(uploadMB - Com) Héber Mítoszok PDF

Robert Graves - Raphael Patai
Héber mítoszok
A genezis könyve
Fordította: Terényi István
(A digitalizálás a Szukits kiadó azonos című kiadványa alapján készült.)

ISBN 963 9020 07 9
"Kezdetben teremté isten az eget és a földet..." Ezzel kezdődik a világ egyik

legtöbbet olvasott és legtöbbet vitatott könyve, a Biblia. A világ teremtése,
Bábel tornya. Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak és fiainak története. Mózes I.
könyvének, a Genezisnek elbeszélései sokakat foglalkoztattak,
gyönyörködtettek és gondolkodtattak már el.
Robert Graves, az Én Claudius, a Claudius, az isten, a Jézus király és sok más
híres, népszerű mű szerzőie egy tudóssal, Raphael Pataival társulva a Genesis
könyvét veszi vizsgálat alá. Összeveti más népek mítoszaival, vizsgálja a
bibliai elbeszélések történeti, földrajzi, néprajzi alapjait, keletkezésük
körülményeit - mindezt érdekesen, s ugyanakkor alaposan. E tudományos
vizsgálat megfosztja a Bibliát az isteni kinyilatkoztatás dicsfényétől, de
megmutatja rangját, helyét az emberi szellem alkotásainak örökbecsü értékei
között.
2009
Bevezetés
A mítoszok olyan drámai történetek, amelyek vagy szentesítik bizonyos régi, a

területen élő intézmények, szokások, rítusok és hiedelmek továbbélését, vagy helyeslik
azok módosítását. A mítosz görög szó („müthosz"), a mitológia görög fogalom, és a
mitológia tanulmányozása görög példákból indul ki. Akik a betű szerinti értelmezéshez
ragaszkodva azt állítják, hogy a Bibliában egyáltalán nincsenek mítoszok, azoknak
bizonyos szempontból igazuk van. Hiszen a mítoszokban többnyire istenek meg
istennők szerepelnek, akik beavatkoznak az emberek dolgaiba, s ki-ki a maga hősét
pártfogolja: ezzel szemben a Biblia csak egyetlen, mindenható istent ismer.
A Biblia előtti korokból származó héber szent iratok vagy elkallódtak, vagy
tudatosan megsemmisítették őket. Az egyik volt Jahve háborúinak könyve, a másik Jásár
könyve, amely az izraeliták sivatagi vándorlásait és Kánaán elfoglalását beszélte el. Hogy
ezek a könyvek a korai héber költői stílusban íródtak, megállapítható azokból a rövid
töredékekből, amelyek Mózes IV. könyvében (Numeri) (21, 14.), Józsua könyvében (10,
13.) és Sámuel II. könyvében (1, 18.) maradtak ránk. Egy harmadik, hét részből álló
könyv, amelyet állítólag Józsua parancsára szerkesztetlek, leírta Kánaánt és városait
(Józsua 18, 9.). Ádám nemzetségének könyve (Genezis 5, 1.) valószínűleg részletesen
ismertette az első tíz generációt Ádámtól Noéig. Az Úr könyve (Ézsaiás 34, 16.)
valószínűleg mitológiai állatmesék gyűjteménye lehetett. A Bibliában több más, szintén
elveszett könyvre is találunk utalásokat (Salamon cselekedetei, Genealógiák könyve, Júda
királyainak krónikái, Izrael királyainak krónikái, Lévi fiainak krónikái); ezek nyilván sok
mitikus elemet tartalmaztak.
A Biblia keletkezése utáni szent iratok száma bőséges. A Biblia első kanonizálását
követő ezer esztendő folyamán az európai, ázsiai és afrikai zsidók rengeteget írtak.
Részint a mózesi Törvények tisztázására törekedtek, részint történeti, moralizáló,
anekdotikus vagy homiletikai (egyházi szónoklattani) jellegű kommentárokat tűztek a
Biblia különböző szakaszaihoz. Mindkét esetben sok mitikus anyagot foglaltak írásaikba,
mivel a mítosz mindig is nagyon alkalmas eszköz volt rejtélyes törvények, rítusok és
társadalmi szokások érvényességének alátámasztására.
A kanonikus könyveket isteni sugallatra írt műveknek tekintették, és ezért a
politeizmus leghalványabb árnyalatát sem tűrték meg bennük. Az apokrif könyveket
ezzel szemben elnézőbben kezelték. Ez a magyarázata annak, hogy a Biblia utáni [5]
midrás-irodalom kétségkívül ortodox szellemű szövegeiben számos elfojtott mítosz
bukkanhatott fel újra. Mózes II. könyvében (Exodus) például azt olvassuk, hogy a fáraó
lovasai és harci szekerei a tenger közepéig üldözték Izrael fiait (14, 23.). Az egyik midrás
szerint (Mekhiltá di-R. Simeon 51, 54; Mid. Vajósa 52) Isten kanca alakját öltötte magára,
és a vízbe csalta az egyiptomi csődöröket. Ha azt írták volna, hogy Démétér istennő
kanca alakjában ilyen fortéllyal fojtotta vízbe Pelopsz király harci szekereseit, ez
elfogadható görög mítosz volna. Ám a midrás ájtatos olvasója számára az ilyesmi csak
fantasztikus metafora volt annak érzékeltetésére, hogy Isten milyen különös
eszközökhöz nyúl, hogy megvédelmezze választott népét.
Maga a Biblia csupán rövid utalásokkal sejteti az elveszett mitológia gazdagságát.
Ezek az utalások gyakran alig néhány szavasak, az olvasó észre sem veszi őket. Vegyük
például a következő bibliai verset: „Ő utána pedig Sámgár, Anatnak fia volt bíró, aki
hatszáz filiszteus férfit ölt meg egy ökörösztökével, és megszabadítá ő is Izraelt" (Bírák
Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 2

könyve 3, 31.). E szakasz olvasásakor vajmi kevesen kapcsolják össze Sámgár anyját
Ugarit vérszomjas szerelemistennőjével, a szűz Anattal, akinek tiszteletére Jeremiás papi
városa az Anatót nevet viselte. Sámgár mítoszát ma már nem lehet rekonstruálni, de
nyilvánvaló, hogy Sámgár örökölte szűzi anyjától harciasságát; azt az ökörösztökét
pedig, amellyel a filiszteusokat agyonverte, kétségkívül apjától, Él bikaistentől kapta.
Mindazonáltal Mózes I. könyve - a Genezis - régi istenekről és istennőkről szóló
elbeszélések nyomait őrzi, de álcázott formában (férfiak, asszonyok, angyalok, szörnyek
vagy démonok alakjában). A bibliai Évát, aki a Genezisben Ádám felesége, a tudósok
Heba istennővel, a hettita viharistenség feleségével azonosítják, akit oroszlán hátán ülő
meztelen nőalakban ábrázoltak, s aki később mint Hébé istennő, Héraklész ifjú felesége a
görög hitvilágba is bekerült. Az egyiptomi Tell el-Amarna-időszakban (i. e. XIV. század)
egy jeruzsálemi fejedelem Abdu-Hebának, azaz „Éva szolgájának" nevezte magát (1. 27.
6). Lilithet, Éva elődjét teljesen kiszorították a Bibliából; csupán Ézsaiás említi; azt
mondja róla, hogy elhagyatott romok közt lakozik (1. 10. 6). A midrás-elbeszélésekből
ítélve, amelyek Lilith szexuális kicsapongásait emlegetik, arra lehet következtetni, hogy
termékenység-istennő volt. Lillake néven egy sumér vallásos szövegben (Gilgames és a
fűzfa) is előfordul.
Vannak a Biblia keletkezése előtti utalások, amelyek Szamáel angyalra, azaz a
„Sátánra" vonatkoznak. Alakja először Szamaiban bukkant fel, egy kis hettita-ara-meus
királyságban (Hárántól keletre); ennek volt a pártfogó istensége. A héber mitológiának
egy másik elhalványult istenalakja Ráháb, a tenger fejedelme, aki sikertelenül szállt
szembe Jahvéval, Izrael istenével - éppúgy, ahogyan a görög Poszeidón támadta fivérét, a
mindenható Zeuszt. Ézsaiás szerint Jahve karddal ölte meg Ráhábot (I. 6. a). Egy Baál-
Zebub vagy Zebul néven imádott ugariti istenségtől Ekronban tanácsot kért Akházia
király (Királyok II. könyve 1.), és évszázadokkal később a galileabeliek azzal vádolták
Jézust, hogy ezzel a „démonok fejedelmével" cimborál. [6]
A menóra vagy „szent gyertyatartó" hét „ága" hét olyan planetáris istenséget
jelképez, amelyek babiloni és egyiptomi eredetűek. Ezeket Jeruzsálemben egyetlen
transzcendens istenséggé kombinálták össze (l. 1. 6); hasonlóképpen jártak el a
héliopolisziak, a büblosziak, a gall druidák és a tortosai ibérek. A Biblia történeti
könyveiben gyakran fordulnak elő haragos kirohanások ellenséges törzsi elemek Jahve
által megalázott isteneivel kapcsolatban. Ilyen isten volt például a filiszteusok Dágonja, a
moabita Kámos, az ammoni Milkóm. Bübloszi Philón révén tudjuk, hogy Dágon
planetáris istenség volt. De a Genezis istene a könyv legkorábbi szakaszaiban még
semmiben sem különbözik bármely más kis törzsi istentől (l. 28. 1).
A görög istenek és istennők mulatságos vagy drámai szerepeket játszhattak,
miközben az általuk pártfogolt hősök érdekében fondorkodtak, mivel a görög mítoszok
különböző, egymással hol barátságos, hol ellenséges viszonyban álló városokban
keletkeztek. De a hébereknél, miután az északi királyságot az asszírok elpusztították, a
mítoszok egységes jelleget öltöttek, és szinte kizárólag Jeruzsálemre koncentrálódtak.
A bibliai mítoszok hősei néha királyokat, néha dinasztiákat, néha pedig törzseket
képviselnek. Például Jákob tizenkét „fia" valaha tizenkét független törzs lehetett,
amelyek azután egymással szövetkezve létrehozták az izraelita amphiktüoniát vagy
föderációt. Nem biztos, hogy népességük és helyi isteneik az arameusokhoz tartoztak,
bár arameus papság kormányozta őket. Egyedül Józsefet lehet - részben történeti
személlyel azonosítani. Jákob „fiairól" az olvassuk, hogy József kivételével ikernővérüket
vették feleségül. Ez arra utal, hogy még a patriarchális korban is az anyától örökölték a
földet. Dína Jákob egyetlen olyan leánygyermeke, akinek nem volt ikerfivére; ezt úgy
lehet értelmezni, hogy az izraelita törzsszövetségbe egy léiig matriarchális törzs is

tartozott. A Genezis elmeséli, hogy Dínát elrabolta Sekhem, a midrásból pedig
megtudjuk, hogy Dína később férjhez ment Simeonhoz. Mindezt nem személyi, hanem
politikai értelemben kell felfogni (l. 29. 1-3).
A Genezisben más jelek is utalnak az ősi matriarchális kultúrára. Ilyen például az
anyának az a joga, hogy ő adjon nevet fiainak (az araboknál ma is él e szokás), továbbá a
matrilokális házasság: „Annak okáért a férfiú elhagyja az ő atyját és az ő anyját, és
ragaszkodik feleségéhez" (Genezis 2, 24.). Ezt az utóbbi palesztinai szokást bizonyítja a
Bírák könyvének az a része, amely Sámson és Delila házasságát beszéli el, s e szokás
miatt parancsolta meg Ábrahám, az arameus patriarcha - aki az i. e. második évezred
elején a hikszosz hordákkal érkezett Palesztinába - szolgájának, Eliézernek, hogy saját,
háráni patrilokális rokonságából vegyen feleséget Izsák számára. Nem akarta, hogy Izsák
kánaánita nőt vegyen feleségül, mert fia akkor az asszony nemzetségének tagjai közé
került volna (1. 36. 1). Ábrahám az ágyasaitól született fiait elküldte házából, nehogy
utána ők is örököljenek Izsákkal együtt (1. 35 b). A korai görög mitológiában is szabály a
matrilokális házasság. Egy mítoszíró (mitográfus) feljegyzi, hogy a hagyományt elsőnek
Odüsszeusz törte [7] meg, aki Pénelopét Spártából magával vitte Ithaka szigetére, és
hogy válásuk után az asszony visszatért Spártába.
Hogy milyen hatalmas istennők voltak még a zsidó monarchia idején is, arra
Jeremiás szavaiból lehet következtetni. Jeremiás heves szemrehányással illeti azokat, aki
Júda pusztulását annak tulajdonították, hogy a zsidók hűtlenné váltak Anat istennőhöz, s
ezt hangoztatták: „Áldozzunk újra az Ég Királynőjének, ahogy apáink tették!"
Minden uralkodó, aki ősi intézményeket reformál meg, vagy akire reformokat
kényszerítenek rá, mint például Jósiás királyra, kénytelen módosítást fűzni a régi vallási
törvénykönyvhöz; esetleg teljesen új törvénykönyvet kell megalkotnia. Ez a mítoszok
részleges vagy teljes megváltoztatásával jár. Hogyha Júda - ez a kis ütközőállam
Egyiptom és Asszíria között - meg akarta őrizni politikai függetlenségét, akkor erősebb
vallási fegyelemre volt szüksége, és a népnek gyakorolnia kellett a fegyverforgatást.
Ekkoriban az izraeliták többsége a kényelmes kánaánita kultusznak hódolt, amelyben
istennők játszották a főszerepet, és a királyok az ő hitvestársaik voltak. Ez a kultusz
békés időkben megfelelt ugyan, de nem önthetett a zsidókba elegendő erőt ahhoz, hogy
ellenállhassanak az egyiptomi és az asszír hadseregek támadásainak. Kialakult egy
elszánt, szívós zsidó kisebbség, amelynek élére a próféták testülete állott. Ezek a
próféták, akik pásztoristenük tiszteletére pásztorviseletben jártak, látták, hogy Izrael
függetlenségének megőrzésére csakis az abszolút monoteizmus révén lehet remény, s
ezért szakadatlanul prédikáltak az istennőknek a kánaánita szent berkekben folyó
bálványimádása ellen. A Deuteronomium - Mózes V. könyve -, amelyet Jósiás alatt tettek
közzé, számos kánaánita rítust tiltott meg, köztük a rituális prostitúciót, a rituális
szodómiát, továbbá a bálványimádás minden formáját. Később Dávid trónjának
megüresedése minden babilóniai száműzöttet e nézet hívévé tett. S amikor Zorobábel
újra felépíttette Jahve Templomát, Izrael istenének már nem voltak vetélytársai. A
fogságból hazatérő júdaiak számára végérvényesen halott volt már Baál, Astarte, Anat
meg a többi régi kánaánita istenség. A Genezis könyvét, amely sokkal szorosabban
összefügg a görög, föníciai, hettita, ugariti, sumer és egyéb mitológiákkal, mint
amennyire azt a legtöbb hívő zsidó és keresztény hajlandó elismerni, ezután jelentették
meg, majd erkölcsnevelő célzattal újra, többször is kiadták, talán az i. e. VI. századtól
fogva. Hám mítosza valamikor azonos volt azzal a görög mítosszal, amely szerint a
szégyentelen Kronosz isten ellen összeesküdtek a fiai: Zeusz, Poszeidón és Hadész;
egyedül Zeusznak, a legfiatalabbiknak volt bátorsága ahhoz, hogy apját kiherélje; így ő
lett az ég királya. A bibliai Hám vagy Kánaán is kasztrálta Noét, de ezt a Genezis

könyvéből kihagyták, mégpedig közvetlenül az alábbi sorok előtt: „Hogy felserkene Noé
mámorából, és megtudá, amit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala..." A revideált
változat a köteles fiúi tiszteletre int; Hámnak az a sorsa, hogy örökkön-örökké
testvérbátyjainak szolgája legyen mindössze azért a csekély vétségért, hogy véletlenül
meztelenül látta apját (I. 21. 1- 4).[8]
A Biblia szerkesztői ugyanakkor elmulasztottak maradéktalanul kitörölni a
szövegből olyan szakaszokat, amelyek kedvezően nyilatkoznak az emberáldozatokról
vagy a terafim imádásáról (1. 46. 2). A sátoros ünnepet, amely kánaánita szüreti ünnep
volt, nem lehetett elfojtani; ezért a szexuális kicsapongásoktól megtisztítva a legfőbb
isten imádásának vidám ünnepévé változtatták, és a sátorozást azzal hozták
összefüggésbe, hogy az izraeliták sátrakban laktak, amikor a pusztában vándoroltak. De
az ünneptől megmámorosodott asszonyok magatartása még így is megbotránkoztatta a
farizeus bölcseket. A kovásztalan kenyér ünnepe szintén kánaánita szokás volt; ezt is
megtartották, de más tartalommal töltötték meg: az Egyiptomból kivonulás
emlékünnepe lett.
A görög mitológia egyik jellemző témája az, ahogyan a kezdetben szent lényként
tisztelt nő fokozatosan a férfi vagyontárgyává degradálódik. Hasonló vonásokat
figyelhetünk meg a Bibliában is. Jahve megbünteti Évát, mivel ő volt az oka az ember
bűnbeesésének. A zsidó mítoszírók igyekeztek eltüntetni Éva istennő eredetét (bár a
Genezis könyvében még megtalálható egykori címe: „anyja minden élőnek"). Azt a mesét
költötték, hogy Évát Ádám egyik bordájából alkotta meg az Isten. Az anekdota nyilván a
cela szón alapszik, amelynek kettős jelentése van: „borda" és „botladozó". Még később
azt állították a mítoszírók, hogy Éva Ádám szőrös farkából formáltatott... (1. 10. 9). A
görögök is a nőt okolták az emberi nem szerencsétlen sorsáért, elfogadva Hésziodosz
meséjét egy titán feleségének, Pandórának szelencéjéről, amelyből ez az ostoba nő
kiengedte a betegségeket, az öregséget, a bűnöket. Figyelemre méltó, hogy a „Pandóra"
név (jelentése: „csupa ajándék") valaha a teremtő női istenség egyik címe volt.
A görög mítoszok magyarázatul szolgálnak olyan átkokra és tabukra, amelyek
még ezer év után sem vesztették el érvényüket. A görög pokolról szóló mítoszok
elrettentő példákat mondanak el arról, hogy milyen bűnhődés sújtotta azokat, akik
főbenjáró vétkeket követtek el - így Tantaloszt, aki tiltott ételt evett; a Danaidákat, akik
megölték férjüket; Peirithooszt, aki egy istennőt próbált elcsábítani. A görögök azonban
sohasem fűztek pietista kommentárokat mítoszaikhoz. A zsidók viszont igen. Például:
Ábrahám Tisri hónap első napján akarta feláldozni Izsákot; ezért egész Izrael ezen a
napon kos szarvából készült tülök hangjával emlékezteti Istent Ábrahám kegyességére,
és vétkei megbocsátásáért könyörög. Vagy az engesztelés napján a bűnbak annak
emlékét idézi, hogy Jákobot megtévesztették a patriarchák, mert József hosszú ujjú
tunikáját (vagy „sokszínű köntösét") egy kecskegida vérével locsolták meg (1. 53. 3). Az
Izsák-mítosz görög párhuzama a következő: Athamasz fel akarta áldozni Zeusznak a fiát,
Phrixoszt, de az áldozatot félbeszakította Héraklész odaérkezése és egy, valamely isten
által odaküldött kos megjelenése. Ez a görög mítosz csak azért maradt fenn, mivel a kos
bőre volt az aranygyapjú, amelynek felkutatására Iaszón argonautái elindultak
hajóútjukra. A Genezis viszont a héber történelem döntő fontosságú epizódjaként meséli
el Izsák történetét. [9]
A görög mítoszokat sohasem használták fel arra, hogy a nép azokból politikai
tanulságokat vonjon le. A héber mítoszokkal másként áll a dolog. Vegyük például azt az
epizódot, amely elmondja, hogy Jákob rosszul bánt Ézsauval. Ezt később olyan
próféciával toldották meg, hogy Ézsau egy napon majd lerázza magáról Jákob igáját. A
toldalék célja nyilvánvaló - ily módon akarták igazolni azt az edomita lázadást, amely

Jórám király uralkodása idején tört ki Júda ellen (l. 40.3). A szöveg új értelmet nyert
akkor, amikor a római hódítók az edomita Heródest („Gonosz Heródes") koronázták a
zsidók királyává. Edom ekkor „Róma" szinonimája lett, és a farizeusok azt tanácsolták a
zsidóknak, hogy ne szervezzenek fegyveres felkelést, hanem béketűréssel engeszteljék ki
azt a rossz bánásmódot, amelyben ősük egykor Ézsaut részesítette (1. 40. 4). Az izraeli
héroszokat a legteljesebb mértékű történelmi előrelátás képességével ruházták fel, a
mózesi Törvények előre tudását is beleértve; ha valamelyik bibliai alak ünnepélyes
aktust hajtott végre, azt később mindig úgy értelmezték, hogy ezáltal örök időkre
meghatározta ivadékainak sorsát. Amikor például Jákob, mielőtt Ézsauval találkozott,
három részre osztotta nyájait, és azokat külön-külön, bizonyos időközöket hagyva,
ajándékként küldte Ézsau elé, ezzel egyúttal leszármazottjait is arra inti, hogy mindig
okosan védekezzenek a fenyegető veszedelmek ellen. A midrás szerint Jákob így
fohászkodott akkor: „Uram, ha csapások szállnak majd gyermekeimre, kérlek, hagyjál
azok között időszakot, amint én most a nyájak között hagytam!" A Tizenkét patriarcha
testamentuma című apokrif irat szerint a patriarchák pontosan tudták, hogyan alakul a
jövőben a történelem menete.
A Jákob-mítosz a görög és a héber vallási felfogás között levő másik különbségre
is rávilágít. Jákob nyájakat és csordákat lop el vérrokonától, megváltoztatva az állatok
szőrének színét. Hasonlóképpen cselekszik Autolükosz görög hérosz is. A két mítosz
nyilván ugyanabból a palesztinai forrásból eredt, Autolükosz ravasz tolvaj, semmi több;
de Jákob Izrael néven minden zsidó szent ősévé vált, következésképpen csalását igazolni
kellett - azért járt el így, mert Lábán kétszer rászedte őt. Autolükosz vulgáris mágiával
szerzi meg mások állatait; Jákob azonban prenatális (születés előtti) befolyások tudatos
felhasználásával változtatja meg az állatok színét, s veszi azokat tulajdonába - ebből az a
tanulság, hogy a zsidóknak csak törvényes eszközökkel szabad védekezniük az
elnyomókkal szemben (l. 46. 1).
A görög héroszok tetteiből sohasem szoktak levonni morális következtetéseket,
legfeljebb azt, hogy a szerencse állhatatlan. Trója lerombolása csak szerencsétlenséget
hozott a görögök minden jelentős vezérére, és a korábbi nemzedékek híres harcosainak,
mint például Thészeusznak és Bellerophónnak, nyomorultul kellett elpusztulniuk, mert
utolérte őket az isteni nemezis; ezzel szemben Ábrahám, Izsák, Jákob és József hosszú,
békés élet után, aggastyán korukban tértek meg atyáikhoz. A kontraszt még élesebbé
válik, ha arra gondolunk, hogy Józsefnek és Potifár feleségének, Zulejkának a históriája
azonos Bellerophónnak és mostohaanyjának, Anteiának a történetével (1. 54. 1). A
jelentősebb héber próféták szintén áldásban (10) részesültek, így például Énókh és Illés
egyenesen a mennybe szállt. Ezzel szemben Tciresziasz, a görög jós megjövendölte
Thébai balsorsát, és dicstelen menekülés közben lelte halálát. Mózesnek, aki megmenti
népét az egyiptomi szfinxtől - vagyis a fáraó uralmától -, vezekelnie kellett ugyan a
Piszga-hegyen elkövetett saját bűnéért, mindazonáltal egész Izrael nagy tisztességgel
meggyászolta, és maga Isten temette el. Viszont Oidipusz, akinek gyermekkora
Mózeséhez hasonlóan alakult, és megmentette népét a thébai szfinxtől, nyomorultul, az
anyajog fúriáitól üldöztetve, számkivetésben pusztult el.
A görög és a héber mítoszok között az a fő különbség - eltekintve az erény
jutalmazásában megnyilvánuló éles különbségtől -, hogy az előbbiek királyi és
arisztokratikus jellegűek: megmagyaráznak bizonyos vallási intézményeket az egyes
városállamokban, ahol papok uralkodtak, akik istenektől és héroszoktól származtatták
magukat. Csak a hérosz és ivadékai remélhettek kellemes túlvilági életet a Boldogok
Szigetén vagy az Elíziumi Mezőkön. Bármily példás életet éltek a rabszolgák meg az
idegenek, lelkük a komor Tartaroszba került, ahol vak denevérek módjára röpdöstek.

Ezzel ellentétben minden zsidó, aki megtartotta a mózesi Törvényeket, születésétől vagy
társadalmi helyzetétől függetlenül várományosa annak a mennyei birodalomnak, amely
a mi jelen világunk hamujából keletkezik majd. A görögök sohasem tettek ilyen
demokratikus lépést. Igaz, minden bűnös előéletű személyt kizártak a misztériumokból
(amelyek a beavatottaknak biztosították a boldog öröklétet), a belépés jogát azonban
mégiscsak a szabadon születettekre korlátozták.
Egyes görög mítoszok bizonyos nemzetségeknek - Perszeusz, Pelopsz, Kadmosz
stb. leszármazottainak - mintegy kiváltságlevélül szolgáltak ahhoz, hogy bizonyos
területen uralkodhassanak mindaddig, amíg áldozatokkal, táncokkal és körmenetekkel
kiérdemlik a helyi istenségek kegyes jóindulatát. Az ilyen szertartások évenkénti
ismétlése fokozta tekintélyüket. A héber mítoszok főleg nemzeti jellegű kiváltságlevelek.
Ábrahám mítosza jogot adott Kánaán birtoklására és a patrilokális házasságra; Jákob
mítosza nyomán lett Izrael a választott nép; Hám mítosza hatalmazta fel a zsidókat arra,
hogy kánaánita rabszolgákat tartsanak. Más mítoszok a Sión hegyének szakrális
felsőbbségét védelmezték meg a rivális hebroni és sekhemi szentélyekkel szemben (1.
27. 6 és 43. 2). Néhány későbbi mítosz nehéz teológiai problémákat old meg. Ilyen
például az a fogas kérdés, hogy miként került a gonoszság az emberbe, akinek ősét,
Ádámot Isten saját képmására és hasonlatosságára alkotta meg, és saját lelkét lehelte
bele. Ádám tudatlanságból hibázott, Káin szántszándékkal követett el bűnt; ezért egy
késői mítosz szerint Káin a Sátántól fogantatott Éva méhében (1. 14. d).
A görög mítoszok néha elhanyagolják az idő elemét. Így például Helené királyné a
trójai háború tíz éve alatt és még további tíz esztendeig megőrizte szépségét, azt is
mesélték azonban róla, hogy Thészeusz királynak leánygyermeket szült egy
emberöltővel a trójai háború kitörése előtt. A két adat azonban nem ugyanattól a
szerzőtől származik, ezért a görög tudósok úgy vélekedtek, hogy vagy két Helené (11)
királyné létezett, vagy pedig az egyik mítosz írója tévedett. A bibliai mítoszokban Sára
viszont kilencvenedik születésnapja után is megőrzi ellenállhatatlan szépségét, teherbe
esik, megszüli Izsákot, és nemcsak őt szoptatja, hanem még a szomszédok csecsemőit is.
Patriarchák, héroszok és korai királyok majdnem ezer esztendeig élnek. Óg, az óriás
túléli a vízözönt, és túléli Ábrahámot; végül Mózes pusztítja el. Az idő összetolódik.
Ádám látja az ágyékából származó emberiség valamennyi elkövetkezendő nemzedékét;
Izsák a tíz generációval később kinyilatkoztatott mózesi Törvényt tanulmányozza Sém
akadémiáján, aki tíz nemzedékkel korábban élt, mint ő. Valóban, a héber mítosz hősét
nemcsak őseinek tettei, szavai és gondolatai befolyásolják mélységesen, s nemcsak
annak van tudatában, hogy maga szintén mélységes befolyást gyakorol
leszármazottainak sorsára; ugyanígy befolyásolja őt utódainak magatartása, másfelől
maga is befolyásolja elődeinek magatartását. Így például Jeroboám király aranyborjút
állíttat fel Dánban, és ez a bűnös tett csökkenti Ábrahám erejét, amikor az - ezer
esztendővel előbb - ugyanarra a vidékre üldözi ellenségeit.
A bibliai mítoszok még a középkorban is bővültek bizarr rabbinisztikus
toldalékokkal, válaszokkal intelligens tanulók ilyen kérdéseire: „Miként világított Noé a
bárkában? Mivel etette az állatokat? Volt-e főnixmadár is a fedélzeten?" (l. 20. i-j)
A görög mítoszok sohasem utalnak az egész nép sorsára, a római mítoszok sem;
az utóbbiak csak azóta mutatnak ilyen vonásokat, mióta Augustus tehetséges
propagandistái - Vergilius, Livius meg a többiek - ilyen értelemben átdolgozták ezeket.
Hadas, a Columbia Egyetem professzora kimutatta, hogy az Aeneis és az Exodus szorosan
összefügg - mindkettőben menekültek jutnak el isteni irányítással az ígéret Földjére. A
professzor arra a következtetésre jutott, hogy Vergilius a zsidó mitológiából merített. Az
is lehetséges, hogy a zsinagóga hatása fedezhető fel Liviusnak a régi Rómáról írt

moralizáló anekdotáiban, amelyeknek hangja egyáltalán nem mitikus jellegű. A római
erkölcs persze merőben különbözött a zsidótól: Livius a bátor önfeláldozást az
igazságosság és a könyörületesség fölé helyezte, és a tisztességtelen olympusiak
mégiscsak Róma hivatalos istenségei maradtak. Csupán akkor detronizálták őket
véglegesen, amikor a keresztények által átvett héber mítoszok egyenlő jogot adtak az
alávetett népnek az üdvözülésre. Igaz, némelyik istenség később újra hatalomra jutott
mint szent, és szertartásai továbbéltek keresztény ünnepek formájában; az
arisztokratikus elv azonban megdőlt. Az is igaz, hogy a görög mítoszok tanulmányozása
nem szűnt meg; az egyház átvette az iskolákat és egyetemeket, amelyek megkívánták a
klasszikusok olvasását; és a csillagképek nevei, amelyeket mítoszok magyaráztak,
nagyon is mélyen éltek már a köztudatban ahhoz, hogy meg lehessen változtatni ezeket.
Mindazonáltal a nyugati élet etikai elveit a patriarchális és monoteisztikus héber mítosz
alapozta meg szilárdan.
Szerzői együttműködésünk szerencsésnek bizonyult. Jóllehet egyikünk - az
idősebbik - szigorúan protestáns szellemben, másikunk szigorúan zsidó szellemben
nevelkedett, tények vagy történeti értékelések kérdéseiben mindig egyetértettünk; (12)
készséggel elfogadtuk egymás nagyobb tudását bizonyos területeken. Legfőbb
problémánk az volt, hogy mennyi tudományos utalást vehetünk be munkánkba anélkül,
hogy az általános műveltséggel rendelkező intelligens olvasót untatnánk. Könyvünk
terjedelme kétszeresére nőtt volna, ha bevesszük a késői pszeudo-mitikus anyagokat,
amelyek legalább olyan homályosak, mint a holt-tengeri tekercsek közt talált mű, A
világosság fiainak harca a sötétség fiai ellen, továbbá ha kisebb vitás kérdésekben is
idézzük a tudós kommentárokat. Hálás köszönetet mondunk Abraham Bergernek és
Francis Paarnak, a New York-i Public Library munkatársainak bibliográfiai tanácsaikért,
valamint Kenneth Gaynek, aki segítséget nyújtott nekünk a könyv sajtó alá
rendezésében. Noha a Héber mítoszok két szerző műve, a Görög mítoszok (Graves)
társkötetének tekintendő, mivel anyaga hasonlóképpen van elrendezve.
R. G. - R. P.

1
A teremtés a Genezis könyve szerint
a) „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta

vala, és sötétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.
És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság."
A második napon „teremté Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt
való vizeket a mennyezet felett való vizektől... És nevezé a mennyezetet égnek."
A harmadik napon „monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy
helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn. És nevezé Isten a szárazat földnek; az
egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé". Azután „monda Isten: Hajtson a föld gyenge
füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát..."
A negyedik napon teremtette a napot, a holdat és a csillagokat.
Az ötödik napon a tengeri állatokat, a halakat és a madarakat.
A hatodik napon a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az embert.
1
A hetedik napon megpihent.
b) Némelyek szerint Isten a föld és az ég megteremtése után párával nedvesítette
meg a szárazföldet, hogy a füvek és egyéb növények kisarjadhassanak. Azután ültetett
egy kertet Édenben, és abba helyezte az embert, és a kertet beültette fákkal. Azután
teremtette meg a négylábú állatokat, madarakat, csúszómászókat; végül pedig az
2
asszonyt.
1. A zsidó és a keresztény teológusok sok évszázadon keresztül nemcsak abban

értettek egyet, hogy a világ keletkezésének a Genezisben olvasható elbeszélését Isten
sugallta, hanem abban is, hogy e történet egyetlen mozzanata sem hozható
összefüggésbe más iratokkal. Ezt a szélsőséges felfogást ma már csupán a
fundamentalisták vallják. 1876 óta az akkád (vagyis a babilóniai és asszír) teremtés-
elbeszéléseknek, eposzoknak több változatát találták meg és tették közzé. A leghosszabb
Enúma elis néven ismeretes (a két első szóról nevezték el így, amelynek jelentése:
„amikor a magasban"). A feltevések szerint az i. e. második évezred elején íródott. (14)
Majdnem teljes egészében ránk maradt hét ékírásos táblán, amelyeknek
mindegyike átlag 156 sort tartalmaz. A felfedezés egyáltalán nem lepte meg azokat a
tudósokat, akik ismerték Bérósszosznak a teremtés-mítoszokról írt összefoglalását
(ebből sokat idézett Eusebius, Caesarea püspöke). Bérósszosz ugyanis az i. e. III.
században a babiloni Bél papja volt.
2. Ugyanennek az elbeszélő műnek egy másik verzióját Szipparban fedezték fel
egy i. e. VI. évszázadból származó táblán. Két nyelven - babilóniai és sumér nyelven -
írták, s bevezetésül szolgált egy templom purifikációjához. Egy része így szól:
A szent ház, az istenek háza, még nem készült el egy szent helyen;
Egyetlen nádszál sem sarjadt, egyetlen fa sem teremtetett;
1 Genezis 1-2,3.
2 Genezis 2,4-23.

Egyetlen téglát sem raktak le, egyetlen épületet sem emeltek;
Egyetlen ház sem állott, egyetlen város sem épült;
Egyetlen város sem volt, egyetlen teremtmény sem élt még;
Még nem létezett Nippur, még nem épült meg Ékúr;
Nem volt meg Erekh, nem épült meg Éanna;
Nem volt meg a Mélység; nem épült meg Eridu;
A szent házban, az istenek házában, még nem lakozott senki;
Minden föld tenger vala.
Akkor mozgás támadt a tenger közepében;

Abban az időben keletkezett Eridu, és megépült Észagila,
Észagila, ott, ahol a mélység közepén Lugal-du-kuda isten lakozik;
Felépült Babilon, és Észagila befejeztetett.
Az isteneket, a föld szellemeit Marduk ugyanakkor teremtette,

És a szent várost, szívük vágyának lakóhelyét, ők legfőbbé nyilvánították.
Marduk egy nádszálat fektetett a vizek felszínére,

Port formált, és azt a nád mellé szórta;
Hogy az istenek szívük vágyának lakhelyén lakozzanak,
Megalkotá az emberi nemet.
Aruru istennővel megteremtette az emberi nem magvát.

Megformálta a föld állatait és a mezőn élő lényeket.
Megteremtette a Tigrist és az Eufráteszt, és helyükre rendezte azokat;
Jóságosan kinyilvánította a nevüket.
Megteremtette a füvet, a láp szittyáját, a nádat és az erdőt,
Megteremtette a mező zöld növényeit, (15)
A földeket, a lápokat és a mocsarakat;
A vadtehenet és kicsinyét, a vadborjút, az anyajuhot és kicsinyét, a nyáj
bárányát.
A gyümölcsösöket és erdőségeket;
A kecskebakot és a hegyi kecskét...
Az Úr, Marduk gátat épített a tenger mellett.

Nádakat formált, fákat teremtett;
Téglákat rakott, épületeket emelt,
Házakat készített, városokat épített;
Városokat alkotott, teremtményeknek adott életet.
Nippurt ő hozta létre, Ékúrt ő építette;
Erekhet ő hozta létre, Éannát ő építette.
3. A hosszabbik teremtés-eposz azzal kezdődik, hogy „amikor fönn az ég

nevetlen", Apszu, a Nemző és Tiámat Anya kaotikusan összevegyült, és sárkányszerű
szörnyek fajtájának adott életet. Több korszak telt el, és akkor újabb istennemzedék
támadt. Ennek egyik tagja, Éa, a bölcsesség istene párviadalban megölte Apszút. Tiámat
ezután saját fiával, Kinguval házasodott össze, szörnyeket szült tőle, és bosszúra készült
Éa ellen.
Éa fia, Marduk volt az egyetlen isten, aki szembe mert szállni Tiámattal, akit

tizenegy szörny-gyermeke támogatott. Marduk bízott a hét szélben, íjában, nyilában,
viharszekerében és rettenetes harci köntösében. Ajkait bekente profilaktikus vörös
péppel, és csuklójára olyan füvet kötözött, amely biztos védelmet nyújtott méreg ellen;
fejét lángok koszorúzták. A viadal előtt Tiámat és Marduk gúnyos szavakat, átkokat és
rontó igéket szórt egymásra. Azután összecsaptak. Marduk hamarosan megfogta
hálójával Tiámatot, az egyik szelet beküldte a hasába, hogy tépje ki a beleit, majd
kiloccsantotta agyvelejét, és nyilait mind belövöldözte a testébe. Azután láncokkal
megkötözte a hullát, és diadalmasan rátapodott. A tizenegy szörnyeteget láncra verte, és
börtönbe vetette - ahol az alvilág istenei lettek -, Kingu melléről letépte a „sorstáblákat",
és saját mellére erősítette őket, végül kettéhasította Tiámatot, mint egy kagylót. Egyik
felét égboltnak használta fel, hogy a Felső Vizek ne áraszthassák el a földet; másik feléből
a szárazföld és a tenger sziklaalapzatát vetette meg. Továbbá megteremtette a napot, a
holdat, az öt kisebb bolygót és a csillagzatokat, s ezek felügyeletét rokonaira bízta.
Végezetül pedig Kingu véréből megalkotta az embert; Kingut ugyanis halálra ítélte,
amiért Tiámatot lázadásra ösztökélte.
4. Majdnem ugyanez az elbeszélés olvasható a Bérósszosz-féle összefoglalásban,
bár itt az isten-hérosz nem Marduk, hanem Bél. A megfelelő görög - talán hettita eredetű
- mítoszban a Földanya hozta létre az óriás Tüphónt, aki elől az istenek mind
Egyiptomba menekültek, míglen Zeusz villámcsapással bátran megölte őt, Delphüné
nevű szörnyeteg nővérével együtt. (16)
5. A teremtés első elbeszélését (Genezis 1,1-2,3.) Jeruzsálemben szerkesztették,
nem sokkal a babilóniai fogságból való visszatérés után. Isten neve itt „Elóhim". A
második elbeszélés (Genezis 2,4-22.) szintén júdai, valószínűleg edomita eredetű, és még
a számkivetés előtt keletkezett. Ebben Istennek eredetileg „Jahve" volt a neve, de a papi
szerkesztő "Jahve Elóhim"-ra változtatta (rendszerint „Úristen"-nek szokták fordítani).
Ezáltal a Genezis 1 Istenét azonosította a Genezis 2 Istenével, s ily módon a két verziót az
azonosság látszatával ruházta fel. Ugyanakkor azonban nem küszöbölt ki bizonyos
egymásnak ellentmondó részleteket a teremtés sorrendjében, amint az a következő
összehasonlításokból látható:
Genezis 1 Genezis 2
ég föld
föld ég
világosság pára
mennybolt ember
szárazföld fák
füvek és fák folyók
égitestek vadállatok és barmok
vízben élő állatok madarak
madarak asszony
barmok, csúszómászók, vadállatok
ember és asszony
Zsidóknak és keresztényeknek egyaránt sok fejtörést okoztak ezek az

ellentmondások, és megpróbálták magyarázatokkal kiküszöbölni. Az első elbeszélés
hétnapos sémájából következett az a mitikus szabály, hogy az embernek meg kell
ünnepelnie a szombatnapot, mivel Isten a hetedik napon megpihenve megáldotta,

megszentelte azt. Ez az érv határozottan kifejezésre jut a Tízparancsolat egyik
változatában (Exodus 20,8-11.). Egyes korai rabbinista kommentátorok észrevették,
hogy Isten a fő elemeket az első három napon teremtette, és a következő három napon
megszépítette, feldíszítette őket; továbbá hogy szoros szimmetriát lehet felfedezni az
első és a negyedik, a második és az ötödik, a harmadik és a hatodik nap között. (17)
Első nap Negyedik nap

az ég megteremtése és elválasztása a az égitestek - a nap, hold, csillagok -
sötétségtől megteremtése, hogy a nappal
elkülönüljön az éjszakától és az
évszakok egy-mástól
Második nap Ötödik nap
az ég megteremtése és a Felső Vizek a madarak megteremtése, amelyek a
elválasztása az Alsó Vizektől levegőégben szárnyalnak, valamint a
halak megteremtése, amelyek az Alsó
Vizekben úszkálnak
Harmadik nap Hatodik nap
a szárazföld, valamint azon a a négylábú állatok, az ember és a
mozdulatlan fák és növények csúszómászók megteremtése, tehát a
megteremtése. száraz-földön élő, mozgó lények
megalkotása
6. A fenti séma - egyéb hasonló sémákkal együtt - a rabbiknak azt a vágyát

tükrözte, hogy bebizonyítsák: Isten átgondolt tervszerűséggel alkotta meg a világot.
Ilyen irányú fáradozásaikat megtakaríthatták volna, ha arra gondoltak volna, hogy a
teremtés rendje a babilóniai hét planetáris istenségeinek rendjéhez van kötve, ami
megfelel a menóra (a „szent gyertyatartó") hét ágának - Zakariás próféta látomásában
(4,10.) és Josephusnál (A zsidó háború V 5.5) egyaránt megtalálható a menóra és a hét
bolygó azonosítása -, és hogy Isten magának vindikálta mindezeket a planetáris
hatalmakat. Mivel a hét harmadik napja Nergalé, a pásztoristené, a negyedik pedig
Nabúé, a csillagok istenéé - a teremtés rendjében a legelő megelőzte a csillagokat. Az
Enúma elis a következő teremtési sorrendet tartalmazza: az ég különválasztása a
szárazföldtől és a tengertől; bolygók és csillagok teremtése; fák és füvek alkotása;
szárazföldi állatok és halak létrehozása (az ötödik és a hatodik tábla azonban
töredékes); Marduk embert formál Kingu véréből.
7. A második teremtés-elbeszélés homályosabb az elsőnél, kevesebbet árul el a
teremtés előtti világegyetemről, és nincs olyan szerkezete, amelyet a Genezis l-hez
lehetne hasonlítani. Lényegében itt arról van szó, hogy a teremtés aktusa egyetlen nap
alatt ment végbe. Bevezető része több közel-keleti kozmogóniára emlékeztet abban a
tekintetben, hogy a teremtés előtti világegyetemet az akkor még nem létező különféle
dolgok felsorolásával érzékelteti. Fák és bokrok még nem léteztek a földön, növények és
füvek még nem sarjadtak, mivel Isten még nem küldött esőt a földre, és még nem volt
ember, aki a földet megművelte volna (Genezis 2,5.). Azután elkövetkezett a nagy nap,
amelyen Isten megteremtette az égi és földi dolgokat (Genezis 2,6-7.): pára szállt fel a
földről (nyilván Isten parancsára), és megöntözte a földet. A föld (adama) most már
olyan állapotban volt, hogy meg lehetett (18) belőle formálni az embert (adam). Isten
életet lehelt az ember orrlyukaiba, és élő lelket adott neki. Az Édenben napkelet felől
kertet ültetett, majd meghagyta az embernek, hogy művelje és őrizze azt (Genezis 2,6 -9.,

15.).
8. A Genezis 1 hasonlít a babilóniai kozmogóniákra, amelyek azzal kezdődnek,
hogy a föld kiemelkedett a vizes őskáoszból. Ezek a kozmogóniák voltaképpen mind
metaforikusan arról szólnak, hogy a Tigris és az Eufrátesz téli árvizeiből miként
emelkedik ki évről évre a szárazföld. Úgy ábrázolja tehát a teremtést, mint a világ első
kivirágzását a vizes őskáosz után: egy tavaszi évszakot, amikor párzanak a madarak és
az állatok. A Genezis 2 mindemellett Kánaán földrajzi és éghajlati viszonyait tükrözi. A
teremtés előtti világegyetem napégette, sivár és meddő, amilyen egy hosszú, perzselő
nyár után szokott lenni a föld. Amikor végre közeleg az ősz, a küszöbönálló esőzés első
jeleként reggelenként sűrű és fehér köd száll fel a völgyekből. Az a teremtés, amelyet a
Genezis 2 (4. és köv.) ír le, éppen egy ilyen őszi napon következett be. Azt a babilóniai
változatot, amely a teremtés aktusát a tavaszi évadra teszi, a babiloni fogság idején vette
át a zsidóság, és Niszan hónap első napja lett a zsidó újév. Mindamellett a korábbi őszi
változat azt kívánta, hogy Tisri hónap első napját üljék meg mint az igazi újévet.
9. Az i. sz. I. századtól fogva az egymással rivalizáló zsidó iskolák egymással
ellentétes nézeteket vallottak arról, hogy melyik évszakban ment végbe a teremtés.
Alexandriai Philón és a görög sztoikusok azt állították, hogy a világegyetem
megteremtése tavasszal történt; Rabbi Józsua és mások szintén ezt a nézetet vallották.
Ezzel szemben Rabbi Eliézer az őszi teremtés gondolata mellett foglalt állást, és az
ortodoxok között ez a felfogás kerekedett felül; következésképpen azt tartották, hogy
Isten újévének napja (a legelső újév) Tisri hónap első napjára esett. Mások egyetértettek
ugyan az őszi teremtéssel, de úgy vélekedtek, hogy Isten újéve Elul 25. napjára esett, és
Tisri hónap első napján - tehát öt nappal később - Ádám születését kell ünnepelni.
10. Mivel a teremtést eredetileg nemzésnek, nem pedig készítésnek fogták fel,
központi alakja egy matriarcha volt. Így a görög mítoszban Eurünomé, Minden Dolgok
Istennője meztelenül kiemelkedett a káoszból, elválasztotta az eget a tengertől, táncolt a
hullámokon, felkavarta a szelet, amely egy Ophión vagy Ophioneusz nevű nagy kígyó
alakjában megtermékenyítette őt; az istennő megtojta a Világ-tojást. Hasonló történetet
találunk az Orphikus töredékekben (60, 61, 70 és 89): a Teremtő Éjszaka ezüst tojást
tojik, amelyből kikel a Szerelem, hogy mozgásba hozza a világegyetemet. Az Éjszaka
barlangban él, és hármas alakot ölt, mint az Éj, a kend és az Igazságosság triásza.
11. A legtöbb közel-keleti mítosz azonban olyan korból származik, amelyben a a
matriarcha isteni előjogai - legalábbis részben - férfi harcos-kísérőjére szálltak át. Ezt az
állapotot tükrözi az Enúma elis, amikor elbeszéli, hogy Apszú, a nemző és Tiámat Anya
egyesüléséből miként jött létre a világegyetem, továbbá Bérósszosz teremtés-
elbeszélése (amelyet Alexandrosz Polühisztór kivonatolt): miután Él (19) legyőzte
Tiámatot, Aruru istennő Él agyaggal összegyúrt véréből formálta meg az embert.
12. Damaszkiosz szíriai görög filozófus (az i. sz. VI. évszázad elején) az Eltúrna
elis mítosz egy primitív változatát ismerteti. Ez megegyezik az egyiptomi Nut égistennő
és Geb földisten, valamint a görög Uranosz égisten és Gaia földistennő egyesülésének
mítoszával. Damaszkiosz Apszú [Abzu] előtt említi Tiámat nevét, és a többi istenpár
említésekor is a nőistenség nevét írja le elsőnek.
13. Ha nem volna meg a Tehóm-Tiámat párhuzam, még csak nem is sejthetnénk,
hogy Tehóm a félelmetes babilóniai Istenanyát jelenti, aki az isteneket szülte, ám azok
fellázadtak ellene, s végül saját teste szolgált anyagul a világegyetem felépítéséhez. Még
a héber „Tehóm" név nőnemű volta sem nyújt támpontot ebben a vonatkozásban, mivel
a héber nyelvben minden főnévnek vagy hímneműnek vagy nőneműnek kell lennie, és
sok kozmikus vonatkozású szó nőnemű még akkor is, ha végéről hiányzik az ah
szuffixum, vagy pedig ambivalens nemű.

14. A biblikus kor héberei mindazonáltal jól ismertek egyes nőistenségeket. Így
például imádkozni jártak Asera istennő szent barlangjaiba (Bírák könyve 3, 7.; Királyok
I. könyve 16, 33.; 18, 19.), és hódoltak a képmásai előtt (Királyok II. könyve 21,7.;
Krónika II. könyve 17, 6. stb.). Tisztelték Astartét (Astarót) is, a föníciaiak és a
filiszteusok istennőjét (Bírák könyve 2, 13.; 10, 6; Sámuel I. könyve 31, 10; Királyok I.
könyve 11, 5., 33.; Királyok II. könyve 23, 13. stb.). Nem sokkal i. e. 586 előtt (ebben az
évben semmisítette meg Nabukodonozor a júdai királyságot) zsidó asszonyok kalácsot
áldoztak Astarténak mint „az Ég Királynőjének" (Jeremiás 7, 18.). Astarte azonos volt
Anattal. Az utóbbi név fennmaradt a Bibliában: így hívták Sámgár anyját (Bírák könyve
3, 31.; 5, 6.), és Anatót volt a neve annak a papi falunak, ahol Jeremiás lakott (ma Anata,
Jeruzsálemtől északra). Ez az istennő annyira kedves volt mindkét nembeli zsidók
számára, hogy akik elmenekültek Egyiptomba, megfogadták: italáldozatokkal és az
istennő képére formált kalácsokkal fognak hódolni neki (Jeremiás 44, 15-19.).
15. Jóllehet Astartét és Aserát a zsidó társadalom minden rétege tisztelte egészen
a júdai monarchia legvégéig, a Bibliában egyetlen utalás sem található ezeknek Éllel vagy
Elóhimmal való kapcsolatára. Legfeljebb azt tételezhetjük fel, hogy amikor Isten
megtagadja a kicsapongó Oholát és Oholibát (Ezékiel 23), akkor ez inkább e két istennő
ellen irányul, mint Jeruzsálem meg Szamária, kultuszuk fő helyei ellen. Továbbá egyetlen
héber hagyomány sem utal arra, hogy az egyik vagy a másik istennő a Teremtő szerepét
töltötte volna be. Mindazonáltal Astarte galambja azt a gondolatot sugallja, hogy Astartét
valamikor annak tekintették.
16. A Genezis 1 és 2 kozmogóniájának monoteista szerkesztője Istenen kívül
senki másnak nem adhatott szerepet a teremtésben, ezért a szövegből kihagyott minden
olyan - a teremtés előtt létező - elemet vagy lényt, amelyeket isteneknek lehetett volna
tartani. Viszont az olyan absztrakciók, mint a Káosz (tohu va-bohu), (20) a Sötétség
(hosek), a Mélység (tehóm) nem csábítanak imádásra: így ezek foglalták el az ősi
matriarchális istenségek helyét.
17. Az örök, abszolút, mindenható és egyetlen Isten forradalmian új koncepcióját
elsőként Ekhnaton fáraó hirdette meg (56, 1. 4.). Ezt vagy átvették a zsidók, akiket
Ekhnaton valószínűleg pártfogása alá vett, vagy pedig maguktól találták ki újra.
Mindenesetre a Genezis l-ben szereplő „Elóhim" név (rendszerint „Isten"-nek szokták
fordítani) héber változata az ősi sémita panteon egyik istennevének. Ez az isten Ilu volt
az asszíroknál és a babilóniaiaknál; Él a hettitáknál és az ugariti szövegekben; Il vagy
Ilum a déli araboknál. Él állott a föníciai panteon élén, és az i. e. XIV. századból származó
ugariti költeményekben gyakran mint „Bika Él" szerepel. Ez eszünkbe juttatja, hogy Áron
Isten-jelképül aranyból bikaborjút öntött (Exodus 32, 1-6., 24., 35.) és Jeroboám is
(Királyok I. könyve 12, 28-29.), s hogy a Sédékiás vasszarvú bika alakjában ábrázolja
Istent (Királyok I. könyve 22, 11.).
18. A Genezis 2-ben az „Elóhim" egy másik istennévvel kapcsolódik össze,
amelynek kiejtése Jahve (rendszerint Jehovának írják át, vagy „az Úr" szóval fordítják).
Rövidítésnek tekintik ebből a teljes névből: Jahve aser jihve („Létet ad annak, ami van",
Exodus 3, 14.). Személynevekben ez tovább rövidült: Jeho (pl. Jehonathan = „Jonatán");
Jó (pl. Jonathan = "Jonatán"); Jahu (pl. Jirm’jahu = „Jeremiás"); Jah (pl. Ahijah) lett belőle.
A Genezisben Jahve az isteni Elóhim melléknevet kapta, ez azt mutatja, hogy
transzcendentális Istenné, a teremtés nagy művének egyedüli és kizárólagos alkotójává
vált.
Fokozatosan sok más közel-keleti istenség címei és attribútumai is Jahve
Elóhimra ruházódtak. Az ugariti költeményekben például Baál istennek, Dágon fiának
egyik állandó jelzője a "Felhők Lovasa". A Zsoltárok könyve (65, 5.) már a héber

istenséget ékesíti e jelzővel. És - akárcsak Baálnak, „Száfon istenének" - Jahve Elóhimnak
is palotája van „messze északon" (jarkthe szafon), amelyet magas hegynek képzeltek el
(Ézsaiás 14, 13.; Zsoltárok 48, 3.).
19. Sőt mi több, a Bibliában számos olyan cselekedet szerepel Jahve Elóhim
aktusaként, amelyeket az ugariti mitológia a vérszomjas Anat istennőnek tulajdonít. Íme
egy ugariti leírás arról, hogyan mészárolja le Anat az ellenségeit:
Térdig gázolt a katonák vérében,

Nyakig merült az ő századaik alvadt vérébe.
Ameddig szomja ki nem elégül,
Harcol a házban...
Ez emlékeztet Ézsaiás második látomására, amelyben arról van szó: hogyan áll
bosszút az Úr Izrael ellenségein (Ézsaiás 63, 3.):
...és megtapodtam őket búsulásomban, és széttapostam őket haragomban; így

freccsent vérök ruháimra, és egész öltözetemet bekevertem... (21)
A próféták és zsoltárszerzők éppoly kevéssé törődtek az általuk felhasznált vallási képek

és hasonlatok pogány eredetével, mint ahogyan a papok is minden skrupulus nélkül
illesztettek az istentiszteletbe pogány áldozati rítusokat. Csak egy kérdés volt a fontos:
kinek a tiszteletére zengik ezeket a próféciákat és himnuszokat, kinek szólnak ezek a
rítusok. Ha Jahve Elóhimot dicsőítik, nem pedig Anatot, Baált vagy Tammúzt - akkor
mindez helyes és jámbor dolog. (22)

2
A teremtés más bibliai szövegek szerint
a) Mások szerint Isten egyetlen parancsszavával teremtette az egeket, a nappal, a

holddal és a csillagokkal együtt. Azután dicsőséges fényruhába öltözve kiterítette az
egeket, mint egy kerek sátort, pontosan akkorára szabva, hogy befedje a Mélységet.
Miután a Felső Vizeket ruhájának egyik redőjébe zárta, az egek fölött felállította az ő
titkos sátrát, körülvette sűrű sötétséggel mint gyászruhával, ugyanazzal kárpitozta, és
3
tartógerendáit a Felső Vizekre helyezte. És ott állította fel az ő isteni trónusát.
b) A teremtés művének végrehajtása közben Isten felhőkön vagy kerubokon,
vagy a vihar szárnyain haladt a mélység fölött, vagy elfogta az arra járó szeleket, és
azokkal küldte üzeneteit. A földet megmozdíthatatlan alapokra helyezte; gondosan
megmérte a hegyeket; némely hegyeket tartóoszlopok gyanánt a Mélység vizeibe
süllyesztett le, ezekre fektette boltívként a földet, és a boltívet más hegyekkel zárta le
4
mint zárókövekkel.
c) A Mélység harsogó vizei felemelkedtek, és Tehóm, e vizek királynője
elárasztással fenyegette Isten keze művét. Isten azonban tüzes kocsiján száguldott a
hullámokon, és jégesőt, villámot, mennykőcsapást zúdított nagy tömegekben Tehómra. A
vizek királynőjének szövetségesét, a szörnyeteg Leviatánt a koponyájára mért csapással
megölte; a másik szörnynek, Ráhábnak a szívét döfte át kardjával. Tehóm vizei
megfélemedtek hangjától, és elcsendesültek. A folyók visszafelé folytuk, fel a hegyekre,
majd leereszkedtek a mögöttük levő völgyekbe. Tehóm reszketve elismerte vereségét.
Isten diadalkiáltást hallatott, és felszárította az árvizeket, míglen láthatóvá váltak a föld
fundamentumai. Akkor a megmaradt vizet tenyerébe merte, a tenger medrébe öntötte,
és homokdombokkal örök határt szabott a tengernek. Egyszersmind rendelkezést adott
ki, amelyet Tehóm sohasem hághat át - bármennyire dühöngenek is sós vizei -, mivel
5
kapuk mögé van zárva retesszel.
d) Isten ezek után kimérte a szárazföldet, megszabván annak határait.
Megengedte, hogy Tehóm friss vizei mint források felszínre jöhessenek a völgyekben, és
hogy az Ő palotájából szelíd eső hulljon a hegytetőkre. Ily módon füvet sarjasztott, hogy
a barmoknak legyen mit enniük; gabonát és szőlőt táplálékul az embernek; s a Libanon
nagy cédrusait, hogy árnyékot nyújtsanak. Megparancsolta a holdnak, hogy jelezze az
évszakokat; a napnak, hogy válassza el a nappalt az éjszakától, a nyarat a téltől; a
csillagoknak, hogy csökkentsék az éjszaka vaksötétjét. A földet (23) megtöltötte
négylábúakkal, madarakkal, csúszómászókkal, a tengert pedig halakkal, víziállatokkal és
szörnyekkel. A vadállatoknak megengedte, hogy sötétedés után kedvükre kóboroljanak,
6
napkeltekor azonban vissza kell térniük hajlékukba.
A hajnalcsillagok mindezek láttán örvendeztek, és Isten fiai valamennyien
3 Zsoltárok 33, 6.; 104, 2.; Ézsaiás 40, 22. és 44, 24.; Zsoltárok 104, 6.; Ézsaiás 50, 3.; Zsoltárok 18, 10-12.;
Királyok I. könyve 8, 12.; Zsoltárok 104, 3.; 93, 1-2.
4 Zsoltárok 18, 10. és Náhumm 1, 4.; Példabeszédek 30, 4.; Zsoltárok 104, 3-5.; Ézsaiás 40, 12.; Zsoltárok
65, 7.
5 Zsoltárok 93, 3.; Jeremiás 31, 35.; Jób 9, 13.; Zsoltárok 89, 11.; Jób 26, 12-13.; Ézsaiás 51,9.; Zsoltárok
104, 6-8.; 74, 13-14.; Náhum 1,4.; Zsoltárok 18, 15-16.; Ézsaiás 40, 12.; Zsoltárok 33, 7.; Jeremiás 5, 22.; Jób
38, 8-11.
6 Zsoltárok 74, 17.; Jób 38, 5.; Zsoltárok 104, 10-26.; Jeremiás 31, 35.

7
vigadoztak.
e) Miután Isten bevégezte a teremtés művét, visszavonult egy szentélybe, amely a
Párán-hegyen van, Témán földjén. Valahányszor elhagyja ezt a lakóhelyét, mindig
8
megrendül a föld, és füstölögnek a hegyek.
1. Ez a harmadik teremtés-elbeszélés, amelynek elemei nem a Genezisben,

hanem más bibliai helyeken találhatók meg, nemcsak babilóniai, hanem ugariti és
kánaáni kozmogóniákra is emlékeztet; kiváltképpen a Tohura, Bohura és a Mélységre
vonatkozó rövid utalást bővíti ki. Az olyan Teremtőnek, mint Él, Marduk, Baál vagy
Jahve, legelőször a vízzel kell megküzdenie, amelyet a próféták Leviatán, Ráháb vagy a
Nagy Sárkány alakjában személyesítenek meg. Nemcsak azért kell a vízzel megküzdenie,
mert az a Teremtő Anya, akit helyéből kiszorít, a termékenységnek, következésképpen a
víznek is istennője, hanem azért is, mivel a matriarchátus a mítoszban úgy ábrázolható,
mint a két nem kaotikus összevegyülése, ami hátráltatja, késlelteti a patriarchális
társadalmi rend kialakulását - mint ahogyan a tengerbe zúduló eső késlelteti a
szárazföld megjelenését. Mindenekelőtt tehát a férfi és a női princípiumot kell annak
rendje-módja szerint különválasztani. Így kell felfognunk azt, hogy az egyiptomi Su
teremtő isten felemelte Nut égistennőt Geb földisten öleléséből, vagy hogy Jahve Elóhim
elszakította a Felső férfi Vizeket az Alsó női Vizek ölelésétől (l. 4. e). Amikor a babilóniai
Marduk kettéhasította Tiámatot, voltaképpen elválasztotta őt Apszútól, a Felső Vizek
istenétől.
2. Az ugariti mitológiában Baál a tenger medrét jelöli ki a legyőzött víz
tartózkodási helyéül (a víz istenség is, elem is): (24)
Ó, halász...
Fogj mindkét kezedbe nagy hálót,
Vessed azt be Él szeretett Jammjába,
Élnek, a Jóságosnak tengerébe,
Él Mélységébe...
3. "Tohu" és „Bohu" eredeti jelentése vitatott kérdés. De ha a Tohu (thv) szóhoz az

m szuffixumot illesztjük, Tehóm (thvm) lesz belőle, egy ősi tengeri szörny bibliai neve.
Tehóm többes száma Tehómót (thvmvt). Ugyanezen szuffixumokkal ellátva a Bohu
szóból Behóm és Behómót (bhvmvt) lesz; ez variáns alakja Jób Behemót-jának, a Levitán
nevű tengeri szörny szárazföldi hasonmásának. Leviatánt nehéz megkülönböztetni
Ráhábtól, Tannintól, Náhástól vagy bármelyik más, vizet megszemélyesítő mitikus
lénytől. Ennélfogva a Genezis 1, 2. mögött valószínűleg az a mítosz rejlik, hogy őseredeti
állapotában a világ a Tohu nevű tengeri szörnyből és a Bohu nevű szárazföldi szörnyből
állott. Ha így áll a dolog, akkor doktrinális okokból elködösítették azt, hogy Tohu
Tehómóttal, Bohu pedig Behemóttal azonos (6. n-q), a Tohu és Bohu szavakkal most már
az üresség vagy káosz személytelen állapotát jelölik; Tehómótot (vagy Leviatánt) és
Behemótot Isten teremtményeinek nyilvánították.
4. A héber Tehómótnak megfelelő tengeri szörny a babilóniai mitológiában
Tiámat, Tamtu, Tamdu és Taavatu neveken szerepel; Damaszkiosznak az alapelvekről
7 Jób 38, 7.
8 Habakuk 3, 3.; Zsoltárok 104, 32.

írott művében mint Tauthe fordul elő. A szógyökér tehát tav, ami ugyanúgy viszonylik
Tiámathoz, mint Tohu Tehómhoz és Tehómóthoz. Továbbá: a tehóm szó a héberben
sohasem szerepel határozott névelővel, ami arra vall, hogy valamikor tulajdonnév volt,
mint Tiámat. Tehómót tehát az Apszu isten által szeretett Tiámat Anya héber
megfelelője. Apszú neve a régebbi sumér Abzuból származik: Abzu pedig az a
képzeletbeli édesvízi örvény volt, amelyből Enki, a bölcsesség istene kiemelkedett.
Ráháb („gőg") Tehómót szinonimája; Jób 26, 12-ben találjuk meg ezt a párhuzamot:
„Erejével felriasztja a tengert, és bölcsességével megtöri Ráhábot."
5. A Genezis 1, 2. szerint Isten lelke a vizek fölött lebegett. Ez madár képzetét
kelti, és egy korai biblikus költemény szerzője Isten fiai felett lebegő sashoz hasonlítja
(Deuteronomium 32, 11.). A rua szó azonban, amelyet rendszerint léleknek szoktak
fordítani, eredetileg szelet jelent. Ez pedig a bübloszi Philón által idézett föníciai
teremtés-mítoszra utal: az őskáoszt a szél termékenyítette meg, amely beleszeretett
saját elemeibe. Egy másik bibliai kozmogonista szerint ez a szél Ba’út, a női princípiumot
termékenyítette meg. Ba'u istennőt, Kolpia szélisten feleségét a görög Nüx („Éjszaka")
istennővel is azonosították, aki Hésziodosznál „mindenek anyjaként" szerepel.
Görögországban Eurünomé volt a neve, aki Ophioneusz Kígyót fogadta szeretőjéül (1.
1.10).(25)
6. Az időszámításunk szerinti első században volt egy eretnek szekta, amelynek
tagjait ophitáknak nevezték. Ezek abban hittek, hogy a világot egy kígyó nemzette. A
héber tradíció szerint Mózes Isten parancsára rézkígyót készített (Numeri 21, 8-9.),
amelyet a Templom szentélyében tiszteltek mindaddig, amíg Ezékiás, a reformer-király
meg nem semmisítette (Királyok II. könyve 18, 4.). Feltehető tehát, hogy Jahvét
valamikor egy kígyóistennel azonosították, éppúgy, mint Zeuszt az orphikus
művészetben. A kígyó-Jahve emlékét megőrizte egy késői midrás: amikor Isten egy
sivatagi szálláshelyen, éjnek idején megtámadta Mózest (Exodus 4, 24.), akkor egy nagy
kígyó alakját öltötte magára, és ágyékig elnyelte Mózest. Jeruzsálemben az volt a szokás,
hogy az áldozati állatokat az oltár északi oldalán ölték le (Leviticus 1, 11.; M. Zebachim V.
1-5.). Ez a körülmény arra vall, hogy egy korai időszakban kultikus tisztelet tárgya volt
az északi szél, éppúgy, mint Athénban. Az eredeti mítosz feltehetően arról szólt, hogy a
Nagy Anya kiemelkedett a káoszból; jöttének szele kígyóvá lett, amely
megtermékenyítette őt; a Nagy Anya ezután madárrá (galambbá vagy sassá) változott, és
lerakta a Világtojást - ezt a kígyó körülfonta testével, és kiköltötte.
7. Egy galileai zsoltár (89.) szerint Isten előbb leigázta Ráhábot, és szétszórta
többi ellenségét, csak azután teremtette meg az eget és a földet, északot és délt, Tábort
és Hermont. Jób 9, 8-13-ban pedig arról esik szó, hogy amikor Isten kifeszítette az
egeket, és taposott a tenger hullámain, meghajoltak alatta „Ráháb cinkosai". Az utóbbiak
emlékeztetnek Tiámat szövetségeseire, akik segítették őt Marduk elleni harcában,
amikor is Marduk szent átokkal „leigázta".
8. Bibliai hivatkozások Leviatánra mint sokfejű vízi szörnyetegre vagy „repülő
kígyóra" (nahas baria) vagy „tekervényes kígyóra" (nahas akalaton) az ugariti
szövegekre emlékeztetnek, ezekben ilyen kitételek olvashatók: „Ha szétzúzod Lótant... a
tekervényes kígyót, a hatalmasat, akinek hét feje van..."; „Baál” keresztüldöfi majd
dárdájával, amiképpen keresztüldöfte Lótant, a hétfejű tekervényes kígyót." A nyelv
közel áll a bibliai héber nyelvhez: Leviatán (lvitn) megfelel lotannak; nchs brch bthn -
héber pthn, („kígyó") brchnak; nchs'qltvn megfelelője pedig bthn'qltn az ugariti nyelvben
(ANET 138 b).
9. Tiámat férjét, Apszút, a felső vizek megszemélyesítőjét többen (Gunkel és
mások) a héber efesz szóval hozták kapcsolatba, amelynek „vég, nemlét" a jelentése.

Általában duális alakban fordul elő: afszajim vagy afszé erec, "a földnek szélei, a földnek
határai" (Deuteronomium 33, 17.; Mikeás 5, 4.; Zsoltárok 2, 8.; stb.). Vízzel kapcsolatos
jelentését egy bibliai prófécia őrzi (Zakariás 9, 10.): „...és uralkodik tengertől tengerig és
a folyamtól a föld határáig". A költői konvenció úgy kívánja, hogy a „föld határa" szintén
„folyamot" jelentsen, feltehetően az Óceán Folyamot kell rajta érteni. Hasonlóképpen a
Példabeszédek 30, 4-ben előforduló afszajim is „vizek" értelemben veendő: (26)
Kicsoda kötötte a vizet az ő köntösébe? Ki állapította meg a földnek minden af-
szajimját [határait]?
A közel-keleti mítoszok kedvelt témája, hogy a Teremtő öklében vagy kezében
tartja a kozmikus elemeket. A Zsoltárok (67, 8.) és Sámuel I. könyve (2, 10.) megemlíti
Isten győzelmét az efesz vagy afszajim fölött. Ézsaiás (45, 22.), miután kijelenti, hogy
Isten egymaga teremtette a földet, Istennel ezeket a szavakat mondatja az afszajimhoz:
„Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok, földnek minden afsza-jimjai (határai)..."
10. Apszút, Tiámatot és Ba'ut a héber próféták üres absztrakciókká álcázták, de
Ézsaiás könyvében (40, 17.) az alábbi szakaszt találjuk:
Minden népek semmik Őelőtte, Efesznek és Tohunak tartja őket [Károlyi ford.: a
semmiségnél és ürességnél is alávalóbbnak tartja].
A fenti sorok után mindjárt az következik, hogy Isten mily nagy tetteket művelt a
teremtés napjaiban. És Ézsaiás könyvének egy másik helyén (34, 11-12.) Tohu, Bohu és
Efesz említése világosan utal mitológiai jelentésükre, amikor a próféta megjövendöli
Edom pusztulását:
És felvonja rá [Isten] Tohu mérőkötelét és Bohu köveit [Károlyiford.: És fölvonják rá
a pusztaság mérőkötelét s a semmiségnek köveit] és minden fejedelmei Efeszek lesznek
[Károlyi ford.: semmivé lesznek].
11. Tehómot "kapuk mögé zárta retesszel" - ez kétszárnyú kaput jelent, amelynek
szárnyait tolózár rögzíti egymáshoz. Ugyanez a kép fordul elő az Enúma elis-ben is:
miután Marduk megölte Tiámatot, és testének egyik feléből megalkotta az eget, "reteszt
tolt keresztbe, és őröket állított fölé, hogy Tiámat ki ne jöhessen az ő vizeiből". Az Enúma
elis szövege alapján feltehető, hogy a Leviatán leírására használt nahas baria kifejezés
(Ézsaiás 27, 1. és Jób 26, 13.) ezt is jelentheti: „a retesszel bezárt kígyó". Baria minden
kiejtésbeli változtatás nélkül éppúgy jelent „bereteszeltet, bezártat", mint „menekülőt,
futót".
12. Párán, ahol Habakuk 3, 3. szerint Isten felütötte szálláshelyét, egyike Témán
(„a déli föld") azon hegyeinek, ahol Őt imádták. A többi hegy neve: Hóreb, Sinai és Szeir
(Exodus 3, 1.; Deuteronomium 33, 2.). Isten a vihar szárnyain száguld alá a Páránról,
hogy büntessen (vö. Zakariás 9, 14.). Párán, Szin és Kádes hegyi vadonjai, ahol az
izraeliták negyven esztendeig vándoroltak, s ahol Isten lángoló tűzben megjelent előttük
(Exodus 19, 1-3. és 16-20.), nemcsak Mózessel, hanem Illéssel (Királyok I. könyve 19, 8.)
és Ábrahámmal is asszociálódnak (az utóbbit illetően 1. 29. g). (27)

3
Mitikus kozmológia
a) Isten oly nagyra teremtette a világot, hogy ötszáz esztendeig tartana, ha egy
ember a föld keleti végétől a nyugati végéig akarna gyalogolni - feltéve, ha életéből
kitelne ilyen hosszú idő; északról délre ugyancsak ötszáz esztendeig tartana az út.
Ugyanekkora a távolság a földtől az első égig, valamint az első égtől az ég csúcsáig. Ami
magát a földet illeti, annak egyharmada sivatag, egyharmada tenger, egyharmada
9
lakható terület.
Némelyek szerint a föld szélessége 6000 paraszanga, vagyis 18000 mérföld
10
minden irányban, az ég magassága pedig 1000 paraszanga, 3000 mérföld. Mások még
nagyobbnak tartják a földet: Egyiptom - mondják - 400-szor 400 paraszanga (1200-szor
1200 mérföld) terjedelmű; Egyiptom pedig egyhatoda Etiópiának, Etiópia egyhatoda a
föld felszínének, a föld egyhatoda az Édennek, az Éden egyhatoda a Gyehennának.
Ilyenformán tehát a föld akkora a Gyehennához képest, mint egy kicsiny fedő egy óriási
11
fazékhoz viszonyítva.
A lakható világtól keletre terül el az Éden kertje, ahol a megigazultak lakoznak.
Ettől nyugatra fekszik az Óceán a szigeteivel; azon túl pedig a sivatag napégette földje,
ahol csak kígyók meg skorpiók élnek. Északra terül el Babilónia és Kaldea, rajtuk túl
állnak a pokoltűz tárházai, továbbá a hó, jégeső, köd, dér, sötétség és szélviharok
tárházai. Itt élnek a démonok, az ártó szellemek, Szamáel seregei; itt van a Gyehenna is,
ahová a gonoszok kerülnek. Ettől délre fekszenek Témán Termei, a tüzek tárházai, és
12
ugyancsak itt van a Füst Barlangja, ahonnan a forró forgószél szokott előtörni.
b) Mások szerint a kelet az a rész, ahonnan világosság és forróság árad a világra;
nyugaton állnak a hó és a jégeső tárházai, onnan fújnak a hideg szelek; a harmat és az
13
áldásos eső délről jön; északon sötétség honol.
Isten az égboltot a föld pereméhez erősítette keleten, délen és nyugaton, de az
északi részt szabadon hagyta, mondván: „Ha valaki azt mondaná: »Isten vagyok!« ám
14
erősítse oda ezt az oldalt is, istenségének bizonyságául."
c) A hét földet forgószél-övezetek választják el egymástól. Felfelé haladó
sorrendben így következnek e földek nevei: Erec, Adama, Charábá, Cijjá, Jabbásá, Arqá,
15
Tébél és Cheled.
d) Arqá, az ötödik föld tartalmazza a Gyehenna hét rétegét; mindegyiknek
megvan a maga sötétség-tárháza. A legmagasabban fekvő réteg a Seol; az alatta elterülő
(28)
rétegek neve: Kárhozat, Legalsó, Verem, Fenékvíz, Csend, a Halál Kapui és a Halál
Árnyékának Kapui. Mindegyik réteg tüze hatvanszor izzóbb, mint a közvetlenül felette
levőé. Itt bűnhődnek a gonoszok, angyalok kínozzák őket.16
Tébél, a hatodik föld dombokat, hegyeket, völgyeket, síkságokat foglal magában, s
9 Mid. Kónén, 27.

10 B. Peszáchim 94a.
11 B. Peszáchim 94a.
12 Mid. Kónén, 27-31.
13 Num. Rab. 2. 10.; Mid. Kónén, 38; Pesziqtá Chadtá, 49.
14 PRE, 3. fej.
15 Mid. Kónén, 32-33. Más forrásokban a nevek némileg eltérők, 1. pl. Zóhar Chadas, 20b.
16 Mid. Kónén, 30, 35-36.

ezeket nem kevesebb mint 365 fajta teremtmény népesíti be. Vannak köztük ökörfejű és
ökörtestű lények, de megadatott nekik az emberi beszéd képessége; másoknak két fejük,
négy fülük, négy szemük, két orruk, két szájuk, négy kezük és négy lábuk van, de csak
egy törzsük. Ha ülnek, két embernek látszanak, de járás közben csak egynek. Amikor
esznek és isznak, két fejük pörlekedik egymással, mert az egyik azzal vádolja a másikat,
hogy az ő kárára több ételt vagy italt fogyaszt, mint amennyi megilletné; mindazonáltal
jóravaló lények ezek.17
Cheled, a mi földünk nem igényel leírást.18
e) A vélemények megoszlanak abban a kérdésben, hogy az egek száma kettő,
három, hét vagy tíz-e.19 Mindazonáltal nem férhet hozzá kétség, hogy annyi ég van,
ahány föld - vagyis hét.20 Az égbolt úgy borul a föld fölé, mint egy kupola alakú födél;21
szélei a környező Óceánt érintik. Az ég kampói e vizekbe vannak lebocsátva. 22
Egyszer egy arab ember Rabbah bar bar Chanát elvezette egészen a föld legszé-
léig, ahol az égbolt le van rögzítve. Rabbah egy kenyérrel megrakott kosarat vitt
magával, s mivel elkövetkezett az imádkozás órája, a kosarat az égi ablakpárkányra tette.
Később kereste a kosarat, de nem találta. „Ki lopta el a kenyeremet?" - kérdezte; az arab
így felelt: „Senki sem lopta el, hanem az égbolt fordult tovább, miközben te imádkoztál.
Várj holnapig, és akkor ismét ehetsz kenyeret." 23
Némelyek a földet olyan csarnoknak írják le, amely észak felé nyitott, mivel a
keletről nyugatra haladó nap, mihelyt eléri az északnyugati sarkot, megfordul, és a
firmamentum kupoláján kívül halad felfelé és visszafelé. Mivel az égbolt nem átlátszó, a
napnak ez a visszafelé való utazása okozza, hogy akkor éjszaka borul a földre. Miután a
nap elérte a keleti sarkot, megint a firmamentum kupolája alatt folytatja útját, és
világosságot áraszt az emberiségre. 24
f) Rabbi Simon ben Láqis felsorolja a hét ég nevét: Vílón, Raqia, Sechákim, Zebúl,
Maón, Mákhón, 'Arabót.25 Ezek egymás fölé vannak rögzítve, és héjszerűen borulnak a
föld fölé, mint a vöröshagyma rétegei; kivéve Vílónt, a legalsót, amely a föld legmagasabb
régióit árnyékolja be a forróság elől. Ezért napkeltekor Vílón szétterül az égen,
napnyugtakor pedig félregördül, hogy a hold meg a csillagok Raqiáról, a második
égboltról a földre világíthassanak. 26
g) Sechákimban két malomkő mannát őröl az igazlelkűek számára. Zebúlban van
az égi Jeruzsálem, a Templom és az oltár, amelyen Mikháel [Mihály] arkangyal
áldozatokat mutat be. Maónban az angyalok seregei egész éjszaka himnuszokat
zengedezve magasztalják Isten kegyelmességét, de hajnalban elhallgatnak, hogy Isten
hallhassa Izrael magasztaló énekeit a földről. Mákhónban vannak a hó, jégeső, harmat,
esők, szélviharok tárházai meg a ködöket tartalmazó barlangüregek. (29) 'Arabotban
lakoznak az igazságosság, a Törvény és az irgalom, az élet kincsei, a béke és az áldás, az
igazak lelkei, a még meg nem születettek lelkei; ott van az a harmat, amellyel Isten életre
fogja kelteni a holtakat; az a szekér, amelyet Ezékiel látott egyik víziójában; a szolgáló
17 Mid. Kónén, 36.

19 Gen. Rab. 176-77; B. Chagígá 12b.
20 Vö. Ginzberg: LJ, V. 10.
21 Mid Kónén, 33.
22 PRE, 3. fej.
23 B. Bábá Bathrá 74a.
24 B. Bábá Bathrá 25b.
25 B. Chagígá 12b.
26 Mid Kónén, 37.

27
angyalok és Isten trónusa.
h) Egy merőben különböző vélemény szerint a legalsó égben vannak a felhők, a
szelek, a levegő, a Felső Vizek, a csillagok felügyeletére rendelt 200 angyal, továbbá a hó,
jég és harmat tárházai, ezek őrzőangyalaival.
A második égben teljes sötétség uralkodik; itt várják a láncra vert bűnösök az
ítéletet.
A harmadik égben fekszik az Éden kertje, tele csodálatos gyümölcsfákkal; ezek
között áll az élet fája is, amely alatt Isten szokott pihenni, ha odalátogat. Az Édenből két
folyó ered, az egyikben tej és méz, a másikban bor és olaj folyik. Négy ágra szakadva
szállnak alá, és körülveszik a földet. A világosság 300 angyala őrzi a kertet, szüntelen
Isten dicséretét zengve; haláluk után ide kerülnek az igaz lelkek. Az Édentől északra
terül el a Gyehenna, ahol állandóan sötét tüzek gomolyognak, és lángfolyó folyik
keresztül egy fagyos-jeges területen; itt gyötrik kínzással a gonoszokat.
A negyedik égben vannak azok a szekerek, amelyeken a nap és a hold utazik, meg
a napot útján kísérő nagy csillagok, négy nagy csillag jobbról, négy pedig balról,
mindegyiket ezer kisebb csillag követi. A szekereket két szél húzza, az egyik főnix alakú,
a másik rézkígyóra hasonlít; arcuk azonban olyan, mint az oroszláné, testük alsó része
pedig a Leviatánéhoz hasonló. Mindegyik szélnek 12 szárnya van. Ettől az égtől keletre
és nyugatra kapuk állnak; a szekerek ezeken haladnak keresztül a számukra
meghatározott időpontokban.
Az ötödik égben laknak az óriás bukott angyalok, akik némán, az örök kétség-
beesés állapotában kuporognak.
A hatodik égben hét főnix, hét kerub énekli szüntelen Isten dicséretét; sugárzó
angyalok seregei asztrológiai tanulmányokba merülnek; más angyalok pedig felügyelnek
az órákra, évekre, folyókra, tengerekre, vetésekre, legelőkre, az emberekre, és azonnal
jelentik Istennek, ha valami szokatlant észlelnek.
A hetedik égben örök ragyogás honol. Itt lakoznak az arkangyalok, kerubok,
szeráfok és az isteni kerekek; itt ül isteni trónján Isten, és mindenek az ő dicsőségét
zengik.28
A hét ég és a hét föld nem válhat széjjel, s nem zuhanhat alá az űrbe, mert mindegyik ég
szélét roppant nagy kapcsok erősítik a megfelelő föld pereméhez. A legfelső föld
azonban a második ég pereméhez van kapcsolva (nem az elsőhöz, mert az nem egyéb
egy óriási, összehajtható fátyolnál); ennek folytán a második föld a harmadik éghez van
kapcsolva, és így tovább. Azonkívül mindegyik ég is hozzá van erősítve a vele
szomszédos éghez. Ilyenformán az egész szerkezet 14 szintes toronyhoz hasonlít,
amelynek felső szintje - az 'Arabót - Isten karjáról csüng alá; ámbár némelyek úgy
mondják, hogy Isten jobb kezével tartja az egeket, bal (30) kezével pedig a földeket. Isten
mindennap felszáll egy kerubra, és meglátogatja mindezeket a világokat, ahol fogadja a
hódolatot és imádatot. Visszafelé a szél szárnyán teszi meg az utat. 29
1. Ezek a rabbinisztikus doktrínák, amelyeket többnyire ötletszerűen vettek át

görög, perzsa és babilóniai forrásokból, azt a célt szolgálták, hogy elkápráztassák a
hallgatóságot Isten alkotásainak meghökkentő arányaival és bonyolultságával, és a
27 B. Chagígá 12b.
28 Énókh II. 3-9. és a párhuzamos rabbinisztikus források, Ginzberg: LJ, V. 158 és köv.
29 Mid. Kónén, 33-34.

kétféle teória összeegyeztethetetlensége alátámasztotta ezt a hatást. A bölcsek
elfogadták a föld laposságának bibliai koncepcióját, s elképesztette őket az a tény, hogy a
nap minden reggel újra megjelenik keleten. A matematikai tudománynak kis töredéke is
becsúszott a képzelet világába: a föld kiterjedésének mértéke meglehetősen
megközelítette azt az adatot, amelyet a ptolemaioszi iskolához tartozó kürénéi
Eratoszthenész számított ki az i. e. III. évszázadban.
A Gyehennát nemcsak az alvilágba, hanem a földre és az egyik égbe is helyezik. Ez
talán előre átgondolt, és tulajdonképpen Ámos 9, 2. visszhangja lehet: „Ha a Scolba ássák
is be magokat, kezem onnan is kiragadja őket; és ha az égbe hágnának is fel, onnan is
levonszolom őket."
2. Témán jelentése „dél" és „déli föld". Így hívták Ézsau egyik unokáját is, akinek
Elifáz volt az apja. Egy szakaszban kétszer fordul elő a „Témán fejedelme" (31) kifejezés;
ez a passzus Edom királyaként említi a délföldi (témáni) Husámot. „A témáni Elifáz" volt
Jób egyik vigasztalója; másutt a távoli „déli föld" titokzatos „termek" és „déli forgószelek"
vidéke. A késői midrás (1. b.) e „termekkel" kapcsolatban vagy a dél-arábiai Jemenre,
vagy az észak-arábiai Taima településre utal (az Aqabai-öböl bejáratától kb. 250
mérföldre keletre).
3. Chasmal olyan isteni szubsztancia, amely Ezékiel könyvének első része szerint
fenséges ragyogásba borítja Isten trónusát és egész megjelenését. A Septuagin-ta
elektronnak fordítja; - tehát vagy borostyánról, vagy borostyán színű electrum-ról
(arany-ezüst ötvözetről) van szó. A modern héber nyelvben a chasmal elektromosságot
jelent, valószínűleg azért, mert az elektromosság jelenségét legkorábban akkor észlelték
az emberek, amikor megfigyelték, hogy a megdörzsölt borostyán porszemecskéket vonz
magához. Mivel azonban Isten hatalmasságának fénnyel való asszociálása ősrégi, fel kell
tételeznünk, hogy Ezékiel ezt az isteni chasmalt a villámlás forrásaként fogta fel.
4. A talmudista időkben a világegyetem szerkezetére vonatkozó spekulációkat az
Ezékiel által leírt isteni szekérre való utalással „szekér-dolgoknak" (ma'asze merkábá)
nevezték. A farizeusok veszedelmesnek tartották az ilyen dolgok tanulmányozását. Több
történetet beszéltek olyan tudós emberekről, akik nem tanúsítottak kellő
elővigyázatosságot, s emiatt baj érte őket: Ben Azzáj hirtelen halt meg, Ben Zómá
megtébolyodott, Elísah ben Abbúja eretnek lett; egyedül Rabbi Akiba került el minden
veszedelmet alázatossága és körültekintése révén (B. Chagígá 14b-16a).
5. Először a babilóniai Talmud (B. Chagígá 12 b) fejezte ki azt, hogy az egész
világegyetem Isten karjáról függ alá. „Rabbi Jószé mondta: »A föld oszlopokon nyugszik,
az oszlopok vízen, a víz hegyeken, a hegyek szélen, a szél forgószélen; a forgószél pedig
Isten karjáról csüng alá.«" Ez az elképzelés azonban aligha egyeztethető össze azzal,
hogy Isten naponta meglátogat minden eget és földet.
6. Erec földet jelent, éppúgy mint adama és arqá (egy arameus jövevényszó); cijjá
= „szárazság"; jabbásá = „száraz föld"; charábá = „napégette föld"; tébél és cheled =
„világ".
Vílón = "függöny"; raqia = „égbolt"; sechákim = „felhők" vagy „őrlőkövek"; zebúl =
„lakás"; maón - „lakhely"; mákhón = „elhelyezés"; 'arabót = „síkságok".(32)

4
Kommentárok a teremtéstörténethez
a) Isten a ruhája fényéből teremtette az egeket. Amikor szövetként szétterítette

őket, azok saját maguktól egyre tovább és tovább terjedtek mindaddig, amíg Isten azt
nem kiáltotta: „Elég!" A földet a trónusa alatt levő hóból teremtette: bizonyos
hőmennyiséget a vizekre dobott, mire a vizek megfagytak, és porrá változtak. A föld és a
30
tenger szintén addig terjedt tovább, míg Isten meg nem parancsolta nekik: "Elég!"
b) Mindazonáltal némelyek szerint Isten egy tűzgomolyagot meg egy hógomo-
lyagot szőtt össze, így teremtette meg a világot; továbbá egy tűz- meg egy vízgomolyagot,
s azokból alkotta az egeket. Mások úgy vélekednek, hogy az egeket egyedül hóból
teremtette.31
c) A víz régi uralma alatt akkora zűrzavar és káosz uralkodott, hogy a bölcs
emberek ennek minden említését kerülik. „Istent olyan királyhoz hasonlítani - mondják -
, aki egy óriási árnyékszék fölé építette palotáját, megfelelő, de tiszteletlen hasonlat
volna."32
d) Isten ezért száműzte a földről Tohut és Bohut, bár megtartotta őket két
rétegnek ama öt között, amelyek a hét földet elválasztják egymástól. Tohut minden este
látni lehet mint a horizont keskeny zöld vonalát, onnan támad az éj sötétje, amely
ráborul a világra. „Bohu" névvel illetnek bizonyos csillogó köveket is, amelyek abba a
mély szakadékba estek, ahol a Leviatán leselkedik.33
e) Isten szenvedélyes ölelkezésben találta a férfi Felső Vizeket meg a női Alsó
Vizeket. Megparancsolta: „Egyikőtök emelkedjék fel, a másik pedig essen le!" De azok
mindketten felemelkedtek, mire Isten megkérdezte: „Miért emelkedtetek fel mind a
ketten?" „Elválaszthatatlanok vagyunk - felelték egyszerre. - Hagyj meg minket
szerelmünknek!" Isten erre kinyújtotta kisujját, és széjjelválasztotta őket. A felsőt
magasba emelte, az alsót ledobta. Engedetlenségükért tűzzel emésztette volna el őket, ha
nem könyörögtek volna irgalomért. Megbocsátott nekik, de két feltételt szabott: az egyik
az volt, hogy majdan az Exodus idején engedjék Izrael fiait száraz lábbal átkelni a
vizeken; a másik pedig: ne engedjék majd, hogy Jónás hajón Tarsisba meneküljön.34
f) Az elszakított vizek vad fájdalmukat azzal fejezték ki, hogy vakon egymás felé
törtek hömpölyögve, és elárasztották a hegytetőket. Amikor azonban az Alsó (33) Vizek
már Isten trónusának lábát is elfedték, Isten haragosan felkiáltva letaposta őket.35
g) Mások szerint az Alsó Vizek nem bírták elviselni, hogy többé nem lehetnek
Isten közelében, kétségbeesetten kiáltozták: „Nem találtattunk méltónak Alkotónk
jelenlétére", és mint könyörgők próbáltak feljutni Isten trónusához.36
h) A harmadik napon, amikor Isten nekilátott, hogy a sós vizeket egy helyre
gyűjtse, s ezáltal kiemelkedjék a szárazföld, e vizek tiltakoztak: „Az egész világot
30 PRE, 3. fej.; vö. Gen. Rab. 3-4, 20; B. Chagígá 12a.

31 Tanchúmá Buber Gen. 8; Gen. Rab. 31 és 75, valamint a párhuzamos források.
32 Jer. Chagígá 77c mid.
33 Gen, Rab. 75; vö. Pesziqtá Chadtá, 59; Mid. Kónén, 35-36; B. Chagígá 12a; Ézsaiás 34, 11-en 44, 19-en és
Jób 26, 7-en alapszik.

35 Gen. Rab. 34-35; Szeder Rabbá di-Berésíth, 314; Mid. 'Aszereth Hadibróth, 63; Mid. Tehillim,414;
PRE, 5. fej.
36 Széfer Raziel, 315.

befedjük, és még így sem férünk el. Még összébb akarsz szorítani bennünket?" Erre Isten
agyonrúgta a vezérüket, Ókeanoszt.37
i) E nehézségek elmúltával Isten a vizek mindegyikének teste számára külön
helyet jelölt ki. De ők a horizonton mégsem távolodtak el egymástól messzebbre, mint
három keskeny ujj szélessége. 38
j) A tenger időnként még most is fenyegeti homokkorlátait. Egy sokat tapasztalt
tengerész egyszer azt mondta a babiloni Rabbahnak: „Két hullám között háromszáz
mérföld távolság is lehet, és mindegyik hullám ugyancsak háromszáz mérföld magasra
emelkedhet. Nemrég egy hullám olyan közel emelte hajónkat egy kis csillaghoz, hogy azt
akkorának láttuk, mint egy negyven mérő mustármaggal bevetett földet. Ha még
magasabbra emelkedünk, a csillag lehelete megpörkölt volna bennünket. És hallottuk,
amint az egyik hullám így kiáltott a másiknak: »Nővérem, maradt-e a világon valami,
amit még nem söpörtél el? Ha igen, akkor engedd, hadd pusztítsam el.« De az így felelt:
»Tartsd tiszteletben a mi Urunk hatalmát, nővérem; nem hághatjuk át a
homokkorlátokat még annyival sem, mint egy fonál vastagsága...«" 39
k) Isten Tehómnak, a föld alatti édesvíznek is megparancsolta, hogy nem szabad
feltörnie, csupán apró emelkedéseket engedett meg neki. Oly módon kényszerítette
engedelmességre, hogy cseréptáblát helyezett fölébe, s abba bevéste az Ő örökkévaló
nevét. Ezt a pecsétet csak egyszer mozdította el: amikor Noé idején az emberiség
vétkezett. Akkor Tehóm egyesült a Felső Vizekkel, és együttesen elárasztották a földet. 40
l) Tehóm azóta folyvást alázatosan kuporog a mélység fenekén, mint egy
meghunyászkodott nagy fenevad; forrásokat küld fel azoknak, akik megérdemlik, és
táplálja a fák gyökereit. Bár ily módon befolyással van az emberek sorsára, rejtekeit
senki sem keresheti fel.41
m) Tehóm háromszor annyi vizet szállít a földnek, mint az eső. Sátoros ünnepkor
a Templom papjai borból és vízből álló italáldozatot öntenek Isten oltárára. Akkor Ridja,
a hároméves üsző alakú, nyúlszájú angyal megparancsolja Tehómnak: „Szökelljenek
magasba forrásaid!" A Felső Vizeknek pedig elrendeli: „Hulljon az eső!"1342
n) Némelyek szerint Isten legelső szilárd halmazállapotú alkotása egy drágakő,
amelybe a Messiás neve van bevésve. Ez a drágakő a szélben lebegett mindaddig, amíg a
Sion hegyén meg nem épült az áldozati oltár, ahol nyugvóhelyet talált. Mások azt
mondják, hogy Isten első szilárd alkotása az a sziklafundamentum, amelyen (34) az
oltára áll. Meg azt is mondják, hogy amikor Isten megfékezte Tehóm vizeit, nem
cseréptáblára, hanem Tehóm arcára véste negyvenkét betűs nevét. Megint mások tudni
vélik, hogy Isten ezt a sziklát mély vízbe dobta, és köréje földet épített, amely
olyanformán növekedett, mint ahogyan a még meg nem született gyermek növekedik a
köldöktől kifelé; és ez a szikla a világ köldöke mind a mai napig.43
o) Később, amikor Ádám azon töprengett, hogy miképpen jött létre a világosság,
Isten két követ adott neki - a „sötétségnek" és a „halál árnyékának" kövét. Ezeket Ádám
egymáshoz verte, mire tűz pattant ki belőlük. „Így csináltam" - mondotta Isten.44
37 PRE, 5. fej.; Mid. Tehillim, 415; Ex. Rab. 15, 22; Num. Rab. 18, 22; Tanchúmá Chajjé Szárá 3, p. 32b.
38 Gen. Rab. 17.
40 Jer. Szanh. 29a; Mid. Semúél, 26. fej.; Jalqút Reubéní 1. 4 és köv.; 2. 109; vö. Énókh 59. 7-10; PRE, 23. fej.;
valamennyi a Genezis 7, 11-en alapszik.

41 Genezis 49, 25.; Ezékiel 31, 4.; 26, 19.; 31, 15.; Jób 38, 16.
42 Gen. Rab. 122, 294; B. Taanith 25b.
43 Jalqút Reubéní, 1. 4. és köv., 22; 2. 109; Mid. Adonáj Bechokhmá, 63; Széder Arqim, 70a; B. Jómá 54 b;
PRE, 35.fej.; Mid. Tehillim, 91; Zóhar 111, 322; vö. Patai: Man and Temple, 85.
44 Mid. Tehillim, 404; Num, Rab. 15. 7.

*
1. Az ugariti mitológiában - mint a héberben is - a víz mindig duális formát ölt:

ezért van két vízözön, két Óceán, két mélység. Az ugariti mitológiában is történik utalás
arra, hogy a férfi vizek vágyódást éreznek a női vizek iránt. Amikor Kótar va-Khaszisz
megépítette Baál esőisten házát, nem volt szabad ablaknyílást vágnia, nehogy a
szerelmes Jám (a „Tenger") megpillanthassa az isten két feleségét - Padriját (a
„Villódzót"), Ár („Fény") leányát, és Talliját (a „Harmatosat"), Rabb („Lepárlódás")
leányát. A ház falai felhők voltak, mint Isten égi sátrának falai is (1. 2. a). Amikor Baál
meg akarja támadni Jámot, „ablakot nyit a házba, nyílásokat vág a felhőkbe, és hallatja
szent hangját, amely megrázza a földet... úgy, hogy megremegnek a hegyek..." (35)
2. A palotáját illemhely fölé építtető király metaforája talán a férfi és női
prostitúcióra, valamint egyéb "kánaánita förtelmességekre" utal, amelyeket a Sión
hegyén műveltek Baál és Asera tiszteletére a templomi szertartások monoteista
reformja előtt (Királyok II. könyve 23, 4. és köv.).
3. A hároméves üszőket általában a hold kultuszával szokták asszociálni, mivel
szarvuk hasonlít az újhold formájára, és mivel a holdnak három fázisa van. A babilóniai
asztrológiában (l. 1. 14) a hold gyakorolja a planetáris hatalmat a víz fölött; és a mózesi
Törvény szerint a tökéletes rituális tisztaságot vörös üsző hamvaival kevert „tisztulás
vize" révén lehet elérni (Numeri 19, 2. és köv.). Következésképpen mitológiailag
helyénvaló, hogy Ridja üszőként jelenik meg az esős évszakot bevezető sátoros ünnepen.
4. A vizek kegyelemért esdekelnek, amikor Isten azzal fenyegetőzik, hogy tűzzel
elemészti őket. Ez a mozzanat emlékeztet az Iliász egyik szakaszára, ahol Héphaisztosz
rőzsetüzet gyújt a Xanthosz partján, s addig forralja vizét, míg meg nem adja magát. De
az is lehetséges, hogy mindkét szakasz közös forrásból ered: évről évre nyilvánvalóbbá
válik, hogy Homérosz mennyi mindent vett át a közel-keleti mítoszokból.
5. Az, hogy Isten havat és tüzet használt a teremtéshez, az egyik zsoltár alábbi
szakaszára vezethető vissza (148, 4-8.):
Dicsérjétek Őt egeknek egei, és ti vizek, amelyek az ég felett vagytok!

Dicsérjék ők az Úrnak nevét, mert parancsolt és előállottak ők.
Örök időre állította fel őket; törvényt szabott és nem tér el attól.
Dicsérjétek az Urat a földről: víziszörnyek és mély vizek ti mind,
Tűz és jégeső, hó és köd, szélvihar, amelyek az Ő rendelését cselekszik;...
6. Egyiptomban fellelhetők annak a zsidó templomlegendának a párhuzamai,

amely szerint Isten legelső szilárd alkotása egy szikla, s arra épült a szentély.
Görögországban is „a világ köldöke" néven ismerték a delphoi Püthia sziklaszékét.
7. Rabbah babilóniai zsidó, aki az i. e. III. században élt, távoli vidékekre eljutott.
Kalandjainak apokrif gyűjteménye emlékeztet Lukianosz Igaz Történetére (i. e. II. század
eleje), de nem annyira szatirikus, mint inkább moralista jellegű.
8. Izrael Istenének nevét a zsidók idővel olyannyira szentnek tekintették, hogy
csak a főpap ejthette ki évente egyszer, az engesztelés napján, a Szentek Szentjében. A
talmudista időkben a bölcsek minden hetedik esztendőben közölték tanítványaikkal a
Tetragrammaton - JHVH - kiejtésének titkát (B. Qiddúsin 71a); a négy betűt máskor
mindig Adonájnak ejtették ki. Ugyanekkor azonban a beavatottak ismerték Jahve 12
betűs, 42 betűs és 72 betűs nevét is, amelyek talán a kalendáriumi misztériumokkal,
asztrológiai elképzelésekkel függtek össze (1. Graves: White Goddess, XVI. fej.). Mivel

azonban e nevekkel különféle varázslók visszaéltek, használatuk tilossá vált. Csak a
jámborabb papok használták továbbra is, amikor áldást (36) mondtak; de ők is
szándékosan úgy énekelték, hogy ne lehessen tisztán kivenni - némely hangokat
„elnyeltek", másokat pedig elnyújtott dallamvonalakkal cifrázva tettek
felismerhetetlenné (B. Qiddúsin, uo.). Ez emlékeztet az egyiptomi rituáléra, amelyben -
az alexandriai Démétriosz közlése szerint - hét egymást követő magánhangzó énekszerű
kiejtésével dicsőítették az isteneket.
9. Az az allegória, amely szerint Ádám két kőből tüzet csiholt, Jób 28, 3-on alapul:
Határt vet az ember a setétségnek, és átkutatja egészen és végig a homálynak és
a halál árnyékának köveit.
Annak a midrásnak, mely szerint Isten követ, sziklát vagy cseréptáblát helyezett
Tehóm fölé, nehogy az felemelkedjék, és eláraszthassa a földet, van egy sumér
prototípusa. Egy Enki-Ninhurszag-mítosz elmondja, hogy a Kur (alvilág) őseredeti vizei
erőszakkal a felszínre törtek, aminek következtében a friss vizek nem juthattak el a
termőföldekre és a kertekbe. Ekkor Ninurta - a viharos déli szél istene, Enlil fia -
kövekből halmot rakott a Kur fölé, s ily módon fékezte meg az áradatot. (37)

5
Korábbi teremtések
a) Kezdetben Isten számos világot teremtett, de egymás után összerombolta

azokat, mivel egyik sem elégítette ki. Mindegyiket emberek lakták, ezernyi nemzedék, de
ezeket Isten mind kiirtotta, emléküket sem hagyván meg 45
b) E teremtési kísérletek után Isten egyedül maradt az Ő nagy nevével, s végül
felismerte: csak olyan világ elégítheti ki Őt, amely bűnbánati lehetőséget nyújt az
embernek. Ezért Isten, mielőtt újrakezdte volna, hét dolgot teremtett: a Törvényt, a
Gyehennát, az Éden kertjét, az isteni trónust, az égi sátrat, a Messiás nevét és a
bűnbánatot.46
c) Amikor eltelt két isteni nap - vagyis kétezer földi esztendő -, Isten
megkérdezte a Törvénytől, aki az Ő tanácsadója lett: „Mi lenne, ha még egy világot
teremtenék?" „Mindenség Ura - kérdezte erre viszont a Törvény -, ha egy királynak nincs
sem hadserege, sem tábora, mi felett uralkodik akkor? És ha nincs senki, aki magasztalja,
47
milyen dicsősége van neki?" Isten figyelemmel hallgatta, és helyeselte e szavakat.
d) Némelyek szerint azonban a Törvény nem helyeselte, hogy Isten emberiséget
akar teremteni, mondván: "Ne hagyj engem a bűnösök kényére-kedvére, akik úgy isszák
a gonoszságot, mint a vizet!" Isten ezt válaszolta: „Megteremtettem a bűnbánatot az
ilyenek számára orvosságul; az isteni trónust bírói székemül; a sátrat, hogy tanúja
legyen az engesztelő áldozatoknak; az Éden kertjét az igazak megjutalmazására; a
Gyehennát a bűnben megátalkodottak büntetésére; téged, hogy elfoglald az emberek
elméjét; és a Messiást, hogy összegyűjtse a száműzötteket." 48
1. Nem tudni, hogy a rabbikat megzavarta-e az olyan őskori maradványok

felfedezése, amelyek az Ádám óta eltelt négyezer esztendőnél sokkal régebbiek. Ha igen,
akkor az előzetes, kísérleti jellegű teremtésekről szóló elképzelésük mint (38)
magyarázat még mindig hihetőbb, mint például a Viktória-korban élt Philip Gosse
zoológus teóriája. Gosse szerint ugyanis maga Isten helyezett fosszíliákat a sziklába,
hogy ily módon tegye próbára a keresztények hitének szilárdságát.
2. Hittétel lett, hogy a Törvény örökkévaló (vö. Máté Ev. 5, 18.), s hogy már a
teremtés előtt létezett. A héber mítosz, amely szentesítette a vallásban sorozatosan
bekövetkezett történeti változásokat, ebben a késői szakaszban allegorikus jelleget ölt,
és meghatározza az egyéni üdvözülés doktrínáját (1. 61. 5).
3. A Gyehenna volt a zsidó pokol. Nevét a Jeruzsálem melletti Hinnom-völgyről
kapta, amely magában foglalta a Tófet nevű helyet (Királyok II. könyve 23, 10.), ahol
eredetileg emberáldozatokat mutattak be Molok istennek (Krónika II. könyve 33, 6.),
később pedig ott szokták elégetni a városból kihordott hulladékokat.
4. Hogy egy isteni nap ezer földi esztendővel egyenlő, a 90. zsoltár 4. verséből
származik:
Mert ezer esztendő annyi Előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt... (39)
45 Gen. Rab. 23, 68, 262-63.

46 Mid. Tehillim, 391; PRE, 3. fej.
47 PRE, 3. fej.; vö. Gen. Rab. 20.
48 Jalqút Reubéní, 1. 22, ahol a Szódé Rázát idézi.

6
Az ősszörnyek
a) A teremtés előtti napokban Ráháb, a tenger fejedelme fellázadt Isten ellen.

Isten megparancsolta: "Tátsd ki a szád, tenger fejedelme, és nyeld el a világ minden
vizeit!" De az így kiáltott: „Mindenség Ura, hagyj nekem békét!" Erre Isten halálra rúgta,
majd tetemét a hullámok alá süllyesztette, mivelhogy bűzét egyetlen szárazföldi állat
sem bírta elviselni.49
b) Mások szerint Isten megkímélte Ráháb életét; s amikor később irigy angyalok
ellopták és a tengerbe dobták „Raziel könyvét" (az isteni bölcsesség kompendiumát,
amelyet Isten Ádámnak adott), akkor Isten megparancsolta Ráhábnak, hogy merüljön
alá, és találja meg a könyvet. A tenger fejedelme habozás nélkül engedelmeskedett;
később azonban Isten ellenségeit segítette, mert Izrael fiai ellenében az egyiptomiakat
támogatta a közöttük kitört viszályban, és szót emelt a fáraó érdekében, akit Isten a
Vörös-tengerbe akart fojtani. „Kíméld meg az egyiptomiakat - kiáltotta -, érd be Izrael
megmentésével!" Isten azonban felemelvén kezét, elpusztította Ráhábot és minden
segítőtársát. Némelyek így emlegetik Ráhábot: „Egyiptom égi fejedelme". Mások nem
különböztetik meg őt Leviatántól, sem Ókeanosztól, sem pedig a dicsekvő Nagy
Sárkánytól, aki azzal kérkedett, hogy ő teremtett minden tengert és folyót. Ezt a Nagy
Sárkányt ivadékaival együtt Isten hálóval partra rántotta, majd bezúzta koponyájukat, és
oldalukat keresztüldöfte. De még akkor sem haltak meg; ekkor Isten őröket küldött oda,
hogy vigyázzák a Nagy Sárkányt a végítélet napjáig, amikor majd végleg megsemmisül.50
c) Leviatán szörnyűséges agyarai rémületet keltettek, torkából tüzet és lángot
okádott, orrlyukaiból füst gomolygott elő, szemeiből vad fény lövellt, és szíve nem
ismerte a könyörületet. Szeszélyes kedve szerint kószált a tenger színén, fénylő
nyomdokvonalat hagyva maga mögött, vagy pedig sekély részeken járt, s ott felforrt a
tenger, mint egy fazék víz. Nem volt olyan emberi fegyver, amely sebet ejthetett volna
rajta. Maguk az ég lakói is féltek tőle. Ámde Isten megfogta horoggal, felrántotta a
mélyből, kötéllel lekötözte a nyelvét, orrlyukait nádszállal döfte keresztül, állkapcsát
tövissel szúrta át - mintha folyami hal lett volna. Majd a tetemet egy csónak fenekére
dobta, és elszállította, mint aki piacra viszi zsákmányát. 51
d) Amikor Isten fényből és vízből halakat meg tengeri állatokat teremtett,
megengedte Leviatánnak, aki nagyobb volt, mint összes társai együttvéve, hogy egy
óriási víz alatti sziklán emelt trónusról kormányozza azokat. Némelyek szerint sok feje
(40) volt, mások szerint két Leviatán létezett - a "repülő kígyó" meg a „tekervényes
kígyó" -, és Isten mind a kettőt elpusztította. Megint mások úgy mondják, hogy Isten
megkímélte Leviatán életét, mivel mégiscsak az ő teremtménye volt, de teljesen
megszelídítette (vagy Jahoel arkangyallal végeztette el a szelídítés munkáját), és még
most is naponta arra méltatja, hogy három teljes órahosszat játszadozzék vele a végtelen
tengereken. Leviatán nagy tengeri sárkányokkal táplálkozik. A Jordán egyik
mellékfolyójából iszik, amely titkos csatornán keresztül ömlik az óceánba. Amikor éhes,
füstölgő gőzt ereget, amely hatalmas területen zavarossá teszi a vizeket; amikor szomjas,
akkora hullámzást okoz, hogy hetven évnek kell eltelnie, mire megnyugszik a mélység, s
49 B. Bábá Bathrá 74b; Num. Rab. 18. 22; Mid. Vajósa, 46.
50 Mid. Vajósa, 47; Mid. Székhel Tób, 182; Ginzberg: LJ, I. 156; V. 26; Ézsaiás 51, 9.; Zsoltárok 74, 13.;
Ézsaiás 27, 1.; Jób 7, 12; Ezékiel 29, 3-4. és 32, 2-6.; vö. Zsoltárok 148, 7.; Salamon zsoltárai 2, 25-32.;
Gunkel: Schöpfung und Chaos, 78 és köv.
51 Ézsaiás 27. 1.; Zsoltárok 74, 14.; Jób 41, 1-34.

ilyenkor még az Ezer Hegyen lakozó Behemót is a félelem jeleit mutatja. Leviatán csupán
egyetlen teremtménytől fél: a khalkisz nevű kis haltól, amelyet Isten kizárólag azért
teremtett, hogy Leviatánt féken tartsa. 52
e) Mások úgy tartják, hogy Leviatánt Isten az óceán egyik barlangjába száműzte,
ahol teljes súlyával rajta nyugszik az egész világ. Leviatán roppant testével pedig
leszorítja Tehómot, úgyhogy az nem áraszthatja el a földet. Mivel azonban a tenger vize
túl sós számára, a szomjúság gyakran arra készteti, hogy felemelje egyik uszonyát, mire
Tehóm édesvizei feljönnek; azokból iszik, majd megint leereszti uszonyát. 53
f) Némelyek szerint Leviatánnak annyi a szeme, ahány nap van az esztendőben;
ragyogó pikkelyei elhomályosítják a napot, farkát a fogai közé szorítja, s ily módon kört
formál az óceán körül. Ezért az égbolt alsó övezetének, amely a zodiákus jeleit hordozza,
szintén „Leviatán" a neve.54
g) Kevés embernek adatott meg, hogy akár egy pillantást is vethessenek Leviatán
testének roppant tömegére. Egyszer azonban Rab Szafrá, amikor hajón utazott,
kétszarvú állatot látott, amely kiemelte fejét a vizekből. Elolvasta a szarvakra vésett
feliratot: „Ez a parányi tengeri teremtmény, amelynek hossza alig háromszáz mérföld,
úton van, hogy Leviatánnak táplálékul szolgáljon."55
h) Egyes bölcsek összeegyeztetik az ellentétes hagyományokat, amelyeknek
egyike szerint Isten megölte, másika szerint nem ölte meg Leviatánt. Úgy vélekednek,
hogy Isten két Leviatánt teremtett, egy hímet meg egy nőstényt. A nőstényt megölte, a
hímet pedig kiherélte, hogy ne párosodhassanak, és ezáltal ne pusztíthassák el a világot.
Mint mondják, nem tartotta helyénvalónak, hogy a hímet ölje meg, és a nősténnyel
játszadozzék... Amikor a magányos Leviatán látja Istent közeledni, félreteszi bánatát; a
játszadozást néző megigazultak pedig vidáman gondolnak arra, hogy mi vár rájuk -
tudják, hogy a végítélet napján Leviatán húsából fognak lakmározni. A megölt nőstény
irhájából Isten ragyogó ruhákat készített Ádámnak és Évának; a húst besózta, hogy
megmaradjon ugyanarra a lakomára.56
i) Leviatán, éppúgy mint Ráháb, iszonyatos bűzt áraszt. Ha a szörnyeteg időről
időre nem tisztítaná meg magát azáltal, hogy magába szívja az Éden virágainak édes
illatát, bizonnyal mind megfulladnának Isten teremtményei.57 (41)
j) Akik szerint Isten megkímélte Leviatán életét, azok úgy jövendölik, hogy az
angyalok egykor majd nagy vadászatot kezdenek ellene. De még a legbátrabb angyalok is
megfutamodnak előle, amikor kétségbeesetten küzd; midőn pedig együttesen indulnak
rohamra ellene, fegyvereik éle kicsorbul a pikkelyein. Amikor pedig nagy sokára Gábriel
megpróbálja őt kirántani a mélyből, ahová visszavonult, Leviatán elnyeli a horgot, a
zsinórt, a halászt. Istennek személyesen kell hálóba fognia és megölnie. 58
k) Isten majd pompás lakomát készít Leviatán húsából, és amit a megigazultak
már nem tudnak megenni, azt áruba bocsátja Jeruzsálem utcáin. Lenyúzott bőréből
52 Zsoltárok 74, 14.; Ézsaiás 27, 1.; Zsoltárok 104, 24-26; Jób 40, 29.; B. Bábá Bathrá 74b-75a; Gen. Rab. 52;
Mid. Kónén, 26; Alfa-Béta di-Ben Szira B, 27a-28b, 36a; PRE, 9. fej.; Targ. Jer. Gen. 1, 20.; Mekhiltá Bachódes
7, 69b; Mekhiltá di-R. Simeón 109; Mid. Jóná, 98; Pe-sziqtá di-R. Kahaná 188a; Báruk apokrif könyve 29, 4;
B. Sabbat 77b; Pirqé Rabbénu Ha-qá-dos, 512a; Iggeret Baálé Chajjím 3, 12.
53 Báruk apokrif könyve 29, 4; Széder Rabbá di-Berésíth, 9; Barajthá di-Maaszé Berésíth, 47; Pesziqtá
Rabbáthí, 194b.
54 Qalir, a pijjut Vejikkon 'Ólámban, a római Machzorban foglalt Kesergések szerint (Mantova, 1712) p.
115; Pesziqtá di-R. Kahaná, 188a; B. Bábá Bathrá 74b; Ginzberg: LJ, V. 45.
56 B. Bábá Bathrá 74b; B. Abódá Zárá 3b; PRE, 9. fej.; Mid. Jóná, 98; Széfer Chaszidim, 476; vö. Zóhar 2, 216.
58 B. Bábá Bathrá 75a; Mid. Alfabetot 438.

sátrakat készít, a maradékokból pedig feldíszíti a város falait, úgyhogy azok ragyogása a
világ legszéléig ellátszik.59
l) Mások azt jövendölik, hogy Leviatán és Behemót meg fog vívni egymással. A
tengerparton lezajló küzdelmük megremegteti az egész földet. Végül Behemót görbe
szarvai felhasítják Leviatán testét, Leviatán éles uszonyai pedig halálosan megsebzik
Behemótot.60
m) Mások viszont úgy tartják, hogy Leviatán az életpárja volt Behemótnak. Isten
azonban szétválasztotta őket, Behemótot a szárazföldön tartotta, Leviatánt pedig a
tengerbe küldte, nehogy kettejük súlya alatt leomoljanak a föld boltozatai. 61
n) Behemót, az elsőnek teremtett szárazföldi állat, szörnyű nagy vízilóhoz
hasonlít: farka hosszabb a cédrus törzsénél, csontjai olyanok, mint a vasrudak. Úgy
uralkodik a szárazföldi állatok fölött, mint Leviatán a tengeri teremtményeken. Azok
ugrándoznak körülötte, ő meg hever lótuszok, nádak, páfrányok és füzek között, vagy az
Ezer Hegyen legelészik. Vita tárgya, hogy Behemótot Isten vízből, porból és fényből
alkotta-e, vagy csak egyszerűen a földből parancsolta életre. Azt sem tudni biztosan,
hogy magányosnak született-e, vagy párja is volt valamikor, mint minden élő
teremtménynek.62 Némelyek azt mondják, ha volt is párja, nem közösülhetett vele, mivel
ivadékaik minden bizonnyal elárasztották volna a világot. Mások szerint Isten bölcsen
kiherélte a hímet, és lehűtötte a nőstény szerelmi hevületét, de megkímélte ez utóbbit a
végítélet napjáig, amikor majd a húsából nagy gyönyörűséggel fognak lakmározni az
igazak.63
o) Isten engedelmével Behemót az Ezer Hegyen legel; mindennap lekopasztja a
hegyeket, de minden éjjel kinő a fű, és reggelre ismét olyan magas és sűrű, mint azelőtt.
Úgy mondják, húst is eszik: az Ezer Hegy legelőin nagyon sok állat él, s ezek szolgálnak
neki táplálékul. A nyári hőségtől úgy megszomjazik, hogy egyetlen kortyra is alig
elegendő neki annyi víz, amennyi a Jordánon hat hónap, sőt egy egész év alatt lefolyik.
Ezért egy hatalmas folyam vizét issza, amely az Édenből ered, és amelynek Jubál a
neve.64
p) Behemótot a „verem barmának" nevezik. Évente egyszer, a nyári napforduló
idején hátsó lábain felemelkedik, amint Isten tanította neki, és félelmetes, visszhangzó
ordítást hallat, amely a következő tizenkét hónapra elriasztja a ragadozó állatokat arról,
hogy megdézsmálják az emberek nyájait és csordáit. Gyakran felemeli (42) nagy,
bozontos farkát, és engedi, hogy a levegő madarai ott megbújjanak; azután szelíden,
lassan leengedi a farkát, és a földön élő állatok is menedéket találnak. Iszonyatos ereje
ellenére olyan kegyes, akár egy jó király: gondosan vigyáz arra, hogy a madarakat ne
bántsák alattvaló-társaik, a négylábú állatok.65
q) Ámbár némelyek szerint Leviatán és Behemót meg fogják ölni egymást, mások
mégis úgy jövendölik, hogy Isten Mikháelt és Gábrielt küldi majd mindkettő ellen, és ha
ők nem bírnak velük, Isten maga végzi el a feladatot.66
59 Báruk apokr. könyve, 29,4; B. Bábá Bathrá 75a-b; Targum ad Zsoltárok 104, 26.; vö. Pesziqtá di-R. Kahaná,
29, 188 a-b; Mid. Alfabetot 438; Pirqé Masiach 76.
60 Lev. Rab. 13. 3.
61 Ezsdrás IV. 6, 47-52.; Énókh 60. 7-8.
62 Jób. 40, 10-19.; Zsoltárok 1, 10.; Mid. Kónén, 26; PRE, 11. fej.; Gen. Rab. 52.
64 Mid. Kónén, 26; Pesziqtá Rabbáthí, 80b-81a; Lev. Rab. 13. 3; 22. 10; Num. Rab. 21. 18; PRE, 11. fej.
65 Mid. Kónén, 37; Mid. Adonáj Bechokhmá, 64; Pesziqtá Chadtá, 48; Qalir, a pijjut Vejikkon 'Ólámban, a
római Machzorban foglalt Kesergések szerint (ed. Mantova, 1712) p. 114b.

66 Pesziqtá di-R. Kahaná, 29, 188a-b; Mid. Alfabetot 98; Ginzberg: LJ, V. 43.

*
1. Isten még akkor is ügyel a Nagy Sárkányra, amikor az már nem él; Tehómot egy
mágikus erejű cseréptábla révén tartja kordában (1. 4. k). Ez a két mozzanat az Enúma
elisre emlékeztet, ahol Marduk őröket állít Tiámat teteme fölé, hogy megakadályozza a
vizek elszabadulását. (43)
2. Leviatán bizonyos vonásaiban bálnára, más vonásaiban pedig krokodilra
hasonlít. Hogy miért nevezték „Egyiptom égi szellemének", s hogy Ezékiel (29, 3.) miért
nevezte a fáraót „a nagy krokodil"-nak, „aki fekszik folyói közepette" - az kiderül egy
győzelmi énekből, amely III. Thutmosziszt magasztalja. Ebben a következő szakasz
fordul elő: „Én (a legyőzött népekkel) olyan krokodilnak láttattam Őfelségét, aki
félelmetes az ő vizeiben, amelyekhez egyetlen ember sem mer közeledni."
3. Krokodilokat imádtak Krokodileiopoliszban, Omboszban, Koptoszban,
Athribiszban és Thébában. Számos egyiptomi temetőben találtak krokodilmúmiákat.
Plutarkhosz szerint az egyiptomi közhiedelem azt tartotta, hogy a krokodilok pontosan a
legközelebbi Nílus-áradás szintje fölé rakják tojásaikat, s ez nagy segítséget jelent
azoknak a földművelőknek, akik krokodiltojásokra bukkannak. Palesztinában is
tenyésztek krokodilok, és a Zerka folyóban egészen századunk elejéig előfordultak. Egy
kaiszareiai kis gnosztikus sztélé krokodilvadászatot ábrázol. Diodorus Siculus közlése
szerint csalétekkel megtűzdelt horoggal fogták, és vasvillákkal ölték meg a krokodilokat,
de csak ritkán, mivel szent állatoknak számítottak. A krokodil - írja Diodorus Siculus -
egyedül csak az ichneumontól fél; ez a kis kutyánál nem nagyobb állat a Nílus partjain
szaladgál, és összetöri a krokodiltojásokat, amivel nagy jót tesz az embereknek.
A zsidó hagyományban ichneumon helyett a csoportosan élő khalkisz nevű hal
szerepel. Némely kommentátor a szardíniával azonosítja, mások szerint heringről van
szó. Az utóbbi hihetőbbnek tűnik, mivel az észak-európai folklórban nem a bálna, hanem
a hering a tenger királya.
4. Leviatán talán Tehóm-Tiámattól kölcsönözte bűzét. Ez utóbbi nevet a korai
népi etimológia az arab tahama („büdös") szóval, valamint az alacsonyan fekvő
délnyugati arab part nevével, Tihamával hozta kapcsolatba. Ezt az etimológiát va-
lószínűleg egy partra vetődött bálnatetem tette indokolttá: nincs még egy állat, amely
döglött állapotban olyan átható bűzt árasztana, mint a bálna.
5. Behemót annyiban hasonló a vad szarvasmarhához, hogy az Ezer Hegyen kó-
szál - nyilván a Nílus forrásvidékén -, és görbe szarvai vannak, amelyekkel egy napon
majd felhasítja Leviatán testét. Egyébként sokkal inkább víziló. Hérodotosz, Diodorus és
Plinius a Nílusról írva együtt emlegetik a vízilovat és a krokodilt. Hogy a víziló roppantul
erős, a folyók nádasait kedveli, tíz percig is a víz alatt tud maradni, de növényevő lévén,
más állatokra nézve ártalmatlan - mindez megegyezik azzal, ami Jób 40, 10-17-ben
olvasható Behemótról. Hérodotosz szerint Paprémiszben Szét feleségeként imádták a
nőstény vízilovat. Tawertnak nevezték („a nagy"), a terhes asszonyok pártfogó istensége
volt, de sohasem ábrázolták ember alakban, mint más állati istenségeket. Diodorus
megjegyzi: a vízilovak zavartalan szaporodása katasztrofális lenne az emberiség
számára, ezért Egyiptomban időnként szigonnyal vadásznak rájuk. Valószínűleg ez a
kommentár és az ichneumon dicsérete sugalmazta azt az elképzelést, hogy Leviatán és
Behemót párosodása (44) végveszedelembe sodorná az emberiséget. A szelíd víziló oly
nagy károkat okozott a Nílus menti vetésekben, hogy a római korban úgyszólván teljesen
kiirtották.
6. Mind a krokodil, mind a víziló Szét szent állata volt, és természetfeletti ábrá-
zolásuk megtalálható az egyiptomi Halottak könyvében, amely Oziriszt, Szét ellenfelét

dicsőíti. Talán e képek hatására történt, hogy némely zsidó mitologisták a babilóniai
szörnyekkel azonosították őket.
7. Diodorus Siculus szerint a krokodilok és a vízilovak húsa ehetetlen. Hérodo-
tosz viszont azt írja, hogy az egyiptomiak néha eszik a húsukat (feltehetően az évenként
ismétlődő totem-ünnepen). Innen ered az a zsidó elképzelés, hogy Leviatán és Behemót
húsát Isten konzerválja a végítélet napjáig, amikor majd az igazak fognak lakmározni
belőle. A közép-keleti szegény emberek mindig is sóvárogva vártak olyan ünnepi
alkalmakra, amikor húst ehettek, mivel mindennapi táplálkozásukban a növényi ételek
dominálnak.
8. Ókeanosz Hésziodosznál a legidősebb titán, háromezer folyó atyja. Homérosz
olyan istennek nevezi, akinél csak Zeusz hatalmasabb. A régiek úgy képzelték, hogy
Ókeanosz kígyó módjára övezi körül a földet, úgy, ahogyan a zodiákus övezi körül az
égboltot. A zsidó mitológiában ezért azonosították Leviatánnal, a Nagy Sárkánnyal és
Ráhábbal; a skandináv mítoszokban szintén sárkányként szerepel. Alakja Türosz (Tírus)
pénzein látható, Ézsaiás (23, 1-18.), Ámos (1, 10.) és Jóel (3, 4.) megjövendölte ennek a
városállamnak a pusztulását; talán ezzel magyarázható, hogy Isten halálra rúgta ezt az
állatot (1. 4. h).
9. A sokfejű Leviatán (Zsoltárok 74, 14.) nem más, mint a hettita hengerpecsé-
teken látható hétfejű szörny, amely az ugariti mitológiában is szerepel. Előfordul egy
sumér jogarpálca fején is, továbbá egy i. e. harmadik évezredi babilóniai pecsétnyomón.
10. Titus római diadalívén, a menóra gyertyatartót ábrázoló dombormű alatt hal
kis falmezőt (panelt) mitológiai víziszörnyek díszítenek. A diadalív Jeruzsálem
kifosztását örökíti meg (i. sz. 70-ben). Salamon király a nagy oltár mindkét oldalán öt-öt
ilyen arany gyertyatartót helyeztetett el, azonkívül ezüst gyertyatartókról is
gondoskodott. Amikor Nabukodonozor elpusztította a Templomot (i. e. 586-ban),
mindezeket elvitte. Néhány évtizeddel később szintén arany menóra állt a Zorobá-bel
által épített második Templomban. Ezt Antiokhosz Epiphanész, Szíria királya (i. e. 175-
163) vitte el, de Júdás Makkabeus visszavitte. A Titus diadalívén látható gyertyatartó és
a száműzetés kora előtti menóra Exodus-beli leírása között nagy a hasonlóság. Ebből
arra lehet következtetni, hogy - bár az Exodus szerzője a menórának csak a törzsét meg
az ágait írta le - a Makkabeus-féle menóra szörnyalakjai a Salamon-féle menórán is
megvoltak.
11. A menóra kozmikus jelentőségét először Zakariás említi (4, 10.). Egy látó
mása során megtudta, hogy a menóra hét lámpája „az Úrnak szemei..., amelyek
átpillantják az egész földet" - vagyis a hét bolygó (1. 1. 6). Ezt a felfogást Josephus és
Philón - mindkettő Titus kortársa - is osztotta, s a két-három századdal később (45) élt
midrásírók szintén így vélekedtek. A Templom gyertyatartóit minden évben
meggyújtották az őszi ünnepen, ami nyilván annak emlékére történt, hogy Isten a
negyedik napon teremtette a csillagokat. Ugyanis a menóra középső szára a negyedik
ágban folytatódik; továbbá a babilóniai papok pedig azt tartották, hogy a negyedik
planéta Nabúnak van szentelve, aki feltalálta az asztronómiát. Így hát valószínű, hogy a
menórán azok a szörnyek voltak ábrázolva, amelyeket Isten legyőzött, még mielőtt
megkezdte volna a teremtés művét.
Az alsó bal panelon két sárkány néz egymással szembe. Testtartásuk hasonló, bár
szárnyuk és farkuk nem egyforma. Talán két Leviatánról van szó: az egyik a „repülő
kígyó", a másik a „tekervényes kígyó". A felső bal és jobb panelon szimmetrikusan
elhelyezett, azonos halfarkú, némileg macskafejű szörnyek talán a Genezis 1, 21-ben
említett „nagy víziállatok". Alul, a középső panelon látható sárkány, amely dölyfösen
emeli fel és hátrafelé tartja a fejét, Ráháb („dölyfösség") lehet. A jobb oldali alsó panelon

ábrázolt szörny vonásai kevésbé határozottak; feltehető, hogy Tehóm és Efesz. Felül, a
középső panel domborműve némi hasonlóságot mutat a Föníciából jól ismert szárnyas
alakpárral, amelyet mindig úgy ábrázoltak, hogy a két alak szembenéz egymással. Ezek
talán kerubok, Isten üzenethordozói; képmásuk a frigyszekrény fölé is oda volt erősítve.
Talán e reliefek emléke okozta, hogy egy II. századbeli tannaita szabály kifejezetten
tiltotta tüskés nyakú sárkányok ábrázolását, mivel az ilyenek - úgymond - a
bálványimádás jelképei. Ugyanakkor megengedte sima nyakú sárkányok ábrázolását,
amilyenek a menóra talpazatán voltak láthatók (Tosz. Abódá Zárá, V. 2).
12. Salamon a hagyomány szerint bölcsességének java részét „Raziel könyvéből"
merítette. Ez egy zafírkő volt, amelyre asztrológiai titkok gyűjteményét vésték fel, és
Raziel angyal őrizte. A kozmikus titkokat tartalmazó isteni könyv gondolata először az
óegyházi szláv Énókh könyvében bukkan fel (33). Eszerint Isten bölcsességeket
tartalmazó könyveket írt (vagy más verzió szerint Énókhnak diktált), majd
megparancsolta Szamuil és Raguil (vagy Szemil és Raszuil) angyaloknak, hogy Énókhot a
mennyországból kísérjék vissza a földre. Énókhnak pedig meghagyta, hogy ezeket a
könyveket adja oda gyermekeinek és gyermekei gyermekeinek. Valószínűleg ez az
eredete „Raziel könyvének", amelyet a zsidó hagyomány szerint Raziel angyal Ádámnak
adott, s amely ezután Noén, Ábrahámon, Jákobon, Lévin, Mózeson és Józsuán keresztül
eljutott Salamonig. A Prédikátor könyve 10, 20-ának Targumja szerint; „Raziel angyal
mindennap a Hóreb hegyén állva kihirdeti az emberi titkokat az egész emberiségnek, és
szavai visszhangzanak az egész világban." Az úgynevezett „Raziel könyve", amelynek
valószínűleg a wormsi Eleázár ben Júda kabbalista a szerzője, körülbelül a XII.
században keletkezett, de sokkal régibb misztikus hiedelmeket tartalmaz. (46)

7
A Reém és a Ziz
a) A reém nevű óriási vadmarha olyan erős és szilaj, hogy határtalan őrültség
lenne, ha bárki is eke- vagy boronahúzásra próbálná megtanítani. Egyedül Isten
mentheti meg az emberiséget rettentő szarvaitól.67
b) Mindig csak egyetlen pár reém létezik. A bika a föld egyik végén, a tehén a
másik végén él. Minden hetvenedik esztendőben találkoznak, s olyankor párosodnak;
utána a tehén agyonharapja a bikát. A tehén ikreket fogan - egy bikaborjút meg egy
nőstényborjút. Vemhessége tizenegyedik s utolsó esztendejében már nem bír mozogni,
hanem lefekszik, és csak forgolódik egyik oldaláról a másikra. Éhen pusztulna, ha nem
volna bőségesen nyála, amely megöntözi körülötte a földeket; így azokon annyi fű nő,
amennyi elegendő ahhoz, hogy életét fenntarthassa. Végül felreped a hasa, az ikerborjak
kiugranak, ő maga pedig elpusztul. A fiatal reémek tüstént elválnak egymástól - a hím
keletnek megy, a nőstény nyugatnak, s csak hetven év múlva jönnek össze.68
c) Dávid király gyermekkorában felhajtotta atyja juhait valamire, amiről azt
gondolta, hogy hegy, de valójában egy alvó reém volt. Az állat hirtelen felébredt, és
felállott. Dávid megragadta a jobb szarvát, amely felért az égig, s így fohászkodott:
„Mindenség Ura, ments meg engem, és én száz könyök magas templomot építek Neked,
amilyenek ennek a reémnek a szarvai." Isten az ő irgalmasságában odaküldött egy
oroszlánt, és a reém meghunyászkodott az állatok királya előtt. Mivel azonban Dávid
maga is félt az oroszlántól, Isten egy őzet küldött, amelyet az oroszlán üldözőbe vett.
Akkor Dávid lecsúszott a reém válláról, s így megmenekült.69
d) Sok nemzedékkel később Rabbah bar bar Chana, a híres utazó látott egy
reémborjút. Noha még csak egynapos volt, magassága meghaladta a Tábor hegyét, és
nyakának kerülete három mérföldet tett ki. A Jordán medrébe hullajtott trágyájától
kiáradt a folyó.70
e) A reém azonban elpusztult volna a vízözönben, ha Noé meg nem menti a két
borjat. A bárkában nem talált számukra helyet, hanem szarvaikat a bárka tatjához
kötözte oly módon, hogy orrukkal a fedélzetre támaszkodhassanak. Így úsztak a bárka
mögött, olyan széles vízbarázdát hagyva maguk után, mint amekkora a távolság Tiberias
és Szúszítá között a Genezáret-tó túlsó partján.71
f) Rabbi Chijja bar Abba [Rabbah] idején egy újszülött reém-borjú jött Izraelbe, cs
minden fát kitépett az országban. Böjtöt hirdettek, és Rabbi Chijja Istenhez (47)
fohászkodott segedelemért; erre aztán a haldokló reém-tehén leereszkedett a sivatagból,
és a borjú visszament hozzá.72
g) A ziz onnan kapta a nevét, hogy húsának sokféle íze van: olyan, mint ez (zeh),
meg olyan mint ez (zeh). Tiszta madár, tápláléknak alkalmas, és az emberiséget Isten
nagyságára tudja tanítani.73
67 Zsoltárok 22, 22.; 92, 11.; Jób 39, 12-15.

68 Agudath Aggádóth 39; Ginzberg: LJ, I. 30-31.
69 Mid. Tehillim 195, 395, 408.
71 Gen. Rab. 287; B. Zebachím 113b.
72 L. az előző jegyzetet.
73 Lev. Rab. 22. 10; Mid. Tehillim 363; B. Gittin 31b; B. Bábá Bathrá 25a; Targ. Jób 3, 6.; 38, 36.; 39, 13.; B.
Bekhóróth 57b; B. Menáchóth 66b; B. Szukká 5a; B. Jómá 80a; Szifrá 1. 14; Gen. Rab. 173.

h) Isten minden madarat - a zizt, a királyukat is beleértve - az ötödik napon te-
remtett mocsárból, s így a szárazföldi és a tengeri állatok közötti helyet foglalják el. 74 Ám
ha Isten nem venné könyörületes pártfogásába a gyengébb madarakat, úgy azok a sas, a
sólyom és más rablómadarak prédái lennének valamennyien. Isten parancsára azonban
Tisri hónapban a ziz felemeli fejét, csapkod a szárnyával, és hangos kiáltozásával oly
nagy rémületbe ejti a ragadozó madarakat, hogy nem bántják a kisebb
madárnemzetségeket.75
i) A ziz megteremtése után Isten a madár egyik lábát ráhelyezte Leviatán egyik
uszonyára, s látta, hogy feje felér az isteni trónusig. A ziz kiterjesztett szárnyai el tudják
sötétíteni a napot, és nem engedik, hogy a vad déli szél felperzseljen minden földet. 76
j) A már említett Rabbah bar bar Chana elmondja, hogy egyik tengeri utazása
közben ő és útitársai látták a zizt; az óceán közepén állott, és a hullámok csak a bokájáig
értek fel. „Úgy véltük, ott nagyon sekély a víz - írja bar Chana -, ezért arra gondoltunk,
hogy kiszállunk, és hűsölünk benne. Ám egy égi hang így figyelmeztetett: »Ezen a helyen
egy hajóács hetven esztendővel ezelőtt vízbe ejtette a baltáját, és az a balta még most
sem ért le a tenger fenekére.«77
k) Létezik egy ziz-tyúk is. Mindig csak egyetlen óriási tojást rak, s azt nagy
gonddal költi ki valamelyik távoli hegyen. Egyszer a tojás megzápult, mire lelökte a
hegyről. A záptojás bűzlő tartalma elöntött hatvan várost, és háromszáz cédrusfát sodort
el.1278
l) A ziznek végül is ugyanaz lesz a sorsa, mint Leviatánnak és Behemótnak:
levágattatik, és húsából majd az igazak lakmároznak. 79 (48)
1. Áldásában Bálám egy reém erejéhez hasonlítja Isten mérhetetlen erejét

(Numeri 23, 22.; 24, 8.), és Mózes is ugyanezzel a hasonlattal él, amikor megáldja Jó-
zsefet (Deuteronomium 33, 17.). Doughty Arabia Deserta című munkájában azt írja, hogy
az észak-arábiai reém - bár „vadökör" a neve - nagy testű, igen gyors antilop (beatrix),
amelynek húsát mindennél jobban kedvelik a beduinok. Mivel hosszú, hegyes, egyenes
szarvával keresztül tud döfni egy embert, az arab vadászok csak akkor merészkednek
közelébe, ha már halálosan megsebezték. Bőréből kitűnő szandálokat készítenek,
szarvát sátorcöveknek és csákányhegynek használják.
A palesztinai reém a bibliai idők vége felé kipusztult, s az Arábiából Alexandriába
került néhány félszarv értékes ritkaságnak számított. Ezért a Septuaginta fordítói (i. e.
III. század) a reémet monokerósznak, azaz unicornisnak fordították, összekeverve az
egyszarvú rinocérosszal. Az, hogy Bálám Isten erejét reém-bikáéhoz hasonlította,
megmagyarázza: miért nagyították fel később olyan óriásira az állat alakját. A Noé-bárka
históriája erre a tankérdésre felel: „Ha a reém olyan nagy volt, miért nem fulladt bele a
vízözönbe?"
2. A ziz (ziz szadaj, vagyis „a mező zize" - Zsoltárok 1, 11. és 80, 14.) eredetileg
74 B. Chullin 27b; Pesziqtá di-R. Kahaná 35a; Tanchúmá Buber Num. 122; Tanchúmá Huqqat 6; Num. Rab.
19. 3; Eccl. Rab. 7. 23; Mid. Kónén, 26; Philo: De mundi opif. 20; PRE, 9. fej.; Targ. Jer. ad Gen. 1, 20.
75 Mid. Kónén, 37-38; Mid, Adonáj Bechokhmá, 65-66; Pesziqtá Chadtá, 48.
76 Mid. Kónén, 26; Lev. Rab. 22. 10; Gen. Rab. 173; B. Gittin 31a; B. Bábá Bathrá 25a.
78 B. Bekhóróth 57b; B. Menáchóth 66b; B. Jómá 80a.
79 Mid. Tehillim 153.

„rovarokat", vagy talán „sáskákat" jelentett (az akkád zizanu vagy sziszanu szóból). A
Septuaginta keletkezése idején ez a feledésbe merült, s a Septuaginta fordítói az 1.
zsoltárban „a mező gyümölcse" kifejezéssel fordították, a 80. zsoltárban pedig a
„vadszamár" szóval adták vissza. A Szent Jeromos-féle latin Vulgata (405-ben készült el
teljesen) megváltoztatta a Septuagintának ezt a két kifejezését - „a mező gyümölcse"
helyett „a mező szépsége", a „vadszamár" helyett „különös állat" került a latin szövegbe.
Az arameus nyelvű Targum és Talmud viszont a következőképpen magyarázza a ziz
jelentését: tarnegol bar („vadkakas"), vagy ben néc ("a sólyom fia"), vagy szekhví
("kakas"), vagy renanim („örvendezések"), vagy bar jokhni ("a fészek fia"). Ily módon a
zizt kapcsolatba hozták az Avesta szent kakasáról szóló bonyolult iráni mítoszokkal,
továbbá az Ezeregyéjszaka és a perzsa folklór rok vagy rukh madarával (szaena és
szimurgh néven is előfordul), amely elefántokat és rinocéroszokat ragad fel a levegőbe,
hogy táplálékul elvigye fiókájának. A XI. században élt nagy tudományú troyes-i Rasi
(+1105) közelebb járt a szó eredeti jelentéséhez: „ziz egy mászó lény, mert mozog, és
zaz, mert egyik helyről a másikra kúszik." (49)

8
Lucifer bukása
a) A teremtés harmadik napján Isten fő arkangyala, egy Lucifer nevű kerub, a

„hajnal fia" („Hélél ben Sáhár") az Édenben járkált csillogó ékszerekkel felékesítve, teste
szinte lángolt a legtisztább színaranyba foglalt sok topáztól, smaragdtól, gyémánttól,
berilltől, ónixtól, jáspistól, zafírtól és karbunkulustól. Lucifer, akit Isten minden népek
őrzőjévé tett meg, egy ideig szerényen viselkedett, de hamarosan eluralkodott rajta a
gőg. „Felszállok a felhők és a csillagok fölé - mondotta -, trónusra ülök a Cefónon, a
Gyülekezet Hegyén, és egyenlő leszek Istennel." Amikor Isten látta Lucifer
nagyravágyását, az Édenből alávetette őt a földre, onnan pedig a Seolba. Lucifer zuhanás
közben úgy fénylett, mint a villám, de aztán hamuvá omlott, és most a szelleme
szüntelenül vakon kószál a Feneketlen Verem mély homályában.80
1. Ézsaiás 14, 12-15-ben Babilon királyának megjövendölt bukása Hélél ben

Sáhár bukásához van hasonlítva.
Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki
népeken tapostál!
Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé
helyezem ülőszékemet és lakom a gyülekezet hegyén messze északon.
Felibök hágok a magas felhőknek és hasonló leszek a Magasságoshoz.
Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe!
Ennek az utalásnak a rövidsége a mítosz közismertségére vall, s így nem kellett
teljes egészében elmondani. Ézsaiás ugyanis mellőzi annak részletes leírását, hogy
miként büntette meg az arkangyalt Isten (akit itt Elijonnak [a Legmagasabbnak]
neveznek), aki haragudott a dicsőségében osztozó vetélytársakra. Ezékiel (50) (28, 11-
19.) viszont részletesebben szól erről, amikor megjövendöli Türosz királyának bukását,
bár Lucifer nevét nem említi:
És lőn az Úr beszéde hozzám mondván:
Embernek fia! kezdj gyászéneket Tírus királyáról és mondd néki: Így szól az Úr
Isten: Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szép-
ségben.
Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniol-lal,
topázzal és jáspissal, társiskővel és ónixszal, berillussal, zafírral, gránáttal és
smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama
napon, amelyen teremtettél.
Valál felkent oltalmazó kerub; és úgy láttalak téged, hogy Isten szent hegyén valál,
tüzes kövek közt jártál.
Feddhetetlen valál utaidban attól a naptól fogva, amelyen teremtettél, míg go-
noszság sem találtaték benned.
Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg és vétkeztél; azért
levetélek téged az Isten hegyéről, és elvesztélek, te oltalmazó kérub, a tüzes kövek
közül.
Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényessé-
80Ézsaiás 14, 12-15.; Énókh II. 29. 4-5; Ev. 10, 18.; Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt második levele
11, 14.; Ézsaiás 14, 12-17. a Septuaginta és a Vulgata szerint; Targum Jób 28, 7-hez.

gedben; a földre vetettelek királyok előtt, adtalak szemük gyönyörűségére. Vétkeid
sokaságával kereskedésed hamisságában megfertőztetted szenthelyeidet; azért
tüzet hoztam ki belsődből, ez emésztett meg téged; és tévélek hamuvá a földön
mindenek láttára, akik reád néznek.
Mindnyájan, akik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, s
többé örökké nem leszel!
2. Hélél ben Sáhár eredetileg a Venus bolygó volt, az utolsó büszke csillag, amely
még dacolni próbál a napkeltével. Ezt az egyszerű héber allegóriát később kombinálták
azzal a görög mítosszal, mely szerint Phaethón halálra égett, amikor elbizakodottan
hajtotta atyja, Héliosz isten napszekerét. Ez a görög mítosz valószínűleg babiloni
eredetű; Babilon utcáin minden évben egy üres, hajtó nélküli napszekeret vittek végig,
amely a királyi hatalom átadását szimbolizálta. Arra az egy napra egy fiú foglalta el a
trónt mint pótkirály. Ezt a pótkirályt, Istár kegyeltjét azután feláldozták (Istár volt a
Venus bolygó istennője). Ézsaiás tehát azt jövendöli, hogy a királynak ugyanazt a halált
kell majd elszenvednie, mint helyettesítőjének. A görög mitológiában Phaethón, Apollón
fia később azonosult Phaethónnal, Éósz („Hajnal") fiával, akit Hésziodosz szerint
Aphrodité (Istár) elragadott, hogy vele őriztesse a templomát. Az a türoszi király, akiről
Ezékiel szól, Istárt imádta, és végignézte, amikor fiúkat égettek meg elevenen Melkart
isten („a város ura") helyett.
3. Bár Jób 38, 7. szerint „együtt örvendezének a hajnalcsillagok", a „Hélél" szó
sehol másutt nem fordul elő a Bibliában. De Hélél atyját, Sáhárt (hajnal) mint (51)
szárnyas istent megemlíti a Zsoltárok könyve (139, 9.). Az ugariti mitológiában Sáhár -
vagy Baál, Él fia - ikerfivére Sálemnek („Tökéletes"). Az Észak Hegye („Cefón"), amelyre
Hélél nagyravágyásában fel akart szállni, azonosítható Száfonnal, Isten Hegyével,
amelyen az ugariti mítosz szerint Baál trónusa állott. Amikor Mót meggyilkolta Baált, ott
temette el őt a nővére, Anat. Cefón vagy Cáfon 5800 láb magas hegy az Orontész
torkolatának közelében, ma Dzsebel el-Akra a neve. Él, az északi sémita bikaistenség
szintén itt uralkodott „az ő isteni gyülekezetének közepén". A hettiták Hazzi hegyének
nevezték, és azt mesélték róla, hogy Tesub viharisten, a fivére, Tasmisu és nővérük, Istár
onnan pillantották meg a vesztükre törő Ullikum-mit, a rettentő kőóriást (a „diorit
embert", ahogyan némely tudós fordítja); ők aztán közös erővel nekitámadtak, s végül
legyőzték. A görögök Kaszion hegynek nevezték; ott lakott Tüphón szörnyeteg meg
szörnyeteg-nővére, Delphüné, akik lefegyverezték Zeuszt, az ég királyát, és fogva
tartották a Kórükion nevű barlangban; végül azonban Pán isten hatalmas erejű
kurjantással legyőzte Tüphónt, és Hermész, a fortélyos ravaszság istene megmentette
Zeuszt. Az Orontész folyót „Tüphón" néven is emlegették. Cefón hírhedt volt azokról a
romboló erejű északi szelekről, amelyek onnan zúdultak alá Szíriára és Palesztinára.
Mindezek a mítoszok egy hatalmas istenség elleni összeesküvésekre utalnak; egyedül
csak a héber mítosz nem szól arról, hogy Isten eleinte szorult helyzetbe került.
4. Lucifer az Újtestamentumban a Sátánnal azonos (Lukács Ev. 10, 18.; Pál
apostolnak a korintusbeliekhez írt második levele 11, 14.), a Targum pedig Szamáellal
azonosítja (Targ. ad Jób 28, 7.). (52)

9
Ádám születése
a) A hatodik napon Isten parancsára a föld megszülte Ádámot. S amiképpen egy

fiúgyermeket szült asszony a szüléstől számítva harminchárom napig tisztátalan, úgy a
föld is tisztátalan maradt harminchárom nemzedéken keresztül, egészen Salamon király
uralkodásáig; ezért csak akkor épülhetett meg Isten szentélye Jeruzsálemben.81 A tűz, a
víz, a levegő és a sötétség elemei egyesültek a föld méhében, hogy élő teremtményeket
hozzanak létre;82 de bár a föld minden sarja az első napon fogantatott, a füvek és fák a
harmadik napon jelentek meg, a tengeri állatok és a madarak az ötödiken, a négylábú
állatok, a csúszómászók és az ember a hatodikon.83
b) Isten nemcsak úgy találomra használta a föld anyagát, hanem tiszta port vá-
lasztott, hogy az ember a teremtés koronája legyen. 84 Úgy cselekedett, mint az
asszonyok, amikor vizet és lisztet gyúrnak össze, és a kovászból valamit félretesznek
challá áldozatnak. Mert Isten köddel megáztatta a földet, azután egy maréknyiból
megteremtette az embert, aki ily módon a világ legelső challá áldozata lett. Adama
(„föld") fia lévén, az ember Ádámnak nevezte magát, elismervén ezzel eredetét; vagy
talán a föld kapta az Adama nevet fia tiszteletére. Némelyek azonban az ember nevét az
adom („vörös") szóból származtatják, mivel - úgymond - Isten abból a vörös agyagból
alkotta, amely Hebron mellett, a Damaszkuszi Mezőn, a Makpela barlang közelében
található.85
c) Mindazonáltal nem valószínű, hogy Isten hebroni földet használt volna, mivel
az nem annyira szent táj, mint a Mórija hegy csúcsa, a föld köldöke, ahol most a szentély
áll, mivel ott áldatott meg Ábrahám, amiért késznek mutatkozott feláldozni Izsákot.
Ennélfogva némelyek úgy mondják, hogy Isten megparancsolta Mikháel arkangyalnak:
„Hozz nekem port az Én szentélyem helyéről!" Ezt a port tenyerébe fogta, és
megformálta Ádámot, ily módon kötvén természetes kötelékekkel az emberiséget ahhoz
a hegyhez, amelyen később Ábrahám kiengesztelte ősapáinak vétkeit. 86
Némelyek szerint Isten kétféle porból alkotta meg Ádámot. Az egyiket a Mórija
hegyéről szedték fel; a másik a világ négy sarkáról való porok keveréke volt, amelyet
minden létező folyó és tenger vizével gyúrt össze. Hogy Ádám egészségét biztosítsa,
férfi-port és nő-port használt. Ádám neve elárulja megalkotásának formáló elemeit, mert
három héber betűje ezeknek az elemeknek a kezdőbetűje – efer (53) („por"), dam
(„vér") és marah („epe"). Ha ezek nincsenek meg egyenlő mértékben, akkor az ember
81 Agudath Aggádóth 77.

82 Gen. Rab. 100; Mid. Aggádá Gen. 4; vö. Aptowitzer, HUCA VI. 212; Zóhar Gen. 92; Philo: De mundi opif. 13.
83 Genezis 1, 9-13., 20-27.
84 Genezis 2, 6-7.; Philo: De mundi opof. 47; Jer. Sabbat 5b mid.; vö. Tanchúmá Buber Gen. 23; Tanchúmá
Noach 1, Vajiqra 53; Mecora 9; Gen. Rab. 126, 160; Jalqút Makhiri Prov. 20: 25; Mecora 69; Barajthá di-
Masz. Niddá a Toszeftá Atiqtában; Ábóth di-R. Náthán 117; Ocár Midrásim 10.
85 Gen. Rab. 156; Num. Rab. 19: 63; Mid. Tehillim 74; Pesziqtá Rabb. 61b; Pesziqtá di-R. Kahaná 34a, 36b;
Mid. Qoheleth 7: 27; Mid. Abkir, ed. Marmorstein, 131; Széfer Júchászín 232; Ocár Midrásim 317; vö. Ábóth
di-R. Náthán 119; Josephus Flavius: A zsidók története I. (55) 1.2.; Siegfried: Philo von Alex. 391;
Theodoretus: Quaestwnes in Gen. 60; Dillmann: Gen. 53; G. Rosen, ZDMG, 1858: 500; Grünbaum, ZDMG,
1877:299.
86 Gen. Rab. 132; Jer. Názir 56b; Mid. Ha-gádól Gen. 73; Num. Rab. 4:8; Mid. Tehillim 92; Széder Élijáhu
Zútá, 173; PRE, 11. és 20. fej.; Apoc. Mos. ed. Tischendorf, 21; Mid. Kónén, 27.

beteg lesz, és meghal.87
d) Isten méltóságán alulinak tartotta, hogy maga szedjen port Ádám megalkotá-
sához, ezért némelyek szerint Mikháel arkangyalt küldte a Mórija hegyére, mások szerint
Gábriel arkangyalt küldte a világ négy sarkára. Mikor azonban a föld - tudván, hogy
átkozott lesz Ádám miatt - nemet mondott az angyalnak, Isten saját kezét nyújtotta ki. 88
Némelyek azt állítják, hogy Ádám törzse Babilóniából, feje Izraelből, tompora a
babilóniai Agma erődből, tagjai más földekről hozott porból formáltattak. 89
Az emberben ma is fellelhető különféle színek e különböző porfajtákra emlé-
keztetnek. A vörösből lett Ádám húsa és vére; a feketéből a zsigerei; a fehérből a csontjai
és a porcogói; az olajzöldből a bőre.90
Azzal, hogy a világ minden sarkából használt port Isten, biztosította, hogy bárhol
halnak is meg Ádám leszármazottai, a föld mindenütt befogadja őket. Máskülönben az
történne, hogy amikor egy keleti embert nyugaton, vagy egy nyugati embert keleten ér
utol a halála órája, annak a vidéknek a földje így kiáltana: „Ez a por nem az enyém, és én
nem fogadom be magamba! Térj vissza oda, ahonnan való vagy!" Ádámnak azonban csak
a testét alkotta az Úr földi elemekből, a lelkét égi elemekből teremtette; ámbár némelyek
úgy hiszik, hogy a lelke is a földből vétetett.91
e) Sokat vitatkoznak azon, hogy Isten mely órában teremtette Ádám lelkét: a ha-
todik nap hajnalán (a testnél valamivel korábban), vagy az ötödik napon, a tengeri
állatok megjelenése előtt, vagy pedig ez az értékes dolog volt Isten legelső keze műve.
Némelyek szerint Isten nemcsak az ember leikénél, de még magánál a világosságnál is
hamarabb formálta meg Ádám élettelen porhüvelyét. Úgy mondják, hogy mielőtt Isten
beléje lehelte a maga lelkét, szünetet tartott, és így szólt magában: „Ha engedem, hogy az
ember most tüstént életre keljen, és felálljon, akkor később azt fogja állítani, hogy ő is
részt vett az én alkotómunkámban... Maradjon csak élettelen porhüvelynek, amíg el nem
végeztem mindent!" A hatodik napon, hajnali szürkületkor a szolgáló angyalok
megkérdezték: „Mindenség Ura, miért nem alkottál embert?" Mire Isten így válaszolt:
„Már meg van teremtve az ember, csak az élet hiányzik belőle." Azután életet lehelt a
porhüvelybe, mire Ádám lábra állott, és ezzel a teremtés műve befejeződött.92
f) Isten olyan óriásira formálta Ádámot, hogy amikor feküdt, a föld egyik végétől a
másikig ért; amikor pedig felállt, feje egy magasságban volt Isten trónusával. Azonkívül
oly nagy volt a szépsége, hogy azt elmondani nem is lehet. Később a legszebb asszonyok
majmoknak tűntek Sárához, Ábrahám feleségéhez viszonyítva; Sára viszont majomnak
tűnt Évához viszonyítva; maga Éva pedig majomnak tűnt Ádám mellett, akinek a sarkai
is fénylőbbek voltak a napnál - hát akkor milyen ragyogó lehetett az arca! Mindamellett,
noha Ádám Isten képére teremtetett, Istennel összehasonlítva ő is csak olyan volt, mint
egy majom.93 (54)
g) Az élő teremtmények mind félelemmel vegyes hódolattal közeledtek a tün-
döklő Ádámhoz, abban a hiszemben, hogy ő a teremtőjük. Amikor azonban lába elé
87 Targum Jer. ad. Gen. 2, 7.; Gen. Rab. 130-31; vö. Mid. Abkir, 131; Philo: De mundi opif. 51; De decalogo 8;
De somn. 1:3; Num. Rab. 14:12; Mid. Ha-gádól Gen. 73, 101; B. Szótá 5a; vö. PRE, 12. fej.; Ócár Midrásim
164.
88 Mid. Kónén, 27; Jérakhméel 15; Ginzberg: LJ, I. 54; V. 71, 72.
89 B. Szanh, 38a-b.
90 Targ. Jer. ad Gen. 2, 7.; PRE, 11. fej.;
91 PRE, 11. fej.; Rasi ad Gen. 2. 7.; Tanchúmá Peqúdé 3; Tanchúmá Buber Lev. 33; Gen. Rab. 54. 128; Mid.
Tehillim 529.
92 Gen. Rab. 54-56, 199. 230 és köv.; Mid. Tehillim 529; Lev. Rab. 14. 1; Tanchúmá Buber Lev. 32; Jalqút, 34;
Liqqútim 2; vö. Ginzberg: LJ, V. 64; Patai: Adam, I: 187.

93 B. Bábá Bathrá 58a; Lev. Rab. 20. 2.

borultak, Ádám megfeddte őket, mondván: „Járuljunk Isten színe elé, hálákat adván;
imádjuk őt, hajoljunk meg, és térdeljünk le az Úr előtt, aki alkotott minket..." Tetszett ez
Istennek, és angyalokat küldött az Édenbe, hogy hódoljanak Ádámnak. Az angyalok
alázatosan meghajoltak az ember előtt, húst sütöttek, és bort töltögettek neki. Csak az
irigy Kígyó nem volt engedelmes, ezért Isten elűzte őt magától.94
Némelyek szerint a szolgáló angyalok mind meggyűlölték Ádámot, mert attól tartottak,
hogy Isten vetélytársa lehet. Megpróbálták tűzzel elemészteni, Isten azonban
kiterjesztette kezét Ádám fölé, s békét teremtett' közte meg az angyalok között.95
Másutt úgy mondják, hogy Ádám óriási alakja és sugárzó arca annyira megzavarta
az angyalokat, hogy „Szentségesnek" szólították, majd remegve szálltak vissza az égbe.
Ott megkérdezték az Úrtól: „Lehet-e két isteni hatalom - egy itt, egy pedig a földön?"
Megnyugtatásukra Isten Ádámra tette kezét, és magasságát ezer könyökre csökkentette.
Később, amikor Ádám engedetlenségében evett a tudás fájáról, Isten ismét csökkentette
termetének hosszát, amely most már csak száz könyöknyi lett.96
h) Mondják, hogy Isten nem zsugorította Ádám testét, hanem számtalan réteget
nyesett le húsából. Ádám panaszkodott: „Miért teszel kisebbé?" „Azért veszem csak el,
hogy visszaadjam - mondta Isten. - Szedd össze a lenyesett vágdalékokat, és szórd szét
mindenfelé. Bárhol esnek is le, porrá változnak, úgyhogy a te vetésed betölti az egész
földet."97
i) Mialatt Ádám magatehetetlen kölöncként hevert, s óriási teste a világ egyik
végétől a másikig ért, a teremtés műveletét azért meg tudta figyelni. Isten azokat az
igazakat is megmutatta neki, akik majd tőle fognak származni - nem látomásban mutatta
meg, hanem előre megteremtette őket, hogy Ádámot tájékoztassa. Ezek az igazak
parányi törpék voltak Ádám óriási alakja mellett, s mialatt körülötte tolongtak, némelyek
a hajába, mások a szemöldökébe, fülébe, ajkába és orrcimpájába kapaszkodtak. 98
1. Kétséges, hogy a hímnemű Adam („ember") szó és a nőnemű adama („föld")

etimológiai rokonságban áll-e egymással. Mindazonáltal a Genezis 2 involválja ezt a
szórokonságot, amelyet a midrás- és talmud-kommentátorok is elfogadtak. Kevésbé
vérszegény kapcsolat vagy a latin homo („ember") és humus („föld") szavak között, amit
először Quintilianus pendített meg (I. V. 34). A modern nyelvészek mindkettőt arra az
ősrégi indoeurópai szógyökre vezetik vissza, amelyből a görögben a khthón („föld"),
khamai ("a földön") és az epikhthoniosz („ember") szavak fejlődtek ki.
2. Igen elterjedt az a mítosz, amely szerint az ember földből, agyagból vagy porból
teremtetett. Egyiptomban Khnum isten (más verzió szerint Ptah isten) formálta meg az
embert fazekaskorongon; Babilóniában Aruru istennő (vagy Éa isten) gyúrta agyagból.
Egy phókiszi görög mítosz szerint Prométheusz az ember megformálásakor
bizonyosfajta vörös agyagot használt Panopeuszban; ami megmaradt, az még
évszázadokon át az emberi hús szagát árasztotta.
94 PRE, 11. fej.; vö. Zóhar Gen. 442; Lev. 214; Ephr. Syr. Gen. első főrész; Schatzhöhle 4; Ha-góren, 40; Vita
Adae, 12; B. Szanh. 59b; Abóth di-R. Náthán 5; Berésíth Rabbáthí 24; Eldad Ha-dání 77 és köv.
95 Ábóth di-R. Náthán 23.
96 Ócár Midrásim 70 és köv., 428b; BHM III. 59; Eldad Ha-dání 66; Ha-góren, 40; Széfer Chaszidim, 200; B.
Chagígá 12a; Gen. Rab. 102, 178; PRE, 11. fej.; vö. Lev. Rab. 14, 1; 18, 2; Pesziqtá Rabbáthí 115b; Tanchúmá
Buber Lev. 37 stb.
97 Széfer Chaszidim, 290.
98 Ex. Rab. 40. 3.

3. A challá a papot megillető rész volt „a ti tésztátok zsengéjéből" (Numeri 15, 17-
21.). A rabbik azonban úgy szabályozták ezt a kérdést, hogy a tészta csak akkor (56)
esik a törvény alá, ha legalább egy omer, a papot 1/12 rész illeti meg, amennyiben a
tészta magánháztartásban készült, míg pékműhelyben gyúrt esetében 1/24 rész a pap
járandósága (M. Édujóth 1.2; M. Challá II. 17).
4. A régi héberek azt az arcszínt tekintették ideálisnak, amelyet mi olajbarnának
nevezünk. Így például Eszter szépségét méltatva azt mondták, hogy „bőre olajbarna volt,
mint a mirtusz kérge" (B. Megillá 13a).
5. Az Ádám eredetével kapcsolatos spekulációk foglalkoztatták a héberül nem
tudó keresztényeket és mohamedánokat. A görög eredetin alapuló egyházi szláv Énókh
szerint „Ádám neve a négy fő szél - Anatolé, Düszisz, Arktosz, Meszémbria - nevének
kezdőbetűjéből származik", mivel Isten a négy égtájról felszedett porból alkotta a testét.
A szíriai Kincsesbarlang szerint az angyalok látták, amint Isten jobb kezét kinyújtotta a
világon át, az egész földről felvett egy porszemet, a mindenség valamennyi vizéből vett
összesen egy csöppet, az egész levegőből egy parányi szelet, valamennyi tűzből egy
parányi meleget; ezt a négy gyenge elemet együtt a tenyerébe vette, s így alkotta meg
Ádámot. A mohamedánok szerint Gábriel, Mikháel, Izrafil és Azrail angyalok port vittek a
világ négy sarkából, s ebből alkotta meg Allah Ádám testét; fejének és szívének
megformálásához azonban Mekka tájáról való port használt; később azon a helyen nőtt
ki a szent Kaaba. A mohamedánoknak Mekka a világ köldöke, mint ahogy a Mórija hegy
az volt a héberek és Delphoi a görögök szemében.
6. Egy zsidó eredetű arab hagyomány megegyezik azzal a héber mítosszal, hogy a
föld fellázadt Ádám teremtése ellen. Amikor Allah elküldte előbb Gábrielt, majd
Mikháelt, hogy hozzák el neki a szükséges port, a föld mindkétszer tiltakozott: „Allahot
hívom segítségül ellenetek!" Erre Isten elküldte a Halál Angyalát, aki megesküdött, hogy
addig nem tér vissza, amíg az Úr parancsát nem teljesíti. A föld félt az angyal erejétől, s
tűrte, hogy az fehér, fekete és vörösréz színű port szedjen össze - innen az emberi fajok
különböző színe.
7. E mítoszok és glosszák legfőbb morálja az, hogy Isten tökéletesnek teremtette
Ádámot, aki azonban szabad akaratának helytelen gyakorlása folytán hajlamos a té-
velygésre. Ez a felfogás megfosztja az embert attól, hogy bűneire mentséget találjon,
ugyanakkor igazolja azt a parancsot, amelyet Isten adott Ábrahámnak: „Én a mindenható
Isten vagyok, járj énelőttem és légy tökéletes!" (Genezis 17, 1.). Mindazonáltal a gonosz
eredete továbbra is töprengésekre késztette a bölcseket. Kitaláltak egy mítoszt arról,
hogy Évát elcsábította Szamáel, s ő nemzette Káint, a gyilkost (l. 14. a), jóllehet a Genezis
szerint Káinnak is, Ábelnek is Ádám volt az apja.
8. Hogy Ádám megdorgálja az angyalokat, ez a motívum a 95. zsoltárból van
kölcsönözve. (57)

10
Ádám feleségei
a) Mivel Isten élettársat akart adni Ádámnak, hogy ne maradjon egyedül, mély
álmot bocsátott rá, majd kivette egyik bordáját, azt asszonnyá formálta, végül bezárta a
sebet. Ádám felébredt, és így szólt: "Ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből
vétetett. A férfiú és az asszony lesznek egy testté." Az Éva nevet adta neki, ami annyit
tesz, mint „anyja minden élőnek".99
b) Némelyek szerint Isten saját képére alkotta az embert és az asszonyt a hatodik
napon, gondjaikra bízva a világot;100 Éva azonban még nem létezett akkor. Isten Ádámra
bízta, hogy adjon nevet minden állatnak, madárnak és a többi élő teremtményeknek.
Amikor mindezek elvonultak előtte, párosával, hím és nőstény együtt, Ádám - aki már
olyan volt, mint egy húszesztendős férfi - szerelmük láttán féltékenységet érzett, s bár
mindegyik nősténnyel sorra megpróbálta a közösülést, nem talált kielégülést ezekben az
aktusokban. Ezért felkiáltott: „Minden teremtménynek van hozzá illő társa, csak nekem
nincs!" És kérte Istent, hogy orvosolja ezt az igazságtalanságot.101
c) Isten akkor megformálta Lilithet, az első asszonyt: ugyanúgy alkotta meg, mint
Ádámot, de tiszta por helyett szennyet és üledéket használt. Ádámnak ezzel a nő-
démonnal, valamint egy másikkal, Nahamával, Tubáikain nővérével való közösüléséből
származott Ásmodeus és még számtalan démon, akik ma is gyötrik az emberiséget. Sok-
sok nemzedékkel később Lilith és Nahama mint jeruzsálemi parázna asszonyok Salamon
király bírói széke elé kerültek.102
d) Ádám és Lilith sehogy sem fért össze, mert amikor Ádám közösülni kívánt
vele, Lilith sértőnek találta, hogy ő legyen alul. „Miért kell nekem alattad feküdnöm? -
kérdezte. - Én is porból lettem, ezért egyenlő vagyok veled." Ádám erőszakkal próbálta
engedelmességre kényszeríteni - erre Lilith felbőszülve kimondta Isten mágikus nevét, a
levegőbe emelkedett, és elhagyta Ádámot.
Ádám elpanaszolta Istennek: „Elhagyott a párom." Isten tüstént leküldte Szenoj,
Szanszenoj és Szemangelof angyalokat, hogy hozzák vissza Lilithet. A Vörös-tenger
mellett találtak rá, olyan vidéken, ahol rengeteg buja démon tanyázott, s Lilith ezektől
lilimet (többes szám) szült - naponta száznál is többet. „Tüstént térj vissza Ádámhoz -
mondták az angyalok -, mert különben vízbe fojtunk!" Lilith ezt kérdezte tőlük: „Hogyan
térhetnék én vissza Ádámhoz, és hogyan élhetnék tisztes feleség módjára azután, hogy
itt tartózkodtam a Vörös-tenger mellett?" „Ha nem (58) engedelmeskedsz, meghalsz!" -
felelték az angyalok. „Hogyan halhatnék megmondta erre Lilith -, amikor Isten azt
rendelte, hogy döntsek minden újszülött gyermek életéről, a fiúkról életük nyolcadik
napjáig, vagyis a körülmetélésig, a leányokról pedig a huszadik napig? Mindazonáltal
megígérem, hogy ha egy újszülöttön olyan amulettet látok, amelyen a ti hármotok neve
vagy képmása van, megkímélem a gyermek életét." Az angyalok ebbe belementek. Isten
azonban azzal büntette Lilithet, hogy démon-gyermekei közül száz pusztuljon el
99 Genezis 2, 18-25.; 3, 20.

100 Genezis 1,26-28.
101 Gen. Rab. 17. 4; B. Jebámóth 63a.
102 Jalqút Reubéní ad Gen. 2, 21.; 4, 8.

naponta;103 és ha az angyali amulett miatt Lilith nem pusztíthat el egy emberi
gyermeket, gyűlölettel kell fordulnia sajátja ellen.104
e) Némelyek szerint Lilith királynőként uralkodott Zmargadban, mások szerint
Sábában; meg azt is mondják, hogy ő volt az a démon, aki elpusztította Jób fiait.105 A halál
átkát azonban, amely Ádámot sújtotta, Lilith elkerülte, mivel jóval a bűnbeesés előtt
elváltak egymástól. Lilith és Nahama nemcsak kisgyermekeket fojt meg, hanem alvó
férfiakat is el szokott csábítani, s ha a férfi egyedül nyugszik, könnyen az áldozatává
válik.106
f) Istent nem csüggesztette el, hogy nem sikerült Ádámnak megfelelő élettársat
adnia. Ismét megpróbálta, és engedte, hogy Ádám figyelje őt, miközben felépített egy
asszonyi testet: csontokat, szöveteket, izmokat, szekréciós mirigyeket állított össze,
majd bőrrel fedte be az egészet, és hajcsomókat helyezett el rajta. A látvány akkora
undort keltett Ádámban, hogy még akkor is leküzdhetetlen ellenszenvet érzett, amikor
ez az asszony, az első Éva teljes szépségében állt előtte. Isten látta, hogy ismét nem ért el
sikert, és elvitte az első Évát. Hogy hova lett ez a nő, azt senki sem tudja biztosan.107
g) Isten harmadszor is megpróbálkozott, s ezúttal nagyobb körültekintéssel cse-
lekedett. Amikor Ádám aludt, oldalából kivette egyik bordáját, és azt formálta asszonnyá.
Haját befonta, és huszonnégy ékszerrel felékesítette, mint egy menyasszonyt. Csak
azután keltette fel Ádámot, aki el volt ragadtatva.108
h) Némelyek szerint Isten nem Ádám bordájából teremtette Évát, hanem a far-
kából; ezt levágta az Úr. A megmaradt csonkot - most a haszontalan farkcsont - ma is
viselik Ádám ivadékai.109
i) Mások úgy mondják, hogy Isten eredetileg két emberi lényt, férfit és asszonyt
akart teremteni. De ehelyett csak egy kétarcú alakot formált, amelynek férfi arca előre
nézett, a női hátrafelé. Isten azután megváltoztatta gondolatát: elvette a testről a
hátrafelé néző arcot, és külön asszonyi testet formált hozzá.110
j) Megint mások azt tartják, hogy Ádám eredetileg kétnemű lény volt (androgün),
egy férfi meg egy női testből állott, amelyek hátukkal voltak egymáshoz kapcsolva. Mivel
ez az állapot a mozgást és az érintkezést nehézzé tette, Isten kettéválasztotta a kétnemű
lényt, és mindegyik félhez új hátrészt alkotott. E különválasztott lényeket az Édenben
helyezte el, és megtiltotta nekik, hogy párosodjanak.13111 (59)
1. A közép-keleti pásztorok között széltében el volt terjedve az állatokkal való

nemi érintkezés (bestialitas). Talán innen ered az a hagyomány, hogy az ember először
nem asszonnyal, hanem állatokkal közösült. A bestialitas később is megtűrt szokás
maradt, bár a mózesi Törvény háromszor is mint főbenjáró bűnt említi. Az akkád
Gilgames-eposzban Enkidu gazellákkal él együtt, és más vadállatokkal is fajtalankodik az
103 Alfa-Béta di-Ben Szira, 47; Gaster, MGWJ, 29 (1880) 553 és köv.
104 Num. Rab. 16. 25.
105 Targum ad Jób 1, 15.
106 B. Sabbat 151b; Ginzberg: LJ, V. 147-48.
107 Gen. Rab. 158, 163-64; Mid. Abkir 133, 135; Ábóth di-R. Náthán 24; B. Szanhedrin 39a.
108 Gen. 2, 21-22.; Gen. Rab. 161.
109 Gen. Rab. 134; B. 'Érúbin 18a.
110 B. 'Érúbin 18a.
111 Gen. Rab. 55; Lev. Rab. 14. 1; Ábóth di-R. Náthán 1. 8; B. Berákhóth 61a; B. 'Érúbin 18a; Tanchúmá
Tazri'a 1; Jalqút Gen. 20.; Tanchúmá Buber 111. 33; Mid. Tehillim 139, 529.

ivóhelyen, amíg Aruru papnője nem civilizálja. Enkidu hat nap és hét éjszaka élvezi a
papnő öleléseit; utána ismét a vadállatokhoz kívánkozik, de azok - meglepetésére -
elfutnak előle. Enkidu ekkor felismeri, hogy értelmet kapott, s a papnő így szól hozzá:
„Bölcs vagy immár, Enkidu, istenhez hasonló!"
2. A babilóniaiak azt tartották, hogy az ősember androgün volt. Így a Gilgames is
androgün vonásokkal ruházza fel Enkidut: „Fejének hajzata olyan volt, mint egy
asszonyé, olyan fürtjei nőttek, mint Niszabának, a termés istennőjének." A héber tradíció
nyilván görög forrásokból ered, mivel egy tannaita midrás a biszexuális Ádám
jellemzésére két görög szót használ — az egyik az androgünosz („férfi-asszony"), a másik
a diproszópon („kétarcú"). Az alexandriai Philón, a filozófus és Biblia-magyarázó,
továbbá a gnosztikusok is azt tartották, hogy az ember eleinte kétnemű lény volt. Ezt a
hiedelmet nyilván Platóntól vették át. A közös hátú két test mítosza valószínűleg
összenőtt ikrek megfigyeléséből származott, akik néha ilyen módon kapcsolódnak össze.
A kétarcú Ádám elképzelését talán az sugallta, hogy Janust, a római újév istenét két
arccal ábrázolták.
3. A Genezis 2 szerint lehetséges, hogy Ádámnak Lilith volt az első párja. A Ge-
nezis l-ben erről szó sincs. Az eltérésnek nyilván az a magyarázata, hogy egy korai júdai
hagyományt és egy késői papi tradíciót szőttek egybe. A régebbi verzió tartalmazza a
borda-kivevést. Lilith az Anat-imádó kánaánita nőket tipizálja, akiknek a házasság előtt
meg volt engedve a szabad szerelem. A próféták időről időre heves kirohanásokat
intéztek a kánaánita szokásokat követő izraelita nők ellen. E (60) szokásokat eleinte
nyilván helyeselték a papok, mivel a Deuteronomium (23, 18) határozottan tiltja, hogy a
nők Istennek ajánlják fel azt a pénzt, amelyet ilyen prostitúcióval kerestek. Lilithnek a
Vörös-tengerhez menekülése utal arra a régi héber felfogásra, mely szerint a víz vonzza
a démonokat. „Meggyötört és lázongó démonok" Egyiptomban is biztos menedékre
találtak. Így például Ásmodeus, aki megfojtotta Sára első hat férjét, „Felső-Egyiptom
pusztájába" menekült ( Tóbiás 8, 3.), amikor Tóbiás a menyegzői éjszakán elégette egy
hal szívét és máját.
4. A Lilith és az angyalok között létrejött alkunak megvolt az a rituális tükröző-
dése egy elhárító (apotropaikus) jellegű szertartásban, amelyet valamikor sok zsidó
közösségben gyakoroltak. Célja az volt, hogy Lilithtől megóvják az újszülötteket (főleg a
fiúgyermekeket a körülmetélésig, amely azután állandó védelmet nyújtott). Szódával
vagy faszénnel kört rajzoltak a szülőszoba falára, s a körbe ezeket a szavakat írták:
„Ádám és Éva. Kifelé Lilith!" Az ajtóra pedig a Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof neveket
írták (jelentésük bizonytalan). Ha Lilith - úgymond - mindezek ellenére is meg tudja
közelíteni a gyermeket, és cirógatni kezdi, akkor a csecsemő nevet álmában. Ilyenkor,
hogy elhárítsák a veszélyt, az alvó kisded ajkára rá kell ütni egy ujjal, mire Lilith azonnal
eltűnik.
5. Lilith nevét általában a babilóniai-asszír lilitu szóból származtatják. Jelentése
„női démon" vagy „szél-szellem". Egyike volt a babilóniai varázsigékben előforduló
három démonnak. Mint „Lillake" azonban már korábban is előfordul, egy Urban talált
sumér táblán (i. e. 2000 körül), amely Gilgames és a fűzfa meséjét tartalmazza. Ebben is
női démon; egy fűzfa törzsében lakik; a fa az Eufrátesz partján nő, és Inanna (Anat)
istennő gondozza. A héber népi etimológia Lilith nevét a lajil („éjszaka") szóból
származtatta; ennélfogva Lilith gyakran szőrös éjszakai szörnyként jelenik meg, éppúgy,
mint az arab folklórban. Salamon király arra gyanakodott, hogy Sába királynője a Lilith,
mivel szőrös volt a lábszára. Salamon ítélkezését a két parázna asszony fölött elmondja a
Királyok I. könyve (3, 16. és köv.). Ézsaiás szerint (34, 14-15.) Lilith elhagyatott romok

közt tanyázik az edomi sivatagban, ahol szatírok (sze'ir), reémek, pelikánok, baglyok,
sakálok, struccok, kígyók és kányák veszik körül.
6. Lilith gyermekeinek neve lilim. A Jeruzsálemi Targumban a Numeri papi áldása
(6, 26.) ilyen változatot ölt: „Az Úr áldjon meg téged minden dolgaidban, és óvjon meg
téged a Lilimtől!" Az i. sz. IV. században élt Szent Jeromos Lilithet a görög Lamiával
azonosítja, egy líbiai (Libüa) királynővel, akit Zeusz elhagyott, Héra pedig elrabolta a
gyermekeit. Lamia úgy állt bosszút, hogy elrabolta más asszonyok szülötteit.
7. A Lamiák alvó férfiakat csábítottak el, majd kiszívták vérüket, és megették
húsukat, úgy, amint azt Lilith és démontársnői tették. Empuszai („kényszerítők") és
Mormolükeiai („farkasijesztők") néven is emlegették őket, s azt tartották róluk, hogy
Hekaté gyermekei. Egy hellenisztikus korból származó relief meztelen Lamiát ábrázol,
amint lovagló helyzetben ül egy utasember testén, aki a hátán fekve (61) alszik. A nőket
vagyontárgynak tekintő civilizációkra jellemző, hogy közösüléskor az asszonynak
hanyatt kell feküdnie, amire Lilith nem volt hajlandó. Apuleiustól tudjuk, hogy a Hekatét
imádó görög boszorkányok a felső helyzetet kedvelték. A nemi aktust megjelenítő korai
sumér ábrázolásokon is előfordul ez, de a hettita ábrázolásokon nem. Malinowski azt
írja, hogy a melanéziai lányok kigúnyolják az úgynevezett „misszionáriusi helyzetet",
amely passzív hanyatt fekvést kíván tőlük.
8. Nahama jelentése „szép, kellemes." Ezt úgy magyarázták, hogy „a nő-démon
kellemesen hangzó dalokat énekelt a bálványoknak." Zmargad alapja talán a
szmaragdosz, a féldrágakő akvamarin neve; lehetséges, hogy a démon tenger alatti lak-
helyére utal. Egy Szmaragosz nevű démon előfordul a Homéroszi epigrammákban.
9. Az a mítosz, amely szerint Isten Ádám bordájából alkotta meg Évát, a férfi
felsőbbrendűségét akarja igazolni, s igyekszik elleplezni Éva istenségét. Hasonlót sem a
mediterrán, sem a korai közép-keleti mítoszokban nem találunk. A históriát talán egy
régi relief vagy festmény sugalmazta, amely a levegőben meztelenül lebegő Anat
istennőt ábrázolta, amint nézi, hogyan öli meg Mót, a szeretője Alijant (Mót
ikertestvérét). Mót (akit a mitográfus tévesen Jahvénak vélt) görbe pengéjű tört döfött
Alijan ötödik bordája alá, nem pedig a hatodik bordát vette ki. A bordából való teremtés
meséjének elterjedését egy rejtett szójáték is segítette. A héber cela szónak ugyanis
kétféle jelentése van: „borda" és „botladozó" vagy „szerencsétlen". Éva tehát, bár arra
teremtetett, hogy Ádám élettársa legyen, mégis bajt hozott rá. A női nemre még
sérelmesebb volt az a mítosz, mely szerint Isten Ádám farkából alkotta Évát. A mítoszt
talán egy olyan gyermek születése sugalmazta, akinek atavisztikus farokmaradványa
volt, ami nem is ritka jelenség.
10. Lilith keletre szökése és Ádám házassága Évával egy korai történeti esemény
tükröződése lehet: nomád pásztorok, akiket mint vendégeket befogadtak Lilith kánaáni
országába (l. 16. 7), hirtelen magukhoz ragadták a hatalmat, s a királyi család
elmenekülése után új, matriarchális szervezetű királyságot alapítottak, amely Heba
hettita istennőnek fogadott hűséget.
Az Éva szó jelentése vitatott. Havvah a Genezis 3, 20. szerint „anyja minden
élőnek"; de a szó a Heba, Hebat, Khebat, Khiba istennőnév héberesített formája is lehet.
Ezt az istennőt, a hettita viharisten feleségét oroszlánon ülve ábrázolja egy hattusasi
sziklafaragvány (tehát Anattal azonosítja), hurrita szövegek pedig Istár egyik
változataként tüntetik fel. Jeruzsálemben imádták (1. 27. 6). Görög neve Hébé; ez az
istennő Héraklész felesége volt. (62)

11
A Paradicsom
a) Miután Isten porból megformálta az embert, paradicsomi kertet ültetett az

Édenben, napkelet felől, és mindenféle fát növesztett benne. A fák gyümölcsei olyanok
voltak, mint a lángoló ragyogású ékszerek; a fák között ott állt a jó és a rossz tudásának
fája. Az Édent folyó szeli át, amely négy ágra szakad. A Pison öntözi Havila földjét, ahol
aranyat, karbunkulust, ónixot lehet találni; a Gihon Khús földjét öntözi; a Tigris Asszírián
túl hömpölyög; az Eufrátesz a negyedik. Isten az Édenbe helyezte Ádámot, és
megengedte neki, hogy látogassa az isteni gyülekezetet.112
b) Ádám kiűzése után Isten a kerubokat - más néven villogó pallos lángját - ál-
lította az Éden elé, hogy őrizzék azt.113
c) Vitatott kérdés, hogy hol fekszik ez a földi Paradicsom, a sivatagban-e114 vagy Isten
Hegyén115, s vajon Izraeltől nyugatra, északra, keletre-e? Júda egyik királya egyszer
elindult, hogy felfedezze. Felkapaszkodott a Lebia hegyre, amelynek ormáról suhogó
kardok neszét lehet hallani egy folyó távoli partja felől. A király sok udvari emberét
leküldte a völgybe, mondván nekik: „Kövessétek a hangot!" De egyikük sem tért többé
vissza.116
d) Az Édennek hét kapuja van,117 a legkülső a hebroni Makpela barlangból nyílik. Ádám
ezt akkor fedezte fel, amikor ott temette el Évát. Sírásás közben isteni illat hatolt az
orrába. Mélyebbre ásott abban a reményben, hogy visszanyerheti elvesztett lakhelyét, de
egy mennydörgő hang megálljt parancsolt neki.118 Ádám is ugyanabban a barlangban
van eltemetve; szelleme most is őrzi az Éden kapuját,119 amelyen keresztül égi fény
világít kifelé.120 Az Éden illata egyszer annyira áthatotta a szomszédos mezőt, hogy Izsák
azt választotta imádkozó helyül.121 Az illat még vagy húsz nemzedéken át érződött
azokon a bőrökön, amelyeket Isten ruházatul adott Ádámnak, s amelyeket férfi
leszármazottai örököltek egymás után, mindig az elsőszülött ágon.
Mások azt állítják, hogy az Éden legkülső kapuja a Sion hegyéről nyílik.122
e) Énókh volt Ádám után az első ember, aki élve lépett a Paradicsomba. Látta az élet
fáját, amelynek árnyékában Isten gyakran meg szokott pihenni. Az arany és bíbor
színekben pompázó fa szépsége felülmúl minden más teremtett dolgot; koronája befedi
az egész kertet; gyökerei közül négy folyó ered - tej, méz, bor és olaj folyik bennük.
Háromszáz angyal gondozza a Paradicsomot, amely némelyek (63) szerint nem a földön
van, hanem a harmadik égben. A következő, aki meglátogathatta a Paradicsomot, Izsák
volt; három esztendeig tanulmányozta. Később a fia, Jákob is bebocsátást nyert. De
egyikük sem mondta el, hogy mit látott.123
112 Genezis 2, 8-14.; Ezékiel 28, 13.

113 Philo: De mundi opif. 60.
114 Ézsaiás 51,3.; Jóel 2, 3.
115 Ezékiel 28, 16.
116 Séth b. Jefeth: Hem'ath ha-Chemdá 14a.
117 BHM, II. 52; Jalqút Gen. 20; Zóhar Chadas, p. 41.
118 Zóhar Chadas, Midrás Ruth, p. 158 (kezdete: „veamar R. Rachumai").
119 Zóhar Chadas, 41.
120 Zóhar Gen. 250b.
121 Zóhar Exodus 39b.
122 Gen. Rab. 744; PRE, 20. fej.; Targum Jer. Gen. 3, 23.
123 Perek Sirá; Midrás Sir Ha-sírim 42a; Széder Gan 'Éden 132-33, 194; vö. óegyházi szláv Énókh (Énókh II.)

f) Mózest Samsiel, az Éden őrző angyala vitte be oda, és egyéb csodák között
megmutatott neki hetven trónust, amely az igazak számára készült; színarany lábakon
állnak, drágakövekkel vannak kirakva, zafírok és gyémántok tüzes ragyogásában
tündökölnek. A legnagyobb és legpompásabb trónuson Ábrahám ült.124
g) Mózes után egyetlen halandó sem találtatott méltónak a Paradicsom megte-
kintésére. Csupán Rabbi Józsua, Lévi fia (Jehósua ben Levi), egy rendkívül jámbor
tanítómester125 tudott bejutni, mégpedig a következő fortéllyal. Amikor már nagyon
öreg lett, Isten megparancsolta a Halál Angyalának, hogy teljesítse a haldokló utolsó
kérését. Józsua azt kérte: hadd láthassa azt a helyet, amely a Paradicsomban ki van
jelölve számára. Mielőtt azonban elindultak volna egymás mellett, elkérte az angyaltól a
kardját. „Nehogy véletlenül halálra ijessz vele" - mondotta. Az angyal átadta neki a
kardját. Amikor a Paradicsomhoz értek, az angyal lovagló helyzetben felültette Józsuát a
kerítésfal tetejére, és így szólt: „Nézz le! Amott van a te kijelölt helyed."
Józsua akkor leugrott a falról: az angyal megragadta a köntösét, s megpróbálta
annál fogva visszarántani, de ő szentül megfogadta, hogy ott marad. A szolgáló angyalok
elpanaszolták Istennek: „Ez az ember rohammal vette be a Paradicsomot." Isten így
szólt: „Menjetek és tudakoljátok meg, hogy Józsua megszegte-e valaha is valamelyik
fogadalmát, amíg a világban tartózkodott. Ha nem szegte meg egyiket sem, akkor ez a
fogadalma is legyen igaz." Az angyalok elmentek, érdeklődtek, majd jelentették:
„Mindegyik fogadalmát megtartotta." , Akkor maradjon" - jelentette ki Isten.
A Halál Angyala pedig látván, hogy túljártak az eszén, visszakövetelte elcsent
kardját. Józsua nem akarta visszaadni, mivel tudta, hogy az angyal nem léphet be a
Paradicsomba. Egy isteni hang rákiáltott: „Add vissza neki a kardot, mert szüksége van
rá!" Józsua így válaszolt: „Uram, én visszaadom, ha megesküszik rá, hogy sohasem vonja
ki, amikor Te elveszed valakinek a lelkét. Eddig ugyanis úgy öldöste áldozatait, mint az
állatokat, még az anyjuk kebelén pihenő kisdedeket is." Az angyal megígérte, hogy
ezentúl nem lesz ilyen vad, mire Józsua visszaadta neki a kardját.
Ekkor Illés megparancsolta az igazaknak: „Csináljatok helyet! Csináljatok helyet!"
És Józsua továbbmenvén a Paradicsomban, meglátta Istent, amint ott ült az igazak
tizenhárom gyülekezete között. És Isten ezt kérdezte tőle: „Józsua, Lévi fia, láttál-e már
valaha szivárványt?" „Mindenség Ura - felelte ő -, kinek nem adatott meg ez a nagyszerű
látvány, aki olyan kort élt meg, mint én?" Isten mosolygott, és azt mondta: „Nem te vagy-
e Józsua, Lévi fia?" Mert ameddig egyetlen igazán jámbor és kegyes ember él a földön, a
szivárványnak nem kell Istent a Noé idején tett ígéretére emlékeztetnie, hogy tudniillik
nem bocsát újra vízözönt a világra. Isten (64) tudta, hogy Józsua, aki egész életében nem
látott szivárványt, kitért a kérdés elől, mert nem akart az önteltség bűnébe esni.
A Halál Angyala azután bepanaszolta Józsuát a bölcs Gamaliélnál. „Józsua he-
lyesen cselekedett - mondta Gamaliél. - Most eredj vissza, és mondd meg neki, hogy
tanulmányozza az Édent és annak kincsesházait, azután számoljon be nekem mindarról,
amit látott. Kiváltképpen azt kívánom megtudni, hogy vannak-e pogányok a
Paradicsomban, meg hogy találhatók-e a pokolban Izrael fiai közül valók."
A Halál Angyala megvitte az üzenetet; Józsua pedig az alábbiakat jelentette
Gamaliélnak: „A Paradicsomnak hét kapuja van, mindegyik a következőhöz vezet. A
bejárattal szemközt áll az Első Ház; megtértek lakoznak benne, akik szabad elhatá-
rozásukból jöttek Istenhez. Falai kristályból vannak, gerendái cédrusok, és Abdiás, az
igaz próféta kormányozza.
8; Apoc. Mosis 37.; Jalqút sir Ha-sírim 982.

124 Wertheimer: Batté Midrásóth I. 284-85.
125 B. Kethubóth 77b.

A Második Ház hasonlóan épült, Izrael bűnbánói lakják, és Manasse, Ezékiás fia
igazgatja.
A Harmadik Ház ezüstből és aranyból készült. Ott nő az élet fája, ennek árnyé-
kában ül Ábrahám, Izsák, Jákob, továbbá a tizenkét törzs patriarchái, valamennyi
Egyiptomból kijött izraelita, az egész pusztai nemzedék, Dávid, továbbá a fia: Salamon és
Júda valamennyi királya - Manasse kivételével. Mózes és Áron ügyel fel erre a házra,
amelyben finom művű ezüst edények, csodálatos illatú olajak, pompás kerevetek,
székek, ágymennyezetek, gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott arany gyertyatartók
vannak.
Amikor megkérdeztem: »Kik számára őrzik mindezeket?« Dávid király ezt vá-
laszolta: »Izrael igazai számára, akik most még abban a világban tartózkodnak, ahonnan
te jöttél.« Majd ezt kérdeztem: »Vannak-e itt olyanok is, akik Ézsau ivadékai?« Dávid
király így felelt: »Nincsenek. Mert ha valamelyikük jót cselekszik, Isten még életében
megjutalmazza érte, de végül a pokolba kerül. Viszont Izrael fiai még életükben
megkapják büntetésüket, de azután mindenik helyet kap a Paradicsomban, az olyanokat
kivéve, akik Izraelt vétkezésre kényszerítették, amint azt Manasse király tette.«
A Negyedik Ház aranyból épült, gerendái olajfából készültek. Itt lakoznak azok az
igazak, akiknek élete keserű volt, mint az éretlen olajbogyó.
Az Ötödik Ház, amelyen a Gihon folyik keresztül, ezüstből, kristályból, színaranyból és
üvegből épült. Gerendái aranyból és ezüstből vannak, és minden csarnokát áthatja a
Libanon illata. Láttam itt ezüst meg arany nyoszolyákat, édes zamatú fűszereket, Éva
által szőtt piros és bíborszínű kelméket, skarlátszínű fonalakat meg kecskeszőrt,
amelyeket angyalok fontak zsinórrá; itt lakik a Messiás, Dávid fia és Illés. A Messiás
megkérdezte tőlem: »Hogyan töltik Izrael fiai idejüket a világban, ahonnan jöttél?« Én
ezt válaszoltam: »Minden órában várják jöveteledet.« Erre könnyekre fakadt.
A Hatodik Házban azok lakoznak, akik Isten iránti kötelességük teljesítése közben
haltak meg. (65)
A Hetedik Házban azok lakoznak, akik halálra emésztették magukat Izrael bűnei
miatt." 126
h) Némelyek úgy mondják, hogy a Paradicsom lakói fejjel lefelé állnak, és kezükön
járnak. A holtak mind ilyen helyzetet vesznek fel. Ha egy varázsló holt lelket idéz fel, az
mindig fejjel lefelé jelenik meg. Csak olyankor áll a lábára, ha egy király idézteti fel, így
mutatván ki az uralkodó iránti tiszteletét. Ez történt akkor is, amikor Endor
jövendőmondó asszonya (varázslónője) Saul kívánságára felidézte Sámuel szellemét.127
i) Amikor Isten kiűzte az Édenből Ádámot, megengedte neki, hogy onnan saját
használatára magával vigyen bizonyos fűszernövényeket, nevezetesen sáfrányt, nárdust,
sárga nőszirmot és fahéjat, továbbá néhány magvat és gyümölcsfa-dugványt.17128
Mózes a sátortemplom építéséhez olyan fát használt, amelyet még Ádám vitt ki a
Paradicsomból.129
126 BHM, II. 28-30, 48-50.

127 Sámuel I. könyve 28, 7. és köv.; Tanchúmá Buber Lev. 82; Lev. Rab. 26. 7; továbbá a Ginzberg által
idézett középkori források (LJ, V. 263.).
128 Apoc. Mosis 29.; Adamschriften, 16; Mid. Tehillim 445, 66. jegyzet.
129 Jósua ben Su'aib: Derásóth 'al Ha-Tóráh, Konstantinápoly, 1523, a „Terumá" vége;
hivatkozással Exodus 26, 15. és köv.-re.

1. A Paradicsom eredetére vonatkozó elképzelés közös Európában, a Keleten,
Közép- és Észak-Amerikában, valamint Polinéziában. Erről bővebben lásd e könyv 12.
fejezetét. (66)
2. Ádám földi Paradicsomát, az Éden kertjét az idők folyamán más és más helyen
képzelték el. Először az „Isten Hegyén", vagyis a szíriai Cefón-hegyen; majd Hebronban,
amely egykor Dél-Palesztina legtermékenyebb völgye volt, és jóstemploma nagy
hírnevet szerzett; később Jezsurálemben, miután Dávid király Hebronból oda helyezte át
székhelyét; a babiloni fogság idején pedig a Perzsa-öböl bejáratánál, abban a deltában,
amelyet a Tigris, az Eufrátesz, a Khoaszpész és a Pallakonlasz-csatorna öntözött. A
Genezis 2, 8. szerint: „És ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől"; 2, 10.
viszont azt mondja, hogy „Folyóvíz jő vala ki Édenből a kert megöntözésére". Az
egymásnak ellentmondó fogalmazások megtévesztően hatottak. Némelyek úgy
értelmezték „Édent", hogy az a kert középső része; mások szerint a kertet körülvevő
vidéket kell rajta érteni. További tévedések oda vezettek, hogy egyes babilóniai zsidók
Édent Beth-Édennel [Béth Eden] azonosították (Amos 1, 5.; Ezékiel 27, 23.). Ez nem más,
mint az asszír feliratokban előforduló Bit Adini, amely az i. e. X. és IX. században élte
virágkorát. Beth-Éden Armeniában feküdt, ahonnan a hiedelmek szerint nemcsak a
Tigris meg az Eufrátesz ered, hanem a Nílus is (Nagy Sándor szintén így hitte), továbbá
az Orontész (Pison?), amely Havila (Észak-Szíria) fő folyója, mint ahogyan a Nílus
Egyiptom (Khús) fő folyója. Josephus és a Septuaginta (Jeremiás 2, 18.) a Gihont a
Nílussal azonosítja. Néhány kutató szerint Havilán Közép-Arábia értendő, bár ott
nincsenek folyók; feltevésüket azzal indokolják, hogy Havila a Genezis 10, 7-ben mint
Khús fia, és Joktán révén mint Sém leszármazottja szerepel.
3. Homérosz is hasonlóképpen a jutalmazással és büntetéssel kapcsolja össze a
Paradicsom fogalmát (Odüsszeia IV. 561 és köv.), mikor leírja az Elíziumi Mezőket: a
világ legvégében uralkodik a szőke hajú Rhadamanthüsz, és az élet ott nagyon könnyű és
kellemes; soha nem esik hó, viharos szél nem dúl, nincs soha zápor, az Ókeanosz pedig
állandóan üdítő nyugati szellőket küld. Rhadamanthüsz az alvilági bírák egyike volt.
Josephus szerint a Holt-tengernél lakó esszénusok is hitték, hogy haláluk után az igazak
egy nyugati tájra kerülnek, ahol nem szenvednek esőtől, fagytól, hőségtől, hanem
állandóan kellemesen hűsítő tengeri fuvallatokat élveznek. A gonoszok azonban a sötét,
fagyos pokolba jutnak, ahol örök bűnhődés vár rájuk - éppúgy, mint a görög
Tartaroszban.
Ézsau ivadékai közül senki sem lehet a Paradicsom lakója - erről 1. 38. 5 és 40. 3.
4. Lebia hegye annyit tesz, mint „a Nőstényoroszlán Hegye". Nem tudjuk, hol
lehetett. Az Édent őrző, kardját körben suhogtató két kerubot talán szvasztikáknak
(tűzkereket jelképező horogkereszteknek) kell felfognunk, amelyek a kapura voltak
festve figyelmeztetésül, hogy a kert tabu alatt áll.
5. Józsua, Lévi fia [Jehósua ben Levi] a lüddai [lódi] rabbinista iskola vezetője volt
az i. sz. III. század elején. Sok morális célzatú anekdotát költöttek róla. (67)
6. A holtak fejjel lefelé való megjelenése valószínűleg abból a hiedelemből ered,
hogy az elhunytak szelleme az újjászületés reményében prenatális [születés előtti]
helyzetet vesz fel (1. 36. a végét).
7. A Genezis Paradicsom-mítoszának egyik régebbi változatára utal talán Jób 15,
7-8.:
„Te születtél-é az első embernek: elébb formáltattál-é, mint a halmok? Az Isten
tanácsában hallgatóztál-é, és a bölcsességet magadhoz ragadtad-é?" E szakasz szerint
Ádám még a halmok teremtése előtt született, eljárt Isten tanácsába, és még nagyobb
dicsőségre szomjazva bölcsességet lopott - vagyis saját magától tette azt, amit a Genezis-

féle verzióban Éva és a ravasz kígyó rábeszélésére cselekedett. Ez a lopás emlékeztet a
görög mitológia titánjára, Prométheuszra, aki tüzet lopott az égből az általa teremtett
emberiség számára, s emiatt a mindenható Zeusz szörnyű büntetéssel sújtotta. (68)

12
A bűnbeesés
a) Isten megengedte Ádámnak és a feleségének, Évának, hogy az Éden minden

fájának gyümölcséből egyenek, kivéve a jó és rossz tudásának fáját, mivel annak
gyümölcsét megízlelni vagy akár csak érinteni is halálos. A Kígyó is ott volt, és
fondorlatosan ezt kérdezte Évától: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy
fájáról se egyetek?" „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk - mondta Éva a Kígyónak -, de
annak a fának gyümölcséből, amely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne
egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok." „Isten rászedett titeket! - kiáltotta
a Kígyó. - Annak a fának a gyümölcse nem okoz halált, hanem bölcsességet ad. Isten
tudatlanságban tart titeket." Így azután Éva megízlelte a gyümölcsöt, és rávette Ádámot,
hogy ő is ugyanazt tegye.130
b) Miután Ádám és Éva evett a gyümölcsből, egymásra nézett; hirtelen megértve,
hogy meztelenek, fügefaleveleket téptek, és azokat kötényekké fűzték össze. Hallották,
amint Isten alkonyatkor a kertben járt, és elrejtőztek a fák között. Isten kiáltott: „Ádám!",
majd ismét: „Ádám, hol vagy?" Ádám kitekintett búvóhelyéről, és így szólt: „Szavadat
hallám a kertben, megfélemedtem, mivel hogy meztelen vagyok, és elrejtezém." - „Ki
mondá néked, hogy meztelen vagy? - kérdezte Isten. - Avagy talán ettél a tiltott fa
gyümölcséből?" „Éva adott nekem gyümölcsöt arról a fáról, és én megettem" - válaszolta
Ádám. Ekkor Isten Évához fordult: „Mit cselekedtél?" Éva felelt: „A Kígyó ámított el
engem." Isten megátkozta a Kígyót: „Veszítsd el lábaidat, egész életedben hasadon
csússz tekeregve, és port egyél! Örök ellenségeskedést támasztok közötted és az asszony
között. Az ő gyermekei a te ivadékaid fején fognak taposni, te pedig azok sarkát
mardosod."131
Azután megátkozta Évát: „Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait;
fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad!"
c) Megátkozta Ádámot is: „Mivelhogy inkább hallgattál Évára, mint rám, átkozott
legyen a föld temiattad - fáradságos munkával élj belőle, életed minden napjában. Tövist
és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét. Orcád verítékével egyed a
te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy te, s ismét
porrá leszesz."132
d) Mivel a fügefalevél-kötények nagyon törékenyek voltak a kemény munkához,
Isten könyörületből bőrruhákat készített Ádámnak és Évának. De így szólt (69)
magában: „Az ember most Istenhez vált hasonlóvá, mivelhogy most már ismeri a jót és a
rosszat! Mi lesz, ha még az élet fájának gyümölcséből is szakít, és örökké fog élni?" Ezért
Ádámot kiűzte az Édenből, és villogó pallos lángjának nevezett kerubokat állított annak
keleti kapujához.133
e) A Kígyó durván a tudás fájához lökte Évát, mondván: „Látod, nem haltál meg e
fa érintésétől; akkor sem fogsz meghalni, ha eszel a gyümölcséből!" Azt is mondta:
„Minden korábbi lényen a legújabb lények uralkodnak. Te és Ádám vagytok a legutoljára
teremtett lények, ti uralkodtok a világon; egyetek hát a fáról, és legyetek bölcsek, nehogy
Isten új lényeket küldjön, akik bitorolják a ti hatalmatokat!" Amikor Éva vállával
130 Genezis 3, 1-6.

131 Genezis 3, 7-13.
132 Genezis 3, 14-19.
133 Genezis 3, 20-24.

hozzáért a fához, látta közeledni a Halált. „Most meg kell halnom - jajveszékelte -, és
Isten új feleséget ad majd Ádámnak! Rábeszélem Ádámot, hogy együnk mindketten a
gyümölcsből. Haljunk meg együtt, ha meg kell halnunk. Ha pedig nem kell meghalni,
akkor együtt fogunk élni." Leszakított egy gyümölcsöt, evett belőle, majd könnyezve
addig-addig kérlelte Ádámot, míg az is megízlelte.134
f) Éva később rávett minden állatot és madarat a gyümölcs megízlelésére - az
okos főnix kivételével, amely azóta is halhatatlan.135
g) Ádám elcsodálkozott Éva meztelenségén: mert az asszonyról lehullott csodá-
latos külső burka, egy sugárzó fénylepel, amely oly sima volt, mint ujjon a köröm.136
Megigézte fehér gyöngyként ragyogó belső testének szépsége, de még így is három óra
hosszat küzdött a kísértés ellen, hogy megízlelje a gyümölcsöt, és olyanná váljon, mint
Éva. Egész idő alatt kezében tartotta a gyümölcsöt. Végül így szólt: „Éva, inkább
meghalok, mint hogy túléljelek. Ha a halál elragadna téged, Isten sohasem tudna engem
megvigasztalni más asszonnyal, mert az nem érne fel a te kedvességeddel!" Ezzel
megízlelte a gyümölcsöt, mire róla is lehullott a külső fénylepel.137
h) Mondják, hogy a gyümölcsevés által Ádám elnyerte a jövendölés képességét.138
Azt is mondják, hogy amikor leveleket akart szaggatni köténynek, a fák elkergették, s így
kiabáltak rá: „Hordd el magad, tolvaj, aki nem engedelmeskedtél Teremtődnek! Semmit
sem kapsz tőlünk!" Mindazonáltal a tudás fája megengedte, hogy fügefaleveleket tépjen
magának róla. Ez a fa ugyanis helyeselte, hogy Ádám inkább a bölcsességet választotta,
mint a halhatatlanságot.139
i) Némelyek szerint a tudás fája egy óriási, cédrusnál is magasabb búzaszál volt;
mások szerint szőlőtőke; megint mások szerint citromfa [cédrátfa, citrus medica],
amelynek termését sátoros ünnepkor használják fel. Énókh azonban datolyapálmának
mondja.140
j) Egyesek tudni vélik, hogy az Isten által Ádámnak és Évának adott ruhák ha-
sonlók voltak a béth-seáni finom egyiptomi gyolcsokhoz, amelyek rásimulnak a test
idomaira.141 Mások szerint kecskebőrből, nyúlbőrből, finom pamutkásmírból,
teveszőrből, sőt a Kígyó levedlett bőréből voltak az első emberpár ruhái.142 De van olyan
vélemény is, hogy Ádám ruhája főpapi öltözék volt; ezt Séth örökölte tőle, aki
Matuzsálemre hagyta, annak pedig Noé ősatya volt az örököse. A ruhát (70)
voltaképpen Noé elsőszülött fiának, Jáfetnak kellett volna örökölnie, de Noé előre látta,
hogy Izrael fiai Sém ágyékából fognak majd származni, ezért Sémre hagyta a díszes
öltözéket. Sém Ábrahámnak adta, aki mint Isten szeretett szolgája igényt formálhatott az
elsőszülött fiú jogára; Ábrahám Izsáknak adta, Izsák Jákobnak. Azután Rúben kapta meg,
Jákob elsőszülött fia, és így ment kézről kézre az örökség, nemzedékről nemzedékre,
míglen végül az áldozatbemutatás kiváltságát Mózes elvette Rúben nemzetségének
akkori elsőszülöttjétől, és a lévita Áronra ruházta át.143
k) Ádámot és Évát az első pénteken űzte ki Isten az Édenből, azon a napon,
amelyen mindketten teremtettek és bűnbe estek. Az első szombaton Ádám megpihent,
134 PRE, 13. fej.; Gen. Rab. 172-74; B. Szanhedrin 29a; Adamschriften, 28.
135 PRE, 14. fej; Gen. Rab. 196.
136 L. az előző jegyzetben említett forrásokat.
137 Adamschriften, 28-29.
138 Gen. Rab. 200-01; Jalqút Gen. 34.
139 Gen. Rab. 139-142.
140 L. az előző jegyzetben említett forrást, valamint Ginzberg: LJ, V. 97-98.
141 Gen. Rab. 196; Tanchúmá Buber Gen. 17-18.
143 Tanchúmá Buber Gen. 133; Num. Rab. 4. 8.

és irgalomért fohászkodott Istenhez. Miután elmúlt a szombat, felment a legnagyobb
folyó, a Gihon felső szakaszához, és ott hét hétig bűnbánatot tartott - a folyó közepében
állt állig érő vízben, amíg teste olyan puha nem lett, mint a szivacs. 144
l) Azután egy angyal jött Ádám vigasztalására, és megtanította őt a csípővas meg a
kovácspöröly használatára; azt is megmutatta neki, hogyan kell bánni az ökrökkel, hogy
ne maradjon el a szántásnál.145
*
1. A Genezisben olvasható bűnbeesési mítosz egyes elemei ősrégiek, a szerkesztés
azonban késői, sőt némely helyeken görög hatást mutat. A Gilgames-eposz, amelynek
legkorábbi változata i. e. 2000 körülre tehető, a következőket mondja el: Aruru (a sumér
szerelem-istennő) agyagból nemes vadembert formált, Enkidut, aki a gazellák közt
legelt, szomját is az állatok mellett csillapította, és delfinekkel játszadozott. Így ment ez
mindaddig, amíg Gilgames egy papnőt nem küldött hozzá, aki beavatta őt a szerelem
titkaiba. Most már bölcs volt Enkidu, akár egy isten, de a vadállatok félénken kitértek
előle. Ezért a papnő saját ruhája egy részével befedte (71) Enkidu meztelenségét, és
elvitte őt Uruk városába, ahol Gilgames hérosznak vértestvére lett. Gilgames később
elindult, hogy megkeresse a halhatatlanság füvét. Két mérföld hosszú sötét alagútba
hatolt be, s amikor onnan előbukkant, paradicsomkertben találta magát, ahol a fákról
drágakövek függtek; a kertnek Sziduri, a bölcsesség istennője volt a tulajdonosa. A
napisten maradásra invitálta, de Gilgames ezt visszautasítva csak ment tovább. Végül
Umnapistitól (a sumér Noétól) megtudta, hogy a keresett fű - egy varjútövishez hasonló
növény - mélyen a tenger alatt nő. Gilgames köveket kötözött a lábára, alámerült,
megtalálta és szerencsésen fel is hozta a füvet; ám miközben egy édesvizű forrásnál járt,
egy kígyó ellopta azt tőle. Erre búsan belenyugodott a halálba.
2. Ádám így nevezi Évát: „anyja minden élőnek" (Genezis 3, 20.), ami Arurunak
vagy Istárnak, a szerelem istennőjének címe; s Éva éppúgy bölcsességet ruház Ádámra,
mint Aruru papnője Enkidura. Mivel azonban Aruru, a teremtő nőistenség sumér
mítoszát később Marduk, a teremtő férfi istenség babilóniai legendája váltotta fel, a
héber teremtő istenség is megbüntette Évát, amiért megvilágosította az ártatlan Ádám
elméjét.
3. A Genezis által előadott bűnbeesési történetnek másik forrása az akkád Adapa-
mítosz, amelyet egy táblán találtak Tell el-Amarnában, Ekhnaton fáraó székvárosában.
Adapát, Éának, a bölcsesség babilóniai istenének fiát, miközben atyja papjai számára
halat fogott a Perzsa-öbölben, megtámadta egy viharmadár. Adapa eltörte a madár fél
szárnyát. A madár nem volt más, mint a déli szél. Éa maga elé idézte Adapát, hogy
magyarázza meg erőszakos tettét, és figyelmeztette, hogy ezzel magára vonta Anunak, az
ég királyának haragját, s hogy az istenek halált hozó étellel és itallal fogják kínálni, ezért
semmit el ne fogadjon tőlük. Anu azonban megtudta Éa indiszkrécióját, s túljárt az eszén:
Adapát az élet kenyerével és az élet vizével kínálta meg. Amikor Adapa apja parancsához
híven nem fogadta el, Anu haragosan visszaküldte a földre mint elvetemült halandót.
Ebből a mítoszból ered az a héber variáció, mely szerint a Kígyó azt mondta Évának,
hogy Isten a tiltott gyümölcs hatását illetően félrevezette őt.
4. A Genezis-féle bűnbeesés egy másik lehetséges forrása az a régi perzsa mítosz,
amely szerint Mesia és Mesiane eleinte csak gyümölcsön élt, de azután Ahriman démon
rábeszélésére megtagadták Istent; ennek következtében elvesztették tisztaságukat, fákat
vagdostak ki, állatokat öltek, más gonoszságokat is műveltek.
144 Jalqút Gen. 34.

145 Adamschriften, 24, 33.

5. Egy Apollodórosz és Hyginus által idézett krétai, továbbá egy Plinius által
idézett lüd [lídiai] mítosz szerint a kígyóknak olyan fű van a birtokukban, amely
halhatatlanságot biztosít.
6. A Genezis-beli történetben a mezei munka átok, amellyel Isten Éva
kíváncsiskodása és engedetlensége miatt sújtotta az embert. Ez mitikailag azt az ősrégi
mediterrán felfogást fejezi ki, hogy a fizikai munka (amelynek szimbóluma és példája a
föld megművelése) semmivel sem enyhíthető, elkerülhetetlen fáradság. A Közép-Kelet
népei ma is ezt vallják - nemcsak a nomádok, akik „a föld (72) rabszolgáinak" tekintik a
fellahokat, hanem a mezőgazdálkodó lakosság zöme maga is. Még mielőtt a
teremtéstörténet elnyerte végleges formáját, már ennek a nézetnek adott hangot egy
elkeseredett görög földműves is: Hésziodosz. Ő a világirodalomban a legelső, aki úgy
vélekedett, hogy a földművelés áldatlan teher, amelyet irgalmatlan istenek raktak az
emberiség nyakába. Merőben más nézetet tükröz a Triptolemoszról szóló görög mítosz:
Triptolemoszt atyja kedvéért Démétér beavatja a földművelés titkaiba, s ő
sárkányfogaton bejárja a világot, hogy mindenkit megtanítson ezekre.
7. Az Éden mint olyan táj, ahol az ember vadállatok között éli gondtalan életét,
nemcsak Enkidu történetében fordul elő, hanem az aranykorról szóló görög és latin
mondákban is. Ezt a fajta Édent meg kell különböztetni attól a drágakövektől csillogó
Paradicsomtól, ahol Gilgames és Ézsaiás Hélélje járt (1. 8. a). A földi Paradicsom a falusi
élet egyszerű örömei után kívánkozó megfáradt városlakó vagy a gyümölcsevő ártatlan
gyermekkort visszasíró csüggedt földműves nosztalgiáját tükrözi. Ezzel szemben az égi
Paradicsom gyönyöreit skizofréniás transzban élvezik, aszkézis, hormonzavarok vagy
hallucinogén kábítószerek használata révén.
8. Nem mindig lehet megállapítani, hogy a fenti okok melyike idézte elő mondjuk
Ezékiel, "Énókh", Jakob Böhme, Thomas Traherne és William Blake misztikus látomásait.
Mindenesetre a drágakövek szikrázó tüzében tündöklő Paradicsom gyönyörei a
mítoszokban ambrózia evésével függnek össze, amelyet halandóknak tilos megízlelniük.
Ez arra vall, hogy a beavatottak szűk köre ismert valamilyen hallucinogén kábítószert,
amely az isteni dicsőség és bölcsesség érzetét keltette bennük. A Gilgames-eposzban
említett varjútövis azonban csak álcázás - az ókori misztikusok ezt a növényt nem azért
ették, hogy transzba essenek tőle, hanem hogy az illuminációt előidéző szer bevétele
előtt megtisztítsák magukat. Az indiai ambróziát - a szómát - állítólag titokban ma is
használják a brahmanok.
9. A gyönyörök kertjében eredetileg mindén mítoszban istennők uralkodtak; ké-
sőbb férfi istenségek léptek a helyükbe, amikor a matriarchátust a patriarchális tár-
sadalmi rend váltotta fel. A kígyó majdnem mindegyik mítoszban szerepel. Így például a
görög mitológiában a Heszperidák aranyalmákat termő kertjét Ladón kígyó őrizte. A
kert Héráé volt, még mielőtt férjhez ment Zeuszhoz; mindazonáltal ellensége, Héraklész
végül Zeusz engedélyével elpusztította Ladónt. Az a drágakövekkel ékes sumér
Paradicsom, ahová Gilgames eljutott, Szidurié volt, a bölcsesség istenasszonyáé, aki
Samas napistent bízta meg a kert őrzésével. Az eposz későbbi verzióiban Samas
„sörasszonnyá" degradálta Szidurit, aki egy közeli csapszékben szolgált fel. Indra, a
legfőbb árja isten - úgy látszik - a szórna új formáját kapta kölcsön a különféle neveket
viselő indiai Istenanyától.
10. A közelmúltban fedezték fel a mexikói Paradicsom, a Tlalocan titkait egy
tepatitláni freskón, amelynek reprodukcióját Heim és Wasson Les Champignons
Hallucinogénes du Mexique című könyve közli. A képen gallyat tartó szellemalak
örömkönnyeket sírva lép egy kertbe, ahol fantasztikus színpompában tündöklő (73)
gyümölcsfák és virágok ragyognak; a kertet halaktól nyüzsgő folyó öntözi, amely egy

isteni béka szájából ered. Ez Tlaloc isten (közeli hasonlóságot mutat a görög
Dionüszosszal), akivel nővére, Chalchihuitlicue megosztotta a paradicsomkert feletti
uralmat. A kép előterében öntözőcsatornák húzódnak, fölöttük négy gomba formál
kereszt alakot; a kereszt a négy égtájat jelenti. A szellemalak mögött pettyes kígyó
ágaskodik, amely Tlalocnak egy másik megjelenési formája. A magasban szárnyas kígyó
és óriási tarka pillangók lebegnek. Ezt a víziót egy hallucinogén hatású gombafajta idézte
elő, amelynek rituális evése még ma is szokásban van Mexikó több vidékén.
Hatóanyagát, a psilocybint a pszichiáterek a liszergsavval és a meszkalinnal együtt a
legerősebb pszichodelotikák közé sorolják, amelyek „feltárják az ember belső énjét."
11. Hallucinogén gombák Európában és Ázsiában sem mentek ritkaságszámba.
Bizonyos fajtákat, amelyek megfőzött állapotban sem vesztik el toxikus tulajdonságaikat,
valószínűleg belesütöttek a görög misztérium-szertartásokon elfogyasztott szent
kalácsokba. Nyilván az arab misztériumokban is ez volt a szokás, mivel az arab ftr
szógyökér előfordul a „mérges kalapos gomba", az „áldozati kenyér" és az „isteni
eksztázis" jelentésű szavakban. Perszeusz Athénénak, a bölcsesség istennőjének
segítségével jutott el a Heszperidák kertjébe, és Pauszaniasz szerint később Perszeusz
Mükénait egy gomba tiszteletére alapította. Ezt azon a tájon találta, ahonnan egy patak
eredt. Erről a gombáról kapta nevét is a város. Mivel az indiai Paradicsom annyira
hasonló a többihez, kézenfekvő az a feltevés, hogy a szórna ételbe vagy italba rejtett
hallucinogén gomba, nem pedig a kutyatej egyik fajtája, amint a szaktekintélyek
többsége gondolja. A régi Kínában tisztelték „a Bölcsesség Gombáját", ami hasonló
kultuszból eredhetett.
12. Enkidu és a papnő heves szerelmét a Genezisből kihagyták ugyan, de meg-
őrizte egy talmudista kommentátor, aki szerint Ádám inkább kész volt meghalni, mint
hogy Évától elszakadjon. A bűnbeesés mítosza azonban mintegy jogalapot adott a
férfiaknak ahhoz, hogy minden bajukért az asszonyokat okolják, maguk helyett
dolgoztassák, minden vallási funkcióból kizárják, és morális problémákba semmilyen
beleszólást ne engedjenek nekik.
13. Az ambróziaevők szellemi erőik szoros koordinációjának következménye-
ként gyakran a tökéletes bölcsesség érzetét élvezik. „A jónak és a rossznak tudása" a
héberben ezt jelenti: „minden dolgoknak, a jóknak és a rosszaknak a tudása", s nem
foglalja magában a morális választás vagy döntés képességét. Következésképpen az „élet
fája" eredetileg valamilyen hallucinogén gombafajta gazdanövénye lehetett. Van erre
analógia: nyírfákon tenyészik az amanita muscaria nevű gomba, amelynek rituális
fogyasztása szokásban volt bizonyos ősi szibériai és mongol törzsek között.
14. Ádám bűnbánatának történetét mintegy kiegészíti a X. században keletkezett
ír Saltair na Rann, amelynek alapja egy nyilván héber forrásokból származó, régebbi
szíriai írásmű: Ádám és Éva élete. Ádám itt is állig érő vízben állva böjtöl (74) (de nem a
Gihon folyóban, hanem a Jordánban), és Isten azzal jutalmazza, hogy Ráfáel arkangyal
révén bizonyos misztikus titkokat közöl vele. E szöveg szerint Isten Hebronban
teremtette Ádámot; talán a mítosznak olyan változatáról van itt szó, amely még a
száműzetés előtti időkben keletkezett. Néhány bizánci író szerint Ádám csak akkor
tartott bűnbánatot, amikor már élete hatszázadik esztendejét taposta.
15. Általános volt az a felfogás, hogy a Kígyó a férfi és az asszony ellensége (1. 13
és 14). (75)

13
Szamáel lázadása
a) Némelyek szerint az Éden Kígyója a Sátán volt álcázott alakban: vagyis Szamáel
arkangyal. A hatodik napon fellázadt, mivel eluralkodott rajta az Ádám iránt érzett
féltékenység, mert Ádám előtt Isten parancsára a mennyei seregeknek mind hódolniuk
kellett. Mikháel arkangyal habozás nélkül teljesítette Isten parancsát, de Szamáel
tiltakozott: „Nem fogok hódolni nálam kisebbnek! Amikor Ádám megalkottatott, én már
megvoltam. Inkább ő hódoljon nekem!" Szamáel angyalai egyetértettek vele, de Mikháel
óva intette őket: „Óvakodjatok Isten haragjától!" Szamáel így felelt: „Ha megharagszik,
akkor én trónust állítok fel a csillagok fölött, és magamat nyilvánítom a
Legmagasabbnak." Ekkor Mikháel lehajította Szamáelt az égből a földre, de Szamáel ott
folytatta fondorkodását Isten akarata ellen.146
b) Mások úgy mondják, hogy amikor minden angyal engedelmesen Ádám lába elé
borult, Szamáel így szólt Istenhez: „Mindenség Ura, Te dicsőséged ragyogásából
teremtettél minket. És most hódoljunk egy porból formált lény előtt?" „De ez a porból
formált teremtmény túltesz rajtatok bölcsességben és értelemben" - válaszolta Isten.
Szamáel kihívóan azt mondta erre: „Tégy próbára minket!" Mire Isten így szólt:
„Teremtettem négylábúakat, madarakat és csúszómászókat. Ha mindegyiket úgy tudod
elnevezni, amint én kívánom elnevezésüket, akkor Ádám tisztelni fogja bölcsességedet.
De ha te kudarcot vallasz, neki pedig sikerül, akkor neked kell tisztelned az ő
bölcsességét."
Az Édenben Ádám hódolattal leborult Szamáel előtt, mert őt vélte Istennek. Isten
azonban felegyenesítette Ádámot, Szamáeltól pedig megkérdezte: „Ki nevezze el először
ezeket az állatokat, te vagy Ádám?" „Majd én - felelte Szamáel -, mivel én idősebb is,
bölcsebb is vagyok nála." Isten erre ökröket állított elébe, s megkérdezte: „Mi ezeknek a
neve?" Szamáel hallgatott. Isten elvitte az ökröket, és odaállított egy tevét, majd egy
szamarat, de Szamáel egyiket sem tudta megnevezni.
Isten ekkor értelmet plántált Ádám szívébe, majd oly módon tette fel neki a kérdéseket,
hogy azoknak első betűje azonos volt az illető állat nevének első betűjével. Így például
megmutatta neki az ökröt, s ezt mondta: „Örökké úgy fogják hívni, ahogyan te most
elnevezed." „Ökör" - találta ki tüstént Ádám. Majd tevét mutatott Isten, s azt mondta: „Te
Ádám, ennek mi legyen a neve?" „Teve" - vágta rá Ádám. Végül szamarat mutatott neki:
„Szólj, mi ez?" „Szamár" - felelte Ádám. (76)
Amikor Szamáel látta, hogy Isten megvilágosította Ádám elméjét, méltatlankodva
kiáltozni kezdett. „Kiáltozol?" - kérdezte Isten. „Hogyne kiáltoznék - válaszolta Szamáel -,
amikor engem Te dicsőségedből teremtettél, és most mégis egy porból formált
teremtményt ruháztál fel értelemmel."
Isten így szólt: „Gonosz Szamáel, csodálkozol Ádám bölcsességén? Pedig ő most
ivadékainak születését is előre fogja látni, és mindegyiknek megmondja a nevét, egészen
a végítélet napjáig!"147 Ezzel letaszította az égből Szamáelt és az ő kísérő angyalait.
Szamáel belekapaszkodott Mikháel szárnyába, és őt is magával rántotta volna, ha Isten
közbe nem lép.148
146 Vita Adae XIII. 1-16; vö. A zsidókhoz írt levél 1, 3.; János jelenései 12, 7-9.; 20, 1-7.
147 Berésíth Rabbáthí, 24-25; vö. Gen. Rab. 155-56, ahol Ádám vetélytársai a szolgáló angyalok.
148 PRE, 27. fej.; Berésíth Rabbáthí, 70.

c) Némelyek azt állítják, hogy a Sátán nem Szamáel volt, hanem az ökörhöz hasonló
Sötétség Fejedelme, aki ellene szegült Isten teremtő akaratának, még mielőtt Isten
megparancsolta: „Legyen világosság!" „El innen! - mondta neki Isten. - Világosságban
akarom megteremteni a világomat!" „Miért nem sötétségből?" - kérdezte a fejedelem.
„Vigyázz, mert egyetlen kiáltással leigázlak!" - mondta Isten. A fejedelem vonakodott
elismerni, hogy alacsonyabb rendű Istennél, és süketséget színlelt. Erre Isten kiáltásával
leigázta őt, beváltva fenyegetését.149 Szamáel és angyalai sötét börtönbe kerültek, és ott
sínylődnek ma is; arcuk kiaszott, ajkukat pecsét zárja le; Vigyázók néven ismeretesek.150
A végső napokban a Sötétség Fejedelme Istennel egyenlőnek fogja nyilvánítani magát, és
azzal kérkedik majd, hogy részt vett a teremtésben. „Igaz, hogy Isten teremtette az eget
meg a világosságot, de én alkottam a sötétséget és a Vermet!" Angyalai támogatni fogják;
de a pokol tüzei elfojtják majd dölyfös arcátlanságukat.151
1. „Szamáel" - bár jelentését így adták vissza: „Isten Mérge" - valószínűleg Semal
szíriai isten nevének eltorzult alakja. A héber mítoszban Szamáel kettős helyet foglal el.
Egyfelől „minden sátánok feje", másfelől „a legnagyobb fejedelem az égben", aki
angyalokat és planetáris hatalmakat kormányoz. A „Sátán" („ellenség") elnevezés folytán
azonosult Héléllel, „Luciferrel, a Hajnal fiával", egy másik bukott angyallal, valamint a
Kígyóval, aki az Éden kertjében Ádám vesztére tört. Voltak zsidók (Ginzberg: LJ, V. 85),
akik az állították, hogy Szamáel külön világot szándékozott teremteni; ez az elképzelés a
gnosztikus "koszmokratór"-ral vagy (77) „demiurgosz"-szal azonosítja. Az orphikus
görög koszmokratór - Ophión vagy Ophioneusz - szintén kígyó volt (1. 1. 10).
2. Ádám neveket ad az állatoknak - ez a mese talán az ábécé feltalálásáról szóló
mítoszból eredt: az első és a harmadik héber betű (alef, gimmel) ugyanis ökröt, illetve
tevét jelent.
3. A közép-keleti és a mediterrán népek között általában élt az a felfogás, hogy a
sötétség (chosekh) mint pozitív valami létezett a teremtés előtt. A görögök „Éjszaka
Anyát" emlegették; a héberek a „Sötétség Fejedelméről" beszéltek, kapcsolatba hozták
Tohuval (1. 2. 3), és valahol a messzi északon képzelték el. Ezt a fejedelmet Isten
kiáltással győzte le - Apollodórosz szerint Pán is kiáltással verte le Tüphónt, a szörnyet,
akinek szárnyai elsötétítették a napot, s aki szintén északon, a Cefón-hegyen lakott (1. 8.
3).
4. Énókh II. könyve „Vigyázóknak" (görögül egrégorikoi) nevezi a Sátán angyalait.
A héber névben két arámi szó rejlik: irin, amely angyalokkal kapcsolatban fordul elő
Dániel könyvében (4, 10., 14., 20.); és qaddisin („szentek"). Pontosabb lenne az
„őrzőangyalok" kifejezés, mivel ez funkciójuknak és nevük jelentésének egyaránt
megfelel. Az 1. Zsoltárhoz fűzött Midrás Tehillim szerint az ír Eloah istenségre
vonatkozik. (78 )
149 Pesziqtá Rabbáthí 95a, 203a; Jalqút Reubéní ad Gen. 1, 3. vol. I. 19.
150 Én Mid. Alfabetot 434.ókh II. 18. 1-6; vö. 7. fej.
151 Mid. Alfabetot 434.

14
Káin és Ábel születése
a) Némelyek szerint Szamáel a Kígyó alakját öltötte magára, bosszúálló módon

rábeszélte az embert, hogy egyék a tudás fájáról, majd Évával Káint nemzette. Szamáel
ily módon bemocskolta mindazokat az ivadékokat, akik később Éva és Ádám
egyesüléséből születtek. Csak akkor szűnt meg végleg ez az átok, amikor Izrael fiai a
Sinai-hegy tövében álltak, és Mózes kezéből megkapták a Törvényt. De a többi népen
még most is ül az átok.152
b) Más elbeszélések szerint Szamáel csak Ádám után szeretkezett Évával. Isten-
nek eleinte az volt a terve, hogy Szamáel kormányozza a világot. Szamáel azonban
meglátta a meztelenül és szégyenkezés nélkül szeretkező emberpárt; féltékenység fogta
el, és megesküdött: „Elpusztítom Ádámot, feleségemmé teszem Évát, és akkor fogok
igazán uralkodni." Megvárta, míg Ádám elaludt, s Éva mellé feküdt, aki engedett neki, s a
méhében megfogant Káin.153
Éva azonban hamarosan megbánta hűtlenségét, és sírva mondta: „Jaj, Ádám,
vétkeztem! Űzz el engem életed világosságából. Elmegyek nyugatra, hogy ott várjam a
halált." Éva három hónappal később elért az Óceán partjára, ott ágakat gyűjtött, és
azokból kunyhót épített magának. Amikor elkezdődtek vajúdási fájdalmai, Istenhez
fohászkodott segítségért, de hiába. Ekkor megkérte a napot és a holdat, hogy amikor
pályájukon a legközelebbi alkalommal kelet felé haladnak, értesítsék Ádámot gyötrelmes
állapotáról. Azok eleget is tettek a kérésnek. Ádám Évához sietett, aki még mindig
vajúdott. Ekkor közösen könyörögtek Istenhez, aki leküldött tizenkét angyalt és két
Erényt. Mindezeket Mikháel vezette, aki Éva jobb oldalára állva, simogatta arcát és
keblét, amíg a szülés meg nem történt.154
c) Mivel a csecsemő Káin arca angyalian ragyogott, Éva tudta, hogy nem Ádám az
apa. Naivságában így kiáltott fel: "Nyertem férfiat az Úrtól!"155
d) Mások azzal magyarázták Káin nevét, hogy mihelyt megszületett, felállt, majd
elfutott, és egy búzaszárral tért vissza, amelyet átadott Évának. Anyja ezért adta neki a
Káin nevet; ez a szó ugyanis szárat jelent.156
e) Évának később egy másik fia is született, akinek az Ábel nevet adta. Ez a szó
leheletet jelent, mások szerint hiábavalóságot vagy szomorúságot, mivel Éva előre látta
fiának korai pusztulását.157 Azt álmodta ugyanis, hogy Káin Ábel vérét issza, s Ábel hiába
könyörög bátyjának, hogy legalább néhány csöppet hagyjon meg. Éva elmondta álmát
Ádámnak, aki erre kijelentette: „El kell választanunk egymástól a (79) fiainkat." Így lett
Káin földműves, Ábel pedig pásztor, s mindketten külön kunyhóban laktak.158
f) Némelyek azonban úgy hiszik, hogy Káin és Ábel ikertestvérek voltak, és Ádám
nemzette mind a kettőt. Fogantatásuk egyike volt a hatodik napon végbement csodálatos
eseményeknek. Az első órában Isten összeszedte azt a port, amelyből Ádámot
152 PRE, 21. fej., Luria szövegmagyarázataival; Mid. Ha-gádól Gen. 88-89. és 105; B. Sabbat 146a; B.
Jebámóth 103b; B. Abódá Zárá 22b; Targum ad Gen. 4, 1. és 5, 3.; Gen. Rab. 182.
153 Toszeftá Szótá IV. 17-18; Ábóth di-R. Náthán I. 7-8; Gen. Rab. 168-69, 171-72; PRE, 21. fej.; Jalqút ad
Gen. 4, 1. par. 35.

154 Vita Adae 18-21.
155 Vita Adae 21; Apoc. of Moses 1; PRE, 21. fej.; Genezis 4, 1.
156 Vita Adae 21.
157 Josephus: A zsidók története I. 2. 1; Philo De migr. Abrah 13.
158 Vita Adae 22-23; Apoc. of Moses 2. ed. Charles, II. 138; Adamschriften 7, 42.

megalkotta; a második órában Ádám mozdulatlan agyagtömeggé vált; a harmadikban
már kinyúltak a tagjai; a negyedikben Isten lelket lehelt beléje; az ötödikben a lábára állt;
a hatodikban nevet adott az állatoknak; a hetedikben megkapta Évát; a nyolcadikban
„ketten feküdtek le, és négyen keltek fel", mivel a két iker, Káin és Ábel mindjárt akkor
megfogant; a kilencedikben Isten megtiltotta Ádámnak, hogy egyék a tudás fájának
gyümölcséből; a tizedikben Ádám vétkezett; a tizenegyedikben Isten megbüntette; a
tizenkettedikben pedig kiűzte az Édenből.159
g) Megint mások úgy mondják, hogy Ádám és Éva első szerelmi aktusából leg-
alább négy gyermek született - Káinnak is volt leányikre, Ábelnek is; sőt némelyek
szerint mindkettővel nem is egy, hanem két leányiker született.160
1. Sok mítoszban szerepel a halandó asszony teherbe ejtésére vágyakozó isteni

kígyó. Egyiptomi templomokban szent kígyókat tartottak, amelyek a közhiedelem
szerint az istenség nemzőerejének közvetítői voltak. A második taniszi papirusz közli,
hogy milyen szent titulusokat adtak a nagyobb templomokban tartott ilyen kígyóknak.
Görögországban a meddő asszonyok egész éjjel Aszklépiosz templomának padlózatán
feküdtek abban a reményben, hogy mialatt alszanak, az isten kígyó alakjában
megjelenik, és teherbe ejti őket. Szabaziosz frígiai misztériumaiban az (80) asszonyok
rituálisan összeházasodtak az istenséggel, eleven kígyókat vagy arany kígyó-imitációkat
csúsztattak le a kebleik között a szeméremtestükig.
2. Az ilyen rítusoknak talán az az eredete, hogy a föld alatti üregekből elő-
bukkanó kígyókat halott héroszok szellemével azonosították. Ezeket gyakran kígyó vagy
félig kígyó alakjában ábrázolták (például Kekropszot, Erikhthonioszt, Kadmoszt), és
istennek kijáró tiszteletben részesítették őket (Aszklépioszt, Szabazioszt stb.). Nagy
Sándor úgy hitte, hogy őt Zeusz Ammón nemzette, kígyó alakjában termékenyítve meg
anyját, Olümpiaszt. Az efféle hiedelmek korántsem voltak ritkák. Meddő asszonyok
folyókban is szoktak fürdeni, abban a reményben, hogy a kígyó alakú folyamisten
megtermékenyíti őket. Trójában a menyasszonyok a Szkamandrosz folyóban mártották
meg magukat, s közben ezt kiáltozták: „Szkamandrosz, vedd el lányságomat!" A
babilóniai Éát, mint az Eufrátesz istenét, kígyó alakjában vagy kígyón ülve ábrázolták.
3. A menstruációt a legtöbb primitív nép szentnek és tisztátalannak tartja
egyszerre. Szentnek azért, mert jelzi, hogy a leány alkalmassá vált az anyaságra;
tisztátalannak azért, mert a férfiaknak kerülniük kell a menstruáló nőkkel való
érintkezést. Némely törzseknél az a hiedelem járja, hogy a menstruációt kígyómarás
idézi elő, noha a kígyóméreg koaguláló (véralvasztó) anyag. Az a mítosz, mely szerint a
Kígyó elcsábította Évát, eleinte talán a menstruáció eredetének magyarázatául szolgált;
eszerint a vérzést a buja Kígyó okozta, a harapásával nemileg éretté tette Évát. Egy
talmudi szakasz szerint a menstruációs fájdalmak azon átkok közé tartoznak,
amelyekkel Isten Évát sújtotta.
4. A Makkabeusok IV könyve is bizonyítja azt a népi hiedelmet, hogy kígyók
asszonyokkal vágynak közösülni. Egy anya azzal büszkélkedik el hét fiának, hogy
159 B. Szanhedrin 38b; vö. Abóth di-R. Náthán első verziójának végével; PRE, 11. fej.; Pesziqtá di-R. Kahaná
150b; Lev. Rab. 29 eleje; Pesziqtá Rabbáthí 46; Tanchúmá Buber Gen. 28; Tanchúmá Semini 8; Mid.
Tehillim 92:3.
160 Gen. Rab. 205, 214, 662; B. Jebámóth 62a; Jer. Jebámóth 11. 4; B. Szanhedrin 38b; Targum Jer. adGen. 4,
1-2.; PRE, 11. és 21. fej.; Ábóth di-R. Náthán 1.6; Mid. Ha-gádól Gen. 106; Jalqút Reubéní 35; Jalqút
Zsoltárok 840.

házassága előtt erényes szűz volt; sem a Sátán nem tudta őt elcsábítani a sivatagban
vagy a mezőn, sem a sima nyelvű Kígyó nem tudta megfosztani leányságától. Ez a
hiedelem olyan erősen tartotta magát, hogy a Talmudban is olvasható egy feljegyzés
arról, miként védekezhet az asszony, ha ilyen veszedelem fenyegeti:
Ha kígyót lát, és nem tudja, hogy az vágyik-e rá, vagy sem, vesse le ruháit, és dobja
a kígyó elé. Ha beléjük tekergőzik, akkor buja vágyat érez iránta; másként nem. Ha
pediglen epekedik a kígyó, akkor az asszony annak jelenlétében közösüljön a
férjével. Mivel azonban némelyek úgy vélekednek, hogy ez a látvány csak fokozná a
kígyó gerjedelmét, dobjon az asszony körömvagdalékokat és lenyesett hajvégeket
a kígyóra, s közben ezt mondja: „Tisztátalan vagyok!" Ha egy kígyó már behatolt
volna a testébe, akkor üljön rá két hordóra oly módon, hogy a combjai
széjjelfeszüljenek. Azután dobasson kövér húst égő szénre, és édes illatú borral
átitatott zsályát tétessen kosárban a hús mellé, és legyen ott készenlétben egy
csípővas. Amikor a kígyó megszimatolja a jó étel szagát, kibújik az asszony
testéből; akkor gyorsan meg kell fogni és a tűzben elégetni, különben visszatér.
(81)
Emlékeztet ez a Kígyó Szamáelra, aki az első emberpár szeretkezését figyelve féltékeny
lett, és elcsábította Évát.
5. A hamis koszmokratór ellen (aki a negyedik nap planetáris hatalma volt, mint
Nabú Babilóniában és Thoth Egyiptomban) Mikháel vezette az égi sereget. Annak a
napnak ő volt a kijelölt fó'angyala. A görög mitológiában Hermész rendelkezett
ugyanezzel a planetáris hatalommal, és Pán segítségével ő mentette meg Zeuszt a
fellázadt Tüphóntól a Cefón-hegyen vívott döntő küzdelemben.
6. A Genezis 4, 1. szerint Éva azért nevezte el elsőszülött fiát Káinnak (qajin),
mert mint mondotta: „Nyertem férfiat (qaníti) az Úrtól." Egy későbbi magyarázat szerint
a név a nádat vagy növényszárat jelentő qaneh szóból ered. Ábel (Hebel) nevét nem
magyarázták; talán azért, mert a hebel szó közismert, leheletet, semmiséget,
mulandóságot jelent, s ezt általában az emberi élet rövidségére vonatkoztatták
(Zsoltárok 144, 4.; Jób 14, 1-2.). Mindazonáltal a Septuagintában a hebel szót abel-nak
írják, ami héberbe átírva abel vagy ebel („gyász" vagy „bánat").
7. Az ikernővéreket nyilván azért találták ki, hogy választ adhassanak erre a kér-
désre: „Hol talált magának Káin és Ábel feleséget?"
8. A gonoszság eredetének megmagyarázására szolgált az a mítosz, mely szerint
Káinnak Szamáel volt az apja. A korai nemzedékekben a gonosz kánaániták és a jámbor
séthiták az emberiség családjának két különálló ágát alkották. Amikor azonban Káin
leányainak sikerült elcsábítaniuk Séth fiait (1. 18. n-p), a jó és a gonosz egyaránt az
emberiség örökségévé vált. Ez a két áramlat - úgymond - azóta is állandóan harcot vív
egymással minden ember szívében; csak a Törvény ismerete és megtartása képes féken
tartani Káin vérét. (82)

15
A szerelmi aktus
a) Az Édenből történt kiűzetés után Ádám és Éva megpihent egy folyóparton. Bár
örültek, hogy elkerülték az azonnali halált, mélységesen bánkódtak halhatatlanságuk
elvesztése miatt, s azon töprengtek, miképpen biztosíthatnák az emberiség
fennmaradását. Amikor Szamáel észrevette, hogy Ádám ezzel a problémával viaskodik,
újabb bosszút forralt ellene. Tíz angyalával együtt kiszökött föld alatti börtönéből;
valamennyien csodaszép nők alakját öltötték magukra, és a folyóparthoz menve
köszöntötték az első emberpárt. Láttukra Ádám hitetlenkedve kiáltott fel: „Valóban ilyen
páratlan teremtményeket szült a föld?" Majd megkérdezte: „Hogyan sokasodtok?"
Szamáel csábító női hangon így felelt: „Férfiak fekszenek mellénk szeretkezni. Attól
megduzzad a hasunk, gyermekeket szülünk, akik felnövekedvén ugyanúgy cselekszenek,
amiképpen mi cselekedtünk. Ha nem hiszed, majd bebizonyítom neked!"
Erre más bukott angyalok - szintén álalakot öltve magukra - úsztak kifelé a fo-
lyóból. „Ezek a mi férjeink és gyermekeink - mondta Szamáel. - S mivel tudni szeretnéd,
miként fogantatnak a gyermekek, hadd mutassuk meg tenéked." Ezután az
asszonyalakok lefeküdtek az ő meztelenségükben, mindegyik a maga állítólagos férjével,
és Ádám szeme láttára valamennyien rút dolgokat műveltek. Utána így szólt Szamáel
Ádámhoz: „Ti is így cselekedjetek Évával, mivel csakis ily módon szaporíthatjátok
fajtátokat."
A bűn tüze égni kezdett Ádám ereiben, de megtartóztatta magát attól, hogy ilyen
szégyenletes dolgot műveljen nyilvánosan, fényes nappal, és Istenhez fohászkodott
útmutatáséit. Isten egy angyalt küldött, aki összeadta Ádámot és Évát, meghagyván
nekik, hogy negyven nap és negyven éjjel imádkozzanak, csak azután közösüljenek, mint
férj és feleség.161
b) Némelyek úgy mondják, hogy minden élő teremtmény közül Ádám és Éva
szeretkezett először.162 (83)
1. Ennek a mítosznak esszénus jellege félreismerhetetlen: a házastársi

ölelkezéseket „rút dolognak", a férji vágyakozást „a bűn tüzének" nevezi. Voltak azonban
bizonyos „szabad esszénusok", akik felismervén a kolostori cölibátus veszélyeit -
szexuális álmokat, homoszexuális kísértést stb. -, kompromisszumhoz folyamodtak.
Megengedték az olyan házasságokat, amelyekben a nemi aktus a „Sokasodjatok és
szaporodjatok!" isteni parancs teljesítését szolgálta, de érzéki gyönyör nélkül.
2. Egy hettita mítosz (A suduli Appu) szintén megemlíti, hogy a nemi közösülés
nem az emberrel született ösztön, hanem olyasmi, amit meg kell tanulni. (84)
161 Adambuch, 64-67.

162 Gen. Rab. 204-05.

16
A testvérgyilkosság
a) Káin a termés zsengéiből áldozatot mutatott be Istennek, Ábel elsőszülött bá-

rányt ajánlott fel áldozatul. Amikor Isten az utóbbit elfogadta, az előbbit viszont
visszautasította, Káin arca elsötétült dühében. „Miért gerjedtél haragra? - kérdezte Isten
Káintól. - Győzd le féltékeny dölyfösségedet!"163
b) Istennek jó oka volt arra, hogy Ábel ajándékát elfogadja, Káinét pedig vissza-
utasítsa. Ábel ugyanis nyája legszebb bárányát választotta ki, Káin azonban csak néhány
lenmagot tett az oltárra.164 Sőt mi több, Isten szemrehányására azzal a kiáltással felelt,
amelyet ma is visszhangoznak az istenkáromlók: „Nincs törvény, és nincs bíró!"
Káin nem sokkal utóbb összetalálkozott Ábellal a mezőn, és így szólt hozzá: „Nincs
másvilág, nincs jutalom az igazaknak, sem büntetés a rosszat cselekvőknek. Ez a világ
nem kegyelemben teremtetett, és nem a könyörületesség kormányozza. Mi más lehet az
oka annak, hogy a te áldozati ajándékodat elfogadta Isten, az enyémet meg
visszautasította?" Ábel egyszerűen válaszolt: „Az enyémet azért fogadta el, mert én
szeretem Őt; a tiédet azért utasította vissza, mert te gyűlölöd." Káin erre lesújtott Ábelra,
és megölte.165
c) Némelyek szerint akkor támadt a viszálykodás, amikor a testvérek felosztották
maguk között a világot. Minden termőföld Káiné lett, de a madarak, négylábú állatok és
csúszómászók Ábelt illették. Megegyeztek, hogy egyikük sem emel igényt arra, ami a
másiké. A megegyezés után nem sokkal Káin egy földdarabot kezdett el művelni, és
felszólította Ábelt, hogy hajtsa el onnan a nyájait. Amikor Ábel azt felelte, hogy állatai
nem tesznek ott semmi kárt, Káin felragadott egy ütő-fegyvert, s bosszút lihegve
kergetni kezdte; hegyen-völgyön át üldözte, végül is utolérte és megölte. Mások szerint
Káin oktalanul így szólt Ábelhoz: „Az a föld, amelyen állasz, az enyém. Emelkedj a
levegőbe!" Mire Ábel visszavágott: „A te ruháid az én nyájamból valók; vesd le azokat!"
Úgy is mondják, hogy Káin ezt indítványozta Ábelnak: „Osszuk a földet három
részre. Kettő legyen az enyém, mivel én vagyok az elsőszülött, a harmadikat te tarthatod
meg." Ábel azonban csak fele-fele arányban hajlott az osztozkodásra. „Jól van, elfogadom
- mondta Káin -, de az én részemhez tartozzon az a hegy, amelyen áldoztál." Ábel
azonban méltatlannak tartotta Káint ama hely birtoklására, mivel az (85) volt a későbbi
Jeruzsálem Szent Hegye, ahol Ábrahám szövetséget kötött Istennel, és Salamon
templomot emelt az Úrnak.
d) Megint mások úgy mondják, hogy a testvérek annak az első Évának a szerel-
méért vetélkedtek, akit Ádám nem akart élettársául elfogadni.166 Van olyan vélekedés is,
hogy amikor a testvérek megértek a házasságra, Ádám azt mondta Évának: „Káin vegye
feleségül Kelimathot, Ábel ikernővérét; Ábelé meg legyen Lebuda, Káin ikernővére." Káin
azonban saját ikernővérét akarta feleségül venni, mivel az szebb volt. Ádám azonban
figyelmeztette, hogy ez vérfertőzés lenne, s felszólította mindkét fiát: áldozzanak
163 Genezis 4, 3-8.

164 Zóhar Chadas ad Gen. 4, 2.; Gen. Rab. 207, 209; PRE, 21. fej.; Theodotión a Gen. 4, 4-hez; Aggádath Sir
Ha-sírim 40; Mid. Hagádól Gen. 107; Széfer Ha-jásár 3.
165 Adamschriften, 34; Targ. Jer. ad Gen. 4, 8.; Mid. Leqach Tób Gen. 30.
166 Gen. Rab. 213; Tanchúmá Berésíth 9; Mid. Ha-gádól Gen. 111; PRE, 21. fej.; Zóhar Gen. 54b.

Istennek, mielőtt asszonnyá teszik a számukra kijelölt arát. Amikor Káin áldozatát Isten
elutasította, a Sátán rábeszélte Káint: ölje meg Ábelt Lebuda miatt.167
e) Mondják, hogy Káin kicsalta öccsét a szabadba, s egy bunkóval többször rá-
sújtott, míglen Ábel elterült a földön, és ezt kiáltotta: „Ne verj agyon, testvér; de ha már
meg kell halnom, szikladarabbal zúzz össze, egyetlen csapással!" Káin így is tett. Vannak,
aki úgy mesélik, hogy Káin halálos harapást ejtett Ábelon, mintha csak vipera lett volna.
f) Mások szerint Ábel erősebb volt Káinnál, s legyőzte. Isten arra buzdította Ábelt,
hogy végezzen Káinnal: „Ne kíméld ezt a gonosztevőt!" Káin azonban sírva rimánkodott:
„Testvér, bocsáss meg nekem! Csak ketten vagyunk a világban, és ha megölsz, mit
szólnak majd a szüleink!" Ábel megkönyörült rajta, és kiengedte kezei közül. Isten ekkor
így szólt: „Mivel megkímélted, most neked kell meghalnod!" Káin felugrott, felkapott egy
hegyes nádszálat, s mert nem ismerte a létfontosságú szervek helyét, Ábel egész testét
összevissza szurkálta, kezénél és lábánál kezdve. Mások viszont úgy mondják: Káin
megfigyelte, hogy miként ölt le Ádám egy bikát; ezért karddal átvágta Ábel nyakát.168
g) Ábel lelke elhagyta testét, de nem tudott menedéket találni sem az égben
(ahová addig még egyetlen lélek sem szállt fel), sem a Veremben (ahová akkoriban még
szintén nem szállott alá egyetlen lélek sem). Ezért ott a közelben röpködött. A kiomlott
vér bugyborékolva, pezsegve piroslott a földön. Sem fű, sem fa nem terem azon az egész
környéken mind a mai napig.169
h) Utána Isten megkérdezte Káintól: „Hol van Ábel, a te atyádfia? " „Avagy őrzője
vagyok-e én az én atyámfiának? - válaszolta Káin. - Miért kérdezi ezt tőlem az a Valaki,
aki minden teremtményekre vigyáz, hacsak nem maga tervelte ki a gyilkosságot? Ha Te
nem részesítetted volna előnyben az ő áldozatát az enyémmel szemben, nem
irigykedtem volna rá. Hullát én sohasem láttam, nem is hallottam ilyesmiről.
Figyelmeztettél Te engem, hogy ha lesújtok rá, akkor meghal? Bánatom súlyos teher,
nem is bírom hordozni." Isten ekkor megátkozta Káint, mondván: „Mit cselekedtél? a te
atyádfiának vére kiált énhozzám a földről!" Mindazonáltal amikor a testvérek viaskodtak
egymással, Isten nem adott jelt arra, hogy hagyják abba. Engedte, hogy Káin halálos
csapást mérjen Ábelra. Ezért Ábel utolsó szavai így hangzottak: „Királyom, igazságot
kérek!" (86)
i) Mivel Isten némi bűnbánathoz hasonló érzést fedezett fel Káin szívében, élet-
ben hagyta, de földönfutóvá tette. Amerre csak járt, lába alatt remegett a föld, és a
vadállatok is reszkettek. Először fel akarták falni, de Káin sírva könyörgött kegyelemért,
s mivel éppen akkor kezdődött a szombatnap, a fenevadak kénytelenek voltak elállni
szándékuktól. Némelyek szerint Isten akkor szarvat növesztett ki Káin homlokából, és ez
megvédte őt a ragadozóktól. Mások úgy mondják, hogy Isten leprával sújtotta, vagy hogy
jelt írt karjára - így figyelmeztetett mindenkit, hogy ne próbáljon bosszút állni Ábelért.
j) Amikor Ádám összetalálkozott Káinnal, csodálkozott, hogy élve látja. „Nem
ölted-e meg a testvéredet?" - kérdezte. „Megbántam, apám - felelte Káin -, és bocsánatot
nyertem." Ádám saját arcába sújtott öklével, és így kiáltott fel: „Ilyen nagy a bűnbánat
ereje! És én ezt nem tudtam!"170
k) Isten hét, még a halálnál is rosszabb büntetéssel sújtotta Káint. Ezek a követ-
kezők voltak: szégyenletes szarv nőtt ki a homlokából; amerre járt, a hegyek és a völgyek
visszhangozták: „Testvérgyilkos!"; szüntelen reszketett, mint a nyárfalevél; mindig éhség
167 Schatzhöhle 8.
168 Adambuch, 70-72; Gen. Rab. 214-15; Aggádath Sir Ha-sírim 43, 91; Zóhar Gen. 54b.
169 Gen. Rab. 216; M. Szanhedrin 4. 5; Aggádath Sir Ha-sírim 43, 91.
170 Genezis 4, 10-11.; Tanchúmá Berésíth 9-10; Gen. Rab. 216-20; PRE, 21. fej.; Mid. Leqach Tób 30; Jalqút
Reubéní ad Gen. 4, 15.

mardosta, amelyet sohasem tudott csillapítani; bármit kívánt is, mindenben csalódnia
kellett; állandóan álmatlanság gyötörte; és Isten úgy rendelte, hogy senki ne barátkozzék
vele, és ne is ölje meg senki.171
l) Az egyik elbeszélés szerint Káin, nem gondolván arra, hogy Isten mindent lát és
tud, sírt ásott, és abba rejtette Ábel holttestét. Egy másik elbeszélés szerint nem tudta,
hogy mitévő legyen, míglen Isten két madarat küldött: az egyik megölte, majd a földbe
temette a másikat. Káin követte a példát. Másként is mesélik: Káin otthagyta Ábelt a
földön, és elmenekült; Ádám és Éva megtalálták a tetemet, leültek, és keservesen
zokogtak, Ábel nyájőrző kutyája pedig őrizte gazdája holttestét a dögevő madaraktól és
állatoktól. Végül észrevettek egy hollót, amint kimúlt párját földbe temette - ebből a
jelből tudta meg Ádám, hogy Isten mit kíván tőle.172
m) Úgy is mondják, hogy a föld beitta ugyan Ábel vérét, de testét nem akarta
befogadni - olyan hevesen rázkódott, hogy majdnem elnyelte Káint. Bárhol próbálta Káin
eltemetni a holttestet, a föld mindenütt kivetette magából. Végül így kiáltott fel a föld:
„Egyetlen testet sem fogadok be mindaddig, amíg vissza nem kapom azt az agyagot,
amelyből Ádám formáltatott!" Ekkor Káin elfutott. Mikháel, Gábriel, Uriel, Ráfáel a
tetemet egy sziklára helyezte. Sok-sok évig ottmaradt, anélkül, hogy oszlásnak indult
volna. Amikor azután Ádám meghalt, ugyanezek az arkangyalok egymás mellé temették
a két testet Hebronban, ugyanabba a földbe, ahonnan Isten port vett Ádám
megalkotásához. Ábel szelleme azonban még mindig nem lelt nyugalmat. Hangos
panaszát még évszázadokig lehetett hallani égen-földön - mindaddig, amíg Káin, a
feleségei és gyermekei mind meg nem haltak.173
n) Káinnak legidősebb fia, Hánókh megszületése után Isten megengedte, hogy a
bolyongást abbahagyja, és várost építsen; a várost fiáról, Hánókhról nevezte el. Később
még további hat várost alapított (Mauli, Leeth, Teze, Jeszka, Celet, Tebbat). (87)
Felesége, Temekh még három fiat (Olad, Lizaf, Foszal) és két leányt (Cíta, Maak) szült
neki.
o) De Káin nem változott meg. Bujálkodott, rablással nagy vagyont halmozott fel,
gonosz praktikákat űzött, és fényűző pompában élt. Feltalálta a súlyokat meg a
mértékeket, aminek folytán az emberiség elvesztette addigi egyszerűségét. Káin volt az
első ember, aki határköveket helyezett a termőföldek közé; ő épített először fallal
övezett városokat, s kényszerítette népét, hogy azokban telepedjen le. 174
1. Azok a tudósok, akik ebben a mítoszban régi palesztinai nomádok és földmű-

velők konfliktusainak emlékét látják, egy körülményre nem tudnak magyarázatot adni:
arra tudniillik, hogy Káin miért nem volt nomád állattenyésztő - aki tehát hajlamos
békés gazdálkodók kirablására és meggyilkolására -, hanem maga is földműveléssel
foglalkozott, s miért Ábel volt a pásztorkodó állattenyésztő.
A Genezis szerint Káin azért dühödött meg Ábelra, mert annak áldozati ajándékát
Isten elfogadta, az övét pedig nem. Mivel azonban a templomi rituálé egyaránt
megkövetelte a növényi és az állati áldozatokat, már a korai kommentátorok úgy
érezték, hogy valami más motívumot kell találni arra, hogy miért fogadta Isten Ábel
ajándékát szívesen, vagy pedig a gyilkosságra kell más okot lelni a féltékenység helyett.

172 PRE, 21. fej.; Tanchúmá Berésíth 10.
173 Apoc. of Moses 40; Vita Adae 48; Adamschriften, 22; Adambuch, 72-73; Énókh 22. 7.
174 Genezis 4, 17; Széfer Ha-jásár 5; Philo 77-78; Pseudo-Philo 113; Josephus: A zsidók története I. 2. 2.

Azt nem akarták elismerni, hogy Isten önkényesen járt el, amikor megtagadta az
elsőszülöttől a törvényben biztosított elsőbbséget, és a fiatalabb testvérnek kedvezett -
ahogyan egy patriarchális nemzetségfő esetleg előnyben részesítheti legcsinosabb
feleségétől született gyermekét. Jákobnak is az egyik ifjabb fia, József volt a kedvence,
akit ezért idősebb testvérei el akartak veszejteni (1. 53. a-e). (88)
2. A mítosz mögött rejlő történeti eseményeket a következőképpen lehet rekons-
truálni. Éhező pásztorok aszály idején behatoltak egy olyan területre, ahol letelepedett
földművelők éltek. Ezek befogadták őket mint adófizető vendégeket. A jövevények
később részt követeltek maguknak a kormányzásból. Akkor mindkét fél egyidejűleg
áldozatokat mutatott be a közösség istenségének. A pásztorok főnökének áldozata
kedvezőbb fogadtatásban részesült, mire a földművelők főnöke anyaági rokonainak
segítségével meggyilkolta. Ennek az lett a következménye, hogy a pásztorok elkergették
a földművelőket, akik azután másutt alapítottak városállamot. Ez a politikai szituáció
évszázadokon keresztül igen gyakran fordult elő Kelet-Afrikában: behatoló pásztorok,
akik kezdetben mint kiéhezett könyörgők jelentek meg, idővel magukhoz ragadták a
hatalmat, miután súlyos konfliktusokat idéztek elő azzal, hogy állataikat ráengedték a
vetésekre.
3. A mítoszt azonban bonyolulttá teszi a Káin-bélyeg motívuma. Ezzel magya-
rázzák a nomád, tevetenyésztő beduinok megjelenését, akik később vándoroltak Pa-
lesztinába, mint a kecske- és juhtenyésztéssel foglalkozó félnomádok, s akiknél még ma
is szokásban van a törzsi tetoválás. A héberek e tetoválásokat és a beduinok portyázási
hajlamát azzal próbálták magyarázni, hogy Isten így büntette Káint és leszármazottait a
gyilkosságért.
4. A testvérgyilkosság motívuma további komplikációt jelent. Amit a tékoabeli
bölcs asszony mondott Dávidnak, az a mítosz banálisan közismert változata volt (Sámuel
II. könyve 14, 6.): „És a te szolgálódnak két fia vala, kik összevesztek a mezőn, és mivel
nem vala senki, aki őket megvédte volna, az egyik megsérté a másikat és megölé."
Zerákh és Pérec már anyjuk méhében verekedtek (Genezis 38, 27-30.); Jákob és Ézsau
szintén (1. 38. a. 2). A vetélkedés tárgya mindig valamely matrilineáris állam uralkodó
hercegnője, akit a győztes feleségül vesz, s ezáltal királyságot nyer. Néha nagybácsi és
unokaöcs a vetélytársak, mint Szét és Ozirisz esetében.
5. Bübloszi Philón görög fordításában fennmaradt Szankhuniathón Föníciai
Története. Ebben olvasható egy régi palesztinai mítosz, amely Káin és Ábel, valamint
Ézsau és Jákob mítoszához hasonlítható. Két hérosz, Uszoosz és Hüpszurani-osz, akiket
szakrális prostituáltak szültek Pürtől és Phloxtól, Phósz fiaitól (azaz a Tűztől és a
Lángtól, a Fény fiaitól), szüntelen torzsalkodott egymással. Uszoosz, az első vadász
feltalálta, hogyan lehet állatbőrből ruházatot készíteni. Ilyenformán te-hát hasonlít
Káinhoz is, Ézsauhoz is. Szamémrumosz - akinek nevét Philón Hüp-szuraniosznak
fordította - megfelel a héber sme maromnak („magas ég"). Róla azt mondja a mítosz,
hogy feltalálta a nádból való sátrak építési módját. Tehát hasonló Jábálhoz, akiről a
Genezis 4, 20. ezt mondja: „Ez volt atyjok a sátorlakóknak és a barompásztoroknak." De
hasonlít Ábelra is, aki „juhok pásztora lőn" (Genezis 4, 2.), valamint Jákobra, aki „szelíd
ember, sátorban lakozó" volt (Genezis 25, 27.).
De lehetséges, hogy „Káin" és „Ábel" Agénór és Bélosz mitikus héroszok változatai.
Agénór ugyanis „Kánaán", Bélosz pedig „Baál" görög formája. Poszeidón és (89) Lamia
ikerfiai voltak, Egyiptomban születtek, ahonnan később Bélosz elűzte Agénórt. Bélosz
szintén ikreket nemzett: Danaoszt és Aigüptoszt, akik szintén ellenségei lettek
egymásnak, amikor Danaosz leányai meggyilkolták Aigüptosz fiait.

6. Valószínűleg történeti kapcsolat van a testvérgyilkos Káin és a kánaánita törzs
(qeni) között, amely a „Káin" kollektív néven is előfordul (Numeri 24, 22.; Bírák könyve
4, 11.). Sivatagi nép volt, Izraeltől délre lakott. A kánaánitákról vagy kénitákról először a
Genezis tesz említést (15, 19.), mint ama tíz nép egyikéről, amelyek Ábrahám idején
Palesztinát lakták. Bálám, a moabita próféta a kénitákat Moábbal, Séthtel, Edommal,
Szeirrel és Amálekkal együtt Izrael délre és keletre lakó ellenségei közé sorolja (Numeri
24, 17-22.), és azt mondja róluk, hogy hegyi erődökben laknak. Egy másik csoportjuk a
Sinai-félszigeten élt; ezt Hobáb, Mózes ipa (sógora) kormányozta (Bírák könyve 4, 11.;
Numeri 10, 29-32.). Egy későbbi időpontban Hámát kénita fiai elhagyták a Hebrontól
délkeletre 17 mérföld távolságra levő Aradot, s leszármazottaik rékábiták lettek (Bírák
könyve 1, 16., Krónika I. könyve 2, 55.). Még később egy másik nemzetség telepedett le
Galileában. Ennek feje, Héber - akinek felesége, Jáhel megölte Siserát175 - szövetséget
kötött Jábinnal, Hásor királyával, Izrael ellenségével és elnyomójával (Bírák könyve 4,
17.). Az aradi kéniták több nemzedéken át Izrael ellenségei maradtak, és az amálekitákat
segítették, amikor azok Saul királlyal háborúskodtak. Csak akkor vonultak vissza az
ütközetből, amikor a fölénybe került Saul megígérte, hogy a kénitákon nem áll bosszút
(Sámuel I. könyve 15, 6.). Dávid király alatt saját városaik voltak a Negeb-ben (Sámuel I.
könyve 27, 10.; 30, 29.). Talán ezek közé tartozott a dél-júdai Kína (Qinah) és Kain
(Qajin).
Mivel a kénitákat az izraeliták nomádoknak is, városlakóknak is ismerték, s mivel
általában ellenségeik voltak - ezért szerepelhetett a mítoszban a kéniták őse, Káin mint
az első gyilkos, mint az első nomád és mint az első városépítő. A súlyok és mértékek neki
tulajdonított feltalálása arra utal, hogy annak a gazdálkodó közösségnek, amellyel Ábel
pásztorai megismerkedtek - talán a hikszosz hódítás idején - krétai és egyiptomi
kapcsolatai voltak. A súlyok és mértékek feltalálását a görög mítosz Palamédésznek
tulajdonítja, aki a krétai kultúrának a Peloponnészoszra való átplántálását személyesíti
meg, vagy pedig Hermésznek, az egyiptomi Thoth megfelelőjének.
7. Egy korai midrás szerint a Káin-bélyeg egy karjára tetovált betű volt. Közép-
kori szövegekben ezt a héber teth betűvel azonosították, talán Ezékiel 9, 4-6. (90)
alapján, ahol Isten jelet (tav) tesz annak az egynéhány jeruzsálemi igaznak a homlokára,
akik majd megmenekülnek. Káin nem volt méltó erre a jelre. De a tav, a héber és a
föníciai ábécé utolsó betűje egy kereszt volt; ebből származott a görög tau, amely
Lukianosz A hangzók heves vitája című műve szerint a keresztre feszítés gondolatát
sugallta. Mivel a tav az igazak megjelölését szolgálta, a midrás egy olyan betűvel jelölte a
Káin-bélyeget, amely mind hangzás, mint írás tekintetében legközelebb áll a tavhoz; ez
pedig a teth, amelynek régi héber és föníciai formája kör volt, benne kereszttel. (91)
175 Jáhel tette, bár Izrael vezetői magasztalták (Bírák könyve 5, 25. és köv.), első pillantásra árulásnak
tűnik. De figyelembe kell venni: ha Jáhel Hámár fiaihoz - vagyis az Izraellel szövetséges kénitákhoz -
tartozott, akkor apja ellenségeit neki is ellenségeinek kellett tekintenie, még Héberrel kötött házassága
után is, kivéve azt az esetet, ha férje jelen lett volna, amikor Sisera hada megérkezett; Héber azonban -
valószínűleg szándékosan - nem tartózkodott odahaza; így azután sem szövetségesei nem haragudtak
rá, sem Izrael fiai nem magasztalták.

17
Séth születése
a) Ádám attól félt, hogy ha Éva még egy fiat szül neki, annak is az lesz a sorsa,
mint Ábelnak. Ezért nem kevesebb, mint százharminc esztendeig nem közösült Évával.
Ezen idő alatt parázna női lidércek (succubi) gyakran fogantak tőle, mialatt aludt,
démonokat, mivel bűnös álmokat bocsátottak rá, amelyek akaratlan magömlést idéztek
elő. Az alvó Évával pedig férfi lidércek (incubi) fajtalankodtak, és démonokat nemzettek
benne.176
b) Ezek az incubusok, lidércek — meri'im - árnyszerű lelkek. Isten a hatodik na-
pon, alkonyat felé teremtette őket. Mielőtt még megformálhatta volna testüket, lement a
nap, megkezdődött az első szombat, s ezért a Teremtő kénytelen volt abbahagyni
munkáját.177
c) Mivel Isten emberekkel, nem pedig démonokkal kívánta benépesíteni a földet,
Ádám szívében égő vágyakozást támasztott Éva iránt. Attól fogva Ádám csak úgy bírta
türtőztetni magát, hogy messzire távozott Évától. Ám még a nagy távolság sem
csillapította erős vágyakozását. Eszébe jutott Isten parancsa: „Szaporodjatok és
sokasodjatok!" Visszament hát Évához, szeretkeztek, és ennek a közösülésnek
gyümölcseként született Séth.178
d) Némelyek szerint Isten angyala parancsolt rá Ádámra, hogy feküdjön le Évával.
Ádám azonban csak akkor volt erre hajlandó, amikor ígéretet kapott: fia fog születni,
Séth lesz a neve - vagyis „vigasztalás" -, és elfelejteti vele Ábel elvesztése miatt érzett
bánatát. Mások Éva szavaival magyarázzák Séth nevét: „Adott (sath) énnekem az Isten
másik magot Ábel helyett."179
e) Séth megszületése után Ádám visszatért az önmegtartóztatáshoz. Ekkor Sza-
máel ismét gyönyörű nő alakját öltve elment Ádámhoz. Azt állította, hogy Éva nővére, és
házasságra szólította fel Ádámot. Ádám útmutatásért fohászkodott Istenhez, aki tüstént
igazi csúf alakjában mutatta meg neki Szamáelt. Hét évvel később Isten megint azt
mondta Ádámnak, hogy háljon Évával. Megígérte, hogy távol tart-ja tőlük a vad és illetlen
bujálkodás kísértő vágyát. Meg is tartotta ígéretét.180
f) Élete végéig Éva harminc ikerpárt szült Ádámnak, mindig egy fiút meg egy
leányt; mindezek az ivadékok szent tisztasággal és méltósággal végrehajtott házastársi
rítusok gyümölcsei voltak.181 Ádám még nyolcszáz évig élt Séth születése után.182 (92)
1. Ez a mítosz - éppúgy, mint az a másik, amely szerint Szamáel ismertette meg

Ádámmal a nemi gerjedelmet (1. 15. a) - az úgynevezett szabad esszénusok nézetét
tükrözi; szerintük a szexuális tevékenységtől való teljes tartózkodás veszedelmes
következményekkel járhat. Josephustól tudjuk, hogy a szabad esszénusok három évre
176 Tanchúmá Buber Gen. 20; Gen. Rab. 195-96, 204, 225-26; B. 'Érúbin 18b; Pesziqtá Rabbáthí, 67b.
177 Gen. Rab. 54.
178 L. az 1. számú jegyzetet. (a digitalizált változatban a 176. jegyzetet)
179 Adamschriften, 36; Genezis 4, 25.
182 Genezis 5, 4.

szóló próbaházasságokat kötöttek, hogy megbizonyosodjanak a házasság ter-
mékenységéről, és az asszony terhességének korai szakaszában tartózkodtak a kö-
zösüléstől.
2. A Numeri (24, 17.) „Séth" névvel jelöl egy Moáb közelében lakó népet, amely
valószínűleg azonos az asszír és babilóniai feliratokon szereplő „szutu" nomád törzzsel.
3. Josephus szerint Séth erényes ember volt, leszármazottai harmonikus egyet-
értésben éltek, és nagy jártasságra tettek szert a csillagászatban; megemlíti csillagászati
felfedezéseiket, s feljegyzi, hogy megfigyeléseiket két magas oszlopépítmény tetején
végezték, amelyeknek egyike még ma (ti. Josephus idején) is látható. Az i. sz. I. században
írott Ézsaiás mennybemenetele Séthet az égbe helyezi; egy késői zsidó hagyomány őt
teszi a Messiássá. Séth a gnosztikus "sethianusok" hérosza lett; az i. sz. III. században
hasonlóképpen tisztelték a manicheusok, akiknek mítoszai részben perzsa, részben
gnosztikus zsidó legendák voltak. Mani, a manicheizmus alapítója azt hirdette, hogy
Káint is, Ábelt is a Sátán nemzette, de Séth Ádámnak és Évának csupafény fia. A Genezis
viszont semmilyen különleges erényt nem tulajdonít Séthnek. (93)

18
Isten fiai és az emberek leányai
a) A tizedik nemzedék idején Ádám faja erősen elszaporodott. Az „Isten fiai"

néven ismert angyalok női társak hiányában az emberek szép leányai között találtak
maguknak feleséget. Az ilyen egyesülésekből született gyermekek az apáktól örök életet
örököltek volna, ha Isten ki nem jelenti: „Az én szellemem ne lakozzék testben örökké!
Ezentúl az ember élete százhúsz esztendőre legyen korlátozva."
b) Ezek a „Bukottak" néven ismert új lények óriások voltak, s gonoszságuk miatt
Isten elhatározta, hogy minden férfit és asszonyt elsöpör a föld színéről, gigantikus
megrontóikkal egyetemben.183
c) „Isten fiai" leküldettek a földre, hogy igazságra és igazságosságra tanítsák az
emberiséget; és háromszáz esztendő alatt Káin sarját, Énókhot valóban megtanították az
ég és föld minden titkára. Később azonban ezek az angyalok halandó asszonyokra
kezdtek áhítozni, és a velük való szeretkezésekkel bemocskolták magukat. Énókh
nemcsak a tőlük kapott isteni tanításokat jegyezte fel, hanem azt is, hogy miként
vesztették el a kegyelem állapotát; végül már egyaránt bujálkodtak szüzekkel, idős
asszonyokkal, férfiakkal és állatokkal.184
d) Némelyek szerint Isten bizalmát élvező két angyal, Semcházáj és Ázáel meg-
kérdezte: „Mindenség Ura, nem figyelmeztettünk-e a teremtés napján, hogy az ember
méltatlannak fog bizonyulni a Te világodra?" Isten így válaszolt nekik: „De ha
elpusztítom az embert, mi lesz a világomból?" „Majd mi lakunk benne" - mondták az
angyalok. Mire Isten ezt kérdezte: „De ha ti leköltöznétek a földre, nem vétkeznétek-e
még súlyosabban, mint az ember?" Ám az angyalok váltig fogadkoztak: „Engedj minket
ott lakni egy ideig, és mi szentté tesszük a Te nevedet!"
Isten megengedte nekik, hogy lemenjenek a földre, ők azonban tüstént felger-
jedtek Éva leányai iránt. Semcházáj két szörnyfiat nemzett velük, Hivát és Hiját, akik
fejenként ezer tevét, ezer lovat és ezer ökröt faltak fel mindennap. Ázáel feltalálta az
ékszereket és szépítőszereket, amelyeket a nők a férfiak elcsábítására szoktak
felhasználni. Isten figyelmeztette őket: szabadjára engedi a Felső Vizeket, s ily módon
elpusztít minden embert és állatot. Semcházáj keservesen sírt, mert féltette fiait, akik
magas termetük folytán nem fulladhattak ugyan vízbe, de az éhenhalás veszedelme
fenyegette őket.185
e) Azon az éjszakán Hiva álmában egy óriási sziklát látott, amely asztallap mód-
jára emelkedett a föld fölé; írás volt rajta, amelyet egy angyal késsel kivakart, s (94)
csupán négy betűt hagyott meg belőle. Hija szintén álomképet látott: egy gyümölcsfákkal
teli kertet, amelyet angyalok kivágtak, és csak egyetlen fát hagytak meg, amelynek
három ága volt. Hiva és Hija elmondta álmát Semcházájnak, aki elmagyarázta: „A te
álmod, Hija, azt jelenti, hogy Isten vízözönnel elpusztítja az egész emberiséget, kivéve
Noét és három fiát. Mindazonáltal vigasztalódjatok, mert Hiva álma azt jelenti, hogy
legalább a híretek-nevetek nem halhat meg soha. Valahányszor Noé utódai követ
faragnak, sziklákat fejtenek, vagy bárkákat vontatnak, mindig ezt fogják kiáltozni a
tiszteletetekre: »Hiva, Hija!«"186
183 Genezis 6, 1-7.

184 Jubileumok könyve 4. 15, 22; 5. 1; Tanchúmá Buber Gen. 24.
185 Jalqút Gen. 44; Berésíth Rabbáthí, 29-30.

f) Később Semcházáj mélységesen megbánta bűneit, és elhelyezkedett a déli ég-
bolton, az ég és a föld között - fejjel lefelé, lábbal fölfelé. Így lóg ott mind a mai napig
mint csillagkép. A görögök Órionnak nevezik.
g) Ázáel azonban a bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutatta és mutatja. Még ma
is díszeket meg tarka ruhákat kínálgat a nőknek, hogy azok magukba bolondíthassák a
férfiakat. Ezért minden évben egyszer, az engesztelés napján Izrael bűneit felhalmozzák
egy bűnbakra, s az állatot egy magas szirtről ledobják Ázázelnak, ahogyan némelyek
Ázáelt nevezik.187
h) Mások szerint bizonyos angyalok engedélyt kértek Istentől, hogy terhelő bi-
zonyítékokat gyűjthessenek az ember ellen, bebizonyíthassák gonoszságát, s így teljesen
megérdemeltté tegyék bűnhődését. Isten beleegyezett; erre az angyalok drágakövekké,
gyöngyökké, bíborfestékké, arannyá és egyéb olyan kincsekké változtatták magukat,
amelyeket kapzsi emberek tüstént elloptak. Majd emberi alakot öltöttek abban a
reményben, hogy becsületességre taníthatják meg az emberiséget. Mihelyt azonban
emberi burok volt rajtuk, rabjai lettek az emberi kéjvágynak. Az emberek leányainak
nem tudtak ellenállni, a testi szenvedély a földhöz láncolta őket; immár képtelenek
voltak visszanyerni szellem-alakjukat.188
i) A „Bukottaknak" mérhetetlen nagy volt az étvágyuk; Isten különféle ízű man-
nákat hullajtott alá nekik, nehogy a gabona meg a főzeléknövények szűkös voltára
hivatkozva húst egyenek, ami tilos volt számukra. A „Bukottaknak" azonban nem kellett
a manna, állatokat öltek le, azok húsával táplálkoztak, sőt még emberevésre is
vetemedtek, dögletes párákkal fertőzvén meg a levegőt. Akkor határozta el Isten, hogy
megtisztítja a földet.189
j) Némelyek úgy mondják, hogy Semcházájt és Ázáelt női démonok csábították el:
Nahama, Agrat (Mahlat leánya) és Lilith (aki egykor Ádám felesége volt).190
k) Azokban a napokban csupán egyetlen szűz őrizte meg tisztaságát. Isztahar volt
a neve. Amikor „Isten fiai" bujálkodni akartak vele, felkiáltott: „Előbb adjátok nekem
kölcsön a szárnyatokat!" Azok odaadták, mire Isztahar felszállt az égbe, és Isten
trónusának oltalma alá helyezte magát. Isten csillagképpé változtatta, amelynek most
Szűz vagy - egyesek szerint - Fiastyúk a neve. A bukott angyalok szárnyak híján
kénytelenek voltak a földön maradni; csak sok-sok nemzedékkel később nyílt alkalmuk
arra, hogy Jákob létráján ismét visszajussanak az égbe.191 (95)
l) A bölcs és erényes Énókh, Káin leszármazottja szintén felment a mennybe, Isten
fő tanácsadója lett, és ettől kezdve „Metatron" néven emlegetik. Isten saját koronáját
tette Énókh fejére, hetvenkét szárnyat és rengeteg sok szemet adott neki. Testének húsa
lánggá, inai tűzzé, csontjai zsarátnokká, szeme fáklyává, hajszálai fénysugarakká
változtak, és vihar, forgószél, mennydörgés, villámlás veszi körül.192
m) Némelyek szerint „Isten fiai" azért kapták ezt a nevet, mert arcukról sugárzott
az isteni fény, amelyből az Úr megalkotta ősüket, Szamáelt, Káin apját. Az „emberek
leányai" - mondják - Séth gyermekei voltak; Séth apja Ádám volt, nem pedig egy angyal,
így az „emberek leányainak" arca hasonlított a miénkre.193
187 L. a 3. számú jegyzetben említett forrásokat. (a digitalizált változatban a 185.)

188 Clemens-féle Homiliák VIII. 11-17 (pp. 142-45). Ez a keresztény traktátus a III. század elején
keletkezett, valószínűleg Szíriában. Vö. Énókh 6-8; 69; 106, 13 és köv.
190 Zóhar Gen. 37a, 55a.
191 Liqqúté Midrásim, 156; némileg eltérő változata Jalqút Gen. 44.
192 Széfer Hékháloth, 170-76.
193 Zóhar Gen. 37a.

n) Mások viszont úgy mondják, hogy „Isten fiai" Séth jámbor leszármazottai, az
„emberek leányai" pedig Káin bűnös ivadékai voltak. Ábel - úgy mondják - gyer-
mektelenül halt meg; halála után hamarosan két törzsre vált szét az emberiség; a ká-
initákra, akik Énókh kivételével valamennyien megátalkodott gonoszok voltak, és a
sémitákra, akik mind az erény útjain jártak. Ezek a séthiták egy szent hegyen laktak a
messzi északon, a Kincsesbarlang közelében - némelyek szerint a Hermon volt az. A
káiniták külön laktak egy nyugati völgyben. Ádám halálos ágyán meghagyta Séthnek,
hogy törzsét különítse el a káinitáktól; és nemzedékről nemzedékre minden séthita
patriarcha nyilvánosan megismételte ezt a parancsot. A séthiták rendkívül magas
termetű emberek voltak, mint az ősük, és mivel oly közel laktak a Paradicsom kapujához,
az „Isten gyermekei" nevet kapták.194
o) A séthiták közül sokan Énókh példáját követve nőtlenségi fogadalmat tettek, és
remeteéletet éltek. Ezzel szemben a káiniták féktelen kicsapongásokban tobzódtak, és
mindegyikük legalább két feleséget tartott: az egyiket azért, hogy gyermekeket szüljön, a
másikat azért, hogy buja szenvedélyeit kielégítse. A gyermekeket szülő feleség
szegényen és elhanyagoltan élt, mintha özvegyasszony lett volna; a másikkal olyan
főzetet itattak meg, amely meddővé tette - majd szajha módjára felcicomázva magát,
férjének kéjvágyát szolgálta.195
p) A káinitákat az a büntetés sújtotta, hogy minden egyes fiuk mellett száz leá-
nyuk született. Ez nagy férjhiányt idézett elő; a nők házakat kezdtek megrohanni, és
onnan férfiakat raboltak maguknak. Egy napon arra támadt kedvük, hogy elcsábítsák a
sémitákat. Mielőtt elindultak, arcukra pirosítót kentek, berizsporozták; szemüket
antimonnal, talpukat skarláttal színezték, hajukat megfestették, arany fülbevalókat,
arany bokapereceket, drágaköves nyakláncokat, karkötőket aggattak magukra, és tarka
ruhákba öltöztek. Így mentek felfelé a Szent Hegyen, s közben hárfát pengettek,
trombitákat fújtak, dobot vertek, énekeltek, táncoltak, tapsoltak. Megrohanták az
ötszázhúsz remetét, nyájaskodó szavak után ki-ki megkaparintotta és elcsábította a
maga kiszemelt áldozatát. Ezek a séthiták, miután meghódoltak a káinita nők nemi
varázsának, még a kutyáknál is tisztátalanabbá váltak, és teljesen elfelejtették Isten
törvényeit.196 (96)
q) Még a „bírák fiai" is megrontották a szegények leányait. Valahányszor egy
menyasszonyt felékesítettek a vőlegénye számára, valamelyikük bement a nászszobába,
és ő vette el az ara lányságát.197
r) A „Szurokforrások földjén" lakó kánaánita Genun, a vak Lámekh fia, már kora
ifjúságától fogva Ázáel befolyása alatt állott, és mindenféle hangszert talált fel. Amikor
ezek valamelyikén játszott, Ázáel is belebújt a hangszerbe, úgyhogy csábító dallamok
áradtak belőle, amelyek elbűvölték a hallgatók szívét. Genun zenészeket gyűjtött maga
köré; ezek addig tüzelték egymást a zenéjükkel, míg végül magasra csapott bennük a
bujaság lángja, s egymással összevissza fajtalankodva fetrengtek. Genun sört is főzött,
nagy tömegeket csődített össze kocsmákba, itatta őket, és megtanította, hogyan lehet
vasból kardokat meg dárdahegyeket kovácsolni, amelyekkel azután részeg fővel
vaktában egymást gyilkolták az emberek.198
194 PRE, 21. fej. (ahol a misem szó helyett misethet kellene olvasni), és 22; vö. még Gen. Rab. 222;
Adambuch, 75, 81-86; Adamschriften, 37; Schatzhöhle, 10.
195 Adamschriften, 38; vö. Gen. Rab. 222-23.
196 L. az előző jegyzetben említett forrásokat, továbbá PRE, 22. fej.
197 Targ. és Targ. Jer. ad Gen. 6, 2-4; Gen. Rab. 247-48.

s) Mikháel, Gábriel, Ráfáel és Uriel jelentették Istennek, hogy ekkora gonoszság
még sohasem burjánzott a földön. Isten parancsára ekkor Ráfáel kezénél-lábá-nál fogva
összekötözte Ázáelt, és éles szélű sziklákat halmozott föléje a sötét Dudáel barlangban;
ott marad egészen a végítélet napjáig. Gábriel a „Bukottakat" pusztította el oly módon,
hogy háborúságot támasztott közöttük. Mikháel más sötét barlangokban láncolta le
Semcházájt és társait hetven nemzedék idejére. Uriel a megváltás hírnöke lett; ő
látogatta meg Noét.199 (97)
1. Ez a mítosz nagy problémát jelentett a teológusoknak. Történeti magja való-

színűleg az, hogy az i. e. második évezred elején magas termetű, barbár héber pász-
tortörzsek vándoroltak be Palesztinába, s házassági kapcsolataik révén ki voltak téve a
kis-ázsiai civilizáció hatásának. Ebben az értelemben az "Él fiai" annyit jelentettek, mint
„a sémita Él bikaisten állattenyésztő imádói"; az „Ádám leányai" pedig „a talaj (adama)
asszonyai" értelemnek felelne meg; ez nőistenséget imádó kánaá-nita földművelőkre
vonatkozik, akik hírhedtek voltak orgiáikról és premaritális (házasság előtti)
prostitúciójukról. Ha ez a feltevés helyes, akkor a történeti esemény kapcsolatban áll egy
ugariti mítosszal, amely szerint Él elcsábított két halandó nőt, s azoktól isteni fiai
születtek, név szerint Sáhár („hajnal") és Sálem („tökéletes"). Sáhár szárnyas
istenségként fordul elő a Zsoltárok könyvében (139, 9.); fia pedig Ézsaiás 14, 12. szerint
Hélél, a bukott angyal. Az istenek és halandók - azaz királyok vagy királynők és
közönséges emberek - közötti szerelmi kapcsolat gyakran fordul elő a mediterrán és a
közép-keleti mítoszvilágban. Mivel később a judaizmus a saját transzcendentális Istenén
kívül minden más istenséget elutasított, s mivel ennek az Istennek sohasem volt női
társa, Rabbi Simeón ben Jóchai a Genesis Rabbá-ban kötelességének érezte elátkozni
mindazokat, akik az „Isten fiai" kifejezést az ugariti mítosz értelmében fogják fel. Az ilyen
értelmezés még az i. sz. II. században is meglehetősen általános volt, és csak akkor tűnt
el, amikor a Bene Elóhim kifejezést újra értelmezték, mint „bírák fiait". Elóhim Istent és
bírót is jelent; e kettős jelentésben az a felfogás tükröződik, hogy amikor egy annak
rendje-módja szerint kinevezett magisztrátus döntést hoz valamely peres ügyben,
olyankor Él szelleme költözik beléje; „És mondottam: Istenek vagytok ti" (Zsoltárok 82,
6.).
2. Ezt a mítoszt nemegyszer idézik az apokrif iratok, az Újtestamentum, az egy-
házatyák, a midrások. Josephus (A zsidók története I. 3. 1.) így interpretálja:
„Isten angyalai közül sokan nőkkel közösültek, és fiakat nemzettek, akik gonoszul
viselkedtek, és megvetettek minden erényt; annyira bizakodtak az erejükben. Azok a
cselekedetek, amelyeket a mi hagyományunk tulajdonít nekik, emlékeztetnek ama
merész tettekre, amelyeket a görögök mesélnek az óriásokról. Noé azonban... arra intette
őket, hogy térjenek jobb belátásra, és javítsák meg életmódjukat."
Az említett görög óriások: a Földanya huszonnégy erőszakos és buja fia (a thra-
kiai Phlegrában születtek), továbbá a két Alóeida, akik mind fellázadtak a mindenható
Zeusz ellen.
3. Josephus nézete - hogy ti. „Isten fiai" angyalok voltak - Simeón ben Jóchai átka
ellenére még több évszázadon keresztül tartotta magát. Még az i. sz. VIII. században is
találkozunk vele, Rabbi Eliézer következő midrás-feljegyzésében: „Az égből lebukott
angyalok látták, hogy Káin leányai szeméremtestüket feltárva sétálgatnak, és szemüket
199 Énókh 9-10.; vö. még a 11-15. és 69. fejezeteket is; Báruk II. 56. 11-16.; Énókh 11. 18. 1-6.

antimonnal festették ki, ahogyan a lotyók szokták. Ezek által elcsábíttattak, és feleséget
vettek közülük." A mindent szó szerint felfogó Rabbi Je-hosua ben Qorcha fennakad egy
technikai problémán: „Az angyalok, e lángoló tüzek miként végezhették a nemi aktust
anélkül, hogy asszonyaikat fel ne perzseljék (98) belülről?" Az alábbi magyarázatot
találja: „Amikor ezek az angyalok alábuktak az égből, erejük és alakjuk akkorára
csökkent, mint a halandóké, és tüzük testté változott."
4. Hiva és Hija - a Semcházáj és Ázáel által nemzett, halandó asszonyoktól szü-
letett két óriás neve - tulajdonképpen a közös és koncentrált erőfeszítést kívánó
munkamozdulatokra serkentő ütemes kiáltás. Egy talmudi elbeszélés szerint a ba-
bilóniai hajósok, amikor teherbárkát vontattak ki a partra, ütemesen ezt kiáltották:
„Hilni, hija, hola, v'hilok holja!" Az óriások mohó húsevése azonban Él héber ál-
lattenyésztőinek szokását idézi, s nem a földművelő „Adama leányaira" jellemző. Ez az
anekdota arra enged következtetni, hogy a mítosz egy esszénus közösségben keletkezett,
amelynek tagjai csak zöldségféléket ehettek, éppúgy, mint Dániel és három szent életű
társa (Dániel 1, 12.).
5. Több bukott angyal neve csak az eredeti héber vagy arameus nevek hanyag
görög átírásában maradt fenn, ami bizonytalanná teszi jelentésüket. „Ázáel" valószínűleg
„Ázázel" lehetett („Isten erőt ad"). „Dudáel" - ezt néha „Isten katlanának" fordítják, de
valószínűbb, hogy a Béth Hadudo (M. Jómá VI. 8) fantasztikus módosulása. Ez az a
sivatagi sziklaszirt (a mai Haradan, Jeruzsálemtől három mérföldre délkeleti irányban),
ahonnan minden évben egyszer, az engesztelés napján levetették a bűnbakot Ázázelnak
(Leviticus 16, 8-10.). A zsidók hiedelme szerint ez a bakkecske magával vitte Izrael
bűneit, s azok a felbujtóra, Ázáelra, a bukott angyalra szálltak vissza, aki a szirt lábánál
fekszik bebörtönözve egy halom sziklatömb alatt. Ez a rítus tehát nem tartozott a
démonoknak (ördögöknek) bemutatott áldozatok közé, amelyek tilosak voltak (Leviticus
17, 7.).
6. Az Isten Hegye, ahol jámbor séthiták laktak a „Kincsesbarlang" közelében, a
Paradicsom kapujától nem messze, minden valószínűség szerint Él szent Cefón-hegyével
azonos, nem pedig Hermonnal.
7. Isztahar történetét részben az i. e. III. század elején élt Aratosz görög írótól
vették át. Az aranykorban - meséli Aratosz - az Igazság, a Hajnal leánya kormányozta az
emberiséget; de amikor az ezüstkor meg a bronzkor beköszöntével az emberek
kapzsikká és gyilkosokká váltak, felkiáltott: „Jaj ennek a gonosz fajnak!", és felszállt az
égbe, ahol a Szűz csillagkép lett belőle. A történet többi része Apollodórosztól származik:
Órión szerelmével üldözte a hét szűz Pleiaszt, Atlasz és Pleióné leányait, akik úgy
menekültek meg előle, hogy csillagokká változtak. „Isztahar" azonban nem más, mint a
babilóniai Istár istennő, akit néha a Szűzzel azonosítottak. Az egyiptomi néphit Óriónt -
tehát azt a csillagképet, amely a héber mitológiában Semcházájjá változott - Ozirisz
lelkének tartotta.
8. Bizonyos „bírák fiai" jogot formáltak maguknak arra, hogy a szegény férfiak
menyasszonyával elsőnek háljanak. Nyilván a régi és közismert ius primae noctis-ról van
szó, amelyet - mint droit de cuissage-X - állítólag az egész középkor folyamán
gyakoroltak a feudális urak Európában (1. 36. 4). De lehetséges, hogy abban a korban,
amelyben „Isten fiait" isteni lényeknek tekintették, ez a történet egy igen (99) elterjedt
keleti-mediterrán szokásra utalt: a leányok rituális módon vesztették el szüzességüket,
egy priapikus szobor „meglovaglása" útján. A bizánci cirkuszi akrobaták között még
Justinianus uralkodása idején is megvolt ez a szokás, és a középkori angol
boszorkánykultuszra vonatkozó feljegyzésekben is előfordulnak hasonló praktikákra
való utalások.

9. Genun történetét az i. sz. V. században keletkezett etiópiai Ádám Könyvéből
vették át. Számos részletének párhuzama megtalálható a midrás-iratokban. Bár Genun
neve Kénánra emlékeztet, aki a Genezis 5, 9. szerint Énós fia volt, alakja mégis összetett,
kénita jellegű: a hangszerek feltalálását a Genezis Jubálnak, az élezett réz- és
vasszerszámokat pedig testvérének, Tubálkainnak tulajdonítja. Genunról nyilván azért
mesélték, hogy a „Szurokforrások földjét", vagyis a Holt-tenger déli partvidékét lakta
(Genezis 14, 10.), mivel Szodoma, a bűnös város is ott feküdt (1. 32. 6).
10. Az Énókh („tanító") mitikus alakját övező mérhetetlen tisztelet alapja az
egykor kanonikus, apokaliptikus Énókh könyve, amelyet az i. e. I. században állítottak
össze. A mű eksztatikus kibővítése a Genezis 5, 22-nek: „És járt Énókh az Istennel,
minekutána Methuséláht [Matuzsálemot] nemzette, háromszáz esztendeig..." A későbbi
héber mítoszban már Isten emlékeztető angyala és tanácsadója, valamint mindazon
gyermekek pártfogója, akik a Tórát tanulják. A Metatron név vagy a görög metadromosz
(„aki bosszújával követ"), vagy az ugyancsak görög meta ton thronon („az isteni
trónushoz közel levő") szavak héber torzítása.
11. Az Anákim [Anák fiai, Anákok] talán mükénéi görög telepesek voltak, s ahhoz
a „tengeri népek" nevű konföderációhoz tartoztak, amely annyi bajt okozott
Egyiptomnak az i. e. XIV. században. Görög mitográfusok emlegetnek egy Anax („király")
nevű óriást, az Ég és a Földanya fiát, aki a kis-ázsiai Anaktoria (Milétosz) fölött
uralkodott. Apollodórosz szerint Anax utódjának, Aszteriosznak („csillagos") a csontváza
tíz könyök [kb. 4 és fél méter] hosszú volt. Az Anax szó többes száma - Anaktesz —
általában a görög istenek állandó titulusa. Jellemző, hogy a talmudi kommentátorok
szerint az Anákim háromezer könyök magasak voltak.
12. A Kánaánba érkezett héberek többféle megalitikus emlékeket találtak, ame-
lyek tápot adtak az óriásokról szóló legendáknak. Görögországban is a rámpákról,
emelőkről és egyéb mükénéi technikai találmányokról mit sem tudó mesemondók azt
állították, hogy a szörnyeteg emberevő Küklopszok fél kézzel emelték a magasba azokat
a hatalmas kőtömböket, amelyek Tirünsz, Mükéné és más régi városok falait alkották.
13. A Nefilim (,3ukottak") számos egyéb nevet is viseltek: Emim („Rémületek"),
Refáim („Gyengítők"), Gibborim („Óriás Hősök"), Zamzummim („Megvalósítók"), Anákim
(„Hosszúnyakúak" vagy „Nyakláncviselők"), Avvim („Pusztítók" vagy „Kígyók") stb. A
monda szerint a Nefilim közé tartozó Arba építette Hebron városát, amelyet róla
neveztek el Kirjáth-Arbának. Arba volt az apja annak az Anáknak, akinek három fiát -
Sésáit, Ahimánt és Thalmait - később Káleb, Józsua (100) bajtársa elűzte. Mivel azonban
a héber arba szó „négy"-et jelent, Kirjáth-Arba eredeti jelentése „Négyek Városa"
lehetett. A név valószínűleg a város négy negyedére utalt, amelyek mitikus kapcsolatban
álltak az anakita nemzetségekkel, Anákkal és „fiaival", Sésaival, Ahimánnal, Thalmaival.
(101)

19
Noé születése
a) Káin a leszármazottja, Lámekh keze által halt meg. Lámekh szenvedélyes va-
dász volt, és - miként Káin többi ivadéka is - két nőt vett feleségül. Agg korában is eljárt
vadászni, pedig akkor már nem látott. A fia, Tubáikain vezette; ha a fiú meglátott egy
vadat, apja helyett célzott. Egy nap így szólt Lámekhhoz: „Látok egy fejet; amott a
hegygerinc mögül leskelődik." Lámekh megvonta íját, Tubáikain pedig célzott, s a kilőtt
nyílvessző keresztülfúrta a fejet. Tubáikain elment a zsákmányért, de kisvártatva így
kiáltott fel: „Atyám, embert lőttél! Szarv van a homlokán!" „Jaj, az csak ősöm, Káin lehet!"
- kiáltott Lámekh, és kétségbeesve csapta össze kezeit; ez az önkéntelen mozdulat
Tubáikain életébe került.
Lámekh egész nap a holttestek mellett kesergett, mivel vaksága miatt nem tudta,
hogy merre kell hazamenni. Feleségei, Háda és Cilla este találtak rá. „Hallgassatok
szómra - jajveszékelt Lámekh -: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert
megütött. Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekhért." Erre megnyílt
a föld, és Énókh kivételével elnyelte Káin minden közeli rokonát: Irádot, Mekhujáelt,
Matuzsálemot és családjuk valamennyi tagját.
b) Lámekh így szólt feleségeihez: „Menjetek az ágyamba, és ott várjatok rám!"
Cilla ezt felelte: „Te megölted ősünket, Káint és a fiamat, Tubálkaint. Ezért egyikünk sem
fog veled hálni." „Isten akarata ez - mondotta Lámekh. - Hét nemzedéken át élhetett
Káin, és most ez az idő letelt. Engedelmeskedjetek hát nekem!" Asszonyai azonban
kijelentették: „Nem, mert kárhozat származna minden gyermekre, aki ebből az
egyesülésből születne." Mindhárman felkeresték Ádámot, aki még élt akkor, és
megkérték, hogy tegyen igazságot közöttük. Elsőként Cilla szólott: „Lámekh megölte a
fiadat, Káint és megölte az én fiamat is, Tubálkaint." Lámekh elmagyarázta: „Mindkét
haláleset véletlenül történt, mivelhogy vak vagyok." Ádám kijelentette Hádának és
Cillának: „Engedelmeskednetek kell a férjeteknek!"
c) Cilla ezután olyan fiúgyermeket szült Lámekhnak, aki már körülmetélten látta
meg a napvilágot. Ez Isten különös kegyelmének volt a jele. Lámekh Noénak nevezte el a
gyermeket, mivel nagy vigasztalást lelt benne.200 Noé orcái fehérebbek voltak a hónál és
pirosabbak a rózsánál; szeme úgy ragyogott, mint a reggeli nap sugara; haja hosszú és
göndör; arca tündöklő. Ezért Lámekh meggyanúsította Cillát, hogy a gyermeknek
valamelyik „Virrasztó" vagy „Bukott" a tényleges apja. Cilla azonban megesküdött, hogy
sohasem szegte meg a hitvesi hűséget. Ekkor ősüktől, (102) Énókhtól kértek tanácsot,
aki nemrég az égbe vitetett fel. Énókh megjövendölte: „Noé életében Isten új dolgot fog
művelni a földön!" Ez megnyugtatta Lámekhot.
d) Noé születésével, amely egybeesett Ádám halálával, nagymértékben jobb lett a
világ. Addig, ha az emberek tiszta gabonát vetettek, a termés fele tövis és bogáncs lett.
Isten most megszüntette ezt az átkot. Addig az emberek minden mezei munkát puszta
kézzel végeztek, de Noé megtanította őket az eke, sarló, balta és más szerszámok
készítésére.201 Némelyek azonban Tubálkaint tartják a kovácsmesterség
feltalálójának.202
200 Tanchúmá Noach 11; vö. Gen. Rab. 224-25; Széfer Ha-jásár 7-8.
201 Énókh 106. ed. Charles, II. 278; Genesis Apocryphon 40; Jubileumok könyve 4. 28.
202 L. az 1. számú lábjegyzetben említett forrásokat, továbbá Genezis 4, 22-t (a digitális változatban 200)

*
1. Ez a történet két görög mítoszra emlékeztet: Perszeusz véletlenül megöli

nagyapját, Akriszioszt, és Athamasz fehér szarvasbikának nézi Learkhoszt. Ily módon
próbálták megmagyarázni Lámekh felkiáltását (Genezis 4, 23.): „Embert öltem, mert
megsebzett; ifjat öltem, mert megütött!", mivel ennek a mondatnak az eredeti értelme
elhomályosult. Jóllehet a tautológia - különböző megfogalmazású, de azonos jelentésű
mondatok párosítása - gyakori díszítő elem a héber költészetben, Lámekhról itt mégis
abszurdum az az állítás, hogy nem egy harcost, hanem egy öreg embert és egy ifjút ölt
meg. Olyan ez, mint amikor Jézus oly módon váltotta be Zakariás próféciáját (Zakariás 9,
9.), hogy egy szamáron és annak csikaján [Károlyi ford.: szamárháton... azaz nőstény
szamárnak vemhén] ülve vonult be Jeruzsálembe (Máté Ev. 21, 1-3.), ahelyett, hogy azt
mondanák, hogy egy fiatal szamáron ült. A törvény az áldozat legközelebbi rokonát
kötelezte a gyilkosság, sőt még az emberölés megtorlására is. Ez magyarázza meg, hogy
Mózes menedékhelyül városokat jelölt ki (Numeri 35, 13.; Józsua 20, 1-9.), ahol a
gyilkosságot elkövetett személyek biztonságban lehettek mindaddig, amíg ügyük bíró
elé nem került. Ádám is bíróként hallgatja meg Lámekh védekezését az emberölés
ügyében. Lámekh kijelenti: ha megtorolják rajta a gyilkosságot, úgy legközelebbi rokonai
még irgalmatlanabbul állnak majd bosszút a bosszúállókon. De a föld már elfogadta
Lámekh védekezését, mert elnyelte Káin egész rokonságát. A „Lámekh" név etimológiája
bizonytalan, de a midrás e kettős gyilkosság alapján nyilvánvalóan három arab
szógyökkel hozza kapcsolatba (lamah, lamakh, lamaq); jelentésük: „tenyérrel megütni"
és „lopva vagy oldalt pillantani".
2. Tubáikain a Genezis 4 szerint kovács, akinek két testvére van: Jábál, a pásztor
és Jubál, a zenész. Ezek a nevek nyilván bizonyos kénita családok foglalkozását őrzik.
„Tubái" voltaképpen Tabali (a görögben tibarénoi), egy anatóliai törzs tagjai, akik
Hérodotosz szerint a vasfeldolgozó khalübok szomszédai voltak. Ezékiel (103) 27, 13-
ból arról értesülünk, hogy „Tubái" rézedényeket és rabszolgákat szállít Türosznak;
„Tubáikain" valószínű jelentése tehát: „a fémfeldolgozó kénita". Jubál a kánaániták
zeneistene volt.
3. A Lámekh családjára vonatkozó két bibliai szakasz Összeegyeztethetetlen. A
Genezis 4, 19-22. szerint Lámekhnak Jábál és Jubál nevű két fia Hádától született, míg
Tubáikain és egy Nahama nevű leánygyermek Cillától. Viszont a Genezis 5, 28-31. szerint
Noé Lámekh elsőszülöttje volt; más fiait és leányait is említik, de név nélkül. (104)

20
A Vízözön
a) Noé annyira vonakodott szüzességének elvesztésétől, hogy bár gyakran sür-

gették: házasodjon meg, mindaddig várt, amíg Isten meg nem találta számára Na-hamát,
Énókh leányát, az egyetlen nőt, aki Isztahar óta tiszta maradt abban a nemzedékben.
Három fiuk született: Sém, Hám és Jáfet. Amikor felnőttek, Noé összeházasította őket
Eliákimnak, Matuzsálem fiának leányaival.203
b) Noé, akit Isten figyelmeztetett az eljövendő vízözönre, elmondta az emberek-
nek e hírt, és bűnbánatra szólított fel mindenkit, amerre csak járt. Szavai lobogva égtek,
mint a fáklyák, de az emberek kinevették őt, mondván: „Ugyan miféle özön lesz az? Ha
lángözön, van nekünk alithánk (azbeszt?), azon nem tud áthatolni a tűz; ha vízözön,
vannak vaslemezeink, azokkal meg tudunk fékezni minden vizet, ami fel akar törni a
földből. Ha pedig az égből jönne a víz, aqebbel (ponyva?) védekezhetünk ellene." Noé
intette őket: „Isten úgy küldi rátok a vizeket, hogy azok a sarkatok alól fognak
felbugyogni!" Azok így kérkedtek: „Akármilyen nagy lehet az a vízözön, mi olyan
magasak vagyunk, hogy nem érheti el a nyakunkat; ha pedig Isten kinyitná Tehóm
tömlőit, a talpunkkal elzárjuk azokat."204
c) Isten akkor meghagyta Noénak, hogy góferfából építsen bárkát, és eresztékeit
tömködje be szurokkal; a bárka akkora legyen, hogy rajta és családján kívül elférjenek
benne a földön élő minden állatfajta kiválasztott példányai. Minden tiszta fajtából
válogasson ki hét négylábú állatot vagy madarat, minden tisztátlan fajtából kettőt és
minden csúszómászó fajtából ugyancsak kettőt; mindezek számára élelemről is
gondoskodjék. Noé ötvenkét esztendeig építette a bárkát; lassan dolgozott abban a
reményben, hogy elodázhatja Isten bosszúját.205
d) A bárkát maga Isten tervezte; három fedélzete volt, orrától tatjáig háromszáz
könyök, peremdeszkától peremdeszkáig ötven könyök, a fedélzeti nyílásoktól a ha-
jógerincig harminc könyök volt a távolság. Mindegyik fedélzet több száz helyiségre volt
osztva. Az alsó fedélzet a vad és a szelíd négylábú állatok, a középső a madarak, a felső a
csúszómászók elhelyezésére szolgált; Noé családjának szállása szintén a felső fedélzeten
volt.206
e) Egyes vándorló lelkek is beszálltak a bárkába, s így megmenekültek. Két
szörny nem fért be, de azért túlélte a vízözönt: az egyik volt a reém, amely orrával a
bárka farára támaszkodva úszott utána, a másik pedig Óg, az óriás. Az utóbbi Hi-ja fia
volt; anyja, aki időközben Hám felesége lett, megkérte Noét, hogy lógasson (105) alá a
bárkáról egy kötéllétrát; ennek segítségével Óg a víz fölött tarthatta a fejét. Óg
hálálkodva esküdözött, hogy Noé hűséges rabszolgája lesz örökké. Később mégis
visszatért a gonoszság útjára, pedig a vízözön idején Noé jószívűen táplálta a bárka egyik
ablaknyílásán keresztül.207
f) Amikor Noé nekilátott, hogy összeszedje a bárkába viendő állatokat, kétségbe
ejtette a feladat nagysága. „Mindenség Ura - fohászkodott -, miképpen tudom én ezt a
nagy dolgot véghezvinni?" Erre mindegyik állatfaj védőangyala leszállt az égből, és egy-
203 Adamschriften, 39; Széfer Ha-jásár 16-17.

204 B. Szanhedrin 108b; PRE, 22. fej. vége.
205 Genezis 6, 13-22.; 7, 1-3.; PRE, 23. fej.
206 Genezis 6, 15-16.; PRE, 23. fej.
207 Gen. Rab. 253, 287; PRE, 23. fej.; B. Niddá 61a; B. Zebachím 113b; Hadar 59a; Da'ath Chuqqath 18a.

egy kosárnyi takarmánnyal a bárkába vezette az állatokat. Ily módon mindegyik állat
vele született értelmétől vezettetve, önként ment oda. Éppen azon a napon érkeztek meg
a bárkához, amikor Matuzsálem egy héttel a vízözön előtt, kilencszázhatvankilenc éves
korában meghalt. Isten a gyászidőt a kegyelem idejének nyilvánította, amely alatt az
emberek még megbánhatják bűneiket. Azután megparancsolta Noénak, hogy üljön a
bárka bejárata mellé, és figyelje az érkező állatokat; amelyik a földre lapul előtte, azt
engedje be a bárkába, de amelyik állva marad, annak kívül kell maradnia. Némelyek
szerint Isten parancsa úgy hangzott, hogy ha valamely hím a saját fajához tartozó
nőstényt meghágja, akkor mind a kettőt be kell engedni, máskülönben azonban nem.
Isten - úgy mondják - azért rendelkezett így, mivel akkoriban már nemcsak az ember
fajtalankodott más fajtabeli élőlényekkel, az állatoknak sem kellettek saját párjaik: a ló a
nőstényszamarat hágta meg, a szamárcsődör a lókancát, a kutya a nőstényfarkast, a
kígyó a teknősbékát, és így tovább - sőt gyakran nőstények hágtak meg hímeket. Isten
elhatározta, hogy minden élőlényt elpusztít, kivéve azokat, amelyek az Ő akaratának
engedelmeskednek.208
g) Megrázkódott a föld, alapjai remegtek, elsötétült a nap, villámok cikáztak,
mennydörgések robajlottak, hegyeken-síkságokon olyan fülsiketítő dörej hullámzott
végig, amilyenhez hasonlót még senki sem hallott. Isten ily módon akarta megbánásra
késztetni a bűnösöket, de azok most sem szálltak magukba. Isten akkor úgy határozott,
hogy inkább vízzel, mint tűzzel bünteti meg őket elmondhatatlanul sok vétkükért, s két
Pleiasz elmozdításával megnyitotta az ég csatornáit. Ezáltal megengedte, hogy a Felső
meg az Alsó Vizek - Tehóm férfi és női elemei, amelyeket a teremtés idején elválasztott
egymástól - újra egyesüljenek, és kozmikus ölelkezésükben elpusztítsák a világot.
A vízözön a második hónap tizenhetedik napján kezdődött, amikor Noé betöltötte
életének hatszázadik esztendejét. Noé családjával együtt annak rendje-módja szerint
bement a bárkába, és Isten maga zárta be mögöttük az ajtót. Noé még az utolsó
pillanatokban sem tudta elhinni, hogy Isten valóban meg akarja semmisíteni csodálatos
művét, s csak akkor ment be a bárkába, amikor a hullámok már a bokáját nyaldosták.209
h) Az áradat gyorsan terjedt szét az egész földön. Hétszázezer bűnös gyűlt a bárka
köré, kétségbeesetten kiáltozva: „Nyisd ki az ajtót, Noé, engedj be minket is!" Noé
kikiabált hozzájuk: „Nem unszoltalak-e benneteket százhúsz éven át, hogy bánjátok meg
bűneiteket? De ti nem hallgattatok rám!" „Most már bánjuk (106) vétkeinket" - felelték.
„Késő" — mondta Noé. Azok megpróbálták betörni az ajtót, és felfordították volna a
bárkát, ha nem lett volna ott egy sereg be nem fogadott farkas, oroszlán és medve,
amelyek szintén megpróbáltak bejutni a bárkába, ezek sok száz embert darabokra
szaggattak, mire a többiek szétszóródtak. Amikor Tehóm Alsó Vizei emelkedni kezdtek,
a gonoszok először gyermekeket dobáltak az árba, így próbálván gátat vetni a víz
terjedésének, majd fákra meg halmokra másztak fel. Zuhogva ömlött az eső is, és a
növekvő vízár hamarosan megemelte a bárkát, amely végül a legmagasabb
hegycsúcsokat tizenöt könyökkel meghaladó magasságban úszott. A hullámok olyan
hevesen taszigálták, hogy a benne levő élőlények úgy hányódtak ide-oda, mint fövő
babszemek a fazékban. Némelyek szerint Isten a pokol lángjaiban felhevítette a vízözönt,
208 PRE, 23. fej.; Gen. Rab. 287, 293; Tanchúmá Noach 12; Tanchúmá Buber Gen. 36, 45; B. Szanhedrin
108a-b; Széfer Ha-jásár 17.
209 Genezis 7, 11-16.; Gen. Rab. 293; B. Berákhóth 59a; B. Ros Hasáná 11b-12a; PRE, 23. fej.; Széfer Ha-
jásár 18.

és forró vízzel büntette a bujálkodó paráznákat, vagy tűzesőt zúdított a gonoszokra, vagy
dögmadarakat küldött, amelyek kivájták az árban úszó gonoszok szemét.210
i) A bárka mennyezetéről egy gyöngyszem függött alá, ez világított nyugalmasan
Noénak és családjának. Amikor fénye elhalványult, Noé tudta, hogy eljött a nappal;
amikor erősen kezdett fényleni, tudta, hogy leszállt az éjszaka. Ily módon mindig számon
tarthatta a szombatnapokat. Némelyek azonban úgy mondják, hogy a fényt egy szent
könyv árasztotta, amelyet Ráfáel arkangyal adott Noénak. Zafírokba kötött könyv volt, s
a csillagok, a gyógyítás meg a démoni mágia minden titkát tartalmazta. Noétól Sém
örökölte, majd Ábrahám, Jákob, Lévi, Mózes, Józsua és Salamon birtokába került.211
j) Az elkövetkező tizenkét hónapban sem Noé, sem fiai nem aludtak, mivel éjjel-
nappal dolguk volt. Egyes állatok a nappal vagy az éjszaka első órájában szoktak enni;
mások a második, a harmadik, a negyedik órában vagy még később. És mindegyik állat a
maga megszokott takarmányát várta - a teve szalmát, a szamár rozst, az elefánt
szőlővenyigét, a strucc üvegtörmeléket. De egy másik elbeszélés szerint a négylábú
állatok, a madarak, a csúszómászók mind és az emberek is egyfajta élelmen éltek;
valamennyi csak fügekenyeret evett.212
k) Noé így imádkozott: „Mindenség Ura, engedj ki ebből a börtönből! A lelkemet
elgyötörte már az oroszlánok, medvék és párducok bűze." Sem Noé, sem fiai nem tudták,
hogy mivel etessék a kaméleont. Egy napon Noé felvágott egy gránátalmát; kukac hullott
ki belőle, amelyet az éhségtől már-már elpusztuló kaméleon mohón elnyelt. Ekkor Noé
tevetövis-hajtásokat gyúrt össze tésztával, s az abból kikelt kukacokkal táplálta a
kaméleont. Egész idő alatt lázas betegség bágyasztotta az oroszlánokat; nem támadtak
más állatokra, hanem füvet ettek, mint az ökrök. Egyszer Noé megpillantotta a sarokban
gubbasztó főnixmadarat, s megkérdezte tőle: „Hát te miért nem kértél ennivalót?" „Uram
- válaszolta az -, van a te házad népének dolga éppen elég; nem akarom, hogy még
miattam is fáradozzatok." Noé megáldotta a főnixet, mondván: „Adja Isten, hogy ne halj
meg soha."213
l) Noé elkülönítette fiait asszonyaiktól, és megtiltotta a nemi aktust: amíg
pusztulóban van a világ, addig utódok nemzésére még gondolniuk sem szabad.
Ugyanilyen (108) tilalom alá vetette a négylábú állatokat, madarakat és csúszómászókat
is. Csak Hám és a kutya meg a holló nem engedelmeskedett. Hám azért vétkezett, hogy
feleségét megmentse a gyalázattól: ha nem hált volna vele, Sém és Jáfet megtudta volna,
hogy feleségét már előzőleg megejtette Semcházáj, a bukott angyal, s attól lett viselős.
Isten azonban ennek ellenére megbüntette Hámot - feketére változtatta bőrének színét.
A kutyának az lett a büntetése, hogy közösülés után szégyentelenül odaragadjon a
szukához; a hollónak pedig az, hogy csőre által termékenyítse meg a párját.214
210 Genezis 7, 20.; B. Szanh. 108b; B. Ros Hasáná 12a; B. Zebachím 112a; Lev. Rab. 7. 6; Tanchúmá Noach 7;
Tanchúmá Buber Gen. 35-36; Széfer Ha-jásár 18-19.
211 Gen. Rab. 283; B. Szanhedrin 108b; PRE, 23. fej.; Széfer Noach, BHM, III. 158.
212 Tanchúmá Buber Gen. 29-30; 37-38; Gen. Rab. 287; Tanchúmá Noach 2, 9; B. Szanhedrin 108b.
213 PRE, 23. fej.; B. Szanhedrin 108b.
214 Gen. Rab. 286, 341; Tanchúmá Buber Gen. 43; Tanchúmá Noach 12; Jer. Taanith 64d; B. Szanhedrin
108b; PRE, 23. fej.; Jalqút Reubéní ad Gen. 7, 7., p. 130.

(107)
m) Százötven - mások szerint negyven - nap elteltével Isten a Nagy Medvétől

elvett két csillagot, s azokkal elzárta az ég csatornáit. A Nagy Medve még most is üldözi
éjszakánként a Pleiaszokat [Pleiad], s ezt dörmögi: „Add vissza a csillagaimat!" Isten
azután szelet küldött, amely addig hajtotta Tehóm vizeit a föld pereme felé, míglen a
vízözön lassan fogyatkozni kezdett. A hetedik hónap hetedik napján Noé bárkája
fennakadt az Ararát hegyén. A tizedik hónap első napján más hegyek csúcsai is
láthatókká váltak. Noé még várt negyven napig, akkor kinyitotta az egyik tetőablakot, és
azt mondta a hollónak, hogy repüljön ki, s hozzon hírt a külső világról. A holló
szemtelenül így felelt Noé felszólítására: „Isten, a te urad gyűlöl engem, úgyszintén te is!
Nem azt parancsolta-e neked, hogy a tiszta teremtményekből hetet, a tisztátlanokból
csak kettőt engedj a bárkába? Miért éppen engem szemeltél ki erre a veszedelmes
küldetésre, amikor a mi fajtánkból csak ketten vagyunk, én meg a párom? Miért kíméled
a galambokat? Hiszen azok heten vannak. Ha én elpusztulok a hőségtől vagy a hidegtől, a

világ örökre meg lesz fosztva a hollóktól. Vagy talán azért akarsz engem elküldeni, mivel
gerjedelmet érzel a párom iránt?" „Elhallgass, te gonosz! - kiáltott rá haragosan Noé. -
Még a tulajdon feleségem is tilos az én számomra, amíg a vizeken vagyunk. Mennyivel
inkább a te párod, egy nem az én fajtámbeli teremtmény?" A holló ekkor elrejtőzött. Noé
átkutatta az egész bárkát, s amikor végül megtalálta az engedetlent a nősténysas szárnya
alatt, így szólt hozzá: „Te gonosz! Nem parancsoltam meg neked, hogy nézz körül, vajon
alábbhagyott-e az ár? Repülj ki, de tüstént!" Mire a holló szemérmetlenül válaszolta:
„Úgy van hát, amiként gondoltam. A párom után epekedel!" Noé felbőszülten kiáltotta:
„Isten verje meg a csőrödet, amely ezt a gyalázatos rágalmat kiejtette!" És a
teremtmények, amelyek mind odafigyeltek, rámondták: „Ámen, úgy legyen!" Noé
kinyitotta a tetőablakot, és a holló - amely már megtermékenyítette a sast meg más
dögevő madarakat is, megrontván természetüket - kirepült, de hamarosan visszatért.
Noé kiküldte, megint visszajött. Harmadszor már nem tért vissza, mert hullákat talált,
azokból lakmározott.215
n) Noé ekkor hasonló parancsot adott egy galambnak, de az hamarosan vissza-
tért, mivel nem talált fát, amelyre leszállhatott volna. Hét nappal később Noé ismét
kibocsátotta: a galamb estefelé tért vissza, csőrében egy frissen tépett olajfalevéllel.
Újabb hét nap elteltével Noé újra elküldte, de a madár ezúttal már nem tért vissza. Az
első hónap első napján Noé kimászott a tetőablakon, és körülnézett. Nem látott (109)
egyebet végtelen sártengernél, amely a távoli hegyekig húzódott. Még Ádám sírját sem
lehetett látni. Csak a második hónap huszonhetedik napjára szárította fel a szél meg a
nap ezt az iszaptengert annyira, hogy Noé kiszállhatott a bárkából.216
o) Mihelyt földet ért a lába, oltárt emelt kövekből. Isten megérezte az elégetett
áldozati ajándékok kellemes illatát, és így szólt: „Bár az ember hajlamos a rosszra, soha
többé nem akarom őt vízzel elpusztítani. Mostantól fogva, ameddig csak meglesz a föld,
meg nem szűnik a vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka." Noét és
családját pedig megáldotta: „Szaporodjatok és sokasodjatok, uralkodjatok minden
négylábú állaton, madáron és csúszómászón!" A húsevést is megengedte nekik azzal a
feltétellel, hogy előbb kifolyatják a levágott állat vérét. „Az állat lelke a vérében rejtőzik"
— magyarázta az Úr. Azután megparancsolta, hogy az emberi vér ontását halállal kell
büntetni, akár ember, akár állat követi el. Végül szivárványt vont az égboltra, mondván:
„Valahányszor felhővel borítom be a földet, ez a fénylő ív fog emlékeztetni
ígéretemre."217
1. A Genezisben elbeszélt vízözönnek két ősi mítosz-párhuzama van: az egyik

görög, a másik akkád. A Gilgames-eposzban foglalt akkád mítoszt a sumerok, a hurriták
és a hettiták is jól ismerték. Ebben a hős Um-napistit a bölcsesség istene, (110) Éa
figyelmezteti: Enlil, a Teremtő a többi istennel együtt általános vízözönt készül zúdítani
a világra; Um-napistinak tehát bárkát kell építenie. Enlil - úgy látszik - azért akarja
elpusztítani az emberiséget, mert nem kapta meg az őt megillető újévi áldozatokat. Um-
napisti szabályos kocka alakú bárkát épít, amelynek mindegyik oldala százhúsz könyök
hosszúságú, és az eresztékeket bitumennel tömíti; a bárkán hat fedélzet van; megépítése
hét napot vesz igénybe. Umnapisti borral traktálja munkásait. „Mézzel-borral folyó
215 Genezis 7, 4., 17., 24.; 8, 1-7.; B. Berákhóth 59a; B. Ros Hasáná 11b-12a; B. Szanhedrin 108b; Alfa-Béta
di-Ben Szira, Ócár Midrásim 49a, 50b.
216 Genezis 8, 8-19.
217 Genezis 8, 20.; 9, 17.

menyegző volt fölkelésünk, nyugovásunk, éltünk, mintha örökös ünnep-újesztendő
hajnala volna." Amikor megnyílnak az ég csatornái, Um-napisti a családjával,
kézművesekkel, kincseit cipelő szolgákkal, valamint sok négylábú állattal és madárral
együtt a bárkába költözik, majd hajósa bedeszkázza a fedélzeti nyílásokat.
2. Egy teljes napig dühöng a déli szél, hegyek merülnek el az áradatban, elpusztul
az emberiség. Maguk az istenek is megrettennek, felszállnak az égbe, ahol gyáva kutyák
módjára bújnak meg. A vízözön hat napon át tart, a hetediken megszűnik. Ekkor
Umnapisti kinyitja az egyik fedélzeti nyílást, hogy körülnézzen. Tengert lát, amely sima,
akár a lapos háztető, és körülötte, a messzi távolban tizennégy hegycsúcsot. Az emberek
mind vízbe fúltak, és agyaggá változtak vissza. A bárka a Niszir-hegy felé sodródik;
odaérve Um-napisti még hét napig vár. Akkor felbocsát egy galambot, de az visszatér,
mivel nem talál sehol pihenőhelyet. Újabb hét nap elteltével felbocsát egy fecskét, amely
szintén visszatér. Majd egy hollót, de az már nem jön vissza, mert a vizek megapadván,
bőven talál tetemeket, amelyekből lakmározhat.
13. Umnapisti kiengedi a bárkából az embereket meg az állatokat, hétszeres bor-
áldozatot mutat be a hegytetőn, és jó illatú növényeket éget - nádat, cédrusfát, mirtuszt.
Az istenek megérzik ezt az édes illatot, és az áldozati oltár köré gyűlnek. Istár dicséri
Umnapistit, és szidja Enlilt, amiért ilyen esztelen pusztítást művelt. Enlil mérgesen
felkiált: „Egyetlen embernek sem lett volna szabad túlélnie a vízözönömet! Hogyan
maradhattak ezek mégis életben?" Éa bevallja, hogy Umnapistit ő figyelmeztette
álomképpel a közelgő vízözönre. Enlil megenyhül, felszáll a bárkára, megáldja Um-
napistit és feleségét, „istenekhez hasonlóvá" teszi, s elhelyezi őket a Paradicsomban, ahol
később Gilgames találkozik velük.
4. Egy töredékes sumér verzióban a vízözön hőse egy kegyes és jámbor király,
Ziuszudra (Bérósszosz i. e. III. században írt Babilóniai történet című művében
Xiszuthrosz néven szerepel). Xiszuthrosz bizonyos szent könyveket ás ki a földből,
amelyeket korábban ő maga rejtett el Szippar városában.
5. A Genezisben olvasható mítoszt legalább három különböző elemből állították
össze. Az első egy történeti esemény emléke - Woolley: Ur of the Chaldees című munkája
szerint i. e. 3200 táján az örményországi hegyekben óriási felhőszakadás volt, aminek
következtében a megáradt Tigris és Eufrátesz mintegy negyvenezer négyzetmérföld
területen nyolc láb vastag iszap- és kőtörmelékréteggel temette (111) be a sumér
településeket. Csak néhány magasabb helyen épült, téglafallal védett város kerülte el a
pusztulást.
A második elem: a Babilóniában, Szíriában és Palesztinában szokásos őszi szüreti
ünnep, amely egyúttal az új esztendő kezdetét jelentette. Ilyenkor bárkát hordoztak
körül, amely a növekvő holdsarló formáját mutatta, s benne helyezték el az áldozati
állatokat. Ezt az ünnepet mindig az őszi napéjegyenlőség idejéhez legközelebb elő
újholdkor ülték meg, újborból hoztak italáldozatokat, hogy serkentsék a téli esőket.
Bérósszosz és más szerzők műveiből idézve Josephus megemlíti, hogy az Ara-ráton - a
Van-tó közelében levő Judi [Jebel Jûdî] hegyen - még megvannak a bárka maradványai.
Bérósszosz szerint a környékbeli kurdok szurokdarabokat szoktak lecsipkedni róla, s
amulettként használják. A közelmúltban egy amerikai expedíció járt az Araráton; tagjai
azt állítják, hogy félig megkövesedett fagerenda-maradvá-nyokat találtak, amelyek i. e.
1500 tájára datálhatók. Egy örmény krónikaíró, Kho-rénéi Mózes Náchcsávánnak nevezi
ezt a szent tájat; e név jelentése: „az első partraszállási hely." I. Salmaneser asszír király
(i. e. 1272-1243) egyik feliratos emlékén Uruatri vagy Uratri formában szerepel az
Ararát név. Későbbi alakja, Urartu egy független királyság neve volt, amely a Van-tó

körül terült el. A bibliai idők héberei ezt a királyságot Ararát földje néven ismerték
(Királyok II. könyve 19, 37.; Ézsaiás 37, 38.).
6. A görög mítosz így hangzik: „A Mindenható Zeusz megundorodván attól, hogy
az istentelen pelaszgok emberhúst esznek, nagy vízözönt zúdított a földre, hogy kiirtsa
az egész emberi nemet. Ám amikor Deukalión, Phthia királya meglátogatta apját, a titán
Prométheuszt a Kaukázusban, megtudta tőle Zeusz szándékát. A figyelmeztetés nyomán
bárkát épített, telerakta élelemmel, és beköltözött a feleségével, Pürrhával, aki
Epimétheusz leánya volt. Azután fújni kezdett a déli szél, ömlött az eső, a megduzzadt
folyók harsogva törtek a tenger felé, amely elképesztő gyorsasággal emelkedett egyre
magasabbra, elmosván a parton és a síkságon épült minden várost. Végül az egész világ
víz alá került, csupán néhány magas hegycsúcs állt ki; úgy látszott, hogy minden halandó
ember odaveszett, Deukalión és Pürrha kivételével. A bárka kilenc napig hánykolódott a
hullámokon, majd a víz leapadt, és a hajó fennakadt a Parnasszoszon (mások szerint az
Etnán vagy az Athószon, vagy a thesszaliai Orthrüsz-hegyen). Mondják, hogy Deukalión
egy galambot bocsátott fel vizsgálódásra, s ezáltal tudta meg, hogy véget ért a vízözön.
7. Miután biztonságosan kiszálltak a bárkából, áldozatot mutattak be Zeusz
atyának, a menekültek oltalmazójának, azután lementek a Képhiszosz folyóhoz, hogy ott
Themisz szentélyénél imádkozzanak. A szentély tetőzetét tengeri hínár vonta be, és az
oltáron nem égett tűz. Alázatosan könyörögtek az emberiség megújulásáért. Zeusz
távolról meghallotta a hangjukat, s odaküldte hozzájuk Hermészt azzal a biztató
üzenettel, hogy bármit kívánnak, kérésük teljesül. Themisz személyesen jelent meg
előttük, s így szólt hozzájuk: »Takarjátok be fejeteket, és (112) dobáljátok magatok
mögé anyátok csontjait.« Mivel sem Deukaliónnak, sem Pürrhának nem élt már az anyja,
kitalálták, hogy az istennő a Földanyára gondolt, akinek csontjai - a kövek - ott feküdtek
a folyóparton. Így hát befedték a fejüket, botorkálva köveket szedtek fel, majd a válluk
fölött hátradobálták azokat. A kövekből férfiak és nők lettek, aszerint, hogy melyiket
dobta Deukalión, melyiket Pürrha. Így újult meg az emberiség; azóta sok nyelvben
ugyanaz vagy majdnem ugyanaz a szó jelenti a népet (laosz) meg a követ (laasz). A
vízözön azonban nem sokat használt, mert néhányan a pelaszgok közül, akik a
Parnasszosz hegyén kerestek menedéket, életben maradtak. Ezek ismét felújították az
emberevés undok szokását, amely kiváltotta Zeusz haragját."
8. Ebben a változatban, amely nyilván Palesztinából került Görögországba,
Themisz („Rend") istennő újítja meg az emberiséget; valószínűleg ugyanazt tette Istár, a
teremtő istennő a Gilgames-eposz egyik korábbi verziójában. Deukalión fia, Hellén
minden görögök ősapjának számított. Maga a Deukalión név jelentése: „újbor-hajós"
(deuko-halieusz), ami kapcsolatba hozza Noéval, a bor feltalálójával (l. 21. a). Hellén
testvérhúga, a krétai Ariadné Dionüszosz boristen felesége. Dionüszosz is újhold-bárkán
utazott, amely tele volt állatokkal (egy oroszlán meg egy kígyó is volt köztük), Deukalión
feleségének, Pürrhának a neve „ragyogó piros"-at jelent, amilyen a vörösbor színe.
9. A bibliai bárka méretei ellentétben állnak a hajóépítés alapelveivel: egy teljes
egészében fából ácsolt, három fedélzetű, négyszázötven láb hosszú hajó már könnyű
hullámzásban is darabokra törne. A góferfát a tudósok többsége a cédrussal azonosítja:
ez azonban korántsem biztos, mert a „góferfa" szó másutt nem fordul elő. Talán egy
akácféle fa lehetett, amilyenből Ozirisz halotti bárkája épült.
10. A görög és a mezopotámiai vízözön-mítoszokból hiányzik a szivárvány, amely
arról biztosítja az emberiséget, hogy többé sohasem lesz vízözön. Mindazonáltal ez a
motívum előfordul mind az európai, mind pedig az ázsiai folklórban, ahol a csillagok az
égboltba vert fényes szögek. A Felső Vizek az égbolt fölött terülnek el.

11. A szexuális agresszivitást a férfi előjogának tekintik a Közép-Keleten; a nőtől
teljes passzivitást kívánnak. A midrás képzelete ezt a nézetet az állatokra viszi át. Noé
fáradhatatlan állatgondozó tevékenységét tükrözi a Példabeszédek 12, 9.: „Az igaz az ő
barmának érzését is ismeri..." Az a hiedelem, mely szerint a strucc-nak kizárólag
üvegtörmelék a tápláléka, kétszer vagy háromszor előfordul a midrás-irodalomban.
12. A hollókra részint tisztelettel, részint irtózattal néztek a héberek. Jób 39, 3. és
Zsoltárok 147, 9. szerint Isten külön gondot fordít rájuk. Másutt a tisztátalan madarak
közé sorolják őket (Deuteronomium 14, 14.); a Példabeszédekben (30, 17.) pedig azt
olvassuk róluk, hogy kivájják és megeszik az istentelenek szemét. Megátkozott csőrük
ellenére ők táplálták Illést (Királyok I. könyve 17, 4—6.); és az Énekek Énekében azzal
zengik Salamon fürtjeinek dicséretét, hogy feketék, mint a (113) holló szárnytollai.
Lehetséges, hogy egy korábbi verzióban Isten nem Hámot változtatta feketévé
büntetésből, hanem a hollót. Hám leszármazottai ugyanis a nem negroid kánaániták
voltak; a görög mítoszban pedig az addig fehér színű hollót feketévé változtatta Athéné
(Anat-Istár), mivel papnője halálhírét hozta; más verzió szerint Apollón (Éa) büntette így
a hollót, mert nem vájta ki az isten vetélytársának, Isz-khüsznek, Korónisz
szerelmesének a szemét.
13. A gyöngy az emberi lélek gnosztikus szimbóluma, így szerepel például „A
gyöngy himnusza" című apokrif szövegben (Szent Tamás cselekedetei [Acta S. Thomae])
és a manicheus Kephalaiában. Egy mandeus szövegben ez a mondat fordul elő: „Ki vitte
el a gyöngyöt, amely romlandó házunkat megvilágította?" Jonas szerint a gyöngy néha az
„Isten igéje" fogalom helyettesítésére szolgált; valószínűleg a bárka-mítoszban is ez a
jelentése. A Genezisből kihagyták azt a motívumot, mely szerint Ráfáel arkangyal
Noénak adta a „Bölcsesség könyvét"; a Bérósszosz által említett szippari szent könyv
azonban arra mutat, hogy ez a motívum szerepelt a korai babilóniai vízözön-mítoszban.
Ez megerősíti azt a feltevést, hogy Énókh, aki Um-napistihoz hasonlóan erényessége
jutalmaként a Paradicsomban kapott lakhelyet, s aki az angyalok segítségével
bölcsességeket tartalmazó könyvet írt - valójában nem más, mint Noé. Ráfáel neve
nyilván tévedésből került a történetbe Raziel helyett (1. 6. b. 12).
14. A Pleiaszokat azért asszociálták az esővel, mert e csillagkép megjelenése az
égen és eltűnése jelezte a mediterrán hajózási idény kezdetét, illetve végét. A görög
mítoszból arra lehet következtetni, hogy az i. e. második évezred vége felé kihunyt egy
Pleiasz-csillag (nem kettő). (114)

21
Noé részegsége
a) Noé volt az első ember, aki szőlőt ültetett. A fürtöket kisajtolta, a léből bort
csinált, ettől lerészegedett, és ittasságában feltárta nemi szerveit... Hám, Kánaán apja
belépett abba a sátorba, ahol Noé feküdt, megpillantotta apja meztelenségét, s tüstént
elmondta Sémnek meg Jáfetnak, hogy mit látott. Ezek ruhát terítettek vállukra, háttal
fordulva bementek a sátorba, és eltakarták apjuk meztelenségét anélkül, hogy ránéztek
volna. Amikor Noé felocsúdott részeg álmából, látta, hogy mit tett az ő kisebbik fia (sic!),
és felkiáltott: „Isten átka legyen Kánaánon! Szolgák szolgájává tegyék a testvérei! De
legyen áldott Sém, légyen néki szolgája Kánaán. És gyarapítsa Isten Jáfetot is, lakozzék
Sém sátraiban. Kánaán pedig szolgálja őt is."
Noé ezután még háromszázötven évet élt.218
b) Mások a történetet kihímezve azzal toldják meg, hogy Noé az Édenből szár-
mazó szőlőmagvat vagy venyigét vitt magával a bárkában, és azt elültette a Lubar
hegyen, amely az Ararát egyik csúcsa. Még aznap termést hozott a tőke, Noé az éjszaka
beállta előtt leszüretelte a fürtöket, kisajtolt nedvükből bort csinált, és bőségesen ivott
belőle.219
c) Azon a reggelen felkereste Noét Szamáel, a bukott angyal, s megkérdezte: „Mit
csinálsz?" „Szőlőt ültetek" - válaszolta Noé.
„És mi az?"
„Édes a gyümölcse, akár frissen, akár aszalva fogyasztják, és bort ád, amitől fel-
vidul az ember szíve."
„Osszuk meg magunk között ezt a szőlőskertet - mondta Szamáel. - De vigyázz,
nehogy átlépj az én felemre, mert megjárod."
Noé ráállt az osztozkodásra. Ekkor Szamáel leölt egy bárányt, és elásta az egyik
szőlőtőke alá, majd ugyanezt tette egy oroszlánnal, egy disznóval meg egy majommal,
úgyhogy az ő szőlőtőkéi magukba itták mind a négy állal vérét. Ez az oka annak, hogy
valaki, akinek borivás előtt a bátorsága még a bárányénál is kisebb, kevés bor megivása
után dicsekszik, s olyan erősnek hiszi magát, mint az oroszlán; ha sokat iszik, olyanná
válik, mint a disznó, és bemocskolja ruháit; ha pedig még többet iszik, akkor
hasonlatossá lesz a majomhoz, bolond módra dülöngél, elveszti értelmét, és káromolja
Istent. Így történt Noéval is.220 (115)
d) Némelyek szerint Noé részegsége tetőfokán lemeztelenítette magát. Ekkor lé-
pett a sátorba Kánaán, Hám kisfia, pajkosságból erős zsineget hurkolt nagyapja nemi
szervére, s azt oly szorosra összehúzta, hogy Noé elvesztette férfiasságát. Hám is
belépett, látta, hogy mi történt, s mindjárt elmondta Sémnek meg Jáfetnak, mosolyogva,
mintha valami piactéren előadott tréfa lett volna az egész. De fivérei megátkozták.221
e) Mások úgy mondják, hogy maga Hám férfiatlanította meg Noét. Amikor Noé
felébredt mámorából, s megértette, hogy mi történt vele, így szólt Hámhoz: „Most már
nem tudok negyedik fiat nemzeni. Pedig azt akartam, hogy majd annak a gyermekei
szolgáljanak téged és testvéreidet! Ezért Kánaán, a te elsőszülötted lesz az, akit ők
218 Genezis 9,20-28.

219 Tanchúmá Buber Gen. 48; Tanchúmá Noach 13; Gen. Rab. 338; PRE, 24. fej.; Jubileumok könyve 5. 28; 7.
1.
220 Tanchúmá Noach 13; Gen. Rab. 338.
221 Tanchúmá Buber Gen. 48-49; Gen. Rab. 338-40; PRE, 23. fej.

szolgájukká tesznek. És mivel te az éjszaka feketeségében fosztottál meg attól a
képességemtől, hogy csúnya dolgokat műveljek, Kánaán gyermekei szülessenek
csúnyának és feketének! Mivel csavargattad a fejedet, hogy nézegessed az én
meztelenségemet, ezért unokáid haja csomókba kunkorodjon, és piros legyen a szemük.
Mivel a te ajkad tréfálkozott az én szerencsétlenségemen, legyen duzzadt az ajkuk. És
mivel te nem törődtél az én meztelenségemmel, járjanak meztelenül, és a férfiak nemző
szerve legyen gyalázatosan hosszú." Az e fajtához tartozó embereket négereknek
nevezik: ősapjuk, Kánaán azt a parancsot hagyta rájuk, hogy kedveljék a tolvajlást és a
paráználkodást, az urak iránti gyűlölet kovácsolja őket egymáshoz, és soha ne
mondjanak igazat.222
f) Mások viszont úgy mondják, hogy Hám nem követett el ilyen bűnt, hanem az
történt, hogy amikor Noé az Ararát hegyén kiszállt a bárkából, a beteg oroszlán rút
hálátlansággal fizetett a jóságáért - mancsával olyan erős ütést mért a nemi szervére,
hogy Noé örökre elveszítette nemzőképességét. Ezért Sém mutatta be az áldozatot Noé
helyett; ugyanis az ilyenfajta sérülést szenvedett személyeknek tilos az Isten oltárát
szolgálni.223
1. E mítosz Genezis-beli változatát hanyagul szerkesztették össze. Igazság szerint

Hám nem hibáztatható azért, mert észrevette apja meztelenségét; és Noé nem sújthatta
ilyen kemény átokkal Hám ártatlan fiát, Kánaánt, különösen akkor nem, ha ez a
meggondolatlan tett volt Hám egyetlen hibája. A szövegnek ez a része: „Hogy felserkene
Noé mámorából, és megtudá, amit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala..." - az
elbeszélés hézagos voltára utal, amelyet a kasztrálásról szóló midrás töltött ki. Noé
átkából világos, hogy a bűnös nem Hám, hanem a kis Kánaán volt. „Hám, Kánaán atyja"
nyilván szerkesztői betoldás.
2. A mítosszal azt akarták bizonyítani, hogy a héberek jogosan jártak el akkor,
amikor leigázták a kánaánitákat - Kánaán Chnasz volt a föníciaiaknál, Agénór a gö-
rögöknél. Egy midrás még szodómiával tetézi Hám bűneit. A Leviticus 18. fejezete a
kánaániták szexuális vétkeinek hosszú listáját sorolja fel; a Királyok I. könyve (14, 24.)
pedig így vádolja Roboám alattvalóit: „És valának férfi paráznák is az országban, és
cselekedének a pogányok minden utálatos vétkei szerint, akiket az Úr kiűzött volt az
Izrael fiai előtt." A midrás hangsúlyozza Sém hébereinek szexuális mértéktartását, és
Isten áldását kiterjeszti Jáfet valamennyi fiára, akik immár csatlakoztak hozzájuk.
3. „Jáfet" nem más, mint a görög Iapetosz, akinek Aszia Prométheuszt szülte, s aki
így a vízözön előtti emberi nem őse. Iapetosz kultusza Kilikiában élt; e területen laktak
korábban az úgynevezett „tengeri népek" (1. 30. i), akik azután elfoglalták Kánaán
földjét, átvették a héber nyelvet, és - amint azt Sámson és Delila történetéből tudjuk -
összeházasodtak a héberekkel. Sém és Jáfet ivadékai összefogtak a kánaániták - Hám fiai
- ellen, s leigázták őket; e történeti helyzetnek ad Noé átka mitikai alapot. Egy szójáték
révén (Zsoltárok 105, 23. és 106, 22.) Hámot az Egyiptom megjelölésére szolgáló
Kemivel („fekete") azonosították. A Genezis 10, 6. szerint Hám nemcsak Micráim
(Egyiptom), hanem Pút (Punt) lakóinak, vagyis a Szomáli-part négereinek őse is; sőt tőle
származtak Khús (Etiópia) négerei is, akiket rabszolgaként importáltak Palesztinába. Azt
222 B. Szanhedrin 72a-b, 108b; B. Peszáchim 113b; Tanchúmá Buber Gen. 49-50; Tanchúmá Noach 13, 15;
Gen. Rab. 341.
223 Gen. Rab. 272, 338-39; Tanchúmá Buber Gen. 30; Tanchúmá Noach 9; Lev. Rab. 20. 1; Batté Midrásóth
II. 237. (116)

a felfogást, amely szerint a négerek arra vannak kárhoztatva, hogy a világosabb bőrű
embereket szolgálják, igen szívesen vették át a középkori keresztények; a járványok
következtében nagy hiány volt olcsó munkaerőben, s így kívánatosnak tűnt a
rabszolgaság visszaállítása.
4. Sém, Hám és Jáfet mítosza kapcsolatban áll egy görög mítosszal, amely arról
szól, hogy öt testvér - Koiosz, Kriosz, Hüperión, Iapetosz, Kronosz - összeesküdött apja,
Uranosz ellen. Kronosz kiherélte Uranoszt, és elfoglalta a helyét; Tzetzész bizánci
mítoszíró szerint később vele ugyanezt cselekedte Zeusz, Poszeidón és Hadész
segítségével. Egy hurrita eredetű hettita mítoszban Anu főisten nemi szervét leharapta
fellázadt fia és pohárnoka, Kumarbi, aki tette után jókedvűen nevetgélt (mint a héber
mítoszban Hám), míg Anu meg nem átkozta. Bübloszi Philón Szank-huniathónt idézve
elmondja, hogy Él isten maga herélte ki apját, Uranoszt. A tulajdon apja ellen ilyen
szörnyű bűnt elkövető fiú motívumát a Genezis szerkesztői annyira borzalmasnak
találták, hogy a szövegből teljesen kihagyták azt, amit Hám (117) Noéval művelt.
Hasonlóképpen a görögök sem írtak Kronosz kiheréltetéséről egészen a keresztény
időkig; Platón az Államban és az Euthüphrónban még Uranosz kasztrálását is tagadta.
Mindazonáltal a zsidóknál fennmaradt a mítosz, mely szerint Noé elvesztette
férfiasságát, és ennélfogva nem lehetett többé Isten papja. Hogy Kánaán a kasztrálást
zsinórral hajtotta végre, valószínűtlenül hangzik, eredetileg valószínűleg úgy mesélték,
hogy Noé kertészkését használta.
5. Noha Istennek közösségébe nem volt szabad eunuchokat felvenni
(Deuteronomium 23, 1.), az izraeliták a régi időben kasztrálták csatában foglyul ejtett,
nem körülmetélt ellenségeiket. Az egyiptomiaknál is megtaláljuk ezt a harci szokást,
amikor az i. e. XIV. és XIII. században az úgynevezett „tengeri népek" ellen hadakoznak.
Sámuel I. könyvében (18, 25-27.) azt olvassuk, hogy Dávid kétszáz filiszteus előbőrét
szolgáltatta be Saul királynak jegyajándék gyanánt, s ezért megkapta feleségül a király
leányát, Mikált. Ez a szokás, amely eredetileg talán mágikus védelmet jelentett a megölt
ember szellemének bosszúja ellen, ma is él az arabok között.
6. Jáfet fiai a Genezis 10, 2. szerint: Gómer, Mágog, Madai, Jáván, Tubái, Mésekh és
Thirász. Ma általában az a vélemény alakult ki, hogy Gómer az anatóliai kimmerekkel
azonos; Mágog Góg armeniai királysággal (Ezékiel 38, 1. és köv.), amely előfordul az i. e.
XIV. századból való Tell el-Amarna-i levelekben; Madai Médiával; Jáván Ióniával. Jáván
fiai közül (akiket a Genezis 10, 4. sorol fel) Elísaht a ciprusi Alasziával, Kitthimet egy
másik ciprusi néppel, Tarsist a dél-spanyolországi tartésszosziakkal, Dodánimot
(pontosabban Rodanimot) pedig a rodosziakkal szokták azonosítani. Tubái az anatóliai
tibarénokat jelenti (l. 19. 2); Mésekh ezek szomszédait, a moszkhokat; Thirász azt a
népet, amelyet egy i. e. XIII. századi egyiptomi dokumentum tursa (turusa) néven említ,
mint egy tengeri konföderáció tagját; talán a kalózkodó türszénekről van szó, akiknek
egy része egészen az i. e. VI. századig birtokolta Lémnosz és Imbrosz égei-tengeri
szigeteket, más részük pedig Itáliába vándorolt, ahol etruszk néven vált ismertté. (118)

22
Bábel tornya
a) Noé leszármazottai együtt vándoroltak országról országra, lassan haladva

napkelet felé. Amikor Sineárban egy síkságra érkeztek, így szóltak egymáshoz:
„Égessünk téglákat, hogy várost építsünk magunknak meg egy égig érő tornyot. Váljunk
egy néppé, máskülönben szerteszét szóródunk a földön." Legott munkához is láttak,
rakták a téglasorokat, és habarcs gyanánt szurkot használtak. Isten figyelte őket, s ezt
gondolta: „Amíg ezek egy nép maradnak, egy nyelven beszélnek, addig mindent véghez
tudnak vinni, amit csak akarnak... Zavarjuk hát össze a nyelvüket, s támasszunk
félreértéseket közöttük." Így is cselekedett. Erre tüstént félbeszakadt a torony építése, és
az építők elszéledtek minden irányban. A torony romjait Bábelnak nevezték el az
emberek, mivelhogy Isten összezavarta az emberiség nyelvét, és az egyetlen népet
hetven népre osztotta.224
b) Némelyek szerint Bábel tornyát Nimród emelte, aki „hatalmas vadász vala az
Úr előtt", s a torony építése előtt már több várost alapított. Miután uralmat nyert Noé
valamennyi ivadéka fölött, várat épített egy kerek sziklán. Cédrusfából való nagy trónust
helyezett el a tetején, amely egy másik, vasból készített trónust tartott, ez pedig egy nagy
réztrónust; e fölött volt egy ezüst trónus, amelyen egy arany trónus állott. E piramis
csúcsán Nimród óriási drágakövet helyezett el, azon ült ragyogó pompában, s hódolt
neki az egész világ.225
c) Nimród apja Khús volt, Hámnak idős korában született fia. Hám titokban
Khúsnak adta azokat a ruhákat, amelyeket Isten állatbőrökből készített Ádám és Éva
számára. Ezeket Sémnek kellett volna örökölnie Noétól, de Hám ellopta. Khús jól
elrejtette a ruhákat, s később Nimródra hagyta. Nimród húszéves korában öltötte
magára először e szent ereklyéket, és akkor roppant nagy lett testi ereje; Isten megadta
neki, hogy bátor és ügyes legyen a vadászatban. Valahányszor zsákmányt ejtett, mindig
oltárt emelt, és áldozatot mutatott be Istennek.
d) Húsz esztendő elteltével háború tört ki Hám fiai és fő ellenségeik, Jáfet fiai
között. Eleinte az utóbbiak kerekedtek felül, de azután Nimród maga köré gyűjtött Hám
fiai közül négyszázhatvanat meg Sém fiai közül nyolcvan válogatott zsoldost, s ezzel a
sereggel szétverte Jáfet fiait. Hám fiai ezután királyukká koronázták Nimródot, aki
kormányzókat meg bírákat nevezett ki királyságának egész területén, és Thárét, Nákhor
fiát tette meg a sereg vezérévé. Tanácsadói azt javasolták neki, építtessen fővárost a
keleti síkságon. Nimród megfogadta a tanácsot, és az új várost (119) Sineárnak nevezte
el, mivel - úgymond - „Isten összezúzta ellenségeimet". Nimród végül Sém fiait is hatalma
alá hajtotta. Azok adóztak neki, hódoltak előtte, és Sineárba költöztek, ahol Hám és Jáfet
fiainak szomszédságában éltek, továbbra is megtartván a héber nyelvet.
e) A dölyfössé vált Nimród gőgjében több gonoszságot cselekedett, mint bárki
emberfia a vízözön óta. Kőből és fából bálványokat emeltetett, amelyeket mindenkinek
imádnia kellett. A fia, Mardon még nála is gonoszabb volt - innen ered a mondás:
„Gonosz szülők, gonosz gyermek." Nimród és népe emelte a Bábel tornyát, fellázadván
Isten ellen. Bosszút akarok állni őseimért, akiket Isten vízbe fojtott - mondotta Nimród. -
Ha újabb vízözönt küld, én biztonságban leszek, mert a tornyom még az Ararátnál is
224 Genezis 11, 1-9.; PRE, 24. fej.

225 Mid. Ha-gádól Gen. 188; Gaster: Ma'aszijjóth 2; Ginzberg: LJ, V. 201, n. 87.

magasabb lesz." Az volt a szándékuk, hogy a toronyról megtámadják az eget, elpusztítják
Istent, és helyette bálványokat állítanak fel.226
f) Hamarosan hetven mérföld magasra nőtt a torony. Keleti oldalán hét lépcső-
feljáró volt, azokon hordták fel a téglákat a csúcsra; utána a nyugati oldalon jöttek le,
ahol ugyancsak hét lépcsőzet támaszkodott a falhoz. Ábrahám, Tháré fia megtekintette
az építkezést, és Isten nevében megátkozta az építőket: mert ha valamelyikük elejtett
egy téglát, s az összetört, valamennyien sopánkodtak, de ha egy ember zuhant le, és
halálra zúzta magát, a körülötte állók még a fejüket sem fordították arrafelé. Amikor
Nimród emberei nyilakat lődöztek fel az égbe, Isten angyalai azokat mind elkapdosták,
majd - hogy az íjászokat elámítsák - vérrel bekenve visszahajigálták. Az íjászok
kiáltoztak: „Megöltük az ég lakóit mind!"227
g) Isten akkor így szólt a trónjához legközelebb álló hetven angyalhoz: „Menjünk
le, és zavarjuk össze a nyelvüket, csináljunk egy nyelvből hetvenet!" És így is cselekedett,
mire az építők tüstént megzavarodtak, nem értették meg egymást. Ha egy kőműves azt
mondta valamelyik téglahordónak: „Adj habarcsot!", az habarcs helyett téglát adott a
kezébe, mire a kőműves feldühödött, s a téglával agyonsújtotta a munkást. Az általános
zűrzavar miatt sok gyilkosság történt a toronyban és alant a földön is; a munka egyre
lassult, végül egészen abbamaradt.
Ami a tornyot illeti: egyharmadát elnyelte a föld; másik harmadát az égből jött tűz
pusztította el; a maradék fennmaradt mind a mai napig. Ez a maradvány még mindig
olyan magas, hogy a tetejéről Jerikó távoli ligetei sáskarajnak tűnnek; és olyan ritka
odafent a levegő, hogy szédülést okoz. Mindazonáltal a torony nem látszik olyan
magasnak, mint amilyen a valóságban, mivel alapzata rendkívül széles.228
h) Most már minden nemzetség a maga külön nyelvén beszélt, saját országot vá-
lasztott, saját városokat alapított, néppé vált, és nem ismert el közös uralkodót. Isten
hetven angyalt bízott meg, hogy vigyázzanak e különálló népekre. De kijelentette:
„Ábrahám ivadékai fölött Magam fogok őrködni, és ők maradjanak hívek a héber
nyelvhez."229
i) Mindezek ellenére Nimród még tovább uralkodott Sineárban, és újabb váro-
sokat épített: Erekhet, Akkádot és Kálnéht. Ezeket megtöltötte lakosokkal, uralkodott
rajtuk, és felvette az „Amrafel" címet.230 (120)
j) Végül Izsák fia, Ézsau véletlenül összetalálkozott Nimróddal, amikor mind-
ketten vadászaton jártak. Ézsau megölte Nimródot, elvette tőle a szent ruhákat, s így ő is
nagyon erős lett mindaddig, amíg később Jákob el nem lopta a sátrából a ruhákat,
mondván: „Fivérem nem érdemel ekkora áldást!" Jákob gödröt ásott, abba temette be a
holmikat.231
1. A Bábel tornyáról szóló régi mítosznak ez az i. sz. XII. századbeli zsidó vál-
tozata erős hasonlóságot mutat azzal a mítosszal, amelyet az V. században élt keresztény
író, tarragonai Orosius közölt Hét könyv a pogányok ellen [Historiarum ad-versus
paganos libri VII] című művében. Orosius valószínűleg zsidó tannaita forrásokat
226 Széfer Ha-jásár 22-31; Tanchúmá Noach 18, 19.

228 Széfer Ha-jásár 22-31; B. Szanhedrin 109a; PRE, 24. fej.
230 PRE, 24. fej.
231 PRE, 24. fej.

használt fel - bár másod- vagy harmadkézből merítve -; azt írja, hogy a torony magassága
öt és fél mérföld, kerülete tíz mérföld volt, száz rézkapuval látták el, és
négyszáznyolcvan emeletből állott. Ugyancsak Orosius szerint Nimród unokája, Ninusz
építette Ninive városát. A Genezis viszont (10, 11.) Assurt nevezi a város alapítójának.
2. Haupt véleménye szerint Nimród, Khús fia (akinek neve Nebrod, Nebron
alakban is előfordul) azonos Nazimarattasszal, Babilónia egyik kassu [kasszita] ki-
rályával. A kassuk - akik nem voltak sem sémiták, sem indoeurópaiak - az Asszíriát
Médiától elválasztó hegyvidékről ereszkedtek le, Khús vagy Kassu földjéről (a mostani
Kurdisztán), megdöntötték a babiloni amorita dinasztiát, és az i. e. XVI. századtól az i. e.
XII. századig ők uralkodtak az ország felett. Istenségük neve Kassu volt, ennélfogva
királyaikra ráillik a „Khús fiai" megjelölés. Egy másik kassu istenség Murudas volt, akit
Ninurtával azonosítanak; lehetséges, hogy az utóbbiból fejlődött ki a Nimród név.
Elődeihez és utódaihoz hasonlóan Nimród „nagy vadász" lehetett, mert emlékművein
úgy ábrázolják, amint éppen oroszlánokat, vadbikákat és kígyókat öl meg - ez
szimbolikus aktusnak látszik, valószínűleg a koronázási szertartáshoz tartozott. A
mítosz talán azt a hagyományt őrzi, hogy Nazimarattast eleinte dicsőség övezte, később
azonban megalázta őt I. Adadnirári asszír király (az i. e. XIV. században). E hagyomány
egyértelműségét azonban megzavarta az a körülmény, hogy egy másik Khús is létezett -
egy etiópiai királyság, amelynek Meroé (121) volt a központi területe. Ez az ország,
amelyet Ézsaiás is megemlít (18, 1.) [a Károlyi-fordításban szerecsenország], etnikai
kapcsolatban állt Dél-Arábiával. A Genezis 10, 8-ban említett Khús kassu volt (Nimród,
„Khús fia"); az előző versben említett Khús pedig több dél-arábiai népnek az őse; tehát
itt a másik Khúsról van szó.
3. Nimród hebraizált neve (a „lázadni" jelentésű marod igéből) megerősíti azt a
hiedelmet, hogy gonosz ember volt. Az i. sz. VII. századból való Chronicon Paschale című
bizánci krónika szerint a perzsák Nimródnak nevezték az Órión-csil-lagképet; a mű
szerzője ily módon összekapcsolja Nimródot a fellázadt Semcházáj angyallal (l. 18. f) és a
görög Órión hérosszal, egy másik „nagy vadásszal", aki szintén megsértette istenét.
4. A Nimród-hagyomány mégis két másik mítoszhoz kapcsolódott az idők folyamán. Az
egyik: Szamáel lázadása Él ellen (l. 13. b. c). A másik egy hettita mítosz: Kumarbi
megalkotja Ullikummit, a kő-óriást, s annak fejéről akarja megtámadni az ég hetven
istenét (l. 8. 3). Egy nyilván ugyanebből a forrásból származó görög mítosz arról szól,
hogy az óriás Alóeidai az Ossza hegyre rakták fel a Pélion hegyet, s onnan akartak
támadást intézni Zeusz Olümposza ellen.
5. A Genezis 14, 1. szerint Amrafel Sineár királya; a Targum szerint Babilónia
királya; Josephus A zsidók története c. művében pedig így fordul elő: Amarapszidesz. Van
olyan kutató, aki a törvényalkotó és városépítő Hammurapi babilóniai királlyal (i. e.
1728-1686) azonosítja, jóllehet ma már általában az a vélemény alakult ki, hogy Sinar az
akkád Sankhar volt; ez az ország Babilóniától északnyugatra terült el.
6. Ezek a korai héber hagyományok új erőre kaptak és kibővültek akkor, amikor
II. Nabukodonozor király (i. e. 604—562), egy másik nagy szervező, aki szintén erő-
szakkal népesítette be az általa alapított városokat, sok júdait telepített át Babilóniába.
Az északi izraeliták nagy többségét már korábban elhurcoltatta II. Szargon [Šarrukînu]
asszír uralkodó (i. e. 721-705). Nabukodonozor azért hurcoltatta el a júdaiakat, mert
munkaerőre volt szüksége Babilon helyreállításához: a város ugyanis súlyos károkat
szenvedett i. e. 689-ben, amikor Szanhérib kifosztotta és felgyújtotta a zikkurat néven
ismeretes óriási terasz-templomokat.
7. Sokáig Birsz Nimrud magas tornyát vélték Bábel tornyának. Az ékírásos feli-
ratok megfejtése nyomán azonban kiderült, hogy Birsz Nimrud Borszippa városának

bástyatomya volt. Ma már általános az a vélemény, hogy Bábel tornya magában Babilon
városában keresendő. Minden valószínűség szerint arról a hatalmas toronyról van szó,
amelynek sumér nyelven Etemenanki („az ég és föld alapításának háza") volt a neve; ez
abban a központi templom-komplexumban állt, amelyet Észagilának neveztek („ház,
amely magasra emeli a fejét").
Babilont 1899-1918 között tárták fel a Német Orientalista Társaság ásatásai. A
város helye azonban már korábban is ismeretes volt, mivel a maradványokat rejtő
dombot - a mai El Hilla mellett - az arabok Babilnak nevezték el. A szóban (122)
megőrződött a város nevének ősi akkád formája: Bab-Ili („Isten kapuja"). Bábel bibliai
interpretálása - amely szerint a név az „összezavarni" jelentésű balal igéből származik -
a népi etimológia egyik korai és klasszikus példája.
8. A „bábeli nyelvzavar" mítoszában való hiedelem újabb tápot kapott akkor,
amikor Borszippában felfedeztek egy másik feliratos emléket II. Nabukodonozor
korából. Tartalma: a régóta omladozó helyi zikkurat csonkán maradt, építője nem
készült el vele; ezért Marduk isten rábeszélte szolgáját, a királyt, hogy fejezze be. Nimród
fiának, Mardonnak a neve szintén „lázadót" jelent, de lehetséges, hogy a Marduk név
eltorzult formája.
A Nabukodonozor által Babilóniába hurcolt júdabeliek nyilván csodálkozva tapasztalták,
hogy már ott élő sorstársaik milyen sokféle dialektust beszélnek. Mindazonáltal - úgy
látszik - sokkal régebbi az a hiedelem, hogy Isten összezavarta az emberiség közös
nyelvét. Khorénéi Mózes (i. sz. V. sz.) is megemlíti Örmény Történetében [Nagy-
Örményország története], amikor Xiszuthroszról meg a bárkáról ír (1. 20. 5).
9. Orosiushoz hasonlóan Szent Jeromos is magával Babilonnal azonosítja Bábel
tornyát. Hérodotosz szerint a város külső falainak kerülete meghaladta az ötvenöt
mérföldet. A belső, úgynevezett Királyi Város kerülete hozzávetőleg hét mérföld volt
(nem sokkal kisebb, mint a toronyé), s belső falainak magassága meghaladta a száz
yardot.
10. A Nabukodonozor által deportált kényszermunkások könyörtelen hajszolása
szolgálhatott alapul ahhoz az eleven leíráshoz, amely elbeszéli, hogyan jártak fel-le a
munkások csapatai a toronyhoz épített lépcsőkön, és hogy mi történt, ha leesett egy
tégla. Nabukodonozor palotái szintén „oly magasra emelkedtek, mint a hegyek, s
arannyal, ezüsttel, drágakövekkel voltak ékesítve" - talán ez a magyarázata Nimród
extravagáns trónus-piramisának. Negyven évvel később Dareiosz perzsa király (i. e. 522-
486) megkezdte azt a pusztítást, amelyet oly gyakran jövendölt meg Ézsaiás és Jeremiás;
fia, Xerxész folytatta a rombolás művét. Arrianosz szerint Nagy Sándor (i. e. 356-323)
komolyan foglalkozott Babilon restaurálásának gondolatával, de kiszámította, hogy csak
a törmelék eltakarítása tízezer embernek több mint kéthónapi munkájába kerülne.
Időközben a lakosság a Tigris melletti Szeleukeiába települt át, és Josephus korában (az
i. sz. I. század végén) a zikkuratok már mind teljesen elhanyagolt állapotban voltak.
11. Azt a bibliai hagyományt (Genezis 10, 10.), amely Babilont Erekh, Akkád és
Kálnéh ősrégi városokkal állítja egy sorba, még eddig nem cáfolták meg. (123)

23
Ábrahám családfája
a) Íme Ábrám leszármazása. (Isten később az Ábrahám nevet adta neki.) Sémtől
származott az idősebb ágon, Noé fiától:
Sém nemzette Arpaksádot két esztendővel a vízözön után.

Arpaksád harmincöt éves korában nemzette Séláht.
Séláh harmincéves korában nemzette Hébert.
Héber harmincnégy éves korában nemzette Péleget.
Péleg harmincéves korában nemzette Réut.
Réu harminckét éves korában nemzette Sérugot.
Sérug harmincéves korában nemzette Nákhort, az elsőt.
Nákhor huszonkilenc éves korában nemzette Thárét.
Tháré hetvenéves korában nemzette Abrámot, a második
Nákhort és Háránt.232
b) Ábrám Szárait vette feleségül, aki a féltestvére volt oly módon, hogy ugyanazon
apától, de különböző anyától születtek; mivel Thárénak két felesége volt - az egyik
Amitlai, Karnabo leánya, a másik pedig Edna, egy idősebb, szintén Ábrám nevű
rokonának a leánya. A második Nákhor unokahúgát, Milkhát, Hárán leányát vette
feleségül. Hárán feleségének neve feledésbe merült, de az ismeretes, hogy ő szülte
Háránnak Lótot meg a másik leányát, akinek Jiszkáh volt a neve. Némelyek úgy mondják,
hogy Szárainak is Hárán volt az apja.233
c) Hárán fiatalon hunyt el. Halála után Tháré Ábrámmal, Száraival és Lóttal el-
hagyta Ur városát, ahol született, hogy Hárán földjén telepedjen le. A második Nákhor
Úrban maradt őseivel, akik még mind éltek akkor, Sém hatszáz esztendőt élt meg,
Arpaksád négyszázharmincnyolcat, Séláh négyszázharminchármat, Héber
négyszázhatvannégyet, Péleg kétszázharminckilencet, Réu szintén kétszázharminc-
kilencet, Sérug kétszázharmincat, az első Nákhor száznegyvennyolcat, Tháré két-
százötöt.234
d) A kaldeai Ur városa az alapítójáról kapta nevét. Keszed fia, Ur alapította, Noé
egyik ivadéka. Gonosz, zsarnoki uralkodó volt, s alattvalóit bálványimádásra kény-
szerítette. Ábrám egyik őse, Réu feleségül vette Ur leányát, Orát, tőle született fiát
Sérugnak nevezte el, abbeli aggodalmában, hogy fia majd elfordul a gonoszság felé. (124)
Sérug a maga fiát, az első Nákhort megtanította a kaszdimok (kaldeusok) asztrológiai
tudományára. Nákhor a Tháré nevet adta fiának, emlékezésül arra a szenvedésre,
amelyet akkor kellett elviselnie, amikor Úrban hollók megszámlálhatatlan sokasága
lepte el a vetéseket. Tháré Edna apjának tiszteletére Ábrámnak nevezte el fiát, akit a
kaldeai Jiszkáh szült neki.235
e) Némelyek szerint Ábrám volt a legfiatalabb Tháré fiai közül; mások viszont úgy
mondják, hogy ő volt az elsőszülött.236
232 Genezis 11, 10-32.; 20, 12.

233 Jubileumok könyve 11. 1-15; B. Bábá Bathrá 91a; PRE, 26. fej.
234 Genezis 11, 10-32.
235 Jubileumok könyve 11. 1-15.
236 Genezis 11, 26-27.; Széfer Ha-jásár 27.

*
1. A patriarchák nevét azonosították olyan helyek vagy etnikai csoportok nevé-
vel, amelyeket történeti dokumentumokból ismerünk. Ennélfogva valószínű, hogy a
patriarchák nevei az ősök vándorlásával kapcsolatos régi tradíciók mitikus marad-
ványai. Arpaksád, akit Josephus „a kaldeusok ősapjának" nevez, alighanem Arrap-kha
földjére utal, kiegészítve az akkád „sadu" szóval, amely hegyet, hegyvidéket jelent. Ezek
az „arrapkhai hegyek" veszik körül a modern Kirkukot, amellyel Arrap-khát azonosítják.
Séláh egy istenség neve lehetett; erre utal Matuzsálem összetett neve (Genezis 5, 21. és
köv.), amelynek jelentése „Séláh embere", mint ahogyan Isbaál jelentése „Baál embere",
Héber, az ibrim vagy héberek névadó őse, talán ama számos terület valamelyikével
hozható kapcsolatba, amelyeket héber és asszír források „a folyón túl" megjelöléssel
emlegetnek (éber ha-nahar, Királyok I. könyve 5, 4.). Péleg egy város neve, amely az
Eufrátesz középső szakaszának vidékén állott; a Mariban talált levelek említést tesznek
róla. Réu mint személynév fordul elő ugyanezekben a dokumentumokban; valószínűleg
Rakhilu várossal azonosítható, amely ugyancsak azon a környéken terült el. Sérug
azonos Szarugi várossal, Hárán és Kárkemis között. Nákhor azonos Nakhuru vagy Till
Nakhiri várossal, amely előfordul a Mari városban talált levelekben és az i. e. XVIII-XII.
század között készült asszír feliratokban; Hárán közelében feküdt. Ugyancsak Hárán
közelében épült Tháré városa, amely Till Turahi néven fordul elő az i. e. IX. századból
való asszír feliratokban.
2. A patriarchák életkora: Ádám 930, Séth 912, Énós 905, Kénán 910, Mahalá-lél
895, Járed 962, Énókh 365, Matuzsálem 969, Lámekh 777, Noé 950, Sém 600, Arpaksád
438, Séláh 133, Héber 464, Péleg 239, Réu 239, Sérug 230, Nákhor 148, Tháré 205
esztendeig élt állítólag. A héber fantázia ebben a vonatkozásban még szerénynek
mondható, mert a babilóniaiak összehasonlíthatatlanul hosszabb életkort (125)
tulajdonítottak vízözön előtti királyaiknak. Elegendő példa gyanánt az öt első nevet
felsorolni: Alulim 28800, Alalgar 36000, Enmenluanna 43200, Enmengalanna 28880,
Dummuzi, a Pásztor 36000 esztendeig uralkodott stb. E babilóniai lista, amelynek egyik
változatát Bérósszosz is feljegyezte, egy tekintetben megegyezik a patriarchák
életkorára vonatkozó bibliai listával: az életévek irreálisan nagy száma fokozatosan
csökken egészen a történelmi korig, amikor királyok és patriarchák életkora egyaránt
emberire zsugorodik. A régi Közel-Keleten, ahol a hosszú életet a legnagyobb áldásnak
tekintették, a korai mitikus királyok és patriarchák félig-meddig isteni mivoltát oly
módon akarták kifejezésre juttatni, hogy tízzel, százzal, ezerrel megszorozták
uralkodásuk vagy életük éveit.
3. Hárán (asszír Kharran, „út") jelentős kereskedőváros volt a Ninivéből
Kárkemisba vezető karavánút vonalán, azon a ponton, ahol találkozott a Damaszkusz
felé vezető főúttal. Ma is megvan a Balikh folyónál, Tell-Halaftól hatvan mérföldre
nyugati irányban.
4. Mivel a holló magányosan élő madár, a mezopotámiai vetéseket pusztító
„hollók" nyilván seregélyek voltak, amelyek nagy rajokban szoktak repülni. Az is
lehetséges, hogy a vetéseket olyan törzs tagjai pusztították el, amelynek holló volt a
totemállata; talán midianita nomádok a szíriai sivatagból. A Bírák 7, 25-ben említett
Oreb („holló") midianita fejedelem volt.
5. Ábrám családfájával azt akarták megmutatni, hogy Izrael ősatyái
valamennyien bölcsek, erényesek és elsőszülöttek voltak; a végleges részleteket is
nyilván ennek megfelelően szerkesztették össze. Hárán születése egy Háránban eltöltött
időszakra utalna, bár a két név etimológiailag nem azonos, és Hárán állítólag már előbb

halt meg Ur városában. A „Nákhor" név ismétlése arra enged következtetni, hogy jóllehet
a Genezis 11, 26-27. szerint Tháré fiai születésük sorrendjében így következtek egymás
után: Ábrám, a második Nákhor és Hárán - mégis Nákhort tekintették az elsőszülöttnek,
mivel ő apai nagyapjának nevét viselte. Ez a szokás ma is megvan a Közép-Keleten.
Továbbá: Tháré feleségül vette unokahúgát, Ednát, Ábrám leányát; második fiuknak
tehát szintén az Ábrám nevet kellett viselnie. Ilyenforma értelem rejlik annak a midrás-
hagyománynak a mélyén, hogy Ábrám fiatalabb volt Nákhornál, noha csak akkor
kaphatta volna ezt a nevet, ha nem a harmadik, hanem a második fiú lett volna.
6. A Leviticus 20, 17. szigorúan tiltja a vérfertőző házasságot. Ezért az Ábrám
házasságát kommentáló midrás-írók kénytelenek voltak figyelmen kívül hagyni a
Genezisnek azt a világos közlését (20, 12.), hogy Szárai Ábrámnak féltestvére volt, más-
más anyától. Ehelyett úgy állították be a dolgot, hogy Szárai Ábrám fivérének volt a
leánya - az ilyen házasságot megengedte a mózesi Törvény. Mindamellett a más anyától
született féltestvérek közötti házasság igen gyakori volt Egyiptomban - Ábrámot a bibliai
mítosz Egyiptommal kapcsolja össze -, és Izraelben is törvényesnek számított egészen
Dávid király koráig. (126)

24
Ábrahám születése
a) Tháré volt Nimród seregeinek fővezére. Egy este a király udvaroncai, taná-
csosai, csillagjósai összejöttek a házában, és vigadoztak. Ugyanazon az éjszakán született
meg Tháré fia, Ábrám. Amikor a vendégek hazafelé menet felnéztek az égre, látták, hogy
egy hatalmas üstökös száguld kelet felől a látóhatár szélén; négy csillagot nyelt el az
égbolt különböző részein. Az asztrológusok ámulatba estek, mivel tudták, hogy mit jelent
ez a látvány, és suttogva mondták egymásnak: „Tháré újszülött fiából hatalmas uralkodó
lesz. Ivadékai megsokasodnak, királyokat fosztanak meg trónjuktól, birtokukba veszik
országaikat, és övék lesz az egész föld az idők végezetéig."
Reggel ismét összejöttek a csillagjósok, és így beszéltek egymás között: „Nimród,
a mi urunk nem látta az üstököst. Ha most majd hall róla valamit, minden bizonnyal
megkérdezi tőlünk: »Miért nem szóltatok nekem, hogy ilyen nagy csodajelet láttatok?«
És megölet bennünket. Jobb lesz, ha magunktól elmondjuk neki."
Így is cselekedtek, majd ezt tanácsolták Nimródnak: „Vedd meg Tháré újszülött
fiát, és ölesd meg, nehogy felnövekedvén fiakat tudjon nemzeni, akik elpusztítják a te
utódaidat, ó király és a mi ivadékainkat."
Nimród maga elé hívatta Thárét, és ráparancsolt: „Add el nekem a fiadat!" Tháré
így válaszolt: ,Bármit parancsol a király az ő szolgájának, annak meg kell lennie. De
alázatosan kérem uram tanácsát egy bizonyos dologban. Tegnap este asztalomnál evett
Aajun, a te tanácsadód. Azt mondta: »Add el nekem azt a nagy, gyors lábú csődört,
amelyet a minap kaptál ajándékba a mi urunktól, és én megtöltöm a házadat arannyal,
ezüsttel, kiváló takarmánnyal.« Kérlek, uram, mondd meg, miként válaszoljak neki, hogy
meg ne sértsem?"
Nimród haragosan kiáltott fel: „Hogy lehetsz olyan ostoba, hogy egyáltalán fi-
gyelembe veszel egy ilyen ajánlatot? Nincs-e elég ezüstöd meg aranyad? És mit érnél
azzal a takarmánnyal meg abrakkal, ha eladnád az én ajándékomat, azt a csődört,
amelynél remekebb paripa nincs az egész világon?"
Tháré szelíden felelte: „Nem azt parancsolja-e nekem a király, hogy adjam el a
fiamat? És nem akarja-e elpusztítani? És mit érnék én a sok ezüsttel meg arannyal
örökösöm halála után? Kincseim nem szállnának-e a királyra, ha gyermektelenül halnék
meg?" (128)
Nimród erre még haragosabb lett; Tháré azonban békítő hangon ezt mondta:
„Mindenem a király kezében van! A király azt teheti az ő szolgájával, amit akar. El-
veheti a fiamat minden fizetség nélkül."
„Azt nem akarom - mondta Nimród -, hanem jó áron kívánom megvenni a
gyermeket."
„Megengedné-e az én uram, hogy egy csekély kegyet kérjek tőle? - kérdezte
Tháré, s miután engedélyt kapott rá, így folytatta: Adj nekem három napot, hogy
beszélhessek a lelkemmel meg a rokonaimmal. Azt szeretném, hogy szívesen tegyük
meg, amit a mi urunk haragosan követel."
Nimród megadta a kért haladékot, és a három nap elteltével szolgái elvitték hozzá
a gyermeket. Tháré jól tudta, hogy ha ellene szegül a parancsnak, őt is, rokonait is
kardélre hányatja a király. Ezért cselhez folyamodott. Egy rabnő ugyanazon az éjszakán
szült fiúgyermeket, amelyen Ábrám megszületett. Tháré ezt a csecsemőt adta oda a
királynak, aki ezüsttel és arannyal fizetett érte.

Nimród kiloccsantotta a csecsemő agyvelejét, és hamarosan elfelejtette az egé-
szet. Tháré egy barlangban rejtette el Ábrámot egy kiválasztott dajkával, és minden
hónapban élelmet vitt nekik. Isten gondját viselte Ábrámnak a következő tíz eszten-
dőben; sőt némelyek szerint Tháré csak akkor engedte meg Ábrámnak a barlang el-
hagyását, amikor már tizenhárom éves volt. A barlangban élve Ábrám sohasem látta sem
a napfényt, sem a holdvilágot. Amikor végül előjött, a szent héber nyelvet beszélte,
megvetette a szent ligeteket, utálta a bálványokat, és bízott Teremtőjének erejében.237
Ábrám felkereste őseit, Noét és Sémet, akiknek házánál harminckilenc évig ta-
nulmányozta a Törvényt; de származását senki sem ismerte.238
b) Egy másik elbeszélés szerint maga Nimród király járatos volt az asztrológiá-
ban, s a csillagokból megtudta: hamarosan olyan gyermek születik, aki majd megdönti a
király által imádott isteneket. Maga elé hívatta tehát főembereit és tanácsadóit, s
megkérdezte tőlük: „Mit tehetnék a végzet e gyermeke ellen?" Azok a következő tanácsot
adták: emeltessen egy nagy épületet, s vitessen oda minden várandós asszonyt; a
kapukhoz állítson őröket; küldjön az épületbe bábákat, hogy figyeljék a szülő
asszonyokat, és minden fiúgyermeket tüstént öljenek meg. „De minden leánygyermeket
kímélj meg - tették hozzá -, s akik leányt szültek, azokat öltöztesd királyi bíborba,
halmozd el őket ajándékokkal, mondván: »Ez adassék meg ezentúl minden leányt szülő
anyának!«"
Nimród megfogadta tanácsukat. A gyermekmészárlás láttán az angyalok szem-
rehányást tettek Istennek: „Nem látod - kiáltották -, hogyan gyilkoltat le ártatlanokat az
istenkáromló Nimród?" Isten így válaszolt az angyaloknak: „Én sohasem alszom,
sohasem fordítom el a szememet, hanem vagy nyíltan, vagy titokban mindent figyelek,
ami a földön történik. Hamarosan megbüntetem őt."
Amikor Tháré észrevette, hogy Amitlai hasa növekedni kezd, orcája pedig ha-
lovány, megkérdezte tőle: „Milyen szenvedés gyötör, feleség?" „Ez a szenvedés a (129)
qolsani, minden évben rám jön" - felelte Amitlai. „Fedd fel magad - mondta a férje -, hadd
lássam, várandós vagy-e; mert ha igen, akkor engedelmeskednünk kell a király
parancsának." Ám a magzat ekkor felemelkedett az asszony mellébe; ezért, amikor
Tháré megtapogatta Amitlai hasát, ott nem talált semmit. „Valóban a qolsani" - mondotta.
Amikor Amitlai érezte, hogy közeledik az órája, átment a sivatagon, és meghúzta
magát egy barlangban, amely az Eufrátesz partján volt. Ott jöttek rá a vajúdás fájdalmai,
és megszülte Ábrámot, akinek arcáról oly nagy fényesség sugárzott, hogy bevilágította az
egész barlangot. „Ó, jaj, hogy ebben a gonosz időben hoztalak világra! - zokogott Amitlai.
- Nimród király hetvenezer fiúcsecsemőt pusztított el, és én nagyon féltelek téged."
Egyik ruhadarabjába bugyolálta be a gyermeket. „Isten legyen veled, és ne feledkezzék
meg rólad!" - mondta, majd eltávozott.
Ábrám egyedül feküdt a barlangban, s mivel éhes lett, sírni kezdett. Ekkor Isten
elküldte hozzá Gábriel arkangyalt; ez tejet csurgatott Ábrámnak jobb kezének kisujjából.
Így szoptatta meg Gábriel a kisdedet.
A tizedik napon estefelé Ábrám felállt, és lement a folyópartra. A felkelő csillagok
láttán ezt gondolta: „Ezek bizonyára istenek." Amikor azonban eljött a hajnal, és a
csillagok eltűntek az égről, így szólt magában: „De én mégsem fogom imádni őket, mert
ha valóban istenek volnának, nem tűnnének el." Majd felkelt a nap, ragyogva fénylett.
Ábrám töprengett: „Ez talán az én istenem, akit magasztalnom kell?" Ám amikor leszállt
a nap, így kiáltott fel: „Nem isten! A napot, holdat, csillagokat minden bizonnyal olyan
valaki mozgatja, aki nagyobb náluk." Ekkor megjelent Gábriel, mondván: „Béke legyen
237 Széfer Ha-jásár 24-27; PRE, 26. fej.

238 Széfer Ha-jásár 27.

veled!" ,Béke legyen veled is - felelte Ábrám. - Ki vagy?" „Gábriel vagyok, Isten küldöttje"
- mondta az angyal, mire Ábrám egy forrásnál megmosta arcát, kezét, lábát, majd
alázatosan leborult.
Pár nappal később a meggyötört szívű, álmatlanságtól sápadt Amitlai visszament a
barlangba, ahol gyermekét hagyta. Amikor nyomát sem látta ott, keserves zokogásra
fakadt ismét, mivel azt gondolta, felfalták a vadállatok. A folyóparton megpillantott egy
nagy fiút, s így szólt hozzá: „Béke legyen veled!" Majd az alábbi párbeszéd zajlott le
köztük.
ÁBRÁM: Béke legyen veled is! Mi járatban vagy?
AMITLAI: A kisfiamat keresem.
ÁBRÁM: Ki hozta őt ide?
AMITLAI: Szülés előtt álltam, és nagyon féltem, hogy az én fiamat is elpusztítja majd
a mi királyunk, mint ahogyan már hetvenezer fiúcsecsemőt elpusztított. Ezért
idejöttem, megszültem őt ott, abban a barlangban, és otthagyván, hazamentem. Most
pedig nem lelem sehol.
ÁBRÁM: Mikor született meg a fiad?
AMITLAI: Húsz nappal ezelőtt. (130)
ÁBRÁM: Ha egy asszony elhagyatott barlangban hagyja újszülött gyermekét,
remélheti-e, hogy húsz nappal később élve találja?
AMITLAI: Csak akkor, ha Isten irgalmas iránta.
ÁBRÁM: Anyám, én vagyok a fiad!
AMITLAI: Az nem lehet! Miként nőttél ilyen nagyra, hogyan tanultál meg járni és
beszélni húsz nap alatt?
ÁBRÁM: Isten cselekedte ezeket, hogy megmutassa neked az Ő nagyságát, rettentő
hatalmát és örökkévalóságát.
AMITLAI: Fiam, lehet-e valaki nagyobb Nimród királynál?
ÁBRÁM: Pedig úgy van, anyám, ahogy mondom. Isten mindent lát, de Őt nem látja
senki. Az égben lakozik, de dicsősége betölti a földet. Eredj el Nimródhoz, és ismételd
meg előtte az én szavaimat.
Amitlai hazatérve mindezeket elmondta férjének, Thárénak, aki a király elé járult,
mélyen meghajolt előtte, és engedelmet kért, hogy beszélhessen. "Emeld fel a fejedet -
mondta neki Nimród -, és add elő, amit közölni kívánsz velem." Tháré elmondott neki
mindent, és Ábrám üzenetét is elismételte. Nimród elsápadt. „Mit tegyek?" - kérdezte
főembereitől és tanácsadóitól. Azok így feleltek: „Felséges király, csak nem félsz egy
kisgyermektől? Nincsenek-e országodban ezerszámra fejedelmek, nem is szólva a kisebb
méltóságok és felügyelők megszámlálhatatlan sokaságáról? Küldd el a legkisebb rangút
előkelőid közül, hogy fogja el és zárja királyi börtönödbe a gyermeket." Nimród azonban
tovább tépelődött, mondván: „Miféle gyermek lehet az, aki húsz nap alatt fiúvá serdült,
és anyja által azt üzeni nekem, hogy az égben olyan isten lakozik, aki mindent lát, de őt
nem láthatja senki, és akinek dicsősége betölti az egész világot?"
Ekkor a Sátán hollófekete selyembe öltözve leborult a király elé, s miután en-
gedélyt kapott rá, hogy fejét felemelje, így szólt: „Miért zavar meg téged egy gyermek
fecsegése? Engedd meg, hogy jó tanáccsal szolgáljak!" „Mi légyen az a tanács?" - kérdezte
Nimród. „Nyittasd ki fegyvertáraidat - mondotta a Sátán -, és adass fegyvereket országod
valamennyi fejedelmének, előkelőjének, harcosának, hogy elfoghassák a gyermeket, és
idehozzák, hogy téged szolgáljon."
Nimród így is cselekedett. Ám amikor Ábrám megpillantotta a közeledő sereget,
segítségért fohászkodott, mire Isten fekete felhőt bocsátott Ábrám és ellenségei közé.

Azok rémülten futottak a királyhoz, és így kiáltottak: „Jobb volna nekünk elmenni
Urból!" Nimród elengedte őket, megfizette útiköltségüket, majd maga is elmenekült
Bábel földjére.239
1. Ábrahám születését a Genezis 11, 27. lakonikus rövidséggel jegyzi fel: „Tháré
nemzé Ábrámot, Nákhort és Haránt." A közel-keleti zsidók között megőrződtek az
Ábrahám csodálatos születéséről és Nimród királytól való megmeneküléséről szóló
mítoszok. Mindkét verzió midrási jellegű, és az indoeurópai mitológia közös tárházából
származik. A másodikat még a közelmúltban is előadták ladino (azaz szefárd-spanyol)
ballada formájában, Thesszalonikiban, születési ünnepek alkalmával.
2. Lord Raglan The Hero című munkájában sok különböző hérosz-mítoszt vesz
vizsgálat alá, és görög, latin, perzsa, germán héroszok közös jellemvonásait állítja össze.
A hérosz anyja mindig hercegnő, apja király, aki anyjának közeli rokona; fogantatásának
körülményei mindig rendkívüliek; gyakran valamelyik isten fiának tartják; születésekor
valaki - többnyire apja vagy nagyapja - meg akarja ölni. A héroszt anyja elviszi valahová
messzire, ahol alacsony sorból való nevelőszülők nevelik fel; gyermekkoráról senki nem
tud semmit; férfivá serdülvén hazatér, legyőzi a királyt, néha sárkányt, óriást, fenevadat;
hercegnőt vesz feleségül, gyakran elődje leányát, és ő lesz a király.
3. A gyermeket néha csónakba teszi és a hullámok kénye-kedvére bízza az anyja,
mint Mózes és Romulus esetében; máskor hegyoldalon hagyják, mint Küroszt, Pariszt és
Oidipuszt - bár az utóbbiról olyan változatot is meséltek, hogy vízre tették ki. A hérosz
pályafutásának későbbi szakaszai szintén azonosak mindenütt: magához ragadja a
hatalmat, sikeres háborúkat visel, és végül tragikus körülmények között hal meg. A
mítosz voltaképpen dramatikus rituálé az Isteni Gyermek, az Újév megtermékenyítő
szelleme tiszteletére. „Eljövetelét" (adventjét) - amelyről az Athén melletti Eleusziszban
tartott szertartások a nevüket kapták - szent barlangban ünnepelték meg, ahová fáklyák
fénye mellett juhászok és gulyások vitték ünnepélyesen a Gyermeket. Az Újév Szelleme
legyőzi az Óév Szellemét, feleségül veszi a Föld-hercegnőt, király lesz, s uralkodása az
esztendő végéig tart, amikor maga is ugyanarra a sorsa jut, mint elődje.
4. Ábrahámot azonban - miként az utána következő, Istennek engedelmeskedő
patriarchákat is - nem érte olyan gyászos vég, mint a héroszokat. (Romulust pász-
tortársai darabokra szaggatták; Küroszt egy szkütha királynő karóba húzatta; Pariszt
megölték Trója elestekor; Oidipuszt, Iaszónt, Thészeuszt detronizálták és száműzték).
Mózes, noha vétke miatt (lesújtott a márai sziklára) nem léphetett az Ígéret Földjére,
békés halállal múlt ki, fényes végtisztességben részesült, maga Isten temette el.
5. Az egyetlen izraelita, akinek számára majdnem az egész mítosz-sort igénybe
vették, a názáreti Jézus volt; de saját népe elutasította azt az isteni származást, amelyet a
görögül beszélő keresztények tulajdonítottak neki. Az evangéliumok szerint Jézus királyi
sarjadék; vélelmezett apja közeli rokona anyjának; pásztorok imádják egy barlangban,
ahol közönséges gabonaszelelő kosár a bölcsője; asztrológusok felfedezik keleten a
csillagát; Heródes király megöleti a betlehemi kisdedeket. (132) Jézust a sivatagon túlra
viszik, ahonnan hosszú évek múltán tér vissza Izraelbe, ismeretlenül. Az apokrif
evangéliumok magasztalják koraérettségét.
6. Az Ábrahám születéséről szóló két mítosz bizonyos elemei talán keresztény
forrásokból származnak, bár a Hérodotoszban olvasható Kürosz-mítosz meglehetősen
239 Ma'aszé Abraham, BHM I. 25 és köv. (131)

közeli hasonlóságot mutat az első verzióval - gonosz király, asztrológusok, más gyermek
feláldozása helyette. Továbbá: Ézsaiás (40—48) magasztalja Küroszt, akit - úgymond -
Isten választott ki arra, hogy Babilont elpusztítsa, és megszabadítsa a Nabukodonozor
által elhurcolt júdai foglyokat. Kürosz, noha nem váltotta valóra Ézsaiás minden
jövendölését, szinte nemzeti hősnek számított Izraelben.
7. A második verzióban Gábriel ujjából tejjel táplálja a csecsemőt. Más míto-
szokban állatok - farkas, medve, kanca, kecske, ló, kutya - szoptatják isteni parancsra a
héroszokat (Oidipuszt, Romulust, Hippothoónt, Péliaszt, Pariszt, Aigisz-thoszt). A
folyópart és az ártatlan csecsemők meggyilkolása Mózes történetére emlékeztet.
8. A gyermek, aki röviddel megszületése után jár, beszél, felnövekszik, előfordul a
Hermészről és Akhilleuszról szóló görög mítoszokban, valamint a Hanes Ta-liesinben,
egy walesi Isteni Gyermek-mítoszban.
9. Amitlai a saját ruhájába bugyolálta be Ábrahámot - közel-keleti zsidók ezt úgy
magyarázták, hogy lánynak öltöztetve akarta az újszülött fiút megóvni a balszerencsétől;
ma is megvan ez a szokás. Az eredeti történetben azonban az anya ruhája valószínűleg
arra szolgált, hogy később felismerhesse gyermekét. A qolsani ugyanaz lehetett, mint a
calcinaccio - heves láz, amely úgy éget, mint a mészégető kemence.
10. Ábrahám testvérének, Háránnak említése glossza ahhoz a szöveghez, amely őt
Nákhorral, Hárán királyával azonosítja (l. 23. 1 és 36. 5). (133)

25
Ábrahám és a bálványok
a) Némelyek szerint Gábriel vállára vette a gyermek Ábrámot, egy szempillan-

tásnyi idő alatt Urból Bábelba repült vele. Ábrám a piactéren találkozott apjával,
Tháréval, aki Nimróddal együtt menekült Bábel földjére. Tháré tüstént figyelmeztette a
királyt, hogy csodát művelő fia utánuk jött. Nimród nagyon megrettent, de mégis látni
akarta a fiút. Ábrám megjelent a palotában, az egész udvar jelenlétében hangos
tanúbizonyságot tett az Élő Isten mellett, megrázta Nimród trónusát, és is-
tenkáromlónak nevezte a királyt. Erre a teremben álló bálványképek mind arcra dőltek,
és maga a király is a földre zuhant. Csak két és fél óra múltán merte felemelni a fejét, és
erőtlen hangon kérdezte: "A te örökkévaló Istened hangja volt ez?" Mire Ábrám így
válaszolt: „Nem, hanem Ábrám szólt, Isten legcsekélyebb teremtménye." Nimród akkor
elismerte Isten hatalmát, és békességben távozni engedte Thá-rét, aki Ábrámmal,
Száraival és Lóttal Háránba ment.240
b) Mások szerint Ábrám Noétól sok bölcsességet tanult, s tőle tért vissza Bábelba,
ahol apja, Tháré még mindig Nimród király hadainak fővezére volt, és még mindig fából
és kőből faragott bálványokat imádott - tizenkét nagy és sok kisebb bálvány előtt
hajlongott. Ábrám megkérte anyját, Amitlait, hogy vágjon le egy bárányt, s készítsen ételt
belőle. A húsostálat azután a bálványok elé tette, és figyelte: esznek-e belőle. Amikor
látta, hogy a bálványok meg sem moccannak, gúnyosan mondta Amitlainak: „Talán nem
elég nagy a tál, vagy talán nem elég ízletes a hús? Kérlek, ölj le még három bárányt, és
készítsd húsukat még ízletesebbre!" Anyja megtette, amit kért, s ő ismét kínálgatta a
bálványokat, de azok most is mozdulatlanok maradtak.
Ekkor Isten lelke szállott Ábrámra. Fejszét ragadott, és darabokra hasogatta a
bálványokat, csak a legnagyobbikhoz nem nyúlt; a fejszét ennek a bálványszobor-nak a
kezébe tette, maga pedig eltávozott. Tháré a fejszecsattogás hallatára besietett abba a
terembe, és látta, hogy milyen rombolást művelt a fia. Maga elé hívatta Ábrámot, és
dühösen rárivallt: „Mi ez?!"
Ábrám így válaszolt: „Étellel kínáltam a te bálványaidat. Nyilván
összemarakodtak rajta. Nem látod, hogy a legnagyobbik darabokra hasogatta a
kisebbeket?"
„Ne próbálj rászedni engem! - kiáltotta Tháré. - Ezek fából és kőből faragott
szobrok, emberkéz formálta őket." (134)
„Ha így van - mondta Ábrám -, akkor hogyan tudják megenni azt az ételt, amelyet
mindennap felajánlasz nekik? És hogyan hallhatják meg a könyörgéseidet?" Majd az Élő
Istent kezdte hirdetni apjának, emlékeztetvén őt a vízözönre, amelyet Isten a gonoszság
büntetéséül bocsátott az emberiségre. Tháré tétovázott, hogy mit válaszoljon; Ábrám
pedig megragadta a fejszét, és az utolsó bálványt is darabokra hasogatta.
Erre Tháré megvádolta fiát Nimród király előtt, aki tüstént börtönbe vetette
Ábrámot. Később, amikor a csillagjósok felismerték benne a végzet által rendelt
jövendőbeli uralkodót, Nimród megparancsolta, hogy Háránnal, a testvérével együtt
kötözzék meg, s mindkettőjüket vessék tüzes kemencébe. A lángok egykettőre
elemésztették azt a tizenkét embert, akikre a parancs végrehajtását bízták; elégett Hárán
is, aki hitetlen volt; de Ábrám sértetlenül állt ott, ruhái sem pörkölődtek meg, pedig a tűz
240 Ma'aszé Abraham, BHM I. 24-30.

elperzselte a testére hurkolt kötelet. Nimród rákiáltott a többi őrre: „Dobjátok ezt a
gonosztevőt a kemencébe, különben meghaltok valamennyien!" De azok jajveszékelve
rimánkodtak: „Arra akar-e minket is ítélni a király, hogy tűz által pusztuljunk el, mint
társaink?"
Ekkor a Sátán Nimród elé borult, és azt mondta: „Adj nekem gerendákat,
köteleket és szerszámokat! Építek az én uramnak hajítógépet, azzal majd messziről a tü-
zes kemencébe lehet vetni Ábrámot." Nimród beleegyezett, és a Sátán munkához látott.
Először nagy kövekkel kipróbálta a hajítógépet, majd megkötözte Ábrámot. Amitlai
könyörögve kérlelte fiát, hogy boruljon le a király előtt és imádja, de Ábrám azt mondta
neki: „Nem, anyám. Mert a víz elolthatja az ember tüzét, de nem olthatja el Isten tüzét!"
Azután imádkozott, mire a lángok tüstént kialudtak; sőt mi több, Isten parancsára a
gerendákból bimbók fakadtak, a bimbókból virágok nyíltak, a virágok gyümölcsökké
érlelődtek, úgyhogy végül a kemence királyi pompájú díszkertté változott, amelyben
Ábrám angyalok társaságában szabadon sétálgatott.
c) Akkor a csillagjósok, tanácsadók és udvaroncok valamennyien dicsőítették az
Élő Istent. A megszégyenült Nimród pedig Ábrámnak ajándékozta két fő rabszolgáját,
Onit és Eliézert, azonkívül elhalmozta drága kincsekkel: ezüsttel, arannyal, kristállyal.
Amikor Ábrám elindult Háránba, háromszázan csatlakoztak hozzá Nimród emberei
közül.241
*
1. Ezek a legendák nem támaszkodnak kanonizált bibliai szövegekre. A Genezis
csak annyit mond, hogy Ábrahám a féltestvérét, Sárát vette feleségül, s hogy Tháré (135)
velük meg Lóttal, Ábrahám unokaöccsével a kaldeus Urból Háránba költözött, ahol
Tháré meghalt, s ahol később Isten megparancsolta Ábrahámnak: „Eredj ki a te földedből
arra földre, amelyet Én mutatok neked" (Genezis 12, 1.). Sztephanosz (Szt. István
Protomartyr), egy görögül beszélő egyiptomi zsidó azonban olyan hagyományt idéz
(Apostolok Cselekedetei 7, 2-4.), amely szerint Ábrahám még Urban lakott, amikor Isten
ezt a parancsot adta neki.
2. A tüzes kemence meséje valószínűleg annak a midrási szómagyarázatnak az
alátámasztására szolgált, amely szerint „Ur Kaszdim" annyit tesz, mint „a kaldeusok
kemencéje". Részint Dániel könyvéből vették át (3.), amely elmondja, hogy Dániel és
három társa megtagadta a bálványimádást, mire Nabukodonozor tüzes kemencébe
dobatta őket, de ott semmi bajuk sem történt. A történet másik forrása egy Dániel
könyvét folytató apokrif írás (Bél és a Sárkány). Ebben Dániel leleplezi Kü-rosz király
bálványainak tehetetlenségét, bebizonyítja, hogy a Bél aranyszobra elé tett áldozati
ételeket a papok eszik meg. Erre Kürosz megengedi Dánielnek, hogy ledöntse Bél
templomát. Gábriel arkangyal éppúgy segít Ábrahámnak, mint Dánielnek (Dániel könyve
8, 16. és 9, 21.).
3. Mindkét legendának közös alapja a Jeremiás könyvéből való alábbi prófécia:
„...minden ötvös megszégyenül a maga bálványa miatt, mert hazugság az ő öntése, és
nincs benne lélek. Hiábavalóságok ezek, nevetségre való művek, az ő megfenyít-tetésök
idején elvesznek. Nem ilyen a Jákob osztályrésze, mert mindennek teremtője ... a Seregek
Ura ... Megfenyítem Bélt is Babilonban, és kivonom szájából, amit benyelt... és
meglátogatom az ő faragott képeit..." (Jeremiás 51, 18-19., 44., 52.). (136)
241 Széfer Ha-jásár 34-43; Ma'aszé Abraham 32-34.

26
Ábrahám Egyiptomban
a) Amikor Tháré meghalt Háránban, Isten megparancsolta Ábrámnak, hogy ke-

resse fel Kánaánt, örökségének földjét, és átokkal sújtotta mindazokat, akik ebben meg
akarták akadályozni. Ábrám hetvenöt esztendős korában indult útnak Száraival, Lóttal,
szolgáival, barmaival és kincseivel; búcsút vett Nákhortól, és dél felé vándorolt.
Sekhemben ismét megjelent neki Isten, mondván:"A te magodnak adom ezt a földet!"
Ábrám oltárt emelt Istennek, és először Béthel meg Ai között ütötte fel sátrát, az éhínség
azonban elűzte onnan; tovább vándorolt, míglen elérte Egyiptom határát. Itt
figyelmeztette Szárait: „Ha az egyiptomiak megtudják, hogy a feleségem vagy,
elirigyelnek tőlem, és attól félek, megölnek engem. Ezért csak mondd azt nekik: »Én
Ábrám nővére vagyok«."
b) Az egyiptomiak valóban elámultak Szárai szépségén. A fáraó, mikor hallott
róla, elhatározta, hogy ágyasává teszi, és Ábrámnak sok marhával, birkával, rabszolgával
fizetett érte. Isten azonban súlyos csapásokat bocsátott palotájára; amikor a fáraó végül
kiderítette a bajok okát, maga elé hívatta Ábrámot, és szemére hányta, hogy nem mondta
meg neki a teljes igazságot. „Mi lett volna, ha a feleségeddel hálok?" - kérdezte
haragosan. Visszaadta neki Szárait, és megparancsolta, hogy azonnal távozzanak
Egyiptomból; még azokat az ajándékokat sem vette vissza, amelyeket Ábrám csalárd
módon csikart ki tőle.242
c) Némelyek úgy mesélik, hogy amikor ahhoz a patakhoz értek, amely Egyip-
tomot elválasztja Kánaántól, Szárai lement a vízhez, hogy arcát megmossa. Ábrám - aki
szigorú önmegtartóztatásában egyszer sem szeretkezett Száraival, még a fátyolát sem
emelte fel soha - a vízben most megpillantotta Szárai gyönyörű szép arcának tükörképét.
Mivel tudta, hogy az egyiptomiak szégyentelenül parázna népség, Szárait legszebb
ruháiban egy ládába rejtette, s úgy vitte át a határon. A vámőrség tisztje kérdéseire
Ábrám kitérő válaszokat adott, mire az megparancsolta, hogy nyissa ki a ládát. Amikor
megpillantotta a benne fekvő Szárait, így szólt: „Ez az asszony olyan szép, hogy nem
élvezheti senki más, csak a fáraó!" A fáraó udvarának egyik főembere, akinek Hürkanosz
volt a neve, sietve megvitte a hírt urának, aki gazdagon megjutalmazta ezért, és
fegyveresekből álló kíséretet küldött Száraiért.243
d) Íme az ének, amelyet Hürkanosz zengett Szárai magasztalására: (137)
Milyen gyönyörű Szárai:

Hosszú, finom, fényes haja,
Csillogó szeme, elbűvölő orra,
Orcáinak ragyogása!
Milyen teltek a keblei, milyen fehér a bőre,
Milyen formás a karja, milyen finom a keze -
Puha a tenyere, hosszúak és karcsúak az ujjai -
Milyen hajlékony a lába, milyen dús a combja!
Minden szüzek és asszonyok közül,
Akik csak az égboltozat alatt járnak,
Senki sem fogható Száraihoz:
242 Genezis 12, 1-20.

243 Széfei Ha-jásár 51; Josephus: A zsidók története, I. 8. 1.

Ő a legszebb nő az egész világon,
Szépsége kimagaslik mindenek közül;
De mindamellett még bölcs és okos is,
És kecsesen mozog az ő keze.244
e) Miután Szárai kijelentette, hogy Ábrám a tesvérbátyja, a fáraó értékes aján-
dékokat küldött Ábrámnak, Szárait pedig bevezette ágyasházába. Ábrám egész éjjel sírt,
Lót nemkülönben; imádkoztak, hogy Szárai megőrizhesse szüzességét. Isten
meghallgatta könyörgésüket: leküldött egy angyalt, és amikor a fáraó át akarta ölelni
Szárait, egy láthatatlan kéz rásújtott. Amikor Szárai szandálját próbálta leoldani, újabb
ütés érte. Amikor Szárai ruháihoz nyúlt, az angyal még keményebb ökölcsapást mért rá.
Szárai azonban látta az angyalt, és ajkaival hangtalanul szavakat formálva adott neki
utasításokat: „Várj!" vagy „Most üss!" - már ahogyan a helyzet kívánta. Így telt el az egész
éjszaka, és a fáraó nem ment semmire. Hajnalban azután a lepra jeleit fedezte fel
ágyasházának falain, gerendáin és oszlopain meg az eunuchok arcán. Akkor Szárai
bevallotta neki: „Ábrám nemcsak testvérbátyám, hanem a férjem is." A fáraó most már
nem akarta magáévá tenni. Ábrámot gazdag ajándékokkal engesztelte meg, Szárainak
pedig egy Hágár nevű rablányt ajándékozott, aki a saját leánya volt, egyik ágyasa szülte.
Erre a leprajelek eltűntek.245
f) Mások úgy mondják, hogy dögvészt hordozó szél hatolt be a palotába, meg
hogy a fáraó Szárainak ígérte Gósen földjét annyi ezüsttel és arannyal, amennyit csak
akar, ha vele tölti az éjszakát.246
g) Mielőtt Ábrám elhagyta Egyiptomot, megtanította a fáraó udvarát azokra a
matematikai és csillagászati ismeretekre, amelyeket a kaldeusoktól tanult.247 (138)
1. A Genezis 12 mögött az a történeti tény rejlik, hogy héber nyelvű törzsek vo-
nultak déli irányba, Palesztinán át Egyiptomba, egy vegyes hordában, amely hettitákból,
háráni mitanniakból, szíriaiakból és palesztinaiakból állott. E horda vezérei, a hikszosz
királyok kb. i. e. 1730-tól 1570-ig uralkodtak Egyiptom fölött, és hatalmuk Szíria nagy
részére is kiterjedt. Ezekről a pásztorkirályokról nagyon keveset tudunk, mert amikor
alkirályaik Felső-Egyiptomban fellázadtak II. Apopi fáraó (i. e. 1603-1570) ellen, s
hosszú háború után detronizálták, az egyiptomi írnokok megsemmisítették a hikszosz
dinasztiára vonatkozó feljegyzéseket. (A Genezis 46, 34. szerint az egyiptomiak
tisztátlan állatnak tartották a juhot.)
2. Ábrám „éhínség miatt" csak rövid ideig maradt Kánaánban - ez összhangban
áll azzal, hogy a hikszoszok pusztítva vonultak keresztül Palesztinán. Az az oltár, amelyet
a mítosz szerint Sekhemben emelt, a későbbi időkben jelentős izraelita szentély volt.
Ábrám gyors visszatérése arra utal, hogy némely héber törzsek alkalmatlannak találták
Egyiptomot nomád életformájuk számára, s visszavándoroltak Palesztinába, ahol
néhány nemzedékkel később csatlakoztak hozzájuk azok a héberek is, akiknek Józsua
volt a vezérük.
3. Ábrám, Szárai és az epekedő király mítosza még két ízben fordul elő: Ábrám,
Szárai és a gérári Abimélek történetében (1. 30), valamint Izsák, Rebeka és ugyanazon
244 Genesis Apocryphon 43-44; Jubileumok könyve 13. 1-16.

245 Gen. Rab. 389, 554; Tanchúmá Lekh 5 és 6; Tanchúmá Buber Gen. 66-67; Széfer Ha-jásár 51, 52; PRE,
26. fej.
246 Genesis Apocryphon 43-44; PRE, 26. fej.
247 Josephus: A zsidók története, I. 8.

Abimélek históriájában (1. 37). Forrása egy egyiptomi elbeszélés (A két fivér története),
amely József és Potifárné történetének is az alapja. Ábrám egy ládába zárja Szárait - ez a
motívum megtalálható az Ezeregyéjszaka bevezető meséjében. Ábrám nem bízik az
egyiptomiakban, mert azok mind erőszakos paráznák - ebben a mozzanatban Hám
leszármazottainak rossz híre tükröződik; Micráim (Egyiptom) ugyanis a Genezis 10, 6.
szerint Hám egyik fia volt.
4. A fáraó sok ezüstön és aranyon kívül Gósen földjét is Szárainak ígéri - ezzel az
utólagos midrási magyarázattal azt akarták bizonyítani, hogy az izraeliták jogosan jártak
el, amikor József idején elfoglalták Gósent, és a kivonuláskor kirabolták az egyiptomiakat
(Exodus 11, 2. és 12, 35-36.). Hágár egyiptomi nemzetiségének magyarázatául szolgált
az a részlet, hogy őt a fáraó ajándékozta Szárainak. A Szárai szépségét magasztaló
költemény a Genesis Apocryphonból való, amelyet 1947-ben fedezték fel a holt-tengeri
tekercsek között.
5. A lepra nem a szó valódi értelmében veendő; a zsidók olyan bőrbetegségek
megjelölésére használták, amilyen a sömör, az ótvar, a vitiligo (Leviticus 13, 29-46.).
Ugyanezt a szót („sara'at") használták a falakon kiütközött penészgombákra és a (139)
ruhaneműeken keletkezett penészfoltok megjelölésére is (Leviticus 14, 33-57., illetve
13, 47-59.). Hogy az izraeliták maguk is „leprások" voltak, azt Manethón egyiptomi pap
feljegyzéseiből tudjuk (i. e. IV. század). Szerinte ezért történt, hogy nyolcvanezer ótvaros
izraelitát vesztegzár alá helyeztek egy elkülönített városban, s ezeket később vagy vízbe
fojtották, vagy kiűzték a vadonba (az utóbbiaknak Mózes lett a vezetőjük).
6. Jákob Béthelben látta az égbe vezető lajtorját (1. 43. c). Haai („rom"), Ajja vagy
Ai kánaánita királyi város volt, amelyet Józsua kifosztott és elpusztított (Józsua 7. és 8.);
Ézsaiás korában ismét állt a város (Ézsaiás 10, 28.). A mai Et-Tell-lel azonosítják, amely
Bétheltől egy mérföldnyire fekszik délkeleti irányban. (140)

27
Ábrahám megmenti Lótot
a) Egyiptomból Ábrám arra a helyre terelte vissza nyájait és csordáit, ahol

egyszer már felütötte sátrát Béthel és Ai között; onnan azután visszament Sekhembe,
ahol Istennek oltárt épített. Vele tartott Lót, az unokaöccse; de pásztoraik hevesen
összekülönböztek egymással a legelők miatt, ezért a két rokon úgy vélte, hogy legjobb
lesz megosztozni a földön. Lót a keletre eső részt választotta, és Szodomában, egy síksági
városban telepedett le. Ábrámé lett a nyugati rész, és ő Hebront szemelte ki otthonául.
b) Időközben Khédorlaomer élámi király rábeszélt három másik királyt, név sze-
rint a sineári Amrafelt, az elászári Ariókhot meg a góimi Thidált, hogy együttesen
támadjanak meg öt királyt - a szodomai Berát, a gomorrai Birsát, az admáhi Siná-bot, a
ceboimi Semébert és a coári Bélaht, akik tizenkét esztendei alárendeltség után
egymással szövetkezve fellázadtak ellene. Khédorlaomer és szövetségesei Élámból
indultak el a hadjáratra, s útközben három olyan törzset győztek le, amelyek óriásokból
álltak: a refaimot Asztheroth Kárnajimban, a zuzimot Hámban és az émimet Sá-vé-
Kirjáthajimban; a hurritákat pedig a Szeir hegyről Él-Páránig kergették. Ott meg-
fordulván, ostrommal bevették Hén Mispát amalekita erődöt, amely most Kádes néven
ismeretes, meg Hécacon-Thámár városát is elfoglalták. Azután Sziddim völgyében, amely
tele volt szurokforrásokkal, összecsaptak Szodoma királyával és szövetségeseivel, és
ismét diadalt arattak. Sziddim völgye most a Holt-tenger.
c) Ábrám, aki Hebronban az amorita Mamré terebintusligetében táborozott,
megtudta egy menekülőtől, hogy Lót a családjával együtt fogságba került Szodománál.
Ábrám háromszáztizennyolc szolgájával azonnal Lót megszabadítására indult, s északi
irányban követte Khédorlaomer hadait, amelyeket Dán mellett ért utol. Éjszaka két
oldalról megtámadta őket, sokat levágott, a többit egészen a Damaszkusz közelében levő
Hóbáig üldözte, s az ellenség minden zsákmánya az övé lett; Lótot és családját is
megszabadította, sok más hadifogollyal egyetemben.
d) A győztesen visszatérő Ábrámot Szodoma királya ünnepélyesen fogadta „a
Sáve völgyében, azaz a király völgyében", Sálem mellett; ugyanott Melkhisédek, Sálem
királya és a Magasságos Isten papja kenyérrel meg borral kínálta s megáldotta:
Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől.

Áldott legyen a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. (141)
Ábrám azzal viszonozta Melkhisédek nyájasságát, hogy zsákmánya tizedrészét neki

ajándékozta. Szodoma királya pedig így szólt Ábrámhoz: „Add nékem a népet, a jószágot
pedig vedd magadnak." Ábrám így válaszolt: „Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, ég és
föld teremtőjéhez: hogy én egy fonalszálat vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból,
ami a tiéd, hogy ne mondjad: »Én gazdagítottam meg Ábrámot.« Csupán azt az ételt-italt
fizesd meg, amit a szolgáim, Marnré, a szövetségesem és az ő fiai, Áner és Eskol
fogyasztottak el."248
e) Némelyek szerint előzőleg Khédorlaomer fellázadt Nimród király ellen, és
alárendeltjévé tette őt. Azt is mondják, hogy amikor Ábrám összeszedte szolgáit
Khédorlaomer ellen, kijelentette: „Csatát fogunk vívni. Senki olyan nem jöhet velem, aki
248 Genezis 13, 1-18.; 14, 1-24.

bűnt követett el!" Amikor azonban elérték Dánt, amelynek később Paneasz, most
Baniyas a neve, Ábrám hirtelen elvesztette erejét: egy prófétai hang megmondta neki,
hogy sok nemzedékkel később a bálványimádó Jeroboám király ezen a helyen
aranyborjút fog felállítani, hogy Izrael annak hódoljon. Mindazonáltal Ábrám szolgája,
Eliézer igen nagy vitézséggel harcolt azon a napon, és egymaga akkora veszteséget
okozott az ellenségnek, mint háromszáztizenhét társa együttvéve.249
f) Mások viszont úgy beszélik, hogy a Cedek planéta (Jupiter) titokzatos fényt
árasztott a harcoló Ábrám körül, s így ő a sötétben is látta az ellenséget; Lajla, az éjszaka
angyala szintén segítette a harcban. Sőt mi több, az ellenséges kardok mind porrá
változtak, az íjakból pelyva lett. Ábrámnak pedig nem kellett egyebet tennie, mint hogy
port szórjon ellenségei felé, mert a porszemek dárdákká változtak; amikor meg egy
marék szalmát hajított feléjük, az nyílvesszők egész sorozataként talált célba.250
g) Mások szerint Melkhisédek (vagy más nevén Adoni-Zedek) nem volt más, mint
Ábrám őse, Sém; ő tanította meg Ábrámot a papi feladatok elvégzésére, főleg a kenyér-
és a boráldozatok, valamint az égő áldozatok bemutatásának szabályaira. Ő adta
Ábrámnak azokat a bőrruhákat, amelyeket Isten készített Ádámnak és Évának, s
amelyeket Hám ellopott, s amelyeket Melkhisédek visszaszerzett. Mindezeket azért tette
Sém, mivel Isten Ábrámot tette Sém örökösévé. Mert amikor Sém azt mondta: „Áldott
legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott legyen a Magasságos
Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!" - akkor Ábrám így kiáltott fel: „Illik-e előbb áldani
meg a szolgát, mint az urát?" E szemrehányás meggyőzte Istent, hogy Ábrám
alkalmasabb a papi tisztségre.251(142)
1. Sineár, amelyen Amrafel király uralkodott, az akkád Sankharral azonos (1. 22.
5); Thidál pedig a Tudkhalja névre utal (több hettita királynak ez volt a neve). Góim -
Thidál királysága - lehetett tulajdonnév is, vagy egyszerűen csak „népeket" jelentett.
Elászár valószínűleg Ilanszra királyi várossal azonos, Kárkemis és Hárán között, amely
előfordul i. e. XVIII. századi mari agyagtáblákon és későbbi hettita dokumentumokban.
Ariókh óiráni nyelven „tiszteletre méltót" jelent (Ariaka). Élám ősi és hatalmas királyság
volt a Perzsa-öbölnél. Khédorlaomer talán egyike lehetett azoknak az élámi királyoknak,
akiknek ékírásos emlékeken megmaradt neve hasonlít az övére.
2. Sokáig kétségbe vonták, hogy a Genezis 14-ben elbeszélt eseményeknek van-e
történeti magvuk. Ma már azonban több tudósnak az a véleménye, hogy ősrégi történeti
hagyományokról van szó; az eseményeket nem sokkal a háború után jegyezték fel akkád
és kánaánita nyelven, és ezt a szöveget jóval később héberre fordították. A háború
idejére vonatkozólag megoszlanak a vélemények; a datálások az i. e. XX. és XVIII. század
széles skáláján mozognak. A Genezis 14 ránk maradt formájában Kánaán birtoklásának
igazolása. Kánaánt négy hódító szállta meg, a Vörös-tenger bejáratánál fekvő Kádestól és
Él-Párántól (vagy Eláttól) északon Dánig; de nem sokkal utóbb Ábrám legyőzte a
hódítókat, elvette tőlük mindazt, amit zsákmányoltak, és örökösödés jogán elfoglalta az
általuk megszállt területet is. Ilyenformán tehát, amikor Ábrám ivadékai felbukkantak
Egyiptomból, és meghódították Kánaánt, olyan országot vettek birtokukba, amely az
örökség jogán megillette őket.
249 Széfer Ha-jásár 46; Tanchúmá Buber Gen. 73-74.; Gen. Rab. 419; PRE, 27. fej.
250 Gen. Rab. 418; Tanchúmá Buber Gen. 76.; B. Szanhedrin 96a, 108b; B. Taanith 21a.
251 Gen. Rab. 420-22; Lev. Rab. 25, 6; Num. Rab. 4. 8; B. Nedárim 32b; Tanchúmá Buber Gen. 76.

3. A síksági öt városnak és azok királyának neve ma is számos problémát jelent a
kutatóknak. Bera szodomai király nevének jelentése bizonytalan. Néhány tudós
rövidített istennév-formát lát benne, amilyen például Bera-Baál; ez a („Baál ragyogása")
előfordul azokban a feliratokban, amelyeket az észak-arábiai Lihyánite helységben
találtak. Birsa gomorrai király neve szintén tisztázatlan még; némelyek szerint egy
„bolha" jelentésű régi sémita szóval függ össze, amelynek az akkád nyelvben bursu volt a
formája, s amely az arab nyelvben ma is használatos mint személynév.
Admáht adamával azonosítják (Zsoltárok 83, 11. [Károlyi ford.-ban: a föld]) és
Ádámmal (Józsua 3, 16.); ma Tell ed-Damije, a Jordán keleti partján, a Jabbók folyó
torkolata közelében. Ha ez helytálló, akkor a szövetséges öt város közül Admáh feküdt a
legészakabbra. Királyának, Sinábnak a neve évszázadokkal később, III. Tigláth Pileszer
korában (i. e. 745-727) Szanibu alakban fordul elő mint egy am-monita király neve.
Seméber király városát, Ceboimot egyes kutatók a Holt-tengernél, a Lisan-félszigeten
próbálják elhelyezni, Wadi Sebaiye területén. Mások szerint viszont ez a négy város azon
a területen állott, amelyet most a Holt-tenger déli része borít. Bélah edomita király
lehetett, akinek Dinhába volt a városa (Genezis 36, 32-33.). A Bélah név a héberek között
is gyakori volt (Genezis 46, 21.; Krónika I. könyve 5, 8.), a déli arabok között szintén,
akiknél a szó „ínyencet" jelentett. Bélah királyi városa, Coár (jelentése „kicsi")
valószínűleg azonos a Tell el-Amarna-i (143) levelekben előforduló Zukhar várossal,
amelyet Josephus Zóara néven jegyzett fel, Eu-sebiusnál és a keresztes háborúk
dokumentumaiban pedig Segor változatban szerepel. A Holt-tengertől északkeletre
terült el a mai Tell el-Zara mellett. Coár a Lót-mítoszban az egyetlen helység - "kis hely"
(miz'ar) -, amely megmenekült, amikor Isten elpusztította a síkság városait (Genezis 19,
20-23.; 1. 32. a).
4. Hogy mekkora volt az Ígéret Földje, hogy Isten kinek ígérte és milyen felté-
telekkel, az kiviláglik az alábbi bibliai szakaszokból:
Genezis 12, 7. - Az Eufrátesz középső szakasza mentén levő Háránból dél felé
vándorló Ábrahám ígéretet kap - minden feltétel nélkül -, hogy ivadékaié lesz az a
föld, amelyet a kánaániták laknak.
Genezis 13, 11-18. - Ábrahám a Jordán síkságát jószántából átengedi Lótnak, a
moabiták és ammoniták ősapjának. Isten azonban megismétli ígéretét: amilyen
messzire Ábrahám észak és dél, kelet és nyugat felé ellát, azt az egész földet mind
az ő ivadékai fogják egykor birtokolni.
Genezis 15, 18-19. - Általában Ábrahámnak ígéri Isten leszármazottai számára az
„Egyiptom folyóvize" (Gáza mellett) és az Eufrátesz között húzódó egész területet,
beleértve Kánaán földjét is, amely a Genezis 10, 19. szerint Szidontól Gázáig és a
Vörös-tengerig terjed.
Genezis 17, 8-14. - Általában Ábrahám ivadékainak ígéri Isten örök időkre egész
Kánaánt, azzal a feltétellel, hogy egyedül Istent imádják, és körülmetéltessenek. A
körülmetélés igazolja majd a földhöz való jogukat.
Genezis 26, 3-4. - Ezt az ígéretet Isten megismétli Izsáknak, Ábrahám második
fiának.
Genezis 28, 13-15. - Ugyanezt az ígéretet kapja Istentől Jákob, Izsák fiatalabbik fia,
mielőtt Kánaánból elindul Mezopotámiába.
Genezis 35, 11-12. - Amikor Jákob visszatér Kánaánba, Isten Béthelben megismétli
ígéretét.
Exodus 23, 31-33. - Az Izsáktól, illetve Jákobtól leszármazott izraelitáknak Isten
ugyanazt a nagy területet ígéri meg azzal a feltétellel, hogy annak őslakosait kiűzik,
és velük soha semmiféle szövetségre nem lépnek. Numeri 33, 50-56.; 34, 1-15. -

Isten megparancsolja Izrael fiainak, hogy foglalják el Kánaánt, beleértve a
filiszteusok földjét és a Jordánon túli terület egy részét.
Deuteronomium 1, 7-8. - Az Ígéret Földje a sivatagtól a Libanonig és a Földközi-
tengertől az Eufráteszig terjed. Ugyanezen könyvben (11, 22.) újabb feltételt szab
Isten: Izraelnek be kell tartania a mózesi Törvényeket.
Dánnak, a héber törzsektől megszállt legészakibb palesztinai pontnak eredetileg
Lais („Oroszlán", Bírák könyve 18, 7.; 29. stb.), később pedig Paneasz volt a neve (ma
Baniyas). Itt állíttatott fel Jeroboám aranyborjút (Királyok I. könyve 12, 28-29.); később
híres volt Pánnak és a nimfáknak szentelt barlangjáról, ahonnan a Jordán folyó eredt,
valamint templomáról, amelyet Gonosz Heródes emeltetett (144) Augustus császár
tiszteletére (Josephus: A zsidók története XV 10). Azonos a későbbi Caesarea Philippivel;
ezt a pogány várost szándékosan elkerülte Jézus (Máté Ev. 16, 13.; Márk Ev. 8, 27.). A
barlang fölötti dombnak ma is Tell el-Qádi („bíró dombja") a neve; a Qádi („kádi") a dan
szó arab fordítása; mindkettő bírót jelent.
5. A Melkhisédek-mítosz Jeruzsálem különleges szentségének és a papi tized
intézményének indoklását szolgálta, bár az Exodusban (25, 30.; 39, 36. stb.) azt olvassuk,
hogy a kenyér- és boráldozatok, valamint az állati áldozatok bemutatásának szabályait
Isten először Mózesnak nyilatkoztatta ki a pusztában. A papi tizedet szintén a mózesi
Törvény írta elő (Leviticus 27, 30. és köv.; Numeri 28, 27. és köv. stb.).
6. Melkhisédek neve hasonló Adonisédeknek, Jeruzsálem királyának nevéhez,
akiről Józsua könyvében esik szó (10, 1. és köv.). Melkhisédek jelentése: „Cedek isten az
én királyom", később azonban így értelmezték: „az igazságosság királya." Cedek nyilván
Sálem város istene volt, nem a hébereké, és kultusza nem volt monoteisztikus jellegű. Az
ammoniták Zaduk néven tisztelték. A héberek Cedeknek nevezték a Jupiter bolygót; ez
tette lehetővé a midrásnak, hogy Melkhisédek és Ábrám találkozásának mítoszába a
planétát is bevonja, amely segített Ábrámnak az ellenséggel vívott csatában. Egy „király
völgye" Absolon történetében is előfordul (Sámuel II. könyve 18, 18.), Josephus szerint
negyed mérföldre feküdt Jeruzsálemtől. Talán ez volt „Sáve völgye, azaz a király völgye",
amelyet később Hinnom („Gyehenna" vagy „Tófet") [fiának] völgye néven elátkoztak,
mivel ott Akház király emberáldozatokat mutatott be (Krónika II. könyve 28, 3.). Az
egyik újtestamen-tumi iratban (A zsidókhoz írt levél 7, 3.) azt olvassuk Melkhisédekről,
hogy „apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való". Ez a hagyomány valószínűleg egy
hasonló kifejezésből ered, amely többször is előfordul Abdu-Heba („Heba istennő
szolgája") jebuzita királynak III. Amenhotep fáraóhoz írt leveleiben (i. e. XIV. század). A
király azt akarta ezzel kifejezésre juttatni, hogy méltóságát nem születésének, hanem a
fáraó kegyének köszönheti.
7. A Genezisben (36, 20-22.) és a Krónika I. könyvében (1, 38-39.) előfordul egy
Lótán, a hurrita Szeir legidősebb fia. Egyiptomi feljegyzésekben pedig ugyanez a név egy
dél-palesztinai területet jelent, amely magába foglalta a Szeir hegyet. Mivel a hikszosz
hordák betörése előtt hurriták laktak a Szeir hegyen, Ábrahám unokaöccse, a háráni Lót
nyilván egy másik fiktív személy. De az a feltevés is lehetséges, hogy Ábrahám héberei,
miután a hurritákat kiszorították lótáni legelőikről, később támogatták őket az Élám
irányából betörő keleti portyázók ellen.
8. A Khédorlaomer által legyőzött kánaánita óriások neve a moabitáknál Emím
(„Rémületek"), az ammonitáknál Zamzummim vagy Zuzim („Serények"), a gileádi-aknál
Refáim („Gyengítők"). A Jubileumok könyve szerint magasságuk 10-15 láb. Az ugariti
mitológiában mint kísértet-alakok szerepelnek. Egyéb neveik: Anákim („Óriások"),
Avvim („Pusztítók"), Gibborim („Hősök"), Nefilim („Bukottak") -(l. 18. i. 11-13). Az i. e.
második évezred elejéről fennmaradt egy egyiptomi (145) átok-szöveg, amely megemlíti

Ji'aneq (az Anákim országa?) több uralkodóját; egyikük Abi-imamu (talán „az Emim
atyja").
9. A midrás cédrusfa magasságúnak írja le őket, és elmagyarázza, hogy a héberek
akkori nemzedéke szintén óriási termetű emberekből állott. Ábrahám hetvenszer olyan
magas volt, mint egy közönséges ember, és három- vagy négymérföldeseket lépett.
Ábrahámhoz hasonló volt a szolgája, Eliézer is, aki egyedül felelt meg azoknak a
szentségi követelményeknek, amelyeket Ábrahám az ő háromszáztizennyolc szolgájával
szemben támasztott, s egymaga olyan erős volt, mint a többiek együttvéve. Meg kell
jegyezni, hogy az Eliézer név betűinek szám-ekvivalensei összeadva 318-at tesznek ki.
Jákobot, a fiát, Simeont és az unokáját, Manassét szintén óriás termetűnek tartották,
ugyanígy Sámsont, valamint Saul vezérét, Abnert is, aki kijelentette: „Ha megvethetném
másutt a lábamat, és megfoghatnám a földet, meg tudnám rázni!" Hasonlóképpen óriás
termetű volt Absolon, Dávid fia; lenyírt haja kétszáz sékelt nyomott, amikor megmérték.
10. Áner, Eskol és Mamré, Ábrahám szövetségesei néhány tudós szerint Hebron
város három körzetét jelentik. Mamré a Genezis 35, 27-ben egyik része Kirjáth-Ar-
bának, azaz Hebronnak, „ahol Ábrahám és Izsák tartózkodnak vala"; a Genezis 23, 19.
pedig Hebronnal azonosítja. Eskol egy völgy vagy wadi neve volt Hebron közelében
(Numeri 13, 22-25.); Áner fennmaradt mint Ne'ir; ez egy szomszédos domb mai neve.
11. Sziddim völgyéről l. 32. 2. (146)

28
A húsdarabok
a) Ábrám a sátrában aludt, amikor megjelent neki Isten, és így szólt hozzá: „Ne
félj, Ábrám, én pajzsod vagyok tenéked, a te nagy jutalmad felette igen bőséges." És
monda Ábrám: „Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkül járok, és az,
akire az én házam száll, a damaszkuszbeli Eliézer?" „Nem ez lesz a te örökösöd; hanem
aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd - mondotta Isten. - Kelj fel most, és
menj ki az éjszakába!" Ábrám engedelmeskedett, és hallotta Isten szavait: „Én vagyok az
Úr, aki téged kihoztalak Ur Kaszdimból [a kaldeus Urból], hogy néked adjam e földet
örökségedül. Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat
megszámlálhatod;... Így lészen a te magod!" „Uram Isten, miről tudhatom meg, hogy
öröklöm azt a földet?" - kérdezte Ábrám. Mire Isten azt mondta: „Hozz nékem áldozatul
egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős nősténykecskét, egy háromesztendős
kost, egy gerlicét és egy galambfiat."
b) Amikor eljött a reggel, Ábrám a kardjával kétfelé hasított egy üszőt, egy nős-
ténykecskét meg egy kost. Mindegyik állat egyik felét egy keskeny út bal oldalára, másik
felét átellenben, az út jobb oldalára tette le. Azután levágott egy gerlicét és egy
galambfiat, s egyiket az út jobb, másikat a bal oldalára fektette, de nem hasította kétfelé.
Miközben így tevékenykedett, keselyűk szálltak oda, hogy lakmározzanak a tetemekből;
Ábrám azonban elkergette őket.
c) Mikor lement a nap, Ábrám mély álomba merült, „rémülés és nagy sötétség
szálla őreá". Majd ismét hallotta Isten hangját: „Amikor éltes korodban meghalsz,
ivadékaid majd jövevények lesznek idegen földön, és szolgálatra szorítják őket. De
négyszáz esztendő múltán megbüntetem azt a népet, amelyet szolgálnak, és gazdaggá
téve kivezetem onnan a te utódaidat. Ám vándorolni fognak, és csak a negyedik
nemzedék veszi birtokba a sajátját, amikor az emoreusok [amoriták] már teljes mér-
tékben rászolgáltak arra, hogy megbüntessem őket." Azután a sűrű sötétséget eloszlatta
egy füstölgő láng, amely mozgó fáklyaként imbolygott az út mentén kirakott húsdarabok
között. Isten pedig kijelentette: „A te magodnak adom ezt a földet, »Egyiptomnak
folyóvizétől« az Eufrátesz folyóig. A kéniták, a kenizziták, a kad-moniták, a hettiták, a
perizziták, a refaim, az amoriták, a kánaániták, a girgasiták és a jebuziták mind az ő
alattvalói lesznek."252
d) Némelyek szerint Isten az ég kupolája fölé emelte Ábrámot, és azt mondta
neki: „Nézz a csillagokra, és próbáld megszámolni őket!" Majd hozzátette: „Aki (147) egy
csillag alatt áll, fél attól; te azonban, aki alattad látod ragyogni, felemelheted a fejedet, és
magadat tarthatod nagyobbnak!"253
e) Úgy mondják, hogy Ábrám kettévágott húsdarabjai az Izraelt majdan elnyomó
birodalmakat jelezték előre: az üsző Babilont jelentette meg annak három királyát:
Nabukodonozort, Gonosz Merodákot, Belsazárt; a nősténykecske Médiát meg annak
három királyát: Cirust [Kürosz], Dáriust [Dareiosz], Ahasvérust [Xerxész]; a kos
Görögországot meg annak három királyát: Alexandroszt, Caligulát, Antoninust. A gerle az
izmaelitákat, a galamb pedig Izraelt jelképezte. Ha Ábrám nem hasította volna darabokra
252 Genezis 15, 1-21

253 Gen. Rab. 433; Tanchúmá Softim 11.

az állatokat, ezek a birodalmak túlságosan is hatalmassá váltak volna, ily módon
azonban meggyengültek.254
f) Ázázel, az emberiséget csábító bukott angyal keselyű alakjában megjelent a
húsdaraboknál, hogy lakmározzék, és így szólt Ábrámhoz: „Mit csinálsz te itt, e szent
magaslatokon, ahol halandó embernek nem szabad sem ennie, sem innia? Távozz innen,
nehogy az égi hatalmak elégessenek!" De Ábrám őrzőangyala erélyesen rászólt: „Az ő
helye a magaslatokon van, a tied pedig a mélyben. Eredj innét, mert sohasem fogod őt
tévútra vezetni!"255
g) Isten ezután látomásban megmutatta Ábrámnak a poklot, az elnyomó birodal-
makat, a Tórát és a Szentélyt, mondván: „Amíg gyermekeid tisztelni fogják az utóbbi
kettőt, addig megmenekülnek az első kettőtől. Most pedig válassz, elkárhozás vagy
szolgaság legyen-e a büntetésük!" Ábrám egész nap szomorúan töprengett, latolgatva,
melyiket válassza a két rossz közül. Isten akkor látomásban egy negyedik elnyomó
birodalmat mutatott neki, Edomot - amelynek azonban szintén el kell majd buknia, mint
ahogyan a három másik is elbukik, hogy soha föl ne emelkedjék. Ábrám végül Istenre
bízta a választást, Isten a szolgaságot választotta.256
1. Az itt leírt vad istenség sokkal közelebb áll ahhoz, aki megtámadta Jákobot
(Genezis 32, 24-32.), és meg akarta ölni Mózest (Exodus 4, 24.), mint azokhoz a
barátságos idegenekhez, akiket Ábrahám és Sára fényes nappal megvendégelt (Genezis
18, 1-15.). Jelenlétét később tűzoszlop jelezte a pusztában (Exodus 13, 21., stb.),
valamint az a tűz, amely a Kármel hegyén elemésztette Illés áldozatát (Királyok I. könyve
18, 38.).
2. A szétdarabolt állati tetemek közepette létrejött szerződésről szóló mítoszt
őrizte egy szertartás, amely még az i. e. VI. században is élt Jeruzsálemben. Amikor (148)
Nabukodonozor ostrom alá vette Jeruzsálemet, Sédékiás király és főemberei meg-
esküdtek, hogy a Törvény értelmében felszabadítják héber rabszolgáikat; amikor
azonban az ostrom átmenetileg abbamaradt, nem váltották be fogadalmukat. Jeremiás
akkor emlékeztette őket az ősök esküjére: hatévi szolgaság után minden héber
rabszolgát szabad emberré kell tenni (Exodus 21, 2.). Ezt a nemzedékek óta elhanyagolt
kötelezettséget akkoriban újították fel: papok, vezetők és szabad közemberek elhaladtak
a Templomban egy levágott borjú darabjai között. Jeremiás ezért megjövendölte, hogy
meg fognak lakolni hitszegésükért, amely megszentségtelenítette Isten nevét - némelyek
rabszolgaságba hurcoltatnak, mások elpusztulnak, úgy, hogy tetemüket égi madarak
meg vadállatok falják fel (Jeremiás 34, 1-22.).
3. A bibliai héber nyelvben a szerződéseket, megállapodásokat nem kötötték,
hanem a következő igékkel fejezték ki az aktust: „vágni" (karath b'ríth) - Genezis 15, 18;
21, 27. stb.); keresztülhaladni ('abar bib'rith - Deuteronomium 29, 11.); „beléje menni"
(Ezékiel 16, 8.); „benne állni" ( Királyok II. könyve 23, 3.). Ez annak a bizonyítéka, hogy
ősrégi szertartásról van szó. Az Etiópia délnyugati részében lakó male és baka
törzseknél ma is él ez a szokás: a szerződést „vágó" ember bemázolja magát darabokra
hasított állat vérével. A késői kor hébereit, ha esküvéssel fogadtak valamit, meghintették
az oltáron feláldozott állatok vérével - ez volt a „szövetség vére" (Exodus 24, 5-8.).
254 Gen. Rab. 437; Mid. Aggádá Gen. 33; PRE, 28. fej.
255 Apocalypse of Abraham, ed. Box, 51-53.
256 Targum Jer. Gen. 15, 1-11.; Gen. Rab. 443-44; Tanchúmá Buber Ex. 130; Mid. Aggádá Gen. 34.

4. Mivel a Genezisben és Jeremiás könyvében említett ragadozó madarak a hit-
szegők isteni büntetését jelentik, az esküvési szertartás az alábbi nyilatkozatban
kulminál: „Ha pedig nem járnék hűségesen az igazság keskeny ösvényén, úgy testemet
vágják ketté, mint ezeket az állati tetemeket, és ragadozó madarak meg vadállatok falják
fel!" Saul király feldarabolt egy pár ökröt, és a darabokat végighordoztatta egész
Izraelen, a következő üzenet kíséretében: „Aki nem vonul Saul után és Sámuel után,
annak ökreivel így cselekszenek!" (Sámuel I. könyve 11, 7.). A görög mítoszban -
Pauszaniasz szerint - Helené kérői egy ló (Poszeidón szent állata) feldarabolt tetemére
esküdtek, hogy közösen lépnek fel, ha bárki is bántani merészelné azt a férfit, akit
Helené férjül választ. Az Ábrahám által kiválasztott állatok nem Bél bikaisten, hanem
három más istenség szent állatai voltak; az üsző a kánaánita holdistennőé; a
nősténykecske a filiszteus istennőé, a krétai Zeusz anyjáé, akit a görögök Amaltheiának
neveztek; a kos a sumér égistené vagy az egyiptomi kosfejű Ámoné.
5. A birodalmak midrási felsorolásában Média Perzsiát jelenti; Görögország pedig
eggyé olvad Rómával, mivel Alexandrosz, Gaius Caligula (ha a GSQLGS korrekciója
helyes) és Antoninus Pius mint görög királyok szerepelnek. Két további állat esetén
Alexandrosz és az Izraelt leginkább elnyomó két Szeleukida, Antiokhosz Epiphanész és
Antiokhosz Szidétész képviselte volna a görögöket, Pompeius, Caligula és Antoninus Pius
[i. sz. 138-161] pedig a rómaiakat. Rómának itt „Edom" a neve, mivel Gonosz Heródes -
akit Augustus császár, miután magához (149) ragadta a zsidó koronát, megerősített
uralmában - edomita volt; ez a szóhasználat arra szolgált, hogy közvetlenül ne sértsék
meg a római hatóságokat.
6. A Genezis szerint Ábrahám korában az Ígéret Földjét nemcsak olyan régi né-
pek lakták, mint az amoriták, kánaániták, kéniták, a refaim, hanem mások is: a
kadmoniták (bene Kedem vagy „a Kelet emberei"), akik a szíriai sivatag felől törtek be; a
kenizziták, egy edomita nemzetség (Genezis 36, 11.); a perizziták, akikről semmit sem
tudunk; a hettiták, a girgasiták (talán ők voltak a QRQSA, a hettiták szövetségesei a II.
Ramszesz elleni háborújukban); és a jebuziták, akiknek eredete ismeretlen, de egyik
királyukról (Abdu-Khipa, „Khipa [istennő] szolgája" - l. 10.10) tudjuk, hogy az i. e. XIV.
században elismerte Egyiptom felségjogát (1. 27. 6).
7. Izrael emblémája, a galamb (Hóseás 7, 11; 11, 11.) a nem költöző columba livia
volt, amely sziklák közt és üregekben tanyázott (Jeremiás 48, 28. és Énekek Éneke 2,
14.). Ezzel szemben a költöző gerle (turtur communis) a nomád izmaelitákat és
rokonaikat, az edomitákat jelképezte. (150)

29
Ismáel
a) Tízévi házasság után Szárai, aki meddőnek hitte magát, ágyasul felajánlotta
Ábrámnak egyiptomi rabnőjét, Hágárt. Ábrám, aki nyolcvanöt esztendős volt akkor,
elfogadta az ajándékot. Miután Hágár teherbe esett, lenézte Szárait, aki ezt elpanaszolta
férjének. Ábrám így válaszolt: „Tégy Hágárral, amit jónak látsz; nem a te szolgálód-e?"
Szárai szaván fogta, és oly kegyetlenül meggyötörte Hágárt, hogy az megszökött. Isten,
aki angyal alakját öltötte magára, egy pusztai forrásnál akadt rá, Kádes és Béred között, a
Súr felől vezető út mentén. Megkérdezte, hogy miért került oda. „Megszöktem az
úrnőmtől, aki rosszul bánt velem" - felelte Hágár. Isten angyala felszólította, hogy térjen
vissza, és tűrje békén a sorsát. Megígérte, hogy harcosok nemzetségének ősanyja lesz,
majd kijelentette: „A fiadnak Ismáel legyen a neve, mivelhogy Isten meghallotta a te
nyomorúságodat. Ismáel a pusztaságban fog élni, mint a vadszamár, és fegyvereinek
ereje által tartja fenn magát."
Hágár felkiáltott: "Az Élő Egy látott engem!" [Károlyi ford.: Te vagy a látomás Istene.] és a
forrásnak a Lahai Rói nevet adta. Majd visszatért úrnőjéhez, és amikor fiat szült
Ábrámnak, a gyermeket Ismáelnak nevezte el, ahogyan Isten meghagyta.257
b) Sok esztendővel később, miután Sára öregkorában megszülte Izsákot, látta,
amint Ismáel játszadozik vele, hintáztatja. Ekkor így szólt férjéhez: „Kergesd el ezt a
szolgálót az ő fiával együtt! Izsák a te örökösöd, nem Ismáel!" Ábrahám nagyon
bánkódott Sára szavain, de Isten megvigasztalta, mondván: „Ne bánkódj sem Hágár, sem
Ismáel miatt! Tégy úgy, ahogyan Sára mondja; mert Izsák gyermekei lesznek az én
választott népem. Mivel azonban Ismáel is a te fiad, az ő gyermekei nagy néppé lesznek."
c) Ábrahám korán felkelt, adott Hágárnak egy kenyeret meg egy tömlő ivóvizet, s
gyermekével együtt elküldte őt Beérseba pusztaságába. Amikor a vizestömlő kiürült,
Hágár egy bokor tövébe fektette Ismáelt, s tőle egy nyíllövés távolságban leült, mondván:
„Ne lássam a fiam pusztulását!" Ahogy ott sírdogált, egy angyal meghallotta, hogy Ismáel
Isten nevét kiáltja, s így szólt az anyjához: „Ne félj, Hágár! Isten meghallotta a
gyermeknek szavát. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé
teszem őt." Hágár akkor kinyitotta a szemét, és megpillantott egy forrást; megtöltötte a
tömlőt, és megitatta a gyermeket. Isten gondot viselt Ismáelra, aki azután a páráni
pusztaságban élt. Hágár összeházasította egy (151) egyiptomi nővel, akit Meribának
hívtak, mivel pörlekedő természetű volt. Mások úgy mondják, hogy egy Íszá nevű
moabita nő lett Ismáel felesége.258
d) Némelyek szerint Szárait annyira bosszantotta Hágár önteltsége, hogy harag-
jában kiráncigálta őt Ábrám ágyából, sarukat dobált az arcába, és tekintetével meg-
babonázta, úgyhogy a szemmel verés következtében Hágár elsőszülött gyermeke -egy
leány - már holtan jött a világra. Valahányszor Szárai a fürdőházba ment, Há-gárnak
kellett mögötte vinnie a vödröket meg a törülközőkendőket. Később szemmel veréssel
megbabonázta Ismáelt, aki ettől olyan gyenge és aszott testű lett, hogy nem bírt járni.
Ezért, amikor Ábrahám elküldte Hágárt, az kénytelen volt a hátán cipelni fiát, pedig
Ismáel ekkor már tizenhét, sőt némelyek szerint huszonöt esztendős volt; és olyan égető
szomjúság gyötörte, hogy a vizestömlő csakhamar kiürült.259
257 Genezis 16, 1-16.

258 Genezis 21, 8-21.; PRE, 30. fej.; Széfer Ha-jásár 69-70.
259 Gen. Rab. 453-454, 570.

e) Vannak, akik nem hibáztatják Sára magatartását, mivel - mondják - Ismáel még
gyermekkorában nyilat lőtt Izsákra, de nem találta el; később meg hamis istennek emelt
oltárt, bálványokat imádott, sáskákat fogdosott, ringyókkal szeretkezett, szüzeket
erőszakolt meg. Meg kigúnyolta azokat, akik azt mondták neki, hogy Ábrahám halála
után Izsák kapja az elsőszülöttet megillető két részt. „Nem én vagyok-e az elsőszülött?" -
hajtogatta kérkedve.260
f) Azt is mesélik, hogy amikor Isten forrást fakasztott a pusztaságban, hogy
megmentse Ismáel életét, szolgáló angyalai tiltakoztak: „Mindenség Ura, miért mentesz
meg olyan valakit, aki majdan engedi, hogy a te saját választott gyermekeid szomjan
haljanak?" „De most tisztel-e ő engem?" - kérdezte Isten, mire az angyalok elismerték:
„Most még az igazság ösvényén jár." „Én minden embert aszerint ítélek meg, amilyen
most, nem pedig aszerint, amilyen majd lesz!" - mondotta Isten.261
g) Megint mások tagadják, hogy Ismáel bálványimádó és gonosz életű ember lett
volna. Ábrahám - mondják - sok esztendővel Hágár elűzése után így szólt Sárához:
„Szeretném meglátogatni az én Ismáel fiamat." „Uram, esdve kérlek, ne menj el!" -
könyörgött Sára, de Ábrahám szilárdan eltökélte magát. Ekkor Sára megeskette: Ismáel
sátrához érve nem száll le tevéje hátáról, nehogy szíve Izsák ellen forduljon.
Ábrahám elindult a páráni pusztaságba, és déltájban megtalálta Ismáel sátrát. De sem
Ismáel, sem Hágár nem volt otthon, csak Meriba meg néhány kisebb fiú. Ábrahám
megkérdezte: „Hol van Ismáel?" „Elment vadászni" - válaszolta Meriba. Sárának tett
ígéretéhez híven Ábrahám nem szállt le tevéjéről. „Adj valami frissítőt, leányom -
mondotta -, mert az utazás elgyengített." „Nincs sem vizünk, sem kenyerünk" - felelte
Meriba. Ki sem lépett a sátorból, nem nézett Ábrahámra, nem kérdezte a nevét, hanem
csak verte a gyerekeit, és becsmérelte a távollévő Ismáelt. Ábrahám nagyon
felbosszankodott, és magához hívta Meribát. Amikor az asszony odament, Ábrahám így
szólt le hozzá a teve hátáról: „Ha megjön a férjed, ezeket mondd neki: »Egy ilyen meg
ilyen külsejű öregember járt itt a filiszteusok földjéről, és téged keresett. Nem kérdeztem
a nevét, csak közöltem, hogy nem vagy (152) itthon. Erre ő azt mondta: 'Tanácsold a
férjednek, hogy dobja el ezt a sátorcöveket, és faragjon magának másikat!'«" Ábrahám
ezzel eltávozott. Amikor megjött Ismáel, Meriba átadta az üzenetet: ebből Ismáel
megértette, hogy apja járt ott, és hogy felesége ridegen fogadta. Megfogadta Ábrahám
tanácsát - elvált Meribától, és anyjának egyik rokonát, Patumát vette feleségül.
Három évvel később Ábrahám ismét felkereste Ismáel sátrát. Patuma kiszaladt
hozzá, köszöntötte, és közölte vele: „Sajnálom, hogy az én uram, Ismáel nincs itthon,
vadászni ment. Jöjj be, egyél-igyál, és várd meg őt. Bizonyára kifárasztott az utazás."
„Nem szállhatok le - felelt Ábrahám -, de kérlek, adj vizet, hogy csillapítsam
szomjúságomat!" Patuma vizet adott, sőt gyengéden unszolta, hogy egyék kenyeret is.
Ábrahámnak jólesett az asszony gondoskodása, s áldotta Ismáelt, áldotta Istent. Így szólt
Patumához: „Ha Ismáel megjön, mondd neki ezeket: »Egy ilyen és ilyen öregember járt
itt a filiszteusok földjéről, téged keresett. Azt üzente neked, hogy az új sátorcövek
nagyon jó, el ne dobjad.« Ismáel az üzenetből megértette, hogy Patuma illendő
tisztelettel fogadta apósát. Majd feleségével, fiaival, nyájaival, csordáival és tevéivel
együtt elindult a filiszteusok földjére, hogy meglátogassa Ábrahámot. Sok napig maradt
ott, és felvirágzott az ő háza.262
260 Toszeftá Szótá 304; Gen. Rab. 567-68; Széfer Ha-jásár 69-70; PRE, 30. fej.
261 Gen. Rab. 572-73.
262 Széfer Ha-jásár 70-72; PRE, 30. fej.

h) Ismáel még csak egyszer találkozott Izsákkal, amikor apjuk meghalt. Együtt
temették el őt a hebroni Makpela barlangban. 263
i) Ismáel százharminchét éves korában halt meg. Tizenkét fia volt: Nebájót, Ké-
dar, Adbeél, Mibszám, Misma, Dúmah, Massza, Hadád, Téma, Jetúr, Náfis és Ked-mah.
Mindegyik fejedelem lett, s mindegyiknek volt egy faluja, ahonnan népe vándorútra
szokott kelni.264
1. Az izraeliták ezzel a mítosszal próbálták alátámasztani azt az állításukat, hogy

bár származásuk későbbi, de nemesebb, mint déli rokonaiké, akiket mostohaanyjuk,
Sára a pusztaságba kényszerített. A déli arabok nyelvén Hágár „falut" jelent; ez a
magyarázata annak az állításnak, hogy Hágár unokái saját külön falvaikban laktak. (153)
Lahai Rói valószínű jelentése „a reém állkapcsának forrása", mivel más források is
állatokról kapták a nevüket, például Éngedi, „a gödölye forrása" (Józsua 15, 62.) és
Énegláim, „a két borjú forrása" (Ezékiel 47, 10.)- A szomjazó Sámsonnak is egy Lehi
(„állkapocscsont") nevű forrásból adott vizet Isten, mint Ismáelnak (Bírák 15, 17-19.).
Béredet a Targum Jer. Halasahval azonosítja, amely jelentős város volt a Beér-
sebától Egyiptomba vezető útvonalon. A Béredtől keletre fekvő Kádesban volt egy forrás,
amely mellett jóshely is működött - Hén Mispát (Genezis 14, 7.).
2. Ábahám, Sára és Hágár bonyolult viszonyához igen hasonlót találunk Ham-
murapi egyik törvényében: „Ha valaki papnőt vesz feleségül (naditum [hierodula,
templomi szolgáló], akinek nem volt szabad gyermeket szülnie), és ha felesége egy
rabnőt ad neki, hogy gyermeket szüljön, és ha az illető rabnő gyermekei miatt úrnőjével
egyenlő megbecsülést követel magának, akkor a papnő-feleségnek nem szabad őt
eladnia, de azt megteheti vele, hogy visszaküldi rabnő-társai közé." A birtokbavétel
rituális aktusa volt, hogy a tulajdonos sarut dobott keresztül azon tárgy fölött, amely az
övé lett (Ruth 4, 7.; Zsoltárok 60, 10.). Sára azért hajít sarukat Hágár arcába, hogy
emlékeztesse rabszolgaságára.
3. Ábrahám akkor metélte körül Ismáelt, amikor az tizenhárom éves lett (Genezis
17, 25.). A körülmetélés eredetileg premaritális [házasság előtti] rítus volt. Izsák a
következő évben született (Genezis 18, 1-15.; 21, 1. és köv.), ezek szerint tehát Ismáel
tizennégy esztendővel volt idősebb nála. Mivel a mítoszban Ismáel még karon ülő
gyermek, akit Hágár egy bokor tövébe tesz le, egy későbbi mitográfus azzal a
magyarázattal próbálja áthidalni az ellentmondást, hogy Sára szemmel verése folytán
Ismáel teste aszottá vált, összetöpörödött. A sáskafogdosás valószínű jelentése: Sára
azzal gyanúsította Hágárt, hogy ki akarja őt túrni Ábrahám szeretetéből. Az etiópiai
Kebra Nagasztban ugyanis a fáraó leánya sáskákat és egy vörös fonalat használt bűvös
por gyanánt Salamon király elcsábítására.
4. A páráni pusztaság, ahol Ismáel megtelepedett, a Sinai-félsziget északi részén
terül el. A mítoszban megnevezett tizenkét izmaelita törzs többsége más feljegyzésekben
is előfordul; úgy látszik azonban, hogy szövetségük nem volt szilárd. A Bírák könyve (13,
24.) a midianitákat izmaelitáknak tartja, viszont a Genezisben (25, 1. és köv.) azt
olvassuk, hogy Midián Ismáelnak féltestvére. Nebájótot és Ké-dart, Ismáel két legidősebb
fiát megemlíti Ézsaiás (42, 11.; 60, 7.), Jeremiás (49, 28.) és Ezékiel (27, 21.). Nebájót
területe a Holt-tengertől keletre feküdt; Kédaré Nebájót birtokától északra, a szíriai
sivatagban. Nebájótot a nabateusokkal azonosították, ez a feltevés azonban nem állja
263 Genezis 25, 9.

264 Genezis 25, 12-18.

meg a helyét. Hadád területe ismeretlen; azt viszont tudjuk, hogy a kánaániták
viharistenének Hadád volt a neve. Kedmah jelentése „a kelet népe" - valószínűleg a
szíriai sivatag megjelölése.
5. Adbeél, Massza és Téma előfordulnak a III. Tigláth Pileszer asszír király feli-
ratain (i. e. VIII. század), mint Idiba'il, Masz'a és Tema nevű arab törzsek. Asszurbanipal
(i. e. VII. sz.) feliratos emlékein előfordul Szu-mu'-il (Ismáel), amelynek (154) Uate vagy
Iaute volt akkor a királya, és Kédar, amelynek királya az Ammuladi nevet viselte. Tigláth
Pileszer az arab Idibi'-lut bízta meg az egyiptomi határ őrzésével, és miután leigázta a
filiszteusokat, huszonöt filiszteus várost ajándékozott neki. Téma észak-arábiai oázis;
ma is Taima a neve. Dúmah valószínűleg azonos a szíriai sivatagban levő Adumatu
oázissal és erődítménnyel, amelyet Szanhérib elfoglalt. Mibszámot és Mismát a Krónika
I. könyve (4, 25.) Simeon fiai közé sorolja, amiből arra lehet következtetni, hogy Simeon
izraelita törzse, amelynek területe Júdától délre húzódott, az előbbieket asszimilálta,
legalábbis részben.
6. Jetúrt és Náfist a Krónika I. könyve (5, 19.) együtt említi Nódábbal és a hag-
ritákkal (hágárénusok) mint olyan törzseket, amelyek ellen a transzjordániai izraeliták -
Rúben és Gád törzse, valamint Manasse féltörzse - háborút indítottak. Ugyanabból a
szakaszból (5, 21.) megtudjuk, hogy a hagriták teve- és juhtenyésztéssel foglalkoztak.
Josephus, Lukács Evangéliuma és az egyházatyák megemlítik a jeturitákat vagy
itureusokat (ituraioi). Területük határos volt Edommal (Idumaea); i. e. 104-ben a
Hasmoneus Arisztobulosz király ennek egy részét elfoglalta, és az itureusokat
ugyanakkor erőszakkal a judaizmusra térítette. Két nemzedékkel utóbb az itureusok
észak felé nyomulva megszállták a Hermon-hegység vidékét és Szíriát; itt az evangéliumi
időben Heródes fia, Philipposz tetrarkha volt az uralkodójuk. Íjászaik a római
segédhaderőknél szolgáltak; megemlíti őket Vergilius és Cicero is; az utóbbi azt mondja
róluk: „a legvadabb emberfaj a földön."
7. Miután Dávid megalapította királyságát, és megszilárdította az arameus no-
mádok erejét, az izmaeliták délebbre szorultak, ahol beolvadtak megállapodottabb arab
törzsekbe. Az arabok még ma is azt tartják, hogy az északi (adnani) arab törzsek
Ismáeltól származtak. Hágár nevét őrzi a hagriták (hagrim vagy hagri'im); ezt a törzset a
Krónika I. könyve (5, 19.) Jetúrral és Náfissal, a Zsoltárok könyve pedig (83, 7.) az
izmaelitákkal együtt említi. Sztrabónnál találunk egy Eratoszthenész-idézetet, amelyben
azt olvassuk, hogy a hagriták Petrától keletre laktak. (155)

30
Ábrahám Gérárban
a) Gérárban, Kádes és Súr között Ábrám ismét a testvérhúgának adta ki Szárait,

akit megkívánt Gérár királya, Abimélek. Ám amikor Abimélek szerelmi vággyal
közeledett Száraihoz, Isten halállal fenyegette. A király - éppúgy, mint a fáraó - azzal
védekezett, hogy Ábrám megtévesztette. Isten azonban így szólt: „Mindazonáltal tedd
jóvá vétkedet, küldd vissza Szárait, és kérd meg Ábrámot, hogy járjon közben érted!"
Abimélek így is cselekedett, de azért szemrehányással illette Ábrámot, aki nem jött
zavarba, hanem kijelentette: „Amikor az istenek akaratából vándorútra indultam,
meghagytam a feleségemnek: »Bárkivel találkozol, mondd azt, hogy a fivéred vagyok.«
Ez egyébként igaz is."
Abimélek király ökröket, birkákat, rabnőket meg ezer ezüstöt ajándékozott Áb-
rámnak, és felajánlotta neki, hogy lakozzék Gérárban. Ábrám közbenjárására Isten, aki
elzárta minden gérári asszony méhét, visszaadta termékenységüket.265
b) Némelyek szerint Mikháel arkangyal karddal fenyegette Abiméleket, akinek
mentegetőzéseit e szavakkal utasította vissza: „Ha idegenek érkeznek a városba, illik
élelmet felajánlani nekik, de nem illik az asszonyaik után érdeklődni. Mivel te Szárai
után kérdezősködtél, Ábrám nem merte megmondani, hogy Szárai a felesége. Attól félt,
hogy embereid megölik Szárai miatt. Így hát te vagy a vétkes mindenképpen!"
Isten - mondják - nemcsak meddővé tette a gérári asszonyokat, hanem testük más
rejtett nyílásait is bezárta; a férfiakkal szintén ezt cselekedte, úgyhogy másnap reggel az
emberek keservesen jajgatva panaszkodtak egymásnak: „Még egy ilyen éjszaka, és
elpusztulunk!"266
1. Gérár egy város és egy királyság neve. Gérár királyság Kánaán délnyugati ha-
tárán terült el, elválasztva Kánaánt Egyiptomtól, Gáza és Beérseba között. Hasonnevű
fővárosa a gérári völgyben vagy annak közelében épült. Ezt a völgyet egyes modern
kutatók a mai Wadi Seri'ával (Beérsebától északnyugatra), mások a mai (156) Wadi
Gazával (Beérsebától nyugatra) azonosítják. A vidék ősi neve egészen a bizánci időkig
fennmaradt, mert Eusebius caesareai püspök így említi: Geraritica.
2. Abiméleket a Genezis filiszteus királynak nevezi (21, 33-34.; 26, 1., 8.). Ezt
anakronizmusnak tartják, mivel a filiszteusok i. e. 1200 körül jelentek meg Kánaánban,
Ábrahám viszont az i. e. XV. század második felében élt. Mindamellett egyre több tudós a
felé a nézet felé hajlik, hogy i. e. 1200 táján a filiszteusok nem első ízben hatoltak
Kánaánba (mint ahogyan Józsua csoportja is egy igen hosszú ideig tartó, folyamatos
héber bevándorlás utolsó fázisaként érkezett Kánaán földjére). E feltevés szerint
lehetséges, hogy i. e. 1500 körül Gérárban filiszteusok telepedtek meg.
3. A filiszteusok eredeti hazája Kaftor volt. Ez nem jelenti szükségképpen Kréta
szigetét (egyiptomi nyelven Keftiu), hanem inkább általában az egész minószi kultúra
területét, beleértve Kis-Ázsia délnyugati részét. A minószi vagy kaftori kultúra az i. e.
harmadik évezredre nyúlik vissza, és a keleti mediterrán partvidékre gyakorolt korai
hatásának egyik példája, hogy Kaftorban képzelték el Kótar va-Khaszisz műhelyét. Ő volt
265 Genezis 20, 1-18.

266 PRE, 26. fej.; B. Bábá Qámmá 92a; B. Makkóth 9b; Pesziqtá Rabbáthí 176b; Gen. Rab. 553.

az az isteni kézműves, akit az i. e. XIV. század görögjei Daidalosz néven ismertek. Az
úgynevezett „tengeri népeket" i. e. 1196-ban leverte III. Ramszesz; Medinet Habu-i
emlékművein látható, hogy ezek milyen jellegzetes sisakot viseltek - a sisakot jelentő
„koba" bibliai szót a héberek a nem sémita filiszteus nyelvből vették át. Egyiptomi
emlékek több „tengeri népet" említenek; közülük a pulaszati vagy puraszati nép az,
amelyet a kutatók határozottan a filiszteusokkal azonosítanak.
4. Merneptah fáraó (i. e. XIII. század vége) egyik korai monumentumán szerepel
az akvaivasa (aqaiwasha) vagy ekves név, mint a „tengeri népek" egyike. Eduard Meyer
és mások ezt az ahijava néppel azonosítják, amelynek királysága az i. e. XIV és XIII.
században élte virágkorát Pamphüliában (Kis-Ázsia déli része), bár némely történész
szerint az ahijavák fő bázisa Rodosz szigete volt. Tudjuk, hogy Ciprus szigetére is
behatoltak; akhivoknak tekintik őket (a latinban Achivi), és azonosítják a hivikkel,
hiveusokkal vagy hivitákkal, akiket a Biblia többször is említ azon népek között, amelyek
már az izraeliták előtt Kánaánban laktak. (157)

31
Izsák születése
a) Amikor Ábrám kilencvenkilenc esztendős lett, Isten Ábrahámra változtatta a

nevét, ami annyit tesz, hogy „népek sokaságának atyja". Ismét kinyilatkoztatta neki, hogy
leszármazottai Kánaán egész földjének urai lesznek. Ezúttal azonban azt a feltételt
szabta, hogy minden fiúgyermeket nyolcnapos korában körül kell metélni. Erre Ábrahám
saját magát és háza népének minden férfiúját körülmetélte. Isten Ábrahám feleségének
nevét is megváltoztatta; addig ugyanis Szárai volt a neve, most azonban Sára lett, ami
„fejedelemasszonyt" jelent. Isten megígérte neki, hogy népek anyjává teszi.
Ábrahám arcra borult Isten előtt, de magában nevetett, mert ezt gondolta: „Ho-
gyan születhet gyermeke egy kilencvenéves asszonynak, akinek százesztendős a férje?"
Mivel legalább arról szeretett volna bizonyságot szerezni, hogy Ismáel majd gyarapodik,
így szólt: „Ó, bárcsak a Te ösvényeiden maradna Ismáel, az én fiam!" Mire Isten ezt
mondta: „Nem jelentettem-e ki, hogy Sára fiat fog szülni néked? Mivel te nevettél az Én
ígéretemen, a fiúnak Izsák legyen a neve. Ismáelt már megáldottam, ő tizenkét fejedelem
atyja lesz, és nagy néppé teszem. Szövetségemet pedig megerősítem Izsákkal, akit a
következő esztendőben szül majd neked Sára."
Így szólt Isten Ábrahámhoz, majd eltűnt.267
b) Nem sokkal ezután történt, hogy Ábrahám kint üldögélt sátra ajtaja mellett,
Mamré terebintusligetében, amikor három idegen közeledett. Ábrahám beinvitálta őket,
hogy mossák meg lábukat, és egyenek-igyanak valamit. Sára parázson pogácsát sütött,
Ábrahám pedig sietve leölt egy borjút estebédre, és aludttejjel, savóval is kínálgatta a
jövevényeket. Azok leültek egy fa árnyékába, és később megkérdezték, hol van Sára.
„Amott a sátorban" - felelte Ábrahám. Az idegenek pedig ezt mondták neki: „Mához egy
évre fiat fog szülni néked."
Sára is meghallotta a jövendölést, és csak nevetett, mivel havibaja már réges-rég
megszűnt.
„Miért nevetett Sára? - kérdezték az idegenek. - Avagy az Úrnak lehetetlen-e
valami?"
„Nem nevettem én!" - kiáltotta Sára elpirulva.
„Bizony nevettél!" - mondták neki.
A jövevények azután felkerekedtek, és Ábrahám egy darabon elkísérte őket.
Szodoma felé vitt az útjuk.268 (158)
c) A következő évben Sára fiat szült, akit Ábrahám Izsáknak nevezett el, és
nyolcnapos korában körülmetélte. „Nevetni fog az egész világ - mondta Sára -, ha
megtudják az emberek, hogy én Ábrahám fiát szoptatom." Mindazonáltal a gyermek
elválasztásának napján Ábrahám nagy lakomát adott.269
d) Némelyek szerint asztrológusok elkészítették Ábrahám horoszkópját, és azt
mondták neki: „Sohasem lesz fiad!" Isten azonban megnyugtatta: „Ezt a horoszkópot
Ábrámnak készítették. De Én éppen ezért megváltoztattam a nevedet, és mint Ábrahám
fiat fogsz nemzeni; Szárai nevét is a horoszkópja miatt változtattam meg."270
267 Genezis 17, 1-22.

268 Genezis 18, 1-16.
269 Genezis 21, 1-8.
270 Gen. Rab. 432; Pesziqtá Rabbáthí 179a.

e) Azt is mondják: Izsák születésének megjelentése három nappal azután történt, hogy
Ábrahám körülmetélte magát és háza népét. Isten ekkor elküldte Mikhá-elt, Gábrielt és
Ráfáelt, hogy vigasztalják Ábrahámot, aki nagyon szenvedett a körülmetéléstől, amint az
a harmadik napon általában lenni szokott. Az arkangyalok vonakodtak, mondván: „Miért
küldesz minket tisztátlan helyre, amely teli van vérrel?" „Ábrahám áldozatának szaga
jobban tetszik nekem a mirhánál és a tömjénnél - válaszolta Isten. - Magam menjek?"
Erre az angyalok elkísérték Istent, arab utas-embereknek álcázva magukat. Mikháel azt a
feladatot kapta, hogy megjövendölje Izsák születését; Ráfáel azt, hogy meggyógyítsa
Ábrahámot; Gábriel pedig azt, hogy pusztítsa el Szodomát, a bűnös várost.271
1. Az itt Elóhim névvel jelölt istenséggel kapcsolatban egyes és többes számú

igealakok váltakoznak ebben az elbeszélésben. Gunkel és mások azzal a feltevéssel
próbálták megmagyarázni ezt a látszólagos következetlenséget, hogy a történetet több
különböző forrás alapján állították össze. Véleményünk szerint azonban az egyes és
többes szám váltakozása szándékos - ily módon akarták hangsúlyozni, hogy Istennek
hatalmában áll a háromságban megjelenni. Az idegenek (vagy „az idegen") isteni jellegét
az érzékelteti, hogy tudják: Ábrahám feleségének most már Sára a neve, és az asszony
legnagyobb bánata gyermektelensége. Azt is tudják, hogy Sára nevetett magában, noha
nem látták. A midrás-kommentátorok arkangyaloknak teszik meg mindhárom idegent.
2. Sára hosszú ideig tartó meddőségének párhuzamai: Rebeka (Genezis 25. -1. 38.
a); Ráchel (Genezis 29. - 1. 45 a); Sámson meg nem nevezett anyja (Bírák 13.); (159)
Sámuel anyja, Hanna [Anna] (Sámuel I. könyve 1.); Etana babilóniai hérosz felesége.
3. A mítosz nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy Isten Ábrahámra változtatta
Ábrám nevét. A változtatás első pillantásra nem tűnik olyan lényegesnek, mivel mindkét
név az Abamrama vagy Abiramu királyi cím változata, amely előfordul az i. e. XIX-XVII.
századi ékírásos táblákon. Ugyanez vonatkozik az Abirám névalakra is; így hívták a
Mózes ellen szőtt összeesküvés egyik vezérét (Numeri 16, 1.). Abiramu jelentése: „Ram
isten az én atyám"; de így is lehet értelmezni: „Az atya felmagasztaltatott." A Genezis
szerint az Ábrahám név jelentése: „sok nép atyja". Ez a névmagyarázat az arab raham
szót veszi alapul, amely sokaságot jelent. A Ram istennév fedezhető fel az Adorám,
Jórám, Málkirám nevekben; többes számát isteni lények megjelölésére használták (Jób
21, 22.). Szanhérib korában egy edomi királynak Malik-ramu („Ram a király") volt a
neve.
Izraelben gyakori volt az a szokás, hogy az újonnan megkoronázott király vagy
valamely fontos tisztségbe lépő személy nevet változtatott. Így lett Hóseásból Józsua
(Numeri 13, 17.); Gedeonból Jerubbaál (Bírák 6, 32); Jedidjából Salamon (Sámuel II.
könyve 12, 25.); Eliákimból Joakim (Királyok II. könyve 23, 34.); Matta-niából Sédékiás
(Királyok II. könyve 24,17.). A példák közé sorolható Jákob is, aki az „Izrael" nevet vette
fel (Genezis 32, 28. - 1. 47 b).
4. „Szárai" csupán a „Sára" egyik régibb változata. Mindkét alak egy ősi sémita
főnévből származik, amelynek „királynő" vagy „fejedelemasszony" a jelentése. A havráni
Bocrában imádtak egy Sarit vagy Sarajat nevű női istenséget (a szó fonetikus megfelelője
Szárainak). Ebből arra lehet következtetni, hogy az Ábrahám és Sára házasságáról szóló
elbeszélés mögött történeti esemény húzódik meg: egy főpap-törzsfőnök vezetése alatt
271 Tanchúmá Buber Gen. 85-86; B. Bábá Meci'á 86b; Gen. Rab. 517-18.

álló arameus patriarchális törzs egyesült egy matriarchális előarab törzzsel, amelynek
élén főpapnő-fejedelemasszony állott.
5. Az Ábrahám vendégeinek felkínált aludttejet és savót az autorizált verzió vaj-
nak fordítja. A bőrtömlőbe töltött tejet addig rázogatták, míg kellemes savanykás ízű
tejes ital lett belőle.
6. A bibliai szövegekben nem fedezhető fel Ábrahám különösebb tisztelete egé-
szen Ezékiel koráig (i. e. VI. század eleje - Ezékiel 33, 24.), úgyszintén Sáráé sem Ezsdrás
idejéig, amikor Ézsaiás könyvének 51, 2. versét írták.
7. A kilencvenesztendős Sára terhessége érdekes példája annak, hogy a jámbor
Biblia-szerkesztők szokatlan eseményeket erősen eltúloztak, és isteni csodáknak
tüntettek fel. Ebben a történetben például szó szerint értelmezték Ábrahám tréfásan
túlzó szavait, amelyekkel a saját és Sára korát emlegette, amikor meghallotta, hogy
felesége fiat fog szülni neki mondjuk harmincévi házasság után. Hogy Sára már túl-
haladta a klimax-kort, az a szerkesztő kommentálása, nem Ábrahám kijelentése. A
midrás-írók tovább bővítették, színezgették a csodát (Pesziqtá Rabbáthí 177a-b;
Tanchúmá Buber Gen. 107-08; Gen. Rab. 561, 564; B. Bábá Meci'á 87a). Így például a
következőket tették hozzá: Ábrahám háza népének asszonyai becsempészett (160)
csecsemőnek hitték Izsákot, és oly módon akarták próbára tenni Sára anyaságát, hogy
felszólították őt saját kisdedeik megszoptatására. A szemérmes Sára vonakodott, mire az
asszonyok gyanakvása még csak fokozódott. Végül Ábrahám így szólt feleségéhez: „Tárd
fel kebledet, és szoptasd meg ezt az egész pereputtyot!" - amit Sára meg is cselekedett.
(161)

32
Lót Szodomában
a) Isten eleinte nem akarta megmondani Ábrahámnak, hogy Szodomát el szán-

dékozik pusztítani; de mégis megtette, miután Mamrénál oly vendégszerető fogadtatásra
talált. Így szólt Ábrahámhoz: „Szodoma és Gomorra gonoszságának híre eljutott fülemig.
Alámegyek és megnézem, nem túlzott-e ez a hír." Ábrahám az Úr elé járulva
megkérdezte: „Valóban el akarja pusztítani az én Uram a jókat is a gonoszokkal együtt?
Hátha van ötven igaz ember Szodomában!" „Ötven igaz ember kedvéért megkímélem a
várost" - felelte Isten. Ábrahám ekkor alkudozni kezdett Istennel: „És mi lesz, ha csak
negyvenöt ilyen ember él ott? Vagy csupán harminc? Vagy mindössze húsz?" Isten
mindegyik kérdésre ezt válaszolta: „A kedvükért megkímélem a várost." Végül
beleegyezett, hogy már tíz igazért is megtartóztatja kezét a város elpusztításától, majd
eltávozott.
A három angyal közül, akiknek alakját Isten magára öltötte, kettő aznap este
Szodomába érkezett. Lót meglátta őket, amint a város kapuja felé közeledtek, alázatosan
leborult előttük, mondván: „Uraim, térjetek be hozzám, mossátok meg lábatokat, és
aludjatok az én házamban!" „Ne zavartasd magad - felelték -, az utcán is elalhatunk." De
Lót rábeszélte őket, hogy térjenek be a házába; ott azután kovásztalan kenyeret sütött,
és jól megvendégelte az idegeneket.
Közben szodomaiak tömege vette körül Lót házát, így kiáltozva: „Kik azok a fiatal
idegenek, akiket ide hoztál? Küldd ki őket, hogy szórakozzunk velük!" Lót kiment az
utcára, bezárta maga mögött a kaput, és így szólt hozzájuk: „Kérlek, szomszédok, ne
vetemedjetek ilyen gonoszságra! Ők az én vendégeim, nem engedhetem, hogy
visszaéljetek velük. Inkább odaadom két szűz leányomat, cselekedjetek velök, amint
néktek tetszik." „Eredj innen! - kiabálták erre. - Hogy merészelsz így beszélni velünk, te,
aki csak nemrég költöztél Szodomába? Vigyázz, mert még gonoszabbul bánunk el veled,
mint ezekkel az idegenekkel!"
Lótot félrelökve megpróbáltak erőszakkal behatolni a házba. Ám az angyalok
vakságot bocsátottak rájuk, belülről kinyitották a kaput, megmentették Lótot, majd újra
bezárkóztak. A szodomaiak vakon tapogatóztak erre-arra, majd szitkozódva
visszavonultak.
Az angyalok megkérdezték Lótot: „Vannak-e itt rokonaid - fiaid, leányaid, vő-id?
Ha igen, gyűjtsd össze őket gyorsan, és meneküljetek, mert mi azt a parancsot kaptuk,
hogy pusztítsuk el ezt a várost." Lót kiment, felkereste vőit, és sürgette (162) őket, hogy
meneküljenek vele együtt. De azok csak nevettek rajta, amikor arról beszélt, hogy
közeledik a pusztulás órája. Közvetlenül napkelte előtt így szóltak az angyalok Lóthoz:
„Most már vedd a feleségedet meg a jelenlevő két leányodat, és meneküljetek késedelem
nélkül, máskülönben elpusztultok!"
Mivel Lót még mindig vonakodott, az angyalok kézen ragadva kivonszolták, és
figyelmeztették: „Ne pillants hátra, és sehol meg ne állj a síkságon! Menekülj a hegyek
felé!" „Nem úgy, én uraim! - mondta Lót. - Ti igazán nagyon kedvesek vagytok hozzánk,
de ha mi a hegyekbe menekülünk, ott éhen és szomjan fogunk veszni. Ismerek egy kis
várost a közelben, engedjétek meg, hogy oda menjünk." „Jól van -egyeztek bele az
angyalok -, a kedvedért nem fogjuk azt a várost elpusztítani. De most már siessetek el
innen, mert Isten haragja megérett, elközelgett Szodoma és Gomorra végpusztulása."

Lót és családja napkeltekor érte el azt a kis várost, amelynek később ezen ese-
mény emlékére Coár lett a neve. Isten ekkor kénköves és tüzes esőt zúdított Szodomára
és Gomorrára; a síkság minden városa elpusztult, az emberekkel, állatokkal, vetésekkel
együtt, egyedül Coár maradt épségben. Lót felesége, aki menekülés közben el-
elmaradozott, egyszer hátrafordult, s abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott.
Ábrahám messziről látta Szodoma és Gomorra füstjét, amely úgy gomolygott felfelé,
mintha égő kemencéből jönne.272
b) A szodomaiak a világ leggazdagabb emberei voltak. Ha valamelyiknek zöld-
ségféle kellett, s azt mondta egyik rabszolgájának: „Eredj ki a mezőre, szedjél" -akkor a
rabszolga aranyat lelt a gyökerek alatt. És hasonlóképpen aratáskor ezüstöt, gyöngyöket,
drágaköveket találtak a gabonaszárak tövében. A nagy gazdagság azonban rossz útra
vezette az embereket. A szodomabeliek egy morzsányi kenyeret sem adtak soha a
városukba vetődött idegeneknek; még a fügefáikat is megnyesték, hogy a madarak ne
tudjanak az ágakra ülni és a gyümölcsökből csipegetni.
Szodoma városát biztos falak védték, úgyhogy ellenséges támadástól nem kellett
tartania. De azért lakói igyekeztek távol tartani az idegeneket. Olyan törvényt hoztak,
amelynek értelmében elevenen meg kell égetni azt a polgárt, aki egy jövevénynek
ennivalót ad. Az idegeneket - mondta ki a törvény - mindenükből ki kell fosztani, és
anyaszült mezítelenül ki kell kergetni a városból.273
c) Évente egyszer ünnepséget rendeztek, és olyankor dobok hangjaira táncoltak, a
források mellett, a füvön. Közben ittak, s amikor már lerészegedtek, mindegyik férfi
megragadta szomszédjának feleségét vagy hajadon leányát, és szeretkezett vele. És egyik
férfi sem bánta, hogy saját felesége vagy leánya a szomszédjával kéjeleg. Így vigadoztak
négy napon át, reggeltől estig. Az ünnep végeztével hazatértek, és senki sem
szégyenkezett.274
d) Szodoma utcáin ágyakat állítottak fel, s az idegeneket erőszakkal beléjük fek-
tették. Ha valakinek túl hosszú volt az ágy, akkor három szodomai megragadta a lábát,
három a fejét meg a karját, s addig nyújtották a testét, míg olyan hosszú nem lett, mint az
ágy. Ha pedig valakinek a teste hosszabb volt, mint az ágy, akkor a (163) fejét meg a
lábait a törzse irányában nyomkodták nagy erővel. Amikor a szerencsétlen nyomorultak
halálvergődésükben ordítoztak, a szodomaiak ezt mondogatták nekik: „Türelem,
nyugodj bele! Ez ősi szokás minálunk."275
e) Szodoma közelében volt Admáh városa, abban lakott egy gazdag ember leánya.
Egy napon valami utas ült le a háza ajtaja mellé, és a nő kenyeret meg vizet vitt neki.
Amikor a város bírái értesültek erről a törvényszegésről, a nőt meztelenre vetkőztették,
testét bekenték mézzel, majd összekötözve lefektették egy vadméh-fé-szek mellé. A
vadméhek előjöttek, és halálra szurkálták. Az ő jajkiáltásai késztették Istent arra, hogy
elpusztítsa Szodomát, Gomorrát, Admáht és Ceboimot; meg Lót legidősebb leányának
Paltithnak a sikoltásai, akit máglyára hurcoltak, mert vizet adott egy szegény
öregembernek.276
f) Úgy mondják, hogy Idith, Lót felesége azért pillantott hátra, mert aggódott a
többi leányáért, s látni akarta, hogy jönnek-e. Teste, egy magas sóbálvány még ma is ott
áll az egykori Szodoma közelében. A legelő barmok mindennap nyalogatják, úgyhogy
272 Genezis 18, 16-33.; 19, 1-28.

273 PRE, 25. fej.; Gen. Rab. 523.
276 PRE, 25. fej.; Széfer Ha-jásár 63-65.

estére csak a lába marad meg, de csodálatos módon reggelre ismét teljes egészében ott
áll.277
1. Egy Sztrabón által feljegyzett monda szerint a Holt-tenger délnyugati partján

épült Maszada nevű, hatalmas erőd környékén egyszerre tizenhárom virágzó város
pusztult el földrengés, szurok- és kénkitörések, valamint tengeri szökőár következtében,
amely elsodorta a menekülő lakosságot. Josephus azt írja, hogy az Aszphaltitisz-tó (a
Holt-tenger) határos Szodoma területével, amely egykor virágzó föld volt, most azonban
száraz pusztaság, mivel Isten villámokkal elpusztította városait; öt város árnyai még
láthatók ott.
2. Földrengések után megfigyelték, hogy bitumen-tömegek úsznak a Holt-tenger
felszínén. Diodorus Siculus i. e. 45-ben írt művében megemlíti ezt a jelenséget, amelyet
1834-ben szintén észleltek. A Sziddim („Szurokforrások") valószínűleg a déli partvidék
sós mocsarai voltak, ahol bitumen-csomókat lehetett gyűjteni. A Holt-tenger egésze
sohasem volt szárazföld - 188 öl mélységeket mértek benne -, és amikor a közelmúltban
az izraeliek olajat kerestek Szodoma (Jebel Uszdum) közelében, még 18000 láb
mélységben is sót találtak. Mindamellett lehetséges, hogy a sekélyebb déli medence a
Lisan-félsziget körül valaha síkság volt, és az i. e. 1900 (164) táján bekövetkezett nagy
földrengések után borították el a sós vizek. A talaj azonban savanyú, és egy római kori
kőgát maradványainál régebbi romok sehol sincsenek azon a környéken. Mivel a völgy
körülbelül 1300 lábnyival alacsonyabban fekszik a tengerszintnél, a perzselő hőség
miatt nyáron lakhatatlan. Fölöttébb valószínűtlen, hogy ezen a vidéken virágzó városok
lettek volna.
3. A mítoszok világában gyakori motívum, hogy isteni hatalmak elpusztítanak
városokat, mivel azoknak lakossága gyalázatosan bánik az idegenekkel. Az észak-galileai
Baniyas [Paneasz] közelében fekszik Birket Ram, egy kialudt vulkánkráter. A helyi
arabok azt mesélik róla, hogy a krátertó alatt egy város fekszik, amelyet azért öntött el a
víz, mert lakói gonoszul viselkedtek az idegenekkel szemben. Phereküdész feljegyzése
szerint a krétai Gortüna városát Apollón pusztította el, azért, mert lakosai lábbal
tiporták a törvényeket. Ovidius Metamorphoses című művében elbeszéli egy öreg
phrygiai házaspár, Philemon és Baucis történetét, akik jó szívvel megvendégelik Zeuszt;
az isten ezért megkíméli őket attól a katasztrófától, amely-lyel barátságtalan
szomszédaikat sújtja.
4. A mítosz egy részét könnyen meg tudja érteni bárki, aki a Beérseba-Elát útról
lefelé megy Szodoma irányába, s balra tekint. Egy fantom-város háztetőit és minaretjeit
látja, amelyek nem egyebek, mint a Jebel Uszdum sósziklái. És valamivel távolabb, a Holt-
tenger partjának közelében felbukkan Lót felesége is - egy nagy sóoszlop, amely valóban
nagyon hasonlít egy szürke, kötényt viselő asszonyalakhoz; arca a fantom-város felé
fordul. A mesének az a része, mely szerint Lót felesége hátrafordult, s ezáltal elvesztette
a megmenekülés lehetőségét, nagyon emlékeztet Eurüdikének, Orpheusz feleségének
Platónnál olvasható közismert történetére. A tengerparton, kissé távolabb egy kis arab
település fekszik; a kutatók általában ezt szokták azonosítani Coárral (1. 27. 3).
5. Lót és a szodomaiak története ikonotropikus jellegű, azaz valamely régi fest-
mény vagy dombormű téves értelmezésén alapul. A hierapoliszi templomban - amelynek
alaprajza és berendezése olyan volt, mint Salamon Templomáé - évente égő áldozattal és
277 PRE, 25. fej.; vö. Gen. Rab. 504-05, 519. B. Szanhedrin 109a-b.

orgiával egybekötött ünnepet rendeztek; olyankor a férfiak egy része és a női ruhákba
öltözött „kutya-papok" közt pederasztiás jelenetek játszódtak le; fiatal nők, akik még
nem kötöttek házasságot, mint templomi prostituáltak szerepeltek. Hogy ilyesmi a
jeruzsálemi Templomban is szokás volt, arra következtetni lehet Jósiás király (vagy
Hilkia, vagy Sáfán) reformjaiból, amelyeket a Deuterono-mium 22 és 23 szakasza őrzött
meg: „Férfi ne öltözzék asszonyruhába..." „...Ne vidd be a paráznanő bérét és az eb-bért
(itt a kutya-papokról, felavatott parázna férfiakról van szó) az Úrnak, a te Istenednek
házába akárminemű fogadás fejében..." A Királyok II. könyvéből (23, 7.) tudjuk, hogy a
kutya-papok (férfi-paráznák vagy szodomiták) részére a Templomban külön részek
voltak fenntartva. Valószínűleg volt a Templomban egy freskó, amely ezeket a
legitimizált szexuális orgiákat ábrázolta, gomolygó áldozati füst közepette, egyik oldalon
Anat istennő sem emberi, sem állati alakra [aniconic] nem formált, fehér
bálványképével, a másik oldalon a (165) Templom ajtajánál álló pap alakjával. Később a
festményt úgy értelmezték, hogy intelmül szolgáló képi elbeszélés a szodomaiak
kicsapongásairól, Lót jámborságá-ról, feleségének sóbálvánnyá változásáról, Szodoma
városának pusztulásáról.
6. A szodomai szexuális promiszkuitásra vonatkozó hagyomány párhuzamba ál-
lítható azokkal az orgiákkal, amelyek a XIV. században Jáqút feljegyzése szerint a dél-
arábiai Mirbatban voltak szokásban:„Itt a régi arabok szokásai uralkodnak. Noha jó
emberek, durva és visszataszító szokásaik vannak, amelyek magyarázatul szolgálnak
arra, hogy egyáltalán nem ismerik a féltékenységet. Éjjelente asszonyaik kijárnak a
városba, és olyan férfiakkal szórakoznak, akiktől nincsenek eltiltva (a vérfertőzési
törvények által), s azokkal töltik szerelmeskedve az éjszaka nagy részét. Egyetlen
férfiember sem törődik azzal, ha feleségét, nővérét, anyját vagy apja nővérét valamelyik
szomszéd karjában látja, hanem ő is keres magának egy nőt, aki éppúgy szeretkezik vele,
mintha a felesége volna." A Széfer Ha-jásár spanyolországi születésű szerkesztői hasonló
szokásokat figyelhettek meg a szaharai tuaregek bizonyos ünnepein.
7. Hogy a szodomaiak kínzó-ágyairól szóló motívumot Plutarkhosztól vették-e át,
aki hasonló históriát mond el Prokrusztészról, a fogadósról, vagy pedig mind a kettő
közös keleti forrásból ered-e - ez vitatott kérdés. Prokrusztész, akit kegyetlensége miatt
Thészeusz ölt meg, Korinthosz közelében lakott, ahol a palesztinai Melkartot („a város
urát") Melikertész néven tisztelték. Több korinthoszi mítosznak megvan a palesztinai
hasonmása. (166)

33
Lót Coárban
a) Lót és leányai egy Coár közelében levő barlangban húzódtak meg. Mivel
mindkét leány úgy hitte, hogy Isten rajtuk kívül az egész emberiséget elpusztította, az
idősebbik így szólt a húgához: „Apánk öreg, és más férfi nem maradt élve. Itassuk hát le,
és háljunk vele. Így megmenthetjük az emberi nemet attól, hogy teljesen kivesszen."
Azon az estén sok bort adtak inni Lótnak, és utána az idősebbik leány vele hált. Lót
másnap nem emlékezett semmire. Megint leitatták, s azon az éjjelen a fiatalabbik
művelte ugyanazt, amit a nővére tett. Mind a ketten teherbe estek. Az idősebbik
Moábnak nevezte el a fiát, mondván: „Ő az atyámtól való". A fiatalabbik a Benammi nevet
adta gyermekének, mondván: „Ő a vérrokonom fia". Moáb a moabiták, Benammi az
ammoniták ősapja lett.278
b) Némelyek Isten kezét látják ebben, mivel - mondják - amikor a család elme-
nekült Szodomából, bort nem vitt magával. Ha Isten akaratából nem lett volna sok bor
abban a barlangban, az erényes Lótot semmiképpen sem tudták volna rábírni leányai,
hogy velük háljon.279
c) Moáb fiai: Ar, Ma'jun, Tarszion és Qanvil, akiket a moabiták mind a mai napig
tisztelnek. Benammi fiai: Gérím, 'Ison, Rabbot, Szilion, Adzsnún és Majum; mindegyikük
egy-egy várost épített, s azt saját magáról nevezte el.280
1. A mítosz célja, hogy befeketítse Izrael harcias délkeleti szomszédait, a

moabitákat és az ammonitákat, akik - úgymond - vérfertőző közösülésből származtak.
Emlékeztet ez az Adóniszról vagy Tammúzról szóló ióniai görög mítoszra; anyja,
Szmürna leitatta saját apját, Theiaszt, Asszíria királyát, és tizenkét éjszakán keresziül
vele hált. Ikonotropikus eredete is lehet, amely egy közismert egyiptomi ábrázoláson
alapul: az ithüphallikus Ozirisz holtan fekszik egy szőlőlugasban; Iszisz és Neftisz
istennők siratják, s mindkettő lábánál egy-egy fiúgyermek kuporog. Továbbá: a híres
„moabita kövön" (i. e. IX. század vége) fel van jegyezve, hogy Mésa (167) moabita király
sikerrel lázadt fel Akháb király halála után, majd vereséget mért Akháb fiára, Jórámra is
(vö. Királyok II. könyve 3, 4. és köv.). Ez a felirat olyan nyelven íródott, amely igen közel
áll a bibliai héber nyelvhez. Ennélfogva az izraeliták az „apám fia" és a „vérrokonom fia"
neveket oly módon értelmezték, hogy a moabiták az ő testvéreik, az ammoniták pedig
unokatestvéreik.
2. A mítosz nem ítéli el Lót leányait a vérfertőzési tabu megszegése miatt, mivel
ártatlanul követték el. Sőt egy midrás egyenesen arra céloz, hogy Isten segítette őket.
Igen hasonló szituáció fordul elő egy dél-arábiai mítoszban, amelyet Bertram Thomas
jegyzett fel. Hőse egy bizonyos Bu Zaid, a Beni Hillal törzs főnöke, aki mindig onanizált,
valahányszor a feleségével feküdt. A törzs vénei örökös nemzését kívánták Bu Zaidtól.
Ezért kérésükre egy éjjel felkereste őt a nővére, aki a feleségének álcázta magát, és a
nemi érintkezés kritikus pillanatában hajtűvel megszúrta. Ez annyira megriasztotta Bu
278 Genezis 19, 30-38.

279 Mekhiltá Besallach, Masz. di-Siráthá 81a.

Zaidot, hogy megtermékenyítette nővérét. Így született azután Aziz ben Kála („Aziz, a
nagybátyja fia"), akiből híres harcos lett.
3. Moáb négy és Benammi hat fiának nevét azoknak a moabita és ammonita vá-
rosoknak a nevéből „következtették vissza", amelyek a Széfer Ha-jásár XII. században élt
spanyol zsidó szerzője vagy az ő forrásainak szerzői előtt ismeretesek voltak. Moáb négy
fiának azonosítása nem nehéz feladat. Ar Moáb fővárosa, amely „Ar-Moáb" és „Ir-Moáb"
néven is előfordul (Numeri 21, 15., 28; Ézsaiás 15, 1.). Ar az Arnon partján terült el,
egyben a folyótól délre fekvő körzet neve is volt (Deute-ronomium 2, 9.). Ma'jun
valószínűleg Maón eltorzult változata - teljes neve Baál-Maón [Baál-Meon] (Numeri 32,
38.), vagy Béth-Maón [Béth-Meon] (Jeremiás 48, 23.), vagy Béth-Baál-Maón [Béth-Baál-
Meon] (Józsua 13, 17.). Ez a város Moáb és Izrael határán feküdt, a „moabita kő" is
említi; ma egy Ma'in nevű nagy falu, keresztény arabok lakják (négy mérföldre fekszik
Madebától, délnyugati irányban). Tarszion alkalmasint a bibliai Atróth-Sofán rövidített
és eltorzult formája (Numeri 32, 35.). A torzulásnak talán az az oka, hogy Hispaniában
volt egy Tarszeion nevű város és terület (Polübiosz III. 24. 2). Tarszion kisebb város volt
Moáb földjén, az Arnon folyó közelében. Qanvil, amely talán a bibliai Béth-Gámul [Beth-
Gamul] (Jeremiás 48, 23.) eltorzult formája, szintén Moáb egyik városa volt; ma Khirbet
Dzsumail, az Arnontól északra.
4. „Benammi fiai" közül Rabbot nem más, mint Rabba, Ammon fővárosa (Józsua
13, 25.), teljes nevén Rabbath bené Ammon („Ammon fiainak Rabbáthja" -
Deuteronomium 3, 11.), amely a Jabbók folyó forrásvidékén épült. Adzsnún nyilván
azonos Ai várossal (Jeremiás 49,3.). 'Ison valószínűleg egy másik ammonita város,
Hesbon eltorzult formája (Jeremiás, u. o.). A Majum névben talán Malkam-nak [Miikom],
Ammon istenének neve rejlik (Jeremiás, 49,1., 3.). A Gérím és Szülon nevek eredetét
illetően még csak feltevésekre sincs lehetőség. (168)

34
Izsák feláldozása
a) Isten Beérsebában megjelent Ábrahámnak, s így szólt hozzá: „Vedd a te fiadat,

és menjetek fel egy hegyre, amelyet majd megmutatok nektek Mórija földjén!"
„Uram - felelte Ábrahám -, nekem két fiam van. Melyik jöjjön velem?"
„A te egyetlen fiad!"
„Uram, mind a kettő egyetlen gyermeke az ő anyjának."
„Azt a fiadat vidd, akit szeretsz!"
„Uram, én mind a kettőt szeretem."
„Azt a fiadat vidd, akit leginkább szeretsz!"
„Uram, mit kell tennem Mórija földjén?"
„Helyezz égő áldozatot az én oltáromra!"
„De hát pap vagyok-e én, hogy áldozatot mutassak be?"
„Főpapommá szentellek fel téged, és a te fiad, Izsák legyen az áldozat!"281
Ábrahám jókor reggel kelt, megnyergelt egy szamarat, és felmálházta rá az égő
áldozathoz hasogatott fát. Azután Izsákkal meg két szolgával elindult észak felé. A
harmadik napon messziről megpillantotta a Mórija hegyet, s ekkor így szólt két
szolgájához: „Maradjatok itt a szamárral. Mi felmegyünk oda, imádjuk Istent, azután
visszatérünk hozzátok." Az égő áldozathoz szükséges fát Izsák vállára rakta, maga pedig
az áldozati kést vitte meg azt a cserépfazekat, amelyben izzó parázs volt.
„Apám - szól Izsák -, van tüzünk és fánk, de hol az áldozati bárány?" „Isten majd
gondoskodik arról, fiam!" - válaszolta Ábrahám. Amikor felértek a hegytetőre, Ábrahám
kövekből oltárt rakott, körülötte felhalmozta a fát, majd megkötözte Izsákot, és az
oltárra fektette a farakás tetejére. Már a kés után nyúlt, amikor az égből rákiáltott egy
hang: „Ábrahám!" „Ímhol vagyok!" - mondta ő. A hang most azt kiáltotta: „Tedd le a
késedet, és ne bántsd a fiút! Mivel nem sajnáltál Tőlem ekkora nagy áldozatot, most már
tudom, hogy istenfélő a te szíved."
Ábrahám ekkor megfordult, és egy kost pillantott meg, amely szarvával beleakadt
a bozótba. Az állatot áldozta fel azután Izsák helyett, azt a helyet pedig Jahve [Jehova]-
jirének nevezte el, ami annyit jelent, mint "Isten vigyáz rám."
Isten megesküdött rá, hogy Ábrahám ivadékait úgy megsokasítja, mint az ég
csillagait vagy mint tengerparton a fövényt, jutalmul azért, hogy oly engedelmes (169)
volt. Ábrahám és Izsák ezután visszament a várakozó szolgákhoz, majd együtt visz-
szatértek Beérsebába.282
b) Némelyek szerint az egyik szolga Ismáel volt, Hágár fia, a másik pedig a da-
maszkuszi Eliézer. Amikor ezek kettesben maradtak, Ismáel így szólt Eliézerhez:
„Apámnak Isten azt parancsolta, hogy áldozza fel Izsákot. Most majd én leszek az
örököse." „Atyád - mondta erre Eliézer - Sára kérésére elűzte Hágárt, és ezáltal téged is
kitagadott. Minden bizonnyal rám hagyja majd minden vagyonát, mivel én hűségesen
szolgálom őt éjjel-nappal, amióta csak a szolgája vagyok." 283
c) Amikor Ábrahám felment a Mórija hegyre, szelíd aggastyán alakjában oda-
settenkedett hozzá Szamáel, a bukott angyal, s ezeket mondta neki: „Adhatott-e a
könyörület és az igazságosság Istene olyan parancsot, hogy megöld a tulajdon fiadat?
281 Genezis 22, 1-2.; Gen. Rab. 590, 592; Tanchúmá Buber Gen. 111; Pesziqtá Rabbáthí 170a; PRE, 31. fej.
282 Genezis 22, 3-19.
283 Széfer Ha-jásár 76-77.

Bizony rászedtek téged!" Ábrahám álalakjában is felismerte Szamáelt, és elkergette
magától. De Szamáel újra megjelent, ezúttal csinos ifjú képében, és így suttogott Izsák
fülébe: „Szerencsétlen anya szerencsétlen fia! Ezért várta anyád oly sokáig és oly
türelmesen megszületésedet? Miért engeded, hogy megháborodott apád oktalanul
lemészároljon? Menekülj, amíg nem késő!" Izsák azonban mindezt elmondta
Ábrahámnak, aki megátkozta és elkergette Szamáelt."284
d) A Mórija hegy tetejére érve, Izsák készséggel beleegyezett, hogy meghaljon,
mondván: „Áldott legyen az Élő Isten, aki engem választott ki, hogy ma égő áldozat
legyek előtte!" Adogatta a köveket Ábrahámnak, hogy kijavítsák az ott álló omladozó
oltárt, amelyet még Ádám emelt, és Ábel, Noé meg Sém is használt egykoron.285 Amikor
ezzel a munkával elkészültek, így szólt Izsák: „Jó szorosan kötözz meg engem, atyám,
nehogy kitérhessek a kés elől, mert akkor Isten nem fogadná el az áldozatodat! Utána
pedig szedd össze hamvaimat, vidd haza, és mondd meg anyámnak, Sárának: »Íme a
bizonyság, hogy Izsák feláldozott testének édes volt az illata.«"286
Miután Ábrahám feláldozta a kost, így fohászkodott: „Amikor az én szeretett fiam
életét követelted tőlem, Uram, haragosan felkiálthattam volna: »Csak tegnap ígérted
meg, hogy általa sok ivadékom lesz; és most égessem el vértelen testét a Te oltárodon?«
De én nem szóltam, mintha süket és néma lettem volna. Ezért arra kérlek, Uram, hogy ha
ivadékaim valaha is valami rosszat tesznek majd, Te szintén tartóztasd meg Magad a
haragtól. És minden esztendőben, amikor bűnbánatot tartanak, amikor a hetedik hónap
első napján felhangzik a kos szarvából készített tülök hangja, emlékezz rá, miként
kötöztem meg a fiamat, és az ítélkezés trónjáról felemelkedvén, foglalj helyet a
könyörület trónusán!"287
e) Izsák a rá következő három esztendőt a Paradicsomban töltötte; mások szerint
Sém és Héber házánál, ahol Isten Törvényét tanulmányozta. Előbb azonban részt vett
anyja temetésén. Sára Hebronba ment, hogy megtudja, mi történt a fiával. Szamáel azt
mondta neki, hogy Ábrahám már feláldozta Izsákot. Amikor Sára értesült fiának
megmeneküléséről, örömében kilehelte a lelkét. (170)
Sára százhuszonhét éves korában halt meg. Ábrahám négyszáz ezüst sékelért
megvette a hettita Efrontól a Makpela barlangot és mezőt, ott temette el feleségét, akit
hét napig siratott.288
1. Az elsőszülött fiú feláldozása gyakran fordult elő a régi Palesztinában. Mésa

moabita király Kámos istennek áldozta fel legidősebb fiát (Királyok II. könyve 3, 26-27.);
az ammoniták Moloknak ajánlották fel fiaikat (Leviticus 18, 21.; 20, 2. és köv.), a
sefárvaimi arameusok Adramélek és Anamélek nevű isteneiknek. Ugyanezt tette két
héber király: Akház (Királyok II. könyve 16, 3.) és Manasse (i. m. 21, 6.). Úgy látszik, hogy
Saul király, amikor a filiszteusokkal vívott háborúban egy csatát elveszített, szintén fel
akarta áldozni hős fiát, Jonathánt, de a hadsereg nem engedte (Sámuel I. könyve 14, 43-
46.).
2. „...fiaid elsőszülöttét Nékem add. Hasonlóképpen cselekedjél ökröddel, ju-
hoddal; hét napig legyen az ő anyjával, a nyolcadik napon Nékem add azt" - olvassuk az
284 Széfer Ha-jásár 77-79; vö. Gen. Rab. 595-98.

285 Széfer Ha-jásár 80; PRE, 31. fej.
287 Lev. Rab. 29, 9; Gen. Rab. 607; Jer. Taanith 65d; Tanchúmá Buber Gen. 46.
288 Genezis 23, 1-20.; Mid. Vajósa, BHM I. 35. és köv.; PRE, 32. fej.; Széfer Ha-jásár 81-83.

Exodusban (22, 29-30.). Erről később Ezékiel kijelentette (20, 24-26.), hogy egyike volt a
„nem jó parancsolatoknak", s megfertőztette Izraelt, büntetésképpen a bálványimádás
miatt. Ez a törvény azonban nem ifjak vagy felnőttek, hanem kisgyermekek feláldozására
vonatkozott, és jelképes áldozattal - a körülmetélt elsőszülött előbőrével - lehetett
helyettesíteni. Izsák feláldozása ahhoz a fajta áldozathoz tartozott, amelyhez a nép
válsága idején folyamodtak - mint Mésa, Akház, Manasse -, vagy amikor alapítási
szertartásokat végeztek, mint Hiel Jerikónál (Királyok I. könyve 16, 34.).
3. Jeruzsálemben Salamon vezette be Molok és Kámos kultuszát (Királyok I.
könyve 11, 7.); ezeknek az isteneknek a tiszteletére gyermekeket égettek meg a Tó-fet
völgyében, amelyet Gyehennának (Hinnom fiainak völgye) is neveztek (Királyok II.
könyve 23, 10.). Némelyik áldozat a királyt, a napistenség inkarnációját helyettesítette,
aki évente egyszer jelképesen letette koronáját. Mikeás (6,7.), Jeremiás (7, 31.; 19, 5-6.;
32, 35.) és Ezékiel (16, 20.; 20, 26.) megbélyegezte ezt a szokást, amely ellen a
Deuteronomium (12, 31) és a Leviticus (18, 21.; 20, 2. és köv.) (171) szin-tén tartalmaz
tiltó rendelkezéseket. Az Exodus 34, 20. úgy módosítja a 22, 28-29-ben foglaltakat, hogy
az elsőszülött fiú helyett elsőszülött szamarat kell feláldozni. De ezt meg lehetett váltani
egy báránnyal, vagy két galambbal (Exodus 34, 20.; Leviticus 12, 6-8.). Ábrahám
félbeszakított áldozata egyrészt Isten iránti feltétlen engedelmességét szemlélteti,
másrészt Isten irgalmasságát, mivel Ábrahám engedelmessége jutalmául lemond arról a
parancsolatról, amely „nem volt jó." Mivel azonban Izsák nem apró gyermek volt már,
hanem izmos fiú, aki nehéz faköteget bírt cipelni a vállán, Ábrahám nem báránnyal,
hanem kossal váltotta meg. Egy midrás szerzője így számol: Sára a fia miatti fájdalmában
halt meg százhuszonhét éves korában, s kilencvenéves korában szült - tehát Izsák
harminchét éves volt, amikor Ábrahám fel akarta áldozni.
4. A bozótban fennakadt kos motívuma valószínűleg a kaldeai Urból származik.
Egy ottani királysírból (i. e. negyedik évezred vége) két sumér kos-szobor került
napvilágra: aranyból, lazúrkőből és fehér kagylóból készültek, hátsó lábaikon állnak, s
ezüst lánccal vannak kikötve egy nagy, virágzó aranybokorhoz. Ez a téma gyakori a
sumér művészetben.
5. Ábrahám és Izsák történetének görög megfelelője Athamasz és Phrixosz
kadmoszi eredetű mítosza. A kadmosziak („keletiek" a héberben) Agénórtól („Kánaán")
származtatták magukat. Az i. e. XI. században egy részük elvándorolt Palesztinából a
kariai Kadmeiába, majd átkelt az Égei-tengeren, s megalapította a boiótiai Thébait.
Ismáel genealógiájában a kadmeusok mint „Kedmah fiai" szerepelnek (1. 29. 4). Ez a
párhuzam három fontos problémát old meg, amelyek a Genezis szövege nyomán
felmerülnek. Az első: mivel Ábrahám nem alapított várost, mi késztette őt arra, hogy
feláldozza felnőtt fiát? A második: miért Izsákot választotta, miért nem az elsőszülöttjét,
Ismáelt? A harmadik: van-e az áldozathoz valami köze Sára és Hágár vetélkedésének,
amely oly fontos a bevezető fejezetekben?
6. A kadmoszi mítosz tartalma a következő. A boiótiai Athamasz király feleségül
vette a pélioni Nephelé királynőt, házasságukból egy fiú született, aki a Phrixosz nevet
kapta. Később Athamasznak a kadmeus Inétól, Nephelé vetélytársnőjétől is fia született,
Melikertész (Melkart, „a város ura"). Amikor ezt Nephelé megtudta, megátkozta
Athamaszt és Melikertészt. Inó erre éhínséget támasztott oly módon, hogy titokban
megaszalta a vetőmagot. Apollón papnőjét pedig megvesztegette, hogy jelentse ki: a föld
csak akkor nyeri vissza termékenységét, ha Athamasz a Laphüsztion hegyen feláldozza
örökösét, Phrixoszt, Nephelé fiát. Athamasz már megragadta az áldozati kést, amikor
Héraklész ráparancsolt, hogy álljon el szándékától. „Az én atyám, Zeusz, az ég királya
utálja az emberáldozatokat!" - jelentette ki Héraklész. Ekkor megjelent egy aranygyapjas

kos, amelyet Zeusz küldött; Phrixosz ennek a hátán menekült el Kolkhisz földjére, ahol
azután jól ment a sora. Inó és Melikertész Athamasz haragja elől menekülve a tengerbe
ugrott. De Zeusz mindkettőjüket megmentette, és az istenek közé emelte; Inó a Fehér
Istennő, Melikertész az Újév istene lett Korinthoszban. (172)
7. A fentiekből arra lehet következtetni, hogy az eredeti mítoszban Hágár oly
módon állt bosszút Sárán, hogy elhíresztelte: Ábrahám valamely tettének éhínség lett a
következménye. A Genezisben ugyanis előfordul egy éhínség abból az időből, amikor
Sára már Ábrahám felesége (1. 26. 2); meg egy másik is Izsák gérári tartózkodása idején,
ezt azonban eredetileg szintén Ábrahámmal kapcsolatban mesélhették (1. 37. a). A
kadmeus mítosz alapján arra is következtetni lehet, hogy Izsák feláldozását egy hamis
próféta rendelte el, akit Hágár megvesztegetett, így akarván bosszút állni Ismáel
kitagadásáért. Talán ennek a nyomát őrzi az az epizód, amelyben Szamáel igyekszik
megakadályozni az áldozati aktust. De Sára és Hágár viszálykodásának oka, amelyet
Hammurapi ősi törvénykönyve is taglal (1. 29. 2), meggyőzőbben hangzik, mint Nephelé
és Inó gyűlölködésének oka. A história eredeti forrását sumér földön kellene tehát
keresnünk. A kadmeus változat alapján feltételezhető, hogy Hágár második szökése
Ábrahámtól (1. 29. c) Izsák megkísérelt föláldozása után, nem pedig az előtt történt. Az
Athamasz név talán a héber Ethánból származik. Ethán mitikus bölcs és költő a korai
időkből; a név jelentése „tartós, szívós" vagy „erős". A Septuagintában Aitham formában
szerepel. Az „Izsák félelme" különös kifejezés (Genezis 31, 42.) Phrixosz nevére
emlékeztet („rémület"). Nomád társadalomban az éhínség aszályt jelent. Boiótiai
juhászok ma is fekete kos irhájába öltöztetett férfit szoktak jelképesen feláldozni a
Laphüsztion hegyen, a tavaszi napéjegyenlőség idején. Ez esőcsináló rítus.
8. Két másik mítosz is ebbe a körbe vág. A régebbi Jeftáról szól, aki megfogadta,
hogy Istennek adja a legelső élő teremtményt, amellyel az ammonitákon aratott
győzelme után először találkozik (Bírák 11, 29. és köv.). A későbbi szerint a krétai
Idómeneusz tett hasonló fogadalmat Poszeidónnak, amikor hajótörés érte. Jeftának
azonban semmi bántódása nem történt, miután feláldozta saját leányát, mivel az ilyesmi
„szokás volt Izraelben". Ezzel szemben Idómeneusz emberei között pestis ütött ki, őt
magát pedig száműzték Kréta szigetéről. A görögök, akik hozzávetőleg ugyanabban az
időszakban kezdtek visszariadni az emberáldozatoktól, mint a héberek, később például
Iphigeneiáról, Agamemnón leányáról is inkább azt a verziót hitték el, hogy nem áldozták
fel Auliszban, hanem egy dámvaddal megváltották, őt magát pedig a tauriszi
Kherszonészoszra vitték. Plutarkhosz feljegyez egy esetet, amely a fogadalomnak és az
elsőszülött fiú végveszélyben való feláldozásának kombinációja: a Pesszinusznál viharba
került Maiandrosz az Ég Királynőjének ígéri azt a személyt, aki szerencsés
megmenekülése alkalmából elsőként üdvözli; ez pedig nem más, mint Arkhelaosz, a saját
fia; fogadalmát megtartja, feláldozza a fiát, de utána bánatában beleöli magát a folyóba,
amely azóta az ő nevét viseli. A föníciaiak még akkor is gyermekeket áldoztak Héraklész-
Melkartnak, amikor a héberek már rég nem hódoltak ennek a szokásnak. Mikeás (6, 6-8.)
határozottan kijelenti, hogy Isten nemcsak az emberi, hanem az állati áldozatokat is
rosszallja, mivel ezeknél sokkalta kedvesebb neki az igazságosság, az irgalmasság és az
alázatos (173) szív. Mikeás nézete azonban meghökkentő radikalizmusnak számított a
maga korában.
9. A zsidó újévi rituálé Izsák megkötözésének emlékét eleveníti fel. Amikor Rabbi
Abbahut arra kérték, magyarázza meg, hogy Leviticus (23, 23-25.) miért írja elő a
kosszarvból készült tülök, a sófár megfújását, így felelt: „Azért teszik, mivel Isten
megparancsolta atyáinknak: »Fújjatok meg Nekem egy kosszarvat, hogy emlékezzem:
Ábrahám megkötözte Izsákot; és úgy veszem azt, mintha magatokat kötöznétek meg

Énelőttem!«" (B. Ros Hasáná 16 a). Ugyanezt a magyarázatot találjuk az újévi musszaf-
imában. Az apokrif Szent Tamás Evangéliuma a következő, tipikusan tannaita mondást
adja Jézus szájába: „Emeld fel a követ, és megtalálsz engem, hasogasd fel a fát, és én ott
leszek!" Ez világosan Izsák megkötözésére vonatkozik, amely a hit legnagyobb
próbájaként szerepel az egész Bibliában.
10. A midrás-írók bőséges és fantáziadús kommentárokat fűznek a koshoz. Isten
ezt az állatot külön erre a célra teremtette a teremtés első napján; hamvai alapul
szolgáltak a Templom szentélyének; Dávid király e kos idegeiből készítette hárfája
húrjait; Illés a bőrét használta ágyékkötőnek; bal szarvába Isten fújt bele a Sinai-hegyen,
jobb szarva majd a Messiás idején fog megszólalni, hogy Izrael elkallódott juhait
visszahívja a számkivetésből. Amikor Ábrahám megtalálta a kost, az kiszabadította
magát a sűrű bozótból, de utána belegabalyodott egy másikba, s így ment ez többször is.
Ez - mondják - azt jelenti, hogy Izrael is hasonlóképpen akad majd bele a bűnök és
szerencsétlenségek szövevényébe - s így lesz mindaddig, amíg végül a jobb szarv
tülökhangjára elkövetkezik a megváltás.
11. A Genezis krónikása szándékosan hol Istennek, hol egy angyalnak nevezi azt,
aki Ábrahámhoz szólott; ugyanígy járt el akkor is, amikor a mamréi látogatást mesélte el
(l. 31. 1). Az Áldozat Hegyét nem lehet kapcsolatba hozni Sion hegyével, mivel - mint már
szó volt róla (l. 27. c) - ott Melkhisédek uralkodott, mint Sálem királya és a Magasságos
Isten papja. Egy midrás ezt a körülményt oly módon hangsúlyozza ki, hogy Ábrahám
megkérdezi Istentől: Izsák feláldozását miért nem bízta Sémre, azaz Melkhisédekre (l.
27. d). Ez viszont ellentmond annak a megbízható szamaritánus hagyománynak, hogy a
Mórija hegye azonos a 2300 láb magas Garizim heggyel (Deuteronomium 11, 29. és
köv.), amelyről kilátás nyílik „Móréh tölgyesére" , ahol Ábrahám először mutatott be
áldozatot (Genezis 12, 6.). Az elfogadott változat ezt a ligetet tévesen „Moréh
síkságának" fordítja egy arameus szövegre támaszkodva, amely így akarta leplezni azt a
körülményt, hogy Ábrahám átvette a kánaániták élőfa-imádatát. Móréh - a későbbi
Sekhem, a mostani Nablus -a legfőbb szentély volt Izraelben. Meglátogatta Ábrahám,
megáldotta Mózes, itt állt Józsua emlékoszlopa, itt volt József sírja (Józsua 24, 25. és
köv.). Szent nimbuszát azonban elvesztette, amikor beteljesült Hóseás jóslata (6, 9.), aki
Isten büntetését jövendölte meg, mivelhogy Jeroboám király bálványimádást vezetett be
ezen a helyen (Királyok I. könyve 12, 25, és köv.). Isten büntetése nem is maradt el:
Szanhérib fogságba hurcolta az északi királyság papjait és vezetőit. Akkor Jeruzsálem
(174) lett az egyedüli hivatalosan elismert kultuszközpont, és a korai mítoszok közül
mindazokat, amelyeket lehetett - beleértve Ádám, Ábel, Noé, Ábrahám mítoszait -, Sion
hegyével hozták kapcsolatba.
12. A Makpela barlangot Ábrahám Efrontól, a hettitától vásárolta meg (l. 11. d). A
kései mítoszíró Sára boldog halálát azért mondja el, hogy megmagyarázza, miért volt
távol Beérsebától, Ábrahám házától, és miért utazott Hebronba. Athamasz is
kapcsolatban állt a hettitákkal, mivel testvére volt „Sziszüphosznak", azaz Tesub hettita
istennek (l. 39. 1). „Efronnak, a hettitának" a barlangja talán Phoróneusz egyik szentélye
lehetett. Phoróneusz a mitográfusok szerint Agénór („Kánaán") apja volt, s nemcsak azt
fedezte fel, hogyan lehet a tüzet felhasználni, hanem Héra („Anat") kultuszát is ő
honosította meg a görögök között.(175)

35
Ábrahám és Ketúráh
a) Ábrahám most már százharmincöt esztendős volt, de megőrizte egészségét,

fiatalságát. Mivel idegenek gyakran összetévesztették Izsákkal, valami megkülönböztető
jelet kért Istentől. Isten erre a saját fürtjeihez hasonló hajkoronával övezte Ábrahám
fejét; olyan fejér volt az, mint a mosott gyapjú. Attól fogva ez lett az öregkor külső jele,
amelyre tisztelettel tekintettek az emberek.289
Sára halála után Ábrahám Ketúráht vette feleségül. Némelyek szerint ez Hágár
volt, akinek Ketúráh volt a mellékneve. Azért hívták így is, mivel kötve volt Sára
szolgálatában; mivel az édes illatú erények füzérét kötötte össze; s mivel tisztasági
fogadalma Ábrahámhoz kötötte még akkor is, amikor elűzetett. Mások szerint viszont
Ábrahám azért választotta második feleségéül Ketúráht, Jáfet leszármazottját, hogy Noé
mindegyik fiának női ágán legyenek utódai. Hágár ugyanis Hámtól származott, Sára
pedig Sémtől.290
b) Ábrahám és Ketúráh fiai: Zimrán, Joksán (Dédán és Séba apja), Médán, Midián,
Isbák és Suakh. Ábrahám gazdagon ellátva keletre küldte valamennyit, hogy
gondoskodjanak magukról, s figyelmeztette őket: „Őrizkedjetek Izsák tüzétől!" Ezek a
fiai sok földet vettek birtokukba, többek között Trogloditiszt és Boldog Arábia vörös-
tengeri partvidékeit. Ma távoli népek származtatják magukat rajtuk keresztül
Ábrahámtól, még a görögországi spártaiak is. Ketúráh egyik fia sem tartotta be Isten
Törvényét, ami megmagyarázza Ábrahám intelmét. Dédán utódai között voltak az
Assurim (asszírok), akik Asszíriát alapították; továbbá a letusiták (Letúsim) és a
leummiták (Leummim). Midián fiai: Éfah, Éfer, Hánok, Abida és Eldaah.291
c) Némelyek úgy mondják, hogy Ábrahám közölte Ketúráh fiaival bizonyos dé-
monok titkos nevét, miáltal akaratuk teljesítésére kényszeríthették e szellemeket,
amikor mágikus dolgokat kívántak művelni; meg hogy a Kelet minden bölcsessége,
amelyet most annyira csodálnak, voltaképpen Ábrahámtól származik.292
d) Mások úgy tudják, hogy Ketúráh tizenkét fiat szült Ábrahámnak.5293 (176)
1. Ez a mítosz történetileg fontos, mivel kiderül belőle, hogy Ábrahám héberei

ellenőrzésük alatt tartották az Egyiptom felé vezető sivatagi útvonalakat, és mint
közvetítő ügynökök kereskedelmi kapcsolatban álltak különféle keleti törzsekkel. A
„Médán" név emlékeztet Madan jemenita isten nevére. Midián észak-arab törzse az
'Aqabai-öböl vidékét és a Sinai-félszigetet szállta meg. „Isbák" valószínűleg Ias-buki, egy
kis észak-szíriai királyság, amely előfordul egy i, e. VIII. századbeli asszír felirat
szövegében; „Suakh" (a Septuagintában Szoue vagy Szoe) pedig a vele szomszédos Suhu
királyság. „Ketúráh" feltehetően több törzs összekapcsolását jelenti közös kereskedelmi
érdekből, Ábrahám jó szándékú irányítása alatt.
289 Tanchúmá Chajjé Szárá 4; B. Bábá Meci'á 87a; Gen. Rab. 717-18.
290 Genezis 25, 1.; Gen. Rab. 654, 661; Tanchúmá Chajjé Szárá 8; Tanchúmá Buber Gen. 123; PRE, 30. fej.;
Hadar Zeqénim 9b; Leqach Tób Gen. 115.
291 Genezis 25, 2-6.; Gen. Rab. 663, 669; Sóchér Tób 411-12; Makk. I. könyve 12, 21.; Makk. II. könyve 5, 9.
292 B. Szanhedrin 91a; Zóhar Gen. 133b, 223a-b.
293 Masszekheth Szóferim 11.9; Tanchúmá Chajjé Szárá 6.

2. "Joksán" valószínűleg azonos Joktánnal, Séba apjával (Genezis 10, 26-28.), akit
az arab genealógusok Qahtán néven emlegetnek, és minden dél-arábiai törzs közös
ősének tekintenek. Sébát tartják a kereskedő szabeusok ősapjának. Joksán fia, Dédán egy
észak-arab sivatagi törzs volt Témából és Búzból (Jeremiás 25, 23.); ezen a néven
szerepel a khúsita Rahmáh egyik fia is (Genezis 10, 7.; Krónika I. könyve 1, 9.). Ezékiel
szerint (27, 15-20.) ez a törzs nyeregtakarókat szállított Türosz-nak, de később „Ézsau"
vagy „Edom" kirabolta a karavánjaikat (Ézsaiás 21, 13-15.; Jeremiás 49, 8.; Ezékiel 25,
13.), és arra kényszerítette e törzset, hogy délebbre húzódjon.
3. „Assur", aki itt Dédán fiaként szerepel, az az istenség volt, akiről Assur városa -
Asszíria későbbi fővárosa - a nevét kapta. Az Asuru és Latasu nevek (vagyis Assur és
Letus) mint személynevek fordulnak elő nabateus feliratokon. A „leummiták"
valószínűleg tévesen áll „és más népek" helyett; a leóm szó ugyanis népet jelent (mint pl.
a Genezis 25, 23-ban).
4. Midián fiai szintén Dél-Arábiába vonultak. „Éfah" (a Septuagintában Ge-phar),
amelyet Ézsaiás Midiánnal együtt említ (60, 6.) mint tevetenyésztő és Sábából aranyat
meg tömjént szállító törzset, az asszíriai Szargon feliratain Khadzsapa néven fordul elő.
Azonos a mai Ghwafával, az 'Aqabai-öböltől keletre. „Éfer" (a Septuagintában Opher vagy
Gephar, egyiptomi feliratokon Eperu vagy Apuriu) valószínűleg a hedzsaszi Banu
Ghifarral azonos. „Hánok" talán a mai Hanakija település, Medinától északra, amelyet
Doughty és Burckhardt meglátogatott. Abida az az Ibadidi lehet, amely előfordul II.
Szargon [Šarrukînu] feliratain. Abida is, Eldaah is személynévként fordul elő szabeus és
mineus feliratos emlékeken.
5. Josephus törzsi genealógiája kétféle tradíción alapul; a Széfer Ha-jásár szintén,
amely Dédán fiainak különböző neveket ad. A Genezis azokat az egymással rivalizáló
rokonsági hagyományokat tartalmazza, amelyek a hikszosz időktől fogva a nomád
törzsek közötti szüntelen politikai változások következtében alakultak ki.
6. Josephus szerint Areusz spártai király i. e. 183 táján levelet írt III. Óniásnak,
Jeruzsálem főpapjának, s ebben azt állította, hogy Ábrahám az ősapja. Tizenkét évvel
később állításának helyességét elismerte Jonathán főpap (Makkabeusok 12), kijelentvén,
hogy az megegyezik bizonyos zsidó szent könyvekkel, az utóbbiakat azonban nem
idézte. Mindenesetre az Odüsszeia több szakasza szerint a spártai (177) Menelaosz tíz
esztendeig hajózott egyiptomi-palesztinai vizeken; és a korai akháj görögök kolóniákat
alapítottak Palesztinában (1. 30. 3). A líd Xanthosz feljegyezte, hogy Askalont a spártaiak
egyik őse, Aszkalosz építette.
7. A héber mitográfusok hajlamosak arra az elképzelésre, hogy a törzsi ősöknek
tizenkét fiuk volt. Bár a Genezis szerint Ábrahámnak csak hat, testvérének, Nák-hornak
pedig tizenkét fia volt, a midrás mégis Ábrahámnak adja a pálmát azzal, hogy Ismáel és
Izsák mellett még tizenkét fiút tulajdonít neki. Jákob is tizenkét fiat nemzett (1. 45),
Ismáel is (1. 29 i). A Széfer Ha-jásár szerint ugyancsak tizenkét fia volt Ábrahám
unokaöccsének, Aramnak, Cóba fiának (Cóba volt Tháré legfiatalabb gyermeke, ő
alapította Aram-Cóba városát, Damaszkusztól északra - Sámuel II. könyve 10, 6-8.).
(178)

36
Izsák házassága
a) Ábrahám arról értesült, hogy Háránban élő fivérének, Nákhornak immár ti-
zenkét fia van. Nyolc a feleségétől, Milkhától született: Úz, Búz, Kemuél, Keszed, Házó,
Pildás, Jidláf és Bethuél. A többi négyet Nákhor egyik ágyasa, Reuma szülte; ezek: Tebáh,
Gakhám, Takhás és Mahákha. Nákhornak három unokája is van már: Aram, Kemuél fia,
valamint Bethuél fia és leánya, Lábán és Rebeka.294
Ábrahám magához hívatta Eliézert, hűséges szolgáját és sáfárját, s így szólt hozzá:
„Tedd kezedet a tomporom alá, és esküdj meg az Élő Istenre, hogy engedelmeskedni
fogsz nekem! Nem engedhetem, hogy Izsák a kánaániták közé házasodjék be. Háránban
kell neki feleséget keresni. Én túl öreg vagyok már ahhoz, hogy magam járjak el ebben a
dologban. Eredj el te Háránba, válassz menyasszonyt Izsáknak az én nevemben, és hozd
magaddal Hebronba."
„És ha nem akar velem jönni? - kérdezte Eliézer. — Akkor Izsáknak Háránban kell
őt feleségül vennie?"
„Izsáknak nem szabad soha elhagynia ezt a földet, amelyet Isten adott nekünk! -
felelte Ábrahám. - Ha a lány nem akar eljönni, te fel vagy oldozva esküd alól.
Mindazonáltal ne tarts ettől: Isten angyala majd előkészíti az utadat."
Eliézer letette az esküt, majd Ábrahám állatállományából kiválasztott tíz remek
tevét, gazdag ajándékokat málházott rájuk, s nagy kíséret élén útnak indult. Sok nappal
később, alkonyatkor megpihentette állatait a háráni Paddan-Aram melletti kútnál. Látta,
hogy a városból szokás szerint hosszú csapatokban vonulnak oda a nők, hogy vizet
merjenek. „Uramnak, Ábrahámnak Istene - fohászkodott Eliézer -, légy kegyes ma
hozzám, és adj jelet nekem. Ha én azt mondom az egyik leánynak: »Tedd le a korsódat,
és adj innom«, és ha ő erre így felel: »Igyál, és megitatom a tevéidet is«, akkor az lesz az
Izsáknak rendeltetett menyasszony."
Elsőként egy fiatal, hajadoni öltözéket viselő, kecses méltósággal lépkedő nő ért a
kúthoz. Leereszkedett a vízhez vezető lépcsőkön, s hamarosan ismét megjelent, színültig
megtöltött korsóját a vállán tartva. Eliézer megkérte: engedje meg, hogy a korsóból
csillapíthassa szomját. „Igyál csak, uram" - mondta a nő, és odanyújtotta a korsót. Eliézer
ivott, majd várta a következő szavakat. „A tevéidet is megitatom" folytatta a nő, és egy
vályúba öntötte a korsó tartalmát. Eliézer most már tudta, hogy Isten őt választotta.
Előhozta a menyasszonyi ajándékokat - egy fél sékel súlyú arany orrkarikát meg két
arany karperecet, amelyek tíz sékelt nyomtak -, majd (179) a gyűrűt a leány
orrcimpájába akasztotta, a pereceket a csuklóira húzta, s megkérdezte: „Kinek a leánya
vagy?" „Bethuél az én atyám, akit Nákhornak szült a felesége, Milkha. Engem Rebekának
hívnak."
Eliézer újabb kérdést tett fel: „Akadna-e nekünk szállás atyád házában?"
„Igen, van nekünk elegendő helyünk szállásra, meg szalma és abrak is a tevéid-
nek" - válaszolta Rebeka.
Eliézer leborulva köszönte meg Istennek, hogy Ábrahám rokonai közé vezérelte
őt.
Rebeka hazasietett, hogy bejelentse a vendéget. Amikor Lábán, a bátyja meglátta
rajta az arany ékszereket, kirohant a forráshoz, és így szólt Eliézerhez: „Jöjj, idegen, Isten
294 Genezis 22, 20-24

áldásával! Már előkészítettem neked a szállást, állataidnak pedig gondoskodtam
istállóról." Elvezette Eliézert meg annak szolgatársait Bethuél házához, ott lemálháztak
és megetették a fáradt tevéket. Vizet hoztak, megmosták a vendégek lábait, majd étellel
megrakott tálakat raktak eléjük. Eliézer azonban így szólt: „Előbb hadd tárjam fel
jövetelem célját!" Elmondta Bethuélnak és Lábánnak: mi járatban van, beszélt Ábrahám
gazdagságáról, az isteni gondviselésről, amely Rebekával összehozta, s így végezte
szavait: „Kérlek, hogy most mindjárt döntsétek el: teljesítitek-e az én gazdám kívánságát,
vagy sem."
Bethuél is, Lábán is így nyilatkozott: „Mivel ebben a dologban nyilvánvaló Isten
keze, hogyan mernénk mi ellenkezni Vele? Vidd hát magaddal Rebekát. Legyen ő Izsák
felesége, amint Isten akarja."
Eliézer köszönete jeléül mélyen meghajolt, majd menyasszonyi ruhákat és to-
vábbi ékszereket szedett elő a málnából; gazdag ajándékokat adott Rebeka anyjának és
Lábánnak is. Azután valamennyien vidám szívvel hozzáláttak a lakomához. Eliézer már
másnap indulni szeretett volna hazafelé, de Lábán és az anya azt kívánták, hogy Rebeka
még maradjon tíz napig. „Ne késleltessétek Isten szolgáját! -mondta Eliézer. - Vissza kell
térnem a gazdámhoz." Erre azok megkérdezték Rebekát: , Akarsz-e most mindjárt útra
kelni ezzel a becsületes emberrel?" Amikor Rebeka igennel felelt, áldásukat adták rá, és
elengedték. Lábán ezt mondta neki: „Te, mi húgunk! szaporodjál ezerszer való ezerig. És
bírja a te magod az ő ellenségeinek kapuját."
Rebeka dajkája, Débora és más szolgálók kíséretében útra kelt Eliézerrel Kánaán
felé. Néhány nappal később, estefelé megérkeztek a Lahai Rói forráshoz, ahol egykor
Isten megvigasztalta Hágáit. Rebeka leszállt tevéjéről, s ezt kérdezte: „Kicsoda az a férfiú,
aki a mezőn előnkbe jő?" „Az én gazdám fia az" - felelte Eliézer, mire Rebeka gondosan
elfátyolozta az arcát.
Miután Izsák meghallgatta Eliézer elbeszélését, bevezette Rebekát abba a sátorba,
amely Sáráé volt valamikor. Azon az éjszakán együtt háltak, és Izsák nem gyászolta
tovább anyját.295
b) Némelyek szerint Ábrahám eleinte úgy gondolta, hogy Áner, Eskol, Mamré
leányai közül választ Izsáknak feleséget. Ezek a barátai derék emberek voltak, de a (180)
kánaániták közé tartoztak. Amikor azonban Isten megáldotta Ábrahámot a Mórija
hegyén, kinyilatkoztatta, hogy fivérének, Nákhornak leányunokája született, ő lesz majd
Izsák felesége. Izsák apai unokatestvéreinek ugyanis elsőbbségi joguk volt a
házassághoz.296
Mivel azonban egy leányt nem lehet eljegyezni addig, míg legalább egy nappal meg nem
haladta a hároméves kort, Ábrahám megvárta ezt az időt, s csak akkor küldte el Eliézert
leánykérőbe. Sőt úgy is mesélik, hogy tizennégy évet várt, amíg Rebeka eladósorba nem
került.
Amikor Ábrahám megtiltotta Izsáknak, hogy kánaánita feleséget keressen, Eli-
ézer a saját leányát ajánlotta fel. Ábrahám azonban ezt sem akarta. „Te szolga vagy -
mondta neki -, Izsák pedig szabad születésű. Az elátkozottak ne egyesüljenek az
áldottakkal!"297
c) Mondják: az arameusok között az a szokás járta, hogy amikor egy leány férjhez ment,
esküvője előtt az apja megfosztotta őt szüzességétől. Bethuél is ezt tette volna, miután
beleegyezett Rebeka házasságába, de hirtelen meghalt. Mások szerint Bethuél mint
Hárán királya, jogot formált ahhoz, hogy minden menyasszonyt kizárólag ő defloreáljon.
295 Genezis 24, 1-67.; 25, 20.; 35, 8.

296 Gen. Rab. 614; Mid. Ha-gádól Gen. 356.
297 Gen. Rab. 612-13; 636-37; Mid. Ha-gádól Gen. 388-89;770-71.

Amikor Rebeka eladósorba jutott, az ország nagyjai összegyűltek, s kijelentették: „Ha
Bethuél a saját leányával nem teszi ugyanazt, amit a mi leányainkkal tett, akkor
mindkettőjüket megöljük!"298
d) Mások szerint Lábán, megpillantva azokat a drága ékszereket, amelyeket Re-
beka hozott a forrástól, lesből rajta akart ütni Eliézeren, hogy kirabolja. Amikor azonban
látta, hogy Eliézer óriási termetű férfi, és sok fegyveres kísérő van vele, elállt a
szándékától. Inkább nagy barátságot színlelt, de mérgezett tál ételt tett Eliézer elé.
Gábriel arkangyal azonban, aki láthatatlanul belépett a házba, ezt a tálat kicserélte
Bethuéléval, aki erre tüstént meghalt. Lábán és anyja azt akarta, hogy Rebeka maradjon
még egy hétig, amíg Bethuélt meggyászolják. Eliézer azonban bizalmatlan volt Lábánnal
szemben, s azt követelte, hogy Rebeka azonnal keljen útra. Rebeka, aki most már árva
lévén, saját elhatározása szerint cselekedhetett, kijelentette Lábánnak: „Elmegyek, még
ha nem akarod, akkor is!" Így aztán Lábán kénytelen volt beleegyezni, s megáldotta
Rebekát - de oly fonák galádsággal, hogy Rebeka hosszú évekig meddő maradt.
e) Amikor már Hebron közelében jártak, Rebeka megpillantotta Izsákot, aki akkor
tért vissza a Paradicsomból; a kezén járt, mint a holtak szoktak. Rebeka rémületében
leesett a tevéjéről, és megütötte magát egy cserje kiálló gyökércsonkjában. Ábrahám a
sátra ajtajában állva köszöntötte Rebekát, de titokban ezt mondta Izsáknak: „A
szolganép minden csalásra képes. Vidd ezt a nőt a sátradba, és ujjaddal győződj meg
róla, hogy megőrizte-e szüzességét, miután oly hosszú utazást tett Eliézer társaságában".
Izsák így is tett, s amikor azt tapasztalta, hogy Rebeka szűzhártyája nem ép, szigorúan
kérdőre vonta. „Uram - válaszolta Rebeka -, láttodra any-nyira megijedtem, hogy leestem
a földre, és egy cserje csonkja a combjaim közé fúródott." „Nem igaz! - kiáltotta Izsák. -
Eliézer vette el a szüzességedet!" Rebeka (181) megesküdött az Élő Istenre, hogy
egyetlen férfi sem érintette, s megmutatta neki azt a kiálló csonkot, amely még nedves
volt szűzi vérétől. Erre végül Izsák elhitte, amit mondott.
Ami a hűséges Eliézert illeti, aki egy el nem követett bűn gyanújába esvén közel
állt a halálhoz, Isten élve vitte a Paradicsomba.299
1. Ábrahám azért nem akarta, hogy Izsák kánaánita nőt vegyen feleségül (Genezis
24, 3., 4.), mivel egy ősi matrilokális törvény értelmében a férjnek el kellett hagynia
otthonát, és felesége rokonsága között kellett laknia. Ezért Háránban élő patrilokális
unokatestvérei közül választott asszonyt a fiának. (Nyilván szívesebben látta volna
menyéül szövetségesének és unokaöccsének, Lótnak egyik leányát, de ez a lehetőség az
általuk elkövetett vérfertőzés miatt nem jöhetett tekintetbe.) Később Izsák és Rebeka
szintén nem engedték meg fiuknak, Jákobnak, hogy kánaánita vagy hettita nőt vegyen
feleségül (Genezis 27, 46.; 28,1. -l. 45). A mükénéi Görögországban is a matrilokális
házasság szokása dívott. Állítólag Pénelopé, Odüsszeusz felesége volt az első görög nő,
aki szülei ellenkezése dacára patrilokális házasságot kötött; amikor elindult Ithaka felé,
ő is elfátyolozta az arcát, mint Rebeka.
2. A Rebeka-mítosz köré font midrás-színezések különféle ősi hagyományokat
tartalmaztak. A héber patriarchák a menyasszonytól megkövetelték a szüzességet; több
közel- és közép-keleti országban ma is szokás, hogy a nászéjszakán a vőlegény ujjával
298 Masszekheth Szóferim 21. 9, vége; M. Nidda 5. 4; Jalqút Gen. 109; Gen. Rab. 652; Mid. Ag-gádá Gen. 59;
Hadar 9b.
299 Jalqút Gen. 109; Mid. Ha-gádól Gen. 366, 369-70; Gen. Rab. 651-53; Mid. Aggádá Gen. 59-60; Mid.
Leqach Tób Gen. 111, 113; Mekhiltá di-R. Simeón 45; Da'ath 13d, 14b; Hadar 9b.

ellenőrzi, hogy megvan-e a menyasszony szüzessége. A kánaánita nők azonban
házasságkötésükig nemi közösülés tekintetében szabadok voltak; általában a keleti
mediterrán matrilineáris jellegű társadalmakban ez a szokás uralkodott.
Az a legenda, amely szerint Izsák a Paradicsomból jövet a kezén járva ment Re-
beka elé (l. 11. 6) a rabbinikus humor egyik példája; ezzel magyarázták Rebeka ijedt
felkiáltását: „Kicsoda az a férfiú, aki a mezőn előnkbe jő?"
3. A midrás Bethuél hirtelen halálával indokolja, hogy felesége és fia ütötte
nyélbe Eliézerrel a házasság ügyét, s hogy nem Bethuél, hanem Lábán áldotta meg
Rebekát, ami valóban szokatlan, magyarázatot igénylő körülmény. A krónikás talán
(182) azért hangsúlyozza ki Lábán szerepét Bethuél rovására, mivel később Izsák fia, Já-
kob Lábán leányait, Leát és Ráchelt vette feleségül (1. 44).
4. A sok primitív törzsnél szokásos ius primae noctis-t (l. 18. 8) néha a leány apja,
néha a törzsfőnök gyakorolja. Hérodotosz feljegyzi, hogy az adürmakhidáknál ez a
szokás uralkodott; ez a líbiai nép a Nílus kanóboszi deltája és Apisz között lakott, és a
midrás-kommentátorok talán hallottak a szokásairól. Lábán az aszor szót használja,
amikor Rebeka elutazását egy héttel el akarja halasztani; a szó arra utal, hogy a
Genezisben elbeszélt történet egyiptomi-héber forrásból származik, mivel aszor a
tíznapos egyiptomi hetet jelenti.
5. Nákhor tizenkét fia arra enged következtetni, hogy Nákhor tizenkét törzsből
álló konföderáció élén állott. Hasonló konföderációt alkotott Izrael, Ismáel, Etruria és a
görögországi amphiktüonia. A tizenkettes szám a zodiákus tizenkét jegyét idézi. Nákhor
székvárosa valószínűleg Paddan-Aram vagy Hárán volt (l. 23. 1 és 24. 10). Milkhától
(„királynő") született nyolc fia közül később néhányan a szomszédos sivatagi vidékről
Észak-Arábiába vándoroltak. Reumától született négy fia közül háromnak a neve
megőrződött dél-szíriai és észak-transzjordániai helynevekben, ami azt bizonyítja, hogy
a Nákhor-féle nyugati sémita törzsi konföderáció az arameus hódítás előtt létezett.
6. A Genezis 24 főszereplője az elején mint Ábrahám öregebb szolgája szerepel,
később így emlegeti a krónikás: „a szolga", „Ábrahám szolgája", vagy „a férfiú". Nevét
akkor sem mondja meg, amikor először találkozik Bethuéllal és Lábánnal. Mindazonáltal
a Biblia-kommentátorok valamennyien megegyeznek abban, hogy a damaszkuszi
Eliézerről van szó, akiről a még gyermektelen Ábrahám szomorúan mondja, hogy ő lesz
az örököse (Genezis 15. — 1. 28. a). A krónikás nyilván azt kívánta hangsúlyozni a név
mellőzésével, hogy Eliézer nem volt több, mint Ábrahám rabszolgája és Isten eszköze.
7. „Tedd kezedet a tomporom alá" - parancsolta Ábrahám Eliézernek, ami eufe-
misztikus változata az „érintsd meg a nemi szervemet" felszólításnak. Ez rendkívül
ünnepélyes esküforma: arra szolgált, hogy emlékeztesse Eliézert a körülmetélési rítusra,
amely Ábrahámot és egész háza népét Isten szolgálatára kötelezte el. Jákob ugyanígy
eskette meg Józsefet arra, hogy a Makpela barlangban fogja eltemetni (Genezis 47, 29. - l.
60. a). A szíriai sivatagban lakó rwala-beduinoknál még ma is szokásban van ez az
esküforma. Az alábbi feljegyzést a közelmúltban írta A. Musil:
„Ha egy főnök az igazságot akarja megtudni a törzs valamelyik tagjától, elébe
ugrik, jobb kezét az illető hasára teszi az öv alatt, megérintvén a nemi szervét, s ezt
kiáltja: »Az övedre, meg arra, amit érintek, meg mindarra, ami esténként előtted fekszik
le aludni - felszólítalak, adjál nekem olyan választ, amely tetszik majd Istennek!«"
Ebben a formulában az öv (amelyet nemi érintkezés előtt a férfi lecsatol magáról)
a feleségét jelenti, a nemi szerv a gyermekeket. Az „ami előtted fekszik le aludni"
kifejezésen pedig a jószág értendő. (183)

37
Izsák Gérárban
a) Izsák Egyiptomba készülődött, mivel a saját földjén éhínség tört ki. Isten
azonban megtiltotta neki, hogy Egyiptomba menjen, s megismételte Ábrahámnak tett
ígéretét. Ekkor Izsák Gérárba ment, mint Abiméleknek, a filiszteusok királyának
vendége. Ott Ábrahám példáját követve azt állította, hogy a szép Rebeka a testvérhúga.
Egy nap a király palotája ablakából kitekintve meglátta, amint Izsák és Rebeka
szeretkezik. Szemrehányást tett Izsáknak: „Miért hazudtál nekem? Valamelyik
udvaroncom titokban hálhatott volna a feleségeddel, abban a hiszemben, hogy abból
semmi baj nem származik." „Inkább tegyenek így csúffá - mondta Izsák -, mintsem hogy
egy féltékeny férfi megöljön engem!"
Izsák földet kapott Gérárban, és minden elvetett mag százszoros termést hozott
neki. A filiszteusok annyira irigyelték nyájait, csordáit és gazdag javait, hogy mihelyt
vége lett az éhínségnek, Abimélek felszólította: hagyja el a várost.300
1. Ez a harmadik olyan motívum, amelyet a héber krónikás a Két fivér egyiptomi

elbeszéléséből vett át (1. 26 és 30). Itt azonban a király nem tesz kísérletet vendége
feleségének elcsábítására, s ezért nem is kénytelen engesztelő ajándékokat adni. Izsák
állítása teljesen hazug, míg Ábrahám annak idején félig igazat mondott. Midrás-
kommentátorok az Izsák által becsapott Abiméleket Benmélekkel, Ábrahám
vendéglátójának, Abiméleknek a fiával azonosítják, aki a királyi címet örökölte (Mid.
Leqach Tób Gen. 126; Széfer Ha-jásár 84).
2. Ez a mítosz áthidalja az Izsák fiatal és idős kora közt tátongó hézagot; erkölcsi
alapot igyekszik nyújtani arra, hogy idegen földön tartózkodó izraeliták veszély esetén a
csalás eszközét is felhasználhassák, és demonstrálja, hogy Isten gondot viselt az ősükre.
Egy midrás Izsák gazdagságát az alábbi szállóigével illusztrálja: „Izsák öszvéreinek
trágyája többet ér, mint Abimélek minden aranya és ezüstje!" Egy másik midrás szerint
Izsák szerencsét és fellendülést hozott Gérárba, de mihelyt eltávozott onnan, egymást
követték a csapások: rablók kifosztották a királyi kincstárat, Abimélek leprás lett, a
források, kutak kiapadtak, a vetések elpusztultak (Gen. Rab. 707, 709; Mid. Leqach Tób
Gen. 126; Targ. Jer. ad Gen. 26, 20., 28.). (184)
300 Genezis 26, 1-17.

38
Ézsau és Jákob születése
a) Amikor Izsák kérte Istent, hogy oldja fel feleségét az immár húsz esztendeje
tartó meddőség átka alól, Rebeka mindjárt ikreket fogant. Az ikrek már az anyaméhben
oly keservesen kezdtek dulakodni egymással, hogy Rebeka a halált kívánta. Isten
azonban megnyugtatta, mondván:
„Két nemzetség van a te méhedben; és két nép válik ki a te belsődből, egyik
nép a másiknál erősebb lesz, és a nagyobbik szolgál a kisebbiknek!"
Ézsaut, az elsőszülöttet vörös, bozontos szőrzet fedte; a másik pedig Ézsau sar-
kába kapaszkodva jött a világra, ezért anyja a Jákob nevet adta neki. Ézsauból ügyes
vadász lett, aki naphosszat a sziklás vadont járta; Jákob békésen éldegélt ott-hon,
őrizvén nyájait és csordáit.301
b) Némelyek szerint Ézsau hajának és szőrzetének színe elárulta gyilkos hajla-
mait. Azt is mondják, hogy kettejük közül Jákob fogantatott elsőként, mert ha két
gyöngyszemet teszünk be egy szűk üvegecskébe, az elsőként becsúsztatott gyöngy
később bukkan a folyadék felszínére, mint a második.302
c) Terhessége idején Rebeka valahányszor elhaladt egy kánaánita szentély mel-
lett, Ézsau mindig kapálózott, ki akarván jönni, és valahányszor olyan ház előtt ment el,
ahol igazak szoktak imádkozni, Jákob tette ugyanezt. Jákob ugyanis így szólt Ézsauhoz a
közös anyaméhben: „A test világa, testvér, nem a lélek világa. Az egyikben van evés, ivás,
házasság és nemzés; a másikban nincs semmi ezek közül. Osztozzunk meg a két világon.
Válaszd magadnak azt, amelyik kedvedre való!" Ézsau tüstént a test világát választotta303
d) Mások azt mondják, hogy e születés előtti verekedésben Szamáel Ézsaut,
Mikháel pedig Jákobot segítette; végül Istennek kellett közbeavatkoznia, hogy
megmentse Jákob életét. Ézsau oly kegyetlenül összemarcangolta Rebeka méhét, hogy
abban soha többé magzat nem fogamzott. Ha nem így történik, Izsáknak is oly sok fia lett
volna, mint Jákobnak.304
e) Jákob körülmetélten született, mint csupán tizenkét más szent férfiú: Ádám,
Séth, Énókh, Noé, Sém, Tháré, József, Mózes, Sámuel, Dávid, Ézsaiás és Jeremiás;
némelyek szerint még Jób, Bálám és Zorobábel is így jött a világra. Ézsaut nyolcnapos
korában metélte körül Izsák; felnőtt korában azonban Ézsau fájdalmas (185)
operációnak vetette magát alá, amely után szeméremteste olyan lett, mintha soha nem
metélték volna körül.305
f) Eleinte a két iker csak annyira különbözött egymástól, mint a mirtuszhajtás a
tövisbokorhajtástól. Később azonban Jákob jámbor buzgalommal tanulmányozta a
Törvényt, Ézsau ellenben kánaánita szentélyekbe kezdett járni, és erőszakos dolgokat
művelt. Még be sem töltötte huszadik életévét, de már gyilkosságban, nemi erőszakban,
rablásban és szodómiában volt bűnös. Isten ezért elvette Izsák szeme világát, hogy ne
lássa szomszédainak szemrehányó tekintetét.306
301 Genezis 25, 20-27.

302 Gen. Rab. 687-91.
303 Gen. Rab. 683-84; Jalqút Gen. 110; Széder Élijáhu Zútá 26-27.
304 Jalqút Gen. 110; Berésíth Rabbáthí 103; Tanchúmá Buber Deut. 35-36;Tanchúmá Ki Técé 4. fej.;
Pesziqtá Rabbáthí 48a.

305 Abóth di-R. Náthán 12; Mid. Tehillim 84; Tanchúmá Buber Gen. 127; Gen. Rab. 698.
306 Gen. Rab. 692-93, 713; Tanchúmá Buber Gen. 125; Tanchúmá Ki Técé 4. fej.; Mid. Leqach Tób Gen. 127;

*
1. Sárához hasonlóan Rebeka is csak egyszer szült, hosszú évekig tartó meddőség
után; ugyanúgy a lévita Anna is, Sámuel anyja (Sámuel I. könyve 1). Ráchel szintén
hosszú meddőség után szülte Józsefet, majd sok esztendővel később foganta Benjámint,
akinek megszülése az életébe került. Az említett asszonyok egyikének sem volt
leánygyermeke, s fiuk minden esetben Isten különös áldását élvezte. Nincs kizárva, hogy
itt egy olyan hagyomány lappang, amely a naditum papnőtől (1. 29. 2) meghatározott
számú éven át gyermektelenséget követelt meg - így volt ez a római Vesta-szüzeknél is -,
s ha a tilalmi idő lejárta után fiút szült, különleges tisztelet övezte.
2. A még meg sem született ikrek dulakodása Pérec és Zerákh mítoszában is
előfordul (Genezis 38, 27-30.). Ezeknek Júda volt az apjuk, anyjuk pedig Thámár, Júda
menye; az ikrek későbbi civakodásairól azonban nem tesz említést a mítosz ránk maradt
formája. A görög mitológiában is találunk ilyen motívumot: Proitosz és Akrisziosz
összeverekedett Aglaira („fényes") királyné méhében, ami az argiv trónért folyó
elkeseredett versengés első jele volt. Apjuk halála után az ikrek abban állapodtak meg,
hogy felváltva uralkodnak, Proitosz azonban elcsábította Akrisziosz leányát, Danaét,
ezért száműzték, és tengeren túlra menekült. Ott feleségül vette a líd király leányát, majd
nagy sereg élén visszatért Argoliszba. Véres, de döntetlen csata után az ikrek
megegyeztek, hogy felosztják egymás között a királyság területét. Akrisziosz Bélosztói
(Baáltól), Agénór (Kánaán) ikerfivérétől származtatta magát: nagyapja volt
Perszeusznak, akinek palesztinai hőstettei öt csillagképpel (186) gazdagították az
éjszakai égboltot (Andromeda, Cassiopea, Cepheus, Draco, Perseus); Menelaosz és
Aszkalosz akháj királyoknak szintén Akrisziosz volt az ősük (1. 35. 6). A Szíriába
vándorolt és a Bibliában hivitáknak nevezett akhájok (l. 30.4) valószínűleg magukkal
vittek egy mítoszt, amelyben még meg nem született ikrek verekedéséről esett szó. A
héberek ezt a mítoszt használták fel annak elmondására: hogyan osztozott meg
Ábrahám örökén Izrael (Jákob) és Edom (Ézsau). Ugyanezt a motívumot használhatták
fel a Pérecről és Zerákhról szóló elveszett mítoszban is, hogy ily módon magyarázzák
meg a Júda törzs egy korábbi felosztását. Ézsau eredetileg alighanem Uszu (Ó-Türosz)
Uszoosz nevű torzonborz vadászistene, aki Szankhuniathón Föníciai Történetében mint
Szamémrumosz fivére szerepel (l. 16. 5). Szőrössége azonban mintegy előre sejteti, hogy
az edomiták majd elfoglalják a Szeir hegységet; Szeir ugyanis bozontosat, torzonborzat
jelent, ami arra utal, hogy a hegy fákkal volt benőve. Vörös haja pedig azért volt
Ézsaunak, mivel a népi etimológia Edom nevét az adom vagy admoni szóból
származtatta, amelynek jelentése „napégette vörös".
3. Az edomiták vagy idomeneusok - akik egy időben adófizetői voltak Izraelnek,
bár ők korábban vándoroltak be Palesztinába -, miután Nabukodonozor elfoglalta
Jeruzsálemet, megszállták Dél-Júda egy részét (Ezékiel 36, 5.), Hebronnal együtt. Az i. e.
II. században azonban Júdás Makkabeus elpusztította Hebront meg a környező falvakat
(Makkabeusok I. könyve 5, 65.); később Hürkanosz János legyőzte és erőszakkal
judaizálta az idomeneusokat. Két nemzedékkel később az edomita Heródes lett a zsidók
királya, megölette az utolsó Makkabeus-herceget, és elérte, hogy a rómaiak
megerősítették a királyi hatalomban. Bár hivatalosan a mózesi Törvényt tisztelte, és
újjáépítette a jeruzsálemi Templomot, pogány istenségek tiszteletére is több szentélyt
emeltetett. A midrásbeli Ézsau alakja tulajdonképpen Heródesnak és romanizálódott
Pesziqtá Rabbáthí 47b; B. Bábá Bathrá 16b.

fiainak, Arkhelaosznak, Heródes Antipasznak, Heródes Philipposznak kombinált
portréja. Hogy Ézsau eltüntette magán a körülmetélés nyomait, ez azokra a
hellenizálódott zsidókra utal, akik az epipaszmosz néven ismert műtétet végeztették el
magukon, hogy feszélyezettség nélkül vehessenek részt a hellenisztikus sportokban,
ahol a résztvevők teljesen ruhátlanul jelentek meg. De az a nézet, hogy Ézsau gonosztevő
volt, a midrásból származik, nem a Bibliából.
4. A Törvény, amelyet Isten a Sinai-hegyen adott Mózesnek, a hiedelmek szerint
már a világ teremtése előtt létezett, s ezt farizeus stílusban tanította Noé fia, Sém alias
Melkhisédek (l. 27. d). A körülmetélten született tizenkét szenthez valószínűleg azért
csatoltak még hármat, mert a Templom feljárója tizenöt szent lépcsőfokból állott.
5. Hürkanosz János a szadduceusok tanait fogadtatta el az edomitákkal; ez a zsidó
felekezet nem hitt a holtak feltámadásában. Ézsaunak a földi világ kellett, nem a túlvilág
- ez különbözteti meg őt Jákobtól, a farizeustól.
6. Jákob nevét a Biblia egyszer azzal magyarázza, hogy Jákob Ézsau sarkába fo-
gódzva jött a világra (Genezis 25, 26.); másutt meg azzal, hogy kitúrta Ézsaut (187)
(Genezis 27, 36.). Mindkét magyarázat a népi etimológia szüleménye, vagy talán szó-
játék, mint Jeremiás szavai (9, 4.): „Minden testvér csal (Ja'qobh)". E név eredetileg
teoforikus jellegű volt; teljes formája, Ja'qob-el ezt jelentette: „Isten megoltalmaz." A név
számos variánsa ismeretes részint zsidó forrásokból ('Aqabja, 'Aqiba stb.), részint a
szomszédos országokból (Ja'qob-har, 'Aqab-elaha stb.). (188)

39
Ábrahám halála
a) Ábrahám százhetvenöt esztendős korában halt meg. Fiai, Izsák és Ismáel a

Makpela barlangban temették el felesége, Sára földi maradványai mellé.307
b) Ábrahám maga választotta ezt temetkezési helyéül még akkor, amikor a há-
rom angyal járt nála Mamréban. Borjút akart vágni a lakomához, az állat azonban
bevette magát a barlang sötét tekervényeibe. Ábrahám utánament, s így akadt Ádámra
és Évára, akik úgy feküdtek egymás mellett, mintha aludnának: gyertyák égtek fölöttük,
és édes illat töltötte el a levegőt.308
c) Nem sokkal Ábrahám halála előtt Izsák és Ismáel atyjukkal együtt ünnepelték
meg Hebronban a termés zsengéjének ünnepét, áldozatot mutatván be azon az oltáron,
amelyet Ábrahám emelt ott. Rebeka az új gabona lisztjéből kalácsokat sütött; ezeket
Jákob elvitte Ábrahámnak, aki evés közben hálálkodott Istennek, hogy boldog életet
adott neki. Megáldotta Jákobot, óva intvén őt attól, hogy kánaánita nőt vegyen feleségül;
ugyanakkor ráhagyta Damaszkusz melletti házát, amelyet később is „Ábrahám Hajléka"
néven ismertek. Azután lefeküdt, magához ölelte Jákobot, és hét csókkal illette a
homlokát; majd Jákob két ujjával lezárta saját szemét, és takaróval befedte, kinyújtotta
testét, és békésen kilehelte lelkét. Jákob elaludt Ábrahám kebelén, s mikor néhány óra
múlva felébredt, észrevette, hogy az hideg, akár a jég. A halálhírt megvitte Izsáknak,
Rebekának, Ismáelnak, akik hangosan jajveszékelve siratták Ábrahámot, majd
eltemették a barlangban, és negyven napig gyászolták. Isten öt esztendővel
megrövidítette Ábrahám kiszabott életkorát, hogy ne kelljen megérnie Ézsau gonosz
cselekedeteit.309
d) Némelyek szerint azonban Ábrahám éppoly szívósan viaskodott a halállal,
mint később Mózes; amikor Mikháel arkangyal eljött a lelkéért, Ábrahám merészen azt
kívánta, hogy előbb hadd láthassa az egész világot. Isten ekkor megparancsolta
Mikháelnak, hogy keruboktól vont kocsin vigye végig Ábrahámot az egeken, ily módon
teljesítvén kívánságát. Ábrahám azonban még ezek után sem akart meghalni.
Isten erre előszólította a Halál Angyalát, mondván: „Te kegyetlen halál, rejtsd el
erőszakosságodat, fátyolozd el rothadásodat, öltözz ifjúságba és dicsőségbe, úgy menj le,
és hozd el Nekem Ábrahámot, az Én barátomat!"
Ábrahám vendégszeretőn fogadta a Halál Angyalát, de kételkedett benne, hogy ez
a szép ifjú valóban a halál. Ezért megkérte, hogy tárja fel igazi arculatát. A halál (189)
teljesítette kívánságát. Ábrahám elájult a rémülettől, s amikor magához tért, ezt suttogta:
„Isten nevében felszólítalak, hogy öltsd magadra ismét álalakodat!" A halál megtette, és
fondorlatosan így szólt: "Nosza, ragadd meg a kezemet, barátom, hadd áradjon vissza
testedbe a duzzadó életerő!" Ábrahám odanyújtotta ujjait, és a halál azokon keresztül
kihúzta a lelkét, amelyet Mikháel egy csodálatosan szép szövésű kendőbe burkolva
felvitt a mennyekbe.310
*
307 Genezis 25, 7-10.

308 PRE, 36. fej.
309 Jubileumok könyve 22, 1-23. 7; Pesziqtá Rabbáthí 47b; Tanchúmá Buber Gen. 126.
310 Ábrahám testamentuma, 1-38.

1. A halállal való tusakodás motívuma a Mózes-legendában és - némileg más
formában - Sziszüphosz korinthoszi király mítoszában is előfordul. Sziszüphosz két
ízben is becsapja a halált, akit Zeusz haragjában küld el hozzá, hogy vegye el a lelkét.
Először azt kéri tőle: mutassa meg neki, hogyan bilincselik meg a pokolra jutottakat;
amikor a halál megmutatja, saját csuklóira rakva a bilincseket, Sziszüphosz gyorsan
rákattintja a zárakat. Másodszor meghagyja feleségének, hogy ne temettesse el; amikor
aztán a lelkét csónakon átviszik a Sztüxen, meggyőzi az alvilág királynéját, Perszephonét,
hogy jelenléte szabálytalan, hogy három napra vissza kell térnie az élők világába, mert
tisztességes temetést kell rendeznie saját magának. Perszephoné el is engedi;
Sziszüphosznak persze esze ágában sincs visszatérni az alvilágba, úgyhogy végül
Hermésznek (Mikháel megfelelőjének) erőszakkal kell őt elhurcolnia. Sziszüphosz alakja
mögött Tesub hettita viharisten rejlik, s maga a mítosz is hettita eredetű lehet. Ezt
használta fel a Genezis e mítoszának szerzője, de bizonyos változtatásokkal, hogy
megfeleljen a Genezis erkölcsi felfogásának: Ábrahámra nem haragszik Isten; Ábrahám
ellenkezik a halállal, de nem csapja be; lelke a Paradicsomba kerül, nem pedig a
Tartaroszba, ahol a gonoszok bűnhődnek.
2. Az a motívum, mely szerint Jákob Ábrahám ágyán feküdt, amikor az meghalt,
Jákob mélységes jámborságát akarja kihangsúlyozni - amelyre tettei gyakran rácáfolnak
-, s megmagyarázza az „Ábrahám kebelében" pihenni arameus kifejezést. Az utóbbit -
többek között - Jézus is használja a gazdag emberről és Lázárról szóló példázatában
(Lukács Ev. 16, 22.).
3. Josephus úgy ír „Ábrahám Hajlékáról", mint amelyet még az ő korában is mu-
togattak Damaszkusz közelében. (190)

40
Az eladott elsőszülöttségi jog
a) Egy napon, amikor Jákob éppen vörös lencsét főzött kunyhója előtt, sivatagi
vadászútjáról visszatért Ézsau, csontig-bőrig lesoványodva.
„Adj nekem abból a vörös lencséből, testvér - könyörgött Ézsau. - Már az éhhalál
fenyeget."
„Egyél, Vörös - mondta Jákob -, de csak azzal a feltétellel, ha eladod nekem érte az
elsőszülöttségi jogodat."
„Ha nem adom el, akkor is elveszítem - nyögte Ézsau -, mert felfordulok az éh-
ségtől."
Jákob esküvel pecsételtette meg az alkut Ézsauval, csak utána engedte meg neki,
hogy kenyérrel meg lencsefőzelékkel lecsillapítsa éhségét. Amikor aztán Ézsau elment,
Jákob nevetett: „Az én testvérem nem sokra tartja az elsőszülöttségi jogát!"311
b) Némelyek mentséget találnak arra, hogy Jákobból látszatra nemcsak a testvéri
szeretet, hanem még az általános értelemben vett emberség is hiányzott. Jákob —
mondják - tudta, hogy Ézsau épp akkor ölte meg lesből Nimród királyt, kétszáztizenöt
esztendős korában. Ézsau és Nimród ugyanis szüntelen vetélkedtek, hogy melyikük jobb
vadász. Nimród emberei bosszút akartak állni, s hosszasan üldözték Ézsaut, aki így
szorult helyzetbe került. Jákob valójában Isten jóváhagyásával vette meg Ézsau
elsőszülöttségi jogát, mivel egészen addig, amíg a Gyülekezet Sátrát fel nem állították a
pusztában (ami évszázadokkal később történt meg), minden egyes családban csak az
elsőszülött mutathatott be áldozatot, Jákob pedig így kiáltott fel: „Ez a gonosztevő álljon-
e Isten oltára előtt, és részesüljön Isten áldásában?" Továbbá Ézsau készséggel
lemondott elsőszülöttségi jogáról Jákob javára, hogy ne neki kelljen az oltár elé állnia;
Isten ugyanis agyonsújthatta volna, amiért gúnyosan nyilatkozott a halottak
feltámadásáról.
Mások szerint Ézsau nagy summa aranyat is követelt Jákobtól, mivel az első-
szülöttségi jog kettős részt biztosított Kánaán öröklésében; a követelt aranyat meg is
kapta. Azt is mesélik, hogy később szívesen visszacsinálta volna az alkut, de már nem
lehetett, mert Jákob megeskette őt atyjának, Izsáknak a félelmére, márpedig az esküt
nem merte megszegni, mivel apját nagyon szerette. De meg azért sem léphetett már
vissza, mert Mikháel és Gábriel voltak a tanúk, amikor aláírta a szerződést.312
c) Ézsau példás szeretettel viseltetett Izsák iránt: mindennap vitt neki vadpecse-
nyét, és mindig ünneplőbe öltözött, mielőtt a sátrába lépett. Ezért el is nyerte (191)
jutalmát, mert amikor Józsua behatolt Kánaán földjére, Isten megtiltotta Izrael fiainak,
hogy megtámadják edomita unokatestvéreiket, mondván: „El kell ismernem azt a
tiszteletet, amellyel atyja iránt viseltetett!" Ézsau nagy jómódban élt egészen haláláig.313
*
1. Az a motívum, hogy Ézsau annyira megkívánta a vörös lencsét, hajának
vörösségét akarja hangsúlyozni (1. 38.2). Hogy ő volt Edom, „a vörös" vagy legalábbis
311 Genezis 25, 29-34.

312 Gen. Rab. 694-97, 699; Széfer Ha-jásár 90-91; B. Bábá Bathrá 16b; Tanchúmá Buber 125-27; Pesziqtá
Rabbáthí 47b-48a; Mid. Leqach Tób Gen. 123-24; Mid. Székhel Tób és Imré Nó'ám ad Gen. 25, 26.; Mid. Ha-
gádól Gen. 400-401; Mid. Aggádá Gen. 64-65; Berésíth Rabbáthí 105.
313 Gen. Rab. 728; Pesziqtá Rabbáthí 124a; Mid. Leqach Tób Gen. 133; vö. Ginzberg: LJ, V. 278.

Edom apja, azt a Genezis több helyütt is állítja. Ugyancsak ő volt Szeir, „a bozontos" (l.
38. 2). A későbbi könyvekben pedig (Numeri 24, 18.; Krónika II. könyve 25, 11.,
összefügg a Királyok II. könyve 14, 7. szövegével) „Szeir" és „Edom" váltakozva fordul
elő, ugyanabban a jelentésben (1. 38.2). De másutt Szeir fiai a horeusok (Genezis 36,
20.). „A Horeus Szeirnek fiai, kik ama földön laknak vala..." Ezért a Deuteronomiumban
(2, 12.) azt a magyarázatot találjuk, hogy a horeusok egykor Szeirben laktak, Ézsau fiai
azonban elűzték őket, s elfoglalták a földjüket.
2. A horeusok, hóriták, hurrik vagy hurriták, akiknek a nyelve nem volt sem su-
mér, sem sémita, sem indoeurópai, az i. e. harmadik évezred vége felé jelentek meg
Akkád északi határán. Településeik Észak-Szíriában és Kelet-Anatóliában voltak.
Idumaeai letelepülésüket bizonyító régészeti leletek eddig még nem kerültek elő, de
nincs okunk kételkedni a Genezis állításában - hacsak a horeusok nem azok a „horik"
vagy trogloditák (vö. Jób 30, 6.), akiket Ketúráh fiainak tartottak (1. 35. b). A szeiriták, a
bronzkor nem sémita földművelői hozzávetőleg i. e. 2000-től fogva lakták ezeket a
vidékeket; nevük előfordul egy obeliszken, amelyet 700 évvel később II. Ramszesz
egyiptomi fáraó emeltetett. De akkor már sémita nyelvű törzsek birtokolták azt a
területet; az „Edom" név először egy papiruszlistán szerepel, amelyet i. e. 1215 táján
állítottak össze II. Széti fáraó részére. Ezek az edomiták, akik részben asszimilálták a
szeiritákat meg a hurritákat, jelentős hatalommal és gazdagsággal rendelkeztek egészen
addig, míg i. e. 994 körül Dávid király meg nem hódította őket.
3. Ézsau megvásárolt elsőszülöttségi joga mitikus igazolása annak, hogy az edo-
mitákat később meghódították fiatalabb rokonaik, az izraeliták (Numeri 20, 14.), akik
ugyanazt a nyelvet beszélték, de korábban nem merték megtámadni őket. Dávid
elővigyázatosságból helyőrséget hagyott Edomban (Sámuel II. könyve 8, 14.; Királyok I.
könyve 11, 15-16.), amely Jórám júdai király uralkodásáig (i. e. 850 (192) tá-jáig)
elismerte Izrael főhatalmát. Akkor az edomiták sikeres felkelést szerveztek (Királyok II.
könyve 8, 20. és köv.; Krónika II. könyve 21, 8. és köv.), s egy rövid periódustól
eltekintve - amikor kétszáz évvel később Amásia meghódította őket (Királyok II. könyve
14, 7.) - a következő 700 esztendőn keresztül meg tudták őrizni függetlenségüket.
4. Miután az edomita Heródes meggyilkoltatta Arisztobuloszt, a Hasmoneus-
család sarját, erőszakkal feleségül vette Mariamme Hasmoneus hercegnőt, és Au-gustus
császár jóváhagyásával ő lett a zsidók királya - az Ézsau-mítosz a gyilkosság és a nemi
erőszak motívumaival bővült. Az, hogy Ézsau a lencsén kívül aranyat is követelt, talán
azoknak a súlyos adóknak az emlékét őrzi, amelyekkel Heródes sanyargatta alattvalóit.
Ézsau egyetlen erénye - a fiúi szeretet - annak magyarázatául szolgált, hogy az edomiták
jutalomképpen jólétben élnek ezen a világon; ám a másvilágon valamennyiükre
gyötrelmes kínszenvedés vár (l. 11. g). Amikor az edomitákat a judaizmus felvételére
kényszerítették a Hasmoneusok, a mózesi Törvényt elfogadták ugyan, de a próféták
könyveit nem; Ézsau ezért gúnyolta ki a halottak feltámadásáról szóló tant (l. 38.5). De
Ézsau új zsarnoksága alatt is meg tudta tartani Izrael az elsőszülött jogából fakadó papi
kiváltságokat: a jeruzsálemi Templomban gyakorolt kultuszt és a mózesi Törvény
értelmezését a farizeus főtörvényszéken.
5. Amikor a midrás-irodalom Rómát Edommal azonosítja, ezt nem mítoszként
kell értelmezni, nem úgy, mint azt az állítást, hogy Aeneas vagy Romulus Edomból
származott. Egyszerűen arról van itt szó, hogy óvatosságból így álcázták a politikai
jellegű panaszokat. A farizeus kvietisták gyűlöletesnek tartották a római protektorátus
alatt uralkodó Heródes zsarnokságát, de úgy vélekedtek, hogy ezt Isten egy történeti
eseménnyel eleve elrendelte; ha Izrael biztosítani kívánja Isten gondviselését, úgy el kell
fogadnia mint Isten akaratát. A Heródestól származott későbbi királyokat, akik egészen

az i. sz. 68-ban kitört felkelésig mind bábfigurák voltak a rómaiak kezében,
körüludvarolta a szadduceus papság, és olyan renegát farizeusok hízelegtek nekik, mint
például a tárzusi Pál (Apostolok Csel. 25, 13. - 26, 32.) meg Josephus. Az utóbbi büszkén
emlegeti II. Agrippával folytatott hosszú bizalmas levelezését és Vespasianus, Titus,
Domitianus császárokkal való barátságát.
6. Mindazonáltal a Genezisben elbeszélt történetben az a fő indokolás rejlik, hogy
hirtelen nagy mohóság lett úrrá Ézsaun; hiszen valójában nem halt volna éhen, ha a
lencséből nem ehetett volna. Jákob ezért úgy vélekedett, hogy egy máról holnapra élő
nomád vadász nem méltó az Ígéret Földjének öröklésére. Tény, hogy a megállapodott,
földműves életet élő embereknek, akik nem kénytelenek kimerítő vadászatokra járni,
több idejük van elmélkedésre és vallási kötelezettségek elvégzésére. A midrás-
kommentátorok azonban mellőzik ezt a szempontot. Talán azért, mert egy korábbi
testvérviszályról szóló mítoszban a nomád Ábel a pozitív hős, míg a földműves Káin a
gonosz (l. 16. 7); meg azért is, mivel Edom földműveléssel foglalkozott már akkor,
amikor Izrael még a pusztában vándorolt. (193)

41
Az elorzott áldás
a) Izsák megöregedett, és szeme világát is elvesztette. Amikor százhuszonhárom

éves lett, közeledni érezte halálát, és beszólította Ézsaut a sátrába. „Fiam -mondta neki -,
vedd fel az íjadat, és hozz vadhúst a pusztából. És csinálj nekem kedvem szerint való
ételt. Azután pedig áldásomat adom rád, minekelőtte meghalok."
Rebeka is hallotta Izsák szavait, s mihelyt Ézsau eltávozott, figyelmeztette Já-
kobot: „Atyád áldását akarja adni Ézsaura. Ennek nem szabad megtörténnie, hiszen most
már te vagy az elsőszülöttje! Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem két szép
kecskegödölyét. Azokat én elkészítem úgy, ahogyan atyád szereti. Majd azt fogja hinni,
hogy vadpecsenyét eszik." „De Ézsau bőre szőrös, az enyém pedig sima! - vetette ellene
Jákob. - Mi lesz, ha atyánk, Izsák megtapogat, és felfedezi a csalást? Nem fog-e akkor
áldás helyett megátkozni?" Rebeka megnyugtatta: „Az átok az én fejemre szálljon! Te
csak eredj, hozd a gödölyéket!"
Jákob engedelmeskedett. Rebeka elkészítette a húst, majd felöltöztette Jákobot
Ézsau ruháiba, végül a gödölyebőröket fia kezére és nyakára erősítette. Így ment be
Jákob a húsostállal Izsák sátrába, ahol az alábbi párbeszéd zajlott le kettejük között:
„Ímhol vagyok, atyám." „Ki vagy te, fiam?" „Én vagyok a te elsőszülött fiad. Kérlek,
ízleld meg a vadhúst, amelyet zsákmányoltam, és áldj meg engem, atyám!" „Hogyan
találtál ilyen hamar zsákmányra, fiam?" „Isten hozta előmbe." „Jer közelebb, kérlek, hadd
tapogassalak meg, hogy vajon te vagy-é az én fiam, Ézsau vagy nem?" Izsák
megtapogatta Jákobot, majd így szólt: „A szó Jákob szava, de a kezek Ézsau kezei. Te vagy
az én Ézsau fiam?" „Az vagyok." „Akkor hát hozd ide a tálat, hadd egyem, és utána
megáldjon téged az én lelkem." Jákob odavitte neki a tálat meg egy kupa bort. Izsák
evett-ivott, majd így szólt: „Jer közelebb, fiam, és csókolj meg engem!" Amint Jákob
lehajolt, Izsák megérezte ruháinak szagát, s ezt mondta: „Lám az én fiamnak illatja olyan,
mint a mezőnek illatja, amelyet megáldott az Úr. Adjon az Isten tenéked az ég
harmatából és a föld kövérségéből és gabonának és bornak bőségét! Népek szolgáljanak
néked, és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg
előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki téged áld, legyen áldott."
Kisvártatva zsákmánnyal hazatért Ézsau, ízletes ételt készített, bevitte Izsáknak,
és így szólt: „Kérlek, atyám, ízleld meg a vadhúst, és add rám áldásodat!" „Kicsoda vagy
te?" „Nem ismered meg Ézsaut, elsőszülött fiadat?" Izsák nagyon megrémült: (194)
„Valaki már hozott nekem egy nagy tál húst, én azt megettem, és örömömben
megáldottam őt. És áldott is lészen! Nyilván az öcséd, Jákob volt az, aki álnoksággal rá-
szedett engem, és ellopta a neked szánt áldást!"
„Hát nem méltán hívják-é őt Jákobnak? - fakadt ki keserűen Ézsau. - Immár két
ízben csalt meg engem, először ellopta elsőszülöttségi jogomat, most meg az áldást,
amely engem illetett volna. Nem hagytál-e meg valami áldást a te Ézsau fiadnak?"
„Jákobot tettem meg valamennyi atyjafia urává, és határtalan bőségben ígértem
neki gabonát meg bort. Mivel áldhatnálak meg ezek után téged, fiam?"
Ézsau azonban sírva könyörgött: „Áldj meg engem is, atyám, amilyen módon csak
lehet!"
Így hát Izsák ezeket mondotta neki: „Ímé kövér földön lesz lakásod, és részed lesz
az ég harmatjából onnan felül; és fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen,
amikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról."

Ézsau meggyűlölte Jákobot hamisságáért, és megesküdött magában: „Ha atyám
meghal, és vége lesz a gyásznak, megölöm az én öcsémet, Jákobot."314
b) Némelyek szerint Isten egy angyalt küldött le, aki Ézsaut visszatartotta a
pusztaságban arra az időre, amíg Rebeka elkészítette a húst, és Izsák jóllakott belőle.
Valahányszor Ézsau elejtett egy őzet, s azt a földön hagyva üldözőbe vett egy másikat, az
angyal feltámasztotta a lelőtt vadat, amely elmenekült. Ha pedig madarat lőtt Ézsau, és
levágta szárnyait, s folytatta a vadászatot, az angyal a madár szárnyait visszaadta,
úgyhogy az elrepült. Így azután Ézsau csak silány, kutyának való húst tudott hazavinni
Izsáknak.315
c) Mások azt mondják, hogy bár Jákob az ötödik parancsolatnak eleget téve
engedelmeskedett anyjának, gyűlöletesnek találta a rákényszerített csalást: szeméből
patakzottak a könnyek, magában könyörgött Istenhez, hogy vegye le róla ezt a gya-
lázatot; két angyal támogatta. De a prófétai képességekkel megáldott Rebeka tudta, hogy
Jákobnak meg kell cselekednie a dolgot, s így biztatta: „Bátorság, fiam! Amikor Ádám
vétkezett, vajon nem a földet, az anyját sújtotta-e az átok? Ha kell, majd megmondom
atyádnak, hogy én cselekedtem így, mivel ismerem Ézsau gonoszságait." Mindazonáltal
Jákob nem hazudott Izsáknak, mivel csak annyit mondott neki: „Én vagyok a te
elsőszülött fiad." Ez pedig igaz is volt, mert megvette az elsőszülöttségi jogot Ézsautól.
Azt mesélik, hogy Ézsau ruhái, amelyeket Rebeka Jákobra adott - ezeket Isten
készítette Ádámnak és Évának -, most már jog szerint megillették Jákobot. Izsák
megérezte a ruhák paradicsomi illatát; de amikor rájött a csalásra, haragjában meg
akarta átkozni Jákobot. Isten azonban figyelmeztette: „Nem magad mondtad-e:
»Átkozott legyen, aki téged átkoz, és aki téged áld, legyen áldott?«" Erre aztán Izsák
kijelentette Ézsaunak: „Szolgálnod kell Jákobot mindaddig, amíg ő méltó arra, hogy
szolgálják! De ha nem engedelmeskedik többé Isten Törvényének, lázadj fel ellenne, és
tedd őt szolgáddá!"316 (195)
1. Az egymással vetélkedő ikrek, anyjuk és haldokló apjuk egyaránt szilárdan

hisznek az utolsó atyai áldás hatékonyságában. Ez az áldás nem annyira megjövendöli,
hanem inkább elrendeli, megszabja Izrael jövendőjét, és az egyszer már kimondott
szavakat maga Izsák sem vonhatja vissza többé. Ha Ézsau idejében hozza meg a húst,
akkor az ő utódai élvezték volna Izsák áldását, ők örökölték volna Kánaánt. Ez az áldás
annyi, mint egy tulajdonjogot biztosító okmány. Miután Izsák Jákobra testálta a föld
kövérségét - vagyis az ég harmatától öntözött termékeny Nyugat-Palesztinát -, Ábrahám
királyságából csupán Idumaeát hagyhatta Ézsaura. Ézsau félnomád fiai, mivel ott sovány
a föld, kénytelenek lesznek majd karddal pótolni azt, ami megélhetésükből hiányzik:
azaz portyáznak, karavánoktól és a szomszédos népek határ menti falvaitól pénzt
csikarnak ki, ily módon vásároltatván meg velük biztonságukat (1. 35. 2). „Szolgálnod
kell testvéredet!" - ez előre utal arra az idő-szakra, amikor az edomiták a zsidók
vazallusai voltak (Dávid és Jórám királyok uralkodása között; Királyok II. könyve 8, 20-
22.). Az Ézsau-áldás második felét, amely mind stílus, mint ritmus tekintetében
különbözik az elsőtől, azért tették hozzá, hogy igazolják Edom későbbi lázadását.
314 Genezis 27, 1-41.

315 Tanchúmá Buber Gen. 131; Tanchúmá Toldot 11. fej.; Gen. Rab. 754; Mid. Leqach Tób Gen. 135; Targum
Jer. ad Gen. 27, 31.
316 Gen. Rab. 727, 730, 740-41, 756, 762-63, 765; Mid. Ha-gádól Gen. 424, 435, 440; Mid. Leqach Tób Gen.
132-34, 137-38; Tanchúmá Buber Gen. 131-33; Mid. Székhel Tób. 117; Jubileumok könyve 26. 13.

2. Jóllehet a midrás-kommentátorok elismerték Izsák áldásának hatékonyságát,
azt is tudták, hogy Hóseás próféta (12. 3-13.) rossz cselekedeteiért büntetéssel fe-
nyegette , Jákobot", felemlítve, hogy születésekor a sarkánál fogva igyekezett visz-
szatartani Ézsaut, erőszakkal tette magát fejedelemmé, később hamis mérleget használt,
s Ézsau bosszúja elől Szíriába szökött. Egy korai szerkesztő kihagyta a szövegből azt a
mondatot, amely az atyai áldás ellopása miatt megbélyegezte Jákobot; az így keletkezett
hézagot bétheli viaskodásának magasztalásával töltötte ki (4-5. vers). Az úgynevezett
Második Ézsaiás (Ézsaiás 43, 27-28.) később kijelenti, hogy Jákob vétkének végül a
babiloni fogság lett a büntetése: „Az első atyád vétkezett... Ezért veszedelemre adám
Jákobot..."
3. Ez a mítosz - amelynek első fejezete hasonlít egy kánaánita eredetű görög
mondához (l. 38. 2) - olyan időben vert gyökeret a héber hagyományban, amikor a
kegyetlen és alattomos Odüsszeuszhoz hasonló „sok fortélyú embert" még általános
elismerés övezte. Valóban, Odüsszeusz nagyapja, Autolükosz, a tolvajlás görög
nagymestere azonosítható a Lábánról szóló hagyományokban található Jákob-ábrá-
zolással (l. 46. a. b és 1). A rabbinikus kor istenfélő zsidóinak azonban a Törvény (196)
szigorúan tiltotta a hazugságot és a lopást(Leviticus 19, 11.: „Ne orozzatok, se ne
hazudjatok, és senki meg ne csalja az ő felebarátját"). Ilyenformán tehát kínos di-
lemmába kerültek. Hitük szerint a világ sorsának alakulását ősapjuknak, Jákobnak a
jámborsága döntötte el, mivel ő lett az Ígéret Földjének törvényes örököse. Fojtsák el az
Ézsau-Jákob mítoszt, elveszítvén ezáltal Izsák áldását? Vagy legyenek azon a
véleményen, hogy éhező embertől ételt megtagadni, testvért fondorlattal kifosztani, vak
apát becsapni megengedhető, ha nagy tétről van szó? Mivel egyik alternatívát sem
fogadhatták el, átgyúrták a történetet: Jákob - magyarázták - azért cselekedett így, mert
engedelmességgel tartozott anyjának; viszolygott attól a szereptől, amelyet anyja
kényszerített rá; igyekezett elkerülni a közvetlen hazugságokat. Mivel Ézsau hettita
nőket vett feleségül, akiknek bálványimádása megbotránkoztatta Rebekát (l.42. a),
egyenlőségi jelet tettek Ézsau és a gonosz római birodalom közé, amelynek hivatalnokait
és ügynökeit szabad volt becsapni. Mintaképükké emelték Jákobot, aki megmutatta:
hogyan kell boldogulni az ellenséges világban. Csalását nem akarták azon az alapon
mentegetni, hogy Jákob még a mózesi Törvény meghirdetése előtt élt, mivel hitük szerint
a Törvény már a teremtés előtt létezett. Így hát azt találták ki, hogy anyja, Rebeka
késztette őt a bűn elkövetésére, s hogy ez az asszony prófétaian előre látva Izrael
jövendőjét, magára vállalta a tett ódiumát.
4. A zsidókhoz írt levél, amely az első század végéről való, jellegzetes módon azzal
érvel (12, 16-17.), hogy Ézsau istentelen parázna volt, aki egy tál ételért eladta
elsőszülöttségi jogát, s ezért később, „mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett".
(197)

42
Ézsau házasságai
a) Negyvenesztendős korában Ézsau két hettita feleséget vitt haza Hebronba. Az

egyik Jehudith volt, Beéri leánya (akit némelyek a hivita Oholibámának neveznek), a
másik Boszmát vagy Ada, Elon leánya. Ezen asszonyok bálványimádása
megbotránkoztatta Izsákot és Rebekát. Kedvükért Ézsau egy harmadik, istenfélő
asszonyt is hozott a házhoz: Boszmátot vagy Mahaláthot, nagybátyjának, Ismáelnek a
leányát.317
b) Mondják, hogy Ézsaunak szülei iránti szeretete gyűlöletté változott, amikor
azok megbocsátották Jákob tolvaj tettét. Ezt gondolta magában: „Feleségül veszem
Ismáel egyik leányát, és ráveszem a nagybátyámat, hogy követelje elsőszülöttségi jogom
kényszerből történt eladásának érvénytelenítését. Ha atyám erre nem hajlandó, Ismáel
megöli őt. Én pedig a vérbosszú jogán atyámért megölöm Ismáelt. így azután
mindkettőjük vagyona az enyém lesz." Ismáelnak azonban csak ennyit mondott:
„Ábrahám mindenét testvéröcsédre, Izsákra hagyta, téged pedig elkergetett, hogy
elpusztulj a vadonban. Most Izsák hasonlóképpen akart elbánni velem. Állj bosszút
bitorló testvéreden, én is bosszút állok az enyémen." Ismáel ezt kérdezte: „Miért öljem
én meg a te atyádat, Izsákot, amikor ő neked tett rosszat?" „Káin megölte a testvérét,
Ábelt - felelte Ézsau -, de olyan fiú még nem volt, aki meggyilkolta volna tulajdon apját."
Isten azonban belelátott Ézsau gonosz gondolataiba, s így szólt: „Feltárom azt, amit te
titokban kiterveltél!"318
c) Ismáel nem sokkal Boszmát eljegyzése után meghalt; ezért legidősebb fia,
Nebájót adta feleségül a lányt Ézsauhoz. Ismáel egyébiránt Mahaláthra változtatta
Boszmát nevét; részint azért, hogy megkülönböztesse Ézsau hasonnevű hettita fe-
leségétől, részint mert azt remélte, hogy e házasság kedvéért Isten majd megbocsátja
Ézsau gonoszságát. Valóban Ézsau számára most alkalom nyílt arra, hogy végre
megnyerhesse Isten pártfogó kegyelmét. 0 azonban nem akarta elküldeni magától két
első feleségét, s azok hamarosan megrontották Mahaláthot. Ennek folytán Mahaláth fiai
mind bálványimádó hurrita meg szeiri nőkkel házasodtak öszsze.319
d) Ezek voltak az edomita törzsek: Témán, Omár, Cefó, Gahtám és Kenáz (Ada
unokái, Elifáz fiai); Nakhath, Zerakh, Sammá és Mizzá (Boszmát unokái, Rehuél fiai);
Amálek (Thimna és Elifáz fia); Jéhus, Jahlám és Korakh (Oholibámá és Ézsau fiai).320
(198)
1. A Genezis krónikásai hallomás alapján nevezik meg Edom három ősanyját. Az

egyik bizonyára Boszmát; a másik kettő vagy Jehudith [Judit] és Mahaláth, vagy Ada és
Oholibámá néven szerepel. Boszmát jelentése „illatos"; Oholibámá: „az én sátram
317 Genezis 26, 34.; 28, 8-9.; 36. 2.

318 Gen. Rab. 764-65; Aggádath Berésíth 6, 95-96; Mid. Tehillim 112; Hadar ad Gen. 27, 42.; Mid. Ha-gádól
Gen. 440.
319 Mid. Ha-gádól Gen. 440; Széder' Ólám 2; B. Megillá 17a; Núr al-Zulm 87; Gen. Rab. 768-69; Széfer Ha-
jásár 99-100.
320 Genezis 36, 1-14.

felmagasztaltatott"; Ada: „gyülekezet". A „hiveus Oholibámá" valószínűleg elírás; „horeus
Oholibámá" lehetett eredetileg.
2. A Genezis 36, 10-14. matrilineárisan sorolja fel Ézsau fiait, ugyanúgy, ahogyan
a Genezis 35, 23-26. teszi Jákob fiaival. Jákob fiai négy ősanyától származnak, ezek: Lea,
Ráchel, Bilha, Zilpa (1. 45. a-c). Ézsau fiainak csak három ősanyjuk volt; a krónikás talán
a teljes párhuzam kedvéért tette hozzájuk a negyediket, Thim-nát, Lótán (Lót)
nőtestvérét. A korábbi konföderációk - úgy látszik - megfeleltek a zodiákus tizenkét
jegyének (1. 43. d).
3. Edom genealógiája szerkezeti szempontból azonos Izraelével, amint az alábbi
táblázatok mutatják:
IZRAEL FIAI:
Lea Ráchel Bilha Zilpa
Rúben (József) Dán Gád
Simeon Efraim Nafthali Áser
Lévi Manasse
Júda Benjámin
Issakhár
Zebulon
(199)
EDOM FIAI:
Ada Boszniát Thimna Oholibámá
(Elifáz) (Rehuél) (Elifáz) Jéhus
Témán Nakhath Amálek Jahlám
Omár Zerakh Korakh
Cefó Sammá
Gahtám Mizzá
Kenáz
4. Az edomita törzsnevek közül hat - Kenáz, Nakhath, Zerakh, Sammá, Jéhus,
Korakh - mint személynév is előfordul három izraelita törzs (Júda, Benjámin, Lévi) tagjai
között. Ez annak a bizonyítéka, hogy Edom és Júda között szoros kapcsolatok voltak.
Továbbá: a Judit [Jehudith] név („Isten dicsérete") a Júda név női változata; Oholibámá
asszociált formája pedig Oholibá, s így nevezi Júdát szimbolikusan Ezékiel (23), amikor
megbélyegzi a Jeruzsálemben folyó bálványimádást. Júda törzse már korán kibővült az
edomita kenizzitákkal (Numeri 32, 12.; Bírák könyve 1, 13.), valamint a kénitákkal
(Bírák 1, 16.), akik a kalebitákat is magukba foglalták, s Amálek területén laktak (Sámuel
I. könyve 15, 6.).
5. „Elifáz fiai" a Genezis 36, 10-12. szerint Ézsau és Ada unokái voltak, a 16.
versben viszont mint „Ada fiai" szerepelnek. Boszmát unokáit a 13. és 17. vers Boszniát
fiainak, a 19. vers pedig „Ézsau fiainak" nevezi. Hasonlóképpen a Genezis 48, 5-6. vers
Jákob unokáit, Efraimot és Manassét Jákob „fiainak" teszi meg, átugorván ily módon
apjuknak, Józsefnek a törzsét. Úgy látszik, Efraim törzse magába olvasztotta Dína
matriarchális törzsét (1. 49. 5). Lévi pap törzse, amely nem kapott törzsi területet,
megfelelt a homályos, ennélfogva szent tizenharmadik törzsnek. Ezt a tizenhárom
törzset jelképezték azok a mandulavesszők, amelyeket Mózes parancsára őriztek a
Szentélyben. Egyedül Áron vesszeje virágzott ki annak jeléül, hogy Isten Lévi törzsét
választotta ki a papságra (Numeri 17, 1-10.). A mandula a szent bölcsesség szimbóluma

volt, s a hétágú gyertyatartót, a menórát is vésett mandulalevelek díszítették (Exodus 25,
31-34.).
6. A Genezis hangsúlyozza, hogy a patriarchális héberek állandó harcban álltak
matrilineáris szomszédaikkal (l. 36. 1). Mivel Ézsau mindkét rendszemek tett en-
gedményeket, a midrás-kommentátorok a lehető legkedvezőtlenebb színben tüntették
fel azt, hogy Ézsau beházasodott Ismáel patriarchális nemzetségébe. (200)

43
Jákob Béthelben
a) Rebeka magához hívta Jákobot, s ezt mondta neki: „Ézsau meg akar ölni téged,
és akkor Ismáel meg fogja torolni halálodat. De miért veszítsem én el egyszerre a két
fiamat? Eredj, keress menedéket Paddam-Aramban, az én bátyámnál, Lábánnál, és ha
majd Ézsau dühe lecsillapodott, megüzenem neked." Izsáknak pedig azt mondta Rebeka:
„Eluntam életemet Ézsau hettita feleségei miatt! Ha Jákob is egy ilyen bálványimádó nőt
venne feleségül, minek nékem az élet?" Izsák erre lelkére kötötte Jákobnak: „Fiam, ne
végy feleséget a kánaániták leányai közül! Menj el Paddan-Aramba, és nagybátyád,
Lábán leányai közül válaszd ki magadnak az egyiket." Majd ismét próféciát mondott: "A
mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek
sokaságává légy;
És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked és a te magodnak, teveled egyben; hogy
örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, amelyet az Isten adott vala
Ábrahámnak."321
b) Jákob és Ézsau hatvanhárom esztendősek voltak akkor. Némelyek úgy mond-
ják, hogy amikor Rebeka panaszkodott Ézsau feleségeire, nem említette őket a nevükön,
hanem haragosan kifújta az orrát, és annak váladékát ujjairól a földre rázta. Meg azt is
mesélik, hogy amikor Jákob elmenekült, Ézsau utánaküldte egyik fiát, Elifázt, hogy ölje
meg és rabolja ki. Elifáz, aki híres íjász volt, tíz anyai nagybátyjának élén üldözőbe vette,
és Sekhemnél utol is érte Jákobot. „Vedd el mindenemet, de hagyd meg az életemet -
könyörgött Jákob -, és Isten igazságos cselekedetnek fogja tekinteni a rablásodat." Elifáz
teljesen kifosztotta, lemeztelenítette őt, és hazavitte mindazt, amit Jákobtól elvett; Ézsau
azonban felbőszült, amikor meghallotta, hogy fia meghagyta Jákob életét.322
c) Jákob attól való féltében, hogy maga Ézsau veszi majd üldözőbe, letért a
Sekhembe vezető útról, és napnyugtakor Lúz közelébe ért. Meztelensége miatt nem
ment be a városba; lefeküdt aludni, de mivel nyeregtáskája sem volt, kőre hajtotta a fejét.
Álmában egy lajtorját látott, amelynek lábai a földön álllak, csúcsa pedig az eget
érintette; fokain angyalok jártak fel-alá. Egy hang pedig ezt mondta neki: „Én vagyok az
Úr, Ábrahámnak, a te atyádnak Istene és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel,
néked adom és a te magodnak. És a te ivadékaid oly sokan lesznek, mint a föld pora,
terjeszkednek a földnek mind a négy tája felé, és tebenned és a te magodban áldatnak
meg a föld minden nemzetségei. És ímé Én veled vagyok, (201) hogy megörizzelek téged,
valahova menendesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem
teljesítem, amit néked mondtam."
Jákob felriadt, és rémülten kiáltotta: „Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem
tudtam! Ez a rettenetes hely bizonyára Isten Háza és az égnek kapuja!" Másnap kora
reggel felkelt, oszlopként felállította azt a követ, amelyen a feje nyugodott, megkente
olajjal, és fogadalmat tett: „Ha Isten valóban megőriz engem utazásom alatt, ha ad nekem
kenyeret meg viselő ruhát, és ha békességgel hazavezérel - akkor az Úr leend az én
Istenem, és tizedet adok Neki minden vagyonomból! Ez az oszlop legyen az Ő hajléka."
Annak a helynek azután Béthel, vagyis „Isten Háza" lett a neve.323
321 Genezis 27, 42.; 28, 1-5.

322 Jubileumok könyve 25. 1 és köv.; Gen. Rab. 767; Mid. Székhel Tób 119; Mid. Ha-gádól Gen. 437; Széfer
Ha-jásár 96-98.
323 Genezis 28, 10-12.

d) Némelyek szerint Lúz a Mórija hegy nyúlványa alatt épült; e hegy csúcsán
történt Jákob látomása. Azt is mondják, hogy tizenkét kő feküdt ott külön-külön -annak
az oltárnak a darabjai, amelyet még Ádám emelt, és Ábrahám újra összerakott. Amikor
Jákob kiválasztotta magának párnául az egyik követ, a többi tizenegy egymással
versengve így kiáltozott: „Nyugtasd rajtam a te jámbor fejedet!" És akkor a kövek
csodálatos módon eggyé váltak. Isten pedig így szólt Jákobhoz: „Íme a jel, hogy egyetlen
néppé lesz az a tizenkét jámbor fiú, akit majd adok neked! Nincs-e a zodiákusnak
tizenkét jegye, a napnak tizenkét órája, az éjszakának tizenkét órája, az esztendőnek
tizenkét hónapja? Ugyanígy tizenkét törzs lesz Izraelben!"324
e) Mások szerint, amikor Isten megteremtette az angyalokat, azok így kiáltoztak:
„Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, örökkön-örökké!" Amikor Isten megalkotta Ádámot,
az angyalok így kérdezősködtek: „Urunk, ez az az ember, akit dicsőítenünk kell?" „Nem -
felelte Isten -, ez tolvaj, tiltott gyümölcsöt fog enni." Amikor megszületett Noé, ismét
megkérdezték az angyalok: „Ő az?" „Nem - felelte Isten -, ez egy részeges." Mikor
Ábrahám világra jött, megint kérdezték: „Ó az?" „Nem -válaszolta Isten -, ez csak egy
prozelita, akit nem csecsemőkorában metéltek körül." Amikor megszületett Izsák,
megint érdeklődtek az angyalok: „Ő az?" Isten ezúttal is nemmel válaszolt, mondván:
„Szereti az idősebbik fiát, aki gyűlöl engem." Amikor azonban Jákob megszületett, az
angyalok kérdésére így kiáltott fel Isten: „Ő az, valóban ő az! A nevét Jákobról
változtassák Izraelre, és fiai valamennyien dicsérjék őt!"
Amikor Ezékielnek megadatott, hogy Isten szekerét láthassa, annak emberarcú
angyalában felismerte Jákob vonásait; és ugyancsak Jákob szelíd, sima arcát viseli a hold
is.325
f) Azt is mondják, hogy azok az angyalok, akiket Jákob álmában látott, négy el-
nyomó nép fejedelmi védőangyalai voltak. Babilónia fejedelme hetven létrafokot ment
fel, akkor visszatért a földre; Médiáé ötvenkét fokra hágott fel, majd leereszkedett;
Görögországé a száznyolcvanadik fok után újra lelépdelt; Edom fejedelme azonban egyre
feljebb és feljebb kapaszkodott, úgyhogy Jákob már nem is látta. „Hát ez sohasem fog
már lejönni?" - kiáltott fel Jákob bosszúsan. Isten azonban megnyugtatta: „Ne félj, Jákob
szolgám! Ha elérné is a legmagasabb létrafokot, és (202) mellém ülne, lehajítanám. Rajta,
Jákob, indulj meg a létrán! Neked nem kell visszafordulnod." Jákob azonban nem mert
nekivágni, ezért Izraelnek az a sors rendeltetett, hogy ennek a világnak négy királysága
leigázza.326
g) Miután Jákob az égből alácsöpögött olajjal megkente a kőoszlopot, Isten azt oly
mélyen betaposta a földbe, hogy most a „fundamentum kövének" nevezik: ez a világ
köldöke, rajta áll Salamon Temploma.327
1. Béthel, amely már jóval a héber patriarchális korszak előtt kánaánita szentély
volt, tíz mérföldre fekszik Jeruzsálemtől északra, Lúztól pedig egy mérföldnyire keletre.
Nevét ma az arab Betin falu őrzi. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a terület
majdnem megszakítás nélkül lakott volt az i. e. XXI. századtól az i. sz. I. századig. Béthel
szentségét a mítosz is támogatja, hogy Ábrahám kétszer is áldozott egy helyen, Béthel és
324 Gen. Rab. 780-82; Berésíth Rabbáthí 118; PRE, 35. fej.; Széfer Ha-jásár 98; Mid. Tehillim 399; B. Chullin
91b; Széder Élijáhu Rabbá 29; Tanchúmá Buber Gen. 181.
325 Tanchúmá Buber Lev. 72-73; vö. Ginzberg: LJ, V. 275, 291.
326 Lev. Rab. 29. 2; PRE, 35. fej.; Pesziqtá di-R. Kahaná 150b-151a; Mid. Tehillim 347.
327 PRE, 35. fej.; Mid. Tehillim 400.

Ai között: amikor Egyiptomba ment (1. 26. a), s amikor visszatért onnan (1. 27. a). A
bírák félig-történeti korában itt állt a Gyülekezet Sátra, amelyben a frigyládát őrizték
(Bírák könyve 20, 18., 26-27.; 21. 2-4.). Béthel vallási fontossága megmaradt Saul
uralkodásáig (Sámuel I. könyve 10, 3.). Miután Salamon Jeruzsálemben felépíttette a
Templomot, Béthel jelentősége valamelyest hanyatlott, de később ismét megnőtt,
amikor Roboám és Jeroboám felosztotta az országot, s az északi királyságnak Béthel lett
a központi szentélye (Királyok I. könyve 12, 29-33.).
2. A lajtorja-mítosz azt fejezi ki, hogy Béthel „az ég kapuja", amelyet maga Isten
tárt fel Izrael alapítója előtt; továbbá mintegy jogalapot nyújt egy híres helyi masszeba
(szent oszlop) olajjal történő felszenteléséhez; végül szentesíti a tizedek fizetését (l.
27.5). A mítosz a bírák idejéből származik. Az a verzió azonban, amely Béthelt a Mórija
hegyével, Jákob kőpárnáját pedig azzal a sziklás csúccsal azonosítja, ahol Salamon
Temploma épült, okvetlenül később, i. e. 628 után keletkezett, miután Jósiás király
leromboltatta vagy profanizáltatta az Anat és Asera kánaánita istennőknek szentelt
„magas helyeket", s megreformálta a jeruzsálemi (204) templom-kultuszt. Csak ezek
után lehetett Jákob víziójának színhelyét önkényesen áthelyezni a közismert bétheli
szentélyből Jeruzsálembe.
3. Isten nem fűz áldásához feltételeket, de Jákob úgy érzi, hogy hálaáldozatokat
kell ígérnie: a kőoszlopot mint Isten hajlékát fogja tisztelni, továbbá tizedet ad minden
vagyonából, amelyhez Isten hozzásegíti. Eleimet, ruhát és biztonságos utazást kérő
szavain alapszik az a midrás, amely elmeséli, hogyan rabolta ki őt Elifáz.
4. Az őrzőangyalok által megmászott létrafokok száma azt jelenti, hogy az illető
nemzetek hány esztendeig uralkodtak Izraelen: hetven évig tartott a babiloni fogság - az
első Templom pusztulásától (i. e. 586) a második Templom elkészültéig (516, vagy
pontosabban 515); majd ötvenkét (valójában ötvennyolc) évig tartott a függés Médiától,
ez azzal ért véget, hogy Kürosz uralkodása alatt Ezsdrás visszavezette a száműzöttek egy
csoportját (i. e. 457); és száznyolcvan évig tartott a hellenisztikus uralom - Nagy Sándor
333-ban hódította meg Palesztinát, és a Makkabeusok 153-ban alapítottak újra független
zsidó királyságot. Edom szakadatlan emelkedése a létrán (1. 40. 4 és 41. 3) azt
bizonyítja, hogy ez a midrás akkor keletkezett, mikor Palesztina a római uralom alatt
állt. A római fennhatóság i. e. 63-ban kezdődött, amikor Pompeius elfoglalta
Jeruzsálemet, és egészen a perzsa invázióig tartott (i. e. 614-629).
5. A görög baitülosz szó kúp alakú oszlopot jelentett, amelyet időnként olajjal,
borral vagy vérrel kentek be, mivel istenség lakozott benne. Gyakran azt tartották róla,
hogy az égből hullott alá - mint például a Terminus istennek szentelt égből lehullott kő
Rómában vagy a Palladion Trójában. Mivel a görögök megszemélyesítve Baitülosznak
nevezték Uranosznak, az ég istenének és Gaiának, a föld istennőjének fiát, s mivel
Szankhuniathón szerint Él (akit a bübloszi Philón Kronosszal azonosított) ugyancsak
ettől az istenpártól született - a baitülosz szót feltehetően a föníciai vagy a héber Béth-Él
névből vették át, amelynek jelentése: „Él isten háza". Hészükhiosz alexandriai tudós (val.
V. század) is feljegyezte, hogy azt a követ, amelyet Uranosz a kisded Zeusz helyett
lenyelt, majd kiokádott, Delphoiban „Baitülosz" néven mutogatták; a papok mindennap
olajjal kenték meg, és - ezt Pauszaniasz közléséből tudjuk - ünnepi alkalmakkor nyers
gyapjúval fedték be. Phótiosz, a IX. században élt bizánci tudós feljegyzése szerint a
Libanon hegységben több „baitülosz" található, s ezekhez csodás történetek fűződnek. A
szót egyébiránt nőisten-ségekkel kapcsolatban is használták: így például az elephantinéi
zsidó kolónia templomi feljegyzéseiben (i. e. V. század vége) egy istennő neve „Anat-
béth-él" alakban fordul elő.

6. A Genezisből korántsem az tűnik ki, hogy a tizenkét patriarcha jámbor és ke-
gyes férfiú volt. Rúben és a gyermek Benjámin kivételével meg akarták gyilkolni
testvérüket, Józsefet, majd eladták rabszolgának, s azzal a mesével álltak elő, hogy
fivérüket vadállat tépte szét. Rúben felszarvazta Jákobot, aki ezért halálos ágyán
megátkozta (Genezis 35, 22. és 49, 4. - 1. 50. a). Lévi és Simeon szintén átkot vont
magára a sekhemi vérfürdő miatt (Genezis 34, 25-31.; 49, 5-7. - 1. 49. d ); Benjámin
(205) azt az ígéretet kapja, hogy jól meg fog élni rablásból és fosztogatásból (Genezis 49,
27. - 1. 60. e). Ám A tizenkét patriarcha testamentuma című apokrif irat mindegyiket úgy
mutatja be, mint a jámborság és bölcsesség kútfejét. Jézus szavai Máté Ev. 5, 44-ben
megegyeznek József testamentumával (XVIII. 2), Máté Ev. 6, 19-ben pedig Lévi
testamentumával (XIII. 5). (206)

44
Jákob házasságai
a) Jákob folytatta útját Paddan-Aram felé, s a város közelébe érve három vára-
kozó nyájat látott egy kút körül. Kérdezősködött a pásztoroktól, akik azt felelték, hogy
ismerik Lábánt, Nákhor fiát: „És nézz csak oda, éppen ott jön a leánya, Ráchel, a
juhokkal!"
„Miért nem itatjátok meg nyájaitokat?" - kérdezte Jákob.
„Várjuk a többi pásztort. Azok majd segítenek elgördíteni a kút száját fedő nagy
követ."
Amikor Ráchel odaérkezett apja juhaival, Jákob egymaga elhengergette a követ,
és megitatta az állatokat. Némelyek szerint a víz csodálatos módon felemelkedett akkor,
és ugyanazon a szinten maradt mindaddig, amíg Jákob ott tartózkodott.328 Azután
megmondta Ráchelnak, hogy az unokafivére, megcsókolta, és könnyezett. Némelyek
szerint azért sírt, mert sok évvel azelőtt Eliézer gazdag ajándékokat vitt Ábrahámtól,
amikor Izsák számára megkérte Rebeka kezét; s most ő, Izsák és Rebeka fia úgy állt
Ráchel előtt, mint egy ágrólszakadt koldus. Mások szerint azért fakadt sírva, mert
amikor rokoni csókkal illette Ráchelt, a pásztorok féltékenyen összesúgtak.329
b) Ráchel hazament, hogy hírül vigye Jákob megérkezését. Nem sokkal utóbb
sietve megjelent a forrásnál Lábán, megölelte és házába invitálta Jákobot. Azt remélte,
hogy Jákob még értékesebb ajándékokat hozott magával, mint annak idején Eliézer.
Látta ugyan, hogy gyalogszerrel jött, s még egy batyu sincs nála, de azt gyanította, hogy
arannyal teli övtarsolyt rejteget a ruhája alatt. Ölelkezés közben Lábán megtapogatta
Jákobot, de nem talált semmiféle övet; majd szájon csókolta, hogy meggyőződjön róla:
nincsenek-e gyöngyök a szájában. Jákob kereken megmondta neki: „Nagybátyám, nálam
ugyan nem találsz elrejtett kincseket. Nem hoztam egyebet üdvözleteknél, mivel
útközben mindenemből kifosztott Elifáz, Ézsau-nak, az ikertestvéremnek a fia."330
c) „Üres kézzel jön - gondolta Lábán -, és a mi asztalunknál akar enni-inni egy
teljes hónapig, sőt talán egy egész esztendeig!" Mérgesen elment, hogy tanácsot kérjen a
terafimjától [az -im a héberben a többes szám jele].
Amikor a háráni arameusok ilyen jósbálványt készítettek maguknak, megöltek
egy elsőszülött fiúgyermeket, és a fejét fűszerekkel meg olajjal vegyített sós vízbe tették.
Majd különféle varázsigéket énekeltek, a nyelve alá aranykorongot (207) helyeztek,
amelyre egy démon neve volt rávésve; utána a főt befalazták, lámpásokat gyújtottak, és a
földre borulva kérdéseket tettek fel, amelyekre a fő suttogva válaszolt. Voltak másfajta
terafimjaik is: arany és ezüst bálványok, amelyeknek egyes darabjait pontosan
kiszámított órákban formálták meg, s amelyek a csillagok segítségével meg tudták
mondani a jövendőt. Ilyen terafimja volt Lábánnak is, aki nagy csillagjós hírében állott.
Meghajolt előttük és megkérdezte: „Miként bánjak én ezzel a vendéggel, aki itt lakik a
házamban, és ingyen eszi a kenyeremet?" A bálványok ezt suttogták vissza: „Ne bánj
barátságtalanul egy olyan emberrel, akinek a csillagai ennyire csodálatos
konstellációban vannak! Az ő kedvéért Isten meg fogja áldani mindazt, amit te a
házadnál vagy a földeken cselekszel." Lábán így töprengett magában: „Fogadjam a
szolgálatomba? De mi lesz, ha sok bért kíván?" A terafim azonban Lábán gondolataiban
328 Genezis 29, 1-10.; PRE, 36. fej.; Gen. Rab. 817; Targum Jer. ad Gen. 28, 22. és 21, 22.
329 Genezis 29, 11-12.; Gen. Rab. 811-12.
330 Genezis 29, 12-13; Mid. Ha-gádól Gen. 460-61.

is tudtak olvasni, s ezt suttogták: „Asszony legyen a bére. Ő csak asszonyokat fog kérni
tőled. Valahányszor hazatéréssel fenyegetőzik, ajánlj fel neki egy asszonyt, és ő maradni
fog."331
d) Egy hónap elteltével Lábán megkérdezte Jákobtól: „Mi legyen a béred?"
„Szolgállak téged hét évig a te kisebbik leányodért, Ráchelért" - felelte Jákob. „Inkább te
legyél a férje, mint bárki más a világon!" - kiáltotta Lábán, s így létre is jött az alku.5332
e) Mesélik, hogy Ráchel és idősebbik ikernővére, Lea eleinte egyformán szép volt.
Lea azonban hallotta, amint az emberek így beszéltek: „Rebeka ikerfiainak Lábán
ikerlányait kell feleségül venniük - az idősebbnek az idősebbet, a fiatalabbnak a
fiatalabbat." Erre Lea megkérdezte: „Mit tudtok Rebeka idősebbik fiáról, Ézsau-ról?" „Ó,
az gonosz utakon jár - mondták neki -, rablásból, útonállásból él." „És mit tudtok
Jákobról?" „Jákob derék és igaz ember, lelkiismeretesen gondozza apjának nyájait." Erre
Lea sírva fakadt, és zokogva mondta: „Isten óvjon meg engem attól, hogy annak a gonosz
Ézsaunak a felesége legyek!" A szüntelen sírástól megcsú-nyult a szeme; Ráchel viszont,
aki mindig csak jót hallott Jákobról, még jobban kivirult az ő szépségében.333
f) Jákob, jóllehet tisztában volt azzal, hogy az idősebb leányoknak előbb kell férj-
hez menniük, mint testvérhúgaiknak, így gondolkodott: „Ézsau már gyűlöl engem, amiért
eloroztam tőle az elsőszülöttségi jogot meg az áldást. Ha Leát venném feleségül, Ézsau
idejönne, és megölne engem. Csakis Ráchel kezére pályázhatom."334
g) Ráchel figyelmeztette Jákobot: „Ne bízzál atyámban, mert ő fondorkodó."
„Túljárok én az eszén" - dicsekedett Jákob. „Szabad-e az igazaknak csalni?" - kérdezte a
leány. „Szabad cselt csellel kivédeni. Mondd, mit tervez atyád?" „Félek -felelte Ráchel -,
hogy atyám majd azt fogja parancsolni Leának, hogy az én helyemet foglalja el a
nászszoba sötétjében. Ez könnyen megeshet itt Keleten, ahol a férfi nem élvezheti
feleségét sem napvilágnál, sem lámpafény mellett. Hallottam, hogy ez másként van a
bűnös Nyugaton." (208)
„Állapodjunk meg egy jelben - mondta Jákob. - Azt a nőt fogadom majd el, aki
előbb a jobb lábam nagyujját, majd a jobb kezem hüvelykujját, végül a jobb fülem
cimpáját érinti meg."
„Emlékezni fogok e jelekre" - ígérte meg Ráchel.335
h) Jákob így szólt Lábánhoz: „Tudom, ti keletiek fölöttébb értitek a módját,
hogyan lehet kibúvókat találni. Értsd meg jól: én Ráchelért, a fiatalabbik leányodért
fogok szolgálni hét esztendeig, nem pedig Leáért, az idősebbik leányodért, akinek
megcsúnyult a szeme, sem pedig valamilyen más nőért, akit Ráchelnak hívnak, s akit
esetleg a piactéren szedsz fel!"
„Pontosan értjük egymást, öcsém" - mondta Lábán.336
i) Jákob hét évig szolgált Lábánnál, s mivel nagyon szerette Ráchelt, oly gyorsan
pergett le számára ez a hosszú idő, mintha csupán egy hét lett volna. Azon a napon,
amikor letelt a hét esztendő, Jákob odaállt Lábán elé, és felszólította: „Most már legyen
gondod a menyegzői lakomára!" Lábán egész Paddan-Aramot meghívta a lakodalomra,
de azon az éjszakán a lefátyolozott Leát küldte be a nászszobába - és Jákob csak reggel
fedezte fel a csalást. Ráchel ugyanis, bár mély szerelemmel viseltetett Jákob iránt, Leát is
331 Jalqút Reubéní ad Gen. 29, 15.; Tanchúmá Vajécé 40b; PRE, 36. fej.; Széfer Ha-jásár 103.
332 Genezis 29, 14-19.; Gen. Rab. 813-14.
333 B. Bábá Bathrá 123a; Tanchúmá Buber Gen. 152, 157; Gen. Rab. 815-16, 821-22.
334 Tanchúmá Buber Gen. 153, 157.
335 Gen. Rab. 817-19; Targum ad Gen. 29, 22.; Széfer Ha-jásár 100-01; B. Megillá 13b; B. Bábá Bathrá 123a;
Mid. Ha-gádól Gen. 463-64: Azulai: Cheszed le-Abraham II. 6.

336 Gen. Rab. 816.

szerette, s így szólt magában: „Nővérem nem ismeri a titkos jeleket, félő, hogy
szégyenben marad. Meg kell mondanom neki." így történt, hogy amikor Jákob Ráchelnak
szólította a nászszobába lépő Leát, az húgának hangját utánozva felelte: „Itt vagyok."
Majd a titkos jelek szerint sorjában megérintette Jákob jobb lábának nagyujját, jobb
kezének hüvelykujját és jobb fülének cimpáját.337
j) Amikor a hajnal derengő fényénél Jákob felfedezte a turpisságot, dühösen för-
medt Leára: „Csaló az apád, és csaló vagy magad is!" Lea mosolyogva válaszolta: „Nincs
tanítvány mester nélkül. Saját szádból hallottam: hogyan nevezett téged Ézsaunak Izsák,
az én vak nagybátyám, és hogyan feleltél te neki Ézsau hangján. Leckét adtál nekem, és
én azt jól megtanultam." Testvéri szeretetéért Isten azzal jutalmazta meg Ráchelt, hogy
Sámson, Józsua és Saul király ősanyjává tette őt.
Jákob Lábánt is kérdőre vonta: „Hét esztendőt szolgáltam nálad Ráchelért; miért
csaltál meg engem? Vedd vissza Lea leányodat, és engedj, hadd menjek el innét. Gonosz
dolgot műveltél velem!"
Lábán nyájasan felelte: „Nem szokás nálunk, és az Égi Táblák tiltják, hogy a fia-
talabb leánytestvért az idősebb előtt adják férjhez. Ne mérgelődj, hanem az utódaiddal is
tartasd meg ezt a törvényt. Nekem pedig megköszönheted, hogy példával
megtanítottalak rá. Ami pedig Ráchelt illeti, mihelyt ez a lakodalmi ünnepség véget ér, ő
is a tiéd lehet, ha még hét esztendőt szolgálsz érte."338
k) Jákob beleegyezett, Lábán pedig a terafim tanácsát megfogadva Leán és Rá-
chelon kívül még két asszonyt adott neki: Zilpát, Lea rabnőjét és Bilhát, Ráchel rab-nőjét.
Mindketten Lábán leányai voltak, de ágyasaitól születtek; később Jákob az ágyába
fogadta őket.339 (209)
1. Izsák Ézsaut jobban szerette, mint Jákobot, nyilván ezért nem adott Jákobnak
megfelelő értéktárgyakat a menyasszonyvásárláshoz. Hogy azonban fukarsága ne keltse
azt a látszatot, mintha az áldás ellopását akarta volna ily módon megtorolni, a történetbe
belekerült Elifáz rablása - Jákob ezzel magyarázza, hogy üres kézzel érkezett lánykérőbe.
Ez a magyarázat némileg hihetetlen. Lábán azonban minden valószínűség szerint
felismerte a helyzetet: azt, hogy Izsák, Ábrahám örököse, aki Hárán legdrágább leányát
is könnyen megvásárolhatta volna Jákobnak, üres kézzel elkergette őt hazulról. De ma is
gyakran fordul elő, hogy pénztelen, fiatal arab parasztok jövendőbeli apósuknál
szolgálnak, munkával váltva meg a mátkapénzt; Jákob példája szolgáltat erre tiszteletre
méltó precedenst.
2. Jákob kifakadására Lábán azzal védekezik, hogy nem szokás a fiatalabb leányt
az idősebbik előtt férjhez adni (Genezis 29, 26.). Ezek szerint tehát a helyi szokás ereje
érvénytelenít minden olyan egyéni megállapodást, amely vele ellentétes. Hogy Jákob is
elfogadja ezt a nézetet, azt bizonyítja, hogy nem szól rá semmit. A mítosz ily módon
megerősíti ezt a „nagyon jó szabályt", amelyet a Jubileumok könyve egész Izrael számára
kötelezővé szeretne tenni.
3. A közép-keleti mohamedánok és zsidók ma is legálisnak tekintik a poligámi-át,
de ritkán élnek ezzel a jogukkal. Két nővér feleségül vevése tilos volt ugyan (Leviticus
18, 18.), de valószínűleg megtűrt dolognak számított még az i. e. VI. században is, mivel
337 Genezis 29, 20-24., B. Megillá 13b; B. Bábá Bathrá 123a; Gen. Rab. 819.
338 Genezis 29, 25-27.; Gen. Rab. 814, 819; Tanchúmá Buber Gen. 153; B. Szukká 27b; B. Megillá 13b; B.
Bábá Bathrá 123a; Jubileumok könyve 28. 4-9.
339 Genezis 29, 28-30.; Gen. Rab. 870; PRE, 36. fej.; Targum Jer. ad Gen. 29, 24.; Berésíth Rabbáthí 119.

Jeremiás (3, 6. és köv.) és Ezékiel (23, 1. és köv.) szimbolikusan arról beszél, hogy Isten
házasságot kötött két nővérrel: Izraellel és Júdával, vagy másként Oholával és
Oholibával.
4. Azokhoz a „keletiekhez", akik ragaszkodtak a nászszoba elsötétítéséhez, tar-
toztak a hárániak, a perzsák és a médek. Jákobot azzal gyanúsították, hogy szemér-
metlen, mint általában a nyugatiak. Absolon is ilyennek mutatkozott, egész Izrael (210)
szeme láttára enyelgett apja háremével egy ponyvatető alatt (Sámuel II. könyve 16, 22.).
5. Egy XVI. századi kommentátor, Abraham Azulai szerint a Jákob és Ráchel által
megbeszélt titkos jel rituális szokás, amelynek minden nászéjszakán eleget kell tenni. A
menyasszony sorjában megcirógatja a vőlegény jobb lábának nagyujját, jobb kezének
hüvelykujját és jobb fülének cimpáját; ez - mondja - nemcsak a férfi vágyát kelti fel a
tisztességes közösülésre, hanem egyúttal elűzi a nevezett testrészekben lakozó három
démont is, amelyek bujálkodásra tüzelnek. Szerencsés esetben az új asszonyt az a ritka
kitüntetés éri ezáltal, hogy fia már körülmetélten fog a világra jönni (1. 19. c és 38. e). Az
a pap, aki áldozati állat vérével keni be testének ezt a három helyét, megóvja magát a
tisztátlanságtól (Leviticus 14, 14. stb.). Az engesztelés napjának előestéjén levágott
kakas vére hasonlóképpen elűzi a bujaság démonait (a kappara rituálé).
6. A Lábánéhoz hasonló terafim igen gyakran fordul elő, bár a második paran-
csolat tiltotta az ilyenfajta „faragott képeket". Terafimja volt Dávidnak (Sámuel I. könyve
19, 13-16.) és Míkának (Bírák 17, 5. és köv.). Hóseás (3, 4.) az i. e. VIII. században azt írja,
hogy terafim, áldozatok és szent oszlopok nélkül kiveszne a vallás. Ezek a terafim
eredetileg talán egy-egy háztartás vagy faluközösség jósló istenei voltak, esetleg az ősök
fémből, fából vagy terrakottából készített szobrocskái (Királyok II. könyve 23, 24.;
Ezékiel 21, 21. és Zakariás 10, 2.). Tudjuk, hogy még Júdás Makkabeus emberei is ilyen
Jamniában használatos jósbálványokat hordoztak a tunikájuk alatt (Makkabeusok II.
könyve 12, 40.). Júdás azonban - éppúgy, mint Sámuel (Sámuel I. könyve 15, 23) - azt
tartotta, hogy az efféle varázslások utálatosak Isten előtt, s nagyon megdöbbent, amikor
megtudta, hogy katonái terafi-mot rejtegetnek. A midrás szerint Háránban mumifikált
emberfejektől is kértek jóslatokat, tanácsokat; ezt alátámasztják az edesszai Jákob
közlései, valamint azok a mesék, amelyeket Chwolson gyűjtött arról a területről. A
terafim, jóllehet nyelvtanilag többes számú, éppúgy jelenthet egy bálványt, mint kettőt
vagy többet.
7. Lea valószínűleg trachomában szenvedett; ezt a légy által terjesztett és erősen
elterjedt fertőzéses szemgyulladást csak újabban tudják szérummal hatékonyan
gyógyítani. (211)

45
A tizenkét Patriarcha születése
a) Amióta Lábán becsempészte a nászszobába Leát, Jákob gyűlölte az asszonyt.

Isten azonban megszánta Leát, és fiúgyermekkel áldotta meg. Lea a Rúben nevet adta
neki, mondván: "Meglátta az Úr az én nyomorúságomat; most majd szeretni fog engem
az én férjem." Második fiát Simeonnak nevezte el, mondván: „Mivelhogy meghallotta az
Úr megvetett voltomat, azért adta nékem ezt is." Harmadik fia a Lévi nevet kapta, mivel -
úgymond - „most már ragaszkodni fog hozzám az én férjem, mert három fiat szültem
neki." Negyedik fia Júda lett: „Most már hálákat adok az Úrnak." Ezt követően Ráchel
kérésére Jákob egy ideig nem hált Leával.
Ráchel, aki még mindig meddő volt, azt mondta Jákobnak: „Meghalok, ha nem
lesznek tőled gyermekeim."
„Talán az én hibám, hogy Isten elzárta a méhedet?" - fakadt ki mérgesen Jákob.
„Legalább imádkozz fölöttem, ahogyan Ábrahám imádkozott Sára fölött" - kérlelte
Ráchel.
„De vajon te hajlandó volnál-e vetélytársnőt fektetni az ágyamba? Mert Sára így
tett!"
„Ha meddőségemet a féltékenység okozza, akkor vedd ágyasodnak a rabnőmet,
Bilhát, és tekintsd az ő gyermekeit az enyéimnek."
Jákob ágyába fogadta Bilhát, s amikor az fiúgyermeket szült, Ráchel így kiáltott fel: "Ítélt
felőlem az Isten, és meg is hallgatta szavamat." Ezért a Dán nevet adta a gyermeknek.
Amikor Bilha megszülte második fiúgyermekét, Ráchel azt Naftha-linak nevezte el,
mondván: „Nagy tusakodással tusakodtam az én nénémmel, és győztem."
Lea sem akart alulmaradni nagylelkűségben, és megengedte, hogy Zilpa, a saját
rabnője is Jákob ágyasa legyen. Amikor Zilpának fia született, Lea így szólt: „Sze-
rencsére!" és Gádnak nevezte el a gyermeket. Amikor Zilpa megszülte második fiát, Lea
az Áser nevet adta neki, mondván: „Óh én boldogságom! bizony boldognak mondanak
engem az asszonyok..." Attól fogva Jákob csak Ráchellal hált, ezért Lea meggyűlölte
nővérét. Ráchel pedig állandó rettegésben élt; attól félt, hogy meddősége miatt Jákob
visszaküldi őt Paddan-Aramba, s onnan majd elviszi a másik unokafivére, Ézsau.340
b) Egy napon, a búza aratása idején Lea legidősebb fia, Rúben, miközben Jákob
szamarát legeltette, mandragórabogyókat talált egy kis vízmosásban. E növény (212)
bűvös erejű gyökerei hasonlatosak az ember alsó tagjaihoz; virága lángvörös, és a sö-
tétben különös sugarakat bocsát ki magából, amelyek olyanok, mint a villámfény. A
mandragórák Baarasz völgyében teremnek, a Júda országában levő Makhairusztól
északra, és nem csupán arra képesek, hogy feltüzeljék az asszonyi vágyat, ha-nem a
meddőséget is meg tudják szüntetni. Vadul küzdenek az őket kitépni akaró kéz ellen;
csak akkor lehet őket kihúzni a földből, ha előbb menstruációs vért vagy asszonyi
vizeletet csöpögtetnek rájuk; de lábaikat felfelé kell tartani, mert különben
megérintésük halálos. A mandragóraszedők mindig körülássák a növényt úgy, hogy csak
a gyökerek végei maradjanak a talajban. Ha ezzel megvannak, akkor a növény köré
zsinórból hurkot vetnek, s a zsinór másik végét egy kutya nyakára kötik. Akkor
elmennek onnan; a kutya utánuk indul, kirántja a növényt a földből, és tüstént kileheli a
páráját, így kielégül a mandragóra szellemének bosszúvágya.341
340 Genezis 29, 31-30, 13.; Gen. Rab. 829-830; Tanchúmá Buber Gen. 158; Aggádath Berésíth 103-05.
341 Genezis 30, 14.; Gen. Rab. 837; Jer. 'Érúbin 26c; Jer. Sabbat 8b; Zóhar Gen. 268, 314; Josephus: A zsidó

c) Rúben nem ismerte fel rossz szagú, lándzsa formájú leveleiről a mandragórát;
mit sem sejtve hozzá pányvázta ki a szamarat, majd elment onnét. A szamár hamarosan
kirántotta a földből a mandragórát, amely vérfagyasztó sikoltást hallatott; az állat pedig
tüstént kimúlt. Rúben felszedte a növényt, hogy hazavigye és megmutassa anyjának:
mitől pusztult el a szamár. De útközben Ráchellal találkozott, aki kitépte kezéből a
mandragórát. Rúben hangosan sírásra fakadt, mire odarohant hozzá Lea, s aggódva
kérdezte fiától, hogy mi baja. „Elvette tőlem a kis emberkémet!" - zokogta Rúben. „Add
vissza neki tüstént!" - parancsolta Lea Ráchelnak. Ráchel is elsírta magát: „Nem adom! -
kiáltotta vadul. - Ez az apró emberke lesz az én fiam, ha már Isten nem adott nekem
gyermeket." Lea felbőszülten förmedt rá: „Nem elég neked, hogy elloptad a férjemet?
Most még a legidősebb fiát is ki akarod fosztani?"
Ráchel könyörgésre fogta a dolgot: „Kérlek, add nekem ezeket a
mandragórabogyókat. Ha megteszed, Jákob veled fekszik ma éjjel."
Lea nem merte elutasítani az ajánlatot. Amikor estefelé meghallotta a mezőről
hazatérő Jákob szamarának ordítását, férje elé futott, s ezt kiáltotta neki: „Énhozzám jöjj
be, mert megvettelek a fiam mandragórabogyóiért."
Jákob zsörtölődött ugyan, de teljesítette Lea kívánságát. Így született meg Lea
ötödik fia, akinek az Issakhár nevet adta, mondván: „Megadta az Isten jutalmamat,
amiért szolgálómat férjemnek adtam (bérbe)!" Valóban, Isten nem vette rossz néven,
hogy Lea a női szeméremmel mit sem törődve kibérelte Jákobot, mivel tudta: Lea nem
bujaságból tette ezt, hanem mert az a vágy vezérelte, hogy Izrael törzsei
megnövekedjenek. Ezért Isten úgy határozott, hogy Issakhár ivadékai mindig különösen
értsenek az időjárás dolgaihoz meg a csillagászathoz.
Ráchel pedig, miután megreszelte és megette a mandragórabogyókat, végre
megszabadult meddőségétől. Fiúgyermeket szült, akit Józsefnek nevezett el, mondván:
"Elvevé Isten az én gyalázatomat! adjon ehhez az Úr nékem más fiat is!"342
d) Leának később egy hatodik fia is született, akinek a Zebulon nevet adta,
mondván: „Megajándékozott az Isten engem jó ajándékkal; most már velem lakik az én
férjem, mert hat fiat szültem néki!"343 (213)
e) Benjámin sok esztendővel később született, amikor Jákob éppen úton volt,
visszatérőben Paddan-Aramból. Béthelen át vonult családjával, csordáival és nyájaival, s
közvetlenül Efrata előtt történt, hogy Ráchelon erőt vettek a vajúdási fájdalmak. Nehéz
szülése volt. Vajúdása közben a bába felkiáltott: „Ne félj, mert most is fiad lesz!" Ráchelt
azonban annyira meggyötörték a szenvedések, hogy csak ennyit bírt suttogni: „Igen, ő az
én szomorúságom fia" [Károlyi ford.: nevezé nevét Benó-ninak] - azzal kilehelte lelkét.
Így tehát az anya Benóninak nevezte a kisdedet, de Jákob Benjáminnak hívta, ami annyit
tesz, mint „az én jobb kezem fia". Jákob nagyon bánkódott, hogy Ráchelt nem temetheti
el a Makpela barlangban. Sírja fölé oszlopot emelt, amely ma is látható Efratánál, Ráma
közelében.344
f) József kivételével mindegyik patriarchának ikemővére volt, sőt Benjáminnak
kettő is. Később ki-ki feleségül vette az ikernővérét. Leának volt egy leánya, Dína, aki
háború VII. 6. 3.
342 Genezis 30, 14-24.; Mid. Aggádá Gen. 112; Abraham Szábá: Cerór Ha-Mór. Velence, 1523, p. 34a;
Issakhár testamentuma I—II.; Gen. Rab. 841, 1282; B. Niddá 31a; Mid. Leqach Tób Gen. 152; B. 'Érúbin
100b.
343 Genezis 30, 19-20.
344 Genezis 35, 16-20.

ikerfivér nélkül született. Jákob el akart válni Leától, de nem tudta rászánni magát, mivel
oly sok fiat szült neki; végül háreme fejévé tette meg.345
g) Némelyek szerint annak emlékére, hogy Rúben megtalálta a mandragórát,
törzse mindig ember alakú bábut hordozott zászló gyanánt. Mások azt állítják, hogy
Ráchel nem ette meg ezeket a gyökereket - mivel ez boszorkányság lett volna -, hanem
egy papnak adta át azokat; Isten pedig két fiúgyermekkel jutalmazta meg azért, mert
ellen tudott állni egy ilyen erős csábításnak.346
1. A Genezis népi etimológiával magyarázza a tizenkét patriarcha nevét; e név-

fejtések közül azonban csak egynéhány hangzik hihetőnek. „R'ubhen" (Rúben),
amelynek valószínű jelentése: „Nézd, fiú!", nem konstruálható így: rá' ah b'onii „Ő látta
az én nyomorúságomat" (l. 50. 3). „Dán" valóban a „bíráskodni" jelentésű dan gyökérből
származik (Genezis 30, 6. és 49, 16.), és Ráchel szavai („ítélt felőlem az Isten" - dananni
elóhim) megfelelnek az akkád samis idinanninak („Samas legyen a bírám!"); sőt e szavak
párhuzamai amorita és katabani nevekben is megtalálhatók. (214)
Ennek ellenére azt kell valószínűnek tartanunk, hogy „Dán" eredetileg a törzsfő
egyik mellékneve volt. Dína a Dán női formája.
2. Az efraimiták törzsi nevüket („termékeny földsáv") attól a csapadékban dús
dombláncolattól nyerték, amelyet Palesztina meghódításakor, i. e. 1230 táján szálltak
meg. „Benjámin" („az én jobb kezem fia" vagy „a dél fia") azt jelentette, hogy ez a törzs
Efraim déli részét birtokolta. „Benóni" azonban, vagyis az eredeti név, valószínűleg
annyit jelent, mint „On fia". On egyiptomi város volt, a Genezis 41, 45. szerint József
apósának lakóhelye; Benjámin talán onnan vándorolt ki a két Ráchel-törzzsel és Lévi
papi nemzetségével. Zilpa két fia - Gád és Áser - arameus-kánaánita istennevet viselt.
Gád volt a jó szerencse istene (neve ezt jelenti a héber, arameus, szír és arab nyelvekben
egyaránt), kultusza el volt terjedve Palmyrában, Föníciában és egész Arábiában. Amikor
tehát Gád születésekor így kiált fel Lea: "Ba Gad!" - ezt egyszerűen így kell értelmezni:
"Jó szerencse!" „Áser" nem más, mint az amorita Asir (1. 35. 3), „Asera" hímnemű
formája. Asera igen elterjedt kultusznak örvendő termékenységistennő volt; egyéb
nevei: Atherat, Asirat, Asirtu, Asratu. „Issakhár" valószínű jelentése „Szakar embere";
Szakar vagy Szokar egyiptomi, memphiszi istenség volt.
3. Az alábbi midrás-szakasz kihangsúlyozza: ezen a mítoszon alapszik az a mó-
zesi Törvény, amely szabályozza a két - egy szeretett és egy gyűlölt - feleségtől született
fiak örökösödését (Deuteronomium 21, 15-17.), s amely elveti Jákob eljárását. A törvény
így hangzik:
„Ha valakinek két felesége van, az egyik szeretett, a másik gyűlölt, és szülnek néki
fiakat, mind a szeretett, mind a gyűlölt, és a gyűlöltnek fia lesz az elsőszülött; azon a
napon, amelyen az ő fiait örökösökké teszi a maga jószágában, nem teheti elsőszülötté a
szeretettnek fiát a gyűlöltnek fia felett, aki elsőszülött, hanem az elsőszülöttet, a
gyűlöltnek fiát ismerje el, két részt adván mindenből, amije van..."
Jákob ugyanis végső áldásában Józsefnek, Ráchel elsőszülött fiának adott két
részt, előnyben részesítette őt Rúbennal, Lea elsőszülött fiával szemben.
4. A patriarchák születésének hagyományban rögzített sorrendje a Lea-Ráchel
föderáció szenioritását tükrözi: később „Izrael" lett a neve, bár eredetileg csak a Ráchel-
törzseket foglalta magában ez az elnevezés. Lea („vad tehén") és Ráchel („anyajuh")
345 Genezis 30, 19-21.; PRE, 36. fej.; B. Bábá Bathrá 123 a; Gen. Rab. 823.
346 Széfer Ha-Qana 32b; Mid. Aggádá Num. 78; Issakhár testamentuma II.

istennő-titulusok. Az előbbi a különféle neveken ismert, kánaánita holdistennő; az
utóbbit pedig mint a kosisten anyját tisztelték a Gósenban letelepedett juhtenyésztők.
Lea hat fia valószínűleg a korábbi, Ábrahám-féle konföderációhoz tartozó arameusokat
jelenti, akik sohasem telepedtek le Egyiptomban, de szövetségre léptek rácheli
unokatestvéreikkel, amikor azok Józsua vezetésével visszatértek Gósenból. Zilpa „fiai"
kétségkívül Lea adófizetői, Bilha „fiai" pedig Ráchel adófizetői voltak (1. 50. 2). Benjámin
nem tarthatta magát arameus származásúnak, bár névlegesen Ráchel fiának számított:
különleges törzs volt, amely azzal szerzett magának hírnevet, hogy harcosai rendkívül
ádázul verekedtek, parittyázói mindkét kézzel félelmetes pontossággal kezelték
fegyverüket, s hogy először vezette be az (215) izraeli konföderációba a királyság
intézményét. A többi izraelita törzs íjat használt, ami legalább ötven méter hátrányt
jelentett számukra olyankor, ha a benjamitákkal kerültek harcba. Dávid benjamita
származására utal, hogy parittyával győzte le Góliátot, s hogy szoros kapcsolatban állt
Saul király udvarával. A benjamiták mellett a görögök voltak az ókor leghíresebb
parittyásai - az akhájok, az akarnaniaiak, a rodosziak, továbbá a Baleári-szigeteknek a
rodosziakhoz asszimilálódott lakói. A parittya használata i. e. 500 táján terjedt el
Britanniában.
Benjámin ötször annyi ételt kapott, mint testvérei (Genezis 43, 34. - l. 58. c). Ez a
mozzanat valószínűleg arra utal, hogy benjamita területen feküdtek a legjelentősebb
kánaánita szentélyek: Béthel, Jerikó, Ráma, Gilgál, Micpa, Jeruzsálem, Géba, Gibea és
Gibeon. Gibeon hivita - vagyis akháj eredetű - város volt; amikor könyörgő küldöttséget
menesztett Józsuához (Józsua 9, 3. és köv.), a követek jellegzetesen görög módon
viselkedtek. Hasonló település volt Géba és Gibea, melyeket gyakran összetévesztenek
Gibeonnal. Benjámin eredetének kérdését bonyolulttá teszi az a körülmény, hogy
Palesztinától északra lakott egy bené-jamina nevű törzs, amelynek főnöke a Dávidum
címet viselte; valószínűleg ebből lett a Dávid név. Az Eufrátesz középső szakaszánál,
Mariban feltárt dokumentumok (i. e. XVIII. század) zsákmányolásból élő vad népnek
írják le ezt a törzset; a Genezis (49, 27.) hasonlóan jellemzi Benjámint. Nem tudjuk, hogy
milyen kapcsolat volt e két benjamita törzs között. Annyi bizonyos, hogy Efraim és
Manasse, vagyis a József-törzsek „Ráchel fiaként" örömmel befogadták szövetségükbe a
„héber" Benjámint. Ráchel emlékoszlopa a két terület határán állott, s eredetileg talán
nem csupán az ősanya tiszteletére emelt masszeba volt, hanem az új föderáció
megszületésének emlékműve is. Ráchel halála azt a gondolatot sugallja, hogy az
Anyajuh-istennő kultuszának vége szakadt, amikor Ráchel három „fia" átvette az ott
domináló Asera-kultuszt.
5. Komplikálja ezt a kérdést az egyes törzsek területeinek folytonos változása.
Később Júda bekebelezte Benjámint; az utóbbit Jeremiás (33, 13.) úgy említi, mint Júda
egyik tartományát. A mítosz régebbi verzióját tartalmazó Sámuel I. könyve (10, 2. és
köv.) és Jeremiás könyve (31, 15.) még úgy mondja, hogy Ráchel oszlopa Benjámin
északi határán áll, Jeruzsálemtől északra. Viszont a Genezis 35, 19-hez, illetve 48, 7-hez
fűzött egyik glossza Efratát Betlehemmel, Dávid szülővárosával azonosítja, amely már
mélyen a Józsua 15, 5-10-ben körülhatárolt júdai területen belül feküdt; eszerint Ráchel
síremléke Jeruzsálemtől délre volt. A jelenlegi úgynevezett „Ráchel Sírját", amely a
Jeruzsálem és Betlehem közötti országúton látható, már Máté is ismerte (2, 16-18.), aki
szerint Ráma azonos Betlehemmel.
6. A mítosz szerint József kivételével mindegyik patriarchának volt egy ikernő-
vére, akit feleségül vett. Ebből arra lehet következtetni, hogy a bírák korában
kompromisszum jött létre a patriarchális és a matrilineáris intézmények között, aminek
folytán egy férfi és egy női istenség együttes kultusza alakult ki.

7. A tavaszi mandragóra (Mandragora officinarum) villás, húsos gyökere, amely
körülbelül egy láb hosszú, kívül fekete, belül lágy és fehér, hasonlít az emberi test (216)
alsó végtagjaihoz; némelyiken egy rövid pótgyökér a nemi szervekre emlékeztet. A
növény szára szőrös; kehely formájú virágai élénk bíborszínűen pompáznak; bo-
gyótermése, amely a búza aratása idején szokott beérni, sárga, édes, kellemes ízű; a
palesztinai arabok ma is hatékony szernek tartják a meddőség ellen. Az őszi
mandragórát (Atropa mandragora) jóval később importálták Palesztinába. Az egyik
rassz-samrai ugariti szöveg (i. e. XV. vagy XIV. század), amely egy termékenység-rítussal
függ össze, így kezdődik: „Ültessetek mandragórákat a földbe..." A mandragórát jelentő
ugariti szó (ddim) alig különbözik a bibliai héber ugyanazon értelmű szavától (dud'im).
Az arameusoknál jabruhim volt a neve, mivel elűzi a démonokat; az araboknál sa'adin,
mert üdvös az egészségnek; a hébereknél pedig dudaim, vagyis szerelmet adó.
8. Még az Erzsébet-korabeli Angliában is élt az a hiedelem, hogy a mandragóra
sikoltozik, amikor kiássák a földből. Shakespeare írja a Rómeó és Júliában:
Mint egy kitépett mandragóra jajja, Melytől megőrül minden földi lény...
(Mészöly Dezső ford.)
Plinius a Naturalis Historiában megjegyzi, hogy a mandragórát nagy elővigyá-
zattal kell kiásni, mert veszedelmes növény. Aki hozzáfog az ásáshoz - tanácsolja -, az
forduljon arccal nyugat felé, hogy hátba kapja a szelet, és rajzoljon karddal három kört a
növény körül a földbe. Plinius szerint a mandragóra gyökeréből, szárából vagy
terméséből kivont nedv értékes narkotikum; ha ezt adják be a megoperálandó betegnek,
nem érez fájdalmat a műtét alatt. Iszidórosz (i. sz. II. század), Szerapión (i. e. II. század)
és más ókori orvosok valóban érzéstelenítőként alkalmazták a mandragóra-kivonatot.
Shakespeare „a Kelet álmot hozó italai" között említi. Görcsoldó hatásával
magyarázható, hogy miért tartották a meddőség ellenszerének - ha egy asszonynál
reflexszerűen megfeszülnek az izmok, ez megakadályozhatja a teljes nemi közösülést.
Hogy Ráchel a megreszelt gyökeret vagy a gyümölcsöt ette-e meg, vitatott kérdés volt:
Issakhár testamentuma szerint a gyümölcsöt fogyasztotta el. Ráchel szenvedélyesen
követelte a gyökeret, a „kis emberkéket", mert csak ilyen fiai lehetnek - ez a motívum
emlékeztet egy ősi teuton szokásra: mandragóragyökerekből jósbálványokat készítettek.
A mandragórának tulajdonított jósképesség azzal függ össze, hogy aki evett belőle, a
narkózis hatása alatt mindenfélét összebeszélt.
9. Egy középkori midrás fiktív neveket és genealógiákat állított össze vala-
mennyi patriarcha feleségével kapcsolatban. A patriarchák - úgymond - kivéve Simeont
és Júdát, akik a Genezis szerint kánaánita nőkkel kötöttek házasságot, továbbá Józsefet,
akinek Aszenáth, egy egyiptomi pap leánya volt a felesége (l. 56. e), mind arameus
unokanővéreiket vették nőül úgy, ahogy illett. (217)

46
Jákob visszatérése Kánaánba
a) József akkor született, amikor már letelőben volt a hétesztendős időszak,

amelyet apja végigszolgált Ráchelért. Történetesen ugyanazon a napon küldte el Rebeka
Jákobhoz öreg dajkáját, Déborát, hogy annyi idő múltán végre hazahívja fiát. Amikor
Jákob értésére adta Lábánnak, hogy szolgálatának ideje kitelt, Lábán azt kívánta, hogy
maradjon még, hajlandó neki az ésszerűség határán belüli legnagyobb bért fizetni.
„Jólesik hallanom - felelte Jákob -, hogy ennyire megbecsülöd szolgálataimat. Isten a
kedvemért valóban megáldott téged, s csodálatosan megszaporította nyájaidat,
csordáidat. De most már legfőbb ideje, hogy a magam gyarapodásával törődjem."
„Milyen bért tartanál a megfelelőnek?" - kérdezte Lábán.
Jákob így felelt: „Azt, hogy évente egyszer nyájaidból kiválaszthassam magamnak a
fekete bárányokat meg a tarka és pettyegetett kecskéket."
Lábán elfogadta a feltételt. Jákob a fiaira bízta azt a néhány birkát meg kecskét,
amelyek ilyenek voltak, maga pedig saját nyájaitól háromnapi járásra tovább legeltette
és gondozta Lábán jószágait. Amikor eljött a párzási időszak, Jákob nyárfáról,
mogyorófáról és gesztenyefáról hajtásokat vágott, s a vesszőket meghántotta oly módon,
hogy csíkokban látszott a vesszők fehére. Azután a vesszőket felállította ama vályúkba,
amelyekből Lábán nőstényjuhait és -kecskéit szokták itatni. Tudta, hogy ha párzás
közben a nőstények ezeket a vesszőket látják, akkor tarka bárányokat, illetve gödölyéket
fognak majd elleni. De volt rá gondja, hogy csak olyankor rakja ki a vesszőket, amikor a
jól fejlett nőstények mennek inni a vályúhoz; a silányabbak elől elvitte, hogy ne lássák.
Ily módon elérte, hogy nyájai csupa erős, izmos állatból álltak; ezekből sokat eladott, s
rabszolgákat, tevéket, szamarakat kapott értük.347
b) Jákob észrevette, hogy Lábán már nem bízik benne, s hallotta, amint a sógorai -
Behor, Alib, Moras - morogva zúgolódtak: „Elapasztja atyánk gazdagságát!" Isten egy
látomásban maga szólította fel Jákobot: „Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé,
és veled leszek." Ekkor Jákob így szólt Ráchelhoz és Leához: „Atyátok, Lábán nem
tagadhatja, hogy teljes erőmmel szolgáltam őt. De nem bízik már bennem. Tízszer is
megváltoztatta a béremet: először azt mondta, hogy a tarka állatokat kapom meg; majd a
jel nélkülieket; azután a csíkosakat; akkor megint a jelteleneket, és így tovább. Isten
azonban kétségtelenül velem van, mivel a nyájak (218) zöme mindig olyan színű
állatokból áll, amilyeneket atyátok előre megszabott bérem gyanánt. Isten álmomban
felszólított, hogy térjek haza." „Való igaz - mondta erre Ráchel is, Lea is -, hogy atyánk
úgy bánik velünk, amióta a te feleségeid vagyunk, mintha idegenek volnánk. Irigyli
tőlünk, hogy gyarapodunk. Pedig hát, amit Isten elvesz tőle, és neked adja, mindaz
egykor az ő unokáinak öröksége lesz. Kötelességed, hogy engedelmeskedj Isten
parancsának!"348
c) Amikor Lábán birkanyírás miatt eltávozott hazulról, Jákob - anélkül, hogy
előzőleg búcsút vett volna tőle - családját tevékre ültette, kincseit szamarakra málházta,
s nyájaival együtt átkelt az Eufráteszen, Kánaán felé.
Lábán csak a harmadik napon értesült erről. Rokonaival üldözőbe vette Jákobot,
és egy hét múlva utol is érte Gileád hegyei között. „Elhurcoltad a lányaimat, mintha
háborúban ejtetted volna foglyul őket! - förmedt rá. - Miért futottál el titkon? Ha tudtam
347 Genezis 30, 25-43.; Széfer Ha-jásár 101-02.


volna szándékodról, elbocsátottalak volna örömmel, énekszóval, dob- és hegedűszóval.
De te még azt sem engedted meg nekem, hogy búcsúcsókkal mondjak istenhozzádot
lányaimnak és unokáimnak! Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek, de a ti
atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: »Vigyázz magadra.
Jákobnak se jót, se rosszat ne szólj.« Meg tudom érteni honvágyadat, de hogy
merészelted ellopni az én terafimomat?"
„Azért mentem el tudtod nélkül - felelte Jákob -, mert különben megakadályoztad
volna, hogy Lea és Ráchel velem jöjjön. Ami a terafimodat illeti, ellopásukról nem tudok
semmit. Ha valamelyik emberem lopta el, minden bizonnyal halált érdemel. Tessék,
rokonaink jelenlétében kutasd át minden málhámat, és ha valamit találsz, ami a tiéd,
vedd el."
Lábán először Jákob, majd Lea, Bilha és Zilpa sátrát kutatta át, de hiába. Amikor
Ráchel sátrába lépett, így szólt hozzá: „Bocsáss meg atyám, amiért nem kelek fel, hogy
üdvözöljelek, de asszonyok baja van rajtam." Lábán töviről hegyire átkutatta a sátrat, de
nem talált semmit. Pedig ott voltak a terafim - Ráchel elrejtette egy tevének a nyerge alá,
egy párnába, amelyre ráült.349
d) Jákob szemrehányón kérdezte Lábántói: „Nos, milyen lopott holmikat találtál,
uram? Hozd ide azokat! Rokonaink majd igazságot tesznek kettőnk között. Húsz év alatt
engedtem-e egyetlenegyszer is, hogy elvetéljenek juhaid és kecskéid? Levágtam-e
egyetlen kosodat is, hogy megegyem? Ha ragadozó állatok vagy rablók támadtak a
nyájaidra, én fizettem meg a veszteséget. Nappal a hőség gyötört, éjjel a hidegtől
szenvedtem, de éberségem sohasem lankadt. Tizennégy évig szolgáltalak két lányodért,
és további hat évig juhaidért. Te béremet tízszer is megváltoztattad. Ha az én atyám
Istene velem nem lett volna, bizony most üresen bocsátanál el engem; de Isten látta
nyomorúságomat."
Lábán így válaszolt: „Gyermekeid az én leányaimtól születtek, nyájaid az én
nyájaimtól, amid csak van, az mind az enyém volt. Hogyan tudnék én ártani saját
húsomnak és véremnek? Esküdjünk békét egymásnak, és megegyezésünk emlékére
emeljünk oszlopot." (219)
Jákob elfogadta az ajánlatot. Oszlopot állított, és rokonaik kövekből halmot rak-
tak, a Lábán és Jákob közt létrejött egyezség tanúhalmát. Azt a helyet az arameusok Jegár
Shaduthának, a héberek pedig Gálhédnak vagy Gileádnak nevezik. A vidéknek pedig
Micpa lett a neve, mivel Lábán azt mondta: „Az én nagyapámnak, Nákhornak és
fivérének, a te nagyapádnak, Ábrahámnak istene legyen vigyázó közöttem és teközötted,
amikor egymástól elválunk! Ha te rosszul bánsz a leányaimmal, rajtuk kívül más
felségeket veszel, Isten - az egyetlen, aki ott is látni fogja szerencsétlen sorsukat -
minden bizonnyal megbüntet érte. Ez az oszlop meg ez a tanúhalom legyen
egyszersmind a határ a te királyságod és az enyém között. Egyikünk se lépje át gonosz
szándékkal!"
Jákob megesküdött erre, és esküvését áldozatokkal pecsételte meg. Ezután Lábán
emberei és az ő emberei együtt ettek békességben. Másnap kora reggel Lábán
megcsókolta leányait és unokáit, elbúcsúzott tőlük, s elindult hazafelé. Annak a helynek
oly nagy volt az ereje, hogy sem az arameusok, sem az izraeliták nem merték megsérteni
a határt egészen Dávid király idejéig. Ez utóbbi, akit felbőszített Hadadézer, Aram
királya, darabokra törette az oszlopot, széthordatta az emlékhalmot, és elvette
Hadadézer királyságát.350
349 Genezis 31, 17-35.

350 Genezis 31, 36-32, 1.; PRE, 36. fej.

e) Ráchel nemcsak azért lopta el Lábán terafimját, hogy az ne jelezhesse Jákob
szökését, hanem azért is, hogy atyja házában ne legyen bálvány. Jákob azonban
megátkozta az ismeretlen tolvajt, s az átok utolérte Ráchelt - emiatt halt meg szülés
közben. Ráchel ugyanis hazudott Lábánnak, amikor azt mondta neki, hogy még
menstruál. Azt is mesélik, hogy amikor Lábán a birkanyírás befejeztével visszatért
Paddan-Aramba, üresen, teljesen kiszáradt állapotban találta azt a kutat, amely mindig
színültig teli volt vízzel, amióta Ráchel abból inni adott Jákobnak. Ebből Lábán mindjárt
megértette, hogy Jákob megszökött.351
f) Lábán akkor egyik fiát, Behort, egyik unokafivérét, Abihorefet és még tíz
rokonát elküldte a Szeir hegységbe, Ézsauhoz, hogy figyelmeztessék őt Jákob közeli
megérkezésére. Ézsau szolgáinak és hurrita szövetségesei egy csapatának élén
bosszúvágytól lihegve sietett abba az irányba, ahonnan Jákobnak jönnie kellett. Lábán
hírvivői azonban hazafelé menet meglátogatták Rebekát, s elmondták neki, mire készül
Ézsau. Rebeka erre Izsák fegyveres szolgái közül hetvenkettőt tüstént Jákob segítségére
küldött. „De kérjétek meg a fiamat - mondta nekik -, hogy alázatosan viselkedjék
Ézsauval szemben, engesztelje ki gazdag ajándékokkal, és őszintén feleljen minden
kérdésére."352
1. Két görög mitikus hérosz jelenik itt meg Jákob és Lábán személyében:
Autolükosz, a mestertolvaj és riválisa, a korinthoszi Sziszüphosz. Hermész, a tolvajok,
pásztorok és szónokok istene azzal a képességgel ruházta fel Autolükoszt, hogy az általa
ellopott állatokat megváltoztassa: szarvaikat eltüntesse, a fehéreket feketévé
változtassa, vagy fordítva; így azután a lopott jószágokat nem lehetett felismerni.
Sziszüphosznak feltűnt, hogy nyájai és csordái egyre kisebbekké válnak, ugyanakkor
szomszédja, Autolükosz állatainak száma állandóan növekszik. Egy napon nevének
kezdőbetűjét belevéste marháinak patájába. A rákövetkező éjszakán Autolükosz ismét
marhákat lopott tőle. Sziszüphosz maga mellé vette néhány rokonát, és követte az
ellopott állatok nyomait, amelyek Autolükosz tanyájához vezettek. Mialatt a rokonok
Autolükosszal vitatkoztak, Sziszüphosz beosont a házba, és közösült Autolükosz
leányával, aki azután megszülte Odüsszeuszt, a fondorlatok híres mesterét. Autolükosz
lopta el Iphitosz euboiai király lovait is; megváltoztatta külsejüket, s eladta őket
Héraklésznak, akinek azt hazudta, hogy maga nevelte az állatokat. Iphitosz a lovak
nyomát követve eljutott Tirünszbe, ahol Héraklésznak szemébe vágta, hogy tolvaj.
Miután azonban a megváltoztatott színű lovakban nem tudta felismerni saját állatait,
Héraklész lehajította őt a városfal tetejéről. Emiatt meggyűlt a baja Apollónnal, de Zeusz
kibékítette őket.
Sziszüphosz és Autolükosz a csalás fegyvereivel hadakozott egymás ellen, éppen
úgy, mint Jákob és Lábán. Sőt Jákobot Isten segítette éppúgy, mint Autolükoszt Hermész;
mindketten magas kort értek meg, s haláluk napjáig nagy jómódban éltek. Úgy látszik,
hogy a két mítosz ugyanabból az ősi forrásból származik; jóval több bennük a
hasonlóság, mint a különbözőség. Egy másik mítoszban Sziszüphoszt Ábrahámmal lehet
azonosítani (l. 39. 1). A Genezis azonban azzal igazolja Jákob csalását, hogy Lábán
zsugorisága kényszerítette ilyen eljárásra. Jákob - úgymond - nem lopott felnőtt
állatokat, hanem csupán úgy intézte a dolgot, hogy a bárányok és gödölyék számára
351 Tanchúmá Vajécé 40b; PRE, 36. fej.; Széfer Ha-jásár 103; Gen. Rab. 863; Targum Jer. ad Gen. 31,21-22.
352 Széfer Ha-jásár 105-06. (220)

előnyös színű bőrrel jöjjenek világra. Ezzel szemben Ráchel, aki valóban lopást követett
el, halállal lakol, mivel szerető férje halálos átkot mondott az ismeretlen tolvaj fejére.
2. A „terafim" itt egyes számban értendő. Egy háziistenről van szó; ez valamivel
kisebb volt, mint az a bálvány, amelyet Saul leánya, Mikál helyezett el az ágyában
(Sámuel I. könyve 19, 13. és köv.). Lábán terafimja elfért a dromedár púpja köré
függesztett U alakú párnában, tehát két lábnál sokkal hosszabb nem lehetett.
Sem Ráchel, sem Mikál nem részesül megrovásban amiatt, hogy terafimtól kért
tanácsot (l. 44. 6). Hasonlóképpen nem marasztalják el a danitákat sem, akik az efraimita
Míka házából elloptak egy jóserővel rendelkező melldíszt [efód] meg egy terafimot,
mivel új szentélyt akartak létesíteni Laisban, s ugyanakkor elrabolták a fiatal lévita
papot, hogy azokat őrizze (Bírák 17, 1.; 18, 31.). Sőt Míka anyja ezüsttel verette ki ezt az
Izrael Istenének szentelt bálványképet (Bírák 17, 3-5.); Míka pedig, miután rábeszélte a
lévitát, hogy az ő magánszentélyében végezze funkcióit, (221) elégedetten kiáltott fel:
„Most tudom, hogy jól fog nekem tenni az Úr, mert e lévita lett papom!" (Bírák 17, 13.).
Mivel a Ráchel által elkövetett lopás a Genezisben csupán annak bizonyítékaként
szerepel, hogy Ráchel is osztotta férjének Lábán ellen érzett haragját, ez a motívum
kétségkívül a bírák korában keletkezett. Ráchelnak alighanem az volt a szándéka, hogy
szentélyt emeltet arameus stílusban. Lábán kénytelen volt respektálni Ráchel
mentegetőzését, amiért nem áll fel. A Közép-Keleten ma is irtóznak a menstruáló nő
érintésétől és mindentől, amit megérintett; sőt az a hiedelem is tartja magát, hogy halál
fia az a férfi, aki két menstruáló asszony között halad el. E veszély elkerülését is
szolgálja, hogy a zsinagógákban és a mecsetekben ma is szigorúan el vannak különítve a
nők a férfiaktól. Az elkülönítésnek azonban eredetileg az volt a célja, hogy az ünnepi
összejövetelek ne fajulhassanak orgiákká (M. Szukká V. 2. és párhuzamos források).
3. A rokonok gyülekezete általánosan elismert döntőbizottsági fórum a nomád
araboknál: a nagy létszám és a vita nyilvánossága biztosítja, hogy mindkét fél elfogadja a
döntést.
4. Lábán a mezopotámiai arameusokat képviseli, és a határkő meg az emlékha-
lom azt bizonyítja, hogy a mezopotámiai hatalom valamikor déli irányban egészen
Gileádig terjedt. Mindazonáltal a héber monarchia korai időszakában nem Mezopotámia,
hanem Szíria fenyegette Izraelt abból az irányból. Szíriát is Aram néven ismerték, bár
néha - hogy megkülönböztessék Mezopotámiától, azaz Aram-Nahara-imtól - Aram-
Dameseq („Damaszkuszi Aram") néven emlegették. Lábán ily módon vált Aram-Dameseq
képviselőjévé, és ebben az értelemben interpretálták civódását Izraellel. Dávid fiának,
Salamonnak a halála után Szíria lerázta magáról a héber főhatalmat. A két ország
barátsági szerződéseket kötött (Királyok I. könyve, 15, 18-20.), és békességben élt
egymással, amit a gileádi lakoma motívuma tükröz. A békés együttélés i. e. 855-ig tartott,
amikor Benhadád, Damaszkusz királya legyőzte Akhábot, Izrael királyát.
5. A határjelző emlékhalmok öt-hat, egymás tetejére rakott hosszúkás kőtömbből
álltak. Izraelben és Jordániában ma is ilyen halmokkal jelölik meg a szántóföldek
határait; ezeket mindenki tiszteletben tartja, mivel a mózesi Törvény átok terhe alatt
tiltja elmozdításukat (Deuteronomium 27, 17.).
Gileádnak Gal-'édből származtatása a népi etimológia kitalálása. Valójában az
arab jal'ad szóból származik („erős" vagy „kemény"), amely több gileadita helynévben
előfordul: Jebel Jal'ad, Khirbet Jal'ad, Khirbet Jal'ud. (222)

47
Jákob Peniélnél
a) Jákob átkelt a Jordánon, és estére oly sok angyallal találkozott a Jabbók folyó
partján, hogy így kiáltott fel: „Két tábor van itt, Istené és az enyém!" [A Károlyi-féle
fordításban: „Isten tábora ez..."]. Ezért annak a városnak, amely később ott épült fel,
Mahanáim lett a neve.
Jákob üzenetet küldött Ézsaunak a Szeir hegyére: „Üdvözlet az én uramnak,
Ézsaunak az ő szolgálójától, Jákobtól, aki az elmúlt húsz esztendő alatt Paddan-Aramban
lakott, és most gazdag tevékben, ökrökben, szamarakban, juhokban, szolgákban.
Gazdagságát azért említi, mert az ő urának kegyét óhajtja élvezni." A hírvivők csakhamar
azzal a jelentéssel siettek vissza, hogy Ézsau négyszáz ember élén már megindult a
Jabbók folyó felé. Jákob nagyon megijedt; nyájat, csordáit, asszonyait két egyenlő
csoportra, két táborra osztotta. „Ha Ézsau elrabolja az elsőt, a második talán még
megszabadul" - gondolta, majd Istenhez fohászkodott, hogy szabadítsa meg a bajból.
Jákob elhatározta, hogy ajándékokat küld Ézsaunak; kiválasztott kétszáz nőstény
kecskét és húsz bakot; kétszáz jerkét és húsz kost; harminc anyatevét csikajá-val együtt;
negyven tehenet és tíz tulkot; húsz nőstény szamarat és tíz szamár vemhét.
Megparancsolta pásztorainak, hogy ne egyszerre hajtsák át az állatokat a Jabbók folyón,
hanem egy-egy nyíllövésnyi távolságot hagyjanak a nyájak és csordák között, Ézsau
kérdezősködésére pedig így válaszoljanak:
„Ezeket az állatokat Ézsaunak, az ő urának küldi ajándékul a szolgája, Jákob, aki
alázatosan jön utánunk, pártfogó kegyedet óhajtva."
A pásztorok így is cselekedtek, és Ézsau nyájasan fogadta őket. Jákob azután
előreküldte egész háza népét, maga azonban a folyó innenső partján maradt, a gázló
fölött.353
b) Miután Jákob egyedül maradt, este a sötétben megtámadta egy ismeretlen va-
laki, aki egész éjjel birkózott vele, s annyira megnyomta csípőjének forgócsontját, hogy
Jákob ettől fogva sántított. Végül az ellenfél felkiáltott: „Bocsáss el engem, mert feljött a
hajnal!" „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet!" -válaszolta Jákob. „Mi a
te neved?" - kérdezte az ellenfél, s amikor Jákob megmondta, így szólt: „Nem Jákobnak
mondatik ezentúl a te neved, hanem Izraelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és
győztél." „Mondd meg, kérlek, a te nevedet" -mondta Jákob, mire ezt hallotta: „Ugyan
miért kérded az én nevemet?" És megáldá (223) őt ott. „Láttam az Istent, és mégis élek
még!" [Károlyi fordításában: „Látám az Istent, színről színre, és megszabadult az én
lelkem."] - kiáltotta Jákob. Ezért lett annak a helynek Peniél a neve; és Jákob
csípősérülése miatt az izraeliták azóta semmilyen állat csípője forgócsontjának ina húsát
nem eszik meg.354
c) Némelyek szerint Isten egy pásztor vagy egy rablóvezér alakját öltötte magára,
aki átterelte Jákob nyájait a gázlón, viszonzásképpen, amiért Jákob emberei segítettek
neki a saját nyáját átterelni. Amikor aztán visszamentek megnézni: nem maradtak-e még
állatok a másik parton, Isten birkózni kezdett. Mások szerint Jákob ellenfele nem Isten
volt, hanem Szamáel, Edom égi őrzője, aki el akarta pusztítani Jákobot; és az égi seregek
353 Genezis 32, 2-24.

354 Genezis 32, 25-33.

készen álltak arra, hogy adott parancsra leszálljanak. Isten azonban kijelentette: „Az én
szolgámnak, Jákobnak nincs szüksége segítségre; erénye megvédelmezi őt!"355
d) Megint mások úgy mesélik, hogy Jákob ellenfele Mikháel volt; s amikor azt
kiáltotta: „Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal!", Jákob így förmedt rá: „Akkor hát
tolvaj vagy szerencsejátékos vagy te, aki fél a hajnaltól?" „Nem - felelte Mikháel -, de
hajnalban nekünk, angyaloknak Isten dicsőségét kell zengenünk." Amikor Isten
észrevette, hogy Jákob sántít, kérdőre vonta Mikháelt: „Mit tettél az Én elsőszülött
fiammal?" „Megroppantottam az egyik izmát a Te tiszteletedre" - jelentette Mikháel. „Jól
van - mondta Isten. - Mostantól fogva az idők végezetéig te fogsz vigyázni Izraelre és
ivadékaira! Mert az angyalok fejedelmének kell vigyáznia az emberek fejedelmére; tűz
őrizze a tüzet, fej őrizze a fejet!"356
e) Azt is mondják, hogy Mikháel azért viaskodott Jákobbal, mert az elmulasztotta
leróni húsz évvel korábban, Béthelben megígért tizedeket. Jákob töredelmesen
megbánta mulasztását; másnap reggel sok száz állatot áldozott fel, továbbá úgy
határozott, hogy egyik fia, Lévi Isten papja és a tizedek begyűjtője legyen.357
1. Mahanáim („két tábor"), amely névre itt kétféle magyarázatot találunk, a Jab-
bók folyó partján, a Jordántól mintegy hat mérföldre keletre feküdt, és Salamon tizenkét
fő városának egyike volt.
2. Jákob vándorlásainak minden egyes szakasza mitikus jelentőségű. Települé-
seket alapított Béthelnél, Micpánál, Mahanáimnál, Peniélnél, Szukkóthnál, amelyek
mindegyike valamely tettéről vagy mondásáról kapta a nevét. A krónikás elmulasztotta
megemlíteni, hogy a Jabbók folyót azért nevezték el így, mert Jákob ott (224) „küzdött"
(jeabeq) Istennel. Későbbi kommentátorok szerint Jákob előre látta annak a horderejét,
amit mondott vagy tett. Így például szolgáinak adott parancsát: „Közt hagyjatok nyáj és
nyáj között!" (Genezis 32, 16.) ivadékainak adott tanácsként értelmezték: mindig legyen
valami tartalékuk, amelyet szükség esetén felhasználhatnak. Továbbá a következő
fohászt adták a szájába: „Uram, ha csapásokat mérsz a Te gyermekeidre, kérlek, hagyj
közöket, ahogyan én tettem!"
3. Jákob egyes szám első személyben beszél rokonsági csoportjával kapcsolatban
(Genezis 32, 12.; 34, 30-31.), s új nevének elfogadása után (43, 6., 11.; 45, 28.) egyre
erősebb hangsúly kap az izraelita néppel való azonosítása (46, 1-4.). Isten ezt mondja
neki: „Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott téged... és Én bizonnyal
fel is hozlak onnan." És a Genezis 48, 20-ban maga Jákob Izraelt mond „Izrael fiai"
helyett.
4. Jákob birkózását azzal az „emberrel", akit később Istennel azonosít, igen sok-
féleképpen magyarázzák, de mindegyik magyarázatot jámbor zavar jellemzi. Isten, a
későbbi judaizmus transzcendentális Istene sohasem alacsonyíthatja le magát azzal,
hogy halandó emberrel birkózzék, és végül kérlelje, hogy engedje ki a szorításából. De
különben is: ha Isten annyira szerette Jákobot, és Jákob oly tökéletes odaadással
viszonozta Isten szeretetét, miért kellett viaskodniuk egymással? Ha pedig az ellenfél
csak egy angyal volt, akkor melyik lehetett az: Gábriel, Mikháel vagy talán a bukott
angyal, Szamáel? Mindazonáltal teológiai síkon megengedhető volt az a nézet, hogy egy
355 Gen. Rab. 910; Jalqút Reubéní ad Gen. 32, 25.

356 Jalqút Gen. 132; PRE, 37. fej.
357 PRE, 37. fej.

jámbor ember imádkozással viaskodhat Istennel, s ily módon kikényszerítheti az
áldását. Ráchel is a birkózási metaforát használta, amikor Istentől kivívta adoptált fiát,
Nafthalit.
5. Hogy e mítoszt történetileg érzékelhessük, ilyen kérdéseket kell feltennünk:
Milyen alkalomkor birkózik egy törzsi hérosz? Milyen alkalomkor változtatja meg a
nevét? Milyen természetű volt Jákob combsérülése? Mi volt ennek a mágikus hatása?
Milyen összefüggésben van ez azzal a tabuval, amely tiltja a csípő forgócsontja körüli hús
megevését? Miért iktatták be ezt az anekdotát a Jákob és Ézsau kibéküléséről szóló
mítoszba? És - mivel történelmileg bizonyosnak látszik, hogy „Izrael" kezdetben csupán
a Ráchel-törzseket foglalja magában - mi a szerepe itt Ráchelnak?
6. A fenti kérdésekre talán a következő válaszokat lehet adni. Egy törzsi hérosz
vagy akkor változtatja meg a nevét, ha gyilkosság elkövetése miatt elhagyja hazáját, más
törzshöz menekül, s annak tagjává lesz (ez azonban nem illik Jákob esetére), vagy ha
trónra lép, vagy ha új országot foglal el. Az utóbbi lehetett az oka Ábrahám
névváltoztatásának (1. 31. 3). Jákob helyzetében fontos változást jelentett az átkelés a
Jabbók folyón: addig apósának szerződtetett szolgája volt, most azonban független
törzsfő lett, kész arra, hogy az atyai áldás és az isteni ígéret hatékonyságának biztos
tudatában elfoglalja saját törzsi földjeit.
7. Arab lexikográfusok szerint a combízület vápájának sérülése olyan sántaságot
okoz, hogy az illető csak lábujjhegyen tud járni. Az ilyen csípőficam gyakran (225)
előfordul birkózóknál; először Harpokratión írta le. A combcsont-fej rendellenes
helyzete folytán megnyúlik a comb, megfeszülnek a combinak, görcsbe merevednek az
izmok - ennek következtében a járás himbálózóvá, peckessé válik, a láb sarka nem érinti
a földet. Homérosz ilyennek írja le Héphaisztosz isten járását. Az arabok hiedelme
szerint ha valaki a dzsinnekkel érintkezik, annak járása, testtartása lazává válik, mintha
inai megereszkedtek volna. Ez a hiedelem talán annak emlékét őrzi, hogy valamikor
„sánta táncot" jártak azok a fanatikusok, akik úgy érezték, hogy az istenség megszállta
őket. Így táncoltak például Baál prófétái a Kármel hegyén (Királyok I. könyve 18, 26.). A
Jerikó közelében levő Béth-Hogla is talán innen kapta a nevét, mert az arabban a hajala
szó bicegést vagy fél lábon szökdelést jelent, s Jeromos is, Eusebius is ,,a körtánc
helyének" nevezi Béth-Hoglát. A türosziak ilyen táncokat lejtettek Héraklész-Melkart
tiszteletére. Lehetséges tehát, hogy a Peniél-mítosz eredetileg egy „sánta ceremónia"
magyarázatául szolgált, amelyet annak emlékére szoktak előadni, hogy Jákob sikerrel
küzdött meg valamilyen vetélytársával, majd diadalmasan bevonult Kánaánba.
8. Az Izrael névnek az a magyarázata, amelyet a Genezis 32, 29-ben olvasunk, a
népi etimológia szüleménye. Teoforikus nevekben az az elem, amely az istenség nevét
tartalmazza, mindig alany, nem pedig tárgy. Izrael jelentése tehát nem „Ó küzdött Éllel",
hanem „Él küzd." Hasonlóképpen a Jákob név eredeti formája (Ja'qobel) ezt jelenti: „Él
pártfogol" (1. 38. 6); s Jerubbaál eredeti jelentése sem az volt, hogy „Ő harcol Baál ellen"
(Bírák 6, 32.), hanem az, hogy „Baál harcol". Az ilyen nevek azt a célt szolgálták, hogy
viselőiknek biztosítsák az istenség pártfogását. Izrael jelentése ezek szerint így adható
vissza: „Él küzd az én ellenségeimmel."
9. A Jabbók folyón átkelő Jákob első ellensége ikertestvére, Ézsau volt, akinek
jogos haragja elől húsz évvel azelőtt menekülnie kellett. Ezért egy midrás Ézsaut tartja
annak az ismeretlennek, aki Peniélnél rátámadt Jákobra. Az azonosítás alapja nyilván az
a bibliai szakasz, amelyben Jákob ezt mondja Ézsaunak: „...mert a te orcádat úgy néztem,
mintha az Isten orcáját látnám." (Genezis 33, 10.). Egy midrás szerint Ráchel rettegett
attól, hogy Ézsauhoz kell feleségül mennie (l. 45. a); ez újabb motívum az ikrek
ellenséges viszonyának megmagyarázására - egy szép nőért vetélkedtek egymással. Egy

változat szerint az első testvérgyilkosságnak is ez volt az oka (l. 16. d). De valószínű,
hogy nagyobb tétért folyt a küzdelem, mint egy halandó asszony szerelme. Ha Ráchelon
a Ráchel-törzseket kell érteni - márpedig ezt nyomós érvek támasztják alá -, akkor az
ikrek vetélkedése mitikus tükröződése annak a harcnak, amely azért folyt, hogy a törzsi
területeken melyikük gyakorolja a főhatalmat. Jákob győzött, a győzelmét azzal
pecsételte meg, hogy gazdag ajándékokkal kiengesztelte Ézsaut, aki azután elköltözött
arról a földről, és visszahúzódott a Szeir hegységbe (Genezis 36, 6-8.).
10. Még egy izraelita hérosz volt, akivel Isten birkózott: Mózes. Az a történet,
amelyet róla az Exodus elbeszél, sajátos módon hasonlít Jákob történetére. Mózes
kegyvesztetten elmenekül Egyiptomból, egy forrásnál udvariasan bánik (226)
Cipporával, a midianita Jethró leányával, s hogy feleségül kaphassa, beáll pásztornak
jövendő apósához; később - miután tűz lángjában látta Istent - feleségével és fiaival ha-
zatér; útközben hirtelen megtámadja őt egy természetfölötti lény. Ezután Cippora
körülmetéli - a szövegösszefüggésből kiderül, hogy a körülmetélés a házassági szertartás
egy része -, és később Mózes egy midianita-izraelita konföderáció vezetője lesz.
11. A nyugtalan lelkiismeret okozta éjjeli lidércnyomásokat, álombeli viaskodá-
sokat gyakran értelmezték úgy, mint Istennel vívott küzdelmeket. Hóseás próféta szavai
szerint a vétkes népet így fenyegeti az Isten: „Olyan... leszek hozzájok, mint az oroszlán;
mint a párduc, úgy leselkedem az úton" (13, 7.). Az a nézet is általános volt, hogy Isten
kezét nem mindig lehet azonnal megkülönböztetni a Sátánétól. Így például a Dávid vétke
miatt kitörő pusztító járványt egy verzió szerint Isten küldte (Sámuel II. könyve 24, 1.),
más verzió szerint a Sátán (Krónika I. könyve 21, 1.). Az utóbbin alapszik az a midrás-
magyarázat, hogy Jákob titokzatos ellenfele Szamáel volt. Az ellenfél nem volt hajlandó
megmondani a nevét - ebből még nem következik szükségképpen az, hogy Jákob
Istennel birkózott, bár később Isten nem fedte fel nevét sem Mózesnek (Exodus 3, 14.),
sem Manoáhnak, Sámuel apjának (Bírák könyve 13, 17-18.). Az istenségek általában
valamennyien igen óvatosak voltak nevük közlését illetően, nehogy azt tisztátalan,
gonosz praktikákra lehessen felhasználni (az istenkáromlásnak, a „blaszfémiának" ez az
eredeti jelentése). A mediterrán terület egész keleti részén az istennevek hosszú
lajstromát használták a hoszorkánymesterek, varázslók, hogy hatékonnyá tegyék
varázsigéiket. A rómaiak vesztegetéssel vagy kínzással szokták kicsikami az ellenség
isteneinek titkos neveit, majd az elicio néven ismeretes mágikus ceremóniával
„kicsalogatták" ezeket az istenségeket városaikból. Amikor Jézus Geraszában egy
ördöngösből kiűz egy démont, először annak nevét kérdezi meg (Márk Ev. 5, 9.) [Károlyi
ford.: gadarénu-sok földje].
12. A combcsontokat az isteneknek ajánlották fel Görögországban is, Paleszti-
nában is. A combhús a királyt illette meg a hébereknél (Sámuel I. könyve 9, 24.). A
közép-afrikai bagiusu törzs - Mgr. Terhoorst római katolikus misszionárius közlése
szerint - azt a gyakorlatot követi, hogy „nincs tabu bizonyos enyhítések nélkül". A
bagiusuk, noha egyébként nem kannibálok, megeszik elhalt törzsfőnökeik vagy a
harcban megölt ellenséges törzsfők combhúsát, hogy bátorságuk beléjük szálljon; a
holttest többi részét azonban érintetlenül hagyják. Nem lehet bizonyítani, hogy a bibliai
Kánaánban is élt ez a szokás. Mindenesetre azt a bibliai szakaszt, amely elmondja, hogy
Sámuel Agág király testét feldarabolta „az Úr előtt", némely tudós eucharisztikus jellegű
emberáldozatnak fogja fel, olyan aktusnak, amilyen az arab naqi'a. (227)

48
Jákob és Ézsau kibékülése
a) Jákob látta, hogy Ézsau négyszáz emberrel közeledik. Egész háza népét két
táborban helyezte el: Bilha, Zilpa és gyermekeik voltak az Ézsauhoz közelebb eső
táborhelyen, Ráchel, Lea és gyermekeik a másikon. Maga pedig bátorságát összeszedve
előrement, és Ézsauhoz közeledve hétszer leborult.
Ezsau odarohant hozzá, átölelte, megcsókolta, s mindketten könnyeztek örö-
mükben. Majd Ezsau megkérdezte: „Kicsodák ezek teveled?" „Az én gyermekeim azok -
felelte Jákob -, Isten ajándékozta őket kegyelmesen a te szolgádnak; és ezek, uram, az
anyák." Akkor mindannyian sorjában előrejöttek, és meghajoltak Ezsau előtt. Majd ezzel
a kérdéssel fordult Ézsau a testvéréhez: „Hát azokat a nyájakat és csordákat igazán
nekem szántad, testvér, ajándékul?" „Bízom benne, hogy tetszeni fognak az én uramnak"
- mondta Jákob. Ézsau nyájasan megköszönte, de vonakodott elfogadni, mondván: „Nem,
jó öcsém, van nekem elegendő jószágom, több is, mint amennyire szükségem van.
Legyen a tiéd, ami a tiéd!" Jákob azonban erősködött: „Kérlek, uram, ha kedvet találtam
szemeid előtt, fogadd el ajándékomat az én kezemből, mert a te orcádat úgy néztem,
mintha az Isten orcáját látnám. Vedd el, kérlek, az én ajándékomat, mivelhogy Isten az Ő
irgalmában nagyon gazdaggá tett engem."
Hogy megnyugtassa Jákobot, Ézsau végül elfogadta az ajándékokat, majd így szólt
testvéréhez: „Most pedig menjünk együtt az én lakóhelyemre, a Szeiren!" Jákob azonban
ezt válaszolta: „Az én uram is tudja, hogy nem tudok oly gyorsan haladni, mint ő. Menjen
csak előre, hagyja hátra szolgáját, akinek a bárányaihoz, gödölyéihez, borjaihoz,
csikaihoz és kis gyermekeihez kell igazítania lépteit. Hetekbe telik, mire elérjük az én
uram városát."
„Ne hagyjak itt embereket, hogy kísérjenek?" - kérdezte Ézsau.
„Fölösleges, ne fáradj ezzel, uram!" - hárította el az ajánlatot Jákob.
Így aztán Ézsau az embereivel elindult hazafelé, Jákob pedig Szukkóthig folytatta
útját, ahol megállapodván, magának házat, nyájainak meg csordáinak menedékeket
épített.358
b) Némelyek szerint Jákob ezt üzente Ézsaunak: „Íme, így beszél a te szolgád,
Jákob: ne gondolja az én uram, hogy az ellopott áldás hasznomra vált! Húsz esztendeig
szolgáltam Lábánnál, és ő ismételten rászedett engem, sajnálván tőlem a béremet, noha
mindenkor hűséggel fáradoztam. Ám Isten az Ő kegyelmében végül (228) megjutalmazta
a te szolgádat, adván néki ökröket, szamarakat, nyájakat, rabszolgákat és rabnőket. Most
pedig Kánaánba jöttem, és reménykedem, hogy uram megbocsát nékem, ha meghallja
ezt az alázatos és őszinte jelentést."
Azt mondják, hogy Ézsau megvetően így válaszolt az üzenetvivőknek: „Lábán
fiaitól hallottam gazdátok, Jákob hálátlanságáról. Gonosz varázslattal nyájakat és
csordákat lopott magának, majd minden bejelentés nélkül egyszerűen odébbállott,
magával hurcolta Leát és Ráchelt, az unokahúgaimat, mintha háborúban zsákmányolta
volna őket. Mindezen nem is csodálkozom, mert egyszer régen velem szemben is ilyen
358 Genezis 33, 1-17.

galád módon viselkedett a gazdátok. Azóta némán szenvedtem; de most fegyveres
csapattal kivonulok ellene, és megbüntetem, ahogyan megérdemli."359
c) Némelyek úgy mondják, hogy amikor a testvérek találkoztak, az őszinte sze-
retet érzése támadt fel lelkükben; Ézsau megbocsátott Jákobnak, megölelték, meg-
csókolták egymást, és gyermekeik ugyanilyen szeretettel köszöntötték unokatestvé-
reiket. Mások szerint azonban merőben másként zajlott le a találkozás: amikor Ézsau
Jákob nyakába borult, megpróbálta átharapni annak ütőerét, de Jákob nyaka hirtelen
olyan keménnyé vált, akár az elefántcsont; Ézsau tehetetlen dühében vadul vicsorgatta
kicsorbult fogait.360
d) Isten megfeddte Jákobot, amiért Ézsaut „uramnak", magát pedig „a te szol-
gádnak" nevezte. Azt is mondta: „Azzal, hogy Ézsau orcáját az Enyémhez hasonlí-lottad,
meggyaláztad azt, ami szent!" „Mindenség Ura, bocsásd meg vétkemet - könyörgött
Jákob. - A békesség kedvéért hízelegtem annak a gonosznak, hogy meg ne öljön engem
az enyéimmel együtt." Isten azonban haragosan így kiáltott fel: „Életedre mondom,
megerősítem azt, amit mondtál. Mostantól fogva Izrael legyen Edom szolgája ezen a
világon, bár a másvilágon az ura lesz. És mivel nyolcszor nevezted Ézsaut »uramnak«,
nyolc király fog uralkodni Edomban, majd úr lesz Edom Izrael fölött!" Így is lett. Íme a
nyolc edomi király neve: Béla, Behor fia; Jóbáb, Ze-rakh fia; Khusám; Hadad, Bédád fia;
Szamlá; Saul; Báhál-Khanán, Akhbór fia; és Hadár.361
e) Jákob gyöngyöket, drágaköveket, nyájakat és csordákat adott Ézsaunak, mivel
tudta, hogy az idegenben szerzett vagyon nem igazán értékes, és hogy mindezek az
ajándékok egykor úgyis az ő ivadékaié lesznek. Ami megmaradt, eladta, és az érte kapott
aranyat halomba rakva így szólt Ézsauhoz: „Eladnád-e nekem ezért a halom aranyért
makpelai részedet?" Ézsau ráállt az alkura, és Jákob nekilátott, hogy még nagyobb
vagyont szerezzen magának Izrael áldott földjén.362
f) Jákob megjövendölte: „Edom évszázadokon keresztül el fogja nyomni Izraelt;
de végül a világ népei mind felkelnek, egymás után veszik el tőle a földeket és városokat,
míglen visszavettetvén Béth-Gubrinig, megtalálja Izrael Messiását, aki ott várakozik.
Onnan Edom tovább menekül majd Bocráig, s így kiáltozik: »Ó, Uram, nem különítetted-e
el Bocrát, hogy az a menedék városa legyen?« Isten azonban üstökön ragadja Edomot,
mondván: »A vérbosszuló pusztítsa el ezt a gyilkost!« - (229) mire Illés lekaszabolja
Edomot, amelynek kifröccsenő vére megfesti az Úr köntösét."363
1. A Genezisben elbeszélt történet Ézsaut következetesen előnyösebb színben

tünteti fel, Jákob rovására. Nemcsak a modern etikai elvek tükrében látjuk így, hanem az
ókori Palesztina erkölcsi mércéjével mérve is ezt kell megállapítanunk. Ézsau nem áll
bosszút, nem vetemedik testvérgyilkosságra, továbbra is fiúi tisztelettel viseltetik szülei
iránt, imádja Izsák Istenét; már nem máról holnapra élő primitív vadász többé, hanem
állattenyésztéssel foglalkozik, méghozzá igen sikeresen, hiszen jómódját bizonyítja, hogy
nem szorul rá arra a sok jószágra, amivel Jákob az ellopott áldásért kárpótolni kívánja.
Ahelyett, hogy semmisnek jelentené ki a cseles alkut, amellyel Jákob Ézsau éhségét
kihasználva kicsikarta tőle az elsőszülöttségi jogot, békésen elvonul azokról a kánaáni

360 Széfer Ha-jásár 110; PRE, 37. fej.
361 PRE, 37. fej.; Gen. Rab. 891; Genezis 36, 31-39.
362 Tanchúmá Buber Gen. 169.
363 Mid. Abkir, idézve; Jalqút Gen. 133 (pp. 82b-83a).

legelőkről, amelyekre a kényszerű megállapodás folytán Jákob igényt tarthatott; a
gyáván viselkedő csalót testvérének nevezi, örömkönnyeket hullat visszatértén, míg
Jákobot rossz lelkiismerete szégyenletes, túlzott megalázkodásra készteti. Ézsau jó
szívvel megbocsát neki mindent. Majd visszatér a Szeir hegyére, hogy pazar fogadtatást
készítsen elő Jákobnak, aki azonban megfontolt szándékkal nem tesz eleget a
meghívásnak.
A zsidók között általánosan elterjedt az a nézet, hogy Izrael történelmére nézve
nem az volt a legtragikusabb esemény, amikor Szanhérib fogságba hurcolta az északi
törzseket, sem az, amikor Nabukodonozor elpusztította Salamon Templomát, hanem az,
amikor II. Ptolemaiosz (i. e. 285-246) parancsára hetven tudós görögre fordította a szent
iratokat. Sohasem lett volna szabad - mondták - kiszolgáltatni Izrael ellenségeinek
ezeket az írásokat, amelyekben fel vannak jegyezve az ősök bűnös tettei és Isten
büntetései a szüntelen visszaesés miatt. A Jákob-Ézsau mítosz alighanem minden másnál
jobban zavarba ejtette a diaszpórában élő zsidókat, hiszen Jákob maga Izrael volt, s ők
éppúgy örökölték hibáit, mint érdemeit. A midrás-kommentátorok glosszáikban
igyekeztek ugyan Ézsaut befeketíteni és Jákob számára mentségeket keresni, de a
Septuaginta tudományos alapossággal fordított szövegén ezek sem tudtak változtatni.
2. Ismét felmerül a rejtélyes kérdés: miként lehetséges, hogy az izraeliták ilyen
kedvezőtlen színben tüntették fel névadó ősüket, méghozzá éppen ellenségük (230)
javára? Egyetlen elfogadható magyarázat van csupán - az, hogy a mítosz Edomban ke-
letkezett, és kálebiták meg kenizziták révén jutott el Jeruzsálembe, akiknek törzseit Júda
már egy korai időszakban bekebelezte (1. 42. 4). Júda Lea egyik fia volt, s a hagyomány
szerint ellenségesen állt szemben Benjáminnal - azzal a Ráchel-törzzsel, amelynek
királyi dinasztiáját megdöntötte, s területét annektálta -, valamint a másik négy Ráchel-
törzzsel (Efraim, Manasse, Dán, Nafthali), amelyek az északi királyság magvát alkották. A
Genezis elismeri, hogy Lea gyűlölte Ráchelt; és az a tradíció, amely szerint „Izrael"
eredetileg Ráchel-törzsekből állott, amelyekkel a Lea-törzsek csak kénytelen-kelletlen
léptek szövetségre, nyilván arra bátorította Júda edomita arisztokratáit - Káleb területén
volt Hebron és a makpelai ősi szentély -, hogy Izrael rovására dicsőítsék saját ősüket,
Ézsaut. Továbbá: a Genezis írásba foglalásának idején a júdai déli királyság átmenetileg
elvesztette harcias büszkeségét; ekkor a bölcsesség netovábbjának fogták fel Jákob
magatartását, aki türelemmel vészelte át a bajokat, meghajolt, de sohasem tört meg,
erőszak helyett fortélyhoz folyamodott, és a mózesi Törvényen kívül egyéb törvényt
nem ismert el soha.
3. Az időszámításunk első századában élt farizeusok igyekeztek a zsidókat elri-
asztani attól, hogy állandóan külföldön lakjanak. Ezért Itáliát és a római világ más részeit
„tisztátalannak" nyilvánították, és a hazatérő zsidóktól tisztító ceremóniák elvégzését
követelték meg. A mítoszban Jákob minden gazdagságát Ézsaunak adta - ez a motívum
talán azokra a hatalmas summa pénzekre utal, amelyeket a külföldön élő zsidók juttattak
az edomita Heródes királynak a Templom szépítésére.
4. Azt a jövendölést, hogy Edomra a végpusztulás vár Bocrában - „Edom" itt
„Róma" helyett áll -, Ézsaiás egyik vérszomjas Messiás-próféciájából vették át, amely így
kezdődik: „Ki ez, ki jő Edomból, veres ruhákban Bocrából...?" (63); továbbá Jeremiás 49,
13-ból, ahol ez a jövendölés olvasható: „utálattá és gyalázattá, pusztasággá és átokká lesz
Bocra..." Csakhogy az Ézsaiás által említett „Bocra" vagy a havráni Bocra volt, vagy a
Perzsa-öbölnél elterülő Basra, nem pedig az edo-mi „kis Bocra". Jeremiás „Bocrája" pedig
a Moáb által elfoglalt Becer lévita város, amely a Deuteronomiumban (4, 43.)
menedékvárosként szerepel. „Béth-Gubrin" a dél-júdai Eleutheropolisz héber neve.

5. A Genezisben felsorolt nyolc edomita király közül csak az utolsó négy tekint-
hető bizonyítottan hiteles történeti személynek. (231)

49
Dína elrablása
a) Amikor Lea hat fiúgyermekének megszületése után hetedszer is áldott álla-

potba került, annyira szánakozott meddő nővérén, Ráchelon, hogy így fohászkodott: „Ó,
Uram, add, hogy ez a gyermekem leány legyen, mert különben Ráchel, az én nővérem
megint irigykedni fog rám!" Lea akkor már fiúmagzatot hordott a méhében, de Isten
leánnyá változtatta azt, és azt mondta Leának: „Mivel olyan nagyon szánod Ráchelt, a
nővéredet, fiúgyermeket adok neki." Így lett azután Leának leánya: Dína; Ráchelnak
pedig fia: József.364
b) Jákob attól tartott, hogy Ézsau a nagybátya jogán feleségül kéri majd Dínát.
Ezért a mahanáimi találkozás ideje alatt egy ládában rejtegette a lányt. Isten ezt szemére
vetette Jákobnak, s kijelentette: „Mivel ilyen gyöngédtelen voltál fivéredhez, Ézsauhoz,
tudd meg, hogy Dína az úcita Jóbnak fog gyermekeket szülni, nem pedig olyan férfinak,
aki a te rokonságodból való! Sőt mi több: mivel elutasítottad Ábrahám egyik körülmetélt
fiát, leányod egy körülmetéletlen kánaánitának adja oda szüzességét; és mert Dínától
megtagadtad a törvényes házasságot, törvénytelenül viszik el!"365
c) Dína szerény és kötelességtudó leány volt, engedély nélkül sohasem hagyta el
Lea sátrát. Egy napon azonban, amikor Jákob az Efraim hegyének közelében legeltette
nyájait, Sekhem herceg, a hivita Khámor fejedelem elsőszülött fia leányokat vitt az
izraelita tábor közelébe, hogy ott táncoljanak és doboljanak. Dína odament, és nézte
őket; Sekhem szerelemre lobbant iránta, elcsalta magával a házába, amely Sekhem
városban volt, és ott szeretkezett vele. Amikor Jákob megtudta, hogy Dína gyalázatba
esett, fiai éppen nem voltak otthon; ezért megvárta, míg hazajönnek, addig nem tett
semmit. Jákob fiai rettentően fel voltak bőszülve, amiért Sekhem úgy bánt Dínával,
mintha közönséges szajha lett volna. A fivérek azonban elleplezték dühüket, amikor
megérkezett Khámor, és fia számára feleségül kérte Dínát. „Egyezzünk meg, kérlek -
mondotta. - Mivel Sekhem törvényes feleségévé akarja tenni Dínát, hajlandó vagyok
annyit fizetni a mennyasszonyért, amennyit csak kívántok. És még boldogabb volnék, ha
a mi két királyi házunkat más frigyek is egymáshoz fűznék."
Jákob Lea fiaira bízta az ügy elintézését. Azok fondorlatosan ezt mondták Khá-
mornak: „Sajnáljuk, de nem engedhetjük meg húgunknak, hogy egy körülmetéletlen
hivitához menjen feleségül. De ha Sekhem városának férfiai mind (232)
körülmetélkednek, akkor nem lesz akadálya annak, hogy atyánk házát a te házaddal
házasság kapcsolja össze."366
d) Khámor megtanácskozta a dolgot Sekhem város főembereivel, akik
beleegyeztek, hogy minden férfi lakos azonnal vesse alá magát a körülmetélés művele-
tének. Három nappal később, amikor a sekhemieket sebláz gyötörte, Simeon és Lévi -
Dína édestestvérei - karddal a kezükben beosontak a városba, lemészárolták Khámort és
Sekhemet minden fekvő beteg alattvalójukkal egyetemben, és magukkal vitték Dínát.
Közvetlenül utánuk Jákob többi fia is behatolt a városba. Kifosztották a házakat, a
legelőkről elhajtották a nyájakat, csordákat, a földekről a szamarakat, s rabságba
hurcolták a nőket meg a gyermekeket. Jákob haragosan kiáltott fiaira: „Ti ezzel
gyűlöletessé tettetek engem minden kánaáni és perizzita szemében! Most majd
364 Tanchúmá Buber Gen. 157, 172; B. Berákhóth 60a; Gen. Rab. 845; Jer. Berákhóth 14a-14b.
365 Gen. Rab. 907-08, 928, 954; Mid. Aggádá Gen. 83, 85.
366 PRE, 38. fej.; Genezis 34, 1-19.

összefognak, és elpusztítanak bennünket!" De Simeon és Lévi ezt mondták neki:
„Tűrhettük-e, hogy a húgunkkal úgy bánjanak, mint egy ringyóval?"367
e) Némelyek szerint hatszáznegyvenöt sekhemi férfit és kétszázhetvenhat fiút
metéltek körül. Khámort - mondják - figyelmeztették idős nagybátyjai és apja, Hadkam,
Pered fia, és azt jósolták neki, hogy az ősi szokások megszegése miatt felháborodik majd
egész Kánaán; sereget fognak küldeni a gyalázatos tett megtorlására. Khámor azonban
elmagyarázta nekik: csak azért egyezett bele a körülmetélésbe, hogy elámítsa Jákob fiait;
fia lakodalmán emberei adott jelre le fogják kaszabolni a bortól elnehezült izraelitákat.
Dína azonban megtudta Khámor szándékát, és rabnője révén titokban értesítette
Simeont meg Lévit. Azok megesküdtek, hogy mire leszáll a következő éjszaka,
Sekhemben egyetlen férfi sem marad élve. Hajnali szürkületkor megtámadták a várost.
Húsz merész sekhemi, aki nem metélkedett körül, bátran szembeszállt velük, de
eredménytelenül: tizennyolcan elestek a harcban, mire a maradék kettő elmenekült, s
elrejtőzött egy kátránygödörben.368
f) Khámor amorita szövetségesei, messziről meghallván a csatazajt, Sekhembe
siettek, és bezárták maguk mögött a város kapuit, hogy Jákob többi fia ne vihessen
segítséget Simeonnak meg Lévinek. Júda azonban felkapaszkodott a fal tetejére, onnan
rávetette magát az ellenségre, és sok embert megölt. Rúben, Issakhár, Gád meg a többiek
betörték a kapukat, s benyomulva jobbra-balra osztogatták a halált. Együttes erővel
megöltek Sekhemben minden férfit, és háromszáz felbőszült asszonyt is, akik köveket
meg cserepeket dobáltak rájuk a háztetőkről. Az utcákon patakzott a vér. Akkor a
síkságon át egy amoritákból és perizzitákból álló második sereg közeledett. Jákob kardot
és íjat ragadva maga állt a kapuhoz. „Ezeknek az istentelen pogányoknak a kezébe
kerüljenek az én fiaim?" - kiáltotta, azzal közéjük rontott, és úgy vágta, kaszabolta őket,
mint arató a gabonát. Hamarosan vége lett a harcnak. Jákob fiai elosztották egymás
között a sok zsákmányt, köztük a rabszolgákat és gyermekeket. A rabul ejtett nők közt
nyolcvanöt hajadon volt, ezek egyikét, Bonát Simeon feleségül vette.369
g) Mások szerint Khámor megengedte Dínának, hogy menjen vissza a családjához,
de ő nem akart kimozdulni Sekhem házából, még a vérfürdő után sem, hanem (233)
egyre csak ezt zokogta: „Hogy merjek mutatkozni a vérrokonaim előtt?" Simeon végül
megesküdött rá, hogy feleségül veszi; erre aztán hajlandó volt vele menni.370
h) Dína akkor már teherben volt Sekhemtől. Amikor később megszülte gyerme-
két, egy leányt, azt Dína bátyjai meg akarták ölni. Így kívánta a szokás, nehogy azt
mondhassák a kánaániták: „Izrael leányai szégyentelenek!" Jákob azonban nem engedte,
hanem leányunokájának nyakába ezüst korongocskát akasztott, amelybe ez volt
bevésve: „Istennek szentelt". Majd egy tüskebokor tövébe fektette a gyermeket, akinek
attól fogva Aszenáth volt a neve. Még ugyanazon a napon Mikháel, aki sas alakját öltötte
magára, elvitte Aszenáthot az egyiptomi Onba, s ott letette az isten oltára mellé. A pap,
akinek Potifera volt a neve, saját gyermeke gyanánt felnevelte, mivel felesége meddő
volt.
Sok évvel később, amikor József megmentette Egyiptomot az éhínségtől, s utána
utazást tett az országban, az asszonyok mindenütt hálaajándékokat dobáltak neki.
Köztük volt Aszenáth is, aki - mert nem tudott mást adni - a nyakában viselt ezüst
367 Genezis 34, 20-31.

368 Széfer Ha-jásár 113-19; Mid. Leqach Tób Gen. 174-75; Gen. Rab. 956, 965; Abraham Szábá: Cerór Ha-
Mór ad Vajehi 59c.
369 Széfer Ha-jásár 113-19; Tanchúmá Buber, bevezetés 127; Gen. Rab. 965-66.
370 Gen. Rab. 966; Mid. Székhel Tób 194; Mid. Ha-gádól Gen. 527.

lapocskát hajította József felé. József röptében elkapta a kis korongot, elolvasta a beléje
vésett szavakat; így ismerte fel unokahúgát, akit azután feleségül vett.371
i) Miután József megbocsátott testvéreinek, és visszaküldte őket Kánaánba,
ajándékai között hímzett ruhák, mirha, aloé, kenőcsök és egyéb szépítőszerek voltak
Dína számára. Dína most már nemcsak nővére és anyósa volt, hanem sógornője is, mivel
feleségül ment Simeonhoz, és fiút szült neki, akinek Saul lett a neve.
Dína végül Egyiptomban halt meg. Csontjait Simeon hazavitte Kánaánba, s Ar-
belában temette el, ahol a sírt ma is mutogatják. Mások azonban úgy mondják, hogy
Simeon elvált Dínától, aki az úcita Jób második felesége lett, amikor Isten nagy jómódba
segítette ezt a férfiút. Ebből a házasságból hét fiú és három leány született.372
1. Sekhem városa is bosszúnak esett áldozatul, mint Trója: a király fiai feldúlták
egy hercegnő megszöktetése miatt. Úgy látszik, hogy mind a görögök, mind a héberek az
ugariti Keret című epikus műből vették át ezt a témát, egymástól függetlenül. Ebben Él
isten megparancsolja Keret fejedelemnek, hogy ostromolja meg Udumot, ahová Keret
törvényes felesége szökött a szeretőjével. Keret fel is dúlja a várost, noha Udum királya
illő módon kárpótlást ajánlott fel neki. Mind a görög, mind a héber mítosz a romantika
fátylaiba burkolja a történeti tényeket. A trójai háború minden valószínűség szerint
azért folyt, mert a görögök magukhoz akarták ragadni az uralmat a fekete-tengeri
kereskedelem felett; Sekhem feldúlása pedig egy területi vita következménye lehetett,
amely Józsua izraelitái és hivita szövetségeseik között robbant ki.
2. Dínának nem volt ikerfivére, mint többi nővérének (l. 45. f). Ez arra utal, hogy
a Dína-törzs a Lea-törzsek szövetségének független tagja lehetett, s nem patriarchális,
hanem matriarchális vagy félig matriarchális kormányzat alatt állott, mint a dél-itáliai
lokrisziak [Lokroi Epizephürioi], akiknek alkotmányáról Arisztotelész értekezést írt. A
patriarchátus és a matriarchátus még ma is együtt található Közép-Afrika egyes részein.
A régi Görögországban is volt ilyen koegzisztencia: Héra argoszi főpapnője részt vehetett
a tizenkét törzs szövetségének, az amphiktüoniának az ülésein, de szakállt kellett ott
viselnie, mivel a többi küldött mind férfi volt.
3. A mögött az elbeszélés mögött, hogy Sekhem elrabolta Dínát, talán a következő
tények rejlenek: nem sokkal azután, hogy Józsua behatolt Kánaánba, a kis Dína-törzset
legázolták a sekhemi amoriták; erre szövetségesei, Simeon és Lévi Lea-lörzsei bosszút
álltak, s lemészárolták az amoritákat. A mítosz szerint Dína ezután férjhez ment
Simeonhoz - ami a tények nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy a két törzs egy időre
egyesült. Később azonban Simeon elvesztette földjeit (Genezis 49, 5-7.), és e törzs
maradványai mint altörzs Júdához csatlakozott (Józsua 19, 1-9.; Krónika I. könyve 4, 24.
és köv.) - ez lehet a magyarázata annak, hogy Simeon nem szerepel a mózesi áldásban
(Deuteronomium 33) -, így azután Dínáról sem esik szó többé a bibliai iratokban. Egy
midrás azonban tudni véli, hogy Aszenáth, Dína és Sekhem leánya (akit leleményesen a
Genezis 41, 45. s köv.-ben említett Aszenáthtal, On főpapjának leányával azonosít)
Józsefhez megy feleségül. Más szavakkal kifejezve: Efraim törzse átvette a Dína-törzs
korábbi földjeit. Ezt az eseményt a Genezis 48-ban anakronisztikusan megemlíti Jákob,
371 PRE, 38. fej.; Targum Jer. Gen. 41, 45. és 46, 20.; Jalqút Gen. 146; Szóferim vége; Hadar és Da'ath ad Gen.
41, 45.; Hadar ad Gen. 34, 1.; Jalqút Reubéní ad Gen. 32, 25.; Oppenheim: Fabula Josephi et Asenathae,
Berlin, 1886, 4. és köv.
372 Gen. Rab. 966-67; Széfer Ha-jásár 202; Mid. Ha-gádól Gen. 527; Su'aib, Vajislach 16a; Jób testamentuma
I. 11. (234)

amikor megáldja Efraimot: „Adok neked egy lapockát, a te atyádfiai része fölött, melyet
az Emóreustól [amori-láktól] vettem fegyveremmel és kézívemmel." A „váll" héberül
sékhem; így Jákob az Izrael fölötti uralmat Efraimnak adta; Sekhem ugyanis Dávid koráig
Izrael politikai központjának számított. Görögországban a lapocka királyt megillető rész
volt: amikor Kreón elűzte Oidipuszt Thébaiból, egy áldozati lakomán nem az állat
lapockáját, hanem a combját tette elébe annak jeléül, hogy Oidipusz nem király többé.
4. A Genezis szövege sejteti, hogy Dína azért bukott el, mert meglátogatta az
ország leányait - vagyis részt vett kánaánita orgiákban. Emögött az a tény rejlik, (235)
hogy abban a korai időszakban az izraelita leányok túlnyomó többségének ez volt a
szokása. Ezzel különleges nyomatékot kap a zsidó erkölcs egyik fontos alapelve: „Anyák,
tartsátok otthon leányaitokat!"
5. Jákob és az amoriták harcát azért találták ki, hogy megmagyarázzák dicsek-
vését. Áldásában ugyanis azt mondta, hogy Sekhemet fegyverével és íjával szerezte meg
(Genezis 48, 22.).
6. A midrás-kommentátorok azon fáradoznak, hogy bebizonyítsák: Simeon és
Lévi nem csupán védtelen embereket mészároltak le, hanem bátran harcoltak is,
méghozzá tízszeres túlerővel szemben; meg hogy József a szokásoknak megfelelően az
unokahúgát, nem pedig egy egyiptomi pap leányát vette feleségül.
7. A sekhemiek körülmetélése talányos epizód, mivel Hérodotosz szerint a
filiszteusokon kívül minden palesztinai népnél szokásban volt a körülmetélés. Le-
hetséges azonban, hogy az itt „hiveusoknak" nevezett sekhemiek akkoriban bevándorolt
akhájok voltak. A körülmetélés Egyiptomból terjedt kelet felé; Egyiptomban kovakőből
pattintott éles szilánkokkal végezték ezt a műveletet (Exodus 4, 25.), ami arra vall, hogy
ott már az ősidőkben is szokásban volt.
8. A Bibliában nem esik szó arról, hogy Dína Jóbhoz ment feleségül, miután Jób
kibékült Istennel. Mindazonáltal magától kínálkozott ennek a házasságnak a gondolata.
Dína is, Jób is sokat szenvedett önhibáján kívül; azonkívül nem tudni semmit arról az
asszonyról, aki (Jób könyvének utolsó fejezeteiben) hét fiat és három leányt szült Jóbnak
az első fejezetben említett, egy vihar következtében elpusztult gyermekei helyébe.
9. Aszenáth, Dína leánya midrás költötte személy, Aszenáthnak, József
feleségének (l. 56. 5) neve eredeti egyiptomi név, semmi köze a tüskebokorhoz (héberül
szneh).
10. Gábriel azért öltötte magára egy sas alakját, mert az a templom, amelynek
Potifera volt a papja, Ré isten kultuszát szolgálta, és Ré napsasa vagy főnixe lakozott
benne; ezt a madarat nagyon tisztelték az izraelita bölcsek (l. 12.f és 20. k),
11. A középkorban írott Széfer Ha-jásár hosszasan mesél azokról a háborúkról,
amelyeket Jákob fiai és az amoriták vívtak egymással, kardokkal, pajzsokkal, dárdákkal,
hatalmas kövekkel, vérfagyasztó csatakiáltások közepette. Ez a homéroszi hangulatot
idéző fikció jó történeti tájékozottságot tükröz. A benne előforduló hét helynév -
Tappuáh, Siló, Hásor, Béth-Hóron, Szartan, Mahanáim, Gaas - mind ősi efraimita város;
és a szerző az izraelita bajnokok listájáról gondosan kihagyta magát Efraimot (mivel
Efraim Egyiptomban született, egy későbbi időpontban). Mindazonáltal fölöttébb
valószínűtlen, hogy a mű Józsua későbbi hódításainak valódi hagyományát tükrözi, mivel
a helynevek megfelelnek az i. e. II. század végén keletkezett Júda testamentumában és a
valamivel későbbi Jubileumok könyvében található helyneveknek. A béth-hóroni csata
valószínűleg annak az ütközetnek a reminiszcenciája, amelyet Júdás Makkabeus vívott
Széron szíriai hadvezérrel (Makkabeusok I. könyve 3, 16.). (236)

50
Rúben és Bilha
a) Jákob a júdabeli Héder tornyán túl táborozott, amikor nagyon lesújtotta egy
hír. Arról értesült ugyanis, hogy Rúben elcsábította Ráchel rabnőjét, Bilhát, féltest-
véreinek, Dánnak és Nafthalinak az anyját.
Sok esztendővel később, amikor Jákob halálos ágyán szózatot intézett a tizenkét
patriarcha mindegyikéhez, Rúbennak a következőket mondotta: „Rúben, te elsőszü-
löttem, erőm, tehetségem zsengéje, első a méltóságban, első a hatalomban. Állhatatlan,
mint a víz, nem leszesz első, mivel atyád ágyába léptél fel; akkor megfertőztetted!"373
b) Némelyek szerint Rúben a Leán esett sérelmet akarta megtorolni; mert Ráchel
halála után Jákob Bilha ágyát tétette a sajátja mellé. Rúben indulatosan kiáltotta:
„Anyám, Lea éppen elég megaláztatást volt kénytelen elviselni, amíg Ráchel élt. Most
még ezt is eltűrje?" Ezzel elvitte onnan Bilha ágyát, és Leáét tette a helyébe. Mivel
azonban e nyílt figyelmeztetésnek nem volt foganatja, Rúben megerőszakolta Bilhát,
hogy Jákob soha többé ne hálhasson vele.374
c) Halálos ágyán Rúben másként mondta el ezt a dolgot. Látta Bilhát fürödni egy
félreeső folyóban, és annyira megkívánta, hogy aludni sem bírt a vágyakozástól. Várta a
kedvező alkalmat, amely egy este el is jött, amikor az asszony részegen és meztelenül
hevert a sátorban. Bilha utána nem emlékezett vissza semmire, de Isten látta Rúben
tettét, és nemző szerveit olyan kórral sújtotta, amely hét hónapon keresztül iszonyatos
fájdalmakat okozott neki. Végül Rúben megvallotta bűnét Jákobnak, majd hét évig
vezekelt oly módon, hogy teljesen megtartóztatta magát a bortól, a hústól, a finom
falatoktól és a mulatságoktól.375
d) Mint Jákob elsőszülött fiának, Rúbennak kellett volna örökölnie az atyai áldást,
a papi tisztséget és a királyságot Izrael fölött. Mivel azonban vétkezett, az áldást József, a
papságot Lévi, a királyságot pedig Júda kapta. Jákob így mentegetőzött Rúben előtt: „Én
Ráchelért szolgáltam Lábánt, nem a te anyádért, Leáért. Azt a sok szántást és vetést,
amelyet Leánál végeztem, voltaképpen Ráchelnál kellett volna elvégeznem, és Józsefnek
kellett volna az én elsőszülöttemnek lennie. Így hát most méltányos, hogy övé legyen az
elsőszülöttség joga."376
e) Vannak, akik azzal vádolják Rúbent, hogy Zilpát is elcsábította.377 (237)
1. Bilhának nem nagyobb a vétke, mint Thámárnak, akit Amnon csábított el

(Sámuel II. könyve 13); vagy Bethsabénak, akit elcsábított Dávid (Sámuel II. könyve 11
és 12); vagy Dínának, akit Sekhem csábított el (1. 49). A héber mítoszok nőalakjai
olyanok, mint a termőföldek, amelyek isteni héroszok szántására-vetésére várnak -
passzívak, következésképpen ártatlanok, ha nem az igazi szántóvető téved rájuk. A
mózesi Törvény szexuális jellegű tilalmai csak a férfiakhoz szólnak. Igaz ugyan, hogy
bizonyított házasságtörés esetén az asszonyt is megkövezték szeretőjével együtt, a nőt
373 Genezis 35, 22.; 49, 3-4.; Krónika I. könyve 5, 1.

374 Gen. Rab. 1254-55; B. Sabbat 55b: Tanchúmá Buber Gen. 218; Hadar 14d és 15d.
375 Rúben testamentuma I. 1-10; III. 9-IV. 3.
376 Gen. Rab. 1253; Tanchúmá Buber Gen. 218.
377 Gen. Rab. 1254.

azonban akaratlan bűnrészesség miatt végezték ki, akárcsak azt az állatot, amelyet egy
férfi fajtalankodásra használt (Leviticus 20, 10-18.). Időszámításunk első századában
azonban a farizeusok sohasem köveztették meg a házasságtörő párt, bár egy
újtestamentumi szakasz ezt állítja róluk (János Ev. 8.). Az asszonynak megengedték,
hogy a Törvény nem ismerésével védekezzék; s mivel nem akarták a csábítót
egymagában megbüntetni, egyiküknek sem esett semmi baja. Amikor tehát Jézus egy jól
megválasztott idézettel (Deuteronomium 17, 2-7.) megmentette a házasságtörő
asszonyt, nem a farizeusoktól, hanem a szamaritánus bíráktól mentette meg, akik
ragaszkodtak a mózesi Törvény betű szerinti értelmezéséhez.
2. E mítosz történeti körülményeit csak sejteni lehet, mivel Rúben törzse - amely
a hagyomány szerint a Jordántól keletre eső területet foglalta el, Júdával átellenben -
nem hagyott maga után feljegyzéseket. Már korán eltűnt az izraelita történelemből, neve
nem szerepel a moabita feliratokban. A mítosz jelentése mindamellett világos: egy
rúbenita törzsfő mint a nyolc Lea-törzs névleges vezetője „elcsábította" Dán és Nafthali
törzsét - azaz rávette őket, hogy szakadjanak el a Ráchel-konföderációtól, amelynek
adófizetői voltak. A törzsek képviselői tanácskozásra gyűltek össze Júda, vagyis a
legerősebb Lea-törzs területén; Héder közel van Betlehemhez.
3. Josephus és mások „Reubel"-nak írják Rúbent; talán ez lehetett a név legko-
rábbi formája. Mózes áldásában (Deuteronomium 33, 6.) az a remény jut kifejezésre,
hogy Rúben törzse fenn fog maradni. A fogság időszakában Rúben két fiát, azaz a Rúben-
törzs két nemzetségét - Khecrónt és Kármit - befogadták Júda törzsébe, és nevüket
beiktatták Júda genealógiájába (Krónika I. könyve 4, 1.; 5, 3.).
4. A Rúben-Bilha vérfertőzésből nem születtek gyermekek, nem úgy, mint Lót
leányainak (l. 33. 1) és Thámárnak (l. 51. 1). Következésképpen a mítosz témája (238)
egy lázadás, nem pedig törzsek egyesülése. S valóban: amikor egy bitorló erőszakkal
magához ragadta a királyi hatalmat, első cselekedete az volt - mint ahogy Absolon
esetében láttuk -, hogy a nyilvánosság előtt szeretkezett elődje háremével (Sámuel II.
könyve 16, 20. és köv.). Hasonlóképpen felséggyalázásnak számított minden egyéb ilyen
irányú cselekedet, például amikor Abner Saul volt ágyasával, Rispával hált (Sámuel II.
könyve 3, 7. és köv.), vagy amikor Adónia Abiságot, Dávid ágyasát kérte magának
Salamontól (Királyok I. könyve 2, 13. és köv.). Lehetséges tehát, hogy ez a mítosz a Lea-
törzsek lázadását tükrözi; ezek a betlehemi Dávid vezetésével felkeltek a ráchelita
főuraimat képviselő benjamita Saul ellen; továbbá talán azt is tükrözi, hogy Dávid
számíthatott Rúben és Gád támogatására, amelyek ügye számára megnyerték a Dán és
Nafthali Bilha-törzseket. Dávid politikai befolyása nyilván a Jordánon túl, Gileádban volt
a legerősebb; később Absolon lázadásakor oda menekült (Sámuel II. könyve 17, 24.).
(239)

51
Júda és Thámár
a) Júda különvált tizenegy testvérétől, és délre ment, ott ütötte fel tanyáját az
adullámi Khirával együtt. Megismerkedett Bath-Súahval, a kánaánita Súah leányával, és
feleségül vette. Három fia született tőle Khezib városában: Hér, Ónán és Séla. Kellő
időben Júda feleséget szemelt ki Hér számára a kánaánita Thámár személyében; Isten
azonban elpusztította Hért, mivelhogy gonosz volt az Úr előtt. Júda ekkor meghagyta
Ónánnak, hogy elhalt bátyja helyett nemzzen gyermekeket. Később Mózes az
úgynevezett levirátus-törvényben hasonló esetekben kötelezővé tette ezt. Ónán azonban
tudván, hogy ha gyermekeket nemzene, azok nem számítanának a saját gyermekeinek,
valahányszor Thámárral ölelkezett, ahogy mondják: „benn csépelt, de kinn vetett", azaz
ejakuláció előtt mindig megszakította a közösülést. Isten ezért halállal büntette. Júda
ekkor így szólt az asszonyhoz: „Kérlek, Thámár, egyelőre térj vissza Enajimba, atyád
házába, és viselj özvegyi ruhát addig, amíg legkisebb fiam, Séla elég idős lesz ahhoz, hogy
feleségül vehessen téged." Mivel azonban Júda attól félt, hogy Sélát is hirtelen halál
ragadja el, mint két idősebbik fiát, évről évre halogatta az esküvőt.378
b) Amikor Bath-Súah meghalt, Júda oly módon próbált bánatáról némileg meg-
feledkezni, hogy elment Timna közelébe, ahol birkanyírás folyt vidám hangulatban.
Enajimon keresztül vezetett az útja. Itt meglátta őt Thámár, aki most már tisztában volt
azzal, hogy Júda csak hitegeti őt a fiával való házassággal. Nem szólt semmit, csak
kisétált a városból, némi távolságra érve levetette özvegyi ruháit, arcát tarka fátyolba
burkolta, majd visszafordult, és a város kapujától nem messze leült. Amikor alkonyattájt
visszafelé jött Júda, szakrális prostituáltnak nézte Thámárt, és megszólította:
„Hálhatok-e veled?"
„Ha jól megfizeted, miért ne?"- mondta Thámár elváltoztatott hangon.
„Adok egy egyéves gödölyét. Megfelel?"
„Meg. Vannak itt gödölyéid?"
„Itt nincsenek, de majd küldök egyet Adullámból."
„Akkor adj zálogot."
„Mondd meg, mi legyen az!"
„A pecséted [gyűrűd], annak zsinórja meg a pálcád." (240)
Júda odaadta a zálogot, és akkor együtt háltak. Később Thámár elosont Júda
mellől, és titokban ismét magára öltötte özvegyi ruháit.
Júda kérésére barátja, Khira elvitte az ígért gödölyét Enajimba, s váltig kérdez-
gette a járókelőktől: „Hol találhatom meg azt a felavatott parázna nőt, aki a városkapun
kívül ült ilyen meg ilyen napon?" De azok mind ezt válaszolták neki: „Mi egyet sem
láttunk."379
c) Három hónappal később Júda megtudta, hogy Thámár kétségkívül megszegte
házassági szerződését, mivel másállapotban van és nem Sélától, hanem más férfitól. Az
akkori idők szokása szerint máglyahalálra ítélte. Miután Thámárt elvezették, elküldte
Júdának a pecsétjét (gyűrűjét), annak zsinórját és a pálcáját, mondván: „Ha meg kell
halnom, haljon meg az az izraelita férfi is, akivel vétkeztem. Ezekről a tárgyakról fel
fogjátok őt ismerni."
378 Genezis 38, 1-12.

379 Genezis 38, 12-23.

Amikor Júda felismerte a saját zálogtárgyait, megváltoztatta az ítéletet. „Maradjon
életben - jelentette ki -, mivel magam vagyok a hibás. Nem tartottam tiszteletben az ezen
asszony és Séla fiam közötti érvényes házassági szerződést." Így Thámárt szabadon
bocsátották; de Júda többé nem érinthette, és Séla sem vehette feleségül.380
d) Thámár ikreket szült. Amikor előtűnt az első gyermek keze, a bába skarlát-
vörös fonalat kötött a csuklójára. De a gyermek tüstént visszahúzódott az anyaméhbe, s
a testvére jött elsőként a világra. „Hogyan törtél te magadnak rést?" - kérdezte a bába, s a
Pérec nevet adta neki. Utána született meg a másik, csuklóján a csillogó skarlát fonallal;
ennek Zerákh lett a neve.381
e) Mint Izrael minden nemes ősanyjának, Thámárnak is megadatott a jövendölés
képessége. Előre látta, hogy tőle származik majd a Messiás. Ezért tett eleget annak az ősi
amorita törvénynek, amely minden leánynak előírta, hogy mielőtt férjhez megy, hét
napot kell eltöltenie a városkapun kívül, idegeneknek bocsátva áruba a testét.
Némelyek szerint az erényes Júda először szóba sem állt Thámárral, hanem to-
vábbment. Thámár azonban Istenhez könyörgött, akinek parancsára alászállt a testi vágy
angyala, s Júda fülébe súgta: „Fordulj vissza! Ha megveted ezt a nőt, hogyan szülessenek
meg Izrael királyai és megváltói?" Júda erre visszafordult, és lefeküdt Thámárral - előbb
azonban megbizonyosodott afelől, hogy Thámár nincs férjnél, hogy árva, hogy testileg
tiszta, s hogy az Élő Isten szolgája. Később Thámár nem akarta megmondani, hogy kitől
kapta a zálogtárgyakat; Júdára bízta az igazság feltárását, mivel egy igaz erkölcsű,
jóravaló személy inkább vállalja a tűzhalált, mintsem hogy rokonát megszégyenítse a
nyilvánosság előtt. Némelyek úgy mondják, hogy hálából Júda magáénak ismerte el az
ikreket, és továbbra is igyekezett Thámárt megvigasztalni az ő özvegységében.382 (241)
1. Egyes kutatók szerint Hóseás 11, 12-t így kell értelmezni: „Júda ismét elvált
Istentől, de hű maradt a qedésimhez" („szentekhez") [Károlyi ford.: Júda uralkodik még
az Istennel és a hűséges Szenttel] - vagyis elszakadt testvéreitől, és kánaánita vallási
szokásokat vett fel, köztük a qedésim kultuszt. A qedésim kelebiták voltak vagy férfi
paráznák, "kutya-papok": nőknek öltözött férfi prostituáltak, akik még a későbbi júdai
monarchia idején is aktívan tevékenykedtek magán a Sion hegyén, a számukra kijelölt
helyeken (Királyok I. könyve 15, 12; 22, 47.; Királyok II. könyve 23, 7.). Ezt az
értelmezést az a körülmény is támogatja, hogy Kálebot befogadták Júda törzsébe. Az a
motívum is beleillik a képbe, hogy Júda minden szégyenkezés nélkül szeretkezik egy
qedésával, vagyis egy szakrális prostituálttal. A mózesi Törvény ugyanabban a
szakaszban tiltja a qedésim tevékenységét és azt a szokást, hogy a qedésa a testének
áruba bocsátásáért kapott bért a Templomnak adományozza (Deuteronomium 23, 18.).
A kelebitákra vonatkozó legkésőbbi bibliai utalás János Jelenéseiben fordul elő (22, 15.).
2. Ez az ősrégi mítosz minden bizonnyal egy kis területhez kapcsolódik, Heb-
rontól északnyugatra, ahol a régi helynevek többsége ma is megvan. Adullám, egy Józsua
által megdöntött kánaánita király székhelye (Józsua 12, 15.), a mai Khirbet 'Id al-Ma,
körülbelül tizenegy mérföldre fekszik Hebrontól északnyugatra; Khezib vagy Akzib vagy
Kozeba (Krónika I. könyve 4, 22.) ma 'Ain el-Kezbe a Wadi al-Santban; Timna, Betlehem
és Beit Natif között, ma Khirbet Tibna. Csak az Adullám és Timna között fekvő Enajim
380 Genezis 38, 24-26.

381 Genezis 38, 27-30.
382 Gen. Rab. 1042, 1044; Tanchúmá Buber, bevezetés 129 és Gen. 187; Mid. Ha-gádól Gen. 569, 572, 574;
Júda testamentuma XII; XIV. 3-5; B. Szótá 10a-b.

tűnt el a talmudi idők óta; akkor Kefar Enajim néven még ismerték (Pesziqtá Rabbáthí
23).
3. Hér, Ónán és Séla - Hér bűneiről nem történik külön említés, de neve a héber-
ben visszafelé olvasva gonoszt jelent - három eredeti júdaita nemzetséget képvisel,
amelyek közül a két idősebb veszített jelentőségéből. A babiloni fogság idején Hér-ből
Séla egyik fia lett, vagyis a Séla-nemzetség egyik alnemzetsége (Krónika I. könyve 4, 21.);
Ónánból Jérakhméel fia lett, akinek Khecrón volt az apja (1. 50. 5), nagyapja pedig Pérec
(Krónika I. könyve 2, 26.). Pérec még Sélát is megelőzte rangban; Zerákh pedig, akitől
már születésekor elvette az elsőbbséget, eltűnt a történelemből. Arab törzsi
genealógusok ma is pontosan így tartják számon a nemzetségek felemelkedését és
hanyatlását.
4. A Thámárra kimondott máglyahalál-ítélet régebbi szokást tükröz annál a mó-
zesi törvénynél (Deuteronomium 22, 23-24.), amely kimondja, hogy a házasságtörő
feleséget és a menyasszonyt, ha nem jegyesével, hanem mással hál, meg kell (242) kö-
vezni; a megégetés a papok megtévedt leányainak büntetése volt (Leviticus 21,9.). A
korai Júdában nem bélyegezték meg azokat a férfiakat, akik prostituáltakkal
szeretkeztek - feltéve, ha az illető nő nem volt egy férj vagy apa tulajdona, s ha rituális
értelemben nem számított tisztátalannak. Akkoriban nem is tettek határozott kü-
lönbséget a zona (közönséges prostituált) és a qedésa (szakrális prostituált) között.
5. Itt célzás történik arra, hogy Júda gyanakodott: nincs-e megbabonázva Thá-
már, mint Ráguel leánya, Sára (Tóbiás 8), akinek egymás után hat férjét gyilkolta meg
rejtélyes módon egy féltékeny szellem, mindegyiket a nászéjszakán. Thámár, mint olyan
nő, aki egy izraelita férfival kötött házasságot, veszedelmes kockázatot vállalt, amikor a
prostituált szerepét játszotta. Mivel azonban igen diszkréten viselkedett, és gyermekei
születtek attól a férfitól, aki vétkes módon meg akarta őt fosztani a gyermekáldás
lehetőségétől - a népi hagyomány felmagasztalta, és Ráchellal meg Leával együtt „Izrael
nemes ősanyjának" tekintette (Ruth könyve 4, 12.). Miként a moabita Ruth és Ráháb, a
jerikói szakrális prostituált (Józsua könyve 2.), ez a kánaánita nő szintén Dávid egyik
ősanyja lett (Pérec révén), s ily módon a megígért Messiás is az ő leszármazottja (1. Máté
Ev. 1, 3-6.).
6. Thámár neve pálmafát jelent. A pálma szent növénye volt Izisznek, a szerelem
és a gyermekáldás istennőjének, másként Istárnak, akit az arabok Lāt vagy Ilāt néven
tiszteltek. Az utóbbiak kultikus tisztelettel öveztek egy nagy pálmafát, amely
Nedzsránban nőtt; minden évben feldíszítették női ruhákkal és ékszerekkel. Lāt fia, a
déloszi Apollón — Lātot a tudósok ma már általában Létóval vagy Latonával azonosítják
- és Duszaresz nabateus istenség egyaránt pálmák alatt született (Apollón Ortügién, azaz
a Fürjek Szigetén). Thámár az eredeti mítoszban valószínűleg szakrális prostituált volt, s
alakja nem kapcsolódott össze Júda alakjával. Ráhábbal a skarlátvörös fonal említése
révén került összefüggésbe (Józsua 2, 18.), amely hivatásukat jelezte. Az etióp Kebra
Nagasztban a fáraó leánya három sáska (l. 29. 3) meg egy skarlátvörös fonal segítségével
csábítja el Salamont. (243)

52
Izsák, Lea és Ézsau halála
a) Jákob és Ézsau békességben élt egymással tizennyolc évig, egészen apjuk,

Izsák haláláig, akit a Makpela barlangban temettek el. Ézsau csak akkor mondta el
fiainak az eladott elsőszülöttségi jog meg az ellopott áldás történetét. Fiai ennek
hallatára nagy haragra gerjedtek, de Ézsau így csillapítgatta őket: „Atyánk, Izsák
megesketett bennünket, hogy békességben fogunk élni egymással."
„Amíg ő élt, ez helyes lehetett - felelték a fiai. - De most engedd, hogy szövet-
ségeseket gyűjtsünk Aramból, a filiszteusok földjéről, Moábból meg Ammonból, és
kikergessük Jákobot arról a földről, amely jog szerint minket illet meg!"
Elifáz, aki igazságos ember volt, helytelenítette a többiek szándékát. De Ézsau
lelkében felsajgott a Jákob által elkövetett igazságtalanság keserű emléke, és szégyen
fogta el arra a gondolatra, hogy esetleg gyávának tartják. Ezért nagy sereggel megindult
Hebron felé, Jákob ellen. Odaérve azonban zsákruhába öltözve és hamuban ülve találta
Jákob egész háza népét, mivel éppen Lea halálát gyászolták.
Jákob heves szemrehányásokkal illette fivérét, amiért ilyen durván megszegte
megegyezésüket. Ézsau így válaszolt: „Te mindig gyűlöltél és becsaptál engem! Igazi
testvériség nem lehet közöttünk mindaddig, amíg oroszlánt és ökröt nem lehet együtt
befogni az eke elé; amíg a holló fehérré nem válik, mint a fehér gólya; amíg a vadkan le
nem veti sörtéit, és gyapjat nem növeszt."383
b) Júda biztatására Jákob ekkor kifeszítette íját, és nyílvesszeje keresztülfúródott
Ézsau jobb mellén. Málhásállatra fektetve elvitték a Szeir hegyen levő Adorá-imba, ahol
kilehelte lelkét. Jákob Ézsau egyik szövetségesét, az edomita Adorámot is megölte
nyilával. Ádáz csata kezdődött, amelyben Jákob serege alulmaradt volna, Isten azonban
homokvihart támasztott, és az elvakította az ellenséget. Az izraeliták tömegével
kaszabolták le őket. Csak kevesen maradtak életben; ezek Maale-Akrabbimba
menekültek, ahol ismét vereséget szenvedtek. Jákob súlyos adót rótt ki rájuk. Ézsaut
pedig eltemette Adoráimban.384
1. Az edomita Adorám nem fordul elő Bibliában. Nevét a kánaánita Adoráim

városról vették, amely a Tell el-Amarna-i levelekben "Aduri" formában szerepel.
Roboám építtette újjá (Krónika II. könyve 11,9.) két dombon - innen a név duális alakja.
Egykori helyén ma nagy ikerfalvak terülnek el: Dura al-Amrijja és Dura al-Arjan, öt
mérföldnyire Hebrontól nyugati irányban. Miután Nabukodonozor elfoglalta
Jeruzsálemet, Adoráim az edomiták kezére került, de Hürkanosz János (i. e. 135-104)
visszafoglalta, és erőszakkal judaizálta. A Holt-tengertől délnyugatra fekvő Maale-
Akrabbim („skorpiók felmenetele") jelezte a határt Júda és Edom között (Numeri 34, 4.;
Józsua 15, 3.; Bírák 1, 36.). Itt verte meg Júdás Makkabeus az edomitákat (Makkabeusok
I. könyve 5, 3.). Ezeket a Hasmoneus-háborúkat azért illesztették ebbe a mítoszba, hogy
kitöltsék velük az elbeszélésben mutatkozó hézagot.
2. Elifáz helytelenítette testvéreinek gyilkos dühét. Ennek a motívumnak való-
színűleg az a magyarázata, hogy fiának, Kenáznak a leszármazottait befogadták Júda
törzsébe (l. 42. 4). Egy midrás szerint Ézsau Jákob temetésén halt meg (1. 60. h); ez a
383 Jubileumok könyve 27-28.

384 Mid. Vajisszá'ú, Jalqút Gen. 133; BHM, III. 4-5. (244)

változat Rebeka félelmét akarta igazolni: „Miért veszítsem el mind a két fiamat
ugyanazon a napon?" (l. 43. a). (245)

53
József a kútban
a) Amikor József tizenhét esztendős lett, csatlakozott Bilha és Zilpa fiaihoz, akik
apjuk nyájait legeltették. De egy hónap elteltével visszatért Hebronba, mivel nem bírta
elviselni a keleti szél perzselő forróságát. Jákobnak azonban azt mondta, hogy
féltestvéreinek gonoszsága miatt érzett szégyene kergette haza. Jákob hitt neki; minden
fiánál jobban szerette, mert Ráchel elsőszülött gyermeke volt, s mind természete, mind
vonásai tekintetében legjobban hasonlított atyjához. József nagyon hiú ifjú volt, fekete
szempillafestéket használt, haját nőies fürtökbe fésülte, negédes léptekkel járt, s hosszú
ujjú tunikát viselt, amelyet Jákob adott neki. A testvérek mindig csúfolták, ha apjuk nem
volt jelen, s József bosszúból árulkodott rájuk. Gád, aki a legjobb juhász volt
valamennyiük között, rendszerint az éjszakai őrzést vállalta; ha ragadozó támadt a
nyájra, Gád megragadta hátsó lábainál fogva, és addig verdeste egy sziklához, amíg csak
élet volt benne. József egyszer látta őt, amint egy bárányt vett el egy medvétől, s mivel a
szegény állat súlyosan össze volt marcangolva, irgalmasan véget vetett kínlódásának. A
testvérek elfogyasztották ezt a bárányt; József azonban azzal vádolta őket Jákobnál, hogy
titokban leöldösik és megeszik a legjobb kosokat. Jákob szemrehányásaira Gád
kijelentette, hogy látni sem akarja többé Józsefet.385
b) Később Jákob megint kiküldte Józsefet a legelőkre, hogy ott Lea fiainak felü-
gyelete alatt legyen. József azonban pár hét múltán újra csak visszatért, és bepanaszolta
bátyjait, hogy azok kánaánita leányokkal szeretkeznek, és dölyfösen beszélnek
féltestvéreikkel, mintha azok rabszolgák lennének. Elmondta nekik egy álmát, amire
azok még inkább meggyűlölték. „Kévéket kötöttünk a mezőn - mesélte. - Az én kévém
felkelt és felállt, a ti kévéitek pedig körülállták, és meghajoltak."
„Szóval majd uralkodni fogsz rajtunk, mi? - dühösködtek a testvérek. - Ezt akarja
jelenteni az álmod?"
József ügyet sem vetve mérgükre, elmondta egy másik álmát: „A múl éjjel láttam a
napot, a holdat és tizenegy csillagot, amint meghajol előttem." Amikor ezt megtudta
Jákob, ő is méltatlankodva kiáltott fel: „Micsoda egy álom ez? Talán bizony én, a
mostohaanyád meg a testvéreid valamennyien neked fogunk szolgálni?"386
c) József ezt követően Hebronban maradt egy ideig. Egyszer azonban bátyjai az
Efraim hegyére hajtották a nyájakat, s mivel nagyon sokáig elmaradtak, Jákob ke-
resésükre küldte Józsefet. Sekhembe érve József megtudta, hogy testvérei Dóthán (246)
közelében tanyáznak, s megszaporázta lépteit, mivel az a hely még egynapi járásnyira
volt onnan. Amikor Simeon, Dán és Gád megpillantotta a távolból, dühösen kifakadt: „Itt
jön az a hencegő álomlátó! Öljük meg, és vessük a holttestét valamelyik kútba. Akkor
majd nem álmodik többé." Rúben más véleményen volt: „Minek vonjunk átkot a fejünkre
azzal, hogy ártatlan vért ontunk? Inkább vessük a kútba elevenen, hogy ott pusztuljon
éhen!" Ez jó tanácsnak látszott; így hát lehúzták Józsefről hosszú ujjú tunikáját, és
meztelenül belökték őt a kútba. Ezt a kutat annak idején hiába ásták, mert nem találtak
benne vizet; most kígyók és skorpiók tanyáztak benne.387
385 Gád testamentuma I. 1-11; PRE, 38. fej.; Gen. Rab. 1008-09; Tanchúmá BuberGen. 180; Jer. Péá 15d-16a.
386 L. az előző forrásokat és Genezis 37, 1-11.
387 Genezis 37, 12-24.; Gen. Rab. 1015, 1017; Tanchúmá Buber Gen. 183; PRE, 38. fej.; Széfer Ha-jásár 146-
47; Zebulon testamentuma II.

d) A testvérek pár nyíllövésnyire onnan leültek enni. Hirtelen megpillantottak
egy izmaelita karavánt, amely Gileád felől közeledett; fűszereket, balzsamot és mirhát
vitt eladni Egyiptomba. „Miért hagyjuk éhen pusztulni a testvérünket, ha eladhatjuk
ezeknek az izmaelitáknak?" - szólalt meg Júda. „De nem most! - felelték a testvérei. -
Gyalázatos nyelve miatt hadd maradjon csak három napig kígyók és skorpiók között."
Nem sokkal utóbb egy midianita karaván haladt el arra. A hajcsárok felfigyeltek
József rémült kiáltozására, odamentek a kúthoz, kihúzták, majd húsz ezüstért eladták az
izmaelitáknak. Azon az éjen Rúben megbánta kegyetlen tettét. Fogott egy kötelet, és a
kúthoz ment, hogy kiszabadítsa Józsefet, nem tudva azt, hogy a midianiták megelőzték.
Hasztalan kiáltozta a nevét, választ nem kapott. Szomorúan rohant vissza testvéreihez:
„József halott, és most majd nekem kell felelnem a haláláért, mert én vagyok atyánk
elsőszülött fia!" Issakhár ekkor azt tanácsolta, hogy öljenek le egy bakkecskét, annak
vérébe mártsák József tunikáját, mutassák meg Jákobnak, s hitessék el vele, hogy
Józsefet fenevad ölte meg.388
e) A véres tunikát Nafthali vitte el Jákobhoz Tisri hónap tizedik napján. „Dóthán
közelében találtuk. Nem Józsefé ez?" „Ó jaj, egy fenevad felfalta a fiamat!" -jajdult fel
Jákob. Megszaggatta köntösét, zsákruhát öltött, port hintett a fejére, és keserves
zokogással gyászolt. Amikor háza népe vigasztalni próbálta, mindenkit elkergetett maga
mellől, imigyen kiáltva: „Tüstént keressétek meg József tetemét! És hozzátok ide nekem
élve a legelső vadállatot, amelyet megláttok, hadd álljak bosz-szút! Isten minden
bizonnyal kezetekbe adja a gyilkost!"
Odavittek neki egy farkast, és jelentették, hogy József testét nem találták meg.
Jákob ráordított a farkasra: „Nyomorult gyilkos, hát nem félsz te sem Istentől, sem
tőlem?" Isten ekkor megengedte a farkasnak, hogy emberi nyelven szóljon: „Teremtőnk
életére és a te életedre mondom, uram: ártatlan vagyok! Tizenkét nappal ezelőtt
elhagyott a kölykem, s mivel nem tudtam: él-e, hal-e, Dóthánba siettem, hogy
megkeressem. Most meg igaztalanul gyilkossággal vádolsz engem. Tégy velem, amit
akarsz. De az Élő Istenre esküszöm, hogy én sohasem vetettem szemet a te fiadra, és
sohasem ízleltem emberhúst!"
Jákob meghökkent, szabadon engedte a farkast, és tovább siratta Józsefet.389
(247)
1. Nyilvánvalóan népmeséről van itt szó, amilyenek az Ezeregyéjszaka meséi vagy

a milétoszi ciklus darabjai, amelyeket Apuleius használt fel az Aranyszamárban, vagy
amilyeneket Perrault és a Grimm testvérek gyűjtöttek össze. Mindezekben a mesékben a
szórakoztató elemek tapasztalati életbölcsességgel párosulnak, de egyiknek sincs
történeti alapja. Ezt a népmesét azonban mítosszá formálták azáltal, hogy valóságos
helységekhez - Hebronhoz, Dóthánhoz, Gileádhoz - kapcsolták, és főszereplőivé törzsi
ősöket tettek meg. Mintegy bevezetésül szolgál egy hosszabb mítoszhoz, amely a
következők megmagyarázását célozza: miért voltak héberek Egyiptomban a hikszosz
időszak alatt; miként lett egyikükből hatalmas alkirály; hogyan tértek vissza végül
Kánaánba, ahol átvették egy törzsi szövetség vezetését.
Józsefről azért mondja a mítosz, hogy nagyon hasonlított apjához, s hogy az leg-
jobban őt szerette, mert az eredeti „Izrael" csupán a két József-törzsből és annak
benjamita szövetségeseiből állott (1.47.5. 7. 8). Mialatt ezek az egyiptizálódott héberek
388 Genezis 37, 25-35.; Gen. Rab. 1018-19; Zebulon testamentuma IV; Széfer Ha-jásár 141-48; 152-53.
389 Széfer Ha-jásár 152-53; 156-57.

Józsua vezérletével behatoltak Kánaánba, bizonyos politikai manőverek folytak - erre
vall, hogy József a besúgó szerepére vállalkozott a Bilha- és Zilpa-törzsekkel
kapcsolatban, továbbá hogy Simeon, Gád és Dán különösképpen gyűlölték őt, s hogy
Rúben meg Júda nem akarták a vérét ontani.
2. Dóthán mint fallal övezett helység szerepel egy i. e. XVI. századi listán, amely
felsorolja a III. Thutmoszisz fáraó fennhatósága alá tartozó kánaánita városokat. A
Királyok II. könyve is ilyennek említi (6, 13-14.). Dombon épült (ma Tell Duthan),
tizenhárom mérföldre Sekhemtől északi irányban; közvetlenül alatta haladt el a
Damaszkusz-Gileád-Egyiptom karavánút. Mivel ellenőrzése alatt tartotta az efraimi
hegyvidékhez vezető legfontosabb északi hágót, a héber törzsek, amelyek már
elfoglalták Kánaán jelentős részét, talán itt tanácskozták meg azt a kérdést, hogy
egyesüljenek-e izraelita rokonaikkal, vagy pedig fegyveres segítséget kérjenek ellenük
Egyiptomtól. A krónikás nem leplezi a betolakodó és bajkeverő Józseffel szemben érzett
ellenszenvét. Hogy a midianiták eladták Józsefet az izmaelitáknak, az leleményes glossza
a Genezis egyik zavaros szakaszához, amelyben a pap-szerkesztő ügyetlenül szőtt össze
két, egymástól eltérő irodalmi forrást. Az egyik egy efraimita dokumentum, amelyet még
az északi királyság bukása (i. e. 721) előtt írtak; a másik egy későbbi júdai dokumentum.
Az efraimita forrásmű szerint (248) Józsefet midianita kereskedőknek, a júdai szerint
izmaelitáknak adták el fivérei. Az efraimita verzióban Rúben, a másikban Júda vette
pártfogásába Józsefet. A Genezis szövegének végleges megfogalmazása idején már
Jeruzsálem lett Izrael új központja, és Rúben eggyéolvadt Júdával; így mindkét fivér
kedvező megvilágításban jelenik meg. A kegyetlenebb tetteket és szándékokat Simeon,
Gád és Dán földtelen törzseinek rovására írták.
3. József ifjúi szépsége, az ellene elkövetett gyilkos merénylet, feltámadása a
kútból három nap után, végül az, hogy kenyeret ad egy éhező világnak - ezek a
mozzanatok József alakját a Tammúz-mítoszhoz kapcsolják. E kapcsolatot még aláhúzta
az a szokás, hogy engesztelés napján egy bakkecskét áldoztak fel; a midrás magyarázata
szerint ez vezeklés jellegű megemlékezés volt arról a bakkecskéről, amelyet a testvérek
leöltek, hogy vérével beszennyezzék József tunikáját.
4. A meséhez érdekes etikai megjegyzéseket fűztek a midrás-kommentátorok.
Jóllehet - mondták - a testvérek bosszújukat akarták kitölteni Józsefen, mégis Isten
kiválasztott eszközei voltak, mivel éppen tettük következményeként került József
Egyiptomba, ahol magas polcra emelkedett. Továbbá: Isten abból a célból rakott a kút
fenekére kígyókat meg skorpiókat, hogy József rémülten kiabáljon, s ezáltal magára
vonja a midianiták figyelmét. Rabszolgaságba jutása is isteni elrendelés volt, hogy
később Izraelt megmenthesse az éhínségtől; minthogy azonban a testvérek vétkeztek,
leszármazottaikra is rabszolgaság várt Egyiptomban. „Mivel Józsefet eladtátok
rabszolgának - mondotta nekik Isten -, az idők végezetéig mesélni fogjátok majd saját
egyiptomi szolgaságotok történetét" (Midrás Tehillim 93). Isten rendeléséből történt az
is, hogy az izmaeliták illatos fűszereket szállítottak akkor, holott egyébként rossz szagú
állatbőrökkel kereskedtek; így aztán József utazása nem volt kellemetlen. Egy midrás
még hozzáfűzi: Isten csodát téve ruhát teremtett elő, hogy József ne legyen kénytelen
meztelenül szégyenkezni az idegenek előtt. Egy másik midrás szerint Isten megáldotta
Rúbent, amiért meg akarta szabadítani Józsefet: Hóseás próféta személyében egy
rúbenitára bízta azt a küldetést, hogy bűnbánatot prédikáljon egész Izraelben. József
hiúságának, árulkodásának és tiszteletlenségének meztelenség, szenvedés és szolgaság
lett a büntetése.
5. Nem hisztériának, hanem törvénytiszteletnck kell tekinteni Jákobnak azt az
elhatározását, hogy megbünteti azt a vadállatot, amely - mint hitte - felfalta Józsefet.

Mózes ugyanis elrendelte minden olyan állat elpusztítását, amely emberhalált okozott.
Angliában 1846-ig érvényben volt a Deodand néven ismert, angolszász eredetű törvény,
amely kimondta: a korona tulajdonába megy át minden olyan állat vagy tárgy, amely
valakinek a halálát okozta, legyen az ökör, szekér, lezuhant gerenda vagy bármi egyéb. A
hatóságok az ilyen állatot vagy tárgyat eladták, és árát vagy kiosztották a szegények
között, vagy az egyháznak adták.
6. Ami az ezüstpénzt illeti, meg kell jegyeznünk, hogy ilyeneket sehol sem vertek
az i. e. VII. századnál korábban. (249)

54
József és Zulejka
a) Józsefet a midianiták Egyiptomba vitték, és ott eladták az eunuch Potifámak,

aki a fáraó élelmiszerraktárainak főigazgatója volt. Potifár hamarosan felismerte József
képességeit, megtette őt tiszttartójának, és nem bánta meg ezt a választását.
Potifárnak felesége is volt, Zulejka, aki azonban nem érezte magára nézve kö-
telezőnek a házastársi hűséget, mivel a nő természetesen gyermekre vágyik. Meg-
próbálta elcsábítani Józsefet, aki korántsem volt érzéketlen Zulejka rendkívüli szépsége
iránt, mégis elhárította az asszony közeledését, mondván: „Az én uram, a te férjed egész
háza népe fölé emelt engem, és nem tiltott meg nekem semmit, csupán azt, amit te kérsz
tőlem. Rablás és Isten ellen való vétek lenne, ha engednék."
„De ha nem élvezhetem a férjem ölelését, és ő sem az enyémet, miért volna ez
rablás?" - vetette ellen Zulejka. József látta, hogy az asszony kendővel eltakarta annak a
bálványnak a szemét, amely fölötte állt a falon. „Ezt megteheted - mondta -, de senki nem
takarhatja el Isten szemét, mert Ő mindent lát!"390
b) A kielégületlenül maradt epekedés aláásta Zulejka egészségét. Ezt hamarosan
észrevették azok az udvarhölgyek, akik látogatóba jártak hozzá, s megkérdezték tőle:
„Mi bajod van? Azelőtt mindig oly pompás egészségnek örvendtél?"
„Majd megmutatom nektek a bajom okát" - felelte Zulejka.
Lakomát készíttetett, és behívatta Józsefet, hogy felügyeljen a felszolgálás rend-
jére. A hölgyek nem tudták róla levenni szemüket, és miközben az eléjük tett gyümölcsöt
hámozgatták, valamennyien megvágták az ujjukat.
Miután József eltávozott a teremből, ezt mondta Zulejka: „Vérfoltokat látok a
gyümölcsökön! Ha ti már ily rövid gyötrelem után megvágtátok az ujjaitokat, el-
gondolhatjátok, mit szenvedek én nap mint nap!"391
c) Zulejka szavakkal és ajándékokkal igyekezett megkörnyékezni Józsefet,
minduntalan új ruhákban mutatkozott előtte, s minden alkalmat megragadott, hogy az
ifjú röpke pillantásokat vethessen meztelen keblére és combjára. Szerelmet gerjesztő
főzetekkel is próbálkozott; Isten azonban mindig figyelmeztette Józsefet, hogy melyik
kupából ne igyék, vagy melyik tálhoz ne nyúljon. Végül az asszony a fenyegetés
eszközéhez folyamodott. (250)
" Kegyetlenül megsanyargattatlak!"

„Isten megsegíti a sanyargatottakat" - felelte József.
„Éhen halatlak"
„Isten táplálja az éhezőket!"
"Tömlöcbe vettetlek!"
„Isten megszabadítja a fogságban sínylődőket."
„Porba kényszerítlek!"
„Isten felemeli a megalázottakat."
„Kitépetem a szemedet!"
„Isten látóvá teszi a vakot."392
390 Genezis 37, 36; 39, 1-9.; Gen. Rab. 1031, 1064-68.
391 Tanchúmá Vajéseb 5; Széfer Ha-jásár 159-60; vö. Korán XII. 30-33.
392 B. Jómá 35b; József testamentuma IX. 5; Gen. Rab. 1075-76; stb.

d) „Akkor kell megtörnöd az ellenállását, amikor egyedül vagy vele - tanácsolták
udvarhölgy-barátnői Zulejkának. - Elvégre ő is olyan férfi, mint bárki más, és bájaidnak
képtelen lesz sokáig ellenállni. Egészen bizonyos, hogy máris viszonozza
szenvedélyedet."
Zulejka megfogadta a tanácsukat. Másnap reggel felé beosont József hálószobájába, és
hirtelen rávetette magát. József felriadt, kitépte magát az asszony öleléséből, és
otthagyta feküdni az ágyon. Zulejka kétségbeesetten zokogta: „Volt-e valaha az
életedben ilyen szép nő, aki így feltárta előtted emésztő szerelmét? Miért vagy ennyire
érzéketlen? Miért félsz a gazdádtól? A fáraó életére mondom, nem lesz semmi
bántódásod! Csak légy nagylelkű hozzám, gyógyíts ki nyomorúságomból! Haljak meg a te
ostoba aggályoskodásod miatt?"393
e) A Nílus áradását abban az esztendőben is, mint máskor, hárfák zenéjével,
dobszóval és vidám tánccal köszöntötték. Potifár egész háza népe is kivonult az ün-
nepségre. Nem maradt otthon más, csak Zulejka, aki gyengélkedésre hivatkozva
mentette ki magát, József, aki a számadásaival volt elfoglalva, meg néhány kapuőrző.
Amikor minden elcsendesedett, Zulejka belopózott Józsefhez, megragadta és letépte róla
a ruhát, s szenvedélyesen felkiáltott: „Édesem, végre egyedül vagyunk! Élvezz engem, ne
félj semmitől!" József azonban meztelenül elmenekült előle. Zulejka ezt a megaláztatást
már nem bírta elviselni. Sikoltozva hívta a kapuőröket, akik fegyveresen berohantak. „A
gazdátok csak a mi gyalázatunkra adott hivatalt ennek a hitvány héber rabszolgának! -
lihegte. - Meg akart erőszakolni a nyomorult, de amikor kiáltottam, elfutott, még a
ruháját is itt hagyta."
Amikor Potifár hazatért, neki is ugyanezt mondta Zulejka. Potifár felbőszült, és a királyi
börtönbe záratta Józsefet. Ez Isten büntetése volt, mivel József még mindig nem tanulta
meg, hogy kerülje a fényűzés és a cicomázkodás vétkeit, amelyek ismét bajba sodorták.
Némelyek szerint maga Potifár bolondult bele Józsefbe, és féltékeny volt Zulejkára.394
f) József ügye egy papi bíróság elé került. A főbíró mindkét fél meghallgatása után
kijelentette, hogy látni akarja József ruháját. Amikor odavitték neki, felemelte, (251) s
így szólt: „Ha úgy történt az eset, amint Zulejka úrnő állítja, vagyis ez a rabszolga meg
akarta őt erőszakolni, de sikoltozására elfutott onnan, s a hölgy letépte róla a ruhát, hogy
bizonyítéka legyen ellene - nos, akkor a szakadásnak hátul kell lennie. Ha viszont azért
tépte le róla a ruhát, hogy - amint a vádlott állítja - felkorbácsolja kéjvágyát, ebben az
esetben a szakadást a ruha elülső részén fogjuk találni." A bírák megvizsgálták a ruhát,
és mind megállapították, hogy a szakadás elöl van. Mivel azonban nem akartak Zulejka
nevén foltot ejteni, Józsefet még tíz évre visszaküldték a börtönbe, meghagyván a
börtönfelügyelőnek, hogy enyhébben bánjon vele, mint a többi fogollyal.6395
1. Ugyanez a történet megtalálható a Biadikéról és Phrixoszról, az Anteiáról és

Bellerophónról, a Phaidráról és Hippolütoszról szóló görög mítoszokban. De ezekben a
férfi azért utasítja vissza a nő felajánlkozását, mert iszonyodik a vérfertőzés bűnétől. A
Biadikéról és Phrixoszról szóló történet a boiótiai Kadmeiából való, ahol egy importált
kánaánita mítosznak volt a bevezető része (1. 35. 5). A másik kettő a Korinthoszi-öböl
környékéről származik, ahol erős volt a nyugati sémita befolyás (1. 39. 1). További

394 Genezis 39, 10-20.; Gen. Rab. 1054-55, 1071-73; Széfer Ha-jásár 157; Tanchúmá Vajéseb 9.

verziókat találtak Thesszaliában, továbbá Tenedosz szigetén, ahol Melkart föníciai isten
kultusza honosodott meg. Legkorábbi írásba foglalása A két fivér történetében található.
Ebből az egyiptomi meséből származik Ábrahám, Sára és a fáraó mítosza (1. 26),
Ábrahám, Sára és Abimélek mítosza (1. 30), valamint Izsák, Rebeka és Abimélek mítosza
(1. 37).
2. Potifár felesége névtelen volt midaddig, amíg a Széfer Ha-jásár el nem nevezte
Zulejkának; József testamentumában (XII. 1; XIV. 1 stb.) „a Mófból való asz-szony" néven
fordul elő.
A Genezis sovány elbeszélésének legjelentősebb midrás-feldolgozása emlékeztet
Ovidiusnak arra a költeményére, amelyben Phaidra szenvedéseit írja le (Heroides IV. 67
és köv.). Zulejkát egyáltalán nem ítéli el, mivel egy asszonynak az a kötelessége, hogy
gyermekeket szüljön. Ha Józseftől történetesen ikrei születtek volna, nyilván éppúgy
felmagasztalják, mint Thámárt (1. 51. 5). Isten azonban egy másik egyiptomi nőt
választott ki arra, hogy Józsefnek fiakat szüljön. Egy midrás szerint Zulejka félreértett
egy horoszkópot, amely azt jövendölte, hogy Józsefnek híres és dicső ivadékai lesznek
egy Potifár háza népéhez tartozó asszonytól - a jóslat (252) ugyanis nem Zulejkára,
hanem Aszenáthra vonatkozott (1. 49. h, 9). József válaszai Zu-lejka fenyegetéseire
bibliai idézetek.
3. Az az ünnep, amely lehetővé tette Zulejkának, hogy egyedül maradjon Józseffel,
vagy „a Nílus fogadása", más néven „Izisz sírásának éjszakája" volt (június 20.) vagy
pedig az Újév (július közepén), amikor az égbolton újra megjelenik a Sirius, s a folyam
Közép-Egyiptomban eléri legmagasabb áradási szintjét. Olyankor nagy ceremóniák
közepette vízre bocsátották „az emelkedő víz bárkáját".
4. A héber mítoszok számos olyan anekdotát tartalmaznak, amelyek a bírák
éleselméjűségét hangsúlyozzák; gondoljunk például Salamonra, aki a két prostituált
ügyében derítette ki az igazságot (Királyok I. könyve 3, 16. és köv.), vagy Dánielra, aki
megvédte Zsuzsannát a hazug vének ellen (Zsuzsanna 5, 45. és köv.). József tépett ruhája
is ilyen történet. Egy másik midrás viszont megfordítja a bírói érvelést: ha - úgymond -
hátul szakadt el a ruha, az annak a bizonyítéka, hogy Zulejka elkeseredetten vissza
akarta rántani a menekülni igyekvő Józsefet; ha pedig elöl van a szakadás, az az asszony
állítását igazolja, mivel dulakodni kezdett a rátámadó férfival, s közben szakította el a
ruháját.
5. Azt a látszólagos képtelenséget, hogy egy eunuchnak felesége volt, egy midrás
így magyarázza: Potifár fajtalankodni akart Józseffel, s ezért Isten megfosztotta
férfiasságától. Ez a magyarázat fölösleges - a fáraó ily magas rangú hivatalnokának
társadalmi okokból szüksége volt feleségre. Ilyen steril házasságok meg voltak engedve
Rómában is, Juvenalis idején: ducit uxorem spado tener.
6. Potifár valószínűleg a fáraó főhóhéra volt, nem pedig az élelmiszerraktárak
vezetője (l. 55.1). (253)

55
József a börtönben
a) Isten gondot viselt Józsefre a királyi börtönben, ahol a felügyelő hamarosan

megetette őt helyettesének. Így történt, hogy amikor a fáraó főpohárnokát és fősü-
tőmesterét abba a börtönbe zárták, József felügyelt rájuk. Hogy mi volt a vád e két férfiú
ellen, nem tudni pontosan. Némelyek szerint légy került a fáraó boroskupájába, és
timsódarabkákat találtak a királyi asztalra felszolgált kenyérben. Mások úgy mondják,
hogy azzal vádolták a két embert, hogy cinkosok voltak egy merényletben, amelynél el
akarták csábítani a fáraó leányát.
Egy éjjel mindketten különös dolgokat álmodtak, amelyek még reggel is erősen
foglalkoztatták elméjüket. „Sajnos, uram - panaszkodtak Józsefnek —, itt nincs álomfejtő,
aki megmagyarázná álmainkat."
„A megfejtés nem Isten dolga-e, akinek én a szolgája vagyok? Mondjátok el,
kérlek, nekem" - mondta erre József.
Akkor a főpohárnok elmesélte az álmát: „Szőlőtőkét láttam, amelynek három ága
volt. Az ágakon bimbók sarjadtak, azokból virágok nyíltak, a virágokból szőlőfürtök
formálódtak, és meg is értek. Jobb kezemben tartottam a fáraó serlegét. Bal kezemmel
abba préseltem a szőlő levét, majd átnyújtottam neki."
József tüstént megmagyarázta az álmot: „Mindegyik ág egy napot jelent. Három
nap múlva a fáraó megbocsát neked, és visszaadja főpohárnoki tisztségedet. Amikor ez
beteljesedik, kérlek, emlékezz meg rólam, és hívd fel ügyemre a fáraó figyelmét. Nemes
vérből származom, de bizonyos izmaeliták elhurcoltak apáim földjéről, eladtak
rabszolgának, és most hamis vád miatt be vagyok börtönözve."
„Minden bizonnyal megteszem, amit kívánsz" - fogadkozott a főpohárnok.
A fősütőmester, akit a hallottak nagyon megnyugtattak, erre szintén elmesélte az álmát:
„Három egymásra rakott kenyereskosarat vittem a fejemen. A felső kosárban mindenféle
sütemény és édesség volt a fáraó asztalára. Hirtelen sok madár csapott le, és felfalt
mindent."
József kijelentette: „Három nap múlva a fáraó lefejeztet, és testedet egy fára akasztatja,
hogy felfalják a kányák."
Három nappal később a fáraó születésnapját ünnepelte fényes lakomával. Ez alkalomból
a főpohárnokot visszahelyezte hivatalába, a fősütőmestert pedig lefejeztette. A
főpohárnok azonban megfeledkezett Józsefnek tett ígéretéről.396 (254)
b) Három hónap elteltével Zulejka meglátogatta Józsefet. „Meddig kell még
börtönben tartanom téged? - mondta neki. - Légy a szeretőm, és én tüstént szabaddá
teszlek."
„Megesküdtem Isten előtt, hogy sohasem leszek a szeretőd!" — válaszolta József. Zulejka
ekkor kínzásokkal meg súlyos bilincsekkel fenyegetőzött, de hasztalan. Isten
mindazonáltal két évvel meghosszabbította József fogságát, mivel nem tőle, hanem a
főpohárnoktól kérte kiszabadítását.397
*
1. Zulejkának József iránti szerelme júdai hozzáadás; nyilván így akarták meg-
magyarázni a „börtönben" szó téves értelmezését. A régebbi efraimita elbeszélésben
396 Genezis 39, 21-40, 23.; Gen. Rab. 1078-79; Széfer Ha-jásár 167.
397 Széfer Ha-jásár 105; Tanchúmá Vajéseb 9.

József gazdája, Potifár a királyi börtön kormányzója, aki a főpohárnokot és a
fősütőmestert József felügyelete alá helyezi. József tehát nem rabként, hanem
egyszerűen mint porkoláb volt „börtönben".
2. Néhány midrás-kommentátor túlságosan efemer jellegűnek vélte József
álomfejtéseit. Ezért az említett álmokhoz más, építőbb és tanulságosabb magyarázatokat
konstruáltak, amelyeket - mondták - József nem beszélt el, hanem megőrzött magának.
Így a szőlőtőke a világot jelentette; a három ág Ábrahámot, Izsákot és Jákobot; virágai a
patriarchák feleségeit; érett fürtjei a tizenkét törzset. Egy másik változat szerint a
szőlőtőke nem más, mint a Törvény; három ága Mózes, Áron és Miriám; virágai Izrael
Gyülekezete; fürtjei az egyes nemzedékek megigazult lelkei. Egy harmadik változatban a
szőlőtőke Izrael; három ága a három főünnep; bimbói Izrael törzsi szaporulata
Gósenben; virágai a szolgaságból való szabadulás; fürtjei pedig Exodus (kivonulás),
amelytől a fáraó üldöző hadai tántorogni fognak, mint a részegek. Hasonlóképpen a
főpék három kosara a babilóniai, méd és görög királyságokat jelenti, amelyek majd
elnyomják Izraelt (1. 28. 5). A legfelső kosár (a negyedik, nem a harmadik) Rómát
jelképezte, amelynek gazdagságát és paráznaságát angyalok fogják megsemmisíteni,
amikor majd eljön a Messiás.
3. A XII. században, Jemenben kompilált Midrás Ha-gádól szerint a madár, amely
a főpék kosarából evett, a Messiást jelképezi, aki majd megsemmisíti az Izraelt elnyomó
királyságokat. A középkori kabbalisták továbbfejlesztették, bővítették ezt a
szimbólumot. Az Éden kertjének leírása című, talán a XI. században keletkezett műben,
valamint a Zóharban a Belső Csarnok vagy a Paradicsom, ahol a Messiás lakozik, „a
madár fészke" néven szerepel. (255)

56
József alkirály lesz
a) Két évvel később a fáraó azt álmodta, hogy a Nílus partján állt; a folyamból hét
kövér, csillogó szőrű tehén gázolt ki, és legelni kezdte a papiruszcserjéket. Később hét
sovány, szánalmas külsejű tehén jött elő, ezek azonban legelés helyett mohón felfalták
kövér testvéreiket, szarvastul, patástul, szőröstül-bőröstül. A fáraó borzadva riadt fel.
Mikor megint elaludt, ismét álmot látott: egyetlen gabonaszárból hét kövér, tömött
kalász sarjadt ki; mellette egy másikból szintén hét kalász nőtt ki, de ezek satnyák
voltak, a keleti szél kiszárította őket; a hét satnya kalász azután elnyelte a kövéreket.
Reggel a fáraó maga elé hívatta álomfejtőit, és elbeszélte nekik mindazt, amit
álmodott. A magyarázataik azonban nem elégítették ki. Az álomfejtők ilyeneket mondtak
neki: „A hét kövér tehén azt jelenti, hogy hét szép leányt fogsz nemzeni; a hét sovány
pedig azt, hogy valamilyen betegségben halnak meg valamennyien. A hét kövér kalász
azt jelenti, hogy meghódítasz majd hét nemzetet; az aszott kalászok pedig azt, hogy
utána fel fognak lázadni."398
b) Amikor Merőd, a főpohárnok látta a fáraó kedvetlenségét, hirtelen eszébe ju-
tott József. Merőd nem volt hálátlan ember, sokszor foglalkoztatta őt József ügye, sőt
még csomókat is kötött a kendőjére, emlékeztetőül; csak az volt a baj, hogy valahányszor
a fáraó színe elé járult, mindig elfelejtette, hogy mit jelentenek azok a bogok. Ez Isten
akaratából történt így, aki halogatta a dolgok kifejletét, amíg arra az idő meg nem érik.
Most azonban Merőd elmondta a fáraónak, hogy József milyen pontosan ismeri az álmok
jelentését, és kegyelmet kért számára. A fáraó megparancsolta: vezessék elébe Józsefet,
akit erre gyorsan megborotváltak, illő ruhákba öltöztettek, s bevittek a királyi
tanácsterembe.
„Úgy mondták nekem - kezdte a fáraó -, hogy értesz az álomfejtéshez."
„Nem én fejtem meg az álmokat - felelte József -, az Élő Isten szól általam, és
figyelmezteti a fáraót arra, ami javára szolgál."
A fáraó elmondta álmait, s még azt is megjegyezte, hogy miután a sovány tehenek
felfalták a kövéreket, éppoly éheseknek látszottak, mint azelőtt.
„Isten két azonos jelentésű álmot küldött a fáraónak - mondta József. - A hét kövér
tehén meg a hét tömött kalász esztendőket jelent, a sovány teheneken meg az üres
kalászokon szintén éveket kell érteni. Hét bőséges év után hét olyan ínséges év fog
következni, hogy a bőség ideje teljesen feledésbe merül. A fáraó második álma (256)
megerősíti az elsőt, és azonnali cselekvésre int. Isten ily módon tanácsolja a fáraónak,
hogy szemeljen ki megbízható alkirályt, olyat, aki eredményesen meg tud birkózni az
elkövetkező nehéz időkkel. Ez utasítsa hivatalnokait, hogy a hét bőséges esztendő alatt
szedjék be az országban termett gabona és a hüvelyesek egyötödét. Ezt a fölösleget
minden tartományi városban királyi magtárban kell tárolni a fáraó pecsétje alatt,
tartalékként az ínséges esztendőkre."399
c) Az egész udvar meg volt győződve, hogy József a színtiszta igazságot mondta.
„Hol találhatnék én még egy ilyen embert, aki így követné az Élő Isten parancsait?" -
kérdezte a fáraó. Mindenki hallgatott. Ekkor a fáraó az alábbi szavakat intézte Józsefhez:
„Mivelhogy Isten mindezeket néked jelentette meg, nem kell tovább keresgélnünk.
398 Genezis 41, 1-8.; Gen. Rab. 1093.

399 Genezis 41, 9-36; Gen. Rab. 1085, 1086, 1094; Tanchúmá Miqéc 3; Széfer Ha-jásár 174.

Kinevezlek alkirályommá egész Egyiptom felett, és bármilyen parancsokat adsz a
népnek, azok egyben az én parancsaim is lesznek. Magamnak csak a fáraói méltóságot
tartom meg, amely magasabb a tiédnél."
Ezzel a fáraó lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűjét, és József ujjára vonta;
megajándékozta egy királyi vászonköténnyel, és aranyláncot akasztott a nyakába. Majd
ünnepélyesen kijelentette: „A Cafenát-Pahneákh nevet adom neked (aminek az a
jelentése: általa az Élő Isten beszél), és birodalmamban senki se merje kezét felemelni
vagy lábát mozdítani a te engedélyed nélkül!" A fáraó pompás díszkocsit is ajándékozott
neki, amelynél csak a sajátja volt szebb. A nép „Abrékh"-nak nevezte Józsefet, s ő
uralkodott egész Egyiptomon, bár még csak a harmincadik életévében járt. Megbízottai
felvásárolták a terményfelesleget, és felhalmozták a tartományi magtárakban.400
d) József szerényen elhárított minden dicséretet, kijelentvén, hogy bölcs szavait
és tetteit Isten sugallta. Ha pedig fiatal egyiptomi nők a szépségét csodálták, sze-
mérmesen lesütötte szemét. Isten ezért hosszú élettel, gazdagsággal jutalmazta, és
olyan különleges képességgel ruházta fel, amelyet leszármazottai is örököltek:
semmiféle szemmel verés nem árthatott neki.401
e) A fáraó kegye folytán József feleségül vette Aszenáthot, aki Potiferának, On
papjának volt a leánya. A házasságból két fiú született. Az elsőnek József a Manasse nevet
adta, mondván: ,Elfelejteté velem Isten minden én vesződségemet és az atyámnak egész
házát." A másodikat Efraimnak nevezte el, mondván: Megszaporított engem Isten az én
nyomorúságomnak földén!"402
f) Némelyek szerint Aszenáth József nővérének, Dínának volt a fattyúgyermeke,
akit Zulejka és Potifár (akit ők Potiferával azonosítanak) örökbe fogadott. Aszenáth -
mondták - azzal vádolta Zulejkát Potifár előtt, hogy hazudott, erre Potifár feleségül adta
őt Józsefhez annak elismeréseképpen, hogy József nem tett semmi rosszat.
Mások tagadják, hogy Potifera azonos Potifárral, Aszenáth pedig Dína azonos
nevű leányával, és úgy mesélik, hogy a fáraó legidősebb fia versengett Józseffel Aszenáth
szerelméért.403 (257)
1. E mítosz történeti magva valószínűleg az, hogy a 18. dinasztiához tartozó III.
Amenhotep és IV. Amenhotep fáraó uralkodása alatt fényes karriert futott be egy
Janhamu nevű, sémita származású hadvezér, aki a Tell el-Amarna-i levelek tanúsága
szerint Jarimúta (vagy Jármuth - Józsua 12, 11.) magtárainak főfelügyelője és Egyiptom
palesztinai birtokainak kormányzója volt. Egyébiránt nem ő volt az első palesztinai, aki
magas méltóságot ért el a fáraók birodalmában: III. Thutmoszisz fegyverhordozója,
Meri-Ré és ennek fivére, Uszer-Min pap amorita volt; és később Merneptah fáraónak a
kánaánita Ben Matana lett a főhivatalnoka. A fent említett Janhamunak volt egy magas
rangú kollegája, Dudu; a név héber formája - Dódó, Dodó, Dodi, Dodai - előfordul a
Bibliában (Sámuel II. könyve 23, 9., 24.; Bírák 10, 1. stb.). Lehetséges, hogy ez az ember
is héber volt. A Tell el-Amarna-i levelek között van egy dokumentum, amelyben a szíriai
hatóságok fegyveres segítséget kérnek IV. Amenhoteptól; megemlítik benne, hogy
Janhamu ismeri a körülményeiket. Ribaddi, Gebal [Büblosz] királya arra kéri a fáraót,
400 Genezis 41, 37-46.

401 Gen. Rab. 1268-69; Num. Rab. 14. 6; Tanchúmá Buber Num. 44; PRE, 39. fej.; Mid. Ha-gádól Gen. 628-
29; Targ. Jer. Gen. 39, 22.
402 Genezis 41, 50-52.
403 Origenes: Catena Nicephori I. 463; Aszenáth imája.

mondja meg Janhamunak: „Ribaddi a te fennhatóságod alatt áll, és bármi rosszat tesz
neki az amoriták királya, az neked is árt." Ribaddi később azt kéri a fáraótól, hogy
Janhamut egy sereggel küldje a segítségére. Janhamu vitte az egyiptomi udvarba az
akkor még gyermek Jakhtirit, aki később Joppe és Gáza katonai parancsnoka lett;
valószínűleg honfitársak voltak. Lehetséges, hogy Janhamu rabszolgaként került
Egyiptomba; a Tell el-Amarna-i levelekből tudjuk, hogy szíriaiak és palesztinaiak néha
eladták gyermekeiket gabonáért Jarimútában.
2. A Genezis szerint a fáraó „vászon[gyolcs]ruhákat" adott Józsefnek. Mivel
azonban ez nem tekinthető különleges megtiszteltetésnek, nyilván a királyi kötényre, a
senditre kell gondolnunk.
3. Annak sem volt semmi akadálya, hogy a fáraó valamelyik miniszterét alkirállyá
tegye. Tudjuk például, hogy „a fáraó alakmása" néven említett Ptahhotep (i. e. 2500
körül) időnként helyettesítette távollevő urát; olyankor valamennyi királyi titulust
használta, és a Nagy Pecsét is nála volt. A „magtárak főfelügyelője" tisztség, bár
rendszerint különválasztották az alkirályi méltóságtól, eléggé fontos volt ahhoz, hogy
királyi hercegek töltsék be. Az említett Ptahhotepnak tulajdonított bölcs mondások
között szerepel az az intelem, hogy a magtárakat mindig jól fel kell tölteni, mert csak így
lehet megküzdeni az ínséges esztendőkkel. Egy ilyen (258) éhínségről emlékezik meg
egy felirat abban a bení-hasszáni sziklasírban, ahová a Középbirodalom korában Amene
herceget temették. Amene - közli a sírfelirat - ennél az éhínségnél még idejében
gondoskodott kellő mennyiségű élelem felhalmozásáról, és később sem hajtotta be a
parasztoktól az elmaradt terményadókat, amikor a Nílus jóvoltából gazdag búza- és
árpatermést takarítottak be. A 17. (hikszosz) dinasztia korában élt Baba nevű előkelő
személyiség sírjában (El-Kabnál) egy felirat szintén megemlít egy ínséges periódust,
amely több évig tartott. Egyes történészek szerint ez volt a József idején kitört éhínség; a
Genezisben elbeszélt történet azonban a hikszosz periódusnál vagy korábbi, vagy
későbbi dátumot tükröz.
4. József mint alkirály feleségül veszi a napisten egyik papjának leányát, és a fáraó
elfogadja József monoteisztikus vallását - ez a két körülmény IV. Amenhotepra enged
következtetni, a merész vallási reformerre, aki csak Átont, a napkorongot imádta, nevét
Ekhnátonra változtatta, és új székvárost építtetett Tell el-Amarnában.
5. Néhány kutató szerint József titulusa, amelynek sem a héber, sem az egyiptomi
nyelvben nincs értelme, eredetileg ez lehetett: Cafnto-Pa'anchi („az élet táplálója").
Abrékh nem egyiptomi szó, viszont emlékeztet az asszír-babilóniai abaraku-ra, a
legmagasabb rangú méltóságok címére, amelynek jelentése „Istentől áldott". Aszenáth
neve talán Anheszáton volt; így hívták Ekhnaton leányát. Ekhnaton idején Áton
főpapjáról tudjuk, hogy Meri-Ré volt a neve; a mítoszban talán ezért szerepel helyette
Potifera, mert összekeverték Potifárral, József gazdájával.
6. A mítoszt szépítgető midrások többsége csak üres cifrázat, s nincs összefüg-
gésben magával a történettel. Az egyik például elmeséli, hogy a fáraó trónjához hetven
lépcső vezetett, az uralkodó színe előtt tisztelgő hercegek meg követek annyi
lépcsőfokra hágtak fel, ahány nyelvet tudtak: Bábel tornyának összedőlése után ugyanis
hetven nyelv keletkezett (l. 22. h). József, akit Isten megajándékozott azzal, hogy minden
nyelven tudott, felment mind a hetven lépcsőfokon, s leült a fáraó mellé. Egy másik
midrás szerint József sikeres hadjáratot vezetett a „tarsisi emberek" ellen, akik
megtámadták az izmaelitákat. Tarsis Dél-Spanyolország vagy talán Szardínia volt; a
midrás azonban az aranytermelő Havila földjével azonosítja, mivel Salamon tarsisi hajói
aranyért keltek útra. (259)

57
Az éhínség
a) Hét kövér esztendő után valóban hét évig tartó éhínség következett. Amikor a
lakosság teljesen kifogyott a gabonából, József megnyittatta a királyi magtárakat, és
gabonát adott el a népnek. Minden tartományi városban nagy mennyiségű gabonát és
hüvelyes terményeket halmozott fel, s ezeket a termőföld porával keverte össze, mivel
tudta, hogy ez az egyetlen biztos védekezés a kukac és a penész ellen. Az egyiptomiak
nem tettek ilyen óvintézkedéseket, ezért az ő saját készleteik hamar megromlottak.
Az éhínség Egyiptom határain túlra is elharapózott, s József rengeteg pénzt
gyűjtött össze abból, hogy gabonát adott el araboknak, kánaánitáknak, szíreknek és
másoknak. Tisztviselőinek a következő rendelkezést adta: „A fáraó és az ő alkirálya
nevében! Minden idegen, aki gabonát akar vásárolni, személyesen jöjjön. Amelyikükről
kiderül, hogy nem saját szükségletére, hanem viszonteladás végett vett gabonát, azt
halállal kell büntetni. Mindenki csak egy málhás állattal jöhet, és a gabona átvételét a
saját, valamint apja és nagyapja nevének aláírásával kell elismernie." Azt is
megparancsolta embereinek, hogy mindennap állítsák össze a vásárlók névsorát. Tudta,
hogy előbb-utóbb a bátyjai is jelentkezni fognak, és azonnal tudomást kívánt szerezni
megérkezésükről.404
b) Amikor az egyiptomiaknak már nem volt több pénzük, József lábasjószágért
adott el nekik gabonát. Ily módon idővel minden nyáj és csorda a fáraó tulajdona lett.
Majd a földjüket, végül saját magukat ajánlották fel az egyiptomiak Józsefnek fizetség
fejében. Így a fáraó egész Egyiptom egyedüli tulajdonosa lett, és az embereket kénye-
kedve szerint költöztethette egyik városból a másikba, mivel most már mindenki a
rabszolgához lett hasonló. Csupán a papság tartotta meg földjét és szabadságát.
A harmadik esztendőben József vetőmagot osztatott ki, s arra kötelezte a parasz-
tokat, hogy azontúl minden termés egyötödét szolgáltassák be a fáraónak.405
c) Amikor Jákob meghallotta, hogy Egyiptomban gabonát lehet vásárolni, el-
küldte a fiait, hogy vegyenek, amennyit tudnak. Csak Benjámint tartotta otthon,
mondván: „Netalán veszedelem érhetné."
Útra készülődő fiait pedig ezekkel az intelmekkel bocsátotta el: „Amikor Egyip-
tomba értek, minél kevesebb embernek mondjátok el, hogy gabonát akartok vásárolni!
Viselkedjetek alázatosan, húzódjatok meg szerényen, kerüljétek az irigy (260)
tekinteteket! Különböző kapukon lépjetek be a fáraó városába, és senki se lásson ben-
neteket beszélni." A testvérek megfogadták az atyai intelmeket, és azokhoz szabták
viselkedésüket. De amikor megvették a gabonát, az idegenek aznapi névsorából József
még azon az estén megtudta, hogy ott vannak, és értük küldött. Emberei a prostituáltak
negyedében találták meg őket; az ott lakó rabszolga-kereskedőknél kérdezősködtek
elveszett öccsük után, mivel furdalta őket a lelkiismeret.406
d) Mikor József elé vezették a testvéreket, ők arcra borultak előtte. József tolmács
révén nyersen rájuk förmedt: „Honnan jöttetek, és mi dolgotok vagy itt?"
404 Genezis 41, 53-57.; Gen. Rab. 1105, 1122-23; Tanchúmá Buber Gen. 194; Széfer Ha-jásár 182-84; PRE,
39. fej.
405 Genezis 47, 13-26.
406 Genezis 42, 1-5.; Gen. Rab. 1109, 1121-23; Tanchúmá Buber Gen. 193-94, 202; Targ. Jer. Gen. 42, 5.;
Mid. Ha-gádól Gen. 635; Széfer Ha-jásár 184-85.

„Kánaán földjéről jöttünk, eleséget venni."
„Kémek vagytok!"
„Könyörgünk, urunk, hidd el, amit mondunk. Nem vagyunk kémek, hanem tisz-
tességes dologban járó, becsületes emberek."
„Ha azok vagytok, akkor miért jött mindegyikőtök más kapun ebbe a városba? És
tisztességes ember létetekre miért időztetek oly sokáig a parázna nők negyedében?"
„Atyánk tanácsolta, hogy más és más kapun lépjünk a városba - válaszolta Júda. -
A parázna nők negyedébe pedig azért mentünk el, hogy bizonyos jószágunk felől
tudakozódjunk, amely elveszett."
„Nyilván katonák vagytok. A fáraó ellenségei küldtek ide, hogy kifürkésszétek és
megjelentsétek Egyiptom védőműveit."
„Biztosítom Kegyelmességedet, hogy mi mindnyájan egyetlen héber atya fiai
vagyunk, aki Kánaánban lakik - mondta Júda. - Eredetileg tizenketten voltunk testvérek,
de az egyik meghalt. A legfiatalabbik pedig otthon maradt."
„Úgy léptetek ebbe a városba, ahogyan a feslett erkölcsű ember legelteti szemét
más feleségének meztelenségén - jelentette ki József, majd ezüst jós-kupájába pillantva
így folytatta: - Ebben a kupában azt látom, hogy közületek ketten valamikor
lemészárolták egy erődített város lakóit. Még azt is látom, hogy együttesen utazó
kalmároknak adtátok el egy közeli rokonotokat. A fáraó életére mondom, addig el nem
eresztelek titeket, amíg nem látom legfiatalabb testvéreteket! Egyikőtök hozza el őt ide,
hogy megbizonyosodjam: igazat szóltatok-e. A többit addig börtönbe záratom."
El is vitette testvéreit egy börtönbe, de a harmadik nap estéjén maga elé hozatta
őket, s így szólt hozzájuk: „Mivel az én Istenem könyörületes, és híveitől is irgalmasságot
követel, csak egy túszt tartok itt. A többiek szabadon hazavihetik gabonájukat. De ha
visszatérnek, hozzák magukkal legfiatalabb testvérüket."
A testvérek, akik természetesen nem sejtették, hogy József tud héberül, suttogva
ezt mondogatták egymásnak: „Íme, itt a büntetésünk, amiért cserbenhagytuk Józsefet,
amikor a kút fenekéről könyörgött nekünk!"
Rúben ezt mondta a többieknek: „Avagy nem mondtam-e nektek, hogy ne vét-
kezzetek a gyermek ellen, de ti nem hallgattatok rám. Most rajtunk keresik a vérét!"
(261)
Szavaik annyira megindították Józsefet, hogy visszavonult, és szabad folyást engedett
könnyeinek. Majd megmosva arcát, visszatért és megparancsolta, hogy Simeont
kötözzék meg. A többieket szabadon engedte. Előzőleg azonban titkos parancsot adott
embereinek: amikor megtöltik a zsákokat gabonával, az érte kapott pénzt rejtsék az
egyes zsákok szájába.407
e) Amikor a testvérek egy határ menti fogadóba érkeztek, egyikük kiment a
málhás állatokhoz, hogy némi gabonát adjon nekik. Kinyitotta zsákját, és a gabona között
megtalálta pénzét. Rohant a többiekhez, elújságolta a dolgot, mire azok rémülten
kiáltottak fel: „Micsoda ez, amit Isten cselekedett velünk?"
Hazaérve elmondták Jákobnak viszontagságaikat. „Megfosztotok engem gyer-
mekeimtől - mondta atyjuk. - József nincsen, Simeon nincsen; Benjámint is elviszitek?
Ennyi fájdalmat már nem lehet elviselni."
„Két tulajdon fiamat hagyom nálad kezesként! - kiáltotta Rúben. - Öld meg őket,
ha Benjámin nélkül térek vissza!"
407 Genezis 42, 6-25.; Gen. Rab. 1124; Tanchúmá Buber Gen. 203; Széfer Ha-jásár 186.

Jákob így válaszolt: „Benjámin az én szeretett Ráchelemnek egyetlen életben
maradt fia. Ha valami történnék vele az úton, lelkem bánatosan szállna alá a Verembe...
Nem engedem, hogy elvidd!"408
1. József arra kötelezte az egyiptomiakat, hogy termésük ötödét szolgáltassák be a

fáraónak - ez a motívum mitikus tekintélyt ad annak a szokásjognak, amely a Közép-
Keleten sok helyütt ma is megvan bérlő parasztok és feudális földesurak között.
Egyiptomban valószínűleg a hikszosz hódítók intézményesítették, IV. Amenhotep előtt
két vagy három évszázaddal. Egyedül a papok élveztek adómentességet.
2. A midrások a legkülönfélébb részletekkel hímezték ki ezt a mítoszt. Az
egyikben például József ragaszkodik mindazon egyiptomiak körülmetéléséhez, akik már
csak a testükkel fizethettek a gabonáért - ámde a körülmetélés ősidők óta szokás volt
Egyiptomban. József porral keverte a gabonát, amit a midrás leleményes módon azzal
menteget, hogy romlást megelőző óvintézkedésről van szó - ez a mozzanat talán a
középkori molnárok hamisítási manipulációinak reminiszcenciája. Egy másik midrás
szerint József a saját családja gazdagítására tette félre a fáraó nevében összeharácsolt
hatalmas nyereségeket; ez - úgymond - jámbor cselekedet (262) volt tőle, viselkedését
menti az, hogy később Isten maga parancsolta Izrael fiainak: „Fosszátok ki Egyiptomot!"
(Exodus 3, 22.).
3. A testvérek az elbeszélés szerint azért mentek el érdeklődni a prostituált
negyedbe, mivel arra gondoltak, hogy Józsefet, aki csinos fiú volt, talán egy szodomita
bordélyházba adták el. Jákob tanácsai - éppen úgy, mint korábban az a fortélya, hogy
nyájait két táborra osztotta, és az Ézsaunak ajándékba küldött nyájakat nem egyszerre
indította el (1. 47. a) - mintegy figyelmeztetésül szolgáltak a diaszpórában élő zsidók
számára: rendkívül nagy óvatosságra és ügyes színlelésre van szükség, amikor pogány
hatalmasokkal van dolguk.
4. A Genezis összeszerkesztői nem javították ki Jákobnak azt a megjegyzését,
hogy lelke alászáll a Verembe. Így hát Jákob sem hisz erősebben a feltámadásban, mint
Ézsau (1. 38. 5, 40. 3 és 61. 4-5).
5. Plinius feljegyzése szerint Anubisz, az egyiptomi Hermész kultuszában
használtak ezüstből vert jós-serlegeket. Az edény fenekére az isten képmása volt vésve.
A jós megtöltötte vízzel a serleget, valamilyen apró tárgyat ejtett bele, majd figyelte,
hogy a víz fodrozódása milyen látszólagos változásokat idéz elő az isten arcvonásain. A
talmudisták szerint az ilyen serlegeknek jóstehetségű védőangyalaik (száré ha-kósz)
vannak. (263)
408 Genezis 42, 26-38.

58
A testvérek visszatérése
a) Hamarosan elfogyott az a gabona, amelyet Jákob fiai hoztak Egyiptomból.

Jákob ekkor azt mondta nekik, hogy menjenek ismét, és vegyenek még.
„De a fáraó alkirálya megtiltotta nekünk, hogy Benjámin nélkül térjünk vissza -
felelte Júda. - Ha nem engeded őt velünk, itthon kell maradnunk, és akkor éhezhetünk."
„De hát miért voltatok olyan ostobák, miért mondtátok el, hogy van egy öcsétek?"
„Olyan szigorúan faggatott minket az alkirály, hogy nem mertünk hazudni. Ho-
gyan sejthettük volna előre, hogy Benjámint fogja követelni? Bízd rám a fiút, atyám, és ha
nem hozom haza, sújts örök átokkal. Ha mindjárt megengedted volna, azóta kétszer is
megjárhattuk volna Egyiptomot, és nem kellene éheznünk. Arról nem is beszélve, hogy
Simeon rég szabad lenne már."
Végül Jákob beadta a derekát: "Jól van, hát menjetek... Vigyetek az alkirálynak
illendő ajándékokat, balzsamot, mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát. A
gabonáért kétszer annyit fizessetek, mint a múltkor, azonkívül adjátok vissza azt a pénzt,
ami véletlenül a zsákjaitokba került. És ha majd bemutatjátok Benjámint annak a
keménylelkű embernek, remélem, Isten meglágyítja a szívét... Ha pedig el kell vesztenem
gyermekemet, legyen meg Isten akarata!" 409
b) Egyiptomba érkezve a testvérek jelentették, hogy Benjámin is velük van. József
elküldte hozzájuk a főintézőjét azzal, hogy hívja meg őket ebédre a palotába. A testvérek
közölték a főintézővel, hogy valami tévedés folytán a zsákjaikba került az a pénz,
amelyet a gabonáért kifizettek. „Hagyjátok csak - felelte az főintéző -, ilyen csodák
gyakran megesnek, amikor Isten beleszól az emberek dolgaiba. Őkegyelmessége
elismeri, hogy megfizettétek a teljes vételárat, s mivel magatokkal hoztátok legfiatalabb
testvéreteket, szabadon bocsátja Simeont."410
c) Hamarosan megjelent Simeon, akin egyáltalán nem hagyott nyomot a fogság. A
testvérek vizet kaptak, hogy megmossák lábukat, meg takarmányt, hogy ellássák málhás
állataikat. Azután bevezették őket egy terembe, ahol József várta őket. Leborultak előtte,
és átadták Jákob ajándékait.
„Hát él még az öreg, és egészséges?" - kérdezte József.
„A te szolgád, a mi atyánk él, és jól van" - válaszolta alázatosan Júda. (264)
József Benjámin felé fordult: „Ez hát a legkisebbik testvéretek? Isten legyen
hozzád kegyelmes, fiam!" Erezte, hogy nem bírja visszafojtani feltörő könnyeit, ezért
sietve eltávozott, és titokban kisírta magát. Később visszatért, és ebédet parancsolt, de
egyedül evett, amint az magas méltóságához illett. Mivel az egyiptomiak a juhászokat
nem becsülik többre a disznópásztoroknál, a testvéreket az udvaroncoktól külön
ültették le, születésük sorrendjében. Álmélkodva tapasztalták, hogy mily nagy tisztelettel
szolgálják ki őket. A rabszolgák finom falatokat vittek nekik József asztaláról. Csak az
nem fért a fejükbe, hogy Benjámin miért kap mindenből ötször annyit, mint ők. Egy
pohárnok állandóan töltögette boroskupáikat, amíg végül éppoly részegek lettek, mint
maga József.411
d) József meghagyta főintézőjének, hogy a testvérek gabonazsákjaiba csempéssze
vissza pénzüket. Benjámin zsákjába pedig rejtse el az ő ezüst jóslóserlegét. Így is történt.
409 Genezis 43, 1-14.

410 Genezis 43, 15-23.
411 Genezis 43, 24-34.

Amikor reggel a főintéző jelentette, hogy a testvérek már útnak indultak megrakott
szamaraikkal, József megparancsolta neki: „Szállj kocsira, érd utol azokat a hébereket, és
kérdezd meg tőlük: miért fizettek gonoszsággal a jóságomért, miért lopták el az én
jövendölő serlegemet."
A főintéző hamar utolérte a testvéreket, és kérdőre vonta őket. Azok elképedve
szörnyülködtek: „Hogyan vádolhat minket urad ilyen aljassággal? Nem adtuk-e vissza
neki azt a pénzt, amely tévedésből hozzánk került? Feltehető-e rólunk, hogy ezüstöt vagy
aranyat loptunk volna urad házából? Kutasd át zsákjainkat, és ha valamelyikben
megtalálod a serleget, legyünk mindnyájan rabszolgák!"
„Az a parancsom, hogy csak a tolvajt tartóztassam le" - mondta a főintéző.
A testvérek lemálházták állataikat, és a főintéző úgy tett, mintha átkutatná a zsá-
kokat. Végül Benjámin zsákjából kiemelte a serleget. Erre a testvérek nekiestek
Benjáminnak, irgalmatlanul ütötték-verték: „Nesze, nesze, te enyveskezű gazember! -
kiabálták. - Még nagyobb szégyent hoztál ránk, mint az anyád, Ráchel, amikor ellopta
Lábán terafimját." Keserű fájdalmukban megszaggatták ruháikat, majd szamaraikat
felmálházva visszamentek József palotájához.412
e) Ismét leborultak József előtt, aki így szólt hozzájuk: „Mi dolog ez, amit csele-
kedtetek? Avagy nem tudjátok-e, hogy én még az ezüstserlegem nélkül is látom a jelent,
a múltat és a jövendőt?"
„Mit mondhatnánk Kegyelmességednek? - kesergett Júda. - Hogyan tisztázzuk
magunkat a bűn vádja alól? Isten most büntet minket egy olyan vétek miatt, amelyet
régen követtünk el. Tégy szolgává valamennyiünket, nemcsak ezt a mi becstelen
testvérünket."
József, megrázva bíborköntöse szegélyét kijelentette: „Távol legyen tőlem, hogy
cinkossággal vádoljalak titeket. Benjámint rabszolgává teszem, de ti többiek
visszatérhettek Kánaánba."
„De mit mondunk majd a mi boldogtalan atyánknak?" - kérdezte kétségbeesetten
Júda.
„Mondjátok neki azt, hogy a kötél követte a vödröt a kútba." (265)
Júda alázatosan kérte Józsefet, hogy hallgassa meg, és elmesélte neki az egész
történetet. Majd felajánlotta magát Benjámin helyett, mondván: „Most már megérted,
ugye, hogy nélküle nem kerülhetek atyám szeme elé?"413
f) József kiküldte szolgáit, s most már nem szégyellve könnyeit, héberül ezt
kérdezte a testvérektől: „Igazán életben van még az atyánk?"
Azok nem tudták, mit feleljenek neki, mivel azt gondolták, hogy hirtelen
megtébolyodott.
József intett nekik, hogy lépjenek közelebb. A testvérek félve engedelmeskedtek.
Az alkirály ekkor így szólt: „Én vagyok József, a testvéretek, akit ti eladtatok. Így
kerültem Egyiptomba. De kérlek, ne érezzetek szükségtelenül lelkiismeret-furdalást,
mivelhogy maga Isten sugalmazta szándékotokat. Már két esztendeje éhínség van
Egyiptomban, és még öt évig fog tartani. Addig nem lesz sem szántás, sem aratás. Isten
előreküldött engem, és alkirályi polcra emelt, hogy megmenthesselek mindannyiotokat.
Siessetek haza, és mondjátok el atyánknak, hogy életben vagyok! Kérjétek meg, hogy
késedelem nélkül jöjjön nyájaival, csordáival, minden vagyonával Gósen földjére, amely
e város közelében terül el. Sem ti, sem öcsém, Benjámin nem kételkedhettek szavaim
igazságában. Így hát tegyétek azt, amire kérlek benneteket!"
Ezzel József átölelte Benjámint, majd mindegyikükkel testvéri csókot váltott.414
412 Genezis 44, 1-13.; Tanchúmá Buber Gen. 198; Aggádath Berésíth 146-47; Széfer Ha-jásár 194.
413 Genezis 44, 14-34.; Gen. Rab. 1163; Széfer Ha-jásár 196-97; Jalqút Gen. 150.

*
1. Jóllehet ez a történet fikció, mégis magyarázatot nyújt arra, hogy a Nílus

deltájától északkeletre héber juhtenyésztők telepedtek le, akik az általuk alapított
helységeknek nem egyiptomi neveket adtak (Szukkóth, Baál-Cefón, Migdol). Gósen a
Nílus péluszioni ága és a Timsah-tó között terült el. József korában túlságosan messze
esett a Nílus árterületétől ahhoz, hogy meg lehetett volna művelni, de jó legelőül szolgált.
Néhány emberöltővel később II. Ramszesz csatornát ásatott itt, így öntözött területté
tette Gósent, és héber munkaerővel felépíttette Ramszesz és Pithom városokat (Exodus
1, 11.). Valószínűleg II. Ramszesz volt az a fáraó, aki „Józsefet nem ismerte vala" (Exodus
1, 8.), és aki ellen Mózes fellázadt.
2. József itt a vallomások kicsikarásának egész modern technikáját alkalmazza,
amely abból áll, hogy először megrémítik az áldozatot, majd megnyugtatják, azután
ismét megrémítik, mindaddig, amíg teljesen megzavarodva meg nem törik. (266)
3. A köpeny szélének megrázása ezt jelenti: „Hallani sem akarok a dologról!" Mind
a mai napig szokásos gesztus a Közép-Keleten. József talányos üzenete Jákobhoz - „A
kötél követte a vödröt a kútba" — a következőt jelenti: „Ez a következménye annak,
hogy fiaid Dóthánban egy száraz kútba bocsátottak le engem." (267)
414 Genezis 45, 1-15.

59
Jákob Egyiptomban
a) Amikor a fáraó értesült a testvérek megérkezéséről, ezt mondta Józsefnek: „Ha

atyád, Jákob idehozza egész háza népét, számíthat rá, hogy szívesen fogadom.
Gondoskodj szekerekről a nők és gyermekek számára. S mivel rendelkezésére bocsátom
Egyiptom egész gazdagságát, beszéld rá őt, hogy semmi olyat ne hozzon magával,
aminek szállítása kényelmetlenséggel járna."
József mindegyik testvérének - Benjámin kivételével - szép új ruhát ajándékozott;
Benjámin pedig öt szép öltözetet és háromszáz ezüstöt kapott tőle. Szekereken és
takarmánybálákon kívül még húsz, értékes ajándékokkal és mindenféle élelemmel
megrakott szamarat is küldött Jákobnak. E szavakkal búcsúzott testvéreitől: „Ne
háborogjatok az úton!"415
b) A testvérek éppen azon vitatkoztak, hogy miképpen közöljék Jákobbal a jó
híreket, amikor Hebron közelében összetalálkoztak Szerakhkal, Áser leányával, aki
eléjük ment. Szerakh szerény lány volt, noha kiválóan értett a hárfapengetéshez. A
testvérek átadtak neki egy egyiptomi hárfát, ezekkel a szavakkal: „Tüstént menj el most
Jákob nagyapádhoz, pengesd ezt a hangszert, és így énekelj:
József nem halott, nem halott;

Fején viseli ő
Egyiptom földjének koronáját.
Nem halt meg, nem halt meg -
Érted-e?
Szerakh úgy tett, ahogy mondták neki. Lágy énekhangon addig ismételgette a
szavakat Jákob előtt, amíg azok nagyapja szívébe nem fészkelték magukat. Amikor Jákob
ráeszmélt az igazságra, megáldotta Szerakhot, és felsóhajtott: „Lányom, te életre
támasztottad az én lelkemet. Bár soha ne nyugtalanítana téged a halál árnyéka! Énekeld
újra ezt a dalt! Méznél is édesebb ez nekem."416
c) Azután megérkeztek a királyi ruhákba öltözött testvérek, és hangos szóval je-
lentették: „József él, József él! Egyiptom alkirálya lett!" Jákob meglátta a szekereket meg
a nagy málhákat cipelő szamarakat, s felkiáltott: „Micsoda öröm! Dicsőség legyen
Istennek! Így hát valóban igaz? Visszakapom legkedvesebb fiamat?" (268)
Lerázta magáról a gyász hamuját, megmosakodott, megnyíratta szakállát, magára
öltötte a neki küldött díszruhát, és három napig tartó lakomán látta vendégül Kánaán
valamennyi királyát. Utána pedig elindult Egyiptom felé nyájaival, csordáival, minden
vagyonával és egész háza népével, amely hetven lélekből állott, az asz-szonyokat és
gyermekeket nem számítva.417
d) Beérsebában égő áldozatot mutatott be, és Isten ezt mondta neki álmában:
„Jákob, ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott téged. Én lemegyek
veled Egyiptomba, és Én bizonnyal fel is hozlak, és József fogja be a te szemeidet."418
415 Genezis 45, 16-24.

416 Széfer Ha-jásár 2: 202-04, vö. Ábóth di-R. Náthán 90.
417 Genezis 45, 25-28.; Széfer Ha-jásár 202-04.
418 Genezis 46, 1-4.

e) Júda előresietett, hogy megvigye a hírt Józsefnek, aki erre tüstént kocsijába
fogatott, és elhajtatott Gósen földjére. Örömkönnyeket hullatva ölelkezett össze
Jákobbal, aki megindultan rebegte: „Immár örömmel meghalok, minekutána láttam a te
orcádat!"
József így szólt testvéreihez: „Elmondom a fáraónak, hogy megérkeztetek. Ha afelől
érdeklődik, hogy mivel foglalkoztok, ismerjétek el, hogy juhtenyésztők vagytok. Az
egyiptomiak ugyan tisztátalannak tekintik a juhászokat, de itt Gósen-ban nem kell
semmilyen kellemetlenségtől tartanotok."419
f) József testvérei közül ötöt bemutatott a fáraónak, aki a góseni királyi nyájak és
csordák felügyelőivé nevezte ki őket. Majd Jákobot is a fáraó elé vezette. Amikor a fáraó
udvariasan a korát tudakolta, Jákob ezt válaszolta: „Közvetlen elődeimtől eltérően én
hamar megöregedtem. Kevés esztendőt éltem még, az is mind tele volt bajjal. Éveimnek
száma mindössze százharminc." Ezzel megáldotta a fáraót, és visszament Gósenba. Isten
azonban szemrehányással illette: „Jákob, én megmentettelek téged Ézsautól és Lábántói,
Józsefet kimentettem a kútból, és egyiptomi alki-rállyá tettem, egész házad népét
megmentettem az éhezéstől. És te mégis panaszkodni merészelsz, hogy napjaid száma
kevés, és azok is rosszak voltak. E hálátlanságod miatt harminckét esztendővel
megrövidítem az életedet."420
g) A fáraó parancsára József Ramszesz körzetében telepítette le atyját, és amed-
dig az ínség tartott, ellátta élelemmel egész Izraelt. Jákob még tizenkét évet élt meg -
Isten harminckét évvel kurtábbra szabta életét, mint az atyjáét, Izsákét."421
1. A történet midrás-bővítményei Izraelnek a római hatalom elleni két heroikus

felkelését tükrözik. Benjámin elfogatásakor József testvérei harciasan lépnek fel, és
megfutamítják a fáraó egész hadseregét. Júda vasrudakat morzsol szét fogaival, és olyan
rettentő ordítást hallat, hogy hallatára a terhes asszonyok elvetélnek, a fáraó testőreinek
feje pedig oldalt csavarodik, és úgy marad. Az utóbbi talán olyan egyiptomi
domborművek reminiszcenciája, amelyek katonákat ábrázolnak: testüket a néző
szemközt látja, fejüket profilban. Az egyik midrás szerint Júda elégeti a fáraótól kapott
díszkocsit, mert azon bálványfaragványok és - képek voltak.
Jákob már előre ismeri a mózesi Törvényt: Kánaán elhagyása előtt bevezeti a
zsengék ünnepét, és kivágatja a szent akácfákat Migdalban, a Genezáret-tó mellett, hogy
majd annak idején Mózes azokból készíthesse el a frigyládát.
2. A Genezis krónikása feljegyzi, hogy Jákob háza népe hetven lelket számlált, s
ebben a számban nem szerepelnek a patriarchák asszonyai. De ha összeadjuk a neveket,
s magát Jákobot is beleszámítjuk, csak hatvankilenc az eredmény. A kommentátorok
több, egymásnak ellentmondó magyarázattal próbálták kiküszöbölni ezt a számítási
hibát. Az egyik - Dániel 3, 25. analógiájára - Istent számítja a hetvenedik léleknek. A
felsorolásban csak két nő szerepel: az egyik Dína, a másik Sze-rakh, Áser leánya. Szerakh
valószínűleg egy matriarchális nemzetség volt, éppen úgy, mint Dína.
3. A nílusi áradás elmaradása miatt bekövetkezett éhínség és a góseni legelők jó
állapota között nincs ellentmondás. A Nílus áradását nem helyi esőzések, hanem az
abesszin hegyekben hulló nagy havazások idézik elő. Jákob nemigen szenvedett ínséget
Beérsebában, hiszen nyájai voltak, és nincs közlés arról, hogy aszály következtében akár
419 Genezis 46, 5-34.

420 Genezis 47, 1-10.; Tanchúmá Buber bevezetés 132; Aggádath Berésíth 85.
421 Genezis 47, 11-12., 28. (269)

egyetlen nyája is elpusztult volna. Dél-Palesztina talán a jó esztendőkben is rá volt utalva
az egyiptomi gabonára, és a héber pásztorok ekkor már a kenyeret inkább szükségletnek
tekintették, mint fényűzésnek. (270)

60
Jákob halála
a) Amikor Jákob közeledni érezte halálát, Gósenba hívatta Józsefet, s ezt mondta
neki: „Esküdj meg, hogy nem az egyiptomiak között helyezed testemet nyugalomra,
hanem a hebroni Makpela barlangban."
„Hát rabszolga vagyok én, hogy esküvést követelsz tőlem?" — kérdezte József.
„Nem, de azért csak tedd kezedet a tomporom alá, és esküdj meg!" „Nem illik, hogy a fiú
atyjának körülmetéltségét érintse. Mindazonáltal esküszöm az Élő Istenre, hogy
Hebronban foglak eltemetni."422
b) József Jákob halálos ágyához magával vitte Efraimot és Manassét. Jákob nagy
kínnal felült, és így szólt: „Isten egykor megáldott engem a kánaáni Lúzban, megígérvén,
hogy fiaim népek sokaságaivá lesznek, és örökké birtokolni fogják Kánaánt. Bár ezek a te
fiaid, Efraim és Manasse az én Egyiptomba jövetelem előtt születtek, éppúgy az
enyéimnek tekintem őket, mint Rúbent és Simeont. Fiatalabb gyermekeidet pedig
tekintsék az ő fiaiknak." Majd elkalandozott az elméje: „Amikor elhagytam Paddan-
Aramot, feleségem, Ráchel meghalt Kánaán földjén, nem messze Efratától..." Nyilván
azon bánkódott, hogy teste Lea mellett fog nyugodni, nem pedig szeretett Ráchelja
mellett; de ezen már nem tudott változtatni.423
c) Amikor ismét felfigyelt arra, hogy Efraim és Manasse ott van mellette, fele-
dékenységében megkérdezte: „Kicsodák ezek?"
„A fiaim. Egyiptomban születtek, mint magad is mondottad az imént."
„Meg akarom áldani őket."
József intett a fiúknak, hogy lépjenek még közelebb. „Nem hittem, hogy még
egyszer láthatom az orcádat - mondta sóhajtva Jákob -, és most láthattam még a fiaidat
is. Isten valóban nagyon irgalmas volt hozzám!"424
d) József tisztelettel meghajolt, majd Efraimot Jákob baljára, Manassét a jobbjára
állította. Jákob ekkor elmondta az áldás szavait:
„Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim, Ábrahám, és Izsák, az Isten, aki
gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig; amaz Angyal, ki megszabadított
engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én
atyáimnak, Ábrahámnak és Izsáknak nevét, és mint a halak szaporodjanak e földön!"
(271)
József meg akarta változtatni Jákob kezeinek helyzetét, mondván: „Nem úgy,
atyám. Manasse az elsőszülött, kérlek, az ő fejére tedd a jobb kezedet, ne Efraimé-ra."
Jákob azonban ezt felelte: „Tudom, fiam, tudom! Manasse is nagy néppé válik, de Efraim
még nagyobbá."
Még egy áldást mondott mindkettőjükre: „Ha áld, téged említsen Izrael, mondván:
Az Isten téged olyanná tegyen, mint Efraimot s Manassét!" Majd Józsefhez fordult
szavaival: „Isten majd biztonságban visszavisz téged, hogy Kánaánban örököljed azt a
422 Genezis 47, 28-31.; PRE, 39. fej.; Mid. Ha-gádól Gen. 711 és 357; BHM VI. 83; Targ. Jer. Gen. 47, 30.
423 Genezis 48, 1-7.; Pesziqtá Rabbáthí 11b; Mid. Ha-gádól Gen. 717-18.
424 Genezis 48, 8-11.

királyi részt, amelyet testvéreidtől megtagadtam - azt a lapockát, amelyet kardommal és
íjammal vettem el az amoritáktól [Károlyi ford.-ban másként]."425
e) Jákob magához szólította többi fiait, és így szólt hozzájuk: „Most majd feltárom
előttetek minden ivadékotok sorsát. Gyűljetek össze, és figyeljetek!" Mindegyik áldást
várt. Ám Jákob megtagadta az elsőszülöttségi jogot Rúbentól, mert kéjvágyában Bilhával
paráználkodott; áldás helyett átkot mondott Simeonra és Lévire a sekhemi vérfürdő
miatt - ivadékaik szétszóródva fognak majd élni Izraelben. Júdát azonban megdicsérte
oroszlánhoz hasonló bátorságáért, fejedelmi pálcát, borban és tejben való bőséget ígért
neki. Zebulonnak azt mondotta, hogy leszármazot-taiból kereskedők és tengerjáró
hajósok törzse lesz. Issakhárt erős csontú szamárhoz hasonlította, amely vidáman végzi
munkáját egy szép vidéken; Dánt úton leselkedő kígyóhoz, amely megmarja az arra
menő lovakat úgy, hogy azok levetik lovasaikat; Nafthalit gyors szarvastehénhez,
amelynek sarkában futkosnak a borjai; Benjámint ragadozó farkashoz. Gádnak azt
mondta, hogy had háborgatja, majd ő is hadat visel; végül is ő kerül ki győztesen a
küzdelemből; Ásernak pedig, hogy kenyere kövér királyi csemegét szolgáltat.
Legnagyobb áldását Józsefnek tartogatta, akit forrás mellett legelő erős, fiatal bikához
hasonlított, amely mit sem törődik a feléje repített parittyakövekkel meg nyílvesszőkkel.
[Károlyi fordításában: Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett... ágazata
meghaladja a kőfalat. Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók; ...] Isten el fogja
pusztítani József ellenségeit, megáldja őt bő esőkkel, ki nem apadó forrásokkal, kövér
nyájakkal, termékeny asszonyokkal, ősi büszkeséggel. Jákob azonban nem tárta fel a
teljes jövendőt, mert Isten akaratából megfeledkezett erről az ígéretéről. Csupán azt a
kívánságát ismételte meg, amit Józsefnek egyszer már elmondott: hogy a Makpela
barlangban temessék el, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint saját felesége, Lea
mellé.426
f) József bebalzsamoztatta Jákob holttestét, ami negyven napot vett igénybe, és
hetvennapos nyilvános gyászt rendelt el egész Egyiptomban. Miután a fáraótól engedélyt
kért és kapott arra, hogy Kánaánba menjen, és ott temesse el Jákobot, nagy gyászmenet
élén útnak indult. Nemcsak testvérei és az alkirályi udvartartás emberei haladtak a
menetben, hanem minden egyiptomi város képviselői is. Erős fegyveres csapat kísérte
őket.427
g) Kánaán földjére érve az országúton Gileádba mentek, ahol hét napon át gyá-
szoltak jajveszékelve Atád szérűskertje mellett. A kánaániták csodálkozva mondogatták:
„Valóban ünnepélyes egyiptomi gyászolás ez!" Ezért később Ábel Micrajim (272) lett
annak a helynek a neve. Onnan a menet visszakanyarodott Hebron felé; eltemették
Jákobot a Makpela barlangban, majd visszatértek Egyiptomba.428
h) Némelyek szerint Jákob testvére, Ézsau még élt ekkor, és edomita háza népe
elkísérte Józsefet Kánaánon keresztül. Hebronnál azonban az edomiták elállták a
Makpelához vezető utat, és Ézsau azt kiabálta: „Nem engedem Jákobot eltemetni ebben a
barlangban, amely az én jogos tulajdonom!" Csetepaté támadt, Dán süketnéma fia,
Khusim karddal levágta Ézsau fejét. Az edomiták elmenekültek. Ézsau törzsét magukkal
vitték a Szeir hegyre, de a fejet otthagyták eltemetés végett.429
i) Jákob elhunytával a testvérek attól kezdtek félni, hogy József most már bosz-szút
áll majd rajtuk. Ezért üzenetet küldtek neki: „Mielőtt atyánk meghalt, megparancsolta
425 Genezis 48, 12-22.

426 Genezis 49, 1-32.
427 Genezis 50, 1-9.
428 Genezis 50, 10-13.
429 Széfer Ha-jásár 211-13; B. Szótá 13a; PRE, 39. fej.; Gen. Rab. 1288.

nekünk, hogy bocsánatodat kérjük. Bízunk benne, hogy tiszteletben fogod tartani atyánk
akaratát."
József a palotába hívatta őket, ahol a testvérek ismét arcra borulva ezt hajtogatták:
„Szolgáid vagyunk!" József így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Bár életemre törtetek, Isten
jóra fordította ezt a gonosz tettet; számtalan ember életét mentette meg énáltalam.
Ezentúl is gondot viselek majd Izraelre." A testvérek megnyugodva távoztak.430
j) Mivel József bebalzsamoztatta Jákob holttestét (mintha bizony Isten nem tudta
volna azt megóvni az enyészettől), s mivel nem tiltakozott, amikor Júda „a te szolgád"-
nak nevezte előtte atyjukat - ezért egyesek szerint Isten mindegyik testvérének
hosszabb életet adott, mint neki.431
1. Jákob áldása mitológiai előrevetítése Efraim és Manasse politikai jövőjének. Fel

kell tételeznünk egy több nemzetségből álló eredeti József-törzset, amely Józsua
vezérletével behatolt Kánaánba, s az ott már letelepült Lea-, Bilha-, Zilpa-törzsekkel
föderációt hozott létre. A József-törzs két legerősebb nemzetsége ekkor független
törzzsé nyilvánította magát, mindkettő igényt formált annak az elismerésére, hogy
rangban egyenlő új szövetségeseivel; mint saját „fiaikat" adoptálták a (273) kisebb
nemzetségeket (a mítoszban Józsefnek megnevezés nélkül említett fiatalabb fiait).
Manasse eredetileg idősebb volt Efraimnál (vagyis annál a törzsnél, amelyik az Efraim
hegyet szállta meg - 1. 45. 2), de most maga ismerte el, hogy fiatalabb nála. Az arab
sivatagi törzseknél még ma is előfordulnak efféle eltolódások a törzsek státusában és
szerkezetében (1. 42. 4-5 és 50. 3).
Jákobnak unokáira mondott utolsó áldását az ortodox zsidó apák ma is elismét-lik
minden szombat előestéjén. Fiaik fejét megérintve ezeket a szavakat mondják: „Az Isten
téged olyanná tegyen, mint Efraimot és Manassét!"
2. A mítosznak két korai változatát - az egyik efraimita, a másik júdai - itt
meglehetősen hanyagul kombinálták össze. Ennek következtében Jákob beszéde
összefüggéstelenné válik, mint olyan emberé, akinek ki-kihagy az emlékezete. Efraim és
Júda természetesen sokkal simábban „úszta meg" a dolgot, mint a többi törzs, és még a
kései papi szerkesztő is óvakodott attól, hogy Jákobnak Lévire mondott átkát áldássá
alakítsa át.
3. A gyászmenetet fegyveres csapat kísérte Gileádba - ez a motívum arra enged
következtetni, hogy József egész Kánaánra vonatkozólag Izrael szuverenitásának
igényével lépett fel. Ezt az utalást kiaknázva a késői midrások már azt állítják, hogy
József egészen az Eufráteszig meghódította az országot. Az az állítás, hogy Atád
szérűskertje - atad „tevetövist" jelent - a Jordánon túl feküdt, a Genezis-szöveghez fűzött
egyik késői glossza. A glossza szerzője talán félreértette a „folyó" szót; az ugyanis nem a
Jordánt jelentette, hanem „Egyiptomnak folyóvizét" (Genezis 15, 18.), más néven a Sihór
folyót; ez volt a határ Kánaán és Egyiptom között. Vagyis egyszerűen csak arról van szó,
hogy a gyászszertartás egy olyan kánaánita helységben zajlott le, amely igen közel volt
az egyiptomi határhoz. Ábel Micrajim jelentése csupán ennyi: „az egyiptomi rét"; a
gyásznak, gyászolásnak megfelelő ebel szóhoz semmi köze. Szíriában még ma is
szérűskertek egyenletesre döngölt talaján szokták megtartani a lakodalmakat és
gyászünnepségeket.
430 Genezis 50, 14-21.

431 Gen. Rab. 1286; Mid Aggádá Gen. 116; Széfer Ha-jásár 209.

4. A Makpela barlangot évszázadokig elrejtette egy arab mecset, ahová sem
keresztények, sem zsidók nem léphettek be. Így belseje szent titok maradt. Tudelai
Benjámin, aki 1163-ban járt ott, azt írja, hogy a hat sír a barlang harmadik, legbelső
üregét foglalja el. Josephus szerint a síremlékek a legszebb márványból készültek.
5. A Józsefre örökül hagyott „váll" Sekhem volt (1. 49. 3. 5).
6. A haldokló áldását kicirkalmazó egyik midrás szerint Jákob használta először a
mózesi Sömá („Halljad, Izrael!") fohászt (Deuteronomium 6, 4.), amely mind a mai napig
a legfőbb zsidó fohász. (274)

61
József halála
a) József száztíz esztendőt élt meg, s megadatott neki, hogy dédunokákat

ringasson a térdén. Egy napon így szólt testvéreihez: ,,A mi Istenünk minden bizonnyal
visszavezérel benneteket Kánaánba, az ígéret Földjére. Ha elérkezik ez az idő, kérlek,
vigyétek majd magatokkal a holttestemet. Isten megjutalmaz kegyességetekért."
Ezek voltak utolsó szavai. Testét illendően bebalzsamozták, és szarkofágba fektették a
Sihór folyó partján. Egész Egyiptom hetven napig gyászolta halálát.432
b) Némelyek szerint József megeskette testvéreit, hogy Sekhem közelében
temetik el, ahol egykor járt, amikor a keresésükre indult; s hogy Aszenáthot Ráchel
sírjában helyezik örök nyugalomra, az Efratába vezető út mellett.433
c) A fáraó is meghalt. Utóda alkirály nélkül uralkodott, s amikor látta, hogy József
fiai gyorsabban sokasodnak, mint az egyiptomiak, megjegyezte: „Veszedelmes nép ez! Ha
Egyiptomot kelet felől támadás érné, ezek alighanem az ellenséghez csatlakoznának."
Ezért még József leszármazottait is szolgasorban tartotta, felügyelőket, robotmestereket
helyezett föléjük, akik arra kényszerítették őket, hogy felépítsék Ramszesz és Pithom
kincstári városokat. Keserves életük volt, s nehéz szol-gaságuk sok emberöltőn át tartott,
míg végül Mózes kivezette Izraelt Egyiptomból az ígéret Földjére. Mózes akkor,
teljesítvén ősének, Lévinek az ígéretét, magával vitte, s Sekhemben eltemette József
csontjait.434
1. A Sihór (vagy Cior) folyót „Egyiptomnak folyóvizével" (ma Wadi el-Arish -1. 60.
3) azonosítják. József szarkofágját tehát oly közel helyezték el a kánaánita határhoz,
amennyire csak lehetett. (275)
2. A Genezis-mítoszokból arra lehet következtetni, hogy Izrael korai vallása
kompromisszum volt az ősök kultusza és egy arameus hadi-termékenységi törzsi isten
kultusza között. Az utóbbi nem sokban különbözött azoktól a moábi vagy ammoni
istenségektől, akiknek hatalma csupán arra a területre szorítkozott, amelyet népük
lakott. Jellemző példa: a szíriai Naámán később két öszvérrakomány efraimita földet
hozatott, hogy Damaszkuszban imádhassa Izrael Istenét (Királyok II. könyve 5, 17.).
Istennőre való utalást sehol sem találni. A József-mítosz egyes részeiből világosan
kiderül, hogy Izrael Istenének fogalma azonos volt Ekhnaton fáraónak egy egyetemes,
legfőbb lényre vonatkozó monoteisztikus koncepciójával (1. 56. 4).
3. Amikor egy halottat a kellő formák között megsirattak, meggyászoltak, úgy
hitték, hogy a halott csatlakozott őseihez a Seolban vagy a Veremben, ahol azok –
mondták - mély álomban fekszenek (Jób 3, 14-19.). Amikor a gyászolók a nemzetség
temetkezési helyéhez közeledtek, levetették saruikat (Ezékiel 24, 17.); így tettek akkor
is, amikor olyan helyre készültek lépni, amely szentnek számított, mivel a hagyomány
szerint ott egyszer megjelent a törzs Istene (Exodus 3, 5. és Józsua 5, 15.). A halott

433 Tanchúmá Besallach 2; Ex. Rab. 20. 19; B. Szótá 13b; Gen. Rab. 1035; Deut. Rab. 8. 4.; Mekhiltá
Besallach 24b; Tanchúmá Eqeb 6; József testamentuma XVII. 1-3; XVIII. 1-2: XIX. 1-11: XX. 1-6.
434 Exodus 1, 8. és köv.

lelkéről azonban úgy vélekedtek, hogy az nem alszik, és képes a gondolkodásra, ezért
különféle módokon tanácsot lehet tőle kérni (Sámuel I. könyve 28, 8-19.). A holtak lelkét
„a tudóknak" nevezték (Leviticus 19, 31.; Ézsaiás 19, 3. [Károlyi ford.-ban másként]),
mivel ismerték leszármazottaik tetteit és eljövendő sorsát. Így például Ráchel lelke
sírjából gyászolja fiait (Jeremiás 31, 15.). A halottak tulajdonképpen alvilági istenségek,
elóhim voltak (Sámuel I. könyve 28, 13-20. [Károlyi ford.: istenféle]).
4. Amíg a halottat el nem temetik ősei közé, addig a Seol ismeretlen részébe van
száműzve, s nem részesül kultikus tiszteletben. Jákob és József ezért kérik ismételten,
hogy Kánaánban temessék el őket. Isten iszonyú büntetéssel sújtja Kórét, Dáthánt és
Abirámot azzal, hogy elnyeli őket a föld, s így nem részesülhetnek az előírt
végtisztességben (Numeri 16, 31. és köv.). A Seolt még olyan helynek képzelték, amely
kívül esik Isten bíráskodásán (Zsoltárok 88, 5-6.; Ézsaiás 38, 18.). A testnek azonban
teljesnek kellett lennie; a lélek még így is örökké magán viseli a test halálának okát, akár
kard által pusztult el (Ezékiel 32, 23.), akár a bánat ölte meg, amitől Jákob is félt (Genezis
42, 38.). Azt tartották: Edom számára szégyenteljes szerencsétlenség, hogy Ézsau testét
és fejét külön kellett eltemetni.
5. Az a nézet, hogy Isten a Seolt is ellenőrzése alatt tartja, az i. e. V. századig nem
fordul elő (Jób 26, 6.; Zsoltárok 139, 8.; Példabeszédek 15, 11.). A lélek feltámadására
vonatkozó hit pedig csak száz évvel később jelenik meg először, amikor egy ismeretlen
próféta, akinek szavait Ézsaiás könyve foglalja magában, kijelentette: Izrael minden igaz
fia feltámad, és a Messiás országában fog lakozni, amelyet Isten „harmata" éltet (Ézsaiás
26, 19.). A feltámadás hitének elterjedése azzal járt, hogy a Seolt purgatóriumnak
kezdték felfogni, ahol a lelkek az utolsó ítéletre várakoznak. Az ortodox zsidók és a
katolikusok ma is ezt vallják. (276)

Rövidítések, források, jegyzetek és bibliográfia
Az alábbi felsorolás nem tartalmazza az Ó- és Újtestamentum könyveit (kivéve Mózes öt

könyvét), sem a standard görög és római műveket.
ABODA ZÁRA. Traktátus a Babilóniai Talmudból L. B.

ABÓTH DI-R(ABBI) NÁTHÁN. Kiadta Solomon Schlechter, Bécs, 1887. Fotokó-piás
újranyomata New York, 1945. Ez a kiadás mindkét verzióját tartalmazza a műnek, amely
tannaita eredetű midrás, sok későbbi hozzátoldással. Idézve oldalszám szerint.
ABRAHAM APOKALIPSZISA. Apokrif irat, eredetijét héber vagy arameus nyelven írták az
i. sz. I. század végén. Kiadta George Herbert Box, London, 1918.
ABRAHAM SZÁBÁ. L. Szábá.
ÁBRAHÁM TESTAMENTUMA. Apokrif könyv; vagy zsidó, vagy zsidó keresztény írta
héberül a II. században. Két görög változata maradt ránk. L. G. H. Box: The Testament of
Abraham, 1927.
ÁDÁM ÉS ÉVA ÉLETE. L. Vita Adae.
ÁDÁM KÖNYVE. L. Adambuch.
ADAMBUCH. Das christliche Adambuch des Morgenlandes. Aus dem Áthiopi-schen mit
Bemerkungen übersetzt von A. Dillmann, Gottingen, 1853. Ádám életéről szóló apokrif
könyv, amely egy VI. századi etióp szövegben maradt fenn.
ADAMSCHRIFTEN. Die Apokryphischen Gnostischen Adamschriften. Aus dem
Armenischen übersetzt und untersucht von Erwin Preuschcn, Giessen, 1900. Ádám
életéről szóló apokrif mű, örmény nyelven maradt fenn.
ADÓNISZ ANYJA Szmürna, ennek apja a monda egyik változata szerint Theiasz.
ADÜRMAKHIDAI. Líbiai törzs.
AGGÁDATH BERÉSÍTH. Kései héber midrás, a Genezissel kapcsolatos homiliá-kat
tartalmaz, fő forrása a Tanchúmá (1. Tanchúmá Buber). Kiadta Solomon Buber, Krakkó,
1903. Fotokópiás újranyomata New York, 1959.
AGGÁDATH SIR HA-SÍ RIM. X. századi midrás az Énekek Énekéről. Idézve oldalszám
szerint, Solomon Schlechter kiadásából, Cambridge, 1896.
AGUDATH AGGÁDÓTH. Kiadta Ch. M. Horowitz, Frankfurt a. M., 1881. (277)
ALFA-BÉTA DI-BEN SZIRA. Két verziója van: az egyik arameus (A), a másik héber (B).
Ábécé-sorrendben rendezett közmondások, magyarázatokkal, amelyeket Jézus ben
Sirának, az apokrif Ecclesiasticus szerzőjének tulajdonítottak, holott ezek jóval később
keletkeztek. Idézve fóliószám szerint Stein-schneider kiadásából, Berlin, 1858, vagy
oldal- és hasábszám szerint az Ócár Midrásimból (1. ott).
ANET. L. Pritchard.
APOCALYPSE OF ABRAHAM. L. Ábrahám apokalipszisa.
APOC. MOSiS. L. Mózes-apokalipszis.
APOC. OF MOSES. L. Mózes apokalipszisa.
APPU (a SUDULI APPU). Hettita mítosz. Összefoglalva Th. H. Gaster The Oldest Stories is
the World című könyvében, New York, 1952. pp. 159-67, „Jó Úr és Rossz Úr" cím alatt.

ARIADNÉ. Egy mítosz szerint Hellénnek nővére.
ASZENÁTH. ASZENÁTH IMÁJA. L. József és Aszenáth.
ASZENÁTH IMÁJA. L. József és Aszenáth.
ASZKALOSZ. A mítosz szerint Askalon alapítója, Pelopsz testvére és így Menelaosznak is
rokona.
AZULAI, ABRAHAM: CHESZED LE-ABRAHAM. Egy XVI. századi kommentátor
kabbalisztikus műve. 1877-ben nyomtatták ki Vilnában.
B (BABLI). A Babilóniai Talmud, Babilóniában keletkezett i. sz. 500 körül. Egy részét
héberül, nagyobb részét arámi nyelven írták. Idézve traktátus szerint (amelynek címe a
B. rövidítés után áll) és fólió szerint.
BÁBÁ BATHRÁ. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
BÁBÁ MECI'Á. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
BÁBÁ QAMMÁ. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
BARAJTHÁ DI-MAASZÉ BERÉSÍTH. Kiadta Chones, Buber: Jeri'óth Selómó c.
gyűjteményében, Varsó, 1896, pp. 47-50. Fotokópiás újranyomata New York, 1959.
BARAJTHÁ DI-MASZ. NIDDÁ. L. Toszeftá Atiqtá.
BARAJTHÁK. Olyan tannaita mondások, amelyek nincsenek benne a Misnában.
BÁRUK APOKRIF KÖNYVE. Eredetijét ortodox zsidók írták héberül az i. sz. I. században.
Egy szír nyelvű változatban maradt ránk. L. Charles: The Apocrypha and Pseudepigrapha
of the Old Teslament, Oxford, 1913, vol. II. pp. 470-526.
BÁRUK II. L. Báruk apokrif könyve.
BATTÉ MIDRÁSÓTH. Kisebb midrásokból álló gyűjtemény, összeállította és kiadta S.
Wertheimer, Jeruzsálem, 1914. Idézve oldalszám szerint a második, két kötetes
kiadásból, Jeruzsálem, 1953.
BEKHÓRÓTH. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B. (278)
BERÁKHÓTH. A Babilóniai Talmud és a Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. B. és Jer.
BERÉSÍTH RABBÁTHÍ. A Genezishez kapcsolódó midrás, egy hosszabb, elveszett
midrásból rövidítve. Összeállította Rabbi Móse Ha-Darsán a XII. század első felében,
Narbonne-ban. Idézve lapszám szerint Hanoch Albeck kiadásából, Jeruzsálem, 1940.
BÉRÓSSZOSZ BABILÓNIAI TÖRTÉNETE. Csak töredékei maradtak meg Jose-phus
Flavius, Eusebius stb. műveiben. Bérósszosz Bél papja volt Babilóniában az i. e. III.
században.
BHM. Béth Ha-midrás, kiadta Adolph Jellinek, 6 kötetben, Lipcse, 1853-77. Foto-kópiás
újranyomata Jeruzsálem, 1938. Száz kisebb midrást tartalmazó gyűjtemény.
BIADIKÉ. Mitikus személy, Krétheusz felesége, Phrixosznak is rokona.
CHAGIGÁ. A Babilóniai és a Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. B. és Jer.
CHALLÁ. A Misna egyik traktátusa. L. M.
CHRONICON PASCHALE. Alexandriai Krónika néven is ismeretes. VII. századi
bizánci krónika, amely bibliai és egyéb eseményeket mond el a teremtéstől
kezdve Hérakleiosz császár koráig. Kiadta D. du Cange, Párizs, 1688.
CHULLIN. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
CHWOLSON, DANIEL A.: Die Ssabier und der Ssabismus. Szent-Pétervár, 1856, 2 köt.

CLEMENS-FÉLE HOMILIÁK. A III. század elején készült keresztény traktátust
valószínűleg Szíriában írták. L. Ante-Nicene Christian Library, vol. XVII. Edinburgh, 1870.
DAATH. Széfer Da'ath Zeqéním, Buda, 1834 (első kiadása Livorno, 1783). A mózesi
könyvekhez fűzött midrás-kommentárok gyűjteménye.
DAMASZKIOSZ. Szíriai görög filozófus, született i. sz. 480 körül Damaszkuszban.
Írásainak ránk maradt töredékei: egyik tanítómesterének, Iszidórosznak életrajza,
továbbá Az alapelvekkel kapcsolatos kételyek és azok megoldásai, kiadta C. E. Ruelle.
Párizs, 1889.
DEUKALIÓN GALAMBJA. Egy Plutarkhosznál feljegyzett hagyomány szerint Deukalión a
vízözön után galambot bocsátott ki bárkájából.
DEUTERONOMIUM. Mózes V. könyve, A törvény summája.
DEUT. RAB. Deuteronomium Rabbá. Mózes Ötödik Könyvéhez, a Deuteronomi-umhoz
kapcsolódó midrás; i. sz. 900 körül állították össze. Idézve fejezet és paragrafus szerint
az 1884. évi vilnai kiadásból.
DILLMANN, CHRISTIAN FRIEDRICH AUGUST: Genesis, Edinburgh, 1897.
DIODORUS SICULUS. Görög történetíró, a szicíliai Agyriumban született, i. e. 20 körül
volt alkotóereje virágjában. Történeti Könyvtár (Bibliothéké (279) Hisztoriké) című,
eredetileg 40 könyvből álló művének csak egy része maradt meg, ennek szövege
(fordítással) a Loeb Classical Libraryban jelent meg, London-Cambridge, Mass.,
1957.
DOUGHTY, CHARLES M.: Travels in Arabia Deserta, London, 1888.
ECCL. RAB. Ecclesiastes Rabbá. Az Ecelesiastes (Salamon prédikátor) könyvéhez fűződő
midrás, a X. században állították össze. Idézve az Ecclesiastes fejezete és verse szerint, az
1884. évi vilnai kiadásból.
EDESSZAI JÁKOB. Edesszai Jakab néven is ismeretes (meghalt 708-ban). Szíriai jakobita
költő, kommentátor, levélíró, görög művek fordítója (szír nyelvre).
ÉDUJÓTH. A Misna egyik traktátusa. L. M.
ELDAD HA-DÁNÍ, kiadta Abraham Epstein, Pozsony, 1891. Részben kitalált történet
Izrael elveszett tíz törzséről, szerzője egy kelet-afrikai születésű zsidó utazó (X. század).
ÉNÓKH. Az apokrif Enókh (Hénokh) könyve, eredetijét héber vagy arámi nyelven írták az
i. e. I. században Palesztinában. Görög és etióp szövegekben maradt ránk. Enókh II.
ugyanennek a könyvnek egy másik verziója, az óegyházi szláv szövegben őrződött meg.
Mindkettő legjobb fordítása Charles: The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old
Testament, vol. II. pp. 163 és köv.
ÉNÓKH KÖNYVE. L. Énókh.
ENÚMA ELIS, akkád nyelven írt babilóniai teremtés-eposz. Legjobb angol fordítása
James B. Pritchard: Ancient Near Eastern Texts, Princeton, 1955. pp. 60-72.
EPHR. SYR. Ephraem Syrus: Kommentár a Genezis könyvéhez. L. Ephraemi Syri Opera
Omnia, kiadta B. Benedictus és Assemanus, Róma, 1737—43.
'ÉRÚBIN. A Babilóniai Talmud és a Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. B. és Jer.
EUSEBIUS: Praeparatio Evangelica, kiadta Gifford, Oxford, 1903. Eusebius (kb. 260-340)
Caesarea püspöke volt, és több egyháztörténeti munkát írt.
EXODUS. Mózes II. könyve, A zsidóknak Egyiptomból kijöveteléről.

EX. RAB. Exodus Rabbá. Az Exodushoz fűződő midrás. Héber és arameus nyelven
szerkesztették a XI. században, de sokkal régebbi anyagot tartalmaz. Idézve fejezet és
paragrafus szerint az 1884. évi vilnai kiadásból.
EZEREGYÉJSZAKA MESÉI (ARAB ÉJSZAKÁK). Eredeti címe: Alf Lajla va-Lajla („Ezer és
egy éjszaka"). Kora középkori népmeséket tartalmazó hatalmas arab gyűjtemény.
ÉZSAIÁS MENNYBEMENETELE. Apokrif könyv, amely három részből áll: Ézsaiás
vértanúsága, Ézsaiás látomása, Ezékiás testamentuma. Az első rész zsidó eredetű, és az i.
sz. I. században keletkezett, a másik kettő keresztény író műve. L. Charles: The
Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old Testament. Vol. II. pp. 155 és köv. (280)
EZSDRÁS VAGY EZRA. Az Ezsdrásnak tulajdonított két apokrif könyv neve. Az egyiket,
amely görög nyelven maradt ránk, vagy Ezsdrás I.-nek vagy Ezsdrás III.-nak szokták
nevezni. A másik latin fordításban őrződött meg, ezt vagy Ezsdrás II.-nek vagy Ezsdrás
IV.-nek nevezik. Eredetileg mind a kettőt héberül írták Palesztinában. Az első
valószínűleg az i. e. IV. században, a második az i. sz. I. században keletkezett.
GÁD TESTAMENTUMA. L. A tizenkét patriarha testamentuma.
GASTER: MAASZIJJÓTH. Moses Gaster: The Exempla of the Rabbis, London, 1924.
GENESIS APOCRYPHON, kiadta N. Avigad és Y. Yadin, Jeruzsálem, 1956.
GENEZIS. Mózes I. könyve, A teremtésről.
GEN. RAB. Genesis Rabbá, a Genezishez írt midrás. Palesztinában szerkesztették az i. sz. I.
században. Idézve oldalszám szerint J. Theodor és Ch. Albeck kritikai kiadásából. Berlin,
1912-27, 2 köt.
GILGAMES ÉS A FŰZFA. Sumér tábla Urból, i. e. 2000 körül. Kiadta N. Kramer Gilgamesh
and the Huluppu-Tree címmel. The Oriental Institute of the University of Chicago,
Assyriological Studies, 10. szám, Chicago, 1938.
GILGAMES-EPOSZ. Asszurbanipal (Assurbánaplu) (i. e. VII. század) könyvtárában talált
akkád eposz, amely azonban második évezredi sumér és hettita prototípusokra megy
vissza. L. Pritchard: Ancient Near Eastern Texts, pp. 72-99.
GINZBERG, L. J.: The Legends of the Jews, 1 köt., Philadelphia, 1909-46. A legfontosabb
tudományos mű ebben a témakörben.
GITTIN. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
GOSSE, PHILIP HENRY. A hivatkozás Omphalos című könyvére vonatkozik. London,
1857.
GRAVES, ROBERT: Greek Myths, Penguin Books, 2 köt., London, 1955.
GRAVES, ROBERT: The White Goddess, London, 1952.
GUNKEL, HERMANN: Schöpfung und Chaos in Urzeit und Endzeit, 2. kiad., Göt-tingen,
1921.
HADAR. Széfer Hadar Zeqénim. Livorno, 1840. Bibliai midrás-magyarázatok, amelyeket
a toszafisták talmud-kommentárjaiból állítottak össze (XIII. és XIV. század).
HA-GÓREN. Louis Ginzberg: „Hagadóth Qetu'óth", Ha-góren, vol. 9, Berlin, 1923. A Ha-
góren héber irodalmi folyóiratot S. A. Horodetzky adta ki Berdicsevben és Berlinben,
1899-1923.
HALOTTAK KÖNYVE. Egyiptomi temetkezési szövegek gyűjteménye, négyezer esztendei
időszakot ölel fel. A thébai recenzió (a 18., 21. és 22. Dinasztia (281) korából) fordítása:
Sir E. A. Wallis Budge: The Book of the Dead, 2. kiad., 1923.

HAMMURAPI TÖRVÉNYEI. Ezt a törvénygyűjteményt Hammurapi (i. e. 1728-1686) az
óbabilóniai (amorita) dinasztia hatodik királya tétette közzé. L. Pritchard: Ancient Near
Eastern Texts pp. 163-80.
HEIM, ROGER-WASSON, R. GORDON: Les Champignons Hallucinogénes du Mexique,
Párizs, 1958.
HOMÉROSZI EPIGRAMMÁK. A hagyomány Homérosznak néhány epigrammát is
tulajdonít. Magyar fordításukat 1.: Homérosz, ford. Devecseri Gábor, Magyar Helikon,
1967, 865 skk. Az itt idézett a 14 epigramma, a benne előforduló Szmaragosz démon
magyarul: „csikorgás".
HUCA. Hebrew union College Annual, Cincinnati, Ohio, 1924-től.
HURRITÁK. Részben indoeurópai, részben aziánus nyelvet beszélő nép az i. e. második
évezredben, Elő-Ázsiában. Egyes csoportjaik Palesztinába is eljutottak. Az
Ótestamentum horeusok néven említi őket.
IKONOTROPIKUS. Ábrázolással kapcsolatos.
IMRÉ NÓ'ÁM. Jacob di Illescos (XIV. század) midrás-kommentárja Mózes öt könyvéhez.
Nyomtatásban megjelent Konstantinápolyban (1539) és Cremonában (1565).
ISSAKHÁR TESTAMENTUMA. L. A tizenkét patriarcha testamentuma.
ITHÜPHALLIKUS képek, szobrok. Olyan képek és szobrok, amelyeken a nemző szervek
különösen nagyok, feltűnők.
JALQÚT (szó szerint: „Gyűjtemény"). Több midrás-gyűjtemény címének első szava. Ha
nem áll utána név, a Jalqút Simeóni értendő rajta. Ez a legfontosabb ilyen gyűjtemény, a
frankfurti R. Simeón Ha-darsán állította össze a XIII. század első felében. Idézve bibliai
könyv és paragrafus szerint.
JALQÚT MAKHÍRÍ. Midrás-gyűjtemény, összeállította Mákhir ben Abbá a XIV. században,
valószínűleg Spanyolországban. Idézve bibliai könyv, fejezet és vers szerint.
JALQÚT REUBÉNÍ. Mózes öt könyvéhez fűzött kabbalisztikus kommentárok
gyűjteménye, összeállította R. Reubén ben Hoske Kóhén (meghalt 1673) Prágában.
Idézve kötet és oldal szerint az 1889. évi varsói kiadásból (2 kötet).
JÁQÚT AL-RÚMÍ (1179-1229). Görög származású arab földrajzíró.
JEBÁMÓTH. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
JER. (JERUSALMI, „Jeruzsálemi"). Ha egy traktátus címe követi, akkor a Palesztinai
Talmudra vonatkozik, amelyet Palesztinában, az i. sz. V. század elején állítottak össze,
nagy részét arameus nyelven. Idézve traktátus, fólió, hasáb szerint. (282)
JÉRAKHMÉEL. Jérakhméel krónikája, fordította Moses Gaster. Oriental Translation Fund,
London, 1899.
JEROMOS. Hieronymi Quaestiones Hebraicae in Libro Genescos recog. P. de Lagarde,
Lipcse, 1868.
JEROMOS LATIN VULGATÁJA. L. Vulgata.
JÓMÁ. A Misna és a Babilóniai Talmud egyik traktálusa. L. B. és M.
JONAS, HANS: Gnosis und spatantiker Geist, 2 köt., Göttingcn, 1934-54.
JOSEPHUS FLAVIUS. Az i. sz. I. században élt zsidó történetíró. Görög nyelven írt. Fő
művei a Zsidó háború és a Zsidók története.
JÓSUA BEN SU'AIB. L. Su'aib.

JÓZSEF ÉS ASZENÁTH. Zsidó esszénusok által írt héber nyelvű apokrif könyv. Görög
fordításban maradt ránk. L. Paul Riessler: Altjüdischer Schrifttum ausserhalb der Bíbel.
Augsburg, 1928. pp. 497-538.
JÓZSEF TESTAMENTUMA. L. A tizenkét patriarcha testamentuma.
JUBILEUMOK KÖNYVE. Midrás-stílusban írt pszeudepigrafikus könyv, egy farizeus zsidó
írta, valószínűleg az i. e. II. században. Héber eredetije elveszett, legjobb megmaradt
verziója etióp nyelvű. L. Charles: The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old
Testament, vol. II. és köv.
JUDA TESTAMENTUMA. L. A tizenkét patriarcha testamentuma.
KEBRA NAGASZT. Etióp nyelvű legendagyűjtemény, amely az ó- és újtestamen-
tumi elbeszéléseket színezi ki. (Szó szerint: „nagy elbeszélés").
KEPHALAIA. Manicheus kéziratok gyűjteménye, kiadta Polotzky és Schmidt, Stuttgart,
1935-9.
KERET EPOSZ. Ugariti legenda az i. e. XIV. századból, L. Pritchard: Ancient Near Eastern
Texts, pp. 142-9.
A KÉT FIVÉR TÖRTÉNETE. A Józsefről és Potifár feleségéről szóló bibliai történettel
párhuzamos egyiptomi elbeszélés az i. e. XIII. századból. L. Pritchard: Ancient Near
Eastern Texts, pp. 23-5. KETHUBÓTH. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
KHALKISZ. Sajátos tengeri hal, melyről azt tartották, hogy ősnemzéssel a tenger vizéből
születik.
KHORÉNÉI MÓZES (i. sz. V század): Örmény történet (Nagy-Örményország története).
Francia fordítása: Histoire d'Arménie, Velence, 1841.
KINCSESBARLANG. L. Schatzhöhle.
KORÁN. Az iszlám Szentírása. Allah nyilatkoztatta ki Mohamed prófétának a VII. század
elején Mekkában és Medinában.
LETÚSIM, LEUMMIM. Észak-arab törzsek neve.
LEVITICUS. Mózes III. könyve, A léviták egyházi szolgálatáról. (283)
LEV. RAB. Leviticus Rabbá, midrás a Leviticushoz, valószínűleg a VII. században állították
össze. Idézve fejezet és szakasz szerint az 1884. évi vilnai kiadásból.
LIQQÚTÉ MIDRASIM. Harmincegy midrás-töredéket tartalmazó gyűjtemény, ki-
nyomtatva a BHM-ben (1. ott), vol. V. pp. 155-64.
LIQQÚTIM. Liqqútim mi-Midrás Abkir, kiadta Solomon Buber, Bécs, 1883. Olyan
szakaszok gyűjteménye, amelyeket a Jalqút (1. ott) idéz a Mid. Abkirból (1. ott).
LUKIANOSZ: A hangzók peres vitája tréfás párbeszédes mű a görög szigma és tau betűk
között.
LURA.i David Luria szövegkommentárja a PRE-hez, Varsó, 1852. L. PRE.
M. MISNA. Az első rabbinisztikus törvénykódex, héber nyelven összeállította Rabbi
Jehuda Ha-nászi Palesztinában, i. sz. 200 táján. Idézve traktátus, fejezet és paragrafus
szerint.
MA'ASZÉ ABRAHAM. Heroikus tárgyú midrás Ábrahám tetteiről. Eredetileg arabul írták;
héber fordításban maradt ránk. Megtalálható a BHM-ben (l. ott), vol. I. pp. 24-34.
MACHZOR. Zsidó ünnepi imádságos könyv.

MAKKABEUSOK I. KÖNYVE. Történeti könyv a Makkabeus-időszakról, Simon haláláig
terjed (i. e. 135). Héberül írták Palesztinában, i. e. 104 és 63 között. Görög fordításban
maradt ránk.
MAKKABEUSOK IV. KÖNYVE. Moralizáló mű arról, hogy a szenvedélyeken az értelemnek
kell uralkodnia. Görög nyelven, de teljesen zsidó szellemben írták, valószínűleg i. sz. 56
és 66 között.
MAKKÓTH. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
MANDEUSOK. Zsidó eredetű gnosztikus szekta. Tanítása elsősorban a lélek égi
eredetével és oda visszajutásával foglalkozik.
MANETHÓN (Manetho). Az i. e. IV században élt egyiptomi pap és történetíró. L.
Manetho the Historian, Loeb Classical Library, Cambridge, Mass., 1940.
MANICHEUSOK. Mani (i. sz. III. sz.) követői, gnosztikus, dualista szekta, amelynek
tanítása szerint a lelket az anyag börtönéből szigorú aszkézissal lehet csak kiszabadítani.
MASSZEKHET SZÓFERIM. A Babilóniai Talmudhoz (l. B.) csatolt extra-kanonikus
traktátus, a gáoni időszakban (i. sz. VII-X. sz.) keletkezett.
MATRILOKÁLIS HÁZASSÁG. A házasság olyan ősi formája, amelyben a férj költözött a
feleség nemzetségéhez, és ennek a nemzetségnek tagja lett.
MEGILLÁ. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
MEKHILTÁ. Rabbi Jismáel Mekhiltája, kiadta M. Friedmann, Bécs, 1870. Tanna-ita midrás
az Exodushoz. Fő célja az Exodus 12-23-ban foglalt törvények megvilágítása. A műben
idézett tekintélyek tannaiták, azaz az i. sz. III. sz. (284) előtt élt zsidó bölcsek. Rabbi
Jismael Palesztinában élt az i. sz. II. századnál nem későbbi időben. Idézve a mózesi
könyvek olvasásának heti beosztása szerint, oldalszámmal.
MEKHILTÁ DI-R. SIMEÓN. Az Exodushoz írt midrás, amelyet Rabbi Simeón ben
Jóchainak tulajdonítottak (i. sz. II. század). Összeállította Chizkijja ben Chijja (i. sz. II.
század vége). Idézve oldalszám szerint David Hoffmann kritikai kiadásából, Frankfurt a.
M., 1905.
MENÁCHÓTH. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
MGWJ. Monatschrift für Geschichte und Wissenschaft des Judentums. A legjobb német
nyelvű zsidó tudományos folyóirat. Megjelent 1852-től 1939-ig, Drezdában és később
Boroszlóban.
MID. Midrás. A rabbinikus irodalom egyik nagy típusának összefoglaló neve. Az e típusba
tartozó írások formailag bibliai versekhez fűzött magyarázó fejtegetések. Ilyen
midrásokat (többes száma midrasim) a II. századtól körülbelül a XII. századig írtak és
szerkesztettek.
MID. ABKIR. Elveszett midrás, valószínűleg a IX. században állították össze. Körülbelül
ötven szakasza maradt ránk, ezeket idézet formájában a Jalqút Si-meóni tartalmazza. L.
Jalqút.
MID. ADONÁJ BECHOKHMÁ jászád árec. Midrás, amely a Példabeszédek 3,19-hez
fűződik: „Az Úr bölcsességgel teremtette a földet." Megtalálható a BHM-ben (l. ott), vol.
V., pp. 63-9.
MID. AGGÁDÁ. Midrás Mózes öt könyvéhez. Kiadta Solomon Buber, fotokópiás új kiadása
New York, 1960. 2 köt. Idézve a Buber-kiadásból, a megfelelő mózesi könyv és oldalszám
szerint.
MID. ALFABETOT. Egyike az ábécé-sorrendbe foglalt és Rabbi Akibának (i. sz. II. század)
tulajdonított midrásoknak. Valójában sokkal később keletkezett. Egy bokharai XVI.

századi kéziratban maradt ránk. Nyomtatásban megtalálható a Batté Midrásóthban (1.
ott), vol. II.
MID. 'ASZERETH HADIBRÓTH. A Tízparancsolathoz írt midrás, sok kozmogóniai anyagot
tartalmaz. A X. században állították össze. Nyomtatásban meg-található a BHM-ben (1.
ott), vol. I., pp. 62-90.
MID. HA-GÁDÓL. Jemenben írták a XII. században. Idézve oldalszám szerint Solomon
Schechter kiadásából, Cambridge, 1902.
MID. JÓNÁ. Midrás Jónás Könyvéhez, a Jalqút (l. ott) Jónás-szakaszaiból állították össze,
hozzácsatolva a Zóhar II. k. 198b-199a lapjainak héber fordítását (1. Zóhar).
Nyomtatásban megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. I., pp. 96-105.
MID. KONÉN. Kozmogóniai és kozmológiai midrás; négy részből áll, mindegyiket más
szerző írta. Tartalma gyakran szoros párhuzamot mutat olyan apokrif könyvekkel, mint
Énókh, Ezsdrás IV. stb. Nyomtatásban megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. II., pp. 23-39.
(285)
MID. LEQACH TÓB. Mózes öt könyvéhez írt midrás, valószínűleg 1079-ben állította össze
a bulgáriai születésű Tobija ben Eliezer. Idézve a megfelelő bibliai könyv és oldalszám
szerint Solomon Buber 2 kötetes kiadásából, Vilna, 1880.
MID. MISLE. A Példabeszédekhez írt midrás és kommentár. A X. század végén vagy a XI.
század elején keletkezett, valószínűleg Babilóniában. Idézve a Példabeszédek fejezetei,
illetve oldalszám szerint Solomon Buber kiadásából, Vilna, 1893.
MID. QOHELETH. L. Eccl. Rab.
MID. SÉMUÉL. Sámuel két könyvéhez kapcsolódó midrás, régebbi írásokból kompilálták
Palesztinában a gáoni periódus alatt (VII-X. század). Kiadta Solomon Buber, Krakkó,
1893. Idézve fejezet szerint.
MID. SIR HA-SÍRIM. Énekek éneke Rabbá, idézve fólió szerint az 1887. évi vilnai
kiadásból.
MID. SZÉKHEL TÓB. Midrás Mózes első könyvéhez, 1139-ben állította össze Menachem
ben Selómó. Kiadta Solomon Buber, Berlin, 1900-1.
MID. TEHILLIM. Sóchér Tób címen is ismeretes. Midrás a Zsoltárok könyvéhez,
valószínűleg a X. vagy a XI. században állították össze Palesztinában. Idézve oldalszám
szerint Solomon Buber kiadásából, Vilna, 1891. Fotokópiás újranyomata New York,
1947.
MID. VAJISSZÁÚ. Midrás a Genzis 25, 5-höz és 36, 6-hoz. Leírja Jákob fiainak háborúit az
amoriták és Ézsau fiai ellen. Szövegét a Jalqút őrizte meg (l. ott). Közeli hasonlóságot
mutat a Jubileumok könyvével és Júda testamentumával, ami régiségét bizonyítja.
Nyomtatásban megtalálható a BHM-ben (l. ott), vol. III. pp. 1-5.
MID. VAJÓSA. Midrás az Exodus 14, 30-hoz és 15, 18-hoz. Részben a Tanchúmán alapszik
(l. ott), és a Jalqút idézi; feltehetőleg a XII. században keletkezett. Nyomtatásban
megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. I., pp. 35-57.
MINEUSOK (minaeusok). Dél-arab törzs az i. e. I. században.
MÓZES-APOKALIPSZIS. Kiadta L. F. C. von Tischendorf az Apocalypses Apocryphae c.
gyűjteményben.
MÓZES APOKALIPSZISA. Kiadta R. H. Charles. Lásd R. H. Charles (kiad.): The Apocrypha
and Pseudepigrapha of the Old Testament, vol. II. pp. 138 és köv.
MUSIL, ALOIS: Manners and Customs of the Rwala Bedouins, New York-Prága, 1928.

NÁZIR. A Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. Jer.
NEDÁRIM. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
NIDDÁ. A Misna és a Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B. és M.
NUMERI. Mózes IV. könyve, Az izraeliták megszámlálásáról való könyv. (286)
NUM. RAB. Numeri Rabbá, midrás a Numerihoz, a XII. században állították össze.
Idézve fejezet és szakasz szerint az 1884. évi vilnai kiadásból. NÚR AL-ZULM, „Az
árnyék világossága és a bölcsesség lámpása"; szerzője Nathanel ibn Jesája. Héber-
arab homiliák, összeállításuk időpontja 1327. Kiadta Alexander Kohut, New York, 1894.
ÓCÁR MIDRÁSIM, kiadta J. D. Eisenstein, New York, 1915. Kétszáz kisebb mid-rást
tartalmazó gyűjtemény. Idézve oldal és hasáb szerint.
OPPENHEIM: Fabula Josephi et Asenathae, Berlin, 1886.
ÓRIGENÉSZ (Origenes) (i. sz. 185-254). Egyházi író, Egyiptomban, Rómában és
Palesztinában élt. Műveit többek között az Ante-Nicene Fathers c. sorozatban adták ki.
OROSIUS (tarragonai): Hét könyv a pogányok ellen. Paulus Orosius hispaniai történetíró
és teológus volt (V. sz.). Fenti művét C. Zangemeister adta ki 1882-ben.
ORPHIKUS TÖREDÉKEK. L. Paul Tannery: „Orphica", Revue de Philol., Párizs, 1899. pp.
126-9; 1900. pp. 54-7, 97-102.
PALESZTINAI TALMUD. L. Jer.
PARASZANGÉSZ (paraszanga). Perzsa hosszmérték, 30 sztadionnal (kb. 5,5 km) egyenlő.
PATAI, RAPHAEL: Adam ve-Adámáh („Ember és föld a héber szokásokban, hiedelmekben
és legendákban"). Héberül. Jeruzsálem, 1942-3, 2 kötetben. Angolul: Man and Temple in
Ancient Jewish Myth and Ritual, Edinburgh, 1947.
PATRILOKÁLIS HÁZASSÁG. A patriarchátus körülményei között már a feleség költözik a
férj nemzetségéhez, és annak tagjává lesz.
PÉÁ. A Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. Jer.
PESZÁCHIM. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
PESZIQTÁ CHADTÁ. Középkori midrás a Gen. Rab., a PRE, a Széfer stb. alapján, a IX.
században állították össze Itáliában. Idézve fólió szerint M. Friedmann kiadásából, Bécs,
1880.
PESZIQTÁ CHADTÁ. Középkori midrás a Gen. Rab., a PRE, a Széfer Jecíra stb. alapján.
Nyomtatott szövege megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. VI., pp. 36-70.
PESZIQTÁ DI-R. KAHANÁ. Harminckét homiliát tartalmazó midrás (ünnepekre és
különleges jelentőségű szombat napokra szánt szónoklatok átdolgozásai). A
gyűjteményt i. sz. 700-nál nem később állították össze. Idézve fólió szerint Solomon
Buber kiadásából, Luck, 1868. Fotokópiás újranyomata New York, 1949.
PESZIQTÁ RABBÁTHÍ - a nagy Pesziqtá. (287)
PHILÓN (ALEXANDRIAI). Latinos névalakban Philo Judaeus néven ismeretes. Az i. sz. I.
században élt hellenisztikus zsidó filozófus. Műveire való hivatkozás azok latin címe
szerint, De Decalogo, De Migr-Abrah., De Mundi Opif., De Somn., stb.
PHÓTIOSZ (Photius), IX. századi bizánci tudós, konstantinápolyi pátriárka. Műveinek
(Müriobiblion, Müsztagógia, Levelek) nagy része megtalálható J. P. Migne Patrologia
Graecájában.

PIRQÉ MASIACH. Midrás Jeruzsálem messianisztikus dicsőségéről, a Templomról és
Izraelről. A gáoni periódusban írták (i. sz. VII-X. század) Perzsiában. Nyomtatásban
megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. III., pp. 68-78.
PIRQÉ RABBÉNU HA-QÁDOS. Rabbi Jehuda Ha-nászinak tulajdonított etikai és gyakorlati
bölcs mondások gyűjteménye. Rabbi Jehuda Ha-nászi az i. sz. II. században élt, a
gyűjtemény összeállítása jóval később történt. Nyomtatásban megtalálható az Ócár
Midrásimban (1. ott), pp. 505-14.
PRE. Pirqé Rabbi Eliézer. Midrás a világ teremtéséről és Izrael legrégibb történetéről.
Szerzőjének Rabbi Eliézer ben Hürkanoszt tartották, a (tannaita) palesztinai bölcset (kb.
i. sz. 90-130.) A mű azonban sokkal később keletkezett, a VIII. század végén vagy a IX.
század elején Palesztinában. Idézve fejezet szerint.
PRITCHARD, JAMES B.: Ancient Near Eastern Texts, Princeton, 1955.
PSZEUDO-PHILÓN (Pseudo-Philo). Guido Kish: Pseudo-Philo's Liber Antiquita-tum
Biblicarum, Notre Dame, Ind., 1949.
PTAHHOTEP BÖLCS MONDÁSAI. Ptahhotep az V. egyiptomi dinasztiához tartozó egyik
fáraó minisztere volt (i. e. 2450 táján). L. Pritchard: Ancient Near Eastern Texts, pp. 412-
14.
QALIR. Eleázár Qalir valószínűleg a VIII. században élt. Héber vallásos költeményeket írt,
amelyekből mintegy 200 maradt ránk. QIDDÚSIN. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa.
L. B.
RAGLAN, LORD: The Hero. A Study in Tradition, Myth and Drama, London, 1936.
RASI. Rabbi Selomó ben Jiccháq (1040-1105) kommentárja a Bibliához. Idézve bibliai
könyv, fejezet és vers szerint.
ROS HASÁNÁ. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
RÚBEN TESTAMENTUMA. L. A tizenkét patriarcha testamentuma.
SABBAT. A Babilóniai és a Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. B. és Jer.
SALAMON ZSOLTÁRAI. Tizennyolc apokrif zsoltár, zsidók írták az i. e. I. században. L.
Charles: The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old testa-ment, vol. II., pp. 625 és köv.
(288)
SALTAIR NA RANN. A leghosszabb vallásos tárgyú ír középkori költemény. Több részre
tagolódik, kozmogóniai fejtegetéseket és a világegyetem sorsára vonatkozó
spekulációkat tartalmaz.
SCHATZHÖHLE, DIE („Kincsesbarlang"). Kiadta Carl Bezold, Lipcse, 1883-88. Ádám és
Éva keresztény életrajza, szír nyelven írták a VI. században.
SÉKEL, SIKLUS. Ókori keleti súly- és pénzegység. Értéke helyenként és időnként
változott, Josephus korában 1 siklus=4 drakhma, azaz: 17,4 gr. De volt 8,5 gr és 6,7 gr
súlyú siklus is.
SÉTH BEN JEFETH: Hem'ath ha-Chemdá. Arab és héber nyelvű kommentár Mózes öt
könyvéhez, 1284-ben keletkezett Babilóniában. L. Ginzé Jerusálajim, vol. III., kiadta
Samuel Aharon Wertheimer, Jeruzsálem, 1902., pp. 13b-15a.
SIEGFRIED, CARL: Philo von Alexandria als Ausleger des alten Testaments, Jena, 1875.
SU'AIB, JÓSUA BEN: Derásóth'al Ha-Tóráh, Konstantinápoly, 1523. Kabbalisz-tikus
homiliák Mózes öt könyvéhez. Szerzőjük a XIV. század első felében élt. Idézve a
Pentateuchus olvasásának heti előírása és fólió szerint.

SZÁBÁ, ABRAHAM: Cerór Ha-Mór. Állatmese-gyűjtemény. Az Ikhvan al-Szafa
(„Őszinteség hívei") című arab enciklopédiából héberre fordította Juda Loeb b.
Kalanymos (XIV. század). Nyomtatásban megjelent Mantovában, 1557.
SZANH. Szanhedrin. A Babilóniai és a Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. B. és Jer.
SZANKHUNIATHÓN FÖNÍCIAI TÖRTÉNETE. Szankhuniathón pap volt az i. e. IV-III.
században; Bérütoszban (a mai Beirút) született. Történeti munkáját bübloszi Philón
(kb. i. sz. 64-140) fordította le görög nyelvre. Töredéke megmaradt Eusebius
Praeparatio Evangelicájában (1. ott).
SZÉDER ARQIM. A Mid. Adonáj Bechokhmához (1. ott) sok tekintetben hasonló midrás.
Egy XIII. századi kéziratban maradt fent. Nyomtatott szövege meg-található az Ócár
Midrásimban (1. ott).
SZÉDER ÉLIJÁHU RABBÁ és SZÉDER ÉLIJÁHU ZÚTÁ. Moralizáló midrás, amely két
részből áll („A Nagy" és „A Kis" Széder Élijáhu). Tanna-di-Bé Élijáhu néven is ismeretes.
A B. Ketubóth 106a szerint Illés próféta mondta el a két könyv tartalmát Rabbi'Ánánnak
(i. sz. III. század vége). Legkorábbi fennmaradt kéziratuk azonban 1073-ból való. Idézve
oldal szerint M. Friedmann kiadásából, Bécs, 1902-4. Fotokópiás újranyomata
Jeruzsálem, 1960.
SZÉDER ÉLIJÁHU ZÚTÁ. L. az előző jegyzetet.
SZÉDER GAN'ÉDEN. Az Éden kertjét leíró midrás, i. sz. 1050 táján keletkezett.
Nyomtatásban megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. I., pp. 131-40, toldalékai: pp. 194-8.
(289)
SZEDER 'ÓLÁM. Kronologikus midrás, valószínűleg az i. sz. III. században állították össze,
de később korrigálták és kibővítették. Nyomtatásban megjelent Vilnában, 1897. L. még
Al. Marx: Széder 'Ólám (1-10. fej.), Königsberg.
SZEDER RABBÁ DI-BERÉSÍTH. Kozmogonikus és kozmologikus midrás, amelyet
felhasznált a Mid. Konén és a Mid. 'Aszereth Hadibróth (1. ott). Nyomtatásban
megtalálható a Batté Midrásóthban (l. ott), vol. I., pp. 19-48.
SZÉFER CHASZIDIM, kiadta Judah Hakóhén Wistinezky, Berlin, 1891-3. Etikai
kérdéseket fejtegető könyv, szerzője Júda ben Samuel He-Chászíd (meghalt 1217-ben).
SZÉFER HA-JÁSÁR, kiadta Lazarus Goldschmidt, Berlin, 1923. Késői (XII. század)
heroikus hangvételű midrás a Genezishez, az Exodus elejéhez, a Nume-rihoz és Józsua
könyvéhez. Spanyolországban írták, héber nyelven. Idézve oldalszám szerint.
SZÉFER HA-QANA VEHU SZÉFER HAPELIÁ, Korzec, 1784. Kabbalisztikus könyv, Abigdor
Kanah írta a XV. században.
SZÉFER HÉKHÁLOTH. Midrás az ég titkairól, sok hasonlóságot mutat Énókh könyveivel
(l. ott). Nyomtatásban megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. V., pp. 170-90.
SZÉFER JÚCHÁSZÍN, kiadta Philipowski és Freiman, Frankfurt a. M., 1924. E krónika
szerzője Abraham ben Samuel Zacuto (1450-1510 körül).
SZÉFER NOACH. Midrás azokról a gyógyítási titkokról, amelyeket Ráfáel arkangyal
közölt Noéval. Első feljegyzése a XI. századból való, de szoros hasonlóságot mutat a
Jubileumok könyvével (1. ott). Nyomtatásban megtalálható a BHM-ben (1. ott), vol. III.,
pp. 150-160.
SZÉFER RAZIEL. Kabbalisztikus mű az ég titkairól, a teremtésről, angyalokról,
amulettekről stb. A gáoni periódusban keletkezett (i. sz. VII-X. század).
SZENT JEROMOS. L. Jeromos.
SZENT TAMÁS CSELEKEDETEI (Acta S. Thomae). L. Szent Tamás Evangéliuma.

SZENT TAMÁS EVANGÉLIUMA. Megjelent Tischendorf Evangelia Apocrypha c.
munkájában.
SZERAPIÓN. Alexandriai orvos az i. sz. III. században.
SZIFRÁ. Midrás a Leviticushoz, Chijja bar Abba állította össze Palesztinában, i. sz. 200
táján. Kiadta M. Friedmann, Boroszló, 1915.
SZIFRÉ. Midrás a Numerihoz és a Deuteronomiumhoz. Tannaita eredetű, tehát az i. sz. II.
században keletkezett Palesztinában. Idézve fólió szerint M. Friedmann kiadásából, Bécs,
1864. Fotokópiás újranyomata New York, 1948.
SZLÁV ÉNÓKH. L. Énókh.
SZÓDÉ RÁZÁ vagy Szódé Rózája. Kabbalisztikus mű, szerzője a wormsi Eleázár ben Júda,
aki kb. 1176-tól 1238-ig élt. Közzétette Israel Kamelhar, Bilgoraj, 1936. (290)
SZÓTÁ. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
SZUKKÁ. A Misna és a Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B. és M.
TAANITH. A Babilóniai és a Palesztinai Talmud egyik traktátusa. L. B. és Jer.
TANCHÚMÁ. Midrás a Pentateuchushoz, Rabbi Tanchúmá palesztinai amóra (tal-
mudista bölcs) mondásai alapján, aki az i. sz. IV. században élt. Idézve a Pentateuchus
olvasásának heti előírása és paragrafus szerint, néhol hozzáadva a Levin-Epstein féle
varsói kiadás fólió-számát (é. n.). Egy régebbi szövege is van, lásd a következő jegyzetet.
TANCHÚMÁ BUBER. Midrás Tanchúmá, régebbi verzió, kiadta Solomon Buber, Vilna,
1885. Fotokópiás újranyomata New York, 1946 (két kötetben). Idézve a Pentateuchus
könyve és oldalszám szerint. L. még az előző jegyzetet.
TANIS PAPYRUS. L. Two Hieroglyphic Papyrifrom Tanis. I. The Sign Papyrus; II. The
Geographical Papyrus. Extra (9th) Memoir of the Egypt Exploration Fund, London, 1889.
TANNAITÁK. Zsidó törvénytanítók az i. sz. I—III. században.
TARGUM. Az Ótestamentum egyes könyveinek arameus nyelvű fordítása, ill. parafrázisa.
Egyes ótestamentumi könyvekhez több targum is készült.
TARG. TARGUM, a Biblia arameus fordítása vagy inkább parafrázisa. A Pentateuchushoz
írt legfontosabb Targumot, a Targ. Onkeloszt Babilóniában egészítették ki az i. sz. III.
század elején. A Prófétákhoz írt Targum, a Targ. Jo-náthán, az i. sz. IV. században
keletkezett.
TARG. JER. A Jeruzsálemi Targum, a Pentateuchus parafrázisszerű arameus fordítása.
Csak töredékei maradtak ránk. Palesztinában keletkezett, valószínűleg az i. sz. I. vagy II.
században. L. M. Ginsburger: Fragmenten-Targumin. 1899.
TELL EL-AMARNA-I LEVELEK. 377 írott tábla. Ezek mind levelek, amelyeket kánaáni,
föníciai és szíriai városok kis uralkodói írtak az i. e. XIV században hűbéruruknak, III.
Amenhotep fáraónak, illetve fiának, Ekhnaton fáraónak. L. Pritchard: Ancient Near
Eastern Texts, pp. 483-90.
THEODÓRÉTOSZ (THEODORETUS). Egyháztörténetíró, teológus és a szíriai Kürrosz
püspöke az V században. Az Óteslamentumhoz és a Pál leveleihez írt kommentárjait
Migne tette közzé (Patrologia Graeca 80. k.).
THEODOTIÓN AD GEN. Theodotión a Biblia görög fordítását készítette el i. sz. 185 táján.
THOMAS, BERTRAM: Arabia Felix, New York, 1932.
A TIZENKÉT PATRIARCHA TESTAMENTUMA. Héber nyelvű apokrif könyv, farizeus
zsidó írta i. e. 109 és 107 között. Erkölcsi tanításokat tartalmaz, amelyeket Jákob

tizenkét fia mond el halálos ágyán. L. Charles: The Apoc-rypha and Pseudepigrapha of the
Old Testament, vol. II., pp. 282 és köv. (291)
TOSZAFISTÁK. XII-XIV. századi francia- és németországi talmudkommentáto-rok.
TOSZEFTÁ. Tannaita fejtegetések és hagyományok gyűjteménye, szoros hasonlóságot
mutat a Misnával. Valószínűleg Chijja bar Abba állította össze Palesztinában, i. sz. 200
körül. Idézve traktátus, fejezet és paragrafus szerint S. Zu-ckermandel kiadásából,
Pasewalk, 1880. Fotokópiás újranyomata bővítésekkel Jeruzsálem, 1937.
TOSZEFTÁ ATIQTÁ. Régi nem kanonikus barajthák gyűjteménye, kiadta Chaim Meir
Horowitz, Frankfurt a. M., 1890.
TZETZÉSZ, IÓANNÉSZ. Bizánci mítoszíró, a XII. században élt. Fennmaradt munkái: a
Khiliadesz, az Iliaka, valamint a Homéroszhoz, Hészidoszhoz, Arisztophanészhoz és
Lükophrónhoz írt kommentárok.
UGARITI szövegek, költemények, mítoszok. L. Pritchard: Ancient Near Eastern Texts, pp.
129-55.
VITA ADAE. Teljes címe Vita Adae et Evae („Ádám és Éva élete"). Zsidó eredetű
pszeudepigrafikus könyv, valószínűleg az i. e. I. században keletkezett. Görög, latin és
óegyházi szláv változatai maradtak ránk. L. The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old
Testament, vol. II., pp. 123 és köv.
VULGATA. A Biblia latin fordítása, Jeromos egyházatya munkája, 405 táján készült el.
WOOLLEY, SIR CHARLES LEONARD: Ur of the Chaldees, London, 1929.
ZDMG. Zeitschrift der deutschen morgenländischen Gesellschaft.
ZEBACHÍM. A Babilóniai Talmud egyik traktátusa. L. B.
ZEBULON TESTAMENTUMA. L. A tizenkét patriarcha testamentuma.
ZÓHAR („Ragyogás"). A kabbalisták „Bibliája", Mose de Leon spanyolországi kabbalista
írta arameus nyelven a XIII. században. Rabbi Simeón ben Jóchai-nak, a híres Misna-
tanítónak tulajdonított Biblia-kommentár. Először Mantovában jelent meg
nyomtatásban, három kötetben (1558-60). Ennek lapszámozását követik a későbbi
kiadások is, így az e könyvben idézett 1895. évi vilnai kiadás is.
ZÓHAR CHADAS („Új Zóhar"). A Zóharnak azokat a részeit tartalmazza, amelyek a
mantovai változat kiadói által felhasznált kéziratokból hiányoznak. Az anyagot főleg
Abraham Halevi Berokhim gyűjtötte össze Szafedban talált kéziratokból. Idézve fólió
szerint a Levin-Epstein féle varsói kiadásból (é. n.).
ZSUZSANNA. A Dániel könyvéhez fűzött apokrif toldalékok egyike. Valószínűleg i. e. 80
és 50 között keletkezett. L. Charles: The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old
Testament vol. I., pp. 638 és köv. (292)

Tartalom
Bevezetés 5
1 A teremtés a Genezis könyve szerint 14
2 A teremtés más bibliai szövegek szerint 23
3 Mitikus kozmológia 28
4 Kommentárok a teremtéstörténethez 33
5 Korábbi teremtések 38
6 Az ősszörnyek 40
7 A reém és a ziz 47
8 Lucifer bukása 50
9 Ádám születése 53
10 Ádám feleségei 58
11 A Paradicsom 63
12 A bűnbeesés 69
13 Szamáel lázadása 76
14 Káin és Ábel születése 79
15 A szerelmi aktus 80
16 A testvérgyilkosság 85
17 Séth születése 92
18 Isten fiai és az emberek lányai 94
19 Noé születése 102
20 A vízözön 105
21 Noé részegsége 115
22 Bábel tornya 119
23 Ábrahám családfája 124
24 Ábrahám születése 128
25 Ábrahám és a bálványok 134
26 Ábrahám Egyiptomban 137
27 Ábrahám megmenti Lótot 141
28 A húsdarabok 147
29 Ismáel 151
30 Ábrahám Gérárban 156
31 Izsák születése 158
32 Lót Szodomában 162
33 Lót Coárban 167
34 Izsák feláldozása 169
35 Ábrahám és Ketúráh 176
36 Izsák házassága 179
37 Izsák Gérárban 184
38 Ézsau és Jákob születése 185
39 Ábrahám halála 189
40 Az eladott elsőszülöttségi jog 191
41 Az elorzott áldás 194
42 Ézsau házasságai 198
43 Jákob Béthelben 201
44 Jákob házasságai 207
45 A tizenkét patriarcha születése 212
46 Jákob visszatérése Kánaánba 218
47 Jákob Peniélnél 223
48 Jákob és Ézsau kibékülése 228
49 Dína elrablása 232
50 Rúben és Bilha 237

51 Júda és Thámár 240
52 Izsák, Lea és Ézsau halála 244
53 József a kútban 246
54 József és Zulejka 250
55 József a börtönben 254
56 József alkirály lesz 256
57 Az éhínség 260
58 A testvérek visszatérése 264
59 Jákob Egyiptomban 268
60 Jákob halála 271
61 József halála 275
Rövidítések, források jegyzetek és bibliográfia 277
Térképek 277
A Genezis világa 107
Ábrahám világa 127
Palesztina a bírák korában 203

(uploadMB - Com) Héber Mítoszok PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

(uploadMB - Com) Héber Mítoszok PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Robert Graves - Raphael Patai

Fordította: Terényi István

(A digitalizálás a Szukits kiadó azonos című kiadványa alapján készült.)

"Kezdetben teremté isten az eget és a földet..." Ezzel kezdődik a világ egyik

A mítoszok olyan drámai történetek, amelyek vagy szentesítik bizonyos régi, a

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 2

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 3

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 4

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 5

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 6

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 7

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 8

a) „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta

1. A zsidó és a keresztény teológusok sok évszázadon keresztül nemcsak abban

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 9

Akkor mozgás támadt a tenger közepében;

Az isteneket, a föld szellemeit Marduk ugyanakkor teremtette,

Marduk egy nádszálat fektetett a vizek felszínére,

Aruru istennővel megteremtette az emberi nem magvát.

Az Úr, Marduk gátat épített a tenger mellett.

3. A hosszabbik teremtés-eposz azzal kezdődik, hogy „amikor fönn az ég

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 10

Zsidóknak és keresztényeknek egyaránt sok fejtörést okoztak ezek az

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 11

Első nap Negyedik nap

6. A fenti séma - egyéb hasonló sémákkal együtt - a rabbiknak azt a vágyát

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 12

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 13

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 14

Térdig gázolt a katonák vérében,

...és megtapodtam őket búsulásomban, és széttapostam őket haragomban; így

A próféták és zsoltárszerzők éppoly kevéssé törődtek az általuk felhasznált vallási képek

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 15

a) Mások szerint Isten egyetlen parancsszavával teremtette az egeket, a nappal, a

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 16

1. Ez a harmadik teremtés-elbeszélés, amelynek elemei nem a Genezisben,

3. "Tohu" és „Bohu" eredeti jelentése vitatott kérdés. De ha a Tohu (thv) szóhoz az

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 17

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 18

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 19

9 Mid. Kónén, 27.

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 20

17 Mid. Kónén, 36.

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 21

1. Ezek a rabbinisztikus doktrínák, amelyeket többnyire ötletszerűen vettek át

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 22

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 23

a) Isten a ruhája fényéből teremtette az egeket. Amikor szövetként szétterítette

30 PRE, 3. fej.; vö. Gen. Rab. 3-4, 20; B. Chagígá 12a.

Jób 26, 7-en alapszik.

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 24

valamennyi a Genezis 7, 11-en alapszik.

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 25

1. Az ugariti mitológiában - mint a héberben is - a víz mindig duális formát ölt:

Dicsérjétek Őt egeknek egei, és ti vizek, amelyek az ég felett vagytok!

6. Egyiptomban fellelhetők annak a zsidó templomlegendának a párhuzamai,

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 26

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 27

a) Kezdetben Isten számos világot teremtett, de egymás után összerombolta

1. Nem tudni, hogy a rabbikat megzavarta-e az olyan őskori maradványok

45 Gen. Rab. 23, 68, 262-63.

Héber mítoszok (Graves – Patai) Oldal: 28

a) A teremtés előtti napokban Ráháb, a tenger fejedelme fellázadt Isten ellen.