A szerves kémia kialakulása, tárgya, alapelvei.

Az anyagi világról szerzett természettudományos ismerek bővülése magával hozta az

egyes tudományok (fizika, matematika, kémia, geológia, biológia, stb.)
tagozódásának megkezdődését, amit nem lehet egy konkrét évszámhoz kötni, de több
jelentős felfedezés miatt az 1500-as évek közepe jelölhető meg. A kémia ekkor az
ún. jatrokémia (orvosi kémia) időszakát élte. 1500-as évek jatrokémikusainak fontos
szerepük volt új (mai besorolás szerint szerves) vegyületek elkülönítésében is. Pl.
Valerius Cordus (német) 1540-ben felfedezte a sztrichnint tartalmazó növényi magok
mérgező hatását, majd alkohol és kénsav reakciójával étert, Andreas Libavius
(német) 1595-ben acetont állított elő. A XVII. századot tartják a tudományos kémia
kezdetének, amikor különvált az orvostudománytól. A kémia tudományág később tovább
tagozódott és a XIX. század elején kialakult a szerves kémia, majd elkezdődött a
lendületes fejlődése, ami mind a mai napig tart.

Az 1700-as évek utolsó harmadában a különböző növényi és állati eredetű anyagokat

összehasonlítva az ásványi anyagokkal számos hasonlóság mellett jelentős
különbségeket is találtak. Kialakult egy olyan rendszerezés, amely az élő
szervezetek anyagait organikus vagy „szerves” csoportba sorolta, míg a másik
csoportba az anorganikus vagy szervetlen anyagok kerültek. A korabeli felfogás
szerint szerves anyagot csak élő szervezet képes létrehozni az ún, vis vitalis =
életerő révén, tehát laboratóriumi körülmények között szerves anyag nem állítható
elő. Ez a felfogás volt érvényben egészen addig, amíg Wöhler 1824-ben és 1828-ban
két híressé vált kísérletet nem végzett: elsőként az anorganikus anyagok közé
sorolt Hg(CN)2-t hevítve diciánt nyert, amit hidrolízissel oxálsavvá tudott
átalakítani. Az oxálsav korábban ismert volt mint növényi sav, tehát az életerő
elmélet szerint laboratóriumi módszerrel nem állítható elő.

Ugyancsak Wöhler 1828-ban ammónium-cianát hevítésével, korábban már az állati

szervezetekből ismert organikus anyagot, karbamidot kapott.

Bár ezekből a kísérletek még nem döntötték meg azonnal a vis vitalis elméletet, de
sok hasonló megfigyelés után, főleg Liebig, Bertholet, Dumas, Kolbe, Gerhardt,
Wurtz és Kekulé kísérleti munkái nyomán kiderült, hogy nincs elvi különbség az
organikus és anorganikus csoportba sorolt anyagok között, mindegyikük előállítható
laboratóriumi módszerekkel és érvényesek rájuk az általános kémiai
törvényszerűségek. Ennek ellenére célszerű a két csoportot megkülönböztetni, amit
alapvetően a szerves vegyületek jóval nagyobb száma, eltérő tulajdonságai
indokolnak. A szerves vegyületek többségét nem a természetben előforduló vegyületek
képezik, hanem a mesterségesen előállított anyagok adják. Bár a szerves
vegyületekben a szénatomok mellett leggyakrabban a H, N, O, S, P és a halogének
fordulnak elő, napjainkig szinte valamennyi elem beépítésére sor került. A bő 200
éves múltú tudományos szerves kémia gyors elméleti és gyakorlati fejlődése nélkül,
szintetikus módszerei, ipari alkalmazásuk nélkül elképzelhetetlen lenne mindennapi
életünk.

A szénvegyületek nagy száma a szénatom tulajdonságaira vezethető vissza, ami

egyedülálló lehetőséget jelent, hogy korlátlanul összekapcsolódjanak és
kimeríthetetlen számban lehessen újabb és újabb származékokat előállítani. Az
elmúlt évtizedekben az ismert szerves vegyületek száma 5-8 évente megduplázódott és
már 15 millión felül jár. A szénvegyületek körében az izoméria jelensége az egyik
oka a szerves vegyületek nagy számának. Az izoméria miatt az összegképlet általában
nem jellemzi kielégítően a szerves vegyületeket, egyértelműen csak szerkezeti
képletekkel jellemezhetők.

A szerves vegyületekben az elsődleges kémiai kötések közül – a számos kivétel

mellett - leginkább a kovalens kötés jellemző.

A szerves vegyületek szerkezetének megismerésében kiemelkedik Kekulé munkássága,

aki felismerte, hogy az addig ismert vegyületekben a szénatom mindig négy
"vegyértékű" volt, és a szénatomok egymással is képesek kapcsolódni szénlánc
kialakulása közben. Ezt a négy vegyértéket Kekulé még azonos értékűnek tekintette.
Ugyancsak Kekulé javasolta a benzol gyűrűs szerkezetét, és a gyűrűben lévő
szénatomok egyenértékűségét.

Az atomok egymáshoz kapcsolódására számos ábrázolási módot alkalmaztak. A 1870-es

években terjedt el az a ma is használatos írásmód, hogy az atomok közé a
vegyértékek számának megfelelő számú kötést vonallal jelölik.