Professional Documents
Culture Documents
Tea Stilton - A Jéghercegnő PDF
Tea Stilton - A Jéghercegnő PDF
Tea Stilton - A Jéghercegnő PDF
A JÉGHERCEGNİ
Szereplık
NlVES HERCEGNİ
Az Örök Jég Birodalmának hercegnıje. Eljött az idı, hogy férjet találjon magának, és
királynı legyen.
BERGLIND BÁRÓNİ
Nives idıs nagynénje, aki olykor szigorú, de mindig a legjobbat akarja az unokahúgának.
ARLA ÉS ERLA
Arcandida kastélyának két szakácsnıje. Cserfes és makacs nıvérek, akik állandóan
vitatkoznak egymással.
GUNNAR
A birodalom legnagyobb fehér farkasa, Arcandida ıre. Figyelı szeme mindent lát,
csalhatatlan ösztönét senki sem csaphatja be.
HALDORR
Arcandida könyvtárosa. Szenvedélyes tudós, az udvar egyik legfontosabb embere.
HELGI
Az udvar kertésze. İ az egyetlen, aki ismerte Nives apját, a Bölcs Királyt.
OLAFUR
Arcandida lakája. Mindig tökéletes megjelenéső, és soha nem veszíti el hidegvérét.
THINA ÉS TALLIA
Nives két kis unokahúga. Tallia, a kisebb testvér élénk tekintető, eleven gyerek. Thina, a
nıvére okosabb és érettebb, nagy, értelmes szemekkel.
CALENGOL
Félig manó, félig törpe lény, Nives és Arcandida elsı számú ellensége.
gxt fà|ÄàÉÇ
Elsı rész
1.
A titkos meghívók
Egy csuklyás alak surrant végig csendesen Arcandida kastélyának kihalt folyosóin.
Idınként megállt, fülét a falhoz tapasztotta, és hallgatózott. Látszólag egy lélek sem járt
rajta kívül a kastélyban.
Kora reggel volt. A nap még nem bukkant elı a látóhatár alól, és a titokzatos alaknak
volt ideje, hogy véghezvigye tervét. Nehézkes léptekkel felkapaszkodott a zöld
bársonyszınyeggel borított lépcsın, míg végül elért a nagy kétszárnyas faajtóhoz.
Lenyomta a kilincset, majd résnyire belökte az ajtót, épp csak annyira, hogy beférjen rajta.
A terem hatalmas volt, és teljesen szabályos kör alakú. A falakat mindenütt magas
könyvespolcok borították. Odabent még minden a pirkadat sejtelmes, szürkés fényében
úszott, csak egyetlen aprócska fénypont mozgott bizonytalanul az egyik könyvespolc
mentén.
– Haldorr úr! – suttogta a csuklyás alak alig hallhatóan.
A fénypont megállt, majd elindult lefelé, míg végül leért egészen közel a
márványpadlóhoz, amelyen lassanként felsejlettek a díszes virágmotívumok.
A régi olajmécses fénye megvilágította Arcandida könyvtárosának, Haldorrnak az
arcát. Vékony, szögletes vonásai gondolkodó, tudós természetre engedtek következtetni.
Arcában sötét szempár csillogott, karvalyszerően görbülı orra pedig szinte hozzáért felsı
ajkához. Barátságos, ıszinte mosolya azonban, amely úgy ragyogott, mint a tavaszi nap,
egyetlen pillanat alatt meglágyította arcvonásait.
– Jó reggelt, Berglind bárónı! Bocsásson meg, ha megvárakoztattam! – szólalt meg
Haldorr, majd felemelte a kezében tartott sötét üvegcsét és megcsillantotta a lámpa
fényénél.
Berglind bárónı a vállára ejtette köpönyegének csuklyáját, és közelebb lépett, hogy
szemügyre vegye a tárgyat.
Idıs hölgy volt, aki szép szürke haját gondosan rendezett kontyba fésülte. A kis konty
úgy billegett a nyakszirtjén, mint egy kerek tőpárna.
Bár már jócskán elmúlt hetvenéves, bıre sima és rózsás volt, mintha az idı és az élet
nehézségei semmilyen nyomot nem hagytak volna rajta.
Csak a látása romlott meg kissé az évek múlásával. Most is csak nehézkesen tudta
kibogarászni az üvegen lévı címke feliratát: Hekta tinta.
– Biztos benne, hogy ez az a tinta, amire szükségem van? – kérdezte, miközben
hunyorogva vizsgálta a feliratot.
– Természetesen. Nyugodjon meg! – felelte a könyvtáros. – Ez egészen különleges
tinta. Egyedülálló, mondhatnám. Én magam készítettem a Hekta vulkán hamujából egy ısi
recept alapján.
A bárónıt, úgy tőnt, teljesen lenyőgözte Haldorr magyarázata, aki tágra nyílt szemmel
gyızködte, hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak.
– Tehát a levelet csak a meghívó valódi címzettje tudja majd elolvasni, igaz? – kérdezte
végül a bárónı.
– Úgy bizony. Így ha rossz kezekbe kerülne, az üzenet örökre rejtve marad.
– Remek. Akkor azt hiszem, meg is lennénk.
– Már csak Nives hercegnıt kell beavatnunk…
A bárónı arca hirtelen elkomorult, majd, mintha csak a sötét gondolatokat akarná
előzni magától, legyintett, és így szólt:
– Köszönöm, Haldorr, és ne aggódjon Nives miatt, majd én beszélek vele. Minden a
legnagyobb rendben lesz, meglátja. Másrészrıl viszont, nincs más választásunk: itt az
ideje, hogy az unokahúgom férjet válasszon magának.
– Természetesen, bárónı. Segítek elkészíteni a meghívókat, és holnap a farkasok
elvihetik ıket a hírvivı fókáknak, akik majd átkelnek a Földválasztó-Tengeren, és átadják
ıket a címzetteknek.
– Remek. Nem is tudom, mi lenne velem maga nélkül, Haldorr.
Ezután az idıs hölgy újra a fejére borította köpönyegének csuklyáját, és kisietett a
könyvtárból.
Haldorr egyedül maradt a teremben, és megállt az ablakban, hogy megvárja a
napfelkeltét.
A nap elsı sugarai lassanként végigkúsztak a padlón, és vöröses fénybe vonták a
könyvtáros szikár alakját, aki csak állt, és nézte a szemközti falra vetülı árnyékát. Az
jutott eszébe, hogy mennyire szeretett kisgyermekként árnyjátékot játszani. Majd
gondolataiba mélyedve felnézett a könyvtár kupolás mennyezetére, amelyet
könyvespolcot ábrázoló freskó díszített, mintha az ezernyi könyv egyenesen az egekbe
szökne.
2.
Nives hercegnı
Csodálatos, napfényes reggel köszöntött a Jég Birodalmának lakóira. A végtelennek
tőnı sarkvidéki tél után, a langyos levegı és a szép idı vidámsággal töltötte el a kastély
lakóinak szívét. A ragyogó napsütés mindenkit egykettıre kicsalogatott az ágyból.
A második emeleti hatalmas konyhában a két szakácsnı, Arla és Erla már el is foglalta
ırhelyét a tőzhely elıtt, és, mint mindig, most is élénken vitáztak egymással.
– Ne makacskodj, Arla! Két nappal ezelıtt készítettünk körtetortát! Ma tehát almásat
kell sütnünk! – állította Erla, miközben egy piros almával hadonászott húga orra elıtt.
– Szó sem lehet róla, Erla! – vágta rá Arla egy körtével a kezében. – Ma körtetorta lesz.
Arla és Erla nıvérek voltak, de cseppet sem hasonlítottak egymásra. Erla, az idısebb
magas volt, és olyan sovány, hogy oldalról alig lehetett észrevenni. Arla, a fiatalabb
mindenben szöges ellentéte: alacsony volt, és olyan duci, hogy széle, hossza egynek tőnt.
A jellemük azonban nagyon is hasonlított: mindketten szószátyárak voltak, és olyan
makacsak, mint az öszvér. Soha semmiben nem értettek egyet, így aztán napjaik nagy
részét végeérhetetlen viták tarkították.
– Én pedig azt mondom, hogy akkor is almatorta lesz!
– Nem és nem! Körtetorta lesz, vagy…
– Mi lenne, ha körtés-almás tortát készítenétek? – szólalt meg egy csengı hangocska a
két szakácsnı háta mögött.
– Nives hercegnı, jó reggelt! – kiáltott fel a két nıvér meglepetten.
Arcandida hercegnıje különösen szép volt aznap reggel. Finom vonású arca csak úgy
ragyogott, tekintete pedig, amely néhanapján bizony jegesnek tőnt, ma egészen nyugodt és
barátságos volt. Látszott rajta, hogy igen jól aludt az éjjel.
Nives viszonozta a nıvérek üdvözlését, és ragyogó mosollyal az arcán belépett a
konyhába.
Egyszerő szabású hosszú ruhát viselt, amelyet azonban a legértékesebb selyem- és
gyapjúszálakból szıttek. A ruha sötétkék színe olyan eleganciát kölcsönzött a lány karcsú
alakjának, mint a virágszirmok a virágnak.
Arla és Erla sokatmondó tekintettel pillantott egymásra.
Majd Arla, a pletykásabb nıvér megjegyezte:
– Csak ilyen lengén, Nives hercegkisasszony? –mondta, és a lány udvari etikettre fittyet
hányó ruhájára mutatott.
– A Nagy Fához készülök Gunnarral – felelte a lány egyszerően. A gondolatra
elmosolyodott, és szemében vidám fény csillant. Nagyon szeretett Gunnar hátán vágtázva
száguldani birodalma hófödte lankáin. Ebben az évszakban pedig, amikor az idı
melegebbre fordult, mintha ı maga is kivirágzott volna, a Nagy Fához tett kirándulástól
pedig szinte újjászületett.
Ezután titkon a konyhaasztalhoz lépett, és belemártotta ujját a porcukorba.
– Hercegnı! Nem illik belenyúlni a cukorba! – kiáltott fel Erla megkésve.
Nives huncut tekintettel rásandított, majd gyorsan lenyalta az ujját, de közben
véletlenül egy kis cukorfoltot maszatolt az orra hegyére.
– Jaj, hercegnı! – sóhajtotta Arla. – Hát soha nem
tanul már egy kis jó modort? Mit szólna a nagynénje, ha látná?
– De hisz' úgysem árultok el, igaz? – nevetett Nives. – Ugye nem teszitek? Nem
lehettek olyan kegyetlenek, hogy végignézitek, hogy egy kis cukor miatt büntetést kapok!
A két szakácsnı megadó mosollyal nézett a lányra. Minden próbálkozás hiábavaló volt.
Akárhogy is igyekeztek mindannyian, Berglind bárónıvel az élen, hogy a helyes
viselkedés és az udvari etikett szabályait megtanítsák a leendı királynınek, a lány
minduntalan ellenszegült akaratuknak, és még mindig úgy viselkedett, mint egy csintalan
kisgyerek. Pedig már egyáltalán nem volt kislány, hanem sugárzóan szép ifjú hölgy!
– Még valami, hölgyeim… tette hozzá kissé szemtelenül, miközben
harangvirágruhájában ide-oda ugrándozott a két szakácsnı között.
– Igen, hercegnı? Valami fontosat akart mondani…? – kérdezte Arla, és a testvérére
pillantott.
– Mármint azon kívül, hogy Gunnarral a Nagy Fához készül? – tette hozzá Erla
óvatosan, mintegy kiegészítve húga félbehagyott kérdését.
A Nagy Fa egy igen különleges fa volt. Varázserıvel bírt, és a birodalom titkos
kertjében állt, amelynek létezésérıl és pontos helyérıl csupán az udvar néhány
megbízható tagja tudott. A fát a varázslatos és mágikus dolgoknak kijáró tisztelet övezte.
De nemcsak a Nagy Fa gondolata nyugtalanította Erlát. Sokkal jobban aggódott Gunnar
miatt, akinek hatalmas termete és vad természete mindig félelmet keltett benne.
Nives megállt az ajtóban, és olyan képet vágott, mintha egy pillanatra
elbizonytalanodott volna.
– Nem, mást nem akartam mondani, azt hiszem… Miért? – mondta huncut mosollyal,
és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
– Nem is tudom, felség. Mintha valami másik dolgot említett volna az imént… – felelte
Arla makacsul.
– Biztos vagy benne, Arla? Mostanában elég gyakran van baj a hallásoddal! –
csipkelıdött a nıvére.
– Persze, hogy biztos vagyok benne, Erla! Nagyon is jól hallottam, hogy… – Arla
hirtelen elhallgatott.
A folyosó felıl léptek zaja hallatszott, majd néhány pillanattal késıbb a tükrös ajtó
mögül egy hatalmas fehér farkas feje bukkant elı. Az óriási, izmos állat testét hófehér,
sőrő bunda borította, amelybe a nyakán és a fején szürke csíkok keveredtek.
Kék szemének pillantása mély volt és átható, a szegény szakácsnı azonban minden
alkalommal halálra rémült tıle. Könyörtelennek és kegyetlennek érezte az állatot. İ volt a
birodalom legnagyobb farkasa, a hercegnı farkasainak feje. İ volt Gunnar.
Nives azonban elmosolyodott, amikor meglátta.
– Hát itt vagy, Gunnar! Indulhatunk? – kérdezte, és megsimogatta az állat fejét. – Ti
pedig ne veszekedjetek folyton! – fordult a két nıvérhez.
– Ki? Mi? Mikor? Én biztos nem veszekedtem! Talán inkább Erla volt! – csattant fel
Arla.
– Én? Na még mit nem! Mindig te kezded! – vágott vissza Erla, fenyegetıen
hadonászva az almával.
Nives beletörıdı mosollyal csóválta meg a fejét. Tudta, hogy minden hiába: a nıvérek
soha nem fognak megváltozni. Valójában azonban cseppet sem bánta, hogy így van. Nem
szerette a változásokat, mert mindig felzaklatták. Jobbnak tartotta, ha a dolgok maradnak
úgy, ahogy vannak.
3.
A Nagy Fa
A tavasz vitathatatlanul beköszöntött. Az Örök Jég Birodalma pedig már alig várta,
földjének minden darabkája a természet újjáéledését hirdette.
A síkságon lassanként elıbukkantak a vastag téli hótakaró alól az elsı mélybarna
földfoltok, az út mentén húzódó patak vízszintje pedig napról napra magasabbra
emelkedett. A satnya kis bokrok között megjelentek az elsı, téli álmukból felébredt
medvék, míg odébb szürke nyulak ugrándoztak bele-beleszagolva a friss tavaszi szélbe.
Az ismét kéken ragyogó égen madarak nyújtóztatták ki szárnyaikat az elsı vidám tavaszi
cikázás alkalmával, és a pár napja még fogvacogtatóan jeges szél is mintha langyossá vált
volna.
Nives hercegnı Gunnar hátán vágtázott, jó erısen kapaszkodva az állat sőrő bundájába.
Vastag, puha köpönyeget terített a vállára, amely pont olyan kék volt, mint a ruhája. Nagy
kapucniját kioldva hagyta, amely így lecsúszott a vállára. Nem fázott. A nap sugarai
felmelegítették a testét és a lelkét.
Az Örök Jég Birodalma valójában hatalmas síkság volt, amelyet csak északon és
keleten szegélyeztek alacsony hegyek. Hátuk mögött Arcandida vára úgy magaslott ki a
tájból, mint valami fehér ruhába öltözött nemes hölgy. Gunnar sebesen száguldott. Vágtája
nyomán kis jégdarabok repültek a levegıbe, amelyek azonban a tenger felé közeledve
lassan eltőntek a lába alól. Errefelé a hótakaró puhább és nedvesebb volt. Hatalmas
mocsarak mellett vezetett az útjuk, ahol ezernyi muslica és szúnyog körözött a láp felett.
Nives hallgatta a szél hangját, és hunyorogva nézett a ragyogó napsütésbe. Nagy ívben dél
felé kanyarodtak, majd ismét északnak fordultak a hegyek irányába.
Néhány órányi út után Gunnar megállt egy hasadék szélén, amely olyan láthatatlanul
simult a tájba, hogy szinte alig lehetett észrevenni. Nives leszállt a hátáról, és belépett a
barlangszerő nyíláson, ahonnan egy keskeny ösvény vezetett befelé.
Gunnar csak nagy nehézségek árán tudta követni a lányt, mert izmos, zömök teste alig
fért el a két jégfal között.
Alig tíz lépés után azonban az ösvény kiszélesedett, és tágas sziklacsarnokba torkollott.
A falakat mindenfelé zöld futónövény borította, amelynek levelei között ezernyi apró,
színes virág pompázott. A lábuk alatt, a barlang belsejében selymes füvő rét terült el,
amire bárki szívesen letelepedett volna.
Ez volt a Tél Kertje, a Nagy Fa titkos lakhelye.
Az értékes fa a kert közepén állt, egyedül és méltóságteljesen. Levelei között még ott
tarkállottak az utolsó virágok, mellettük pedig már értek az elsı gyümölcsök. Nem egyféle
gyümölcs, hanem a világ minden gyümölcse: cseresznye, alma, körte, szilva, banán és
még ezernyi más.
A barlangban sokkal melegebb volt, mint odakint a síkságon. A nap sugarai egy
sziklarepedésen át sütöttek be, amely pont a Nagy Fa lombkoronája felett nyílt. A nyílást
vékony jégréteg fedte, amelyen, mint egy lencsén, megtörtek a nap sugarai, és számtalan
szivárványt rajzoltak a levegıbe.
Nives, alighogy beért a kertbe, levetette a cipıjét, hogy érezze a talpa alatt a simogató,
puha főtakarót, és lassan a fa lelógó ágaihoz sétált. Megszagolta a virágait, és kíváncsi
tekintettel nézegette az elsı gyümölcsöket, amelyek a magasabb ágakon nıttek.
– Jó napot, hercegnı! – köszöntötte egy érces hang a barlang sötétjébıl.
Hirtelen egy zömök, nem túl magas férfi lépett elı a félhomályból, aki széles karimájú,
sötét filckalapot viselt. İ volt Helgi, az udvari kertész.
Hosszú, hófehér, gondosan ápolt szakálla volt, amely fölött fehéren villant elı
szabályos fogsora. Szemét eltakarta kalapjának lelógó széle, de Nives jól ismerte annak a
szempárnak tiszta, ıszinte tekintetét.
Az a tekintet mindig az apjáéra emlékeztette, és azokra az idıkre, amikor még mind
együtt éltek a Nagy Birodalomban: ı, az apja és a testvérei.
– Jó napot, Helgi – válaszolta a hercegnı. Tudta jól, hogy a kertész szőkszavú ember,
így hát ı is igyekezett csak annyit beszélni, amennyi szükséges volt. „Néha egyetlen
pillantás is elegendı ahhoz, hogy megértsük egymást”, mondogatta gyakran az apja.
– Szeretett fánk, úgy látom, kitőnı egészségnek örvend! – jegyezte meg Nives rövid
hallgatás után.
– Igen, hála a tavasznak! – válaszolta Helgi alázatosan.
– És hála magának, Helgi!
– Ne mondjon ilyet, hercegnı! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy szolgálatára
lehetek!
Örök Jég Birodalmában senki sem tudta pontosan megmondani, hogy ki is valójában az
öreg kertész, és honnan jött.
Helgi levette a kalapját, kissé szégyenkezve, amiért nem tette meg már korábban, és
jobb kezével a mellkasához szorította. Baljában egy vesszıbıl font kosarat tartót,
amelyben csupán egy nagy metszıolló lapult.
– Szedhetünk már valamelyik gyümölcsbıl? – kérdezte Nives félénken.
– A fa a rendelkezésére áll, hercegnı! – válaszolta a kertész illedelmesen.
Nives Gunnar felé fordult, aki azonnal megértette, mit kíván, és közelebb lépett a
lányhoz. Kissé lehajolt, hogy a hercegnı felkapaszkodhasson a hátára, majd felemelte ıt
az óriási fa alsó ágáig.
Nives megragadta az ágat, és egyetlen mozdulattal felhúzta magát, olyan ügyesen, akár
egy kis majom. Amint fent volt, csodálattal nézegetni kezdte a fa ezerféle levelét és
számtalan gyümölcsét. Nem messze tıle, a legalsó ágakon, már megjelentek az elsı
citromok, míg egy kicsit távolabb tıle, egy vaskos ágon nagy, lédús, fehér húsú barackok
nıttek.
Még néhány hét, és ezek lesznek az Öt Birodalom legízletesebb barackjai. Feljebb
cseresznye, apró, sárga héjú körte és hatalmas, mézédes mangó nıtt.
A fa ágai erısek voltak, törzsét pedig fehér kéreg fedte.
Senki nem tudott róla, hogy bárhol másutt, a Fantázia Birodalmának akármelyik
zugában nıne ehhez hasonló fa. Valahogy mindenki meg volt róla gyızıdve, hogy Helgi,
a kertész hozta magával ezt a fát egy titokzatos helyrıl, és ı ültette el itt, a barlangban.
Helgi, a csendes, szófukar Helgi.
Nives leszakított egy bársonyos héjú barackot a fáról, és elmosolyodott. Valójában ma
már nem is volt olyan nagy jelentısége, hogy ismerik-e a fa történetét. Hiszen ott állt,
teljes pompájában, telis-tele csodálatos virágokkal és gyümölcsökkel. A Nagy Fa. Az
Örök Jég Birodalmának legféltettebb kincse.
4.
Nagy készülıdés a kastélyban
Míg Nives és Gunnar a kert virágait rendezgették a kosárba, és a Nagy Fa
gyümölcseibıl szedtek kóstolót, mosolyogva maguk elé képzelték az udvarbeliek
meglepett arcát, amikor megjelennek elıttük a gyümölcsökkel telerakott kosarakkal.
Eközben a kastélyban mindenki izgatottan sürgölıdött. Berglind bárónı már
mindenkinek elmondta a nagy hírt: négy nap múlva mulatságot tartanak Nives hercegnı
tiszteletére. Fontos ünnepség lesz ez, eljegyzési fogadás. A bárónı parancsba adta, hogy
vegyék elı a szekrénybıl a legdrágább étkészletet, a legszebb aranyszegélyes
kristálypoharakat, amelyeket utoljára a Bölcs Király esküvıje alkalmával használtak, és
amelyeket Berglind bárónı hozott magával Arcandidába, amikor Nivesszel együtt a
kastélyba költözött.
Nem ez volt azonban az egyetlen különös dolog, ami ezekben a napokban a kastélyban
történt. A szakácsnıknek például meghagyták, hogy készítsenek igen különleges étkeket.
Így az alma- vagy körtetorta kérdése egy idıre másodlagos helyre szorult Arla és Erla
életében.
Mi volt a levegıben? Mire készült Berglind bárónı pontosan?
Olafur, a kastély hő és szolgálatkész lakája, ki sem látszott a teendık közül. Már
jócskán élete delelıjén járt, bár Erla kissé rosszmájúan mindig megjegyezte, hogy
valószínőleg már születésekor is középkorú lehetett.
Merev arcán semmilyen érzelem nem tükrözıdött. Fekete frakkot és keményített
nyakú, hófehér inget viselt. Sápadt, pergamenszerő bıre teljes összhangban volt szikár
alakjával és vékony arcával. Csupán a feje tetején éktelenkedı kopasz foltocska okozott
némi diszharmóniát megjelenésében, amelyet azonban gondosan – ám teljesen
hiábavalóan – próbált eltakarni néhány oldalról átfésült hajtinccsel.
Most épp sietıs, katonásan merev léptekkel járt-kelt a kastélyban, és parancsokat
osztogatott mindenkinek, aki csak az útjába került. Mégis miért ez a nagy rohanás?
Valójában ı sem tudta egészen pontosan. A bárónı nem adott túl sok magyarázatot, és
ı maga, az udvari etikett szabályainak megfelelıen, nem kérdezısködött.
Délelıtt felsorakoztatta a konyhában a pincér pingvineket, akik úgy álltak elıtte, mint
egy kis, egyenruhába bújtatott hadsereg.
Arla és Erla azonban rettentı kíváncsi volt, és egyáltalán nem feszélyezték magukat:
amint meglátták a bárónıt, kérdésekkel halmozták el.
– Eljegyzési ünnepség… egy cseppet sem fog tetszeni Nivesnek – jegyezte meg Arla,
aki egy hatalmas kupac krumpli hámozásával volt elfoglalva. Hogy szavainak még
nagyobb nyomatékot adjon levegıbe emelte a krumplihámozó kést: – Te el tudod képzelni
ıt mint menyasszonyt?
– Csitt! Tudod, jól, hogy a bárónı nem akarja, hogy errıl fecsegjünk! Nem is volna
szabad tudnunk az egészrıl! – csattant fel Erla, miközben az ölébe rántott egy óriási,
fosztásra váró pulykát.
– Jaj, ne légy már ilyen rémesen kukacoskodó! Már úgyis mindenki tudja!
– Mindenki, Nives hercegnı kivételével!
– Így igaz, és mint említettem, egy cseppet sem fog tetszeni neki ez az egész. İ
egyáltalán nem akar férjhez menni.
E mondat után Erla a húgához lépett, kezében a pulykával.
– Ha nem fogod be végre azt a lepcses szádat, te sem fogsz férjhez menni soha! És nem
azért, mert nem akarsz!
– Nézzenek oda, ki beszél! Csak nem képzeled még mindig, hogy Olafurnak valaha is
megakad rajtad a szeme?!
– Csak azért beszélsz így, mert irigykedsz!
– Kott, kott, kott… – gúnyolódott Arla, hóna alá csapott kézzel imitálva a tyúk járását.
– Azonnal hagyd abba!
– Kott, kott, kott… – visszhangozta két hangocska a folyosó irányából.
A két szakácsnı elhallgatott, egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd amikor
fojtott kacagást hallottak a hátuk mögül, megfordultak.
– Szemtelen csitrik! – súgtak össze.
Ezután egyetlen hang nélkül az éléskamra ajtajához lopóztak, és mintha elıre
megbeszélték volna, kitárták az ajtót.
Két kislány szaladt ki a kamrából sikongatva.
– Segítség! – kiabálták nevetve, és elszaladtak. Tallia és Thina Berglind bárónı két
unokahúga volt,
Nives imádott unokatestvérei. Mindketten gyönyörőek és rettentı csintalanok.
Tallia, a kisebb, hatesztendıs volt, és elsı pillantásra nagyon jól nevelt gyermeknek
tőnt. Élénk arcocskáját ezernyi apró szeplı pettyezte, a szája pedig oly tökéletes vonalú
volt, mintha a legtehetségesebb festı festette volna. Gesztenyeszín haját két fonott copfba
kötve hordta, és mindig nagyon elegáns ruhákban járt. Valójában azonban nagyon is
eleven kislány volt, aki vadóc természetét egyetlen gesztussal fejezte ki minduntalan:
sikítással.
Kiáltása olyan hangos volt, hogy a kastély egyik szárnyából a másikba áthallatszott.
Olafur, a lakáj határozottan állította, hogy a kisasszony sikításának eredményeként már
több alkalommal megrepedt néhány üveg a kristályteremben.
Thina, a nagyobb, nemrég múlt tízesztendıs. Göndör haja és nagy, okos szeme volt.
Imádott bújócskázni vagy, ahogy ı nevezte, álcajátékot játszani, pont úgy, ahogy a
rovarok és a hüllık csinálják. Ezért hát ideje nagy részét azzal töltette, hogy különbözı
színő vászondarabok után kutatott a kastélyban, amelyeket ha magára tekert, tökéletesen
bele tudott olvadni a környezetébe. E passziójának hála, igen gyakran meghallott olyan
beszélgetéseket, amelyeket egyáltalán nem kellett volna, és tudott olyan dolgokat,
amelyekrıl nem kellett volna tudnia.
Arla és Erla tanácstalanul nézett a két kislány után, majd kérdı tekintettel pillantottak
egymásra.
– Szerinted hallották, amirıl beszéltünk? – kérdezte az egyikük.
– Nem tudom. De nem számít. Úgyis nemsokára Nives hercegnı is tudni fogja.
– Nem lesz ínyére a dolog.
– De nem lesz más választása.
5.
A vörös hollók
Arcandida falain belül és kívül készülıdéssel telt a délelıtt. Az idı pedig egy
szempillantás alatt elszaladt.
Már csak egy óra volt hátra az ebédig, és Berglind bárónı mint valami visszajáró lélek
jött-ment fel s alá a nagy szalonban.
Igen zaklatott volt, hiszen egyrészrıl, kötelességéhez híven, meg kell dorgálnia Nivest,
amiért ismételten késın érkezik az ebédre, másrészrıl pedig lelkiismeret-furdalást érzett,
amiért a lány tudta nélkül eljegyzési ünnepséget szervez, és arra kényszeríti, hogy férjet
válasszon magának.
Hálátlan feladat ez egy anyának is, hát még a nagynéninek. Ám amióta a király és a
királyné meghalt, ı volt Nives hercegnı gyámja, és a gyámság bizony olykor igen nehéz
kötelesség.
A szegény asszony tovább bolyongott a hatalmas szalonban. Hol a hímzett abrosszal
borított, megterített fekete bazaltasztalt nézte, hol a régi nagy fehér faliórát, amely a két
földig érı ablak között lógott, hol pedig az ezüstszállal átszıtt nehéz brokátfüggönyöket és
az ablakon túl elterülı havas síkságot.
Bár már sok-sok éve lakott Arcandida kastélyában, még mindig nem gyızött betelni az
épület méltóságteljes és a maga nemében egyedülálló szépségével. A jégbıl emelt falak,
amelyeket olyan aprólékos gonddal faragtak ki, mintha ezernyi ötvös dolgozott volna
rajta, furcsa kontrasztot alkottak a kıbútorokkal, a tükrökkel és az arany- és ezüstszállal
futtatott, ablak elıtt lógó vastag drapériával. Ahogy a nap sugarai átszőrıdtek a falakon és
a mennyezeten, mókás fény- és árnyfoltokat rajzoltak a padlóra, olykor pedig színes
szivárványként törtek meg a levegıben.
Berglind bárónı ámulattal szemlélte a csillogó fénypászmákat, majd nagyot sóhajtott,
mert megint csak eszébe jutott unokahúga.
Úgy nevelte fel Nivest, mintha az édesgyermeke lett volna. Egészen kicsi korától
figyelte minden lépését, így hát nagyon kötıdött hozzá. Egy pillanatra összeszorult a szíve
a gondolatra, hogy most házasságra kényszeríti, de tudta, hogy a lány érdekében teszi, így
hát, szokásához híven, legyintett egyet-kettıt a kezével, hogy előzze az aggodalmát, és
arcvonásai rögtön kisimultak.
Kisietett a szalonból, és egyenesen a konyha felé vette az irányt.
Az ebédnek már készen kellett lennie. Vagyis majdnem.
Gunnar kirohant Arcandida falain túlra, de hasztalan kutatott nyomok után a hóban.
Nem látott semmit a magas, áthághatatlan falakon, ahová a konyha ablakai nyíltak. Mintha
Calengol egyszerően átrepült volna a falon.
„Olyan erısek lennének a hollók, hogy messzire szálltak vele?” – tanakodott magában
a farkas.
A magas falakról lenézett a Kénköves Árokra, amely olyan mély volt, hogy senki sem
látta még az alját. A mérhetetlen sötét árok mélyén kénköves füst gomolygott. Vajon miért
vállalta Calengol azt a kockázatot, hogy beleessen az árokba? Mi volt a célja? Tényleg
csak meg akarta ijeszteni a kastély lakóit? Hát az bizony sikerült neki.
Calengol már máskor is megpróbált Nives életére törni, de még soha nem merészkedett
Arcandida közelébe. Már a kastély sem biztonságos hely többé. Ez a gondolat nagyon
nyugtalanná tette Gunnart.
Épp végzett az ellenırzı körútjával, és visszafelé tartott a várba, amikor arra lett
figyelmes, hogy az udvar egyik szánja közeledik nagy sebességgel a felvonóhíd felé.
Tekintetével követte a szán útját, amely végül megállt az udvar közepén, és Olafur, a lakáj
szállt ki belıle. A bárónı parancsára, a Nivesszel folytatott beszélgetés után, Olafur útnak
indult a ládikával, hogy átadja a meghívókat a hírvivı fókáknak. Az arckifejezésébıl
ítélve azonban a dolgok nem a számításai szerint alakultak.
– Lehetetlen, lehetetlen! – ismételgette a lakáj, miközben a könyvtártorony felé tartott.
– Hogyhogy lehetetlen, Olafur? – kérdezte Berglind bárónı a lépcsı tetején állva.
A lakáj visszaadta a bárónınek a hóna alatt szorongatott faládikát.
– Medúzák, bárónı. A tengert elözönlötték a medúzák. A fókák nem tudnak elindulni
ilyen körülmények között.
– Ó jaj! – kiáltott fel a nemes hölgy. – Csak nem azt akarja mondani, hogy egy-két
medúza megakadályozhatja, hogy megtartsuk a bált?
– Ezek nem egyszerő medúzák, bárónı! Oroszlánsörény Medúzák! Akkorák, mint egy
medve!
A bárónı azonban nem adta fel egykönnyen.
– Akkor hát mit lehet tenni?
– Attól tartok, semmit, bárónı.
– De hiszen ez rettenetes! Rettenetes! – ismételgette Berglind bárónı.
A hír azonban nem mindenki számára volt rettenetes.
A szalon egyik vastag brokátfüggönye mögött, nem messze a bárónıtıl és Olafurtól,
Thina rejtızött. Amint meghallotta, hogy a fókák nem indultak útnak a meghívókkal, és
hogy az egész ünnepség terve füstbe ment, tudta, hogy nagyon értékes információ
birtokába jutott. Majd' kiugrott a bırébıl izgatottságában.
Megvárta, míg a folyosó kiürült, majd elıbújt rejtekhelyérıl, és lélekszakadva rohanni
kezdett Nives szobája felé. Szíve a torkában dobogott, ahogy végigszaladt a kastély
folyosóin, de szerencsére senkivel sem találkozott útközben.
Egy szempillantás alatt megérkezett, és megállt a szoba résnyire nyitott ajtaja elıtt.
Nives az ágyon feküdt, és üveges tekintettel bámulta a szoba jégfalain táncoló
fénynyalábokat. Arról ábrándozott, hogy valahol másutt van. Képzeletben megtalálta rég
elveszített családját, és velük együtt sok más dolgot, amit nem ismert. Thina bekopogott.
– Tessék – szólalt meg Nives színtelen hangon.
A kislány benyargalt a szobába, és diadalmas hangon így szólt:
– Van egy rendkívüli hírem számodra!
– Nem hinném, hogy szeretném hallani! Ma már túl sok rendkívüli hírt kaptam –
vetette oda Nives kedvetlenül és kissé ingerülten.
Thina azonban rá se hederített.
– Ez azonban igazán remek hír, majd meglátod! A hercegnı a kezébe temette az arcát.
– Akkor mondd.
– Nem lesz semmilyen ünnepség! – jelentette be a kislány büszkén.
– Hát ezt meg honnan veszed?
– A saját fülemmel hallottam a nénikénk szájából.
– Biztos vagy benne? Ismételd el szépen szóról szóra, hogy mit is hallottál!
– Jól van. Szóval a nénikénk azt mondta, hogy a tenger tele van Oroszlánsörény
Medúzákkal! Vagyis nem! Ezt Olafur mondta. Mire a néni azt mondta: Ó jaj! Ekkor
Olafur azt mondta, hogy a fókák nem tudnak útnak indulni, mert a medúzák nagyon
nagyok!
– És a meghívók?
– Mind itt vannak a kastélyban.
Nives megkönnyebbülten sóhajtott fel, és úgy érezte, mintha hirtelen felemelkedne az
ágyról. Gyors mozdulattal megborzolta az unokahúga haját, és elmosolyodott:
– Köszönöm, Thina. Igazad volt, ez valóban remek hír!
A kislány felkacagott.
– Nives?
– Tessék.
– Tallia azt mondja, hogy ha egyszer idejön egy herceg, neked el kell menned vele…
Nives megrázta a fejét.
– Nem, Thina. Mondd meg szépen Talliának, hogy téved! Nem megyek sehova. És
nem jön ide semmiféle herceg.
„Legalábbis remélem” – tette hozzá magában.
8.
A váratlan vendég
A következı nap mintha minden légüres térbe került volna.
Volt, aki arra várt, mint például Berglind bárónı, hogy az Oroszlánsörény Medúzák
végre elússzanak, és a fókák útnak indulhassanak a meghívókkal, és volt, aki, mint Nives,
azt kívánta, hogy bár soha ne mennének el.
A hercegnı kért Haldorrtól egy szép, színes képekkel teli könyvet, hogy távoli
királyságokról szóló történeteket olvasva Thinának és Talliának elterelje egy kicsit a
gondolatait. Nives igyekezett nem törıdni nagynénje szándékával, és próbálta úgy tölteni
a napot, mintha semmi sem történt volna.
Már esteledett. Thina és Tallia csodálattal hallgatták a Tükördomb szépséges
hercegnıjének történetét, aki nem tudta, miként válasszon férjet magának.
– Így aztán a hercegnı apja, a király, versenyt rendezett a lovagoknak, amelynek végén
a gyıztes királyfi elnyerhette a hercegnı kezét – mesélte Nives.
– Versenyt? Ez nagyon romantikus! – sóhajtotta Thina, és a kézfejére támasztotta állát.
– Úgy bizony. De nem akármilyen verseny volt ám!
– Tényleg? Miért? Mit kellett tenniük a lovagoknak? – kérdezte Tallia kíváncsian.
Nives megmutatta nekik a könyvben lévı képet.
– A hercegkisasszony felment egy domb tetejére három aranyalmával a kezében. Az a
lovag nyerte a versenyt, akinek sikerült megszereznie mindhárom almát.
– Hát ez nem tőnik éppen túl nehéz feladatnak… – jegyezte meg a két kislány.
– Nem, valóban nem. Csakhogy ezt a dombot tükrök borították, és a tükrök felülete
bizony nagyon csúszós volt – mondta Nives mosolyogva.
– Hőha! – kiáltotta Tallia.
– Bizony nehéz próba elé állította a király a lovagokat! Így csak a legügyesebb és a
legbátrabb lovag nyerhette el a hercegnı kezét! – állapította meg Thina.
– És a legkönnyebb – tette hozzá a húga.
– Sok-sok lovag megpróbált feljutni a domb tetejére, de mind elesett a lovával. Volt,
aki repülve próbálkozott, de úgy bizony nem lehetett megnyerni a versenyt.
– Akkor hát ki nyert a végén?
– Egy fiú, akit mindig kigúnyoltak a testvérei, mert túlságosan óvatos természető volt.
İ három páncéllal és három lóval jelent meg a királykisasszony elıtt. Ráadásul egyik
nagyobb volt, mint a másik.
– Mégis mit csinált három páncéllal és három lóval? – nevetett Thina.
– Elıször magára öltötte sárgaréz páncélját, és elment az üvegdombhoz az elsı ló
nyergében. De mivel igen veszélyesnek ítélte a feladatot, csak a domb egyharmadáig
merészkedett, majd visszafordult. A királylány, aki igen szokatlannak találta a lovag
viselkedését, legurította neki az egyik almát, amit a lovag a mentéje zsebébe süllyesztett.
– És azután? – sürgette Tallia.
– Újra bátorságot győjtött, magára öltötte ezüstpáncélját, felült a második, az elsınél
jóval nagyobb lovára, és másodszor is nekivágott a dombnak. Amikor elérte a domb
kétharmadát, visszafordult. A királylány nevetve gurította le neki a második almát is.
Tallia és Thina alig fért a bırébe a kíváncsiságtól.
– És aztán? És aztán?
– Végül a fiú magára öltötte a harmadik páncélt, amely aranyból készült, felszállt a
harmadik és egyben legnagyobb lovának hátára, és harmadszor is nekivágott a dombnak.
Minden nehézség nélkül elérte a tetejét, és megszerezte a harmadik aranyalmát. És
akkor…
Akkor valaki kopogott az ajtón. A lányok összerezzentek. Olafur lépett a szobába.
– Hercegnı, a bárónı kéreti. A szalonban várja – szólalt meg hivatalos hangon.
– Egy pillanat, Olafur, és megyek – válaszolta Nives.
– A bárónı haladéktalanul kéreti a nagyszalonba.
Nives nagyot sóhajtott. Semmi kedve nem volt engedelmeskedni: az utóbbi idıben a
nagynénje mindig valami kellemetlen meglepetéssel szolgált számára. Vonakodva állt fel
az ágyról.
– Köszönöm, Olafur. Mondd meg a nénikémnek, hogy rögtön megyek.
– Jaj ne! Ne menj el! – kiáltotta Tallia.
– Tudnunk kell, hogyan végzıdött a történet! – kérlelte Thina.
– Próbáljátok meg kitalálni!
– A királylány nem ment hozzá senkihez – vágta rá Tallia.
– Ugyan már, te butuska! A Tükördomb hercegkisasszonya igenis hozzáment a
titokzatos lovaghoz, és…
– Boldogan éltek, amíg meg nem haltak! – kiáltotta kórusban a két kislány.
Az utolsó mondat még sokáig visszhangzott Nives fejében, miközben gyors léptekkel
haladt végig a lépcsın, egyenesen a nagyszalonba, ahol a nagynénje már várt rá.
A bárónı azonban nem volt egyedül.
Egy magas, izmos férfi állt mellette. Gesztenyeszín, rövid haja volt, és igen széles
válla.
– Szervusz, drágaságom! – üdvözölte a lányt Berglind bárónı, amikor belépett a
terembe. – Gyere csak, gyere! Szeretném bemutatni neked Herbert de Lom herceget.
Nives egy hosszú pillanatra mintha kıvé dermedt volna. Úgy állt ott, mint egy fel nem
húzott óra mutatója, majd merev mozdulattal lassan az idegen férfi felé fordult, aki még
mindig háttal állt neki.
9.
Herbert de Lom herceg
Herbert de Lom az ünnepségre meghívott tizenkét herceg egyike volt.
Meglepetésszerően tőnt fel Arcandida kastélyában, hófehér hermelinbundába
burkolózva, egy hatalmas fekete mén nyergében. Most ott állt a szalonban Nives hercegnı
és Berglind bárónı elıtt. Kezében egy fehér papírt tartott.
– Ön tehát megkapta a meghívót, amit az unokahúgomnak rendezett ünnepség
alkalmából írtam, Lom herceg? – kérdezte kissé gyanakvón a bárónı, aki Olafurtól úgy
tudta, hogy egyetlen meghívót sem sikerült kézbesíteni.
– Igen, bárónı. Íme, itt van – válaszolta a herceg udvariasan, és határozott mozdulattal
a nemes hölgy felé nyújtotta a papírost.
A bárónı vékony ajkán elégedett mosoly jelent meg. Átvette a papírlapot a hercegtıl,
és egy pillantást vetett rá. Teljesen üres volt, egyetlen bető sem látszott rajta.
– Ó, milyen ostoba is vagyok! – kiáltott fel színlelt meglepetéssel, és már vissza is adta
a levelet a férfinak. – Hiszen ezt a meghívót csak ön tudja elolvasni, nem igaz? Ön, aki a
levél valódi címzettje…
A herceg elmosolyodott, és közben szemével Nives tekintetét kereste, aki halovány,
bizonytalan mosollyal viszonozta a közeledést.
Hogy milyen titokzatos úton jutott el a meghívó a herceghez, azt még Olafurnak el kell
majd magyaráznia. Most mindenesetre kötelességük volt, hogy a herceget rangjához illı
fogadtatásban és bánásmódban részesítsék, így hát a bárónı tiszteletteljes hangon
köszöntötte ıt Arcandida kastélyában:
– Igazán nagy örömünkre szolgál, hogy vendégül láthatjuk, Lom herceg! – mondta
vidáman. – Unokahúgom és jómagam boldogan nyújtunk szállást önnek éjszakára
Arcandida várában, nem igaz, Nives? – tette hozzá, majd jelentıségteljes pillantást vetett a
lányra, aki egészen addig csak állt szótlanul, mint akit megbabonáztak.
– Természetesen. Isten hozta minálunk – rezzent össze Nives, mint aki álomból ébred.
– Sajnos azonban… – folytatta a bárónı –, tudatnom kell önnel, hogy a rendkívül rossz
tengeri viszonyok miatt az ünnepséget pillanatnyilag el kellett halasztanunk.
– Milyen kár!
– Úgy bizony… – jegyezte meg Nives színlelt sajnálkozással.
– Megértem a helyzetüket, bárónı. Csupán a szerencsének köszönhetı, hogy én magam
épp a Földválasztó tengernek ezen a partján tartózkodtam. Mindenesetre szívesen
visszatérek, amint kitőzik az új dátumot.
A bárónı ekkor belefogott egy igen hosszúra nyúló, sajnálkozással és
bocsánatkérésekkel teli monológba, amely alatt a két fiatalnak volt ideje szemügyre venni
egymást.
A herceg már nagyon sokat hallott Nives rendkívüli szépségérıl, és úgy tőnt, valóban
lenyőgözte ıt a hercegkisasszony.
Arcandida hercegnıje egyesítette magában az elragadó, fiatalos szépséget és a
titokzatos ısi bájt, s Herbertet teljesen elbővölte a lány jégkék szeme, amelyben, bizonyos
értelemben, viszontlátta saját magát.
Nives azonban valami megfoghatatlant és fenyegetıt vélt felfedezni az ifjú
tekintetében. Vitathatatlanul jóképő férfi volt, meghatározhatatlan szürkés, kékes, fekete
szemmel, de Nives mégis azt érezte, hogy távolságot kell tartania tıle. Biztos volt benne,
hogy a nagynénje nem várja el tıle, hogy az elébe kerülı elsı herceget válassza, másrészt
pedig Herbert de Lom úgyis elutazik másnap reggel.
Ekkor Berglind bárónı intett a kezével:
– Olafur!
Kissé mesterkélt mosollyal a herceg felé fordult, majd amikor a lakáj belépett a
szalonba, kiadta az utasítást:
– Olafur, kérem, vezesse a herceget a szobájába! Herbert de Lom mélyen meghajolt a
bárónı elıtt.
– Engedelmével, bárónı! Hadd köszönjem meg nagylelkőségét! – mondta, majd az
etikett szerint elıször megcsókolta a nagynéni apró, dundi, majd Nives vékony, fehér
kezét.
Ezután követte a lakájt a vendégszobába.
Nives továbbra is mozdulatlanul állt a szalon közepén, míg nénikéje kényelmesen
elhelyezkedett az egyik márványból készült dívány párnái között.
Gunnar a szalon egyik sarkából figyelte a jelenetet. Egyáltalán nem tetszett neki, amit
látott. Mit keres a herceg a kastélyban? Hogy jutott el hozzá a meghívó? És legfıképpen,
hogyan gyızte meg a felvonóhidat, hogy kinyíljon neki?
Agyában ezernyi gondolat kavargott. Megrázta a fejét, hogy előzze magától ıket, de a
kétségek továbbra sem hagyták nyugodni.
Nives hercegnı nem akart hinni a szemének, amikor reggel elhúzta az ablak elıtti
nehéz brokátfüggönyt. Kétszer is meg kellett ismételnie a mőveletet, mire végre valóban
sikerült meggyıznie magát arról, hogy az odakint látott hóesés valóságos.
– Hó? De hiszen ez lehetetlen! – kiáltott fel.
A háta mögött az ajtó hirtelen felpattant.
– Láttad ezt? – kiáltotta Tallia, berohant a szobába, és az ablakra mutatott. – Hát nem
csodálatos? Tavasszal is esik a hó!
– Te ennek örülsz?
– Hát persze! Mehetünk játszani a kertbe.
– De hiszen tavasz van. Ilyenkor nem szokott havazni!
– De a hó az tavasszal is csak hó, nem? Élvezzük ki, amíg van – vágta rá egy
vállrándítás kíséretében a kislány, majd megfogta Nives kezét, és kirángatta a
hálószobából.
– Lassan! Lassan! Legalább hadd öltözzem fel! Thina merre van?
– Ó, csak áll a szobánkban az ablak elıtt, mint egy szobor, és bámul kifelé, mint akit
megbabonáztak. İ nem szereti a havat! És a nénikénk sem, aki folyton csak veszekszik
Olafurral, hogy miért csomagolta el a téli ruháit.
Nives elmosolyodott, mert pontosan el tudta képzelni a jelenetet. Úgy látszott, hogy a
kastélyban egyetlen ember van, aki örül a hóesésnek, és az Tallia.
Nives azonban tévedett. Volt még valaki Arcandidában, aki elégedetten tekintett ki a
havas udvarra.
Ez pedig nem más volt, mint Herbert de Lom herceg.
– Jó reggelt, Herbert herceg! Jól aludt? – kérdezte a bárónı, amikor a herceg belépett az
elsı emeleti hatalmas Borostyán Terembe.
A terem közepén nagy étkezıasztal állt, körülötte magas támlájú székekkel. A
jégfalakat virágmotívumok díszítették, amelyek tökéletes összhangban voltak a padló
elegáns, tulipán formájú borostyándíszítésével.
A bárónı kívánságára minden terem más-más színő volt, mert így könnyebb volt
megkülönböztetni ıket, és a színekkel egy kis melegséget csempésztek a kastély jégfalai
közé.
Herbert herceg remekül aludt, majd frissen és kipihenten ébredt reggel. Most a nagy,
terített asztal elıtt állt, és elégedetten szemlélte a sok földi jót, amit vendégszeretı
házigazdája az asztalra varázsolt. Magabiztos mozdulatai arról árulkodtak, tisztában van
vele, hogy vendégeskedése a kastélyban nem csupán kívánatos, hanem, a hóviharnak
köszönhetıen, igen hosszú is lesz.
– Jó reggelt, Berglind bárónı. Pompásan telt az éjszaka, köszönöm kérdését. Remélem,
ön is jól aludt, hiszen olyan rózsásan frissnek tőnik ma reggel – bókolt a herceg.
Abban a pillanatban Nives és Tallia lépett a terembe, akik igen megdöbbentek, amikor
meghallották a bizalmaskodó társalgást a nagynéni és a herceg között.
– Jó reggelt, nénikém. Jó reggelt önnek is, Herbert herceg – köszöntötte ıket Nives
kissé ridegen.
A férfi arcán széles mosoly jelent meg.
– Szép jó reggelt önnek is, hercegkisasszony! Kérem, hívjon csak egyszerően
Herbertnek.
Ekkor vette csak észre a kislányt.
– Hát önben kit tisztelhetek, kisasszony?
– İ Tallia, az unokahúgom – válaszolta Nives szárazon.
A bárónı intett a két lánynak.
– Gyertek, kedveseim, a reggeli készen van!
Mind a négyen helyet foglaltak a nagy, négyszögletes asztal körül, amelynek közepén
két csodálatos gyertyatartó pompázott. A gyertyatartók alja egy-egy hattyú alakú porcelán
volt, telis-tele a legkülönbözıbb mérető és formájú édességekkel. Szó nélkül szolgálták ki
magukat, és közben igyekeztek tudomást sem venni az ablakon és a falakon keresztül
beáramló, vakítóan fehér fényrıl.
– Mennyeien ízletes ez a gyümölcs! – állapította meg a herceg, miután beleharapott egy
lédús, fehér húsú barackba. – Pedig egyetlen fát sem láttam Arcandidában. Csak nem a
tengerbıl jön ez is?
– Nem, nem egészen – válaszolta Nives egészen halkan.
– Arcandidából való hát?
– Igen – felelte a hercegnı szőkszavúan.
– És hol terem, csak nem a jég alatt?
– Valójában valahogy úgy – szólt közbe a bárónı. – Arcandidában nincsenek fák, csak
egy picike veteményes és egy istálló az állatoknak. Az igazat megvallva nincsenek erdık a
birodalomban, mióta a Villámsújtotta Rengeteg leégett. Egyetlen fa van csupán errefelé: a
Nagy Fa.
– Az pedig bizonyára egy csodálatos barackfa, igaz? – érdeklıdött a herceg.
– Nem! – kiáltotta a bárónı. – Ezek a cseresznyék is arról a fáról vannak!
– Hogyhogy? Egyetlen fán nem teremhet kétféle gyümölcs!
– De bizony! – kontrázott csilingelı hangon Tallia. – A Nagy Fán a világ összes
gyümölcse megterem!
Nives dühös pillantást vetett az unokahúgára. A Nagy Fa volt a birodalom legbecsesebb
kincse, és egy cseppet sem volt elragadtatva az ötlettıl, hogy egy idegen ilyen sokat
megtudjon róla.
Herbert herceg észrevette a lány bosszúságát, és gyorsan megpróbálta kedveskedı
szavakkal kiengesztelni:
– Gondolom, ön az, Nives kisasszony, aki gondját viseli a fának. Gyümölcse olyan
édes, hogy nem is lehet más a gazdája, mint maga – hízelgett a lánynak.
Nives egyre tanácstalanabb lett. Miért ilyen kedves vele a herceg?
– Attól tartok, ön téved. A kertészünk, Helgi ápolja a fát.
– Helgi?
– Igen. Nagyon derék ember, és igen ügyes kertész – mondta a bárónı. – Talán kicsit
késıbb Nives szívesen elkíséri önt a fához.
Nives dúlt-fúlt mérgében. A Nagy Fa az ı fája, egyedül az övé, és csak nagyon kevesen
tudnak a létezésérıl. Egyáltalán nem állt szándékában elvinni a herceget a fához, így hát
kimutatott az ablakon túl kavargó hóesésre:
– De, nénikém, nagyon esik a hó! Nem hinném, hogy jó ötlet lenne elindulni a fához!
Herbert elızékenyen elmosolyodott.
– Attól tartok, osztanom kell a hercegnı véleményét.
A bárónı zavartan bólintott. Teljesen megfeledkezett a szokatlan tavaszi hóviharról.
– Igaza van, Lom herceg, ma nem tanácsos kimozdulni a kastélyból.
– Igen, magam is úgy vélem – helyeselt a herceg, és várakozásteljesen a bárónıre
pillantott.
– Ó, Lom herceg, volna kedve még néhány napig Arcandidában idızni, míg a hóesés
alább nem hagy? – kérdezte gyorsan a bárónı, megtörve az evıeszközök monoton zaját.
– Ha engedélyt ad rá, bárónı, nagy örömömre szolgálna. Hálásan köszönöm – mondta,
majd hátradılt a székén, és a három hölgyre pillantott.
Ez is megvolt.
11.
A nehéz ismerkedés
Amióta a herceg megérkezett a kastélyba, Nives élete fenekestül felfordult. Különbözı
legéndákkal és a birodalom hagyományairól szóló történetekkel kellett szórakoztatnia a
férfit. Elmesélte hát, hogyan osztotta fel az apja, a Bölcs Király az általa meghódított
Nagy Birodalmat öt kisebb birodalomra, hogyan gyızte le a gonosz és kegyetlen Öreg
Királyt, aki elıtte uralkodott. Azt is elmondta, hogy miként tüntetett el a birodalomból
minden mágiát és gonosz varázslatot, mivel túl veszélyes lett volna öt különbözı kézben
hagyni ıket. Színtelen hangon ismételte el a történeteket, amelyekrıl úgy gondolta, az Öt
Birodalom földjén már amúgy is mindenki tud. Herbert herceget látszólag egyáltalán nem
zavarta a lány közömbös hangneme. Vagy legalábbis Nives kedvéért úgy tett, mintha nem
zavarta volna.
– Olyan, mintha nem is ismerné ezeket a történeteket, herceg. Talán ahonnan jön, ott
senki nem ismeri az Öt Birodalom dolgait? – kérdezte Nives.
– Lom földje az Öt Birodalom határán túl terül el, így a hírek mindig meglehetısen
megkésve érnek el hozzánk. Ennek ellenére is nagy örömömre szolgál hallgatni önt, Nives
hercegkisasszony. Kérem, folytassa a mesélést.
Berglind bárónınek az a pompás ötlete támadt, hogy Nives vezesse körbe a herceget
Arcandida szobáiban, és a hercegnınek semmilyen kifogással nem sikerült kihúznia magát
a kötelezettség alól.
A herceget szemmel láthatóan lenyőgözték a jégbıl készült falak.
– Soha nem láttam még ehhez foghatót! – vallotta be a folyosón állva, és kezét
óvatosan végighúzta a jégfalon, majd megállapította: – Meglepı, hogy maga a jég milyen
hatékonyan véd a hidegtıl, és ahelyett, hogy hideg lenne, bent tartja a meleget.
– Ez az örök jég – magyarázta Nives. – A birodalom gleccsereibıl hozták ide, és ez a
jég nem olvad el soha. Ha azonban bárki megpróbálná elvinni innen, a birodalom határain
túlra, éppúgy vízzé válna, mint bármely közönséges jég.
– Ez valóban nagyon különös.
Nives megérintette a falat kezével, majd finoman végighúzta az ujját a jégen.
– Ezért van az, hogy ha megérintjük a falat, csak egészen kis hidegséget érzünk, és a
keménysége…
Nives egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, miközben a herceg kezét nézte a falon
az övétıl néhány centire.
– …az üvegéhez hasonlatos – fejezte be a mondatot.
Csendben folytatták útjukat a kastély magas és végtelenül hosszú folyosóin. Nives
olykor válaszolt a herceg tárgyakra, képekre és bronzszobrokra vonatkozó kérdéseire.
Megmutatta Herbertnek a préselt virágszirom-győjteményét, majd a herceg kérésére
megálltak a kitömött állatok elıtt, amelyek testırök módjára vigyázták az antik
fegyvereket.
– Ha jól tudom, ezek az állatok az erdıben éltek, mielıtt leégett volna.
– Az apja szeretett vadászni?
– Azt hiszem, nem… vagyis… nem… – motyogta Nives, és beharapta az ajkát. – Nem
tudom pontosan. Nem ismertem ıt elég jól.
– És ön szeret vadászni?
– Ó nem!
– Biztos voltam benne, hogy így van – mosolyodott el a herceg. Nives is mosolygott.
Lassan az idı múlásával, ahogy egyre több szobát jártak be együtt, el kellett ismernie,
hogy a herceg okos férfi és igen jó társalkodó. Sıt, igen rokonszenves és kedves ember.
– Igazán nehéz feladat lehet egy ilyen vad táj felett uralkodni teljesen egyedül –
állapította meg Herbert herceg egy idı után. – De megértem önt, mert én is elveszítettem
mindkét szülımet.
Nives megállt a lépcsın, amelyen épp felfelé haladtak. Még soha senki nem beszélt
neki a szüleirıl, talán mert senki nem akarta elszomorítani. Még a nénikéje is kerülte a
témát. Épp ezért nem is nagyon tudta, mit kellene mondania.
– Valójában nem vagyok egyedül. Ott van a nénikém, meg persze Haldorr és Helgi. A
szolgák és Olafur… és a két kis unokahúgom.
– Tehát van még egy unokahúga, akit eddig még nem volt alkalmam megismerni?
– Igen, Thinának hívják, ı Tallia nıvére. És persze ott van még Gunnar is.
A név hallatán a herceg kissé összerezzent.
– A farkas – mondta szárazon.
– Igen ı – mosolyodott el Nives.
– Nagyon okos állat.
– Sokkal okosabb, mintsem képzelné. Gunnar olyan nekem, mintha a bátyám lenne.
– Látom, nagyon kötıdik hozzá.
– Ó igen, nagyon – vágta rá Nives gondolkodás nélkül.
Herbert herceg a lépcsıre mutatott.
– Mit szólna hozzá, ha folytatnánk a sétánkat?
– Szíves örömest.
A lépcsı tetejérıl nyílt a könyvtár egyik bejárata. Mikor beléptek a hatalmas, kerek
terembe, Herbert hercegnek elakadt a lélegzete. Még Nives is, aki pedig hozzá volt szokva
látványhoz, minden alkalommal, mikor megállt a majdnem égig érı polcok elıtt, szinte
megbabonázva szívta magába a megsárgult papírlapok és a régi bırkötések olajos illatát.
Hosszasan álltak egymás mellett, a mennyezet felé emelt tekintettel.
– Milyen elképzelhetetlenül sok szó lakozhat ebben a rengeteg kötetben – szólalt meg
végül a herceg, és széttárta a karját. – Gondoljon csak bele, Nives, mennyi felfedezést
tehetnénk, ha egyszer minden könyvet elolvasnánk! De sajnos azt hiszem, hogy ha az
egész életünket itt töltenénk ebben a teremben, miközben odakint tombol a vihar, akkor
sem tudnánk csak egy egészen kicsinyke részét is elolvasni ennek a rengeteg könyvnek.
– Bizony attól tartok, hogy így van. Talán csak Haldorr olvasta az összes kötetet.
– Én nem hinném, hercegnı! Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindent megtegyünk, amit
szeretnénk.
– Így igaz, Herbert.
Ez volt az elsı alkalom, hogy a nevén szólította az ifjút.
Ezt a herceg is észrevette, és arra gondolt, hogy végre sikerült meghódítania a lány
jeges szívét.
12.
Az álom
Nives csak futott és futott anélkül, hogy egy pillanatra megállt volna. Körülötte
havazott, és fogvacogva szél süvöltött. A keze és a lába sajgott a hidegtıl és fáradtságtól.
Egész teste átfagyott. Rettenetesen fázott, ı, aki még soha életében nem érezte a hideget,
mert hozzászokott az Örök Jég Birodalmának zord éghajlatához.
Hirtelen megtorpant, és körülnézett. Semmit nem látott maga körül, csak végtelen hó-
és jégmezıt. Eltévedt. A távolban egyszerre megjelent egy alak. Egy férfi lóháton. A ló
sötét szırő, hatalmas állat volt. Egyre közeledett Nives felé. Ahogy egészen közel ért, a
hercegnı felismerte benne Herbert herceget.
Amikor a férfi odaérkezett hozzá, leszállt a lováról, és egy meleg bundát terített a
vállára. Nives felszállt a herceg mögé a ló nyergébe, és együtt vágtattak tovább a viharban.
Végtelenül hosszú ideig lovagoltak a hóesésben, míg végül egy barlang bejáratához értek.
– De hiszen ez a Nagy Fa barlangja! – kiáltott fel Nives döbbenten. – Honnan ismeri az
idevezetı utat?
– Nemrégiben megmutatta nekem, nem emlékszik rá?
– Nem. Én igazából… soha senkinek nem beszéltem róla. Ez egy titkos hely.
– Nives, kedvesem, férj és feleség között nincsenek titkok!
– Férj és feleség? De hiszen mi nem vagyunk házasok!
– Dehogyisnem! Hát nem emlékszik?
Nives leugrott a ló hátáról, és berohant a barlangba. Odabent minden sötét volt.
– Mi történt? – kérdezte szinte kiabálva.
A sötétbıl aprócska fénypont tőnt elı, és lassan közeledett a lány felé. Helgi volt az, a
kertész. Teljesen lefogyott, és a szemébıl kihunyt minden fény.
– Helgi, maga az? Mi történt itt?
Helgi nem válaszolt, csak lassan felemelte lámpását, és megvilágította vele a Nagy Fa
egyik oldalát.
Nives szeme elkerekedett. A fa, az ı szeretett fája teljesen ki volt száradva.
Ágai levelek nélkül, csupaszon meredtek az ég felé. A törzsén több helyen is hatalmas
lyukak éktelenkedtek, mintha valami rettenetes betegség támadta volna meg. A száraz
összeaszott fatestben mintha egyáltalán nem lett volna élet.
A hercegnı zokogva a földre vetette magát, átölelte a fa földbıl kiálló gyökerét, és
kétségbeesetten felkiáltott. A vállára terített bunda egyre nehezebbé vált, olyannyira, hogy
képtelen volt felállni a földrıl. Mintha egy óriási kıszikla nehezedett volna rá. Aztán a
bunda egyre melegebb lett. Végül a hıség már-már elviselhetetlenné vált, a bunda melege
szinte égetett.
– Helgi, Helgi, segítsen! Vegye le rólam a bundát! Éget, borzasztóan éget! – kiáltotta
Nives a barlang sötétjébe.
Ekkor valaki vagy valami megrázta a karját. Nives kinyitotta a szemét. A szoba
félhomályában egy farkas alakját pillantotta meg.
– Gunnar? Mi történt? – dadogta a hercegnı értetlenül. Aztán szép lassan kitisztult a
tudata, felsejlettek elıtte a szoba megszokott bútorai és tárgyai. Megértette, hogy
Arcandidában van.
– Egy rossz álom volt csupán. Rémes álom. Ó, Gunnar! – kiáltott fel végül, és
kétségbeesetten ölelte át a farkas nyakát. Az állat lehunyta a szemét, és gyengéden
megnyalogatta a lány kezét.
Herbert már indulásra készen várta a lányt a kastély elıterében. Feje felett a
mennyezetrıl nehéz kovácsoltvas csillár lógott, amely két kör alakú részbıl állt. A felsı
részen félig leégett fehér gyertyacsonkok álltak. A csillár középsı karjáról nehéz lánc
lógott alá, ennek segítségével lehetett leengedni a gyertyák meggyújtásához.
Herbert fel s alá járt a folyosón, és fürkész tekintettel vett szemügyre minden egyes
apró részletet.
Csak akkor torpant meg, amikor lépteket hallott a háta mögötti lépcsın. Annak biztos
tudatában fordult hátra, hogy Nivest pillantja meg, helyette azonban Gunnar, a fehér
farkas állt elıtte.
– Ó, csak te vagy az – jegyezte meg félhangosan.
A farkas a hercegre nézett, majd a tisztelet jeleként kissé merev mozdulattal lehajtotta a
fejét. Ezután leült a földre, és többé pillantásra sem méltatta a herceget.
– Te aztán hő szolga vagy, igaz, farkas? Azt is mondták, hogy nagyon ügyes harcos
vagy.
Gunnar hegyezni kezdte a fülét, és jégkék szeme a herceg tekintetébe fúródott.
– De most, hogy én itt vagyok, nem kell többé aggódnod. Most már pihenhetsz egy
kicsit.
Gunnar meredten nézett a herceg szemébe. Megfeszítette izmait, és egy pillanatra
kivillantotta félelmetes szemfogait.
Herbert hátrált néhány lépést, és megkérdezte:
– Csak nem fenyegetsz, te vadállat?
Ebben a pillanatban Nives jelent meg a lépcsı tetején. Éterien szép volt. Kifejezéstelen
arccal nézett a hercegre. Készen állt az indulásra.
A kis csapat elhagyta a kastély udvarát. Gunnar ment elöl, lába alatt csikorgott a hó és a
jég. Nives és Herbert néhány lépés távolságból követte ıt. Az udvaron egy másik fehér
farkas várt rájuk, akinek arcán hatalmas sebhely éktelenkedett.
Alighogy átértek a felvonóhíd túloldalára, Nives egy kendıt nyújtott a herceg felé.
– Szeretném, ha bekötné a szemét, Herbert herceg – mondta.
– Miért? Hát nem bízik bennem, hercegnı? – kérdezte a férfi meglepetést színlelve.
– Ez nem bizalom kérdése, herceg. Ez szabály – magyarázta Nives. – A Nagy Fa
mindennél szentebb, mert a birodalom egyetlen növénye.
– Ezért nem akarja hát, hogy valaki megrongálja vagy esetleg ellopja.
– Örülök, hogy megért engem – mondta a lány, és ismételten a herceg felé nyújtotta a
kendıt.
A férfi elvette, majd körülnézett. A síkságot vékony réteg friss hó borította.
Megfordult, és nagyot füttyentett, hogy magához hívja fekete paripáját.
– Bocsásson meg, herceg… – szólalt meg hirtelen Nives. – Attól tartok, hogy a lovát itt
kell hagynia a kastélyban.
– Soha nem megyek sehova a lovam nélkül! – csattant fel a herceg kissé ingerülten,
majd az elıttük elterülı, végtelennek tőnı síkságra mutatott, amely egyik irányban az
acélkék tengerig, másik irányban a hófödte hegyekig nyúlt. – Csak nem azt akarja
mondani, hogy gyalog kell mennünk?
Nives meglepıdött kissé a herceg kitörésén, de valójában mulattatta, hogy ilyen
bizonytalannak látja a férfit.
– Tudja, arra gondoltam, örülni fog, ha felajánlom önnek az udvar egyik farkasát! –
mondta, majd cinkos pillantást vetett Gunnarra, és a másik fehér farkasra mutatott.
Kíváncsian várta a herceg reakcióját a felajánlásra.
Herbert egyetlen szó nélkül, hosszasan nézte az állatot, végül elmosolyodott.
– Ahogy kívánja, hercegnı.
– Remek – bólintott Nives.
– Egyetlen aprócska gond van csak – folytatta a férfi, és az állatra mutatott. –
Valójában fogalmam sincs, hogyan kell… megülni egy farkast.
– Ó, nagyon egyszerő! Csak ölelje át erısen az állat nyakát, és hagyja, hogy vigye.
A fehér farkas lekuporodott néhány lépésre a hercegtıl, aki még mindig bizalmatlanul
méregette az állatot.
– Szóval át kell ölelnem a nyakát – dünnyögte, és olyan mereven mozgott, hogy Nives
nem tudta visszatartani mosolyát. Aztán közelebb lépett Gunnarhoz, és határozott, gyors
mozdulattal felugrott a hátára. Miután kényelmesen elhelyezkedett az állat hátán,
hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, a hercegnek is sikerült biztonságosan
elhelyezkedni a farkasa hátán.
– Ne feledje a kendıt, herceg!
– Nem feledem, kisasszony.
Elindultak.
A farkasok szélsebesen galoppoztak a jégmezın. Nives és Gunnar ment elöl, néhány
lépéssel mögöttük a másik farkas a bekötött szemő herceggel.
Elvágtattak a birodalom egyik legnagyobb gleccsere mellett, amely hatalmas, jégbe vájt
völgyében egészen a tengerig nyúlt.
Gyorsan haladtak elıre, és néhány óra múlva meg is érkeztek.
Az elmúlt évek során csak keveseknek adatott meg, hogy ellátogassanak a Tél
Kertjébe, és megcsodálhassák a Nagy Fát. Így hát Herbert herceg is, miután leoldotta a
szemét takaró kendıt, csak állt és megbabonázva nézte a fát. Még a lélegzete is elakadt,
soha életében nem látott ehhez foghatót.
Hosszasan nézte a különbözı gyümölcsöktıl roskadozó ágakat, a puha füvő rétet a
barlang alján, és a falakra felfutó sőrő, sötét borostyánt.
Mindenfelé virágok nıttek, kicsik és nagyok, a szivárvány minden színében
pompáztak.
– Csodálatos! – kiáltott fel Herbert herceg. – Ki kezének munkáját dicséri mindez?
A Nagy Fa körül a kert gondosan ápolt volt. A rét szélén vékony, csillogó viző
erecskék csordogáltak, a földön pedig takaros sorokban fakéregdarabok feküdtek, amelyek
az alattuk növekvı új hajtásokat védték.
A fa alatt egyetlen lehullott gyümölcs se hevert, míg az ágakon lévık tökéletesen
érettnek tőntek.
– Helgiét, a kertészünkét – válaszolta Nives.
– És ı itt van ma?
– Nem tudom – mondta Nives titokzatosan.
Valójában azonban pontosan tudta, hogy Helgi valamelyik szikla mögül figyeli ıket.
Jól ismerte azonban a kertészt, és tudta, hogy a visszahúzódó, magányos ember nem fog
elıbújni rejtekébıl.
A fa mágikus ereje azonban jó hatással volt Nivesre.
Mintegy varázsütésre elmúlt minden aggodalma, és sokkal nyugodtabbnak érezte
magát, mint a kastélyban. Intett Gunnarnak, aki szájával felemelte a földrıl az egyik fonott
kosarat a fülénél fogva, és elindult a fa felé.
– Szedek egy kis gyümölcsöt, amit hazavihetünk Arcandidába. A nénikém és az
unokahúgaim nagyon boldogok lesznek – magyarázta a lány Herbertnek.
– Megengedi, hogy segítsek? – kérdezte a herceg, és leszakított egy almát az egyik
magasan növı ágról.
Gunnarnak egy cseppet sem tetszett az egész. Csak figyelte a jelenetet a távolból, és
halkan morgott magában, ügyelve arra, hogy senki meg ne hallja.
A fehér farkas a szaguk alapján tudta megítélni az emberek jellemét, és Herbert
hercegnek nem volt semmilyen szaga, teljesen szagtalan volt. Ez pedig még gyanúsabbá
tette ıt Gunnar szemében.
Azonban ezen túl is volt valami titokzatos abban a férfiban, amit képtelen volt
megmagyarázni magának.
– Ennyi elég lesz – állapította meg végül Nives, elégedetten szemlélve a teli kosarat. –
Még kettıt ebbıl…
Ahogy ezt kimondta, az ágról leszakított két cseresznyeszem kicsúszott a kezébıl, és
begurult a ruhaujjába. A csiklandozástól elmosolyodott, megrázta a ruhaujját, mire a két
cseresznye kipottyant a földre.
Herbert gyorsan felvette, és finoman Nives tenyerébe helyezte ıket, miközben
szemével a lány tekintetét kereste.
A hercegnı belenézett a herceg hideg kék szemébe, és szinte megbabonázta ıt az ifjú
átható tekintete.
– Leírhatatlanul szép, amikor mosolyog, hercegnı – bókolt Herbert, és megsimította a
lány kezét.
Nives elpirult zavarában, és nem tudta, mit válaszoljon a herceg udvarló szavaira.
Úgy érezte, a bıre szinte perzsel, mintha parázshoz ért volna.
13.
Léptek az éjszakában
A következı nap hajnalán vékony ködréteg ereszkedett a tájra.
Az idınként felerısödı szélben hatalmas hópelyhek kavarogtak. Néha olyan sőrőn
hullottak, hogy úgy tőnt, mindent elsodornak maguk körül. Az idı mintha megállt volna, a
kastély pedig mintha kívül rekedt volna a világon.
Arcandidában minden megszőnt létezni. A rettenetes idıjárás a kastély lakóira is
hatással volt: mindannyian fáradtnak és kedvetlennek érezték magukat. Napközben az
udvar lakói gépiesen végezték mindennapi teendıiket, örömtelenül ismételgették szokásos
feladataikat, míg éjszaka nyugtalanul hánykolódtak az ágyukban.
– Mondom, hogy lépteket hallottam az éjjel! – mondta Arla a konyhaajtónak
támaszkodva.
– Valószínőleg a saját lépteidet hallottad, drágám! Amikor éjszaka mászkálsz, olyan
zajt csapsz, mint egy elefánt – vágta rá kissé gúnyosan Erla, aki az évek során már
megszokta, hogy rendszeresen felébred, amikor holdkóros húga útnak indul a kastély
folyosóin.
– Én nem megyek sehova álmomban! – kiáltott fel Arla.
– Hát persze! Akkor miért kellett a múltkor is az udvarig utánad mennem, hogy
visszavigyelek az ágyadba? Háromemeletnyi lépcsıt másztam meg miattad!
– Csak ugratsz! Azért mondasz ilyeneket, mert tudod, hogy soha nem emlékszem arra,
amit éjjel csinálok.
– Hát épp ez az, hogy nem emlékszel! Úgyhogy elég ebbıl a sok sületlenségbıl, érted?
– kiáltotta Erla, és csípıre tette a kezét, mint mindig, ha Arlával vitatkozott.
– De mondom, hogy hallottam!
– Igen? Ezek szerint ez lenne az elsı olyan eset, amikor emlékszel arra, amit éjszaka
mővelsz!
– Hölgyeim, miért vitáznak? – szakította félbe a veszekedést egy hang a hátuk mögött.
A két szakácsnı megfordult. Olafur állt az ajtóban, szokás szerint kifogástalan, fekete
egyenruhában, hófehér keményített inggallérban.
Egy idıben Erla igen jóképőnek találta a lakájt, és szerette volna, ha Olafur udvarol
neki. Vonzalmát talán az magyarázta, hogy mindketten vékonyak voltak, és mindketten
ragaszkodtak hozzá, hogy rend és fegyelem vegye körül ıket. Bimbózó kapcsolatuk
azonban még azelıtt véget ért, hogy elkezdıdött volna, amikor Olafur egy nap kijelentette,
hogy allergiás a virágokra. Fogalma sem volt róla, hogy szavainak milyen rettenetes súlya
van. Erla rajongott minden virágért, és képtelen volt meglenni nélkülük. Szegény Olafur
azonban ha csak meglátott egy rózsaszirmot, máris tüsszögni kezdett. Így hát Erla
meggondolta magát. Legalábbis mindig ezt mondta a húgának.
Arla a maga részérıl mindig is halálosan unalmas embernek tartotta a lakájt, és soha
meg sem fordult a fejében, hogy tetszeni akarjon neki. Kapcsolatuk a kölcsönös udvarias
formalitások szintjén megragadt.
– Ó, Olafur, jó reggelt! Nem vitatkoztunk semmi lényegesrıl!
– Dehogyisnem! Arla épp arról próbál meggyızni, hogy valaki éjnek évadján járkál a
kastélyban! – mondta Erla. – Magyarázza el neki, Olafur, hogy ez az egész egy nagy
csacsiság! Csupán fantáziál!
– Hogy érti ezt? – kérdezte a lakáj.
– Úgy, hogy a húgom alvajáró!
– Úgy értem… hogy érti azt, hogy valaki járkál a kastélyban éjszaka?
– Lépteket hallottam!
– Arla, hagyd ezt abba!
– Lépteket mondott?
– Igen, pontosan.
– Az igazat megvallva magam is hallottam valamit – ismerte el Olafur sötét hangon.
– Tényleg? – kiáltott fel Erla tágra nyílt szemmel.
Arla büszkén kihúzta magát. Kétszeres elégtételt érzett. Egyrészt, mert igaza volt,
másrészt, mert mindig mindenki úgy bánt vele, mintha ostoba és ügyetlen lenne, csak
azért, mert ı volt a kisebb és kövérebb a nıvérek között. Arla azonban egyáltalán nem
tartotta magát sem ostobának, sem ügyetlennek. Meg volt róla gyızıdve, hogy rejtett
képességekkel rendelkezik, amit mások egész egyszerően nem vesznek észre. Ezért az
ilyesfajta apró gyızelmek mindig nagy büszkeséggel töltötték el.
– Nagyon is közeli lépteket, igaz? – kérdezte.
– Igen. Legalábbis közelinek tőntek – folytatta a lakáj.
– De… mégis, ki lehetett az? – kérdezte Erla aggódó hangon.
– Nem tudnám megmondani… – válaszolta Olafur.
– Apró léptek voltak? Olyanok, mint egy kislányé?
– Talán igen – bólintott a lakáj.
– Lehet, hogy értesítenünk kellene a bárónıt? – szólt közbe Arla.
– Értesíteni? Mégis mirıl? – szólt közbe Nives, aki épp abban a pillanatban lépett be a
konyhába.
Már jó néhány napja, hogy Nives nem jött le a konyhába, hogy cukorkát lopjon az
asztalról, vagy ötletekkel halmozza el Erlát és Arlát egy-egy olyan új recepttel
kapcsolatban, mint a kék halleves vadalmával, amivel korábban igencsak kivívta a bárónı
haragját, aki hosszasan magyarázta neki, hogy bizonyos viselkedés nem megengedett az
udvari etikett szerint.
– Jó reggelt, hercegkisasszony! – köszöntötte ıt mély meghajlás kíséretében a két nıvér
és Olafur.
Amikor azonban a lány közelebb lépett, mindhárman azonnal észrevették, hogy milyen
sápadt az arca, és milyen kifejezéstelen a tekintete.
– Jól érzi magát, hercegnı? – kérdezte a mindig kíváncsi Arla.
– Azt hiszem, egy kissé rosszul aludtam az éjjel.
– Én is – jelentette ki Arla. – Ráadásul lépteket hallottam a folyosón.
– Be kell vallanom, hogy magam is hallottam ıket – tette hozzá Olafur.
Nives mintha meg sem hallotta volna, csupán szórakozottan megkérdezte:
– Lépteket mondtak?
– Igen, hercegkisasszony. Igazán titokzatos, nem gondolja?
A lány lassan felemelte az arcát, és szeretetteljes, de igen szomorú pillantást vetett a két
szakácsnıre, mintha valójában nem nagyon érdekelné mindaz, amit beszélnek.
Mintha egyetlen szót sem hallott volna abból, amit mondtak.
Távolba révedı tekintete arra engedett következtetni, hogy gondolatai teljesen máshol
járnak.
Távoli csillag,
Közeli csillag,
Az én álmaimban
Te mutass utat.
Közeli csillag,
Távoli csillag,
Versemet halld meg,
Reményt mutass!
İrködj felettem,
Ragyogd be életem,
Ébredéskor tedd
Napossá reggelem!
Nivest megmosolyogtatta a vers ártatlan szépsége. Gyerekversek voltak mind, de
szépek és édesek, amelyek a gyermekkorára emlékeztették. Zavaros emlékek voltak ezek,
mégis nagyon-nagyon fontosak. Minden alkalommal, amikor újraolvasta a verseket, úgy
érezte, eltölti ıt az a szeretet és gyengédség, amivel annak idején édesanyja halmozta el ıt.
Mintha még most is ott lenne mellette. Nem igazán érdekelte, hogy a versek valóban
hatással vannak-e az álmokra vagy sem. Még kétszer elolvasta a versikét, majd bizakodva
hajtotta álomra a fejét.
Meg sem várta az unokahúgait, akik rendszerint reggelente beköszöntek neki, leszaladt
az alsó szintre, és a reggelizıszalon felé vette az irányt.
Ahogy belépett, elsıként Herbert herceget pillantotta meg, aki már a nagy,
négyszögletes faasztalnál ült, és kedélyesen csevegett Berglind bárónıvel.
Érkezésére pillanatnyi csend lett a teremben, de Nives úgy tett, mintha ebbıl semmit
sem vett volna észre, és kerülte a herceg átható tekintetét. Udvariasan üdvözölte
mindkettıjüket, leült a helyére, és igyekezett elnyomni magában azt a kellemetlen érzést,
amit a herceg látványa váltott ki belıle.
Az elıtte lévı tányéron egy apró ékkövet pillantott meg. Vörös drágakı volt, pont
olyan, mint egy rubin.
– Micsoda véletlen! Épp olyan színe van, mint a ruhájának, Nives hercegnı! – suttogta
a fülébe a herceg.
Nives kıvé dermedt ültében.
Vajon honnan tudhatta a herceg, hogy ı aznap reggel vörös ruhát fog viselni? Már a
gondolattól is halálra rémült, hogy a herceg ilyen jól ismeri ıt. Mintha csak olvasni tudna
a gondolataiban. Mások talán örültek volna egy ilyen csodás felfedezésnek, ı azonban
rettenetesen megijedt.
Csak nézte meredten a drágakövet, képtelen volt hozzáérni.
– Mit jelentsen ez?
– Ajándék önnek, hercegnı! – válaszolta Herbert.
– Ajándék? Nekem? Mégis milyen alkalomból?
– De hiszen ez csodálatos, drágám! – csicseregte a bárónı, mint egy kis kanári, a
hatalmas bırfotelben ülve.
Nives azonban a herceghez fordult.
– Jól aludt, Herbert herceg?
– Köszönöm a kérdését, remekül.
– Semmi nem zavarta meg a nyugalmát? Zajok? Furcsa lépések a folyosón? Nyíló és
csukódó ajtók?
– Mégis mirıl beszélsz, Nives? – kérdezte a bárónı nyugtalanul.
Nives le sem vette a szemét a hercegrıl, annak reményében, hogy megerısítést kap
gyanújára.
Meredten nézte a herceget, és remélte, hogy sikerül kicsikarni belıle valami megadó
választ vagy beismerést.
Herbert azonban csak mosolygott, és ennyit mondott:
– Nem, hercegnı, köszönöm igazán jól és mélyen aludtam.
Ekkor Nives haragosan felpattant a székrıl:
– Engedelmükkel! – kiáltotta, és otthagyta az étkezıasztalt.
A herceggel való találkozása egy csapásra elfeledtette vele a reggeli jókedvét.
– Nives… kedvesem! – szólt utána a bárónı.
A lány azonban már szaladt is Thina és Tallia szobája felé.
Most valóban szüksége volt rájuk.
16.
A csapda
– Biztos vagy benne, hogy mőködni fog? – suttogta Thina Nives fülébe.
– Egészen biztos – válaszolta a hercegnı halkan.
Mindketten hosszú fekete köpönyegbe burkolózva álltak a szoba közepén. Úgy
betekerték magukat, hogy csak a szemük látszott ki a ruhadarab alól. Próbát tartottak a
kislányok szobájában, mert csapdába akarták ejteni az éj leple alatt ólálkodó herceget.
Tallia, akit még túl kicsinek tartottak ilyen veszélyes vállalkozáshoz, sértıdötten
kuporgott egy széken a szoba sarkában.
Hasztalan próbálta meggyızni az unokatestvérét, hogy már elég nagylány, Nives nem
tágított.
– Igen veszélyes lehet – mondta.
– Szép kis hála, mondhatom. Ha én nem lestem volna meg, semmit sem tudnátok a
herceg éjszakai kirándulásairól – pufogott magában a kislány.
– Ez igaz. És nagyon nagyra értékelem a segítségedet.
– Akkor mehetek én is?
– Ne akaratoskodj, húgocskám! – szólt közbe Thina.
– Nagyon is fontos, hogy valaki itt maradjon a szobánkban ırt állni, amíg mi kint
vagyunk.
– Ráadásul olyasvalaki, akiben teljes mértékben megbízhatunk – tette hozzá Nives,
hogy még meggyızıbb legyen.
Tallia azonban egy cseppet sem örült annak, hogy a feladatát fontosnak minısítették,
de azért csendben maradt, és morcosan bámulta a padlót maga elıtt.
Nem sokkal vacsora után voltak. A napsütést felváltotta az éjszaka sőrő sötétje, amely
csendesen ereszkedett le Arcandida várára. A vár lakói lassan nyugovóra tértek. Mindenki,
kivéve a titokzatos éjszakai vándort.
Ha a herceg nem megy el, akkor csak egy mód van arra, hogy Nives elkerülje a vele
való találkozást. Hosszas gondolkodás után a hercegnınek támadt egy ötlete.
Felajánlja majd a bárónınek, hogy térjenek vissza az eredeti tervhez, és tartsák meg az
ünnepséget. Úgy tesz majd, mint aki meggondolta magát, és készen áll arra, hogy
vılegényt válasszon magának. Így legalább elérheti, hogy más hercegek is legyenek a
kastélyban, ne csak Herbert.
Ha pedig megérkeznek… valami majd csak lesz! Emiatt most nem aggódhatott,
vállalnia kellett a kockázatot. „Egyszerre mindig csak egy dolgon törd a fejed!” –
mondogatta az édesanyja.
Miután úgy érezte, hogy felkészült a beszélgetésre, Nives elindult a szalon felé, ahol
Berglind bárónı mindennap pontban négykor a délutáni teáját szürcsölgette.
Ahogy belépett, Haldorral találta magát szemközt, aki egy vaskos könyvet szorongatott
a hóna alatt.
– Tiszteletem, hercegkisasszony – köszöntötte a könyvtáros mély meghajlás
kíséretében.
– Jó napot, Haldorr!
Bármit is tartalmazott az a vaskos kötet, a bárónıt igen felzaklatta, amit megtudott
belıle. Mereven ült a szalon egyik fotelének szélén, pontosan olyan testtartással, ahogy
nemes hölgyhöz illik. Nives elnézte apró, duci alakját. Pont úgy festett, mint egy balerina,
aki kissé meghízott az évek múlásával.
– Ülj le, kedvesem! – szólalt meg a bárónı, és dundi ujjaival felemelte a csészealjról a
finom, fehér alapon kék mintás, porcelán teáscsészét.
– Minden rendben, nénikém? – Hát persze, kedvesem – füllentette Berglind bárónı, és
legyintett egyet a kezével az arca elıtt, mint mindig, ha nyomasztó gondolatot akart előzni
magától.
Haldorr épp most osztotta meg vele kételyeit Herbert de Lom herceggel kapcsolatban.
Miután áttanulmányozta az Öt Birodalom összes családfáját, arra a megállapításra jutott,
hogy a Lom dinasztiának csupán három lány örököse van. Egyetlen fiú örökös sincs a
családban. Az egyetlen Herbert nevő fiú a Lom udvarban az egyik nagybácsi tizenhárom
éves fia. Az udvarban tartózkodó Herbert de Lom pedig egészen bizonyosan nem
tizenhárom éves. Haldorr tudta, hogy Herbert herceg fiatal, de arról eddig fogalma sem
volt, hogy mennyire. Lehetséges volna, hogy Haldorr könyvei tévednek? A könyvtáros
megígérte, hogy még egyszer ellenırzi az adatokat, de, mint mondta, az eddigiek alapján
úgy tőnik, egy csaló vendégeskedik az udvarban.
Nives leült a nénikéjével szemben.
– Kissé kipihentebbnek tőnsz ma, kedvesem.
A megállapítás megmosolyogtatta Nivest, hiszen tulajdonképpen az egész éjszakát
ébren töltötte.
– Igen, így van, nénikém. Az éjszaka segített meghoznom egy fontos döntést – most
Nivesen volt a sor, hogy füllentsen.
Talán még soha eddigi életük során nem volt ennyire távol lélekben egymástól Nives és
a bárónı. Mindketten titkoltak valamit a másik elıtt. Elhallgattak dolgokat, mert azt
gondolták, jó cél érdekében teszik.
Tizenegy, a kastély torkos pingvinje felszolgálta a teát, valamint öt süteményt és egy
halom morzsát. Nives elmosolyodott. Tizenegy soha nem állhatta ki, hogy meg ne
dézsmálja a rábízott tálca tartalmát.
– Fontos döntést, kedvesem?
– Igen. Ez után az unalmas és utálatos ködös idı után… és ez után a várakozás után…
drága nénikém… arra gondoltam, hogy valójában igaza van. Itt az ideje, hogy férjet
találjak magamnak.
A bárónı szeme elkerekedett a meglepetéstıl. Úgy nézett Nivesre, mint aki kísértetet
lát.
– Ó egek! De hisz' ez csodálatos hír! – kiáltotta néhány másodperc elteltével.
Nives nyelt egy nagyot, hogy elnyomja a hazugság miatt érzett lelkiismeret-furdalását.
Nem volt szokása hazudni a bárónınek, de ezúttal fontos cél érdekében tette, meg kellett
védenie valamit, ami még a boldogságánál is fontosabb volt.
– Így hát átgondoltam az ünnepség ötletét, és arra jutottam, hogy mégiscsak meg
kellene tartanunk.
– Ezzel azt akarod mondani… hogy el akarod küldeni a meghívókat?
– Pontosan.
– Vagyis… azt mondod, hogy nem akarsz hozzámenni Herbert herceghez?
– Nem, nem akarok hozzámenni – ismerte be Nives. – Most, hogy ıt megismertem,
szeretném megismerni a többi kérıt is… mind a tizenegy királyság hercegét… hogy
kiválaszthassam közülük a jövendıbelimet.
– Hát persze! Ahogy akarod! – bólintott Berglind bárónı megértıen. – A meghívók
már úgyis készen vannak… és talán…
– Az ég is kiderült, nem igaz? Ha a fókák is el tudnak indulni a tengeren, akkor küldjük
el a meghívókat most azonnal nénikém.
– Rendben – felelte a bárónı, aki úgy meghatódott, hogy képtelen volt bármi mást
hozzáfőzni a hallottakhoz. – Kezdetben én is így akartam, mielıtt…
– Tudom, nénikém. Miért hátrálnánk hát meg az elsı akadály láttán? Ha egyszer
ünnepséget akarunk rendezni, akkor meg is rendezzük, bármi történjék is, nem igaz?
Az idıs hölgy bólintott. Képtelen volt megszólalni e hirtelen változás láttán. Majd
megfogta Nives kezét.
– Örülök, hogy e szavakat hallom tıled, Nives. Már annyira aggódtam miattad!
Nives is örült, bár közben szívbıl remélte, hogy nem kergette magát még annál is
nagyobb zőrbe, mint amiben eddig volt.
Két eggyé olvadt alak vágtatott át szélsebesen az Örök Jég Birodalmának hófödte
mezıin. Látszólag céltalanul rohantak. Olykor hirtelen irányt váltottak, felgaloppoztak egy
domb tetejére, majd alászálltak, maguk mögött hagyták a gejzíreket, és felvágtattak a
vulkán oldalába. Vágtattak, csupán azért, mert vágtatni jó. Nives erısen kapaszkodott
Gunnar bundájába, aki a lány szorítására még gyorsabban száguldott.
Felszabadító, mámoros vágta volt. Maguk mögött hagyták az elmúlt napok gondjait és
az aggodalmat, amely az utóbbi idıben összeszorította szívüket, és kétségbeesett
hallgatásra ítélte ıket.
Végül elérték a Nagy Fa barlangját. Késı délutánra járt az idı. Különös fény ragyogta
be a fát aznap. Meleg, szórt fény.
A magasan lévı ágak levelei, amelyek legközelebb estek a fényhez, aranyos színben
csillogtak, és az óriási érett narancsok olyanok voltak, mint egy-egy hatalmas bronzlabda.
Helgi egy öreg falétra legmagasabb fokán állt. Amikor meglátta ıket, lemászott,
kezében metszıollóval és egy kosárral.
– Hercegnı! Isten hozta! – köszöntötte Nivest vidáman.
A lány boldogan vetette magát a kertész karjába, majd hirtelen zokogni kezdett. A
kertész kıvé dermedt zavarában, mivel fogalma sem volt, mit kellene mondania vagy
tennie. Nem tudta, mi történt Nivesszel az utóbbi idıben, ezért el sem tudta képzelni,
milyen szomorúság gyötri a lányt. Nives azonban nagyon is jól ismerte azokat az erıs,
oltalmazó karokat, amelyek kislánykorában oly sokszor emelték fel, hogy elérhesse a
Nagy Fa ágait.
Nives számára a férfi a múlt egy darabkáját jelentette, az egyetlen köteléket mindazzal
a múltbéli boldogsággal, ami végleg tovatőnt az életébıl. Mélyen magába szívta a kertész
fő-, gyümölcs- és virágillatát, míg teljesen el nem bódult tıle.
Helgi gyöngéden megsimogatta a fejét hatalmas, hosszú évek kemény munkájától
megkérgesedett tenyerével, majd finoman eltolta magától a lányt, a szemébe nézett, és
csak ennyit mondott:
– Ne aggódjon, kisasszony, nagy királynı lesz önbıl.
A szavak hallatán Nives úgy érezte, új vagy eddig csupán elfelejtett erı járja át testét.
Helginek igaza volt. Egy nagy királynı soha nem ijed meg semmitıl, hanem emelt fıvel
néz szembe minden nehézséggel. İ is így fog tenni eztán, hogy kiérdemelje a királynıi
címet. Harcolni fog Arcandidáért és az Örök Jég Birodalmának minden lakójáért.
Helgi elmosolyodott, és egy narancsra mutatott a fa egyik magasan növı ágán.
– Nézze csak meg, hercegkisasszony! Nemsokára mind megérik, és eljön az ideje, hogy
ellátogasson a faluba – mondta halkan.
Nives letörölte a könnyeit.
– Igen, az idı is végre jobbra fordult – bólintott. Gunnar elmosolyodott a bajusza alatt.
Örült, hogy végre magabiztosabbnak látja a lányt. A „falu” mintegy ötven lelket számláló
apró település volt, lakói jobbára halászatból éltek. Hőségesek voltak az udvarhoz, bátrak
és tisztességesek, így adományként, a háború óta minden évben, megkapták a Nagy Fa
elsı narancsait Arcandida uralkodójától, aki így fejezte ki háláját és tiszteletét irányukba.
– Ha el kell mennünk a faluba, akkor nem halogathatjuk sokáig, menjünk gyorsan! –
mondta Nives.
– Jól mondja, kisasszony. Már csak néhány napot kell várnia.
– Te mit szólsz hozzá, Gunnar?
A falu említése hallatán Gunnar halkan felnyüszített.
Ott élt azelıtt, abban a faluban, mielıtt farkassá változott volna. Mielıtt a többi
farkashoz csapódott volna, hogy a vadont rója. És mielıtt a hercegnı szolgálatába
szegıdött.
Míg Nives Helgivel beszélgetett a fáról és a kertrıl, Gunnar leheveredett a főbe, hogy
kipihenje a vágta fáradalmait. Nagyon jól emlékezett még a napra, amikor elıször átlépte
a kastély kapuját.
Amikor megtudta, hogy önkénteseket keresnek Arcandida várának hadseregéhez.
Gunnar meggyızte a többi farkast, hogy kövessék ıt, és álljanak mindannyian Nives
hercegnı szolgálatába. Átvezette ıket az Örök Jég Birodalmán, egészen a kastélyig, majd
mikor Kiram felvonóhídjához értek, Gunnar lépett be elsıként a kapun. Mintegy
varázsütésre a felvonóhíd leereszkedett elıttük, anélkül hogy kimondták volna a nevét,
mintha csak felismerte volna ıket.
Ezután Gunnar az udvarban hagyta farkastársait, és a katonák rémült segélykiáltásaitól
kísérve felment a bejárathoz vezetı lépcsın. Egyetlen pillanatra sem állt meg.
Egy farkas Arcandidában? Egy farkas, aki meg akarja védeni a hercegnıt?
Akkor ismerte meg Gunnar Nivest. Egy csodálatos, világoskék ruhába öltözött kislány
állt elıtte, akinek hófehér bıre és hosszú szıke haja volt. Lágy és tökéletes arcvonásai
azonnal elárulták, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.
Csendes és visszahúzódó volt a mellette álló Berglind bárónıhöz képest.
Gunnar azonnal megszerette.
– Lépj elırébb, farkas! – szólt a bárónı, mintha egy cseppet sem lenne meglepıdve.
– Én egy idıs asszony vagyok, aki nem képes megvédeni a hercegkisasszonyt a reá
leselkedı ezernyi veszélytıl. Minden ellenségünk közül Calengol, a szörny a
legveszélyesebb. Nives hercegnı pedig még kicsi és védtelen. Te, farkas, képes lennél
ellátni ezt a nemes feladatot?
Gunnar az ablakhoz vezette ıket. A bárónı és Nives kinézett az udvarra, ahol egy
csapat fehér farkas ült katonás rendben a hóban.
– Farkasok… – suttogta a bárónı meglepetten.
– Ez lenne hát a sorsunk? Egy csapat farkasra kell bíznunk a birodalom trónörökösének
életét? Remélem, helyesen cselekszem.
Gunnar hosszan felvonított. A farkasok hasonlóan hosszú üvöltéssel válaszoltak neki.
Ekkor mintha csak mély álomból ébredne, Gunnar összerezzent.
Még mindig a főben feküdt, a Nagy Fa mellett. Nives és Helgi aggódó tekintettel nézte
ıt.
– Mi történt, Gunnar? – kérdezte a hercegnı. – Miért vonítottál?
Gunnar észre sem vette, hogy felvonított. Álmodott. És az álom olyan valóságosnak
tőnt, mintha tényleg ott lett volna.
Megnyalta a hercegnı kezét.
„Mindig védelmezni fogom!” – gondolta magában.
A távolban Arcandida kastélyára lassan teljes csend telepedett. Herbert az ablaknál ült,
és a hold vékony sarlóját nézte az égen. Gondolatai vadul cikáztak.
Hüvelyébıl kivont, csillogó kardját a térdére fektette. Remegett a keze.
Vajon félt?
Vagy csak nagyon fáradt volt?
Herbert mindig pontosan tudta, hogy mit akar, és azt is, hogy miként érheti el célját.
Nemsokára ı lesz az Örök Jég Birodalmának új királya. Semmi nem állíthatja meg.
Arcandida csak egy része volt a tervének. Ahogy Nives is. A hercegnı egy titok birtokosa
volt, és Herbert ezt a titkot akarta megszerezni magának.
A titkot a lány apja, a Bölcs Király hagyta örökül Nivesnek. Az a király, akit Herbert
tiszta szívbıl győlölt.
Nem volt könnyő irányítani Nives gondolatait, fıleg mivel Gunnarnak, a veszedelmes
és igen hőséges ırfarkasnak nagy hatása volt a hercegnıre.
Az a farkas titokzatos állat volt, és Herbert tisztában volt vele, hogy Gunnar az élete
árán is megvédené Nivest, bár nem értette pontosan mibıl is táplálkozik ez a
kikezdhetetlen hőség.
Felállt, és nyugtalanul kezdett járkálni a szobában, majd kinyitotta az ablakot. Jeges
légáramlat söpört végig a helyiségen. Az agya hirtelen mintha kitisztult volna. Megállt az
ablak elıtt. A hideg a csontjáig hatolt, és szinte megdermesztette a vért az ereiben. Néhány
percig mozdulatlanul tőrte a hideget, és várta, hogy a jeges levegı befagyasszon lelkében
egy réges-régi sebet, amelynek fájdalmát csak nagy nehezen sikerült csillapítania. Nem
Nives volt az egyetlen, aki elveszítette az apját. Nem ı volt az egyetlen, aki visszasírta a
múltat.
– Ma éjjel… – ismételgette magában Herbert herceg, és félig lehunyta a szemét –
…mindennek vége!
23.
A kegyetlen törvény
Szegény Haldorr képtelen volt megnyugodni. Fel s alá járkált a könyvtárban, idegesen
csapkodott a kezével a levegıben, és a haját tépkedte.
– Érted te ezt, Gunnar? Érted? – ismételgette a fehér farkasnak, aki nem sokkal azután
érkezett hozzá, hogy tudomást szerzett Nives és a herceg készülı esküvıjérıl.
– Úgy érzem, mintha az én hibám lenne! De hát én nem tehetek semmit! Ez a törvény!
Ezek a szabályok! A törvények nélkül pedig nem lehet élni. Ezek a törvények a birodalom
támpillérei.
Gunnar halkan felnyüszített. Teljes mértékben egyetértett a könyvtárossal, ahogy a
kastélyban szinte mindenki. Mindannyian ismerték Arcandida törvényeit, de valójában
senki nem tudott vidám szívvel gratulálni Nives esküvıjéhez és a bárónı döntéséhez.
Arla és Erla sütés-fızés közben másról sem beszéltek, de rögtön témát váltottak,
amikor meghallották, hogy valaki közeledik a folyosón. Bár tudták, mostantól hiába
várják, hogy Nives felbukkanjon a konyhában, és egy kis lekvárt csenjen a
befıttesüvegekbıl. A bárónı mással sem volt elfoglalva, mint a vendégek végeláthatatlan
listájának összeállításával. Olafur és a pingvinek megállás nélkül sürögtek-forogtak, hogy
mindent elıkészítsenek a nagy napra, míg Helgi semmirıl sem tudott.
– Minden elromlott, Gunnar! – ismételgette Haldorr. – Már a kezdet kezdetén, én
mondom neked. Amikor az az ember betette a lábát a kastélyba.
A farkasra pillantott, aki minden mozdulatát figyelte.
– Bárcsak értenéd, amit mondok!
Gunnar közelebb lépett Haldorrhoz, és a könyvtáros megsimogatta a farkas fejét.
– Tudom, hogy jobban értesz engem, mint bármely állat!
Gunnar türelmesen várta, hogy a könyvtáros kiöntse a szívét.
– Még soha senki nem látott olyan hóvihart, mint ami itt volt az utóbbi hetekben. Már-
már azt mondanám, az egész azért történt, hogy senki ne juthasson el Arcandidába. Hogy
teljesen el legyünk szigetelve a többi birodalomtól.
Gunnar halkan felmordult.
– Így igaz, barátom. Azért volt, hogy elzárjon minket a külvilágtól, és lehetıvé tegye,
hogy valaki itt maradjon. Hóvihar és köd soha nincs tavasszal!
A farkas hozzádörgölızött a könyvtáros lábához, majd az ablakhoz ment, és kinézett az
udvarra.
– Teljességgel lehetetlen, hacsak valaki nem használta fel újra, saját célja érdekében az
ısi hómágiát és ködvarázslatot. Ugye érted, mit akarok mondani? A hetekig tartó havazás
alatt tanakodni kezdtem, és utána is jártam a dolognak. Elı lehet idézni a hóvihart és a
ködöt, de csak néhány tiltott könyv segítségével. Olyan varázsigéket tartalmazó könyvek
segítségével, amiket a Bölcs Király örökre elpusztított. Mert gonosz mágia ez, Gunnar.
Olyan mágia, aminek el kell tőnnie a föld színérıl. És ami egyszer már el is tőnt. Van egy-
egy másolat ezekbıl a könyvekbıl a könyvtár egy rejtett zugában, hogy megvédhessük
magunkat… abban az esetben, ha valaki ellenünk fordítva újra használni kezdené a gonosz
erıket. Hóvihar, tavasszal! És én úgy sejtem, ez még csak a kezdet!
Gunnar kivillantotta fogait.
– Én is gondoltam rá. Emlékszel a meghívóra, amivel érkezett? Az egyike volt azoknak
a leveleknek, amiket nem tudtunk elküldeni a hírvivı fókákkal. Az egyik a tizenkét
meghívó közül!
A könyvtáros letette Gunnar elé a vörös és türkiz színre lakkozott dobozkát a tizenegy
fehér meghívóval.
– Nem tudod elolvasni ıket, mert nem te vagy a címzettje egyiknek sem. De itt csak
tizenegy van, látod? Én soha nem küldtem el ezeket a leveleket. Akkor mégis hogyan
hiányozhat az övé a dobozból? Napokig törtem rajta a fejem, míg végül tegnap, amikor
Calengol ismét betört a kastélyba, rájöttem a titok nyitjára.
Egy vörös madártollat mutatott a farkasnak. Egy holló tolla volt.
– Nem sokkal Herbert herceg érkezése elıtt, Calengol berontott a konyhába. Én
mondom neked, hogy nem csak azért tette, hogy ránk ijesszen.
Gunnar felidézte magában a támadást.
– Ha Calengol valamilyen módon tudomást szerzett a meghívókról, akkor az egyik
holló könnyőszerrel eljuthatott a könyvtárba, és ellophatta az egyiket. Nem is volt nehéz
dolga, hiszen hogy emlékezzem a Hekta vulkán láthatatlan tintájával írott meghívók
címzettjeire, a nevüket rendes tintával, szép olvashatóan felírtam a borítékra. Calengol
idomított hollójának nem volt más dolga, mint hogy kiválassza és a csırébe kapja a
megfelelıt, és elvigye a hercegnek. İ pedig már itt volt. Ne kérdezd, hogyan! De
ellenıriztem minden hajót a kikötıben. Herbert nem érkezett egyikkel sem. A semmibıl
bukkant elı!
Gunnar talpra ugrott.
– Ez tehát azt jelenti, hogy Calengol és Herbert szövetségesek voltak. Még
belegondolni is szörnyő! Bebizonyítani pedig képtelenség! Nincs más, mint a gyanú az én
öreg fejemben… Herbert de Lom… látod ezt a nevet itt az Öt Birodalom dinasztiáinak
könyvében? A Lom dinasztia legfiatalabb tagja. Nem lehet több tizenhárom évesnél!
Tudtam én, hogy fiatal, de azt nem sejtettem, hogy ennyire… És ha belegondolunk, hogy
ez még csak a kezdet, Gunnar! Olyan düh tölt el, hogy majd' beleırülök! Legalább Nives
boldog lenne! Soha nem gondoltam volna, hogy így alakulnak a dolgok! Mit csinálsz,
Gunnar?
A farkas felugrott az asztalra, és leborította a tizenegy levelet tartalmazó piros és türkiz
színő dobozt, majd lassan a fogai közé vette a meghívókat.
– Miért?
Ezután a farkas kihúzta a könyvtáros kezébıl a könyvet az Öt Birodalom dinasztiáinak
névsorával, a földre tette, és lábával Herbert de Lom nevére mutatott.
Majd elindult a kis íróasztal felé, megkereste a Hekta vulkán hamujából készített tintát,
miközben Haldorr döbbenten figyelte minden mozdulatát. Mintha a ' farkas mondani akart
volna valamit.
Gunnarnak és az öreg könyvtárosnak sikerült gesztusokkal kommunikálnia egymással.
– Tizenegy meghívó… Azt akarod mondani, hogy írjam meg újra a tizenkettediket? Az
ifjú Herbertnek? És küldjem el neki? De a bárónı azt az utasítást adta, hogy függesszük
fel a hercegek ünnepségének készületeit, és szervezzük meg az esküvıi fogadást! Hogyan?
Titokban? Te és én? De azt nem lehet! Én csak egy egyszerő könyvtáros vagyok… te
pedig… csak egy farkas!
Haldorr mélyen a fehér farkas szemébe nézett, és egy pillanatra furcsa borzongás futott
végig a hátán. Mintha látott volna valamit azokban a hatalmas pupillákban.
– De akkor ki vagy te valójában? – suttogta a könyvtáros, szinte megbénulva az állat
tekintetétıl.
Aztán meg sem várva a választ, leült az íróasztalához, és megtette azt, amiben
megegyeztek.
– Holnap hajnalban elküldjük a meghívókat, aztán meglátjuk, mi történik – mondta
Haldorr.
24.
Látogatóban
Gunnar felriadt álmából olyan hirtelen, mintha valami sötét viző kút mélyébıl bukna
fel. Már rég nem aludt ilyen mélyen, és fıképp régen nem volt ilyen nagyon kézzelfogható
álma. Körülnézett, és megnyugodott, amikor tekintete a takarók alatt fekvı Nives alakjára
esett. A takaró kissé megmozdult. A hercegnı olyasvalamit álmodhatott, ami nem tetszett
neki. Összeráncolta a homlokát, és az arca ijedt grimaszba torzult.
Gunnar lassan odakúszott mellé, megbökdöste az orra hegyével, míg végül Nives
felébredt. – Gunnar, te vagy az?
A farkas csak állt, és sokáig nézte a lányt. Jobban ismerte ıt, mint bárki más. Látta
felnıni, és kislányból szép felnıtt nıvé serdülni. A hercegnı egyre szebb és szebb lett az
idı múlásával, míg ı, aki az életét megmentı varázslat miatt örökre farkasbırbe
kényszerült, öregebb, bundája pedig egyre szürkébb lett.
– Az édesapámról álmodtam – vallotta be Nives, majd megrázta a fejét, hogy
elkergesse magától a gondolatokat. – Nagyon szép álom volt, de aztán hirtelen rettenetessé
vált az egész.
Ekkor egy kék szárnyú bogár röppent fel a lány párnájáról. Gunnar látta, ahogy elrepül
a hajnal elsı fényében úszó ég felé, de kis idı múlva már meg is feledkezett róla.
Nives felült a takarókon, amit matrac gyanánt terítettek alá.
– Ugye te nem rejtegetsz elılem semmit? – kérdezte a farkastól, és megsimogatta az
állat fejét. – És mindig velem maradsz?
Gunnar bólintott.
– Van egy dolog, amit még te sem tudsz rólam… – suttogta Nives. – Olyan dolog, ami
évekkel ezelıtt történt, mielıtt még édesapám meghalt volna. Megtanított nekem egy kis
verset, és miután már fejbıl tudtam, azt mondta, hogy titokban kell tartanom, akár az
életem árán is. Azt is mondta, hogy ennek a versnek varázslatos ereje van, benne rejlik a
Nagy Birodalom békéje és harmóniája. Rám bízta ezt a titkot írott formában is, és azt
mondta, ez a vers az enyém, csakis az enyém, és hogy csak azzal a férfival oszthatom meg
ezt a tudást, akit majd… ó egek! – kiáltott fel Nives, és egy pillanatig hallgatta a
függönyön túlról érkezı zajokat –, … akit majd igazán szeretek.
Gunnar közelebb lépett a lányhoz, és Nives erısen magához ölelte.
– Én nem akarom, hogy Herbert valaha is megismerje apám versét – suttogta Nives. –
İ nem az a férfi, akit szeretek. İ csak egy férfi, akihez hozzá kell mennem feleségül.
A farkas megbökdöste az orrával.
– Nem, nem vagyok köteles elmondani neki. İ pedig soha nem fog magától rájönni. A
verset elrejtettem Arcandidában, biztos helyen: az én titkos rejtekhelyemen.
Ekkor Nives felemelte a jobb kezét, és felmutatta három ujját.
– Hármas fogadalom! – mondta. – Nem mondhatom el senkinek. Még neked sem,
különben Thina és Tallia megharagszanak.
Késıbb kiléptek a sátorból, megköszönték a falubelieknek a vendégszeretetüket, és
megígérték, hogy az esküvı után újra visszatérnek.
Bekopogott hát a lány ajtaján, olyan határozottan, hogy a hercegnı halálra rémült.
– Mi történt, Gunnar? Mit szeretnél?
A farkas elindult a szoba egyik sarka felé. Amikor az éjjeliszekrényhez ért, szájába
vette a könyvet, amit a hercegnı minden este olvasni szokott. Az Édes álmok
verseskötetét.
– Szeretnéd, ha olvasnék neked egy verset? Gunnar megrázta a fejét. Óvatosan
megfogta Nives kezét, és kivezette a kastély folyosójára, egészen a trónteremig. Beléptek
a terembe, és elvezette a lányt a trónig. Ezután orrával újra a könyvre bökött.
– Gunnar, mit akarsz mondani? Nem értem.
„Édes álmok verseskötete. Álmok. A te álmaid. A vers” – gondolta a farkas.
Nives hirtelen megértette.
– Édesapám versérıl kérdezel?
Gunnar vakkantott egyet.
– De miért?
A fehér farkas halkan felmordult.
– Gondolod, hogy veszélyben van?
Az állat kaparni kezdte mancsával a jeges padlót, és eltolta a szınyeget.
– Senki nem találhatja meg. Nem…
Nivesnek hirtelen eszébe jutott az a történet, amit Tallia mesélt néhány héttel korábban.
Amikor rajtakapta Herbert herceget a konyhában, amint egy furcsa versikét ismételget
magában.
Egy versikét, egy mondókát vagy egy verset.
– Jaj ne! – suttogta.
Egyetlen szó nélkül kiment a szobából, és elindult fel a lépcsın a kastély padlástere
felé. Gunnar csendben követte. Amikor felértek a padlásszintre, beléptek egy ajtón, amely
olyan picike volt, hogy Gunnar csak egészen összekuporodva fért át rajta.
Nives azonban határozottan haladt elıre, négykézlábra ereszkedve.
Elértek egy második ajtóhoz. A lány kinyitotta, és tovább kúsztak egy vékony,
kürtıszerő folyosón. Nagyon hideg volt odafönt, és nagyon sötét, csak a jégfalon
átszüremlı halvány kinti fény világította meg a folyosót.
Nives egyszer csak megállt az egyik falhoz láncolt fekete vaslap elıtt, amely az épület
jégfalait tartotta össze. Háromszor megkocogtatta, várt egy pillanatig, majd újabb három
koppintás.
A vaslap megremegett egy kicsit, majd nyikorgó hang kíséretében lassan elmozdult.
Egy egészen pöttömnyi, cellaszerő szobába jutottak.
Sötét volt odabent, ám néhány percnyi várakozás után szemük kezdett hozzászokni a
sötéthez, és már meg tudták különböztetni a szobában lévı tárgyakat, amelyek úgy
hevertek szanaszét, mint egy elfeledett győjtemény darabjai.
Ezek voltak Nives kincsei.
– Még itt van… meglátod – suttogta a lány. Gyakorlott kézzel, tapintás alapján is
felismerte a tárgyakat a sötét helyiségben. Egyenesen a második falipolchoz lépett, és
megtapogatta maga körül a talajt. Megérintett egy vékony, henger alakú bırtokot, és
közelebb húzta magához. Lesöprögette róla a rárakódott porréteget.
Aztán a farkasra nézett.
– Ez az. Akarod, hogy kinyissam? Gunnar bólintott.
Nives letekerte a doboz tetejét, és elıhúzott belıle egy kisebb rézhengert. A
rézdobozban egy ezüstlemez lapult, amely olyan vékony volt, mint egy papírlap.
– Minden rendben, Gunnar. Itt van a vers.
A farkas megkönnyebbülten sóhajtott fel, és lekuporodott a gazdája mellé.
– Azt gondoltad, nem lesz itt?
Gunnar a lány bal kezére tette hatalmas mancsát, és nagyon finoman megsimogatta a
győrősujját a karmával.
Nives azonnal megértette, mit akar mondani a farkas.
– Az esküvı? Herbert? Szerinted a versre fáj a foga?
Gunnar csillogó szemmel az ezüstlapra nézett. Nem ismerte a verset, de tudta, hogy
nagy titokról van szó. Az Örök Jég Birodalmának titkáról.
– Én… valójában mindig is sejtettem, de valahogy mintha senki… még a két
unokahúgom… sem hitt volna nekem.
Nivesnek eszébe jutott, amikor éjszaka követték a herceget, majd az is, hogy a faluban
milyen odaadóan és kedvesen viselkedett vele. Védelmezı és udvarias volt, mint egy
tökéletes férj. A hercegnı a régi bırtokra és az ezüstlapra pillantott. Ez volt az ı
legdrágább és legféltettebb kincse.
– Soha nem kaphatja meg – ismételgette a titkos padlásszoba padlóján kuporogva,
lábánál hőséges fehér farkasával.
Nives tudta, hogy az a vers rendkívüli fontossággal bír. Mindig is tudta. Az Álom dala
egy ısi ének volt, amely hatalmat adott ismerıje kezébe. Öt versszakból állt. Öt rövid
versbıl. Nives, az Örök Jég Birodalmának hercegnıje csak az egyik verset ismerte az
ötbıl. A másik négyet négy testvére ırizte.
Azok a szavak, ahogy a király mondta, magukban hordozták azt az energiát, amely
képes megteremteni a békét a Nagy Birodalom minden lakója – az állatok, a növények, az
emberek és a fantázia teremtményei – között.
Magában hordozta azonban a sötétség erıit is, amelyet Nives nem ismert, de tudta,
hogy az az erı képes tönkretenni mind az ı birodalmát, mind a testvéreiét.
Amikor apja eltörölte a mágiát és a gonosz varázslatot az Öt Birodalom színérıl, így
szólt:
– A fantázia gazdaggá tesz minket, lányom. A mágia nem. A mágia csupán csalás és
hamisság. Soha ne használd hát.
– Ó, apa! Mennyire hiányzol nekem! Úgy szeretném, ha itt lennél mellettem! – suttogta
Nives.
Aztán Gunnarra nézett, és megsimogatta sőrő, fehér bundáját. Az apja azt mondta,
hogy csak annak a férfinak fedheti fel a vers titkát, akit valóban, tiszta szívbıl szeret.
Annak a férfinak, akivel megosztja majd Arcandida trónját.
– Bárcsak te lennél az a férfi, Gunnar! Bárcsak tudnál beszélni! – zokogta Nives.
Nagyon szerette az ı fehér farkasát. Tiszta szívbıl szerette.
– Hallgass ide, Gunnar! Neked tudnod kell…
Nives nagyon halkan suttogni kezdte a verset, amelynek szavai lassanként úgy
bukkantak fel az emlékezetében, mint hajótöröttek a tengervíz színére.
A szavak ott voltak, szép sorjában, mint egy hadsereg katonái, mind-mind a saját
helyén, mert csak így mőködhettek. Csak így volt meg az erejük.
Álmok királynıje,
A világ csendjének úrnıje
Három nap volt még hátra az esküvıig. A jég- és a lávaceremónia elıkerült a könyvtár
polcáról, és Haldorr szomorú szívvel készült az esemény levezénylésére. Elı kellett
készíteni egy jégemelvényt és egy aranylapot a házasulandó felek nevével. Tüzet kellett
gyújtani egyetlen farönkbıl, amely majd megolvasztja a jeget.
Arla és Erla a konyhában serénykedett, és mint mindig, most sem értettek egyet
semmiben.
– Elegem van abból, hogy mindig téged kell hallgassalak – mondta Erla felpaprikázva.
– Ezúttal akkor is úgy készítem a pulykát, ahogy én akarom. Sütve, és punktum!
– Csinálj, amit akarsz, de soha nem leszel kész idıben? – vágott vissza Arla, aki
igyekezett meggyızni testvérét.
– Na jó, akkor halljuk, mit javasol, Nagyokos asszonyság! – csattant fel Erla.
Beletörölte kezét hófehér kötényébe, amit, húgával ellentétben, mindennap gondosan
kimosott, és amiért Arla mindig kigúnyolta.
– Természetesen azt, hogy fızni kellene inkább.
– Fızni? Mégis miféle ötlet ez? Ki hallott már fıtt pulykáról!
– Mi az, hogy ki hallott már fıtt pulykáról? A mama is mindig úgy készítette! Bár te
valószínőleg mindig valahol másutt tekeregtél, ahelyett, hogy a konyhában segítettél volna
neki.
Kettıjük közül Erla volt a kicsapongóbb természető, és amikor Arla nagyon kijött a
sodrából, soha nem mulasztotta el, hogy szemére ne vesse esetleges hanyagságát.
– Lehet, hogy így van… de én legalább szórakoztam is egy kicsit az életben. Ennek
ellenére nem emlékszem rá, hogy valaha is ettem volna fıtt pulykát – vitatkozott tovább
Erla.
– Naná, mert észre sem vetted! Annyi érzéked van az ízekhez, mint egy
jegesmedvének!
– Te meg mindig mindent jobban tudsz mindenkinél, igaz? Most már aztán elég!
– Na most már tényleg elegem van belıled! Csináld meg te a pulykát, méghozzá úgy,
ahogy akarod!
Ekkor Erla lekapta magáról kötényét, és lecsapta a lisztes asztalra, hatalmas porfelhıt
verve maga körül. Arla megcsóválta a fejét, és feltett egy óriási fazekat a tőzre, hogy
megfızze a pulykát.
– Mekkora hőhó egy kis semmiségért!
Az istállóban eközben négy pingvin egy-egy kis létra tetején állva gondosan
lecsutakolta a herceg éjfekete lovát. Herbert herceg vadászatra készült aznap.
Olafur maga fényesítette ki a csizmáját és tisztította meg a vadászpuskáját.
Amikor már minden készen állt, Herbert herceg hosszú köpönyegében levonult az
udvarra. Sötétkék, bársony térdnadrágot viselt és aranypaszomántot, valamint széles vállú
kabátot, amelynek szők nyakrésze aranyozott gombokkal zárult.
Ruházata bár igen elegáns volt, nagyon nem illett az Örök Jég Birodalmához.
Elefántcsontszínő inge magas, keményített gallérban végzıdött, amely még jobban
kiemelte a herceg izmos nyakát. Tükörfényes csizmáját aranycsat díszítette, amely minden
lépésénél megcsörrent. Oldalán ott lógott a kardja, jobbjában pedig sötét színő bırkesztyőt
fogott.
Mély meghajlással búcsúzott el Nivestıl, aki a szobájának ablakában állt, majd kezet
csókolt a bárónınek, és megborzolta az udvaron játszó két kislány haját.
Aztán felszállt a lova nyergébe.
Nives szíve hirtelen ırülten kalapálni kezdett. Amikor a herceg kilovagolt a
felvonóhídon, és elhagyta a kastélyt, a hercegnı azt kívánta, bár soha többé ne térne
vissza!
Nem azt kívánta, hogy valami baj érje, csupán azt, hogy tőnjön el örökre az életébıl.
Lehunyta a szemét, és könyörögni kezdett, hogy kívánsága valamiképpen teljesüljön.
Csupán néhány óra telt el Herbert indulása után, amikor a várfalon függı csengı
csilingelni kezdett, jelezve, hogy vendégek érkeztek a kastélyba. Lovasok menete állt a
felvonóhíd elıtt.
– Ó, egek! Megérkeztek az elsı vendégek! – kiáltotta a bárónı, és úgy ugrándozott fel s
alá a szalonban, mint egy kislány. – Gyorsan! Gyorsan! Ide mindenki! Kész van minden?
Olafur! Olafur! Hol van Olafur?
Amikor Haldorr meghallotta a hírt, csontos lábain elindult felfelé a könyvtár
legmagasabb szintjére. Ahogy felért, körbenézett, és miután legyızte a szédülést, ami
hirtelen elfogta, felkiáltott:
– A király szakállára! Sikerült! Megérkeztek!
Gunnar megparancsolta a felvonóhídnak, hogy nyíljon le, és az udvarban várta, hogy a
kis csoport beügessen a kastélyba.
A küldöttség átlovagolt a hídon, és hangos lódobogás és fegyvercsörgés közepette
ellepte az udvart. A csoport mintegy ötven emberbıl állt. Egymás után leszálltak a
lovukról, és meglepetten néztek az ıket fogadó lakájra és a farkasra.
Egyikük elırelépett. Rézvörös hajú, pirospozsgás arcú férfi volt.
– Kabadi herceg vagyok az Aranyló Homok Birodalmából, és Nives hercegkisasszony
esküvıi szertartására érkeztem – mondta határozottan.
Ezután a háta mögött álló férfiakra mutatott, és így folytatta:
– İk pedig a követségem tagjai.
Olafur tisztelettudóan köszöntötte ıket.
– Isten hozta Arcandidában, Kabadi herceg. Berglind bárónı a Káprázatok Termében
várja önt, a lépcsı tetején. Kövesse, kérem, a pingvint, aki megmutatja az utat önnek. A
követségét pedig a farkasok elvezetik a vendégek szálláshelyére.
Újabb vendégek érkeztek. Egy herceg az Erdık Birodalmából, valamint a Bővölet
Barlangjának hercege a Mélységek Birodalmából. A Korallok Birodalmából két
ikertestvér jött, csillogó korallokat és kagylókat hozva magukkal ajándékként. Majd
megérkezett a Tündérek hercege is egy aprócska, repülı ékszeresládikán ülve. Az Orkok
hercege egy nagyon udvarias levélben kért bocsánatot a hercegnıtıl, amiért nem tud részt
venni az ünnepségen, de mint írta, nem talált hajót sehol a Fantázia tengerén, amely elbírta
volna királyi súlyát.
Ahogy a hercegek egymás után bemutatkoztak, Gunnar egyre csalódottabbá vált. Az
utolsó közülük egy szinte még serdülıkorban lévı fiúcska volt, akinek még elsı szakálla
sem serkent ki.
Nagyon fiatal volt, vállig érı hosszú hajjal és kedves, muzsikusra emlékeztetı arccal. A
nagybátyja társaságában tette meg a hosszú utat idáig, aki nagyon aggódott, nehogy
valami baj érje fiatal unokaöccsét.
– Herbert de Lom herceg vagyok – szólalt meg a fiú ragyogó tekintettel.
– Ez a herceg elsı hivatalos meghívása – magyarázta a kísérıje kissé fagyos mosollyal
az arcán.
Életében elıször Olafur teljesen elbizonytalanodott, és fogalma sem volt, mit kellene
válaszolnia.
– Ó… igen… persze… Isten hozta, Herbert de Lom herceg – dadogta, és remegı
kézzel a kastély bejáratához vezetı lépcsıre mutatott.
Ennek a Lom hercegnek semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a férfihoz, aki hetek
óta vendégeskedett az udvarban ugyanezzel a névvel.
Gunnar vadul vonítani kezdett, hogy összehívja farkasait.
A következı pillanatban már el is tőnt.
A kastély alsó emeletei sötétek voltak, az ablakok zárva. A felsı szint nagytermébıl
azonban tánczene szőrıdött ki. A vendégek ünnepeltek.
A farkasok, mint a kísértetek vonultak be az udvarra. Biztonságos, meleg helyre
vonszolták Gunnar testét, majd a fáradtságtól lihegve, egytıl egyig lekuporodtak köré.
Vártak, végtelen türelemmel, bár rettentı éhesek voltak.
Azon az éjjelen azonban Olafur nem jött. A szolgák is elmaradtak. Úgy tőnt, mindenki
megfeledkezett róluk. Aztán hirtelen lépteket hallottak a szolgalépcsı irányából. Valaki
gyors ütemben közeledett. A farkasok felemelték fejüket. Nives hercegnı volt az.
– Neeeem! – kiáltott fel a lány, amikor meglátta a földön heverı Gunnar vérben úszó
testét a farkasok között. – Nem, Gunnar, ez lehetetlen! Mondjátok, hogy ez nem igaz!
Mintegy válaszként, a farkasok távolabb húzódtak uruktól, utat engedve a hercegnınek.
Nives a földre vetette magát, és felemelte Gunnar fejét.
A farkas csukott szemmel feküdt, szája félig nyitva volt, a nyelve kilógott.
– Ó, ne, Gunnar! Nem, ez nem lehet! Nem lehet? – ismételgette Nives kétségbeesetten.
A farkas orra mintha tőzben égett volna meg. Hátsó lába vérben ázott. Nivest szédülés
kerítette hatalmába. Meghalt volna? – Ébredj fel, Gunnar! Gunnar!
A fenti emeleten a zene hirtelen elhallgatott. Kinyíltak az ablakok. Nık és férfiak alakja
jelent meg a gyertyák és olajlámpások fényében. Aztán szinte észrevehetetlen mozgás
hallatszott. Olafur merev alakja tőnt föl Nives mögött.
A lakáj a fehér farkas fölé hajolt, és óvatosan megvizsgálta.
– Él, hercegnı.
Nives mintha rémálomból ébredt volna.
Úgy érezte, testének minden egyes csontja megolvad a megkönnyebbüléstıl. Gondosan
megvizsgálta Gunnar testét. A lakájnak igaza volt: az állat széles mellkasa valóban
mozgott, fel és le, nagyon, nagyon lassan.
– De akkor miért nem nyitotta ki a szemét?
– Megsérült. És nagyon fáradt, kisasszony – válaszolta bizonytalan hangon Olafur,
majd intett néhány pingvinnek, hogy hívják az udvari orvost. – Minden rendben lesz,
meglátja, hercegnı.
Nives kissé megnyugodva az ölébe fektette Gunnar fejét.
– Ne hagyj el engem, Gunnar! Érted, amit mondok? – suttogta az állat fülébe. – Most
már minden rendben lesz, meglátod. Minden olyan lesz, mint régen. A közös vágták, a
közös kirándulások a Nagy Fához, a közös titkaink…
A hercegnı beszélt és beszélt, közben egyre csak peregtek a könnyei. A könnycseppek
ráhullottak Gunnar bundájára.
– A mi titkunk… ott fenn a padláson… – suttogta a lány zokogva. – A vers, amit
olvastam neked, emlékszel? Édesapám verse. Azt mondta, hogy csak azzal a férfival
oszthatom meg, akit igazán szeretek. És én… én téged szeretlek, drága Gunnar, tiszta
szívbıl szeretlek.
Míg ezt mondta, a könnyei hullottak, akár a csillagok. És ahogy a farkas testén
végigfolytak, valami történt. Elıször a többi állat vette észre, és lassan hátrálni kezdtek.
Ijedten fújtattak.
Gunnar Nives karjai között lassan egyre kissebbé vált. A bundája eltőnt, mint mikor a
jég felolvad a tavaszi napsütésben, és mancsai lassanként igazi kezekké és lábakká
alakultak.
Amikor Olafur is észrevette a változást, teljesen elveszítette a hidegvérét, és így
kiáltott:
– A király szakállára!
Majd a következı pillanatban elájult.
Nives azonban semmit sem látott.
Félig lehunyt szemébıl csak ömlöttek alá a könnyek, miközben gondolatban újra átélte
közös életük minden egyes pillanatát.
– Ébredj fel, Gunnar, kérlek! Ébredj fel… – ismételgette, egyetlen pillanatra sem
hagyva abba a farkas fejének simogatását. Simogatta a fülét, az orrát…
Nives keze hirtelen megállt. Végre kinyitotta a szemét. Egy fiatal fiú arcát pillantotta
meg.
Abban a minutumban a fiú is kinyitotta a szemét, és ránézett.
İ volt az. A legjobb barátja, a társa, aki élete minden egyes kalandjánál ott volt
mellette. Nives azonnal felismerte, szemernyi kétsége sem volt: ugyanaz a nyugodt,
védelmezı tekintet, ami mellett mindig biztonságban érezte magát.
Gunnar volt az, az ı nagy fehér farkasa.
Nives egyetlen szót sem tudott szólni. Gunnar azonban igen.
– Szeretem önt, hercegnı… – mondta a fiú.
– De… Gunnar, te vagy…
– Igen, én vagyok – válaszolta a fiú. – És mindig is szeretni fogom.
Így ért véget Nives hercegnı története.
Biztosan szeretnétek tudni, hogy mi történt ezután. Nagyon egyszerő.
Végre megülték a lagzit, amire Berglind bárónı oly régóta várt. Már minden elı volt
készítve. A vendégek is ott voltak. És Nives, bár az utolsó pillanatban, de végre
megtalálta a maga hercegét. Az igazat megvallva, ahogy a két szakácsnı csendben
megjegyezte, a vılegény nem volt éppen egy igazi herceg, de ki mondhatott volna ellen
Nivesnek? Gunnar csodálatos férfi volt!
A szertartás alatt, és attól a naptól fogva egész életében, a farkasból emberré vált férfi
botra támaszkodva járt. Mindörökké magán viselte a Herbert herceggel folytatott harc
nyomait.
Senki nem tudja pontosan, miként is változhatott újra emberré. Talán Nives
szerelmes könnyei törték meg a varázst, de az is lehet, hogy Gunnar olyan közel került a
halálhoz, hogy Alifával, a vulkán ırével kötött megállapodása érvényét vesztette.
Vagy, ahogy azt Nives hitte hosszú-hosszú ideig, apja versének volt köszönhetı, amit
a farkasnak olvasott a titkos padlásszobában. A versnek, amely magában hordozta a
fantázia ısi hatalmát, ami által az álmok képesek valóra válni.
Bárhogy is volt, sok-sok titok várt még megoldásra azon a különös tavaszon
Arcandidában. Titkok, amelyekre sem Haldorr ezernyi könyvében, sem Helgi
megbízható memóriájában nem lehetett meglelni a választ. Sok történetet kellene még
elmesélni ahhoz, hogy mindet felfedjük. Nives testvéreinek történetét, amelyet még nem
ismertek.
De türelem. Mindent a maga idejében. Most csak élvezzük a nagy lakodalmat
Arcandidában, és örüljünk együtt Nives hercegnı esküvıje alkalmából.
Hallgassátok csak! Mintha Arlát és Erlát hallanám vitatkozni a kandírozott
gyümölcsökrıl… Szerintetek melyiküknek van igaza? Erla szerint tejszínhabbal kellene
tálalni, míg Arla állítja, hogy jázminszirupba mártva a legfinomabbak.
Nézzétek csak meg még egyszer, utoljára, mielıtt itt hagynánk az Örök Jég
Birodalmának szereplıit, azt a kissé púpos hátú alakot ott a háttérben… felismeritek ıt?
Hát persze, Helgi az, aki magára öltötte ünneplıruháját, és lelkesen mondogatja
mindenkinek, aki csak elhalad mellette, hogy igen, ez aztán az esküvıi lakoma!
Pontosan olyan, amilyennek lennie kell!
Ott lent pedig, az ezüstszállal átszıtt függöny mögött nem Thina rejtızködik? Tallia
pedig épp most borított ki egy csésze teát. Fogjátok be fületeket, mert azt hiszem, egy
perc, és óriásit sikít majd.
Jobb lesz elindulni, szép lassan, lábujjhegyen, pont úgy, ahogy jöttünk, magunkkal
vive mindazt, amiben biztosak lehetünk: hogy Nives és Gunnar szerelme igazi szerelem,
pont olyan, amilyenrıl az irigykedık azt mondják, hogy csak a mesékben létezik.
Szerencsére azonban ez nem mese, ez a Fantázia. És a Fantázia, mint tudjátok,
valóban létezik. Most elköszönök tıletek, viszontlátásra a következı birodalomban!
fà|ÄàÉàÉÇ
gxt fà|Ä àÉÇ