak, és sírva szólongatták szeretteiket.
Barrabus látta, hogy az emberek berohannak a házakba, de elég
volt egyetlen pillantást vetni közelítő sziklaáradatra ahhoz, hogy
egyértelművé váljon: Neverwinter összetákolt, roskadozó épületei
nem fognak menedéket nyújtani ellene.
Az orgyilkos azon gondolkozott, merre fusson, és
egyáltalán van-e kiút?
Természetesen a vízre nézett először: első gondolata az volt,
hogy be kellene ugrania a folyóba, és elúsznia a tengerig. De
amikor visszafordult az ellenkező irányba, szembesült azzal, hogy a
hegy már majdnem utolérte, így a habok közt a biztos pusztulás
várna rá.
Óriási, égő kövek potyogtak körülötte az égből,
belecsobbantak a folyóba, és becsapódtak a háztetőkbe.
Hogyan lehetne ezt élve megúszni?! – tépelődött magában.
A híd korlátjához húzódott, de nem ugrott le, hanem
alámászott, és befészkelte magát a vasalapzatba. Körülötte a
városlakók egyre kétségbeesettebben kiáltoztak, amíg száz
sárkány bömbölése el nem fojtotta a hangjukat. Az orgyilkos
hallotta, ahogy egyik épület dől össze a másik után, a vízbe
kövek zuhannak nagy csobbanásokkal, és a folyó sziszegő
hangokat hallat, ahogy átsöpör felette a tűzforró áradat.
Barrabus elbarikádozta magát, ahogy csak tudta, és alig merte a
szemét is kinyitni, hiszen a pusztító hullám alatta is végigsöpört, őt is
majdnem elérve. Érezte az erős hőt, mintha csak kovácsműhely tüze
fölé hajolt volna, arcával mindössze néhány hüvelyknyire a lobogó
lángoktól. A híd megrázkódott, s az orgyilkos már arra
számított, hogy leomlik, és a halálba veti őt.
A pusztulás továbbhömpölygött: mennydörgő rombolás,
hulló tűzgolyók – és az egész város a földdel vált egyenlővé.
Aztán olyan hirtelen, ahogyan a pusztítás első hangjai
felharsantak, csend lett.
Halálos, süket csend.
Egyetlen sikoly, egyetlen nyögés, egyetlen jajkiáltás sem
hallatszott. Csak egy kis szellő fújt, de azt leszámítva semmi
nem utalt mozgásra.
Hosszú idő eltelt, egy óránál is több, mire Szürke Barrabus ki
mert mászni a Herzgo Alegni-híd alól. Arca elé kellett emelnie
köpenyét, hogy a levegőben terjengő égő hamu ne érje azt.
Minden szürke volt, csendes és
halott. Neverwinter
megsemmisült.
II.
A KIRÁLY ÉS BARÁTAI
A harc mind hevesebbé válik, és ez nagy örömömre szolgál.
A körülöttem levő világ sötétebb lett, veszélyesebb… és ez
is megelégedettséggel tölt el.
Most hagytam magam mögött életem egyik legkalandosabb, és
mégis egyúttal legbékésebb időszakát, melynek során Bruenor és
én több száz új alagutat derítettünk fel, és olyan távoli helyekre
merészkedtünk Mélysötétben, amerre legutóbbi menzoberranzani
látogatásom óta nem is jártam. Persze itt is akadt alkalmunk a
hadakozásra, leginkább a túlméretezett rovarszörnyekkel, amelyek
általában az ilyen helyeket lakják, de olykor akadt egy-egy
csetepatégoblinokkal, orkokkal, valamint háromfős trollcsapattal,
sőt még egy ogreklánnal is. Érdemleges csatában ugyanakkor; ahol
igazán próbára tehettem volna szablyáimat, hiába reménykedtem.
A hosszú évek során, amelyek Mithrill Csarnokból való távozásunk
óta elhömpölyögtek, a legveszélyesebb napot akkor éltük át, amikor
az egyik alagútban kis híján földrengés temetett minket maga alá.
De ez a helyzet mára jócskán megváltozott, és persze nem bánom.
Tíz esztendő telt el ama végzetes nap óta, amikor a vulkán
mennydörögve kitört, és ámokfutásában maga alá temetve egész
Neverwintert, a pusztulás véres vonalát húzta egészen a tengerig. A
történtek hatására az egész környék gyökeres változáson ment
keresztül. Mintha az az egyetlen esemény önmagában viszályok egész
sorozatát szította volna, harsonaszóként ébresztve a fenyegető
lényeket. Neverwinter pusztulása lényegében elvágta Északot a
Kardpart Vízmélyvára által határolt civilizáltabb területeitől. A
kereskedők attól kezdve távol maradtak, tengeren kerülték meg a
vidéket, és Neverwinter hajdani kincseinek csábítása számos
faragatlan, rosszindulatú kalandort vonzott a feldúlt városba.
Hajdani lakói közül most néhányan küzdenek, hogy
újjáépítsék otthonukat; kétségbeesett igyekezettel próbálják
ismét kialakítani a forgalmas kikötőt és a város egykori rendjét,
amely némileg megfékezte a betolakodók garázdálkodását. De
éppen annyi időt kénytelenek harccal tölteni, amennyit
építkezéssel. Egyik kezükkel háztetőket ácsolnak, de a
másikban fegyverüket kell szüntelenül készenlétben tartaniuk.
 Egyre szaporodik az ellenség: árnyak, az ördögisten
szolgálatára felesküdött bizarr kultuszhívek, fosztogatni vágyó
gaz útonállók, goblinfajzatok, óriások – mindenféle élő és
halott szörnyetegek. És más, ezeknél is veszedelmesebb
teremtmények, amelyek mély üregekből bújnak elő.
A katasztrófa éve óta a Kardpart északi része sötétségbe
borult. Ami nekem csak megkönnyíti a dolgom.
Harc közben szabadnak hiszem magam. Csak akkor
érzem, hogy az életemnek van értelme, amikor szablyáim a
gonosz egy ivadékát vágják le. Sokszor tűnődöm el azon,
hogy ez a düh bennem talán örökségemet tükrözi, amelyet
sosem ráztam le teljesen? A harc szándékos keresése, a hév,
amivel belevetem magam a küzdelembe, és a győzelem felett
érzett mámor… Nem lehet, hogy mindezzel elismerem:
akármilyen irányt vett is az életem, mégiscsak drow vagyok?
És ha ez az igazság, akkor mi volt az, amit helyesen tudtam
szülőhazámról és népemről, és mit torzítottam én magam a
tényeken? Nem lehetséges vajon, hogy még az alapjait sem
értettem meg mindazon vágynak, szenvedélynek, amelyben
társadalmunk gyökerezik? Vajon, tűnődöm, és félek egyúttal:
megbújik-e valamilyen mélyebb bölcsesség Menzoberranzan
nagyasszonyanyáinak tettei mögött, amely megmagyarázza, miért
is lelik akkora örömüket a drow-k az állandó viszály állapotában?
Nevetséges gondolatnak tűnik, bár a legcsekélyebb kétség
sem fér hozzá, hogy csupán harc közben vagyok képes
elviselni a fájdalmat. Csak akkor érzem azt, hogy elértem
valamit futottam valahova, és a közösség javát szolgálom.
Ennek igazsága meglep,feldühít, és noha ez képtelenül hangzik,
éppen úgy, miként reményt ad a folytatáshoz, azt a gondolatot is
elülteti bennem, hogy élet káprázat, hiábavaló önáltatás.
Akárcsak Bruenor törekvései.
Nem hiszem, hogy a barátom megtalálja Gauntlgrymet, és azt sem,
hogy az egyáltalán létezik. Sőt, gyanítom, ő maga sem hiszi, hogy
rálel, és még az is elképzelhető, hogy talán soha nem is hitte. Mégis,
nap nap után egyre csak görnyed térképei fölött, és igyekszik
fényt deríteni minden homályos részletre. Ez a célja. A keresés
az, ami értelmet ad Harcpöröly Bruenor életének. Úgy látom, ez
meg az ő, illetve általában a törpék természete, akik folyton a
letűnt időket magasztalják, és azok dicsőségét szomjazzák.
És akkor miben is áll egészen pontosan a drow-k természete?
Már szerelmem, Catti-brie, és kedves félszerzet barátom, Regis
elvesztése előtt is tudtam, hogy a nyugalom és a visszavonult élet nem
nekem való. Éreztem, hogy a harcos természete munkál bennem.
Soha nem volt kérdéses számomra: akkor vagyok a legboldogabb, ha
hív a kaland és a harc, és latba vethetem mindazon készségeimet,
melyek tökéletesítésével az egész életemet töltöttem.
Most pedig még a korábbinál is nagyobb hévvel vetem bele
magam a küzdelembe. A veszteségem fölött érzett fájdalom vezet,
vagy arról lenne szó, hogy így nyilvánul meg az örökségem?
És ha utóbbi helyzet áll fenn, felvetődik a kérdés: ha egyre több
lehetőség merül fel a harcra, akkor hagyom az elveket, amelyek
eddig vezették szablyáimat, meggyengülni, csak hogy még több
örömteli pillanathoz jussak? Azon tűnődöm, nem kevés félelemmel
a szívemben, hogy a harc iránti vágyam mikor fog összeütközésbe
kerülni mindazzal, amit a lelkiismeretem diktál? Ezentúl
könnyebben találok majd igazolást arra, hogy kivonjam
szablyáimat?
Attól félek csak igazán, hogy a bennem fortyogó düh egyszer majd
eszeveszetten, robbanásszerűen, váratlanul, vérszomjasan kitör!
Félelem ez?
Vagy talán remény?

Drizzt Do’Urden
 X.
HARC A SÖTÉTSÉGGEL
A síró elfek éve
(VSZ 1462)

– Itt jönnek! Legyetek bátrak és tartsatok össze! – kiáltott a karaván

vezetője a szekereken és azok mellett összekuporodó, kezükben
fegyvert szorongató nőknek és férfiaknak. Az út menti bozótosból
szűrődő zajok ugyanis arra utaltak, hogy ott ellenség ólálkodik.
– A kaparászók – vélte egy férfi, aki e sajátos elnevezéssel
illette a sebesen mozgó élőholt humanoidokat, akik az utóbbi
időben valósággal nyüzsögtek a környéken.
– Porbanjárók – vágta rá egy másik, s ez a név sem bizonyult
kevésbé találónak; e portyázó élőholt szörnyetegek ugyanis, mintha
kiégett kemencéből ugrottak volna elő, szürke porfelhőt
hagytak maguk után. Már csak azért sem tűnt alaptalannak a
hasonlat, mivel az a szóbeszéd járta, hogy a szörnyek
azoknak az áldozatoknak az életre kelt holttestei, akiket egy
évtizeddel korábban betemetett a vulkáni hamu.
– Őrszem! – kiáltott a vezető, miután eltelt néhány feszült
pillanat anélkül, hogy tisztán látták volna az ellenséget. –
Indulj, és derítsd fel az erdőhatárt!
A felbérelt őrszem, egy zömök, őszbe vegyülő narancsszín
szakállú öreg törpe, pajzsán habzó söröskupát ábrázoló
címerrel, kezében rovátkolt csatabárddal, fején pedig
egyszarvú sisakkal, bizalmatlanul nézett vissza a vezetőre.
A férfi a megsemmisítő pillantás hatására nagyot nyelt, de
aztán újra összeszedte a bátorságát, és az erdő felé intett.
– Megmondám, mikor felbérelél – figyelmeztette a törpe –,
megszabhatod, mi ellen harcoljak, de azt nem, hogy hogyan!
– De hát csak nem ülhetünk ölbe tett kézzel, míg ők tervet
szőnek ellenünk!
 – Tervet? – harsant fel a makacs törpe öblös nevetése. –
Ezek halottak, te fajankó! A halottak nem gondolkodnak!
– Akkor meg hol vannak? – kiáltott fel egy másik férfi
kétségbeesetten.
– Lehet, nincsenek is a közelben! Talán csak a szél volt! –
reménykedett egy nő a szekér hátuljában.
– Készen álltok a harcra? – kérdezte a törpe. – A
fegyveretek a kezetekben?
A vezetőre nézett, aki kihúzta magát, végigtekintett az öt
szekéren, majd bólintott.
Bruenor erre felállt, szájába vette két ujját, és hangos
füttyszót hallatott.
A törpe kivételével mindenki ijedten lehúzta a fejét, amikor a
semmiből előbukkanva villámcsapás szelte át a levegőt,
elzúgott a karaván mellett, majd eltűnt az erdőben. Ocsmány,
fröcsögő ordítás felelt rá, aztán ismét megzördültek az ágak.
Újabb villámcsapás süvített a fák közé, és az ágak közt
ismét mozgás jeleit észlelték.
– Itt jönnek, ni! – közölte a törpe, elég hangosan ahhoz,
hogy mindenki hallja. – Harcoljatok derekasan, és ha kell,
haljatok meg hősként!
A kaparászok, porbanjárók, hamuzombik – illethették bármilyen
névvel ezeket a kicsi, összeaszott, szürke humanoidokat – hirtelen
az úton termettek. Az ágakról ugráltak lefelé, és a fák közül rohantak
ki. Néhányan egyenesen álltak, mások imbolyogtak, mintha minden
lépésnél meg akarnának botlani, és olyanok is akadtak, akik
meggörnyedve, négykézláb másztak.
A másik irányból, az összekuporodó vezetők és utazók háta
mögül egyszer csak csengettyűk szívmelengető dala és
patadobogás hallatszott.
A mágikus íjból pedig újabb vakító, pusztító nyíl repült ki, és
a legközelebb ólálkodó szörny fejébe csapódott, mire a lény
szürke hamufelhővé robbant szét.
A karavánt húzó lovak a fenséges Andahar közeledtére
felnyerítettek. Az egyik fogat rémülten hátrált, amikor a pompás
egyszarvú egyetlen hatalmas ugrással átlendült a szekerük
felett, és a másik oldalon ért földet Drizzttel együtt, aki máris
újabb ellenségeket vett célba.
Nyila egyszerre két zombival végzett, mert cikázó villámával
leterítette az egyiket, keresztülhaladt rajta, és távozóban eltalált
egy másikat is. A drow még ugyanazzal a lendülettel vállára vette
az íjat, kivonta szablyáit és levetette magát a vágtató hátasról.
Andahar tovább száguldott, lehajtotta a fejét, és a
legközelebb ólálkodó szörnyek közé rontott. Egyiket
csigavonalas szarvára nyársalta, egy másikat pedig felrúgott.
Drizzt megfelelően irányított bukfenccel ért földet, majd
magabiztosan felpattant, és oly célzottan támadott, mintha
mindvégig talpon lett volna. Ahogy elszaladt két zombi közt,
szablyáival mindkét oldalra kicsapott, mire a szörnyek különböző
irányokban elterültek. A harmadik élőhalott előtt a drow lelassított,
körkörösen feje fölé emelte a fegyvereit, majd egymás fölé helyezte
őket, és lecsapott velük. A bal oldali szablyát vízszintesen tartva
kinyújtotta a karját, és szemmagasságban hárította a rá támadó
zombi fej fölül indított sújtásait. A lény, amikor alkarjával volt
kénytelen védekezni, fájdalomnak semmi jelét nem mutatta, pedig
Csillám kiváló pengéje felhasította hamuval borított bőrét.
Ugyanebben a pillanatban a drow, miközben tovább
mélyítette a vágást a rothadó húsban, hirtelen felemelte maga
mögött a jobb könyökét, előrelépett, és Jéghalált keményen a
zombi mellkasába döfte. A szablya olyan lendülettel hatolt át
az élőhalott testén, hogy a hátából hamufelhő szállt felfelé.
Magát a lényt látszólag cseppet sem foglalkoztatták a történtek,
amelyek nemigen lepték meg a harcedzett kószát sem. Alighogy
visszahúzta Jéghalált, máris bevetette Csillámot egy lefelé irányuló
vágáshoz. A fegyvert beleállt a zombi karjába, ezzel kibillentve a
lényt az egyensúlyából, aki így védtelen maradt a másik pengével
szemben. Az rögvest le is csapott rá, és egyetlen suhintásával
áthaladt a szörnyeteg nyakán, leszelve annak fejét.
Mindez – a hárítás, a szúrás, a két vágás – szédítő sebességgel
ment végbe, és Drizzt utána sem állt le egy pillanatra sem. Nem
teketóriázott, egyszerűen ugródeszkának használta a zombi fejetlen
tetemét, majd futásnak eredt. Menetközben hátrafordult, és látta, hogy
pompás paripája kettőt rúg hátsó lábával, mire egy újabb zombi
hamufelhővé oszlik szét. A megmaradt szörnyetegek nagy része
Andahart üldözte, és csak néhány vette célba a karaván utasait.
A drow-t viszont jobbról-balról megrohamozták az elképesztő
ügyességgel és gyorsasággal mozgó élőholtak, de kiemelkedő
képességeik dacára sem sikerült lépést tartaniuk a nagy Drizzt
Do’Urdennel, akiből – hála a sebességét megsokszorozó
varázserejű bokaperecnek –, csupán egy elmosódott folt látszott. A
kiváló harcos azonban nem csak a mágikus segédletre
hagyatkozott: egy pillanat tört részére sem billent ki egyensúlyából,
és gondolatban mindig három lépéssel az ellenség előtt járt.
Balra fordult, és egy seregnyi összeverődött zombi közé csapódott.
Oly sok fenevad hemzsegett ott egy kupacban, hogy a karaván
utasainak, Bruenort is beleértve, elakadt a lélegzete, amikor a vakmerő
kósza eltűnt a szürke hamu tengerében. A rettenthetetlen drow
azonban olyan gyors, pontos vágásokkal küzdött, olyan szédítő
egymásutánban kaszabolta le a zombikat, és olyan lankadatlan
összpontosítással döfött előre, oldalra, sőt még maga mögé is, hogy a
döbbent szemtanúk végül egyöntetű éljenzésben törhettek ki, amikor
Drizzt, ugyan még mindig fenevadak egész hordájával a háta mögött,
de épségben kikeveredett a csődületből.
A zombik mögött, ahogyan a drow már számított is rá,
felbukkant Bruenor, aki a sötételf segítségére sietve már
útközben számos szörnnyel elbánt.
De még Drizzt is megrökönyödve torpant meg, amikor a sűrű
bozótosból újabb ellenség támadt rájuk: egy újabb élőhalott, de nem
olyan, ami a vulkán forró lávájában összeaszott emberek, elfek és
törpék közé tartozott. Elrettentő, hatalmas szörnyeteg volt, aki már
életében is próbára tette volna Drizzt képességeit, de így, élőhalott
állapotban, amikor már nem érzett semmi fájdalmat és nem ismert
semmi félelmet, még nagyobb fenyegetést jelentett. Magassága
kétszeresen, súlya vagy négyszeresen meghaladta a kószáét. Fejéből
óriási ollók álltak ki, hosszú, szálkás végtagjai pedig irtózatos
karmokban végződtek, amelyek oly könnyedén tudtak volna akár
köveket is porrá zúzni, ahogyan az ember felássa a puha talajt.
Drizzt már Mélysötétben felnőve, fajtája legtöbb képviselőjéhez
hasonlóan, korábban is szembesült rovarszörnyekkel, de ezt a
fenevadat, előtte látott fajtársaival ellentétben, a forró vulkáni
lávában halálát lelő többi lény hamuszürke színén kívül valami
még sötétebb, árnyszerű fátyol is körüllengte, mintha csak az
Árnyzuhatag mélyéből lépett volna elő.
A drow-nak még időben sikerült elfordítani a fejét, így
szerencsésen elkerülte a lény mágikus tekintetét, amely köztudottan
képes volt megbénítani a legkiválóbb harcosokat is. Ezután Drizzt
szélsebesen a tettek mezejére lépett, mert nem feledte: a legkisebb
késlekedés is az életébe kerülhet. A veszedelmes karmok
hatósugarának épp csak a legszéléig merészkedve egyenesen a
szörnyetegnek rontott. Az árnybestia megpróbálta eltiporni a
mellette elsikló drow-t, Drizzt azonban bukfencbe kuporodott, és
biztonságos távolba lendült – ráadásul eközben még sikerült jókorát
szúrnia is az őt összenyomni készülő ormótlan ízelt lábba. Aztán
gyorsan talpra ugrott, és egyenesen a lény háta mögé vetette
magát, az meg persze fordult is a pimasz ellenfél után. A drow ezt
többször is eljátszotta, és közben nem egy szúrása ért célt.
De a rovarszörnyet végleg ledönteni nem lett volna
könnyebb, mint egy ősöreg, vastag törzsű tölgyet kivágni,
amely ráadásul még veszettül tiltakozik is ellene.
– Tartsd mozgásban, elf! – hallotta Drizzt a túloldalról, a
szekerek mellől Bruenor hangját.
– Azon vagyok – felelte a drow, hiszen nem akart közvetlenül
a fenevad elé állni. Kaszabolt a szörnyön még egy utolsót, aztán
eliramlott, és amint egy kicsit távolabb jutott az árnybestiától, már
húzta is elő az ónixszobrocskáját. – Jer hozzám, Guenhwyvar! –
hívta halkan a párducot. Eredetileg nem állt szándékában maga
mellé szólítani négylábú barátját, hiszen a fenséges nagymacska
előző nap is segítségére sietett a harcban, és jelenleg pihennie
kellett volna otthonában, az asztrális síkon.
 A drow rögtön meg is látta a sűrűsödő szürke ködöt, és
– nyomában szorosan az árnybestiával – mögé került.
– Ne hagyd, hogy megálljon, elf! – hallotta oldalról Bruenor
kiáltását.
Drizzt futó pillantást vetett rá, és látta, hogy a törpe a szekerek mellé
szalad egy nyírfákkal szegélyezett sziklához. Barátja szándékát
megértve bólintott, majd megpördült, és ezzel kellőképpen meglepte az
árnybestiát ahhoz, hogy karmai halálos csapásait kikerülve ismét
rátámadhasson. Számos szúrást ejtett a lény altestén, majd egy mély
vágás után visszavonult – azaz csak úgy tett, mintha erre készülne.
Ehelyett azonban ismét megpördült, és a figyelmetlen lény így nem
tudott utánakapni. Szúrások, vágások egész áradatával rontott Drizzt
ismét a fenevadnak. Épp nekifutott volna egy újabb rohamnak, amikor
bömbölést hallott, aztán érezte az elsöprő becsapódást: a nagy ívben
repülő Guenhwyvar ugyanis az árnybestia hátára ugrott. A drow
félrehúzódott, mert a behemót szörny megingott a hatszáz fontnyi,
izmos párduc súlya alatt.
– Figyelj a kisebbekre is, Guen! – kiáltotta Drizzt
kétségbeesetten, mert látta, hogy seregnyi hamuzombi nyüzsög
Andahar körül, és még több özönlik a karaván utasai felé.
A párduc, füstös hamufelhőt hagyva maga után, elugrott,
még akkor, amikor gazdája az árnybestiával küzdött. A lény,
ostoba módon, megfordult Guenhwyvar után, így lehetőséget
nyújtott a kószának, hogy még jó néhányszor lesújtson rá.
Drizzt nemsokára – nyomában szorosan az árnybestiával –
újra futásnak eredt. A karaván irányába sandított, és elégedetten
nyugtázta, hogy Guenhwyvar már összeterelte a zombikat, és
éles karmaival marcangolja őket. Ő tartotta a tempót, de a
behemót szörnyeteg ennek ellenére már vészesen közel, a
nyomában lihegett. Teljes egészében szerette volna lekötni a
lény figyeimét, így cikcakkban futott egészen a szikláig, ahol
nemrég Bruenor eltűnt. Tett még pár sebes lépést, aztán
megpördült és szembenézett a fenevaddal.
A következő pillanatban karmos mancs csapott le rá a magasból,
túl erősen ahhoz, hogy a drow megkísérelhesse kivédeni. Nem
tehetett mást, félreugrott, így a szörnyeteg csak a földet találta el.
Három irtózatos karma mélyen beleszántott a földbe, sőt még a
sziklába is. Drizzt beleszúrt egyet, majd ismét kitért előle. Térült-
fordult, döfött, amikor lehetősége nyílt rá, de leginkább a
védekezésre összpontosított. Továbbra is az volt a célja, hogy
lefoglalja az árnybestiát, és így a többiektől távol tartsa.
Szeme sarkából újra megpillantotta Bruenort, aki felszaladt a
szikla tetejére, majd rovátkolt csatabárdját két kezével feje fölé
emelve hatalmas ugrással levetette magát. Úgy tűnt, a törpe
egész teste meghajlik, majd egy óriási farkas veszedelmes
állkapcsához hasonlatosan előrelendül. Bruenor megfeszített
izmai erejével is fokozta a lendületet, és célba talált a bárdjával.
Az árnybestia torkából hátborzongató hörgés tört elő, amelyből
inkább meglepetés és kíváncsiság, mintsem fájdalom áradt. A lény,
amennyire tőle tellett, elgondolkodó arccal a drow felé lépett –
mintha csak akkor kezdett volna felderengeni előtte a valósághoz
nagyon is közel járó gondolat, miszerint itt a vég. Drizzt sokáig
meredt erre a furcsa arckifejezésre, kis híján túl sokáig is, mert csak
az utolsó pillanatban ugrott félre az egyenesen rá dőlő szörny elől.
Noha még ezek után is bőven maradtak élőholtak, Drizzt
nem tudta elnyomni a mosolyát, amikor látta, hogy Bruenor az
utolsó néhány láb erejéig meglovagolja az árnybestiát, míg az
teljes testével a földre nem rogy. A törpe pajzsos kezével
erősen szorította a bárdját, szabad kezét pedig magasra
emelte – egészen úgy festett, mintha vadlovat akarna betörni.
– Elf, eszembe juta a jeti a tundrán – szólt aztán, miközben
kiszabadította a fegyverét a tetemből. – Tégedet mindig meg
kell ment’ni!
– És ahogy annak idején a jetivel tetted, ennek is
megpróbálod megfőzni az agyát? – kérdezte a sötételf, miközben
megpördült a sarkán és nekirontott a legközelebbi szörnynek.
– Bah! – horkantott a törpe. – Szakállas gnóm legyek, ha
nem poríze lenne!
 Ennyi év és ennyi harc, ennyi veszteség és ennyi különös utazás
után e darabos derűnél aligha akadt volna bármi is, amivel akkor
Bruenor jobban megvigasztalhatta volna Drizztet, vagy amivel
erősebben ösztönözhette volna a következő harcra, és
azokra, amik még ezután álltak előttük.
*****

Végül Andahar, Guenhwyvar és néhány utazó segítségével

visszaverték a támadást, anélkül, hogy bárki komolyabb sérülést
szenvedett volna, beleértve a lovakat is. Néhány kereskedő, illetve
az őrök apróbb vágásokat szereztek, de ez nem akadályozta őket
abban, hogy mielőbb folytassák útjukat. A menetet Drizzt zárta.
Hajnalra az út élesen elkanyarodott nyugat felé, és a csapat
az erdőn átvágva nyílt síkságra jutott. Balról a tenger morajlott
mellettük, jobbra pedig olyan andalítón nyúlt el az alföld, hogy
rövidesen nem egy utas álomba merült.
Drizzt elbocsátotta varázslatos paripáját, és felkapaszkodott az
utolsó szekér bakjára Bruenor mellé. A vezető úgy becsülte, hogy ha
fáradtságuk dacára többet nem pihennek meg, délre már el is érnek
Neverwinterbe.
– Kellemes utazás, megérte eljönnünk – jegyezte meg
Drizzt Bruenornak. Nem mintha olthatatlan vágy buzgott volna
benne a társalgásra; az elcsigázott drow elsősorban ébren
akarta tartani magát.
– Tégedet úgysem érdekel – felelte Bruenor álmosan, mire
Drizzt felvonta szemöldökét.
– Bah, hisz’ csak a harc miatt jövél! – vádaskodott a törpe.
– Szükségünk van pénzre – válaszolta a drow.
– Ingyen is megtetted vón’! Neked az is fizetség, hogy a
szablyáidat használhatod!
– A forrásaink nem kiapadhatatlanok, barátom! Szép kis
summát fizettél például a legutóbbi térképért is!
– Mondom néked, megéri! Gondolj csak Gauntlgrym
kincseire! – erősködött Bruenor.
– És ez a térkép tényleg odavezet minket?
– Azt már nem tudom – vallotta be a törpe. – De valamelyik igen!
– makacskodott.
 – Gondolod, hogy egy szedett-vedett térkép, egy
calimshani tengerész, azaz inkább kalóz hevenyészett rajza,
majd a célunkhoz juttat minket, amit pedig sok ezer törpe sem
talált meg sok ezer év keresés után?
– Ah, fogd már be a szád!
Drizzt erre csak vigyorgott.
– A szablyáid mögé bújsz – állapította meg Bruenor
komolyabb hangon.
Drizzt nem felelt, csak egyenesen nézte előttük az utat és a
szekereket.
– Mindig így tevél, tudom én nagyon jól! – folytatta a barátja. –
Már a Jeges Szelek Völgyében is látám, mikor először
találkozánk! Arra is emlékszem, hogy fiam a fejét rázá, és
bolondnak neveze tégedet, amikor elvivéd őt ama óriás, Biggrin
barlangjába. De ilyennek, mint most, még sose látálak! Azt
gondolom, ha két út állana előtted: egyik biztonságos, a másik
szörnyekkel zsúfolt, akkor te, úgy hiszem, bizton az utóbbit
választ’nád!
– Ezt az utat nem én választottam, hanem te!
– Nem is, hisz’ tenmagad jelentél be minket őröknek, akik
készek a harcra!
– Szükségünk van pénzre, ó, Hatalmas Barlangjáró!
– Bah! – horkantott Bruenor a fejét rázva.
Valóban fogytán volt a tartalékuk, noha a szűkölködéstől
azért még mindig távol állt a két barát. Annak idején szép kis
summát hoztak magukkal Mithrill Csarnokból, és leszámítva
azt, hogy Bruenor megszállottan gyűjtötte a térképeket és
emléktárgyakat, nem vitték túlzásba a költekezést.
A törpe e ponton felhagyott a vitával, és álomra hajtotta borzas
kobakját, melyben a régi szép idők emlékképei váltották egymást.
Például a Kelvin-fok a Jeges Szelek Völgyében, és ott a magas
párkány, amelyet Bruenor Hágójának is szokás nevezni, aztán
következtek az újabb emlékek, leginkább a rengeteg út a Csarnok
Vándoraival: az elffel, két fogadott gyermekével és félszerzet
barátjukkal, akit oly gyakran lehetett látni, amint a Maer
Dualdo n partján horgászik.
Bruenor végül arra jutott, hogy igen szép, hosszú élete volt,
kiváló barátokkal és feledhetetlen élményekkel.
Kisvártatva megpillantották Neverwintert, és senki sem tiltakozott,
amikor a vezető egy, a városra néző magas hegygerincen
megállította a karavánt, hogy mindenki befogadhassa a látványt. A
valamikori hatalmas városnak, a nagy kikötőnek alig volt nyoma: a
Hotenow-hegy kitörése a települést megfeketedett kövekből és
mélyszürke hamuból álló elhagyatott, kopár rommá változtatta.
Ugyanakkor ha lassan is, de gyógyultak a sebek: a növényzet
már sűrűn burjánzott a termékeny vulkáni talajban, és – noha a régi
Neverwinter romjai még nem tűntek el – újonnan felhúzott épületek
látványa javított egy keveset az összképen. Mindazonáltal nem volt
még túl sok belőlük, és nem is közelítették meg az egykori
Neverwinter pompáját, így a jelenleg kis településsé zsugorodott
egykori nagyvárosból egyelőre meglehetősen hiányzott az
összhang. Az utazók elé táruló építmények közül mindenképpen a
régi Szárnyas Ősgyík Hídja bizonyult a leglenyűgözőbbnek.
Néhányakban felderengett, hogy rövid ideig valami más nevet viselt,
de hogy mit, arra senki nem emlékezett. Mindössze egyetlen
pillérén keletkezett észrevehető károsodás, így majdnem teljesen
sértetlenül úszta meg a katasztrófát, és ezáltal Neverwinter
megújulásába vetett reményének jelképévé vált.
Bruenor és Drizzt olyannyira belefeledkezett a távolban
elterülő, viharvert város látványába, hogy egyikük sem vette
észre a vezető közeledését.
– Majd újjáépítik, és ismét régi dicsőségében fog ragyogni –
bizakodott a férfi, kizökkentve őket a merengésből. – A
Kardpart népét nem kell félteni! A munkájuk… a munkánk által
Neverwinter szebb lesz, mint volt!
– És ti mit gondoltok, földik? – fordult az utazókhoz, olyan
hangosan, hogy mindenki hallja. – Egyetértetek, hogy győzzük meg
Neverwinter vezetőit: hős védőink tiszteletére az egyik híd, vagy
más, újonnan emelt épület kapja meg Drizzt Do’Urden,
avagy Csatabárd Bonnego nevét?
– Aki az adbari Csatabárd klánból jött, ne feledjétek! –
kurjantotta Bruenor, mire az éljenzés még magasabbra csapott.
– Karavánunk jövő tavaszig biztosan nem hagyja el Neverwintert
– közölte a vezető. – Örömömre szolgálna, ha akkor velünk
tartanátok Vízmélyvára felé!
– Hát, ha mi is arra… – kezdett volna bele Drizzt a
válaszba, de Bruenor sietősen félbeszakította.
– Nem fog menni, a magunk útját kell folytatnunk kell tovább!
– Értem – felelte a vezető. – De ha meggondolnátok magatokat,
az ajánlatom áll, sőt: megadnám a mostani fizetség dupláját!
– Lehet róla szó – bólintott Drizzt, miközben Bruenorra
vigyorgott. – Derék barátom ugyanis megszállott térképgyűjtő,
és ez gyakorta kimeríti az erszényünket.
A törpe morcos tekintete elárulta, hogy ő egyáltalán nem
mulat olyan jól, mint a drow, sőt mérges a társára, amiért ilyen
sokat kikotyogott.
– Térképgyűjtő? – visszhangozta a vezető. – Annyi
bizonyos, hogy miután ennyi kiváló mesterember és derék
harcos sereglett össze a város újjáépítésére és védelmére,
hamarosan újra megrajzoljuk Neverwinter térképét! Kétség
nem fér hozzá, úgy eloszlatjuk a sötétséget, hogy egész
Faerűn a reménység jelképeként fog Neverwinterre tekinteni!
Az utasok e szavak hallatán ismét harsány éljenzésben törtek ki.
– A város folyamatosan vesz fel új őröket és felderítőket! –
utalt a vezető egy újabb ajánlatra.
Drizzt elmosolyodott, de ezúttal bölcsen hallgatott és
Bruenorra bízta a választ, aki makacsul hajtogatta:
– A magunk útját kell folytatnunk tovább!
– Ahogy óhajtjátok – biccentett a vezető. – Noha úgy tűnik,
a környék minden útján veszély leselkedik.
Aztán megrázta a fejét, majd nyilvánvalóan legutóbbi
harcukra gondolva, hátratekintett arra, amerről jöttek. – Azok
miféle szerzetek voltak? – kérdezte.
 – Minek tűntek? – kérdezett vissza Drizzt.
– Gyerekek lehettek, akiket maga alá temetett a hegyről
leomló hamu.
– Nem gyerekek azok – helyesbített Bruenor. – Csak azér’
valának oly’ kicsik, mer’ összeégeté megtöpöríté őket a forró hamu.
Neverwinter egykori felnőtt lakóival harcolánk! És bölcs dolog vón’,
ha az új épületeket a régiektől jóval odébb húznátok föl, mert
azoknál, remélem, értesz engemet, bizton hemzsegnek e lények!
– És majd feltámadnak a hamusírból? – tűnődött a vezető a
fejét rázva. – A hegy kitörése ilyen nagyerejű mágiát árasztott
volna a vidékre?
Drizzt és Bruenor erre csak vállat vont, hiszen az újonnan
bekövetkező eseményekre: az élőholt szörnyek hadainak
felbukkanására egyelőre senki nem tudott magyarázattal szolgálni.
– Csak zombik – jelentette ki Bruenor a vezető csüggedt
arca láttán.
– Ugyanakkor a megszokottnál gyorsabbak, ügyesebbek és
alattomosabbak – tette hozzá Drizzt.
– Szerte a Neverwinter-erdőben mindenhol szokták őket
látni – szólt közbe a mögöttük haladó szekér vezetője, mire a
drow bólintott.
– Rengetegen odavesztek a katasztrófában! – panaszkodott a férfi.
– Örülhettek a halottidézők, és lakomázhattak a dögkeselyűk!
– Fontoljátok meg az ajánlatomat! – kérte őket a vezető,
majd megfordult. – Mindketten – tette még hozzá.
Amikor a karaván ismét útra kelt, Drizzt Bruenorra nézett.
– A magunk útját, elf! – közölte a törpe ellentmondást nem
tűrő hangon, mire barátja elmosolyodott, és nem feszegette
tovább a kérdést.
Nem sokkal később megérkeztek Neverwinterbe, mire az
ideiglenesen felállított táborban mindenki tapsolt és éljenzett. Még
Drizzt sötét bőre és drow mivolta sem csökkentette az új jövevények
által kirobbantott lelkesedést. A szekerek szállította javakat rövid időn
belül elkapkodták: az összes mesterember, minden rendű s rangú
kézművessel együtt, özönlött, hogy megvásárolja, ami szükséges, majd
sietett vissza dolgozni. Kalapácsok és fűrészek zaja
hallatszott minden irányból, miközben a városlakók, férfiak-nők
egyaránt, céltudatosan és emelkedett hangulatban siettek ide-oda.
Mindez a Jeges Szelek Völgyére emlékeztette Drizztet és
Bruenort, az ott eltöltött régi szép napjaikra, amikor mindenki
csak úgy sugárzott az eltökéltségtől és a buzgó tettvágytól. A
törpe tudta, hogy jelenlegi felfedezőútja a drow szemében
nem ér fel ama korábbival. Kétsége sem volt afelől, hogy
Drizzt azt szeretné, ha a telet Neverwinterben töltenék, és
felderítési munkálataikkal, valamint harcászati képességeikkel
segítenék a jónépet, akik tulajdonképpen magával a
sötétséggel vették fel a küzdelmet, hogy városukat
újjáépíthessék.
Azonban nem erősködött tovább, így másnap reggel
elhagyták a várost, úgy, hogy vissza se néztek.
Egyenesen észak felé tartottak, azzal a szándékkal, hogy majd
megállnak Port Llastban és onnan vágnak neki ismét a Szirteknek.
Amikor megpihentek és nekiláttak az ebédnek, a beszélgetés
meglehetősen egyoldalúra sikeredett. Bruenor azon kapta magát,
hogy magában fecseg legújabb szerzeményéről, majd egyedül
latolgatja, hogy vajon merről érhetnék el legkönnyebben a térképen
jelzett helyeket. Drizzt gyakorlatilag oda sem figyelt rá. Élénkebben
foglalkoztatta remegő vizespalackja, ami – mintha valami élőlény
raboskodott volna benne – egyre arrébb araszolt.
– Vízitündér? – tűnődött a törpe, de alig mondta ki e szót,
remegni kezdett alattuk a talaj.
Mindketten a földre vetették magukat, mert ahogy a rengés
ereje fokozódott, egyre hevesebben rázkódott az egész környék.
Aztán hirtelen helyreállt a nyugalom.
– Lehet, nem túl okos dolog ugyanoda építeni Neverwintert,
hol eddig álla! – vélte Bruenor. – Már megin’ kezdődnek ezek
a földrengések!
Tény, hogy egy évtizednyi eseménytelenség után az utóbbi
hónapokban ismét erős rengéseket lehetett észlelni, mintha
újra felbolydult volna valami gonosz erő.
Bruenor kelet felé nézett, oda, ahol egykor a hegy állott a két
csúccsal, melyek közül mára csak az egyik maradt meg. A törpe
számára úgy tűnt, hogy a hegy némileg nagyobb, mint amekkorára
ő emlékezett. Alakja változása arra emlékeztette, mintha dölyfös
törpeharcos düllesztené ki a mellkasát. Aztán Bruenor a fejét rázta,
és – dacára az imént tapasztalt rengésnek – arra gyanakodott, hogy
a képzelete játszik vele. Annak idején, röviddel a kitörés után, Drizzt
elutazott ahhoz a bizonyos hegyhez, hogy kiderítse, vajon mi
okozhatta a szerencsétlenséget – de a Hotenow-hegy hűlő kráterén
kívül semmit nem talált. Bruenor megállapítása ugyanakkor
tagadhatatlanul megfelelt a valóságnak: hiába honolt csend a
környéken a katasztrófa utáni tíz évben, a rengések most
újrakezdődtek.
A törpe visszapillantott abba az irányba, amerről jöttek, az új
Neverwinter fiatal városa felé. Talán jobb lenne, ha a messzi
Vízmélyvára maradna meg az északi előőrsnek, gondolta.
De nem sokáig, mert felidézte a Neverwintert újjáépítők eltökélt
arcát, és nem tudta elképzelni, hogy a lelkesedésük hiábavaló lenne.
Még akkor sem, ha céljuk megvalósítása az életükbe fog kerülni.

*****

Nem igazán beszéltek egymással, nem állítottak fel maguk közt

rangsort, nem választottak királyt, és nem neveztek ki vezetőket.
Gauntlgrym szellemeit a végletekig elkeserítették a Faerűn népei
előtt részben rejtve maradt végzetes események, amelyek
elpusztították évezredes otthonukat. Mindig is egy cél lebegett
szemük előtt: védeni csarnokukat a betolakodók ellen. És most
bánkódtak, hiszen épp egy törpe, egy delzouni leszármazott volt az,
aki a védőktől társaival együtt bebocsáttatást nyerve szabadjára
engedte az ősfenevadat. A szellemek összezavarodottan és
elszomorodottan álltak az általa előidézett pusztulás előtt, de
mindenesetre folytatták a csendes virrasztást.
Ám a rengések újra jelentkeztek. A fenevad ismét felbolydult.
Ugyan nem beszélgettek, és nem is terveztek, de még ezek az
erőtlen szellemek is tudták, hogy képtelenek megállítani a közelgő
vihart, és nem fogják tudni elérni a céljukat. Először csak egyikük
távozott: inkább kétségbeesetten menekült, mintsem tudatos
megfontolásból kelt útra. De aztán egyre több szellem vonult
el Gauntlgrymből, és bolyongott segítség után kutatva szerte a
Mélysötétben.
Végül egész sokan követték őket, és távolodtak egyre
messzebb ősi hazájuktól, reménykedve, hogy delzouniakra
lelnek, élő szövetségesekre, akik újra meg tudják fékezni a
szörnyet. Néhányan a Vendégtorony indáit követték, és
Luskanban kötöttek ki. Mások a sötétebb utakban bíztak, és
egyre lejjebb ereszkedtek a Mélysötét végtelen folyosóin,
ahová élő törpe aligha merte volna betenni a lábát.
Magukkal vitték a letűnt dicsőség iránti szomorú
vágyakozást, a nemrégiben történt katasztrófa miatti
fájdalmat, és a félelmet attól, ami még ezután jöhet, ha az
ősfenevad zabolátlanul kitombolja eszeveszett dühét.
 XI.
A SÖTÉT ÉS A SÖTÉTEBB
HÁBORÚJA
A megperzselt földről fekete füst kígyózott felfelé. A pusztulás és a
gonosz mágia halálfolyamként tört fel a katasztrófa középpontjából,
átvágva a mezőn a vulkáni törmelék veszedelmes, lezúdult árjáig.
Szellemek után kutatott, akik összeaszott porhüvelyükben rekedtek
– szólította őket, hogy álljanak a szolgálatába.
Sylora Salm jellegzetes, ragyogó szemével és elégedett
mosolyával nézte, ahogy a Rettegés Köre tovább terjed. A
szépséges thayi varázslónő már a negyvenhez közeledett, de az
évek múlása mit sem tompította ragyogását. Teste óhatatlanul
keresztülment némi változáson: dereka már nem volt annyira
valószínűtlenül karcsú, bőre sem annyira sima, és szeme körül apró
ráncok jelentkeztek. De mindezt ellensúlyozandó, a veszedelmes
boszorkány az elmúlt időszakban még több magabiztosságra és
erőre tett szert, és ahogy tekintete és mosolya is mutatta, a hatalom
aurája vette körül egész lényét. Az általa létrehozott Rettegés Köre
végre kiteljesedett, noha a halottak számát a Neverwinter- erdő
eleve nem túl népes területén Szass Tam számos alattvalója
sokallotta – ők persze leginkább Sylora vetélytársai közül kerültek
ki. Az őshalálúr azonban bízott a varázslónő ítélőképességében;
Sylora pedig abban reménykedett, hogy rászolgál e bizalomra az
által, hogy az általa létrehozott Rettegés Köre, biztosítva urának az
olyannyira vágyott hatalmat a Kardparton, végre bezárul.
A lávafolyam örvénylett, a fekete vulkáni kőzet
megrázkódott. Az egyre növekvő repedésekbe hamu és por
szitált. Az egyik résből kicsi, száraz, aszott kéz emelkedett ki a
hosszasan elszenvedett kíntól begörbült ujjakkal. Előbb
lassan, majd egyre növekvő zaklatottsággal kaparta és
taszigálta a köveket. Két Asmodeus-hívő szolga már meg is
indult, hogy segítsen Szass Tam legújabb gyermekének
kiszabadulni évtizedes sírjából, Sylora azonban felemelt
kezével visszatartotta őket.
Elvetemülten mosolygott, még kuncogott is, amikor a zombi
elég törmeléket söpört félre ahhoz, hogy másik karját is
kidugja. Aztán a feje is kibukkant a vulkáni törmelék méhéből.
Hadonászó mozdulatai egyre kétségbeesettebbé váltak, a
lény egyre dühödtebben vágyott a szabadulásra, és arra, hogy
élőket gyilkoljon – persze csak azokat a halandókat, akik nem
álltak őmindenhatósága, Szass Tam szolgálatában.
Dahlia, Sylora mellett állva, már nem nyújtott olyan lehengerlő
látványt, mint tíz évvel korábban, pedig elf mivoltának köszönhetően
jóval lassabban öregedett, így pontosan ugyanúgy nézett ki, mint
akkor. Utazóöltözékét viselte: magas szárú, fekete csizmát, vörös
szalaggal átkötött, fekete kalapot, fekete bőrmellénye alatt a fehér
blúzt, átlósan felvágott, fekete szoknyát, és kilenc gyémántot a bal,
egyet pedig a jobb fülében. Megparancsolták neki, hogy ne távolítsa
el és ne is rendezze át őket – emlékeztetőül Korvin Dor’crae
számára, hogy Sylora közbeavatkozása az ő javát is szolgálta.
Természetesen továbbra is az elf rendelkezett Kozah Tűje fölött;
Sylora azonban olyan veszedelmesnek, megingathatatlannak és
magabiztosnak tűnt, hogy Dahlia, mindezek ellenére, valósággal
eltörpült mellette.
Nem örült a legújabb alattvaló születése láttán – az utóbbi
evekben egyébként sem igen mosolygott.
– Szedd össze a bátorságodat, kicsim! – szólt hozzá
Sylora, inkább lekezelőn, mintsem jószándékúan. – Nézd csak
meg, mi mindent elértünk!
Dahlia engedelmesen bólintott, és – már nem első alkalommal –
eltűnődött azon, hogy is süllyedhetett ilyen mélyre. Nyilvánvaló
válaszként kínálkozott, hogy lecsúszása Szass Tam alattvalóinak
ranglétráján lelkiismerete réges-régi felébredésével magyarázható:
azzal, hogy az utolsó pillanatban visszakozott, nem volt képes
befejezni, amit elkezdett, vonakodott betartani, amit megígért. Persze
az sem vált előnyére, hogy végül épp Sylora Salm teljesítette helyette a
küldetést. Dahliát még az is erősen meglepte, hogy ezek után
meghagyták az életét, ugyanakkor azóta sem tudta, hogy azért, mert
végül mégiscsak meghatározta az ősfenevad helyét, vagy csupán
azért, hogy Sylora rabszolgájának megalázó szerepébe kényszerítsék,
és a varázslónő kéjeleghessen az erőviszonyok átrendeződésében.
Nem egy olyan nap telt el azóta, hogy Dahlia azt kívánta,
bár inkább ölték volna meg.
Lesüllyedése a rangsorban, mivel számított rá, nem érte
különösebb megrázkódtatásként, ugyanakkor történt valami más is,
ami viszont igencsak felzaklatta: elvesztette fesztelen, élvhajhász,
nemtörődöm természetét, mely pedig oly régóta jellemezte.
– Beszéltem rólad Szass Tammal – jegyezte meg Sylora, miután
útjára küldte a zombit az erdőbe, hogy árnyakra vadásszon. Aztán a
varázslónő alattomos vigyorral odafordult Dahliához:
– Fölöttébb elégedett, amiért hajlandó vagy alávetni magad
az uralmamnak.
Az elf nő minden erejével azon igyekezett, hogy ne üljön ki a
gyűlölet az arcára, azonban – mint Sylora egyre szélesebb
mosolyából láthatta – nem járt kellő sikerrel. A varázslónő persze
számított is erre. Leírhatatlan örömére szolgált, hogy évek óta
nap mint nap megmutathatja Dahliának, hol a helye. Egykori
vetélytársa esetében, ellentétben például az Asmodeus-
harcosokkal való leszámoláskor, soha nem alkalmazott testi
fenyítést. Csak és kizárólag érzelmileg bántalmazta az elfet,
sziporkázóan kegyetlen, kétértelmű megjegyzésekkel tűzdelt,
soha véget nem érő macska-egér játék formájában.
– Fenevadunk újra ébred – folytatta Sylora. – Ezúttal még
bőségesebben szórja majd a halált és a pusztulást, táplálja a
Rettegés Körét, és megszilárdítja hatalmunkat e területen! De az
Árny Enklávé megbízottai még enélkül is visszavonulót fújnának!
– Még mindig itt ólálkodnak – vetemedett Dahlia ellenkezésre.
– De Neverwinter városában már nincsenek sokan – felelte
Sylora. – Márpedig mielőtt felébresztettem volna a
szörnyünket, igencsak rátelepedtek a városra, nem igaz?
 A hangsúly világossá tette Dahlia számára, hogy ez nem
költői kérdés.
 – De igen, úrnőm – válaszolta kötelességtudóan.
– Most már csak azért maradnak néhányan, mert régi elf-
ereklyéket keresnek a Neverwinter-erdőben. De hiába, mert nap
nap után csak az én alattvalóimat találják, akik frissen keltek ki a
hamuból, és alig várják, hogy ölhessenek!
Sylora itt elhallgatott, és a kis rét túloldalára nézett, ahol
Asmodeus-harcosok egy csoportja állt három különböző
fajtájú zombi mellett, akik nem hamuszínben pompáztak,
hanem sötétebb árnyalat borította őket. Közülük kettőn
visszataszító sebhelyek éktelenkedtek, mintha valaki
lakmározott volna a holttestükből – és ez így is történt.
– Ez is őmindenhatósága lángelméjét dicséri, ugye? Más
seregek létszáma megcsappan a halál által, az övé viszont
minden egyes elesett ellenséggel gyarapszik!
Dahlia szeme megakadt a harmadik holttesten, ami úgy esett
el, hogy eltalálta egy nyílvessző. A halántékon tátongó sebről az
elf felismerte, hogy ez az ő műve: élvezetes gyilkosság volt,
méltó ellenféllel vívott harc után. Korábban megmámorosodott
volna a győzelemtől, de most csak keserű lett tőle a szája íze.
– Holnap reggel menj Neverwinterbe! – parancsolta Sylora. –
Tudni akarom, hányan lakják most, és hány netheri ólálkodik
az utcákon!
10 ****

Herzgo Alegni ökölbe szorított kézzel nézett le arra, ami

Neverwinter városából megmaradt. Figyelmét és dühét leginkább a
gyönyörű, szárnyas építményre fordította, amely az új munkálatok
középpontjában ragyogott. Valaha, igaz, csak pár napig, de a
Herzgo Alegni- híd nevet viselte. Jó néhány év múlva viszont,
minden mással együtt, csupán a katasztrófa részének tekintették, és
nemigen akadt senki, aki ráért volna, hogy megcsodálja. És ami a
barbárt a leginkább bosszantotta, ismét csak a Szárnyas Ősgyík
Hídjaként hivatkoztak rá: az újonnan letelepedők már nem hallottak
Hugó Babris úr évtizedes rendeletéről.
 Az egykori vezető mára meghalt, mint mindenki, aki aznap a
város környékén tartózkodott – leszámítva persze az árnyak
vezetőit, beleértve Alegnit is, akik visszasuhantak birodalmukba.
Rajtuk kívül még valaki életben maradt: az a férfi, aki
ezúttal is ott állt Herzgo Alegni mellett, és aki az imént – nem
kevés kárörömmel a hangjában – készségesen értesítette a
híd nevének alakulásáról.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Alegni.
– Ez volt azon feladatok egyike, amelyekkel megbíztál,
hogy készítsem elő az érkezésedet – felelte Szürke Barrabus.
– Ugyan mikor hagytalak én cserben?
E gunyoros válasz hallatán a tiefling gyűlölködő pillantást
vetett alattvalójára.
– Nem fognak minket szívélyesen üdvözölni – folytatta Barrabus.
– Akkor talán ne kérjünk tőlük engedélyt a belépésre! –
vágta rá Alegni csúfondárosan, majd visszafordult a távoli
városhoz, és az olyannyira vágyott híd felé.
Barrabus nem zavartatta magát: meg sem várta, míg a
tiefling leveszi róla a szemét, vállat vont, és így szólt:
– A Neverwinterben dolgozó nők és férfiak nem olyan ellenségek,
akiket olyan könnyen el lehet űzni! És a halottidézőknek sem
barátai, akik előhívják az elesetteket a romok alól! Mindannyian
tapasztalt harcosok és varázslók, akik makacsul védik a területüket
akár egy seregnyi zombival szemben is!
– Az árnyaim gond nélkül leszámolnak velük! És azt mondtad,
hogy a legtöbb szörny Neverwinterből támadt, és már rég el is tűnt,
mielőtt az első új letelepedők egyáltalán megérkeztek; legalábbis az
első jelentésed így szólt.
– Mindez igaz, ennek ellenére figyelmeztetlek, vedd őket
komolyan, nehogy azon kapjuk magunkat, hogy
élethalálharcba keveredtünk e hevenyészett tábor miatt,
amelyet ők mindenáron Neverwinternek neveznek! És akkor
még nem is beszéltem az erdőben ólálkodó ellenségekről!
Herzgo Alegni továbbra sem vette le a szemét a megfeketedett
sziklákról, amik a valamikori virágzó város helyén éktelenkedtek, és
megdörzsölte elgyötört arcát. A tieflingre – aki világéletében
kívülállónak számított, még a netheriek közt is –, súlyosan
nehezteltek a katasztrófa után, ugyanis néhány árny
személyesen őt vádolta, amiért nem látta előre a thayi
fenyegetést, és nem számolt le Szass Tam alattvalóival, mielőtt
ekkora kárt okozhattak volna. Ugyanakkor nem túl sok netheri
veszett oda Neverwinterrel együtt, ugyanis a lehető legritkábban
tartózkodtak a városfalakon belül. Inkább a környező erdőben
vertek tanyát, és a sóvárgott ősi kincsek után kutattak.
Az elmúlt évtizedben folytatták ugyan a felderítő munkálatokat,
de Herzgo Alegnit nem küldték vissza, hogy vezesse azokat. Most
azonban, hogy a föld ismét megremegett, és Szass Tamék újra
fölénybe kerültek – és ezáltal, ha valaha teljes lesz a Rettegés
Köre, már szinte legyőzhetetlenekké válnak – Alegni lehetőséget
kért és kapott hibája jóvátételére. Alig egy hónapja tért vissza,
felváltva az újonnan kinevezett parancsnokot. Azt az utasítást
kapta, hogy folytassa a keresést az elesett Xinlenal Enklávé után,
és kerül, amibe kerül, verje vissza a thayi betolakodókat.
Xinlenal, a lebegő hegy tetejére épített város első volt a
legendás netheri enklávék közül. Megpróbált elmenekülni a
pusztulás elől, de csak a Netheri Birodalom elfek lakta határáig
jutott. Ott aztán, amikor Karsus megfosztott egy istennőt az
erejétől, és a mágia megszűnt megbízhatóan működni, lezuhant,
hasonlóan az összes többi enklávéhoz, kivéve a előrelátó
Árnyvárost. Eddig csak Sakkorst sikerült meglelni, amely ismét
lebegett, és végül teljesen helyrejött. Míg a többi nagy enklávé
összeroskadt a tüskés varázsférgek által előidézett mesterséges
sivatag elsöprő homokviharai alatt, a Xinlenal arra a területre
esett, amit később Neverwinter-erdő néven ismertek meg – a
Tizenkét Herceg legalábbis így vélte. Márpedig amit a Tizenkét
Herceg gondolt, ugyanazt gondolta a Netheri Birodalom is.
Alegni első dolga, miután visszakapta a Xinlenal utáni
kutatás vezetői posztját, az volt, hogy legfontosabb felderítőjét
és orgyilkosát maga mellé szólította. Szürke Barrabus persze
nem igazán örült ennek. Egészen addig Calimportban élt
viszonylagos jólét közepette,
és rendkívüli képességeit a netheri megbízottak javára
fordította, akik az utcai kereskedelemben igyekeztek vezető
szerepre szert tenni. Legjobban persze azt élvezte ebben az
időszakban, hogy nem túl sűrűn látta Herzgo Alegnit.
A tiefling számára világossá vált, hogy Szürke Barrabus nem
képes elviselni alárendelt helyzetét. Magát a hierarchiát el tudta
fogadni, és soha nem tűnt úgy, hogy arra vágyna, hogy a
parancsnokság felelőssége nyomja a vállát, Alegni ugyanakkor
azt is jól tudta, hogy az orgyilkos korábban önállóan végezte a
munkáját a calimporti pasák és mások érdekeit szolgálva, előre
megbeszélt jutalom fejében. Az ő eljövetelével aztán mindez
megváltozott; ugyanakkor az engedelmesség, melyet a tiefling és
a többi netheri elöljáró kicsikart Barrabusból, nem volt több
ingatag eredménynél, amelyet mágiával kényszerítettek ki belőle.
Az orgyilkos jelenleg rabszolgának érezte magát. Ritkán
verték ugyan meg, és bénító mágiával sem kínozták sűrűn,
ráadásul nem is követeltek tőle túlságosan sokat. Valójában
igen előkelő módon élhetett Memnonban, Calimportban, vagy
ahol éppen akart. De akkor sem élvezhette a szabadság
tudatát, és Alegni látta, hogy nagyon szenved ettől.
A tiefling végül szembefordult az orgyilkossal és ezt kérdezte:
– Azt javaslod hát, hogy egy időre hagyjuk békén a várost?
– Az ellenségeink ellenségei ők – felelte Barrabus. – De
Vízmélyvára barátai is egyben, így nekünk nem barátaink.
Alegni erre bólintott.
– Akkor hagyjuk, hadd öljék meg egymást a thayiekkel. Ne
tölts el sok időt a városban, csak annyit, hogy értesíthess a
jelentősebb változásokról!
– És a híddal mi legyen?
– Hívhatják, ahogy akarják – legyintett Alegni, noha
hanghordozása és savanyú arckifejezése leleplezte valódi
érzelmeit. Tudta, óvatosnak kell lennie: meg kell találnia a módját,
hogy visszanyerje rangját a birodalmon belül, de ezúttal lényegesen
kevesebb forrás állt rendelkezésére, és több volt a vesztenivalója.
 – Kevés időt töltsek a városban – ismételte Barrabus a
tiefling felé fordulva. – Annyira keveset, hogy közben még dél
felé is tehetek egy kitérőt?
– Háború tombol, és te oda akarsz menni? – kérdezte
dühösen Alegni, márpedig az orgyilkos éppen ettől a választól
tartott. – Ezt vidd magaddal a Neverwinter-erdőbe! Nem
rendelek melléd kísérőt, ugyanakkor elvárom, hogy légy
hatékony az ellenségeimmel való küzdelemben!
Azzal a tiefling átadott az orgyilkosnak egy erszényt, amely
a csörgő hangokból ítélve tele volt kis üvegcsékkel.
– Kerüld el az élőholt nyomorultakat, és pengéiddel a
magukat Asmodeus-harcosoknak nevező bolondokat célozd
meg! És ha már elhullottak, öntözd meg őket ezzel a szentelt
vízzel, nehogy új alattvalókkal táplálják a Rettegés Körét!
– Azért nevezed az Asmodeus-híveket bolondoknak, mert egy
ördög szolgálatára kötelezték el magukat? – kérdezte Barrabus
vigyorogva, mellyel nyilvánvalóan azt akarta a tief ling értésére
adni, hogy iménti megjegyzésével, még ha akaratlanul is, de
tulajdonképpen saját származását is lebecsülte.
– Eredj, Barrabus! – mondta végül Alegni, elengedve a
szemtelenséget a füle mellett. – Tíznaponként a tulajdon szádból
akarom hallani a legújabb értesüléseket Neverwinter városáról, és a
jelentésekkel együtt annak bizonyítékait is látni akarom, hogy az
Asmodeus-harcosok pusztításából is derekasan kiveszed a részed!
Ne okozz nekem csalódást, különben besoroztatlak valamely
alacsonyabb rangú parancsnok rohamosztagába, mint közlegényt!

11 ****

– Ott szalad! Eretnek!

– Öljétek meg!
három Asmodeus-harcos dárdabotjait rázva meglódult.
– Az erdőbe futott! – kiáltotta az egyik.
menekülő valóban így tett, majd a rengetegbe érve rendkívüli
kecsességgel és fürgeséggel pattant fel a fára: még a merőleges
irányváltás sem lassította le. Szürke Barrabus egy ágon hintázva
nézte, ahogy üldözői közelednek, és közben jót mulatott.
Akkor sem esett volna nehezére, hogy megértse, miért utálja
Alegni annyira ezeket a kultuszhíveket, ha nem lettek volna a
netheriek halálos ellenségei. Olyanok voltak, mint az állatok –
azaz rosszabbak náluk, mert minden józan észt és
megfontolást sutba dobva hódoltak primitív vágyuknak, hogy
eleget tegyenek Asmodeusnak. Ezek a tökkelütöttek képesek
egy ördögistent imádni, fintorgott megvetően az orgyilkos.
Csak a fejét csóválta e bolondságra gondolva, miközben alant a
három izgága alakot figyelte, akik a csalitosba vetették magukat, és
dühödten, magukból kikelve csörtettek át árkon-bokron. Aztán talpra
ugrott az ágon, lecsúsztatta válláról a köpönyegét, megkerülte a
fatörzset, majd újra eltűnt a levelek és ágak között.
– Ott van, fenn a fán! – üvöltötte az egyik Asmodeus-harcos
néhány pillanattal később. A nő megállt, Barrabus irányába
mutatott, és abban a hiszemben, hogy végre sarokba
szorították a megátalkodottat, még ugrált is örömében.
– Nem, nincs ott! – szólalt meg hirtelen egy hang a három
kultuszhívő háta mögött.
A nő meglepetésében abbahagyta az ugrálást, és két
társával együtt megpördült a sarkán.
– De a köpönyege lehet, hogy ott van! – somolygott rájuk
Barrabus.
Bal keze a derekára csatolt kard markolatán nyugodott, jobb keze
hüvelykujját pedig az övébe akasztotta, félúton a mágikus övcsat és
egy másik fegyver, egy finoman megmunkált, varázserejű hárítótőr
között, amelyet egy nagy hatalmú családtól kapott ajándékba tíz évvel
korábban, Calimportba való visszatérése alkalmából.
– Ha jól sejtem, beszélni akartok velem – folytatta gúnyosan
az orgyilkos, mire a három Asmodeus-hívő, pillanatnyi döbbent
hallgatásából eszmélve, felüvöltött és nekirontott.
Barrabus karba tett kézzel állt, de alig észrevehető
mozdulattal jobbjával működésbe léptette a mágikus övcsatot,
majd még ugyanazzal a lendülettel kardja után nyúlt, és
kivonta a remekmívű pengét.
 A középen álló nő gurgulázó hangot hallatott, leengedte
kezét, és késsel a torkában hátratántorodott.
A másik kettő tovább küzdött. A balról támadó harcos dárdaként
Barrabus felé döfte fegyverét, a másik pedig bunkósbotként lendítette
meg vörös színű jogarját. Úgy tűnt, nem vették észre, vagy ha igen,
nem törődtek vele, hogy a létszámuk megfogyatkozott.
Barrabus előhúzta hárítótőrét a hüvelyéből, és a jobb karja
alatt a másik irányba vágott vele, lassabban, mint ahogy a
hosszabb pengét mozgatta, de még épp időben ahhoz, hogy a
jobb kezében tartott fegyvert ravaszul megcsavarintsa, és kivédje
vele az Asmodeus-harcos dárdáját. A bunkósbot első suhintása
elől már akkor kénytelen volt lebukni, amikor hosszabb kardját
húzta elő. Bal csuklóját pörgetve az újra támadó dárda alá
fordította a hárítótőrt. A kard pedig jobbra lendült, kivédte a
bunkósbot újabb sújtásait, egyiket fentről, a következőt pedig
lentről. Az orgyilkos közben szünet nélkül pörgette bal csuklóját,
ezzel arra kényszerítve az Asmodeus-harcost, hogy
alkalmazkodjon hozzá, nehogy kirepüljön a kezéből a dárdája.
Végül a kultuszhívő mégis elvesztette a fegyverét. Egy
másodperc töredékébe sem tellett az egész, Barrabus –
miközben továbbra is mesteri pontosságai hárította a másik
ellenfél minden dühödt próbálkozását – nekiiramodott, és
nagy erővel a kitérni igyekvő dárdás vállába döfött. Az
Asmodeus-hívő felkiáltott, és néhány lépést botladozott, de
aztán gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és a fegyverét is
felkapta.
Úgy tűnt, hogy Barrabus nem vette észre, mert mindkét fegyvere,
egymással összhangban, a másik ellenfele felé irányult. Az
orgyilkos egyelőre csak védekezett: hagyta, hadd dühöngje ki
magát az Asmodeus-harcos, és csak arra várt, hogy az elkövessen
egy hibát, amikor végre lecsaphatja a jogarát a hárítótőrrel, így
felszabadítva a helyet a halálos kardvágás számára. A dárdás
azonban átlátott a cselen, és társát figyelmeztetve felkiáltott,
miközben Barrabusra szegezte a fegyverét. Alig egylábnyi
távolságból biztos találatnak ígérkezett, amely a véget jelentette
volna Faerűn szinte bármely harcosa számára.
 Szürke Barrabus azonban nem volt közönséges ellenfél!
Csupán csalóka látszat volt, hogy nem figyelt a dárdásra,
Bal kezét ravaszul visszahúzta, és éppen a megfelelő
pillanatban csapott ki, így a tőre hárította és eltérítette az
ütést. Ezzel egy időben a hirtelen megforduló Barrabus a
süvítő lövedék mögött felemelte, aztán lecsapta kardját, majd
maga elé vetette, és így még el is hajította a dárdát.
Persze ez utóbbi már ügyetlen hajítás volt, és nem
kecsegtetett sok eséllyel, hogy meg is sebzi az Asmodeus-
harcost, de arra tökéletesen megfelelt, hogy meglepje az
ellenfelet – márpedig Szürke Barrabusszal szemben a
figyelemnek akár egy pillanatnyi lankadása is végzetes
következményekkel járhatott. A férfi fellendítette a két karját, a
bunkósbottal együtt, így félreütötte a váratlan lövedéket, majd
felüvöltött, fordult, és próbált lecsapni a közeledő ellenségre.
Azonban az orgyilkos ellendülő hárítótőre fogadta a lesújtó
bunkósbotot, lefelé fordította, majd átlósan Barrabus jobbja felé,
miközben az orgyilkos jobb lábával hátralépett, és hátrahúzta a
kardot tartó jobb kezét, hogy szabaddá tegye a terepet. Mielőtt az
Asmodeus-hívek bármit is tehettek volna, Barrabus kardja
előrelendült a sakkban tartott ellenséges fegyver fölött. A kultuszhívő
megpróbált legalább kézzel hárítani, de siker esetén sem ment
volna vele valami sokra: arca elfintorodott, amikor a kard mélyen a
mellkasába fúródott. A férfi hátraugrott, és amikor meglátta a
tunikáját beszennyező vért, megtántorodott. Aztán mintha
megkönnyebbült volna: úgy tűnt, azt remélte, csupán könnyű
sérülést szenvedett. Barrabus azonban a bőséges vérzésből tudta,
hogy kiváló kardja ellenfele szívébe talált. Azon túl ügyet sem vetett
rá, hanem a fegyvertelenné vált Asmodeus-harcoshoz fordult, aki
hirtelen megtorpant, amikor a halálos pengékkel szembesült.
– Mindketten halottak – bizonygatta Barrabus –, noha úgy
látszik, még egyikük sem tud róla.
Az Asmodeus-hívő a társnőjére nézett, aki még mindig állt a lábán,
levegő után kapkodott, a kés nyelét szorongatta, és igyekezett
összeszedni a bátorságát, hogy kihúzza magából a pengét.
 – Hamarosan megérzi majd a méreg hatását – magyarázta
neki Barrabus. – Jobban járna, ha inkább mélyebbre döfné a
pengét, és gyorsan végezne magával.
Odébb a vérző férfi felkiáltott:
– Öld meg! – de a kiáltás, noha erős hangon indult, végül fájdalmas
grimasz kíséretében elhalt. Amikor megmaradt társa ránézett, a harcos
térdre hullott, jobb kezét a mellkasán tátongó sebre szorította, míg bal
kezében továbbra is makacsul tartotta a jogart.
– Ezt most nekem mondta, vagy neked? – csúfolódott Barrabus.
Majd jóízűen fel kacagott, mert a küzdelmet sértetlenül megúszó
Asmodeus- hívő, aki talán mégsem volt olyan hű ördögistenéhez,
mint azt az orgyilkos gondolta, megfordult és elszaladt.
– A nyomodban vagyok! – rikkantotta Barrabus, noha
valójában meg sem mozdult, hogy kövesse a férfit.
Ehelyett a térdelő kultuszhívőhöz fordult, aki
meggörnyedve, fél kézzel a földön támaszkodva próbálta
megakadályozni, hogy összeessen.
A lelkiismeret-furdalás erőtlen hulláma futott át Barrabuson,
miközben a haldokló férfi mellett a nőhöz lépett, aki – továbbra
is a késsel a torkában – botladozva hátrált előle egy fa felé.
– Ha magammal vinnélek, mint foglyot, a netheriek
elmondhatatlanul megkínoznának, mielőtt végeznének veled!
– mondta, majd kihúzta a kést, és ugyanazzal a lendülettel az
Asmodeus-hívő szívébe döfte a kardot.
A nő arca elfintorodott, megfeszült, még mindig próbált
küzdeni az elkerülhetetlen ellen. Végül elernyedt, mire
Barrabus visszahúzta a kardját, és áldozata holtan zuhant a
földre. Ezután Barrabus visszalépett a térdelő férfihoz, és a
fejére mért jókora csapással véget vetett a szenvedéseinek.
Aztán az orgyilkos mélyet sóhajtott, visszacsúsztatta hárítótőrét a
hüvelyébe, és elővett két üvegcsét az erszényből, amelyet Alegni adott
neki. A fiolák valami általa nem ismert, áttetsző fémből készültek, így
Barrabus láthatta, hogy zavaros, fekete folyadékot tartalmaznak. A
lábával a hátára fordította a férfit, kipattintotta az üvegcse dugóját, és
varázserejű tartalmát a halott homlokára öntötte.
 Miközben a pusztító mágia működésbe lépett, Barrabus hátralépett
és elfordult. A szürke folt terjeszkedni kezdett a férfi homlokáról az
arcára, majd penészszerűen elborította az egész testét.
Barrabus dühödten visszafordult, az áldozat tunikájának gallérja
alá illesztette a kardját, és letépte a ruhát a holttestről. Nem igazán
volt ínyére, hogy ki kell metszenie az Asmodeus jelképét ábrázoló
bőrdarabot, de megtette, aztán mindezt végigcsinálta a nővel is.
Amikor végzett, a netheriek legközelebbi tábora felé indult, hogy
megszabaduljon a trófeáktól, és minden lépésnél csak az járt a fejében,
milyen értelmetlen és hátborzongató e tulajdonképpeni „katonacsere”!
Ha nem öntözte volna meg a folyadékkal a holttesteket, a thayiek a
növekvő Rettegéskört tápláló zombi harcosokká élesztették és a
netheriek ellen küldték volna őket. Az élő Asmodeus-hívők ezt a lehető
legnagyobb ajándéknak tekintették.
De mivel Barrabus árnyelixírrel itatta át őket, hasonló sorsra
fognak jutni, kivéve uraikat. A netheriek összegyűjtik majd a
tetemeket, és elküldik őket valami titkos laboratóriumba, a leigázott
Sembiába, ahol majd teljesen átitatják őket az Árnyzuhatag
esszenciájával, és így árnyzombikként támadhatnak fel, az éjszaka
gyermekeiként, akik bevethetők korábbi szövetségeseik ellen.
– Nevetséges – suttogta Szürke Barrabus a hallgatag fáknak.
 XII.
KIÁLTÁSOK A RÉGMÚLTBÓL
Kérgesüllő Melnik egy makacs kőcsipkébe akasztotta
csákányát, majd minden erejével húzta- csavarta.
– Gyere már, te góbiin takonypóc! – mérgelődött, és apait-
anyait beleadva újra nekiveselkedett. A kő mögött ugyanis látta a
ragyogó, ezüstös fémet, és mindenképpen el akart jutni hozzá.
– Bah, ha télleg az vón’, azzal már elbírt vón’ a csákányod!
– szólt egy másik bányász, Kőtörő Quentin, aki az alagút
túloldalán ügyködött.
Melnik válaszként csak morgott, és tovább erőlködött.
– Na, és hozál nekem ebédet? – kérdezte Quentin, de Melnik látta,
hogy a társa az alagút másik vége felé néz, nem rá, így vállat vont, és
szó nélkül folytatta a munkát. A makacs kődarab végül engedett.
Melnik ugyanakkor nem állt neki ujjongani, ugyanis nem értette,
kihez beszélhet társa az alagút másik végében – nem a fenti részben,
mely közelebb állt a lakott alagutakhoz, a Kelvin-fok alatt, a Jeges
Szelek Völgyében, hanem az ellenkező irányban. Ők ketten a bánya
végében dolgoztak, náluk távolabb már egy törpe sem tartózkodott.
– Nos, hozál vagy sem? – kérdezte Quentin, azaz csak akarta,
mert lélegzetvisszafojtva harapta el a mondatot, és hátratántorodott.
Amikor Melnik elfordult a faltól, és a kanyargós folyosóba
tekintett, neki is elállt a lélegzete.
Törpék közeledtek feléjük, de nem hasonlítottak egyik
társukra sem.
– Ezek nem élnek! Fuss! – rikoltotta Melnik, de nem tudott eleget
tenni saját parancsának, ahogyan társa lába is a földbe gyökerezett.
– Segíts nekünk! – hallotta a könyörgést a fejében. –
Segíts, ó, delzouni rokon!
– Hallád ezt? – kérdezte Quentin, miközben végre tudott
hátrálni néhány lépést.
– Hallák valamit!
Quentin ezután felkiáltott, és
kereket oldott.
 A szellemek – rengetegen voltak – nagyon közel mentek
Melnikhez, akinek bozontos haja égnek meredt a rémülettől.
De azért igyekezett állni a sarat, csípőre tette a kezét, és
támadóan terpeszbe állt.
– Mit akartok? – kérdezte.
– Delzouni rokon… – hallotta a törpe a fejében a hangokat,
efféle zavaros mondatfoszlányokkal együtt: – … felébrede a
szörny… ömlik a láva… Gauntlgrym ostrom alatt…
Bőven elég lett volna, ha csak a hely nevét mondják, mert
azt Melnik, mint minden delzouni törpe, jól ismerte. A
megrémített bányász hebegve hátrált. A szellemek, további
esedezésekkel árasztva el elméjét, követték, a törpének
viszont fogalma sem volt, hogy mit tehetne értük.
– Ezüstpataki Tömzsi! – kiáltotta Melnik kétségbeesetten,
noha igen messze volt a vájatrendszer lakott részeitől. A
szellemek kitartóan követték. Amikor a törpe megfordult és
futásnak eredt, időnként hátrasandított, hogy ellenőrizze,
mennyire hagyta le őket, és minden alkalommal azzal
szembesült, hogy azok könnyűszerrel lépést tartanak vele.
A felismerés, hogy akkor sem menekülhetne, ha akarna,
megviselte Melnik idegeit, de az lebegett a szeme előtt, hogy
a szellemek az ősi haza nevét mondták, és ezt Ezüstpataki
Tömzsinek is feltétlenül hallania kell.
****

– Csak töltsed szépen tele mindig, ha kiürül, mert ha nem,

úgy szemen váglak, hogy a fejed hátulján jön ki az öklöm! –
fenyegetőzött Athrogate, és körülötte mindenki tudta,
beleértve a csaposnőt, Genesayt is, hogy valószínűleg nem
tréfál. A kupa így a pillanat tört része alatt ismét csordultig telt.
– Nana, nem beszélhetsz ilyen hangon Genesayjel! –
figyelmeztette a törpét a mellette ülő férfi.
– Semmi baj, Murley – mondta a csaposnő, miközben le
sem vette szemét a dühtől fortyogó Athrogate-ről.
 A törpe hosszan, mohón ivott, és a kupa ismét kiürült.
Athrogate a kancsót kocogtatva Genesayre sandított, aztán
lassan visszafordult a mellette ülő férfihoz.
– Nem akarol velem ujjat húzni, ugye? – kérdezte.
– Mutass egy kis jó modort, ha Genesayhez beszélsz! –
makacskodott Murley, miközben felállt, és a törpe fölé magasodott.
– Mert ha nem?
– Akkor… – kezdett volna neki a válasznak a férfi, de elakadt,
amikor észrevette, hogy két oldalról barátai ragadták meg a karját.
– Hagyd rá, Mur! – mondta az egyik.
– Az ám, ne kezdj ki a kicsivel! – tette hozzá a másik. –
Nagy hatalmú barátai vannak. Sötét bőrű barátai!
Az utolsó mondat némileg visszafogta Murley hevületét,
Athrogate pedig észrevette, hogy az egész kocsma őket nézi.
– Mi közük vón’ ehhez a barátimnak? – kérdezte a törpe. –
Csak nem hiszed, hogy segítség kell nekem, hogy
mindhármótokat két vállra fektesselek?
– Jó törpe, tele a kupád – szólt közbe Genesey.
Hiába próbálta a nő elterelni Athrogate figyelmét, hiába
akart véget vetni a feszült beszélgetésnek; a törpe, amikor felé
fordult, csak vigyorgott.
– Igen, tele – mondta, majd felvette a kupát, meglendítette
karját, és a sört Murleyre meg a barátaira zúdította.
– Töltsd meg! – szólt aztán Genesaynek.
Murley fogvicsorgatva szabadította ki magát cimborája
szorításából – a másik hátrahőkölt, amikor rázúdult a sör, így már
korábban elengedte. Tett egy lépést Athrogate felé, de a törpe csak
mosolygott, miközben a férfi övére sandított, és a csípőjén függő
görbe kardra. Elég szánalmas kis fegyvernek tűnt az ő hátára
szíjazott tekintélyes kettős láncos buzogányhoz képest.
– Húzzad csak elő! – gúnyolódott Athrogate. – Hátha megbököl
vele egyszer, mielőtt az a tökfejed pukkanó hanggal szétfröccsen!
– Hé, ne állj ki vele, Murley! – kiáltotta egy nő a kocsma
túloldaláról. – A fegyvere mágiával van átitatva, nem tudod
vele felvenni a versenyt!
 – Nocsak, micsoda kemény kis fickó vagy, törpikém! –
piszkálódott a férfi. – Elbújsz az átkozott drow barátaid, meg a
mágia mögé! Ó, ha egyszer nyakon csípnélek ezek nélkül, jó
modorra tanítanálak, úgy biza’!
– Murley! – szólt rá Genesay rosszallóan, mert nemegyszer
volt már hasonló jelenet szemtanúja, és tudta, hogy a kalóz
ingoványos talajra merészkedett.
– Bruhaha! – nevetett fel Athrogate, de nem a jellegzetes,
lármás hahotájával. A valamikori harsány örvendezés
szomorkás, erőtlen hanggá halványult.
A törpe a kupájához fordult, amely még mindig üresen állt.
– Töltsd meg! – förmedt rá Genesayre.
– Törpe! – kiáltott rá Murley.
Amint a csaposnő kitöltötte a sört, Athrogate felkapta és
egy hajtásra kihörpintette. Aztán lepattant a bárszékről, majd
farkasszemet nézett Murley-vel és két cimborájával.
– Azt hiszitek, elbújok előletek? – kérdezte, és megragadta
a szíj csatját, lecsúsztatta mellényét, majd a buzogányokkal
együtt a földre dobta.
– Na tessék, fiacskám, teljesült a kívánságod!
Tett előre egy lépést, majd megtántorodott – nem csoda,
hiszen tucatnyinál is több korsó sört nyakalt már be aznap este.
Murley kiszabadította magát társai szorításából, előrelépett,
és mielőtt a törpe visszanyerhette volna az egyensúlyát, jobb
öklével behúzott neki egy nagyot.
– Bruhaha! – üvöltött fel a törpe válaszként.
Látszólag meg se kottyant neki a rákövetkező balegyenes
és jobbhorog. Visszakozás helyett kissé összegörnyedt, és
támadójának rontott.
A férfi megpördült, és majdnem sikerült kitérnie, Athrogate
azonban megragadta a csuklóját. A törpe ugyanakkor nem tudta
megfékezni a lendületét: a padlóra zuhant, és Murleyt is
majdnem magával rántotta. A férfinak mindazonáltal sikerült
megtartania egyensúlyát, és noha úgy érezte, hogy ellenfele
majd’ összeroppantja a csuklóját, az elterült Athrogate fölé lépett.
 Jobb könyökére zuhanva, kicsavarodva, bal könyökével továbbra
is Murley csuklóját szorongatva Athrogate nem tudott mással
védekezni ellenfele jobb karjával szemben, mint a kemény
kobakjával! Lefejelte a férfit, csuklójánál fogva közelebb rántotta
magához, aztán újra lefejelte, és amikor Murley próbálta kirángatni
magát, hagyta, hadd váljon szabaddá mindkettőjük mindkét keze.
Ám aztán félelmetes erővel rántott egyet a férfin, mire az
felé dőlt. Ekkor a törpe talpra ugrott, és lefejelte Murleyt. A
kalóz nyöszörgött, mert eltört az orra, de megőrizte annyira a
lélekjelenlétét, hogy még egyszer rávesse magát a törpére.
Így tettek a barátai is, és hamarosan már hárman temették
maguk alá az ismét földre kerülő Athrogate-et.
A nézők szerte a kocsmában megéljenezték a három
kalózt, ugyanis az elmúlt évek során közülük is sokan érezték
már a törpe ökölcsapásait, sőt néhányan még veszett
harapását is megtapasztalták!
És most valóban úgy festett, hogy a közutálatnak örvendő,
kötekedő törpe – rajta három emberrel, akik a földhöz szegezték
és ütötték-verték – végre- valahára jól megkapja a magáét!
A törpe addig forgolódott, mig végül nagy nehezen kiszabadította
magát – ekkor a tömeg elnémult. Lehetetlennek látszott, de
valahogy mégis talpra állt, és így nézett szembe három ellenfelével.
Akkor aztán még ádázabbul vagdalkozott. Nemsokára mindhárom
kalózt kibillentette az egyensúlyából, lehetőséget sem hagyva nekik
arra, hogy összeszedjék magukat. Athrogate előrehajolt, és mint a
bika a vörös posztóra, előrerontott, maga előtt tolva Murleyéket.
– Bruhaha! – harsant fel a kacagása.
Az egyik kerek asztalnál a vendégek kiáltozni kezdtek és
igyekeztek fedezékbe bukni, a törpe ugyanis tehetetlen
„szállítmányával” együtt tört-zúzott; csak úgy repültek félre a
székek. A fém- és üvegkorsók pedig Athrogate-tel és három
utasával együtt nagy csörömpöléssel zuhantak a földre.
Majd a törpe inogva felállt, jól irányzott balhoroggal
megreccsentette az egyik kalóz bordáit, majd talpra ráncigálta
szegényt. A férfi két lépéssel távolabb állt meg, és tántorogva,
hitetlenkedve meredt zömök ellenfelére. Aztán keresztezte
karjait sérült mellkasán, összegörnyedt és a földre zuhant.
Onnantól fogva Athrogate ügyet sem vetett rá; másik ellenfeléhez
fordult, aki addigra térdre tápászkodott. A törpe új célpontja fölé
magasodott, és kétszer megcsapta homlokával a férfi felemelt arcát.
A kalóz összeesett volna, de ellenfele erősen megragadta az
ingénél fogva, majd izmait megfeszítve talpra rántotta, végül
fölemelte, addig, míg a férfi már hiába kalimpált lábával a
levegőben. Aztán Athrogate jobb kezével erősebben szorította
áldozatát, a balt pedig szabaddá tette, és megmarkolta a
szerencsétlen flótás lágyékát. Majd ismét nekiveselkedett, és végül
tehetetlen zsákként lóbálta a feje fölött a pórul járt kocsmatölteléket.
Harmadik ellenfele egy székre támaszkodva küzdötte talpra magát,
és nem vesztegette az idejét: fogta az ülőalkalmatosságot, és széttörte
Athrogate hátán, úgy, hogy szanaszét repültek a fadarabok.
A törpe kissé megingott, de közben sikerült megfordulnia, és látta,
hogy az ádáz kalóz, kezében széklábból rögtönzött bunkósbottal,
közeledik felé. Nem habozott: a feje fölött tartott tehetetlen fickót mint
lövedéket a másik férfi felé hajította. De a célba vett gazember
ügyesnek bizonyult, és időben lebukott. Amikor a barátja – hangos
csörömpölés közepette – a kancsókkal és tányérokkal zsúfolásig
megrakott asztal közepére zuhant, a szeme sem rebbent.
Ehelyett bömbölve újra támadott; ádáz ütései csak úgy
záporoztak a törpére. Athrogate csupán a karjával tudott védekezni,
de a fájdalom ellenére folytatta a harcot: el akarta vezetni ellenfele
ütéseinek lendületét. Vállával a férfi derekának veselkedett,
miközben egyik kezével a hadonászó széklábat próbálta kordában
tartani, a másikkal pedig igyekezett gúzsba kötni ellenségét.
A kalóznak azonban sikerült annyira kiráncigálnia magát
szakállas ellenfele szorításából, hogy lendületes, íveltnek szánt
csapását nyílegyenes, lefelé irányuló ütéssé módosítsa, majd a
székláb vastagabb végével csépelni kezdte a törpe feje tetejét.
Athrogate ezek után már nem is próbálta hárítani a csapásokat,
ehelyett a másik karjával is körülfogta a férfit. Felegyenesedett,
felemelte a kalózt, és minden erejét bevetve megszorította.
 Továbbra is ütések záporoztak rá, melyek nyomán vér
szennyezte be fekete haját. Ugyanakkor a csapások egyre
gyengültek. A férfi végül elvesztette egyensúlyát, mire Athrogate
felnyögött, és még erősebben szorította, addig, míg a makacs
férfi már levegőt sem kapott, és megroppant a gerince.
Akkor a törpe elkezdte a környező falakhoz és megmaradt
bútordarabokhoz csapdosni a kalózt, mire az kétségbeesetten
segítségért kiáltott. Athrogate erre a hasába harapott, mint
valami őrkutya, majd morogva rázta a fejét, a kalóz pedig
fájdalmasan vonított.
A törpe emiatt nem vette észre a felé irányuló csapást, és azt
sem jutott el a tudatáig, hogy tulajdon buzogányával támadtak rá. A
hirtelen, robbanásszerű kín elborította az elméjét, és testében
szétáradt a gyengeség. Összevissza botladozott, és megharapott
áldozatát is magával cibálta. A következő pillanatban már többen
támadtak rá, leterítették, ütötték, rúgták, a többiek pedig kiáltoztak.
– Végezzetek vele! – biztatták jó néhányan a verekedőket.
– Hagyjátok elmenni! – tiltakozott a másik tábor.
Athrogate kisvártatva, bár maga sem tudta, hogyan, ismét
talpra állt. Beletelt egy kis időbe, mire bedagadt szemével
meglátta, hogy egyik karjánál fogva egy tiefling, másik oldalról
pedig egy törpe tartja.
– Eriggy és aludjad mán’ ki magad, te! – bömbölte fajtársa
a fülébe. – És vissza ne jöjj, míg nem tudol viselkedni!
Athrogate már vitára nyitotta volna a száját, és vissza akarta
követelni a fegyverét, de aztán látta, hogy szédítő tempóban közeleg
felé egy ajtó. Néhány pillanat múlva már rá is jött, hogy a bejárat az.
Nekirepült, majd az utca kövezetére huppanva fájdalmasan földet ért.
– És tudd meg, Athrogate, behajtjuk ám rajtad az ajtó árát,
meg az asztalokét, meg mindent, amit összetörél, meg kiöntél!
– kiáltott utána az iménti törpe.
A kidobott verekedő letörölte kezével a vért a szájáról, majd
eszébe jutott valami fontos.
 – Kérem vissza buz’gányimat! – nyögte, és lepillantott
vérben ázó vállára, melyet éppen a szóban forgó fegyver
tépett fel. – Jó modorból letevém!
– Hozzátok ki! – szólt a kocsma törpe társtulajdonosa a
mögötte összegyűlt bámészkodóknak.
Ketten be is fordultak az ivóba, de azzal a hírrel tértek vissza, hogy
a buzogányokat és a hozzájuk tartozó szíjat sehol nem találják.
Athrogate csüggedten, kábán, sebzetten és letörten kóválygott
Luskan utcáin. Persze nem ez volt az első verekedése, még az
elmúlt tíznap alatt sem, és nem is először végezte már kocsmából
kihajítva, arccal lefelé az utcakövön. Minden hasonló alkalommal
azzal igyekezett vigasztalni magát, hogy többet adott, mint amennyit
kapott, de most, hogy elvesztette az üvegacél buzogányt, amely
évtizedeken keresztül olyan jó szolgálatot tett neki, még ez sem
lelkesítette. Mélyebb fájdalmat érzett, mint korábban bármikor.
Arra gondolt, hogy vissza kellene támolyognia az ágyába, de aztán
rájött, nem tudja, merre is induljon. Tanácstalanul körülnézett, kósza
gondolatai sehogy sem akartak összhangba kerülni homályos látásával
és tántorgó lépteivel. Kacsázott még egy darabig, majd egy sikátorba
kanyarodott, ahol a falhoz dőlt, és végül lecsúszott a földre.

****

– Hehe, biz’ jó pár csilingelő ezüstpénzt kapunk majd ezekért a

szépségekért! – lelkendezett vihogva a mosdatlan kalóz hasonlóan
rendezetlen külsejű társának, akivel megosztotta a kikötőben
veszteglő hajó rakodóterét. Felemelte a szíjat Athrogate egyik
buzogányával együtt, míg annak párját másik kezében tartotta.
– Milyen szerencse, hogy a törpe volt olyan udvarias és
letette őket, nem?
– Biza’! – helyeselt a barátja. – Akár vehetnénk magunknak
saját hajót, és én lehetnék a kapitány!
– Micsoda?! Te mint kapitány? Hát nem én voltam az, aki
elemelte ezeket?!
 – És nem én voltam az, aki lecsaptam a törpét az egyikkel?
– tiltakozott a másik. – Bah, de előbb adjuk el, lássuk, mit
kapunk érte! Még az is lehet, hogy két hajó is kitelik belőle!
Cimborája bőszen bólogatott, és jót nevetett a bizakodó
felvetésen.
– Micsoda szerencsénk van!
– Biztos vagy benne? – harsant fel egy harmadik hang a létra
aljánál, mire mindkét kalóz odanézett. Aztán hamar el is sápadtak,
holtra vált arcszínük éles ellentétet alkotott a jövevény fekete
bőrszínével.
– T… találtuk… – hebegett az egyik.
– Tényleg? Akkor itt a jutalom! – mondta a drow, és egy
rézdarabot hajított kettőjük közé a padlóra.
14 ****

– Segíts nekünk!
– Hö? – nyögött válaszképpen Athrogate. Nem volt biztos abban,
hogy értette-e, sőt abban sem, hogy hallott-e egyáltalán valamit.
Kinyitotta feldagadt szemét, először csak résnyire, majd hirtelen
jóval tágabbra. Látta ugyanis, hogy egy törpe áll előtte, aki azonban
nem a korábban felforgatott kocsma tulajdonosa, hanem a
szellemek egyike, akikkel egy évtizeddel korábban találkozott azon
a helyen, amit azóta is szeretett volna kitörölni az emlékezetéből.
– Üdv néked! De mit akarsz? – kiáltotta Athrogate, majd a
földbe mélyesztette a sarkát, és olyan erővel hátrált, hogy pók
módjára majdhogynem felmászott a falon.
Élete addigi több mint négyszáz évében soha senki nem
vádolhatta meg azzal, hogy egyszer is megrettent volna.
Drow-kkal küzdött meg, sárkányokkal szállt szembe, óriásokat
győzött le és goblinhordákat vert szét. Csontvázsárkánnyal
vívott meg a Szárnyaló Szellemnél Bruenorral és Drizzttel
együtt, korábban pedig még e veszedelmes sötételffel is
összetűzésbe került. Aligha akadt szerte Faerűnben
rettenthetetlenebb a harcedzett, keménykötésű Athrogate-nél.
 De most mégis félt. Méghozzá annyira, hogy az utolsó csepp vér
is kifutott az arcából, a fogai vacogtak, és akkora gombóc volt a
torkában, mintha lenyelte volna az egyik elveszett buzogánya fejét.
– Mit akartok tőlem? – kérdezte, miközben kék-zöld
homlokáról ömlött a veríték. – Nem akarám, higgyétek el! Nem
úgy akarám! Soha nem tettem vón’ tönkre a dicső Gauntl… Ó,
Mo- radin átkozott hátsójára!
– Segíts! – hallotta a törpe újra a fejében. – A szörny
felébrede… Delzoun vére…
Seregnyi törpeszellem gyűlt köré, felé nyúltak, könyörögtek neki,
Athrogate pedig annyira rettegett, hogy valósággal bepréselte magát a
falba. De a hangok a fejében nem halkultak; épp ellenkezőleg, mind
erősebben és követelőzőbben harsogtak. Addig, míg végül felemelte
két karját, üvöltött, kibotorkált a sikátorból, majd rohanni kezdett az
utcán. Futott Gauntlgrym szellemei elől, el a roppant kovácsműhely
rémes emlékétől, el attól, amit annak idején tett.
Esett-kelt, végigbukdácsolt a városon, miközben számos
szempár szegeződött rá: akik látták, kétségkívül azt hihették, hogy
teljesen megbomlott az elméje. Abban a pillanatban maga a törpe
sem tagadta volna ezt a lehetőséget, sőt még talán örült is volna
neki. Lehet, hogy a tíz éve hordozott bűntudat végül megtörte, és a
szellemek csak megzavarodott képzeletének szüleményei, a
fejében hallott szavak is gyötrő lelkiismeretének szülöttei csupán!
Végül ahhoz a fogadóhoz érkezett, ahol szobát bérelt.
Remek vendéglő volt, a legjobb Luskanban; elmondták, hogy a
második emeleti szobából, amit kap, ajtó nyílik az erkélyre, ahonnan
pompás kilátás tárul a kikötőre. A törpe lelkesen szaladt fel a külső
falépcsőn, olyan gyorsan, hogy elesett, és beütötte a térdét. Végül
valahogy elbukdácsolt az erkélyig, ahol hátrahőkölt a döbbenettől.
Ott állt ugyanis Jarlaxle, és részben vidám, részben
neheztelő arccal meredt rá. Kezében a törpe fegyverhámját
tartotta a buzogányokkal együtt.
– Gondoltam, hátha hiányzik – nyújtotta át barátjának
elveszett kincseit.
 Athrogate mozdult, hogy elvegye, de megtorpant, mert az
egyik szíjon vérfoltra lett figyelmes. Kérdőn nézett Jarlaxle-re.
– Kevesellték a megtalálónak járó díjat – magyarázta a drow
nemtörődöm vállrándítással. – Egy kis meggyőzésre volt szükségük.
Athrogate elvette a fegyverhámot, Jarlaxle pedig a kikötő
felé fordult, ahol az egyik lehorgonyzott hajón – mely, úgy tűnt,
a kelleténél jóval mélyebbre merül a vízbe – tülekedés támadt.
A törpe lassan rájött, hogy a hajó, a kétségbeesetten kapkodó
legénység minden erőfeszítésének dacára, süllyed.
Hátrapillantott Jarlaxle-re, aki eltúlzott, színpadias mozdulattal
emelte meg széles karimájú, tollas kalapját – és akkor Athrogate
felidézte sötételf barátja szállítható dimenzióhasadékait. Vajon mire
képesek azok, tűnődött a törpe, ha egy hajó raktárába hajítják őket?
– Csak nem…? – motyogta.
– Meggyőztem őket – felelte Jarlaxle.
– Segíts nekünk! – hallotta ismét Athrogate, és már társa máskor
szívesen fogadott bolondozása sem tudta elterelni a figyelmét.
– A fenevad felébrede. Ments meg minket!
A törpe zihálva nézett körül.
– Mi a baj? – kérdezte Jarlaxle.
– Mondom, itt vannak! – felelte Athrogate, majd a korláthoz
szaladt, és lenézett. Elkerekedett szemmel fordult meg, és ahogy
lélekszakadva rohant vissza a szobába, kis híján feldöntötte
Jarlaxle-t.
– Gauntlgrym szellemei! A fenevad felébrede, és engemet
vádolnak!
15 ****

Athrogate becsapta maga mögött az ajtót, Jarlaxle azonban

nem mozdult: várt és figyelt.
Egy idő után hideg érzés csapta meg, mintha fagyos, jeges
szél érte volna. Nem értette, hiszen egyetlen szellemet sem
látott – márpedig Gauntlgrymben ott voltak! –, így hát az övén
függő számos mágikus erszény egyikébe nyúlt, és elővett
valamit, amit nem sűrűn használt a Mágiavész óta: a
varázslatos szemkötőjét. Habozó sóhajjal
emelte arcához, és végül felvette. Egy darabig csukva tartotta
a szemét, aztán rászánta magát, hogy kinyissa.
Valaha állandóan viselte a szemkötőt. Sok éven át megvédte a
nem kívánatos mágikus fürkészéstől, és megmutatott neki bizonyos
dimenziókon túli dolgokat, amelyek szorongatott helyzetében olykor
igen hasznosnak bizonyultak. De a hetvenhét évvel korábban
lesújtó varázspestis óta a szemkötő igen torzítottan látott a
túlvilágra, és ez még csak a legenyhébb gondnak számított.
A drow az ajtó felé fordult, és látta, hogy törpeszellem suhan át
rajta. Ahogyan várható volt, Athrogate nemsokára megint felüvöltött.
Jarlaxle az ajtóhoz lépett, mire az recsegve kitárult. A drow
azért lesett be, hogy meggyőződjön róla, a szellemek nem
ártanak rettegő barátjának.
Nem bántották, csak esedeztek neki. Gauntlgrym szellemei
valami oknál fogva feljöttek a fenti világba!
A drow zsoldos bizonytalanságában mélyet sóhajtott – ő is legalább
annyira vonakodott és rettegett, mint a törpe. Épp elég időt töltött el
azzal, hogy a thayi varázslónő miatt bekövetkezett katasztrófa okait
kutatta, és a pénzt sem sajnálta: eltökélte, hogy megfizet, amiért olyan
kegyetlenül rászedték őket. Fölöttébb rosszul viselte, ha a bolondját
járatták vele, és noha személyiségét alapvetően nem a részvét érzése
uralta, igencsak bánkódott, hogy a neverwinteri szerencsétlenség
előidézésében ők is szerepet játszottak.
De a végén mégis felhagyott a kutatással, pedig elég sok
hasznos értesülést begyűjtött, és az sem volt titok előtte, hogy
Athrogate leghőbb vágya helyrehozni végzetes hibáját, amelyet a
kar meghúzása által elkövetett. És akkor miért vetette el a drow
mégis a bosszúállás tervét? Azért, mert cseppet sem volt ínyére a
gondolat, hogy visszatérjen arra a sötét, teljesen lerombolt helyre,
sőt még abban sem volt biztos, hogy újra megtalálná Gauntlgrymet.
A tragédia során beomlott az egyetlen, általa ismert alagút, és
felderítői nem találtak másik bejutási lehetőséget.
De a szellemek valahogyan kijöttek, és Athrogate elmondása
szerint azt állították, hogy a fenevad megint felébredt. Ezt
alátámasztotta a tény, hogy az utóbbi időben földrengések
rázták meg a Kardpart északi szakaszát.
Lehet, hogy az ősfenevad ezúttal Luskant vette célba; a
várost, amely még ha nem is a legfontosabbak közt foglalt
helyet, de jelentős hasznot hozott a Bregan D’aerthe számára?
Újabb sóhaj tört fel a zsoldosból. Tudta, elérkezett a
hazatérés ideje, és ez soha nem töltötte el örömmel.
 XIII.
BAJNOKOK
Barrabus élénk érdeklődéssel bámulta a kibontakozó csatát: most
adódott először alkalma látni az Asmodeus- hívek bajnokaként
számon tartott elfnőt. Ellenfelét, az Arklin nevű, egészen tehetséges
harcost már ismerte – de az, aki azelőtt nem látta a férfit küzdeni,
aligha gondolta volna rátermettnek. Olybá tűnt, mintha víz alatt
próbálná lengetni a kardját, annyira esetlennek bizonyultak a
mozdulatai az elf villámgyorsan pörgő, buzogányszerű fegyvereihez
képest. A nő többször is eltalálta Arklin karját és vállát: fájdalmas, de
szándékosan nem halálos ütéseket mért rá.
Játszott vele.
Barrabus árgus szemmel figyelte, és próbálta felmérni a nő
mozdulatainak ritmusát.
Nem tetszett neki, hogy ez a harcmód, kard és hárítótőr a nő
kettős fegyverével és azok jóval kiterjedtebb hatótávolságával került
szembe. Az orgyilkos korábban már sikerrel állta a sarat hírhedt
kétkezes harcosokkal szemben, de a kard, szablya és bárd nem ért
fel azokkal a különleges, pörgő botokkal. A hagyományosabb
fegyverek esetében könnyebben meg lehetett becsülni a támadás
várható szögét, és a tömör fémpengével nem is volt olyan egyszerű
kitérni egy jól irányzott csapás elől, mint e könnyedén sikló botokkal.
Barrabus arca fájdalmasan megrezzent, amikor az elf beállt a
végzetes mozdulathoz. Amikor Arklin egy ügyetlen szúrással próbált
előrerontani, a nő egy szempillantás alatt megpörgette a kard körül
balkezes botját, félrecsapta az ellenség fegyverét, és miután ellökte
az útból, támadott. Jobb kezében tartott botját ismét megpörgette a
feje fölött, előrerántotta, és – Barrabus megrökönyödésére, valamint
Arklin vesztére – e mozdulattal egy időben valahogy összeillesztette
a lánccal összekapcsolódó rudakat. Miközben a fegyver Arklin
fejével egy vonalban egyensúlyozott, az elfharcos a vállához
szorította a kezét, majd a csapásba teljes súlyát belevetve
előrelendült. Négy láb hosszú botjának vége az álla alatt találta el
Arklint. A nő továbbra sem lassított. Végül a földre szorította a
netherit, akinek sorsa ezzel megpecsételődött. Az elf fölé
magasodott, közben megint rántott egyet a bal kezével, és kiverte a
kardot a ziháló Arklin kezéből. A férfi fegyvere nagy ívben elrepült.
Az elf bukfencet vetett, és amikor talpra állt, Barrabus ismét
elismerően bólintott, mert a nő egy pillanatra sem veszítette el az
egyensúlyát, és újra az elesett netherinek rontott. Ezúttal már
nem két fegyvert tartott a kezében, a botot és annak nyúlványát,
hanem egy egyetlen darabból álló, nyolc láb hosszú rudat.
Arklin sebzett torkát szorongatta, és kétségbeesett
kísérletet tett, hogy odébb gördüljön, de hiába, könnyű célpont
maradt. Az elf a fegyver végét a férfi kulcscsontja fölé szúrta,
majd a botot ugrórúdként használva a levegőbe lendült, minek
következtében teljes testsúlyával rásegítve keresztüldöfte a
vonagló, halálhörgéseket hallató árnyat.
Hirtelen, recsegő hang kíséretében, az elterült Arklinra lesújtó
villámcsapások homályosították el az orgyilkos látását. Amikor az
elf könnyedén földet ért a legyőzött ellenség másik oldalán,
tovaszökkent, és immár ügyet sem vetett a mozdulatlan testre.
Barrabus azzal nyugtatta magát, hogy némi előnyre tett
szert, mert legalább már látta az elfet harcolni – és azzal
megindult az erdő sűrűjébe, hogy rajtaüssön.
*****

A nyolc láb hosszú Kozah Tűje jelentősen megnehezítette a

haladást az erdőben, így Dahlia a botot vastagabb, négy láb
hosszú sétapálcává csukta össze.
De tudta, egy percre sem lankadhat a figyelme.
Asmodeus-hívők szerteszét heverő holttestei jelezték világosan,
hogy a rejtélyes orgyilkos errefelé ólálkodik Annyi bizonyos, hogy a
netheri ellenfelek számos kiváló harcossal dicsekedhettek, de a
legutóbbi tiszta, tökéletesen végrehajtott gyilkosságok egy
titokzatos emberről árulkodtak, aki a semmiből lépett elő, hogy
halált záporozzon a törzsükre. Asmodeus ádáz harcos hívei, akik
állításuk szerint legerősebben az ügyükért halt dicső halált vágyták,
illetve az
élőholt harcosként való feltámadást, egyértelmű rettegéssel
beszéltek a netheri orgyilkosról.
Mindez csak megerősítette Dahliát ama szándékában, hogy
maga nézzen szembe ezzel a veszedelmes árnnyal.
A nő átadta ösztöneinek az irányítást. Nem összpontosított
egy meghatározott mozdulatra, hangra vagy szagra, csak
hagyta, hogy a környezete benyomásainak összessége vezesse.
Érezte, hogy a férfi közel van, sőt: lehet, hogy követi.

*****

Ha a rejtőzésről volt szó, már mielőtt maga mögött hagyta volna

szigorú értelemben vett emberi mivoltát, Barrabus akkor is felvette a
versenyt a legkiválóbb kószákkal. Halk osonására elfcsizma nélkül sem
figyeltek fel a bamba emberek, de a varázslatos lábbeli segítségével
végképp nem akadt olyan éber, vájt fülű lény a világon, aki meghallotta
volna közeledését. A lehető legnagyobb sebességgel haladt, és végre
megpillantotta a thayi bajnokot, a lenyűgöző elfnőt, és jellegzetes
fegyverét. Az orgyilkos csak akkor lassított, amikor már egészen közel
jutott hozzá; előtte a nagy sietségben is csak egyszer-kétszer vesztette
szem elől. Tudta, óvatosnak kell lennie, és fontos, hogy valami akadály
– legalább néhány fa – elválassza a nőtől. Mivel ilyen nagynak ítélte a
kockázatot, nem akart egyből harcba keveredni az elffel, és mindent
megtett, hogy ezt elkerülje. A következő pillanatban a nő megint eltűnt
a szeme elől. Az orgyilkos háttal állt két nyírfának, és tudta, hogy a nő
valahol a közelben jár, a tölgyek alatt kanyargó keskeny ösvényen.

Barrabus kezében a mérgezett tőrt szorongatta, és egy pillanatig

sem habozott. Hatalmas szökkenésekkel megkerülte a fákat, és nagy
ugrással ott termett, ahol a nőt hitte – majd döbbenten megtorpant.
Az elf ismét eltűnt!
Az orgyilkos aggodalmaskodva pislogott körbe. De elég volt egy
pillantás, és a puha talajba fúrt lyuk felfedte előtte a tényállást.
Barrabus oldalra dőlt, mert az elf már le is lendült a fáról – a
bemélyedés azonban elárulta az orgyilkosnak, hova szúrta le a
botját, és nagyjából melyik ágakra ugorhatott fel a segítségével.
 A gyilkos nő földet ért, Barrabus pedig továbbgördült.
Mellette valami elsüvített a levegőben: a halált hozó bot volt,
amellyel a nő célba vette őt.
Az orgyilkos újabb forgással még idejében felemelkedett,
és tőrével célzott. Dobása igen esetlenre sikeredett, esélye
sem volt kijátszani egy ennyire tehetséges harcos
védekezőképességét – annyi ideig azonban sikerült
feltartóztatnia a nőt, amíg ki tudta vonni a kardját és a tőrét.
A nő vízszintesen maga elé tartotta hármas botját, és addig
forgatta a kezét, míg ki nem pörgette a két láb hosszú oldaltagokat.
Barrabus nem tudott uralkodni a vonzódáson, amely lángra
lobbant benne a nő iránt: révetegen bámulta blúza kivágását,
felhasított szoknyáját, a fölényes mosolyt finom arcán, és a
vastag fekete-vörös tincset, amely a feje jobb oldaláról a
vállán keresztül futott egészen a mellénél kioldozott blúzáig. A
férfi éppen olyan fegyelmezetten harcolt, mint máskor, de
ezúttal még a figyelemelterelés ellen is védekeznie kellett. Jól
tudta, ez is a nő taktikájának a része.
Az elf lassú ívet írt le jobbra, és Barrabus igazodott a
mozdulataihoz.
– Tudtam, hogy itt vagy – szólalt meg a nő.
– Én tudtam, hogy te itt vagy – felelte az orgyilkos.
– Előbb-utóbb ez úgyis elkerülhetetlen lett volna – mondta Dahlia. A
férfi erre már nem válaszolt, tulajdonképpen nem is igen figyelt
ellenfelére. Tudta, hogy – tekintve a nő rendkívüli fegyverét –
jókora hátránnyal indul.
*****

Dahlia ekkor maga folytatta a beszélgetést.

– Embereim közt az a hír járja, hogy a Szürke igen
veszedelmes harcos.
A férfi nem válaszolt, a nő pedig tovább körözött, miközben
gondja volt rá, hogy alaposan kihangsúlyozza a
rendelkezésére álló összes figyelemelterelő részletet.
 Előretört, jobb kezével előrecsapott, aztán a ballal, utána
pedig függőleges irányban megfordította a hármas botot, és
dühödten pörgette oldalsó nyúlványait. Aztán baljával
elengedte a fegyverét, és teljes fordulattal megpörgette a jobb
kezével. Majd ismét elkapta, változtatott a jobbkezes fogáson,
és behúzta a karját, miközben bal kezével még egyet ütött,
ezzel a lehető legvalószínűtlenebb szögből lepve meg a férfit.
Barrabus a hárítótőrrel támadott, próbálta vele elkapni a bot
végét; a fürge észjárású Dahlia azonban gyorsan felismerte,
hogy elvétette a támadást, és a másodperc töredéke alátt visz-
szarántotta a fegyverét. Jobb karját hátralendítette, a háta mögé
vetette a botot, mindkét kezével szorosan ráfogott, közben
változtatott a lábtartásán, végül ostorcsapásszerű mozdulattal
előretört. Még miközben a háta mögött ügyködött, megtörte a bot
középső szakaszát, és amikor a fegyver újra előrelendült, négy
egyforma hosszúságú, zsinórokkal összekötött részből állt.
A nő megpörgette az immár félig ostor, félig bot jellegű fegyvert,
összpontosított, és a végével megcélozta Barrabus fejét.
A férfi hátrahőkölt; alig egy hajszálon múlt, hogy ki tudott
térni a meglepetésszerű mozdulat elől, így a bot vége egy
fának ütődött, és olyan erős villámcsapást bocsátott annak
törzsébe, hogy egy jókora kéregdarab le is vált róla.
*****

Barrabus alig hitte el, hogy a furcsa fegyver, a mágikus

villámcsapásokkal megtetézve, egyetlen csapással ilyen
irtózatos pusztításra képes.
Eleinte nemigen támadt, inkább igyekezett megfigyelni az
elf rutinszerű mozdulatait, azok irányát és sebességét, de
aztán, amikor ismét alig tudott félreugrani az újabb
kétségbeejtő, majdnem végzetes csapás elől, rájött, hogy ez
mekkora bolondság volt a részéről.
Az elf ijesztően gyorsnak és pontosnak bizonyult; így a férfi,
szorongatott helyzetében, ráébredt, hogy a rémisztő ellenfél bizony
nem várja meg, míg ő kiismeri a fogásait – hamarabb fogja
szilánkosra zúzni a koponyáját. Felismerte, hogy nincs idő a
szemlélődésre, cselekednie kell.
Barrabus addig hátrált, míg végül egy kisebb fa útját nem állta,
aztán ádáz dühvel tört előre. Látta, hogy az elf a két középső
rúdnál megragadja a fegyverét. A férfi arra számított, hogy a nő
majd valahogy összeilleszti azokat, és neki, kardjával és tőrével,
a mesterien forgatott hármas bot ellenében kell állnia a sarat.
A következő pillanatban azonban rájött, hogy az elf épp az
ellenkezőjét teszi, és két, cséphadarószerű fegyverré töri a botot.
Így az orgyilkos tervezett támadásának szöge, melyet a hármas
bot feltételezett csapásához igazított, teljesen elhibázottnak
bizonyult. Ezért jobb lehetősége nem lévén, hogy kitérjen a jobbról-
balról felé zúgó botok elől, fejjel előre bukfencezve a földre vetette
magát, majd amikor felpattant, jobb lábát kitolta, így
meghosszabbította ellenfelének szegezett kardja hatótávolságát.
Az elf gyorsan lebukott, és az utolsó pillanatban az egyik
fegyvert felpattintva elhárította a rá irányzott kardot, majd
ismét Barrabus baljánál termett.
Az orgyilkos újból nekirontott, második, majd harmadik
döféssel próbálkozott, miközben kénytelen volt ügyelni a
folyamatos védekezésre is.
Hirtelen dühvel pörgetni kezdte a fegyvereit, maga előtt és
fölött körözött velük, aztán ismét előrerontott. Ám ahelyett,
hogy hátul megtámasztotta volna az egyik lábát, terpeszbe állt
és szüntelenül mozgott, vállát behúzta, és igyekezett
megnehezíteni az elf számára, hogy helyet találjon és
kicselezze az ellenfele testét védelmező, pörgő fémpengéket.
De a nő tovább próbálkozott, ezért Barrabusnak egyfolytában
változtatnia kellett a forgásai sebességén, hogy felfogja a
cseppet sem lassuló oldaltagok folyamatos támadásait –
ráadásul, ami ennél is rosszabb volt, az elf fegyvere nemegyszer
varázsenergiát is kibocsátott, esetenként olyan erőset, hogy
majd’ kitépte a kardot az orgyilkos kezéből.
De Barrabus azért kitartott, és a szerencsétlen csapást, mely
eltalálta, arra használta ki, hogy úgy tegyen, mintha levette volna a
lábáról: ellenfele előtt elhúzva a mézesmadzagot, meg-
megszakította addig teljesen magabiztos mozdulatait.
Az elf meg is örült a látszólagos változásnak, támadott, Barrabus
azonban hirtelen pördült, és meglepő erővel rontott előre.
A nő esetlenül kitért, mire a férfi dühödten szúrva és vagdalkozva
igyekezett visszaszorítani. Nem hagyta, hogy ellenfele újra kedvező
helyzetbe kerüljön, és abban reménykedett, hogy sikerül még
azelőtt a veszedelmes elf húsába mélyesztenie a pengéjét, mielőtt
kifárad, és ezzel ismét a nő kezébe adja az irányítást.
Éppen amikor már azt hitte, hogy végre sikerrel jár a terve,
az elf hátraszaltót vetett, majd bukfencet, és visszavonult egy
vastag tölgy mögé.
Barrabus úgy tett, mintha a másik oldalon várná, valójában
azonban követni kezdte. Előre mosolygott, mert arra
számított, végre-valahára sikerült túljárnia a thayi nő eszén.
*****

De mégsem tudta elkapni!

Ha a nő egy pillanatig is habozott volna, minden bizonnyal
megérzi a Szürke kardját a hátában – egy nála kevésbé
rátermettebb harcos már rég halálát lelte volna.
Dahlia azonban ahelyett, hogy megfordult és védekezett
volna, előreszaladt, két rövid pillanat alatt egyetlen rúddá
illesztette össze a botját, leszúrta, és ugrórúdként használva azt,
felemelkedett. Ezután egy ág köré kulcsolta a lábát, és épp az őt
üldöző ellenség orra előtt felhúzta maga mögé a fegyverét.
Miután már biztosan állt, végigszaladt az ágakon, és egy
pillanatra sem veszítve egyensúlyát, a szomszédos fára
lendült. Szemével kereste a Szürkét, de az eltűnt, egyszerűen
nyoma sem maradt.
A nő ekkor elfutott az ág végére, majd egy bokorra vetette
magát, és immár a földön ismét hármas bottá alakította
fegyverét. Alighogy leért, széles ívben csapott jobbra-balra,
hogy ha az orgyilkos már várja, ne érje felkészületlenül.
Közben csendben átkozta magát, amiért megszakította a
harcot. Ezzel átadta ellenfelének az irányítást, és tudta, hogy
az élni fog vele.
És neki fogalma sem volt arról, hogy Barrabus hova lett, hogy
honnan fogja érni a támadás.
Tudta, hogy jókora pácban van – hallotta épp elégszer,
hogy az orgyilkos észrevétlenül szokott lecsapni a gyanútlan
Asmodeus-harcosokra, és végez velük. Úgy gondolta, legjobb,
amit tehet, hogy nem áll meg, és – különösen a lehetséges
búvóhelyek közelében – készenlétben tartja a fegyverét.
Azt kívánta, legalább valahogyan rá tudna jönni, hol lapul
az orgyilkos. Bárcsak ismét szemtől szemben kiállhatnék vele,
gondolta.
Abban a pillanatban mozgást észlelt maga előtt. Tudta
ugyan, hogy valószínűleg nem a Szürke az, mégis nehezére
esett elnyomni a megkönnyebbülését, amikor egy Asmodeus-
harcosokból álló járőr tűnt fel előtte.
– Dahlia! – kiáltották kilencből ketten a nevét, mire a
többiek is feszült aggodalommal fordultak a nő felé.
– A Szürke valahol itt ólálkodik! – mondta nekik. – Legyetek
résen!
– Maradj velünk! – kérte az egyik, egy tieflingnő. A
hangjába vegyülő kétségbeesés leleplezte, mennyire szeretné
elkerülni a Szürkével való találkozást.
Dahlia körülnézett a csendbe boruló erdőben, és bólintott.

16 ****

Szürke Barrabus egy fenyőfa árnyékában meglapulva

figyelte a beszélgetést. Ő sem érezte magát kevésbé
megkönnyebbültnek Dahliánál, amiért a küzdelmük
megszakadt. Arra gondolt, legközelebb meglepetésszerűen
kellene rajtaütnie a nőn. De az is megfordult a fejében, hogy
talán bölcsebb lenne távol tartania magát tőle.
 XIV.
IDŐ A CSELEKVÉSRE
A hazatérés Menzoberranzanba a felszínen töltött évek után mindig
meglepetést hozott Jarlaxle számára, ugyanis míg a Fenti Világ az
elmúlt hét évtized során drámai változásokon esett át, a Pókok
Városában mintha megállt volna az idő – méghozzá, jarlaxle
véleménye szerint, egy szebb korszakban. A Mágiavész itt is okozott
némi felfordulást, hasonlóan a korábbi, konfliktusokkal terhelt
eseményekhez, a Pókkirálynő háborújához és a zűrzavarok korához,
de amikor a villámcsapások és a tűzgolyók kihunytak, amikor a
Szövedék felfeslése és az istenek bukása miatt megőrült varázslók és
papok ordításai elhaltak, Menzoberranzan újra a régi volt.
A Baenre-ház, ahol ő született és amely vér szerinti családja
volt, továbbra is az Első Házként uralkodott, és a drow zsoldos
ezúttal ide merészkedett, hogy találkozzon a menzoberranzani
ősmágussal, legidősebb bátyjával, Gromphfal.
Már emelte kezét, hogy bekopogjon az ajtón, de mielőtt
hozzáért volna, kiszólt neki az ismerős hang:
– Már vártalak!
Ugyanebben a pillanatban az ajtó szélesre tárult.
– A felderítőid igen hatékonyan végzik a munkájukat –
állapította meg Jarlaxle, miközben belépett a szobába. Gromph a
szemközti fal tövében ült egy asztalnál, és mágikus
lencseüvegen keresztül tanulmányozott egy szétterített tekercset.
– Nincsenek felderítőim – ellenkezett az ősmágus anélkül,
hogy felnézett volna. – Mi is éreztük a nyugatot ért rengéseket.
Biztos vagyok benne, hogy attól tartasz, ezúttal Luskan igen sok
hasznot hozó városa lesz a felébredt ősfenevad célpontja.
– Az a szóbeszéd járja, hogy a pusztulás utolsó vonala
mentén hamuval borított mező alakult ki – felelte Jarlaxle, mire
a bátyja türelmetlen pillantást vetett rá.
– Nyilvánvaló, hogy a kitörés nyomán kialakul egy ilyen mező!
 – Nem pusztán a kitörésről van szó! – pontosított a zsoldos.
– Mágikus hamumező keletkezett.
– Á, igen, akkor annak a Sylora Salm nevű teremtménynek
a Rettegésköre lesz – állapította meg Gromph. A fejét rázta,
és gonosz nevetést hallatott. – Micsoda nyomorult egy alak!
– Még drow mércével mérve is – csatlakozott az öccse.
Jarlaxle utóbbi megjegyzése váratlanul érte Gromphot. A
mágus megbillentette a fejét, beletellett némi idő, míg sikerült
mosolyt erőltetnie az arcára.
– Annyi bizonyos, hogy rendkívül hatékony módja a
hadsereg felállításának – tette hozzá Jarlaxle.
Gromph ismét a fejét rázta, majd visszafordult a munkájához:
nyitott varázskönyvébe jegyzett le egy újonnan megtanult formulát.
– Ha a fenevad újra felébred, az sokba fog kerülni a Bregan
D’aerthének – ismerte el Jarlaxle. – Így hát jól megfizetném
azt, akinek sikerülne megfékezni az ősfenevadat.
Gromph felnézett, és Jarlaxle – hosszú életük során már
nem első alkalommal – úgy érezte, hogy a bátyja átlát rajta.
– Dühös vagy – állapította meg az ősmágus. – Meg akarsz fizetni
a thayi nőnek, amiért a szolgájává tett. A nyereségről beszélsz, de
valójában arra vágysz, hogy ismét büszke lehess magadra.
– Testvérem, mágusnak jobb vagy, mint filozófusnak.
– Megmondtam én neked már évekkel ezelőtt, hogyan kell
tőrbe csalni az ősfenevadat.
– A tálak, igen – felelte Jarlaxle. – És a kar. De én nem
vagyok varázsló!
– És delzouni törpe sem – kuncogott Gromph. – Mégis, kevesen
akadnak a világon, akik nálad jobban fel vannak szerelkezve mágikus
eszközökkel. A tálak elhelyezése a te képességeiddel igazán
nem jelenthet kihívást!
Jarlaxle kételkedve nézett a bátyjára, akinek beletelt egy kis
idejébe, míg rájött, miről is van szó.
– Aha! – ismerte fel végül Gromph az igazat. – Nem
kívánsz magad visszatérni Gauntlgrymbe.
Jarlaxle a vállát vonogatta, de más választ nem adott.
 – Nincs a Bregan De’aerthének néhány nélkülözhető katonája? –
kérdezte Gromph, mire Jarlaxle csak tovább bámult a bátyjára.
– Értem – mondta az ősmágus. – Tehát nem óhajtod a saját
javaidat kockázatni a vállalkozás során. Mondtam én, hogy a
büszkeségről van itt szó, és nem a költségekről.
Jarlaxle ennek hallatán csak mosolygott. Gromph
semmiképpen sem tartozott azon drow-k közé, akit megpróbált
volna rászedni – tudta, hogy úgyis hiábavaló lenne.
– Talán mindkettőről – ismerte el.
– Jó. Most, hogy megtárgyaltuk ezt az ostobaságodat, mondd meg,
mit kívánsz tőlem? Csak nem gondolod, hogy majd én magam megyek
el erre a Gauntlgrym nevű helyre, és harcolok meg helyetted
egy ősfenevaddal? – kérdezte bátyja széles, gúnyos
mosollyal, majd hozzátette: – Mit gondolsz, megértem volna
ennyi évszázadot, ha olyan bolond lettem volna, hogy hagyom
magam arannyal rávenni ilyen harcokra?
– De arra utaltál, hogy nem szükséges közvetlenül
szembeszállni vele!
– Ősi vízszörnyre lenne szükséged, vagy egy istenre.
Hátha találsz egyet, aki véletlen épp ráér.
jarlaxle bólintott, ezzel elismerve Gromph igazát, miszerint
ez járhatatlan út.
– Én csak vissza akarom kergetni a fenevadat az üregébe!
Azt akarom elérni, hogy megint aludjon, mint annyi időn át,
míg a thayi boszorkány és vámpírinasa rá nem
kényszerítették Athrogate-et, hogy engedje szabadon.
– Tehát beérnéd azzal, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt? Pedig
reméltem, hogy felfogtad: a mágia már akkor is hanyatlott, mielőtt a
bűzös kis cimborád meghúzta a kart és szabadjára engedte
az elemi vízlényeket! A Misztika Vendégtornyának leomlását,
annak következményeit semmilyen ma ismert mágiával nem
lehet visszafordítani!
– Értem – felelte Jarlaxle. – De még e meggyengült börtön
visszaállítása is megfelelő lenne ahhoz, hogy késleltessük a
fenevad kiszabadulását, amíg kisajtolom Luskanból, amit még lehet.
 – Na, ne mondd! Nem inkább ahhoz, hogy felbosszantsd a
thayi boszorkányt azzal, hogy megakadályozod a Rettegés
Körének létrejöttét?
– Nevezhetjük ezt akár kellemes mellékhatásnak.
Gromph felnevetett. Nem gonosz vihogást hallatott, hanem
olyan igazi, szívből jövő, jóízű kacagást, amilyen csak ritkán
csendült fel Menzoberranzan komor világában.
– Mondtam, hogy csináld – ismételte az ősmágus. – Tíz tál,
nem kevesebb, és idézd meg a bennük lakozó szolgákat! Ha
ezzel megvagy, zárd őket a helyükre, húzd meg a kart!
– De nem tudom, hova helyezzem őket – ismert el Jarlaxle.
– Megvannak már?
– Meg.
– Nem megyek veled, és alattvalókat sem tudok nélkülözni,
hogy elkísérjenek az utadon. Többre tartom őket, mint a
zsoldoshadsereged hasznát. Lolthra, vidd magaddal azt az
átkozott pszionikus lényt, majd az végrehajtja a feladatot! Olyan
könnyedén megy át a sziklákon, ahogy te mozogsz a vízben!
– Kimmuriel nem ér rá – magyarázkodott Jarlaxle.
Gromph kérdőn nézett testvérére, és kisvártatva elvigyorodott.
– El se mondtad neki, ugye? – kérdezte. – Egyiküknek se!
– A Bregan D’aerthe most már csak ritkán fordul meg Luskanban
– felelte Jarlaxle. – A Mágiavész eljövetelével olyan sok más…
– Nem! – kiáltotta Gromph önelégülten, aztán még
hangosabban vihogott.
Jarlaxle nem tehetett mást, sóhajtott, és tudomásul vette,
hogy a vén mágus ismét rájött az igazságra. Ugyanis valóban
nem mondta el sem Kimmurielnek, sem a Bregan D’aerthe
semelyik másik hadnagyának, hogy pontosan mi szabadult el
Gauntlgrymből, és hogyan.
– Mindig az a fránya büszkeség, ejnye, Jarlaxle! – korholta
testvérét Gromph, miközben tovább nevetett. Amikor
befejezte, így szólt: – De akkor sem megyek Gauntlgrymbe,
és katonákat sem bocsátok rendelkezésedre!
 Az öccse nem felelt, de nem is távozott, pedig bátyja már
visszafordult a pergamenhez és folytatta a munkáját. Csak
sok idő múlva nézett fel a testvérére.
– Mit akarsz még? – kérdezte.
Jarlaxle válasz helyett egyik erszényébe nyúlt, és egy
koponyaékkövet vett elő.
– Csak nem hoztad már megint ide azt az idiótát? – kérdezte
Gromph mérgesen, miután felismerte Arklem Greeth amulettjét.
A mágus az elmúlt hónapokban, amikor Jarlaxle először
kereste fel azzal, hogy derítsen ki minél többet az elszabadult
ősfenevadról és a Vendégtorony halványuló varázserejéről,
már hosszasan elbeszélgetett a tébolyult halálúrral.
– A fenevad felébredt – jelentette ki Jarlaxle, akin látszott,
hogy Gromph csípős megjegyzései után végre újra összeszedte
magát. – Egyedül nem tudok megbirkózni vele. Kérlek szépen,
beszélj újra Greethtel – és igen, meg is fizetlek! Meg kéll tudnom,
melyik út vezet leggyorsabban Gauntlgrymbe, és azt is, hogy mit
kell tennem, ha már ott vagyok!
– Már mondtam, mit kell tenned!
– De részletekre van szükségem, Gromph! – makacskodott
Jarlaxle. – Hova tegyem a tálakat, például?
– Már ha azokat a helyeket nem pecsételte le örökre a magma
az ősfenevad első kitörése után – felelte a bátyja. – És ha én nem
tudom, hova kell őket tenni, akkor Greeth sem fogja tudni! Csak
abban reménykedhetsz, hogy maga Gauntlgrym mutatja majd meg,
mi a helyes. Már ha egyáltalán odatalálsz még egyszer!
Jarlaxle vállat vont, majd így folytatta:
– És ha kész vagy, kiűzetem veled Arklem Greethet az
amulettjéből egy… egy másik helyre, és akkor hátha újra az
irányításom alá vehetem a koponyaékkövet!
– Nem teszem meg.
– Nem?
– Csakis ennek az ékkőnek a varázsereje képes megtartani
a halálurat.
– Biztos, hogy vannak más amulettek is, amik alkalmasak erre.
 – Másik kő nem képes megtartani, hacsak nincs kellő mágikus
erővel felruházva; de hogy azt miként kell elérni, nem tudom! Ha
hozol egy ilyen tárgyat, jarlaxle, és én is meggyőződöm róla,
hogy alkalmas, akkor áthelyezem bele Arklem Greeth szellemét.
Addig pedig a koponyaékkőben marad. Nemigen sikerült vele
megkedveltetnem magam a faggatás hónapjaiban, és nem fogok
lehetőséget adni egy nagy hatalmú halálúrnak, hogy ellenem
forduljon! Volt már részem hasonló játékban, és nem őrzöm a
legkedvesebb emlékeim közt!
– De az ékkő nélkül sokkal nehezebben győzöm le az
ősfenevadat! – akadékoskodott Jarlaxle. – Gauntlgrym élőholt
szellemei hemzsegnek az egész helyen!
– Hát ez igen nagy gond – állapította meg Gromph.
Öccse néhány pillanatig a rettenthetetlen varázslóra
meredt, aztán odalökte neki a koponyaékkövet, hogy az
ősmágus azzal újrakezdhesse a kérdezősködést.
– Egy tíznap – jelentette ki Gromph. – És ne felejtsd az aranyat!
Jarlaxle jól tudta, felesleges lenne rövidebb határidőt kérnie, így
bólintott és eltávozott.

*****

Gromph mosolyogva nézte a távolodó zsoldost, majd az

asztala szélére helyezte az ékkövet, és újra munkához látott.
Nemigen tudott azonban belemerülni, mert mágikus tárgy
irányából valami furcsát érzékelt. Néhány pillanatig csak
nézte, aztán könyvespolcához lépett, és előkereste a
megfelelő varázsigét tartalmazó kötetet.
És Jarlaxle még azon az éjszakán újra ott állt Gromph előtt.
– Nemrégiben találkoztál Gauntlgrym szellemeivel –
szegezte a kijelentést az ősmágus a meglepett zsoldosnak.
– Igen, Luskanban – bólintott a drow. – Több szellem
környékezte meg társamat, Athrogate-et, és könyörögtek neki,
hogy segítsen megmenteni azt, ami az otthonukból megmaradt.
Gromph Baenre erre a magasba emelte a koponyaékkövet.
 – Az amuletted foglyul ejtett egyet! – közölte, mire Jarlaxle
szeme tágra nyílt a megrökönyödéstől.
– Az is lehet, hogy Greeth kinyúlt onnan bentről, és
megragadott egy szellemet, hogy enyhítse a magányát.
– Akkor tehát most már szabad? – kérdezte a zsoldos riadtan,
Gromph vigyora azonban világossá tette, hogy erről szó sincs.
– Még mindig ott van bent – magyarázta –, csak most már
a törpével együtt. Rád mosolyog a jó szerencse… mint
mindig.
– Segíts! Segíts nekünk! – ismételte Gromph a szellemek
esedezé-sét az ősrégi törpedialektusnak megfelelő hanglejtéssel. –
Könyörgünk, ültess méltó királyt Gauntlgrym trónjára, és
zabolázd meg a fenevadat!
– Mit jelentsen ez? – értetlenkedett Jarlaxle, mire az
ősmágus csak vállat vont.
– Én csak azt tudom megismételni, amit a törpe szelleme
mondott. Számos kérdést tettem fel neki, de mindegyikre
ugyanazt válaszolta, csak különböző szavakkal.
– És ez a törpe vissza tud vezetni Gauntlrymbe? – kérdezte
izgatottan Jarlaxle.
– Arklem Greeth ebben a pillanatban is belőle táplálkozik –
magyarázta Gromph a hátborzongató igazságot. – Eszi,
pontosan úgy, ahogyan mi a rothésültet. Soha nem fogja
szabadon engedni, márpedig én ugyan nem szándékozom
egy törpe kedvéért bemenni és megküzdeni vele!
Gromph itt rövid szünetet tartott, majd így folytatta:
– Megvannak a mágikus táljaid, és a tiszta vizet tartalmazó
üvegcséid. És már jártál Gauntlgrymben.
– De fog működni? Maradt vissza elég varázserő a
Vendégtorony után?
Bátyja vállat vont, és fölöttébb mulattatta, hogy erre a
kérdésre pont nem tudja a választ.
– Mennyire érzed magad a szerencse fiának, drága testvérem?

17 ****
 Dahlia átfutott a mezőn és az erdőn, mely az egyre terjedő
Rettegéskör legaktívabb szakaszát szegélyezte. Gondosan
ügyelt arra, hogy elkerülje magát a fekete mágikus hamut, mert
noha melltűje védte őt mindenfajta életerő-szipolyozástól, mégis
úgy érezte, hogy puszta jelenléte a Rettegés Körében még
inkább kiszolgáltatja Szass Tamnak és legfőbb elöljáróinak, akik
így még nagyobb hatalmat gyakorolhatnak felette.
Még az is elég, ha csak belelátnak a fejébe –
természetesen az ily módon napvilágra kerülő gondolatok
aligha tüntették volna fel őt jó színben.
A nő nemsokára utolérte Sylorát, aki a kör szélénél állt, ahol
a szipolyozó erők esetenként elértek a vulkanikus sziklákhoz.
Dahlia követte a varázslónő tekintetét, és félig-meddig
áttetsző, szürke kezet vett észre, amely kinyúlt a kövek közül.
A kéz hol ökölbe szorult, hol elernyedt; úgy tűnt, a Rettegés
Köre hatalmas kínokat okoz a jelenésnek.
– Nem zombi – jegyezte meg Dahlia. – Ez arra utal, hogy a
Rettegés Köre erősödik? Most már elő tud idézni torzlelkeket,
lidérceket, kísérteteket, szellemeket is?
– Ez itt korábban szellem volt, mielőtt ideérkezett. A
Rettegés Köre csapdába ejtette és nem ereszti el –
magyarázta Sylora. – Vannak mások is: csoportban utazó
szellemek, akiknek különleges küldetésük van.
A nő itt mélyen Dahlia szemébe nézett, és így folytatta:
– Törpék szellemei.
– Gauntlgrymből – következtetett az elf.
– Igen. Úgy látszik, a barlangrendszer egy része túlélte az
ősfenevad ébredését. Hunyd le a szemed, tárd ki az elméd, és
halld őket!
Dahlia így is tett, és szinte azonnal elméjébe tolultak a szavak:
– Segíts nekünk!
– Ki akarnak szabadulni a körből – vélte, Sylora azonban a
fejét rázta.
Dahlia így újra a törpeszellemek telepatikus könyörgésére
összpontosított.
 – Segíts nekünk! – hallotta meg újra. – A fenevad
felébrede! Segíts nekünk!
Dahlia szeme tágra nyílt, és a nő tátott szájjal meredt Sylorára.
– Tehát kijutottak Gauntlgrymből, hogy figyelmeztessenek
másokat az ősfenevad támadására?
– Úgy tűnik – felelte a varázslónő. – És ha ide el tudtak
jönni, akkor valószínűleg másutt is megjelentek. Vajon ki fog a
segítségükre sietni?
– Senki – vágta rá Dahlia. – De még ha valaki meg is
próbálná, megtalálná egyáltalán Gauntlgrymet?
– Akadnak, akik képesek lennének rá – felelte Sylora.
Dahlia pár pillanat erejéig meghányta-vetette magában a
felvetést, majd egyetértően bólintott.
– Lehet, hogy néhány szellem eljutott Luskan alvárosába.
Egészen odáig vezetnek a Vendégtorony indái!
– És most mit tehetünk?
Sylora eltökélt hanghordozása kétséget sem hagyott
Dahliában a thayi nő szándékai felől.
– Ha az ősfenevad újra felébred, a pusztítás, amit végezni fog,
megszilárdítja munkánk eredményét, és ez éppen elég vérontást
fog okozni ahhoz, hogy a Rettegés Köre kiteljesedjék. Mindez
biztosítani fogja a győzelmünket a netheriek felett. Ennek
mindenképpen be kell következnie, nem késlekedhetünk!
– Azt akarod, hogy menjek Luskanba, és szálljak szembe
Jarlaxle-lel és Athrogate- tel?
– Ez még kérdés számodra?
– Ne becsüld alá azt a kettőt! – figyelmeztette a varázslónőt
Dahlia. – Külön-külön is éppen elég veszélyesek, Jarlaxle
ráadásul nagy hatalmú barátokat mondhat magáénak!
– Vigyél egy tucat Asmodeus-harcost, sőt húszat is adok
melléd, ha kell! – felelte Sylora. – És Dor’crae-t – tette hozzá.
– A halálúrnő segítségemre lehetne – vetette fel Dahlia.
– Valindra velem marad – közölte ellentmondást nem tűrő hangon
Sylora. – Már majdnem teljes egészében visszanyerte ép elméjét, de
ereje még nem tért vissza maradéktalanul. Nem áldozható fel.
 Az utolsó mondat villámcsapásként érte Dahliát.
– Én azonban igen?
Sylora csak nevetett, válaszra sem méltatta az elfet. Ehelyett
visszafordult a lávával elárasztott sziklák közt gyötrődő szellemhez,
akinek már előtűnt kétségbeesett grimaszba torzuló arca, mely
fölöttébb nagy megelégedettséggel töltötte el a thayi varázslónőt.
– Na és Dor’crae? – firtatta tovább a kérdést, csak mert
tőlük nem túl messze észrevette a vámpírt, és tudta, hogy az
kihallgatta a beszélgetést.
– Ő elég fürge ahhoz, hogy meg tudjon szökni, ha kell – felelte a
varázslónő lefegyverzően. Úgy tűnt, mindig egy lépéssel Dahlia
előtt jár. Az elf jól tudta, hogy ez saját gyengesége következménye:
képtelen volt ugyanis felépülni a megaláztatásból, amely a
Gauntlgrymben elkövetett hibája miatt érte, és amely miatt
visszaesett a rangsorban. Amióta csak visszatért onnan, elvesztette
korábbi magabiztosságát. Egykori agresszivitása védekező
viselkedéssé szelídült. És az olyan lények, mint Sylora, alaposan
kihasználták a megingását. – Keresd meg őket, és derítsd ki, hogy
vissza akarnak-e térni Gauntlgrymbe! – parancsolta Sylora.
– Kétlem, hogy még egyáltalán Luskanban vannak. Már
egy évtized is eltelt azóta, hogy…
– Akkor derítsd ki! – förmedt rá a varázslónő. – Ha ott vannak, és
Gauntlgrymbe készülnek, állítsd meg őket! Ha nem, akkor járj utána,
vannak-e mások, akik készek követni a szellemek hívását! De
remélem, mindez nem szorul magyarázatra.
– Nem – felelte Dahlia halkan, de határozottan. – Értem, mi
a teendő.
– És találkoztál-e az Árny Enklávé bajnokával, aki a
Neverwinter-erdőben jár?
– Igen. Ember, de mégis van benne valami árnyszerű is.
– Na és harcoltál vele?
Dahlia bólintott, mire Sylora türelmetlenül intett, hogy
fejtse ki bővebben.
– Megszökött előlem – hazudta az elfnő. – Tehetségesebb a
bujkálásban, mint a harcban, bár meg kell hagyni, a kardot sem
forgatja olyan rosszul. Ugyanakkor, feltételezem, úgy tudta
megölni az áldozatait, hogy rajtuk ütött.
A varázslónő kissé zavarodottnak tűnt, ahogy a válla
fölött hátrasandított a Neverwinter-erdő felé.
– Nem hiszem, hogy egyhamar újra megtalálom – folytatta
Dahlia. Nem akarta, hogy a Sylora átgondolja az utasításait. Arra
vágyott, hogy legalább kis időre eltűnhessen e némber mellől,
ráadásul nemigen fűlt a foga egy újabb találkozáshoz a Szürkével.
– Majd a mágia elbánik vele – mondta végül Sylora, mire
Dahlia ügyesen elnyomta megkönnyebbült sóhaját.
– Gyerünk, szedd a lábad Luskanba! – parancsolta a thayi
varázslónő. – Keresd meg a régi cimboráidat, és gondoskodj
róla, hogy se ők, se mások ne állhassanak útjába a mi kis
tűzokádó kedvencünk haragjának!
Dahlia bólintott, és sarkon fordult.
– Legalább most ne okozz csalódást! – kiáltott utána
Sylora, hanghordozásával világosan kifejezve, hogy az
esetleges hibának miféle iszonyú következményei lesznek.
18 ****

Guenhwyvar lelapított füllel morgott. Hátsó lábai megfeszítve

lekuporodott, és ugrásra készült. Drizzt, amikor észrevette,
milyen testhelyzetet vett fel a párduc, bólintott, mert ezzel
megbizonyosodott, hogy az állat is hasonlóképpen érez, mint ő:
mintha valami túlvilági borzongás rázta volna meg, amitől minden
szőrszála égnek meredt. Érezte, valami rendkívüli történik, de
csak találgatni tudott, hogy talán az Árnyzuhataghoz, vagy
legalábbis az Árny Enklávéhoz van köze.
Óvatosan mozgott, nehogy támadásra ingerelje a rejtélyes
lényt, vagy erőt, amit egyelőre nem tudott azonosítani. Kezét
szablyái markolatán tartva Guenhwyvar mögött körözött, és
mivel teljes mértékben megbízott abban, hogy a párduc el
tudja hárítani a szemből vagy oldalról érkező támadásokat,
tekintetével a másik irányt pásztázta.
 Nemsokára azonban megnyugodott, mert érzékei azt súgták:
bármi is ólálkodott korábban a közelükben, már odébb állt. A
drow ellazult, de nem teljesen; tudta, nem árt, ha résen marad.
Bruenor nemsokára felharsanó üvöltése be is igazolta a
gyanúját, hogy a veszély mégsem múlt el teljesen.
Drizzt, nyomában szorosan Guenhwyvarral a sekély
barlang felé iramodott, melyet táborhelyül választottak. Mire
odaért, már ki is vonta szablyáit, és készen állt arra, hogy a
barátja mellé álljon a küzdelemben.
Azonban meglepve tapasztalta, hogy Bruenor egyáltalán nem
harcol. A törpe ehelyett a barlang hátsó falához húzódott, és
megadó gesztussal kitárta két tenyerét. Zaklatottan lélegzett, szinte
zihált, arcán pedig félelem tükröződött, és még valami más is.
Mit jelentsen ez? – tűnődött Drizzt.
– Bruenor? – szólította halkan a barátját. Tudta, hogy az a
borzongás és túlvilági jelenés, amit kint érzékelt, ismét jelen van,
de nem látott semmit, ami ennyire megrémíthette volna a törpét.
Bruenor nem válaszolt, sőt úgy tűnt, észre sem veszi a drow-t.
A drow ismét a nevén szólította, ezúttal emeltebb hangon.
– Azt akarják, hogy segítsek – szólalt meg végre a törpe. –
De nem t’om, mit tehetnék, mit akarnak tőlem!
– Kik?
– Hát nem látod őket, te elf? – kérdezte Bruenor.
Drizzt hunyorított, és igyekezett tüzetesebben
tanulmányozni a gyéren bevilágított barlangot.
– A szellemek – suttogta Bruenor. – Törpeszellemek.
Kérnek, hogy segítsek!
– De miben?
– Szakállas gnóm legyek, ha tudom! – felelte a barátja elhaló
hangon, majd összezavarodottan nézett a sötételfre. A szeme annyira
kidülledt, Hogy Drizzt már-már attól tartott, kiugrik az üregéből.
– Te elf – nyögte Bruenor, nehézkesen, mintha gombóc lenne a
torkában. – Te elf – ismételte, és Drizzt észrevette, hogy ezúttal még
erősebben támaszkodik a kőfalhoz, sőt ha az nem tartja meg,
valószínűleg el is esik. Guenhwyvar, aki a drow mellett állt,
szemlátomást zaklatott volt; felbömbölt, és ismét
támadóállásba kuporodott.
Bruenor levegő után kapkodott, Drizzt pedig kivont pengékkel
közeledett. Gyakorlott léptekkel siklott, és minden pillanatban
egyre felkészültebbé vált, hogy ha kell, azonnal támadjon. A
törpe mintha mondani akart volna valamit, de a sötételf nem
hallotta, csak amikor már közvetlenül barátja mellett állt.
– Gauntlgrym – suttogta Bruenor, mire Drizzt szeme is
elkerekedett.
– Micsoda?
– Szellemek – hadarta a törpe. – Gauntlgrym szellemei. Kérnek,
hogy segítsek. Valami fenevadról beszélnek, aki megint felébrede!
– Tényleg ezt mondták? Vagy csak találgatsz?
– Ezt mondák, elf! Nem képzelődöm!
Drizzt számára furcsának hatottak e szavak, különösképpen
Bruenortól, akit immár évtizedek óta hajtott a vágy, hogy megtalálja
Gauntlgrymet, és örömmel vetette bele magát a keresésbe. De
némi gondolkodás után a drow megértette a törpe meglepettségét.
Még ha erősen hisz is valaki a bizonytalanban, elképzeléseinek
beigazolódása akkor is megrázkódtatásként érheti.
Bruenor egy pillanatra másfelé nézett, a messzi távolba,
aztán mintha valami kinyilatkoztatás érte volna, hunyorogva
ráébredt az igazságra.
– Miféle fenevad? – kérdezte Drizzt.
– Felébrede… újra!
Drizzt tudta, Hogy a törpe szántszándékkal nyomatékosítja az
utolsó szót, de továbbra sem értette, mire akar a barátja kilyukadni.
– És amikor legutóbb felébrede, elpusztítá Neverwintert! –
magyarázta Bruenor.
– A vulkán? – kérdezte Drizzt, mire a törpe bőszen
bólogatott, mint aki végre kezdi átlátni a lényeget.
– Igen, biz’ az is a fenevad műve vala!
– Ezt ők mondták?
– Nem – vallotta be Bruenor. – De akkor is így vala!
– Nem tudhatod!
 A törpe azonban csak tovább bólogatott.
– Érezéd, ahogy a föld megremeg a lábad alatt! –
győzködte Drizztet. – Látád, ahogy megmozdul a hegy! A
fenevad ébred! Gauntlgrym szörnye!
Itt egy időre elhallgatott, mélyen a drow szemébe nézett, és
újra bólintott. – És az én segítségemet kérik, elf, és meg is
fogják kapni! Szakállas gnóm legyek, ha nem! – jelentette ki.
Még több eltökéltséggel bólogatott, majd a zsákjához
szaladt, és izgatottan keresgélt térképei közt.
– És most már tudjuk, merre találjuk! Tényleg létezik, te elf!
Gauntlgrym létezik!
– És most oda megyünk? – kérdezte Drizzt, majd Bruenor
pillantásából láthatta: a törpe számára oly nyilvánvaló a válasz,
hogy valósággal megsértődött, amiért a barátja egyáltalán feltette a
kérdést; sőt, egyenesen úgy vélte, el is ment a drow józan esze!
– És megfékezzük a vulkánt? – pontosított a sötételf.
Erre viszont Bruenor álla leesett, és a térképek közt
kotorászó keze kővé
 XV.
MINDEN ÚT LUSKANBA VEZET
Bruenor felhalmozott maga mellett néhány kisebb, sima követ,
majd munkához látott. Egyesével előhúzta zsákjából a
pergameneket, óvatosan széthajtotta, a mohos földre fektette
és egy-egy kővel rögzítette őket.
Először terület szerint próbálta csoportosítani a tekercseket,
kiválogatva azokat, amelyek a legközelebb ábrázolták
Gauntlgrymet a kitörő vulkánhoz. Az ábrák mellé térdelt,
többször vakargatta a fejét, és egyfolytában csak a
szellemekre gondolt, akik a segítségéért esedeztek.
Még mindig alig tudta felfogni: Gauntlgrym tényleg létezik! Abban
a pillanatban Bruenor letagadhatott volna vagy százötven
évet: energikus, fiatal, kalandvágyó törpének látszott. Az évek súlya
valahogy nem nyomta robusztus vállát, és ritkán izzott a máskor is
mindig lelkes király szeme ilyen ígéretesen és reményteljesen.
Valaki nézte őt. Egy rejtélyes, szénfekete bőrű
alak. Ruganyos, fürge, halált hozó figura – és nem
Drizzt volt az.
Bruenor hirtelen azt hitte, megvakult. Minden elsötétedett
előtte. Ijedtében felkiáltott, majd hátrahőkölt, és a földre
vetette magát. Védekezésképpen maga elé emelte egyik
karját, míg másik kezével a földön matatott a bárdja után.
Halk pukkanást hallott maga mellett, majd erős ütés érte a
karját. Ez újra és újra megismétlődött; apró robbanások
követték egymást, és csíptek a bőrébe.
– Elf! – kiáltott a törpe Drizzt után, remélve, hogy a barátja
hallótávolságon belül tartózkodik; miközben a kényelmetlen
testhelyzet dacára tovább kutatott a fegyvere után.
Végre megtalálta – épp akkor, a folyamatos pukkanó
hangok mellett pergamenek zörgésére is figyelmes lett.
– Elf! – kiáltott újra, majd miután rájött, hogy rossz ötlet volt
hátradőlni, a másik irányba kúszott.
 Hamarosan kijutott az áthatolhatatlan sötétség rejtélyes
gömbjéből, és a mohos terület felé igyekezett, ahová a
térképeit helyezte.
De azok eltűntek!
A rémült törpe az erdő és a zörgő bokor felé nézett.
Feltápászkodott, és nekilendült, hogy üldözőbe vegye a
tolvajt, de amint megpillantotta, szíve összeszorult és a lába
ólommá vált. Ugyanis a tettes sötételf volt, és Bruenor nem
remélhette, hogy elkapja.
– Elf! – kiáltotta a volt törpekirály torkaszakadtából, és még ha
tudta is, hogy hiábavaló, üldözőbe vette a menekülő tolvajt, hogy
legalább lássa, merre megy. – Hidd az átkozott macskádat, te elf!
– rikkantotta Bruenor. – Hidd már a macskádat!
Tovább üldözte a tolvajt, fel egy hegygerincre, aztán le egy
erdős völgybe, majd végül – noha addigra elvesztette szem
elől – felszaladt annak túloldalán egy másik hegyre. A sziklán
túl csak gyéren nőtt egy-két bokor, így kiváló rálátás nyílt az
egész környékre – de a tolvaj nem mutatkozott sehol.
Bruenor lelassított, ide-oda ugrált, nyújtogatta vaskos nyakát,
de végül szembe kellett néznie a ténnyel: nagy becsben tartott
térképeit elvesztette. A puszta gondolat is rémülettel töltötte el;
visszaszaladt arra, amerről érkezett, és jobbra fordult, délkeleti
irányba, minden józan ésszel szemben remélve, hogy ha
megmássza a hegyet, újra megpillantja a tolvajt.
Persze nem így történt.
Ismét kétségbeesetten üvöltött Drizzt után, miközben a
nyugati hegy felé futott, aztán vissza az északihoz, majd a
keletihez, végül, teljesen elveszítve a fejét, ismét a nyugatihoz.
Kis idővel később mozgásra lett figyelmes a tábora
szomszédságában.
Abban a reményben, hátha a tolvaj merészkedett vissza,
megragadta a csatabárdját, de aztán meglátta, ki is a közeledő. A
párduc lelapított füllel, vicsorítva pattant oda hozzá.
– Keresd meg, kérlek, te macska! – könyörgött neki. – Fogd
el az átkozott drow-t, aki ellopá a térképimet!
 Guenhwyvar felcsapta a fülét, jobbra, majd balra fordította
a fejét, próbálta felmérni a környéket.
– Eriggy, indulj! – ordított rá a törpe, mire az állat
felbömbölt, olyan hangosan, hogy visszahangzott a hegyekről,
aztán nekiiramodott, és egyenesen nyugat felé vette az irányt.
Bruenor elégedetten nézett a távozó párduc után. Néhány
pillanat múlva Drizzt futott mellé, kezében szablyáival.
– Egy elf elvevé a térképeimet! – panaszolta lélekszakadva
Bruenor. – Egy sötételf!
– Merre futott?
A törpe körbepillantott, de aztán a földbe szúrta a
csatabárdját, és tanácstalanul tárta szét üres, reszkető kezét.
– Melyik irányba? – ösztökélte Drizzt, Bruenor azonban
csak tanácstalanul rázta a fejét. – De hát hol voltál, amikor
lecsapott? – kérdezte a drow, és az összezavarodott törpe egy
ideig még erre is képtelen volt válaszolni.
Végül mégiscsak összeszedte magát annyira, Hogy
visszavezesse Drizztet a mohos területhez. A mágikus sötétség
addigra eloszlott, így a földön szétszórva láthatóvá váltak a
térképek rögzítéséhez használt kövek. De a pergameneknek
nyomuk sem volt, sem a zsáknak, amelyben Bruenor tartotta őket.
– Átkozott sötétséggömböt bocsáta rám! – tombolt Bruenor,
és dühében dobbantott a lábával. – Elvakíta engemet, és
valamivel megcsapa, ami olyan vala, mint a…
Drizzt előrehajolt, várva, hogy a törpe részletesebben kifejtse
a történteket, feldúlt barátja azonban csak ennyit tudott kinyögni:
– Méhek…
– Méhek?
– Olyan érzés vala, mintha méhek csípének meg! –
próbálta Bruenor zaklatottan elmagyarázni. – Igen, olyasmi…
Megrázta bozontos fejét, maga elé tartotta az egyik kezét,
és a súlyos alkarvédője, valamint rövid ingujja közt szabadon
hagyott bőrön valóban számos kis vörös folt mutatkozott.
– Megbéníta, majd lecsapa, és elvivé térképeimet!
– Egészen biztos vagy benne, hogy drow volt?
 – Látám, mikor kikeveredék a sötétből! – bizonygatta Bruenor.
– És hol állt?
A törpe elvezette Drizztet oda, ahol a tolvaj feltűnt, majd a völgybe
vezető hegygerincre mutatott. A sötételf letérdelt, és megvizsgálta az
aljnövényzetet, valamint a földet. Gyakorlott nyomkereső lévén gyorsan
megállapította, a tolvaj merre ment – ahhoz képest, hogy Bruenor
sötételfként írta le az elkövetőt, meglepően könnyedén megtalálta a
nyomát. A kósza követte a nyomot a völgyig, ám ott már ő is elakadt,
mert a lábnyomokat, illetve a szintén segítséget adó letaposott
növényeket kusza vonalak zavarták össze, melyek egy fel s alá
rohangászó törpétől származtak.
Végül Drizztnek mégis sikerült újra felfedezni a nyomot, majd azt
is megállapította, hogy északnyugat felé megy tovább. Bruenorral
együtt felmásztak a hegyre, és a messzeségbe tekintettek.
– Arra vezet az út – jegyezte meg Drizzt.
– Miféle út?
– Az, amelyik Port Llastig fut!
Bruenor erre nyugatabbra fordította a tekintetét.
– A macska arra megyen! Lehet, hogy elcsípi a tolvajt!
Nekilendültek, és Drizzt ismét játszi könnyedséggel követte a
nyomot.
Alig haladtak százyardnyit, amikor a párduc üvöltésére
lettek figyelmesek.
– Micsoda remek állat! – örvendezett Bruenor, és gyorsított
a tempón, izgatottan remélve, hogy Guenhwyvar már a
földhöz is szegezte mancsával a két vállra fektetett,
tehetetlenül kapálózó tolvajt.
Meg is találták a párducot, aki egy kis réten állt, zilált
bundával, vicsorítva, dühödten morogva – és, sajnos, egyedül.
– Mi?! – hőkölt hátra Bruenor. – Hol a kilenc pokolban van a
gazfickó? Mért nem…?
Drizzt ekkor a törpe vállára tette a kezét, mire az
félbeszakította a dühöngést.
– A föld – mondta halkan a drow, és barátja mellett
elhaladva a nagymacskához lépett.
 – He?
De hamarosan a törpe is megértette.
Guenhwyvar a füvön állt, amely alatta a szokványos zöld helyett
fehéren izzott. Az állat az izmait megfeszítve, oldalra dőlve igyekezett
felemelni a mancsát, de hiába, az mintha odaragadt volna!
– Mint a légypapír – állapította meg Drizzt, amikor a
különös, mágikus folt mellé ért.
– Guen? – szólította a párducot, aki válaszul panaszosan
felbömbölt.
– Odaragasztá a földhöz? – csodálkozott Bruenor, amikor
Drizzt mellé lépett. – Elkapá a macskádat?
A drow nem tudott válaszolni másképp, mint egy aggodalmas
sóhajjal, majd elővette az ónixszobrocskát, és elbocsátotta a
párducot. Szegény Guenhwyvar ezúttal nem tudott eltávolodni, mint
máskor szokott, amikor testi formáját levedlette és szürke köd
formájában otthonába, az asztrális síkra távozott – nemsokára
azonban mégis semmivé foszlott, és magukra hagyta a vadászokat.
– Elvivé a térképeimet! – tört fel újra a keserű panasz a
csüggedt törpéből.
– Meg fogjuk találni! – vigasztalta a sötételf szakállas
barátját. Nem árulta el neki, hogy a nyom, amit a tolvaj
hagyott, túl
nyilvánvaló ahhoz, hogy el lehessen téveszteni, így
valószínűleg szántszándékkal hagyták – úgy döntött, egyelőre
így lesz a legjobb. Tudta, valami oka kell, hogy legyen annak,
hogy vezetik őket, és Drizztben alapos gyanú támadt arra
vonatkozóan, hogy ki teszi ezt és miért.
*****

A drow lecsúsztatta a zsákot a válláról, majd az asztalra

dobta maga és Jarlaxle közé.
– Azt hiszem, mind megvan! – közölte.
– Hát nem vagy benne biztos? – kérdezte Athrogate a szoba
túloldaláról. – Mi itten fontos munkáról beszélünk, és te csak hiszed,
Hogy mind megvan?!
 Jarlaxle lefegyverző mosolyt villantott a törpe felé, majd
visszafordult Valas Hune-hoz, egyik legtapasztaltabb kéméhez.
– Biztos vagyok benne, hogy a legfontosabbakat elhoztad.
– Bruenor leterített párat a földre – felelte Valas. – Azok mind itt
vannak, meg azok is, amiket még nem vett elő a zsákjából. Persze
lehet, hogy akadnak még térképei valahol eldugva, ezt nem
tudhatjuk…
– Hát nem felderítő vagy, a fene beléd?!
– Bocsáss meg a barátomnak! – mentegetőzött Jarlaxle. –
Ez a küldetés különösen fontos a számára.
– Persze, mert ő az, aki szabadon engedte az ősfenevadat,
nemdebár? – gúnyolódott Valas, miközben sunyi pillantást vetett
Athrogate-re.
E szavak meglepetésként értek a törpét, mert ugyan ki más
tudott a régi gauntlgrymi utazásról azokon kívül, akik részt
vettek benne? Jarlaxle azonban a legkevésbé sem tűnt
meglepettnek. Athrogate gyanakodva, neheztelve nézett a
barátjára, és tekintetével azt kérdezte: Miért mondtad el neki?
– Nem sok olyan dolog van, amit Valas Hune nem derít ki
előbb-utóbb, barátom – magyarázta Jarlaxle a törpének. – De
nyugodj meg, csak kevesen tudnak a történtekről!
– De akkor mér’ nem kerítette elő az összes átkozott térképet?
– Bruenor király nincs egyedül – szólalt meg ismét a kém. –
És nem igazán vágyom arra, hogy Drizzt Do’Urden vonjon
felelősségre, amiért a táboruk körül ólálkodom!
– Ugyan már, higgadt fickó ő! – ellenkezett Jarlaxle.
– Jó néhány halott drow-nak más lenne erről a véleménye – felelte
Valas. – Ráadásul, barátom, az utóbbi időben nem sokat találkoztál
Drizzttel. Nyomon követtem az útját, beszéltem azokkal, akik
látták, s ők nem éppen a „higgadt” szóval jellemezték.
Jarlaxle erre felhúzta a szemöldökét, de aztán észbe
kapott, és igyekezett nem mutatni a meglepettségét.
– Jobban meg kellene ismerned, ha netán úgy döntenél,
hogy velünk tartasz Gauntlgrymbe – figyelmeztette végül a
felderítőt, de még be sem fejezte, Valas már a fejét rázta.
 – Hogy szembenézzek egy ősfenevaddal? Ha már ennyire
meguntuk az életünket, akár egy másik síkra is elutazhatnánk,
hogy megvívjunk egy istennel!
– Nem áll szándékomban megvívni a fenevaddal – közölte
Jarlaxle.
– Én inkább az ő szándékai miatt aggódnék, ha a
helyedben lennék – mondta Valas. – De szerencsére nem
vagyok – tette hozzá, majd a zsák felé mutatott. – Tessék,
meghoztam a térképeket, amiket kértél.
– Itt a jól megérdemelt aranyad – felelte Jarlaxle, és felé
nyújtott egy kis erszényt.
– Más is van még – közölte Valas Hune. – És azért nem számítok
fel további költséget – biztosította gyanakvó arcot vágó fajtársát.
– A nyomodban vannak?
– Ha nem, akkor Drizzt mégsem olyan jó felderítő, mint
hiszed róla.
– Egyéb hírekkel tudsz szolgálni?
– Sok a zavargás délen. A netheriek mást sem csinálnak,
mint a thayiekkel háborúznak a Neverwinter-erdőben.
– Igen, a Rettegés Köre miatt.
– Ennél többről van szó: a környéken lakók egyre jobban aggódnak,
hogy az ősfenevad felébredt – már ha valóban ez történik!
– Félhetünk is! – szólt közbe Athrogate. – Remeg a föld!
– Akadnak, akik örülnek neki – felelte Valas Hune.
– Mások pedig meg akarják állítani – állapította meg
Jarlaxle. – És kétség nem fér hozzá: az előbbiek mindent
megtesznek, hogy megfékezzék az utóbbiakat.
– Ez a lehetőség mindig fennáll – mondta a felderítő. – És ha
már itt tartunk, alig pár órával előttem igen furcsa társaság jelent
meg Luskanban. Kis csoportokban érkeztek, de az őrök, akikkel
kapcsolatban állok, biztosítottak róla, hogy egyazon cél érdekében
jöttek, és egyazon helyről. Közönséges kereskedők ruházatát
viselték, de a hírszerzőim elég éles szeműek, és észrevették, hogy
e jövevények közül többen jellegzetes égetett sebet, valamilyen
billogot rejtegetnek a gallérjuk, köpönyegük alatt, vagy máshol.
 – Asmodeus-harcosok – állapította meg Jarlaxle.
– És nem is kevesen – helyeselt Valas. – Feltűnt közöttük
egy egészen egyedi külsejű felszíni elf; elegáns, vonzó nő,
kezében fém sétapálcával.
Jarlaxle bólintott, és arckifejezésével jelezte, hogy nem
szükséges a további leírás. Nyilván ésszerű lépésnek tűnt, hogy
a thayiek felderítő csoportot küldjenek; hiszen tudták, hogy
Luskanon át vezet az út Gauntlgrymbe, és egyben azokhoz, akik
meg akarják akadályozni a készülőben levő katasztrófát.
– Vannak kémeid a városban, akik szemmel tartják őket? –
kérdezte Jarlaxle.
– Néhány.
– A szokásosak?
Valas bólintott.
– És tudják, hogy közvetlenül neked kell jelenteni,
barátunkon keresztül a Zsiványkardban.
– Ez úgy hangzik, mintha menni készülnél – jegyezte meg
Athrogate.
– Mélysötétbe hívtak, jó törpe. Sokkal nagyobb bajok is
vannak a világban, mint amik a te válladat nyomják.
Athrogate már tiltakozott volna, de Jarlaxle intett neki, hogy
hallgasson. Az igazság nem volt más, mint hogy a Bregan D’ aerthe és
Kimmuriel az utóbbi években jelentősen kevesebbet tartózkodtak
Luskanban, és nem ok nélkül. Neverwinter pusztulása után Luskan
sokkal nyereségesebbnek bizonyult a csapat számára, és noha
Jarlaxle- nek továbbra is szándékában állt maradni, törekvései lényege
abban merült ki, hogy ártson a Sylora Salm nevű boszorkánynak, és
megfizessen neki a gaztettéért. Tehát, és végső soron ezt neki is el kell
ismernie, nem hivatalos, hanem személyes érdekek mozgatták. És ő
nagyrészt azért emelte Kimmurielt a magáéval majdhogynem azonos
rangra, mert így mindkettőjüknek lehetőségük nyílt, hogy
különválasszák a munkát és a magánéletet. Jarlaxle tehát Valas Hune-t
és Gromphot bízta meg a saját ügyeivel, és nem folyamodott
segítségért Kimmurielhez és a Bregan a Da’erthéhez. Az ősfenevad, a
Rettegés Köre, a folyamatos csatározás
Thay és Netheril között… a Bregan Daerthének egyikben sem
állt anyagi érdekeltsége, márpedig a zsoldoscsapat célja
mindenekelőtt a nyereségszerzésben merült ki.
Jarlaxle újabb arannyal teli erszényt vetett oda Valas
Hunéenak, akit ez szemlátomást váratlanul ért. A drow
felderítő leplezetlen kíváncsisággal nézett vissza a zsoldosra.
– A további hírekért – magyarázta Jarlaxle. – És kérlek, vegyél
Kimmurielnek egy üveg jó minőségű brandyt, hálából, amiért
rendelkezésemre bocsátotta legkiválóbb felderítőjét és tolvaját!
– Az övét? – kérdezett vissza Valas Hune sunyi vigyor
kíséretében.
– Jelenleg az övét – felelte Jarlaxle. – Ha visszatérek
Mélysötétbe, és az ottani ügyletekhez, vissza fogom követelni,
ami az enyém, beleértve Valas Hune szolgálatait is.
A felderítő erre mosolyogva bólintott.
– Repesve várom ama napot, barátom – mondta, aztán
egyszerűen eltűnt.
– Gondolod, hogy ő lészen ama nő? – kérdezte Athrogate.
– Nem lepne meg, de persze meg fogok bizonyosodni róla
– ígérte Jarlaxle.
– Nem hiszem én azt, te elf – mondta a törpe. – Ugyan
miért sétálna be Dahlia Luskanba csak így?
– Már egy évtized is eltelt.
– Az lehet, de ugyan ki felejt’né el őt, még ennyi év után is?
Besétál ide, a kalapjában, meg a sétabotjával! Ki ne ismerné fel?
– Miért gondolná, hogy még mindig a városban vagyunk? –
ellenkezett Jarlaxle. – És egyáltalán, miért törődne vele?
– De hát nem mi vónánk azok, akikről a cimborád szóla?
Tudod, azok, ‘kik vissza akarják zárni ama szörnyet a ketrecébe?
– Lehet – vont vállat Jarlaxle, és már máson járt az esze. A
kitörés óta igyekezett rajta tartani a szemét Dahlián. Tudta, hogy
a Neverwinter-erdőben tartózkodik, és Sylora szolgálatában áll:
segédkezik a Rettegés Körének létrehozásában és halomra öli a
netherieket. Már a rövid gauntlgrymi találkozásuk alapján is tudta,
hogy ez a szerep nem illik a szenvedélyes, független elfharcos
személyiségéhez. Végképp összezavarodott, amikor azt is
figyelembe vette, hogy Sylora csúnyán becsapta Dahliát
Gauntlgrymben. Az elfnő könnyedén álruhába bújhatott volna;
már egy átlagos öltözettel is elterelhette volna magáról a
gyanút. De ha ily vakmerően vonult be a városba, ez vajon
nem azt bizonyítja, hogy mit sem fél tőle? Vagy esetleg
egyenesen arra utal, hogy azt akarja, a drow találja meg?
A zsoldos bólintott, és megpróbálta számba venni az
összes lehetőséget, majd eszébe jutott, hogy hamarosan két
további fontos látogató érkezik a városba.
– Hova mész? – kérdezte Athrogate, amikor látta, Hogy a
barátja megindul az ajtó felé.
– Beszélni akarok Valas Hune ismerőseivel! Te pedig indulj
a Zsiványkardba! Add át üdvözletem Shivanni Gardpecknek,
és mondd meg neki, kiknek a látogatására számíthat!
– De te most, kire gondolsz? – kérdezte Athrogate. – A
kultuszhívekre, vagy Drizztre és Bruenorra?
Jarlaxle megállt, eltűnődött a törpe szavain, és így válaszolt:
– Jó kérdés.

****

– Sok ember van itt – jegyezte meg Devand parancsnok, aki a

Dahliával együtt a Luskanba érkező Asmodeus-osztagot irányította.
– Mivel ez egy város.
– Arra számítottam, hogy olyan lesz, mint Port Llast.
Luskan nem kalózközpont?
– Sokkal több annál – felelte Dahlia. – Legalábbis régebben
több volt.
És valóban, ahogy körülnézett, láthatta, hogy a város állapota
jelentősen romlott, amióta legutóbb itt járt. Az utcák koszosan
éktelenkedtek, és az üresen álló, gyakran félig leégett házak
lassan már kiszorították a lakható épületeket. Több bódé volt
zárva, mint ahány nyitva, és nem egy hideg, rosszindulatú
szempár leste őket a sikátorokból és a romok közül.
Dahlia visszafordult a kultuszhívők felé.
 – Egy drow-t és egy törpét keresünk – mondta nekik. – Annyi
bizonyos, hogy most már nem sok sötételfet lehet látni Luskanban,
és ha egyet is találtok, biztosak lehettek benne, hogy tudja, hol van
az, amelyik nekünk kell. Oszoljatok hármas-négyes csoportokra, és
nézzetek körül a kocsmákban, vendéglőkben! Sok ilyen hely van
Luskanban, vagy legalábbis sok volt, és a megmaradtakat biztosan
könnyen meg lehet találni. Figyeljetek, hallgatózzatok! Rövid időn
belül már jobban át fogjuk látni, mi zajlik a városban. Te pedig –
fordult a nő egyenesen Devandhoz –, vedd magad mellé három
legjobb harcosodat! Lemegyünk az alvárosba, arra a helyre, melyet
Valindra régen az otthonának hívott. Ott találhatók a Misztika
Vendégtornyának indái, amelyek első alkalommal elvezettek
Gauntlgrymbe és az ősfenevadhoz, és ott kanyarognak azok az
alagutak is, amelyek visszavisznek minket ugyanoda, ha netán
üldözőbe kell vennünk az ellenségeinket.
– El kellett volna hoznunk magunkkal Valindrát – jegyezte
meg Devand, Dahlia azonban a fejét rázta.
– Sylora nem egyezett bele – mondta. – És nem is bánom!
A halálúrnő még nem irányítható, és elég kiszámíthatatlan is.
Devand bólintott, engedelmesen lesütötte a szemét, és
nem ellenkezett.
Az Asmodeus-hívő vezető jól választotta meg a társait, így a
tehetséges harcosok nem lassították le Dahliát, amikor fürgén
leereszkedett Illuskon keresztül a Luskan alatt kanyargó barlangok
mélyébe. Az Asmodeus-harcosok jogarai mágiával is át voltak
itatva, így halovány fáklyaként pislákoltak. Devandé még erősebb
varázserőt hordozott, s erőteljes lámpásként világított. Ezekkel,
illetve a melltűkkel felfegyverkezve nem sok gondjuk akadt a
kísérteties helyet egyébként nagy számban lakó ghullal és egyéb
élőholttal. Rövidesen már el is értek Valindra egykori otthonához.
A hely nemigen változott ahhoz képest, ahogyan Dahlia
emlékezett rá, legfeljebb annyiban, hogy vastagabb porréteg
rakódott rá. Egyébiránt minden ugyanolyan volt: a bútorok, a
régi könyvek, a számos kacskaringós, díszes gyertyatartó…
 Minden, kivéve a koponyakövet, Arklem Greeth amulettjét.
Annak ugyanis hűlt helye volt. Dahlia eltűnődött ezen. Felötlött
benne a lehetőség, hogy a nagy hatalmú halálúr esetleg
kiszabadult a rabságból. Vagy talán, jutott még eszébe,
Jarlaxle, amikor elhagyta a várost, börtönöstől magával vitte
Greethet? Elvégre a drow szerette az apró csecsebecséket.
Végül sikerült elnyomnia csalódott sóhaját. Kétségbeesetten
bízott benne, hogy Jarlaxle még a városban tartózkodik.
– Az indák! – hallotta meg hirtelen Devand kiáltását a
kamra melletti folyosóról, mire a leomlott Vendégtorony zöld
gyökerei mentén a mennyezetet vizsgáló Asmodeus-harcosok
keresésére indult.
– Az indák! – jelentette Devand ismét, amikor a nő
megérkezett, mire Dahlia bólintott.
– Ott lent – mutatott egy alagútra, mely délkeleti irányban futott a
mélybe. – Az az út vezet Gauntlgrymbe. Ti ketten – mutatott
Devandra és egy másik alattvalójára –, kövessétek a nyomot
és ellenőrizzétek, hogy járható-e!
– Meddig haladjunk? – kérdezte Devand.
– Ameddig csak tudtok! Emlékszel, merre van a városba
visszavezető út?
– Természetesen.
– Akkor indulás! Menjetek, amilyen messze csak tudtok, és
közben árgus szemmel figyeljétek, utal-e bármi is arra, hogy
nemrégiben itt járt valaki! Bármilyen jel fontos lehet: eldobott
víztömlő, korom, amit egy fáklya hagyhatott maga után, vagy
lábnyomok a porban… semmi se kerülje el a figyelmeteket!
A két harcos meghajolt, és sietve eltávozott.
Dahlia a többiekkel együtt visszatért Luskanba, és az ütött-
kopott kocsmába vette az irányt, a város déli pereme felé, nem
messze lllusktól, megbeszélt találkahelyükre. A kis csoportok
egymás után fel is bukkantak, és jelentést tettek a város
különböző pontjain működő ivókban. A kapott parancs szerint
tanulmányozták a terepet, de sötételfeknek színét sem látták.
Dahlia lemondón vette tudomásul a híreket, de mindenkit
biztosított afelől, hogy ez még
csak a kezdet, most kell megalapozniuk mindazt, ami még
ezután következik.
– Tanulmányozzátok a várost! – kérte az alattvalóit. – Figyeljétek
meg, hogyan élnek a lakosok! Férkőzzetek be a helyiek bizalmába!
Pénznek nem vagytok híjával, ne is fukarkodjatok vele, folyjon
bőségesen az ital, hadd eredjen csak meg az emberek nyelve!
Közben imádkozott magában, hogy Jarlaxle legyen még
Luskanban.
Némileg zaklatottabbá vált, amikor Devand másnap hajnalban
azzal a hírrel tért vissza, hogy Gauntlgrym nincs többé.
– Az alagutak beomlottak és átjárhatatlanok – bizonygatta.
– Miután kipihented magad, vidd a fél csapatot! – parancsolta
Dahlia. – Kutassatok át minden lehetséges útvonalat!
– De hát kész útvesztő van odalent – tiltakozott Devand –,
és hemzsegnek a ghulok!
– Egy lehetséges útvonalat se hagyjatok ki! – erősködött Dahlia
ellentmondást nem tűrő hangon. – Erre vezetett az út Gauntlgrymbe!
Ha most valóban le van zárva Luskan felől, akkor azzal a biztos
értesüléssel térhetünk vissza Sylorához, hogy a fenevad ébredését
senki sem tudja megakadályozni, legalábbis innen nem.
Devand felhagyott a további ellenkezéssel, és pihenni tért.
Az elfnő egyedül maradt a fogadóban bérelt kis szobában. Fel
s alá járkált, majd odalépett az egyik koszos ablakhoz, és
letekintett a Vitorlák Városára.
– Hol vagy, Jarlaxle? – suttogta.
 XVI.
A DROW ÉS A TÖRPE
– Szóval mindvégig tudád, hogy ő vala! – állapította meg
Bruenor, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Drizzt
egészen a Vitorlák Városáig akarja követni a tolvaj nyomát.
– Tudtam, hogy egy drow rabolt ki minket – felelte a barátja.
– Ahogy mondám!
Drizzt bólintott.
– És azt is tudtam, hogy a tolvaj azt akarja, kövessük. Túlságosan
nyilvánvaló nyomokat hagyott maga után, méghozzá szándékosan!
– Lehet, hogy csak siete – ellenkezett Bruenor, a sötételf
azonban a fejét rázta.
– Akkor mégiscsak ő volt – motyogta a volt törpekirály, és
miután Drizzt nem válaszolt, hozzátette:
– Azt akará, hogy kövessük, valóban?
Majd kérdőn nézett a drow-ra, mire az bólintott.
– Na, majd nem akarja ennyire, ha nyakon csípem a gaz patkányt!
– fenyegetőzött a törpe, és dühödten rázta az öklét.
Drizzt csak mosolygott, és már máshol kalandoztak a
gondolatai. Barátja egyre jobban belelovallta magát a
szitokáradatba: a legapróbb részletekbe menően taglalta,
milyen válogatott kínzásokban fogja részesíteni ama galádot,
aki el merte tulajdonítani az ő féltve őrzött térképeit.
Drizzt viszont biztosra vette, Hogy a tolvaj Jarlaxle volt;
vagy ha nem ő, akkor valaki, akit ő bízott meg.
A zsoldos mindenkinél jobban tudta, milyen szenvedélyesen
keresi Bruenor Gauntlgrymet. Akárki is tört be a táborukba,
akkorra időzítette az érkezését, amikor a legnagyobb szükség
volt a térképekre, és célirányosan azokért jött.
De miért? – tűnődött magában a sötételf. Miért akarna
Jarlaxle ily módon kapcsolatot teremteni velük?
Végignézett az előttük északra tornyosuló hegyeken, és
úgy gondolta, másnapra, talán már délelőtt, elérnek Luskanba.
 Aznap éjjel az út mellett ütöttek tanyát, és zavartalanul
szunyókáltak kora hajnalig, amikor azonban megremegett
alattuk a föld.
****

– Az út lezárult – szólalt meg egy hang, mire Dahlia

csodálkozva pördült meg a sarkán.
– Jarlaxle – formálta az ajka hang nélkül, noha a sikátor
árnyai közt nem látta a drow-t.
– A felderítőid az igazat mondták. A Gauntlgrymbe vezető
út, legalábbis Luskan felől, beomlott, megsemmisült.
Dahlia lassított, próbálta megpillantani a sötételfet. A dallamos,
kellemes hang meglehetősen hasonlított Jarlaxle-ére, legalábbis
mindenképpen művelt drow-ra vallott; igazság szerint azonban az
elf csak remélte, hogy tulajdonosa éppen az, akit ő keres. Már egy
évtizede nem hallotta Jarlaxle hangját, és most egyszerre…
– Ismerlek – folytatta a hang. – A szívedbe látok. És remélem,
a szívedre fogsz hallgatni, ha majd megnyílik előtted a lehetőség.
– Hogy érted ezt? – kérdezte az elf, ám válasz nem érkezett.
Megismételte a kérdést, de továbbra is csak a csönd felelt rá. Dahlia
erre végigszaladt a sikátorban, egészen addig a pontig, ahol a
feltételezett drow állt.
Ott egy üres, felfordított hordót lelt, rajta terítőt, azon egy
apró dobozt, benne pedig üveggyűrűt.
Becsukta a dobozt, és a terítőbe csomagolta, majd egyik
erszényébe süllyesztette. Közben mindvégig a sikátort leste,
még a háztetőkre is fel-feltekintett, hátha meglát valami jelet.
– Jarlaxle? – suttogta újra, de aztán rájött, hogy hiú reményektől
hagyta magát vezetni, és valószínűtlen ábrándokba ringatta magát.
Kiszaladt a sikátorból, végigfutott a szeméttel borított utcán,
egészen a vendéglőig, ahol megszállt. Szobájába érve azt a
lehetőséget is elkezdte latolgatni, hogy Sylora emberével
találkozhatott.
 A thayi varázslónő ugyanis szüntelenül próbára tette, és soha
nem bízott benne – márpedig Dahlia tudta: jaj lenne neki, ha
csak egyszer is nem bizonyulna megingathatatlannak a hűsége!

*****

Noha már nem első alkalommal közelítették meg a Vitorlák

Városát ebből az irányból. Drizzt és Bruenor, mint mindig, ezúttal is
megálltak a megszokott dombtetőn, nem messze a város déli
kapujától, hogy gyönyörködjenek a kikötő látványában. Bár más
városok, mint például Vízmélyvára vagy Calimport, sokkal nagyobb
kikötővel, hosszabb rakparttal rendelkeztek, és több hajó zsúfolódott
össze a kikötőjükben, sehol nem lehetett ennyiféle vitorlást látni,
mint Luskanban. Gazdáik valószínűleg persze mind a Kardpart
söpredékéhez tartoztak, itt gyülekeztek ugyanis a kalózok,
csempészek és a legdörzsöltebb kereskedők, mindenféle rendű s
rangú gazember, akik aljas céljaikra rendezték be foltozott vitorlájú,
ütött-kopott hajóikat. Néhány vitorlás hátsó fedélzetén még
leszíjazott hajítógépet is lehetett látni, melynek segítségével ádáz
gazdáik akár egy kastély tornyát is ledönthették. A kikötő sekélyebb
részein partfutó lélekvesztők ringatóztak, égnek meredő
evezősorokkal. A következő sort egyárbocos szkúnerek és
négyszögletes vitorlájú karavellák uralták. Messzebb számos
szabadon horgonyzó hajó tartózkodott, a külső dokkoknál pedig
hatalmas, széles, háromvitorlás kutterek vetettek horgonyt.
Nemhiába kapta a város a becenevét – noha Drizzt önkéntelenül is
megjegyezte, hogy ezúttal mintha kevesebb hajó horgonyozna a
kikötőben, mint amennyire a korábbi időkből emlékezett.
– Nagyon remélem, hogy drágalátos barátunk itt van! – zsémbelt
Bruenor, kizökkentve a drow-t a gondolataiból. – És azt még jobban
remélem, hogy nála vannak a térképim! Mindegyik, mert nehogy azt
hidd, hogy nem veszem észre, ha egyet is elsumákol!
– Hamarosan mindenre fény derül – ígérte Drizzt.
– De én most azonnal akarom tudni! – makacskodott a törpe.
– Holnap reggel rögvest Jarlaxle keresésére indulunk – nyugtatta
meg a barátját a sötételf, és megindult a belváros felé vezető úton. –
Most viszont későre jár. Keressünk egy vendéglőt, ahol
megszállhatunk éjszakára, és lerázhatjuk magunkról az út porát!
Bruenor már ellenkezésre nyitotta száját, de aztán
elhallgatott, és Drizztre vigyorgott.
– A Zsiványkardba menjünk? – kérdezte majdhogynem áhítatos
hangon, mert eszébe jutott, micsoda kalandokat éltek át ott ők ketten!
Példának okáért a Zsiványkard volt az a hely, ahol a drow és
Wulfgar először találkoztak Deudermonttal, a Tengeri Szellem
nevezetű hajó kapitányával, amely az egyik leghíresebb vitorlás volt,
ami valaha is kifutott a luskani kikötőből. Továbbá ide tért be a
megtört Wulfgar, amikor az Abyssból való szabadulása után
önsajnálatba és erős italozásba merülve tengette életét. Delly Curtie
– aki egy ideig Wulfgar felesége, így Bruenor menye volt –
pultosnőként dolgozott egy életvidám, jól értesült embernek…
– Arumn Gardpeck – idézte fel a törpe annak a bizonyos
kocsmárosnak a nevét.
– Remek fickó volt, és kiváló helyet üzemeltetett – bólogatott
Drizzt. – Bizony ám, amikor a gazdagok Luskanba jöttek, még
mielőtt a kalózok átvették volna az uralmat, mindig a dombokon
szálltak meg, azokban a fényűző szállókban, pedig mennyivel
kényelmesebben aludtak volna Arumn Gardpecknél!
– Kétségkívül – felelte Bruenor. – És az a keszeg fickó, a
patkányarccal, az ki is vala? Az, ki ellopá fiam pörölyét?
Drizzt már látta is maga előtt a naplopót, ahogy ott ücsörög
Arumn kocsmájában. Egyfolytában ott lebzselt, be nem állt a
szája, és valami furcsa, ostoba hangzású neve volt, ami azonban
most nem jutott eszébe a drow-nak sem, így csak a fejét rázta.
– Úgy hallám, még mindig Arumn leszármazottja vezeti a helyet
– idézte fel Bruenor. – Mi is a lyány neve, valami Shibanni?
– Shivanni Gardpeck – bólintott a sötételf. – Úgy tudom,
Arumn ük-ükunokahúgának mondja magát.
– És szerinted ez igaz?
 A drow vállat vont – neki csak az számított, hogy a Zsiványkard
megmaradjon. Elképzelhető, hogy Shivanni valóban Arumn
leszármazottja, de ha mégsem, akkor is kétségkívül derék nőnek
vélte, akit a nagydarab Arumn is biztosan kedvelne, és örülne,
ha tudná, hogy ő vezeti a kocsmáját.
Amikor a két barát belépett a nyitott kapun, rengeteg szempár
szegeződött rájuk. Alig néhány őr lézengett a falaknál, a tornyokban
pedig egyet sem lehetett látni. A fegyveresek lehettek éppen a
Luskant uraló főkapitányok egyikének emberei, de inkább
hasonlítottak szedettvedett haramiákra, akik a maguk érdekein
munkálkodnak – piszkos csőcselék egyenruha és jelvény nélkül,
akik szemlátomást ügyet sem vetettek a település biztonságára. A
város kapuját folyton nyitva tartották. Ha Luskan úgy dönt, ezentúl
megválogatja, kiket enged be a falai közé, rövid időn belül szinte
elnéptelenedett volna. Még a város kapuján ki-be kószáló
csenevész kóbor ebek is bizalomgerjesztőbb látványt nyújtottak a
kikötőben horgonyzó hajókról özönlő patkányokhoz képest.
– Nocsak, egy drow meg egy törpe! – szólt az egyik férfi a
cimborájához, amikor Drizzt és Bruenor áthaladt a kapun.
– Mi van, nem látál még ilyet, vagy annak örülsz ennyire, hogy
egyáltalán felfogád, mi van a szemed előtt? – vágott vissza Bruenor.
– Nem szokványos párosítás, az biztos – válaszolt a férfi nevetve.
– Hagyd rájuk, Bruenor! – súgta oda Drizzt a törpének, majd
az őrhöz fordult. – És mi újság mostanság Luskanban, jó uram?
– Semmi különös, csak a szokásos – felelte az őr,
szemlátomást jókedvűen.
Felállt, nyújtózott egyet, közben recsegtek a csigolyái, majd
odalépett a jövevényekhez.
– Rengeteg holttest tömíti el a csatornákat, az utcákon
pedig lassan mozdulni se lehet a patkányoktól.
– És megmondanád, melyik kapitányt szolgáljátok? –
kérdezte a drow.
A fegyveres erre sértett pillantást vetett rá, és szívére tette a kezét.
– Miért kérded, sötét bőrű? – felelte végül. – A Vitorlák
Városát szolgálom, semmi mást!
Bruenor erre savanyúan nézett Drizztre, a drow azonban
jobban tudta, hogy miként mennek a dolgok a kaotikus és vad
városban, így csak bólintott és nem is remélt további választ.
 – És ti mi járatban vagytok? – kérdezte az őr. –
Útbaigazíthatlak benneteket? Hajót, vagy vendéglőt kerestek?
– Nem – vágta rá Bruenor, és a tömör válasz mindkét
kérdésre egyaránt vonatkozott.
Ugyanakkor őszinte meglepetésére Drizzt a következőképp felelt:
– Átutazóban vagyunk. Ma estére jó szállást keresünk,
holnap meg valószínűleg az északi út felé mennénk tovább.
Amikor befejezte, tisztelgett, és sarkon fordult, majd elég
hangosan így szólt Bruenorhoz:
– Gyere, Shivanni vár minket!
– Aha! – mondta az őr, és a távozó kettős felé fordult. –
Luskanban remek sört kaptok, annyi bizonyos! Baldur
Kapujából most jött egy rakomány világos, alig két napja!
– Tudjuk – felelte Drizzt, és elvezette Bruenort.
– Mért jár annyit a szád, te elf? – vonta kérdőre barátját a
törpe, amikor magukra maradtak.
A drow vállat vont, és úgy tett, mint aki nem érti.
– Lehet, hogy ismerős neki a név.
Drizzt erre megint csak vállat vont.
– Ha Jarlaxle meg akar minket találni, miért nehezítenénk
meg a dolgát?
– Na, és ha nem is keres minket?
– Akkor miért akarta volna, hogy megtudjuk: drow rabolt ki
minket, és miért hagyott volna ennyire nyilvánvaló nyomokat?
– És arra nem is gondolsz, hogy e nyomok szándékosan
félrevezetnek minket? Ha éppen az a cél, hogy azt higgyük,
Jarlaxle van emögött, és ide jöjjünk?
Bruenor, aki bősz bólogatással kísérte saját szavait, úgy
érezte, ezúttal valami igazán fontos felismerésre jutott.
– Ebben az esetben is szeretnék beszélni Jarlaxle-lel, mert
az a rejtélyes illető, aki ide csalt minket, valószínűleg őt is
érdekelni fogja. Ha tényleg erről van szó, hasznos
szövetséges lehet az igazság kiderítésében.
– Bah! – horkantott a törpe.
 – Nem tudok róla, hogy lennének itt ellenségeink – mondta
a drow. – Nyíltan besétáltunk, nincs rejtegetnivalónk, és nem
ártó szándékkal érkeztünk.
– Persze, mert a főkapitányok is szívbéli jó barátid, ugye?
– Amennyiben egyáltalán egy is maradt még, habozás
nélkül kioltanám az életét, ha lehetőség nyílna rá. Már ha
hasonlítana azokra, akik elbántak Deudermont kapitánnyal.
– Ó, ezt egész biztos örömmel hallanák!
– Nem áll szándékomban az orrukra kötni.

****

– Egy törpe és egy drow, ahogy mondod! – jelentette az őr a

csábító külsejű nőnek, aki épp e lények figyelésére bérelte fel őt.
A nő, Dahlia egy Asmodeus-hívő alattvalója, bólintott.
– Ma érkeztek?
– Még egy órája sincs!
– Biztos vagy benne?
– Egy törpe és egy drow – ismételte az őr szenvtelen
arccal. Ugyan ki tévedne ebben, gondolta.
A nő megnyalta az ajkát, és kis erszényt húzott elő. Amikor
kinyitotta, elfordult, hogy az őr ne lássa, mi van benne, aztán
visszafordult és odavetett a férfinak két aranypénzt.
– Merre mentek?
A férfi vállat vont.
– Nem figyeltem.
Az Asmodeus-hívő sóhajtott, és csalódottságában halkan
felmordult. Undorral telt pillantással, fejét rázva távozott.
– Miért is figyeltem volna, amikor tudom, hova mentek? –
szólt utána az őr.
A nő, csípőre tett kézzel, megpördült, és mogorván nézett a
sunyin vigyorgó férfira. Várt egy darabig, de az meg se szólalt.
– Na, mi lesz? – kérdezte sürgetőn.
– Azért fizettél meg, hogy figyeljek, mikor lép be a kapun
egy törpe és egy drow. Figyeltem is, és láttam is a törpédet,
meg a drow-dat!
 A nő szeme fenyegetően összeszűkült, de az őr nem ijedt
meg. Az Asmodeus-hívő újabbat sóhajtott, és újra a pénzes
erszénye után nyúlt.
– Egy aranyér’ megmondom a nevét annak, akihez mentek
– közölte a férfi szélesedő vigyorral. – Kettőér’ a hely nevét is
megtudhatod, háromér’ meg útba is igazítalak!
A nő erre két aranyat dobott az őr lábához.
– Ennyit kapsz – mondta.
A férfi elnézte egy darabig a csillogó érméket, majd vállat
vont és elfogadta az ajánlatot.
****

– Az a sovány – vélte Bruenor, miközben a pultra támaszkodott,

és őszbe vegyülő narancssárga szakállát elborította a hab.
Shivanni Gardpeck vele szemben állt, egyik kezét a csípőjére
tette, másikkal pedig az állát tapogatta. Csinos hölgy volt, úgy
negyvenéves, telt, nőiesen ívelt alakkal és sötétbarna hajjal, mely
sűrű tincsekben hullott a vállára. Megjelenésében cseppet sem
emlékeztette Drizztet állítólagos ősére, Arumnra, de a nő jellegzetes
modora valószínűvé tette a közös származás lehetőségét.
– Arumn már régen meghalt – mormogta Shivanni.
– Igen – bólintott Bruenor. – De a történetek fennmaradtak
a családotokban, igaz-e?
– Természetesen.
– Akkor tudol Wulfgar ellopott pörölyéről is?
Shivanni bólintott, és alsó ajkát rágcsálta, mintha az elfeledett
név már ott lenne a nyelvén, de sehogy sem tudná kimondani.
– A, a gnómok szakállára! – mérgelődött Bruenor, amikor a
nő tehetetlenül széttárta a kezét. Felemelte a kancsóját és
tartalmát az utolsó cseppig kihörpintette. A művelet
befejeztével böfögött, majd biccentett Drizzt felé, jelezve, hogy
tőle most már felmehetnek a szobájukba.
Félúton a lépcsőn azonban Shivanni kiáltása állította meg őket.
– Emlékszem rá, ne féljetek! – mondta.
 – Patkányarcú férfi pöröllyel, ami nem az övé volt! – kiáltott
vissza Bruenor. A könnyedség a hangjában arról árulkodott,
hogy a beszélgetés visszaröpítette az évtizedekkel korábbi
időkbe, melyek inkább kedvére voltak, mint a jelen.
Megkönnyebbülés sugárzott róla, és kezét felemelve szélesen
elvigyorodott, mintha az egész világ rendje helyreállt volna.
Két órával később a törpe egy székbe süppedve, hangosan
horkolt.
Drizzt azon gondolkodott, megzavarja-e a barátját, de tudta, ha
engedi aludni, akkor később a törpe nagy valószínűséggel
morcosan felébreszti majd az éjszaka közepén azzal, hogy éhes.
Bruenor morogva, méltatlankodva tért magához, és amikor
álmos szemét kinyitotta, rájött, hogy sötét bőrű barátja
érintette meg a vállát.
– Ideje vacsorázni! – mondta Drizzt halkan, de
határozottan, mert a törpét olyan rosszul érintette az ébresztő,
hogy úgy tűnt, menten leharapja a barátja kezét.
A törpe elhessegette a legszebb álmát megzavarni
merészelő drow-t, majd ismét lehunyta szemét, és miközben
még mélyebbre süllyedt a székben, halkan ciccegett.
A drow egy darabig csak nézte, aztán átsétált a barátja
másik oldalára, lehajolt, és a törpe fülébe súgta:
– Egy csapat ork!
Bruenor szeme egyből kipattant, majd a törpe nagy robajjal a
levegőbe ugrott, és harcra készen, támadóállásban ért földet.
– Hol? Merről?
– A gyomor kor’g!
Bruenor erre dühödten nézett a szemtelen sötételfre.
– Vacsora? – kérdezte Drizzt ártatlan tekintettel, és az ajtó
felé intett.
– Bah, de korábbi beszélgetésünk régi gondolatokat idézett
fel bennem, elf, és ezek csodás álmokat hoztak. Te meg
mostan ellopád őket!
– Wulfgarra emlékeztél?
– Igen, fiamra és lyányomra!
 Drizzt megértően bólintott, mert ő maga is jól tudta, mennyi
vigasztalást hozhatnak az efféle álmok. Együtt érzően
barátjára mosolygott, és bocsánatkérése jeléül biccentett.
– Ha tudtam volna, nélküled költöm el az estebédem!
Bruenor egyik kezével megadóan intett, másikkal pedig a
hasát dörzsölte. Felkapta egyszarvú sisakját, a fejébe nyomta,
aztán átvetette vállán a pajzsot, és magához vette a bárdját is.
– Sebaj, ha a gyomor kor’g! – mondta, miközben Drizzt felé
lóbálta a fegyvert. – Ha tényleg jönnek az orkok, szemernyi
kétséged ne legyen, felaprítjuk és bekebelezzük őket!
Amikor lefelé mentek a lépcsőn a közös helyiségbe, a sötételfnek
furcsa érzése támadt. Shivanni nem állt ott a pult mögött, ami
szokatlan volt, de azért gyanúra önmagában nem adott volna okot.
Valami másról volt szó, de a drow egyelőre nem tudta
meghatározni. Végül tovább haladtak lefelé, és kiválasztottak egy
kis asztalt nem messze a pult mellett. Leültek, de Drizzt mindvégig
árgus szemmel figyelte a helyiséget és a bent tartózkodókat.
– Te nem érzel valami furcsát? – kérdezte csendben a barátját,
miközben az látszólag gondtalanul kényelembe helyezte magát, a
székhez támasztotta a csatabárdját, és mellé tette a pajzsot.
A törpe körülnézett, és értetlen tekintettel fordult vissza Drizzthez. A
drow csak a fejét rázta, nemsokára azonban megértette, miért érzi
olyan furcsának a légkört: a kocsmában idős emberek nem
tartózkodtak, sem a szokványos borostás, mosdatlan alakok, akik
rendre úgy festettek, mintha épp az imént szálltak volna le egy
kalózhajóról, és alaposan a rumospohár fenekére
néztek. Mindenki egyformán rendezett külsejű volt.
– Legyen a bárdod a kezed ügyében! – súgta oda Drizzt
Bruenornak, amikor egy felszolgáló lépett oda hozzájuk. Drizzt nem
ismerte őt, de ez, mivel az utóbbi időben nem sűrűn fordult meg
Luskanban, önmagában szintén nem adhatott volna okot a gyanúra.
– Jó estét! – üdvözölte őket a nő.
– Neked is, hölgyem! Megmondanád, hogy hívnak? –
kérdezte Bruenor.
 A nő mosolygott és tettetett szégyenlősséggel elfordította a
fejét – Drizzt figyelmét nem kerülte el, hogy az arca egy cseppet
sem pirult el. Sőt, az éles szemű drow előtt az sem maradt
titokban, a vigyázatlan mozdulat a bal melle és a kulccsontja közt
húzódó, igen mélynek tűnő seb hegét villantotta ki.
A sötételf újra körülnézett a helyiségben, és észrevette, hogy egy
lehajoló, magas férfinak a nyitott inge hasonló heget fed fel. Aztán
egy nőt figyelt, aki a szemközti asztalnál ült, és a ruhája nyakánál
ugyanilyen forradás kandikált ki – nem is forradás, inkább billog!
Visszafordult Bruenorhoz és a pultosnőhöz, és hallotta,
hogy a törpe épp nagy adag pörköltet rendel egy feneketlen
korsónyi balduri világossal.
– Ne, várj! – szakította félbe Drizzt a jelenetet.
– Mi? Hagyjál mán, éhes vagyok! – tiltakozott Bruenor. –
Hadd egyek, ha mán felébresztél!
– Én is éhes vagyok, de elkésünk a találkozóról! –
makacskodott Drizzt, miközben felállt. A törpe tekintetén
látszott, feltehetően azt hitte, barátjának elmentek otthonról.
– Biztos vagyok benne, hogy Wulfgar tud majd húst adni a
hajóján! – nyugtatta meg a drow a törpét, mire az üres
tekintettel meredt rá, majd végül vette a lapot.
– Azt én is remélem – ment bele ő is a színjátékba, és ő
maga is talpra ugrott.
Ahogy aztán mindenki a Zsiványkardban.
– Fölöttébb érdekes – állapította meg higgadtan Drizzt,
miközben kezét szablyái markolatán nyugtatta.
– Gondolkozz ésszerűen, drow! – mondta a felszolgáló. – Sarokba
vagy szorítva. Beszélni akarunk veled, bizalmas ügyben, az általunk
megválasztott helyen. Add át a fegyvereidet, és akkor kevesebb
véred fog folyni!
– Szóval adjam meg magam? – kérdezte Drizzt a félelem
legkisebb jelét sem mutatva. Sőt, mintha még egy kuncogást
is elnyomott volna.
– Nézz körül! Többszörös túlerőben vagyunk.
 – Látom, ti sem találkozátok még az én barátommal! – szólt
közbe Bruenor, majd megragadta a csatabárdját és a pajzshoz
csapta, ezzel helyére illesztve a védelmi eszközt a karján.
A felszolgáló félrelökte a tálcát, és hátralépett, de nem volt
elég gyors. Drizzt pengéi megvillantak, és Csillám már ott is
termett, hajszálnyira a nyakától.
– Fogadni mernék, hogy a te véred hamarabb fog folyni! –
fűzte hozzá Bruenor a történéshez.
– Nem baj – felelte a nő furcsa mosollyal. – Végezzem bárhogy
is, nem fogtok eljutni Gauntlgrymbe! Békével is letehettek a
tervetekről, de ha nem vagytok rá hajlandóak, kénytelenek leszünk
leszámolni veletek. A döntés a ti kezetekben van!
Bruenor és Drizzt egymásra néztek, majd bólintottak.
A drow szablyája ismét megvillant, de a felszolgáló nyaka helyett
ruhája vállpántját vágta el. A nő ösztönösen azzal reagált, hogy a
lehulló ruha után kapott. Drizzt másra sem számított. Előrelépett, és
Csillám markolatával a nő arcába ütött, mire az elterült a földön.
Mindenki más, aki a helyiségben tartózkodott, fegyvere
után nyúlt; egyszerre az asztalok és a köpönyegek alól
egyforma, fölöttébb furcsa kinézetű, félig bot-, félig dárdaszerű
jogarok kerültek elő.
Bruenor alacsonyan meglendítette a csatabárdját, a mozdulattal
egy asztal alá irányzott. Beakasztotta a fegyvert bútordarab lábába,
minden erejét latba vetette, majd végül a közelben
álló ellenségek felé hajította a nagy ívben repülő asztalt,
akik így hátrahőköltek.
– Harcoljunk vagy meneküljünk?! – kiáltott oda a törpe
Drizztnek, miközben barátja mögé futott, hogy útját állja egy
hátulról rátámadó hármas csoportnak.
A választ már ki is olvashatta Drizzt mohón csillogó szeméből
és a tetteiből. A drow átugrotta az elesett, vonagló felszolgálót, és
erőteljes csapásokkal, valamint csavaros hárításokkal fogadta a
két újabb harcos támadását. Egy szempillantás alatt visszaverte
mindkettőt, akik megrökönyödve hátráltak, és dühödt
hadonászással igyekeztek védekezni.
 Bruenor magasra emelte pajzsot tartó karját, így nem esett
baja a rárontó Asmodeus -harcos bunkósbotként használt
dárdájától. Felemelt karja alatt elsüvített a bárdja, de emberi
ellenfele, egy nő, még idejében félrekapta a fejét. A következő
pillanatban két tiefling termett a jobbján.
Bruenor azonban tapasztaltabb, fondorlatosabb volt annál,
hogy ennyire nyilvánvaló baklövésre vetemedjen. Hibátlanul
mozdult: testsúlyával céltudatosan fokozva a lendületet, bal
lábbal előrelépett, lábujjhegyre állt, és tökéletesen időzített
pörgést hajtott végre, miközben továbbra is kivédte az újonnan
megjelenő ellenfelek támadásait. A habzó söröskorsót ábrázoló
pajzs hősiesen állta a sarat a veszedelmes jogarhegyek
csapásaival szemben, és elég volt enyhén megemelni, máris
megvédte hordozóját egy fej fölül irányzott bunkócsapás ellen.
A törpe előrenyomult, közben pajzsával együtt a tieflingek
fegyvereit is felfelé, majd oldalra kényszerítette, közben pedig
felemelt védőalkalmatossága alatt szélsebesen száguldott.
Újabb bárdcsapásával vért ontott, mert eltalálta a jobboldalt
ólálkodó tiefling combját, mire az a tátongó sebhez kapta a
kezét, és fájdalmasan üvöltött.
Bruenor ráugrott, és jókora rúgást irányzott rút arcába. Ezután
lehuppant a földre, átsiklott egy asztal alatt, ott megfordult, majd
minden izmát megfeszítve kiegyenesedett. Ezzel a feje fölé
emelte a tálcákkal és korsókkal csordultig megrakott asztalt, és
mindenestől két üldözője arcába hajította.
Drizzt ezalatt ádáz dühtől fűtve rontott át az őt megfékezni
igyekvő két Asmodeus-harcos, egy nehézkesen cammogó félork és
egy sötét bőrű, turmishinek is beillő ember között. Mind a kettő
számos sebből vérezve esett el – főként a karjukon és mellkasukon
éktelenkedtek a vágások –, és még akkor is kétségbeesetten
igyekeztek védekezni, amikor a drow már ügyet sem vetett rájuk,
hanem rég a következő lekaszabolandó ellenségeket figyelte.
Drizzt jól tudta, hogy sok múlik a gyorsaságon: nem állhatnak
meg, ütniük- vágniuk kell az ellenséget, hogy azoknak ne legyen
idejük, létszámbeli előnyüket kihasználva, összehangolt támadást
szervezni ellenük. Na, nem mintha a drow-nak nehezére esett volna a
szünet nélküli támadás; épp ellenkezőleg, nagy örömét lelte benne.
Odafutott egy asztalhoz, felugrott rá, közben minden lépésnél
villantak a szablyái, ahogy botnak, dárdának ütődtek, és szelték
a ruhát, bőrt. Üvöltések, sikolyok, fa recsegése és törött poharak
szegélyezték az útját – fekete tornádóra emlékeztetett, amely
ahol csak elhalad, teljes pusztulást hagy maga után. Időnként
hirtelen megtorpant, megpördült a sarkán, és megbénítva
üldözőit, ütéseket, szúrásokat záporozott rájuk.
Egy ilyen alkalommal Drizzt, különböző irányokból,
különböző szögekben, mind a két szablyáját bevetette, és
olyan erővel csapott le velük a felé döfő dárdára, hogy egyből
ki is repítette üldözője kezéből. A nő, további sűrű vágásokra
számítva, kétségbeesetten maga elé emelte a kezét, a drow
azonban tudta, hogy mindjárt rárontanak a többiek is.
Felpattant, lábát egy-egy székre támasztotta, aztán ismét a
levegőbe repült, cselesen a háta mögé szúrt, miközben
kikerülte egyik üldözőjét, aki így tehetetlenül átsüvített alatta,
és végül, ügyetlenségében, saját társát szúrta meg. A sötételf
egy pillanat tört része alatt megállt a csetlő-botló férfi mellett,
és Jéghalállal végighasított a lábán, az ülepe alatti részen.
A megsebzett ellenfél ordított, mint a fába szorult féreg.
Drizzt pusztító örvényként pörgött tovább, messzire nyúló, ádáz
csapásokkal igyekezett kordában tartani a talpon maradt üldözőket.
Nem kevesebb, mint öt ellenség acsarkodott körülötte, félkör
alakban. Ő összehúzta magát, nem volt hajlandó kezdeményezni,
csak védekezett, arra kényszerítve ellenségeit, hogy ők támadjanak
először. Közben elkapta Bruenor pillantását, és látta, hogy
hasonlóan szorongatott helyzetben lévő barátja a pulton áll.
– Halj meg hősként, elf! – rikkantotta oda Bruenor.
– Te se add magad könnyen! – kiáltotta vissza Drizzt,
szintén megbánás nélküli hangon.
 De mielőtt valami végzetes történhetett volna, új jövevény hangja
harsant fel az általános felfordulás zsivalyában. Egyszerre minden
szem az ajtóra szegeződött, amelyen egy fölöttébb különös lény
lépett be a Zsiványkardba, fekete bőrmellényben, magas
szárú csizmában, rövid, csábítóan felszabott szoknyában,
széles karimájú kalapban, kezében fém sétapálcával.
– Ezek meg kicsodák? – kérdezte a nő szigorúan.
– Törpe és drow, ahogy parancsoltad! – kiáltotta az egyik férfi.
– De én nem ezt a kettőt keresem!
– Törpe és drow, ugyan hány ilyen páros mászkál az
utcán? – kiáltott vissza méltatlankodva az egyik alattvaló.
– Én ismerek még egy ilyen kettőst – közölte Bruenor.
– Azok pedig… mi lennénk! – szólalt meg egy hang a lépcső felől
– természetesen Jarlaxle hangja –, mire minden jelenlevő az
újabb drow és törpe felé kapta a fejét.
– Törpe és drow, drow és törpe, ezerszer jobb, mint a
tiefling ökre! Bruhaha! – csúfolódott versben Athrogate,
fékezhetetlen lelkesedéssel.
A kultuszhívők szemlátomást nem tudtak mit kezdeni a
hirtelen előállt új helyzettel, és Dahliától várták az útbaigazítást.
– Azonnal adjátok meg magatokat, mind a négyen! – találta fel
magát végül az egyik harcos. – Nem fogtok visszatérni a fenevadhoz!
– A fenevadhoz? Dehogynem! – ellenkezett Jarlaxle. – Igen,
Bruenor király, a hőn sóvárgott Gauntlgrymedre céloz! Sok
mesélnivalóm van a számodra.
– Persze csak miután szétverénk még jó pár bamba főt! –
bömbölte Athrogate, és hatalmas ugrással, láncos buzogányait
kétoldalt pörgetve átvetette magát a korláton. Elég messziről
indult, így támadása meglepetésként érte az Asmodeus-
harcosokat; hajszálon múlott, hogy félre tudtak ugrani előle.
Athrogate egy asztal kellős közepére érkezett, a becsapódás
nyomán nemcsak a poharak és a tányérok repültek szerteszét, de
maga az asztallap is beszakadt, mire az eleven lövedék morogva ért
földet. Bárki, aki esetleg azt hitte, hogy a törpék nem tudnak ugrani,
most megbizonyosodhatott az ellenkezőjéről: a prüszkölő Athrogate
ugyanis fadarabokat, porcelántörmeléket és üvegszilánkokat, valamint
különféle italokat köpködve egyből felpattant. És ami ennél
is jobban megdöbbentette a szemtanúkat, buzogányai
továbbra is megállás nélkül pörögtek a láncok végén.
– Bruhaha! – bömbölte a fékezhetetlen törpe, az
Asmodeus-harcosok pedig megütközve hátráltak. Ketten
azonban gyorsan felocsúdtak, és dühödten rárontottak.
A következő pillanatban mind a kettő a levegőben találta magát: az
egyiket Athrogate mágikus fegyvere repítette fel, a másik pedig,
miközben hárítani próbált, belegabalyodott a törpe fegyverének
láncába. Csavarintás, fordítás, hajítás, és a szerencsétlen kultuszhívő
máris pördült egy nagyot a levegőben, végül pedig, akárcsak korábban
Athrogate, belecsapódott egy megterített asztalba.
– Bruhaha! – kacagott a törpe.
– Gyerünk! – kérte Drizzt Bruenort.
A két törpe már korábban is harcolt egymás mellett, és ezúttal is
igen jól kiegészítették egymást. Bruenor Athrogate figyelemelterelését
a legcsekélyebb habozás nélkül a maga előnyére fordítva odarontott.
Menet közben felrúgta az útjában álló asztalokat és székeket, harci
bárdjával pedig a nagy lendülettel lesöpörte a tányérokat, poharakat és
evőeszközöket, majd fokozva a felfordulást, néhány éles tárgyat még
hozzá is vágott a közelben hadonászó
Asmodeus-hívőkhöz.
Athrogate figyelmét nem kerülte el az újonnan érkező
harcos, és igyekezett felvenni vele a versenyt a pusztításban.
Szemlátomást igen nagy örömére szolgált, hogy ismét
Bruenor király mellett vehet részt egy jó kis csetepatéban.
*****

Az Asmodeus-harcosok a lépcsőhöz futottak, mert Jarlaxle még

mindig odafent állt. A drow azonban nemigen izgatta magát; hanyag
mozdulattal ledobta közéjük kalapjáról a dísztollat. Az ártalmatlannak
tűnő tárgy hamarosan irtózatos méretű, röpképtelen madárrá változott.
A rettentő lény károgott; hátborzongató hangja, mely visszaverődött a
kocsma falairól, éppen megfelelt tekintélyes méretének. Aztán
dühödten verdesni kezdett a szárnyával, és hosszú,
vastag csőrével döfködte a közeli ellenségeket. Amikor súlyos
lábával dobbantott, nyomában megrepedtek a padlódeszkák.
Jarlaxle azonban nem kísérte figyelemmel a jelenetet. Nem
aggasztotta magát a folytatás miatt, tudta, hogy megbízható
szárnyasa biztosítani fogja számára a szükséges időt. Inkább a
bejárati ajtót kémlelte, és az utolsóként belépő Dahliát. Próbálta
feltérképezni az elfnő szándékait, kereste viselkedésében az
összhang hiányának jeleit. Újra hallotta magában a szavait, és
elképzelte a nő arcát, miközben kimondta őket. Vajon az
arckifejezése tükrözte-e az általa mondottakat?
Arra jutott, hogy nem számít, majd elővette legkedvesebb
pálcáját és Dahlia felé irányította.
Odalent teljes hévvel zajlott a harc. Bruenor és Athrogate
közvetlenül alatta küzdöttek, Drizzt pedig a helyiségben
keresztülkasul járta pusztító táncát – az elfnő azonban,
mindennek dacára, meg sem mozdult. Talán azért nem, mert
tucatnyi alattvalója helyezkedett el közte és az ellenség között
– de Jarlaxle el tudta képzelni, sőt kifejezetten remélte is,
hogy e tartózkodás valami másra utal.
A döntés azonban Dahlia kezében volt, nem az övében.
Mágikus szavakat suttogott, és el is érte velük a kívánt hatást.
Pálcája hegyén sűrű, zöld színű, meghatározhatatlan,
folyadékszerű labdacs jelent meg, mely egyre nőtt, majd pukkanó
hanggal levált, levitorlázott a lépcsőn, át a harc színteréül szolgáló
helyiségen. Végül egyenesen Dahliának csapódott, aki mintha
menten eltűnt volna a ragacs alatt, mely cuppanó hang kíséretében
az ajtófélfához és a falhoz tapadt. De már érkezett is a második
labdacs, és a kettő együtt olyannyira betemette Dahliát, hogy ha
ekkor bárki az ajtó felé pillant, nem is sejthette volna, hogy az imént
ott egy elfnő állt.
Jarlaxle elnézte a ragacsfoltot a falon, és tűnődött magában.
Alatta, a lépcső aljánál óriásmadara nagyot rikoltott, egy
Asmodeus-harcos pedig fájdalmas üvöltést hallatott, amikor az állat
bőven megbosszulta a jogarral ejtett szúrást. A sötételf vigyora
azonban gyorsan leolvadt, amikor figyelmét Drizztre fordította, és
nézte, hogyan tombol a drow fékevesztett dühében. Sokszor látta már
híres fajtársát harc közben, de így még soha. A kósza pengéiről
dőlt a vér, és mozdulatai cseppet sem bizonyultak oly
kimérteknek, ahogyan azt Jarlaxle korábban megszokta tőle.

*****

Akárcsak a hamuzombikkal vívott csatában, az erdőben,

Drizzt Do’Urden ezúttal is magába feledkezett, szabadjára
engedve minden csalódottságát, félelmét és dühét. Nem volt
más, csupán harcos, a Vadász maga. A Mágiavész óta eltelt
évtizedekben más szerepre sem vágyott, csak erre, mivel a
világ igazságtalansága és kegyetlensége megingatta korábbi
elképzeléseiben, és kizökkentette valamikori higgadtságából.
Bruenor további asztalokat használt fel lövedék gyanánt:
csatabárdjával vagy lábfejével kapta fel őket, és azok kisvártatva a
közelben ólálkodó ellenségek arcába csapódtak. Athrogate számára a
bútorzat nem volt más, mint zavaró tényező, valami, amit fel lehet
forgatni és darabokra lehet zúzni, mindezt csak a pusztítás öröméért.
Drizzt azonban eszközként, kapaszkodóként használta a
székeket, asztalokat, a pultot és a lépcsőkorlátot. Tánca nem
sikeredett volna ennyire igézőre és hatékonyra üres, sima talajon. A
drow a legközelebbi még álló asztal felé rohant, felugrott a tetejére,
aztán oly ügyesen leugrott, hogy egyetlen pohár, korsó és tányér
sem mozdult meg. Leért, egyik lábát egy szék támláján támasztotta
meg, másikat az ülésen. Lendülete vitte előre, miközben a szék
hátradőlt. A drow áthelyezte súlypontját, mire a szék visszaállt
egyenes állásba, a sötételf pedig hátrahajolt, hogy kitérjen egy felé
szúró Asmodeus-fegyver elől.
Aztán szélsebesen ismét megfordult, hátradöntötte a széket és
araszolt vele a padlón. Kikerülte az imént támadó Asmodeus- harcos
újabb döfését, majd lehajolt a feje fölött elsüvítő újabb fegyver elől.
Miközben lebukott, már elő is vette Csillámot, oldalra nyújtotta bal
kezét, és a szablyát egyenesen az egyik ellenfél gyomrába döfte.
Mielőtt továbbszaladt, kihúzta a pengét, villámgyorsan megpörgette,
majd mély vágást ejtett a férfi lábán, aki immár nem bírta tovább,
üvöltve összeesett, és kínok közt fetrengett a földön.
 Drizzt addigra már rég a következő asztalsoron ugrott és lendült
át, majd földet ért és rúgott, közben folyamatosan szúrt, és az őt
körbevevő ellenségek közül egyiket a másik után találta el. Azok is
kitartóan próbálkoztak: fékevesztett dühvel döfték és lendítették felé
fegyvereiket, de a drow, bosszantó módon, mindig egy ugrással,
egy kitéréssel, egy hátrabukfenccel előttük járt. Minden igyekezet
dacára egyik sebesült Asmodeus-hívő esett el a másik után.
De helyükre mindig újabbak jöttek, és úgy tűnt, végre
bekerítették a drow-t.
Azonban szorongatott helyzete csupán a megtévesztő látszat volt.
Drizzt látta a közelgő robbanást, és ahogy Bruenor meg Athrogate
az asztal felé dübörögtek, ő kifutott oldalra, pattant egyet, és akkorát
szaltózott, hogy kikerült az összetömörült Asmodeus-harcosok
gyűrűjéből. Mindegyikük őt követte a szemével, próbáltak a
mozdulataival összhangban forogni, de akkor hirtelen két dühöngő
törpe szántotta fel soraikat – a védekezés mellett ütlegelésre is bőven
alkalmazott pajzs, a csatabárd és a kettős láncos buzogány csupán
kiterjesztései voltak az igazi fegyvereknek: maguknak a törpéknek.
Egy asztal nagy ívben elrepült, az Asmodeus-hívek pedig
szerteszét szóródtak. Bruenor és Athrogate felbömböltek és
tovább szántották az ellenség sorait; nyomukban hullottak a
kultuszhívek, mint a legyek.
Drizzt pedig ismét futott és táncolt, oly sebesen, hogy kezét-
lábát sem lehetett kivenni. Mindkét pengéjével lecsapott balra, és
félreütött egy felé döfő jogart. Aztán a fegyverek visszalendültek
jobb oldalra, és az ívük éppen elért egy menekülő Asmodeus-
hívő nőig, aki a szúrás eredményeképpen eldőlt.
A drow hirtelen megtorpant, mert újabb lehetséges szövetségest
látott közeledni: Jarlaxle madarát. Szélsebesen vagdalkozni kezdett
a szablyáival, de inkább csak ijesztgetésnek szánta e mozdulatokat,
és gonoszul elvigyorodott, amikor tervének megfelelően a két
Asmodeus-harcos túlságosan elbambult a bemutató láttán, és nem
vették észre a hátulról közelítő diatrymát.
A drow nyílegyenesen elszáguldott, a két harcos pedig megfordult
és utána eredt. Az egyiknek a madár csőre betörte a koponyáját, a
másik pedig azon vette észre magát, hogy miután egy háromujjú
láb irdatlan erővel csípőn rúgta, nem kívánt irányban repül.
A küzdő felek harc kezdetén kialakult arányai – húsz kettő,
majd négy, végül, a diatrymával együtt, öt ellen – lassan
kiegyenlítődtek. Ráadásul így, hogy vezetőjük eltűnt egy
meghatározhatatlan, ragacsos valami alatt, a megmaradt
Asmodeus- hívek hirtelen jobbnak látták egy későbbi harcra
tartalékolni rettenthetetlen vitézségüket, és vonakodtak életüket
áldozni egy vesztésre álló küzdelemben. Jarlaxle madara
kikergette őket a Zsiványkardból, sőt még az utcából is.
– Add meg magad! – kiáltotta Drizzt az utolsó, sarokba szorított
ellenségnek, és követelését pusztító csapásáradattal tette még
nyomatékosabbá, mely különböző irányokból találta el a nő
fegyverét. A kultuszhívőnek egyértelműen semmi esélye sem volt,
és ha a drow akarta volna, könnyedén végezhetett volna vele.
De nem akárkivel állt szemben, hanem egy Asmodeus-harcossal. A
nő olyan mozdulatot tett, mintha egyik kezével le akarná tenni a
fegyverét, másik tenyerét a megadás látszatával felfelé
fordította – de ehelyett támadott.
Azaz csak akart.
Harci kiáltással és erőteljes döféssel tört előre, de fegyverével
csak a levegőt érte. Kis híján orra bukott, és olyan gyorsan történt
minden, hogy alig fogta fel: a drow már ki is tért a támadás elől.
Amikor szablya fúródott az oldalába, a nő megmerevedett.
A penge felsiklott a tüdejéig, aztán megállt, és fordult egyet. A
harcos jogara a földre hullott. A nő, összeszorított foggal,
kezével a semmiben kapkodva lábujjhegyre állt.
Drizzt kihúzta a pengét. A kultuszhívő, kezével immár a
vérző sebet szorongatva, odafordult felé. Ajkával valószínűleg
átkot formált, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Fél térdre
ereszkedett, majd lecsúszott a földre, ahol összehúzta magát
és kínok közt vonaglott.
A drow ekkor körülnézett a helyiségben, és látta, hogy Bruenor
és Athrogate egymásnak ütköznek, miközben egyszerre akarnak
kitülekedni a kocsmából. Egy darabig taszigálták egymást, míg
végül, némi habozás után, Athrogate kilökdöste maga előtt a
volt törpekirályt, és csak utána ment ki.
Mögöttük Jarlaxle lépdelt, és halálosan komoly
arckifejezéssel nézett hátra drow-társára.
– Mi az? – kérdezte Drizzt.
Fajtársa a kósza lábánál összekuporodó nőre pillantott.
Fejét rázta, sóhajtott, de kitartott; nem indult meg kifelé a
törpék után. Ehelyett a ragacsos folt felé fordult.
– Meg fog fulladni – szólalt meg Drizzt, amikor ő is odalépett.
Egyszer régen ő is áldozatul esett egy hasonló varázslatnak, és
nagyon jól tudta, hogy halálos kimenetele is lehet.
– Feltételezem, szívesebben látnád tulajdon pengéid által
meghalni – felelte Jarlaxle pimaszul, mire Drizzt kemény
tekintettel nézett rá.
Jarlaxle megrázta mindkét kezét, mire mágikus alkarvédőiből
egy-egy tőr ugrott elő. Változatlanul komor arccal nézett Drizztre,
és ismét villámgyors csuklómozdulatot tett – mire az újonnan
támadt fegyverek egyszerre hosszú, keskeny pengéjű kardokká
nyúltak. Rá nem jellemző dühvel az egyik kardot a ragacsos
anyagba döfte. Érezte, hogy a fegyver átüti a falat, és annak
másik oldalán bukkan ki. Visszahúzta a pengét, és látta, hogy az
egy körömnyi zöldes ragacsot leszámítva, teljesen tiszta.
– Semmi vér – állapította meg, és vállát vonogatva Drizztre
nézett.
Ismét felemelte a kardot, és ezúttal biztosra akarván menni,
a massza kellős közepébe célzott. És újra csak kérdő
szemöldökráncolással nézett fajtársára.
A kószának még csak szeme sem rebbent.
Jarlaxle sóhajtva eresztette le a pengét.
– Ki vagy te? – kérdezte, és drow-társára meredt.
Drizzt szenvtelen arckifejezéssel állta a neheztelő tekintetet.
– Az a Drizzt Do’Urden, akit én ismertem, azt kérte volna,
hogy kegyelmezzek meg – mondta Jarlaxle, majd kardjával a
drow szablyái által elesett Asmodeus-hívőre mutatott.
– Ne hívjunk papot?
 – Persze, Hogy aztán meggyógyuljanak, és megint
megtámadjanak minket?
– Ki vagy te?
– Valaki, aki mit sem számít – felelte Drizzt.
Ez a nagymértékű életuntság, önsajnálat és legfőképpen az
újonnan támadt érzéketlenség, mintegy arculcsapásként érte
Jarlaxle-t. Fintor ült ki az arcára, majd visszafordult a falra tapadt
ragacshoz, és keményen belédöfött a kardjával. Másodjára még
erősebbet szúrt, a következőknél meg már nyilvánvalóan csak a
fékevesztett düh vezette, hiszen ha meg is bújt valaki a ragacs
mögött, minden bizonnyal már rég kilehelte lelkét.
– Lenyűgöző – állapította meg Drizzt, majd szablyáit
megsuhintotta, és a hüvelyükbe csúsztatta őket. – És még te
akarod nekem felróni a könyörület hiányát?
– Nézd már meg ezt! – rivallt Jarlaxle mérgesen Drizztre, és
az orra alá dugta a majdnem teljesen tiszta pengéket,
amelyeken egy csepp vér sem csillant meg.
– Honnan tudtad? – kérdezte Drizzt.
– Én már csak tisztában vagyok vele, miként mennek a
dolgok Luskanban.
– Akkor felteszem, azt is tudod, hol vannak a térképim! –
szólalt meg az időközben visszatérő Bruenor.
Jarlaxle biccentett a törpének, aztán végignézett az elesett
Asmodeus-harcosokon. Nem egy közülük még vergődött, volt,
amelyiknek sikerült féltérdre emelkednie, és a még életben
levő sebesültek közül jópár tekintete az ajtónál álló három
lényre szegeződött.
– Sok megbeszélnivalónk van – jelentette ki a drow
zsoldos. – De nem itt.
– Előbb megkeresem Shivanni Gardpecket, csak aztán
megyek el innen – felelte Drizzt.
– Biztonságban van – nyugtatta meg fajtársát Jarlaxle. – És
hamarosan vissza is tér egy seregnyi katonával – tette hozzá, majd,
mielőtt folytatta volna, jelentőségteljesen Drizztre nézett. – Papok is
jönnek vele, hogy ellássák a sebesülteket.
 – Előre tudta, hogy ma este harc fog kitörni a kocsmájában? –
kérdezte Drizzt, miközben körülnézett a letarolt helyiségben.
– Igen, és jó sok pénzt kap majd kárpótlásul – közölte
Jarlaxle.
– Hogy lehet mindezt megfizetni? – kérdezett vissza Drizzt
gúnyosan nevetve, mert valóban képtelennek tartotta a kárpótlás
szándékát. Jarlaxle követte tekintetét szerte a helyiségben, ahol nem
volt más, csak pusztulás, vérontás, halottak és sebesültek.
A két drow fürkésző pillantásokat váltott, mindketten
megpróbáltak valamit kiolvasni a másik tekintetéből – talán
választ a megmagyarázhatatlanra.
– És vajon engem le lehetne pénzzel állítani? – suttogta Drizzt.
Jarlaxle tekintete erre még elmarasztalóbbá vált; szemében
tehetetlenség, kiábrándultság, és még düh is kiütközött – és
mindez csak fokozódott, amikor látta, hogy rezzéstelen arcú
fajtársa szenvtelen és közönyös marad.
– Az az átkozottul jómadarad elüldözte őket a kikötőig,
egyenesen bele a vízbe! – robbant be a hírrel a lelkendező
Athrogate, megtörve a feszült pillanatot. A törpe örömében
ugrálva bukdácsolt be Bruenor mellett a Zsiványkard ajtaján.
– Gyertek! – kérte Jarlaxle mindannyiukat. – Sok a
megbeszélnivalónk!
Ismét megmozdította a csuklóját, mire a kardok tőrré
rövidültek, melyeket a drow a levegőbe dobott. A fegyverek a
mennyezetig repültek, és bele is szúródtak.
– Mi lett vele? – kérdezte Bruenor a falon levő pacára mutatva.
– Majd meglátjuk – felelte Jarlaxle.
Athrogate vezetésével mind a négyen elinaltak; végigfutottak az
utcán és befordultak egy sikátorba. Az őrök kiáltásai hamarosan
megszaporodtak, így Jarlaxle szállítható dimenzióhasadékot vett elő
a kalapjából, és a sikátor végén álló falhoz hajította.
Athrogate átugrott rajta, és amikor Bruenor habozott,
törpetársa kinyúlt érte a feketeségből, megragadta a ruhájánál
fogva, és átcibálta magával. Drizzt fürgén a barátja után vetette
magát. Végül Jarlaxle is bepattant, és a másik oldalról behúzta a
hasadékot, ezzel ismét áthatolhatatlanná téve a falat.
 Az üldözés véget ért, és a négyfős csapat, noha nem
lélekszakadva, de sebesen haladt a drow zsoldos szállása felé.
– Azonnal add vissza térképimet! – követelőzött Bruenor,
amint beléptek a kicsi, ám pazarul berendezett szobába.
Jarlaxle egy asztal felé nyúlt, és visszaszolgáltatta a
törpekirály eltulajdonított csomagját.
– Egy kivételével mind benne van – közölte Jarlaxle. –
Lehet, hogy nagy kincsekhez vezetnek, mindenféle titokzatos
helyekre – jól jöhetnek későbbi kalandokhoz.
– Egy kivételével? – hördült fel Bruenor.
– Ezt az egyet emeltem ki, jó törpe – magyarázta a drow, majd
kihúzott egy fiókot, és elővett egy szorosan összetekert, megkötözött
pergament. – Ez az, amelyik elvezet oda, ahová olyannyira vágysz.
Igen, Bruenor király, Gauntlgrymről beszélek! Én már jártam
ott, és noha ugyanazon az úton már nem tudok visszamenni,
mert a robbanás beomlasztotta az alagutakat, tudom, hogy hol
van! – folytatta, és Bruenor orra alá tolta a térképet.
– Ez az út vezet oda – mutatta.
A volt törpekirály hirtelen nem is tudott mit mondani, csak
keresgélte a szavakat. Aztán Drizztre nézett, aki, hozzá
hasonlóan tanácstalanul, vállat vont.
A törpe, kiszáradt torokkal, visszafordult Jarlaxle-hez.
– Ez a dolog nem játék! – figyelmeztette gyanakvón a drow-t.
– Nem játék – felelte Jarlaxle a legteljesebb komolysággal. –
Gauntlgrym.
– Gauntlgrym – erősítette meg az elmondottakat Athrogate,
mire Bruenor odafordult felé.
– Járék ott – hangzott a folytatás. – Látám a
kovácsműhelyet. A trónt. A szellemeket.
Az utolsó kijelentés hallatán Bruenornak – aki nem is olyan régen
maga is találkozott a szóban forgó lényekkel –, elakadt a lélegzete,
és nagyon kellett igyekeznie, hogy megőrizze a lélekjelenlétét.
Drizzt részben elégedett pillantással, részben viszont
nyugtalanító közönnyel nézett Bruenorra.
 Jarlaxle-nek ez utóbbi nem kerülte el a figyelmét, és
maga is meglepődött rajta, de meglehetősen aggasztotta.
 XVII.
KÉTSÉGBEESETT TERV A NEHÉZ
IDŐKBEN
Bruenor majdnem elveszett a hatalmas, dúsan párnázott székben, és
Jarlaxle minden szavával még mélyebbre süppedt. A drow hevesen
magyarázta, miként tervezi visszaszerezni Gauntlgry- met, és noha a
törpekirály elrettentő feladatnak gondolta azt elvben is, így, hogy a
gyakorlatban is megvalósulni látszott, még borzasztóbbnak tűnt.
– Szóval a fenevad nem engedé, hogy kitörjön a vulkán? –
kérdezte Bruenor suttogásnál is halkabban. – A fenevad maga
a vulkán? – kérdezte később, miközben Drizztre nézett,
felidézve komolytalan beszélgetésüket arról, hogy meg lehet-e
állítani egy tűzhányót.
– Tűzfenevad, ősi, mint az istenek! – felelte jarlaxle.
– És oly erős is – vélte Bruenor, Jarlaxle azonban a fejét rázta.
– Az isteni elme hiányzik belőle. Pusztítás, de rossz
szándék nélkül. Erő, értelem nélkül!
– Tehát nem képes egy fanatikus kultuszhívekből álló sereg
felállítására – tette hozzá Drizzt.
Jarlaxle arckifejezése e ponton nem tűnt túlzottan
megnyugtatónak.
Bruenor az asztalra sandított, ahol a mágikus tálak
sorakoztak, melyeket az elemi vízlények megidézésére
terveztek használni. Reménykedtek benne, hogy elég sokáig
megtartják majd a szörnyeket ahhoz, hogy addig ők újra
megnyithassák a Misztika Vendégtornyának indáit, és
helyreállíthassák a fenevadat féken tartó mágikus börtönt.
Tudták, nagyon pontosan kell a tálakat elhelyezniük, de abban
nem voltak egészen bizonyosak, hogy hova…
– Bruenor király, ez egy kaland! – lelkendezett Jarlaxle, miközben
izgatottan szökdécselt egyik lábáról a másikra. – Bruenor király, ez
az út vezet el Gauntlgrymbe! Az igazi Gauntlgrymbe! Hát nem ezért
mondtál le Mithrill Csarnok trónjáról?
 – Bah! – horkant fel Bruenor, és elhessegette a
drow-t. Jarlaxle vigyorgott, és Drizztre kacsintott.
– Lehet, hogy vannak még további lehetőségeink, más
szövetségeseink – mondta, majd a fejébe nyomta széles
karimájú kalapját. – Mindjárt jövök – jelentette be, és alighogy
kimondta, már el is tűnt.
Drizzt és a két törpe magukra maradtak a szobában.
– Szükségtek van a térképimre – mondta Bruenor Athrogate-
nek. A fekete szakállú törpe vállat vont és bólintott.
– Az alagutak, melyeken át eljutánk Gauntlgrymbe,
beomlának. Arra már nem mehetünk.
Bruenor erre gondterhelt pillantást vetett Drizztre.
– Azokon az alagutakon át futottak a Vendégtorony… indái,
az ősi törpevárosba! – tette hozzá a drow.
– Igen, így találánk meg a helyet.
– És ha most azok az indák is károsodtak?
Athrogate mélyet sóhajtott, aztán nagyon komoly
arckifejezéssel Bruenorra nézett.
– Ha nem akartok jönni, azt is megértem. Őrültség a terv,
és majdnem biztos, hogy meg is halunk. Úgy értem, ez
valószínűbb, mint hogy bármi jó kisüljön ebből az egészből.
De nékem, énnékem nincsen más lehetőségem!
Athrogate itt mély levegőt vett, és jól láthatóan kihúzta
magát a székben.
– Én valék az, Bruenor király – vallotta be. – Jarlaxle nem mondá el
néked, mert a barátom! De biz’ én valék az, aki meghúzá a kart, és
ezzel elzárá az indák mágiáját, és kiszabadítá az elemi lényeket,
melyek benntarták a fenevadat a lávagödörben! Athrogate tehet arról,
hogy a fenevad felbömböle! Athrogate pusztítá el Gauntlgrymet, meg
Neverwintert is!
Bruenor szeme tágra nyílt, és miután Drizztre nézett, drow
arcán is a magáéhoz hasonló hitetlenkedést fedezett fel.
– Nem az történe, amire számíték – folytatta Athrogate, és
szégyenében lesütötte a szemét. – Azt hivém, hogy újra tüzet
szítok a kohóban, és újra életre keltem a várost!
 – Hihetetlen merészség volt ahhoz képest, hogy nem is
voltál biztos a következményben! – jegyezte meg Drizzt.
– De nem a tulajdon fejemmel gondolkozák! – mormogta a törpe.
– Azaz pontosabban mások is valának a fejemben rajtam
kívül! Egy vámpír, meg egy thayi boszorkány!
– Az, aki ott volt a Zsiványkardban is, és valahogy
kiszabadult Jarlaxle ragacsa alól?
– Annak az úrnője! Aki létrehozá a Rettegés Körét! Becsapának
és rávevének engem, hogy segítsek nékik! – fakadt ki, majd mélyet
sóhajtott. – És engem, ostobát, rászedének; balga, gyenge valék! –
ostorozta magát.
Bruenor kérdőn Drizztre nézett, aki bólintott.
– Legyen hát – mondta a törpekirály az elkeseredett
Athrogate-nek határozott, de nem vádaskodó hangon. – Ami
történe, azon már nem tudol utólag változtatni, de lehet, hogy
most együtt helyre tudjuk hozni!
– Meg kell próbálnom – jelentette ki a törpe.
– Meg is fogjuk próbálni – biztatta fajtársát Bruenor. – Sőt,
nemcsak megpróbáljuk a dolgot, de sikerre is visszük! És tudd
meg, bárki az utunkba áll, az megismeri a bárdomat!
– Igen, de csak miután megízlelte a buz’gányimat! – lelkendezett
Athrogate is, és Bruenor örömkiáltása valósággal megfiatalította.
Aztán mindkét törpe Drizztre nézett, aki válaszul csak ravaszul
elvigyorodott. Mondania sem kellett, barátai anélkül is tudták:
bármilyen ellenség kerül is az útjukba, hamarabb megérzi
testében a drow rettentő szablyáit, mielőtt ők beavatkozhatnának
a csatabárddal és a kettős láncos buzogánnyal.

*****

Amikor Bruenor király később már egyedül álldogált az

erkélyen, eltűnődött mindazon, ami előtte áll. Hamarosan látni
fogja Gauntlgrymet. Eléri célját, álma valósággá válik. És
aztán mi lesz? Mi fogja vezetni lépteit az úton? Mi fog erőt
lehelni megfáradt öreg csontjaiba?
Vagy talán ez az utolsó útja, és közeleg a vég?
 Meghányta- vetette ezt a lehetőséget, és már azon volt, hogy ha így
van, elfogadja, amikor odalent az utcán ismerős arcot pillantott meg.
Shivanni Gardpeck sietve haladt végig az utcán, és nem
más bukkant elé, mint Jarlaxle, aki látszólag a semmiből tűnt
elő. Váltottak pár szót – ezeket Bruenor sajnos nem hallotta –,
majd a drow elég tömöttnek látszó pénzes erszényt adott át a
nőnek, éppen ahogy korábban a Zsiványkardban megígérte.
Miután Shivanni sarkon fordult és beleveszett az éjszaka
sötétjébe, Jarlaxle Bruenor felé fordult, és a törpe nem csekély
aggodalmat és értetlenséget vett észre a drow arcán.
Amikor Jarlaxle felért a lépcsőn, Bruenor már várta.
– Barátunk átlépte a határt? – szólalt meg a drow.
A kérdés váratlanul érte Bruenort, így a király válasz helyett
összeráncolt orral meredt Jarlaxle-re.
– Drizzt – pontosított a drow, noha nyilvánvalóan nem a
szóban forgó barát kiléte okozott Bruenornak fejtörést.
– Milyen határról beszélsz?
– Ha az emlékezetem nem csal, több… dühvel harcol, mint
régebben – mondta Jarlaxle.
– Bizony, jó ideje ilyen már.
– Gondolom, amióta elveszítette Catti-brie-t és Regist.
– És hibáztatod érte?
Jarlaxle a fejét rázta, és a csukott ajtó felé fordította tekintetét.
– De akkor is, nem lépett át egy határt? – kérdezte újra,
miután visszafordult Bruenorhoz. – Nem kezdeményezett-e
indokolatlanul harcot? Nem bánt-e el könyörtelenül olyanokkal,
akik rászolgáltak volna a kegyelemre? Nem hagyta-e, hogy
pengéit lelkiismerete helyett a haragja vezesse?
Bruenor továbbra is zavarodott tekintettel nézett a drow-ra.
– A habozásod még inkább megrémít – mondta erre a sötételf.
– Nem erről van szó – felelte végül a törpe. – De az meglehet,
hogy már közel kerüle ehhez. De ugyan mér’ érdekel ez tégedet?
– Puszta kíváncsiságból.
Bruenor persze nem volt ilyen hiszékeny.
 – Vannak még más változások is – mondta végül. – Drizzt már nem
szeret a városokban tartózkodni. Ha letelepedénk télire Port Llastban,
vagy, mielőtt elpusztula, Neverwinterben, vagy még ha egy barbár törzs
táborában is, látám, hogy nem érzé jól magát, és kerüli a társaságot.
Most viszont lehet, hogy boldog lenne Neverwinterben.
– Mert ott a romok között mindig akad valaki vagy valami,
amivel hadakozni lehet – vélekedett Jarlaxle.
– Úgy ám!
– Jelentősen megnövekedett a harci kedve.
– Azelőtt sem futamoda meg soha. Inkább mondd meg
egyenesen, elf: mi jár a fejedben?
– Ahogy mondtam: a kíváncsiság vezérel – felelte Jarlaxle,
és ismét az ajtó felé sandított.
– Akkor őt kérdezd, és talán pontosabb válaszokat kapsz! –
javasolta a törpe, Jarlaxle azonban a fejét rázta.
– Ma este más elintéznivalóm van – közölte.
Azzal megfordult, fejét rázta, és leszaladt a lépcsőn.
Bruenor a korlát mellől nézte, míg a fürge Jarlaxle el nem tűnt
a szeme elől. Ez elég gyorsan bekövetkezett, és az ismét
egyedül maradt törpe azon kapta magát, hogy hosszasan
eltűnődik az iménti beszélgetésen. Nem is az a kérdés
foglalkoztatta igazán, hogy vajon miért érdekli mindez ennyire a
drow-t, inkább a zavaróan helytálló észrevételei aggasztották.
Rájött, hogy már ő sem igen emlékszik a régi Drizztre, aki
mosollyal az arcán ment a csatába, belenyugodva, hogy az
elkerülhetetlen, és azzal a biztos tudattal, hogy aszerint
cselekszik, amit a szíve súg. A törpekirály maga is látta a
barátja,személyiségében bekövetkező változásokat. Egykori
higgadt mosolya gonosz… vigyorrá torzult. Arca már nem azt
tükrözte, hogy elfogadja a harc szükségességét – inkább csak
a színtiszta vérszomjat.
Abban a pillanatban Bruenor maga is megdöbbent, mert rájött,
milyen sok év telt el azóta, hogy utoljára látta a régi Drizztet.
*****
 Amikor Jarlaxle belépett az egykor Valindra és Arklem
Greeth lakhelyéül szolgáló föld alatti kamrába, cseppet sem
lepte meg a felismerés, hogy nincs egyedül.
Kényelmesen elhelyezkedve egy székben, Dahlia nézett rá.
– Jól csináltad, ami a gyűrűt illeti – biccentett a drow.
– Abban a pillanatban ismertem fel a valódi természetét,
amikor működésbe léptettem.
– Akkor se szerénykedj! Nem sokan tudnák ilyen
hatékonyan alkalmazni a kivetített képet. Alattvalóid még csak
nem is sejtették, hogy nem te magad állsz az ajtóban.
– És te?
– Ha nem tudtam volna a gyűrűről, én sem gyanítottam
volna – felelte, és az elf felé nyúlt.
Dahlia ránézett, majd a férfi kezére, de nem mozdult.
– Kérem vissza a gyűrűmet! – mondta Jarlaxle.
– De már nincs is benne varázserő!
– Át lehet vele újra itatni.
– Remélem is! – felelte Dahlia, de még mindig nem
mozdult, hogy visszaadja a tárgyat.
Jarlaxle visszahúzta a kezét.
– Bíztam benne, hogy használod majd a gyűrűt. Sylora
iránti ellenszenved, ahogy látom, mit sem változott.
– Ő is hasonlóképpen viseltetik irányomban.
– Féltékeny a fiatalságodra. Lassan megöregszik és
megcsúnyul, míg te szép maradsz.
Dahlia a fejét ingatta e feltevésre, jelezve Jarlaxle-nek,
hogy a varázslónővel való ellenségeskedése a jelentéktelen
külsőségeknél sokkal mélyebb gyökerekre vezethető vissza.
– Akkor tehát elhatároztad, hogy magára hagyod, az
ügyével együtt – vélekedett Jarlaxle.
– Nem mondtam ilyet.
– De nem viseled Szass Tam melltűjét.
 Dahlia letekintett a blúzára, oda, ahol korábban az
ékszer díszelgett.
 – A zsiványkardbeli viselkedésedet esetleg még
kimagyarázhatod valami hazugsággal – mondta Jarlaxle –, de az
illem e durva megsértését már kevésbé fogják megbocsátani. Szass
Tam fölöttébb komolyan veszi e formaságokat. Akárhogy is, Sylorát
soha nem fogod tudni meggyőzni, hogy bocsásson meg neked,
amiért kibújtál a zsiványkardi harcban előírt szereped alól!
Az elfnő kemény tekintettel nézett rá.
– Már nincs visszaút, Dahlia – jelentette ki Jarlaxle. –
Elhagytad Sylora Salmot. Elszakadtál Szass Tamtól, és
örökre hátat fordítottál Thaynek.
– Csak abban bízhatok, hogy halottnak hisznek.
Jarlaxle néhány pillanatig tüzetesen tanulmányozta Dahliát, és
próbálta megfejteni az elf szándékait. De a nőn nem nagyon lehetett
kiigazodni. Feltűnően hangsúlyozott bájait hideg páncél fedte be,
mely mindörökké védte a kiszámíthatatlan érzelmek ellen. Jarlaxle-
ben felötlött, hogy milyen jó drow is válhatna belőle.
– És most merre tovább, Dahlia úrnő? – kérdezte
végül. Az elf sötét, komor pillantást vetett rá.
– Ki az a sötételfbarátod? – kérdezte végül válasz helyett.
– Van több is.
– Az, aki ott volt a kocsmában – pontosított Dahlia. –
Valamennyit láttam a harcból. Még a sötételfek viszonylatában
is kiemelkedő kétkezes harcos.
– Athrogate ezt bizonyára rossz néven venné!
– De a barátod drow, és az más! A törpe tehetsége hiányosságait
nyers erővel pótolja. Mozgásában nem sok kecsességet láthatunk, és
noha kétség nem fér hozzá, ő is veszedelmes ellenfél, a sötételf
ügyesebben bánik a pengéivel, mint a törpe a buzogányaival.
– Igaz – ismerte el Jarlaxle. – Menzoberranzan legnagyobb
fegyvermesterei közé emelkedhetett volna, csakúgy, mint az apja!
– Kiő?
Jarlaxle elfordult, mert azt képzelte, hogy abban a
pillanatban a távolban látja Drizztet.
– Szökevény – mondta végül.
– De honnan szökött el?
 – Az öröksége elől – válaszolta Jarlaxle, mélyen Dahlia
szemébe nézve. – Drizzt Do’Urdennek hívják, és egyaránt
szívesen fogadják Vízmély várában, Ezüstholdban, és…
Dahlia felemelt kézzel félbeszakította a sötételfet.
– Szóval ő az a híres-nevezetes Drizzt – állapította meg.
– Sejtettem.
– Biztosíthatlak afelől, hogy rászolgált a hírnevére.
– És te valóban a barátja vagy?
– Jobban, mint amennyire bevallaná; vagy legalábbis
jobban, mint amennyire megértené.
Dahlia kérdőn nézett Jarlaxle-re, és amikor a drow
eltűnődött azon, hogy miért, azon kapta magát, hogy kicsit őt
is meglepte, amit az imént mondott.
– Miért? – érdeklődött Dahlia, és ez az egyszerű kérdés
mély és szerteágazó érzésekből fakadt.
– Mert ő a szökevény – felelte Jarlaxle.
Dahlia kicsit hallgatott, bólintott, majd újabb kérdést tett fel.
– És a barátja, a törpe, ő ki?
– Harcpöröly Bruenor király Mithrill Csarnokból, noha
jelenleg álnéven utazik. Hátrahagyta a trónját, hogy megtalálja
azt a helyet, ahol mi már jártunk.
– Tehát ezt felhasználva valami csellel rá akarod bírni, hogy
kísérjen el téged az újabb gauntlgrymi utadra, mert persze
mindenképpen vissza akarsz térni oda.
– Igen… azaz nem, szóval csak a második fele igaz! Nem
áll szándékomban rászedni őket. El akarom nekik mondani az
igazat. Azaz már meg is tettem.
– És így majd hajlandóak lesznek besétálni az ébredő
ősfenevad karjaiba?
– Attól tartok, túlságosan bíznak magukban, és hajtja őket a
becsület – felelte Jarlaxle ravasz vigyorral. A mosoly azonban
hamarosan leolvadt, és helyét nagyon komoly arckifejezés vette át. –
És te?
– Hogyhogy én?
– Elárultad Sylora Salmot, Szass Tamot, és egész Thayt.
 – Nem én mondtam.
– Szökésre használtad fel a gyűrűt! Pedig az a Dahlia, akit
én ismerek, alig várja, hogy harcba vethesse magát.
– Az a Dahlia, akit ismersz, azért van még életben, mert
óvatos és megfontolt.
– Ha Syloráról van szó, akkor lehet, hogy mégsem annyira!
– Látom, nagyon jó megfigyelőnek képzeled magad –
felelte ridegen az elf.
– Elfogadtad a gyűrűt, és használtad is. A döntő pillanatban
elárultad Sylorát. Lehetséges, hogy Dahlia érkezése –
mármint nem a kivetülésé, hanem az igazi harcosé –
megváltoztathatta volna a fogadóbeli harc kimenetelét. Mégis
úgy döntöttél, hogy nem teljesíted a küldetésedet.
– Mit tudsz te arról?
– Annyit mindenképpen, hogy azzal bíztak meg, derítsd ki,
próbálja-e vajon bárki is megakadályozni a fokozódó földrengéseket
– vágta rá Jarlaxle habozás nélkül. – És azért, hogy megtudd,
vissza akarok- e még térni Gauntlgrymbe!
Dahlia elvigyorodott.
– Hát, most már tudod – állapította meg a drow. – Vissza
akarok térni, méghozzá nem egyedül.
– Most menjek, és ezt mondjam el Sylorának?
– Úgy vélem, enélkül is hamarosan megtudja, mivel néhány
Asmodeus -harcosod elszökött a kocsmából.
– Tehát tudsz az Asmodeus-hívekről?
Jarlaxle felhúzta a szemöldökét, és furcsa mosoly jelent
meg a szája sarkában.
– Összeomlottak az alagutak – váltott hirtelen témát
Dahlia. – Nem tudunk visszajutni Gauntlgrymbe!
– Én tudok egy másik utat – közölte Jarlaxle.
A nő kék szeme egy pillanatra megvillant, de aztán
sikerült teljesen elnyomnia a gyanúját.
– És elvezetlek oda – tette hozzá a drow, ezzel felfedve,
hogy a nő kétkedése nem kerülte el a figyelmét.
– Sokat feltételezel.
 – És mégis, feltevéseim rendre beigazolódnak. Mi
hasznodra válna, ha az ellenkezőjét tettetnéd? A vége úgyis
az lesz, hogy eljössz Gauntlgrymbe velem és a barátaimmal.
Dahlia erre sietve felpattant a székéből, és kezébe vette
nyolc láb hosszú botját.
– A választ már akkor megadtad, amikor használtad a
gyűrűt – jelentette ki Jarlaxle.
Az elfnő arckifejezése egy pillanatra elgondolkozóvá vált,
aztán bólintott.
– Miért? – kérdezte Jarlaxle. – Nem lehetett könnyű döntés.
– Ha az ősfenevadat kordában tartjuk, és nem engedjük, hogy
kiterjessze a pusztítást, Sylora Rettegésköre meghiúsul – felelte
Dahlia. – És így nem kerül fölénybe a netheriekkel vívott csatában!
– Hát a netheriek oldalán állsz?
Dahlia szeme ismét megvillant, ezúttal leplezetlen,
fékezhetetlen dühvel.
– Osztom a megvetésedet irántuk – helyesbített gyorsan
Jarlaxle, és továbbra is tüzetesen tanulmányozta a nőt. – De
Sylora iránt is hasonló undorral viseltetsz.
– Szass Tam majd őt fogja vádolni a Rettegés Körének
meghiúsulásáért!
– És ez fölöttébb tetszésedre válna.
– Életem egyik legnagyobb öröme lenne!
– Azért, mert akkor újra előbbre juthatnál Szass Tam
rangsorában?
Dahlia szeme ismét csak megvillant, és Jarlaxle tudta, hogy
már megint rossz irányban találgatott. Szóval akkor mégis igaz,
gondolta. Azzal, hogy a nő igénybe vette a gyűrű által biztosított
kiutat, megragadta a lehetőséget, hogy megszabaduljon
nemcsak Sylorától, de a thayi halálúr fennhatóságától is. Lehet,
hogy a halállal kapcsolatban érzett nyomorult megszállottságuk
már megsértette az elf jó ízlését; de az is elképzelhető, hogy arra
a helyes következtetésre jutott, hogy Szass Tam követőjeként
örökös alávetettség vár rá: ha elő is léptetik, akkor is csak szolga
lehet, vezető sohasem.
 Jarlaxle meg akart bizonyosodni arról, hogy melyik
lehetőség felel meg a valóságnak.
– Minél hamarabb el kell indulnunk Gauntlgrymbe! –
mondta. – Még mielőtt a szóbeszéd Sylora fülébe jut, és
ellenünk uszíthaná az alattvalóit!
– De ha mégis így tesz, majd végzünk minddel – felelte Dahlia. –
Hátha ez a Drizzt engem is meggyőz arról, hogy rászolgált a hírére.
Jarlaxle elmosolyodott, mert efelől a legcsekélyebb kétsége
sem volt.
****

– Azonnal el kell indulnunk! – sürgette Jarlaxle Bruenorékat,

amikor nem sokkal később visszatért hozzájuk. – Néhányan azok
közül, akik meg akarnának minket állítani, elmentek a városból, és
kétség nem fér hozzá, széltében-hosszában terjesztik a hírt!
– De, és ezt te magad mondád, még nem tudunk eleget! –
ellenkezett Bruenor. – Például, hova kell tenni ezeket az
átkozott tálakat?
– Majd rájövünk, ha már ott leszünk, abban biztos vagyok! –
felelte Jarlaxle, és felidézte magában Gromph szavait, melyek az
Arklem Greeth amulettjében rekedt törpeszellemtől származtak:
„Ültess egy királyt Gauntlgrym trónjára!”
– Az idő most ellenünk dolgozik, barátom – folytatta végül.
– Sokan vannak, akik saját, gyalázatos céljaik érdekében
szívesen vennék, ha az ősfenevad újra felébredne és kitörne.
– A Bregan De’aerthe is itt van? – kérdezte Drizzt. – Készen
áll az útra?
Jarlaxle erre mintha elbizonytalanodott volna, és ajka
elvékonyodott.
– Csak mi leszünk négyen?
– Nem, öten – válaszolta Jarlaxle, majd kitárta az ajtót, és intett
valakinek, hogy lépjen be. Nem más tűnt fel előttük, mint Dahlia.
– Ez nem ama lány a ragacsból? – kérdezte Bruenor.
– Az csak trükk volt, hogy halálát mímelve
elmenekülhessen gonosz társaitól! – magyarázta Jarlaxle.
 – Na persze, amikor először Gauntlgrymbe menénk, akkor is
magával hozá a társait! – tiltakozott Athrogate. – Hát nem ő vala,
aki odavive minket azért, hogy kiszabadítsuk a fenevadat?
– Igen? És most azt akarod, hogy bízzunk benne? – fordult
Bruenor csípőre tett kézzel, dühtől fújtatva Jarlaxle-hez.
– Azon a réges-régi napon Dahliát is becsapták – válaszolta
Jarlaxle. Aztán Athrogate-re nézett, és hozzátette: – Ahogyan
minket is.
– Bah! – horkant fel a törpe. – Odacsala minket, hogy
kiszabadítsuk a fenevadat!
– Próbáltalak végül megállítani – emlékeztette Dahlia a
hőbörgő törpét.
– Persze, most ezt mondod!
– Igazat szólok, és ezt te is tudod – jelentette ki a nő, miközben
Bruenor és főleg Drizzt felé fordult. – Nekem is ugyanúgy
érdekemben áll megfékezni az ősfenevadat, mint nektek!
– A lelkiismereted, vagy a bosszúvágyad miatt? – kérdezte a
drow gunyoros vigyorral, mire Dahlia kemény tekintettel rámeredt.
Bruenor már felháborodottan kitört volna, Drizzt azonban a
törpe vállára tette a kezét, ezzel elcsitítva őt, majd fejével
intett a nőnek, hogy folytassa.
Azóta minden egyes nap szakadatlanul büntetnek az
engedetlenségért, melyet elöljáróim felé tanúsítottam – mondta a nő.
– Ráadásul kétszeresen is megfizetek, mert már én magam is látom
hibám következményét. Valaha azt hittem, hogy Szass Tam…
– Milyen Szass? – értetlenkedett Bruenor, és Drizztre nézett,
magyarázatot várva; a drow azonban maga is csak a vállát vonogatta.
– Thay birodalmának ura és parancsolója – magyarázta Dahlia –,
akinek az alattvalói ellenőrzésük alatt tartják a Rettegés Körét a
Neverwinter-erdőben, és akik a vidéken kószáló hamuzombikat is
támasztják!
Erre a drow és a törpe egyszerre bólintottak, emlékeztek a
nagy hatalmú halálúrról szóló történetekre, melyeket korábban
túlzásnak gondoltak.
 – Valaha úgy hittem, Szass Tam próféta – folytatta Dahlia. –
Úgy gondoltam, nagy ember ő, nagyratörő tervekkel. De
amikor megértettem, milyen árat kell fizetni ezek
megvalósulásáért, bolondnak éreztem magam.
– Akkor hát bosszút akarsz állni! – vágta rá Drizzt, és azzal, hogy
az erkölcsi megfontolás egy szikráját sem feltételezte Dahlia
pálfordulásában, alaposan megdöbbentette a nőt, aki
elvékonyodott ajakkal, összeszűkült szemmel nézett rá.
– Én már tíz éve is ezt mondám rád – szólt közbe
mérgesen Athrogate. – Úgy értem, hogy bolond vagy! –
magyarázta, mire Dahlia dühösen felhorkant.
– Szass Tam szolgái, a megszállott Asmodeus-hívek, meg
Sylora Salm, sőt még a régi társam, Dor’crae is…
– A vámpír – motyogta Athrogate, mire Bruenor undorodva
nézett rá, majd Dahliára.
– Szép kis barátitok vannak, mondhatom! – szólt zsémbesen.
– Mások meg ugyanezt mondanák egy törpe és egy drow láttán –
vágott vissza Dahlia, de amikor látta, hogy ennek hallatán Bruenor
szeme veszedelmesen összeszűkül, felemelte a kezét, jelezve, hogy
nem akarta megsérteni a volt törpekirályt.
– Meg akarnak majd állítani… minket – mondta. – Ismerem
őket, tisztában vagyok fondorlataikkal, erősségeikkel. Értékes
szövetségesetek lennék!
– Vagy veszedelmes kém! – fedte fel az érem másik oldalát
Bruenor.
Drizzt barátjától az elfharcoshoz fordult, de végül Jarlaxle-
en állapodott meg a tekintete. Elvégre is a Bregan De’aerthe
vezetőjénél kevesen értették meg jobban az olyan, nem
egyértelmű helyzeteket, amikor az erkölcsi és a gyakorlati
megfontolás összecsap. Jarlaxle-nek fel is tűnt Drizzt kérdő
pillantása, és alig észrevehető bólintással felelt.
– Akkor tehát öten leszünk – állapította meg a kósza.
– És egyenesen indulunk Gauntlgrymbe – helyeselt Jarlaxle.
Bruenor azonban csípőre tett kézzel állt, és cseppet sem tűnt
 meggyőzöttnek. Már vitába szállt volna, Drizzt azonban
lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Gauntlgrym.
Ezzel emlékeztette a törpét, hogy alig néhány nap, és
valóra válhat az évtizedek óta kergetett álma.
– Jól van – mondta végül a király is. Fogta a bárdját,
leplezetlen gyanakvással végigmérte Dahliát, majd intett
Jarlaxle-nek, hogy mutassa az utat.
 XVIII.
SÖTÉT ÚT EGY MÉG SÖTÉTEBB
HELYRE
– Bah! Persze, hagyjatok csak mindent széjjel, majd én úgyis
összepakolok! – fortyogott Athrogate, miközben kelletlenül
szedegette a földről a reggeliről megmaradt tányérokat.
Három napja indultak el Luskanból, és gyorsan haladtak; Jarlaxle
biztos volt benne, hogy még napnyugta előtt célhoz érnek, legalábbis
meglátják a Gauntlgrymbe vezető barlangrendszer bejáratát.
Az éjszaka folyamán esetenként rengéseket észleltek, de ennél
is aggasztóbbnak tűnt, hogy a Hotenow -hegy – pontosabban
második csúcsa, melyet az évekkel korábban történt robbanás
betemetett – újra láthatóvá vált. Ráadásul, ahogy az ébredő ős-
fenevad egyre erősebben nyomta kifelé, napról napra növekedett.
– Mindennap ezen fogsz zsörtölődni? – kérdezte Bruenor
Athrogate-et, miközben beállt neki segíteni a táborbontásban.
A fekete szakállú törpe a sértettség és az önbecsmérlés
fura keverékével az arcán nézett rá.
– Mi az? – mordult rá Bruenor.
– Delzouni király vagy – mondta Athrogate. – Tudom, hogy egész
életemben úgy tevék, mintha ez mit sem számít’na, és legtöbbször
ez így is vala… már megbocsáss, amiért ezt mondom…
Bruenor biccentett, jelezve, hogy nem haragszik, és
kíváncsian várja a folytatást.
– Moradin a megmondhatója, éltemben biz’ sok olyan dolgot
elköveték, mely nem méltó delzouni törpéhez – beszélt tovább
Athrogate. – Valék én útonálló gazember, azaz gaztörpe, és biz’
megese, hogy saját fajtársim érezék meg a buz’gányim erejét…
– Ismerem a múltadat, Athrogate. Adbarral és minden
egyébbel együtt.
– Igen, és azt gondolom, hogy midőn lejár az időm e világban már
ha egyáltalán sor kerül erre így, hogy ilyen átok lebeg a fejem fölött,
akkor majd, ha Moradin magához szólít, nem biztos,
hogy csak barátságos szavakat fog hozzám intézni.
– Én nem vagyok pap! – szólt közbe figyelmeztetően Bruenor.
– Az épp nem, de király vagy, delzouni uralkodó, ereidben
gauntlgrymi eredetű királyi vér csörgedez és szerintem ez jelent
valamit. Így hát te vagy a legalkalmasabb, hogy segíts nekem
megtart’ni ígéretem. Én engedém ki az átkozott fenevadat, én
is fogom visszazárni! Nem tudom visszafordít’ni, ami már
megtörténe, de enyhíthetem a következményét!
Bruenor elnézte egy darabig a keménykötésű, fekete
szakállú törpét, és látta, hogy szemében őszinte fájdalom
tükröződik – márpedig ez nem volt tőle megszokott. A
törpekirály bólintott, letette a kezében levő tányérokat a földre,
majd odalépett Athrogate-hez és vállon veregette.
– Figyelj rám jól – mondta neki. – Tudom, mi történe
Gauntlgrymben, és ha nem hinném el, hogy becsapának
tégedet, és azért húzád meg a kart, tudjad meg, már rég
széthasítottam vón’ a koponyád a bárdommal!
– Lehet, hogy nem én vagyok a legkiválóbb törpe, de azér’
a leghitványabb sem! – húzta ki magát önérzetesen Athrogate.
– Tudom – felelte Bruenor. – És azt is tudom, hogy se delzouni,
se útonálló, se tolvaj, de még egy gyilkos se akarná elpusztítani
Gauntlgrymet! Úgyhogy ne ostorozd magadat! Jól tevéd, hogy
rávevéd Jarlaxle-t, hogy szóljon nékem meg Drizztnek, és az
is nagyon helyes, hogy megesküvél, hogy visszamész és
visszazárod a fenevadat. Meg vagyok véled elégedve, és
Moradin se kérne tőled többet! – bizonygatta, majd újból
megveregette Athrogate erős vállát.
– Tudd – folytatta Bruenor –, hogy nagyon örülök, amiért itt
vagy! Ha csak én vó’nék, meg a három elf, lehet, belevetném
magam az első szakadékba, ami az utunkba kerül!
Athrogate egy pillanatig értetlenül meredt a királyra, majd amikor
megemésztette a hallottakat, szívből jövő hahotában tört ki.
– Bruhaha! – veregette vállon ő is Bruenort. – Előtte nem
így vala, és ez’tán se lesz így, de tudd, hogy erre az utazásra
életem s vérem adom éretted!
 Immár Bruenor volt az, aki értetlenül nézett.
– Míg elutazunk Gauntlgrymbe, ősapáink otthonába, te
léssz’ a királyom!
– De te Jarlaxle-t szolgálod.
– Tévedés, Jarlaxle a társam – helyesbített Athrogate. – Én
csak saját magam’ szolgálom, senki mást. Kivéve mostan,
mikor, mint mondám, Bruenor király alattvalójává szegődék!
A törpekirálynak beletelt egy kis időbe, míg feldolgozta a
hallottakat, de aztán azon kapta magát, hogy elismerően bólint.
– Mint az a régi barátod! – folytatta Athrogate. – Az, ki
mindenre teljes erőből ráveti magát, amit fel lehet falni, és
félgőzzel még arra is, ‘mit nem!
– Pwent – mondta ki a nevet Bruenor, és nagyon kellett
igyekeznie, hogy ne remegjen meg a hangja. Nem szívesen
ismerte el, de nagyon hiányzott neki a harci tomboló.
– Igen, a Pwent! – kiáltott fel Athrogate. – Amikor Cadderly
lakhelyén harcolánk a mászó szörnyek ellen, meg a szellemkirály
ellen, bizony ám, Pwent vala mellettem! Ismerhet-e egy király
nála derekabb pajzstörpét?
– Nem – vágta rá Bruenor a legcsekélyebb habozás nélkül.
Athrogate bólintott, elvigyorodott, és ezzel befejezettnek
tekintve
a beszélgetést, majd visszatért a táborbontáshoz.
Bruenor, némileg könnyebb szívvel, maga is újból munkához
látott. A társalgás eszébe juttatta, mennyire hiányzik neki
Thibbledorf Pwent, és az járt még a fejében, hogy a hűséges
szolgálat sok-sok éve alatt igazán lehetett volna kedvesebb a
Zsigerontóhoz. Milyen természetesnek vette, hogy a
keménykötésű, megbízható törpe mindig ott van mellette!
Ezután új fényben szemlélte Athrogate- et, és korholta magát az
érzelgősségéért. Ő nem Thibbledorf Pwent, állapította meg magában
Bruenor. A derék harci tomboló hajlandó lett volna akár meg is halni
érte; örömmel vetette volna magát a dárda elé, hogy az inkább őt
találja el, mint Bruenort. A törpekirály visszaemlékezett Pwent arcára,
amikor otthagyta őt a Jeges Szelek Völgyében: látszott rajta, milyen
nyomorúságosan és tehetetlenül érzi magát, amiért immár
nem tarthat királyával. Athrogate arcán elképzelhetetlen lenne egy ilyen
kifejezés. A fekete szakállú törpéből kellő őszinteség sugárzott, amikor
a Gauntlgrymben történtek miatt szánakozott, és valószínűleg azt is
teljességgel komolyan gondolta, hogy Bruenornak hűséget esküdött –
erre az egy útra. De ő nem volt Thibbledorf Pwent. És, tűnődött a törpe,
ha előáll a döntő pillanat, vajon megbízhat-e Athrogate- ben, hogy
életét áldozza az ügyért? Vagy a királyáért?
Bruenor tűnődését mozgolódás szakította félbe, mely a tábor
mellől hallatszott. A király a fák között Jarlaxle-t és Dahliát
pillantotta meg, amint beszélgetnek és dél felé mutogatnak.
– Nézd csak, Athrogate! – szólalt meg Bruenor, amikor a
törpe odalépett mellé. Miután újdonsült alattvalója felé fordult,
a király a két elfre bökött az állával.
– Nézd ama nőt Jarlaxle mellett!
– Dahlia.
– Megbízol benne?
Athrogate közelebb hajolt Bruenorhoz, és így felelt:
– Jarlaxle megbízik benne.
– Nem ezt kérdém!
Athrogate erre
felsóhajtott.
– Jobban megbíznék én benne, ha nem vón’ oly fukar a botjaival!
– ismerte el. Amikor erre Bruenor kérdőn ránézett, így folytatta: – Na ja,
de meg is van ám az oka, hogy ennyire sajnálja odaadni másnak! Ama
botot különféle módokon lehet eltörni, olyan fegyverekké, amilyeneket
még életemben nem láték! És gyors a nő, mindkét keze villámgyors!
Én magam is jól tudom pörgetni buz’gányimat, jobbra, balra, ahogy
kell, de ő nálam is jobb harcos. Inkább hasonlít sötételf barátodhoz,
mer’ a két kezével úgy küzd, mintha két különböző harcos lakozna
benne, ha ért’sz, mire gondolék!
Bruenor arckifejezése még zavarodottabbá vált, mint eddig,
ugyanis Athrogate korábban soha nem tanúsított ilyen mérvű
alázatot.
– Harcolék barátoddal, így biz’ jól tudom, miről beszélek! –
nyomatékosította a törpe az eddig elmondottakat. – Luskanban!
 – Igen. Szóval azt mondod, hogy ez a Dahlia még Drizzttel
is elbánna?
Athrogate nem válaszolt azonnal, de arckifejezése világosan
elárulta, hogy ezt gondolja, vagy legalábbis komoly kételyei
támadnának a kimenetelt illetően, ha a két elf között kitörne a harc.
– Bah! – horkantott fel Bruenor. – Hát ennyire félsz tőle?
– Bah! – horkantott vissza Athrogate. – Én aztán senkitől
nem félek! Csak annyi, hogy kevésbé gondolnám Dahliát
fenyegetőnek, ha nem lenne olyan átkozottul alattomos.
– Jó tudni – állapította meg Bruenor, feltűnően halkan, mert
észrevette, hogy Jarlaxle közeledik az emlegetett nő társaságában.
– Nem vagyunk egyedül – jelentette be Jarlaxle, amikor közelebb
ért. – Mások is ólálkodnak a környéken, és elég valószínű, hogy
hozzánk hasonlóan ők is a barlangrendszert keresik!
– Bah, de honnan tudnak róla egyáltalán?- kérdezte Bruenor.
– Fogadni mernék, hogy az Asmodeus-harcosok a
Szirteken vannak szétszóródva – felelte Dahlia. – Sylora tudja,
hogy nagyjából hol fekszik Gauntlgrym.
– De még közel sem vagyunk a hegyhez – vágta rá
Bruenor nyersen.
– Ám ha kerülőutat teszünk…
Dahlia szeme összeszűkült egy pillanatra, és Bruenor
egyszerre felismerte, hogy igaza volt – e hitében, amikor Dahlia
Jarlaxle-hez fordult, csak még inkább megbizonyosodott.
– Sylora gyanította, hogy az ősfenevad nyomába fogok eredni –
magyarázta a drow. – Ezért küldte Dahliát és a többieket Luskanba!
Hogy erről végleg meggyőződjön, és persze megállítson minket!
– De mostanra már biztos tudja, hogy nem sikerült – vélte Dahlia.
– Szass Tam alattvalóinak számos mágikus kapcsolatteremtő
eszköz áll rendelkezésükre.
– És halottnak hisznek téged – feltételezte Athrogate.
– Már nem – felelte Bruenor, és a hangja ismét megtelt
gyanakvással.
– Ha itt vannak, figyelnek minket, és szemmel tartják Dahliát is.
 Az elfnő bólintott, de nem igazán voltak ínyére e kilátások.
Bruenor persze ettől csak gúnyosan elmosolyodott.
– Szóval most már áruló vagy, és ha elkapnak, példásan
megbüntetnek – vonta le a következtetést.
– Jólesik kimondani? – kérdezte Dahlia.
– Pontosabban kétszeres áruló vagy! – folytatta a
vádaskodást Bruenor. – Elhitetéd velünk, hogy elesél a harcban!
– Nem igaz! – vágta rá Jarlaxle, mielőtt Dahlia szóra
nyithatta volna a száját.
– Nem igaz? – visszhangozta Bruenor, majd ledobta a kezében
tartott zsákot, előkapta a csatabárdját, és nyitott tenyerébe csapta.
– Ezt te nem akarhatod – figyelmeztette Athrogate,
hangjában inkább aggodalommal, mint fenyegetéssel.
– Hallgass bozontos barátodra, törpe! – mondta Dahlia, és
könnyedén meglengette sétapálcáját, majd ő is a tenyerébe
csapta a fegyvert, és Bruenoréhoz hasonló tartást vett fel.
A király erre megnyugodott, leginkább azért, mert egy sötét
alak osont elő csendesen egy fa mögül, Dahlia háta mögé.
– Hölgyem, ugye nem lep meg, hogy viselkedésed némi
gyanút kelt? – felelte Bruenor lefegyverző mosollyal. –
Megjelensz, hogy harcolj velünk, és most meg akarsz minket
győzni, hogy a mi oldalunkon állasz?
– Ha beálltam volna a harcba a Zsiványkardban, akkor már
ott befejezhetted volna a küldetésed, jó törpe – felelte az elf
harcosnő. – És ezt a drow barátocskádnak is megmondhatod,
aki itt ólálkodik mögöttem!
Drizzt kiegyenesedett Dahlia mögött, vele szemben pedig, a
nő vakmerő harciassága hallatán, Bruenor savanyú arcot vágott.
– Mondám én – mormogta Athrogate.
A törpekirály eltűnődött: vajon mennyire lehet fiatal ez a nő?
Korábban ez a kérdés eszébe se jutott, hiszen attól a pillanattól
kezdve, hogy betették a lábukat Luskanba, minden olyan
gyorsan történt. De most szöget ütött a fejébe a dolog. Itt állt ez a
nő egy törpekirály előtt, mögötte egy legendás drow-harcossal,
és aggodalomnak a leghalványabb jele sem mutatkozott az
arcán.
 Csak valaki, aki nagyon fiatal, érezheti magát ennyire…
halhatatlannak.
Bruenor először arra gyanakodott, hogy Dahlia valószínűleg
még soha nem tapasztalta meg, mit jelent a veszteség, így fel
sem tudta fogni ennek lehetőségét.
Aztán figyelmesebben tanulmányozta a nőt, és épp eléggé átlátott a
higgadt önbizalom burkán, hogy rájöjjön, valószínűleg tévedett az
utóbbi feltevéssel. Sokkal valószínűbb, hogy Dahlia nagyon is
megtapasztalta már, méghozzá igen fájón, a veszteséget, éppen ezért
nem érdekli ennek veszélye. Talán pimasz hencegésével még
szándékosan ki is akarja hívni a sorsot maga ellen. Bruenor Athrogate-
re sandított, és abban a pillanatban törpetársának figyelmeztetését
Dahliával kapcsolatban meglehetősen jogosnak gondolta: rájött, hogy
ez a nő valóban veszedelmes.
– Ha ennyire vágysz már a harcra, hamarosan lesz rá lehetőséged
– jegyezte meg Jarlaxle, kétségkívül azon szándékkal, hogy
megtörje a feszültséget.
*****

A kifelé mutatott magabiztosság dacára Dahlia legbelül azon

tűnődött, nem kockáztatott-e túl sokat. Néhány pillanatig a törpén
tartotta a szemét, és próbált szabadulni a kellemetlen gondolattól,
hogy a mogorva vén harcos a veséjébe lát. Kisvártatva
elhessegette a gyanút; nem ért rá ilyesmin gondolkodni.
Megfordult, és látta, hogy Drizzt könnyedén egy fának dől
karba tett kézzel, szablyáit pedig visszacsúsztatta a helyükre.
– Osztozol a barátod aggodalmában? – kérdezte a nő.
– Felötlött bennem a lehetőség.
– És gyökeret is vert az elmédben?
Drizzt erre elnézett a nő mellett Bruenor felé,
elmosolyodott, majd így válaszolt:
– Nem.
A nő arcvonásai megmerevedtek. Ismét úgy érezte, akárcsak az
imént Bruenor esetében, hogy egyik társa megpróbál átlátni rajta. De
köszönhetően a sötételf utóbbi válaszának, újra talajt érezhetett a
lába alatt. Immár lazábbra fogta a sétapálcáját, rátámaszkodott,
de tekintete továbbra sem enyhült, szeme sem rebbent –
semmiképpen nem akarta, hogy a drow fölényben érezze magát.
Azonban Drizzt sem pislogott.
– Indulnunk kellene! – szólalt meg mellettük Jarlaxle, majd
egyenesen kettejük közé lépett, így eltakarva őket egymás elől.
– Láttad azóta az ellenségeinket? – kérdezte aztán a
sötételf-társától.
– Dél felől jönnek – felelte a kósza. – Több csoportot is észleltem.
– Felénk tartanak?
– Inkább csak keresgélnek – felelte Drizzt. – Kétlem, hogy
pontosan tudják, hol vagyunk, és erősen gyanítom, hogy
megfeledkeztek a barlangokról, melyeket kelet felé láttunk.
– De vajon azok a megfelelő barlangok? – kérdezte Jarlaxle. – Ha
egyszer belépünk, számíthatunk rá, hogy az ellenség bezár minket.
Erre aztán hosszú, gondterhelt csend következett.
– Gyerünk, gyorsan! – mondta végül Dahlia, mindenki
meglepetésére, mert arra számítottak, hogy Drizzt, aki már
alaposan felderítette a terepet, fogja átvenni a vezetést.
– Bah, de a drágalátos barátid épp le akarnak minket
rohanni, és mindjárt előugranak a fűből, a vadászkutyáik után!
– ellenkezett Bruenor.
A nő azonban minden szónál a fejét rázta.
– Nem fognak lerohanni minket. Már megtehették volna. Biztosak
benne, hogy itt vagyunk – magyarázta, majd visszafordult Drizzthez.
– Azt mondtad, több csoportra oszlottak.
A drow bólintott.
– Sylora Salm elkeseredett harcot vív a netheriekkel a
Neverwinter-erdőben – jelentette ki Dahlia. – Nem sok hívőt
tud nélkülözni! Ha maroknyinál több harcost küldött a
Szirtekbe, akkor igencsak biztos abban, hogy itt vagyunk.
– Szóval azt akarja, hogy vezessük oda a barlanghoz –
állapította meg morogván Bruenor.
 – Szívesebben venné, ha inkább egyikünk se jutna oda élve –
felelte Dahlia anélkül, hogy felé fordult volna. – A leghőbb vágya,
hogy senki se akadályozza meg az ősfenevad ámokfutását!
– De nem akarná inkább személyesen ellenőrizni a
pusztítás irányát? – kérdezte Drizzt. – Hogy bebiztosítsa a
hőn áhított katasztrófa bekövetkeztét?
– Az ősfenevadban is akad némi rosszindulat – felelte
Dahlia. – Nem mondható teljességgel közömbösnek, és bír
egy csekély értelemmel.
– Erről vitatkozhatnánk – ellenkezett Jarlaxle, Dahlia
azonban megint csak a fejét rázta.
– Mennyire is mondható kiszámítottnak az első támadása?
A legkönnyebb és legközelebbi célpontot választotta – érvelt a
nő. – Ha nyugat vagy kelet felé tört volna, sokkal kevesebb lett
volna az áldozat. Nem, ő érezte, hogy Neverwinterben lüktet
az élet, és azt akarta maga alá temetni!
– És Neverwinter ismét életre kelt – mondta Bruenor.
– Az is Sylora győzelmét jelentené – felelte Dahlia, végre a törpe
felé fordulva. – De nem ez számára a legkívánatosabb végkifejlet.
– Hanem Luskan – vonta le a következtetést Jarlaxle.
– Az ősfenevadnak rendelkezésére állt egy egész évtized,
hogy kiismerje a börtönét – mondta Dahlia –, meg az őt tápláló
mágiát! Felbecsülte a Vendégtorony megmaradt erejét, és
talán még alattvalókat is küldött, hogy kövessék az indákat, és
határozzák meg pontosabban a város helyét.
– Tehát Sylora azt hiszi, hogy a fenevad az ő közbeavatkozása
nélkül is szolgálni fogja az ő céljait – szólt közbe Drizzt, és amikor
Dahlia és a többiek kíváncsian felé fordultak, hozzátette:
– Minél tovább húzzuk az időt, annál jobban tápláljuk az
erejét! Az elfnő nem tudta elnyomni a mosolyát. Nagyon örült,
hogy a
drow kiállt mellette. Támogatása nemcsak a következtetéseibe vetett
bizalmat tükrözte, hanem az őszinteségéről való meggyőződését is.
– A legjobb, amit tehetünk, hogy támadóan lépünk fel –
vélte Dahlia, és bólintott.
Drizzt is helyeselt, és a dolog ezzel eldöntöttnek számított.
 *****

Az elf villámgyorsan, kőről kőre ugrálva, leszökellt a

szakadékról. A talaj egyenetlen volt, és a nő rájött, hogy
veszélyes ez a sebesség – de egyúttal azt is felismerte, hogy
Drizzt megelőzte. Márpedig ő világéletében nagyon rosszul
viselte, ha alulmaradt. Pláne így, hogy a kis szurdok tövében
Asmodeus-harcosok várták, és a velük való harc lehetősége.
Ő és Drizzt átkeltek a magas hegygerincen, de előtte
visszakanyarodtak, hogy az őket üldöző kultuszhívek háta mögé
osonjanak. Az volt a céljuk, hogy a figyelmetlen harcosokat hátulról
lepjék meg. Északkeletre a törpék és Jarlaxle vették be magukat,
Drizzt és Dahlia pedig alig keltek át a szurdokon, amikor a közeledő
ördögimádók kiáltozásai kezdtek visszhangozni a sziklákról.
A kettős a legcsekélyebb habozás nélkül tört előre, a drow
azonban rövid időn belül lehagyta a nőt, miközben lenyűgöző
kecsességgel – melyről az elf persze úgy gondolta, hogy az
övénél azért nem lenyűgözőbb –, és még annál is
megdöbbentőbb sebességgel szökellt előre. Száguldás közben
lábfejéből csak egy elmosódott folt látszott, Dahlia pedig, bár
nem olyan észvesztő sebességgel, de a nyomában haladt.
A nő így a meredekebb útvonallal próbálkozott, de Drizzt
még így is gyorsabbnak bizonyult nála. A döbbent elf
egyszerűen el sem tudta hinni.
Ezüst csík villant meg lentről, a bozótból – a drow nemcsak
hogy hihetetlen sebességgel száguldott, de menetközben még
hírhedt nyilaiból is kilőtt néhányat.
Dahlia lehajtotta a fejét és tovább futott, csak arra figyelt, hogy
szilárd talaj legyen a lába alatt, miközben apró, villámgyors
léptekkel szelte át a különösen egyenetlen terepet. Vele
egyszerre fogok leérni, ha nem is előtte, mondogatta magának.
A következő pillanatban rájött, hogy nincs választása, és nem kellett
volna hagynia, hogy a büszkesége elhomályosítsa józan
ítélőképességét. Legnagyobb rémületére azon kapta magát, hogy ha
akarna, sem tudna lelassítani. Kénytelen volt engedni a lendületnek,
tudta, ha nem kapkodja a lábát, megbotlik, és a lejtó hátralevő
részét, szégyenszemre, arccal lefelé csúszva fogja megtenni.
Átrobogott egy bokron, melybe kétségbeesetten próbált
belekapaszkodni, de a növény, ahelyett, hogy megtartotta volna őt,
gyökerestől kiszakadt a laza földből. Így kénytelen volt folytatni a
nyílegyenes utat, melyből, mint észrevette, már nem sok maradt: tíz
láb mély és ugyanilyen széles sziklás vájathoz közeledett.
Amikor a széléhez ért, már nem is gondolkodott. Pusztán
ösztönösen cselekedett: behúzta a fejét, és leszúrta hosszú
botját. Miután biztosnak érezte, elrugaszkodott, és valahogy
sikerült elég erősen megkapaszkodnia a felső végében ahhoz,
hogy átlendüljön a vájat felett. A másik oldalon izmait tökéletesen
uralva ért földet. Szinte azonnal sikerült a megviselt kifejezést
letörölni az arcáról, főleg miután észrevette, hogy odalent Drizzt
leeresztett szablyákkal, hitetlenkedve bámulja.
Dahlia vidáman rákacsintott, hadd higgye a drow, hogy a
tornamutatvány kezdettől fogva szerepelt a tervei közt, majd
felhúzta magához a botot, gyorsan letörte a nyúlványokat, és
pörögve cigánykereket vetett, melynek végén – a semmiből
felbukkanó és rátámadó Asmodeus-hívek nagy bánátára –
már be is vetette új fegyvereit.

*****

Egy északra vezető szélesebb nyílásból a drow meglepetten

figyelte, ahogy Dahlia átlendül a keskeny szakadék fölött, kecsesen
átível a másik oldalra, majd egyensúlyát tökéletesen megőrizve
könnyedén földet ér. A drámaian lenyűgöző mozdulatsor önmagában is
igen figyelemreméltónak tűnt, Drizzt azonban még azt is döbbenten
konstatálta, hogy az elf majdnem ugyanolyan gyorsan halad, mint ő,
akinek pedig mágikus bokaperec fokozta a sebességét!
Nézte, ahogy a nő elrugaszkodik és pörög, nemsokára
hallotta is a felharsanó csatakiáltását, és minél gyorsabban fel
akart kapaszkodni a szakadék falán, hogy ott küzdhessen
mellette, vagy legalább tanúként figyelhesse, ahogy harcol.
 Azonban hamarosan saját, egyre tornyosuló problémái
kötötték le, mert több mint egytucatnyi ellenség lihegett
jobbról-balról a nyomában.
A keskenyebb vájat felé szaladt, messze megelőzte az
Asmodeus-harcosokat, miközben cikázva kikerülte a köveket,
melyekkel megpróbálták leteríteni. Megpördült, majd
igyekezett még messzebbre hátrálni, miközben a keskeny
vájat egyre szűkült, így az üldözők egymás hegyén-hátán
bukdácsolva próbáltak – eredménytelenül – felé közeledni.
A helyzet annyiban javult, hogy most már nem tizenkettővel
kellett megküzdenie, és a megmaradt hármat is erősen gátolták
a függőleges kőfalak, melyek miatt a két szélső harcos nagy ívű
lendítés helyett csak egyenes szúrásokkal tudott támadni.
Drizzt tettetett ijedtséggel hátrált, és amikor a három ellenség bedőlt
a cselnek és megindult felé, hirtelen váltással előretört, szablyáival
kicsapott, és a rá támadó dárdák mögé került. Alig észrevehető
csavarintással két oldalról befelé térítette a dárdákat, és szinte
keresztezte őket a középről próbálkozó Asmodeus-hívek előtt.
A következő pillanatban visszahúzta a pengéit, és három
ellensége közé pattant. Gyorsan, keményen lecsapott, és
jobbra, balra, középre szúrt. Az Asmodeus-harcosok kapkodva
próbáltak védekezni, majd visszakoztak, és azon igyekeztek,
hogy legalább a látszatát keltsék az összehangolt
védekezésnek. Drizzt azonban túl gyorsnak bizonyult
hozzájuk képest, pengéivel játszi könnyedséggel hárította a
csapásokat: csak úgy pörögtek, villogtak a veszedelmes
szablyahegyek.
A három ellenség végül újonnan érkező társaiba ütközött,
mire azok még jobban összegabalyodtak.
Drizzt pedig rendíthetetlenül küzdött tovább.
Az egyik Asmodeus-harcosnak a nagy kavarodás közepette
is sikerült megcéloznia a sötételf mellkasát, és menthetetlenül
repült a drow felé a dárda. Mielőtt a kósza mozdult volna,
hogy hárítson, kivehetetlen valami robbant mellette a földre,
melyen úgy meglepődött, hogy védekezni is elfelejtett.
 Valamilyen fegyver nyúlványa lendült meg előtte, amely
egyértelműen a homályos foltban körvonalazódó botról vált le
– és a drow igencsak megkönnyebbült, amikor rájött, hogy
Dahlia pattant mellé.
A nő kacsintással nyugtázta Drizzt megnyugvó sóhaját, és
aztán egymás mellett, vállvetve nyomultak előre – csak úgy
suhogtak a pengék, pörögtek a nyúlványok.
Az ellenségből többen felismerték Dahliát, néhányan
félelemmel teli hangon a nevét kiáltották. Asmodeus-harcosok
sokasága özönlött a keskeny hasadékból a tágasabb
tisztásra.
– Vonuljunk vissza? – kérdezte a drow, mert ez tűnt a legésszerűbb
döntésnek. Így, hogy az ellenség megbomlott sorokkal, esetlenül
botladozott, könnyedén átjuthattak volna a szakadék másik oldalára a
társaikhoz, akik már közeledtek a barlang bejáratához.
Dahlia mosolya azonban egészen más szándékról árulkodott.
Az a félelmet nem ismerő, élettel teli mosoly – valósággal
kéjelgő válasz a kihívásra! Mikor látott Drizzt utoljára ilyet? Na,
és ő maga mikor mosolygott így utoljára?
Gondolatai egy pillanatra visszakalandoztak egy barlangba a Jeges
Szelek Völgyében, ahová a fiatal Wulfgart kísérték el, hogy
felvegyék vele együtt a harcot egy csapatnyi verbeeg ellen.
A jelen helyzetet illetően a drow jól tudta, hogy a
visszavonulás lenne a legésszerűbb, de maga sem tudta miért,
elhessegette e tényt, és Dahlia mellé pattant a tisztásra, ahol
minden oldalról a túlerőben levő ellenség acsarkodott rájuk.
A két harcos nem egymás mellett küzdött, és nem is álltak be
egymásnak háttal. Látszólag nem akadt semmi összhang Drizzt
és Dahlia táncában. A drow a nő irányítására bízta magát, és
pusztán csak az ő fordulataihoz, ugrásaihoz igazodott.
Dahlia előrerontott, a kósza pedig szorosan a nyomában maradt,
hogy hátulról védje társát. A nő aztán bevágott elé, a drow pedig a
másik oldalról a háta mögé került, majd hirtelen megállt és
elkanyarodott. Amikor Dahlia befejezte az egyik támadó mozdulatát,
Drizzt mögötte folytatta, így hosszabbítva meg a pusztítás ívét.
 Mindketten szélsebesen pörgették fegyvereiket, szusszanásnyi
időre sem álltak meg, ütötték, vágták, verték vissza az ellenséget.
Az Asmodeus-hívek egyfolytában kiáltoztak egymásnak,
próbálták megszervezni a védekezést az elsöprő párossal
szemben, de minden alkalommal, amikor végre bármilyen
csatarend kialakulhatott volna, Drizzt és Dahlia irányt
váltottak, váratlan fordulatot vettek, így a harc továbbra is
rögtönzések villogó sorozata maradt.
*****

A férfi az ágak közt osont, oly nesztelenül, mint egy

vadászó macska. Látta odalent az áldozatát, anélkül, hogy az
észrevette volna őt. Szürke Barrabus döbbenten ismerte fel,
hogy merész terve látszólag sikerült.
Tudta, hogy a thayiek bajnoka, a rettegett Dahlia,
Asmodeus-harcosaival együtt, észak felé vonult, és azzal is
pontosan tisztában volt, hogy Sylora is abba az irányba
fordítja a figyelmét, az emelkedő hegy felé.
Azon tűnődött, hogy vajon képes-e átjutni a védővarázslatokon
és az őrökön, és a közelébe tud-e férkőzni a legfőbb ellenségnek.
Arra gondolt, hogy ha végezni tudna Sylora Salmmal, akkor
talán Alegni megengedné neki, hogy elhagyja a feldúlt
Neverwintert, és újra egy virágzó város nyújtotta kényelmes
körülmények között dolgozzon.
Odébb kapaszkodott az ágon, egészen az alatta elterülő ideiglenes
tábor fölé. Sylora alig tizenkét lábnyira volt tőle, épp lehajolt, így hátat
fordított neki, és egy óriási farönk belsejébe bámult.
Barrabus úgy ítélte meg, hogy támadópózba kuporodhatna és
levethetné magát, innen könnyedén elérné a nőt, de kíváncsisága
várakozásra késztette. Így hát ugrás helyett csak kicsit odébb
mászott, és Sylora válla fölött a vízzel teli, kivájt farönköt kémlelte.
Az így kialakított medencében képek sora váltotta egymást –
Barrabus rájött, hogy ez nem más, mint egy fürkészőtál.
Képtelen volt ellenállni. Még közelebb araszolt, majd lejjebb
hajtotta a fejét, és nyújtogatta a nyakát.
 Csatára valló mozgást fedezett fel a tisztánlátó vízfelszínen,
egymásnak feszülő, küzdő alakokat. A harcosok egy részében
Asmodeus-hívekre ismert, kiknek mozdulatai, rájuk cseppet
sem jellemző módon, kizárólag védekezésről tettek
tanúbizonyságot a szokásos, Barrabus által is megtapasztalt
ádáz támadás helyett. Aztán megpillantotta az egyik
ellenfelüket, és amellett, hogy rögtön megértette az
ördögimádók bizonytalanságát, a kép, amivel szembesült,
egyébiránt csak fokozta zavarodottságát. A pörgő nyúlványok,
az akrobatikus mutatványok – tudta, ez csak Dahlia lehet.
De miért harcolna az elfnő Asmodeus hívei ellen?
Lehet, hogy mégsem ő az. Lehet, tűnődött Barrabus, hogy
vannak még rajta kívül hasonló harcosok – noha a gondolat nem
igazán volt ínyére. Dahliából egy is elég volt, talán még sok is.
Nem értette az egészet.
A fürkészőtál felszínén kibontakozó nő megpörgette maga
előtt a nyúlványokat, majd úgy tűnt, mintha összeolvasztotta
volna őket – és ami azelőtt két külön fegyver volt, az most
egyetlen hosszú bottá állt össze.
Igen, Barrabus már tudta: ez mindenképpen csak Dahlia
lehet. Nézte, ahogy a nő három Asmodeus-harcos elé toppan,
akik tántorogva hátráltak. Az elf leszúrta a botját a földbe, és a
magasba lendült, de ahelyett, hogy az ellenségnek rontott
volna, hátrafelé vetült.
És akkor valaki, szemlátomást a nő szövetségese, rontott a
megüresedett helyre.
Barrabus látta, hogy az illetőnek fekete bőre van, és két pusztító
szablyája. Az orgyilkos valósággal kővé dermedt az ágon, kis híján le is
esett róla. E bizarr pillanatban még a lélegzete is elakadt, és mintha az
egész világ a feje tetejére állt volna. Sylora már teljesen ki is ment a
fejéből; akkor végképp, amikor az újonnan támadt ellenség, egy másik,
csak éppen élőholt nő villámcsapással jelezte közeledtét.
Barrabus még Sylorával sem akart szemtől szemben harcolni, és
a gondolat, hogy Árnyköpenyes Valindra legyen az ellenfele, ennél
is kevésbé lelkesítette. Próbált lehiggadni, de nem tudott uralkodni a
félelmén. Újból a fürkészőtálba tekintett, de az, szerencsére,
már üresnek mutatkozott.
A révület semmivé foszlott, a fölöttébb felzaklatott orgyilkos
pedig visszacsúszott a fatörzsig, lesiklott a földre, és eltűnt az
erdő sűrűjében.
*****

Drizzt balra iramodott, és bevágott Dahlia elé. Bukfencet vetve

húzódott el a nő fegyverének pörgő nyúlványától. Hirtelen
felbukkanása kellőképpen elterelte az Asmodeus-hívő figyelmét
ahhoz, hogy Dahlia állkapcson vágja, és a földre taszítsa.
Drizzt hamarosan két dühödt Asmodeus-harcos előtt termett,
pengéivel mesterien, egyszerre támadott és hárított. Néhány
pillanat leforgása alatt mindkettőt arra kényszerítette, hogy csak
a védekezésre összpontosítson. Szablyái egyre sebesebben
suhogtak, s a drow-nak hamarosan sokkal több energiája maradt
a támadásra, mint amennyit a hárításra kellett fordítania.
A sötételf továbbra sem hibázott. Harc közben sikerült egy
pillantást vetnie a társára, és meglepetten látta, hogy a nő már nem
cséphadarókkal és nem is rúddal küzd, hanem olyasvalamit tart a
kezében, amit leginkább hármas botként lehet leírni: a hosszabb
középső rész két végén két kisebb szakasz pörgött eszeveszett
tempóban. Drizzt egy pillanatra eltűnődött, vajon miféle fegyver
lehet ez, mely tetszés szerint ennyiféle változatban alkalmazható?
Persze nem sok ideje maradt ezen morfondírozni, akkor meg
már pláne nem, amikor a rá támadó két Asmodeus-harcoshoz
egy harmadik is csatlakozott. Egy pillanatra sem állhatott meg,
ahogyan Dahlia sem. Nem kockáztathatták, hogy körülfogják és
sarokba szorítsák őket. Drizzt szélsebesen hátrált a nő felé.
– Most föl! – hallotta a háta mögül, és azonmód, szinte ösztönösen
alacsonyan csapott a szablyáival, hogy lefelé kényszerítse a három
támadó figyelmét. Cseppet sem lepődött meg, amikor Dahlia átívelt
felette – méghozzá úgy, hogy egyik lábával a drow hátát használta
ugródeszkának, és onnan lendült el –, az Asmodeus-harcosokat
azonban, arckifejezésükből ítélve, szemlátomást váratlanul érte az
esemény. Dahlia lecsapott rájuk, az egyiket arcba rúgta, majd
ugyanígy tett egy másikkal is, végül fogta a botját – ami már
nem hármas bot volt, hanem egyetlen részből álló rúd –, és a
háta mögött manőverezett vele. Fogást váltott, majd
dárdaként kicsapta, méghozzá egyenesen a harmadik ellenfél
torkába. Gyorsan visszahúzta a fegyvert, leszúrta a rúd egyik
végét, és ismét a levegőbe repült.
És egy jó darabig így zajlott a csata: Drizzt lent pattogott ide-oda,
Dahlia pedig felette küzdött, és egyik ugrásra lendült a másik után.
váratlan fordulat miatt végül az Asmodeus-harcosok kezdeti
lendülete alábbhagyott, és összébb húzódtak, hogy hatékonyabban
védekező csoportokat alkossanak. Drizzt és Dahlia, mint ahogy azt
kezdettől fogva tudták, nem nyerhettek, és itt volt az idő, hogy
kimódolják a biztonságos távozás útvonalát.
hőn áhított figyelemelterelés a következő pillanatban már meg
is jelent a felettük magasodó hegygerincen. A megbízható
Guenhwyvar, mint mindig, most is a legjobbkor tűnt fel a harc
mezején. Irtózatos bömbölése megremegtette a sziklákat, és
minden szem rá szegeződött. A párduc ezután nagy ívben
levetette magát, és éppen oda érkezett, ahol a legtöbb
ellenséges Asmodeus-harcos zsúfolódott össze.
Azok persze üvöltve, fejüket lehúzva tülekedtek a szélrózsa
minden irányába, és ezalatt Drizzt, Dahliával együtt,
visszaosont a keskeny hasadék másik végéhez. Ezután
átverekedték magukat az egyenetlen sziklákon a barlang
bejáratáig, ahol Bruenor és a többiek már várták őket.
– A barátod? – kérdezte Dahlia cinkos mosollyal, fejével
hátrabökve a nagymacska felé. A drow még nagyobb
elégedettséggel mosolygott vissza, mert hallotta, micsoda vad
csődület keletkezett mögöttük.
Dahliára bízta a vezetést; bízott benne, hogy ügyel az előttük levő út
biztonságára, míg ő az esetleges hátulról érkező támadásokat hárítja
el. Amikor végül elértek a sziklás völgyhöz, mely közvetlenül a
barlangrendszer előtt terült el, Drizzt, varázserejű bokaperece
segítségével, nekifutott, hogy beérje Dahliát. Átszeltek egy kisebb
csatamezőt, ahol jó néhány Asmodeus- hívő feküdt holtan – kettő
még nyöszörgött. Kicsit messzebb egy harmadik egy fáról lógott
fejjel lefelé és segítségért kiabált, mert nem tudta kiszabadítani a
lábát a Jarlaxle varázspálcájából származó ragacsos anyagból.
Dahlia megindult az áldozat felé, és Drizzt borzadva lehunyta
a szemét, mert arra számított, hogy az elf biztosan kettéhasítja a
csapdába esett Asmodeus-harcos koponyáját. Meglepetésére és
megkönnyebbülésére társa csupán megpaskolta a csapdába
esett nő arcát, majd nevetve otthagyta.
A harcmező mellett sziklás emelkedőn haladtak át, mely
alant egy kis völgyet tárt fel, számtalan barlangbejárattal.
– Itt vagyunk! – kiáltott Bruenor az egyikből, mire Drizzt és
Dahlia megindultak felé.
– A párducoddal mi lesz? – kérdezte az elfnő hátrasandítva.
– Guenhwyvar már visszatért az asztrális síkra, és ott vár a
következő hívásomig! – nyugtatta meg a harcostársát Drizzt.
Dahlia bólintott, és egy ugrással a sötét barlangban termett.
Drizzt rövid időre megállt, és nézte – jólesett neki, hogy a nő
így aggódik a nagymacskáért.
Miután elhagyták a barlangrendszer első kamráját, a következő
szakaszon még Bruenornak is hason kellett csúsznia, de
igyekeztek, ahogy tudtak, mert hallották az üldözők hangját. Az
alacsony alagútból egy kicsi, de magas mennyezetű helyiségbe
értek, ahol Athrogate és Jarlaxle már várták őket. Dahlia, ahogy
kiért, megveregette a botját, mely ezúttal négy láb hosszú sétapálca
alakját viselte, mire a felső végénél kékesfehér fény villant meg.
– Ez a helyes út? – kérdezte Drizzt.
– Remélem – felelte Jarlaxle. – A rendelkezésünkre álló
kevés időben igyekeztünk ellenőrizni a járatokat, és egyedül
ez tűnt ígéretesnek.
– De nem lehetnek más barlangok is a környéken, melyeket
még nem fedeztünk fel? – kérdezte Drizzt nyugtalanul.
– A szerencse mindig a te oldaladon állt, barátom – vont
vállat Jarlaxle. – Ez az egyetlen ok, ami miatt megkértelek,
hogy tarts velem erre az útra.
 Dahlia ez utóbbit ijedten hallotta, de aztán Drizztre nézett,
és látta, hogy a drow mosolyog.
Az öt vándor alagutak egész útvesztőjén küzdötte át magát,
sőt még egy sekély föld alatti patakon is átkeltek. Számtalanszor
tévedtek zsákutcába, de még inkább szöget ütött a fejükbe, hogy
sokszor többfelé ágazott az alagút, és a választásban csak és
kizárólag az ösztöneikre számíthattak. Dahlia egészen
megrémült, de aztán felismerte, hogy a törpéknél jobban már
csak a sötételfek tájékozódnak jobban az alagutakban.
Kisvártatva messzi, de egyre közeledő hangokat hallottak,
és ebből tudták, hogy az Asmodeus- harcosok Mélysötétben
sem adták fel az üldözést.
Rövidesen hosszú, nagyjából egyenes alagúthoz értek, melyet
Athrogate, helyesen, lávacsatornaként azonosított. A járat megfelelő
irányban folytatódott, ráadásul egy enyhe lejtőhöz vezetett, így a kis
csapat lelkesen végigrobogott rajta. Nemsokára azonban hideg köd
suhant el mellettük, mire Dahlia lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy
az megelőzte őket az alagútban.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Bruenor, amikor feltűnt neki
a nő aggodalma.
– Halálos hidegség – állapította meg Drizzt.
– Az volt, amire gondolok? – fordult Jarlaxle Dahliához,
mire a nő bólintott.
– Dor’crae – mondta.
– A vámpír – magyarázta Athrogate, mire Bruenor
felhorkant és undorodva rázta a fejét.
– Elvezeti őket hozzánk – közölte Dahlia, és akkor a
többiek kezdték érteni, hogy az Asmodeus-harcosok miként
tudták őket idáig követni.
– Lehet, hogy Gauntlgrymből fordult vissza – vélte Drizzt. –
Ha így van, akkor jó úton járunk!
Ebben a reményben siettek újult erővel ismét előre, olyan gyorsan,
ahogy csak a lábuk bírta. A lávacsatorna hosszú ideig, órákon keresztül
folytatódott ugyanabban a könnyen járható lejtőben. Aztán ennek
hirtelen vége szakadt, és az alagút élesen lefelé fordult:
majdhogynem függőlegesen zuhant lefelé a látszólag
feneketlen sötétségbe. Más út nem mutatkozott, és
menetelésük utóbbi óráiban oldalfolyosókat sem láttak.
– Remélem, kitart még a szerencséd! – jegyezte meg Jarlaxle
Drizztnek, és egy mágikus erszényből hosszú, finom zsinórt vett
elő. Egyik végét odaadta Drizztnek, a másikat Athrogate- nek, és
külön figyelmeztette a törpét, hogy jól szorítsa meg.
Drizzt habozás nélkül a derekára kötötte a zsineget, és lemászott
a peremről. Nemsokára el is tűnt a többiek szeme elől. Ment, amíg
a zsineg hossza engedte, majd odakiáltott a társainak:
– Meredek, de járható lejtőbe megy át!
Egy pillanattal később villámlást és éles mennydörgést észleltek.
– Drizzt? – szólt Jarlaxle.
– Rögzítettem egy másik kötelet – kiáltotta a drow a sötétségből. –
Gyertek!
– Nincs más lehetőség – mondta Jarlaxle Bruenornak,
szemlátomást beadva a derekát.
– Akkor hát gyerünk – határozott a törpekirály, és
megragadta a kötelet.
Amikor elérte a szakadék alját, ahol korábban Drizzt tartózkodott,
megtalálta a második kötelet, mely átívelt a szakadékon, és
Taulmaril egy varázsnyila rögzítette szilárdan a sziklához.
Az alagút folytatódott: hol meredeken zuhant, hol könnyen
járható lejtővé váltott, és az öt vándor derekasan leküzdötte.
Állóképességük már a végét járta, de nem mertek megpihenni
és tábort verni így, hogy még csak nem is látták az út végét.
Egy kisebb aknába ereszkedtek, és alacsony boltíves folyosón
kötöttek ki, ahol az alagút éles kanyart vett, és onnantól a
mélysötétbeli zuzmó izzása világította be az utat. Néhány
pillanattal később óriási üreg magas peremére értek. Hatalmas
cseppkövek vették körül a csendes föld alatti tavat, és Bruenor,
Drizzttel együtt, hitetlenkedve pislogott, először az őrtoronnyá
munkált kövek, majd a túloldalon az óriási várfal láttán.
Harcpöröly Bruenor nagyot nyelt, és törpetársára pillantott.
 – Igen, Bruenor király – mondta Athrogate széles mosollyal.
– Remélém, hogy ez a kamra túlélé a robbanást, mert így te is
láthatod a kaput. Bizony, itt van a te Gauntlgrymed!
 XIX.
A KIRÁLYI ŐS SZEMÉVEL
– Csakis a vakszerencse lehetett! – erősködött Dor’crae. –
Volt ott tíz barlang, mehettek volna egy másik felé is, és…
– Gondolod, te bolond, hogy a sötételfek eltévednek Mélysötétben?
– szakította félbe a vérszívót a haragra gerjedt Sylora.
– Valószínűleg már az alapján ki tudták zárni a többi
barlangot, hogy beleszimatoltak a légáramlatokba!
A vámpír vállat vont, és szóra nyitotta száját, de Sylora,
rámordulva, csendre intette.
– Nem fogom eltűrni, hogy megfékezzék az ősfenevadat! –
tombolt a thayi varázslónő.
– Ébredése majd megpecsételi a netheriek sorsát a
Kardpart teljes északi szakaszán, kiteljesíti a Rettegés Körét,
és biztosítja győzelmemet!
– Igen, úrnőm – mondta Dor’crae, és meghajolt. – De az
ellenségeink veszedelmesek. Az áruló Dahlia még a legerősebb
Asmodeus-hívekben is félelmet kelt, ez a Drizzt nevű sötételf pedig
legenda szerte Északon. De azért mégiscsak egy
ősfenevadról van szó, egy betemetett, isteni lényről! Lehet,
hogy még maga az ereje teljében lévő Elminster sem tudna
megnyugtatni egy ilyen tomboló fenevadat!
– Valaha mégiscsak bezárták, hogy Gauntlgrymet szolgálja,
és az a börtön évezredekig fogva tartotta!
– De a megoldás kulcsa a Misztika Vendégtornyában volt,
ami pedig nincs többé.
– Ugyanakkor visszamaradt mágiát azért még kibocsát – vetette
ellen Sylora. – Hidd el, sajnos, mint ez az agyafúrt Jarlaxle rá is jött,
megvan a módja a börtön újjáépítésének! A csapata nagy
fenyegetést jelent ránk nézve!
– Az Asmodeus-harcosok a nyomukban vannak! – bizonygatta
Dor’crae. – És a legutóbbi látogatásom alapján biztosíthatlak róla,
hogy az ősfenevad nem akármilyen őrökkel népesítette be
alvóhelyét! Nagy hatalmú lényeket gyűjtött maga mellé a tűz
síkjáról, amelyek meghallották még zavaros hívásait is! Vörös
bőrű gyíkemberek kisebb serege járja az alagutakat!
– Szalamandrák – állapította meg Sylora. – Akkor hát itt az
idő, hogy visszatérj, és harcolj.
A Dor’crae arcára hirtelen kiülő rettenet mosolyt csalt a
varázslónő arcára. A vámpír kezdettől fogva bizonytalannak tűnt,
és még mindig munkált benne a félelem, hogy Dahlia át akarja
tenni a tizedik, őt jelképező gyémántot a jobb füléből a balba.
– Ez ügyben nem bízhatok semmit a véletlenre – folytatta Sylora
a következő pillanatban. – Felébreszteni az ősfenevadat, hogy
újabb elsöprő pusztításáradatot hozzon a vidékre, ez az utolsó
célunk a végső győzelem előtt! Ez azonban sajnos egyelőre várat
magára, mert a netheriek tovább harcolnak ellenem a Neverwinter-
erdőért, noha még azóta is próbálom megfejteni, miért,
mindenesetre nem merek elmenni innen. Ezért küldelek hát téged,
és ezt vedd megtiszteltetésnek, feltétlen bizalmam jelének!
Dor’crae arckifejezése világossá tette, hogy a vámpír nem
dől be az üres bókoknak; ennek ellenére szertartásosan
meghajolt, és így szólt:
– Alázatos szolgád vagyok, úrnőm.
– Valindrát is magaddal viszed – mondta Sylora, amikor
Dor’crae kiegyenesedett. A vámpír szeme erre a
meglepetéstől és a felindulástól elkerekedett.
– Most már sokkal tisztább az elméje – bizonygatta Sylora. – És
tudd: Árnyköpenyes Valindra mindennél jobban gyűlöli Jarlaxle-t, és
azt a másik drow-t sem kedveli, mert azzal vádolja, hogy nem
csekély szerepe volt Arklem Greeth vesztében.
– De Valindra kiszámíthatatlan, és nem igazán képes uralni
az erejét! – érvelt Dor’crae. – Roham törhet rá, melynek
beláthatatlan mágikus következményei lehetnek, és ez bizony
köny- nyedén ahhoz vezethet, amitől leginkább tartasz!
Sylora elkeskenyedő szemmel, szúrós tekintettel nézett a vámpírra,
ezzel mintegy figyelmeztetve őt, hogy nem szereti, ha ily arcátlanul
megkérdőjelezik az ítélőképességét. Ugyanakkor azonban
magában elgondolkodott azon, hogy esetleg igaza lehet, és
Valindrának a régi thayi mondás szerint „túl szűk a bőre
pattogó csontjai számára.”
Így hát igyekezett kifundálni valamilyen módot, amivel
tekintélyvesztés nélkül visszavonhatja az iménti parancsát. Arra
gondolt, előhozakodhatna a kifogással, hogy csak próbára akarta
tenni Dor’crae- t, vajon mennyire látja át a helyzetet. De hamar
elismerte, hogy ez túlságosan átlátszó lenne, így elvetette az ötletet.
A büszke úrnőnek, aki soha az életben be nem ismerte volna, hogy
tévedett, innentől kezdve csak egy választási lehetősége maradt.
– Valindra majd segít, hogy gyorsabban eljuss a
barlanghoz. És ha odaértek, ő is ugyanolyan gyorsan tud
haladni az alagutakban, mint te.
– Igen, hacsak el nem kószál másfelé – mormogta arcátlanul
Dor’crae, mire Sylora szeme újra haragosan megvillant.
– Majd te vezeted – rendelkezett ellentmondást nem tűrő
hangon.
– És amikor utoléritek az ellenséget, hívd fel külön a figyelmét
a két drow-ra! Emlékeztesd, kik is ők, és mit tettek az ő drága
Vendégtornyával és Arklem Greethtel. Aztán nézd végig
áhítattal, ahogy a nagy hatalmú halálúrnő ledönti az ősi
Gauntlgrymet, mely maga alá temeti ellenségeinket!
– Igen, úrnőm – felelte Dor’crae újabb meghajlással, noha a
hangja világosan elárulta nemtetszését.
– És abba is gondolj bele – Sylora arra készült, rúg a férfiba
még egy utolsót, csak az élvezet kedvéért –, ha Valindra vezeti a
támadást, akkor lehet, ki sem kell állnod Dahlia ellen, noha
tudom, milyen hőn áhítozol arra, hogy szembekerülj vele!
A maró gúny, Dor’crae félelmeinek kendőzetlen kimondása
a vámpír torkára fagyasztotta a szót. Válla csüggedten
lesüppedt, és egész alakja reményvesztettséget sugallt.
Tudta, hogy Sylorának igaza van.

0****
 Akárcsak az előtér, a kör alakú terem is csaknem
sértetlenül úszta meg a katasztrófát. A trón, a múltnak mintegy
rendíthetetlen mementójaként, még mindig állt.
Drizzt döbbenten, tágra nyílt szemmel bámult körbe, álla
leesett a csodálkozástól; épp annyira le volt nyűgözve, mint
Jarlaxle, Athrogate, sőt még Dahlia is az első alkalommal, főleg
amikor először beléptek a fogadóterembe. Bruenor még inkább
magánkívül volt; úgy tűnt, menten összeesik az elragadtatástól.
Drizztnek, amikor társára nézett, sikerült összeszednie magát –
elvégre szeretett törpe barátja, akivel oly sok évtizedet töltöttek
egymás mellett, most ott állt ama hely bejáratánál, amire több mint
fél évszázada feltette az életét. Bruenor szemébe könnyek gyűltek,
és akadozottan zihált, mintha elfelejtett volna még lélegezni is.
– Elf – suttogta. – Látod ezt, te elf?
– Teljes pompájában, barátom – felelte Drizzt. Még akart
volna mást is mondani, Bruenor azonban, mintha csak valami
láthatatlan erő húzta volna magával, elsodródott mellőle.
A törpe átment a terem túloldalára. Közben nem nézett se
jobbra, se balra, egyedül a célra függesztette a szemét –
mintha a trón valósággal hivta volna. A király fellépett a kis
emelvényre, mire négy társa ijedten rohant, hogy megfékezze.
– Ne, ne tedd! – kiáltott Athrogate, és folytatta volna a
magyarázattal is, ha Jarlaxle el nem csitítja.
Bruenor óvatosan a meseszép trón karfája felé nyúlt, majd
szinte azonnal vissza is húzta a kezét, és tágra nyílt szemmel
hőkölt hátra. A szeme összevissza cikázott, két kezét széttárta;
szemlátomást fogalma sem volt, hogy menjen-e vagy maradjon.
A többiek ekkor odaértek hozzá, de a törpe addigra
megnyugodott, és újra a trón felé fordult.
– Mi történe? – kérdezte Athrogate, mire Bruenor a trónra
mutatott.
– Ez biza’ nem mindennapi szék!
– Nekem mondod? – vágta rá Athrogate, akit a trón annak
idején nagy erővel áthajított a helyiségen.
Bruenor összeráncolt szemöldökkel nézett törpetársára.
 – Igen, mesésen szép munka – helyeselt Athrogate, miután
tekintete találkozott Jarlaxle-ével.
– Több annál – felelte Bruenor, akinek ismét elakadt a lélegzete.
– Át van itatva varázserővel – vélte Dahlia.
– Bőségesen teleszívta magát mágiával – bólogatott Drizzt.
– Nem. Emlékekkel – helyesbített Bruenor.
Drizzt odalépett Bruenor mellé, és lassan a szék után nyúlt.
– Ne! – figyelmeztette Bruenor. – Se te, ő meg végképp ne! –
intett fejével Jarlaxle felé. – Egyik’tek se! Csak énnékem lehet.
Jarlaxle bólintott, ami nem kerülte el Drizzt figyelmét.
– Mit jelentsen ez?- faggatta a kósza menzoberranzani társát.
– Pontosan nem tudom – felelte Jarlaxle. – Csak azt tudom,
hogy mit reméltem. Ez a hely tele van szellemekkel, mágiával
és emlékekkel. Abban reménykedtem, hogy egy delzouni
király, jelesül a mi nagyrabecsült Bruenorunk, majd megtalálja
a módját, hogy utat törjön magának ezekhez az emlékekhez.
Amikor befejezte, ismét a szóban forgó törpére nézett, mire
Drizzt és a többiek is hasonlóképpen tettek.
Bruenor kihúzta magát.
– Akkor hát lássuk! – jelentette be.
Mély lélegzetet vett, és határozottan fellépett az
emelvényre. Csípőre tett kézzel meredt egy darabig az előtte
álló trónra, majd bólintott, megfordult, és erősen megragadva
a karfákat, a székbe huppant.
Athrogate levegő után kapkodott, és repülő törpére
számítva lehúzta a fejét.
*****

Az ősrégi trón azonban Bruenort nem vetette ki magából. A

törpekirály néhány pillanatig nézte négy barátját – akik aztán
eltűntek. Alakjuk elhomályosult, megremegett, majd semmivé
foszlott.
A törpe mégsem volt egyedül. A teremben nyüzsögtek rokonai,
a falak ezernyi beszélgetés visszhangját verték vissza.
 Bruenor megacélozta az akaratát, és nem esett pánikba. Ez
a trón varázsereje miatt van, magyarázta magának.
Megnyugodott a tudatban, hogy senki nem vitte el őt a
barátaitól, és őket sem ragadták el tőle; csupán elméje tekint
vissza az évszázadokon át, az ősi Gauntlgrym idejébe.
Egy csapat elf állt előtte. A legtöbbjük olyan köpönyeget
viselt, amilyet leginkább varázslókon lehet látni, mellettük
pedig fontosnak látszó törpék foglaltak helyet; jelvényeiket és
testtartásukat tekintve feltehetően klánvezérek.
Bruenornak újfent elakadt a lélegzete, amikor észrevette,
hogy egyikük a Harcpöröly klán habzó söröskupát ábrázoló
címerét viseli a mellvértjén. Gandalug, Mithrill Csarnok első és
kilencedik királya? Lehetséges ez?
A törpe kétségkívül hasonlított Mithrill Csarnok alapítójára, de
némi meggondolás után valószínűbbnek tűnt, hogy inkább
Gandalug apja vagy nagyapja lehet. Maga Gandalug ugyanis,
legalábbis mialatt Bruenor kapcsolatban állt vele, miután
megszökött a drow-k időbörtönéből, soha, egyszer sem említette
Gauntlgrymet. Az ősi törpehaza viszont a volt király tudomása
szerint sokkal régebbi volt Mithrill Csarnoknál, így Bruenor arra
jutott, hogy az a bizonyos törpe nem lehet Harcpöröly Gandalug.
Tudta ugyanakkor, hogy a kérdéses kilétű uralkodó mellvértjén
levő jelkép, a habzó söröskupát ábrázoló címer nem a véletlen
műve: bizonyos, hogy Mithrill Csarnok egyik ősatyja áll előtte,
Gauntlgrym királya előtt. Bruenoron a közösség, az időtlenség
érzése lett úrrá, az a tudat, hogy ő valami nála nagyobbnak a része.
Mindez melegséggel és megnyugvással töltötte el.
Kénytelen volt azonban kizökkenteni magát a felemelő mélázásból,
és az előtte álló eseményekre összpontosítani. Akkor értette meg, hogy
most Gauntlgrym királyának a szemével lát: mintha öntudata egyszerre
átszelte volna az idők tengerét, és a régmúltban kötött volna ki.
Keményen küzdött, hogy megtisztítsa elméjét, képes legyen
egyszerűen csak befogadni, magába szívni az elé táruló látványt, és a
történtek értelmezését későbbre halasztani.
 Többi érzéke is bekapcsolódott, és hamarosan már
tisztábban hallotta a körülötte zajló beszélgetéseket.
A Misztika Vendégtornyáról sok szó esett. Az elf látogatók
onnan érkeztek. A mágikus indákról beszéltek, és arról, hogy
csapdába csaltak egy ősfenevadat, hogy az majd tűzzel
táplálja Gauntlgrym kohóit.
Bruenor alig hitte el a szeme előtt lejátszódó jelenetet. Az
elfek igencsak aggódtak, hogy a törpéknek szánt ajándékaikat el
ne lopják sötét bőrű rokonaik, a drow-k, mert akkor pusztulás
árad egész Faerűnre. A törpék nagy hévvel érveltek. Az egyik
azzal hozakodott elő, hogy mindezt már megbeszélték, mielőtt a
Delzoun klán segédkezett volna a Vendégtorony megépítésében,
abban a távoli faluban. Tehát falu volt… nem város.
Bruenor érezte a feszültséget gazdatestében, mely a Gauntlgrym
trónján helyet foglaló törpéhez tartozott. Ugyanúgy érezte, ahogy a
király izmai megfeszülnek, mintha csak a sajátjai lettek volna, és
valójában el is tűnődött azon, hogy barátai azon a távoli, jövőbeli
helyen vajon most saját testi valójában látják-e, ahogy megragadja
a trón karfáját, és feszeng egyre fokozódó dühében.
Ekkor egy elfnő lépett elő, aki erősen emlékeztette Bruenort
az ezüstholdi Alustriel úrnőre. A hölgy olyan dialekusban
beszélt, melyet Bruenor csak nehezen értett meg: ősi
törpenyelv, erős elfes akcentussal – de dallamos hanglejtéssel
előadott mondandójának lényegét világosan az tette ki, hogy
megígérte: népe tartja magát az egyezményhez.
Bruenor szédelegve hallgatta a beszélgetést. Rájött, hogy a
Delzoun klán történetének legfontosabb pillanatát éli át. Ekkor
történt, hogy alkut kötöttek a varázslókkal, és a Misztika
Vendégtornya varázserőt biztosított számukra, aminek segítségével
elkészíthették a hajdani legendás fegyvereket és páncélokat. Ez a
megegyezés biztosította később a Delzuon klán kiemelkedő helyét
az északi törpék közt, valamint járult hozzá ahhoz, hogy uralkodói
leszármazási vonaluk Bruenorig töretlen maradjon..
 Így hát minden joga megvolt, hogy betekintést nyerjen
klánja, sőt talán összességében a faerűni törpék történetének
legmeghatározóbb pillanatába.
– Megkapod a tüzet – fejezte be épp az elfkirálynő, és meghajolt. A
terem ismét elhomályosult, a képek hullámoztak, mint a forró
sziklákról felszálló levegő, amikor ezer ágra süt a nap.
Egy pillanat erejéig Drizzt és a többiek alakjai kezdtek el
újra kibontakozni a szeme előtt, de a törpe minden erejével
ellenállt. Még ne! – gondolta. Úgy érezte, még nem térhet
vissza, még nem tudott meg eleget.
– Bruenor! – harsant fel Drizzt riadt hangja, de a törpekirály
figyelmen kívül hagyta a hívást. A sötételf szava végül a
semmibe hullott, ő pedig visszazuhant a múltba.
Az iménti kép elhomályosult, és egy újabb jelenet váltotta fel. Már
nem a fogadóterem volt a helyszín. A király két elfet látott, akik egymás
kezét fogták, és egy falfülke előtt álltak. Ott bent vizestálat vett észre –
hasonlót ahhoz, amelyeket Jarlaxle most magával hozott. Az elfek
dalra fakadtak, mire a víz a tálban örvényleni kezdtett. Köd kavargott ki
belőle, mely lassan emberszerű élőlény alakját öltötte.
Először egészen kicsi volt. Nem a tálban levő víz tette ki a lény
egészét; az csak mintegy csatornaként szolgált a megidézéséhez.
Nőttön-nőtt, egy idő után kitöltötte a kis falfülkét, és úgy tűnt, mint
valami óriási hullám, hamarosan ki is dagadt belőle.
Valami azonban hirtelen elkapta és visszahúzta a falba.
Bruenor lenyűgözve nézte, ahogy az elemi lény megnyúlik és
a falfülkében levő lyukon keresztül egy kéményszerű vájaton
felszökik. A törpe megértette, hogy ama vájat tetejénél a
Vendégtorony egy indája húzódik meg, mely az elemi lényt az
ősfenevadat körülvevő élő korlát részévé tette.
És ez így folytatódott, egyik falfülkétől a másikig, miközben
az elfek sorra helyükre illesztették a mágikus tálakat.
Bruenor, ahogy Gauntlgrym folyosói végighömpölyögtek előtte,
elveszítette az időérzékét. Elméjében az ősi törpehaza királyának
szemével – akinek a nevét továbbra sem tudta – látta a hatalmas és
legendás gauntlgrymi kovácsműhelyt, és a kép oly elevenen
jelent meg előtte, mintha valóban ott lett volna.
Hirtelen az egész barlangrendszer ismerős lett számára;
mintha csak az őket összekötő delzouni vér átadta volna neki az
ismeretlen király emlékeit. Megértette, milyen szerepet játszottak
a törpék a Misztika Vendégtornyának megépítésében, és azt is,
hogy az elfek cserébe milyen ajándékot adtak Gauntlgrymnek.
Látta a legendás kovácsműhelynek is otthont adó kamrát,
és ez lelkesedéssel töltötte el. És látta az ősfenevadat, mely
elképesztő mélységekből szabadult ki, és a kovácsműhely
mögötti tűzkamrában raboskodott. Bruenor félt.
Az a bizonyos lény nem orkkirály volt, nem óriás, még csak nem
is sárkány. Leláncolt istenség volt, szó szoros értelmében vett
természeti erő, amely egész földrészek térképét képes lett volna
átrajzolni. A törpekirály tehetetlennek érezte magát vele szemben.
Amikor a Vendégtorony indáiban először buzgott fel a
varázslat, Bruenor nézte, ahogy a vízáradat táplálja és az óceán
erejével ruházza fel az elemi lényeket. Látta és hallotta, ahogy
az eleven víz abba a bizonyos kamrába hömpölyög, a
mélységbe bukik, és nagy sodrással pörög az ősfenevad
feletti aknában; reményeik szerint az idők végezetéig.
A törpekirály tanúja lett a jelenetnek, ahogy a gauntlgrymi
kovácsműhely először izzik fel a roppant ősi erő segítségével,
és fénye visszatükröződik az elragadtatott törpék és elfek
arcán egyaránt. Bruenor tudta, hogy ez a legnagyobb
dicsőség pillanata, melyben népének valaha is része lehetett.
A látomás aztán a fogadóteremben folytatódott, ahol ezernyi
törpe ünnepelt és emelte magasra habzó söröskupáját. A király
arcán könnyek csorogtak végig, és Bruenor nem tudta, hogy
ezek vajon a sajátjai-e, vagy azé, akinek a testét elfoglalta.
A hangok elhalkultak, a kép elhomályosult, az alakok
meginogtak és elszíntelenedtek.
Az ünneplő éljenzéseket csata hangjai váltották fel, és az
egykori törpék szellemekké halványultak.
 Ő maga pedig Harcpöröly Bruenor lett ismét, volt törpekirály a
kör alakú helyiség közepén emelkedő trónon. Felocsúdott, és
döbbenten szembesült azzal, hogy négy társa életre- halálra
küzd egy seregnyi magas, vékony, humanoid lény ellen. Az
ellenség először szokványos halandók csoportjának tűnt, a
harcosok embermódra fogták a dárdákat és a háromágú
szigonyokat. Alattuk azonban vakító tűz lobogott, és a lángok
dühödten csaptak fel a lábukig – azaz, mint Bruenor nemsokára
észrevette, a farkukig. Ugyanis csak deréktól felfelé voltak
emberek, alatta viszont kígyóként csúsztak-másztak a köveken.
A csigolyáik hosszú csonttüskékben türemkedtek ki végig a
gerincükön, fejükön pedig csavaros agancs nőtt.
Bruenorban ekkor halovány emlék derengett fel. Tudta, mik ezek
– már hallott róluk történeteket. Elemi lényhez hasonlatos
szörnyek. Szalamandrák.
A király szeme tágra nyílt, és bömbölve ugrott le a trónról.
Még menet közben helyére illesztette a pajzsát, és kezébe
vette a csatabárdját. Csatakiáltására barát s ellenség egyaránt
megfordult, és egy erőtől duzzadó, megfeszült izomzatú, belső
tűztől ragyogó élénk szemű törpét láttak maguk előtt.
Bruenor nem sokat teketóriázott, a legközelebbi
szalamandracsoportra rontott, és nagy erejű bárdcsapásai nyomán
jobbra-balra repült az ellenség. Balról háromágú szigonnyal
próbálta megtámadni egy szörnyeteg, ám a király pajzsa gyorsabb
volt, felfogta az ütést, és felfelé lökte a fegyvert. Bruenor ráadásul
még egy irtózatos erejű csapással is megtetézte a mesteri hárítást,
mire a lény derekánál félbevágva hullott le a földre.
Mintha csak maguk a törpeistenek költöztek volna Bruenorba:
tovább küzdött, és amerre csak elhaladt, pusztulást hagyott maga
után. Maga mellé szólította szövetségeseit is: ezúttal azonban nem
Drizztet és a többieket, hanem Gauntlgrym szellemeit.

****

– Clangeddin kemény hátsójára… – motyogta Athrogate a tróntól

nem messze. A törpe küzdött, hogy távol tartsa a kígyóembereket
Jarlaxle-től, a drow zsoldos ugyanis Drizztre és Dahliára
összpontosított: kereste köztük az üresen maradt helyeket, amint
azok ketten ide-oda kígyóztak, ugrottak és pörögtek. Bármikor,
ha rés támadt, az ügyes sötételf átlendítette rajta a tőrét, és
szinte minden szúrással leterített egy-egy szörnyeteget.
A négyfős csapat hatékonyan működött együtt – csak úgy,
mint közülük hárman sok éve a Szárnyaló Szellemnél -; Bruenor
király azonban még így is túltett egymaga a többieken,
nyomában tömegével hullottak a szalamandrák, mint a legyek.
Drizzt azonnal törpe barátja felé lendült, amint az beállt a harcba.
Dahlia, utánozva a drow minden mozdulatát, követte őt, a kósza
azonban hirtelen meggondolta magát. Bruenort elnézve ugyanis
megállapította, hogy a királynak semmi szüksége segítségre, és
inkább azon igyekezett, hogy a saját területén állja a sarat.
A csata állása hamarosan megfordult, mert egyre több
törpeszellem özönlött be a helyiségbe. A kamra túlsó oldalán a
szalamandrák körülfogták Bruenort, mire Drizzt a király nevét
kiáltotta, és úgy döntött, mégiscsak elkél neki egy harcostárs.
Megijedt, hogy Bruenornak most itt a vég, és már ostorozni
kezdte magát, hogy az iménti habozásával ő tehet erről.
A törpekirály azonban vad tekintettel és ádáz vigyorral nézett
szembe ellenfeleivel. Felemelte az egyik lábát, dobbantott, mire
villámok csaptak szét körülötte, és a szalamandrák úgy repültek
minden irányba, mint erős szélviharban a száraz levelek.
– Mi a kilenc pokol? – hüledezett Athrogate.
– Drizzt, mit jelentsen ez? – kérdezte a nem kevésbé
összezavarodott Jarlaxle, Dahliának pedig, aki úgy hitte, hogy csak a
saját fegyvere tud ilyen villámcsapásokat kibocsátani, elakadt
a lélegzete a megrökönyödéstől.
Drizzt Do’Urden csak a fejét rázta: semmiféle
magyarázattal nem tudott szolgálni.
25 ****

A magas kamra fenti árnyaiból még egy szempár figyelte a harc

alakulását. Tulajdonosa reménykedett benne, hogy az ősfeneved
szolgái elvégzik helyette a piszkos munkát. Akkor talán ő, Dor’crae
egyenesen kirepülhetne a kamrából, vissza a barlangokba, és
megmondhatná Valindrának és az Asmodeus-harcosoknak,
hogy forduljanak vissza a Neverwinter-erdőbe. Nagyon-
nagyon bízott e kimenetelben.
Aztán viszont fokozódó hitetlenséggel bámulta az isteni erővel
felruházott Harcpöröly Bruenort, és csalódottan vette tudomásul,
hogy a harc állása megváltozott. Hátrébb tekintett, a trónra, és
kezdett félni. Túl gyorsan zajlottak a feje fölött az események:
először Valindra, meg a veszedelmes ajándék, melyet Sylora a
rendelkezésére bocsátott, aztán a rettenthetetlen törpe látványa…
Hátrasandított a Gauntlgrymen túl elhelyezkedő üregre, oda,
ahonnan a terv szerint az Asmodeus-hívek készültek nemsokára
kitörni Valindrával az élen, majd Sylora figyelmeztető szavaira
gondolt, és a hatalomra, amivel felruházta a halálurnőt.
A gondolat, hogy most meg kellene bíznia, és el kellene
viselnie a kiszolgáltatottságot a hatalomnak, amivel ő immár
rendelkezik, arra sarkallta Dorcrae-t, hogy visszavágyjon
Thaybe, és egyre komolyabban latolgassa, vajon szerencsét
próbálhat-e még Szass Tamnál.
Egyelőre visszafordult a harc felé, és minden józan ész dacára
abban bízott, hogy az ősfenevad szolgái mégiscsak megtalálják a
módját, hogy véget vessenek az úrnője tervét érintő fenyegetésnek.

*****

Az isteni erő robbanása azonban gyorsan véget vetett a

támadásnak, a szalamandrák, égési nyomokat hagyva maguk után,
fejvesztve igyekeztek az összes, sebtében fellelhető kijárat irányába.
Bruenor üldözőbe vette az egyik csoportot, a magasba ugrott,
úgy harminclábnyi szakaszon átvetette magát a sziklák fölött, és
éppen a kiszemelt ellenségek közt ért földet. Csatabárdjával vadul
kaszabolta őket, egyiket a másik után. Eme ámokfutás közben, úgy
tűnt, nemegyszer éri szúrás – a barátja felé száguldó Drizzt minden
alkalommal fájdalmasan felkiáltott –, Bruenor azonban mintha észre
sem vette volna, hogy egyszer is eltalálták.
 Mire négy társa odaért mellé, a törpekirály már vagy fél tucat
legyilkolt ellenség között állt. Az életben maradt szalamandrák,
nyomukban a törpeszellemekkel, addigra eliszkoltak a helyiségből.
Bruenor, ahogy a barátaira nézett, egyfolytában pislogott.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Jarlaxle, de a törpe csak a
vállát vonogatta.
Drizzt tüzetesebben tanulmányozta Bruenort, még a
gallérját is félrehúzta, de sehol nem találta sérülés nyomát.
– Hogy csináltad? – érdeklődött Dahlia is. – Dobbantottál a
lábaddal, mint valami villámisten…
A törpekirály vállat vont és a fejét rázta. Néhány pillanatig
elég zavarodottnak tűnt, aztán ismét csak a fejét rázta, és
felhagyott a fejtöréssel; inkább Jarlaxle felé fordult.
– Tudom, hova kell tenni a tálakat – mondta neki.
– Honnan?
Bruenor eltűnődött egy ideig a válaszon. Tényleg,
honnan is tudja?
– Gauntlgrym megmondá – felelte végül széles vigyorral.
 XX.
ŐSIBB, MÉLYEBB ERŐK
Az Asmodeus-hívek lábujjhegyen léptek be a kör alakú kamrába,
noha a csata hangjai már réges-rég elhaltak. Arnyköpenyes Valindra
haladt elöl, mögötte pedig negyven fő Sylora legjobb harcosai közül.
A halálúrnő szinte azonnal a trónra fókuszált, és – nem lépve,
hanem lebegve – megindult felé, miközben alattvalói szétszóródtak,
hogy megvizsgálják a földön heverő holttesteket.
A nő, mivel erőteljes mágiát érzékelt, megállt a trón előtt.
Valindra, mint a Misztika Vendégtornyának varázslója, egész
életében tudományát tökéletesítette. A Mágiavészt
megelőzően, mielőtt meghalt, majd Arklem Greeth által élőholt
állapotba került, nagy hatalmú, nagy tudású varázslónak
számított, és jelentős hírnevet mondhatott magáénak.
Mivel immár halálúrnő volt, nem esett áldozatul a
varázspestisnek, noha eleve zilált elméje nem úszta meg károsodás
nélkül. Végül azonban kezdte visszanyerni józan értelmét, és
megtanult élni az újonnan ráruházott képességekkel, melyeket a
Mágiavész utáni, ismeretlen eredetű erők formájában talált meg.
A robusztus trónt azonban még a Faerűn egészét érintő elsöprő
változások is érintetlenül hagyták, hiszen jóval korábbi időkből
származott. Ősi mágia lüktetett benne, és immár a közelébe
merészkedő Valindrában: elringatta őt a meghitt kényelem olyan
állapotába, melyet már évtizedek óta nem ismert.
A nő a trón előtt állva artikulálatlan hangokat hallatott.
Lesoványodott, sápadt kezével a nagy hatalmú mestermunka
felé nyúlt, de, noha nem sok hiányzott hozzá, nem érintette
meg. Mivel gondolataiba merült, és elveszett a szép idők
emlékében, amikor még élő varázsló volt, észre sem vette,
hogy az Asmodeus-harcosok két parancsnoka lépett mellé.
– Valindra úrnő – szólította meg az egyik tiefling, egy férfi.
 A hölgy nem válaszolt, így alattvalója hangosabban
megismételte a szavakat. Valindra megriadt, és dühödten
fordult a férfi felé. Szeme valósággal lángokat szórt.
– Úgy véljük, hogy a halottak a tűz síkjáról származnak –
magyarázkodott a kábulatot megzavaró parancsnok. – Az
ősfenevad alattvalói lehetnek?
Valindra zavaros arckifejezése egyértelművé tette, hogy a
nő még csak meg sem hallotta az elmondottakat, jelentésüket
pedig végképp nem fogta fel.
– Igen – felelt valaki más, és amikor az Asmodeus -hívek
parancsnokai, Valindrával együtt, megfordultak, denevért
láttak elszállni a trón fölött, mely mintha bukfencet vetett
volna, és kisvártatva emberi alakot öltött.
– Az ősfenevad alattvalói, azaz pontosabban, bálványozói –
magyarázta Dor’crae. – Ezek a szalamandrák, ahogyan a
barlangrendszer mélyebbi rétegeiben megbúvó óriási vörös
gyíkok, mind a vulkán hívására érkeztek.
– Még több is van? – kérdezte a harcos férfi.
– Rengeteg – felelte Dor’crae, miközben az emelvényt
megkerülve csatlakozott a hármas csoporthoz.
– Hátha akkor elvégzik helyettünk a munkát – reménykedett
a Asmodeus-hívő. – Talán már meg is történt.
Dor’crae azonban csak nevetett a feltevésen, és kinyújtotta
karját, hogy nézzék meg az árnyakból megfigyelt csata eredményét.
– Úgy gondolom, nem… – folytatta volna, de félbeszakította
mondandóját, mert látta, hogy Valindra ügyet sem vet rá,
ehelyett a trón köti le ismét a figyelmét.
– Úgy gondolom, nem túl valószínű, hogy a barlanglakók
leszámolnak Jarlaxle-lel és harcedzett törpéjével – jelentette ki
Dor’crae –, ahogyan Dahliával és Drizzt Do’Urdennel
szemben sincs nagy esélyük.
A vámpír ismét Valindrára pillantott. Nézte, ahogy a nő
fellép az emelvényre, és továbbra is úgy mered a trónra,
mintha transzban lenne.
 – Épp elég veszedelmesek voltak eddig is, de most még
inkább azok. Ebből a teremből néztem végig őket, és az a
másik törpe, aki még velük volt, azt hiszem, a törpekirály,
mintha valami mágikus erőre tett volna szert!
A két Asmodeus-harcos összevonta szemöldökét, értetlenül
egymásra meredtek, majd nyilvánvaló zavarodottsággal
fordultak vissza Dor’crae-hez.
– És ama trónból nyerte erejét – magyarázta a vámpír,
miközben Valindra felé fordult.
A halálúrnő, úgy tűnt, továbbra sem hallotta.
– Valami ősi mágia lüktet benne, mely a törpének is
hihetetlen erőt adott! – figyelmeztette őket Dor’crae.
– Igen, mágia – motyogta Valindra, és meglendítette kezét
az egyik karfa fölött. Aztán hirtelen lecsapta a tenyerét, és
megragadta a trónt.
Szeme elkerekedett, és tiltakozva sziszegett. Lehetett látni,
hogy nagy erővel igyekszik a trónba kapaszkodni, az viszont
mindenáron el akarja vetni magától. A halálúrnő, kitartó
vicsorgással, tovább küzdött; sőt, megfordult és leült a trónra,
majd megszorította mindkét karfát.
Nyögött és vicsorgott, sziszegve dobálta magát, és fröcsögve
káromkodott. Hátával, mintha csak valami láthatatlan erő
nyomná kifelé, homorított. Ismét felnyögött, átkot szórt valami
törpekirályra, és erőnek erejével visszaült. A szemtanúknak: a
háromnak a trón mellett, és még sok más, a helyiségben
tartózkodó harcosnak, a jelenet úgy festett, mintha apró
félszerzet próbálna legyűrni egy sziklavájó rovarszörnyet.
A harc elmérgesedett. Kék, fehér és fekete villámok cikáztak a
trónból, mire Dor’crae és a parancsnokok hátrahőköltek.
Gauntlgrym trónja határozottan és erőszakosan visszautasította
Valindrát, a halálúrnő azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni.
De hiába: a trón az egész kamrát, sőt a teljes barlangrendszert
megrengető morajlással végül mégiscsak kivetette magából a nőt, aki
nagy ívben kirepült belőle. Varázstudománya segítségével még a
levegőben megfékezte a lendületet, így végül óvatosan ereszkedett
lefelé, de nem ért földet, hanem szokásának megfelelően
néhány hüvelykkel a föld felett lebegett.
– Valindra? – szólította meg Dor’crae, de a halálúrnő nem
hallotta.
Válasz helyett szélsebesen, kezét gyilkos karmokként
széttárva visszasuhant a trónhoz. Gonoszul sziszegett, és ujjából
villámokat bocsátott ki. Amikor azonban látta, hogy a varázserejű
trón egyszerűen csak elnyeli ezeket, a végletekig felháborodott
halálúrnő borsónyi tűzgolyót idézett meg, és a szék felé hajította.
– Futás! – kiáltott fel az Asmodeus-hívők parancsnoka, mire
a harcosok egymás hegyén-hátán tülekedtek minél
messzebbre a tróntól.
Valindra tűzgolyója lángokba borította a királyi széket, az
emelvényt és a körülötte levő padló jó részét. Az ádáz forróság
magát a halálúrnőt is elérte, ő azonban mit sem törődött vele. Senki
sem veszett oda a robbanásban, noha az egyik harcos rémülten
vette észre, hogy kigyulladt a köpönyege. Őrjöngve a földre vetette
magát, és kétségbeesetten tekergőzött, hogy eloltsa.
Amikor a lángok alábbhagytak és a füst is eloszlott, a trón
sértetlenül, teljes pompájában tűnt elő újra.
Valindra felsikoltott, sziszegett és ismét nekirontott a
megátalkodott ülőalkalmatosságnak. Újabb villámcsapásokkal
próbálkozott, de megint kudarcot vallott. Végül őrjöngve esett
neki a trónnak; ütötte, karmolta, ahol csak érte.
****

– Nagy hatalma van, kétség nem fér hozzá – suttogta az

Asmodeus-harcosok parancsnoka, miután odalépett Dor’crae
mellé. - A jelenléte mégis félelmet kelt bennem.
– Sylora Salm rendelte el, hogy hozzuk magunkkal –
mondta szigorúan a vámpír. – Ennek biztosan megvan az oka,
és nincs jogod megkérdőjelezni a parancsot.
– Természetesen – felelte a férfi lehajtott fejjel.
 Dor’crae még egy haragos pillantást vetett rá, csak hogy biztosan
tudja, hol a helye. Úgy érezte, nem engedheti meg, hogy arcátlan,
lázadó hangok törjenek fel soraikban, amikor az ellenség így
is alig egy lépéssel jár előttük. Valójában azonban a vámpír,
amikor visszanézett a trónra, és a csapkodó, őrjöngő
Valindrára, teljes mértékben osztotta az parancsnok aggályait.
Nem tudták ellenőrzésük alatt tartani az elvetemült
halálúrnőt, és Dor’crae nem alaptalanul tartott attól, hogy ha a
veszedelmes lény kiszemel egy újabb célpontot a tűzgolyója
számára, aligha fogja érdekelni, ha az Asmodeus-hívek teljes
alakulata is a robbanás hatókörében tartózkodik.
*****

Mind az öt vándor érezte a lába alatt, hogy az egész

barlangrendszer megremeg. Drizzt nem tulajdonított neki túl
nagy fontosságot, de amikor Bruenorra nézett, kénytelen volt
változtatni ezen.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Jarlaxle Bruenortól, mielőtt
Drizzt szóra nyithatta volna a száját.
– Bah, a fenevad böföge, oszt’ ennyi – vélte Athrogate, a
király arckifejezése azonban másról árulkodott.
– Ez biz’ nem a fenevad vala – rázta a fejét a Bruenor. –
Ellenségeink a nyomunkban vannak, és az ősökkel küzd’nek!
– Az ősökkel? – visszhangozta Drizzt és Dahlia egyszerre,
majd meglepetten egymásra néztek.
– Gauntlgrym törpéivel – magyarázta Jarlaxle.
– A trón – helyesbített Bruenor. – Megrekedtek a trónnál!
– És mi sült ki ebből?
Bruenor a fejét rázta, arckifejezése alapján a többiek tudták: a
király biztosra veszi, a trónt nem fenyegeti komolyabb veszély.
Ezután a törpe körbepillantott, és így szólt:
– A szellemek elmentek.
A többiek is körülnéztek, és valóban: egyetlen jelenést sem
láttak a folyosó teljes hosszában, pedig alig pár pillanattal
korábban is akadt ott még néhány.
– Elsietének, hogy védjék Gauntlgrym trónját! –
magyarázta Bruenor.
 – És mi, mit tegyünk? – kérdezte Drizzt.
Jarlaxle először úgy tűnt, hogy válaszolni készül, de aztán,
a többiekhez hasonlóan, várakozó tekintettel Bruenora nézett.
– Menjünk tovább! – rendelkezett a király, és a mindenáron lépést
tartani igyekvő Athrogate-tel szorosan maga mellett, megindult.
– Fölöttébb magabiztosnak tűnik – jegyezte meg Dahlia Drizztnek
és Jarlaxle-nek, amikor a két törpe már hallótávolságon kívülre
masírozott. – Egy percet sem gondolkozik, merre kanyarodjunk,
vagy az elágazásoknál melyik oldalfolyosót válasszuk.
A két drow ezt aligha vitathatta, és Drizzt, noha – hiszen mi
más választása is lett volna? – bízott a barátjában, egyúttal
erősen aggódott is. A fogadóterem közelében a folyosók tiszták
voltak és friss pusztítás jeleit – legalábbis Jarlaxle, Athrogate és
Dahlia emlékei szerint – nem viselték magukon, ám amikor az
utazók az első hosszú lépcsősoron leereszkedtek, nem csekély
felfordulást és törmeléket találtak. A járatok helyenként
beszakadtak, megrepedtek, és a második lépcső pedig,
amelyhez Bruenor elvezette őket, járhatatlannak bizonyult.
A törpe azonban elszánt volt, és azonnal mutatott egy másik
utat. Drizzt nem tudta, miféle varázserő lehetett abban a trónban,
de remélte, hogy valóban Gauntlgrym emlékezetéből fakadhatott,
és nem valami aljas ámításból, melyet esetleg, ahogy Athrogate-
tel is történt, ellenségeik ültettek a király elméjébe.
Jarlaxle előrement, hogy figyelje a törpéket.
– Igazán jól küzdöttél a szurdoknál – jegyezte meg halkan
Drizzt, mire Dahlia felvonta az egyik szemöldökét.
– Én mindig jól harcolok. Ezért vagyok még életben.
– Akkor hát gyakran harcolsz Menjünk tovább! –
rendelkezett a király, és a mindenáron lépést tartani igyekvő
Athrogate-tel szorosan maga mellett, megindult.
– Fölöttébb magabiztosnak tűnik – jegyezte meg Dahlia Drizztnek
és Jarlaxle-nek, amikor a két törpe már hallótávolságon kívülre
masírozott. – Egy percet sem gondolkozik, merre kanyarodjunk,
vagy az elágazásoknál melyik oldalfolyosót válasszuk.
 A két drow ezt aligha vitathatta, és Drizzt, noha – hiszen mi
más választása is lett volna? – bízott a barátjában, egyúttal
erősen aggódott is. A fogadóterem közelében a folyosók tiszták
voltak és friss pusztítás jeleit – legalábbis Jarlaxle, Athrogate és
Dahlia emlékei szerint – nem viselték magukon, ám amikor az
utazók az első hosszú lépcsősoron leereszkedtek, nem csekély
felfordulást és törmeléket találtak. A járatok helyenként
beszakadtak, megrepedtek, és a második lépcső pedig,
amelyhez Bruenor elvezette őket, járhatatlannak bizonyult.
A törpe azonban elszánt volt, és azonnal mutatott egy másik
utat. Drizzt nem tudta, miféle varázserő lehetett abban a trónban,
de remélte, hogy valóban Gauntlgrym emlékezetéből fakadhatott,
és nem valami aljas ámításból, melyet esetleg, ahogy Athrogate-
tel is történt, ellenségeik ültettek a király elméjébe.
Jarlaxle előrement, hogy figyelje a törpéket.
– Igazán jól küzdöttél a szurdoknál Menjünk tovább! –
rendelkezett a király, és a mindenáron lépést tartani igyekvő
Athrogate-tel szorosan maga mellett, megindult.
– Fölöttébb magabiztosnak tűnik – jegyezte meg Dahlia Drizztnek
és Jarlaxle- nek, amikor a két törpe már hallótávolságon kívülre
masírozott. – Egy percet sem gondolkozik, merre kanyarodjunk, vagy
az elágazásoknál melyik oldalfolyosót válasszuk.
A két drow ezt aligha vitathatta, és Drizzt, noha – hiszen mi
más választása is lett volna? – bízott a barátjában, egyúttal
erősen aggódott is. A fogadóterem közelében a folyosók tiszták
voltak és friss pusztítás jeleit – legalábbis Jarlaxle, Athrogate és
Dahlia emlékei szerint – nem viselték magukon, ám amikor az
utazók az első hosszú lépcsősoron leereszkedtek, nem csekély
felfordulást és törmeléket találtak. A járatok helyenként
beszakadtak, megrepedtek, és a második lépcső pedig,
amelyhez Bruenor elvezette őket, járhatatlannak bizonyult.
A törpe azonban elszánt volt, és azonnal mutatott egy másik utat.
Drizzt nem tudta, miféle varázserő lehetett abban a trónban, de
remélte, hogy valóban Gauntlgrym emlékezetéből fakadhatott, és
nem valami aljas ámításból, melyet esetleg, ahogy Athrogate-
tel is történt, ellenségeik ültettek a király elméjébe.
Jarlaxle előrement, hogy figyelje a törpéket.
– Igazán jól küzdöttél a szurdoknál – jegyezte meg halkan
Drizzt, mire Dahlia felvonta az egyik szemöldökét.
– Én mindig jól harcolok. Ezért vagyok még életben.
– Akkor hát gyakran harcolsz – felelte a drow halovány mosollyal.
– Amikor kell.
– Talán nem is tudod, mennyire lenyűgöző vagy!
– Nincs is rá szükségem – felelte Dahlia nem csekély éllel a
hangjában. – Jól harcolok.
– A kettő nem zárja ki egymást.
– Te magad vagy rá a bizonyíték – vágta rá Dahlia, majd
előresietett, hátrahagyva a fölöttébb jól mulató Drizztet.
****

– Kutassatok át minden alagutat! – ordított az Asmodeus-hívek

parancsnoka, amikor az egész csapat hátrálni kezdett a bejárat felé,
melyen keresztül nem olyan rég a helyiségbe léptek. Ugyanis
törpeszellemek színtelen alakjai özönlöttek eléjük a kör alakú
terem minden kijáratán keresztül, és élő hadsereget
meghazudtoló fegyelmezettséggel álltak be szabályos sorokba.
– Meg tudnak érinteni minket? Árthatnak nekünk? –
kérdezte az egyik nő vacogó foggal, ugyanis hirtelen
borzasztó hideg áradt szét a helyiségben.
– Ha akarnak, cafatokra tépnek – bizonygatta Dor’crae.
– Akkor győzzük le őket! – kiáltott fel a parancsnok, mire
körülötte mindenki lelkesítő csatakiáltásban tört ki.
Kivéve a vámpírt, aki úgy vélte, itt az idő, hogy denevéralakot
öltsön, és elrepüljön. Valamint Valindrát, aki olyan vad, harsány és
hisztérikus nevetésben tört ki, hogy még az éljenzés is lassacskán
elhalt, és mindenki tekintete a halálúrnőre szegeződött.
– Legyőzni? Őket? – kérdezte Valindra, amikor végül mindenki
figyelmét kivívta, majd ismét önkéntelen vihogásba kezdett. Ezután
felemelte lesoványodott kezét, és nevetése kántálássá alakult.
 Az Asmodeus-harcosok, akik már szembesültek mágiája
pusztító erejével, bizonytalanul, bármelyik pillanatban futásra
készülve köröztek körülötte.
De ezúttal nem borította lángba tűzgolyó a helyiséget;
helyette jogar jelent meg a nő kezében. Első pillantásra úgy
festett, mint az ördögimádók fegyvere, és ez újabb éljenzést
eredményezett. De ahogy egyenként jobban megszemlélték
Valindra jogarát, kiáltozás helyett elakadt a lélegzetük.
A harcosok jogarai, a dobódárdák eleinte vörösen pompáztak, de
idővel és a sok használattól színük elhalványult, legtöbbjük egyenetlen,
jellemzően rózsaszínes árnyalatot kapott. De az a jogar, amit Valindra
tartott a kezében, nem. Az valósággal ragyogott, és nem csak
rubinvörös színében. Úgy festett, mintha ékkőből faragták volna,
hatalmas élénkpiros kőzetből, amelynek színe oly folyékonyan ragyogó
és mély volt, hogy a közelben álló Asmodeus-harcosok kinyújtották a
kezüket, mintha bele akarnák mártani az ujjukat.
Valindra erőteljesen megragadta a mindkét végén vörössel
izzó fegyvert, és vízszintesen a feje fölé emelte.
– Ki az istenetek? – kiáltotta.
Az Asmodeus-hívek zavarodottan néztek egymásra,
néhányan motyogták ördöguruk nevét, míg mások inkább azt
gondolták helyesnek, ha a halálúrnőre hivatkoznak.
– Ki az istenetek? – kiáltotta Valindra mágikusan felfokozott
hangon, úgy, hogy minden szava betöltötte a helyiséget, és
visszhangzott szerte a sziklákról. A jogar válaszolt némán
először, megvillantva mindkét végét.
– Asmodeus! – kiáltotta a parancsnok, mire a többiek
követték a példáját.
– Akkor imádkozzatok hozzá! – rendelte el Valindra.
A fanatikus Asmodeus-hívek némi tolongást követően a halálúrnő
köré térdeltek. Mindegyikük átkarolta a jobbján levő társa vállát, a
bal kezükkel pedig magasra nyújtózkodtak a lenyűgöző jogar után.
Énekelni kezdtek, és ahogy a kemény kövön araszoltak, az általuk
formált kör lassan elkezdett balra kígyózni.
 Pár lépésnyi távolságból Dor’crae színtiszta döbbenettel nézte
a jelenetet. Nagyon jól ismerte azt a bizonyos jogart. Szass Tam
azelőtt Thayben őrizte, mert jól tudta, hogy ez volt az Asmodeus-
hívek legnagyobb becsben tartott kincse. Dor’crae egész végig
gyanította, hogy Sylora Salm elhozta magával nyugatra – mivel
az Asmodeus-hívek majd’ mindegyike a Neverwinter- erdőbe
települt, és mivel a nő teljhatalommal bírt felettük. Amikor
Valindra évekkel korábban beállt soraikba, Sylora hatalma a
halálúrnő felett csak megerősítette gyanújában.
Nem akarta elhinni, hogy Sylora odaadta ezt a jogart Valindrának,
ennek a kiszámíthatatlan és nagy hatalmú élőholt lénynek.
A vámpír azonban elhessegette a gondolatot. Tudta, most
nincs erre idő. Harcosai térdepeltek, miközben az ellenség
egyre közeledett!
– Valindra! – próbálta kiabálni neki, de a nő is mélyen
beleélte magát az éneklésbe, és úgy tűnt, meg sem hallja.
– Valindra, jönnek! – üvöltött hangosabban a vámpír, de a
halálúrnő ezúttal sem adta semmi jelét, hogy a figyelmeztetés
eljutott volna a tudatáig.
Az első szellemek vöröses árnyalatra tettek szert, amikor a
rubinszín jogar széles fénysugarába értek, és Dor’crae-nek feltűnt,
hogy ott mintha haboznának: arcuk ugyanis kellemetlenül, sőt
fájdalmasan elfintorodott. Füst gomolygott elő a jogar két végéből,
Valindra és a legközelebb álló törpék közt kezdett kígyózni, majd
átkavargott a kőpadlón, és még mélyebbre süllyedt, mintha is be
akarna hatolni magába a sziklába is. Végül valóban így történt: a kő
megolvadt, cseppfolyóssá vált, vörös buborékok jelentek meg benne, s
amikor szétpattantak, maró, sárga füstöt bocsátottak a levegőbe.
A szellemek egyszerre megtorpantak és kezüket felkapva
igyekeztek eltakarni a szemüket.
És akkor az a dolog, mint valami víziszörny állt fel a sekély
tavacskában a padlón keresztül emelkedett fel. Először az irdatlan
nagyságú, csonttüskékkel díszített, vörösen tajtékzó fej bukkant elő,
rajta kétoldalt fekete, görbe, fokozatosan keskenyedő szarvakkal,
melyeknek hegyes csúcsa fent egymás felé nézett. A lénynek nem
volt pupillája- csak két tűzverem, ennyiből állt a dühödt ördög
szeme. A széles száj örökös vicsorra húzódott, mely roppant
szemfogakat fedett fel, olyan tépőfogakkal együtt, melyekről lerítt,
hogy játszi könnyedséggel szaggatják le a húst a csontról. A
szörnyeteg, mintha csak létrán mászna felfelé az olvadó padlóról,
feljebb ágaskodott, és láthatóvá vált robusztus, meztelen teste,
mely egyetlen karcolás és égési sérülés nélkül emelkedett ki a
lávából. Vörös bőrszárnyai, kiszabadulván a veremből, szélesre
tárultak.
A lény egész teste teljesen vörös volt, és forró, mint a kilenc
pokol tüze. Bőre kötélként kidagadó izmokon és robusztus
csontokon feszült. Hátát fekete csonttüskék szegélyezték, melyek
éles hegyhátat képezve emelkedtek a nyakánál, egyre keskenyedve
futottak végig a gerincén, és végül villogó vörös farokban végződtek,
melynek fekete hegyéből halálos méreg csöpögött. A hosszú
karmok, akár a fényezett obszidián, feketén ragyogtak. A fenevad
jobb kezében hatalmas, szintén fekete buzogányt tartott, amely
négytollú, bárdpengés fejben végződött. A fegyverből füst lebegett
elő, sőt az ádáz végen esetenként egy-egy lángnyelv is előtört.
A szörnyeteg végül teljes valójában kilépett a bugyborékoló
tóból: óriási, fekete karmos lábfeje karcolta csikorogva a
köveket.
A lény mindössze egy koponyával díszített zöld ágyékkötőt viselt,
valamint szorosan az izmai köré tekerve, fekete bőr alkarvédőt és
hátborzongató ékszereket: emberinek látszó, de a nyolc láb magas
fenevadhoz képest kisebbnek tűnő koponyákból fűzött nyakláncot,
és ide-oda csapkodó farkára kötve további halálfejeket.
Az Asmodeus-harcosok jajveszékeltek és arcukat a föld felé
fordítva hason csúsztak; rá sem mertek nézni a dicsőséges
ördögre.
Persze a fenevad azért nem maga Asmodeus volt, mert annak
puszta kísérlete, hogy őt megidézzék, a halált jelentette volna
mindannyiuk számára. Ugyanakkor e szörnyűséges és egyben
győzedelmes pillanatban Valindra hatalmasat nőtt Dor’crae
szemében, és igazán ostobának érezte magát, amiért egy percig
is kételkedett Sylora Salmban. A jogar segítségével a halálúrnő a
kilenc pokol mélyét szólította meg, és meghallgatásra talált.
 Dor’crae ugyan sosem volt ördögfajzat tanítványa, de mint bárki,
aki elég időt töltött sötét varázslók társaságában, ismerte az alsóbb
síkok lakóit. Valindra hívása most valóban meghallgatásra talált, és
erőfeszítéseit azzal jutalmazták, hogy szolgaként rendelkezésére
bocsátották a pokol egy ivadékát, az ördögistenség egy személyes
alattvalóját, a kilenc pokol hercegét, aki egyébként csak az
elmondhatatlanul rémisztő főördögök parancsait teljesíti.
A fenevad végigtekintett kísérteties ellenségein, aztán félig Valindra
és a csúszómászó Asmodeus-harcosok felé fordult. Hosszú karjával a
jogar felé nyúlt, és karmos kezével megragadta a fegyvert.
Dor’crae-nek ismételten azon járt az esze, hogy ideje lenne
odébbállni, de látta, hogy a fenevad végül nem vette el a
jogart Valindrától. Ehelyett úgy látszott, mintha kölcsönadná a
nőnek az erejét, és a tárgyat használja közvetítő eszközként.
A jogar egyszer csak annyira fényesen ragyogott fel, hogy
Dor’crae kénytelen volt elfordulni, és vállát magasra emelve a
köpenyével eltakarni az arcát. A vámpír azelőtt már nagyon
sok alkalommal kényszerítette az akaratát gyanútlan
emberekre, a gyengékre, akiket könnyűszerrel meg tudott
törni. Abban a pillanatban megértette, micsoda rettenetet
élhettek át korábbi áldozatai.
Most ugyanis ő volt az, aki kifordult magából, és alázatosan
letérdelt. Azon kapta magát, hogy nem képes többé a pokolbéli
fenevadra nézni. Tenyerébe temette arcát, és szemlesütve a földre
hajolt. Reszketett, és annyira tehetetlennek érezte magát, mintha
ismét meghalt volna. Nem volt menekvés, sem esély az
ellenállásra.
– Dor’crae – hallotta meg egy idő után a nevét, inkább a
gondolataiban, mintsem a fülében. Valindra nyúlt felé, de
hangja áttetszőn, nagyon-nagyon messziről csengett. –
Dor’crae, kelj fel! – parancsolta a halálúrnő.
A vámpír összeszedte a bátorságát, és felnézett. Valindra továbbra
is úgy állt, ahogyan az imént, magasra emelve a vörös
energiahullámokat kibocsátó jogart. A pokolbéli fenevad most már
előtte állt, és így, hogy már elengedte a varázstárgyat, a jogar mintha
összezsugorodott volna – az ördögi herceg pedig még nagyobbnak
tűnt. Dor’crae fájdalma, reményvesztettségével együtt,
alábbhagyott. A vámpír fél térdre emelkedett, majd talpra állt.
– Az ősfenevad alattvalói nem akarják megérteni, hogy mi
is uruk szabadulását kívánjuk – szólt figyelmeztetően a
vámpír. – És a sárkány… a vörös sárkány onnan a mélyből…
Valindra a vámpírra mosolygott és vállat vont, miközben az
Asmodeus-hívek körös -körül feltápászkodtak. Dor’crae azon
tűnődött, hogy Valindra vajon hogyan tudta egyesével, név
szerint, és mégis egyszerre szólítani őket?
– Mutasd az utat, Beealtimatuche! – mondta a halálúrnő.
A pokolbéli fenevad, akinek az utasítás szólt, megindult, és
leterített, kínok közt vonagló törpeszellemek tömege mellett
haladt el, miközben diadalmasan kivonult a teremből.
Az Asmodeus-harcosok egy szót sem szóltak, de arckifejezésük
ámulatról, csodálatról és lenyűgözöttségről árulkodott. Dor’crae-n
ugyanakkor semmi ilyen érzés nem lett úrrá. Ismert korábban is
olyan varázslókat, akik különféle lényeket – rendszerint
alacsonyrendű démonokat vagy ördögöcskéket – idéztek meg az
alsóbb síkokról. És hallott persze olyanokról is, akik nagyobb
hatalommal bíró fenevadak: démonok, ördögök és elemi lények
megszólításával próbálkoztak.
Ez utóbbi kísérletek általában nem végződtek jól.
Ránézett a jogarra, mely a szükséges erőt biztosította a lény
hívásához, és ösztönösen is tudta, hogy az abban tárolt energia nagy
részét már maga a megidézés felemésztette – márpedig egy ily nagy
hatalmú ördögöt nagy erővel lehet csak ellenőrzés alatt tartani.
A pokolbéli fenevadak alapvetően csak magukat a főördögöket
szolgálták, most viszont úgy tűnt, Arnyköpenyes Valindrát is.
Na, de meddig?
 XXI
AZ ÖRÖKSÉG: A VÉGZET
Drizzt a tíz láb széles folyosón a védelmi falfülkék egyikének
támaszkodott. Dahlia, vele szemben, egy hasonló mélyedésben
állt. Hallották az üldözők zaját, és tudták, hogy azok az ősi
szörny szolgálatában álló elemi lények. A drow hátrapillantott a
másik irányba, ahol a folyosó négyszögletes terembe nyílt,
melynek törött ajtaját nemigen tudták volna a maguk hasznára
fordítani a közelgő szörnyek megfékezéséhez.
– Siessünk – suttogta Drizzt Bruenornak és a többieknek.
A törpe megállapította, hogy éppen ez az a helyiség, ahová
az első mágikus tálat el kell helyezni, azaz itt található az
egyik kapcsolódási pont a Vendégtorony indáihoz.
Drizzt végigtekintett a folyosón, a fal mentén elhelyezett,
törpemotívumokkal díszített számtalan fémáblán – de egyiken
sem látott semmilyen utalást arra, hogy melyik lenne a
keresett darab. Hirtelen zajt hallott maga mögül, és ez
kizökkentette a gondolataiból. Dahliára pillantott, és bólintott. A
nő, kezében hármas botjával, lelkesen visszavigyorgott rá. A
vidám arckifejezés azonban a következő pillanatban eltűnt, és
az elf, kezét felemelve, ujjaival tekergő mozdulatokba kezdett.
A kardod.
Drizzt lenézett az övére csatolt szablyára, Jéghalálra, és azonnal
megértette az aggodalom forrását. Ott, ahol a penge éle találkozott a
markolattal, kék fénycsík izzott. Jéghalál ugyan mindig viselt magán
némi kékes árnyalatot, és esetenként előfordult, hogy erőteljesebben
ragyogott: leginkább akkor, ha tűz- lénnyel került szembe. Elvégre a
legősibb fagyfegyverek egyike volt; arra a célra kovácsolták, hogy
tűzlényeket győzzön le, így örökösen az ő vérükre szomjazott.
Drizzt azonban korábban sosem látta használaton kívül, a
hüvelyben felizzani. Megragadta a kard markolatát és kissé
kihúzta a fegyvert, mire a falfülke, ahol a drow állt, kék
fényben kezdett fürödni.
 A sötételf visszacsúsztatta a kardot a hüvelybe mély lélegzetet
vett, és igyekezett megnyugtatni magát, hogy ez csak azért történt,
mert közel vannak a leghatalmasabb tűzlényhez, az ősi
fenevadhoz.
Visszanézett Dahliára, majd válaszul már emelni akarta a kezét, de
mielőtt megtette volna, hirtelen rájött, hogy tulajdonképpen milyen
bámulatos és váratlan dolog történt az imént: a nő a bonyolult drow
jelbeszédet használta! Drizzt azelőtt soha nem találkozott senki
olyannal, aki nem volt sötételf, és mégis ismerte ezt a jelrendszert.
Hol tanultad meg a jelbeszédet? – villantotta vissza kézjelekkel.
Dahlia csinos arca bosszúságot tükrözött, miközben,
szemlátomást sikertelenül, próbálta értelmezni a mozdulatokat.
Drizzt erre lassabban gesztikulált:
Drow módra beszélsz.
A nő vízszintesen kinyújtotta a kezét, majd előre-hátra
húzogatta, jelezve, hogy csak felületes ismeretekkel rendelkezik
a jelnyelvről. Végül önbecsmérlő mosollyal vállat vont.
Drizzt ennek ellenére továbbra is le volt nyűgözve. Azok
közül, akik nem drow-nak születtek, és így nem is részesültek
már gyermekkoruktól fogva alapos képzésben az Akadémián,
nagyon kevesen akadtak, akik akár csak egyszerű szavakat is
ki tudtak fejezni e rendkívül bonyolult jelbeszéd segítségével.
Odébb a folyosón nagy csattanással kinyílt egy ajtó, mire
Dahlia, kezében mágikus botját szorongatva, a falhoz húzodott.
Drizzt nyilat vett elő varázslatos tegezéből, és Taulmaril íj-
húrjához illesztette. Fél térdre ereszkedett, és a folyosót
kémlelte, ahonnan egy seregnyi vörös bőrű szalamandrát
látott feléjük közeledni.
****

– Gyorsan, törpe! – szólt Jarlaxle, miközben idegesen pislogott

az előcsarnokba nyíló ajtóra. – Úgy látom, nyakunkon az ellenség!
 Bruenor hangosan megköszörülte a torkát, és csípőre tett
kézzel állva meredt a kamra oldalfalára. Nem kevesebb, mint
tíz fémlap szegélyezte a falat, és szemközt is éppen ennyi.
 – Ugyan, hát szedjed le mind’! – nógatta Athrogate, Bruenor
azonban csak a fejét rázta.
– Muszáj a megfelelőt megtalálni! Különben csapdába ejt,
és megöl!
Athrogate, miközben beszélt, közelített az egyik fémtáblához,
és már nyúlt is volna felé. Azonban gyorsan visszahúzta a kezét,
és még a lélegzete is elállt, úgy fordult Bruenor felé.
A törpe, ahhoz képest, ahol társa állt, a két fémtáblával
lejjebbire mutatott.
– Az lesz az!
– Biztos?
– Igen – jelentette ki Bruenor, mire Athrogate megindult a
jelzett helyre. Megragadta a táblát, és minden erejével húzta,
rángatta, de hiába, semmi sem történt.
A folyosón viszont egyre hangosabb kiáltások hallatszottak.
Athrogate még keményebben megragadta a táblát, és még
erősebben húzta, de az továbbra sem mozdult. Végül nyögve
elengedte és hátraugrott. A tenyerébe köpött és már újra
nekiveselkedett volna, ha a törpekirály nem állja útját.
Bruenor odalépett a táblához, egyik kezével megérintette,
és belekezdett egy énekbe, a törpékéhez rendkívül hasonlatos
nyelven. Athrogate-nek beletelt néhány pillanatba, míg rájött,
hogy valójában egy szót sem ért az egészből.
A törpekirály enyhén megtaszította a táblát, mire az, Tévén
a titkos falfülke ajtaja, nagy lendülettel kinyílt.
– Hogy a kilenc pokolba? – háborgott Athrogate.
– Talán összefüggésben lehet a trón mágiájával? – tűnődött
Jarlaxle hangosan. A drow egy szempillantás alatt Bruenor
mellett termett, és elhelyezte a tálat a keskeny, mély fülke
legaljában. Kotorászott zsákjában, majd elővett egy kis
üvegcsét, és átnyújtotta a törpének.
– Ezzel fel tudod izzítani a tál varázserejét – kezdett volna
Jarlaxle a magyarázatba, de Bruenor feltartott kézzel elhallgattatta.
 Ugyanis tudta, mi a teendő. Kihúzta az üvegcse dugóját,
beleöntötte a varázserejű vizet a tálba, aztán gyengéden
körözött fölötte, és halkan énekelt.
A víz, ahogyan kavargott a sekély tálban, mintha
megsokszorozódott volna, és kidagadt. Fura alakot öltve
felemelkedett a tál szélén, mintha csak egy vízből formált
humanoid dagadna ki az erőtől, és egy pillanatig dühösnek is
tűnt, amiért elszólították az otthonát jelentő síkról.
Addig dagadt, míg túl nem nőtt a falfülkén; akkor aztán
kidudorodott belőle, és a törpe fölé tornyosult. Jarlaxle hátrált,
Athrogate pedig figyelmeztetően kiáltott Bruenornak, és,
annak ellenére, hogy nem tudta, árthat-e velük egy ilyen
lénynek, előhúzta láncos buzogányait.
Bruenor azonban nyugodt maradt. Elvégre, ő szólította elő a
jelenést a tálból, így ő parancsolt neki. Átnyúlt az elemi lény
mellett, mintha annyira sem aggasztotta volna, mint egy növény a
cserépben, és beljebb tolta a tálat a falfülkében. Lefelé mutatott,
a keskeny alagútra, jelezve, hogy azt akarja, az elemi lény
ereszkedjen le a sötétségbe. A fülke másik végénél ugyanis a
Vendégtorony egy nyitott indája húzódott, melyet éppen egy ilyen
teremtmény volt hivatott betölteni. Az elemi lény tiltakozásában
tovább dagadt. Mindkét oldalán vastag, karszerű nyúlványok
jelentek meg, és óriási vízöklök készültek lecsapni Bruenorra.
A törpe azonban csak vicsorgott, és továbbra is az alagút
felé mutatva parancsolta az elemi lénynek, hogy
haladéktalanul engedelmeskedjen.
Amint ez végre-valahára megtörtént, Bruenor a fémtábla után
nyúlt. Egy pillanatra megállt, és a fülkéből kiszűrődő hangokat
figyelte, melyek a tengerparton megtörő hullámokra emlékeztették.
Mélyet lélegzett, igazán megkönnyebbült, hogy a lény valóban
eleget tett a parancsnak. Ezután visszaillesztette a fémlemezt, és
amikor végül megfordult, Jarlaxle- t látta, amint az ajtónál őrködik.
– Indulnunk kell, gyorsan! – szólt neki a drow, Bruenor
azonban a fejét rázta.
 – A második is itt van – magyarázta a király, és a szemközti
falra mutatott.
Kint a folyosón viszont egyre nőtt az acsarkodó tömeg.
– Ó, jó törpe, nagyon siess! – kérte Jarlaxle, majd két vékony
varázspálcát húzott elő, és meglapult az ajtó melletti falnál.
*****

Taulmaril, a Szívkereső egyik nyilat repítette ki a másik után,

és ezek ezüst villámcsíkot húztak maguk után, ahogy a folyosó
különböző pontjaiba csapódtak. Drizzt fél térdre kuporodva hajolt
ki félig a falfülkéből, és csak úgy záporozta a halált az
ellenségre. Minden találat után hullottak a szalamandrák, néha
egyetlen hatalmas nyíltól akár kettő, sőt három is.
De a veszteség csak tovább dühítette a szörnyetegeket; a
sötételf tudta, nem lesz képes visszaverni őket. A megátalkodottak
ugyanis az ősfenevadért, istenükért harcoltak. Holttestek hevertek
szerte a folyosón, de újabbak és újabbak siklottak át rajtuk. És
amikor a drow ezeket is leterítette, a hátramaradt, feldühödött
lények más taktikához folyamodtak: a döghalmot, ahelyett, hogy
áthaladtak volna rajta, pajzsként kezdték tolni maguk előtt. Drizzt
elfintorodott, és – ugyan mi mást tehetett volna? – tovább lőtte ki a
nyilakat. Hátrafeszítette Taulmaril íjhúrját, amennyire csak tudta, és
a középen összezsúfolódott tömegbe célzott. A villámló nyilak
lyukakat égettek a hullahalomba, és alkalmanként sikeresen áttörve
rajta az azt taszigáló élő ellenségekbe is.
A nyomás azonban csak nem akart enyhülni, és Drizzt már azon
volt, hogy letegye Taulmarilt, és szablyái után nyúljon, amikor két
erős villámcsapás érte mögötte a folyosót. A drow egy pillanatra
meghökkent, mert a támadás ideiglenesen elvakította, így gyorsan
visszahúzódott a falfülkébe. Amikor már ki tudott nézni, leszakadt
testrészek zavaros, füstölő, megfeketedett sokaságát látta; a
megmaradt szalamandrák pedig a szétrobbantott előőrs mögött
tülekedtek, hogy újjáépítsék mozgatható védfalukat.
Drizzt erre visszatért a halálos nyílhoz és mint mindig, ezúttal is igen
hatékonyan használta. Mögötte az ajtóból Jarlaxle emelte ismét
pusztításra a varázspálcáit, és úgy irányította a kettős
villámcsapásokat, hogy azok visszapattanjanak a mennyezetről,
és a hullafal mögött lapuló élő szalamandrákat érjék.
– A ragacsot! – kiáltotta Drizzt.
– Rendben! – válaszolta Jarlaxle, mire fajtársa
visszahúzódott a falfülkébe.
Nemsokára zöld masszagolyó repült el mellette, és a
hullafal előtt a földbe csapódott.
De a szalamandrákat ez sem tántorította el; széttépték
hátborzongató erődjüket, és átbukdácsoltak rajta.
– Közel vannak! – kiáltotta Dahlia a szemközti faltól.
– Tartsatok ki! – kiáltotta Jarlaxle az ajtóból. Ezután két
villám cikázott el a páros mellett, és akkorát dördültek, hogy
megrázták a köveket.
– Most! – kiáltotta aztán Dahlia, és botját lóbálva kirontott a
folyosóra.
Drizzt szablyáival a kezében követte, és még épp időben
villantotta meg jobbjában Jéghalált, felfogva egy Dahliát
megcélzó háromágú szigonyt.
Három szörny nyomult előre egymás mellett, és dühödten
igyekeztek leszúrni a drow-t, az elffel együtt. Drizzt köröző pengéi
mesterien hárítottak minden támadást, néha kettőt is egyszerre.
Ugyanakkor a szörnyek hosszú dárdái és szigonyai túl mesz- szire
elértek ahhoz, hogy mögéjük lehessen kerülni, és támadni; márpedig
Drizzt nem akarta otthagyni a Dahlia mellett elfoglalt helyét. Ők ketten
ugyanis nagyszerű védfalat alkottak -sőt, ennél is többről szólt
együttműködésük, hiszen, mint a sötételf felismerte, ugyanazt a ritmust
vették fel, és összehangoltan mozogtak. Dahlia lenyűgöző botja,
melyet a nő néha egyrészes, hosszú rúdként, máskor iker- vagy
hármas botként, sőt esetenként két külön cséphadaróként alkalmazott,
különféle támadási és védekezési módszereket biztosított. Drizzt
inkább a hárításra fektette a hangsúlyt, szablyái csak úgy
csörömpöltek, ahogy küzdött a szalamandrák ellen.
– Igen! – kiáltotta Dahlia, megértve a drow szándékát, és egy
lépést hátrált, miközben Drizzt elszáguldott mellette, és gyors
egymásutánban hárította a dárdákat és a szigonyokat. A sötételf
faltól falig szökkent, ahogy szélsebesen oldalazott, lábából csak
egy elmosódott csík látszott, és a keze is ugyanígy a homályba
veszett az ütemes mozdulatok egymásutánjában.
Aztán visszatért a kiindulási ponthoz, és pattanást hallott
maga mellett. És ekkor Dahlia bámulatos fegyverének újabb
változata tűnt elő: négy egyenlő hosszúságú, lazán összefűzött
bot, mellyel korbács módjára lehetett csapkodni. És mint a Drizzt
jobbjánál ólálkodó szalamandra rövidesen meg is tapasztalta,
meglehetősen hatékonyan: az utolsó rúd ugyanis, miután egy
erőteljeset pördült, a homlokában lyukat ütve állt meg.
Alighogy a szörny holtan esett össze, a mögötte levő társa
már hajította is a dárdáját. A sötételf szablyája azonban már
félre is csapta a támadó fegyvert, míg Dahlia kirántotta a
magáét a legyőzött ellenség koponyacsontjának szilánkjai
közül. Drizzt rögtön ugrott és ismét hárított; nagyon igyekezett,
nehogy a szörnyek rést üssenek a védelmükön.
– Fentről jövök! – kiáltotta Dahlia immár mögüle, így a drow
ösztönösen lehúzta a fejét, miközben a elfharcos az immár szilárdan
összeálló rúdjára pattanva átlendült felette. A nő köny- nyedén ért
földet, a számos dárda és szigony hatósugarában. Mielőtt azonban
ezek kárt tehettek volna benne, ismét felkiáltott és lendült.
Mindazonáltal ezt csak figyelemelterelő manővernek szánta, semmi
többnek. Ismét a levegőbe lendült, ezúttal hátrafelé ívelve. Három
dárda követte a magasba, de még csak nem is súrolták. Drizzt gyorsan
előretört, Dahlia íve alatt termett, mintha csak a semmiből pattant volna
a meglepett szalamandrák közé. Szablyái jobbra, balra, középre
villantak, majd mindkét fegyvere pusztító szúrással lendült előre, mire a
fenevadak vértől spriccelő testrészei repültek szerteszét. A drow
hárított egy felé hajított dárdát, aztán egy másodikat, harmadikat, mire
egyre több lény rontott neki pajzsokkal, mintha csak el akarnák sodorni
a helyiség túlsó oldalára.
– Jövök! Hajolj le! – kiáltotta Dahlia, Drizzt pedig nem egészen
értette, mit akar harcostársa. Ugyanakkor nem kételkedett a
szavaiban, és amikor a nő ismét leszúrta mellette a rúdját, és a
magasba lendült, a drow lekuporodott. A gördülő mozdulatot a
falfülke felé irányította, és közben a hüvelyükbe csúsztatta
szablyáit. Felvette Taulmarilt, és amint talpon volt, már rá is
illesztett egy nyilat az íjhúrra.
Dahlia ezúttal nem jött le. Ott maradt fent a magasban, erősen
kapaszkodott a földbe szúrt nyolc láb hosszú rúd tetejébe, és
lábával vadul, folyamatosan és kiszámíthatatlanul rugdosta az
ellenségeket. Még ha azoknak néha sikerült is pajzsot szegezniük
az útjába, a nő azt is előnyére fordította: lábát rátámasztva
használta ki egyensúlya és magaslati pozíciója megőrzése
érdekében. Drizzt pedig alatta folyamatosan lőtte ki a nyilakat,
melyek több alkalommal utat törtek maguknak még a védelmi
eszközök alá is. Az egyik feltépte a lény mellkasát, aztán mögötte
nyomuló társa vértezetét áttörve leterítette a második áldozatát is.
Dahlia keményen belerúgott egy újabb pajzsba, majd éles kiáltást
hallatott. Közben nagy ívben hátrahajlott, mert az ellenség hátsó
soraiból dárdák záporoztak felé. Aztán, tágra nyílt szemmel érkezett
meg egy tökéletesen irányított bukfenccel Drizzt mellé, és így szólt:
– Fuss!
Mielőtt a sötételf megkérdezhette volna, hogy miért, a nő
már el is szökellt a szomszédos helyiség felé.
Újabb nyíl villant, majd még egy, ezután pedig a drow-nak vissza
kellett húzódnia a sűrű dárdaeső elől a falfülkébe. Ugyanakkor
amint elmúlt a közvetlen veszély, azonnal folytatta a támadást, noha
végig ott motoszkált a fejében a kérdés, hogy Dahlia vajon miért
vonulhatott vissza. Amikor ismét kinézett, csodálkozva vette észre,
hogy az ellenség sorai jelentősen megritkultak; a szalamandrák
pedig kétoldalt a falhoz húzódtak, hogy utat adjanak.
Dahlia az imént a magasból már látta, hogy minek – és
amikor Drizzt is szembesült az új jövevénnyel, neki is csak az
a kétségbeesett késztetés sikított az elméjében, hogy
elrohanjon, minél messzebbre.
*****
 – Kettő! – jelentette be Bruenor, amikor a második tálat is
becsúsztatta a falfülke mélyébe, és rázárta a lemezt. A
fémlemez mögül ismét hallották a víz csobogását, ahogy az
elemi lény a Vendégtorony indáiba illeszkedett. A törpe
elégedetten bólintott, és így szólt:
– Kettő megvan a tízből!
– Gyorsan, folytasd! – kérte Jarlaxle. Nem ok nélkül sürgette
ennyire a királyt: a törött ajtón túlról a folyosóról beszűrődő ricsaj
többet mondott minden szónál. Bruenor, jarlaxle és Athrogate
mindhárman a zajok, irányába fordultak. Dahliát látták, ahogy
valósággal szárnyaló szaltót vetve lendül be a helyiségbe,
majd újra leszúrja a rúdját, és fejvesztve ível tovább, messze
a három döbbent szemlélőtől.
– Mi a kii…? – kezdett volna Bruenor a kérdésbe, de
hirtelen hatalmas lángok törtek be hozzájuk, egy repülő, sötét
alakkal, Drizzttel együtt, akit robbanás ereje sodort el.
A drow rövidesen földet ért, és amikor a tűz némileg
alábbhagyott, füstölgő köpönyeggel, egyik kezében Taulmarillal,
másikban pedig a vakítón izzó jéghalállal, a barátaihoz fordult.
– Hát ez igazán csodálatos – motyogta rezzenéstelen
arccal. – Van egy sárkányuk.
Ennek hallatán Bruenor szeme elkerekedett, szája tátva maradt,
és Athrogate arcvonásai is végtelen döbbenetről tettek
tanúbizonyságot. Majd mindkét törpe felüvöltött, és futásnak eredt a
helyiség túloldala felé, ahonnan Dahlia kalimpált, hogy siessenek.
Jarlaxle újabb villámcsapást hajított az ajtó felé, és bölcs
előrelátással egy mágikus ragacsgömböt is kibocsátott, abban
a reményben, hogy az majd lelassítja üldözőiket. További
előnynek bizonyult, hogy az új akadály három, feléjük repülő
dárdát is megállított.
– Két elemi lény a helyén van – biztosította Jarlaxle
Drizztet, amikor visszavonuló csapat sereghajtóiként futva
ismét egymás mellé sodródtak. – Még van hátra nyolc, aztán
majdnem kész is leszünk!
 Drizzt nem nézett drow-társára, ehelyett Bruenort figyelte,
aki a helyiség túlsó kijáratánál állt, készen arra, hogy becsapja
a súlyos ajtót.
– Hallottad? Azt mondtam, hogy van egy sárkányuk! –
felelte végül Drizzt, majd a fejét rázta és hátrasandított.
– De nem nagy – vetette ellen a zsoldos.
A kósza még mindig a fejét rázta, amikor elhaladtak
Bruenor mellett, aki bevágta maguk mögött a súlyos ajtót.
Athrogate mellette állt, kezében a szintén nehéznek tűnő
retesszel, és a két törpe pillanatok alatt biztosan lezárta a
kaput. A rimfaragó törpe nótára gyújtott:

Láték én már sült tehenet,

Sült tehenet, biz’, nem akármilyet!
S most mit sodora a szél elibém?
nem mást, mint sült elfet, ki sötét!
De se nem illatozó, se nem
égett kérdém, ez hogy lehet,
mi végett?
Bruhaha!

– Jó kérdés, különösen, ha elég ostobán teszik fel! – vágta

rá Jarlaxle, miközben a társaság szélsebesen rohant tovább.
Drizzt nem felelt. Odapattant négy társa elé, Taulmarilt a
vállára vetette, és menet közben kihúzta második szablyáját is.
– Átkozottul jó penge – magyarázta Bruenor később a többieknek.
– Jéghalál… – tört Jarlaxle-re a felismerés.
– Ama átkozott kard tartá távol a lángokat? – kérdezte Athro-gate.

– Vala egyszer énnálam, és meglovagolék egy lángoló

sárkányt! – jegyezte meg Bruenor.
– Lángoló sárkányt? – hüledezett Athrogate, miközben
Jarlaxle is megtorpant, és döbbenten tátogta ugyanezt.
– Bizony ám, én magam főzém meg!
 A drow zsoldos erre csak mosolygott, és a fejét rázta. Tudta,
hogy a két, sokat megélt kalandor: Drizzt Do’Urden és Harcpöröly
Bruenor történeteihez, legyenek bármily hihetetlenül
szörnyűek is, kétség sem férhet.
Mosolya azonban gyorsan leolvadt, amikor Drizztre nézett – már a
mozgásából látta, hogy a drow teljesen magánkívül van. Barátja gyakorta
keltette a gondtalan harcos benyomását, aki örömmel veti bele magát a
csatába, és Jarlaxle nem is tagadta ennek báját. De bármi is maradt e
hajdani hozzáállásból, mostanra jelentős mértékben átalakult. Azoknak,
akik nem igazán ismerték Drizzt Do’Urdent, talán fel sem tűnt a változás,
néhányakat viszont – köztük leginkább a drow zsoldost
– igencsak megdöbbentett. Jarlaxle koholt kifogással otthagyta a
törpéket és Dahliát, és előresietett, hogy utolérje fajtársát.
– Egyik harc jön a másik után – jegyezte meg.
Drizzt bólintott, úgy tűnt, nem bánja a gyakori hadakozásokat.
– De ugye, megéri, mindama jó célok érdekében, melyekért
küzdünk, igaz? – vetette fel Jarlaxle.
A drow úgy nézett fajtársára, mintha annak elment volna az
esze, és így felelt.
– A barátom kedvéért töltöttem fél évszázadot e hely
felkutatásával.
– És azzal nem is törődsz, hogy a munka, amit itt
elvégzünk, megmenthet egy egész várost?
– Jártál mostanában Luskanban? – kérdezte.
Jarlaxle ezt figyelmen kívül hagyta, és a következőt kérdezte:
– Eljöttél volna, ha nincs Bruenor?
Drizzt szemében ennek hallatán harag villant meg, és a
zsoldos meg sem várta a választ. Nekitámadott drow-társának,
megragadta bőrmellénye elejénél fogva, és a falhoz lökte.
– Lolth hálójára! – dühöngött. – Ne merj úgy tenni, mintha
nem érdekelne, te átkozott!
– Na, és téged miért foglalkoztat mindez ennyire? – vicsorgott rá
válaszul Drizzt. Le akarta lökni magáról Jarlaxle kezét, de ezzel
annyit ért csak el, hogy feldühödött társa még erősebben szorította.
– Valaki, aki mit sem számít?! – kérdezte a zsoldos, arcával alig
egyhüvelynyire Drizzt arcától, mire a kósza döbbenten rámeredt.
 – Pontosan ezt mondtad a Zsiványkardban! így jellemezted
magadat! Valaki, aki mit sem számít!
Jarlaxle lehunyta szemét, végre elengedte Drizztet, és hátralépett.
– Tényleg ezt hiszed? – kérdezte, immár nyugodtabban.
– Mit akarsz tőlem, Baenre fia?
– Csak az igazságot – a te igazságodat. Tényleg azt
hiszed, hogy semmit nem számítasz?
– Talán egyáltalán nem számít semmi – felelte Drizzt,
valósággal fröcsögve minden egyes szót.
– Úgy érted talán, hogy semmi sem állandó?
Drizzt ezen eltűnődött egy darabig, aztán végül bólintott.
– Mert végül úgyis mindenki meghal? – folytatta Jarlaxle. –
Mint Catti-brie? Meg Regis?
Fajtársa felhorkant, a fejét rázta, majd megindult volna a
járat felé, Jarlaxle azonban a vállánál fogva visszahúzta és
ismét a falhoz lökte. Arca olyannyira lángolt a dühtől, hogy
Drizzt keze önkéntelenül is szablyái markolatára csúszott.
– Ezt meg ne halljam tőled még egyszer! – utasította
Jarlaxle, köpködve az indulattól.
A sarokba szorított drow-nak végül sikerült meglazítania
társa szorítását, és amikor az elengedte, ellökte magától.
– Mit törődsz vele? – kérdezte.
– Mert te vagy a szökevény – felelte Jarlaxle.
Drizzt tekintete arról árulkodott, hogy fogalma sincs, mire
akar kilyukadni ezzel a másik.
– Hát nem érted? – folytatta a zsoldos. – Figyeltelek.
Mindannyian figyeltünk. Bármely nagyasszonyanya, vagy akár
bármely menzoberranzani nő jelenlétében csak gyűlölködve
ejtettük ki a nevedet, miközben bőszen esküdöztünk, hogy
megbosszuljuk Lolthot, és megölünk!
– Lett volna már lehetőséged beváltani a szavadat – vetette közbe
Drizzt, Jarlaxle azonban elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– De ha ők nem voltak a közelben, Drizzt Do’Urden nevét
féltékenyen, sőt gyakran tisztelettel ejtették ki! Nem érted, ugye?
Fel
sem fogod, hányunknak számitasz, hányunkra voltál
hatással ott, Menzoberranzanban?
– Hogy értve? Mi okból?
– Mert te vagy az, aki megszökött!
– Te is itt vagy most velem! – vetette ellen Drizzt. – A saját
érdekeiden és a Bregan De’aerthén kívül köt bármi más a
Pókok Városához?
– Én nem a városról beszélek, te megátalkodott bolond! – vágta
rá Jarlaxle halkuló hangon, mire Drizzt ismét értetlenül meredt rá.
– Hanem az örökségről – magyarázta Jarlaxle, majd amikor
meghallotta, hogy közelednek a többiek, már szinte suttogta:
– A végzetről.
 XXII.
PÁRHUZAMOS UTAK
A fal mentén, három hosszú sorban, egymástól egyenlő távolságra
hatalmas oszlopok sorakoztak. Valódi műalkotásokként, több száz
törpemester keze munkájaként ragyogtak. Mindegyik egyedi
díszítést viselt magán; látszott rajtuk, hogy egyedileg tervezték meg,
és nagy szeretettel készítették el őket. Hiába halmozódott fel rajtuk
több évszázados porréteg, a hely fenségén ez mit sem tompított.
Köztük sétálva az öt vándor, különösen Bruenor és Athrogate, már
látta is maga előtt mindazokat, akik egykor itt gyűltek össze. Az
ősfenevad ébredése jelentős kárt okozott, de Gauntlgrym, a maga
dicső mivoltában, lényegében érintetlen maradt. Az utazók több
tucat kamrán, lépcsősoron és járaton haladtak keresztül, és ajtókon,
melyek mögött pazar lakrészek, pincék, műhelyek, konyhák,
ebédlők és kiképzőtermek tárultak eléjük. Bebizonyosodott
számukra, hogy az ősfenevad kiszabadulása előtt a Delzoun klán
dicső otthona, Gauntlgrym nagyobb volt, mint Mithrill Csarnok,
valamint az Adbar és a Felbarr Citadella együttvéve!
– Már elvesztém a fonalat – közölte Bruenor, amikor úgy félúton
jártak az óriási teremben. A király csípőre tett kézzel meredt a
legközelebbi oszlopra erősített fémtáblára, és a fejét rázta.
– Huszonhárom – segítette ki Drizzt, mire minden szem a
sötételfre szegeződött. – Ez a huszonharmadik tábla a teremben.
Teljes bizonyossággal mondta ki mindezt, és a mindig csalhatatlan
drow-ban senki nem kételkedett. A többiek hátrafordultak arra, amerről
érkeztek, s döbbenten fedezték fel, hogy mennyi hatalmas oszlopot
hagytak már maguk mögött. A roppant terem mennyezete elképesztő
magasságokba szökött, és odafent az árnyakba veszett.
Bruenor a fejét rázta, balra nézett, majd jobbra, aztán
megfordult és a következő sor középső oszlopára mutatott.
– Középső lemez, két tucattal odébb – jelentette ki: majd, mivel
megbízott a mágikus trón révén elnyert tudásban, valamint Drizzt
számításaiban is, magabiztosan odalépdelt a nevezett lemezhez,
megragadta szélét, s azzal könnyűszerrel le is szedte. Az így
elé táruló falfülke azonban meglehetősen eltért az előző
hattól, sekélyebbnek és magasabbnak tűnt. Bruenor bedugta
a fejét a nyíláson, feltekintett, és fent a távolban, mintegy az
oszlop csúcsaként, ismerős zöld izzást vett észre.
– Inda – állapította meg diadalittasan.
Így tízből a hetedik tálat is a helyére illesztette, mire Jarlaxle
odalépett hozzá és egy üvegcsét nyújtott át neki. A törpekirály a
szokásos kántálás kíséretében a tálba öntötte a mágikus vizet, és
elégedetten nézte, ahogy kavargó örvénnyel felbukkan az elemi
lény, melyet az inda varázsereje szinte azonnal beszippantott.
– Ebben a teremben nincsen több – közölte Bruenor, miközben a
fémtáblával újra lezárta a fülkét. – A következő dél felé van!
– Akkor hát gyerünk! – indult meg Dahlia, de a törpekirály
megállította.
– Dél felé – magyarázta. – Azaz balra!
Az elf tehetetlenül vállat vont, a törpék és Jarlaxle pedig
megindultak az ajtó felé. A nő kettesben maradt Drizzttel.
– Honnan tudja? – kérdezte.
– A trón által… – felelte a drow tűnődve.
– Nem a járatrendszer elrendezését – pontosított az elf. –
Azt honnan tudja, akár ő, akár bármelyikőtök, hogy merre van
észak, és merre van dél?
Drizzt mosolyogva bólintott, és szívesen válaszolt volna –
ha tudott volna. A mélysötétbeli lények egyszerűen tudták az
ilyen dolgokat, velük született ösztönnel rájuk éreztek.
– Talán az égitestek vonzásához lehet köze – vetette fel
végül. – Ahogy a nap és a hold áthalad az égen, a hatásuk
feltehetően itt is érezhető.
– Én nem érzem – vallotta be az elf savanyú ábrázattal,
mire Drizzt szélesen elmosolyodott.
– Ha a felszínen vagy, és meg akarod határozni az irányt, miként
teszed? – kérdezte, mire Dahlia összeráncolt szemöldökkel nézett rá.
 – Az eget pásztázod, vagy ha ismered a környéket, akkor a
látóhatárt – magyarázta a sötételf. – Tudod, hol kel s nyugszik
a nap, és az alapján határozod meg a négy égtáj irányát.
– De ezt idelent nem tehetem meg.
A drow erre megint csak vállat vont.
– Amikor éjszaka, a sötétben, az erdőben vagy, nem válik-e
élesebbé a hallásod?
– Az más.
– Valóban más lenne?
Dahlia már felelt volna, de aztán megakadt, nemcsak beszédében,
hanem lépteiben is, és néhány pillanatig némán meredt a drow-ra.
– Lehet, te is azon veszed majd észre magad, hogy miután
némi időt eltöltesz Mélysötétben, ugyanúgy fogod érzékelni az
irányokat, mint odafent – vélte Drizzt.
– Ugyan ki akarna még ennél is több időt tölteni Mélysötétben?
A becsmérlő megjegyzés, és az a nemtörődömség, amivel Dahlia
kimondta, meglepetésként érte a sötételfet. Arra gondolt, hogy
mesél a nőnek mindazon káprázatokról, melyek Faerűn mélyén, a
föld alatti régióban bújnak meg. Hiszen még Menzoberranzan is –
melyet Dahlia, a felszíni elf valószínűleg csak rabszolgaként
pillanthatna meg – lenyűgözően gyönyörű hely, gondolta. Drizzt a
felszíni világot választotta otthonául, és őszintén szerette a
csillagokat, sőt még a napfényt is, mely pedig éveken keresztül
bántotta érzékeny szemét. Meglelte a szépséget az erdőkben,
folyókban, felhőkben, a dimbes-dombos mezőkben, és persze a
pompás hegyekben is. De, noha nem sűrűn gondolt rá, tudta, hogy
alant is épp ennyi csoda várja. Az utóbbi fél évszázadban nem túl
gyakran fordult meg Mélysötétben, és talán emiatt történt, hogy egy
ideje másképp látta. Értékelni kezdte a pompáját: azt is, amit a
törpék teremtettek, és azt is, amit a természet.
Végül mégsem szólt erről egy szót sem Dahliának. A nő így is
elveszettnek érezte magát, idegen helyen, körülvéve négy olyan
társsal, akik közül egyik sem saját fajtájából való. Drizzt felismerte,
hogy mindez egyáltalán nincs az elf ínyére. Ahogy ránézett a
mellette lépdelő nőre, hirtelen sebezhetőnek látta. Rossz irányba
indult, és Bruenor javította ki. Nem tudta, melyik irány merre
van. Tökéletes páncélzatán egyszerre rés keletkezett.
És e repedésben Drizzt heget fedezett fel, régi, mély sebet: fel-
fellobbanó fájdalmat a nő mindörökkön lángoló kék szemében,
bizonytalanságot mindörökkön határozott lépteiben, és védekező
összekuporodást mindörökkön büszkén megfeszített vállában.
Ő maga is meglepődött, hogy a nő milyen erősen felkeltette
érdeklődését. Abban a pillanatban Dahlia vonzereje
valósággal lenyűgözte.
Persze az elf feltűnő szépsége korábban sem kerülte el a
figyelmét, főleg akkor nem, amikor csábosan pusztító harci
táncát lejtette.
De most ennél többről volt szó: gyengéd, különleges
érzelem kezdett kibontakozni a lelkében.
****

– Húzzátok! Húzzátok! – kiáltotta Ezüstpataki Tömzsi a

törpéknek, mire a kis csapat így is tett: mindkét oldalon erőteljesen
megrántották a köteleket, és ezzel a földhöz rögzítették az óriási
vörös gyíkot. Fent még több törpe küzdött, helybeli szellemek
segítségével, a szalamandrák ellen, de a törpék győzelmét az
ellenség rejtett fegyverének: a húsz láb hosszú, vérszomjas,
félelmetes tűzgyíknak a leterítése pecsételte meg.
Maga Tömzsi végezte ki a szörnyet, ami csak jó néhány
súlyos bárdcsapás után volt hajlandó végre kilehelni lelkét.
Mire ő és a sereghajtó őr utolérte a többieket, a harc már véget
ért. Halott és sebesült szalamandrák hevertek szerte a széles,
nyirkos alagútban, sajnálatos módon Tömzsi három alattvalójával
együtt. A sereggel érkező két pap bőszen munkához látott, de hiába:
az egyik derék törpeharcos Gauntlgrym járatainak mélyében életét
vesztette, a két sebesült közül pedig egyet az út további részében
vinni kellett, mert lábra sem tudott állni.
A törpék mindennek ellenére feltartóztathatatlanul vonultak
tovább; követték a szellemeket és a végzetüket.
 Úgy egy órával később, még a délelőtt folyamán, az egyik
oldalfolyosó felől újabb fülsiketítő zajra lettek figyelmesek.
Tömzsi bizonytalanul meredt előre. Aggodalmasan latolgatta:
lehet, hogy el tudnának futni az elemi lény elől, de ha megpróbálják
és újabb ellenségekbe ütköznek, csapdában találhatják magukat!
– Álljátok a sarat, fiúk! – mondta végül a törpék vezetője. –
Újabb kaszabolnivaló áll előttünk!
Senki egy nyikkanásnyit nem panaszkodott, a harcosok
megfeszített állkapcsokkal, fegyvereiket elfehéredett kezükben
szorongatva várták, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A néhány
szellem, akik elvezették őket a Jeges Szelek Völgyéből,
továbbsuhant az alagútban, hogy elébe menjen a
fenyegetésnek, de aztán Tömzsi csapata, meglepő módon,
semmiféle csatazajt nem hallott.
Csak egy kiáltást, majd éljenzést.
És akkor bevonult a Mirabari Pajzstörpék ötvenfős elit alakulata!
– Üdv néktek! – kiabált lelkesen Tömzsi az övéivel együtt.
Mindkét csapat örömét tetézte a megkönnyebbülés is, ugyanis
nem egy harcon estek már túl az ősfenevad alattvalóival az
elmúlt napokban.
– Ezüstpataki Tömzsi, a Jeges Szelek Völgyéből, szolgálatodra!
– üdvözölte a jövevényeket az északi törpék vezetője, mire a
mirabari osztagból egy ősz szakállú, agg parancsnok lépett elő.
– A Jeges Szelek Völgyéből? – kérdezte. – Akkor hát a
Harcpöröly klán tagjai vagytok?
– Igen, és nagyon örvendek a szerencsének! Korábbi
otthonunk Mithrill Csarnok vala, az azelőtti meg Gauntlgrym!
– Pörölycsapó Torgar, szolgálatodra, és én is fölöttébb
örvendek, kedves rokon! – mondta az ősz szakállú. – Negyven
esztendőn át Mithrill Csarnokban élék. Bruenor szolgálatában
érkezék oda, Moradin nyugosztalja, és Banak is királyom vala,
mielőtt Mirabar hazaszólíta engemet!
– Akkor hát ott valál, mikor Bruenor meghala?
 – Le nem tudom írni ama bánatot, szó nincsen rá! – felelte
szomorúan Torgar. – Síremlékének minden köve nyomá az én
lelkem’ is! Ó, mily komor napja vala az Mithrill Csarnoknak!
Tömzsi bólintott, és egyelőre csak ennyit fűzött a hallottakhoz:
– Sötét nap vala az minden törpe számára.
Arra gondolt, hogy majd később felvilágosítja Torgart Bruenor
király valódi sorsáról. A hagyományok szigorú titoktartást
követeltek meg a trónjukat elhagyó uralkodók színlelt halálát
illetően, de a suttogások még ennyi év után sem halkultak el. –
Torgar! – harsant fel mellettük egy meglepett kiáltás. – Hogy a
ménkű csapjon Obould rút hátsójába!
Az agg parancsnok a jövevény felé fordult. Ráncos arcára a
felismerés öröme ült ki, miközben felötlöttek benne egy réges-
régi háború emlékei.
– Lehetséges ez? – kiáltott végül vissza. – Vagy újabb
szellemet látok?
De nem, ez a törpe nagyon is élt.

*****

Drizzt figyelmen kívül hagyva a nemrég kivégzett szalamandrát

bukfenceket vetett előre, majd jobbra. Aztán talpra ugrott, és
szablyáit a két utolsó, még életben levő fenevad felé célozta. Abban
a pillanatban gyomorforgató placcsanást hallott maga mögött, aztán
hörgést, majd puffanást – és az egyik szalamandra a földre rogyott.
A drow párhuzamos pengéi ellentétes köröket írtak le; a balkezes
fegyver jobbra haladt, a jobbkezes fegyver pedig balra; és mindkettő
ügyesen hárította a dárdákat. A sötételf mélyről feltörő sóhajt
hallatott, majd szablyáit, az általuk feltartóztatott dárdákkal együtt,
kicsapta két oldalra. Hirtelen megállította őket, hátrahajolt, és egy-
egy jókora rúgással leterítette a két szemközti szalamandrát. Erre
ugyan hátraesett, izmait azonban továbbra is oly tökéletesen uralta,
ahogy hátát homorította, és egyenesen felpattant, hogy két
meglepett ellenfele is úgy vélte, valami láthatatlan erő állította lábra.
Szablyái ismét lecsaptak: a jobb oldali fenevadnak kimetszették
a torkát, a bal oldalinak pedig a vállán ejtettek mély vágást. Drizzt,
Jéghalálnak köszönhetően mindvégig védett maradt a
tűzszörnyekből áradó erős hővel szemben.
A sérült szalamandra hátrált, hogy némi távolságba kerüljön
a drow -tól. Próbálta ismét erősen megragadni a fegyverét, és
valahogy védekezni.
Mielőtt Drizzt üldözőbe vette volna, rejtélyes alak támadt rá
fölülről. Dahlia röptében jókora rúgást mért az egyik szörny
halántékára, mire az a földre rogyott. A nő az elerőtlenedett testet
meglovagolva ért földet, majd villámgyorsan megpörgette hosszú
rúdját, és a lénybe döfte, úgy, hogy keresztül is szúrta rajta.
Amikor a fém megkarcolta a követ az immár tetemmé
merevedett ellenség alatt, erőteljes villámcsapást bocsátott ki.
A nő, ahogy a gyilkos fegyvert egyik kinyújtott kezében tartotta,
másik karjával pedig az ellenkező irányba mutatott, olyan
benyomást keltett, mintha valósággal fürödne az energiában, és
sütkérezne a hatalom érzetében. Fejét hátravetette, szemét
lehunyta, ajka szétnyílt, arcán a legtisztább önkívület tükröződött.
Drizzt le sem tudta venni róla a szemét. Ha abban a
pillanatban újabb ellenség jelenik meg és nekiront,
könnyűszerrel leteríthette volna az elmerengő drow-t.
Dahlia sokáig kitartotta a testhelyzetet, és Drizzt mindvégig
csodálattal nézte.
– Van egy kis gond – szakította meg Jarlaxle hangja
mindkettőjük kábulatát.
– Nem sikerült megidézni az elemi lényt? – kérdezte Drizzt.
– A tál a helyén van – felelte Jarlaxle. – A tízből a nyolcadik.
Az a baj, hogy a kilencedik tábla tönkrement, akárcsak
mögötte a falfülke!
Drizzt és Dahlia aggodalmas pillantást váltottak, aztán
követték Jarlaxle-t a folyosóról néhány kisebb termen át vissza
a nagy terembe. Ott Bruenor és Athrogate várták őket,
miközben csípőre tett kézzel meredtek az áthatolhatatlan
törmelékkupacra, és a leomlott falra.
– Itt volt – magyarázta a király. – És már nincs többé…
– Mit jelentsen ez? – kérdezte döbbenten Dahlia. – Akkor
hát nem tudjuk visszazárni a fenevadat a helyére?
 – Bah, akkor hát bizton elég lészen kilenc víziszörny is! –
bömbölte dühösen Athrogate, mire a többiek mind felé fordultak. –
Nincs más választásunk! – kardoskodott a fekete szakállú törpe.
Mellette két halott szalamandra hevert, melyeket saját kezűleg
terített le, amikor először e terembe léptek. A bizonytalanságot látva
Athrogate, nyomatékosítás végett, a tetemekre köpött, majd
jellegzetes, harsány, szívből jövő hahotáját követően vállon
veregette Bruenort. És, Drizzt nagy meglepetésére, az uralkodó
habozás nélkül viszonozta a gesztust.
– Akkor hát, gyerünk! – kiáltott fel lelkesen a törpekirály. – Az
ördögimádók nem állítának meg minket, a tűzlény szolgái sem, és
ez az ősfen… ez az ősf… ez a vulkánszörny se fog! Van még egy
vízszörnyem, melyet a helyére kell illesszek, no meg egy nagy
kar, amit meg kell húzzak, és tudatnom kell az egész világgal,
hogy Gauntlgrym szellem’i újra békében nyugosznak!
És azzal a kis csapat nekivágott. Drizztet szívmelengető
érzéssel töltötte el, hogy régi barátját ily élénknek,
erőteljesnek és szenvedélyesnek láthatja; így sokáig elnézte.
Lassan azonban tekintete visszasiklott Dahliára, aki csendben
lépdelt mellette. És akkor három szúrásnyomra lett figyelmes
az elf jobb fülében, az abban díszelgő egyetlen gyémánt fölött.
Három fülbevaló hiányozna?
Drizzt jól tudta, hogy ennek története van, és ismét csak
elámult a rejtélyes nőn, meg az érzéseken, amelyeket keltett
benne: rájött ugyanis, mennyire kíváncsi arra a históriára.
*****

Az Asmodeus-hívek megtorpantak, mert hirtelen víz

csobogását hallották meg a fejük fölött.
– A mágia visszatér! – kiáltotta Valindra. – A Vendégtorony
meghallotta ellenségeink hívását!
– Mit jelentsen ez? – kérdezte kétségbeesetten az
Asmodeus-harcosok parancsnoka.
– Azt jelenti, hogy elbuktatok, és nem fogja Rettegéskör zengeni
Asmodeus dicséretét! – mordult válaszként Beealtimatuche, a
pokolbéli fenevad, mire Valindra kivételével mindenki
hátrahőkölt a dühödt hang puszta erejétől.
– Nem! – kiáltott fel a halálúrnő, és jogarát felemelve
próbálta elejét venni a további ellenkezésnek. – Azt jelenti,
hogy gyorsabban kell előrenyomulnunk!
– Egyenesen a kovácsműhelybe! – javasolta a parancsnok, aki
maga is jelen volt, amikor évekkel korábban Sylora ott termett, hogy
az elbizonytalanodó Dahlia helyett bevégezze a feladatot.
Ekkor hatalmas denevér szállt feléjük a folyosón.
Egyenesen Valindra és Beealtimatuche szeme előtt szaltót
vetett, közben megnyúlt, és végül emberként ért földet, akinek
arcán meglehetős aggodalom tükröződött.
– A víz… – kezdte volna Valindra figyelmeztetni, Dor’crae
azonban csak a fejét rázta.
– Ellenségeink elzárják az utat – magyarázta. – Nem Dahlia
díszes kompániája, hanem az ősfenevad alattvalói!
– Akkor hát meghalnak! – bömbölte Beealtimatuche, mire
az összes fanatikus ördögimádó üdvrivalgásban tört ki.
Dor’crae azonban továbbra is csak a fejét rázta.
– Van egy sárkányuk – magyarázta. – Vörös sárkány.
A pokolbéli fenevad erre akkorát dobbantott karmos lábával,
hogy az, roppant mélyedést hagyva maga után, megremegtette a
járat falait; a kultuszhívek pedig tülekedtek, hogy félreálljanak az
útjából. Az egyik nő nem bizonyult elég gyorsnak, mire az ördögi
lény irtózatos tüzes buzogányával hatalmas csapást mért rá. A
fegyver bezúzta a harcos vállát, lángra gyújtotta bőrmellényét és
haját, az ütés pedig a falhoz vágta a nőt. Gyomorforgató hanggal
tört el a harcos minden csontja. A szerencsétlenül járt nő vér és
égő hús majdhogynem alaktalan masszájaként végezte; társai
pedig még erre is csak éljeneztek.
 XXIII.
JOSI… POCSOLYA JOSI
Dahlia, aki egy kis kamrában várakozott a törpékkel együtt,
erősen megszorította hármas botját, készen arra, hogy
felugorjon és a gégéjénél a földre szúrja a közeledő támadót.
Megnyugodva látta, hogy csak Drizzt lép be a boltíven keresztül.
– Ellenségeink közel vannak – figyelmeztette a drow. – Ott
vannak előttünk minden járatban és kamrában!
A másik ajtó mellől, onnan, ahol az ötfős csapat az imént
belépett, Jarlaxle hozzátette:
– És mögöttünk sincsenek már messze.
– Hát akkor megint harcolunk – állapította meg Dahlia,
sajnálkozásnak vagy félelemnek a legcsekélyebb jelét sem mutatva;
majd Drizzt felé fordult, akine az arcán a magáéhoz hasonló
magabiztosságot látott.
– Harcolunk, akár egész a gauntlgrymi kovácsműhelyig! –
helyeselt Athrogate. – Ha száz gyíkfickó állja utamat, mind a
száz otthagyja a fogát! Ugye, Bruenor király? – tette hozzá, majd
a nevezettet hátba is veregette. Az uralkodó azonban elmerült a
fal tanulmányozásában, így válasz helyett csak dörmögött.
– Tovább kellene mennünk, a lehető leggyorsabban! – állapította
meg Drizzt. – Nem válna előnyünkre, ha üldözőink beérnének
minket, mikor még az előttünk levő ellenségekkel harcolunk!
Azzal, Dahliával a nyomában, megindult a boltív felé. Jarlaxle is
csatlakozott hozzájuk, aztán, miután még egyszer hátba veregette
Bruenort, Athrogate is.
A király azonban most sem felelt, már nem is morgott. Egyik
kezét a kamra kőfalát borító faragott dombormű felé emelte,
és megérintette az alkotást.
– Bruenor! – szólt rá Drizzt. – Indulnunk kell!
A törpe csak intett, hogy hagyják békén, és még tüzetesebben
tanulmányozta a falat. Elméje ismét visszakalandozott a letűnt
évszázadokba, amelyeket a mágikus trón mutatott meg neki.
 Ez az a terem, gondolta, ennek kell lennie. Erősen
kívánta, bárcsak megtalálná a zárat.
Ekkor az alagútból, melyet az imént hagytak el, zaj harsant fel.
– Bruenor! – szólította a drow még egyszer, ezúttal
halkabban a törpét, és odalépett hozzá. – Gyere! – kérte a
barátját, és annak széles vállára tette a kezét. – Ellenségeink
a közelben vannak. Mennünk kell!
– Jó, akkor menj! – morogta foghegyről a bosszús törpe, és
még erősebben nyomta a falat, remélve, hogy nem halálos
csapdát nyit meg.
Lehetséges, hogy a több évszázados tétlenség tönkretette a
mágia működését, tűnődött magában a feldúlt király. De hát az nem
lehet, hiszen Gauntlgrym népe történetének a csúcsát jelenti!
– A törpék mindent az öröklétnek építenek – mondta ki hangosan.
– Mi?
Bruenor végre felnézett Drizztre, állával a fal felé mutatott, majd
hátrébb lépett. A drow tüzetesen szemlélődni kezdett a jelzett
irányban, de nem volt egészen biztos abban, hogy mit is keres. A
király nem magyarázta, miért keltette fel az érdeklődését éppen ez
a bizonyos féldombormű – elvégre Gauntlgrym tele volt hasonló
műalkotásokkal. A drow néhány pillanatig nézte a faragott képet. A
többiek azonban hamarosan visszajöttek értük, és egyre hívták
őket, hagyják el a kis kamrát, mely szerintük igencsak hasonlított
valamiféle csapdára, sőt sírboltra.
Drizzt a fejét rázta, nem az iménti aggodalmakra adott
válaszként, hanem mert semmiféle csalafintaságot nem látott
az ábrában, semmi olyat, ami rendkívüli dologra utalna vele
kapcsolatban. Lehunyta szemét, felemelte a tenyerét, és
óvatosan végigfuttatta ujjait a fal mentén. Ezután kinyitotta
szemét, és különös mosoly jelent meg az arcán.
– Mit derítél ki? – kérdezte Bruenor.
Drizzt csupán egyetlen ujját érintette a falhoz. Felerősítette
az érzékeit, aztán lassan leengedte a kezét, és mosolya a
fokozódó magabiztosságtól még tovább szélesedett.
Bruenor felemelte a kezét, mire a drow elhúzódott.
 A törpe lehunyta a szemhéját, és csak a szóban forgó
helyre összpontosított.
– Okos törpe volt – suttogta, arra a mesterre célozva, aki az
itteni rendszert megépítette. Nem látszott az összeillesztés
helye, sem a szín, sem a felület elváltozásaiban. Csak nagyon
nehezen lehetett észrevenni, hogy ama bizonyos ponton –
mely alig volna nagyobb egy tömzsi törpeujj hegyénél –, a fal
nem anyaga nem kő, hanem fém.
Bruenor megfordította az ujját, hogy körmével be tudja
nyomni az így felfedett titkos zárat.
– Ólom – közölte.
– Fedőlemez – állapította meg Drizzt.
– Igen, és fel kellene olvasztani!
Mindketten Jarlaxle felé fordultak, akitől már megszokták,
hogy mindig mindenre tudja a megoldást.
– Olvasztani? – kérdezte Drizzt kétkedve. – Éppen rakhatnánk
tüzet és rögtönözhetnénk valamiből piszkavasat, de annyi időnk
nincs, hogy megvárjuk, míg elérjük a szükséges hőmérsékletet!
– Mi van mögötte? – érdeklődött Dahlia.
– Ha jól értelmezem arckifejezésük’, akkor a
szabadulásunk! – válaszolta Athrogate.
Bruenor a falra nézett, majd Drizzt felé, aki ugyanúgy nem
tudta, miként juthatnának át, mint ő. A mögöttük levő teremből
egyre fokozódtak a zajok: ellenségeik gyorsan közeledtek.
– Jelöld meg! – mondta a drow. Hátralépett, és közben már
fel is fedte szándékát, mert lecsúsztatta Taulmarilt a válláról.
Bruenor körbepillantott, megtapogatta a zsebeit és a zsákját,
és próbálta kimódolni, miként is teljesíthetné barátja kérését.
Végül elővette az egyik térképét, letépte a sarkát, és a szájába
vette. Ezután visszasietett a helyszínre, és ismét megtapogatta a
dombormű felszínét, miközben folyamatosan rágott. Amikor
megtalálta a keresett pontot, kiköpte a tenyerébe az
összenyálazott pergamendarabot, a helyére illesztette, és amikor
elégedetten nyugtázta, hogy az ott is marad, hátralépett.
 Drizzt addigra már oda is illesztette a nyilat az íjhúrra.
Beállította a megfelelő szintet, és nagyon figyelmesen célzott.
Aztán lőtt, mire villámcsapás fénye világította meg a helyiséget,
és a bűvös lövedék eltalálta a kívánt pontot. Először kiégette a
papírt, aztán átfúródott az ólomborításon, bele a mögötte
elhelyezkedő zárba, örökre tönkretéve azt. Mind a drow, mind a
törpe jól tudták, hogy kockázatot vállalnak, mert megeshet, hogy
Drizzt e vakmerő lépéssel a titkos ajtót is örökre lezárja.
Hallották, hogy a sziklák, valahol a fal mögött, elmozdulnak
– noha ekkor még nem tudhatták, hogy ígéretes jel-e ez, vagy
épp ellenkezőleg… a végzetüket vetíti elő?
Aztán ahogy az ellensúlyok működésbe lendültek, a kő
nyögve megcsikordult előttük. A nyílás beljebb húzódott, és
törpe méretű ajtót fedett fel. Odabent sűrűn szállt a por, és
dohos szag terjengett. A titkos ajtó fülsiketítő nyikorgással
kitárult, és eltűnt a jobb oldali falban.
– Honnan tudtad? – kérdezte Dahlia elámulva.
– Agyafúrt egy trón, mi? – vigyorgott Athrogate.
– Előre, gyorsan! – sürgette a csapatot Jarlaxle.
Drizzt már indult is volna a nyílás felé, Bruenor azonban
erős karjával visszahúzta. Ő akart előremenni a mélyen fekvő,
ősidők óta használatlan folyosón, ahol a járat alig néhány
lábnyi távolságban meredek lépcsővé vált.
Athrogate ment be utolsóként, és vissza is lökte a helyére
maguk mögött a súlyos kőajtót.
Aztán haladtak lefelé, Bruenor gyorsan szedte a lábát a
veszélyes kőlépcsőn. Ugyanakkor eszébe sem jutott, hogy leeshet
– tudta, mi következik.
A lépcső keskeny folyosóra vezetett, amaz pedig egy hatalmas,
narancsfénnyel izzó kamrába: a gauntlgrymi kovácsműhelybe.
A király, tágra nyílt szemmel és leesett állal hőkölt hátra.
– Látod ezt, te elf? – nyögte ki halkan.
– Látom, barátom – felelte Drizzt halk, ünnepélyes hangon.
 Az újonnan érkezőknek ugyanis nem kellett feltétlenül delzouni
törpének lenni ahhoz, hogy átérezze a hely fenségessé- gét,
emelkedettségét. Bruenort mintha zsinóron rángatta volna
valami láthatatlan erő: feltartóztathatatlanul haladt a központi
kohóhoz, és minden lépéssel egyre nagyobb lett, mintha az
ősi mágia és az ősi erő felduzzasztottá volna a testét!
Egyenesen a nyitott kohó előtt állt meg, és ott a vakító tűzbe
nézett, mely az ősfenevad kiszabadítása óta a legnagyobb lánggal
lobogott. A törpekirály arca a hőtől kivörösödött, de nem bánta.
Hosszú-hosszú ideig állt ott.
– Bruenor? – szólt rá óvatosan Drizzt. – Bruenor, sietnünk
kell! Ha hallotta is a törpe, nem adta semmi jelét.
Drizzt megpróbált barátja látókörébe kerülni, de ez sem
vezetett eredményre. A törpe ugyanis lehunyta a szemét.
Amikor pedig mégis résnyire kinyitotta, még mindig úgy tűnt,
valahol messze jár, és alig vesz tudomást társairól.
Felemelte a csatabárdját, és még közelebb lépett a nyílt
kohóhoz.
– Bruenor?
A törpe lehúzta karjáról a pajzsot, és a kohó előtti kis
emelvényre tette, majd ráhelyezte a bárdját is.
Aztán megragadta a pajzs vasabroncsos szélét, és puszta
kézzel a tűzbe csúsztatta. Közben kántált, olyan nyelven,
melyet a többiek nem értettek, sőt valójában ő maga sem.
– Bruenor!
Mindannyian arra számítottak, hogy a nagyrészt fából
készült pajzs lángra lobban; de ez nem következett be.
A törpekirály még egy ideig folytatta a kántálást, aztán a
tűzbe nyúlt, és ismét megragadta a pajzsot.
– Bruenor! – lépett oda hozzá Drizzt azzal a szándékkal,
hogy félrehúzza a barátját. De ennyi erővel magát a kohót is
megpróbálhatta volna megmozdítani! Rácsapott a törpe
karjára, egész testsúlyát belevitte az ütésbe, de nem ért el
vele semmit, Bruenor még csak észre sem vette, mi történt.
Csak kihúzta a pajzsát, rajta a rovátkolt bárdjával.
Nem hűtötte le vízzel a tárgyakat. Egyszerűen csak puszta kézzel
ismét megragadta őket. Helyére illesztette a pajzsot a karján, és
rácsapott egyet a csatabárddal. Aztán hátralépett, és a többiek felé
fordult. Megrázta a fejét, mire kizökkent az önkívületi állapotból.
– Hogy lehet az, hogy a karod nem égett le csontig? –
kérdezte Dahlia. – Hogy lehet, hogy a bőröd nem vált le
kiszáradt pergamenként az ujjaidról?
– Mi? – nézett rá értetlenül a törpe. – Mi a kilenc pokolról
hablatyolsz itten össze?!
– A pajzs… – kezdte volna magyarázni Jarlaxle, Athrogate
azonban kuncogásban tört ki.
– Mi? – csodálkozott továbbra is a király, és megszemlélte
a pajzsát.
A fa éppen olyan maradt, amilyen volt, talán csak annyit változott,
hogy ott, ahol megkapta a tűz, egy kicsit sötétebb lett. Az egykor fekete
vasabroncs azonban immár ezüstösen ragyogott, és egyetlen horpadás
sem látszott rajta, pedig előtte igencsak viseltes volt már. És ami
mindeme szokatlan történések közül a legmegdöbbentőbbnek
bizonyult: a középen elhelyezkedő söröskupa szintén ezüstösen
fénylett, és a hab, vakító fehérségében és tökéletes formájában, szinte
igazinak tetszett! – A csatabárd – szólalt meg ismét Jarlaxle, és
mindenki azonnal látta, mire gondol. Ugyan kinek a figyelmét kerülhette
volna el a fegyveren bekövetkezett változás?
A fej szintén ezüstösen fénylett, ádáz élét szikrák szegélyezték.
Továbbra is látszottak rajta a számtalan csata során szerzett rovátkák
– kétség nem fér hozzá, a törpeistenek úgy vélték,
megsértenék Bruenort, ha érdemei e bizonyítékait eltűntetnék!
–, de az egész fegyver izzott a belső erőtől, mely valósággal
könyörgött, hogy engedjék szabadon.
– Mit tettél? – kérdezte Jarlaxle, mire Bruenortól csak
elhaló motyogás tellett.
– Beszélék velük…
És azzal ismét a pajzshoz csapta a csatabárdját.
A folyosó távolabbi végéről zaj ütötte meg a fülüket, mire
mindannyian a hang irányába fordultak. Drizzt lecsúsztatta
Taulmarilt a válláról, és a törpék is készenlétbe helyezkedtek
mellette. Jarlaxle pár lépést hátrált, és két varázspálcát vett elő.
 – Itt jönnek – jegyezte meg Dahlia, aki közvetlenül Drizzt
mögött állt. Botjával finoman félrebökdöste a drow-t, és helyet
foglalt közte és Athrogate közt.
A drow Bruenorra nézett, akinek az arcán igen furcsa
kifejezés ült. A törpe csak egy futó pillantással felelt, majd a
pajzzsal egy oldalon kezébe vette a bárdot, és maga elé
emelte az immár megsokszorozott erejű védelmi eszközt. A
pajzs hátuljára tekintve még kíváncsibb lett, mintha
egyenesen belenyúlt volna előrelendítette szabad kezét .
Hogy elkerekedett mindenki szeme, amikor a törpekirály
visszahúzta a kezét, és valódi kupát tartott benne, melynek
tetejéről lecsordult a hab! O maga is hitetlenkedve nézett
vissza a pajzsra. Átnyújtotta a kupát Drizztnek, majd ismét
benyúlt a pajzs öblébe, és újabb italt vett ki.
– Énnékem is egyet! – követelőzött Athrogate.
Drizzt erre odaadta az elsőt a mohó törpének, és épp
időben fordult meg, hogy átvegye Bruenortól a másodikat. Ezt
a drow gyorsan Dahlia kezébe nyomra, és már érkezett is a
harmadik adag. A negyediket Jarlaxle kapta meg, az ötödiket
pedig Bruenor megtartotta magának.
– Ezt a pajzsot aztán érdemes viselni! – lelkendezett az italt
soha meg nem vető Athrogate.
– Mellénk állának a kegyes istenek – jegyezte meg
Bruenor, mire törpetársa még elégedettebben vigyorgott.
– Mi van ebben? – kérdezte Dahlia, gyanúsan szemlélve a
kupa tartalmát.
– Remélem, Zsigertépő! – vágta rá a fekete szakállú törpe.
A két drow és az elf bizonytalanul nézett hol egymásra, hol
az italára, Bruenor és Athrogate azonban egy pillanatig sem
késlekedtek: tósztra emelték kupájukat, és aztán nagy
kortyokban kiitták tartalmukat.
Miután befejezték, mindketten majd’ kidagadtak az erőtől.
Athrogate maga elé emelte az üres fémkupát, könnyed
mozdulattal összegyűrte, mintha csak papírból lett volna, majd
elhajította és felkapta láncos buzogányait.
 – Moradin hátsójára és Clangeddin szakállára, ugyan ki láta
már ilyet? – szólalt meg ezután. – Ötfős csapat fegyverrel a
kézben, harcra készen. De biz’ az én isteneim úgy látszik,
fejükre esének, amiért kegyeikből nemcsak a törpéknek, de
mindenféle szerzetnek juttatnak, drow-knak meg elfnek!
– Bruhaha! – hahotázott ezúttal Bruenor fajtársa, Athrogate
helyett.
– Igyátok már meg, bolondok! – szólt Athrogate a habozók-
nak, komolyabb hangra váltva. – És érezzétek a törpeistenek
erejét minden tagotokba’!
Drizzt volt az első bátor vállalkozó: nagy kortyokban
kihörpintette az italt, aztán társaira nézett, bólintott, kiitta az
utolsó cseppeket is, és elhajította a kancsót.
Bruenor pislogott. A helyiség hirtelen tisztábbnak tűnt,
élesebbnek, áttekinthetőbbnek és amikor felemelte a
csatabárdját és pajzsát, azok sokkal könnyebbnek tetszettek.
– Valami varázsital – jegyezte meg Jarlaxle. – Igazán
figyelemreméltó pajzs!
– Íme láthatjátok Gauntlgrym kovácsműhelyének varázserejét!
– mondta diadalittasan Bruenor. – Ősi mágia, dicső mágia!
– Törpemágia! – tette hozzá Athrogate.
A járatból felhangzó lárma egyre erősödött, és ez
kizökkentette a kis csapatot a vidám hangulatból.
– Van egy sárkányuk – emlékeztette társait Drizzt. – Szét
kellene szóródnunk.
– Maradj mellettem, te elf! – szólt Bruenor, míg a többiek a
két oldalra húzódtak.
– Nem, Bruenor azonnal menjen a karhoz! – kardoskodott
Jarlaxle.
– Igen! – helyeselt Athrogate. – És én tudom is az utat!
De alig tett egy lépést a kis oldalajtó és ezzel a legnagyobb
kohó felé, tülekedés állította meg, és a többiekkel együtt látta
is, ahogy a sárkány közeledik az alagútban.
Azaz csak úgy tűnt – nemsokára kiderült, hogy csupán a feje az,
amit valakik éppen kilökdösnek az alagútból. A levágott fő pattogott
a földön, gurult egy darabig, aztán az öt döbbent utazóra
fordítva halott szemét, megállapodott.
– Lolth őrizzen meg minket! – suttogta Jarlaxle.
És akkor előbukkant az alagútból a pokolbéli fenevad, aki
mennydörgés kíséretében a falhoz verdesve tüzes buzogányát.
Aztán előrevetette magát, majd megtorpant. Szélesre tárta
karjait, kidüllesztette mellkasát, dühödten csapkodott a farkával,
és fejét hátravetve rettentő üvöltést hallatott.
– Hát – jegyezte meg Bruenor –, legalább a sárkány halott.
A fenevad mögött felsorakozott az Asmodeus-hívekből álló haderő,
élén négy alattomos ördöggel, akiket valószínűleg a fő-bestia idézett
meg. Az Asmodeus-harcosok mögöttük meneteltek, bár közben
igyekeztek minél messzebbre oldalazni. Ha ez a bemutató nem is
bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy az ötök elveszítsék a lábuk alól a
talajt, az utolsóként érkező láttán már közel álltak ehhez.
Árnyköpenyes Valindra szemmel láthatóan nagy utat tett meg ahhoz az
elmeháborodotthoz képest, akinek Jarlaxle annak idején megismerte.
Kezében fénylő jogarral, gyűlölködő vigyorral, bosszúszomjasan
csillogó szemmel lebegett ki az alagútból.
– Haljatok meg hősökként! – szólt Dahlia.
– Pocsolya Josi – suttogta Drizzt Bruenornak.
– He?
– A patkányképű fickó a régi Zsiványkardban!
– Ahá! – kiáltott fel Bruenor, majd kíváncsian a drow felé fordult.
– Mér’ mondád ezt mostan? – kérdezte, mire barátja csak vállat vont.
– Nem akartam úgy meghalni, hogy egy halványuló emlék
nyugtalanítson. Gondoltam, te se.
Bruenor belekezdett a válaszba, de aztán mégis inkább ő is
a vállát vonogatta, és visszafordult, hogy szembenézzen
közelgő végzetével.
– Athrogate, Bruenor, menjetek! – szólt Jarlaxle csendesen
a hátuk mögül. – Lassan, de azonnal!
A fekete szakállú törpe el is indult Bruenorért. Odasiklott
Drizzt mögé, és magával akarta cibálni a királyt. De hiába, a
makacs uralkodó sehogy sem állt kötélnek.
 – Nem hagyom itt a barátomat! – jelentette ki.
– Ezernyi barát ezernyi barátja fog meghalni, ha nem
fejezzük be a küldetésünket – mondta Drizzt. – Menj!
– Elf… – felelte Bruenor, megragadva a drow alkarját.
Drizzt ránézett legrégebbi, legkedvesebb barátjára, és
ünnepélyesen bólintott. – Menj! – kérte.
És akkor a helyiségben levő összes kohóból tűz robbant ki;
jókora lángnyelvek, melyek megperzselték még a a falakat is.
– A fenevad! – sikoltott fel Dahlia. – Tudja a tervünket!
A helyiség vadul megremegett, a padló hullámzani kezdett
alattuk, a mennyezetről pedig por és törmelék hullott.
– Menj már! Indulj! – kiáltott rá Drizzt Bruenorra, és mielőtt
az bármi ellenvetéssel állhatott volna elő, Athrogate olyan erős
lendülettel húzta magával, hogy a lába felemelkedett a földről.
A pokolbéli fenevad felbömbölt, és megparancsolta a baljánál
összetömörült alattvalóknak, hogy rontsanak a fő kohó mögé, és
vágják le a törpéket. Az ördög aztán hátrahőkölt, egyszer, majd
még egyszer, mert két villámcsapás találta el Jarlaxle
varázspálcájából. Harmadszorra még erősebben megtántorodott,
mert Taulmaril nyila fúródott a mellkasába.

*****

Beealtimatuche azonban nem ijedt meg, csak még

szélesebben mosolygott, aztán – még a drow éles érzékeihez
képest is – egy szempillantás alatt eltűnt, majd a két sötételf
előtt bukkant fel újra. Magasra tartotta négyágú buzogányát,
és tüzet okádva lesújtott az egyik tehetetlen drow-ra.
*****

Abban a pillanatban Drizzt a másik irányba ugrott, próbálta a

törpéket védeni, és így nem látta a hatalmas csapást. Ugyanakkor a kis
ajtóban álló Athrogate igen, és Jarlaxle nevét kiáltotta, méghozzá oly
sok érzelemmel és fájdalommal telve, hogy Drizzt előtt egyértelművé
vált: a keménykötésű törpe a legjobb barátját veszíti el.
 Amikor a sötételf hátrapillantott, látta, hogy fekete alak
omlik a démon mellé, majd lángra kap. A drow-nak elakadt a
lélegzete, és nagyon kellett igyekeznie, hogy össze ne essen.
Egész életében, sőt az egész világon soha semmit nem érzett
oly öröknek, mint e kiszámíthatatlan, mégis megbízható,
különc, és a maga módján igen megnyerő fajtársát.
A pokolbéli fenevad ott állt terpeszben, győzedelmesen
Jarlaxle lángoló teste fölött, és gyűlölettel teli, vérszomjas
szemével kereste következő áldozatát.
 XXIV.
ÖREG KIRÁLYOK ÉS ŐSI
SZELLEMEK
Bruenor biccentett Drizztnek, majd nyomában Athrogate-tel
átszaladt az első néhány ajtón, lefelé az alagútban. A drow a
továbbiakat már nem látta: nem volt más lehetősége, mit bízni a
barátjában. Azzal, hogy visszapillantott Jarlaxle-re, és így földbe
gyökerezett lábbal, lesújtottan végignézte a drow-társa pusztulását,
értékes másodperceket veszített. Nekilendült, hogy beérje Dahliát. A nő
már bőszen hadakozott hármas botjával, hogy visszaverje az
Asmodeus-hívek rohamát. Drizzt menet közben előhúzta az
ónixszobrocskát, és szólította Guenhwyvart, de a megjelenő
nagymacskát nem tartotta maga mellett, hanem arra kérte, hogy
keltsen zűrzavart az ellenség soraiban. A párduc nagy ívben elugrott,
gazdája pedig ádáz támadásba lendült. Féltette törpe barátját, és
meglepő mértékben feldühítette másik társa elvesztése… Azaz,
felismerte, hogy Jarlaxle is a barátja volt. Pörgő szablyákkal rontott neki
a legközelebbi Asmodeus- harcosnak, és már négyszer is megvágta,
miután a rút és együgyű félorkférfi egyáltalán felfogta, mivel áll
szemben. A drow jobbra-balra csapta a jogart, és még azzal sem
bajlódott, hogy egyik vagy másik oldalra irányítsa. Ötödszörre is
lesújtott, mire a jogar jobbra dőlt. A sötételf ekkor váratlan felütéssel
folytatta a küzdelmet, ezzel egy időben bal kezében már emelte
Csillámot is, és keresztben felvágta vele ellenfele hasát. A pórul járt
Asmodeus-harcos megingott. A következő pillanatban az imént
beleszaladó penge visszakezes csapása a halántékát érte, mire a
tagbaszakadt kultuszhívő oldalirányban folytatta az esetlen dülöngélést.
Jéghalál erőteljes lendülettel vízszintes védőállásba emelkedett: Drizzt
előrelépett, hogy a következőnek rátámadó ellenséget is fogadja. De
mielőtt kiszabadított balkezes pengéjével lesújthatott volna, hirtelen
kénytelen volt eltérni a tervtől, és Jéghalált egy váratlanul felé döfő
dárda ellenében bevetni.
 Dahlia azonban bevégezte, amit Drizzt szeretett volna. Az elf a
drow felemelt pengéje alatt suhintott a botjával – ami ismét
egyrészes rúdként vett részt a csatában –, és az Asmodeus- harcos
mellkasába döfte. Amikor eltalálta az ellenfelet, a fegyvere
villámcsapást bocsátott ki, ezzel hátraszaltóban feldobva a
szerencsétlent, aki ráadásul soha többé nem ért élve földet: hosszú
pengéjű kard döfte át a mellkasát, és a levegőben felnyársalta.
Az ördög könnyedén a magasban tartotta egyetlen karddal a
halott Asmodeus-hívet, és hagyta, hadd lógjon ott egy ideig,
szélesre tárt végtagokkal, miközben vére patakokban áramlott ki
testéből súlyos sebein át. Hátborzongató pajzsa mellett eltekintve
az ördög rávigyorgott a drow-ra és az elfre, és még hangosan el
is nevette magát. Aztán hirtelen visszarántotta a pallosát, mire a
halott harcos két darabban zuhant a fenevad lába elé.
Drizzt vízszintesen maga elé emelte Csillámot. Bal karját egyenesen
kinyújtotta, jobb kezét pedig arca jobb oldalához nyomta, miközben
Jéghalált a balkezes penge fölé emelte. Összekuporodott, jobb lábát
hátrahelyezte, és arra támasztotta majdnem teljes súlyát. Mellette
Dahlia újra három részre törte a botját. Az egyik rész végét a fenevadra
célozta, és jól kiszámított lendítéssel támadott.
A hatalmas pokolbéli fenevad három ördögi társa azonban
kitért a támadás elől.
– Magadnál kellett volna tartanod a macskádat – suttogta
Dahlia, de Drizzt a fejét rázta.
– Fokozatosan vissza kell vonulnunk, hogy védjük az alagutat.
Hiába, elkéstek. A pokolbéli fenevad már ott is megjelent, egy
újabb dimenziókapun keresztül az alagút bejáratához siklott.
Ellenfeleit gúnyolva ismét felnevetett, és megindult, hogy
üldözőbe vegye a két törpét.
Drizzt azonnal a nyomába akart volna eredni, de az alacsonyabb
rangú ördögök is képesek voltak teleportálni, és kettő élt is e
képességével: elzárták a drow útját, akit immár négy ördög vett
körbe. A démonok aztán egyszerre dörömbölni kezdtek fekete
pengéjű kardjukkal a vaspajzsaikon. Dahlia Drizztre sandított, és
ekkor a reményvesztettség érzése teljesen elszállt a drow-
ból. Helyét huncut, pajkos, túláradó vigyor váltotta fel.
– Tudod, hogy ezek ördögök, ugye? – kérdezte a sötételf a nőtől.
– Mi tudjuk, hogy ők kik, de ők nem tudják, hogy mi kik
vagyunk! – felelte Dahlia.
Azzal rúdjait vadul pörgetve mozgásba lendült, és a legközelebbi
ellenségre vetette magát. Az ördög a pajzsát felemelve hárította is a
pörgő fegyvert, de a nő ezt csak elterelő fogásnak szánta. Dahlia,
cselének sikere láttán hármas botja középső részével, azt
dárdaként alkalmazva előrerontott. Kimetszett egy cafatot az ördög
ábrázatából. Tovább már nemigen tudta ezzel csúfítani a
visszataszító lényt, viszont sikerült akkora fájdalmat okoznia a
mozdulattal, hogy az tombolva hátraugrott. Az elf aztán egy
szempillantás alatt hagyományosabb fegyverhasználati módra
váltott: a botja két végét pörgette, és mesteri ügyességgel
csúsztatta fel s le a kezét a középső rúdon, így hárítva a második
ördög támadását. Az újabb bestia ráadásul túl közel merészkedett,
így bekerült az egyik pörgő bot hatókörébe, és a következő
pillanatban már vonítva fájlalhatta eltört alkarját.
Miközben Dahlia ily magabiztossággal tört előre, Drizzt egy
bukfenccel mellette termett, és a két harcos háttal egymásnak
helyezkedett. A drow szablyái oly hevesen pörögtek, hogy csak
elmosódó folt látszott belőlük; keresztben szelték a levegőt, és
megállították az egyik ördög feléjük döfő pallosát. Drizzt több
alkalommal megcsapdosta a hatalmas pengét, aztán magasból
indította saját támadását, ezzel újfent arra kényszerítve az ördögöt,
hogy hárításra emelje a pajzsát. Mielőtt a fenevad leengedhette
volna a kardját, hogy újabb szúrást kíséreljen meg, Drizzt a felemelt
karja alatt termett, mintha el akarna futni az ördög mellett.
A szörnyeteg erre a várakozásoknak megfelelően megfordult, és így
tett Drizzt is, aki hirtelen, még az ördög kartávolságában, megtorpant,
és szembenézett ellenfelével. Csillám ekkor fellendült, eltalálta az
ördög kardot tartó karját, és amikor a drow hátralépett a felemelt
végtag alatt, hogy újra odaálljon Dahlia mellé, Jéghalállal végrehajtott
visszakezes csapása a pokol ivadékának húsába hasított.
A fagyfegyver mohón nyelte a forró ördögvért, az áldozat
pedig üvöltött a kíntól.
Drizzt villámgyorsan kitért oldalra, mert újabb bestia acsarkodott
rá, egyre közelebbről – ráadásul annyira elszántan, hogy az elfek
manőverei el sem jutottak a tudatáig. A drow előrelépett, szablyái
csak úgy csörömpöltek, ahogy próbálta megfékezni a Dahliára
támadó két szörnyet, míg az elf, teljes mértékben megbízva
Drizztben, vakmerőn hátat is fordított nekik, miközben ő maga egy
harmadik ellenséggel foglalatoskodott. Botjának hevesen pörgő
nyúlványa elmosódott, és a nő rendíthetetlenül állta a sarat az
ostrommal szemben. Az őt célpontnak kiszemelő ördög hirtelen,
messzire nyúló vágással próbálkozott, a nő azonban könnyedén
félreszökkent az útból, és a vágás mögé került. Jobbkezes
nyúlványa beleakadt az ellenség pajzsába, mire az elf erőteljes
energialöketet bocsátott belé, ezzel alapos megdöbbenést okozva
az ördögnek. A váratlan esemény miatt a pokol ivadéka nem tudta
időben a helyére illeszteni a pajzsát, és a karddal sem tudott
kiegyensúlyozottan védekezni. Ezzel lehetőséget biztosított a fürge
kétkezes harcosnak, hogy a bal oldali nyúlvánnyal lesújtson.
A fémrúd recsegve-ropogva zúzta be az ördögfajzat koponyáját,
így a szörny egyensúlyát vesztve, szédelegve, esetlenül
hátratántorodott – márpedig ez egy olyan könyörtelen ellenféllel
szemben, mint Dahlia, vajmi kevés volt a hatékony védekezéshez!
Az elfek így rövid időn belül fölényes helyzetbe kerültek,
Drizzt azonban így sem ringatta magát abba a hiú reménybe,
hogy győzhetnek. Az Asmodeus-harcosok valósággal
nyüzsögtek körülöttük, ráadásul abban a tudatban kellett az
elkeseredett küzdelmet folytatniuk, hogy a pokolbéli fenevad
ott liheg Bruenor nyomában!
Csak a vakszerencsén múlt, hogy Drizzt észrevette a csillogó
szemű Valindrát, ahogy arcán alattomos mosollyal, előrenyújtja
kezét, és valamit felé hajít… talán egy lángoló borsószemet?

*****
 A két törpéről szakadt a veríték, és a hőség csípte a
szemüket, de végül átjutottak az utolsó ajtón is, egészen a
fenevad vermét szegélyező sziklaperemig. Athrogate sebesen
fordult, hogy becsukja maguk mögött az ajtót, ahogyan korábban
is tette a kapukkal. Elvégre csak delzouni törpe juthat át rajtuk, ő
is csak akkor, ha elmondja a megfelelő versikét.
Legalábbis ezt hitte.
Abban a pillanatban, amikor becsukta volna az utolsó
mithrillajtót, Athrogate észrevette, hogy valaki mögöttük szintén
be akar jutni – látta is, hogy miféle szerzet, de már csak akkor,
amikor a pokolbéli fenevad buzogányától megsebzetten nagy
ívben elrepült a sarokvas mellől, és kibucskázott a járatba.
Beealtimatuche gúnyosan meredt rá, és kinevette. Athrogate
felpattant, és gyorsan becsapta az ajtót.
– Gyorsan, végig az úton, és át a hídon! – kiabálta a
királynak, és taszigált is rajta párat, hogy siessen.
Bruenor azonban meghallotta a mögöttük levő alagútból
átszűrődő hangzavart, mire megállt és megfordult.
A mithrillajtó ekkor kirepült a keretéből, megpördült a
levegőben, és a mély tűzverembe hullva fejezte be útját.
Az immár üresen tátongó ajtófélfán keresztül pedig belépett
Beealtimatuche.
– Menj! Eriggy mán! – rivallt Athrogate Bruenorra, miközben
a vermen átívelő kis híd felé taszigálta, majd visszaszaladt a
korábbi helyére, és már emelte is a buzogányait, hogy
megküzdjön az ördöggel.
Bruenor tett néhány bizonytalan lépést abba az irányba, amerre
Athrogate lökte, de aztán mégiscsak megállt és megfordult. Látása
elhomályosult, izmai megdagadtak, és régi idők emlékei töltötték be
a gondolatait. Régóta halott királyok hangját hallotta a fejében, és a
törpeistenek lüktető erejét érezte a testében.
Bizarr álomként nézte végig a szeme előtt kibontakozó jelenetet.
Athrogate dühödten, eltántoríthatatlanul vetette magát a küzdelembe,
buzogányai villogva csapódtak a pokolbéli fenevad hárításra emelt
alkarjának. Az ördögnek azonban épp csak megrezzent rút ábrázata,
és egy pillanatra sem veszítette el az egyensúlyát. Akkor sem,
amikor Athrogate másik fegyvere is becsapódott, ezúttal az
ördög buzogányát találva el.
Ekkor baj történt: a törpe fegyverének feje beakadt, az
ördög pedig rántott rajta egyet. Amivel ki is tépte azt Athrogate
szorításából, és a zsoldos buzogánya hangos csörömpöléssel
ért földet nem messze a tönkretett ajtótól.
A félelmet nem ismerő törpe még ekkor sem adta fel: két
kézzel megragadta egyetlen megmaradt buzogányát, és a feje
fölül jókora ütést készült ádáz ellenségére mérni.
Ám akkor Athrogate-et, a valaha élt egyik legkeményebb törpét,
aki több évszázadnyi hadakozásban edződött és egy óriás erejét
mondhatta magáénak, a pokolbéli fenevad úgy félrelökte, mint egy
gyereket. A legyőzöttséghez nemigen szokott törpe pattogva,
gurulva ért földet a verem szélénél, és túl is lendült azon. Azonban,
javára legyen mondva, maradt annyi lélekjelenléte, hogy még
időben megkapaszkodjon szabad kezével a peremben.
– Fussál, te bolond! – kiáltott rá Bruenorra. – Juss el a
karig, vagy minden elvész! – fejezte be a makacs
ellenszegülésének utolsó megnyilvánulását, majd morogva
vetette át vállát a peremen, hogy megmaradt fegyverével
célba tudja venni a királyra rontó pokolbéli fenevadat.
A buzogánya el is találta a bestiát, de hiába, annak meg sem
kottyant; Athrogate- nak viszont az egyensúlyába került a mozdulat.
Még egy utolsót kiáltott barátjának, hogy fusson, de ahogy
zuhant lefelé, hangja elhalkult.
Az uralkodó azonban nem hallotta, és nem is tett eleget a
felszólításnak. A törpekirály testében ugyanis abban a
pillanatban nemcsak Bruenor lakozott, hanem az ősi
törpeistenek: Moradin, Clangeddin és Dumathoin; és mind azt
követelték tőle, hogy védje meg szent csarnokukat.
Bruenor nem futott el, nem lett úrrá rajta a rémület.
Mellkasa egy titán erejével dagadt ki: az italtól, melyet elvarázsolt
pajzsa szolgáltatott számára, a hatalomtól, mellyel a letűnt királyok
trónja ruházta fel, és a dicsőségtől, mellyel maga Gauntlgrym
ragyogott. Teste olyannyira megduzzadt, hogy ha ekkor
ránézett volna egy ismeretlen, nem gondolta volna, hogy
törpét lát. És még ez a megnövekedett porhüvely is szűknek
bizonyult a kemény, kidagadó izmok számára.
Pajzsához verte a csatabárdját, és belevetette magát az
előtte álló harcba.
*****

A drow megpördült, és mindkettőjüket a földre menekítve,

Dahliára vetette magát, épp egyetlen pillanattal azelőtt, hogy
Valindra veszedelmes tűzgolyója felrobbant előttük a levegőben.
Még eme ügyes akrobatamutatvány dacára is hamuvá perzselték
volna őket a lángok, ha Drizzt nem tartja kezében Jéghalált. A
fagyfegyver dühödt, hideg kék színben izzott, és a benne lüktető
mágia oly hatékonyan hárította el a lángokat, hogy Drizzt és
Dahlia csupán csekély kellemetlenséget éreztek.
A sötételf aztán sietve legördült a nőről, mert megrémítette a
lehetőség, hogy a három túlélő ördög e kiszolgáltatott helyzetükben
rájuk veti magát. A fenevadak azonban egyelőre nem közeledtek;
nyilván őket is meglepetésként érte a tűzgolyó. A lángok ugyan nem
tettek kárt a pokol ivadékaiban, de a döbbenet másodpercei időt
adtak Drizztnek és Dahliának, hogy védekezőállást vehessenek fel.
A drow visszafordult a két pokolfajzathoz, akiket eltérített
harcostársától. Pengéi szédítő köröket írtak le, és igyekezett
szétválasztani az ocsmány párost. Szerencséjére vált, hogy
az elfnő korábbi találata majdhogynem megvakította fél
szemére az egyik megátalkodottat. Amikor végre sikerült a
démonokat elkülöníteni, egymástól függetlenül kellett
mozgatnia szablyáit: jobb kezével hárította az egyiknek a
kardját, míg bal kezével a sebesült ördög ellen küzdött.
Folyamatosan kereste a rést, és türelmesen várt, noha
tudta, hogy az Asmodeus -harcosok már megint közelednek.
Hirtelen reccsenést hallott, majd a háta mögött villámcsapásra
lett figyelmes: Dahlia végzett a harmadik fenevaddal.
 A drow bal lábával előrelépett, és keményen lesújtott az
ördög pajzsára. Aztán merész hátraszaltót vetett, melyet bal
oldalon fejezett be. Az ördög, éppen ahogy a sötételf remélte,
nem látta elég jól a mozdulatot ahhoz, hogy elejét vehesse;
így ádáz ellenfele sebesen pörgő szablyákkal esett neki az
eszeveszetten hadonászó pokolfajzat kardjának.
Ha akarta volna, éppenséggel kikerülhette volna a
hárításokat; inkább azonban visszapördült az eredeti helyére.
Amikor földet ért, kétszer erőteljesen az ördög felé suhintott,
és egyik csapásával sikerült annyira megkerülnie a pajzsot,
hogy mély vágást ejtsen a szörnyeteg felkarján.
Drizzt e ponton befejezettnek tekintette ezt a küzdelmet, és
minden figyelmét az egyetlen épen maradt ellenségre fordította,
aki, mint számítani lehetett rá, már nagy robajjal csörtetett is felé.
Aztán sajnos, újra erőre kapva, csatlakozott hozzá az is,
amelyiket a drow nemrégiben leütött.
Azaz csak próbált: Dahlia ugyanis a levegőbe repült, és úgy
arcon rúgta az ördögfajzatot, hogy az hátratántorodott.
– A halálúrnő! – sikoltotta a nő, amikor fürgén földet ért –
Most végünk.
Drizzt válaszul csak felmordult, és tovább harcolt: eltökélte,
hogy legalább megöli ezt a fenevadat, mielőtt az
elkerülhetetlennek látszó halálos csapás örökre leteríti.
Hirtelen azonban újonnan érkező jövevény kiáltott fel
Gauntlgrym szent kovácsműhelyében. Hangja teli volt
szenvedéllyel és eltökéltséggel; Drizzt nagyon sokszor hallotta
élete során, de soha így meg nem örült neki.
– Királyom!
És nyomában hatalmas seregnyi törpe vonult be a
csarnokba: a Harcpöröly klán tagjai a Jeges Szelek Völgyéből,
a Mirabari Pajzstörpék, és Gauntlgrym szellemei.
*****

Mintha két égbe törő fa dőlt volna egymásnak, vagy két roppant
hegy omlott volna be egy völgybe, a törpekirály és a pokolbéli
fenevad egymásnak rontottak. Mindketten bőszen lengették a
fegyverüket: a buzogányt illetve a csatabárdot, de ezek
másodlagosnak bizonyultak az összecsapó testek nyers
erejéhez képest. A rettentő ellenfelek összefonódva
dulakodtak. Beealtimatuche farka felcsapott a vállánál, és
csattanós ütést mért Bruenor arcára – de ha a törpe meg is
érezte, semmi jelét nem mutatta.
A király, ahelyett, hogy lelassított volna, keményen jobbra
csavarintotta az ellenfelét, majd elkezdte minden erejével lefelé
nyomni. Beealtimatuche azonban nem hagyta magát, kitört a
szorításból, de Bruenor ekkor sem veszítette el az egyensúlyát.
Ahelyett, hogy megrettent volna, behúzta a bal vállát, majd
pajzsával hirtelen, brutális erővel előrerontott. Az épp megfordulni
készülő ördögbe csapódott, mire Beealtimatuche nagy ívben
hátrarepült, és nem sokon múlt, hogy bele nem esett a verembe.
Kockázatos helyzetbe került, de kitárt bőrszárnyának
köszönhetően hamarosan újra talajt érzett rút, karmos lába alatt,
majd félig ugorva, félig repülve, hatalmas, dühvel megtetézett
erejét latba vetve tüzes buzogányával lesújtott Bruenorra.
A törpekirály hárításra emelte a pajzsát, de szokványos
esetben egy ilyen irtózatos csapás valószínűleg még így is
leterítette volna, legalábbis a védekező karja biztosan
szilánkosra tört volna a hatalmas pokolfajzat rettentő ereje alatt.
De ez nem mindennapi helyzet volt: a törpe hárító
bárdcsapásai elől Beealtimatuche kétségbeesett tekergőzéssel
próbált kitérni, és hajszálon múlott, hogy Bruenor ki nem belezte.
A törpe ismét előretört, újabb csapást fogott fel az immár
legyőzhetetlen pajzzsal, és nagyokat csapkodva
csatabárdjával tántoríthatatlanul hatolt előre.
Beealtimatuche újra próbálkozott, de a pajzs ezúttal sem adta meg
magát. Az ördög erre hátrált, két kezébe fogta a buzogányát, és azzal
fogadta a lendülő bárdot. A mágikus erővel felruházott fegyverek
szikráztak, lángoltak, mire Bruenor a hátára csúsztatta a pajzsát, és
csatabárdját mindkét kezével megragadva támadott. A két harcos titáni
küzdelemben mérte össze fegyverei erejét, de egyikük szorítása
sem gyengült. Mintha a végzet harangjai kezdtek volna bele baljós
játékukba, amikor a rovátkolt csatabárd és a tüzes buzogány
csörömpölve összecsapott: az ördögök mesterműve harcolt a
törpeistenek által kovácsolt alkotással. Bruenor bömbölt a dühtől,
ráripakodott a fenevadra, hogy azonnal hagyja el népe szent
csarnokait, aztán ismét nagy erővel lesújtott… de sajnos elvétette.
Kiesett az egyensúlyából, az ördög viszont szilárdan
tartotta magát. Bruenor jobb lábával balra lépett, majd
kiegyensúlyozta magát megpördült, és előbb egészen a
válláig felhúzva, majd a helyére illesztette a pajzsot a karján.
Amikor újabb erőteljes buzogánycsapást védett ki – kábító
erejű, bénító ütést – tovább forgott, jobb karját szélesre tárta,
a benne szorongatott csatabárdját pedig a lehető
legmesszebbre nyújtotta, hogy lecsaphassa, amit csak ér.
Érezte, hogy a sokat látott fegyver az ördög húsába mélyed, és
súlyos sebet ejt Beealtimatuche csípőjén. A pokolbéli fenevad persze
vonított, ahogy a torkán kifért – aztán pedig hirtelen eltűnt szem elől!
Bruenor előrevetette magát, megpördült, és, még épp idejében,
hátravetette pajzsot tartó karját. Beealtimatuche ugyanis egy
szempillantás alatt ott termett mögötte. A királynak nagy nehezen
sikerült hárítani a buzogány csapását; noha nem tökéletesen, mert
az ádáz fegyver elkapta a pajzsa szélét, melynek következtében a
törpekirály előrelendült, és arccal lefelé a kőre bukott.
Mindazonáltal szinte rögtön felpattant, majd újra megpördült, hogy
ismét egy erőteljes ütéssel hárítsa a szűnni nem akaró támadást.
Vércsíkot húzott maga után, de Beealtimatuche lába is vöröslött.

*****

Árnyköpenyes Valindra számára közelgett a szabadság

pillanata. Tudta, ha végez a nyomorult Drizzttel, valamint a
bajkeverő Dahliával, és így véget vet a Sylorát fenyegető
veszélynek, jó időre biztosítja magának az előkelő helyet
Szass Tam alattvalóinak rangsorában. A drow és az elf még
mindig ádáz kitartással küzdöttek, de sajnos a legnagyobb
kohó mellett, és nem az oldalfolyosónál. Ugyanakkor, gondolta
az élőhalott nő, úgysem kerülhetik el örökké a
mágiáját. Valindra ráadásul, halálúrnő lévén azzal nyugtathatta
magát, hogy ha egy örökkévalóság szükséges ahhoz, hogy
leterítse ezt a két átkozottat, neki az is rendelkezésre áll.
Szeme elégedetten csillogott. Hallotta a zűrzavar hangjait,
ahogy az újonnan érkező törpék összecsaptak az Asmodeus-
harcosok tömegével, de ügyet sem vetett rájuk. Csak arra
gondolt, hogy meg akar szabadulni ettől az elftől, és legyőzött
társa után akarja küldeni a megmaradt drow-t.
Amikor a hatszáz font súlyú dühödt párduc hirtelen a hátának
csapódott, a varázsláshoz összegyűjtött energia a megrázkódtatás
hatására elveszett. Guenhwyvar oldalra lendült és a levegőben
megfordulva földet ért, miközben karmai fülsiketítő hangon karcolták
a kőpadlót. Valindrának alig esett baja, rövidesen újabb varázslatba
fogott; így mire a nagymacska megfordult, és újra nekiment volna,
pusztító mágia dühödt hullámai kényszerítették hátrálásra. Az állat
hiába küzdött; léptei, mintha csak nyakig vízben próbált volna
haladni, lelassultak. Így aztán állhatatos jellemének és Drizzthez
való hűségének dacára úrrá lett rajta a késztetés, hogy visszatérjen
asztrális otthonába. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a halálúrnő
kényszerítő erejű szavait, amelyek meggyengítették az őt Drizzt
mellett tartó varázslatot. Így hát rövidesen szürke köddé vált: előbb
panaszos üvöltést hallatott, hogy jelezze a drow-nak a bajt, majd
semmivé foszlott. Valindra immár teljes figyelmével az előtte álló
feladatra összpontosíthatott. De hiába, már késő volt, mert valami
ismét megzavarta, és ezt az újabb tényezőt már nem tudta olyan
könnyen kiiktatni, mint az imént a párducot. Ugyanis új haderő szállt
be a viadalba: azon a járaton keresztül, amelyen ő maga is érkezett
a kovácsműhelybe Beealtimatuchsal és alattvalóival együtt, most
szalamandrák jelentek meg! Többen közülük futottak, mások óriási,
vörös gyíkokon lovagoltak, és hamarosan mind körbezárták a
halálúrnőt.
Ő megfordult és rájuk sziszegett, aztán újonnan támadt ellenségeire
bocsátotta a varázslatot, amelyet eredetileg az elfeknek szánt. A
tűzisten lángoló gyermekei Valindra fagykúpjának gyilkos jegében
hátrahőköltek, összezsugorodtak, kínok közt vonag- lottak,
majd kilehelték lelküket. A halálúrnő sziszegve, tomboló dühében
sikoltva támadott a megmaradtakra. A legszívesebben puszta
kézzel trancsírozta volna fel őket, amiért nem átallották
megfosztani őt a dicsőség várva várt pillanatától! Ujjai hegyéből
villámcsapások törtek elő, melyek felrobbantak azok közt, akik
még megpróbáltak belépni a helyiségbe; így a gyanútlan
próbálkozók a gyilkos erejű, cseppet sem szívélyes fogadtatás
hatására visszahőköltek a járatba. A nő ismét hangosan
felszisszent, meglendítette karját, mire elsöprő jégvihar alakult ki
a járat felé közelebb eső részén, havas esőt, valamint óriási
jégdarabokat záporozva bárkire, aki megkísérelte a bejutást.
Valindra megpördült, és újabb gyilkos csapást készült az
utálatos elfekre mérni. Elkezdte mormolni a varázsigét, miközben
vörös szeme a gyűlölet tüzével lobogott. A következő pillanatban
azonban artikulálatlan üvöltést hallatott, mert ismeretlen eredetű,
ragyogó, szemét majd’ kiégető fénynyaláb vette őt célba.
Dühödten hadonászva igyekezett kiszabadítani magát, hogy
befejezhesse a maga varázslatát, de hiába. Rothadó húsából
füst gomolygott fel, és az izzó fényforrás irányába kavargott.
A helyiség megremegett, és a bent tartózkodók lába alatt
hullámzani kezdett a talaj. A kohók dühösen okádták a tüzet,
miközben az ősfenevad magából kikelve tombolt az alattvalóit
ért támadás miatt. Az egész kamra olyan erővel rázkódott
meg, hogy szinte mindenki elesett. Kivéve persze Valindrát,
aki a csődület fölé lebegett.
A fény ugyanakkor továbbra sem halványult, sőt az addiginál is
pusztítóbb erővel harapott a halálúrnőbe, s majdnem megvakította.
Neki félig-meddig sikerült megfordulnia, és amikor végre
megpillantotta támadóját, a maró érzés dacára is elkerekedett
a szeme.
A drow megemelte széles karimájú kalapját, aztán ráirányított egy
újabb varázspálcát, mire másodszor is fénysugár nyelte el Valindrát.
És a nő, kígyózó testtel, füstölni kezdett.
Olyan hátborzongató sikolyt hallatott, hogy egy pillanatra minden
egyéb zűrzavar elült a helyiségben. Aztán vadul hadonászott, de a
színtiszta elszörnyedés dacára még sikerült fröcsögve
kimondania egy varázsigét, melynek következtében lidércalakot
öltött. Jajongása továbbra is visszhangzott a helyiség falairól, de
maga a halálúrnő már egy padlórésen kicsusszanva kereket
oldott. Eszeveszetten furakodott át a további sziklahasadékokon;
igyekezett minél messzebbre kerülni a helyszíntől, és soha többé
nem szánakozott visszatérni.
Végtére is Valindra halálúrnő volt. Tudta, hogy akár egy
örökkévalóság is a rendelkezésére áll. Úgy gondolta, Drizzt,
Dahlia és… Jarlaxle még várhat.
*****

A drow nagyon igyekezett, hogy az előcsarnokban kitört

felfordulás ne vonja el a figyelmét, se a kitörő, ádáz és felfokozott
harc, amelyben a részt vevő három haderő mindegyike
eszeveszetten gyűlölte a másik kettőt. Próbálta figyelmen kívül
hagyni az egész helyiséget, mely, úgy tűnt, a maga módján szintén
bekapcsolódik a küzdelembe: a padló hullámzott, a falak rázkódtak,
a mennyezetről veszélyes kődarabok záporoztak, a kohók pedig
olyan lángokat okádtak, melyek leolvaszthatták volna a húst a
csontokról, és elszenesithették magukat a csontokat is.
Drizztnek így, hogy ily veszedelmes ellenséggel állt
szemben, mint az ördögi csatlós, meg kellett válogatnia, mire
fordítja az energiáit.
A háta mögött tomboló harccal így nem foglalkozhatott, és a
helyiség viszontagságait is meg kellett próbálnia az előnyére
fordítani. Gyors és ügyes mozdulatait inkább elősegítette, mintsem
hátráltatta a hullámzó talaj. Ha a talpa alatt a föld balra hajlott, ő is
ezt az irányt vette. Lábával előre-hátra-oldalra egyensúlyozva –
attól függően, hogy melyik irányban tudta leginkább megtartani
egyensúlyát és sebességét –, meglovagolta a hullámokat. Ha a
harc úgy kívánta, hogy a padló sodrásával ellentétes irányba
húzódjon, akkor a hullámzó sziklákkal emeltette fel magát, majd
ugorva vagy bukfencezve vetette magát a megfelelő oldalra.
 Pokolbéli ellenfelétől egyáltalán nem állt távol az elvetemült
harc, és a rengések dacára ő is igen jól tartotta az egyensúlyát.
De amikor Drizzt felvette az ősfenevad dühödt lüktetésének
ritmusát, az ördögi szövetséges nem tudott felülkerekedni rajta.
A drow ugyanis egy idő után már nem csak hogy tökéletesen
igazodott a földrengéshez, de előre meg is jósolta a következő
mozdulatát. Bízott benne, hogy ha hibázik is, gyorsan helyre tudja
majd hozni, így a magasba, arca elé emelte szablyáit, megcsavarta
csuklóit, majd jól irányzott csapásokat hajtott végre lefelé.
Amint a fenevad emelte pajzsát, hogy hárítsa a csapást, a
sötételf kicsit messzebbre oldalazott, hátrakényszerítve az
ördögöt, aki nem tehetett mást, mint hogy mind a pajzsot,
mind a kardot csupán védekezésre fordítsa.
Drizzt még erősebben balra fordult, mire a pokolfajzat követte, és
amikor a padló az ellenkező irányba gördült a lábuk alatt, a drow a
lendületet kihasználva gyorsan jobbra tért, aztán kilőtte magát a
lába alatt fodrozódó kőhullámról. A fenevad utána lendült, és
próbálta kiszámítani ellensége következő mozdulatának irányát, a
drow azonban gyorsan elfordult. Könnyedén átugrotta a felé lendülő
kardot, tökéletes egyensúllyal ért le a rázkódó földre, ahol – mivel a
fenevad arra tartotta a pajzsot és a kardot, ahonnan a drow-t várta
–, az ördög oldala szabadon maradt. Miután így sikerült kicseleznie
az ellenséget, Drizzt nem teketóriázott: mélyet szúrt, de csak
egyszer, hiszen Jéghalálnak ennyi is elég volt, hogy a tűzlényt
ártalmatlanná tegye.
A drow több pillanaton keresztül kitartotta a testhelyzetet, ahogy
az ördög mozdulatlanná merevedett az átható kíntól, miközben
tűzforró vére bőségesen patakzott szörnyű sebéből. A győzedelmes
sötételf aztán jó néhányszor megcsavarta és mélyebbre döfte a
fegyvert, hogy megtépázza a szörnyeteg belső szerveit, majd
kihúzta a pengét. Az ördögi csatlós összerogyott a földön, és
sistergés közepette fekete füst, valamint fortyogó vér párájává vált.
Drizzt már nem törődött vele: megfordult, hogy segítsen
Dahliának, de rövidesen megtorpant, és csodálattal bámulta a
vagdalkozó nőt. Az elf számtalanszor megpördült a tengelye körül,
és bármerre fordult, nyúlványai elérték az ellenséget. Néha
villámokat is kibocsátottak, máskor pusztán a csapások
megsemmisítő erejével pusztítottak. Az ördögi szövetséges harci
tehetsége nem ért fel a nő fürgeségéhez és pontosságához.
Az elf újra és újra rásózott egyet, és mire befejezte a
szédítő pörgést, ez a fenevad is ocsmány masszaként roskadt
le holtan a földre.
Dahlia azzal Drizztre mosolygott, aki szintén így tett, és
elismerően bólintott.
– Hol a királyom? – hallott ekkor a drow egy hangot a háta
mögül, és amikor megpördült a sarkán, hitetlenkedve rázta a
fejét. Miközben a törpéhez fordult, látóterébe került a kis
folyosó is, így mire pillantása öreg barátjához ért, a törpe már
meg is értette a célzást, és teljes gőzzel előretört.
Drizzt és Dahlia követni akarták, ám alig tettek két lépést,
egy sereg Asmodeus-harcos csapott le rájuk, így újabb
mészárlásba kezdtek.
*****

A pajzs felfogta a buzogányt, a becsapódás közben meg is

fosztotta erejének egy részétől, az ellenséges fegyver mégis
elég nagy lendülettel verte le Bruenor fejéről az egyszarvú
sisakot, sőt közben mély vágást is ejtett a fejbőrén.
A törpe azonban így is jobbnak bizonyult; rettenthetetlen
csatabárdját a pokolbéli fenevad bordái közé vágta, és
rettenetes sebet hasított a szörnyeteg mellkasán.
A kitartó harcosok titánok módjára, foggal-körömmel ismét
összecsaptak, és ütötték, rúgták egymást.
De a pokolbéli fenevadnak több fegyver állt rendelkezésére. Farka
valósággal külön életet élt, ide-oda csapkodott, és rést keresve
nemegyszer találta el Bruenor páncélzatát. A szörnyeteg csontos,
tüskés keze szintén fájdalmas ütéseket záporozott a törpére, letépve a
bőrt a karjáról. És az a széles száj, tele irdatlan, hosszú fogakkal…
Bruenor felnézett, és egyenesen a nagyra tátott üregbe látott, mely
csattogva el akarta nyelni, és fölötte csak úgy ragyogott a tömény
rosszindulattól a pokolfajzat szeme. A törpe azonban ekkor sem
futamodott meg, ehelyett újra támadott, erős lába segítségével a
levegőbe vetette magát, és lefejelte az ádáz lényt.
Vér ömlött végig az arcán – rájött, hogy a saját vére az;
ugyanakkor azt is jól tudta, hogy ellenfelére is tisztességes
ütést mért.
Karjával körülfonta az ördögöt, bárdját pedig átvette a pajzsot
tartó kezébe. Aztán szabad kezét visszahúzta a mellkasához és
felhúzódzkodott, fel a döbbent fenevad törzsén, egyenesen az
álla alá. Bruenor latba vetette minden erejét, s vele együtt így
tettek a benne lakozó, ősi törpekirályok és -istenek is.
Így végül sikerült elhajítania Beealtimatuche- t. Félig
megvakította saját ömlő vére, ezért alig tudta kivenni a tántorgó
ellenfelét, valamint a mellette hirtelen felbukkanó kisebb alakot,
aki az ördög oldalánál termett, és nagy erővel nekiesett.
Ha látni nem is látott, a vigaszt nyújtó hívást meghallotta: a
barátság legőszintébb megnyilvánulását, amelyre évtizedek
óta megingathatatlanul számíthatott.
– Királyom!
Bruenor hátratántorodott és a fejét rázta, majd kitörölte a
vért a szeméből. Thibbledorf Pwent volt az, hát persze!
A király abban a pillanatban nem is furcsállotta, hogy a
harci tomboló hirtelen előtűnt a semmiből. Mint rájött, az lett
volna inkább érthetetlen, ha a derék Zsigerontó nem jelent
volna meg, amikor Bruenornak, és magának Gauntlgrymnek a
legnagyobb szüksége volt rá!
Így hát majdhogynem a világ legtermészetesebb dolgának
tűnt, hogy Pwent ott van, és bevetve fejtüskéjét, valamint az
ökléről, térdéről, sőt lábfejéről meredő további tüskéket, szúr,
üt és rúg, mindeközben ádázul tépdes ki nagy cafatokat a
pokoli ellenség húsából.
Bruenor újra felvette csatabárdját, bár abban a pillanatban
úgy tűnt, nem is lesz szükség az ő további közreműködésére.
 Beealtimatuche viszont nem akármilyen ellenfél volt, hanem
pokolbéli fenevad, a kilenc pokol hercege, rendkívüli erőtől
duzzadó ördögfajzat.
Pwent egész testében megrándult, amikor a mérgezett
farokcsonttüske pattant hátulról a fejébe. Abbahagyta a hadakozást,
Beealtimatuche pedig lökött rajta egyet, és sziszegett, amikor a
hosszú sisaktüske kicsusszant a testéből. Pwent meredten bámult,
és szemlátomást nehezére esett megőrizni az egyensúlyát.
Az ördög visszakezes csapásától a harci tomboló nagy
ívben elrepült, és nem messze a tönkretett ajtótól keményen a
falnak vágódott.
Bruenor nézte, ahogy Thibbledorf Pwent aléltan a földre
rogy. A szomorú jelenet láttán soha nem tapasztalt düh
tajtékzott fel benne, mely megtetézte elméjében a Gauntlgrym
történetéről, a ősi törpehaza isteneiről, és a törpelét
jelentéséről kavargó addigi gondolatait.
A király újra támadott, és éktelen haragja minden csapással
fokozódott. A tüzes buzogány súlyos ütéseket mért rá, de a
fájdalom rögtön lepergett róla, és dühét teljes egészében a dicső
csatabárd élébe összpontosította. A helyiség a fegyverek zajától
visszhangzott, de azok többnyire nem egymást érték, és nem is
a pajzsot, hanem az ellenfél húsát. Bruenor és a pokolbéli
fenevad ütötték-verték egymást, és minden találat után
meginogtak – de egyikük sem volt hajlandó megadni magát!
Beealtimatuche buzogánya ismét lecsapott, de a törpének ezúttal
sikerült kivédenie a csapást. Az irtózatos fegyver bevágódott ugyan a
pajzsába, ám a királynak sikerült megőrizni egyensúlyát. Megpördült,
nagy ívben felugrott, mindkét kezével feje fölé emelte a csatabárdját.
Minden idegszálával a döntő csapásra készült, minden izmát a
végsőkig feszítette, és minden érzékét erre összpontosította.
Lesújtott a magasból, és irdatlan erejű bárdja – amelybe
abban a pillanatban Bruenor közvetítésével a gauntlgrymi
kovácsműhely, a letűnt királyok és az ősi törpeistenek ereje
szállt –, a két szarv között ért célt.
 A penge gyomorforgató ropogás kíséretében zúzta be a pokolbéli
fenevad koponyáját, majd lesiklott, és félbevágta az ördögfajzat
ocsmány pofáját. És ahogy Bruenor lefelé zuhant, fegyverével még
tovább szélesítette a sebet, mire végül ellensége térdre rogyott.
Az ördögfajzat feje erőtlenül lebillent, de azért még
küszködött, hogy talpra álljon.
Bruenor haragja azonban nem érte be ennyivel. A törpe a pajzzsal
együtt ledobta csatabárdját, és nekiment a fenevadnak. Egyik kezével
megragadta a torkát, a másikkal pedig a lágyékába ütött. Amikor pedig
Bruenor kiegyenesedett, Beealtimatuche a levegőbe repült.
És annak ellenére, hogy ismét törpeméretekkel rendelkezett,
mert a trón, a bűvös ital, a királyok és az istenek ereje többé nem
segítette, Bruenor továbbra sem rogyott össze, és kinyújtott
karral, rendületlenül a feje fölött tartotta a pokolbéli teremtményt.
Odalépett a verem széléhez. Letekintett az ősfenevad mély
börtönébe, és megszemlélte az odalent tomboló szörnyeteget,
akinek két lángoló szeme gyűlölködve nézett fel rá.
Aztán lehajította az ördögöt a verembe.
Az ereje eddig tartott; a következő pillanatban térdre
rogyott, mert az életet jelentő vér tucatnyi súlyos seben
keresztül áradt ki belőle. Hasra esett, kicsit előrébb csúszott,
és fejét a verem fölé lógatva figyelte az ördög zuhanását.
Ehelyett, homályos benyomásai szerint úgy harminclábnyi
mélységben egy rettenetes sebekből vérző, de még életben levő törpe
alakját pillantotta meg, aki a nevén szólította, s könyörgőn nyúlt felé.
– A híd! A kar!
De a szédülő, haldokló Bruenornak úgy tetszett, túl
messziről érkezik a kiáltás, nagyon messziről.
*****

Thibbledorf Pwent érezte, hogy a méreg szétáramlik az

ereiben. Alattomos folyadék volt; mint a törpében panaszosan
felsejlett, rosszabb még az elrontott Zsigertépőnél is.
 Tanúja volt Bruenor győzelmének, majd összeesésének –
és egy pillanatig úgy vélte, ezzel a véggel, hogy ő és királya
együtt halnak dicső halált, be is éri.
Ugyan mi egyebet akarhatna még egy pajzstörpe? Létezik-
e nagyobb megtiszteltetés egy harci tomboló számára?
Egy távoli, elhaló kiáltás viszont világossá tette előtte, hogy
még nincs vége, még egy utolsó, fontos feladat vár rá.
– A híd! A kar!
És akkor Pwent megpillantotta Bruenort, amint a földön, a
hasán csúszik – igen, az ő királya!
Az ereje végét járó uralkodó a híd felé araszolt, kínok közt
vonszolva ólomsúlyúvá vált végtagjait.
Nagyon igyekezett, de képtelen volt továbbmenni. Próbált újra
felhúzódzkodni a könyökére, tovább akart mászni, és amikor nem
sikerült, megkísérelt legalább kígyó módjára tovacsusszanni. Így
azonban végképp nem haladt egy tapodtat sem előre.
Így hát Thibbledorf Pwenten volt a sor, hogy öröksége révén
megszólítsa a nála hatalmasabb erőket, és segítségükkel legyőzze
öreg, súlyosan sebesült teste korlátait. A harci tomboló lassan talpra
állt, és tántorgó léptekkel elindult. Kis híján elvesztette egyensúlyát;
hajszálon múlt, hogy nem lendült át Bruenor fölött, és nem kötött ki
a veremben. De sikerült még időben megfékeznie túl nagyra
sikeredett lendületét. Hónaljánál megragadta elesett királyát,
amennyire tudta, lábra állította, és nekiveselkedett, hogy
átvonszolja őt az ősfenevad pokoli lakhelye fölött átívelő kis hídon.

*****

Drizzt semmit nem szeretett volna jobban, mint törpe

barátja után eredni. Örömmel töltötte el, hogy legalább Pwent
átjutott, de, ahogy a rengések fokozódtak, ez egyre kevésbé
vigasztalta. Tudta, hogy a pokolbéli fenevad szintén átjutott,
és úgy gondolta, Bruenor valószínűleg nem fogja elérni a kart.
A drow megpróbálta elverekedni magát a bejáratig, de a sűrűn
hemzsegő ellenség folyton útját állta. Szablyái dühösen csattogtak,
Drizzt megpörgette őket, és ismét eltalálta a legközelebbi Asmodeus-
harcost, de hiába: ahogy egy elesett, mindig jött helyette másik.
A drow dühödt csalódottságában felmordult, majd fáradhatatlanul
kaszabolta tovább az ellenséget, eltökélve, hogy ezt az újat is megöli.
Dahlia egy szökkenéssel ott termett mellette – és ugrórúdja
tetején tova is suhant. Amikor földet ért, előrelendítette a
botot, fordított rajta, és félrelökte az Asmodeus -harcost.
– Indulj! – kiáltott rá Drizztre.
A drow vonakodott magára hagyni a nőt, de tudta, hogy
Bruenornak szüksége van rá. Így hát befutott a járatba, majd
hirtelen megpördült, hogy elhárítsa az esetleges üldözőket. De senki
más nem volt ott, csak – az utat elállva, háttal neki – Dahlia.
Drizzt berohant a kamrába. Szerte a sziklaperem mentén törmelék
hevert, megfeketedett szikladarabok, gyorsan lehűlt láva, valamint két
láncos buzogány, és rengeteg, rengeteg vér. Előtte pedig narancsvörös
fénnyel izzott a verem. Az ősfenevad tombolt, köveket köpködött
felfelé, át a peremen – néhány visszapattant a mélybe, néhány
azonban füstölve pattogott a földön. A drow -ra valósággal delejes
hatást tett a dühöngő ősfenevad látványa, de aztán, amikor
visszanyerte lélekjelenlétét, a legrosszabbtól tartva a peremhez futott.
És akkor egyenesen magával a káosszal nézett farkasszemet. A
lávából magasra elérő lángnyelvek csaptak fel. Sziklák ütődtek
egymásnak, és repültek fel, egyenesen az ő irányába. Korábban látott
már sárkányt is, de az ősfenevad annál is rosszabb
volt! Merengését mozgolódás zaja törte meg.
– Bruenor! – kiáltotta, de látta, hogy nem a király az, hanem a
súlyosan megsérült Athrogate, aki próbál kitérni a mellette elzúgó
sziklák és lángnyelvek elől. A kitartó törpének közben sikerült Drizzt
jobbja felé mutatni – és akkor a drow megpillantotta Bruenort és
Pwentet, amint a híd távolabbi végénél araszolnak a kar felé.
Megindult volna feléjük, de alig tette meg az első lépést, az
ősfenevad felüvöltött a mélyből, és rávetette magát.
Drizzt még idejében félreugrott, amikor lávaoszlop robbant
ki a veremből, majd felfutott a mennyezetig, és ott eltűnt egy
hasadékban.
 – Bruenor! – üvöltötte, és a fenevad irtózatos bömbölése
ellen védekezve befogta a fülét.
Lebukott, és a kezével igyekezett eltakarni a fejét, amikor sziklák
és forró láva áradata repült ki a veremből. Egy örökkévalóságnak
tűnt, pedig valójában mindössze néhány másodperc telt el, míg az
oszlop vissza nem zuhant a helyére. Ha Jéghalál nincs a kezében,
a sötételf valószínűleg hamuvá égett volna.
Miután úgy tűnt, hogy elmúlt a veszély, lábra állt, és a törpét
szólongatta. A híd megsemmisült, mert a kitörés ereje
szétrobbantotta – Bruenor és Pwent alakja azonban feltűnt túloldalt,
ahogy egymásba kapaszkodva egy boltív felé igyekeznek.
A drow nagy erővel szorította Jéghalált a jobb kezében,
majd zsineget vett elő a zsákjából, és a fagyfegyver egyik
végére, miközben egy másodpercre sem engedte el azt,
csomót kötött. Aztán nyilat húzott elő, melynek hegyét átdugta
a csomón, és noha ezzel nagy kockázatot vállalt, rövid időre
hüvelyébe csúsztatta Jéghalált, majd kezébe vette Taulmarilt.
Az utolsó pillanatban hallotta meg a szárnysuhogást, így
gyorsan félrebukfencezett, s már e mozdulattal egy időben
elejtette az íjat, és kivonta mindkét pengéjét.
A veszély elmúlt – legalábbis számára –, és akkor ismerte
fel: támadója, egy óriási denevér kis híján lelökte a mélybe! A
lény, amikor elhaladt felette, megkarmolta, és Drizzt
halántékát elöntötte a forró vér.
A még mindig összezavarodott drow nézte, ahogy a lény
átrepül a verem fölött, majd annak másik oldalán, közvetlenül a
boltív előtt, különös fordulattal a levegőbe ugrik, és már nem
denevérként, hanem emberként ér földet. Dor’crae Drizztre
meredt, aki nem győzte átkozni magát a habozásáért. A drow
hüvelyükbe csúsztatta szablyáit, és felvette az íját. Megkereste a
nyilat is, kirántotta belőle a kötelet, és a vámpírra célzott.
De hiába: az gyorsabbnak bizonyult, átsiklott a boltív alatt, és a nyíl,
ahogy nagy szikrákat vetve felrobbant, sajnos csak a követ érte.
– Ne, Bruenor, ne! – tátogta hangtalanul Drizzt, majd megragadta
a kötelet, előhúzott egy újabb nyilat, és ismét célzott. A lövedék
magasan elrepült a boltív felett, belefúródott a falba, így
rögzítve a kötelet a kő mélyén. Drizzt háta mögül ekkor újabb
felbolydulás hangjai csaptak fel, és amikor megfordult, látta,
hogy Dahlia száguld felé.
– Dor’crae! – kiáltotta a nő, majd a földre dobta a botját.
Miközben elzúgott Drizzt mellett, kikapta a kötelet a kezéből, majd
átlendült vele a nyílt lávaverem fölött. Ahogy átért, még ugyanazzal
a lendülettel futott tovább, míg végül eltűnt a boltív alatt.
A drow feldúltan, minden pillanatban átkozódva kutatott a
zsákjában újabb kötél után. Amikor hátrasandított, új jövevény lépett
a helyiségbe – legnagyobb meglepetésére nem más, mint jarlaxle!
– Hogy lehet ez? – kérdezte döbbenten.
A drow zsoldos válaszul rávigyorgott, majd felemelte a
kezét, és ujján ugyanaz a gyűrű villant meg, melyet nemrég, a
zsivány- kardi csetepaté előtt, Dahliának adott.
– Vigyél át! – kiáltott rá türelmetlenül Drizzt, mert nem volt
ideje találgatni.
A helyiség akkor olyan erővel rázkódott meg, hogy a kósza
nem tudott megállni a lábán. Jarlaxle-nek ugyanakkor sikerült
megőriznie az egyensúlyát, sőt még a két láncos buzogányt is
felvette a földről. Magasra emelte őket, arca zavarodottságot
és elszörnyedést tükrözött egyszerre.
– Athrogate?
És akkor megütötte fülüket a törpe üvöltése lentről, a veremből!
Jarlaxle mágikus táskájába gyömöszölte a buzogányokat, majd a
peremhez vetette magát, és letekintett a mélybe.
– Bruenor úton van! – rivallt rá drow-társa. – A kar felé! Jarlaxle
ekkor felé fordult, és arca megvonaglott a fájdalomtól.
– Nem teheted! – kiáltott fel Drizzt.
– De muszáj, mert ő a barátom; ahogyan neked is menned kell a
te Bruenorodhoz! – felelte Jarlaxle vállrándítás kíséretében. Azzal
kezét a Baenre-ház címerére tette, megemelte kalapját fajtársa felé,
és a mélybe vetette magát.
Ekkor az ősfenevad felbömbölt. Újabb lávaoszlop csapott ki
a veremből, egyenesen az ég felé, és azon túl.
 – Jarlaxle! – kiáltotta! Drizzt többször is, panaszosan, majd
a fejét rázta. Ezúttal nem fogta be a fülét, hogy védje magát a
vulkán tombolásának irtózatos hangjától; ehelyett egy
pillanatot sem vesztegetve, a kötéllel ügyködött.
*****

Dahlia a boltív alá szökkent, és látta, hogy Thibbledorf Pwent

feltépett torokkal zuhan Bruenor mellé a kőre. A még ziháló törpe a
levegőben hadonászott, hiábavaló és esetlen mozdulatokkal próbálta
megragadni a rájuk támadó vámpírt. A következő pillanatban Dor’crae,
akinek arcát elborította Pwent vére, Dahlia felé fordult.
– Te alávaló nyomorult! – sziszegte a közeledő nő megvetően.
– Elhagyhatod ezt a helyet, és akkor megbocsátást
nyerhetsz – felelte Dor’crae. – De így miféle előnyöd
származik az egészből, szerelmem?
Hirtelen elhallgatott, mert Dahlia keresztüllendült a kis
helyiségen, hogy ütések, rúgások kíséretében rávesse magát.
Többet azonban nem tudott ártani az átkozott vérszívónak,
mert hátrahagyta Kozah Tűjét. Akármilyen jó harcos volt még
fegyvertelenül is, a természetfeletti erővel megáldott vámpír
könnyedén lefogta a kezét, majd a falhoz csapta.
– Legalább jót lakomázom – nyalta a száját Dor’crae, de a
következő pillanatban kővé dermedt, és kidülledt a szeme.
– Fáj? – kérdezte Dahlia, miközben fahegyű
varázsgyűrűjével még mélyebbre döfött a vámpír mellkasába.
– Mondd, hogy fáj!
Dor’crae, fejét hátravetve a kíntól reszketett, miközben füst
szállt fel a bőréről.
Dahlia erre ismét a szívébe döfte a fából készült hegyet.
– Ó… királyom – hallott meg eztán a háta mögött földről
egy sűrű folyadéktól fuldokló, gurgulázó hangot. Hátratekintve
véres, furcsa fegyverzetű törpét pillantott meg, aki valahogy
felküzdötte magát a könyökére, másik kezével pedig
előrenyúlt, és megragadta Harcpöröly Bruenort.
 *****

Úgy tűnt, a lehetetlent kísérli meg, de a törpe valahogy

talpra küzdötte magát, és Bruenort is felhúzta. Végül királyával
együtt elesett, de egyenesen a kar mellé dőltek. Pwent, akár
egy szerető apa, felemelte Bruenor kezét, a félrehúzott karra
helyezte, és rátette a magáét.
– Királyom – zilált még, utolsó erejével, majd feje
lehanyatlott, és többé nem mozdult.
– Barátom – felelte Bruenor, majd futó pillantást vetve Dah-
liára, összeszedte minden erejét, és meghúzta a kart.
30 ****

Dor’crae egész idő alatt kegyelemért könyörgött; esedezett

a nőnek, hogy hagyja életben, és bőszen fogadkozott, hogy
megbékíti Sylorát irányában.
Azt hiszed, majd hagylak elrepülni, amikor biztos a
végzetem? – sziszegte az elf közel hajolva a vérszopó
arcához, hadd lássa a nyomorult, hogy jéghideg kék
szemében könyörületnek nyoma sincs. Az ősfenevad mintegy
válaszként ismét felbömbölt, és a helyiség megrázkódott.
Dahlia próbálta mélyebbre döfni a fahegyet, de a rengés miatt
elvesztette az egyensúlyát, így a kétségbeesett Dor’crae-nek
sikerült kisiklania a szorításából. A súlyosan sérült vámpír nem
akart még egyszer kiszolgáltatott helyzetbe kerülni a
veszedelmes nővel szemben, így ismét felöltötte denevéralakját.

*****

Drizzt igyekezett lebukni és fedezéket keresni a fröcsögő láva

és a pattogó fekete szikladarabok elől. A vulkán, miután az addigi
lövedékek nem bizonyultak elég hatékonynak, ismét teljes erőből
kitört. A drow nagy megkönnyebbülésére azonban az újabb
lávaoszlop hirtelen visszacsapódott a verembe. Drizzt ekkor,
íjával a kezében, a peremhez merészkedett.
 A Jéghalál által biztosított védelem nélkül a hő túlságosan
égetőnek bizonyult, a sötételf mégsem tudta megállni, hogy ne
nézzen le, noha előre rettegett attól, hogy mit fog majd látni.
A láva magasan felfutott a veremben, és a perem alatt alig
húszlábnyira ért csak véget. Az erős hőhullámoktól a drow kis
híján hátrahőkölt. És a lávafolyam túlnőtt azon a
sziklapárkányon, ahol korábban Athrogate feküdt. Jarlaxle-
nek, aki hajszálnyival a lávakitörés előtt ereszkedett le érte az
üregbe, természetesen nyoma sem volt.
Drizztnek aznap már második alkalommal kellett túltennie
magát drow-társa elvesztésén – hiszen annyi lávától még
Jéghalál sem védett volna meg senkit.
A következő nyilát is kirepítette, és újabb kötelet feszített ki
oda, ahol az első húzódott – mielőtt a feltörő láva szénné nem
égette. Anélkül, hogy ellenőrizte volna a kötelet, anélkül, hogy
megfordult volna a fejében, hogy a láva ismét feltörhet, és
eltalálhatja, az aggódó sötételf levetette magát a sziklaperemről,
és könnyedén átlendült a szemközti oldalra. Alig ért földet, újra le
kellett húznia a fejét, mert a boltív irányából a nemrégiben látott
óriási denevér cikázott át fölötte. Az állat feltűnően ingatagon
repült; úgy tűnt, súlyos sérülést szenvedhetett, és a drow már le
is lendítette az íját a válláról, hogy végre leterítse a szörnyet.
De végül nem kellett ezzel bajlódnia. Amint a denevér
elhagyta a verem szélét, úgy tűnt, mintha a Kardok Tengere’
vetette volna be magát az ősfenevad ellen. A mennyezet
hasadékából óriási zuhatagként kezdett ömleni a víz, és e
robajló, áttetsző falon keresztül Drizzt még látta a denevért.
Röpte nyilvánvalóan olyannyira mágikus volt, mint fizikai –
ellenállt ugyanis a lezúduló árnak. De ez már nem sokat
segített a lényen. A denevér újra emberré vált, aki visszanézett
a drow-ra – noha Drizzt nem tudta, hogy valóban látta-e –,
majd esedezve előrenyújtotta a kezét, és ahogyan ott állt a
vízfüggönyben, arca kín maszkjává merevedett.
Aztán a vámpír fekete szilánkokra robbant szét, amelyek
végül lezúdultak a vízesés rohamával.
 Az ár, ahogy elkezdődött, éppolyan hirtelen abba is maradt,
és Drizzt tudta, hogy az ősfenevad csapdája a helyére került.
Tudta, hogy győzelmet arattak, mert a perem alatt látta a vizet
– nem állóvízként, hanem a verem fala mentén dühösen
kavargó örvény formájában. Legalul az ősfenevad szabadulni
próbált: a talaj erőteljesen megremegett, és a lávaoszlop,
gőzzel elárasztva a helyiséget, próbált ismét kitörni. A víz
azonban nem engedte, így a fenevad visszasüllyedt, le
egészen mélyre, a helyiség pedig olyan csendbe borult, mely
most teljesebbnek tetszett korábbi hallgatásánál is.
A drow ugyanakkor már nem erre figyelt. Alighogy
visszanyerte az egyensúlyát, átszáguldott a boltív alatt.
Dahlia a szemközti fal tövében ült, izzadtan és halálosan
kimerülten, de biccentett társa felé, jelezve, hogy jól van.
Drizzt ekkor már nem is őt nézte – az elé táruló, lesújtó
látványt figyelembe véve ez nem is volt meglepő.
Thibbledorf Pwentet elérte a vég. A harci tomboló véres
torokkal, tágra nyílt szemmel feküdt a hátán, és mellkasa nem
mozdult – már nem lélegzett. Drizzt azonban derűt,
higgadtságot vélt felfedezni az elesett törpe arcán. Elvégre a
Zsigerontó úgy halt meg, ahogyan élt: királya szolgálatában.
És maga az uralkodó, Drizzt legkedvesebb barátja is
élettelenül hevert, félig arccal a föld felé fordulva. Egyik kezét
kinyújtotta, és még ekkor is szorította a kart.
A drow térdre hullott mellette, és gyengéden a hátára
fordította. Ekkor döbbenten és boldogan fedezte fel, hogy
Harcpöröly Bruenor mégis életben van!
– Megtalálám, elf – pihegte a törpe azzal a mosollyal,
mellyel annyi örömet szerzett Drizztnek élete során. –
Meglelém a válaszaimat. Meglelém a lelkem békéjét.
A drow már győzködte volna a királyt, hogy tartson ki,
mindjárt jönnek a papok, és majd meggyógyítják; de aztán
mégiscsak kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy
felesleges reménykednie: ezekből a sebekből az öreg törpe
már képtelen lenne felépülni.
 – Nyugodj békében, legdrágább barátom! – formálta Drizzt
ajkával a szavakat, noha nem volt benne biztos, hogy sikerült
hangot is kiadnia elszorult torkán. De Bruenor vigasztaló
tekintete, az alig észrevehető bólintás, valamint a halovány, de
elégedett mosoly elárulta neki, hogy a törpe távozóban még
hallotta, és valóban boldogan halt meg.
 UTÓHANG
Drizzt a verem szélénél állt; a kavargó vizet nézte, benne az
elemi lényeket. A végtelen örvénylés közepette néha
villanásszerűen előtűnt egy arc, és lent a messzeségben,
mintha csak dühödt, vizenyős szempár meredt volna rá, a
drow látta magát az ősfenevadat.
– Éppen így festett, mikor először megtaláltuk – mondta
Dahlia, mikor a drow mellé lépett, és látszólagos
könnyedséggel Drizzt hátára tette a kezét.
– Sikerült! Bruenor megcsinálta – próbálta vigasztalni a sötételfet.
Drizzt továbbra is a szemközti falat pásztázta, próbálta a
vízfátylon keresztül kivenni a sziklapárkányt, ahol az imént
Athrogate állt, és ahol Jarlaxle eltűnt – de legnagyobb
bánatára, semmit nem látott. Hogy is lehetett volna másképp?
Ugyan ki képes túlélni az ősfenevad leheletét?
Meglepte önnön mardosó fájdalma, amit nem csupán
Bruenor elvesztése miatt érzett, de Pwent, Jarlaxle és még
Athrogate miatt is! Utóbbi kettőt nem túl sűrűn látta az elmúlt
években, mégis a tudat, hogy Luskanban vannak, és bármikor
megtalálja őket, eddig megnyugvással töltötte el.
És tudomásul kellett vennie, hogy már nincsenek többé – ahogyan
nincs többé Thibbledorf Pwent és Harcpöröly Bruenor sem! Noha
drága barátja úgy halt meg, ahogyan szeretett volna – nemcsak hogy
meglelte Gauntlgrymet, de még meg is mentette a teljes pusztulástól
–, ez abban a pillanatban vajmi kevéssé vigasztalta a gyászba borult
Drizztet. Éppen úgy facsarta a lelkét a tehetetlenség, mint amikor végig
kellett néznie, hogy Catti- brie és Regis beolvadnak Mithrill Csarnok
kőkemény falába, és azon keresztül, a szellemegyszarvú hátán
eltűnnek, amint Mielikki elviszi őket, messzire tőle…
Akkor azt gondolta, soha az életben nem fog még egyszer
akkora fájdalmat érezni; de most sajnos kénytelen volt
felismerni, hogy tévedett.
 Túloldalt hirtelen néhány törpe rontott a helyiségbe. Ezüstpataki
Tömzsi és Pörölycsapó Torgar észrevették Drizztet és Dahliát, és a
nevüket kiáltották, miközben még több társuk jelent meg mellettük.
Az elfnő lecsúsztatta a kezét a drow hátáról, majd
megszorította a kezét.
– Lőj ki egy nyilat, és aztán gyerünk innen! – suttogta.

31 ****

Azon a sötét, nagyon sötét helyen Jarlaxle Baenre kinyitotta

a szemét, és végre fel mert villantani egy kis fényt. Hallotta a
sebes víz csobogását, és azonnal tudta, mit jelent ez. Aztán
azt is hallotta, hogy Athrogate mozgolódik mellette.
Látta az elemi lényt, a tizediket, az utolsót, amelyet még nem
illesztettek a helyére. Még mindig őrizte a szállítható
dimenzióhasadék bejáratát, melynek segítségével ő és Athrogate
megmenekültek az ősfenevadtól. Az elemi vízlény – kétségkívül
azért, mert ellenszegült a pusztító lángoknak – szemlátomást
összezsugorodott, és a drow zsoldos azt is világosan érzékelte,
hogy egyúttal rendkívül zaklatott is: egyszerre buzgó és csalódott.
– Elengedlek – mondta neki Jarlaxle, és az elemi lény már ki is
vetette magát a hasadékból, egyenesen a mágikus víz sodrásába.
A drow gyűrűt húzott az ujjára, helyére illesztette a
szemkötőjét, majd a távolbalátás bűvöletébe merítkezett.
Válaszokat keresett, és amikor a képesség segítségével
túljutott a vermen, meg is találta őket: látta Drizztet, Dahliát, a
törpéket, valamint a boltív alatt két mozdulatlan testet.
Jarlaxle ezután Athrogate-hez fordult, aki még mindig
aléltan feküdt, felhólyagosodott bőrrel, arcra borulva,
szilánkosra zúzott lábbal.
– Ideje indulnunk – suttogta neki a drow, majd újabb gyűrűt
vett elő: egy teleportra alkalmas tárgyat, amellyel hazajuthattak.
– Nem fog menni – suttogta Athrogate, aki már alig lélegzett.
– A papjaim Luskanban majd segítenek, barátom! – mosolygott
rá biztatón Jarlaxle. – Gondodat viselik majd, és rendbe fogsz jönni!
Nem ütött még az utolsó órád, messze van az még! A fajtádat
már így is épp elég veszteség érte a mai nap folyamán.
Azzal a varázsláshoz látott volna, de a törpe, figyelmet
követelve, állapotához képest meglepő erővel ragadta meg a
karját.
– Hátra is hagyhattál vón’! – vicsorgott.
Jarlaxle csak bólintott és ismét elmosolyodott, majd vissza
akart térni a varázslathoz, de Athrogate ezúttal sem hagyta.
– Várj! – kérte esdeklőn. – Sikerüle? Bruenor király bevégezé?
Jarlaxle újra melegen elmosolyodott, és könnycsepp csillant meg
bíborszín szemében.
– Éljen soká a király! – mondta halkan szakállas barátjának.
– Éljen soká Bruenor király!
*****

Mithrill Csarnok nyolcadik királyát, Harcpöröly Bruenort egy

szikla alá temették, a Thibbledorf Pwentet magába záró kőhalom
mellé. Barátai úgy látták legjobbnak, ha az uralkodó egyszarvú
sisakját, bűvös pajzsát és remek, rovátkolt csatabárdját is
magával viszi a sírba – hiszen Harcpöröly Bruenoron kívül vajon
melyik törpe érdemelt volna ily fegyvereket?
Előtte felmerült, hogy a király holttestét szállítsák haza Mithrill
Csarnokba, és ott temessék el, sőt Tömzsi a Kelvin-fokot is méltó
nyughelynek tartotta volna a Jeges Szelek Völgyében. Végül
mégis arra jutottak, hogy Gauntlgrym, minden delzouni lakhely
közül a legszentebb és legősibb, ezeknél is alkalmasabb.
Így hát eltemették a hősöket – nem csak e kettő lelte halálát e
végzetes napon –, aztán nekivágtak az útnak, kifelé abból, ami
Gauntlgrymből még megmaradt. A fő védfal mellett, ahol a
hatalmas barlang helyezkedett el a tóval, elbúcsúztak egymástól.
Tömzsi és Torgar egyaránt otthont ajánlottak Drizzt számára,
együtt a Jeges Szelek Völgyében, illetve Mirabarban.
A drow azonban mindkettőjüket visszautasította; egy
pillanatra sem gondolkozotr el egyik lehetőségen sem.
 Tudta, egyik hely sem az ő otthona, ahogy most már
Mithrill Csarnok sem.
 Úgy tűnt számára, hogy sehol sem vár számára otthon.
Amikor végül a hegyek keleti lejtőin Guenhwyvarral együtt
kijutott az alagútrendszerből, Drizzt Do’Urden észak felé
fordult, a Jeges Szelek Völgyének irányába, a hely felé, ahol
legigazabb barátait megismerte.
Csak hogy most már egyedül maradt.
– És most merre visz az utad, drow? – lépett mellé ekkor
Dahlia, akit a nagymacska halk dorombolással üdvözölt.
– És a tied? – kérdezett vissza Drizzt.
– Én mindenképpen bosszút akarok állni Sylora Salmon –
közölte az elf a legcsekélyebb habozás nélkül. – A Neverwinter-
erdőbe tartok. Szemtől szembe akarom megmondani annak a
boszorkánynak, hogy a Rettegés Köre meghiúsult, és
dédelgetett fenevadja ismét csapdában van. Látni akarom az
arcát, amikor ezt megtudja, mielőtt megölöm.
Drizzt néhány pillanatig eltűnődött a kijelentésen, majd így
helyesbített:
– Mielőtt megöljük.
Dahlia elégedett vigyora minden kétséget kizáróan elárulta,
hogy éppen ezt szerette volna hallani.
A drow tetőtől talpig végigmérte a nőt, és csak akkor vette
észre, hogy az kivette az utolsó gyémántot a jobb füléből, és
áthelyezte a balba.
Emögött is egy történet bújik meg. És ez csak egy a
számtalan mesélnivaló közül, melyet e különleges elfnő
emlékezete és szíve magába zár.
Drizzt alig várta, hogy hallja őket. Mindegyiket.

*****

Harcpöröly Bruenor felemelte a fejét, a könyökére

támaszkodott, kinyitotta a szemét, és megrázkódott, hogy
megpróbáljon rendet teremteni kavargó gondolataiban.
Azonban csak még zavarodottabbá vált, amikor körülnézett:
Gauntlgrym sötét csarnokai helyett tavaszba borult erdőt
látott.
 – Eh? – motyogott, majd olyan friss, fiatalos lendülettel
ugrott talpra, amit már hosszú évszázadok óta nem tapasztalt.
– Pwent? Drizzt? – szólította barátait.
– Örvendek, királyom! – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Amikor Bruenor megpördült a sarkán, nem mást pillanatott meg,
mint Regist, aki ereje, egészsége teljében, szélesen vigyorgott rá.
– Bendőkorgi…? – nyögte ki a törpe levegő után kapkodva.
Megtántorodott, és újra beszélni próbált, de ekkor valaki más
is kilépett a félszerzet mögött álló kis házikóból. Bruenor álla
leesett, és már meg sem akart szólalni. A szeme megtelt
könnyel, ugyanis szeretett fogadott fia, Wulfgar állt előtte,
ismét erős, tagbaszakadt fiatal férfiként.
– Pwent nevét is említetted – mondta Regis. – Ő is veled
volt, amikor elestél?
Az utolsó szavak mintegy arculcsapásként érték a törpét:
akkor ébredt rá igazán, hogy valóban elesett a harcban, és
meghalt. És most itt állt előtte két elvesztett barát, egy olyan
helyen, mely csak fokozta zavarodottságát, hiszen annyi
bizonyos, hogy nem Moradin Csarnokában volt.
– Thibbledorf Pwent már Moradinnal van – állapította meg
Bruenor, inkább saját magának, mintsem a többieknek. – így
kell lennie. De én miért nem kerülék oda?
Csak ekkor tűnt fel neki a háta mögül egyre hangosabban kígyózó
zene, és amikor feltekintett, látta, hogy Wulfgar elvarázsolt arccal
eltekint mellette. Regis is megbűvölten nézett valamit Bruenor válla
fölött. A félszerzet intett az állával, mire a király is megfordult.
A kicsi, csendes tó túlpartján erdőt pillantott meg.
Ahol szeretett lánya táncolt, gazdagon rétegzett, csipkés
fehér ruhában, és fényes, fekete köpenyben, amely minden
forgásánál szemet gyönyörködtetően lebbent utána.
– Az istenekre! – motyogta Bruenor, és teljesen úrrá lettek
rajta az érzelmei.
Hosszú léte során először Harcpöröly Bruenor térdre
rogyott, mert a túláradó elragadtatás szó szerint levette a
lábáról. Szeme elé kapta a tenyerét, és zokogásban tört ki.
 Arcán az öröm és a megérdemelt jutalom feletti
meghatottság könnyei csorogtak végig.