Sarah Dessen

Altatódal
 Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Sarah Dessen

A mű eredeti címe: This Lullaby
Fordította: Pásztor Judit
A művet eredetileg kiadta:
Speak, an imprint of Penguin Group (USA) Inc.
Ez a kiadás a Viking Children's Books-szal, a Penguin Group (USA) Inc.
tagjának, a Penguin Young Readers Groupnak a divíziójával kötött megállapodás
eredményeképpen jelent meg.
Copyright © Sarah Dessen, 2002
Borítót tervezte: Zsibrita László
ISSN 2060-4769
ISBN978 963 245 581 5
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.:
(62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Széli
Katalin, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős
vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 A tél mélyén
végül ráébredtem,
hogy bensőmben
legyőzhetetlen a nyár.
– Camus

Nemsokára visszatér.
Csak éppen ír.
– Caroline
JÚNIUS
 1. fejezet

Altató – ez volt a címe. És én már, ó, igen, vagy egymilliószor hallottam.

Legalább.
Számtalanszor mesélték, hogyan írta meg apám azon a napon, amikor
megszülettem. Éppen úton volt valahol Texasban. Anyámmal akkor már nem
éltek együtt. Azt beszélik, amint meghallotta, hogy a világra jöttem, leült,
kezébe vette a gitárját, és egyszerűen megkomponálta ezt a dalt, ott, abban a
texasi motelszobában. Mindössze egyetlen óra az életéből, csupán néhány
akkord, két versszak és egy refrén. Egész életében szerzett dalokat, de végül
ez lett az egyetlen, ami híressé tette. Ez volt az egyedüli maradandó műve. Na
meg én, már ha ez számít.
Most is éppen ez a dal szólt a háttérben, amint az autószalonban ültem egy
műanyag széken, június első hetében. Meleg volt, minden virágba borult, a
nyár gyakorlatilag megérkezett. Ami természetesen azt is jelentette, hogy
eljött az ideje, hogy anyám újra férjhez menjen.
Immár negyedszerre, sőt, ötödszörre, ha az apámat is beleszámítjuk. De én
inkább nem számítottam bele. Bár anyám szemében ők házasok voltak – már
ha házasságnak lehet nevezni azt, ha a sivatag kellős közepén összeadja őket
valaki, akit csupán percekkel azelőtt ismertek meg egy pihenőhelyen. Anyám
szerint igen. Bár ő úgy váltogatta a férjeit, mint más a hajszínét: unalmában,
mert nincs jobb dolga, vagy, mert azt reméli, hogy a soron következő majd
végre, egyszer és mindenkorra mindent megold. Amikor még kisebb voltam
és kíváncsi, és még kérdezgettem őt apámról, meg hogy hogyan ismerkedtek
meg, mindig csak sóhajtozott, legyintgetett, és ilyesmiket mondott, hogy „ó,
Remy, azok a hetvenes évek voltak, tudod”.
Anyám folyton azt hitte, hogy én mindent tudok. Pedig ebben tévedett. Az
összes dolgot, amit a hetvenes évekről tudtam, vagy az iskolában, vagy a
History Channelen hallottam: Vietnam, Carter elnök, diszkó. Az összes dolog
pedig, amit apámról tudtam, valójában nem volt több mint az Altató.
Számtalanszor hallottam reklámok, mozifilmek háttérzenéjeként, esküvőkön,
rádiócsatornák szívküldi műsoraiban és slágerlistáin. Apám már rég meghalt,
de ez a szám, ez az együgyű, nyálas, banális melódia tovább élt. Tuti, hogy
még engem is túl fog élni.
Éppen a második refrén közepén tartott a dal, amikor a Don Davis Motors
Don Davise kidugta a fejét az irodájából, és meglátott engem.
 – Remy, szívem, ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! – mondta
mosolyogva. – Gyere be!
Felálltam, és követtem. Arra gondoltam, hogy nyolc nap múlva Don a
mostohaapám lesz, csatlakozva a nem túl exkluzív csapathoz. Ő volt közöttük
az első autókereskedő, a második ikrek csillagjegyű, és az egyetlen, akinek
pénze is van. Anyám éppen ebben az irodában találkozott vele először,
amikor idejött, hogy megvegye az új autóját, egy Camryt. Én is elkísértem,
mert ismertem anyámat: gondolkodás nélkül kifizette volna a meghirdetett
árat, feltételezve, hogy az fix, éppúgy, mint ahogy narancsot vagy WC-papírt
vesz az ember a közértben, és a kereskedők persze hagyták, mert anyám elég
híres volt, ezért mindenki azt feltételezi, hogy nyilván gazdag is.
A láthatóan frissen végzett értékesítő fiú kis híján elájult, amikor anyám
könnyedén odalibbent egy minden extrával felszerelt idei modellhez, bedugta
a fejét az ablakon, hogy szippantson egyet abból az összetéveszthetetlen
újautó-illatból, majd a rá oly jellemző széles karmozdulat kíséretében
kijelentette:
– Megveszem!
– Anya! – sziszegtem, próbálva nem csikorgatni a fogamat. De ő ügyet
sem vetett rám. Az egész odavezető utat arra használtam, hogy felkészítsem,
speciális instrukciókkal lássam el, hogy mit mondjon, hogyan viselkedjen.
Mindent megtanítottam neki, ami ahhoz szükséges, hogy jó üzletet kössünk.
Ő meg folyton nyugtatgatott, hogy jól van, jól van, figyel rám, még aközben
is, amikor a légkondicionáló ventilátorát babrálta, és az automata
ablakemelővel szórakozott. Fogadni mernék, hogy csak azért jött rá ez az
egész „újautó-vásárolhatnék”, mert én is nemrég vettem egyet.
Tehát miután mindent jól elszúrt, rajtam állt, hogy helyrehozzam a
dolgokat. Jól irányzott kérdésekkel kezdtem bombázni az értékesítőt, ami
meglehetősen zavarba ejtette. Minduntalan ideges pillantásokat vetett a fejem
fölött anyámra, mintha én valamiféle idomított harci eb lennék, akit anyám
egyetlen szóval le tud ültetni. Ehhez persze hozzá vagyok szokva. De mire az
eladósrác éppen rendesen feszengeni kezdett volna, közbelépett Don Davis,
gyorsan betessékelt bennünket az irodájába, és tizenöt röpke perc leforgása
alatt totálisan belezúgott az anyámba. Csak ültek ott egymásra meresztett
szemmel, miközben én lealkudtam az autó árából háromezer dollárt,
kicsikartam Dontól egy kiterjesztett garanciát, extra alvázvédelmet és egy
váltót a CD-lejátszóba. Nyilvánvalóan ez volt a Toyota történelmének legjobb
üzlete, na, nem mintha bárki is észrevette volna. Elvárt dolog volt, hogy
megoldjam a problémát, bármi legyen is az, hiszen én voltam egy személyben
anyám üzleti menedzsere, terapeutája, jobbkeze, és most esküvőszervezője is.
Hogy én milyen szerencsés vagyok!
– Szóval, Remy – mondta Don, miközben leültünk, ő a hatalmas bőr
forgófotelba az íróasztala mögé, én pedig vele szemben, egy székbe, ami épp
elég kényelmetlen volt ahhoz, hogy a benne ülő minél hamarabb le akarja
bonyolítani az üzletet. Ebben az autókereskedésben minden az ügyfél
agymosásának célját szolgálta. Mint például a lelkesítő cédulák, amelyek az
értékesítőket voltak hivatottak nagy üzletek kötésére buzdítani, és amiket
mintegy véletlenül szanaszét szórtak mindenfelé, ahol az ügyfél is
elolvashatta. Vagy az, hogy az irodákat úgy rendezték be, hogy a potenciális
vevő „kihallgathassa”, amint az értékesítője egy jó kis kedvezményért
könyörög a főnökének, csakis az ő érdekében. Arról nem is beszélve, hogy az
ablak, amellyel szemben ültem, a szalonnak arra a részlegére nyílt, ahol a
vásárlók átvehették vadonatúj kocsijukat. Néhány percenként egy eladó
átkísért valakit az éppen ebből az ablakból legjobban látható helyre, átnyújtott
neki egy csillogó-villogó kulcsot, és szívélyes mosollyal nézte, amint az
újdonsült tulajdonos kivezeti ragyogó, új autóját a naplementébe. Akár egy
giccses reklámfilm. Mekkora rakás szar!
Most Don megmozdult a székében, és megigazította a nyakkendőjét.
Köpcös férfi volt, terjedelmes pocakkal és egy kis kopasz folttal a feje tetején:
cupákos, ez a szó jutott róla eszembe, amikor először láttam. De imádta
anyámat, isten segítse meg.
– Mit óhajtasz tőlem? – kérdezte most készségesen.
– Nos – feleltem a hátsó zsebembe nyúlva a listáért, amit magammal
hoztam –, megint beszéltem a szmokingossal, ezen a héten várnak a végső
igazításra. A próbavacsoráért pedig nagyjából hetvenöt dolcsiban egyeztünk
meg, és a vendéglátós kéri a csekket a maradék előlegről legkésőbb hétfőig.
– Rendben – felelte Don. Kihúzott egy fiókot, és elővett egy bőrmappát,
amiben a csekkfüzetét tartotta, majd belenyúlt a zakózsebébe egy tollért. –
Mennyi kell a vendéglátósnak?
A jegyzetemre pillantottam, nyeltem egyet, majd közöltem:
– Ötezer.
Szó nélkül bólintott, és írni kezdett. Neki ötezer dollár alig jelentett
valamit. Úgy saccoltam, csak az esküvő önmagában jó húszezrébe kerül
majd, de nem úgy festett, mintha ez egy csöppet is megrázná. És ha még
hozzászámítjuk a felújítás költségeit, amit a házunkon kellett elvégezni
ahhoz, hogy úgy élhessünk együtt, mint egy boldog család, továbbá a
tartozást, amit elengedett a bátyám furgonjáért, és az anyámmal való
együttélés mindennapi kiadásait, mindent egybevetve jó kis beruházás lett
belőle. De hát ez volt az első esküvője, az első házassága. Egy igazi zöldfülű.
Nem úgy, mint a mi családunk.
Kitépte a csekket a füzetből, átcsúsztatta az asztalon, és rám mosolygott.
– Van még valami? – kérdezte.
Újra a listámra néztem.
– Oké, azt hiszem, már csak a zenekar maradt. A hotelben kérdezték...
– A zenekar rendben van – legyintett. – Ők ott lesznek. Mondd meg
anyádnak, ne aggódjon!
Udvariasan mosolyogtam, mert úgy illett, de mindketten tudtuk, hogy
anyám egy csöppet sem aggódik az esküvője miatt. Kiválasztotta a ruháját,
eldöntötte, milyen virágok legyenek a csokrában, az összes többi
elintéznivalót pedig rám sózta, azt állítván, hogy neki minden egyes
másodpercére szüksége lesz az új könyve megírásához. De az igazság az volt,
hogy gyűlölte a részleteket. Imádott fejest ugrani egy projektbe, küzdeni érte
körülbelül tíz percig, majd villámgyorsan elvesztette a lelkesedését. Tele volt
a ház olyan dolgokkal, amik valaha hosszabb-rövidebb ideig felkeltették az
érdeklődését: aromaterápiás készletek, családfaszoftver, egy rakás japán
szakácskönyv, vagy egy akvárium, melynek mára már mind a négy oldalát
teljesen belepte az alga, és egyetlen árva túlélő úszkált benne, egy dagadt,
fehér hal, ami felfalta az összes többit.
A legtöbb ember arra fogta anyám bizarr viselkedését, hogy író volt,
mintha az bármit is megmagyarázna. Számomra ez csak kifogás. Úgy értem,
az agysebészek is lehetnének őrültek, de arra senki sem mondaná, hogy
rendben van. Anyám szerencséjére azonban ezzel a véleményemmel teljesen
egyedül voltam.
– ...ilyen hamar!! – hallottam Dont, miközben ujjával a naptárra mutatott.
– El tudod ezt hinni?
– Nem – feleltem azon töprengve, hogy vajon mi lehetett a mondat első
fele, majd hozzátettem: – Egyszerűen elképesztő.
Rám mosolygott, majd újra a naptárra pillantott, ahol láttam, hogy az
esküvő napja, június 10-e számtalanszor be volt karikázva különböző színű
tollakkal. Azt hiszem, nem lehetett csodálkozni azon, hogy izgatott. Amikor
anyámmal találkozott, abban a korban volt, amikor a legtöbb ismerőse már
azt hitte, sohasem fog megnősülni. Az utóbbi tizenöt évben egyedül élt egy
öröklakásban az autópálya mellett, legtöbb ébren töltött óráját azzal töltve,
hogy több Toyotát adott el, mint bárki más ebben az államban. Most pedig,
nyolc nap múlva nemcsak hogy megkapja Barbara Starrt, a különleges
regényírót, de ráadásul, a csomag részeként a bátyámat, Christ és engem is.
És őt ez roppant boldogsággal töltötte el. Elképesztő.
 Ebben a pillanatban megszólalt az asztalán a házi telefon, és egy női hang
azt mondta:
– Don, Jason kikapott egy nyolc ötvenhetest a fedélzeten, és szüksége van
a segítségedre. Beküldhetem őket?
Don rám pillantott, majd lenyomva a gombot, így felelt:
– Persze. Csak adj még öt másodpercet!
– Nyolc ötvenhetes? – kérdeztem.
– Üzleti zsargon – legyintett könnyedén felállva. Lesimította a haját,
eltakarva a kopasz foltot, amit csak akkor lehetett észrevenni, amikor ült. A
háta mögött, az ablak túloldalán egy pirospozsgás arcú értékesítő adta át
éppen egy új autó kulcsát egy nőnek, akinek egy nyűgös kisgyerek ráncigálta
a szoknyája szélét, megpróbálva felhívni magára az anyja figyelmét. De úgy
tűnt, a nő észre sem veszi.
– Utálom, de most el kell küldenem téged – sóhajtott Don.
– Már végeztem is – vágtam rá gyorsan, visszagyömöszölve a listát a
zsebembe.
– Őszintén értékelem mindazt, amit értünk teszel, Remy – mosolygott
Don, miközben megkerülte az asztalt. A vállamra tette a kezét, amolyan
apamódra, én pedig megpróbáltam nem visszaemlékezni az előtte levő összes
többi mostohaapámra, akik mind ugyanezt tették. Ugyanez a súly, ugyanezt a
jelentést hordozva. Mind azt gondolták, ők lesznek a véglegesek.
– Ugyan, semmiség – feleltem, miközben levette a kezét a vállamról, és
kinyitotta nekem az ajtót. Az előtérben egy értékesítő várakozott, nyilván a
nyolc ötvenhetessel – ami egy befűzés küszöbén álló, potenciális vásárló
kódja lehetett –, egy alacsony nővel, aki a kézitáskáját szorongatta, és
cicamintás tréningfelsőt viselt.
– Don – mondta az értékesítő nyájasan – ez itt Ruth, és mi mindent
megpróbálunk megtenni annak érdekében, hogy ma szert tegyen egy új
Corollára.
Ruth idegesen nézett Donról rám, majd vissza Donra.
– Én csak... – hebegte.
– Ruth, Ruth – duruzsolta Don nyugtatóan –, üljünk csak le szépen egy
percre, és beszéljük meg, mit tehetünk önért! Oké?
– Úgy van – visszhangozta az eladó, gyengéden előre taszigálva a nőt. –
Csak beszélgetni fogunk.
– Rendben – felelte a nő némiképp bizonytalanul, és elindult Don irodája
felé. Ahogy elhaladt mellettem, olyan pillantást vetett rám, mintha én is része
lennék ennek az egésznek, és a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy nem
súgtam oda neki, hogy fusson, és hátra se nézzen.
 – Remy – szólt rám csendesen Don, mintha megsejtette volna a
gondolataimat –, később találkozunk, rendben?
– Oké – válaszoltam, majd néztem, amint Ruth bemegy az irodába. Az
eladó a kényelmetlen szék felé terelte, szemben az ablakkal. Ahol éppen most
egy ázsiai pár ült be az új autójába. Mindketten szélesen mosolyogtak, amint
beállították az üléseiket, és csodálták a makulátlan belső kialakítást. Az
asszony lehajtotta a napellenzőt, és megnézte magát a rajta levő tükörben.
Mindketten mélyeket szippantottak az újautó-illatból, majd a férfi betette a
kulcsot az indítóba, és elhajtottak, boldogan integetve az értékesítőnek.
Háttérben a naplemente.
– Nos, Ruth – kezdte Don, kényelmesen elhelyezkedve a székén. Az ajtó
lassan bezáródott rájuk, de az utolsó pillanatban még hallottam: – Mit tehetek
az ön boldogságáért?

Félúton jártam kifelé a szalonból, amikor eszembe jutott, hogy anyám

megkért, mindenképpen emlékeztessem Dont a ma esti koktélpartira. Az új
főszerkesztője a városba érkezett, állítólag csak átutazóban Atlantából, és be
akart ugrani, hogy meglátogassa anyámat, csak úgy. A valódi motivációja
persze anyám szerint nyilvánvalóan az volt, hogy tartozott egy regénnyel a
kiadónak, és ez már mindenkit kezdett egy kissé nyugtalanítani.
Megfordultam, és elindultam vissza Don irodája felé. Az ajtó még mindig
csukva volt, és bentről halkan kihallatszott a beszélgetés hangja.
A szemben lévő falon ketyegő óra úgy nézett ki, mint amiket az iskolai
tantermekben lehet látni, nagy fekete számokkal, kissé roskatag, használt
állapotban. Már negyed kettőt mutatott. Tegnap volt az utolsó középiskolai
napom, én meg itt rostokoltam, ahelyett, hogy úton lettem volna a tengerpart
felé, vagy másnaposan aludtam volna a szobámban egy hatalmas buli után,
mint mindenki más. Nem, én esküvői megbízást bonyolítottam, mint
valamiféle fizetett rendezvényszervező, mialatt az anyám a királyi méretű
franciaágyában feküdt, a redőnyt szorosan lehúzva, hogy megkapja azt az
alvásadagot, amiről azt állította, nélkülözhetetlen a kreatív tevékenységhez.
És ez elég volt ahhoz, hogy érezni kezdjem. Azt a lassú, csendes égést a
gyomromban, ami mindig előjött, valahányszor megengedtem magamnak,
hogy belegondoljak, mennyire az ő javára billen a mérleg nyelve. Vagy
indulat volt ez, vagy a gyomorfekélyem maradványa, vagy mindkettő együtt.
A hangszóróban a zene felerősödött, mintha valaki feltekerte volna a
hangerőt, csak hogy még jobban meg legyek átkozva, valamiféle félresikerült
Barbra Streisand-feldolgozással is. Keresztbe tettem a lábamat, és lehunytam
a szemem, miközben ujjaimat belemélyesztettem a székem karfájába. Már
csak néhány hét ebből, nyugtattam magam, és elmegyek.
Ebben a pillanatban valaki váratlanul lehuppant a bal oldalamon levő
székre, és azzal a lendülettel úgy oldalra lökött, hogy nekiestem a falnak.
Megrázó ütközés volt, alaposan be is vágtam a könyökömet a párkányba,
éppen a legérzékenyebb résznél, ami bizsergő, égető fájdalmat okozott,
egészen az ujjaim hegyéig sugározva. És ekkor hirtelen dühös lettem. Igazán
dühös. Elképesztő, miként válthat ki az emberből egyetlen lökés ekkora
indulatot.
– Mi a fene... – sziszegtem ellökve magam a faltól, készen arra, hogy a
fejét vegyem annak az idióta értékesítőnek, aki ilyen ürüggyel akar hozzám
dörgölőzni. A könyököm még mindig zsibbadt, és éreztem, ahogy a forró pír
kúszik felfelé a nyakamon: rossz jel. Ismertem a temperamentumomat.
Odafordultam, és megláttam, hogy nem egy értékesítő, hanem egy
korombeli srác göndör fekete hajjal, élénk narancsvörös pólóban. Aki
valamilyen oknál fogva vigyorgott.
– Helló! – köszönt vidáman. – Hogy vagy?
– Neked meg mi bajod? – csattantam fel hitetlenkedve, még mindig a
könyökömet dörzsölgetve.
– Bajom? – kérdezett vissza csodálkozva.
– Nekilöktél a falnak, seggfej! – feleltem szikrát szóró szemmel.
Pislogott, majd végül így szólt:
– Édes istenem, micsoda stílus.
Csak néztem rá. Rossz napom van, haver, gondoltam. Rossz napomat
fogtad ki.
– A helyzet az – folytatta, mintha csak az időjárásról vagy a
világpolitikáról beszélgetnénk –, hogy láttalak kint a szalonban. Ott voltam az
autógumi-részlegnél. Hm?
Biztos voltam benne, hogy nagyon hülyén bámultam rá. De ő csak beszélt
tovább.
– És tudod, hirtelen belém villant, hogy bennünk van valami közös –
közölte. – Egy természetes kémia, ha érted, mire gondolok. És volt egy olyan
érzésem, hogy most valami nagy dolog történik. Mindkettőnkkel. Hogy mi
valójában egymásnak vagyunk teremtve.
– Mindezt – jegyeztem meg, csak hogy tisztázzuk a helyzetet –, az
autógumi-részlegnél tudtad meg?
– Te nem érezted? – kérdezte.
 – Nem. Azt viszont határozottan éreztem, ahogy belepréseltél a falba –
dohogtam sötéten.
– Az – mondta ő kissé lehalkítva a hangját, és közelebb hajolva hozzám –,
baleset volt. Egy tévedés. Csupán a túláradó lelkesedésem egy szerencsétlen
eredménye, ami abból fakadt, hogy tudtam, nemsokára beszélni fogok veled.
Csak néztem rá. A háttérben a hangszóróból a Don Davis Motors
reklámdalának felturbózott változata szólt, idegesítően pattogós ritmusban.
– Kopj le! – mondtam a srácnak.
Újra elmosolyodott, és beletúrt a hajába. A zene éppen a crescendónál
tartott, a hangszóró pedig recsegni és kattogni kezdett, mintha ez a ricsaj nála
is majdnem kiverné a biztosítékot. Mindketten odakaptuk a fejünket, majd
egymásra néztünk.
– Tudod, mit? – kérdezte a srác a hangszóróra mutatva, ami éppen újra
reccsent egyet, most még hangosabban, mint az előbb, aztán sziszegett,
sistergett, majd teljes gázzal újrakezdte a dallamot.
– Mostantól mindörökre – újra felmutatott –, ez lesz a mi dalunk.
– Ó, Jézusom! – mondtam, és ebben a pillanatban valóban jött a megváltó,
halleluja, mert Don irodájának ajtaja kinyílt, és kisétált rajta Ruth az
értékesítője kíséretében. A nő egy köteg papírt tartott a kezében, megviselt
arcán pedig jól felismerhető volt az a döbbent, „úristen, hogy hagyhattam ezt”
kifejezés. Viszont szert tett egy hízelgő, hamis aranyozott kulcsra, ami immár
csak és kizárólag az övé volt.
Felálltam, mire a srác mellettem szintén talpra szökkent.
– Várj, csak azt akarom...
– Don! – kiáltottam, rá se hederítve.
– Csak ezt – hadarta ő, és hirtelen elkapta a kezem. Tenyérrel felfelé
fordította, és még mielőtt észbe kaptam volna, kivett a farzsebéből egy tollat,
majd elkezdte – nem viccelek! – ráírni a nevét és a telefonszámát a hüvelyk–
és mutatóujjam közötti helyre.
– Te nem vagy normális – ripakodtam rá, és visszarántottam a kezem, ami
miatt az utolsó számjegyek elmosódtak, a toll pedig kiesett a kezéből, halk
koppanással landolt a padlón, majd begurult a közelben lévő üveggolyó-
automata alá.
– Hajrá, Rómeó! – nyerített valaki a szalonból, majd kitört a röhögés. –
Gyerünk, srác, fel ne add!
Ránéztem, még mindig hitetlenkedve. Ennyit a másik ember személyes
terének tiszteletben tartásáról. Öntöttem én már italt srácok képébe pusztán
azért, mert hozzám dörgölőztek a klubban, nemhogy azért, hogy
megrángassák a kezemet, hogy ráírjanak valamit.
 A srác hátranézett a vihogó „drukkerekre”, majd vissza rám.
– Nemsokára találkozunk – jelentette ki derűs mosollyal.
– Azt várhatod – feleltem, de ő meg sem hallotta, mert elindult kifelé,
jobbról-balról kerülgetve a szalonban kiállított autókat, majd kiment az
üvegajtón, ahol egy ütött-kopott fehér furgon várta a járdaszegély mellett. A
kocsi hátsó ajtaja kinyílt, a srác pedig lépett egyet, hogy bemásszon, de ebben
a pillanatban a furgon előrelódult, ő pedig megbotlott, és kis híján orra esett.
Ekkor a furgon megint megállt. A srác sóhajtott, csípőre tette a kezét,
felnézett az égre, majd újra megragadta az ajtókilincset, és megpróbálta
felhúzni magát, de a furgon ismét meglódult, és most valaki még a dudát is
erősen megnyomta. Ez a folyamat újra és újra megismétlődött egészen a
parkoló végéig. Az értékesítők a szalonban fuldokoltak a röhögéstől. Aztán
valaki kidugta a kezét a furgon hátsó ajtaján, segítséget ajánlva a srácnak,
amit az nem fogadott el. Az ujjak kalimpálni kezdtek, először kicsit, majd
egyre vadabbul, mígnem végül a kéz kinyúlt, és egyszerűen berántotta a
srácot az autóba. Az ajtó becsukódott, a duda újra felharsant, a furgon pedig
kidöcögött a parkolóból, kifelé menet kissé a járdaszegélyhez koccantva a
kipufogódobját.
A kezemre pillantottam, ahol fekete tintával, macskakaparásszerűen ez
állt: 933-54 valami, alatta pedig egyetlen szó. Istenem, de ronda kézírás. Egy
nagy D, az utolsó betűn pedig nagy maszat. Micsoda hülye név: Dexter.

Amikor hazaértem, az első dolog, ami feltűnt, a zene volt. Klasszikus,

szárnyaló, betöltve a házat áradó oboa– és vinnyogó hegedűszóval. Aztán a
gyertyák illata, erős vanília, éppen eléggé csípősen édeskés ahhoz, hogy
elfintorodj. És végül a tökéletes árulkodó nyom, az összegyűrt papírlapok
ösvénye, akárcsak a mesében a szétszórt kenyérmorzsa, amely a hallból a
konyhán át a teraszra vezetett.
Na, hála istennek, gondoltam. Megint ír.
Ledobtam a kulcsaimat az ajtó melletti kis asztalkára, majd lehajoltam,
felvettem egy papírgalacsint, ami a lábam előtt hevert, és kisimítottam,
miközben elindultam a konyha felé. Anyám roppant babonás volt a
munkájában, és kizárólag azon az ócska, ütött-kopott öreg írógépen volt
hajlandó írni, amit valaha az egész országon keresztülcipelt, amikor
szabadúszóként zenei témájú cikkeket írt egy San Franciscó-i újságnak. Zajos
masina volt, ami hangosan csengetett, valahányszor a sor végére ért, és úgy
nézett ki, akár egy Pony Express korabeli maradvány. Volt ugyan egy
vadonatúj, csúcsminőségű számítógépe is, de azt csak arra használta, hogy
időnként pasziánszozzon rajta.
Az oldalnak, amit a kezemben tartottam, a jobb felső sarkában egyes szám
volt, és anyám tipikus lendületével kezdődött.

Melanie mindig is az a fajta nő volt, aki imádta a kihívásokat. A

karrierjében, a kapcsolataiban csakúgy, mint élete minden egyéb területén is,
szeretett olyan helyzeteket teremteni, amelyek küzdelemre késztették, próbára
tették az eltökéltségét, és aztán értékessé tették a győzelmét. Egy csípős
novemberi napon besétált a Plaza Hotelbe, letekerte hajáról a sálat, és
lerázta róla az esővizet. A Brock Dobbinnal való találkozás nem szerepelt a
tervei között. Nem is látta a férfit Prága óta, ahol épp olyan csúnyán fejezték
be a kapcsolatukat, ahogy annak idején elkezdték. De most, egy évvel később,
amikor Melanie esküvője épp a küszöbön állt, a férfi újra a városban van.
Melanie pedig idejött, hogy találkozzon vele. És ezúttal győzni fog. Ő...

Ő... mi? Az utolsó szó után, ahol a papírt kitépték az írógépből, csak egy
fekete tintacsík húzódott végig egészen a lap aljáig.
Ahogy haladtam előre a hallban, folytattam a szanaszét szórt papírlapok
gyűjtögetését, egymás után a kezembe simítva őket. Miután gyorsan
átfutottam a sorokat, megállapítottam, hogy nem sokban különböznek
egymástól. Az egyiken a helyszín New York helyett Los Angeles volt, egy
másikon Brock Dobbin Dock Brobbinként szerepelt, csak hogy utána anyám
mégiscsak visszatérjen az eredetihez. Apró részletek, de anyámnak mindig
kellett egy kis idő, hogy felvegye a fonalat. Ám ha egyszer megtörtént,
figyelj, világ! A legutóbbi könyvét három és fél hét alatt írta meg, pedig elég
vastag volt ahhoz, hogy tökéletes ajtóütköző legyen belőle.
A konyha felé közeledve a zene és az írógép kattogása mind hangosabbá
vált, és ahogy beléptem, láttam, hogy a bátyám, Chris éppen inget vasal a
konyhaasztalon, félretolva a só– és borsszórót meg a szalvétatartót.
– Szia! – üdvözölt, kisimítva egy hajtincset az arcából. Majd felemelte a
vasalót, ami sziszegett egyet, aztán erősen lenyomva rásimította az
inggallérra.
– Mióta csinálja? – kérdeztem, miközben kihúztam a szemetest a
mosogató alól, és belegyömöszöltem a papírlapokat.
Vállat vont, majd kiengedett némi gőzt a vasalóból, és kinyújtóztatta az
ujjait. – Néhány órája, azt hiszem.
A háta mögé pillantottam az étkezőn keresztül a terasz irányába, ahol
láttam, hogy anyám az íróasztala fölé görnyed, mellette egy gyertya ég, és
ujjaival erősen kalapálja az írógépet. Mindig különös volt így látnom őt.
Valósággal püfölte a billentyűket, egész testét beleadva, mintha nem bírná
elég sebesen leírni a szavakat. Órákig csinálta ezt egyhuzamban, míg végül
görcsbe rándult ujjakkal, sajgó háttal fel nem állt, megírva jó ötven oldalt,
ami valószínűleg elég ahhoz, hogy ideig-óráig kielégítse New York-i
főszerkesztőjét.
Leültem az asztalhoz, és átfutottam a gyümölcsöstál mellett összegyűjtött
halomnyi levelet, miközben Chris megfordította az ingét, és nagy műgonddal
tologatta a vasalót a mandzsetta körül. Meglehetősen lassan vasalt,
olyannyira, hogy nemegyszer kaptam már ki a kezéből az inget, mert nem
bírtam tovább nézni, milyen sokáig tart neki megvasalni csak a gallért. Az
egyetlen dolog, amit még annál is rosszabbul bírtam, ha valaki valamit
rosszul csinál, az, hogy ha valaki valamit lassan csinál.
– Nagy este a mai? – kérdeztem tőle.
Nagyon közel hajolt az inghez, erősen fókuszálva a felső zsebre.
– Jennifer Anne vacsorapartit rendez – felelte, le sem véve szemét az
ingről. – Lezser alkalmisat.
– Lezser alkalmisat? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
– Az azt jelenti – magyarázta lassan, még mindig az ingzsebre
koncentrálva –, hogy nem farmereset, de nem is egészen sportzakósat. A
nyakkendő nem kötelező, de lehet viselni. Valami ilyesmi.
Elkerekedett a szemem. Fél évvel ezelőtt a bátyám azt sem tudta volna
megfogalmazni, mit jelent a lezser, nemhogy az alkalmi. Tíz hónapja, a
huszonegyedik születésnapján Chris lebukott egy partin, amint marihuánát
árult. És nem ez volt az első összetűzése a törvénnyel. Messze nem. A
középiskola alatt néhányszor lefülelték betörés és illetéktelen behatolás
közben (vádalku), majd ittas vezetés (felmentve), egyszer pedig tiltott szer
birtoklása következett (társadalmi munka és jelentős pénzbüntetés, de csak
egy hajszálon múlt). A partidrog miatt viszont ülnie kellett. Igaz, csak három
hónapot, de ez is épp eléggé megijesztette ahhoz, hogy utána összeszedje
magát, és szerezzen egy állást a helyi autószervizben, ahol nem sokkal később
megismerkedett Jennifer Anne-nel, amikor a lány harmincezres szervizre vitte
a Saturnját.
Jennifer Anne olyasfajta lány, akit anyám „remekműnek” nevez:
egyikünktől sem félt, és nem bánta, hogy ezt tudjuk is. Alacsony termetű volt
dús, szőke hajjal, vágott az esze, mint a borotva – noha mi ezt utáltuk
elismerni – és többet elért a bátyámnál hat hónap alatt, mint amennyit nekünk
huszonegy év alatt sem sikerült. Rávette, hogy ízlésesebben öltözködjön,
keményebben dolgozzon, helyesebb nyelvtannal beszéljen, és használjon
olyan új, szokatlan kifejezéseket, mint például a „hálózati munka”, a
„sokfeladatos programozás” vagy éppen a „lezser alkalmi”. A lány
recepciósként dolgozott egy orvos-egyesületnél, de saját magát „irodai
specialistaként” emlegette. Jennifer Anne-nek különleges érzéke volt ahhoz,
hogy az ő szájából valahogy minden sokkal jobban hangozzon, mint amilyen
valójában volt. Nemrég fültanúja lehettem, amint Christ, akinek a munkája
nem állt egyébből, mint hogy olajat cserélt mindenféle autóban, univerzális
gépjármű-lubrikációs szakemberként mutatta be valakinek, a helyi
autószervizt legalábbis a NASA-val egyenrangúként állítva be.
Chris felemelte az inget az asztalról, a magasba tartotta, és kissé megrázta.
Az írógép közben megint csengetett egyet a másik szobából.
– Mit gondolsz? – kérdezte a bátyám az ing felé biccentve a fejével.
– Elég jó – feleltem –, habár egy nagy gyűrődést hagytál a jobb ujján.
Megnézte, majd sóhajtott egy nagyot.
– Olyan rohadt nehéz! – Visszatette az inget az asztalra. – Nem értem, az
emberek miért bajlódnak ezzel ennyit.
– Én azt nem értem, te miért bajlódsz ezzel ennyit – feleltem. – Mióta kell
neked teljesen ránctalan ingben megjelenned egyáltalán? Régebben, ha már
alsógatya volt rajtad, jól öltözöttnek tartottad magad.
– Édes vagy – vágott egy grimaszt, majd legyintett. – Persze te ezt úgysem
értheted.
– Ó, hát persze hogy nem! – csattantam fel. – Bocsáss meg nekem,
okostojás, folyton elfelejtem, hogy nálad van a bölcsek köve.
Vasalni kezdte a gyűrődést, és rám sem nézve, így felelt:
– Úgy értem, meg kellene tudnod, milyen érzés valaki más kedvéért tenni
valami jót. Pusztán odafigyelésből. Szerelemből.
– Ó, Jézus! – nyögtem fel.
– Pontosan! – felelte, újra a magasba emelve az inget. A ránc továbbra is
ott volt, de már nem akartam ismét rávilágítani. – Ez az, amiről beszélek.
Önfeláldozás. Kapcsolat. Két olyan dolog, aminek te sajnos fájdalmasan híján
vagy.
– Én vagyok a kapcsolatok királynője – csattantam fel felháborodva. – És
halló, éppen most töltöttem az egész délelőttöt anyánk esküvőjének a
szervezésével. Ami meglehetősen komoly önfeláldozás, nem?
– Te – folytatta, gondosan az egyik karjára terítve az inget, akár egy pincér
a tányérokat –, még soha nem éltél meg semmiféle komoly elkötelezettséget
valaki iránt...
– Micsoda...?
 – ...és annyit nyavalyogsz, meg panaszkodsz e miatt az esküvő miatt,
folyton hálálkodást várva, hogy ezt igazán nehezen lehetne önfeláldozásnak
nevezni.
Csak álltam ott, kővé meredve. Újabban nem lehetett vele vitatkozni.
Olyan volt, mint akinek teljesen átmosta az agyát valamiféle vallási szekta.
– Ki vagy te? – kérdeztem rábámulva.
– Csak azt mondom – felelte csöndesen –, hogy én igazán boldog vagyok.
És azt kívánom neked, hogy te is légy ugyanilyen boldog.
– Én boldog vagyok – feleltem sértődötten, és ezt komolyan is gondoltam,
noha valószínűleg kissé keserűen hangzott, de, csak mert olyan dühös voltam.
– Tényleg boldog vagyok – ismételtem meg sokkal nyugodtabb hangon.
Erre ő elnézően megveregette a vállamat, mint aki egyáltalán nem hisz
nekem.
– Később találkozunk – mondta, majd megfordult, és elindult a konyhából
felfelé vezető lépcsőn a szobájába. Néztem utána, ahogy ment, karján a még
mindig gyűrött inggel, és észrevettem, hogy összeszorítom a fogam.
Mostanában igen gyakran kapom ezen magam.
Bing! – hangzott újra az írógép csilingelése a másik szobából, jelezvén,
hogy anyám megint belekezdett egy új sorba. A hangból kiindulva Melanie és
Brock Dobbin nyilván valahol félúton járt a szívszakadás felé. Anyám
regényei amolyan csöpögős, romantikus fajtájúak voltak, egzotikus
helyszínekkel és egzotikus szereplőkkel, akiknek mindenük megvan,
miközben semmijük sincs. Anyagiakban gazdagok, de lélekben szegények.
Satöbbi.
Óvatosan, hangtalanul odaléptem a terasz ajtajához, és kilestem. Anyám,
amikor írt, olyan volt, mintha egy másik világban élne, és rólunk egyáltalán
nem venne tudomást: még amikor kicsik voltunk, visítottunk és nyafogtunk, ő
akkor is csak felemelte az egyik kezét ott, ahol ült, nekünk háttal, miközben a
másikkal tovább püfölte a billentyűket, és azt suttogta: „psszt!” Mintha ez
elég lett volna, hogy elhallgassunk, és hogy mi is belelássunk abba a világba,
amiben ő éppen járt, a Plaza Hotelben vagy Capri egyik tengerpartján, ahol
gyönyörűen öltözött hölgyek epekedtek olyan férfiak után, akiket, úgy hitték,
örökre elveszítettek.
Amikor Chris és én általános iskolások voltunk, anyám eléggé le volt
égve. Akkor még nem publikált semmit, kivéve újságcikkeket, de azokat is
egyre ritkábban, ahogy a zenekarok, amikről írt – mint például az apámé, és
más hetvenes évekbeli bandák, amiket manapság a rock klasszikusainak
neveznek –, elkezdtek kihalni vagy kikopni a rádióműsorokból. Elvállalt egy
állást – írást tanított a helyi főiskolán, ami gyakorlatilag semmit sem fizetett.
Mocskos társasházi apartmanokban laktunk, csupa olyan névvel, mint
Fenyőerdő sor vagy Tóparti liget, amelyek mellett persze közel s távol nem
volt egyetlen tó, fenyő vagy erdő sem. Akkoriban anyám a konyhaasztalon
írt, többnyire esténként vagy késő éjszaka, de olykor-olykor délután is. A
helyszínei már akkor is egzotikusak voltak; a helyi utazási irodából ingyenes
prospektusokat gyűjtögetett, és ínyenc magazinokat halászott ki az
újrahasznosító központ lerakatában összegyűjtött kötegek közül, hogy
kutatásokat végezzen. Míg a bátyám, anyám kedvenc szentje után kapta a
nevét, az enyémet egy drága konyakmárka ihlette, amit anyám a Harper ’s
Bazaarban látott hirdetni. Miközben mi sajtos makarónin éltünk, az ő
szereplői a pezsgőt és a kaviárt részesítették előnyben. Ők Dior
nadrágkosztümökben flangáltak, mi pedig diszkontáruházakban vásároltunk
ruhát. Anyám mindig szerette a ragyogást, pedig akkor még nem is látta
közelről.
Chris és én folyamatosan zavartuk munka közben, ami teljesen az őrületbe
kergette. Végül a bolhapiacon talált egy úgynevezett cigányfüggönyt, ami
hosszú gyöngyfüzérek sorából állt, és felakasztotta a konyha bejárata fölé. Ezt
megértettük: ha a függönyt félrehúzta, akkor a konyha szabad terület volt. De
ha leeresztette, az azt jelentette, hogy anyám dolgozik, és nekünk máshol
kellett keresnünk az ennivalónkat és a szórakozásunkat.
Én hatévesforma voltam akkoriban. Imádtam a függönynél állva ujjaimmal
simogatni a gyöngyöket, és nézni, ahogy ide-oda lengedeznek. Ennél lágyabb
hangot el sem tudtam képzelni, úgy csilingeltek, mint megannyi kis
harangocska. És ha átkukucskáltam közöttük, láttam anyámat, aki ilyenkor
szinte mágikusnak tűnt, mint egy jövendőmondó vagy tündér, csodacsináló.
Tulajdonképpen tényleg az is volt, csak én ezt akkor még nem tudtam.
Az apartmanban töltött éveink legtöbb bútora, berendezési tárgya réges-
rég elveszett, tönkrement vagy eladásra került már, de a gyöngyfüggönyt
magunkkal hoztuk a Nagy Új Házba, ahogy elneveztük az első saját
otthonunkat, amikor ideköltöztünk. Ez a függöny volt az egyik legelső dolog,
amit anyám felakasztott, még az iskolai fényképünknél és az ő kedvenc
Picasso-másolatánál is hamarabb. Mellé a falba bevert egy nagy szöget, ami
mögé, ha nem volt rá szükség, félre lehetett húzni a függönyt, egészen ki a
látómezőből. Most viszont le volt eresztve. Ott lógott kissé kopottan,
megviselten, de még mindig alkalmasan arra, hogy tökéletesen elláss a
feladatát. Közelebb hajoltam, és a gyöngyök között meglestem anyámat. Még
mindig teljesen bele volt feledkezve a munkába, az ujjai csak úgy röpködtek,
én pedig lehunytam a szemem, és csak hallgattam. Olyan volt, mint egy
ismerős zene, amit egész életemben hallottam, még annál is többször, mint az
Altatót. Mennyi betű, mennyi szó. Morzsolgattam a gyöngyöket az ujjaim
között, és néztem, ahogy anyám alakja fodrozódik, mintha a víz tükrén
látszana, finoman részekre szakadva és pislákolva, majd újra eggyé válva
 2. fejezet

Itt volt az ideje, hogy ejtsem Jonathant.– Mondd meg nekem még
egyszer, miért csinálod ezt? – kérdezte Lissa. Az ágyamon ült, a CD-imet
nézegette, és közben cigarettázott. A füst egy perc alatt betöltötte az egész
szobát, noha Lissa megesküdött, hogy nem fogja, hiszen félig kitartja a karját
az ablakon. Már mielőtt leszoktam, akkor is utáltam a cigi fullasztó füstjét, de
Lissával valahogy mindig egy kicsit engedékenyebb voltam, mint kellett
volna. Szerintem mindenkinek szüksége volna rá, hogy legyen legalább egy
ilyen barátja. – Úgy értem, én bírom Jonathant.
– Te mindenkit bírsz – feleltem erre, és közelebb hajoltam a tükörhöz,
hogy megvizsgáljam a szájkontúromat.
– Ez nem igaz – mondta, miközben kivett egy CD-t, és megfordította,
hogy megnézze a hátlapját. – Sosem bírtam például Mr. Mitchellt. Folyton a
mellemet bámulta, amikor kimentem a táblához. Mindenkinek bámulta a
mellét.
– Lissa – feleltem –, a középiskolának vége. Ráadásul a tanárok nem
számítanak.
– Oké, csak mondom – vonta meg a vállát.
– A helyzet az – folytattam, miközben a számat rúzsoztam, nagy
műgonddal körberajzolva a ceruzával –, hogy most nyár van, és én
szeptemberben elmegyek. És Jonathan... hát, nem is tudom, egyszerűen
csak... ő nem igazán az a hosszú távú típus. És nem éri meg, hogy köré
szervezzem a napirendemet, ha néhány hét múlva úgyis szakítunk.
– De lehet, hogy nem is szakítotok – próbálkozott újra Lissa.
Hátradőltem, kedvtelve gyönyörködtem a művemben, és ujjammal
elegyengettem a rúzst a felső ajkamon.
– Szakítani fogok vele – közöltem határozottan. – Nem megyek a
Stanfordra több bonyodalommal, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Lissa az ajkába harapott, majd egy göndör fürtöt a füle mögé simított, és
lehorgasztotta a fejét azzal a duzzogó arckifejezéssel, ami mostanában mindig
kiült az arcára, valahányszor a nyár vége szóba került. Csak abban a nyolc
hétben érezte magát biztonságban, amíg mindannyian szét nem széledünk a
szélrózsa minden irányába, és utált belegondolni, mi lesz azután.
– Hát persze hogy nem – jegyezte meg csendesen. – Miért is tennéd?
 – Lissa! – sóhajtottam. – Nem rád gondoltam. Tudod jól, hogy értem. – Az
ajtó felé intettem, ami félig nyitva volt, és ami mögül még mindig hallatszott
anyám írógépének a kattogása, háttérben a vinnyogó hegedűszóval.
Lissa bólintott. De tudtam, hogy valójában nem érti, miről beszélek. Lissa
volt közülünk az egyetlen, aki legalább egy picit sajnálta, hogy véget ért a
középiskola. Még sírt is a ballagáson, sőt, zokogott, amivel persze csak azt
érte el, hogy minden egyes fényképen és videofelvételen vörös és duzzadt a
szeme, ami miatt aztán majd rengeteget panaszkodhat az elkövetkezendő húsz
évben. Mi, többiek, Jess, Chloe és én viszont már alig vártuk, hogy
végigkorzózzunk az iskola tornatermében felállított színpadon, és
megkaparintsuk a diplománkat, hogy végre szabadok lehessünk. Végre
szabadok! De Lissa mindig is túl érzékenyen reagált mindenre. Ez volt az
oka, hogy mindannyian olyan védelmezően viselkedtünk vele, és hogy én is
annyira féltem itt hagyni. Őt a helybeli egyetemre vették fel teljes
ösztöndíjjal, ami túl jó ajánlat ahhoz, hogy bárki is visszautasítsa. És persze
az is mellette szólt, hogy a barátja, Adam szintén oda készült. Lissa már
mindent el is tervezett: hogy együtt mennek majd a gólyatáborba, hogy
egymáshoz közel lévő kollégiumi szobákban fognak lakni, és hogy
választanak majd néhány olyan tantárgyat, ahová mindketten járnak. Szinte
ugyanolyan lesz, mint a középiskola, csak nagyobb. Persze engem már ennek
a puszta gondolatától is kirázott a hideg. Az utolsó két évben egyetlenegy
dolog éltetett: kijutni innen. Elmenni. Letenni a vizsgákat, amik ahhoz
kellenek, hogy végre-valahára a saját életemet élhessem, végre távol
mindenféle esküvőszervezéstől, zavaros romantikus bonyodalmaktól,
mostohaapák ki– és bejövő forgalmától. Csak én és a jövő, végre együtt.
Végre happy end, amiben most már hinni is tudok.
Lissa felhangosította a rádiót, betöltve a szobát valami dallamos
tánczenével. Odaléptem a ruhásszekrényemhez, elhúztam a tolóajtót, és
szemügyre vettem a választékot.
– Szóval, mit veszel fel, ha szakítasz valakivel? – kérdezte Lissa, ujja
körül tekergetve egy hajtincset. – Feketét, hogy osztozz a gyászában? Vagy
valami vidámat és színeset, hogy eltereld a figyelmét a fájdalmáról? Esetleg
valami háttérbe simulót, ami segíthet, hogy gyorsan és feltűnés nélkül lelépj,
ha véletlenül nem túl jól kezeli majd a dolgot?
– Igazából – feleltem eleresztve a fülem mellett a szarkazmusát, miközben
elővettem egy fekete nadrágot, és töprengő arccal méregettem – valami sötét,
karcsúsító fazonra gondoltam, szép dekoltázzsal. És tiszta fehérneműre.
– Minden este ilyet hordasz – jegyezte meg Lissa.
 – Ez is olyan, mint minden este – feleltem vállat vonva. Eszembe jutott,
hogy van egy piros blúzom, valahol a szekrényemben, amit szeretek, de nem
találtam a helyén, a többi között. Ami azt jelenti, hogy valaki járt itt, és
kotorászott a dolgaim között. Én mindig tökéletesen tisztán és rendben
tartottam a gardróbomat, épp úgy, mint minden mást is magam körül. Anyám
házában folyamatos káosz uralkodott, így aztán a szobám volt az egyetlen
hely, amit mindig megőrizhettem olyan állapotban, ahogy nekem tetszett.
Vagyis rendben, tökéletesen szervezetten, mindent azon a helyen tárolva, ahol
könnyen megtalálom. Oké, talán egy kicsit kényszeres voltam. Na és? De
legalább nem trehány.
– Jonathan számára ez az este nem olyan lesz, mint a többi – jegyezte meg
Lissa, és amikor rámeredtem, így folytatta: – Úgy értem, neki ez egy fontos
este lesz. Ma este dobják. És még csak nem is sejti. Most bizonyára éppen
egy sajtburgert töm magába, borotválkozik, vagy a ruhájáért megy a
tisztítóba, és fogalma sincs. A leghalványabb sem.
Lemondtam a vörös blúzról, helyette elővettem egy ujjatlan topot. Nem
tudtam, mit feleljek Lissának. Igen. Nyilván vacak érzés, ha dobják az
embert. De szerintem akkor is jobb brutálisan őszintén elismerni, hogy az
érzéseid valaki iránt sohasem lesznek elég erősek ahhoz, hogy érdemes
legyen tovább rabolni az idejét. Valójában szívességet teszek Jonathannak.
Felszabadítom egy jobb lehetőség kedvéért. Igen. Gyakorlatilag egy szent
vagyok, ha jobban belegondolok. Pontosan.

Fél órával később, amikor megérkeztünk a Quik Ziphez, Jess már várt
ránk. Mint mindig. Chloe pedig késett. Mint mindig.
– Helló! – üdvözöltem Jesst, aki megereszkedett lökhárítójú, öreg
Chevyjének dőlve ácsorgott, és egy pohár extra large Zip kólát szopogatott,
mindannyiunk kedvenc kábítószerét. Az egész városban itt a legolcsóbb a
kóla, és sok minden mást is lehetett kapni, amit mi szerettünk.
– Én Skittlest veszek – mondta Lissa, becsapva az autó ajtaját. – Kér
valaki valamit?
– Én diétás Zip kólát – feleltem, és nyúltam a pénzemért, de ő csak
legyintett, és már indult is befelé. – Extra large! – kiáltottam még utána.
Bólintott, majd az ajtó bezáródott mögötte. Az üvegen keresztül néztem,
ahogy lazán zsebre vágott kézzel egyenesen az édességes polc felé tart. Lissa
édesszájúsága közismert: ő az egyetlen általam ismert ember, aki képes
bekötött szemmel megmondani, milyen márkájú mogyorós csokit eszik. Mert
állítása szerint van köztük különbség. Hát, ha ő mondja...
– Hol van Chloe? – kérdeztem Jesstől, de ő csak a vállát vonogatta,
miközben tovább szopogatta a kóláját. – Nem pontosan fél nyolcat beszéltünk
meg?
– Nyugi – nézett rám Jess felvonva az egyik szemöldökét, majd megrázta
az italát. A jégdarabok körbe-körbe csörögtek, kavarogtak a pohár alján levő
maradék folyadékban. – Még csak hat óra van.
Sóhajtva dőltem a kocsinak. Utáltam, ha valaki késik. És Chloe mindig öt
perccel később futott be, jobb napokon. Lissa általában korábban jött, Jess
pedig, hát ő Jess volt: szilárd, mint a szikla, hajszálpontos. Még ötödikben lett
a legjobb barátnőm, és azóta is ő volt az egyetlen, akire, tudtam, mindig
számíthatok.
Úgy ismerkedtünk meg, hogy Mrs. Douglas névsora szerint egymás
melletti padokba kerültünk. A szélen Mike Schemen ült, aki folyton az orrát
piszkálta, aztán Jess, majd én, a túl oldalamon pedig Adam Struck, aki
mirigytúltengésben szenvedett. Gyakorlatilag törvényszerű volt, hogy a
legjobb barátnők legyünk.
Jess nagy volt már akkor is. Nem kifejezetten kövér, mint ahogy most sem.
Inkább csak nagydarab, vastag csontú, magas és testes. Vaskos. Akkoriban az
osztály összes fiújánál erősebb volt, kidobós játékban brutális: ha reggel, a
tanítás kezdete előtt megdobott azzal a súlyos, piros medicinlabdával, még a
nap végén, kicsengetés után is meglátszott a helye. Sokan azt gondolták, hogy
Jess gonosz, de ebben tévedtek. Ők nem tudták, amit én: hogy az édesanyja
azon a nyáron halt meg, így őrá hárult a teher, hogy felnevelje a két kisöccsét,
míg az apja két műszakban dolgozott az erőműben. A pénzük mindig kevés
volt, és Jess soha többé nem lehetett gyerek.
Nyolc évvel később, miután végigszenvedtünk együtt néhány pokoli évet
az általános iskola felső tagozatában, és másik néhány, már viszonylag
elviselhetőbbet a középiskolában, még mindig közel álltunk egymáshoz.
Nagyrészt, mert szinte csak én tudtam róla, amit tudtam. Jess szerette a
dolgokat magában tartani. De azért is, mert azon kevesek egyike volt, akik
elviselték a rigolyáimat, és ezt becsülnöm kellett.
– Na, nézd csak! – szólalt meg most a szokásos flegma hangján, keresztbe
téve a karját. – A királynő megérkezett.
Chloe leparkolt mellénk, leállította a Mercedese motorját, és lehajtotta a
napellenzőt, hogy ellenőrizze a rúzsát. Jess sóhajtott, méghozzá jó hangosan,
de oda sem figyeltem rá. Ő és Chloe civódása nem volt új keletű dolog. Akár
valami háttérzene: csak ha a dolgok igazán csendesek vagy unalmasak voltak,
akkor lehetett egyáltalán észrevenni.
Chloe kiszállt, becsapta az ajtót, és odalépett hozzánk. Remekül nézett ki,
mint mindig: fekete nadrág, kék top, menő dzseki, amit még sosem láttam
azelőtt rajta. Az anyja stewardess volt, ráadásul megszállott vásárló, ami
együtt halálos kombináció, és azt eredményezte, hogy Chloe mindig a
legújabb cuccokat kapta meg a legmenőbb helyekről. Ő volt a mi kis
divatdiktátorunk.
– Sziasztok! – üdvözölt bennünket, és a füle mögé simította a haját. – Hol
van Lissa?
Válaszképpen a Quik Zip felé intettem a fejemmel, ahol Lissa éppen a
kasszánál állt, és az eladófiúval cseverészett, miközben az a cukorkáját
csomagolta. Aztán Lissa fizetett, majd mosolyogva elköszönt, és kijött a
boltból, már útközben bontogatva a csomag Skittlest.
– Kér valaki? – kínált körbe mindnyájunkat. Amikor meglátta Chloét,
elmosolyodott. – Szia! Istenem, micsoda klassz dzseki!
– Köszi! – felelte Chloe, végigsimítva az ujjaival a kabátkát. – Új.
– Ez meglepő? – kérdezte Jess szarkasztikusan.
– Ez diétás? – vágott vissza Chloe a Jess kezében levő italra mutatva.
– Oké, oké – vágtam közbe, és kezemet közéjük emeltem. Lissa ideadta a
diétás Zip kólámat. Nagyot kortyoltam belőle. Istenek nektárja. Komolyan. –
Mi a terv?
– Én fél hétkor találkozom Adammel a Double Burgerben – kezdte Lissa,
mialatt még egy maroknyi Skittlest tömött a szájába.
– Aztán utánatok megyünk a Bendóba, vagy ahová mondjátok.
– Ki játszik ma a Bendóban? – kérdezte Chloe a kulcsait csörgetve.
– Nem tudom – felelte Lissa. – Valamilyen banda. De van még egy parti
az Arborban, ahová mehetünk, ezenkívül Matthew Ridgefieldnek van valahol
egy hordó bora, és, ja, igen, Remynek ejtenie kell Jonathant.
Erre mindenki rám nézett.
– Nem feltétlenül ebben a sorrendben – tettem hozzá.
– Szóval Jonathannak annyi – mosolygott kedélyesen Chloe, és elővett egy
csomag cigarettát az új dzsekije zsebéből. Felém nyújtotta, de én a fejemet
ráztam.
– Leszokott – jegyezte meg Jess. – Nem emlékszel?
– Folyton leszokik – legyintett Chloe, majd meggyújtott egy gyufát, és
rágyújtott. – Na és mit követett el a srác, Remy? Nem ment el egy randira?
Vagy netán örök szerelmet vallott?
 Csak a fejemet csóváltam, jól tudva, mi következik.
– Nem öltözött Remyhez – vigyorgott Jess.
– Vagy dohányzott az autójában – találgatott Chloe. – Tuti, hogy az volt.
– De az is lehet, hogy elkövetett valami súlyos nyelvtani hibát, vagy
tizenöt percet késett – tippelte Lissa, és belecsípett a karomba.
– Ó, micsoda szörnyűség! – sikoltott Chloe, mire mindhármukból kitört a
nevetés. Én meg csak álltam ott, és megállapítottam magamban – immár nem
először –, hogy ezek hárman csak akkor jönnek ki egymással, ha közösen
köszörülhetik rajtam a nyelvüket.
– Nagyon vicces – vágtam egy pofát. Oké, elismerem, lehetett némi
igazság abban, hogy túl sokat vártam egy kapcsolattól. De istenem, legalább
nekem voltak igényeim. Chloe kizárólag olyan főiskolás fiúkkal randevúzott,
akik előbb-utóbb megcsalták őt, Jess úgy kerülte el a problémát, hogy
egyáltalán nem randevúzott senkivel, Lissa pedig, nos, Lissa még mindig
ugyanazzal a sráccal volt, akinek a szüzességét odaadta, így aztán ő igazából
nem is számított. Nem mintha ezekre a tényekre most rá akartam volna
világítani nekik. De tény, hogy én voltam az egyedüli, aki tényleg sok
tapasztalattal rendelkezik.
– Oké, oké – mondta végül Jess. – Hogyan csináljuk?
– Lissa elmegy találkozni Adammel – javasoltam –, Chloéval mi
elmegyünk a Helyre, majd onnan tovább a Bendóba. Oké?
– Oké – felelte Lissa. – Akkor később találkozunk, csajok!
Miután elhajtott, Chloe pedig átállt az autójával a templom parkolójába,
Jess egyszer csak felemelte a kezemet, és fürkészően vizsgálgatni kezdte a
tenyeremet.
– Mi ez? – kérdezte. Lepillantottam, és megláttam a fekete betűket,
elmosódva ugyan, de még mindig láthatóan. Mielőtt elindultam otthonról, le
akartam sikálni, de aztán valami elvonta a figyelmemet. – Egy telefonszám?
– Semmi – feleltem. – Csak egy idióta srác, akivel ma találkoztam.
– Ó, te szívtipró! – jegyezte meg Jess.
Beszálltunk a kocsijába, én előreültem, Chloe pedig hátra. Chloe vágott
egy pofát, miközben az ülésen odébb tolt egy ruhákkal teli mosodai zsákot,
egy focis fej– és térdvédőt, amelyek Jess öccseié voltak, de nem szólt egy
szót sem. Lehet, hogy ők ketten sok mindenben különböztek, de Chloe
mindig tudta, hol a határ.
– A Helyre? – kérdezte Jess, miközben beindította a motort.
Bólintottam. Hátramenetbe tette a kocsit, és lassan elindult.
 Előrenyúltam, és bekapcsoltam a rádiót, miközben Chloe egy újabb cigire
gyújtott a hátsó ülésen, majd kidobta a gyufát az ablakon.
Mielőtt rákanyarodtunk volna a főútra, Jess egy nagy fém szemeteskuka
felé intett, ami vagy hatméternyi távolságra volt tőlünk, a benzinkút mellett.
– Fogadunk? – nézett rám, én pedig a nyakamat nyújtogatva mértem fel a
távolságot, majd kivettem a kezéből, és megráztam a majdnem üres Zip
kóláját, hogy érezzem a súlyát.
– Persze – egyeztem bele aztán. – Két dolcsi.
– Ó, Jézus! – nyögött fel Chloe a hátsó ülésen. – Most, hogy túl vagyunk a
középiskolán, nem lehetne végre ezen is túllépni?
Jess oda sem figyelt rá. Kezébe vette a kóláját, erősen megragadta, majd
kicsit megmozgatta a csuklóját, és kinyújtotta a karját a vezetőülés melletti
ablakon. Kissé hunyorított, felemelte az állát, aztán egyetlen finom, de erős
mozdulattal, szabályos horogdobással elhajította a kóláspoharat, szép nagy
ívben repítve át az autó teteje fölött. Néztük, ahogy a pohár tökéletes
spirálvonalat leírva bukfencezik a levegőben, míg végül nagy csattanással, a
tetejével és a szívószállal továbbra is a helyén landol a kukában.
– Elképesztő – mondtam Jessnek. Ő csak vigyorgott. – Sosem bírtam
rájönni, hogy csinálod.
– Akkor most már mehetünk? – kérdezte Chloe.
– Mint minden – magyarázta Jess, miközben ráhajtott az útra –, ez is
csukló kérdése.
A Hely, ahol mindig elkezdtük az estét, valójában Chloééké volt. Amikor a
szülei elváltak még harmadikos korában, az apja elköltözött a városból az új
barátnőjével, és eladta szinte az összes tulajdonát, amit az évek során a
városban felhalmozott. Mindössze egyetlen nagy telket tartott meg, ami a
városon kívül terült el, a középiskolánkon túl: egy füves mezőt, amin az
égvilágon semmi sem volt, csak egy trambulin, amit az apja vett neki még a
hetedik születésnapjára. Chloe anyja gyorsan száműzte a trambulint a házuk
udvaráról – nem illett az angol stílusú kerti dekorációhoz, a formára vágott
sövényekhez és a kőpadokhoz –, ami így végül a külvárosi telken landolt,
teljesen elfelejtve, egészen addig, amíg mi elég idősek nem lettünk ahhoz,
hogy autót vezessünk, és szükségünk legyen egy helyre, ahol magunk
lehetünk.
Mindig a trambulinon ücsörögtünk, amit a mező kellős közepén állítottak
fel, és amely a legjobb kilátást nyújtotta a csillagok és az ég felé. Még mindig
maradt benne némi rugalmasság, elég ahhoz, hogy bármelyikünk egyetlen
hirtelen mozdulata a többieket is meglökje. Amit érdemes volt figyelembe
venni, ha italt tartottunk a kezünkben.
– Maradj nyugton! – szólt rá most is Chloe Jessre, mert kis híján
melléöntötte a rumot, amivel az én Zip kólámat turbózta fel éppen. Amolyan
kis, repülőgépen kapható üvegecske volt a kezében, amiket az anyja
rendszeresen hordott haza a munkájából. A bárpultjuk otthon úgy nézett ki,
mintha manóknak készült volna.
– Levegőt azért csak vehetek – morgott Jess, keresztbe téve a lábát, és
hátratámaszkodott a tenyerére.
– Mindig ez van, amikor Lissa nincs itt – jegyezte meg Chloe, miközben
felnyitott egy másik üveget magának. – Teljesen felborul az egyensúly.
– Chloe – szóltam rá –, hagyd már! – Belekortyoltam a Zip kólámba,
aminek immár pikáns rum íze volt, és pusztán udvariasságból odakínáltam
Jessnek. Persze tudtam, hogy ő sohasem iszik, és nem is dohányzik. Szinte
mindig ő vezetett. Azok után, hogy olyan sokáig anyáskodott az öccsei fölött,
magától értetődő volt, hogy velünk is ezt tegye.
– Szép este – mondtam most neki, ő pedig bólintott. – Nehéz elhinni, hogy
vége.
– Hála istennek – jegyezte meg Chloe, miközben kézfejével megtörölte a
száját. – Már éppen ideje volt.
– Erre igyunk! – javasoltam, és előrehajoltam, hogy odakoccintsam a
poharamat az ő kis üvegéhez. Aztán csak ültünk ott, hirtelen elcsendesedve,
és nem hallatszott semmi más, csak a tücskök ciripelése.
– Furcsa – szólalt meg végül Chloe –, de nem érzem azt, hogy bármi is
megváltozott volna.
– Mármint? – néztem rá kérdően.
– Úgy értem – felelte –, ez az, amire olyan régen vártunk, ugye? A
középiskolának vége. Ez egy egészen más élet, mégis teljesen ugyanolyannak
tűnik.
– Azért, mert még nem kezdődött el semmi új – emlékeztette Jess.
Felemelte a fejét, és tekintetét a fölöttünk levő csillagokra függesztette. – A
nyár végére mindent másnak érzünk majd. Mert akkor már tényleg más is lesz
minden.
Chloe egy újabb pici üveget vett elő a dzsekije zsebéből – ezúttal gint –, és
lecsavarta a tetejét.
– Azért ez a várakozás elég vacak, nem? – jegyezte meg, kicsit kortyolva
az italból. – Mármint, hogy elkezdődjenek a dolgok.
 Autóduda hangja hallatszott, előbb hangosan, majd elhalkulva, amint egy
kocsi elhaladt a mögöttünk levő úton. Ez volt az igazán jó a Helyben: mi
mindent hallottunk, de minket senki sem látott.
– Ez csak átmeneti állapot – állapítottam meg. – Gyorsabban elszalad,
mint hinnénk.
– Hát remélem – sóhajtott Chloe, én pedig hátrakönyököltem, és
hátravetettem a fejem, hogy felnézzek a rózsaszínes, vörös csíkokkal tarkított
égre. Ez volt az az időszak, amit legjobban ismertünk: amikor az alkony
fokozatosan átmegy estébe. Úgy tűnt, mintha a Helyen mi mindig az
éjszakára vártunk volna. Éreztem, ahogy a trambulin a lélegzetünk ritmusát
követve fel-le hullámzik, lágyan ringatva bennünket, miközben a színek
elhalványulnak, és a csillagok lassan-lassan előtűnnek az egyre sötétedő
égbolton.

Mire a Bendóba értünk, már kilenc óra felé járt, és én kellemesen

spiccesnek éreztem magam. Leparkoltuk az autónkat, és megnéztük, melyik
kidobó fiú van éppen szolgálatban.
– Tökéletes – állapítottam meg, és lehajtottam a napellenzőt, hogy
ellenőrizzem a sminkemet. – Rodney az.
– Hol van a személyim? – kérdezte Chloe a dzsekijében keresgélve. – A
francba, az előbb volt a kezemben.
– Nincs a melltartódban? – kérdeztem tőle hátrafordulva.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd benyúlt a blúza alá, és előhúzta az
igazolványát. Chloe mindent a melltartójában tartott: személyi igazolványt,
pénzt, tartalék hajcsatokat. Olyan volt mindig, mint egy bűvészmutatvány,
amikor előhúzta onnan a dolgokat, akár a mágus a negyeddollárost a füle
mögül, vagy a nyulat a kalapból.
– Bingó! – vigyorgott, és elrakta az igazolványát a kabátja felső zsebébe.
– Milyen stílusos – jegyezte meg Jess.
– Nicsak, ki beszél – vágott vissza Chloe. – Én legalább hordok melltartót.
– Nos, nekem pedig legalább szükségem volna rá – replikázott Jess.
Chloe szeme összeszűkült. Az ő melltartómérete B kosaras volt, elég kicsi,
és ez a téma mindig is érzékenyen érintette.
– De én legalább... – próbált megint válaszolni.
– Elég! – szakítottam félbe. – Menjünk!
 Ahogy a bejárathoz értünk, Rodney alaposan végigmért minket a nyitott
ajtó mellé támasztott székéből. A Bendo tizennyolc éven felülieknek való
klub volt, de mi már másodikos korunk óta ide jártunk. Ahhoz, hogy
alkohollal is kiszolgáljanak, huszonegynek kellett lenned, de Chloénak és
nekem a hamis igazolványunkkal legtöbbször sikerült pecsétet kapnunk a
kézfejünkre, amivel bármilyen italt kérhettünk a bárban. Legalábbis Rodney-
val sosem volt gond.
– Remy, Remy – mondta most, ahogy a zsebembe nyúltam, és előhúztam a
hamis személyimet. Az én nevem, az én arcom, a bátyám születésnapja, tehát
bármikor kapásból elmondom, ha szükséges. – Milyen érzés végzett
középiskolásnak lenni?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem mosolyogva. – Tudod, hogy
egyetemista vagyok.
Egy közömbös pillantást vetett az igazolványomra, majd megfogta a
kezem, és miközben pecsétet nyomott rá, végigsimította a tenyeremet az
ujjával. Undorító.
– És milyen szakra jársz? – tudakolta.
– Angol irodalom – válaszoltam. – De felvettem mellé az üzleti
gazdálkodást is.
– Nekem is van egy üzleti ajánlatom a számodra – felelte erre vigyorogva,
miközben Chloe igazolványát is megnézte, és az ő kézfejére is tett egy
pecsétet. De ő ügyesebb volt, mint én, gyorsan visszahúzta a kezét, amin így
kissé el is mosódott a tinta.
– Seggfej vagy – közölte vele Jess, de Rodney csak megvonta a vállát,
intett nekünk, hogy bemehetünk, és tekintetét máris a következő lánycsoport
felé fordította, ami jött felfelé a lépcsőn.
– Mocskosnak érzem magam – fintorgott Chloe, miközben mentünk
befelé.
– Jobban leszel, ha megittál egy sört – nyugtatgattam.
A Bendo máris tömve volt. A zenekar még nem kezdett el játszani, ezért
szinte mindenki a bár körül csoportosult, és a levegő sűrű volt a cigarettafüst
és az izzadságszag tömény keverékétől.
– Szerzek egy asztalt – kiáltotta Jess a fülembe, én pedig bólintottam, és a
bár felé vettem az irányt, Chloéval a hátam mögött. Átverekedtük magunkat a
tömegen, kerülgetve az embereket, míg nagy nehezen közel nem jutottunk a
sörcsapokhoz.
Éppen letámaszkodtam a pultra az egyik könyökömmel, hogy
megpróbáljam odainteni a pultost, amikor éreztem, hogy valaki hozzám
dörgölődzik. Megpróbáltam odébb húzódni, de olyan nagy volt a tömeg, hogy
inkább csak összébb húztam magam, karomat az oldalamhoz szorítva. És
ekkor egy hang szólt a fülembe. Ami azt mondta, furcsa, giccses stílusban,
mintha csak anyám valamelyik regényéből lépett volna elő:
– Ó, hát újra találkozunk!
Oldalra fordítottam a fejem, és ott volt, gyakorlatilag rajtam, a srác az
autókereskedésből. Piros pólót viselt, elején valamilyen mosószerreklámmal –
„Nemcsak friss: harmatfriss!”, hirdette –, és vigyorgott rám.
– Ó, istenem! – nyögtem fel.
– Nem, Dexter vagyok – felelte kedélyesen, és a kezét nyújtotta, amit én
persze figyelmen kívül hagytam. Ehelyett körülnéztem Chloét keresve, de
láttam, hogy őt kicsit odébb feltartóztatta egy skót kockás inges srác, akit nem
ismertem.
– Két sört! – kiáltottam a bárpultosnak, aki végre észrevett.
– Legyen három! – kurjantott Dexter.
– Te nem velem vagy – néztem rá felháborodva.
– Hát, technikailag nem – vonta meg a vállát –, de ez még megváltozhat.
– Figyelj – mondtam neki, miközben a pultos elém rakott három műanyag
poharat –, én nem...
– Látom, még mindig megvan a telefonszámom – szakított félbe, és elvette
az egyik sört. Közben letett egy tíz dolcsist a pultra, ami némiképp a javára
szolgált, már ami a véleményemet illeti, de azért nem túlságosan.
– Nem volt alkalmam lemosni – feleltem.
– Hatással volna rád, ha azt mondanám, játszom egy bandában? –
tudakolta.
– Nem – feleltem flegmán.
– Neeem?! Egyáltalán nem? – vonta föl a szemöldökét. – Istenem, én azt
hittem, a csirkék imádják a bandában játszó srácokat.
– Nos, először is, én nem vagyok csirke – mondtam, és megragadtam a
sörömet. – Másodszor pedig nagyon szigorú szabályaim vannak a zenészeket
illetően.
– Mely szerint?
– Zenészek kizárva – jegyeztem meg tömören, majd hátat fordítottam neki,
és könyökömmel elkezdtem utat törni a tömegen keresztül, vissza Chloéhoz.
– Írhatnék neked egy dalt – ajánlkozott, továbbra is szorosan a
nyomomban haladva. Olyan gyorsan mentem, hogy a sör a kezemben lépten-
nyomon kicsordult a pohárból, mégis sikerült lépést tartania velem.
– Én nem akarok dalt – közöltem vele.
 – Mindenki akar egy dalt! – erősködött.
– Hát én nem! – Megveregettem Chloe vállát, aki erre hátrafordult. A
flörtölős kifejezés volt az arcán, tágra nyitott szem, kipirult arc. Odaadtam
neki a sörét, és azt mondtam:
– Megyek, megkeresem Jesst.
– Megyek én is – felelte, búcsút intve a skót kockás inges srácnak.
A lökött zenész pedig csak nem kopott le rólam, és még mindig beszélt.
– Azt hiszem, tetszem neked – döntötte el, miközben siettemben
rátapostam valakinek a lábára, aki fájdalmasan feljajdult. De én csak
csörtettem tovább.
– Én meg azt hiszem, csöppet sem – feleltem, és végre kiszúrtam Jesst a
sarki bokszban, amint a könyökére támaszkodva, unott arccal nézelődött.
Amikor meglátott, mindkét karját felemelte, amolyan „mi az ördögöt csináltál
ennyi ideig” gesztussal, de én csak vágtam egy pofát.
– Ki ez? – tudakolta Chloe a hátam mögül.
– Senki – válaszoltam.
– Dexter – felelte a srác is, és kissé oldalra fordult, hogy udvariasan a
kezét nyújtsa Chloénak, mialatt azért igyekezett a nyomomban maradni. –
Hogy vagy?
– Kösz, jól – válaszolta Chloe kissé bizonytalanul, majd rám nézett. –
Remy?
– Csak gyere! – szóltam hátra, és ügyesen kikerültem két rasztafrizurás
srácot. – Egyszer úgyis feladja.
– Ó, micsoda kishitűség! – nevetett vidáman a fiú. – Hisz még csak most
kezdtem.
Együtt érkeztünk a bokszunkhoz: én, Chloe és Dexter, a zenész. Én
kifulladva, Chloe összezavarodva, a srác viszont roppant kedélyesen
becsusszant Jess mellé, és neki is a kezét nyújtotta.
– Helló – mondta –, velük vagyok.
Jess kérdőn rám nézett, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármi mást is
tegyek, minthogy lehuppanjak a székembe, és nagyot kortyoljak a sörömből.
– Nos – fordult a sráchoz Jess –, én valóban velük vagyok. De veled nem
vagyok. Na, ez hogyan lehetséges?
– Nos – felelte a srác készségesen –, ez voltaképpen egy nagyon érdekes
történet.
Egy percig senki sem szólt egy szót sem. Végül felnyögtem:
– Jézus, csajok, ez most el fogja mesélni.
 – Hát igen – kezdte a fiú, és kényelmesen hátradőlt a székében –, az úgy
volt, hogy ma elmentem egy autókereskedésbe, és megláttam a lányt. Az a
„kiszúrod a terem túlsó végéből” élmény, tudjátok. Egy igazi nagy pillanat.
A szemem forgattam, Chloe pedig azt kérdezte:
– És ez a lány volt Remy?
– Ó, igen, szóval Remy – ismételte a nevemet üdvözült mosollyal. Majd,
mintha mi ketten valamiféle boldog nászutasokként idéznénk fel éppen a
történetünket új ismerőseinknek, hozzám fordult: – El akarod mondani te, ami
ezután volt?
– Nem – feleltem szimplán.
– Szóval – folytatta rendületlenül, és lelkesedésében akkorát csapott az
asztalra, hogy minden pohár nagyot ugrott –, a helyzet az, hogy én impulzív
személyiség vagyok. A tettek embere. Tehát odamentem hozzá, leültem
mellé, és bemutatkoztam.
Chloe rám vigyorgott.
– Tényleg? – kérdezte láthatóan jól szórakozva.
– Elmennél most már végre? – kérdeztem a sráctól, amint a zene
elhallgatott, majd kopogásszerű hang hallatszott a színpadon álló mikrofon
felől, és valaki számolni kezdett: „egy-kettő... egy-kettő-három”.
– Hív a kötelesség – mondta Dexter, és felállt. Odébb tolta a félig megivott
sörét, és vidáman odaszólt nekem: – Később találkozunk?
– Nem – közöltem vele ridegen.
– Rendben, akkor majd beszélünk – felelte rá se hederítve a válaszomra,
majd belevetette magát a tömeg sűrűjébe, és eltűnt.
Egy pillanatig csak ültünk ott szó nélkül. Én megittam a sörömet, majd
lehunytam a szemem, felemeltem a poharam, és a halántékomhoz szorítottam.
Hogy lehet, hogy máris ilyen fáradtnak érzem magam?
– Remy – szólalt meg végül Chloe a maga okoskodó stílusában –, te
titkolózol.
– Dehogyis – válaszoltam –, ez csak egy idióta eset volt, teljesen el is
felejtettem.
– Túl sokat beszél – állapította meg Jess.
– Nekem bejött a pólója – tette hozzá Chloe. – Érdekes divatérzék.
Ebben a pillanatban ült le mellém Jonathan.
– Helló, hölgyeim! – üdvözölt mindnyájunkat, és átölelte a derekam.
Ezután felemelte a lökött zenész sörét, azt gondolván, hogy az enyém, és
nagyot kortyolt belőle. Megállítottam volna, de a puszta tény, hogy ezt tette,
éppen egyike volt a vele kapcsolatos problémáimnak. Utáltam, ha egy srác
birtoklóan viselkedik velem, márpedig Jonathan mindig is ilyen volt. Egy
évfolyamba jártunk, jól nézett ki, de amint randizni kezdtünk, rögtön azt
akarta, hogy mindenki tudjon róla, és napról napra egyre jobban rám
telepedett. Beleszívott a cigarettámba, ha egy percre letettem. Folyton
használta a mobilomat, persze a megkérdezésem nélkül, hogy hívásokat
bonyolítson, és az első perctől kezdve teljesen otthonosan érezte magát az
autómban, ami aztán végleg kiverte nálam a biztosítékot. Azt sem bírtam
elviselni, ha valaki tankolás után lenullázza a kilométerórámat, vagy kiüríti a
hamutartómat, de Jonathan ezeken simán túltett. Folyton ragaszkodott hozzá,
hogy ő vezessen, noha rengetegszer koccant már életében, és annyi
gyorshajtásos büntetőcédulával büszkélkedhetett, hogy ha mind
összeraknánk, olyan hosszú lenne, mint a karom. És a legostobább dolog az
egészben az volt, hogy eleinte meg is engedtem neki, felhevülve a szerelemtől
(ami nem valószínű) vagy a vágytól (ez már valószínűbb), és attól kezdve
teljesen magától értetődőnek vette, hogy én immár örökké az anyósülésen
fogok utazni a saját autómban. És ettől egészen bizalmaskodóvá vált a
viselkedése – úgy bánt velem, mint Ken Barbie-val, társaságban folyton
magához ölelt, vagy éppen kérdezés nélkül beleivott abba a sörbe, amiről azt
hitte, hogy az enyém.
– Egy pillanatra haza kell ugranom valamiért – mondta most, egészen
közel hajolva a fülemhez. Elvette a kezét a derekamról, de csak hogy,
ehelyett, a térdemet tapogathassa. – Gyere velem, oké?
Bólintottam, mire ő kiitta Dexter sörét, és lecsapta a poharat az asztalra.
Jonathan nagy partiarc volt, amit szintén kissé nehezen tűrtem. Rendben,
persze én is ittam alkoholt, de ő aztán rendesen túlzásba vitte. Ráadásul nem
is bírta a gyomra. Abban a hat hónapban, amióta együtt voltunk, a bulik igen
jelentős részét töltöttem kint a mosdóban arra várva, hogy kiokádja végre
magát, és hazamehessünk. Nem túl jó pont.
Felállt a bokszból, levette kezét a térdemről, és egymásba fűzte az
ujjainkat.
– Visszajövök – szóltam oda Jessnek és Chloénak, miután alkalmam nyílt
rá, mert valaki átpréselte magát kettőnk között, ezért Jonathan kénytelen volt
egy pillanatra elengedni a kezemet, majd a tömeg el is sodort minket
egymástól.
– Sok szerencsét! – mondta Chloe, majd a fejét csóválva hozzátette; – El
sem hiszem, hogy hagytad, hogy megigya annak a srácnak a sörét.
Megfordultam, és láttam, ahogy Jonathan türelmetlenül visszanéz rám,
már a kijárattól.
 – Vergődik a halálraítélt – jegyezte meg Jess sötéten, Chloe pedig
felhorkant.
– Sziasztok! – búcsúztam, majd átküzdöttem magam a tömegen, ahol
Jonathan felém nyújtott keze várta, hogy újra megragadhasson.

– Oké, figyelj! – mondtam neki, miközben eltoltam magamtól. –

Beszélnünk kell!
– Most? – kérdezte.
– Most.
Sóhajtott, felült az ágyon, és fejét hátratámasztotta a falnak.
– Rendben – szólt beletörődően, mintha éppen egy gyökérkezelésbe
egyezett volna bele –, mondd!
Felhúztam a térdem, és lesimítottam a topomat. A „csak beugrom
valamiért”-ből nagyon gyorsan „el kell intéznem néhány hívást” lett, aztán,
épp hogy leültem az ágy szélére, már rám is mászott, és a párnához préselt.
De most végre rám figyelt.
– A helyzet az – vágtam bele –, hogy a dolgok kezdenek megváltozni
körülöttem.
Általában így szoktam indítani. Az évek alatt megtanultam, hogy a
szakításnak rengeteg technikája lehet. Megfigyeltem, hogy különböző típusú
srácok vannak: néhányan felháborodnak, és dühösek lesznek, mások
siránkoznak, sőt, olykor itatják is az egereket, megint mások pedig úgy
tesznek, mintha totál közömbösen érintené őket ez az egész, és alig várnák,
hogy lelépj végre. Jonathant is az utóbbi csoportba tartozónak tippeltem, de
persze az ember sosem lehet benne eléggé biztos.
– Szóval – folytattam –, arra gondoltam, hogy...
És ekkor megszólalt a telefonja a maga fülsértő, sivító hangján. Jonathan
azonnal felvette, és beleszólt:
– Halló!
Aztán volt egy kis aha, meg ühüm és néhány igen, majd felállt, és még
mindig az orra alá dünnyögve besétált a fürdőszobájába.
Beletúrtam a hajamba, és mérges voltam, hogy az esélyem valószínűleg
egész estére elszállt. Miközben hallgattam, ahogy beszél, lehunytam a
szemem, és a fejem fölé nyújtottam a karomat, a matrac fal melletti széléhez
csúsztatva a kezem. És éreztem valamit.
 Mire Jonathan végre letette a telefont, megnézte magát a tükörben, és
visszasétált hozzám, a hálószobába, én már ott ültem, keresztbe tett lábakkal,
előttem az ágyra terítve egy vörös selyembugyi. (Egy papír zsebkendővel
vettem ki: na, ja, majd hozzányúlok!) Eleinte magabiztosan közeledett felém,
ám amikor meglátta, földbe gyökerezett a lába.
– Hoppá! – szaladt ki a száján, majd beszívta az alsó ajkát, és gyorsan
megpróbált úrrá lenni a döbbenetén. – Hé, hmm, ööö...
– Ez meg mi a fene? – kérdeztem visszafojtott hangon.
– Nem a tiéd? – próbálkozott.
Felnéztem az égre, és a fejemet ráztam. Mintha én valaha is felvettem
volna olcsó, piros, műszálas bugyit. Nekem vannak igényeim. Bár ebben
most éppen nem voltam olyan biztos. Lám, kire is pazaroltam a legutóbbi fél
évemet.
– Mióta? – kérdeztem.
– Mit mióta?
– Mióta kavarsz valaki mással?
– Ez nem...
– Mióta? – kérdeztem újra, szinte köpve a szót.
– Én nem...
– Mióta??
Nyelt egyet, és egy pillanatig ez volt az egyetlen hallható hang a szobában.
Végül kibökte:
– Csak néhány hete.
Hátradőltem, és ujjamat a halántékomhoz szorítottam. Jézus, ez aztán
remek. Nemcsak hogy megcsaltak, de mások is meg fogják tudni, amitől
áldozattá válok, és ezt utáltam a legjobban. Szegény, szegény Remy. Meg
tudtam volna ölni Jonathant.
– Seggfej! – sziszegtem.
Elvörösödött, remegni kezdett, amitől felmerült bennem, hogy talán mégis
a siránkozó, bőgős típushoz tartozott volna, ha a dolgok az eredeti tervek
szerint alakulnak. Elképesztő. Az ember sohasem tudhatja.
– Remy – fogta könyörgőre szinte suttogva. – Engedd meg, hogy... – felém
nyúlt, megfogta a karomat, de ekkor, az egész este során először végre képes
voltam azt tenni, amit akartam. Visszarántottam a karom, mintha égetett
volna az érintése.
– Ne nyúlj hozzám! – förmedtem rá megvetően. – Felkaptam a dzsekimet,
a derekam köré kötöttem, és elindultam kifelé a szobájából. Ő követett. Amíg
végigértem a házon, egyik ajtót a másik után csaptam be, és olyan lendülettel
mentem, hogy mire észrevettem, máris a postaládánál jártam. Éreztem, hogy
Jonathan a lépcső tetejéről néz, de nem szólt utánam, sőt, egyáltalán nem is
mondott semmit. Nem mintha akartam volna, hogy mondjon valamit, vagy ez
bármit is számított volna. De a legtöbb srác legalább vette volna a fáradságot,
hogy megpróbálja.
Így hát most ott gyalogoltam az utcán, totálisan kiakadva, autó nélkül, a
péntek este kellős közepén. Az első felnőtt péntek estémen, a középiskolából
kikerülve, a Nagybetűs Életben.
Üdv a fedélzeten.

– Hol a francban voltál? – esett nekem Chloe, amikor végre visszaértem a

Bendóba a városi busszal, körülbelül húsz perccel később.
– El sem fogod hinni – kezdtem.
– Ne most! – szakított félbe. Megragadta a karomat, és keresztülvonszolt a
tömegen, ki az utcára, ahol Jess a kocsijában várt, nyitott ajtóval. – Helyzet
van.
Amikor az autóhoz léptem, megláttam Lissát. Összekucorodva ült a hátsó
ülésen, és egy köteg barnás, amolyan „iskolai ebédlős vagy közterületi
mosdós” papírtörlőt szorongatott a kezében. Arca vörös volt és könnyáztatta,
és most is zokogott.
– Mi az ördög történt? – kérdeztem feltépve a hátsó ajtót, és beugrottam
mellé.
– Adam sz-sz-szakított v-v-velem! – zokogta Lissa levegő után kapkodva.
– Egyszerűen k-k-kirúgott.
– Ó, istenem! – suttogtam, miközben Chloe beült az első ülésre, és
becsapta maga mögött az ajtót. Jess hátrafordult hozzánk, és együttérzően
ingatta a fejét.
– Mikor? – kérdeztem gyöngéden.
Lissa nagy levegőt vett, majd megint keservesen sírva fakadt.
– N-n-nem bírok... – dadogta, miközben a zsebkendővel törölhette az arcát
–, nem bírok m-m-még...
– Ma este, amikor Lissa felvette őt munka után – felelte helyette Chloe. –
Hazavitte, hogy lezuhanyozhasson, és ott történt. Semmi előjel. Semmi
figyelmeztetés. Semmi.
 – El kellett m-m-mennem a sz-sz-szülei mellett – tette hozzá Lissa
hüppögve. – Úgy, hogy ők tudták. Úgy néztek rám, mint egy k-k-kivert k-k-
kutyára.
– És mit mondott, miért? – kérdeztem.
– Azt mondta – felelt ismét Chloe, felvállalva a szóvivő szerepét – , hogy
szabadságra van szüksége, mert nyár van, a középiskolának vége, és nem
akarja, hogy bármelyikük is elmulasszon egyetlen lehetőséget is az
egyetemen. Biztos akart lenni abban, hogy mindketten...
– ...a 1-1-legtöbbet hozzuk ki az é-é-életünkből – zokogta Lissa a szemét
törölgetve.
– Barom – dünnyögte Jess. – Jobban jártál.
– De én sz-sz-szeretem! – szakadt ki Lissából, én pedig vigasztalóan
átöleltem.
– Jól van, jól van – csitítgattam.
– Fogalmam sem volt – ingatta a fejét egy hatalmas sóhajjal, és kiejtette a
kezéből a papírtörlőt, de hagyta, hogy a földre essen. – Hogy lehet, hogy még
csak nem is sejtettem?
– Lissa, nemsokára jobban leszel – vigasztalta Chloe is gyöngéd hangon.
– Mintha Jonathan lennék – zokogta Lissa hozzám dőlve. – Csak éltük az
életünket, elhoztuk a tisztítóból a ruhánkat...
– Mi van? – nézett Jess.
– ...és sejtelmünk sem volt – folytatta –, hogy ma este d-d-dob-nak minket.
– Ha már itt tartunk – fordult hozzám Chloe –, hogy ment?
– Ne kérdezd! – ráztam a fejem.
Lissa ismét fájdalmas zokogásban tört ki, arcát a vállamba fúrva. Chloe
feje fölött láttam, hogy a Bendo teljesen tömve van, és még a bejárat előtt is
hosszú sor áll.
– Húzzunk el innen! – szóltam oda Jessnek, ő pedig bólintott. – Ez az este
már úgyis el van szúrva.
Chloe rágyújtott, Jess indított, Lissa pedig belefújta az orrát a
zsebkendőbe, amit odanyújtottam neki, majd rövid, szaggatott kis
zokogásokba kezdett, hozzám kucorodva. Együttérzően simogattam a fejét,
tudván, hogy mennyire fájhat neki ez az egész. Semmi sem olyan rossz, mint
az első alkalom.

*
 Naná, hogy meg kellett innunk még egy kör Zip kólát. Aztán Chloe
elment, Jess pedig elindította a kocsiját, hogy hazavigyen engem és Lissát a
házunkba.
Már majdnem ott jártunk, ahol le kell fordulni az utcánk felé, amikor Jess
lelassított, és alig hallhatóan odaszólt nekem:
– Ott van Adam.
Balra néztem, és tényleg, Adam és a barátai ácsorogtak a Coffee Shack
előtti parkolóban. És ami igazán feldühített, az az volt, hogy Adam olyan
vidáman mosolygott, mintha mi sem történt volna. Az állat.
Hátrapillantottam, és láttam, hogy Lissa csukott szemmel, a hátsó ülésen
elterülve hallgatja a rádiót.
– Húzódj félre! – utasítottam halkan Jesst, majd hátrafordultam.
– Hé, Lissa!
– Hmm? – dünnyögte a lány.
– Ne mozdulj, oké? Maradj lehúzódva!
– Oké – felelte ő bizonytalanul.
Jess lelassított, és megkérdezte:
– Te vagy én?
– Én – válaszoltam, még egy utolsót kortyolva az italomból. – Szükségem
van erre ma este.
Jess kicsit megnyomta a gázt.
– Készen állsz? – kérdezte.
Bólintottam, méregetve a kezemben a Zip kóla súlyát. Tökéletes.
Jess erősen rákapcsolt, a kocsi mozgásba lendült, és mire Adam észrevett
minket, már túl késő volt.
Nem ez volt életem legjobb dobása. De azért túl rosszul sem sikerült.
Amint Adam mellé értünk, a pohár súlytalannak tűnve bukfencezett a
levegőben a célja felé, majd hangos csattanással landolt éppen a fiú tarkóján,
a hideg kóla és a jégkockák pedig ragacsosan csorogtak végig a hátán.
– Az istenit! – üvöltött fel Adam, és megpördült, majd ránk meredt. –
Lissa! A francba! Remy! Te, ribanc!
Még akkor is üvöltött, amikor már rég eltűntünk a szeme elől.

Másfél doboz Oreo keksz, négy cigaretta és annyi papír zsebkendő után,
amivel ki lehetne bélelni az egész világot, végre rávettem Lissát, hogy
lefeküdjön. Addigra már úgy kiütötte magát, hogy amint letette a fejét a
párnára, már aludt is, nyitott szájjal, lábát a paplanom köré fonva.
Elővettem egy másik takarót és egy párnát, bementem a gardróbszobámba,
és elterültem a padlón. Onnan jól láttam Lissát. Amikor megbizonyosodtam
róla, hogy mélyen alszik, félretoltam egy halom cipősdobozt, amit a szekrény
jobb hátsó sarkában tartottam, és előhúztam mögüle egy törülközőbe tekert
kis csomagot.
Annyira szörnyű volt ez az este. Nem csináltam ezt gyakran, de időnként
egyszerűen szükségem volt rá. Nem tudott róla senki.
Összekucorodtam, magamra húztam a takarót, széthajtogattam a
törülközőt, majd kivettem belőle egy walkmant és egy fejhallgatót. Aztán
bekapcsoltam a walkmant, lekapcsoltam a lámpát, és a hetedik számra
állítottam a CD-t. A gardróbomból éppen rá lehetett látni az éjszakai égboltra,
és ha a megfelelő helyen feküdtem, a hold éppen az arcomba világított.
Olykor még a csillagok is látszottak.
A dal lassan kezdődött. Először egy kis gitárszó, mindössze néhány
akkord. Azután a hang, amit oly jól ismertem. A szavak, amiket kívülről
fújtam. És amelyek olyan sokat jelentettek nekem. Senkinek sem kellett
tudnia. De sokat jelentettek.

E kis altató néhány szó,

Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S bár én, hűtlen, cserbenhagylak,
Ő örökké társad már...

Erre, az ő hangjára el fogok aludni. Ahogy mindig. Kivétel nélkül mindig.

 3. fejezet

– Aiiiieeeeeee!
– Jesssszusss!
– Ó, mammamíjjja!
A váróteremben két, manikűrre váró nő megrökönyödve nézett egymásra,
majd rám.
– Bikinivonal-gyanta – magyaráztam kedélyesen.
– Ó! – mondta az egyik, és visszatért az újságjához. A másik pedig csak ült
tovább elkerekedett szemekkel, és fülelt, mint egy vadászkopó, a következő
rikoltásra várva. Ehelyett azonban Mrs. Michaels, szokásos havi kezelésének
végigszenvedése után kissé megviselten, de megkönnyebbülten megjelent az
ajtóban.
– Tyű, hogy az a hat hónapos teveszar! – közölte.
Mrs. Michaels az egyik helybéli lelkipásztor felesége volt, aki majdnem
annyira imádta Istent, mint a sima és szőrtelen testet. Ebben az évben, amióta
a Joie szalonban dolgoztam, több káromkodást hallottam a hátsó szobából,
ahol Talinga gyantázott, mint az összes többi szobából együttvéve. Pedig
beleszámoltam a rosszul sikerült manikűröket, elfuserált hajvágásokat, és azt
a nőt is, aki majdnem belezavarodott a hínáros testtekercselés következtében
lime-zölddé színeződött bőrébe.
Nem mintha a Joie szalon valami rossz hely lett volna. Egyszerűen csak
nem tehetsz mindenkit boldoggá, különösen a nőket nem, ha külsejükről van
szó. Ezért Lola, a Joie tulajdonosa éppen most emelte fel a fizetésemet abban
a reményben, hogy hátha meggondolom magam, és mégsem megyek el a
Stanfordra tanulni, hanem ott maradok örökre a szalon recepciós pultjánál, és
kontroll alatt tartom az indulatokat.
Annak idején azért jöttem ide dolgozni, mert venni akartam egy autót.
Anyám felajánlotta ugyan nekem a sajátját, egy szép Camryt, mondván, hogy
magának meg vesz egy újat, de én fontosnak éreztem, hogy magam
szerezzem meg a kocsimat. Szerettem az anyámat, de már nagyon régen
megtanultam, hogy ne menjek bele semmivel se több egyezségbe vele, mint
amennyi feltétlenül szükséges. A szeszélyei legendásak voltak, és én egy szót
sem szólhattam volna, ha egy napon úgy dönt, hogy visszaveszi az autómat,
mert valahogy hirtelen már nem tetszik neki az övé.
 Szóval összeszedtem a megtakarított pénzemet – ami nagyrészt
bébiszitterkedésért kapott összegekből, illetve a hosszú évek során
felhalmozott karácsonyi ajándékpénzeimből tevődött össze vettem egy autós
kisokost, és alaposan utánanéztem minden új modellnek, mielőtt nyakamba
vettem a környék autókereskedéseit. Ahol aztán vitatkoztam, alkudoztam és
blöfföltem naphosszat, és olyan sok süketelést kellett végighallgatnom a
kereskedőktől, hogy kis híján belepusztultam, de végül megszereztem azt az
autót, amire vágytam: egy fullautomata, napfénytetős új Civicet jóval a gyártó
által ajánlott, egetverően magas kiskereskedelmi ár alatt. Azon a napon,
amikor megvettem, az első utam a Joie-ba vezetett, ahol egy bő héttel azelőtt
a kirakatba kiragasztott táblán láttam: RECEPCIÓS KERESTETIK.
Kitöltöttem egy jelentkezési lapot, és egy nap leforgása alatt, csak így,
egyszerűen, szert tettem egy autóhitelre és egy állásra, még mielőtt az utolsó
középiskolai évem elkezdődött volna.
Épp mikor Mrs. Michaels kijött a gyantázószobából, megszólalt a telefon.
Az első időkben mindig megdöbbentem, milyen rosszul néznek ki az emberek
rögtön a kezelések után: mint a háborús áldozatok vagy a tűzben megégett
sebesültek. Mrs. Michaels is nehézkesen járt – a bikinivonal-gyanta
különösképpen brutális –, ahogy odalépett hozzám a pulthoz.
– Joie szalon – szóltam bele éppen a telefonba –, Remy beszél.
– Remy, helló, itt Lauren Baker – mondta kapkodósan egy nő a vonal túlsó
végén. Mrs. Baker mindig vékony és elfúló hangon beszélt. – Ó, drágám,
egyszerűen muszáj időpontot találnia nekem mára, egy manikűrre. Carlnak
van valami fontos kliense, és La Corollába utazunk, én meg éppen ezen a
héten csiszoltam át a dohányzóasztalt, és a kezem...
– Egy másodperc, kérem – mondtam kimért, „hű de professzionális”
hangomon, és megnyomtam a „várakoztatás” gombot. A pult túloldalán Mrs.
Michaels még mindig enyhén szenvedő képpel vette elő a pénztárcáját, és
odacsúsztatta elém az arany hitelkártyáját.
– Hetvennyolc dollár lesz, asszonyom – közöltem vele.
Bólintott, én pedig lehúztam a kártyát, és visszaadtam neki. Az arca tiszta
vörös volt, a szemöldöke körüli terület pedig gyakorlatilag eleven. Juj!
Aláírta a számlát, majd egy pillantást vetett magára a mögöttem levő
tükörben.
– Ó, édes istenem! – sóhajtotta. – Azt hiszem, így nem mehetek be a
postára.
– Ugyan már! – legyintett Talinga, a gyantázó kozmetikus, aki éppen
akkor libbent be, látszólag valami fontos indokkal, de valójában csak azért,
mert meg akart bizonyosodni, hogy Mrs. Michaels borravalója elég jelentős-
e, és hogy tényleg az ő borítékjába teszi-e. – Észre sem veszi majd senki.
Jövő hónapban újra látom, ugye?
Mrs. Michaels bólintott, integetett az ujjaival, majd kiment az ajtón, még
mindig kissé nehézkesen lépkedve. Amint a járdához ért, Talinga megragadta
a borítékját, átfutotta a benne levő számlákat, hümmögött egy párat, majd
lehuppant egy székre, keresztbe tette a lábát, és várta a következő vendégét.
– Na, nézzük! – Azzal benyomtam az egyes vonal gombját. Hallottam
Mrs. Baker kapkodó zihálását, még mielőtt beszélni kezdtem volna. – Nos,
lássuk csak, be tudom önt préselni fél négyre, de nagyon pontosnak kell
lennie, mert Amandának van egy állandó vendége négy órától.
– Fél négy? – kérdezett vissza Mrs. Baker. – Hát, tudja, korábban jobb lett
volna tulajdonképpen, mert van egy...
– Fél négy – ismételtem, elharapva a magánhangzóimat. – Kéri vagy nem?
Volt egy kis szünet, némi ideges lihegés, majd végül:
– Ott leszek!
– Rendben. Akkor találkozunk.
Amint letettem a telefont, és beírtam Mrs. Bakert a könyvbe, Talinga rám
nézett és kijelentette:
– Remy lány, nagyon kemény vagy.
Megvontam a vállam. Az igazság az volt, hogy valóban tudtam bánni
ezekkel a nőkkel, mert legtöbbjüknek ugyanaz az „én, én csak én” mentalitása
volt, amiben én fölöttébb nagy tapasztalatra lehettem szert anyám miatt. Ők
azok, akik mindig megpróbálják kijátszani a szabályokat, ingyen megszerezni
a dolgokat, belemászni más emberek időpontjaiba, és elérni, hogy az emberek
így is odáig legyenek értük. Szóval én, ha másért nem, azért voltam jó ebben
a munkakörben, mert egy életen át tartó tapasztalatot szereztem már benne.
A következő órában elintéztem két manikűrszámlát, ebédet rendeltem
Lolának, megírtam a nyugtákat az előző napról, és két szemöldökgyanta és
egy hónalj-szőrtelenítés között, meghallgattam Talinga legutóbbi
katasztrofális vakrandijának minden szörnyű részletét. De délután két órára a
dolgok kissé lelassultak, és én csak ültem ott a pult mögött diétás kólát
szopogatva, és kibámultam az ablakon a parkoló felé.
A Joie egy közkedvelt, keskeny bevásárló utcában helyezkedett el, amit
Mayor’s Village-nek hívnak. Az üzletépületek betonból készültek, és az út
két oldalán álltak sorban egymás mellett, de építettek közéjük néhány
parkosított ligetecskét és egy szökőkutat is, hogy az egész terület egy kicsit
előkelőbbnek nézzen ki. Tőlünk jobbra volt a Mayor’s Market, ahol drága,
organikus élelmiszert árultak, velünk szemben pedig a Jump Java nevű
kávézó, egy videobolt és egy gyorsfotó üzlet.
Amint kifelé bambultam, egyszer csak láttam, hogy egy ütött– kopott fehér
furgon döcög be a parkolóba, a madáreledel bolt elé. Az autó első és oldalsó
ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle három korombeli srác. Mindannyian fehér
inget, nyakkendőt és farmert viseltek. Egy pillanatra összeölelkeztek,
megvitattak valamit, majd szétváltak, és mindegyikük egy-egy üzlet felé vette
az irányt. Egy alacsony, vörös, göndör hajú srác mifelénk indult, és miközben
közeledett, begyűrte az ingét a nadrágjába.
– Ó, anyám – sóhajtottam – jönnek a mormonok!
Noha egy nagyon jól látható táblát kifüggesztettünk a kirakatba, mely
szerint „ügynökök kíméljenek”, mégis nagyon gyakran kellett leráznom
csokoládé– vagy bibliaárusokat. Kortyoltam egyet a diétás kólámból, és
felkészítettem magam a hálátlan feladatra, amikor az ajtó fölötti kis
harangocska megcsendült, és a srác belépett a szalonba.
– Helló! – köszönt udvariasan, és egyenesen hozzám lépett. Iszonyúan
szeplős volt, ami, azt hiszem, minden vörös hajú emberre jellemző, de a
szeme szép mélyzölden csillogott, és a mosolya kedves volt. Amikor
közelebb ért, láttam, hogy az ingzsebén van egy pecsét, és magáról az ingről
lerítt, hogy diszkontáruházban vásárolta. Ráadásul a nyakkendője amolyan
rácsíptethető típusú volt. Úgy értem, jól láthatóan az.
– Helló – köszöntem vissza –, segíthetek valamiben?
– Csak érdeklődöm, hogy van-e nálatok munkaerő-felvétel.
Ránéztem. A Joie-ban nem dolgoztak férfiak. Nem mintha ez tudatos
döntés lett volna Lola részéről, csak hát az ilyesfajta munka a legtöbb férfinak
nem felelt meg. Egyszer volt egy férfi stylistunk,
Eric, de ő még ez év elején átment a Sunset szalonba, a legnagyobb
ellenlábasunkhoz, és magával vitte az egyik legjobb manikűrösünket is. Azóta
csak női munkatársaink voltak.
– Nem – feleltem –, most nincs.
– Biztos?
– Tuti.
Nem tűnt úgy, mintha sikerült volna teljesen meggyőznöm. Csak állt ott,
és mosolygott tovább.
– Azon töprengek – szólalt meg rövid gondolkodás után kedvesen –, hogy
talán kitölthetnék egy jelentkezési lapot, hátha később adódik valami
lehetőség.
 – Persze – feleltem, és kihúztam a pult alsó fiókját, amiben a jelentkezési
lapokat tartottuk. Odaadtam egyet a srácnak egy tollal együtt.
– Nagyon köszönöm – mondta, és leült az ablak mellé a sarokba. Néztem,
ahogy rendezett, nyomtatott betűkkel leírja a nevét a lap tetejére, majd
összevont szemöldökkel gondolkozik a kérdéseken.
– Remy – szólt Lola, miközben a várószobába lépett megérkezett már a
szállítmány a Redkentől?
– Még nem – feleltem.
Lola nagydarab nő volt, aki mindig szűk, feltűnő színű ruhákat hordott.
Hatalmasakat tudott nevetni, ami illett vaskos termetéhez, és olyan
félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett a kuncsaftjaiban, hogy soha senki
nem hozott magával egyetlen fényképet vagy bármi mást sem, amikor hozzá
jött frizurát csináltatni: csak rábízták, hadd csináljon velük, amit jónak lát.
Most észrevette a sarokban ülő fiút.
– Te miért vagy itt? – kérdezte tőle kertelés nélkül.
A srác felnézett, és alig lepődött meg. Ezt csodálnom kellett.
– Jelentkezem egy állásra – felelte nyugodtan.
Lola végigmérte tetőtől talpig.
– Az egy rácsíptethető nyakkendő? – kérdezte.
– Igen, asszonyom – válaszolta a fiú készségesen bólintva. – Persze hogy
az.
Lola rám nézett, aztán vissza a fiúra, majd kitört belőle a nevetés.
– Ó, istenem, nézd ezt a fiút! És te nálam akarsz dolgozni?
– Igen, asszonyom, így van. – Olyan udvarias volt, hogy tudtam, gyorsan
gyűjtögeti a pluszpontokat. Lola nagyra becsülte a tiszteletet.
– Tudsz manikűrözni?
Ezen a srác egy pillanatra elgondolkozott.
– Nem – felelte végül, – de gyorsan tanulok.
– Tudsz bikinivonalat gyantázni?
– Nem.
– Hajat nyírni?
– Nem, csöppet sem.
Lola oldalra billentette a fejét, és mosolyogva méregette a fiút.
– Szívem – szólalt meg végül –, te teljesen hasznavehetetlen vagy.
A srác bólintott:
– Anyám is mindig ezt mondta. De játszom egy együttesben, és
mindnyájunknak állást kell ma találnunk, szóval mindent megpróbálok.
 Lola ismét felkacagott. Úgy hangzott, mintha a nevetése egészen a gyomra
mélyéből bugyogott volna fel.
– Egy együttesben játszol?
– Igen, asszonyom. Most jöttünk le Virginiából a nyárra. És minden
bandatagnak kell találnia valamilyen nappali munkát, ezért idejöttünk ebbe a
bevásárlóutcába, és mindenki másik üzletben próbálkozik.
Szóval nem mormonok, gondoltam. Zenészek. Még rosszabb.
– Min játszol? – kérdezte Lola.
– Dobos vagyok – felelte.
– Mint Ringó?
– Pontosan – vigyorgott, majd halkabban hozzátette: – Tudja, a vörös fiút
mindig eldugják hátra, máskülönben minden csaj rámászna.
Lolából ismét kitört a nevetés, olyan hangosan, hogy Talinga és az, egyik
manikűrös, Amanda is kidugta a fejét a szobájából.
– Mi történik? – kérdezte Amanda.
– Édes istenem, az egy rácsíptethető nyakkendő? – kérdezte Talinga.
– Nézd – szólalt meg Lola, mikor végre szóhoz jutott a nevetésül –, én itt
semmit sem tudok neked ajánlani. De gyere át velem a kávézóba, ott szerzek
neked állást. Az a lány úgyis tartozik nekem egy szívességgel.
– Tényleg? – derült fel a srác arca.
Lola bólintott:
– De akkor siess! Nem érek rá egész nap.
A fiú felugrott, amitől a toll a földre esett. Lehajolt, hogy felvegye, aztán
visszahozta nekem a jelentkezési lappal együtt.
– Azért köszönöm – mondta kedvesen.
– Szívesen.
– Gyerünk, Ringó! – kiáltott Lola az ajtóból.
A srác vigyorogva ránézett, de aztán még odahajolt hozzám, és azt
mondta:
– Tudod, még mindig rólad beszél.
– Kicsoda?
– Dexter.
Hát persze. Ilyen az én szerencsém. Ez a vörös fiú nem csak egy
akármilyen együttesben játszik, hanem abban az együttesben.
– De hát miért? – kérdeztem. – Nem is ismer.
– Nem számít – vonva meg a vállát a srác. – Kihívás vagy a számára. Most
már nem adja fel sohasem.
Csak ültem ott, és a fejemet csóváltam. Nevetséges.
 A fiú finoman az asztalra csapott, mintha valamiféle üzletet kötöttünk
volna, aztán elindult Lola után.
Amikor elmentek, Talinga rám nézett, és azt kérdezte:
– Ismered?
– Nem – feleltem, majd felvettem az éppen újra csengő telefont. Kicsi
világ, kicsi város. Ilyen a véletlen. – Nem ismerem.
Mióta Jonathannal szakítottam, alig gondoltam rá, vagy Dexterre vagy
bárki másra, csakis anyám esküvőjére. Éppen ez volt az a figyelemelterelés,
amire most szükségem volt, nem mintha ezt bárkinek is bevallottam volna.
Jonathan eleinte rengetegszer hívott, de egy idő után abbahagyta,
ráébredve, hogy úgysem megyek vissza hozzá soha. Chloe rámutatott, hogy
voltaképpen elértem, amit akartam: visszakaptam a szabadságomat. Ez igaz,
csak nem egészen úgy, ahogy akartam. Még mindig égetett az érzés, hogy
megcsaltak. Olykor éjszaka, álmomból is felébresztett a sértett düh.
Szerencsére ott volt Lissa, akivel foglalkoznom kellett. Az elmúlt hetet
teljes tagadásban töltötte, biztos volt benne, hogy Adam meg fogja gondolni
magát. A legtöbb, amit tehettünk, az volt, hogy megakadályozzuk az
olyasfajta ötleteit, mint hogy felhívja, elautózzon mellette az utcán, vagy
odamenjen a munkahelyére, amikről mindannyian jól tudtuk, hogy semmi
jóra nem vezetnek egy szakítás utáni szituációban. Ha Adam látni akarná,
megtalálta volna. És ha esetleg tényleg vissza akarna jönni hozzá, Lissának
keményen meg kellene dolgoztatnia érte. Satöbbi.
És most nyakunkon volt az esküvő. Hamarabb eljöttem a munkából, már
ötkor, és hazamentem, hogy elkészüljek a próbavacsorára. Amint felmentem
a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, észrevettem, hogy a ház éppen olyan, mint
amilyen akkor volt, amikor reggel elmentem: kaotikus.
– Semmi esély, hogy időben ideérjenek! – sipítozott anyám, amikor
beléptem, és ledobtam a kulcscsomómat az asztalra. – Legkésőbb egy óra
múlva itt kellene lenniük, vagy nem érünk oda a vacsorára!
– Anya – szóltam oda, azonnal felismerve az idegösszeroppanáshoz közeli
hangot –, nyugodj meg!
– Oké – felelte még mindig sivító hangon –, de hát ez az én esküvőm!
Bepillantottam a nappaliba, ahol Jennifer Anne-t láttam, amint a kanapén
üldögél egyedül, már felöltözve a vacsorához, és egy könyvet olvas, melynek
az a címe, hogy Terveket szőni, álmokat szőni, borítóján egy ábrándozó nő
képével.
Jennifer Anne felpillantott rám, miközben lapozott egyet.
– Mi történik? – tudakoltam tőle.
 – A limuzin szerviznek problémái vannak – felelte a hajába túrva.
– Az egyik autójuk karambolozott, a másik pedig dugóba került.
– Ezt egyszerűen nem tudom elfogadni! – kiabált anyám.
– Hol van Chris? – kérdeztem.
Jennifer Anne felnézett a plafonra.
– A szobájában – válaszolta. – Úgy tűnik, költés volt – tette hozzá, majd
visszatért a könyvéhez.
A bátyám gyíkokat tenyésztett. Az emeleten, a szobája mellett, ahol valaha
a gardróbja volt, most terráriumok sorakoztak, amikben varánuszokat nevelt.
Ezek kisebbek voltak, mint az iguánák, de nagyobbak, mint a gekkók.
Kígyószerű nyelvük volt, és apró tücsköket ettek, amelyek rendszeresen
elszabadultak a házban, leszökellve a lépcsőn, és mindenhol ciripeltek, ahová
éppen bújtak, legtöbbször a cipőinkbe. Chris még egy inkubátort is beszerzett,
amit a szobája padlóján tartott. Amikor volt benne tojás, egész nap lágyan
zümmögve forgott a motorja, hogy fenntartsa azt a hőmérsékletet, ami
szükséges volt ahhoz, hogy a kicsinyek kifejlődjenek.
Jennifer Anne utálta a gyíkokat. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen olyan
tétel a Chris-átalakítási projektben, amiben nem járt sikerrel, amit a bátyám
nem volt hajlandó feladni miatta. Ezért aztán Chris szobája közelébe sem
ment. Amikor nálunk volt, vagy nappali kanapéján, vagy a konyhaasztalnál
üldögélt, rendszerint valamilyen önismereti és személyiségfejlesztő könyvet
olvasgatva, és elég hangosan sóhajtozva ahhoz, hogy mindenki – kivéve
persze Crist, aki legtöbbször a szobájában van, és az állatait gondozza –
meghallja.
Most azonban súlyosabb problémát kellett megoldanom.
– Igen, én értem – hallottam anyám hangját, ami most már sírás közeli
állapotra utalt –, de úgy látom, ön nem akarja megérteni, hogy körülbelül száz
ember vár majd rám a Hiltonban, és én nem fogok odaérni!
– Hé, hé, hé! – vágtam közbe mögé lépve, és finoman kivettem a kezéből a
telefont. – Hadd beszéljek én velük!
– Ez nevetséges! – háborgott anyám, de azért engedte, hogy elvegyem tőle
a kagylót. – Ez...
– Anya – szóltam csendes, megnyugtató hangon –, menj, fejezd be az
öltözködést, én ezt elintézem, oké?
Egy pillanatig csak állt ott pislogva. A ruhája már rajta volt, a harisnyáját
pedig a kezében tartotta. De semmi smink, semmi ékszer. Ami még legalább
húsz percet jelent, szerencsés esetben.
 – Na, jó – egyezett bele végül, mintha valami szívességet tenne nekem. –
A szobámban leszek.
– Helyes – mondtam. Néztem, amint kimegy a nappaliból, beletúrva a
hajába, majd amikor eltűnt a szemem elől, beleszóltam a telefonba: – Halló,
Albert?
– Nem – felelte egy megszeppent hang. – Thomas vagyok.
– Albert ott van?
– Egy pillanat. – Tompa hangok hallatszottak, valaki nyilván befogta a
kezével a kagylót, majd: – Halló, itt Albert.
– Albert, Remy Starr vagyok.
– Helló, Remy! Nézze, ez a dolog az autókkal elég szerencsétlenül alakult.
– Az anyám az idegösszeroppanás szélén áll, Albert.
– Tudom, tudom. De van egy tervünk, Thomas éppen azt próbálta az imént
az édesanyjának ecsetelni...
Öt perccel később felmentem a lépcsőn, és bekopogtam anyám szobájának
az ajtaján. Amikor beléptem, a pipereasztala előtt ült. Ugyanúgy nézett ki,
mint az előbb, azon kívül, hogy átvett egy másik ruhát, és most éppen egy
púderecsettel pamacsolta az arcát. Ó micsoda haladás.
– Minden elintézve – jelentettem. – Hat órára itt lesz egy autó. Egy
négyajtós, nem éppen limuzin, de holnap biztosan azt küldenek, és igazából
ez a lényeg, nem?
Sóhajtott egy nagyot, egyik kezét a mellkasára szorítva, mintha ezzel le
tudná csillapítani a szíve zakatolását.
– Nagyszerű. Köszönöm – mondta végül.
Leültem az ágyára, lerúgtam a cipőmet, és egy pillantást vetettem az órára.
Negyed hat volt. Tudtam, hogy nekem pontosan tizennyolc percre van
szükségem ahhoz, hogy elkészüljek, és ebben még a hajszárítás is benne volt,
tehát lehunytam a szemem. Hallottam anyám készülődésének neszeit, a
parfümös üvegcse finom csörömpölését, a hajkefe súrlódását, és a kis
arckrémes és szemhéjpúderes dobozkák ide-oda pakolgatásának zaját az
üveglapos asztalkán. Anyám elbűvölő volt már jóval azelőtt is, hogy híres
lett. Mindig tűzrőlpattant, drámai kitörésekre hajlamos, alacsony termetű nő
volt, tele energiával. Amióta csak az eszemet tudom, mindig rengeteg
karperecet viselt mindkét csuklóján, amelyek folyamatosan csengtek-bongtak,
amikor beszéd közben szélesen gesztikulált. Még amikor az esti főiskolán
tanított, és a diákjai nagy része félálomban ücsörgött az egész napos munka
után, akkor is kiöltözött, gondosan kifestette, beparfümözte magát, és a rá oly
jellemző, elegáns, élénk színű ruhákat vett fel.
 Amióta pedig őszülni kezdett, állandóan koromfeketére festette, és rövid
Kleopátra-fazonúra vágatta a haját, vastag frufrut hagyva elöl. Hosszú, repülő
szoknyáival és ezzel a frizurával úgy festett, mint egy gésa, leszámítva, hogy
annak túl hangos lett volna.
– Remy, szívem! – szólalt meg hirtelen, én pedig megrándultam,
rádöbbenve, hogy majdnem elaludtam. – Bekapcsolnád ezt nekem?
Felálltam, odaléptem hozzá, és elvettem tőle a nyakláncot, amit felém
nyújtott.
– Gyönyörű vagy – dicsértem meg. És ez igaz is volt. Ma estére hosszú
vörös ruhát vett fel cseppmedálos ametiszt nyaklánccal és egy nagy
gyémántgyűrűvel, amit Don ajándékozott neki. L’Air duTemps illata volt,
amiről kislánykoromban azt gondoltam, a világ legcsodálatosabb illata. Az
egész házat belengte: beleivódott a szőnyegekbe és a függönyökbe, ahogy a
cigarettafüst szokott, makacsul és örökre.
– Köszönöm, édesem! – mondta, miután bekapcsoltam a láncot. Kettőnkre
pillantva a tükörben újra elcsodálkoztam, mennyire mások is vagyunk: én
szőke és vékony, ő pedig sötét és érzékibb. De apámra sem hasonlítottam. Ő
már nem élt, és fotóm sem volt róla túl sok, de azokon, amiket anyám
mutatott, mindig őszülő, és a hatvanas évek divatja szerinti hosszú hajjal és
szakállasan láttam. Minden egyes képen úgy tűnt, mintha be lenne szívva,
amit anyám sohasem tagadott, amikor én megjegyeztem. Ó, de hát olyan
csodálatos hangja volt, hajtogatta folyton. Egyetlen dal, és én elvesztem.
Most megfordult, és a kezébe vette a kezem.
– Ó, Remy – áradozott mosolyogva –, el tudod ezt hinni? Olyan boldogok
leszünk!
Bólintottam.
– Persze – folytatta, újra visszafordulva a tükör felé – nyilván nem olyan,
mintha első alkalommal vonulnék végig a szőnyegen.
– Nem – helyeseltem, miközben lesimítottam a haját, ahol hátul egy picit
kiállt.
– De most végre úgy tűnik, ez az igazi. Örökre szól. Nem gondolod?
Értettem, mit akar mondani, de hezitáltam a válasszal. Olyan volt ez az
egész, mint egy ócska film, egy rituálé, amit már kétszer végig kellett
asszisztálnom, legalábbis kettőre emlékeztem közülük. A többi
koszorúslánnyal ezeket a ceremóniákat mindig amolyan osztálytalálkozóként
tekintettük, ahol félrevonulva megvitathattuk, hogy ki hízott vagy
kopaszodott meg anyám legutóbbi esküvője óta. Nekem nem voltak már
illúzióim a szerelemről. A szerelem időnként jön, aztán megy, olykor komoly
sérüléseket hagy maga után, olykor nem annyira komolyakat. Az embereket
nem arra teremtették, hogy örökre együtt maradjanak, nem számít, mit
mondanak a szerelmes dalok. Szívesen elővettem volna most anyámnak a
korábbi esküvői albumait, amiket az ágy alatt tartott vaskos kötegekben,
rámutatva a képekre, emlékeztetve ugyanazokra az emberekre, ugyanazokra a
dolgokra, ugyanazokra a tortákra, pezsgős köszöntőkre, tánclépésekre,
akikkel és amikkel az elkövetkezendő negyvennyolc órában újra találkozunk
majd. Lehet, hogy ő el tudja felejteni mindezt, be tudja hajítani az összes
férjet és emléket a lelke leghátsó kis zugába, a látóterén kívülre. Én viszont
nem.
Anyám még mindig mosolyogva nézett rám a tükörben. Néha az jutott
eszembe, hogy ha tudna olvasni a gondolataimban, abba belehalna. Vagy
mindketten belehalnánk.
– Ez más – jelentette ki, szinte önmagát győzködve –, ez most tényleg
más.
– Persze, anya – helyeseltem, és a vállára tettem a kezem. Valahogy olyan
kicsinek tűntek most ezek a vállak. – Persze, hogy más.
Amikor a szobám felé mentem, Chris hirtelen elém ugrott.
– Remy! Ezt látnod kell! – ujjongott izgatottan.
Rápillantottam az órámra – fél hatot mutatott majd követtem őt a
gyíkszobába. A helyiség szűkös volt, és mivel állandóan nagyon melegen
kellett tartani, az embernek itt mindig olyan érzése támadt, mintha egy
nagyon hosszú utazást tenne lifttel a semmibe.
– Ezt nézd! – mondta Chris, és a kezemet megragadva lerántott maga
mellé az inkubátorhoz, aminek a teteje le volt véve. Benne egy kis műanyag
dobozt láttam, kibélelve valamivel, ami úgy nézett ki, mint a moha. Rajta
pedig három kis tojás: az egyik repedt, a másik amolyan kásás felületű, a
harmadiknak pedig egy kis lyuk volt a tetején.
– Ezt nézd meg! – suttogta Chris, és a lyukasra mutatott.
– Chris – jegyeztem meg, amint újra az órámra néztem –, még le sem
zuhanyoztam.
– Csak várj! – győzködött újra a tojásra mutatva. – Megéri.
Ott gubbasztottunk egymás mellett. A fejem már kezdett fájni a melegtől.
És ekkor, éppen, amikor már fel akartam állni, a tojás megmoccant.
Imbolygott egy picit, majd valami kikukucskált belőle a lyukon. Aztán
előbújt egy apró kis fej, és miközben a tojás szétrepedt, a test is követte.
Csúszós volt és nyálkás, és olyan kicsi, hogy elfért volna az ujjam hegyén.
 – Varanus tristis orientalis – közölte Chris olyan ünnepélyesen, mintha
valami varázsszót mondana. Pöttyös varánusz. Ő az egyetlen, aki túlélte.
A kis gyík még mindig egy kicsit szédültnek látszott, nagyokat pislogott a
szemével, és reszketegen, döcögősen mozgott. Chris olyan büszke volt,
mintha ő teremtette volna puszta kézzel az egész világegyetemet.
– Nagyon tuti, ugye? – kérdezte, amint a gyíkocska újra megmozdult a kis
úszóhártyás lábain. – Mi vagyunk az első dolog, amit életében lát.
A gyík ránk nézett, mi pedig őt bámultuk, jól megvizsgálva egymást. Apró
volt és védtelen, és én máris sajnáltam. Ez egy elcseszett hely, ahová érkezett.
De ő ezt nem tudja. Legalábbis még nem. Ott, abban a szobában, ami szűk
volt és meleg, a világ valószínűleg még elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy azt
higgye, lehet benne boldogulni.
 4. fejezet

– És végül, kérem, emeljük poharukat Barbara lányára, Remyre, aki

megtervezte és megszervezte az egész eseményt. Nélküle nem tudtuk volna
megcsinálni. Remyre!
– Remyre! – visszhangozta mindenki rám mosolyogva, aztán újból
belekortyoltak a pezsgőjükbe.
– Most pedig – szólalt meg anyám Don mellől, aki egy pillanatra sem
szűnt meg vigyorogni, mióta két órával azelőtt az orgonista elkezdte játszani
a Prelude-öt a ceremóniához –, kérem, mulassanak jól!
A vonósnégyes játszani kezdett, anyám és Don megcsókolták egymást, én
pedig végre fellélegeztem. A salátákat már felszolgálták. Mindenkit sikerült
leültetni. A torta: ellenőrizve. Asztaldíszek: ellenőrizve. Bárpultos és italok:
ellenőrizve. És még millió más részlet is kész, ami azt jelenti, hogy most, hat
hónap, két nap és körülbelül négy óra után végre-valahára lazíthatok egyet.
Legalábbis néhány percig.
– Oké – szóltam oda Chloénak –, most pedig iszom egy kis pezsgőt.
– Na, végre! – helyeselt a barátnőm, és a kezembe nyomott egy poharat.
Lissával már több mint spiccesek voltak, az arcuk kipirult, és éppen eleget
vihogtak ahhoz, hogy időről időre a mi asztalunkra vonják a vendégek
figyelmét. Jennifer Anne, aki Chrisszel együtt a bal oldalamon ült,
ásványvizet ivott, és arcán rosszalló kifejezéssel méregette a barátnőimet.
– Remek munka, Remy! – fordult hozzám Chris, majd a villájára szúrt és
bekapott egy darab paradicsomot. – Igazán széppé tetted anyának ezt a napot.
– Ezután viszont már magára marad – feleltem. – Felőlem legközelebb
akár Vegasba is utazhat, és hozzámehet, egy Elvis– hasonmáshoz. Én
kiszálltam.
Jennifer Anne eltátotta a száját.
– Legközelebb? – kérdezte döbbenten. Aztán odanézett anyámra és Donra,
akik most az asztalfőn ültek, és sikerült egyszerre enniük és egymás kezét
szorongatniuk. – Remy, ez egy házasság. Isten előtt köttetett. És örökre szól.
Chris és én csak néztünk rá. Az asztal túloldalán Lissa büfögött egyet.
– Ó, Jézus! – mondta, amint Chloe röfögve felröhögött. – Bocsánat!
Jennifer Anne a szemét forgatta, és lerítt róla, teljesen vérig van sértve,
hogy ilyen cinikus bunkókkal kell egy asztalnál ülnie.
 – Christopher – szólt oda a bátyámnak – ő volt az egyetlen, aki így
szólította –, menjünk ki egy kicsit a friss levegőre!
– De hát eszem a salátámat – méltatlankodott Chris. Az állán volt is egy
kis öntet.
Jennifer Anne felvette a szalvétáját, megtörölte a száját, majd finoman
összehajtogatva visszatette az asztalra. Elegánsan keresztbe rakta az
evőeszközeit a tányér közepére, és jelezte a felszolgálónak, hogy elviheti a
tányért.
– Jó – adta be a derekát a bátyám, és felállt. – Friss levegő. Gyerünk!
Amint elmentek, Chloe két székkel idébb ugrott, és Lissa is követte, igaz,
kissé esetlenül. Jess nem volt itt, mert otthon kellett maradni az egyik
kisöccsével, akinek torokgyulladása lett éppen mára. Annak ellenére, hogy
Jess olyan csöndes volt, én valahogy mindig azt éreztem, hogy megbomlik az
egyensúly, amikor nincs velünk, és amikor Lissa és Chloe túl sok nekem,
hogy egyedül kezeljem őket.
– Atyám – jegyezte meg Lissa, amint a bátyámék kiértek az előtérbe –, ez
a csaj utál minket.
– Nem – ráztam a fejem, és még egyet kortyoltam a pezsgőmből –, engem
utál.
– Ó, hagyd már abba! – teremtett le Chloe a salátájában turkálva.
– Már miért utálna téged? – kérdezte Lissa, miközben megint felborította a
poharát. A rúzsa kissé elkenődött, de aranyosan.
– Mert azt gondolja, hogy rossz ember vagyok – válaszoltam. – Mindennel
szembemegyek, amiben ő hisz.
– De hát ez nem igaz! – háborodott fel Lissa. – Te egy csodálatos ember
vagy, Remy.
Chloe felhorkant:
– Na, jó, azért ne essünk túlzásokba!
– De igenis az! – erősködött Lissa, elég hangosan ahhoz, hogy néhányan a
szomszédos asztalnál – Don kereskedésbeli munkatársai – ránk bámuljanak.
– Én nem vagyok csodálatos – tiltakoztam, és Lissa karjára tettem a
kezem. – Csak egy kicsit jobb vagyok, mint voltam.
– Ezzel egyetértek – bólogatott Chloe, miközben a tányérjára dobta,
szalvétáját. – Úgy értem, leszoktál a dohányzásról.
– Igen – helyeseltem. – És mostanában nem is iszom magam asztal alá.
– Ez is igaz – bólintott Lissa.
– És végül – folytattam, kiürítve a poharamat – nem fekszem közel sem
annyi pasival, mint régebben.
 – Nocsak, nocsak – mondta Chloe, és ünnepélyesen felemelte a poharát,
hogy az enyémhez koccinthassa – csak figyelj, Stanford – és rám vigyorgott
–, Remy gyakorlatilag egy szent lett.
– Szent Remy – ízlelgettem azt hiszem, tetszik az új nevem.
A vacsora elég jól sikerült. Rajtam kívül senki sem gondolta úgy, hogy a
csirke kissé rágós volt, de hát miután én sokat lobbiztam a marhahúsért, és
vesztettem, lehet, hogy csak keserűségemben véltem annak. Jennifer Anne és
Chris nem tért vissza többé az asztalunkhoz az este folyamán; később, amikor
egyszer a mosdóba mentem, láttam, hogy egy olyan asztalhoz pártoltak át,
ahová egy rakás helyi fejest ültettem, akiket Don a kereskedelmi kamarából
ismert. Jennifer Anne éppen az alpolgármesternek magyarázott valamit, és
villájával hadonászva nyomatékosította a mondanivalóját, Chris pedig
mellette ült, most már pecsétes nyakkendővel, és megint valamilyen ennivalót
lapátolt a szájába. Amikor észrevett, bocsánatkérően rám mosolygott, majd
megvonta a vállát, mintha azt akarná jelezni, hogy ez is, mint oly sok más
dolog, abszolút nem az ő döntése volt.
Ez idő alatt az asztalunknál csak úgy folyt a pezsgő. Don egyik
unokaöccse, aki a Princetonra járt, teljes gőzzel csapta a szelet Chloénak,
Lissa pedig abban a tíz percben, amíg távol voltam, átment vidáman vihogó
spiccesből totálisan siránkozós érzelgősbe, és félúton járt a teljesen kiütött,
zokogós részegség felé.
– A helyzet az – mondta hozzám dőlve –, hogy én tényleg azt hittem, hogy
Adammel össze fogunk házasodni. De tényleg!
– Tudom – feleltem, és nem kis megkönnyebbülést éreztem, amikor
megláttam, hogy Jess közeledik felénk kevés ruháinak egyikében. Zavarban
volt, ahogy mindig, ha nem farmernadrágot viselt, és ahogy leült hozzánk,
vágott egy grimaszt.
– Harisnya – dünnyögte. – Ez a hülyeség négy dolcsimba került, és olyan,
mint egy rohadt csiszolópapír.
– Akármi legyek, ha ez nem Jessica – szólalt meg Chloe magas és vihogó
hangon. – Lett volna esetleg valamilyen ruhád ebből az évtizedből is?
– Szórakozz csak! – felelte Jess, Don unokaöccse felvonta a szemöldökét,
Chloe pedig, mintha mi sem történt volna, visszatért a pezsgőjéhez és a
hosszú történethez, amit éppen magáról mesélt.
– Jess – suttogta Lissa az én vállamról átdőlve a lányéra, fejével megütve a
fülét –, részeg vagyok.
– Látom – felelte Jess szimplán, és visszalökte Lissát hozzám, majd
szarkasztikus vigyorral hozzátette: – Istenem! De jó, hogy eljöttem!
 – Ne légy ilyen! – állítottam le. – Éhes vagy?
– Ettem otthon egy kis tonhalat – válaszolta, miközben az asztal közepén
lévő tálra sandított.
– Várj! – mondtam neki, majd felálltam, és nekitámasztottam Lissát a saját
széke háttámlájának. – Azonnal visszajövök.
Éppen visszafelé tartottam az asztalunkhoz egy tányér spárgás csirkével és
rizseshússal a kezemben, amikor hallottam, hogy a színpadon megreccsen a
mikrofon, és néhány gitárakkord csendül fel mögüle.
– Jó estét, mindenkinek! – hallatszott egy vidám hang, miközben én két
asztal között szlalomozva kerültem ki éppen a felszolgálót, aki az üres
tányérokat szedte össze. – Mi vagyunk a G Flats, és legelőször is szeretnénk
Donnak és Barbarának nagyon sok boldogságot kívánni!
Miközben mindenki éljenezni kezdett, én megálltam ott, ahol voltam, és a
színpad felé fordítottam a fejem. Don ragaszkodott hozzá, hogy ő szerezze a
zenészeket, azt állítván, hogy ismer valakit, aki tartozik neki egy
szívességgel. De most mindennél jobban kívántam, hogy bárcsak én béreltem
volna fel megint a helyi Motown együttest, akik anyám legutóbbi két
esküvőjén is játszottak.
Mert természetesen Dexter, a zenészfiú állt a színpadon a mikrofon
mögött, fekete öltönyben, ami legalább egy mérettel nagyobbnak látszott a
kelleténél, és derűsen azt mondta:
– Hát akkor, csapjunk bele a lecsóba!
– Ó, édes istenem! – szakadt ki belőlem, a banda pedig – egy gitáros, egy
billentyűs, hátul pedig a vörös hajú Ringó, akivel előző nap volt alkalmam
megismerkedni – harsányan játszani kezdte a Get ready című számot.
Mindannyian diszkontboltból vett öltönyt viseltek, Ringó pedig ugyanazt a
rácsíptethető nyakkendőt, mint a múltkor, de a vendégek ezzel mit sem
törődve egy pillanat alatt a táncparkettre özönlöttek, majd élvezettel
sasszéztak, simiztek, pörögtek ide-oda, középen anyám meg Don, és
mindenki ujjongott és nevetett.
Visszamentem az asztalunkhoz, odaadtam Jessnek a tányérját, majd
lehuppantam a székemre. Lissa arca, ahogy sejtettem, most már könnyekben
úszott, és egy szalvétával törölgette a szemét, miközben Jess gépiesen
paskolgatta a combját. Chloe és az unokaöcs eltűnt.
– Ezt nem hiszem el – ingattam a fejem.
– Mit? – kérdezte Jess, kezébe véve a villáját. – Atyám, milyen isteni az
illata!
 – A banda – kezdtem, de csak eddig jutottam, mert Jennifer Anne, mögötte
Chrisszel megjelent mellettem.
– Anya hív – közölte a bátyám.
– Miért?
– Illene táncolnod – tájékoztatott Jennifer Anne, az etikett királynője, és
finoman felhúzott a székemből. – Már az összes vendég ott van.
– Ó, na, ne már – nyafogtam, és a táncparkettre sandítottam, ahol anyám
persze már ragyogó mosollyal nézett egyenesen felém, és az ujjaival
integetett amolyan „gyere ide, de gyorsan” módon. Szóval megragadtam
Lissát az egyik karjánál – majd bolond leszek egyedül odamenni –, és
magammal vonszoltam az asztalok sora között, be a tömegbe.
– Nem akarok táncolni – szipogott Lissa.
– Én sem – vontam meg a vállam.
– Ó, Remy, Lissa! – sikított anyám, amikor közelebb értünk, majd
kinyújtotta felénk a karját, és mindkettőnket magához húzott. A bőre forró
volt, ruhájának az anyaga pedig csúszós és sima, ahogy a testéhez simult. –
Hát nem istenien szórakozunk?
A tömeg kellős közepén voltunk, mindenfelé emberek táncoltak
körülöttünk. Az együttes szünet nélkül átváltott a Shout című dalra, amit a
hátam mögött hatalmas ováció fogadott. Don, aki eddig vadul pörgette
anyámat, most az én karomat ragadta meg, és hirtelen kiforgatott, egyenesen
nekilökve egy másik párnak, ami éppen valamiféle emelésbe kezdett. Úgy
éreztem, a karom majdnem kiszakad a helyéről. Aztán visszarántott, és vadul
rázta a csípőjét.
– Uramatyám! – jajdult fel mögöttem Lissa, látva ezt. De én máris újra
repültem, ezúttal az ellenkező irányba. Don olyan lendülettel táncolt, hogy
mindenkit féltettem, aki körülöttünk volt. Folyton megpróbáltam
visszaküldeni anyámhoz, de ő éppen Don egyik unokaöccsével ropta.
– Segíts! – sziszegtem Lissának, amint elsuhantam mellette, miközben
Don keze még mindig a csuklómat szorította. Aztán hirtelen közel húzott
magához, csak hogy valamiféle furcsa, rángatózó, szvinges ugrabugrálásba
kezdjünk, amitől összekoccantak a fogaim, de még így is láttam, hogy Chloe,
aki a táncparkett szélén állt, és minket nézett, hisztérikusan nevet.
– Remekül táncolsz! – dicsért Don ismét magához húzva, és vadul
megpörgetve. Biztos voltam benne, hogy a mellem egy percen belül
kibuggyan a ruhámból – a rögzítések, nagy számuk ellenére nem igazán
teljesítették a feladatukat. Aztán Don villámgyorsan újra visszarántott, és
nekem csúnyán belenyilallt a fejembe. – Imádok táncolni! – kurjantotta,
miközben megint kidobott egy veszett pördületre. – Nem tudom eleget
csinálni!
– Dehogynem tudod – mormoltam, aztán szerencsére a dal kezdett
elhalkulni.
– Mit mondtál? – kérdezte, a kezével kagylót formálva a füle köré.
– Csak azt mondtam – feleltem –, hogy igazán jól mozogsz.
Elégedetten felnevetett, és megtörölte izzadt arcát.
– Te is – mondta aztán, amint a banda egy cintányérszólóval végre
befejezte a számot –, te is, igazán.
Mialatt mindenki tapsolt, én gyorsan leléptem, és a bár felé vettem az
irányt, ahol láttam, hogy a bátyám jóízűen majszol egy szelet kenyeret, most
az egyszer egymagában.
– Hát ez mi volt? – kérdezte tőlem vigyorogva, amint mellé léptem. –
Atyám, úgy nézett ki, mint valami törzsi tánc.
– Dugulj el! – feleltem.
– És most, hölgyeim és uraim – hallottam Dexter hangját a színpadról,
miközben a fények kissé elhalványultak az önök kérésére... egy kis lassú.
És kissé ügyetlenül rákezdtek az Our Love Is Here to Stay című számra,
mire azok a vendégek, akik a gyors számok alatt elkerülték a táncparkettet,
egymás után álltak fel a helyükről a párjukkal. Jennifer Anne is megjelent
mellettünk, messziről érződött rajta a kézmosó szappan illata, és
belecsúsztatta a kezét a Chrisébe, kitúrva onnan a kenyeret.
– Gyere! – utasította, és szinte észrevétlenül ledobta a kenyeret a
legközelebbi asztalra. Bármit is gondoltam a természetéről, a módszereit el
kellett ismernem. Ezt a lányt semmi sem állíthatja meg.
– Táncoljunk!
– Persze! – egyezett bele Chris, és megtörölte a száját, majd követte
Jennifer Anne-t, de a táncparkett széléhez érve még egyszer visszanézett rám.
– Minden rendben?
– Aha – bólintottam. A terem, éppúgy, ahogy a zene, elcsöndesedett, és az
emberek beszéde is halkabb lett, ahogy együtt mozogtak, arc arc mellett. A
színpadon Dexter lágyan énekelt, a billentyűs pedig unottan nézett, az órájára
pillantgatva. Meg tudtam érteni.
Mi a jó a lassú táncban egyáltalán? Kezdő középiskolás koromban is
utáltam, amikor a zene lelassult és elcsendesült, csak hogy valaki
odanyomhassa az izzadt testét a tiedhez. Az igazi tánc közben legalább nem
fognak le, és nem vagy rákényszerítve, hogy ide-oda himbálózz egy
vadidegennel, aki pusztán a közelség miatt úgy gondolja, tökéletesen rendben
van, hogy megfogdossa a fenekedet vagy bármi mást, amit elér. Micsoda
baromság!
Tényleg baromság. Totálisan. Mert a lassú tánc valójában nem szól
egyébről, mint hogy közel kerülj valakihez, akit közel akarsz magadhoz
érezni, vagy, hogy rákényszerülj, hogy közel légy valakihez, akit jó messzire
kívánsz magadtól. Oké, a bátyám és Jennifer Anne teljesen megigézettnek
látszott, és igen, oké, a dal szövege is szép volt és romantikus. Úgy értem,
nem volt rossz dal vagy ilyesmi. Csak nem az én világom.
Elvettem egy pohár pezsgőt egy mellettem elhaladó felszolgáló tálcájáról,
belekortyoltam, és elfintorodtam, amint a buborék felszaladt az orromba.
Éppen a köhögésemet igyekeztem visszatartani, amikor éreztem, hogy valaki
mellém lép. Odanéztem, és láttam, hogy Don egyik munkatársnője az – a
neve Marty, vagy Patty, vagy valami ilyesmi ty-végű. Hosszú, dauerolt haja
volt, nagy frufruval, és túl sok parfümöt fújt magára. Mosolyogva nézett rám.
– Imádom ezt a dalt – mondta, belekortyolt az italába, és sóhajtott egy
nagyot. – Te nem?
– De... azt hiszem – feleltem kissé bizonytalanul. Dexter közelebb hajolt a
mikrofonhoz, és lehunyta a szemét.
– Olyan boldognak tűnnek – folytatta a nő, én pedig követtem a tekintetét.
Anyámat és Dont nézte, akik önfeledten kacagtak, és forogtak a zene
ütemére. A lány szipogott egyet, és én rádöbbentem, hogy pityereg. Furcsa,
hogy egy esküvő milyen hatással van egyesekre. – Don igazán boldognak
látszik, ugye?
– Igen – feleltem –, igazán.
Megtörölte a szemét, majd bocsánatkérően felemelte a kezét, és a fejét
rázta.
– Ó, istenem – mondta –, bocsáss meg! Én csak...
– Értem – szakítottam félbe, csak hogy megmeneküljek attól, amit
mondani akart, bármi legyen is az. Több szentimentális dolgot aznap este már
nem bírtam volna elviselni.
Végre az utolsó versszak is véget ért. Ahogy a fény újra felerősödött,
Marty/Patty sűrűn pislogva sóhajtott egy nagyot. Jobban szemügyre véve
láttam, hogy tényleg sírt, és nem is kicsit: duzzadt szem, vörös arc, minden. A
szempillaspirálja, amit nem tudtam nem észrevenni, hogy kissé túl vastagon
kent fel, csúnyán elkenődött.
– Nekem... – rebegte bizonytalanul, megérintve az arcát – ...fel kell
frissítenem magam.
 – Örülök, hogy találkoztunk – mondtam neki épp úgy, ahogy egész este
mindenkinek, akivel beszélgetnem kellett: ugyanazon a vidám, „hurráesküvő”
hangon.
– Én is – felelte kicsit kevesebb lelkesedéssel, aztán eltűnt, kifelé menet
beleütközve egy székbe.
Elég volt, gondoltam, szükségem van egy kis szünetre. Elhaladtam a tortás
asztal mellett, és kiosontam az oldalajtón a parkolóba, ahol néhány
pincérruhás srác cigarettázott, és a maradék sajtos sütit majszolta.
– Helló! – szóltam oda nekik. – Kérhetek egy cigit?
– Persze – válaszolta egy magas, buzis-modell frizurás srác, és felém
nyújtotta a cigarettásdobozát. Elővett egy öngyújtót is, meggyújtotta, én pedig
fölé hajoltam, és szívtam néhány slukkot a cigarettából. – Hogy hívnak? –
kérdezte.
– Chloe – válaszoltam, és hátrébb húzódtam. – Kösz a cigit.
Azzal gyorsan eltűntem a szeme elől a sarok mögött, hiába szólt utánam.
Találtam egy helyet a kukák mellett a falnál. Lerúgtam a cipőmet, majd
lenéztem a kezemben levő cigarettára. Pedig olyan jól ment, gondoltam:
tizennyolc nap. Igazából nem is éreztem olyan finomnak. Csak egy mankó
volt egy nehéz estén, és kész. Azonnal el is hajítottam, és csak néztem, ahogy
parázslik a földön, majd hátratámaszkodtam a tenyeremre, kinyújtóztatva a
hátam.
A teremben az együttes abbahagyta a zenélést. Szórványos taps hallatszott.
Aztán gépzene következett, és pár pillanat múlva a kicsit távolabb levő ajtó
kivágódott, és hangoskodva kijött rajta a G Flats.
– Ez szívás! – háborgott a gitáros, majd előhúzott a zsebéből egy doboz
cigarettát, és kirázott belőle egy szálat. – Ezután soha többé nem akarok
esküvőt. Komolyan.
– Ez is pénz – felelte Ringó, a dobos, nagyot kortyolva a vizes palackból,
amit a kezében tartott.
– Na, ez nem – dünnyögte a billentyűs. – Ez csak szívesség.
– Nem – túrt bele a hajába Dexter –, ez tartozás. Vagy már elfelejtettétek?
Tartozunk Donnak, nem emlékeztek?
Dünnyögő, kelletlen elismerés, majd csend.
– Utálok feldolgozásokat játszani – szólalt meg aztán a gitáros. – Nem
értem, miért nem nyomjuk a saját számainkat.
– Ezeknek az embereknek? – vonta fel a szemöldökét Dexter.
– Ted, te komolyan azt hiszed, hogy Miltie néni Saginaw-ból a te
Salátadalodra akar táncolni?
 – Sose tudjuk meg, ha ki se próbáljuk – dünnyögte Ted. – Te is nagyon jól
tudod.
– Nyugi – mondta a vörös hajú dobos, békítőén felemelve a kezét.
– Már csak néhány óra, oké? Hozzuk ki belőle a legjobbat. És legalább
kapunk enni.
– Kapunk enni? – vidult fel a billentyűs. – Komolyan?
– Legalábbis Don ezt ígérte – felelte a dobos. – Ha van elég maradék.
Meddig tart még a szünetünk?
Dexter az órájára pillantott.
– Tíz perc – felelte.
A billentyűs ránézett a dobosra, majd a gitárosra.
– Kaja?
– Kaja! – válaszoltak azok ketten egyszerre.
A billentyűs Dexterre nézett.
– És te? Jössz?
– Nem. Csak hozzatok nekem egy kis kenyeret vagy akármit.
– Oké, Gandhi – mondta Ringó, mire valamelyikük felröhögött. – Akkor
bent találkozunk.
A gitáros eltaposta a cigarettáját, Ringó pedig a kuka felé hajította
vizesüveget – nem talált –, aztán bementek, és az ajtó becsapódott mögöttük.
Én csak ültem ott, néztem Dextert, és élveztem, hogy most az egyszer
végre nem ő látott meg engem először. Nem cigizett, csak üldögélt csendesen,
az ujjaival dobolva. Mindig a sötét hajú srácok voltak a gyengéim, és innen
messziről az öltönye sem tűnt olyan ízléstelennek: szinte helyes volt. És
magas. Szeretem a magas srácokat.
Felálltam, és végigsimítottam a hajamat. Oké, lehet, hogy bosszantó a srác.
És utáltam, ahogy nekitaszajtott a falnak. De most itt voltam, és valahogy
hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy tegyek felé néhány lépést, megmutassam
magam, és legalább egy kicsit összezavarjam.
Már éppen elő akartam lépni a kuka mögül, amikor kinyílt az ajtó, és két
lány – Don valamelyik unokatestvérének a lányai – lépett ki rajta. Fiatalabbak
voltak nálam néhány évvel, és Ohióban laktak.
– Látod, mondtam, hogy itt lesz kint – fordult oda az egyik, a szőke, a
másikhoz. Mindketten vihogni kezdtek. Aztán a magasabbik elindult
visszafelé, már a kilincsen is volt a keze, de a húga egyenesen odalépett
Dexterhez, és lehuppant mellé. – Téged kerestünk – közölte vele.
– Igazán? – kérdezett vissza Dexter udvariasan mosolyogva. – Nos, helló!
 – Szia! – köszönt a szőke bájologva, én pedig grimaszoltam egyet a
sötétben. – Van egy cigid? – kérdezte a lány.
Dexter ráütött a zsebére.
– Nincs – felelte –, nem dohányzom.
– Az nem lehet! – hüledezett a szőke lány, és nagyot csapott Dexter
combjára. – Én azt hittem, minden zenész dohányzik. A nővére idegesen
nézett hátra az ajtóból. – Én dohányzom – közölte még a szőke –, de anyám
megölne, ha tudná. Megölne.
– Hmm – felelte Dexter, mintha a dolog valóban érdekelné.
– Van barátnőd? – tudakolta váratlanul a lány.
– Meghan! – sziszegte a nővére. – Jézus!
– Csak kérdezem – vonta meg a vállát Meghan, egy kissé közelebb
húzódva a fiúhoz. – Ez csak egy kérdés.
– Hát – felelte Dexter – tulajdonképpen...
Ennél a pontnál aztán megfordultam, és gyorsan visszamentem oda,
ahonnan jöttem. Szörnyen dühös voltam magamra. Majdnem valami
ostobaságot csináltam – igencsak leadva az igényeimből, amik, ha Jonathant
tekintjük, már így is a béka segge alatt voltak. Így csak a régi énem működött:
kizárólag a következő pillanatnak vagy órának élve, nem vágyva egyébre,
mint hogy legyen egy fiú, aki engem akar egy éjszakára és nem többre. De
megváltoztam. Leszoktam erről, ahogy az ivásról is (oké, nagyjából), és a
dohányzásról (oké, egy botlással). De azt, hogy nem fekszem le fűvel-fával,
azt tényleg tartottam. Teljesen. És erre most majdnem megszegtem, vagy
legalábbis lazábban értelmeztem egy Frank Sinatra-jelölt kedvéért, aki beérné
egy Meghannal is Ohióból. Jézusom!
Bent a teremben az esküvői tortát már odavitték a táncparkettre. Anyám és
Don ott pózolt mellette, kezük összefonódva a tortavágó késen, miközben a
fotós körülöttük ugrált, és folyamatosan villogtatott. Én a tömeg szélén
álltam, és néztem, ahogy Don gyöngéden belehelyez anyám szájába egy falat
tortát. Megint vakuvillogás, a pillanat megörökítve. Ó, a szerelem.
Az este hátralevő része nagyjából úgy ment, ahogy vártam. Anyám és Don
madáreledel– és buborékeső közepette távozott (a takarító személyzet
ellenséges pillantásainak kereszttüzében), Chloe ott smárolt Don
unokaöccsével a hallban, Jess és én pedig a mosdóban vesztegeltünk Lissa
homlokát tartva, mialatt ő, amikor éppen nem a „fejenként tizenöt dolláros”
vacsorát hányta ki, Adamről siránkozott.
– Hát nem imádod te is az esküvőket? – kérdezte Jess tőlem, miközben
átnyújtott egy köteg nedves papírtörlőt, amit Lissa homlokhoz szorítottam.
 – Én imádom – jajdult fel Lissa, észre sem véve a szarkazmust, miközben
az arcához nyomogatta a papírtörlőket. – Tényleg, tényleg imádom.
Jess a szemét forgatta, én meg csak ingattam a fejem, majd kivezettem
Lissát a WC-fülkéből a mosdókagylóhoz. Megnézte magát a tükörben –
elkenődött smink, összekuszálódott, göndör haj, ruha gyanús barna folttal az
ujján –, és szipogott egyet.
– Ez életem legrosszabb időszaka – kesergett nagyokat pislogva.
– Jól van, jól van – fogtam meg a kezét –, holnap majd jobban érzed
magad.
– Nem, nem – rázta a fejét Jess, és kinyitotta az ajtót. – Holnap
kegyetlenül másnapos leszel, és még ennél is jobban fogsz szenvedni.
– Jess! – szóltam rá.
– De holnapután – folytatta, megveregetve Lissa vállát –, holnapután már
sokkal jobban leszel. Meglátod.
Így hát kissé megviselt csapatként érkeztünk vissza a buliba, keltőnk közé
fogva Lissát. Hajnali egy óra volt, a hajam lelapult, a lábam sajgott. Egy
esküvői parti vége mindig roppant lehangoló, gondoltam magamban.
Kizárólag a menyasszony és a vőlegény van kivételezett helyzetben: ők
belerepülnek a naplementébe, míg mi, többiek másnap reggel ugyanolyan
hétköznapra ébredünk, mint a többi.
– Hol van Chloe? – kérdezte Jess, miközben kissé nehézkesen átkínlódtuk
magunkat a forgóajtón. Lissa már félálomban volt, még ha a lábai mozogtak
is.
– Fogalmam sincs – feleltem. – Mikor utoljára láttam, teljesen rá volt
tapadva arra a „hogy is hívják” srácra a zongoránál.
Magam mögé pillantottam a hall felé, de nem láttam Chloét. Ő valahogy
mindig máshol volt, amikor valaki hányt. Mintha hatodik érzéke lenne erre
vagy mi.
– Nagylány már – jelentette ki Jess –, nem lesz semmi baja.
Éppen beültettük Lissát Jess autójának első ülésére, amikor valami zörgő
hangot hallottunk, és a fehér furgon, amiről már tudtam, hogy Dexterék
bandájához tartozik, befordult a hotel elé. A hátsó ajtó kivágódott, és kiugrott
rajta Ringó, immár a rácsíptethető nyakkendője nélkül, a vezetőülésből pedig
Ted, a gitáros. Aztán mindketten eltűntek az épületben, miközben járva
hagyták a motort.
– Elvigyelek? – kérdezte Jess.
– Nem, kösz, Chrisék várnak bent – feleltem, majd becsuktam az ajtót
Lissára. – És ezt is kösz.
 – Oké, oké – legyintett. Kivette a kulcsait a zsebéből, megcsörgette őket,
és azt mondta: – Egész jól ment, nem gondolod?
Megvontam a vállam.
– Túl vagyunk rajta – válaszoltam. – Csak ez számít.
Amint egy rövidet dudálva elhajtottak, visszaindultam a hotelba, hogy
megkeressem a bátyámat. Éppen amikor elhaladtam a fehér furgon mellett,
Ringó és a billentyűs akkor jött kifelé, nehéz berendezéseket cipelve és
folyamatosan zsörtölődve.
– Ted sosem segít – füstölgött a billentyűs, miközben valami nagy
hangszórót ráncigált be a furgonba, ahol a nagy robajjal landolt. – Ez a
„tüneményesdi” kezd unalmas lenni, tudod?
– Csak végezzünk minél hamarabb – felelte Ringó. – Hol van Dexter?
– Kapnak öt percet – morgott a billentyűs –, azután jöhetnek gyalog.
Benyúlt a lehúzott ablakon, és rányomta a tenyerét a dudára, ami harsogva
szólt legalább öt másodpercig.
– Ó, anyám – jegyezte meg Ringó epésen –, ez aztán nagy siker lesz.
Néhány pillanattal később a gitáros – a „tünemény” Ted – bosszús arccal
jelent meg a forgóajtóban.
– Szép volt! – kiáltotta a furgonhoz érve. – Igazán stílusos.
– Szállj be, vagy gyere gyalog! – vetette oda barátságtalanul a billentyűs. –
És ezt komolyan gondolom.
Ted beszállt, a duda újra felhangzott, aztán vártak. Dexter sehol. Végül az
első ülésekről kihallatszó perlekedés után a furgon eldöcögött, majd jobbra
fordult a főútra. Persze index nélkül.
A hotel halljában ekkora már elkezdték a takarítást, összeszedték a
poharakat, és lehúzták az asztalterítőket. Az anyám csokra – nyolcvan szál
gyönyörű rózsa – elhagyatottan hevert az egyik asztalon, még mindig szinte
ugyanolyan frissen, mint amikor több mint kilenc órával ezelőtt a templom
előtt megkapta.
– Itt hagytak – hallottam váratlanul egy hangot magam mögül.
Megfordultam. Dexter volt. Isten, segíts! Az olvadó jégszobor – két
egymásba fonódó hattyú – melletti asztalnál üldögélt, előtte egy tányér étel.
– Kik? – kérdeztem vissza.
– Chris és Jennifer Anne – válaszolta olyan természetességgel, mintha
legalábbis évek óta ismerné őket. Aztán felemelte a villáját, és bekapott egy
falatot. Ha jól láttam, torta volt.
– Micsoda? – döbbentem meg. – Elmentek?
 – Fáradtak voltak – vonta meg a vállát. Megrágta a falatot, majd lenyelte. –
Jennifer Anne azt mondta, mennie kell, mert holnap korán kezdődik valami
megbeszélése a konferenciaközpontban. Ezt nevezem ambíciónak. Az a lány
nagyon okos. Úgy gondolja, lehet jövőm az állami vagy magán szórakoztató
szektorban, bármi legyen is az.
Csak néztem rá.
– Akárhogy is – folytatta –, én azt mondtam, menjenek nyugodtan, mi
majd hazaviszünk.
– Mi – ismételtem.
– Én és a fiúk.
Belegondoltam, milyen közel is voltam hozzá, hogy Jess kényelmesen
hazavigyen. Már majdnem otthon is lennék. Remek.
– Ők is elmentek – világosítottam fel végül fásultan.
Felnézett, a villája félúton megállt.
– Elmentek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Elmentek – ismételtem lassan, tagoltan. – De előtte dudáltak neked.
– Ó, anyám, gondoltam, hogy a dudát hallom – ingatta a fejét. – Jellemző.
Körülnéztem a majdnem kiürült teremben, mintha a megoldás erre és az
összes többi problémámra valahol itt bujkálna, mondjuk, egy dézsás növény
mögött. De nem. Tehát azt tettem, ami most már elkerülhetetlennek tűnt:
odamentem ahhoz az asztalhoz, ahol ő ült, kihúztam egy széket, és lerogytam
rá.
– Ó – derült fel az arca –, a lány végre idejött.
– Ne légy túl izgatott! – állítottam le, miközben az asztalra dobtam a
táskámat. Minden porcikám sajgott a kimerültségtől, mintha kifacsartak
volna. – Csak gyűjtöm az energiát, hogy hívjak egy taxit.
– Kellene enned egy kis tortát – tolta elém a tányérját. – Tessék!
– Nem akarok tortát enni – feleltem.
– Nagyon finom, csöppet sem krétaszerű – erősködött.
– Tudom, hogy nem – válaszoltam –, de nem vagyok éhes.
– Szerintem nem is kóstoltad még, igazam van? – kérdezte, majd felém
nyújtotta a villáját. – Egyél egy falatot!
– Nem – mondtam határozottan.
– Na, rajta!
– Nem.
Erre felszúrt egy falatot a villájára, és bekapta.
– Mmm – hunyta le a szemét –, nagyon finom.
– Te tényleg bosszantó vagy – közöltem.
 Megvonta a vállát, mint aki ezt már sokszor hallotta, aztán visszahúzta
maga elé a tányért, és újabb falatot vett a szájába. A takarító személyzet
átment a terem elejébe, és kezdte egymásra pakolni a székeket. Egy hosszú
copfos nő felvette az asztalról anyám virágcsokrát, és magához ölelte.
– Da-da-da-dam – dúdolta, majd felnevetett, amikor az egyik munkatársa
rászólt, hogy hagyja abba az álmodozást, és folytassa a munkát.
Dexter letette a villáját, miután az összes nem krétaszerű tortát
elpusztította, majd eltolta maga elől a tányért.
– Szóval – mondta felém fordulva – ez anyád első újraházasodása?
– A negyedik – válaszoltam – valódi karriert csinált a férjhez menésből.
– Akkor én győztem – jegyezte meg derűsen. – Az én anyám az ötödiknél
tart.
El kellett ismernem: meglepődtem. Eddig még sohasem találkoztam
senkivel, akinek több mostohaapja lett volna, mint nekem.
– Tényleg? – kérdeztem.
Bólintott.
– De tudod – mondta csípősen –, azt gondolom, ez most tényleg tartós lesz.
– A remény örökké él – vágtam én is egy pofát.
– Főleg anyám házában – tette hozzá sóhajtva.
– Dexter, szívem – szólalt meg ekkor valaki mögöttünk –, jóllaktál?
Felegyenesedett, és udvariasan így felelt:
– Igen, asszonyom, nagyon is. Köszönöm.
– Csak mert maradt még egy kis csirke – ajánlotta a nő.
– Nem, Linda, tényleg tele vagyok – szabadkozott a fiú.
– Akkor rendben – mosolygott a nő, és elment.
Ránéztem.
– Te mindenkit ismersz? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Nem mindenkit – felelte –, de könnyen ismerkedem. Ez az eredménye az
egész gyakori mostohaapa-cserélődésnek. Valahogy alkalmazkodóbb lesz tőle
az ember.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Igen – bólintott. – Mert sodródnod kell az árral. Az életed nem a tied, az
emberek folyton ki-be járkálnak benne. Alkalmazkodóvá válsz, mert azzá kell
válnod. De te nyilván pontosan tudod, miről beszélek.
– Ó, igen – feleltem gúnyosan –, én annyira alkalmazkodó vagyok. Ez
pontosan az a szó, ami engem jellemez.
– Miért, nem? – kérdezte.
 – Nem – vágtam rá egyszerűen. Aztán felálltam, és a táskámért nyúltam. A
lábam újból sajogni kezdett. – Most már haza kell mennem – jelentettem ki.
Ő is felállt, és levette a zakóját a szék háttámlájáról.
– Megyünk egy taxival? – kérdezte.
– Nem hinném – ráztam a fejem.
– Oké – vonta meg a vállát. – Ahogy akarod.
Az ajtóhoz sétáltam, gondolván, hogy biztosan jön majd utánam, de
amikor visszapillantottam, már a terem túlsó sarkában láttam, a túloldali ajtó
felé közeledve. Bevallom, meglepődtem, hogy az oly kitartó próbálkozásai
után ilyen hirtelen feladta. A dobosnak, azt hiszem, igaza volt. A hódítás –
hogy megszerezzen –, csak ez számított neki, és amint közelebbről
megismert, nem is voltam többé olyan különleges. De hát ezt én eddig is
tudtam.
A hotel előtt állt egy taxi. A sofőrje a vezetőülésen szundikált.
Becsusszantam a hátsó ülésre, és kibújtam a cipőmből. A műszerfal zöld
számjegyű órája szerint pontosan két óra volt. A város másik végén levő
Thunderbird Hotelben anyám valószínűleg már mélyen alszik, és a jövő
hétről álmodik, amit St. Bartson fog eltölteni Donnal. Aztán hazajön, hogy
befejezze a regényét, beköltöztesse az új férjét a házunkba, és újabb kísérletet
tesz, hogy Mrs. Valaki legyen, ez alkalommal tökéletesen bízva abban, hogy
most minden más lesz.
Ahogy a taxi ráhajtott a főútra, észrevettem valamit tőlem jobbra, a park
túloldalán. Dexter volt. A város irányába bandukolt, fehér inge kihúzódott a
nadrágból, és szinte világított a sötétben. Az úttest közepén ment, a házak
mindkét oldalon sötétek voltak és csendesek. És miközben néztem, ahogy
ballag, egy pillanatig úgy éreztem, ő az egyetlen, aki ébren, vagy egyáltalán
életben van ebben a percben ezen az egész világon, rajtam kívül.
 5. fejezet

– Remy, igazán. Ő tényleg csodálatos.

– Lola, kérlek!
– Tudom, mit gondolsz. Tényleg tudom. De ez most más. Nem
mondanám, ha nem így lenne. Hát nem bízol bennem?
Letettem a csekk-köteget, amit éppen számoltam, és ránéztem. A
könyökén támaszkodott, állát a kezébe fektetve. Ahogy az egyik fülbevalója,
egy óriási aranykarika előre-hátra himbálózott, meg-megcsillant rajta az
ablakon át beszűrődő nap fénye.
– Utálom a vakrandikat – mondtam neki már nem tudom, hányadszor.
– Ez nem vak, szívem, hiszen én ismerem őt – erősködött tovább, mintha
ez bármit is változtatott volna a lényegen. – Ő egy igazán helyes srác. És
csodálatos keze van.
– Micsoda? – kérdeztem meglepetten.
Felemelte az egyik kezét – természetesen tökéletesen manikűrözött volt –,
mintha vizuális segítségre lett volna szükségem az emberi anatómia ezen
területének felismeréséhez.
– A keze – magyarázta. – Megfigyeltem valamelyik nap, amikor idejött,
hogy hazavigye az anyját a tengeri sós bőrradírozása után. Gyönyörű keze
van. És kétnyelvű.
Pislogtam egy nagyot, és erősen koncentráltam, hogy kapcsolatot találjak e
két jellemvonás között. Nem sikerült. Semmit.
– Lola! – szólt ki egy hang tapintatosan a fodrászszalonból. – A fejbőröm
mintha égne.
– Csak a festék dolgozik, drágám – szólt vissza Lola kedélyesen, oda sem
fordítva a fejét. – Egyébként, Remy, rengeteg jót mondtam neki rólad. És
miután az anyja ma délután is jön hozzám pedikűröztetni...
– Nem – vágtam közbe –, felejtsd el!
– De hát ő tökéletes!
– Senki sem tökéletes – szögeztem le, és visszatértem a csekkekhez
– Lola! – A hang most már idegesebbnek tűnt, és kevésbé udvariasnak. –
Tényleg fáj.
– Meg akarod találni a szerelmet, Remy?
– Nem.
 – Hát én nem értelek téged, te lány. Nagy hibát követsz el.
Lola mindig hangosabb volt, ha valami iránt szenvedélyesen érzett: most a
hangja az egész várószobát bezengte, megrezegtetve a körömlakkmintákat a
fejem fölötti polcon. Még néhány zengő magánhangzó, és agyrázkódást
kapok, aztán úgy beperelem Lolát, mint az a vendég a szomszéd szobában,
akinek mindjárt leég a haja, és senki sem figyel rá.
– Lola! – sikoltotta most már a nő olyan hangon, mint aki a zokogás szélén
áll. – Azt hiszem, égetthaj-szagot érzek!
– Ó, az isten szerelmére! – bődült fel Lola mindkettőnkre dühösen, majd
megpördült, és kiviharzott a várószobából. Amint a lila körömlakk az
asztalomra zuhant, mindössze néhány centivel elkerülve a fejemet,
felsóhajtottam, és kinyitottam a naptárfüzetemet. Hétfő volt. Anyám és Don
három nap múlva ér haza St. Bartsról.
Lapoztam egyet, végighúztam az ujjamat a napokon, és újra
megszámoltam, hány hét van még hátra, mielőtt elmegyek az egyetemre.
Stanford. Háromezer mérföldnyire innen, szinte teljesen az ország másik
végén. Egy hihetetlenül jó egyetem, első helyen jelöltem meg a jelentkezési
lapomon. A hatból, ahová pályáztam, ötbe fel is vettek. Mindaz a sok tanulás,
a fakultációk és a különórák végre meghozták az eredményüket.
A középiskola első évében a tanáraim úgy gondolták, valami helyi bulis
főiskolára talán bejutok, ha elég szerencsés leszek – egy olyan helyre, ahol
valami könnyű szakot elvégezhetek, mint mondjuk pszichológiát,
mellékszakként pedig rendezvényszervezést vagy sminkelést. Mintha csak
azért, mert szőke voltam, és, oké, valamilyen szinten dekoratív, aktív
társasági élettel, mert soha nem vettem részt tudományos vitákon, és nem
voltam tagja sem a diáktanácsnak, de még a pomponlányok csapatának sem,
lúzernek lehetett volna engem elkönyvelni. De miután az ebéd utáni
szabadidőm nagy részét a kiégettekkel és az épp hogy– leérettségizőkkel
együtt lődörögve töltöttem el az iskola parkolójában, valóban nagyon messze
álltam a nagy elvárások szintjétől.
Aztán bebizonyítottam, hogy tévedtek. A saját pénzemen felfogadtam egy
fizikatanárt, jelentkeztem egy fakultációra, ami olyan nehéz volt, hogy
majdnem belepusztultam, továbbá egy felvételi előkészítő kurzusra is jártam
heti három alkalommal. A barátaim közül én voltam az egyetlen, aki
fakultációra járt, persze Lissán kívül, de hát neki mindkét szülőjének volt
doktori címe, így tőle mindig is elvárták, hogy kiválóan tanuljon. Azonban
rám mindig is jellemző volt, hogy sokkal keményebben küzdöttem, ha a
fejembe vettem valamit, vagy ha valaki azt feltételezte, hogy nem vagyok
képes megtenni. Ez volt az, ami igazán hajtott az alatt a csomó végigtanult
éjszaka alatt: túl sokan vélték úgy, hogy nem tudom megcsinálni.
A végzős évfolyamunkból én voltam az egyetlen, aki a Stanfordra megy.
Ami azt jelenti, hogy totálisan új életet kezdhetek, teljesen tiszta lappal, jó
messzire az otthonomtól és az ismerőseimtől. Az összes pénzt, ami
megmaradt a szépségszalonban kapott fizetésemből az autóvásárlás után, a
bankszámlámon gyűjtöttem, hogy fedezze a lakhatásomat, a könyveimet és a
mindennapi kiadásaimat az egyetem alatt. Az apám által Chrisre és rám
hagyott vagyonból kivettem a saját, továbbtanulásra félretett részemet. Ezt
valamilyen jogász különítette el – bárcsak személyesen is megköszönhetném
neki – huszonöt éves korunkig, illetve amíg el nem kezdjük a felsőoktatást,
ami azt jelentette, hogy anyám még a legnehezebb időkben sem nyúlhatott
hozzá. És nem számított, hogyan tékozolja esetleg el a saját pénzét, biztos
lehettem benne, hogy az én négy egyetemi évem anyagi biztonságban telik
majd. És mindez azért, mert valahányszor felhangzott az Altató (írta Thomas
Custer, minden jog fenntartva) egy-egy reklámfilm hátterében, valamelyik
rádió hullámhosszán, vagy egy bárénekes által elénekelve Vegasban, az a
jövőm egy-egy újabb napját vette meg nekem.
Az ajtó fölötti kis harang megcsendült, belépett a postás, és egy dobozt tett
le elém az asztalra.
– Küldemény neked, Remy – közölte, és az orrom alá tolta az aláíróívet.
– Kösz, Jacob! – mondtam, miközben aláírtam, majd elvettem tőle a
dobozt.
– Ja, és még ez is – adott még át egy borítékot is. – Viszlát, holnap!
– Viszlát! – köszöntem én is.
A borítékon nem volt bélyeg – különös és le sem volt ragasztva.
Belenyúltam, és kihúztam belőle három fényképet. Mind ugyanarról a párról
készült, a férfi és a nő a hetvenes éveiben járhatott, és mögöttük mindhárom
képen ugyanaz a tengerparti háttér látszott. A férfi baseballsapkát viselt és
egy ÖRÖKKÉ ÉLJEN A GOLF! feliratú pólót. Az asszonynak egy
fényképezőgép volt az övére csatolva, lábán pedig kényelmes cipő. Egymást
átkarolva álltak, és nagyon boldognak tűntek. Az első képen mosolyogtak, a
másodikon nevettek, a harmadikon pedig csókolóztak, kedvesen, szájuk
épphogy összeért. Olyanok voltak, mint bármelyik pár, akikkel nyaralásokon
lehet találkozni, és megkérnek, hogy légy szíves, készíts kettőjükről egy
fényképet.
Ami teljesen rendben is van, sőt, nagyszerű, csakhogy: ki a csudák ezek az
emberek? És különben is, mit akar ez az egész jelenteni? Felálltam, és
kinéztem az utcára a postaszolgálat furgonját keresve, de az akkorra már
elment. Ismernem kellene ezeket az embereket, vagy mi? Újra megvizsgáltam
a fotókat, de a pár csak vigyorgott rám a trópusi környezetben, és az
égvilágon semmilyen magyarázattal nem szolgált.
– Remy, szívem, hozz nekem egy kis hideg vizet, légy szíves! – kiáltott ki
Lola a fodrászszalonból, és én hallottam a hangjából – kedélyes, de hangos –,
hogy úgy érti, most azonnal. – És még a Neosporint is a kassza alatti
kisszekrényből, kérlek.
– Viszem! – kiáltottam vissza ugyanolyan vidáman, miközben betettem a
fotókat a pénztárcámba.
Kivettem a Neosporint a szekrényből, egy kis gézzel és kötszerrel együtt,
korábbi tapasztalatokból kiindulva. Gondoltam, lehet, hogy azokra is szükség
lesz. Hajbalesetek gyakran történnek, és jobb, ha az ember mindenre
felkészül.
Három órával később, amikor a dráma lassan elcsendesült, és Lola
kuncsaftja bekötözött fejjel, egy rakás ajándékkal és örök életre szóló
szemöldökgyanta-bérlettel távozott, végre bezárhattam a kasszát, magamhoz
vehettem a táskámat, és kisétálhattam a szalonból.
Most már javában tombolt a nyár: nehéz hőség, hihetetlen páratartalom,
minden füstös és sűrű illatú, mintha forrni készülne. Lola a szalont mindig
jéghidegen tartotta, így kilépni az utcára olyan volt, mint elhagyni a sarki
fagyot. Libabőrös lettem, mire elgyalogoltam az autómhoz.
Beszálltam, beindítottam a motort, és a legmagasabb fokozatra állítottam a
légkondicionálót. Aztán elővettem a mobiltelefonomat, és meghallgattam az
üzeneteimet. Volt egy Chloétól, aki azt kérdezte, mit csinálunk ma este. Lissa
is üzent, hogy jól van, egész jól, de a hangja azért elég szipogósnak
hallatszott, csak most már nem vallotta be, hogy sírt, mert, tudta, mostanára
már eléggé elegem lett a kesergéséből. És végül a bátyámtól, Christől is jött
egy üzenet, hogy emlékeztessen: Jennifer Anne ma este pontban hatkor vár
vacsorára, ne késsek.
Ezt az utolsó üzenetet egy ingerült ujjmozdulattal töröltem. Sohasem
késtem. És ezt Chris is nagyon jól tudja. Ez az üzenet is csak Jennifer Anne
agymosásának újabb bizonyítéka volt, aki a bátyámmal ellentétben egyáltalán
nem ismer engem. Úgy értem, én voltam az, aki minden reggel
felébresztettem Christ, amikor elkezdett a Jiffy Lube-nál dolgozni,
máskülönben simán átaludta volna mind a három ébresztőórája csengését,
pedig a szobája különböző pontjain helyezte el őket, csupa olyan helyre, hogy
ahhoz, hogy lenyomhassa a gombjaikat, ki kelljen másznia az ágyából. Én
figyeltem oda, hogy el ne késsen, és ki ne rúgják, hogy legkésőbb 8:35-kor
kilépjen a kapun, hogy elkerülje a csúcsforgalmat a főúton, és hogy...
Hirtelen nagy robaj szakította meg a gondolataimat: mintha valaki
rácsapott volna a szélvédőmre. Nem tiszta erőből, inkább pofonszerűen. A
szívem majd kiugrott a helyéről. Odanéztem, és megláttam még egy
fényképet az idős vakációzó házaspárról. Ugyanaz az ÖRÖKKE ÉLJEN A
GOLF! feliratú póló, ugyanazok a ráncos mosolyú arcok, amelyek most lefelé
bámultak rám az üvegen túlról, ahová valakinek a keze nyomta őket.
És akkor már tudtam. Nem is értem, hogy nem jöttem rá korábban.
Lehúztam az ablakot. És ott állt, közvetlenül az oldaltükröm mellett,
Dexter. Levette a kezét a szélvédőmről, mire a kép lecsúszott az üvegen, és az
egyik ablaktörlő lapátom alá szorulva landolt.
– Szia! – köszönt derűsen. Pólót viselt, fölötte pedig egy egyenruhát, amit
felismertem: zöld műszálas ing, fekete díszzsinórral. A felső zseb fölötti részt
szépen hímzett fényképezőgép díszítette illetve a gyorsfotó-szaküzlet neve,
ami éppen a mi szépségszalonunkkal szemben volt a bevásárlóutca túloldalán.
– Te követsz engem – állapítottam meg mérgesen.
– Mi a baj? Nem tetszenek a fotók? – kérdezte.
– Örökké éljen a golf? Micsoda marhaság! – dohogtam, miközben
hátramenetbe kapcsoltam. – Ennek jelentenie kellene valamit?
– Zenészek kizárva, golfosok kizárva – sorolta az ujjain számolva.
– Mi marad? Oroszlánidomárok? Könyvelők?
Csak néztem rá, majd rátapostam a gázpedálra. El kellett ugrania az útból,
hogy az autóm kereke ki ne lapítsa a lábfejét.
– Várj! – kiáltotta kezét a nyitott ablakomra téve. – Komolyan kérdezem:
nem tudnál elvinni? – Bizonyára hitetlenkedve néztem rá, mert gyorsan
hozzátette: – Megbeszélésünk van a fiúkkal negyedóra múlva, és új, szigorú
szabályokat vezettünk be a késést illetően. A következmények brutálisak.
Nem vicc.
– Én is késésben vagyok – feleltem, ami nem volt igaz, de a fenébe is, nem
vagyok én taxiszolgálat.
– Kérlek – guggolt le, így szemtől szembe kerültünk egymással. Majd
felemelte az egyik kezét, amiben egy zsíros tasak volt a Double Burgerből. –
Adok neked a sült krumplimból.
– Kösz, nem – utasítottam el, és megnyomtam a gombot, hogy felhúzzam
az ablakot. – Ráadásul szigorú szabályaim vannak az autóban evést illetően.
A következmények brutálisak.
Erre elvigyorodott, miközben a kezével megállította az ablakot.
 – Jól fogok viselkedni – próbálkozott tovább. – Megígérem. – Azzal
elindult, hogy megkerülje a kocsit, mintha legalábbis igent mondtam volna,
útközben levette a fotót a szélvédőmről, eltette a farzsebébe. A következő
dolog pedig, amit láttam, az volt, hogy becsusszan mellém, elhelyezkedik az
ülésen, és becsapja az ajtót.
Mi volt ebben a fiúban? Az ellenállás reménytelennek tűnt. Vagy csak én
voltam túl fáradt, vagy a hőség túl nagy ahhoz, hogy tovább vitatkozzam
vele?
– Oké, most az egyszer – jelentettem ki szigorúan –, és ennyi. És ha
egyetlen kajafoltot is találok az autómban, kidoblak. És ehhez még csak le
sem lassítok majd.
– Ó, kérlek – felelte, miközben a biztonsági övéért nyúlt –, igazán nem kell
így elkényeztetned. Légy csak nyers! Ne fogd vissza magad!
Úgy tettem, mintha ezt meg sem hallottam volna. Kifordultam a
bevásárlóközpontból a főútra. Még egy fél háztömbnyit sem mentünk, amikor
észrevettem, hogy titokban kihúz egy darab sült krumplit a tasakból. Azt
gondolta, nagyon ravasz, amikor a krumpli darabot tenyerébe rejtette, és
ásítást színlelve nyomta be a szájába, de én profi voltam. Lissa folyton
próbálgatta a határaimat.
– Mit mondtam az evésről? – kérdeztem egy piros lámpánál lefékezve.
– Hmm – motyogta, majd lenyelte a falatot. – Nagyon éhes vagyok.
– Nem érdekel – válaszoltam ridegen. – Nincs evés a kocsiban, punktum.
Megpróbálom tisztán tartani.
Hátrafordult, és végignézett a hátsó ülésen, majd a műszerfalon, végül
pedig a szőnyegeken.
– Tisztán? – kérdezett vissza. – Olyan, mintha múzeumban lennék. És még
érződik az új illata.
– Pontosan – mondtam, miközben a lámpa zöldre váltott.
– Itt kanyarodj le! – mutatott balra, mire én sávot váltottam. – Lefogadom,
hogy te igazi rendmániás vagy.
– Téves.
– Az vagy – vitatkozott. – Én meg tudom mondani. – Végighúzta az ujját a
műszerfalon, majd megvizsgálta az ujjbegyét. – Semmi por
– állapította meg. – És ezt a szélvédőt belülről is letörölted, ugye?
– Nem mostanában – jegyeztem meg.
– Haha! – nevetett. – Fogadjunk, hogy megőrülsz attól, ha valami nincs a
helyén.
– Téves.
 – Na, nézzük csak! – tapogatózott. Óvatosan belenyúlt a papírtasakba, és
előhúzott egy darab sült krumplit. Hosszú volt és gumiszerű, és ahogy a két
ujja között tartotta, veszélyesen meg is hajlott. – A tudomány érdekében –
mondta, miközben incselkedően integetett vele a szemem előtt – egy kis
kísérlet.
– Nincs evés a kocsimban – ismételtem, akár egy mantrát. Istenem, milyen
messze van még a háza? Már majdnem annak a hotelnek a közelében jártunk,
ahol az esküvői partit rendeztük, ezért bíztam benne, hogy már nem lehet sok
hátra.
– Itt balra – irányított, mire én lekanyarodtam, megriasztva néhány mókust
a fákon, és amikor legközelebb Dexterre sandítottam, a keze üres volt, a
krumpli pedig immár szépen, hosszan kiegyenesedve feküdt a sebességváltó
konzolján. – És most, ne pánikolj! – jelentette ki lassan, csendesen, a karomra
téve a kézét. – Lélegezz! És csak egyetlen percig értékeld ennek a káosznak a
szabadságát.
Elhúztam a karom a keze alól.
– Melyik a te házad? – kérdeztem kurtán.
– Látod, nem is olyan borzasztó, igaz? Sőt, gyönyörű. Szépsége éppen az
egyszerűségében van...
Ekkor megláttam: a fehér furgon ott parkolt, természetesen ferdén, egy kis
sárga ház udvara előtt, körülbelül harmincméternyire tőlünk. A verandán
égett a villany, holott még fényes nappal volt, és láttam, amint a vörös hajú
Ringó – immár a Jump Java kávézó alkalmazottja – ott ücsörgött az első
lépcsőn, lába mellett egy kutya. A srác újságot olvasott, a kutya pedig kilógó
nyelvvel lihegett.
– ...A dolgok természetes állapota tulajdonképpen a teljes tökéletlenség –
fejezte be Dexter a gondolatmenetét, amint ráfordultunk a kocsifelhajtóra,
felcsapva némi kavicsot. A sült krumpli kanyarodás közben lecsúszott a
konzolról, olajos nyomot hagyva maga után, akár egy meztelen csiga, majd az
ölemben landolt. – Hoppá – mondta Dexter vidáman, és felkapta. – Na, látod?
Ez volt az első jelentős lépés, hogy legyőzd...
Sötéten meredtem rá.
– ... a problémádat – fejezte be a mondatot. Aztán kinyitotta az ajtót, és
kiszállt, kezében tartva a zsíros zacskót. De még mielőtt elindult volna,
gyorsan lehajolt, és bedugta a fejét az ablakon. – Köszönöm a fuvart! –
mondta a szemembe nézve. – Komolyan.
– Oké – feleltem.
 Egy pillanatig nem mozdult, ami kissé zavarba ejtő volt: csak mi ott,
ketten, szemtől szemben. Aztán kacsintott egyet, visszahúzta a fejét az
ablakból, és becsapta az ajtót, én meg csak néztem utána. Amint elindult a
ház felé, a verandán a kutya hirtelen talpra szökkent, és farkát izgatottan
csóválva szaladt le a lépcsőn. Eközben észrevettem, hogy az autóm tele van
olajszaggal – még egy mínuszpont. Lehúztam az ablakot, és reméltem, hogy a
légfrissítő, ami a visszapillantó tükrömről lógott lefelé, jól végzi majd a
munkáját.
– Végre – hallottam a dobos hangját. Én pedig hátramenetbe kapcsoltam,
és miután megbizonyosodtam, hogy Dexter még mindig háttal van nekem,
ujjammal letöröltem a sebességváltó konzolját, ellenőrizve, hogy nem zsíros-
e. Az én kis piszkos titkom.
– Még nincs hat óra – jelentette ki Dexter, és lehajolt, hogy megsimogassa
a kutyát, ami boldogan ugrabugrált körülötte, farkát a fiú vádlijához ütögetve.
Fehér volt a pofája, és nehézkesen, amolyan öreg kutya módjára mozgott.
– Igen, de nincs meg a kulcsom – felelte a dobos, és felállt.
– Nekem sincs – közölte Dexter nyugodtan. Én közben elindultam
hátrafelé, de meg kellett állnom, hogy elengedjek egy sor autót. – És mi van a
hátsó ajtóval? – hallottam.
– Zárva. És tudod, hogy Ted tegnap este odatolta elé azt a könyvespolcot.
Dexter benyúlt a zsebébe, majd üresen húzta ki a kezét. Semmi.
– Nos, azt hiszem, be kell törnünk az ablakot – mondta.
– Mi? – hüledezett a dobos.
– Ne pánikolj! – csitította a srác abban a könnyed stílusban, amit már oly
jól ismertem. – Egy kisebbet választunk majd. Azon majd bemászhatsz.
– Én aztán nem – felelte a dobos, mellkasa előtt durcásan keresztbe téve a
karját, miközben Dexter elindult felfelé a lépcsőn, hogy megvizsgálja a ház
utcafronti ablakait. – Miért nekem kell mindig a piszkos melót végezni?
– Mert te vagy a vörös – magyarázta Dexter szimplán, mire a dobos vágott
egy pofát –, és mert neked van vékony csípőd.
– Mi?
Ekkorra már nem arra figyeltem, hogy mikor lesz egy kis szünet az autók
sorában, hogy ráfordulhassak az útra. Ehelyett inkább azt néztem, ahogy
Dexter keres egy követ a ház mellett, majd leguggol az egyik kis ablak elé a
veranda túlsó végén. Alaposan megvizsgálta az ablakot, majd a követ is,
láthatóan a technikán gondolkodva, miközben a kutya leült mellé, és a fülét
nyalogatta. A dobos mögötte állt, még mindig sértődött ábrázattal és zsebre
dugott kézzel.
 Nevezhetjük rendmániának, de egyszerűen nem bírtam ezt tovább nézni.
Ezért mire észbe kaptam, már vissza is tolattam a kocsifelhajtóra, kiszálltam a
kocsiból, és elindultam felfelé a lépcsőn, épp abban a pillanatban, amikor
Dexter, markában a kővel hátrahúzta a karját, hogy betörje az ablakot.
– Egy, kettő... – számolt hangosan.
– Várj! – szólaltam meg mögötte, mire ő meglepetten megállt, a kő pedig
kiesett a kezéből, és nagyot koppant a veranda kövén. A kutya ijedten ugrott
fel, és ugatott egyet.
– Azt hittem, elmentél – csodálkozott a srác, majd vigyorogva hozzátette:
– Nem bírtál, ugye?
– Van egy hitelkártyád? – kérdeztem válaszra se méltatva.
A két fiú összenézett, majd Dexter felelt:
– Úgy nézek én ki, mint akinek van hitelkártyája? És egyébként is
pontosan mit szeretnél venni?
– Csak ki akarom nyitni az ajtót, te idióta – vágtam egy pofát, miközben
belenyúltam a saját zsebembe. De a pénztárcám a kocsi hátsó ülésén, a
táskám alján lapult.
– Nekem van egy – szólalt meg a dobos bizonytalanul –, de csak
vészhelyzet esetén használhatom.
Ránéztünk, majd Dexter egyszerűen tarkón vágta, ahogy a Három kémben
láttuk.
– John Miller, te hülye vagy – közölte. – Add oda neki!
John Miller – hiába derült ki, hogy ez volt az igazi neve, nekem valahogy
még mindig Ringó maradt – átadott nekem egy Visa kártyát. Becsúsztattam a
zár és az ajtófélfa közé, és ide-oda mozgattam. Éreztem, hogy ott állnak
mögöttem, és figyelmesen nézik, amit csinálok.
Minden ajtó más, ezenkívül a zár súlya és a kártya vastagsága is
befolyásoló tényező. A képesség, éppúgy, ahogy az extra large diétás Zip
kóla tökéletes eldobása is, az idők során, sok-sok gyakorlással sajátítható el.
Sohasem arra használtuk, hogy idegen helyekre törjünk be, csakis a saját
otthonunkba, amikor elhagytuk a kulcsot. A bátyám, aki persze rossz célokra
alkalmazta, tanított meg rá tizennégy éves koromban.
Néhány húzás balra, majd jobbra, és már éreztem is, hogy enged a zár.
Bingó. Az ajtó kinyílt. Visszaadtam a kártyát John Millernek.
– Lenyűgöző – ámult a dobos azzal a mosollyal, amilyennel a fiúk
bámulnak, ha meglepik őket. – Mi is a neved?
– Remy – feleltem.
 – Velem van – magyarázta Dexter, amire én csak sóhajtottam egyet, és
lesétáltam a verandáról. A kutya most engem követett. Lehajoltam, és
megsimogattam, megvakargatva a fülét. Fátyolos fehér szeme volt és
borzasztó lehelete, de én mindig is szerettem a kutyákat. Anyám persze
macskapárti. Az egyetlen háziállatom, amit életemben tarthattam, egy
bozontos sziámi macska volt egészségügyi problémák hosszú sorával és
gonosz természettel, imádta az anyámat, és mindenfelé otthagyta a szőrét.
– Ez Monkey – mutatta be Dexter a kutyát. – Ő és én együtt vagyunk. Egy
csomag.
– Szegény Monkey – feleltem, és felálltam, majd elindultam az autóm felé.
– Csökönyös vagy, Miss Remy – szólt utánam. – De most már érdekellek.
Vissza fogsz jönni.
– Csak várj!
Erre nem válaszolt, csak állt ott, a veranda oszlopának támaszkodva,
miközben én hátratolattam a kocsifelhajtón. Monkey mellette ült, és együtt
nézték, ahogy elhajtok.
 6. fejezet

Chris nyitott ajtót Jennifer Anne apartmanjában. Nyakkendőt viselt.

– Késtél – közölte kurtán.
Rápillantottam az órámra. 6:03 volt, és Chloe, Lissa és mindenki szerint,
aki mindig engem váratott meg, ez még bőven belefért a hivatalos „öt percen
belüli késés nem számít” szabályba. De valami azt súgta, hogy ezt most nem
kellene megjegyeznem.
– Itt van! – kiáltott hátra Chris a válla fölött, majd szúrós pillantásokat
vetett rám, miközben beléptem, ő pedig becsukta mögöttem az ajtót.
– Mindjárt megyek – szólt vissza Jennifer Anne kedélyes hangon.
– Kínálj neki addig valamit inni, Christian, légy szíves!
– Erre – terelt a bátyám a nappali felé. Miközben lépkedtünk, a cipőnk
susogó hangot adott ki a szőnyegen. Most voltam először Jennifer Anne
lakásában, de csöppet sem voltam meglepődve a berendezés stílusán. A
kanapé és a fotel kárpitja kissé kopott volt, de illett a tapéta bordűrjéhez, a
lány közművelődési egyetemen szerzett diplomája vastag aranykeretben
függött a falon, a dohányzóasztalra pedig vaskos, mutatós borítójú könyveket
halmozott fel Provence-ről, Párizsról és Velencéről – csupa olyan helyről,
ahol tudtam, még sohasem járt –, nagy műgonddal úgy elrendezve, hogy azt a
hatást keltse, mintha csak úgy lezseren odavetették volna őket.
Chris hozott nekem egy gyömbérsört, amiről tudta, hogy utálom, de úgy
gondolta, megérdemlem. Aztán leültünk, ő a kanapéra én pedig a fotelbe.
Velünk szemben, az álkandalló párkánya fölött falióra ketyegett.
– Nem tudtam, hogy ez egy elegáns esemény lesz – jegyeztem meg
Chrisnek, a nyakkendőjére mutatva.
– Pedig nyilvánvaló volt – felelte ő.
Egy pillantást vetettem az öltözékemre: farmerban és fehér pólóban jöttem,
a derekam köré pedig egy kardigánt kötöttem. Rendesen néztem ki, és ezt a
bátyám is tudta. A konyha felől olyan hang hallatszott, mint amikor
becsuknak egy sütőajtót, majd az ajtó kitárult, és belibegett rajta Jennifer
Anne, a szoknyáját simogatva.
– Remy! – üdvözölt lelkesen, odalépett hozzám, és lehajolt, hogy puszit
adjon az arcomra. Ez új volt. A legtöbb, ami tőlem tellett, az volt, hogy nem
húzódtam hátra, mert nem akartam megkockáztatni még egy sötét tekintetet a
bátyámtól, bár a meglepetés ereje amúgy is mozdulatlanná tett egy pillanatra.
Jennifer Anne leült Chris mellé a kanapéra, és keresztbe tette a lábát. – Úgy
örülök, hogy eljöttél – fordult hozzám. – Brie?
– Pardon?
– Brie – ismételte, miközben felemelt egy kis üvegtálcát az asztalról, és
felém nyújtotta. – Az egy lágy, francia sajt.
– Aha – mondtam. Tudtam, mi a brie, csak nem hallottam jól az előbb, de
Jennifer Anne olyan elégedett volt magával, hogy valami idegen kultúrát
hozott az életembe, hogy inkább csak annyit mondtam: – Kösz!
Nem volt alkalmunk megtapasztalni, hogyan alakult volna a beszélgetés
spontán módon, mert Jennifer Anne láthatóan előre készült egy társalgási
témákat tartalmazó listával, amiket a napilapokból vagy a CNN-ből gyűjtött
össze, és amik biztosították, hogy megüssük azt a társalgási mércét, amit ő
kívánatosnak tartott. Ez nyilván egyike volt azoknak a technikáknak, amiket a
személyiségfejlesztő könyveiből tanult, de amikből, ahogy láttam, egyik sem
volt a nappaliban látható helyre kiállítva.
– Szóval, Remy – kezdte, miután megettünk egy-két sajtos kekszet –, mit
gondolsz arról, ami Európában történik a választásokon?
Ittam egy kortyot a gyömbérsörömből, hogy húzzam az időt. De egyszer
úgyis felelnem kellett.
– Tulajdonképpen mostanában nem követem a híreket – mondtam olyan
könnyedén, ahogy csak bírtam.
– Ó, pedig annyira érdekes dolgok történnek – lelkendezett Jennifer Anne.
– Christopher és én éppen arról beszélgettünk délután, vajon miként
befolyásolhatják az eredmények a mi globális gazdaságunkat, ugye, szívem?
A bátyám lenyelte a szájában levő sajtos kekszet, megköszörülte a torkát,
és engedelmesen azt mondta:
– Igen.
És ez így ment tovább. A következő tizenöt percben egyformán
érdekfeszítő eszmecserét folytattunk a genetikai tervezésről, a globális
felmelegedésről, az írott irodalom néhány éven belüli teljes elavulásáról a
számítógépek elterjedésének eredményeképp, illetve egy új, egzotikus,
kihalófélben levő ausztrál madárfaj helyi állatkertbe való érkezéséről. Mire
végre az asztalhoz ültünk vacsorázni, már teljesen kimerültem.
– Remek a csirke, szívem – dicsérte meg a bátyám az ételt, amikor
mindhárman enni kezdtünk. Jennifer Anne valamilyen bonyolultnak tűnő
recept alapján készített nekünk édesburgonyával töltött csirkemellet zöldséges
öntettel. Tökéletesen nézett ki, de az a fajta étel volt, amiről tudtad, hogy a
szakácsnak hosszasan kellett matatnia benne az ujjaival ahhoz, hogy minden
ilyen kifogástalan legyen. Úgy értem, az ujjaival abban, amit most éppen a
szádba készülsz tenni.
– Köszönöm! – ragyogott Jennifer Anne, és átnyúlt, hogy meg paskolja
Chris combját. – Kérsz még rizst, szívem?
– Kérek – mosolygott vissza a bátyám, miközben a lány újratöltötte a
tányérját, és én ismét rádöbbentem, hogy a tesómra tényleg alig lehet
ráismerni. Úgy ült ott, mintha ez lett volna az a viselkedés, amihez mindig is
szokott; mintha sohasem ismert volna más életmódot, mint hogy
nyakkendőben üljön a vacsoraasztalnál, és valaki egzotikus ételeket tálaljon
fel neki ünnepi tányérban. De én tudtam, hogy ez nem így volt. Ugyanazt a
gyerekkort éltük, és ugyanaz a nő nevelt fel mindkettőnket, akinek a házi
készítésű ennivaló műanyag dobozos készételt, Pillsbury kekszet és vegyes
sárgarépa-borsó konzervet jelentett. Anyám még egy pirítóst sem volt képes
elkészíteni anélkül, hogy be ne kapcsoljon a füstjelző. Bámulatos volt, hogy
egyáltalán hogy tudtuk egészségesen túlélni a kiskorunkat. De ezt most a
bátyámról meg nem mondta volna senki. Átalakulása Chrisből, a drogos,
priuszos srácból Christopherré, a kultúremberré, aki vasal, és most alapozza
meg lubrikációsspecialista-karrierjét, szinte teljes volt. Már csak néhány apró
tökéletlenségen kellett dolgozni. Mint a gyíkok. Meg én.
– Szóval anyátok és Don pénteken jön haza, igaz? – kérdezte tőlem
Jennifer Anne.
– Aha – bólintottam. És vagy a pedánsan elkészített csirkerolád, vagy az
egész este hamissága, vagy ki tudja, mi, de valami hirtelen felpiszkálta a
gonosz énemet. Odafordultam Chrishez: – Még nem csináltuk meg, tudod.
Chris meglepetten pislogott, majd lenyelte a szájában levő rizst, és
megkérdezte:
– Mit?
– A fogadást – feleltem. Vártam, hogy kapcsoljon, de vagy nem értette,
vagy úgy tett, mintha nem értené.
– Milyen fogadást? – kérdezte Jennifer Anne, óvatlanul megengedve, hogy
kilépjünk a forgatókönyvszerű társalgás medréből.
– Semmilyet – dünnyögte Chris. Megpróbált belém rúgni az asztal alatt, de
véletlenül az asztal lábát találta el, amitől minden tányér megrázkódott.
– Évekkel ezelőtt – kezdtem készségesen magyarázni Jennifer Anne-nek,
miközben a bátyám újra próbálkozott a rúgással, ezúttal épp elérve a cipőm
orrát –, amikor anya másodszor ment férjhez, Chris és én elkezdtünk egy
hagyományt: fogadást kötöttünk, hogy meddig fog tartani.
 – Ez a kenyér egyszerűen isteni – mondta gyorsan a bátyám Jennifer Anne
felé fordulva. – Tényleg.
– Chris tízéves volt, én meg olyan hat körül – folytattam rendületlenül. –
Ez akkor volt, amikor Haroldhoz, a professzorhoz ment férjhez, ugye? Azon a
napon, amikor elutaztak nászútra, leültünk egy-egy darab papírral a
kezünkben, és azt kalkulálgattuk, hogy szerintünk mennyi ideig maradnak
együtt. Mindketten leírtuk a tippünket, majd összehajtottuk a papírt, és
beletettük egy leragasztott borítékba, amit a gardróbszekrényemben tartottam
egészen addig a napig, amíg anya le nem ültetett minket, hogy elmondja:
Harold elköltözik.
– Remy – szólt közbe Chris visszafojtott hangon –, ez nem vicces.
– Csak azért dühös – magyaráztam tovább Jennifer Anne-nek –, mert még
sosem nyert. Mindig én tippelek jobban. Mert olyan ez, mint a black jack: aki
közelebb jár a valódi dátumhoz, az nyer. De ha túl sokat mondasz, elbuktál.
Az évek alatt persze finomítani is kellett a szabályokat. Mint például, hogy az
a nap, amikor anya megmondja nekünk, még nem az igazi különválási dátum.
Ezt azért kellett tisztáznunk, mert Martin után Chris csalni próbált.
A bátyám most már csak bámult rám meredten. Szánalmas lúzer.
– Nos, én azt gondolom – szólalt meg Jennifer Anne éles hangon –, hogy
ez borzasztó. Egyszerűen borzasztó! – Óvatosan letette a villáját, megtörölte a
száját a szalvétájával, és lehunyta a szemét. – Micsoda szörnyűséges látásmód
a házasságról.
– Gyerekek voltunk – mondta Chris gyorsan, és átölelte a lány derekát.
– Ez csak amolyan... – tettem hozzá vállvonogatva – ...családi hagyomány
vagy mi.
Jennifer Anne hátratolta a székét, és felvette az asztalról a csirketálat.
– Én azt gondolom, anyátok jobbat érdemel – közölte megvetően –, mint
hogy ilyen kevéssé bízzatok benne. – Azzal bevonult a konyhába, és hagyta,
hogy az ajtó becsapódjon mögötte.
Chris olyan hirtelen hajolt át hozzám az asztal fölött, hogy még arra sem
volt időm, hogy letegyem a villámat: majdnem kiszúrtam vele a szemét.
– Mi a francot művelsz?! – sziszegte. – Mi a fene baj van veled, Remy?
– Atyám, Christopher – csattantam fel gúnyosan. – Micsoda stílus. Jobb,
ha vigyázol, hogy meg ne hallja, mert még a végén büntetésből fogalmazást
kell írnod azokról a kéklábú ausztrál izékről.
Visszaült a székére, végre kikerülve a képemből.
– Ide figyelj – mondta pillanatnyi szünet után, szinte köpködve szavakat –,
én nem tehetek arról, hogy te egy keserű, frusztrált kis ribanc vagy. Én
szeretem Jennifer Anne-t, és nem fogom engedni, hogy vele is játszd a
piszkos kis játékaidat. Megértetted? – Csak bámultam rá. – Meg? – kérdezte
még egyszer. – Mert a fenébe is, Remy, időnként olyan nehézzé teszed, hogy
az emberek szerethessenek téged. Tudod? Tényleg! – Azzal ő is felállt,
ledobta a szalvétáját, és Jennifer Anne után ment a konyhába.
Csak ültem döbbenten. Komolyan úgy éreztem, mintha pofon vágtak
volna: még vörös és forró is lett az arcom. Csak egy kicsit ugrattam, erre ő,
Jézus, hogy bepöccent! A hosszú évek alatt Chris volt az egyetlen, aki
osztotta az én cinikus véleményemet a szerelemről. Mindig azt ígértük
egymásnak, hogy sohasem házasodunk meg, semmiképpen, lőjük le egymást,
ha mégis. Erre most ő hátat fordít mindennek. Micsoda tuskó!
Hallottam őket a konyhából: Jennifer Anne hangja visszafojtott és remegő,
a bátyámé nyugtató. A tányéromon az étel már éppolyan hideg volt, mint a
kemény, kőkemény szívem. Azt hihetné bárki, hogy forrt bennem a düh,
hiszen keserű, frusztrált kis ribancnak nevezett. De nem. Valójában semmit
sem éreztem azon kívül, hogy az eddig is szűk fal, amit magam köré
építettem, most még szorosabb lett. Lehet, hogy Christ ilyen könnyen meg
lehetett menteni. De engem nem. Engem sohasem.

A konyhában való hosszas, suttogó megbeszélés után egy kényelmetlen

békekötés következett. Bocsánatot kértem Jennifer Anne-től, próbálva
őszintének hangzani, aztán végigszenvedtem még néhány társalgási témát a
csokoládészuflé alatt, mielőtt végre elmehettem. Chris egész végig alig szólt
hozzám, és még csak meg sem próbálta nem becsapni mögöttem az ajtót,
amikor kiléptem az apartmanból. Igazából meg sem lepődtem, hogy ilyen
könnyen beadta a derekát a szerelemnek. Pontosan ez volt az oka annak is,
hogy mindig ő veszített a házassági fogadós játékunkban: ő folyton többet
tippelt, sokkal, de sokkal többet, legutóbb például teljes hat hónappal.
Beültem az autómba, és elhajtottam. Hazamenni lehangolónak tűnt így,
hogy egyedül lettem volna a házban, tehát a város felé mentem, Lissáék háza
irányába. Meg is álltam a postaládájuk mellett, és lekapcsoltam a lámpáimat.
Az első ablakon keresztül pont beláttam az étkezőbe, ahol Lissa és a szülei
éppen vacsoráztak. Gondoltam, becsengetek – Lissa anyja mindig gyorsan és
szívesen odahúzott egy széket, és tett az asztalra még egy tányért –, de most
valahogy nem volt kedvem a szüleivel társalogni egyetemről, jövőről meg
ilyesmiről. Valójában sokkal jobban kívántam egy kis „visszaesést”. Így
inkább Chloéhoz mentem.
Egy fakanállal a kezében nyitott ajtót, homlokát ráncolva.
– Anyu háromnegyed óra múlva itthon lesz – tájékoztatott, miközben
bementem –, úgyhogy fél órát maradhatsz, oké?
Bólintottam. Chloe anyjának, Natashának igen szigorú szabályai voltak a
hívatlan vendégekkel kapcsolatban, ami azt jelentette, hogy amióta ismertem
Chloét, mindig volt egy időkorlát, ameddig ott maradhattunk nála. Az anyja,
mondhatni, nem túlzottan szerette az embereket. Mindig azt gondoltam, hogy
egy ilyen embernek nem volt túl szerencsés választás a stewardessi szakma,
vagy ez épp ennek a munkának a természetes következménye lehet. Bárhogy
is volt, mi szinte sohasem találkoztunk vele.
– Hogy ment a vacsora? – kérdezte Chloe a válla fölött hátranézve,
miközben követtem a konyhába, ahol hallottam, hogy valami sistereg a
tűzhelyen.
– Eseménytelenül – feleltem. Nem hazudni akartam, csak nem volt
kedvem belekezdeni most az egészbe. – Elcsórhatok egy pár miniüveget
tőletek?
Felém fordult a tűzhelytől, ahol valamit kavart egy serpenyőben. Az
illatából ítélve valamiféle halétel lehetett.
– Ezért jöttél? – kérdezte kis szemrehányással a hangjában.
– Részben – feleltem őszintén. Ez volt a jó Chloéban: mindig egyenesen
lehetett vele beszélni. Ő így szerette. Ahogy én is. Egyikünk sem bírta a
mellébeszélést.
– Szolgáld ki magad! – vágott most egy pofát.
Odahúztam egy széket, és felléptem rá, majd kinyitottam a felső
kisszekrényt. Ah, az anyák gyöngye. Ott sorakozott az a rengeteg pici üveg,
amit a repülőgépek italraktáraiból csent haza rendszeresen, magasság és
tartalom szerint szépen sorba állítva: likőrök balra, mellette a desszert
brandyk, és így tovább. Kivettem két Bacardit hátulról, majd visszarendeztem
a sorokat, és kérdőn Chloéra néztem. Bólintott, aztán a kezembe nyomott egy
üveg kólát, amibe beleöntöttem az egyik üveg tartalmát, és néhány
jégkockával összeráztam. Aztán kortyoltam belőle egy nagyot. Erős volt,
égetett belül, ahogy haladt lefelé, és én megint éreztem azt a különös
lelkiismeret-furdalást, jól tudva, hogy nem ez a helyes reakció arra, ami
Jennifer Anne-nél történt. De aztán ez a rossz érzés elég hamar elmúlt. Ez
volt a baj. Hogy mindig elmúlt.
– Kérsz egy kortyot? – kínáltam Chloét, felé nyújtva az italomat. – Tök jó.
 – Na persze – vágott egy grimaszt, és lejjebb vette a lángot a serpenyő alatt
–, éppen ez hiányozna most nekem. Anyám amúgy is pont arra jön haza, hogy
megérkezett az első csekk a tandíjamról, én meg bűzlök a rumtól.
– Most éppen merre járt? – érdeklődtem.
– Zürichben, azt hiszem. – Közelebb hajolt a serpenyőhöz, és beleszagolt.
– Londoni átszállással. Vagy milánóival.
Megint belekortyoltam az italomba.
– Szóval – mondtam néhány pillanatnyi csend után –, én egy keserű,
frusztrált kis ribanc vagyok. Igaz?
– Igaz – felelte kapásból, anélkül, hogy rám nézett volna.
Bólintottam. Tehát az állítás bizonyítva. Ujjammal letöröltem a nedves
foltot, amit a poharam hagyott a fekete konyhapulton.
– És ezt – mondta Chloe, most már felém fordulva és a tűzhelynek dőlve –
most azért hozod fel, mert...
– Mert Chris hirtelen hinni kezdett a szerelemben, én pedig nem, ezért én
egy szörnyű ember vagyok.
Chloe ezen egy kis ideig elgondolkozott.
– Nem teljesen szörnyű – szögezte le végül –, vannak jó tulajdonságaid is.
Szemöldökömet felvonva néztem rá.
– Mint például – folytatta – vannak tök jó ruháid.
– Cseszd meg! – feleltem, mire ő elnevette magát, kezével befogva a
száját, így aztán belőlem is kitört a nevetés. Nem is tudom, mire számítottam.
Én is ugyanezt mondtam volna neki.
Amikor mennem kellett, nem engedte, hogy vezessek. Elvitte az autómat a
sarkon túlra – ha a házuk előtt hagyjuk, az anyja dühös lett volna. Aztán elvitt
a Bendóhoz, és mielőtt ott hagyott a bejáratnál, meg kellett esküdnöm, hogy
csak egyetlen sört iszom, majd felhívom Jesst, hogy jöjjön értem, és vigyen
haza. Mindent megígértem. Aztán bementem, ittam két sört, és úgy
döntöttem, nem zavarom még Jesst. Ehelyett kényelmesen elhelyezkedtem a
bárpultnál, és úgy gondoltam, nézelődöm egy kicsit.
Nem tudom, mennyi idő múlva láttam meg őt. Az egyik pillanatban még a
pultossal, egy Nathan nevű nyakigláb sráccal vitatkoztam klasszikus
rockgitárosokról, a következőben pedig odanéztem, és a bárpult mögötti
tükörben megpillantottam. A haja lelapult, arca izzadságtól fénylett.
Részegnek látszott. Mindenki azt hitte, hogy ő már örökre eltűnt, de én
tudtam, hogy bármikor felbukkanhat.
Letöröltem az arcomról az izzadságot, és beletúrtam a hajamba,
megpróbálva némi életet lehelni bele. Ő mindvégig gúnyosan bámult rám, jól
tudva, hogy mindez nem sokat ér. Mögöttem és őmögötte a tömeg egyre
sűrűbbé vált, és éreztem, ahogy emberek nyomódnak hozzám, miközben az
italaikért nyúlnak. És a legfurcsább az volt az egészben, hogy szinte örültem,
hogy látom. A legrosszabb részemet, teljes életnagyságban. Amint kihívóan
néz vissza rám a félhomályban, hogy vajon képes vagyok-e megtagadni őt.

Az igazat megvallva, volt ez rosszabb is. Sokkal rosszabb. Mostanában

már alig ittam. Marihuánát is alig szívtam. És nem vonultam félre szinte
teljesen ismeretlen srácokkal sötét sarkokba, sötét autókba vagy sötét
szobákba. Furcsa, hogy ez az egész valahogy sosem működött nappali
fénynél, amikor látni is lehet a pasi arcvonásait, láncait, sebhelyeit. Sötétben
mindenki egyformának tűnt: a vonalak elmosódtak. Amikor visszagondoltam
a két évvel azelőtti énemre olyan volt, mintha egy rossz helyen levő seb
lenne, ami minduntalan beütődik minden sarokba és élbe, így sohasem tud
begyógyulni.
Az igazi probléma nem is az ivás és a dohányzás volt. Hanem a másik
dolog, amit jóval nehezebb volt beismerni. Jó lányok nem tesznek olyat, amit
én tettem. A jó lányok várnak. De én már akkor sem tartottam magam jó
lánynak, mielőtt először megtörtént.
Elsőévesek voltunk a középiskolában, amikor a Lissáék szomszédjában
lakó Albert, aki szintén a mi sulinkba járt és végzős volt, házibulit rendezett.
Lissa szülei éppen elutaztak a hétvégére, ezért mindnyájan náluk aludtunk.
Titokban kinyitottuk a bárszekrényt, és mindent összekevertünk, amit csak
találtunk: rumot, vodkát, snapszot, kísérőnek pedig diétás kólát ittunk rá.
Addig a napig a cherry brandyt még abban a tortában sem bírta a gyomrom,
ami anyám kedvence volt a Milton’s Marketből. Már a puszta szagától is
émelyegtem.
Alberthez sohasem hívtak volna meg minket, hiszen elsőévesek voltunk,
és még ahhoz sem voltunk elég bátrak, hogy egyáltalán gondoljunk a züllésre.
De amikor kimentünk Lissáék hátsó verandájára az italunkkal és a Chloe
nagyanyjától lopott cigarettáinkkal, aki mentolosat szívott (amitől addig a
napig szintén émelyegtem), egy srác, aki már szintén részeg volt, és rendesen
akadozott a nyelve, áthívott bennünket. Egy gyors suttogós tanácskozás után,
ami abból állt, hogy Jess hallgatott, Lissa azt mondta, nem szabad, mi pedig
Chloéval azt, hogy dehogynem, átmentünk.
 Ez volt az első alkalom, hogy igazán berúgtam. Rossz ötlet volt cherry
brandyvel kezdeni, mert egy órával később már azt vettem észre, hogy amikor
keresztül akartam menni Alberték nappaliján, meg kellett kapaszkodnom egy
székben, hogy el ne essek. Minden forgott velem. Láttam, hogy Lissa, Chloe
és Jess a kanapén ül, és egy lány arra tanítja őket, hogyan kell ivós pókert
játszani. A zene nagyon hangos volt, és valaki eltört egy vázát a hallban. Kék
volt, és a darabjai mindenfelé szétszóródtak a zöld szőnyegen. Emlékszem,
hogy abban a homályos tudatállapotomban arra gondoltam, úgy néz ki, mint a
tengeri üveg.
A lépcsőn felfelé menet beleütköztem Albert egyik barátjába, egy nagyon
népszerű, végzős srácba, aki már addig is egész este flörtölt velem: az ölébe
ültetett, miközben kártyáztunk, ami nekem eléggé tetszett, sőt, kifejezetten
büszkeséggel töltött el, és égtem a vágytól, hogy bebizonyítsam, nem vagyok
holmi pisis elsőéves. Amikor a srác azt javasolta, menjünk el valahová, ahol
kettesben beszélgethetünk, jól tudtam, hová megyünk és miért. Ehhez már
akkor sem voltam túl naiv.
Bementünk Albert hálószobájába, és miközben ő a kezével tapogatózva
kereste a villanykapcsolót, máris csókolózni kezdtünk a sötétben. Aztán,
amikor felkapcsolta a villanyt, kirajzolódott egy Pink Floyd-poszter és Elle
McPherson képe a falon, alatta December felirattal. A srác egyre csak tolt
hátrafelé az ágy irányába, majd lenyomott, rám feküdt, és minden olyan
gyorsan történt.
Azelőtt igen büszke voltam arra, hogy mindig uralni tudtam az ilyen
helyzeteket. Megvoltak a jól begyakorolt mozdulataim, a speciális eltolások
és ide-oda tekergések, amelyek remekül szolgálták a dolgok csillapítását és
akadályozását. De ezúttal semmi sem működött. Valahányszor eltoltam
magamtól az egyik kezét, rögtön ott volt rajtam a másik, és úgy tűnt, az
összes erőm a lábujjaimba szivárgott. Nyilván nem segített, hogy részeg
voltam, hogy elvesztettem az egyensúlyérzékemet, hogy nem voltam ura a
mozdulataimnak. És valahogy még jónak is tűnt az egész. Egy ideig.
Istenem. A történet többi része apró szilánkokban jött elő, valahányszor
eszembe jutott az az éjszaka. Mindig egy-egy újabb őrült, éles emlékkép:
ahogyan a tudatos és az öntudatlan másodpercek folyamatosan váltották
egymást, az egyik pillanat élénken élt bennem, a másik teljesen elveszett. Ott
volt rajtam, és forgott velem a világ, és az összes, amit éreztem, a súlya volt,
ami megállíthatatlanul nyomott egyre és egyre hátrébb, mígnem végül úgy
éreztem magam, mint Alice, akit beszippantott a nyúl ürege. Nem így
képzeltem az első alkalmat.
 Amikor vége volt, mondtam neki, hogy rosszul vagyok, majd berohantam
a mosdóba, reszkető kézzel magamra zártam az ajtót, én egy ideig a
legegyszerűbb dolgokat is képtelen voltam megtenni. Aztán megragadtam a
mosdó szélét, mélyen belehajoltam, és úgy ziháltam, hogy a kagylóban
felerősödve éreztem és hallottam a saját leheletemet. És amikor végül
felemeltem a fejem, és belenéztem a tükörbe, az ő arcát láttam. Részeg volt.
Sápadt. Olcsó. És riadt, bizonytalan. Még mindig kapkodva vette a levegőt,
miközben csak bámult rám, saját maga is megdöbbenve azon, amit tett.

– Nem – rázta a fejét a bárpultos, és elém tolt egy csésze kávét. – Már így
is kiütötte magát.
Megtöröltem az arcomat a kezemmel, és vállvonogatva néztem a
mellettem ülő srácra.
– Jól vagyok – mondtam. Vagy motyogtam. Mit tudom én. – Csak néhány
pohárral ittam.
– Tudom – válaszolta a srác. – Ezek semmit sem értenek. – Már vagy egy
órája beszélgettünk, és amit tudtam róla, ennyi volt: a neve Sherman, elsőéves
egy olyan minnesotai egyetemen, amiről még soha életemben nem hallottam,
és az elmúlt tíz percben folyamatosan egyre közelebb csúsztatta hozzám a
combját, megpróbálva úgy beállítani a dolgot, mintha csak a tömeg szorítaná
oda. Most kirázott egy cigarettát a dobozából, és odakínálta nekem.
Megráztam a fejem. Ő rágyújtott, mélyen leszívta, majd kifújta a füstöt a
levegőbe. – Szóval – mondta –, egy ilyen lánynak biztosan van pasija.
– Nincs – feleltem, miközben a kiskanállal kevergettem a kávémat.
– Na, ezt nem hiszem el – rázta a fejét, és belekortyolt az italába.
– Füllentesz, ugye?
Sóhajtottam. Ez az egész jelenet olyan volt, mint egy rossz „hogyan
beszélgess egy lánnyal a bárpultnál” forgatókönyv, és csak azért mentem
bele, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy probléma nélkül le tudnék
szállni a bárszékről. De legalább nemsokára jön Jess. Mert felhívtam...
Felhívtam?
– Ez az igazság – feleltem. – Igazából én csak egy olyan frusztrált kis
ribanc vagyok.
Erre meglepődött, de nem feltétlenül rossz értelemben. Inkább kíváncsi
lett, mintha csak azt vallottam volna be, hogy bőrbugyit viselek, vagy
ízeltlábú vagyok.
 – Ki mondta ezt neked? – kérdezte.
– Mindenki – válaszoltam.
– Figyelj, van valamim, ami felvidítana – hajolt közelebb.
– Naná, hogy van.
– Nem, tényleg. – Felvonta az egyik szemöldökét, majd úgy csinált,
mintha egy füves cigit tartana a két ujja között. – Kint a kocsim. Gyere ki, és
megmutatom.
Megráztam a fejem. Nem vagyok hülye. Most már nem.
– Nem – feleltem. – Valaki mindjárt értem jön.
Még közelebb hajolt hozzám. Erős arcszeszillata volt.
– Majd én gondoskodom róla, hogy hazajuss – fűzött tovább. – Na, gyere!
– Azzal a karomra tette a kezét, és ujjait a könyököm köré kulcsolta.
– Engedj el! – tiltakoztam, és megpróbáltam visszahúzni a karom.
– Ne légy már ilyen – győzködött, szinte gyengéden.
– Nem viccelek – mondtam neki, megpróbálva kirántani a könyökömet, de
ő még mindig erősen fogta. – Engedj el!
– Ó, ne csináld már, Emmy – mondta, és kiitta az italát. A barom még a
nevemet sem bírta rendesen megjegyezni. – Nem harapok.
Aztán elkezdett lefelé taszigálni a székemről, ami normális esetben
nehezebben ment volna neki, de az egyensúlyérzékem, ugye, nem volt éppen
a csúcson. Így, mielőtt még észbe kaptam volna, már vonszolt is maga után a
tömegen keresztül.
– Azt mondtam, engedj el, te idióta seggfej! – kiáltottam rá most már
dühösen. Hirtelen kiszabadítottam a karomat, amitől az nagy lendülettel
felcsapódott, és arcon vágta a srácot. Még egy kicsit hátra is tántorodott az
ütéstől. Most már figyeltek minket az emberek, amolyan „legalább történik
valami, amíg a banda szünetel” nézéssel. Úristen, hogyan hagyhattam, hogy
idáig fajuljanak a dolgok? Egy gonosz megjegyzés Christől, és én máris
visszavedlek bársöpredékké, és nyilvánosan verekszem egy olyan sráccal,
akit Shermannek hívnak? Éreztem, ahogy a szégyen egyre tolul bennem
felfelé, elvörösítve az arcomat. Mindenki engem bámult.
– Oké, oké, mi folyik itt? – kérdezte Adrian, a kidobófiú, aki, mint mindig,
ahhoz túl későn jött, hogy megakadályozza a zűrzavart, de ahhoz időben,
hogy egy kicsit kérkedjen a hatalmával.
– Csak beszélgettünk a bárpultnál, aztán elindultunk kifelé, erre megőrült –
magyarázta Sherman felindultan, miközben a gallérját fizgatta. – Hülye tyúk.
Megütött.
 Én csak álltam ott a karomat dörzsölgetve, és gyűlöltem magam. Tudtam,
hogy ha most megfordulnék, megint látnám azt a lányt, ezúttal gyengének és
szerencsétlennek. Aki gond nélkül kiment volna a sráccal a parkolóba.
Azután a bizonyos első buli után ilyen hírem terjedt el. Gyűlöltem azt a lányt
emiatt. Annyira, hogy éreztem, ahogy nő a torkomban a gombóc, de gyorsan
lenyomtam, hiszen én ettől erősebb vagyok, sokkal erősebb. Én nem vagyok
Lissa: nem bőgöm ki a bánatom, hogy mindenki lássa. Jobban magamban
tudom tartani, mint bárki más. Tényleg.
– Jézusom, ez feldagadt – nyafogott Sherman a szemét dörzsölgetve.
De ciki. Még ha szándékosan ütöttem volna meg. Az más lenne. De
véletlen volt. Nem is igazán adtam bele az erőmet.
– Akarod, hogy hívjam a zsarukat? – kérdezte Adrian Shermantől.
Hirtelen olyan forróság öntött el, hogy éreztem, amint a pólóm az izzadt
hátamhoz tapad. Forogni kezdett velem a világ, és lehunytam a szemem.
– Ó, Jézus – hallottam ekkor, és hirtelen éreztem, hogy egy kéz
kulcsolódik a kezemre, és finoman, de határozottan megszorítja. – Ejnye-
ejnye, csak negyedórát késtem, szívem, nem kell azért rögtön ekkora patáliát
csapnod.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Dexter áll mellettem. Elrántottam
volna a kezemet, de azok után, ami történt, már inkább óvatos voltam.
– Ehhez semmi közöd – mondta Adrian Dexternek.
– Dehogynem, tulajdonképpen én tehetek róla – vitatkozott Dexter a maga
kedélyes stílusában, mintha mi mindannyian régi barátok lennénk, akik
véletlenül találkoztak az utcasarkon. – Tényleg az én hibám. Tudod, késtem.
És ez az én kis nyuszikámból mindig a legrosszabbat hozza ki.
– Jézus – dünnyögtem az orrom alatt.
– Nyuszika – ismételte Sherman gúnyolódva.
– Leütötte ezt a srácot – közölte Adrian Dexterrel. – Lehet, hogy hívni kell
a zsarukat.
Dexter rám nézett, majd Shermanre:
– Tényleg megütött?
Sherman most már nem tűnt olyan magabiztosnak. A gallérjai igazgatva
nézett szét maga körül.
– Hát, nem kifejezetten.
– Szívem – nézett rám Dexter. – Tényleg? – Aztán újra Shermanhez
fordult: – Hisz ő csak egy gyenge nő.
– Csak várj! – motyogtam halkan.
 – Azt akarod, hogy letartóztassanak? – kérdezte tőlem ugyan olyan halkan.
Aztán újra a többiek felé fordulva az előbbi kedélyes hangon hozzátette: –
Úgy értem, láttam én már korábban is tombolni, de hogy megüssön valakit?
Az én Remym? Csuromvizesen sincs negyvenöt kiló.
– Most hívjam a zsarukat, vagy ne? – kérdezte Adrian. – Nekem vissza
kell mennem a bejárathoz.
– Felejtsük el – legyintett Sherman –, elmegyek. – Azzal elfordult, és
oldalról még jobban látszott, hogy a szeme egyre dagadtabb. Gáz.
– Te pedig – mutatott rám Adrian szigorúan. – Menj haza! Most azonnal.
– Meglesz – nyugtatta Dexter. – És köszönöm, hogy ilyen szívélyesen és
professzionálisan kezelted a szituációt.
Azzal faképnél hagytuk, ő pedig azon tűnődött, hogy most megsértették-e
vagy sem. Amint kiléptünk a klubból, kirántottam a kezem Dexteréből, és
ingerülten elindultam lefelé a lépcsőn a telefonfülke irányába.
– Mi van, semmi köszönöm? – szólt utánam.
– Tudok én magamra vigyázni – mondtam sértődötten. – Én nem vagyok
holmi gyenge nő, akit folyton meg kell védeni.
– Ez nyilvánvaló – helyeselt bólogatva. – Épp most tartóztattak le
majdnem tettlegességért. – Meg sem álltam, ezért elém vágott, és hátrafelé
haladva folytatta, hogy ne legyen más választásom, mint ránézni. – De én
akkor is megmentettelek, és kész. Tehát, Remy, igazán lehetnél egy kicsit
hálásabb. Részeg vagy?
– Nem – csattantam fel, noha éppen majdnem nekimentem egy kukának. –
Jól vagyok. Csak telefonálok valakinek, hogy jöjjön értem, és hazamegyek.
Igazán vacak estém volt.
– Igazán? – ugrott mellém zsebre dugott kézzel.
– Igen – vetettem oda.
Már a telefonfülkénél jártunk. Belenyúltam a zsebembe: naná, hogy nem
volt nálam apró. És ekkor valahogy egyszerre túl sok lett – a veszekedés
Chrisszel, a verekedés a bárban, a saját szánalmas viselkedésem, és
mindennek a tetejében az a töménytelen mennyiségű ital, amit az utóbbi
néhány órában magamba töltöttem. A fejem majd szétrobbant, halálosan
szomjas voltam, és most itt ragadtam. A szemem elé emeltem a tenyerem, és
vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak.
Ne sírj, az isten szerelmére, mondtam magamnak! Ez nem te vagy.
Lélegezz!
De nem működött. Ma este semmi sem működött.
– Gyere! – szólalt meg Dexter csendesen. – Meséld el nekem, mi a baj!
 – Nem – szipogtam, és utáltam, ahogyan ez hangzott. Olyan gyengén. –
Menj el!
– Remy! – győzködött. – Meséld el!
Csak ráztam a fejem. Honnan tudhatnám, hogy ez most más lesz? A
történet egyszerű: én részeg vagyok, egy elhagyatott helyen. És valaki ott
van, és kinyújtja felém a kezét. Máskor is megtörtént már. Ki hibáztathatna
hát a hideg, kemény szívemért?
És ekkor nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás. Olyan dühös
voltam magamra, de képtelen voltam abbahagyni. Az egyetlen hely, ahol
valaha is megengedtem magamnak, hogy ilyen gyenge legyek, az otthon, a
gardróbszobámban volt, a csillagokat bámulva, apám megnyugtató hangjával
a fülemben. Most is annyira kívántam, hogy itt legyen velem, még ha tudtam
is, hogy ez butaság, hisz nem is ismertem. És ő maga is megmondta a dalban:
cserbenhagy engem. És mégis.
– Remy! – szólt Dexter csendesen. Nem ért hozzám, de a hangja nagyon
közelről és nagyon gyengéden hallatszott. – Jól van. Ne sírj!
Később nem igazán tudtam visszaemlékezni, hogyan is történt pontosan.
Hogy én fordultam-e felé, és én tettem-e meg az első lépést, vagy ő. Csak azt
tudom, hogy nem félúton találkoztunk. Igazából csak egy nagyon rövid
távolság volt, nem is érdemes ezen töprengeni. És talán nem is számít,
melyikünk tette meg az első mozdulatot. Csak az számít, hogy megtörtént.
 7. fejezet

Kiszáradt szájjal és lüktető fejjel ébredtem. Valahonnan, egy falon túlról

gitárszó hallatszott. Kint sötét volt, de egy rézsútos fénysugár világított éppen
az ágyra, ahol én feküdtem, és ahol úgy tűnik, mostanáig aludtam.
Gyorsan felültem. Forgott velem a világ. Istenem! De ismerős volt. Nem a
hely, csak az érzés: egy idegen ágyban ébredni úgy, hogy fogalmam sincs,
miként kerültem oda. Az ilyen pillanatokban hálás voltam a sorsnak, hogy
senki sem volt a szemtanúja annak, amint megbizonyosodtam róla, hogy igen,
oké, rajtam van a bugyim, igen, oké, rajtam van a melltartóm, és igen, oké,
semmi komolyabb dolog nem történt, mert, nos, mert a lányok ezt tudják és
kész.
Jézus! Lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet.
Oké, oké, hajtogattam magamban, csak gondolkozz egy másodpercig.
Körülnéztem, hogy találjak bármilyen árulkodó nyomot, ami tisztázhatná,
hogy pontosan mi is történt azóta, amire utoljára emlékszem: hogy Dexter és
én a telefonfülkében álltunk.
Balra mellettem volt egy ablak, a párkányán egy sor valami, ami innen
nézve hógömbnek látszott. A szoba közepén egy szék állt, teledobálva
ruhákkal. Az ajtó mellett egy nagy rakás CD halmozódott egymás hegyére-
hátára dobálva. És végül, az ágy végében egy kupacban ott volt a szandálom,
a kardigánom, amit a derekam köré kötve viseltem, a pénzem és az
igazolványom. Én tettem oda őket? Tuti, hogy nem. Még részegen is
összehajtogattam volna a kardigánomat. Vagyis megkértem volna rá valakit.
Ekkor hirtelen nevetést hallottam, majd néhány lágy gitárakkordot.
– Fodros a saláta levele – énekelte egy hang, mire valaki megint
felröhögött –, nem tudok élni... Hé, várj, az ott nem az én túróm?
– Éhes vagyok – védekezett egy másik hang. – És az egyetlen másik ehető
dolog ebben a házban az ételízesítő.
– Akkor egyél ételízesítőt – válaszolta barátságtalanul az első hang –, a
túróm szent és sérthetetlen.
– Mi bajod van, ember?
– Házirend, John Miller. Ha nem veszel kaját, nem is eszel. Punktum.
A hűtőajtó becsapódott, majd egy pillanatnyi szünet következett, aztán újra
felcsendült a gitár hangja.
 – Olyan gyerek – morgott valaki. – Oké, hol is tartottunk?
– A salátánál. – Ezúttal felismertem a hangot. Dexteré volt.
– Saláta – ismételte a másik hang. – Tehát...
– Fodros a saláta levele – énekelte Dexter –, nem tudok élni nélküle.
Lerántottam magamról a takarót, kiszálltam az ágyból, és bele bújtam a
cipőmbe. Ettől jobban éreztem magam, valahogy kissé összeszedettebbnek.
Aztán betettem az igazolványomat a zsebembe, felvettem a kardigánomat, és
leültem gondolkozni.
Először is, mennyi lehet az idő? Órát sehol sem láttam, de észrevettem
valamit, ami telefonzsinórnak nézett ki, és összegabalyodva kukucskált ki az
ágy alól, félig eltemetve egy halom póló alá. Jézus, ekkora kupi! Tárcsáztam
a pontos idő és időjárás-jelentő számát, meghallgattam az ötnapos
előrejelzést, és végül megtudtam, hogy éjjel 12 óra 22 perc van. Bíííp.
Őszintén zavart, hogy nem ágyaztam be. De ez nem az én dolgom volt.
Nekem haza kell jutnom.
Tárcsáztam Jess számát, és a kisujjam körmét rágva készültem az
elkerülhetetlen ledorongolásra.
– Mmm?
– Jess?
– Remy Starr! Én úgy, de úgy seggbe rúglak!
– Hé, oké, figyelj...
– Hol a francban vagy? – Jess most már teljesen ébren volt, és sikerült
egyszerre nagyon dühös, de közben visszafojtott hangon beszélnie. Jess igen
sokoldalú tehetség volt. – Tudtad, hogy Chloe egész este engem cseszegetett
miattad? Azt mondta, kitett téged a Bendónál egy sörre fél kilenckor, az isten
szerelmére!
– Hát, izé, tudod, végül kicsit tovább maradtam – vallottam be.
– Nyilván – háborgott Jess. – Odamentem, hogy megkeresselek, hallottam,
hogy nemcsak hogy totálisan berúgtál, hanem még valami verekedésbe is
belekeveredtél, aztán elmentél egy sráccal, és teljesen eltűntél. Mégis, mi az
ördögöt képzelsz te, Remy?
– Megértem, hogy dühös vagy, oké? De most...
– És azt hiszed, jó érzés volt, amikor Chloe milliószor felhívott, hogy ha
meghalsz, vagy valami történik veled, az totálisan az én hibám lesz, mert
nyilván nekem valamiféle telepatikus úton-módon illett volna kitalálnom,
hogy érted kell mennem, anélkül, hogy megeresztettél volna egy rohadt
hívást!
Ezúttal csöndben maradtam.
 – Na? – pattogott tovább Jess.
– Nézd – mondtam suttogva –, elcsesztem. Nem is kicsit. De jelen
pillanatban itt vagyok ennél a srácnál, és ki kell jutnom innen. Tudnál nekem
segíteni? Kérlek!
– Mondd meg, hol vagy!
Megmondtam.
– Jess! Én igazán...
Klikk. Letette. Oké, most már ketten vagyunk dühösek rám. De legalább
hazajutok.
Odamentem az ajtóhoz, és nekitámaszkodtam. A gitárzene még mindig
szólt, és mellette hallottam, amint Dexter újra és újra elénekli a sort a
salátáról meg a fodros leveléről, mintha azt várná, hogy egyszer csak
megszállja az ihlet. Résnyire kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam a
szobából. Éppen beláttam a konyhába, ahol egy ütött-kopott étkezőasztal állt
össze nem illő székekkel, mellette egy fotókkal telerakott hűtőszekrény, és
egy barna-zöld csíkos kanapé a hátsó ablak alá tolva. Dexter és egy másik
srác, a gitáros, akiről már tudtam, hogy Tednek hívják, az asztalnál ült,
néhány doboz sör mellett. Monkey, a kutya, akivel már korábban is
találkoztam, a kanapén aludt.
– Lehet, hogy a nélküle nem jó – vakarta a fejét Dexter, hátradőlve a
székében, egy sárgára festett, fából készült széken, pontosan úgy, ahogy a
tanáraink az iskolában mindig ránk szóltak, hogy ne tegyük: a hátsó két lábán
egyensúlyozva. – Lehet, hogy mást kellene keresnünk, ami rímel arra, hogy
levele.
– Mint például? – kérdezte Ted a gitár húrjaival babrálva.
– Hát... nem is tudom – sóhajtott Dexter, mindkét kezével a hajába túrva.
Olyan göndör volt, hogy amikor leejtette a karját, fellazítva még dúsabbnak
látszott a haja. – Eledele?
– Az meg hogy jön ide?
– Levele?
– Ted oldalra billentette a fejét, és lefogott egy akkordot:
– Fodros a saláta levele, azt mondta, nem szeret, le vele... – összenéztek.
– Borzasztó – közölte Dexter.
– Ja.
Visszazártam az ajtót, ami nyikorgott egyet. Behúztam a nyakam. Az is
épp elég rossz lett volna, hogy szembe kell néznem Dexterrel azok után, ami
történt – vagy nem történt. De a gondolat, hogy mások is ott voltak, már
önmagában is elég volt ahhoz, hogy úgy döntsek, inkább az ablakon át
távozom.
Felmásztam az ágyra, és odébb toltam a hógömböket – ki a fene gyűjt
hógömböket tízéves kora után? –, majd kinyitottam a tolózárat. Először
beragadt az ablak, de miután a vállammal teljes erővel nyomtam felfelé,
enyhe nyikorgással engedett. Nem volt túl nagy helyem, de elég.
Mikor az egyik karom már kint volt, és elkezdtem kígyózó mozdulatokkal
a testemet is átpréselni, hirtelen enyhe, de jól érezhető lelkiismeret-
furdalásom támadt. Dexter biztonságos helyre hozott. És a szájízem, továbbá
a múltbeli tapasztalataim alapján eléggé valószínű volt, hogy hánytam is. És
miután fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, nyilvánvalóan ő vonszolt ide
engem. Vagy az ölében hozott. Mekkora ciki.
Visszamásztam az ágyra. Tennem kellett itt valami jót. De mivel tudtam,
hogy Jess már úton van, nem maradt túl sok választásom. Körülnéztem: annyi
idő nem volt, hogy rendbe tegyem az egész szobát, még legendás takarítási
képességeim ellenére sem. Ha hagyok egy köszönőlevelet, az egyenes
felhívás lenne arra, hogy keressen meg, amit nem biztos, hogy akarok. Nem
maradt hát semmi egyéb, mint szépen beágyazni. Meg is tettem, gyorsan és
alaposan, mindent élére hajtogatva és olyan párnaelrendezéssel, ami már
szinte a védjegyemmé vált. A Four Seasons hotelben sem csinálják szebben.
Ezek után kicsit már könnyebb lelkiismerettel préseltem át magam a kis
ablakon. Megpróbáltam óvatos lenni, ami többé-kevésbé sikerült is egészen
addig, amíg a leereszkedés közben kicsit bele nem rúgtam a ház hátsó falába,
és a cipőm sarka nem hagyott egy kis nyomot a villanyóra mellett. Csak egy
icipicit. Aztán amint földet értem, átvágtam az udvaron, hogy Jess elé
menjek.
Volt idő, amikor híres voltam az ablakon át meneküléseimről. Mindig is
szerettem így távozni, még akkor is, ha simán megtehettem volna az ajtón
keresztül is. Lehet, hogy a szégyenérzet tette, vagy ez volt az önként
választott büntetésem amiatt, amit tettem, hisz a szívem mélyén mindig is
tudtam, hogy nem helyes. Ez volt a vezeklésem.
Két utcával arrébb megláttam Jess autóját, amint éppen a piros lámpánál
várakozott. Leléptem a járdáról, és intettem neki. Amikor észrevett, átnyúlt az
ülés fölött, kinyitotta nekem az ajtót, én meg beszálltam. Rám se nézett, csak
meredt maga elé az útra.
– Mint a régi szép időkben – jegyezte meg gúnyosan. – Milyen volt?
Sóhajtottam. Túl kimerültnek éreztem magam, hogy belemenjek a
részletekbe, így hát csak ennyit mondtam, csendesen:
 – Mint régen.
Bekapcsolta a rádiót, majd átvágtunk egy mellékutcán. El kellett
haladnunk Dexterék háza mellett. Az első ajtó nyitva volt, a veranda sötét, de
a belülről kiszűrődő fényben láttam, hogy Monkey ott ül, orrát nekinyomva a
teraszajtó üvegének. Dexter valószínűleg még észre sem vette, hogy eljöttem.
De azért a biztonság kedvéért lejjebb csúsztam az ülésben, hogy még
véletlenül se látszak, habár jól tudtam, hogy ebben a sötétben, ilyen sebesség
mellett, még ha akart volna, sem láthatott volna meg.

Ezúttal kopogtatásra ébredtem.

Nem egyszerű kopogtatásra: valami ismert dal, talán az Ó, Tannenbaum
ritmusának a kopogtatására.
Kinyitottam az egyik szemem, és körülnéztem. A saját szobámban voltam,
a saját ágyamban. Minden a helyén, a padló tiszta, az univerzumom végre
olyan, amilyennek szeretem. Leszámítva a kopogtatást.
A hasamra fordultam, és beletemettem az arcomat a párnámba, gondolván,
hogy nyilván anyám valamelyik macskája kopog – valahányszor anyám
elmegy itthonról, mindig kisebb idegösszeroppanást kapnak –, és azért
indítanak támadást az ajtóm ellen, hogy adjak nekik még abból a Fancy Feast
márkájú macskaeledelből, amit már a dobozáról is felismernek.
– Tűnj innen – morogtam bele a párnámba komolyan.
Aztán a következő pillanatban az ablak, amely közvetlenül az ágyam fölött
volt, hirtelen kinyílt. Szép csendben, simán tolódott felfelé, halálra rémítve
engem, de akkor rémültem csak meg igazán, amikor megláttam, hogy Dexter
próbálja magát átpasszírozni a nyíláson, fejjel előre, végtagjaival hevesen
hadonászva. Az egyik lába meg is lökte az éjjeliszekrényemet, amitől a
vekkerem keresztülrepült a szobán, és nagy csattanással a gardróbom
ajtajának vágódott, miközben a könyökével jó erősen vesén vágott. Az
egyetlen, ami picit enyhített a dolgokon, az volt, hogy olyan lendülettel
érkezett, hogy teljesen elvétette az ágyat, és helyette nagy robajjal hasmánt a
komódom melletti szőnyegen landolt. Az egész, bonyolultan hangzott, de a
zűrzavar, mindössze néhány pillanat alatt zajlott le.
Aztán csönd.
Dexter felemelte a fejét, körülnézett, majd visszafeküdt a szőnyegre. Még
mindig egy kicsit döbbentnek tűnt a földet érése miatt. Tudtam, mit érez:
emeleti ablakom volt, és odáig felkapaszkodni a lugason – ahogyan én is oly
sokszor megtettem már – hát, gyilkos dolog volt.
– Legalább – mondta még mindig csukott szemmel – elköszönhettél volna.
Felültem, és a nyakamig húztam a takarót. Az egész olyan szürreálisnak
tűnt, ahogy ott volt kiterülve a szőnyegemen. Még azt sem tudtam, hogyan
találta meg a házamat. Tulajdonképpen az egész kapcsolatunk története,
kezdve onnan, ahogy megismerkedtünk, olyan volt, akár egy hosszú álom,
kacifántos és különös, csupa olyan dologgal, amiknek kellene, hogy legyen
értelmük, de nem volt. Mit is mondott nekem a legelső nap? Valamit a
természetes kémiáról. Azt állította, hogy már rögtön az első pillanatban
észrevette, és talán ez, vagy valami ilyesmi lehetett a magyarázata, hogy
folyton, újra és újra egymásba botlottunk. De az is lehet, hogy csak állati
kitartó volt. Akárhogy is, azt éreztem, hogy útkereszteződéshez érkeztünk.
Döntenem kellett.
Felült, és egyik kezével az arcát dörzsölgette. Erősen megviseltnek
látszott, de legalább nem tört el semmije. Aztán rám nézett, mintha most
rajtam lenne a sor, hogy mondjak vagy tegyek valamit.
– Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy közöd legyen hozzám –, kezdtem
csendesen –, nem akarhatod.
Erre kicsit fájdalmas arcot vágva felállt, majd odalépett az ágyamhoz, és
leült mellém. Aztán közelebb hajolt hozzám, kezét felcsúsztatta a karomon
egészen a tarkómig, majd még közelebb húzott magához, és egy hosszú
pillanatig így maradtunk, egymás szemébe nézve. És akkor felvillant az
emlékeimben egy kép a tegnap estéről. Olyan volt, mint egy fotó vagy
filmjelenet: egy fiú és egy lány áll a telefonfülke előtt. A lány kezével takarja
a szemét. A fiú vele szemben áll, és őt nézi. Halkan, megnyugtatóan beszél.
És ekkor a lány váratlanul előrelép, belefúrja az arcát a fiú mellkasába, az
pedig felemeli a kezét, hogy megsimogassa a lány haját.
Szóval én voltam. Lehet, hogy mindvégig tudtam is, ezért menekültem.
Mert én sohasem mutatom ki a gyengeségem, én sohasem függök senkitől. És
ha ő is olyan lett volna, mint a többiek, és csak hagyja, hogy elmenjek, úgy is
jó lett volna. Könnyen túltettem volna magam az egészen, a kényelmes
felejtésbe menekülve, ahol bezártam volna a szívem olyan szorosan, ahogy
eddig is, és olyan mélyre, ahol senki sem éri el.
Most Dexter annyira közel volt hozzám, mint még soha. Úgy tűnt, ez a
pillanat oly sok irányba vezethet, mint ahogy a pókháló ágazik el végtelen
lehetőségek felé. Valahányszor meghozol egy döntést, különösen egy olyat,
ami ellen sokáig küzdesz előtte, az mindig minden másra is hatással lesz,
amely olykor annyira jelentős, hogy megremegteti a lábad, máskor pedig
olyan elenyésző, hogy alig veszed észre a változást. De ott van.
És akkor, miközben a világ többi része mit sem sejtve éli tovább az életét,
éppen a reggeli kávéját szürcsölgeti, a napilapok sporthíreit olvasgatja, vagy a
kimosott ruhájáért indul a tisztítóba, előrehajoltam, és megcsókoltam Dextert,
meghozva a döntést, ami mindent megváltoztathat. Talán valahol keletkezett
egy enyhe hullám, egy apró rezgés, valami piciny változás az univerzumban,
ami szinte észre sem vehető. Én legalábbis semmit sem éreztem belőle. Csak
azt, hogy Dexter visszacsókol, én pedig önfeledten mártóztam meg a reggeli
napfény melegében és a csókja ízében.
JÚLIUS
 8. fejezet

– Fodros a saláta levele..., kérdeztem tőle, hogy szeret-e... – Dexter

megállt, ahogy a zene is elhallgatott. Most az összes zaj, amit hallani lehetett,
a hűtőszekrény zúgása és Monkey horkolása volt. – Oké, szóval mi rímel még
arra, hogy levele?
Ted megpengette a gitárját, és felnézett a plafonra. Az ablak előtt álló
kanapén John Miller a másik oldalára fordult, miközben vörös feje
nekiütődött a falnak.
– Valaki? – kérdezte Dexter.
– Hát – gondolkozott Lucas, keresztbe téve a lábát –, attól függ, hogy
valódi rímet akarsz vagy álrímet.
Dexter rábámult.
– Álrímet – visszhangozta.
– A szeret-e például valódi rím – kezdte Lucas abban az okostojás
stílusban, amit már én is túl jól ismertem. – De simán odatehetsz egy ye!-t
bármelyik szó után, és akkor rímelni fog, még ha ez így nyelvtanilag nem is
helyes. Mondjuk például: leve, ye! Vagy: heve, ye!
– Fodros a saláta levele... – próbálta Dexter –, éget a szerelem heve, ye!
Csend. Ted megpengetett egy másik akkordot, majd feszített egy kicsit a
húron.
– Kell még vele dolgozni – jegyezte meg Lucas –, de azt hiszem, jó úton
járunk.
– Befogná végre mindenki? – motyogta John Miller a kanapén. – Aludni
próbálok.
– Délután két óra van, és ez itt a konyha – tájékoztatta Ted. – Menj
máshova aludni, vagy fogd be te!
– Fiúk, fiúk! – csitította őket Dexter.
Ted felsóhajtott:
– Emberek, ide kell koncentrálnunk. Azt akarom, hogy a Saláta opus
legyen kész a jövő heti fellépésre.
– Saláta opus? – kérdezett vissza Lucas egyik szemöldökét felvonva. –
Most már ez a címe?
– Tudsz jobbat? – kérdezte Ted.
Lucas hallgatott egy darabig.
 – Nem – mondta végül egyszerűen.
– Akkor fogd be végre! – Ted felvette a gitárt. – Tehát, az első versszaktól
újra, érzéssel.
És ez így ment. Egy szokásos nap a sárga házban, ahol mostanában a
szabadidőm legnagyobb részét töltöttem. Nem mintha különösebben tetszett
volna a környezet; a ház totál káosz volt, nagyrészt mivel négy fiú lakott
benne, akik közül egyik sem látott még egy méternél közelebbről
felmosóvödröt. Romlott étel volt a hűtőben, fekete penészszagú izé
terjeszkedett a zuhanyzó csempéjén, és valamilyen beazonosíthatatlan,
orrfacsaró bűz áradt a hátsó terasz mögül. Csak Dexter szobája volt
viszonylag rendben, és az is csupán azért, mert nekem is megvoltak a magam
korlátai. Így amikor szennyes alsóneműt találtam a kanapé párnája alatt, vagy
a muslicákkal kellett közelharcot vívnom a konyhában, amik folyton ott
hemzsegtek a szemetes körül, akkor legalább kicsit megvigasztalt az a tudat,
hogy Dexter ágya be van vetve, a CD-i betűrendben sorakoznak a szekrénye
mellett, és a pink, rózsa alakú elektromos légfrissítő éjjel-nappal ontja
magából a jótékony illatot. Úgy gondolom, mindez a munka a részemről
igazán nem volt nagy ár azért, hogy ne bolonduljak meg.
Amire igen komoly esély mutatkozott az utóbbi időben, mióta anyám
hazajött a nászútjáról, és berendezte új házaséletét a közös tetőnk alatt. Egész
tavasszal munkások hada jött-ment a házban gipszkartonokat és ablakokat
cipelve, és fűrészpornyomokat hagyva a padlón mindenfelé. Kiverték a régi
dolgozószoba egyik falát, megnagyobbították a hátsó udvar felé, továbbá
építettek egy új hálószobát egy hozzá kapcsolódó fürdővel, amelybe
süllyesztett kádat és dupla mosdót, közéjük pedig üvegmozaikkal kirakott
térelválasztót helyeztek. Ha átléptünk a Chris és énáltalam Új Szárnynak
nevezett házrész küszöbén, egy totálisan más környezetbe csöppentünk, ami
szinte teljesen anyám ízlését tükrözte. Minden új volt és összeillő: új
hálószoba, új szőnyeg, új férj. Az ő élete immár tökéletes lett. De ahogy ez
már azelőtt oly sokszor előfordult, mi többiek még csak kerestük a helyünket.
Az egyik problémát Don cuccai okozták. Mivel olyan sokáig élt
agglegényéletet, voltak bizonyos dolgok, amikhez erősen ragaszkodott, és
amelyek közül gyakorlatilag semelyik sem illett bele anyám Új Szárnyba
kigondolt dekorációjába. Az egyetlen dolog, ami Don ízlését tükrözte a
hálószobájukban, egy nagyméretű marokkói faliszőnyeg volt, amely
különböző bibliai jeleneteket ábrázolt. Hatalmas darab, szinte az egész falat
elfoglalta, de mivel majdnem tökéletesen illett a szőnyeghez, olyan ízlésbeli
kompromisszumot jelentett, amivel anyám együtt tudott élni. Don egyéb
ingóságai viszont a ház többi részébe lettek száműzve, ami azt jelentette,
hogy Chrisnek és nekem bele kellett törődnünk, hogy Don ízlésvilágában
éljünk.
A legelső dolog, ami feltűnt, néhány nappal a nászútról való
hazaérkezésük után, az reneszánsz festmény bekeretezett másolata volt,
amely egy hatalmas testű nőt ábrázolt, aki egy kertben pózol. Az ujjai
nagyok, kövérek és fehérek voltak, és egy kanapén feküdt szétterülve,
anyaszült meztelenül. Óriási mellei lelógtak a kanapéról, ahol szőlőt evett:
egyik kezében egy egész fürtöt tartott, a másikkal pedig egy szemet készült
éppen a szájába tenni. Lehet, hogy ez művészet volt – bár szerintem elég
rugalmas értelmezésben –, de undorító. Különösen, mert a konyhaasztal fölé
akasztották, ahol, ha akartam, ha nem, ezt kellett néznem, miközben
reggelizem.
– Jézus! – mondta Chris az első reggel, amikor megláttuk, körülbelül két
nappal azután, hogy Don beköltözött. Zabpelyhet evett és már rajta volt a
Jiffy Lube-os egyenruhája. – Szerinted, hány kiló ez a nő?
Beleharaptam a muffinomba, és megpróbáltam az előttem levő napilapra
koncentrálni.
– Gőzöm sincs – feleltem kurtán.
– Legalább százhúsz – döntötte el Chris, tovább szürcsölve a zabpelyhét. –
Azok a tőgyek már önmagukban is legalább három kilót nyomhatnak. De
lehet, hogy ötöt is.
– Muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem egyre csökkenő étvággyal.
– Hogy lehetne nem beszélni róla? – kérdezett vissza Chris. – Atyám, itt
van az orrunk előtt. Olyan, mintha nem akarnád észrevenni a napot, vagy
ilyesmi.
És nem csak a kép volt az egyedüli. Don magával hozott egy modern
szobrot is, amely immár a hallban állt, és amely komolyan úgy nézett ki, mint
egy nagy pénisz. (Ez valami visszatérő téma lehet? Soha nem soroltam volna
be Dont ebbe a típusba, de ezek után már elbizonytalanodtam.) Aztán ott volt
még az a díszes Calphalon korsógyűjtemény is, ami a konyhasziget fölött
lógott, na meg a piros bőrkanapé a nappaliban, amiről csak úgy ordított, hogy
„egyedülálló pasi ezen csinálja” – nem kérdés, miért éreztem enyhén nem
idevalónak. De hát ez a ház nem az enyém volt, hogy bármit is számon
kérhettem volna. Don most már örökre ideköltözött – legalábbis ez volt a
feltételezés én pedig csak ideiglenes státuszban laktam itt, aki ősszel lelép.
Most az egyszer én voltam az, akinek meg vannak számlálva a napjai, és
valahogy úgy éreztem, nem túlságosan tetszik nekem ez a szerep.
 Ami valamennyire megmagyarázta, miért töltöttem olyan sok időt
Dexternél. De volt még egy másik ok is, valami, amit azért nem annyira
siettem elismerni. Még magamnak sem.
A fiúkkal való együtt járásaim hosszú évei alatt megfigyeltem egy
mentális eseménygörbét vagy menetrendet arról, ahogy a dolgok általában
alakulnak. A kapcsolatok rendszerint egy mámoros, alélt periódussal
kezdődnek, amely alatt a másik személy a szemedben egy olyan új,
korszakalkotó felfedezéshez hasonlítható, aki hirtelen egész életed összes
problémájára megoldást kínál, mint például hogy nem vész el több zoknidnak
a párja a szárítóban, vagy sikerül úgy megpirítanod a zsemlét, hogy nem ég
meg a széle. Ez idő alatt, ami körülbelül maximum hat hétig tart, a másik
személy tökéletes. De hat hét és két nap múlva a repedések egyszer csak
láthatóvá válnak; nem nagy szerkezeti károk ezek még, csupán apró dolgok,
amik zavarnak, és piszkálják a csőrödet. Mondjuk, ahogy elvárja, hogy fizesd
ki a saját mozijegyedet, csak mert egyszer megtetted. Vagy, ahogy az autója
műszerfalát képzeletbeli zongorának használja hosszú piros lámpánál várva.
Valaha lehet, hogy azt gondoltad, ez milyen cuki vagy vicces. Ekkorra
viszont már bosszant, de még nem eléggé ahhoz, hogy bármit is változtass.
De aztán eljön a nyolcadik hét, és a feszültség tagadhatatlanul
megmutatkozik. Nyilvánvalóvá válik, hogy ez a másik személy valójában
emberből van, és ez az a pont, ahol a legtöbb kapcsolat szilánkokra hull,
meghal. Mert vagy maradsz, és kezeled ezeket a problémákat, vagy elegánsan
kiszállsz, tudva, hogy valamikor, a nem túl távoli jövőben jön majd egy másik
tökéletes személy, aki mindent megold legalábbis hat hétig.
Ismertem ezt a sémát már a legelső igazi pasim előtt is, mert számos
alkalommal láttam anyámat keresztülmenni ezeken a fázisokon. A házasság
esetében ezek az intervallumok persze kitolódnak, arányosan, ahogyan a
kutyaéveket is számoljuk: a hat hét egy év lesz, néha kettő. De a lényeg
ugyanaz. Ezért volt olyan könnyű kiszámolni, meddig fog kitartani egy-egy
mostohaapám. Minden matematika kérdése.
A matekot tekintve, papíron Dexter éppen tökéletes volt. Úgy számoltam,
jóval a három hónapos határ alatt leszünk, amikor elköltözöm az egyetemre,
épp amikor a fény kezd majd kihunyni. A probléma csak az volt, hogy Dexter
csöppet sem vette figyelembe az én elméleteimet. Ha a kapcsolatokat és a
srácokat illető elvárásaimat egy térképen ábrázolnánk, ő nem volt látható a
középpontnak sem a bal, de még a legtávolabbi jobb szélén sem. Ő egy
teljesen másik térképen helyezkedett el, sebesen közelítve az ismeretlen felé.
 Először is, kifejezetten nyurga és csontos volt. Sosem szerettem a nyurga
srácokat. Ezenkívül szörnyen esetlenül és szünet nélkül mozgott. Most már
egy csöppet sem csodálkoztam azon, ahogy a kapcsolatunk kezdődött – belém
ütközött, vesén vágott, satöbbi, hisz most már tudtam, hogy folyton repkedő
könyökkel, plezúros térddel és kalimpáló végtagokkal jár-kel a világban. Az
alatt a rövid idő alatt, amióta együtt voltunk, már eltörte az ébresztőórámat,
rátaposott az egyik medálos nyakláncomra, és valahogy sikerült neki
papucsnyomot hagynia a plafonomon. Nem viccelek. És folyamatosan járt a
térde vagy doboltak az ujjai, mint aki fel van húzva, és csak arra vár, hogy a
kockás zászló leereszkedjen, és ő teljes gázzal kilőhessen. Sokszor nyúltam
oda és próbáltam meg lenyugtatni, kezemmel lefogva a térdét vagy az ujjait,
gondolván, hogy hátha majd lecsillapítja, de aztán e helyett azon kaptam
magam, hogy én is átvettem az ő mozgását, és vele együtt izegtem-mozogtam
tovább, mintha az áram, ami őt megütötte, belém is átment volna.
Másodszor: trehány volt. Az inge alja folyton kilógott a nadrágjából, a
nyakkendőjén mindig éktelenkedett legalább egy folt, a dús, göndör haja őrült
tudóséhoz hasonlóan rugózott kifelé a fejéből zabolátlanul. És a cipőfűzőit
sem kötötte be soha. Szörnyen rendetlen volt, és én gyűlölöm a
rendetlenséget. Ha valaha sikerült volna rávennem, hogy elég sokáig
maradjon mozdulatlan, valószínűleg nem bírtam volna ellenállni, hogy be ne
dugjam az ingét, be ne kössem a cipőjét, meg ne igazítsam a haját, mintha ő
egy kifejezetten kupis gardróbszekrény lenne, ami a segítségemért kiált.
Ehelyett azonban inkább fogcsikorgatva próbáltam visszafogni magam,
hiszen tudtam, hogy ez az egész – ő meg én – úgysem örökre szól, és azt
hinni, hogy igen, csak ártana mindkettőnknek.
Ami elvezetett a harmadik ponthoz: ő igazán bírt engem. Nem olyan „csak
a nyár végéig” módon, ami a legbiztonságosabb lett volna. Valójában
egyáltalán nem beszélt soha a jövőről, mintha rengeteg időnk lenne, és nem
volna egy meghatározott végpontja a kapcsolatunknak. Én persze már a
legeslegelején tisztázni akartam a dolgokat: hogy én el fogok menni, meg
hogy vigyázzunk, ne alakuljon ki köztünk semmiféle kötődés, szóval el
akartam mondani a standard szöveget, amit más fiúknak is folyton
ismételgettem. De valahányszor megpróbáltam, Dexter olyan könnyedén
kitért előle mintha olvasni tudna a gondolataimban, és tudná, mi jön most,
hirtelen, ügyesen félreugrana, hogy az egész kérdést elkerülje.
Most néhány órára kénytelenek voltak felfüggeszteni a Saláta opuson való
kitartó munkálkodást, mert Tednek munkába kellett mennie. Dexter bejött
hozzám, a szobába, megállt előttem, és a feje fölé nyújtóztatta a karjait.
 – Állati izgalmas látni egy igazi együttest munka közben, ugye! –
kérdezte.
– A heve, ye! egy béna rím – feleltem –, álrím vagy sem, akkor is.
Grimaszolt, aztán elmosolyodott.
– Ez a dal még nincs kész – magyarázta.
Letettem a keresztrejtvényemet – körülbelül a felénél tartottam –, ő pedig
felemelte, és megnézte.
– Lenyűgöző – jegyezte meg elismerően. – És persze Remy kis asszony
tollal fejt rejtvényt. Mert ő sohasem hibázik, ugye?
– Nem.
– Pedig itt van velem.
– Oké – tettem fel a kezem –, néha tényleg hibázik.
Megint elvigyorodott. Már néhány hete együtt voltunk, de ez a könnyed
adok-kapok stílus még mindig meglepett. Azóta a legelső nap óta a
szobámban úgy éreztem, valahogy átugrottuk a formalitásokat, amelyek egy
kapcsolat kezdetét általában jellemzik: azokat az ügyetlen pillanatokat,
amikor még nem olvadunk bele teljesen a másikba, és még érezzük a másik
személy határait és korlátait. Lehet, hogy ez azért volt, mert egy ideje már
köröztünk egymás körül, mielőtt ő az ablakomon keresztül végül katapultált.
Ám ha hagytam, hogy mélyebben elgondolkozzak ezen – de nem nagyon
hagytam – be kellett látnom, hogy már rögtön a kezdetektől nagyon
kényelmesen éreztem magam vele. Ő pedig tagadhatatlanul felszabadult volt
velem, ahogy megragadta a kezem azon a legelső napon. Mintha már akkor
tudta volna, hogy most itt fogunk tartani.

– Fogadjunk – mondta –, hogy több államot meg tudok nevezni, mint te,
mielőtt az a nő kijön a tisztítóból.
Ránéztem. A Joie szalon előtt ültünk, mindketten az ebédszünetünket
töltöttük; én egy diétás kólát iszogatva, ő pedig egy nagy lekváros buktát
lakmározva.
– Dexter – fintorogtam –, azt nem hinném.
– Akkor rajta – mondta a combomra csúsztatva a kezét. – Fogadjunk!
– Nem.
– Félsz?
– Megint csak: nem.
 Félrebillentette a fejét, és megszorította a térdemet. A lábával közben
természetesen szünet nélkül dobolt.
– Gyerünk! Most készül bemenni – mondta a nőt figyelve. – Amikor
bezáródik mögötte az ajtó, indul az óra.
– Ó, istenem – sóhajtottam, és felnéztem az égre. – Mi a tét?
– Öt dolcsi.
– Unalmas. És túl könnyű.
– Tíz dolcsi.
– Oké. És te veszed a vacsorát.
– Rendben.
Mindketten néztük, amint a nő, aki rózsaszín sortot és pólót viselt, és egy
csomó gyűrött inget vitt a karjára vetve, belépett a tisztítóba. Amint bezárult
mögötte az ajtó, megszólaltam:
– Maine.
– Észak-Dakota – vágta rá azonnal Dexter.
Aztán egymás után felváltva soroltuk:
– Florida.
– Virginia.
– Kalifornia.
– Delaware. – Számoltam az ujjaimon. Tudtam, hogy Dexter előszeretettel
csal, amit aztán később óriási vehemenciával tagad le, úgyhogy mindig
ügyeltem rá, hogy legyen bizonyítékom. A fogadások Dexter számára
olyanok voltak, mint a régi filmekben a nemes uraknak a párbajok: fehér
öltönyben kesztyűvel arcul csapták egymást, amitől az egész becsületük
kockán forgott. Eddig még nem sokszor sikerült nyernem ellene, de nem is
hátráltam meg. Végül is ebben még kezdő voltam.
Dexter fogadásai, mint kiderült, legendásak voltak. Az első, aminek a
tanúja lehettem, John Miller és őközötte történt, néhány nappal azután, hogy
járni kezdtünk. Ez volt az egyik első alkalom, hogy elmentem vele a sárga
házba. Amikor beléptünk, John Miller éppen pizsamában üldögélt a
konyhaasztalnál, és banánt evett. Előtte az asztalon még egy nagy halom
banán feküdt, ami eléggé különösen nézett ki ebben a konyhában, ahol a
leggyakrabban látható táplálék a jégkása és a sör volt.
– Hogyhogy banán? – kérdezte Dexter, miközben kihúzott egy széket, és
leült az asztalhoz.
John Miller, aki, úgy tűnt, még mindig félig alszik, felpillantott, és így
felelt:
– A nagyanyám küldte gyümölcsfutár-szolgálattal a születésnapomra.
 – Kálium – mondta Dexter. – Mindennap szükséged van rá, tudod.
John Miller nagyot ásított, mint aki hozzászokott már az ilyesfajta idióta
információkhoz. Aztán visszatért a banánjaihoz.
– Fogadjunk – mondta Dexter hirtelen azon a hangon, amit, később már
tudtam, mindig valamilyen kihívás követett: mély, jelentőségteljes hang,
amolyan vetélkedőshow-műsorvezető stílus –, hogy nem bírsz megenni tíz
banánt!
John Miller abbahagyta annak a falatnak a rágását, ami éppen a szájában
volt, és Dexterre meredt.
– Fogadjunk – felelte –, hogy igazad van!
– Ez kihívás – mondta Dexter. Aztán az egyik, már addig is izgő– mozgó
térdével kihúzott az asztal alól még egy széket nekem, és azt kérdezte John
Millertől ugyanazon a mély hangon, lassan, nyomatékosan: – Elfogadod?
– Hülye vagy? – nézett rá megint John Miller.
– Tíz dolcsiért – mondta Dexter.
– Én nem eszem meg tíz banánt tíz dolcsiért – rázta a fejét John Miller.
– Egy banán egy dollár – győzködte Dexter.
– Ráadásul – folytatta John Miller, miközben elhajította az üres héjat a már
anélkül is túlságosan telezsúfolt, hátsó ajtó melletti szemetes felé, és persze
elvétette – ez a kihívásos baromságod kezd az agyamra menni, Dexter. Nem
köthetsz fogadásokat összevissza mindenkivel, amikor csak kedved szottyan.
– Tehát nem fogadod el a kihívást? – kérdezte Dexter rendületlenül.
– Abbahagynád, kérlek, ezt a hangot?
– Húsz dolcsi – emelte Dexter a tétet, majd a nyomaték kedvéért
megismételte: – Húsz dolcsi.
– Nem – tartotta magát John Miller.
– És én takarítom ki a fürdőszobát.
Ez láthatóan mindent megváltoztatott. John Miller ránézett a banánokra.
Majd Dexterre. Aztán újra a banánokra.
– Az, amit most ettem meg, beleszámít a tízbe? – kérdezte végül.
– Nem.
John Miller az asztalra csapott:
– Micsoda?! Még le se ért a gyomromba, az isten szerelmére!
Dexter gondolkozott egy pillanatig, majd hozzám fordult:
– Oké, Remy, számolhatod ezt is.
– Micsoda? – lepődtem meg. Mindketten rám néztek.
– Te objektív szemlélő vagy – magyarázta Dexter.
– Ő a barátnőd – háborodott fel John Miller. – Egyáltalán nem objektív!
 – Ő nem a barátnőm – sandított rám Dexter, mintha attól tartott volna,
hogy ez a megnevezés engem felidegesít. – Úgy értem, lehet, hogy randizunk
egymással – mondta, majd szünetet tartott, mintha arra várna, hogy
helyeseljek, amit nem tettem meg, ezért folytatta –, de Remy önálló
egyéniség, akinek megvan a saját véleménye és meggyőződése. Igazam van?
– nézett rám ismét kérdőn.
– Nem vagyok a barátnője – mondtam én is John Millernek.
– Csak szeret engem – magyarázta Dexter, szinte csak úgy mellékesen, és
én éreztem, hogy elpirulok. – Egyébként – fordult felém kedélyesen –, Remy,
mit gondolsz? Beleszámít vagy nem?
– Hát – mérlegeltem –, azt hiszem, valamiképpen bele kell számolnunk.
Mondjuk érjen egy felet.
– Felet. – Dexter olyan büszkeséggel nézett rám, mintha legalábbis ő
faragott volna ki agyagból. – Tökéletes. Szóval – fordult vissza John
Millerhez –, ha úgy döntesz, hogy elfogadod a kihívást, akkor kilenc és fél
banánt kell megenned.
John Miller egy pillanatig elgondolkozott. Később megtanultam, hogy az
anyagiak mindig szűkösek voltak a sárga házban, és ezek a fogadások
biztosították a pénz egyik személytől a másikhoz való vándorlásának
egyensúlyát. Húsz dollár legalább néhány napig elég volt ételre és sörre. És
végül is csak kilenc banánról volt szó. Meg egy félről.
– Oké – egyezett bele végül John Miller. És kezet fogtak rá.
Egy fogadásnál mindig tanúkra van szükség. Tedet behívták a hátsó
teraszról azzal a lánnyal együtt, akivel éppen járt, és akit Félelmetes
Maryként mutattak be nekem (úgy döntöttem, nem kérdezem meg, miért), és
miután hiába keresték Lucast, a billentyűst, megegyeztek abban, hogy Dexter
kutyája, Monkey is megfelelő helyettesítő lesz. Mindannyian az asztal köré
gyűltünk, Monkey pedig végigterült a ronda barna kanapén, miközben John
Miller vett néhány mély lélegzetet, és nyújtózkodott egy kicsit, mintha,
mondjuk, százméteres síkfutásra készülne.
– Oké – mondta Ted, az egyedüli, akinek működő órája volt, így
értelemszerűen ő lett az időmérő –, rajta!
Ha még sosem láttál embert fogadásból enni, mint ahogy addig még én
sem, talán azt képzeled, hogy ez valami roppant izgalmas dolog. Az is lehetett
volna, ha mondjuk az a fogadás tárgya, hogy meg kell enni kilenc és fél
banánt bizonyos időhatáron belül. Itt viszont csak annyi volt a kikötés, hogy
meg kellett enni kilenc és fél banánt. És kész. Így körülbelül a negyedik
banán után beállt az unalom. Ted és Félelmetes Mary el is ment a goffriházba,
és otthagyott engem, Dextert és Monkey-t, hogy kivárjuk a hátralevő öt és fél
banánt. De mint kiderült, nem kellett: John Miller a hatodik banán felénél
feladta, aztán óvatosan felállt, és elvonult a fürdőszobába.
– Remélem, nem ölted meg – szóltam oda Dexternek, amint bezárult
mögötte az ajtó, és kattant a zár.
– Dehogyis – felelte ő derűsen, hátranyújtózva a székében. – Láttad volna
múlt hónapban, amikor tizenöt tojást burkolt be egy ültő helyében. Na, akkor
aggódtunk. Totálisan vörös lett a képe.
– Tudod – mondtam –, nagyon érdekes, hogy valahogy soha nem te vagy
az, akinek nagy mennyiségű dolgokat kell megennie.
– Ez nem igaz. Csak én már továbbléptem, miután elértem a „Kihívások
mestere” címet még áprilisban.
Elhatároztam, hogy nem kérdezem meg, mivel érdemelte ki ezt a címet, de
a kíváncsiság győzött a jobbik énem fölött.
– Hogyhogy? – kérdeztem tehát.
– Egy liter majonézes salátaöntet húsz perc alatt.
Ennek a puszta gondolatától is felfordult a gyomrom. Ki nem állhattam a
majonézt, és annak semmilyen származékát, mint például a tojássalátát, a
tonhalas salátát, de még a paprikás tojást sem.
– Ez undorító – fintorogtam.
– Tudom – felelte nem kis büszkeséggel. – Nem is bírnám ezt soha
felülmúlni, akárhogy is próbálnám.
El kellett töprengenem, hogy vajon milyen ember az, akinek ekkora
kielégülést okoz a folytonos versengés. Dexter mindenből kihívást csinált,
akár rajta múlott a dolgok kimenetele, akár nem. A legutóbbi kedvencei közé
tartozott például: fogadjunk egy negyeddollárosban, hogy a következő autó,
ami jön, kék lesz (vagy éppen zöld); öt dolcsiba, hogy tudok valami ehetőt
készíteni abból, ami a kamrában van (tehát mint kiderült,
kukoricakonzervből, sült krumpliból és mustárból); és persze: hány államot
tudsz felsorolni, míg az a nő ki nem jön a tisztítóból.
Én eddig húszat tudtam, Dexter pedig éppen tizenkilencnél tartott, és
erősen törte a fejét.
– Kalifornia – mondta végül, ideges pillantást vetve a tisztító kirakatára,
amin keresztül láttuk, hogy a nő már a kassza előtt beszélget valakivel.
– Azt én már mondtam – tiltakoztam.
– Wisconsin.
– Montana.
– Dél-Karolina.
 Az ajtó kinyílt. A nő volt az.
– Vége – jelentettem ki. – Én nyertem.
– Nem!
Felmutattam az ujjaimat, amiken számoltam.
– Eggyel nyertem – zártam le a vitát. – Fizess!
Sóhajtva belenyúlt a zsebébe, de aztán inkább odahúzott magához, a
derekamra tette a kezét, és belefúrta az arcát a nyakamba.
– Nem – toltam el finoman a mellkasát. – Most nem fog működni.
– A rabszolgád leszek – suttogta a fülembe, és én éreztem, hogy forróság
fut felfelé a gerincemen, de aztán gyorsan elhessegettem magamtól ezt az
érzést, és újra emlékeztettem magam, hogy mindig is voltak egynyári
pasijaim, akik remekül elszórakoztattak a suli végétől kezdve rendszerint
addig a napig, amíg augusztusban, családommal el nem indultam a szokásos
tengerparti nyaralásunkra. Az egyedüli különbség most az volt, hogy a nyár
végén ezúttal nem keletre, hanem nyugatra megyek. Szerettem iránytűként,
örök érvényű, kőbe vésett szabályként tekinteni erre, ami változatlan marad
még sokkal azután is, amikor én már rég nem leszek ezen a világon.
Ráadásul teljesen egyértelmű volt, hogy a mi kapcsolatunk semmiképp
sem lehetne tartós. Őt már most is annyira tökéletlennek láttam, a repedések
és a hasadékok máris annyira nyilvánvalóak voltak, hogy elképzelni is rossz
volt, milyen komoly szerkezeti károk lehetnek a felszín alatt, az alapozásban.
És mégis, valahogy olyan nehéz volt hidegen tartani a fejem, ahogy ott
csókolt, júliusban, hátunk mögött egy újabb fogadással. De végül is, ura
voltam a helyzetnek, és még mindig maradt egy kis időnk.

– A kérdés az, hogy megtartotta-e már neki „A Beszéd”-et – mondta Jess.

– Nem – vágott közbe Chloe. – A kérdés az, hogy lefeküdt-e már vele.
Mindnyájan kérdőn néztek rám. Nem mintha furcsa lett volna ez a
kíváncsiskodás: az ilyesmit általában megbeszéltük – vagy legalábbis sejtetni
engedtük a tényeket a többiekkel. De most hezitáltam, ami eléggé
nyugtalanító volt a számomra.
– Nem – feleltem végül. Egy pillanatra mindenkinek elakadt a lélegzete –
mintha sokkot kaptak volna –, és némán meredtek rám.
– Hoppá! – szólalt meg végül Lissa. – Te bírod őt!
– Nem nagy ügy – legyintettem, de nem cáfoltam, amit mondott, mire újra
elhallgattak, és összenéztek. A Helyen voltunk, és természetesen alkonyodott.
Éreztem, ahogy a trambulin enyhén ringatózik alattam, és hátradőltem,
ujjaimat hozzáérintve a hűvös fémrugókhoz.
– Se „A Beszéd”, se szex – ingatta a fejét Jess, összegezve a tényeket – Ez
veszélyes.
– Hátha ő más – jegyezte meg Lissa, miközben egyik ujjával kavargatta az
italát.
– Senki sem más – világosította fel Chloe. – Remy ezt mindegyikünknél
jobban tudja.
A kapcsolatokról szóló, általam lefektetett szabályokhoz való
rendíthetetlen ragaszkodásomról sokat elárul, hogy a barátnőim speciális
elnevezéseket használtak a különböző lépéseim leírására, mintha valamiféle
követendő irányt jelöltek volna meg velük. „A Beszéd” rendszerint rögtön
azután következett, amikor a mámoros romantikus, „hú, de izgi, vadonatúj
pasi” fázis elérte a forráspontot. Ez volt a módszerem arra, hogy benyomjam
a fékpedált, és lassan alacsonyabb sebességfokozatba kapcsoljak. „A Beszéd”
megtartása rendszerint úgy zajlott, hogy leültettem az éppen aktuális Kent, és
valami olyasmit mondtam neki, hogy hé, tetszel, és egész jól megvagyunk, de
tudod, nem válhat ez a dolog túl komollyá köztünk, mert nemsokára elutazom
a tengerpartra/ősztől igazán komolyan kell vennem a tanulást/épp most
kezdek csak túllenni valakin, és még nem állok készen egy új, hosszú távú
kapcsolatra, satöbbi. Ez volt a nyári szöveg. A téli nagyjából megegyezett
ezzel, kivéve, hogy azt mondtam: síelni megyek/tényleg bele kell húznom a
második félévben/az utóbbi időben egy rakás családi nyűggel kellett
megbirkóznom. A srácok általában kétféleképpen reagáltak. Ha igazán bírtak
engem, amolyan „viseld a gyűrűmet, és szeress örökké” módon, akkor
megbántódva elrohantak, ami teljesen rendben volt. Ha bírtak ugyan, de
hajlandóak voltak lelassítani, és tisztelni a határokat, akkor bólintottak, és
megőrizve a büszkeségüket azt állították, hogy ők is ugyanígy gondolják. És
akkor én szabadon megtehettem a következő lépést – amire nem vagyok
büszke -: lefeküdtem velük.
De nem azonnal. Most már nem azonnal. Most már szerettem kivárni,
hogy meglássam az első repedéseket, és még időben megszabadultam minden
olyan sráctól, akinek a hibáit nem bírtam volna elviselni hosszabb távon,
vagyis hat hétnél tovább, ami már túlmegy a „hú, de izgi vadonatúj pasi”
fázison.
Valaha könnyen kapható voltam. Most viszont már válogatós. Ugye
mekkora különbség?
 De Dexter valami miatt tényleg más volt. Valahányszor megpróbáltam
visszatérni a jól bevált menetrendemhez, valami mindig visszatartott. Úgy
gondoltam, amit „A Beszéd”-ben közölnék vele, az neki valószínűleg teljesen
megfelelne. Ha lefeküdnék vele, az is teljesen megfelelne neki – naná. De
valahol a tudatos elmém mélyén nem hagyott nyugodni, hogy mi van, ha
mégsem. Mi van, ha attól kevesebbre tartana. Holott tudtam, hogy ez
hülyeség.
És ráadásul nem is értem rá „A Beszéd”-del foglalkozni. Nyilván ez volt a
fő oka, hogy elmaradt.
Chloe felbontotta a palackos vizét, ivott belőle egy keveset, majd
belekortyolt a másik kezében levő pici üveg bourbonba is.
– Tudod, hogy mit csinálsz? – fordult felém.
– Csak jól érzem magam – válaszoltam, és én is ittam egy kortyot a diétás
kólámból. Olyan könnyű ezt mondani, villant át az agyamon, majd
hozzátettem: – Tudod, ő is elmegy a nyár végén.
– Hát akkor miért nem tartottad még meg neki „A Beszéd”-et? –
faggatózott tovább Jess.
– Csak mert... – feleltem, és kissé tanácstalanul rázogattam az italt a
poharamban –, hogy őszinte legyek, még nem is gondoltam rá.
Értetlen pillantást váltottak egymással, és azon gondolkoztak, mit sugallhat
mindez. Végül Lissa szólalt meg:
– Szerintem tök helyes a srác, Remy. Aranyos.
– Inkább tök béna – morgott Jess. – Folyton a lábamra tapos.
– Az is lehet, hogy neked van túl nagy lábad – jegyezte meg Chloe.
– És az is lehet – vágott vissza Jess –, hogy be kéne fognod.
Lissa sóhajtott, és lehunyta a szemét:
– Jaj, csajok! Legyetek szívesek! Most Remyről beszélünk.
– Nem kell Remyről beszélnünk – tiltakoztam. – Igazán nem. Beszéljünk
csak valaki másról!
Egy pillanatig csend volt. Megittam még néhány kortyot a kólámból, Lissa
pedig rágyújtott egy cigire. Végül Chloe szólalt meg:
– Tudjátok, Dexter valamelyik este azt mondta nekem, ad tíz dolcsit, ha
tudok húsz percig fejen állni. Mi a fenét jelentsen ez? Mindhárman rám
néztek.
– Ne figyelj oda rá! – javasoltam legyintve. – Más téma?
– Szerintem Adam jár valakivel – közölte váratlanul Lissa.
– Oké – mondtam hálásan –, látjátok, ez tényleg érdekes.
 Lissa az ujjával a pohara szélét simogatta körbe-körbe, majd lehorgasztotta
a fejét, s ettől a mozdulattól egy göndör fürtje megrugózott. Körülbelül egy
hónap telt el azóta, hogy Adam szakított vele, és ő először átment egy
zokogós időszakon, csak hogy utána belesüllyedjen a mély szomorúság
fázisába, amit csak olykorolykor szakított meg egy-egy, pillanatokig tartó
nevetés, majd hirtelen elhallgatás, mintha akkor jutott volna eszébe, hogy ő
tulajdonképpen nem lehet jókedvű.
– Kivel? – tudakolta Chloe.
– Nem tudom. Van egy piros Mazdája.
Jess a fejét ingatva sandított rám, majd Lissához fordult:
– Leselkedtél a házuk előtt, ugye?
– Nem – tiltakozott Lissa. Mi persze mindhárman szemrehányóan néztünk
rá, jól tudván, hogy füllent. – Nem! Csak valamelyik nap volt egy építkezés
Willow-ban, és én...
– Azt akarod, hogy lássa, milyen gyenge vagy? – korholta Jess. – Meg
akarod adni neki ezt az elégtételt?
– Hogy lehet máris valaki mással? – kérdezte Lissa válasz helyett
kétségbeesetten, Jess pedig csak sóhajtott. – Én még túl sem vagyok rajta, ő
pedig máris képes mással enyelegni? Hogy lehet ez?
– Mert ő egy barom – mondtam neki.
– Mert ő egy pasi – helyesbített Chloe. – És a pasik nem kötődnek, a pasik
nem is adják oda soha magukat teljesen, és a pasik hazudnak. Ezért kell őket
nagyon óvatosan kezelni, nem bízni bennük és kartávolságban tartani őket,
amikor csak lehetséges. Igazam van, Remy?
Ránéztem, és megint láttam azt a furcsa tekintetet, ahogy mostanában
gyakran rám nézett. Mintha az utóbbi időben észrevett volna bennem valamit,
amit nem ismert, és ami aggasztotta. Mert ha én nem vagyok az a kemény,
hideg Remy, aki voltam, akkor ő sem lehet az a Chloe, aki volt.
– Igaz – feleltem, és Lissára mosolyogtam. Mutatnom kell neki az utat.
Máskülönben sosem boldogul. – Abszolút.

Az együttest egyáltalán nem G Flatsnek hívták. Az csak az esküvői nevük

volt, amit azért kellett felvenniük, mert volt valami incidensük a furgon miatt
Pennsylvaniában a hatóságokkal, és Don ottani ügyvéd bátyja, Michael húzta
ki őket a csávából. Úgy tűnik, az, hogy anyám esküvőjén játszottak,
valamiféle tartozás kiegyenlítése volt, és egyúttal remek alkalom arra, hogy
áttegyék a székhelyüket, hogy a banda – igazi nevén a Truth Squad – amúgy
is minden nyáron tette.
Az utóbbi két évben sokfelé dolgoztak az országban, mindig ugyanazt a
menetrendet követve: találni egy várost normális helyi zenei élettel, bérelni
egy olcsó apartmant, és elkezdeni klubokban játszani. Az első héten
mindegyiküknek keresniük kell valamilyen nappali munkát, ideális esetben
ugyanazon vagy egymáshoz közeli helyen, hiszen közös közlekedési eszközt
használnak. (Így most Dexter és Lucas a Flash Camera nevű
gyorsfotóüzletben dolgozik, míg John Miller kávét főz a Jump Javában, Ted
pedig élelmiszert csomagol a Mayor’s Marketben.) Noha legtöbbjüknek volt
valamilyen végzettsége, Tednek még diplomája is, mindig könnyű munkákat
vállaltak, ami nem igényelt sok túlórát és gondolkodást. Aztán elindultak a
helyi klubokba, remélve, hogy találnak valami rendszeres heti melót, mint
amilyet a Bendóban sikerült kedd esténként, ami, bár a legcsendesebb este
volt a héten, de teljesen az övék volt.
Még csak pár napja voltak a városban, amikor a Don’s Motorsban
találkoztam Dexterrel. Akkor még a furgonban aludtak a városi parkban, míg
később ki nem bérelték a sárga házat. Most úgy nézett ki, addig maradnak,
amíg nem tartoznak túl sok pénzzel, nem csinálnak valami jogsértőt (történt
már ilyen máshol), vagy rá nem unnak a helyre. Mindent átmenetinek
terveztek. Azzal dicsekedtek, hogy egy óra alatt össze tudják mindenüket
csomagolni, és eltűnni. Máris nézegették az új lehetséges helyeket a gyűrött
térképen, amit a furgon kesztyűtartójában tartottak.
Szóval lehet, hogy valójában ez tartott vissza attól, hogy megtartsam „A
Beszéd”-et. Hogy Dexter élete jelen pillanatban éppen annyira ideiglenes,
mint az enyém. Én nem akartam olyan lenni, mint a többi lány a többi
városban, akik epekedve hallgatják a Truth Squad koncertjeit, és Dexter Jones
után ácsingóznak (született: Washington, D. C., csillagjegye: halak,
foglalkozása: vezető énekes, fogadások állandó kihívója, lakcíme ismeretlen).
A múltja éppen olyan homályos volt, mint amennyire tiszta az enyém, és úgy
tűnt a kutyája volt az egyetlen, aki a családot jelentette neki. Én pedig
nemsokára Remy Starr, stanfordi lakos leszek (született: Lakeview,
foglalkozása: egyetemi hallgató, fő szakja: döntés előtt, talán gazdálkodás). A
mi kettőnk útja csak néhány elröppenő hét erejéig fut egymás mellett. Semmi
szükség arra, hogy ragaszkodjak a szokásos menetrendem követéséhez.
Azon az estén Chloe, Jess és Lissa kilenc körül ért a Bendóba. A Truth
Squad már játszott. A tömeg kicsi volt, de lelkes. Észrevettem, majd gyorsan
elhatároztam, hogy nem fogom észrevenni, hogy a hallgatóság nagy része
nőnemű, közülük jó néhányan a színpadhoz közel csoportosulnak, kezükben
tartva a sörüket, és ide-oda himbálva magukat a zene ütemére.
A mai repertoár, ahogy máskor is, részben feldolgozásokból, részben pedig
saját dalokból állt. A feldolgozások, ahogy Dexter nevezte őket, „szükséges
rosszak” voltak – amiket esküvői partikon kértek a vendégek, és amik a
klubokban is igen hasznosnak bizonyultak, legalábbis az este elején, hogy
megmentsék őket a söröskupakokkal és cigarettacsikkekkel való
megdobálástól (ami, úgy tűnik, szintén megtörtént már). De Dexter és Ted,
akik még a középiskola első osztályában alapították a bandát, jobban
szerették saját szerzeményeiket, amelyek közül a legnagyobb szabású és
legambiciózusabb a Salátadal volt.
Mire leültünk, a banda éppen befejezte a Three steps című szám utolsó
versszakát, a színpad előtt összeverődött csajok pedig lelkesen tapsoltak és
éljeneztek. Aztán néhány másodpercnyi gyakorló gitárakkord következett,
majd egy kis megbeszélés Ted és Dexter között, míg végül Dexter a
mikrofonhoz lépett:
– És most bemutatjuk nektek a legújabb szerzeményünket. Egy azonnali
klasszikust. Emberek! Következik... a Salátadal!
Újabb éljenzés a közönség soraiból, akik közül az egyik – egy csöcsös-
faros csaj széles vállal, akit felismertem a női mosdó előtt álló szakadatlan
sorból – annyira közel húzódott a színpadhoz, hogy gyakorlatilag már Dexter
lábainál állt. A fiú udvariasan lemosolygott rá.
– Egy egész hete nem jártunk már akkor – kezdte Dexter –, mikor
megláttam szombat este hatkor...
Újabb hangos ujjongás valakitől, aki láthatóan máris a Salátadal
rajongójává vált. Ez jó, gondoltam.
– A zöldségesnél vásárolt épp – folytatta Dexter –, sohasem volt tán ilyen
szép. – Kezét a szívére szorította, és gyászos tekintettel nézett, mire a csajok
újra éljenezni kezdtek. – Volt idő, nem is olyan régen, mikor grillcsirkét
zabáltunk a réten, de egyik nap felkiált: nosza, nem eszem húst többé soha!
Kérte, hogy legyek én is vegán, de én csak azt mondtam: na, ne mán! Erre ő
kapásból kidobott, s most egyedül járja a piacot...
Itt megállt, megvárta, hogy a zene fokozatosan felerősödjön, John Miller
egyre vadabbul verte a dobot, a ritmus felgyorsult, és én láttam, hogy
néhányan a tömegben máris együtt tátogják Dexterrel:
– Saláta levele fodros, mér nem inkább engem fogdos?! Uborkák,
paprikák, retkek, nem szabad, én mégis szeretlek!
 – Ez egy dal? – kérdezte tőlem döbbenten Jess, Lissa viszont nevetett, és
hangosan tapsolt.
– Sok dal – feleltem. – Egy egész opus.
– Egy mi? – kérdezett vissza Jess, de nem ismételtem el, mert a dal éppen
elérte a tetőpontját, ami tulajdonképpen minden lehetséges zöldség
felsorolásából állt. A tömeg kiabálta a zöldségneveket, Dexter pedig
keményen énekelt, végsőkig feszítve a húrt. És amikor a szám egy fergeteges
cintányérszólóval véget ért, a tömeg hangos ujjongásban tört ki. Aztán Dexter
bemondta a mikrofonba, hogy néhány perc múlva visszajönnek, majd
megragadott egy műanyag poharat a hangszóró tetejéről, és lejött a
színpadról. Amint elindult a táncparketten keresztül, láttam, hogy a vörös
hajú lány elé lép, hatékonyan elvágva az útját.
– Ohó, Remy – mondta Chloe, aki szintén észrevette ezt –, a pasidnak van
egy rajongója.
– Ő nem a pasim – jegyeztem meg, nagyot kortyolva a sörömből.
– Remy a bandával van – csipkelődött Chloe Jess felé fordulva, aki
felröhögött. – Ennyit a „zenészek kizárva” szabályról. A következő dolog,
amit látunk, az lesz, hogy pólókat árul a parkolókban, és mutogatja a dudáit,
hogy bejusson a színpad mögé.
– Legalább neki van mit mutogatnia – szúrt oda neki Jess.
– Nekem is vannak dudáim – felelte Chloe a melleire mutatva. – Csak
azért, mert nem húz le a súlyuk, még nem jelenti azt, hogy nincsenek.
– Oké, B kosár – csúfolódott tovább Jess, és ivott egy kortyot az italából.
– Igenis vannak dudáim! – ismételte Chloe még egyszer, kissé túl
hangosan. Már megivott néhány miniüveggel a Helyen. – A dudáim szépek, a
francba! Sőt, tudod mit? Fantasztikusak! A dudáim elbűvölőek!
– Chloe – szóltam rá, de persze túl későn. Nemcsak a közelünkben álló két
srác ellenőrizte azonnal barátnőnk állítását, de még Dexter is pont akkor
lépett oda mellém, és az arcán tisztán látszott, hogy milyen remekül
szórakozik. Chloe elvörösödött – ami elég ritka dolog volt tőle –, Lissa pedig
együttérzőn veregette meg a vállát.
– Tehát igaz – szólalt meg Dexter. – A lányok tényleg dudákról beszélnek,
ha együtt vannak. Mindig is gondoltam, csak soha nem volt rá bizonyítékom.
– Chloe csak éppen rámutatott valamire... – próbálta Lissa
megmagyarázni.
– Azt láttam – vigyorgott Dexter, Chloe pedig beletúrt a hajába,
elfordította a fejét, mintha hirtelen teljesen elbűvölte volna a fal. – Egyébként
– váltott témát Dexter vidáman –, a Salátadalnak egészen nagy sikere volt,
nem?
– De – feleltem mosolyogva, és közelebb bújtam hozzá, miközben ő
átölelte a derekamat. Ez volt a titka; nem fogdosott folyton, mint Jonathan, de
voltak jellegzetes mozdulatai, amik nagyon bejöttek nekem. Például, ahogy
átölelte a derekamat. De ami főleg tűzbe hozott, az az volt, ahogy az ujjaival
cirógatta a tarkómat, miközben a hüvelykujja éppen a nyaki ütőeremet
érintette. Nehéz megmagyarázni, de ettől valahogy minden alkalommal
megborzongtam. Szinte olyan volt, mintha a szívemet érintette volna meg.
Felnéztem, és láttam, hogy Chloe méreget, éberen, mint mindig. Gyorsan
elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, és kiittam a sörömet. Épp
ekkor ért oda Ted.
– Szép munka a refrénben – mondta azonnal Dexternek, de nem kedvesen,
hanem gúnyos fölényességgel és felsőbbrendűen. – Tudod, ha elcseszel egy
szót, az nem tesz túl jót a dalnak.
– Melyik szót csesztem el? – kérdezte Dexter derűsen.
Ted hangosan felsóhajtott:
– Azt mondtad: Mér nem inkább engem fogdos? Helyesen így lett volna:
Miért – vagy legalább mért, a szótagszám miatt – nem inkább engem fogdos?
Dexter csak nézett rá teljesen érdektelen tekintettel, mintha Ted éppen az
időjárás-jelentést közölte volna vele.
– Mit számít ez? – kelt a védelmére Chloe.
– Mit számít?! Mindent teljesen megváltoztat! – csattant fel Ted. – A miért
helyes nyelvtan, ami a magasabb társadalmi rétegek kulturális színvonalának,
az elfogadott normáknak és a status quónak a mellékjelentését hordozza.
Ellenben a mér a szleng szubkultúrát idézi, túlságosan realisztikus, és az
alacsonyabb társadalmi osztályok sajátja, ami egyaránt jellemzi a dal
eléneklőjét és a zenét is, amely kíséri.
– Mindezt egyetlen szóból? – kérdezte Jess leesett állal.
– Egyetlen szó – válaszolta Ted véresen komoly ábrázattal – az egész
világot megváltoztathatja.
Egy pillanatig ezen mindenki eltöprengett. Végül Lissa odaszólt Chloénak,
de elég hangosan, így mi is hallottuk (ő is megivott már egy-két
miniüveggel):
– Fogadok, hogy kiváló felvételit írt.
– Csitt! – felelte Chloe pont olyan hangosan.
– Ted – szólalt meg Dexter –, értem, amit mondasz. Kösz, hogy rámutattál
a különbségre, még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát.
 Ted csak pislogott.
– Oké – felelte végül kissé összezavarodva. – Jó. Szóval... megyek,
rágyújtok.
– Menj csak! – helyeselt Dexter, ezzel Ted elindult, utat törve magának a
tömegben a bár felé. Néhány lány, aki az ajtónál állt, a szemével követte,
amint elment mellettük, és összesúgott. Jézus, ez a bandadolog beteges volt.
Egyes csajoknak nincs szégyenérzetük.
– Lenyűgöző – fordultam Dexter felé.
– Már nagy gyakorlatom van benne – magyarázta ő mosolyogva.
– Tudod, Ted roppant szenvedélyes. És igazából nem akar mást, mint,
hogy meghallgassák. Meghallgatod, bólintasz, egyetértesz. Három lépés.
Egyszerű.
– Egyszerű – visszhangoztam én is mosolyogva, mire ő megint
felcsúsztatta a kezét a tarkómra, odaérintette a hüvelykujját, ahová szokta, és
én megint éreztem azt a különös borzongást. És ez alkalommal nem is volt
olyan könnyű elhessegetni magamtól, mert Dexter közelebb hajolt hozzám,
megcsókolta a homlokomat, én pedig lehunytam a szemem, és azon
töprengtem, vajon mennyire mélyre engedjem ezt az egészet, mielőtt
kiszállok belőle. Lehet, hogy nem lenne okos dolog egész nyár végéig hagyni.
Talán hamarabb ki kellene siklatnom ezt a vonatot, hogy elkerüljünk egy
fájdalmas ütközést a végén.
– Figyelem, figyelem, szolgálati közlemény – hallatszott egy hang színpad
felől. Odanéztem: John Miller állt a mikrofon előtt, és a reflektorokba
hunyorogva mondta: – Kérjük Mr. Dextert, hogy fáradjon a színpadra.
A vörös hajú lány még mindig ott sertepertélt. Mikor John Miller Dexter
felé nézett, ő is követte a tekintetét, és a bokszunkhoz fordult. Alaposan
megnézett engem, én pedig kihívóan néztem vissza rá, és hirtelen valamiféle
birtoklási vágyat éreztem olyasvalaki iránt, akiről még azt sem állíthattam
biztosan, hogy akarom, hogy ő enyém legyen.
– Mennem kell – szólt Dexter. Majd a fülemhez hajolva megkérdezte: –
Várni fogsz rám?
– Talán – feleltem.
Felnevetett, mintha vicceltem volna, majd eltűnt a tömegben. Néhány
másodperccel később láttam, amint felmászik a színpadra a maga hórihorgas,
esetlen módján. Mialatt a mikrofon felé haladt egyik lábával belerúgott a
hangszóróba, ami rögtön fel is borult. Egyik cipőfűzője természetesen ki volt
kötve.
 – Ó, anyám! – szólalt meg Chloe. Egyenesen engem bámult a fejét
ingatva, én pedig csak hajtogattam magamban, hogy téved, nagyon téved,
még akkor is, amikor kimondta: – Te elvesztél.
 9. fejezet

– Azt hittem, ez valami barbecue lesz. Tudod, virsli, hamburger, krokett,

ambróziasaláta... – mondta Dexter, miközben betett egy doboz Twinkie
süteményt a bevásárlókocsiba – ...és Twinkie süti.
– Az lesz – bólintottam, és még egyszer ránéztem a listára, majd levettem
a polcról egy üveg négydolláros, import, aszalt paradicsomot. – Csak egy
anyám által rendezett barbecue.
– És?
– És – folytattam – anyám nem tud főzni.
Kételkedve nézett rám.
– Tényleg. Anyám egyáltalán nem tud főzni – ismételtem.
– Valamit azért csak tud, nem? – kérdezte.
– Nem.
– Mindenki tud legalább tojásrántottát készíteni, Remy. Ez beléd van
programozva már a születésedkor. Épp úgy, mint ahogy úszni tudsz, és ahogy
meg tudod különböztetni a savanyúságot a zabkásától. Egyszerűen csak
tudod.
– Anyám – feleltem, miközben tovább toltam a bevásárlókocsit, ő pedig
le-lemaradozva ugrabugrált mellettem – még csak nem is szereti a
tojásrántottát. Ő csak és kizárólag Benedek-tojást eszik.
– Mit? – kérdezte, miközben elterelte a figyelmét egy nagy műanyag
vízipisztoly, ami éppen gyerekszem magasságban volt kitéve a polcra a
müzlik közé.
– Nem tudod, mi a Benedek-tojás? – kérdeztem meglepetten.
– Kellene? – kérdezett vissza, majd levette a vízipisztolyt, és meghúzta a
ravaszt, amely éles klikk-klikk-klikk hangot hallatott. A sarok felé célzott
vele, akár egy kommandós, a kukoricakonzerves polc mögött keresve
fedezéket.
– Ez egy olyan módja a tojás elkészítésének – magyaráztam – ami igen
bonyolult és különleges. Van benne majonéz és angol muffin.
– Úúú – fintorodott el, és megrázkódott. – Utálom az angol muffint.
– Micsoda? – néztem rá csodálkozva.
 – Ki nem állhatom az angol muffint – ismételte undorral, és visszatette a
vízipisztolyt. – Nem bírom megenni. Még csak gondolni sem tudok rá. Ne is
beszéljünk róla, légy szíves!
Megálltunk a fűszerek és öntetek polca előtt: anyám valami ritka ázsiai
halszószt akart. Közelről fürkésztem az üvegeket, a sikertelen keresgéléstől
kissé frusztráltan, mialatt Dexter úgy foglalta el magát, hogy zsonglőrködni
kezdett néhány üveg édesítőszerrel. A vele való bevásárlás, ahogy
megtapasztaltam, olyan volt, mintha egy kisgyerekkel mentem volna el a
boltba. Állandóan elvonta valami a figyelmét, mindent megfogdosott, folyton
levett mindenfélét a polcról, és már annyi, hirtelen ötlettel választott árucikkel
volt tele a bevásárlókocsink, hogy elhatároztam, amint nem figyel oda,
mindet gyorsan kipakolom.
– Azt akarod mondani – kérdeztem, miközben a halszószért nyúltam, amit
végre megtaláltam –, hogy képes vagy megenni egy egész liter majonézt egy
ültő helyedben, de az angol muffint, ami alapjából véve nem más, mint
egyszerű kenyér, undorítónak találod?
– Uh – rázkódott meg újra, ezúttal teljes testében, és az egyik kezét a
gyomrára szorította. – Mindjárt elhányom magam. Komolyan mondom.
Úgy éreztem, ennek a vásárlásnak sosem lesz vége. Anyám listája
mindössze tizenöt tételt tartalmazott, de ezek mindegyike speciális volt:
import kecskesajt, focaccia kenyér, egy roppant különleges márkájú
olajbogyó, de csakis a piros üvegű, semmiképp sem a zöld.
Vett erre az alkalomra egy új grillsütőt is – a legszebbet a vasáru-
kereskedésben Chris szerint, aki természetesen nem akadályozta meg, hogy
anyám túlköltekezzen, mint ahogy én tettem volna –, plusz beszerzett egy
vadonatúj teraszbútor-garnitúrát (különben mire ülnénk?), így egy kisebb
vagyont költött arra, ami egy egyszerű, július negyedikei barbecue kellett
volna, hogy legyen.
Az ő fejéből pattant ki az egész. A könyvén dolgozott egész végig mióta
Donnal hazaértek a nászútjukról, de néhány napja, egyik délben előállt az
ötlettel: egy igazi, amerikai július negyedikei kerti partit akar rendezni a
családjának és néhány barátjának. Jön természetesen Chris és Jennifer Anne,
aztán Don titkárnője, Patty, aki egyedülálló, szegénykém, és milyen
csodálatos is volna, ha összejönne Jorgéval, a lakberendezővel, akinek
egyszerűen muszáj megköszönnünk azt a fantasztikus munkát, amit a
házbővítés során végzett. És nem volna ez nagyszerű alkalom arra is, hogy
mindannyian találkozzanak az én új udvarlómmal (magam előtt látom, ahogy
hajbókol, és kezet csókol), és hogy áldott családként felavassuk az új teraszt,
és a mi kivételesen, elbűvölően, hihetetlenül jó életünket?
Ó, dehogynem. Persze.
– Mi van? – kérdezte Dexter hirtelen a bevásárlókocsi elé lépve, amit én,
úgy látszik, egyre gyorsabban toltam, ahogy ezek a gondolatok egymás után
jöttek elő a fejemben. A kocsit továbbvitte, lendület, és hátralökte Dextert, ő
pedig megállította a kezével. – Mi a baj?
– Semmi – feleltem, megpróbálva újra mozgásba hozni a kocsit, Nem
sikerült. Dexter nem moccant. – Miért?
– Csak mert olyan képet vágsz, mint akinek megbomlott az agya.
– Ez kedves – feleltem. – Köszönöm szépen.
– És – folytatta – az ajkadba haraptál. És ezt csak akkor teszed, amikor
szupermakacs „na és” módba kapcsolsz.
Csak meredtem rá. Mintha én olyan könnyen kiismerhető csaj lennék, egy
egyszerű puzzle, amit – mennyi is volt? – két hét alatt ki lehet rakni. Ez
kifejezetten sértő.
– Jól vagyok – vontam meg a vállam hűvösen.
– Ó, a jégkirálynőhang! – nevetett fel. – Ami persze azt jelenti, hogy
igazam van. – Megkerülte a bevásárlókocsit, miközben még mindig fogta a
szélét, majd mögém állt, és átvetette rajtam a karját. Tolni kezdte a kocsit, a
maga idétlen módján rakosgatva egymás elé a lábát, és ez engem is
rákényszerített, hogy felvegyem az ő ritmusát, amit legalább olyan bénának
éreztem, mint amilyennek valószínűleg látszott is. – Mi lesz, ha szégyenbe
hozlak? – kérdezte olyan hangon, mintha egy teóriát állítana fel, mondjuk a
kvantum fizikában. – Mi lesz, ha összetöröm az egyik családi porcelánt?
Vagy fehérneműkről kezdek el beszélgetni?
Rámeredtem, majd erősen taszítottam egyet a bevásárlókocsin, amitől
megbotlott, de továbbra is ott maradt a nyomomban, és kezét finoman a
gyomromra szorítva visszahúzott magához. Aztán lehajolt, és egészen a
fülembe suttogta:
– Mi lesz, ha fogadást ajánlok Donnak, pont a vacsora kellős közepén,
hogy egyen meg egy egész üveg aszalt paradicsomot és egy doboz margarint?
És mi lesz, ha... – itt drámaian a szívéhez kapott –, édes istenem, ha
megteszi?
A kezemmel eltakartam az arcomat, és a fejemet ingattam. Utáltam, ha
megnevettetett, akkor, amikor nem akartam: ez olyan szintű
kontrollvesztésről árulkodott, ami abszolút nem volt jellemző rám. – De
tudod – mondta még mindig bele a fülembe – ez valószínűleg nem fog
megtörténni.
– Utállak – mondtam neki, mire belecsókolt a nyakamba, és végre
elengedte a bevásárlókocsit.
– Nem igaz – felelte, és elindult. Láttam, hogy a figyelmét máris magára
vonta egy óriási méretű Velveeta sajt a tejtermék osztályon. – Hazugság.

– Szóval, Remy, hallom, a Stanfordra mész!

Mosolyogva bólintottam, és átvettem az italomat a másik kezembe,
miközben a nyelvemmel ellenőriztem, hogy nem szorult-e spenót a fogam
közé. Nem. De Don titkárnője, Patty, akit nem láttam az anyám esküvőjén
történt könnyes jelenete óta, most ott állt velem szemben, várakozó tekintettel
és egy szép, nagy darab spenóttal a metszőfogai közé ékelődve.
– Nos – mondta egy zsebkendővel törölgetve homlokáról a
verejtékcseppeket –, az egy remek iskola. Szörnyen izgatott lehetsz.
– Az vagyok – válaszoltam. Aztán hanyagul odanyúltam, és
megdörzsöltem az egyik fogamat, azt remélve, hogy öntudatlanul is utánozni
fog. De nem. Csak mosolygott rám tovább, homlokán friss izzadságcseppek
gyöngyöztek, majd lenyelte a maradék borát, és körülnézett, azon töprengve,
miről is lehetne még beszélgetni velem.
De hirtelen elvonta a figyelmét, csakúgy, mint az enyémet, a kis közjáték a
vadonatúj grillsütő körül, ahol Chris feladata volt, hogy megsüsse a
hihetetlenül drága bifszteket, amelyet anyám külön rendelt a hentesnél.
Hallottam, amikor valakinek mesélte, hogy ez „brazil marha”, jelentsen ez
bármit is, mintha az Egyenlítőtől délre élő marhák jobb minőségűek
lennének, mint a mi átlagos holstein kérődzőink Michiganben.
Chris nem végezte valami jól a dolgát. Először leégette az egyik
szemöldökének jelentős részét és igen nagy mennyiségű karszőrzetét, amikor
meggyújtotta a grillsütőt. Azután azzal a bonyolult spatulával akadt némi
problémája, amelyet anyám a csúcsminőségű grillkiegészítők között talált, és
amiről az eladó nem is túl hosszú rábeszélés után meggyőzte, hogy feltétlenül
szükséges. Ennek eredményeként az egyik szelet bifsztek átrepült a teraszon,
és toccsanva landolt Jorge, a lakberendező egyik igen fontos mappáján.
Most pedig a lángok csaptak a magasba, miközben Chris a gázszeleppel
bajlódott. Mindnyájan ott álltunk körülötte, kezünkben tartva az italunkat,
amikor a tűz váratlanul fellobbant, a hússzeletek visítva sisteregtek, majd a
lángok némi bugyogó hang kíséretében teljesen kialudtak. Anyám az egyik
szomszéddal való elmélyült társalgást abba se hagyva, érdektelen arccal
pillantott oda, mintha a vacsora fő fogásának tönkremenetele csöppet sem az
ő problémája volna.
– Nyugalom – mondta Chris, amikor a lángok újra félméteres magasságra
lobbantak, ő pedig a spatulával próbálta lecsapdosni őket –, ura vagyok a
helyzetnek. – Körülbelül annyira hangzott magabiztosnak, mint ahogy ki is
nézett, márpedig ez, hogy is mondjam, félig megperzselődött bal
szemöldökkel és a még mindig körülötte lengedező pörkölt szőrszaggal nem
volt valami meggyőző.
– Kedveseim! – szólalt meg kedélyesen anyám, elegánsan elterelve a
figyelmet az incidensről, majd az asztalra mutatott, ahol különféle sajtokat és
előételeket tálaltunk fel. – Egyetek, egyetek! Rengeteg ennivalónk van!
Chris a füstöt hessegette az arca elől, Jennifer Anne pedig ott állt szorosan
mellette, ajkait harapdálva. Rengetegféle köretet hozott, mindet külön
műanyag dobozban, hozzájuk illő, pasztellszínű doboztetővel, amiknek a
belsejébe alkoholos filctollal, gyöngybetűkkel beleírta, hogy JENNIFER A.
BAKER TULAJDONA, KÉREM VISSZASZOLGÁLTATNI! Mintha az
egész világ egy nemzetközi összeesküvés része lenne, azzal a küldetéssel,
hogy ellopják az ő Tupperware dobozait.
– Barbara – szólt oda Patty anyámnak –, ez a parti egyszerűen csodálatos!
– Ó, semmiség – szerénykedett anyám, arcát a kezével legyezgetve. Fekete
nadrágban volt, hozzá pedig egy lime-zöld, ujjatlan felsőt vett fel, ami
remekül hangsúlyozta a nászúton szerzett barnaságát. Haját hátraszorította
egy hajpánttal: úgy nézett ki, mint egy külvárosi háziasszony, aki bármelyik
pillanatban meggyújthat egy tiki fáklyát, vagy sajtmártást szórhat a
krékerekre.
Mindig érdekes volt megfigyelni, hogyan nyilvánultak meg anyám
kapcsolatai a személyiségében. Apám mellett hippi volt – minden fényképen,
amit abból az időből láttam, nagyon fiatalnak nézett ki, habkönnyű
szoknyákat vagy rojtos farmert viselt, a haja hosszú volt, fekete, és középen
elválasztva hordta. Az alatt az idő alatt, amíg Harold, a professzor felesége
volt, akadémikus stílusra váltott, gyapjúkosztümökben virított, és az
olvasószemüvegét egész nap hordta, holott anélkül is éppen elég jól látott.
Aztán, amikor hozzáment Winhez, az orvoshoz, tagja lett a helyi
sportklubnak, tréningruhában és teniszszoknyában flangált, pedig hozzá se
tudni szagolni a teniszezéshez. Martin, a profi golfos mellett pedig – akivel
természetesen a sportklubban ismerkedett meg – újra ifjú lett, mivel a pasi hat
évvel fiatalabb volt nála: a ruhatárát miniszoknya, farmerra, szűk ruhákra
cserélte le. Most pedig, Don feleségeként, Barbként az odaadó, alkalmazkodó
énje került előtérbe. Szinte láttam magam előtt, ahogy hosszú évek múlva
összeillő szabadidőruhában ülnek egy golfkocsiban, útban a pálya felé, hogy
a hátrafelé lendítésük tökéletesítésén dolgozzanak. Őszintén reméltem, hogy
ez tényleg anyám utolsó házassága lesz: nem voltam biztos benne, hogy akár
ő, akár én el bírnánk viselni még egy átváltozást.
Néztem az éppen golfpólót viselő Dont, aki üvegből itta a sört, és még egy
olasz pirítóst vett a szájába. Azt hittem, hogy ő kezeli majd a grillsütőt, de
úgy tűnt, hogy ez nem igazán az ő asztala: sőt a jelek szerint az evésért, mint
olyanért, sem rajongott túlságosan, legalábbis abból ítélve, hogy mekkora
mennyiségű Ensure nevű, felnőtteknek gyártott tápszert fogyasztott – azt a kis
dobozos folyadékot, ami azt állítja magáról, hogy egy kiadós étel tápértékét
tartalmazza, és ráadásul egy mozdulattal felpattintható a teteje. Don egész
kartonokkal vette az Ensure-t. És valamilyen okból még az óriáscsöcsös
reggeliknél is jobban idegesített, amikor láttam, hogy újsággal a kezében, a
bőrpapucsában trappol keresztül a házon egy doboz Ensure-t szorongatva,
ami mintha folyton oda lenne ragasztva a kezéhez, és mindig onnan tudtuk,
hogy a közelben van, hogy hallottuk azt az irritáló ffffft hangot, ahogy
felpattintotta a tápszeres doboz tetejét.
– Remy, szívem – szólt anyám –, ide tudnál jönni egy pillanatra?
Elnézést kértem Pattytől, és átsétáltam a terasz túlsó sarkába, ahol anyám
átölelte a derekam, finoman odahúzott magához, és azt suttogta:
– Szerinted nem kellene aggódnom a bifsztek miatt?
Odapillantottam a grillsütőre, ahol Chris úgy helyezkedett el, hogy nehéz –
de nem lehetetlen – volt látni, hogy az osztályon felüli brazil marha húsa
csenevész, fekete, leginkább lávakőre emlékeztető izékké zsugorodott.
– Igen és nem – feleltem neki, miközben ő automatikusan cirógatta a
bőrömet az ujjával. Anyám keze mindig hűvös volt, még a legnagyobb
hőségben is. Hirtelen bevillant egy emlékkép, amikor kicsi koromban a
homlokomra tette a kezét, hogy megnézze, nem vagyok-e lázas, és
emlékszem, már akkor is azt gondoltam, milyen hűvös a keze. – Elintézem –
nyugtattam meg.
– Ó. Remy – sóhajtotta, és megszorította a kezem. – Mihez fogok kezdeni
nélküled?
Amióta hazajött a nászútjáról, folyton ilyen volt. Időről időre egyszer csak
elkomorult az arca, és én tudtam, megint arra gondol, hogy én végül tényleg
elmegyek Stanfordba, és hogy ez az egész igazából, valóban meg fog
történni. Most már volt egy új férje, egy új szárnya a házban, és egy új
könyve. Teljesen jól meglesz nélkülem is, és ezt mindketten nagyon jól
tudtuk. Ez az, amit a gyerekek a világon mindenhol tesznek. Elmennek, majd
később hazajönnek a saját életükkel. Ez volt az alaptörténete számos
regényének is: a lány kitör az otthonából, megalapozza a jövőjét, szerelemre
talál, és bosszút áll. Ebben a sorrendben. A jövő megalapozása és a kitörés
tetszett. A másik kettő csak bonusz lehet.
– Ugyan, anya – feleltem neki észre sem fogod venni, hogy elmentem.
Sóhajtott egyet a fejét ingatva, és odahúzott magához, puszit nyomva az
arcomra. Éreztem a parfümjét, ami a hajlakk illatával keveredett. Egy
pillanatra lehunytam a szemem, és mélyen beszippantottam ezt az ismerős
illatelegyet. A folytonos változás ellenére voltak dolgok, amik mindig
állandóak maradtak.
Éppen ezen gondolkoztam, miközben a konyhában kivettem a
hűtőszekrényből a hamburgereket, amiket még a szupermarketben vettem, és
elrejtettem Don tápszeres dobozai mögé. Amikor a boltban Dexter
megkérdezte, hogy miért veszem ezeket, holott nem is voltak felírva a listára,
csak annyit mondtam neki, hogy szeretek minden eshetőségre felkészülni,
mert sohasem tudhatod, mi fog történni. Lehet, hogy túl cinikus voltam. Vagy
lehet, hogy másokkal ellentétben, akik anyám vonzáskörzetébe kerültek, én
tanultam a múltbeli tapasztalatokból.
– Oké, szóval igaz. – Odafordultam, és láttam, hogy Jennifer Anne áll
mögöttem. Egyik kezében két csomag hot dog volt, a másikban pedig egy
zacskó zsemle. Arcán cinkos félmosollyal, mintha valamin rajtakaptuk volna
egymást, így folytatta: – A nagy elmék tényleg egyformán gondolkoznak.
– Le vagyok nyűgözve – mondtam neki, és felbontottam az egyik
csomagot, szépen elrendezve a virsliket egy tálra. – Jól ismered anyámat.
– Nem, viszont jól ismerem Christophert – felelte. – Komoly fenntartásaim
voltak azzal a grillsütővel kapcsolatban attól a naptól kezdve, amikor
elhoztuk a boltból. Christopher csak bement oda, és egész egyszerűen
összezavarodott. Abban a pillanatban, ahogy az eladó elkezdett neki beszélni
a légáramlásról, elveszett.
– Légáramlásról? – kérdeztem vissza.
Jennifer Anne felsóhajtott, és kisimította a haját az arcából.
– A melegítési folyamathoz van valami köze nyilván – magyarázta. –
Ahelyett, hogy a hőmérséklet egyszerűen csak emelkedne, körülveszi az ételt.
Ez varázsolta el Christophert. Az eladó folyton ezt hajtogatta, akár egy
mantrát. Körülveszi az ételt. Körülveszi az ételt.
 Felhorkantam, ő pedig fürkészően rám nézett, mintha ellenőrizni akarta
volna, hogy nem űzök-e gúnyt belőle megint, majd elmosolyodott, szinte
gyengéden. Aztán csak hallgattunk néhány másodpercig, miközben
mindketten húsféléket halmoztunk a tányérokra, mígnem úgy döntöttem,
hogy a csend kezd kínossá válni, és tenni végre valamit.
– Szóval akkor – szólaltam meg – azt nem tudom, hogy fogjuk
megmagyarázni ezt az utolsó pillanatban történt menüváltozást.
– Majd azt mondjuk, hogy romlott volt a bifsztek. Furcsa szaga volt –
vonta meg a vállát Jennifer Anne. – És a hamburger meg a hot dog annyira
giccses, annyira amerikai. Anyád imádni fogja.
– Oké – feleltem, és kezembe vettem egy tányér húspástétomot, ő pedig
megfogta a zsemléket és a másik tálat, majd elindult a teraszajtó felé. Én
mögötte mentem, és hálás voltam, hogy nem nekem kell elintéznem a dolgot.
Félúton jártunk kifelé, amikor Jennifer Anne az első udvar felé nézett, és
azt mondta:
– Úgy néz ki, megérkezett a vendéged.
Kinéztem az ablakon. Tényleg Dexter sétált lefelé a járdán, jó fél órát
késve. Egy üveg bor volt a kezében (hatásos), és a farmerjához tiszta fehér
pólót vett fel (még hatásosabb). A másik kezével egy pórázt tartott, aminek a
túlsó végén Monkey szaladt előre, kilógó nyelvvel, és olyan sebességgel, ami
éltes korát tekintve igazán lenyűgözőnek mondható.
– Ki tudnád ezt is vinni? – kérdeztem Jennifer Anne-től a kezemben levő
húspástétomos tálra mutatva.
– Persze – felelte készségesen. – Kint találkozunk.
Amikor a kocsifelhajtóhoz értem, és a rácsos ajtó bezárult mögöttem,
Dexter éppen Monkey pórázát próbálta a postaláda oszlopához kötözni.
Ahogy közeledtem hozzájuk, hallottam, hogy úgy beszél a kutyához, mintha
ember volna, Monkey pedig fejét oldalra billentve, még mindig lihegve
figyelt, mintha figyelmesen hallgatná, és várná, hogy válaszolhasson.
– ...lehet, hogy nincs odáig a kutyákért, tehát itt maradsz, oké? – mondta
éppen Dexter, miközben csomót kötött a pórázra, majd még egyet, mintha
Monkey, akinek a hátsó lába már attól is remegett, ha leült, valamiféle
szupererő birtokában lenne. – Aztán később keresünk egy kis tavat, amiben
megmártózhatsz, és utána, ha igazán bolondos kedvünkben leszünk, teszünk a
furgonnal néhány kört, és kidughatod a fejed az ablakon, rendben?
Monkey csak lihegett tovább, és lehunyta a szemét, ahogy Dexter
vakargatni kezdte az álla alatt. De amint közelebb értem, és meglátott, rögtön
csóválni kezdte a farkát, tompán susogtatva a fűszálakul,
 – Szia! – üdvözölt Dexter, miután megfordult. – Bocs, hogy késtem! Akadt
egy kis problémám ezzel a fenevaddal.
– Problémád? – kérdeztem vissza csodálkozva, miközben leguggoltam a
„fenevadhoz”, és hagytam, hogy megszaglássza a kézfejemet.
– Hát – magyarázta Dexter – az utóbbi időben annyira el voltam foglalva a
melómmal, a zenéléssel, meg mindennel, tudod, hogy valahogy
elhanyagoltam Monkey-t. Magányos szegény. Nem ismer a környéken még
egy kutyát sem, pedig ő igazán társas lény. Mindig rengeteg barátja volt.
– Aha – mondtam, és Monkey-ra néztem, aki most már a saját combjának
rágcsálásával volt elfoglalva.
– És amikor most készülődtem ide, folyton követett mindenhová,
szánalmasan vinnyogott, és a cipőmet kaparászta. – Megsimogatta a feje
búbját, majd meghuzigálta a fülét, ami fájdalmasnak látszott, de a kutya jól
láthatóan élvezte: mély, elégedett torokhangot hallatott. – Itt kint ellehet,
ugye? – kérdezte Dexter tőlem, miközben felállt. Monkey reménykedve
csóválta a farkát, és a fülét hegyezte, mint mindig, valahányszor Dexter
hangját hallotta. – Semmi bajt nem fog okozni.
– Persze – feleltem. – Hozok neki vizet.
Dexter rám mosolygott, őszinte, kedves mosollyal, mintha megleptem
volna.
– Kösz! – mondta, majd Monkey-hoz fordulva hozzátette: – Látod,
mondtam. Szeret téged.
A kutyus visszatért a combja rágcsálásához, mintha ez az utóbbi
információ különösebben nem villanyozta volna fel. Hoztam neki egy kis
vizet a garázsból, Dexter pedig újra ellenőrizte a póráz csomóját, majd
megkerülve a házat elindultunk a terasz felé, ahonnan már érezni lehetett a
sülő hot dog illatát.
Anyám éppen mélyrehatónak látszó társalgást folytatott Pattyvel, amikor
odaértünk hozzá, de amint meglátta Dextert, azonnal abbahagyta a
beszélgetést, és egyik kezét előrenyújtva, a másikkal pedig a mellkasához
kapva – a rá oly jellemző izgatott gesztussal – üdvözölte:
– Helló! Nyilván te vagy Dexter.
– Igen – felelte Dexter, és megrázta a felé nyújtott kezet.
– Felismerlek az esküvőről! – jelentette ki anyám örömmel, mintha éppen
csak most állt volna össze a fejében a kép, noha én már legalább kétszer
elmondtam neki, hogy honnan ismerheti. – Hogy te milyen nagyszerű énekes
vagy!
 Úgy látszott, Dexternek jólesett ez a vélemény, de kissé zavarba is hozta.
Anyám még mindig fogta a kezét.
– Remek esküvő volt – mondta Dexter–, még egyszer gratulálok
– Köszönöm... Ó, innod kell valamit – nézett körül anyám, szemével
engem keresve, noha természetesen ott álltam mellette. – Remy, szívem,
kínáld meg Dextert sörrel! Vagy inkább bort innál? Vagy üdítőt?
– A sör jó lesz – válaszolta Dexter felém fordulva.
– Remy, édesem, van még néhány behűtött üveggel a hűtőben. – A
hátamra tette a kezét, és határozottan a konyha felé terelt, majd belekarolt
Dexterbe, és azt mondta neki: – Mindenképpen meg kell ismerned Jorgét, ő
egy briliáns lakberendező. Jorge! Gyere ide, bemutatom neked Remy új
barátját!
Jorge odament hozzájuk, anyám pedig tovább trillázott arról, hogy milyen
fantasztikus ember itt mindenki tízméteres körzetben. Eközben én a konyha
felé tartottam, hogy vigyek Dexternek egy sört, akár egy fizetett felszolgáló.
Mire visszaértem, addigra már Don is bekapcsolódott a társalgásba, és éppen
mindannyian valami különös okból Milwaukeeról társalogtak.
– A leghidegebb idő, amiben valaha részem volt – ecsetelte éppen Don,
egy maroknyi import mogyorót tömve a szájába. – A szél öt percen belül
szétszakítja az embert. És az autóknak is halálos. A só miatt.
– Viszont remek a hó – tette hozzá Dexter, és elvette tőlem a sörét,
miközben sikerült neki alig észrevehetően végigsimítania az ujjaival az
enyémeket. – És a helyi zenei élet igazán ígéretes. Még gyerekcipőben jár, de
ott van.
Don erre felhorkant, és újra belekortyolt a sörébe.
– A zenélés nem igazi karrier – folytatta aztán ingerülten, majd anyámhoz
fordult: – Tavalyig ez a fiú üzleti gazdálkodást tanult egy neves egyetemen, el
tudod ezt hinni?
– Nahát, tényleg? – csodálkozott anyám. – Még egyszer, milyen
rokonságban is álltok ti egymással?
– Don az apám sógora – válaszolt Dexter. – Az ő húga az én nagynéném.
– Nagyszerű! – lelkendezett anyám egy kissé túlságosan is. – Hogy milyen
kicsi a világ!
– Tudod – folytatta Don –, teljes ösztöndíja volt. Az egész tanulmányát
fizették volna. Erre otthagyta. Összetörte az anyja szívét, és miért? A zenéért.
Erre még anyám sem tudott mit mondani. Én is csak néztem Donra, és
azon töprengtem, miből jött ez most. Lehet, hogy az Ensure hozta ki belőle?
 – Ő egy nagyszerű énekes – mondta anyám Jorgéhoz fordulva, aki
bólintott, mintha még nem hallotta volna ezt egy párszor az utóbbi tizenöt
percben. Ekkor, úgy tűnt, Don figyelme végre elterelődött, a terasz túloldala
felé nézett az üres sörösüvegével a kezében. Dexterre sandítottam, és
rádöbbentem, hogy sohasem láttam még ilyennek. Kissé kényelmetlenül
toporgott, meghunyászkodva, nem jöttek a szokásos gyors, vicces válaszai,
amik, eddig úgy tűnt, mindig kéznél voltak neki. Beletúrt a hajába, majd
körülnézett az udvarban, és újra ivott egy kortyot a söréből.
– Gyere! – javasoltam, és megfogtam a kezét. – Együnk valamit!
– Azzal finoman magam után húztam a grillsütő irányába, ahol Chris
nagyon boldognak tűnt a hot dogokat piszkálgatva, újra elemében.
– Tudod mit? – tettem hozzá, mire Dexter egyik szemöldökét felvonva
nézett rám. – Don egy seggfej.
– Nem, nem az – felelte. Mosolygott, mintha az egész nem lett volna
valami nagy ügy, majd vállamra tette a kezét. – Minden családnak megvan a
maga fekete báránya, ugye? Ez olyan amerikai dolog.
– Nekem aztán nem kell mondanod – panaszkodott Chris megbökdösve
egy burgert. – De te legalább nem voltál börtönben.
Dexter nagyot kortyolt a söréből.
– Csak egyszer – mondta aztán vidáman, és rám kacsintott. És ez volt az:
olyan gyorsan visszatért a régi énje, mintha az, ami az imént történt, csak egy
vicc lett volna, és csöppet sem zavarná. Én ellenben minduntalan Donra
pillantgattam, és égett a gyomrom, mintha kaptam volna egy gólt, amit ki kell
egyenlíteni. Attól, hogy láttam Dextert ilyen sebezhetőnek, még ha csupán
néhány másodpercig is, valahogy emberibbé tette őt a szememben. Mintha
abban a pár pillanatban nemcsak a nyári pasim lett volna, hanem valami több,
valami fontosabb.
Az este további része simán ment. A méregdrága olajbogyók és aszalt
paradicsomok legnagyobb része érintetlen maradt, a hamburgerek és a hot
dogok viszont finomak voltak, és Jennifer
Anne töltött tojása és babsalátája is óriási sikert aratott. Még anyámat is
láttam megnyalni az ujját, miután megette Jennifer Anne csokoládépudingos
pitéjéből a másodikat, jó sok tejszínhabbal a tetején. Ennyit az ínyencségről.
Sötétedésig mindenki elköszönt, és anyám visszavonult a szobájába, azt
állítván, hogy teljesen kimerült a partitól, mert a szórakoztatás, még ha a
munka nagy részét más végzi is, eléggé ki merítő tud lenni. Így Jennifer
Anne, Chris, Dexter és én szedtük össze a tányérokat, tálakat és poharakat, és
pakoltunk el mindent. Az ínyenc baromságokat és a megégett
marhaszeleteket a kukába dobtuk egy kivételével, amiről lekapartuk a
megégett széleit, és félretettük Monkey-nak.
– Imádni fogja – mondta örömmel Dexter, mikor Jennifer Anne fóliába
csomagolva átnyújtotta neki, a széleit szépen felhajtogatva.
– Nagyrészt kutyatápon él, így ez olyan lesz neki, mintha karácsony benne.
– Milyen különös neve van – jegyezte meg Jennifer Anne.
– A tizedik születésnapomra kaptam – mesélte Dexter a kutya felé
pillantva. – Igazából majmot szerettem volna, így eléggé csalódott voltam. De
aztán kiderült, hogy sokkal jobban jártam. A majmok, azt mondják, nagyon
gonoszak tudnak lenni.
Jennifer Anne kissé bizonytalanul nézett rá, aztán elmosolyodott.
– Én is hallottam – mondta végül barátságosan, majd visszament a
konyhába, hogy a maradék pitakenyereket folpackba csomagolja.
– Ha van egy perced – mondta Chris Dexternek, miközben letörölte a
pultot egy szivaccsal feljöhetnél megnézni a fiókáimat. Fantasztikusak.
– Ja, persze! – felelte Dexter lelkesen. Majd hozzám fordulva
megkérdezte:
– Mehetek?
– Menj csak! – válaszoltam, mintha csak az anyja lennék. Erre a két srác
dübörögve felsietett a lépcsőn a gyíkszoba felé.
Jennifer Anne nagy sóhajjal csukta be a hűtőszekrény ajtaját.
– Soha nem fogom megérteni ezt a hobbiját – csóválta a fejét. – Úgy
értem, egy kutyát vagy egy macskát dédelgethetsz. De ki akar dédelgetni egy
gyíkot?
Ez egy nehezen megválaszolható kérdés volt, tehát inkább kihúztam a
dugót a mosogató aljából, amiben az edényeket mosogattam, és hagytam,
hogy a víz hangos bugyogással lefolyjon. Az emeletről olyan hangok
hallatszottak, mintha valami felbolydult méhkas lenne odafent: „ó!”-k, „á!”-k,
dübörgő léptek és harsány röhögések.
Jennifer Anne a mennyezetre függesztette a tekintetét, nyilvánvalóan
bosszúsan.
– Mondd meg Christophernek, hogy a dolgozószobában leszek – kérte,
majd felvette a táskáját a tálalószekrényről, ahová előzőleg tette, az immár
tisztára mosott műanyag dobozai és gondosan megszámolt tetői mellé, majd
bement a szomszédos szobába, ahonnan néhány másodperc múlva már
hallottam is a tévé halk mormolását.
 Kezembe vettem a fóliába csomagolt bifszteket, kisétáltam és
felkapcsoltam a verandalámpát. Ahogy Monkey észrevett, azonnal talpra
ugrott, és csóválni kezdte a farkát.
– Hé, haver! – szóltam hozzá. Az orrával döfködte a kezemet, és amikor
megérezte a hús illatát, izgatottan szaglászni kezdte. – Hoztam neked valami
finomságot.
Monkey körülbelül két falásra bezabálta a bifszteket, sőt vele együtt
majdnem az egyik ujjpercemet is. Hát, sötét volt. Amikor végzett, büfögött
egy nagyot, majd a hátára fordult, az ég felé fordítva a hasát, én pedig leültem
mellé a fűbe.
Gyönyörű este volt, tiszta és hűvöskés, tökéletes július negyedikei
időjárás. Néhány utcával odébb petárdát durrogtattak, fütyülő zajt hallatva a
sötétben. Monkey egyre közelebb gördült hozzám, és a könyökömet
bökdöste, míg végül meg nem adtam magam, és vakargatni nem kezdtem a
hasán a gubancos szőrt. Szüksége lett volna egy kiadós fürdésre. Nagyon is.
És a lehelete is borzasztó volt.
Mégis volt benne valami kedves, és gyakorlatilag dorombolt, ahogy
vakargattam.
Egy ideig így maradtunk, majd meghallottam, hogy a rácsos kapu
becsapódik, és Dexter a nevemet kiáltja. A hangjára Monkey azon nyomban
megmozdult, fülét hegyezte, majd felpattant, és addig ment a hang irányába,
amíg a póráza engedte.
– Hahó! – kiáltott Dexter. Még nem láttam az arcát, csak a körvonalait a
verandalámpa fényében. Monkey ugatott egyet, mintha válaszolt volna a
gazdájának, majd farkcsóválása őrült iramúvá gyorsult, akár egy szélmalom
lapátjainak forgása orkán idején, és én attól tartottam, mindjárt felborítja vele
magát.
– Hahó! – szóltam vissza neki, ő pedig elindult lefelé a lépcsőn. Ahogy
közeledett a füvön keresztül, figyeltem a kutyát, és elámultam az egész testét
eluraló óriási izgalom láttán, amit pusztán az okozott, hogy meglátott egy
embert, aki nem több, mint egy bő órát volt távol tőle. Milyen érzés lehet,
töprengtem, ennyire szeretni valakit? Annyira, hogy kontrollálni sem vagy
képes magad, amikor ő közeledik feléd, mintha szinte mindent képes volnál
széttörni, ami visszatart tőle, és ha tehetnéd, olyan erővel ugranál oda hozzá,
ami mindkettőtöket felborítana. Nekem gondolkoznom kellett ezen, de
Monkey jól láthatóan tudta: látni, érezni lehetett, ahogy áradt belőle ez a
mérhetetlen szeretet, akár a hő. Szinte irigyeltem. Szinte.
 *

Később, amikor Dexter szobájában feküdtem az ágyán, ő elővette a

gitárját. Nem volt valami jó gitáros, mondta nekem, ahogy leült,
félmeztelenül, mezítláb, ujjaival a sötétben tapogatva a húrokat. Valamelyik
Beatles-dal akkordjait játszotta, majd a Salátaopus legújabb verziójának
néhány sorát. Valóban nem gitározott olyan jól, mint Ted: az akkordjai kicsit
bizonytalanabbnak tűntek, olykor mintha csak véletlenszerűen fogta volna le
őket. Nekidőltem a párnának, és hallgattam, ahogy énekel nekem. Egy kicsit
ebből, egy kicsit abból. Semmit sem végig. Aztán, épp, ahogy érezni
kezdtem, hogy lecsukódik a szemem, belekezdett egy következő dalba:
– „E kis altató néhány szó, egyszerű dallam csupán... ”
– Ne! – ültem fel hirtelen, teljesen éberen. – Ezt ne!
Még a sötétben is láttam, mennyire meglepődött. Leejtette a kezét a
gitárról, és rám nézett. Reméltem, hogy nem látja jól az arcomat. Mert
mindeddig az egész csak szórakozás volt, játék. És csak egy-egy rövidke
pillanatig aggódtam, hogy túl méllyé válik, és én belefulladhatok. Mint most.
Hátrébb akartam húzódni, hátrébb kellett húzódnom, még mielőtt odáig
eljutunk.
Csak egy gyenge pillanatomban beszéltem neki a dalról, őszinte
vallomások alkalmával, amiket pedig én általában elkerülök egy
kapcsolatban. A múlt olyan veszélyes, tele taposóaknával: régen
megfogadtam, hogy a saját magamról készített térképről, amit egy fiú kezébe
adok, sosem árulok el túl sok részletet. Márpedig ez a dal a legtitkosabb
kulcsok egyike volt hozzám. Mint egy gyenge pont, egy seb, amely sohasem
gyógyult be teljesen. Biztos voltam benne, hogy visszaélnek vele, amint
alkalmuk nyílik rá.
– Nem akarod ezt hallani? – kérdezte most Dexter.
– Nem – ráztam a fejem. – Nem.
Emlékszem, mennyire meglepődött, amikor elmeséltem neki. Akkor is
valamiféle fogadást kötött velem, amolyan „ki tud több olyan dolgot
felsorolni magáról, amit a másik sohasem gondolt volna” típusút. Én
megtudtam, hogy ő allergiás a málnára; hogy kitörte az első fogát, amikor
nekiesett egy parkbeli padnak hatodikos korában; és hogy a legelső barátnője
Elvis valamilyen távoli unokahúga volt. Én pedig elmondtam neki, hogy
majdnem piercinget tetettem a köldökömbe, csak elájultam; hogy az egyik
évben én adtam el az őrsömben a legtöbb cserkészsüteményt; és hogy az
apám Thomas Custer, és az Altató című dal nekem íródott.
 Természetesen ismerte a dalt, és rögtön dúdolni is kezdte. Még énekelték
is párszor esküvői partikon, mondta: néhány menyasszony ezt kérte, amikor
az apjával táncolt. Ami az én szememben totális baromságnak tűnt, tekintve a
szöveget: „én hűtlen cserbenhagylak”. Miféle apa az, aki ilyet mond a
lányának? Ez persze egy olyan kérdés volt, amit én már régóta nem tettem fel
magamnak.
Most még mindig ennek a dalnak az akkordjait pengette csendesen.
– Dexter – kértem újra.
– Miért gyűlölöd ennyire? – kérdezte.
– Nem gyűlölöm – feleltem. – Egyszerűen csak... torkig vagyok vele.
De ez sem volt igaz. Olykor-olykor valóban gyűlöltem, a hazugsága miatt.
Mintha apám, ezzel a motelszobában sebtében lefirkantott néhány szóval,
feledtetni tudná azt a tényt, hogy sohasem volt rám kíváncsi. Hét hosszú éven
keresztül élt együtt anyámmal, egyrészt boldogan, kivéve persze a legvégét,
ami miatt aztán elment Kaliforniába, magára hagyva a terhes anyámat, noha
akkor még nem tudta, hogy az. Két évvel a születésem után halt meg
szívrohamban, úgy, hogy addig egyszer sem jött el, hogy meglátogasson. Hát
valóban ez volt a legtöbb, amit megtehetett, hogy megírta ezt a dalt, elismerve
a világnak, hogy ő csak csalódást képes nekem okozni, semmi mást? Tényleg
olyan nemes tett volt ez? Hiszen annyira igazságtalan. Az ő szavai örökké
élni fognak, én pedig csak hallgathatom szó nélkül, nem is tiltakozhatok, és
nem is felelhetek rá semmit.
Dexter lustán pengette a gitár húrjait, nem konkrét dallamot játszva, csak
úgy szórakozva.
– Furcsa – szólalt meg végül –, hogy hányszor hallottam ezt a dalt
életemben, és fogalmam sem volt, hogy neked szól.
– Ez csak egy dal – feleltem, ujjaimmal szórakozottan simogatva az
ablakpárkányon sorakozó hógömböket. – Nem is ismertem őt.
– Kár. Tuti, hogy jó fej volt.
– Lehet – vontam meg a vállam. Furcsa volt beszélni az apámról.
Olyasvalami, amit hatodikos korom óta nem tettem, akkor is csak azért, mert
anyám kitalálta, hogy a pszichoterápia segíthet az embereknek rátalálni
Istenre, ezért mindenféle egyéni, csoportos és művészetterápiára cipelt
minket, egészen addig, amíg el nem fogyott a pénze.
– Sajnálom – mondta Dexter gyöngéden, én pedig megdöbbentem,
mennyire őszintén, mennyire komolyan hangzott ez. Mintha végül mégiscsak
rátalált volna arra a bizonyos térképre, és veszélyesen közel körözött volna
hozzám.
 – Semmi baj – feleltem.
Egy másodpercig hallgatott, és nekem újra eszembe villant az a kép az
arcáról, amikor olyan váratlanul érték Don ítélkező kijelentései, és az a
sebezhetőség, amit akkor láttam rajta. És ez eléggé összezavart, hiszen én
ahhoz a Dexterhez voltam szokva, aki megtetszett nekem, a vicces sráchoz a
csontos csípőjével és az ujjaival, amelyekkel úgy érintette meg a tarkómat,
ahogy eddig még senki más. És most, ha csak másodpercekre is, de
megláthattam egy másik arcát, és ha lett volna fény a szobában, ő is
megláthatta volna az enyémet. Ezért, mint már oly sokszor az életem során,
hálás voltam a sötétségért.
A hasamra fordultam az ágyon, és belefúrtam az arcom a párnába. Egy
perc múlva hallottam, hogy megmozdul, óvatosan leteszi a gitárját, majd
éreztem, hogy körém fonja a karját, a hátam simogatja, arca a vállamhoz ér.
Nagyon közel volt hozzám ebben a pillanatban, túlságosan is közel, de én
ezért még soha nem toltam el magamtól egy srácot sem. Sőt, inkább még
közelebb húztam őket magamhoz, befogadtam őket, mint ahogy most is
készen álltam rá, biztos voltam benne, hogy ha ennyire megismernek, az elég
lesz ahhoz, hogy el is rettenjenek tőlem.
 10. fejezet

– Úgy értem, Jézus – méltatlankodott Lissa, mikor megálltunk az

ágyneműk polca előtt –, ki a fene tudja, mi a különbség a dunna és a paplan
között?
A Linens Etc.-ben voltunk, felszerelkezve Lissa anyjának arany
hitelkártyájával, egy bevásárló listával, amit az egyeteme küldött leendő
elsőéves hallgatóinak, és egy levéllel, amit a jövőbeli szobatársa írt, egy lány,
akit Deliának hívnak, és a floridai Boca Ratonból érkezik majd. Ő úgy
gondolta, az lesz a legjobb, ha már most felveszi a kapcsolatot Lissával,
egyrészt, hogy össze tudják hangolni az ágyneműik színvilágát, másrészt,
hogy meg tudják beszélni, ki hozza a tévét, a mikrohullámú sütőt, a függönyt,
meg egyébként is, csak úgy, „megtörni a jeget”, hogy augusztusban, amikor
elkezdődik a tanítás, már „testvérként” üdvözölhessék egymást. Ha Lissa nem
volt már eddig is elég szomorú, hogy Adam nélkül kezdődik számára az
iskola, ez a levél – rózsaszín papírra írva ezüsttollal, és szanaszét szórva
magából a csillámokat, amint Lissa kihúzta a borítékból, rendesen megtette a
magáét.
– A dunna – magyaráztam neki, miközben megálltam, hogy alaposabban
szemügyre vegyek egy halom vastag, puha lila törülközőt –, egy meleg
paplan, általában tollal vagy pehellyel töltve. A paplan pedig rendszerint
tűzdelt, steppelt.
Lissa rám kancsalított a szemével, majd sóhajtott, és kisimított néhány
hajfürtöt az arcából. Újabban mindig olyan nyűgösnek és levertnek tűnt,
mintha tizennyolc éves kora ellenére úgy gondolta volna, az élet már semmi
jót nem tartogat számára.
– Egy paplant kell vennem lilásrózsaszín árnyalatban – mondta Delia
levelét olvasva. – És hozzá illő lepedőt. És ágyfodrot, bármi fene is az.
– Az az, ami körbemegy az ágymatrac oldalán – magyaráztam ismét –,
hogy eltakarja az ágy lábát, és valamilyen színfolytonosságot biztosítson
egészen a padlóig.
– Színfolytonosságot? – meredt rám.
– Anyám néhány évvel ezelőtt vett egy új hálószoba-garnitúrát –
mondtam, és kivettem a kezéből a listát. – Totális kiképzést kaptam
vetülékfonalból és egyiptomi pamutszövetből.
 Lissa megállította a bevásárlókocsit a műanyag szemetesek polcánál, és
kiválasztott egy lime-zöld kukát kék béléssel.
– Ez kell nekem – közölte elégedetten forgatva a keze között –, csak mert
annyira ütközik azzal, amit ő akar. Tulajdonképpen csupa bűnronda darabot
kellene megvennem, hangos tiltakozásul, nehogy már azt higgye, hogy majd
úgy táncolok, ahogy ő fütyül.
Körülnéztem: bűnronda darabokat nem volt túl nehéz találni Linens Etc.-
ben, ahol a lime-zöld kukákon kívül leopárdmintás zsebkendőtartót,
bekeretezett képeket kiskutyákkal pajkoskodó kismacskákról és lábfej alakú
kádkilépőket is árultak.
– Lissa – mondtam lágyan –, lehet, hogy ezt nem ma kellene elintéznünk.
– De muszáj – morogta, és a legközelebbi polcról válogatás nélkül leemelt
egy lepedőt – ami természetesen nem a megfelelő méretű volt, ráadásul
élénkvörös –, és behajította a bevásárlókocsiba. – Jövő héten az eligazításon
találkozom Deliával, és azt akarja, hogy addig mindennel készen legyek.
Kivettem a vörös lepedőt a kocsiból, és visszatettem a polcra, mialatt Lissa
a fogkefetartók között válogatott, teljes közönnyel.
– Lissa, tényleg így akarsz nekivágni az egyetemnek? Ilyen borzasztó
hozzáállással? – kérdeztem tőle.
A szemét forgatva így felelt:
– Ó, igen, te könnyen beszélsz, „Miss Új Életet Kezdek Az Ország Másik
Végén”. Te ott leszel a napfényes Kaliforniában, szörfözöl és szusit eszel,
miközben én örökre itt ragadok ezen a helyen ahol mindig is éltem, és
végignézem, ahogy Adam egymás után csapja majd a szelet az összes
elsőéves csajnak.
– Szörfözök és szusit eszem? – kérdeztem vissza. – Egyszerre?
– Jó, hogy kiszűrted a lényeget! – csattant fel ingerülten, és egy nő, aki a
konyharuhákat árazta, oda is kapta a fejét. Lissa erre kissé lehalkította a
hangját, és így folytatta: – Különben meg az is lehet, hogy el se kezdem idén
a sulit, hanem halasztok, csatlakozom a Békehadtesthez, elmegyek Afrikába,
leborotválom a hajam, és illemhelygödröket ások a dzsungelben.
– Leborotválod a hajad?! – hüledeztem, mert őszintén, ez volt az egészben
a legképtelenebb rész.
– Van egyáltalán valami fogalmad arról, hogy a legtöbb embernek milyen
ronda fejformája van? Mindenféle púpok meg hepehupák, Lissa! És ezt csak
akkor tudod meg, amikor már túl késő, és sík kopasz vagy.
 – Remy, te nem is figyelsz rám! – akadt ki Lissa. – Persze neked mindig is
könnyű volt. Mert te olyan elbűvölő vagy, okos és magabiztos. Téged még
soha senki nem dobott, és nem törte össze a szíved.
– Ez nem igaz – mondtam csendesen. – És ezt te is jól tudod.
Elhallgatott, mintha közös történelmünk emléke megérintette volna. Oké,
lehet, hogy engem mindenki úgy ismer, hogy a kapcsolataimban én tartom a
gyeplőt, de ennek oka van. Lissa nem tudta, mi történt akkor éjjel Albert
buliján, kiáltótávolságon belül az ő hálószobaablakától. De azóta is rendesen
megkaptam a részem az agyontaposásból. Még Jonathan is meglepett.
– Én az egész jövőmet Adam köré építettem – kesergett most már
csendesen. – És most semmim sincs.
– Nem igaz – ráztam a fejem. – Csak Adam nincs már neked. És ez nagy
különbség, Lissa. Csak még nem látod.
Felhorkant, majd elkeseredetten lekapott egy tehénfoltmintás
papírzsebkendős dobozt a polcról, és beledobta a bevásárlókocsiba.
– Látom, hogy mindenki más pontosan olyan élet elé néz, amilyenre
mindig is vágyott. Mindannyian ott álltok rajtra készen a sorompó előtt, a
talpatokkal kaparjátok a port, és alig várjátok, hogy futásnak eredjetek, én
pedig máris sántítok az egyik lábamra, és igen közel állok ahhoz, hogy
elvigyenek az istálló hátuljába, és megszabadítsanak a szenvedéseimtől.
– Édesem – mondtam, megpróbálva türelmesnek maradni –, csak egyetlen
hónapja végeztük el a középiskolát. Ez még nem a nagybetűs élet. Ez csak
átmeneti időszak.
– Hát én utálom ezt – csattant fel Lissa keserűen mutatva maga köré, és
világos volt, hogy nem a Linens Etc.-re gondolt, hanem az egész világra. –
Átmeneti vagy sem, bárcsak visszamehetnék a középiskolába! Bárcsak!
– Korai még a nosztalgiázás – feleltem neki együtt érzően. – Tényleg.
Hallgatagon ballagtunk tovább a rolók és sötétítők polca felé. Miközben ő
morgolódva nézegette a függönyöket, én átsétáltam a leárazott termékek
részlegéhez, ahol nyári piknikárukat kínáltak akciós áron, csak itt, csak ma.
Voltak ott műanyag tányérok mindenféle színben és formában, evőeszközök
átlátszó kék színű nyéllel és fémfejjel, és még sok minden más is. Kezembe
vettem egy rózsaszín flamingókkal díszített vizespohárkészletet: na, ez
határozottan bűnronda volt.
De hirtelen eszembe jutott a sárga ház, ahol az egész edénykészlet nem állt
egyébből, mint egyetlen kerámiatányérból, néhány, egy csöppet sem összeillő
villából és késből, pár benzinkútról elcsórt kávéscsészéből, és bármilyen
papírcuccból, amit Ted éppen ki tudott menekíteni a Mayors Market selejtes
dobozából. Csak ebben a házban hallottam életemben, hogy valaki úgy kérte:
„Ideadnád nekem a kanalat?”, ahelyett, hogy egy kanalat kért volna, ami
legalább azt sugallná, hogy létezik több is. És erre most itt volt az orrom előtt,
speciális akcióban egy egész készletnyi, áttetsző kék nyelű műanyag
evőeszköz – kevesebb, mint hét dollárért. Felvettem, és gondolkodás nélkül
betettem egyet a bevásárlókocsiba.
Aztán körülbelül tíz másodperc múlva belém villant. Mit tettem? Konyhai
cikket venni egy fiúnak? A pasimnak? Olyan volt ez, mintha, akárcsak a
bátyámét, valamiféle földönkívüliek hirtelen kimosták volna az agyamat.
Miféle lány vesz konyhai cikket valakinek, akivel egy hónapja sem jár?
Pszichopata, kétségbeesett, „mindenáron férjhez menni, és gyereket szülni”
típusú lányok. Kirázott a hideg a gondolatra. Olyan lendülettel hajítottam
vissza az étkészletet a polcra, hogy az felborított egy kupac delfinmintás
tányért, és ez elég hangosat szólt ahhoz, hogy Lissa odakapja a fejét az
olvasólámpák felől.
Nyugi, mondtam magamnak, és mély lélegzetet vettem, amitől aztán
rögtön rám is jött a köhögés, ugyanis az egész Linens Etc. fertelmesen bűzlött
az illatos gyertyáktól.
– Remy? – fordult oda Lissa, egy rikító zöld lámpát tartva a kezében. – Jól
vagy?
Bólintottam, mire ő visszatért a keresgéléshez. Legalább láttam, már kicsit
jobban érzi magát: a lámpa meglehetősen illett a szemeteskukához.
Végigtoltam a bevásárlókocsit a kéztörlők, a csomagolóeszközök és a
gyertyák között – ahol az amúgy is elviselhetetlenül tömény illat fojtó bűzzé
erősödött, és mindeközben végig arról győzködtem magam, hogy nem
mindennek van szükségszerűen mélyebb jelentése. Csak egy leárazott
műanyag készlet volt, az isten szerelmére, nem pedig egy jegygyűrű. Ez
valamelyest megnyugtatott, még ha a racionálisabb énem emlékeztetett is
arra, hogy soha, a középiskola első évétől számított, körülbelül tizenöt
kapcsolatom egyike alatt sem éreztem a legcsekélyebb késztetést sem arra,
hogy bármilyen maradandóbbat vegyek a pasimnak, mint egy pohár Zip
kólát. Még a születésnapokra és karácsonyra is mindig tartottam magam az
olyan alapajándékokhoz, mint egy póló vagy egy CD, vagyis csupa olyasmi,
ami előbb-utóbb úgyis kimegy a divatból. Nem úgy, mint a műanyag
piknikétkészlet, amely még a végső nukleáris holokauszt után is itt marad,
hogy üdvözölje a csótányokat. Ráadásul, ha mélyebben akarsz leásni az
ajándékozás lélektanában, akkor megtudhatod, hogy a konyhai cikkek az
ételre asszociálnak, az étel gondoskodást jelent, a gondoskodás életet, tehát
egyetlen műanyag villa ajándékozásával tulajdonképpen nyilvánvalóvá
teszem, hogy egy életen keresztül gondoskodni kívánok Dexterről, örökkön-
örökké, ámen. Jézus!
Amikor a kassza felé indultunk, megint elhaladtunk az akciós pult mellett.
Lissa a kezébe vett egy retró stílusú ébresztőórát.
– Cuki – állapította meg. – És nézd azokat a műanyag evőeszközöket!
Lehet, hogy szükségem lenne rájuk a kollégiumban.
– Lehet – vontam meg a vállam, és igyekeztem oda se nézni a polcra,
mintha legalábbis olyasvalaki lenne ott, akivel valaha jártam.
– De mi van, ha mégsem használnám? – töprengett Lissa olyan hangon,
amit már jól ismertem: döntésképtelen módba kapcsolt. – Úgy értem, csak hét
dolcsi. És cuki. De valószínűleg nem lenne elég helyem hozzá.
– Valószínűleg nem – helyeseltem, miközben próbáltam továbbtolni a
bevásárlókocsit.
Lissa azonban nem mozdult, csak állt ott, egyik kezében az ébresztőórával,
a másikban pedig a helyes kis zacskót forgatta, amibe az evőeszközkészletet
csomagolták.
– De olyan aranyos – morfondírozott tovább. – És jobb volna, mint folyton
eldobható cuccokat használni. Viszont olyan sok darab van benne, úgy értem,
csak én leszek meg Delia...
Ezúttal egy szót sem szóltam. Csak azt a szörnyű gyertyabűzt éreztem
egyre fojtogatóbban.
– ...de lehet, hogy néha áthívunk majd néhány csajt meg srácot, tudod, egy
pizzára, vagy mit tudom én... – Nagyot sóhajtott – Á, nem, felejtsd el, csak
hirtelen ötlet volt! Nem lesz rá szükségem.
Újra elindultam a bevásárlókocsival, és ő is tett néhány lépést. Egészen
pontosan kettőt.
– Másrészt viszont... – szólalt meg újra, majd elhallgatott. És megint
sóhajtott. Aztán: – Nem, felejtsd el...!
– Jézus! – csattantam fel, majd odanyúltam a polcra, megragadtam a
zacskót, és behajítottam a bevásárlókocsiba. – Majd én megveszem. Csak
menjünk már, oké?
Elkerekedett szemmel nézett rám.
– Biztos, hogy akarod? – kérdezte. – Mert én nem vagyok biztos benne,
hogy használnám...
– Igen! – csattantam fel – Akarom! Kell nekem! Menjünk!
– Hát, akkor jó – mondta Lissa némileg bizonytalanul. – Ha tényleg
szükséged van rá.
 Később, amikor kitettem a házuk előtt, mondtam neki, hogy mindent
vegyen ki a kocsimból, még a műanyag étkészletet is. De rá jellemző módon
azt persze otthagyta. Meg is feledkeztem róla, egészen néhány nappal
későbbig, amikor Dexterrel pakoltunk ki a kocsiból a szokásos heti
bevásárlása után – mogyoróvajat, kenyeret, narancslevet és chipset vett.
Kivette a csomagtartóból az összes zacskót, és éppen be akarta zárni az ajtót,
amikor megállt, és előrehajolt.
– Az meg ott mi? – kérdezte, és előhúzta a fehér bevásárlószatyrot, aminek
gondosan össze volt csomózva a teteje – jól megtanítottam Lissát –, hogy ki
ne boruljon a tartalma.
– Semmi – feleltem gyorsan, megpróbálva kivenni a kezéből.
– Várj, várj! – mondta, és úgy tartotta, hogy ne érjem el. A mogyoróvaj
eközben kiesett az egyik szatyrából, és keresztülgurult az udvaron, de nem
törődött vele, mert túlságosan kíváncsi volt, mi van abban a zacskóban, amit
nem akarok neki megmutatni. – Mi ez?
– Valami, amit magamnak vettem – feleltem kurtán, és újra megpróbáltam
elvenni tőle. Nem sikerült. Túl magas volt, a karjai pedig túl hosszúak.
– Titok?
– Igen.
– Tényleg?
– Igen.
Finoman megrázta a zacskót, és figyelmesen fülelt.
– Nem hangzik titoknak – döntötte el.
– Hogy hangzik egy titok? – kérdeztem. Idióta. – Add ide!
– Mint a tampon – felelte, és újra megrázta. – De ez nem úgy hangzik,
mintha tampon lenne.
Rámeredtem, ő pedig szó nélkül visszaadta nekem a szatyrot, mintha már
nem is akarná tudni, mi van benne. Arrébb sétált a gyepen, hogy megkeresse
az elgurult mogyoróvajat. Amikor megtalálta, felvette, megtörölte az üveget a
pólójában – naná –, majd visszatette a szatyrába.
– Ha mindenáron tudni akarod – szóltam utána, mintha egyáltalán nem is
lenne nagy dolog az egész –, ez csak egy műanyag evőeszközkészlet, amit a
Linens Etc.-ben vettem.
Elgondolkozott.
– Műanyag evőeszközkészlet – ismételte.
– Igen. Le volt árazva.
 Ott álltunk egymással szemben. A sárga ház belsejéből kihallatszott a tévé
hangja és valakinek a nevetése. Monkey a rácsos kapu túloldalán állt,
feszülten figyelt minket, miközben farka teljes sebességgel járt ide-oda.
– Műanyag evőeszközkészlet – ismételte Dexter újra, lassan. – Mint kés,
villa és kanál?
Letöröltem egy kis port a kocsim hátuljáról – csak nem karcolás? –, és a
tőlem telhető legnagyobb természetességgel kijelentettem: Igen, azt hiszem.
Csak néhány alapvető dolog, tudod.
– Szükséged volt műanyag evőeszközkészletre? – tudakolta.
Megvontam a vállam.
– Csak mert – folytatta, és én kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül
érezni – olyan érdekes, nekem szükségem van műanyag evőeszközkészletre.
Nagyon is.
– Bemehetünk végre? – kérdeztem, és bezártam a kocsit. – Túl meleg van
itt kint.
Még egyszer ránézett a szatyorra, majd rám. És lassan az a mosoly, amitől
úgy rettegtem, szétáradt az arcán.
– Te műanyag evőeszközkészletet vettél nekem? – szegezte nekem.
– Nem – dünnyögtem, és elkezdtem törölgetni a rendszámtáblámat.
– De igen! – kiáltott fel, és hangosan nevetni kezdett. – Vettél nekem
villát. És kést. És kanalat. Mert...
– Nem! – kiáltottam most már én is.
– ...szeretsz engem! – Elvigyorodott, mintha összerakta volna a világ
legnehezebb puzzle-jét, én pedig éreztem, hogy a pír egyre feljebb kúszik az
arcomon. Hülye Lissa. Ebben a percben meg tudtam volna ölni.
– Akciós volt – emlékeztettem újra, mintha ez megfelelő mentség lett
volna.
– Szeretsz engem – állapította meg újra egyszerűen, miközben elvette
tőlem a szatyrot, és a többihez fogta.
– Csak hét dolcsi volt – tettem hozzá, de ő már távolodott is a maga
szertelen lépéseivel. – Kiárusítás volt, az isten szerelmére!
– Szeretsz engem! – kiáltott vissza a válla fölött vidáman, szinte énekelve:
– Te. Szeretsz. Engem.
Csak álltam ott az első udvaron, a lépcső alján, és hosszú idő után most
először éreztem, hogy a dolgok teljesen kikerültek az irányításom alól.
Hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak? Hosszú évek CD-i, pólói, csupa
lecserélhető ajándékai után most egyetlen akciós piknikétkészlettel teljesen
tönkreteszem a renomémat? Na, ne!
 Dexter felment a lépcsőn, az ajtóhoz lépett, Monkey pedig odaugrott
hozzá, majd ott nyüzsgött körülötte, beleszagolt a szatyrokba, végül pedig
mindketten eltűntek a házban, és az ajtó becsapódott mögöttük. Ahogy ott
álltam, valami azt súgta, hogy forduljak meg, üljek vissza a kocsimba, és
menjek haza, amilyen gyorsan csak tudok, aztán zárjak be minden ajtót és
ablakot, kucorodjak össze, hogy megóvjam a méltóságomat. Vagy a józan
eszemet. Az életben sokszor nyílik rá alkalmad, hogy megállítsd a dolgokat,
mielőtt igazán elkezdődnének. Vagy menet közben. De olyan is előfordul, és
az a legrosszabb, amikor egy adott pillanatban tudod, hogy még nem késő
megmentened önmagad, és mégis képtelen vagy mozdulni.
Ebben a másodpercben a ház ajtaja újra kinyílt, és láttam, ahogy Monkey
ott liheg. Fölötte pedig, a bal oldali ajtófélfa mögül kinyúlt egy kéz, ujjai
között fogva egy kék nyelű villát, lóbálva, forgatva, hadonászva vele, mintha
valami rejtélyes jelet mutogatna, valamiféle szupertitkos kémkóddal betűzne
ki vele egy bizalmas üzenetet. Mit akart vajon mondani? Mit jelentett
mindez? És érdekelt-e még egyáltalán?
A villa hívogatóan tekergett, táncolt ide-oda. Utolsó esély a menekülésre,
gondoltam.
Aztán hangosan felsóhajtottam, és elindultam felfelé a lépcsőn.

Voltak bizonyos jelek, amikből meg lehetett állapítani, hogy anyám közel
került egy regénye befejezéséhez. Először is, egész álló nap dolgozott,
nemcsak a szokásos napirendje szerinti négy órában, déltől délután négyig.
Aztán már az éjszaka kellős közepén is az írógép hangjára ébredtem, és
amikor kinéztem az ablakomon, láttam, hogy a dolgozószobájából a fény
hosszú, ferde sávokban szűrődik ki a hátsó udvar gyepére. Ezen kívül még el
is kezdett magában beszélni, mosolyogni, miközben írt. Nem elég hangosan
ahhoz, hogy ki lehessen venni, mit mond, de olykor úgy hangzott, mintha két
ember lenne ott: az egyik, aki diktál, a másik pedig, aki igyekszik gyorsan,
csattogva-kattogva leírni mindent. És végül a legárulkodóbb tünet az összes
közül, ami mindig tuti biztos jel: amikor elkapta a fonalat, és a szavak úgy
törtek elő belőle, hogy szinte küzdenie kellett, hogy visszatartsa őket legalább
annyira, hogy legyen ideje papírra vetni mindet, akkor mindig Beatlest
hallgatott, ami énekével egészen az epilógusig kísérte őt.
 Éppen enni indultam július közepén, egy reggelen, amikor a szememet
dörzsölgetve álltam a lépcső tetején, és meghallottam. Igen. Paul McCartney,
a maga magas hangján énekelt valamit még a Beatles korai éveiből.
Ekkor kinyílt mögöttem a gyíkszoba ajtaja, és kilépett rajta Chris a
munkahelyi egyenruhájában, néhány üres üveg bébiétellel a kezében, ami a
gyíkok napi táplálékának egyik fontos alapanyagaként szolgált. Oldalra
billentette a fejét, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Ez az az album, amin az a norvég dal is van, nem? – kérdezte.
– Nem – ráztam a fejem, miközben elindultam lefelé a lépcsőn. – Ez az,
amikor mind a négyen az ablakban állnak, és néznek kifelé.
– Ja, tényleg – bólintott helyeslően, és elindult utánam. Amikor a
konyhába értünk, és Paul hangja átadta a helyét John Lennoné-nak, láttuk,
hogy a gyöngyfüggöny le van eresztve. Odamentem, és átkukucskáltam a
gyöngyök között. Óriási halom papírlap hevert az íróasztalon egy csonkig
égett gyertya mellett. Lenyűgöző. Legalább kétszáz oldal volt. Amikor anyám
belejött, semmi sem állíthatta meg.
Visszafordultam a konyhába, és félretoltam két üres tápszeres dobozt.
Elhatároztam, hogy nem fogok Don után takarítani, és ez naponta próbára
tette a határaimat. Aztán elkészítettem magamnak egy tál banános zabpelyhet
és egy nagy csésze kávét, majd leültem az asztalhoz, háttal a pucér
hájpacninak a falon. Leakasztottam a családi naptárt – ingyenes ajándék a
Don Davis Motorstól, az elején Don vigyorog büszkén egy csillogó 4Runner
előtt.
Július tizenötödike volt. Két hónap múlva – plusz-mínusz néhány nap –
összecsomagolok két nagy bőröndöt és a laptopomat és irány a repülőtér,
majd hét órával később megérkezem Kaliforniába, hogy megkezdjem
vadonatúj életemet Stanfordban. Olyan kevés dolog volt beírva a naptárba
addig a napig; még az indulásom napja is alig láthatóan volt bejelölve, csak
egy rúzzsal rajzolt karika jelezte, amit én rajzoltam a dátum köré, mintha ez
az egész csupán nekem lett volna nagy dolog.
– Ó, ember – morgott Chris a hűtő előtt. Rápillantottam, és láttam, hogy
egy majdnem üres kenyeres zacskót tart a kezében: mind össze a két vége volt
benne, aminek nyilván van valami rendes neve is, de mi csak farának hívtuk.
– Már megint.
Don olyan sokáig élt egyedül, hogy komoly problémát okozott neki
felfogni azt a pofonegyszerű tényt, hogy mások is vannak rajta kívül, és
olykor ugyanazt a dolgot szeretnék használni, amit ő használt korábban.
Simán kiitta az utolsó kortyot a narancsleves dobozból, és visszatette az üres
dobozt a hűtőbe, vagy kivette az utolsó használható kenyérszeletet, és
meghagyta a farát Chrisnek csak, hogy neki legyen vele dolga. Noha
világosan és udvariasan megkértük külön-külön is mind a ketten, hogy ha
valami elfogy, legyen szíves felírni (mindig a hűtőszekrényen lógott egy papír
ezzel a címmel: VENNI), de ezt ő vagy elfelejtette, vagy egyszerűen nem
törődött vele.
Chris olyan nagy lendülettel csapta be a hűtőajtót, hogy összerázkódott az
összes doboz Ensure, ami a hűtő tetején sorakozott. Csörömpölve ütődtek
egymásnak, egy pedig fel is borult, nagy csattanással esve le a hűtőszekrény
és a fal közé.
– Ki nem állhatom az ilyesmit – dohogta Chris felháborodva, miközben
belegyömöszölte a kenyér farokat a pirítóba. – Istenem, szinte csak most
vettem ezt a zacskó kenyeret. Ha magába szívja ezt a rengeteg Ensure-t, mi a
francért van szüksége még az én kenyeremre is? Nem komplett kaja az mar
önmagában is?
– Én is azt hittem – feleltem.
– Úgy értem – folytatta, miközben a zene felerősödött a dolgozószobában:
„ye-ye-ye” –, csak egy kis odafigyelést kérek, semmi mást, érted? Adok és
kapok. Ez igazán nem sok. Nem hiszem, hogy az, lenne. Vagy igen?
Megvontam a vállam, és még egy pillantást vetettem a rúzskarikára. Ez
már nem az én problémám.
– Remy! – hallottam anyám hangját a dolgozószobából, és az írógép
kattogása egy pillanatra megállt. – Megtennél nekem egy szívességet?
– Persze – kiáltottam vissza.
– Légy szíves, hozz nekem egy csésze kávét! – Az írógép újra kattogni
kezdett. – Tejjel.
Felálltam, és majdnem teljesen megtöltöttem kávéval egy csészét, majd
addig öntöttem hozzá még tejet, amíg csordultig nem telt: egyike azon kevés
dolgoknak, ami közös volt bennünk, hogy pont ugyanúgy szeretjük a kávét,
Félrehúztam a gyöngyfüggönyt, és bevittem neki a kávét a dolgozószobába, a
sajátommal együtt.
A szobában vaníliaillat volt, és egy egész sor csészét kellett félretolnom az
íróasztalon, hogy legyen hely az újnak – a legtöbbje félig tele volt, szélükön
anyám „otthoni rúzsának” gyöngyházfényű, rózsaszín foltja látszott. Az egyik
macska az asztal oldalán levő székben kucorgott, és sértődötten fújt rám,
amikor lehessegettem, hogy le tudjak ülni. Mellettem az asztal szélén hevert a
nagy halom teleírt lap, szépen sorba rakva. Nem tévedtem: anyám nagy
formában volt. A legfelső lap sarkában a 207-es szám állt.
 Nagyon jól tudtam, hogy nem szabad megszólalnom, amíg anyám be nem
fejezi azt a mondatot vagy jelenetet, aminek a közepén éppen tart. Ezért
levettem a kupac tetejéről a 207. oldalt, és lábamat magam alá húzva olvasni
kezdtem.

– Luc! – szólt át Melanie a lakosztály másik szobájába, de nem jött felelet.

– Kérlek!
Semmi válasz attól a férfitól, aki alig több mint néhány órával ezelőtt
megcsókolta a rózsasziromeső alatt, azt állítva az egész párizsi társaság
előtt, hogy ő élete egyetlen szerelme. Hogyan lehet egy hitvesi ágy ennyire
hideg? Melanie megborzongott a selyem hálóingében, és érezte, hogy
könnyek szöknek a szemébe, amint meglátta a csokrát, a gyönyörű fehér
rózsákat és lila liliomokat elhagyatottan heverve az éjjeliszekrénykén, ahová
a szobalány letette. Még mindig olyan friss volt és üde, és Melanie
visszaemlékezett, hogyan fúrta bele az arcát a virágokba, mélyet szippantva
az illatukból, és miként kerítette hatalmába a felismerés, hogy immár Mrs.
Luc Perethel lett belőle. Valaha ezek a szavak mágikusnak tűntek, akár egy
varázslat egy tündérmesében. De most, a nyitott ablak előtt állva, és az alatta
szétterülő, fényben úszó várost nézve Melanie nem az újdonsült férje, hanem
egy másik férfi után vágyakozott, aki egy másik városban volt. Ó, Brock,
gondolta. Ki sem merte hangosan mondani a nevét, mert attól félt, hogy
felkapja a szél, és elröpíti oda, ahol ő már nem érheti el, hogy megkeresse
élete egyetlen igaz szerelmét.

Hűha! Anyámra sandítottam, aki még mindig homlokát ráncolva, mozgó

ajakkal gépelt. Tudtam, hogy amit írt, az színtiszta fikció. Elvégre ő volt az,
aki mindig is gazdag emberek életéről és szerelmeiről talált ki történeteket,
miközben mi otthon kedvezmény kuponokat vagdostunk ki, és rendszeresen
kikötötték a telefonvonalunkat, mert nem bírtuk fizetni a számlát. És a
regénybeli új, hideg férj, Luc nem rajongott az Ensure tápszerért, vagy
ilyesmi. Remélhetőleg.
– Ó, köszönöm, szívem! – mondta végül anyám, mikor észrevette a friss
csésze kávét, majd a szájához emelte, és beleszürcsölt. Haját laza lófarokba
fogta össze, nem volt rajta smink, pizsamát viselt és azt a leopárdmintás
papucsot, amit én vettem neki a legutóbbi születésnapjára. Ásított egyet, és
hátradőlt a székében.
– Egész éjjel fent voltam – mondta. – Hány óra van?
 Ránéztem a konyhai órára, ami látható volt a még mindig enyhén
himbálózó függönyön keresztül is.
– Negyed kilenc – feleltem.
Felsóhajtott, és újra a szájához emelte a csészét. Egy pillantást vetettem a
lapra, ami éppen a gépben volt, megpróbálva kitalálni, hogy mi történt azután,
amit az imént olvastam, de csak azt sikerült kivennem, hogy az oldal tele volt
párbeszéddel. Tehát úgy tűnik, Luc végül mégiscsak megszólalt.
– Szóval jól haladsz – állapítottam meg, fejemmel a könyököm mellett
levő nagy halom teleírt papír felé intve.
Anyám a kezével amolyan „úgy ahogy” mozdulatot tett, és így felelt:
– Hát, a közepe kicsit megfeneklett, tudod, mindig van egy unalmas rész.
De múlt éjjel, már épp, amikor készültem volna lefeküdni, egyszer csak
megszállt az ihlet. Biztos a hattyúk miatt.
Vártam. De úgy tűnt, ez az összes, amit mondani akart, mert elővette a
körömreszelőt egy csészéből, amiben tollakat és ceruzákat tartott, és nagy
műgonddal kezelésbe vette az egyik ujját.
– Hattyúk – szólaltam meg egy kis csönd után.
Letette a körömreszelőt az asztalra, és a feje fölé nyújtóztatta a karját.
– Tudod – folytatta, miközben egy kóbor hajtincset simított füle mögé –, a
hattyúk rettenetes teremtmények, komolyan. Gyönyörűek, de gonoszak. A
rómaiak őket használták őrzőkutyák helyett.
Bólintottam, és belekortyoltam a kávémba. Hallottam, ahogy a szoba
túloldalán horkol a macska.
– Szóval – folytatta anyám –, ez arra késztetett, hogy elgondolkozzak, mi
is a szépség ára. És egyáltalán, mi az ára bárminek? Elcserélnéd a szerelmet a
szépségért? Vagy a boldogságot a szépségért? Lehet egy gyönyörű ember
gonosz lélekkel értékes? És ha megtörtént a csere, ha úgy döntöttél, hogy
megszerzed ezt a gyönyörű hattyút, azt remélve, hogy nem fordul ellened, mi
van, ha mégis?
Ezek költői kérdések voltak. Legalábbis azt gondoltam.
– Folyton ezen töprengtem – mesélte anyám a fejét ingatva. – Ráadásul
nem is tudtam aludni. Szerintem, amiatt a képtelen faliszőnyeg miatt, amihez
Don annyira ragaszkodik. Egyszerűen nem bírok pihenni, miközben azokat a
részletesen kidolgozott hímzéseket látom véres harci jelenetekről, és emberek
keresztre feszítéséről.
– Egy kicsit tényleg túl sok – helyeseltem. Valahányszor bementem abba a
szobába valamiért, az a faliszőnyeg mintha hipnotizált volna. Egyszerűen alig
bírtam levenni a szemem arról a részről, ahol Keresztelő Szent Jánost
lefejezik.
– Tehát lejöttem ide – folytatta tovább anyám –, gondolván, hogy
javítgatok egy kicsit, erre most reggel nyolc van, és még mindig nem vagyok
biztos a válaszban. Hogy lehet ez?
A zene elhallgatott, és hirtelen nagyon-nagyon nagy csend lett. Égni
kezdett a gyomrom, valószínűleg a kávétól. Anyám mindig nagyon drámaian
viselkedik, amikor regényt ír. Minden könyvének megírása alatt legalább
egyszer berobban a konyhába, és sírásközeli állapotban, hisztérikusan
kijelenti, hogy az összes tehetségét, amije valaha is volt, egyszer és
mindenkorra elveszítette, a könyv egy kátyú, egy borzadály, totális csőd, és a
karrierjének vége. Chrisszel ilyenkor csak ülünk ott, szótlanul kivárva, amíg
siránkozva ki nem viharzik. Aztán néhány perc, óra – vagy legrosszabb
esetben nap – múlva újra bevonul a dolgozószobájába, leereszti a függönyt, és
vadul gépelni kezd. És amikor pár hónap múlva megjelenik a könyv, a maga
új illatával és sima, még nem repedezett gerincével, már nem is emlékszik az
összeomlásra, ami szerves része volt az alkotói folyamatnak. Ha pedig eszébe
juttatom, csak mosolyogva legyint, és azt mondja, egy regény megírása olyan,
mint egy gyerekszülés: ha emlékeznél rá, hogy mennyire fáj, sohasem vágnál
bele újra.
– Majd megtalálod a választ – biztattam most. – Mindig megtalálod.
Ajkába harapott, lepillantott az írógépben levő papírlapra, majd kinézett az
ablakon, ahonnan beszűrődött a reggeli napfény, és észrevettem, hogy fáradt,
sőt szomorú, olyan módon, ahogy korábban még nem láttam.
– Tudom – felelte, de valahogy meggyőződés nélkül, mintha csak azért
helyeselt volna, hogy továbblépjünk. Aztán, egy-két másodpercnyi hallgatás
után hirtelen témát váltott. – Hogy van Dexter? – kérdezte.
– Jól, azt hiszem – feleltem kissé meglepetten.
– Nagyon tetszik nekem az a fiú – közölte, majd ásított, ami miatt aztán
bocsánatkérően nézett rám. – Nem olyan, mint a többi, akikkel jártál.
– Mert volt egy „zenészek kizárva” szabályom – magyaráztam.
– Nekem is – sóhajtott fel.
Mindketten elnevettük magunkat. Aztán megkérdeztem
– Oké, és te miért szegted meg?
– Ó – legyintett abból az okból, ami mindig mindent megmagyaráz. –
Beleszerettem.
Hallottam, amint becsapódik a bejárati ajtó. Chris egy hangos
„Sziasztok!”-kal elindult a munkába. Néztük, ahogy lesétál az autójához, egy
Mountain Dew-hoz, amely a kocsifelhajtón állt, egyik kezében egy csésze
kávéval, ahogy ő szereti.
– Szerintem venni fog neki egy gyűrűt, ha máris meg nem tette – jelentette
ki anyám elgondolkozva. – Az az érzésem.
Chris beindította a motort, majd lassan megfordult a zsákutcában, és
ráhajtott a főútra, jól meghúzatva a Mountain Dew-t.
– Hát – feleltem –, majd megtudjuk.
Anyám kiitta a kávéját, majd kinyújtotta felém a kezét, és cirógatva
körberajzolta az arcomat. Drámai gesztus, mint ahogy tőle már megszoktuk,
de valahogy olyan vigasztaló volt, talán mert mindig ugyanígy csinálta,
amióta az eszemet tudom. Ujjai, mint mindig, most is hűvösek voltak.
– Ó, az én Remym – sóhajtott. – Csak te érted meg.
Ez nagyjából igaz is volt. Sok szempontból hasonlítottam anyámra, de nem
olyanokból, amikre túlságosan büszke lettem volna. Ha anyám és apám
együtt maradnak, és idős hippikké öregedve lázadó dalokat énekelgettek
volna vacsora utáni mosogatás közben, talán más lennék. Ha valaha is
alkalmam lett volna meglátni, milyen is, vagy mit tud tenni az igaz szerelem,
talán én is hittem volna benne. De életemnek túl nagy részét kellett azzal
töltenem, hogy végignézzem, ahogy házasságok születnek és halnak meg. Én
tényleg megértettem anyámat. De azt kívántam, bárcsak ne érteném.

– De már majdnem tele van – erősködött Dexter.

– Majdnem tele, de nem tele – feleltem, majd kivettem a kezéből a
folyékony mosószert, és lecsavartam a flakon tetejét. – Teljesen tele kell
tölteni.
– Én mindig csak eddig a vonalig öntöm – vitatkozott Dexter.
– És ez az oka annak – magyaráztam, miközben még mosószert töltöttem a
gépbe, hogy a ruháid sohasem tiszták igazán. Ez kémia, Dexter.
– Ez mosás – felelte ő.
– Pontosan.
Sóhajtott.
– Tudod – mondta, ahogy visszacsavartam a mosószeres flakon tetejét –, a
többiek még rosszabbak. Alig mosnak egyáltalán, nemhogy még
különválasztanák a világosakat és a sötéteket.
– A színeseket és a fehéreket – javítottam ki.
– Te mindig ilyen szőrszálhasogató vagy?
 – Azt akarod, hogy megint minden rózsaszín legyen?
Ez elhallgattatta. A mi kis mosásleckénkre az adott apropót, hogy legutóbb
beledobta a mosógépbe az új tűzpiros pólóját, ami mindent, amit az utóbbi
időben viselt, babarózsaszín árnyalatúvá változtatott. A műanyag
evőeszközkészlet-incidens óta mindent elkövettem, hogy a háziasságnak még
a látszatát is elkerüljem, de egy rózsaszín pasit azért mégsem tűrhettem el
magam mellett. Tehát itt voltunk a sárga ház mosókonyhájában, azon a
helyen, amit máskor következetesen elkerültem a hatalmas mennyiségű
szennyes alsógatya, zokni és póló miatt, ami hosszú-hosszú hetekig
várakozott, és olykor még a hallba is kicsordult. Ami nem is volt csoda,
tekintve, hogy szinte soha senki nem vásárolt mosószert. Épp múlt héten
láttam, hogy John Miller tusfürdővel mosta ki az összes farmerját.
Amint elindult a mosás, óvatosan átléptem egy kupac mocskos zokni
fölött, és visszamenekültem a hallba, becsukva magam mögött az ajtót, már
amennyire lehetett. Aztán Dexter után mentem a konyhába, ahol Lucas éppen
az asztalnál ült, és mandarint evett.
– Csak nem mosol? – kérdezte Dextertől.
– De.
– Megint?
Dexter bólintott.
– Kifehérítem a fehér cuccaimat – magyarázta.
Lucas le volt nyűgözve. Nem csoda, hisz éppen akkor is egy olyan fehér
inget viselt, aminek a gallérján nagy ketchupfolt éktelenkedett.
– Hű! – mondta. – Ez aztán...
És ekkor hirtelen minden sötétbe borult. Teljes sötétségbe. Minden fény
kialudt, a hűtőszekrény zümmögése abbamaradt, és a mosógép is leállt. Az
egyetlen fényt a szomszéd verandájának lámpája adta.
– Hé! – kurjantott ki John Miller a nappaliból, ahol éppen, ahogy ilyentájt
minden este, a Szerencsekerék című vetélkedőműsort nézte a tévében. – Már
majdnem megfejtettem a rejtvényt, ember!
– Fogd be! – szólt rá Lucas, majd felállt, odament a villanykapcsolóhoz, és
néhányszor fel-le kapcsolgatta: klikk-klakk– klikk. – Biztos kiment az egyik
biztosíték.
– Az egész házban nincs áram – közölte Dexter.
– Tehát?
– Tehát, ha ez csak az egyik biztosíték lenne, akkor valaminek még
működnie kellene. – Felvett egy öngyújtót az asztal közepéről, és
meggyújtotta. – Szerintem áramszünet van. Valószínűleg az egész hálózat
kiment.
– Ó – ült vissza Lucas. A nappaliból nagy robaj hallatszott, amint John
Miller navigálni próbált a vaksötétben.
Ez nem az én problémám volt. Tutira nem. És mégis. Nem tudtam
megállni, hogy meg ne jegyezzem:
– Khm... A szomszédban van áram.
Dexter hátradőlt a székében, és kinézett az ablakon, hogy ellenőrizze, amit
mondtam.
– Tényleg – állapította meg. – Ez érdekes.
Lucas egy újabb mandarin pucolásába kezdett, amikor John Miller
megjelent a konyhaajtóban. Amúgy is sápadt arca a sötétben még
világosabbnak látszott.
– Elment az áram – jelentette be, mintha mi legalábbis vakok lennénk, és
magunktól nem látnánk.
– Köszönjük, Einstein – dünnyögte Lucas.
– Valami áramköri probléma lehet – találgatott tovább Dexter. – Lehet,
hogy rosszak a vezetékek.
John Miller bejött a szobába, és lehuppant a kanapéra. Egy percig senki
sem szólt egy szót sem, és számomra világossá vált, hogy ez az egész nem is
volt valami nagy ügy nekik. Nincs fény, na és?
– Lehet, hogy nem fizettétek ki a számlát? – kérdeztem végül Dextertől.
– Számlát – ismételte.
– Az áramszámlát – mondtam.
Csend. Aztán Lucas megszólalt:
– Ó, ember! A francos áramszámla!
– De hát kifizettük – állította John Miller. – Ott volt a konyhapulton,
tegnap láttam.
Dexter ránézett.
– Te láttad, vagy mi kifizettük?
– Mindkettő? – nézett rá John Miller bizonytalanul, Lucas pedig
türelmetlenül felsóhajtott.
– És hol volt az a számla? – faggattam John Millert, és felálltam, Mert
valakinek tennie kellett végre valamit. – Melyik pulton?
– Ott – mutatott valamerre, de a sötétben nem láttam, merre. – Abban a
fiókban, ahol a fontos dolgokat tartjuk.
Dexter felvette az öngyújtót, és meggyújtott vele egy gyertyát, majd
odalépett mellém, és kotorászni kezdett a fiókban azok között a dolgok
között, amiket a srácok ezek szerint „fontosnak” tartottak. Úgy tűnik, ide
tartozott egy szójaszószos flakon, egy műanyag hawaii táncosnő, és a város
összes bárjából és nyilvános helyéről összeszedett gyufásdobozok sokasága.
Ja, és egy pár darab papír, amelyek közül az egyiket Dexter kihalászta, és a
magasba tartotta.
– Ez az? – kérdezte.
Kivettem a kezéből, és hunyorogva próbáltam elolvasni a gyertyafényben.
– Nem – feleltem végül lassan –, ez egy felszólítás, hogy ha nem fizetitek
be a számlát, lássuk csak, tegnapig, akkor lekapcsolják az áramot.
– Hű – mondta John Miller. – Hogy kerülhette ez el a figyelmünket?
Megfordítottam a lapot: egy sor pizza kupon volt a hátuljára ragadva,
amelyek közül egyet valaki letépett, az összes többi pedig egy kissé zsíros
volt.
– Fogalmam sincs – feleltem.
– Tegnapig – ismételte Lucas elgondolkozva. – Hű, akkor adtak nekünk
még egy jó fél napot ajándékba. Milyen nagylelkűek, nem?
Csak néztem rá.
– Oké – szólalt meg Dexter kedélyesen –, szóval, kinek a feladata lett
volna befizetni a számlát?
Megint csend. Aztán John Miller bizonytalanul megszólalt:
– Tednek?
– Tednek – visszhangozta Lucas.
– Tednek – mondta Dexter is, majd felkapta a mobilját. Tárcsázott egy
számot, majd ujjaival az asztalon dobolva várakozott, kis szünet után pedig
derűsen megszólalt: – Hahó, Ted! Itt Dexter. Találd ki, honnan hívlak. – Egy
másodpercig hallgatott, majd folytatta. – Nem.
A sötétből. Itt ülök a vaksötétben. Egészen véletlenül nem neked kellett
volna befizetned az áramszámlát?
Tompán hallottam, hogy Ted hadarva mond valamit.
– Majdnem megfejtettem a rejtvényt! – kiabált bele John Miller is a
telefonba. – Már csak egy L vagy egy V hiányzott.
– Kit érdekel? – intette le megint Lucas.
Dexter tovább hallgatta Tedet, aki, úgy tűnik, még levegőt se nagyon vett,
mert Dexter csak hümmögött egyet-egyet időnként, majd végül azt mondta:
– Oké, akkor szia! – Azzal letette a telefont.
– Szóval? – kérdezte Lucas.
– Szóval – fordult hozzánk Dexter vidáman –, Ted elintézi.
– Vagyis? – kérdeztem én.
 – Vagyis – magyarázta Dexter – Ted rohadt mérges, mert úgy tűnik, én
voltam az, akinek be kellett volna fizetnie a számlát. – Azzal szélesen
elmosolyodott: – Na, tud valaki egy jó kis szellem sztorit?
– Dexter, komolyan – szólaltam meg egy pillanatnyi döbbenet után. Ilyen
szintű felelőtlenségtől felfordult a gyomrom, de, úgy tűnik, Lucas és John
Miller már hozzá volt szokva, mert egyikük sem volt különösebben kiakadva,
sőt, igazából még meglepve sem.
– Jól van, jól van – nézett rám Dexter. – Tednél van pénz, felhívja őket, és
megpróbálja visszakapcsoltatni az áramot ma estére vagy legkésőbb holnap
reggelre.
– Oké – bólintott Lucas. – És veled mi lesz?
– Velem? – kérdezett vissza Dexter csodálkozva. – Mi lenne velem?
– Úgy érti – vettem át a szót –, hogy bocsánatkérésképpen tenned kellene
nekünk valami jót.
– Pontosan – helyeselt lelkesen Lucas. – Remynek igaza van.
Dexter rám meredt:
– Szivi, te kivel vagy? – kérdezte enyhe szemrehányással a hangjában
– Itt ülünk a sötétben – jegyezte meg John Miller. – És erről te tehetsz,
Dexter.
– Oké, oké – emelte fel megadóan Dexter mindkét kezét. – Jól van. Teszek
valami jót. Mondjuk...
– Kitakarítod a fürdőszobát – ajánlotta Lucas.
– Nem – vágta rá Dexter.
– Kimosod a ruháimat? – próbálkozott tovább.
– Nem.
– Adsz pénzt sörre? – találgatott John Miller is.
Mindenki várt.
– Igen – szólalt meg végül Dexter. – Igen! Adok pénzt sörre. Itt van,
tessék! – Azzal belenyúlt a zsebébe, és előhalászott egy gyűrött papírpénzt,
majd magasra emelte, hogy mindnyájan jól lássuk. – Húsz dolcsi. A nehezen
megkeresett pénzemből. Tiétek.
Lucas gyorsan besöpörte az asztalról a pénzt, még mielőtt Dexter esetleg
meggondolná magát.
– Szuper! Gyerünk! – intett John Millernek, aki azon nyomban fel is
ugrott.
– Én vezetek – mondta.
 Azzal el is indultak, kifelé menet azon vitatkozva, hogy hol lehet a
kocsikulcs. Aztán egy perccel később becsapódott az ajtó, és mi egyedül
maradtunk a házban.
Dexter átnyúlt a konyhapult fölött, keresett egy másik gyertyát,
meggyújtotta, és leült a velem szemben lévő székre.
– Milyen romantikus – jegyeztem meg.
– Hát persze – felelte. – Ezért csináltam az egészet, hogy itt ülhessek veled
édes kettesben gyertyafénynél.
– Giccses – fintorogtam.
– Próbálkozik az ember – felelte vigyorogva.
Szó nélkül ültünk ott egy percig. Láttam, hogy engem néz. Kitoltam
magam alól a székemet, átmentem az asztal túloldalára, és beleültem az
ölébe.
– Ha az én lakótársam lennél, és ilyeneket művelnél – mondtam, miközben
ő elsimította a hajamat a vállamról –, kinyírnálak.
– Idővel megszeretnéd – felelte ő.
– Kétlem – mosolyogtam.
– Azt hiszem – nézett rám elgondolkozva hogy te tulajdonképpen titokban
vonzódsz az én személyiségem minden olyan részéhez, amiről azt állítod,
hogy ki nem állhatod
– Nem hinném – meredtem rá.
– Akkor miért? – kérdezte ő.
– Mit miért? – kérdeztem vissza.
– Miért tetszem neked?
– Dexter!
– De komolyan – erősködött. Közelebb húzott magához, így a fejem az
övé mellé került, kezével átölelte a derekamat. Előttünk a gyertya pislákolva
égett, halovány árnyékot vetve a túlsó falra. – Mondd meg!
– Nem – tiltakoztam. – Ez olyan béna.
– Nem béna. Figyelj! Elmondom én is, hogy nekem mi tetszik benned.
Felnyögtem.
– Nos, nyilvánvalóan gyönyörű vagy – kezdte, mit sem törődve a
reakciómmal. – El kell ismerjem, ez volt a legelső dolog, amire felfigyeltem
azon a napon az autókereskedésben. De aztán a magabiztosságod tetszett meg
igazán. Tudod, olyan sok lány van, aki állandóan bizonytalankodik, és azon
agyal, hogy kövér-e, csúnya-e, vagy, hogy igazán tetszik-e neked, de te aztán
nem. Ember! Úgy tettél, mintha magasról letojnád, hogy beszélek-e hozzád
vagy sem.
 – Úgy tettem? – vontam fel a szemöldököm.
– Látod? – vigyorodott el. – Erről beszélek.
– Szóval tulajdonképpen az vonzott, hogy egy hideg kis dög vagyok?
– Nem, nem. Nem erről van szó – rázta a fejét, és mocorgott egy kicsit a
székében. – Ami tetszett, az a kihívás volt. Hogy túljussak a falon, hogy
átverekedjem magam rajta. A legtöbb embert könnyű kiszámítani. De egy
olyan lánynak, mint te, Remy, rétegei vannak. Amit látsz, az nagyon távol áll
attól, amit végül kapsz. Lehet, hogy te keménynek látszol, de mélyen legbelül
egy aranyos, lágyszívű kislány vagy.
– Micsoda? – csattantam fel komolyan megsértődve. – Én nem vagyok
lágyszívű!
– Vettél nekem műanyag evőeszközkészletet.
– Akciós volt! – kiáltottam. – Jézus!
– Igazán kedves vagy a kutyámmal.
Sóhajtottam.
– És – folytatta – nemcsak hogy óránként felajánlottad, hogy átjössz, és
megtanítasz, hogyan kell rendesen szétválasztani a világosakat és a
sötéteket...
– Színeseket és fehéreket...
– ...hanem segítettél megoldani az áramszámla ügyet is, és elsimítani a
vitát a srácokkal. Fogadd el, Remy! Lágyszívű vagy.
– Fogd már be! – dünnyögtem.
– Miért olyan rossz dolog ez? – kérdezte.
– Nem rossz – vontam meg a vállam. – Csak nem igaz. – És nem is volt az.
Sok mindennek neveztek már életemben, de a „lágyszívű” sohasem szerepelt
köztük. Valahogy furcsán félelmetesnek tűnt, mintha Dexter felfedezett volna
egy olyan mély titkot, amiről még én sem tudtam, hogy őrizgetem.
– Oké – szólalt meg újra kedélyesen –, akkor most te jössz.
– Hogyhogy én jövök? – kérdeztem.
– Most te mondd el, hogy mi tetszik neked énbennem!
– Ki mondta, hogy tetszik valami? – incselkedtem vele.
– Remy – nézett rám szigorúan –, azt akarod, hogy megint lágyszívűnek
nevezzelek?
– Jól van, jól van – emeltem fel megadóan mindkét kezem, egyenesedtem,
előrehajoltam, és közelebb húztam magamhoz gyertyát. Hát ennyit a kőbe
vésett szabályaimról: ez lett belőlem.
Őszinte vallomás gyertyafénynél. – Hát – kezdtem bele végül vonakodva,
magamon érezve várakozó tekintetét –, megnevettetsz.
 Bólintott.
– És?
– Elég jól nézel ki.
– Elég jól nézek ki? Én gyönyörűnek neveztelek!
– Gyönyörű akarsz lenni? – kérdeztem tőle.
– Azt mondod, nem vagyok az? – kérdezett vissza sértődött ábrázattal.
Felnéztem a plafonra a fejemet ingatva.
– Csak viccelek – vigyorodott el. – De abbahagyom. Megígérem. Jézus,
nyugi már! Nem azt kérem fegyverrel a kezemben, hogy idézz a
Függetlenségi Nyilatkozatból.
– Bárcsak azt kérnéd – forgattam a szemem, mire ő úgy felnevetett, hogy
elfújta a gyertyát az asztalon, újra teljes sötétségbe borítva a szobát.
– Oké – mondta hirtelen, mikor visszafordultam hozzá, és átöleltem a
nyakát. – Nem kell kimondanod. Már tudom, mi tetszik bennem neked.
– Nocsak, tényleg?
– Ühüm.
Átkulcsolta a derekamat, és még közelebb húzott magához.
– Na? Ki vele! – noszogattam.
– Hát, állatias vonzalomról van szó – felelte magától értetődő
természetességgel. – Puszta kémia.
– Hmm – morfondíroztam. – Lehet, hogy igazad van.
– Különben meg nem is számít, miért tetszem – mondta hirtelen.
– Nem? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem. – A kezével most már a hajamat simogatta, én pedig
hozzásimultam, és alig tudtam kivenni az arcát, de a hangját tisztán hallottam,
amint a fülembe súgja: – Csak az számít, hogy tetszem.
 11. fejezet

– Undorító! – fintorgott Chloe, amikor egy újabb buborék szállt fel, és

pukkant szét az arcán.
– Hagyd abba – szóltam rá –, hallja, amit mondasz! Felsóhajtott, és keze
fejével letörölte az arcát. Hőség volt, és a kocsifelhajtó fekete aszfaltja fölött
gőzölgött a pára. Monkey azonban, kettőnk között ücsörögve egy műanyag
gyermekmedencében, tomporáig érő, hideg vízben, teljesen elégedettnek tűnt.
– Emeld fel a mellső lábát – kértem Chloét, majd még több sampont
nyomtam a tenyerembe. – Nagyon piszkos.
– Az egész kutya csupa mocsok – morogta ő, amint Monkey felállt, és
megrázta magát, koszos vizet és szappanhabot fröcskölve mindkettőnkre. –
És láttad már a karmait? Hosszabbak, mint Talingáé, az isten szerelmére.
Monkey hirtelen talpra ugrott, és ugatni kezdett, miután meglátott egy
macskát, ami Chloéék udvarának a végében felmászott a kerítésre.
– Ülj le! – parancsolt rá a lány. – Hallod? Ül, Monkey! Ül! Monkey
megint megrázta magát, újra tetőtől talpig eláztatva minket, én pedig
lenyomtam a farát, mire nagy toccsanással visszaült a medencébe, farkát
kilógatva az oldalán.
– Jó fiú – dicsértem meg, holott már újra fel akart állni. – Ugye tudod,
hogy ha most anyám hazajönne, én egy perc múlva hajléktalan lennék –
zsörtölődött tovább Chloe, miközben slaggal locsolta Monkey mellkasát. –
Ennek a koszos vadállatnak a puszta látványától, karnyújtásnyira az ő
díjnyertes kék kategóriás, speciális gyepétől, agyvérzést kapna.
– Milyen kategóriás? – kérdeztem vissza.
– Extra minőségű fű – magyarázta.
– Aha.
Chloe először kapásból nemet mondott, amikor kinyitotta az ajtót, és
meglátott engem a verandájukon, egyik kezemben kutyasamponnal, a
másikban a szutykos Monkey-t tartva pórázon, még mielőtt belekezdtem
volna jól felépített mondanivalómba. De aztán, néhány percnyi hízelgés és
egy ígéret után, miszerint meghívom egy vacsorára vagy bármire, amit akar
aznap este, beadta a derekát, és még egy kicsit össze is melegedett Monkey-
val, legalábbis néhányszor kedvesen megsimogatta, amíg én kivettem a
kocsimból a gyermekmedencét, amit tök jó áron, mindössze kilenc dolcsiért
vettem a Wal-Martban. Eredetileg a saját házunkban akartam Monkey-t
megfürdetni, de Chris kisajátította a kerti slagot, mert felszerelt egy bonyolult
öntözőrendszert a gyíkoknak, így nem maradt túl sok választásom.
– Még mindig nem tudom elhinni, milyen mélyre süllyedtél – csóválta a
fejét Chloe most, hogy befejeztem az utolsó öblítést, majd hagytam, hogy
Monkey kiugorjon a medencéből, és egész testét jól megrázza, miközben fel-
alá rohangált a kocsifelhajtón. – Ez totális „szerelmes barátnős” viselkedés.
– Nem – tiltakoztam, és eltereltem Monkey-t a gyep közeléből, mielőtt
Chloe rosszul lett volna. – Ez humanitárius cselekedet. Ez a kutya borzasztó
állapotban volt.
És ezt komolyan így is gondoltam. Ráadásul mostanában elég sok időt
töltöttem Monkey-val, és hát, hogy is mondjam, rettenetes szaga volt. És
miután mindezt meg lehetett oldani egy ötdolláros kutyasamponnal, egy
körömcsipesszel és egy gyors hajvágással, miért ne tettem volna meg?
Különben sem Dexter kedvéért tettem, hanem Monkey miatt.
– Azt hittem, te sosem akartál kötődni – emlékeztetett Chloe, miközben én
elővettem a körömcsipeszt a zsebemből, és újra leül tettem a kutyát.
– Nem is – válaszoltam könnyedén. – Ez csak egy nyári kaland. Már
mondtam neked.
– Nem Dexterről beszélek – mondta Chloe. Monkey felé intett a fejével,
aki éppen az arcomat próbálta nyalogatni. Most erős narancsos citrusillata
volt: nem kaptam másfajta sampont. De lenyírtuk a szőrét a szeme elől és a
lábán, ami jó öt évvel megfiatalította. Tényleg igaz, amit Lola mindig is
hangoztatott: egy jó hajvágás mindent megváltoztat. – Ez egy magasabb
szintű elköteleződés. És felelősség. Mindent megbonyolít.
– Chloe, ez egy kutya, nem egy ötéves gyerek, cserbenhagyásos
komplexussal.
– Akkor is. – Leguggolt mellém, és figyelte, amint végeztem az egyik
manccsal, és hozzáfogtam egy másikhoz. – És különben is, mi lesz a mi vad
és gondtalan nyarunkkal? Azt hittem, Jonathant azért ejtetted, hogy
végigszórakozzuk a szünidőt egészen augusztusig. Mindenféle problémák
nélkül. Emlékszel?
– Nekem nincsenek problémáim – vontam meg a vállam.
– Még nincsenek – mondta sötéten.
– Soha nem is lesznek – zártam le a témát, és felálltam. – Kész.
Hátraléptünk, és szemügyre vettük a művünket.
– Óriási változás – jegyezte meg Chloe, és elégedetten nézegette Monkey-
t.
 – Úgy látod? – kérdeztem örömmel.
– Persze bármi az lett volna – vonta meg a vállát. De aztán odahajolt, és
gyengéden megsimogatta a kutya fejét, én pedig egy pár törülközőt fektettem
az autóm hátsó ülésére. Szerettem Monkey-t, nagyon is, de ez nem feltétlenül
jelenti azt, hogy az elkövetkezendő néhány héten keresztül egyfolytában
kutyaszőrt akarok szedegetni az üléshuzatomról.
– Gyere, Monkey! – szóltam oda, ő pedig már szaladt is, hangosan
trappolva lefelé a kocsifelhajtón. Beugrott az autómba, és azonnal kidugta a
fejét az ablakon, nagyokat szippantva a levegőből. – Kösz a segítséget,
Chloe! – mondtam.
Ahogy becsusszantam a vezetőülésre, a bőrhuzat forró volt a combom
alatt. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Chloe még mindig engem néz
csípőre tett kézzel.
– Tudod – jelentette ki –, még nem késő. Ha most szakítasz vele, még
mindig van egy jó hónapod a minőségi szingli életre, mielőtt elmész az
egyetemre.
Bedugtam a kulcsomat az indítóba.
– Rendben, észben tartom – feleltem.
– Akkor fél hatkor találkozunk? – kérdezte búcsúzóul.
– Igen – felelten –, jövök érted.
Bólintott, aztán csak állt ott továbbra is, szemét leárnyékolva a kezével,
mialatt én hátratolattam az útra. Persze hogy úgy gondolta, véget kellene
vetnem a Dexter-féle dolognak. Hiszen mi mindig is így működtünk. Chloe
voltaképpen az ikertestvérem volt sok mindenben, többek között a pasik és a
kapcsolatok terén. A csapattársam. Erre én most csavart labdát adok neki, és
úgy mozgok a pályán, hogy ő semmit sem ért belőle. Tudtam mit érez. Mióta
Dexterrel találkoztam, én sem értettem sok mindent.

A montázs a sárga ház konyhájának a falán volt közvetlenül a kanapé

fölött. Elég ártatlanul kezdődött, eleinte csak néhány fotóval első pillantásra
azt hittem, a srácok barátait ábrázolják. De amikor közelebbről is szemügyre
vettem őket, rájöttem, hogy ezek a fényképek, csakúgy, mint az a kettő, amit
Dexter küldött nekem hetekkel ezelőtt, egytől egyig a Flash Camera
ügyfeleinek a felvételei voltak.
Dexter és Lucas mindketten ott dolgoztak, és az előhívógépet kezelték,
ami alapjában véve abból állt, hogy ültek egy széken, egy kis lyukon át
nézték a felvételeket, számokat és dátumokat nyomtattak rájuk, és ha
lehetséges volt, feljavították őket az optimális színre és világosságra. Ez a
munka nem volt kifejezetten űrtechnika, de azért igényelt némi adottságot,
mint például jó szemet, és még inkább egy monoton tevékenységre irányuló,
egy, vagy akár két órán keresztül tartó figyelmet, koncentrációs képességet.
Ez pedig nagyjából annyit jelentett, hogy Dexternek esélye sem volt. Miután
tönkretette egy család valamennyi, „egyszer az életben” hawaii nyaralásának
összes fényképét és húsz egyszer használatos esküvői fényképezőgépet, a
Flash Camera tulajdonosa tapintatosan azt javasolta, hogy Dexter talán
boldogabb lenne, ha az erős kapcsolatteremtő és kommunikációs erényeit a
pultos pozícióban hasznosíthatná. És mert annyira sármos volt, továbbra is
megadta neki a technikusi fizetést, amit Lucas sosem mulasztott el
megjegyezni, valahányszor esélye nyílt rá.
– Az én munkám annyival több felelősséggel jár, mint a tiéd – füstölgött
minden egyes fizetésnapon. – Neked mást sem kell tudnod, mint a
legalapvetőbb szinten számolni, és ismerni az ábécét.
– Ó igen – felelte mindig Dexter, méltóságteljesen megigazítva a
névkártyáját az egyenruháján –, viszont én nagyon jól, sőt kiválóan ismerem
az ábécét.
Ami valójában nem volt igaz. Nemegyszer elveszítette az ügyfelek
fényképeit, leginkább azért, mert valami elvonta a figyelmét, és az R
betűsöket mondjuk a B betűsök fakkjába tette, máskor pedig, mert
figyelmetlenül nézte meg a címkét, és a kuncsaftok keresztnevének
kezdőbetűje szerint sorolta be valahová a képeket. Ha nekem dolgozott volna,
én bizony nem bíztam volna rá semmi komolyabbat, mint mondjuk
ceruzahegyezést, és még azt is csak felügyelet mellett.
Szóval, míg Ted a Mayor's Marketben dolgozva mindig vitt nekik
valamennyi nyomi, de még ehető zöldséget vagy gyümölcsöt, John
Miller pedig kávéval megpakolva járt haza a Jump Java kávézóból, addig
Dexter és Lucas semmivel sem tudott hozzájárulni a háztartáshoz. Legalábbis
amíg el nem kezdtek titkos másolatokat készíteni azokról a fényképekről,
amiket érdekesnek találtak.
Mivel fiúk voltak, természetesen piszkos képekkel kezdődött az egész.
Nem pornófotók voltak ezek. Az első, amit a falon láttam, egy nőről készült,
aki bugyiban és melltartóban pózolt egy kandalló előtt. Nem volt
különösebben szép, ráadásul az sem segített, hogy a kép hátterében egy nagy
zacskó macskaalom volt tisztán kivehető KITTY KLEAN! felirattal, és ez
kellőképpen elvette az egész fotó egzotikus, Playboy-szerű hangulatát,
aminek nyilvánvalóan szánta az, aki készítette.
Ahogy múltak a hetek, egyre több fotóval bővült a montázs. Voltak ott
nyaralásos fotók, családi csoportképek, egy például a Washington-emlékmű
előtt, ahol mindenki mosolygott, kivéve egy kislányt, aki durcás tekintettel,
középső ujját felmutatva áll a csoport szélén. Volt még néhány majdnem
meztelen fotó, köztük egy nagyon kövér férfi, aki fekete alsógatyában nyúlt
végig egy leopárdmintás lepedőn. Ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt
arról, hogy a Merchant Drive-on egy kis sárga házban az ő személyes
emlékeiket felragasztották egy falra, és idegenek nézegetik nap, mint nap.
Azon a délutánon, amikor Chloéval megfürdettük Monkey-t, hat óra körül
haza is vittük. Dexter már otthon volt, a nappaliban ücsörgött, tévét nézett és
mandarint evett. Úgy tűnt, mostanáig az volt akciós a Mayor's Marketben, és
Ted még kedvezményt is kapott, így, mint nálunk Don tápszereivel, itt
mandarinnal volt tele a ház.
– Oké – mondtam, miközben kinyitottam a kaput, és bevezettem Monkey-t
a tarkójánál fogva. – Voilá!
Azzal elengedtem, mire ő azonnal betrappolt a nappaliba, farkát őrülten
csóválva, és felugrott a kanapéra, a földre borítva egy kupac magazint.
– Ó, haver, nézzenek oda! – üdvözölte Dexter, vakargatva Monkey-t a füle
mögött. – Micsoda illatod van. Mintha narancslében fürödtél volna.
– Ez a sampon – magyarázta Chloe, és lehuppant a dohányzó asztal
melletti műanyag kerti székre. – Majd elmúlik úgy... ööö egy hét múlva.
Dexter rám sandított, én pedig megráztam a fejem, jelezvén, hogy Chloe
csak ugratja. Monkey lemászott a kanapéról, és bedöcögött a konyhába, ahol
megállás nélkül belefetyelt a hangból ítélve vagy két liter vizet.
– Hát – mosolygott Dexter, miközben az ölébe húzott –, ekkora
átváltozástól megszomjazik az ember... Illetve a kutya.
Ekkor kinyílt a kapu, és bejött John Miller, lehajítva a kocsikulcsot az ajtó
melletti szekrénykére. Aztán besétált egészen a szoba közepéig, felemelte a
kezét, hogy leállítson mindenféle társalgást, és jelentőségteljesen azt mondta:
– Van egy hírem.
Mindnyájan ránéztünk. És ebben a pillanatban megint kinyílt az, ajtó, amin
ezúttal Ted lépett be, még a Mayor's Market-beli egyenruhájában, egy zöld
munkaköpenyben, és két láda mandarinnal a kezében.
– Ó, anyám – nyögött fel Dexter –, kérlek, ne megint mandarint!
– Van egy hírem – jelentette be Ted is, eleresztve a füle mellett Dexter
megjegyzését. – Nagy hírem. Hol van Lucas?
 – Dolgozik – válaszolta Dexter.
– Nekem is van egy hírem – fordult John Miller Tedhez. – És én voltam itt
hamarabb, szóval...
– De az enyém fontos hír – intette le Ted. – Szóval...
– Várj csak egy percet! – szakította félbe John Miller egyszerre
hitetlenkedve és felháborodottan. Alapvetően volt benne valamiféle állandó
sértődöttség, meg volt győződve róla, hogy őt soha senki nem érti meg. –
Miért csinálod mindig ezt? – kérdezte Tedtől. – Képzeld el, az én hírem is
lehet fontos.
Én hallgattam, Ted és Dexter pedig kétkedő tekintettel nézett össze. Ez
persze nem maradt észrevétlen John Miller előtt, aki nagyot sóhajtott, és a
fejét csóválta.
– Talán – szólalt meg végül Dexter felemelve a kezét – szánnunk kellene
egy percet arra, hogy elgondolkozzunk azon a tényen, milyen hosszú időt
töltöttünk is egyetlen fontos hír nélkül, most pedig hirtelen két nagy hírünk is
van. Ez igazán lenyűgöző, nem?
– Az igazán lenyűgöző az – mondta Ted lassan és nyomatékosan – , hogy
beszéltem az A&R-es tyúkkal a Rubber Recordstól, és eljön minket
meghallgatni ma este.
Senki sem mozdult. Kivéve Monkey-t, aki bejött a konyhából, szájából
még mindig csöpögött a víz, és frissen levágott karma halkan kopogott a
padlón.
– Ti is érzitek ezt a tömény narancsillatot? – szaglászott Ted.
– Ez – szólalt meg John Miller sötéten meredve Tedre – egyáltalán nem
volt fair.
– A&R? – kérdezte Chloe. – Az mi?
– Artists and Repertoire – magyarázta Ted, miközben levette a köpenyét,
kis golyóvá gyűrte, és belegyömöszölte a nadrágja farzsebébe. – Ez azt
jelenti, hogy ha tetszünk neki, lehet, hogy kapunk egy ajánlatot.
– Nekem is volt egy hírem – dünnyögte John Miller, de már késő volt.
Tudta, hogy legyőzték. – Nagy hír.
– Mennyire komoly ez? – kérdezte Dexter Tedtől, előredőlve a kanapén. –
Csak amolyan „majd valamikor meghallgatlak titeket”, vagy „beírtam a
naptáramba, ma meghallgatlak titeket”?
Ted belenyúlt a zsebébe.
– Adott egy névjegykártyát – magyarázta. – Ma este lesz egy találkozója,
de amikor mondtam neki, hogy a második szekciót fél tizenegy körül kezdjük
nyomni, kijelentette, akkorra gond nélkül odaér.
 Dexter megpaskolta a fenekemet, hogy szálljak le az öléből, majd felállt,
Ted pedig odaadta neki a névjegyet. Dexter hunyorogva nézegette egy jó
ideig, majd visszaadta.
– Oké – szögezte le végül –, hívjuk ide Lucast. Meg kell beszélnünk a
dolgot.
– Tudjátok, lehet, hogy az egész nem is jelent semmit – jegyezte meg John
Miller még mindig egy kicsit duzzogva. – Sok hűhó semmiért.
– Valószínű, hogy így van – felelte Ted. – De az is lehet, hogy tetszeni
fogunk neki, tárgyal majd velünk, és még a nyár vége előtt ott találjuk
magunkat valami nagyobb helyen, nagyobb színpadon, nagyobb városban.
Ahogy a Spinnerbait is.
– Utálom a Spinnerbaiet – morogta John Miller, mire mindhárman
egyetértően bólogattak, mintha ez valami magától értetődő dolog lenne.
– A Spinnerbait kötött egy szerződést – jegyezte meg Dexter –, és kiadott
egy lemezt.
– Spinnerbait? – kérdeztem.
– Egy banda, ami Williamsburg mellett kezdett el zenélni akkor, amikor
mi – magyarázta Dexter. – Totális seggfejek. Rohadt patkányok. De van egy
nagyon jó gitárosuk...
– Nem is olyan jó – vágott közbe Ted sértődötten. – Teljesen
túlértékelitek.
– ...és a saját szerzeményeik is ütősek. Tavaly szerződtették őket valami jó
helyre. – Dexter felsóhajtott, és felnézett a plafonra – Utálom a Spinnerbaitet.
– Én is utálom – visszhangozta John Miller, Ted pedig bólintott.
– Oké, keressük meg Lucast! – javasolta Dexter összecsapva a két
tenyerét. – Rendkívüli helyzet. Bandamegbeszélés!
– Bandamegbeszélés! – kurjantott hangosan Ted, mintha mindenki, aki az
együtteshez tartozik, és itthon van, nem kétméteres körzetben lett volna. –
Megyek, gyorsan megmosakszom, és húsz perc múlva találkozunk a
konyhában.
Dexter levette a vezeték nélküli telefont a tévé tetejéről, tárcsázott, és
miközben a füléhez emelte, kisétált a nappaliból. Hallottam, hogy Lucast
kérte, majd kis szünet után azt mondta:
– Találd ki, mivel jött haza ma Ted a munkából...! – Újabb szünet, nyilván
Lucas elmondta a tippjét, majd: – Igen, mandarinnal, de nem ez a lényeg...
John Miller lehuppant a kanapéra, keresztbe tette a lábát, és olyan
lendülettel dőlt hátra, hogy a feje nagy koppanással ütődött a falnak. Chloe
rám nézett, felvonta a szemöldökét, aztán kirázott egy cigarettát a dobozából.
Rágyújtott, majd a használt gyufát a hamuzóba hajította, amely már úgy is
túlságosan tele volt mandarinhéjjal.
– Oké, halljuk! – szólaltam meg végül. – Mi a te híred?
– Á, most már tök mindegy – dünnyögte John Miller. Az én szememben ő
még mindig egy nagy gyerek volt a vörös hajával és szeplőivel, akár egy
iskolás, akit a tévében láthatsz a mogyoróvaj reklámokban. És persze az sem
segített, hogy most durcásan lebiggyesztette a száját.
– Ahogy gondolod – vontam meg a vállam, felvettem a távirányítót, és
bekapcsoltam a tévét. Én aztán nem könyörgök neki.
– Az én hírem az lett volna – kezdte lassan, felemelve a fejét a faltól –,
hogy beleegyezett, hogy eljön ma este a Bendóba.
– Tényleg? – néztem rá meglepetten.
– Igen. Végre. Hetek óta kérem. – Sóhajtott, és megvakarta a fülét. – Már
éppen kezdtem azt hinni, hogy semmire sem jutok vele.
– John Miller bele van zúgva a főnökébe – magyaráztam Cloénak.
– A Jump Javában? – csodálkozott a lány.
John Miller megint nagyot sóhajtott.
– Igazából nem is olyan, mintha a főnököm lenne – mondta álmodozó
hangon. – Sokkal inkább, mint a munkatársam. Vagy a barátom.
Chloe rám pillantott:
– Scarlett Thomas?
Bólintottam. John Miller szeme hirtelen tágra nyílt.
– Te ismered? – csapott le a lányra.
– Egy kicsit – vonta meg a vállát Chloe. – De Remy jobban. Chris járt vele
valamikor, igaz?
Nyeltem egyet, és úgy tettem, mintha a távirányító kapcsolgatására
koncentrálnék. Tudtam, hogy John Miller mit érez Scarlett iránt, egészen attól
kezdve, amikor még csak kíváncsi érdeklődés volt ez, és végignéztem –
csakúgy, mint egész Mayor's Village összes üzletének minden dolgozója –,
hogyan változott át ez az érdeklődés kiskutyaszerű rajongássá, míg végül el
nem érte a romantikus epekedésnek azt a nevetséges fokát, ahol most tart.
Scarlett volt a Jump Java vezetője, és csak azért alkalmazta John Millert, mert
Lola megkérte rá, aki emiatt még azóta is tartozik neki egy ingyen
hajvágással és – festéssel. És mindvégig, mialatt hallgattam John Miller
ömlengéseit Scarlettről, sikerült eltitkolnom, hogy ismerem őt valamelyest.
Egészen mostanáig.
 Éreztem, hogy John Miller rám mered, még így is, hogy úgy tettem,
mintha teljesen lekötne egy riportfilm egy új vidéki duzzasztógát szerkezeti
problémáiról.
– Remy! – mondta John Miller nem titkolt szemrehányással a hangjában. –
Te tényleg ismered Scarlettet?
– A bátyám járt vele egy ideig – igyekeztem a „nemnagyügy” hangomon
válaszolni. – Nagyon régen.
Átnyúlt, kivette a kezemből a távirányítót, és lenémította a tévét. A
duzzasztógát továbbra is látszott a képernyőn, és szerintem tök visszatartotta
a vizet.
– Mesélj – erősködött John Miller –, most!
Ránéztem.
– Úgy értem – folytatta mohón –, tudsz valamit mondani róla? Bármit!
Chloe felnevetett, én pedig megvontam a vállam, és azt feleltem:
– A bátyám végzős középiskolás korában járt vele egy rövid ideig. Nem
volt komoly. Chrisnek még javában tartott a füvezős korszaka,
Scarlett pedig túl értelmes volt ahhoz, hogy ezt elviselje. Ráadásul neki
már akkor is ott volt Grace.
John Miller bólintott. Grace Scarlett hároméves kislánya volt. Akkor
született, amikor Scarlett elsős középiskolás volt, kisebbfajta botrányt okozva
a környéken. De Scarlett nem hagyta abba a tanulást, nyáron bepótolta a
szülés miatt kihagyott időszakot, és most estin végezte az egyetemet,
miközben vezette a Jump Javát, és el kellett viselnie a megszállott John Miller
ácsingózó pillantásait a muffinok mögül heti húsz órában.
– Biztos, hogy Scarlett neked való? – kérdezte Chloe, nem barátságtalanul.
– Úgy értem, van egy gyereke.
– Én nagyon jól értek a gyerekek nyelvén – közölte John Miller
sértődötten. – Grace imád engem.
– Grace mindenkit imád – legyintettem. Olyan, mint Monkey Gyerekek és
kutyák. Túl könnyű.
– Nem – jelentette ki John Miller –, ő különösen szeret engem.
Dexter bedugta a fejét az ajtón, és John Millerre mutatott:
– Bandamegbeszélés – emlékeztette.
– Bandamegbeszélés – ismételte John Miller, és felállt. Majd rám nézett,
és azt mondta:
– Egy kis segítséget nagyra értékelnék ma este, Remy. Csak néhány jó
szót, oké?
– Nem ígérhetek semmit – feleltem –, de meglátom, mit tehetek.
 Hálás mosollyal indult a konyha felé. Én is felálltam, felvettem a táskámat,
és kivettem belőle a kocsikulcsomat.
– Menjünk! – szóltam oda Chloénak. – Bandamegbeszélés meg minden.
Chloe bólintott, eltette a cigis dobozát a zsebébe, majd a bejárati ajtóhoz
sétált, és kinyitotta.
– A kocsiban várlak – mondta. – Felhívom Lissát, hogy van-e kedve
találkozni velünk a Helyen.
– Jól hangzik – feleltem.
Ahogy becsapódott mögötte a kapu, Dexter odajött hozzám.
– Ez nagy hír – mondta mosolyogva. – Persze lehet, hogy nem. Lehet,
hogy pofára esünk.
– Ez a helyes hozzáállás – bólogattam.
– De az is lehet – folytatta, és beletúrt a hajába úgy, ahogy mindig tette,
amikor alig tudta türtőztetni magát az izgatottságtól –, hogy ez valami nagy
dolognak a kezdete. Tudod, amikor a Spinnerbait leült tárgyalni azzal az
ügynökkel, azonnal bekerült egy nagyobb klubba. Mi is könnyen eljuthatunk,
mondjuk, Richmondba, vagy akár Washingtonba is. Bizony.
Csak állt ott izgatottan vigyorogva, és én rávettem magam, hogy
visszamosolyogjak. Persze hogy jó hír volt ez. Hát nem én voltam az, aki
mindent átmenetinek akart? Ez igazán a legjobb volna, ami történhet. Esélyt
kapna, hogy a koszos, lógó kipufogócsöves fehér furgonjával
beledöcöghessen a naplementébe. És idővel ő is csak egy sztori lesz, amit
elmesélhetek: a lökött zenész, akivel együtt töltöttem a középiskola utáni
nyarat, éppúgy, ahogy Scarlett Thomas mára csupán egy lábjegyzet Chris
számára. Szinte hallom, ahogy mesélem valakinek mosolyogva: volt egy
csomó idióta daluk a salátáról. Egy egész opus.
Igen, egészen pontosan így lesz a legjobb.
Dexter lehajolt, és megcsókolta a homlokomat, majd fejét oldalra billentve
közelebbről kezdett fürkészni.
– Jól vagy? – kérdezte. – Olyan furcsa az arcod.
– Ó, kösz – grimaszoltam. – Kedves vagy.
– Nem, úgy értem, úgy nézel, mint aki...
– Bandamegbeszélés! – kurjantott Ted a konyhából. – Most azonnal
kezdjük!
Dexter az ajtó felé pillantott, majd visszafordult hozzám.
– Menj csak! – mondtam, miközben a kezemet a mellkasához nyomva
finoman eltoltam magamtól. – Bandamegbeszélés.
 Elmosolyodott, majd elindult. És egy pillanatra furcsa, idegen érzés
kerített hatalmába. Egy nehezen legyűrhető késztetés, hogy visszahúzzam
magamhoz. De akkorra már távolodott a konyha felé, ahonnan kihallatszott a
többiek lelkes, egymás szavába vágó hangja, ahogy az estét tervezgették.
– Találkozunk a Bendóban kilenc körül – szólt még egyszer vissza Dexter
az ajtóból. – Oké?
Bólintottam, lazán, mint mindig, mire ő megfordult, és eltűnt a szemem
elől, én meg ott maradtam egyedül, figyelve, ahogy elmegy. Furcsa volt.
Megállapítottam, hogy nem tetszik ez az érzés. Egy csöppet sem.

Fél tizenegykor, amikor a Truth Squadnak el kellett volna kezdenie a

második szekciót, az A&R-es nő még sehol sem volt. Az együttes tagjai
nyugtalankodni kezdtek.
– Én azt mondom, felejtsük el! – mondta Lucas, visszaköpve néhány
jégkockát a gyömbérsörébe. – Ez az egész izgulás amúgy is vacakká tesz
minket. Ted egész este ki van fordulva önmagából.
Ted, aki mellettem ült, és körmével vonalakat karcolt az asztalba, sötéten
ráemelte a tekintetét.
– Én vagyok az egyetlen ok, amiért egyáltalán ide jön – jelentette ki
összehúzott szemmel. – Szóval szállj le rólam, oké?
– Jól van, jól van – csitítgatta őket Dexter, miközben a pólója nyakát
huzigálta. Egész este ezt csinálta, ami miatt az már teljesen kinyúlt, és
formátlanul lógott. – Fel kell mennünk a színpadra, és a lehető legjobban kell
játszanunk. Nem kevés múlik ezen az estén.
– Ennyit a felszabadultságról – dünnyögte Lucas epésen.
– Hol a fenében van John Miller? – kérdezte Ted, miközben felült és ide-
oda nyújtogatta a nyakát. – Ez nem egy bandamegbeszélés?
– Csak egy rögtönzött – felelte Dexter megint a pólója nyakát ingatva. –
Egyébként ott ül azzal a hogyishívjákkal. A főnökével.
Mindnyájan egyszerre fordultunk oda, ahová Dexter mutatott. És valóban,
a színpadhoz közeli bokszban ott ült John Miller Scarlettel. A dobverői az
asztalon hevertek, ő lelkesen, szélesen gesztikulálva beszélt, miközben
Scarlett iszogatta a sörét, és udvarias mosollyal hallgatta, olykor-olykor pedig
körülnézett a teremben, mintha arra számított volna, hogy ma este nem csak
kettesben lesznek, és a tekintetével a többieket kereste.
 – Szánalmas – csóválta a fejet Ted. – Tojik ránk és a banda jövőjére egy
tyúk miatt. Tisztára, mint a Yoko Ono-eset.
– Hagyd már békén! – kelt a védelmére Dexter, majd előredőlt a székében.
– Oké, szóval én azt gondoltam, indítsunk a Saláta, kettővel, aztán nyomjuk
le az első verziót, majd...
Nem figyeltem rájuk tovább, csak szórakozottan játszottam az egyik
ujjammal az asztalon levő, poharam alatti vízfoltban. Balra fordulva láttam,
hogy Chloe, Lissa és Jess egy kisebb csapatnyi sráccal társalog a bárpultnál.
A Helyen korábban megbeszélték, hogy most mindnyájuknak arra van
szüksége, hogy lazítsanak, és kiélvezzék a „nyári szingli csaj” dolgot, és
Chloe kinevezte magát csapatvezetőnek ebben a küldetésben. Úgy tűnt,
határozott lépésekkel haladtak a megvalósításban: ő egy bárszéken ült egy
szörfös kinézetű, szőke srác mellett. Lissa egyszerre két fiúval beszélgetett:
az egyik igazán dögös volt, de folyton a tömeget pásztázta a tekintetével,
mintha még mindig egy igazi, jó csajra várna (rossz jel), a másik viszont,
noha nem volt annyira jóképű, rendesnek látszott, ráadásul úgy tűnt, érdekli
Lissa, és nem volt teljesen megsértődve, hogy nagy valószínűséggel övé lesz
a „futottak még” szerep. És ott volt Jess, akit egy alacsony, izgága srác
egészen odaszorított a sörcsapokhoz, és olyan hévvel nyomta neki a szöveget,
hogy a lánynak folyton hátra kellett rántania a fejét, mert a srác feltehetően
nem csak a szavakat köpködte.
– ...elhatároztuk, hogy nem játszunk feldolgozásokat. Ez volt a
megegyezés a tegnapi megbeszélésen – hallottam újra Dextert.
– Én csak azt mondom, hogy ha a Salátadalok nem jönnének be legyen
egy B tervünk is – érvelt Lucas. – Mi van, ha az a nő utálja a salátát? Mi van,
ha azt gondolja majd, hogy ezek a dalok gyerekes, házibuliba való, idióta
baromságok?
Egy pillanatig döbbent csend volt, míg Dexter és Ted felfogta, amit hallott.
Aztán Ted szólalt meg először.
– Szóval ez az, amit te gondolsz róluk? – kérdezte szúrós tekintettel
– Nem – tiltakozott Lucas gyorsan, és Dexterre sandított, aki most olyan
erősen húzgálta a pólója nyakát, hogy muszáj volt odanyúlnom, lefejtenem
róla az ujjait, és finoman elhúznom a kezét. Alig vette észre. – Én csak azt
próbálom mondani, hogy nem akarunk gagyik lenni, ugye?
– És ha feldolgozásokat nyomunk, akkor nem leszünk gagyik? – kérdezte
Dexter.
 – A feldolgozások megmozdítják a tömeget, és lehetőséget adnak arra,
hogy megmutathassuk, milyen sokféleképpen tudunk játszani –, győzködte
őket tovább Lucas. – Figyeljetek, én már sok együttesben játszottam...
– Ó, Jézus! – forgatta a szemét Ted, és drámaian a levegőbe emelte
mindkét karját. – Megint itt tartunk. Taníts minket, ah, bölcs mester!
– ...és én tapasztalatból tudom, hogy az olyan repertoárokat, mint egy ütős
sorozat, imádja a közönség, és általuk meghallják, mi mindenre vagyunk
képesek, mint együttes. Ami azt jelenti, hogy játsszunk saját dalokat is, oké,
viszont feldolgozásokat is, de azokat is a saját stílusunkban. Például az I've
Got You Babe-et nem úgy nyomjuk, ahogy Sonny és Cher csinálta. Hanem
teszünk bele egy csavart.
– Nem játszunk ma Sonny és Chert! – vágott közbe Ted ingerülten. – Nem,
haver. Ennek a tyúknak nem leszünk G Flats ma este. Az esküvői szarság.
Felejtsd el!
– Ez csak egy példa volt – magyarázta Lucas a szemét forgatva. – Mást is
játszhatunk. Nyugodj le, haver, oké?
– Hé, srácok! – kurjantott oda Robert, a Bendo tulajdonosa a bárpult
mögül. – Egyébként ma még tervbe van véve, hogy dolgozzatok?
– Gyerünk! – állt fel Ted, és kiitta a sörét.
– Eldöntöttünk egyáltalán valamit? – kérdezte Lucas, de Ted rá sem
hederített, csak elindult a színpad felé.
Dexter felsóhajtott, és beletúrt a hajába. Sohasem láttam ennyire
feszültnek.
– Jézus – jegyezte meg csendesen, a fejét ingatva. – Ez az egész olyan
rohadt stresszes.
– Ne gondolj rá! – nyugtatgattam. – Csak menj fel a színpadra és játssz
úgy, ahogy máskor is szoktál! Ha rágondolsz, kizökkensz.
– Nagyon vacakul szóltunk, ugye? – kérdezte keserűen.
– Nem – feleltem, ami nem is volt teljesen hazugság. De tény, hogy Ted
hamis volt, John Miller túlzásba vitte a show-elemeket magasra dobálta a
levegőbe a dobverőit, csak elkapnia nem sikerült minden alkalommal –,
Dexter pedig elrontotta a Salátadal harmadik változatának a szövegét, egy
olyan dalt, amiről tudtam – mert hallottam, hogy álmában is bármikor hiba
nélkül elénekli. – Csak úgy játszottatok, mint akik nem biztosak magukban.
Kissé bizonytalanul. Pedig ti nem vagytok ilyenek. Milliószor
végigcsináltátok már.
– Milliószor – visszhangozta. De még mindig nem tűnt úgy, mintha meg
lenne győzve.
 – Olyan ez, mint a biciklizés – folytattam. – Ha belegondolsz, rájössz,
hogy mennyire bonyolult az egész. Csak pattanj fel, és tekerd a pedált, nem
szabad aggódnod az egyensúlyod és a mozgásod miatt. Csak lazíts, és akkor
megy magától.
– Neked – mondta mosolyogva, és megpuszilta az arcomat – annyira
igazad van. Hogy lehet mindig ennyire igazad?
– Ez egy átok – vontam meg a vállam. Megszorította a combomat, majd
felállt, és kiment a bokszból, továbbra is a pólója nyakát huzigálva, én pedig
figyelemmel kísértem, ahogy keresztülverekedte magát a tömegen, és, a
Scarlettel még mindig olyan elmélyülten beszélgető John Miller mellett
elhaladva, megfricskázta a srác feje búbját. Egy perccel később fent, a
színpadon Ted a kezébe vette a gitárját, pengetett néhány akkordot, aztán
összenézett Lucasszal és Dexterrel, beszéltek egy-két szót, majd Dexter intett,
és a show elindult.
Az első dal egy kicsit bizonytalan volt. A második már jobban sikerült.
Láttam, hogy Dexter megnyugszik, elengedi magát, és a harmadik számra,
mire láttam, hogy az A&R-es nő megérkezett, jobban szóltak, mint egész este
bármikor. A nőt azonnal felismertem. Először is, kicsit túlkoros volt a
Bendóhoz, ami főképp a húszon aluliakat látta vendégül, másodszor pedig
messze túl divatosan volt felöltözve ehhez a kisvároshoz: fekete nadrág,
selyemblúz, kis fekete keretes szemüveg, ami pont annyira volt' idétlen, hogy
menő legyen. Hosszú haját a tarkóján lazán összefogta, és amikor odament a
bárpulthoz egy italért, az összes srác, aki a barátnőimmel beszélgetett, egytől
egyig megbámulta. A dal, amit Dexterék éppen játszottak, elhalkult, a tömeg
a színpad előtt sűrűsödni kezdett, és láttam, hogy Ted a bárpult felé nézve
észrevette a nőt, majd súgott valamit Dexternek.
Amint a taps és az éljenzés elcsitult, Dexter megint megrángatta a pólója
nyakát, a mikrofonhoz hajolt, és azt mondta:
– Oké, most pedig eljátsszuk nektek az egyik saját számunkat, amelynek a
címe: Salátadal!
A tömeg ujjongásban tört ki: elég régóta játszottak már a Bendóban ahhoz,
hogy a Salátadal és számos variációja ismert legyen az ide járók körében.
Ted megpengette a nyitóakkordokat, John Miller felemelte a dobverőket, és
rákezdtek.

*
 Néztem a nőt a bárpultnál. Figyelmesen hallgatta a dalt, időnként bele-
belekortyolgatva a kezében lévő sörébe. Elmosolyodott annál a sornál, hogy
„grillcsirkét zabáltunk a réten”, majd megint, amikor a tömeg Dexterrel
együtt kurjongatta, hogy „uborkák, paprikák, retkek”. És amikor vége lett,
lelkesen tapsolt, nem csak udvariasan. Jó jel.
A srácok megnövekedett önbizalommal folytatták egy másik Salátadallal.
De ez már nem volt annyira ütős, és a közönség sem ismerte olyan jól. Jól
játszották, a legjobban, ahogy tudták, de így is kissé laposan szólt, és egy
pontnál John Miller, aki csak nemrég tanulta meg az új részt, elrontotta, és
egy másodpercre elvesztette az ütemet. Láttam, hogy Dexter arca megrándul,
majd újra meghúzta a pólója nyakát. Ted mindenfelé tekingetett, csak a bár
felé nem. Ezután szünet nélkül belekezdtek egy másik saját számba, ami nem
is a Salátaopus darabja volt, de valahogy ez sem ment túl jól, így két versszak
után rövidre is zárták.
Ekkorra az A&R-es nő már nem figyelt annyira, enyhén unott arccal nézett
körül a klubban, és ami még rosszabb jel volt, az órájára pillantott. Ted
odahajolt Dexterhez, mondott neki valamit, mire ő határozottan rázta a fejét.
Aztán Lucas is odalépett, bólogatott, majd Ted megint mondott valamit,
amire Dexter végül megvonta a vállát, és visszafordult a mikrofonhoz. John
Miller megadta az ütemet, Ted felvette, és teljes gőzzel belecsaptak egy régi
Thin Lizzy-számba. És a tömeg egyszerre újra teljes lelkesedéssel ujjongott,
közelebb húzódva a színpadhoz, az első versszak vége után pedig az A&R-es
nő újabb sört rendelt.
Amikor a dal véget ért, Ted ismét odaszólt Dexternek, aki jól láthatóan
hezitált. Aztán Ted újra mondott valamit, Dexter pedig fintorgott, és a fejét
csóválta.
Gyerünk, játsszátok csak, gondoltam magamban. Még egy feldolgozás
nem fog megártani.
Dexter ránézett Lucasra, aki bólintott, és én megnyugodtam. Aztán
megszólaltak az első akkordok. Valahogy olyan ismerősen hangzott, mintha
egy másik változatban már ismertem volna ezt a dalt. Egy pillanatig füleltem,
majd a felismerés egyre inkább megerősödött bennem, először mintha ott
bujkált volna az elmém legmélyén, csak még éppen nem értem volna el.
Aztán rájöttem.
– E kis altató néhány szó... – énekelte Dexter lágyan.
Ó, istenem, gondoltam.
– Egyszerű dallam csupán...
 Retrósabban hangzott, inkább amolyan „bárénekes” stílusban, az érzelgős
tónus, ami annyira bejött az esküvői partikon és a rádiók szív küldi
műsoraiban, most átalakult valami mássá, kapott némi önironikus felhangot,
mintha megmosolyogta volna a saját komolyságát. Éreztem, hogy összeugrik
a gyomrom: Dexter nagyon jól tudta, hogyan érzek ez iránt a dal iránt. Tudta.
És mégis, egyre csak énekelte:
– Halkan szól e kis szobában, mégis hallod. Kicsi lány...
A tömeg imádta, tapsolt, és néhány csaj a hátsó sorokból együtt énekelte
vele, kezüket a szívükre szorítva, mint kiszuperált dívák egy jótékonysági
rendezvényen.
Átnéztem a bár túloldalára, ahol Chloe egyenesen engem bámult, de most
nem azzal az önelégült pillantással, ahogy mostanában szokott. A
tekintetében most valami más, valami sokkal rosszabb volt. Lehet, hogy
sajnálat, de gyorsan elfordítottam a fejem, még mielőtt megbizonyosodhattam
volna róla. Tőle nem sokkal odébb az A&R-es nő mosolyogva tapsolt.
Imádta, amit hallott.
Felálltam a bokszból. Körülöttem mindenfelé a tömeg együtt énekelte
Dexterrel a dalt, amit oly sokszor hallottak már ők is, csak teljesen másképp,
mint én. Számukra ez csak egy régi, érzelgős nosztalgikus szám volt, amit
talán a szüleik szerettek. Valószínűleg hallották az unokanővérük,
nagybátyjuk vagy akárkijük esküvői partiján is, a Daddy's Little Girl és a
Butterfly Kisses mellett. Akárhogy is, de működött. A hatás nyilvánvaló volt,
a szeretet, ami a tömeg felől áradt, letagadhatatlan, egy olyan reakció, amit
Ted még a legeslegmerészebb saláta-álmaiban sem remélhetett.
– S bár én, hűtlen, cserbenhagylak... – énekelte Dexter, miközben én utat
törtem magamnak a tömegben –, ő örökké társad már...
Bementem a mosdóba, ami előtt most kivételesen nem állt hosszú sor, és
bezárkóztam egy fülkébe. Leültem a lezárt WC-csésze tetejére, beletúrtam a
hajamba, és mondogattam magamnak, hogy nyugi. Ez a dal semmit sem
jelent. Egész életemben hagytam, hogy mások túl nagy súlyt tulajdonítsanak
neki, így a végén olyan nehéz lett, hogy szinte megfojtott, de akkor is csak
egy dal volt. Ám még ott, a WC-be zárkózva is hallottam, ahogy egyre csak
szól, hallottam azt a dallamot, amit, mióta az eszemet tudom, betéve ismerek,
most kicsit megváltoztatva, megcsavarva, és apám szavait egy olyan srác
hangján, akit alig ismerek.
Mit mondott mindig anyám, valahányszor meghallgattuk ezt a dalt, még
amikor volt lemezjátszónk, az egyetlen karcos albumról, ami apámtól maradt
rá? Az ő ajándéka neked, ezt mondta, és álmodozó tekintettel simította hátra a
hajamat a homlokomból, mintha bizonyos lenne benne, hogy egy napon meg
fogom érteni, mennyire fontos ez. Akkorra már teljesen elfelejtette a rossz
időket, amelyeket apámmal élt át, azokat a dolgokat, amiket másoktól
hallottam, hogy milyen szegények voltak, hogy apám mennyire kevés időt
töltött Chrisszel, amikor kisbaba volt, és hogy csak azért vette feleségül
anyámat – ráadásul, mint kiderült, még csak nem is legálisan –, hogy
megpróbálja utolsó próbálkozásként helyrehozni a már helyrehozhatatlan
kapcsolatot. Micsoda örökség. Micsoda ajándék. Olyan, mint egy vigaszdíj
egy vetélkedőműsorban, ahol elbukom a fődíjat, egy nagy halom Rice-a-Roni
rizses tésztát, és amikor lehajtott fejjel kullogok kifelé, utánam dobnak valami
olcsó csomag popcornt. Sovány vigasz.
Felhangzott az utolsó akkord. A cintányér zümmögése fokozatosan
elhalkult. Aztán nagy taps és ováció. Vége volt.
Oké. Kimentem a mosdóból, és egyenesen a bár felé indultam, ahol Chloe
unott ábrázattal üldögélt a széken. A Truth Squad még mindig játszott, most
éppen egy tábori dalegyveleget – Led Zeppelin-stílusban, erőteljes
gitárszólóval és sok-sok ordibálással –, amiről már tudtam, hogy záró szám.
A srác, akivel Chloe korábban beszélgetett, nem volt sehol. Lissa még mindig
a „nem túl jóképű, de rendesnek látszó” sráccal társalgott, Jess pedig
feltételezhetően alkalmazta valamelyik rendszeresen használt ürügyét,
miszerint „el kell intéznem egy telefont” vagy „ki kell ugornom valamiért a
kocsiba”.
– Mi történt a szörfös sráccal? – kérdeztem Chloétól, miközben ő arrébb
csúszott, hogy helyet szorítson nekem a székén.
– Barátnő – fintorgott kurtán, és a tőlünk balra levő boksz felé intett a
szemével, ahol a fiú éppen egy vörös hajú csajt csókolgatott, akinek a
szemöldökében piercing volt.
Bólintottam. Eközben Ted néhány szélmalommozdulatot tett a gitárjával,
John Miller pedig hatalmas dobszólót vágott le, amitől az arca majdnem
olyan vörös lett, mint a haja. Azon töprengtem, hogy vajon Scarlett le van-e
nyűgözve, de nem tudtam megbizonyosodni róla, mert amikor odanéztem,
láttam, hogy már nincs a bokszban, ahol azelőtt ült.
– Érdekes választás volt az előző dal, nem gondolod? – kérdezte enyhe
éllel Chloe, miközben a lábával ide-oda hintáztatta a közös székünket. –
Mintha már hallottam volna valahol.
Nem szóltam semmit, ehelyett csak néztem, ahogy John Miller tovább
püfölte a dobjait, miközben a tömeg lelkesen tapsolt.
 – Mindennél jobban kellene tudnia – folytatta, hogy utálod azt a dalt. Ezt
mindenki tudja. Úgy értem, Jézus, ez alapvető.
– Chloe – mondtam lágyan –, fogd be, oké?
Elkerekedett szemmel meredt rám, majd újból kevergetni kezdte az italát
az ujjával. Most már csak egyvalaki ült köztem és az A&H es nő között, aki
éppen kölcsönkért egy ceruzát a bárpultostól, lejegyzett valamit egy papírra,
amit a pultos nem titkolt érdeklődésül fürkészett, miközben rá sem hederített
arra a sok emberre, aki az italáért hadonászott.
– Mi vagyunk a Truth Squad! – kiáltotta Dexter a színpadon. – És itt
játszunk minden kedden! Köszönjük a figyelmet, és jó éjszakát!
Elkezdődött a gépzene, és mindenki a bárpult felé nyomult, én meg
néztem, ahogy Dexter leugrik a színpadról, mond valamit Tednek, majd
mindketten elindultak felénk, nyomukban Lucasszal, John Miller pedig
azonnal légvonalban törtetett Scarlett felé, aki most már a kijárat közelében
állt, mint aki arra készül, hogy fokozatosan kiosonjon a klubból.
Amint a srácok közeledtek hozzá, az A&R-es nő máris mosolyogva
nyújtotta a kezét Dexter felé.
– Arianna Moss – mutatkozott be. – Remek sorozat.
– Köszönjük – felelte Dexter, és talán kissé túl mohón kapott a kéz után.
A nő egyre csak mosolygott rá, én meg körülnéztem a klubban, az ajtó felé
tekingetve, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol lehet Jess.
Ted közelebb húzódott a nőhöz, és azt mondta:
– Az akusztika itt borzasztó. Sokkal jobban szólunk rendes technikával, és
a közönség is elég vacak volt.
Dexter oldalról felé lövellt egy „ezzel nem segítesz” tekintetet, majd a
nőhöz fordult:
– Nagyon szeretnénk hallani az ön véleményét. Meghívhatom egy sörre?
A nő az órájára pillantott.
– Persze – felelte –, csak előbb hadd telefonáljak egyet.
Amint távolodott, már vette is elő a mobilját a zsebéből. Dexter meglátott,
integetett, és a szájával azt formázta, hogy egy perc és jön. Megvontam a
vállam, mire ő azonnal elindult felém, de Ted visszahúzta.
– Mi a fenét művelsz? – mordult rá. – Azért jött, hogy mindnyájunkkal
beszéljen, nem csak veled, Dexter.
– Nyugi, haver, nem hallottad, hogy Dexter is azt mondta neki, hogy mi
szeretnénk hallani a véleményét? – csitítgatta Lucas.
– És azt is hallottam, hogy venni akar neki egy sört! – háborgott Ted.
 – Ezt hívják kapcsolatépítésnek – magyarázta neki Dexter nyugodtan,
miközben felém tekingetett. De Arianna Moss már jött is visszafelé, telefonját
a zsebébe süllyesztve.
– És miért pont az a dal? – ingatta a fejét hitetlenkedve Ted. – Sonny és
Cher is jobb lett volna. Anyám, minden jobb lett volna. Akár
szabadidőruhába is bújhatnánk, és vendéglátóhelyeken is nyomhatnánk ezt a
szart!
– A tyúknak bejött – felelte Dexter ismét nyugodtan, miközben próbálta
elkapni a tekintetemet, de én hagytam, hogy egy nagydarab, baseballsapkás
srác beálljon az útba kettőnk közé.
– Igen – helyeselt Lucas. – Ráadásul ez a szám húzott ki bennünket abból
a feneketlenül mély gödörből, ahová a Salátadal taszított le minket azelőtt.
– A Salátadal nem volt rossz – vitatkozott Ted. – És még jobb lehetett
volna, ha John Miller vette volna a fáradságot, és időben érkezik a legutóbbi
próbára...
– Ó, mindig valaki más a hibás, ugye? – csattant fel Lucas.
– Duguljatok el, jön! – suttogta Dexter, az A&R-es nő felé sandítva.
– Akkor beszélhetünk? – kérdezte Arianna Moss, amikor odaért hozzájuk.
Dextertől kérdezte. Én észrevettem, csakúgy, mint Ted. De persze csak őt
zavarta.
– Hogyne – felelte Dexter. – Itt jó lesz? – mutatott egy közeli, üres
bokszra.
– Persze – bólintott a nő.
Amikor elmentek, megint megfordultam, és kértem a pultostól még egy
sört. Mire kifizettem, ők már a bokszban ültek, a nő és Dexter az egyik
oldalon, Lucas és Ted pedig velük szemben. A nő beszélt, a srácok meg
figyeltek.
Ebben a pillanatban Jess jelent meg mellettem.
– Nem megyünk még? – kérdezte tőlem.
– Hol voltál? – tudakolta Chloe.
– Ki kellett ugranom valamiért a kocsiba – közölte Jess teljes
természetességgel.
– Remy, hát itt vagy! – ugrott John Miller mellém. – Nem tudod, hol van
Scarlett?
– Amikor utoljára láttam, az ajtónál állt – válaszoltam.
Gyorsan odakapta a fejét, tekintetével pásztázva a tömeget. Aztán hirtelen
integetni kezdett:
– Scarlett! Itt vagyok!
 A nő felénk nézett, meglátta John Millert, és olyan mosollyal intett vissza,
amelyből biztosra vettem, hogy igazam volt: tényleg le akart lépni,
észrevétlenül. De mivel John Miller ebből mit sem érzékelve, lelkesen hívta
oda hozzánk, nem volt más választása, mint hogy utat törjön magának a
tömegben felénk.
– Remek voltál. Komolyan – dicsérte meg John Millert, amikor ideért, aki
ettől teljesen kivirult.
– Általában sokkal ütősebbek vagyunk – legyintett azért kissé felvágósan
–, csak Ted nem volt formában ma este. Mostanában több próbáról is elkésett,
és néhány dalnál nem volt képben.
Scarlett bólintott, és körülnézett. A tömeg a bárnál egyre sűrűsödött, már
háromsornyi ember is tolongott egymás mögött, és még mindig csak jöttek és
jöttek.
John Miller mögött ekkor megjelent Lucas, akinek sikerült megfricskázni a
dobos tarkóját, miközben még két sörrel is egyensúlyozott.
– Hé, ha esetleg, esetleg, volna egy perced, ott tárgyalunk azzal a A&R-es
tyúkkal, aki talán szerez nekünk egy pöpec melót Washingtonban, már ha ez
egyáltalán egy csöppet is érdekel téged.
John Miller megdörzsölte a tarkóját.
– Washingtonban? Ez komoly? – kérdezte.
– Abban a nagy csarnokban, ahol egyszer a Spinnerbaitet is láttuk – felelte
Lucas, majd fintorogva gyorsan hozzátette: – Persze utálom őket.
– Utálom a Spinnerbaitet – helyeselt John Miller is, és elvette Lucastól az
egyik sört. – Az egy másik együttes – magyarázta közben Scarlettnek.
– Aha – felelte a lány.
– Gyere! – mondta Lucas John Millernek. – Mindnyájunknak hallania kell.
Lehet, hogy ez valami nagy dolog, haver.
– Egy perc, és itt vagyok – fordult mentegetőzve John Miller Scarletthez,
és megszorította a karját. – Tudod, fontos bandaügyek. Stratégiai döntések
meg minden.
– Oké – bólintott a lány.
John Miller és Lucas odament a bokszhoz, ahol Ted mindkettőjüknek
helyet szorított. Láttam, hogy Dexter a sarokban ül, hátát a falnak támasztja,
miközben kezével egy gyufásdobozzal játszik, és figyelmesen hallgatja
Arianna Mosst.
– Szegény te – fordult oda Chloe Scarletthez. – Ez a srác megszállott.
– Kedves fiú – felelte
 – Szánalmas – vitatkozott Chloe, majd leszökkent a bárszékről, és rám
nézett. – Kimegyek a mosdóba, nem jössz?
Megráztam a fejem. Chloe félresöpört két srácot, és eltűnt az emberek
között. Amint egy pillanatra kettényílt a tömeg, megint megpillantottam
Dextert. Úgy tűnt, mintha valamit magyarázna, Arianna Moss pedig
bólogatott, és belekortyolt a sörébe. Ted és Lucas egymással beszélgetett,
John Miller pedig egy csöppet sem figyelt egyikükre sem, ehelyett
másodpercenként felénk tekingetett, hogy megbizonyosodjon róla, Scarlett
nem ment-e el.
– John Miller nagyon helyes srác – jegyeztem meg Scarlettnek, mert úgy
éreztem, kötelességem mondani valamit, miután megígértem.
– Az – értett egyet. – Kicsit ugyan fiatal hozzám. És nem vagyok biztos
benne, hogy különösebben apatípus lenne, ha érted, mire gondolok.
Akartam vele vitatkozni, hogy ez, legalábbis az én véleményem szerint
nem annyira fontos szempont egy kapcsolatban, de úgy döntöttem, inkább
nem teszem.
– És te? – nézett rám ő. – Mióta jársz Dexterrel?
– Nem régóta – feleltem, miközben újra a bokszuk felé sandítottam.
Dexter éppen lelkesen hadonászott a kezével, Arianna. Moss pedig nevetett,
és rágyújtott. Azt hinné az ember, randin vannak. Ha nem ismerné a
szituációt.
– Remek srácnak tűnik – jegyezte meg Scarlett. – Kedves. És vicces.
– Igen, az – bólintottam.
Ebben a pillanatban hirtelen megjelent mellettem Ted, átvergődve egy
csapat nagydarab, szűk topos lányon, akik, úgy tűnt, valamiféle lánybúcsút
tartottak: egyikük fátylat viselt, a többieken pedig Barbie-kalap volt.
– Két sört! – rikkantott oda Ted a bárpultosnak a maga tipikus morgolódó
stílusában, aztán csak állt ott, és füstölgött magában tovább.
– Na, hogy megy? – fordultam oda hozzá.
Odanézett a boksz felé.
– Remekül – felelte gúnyosan. – Dexter valószínűleg egy órán belül a
bugyijában lesz, na, nem mintha ez segítene a bandán.
Scarlett rám sandított, felvonva a szemöldökét, én pedig csak annyit bírtam
kinyögni a tőlem telhető leglazább hangon:
– Tényleg?
– Hát – vonta meg a vállát Ted, mintha most vette volna észre, hogy talán
nem én voltam a legmegfelelőbb személy, akinek ezt mondania kellett volna.
Na persze azért ez nem állította meg, hiszen ő mégiscsak Ted. – Mindig ilyen,
tudod? Összejön valakivel, a dolgok rosszul végződnek, mi meg szívunk:
elveszítjük a melót, vagy a lakóhelyünket, vagy száz dolcsit a kajapénzből.
Folyton ezt csinálja.
Ahogy ültem ott, annyira ostobának éreztem magam, és biztos voltam
benne, hogy ez ki is ült az arcomra. Felkaptam hát Cloe italát – ami persze
már csak olvadó jégkockákból állt –, és ittam belőle egy kortyot, csak hogy
csináljak valamit.
– A lényeg az – morgott tovább Ted, miközben a pultos letette elé a két
sört –, hogy ha csapatként akarunk együtt dolgozni, akkor csapatként is kell
gondolkoznunk. Punktum.
Azzal megfordult, és olyan durván lökte szét a mögötte álló lányokat, hogy
cifra szitkok és mocskos mutogatás áradatát indította el vele. Én meg ott
maradtam Scarlettel, és úgy éreztem magam, mint, mondjuk, az ötös számú
bandaribanc.
– Hát – szólalt meg Scarlett kissé feszengve –, biztos vagyok benne, hogy
nem mondta komolyan.
Gyűlöltem, hogy sajnál. Ez még annál is rosszabb volt, mint hogy én
sajnáltam magam. De nem sokkal. Hátat fordítottam Dexterék bokszának –
bolond leszek, ha ezután kicsit is érdekel, mi folyik ott –, és visszaültem a
bárszékre, keresztbe rakva a lábam.
– Akárhogy is van – mondtam, amilyen könnyedén csak bírtam –,
tisztában vagyok a dolgokkal Dexterrel kapcsolatban.
– Ó, tényleg? – kérdezte Scarlett.
A kezembe vettem Chloe szívószálát, és csavargatni kezdtem az ujjam
között.
– Maradjon köztünk – szólaltam meg egy kis gondolkodás után –, de
tulajdonképpen ezért szedtem fel éppen őt. Úgy értem, most végeztem el a
középiskolát, ősszel meg egyetemre megyek. Most nem vállalhatok
semmilyen elkötelezettséget. Éppen ezért tökéletes, tudod? Fix vég. Semmi
komplikáció.
– Értem – felelte fájdalmas fintorral, miután hátulról egy elkóborolt
könyök jól oldalba vágta.
– Úgy értem – folytattam –, istenem, minden kapcsolatnak ilyen
egyszerűnek kellene lennie, tudod? Találsz egy helyes srácot júniusban, jól
érzed magad vele augusztusig, szeptemberben pedig sértetlenül lelépsz. –
Olyan egyszerűen hangzott, döbbentem rá, hogy nyilvánvalóan ez is az
igazság. Hiszen nem ezt mondtam mindig Jonathanról is, csakúgy, mint az
összes többi szezonális pasimról? Naná, hogy Dexter sem volt más.
 Scarlett bólintott, de a tekintetében valami azt súgta nekem, hogy ő nem az
a fajta lány, aki ezt elhiszi, nemhogy még eszerint is élne. Na persze neki ott
volt a kislánya. Az teljesen más helyzet, ha egy másik ember boldogsága is
kockán forog. Úgy értem, normális családokban.
– Igen – folytattam egyre határozottabban –, Dexter is csak egy egynyári
pasi. Semmi bonyodalom. Semmi aggódás. Pont úgy, ahogy szeretem.
Amúgy sem lenne valami jó férjanyag vagy ilyesmi. Meg a cipőjét sem bírja
rendesen bekötni.
Felnevettem. Istenem, hiszen ez tényleg így van. Annyira így van! Hát mit
is gondoltam?
Csak álltunk ott egy pillanatig, csendben, ami nem volt kifejezetten
kényelmetlen, de teljesen kényelmes sem.
Scarlett ránézett az órájára, aztán mögém, bele a tömegbe. Egy pillanatra
furcsán meglepettnek látszott. Azt gondoltam, nyilván John Miller integetett
neki amolyan „várj egy kicsit, szívem, mindjárt végzek” módon.
– Figyelj! – mondta aztán. – Most már tényleg muszáj mennem, vagy a
bébiszitterem kinyír. Megmondanád John Millernek, hogy holnap
találkozunk?
– Persze – válaszoltam. – Semmi gond.
– Kösz, Remy! Vigyázz magadra, oké? – mondta búcsúzóul.
– Te is! – szóltam utána.
Néztem, ahogy az ajtóhoz megy, majd sebesen kioson, éppen amikor John
Miller újra felénk fordult. Túl késő, gondoltam. Elmulasztottam. A gonosz,
szívtelen Remy, a hideg ribanc visszatért.
– És most – jelent meg mellettem Jess – már tényleg itt az ideje, hogy
lelépjünk.
– Én benne vagyok – mondta Chloe mellém huppanva. – Itt semmi
normális perspektíva nincs.
– Lissa azért jól érzi magát – jegyezte meg Jess.
Chloe előrehajolt, a bár felé tekintve.
– Ez ugyanaz a srác, akivel azóta beszélget, amióta ideértünk, szóval igen,
ideje mennünk. Ha nem tesszük, záróra előtt a menyasszonya lesz... Lissa!
A lány nagyot ugrott:
– Igen?
– Indulunk! – jelentette ki Chloe, és lecsúszott a székről, magával húzva
engem is. – Kell, hogy legyen egy hely, ahol jobb a buli ma este. Kell, hogy
legyen.
 – Csajok – jelentette be Lissa, amikor odaért hozzánk, és kezével
megemelgette a haját –, beszélgetek valakivel.
– Gyenge eresztés – sandított Chloe a srác felé, aki, szegény, mosolyogva
integetett. – Jobbat is kaphatsz.
– De hát olyan helyes – tiltakozott Lissa –, egész este vele beszélgettem.
– Hát ez az – szögezte le Jess. – Sok srác közül kell válogatnod nem csak
egy közül. Igazam van, Remy?
– Pontosan – bólogattam. – Menjünk!
Már majdnem a kijárathoz értünk, amikor megláttam Jonathant. A zenegép
mellett állt, és a kidobó fiúval beszélgetett. A szakításunk óta láttam már
távolról többször is, de hivatalosan ez volt az első találkozásunk, tehát
lelassítottam.
– Helló, Remy! – köszönt vidáman, amikor mellé értem, és rá oly jellemző
módon megsimogatta a karomat. Máskor elhúzódtam volna, de most nem
akartam. Nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor még együtt jártunk, csak
a haját vágatta kicsit rövidebbre, és a bőre napbarnított lett. Tipikus nyári
változások, amiknek szeptemberre nyoma sem lesz. – Hogy vagy
mostanában? – kérdezte.
– Jól, kösz – feleltem, miközben Chloe és Lissa elhaladt mellettem, és
kiment az ajtón, Jess pedig a közelben maradt, hogy még véletlenül se jusson
eszembe túl sok időt vesztegetni. – És neked hogy telik a nyarad?
– Állati jól! – lelkendezett Jonathan. – Csak úgy falom a csajokat – mondta
széles vigyorral, én pedig eltöprengtem, hogy vajon mi a fenét láttam benne
valaha is, a sunyi tekintetével és ezzel a folytonos taperolással. Ennyit az
igényességről. A meder alján halásztam, és még csak észre sem vettem. És
hát, úgy tűnik, Dexter sem volt sokkal jobb választás.
– Ó, Jonathan – mosolyogtam rá, és egy kicsit közelebb léptem hozzá,
hogy elengedjek magam mögött két csajt. – Te mindig olyan szerény voltál.
Megvonta a vállát, és újra megérintette a karomat. – Mert mindig is remek
srác voltam, nem?
– Hát azt nem mondanám – feleltem egy pillanatra sem szűnő mosollyal. –
Bocs, de most mennem kell! – Azzal elindultam a kijárat felé.
– Majd még találkozunk! – kiáltott utánam, kissé túl hangosan. – Hol
leszel később? Jössz abba a buliba, ami az Arborsban lesz?
A fejem fölött hátraintegettem, majd kiléptem a sűrű, párás éjszakai
levegőbe. Lissa már ideállt az autójával a bejárat elé, és Chloéval együtt járó
motorral vártak, amikor Jess és én lejöttünk a lépcsőn.
 – Elegáns – jegyezte meg Chloe szúrós tekintettel, amint becsusszantam a
hátsó ülésre.
– Csak beszélgettünk – vontam meg a vállam, mire ő előrefordította a
fejét, lehúzta az ablakát, és nem szólt semmit.
Lissa sebességbe tette az autót, és elindultunk. Tudtam, hogy Dexter nem
érti majd, hová tűntem, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy kíváncsi,
kivel beszélgettem, és bárki is volt az a srác, miért mosolyogtam rá úgy. A
pasikat olyan könnyű megvezetni. De én csak azt adtam, amit kaptam.
Felőlem annak a tyúknak hízelgi be magát a bugyijába, akinek akarja, de
bolond leszek csak ülni és várni, amíg ő szórakozik.
– Hová megyünk? – kérdezte Lissa hátrafordítva a fejét, és rám pillantva.
– Az Arborsba – vágtam rá kapásból. – Van ott valami buli.
– Ez a beszéd! – örvendezett Chloe. Előrenyúlt, és bekapcsolta a rádiót. És
hirtelen minden olyan volt, mint régen: négyen együtt, portyára indulva. Az
utóbbi időben én voltam a kakukktojás, MISS Elkötelezett, akinek melegen
kellett tartani a padot, míg ők felhőtlenül szórakoztak. De többé már nem. És
még mindig olyan sok idő maradt a nyárból.
Már majdnem kiértünk a parkolóból, amikor meghallottam. Egy hangot,
ami utánunk kiáltott. Chloe lehalkította a rádiót, én pedig hátrafordultam az
ülésemen, és azon gondolkoztam, mit mondjak Dexternek, miért megyek el,
mi a helyzet, és hogyan kerüljem el a leghalványabb látszatát is annak, hogy
ez az egész valamiféle féltékenységi jelenet lenne. Ami nem volt. Egyáltalán
nem.
A hang újra kiáltott, én pedig kinéztem a hátsó ablakon. De nem Dexter
volt. Hanem az a srác, aki Lissával beszélgetett egész este a bárnál. Az ő
nevét kiáltotta, és csak nézte teljesen összezavarodva, ahogy kifordulunk az
útra, és elhajtunk.

Egy óra is elmúlt már, amikor Lissa kitett a kocsifelhajtónk végén.

Levettem a cipőmet, és elindultam a füvön keresztül a diétás Zip kólámat
szopogatva, amit hazafelé menet vettem. Az Arbors bulija, mint kiderült,
totális csőd volt. Mire mi odaértünk, már járt is ott a rendőrség, ezért inkább a
Quik Zip felé vettük az irányt, majd Lissa autójának a motorháztetőjén
ücsörögtünk, beszélgettünk, és közösen belakmároztunk egy hatalmas csomag
vajas popcornból. Jobban be sem lehetett volna fejezni egy szinte végig vacak
estét.
 Az éjszaka kellemesen meleg volt. A tücskök halkan ciripeltek, a fűszálak
pedig hűvösen simogatták a lábfejemet. Az égbolt tele volt csillagokkal, és az
egész környéken csend honolt, csak egy kutya ugatott néhány házzal odébb,
és anyám írógépének lágy kattogása hallatszott a dolgozószoba ablakából,
ami, mint mostanában rendszerint, teljes fényárban úszott.
– Hé! – hallottam hirtelen magam mögül. Éreztem, hogy az egész testem
megfeszül, majd elönti a hő, miközben megpördültem. És mielőtt észbe
kaptam volna, már el is hajítottam a teli pohár diétás kólámat, ami nagy
sebességgel szelte át a levegőt nyílegyenesen annak az embernek a feje
irányába, aki a gyep közepén állt. És pontosan el is találta volna – tökéletes
célzás volt –, ha az utolsó pillanatban oldalra nem lép, így viszont a pohár
elrepült mellette, és nagy csattanással tört ketté a postaládánkon, diétás
kólával és jégkockával öntözve meg az egész járdaszegélyt.
– Mi a bajod? – kiáltotta Dexter.
– Mi a bajom? – csattantam fel. Éreztem, ahogy zakatol a szívem a
mellkasomban: bumm, bumm. Ki a fene az, aki éjfél után mások háza körül
ólálkodik, és hirtelen odasettenkedik az emberhez? – Halálra rémítettél, az ég
szerelmére!
– Nem – csóválta a fejét, miközben odajött hozzám, cipőjével nyomot
hagyva a nedves fűben. – Úgy értem, mi volt veled a klubban? Ahonnan csak
úgy, minden magyarázat nélkül leléptél. Miért, Remy?
Szükségem volt egy pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. És hogy
meggyászoljam a diétás kólámat, amit épp csak percekkel azelőtt töltöttem
tele újra.
– El voltál foglalva – feleltem a vállamat vonogatva –, én pedig
belefáradtam a várakozásba.
Zsebre tette a kezét, és egy másodpercig szótlanul méregetett.
– Nem – rázta meg végül a fejét. – Nem ez volt a baj.
Hátat fordítottam neki, majd előkotortam a kulcsaimat, és kiválasztottam
azt, amelyik a bejárati ajtót nyitja.
– Késő van – mondtam. – Fáradt vagyok. Bemegyek aludni.
– A dal miatt? – kérdezte. Közelebb lépett hozzám, miközben én
beleillesztettem a kulcsot a zárba. – Amiatt akadtál ki annyira?
– Nem akadtam ki – tiltakoztam egykedvűen. – Csak úgy láttam, hogy tele
van a kezed azzal a tyúkkal, és...
– Ó, Jézus! – vágott közbe, és hátralépett, lement a lépcsőn, el egészen a
fűre, majd nevetni kezdett. – Szóval erről van szó! Féltékeny vagy!
Oké. Ez a szó az én szememben vért kíván. Megfordultam.
 – Én sosem vagyok féltékeny – jelentettem ki lassan.
– Ó, értem. Szóval te nem emberből vagy – tartotta fel a kezét.
Megvontam a vállam.
– Remy, az isten szerelmére – nézett rám. – Csak annyit tudok, hogy egyik
percben odaszólok neked, hogy egy pillanat, és jövök, a következőben pedig
eltűnsz, aztán meg látom, hogy valami régi pasiddal bájologsz, és
megbeszélitek, hogy később találkoztok. Ami egy csöppet azért meglepő, ha
figyelembe vesszük, hogy velem jársz. Vagy én legalábbis azt hittem.
Ebben a körmondatban annyi téves információ volt, hogy hirtelen azt sem
tudtam, melyikre reagáljak először.
– Tudod – szólaltam meg rövid gondolkodás után –, én vártam rád, de
aztán Ted azt mondta, hogy a tárgyalás kellős közepén vagy azzal a nővel, a
barátnőim pedig indultak, szóval én is eljöttem velük.
– Ted – ismételte. – És mi mást mondott még Ted?
– Semmit.
Beletúrt a hajába, majd hirtelen maga mellé ejtette a kezét.
– Oké, akkor..., akkor, ha jól értem, minden rendben van – összegezte
halkan.
– Abszolút – feleltem, majd újra az ajtó felé fordultam, és elfordítottam a
kulcsot a zárban.
És akkor, éppen, amikor le akartam nyomni a kilincset, még csendesebben
megszólalt:
– Tudod, hallottalak.
Megálltam, tenyeremet az ajtó falapjának nyomva. Láttam magam a kis
négyszögletű tükrös ablakban, az ő tükörképét pedig magam mögött. Nem
nézett rám, hanem a füvet rugdosta a cipője orrával.
– Mit hallottál? – kérdeztem én is szinte suttogva.
– Amit Scarlettnek mondtál. – Most már rám emelte a tekintetét, de én
nem bírtam felé fordulni – Csak szólni akartam neked, hogy várj még egy
percet, ha tudsz, mert rögtön végzünk, ezért odamentem hozzád, és amikor
mögéd értem, hallottam, amit mondtál. Rólunk.
Szóval akkor ez volt az, ami miatt Scarlett olyan meglepett arcul vágott,
amikor mögém nézett. A fülem mögé simítottam a hajam.
– Végül is jó, hogy tisztában vagyok a helyzetemmel – jegyezte meg
szomorúan. – Egynyári pasi meg ilyesmi. Fix vég. Semmi bonyodalom. Egy
kicsit meglepett, el kell ismernem. De lehet, hogy értékelnem kellene az
őszinteségedet.
– Dexter! – szólaltam meg.
 – Nem, minden oké – hárította el a kezével, hogy bármit is mondjak. –
Anyám mindig azt mondta, pocsék férj lesz belőlem, szóval hasznos tudnom,
hogy más is így gondolja. És azzal is jó tisztában lennem, hogy szerinted
ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Megspóroltad nekem a találgatásokat.
Most végre szembefordultam vele.
– Miért, mit vártál? – kérdeztem. – Hogy örökre együtt maradunk?
– Csak ez a két lehetőség van? – kérdezett vissza. – Semeddig, vagy
örökre? – Lehalkította a hangját. – Jézus, Remy! Te tényleg így gondolkozol?
Lehet, gondoltam. Lehet.
– Nézd! – mondtam neki. – Az őszinteség jó. Én elmegyek az egyetemre,
te is elmész innen a nyár végén, sőt, a ma este után lehet, hogy még
hamarabb. Ted úgy beszélt, mintha holnap már indulnátok is.
– Ted egy ökör! – csattant fel. – Nyilván azt is mondta, hogy minden
csajjal lefekszem, akivel találkozunk, ugye?
– Ez nem... – kezdtem, megvonva a vállam.
– Tudtam! – vágott közbe. – Tudtam, hogy a Ted-faktor benne kell, hogy
legyen a dologban. A Ted-átok. Mit mondott pontosan?
– Nem számít – feleltem.
Hangosan felsóhajtott.
– Egy évvel ezelőtt összejöttem azzal a csajjal, aki Virginia Beach-re
szerződtetett együtteseket. Nem végződött jól a dolog, és...
Felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
– Nem érdekel – ráztam a fejem. – Tényleg nem. Kérlek, ne játsszuk
megint az őszinte vallomásos játékot, oké? Hidd el, te nem akarnád hallani az
enyémet!
Erre meglepetten rám nézett, és én egy pillanatra rádöbbentem, hogy
mennyire nem ismer engem. Csöppet sem.
– De akarnám, Remy – mondta kis szünet után, és a hangja már lágy volt,
békülékeny, mintha ezt az egészet valahogy még rendbe lehetne hozni. – Ez a
különbség köztünk. Én nem csak egy hétben vagy egy hónapban
gondolkozom. Én nem így működöm, Remy.
Egy autó haladt el a ház előtt, és amikor meglátott minket, kissé lelassított.
A volán mögött ülő srác szemérmetlenül bámult rám. Alig bírtam ki, hogy ne
mutassam fel neki a középső ujjamat. De kibírtam.
– Mi az, amitől félsz? – kérdezte Dexter közelebb lépve hozzám. –
Annyira rossz az, hogy talán igazán tetszem neked?
– Nem félek – tiltakoztam. – Nem erről van szó. Csak így egyszerűbb.
 – Szóval azt mondod, szimplán csak döntsük el most, hogy ez a nyár nem
jelent semmit? Hogy csak használjuk egymást, aztán, amikor te elmész, vagy
én elmegyek, akkor kész, vége, isten áldjon?
Annyira rémesen hangzott, ahogy ezt mondta.
– Egész életemben azon dolgoztam, hogy sértetlenül kijussak innen –
feleltem. – Nem cipelhetek magammal semmilyen terhet.
– Nem kell, hogy teher legyen – válaszolta ő. – Miért akarod mindenáron
azzá tenni?
– Mert én tudom, hogyan végződnek a dolgok, Dexter. – A dolgozószoba
felé sandítottam, és lehalkítottam a hangom. – Sokszor láttam már, hová vezet
az elköteleződés. És mondhatom, nem valami szép látvány. Belemenni, az a
könnyű része. A vég: az a szívás.
– Szerinted kinek mondod mindezt? – kérdezte hitetlenkedve. – Az én
anyámnak hat férje volt. Így vagy úgy rokonom a fél ország!
– Ez nem vicc – ingattam a fejem. – Így kell, hogy legyen. Sajnálom.
Jó egy percig egyikünk sem szólt. Azután, hogy annyi éven keresztül így
gondolkoztam, mégis olyan furcsa volt kimondani ezeket a gondolatokat,
mintha most váltak volna hivatalosan is valódivá. Az én hideg, kemény
szívem most mutatkozott meg teljes valójában. Szép volt tőlem, hogy
szóltam, azt hiszem. Bár mondhattam volna a legelején is. Én, hűtlen,
cserbenhagylak.
– Tudom, miért beszélsz így – szólalt meg végül Dexter. – De sok mindent
elmulasztasz. Tudod, amikor működik, a szerelem egészen csodálatos. Nincs
túlértékelve. Annak a sok dalnak igenis van alapja.
– Azok csak dalok, Dexter – ellenkeztem csendesen. – Semmit sem
jelentenek.
Odalépett hozzám, egészen közel, és a tenyerébe fogta a kezem.
– Tudnod kell, hogy csak azért játszottuk azt a dalt ma este, mert a saját
számok most valahogy nem működtek. Lucas valamelyik nap hallotta, hogy
ezt dúdolgatom, és azonnal feldolgozta. A srácoknak fogalmuk sincs, hogy
neked bármi közöd is van hozzá. Ők csak annyit tudnak, hogy ezzel a dallal
örömet lehet szerezni a közönségnek.
– Nyilván így is van – feleltem. – Csak nem nekem.
És akkor éreztem. Azt a furcsa megkönnyebbülést, ami azt jelentette, hogy
a szakítás legnehezebb részén túl vagyunk, és most már csak néhány könnyed
mondatot kell váltanunk, mielőtt örökre búcsút intünk egymásnak. Olyan volt
ez, mint amikor felérsz a hegy csúcsára, és már tudod, hogy ami mögötte van,
azt mind átlátod.
 – Tudod – mondta Dexter, miközben a hüvelykujjával az enyémet
simogatta –, fordítva is történhetett volna. Az a sok házasság meg minden.
Akár te is lehetnél, aki hisz, és én küldenélek el.
– Akár – feleltem. De igazából el sem tudtam képzelni, hogy úgy higgyek
a szerelemben, mint ő. Pedig mindketten ugyanazt éltük át. Igazán bolondnak
kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy jöjjön ki ebből, hogy még mindig elhiszi,
hogy az örökké lehetséges.
Lehajolt, még mindig a kezében tartva a kezem, és megcsókolta a
homlokomat. Lehunytam a szemem, és lábujjaimat a fűbe mélyesztettem.
Magamba szívtam mindent, amit megszerettem benne: az illatát, a keskeny
csípőjét, a bőre simaságát. Mennyi minden ilyen rövid idő alatt.
– Azért találkozunk még valahol – jegyezte meg hátrébb húzódva.
– Ugye?
– Persze – bólintottam.
Még egyszer megszorította a kezem, majd elengedte, és elindult a gyepen.
Ahogy távolodott, cipője friss nyomokat hagyott a fűben, de pár lépés után
már semmi sem látszott belőlük. Mintha nem is történt volna itt semmi.
Beléptem a házba, felmentem a szobámba, levetkőztem, majd magamra
húztam egy sortot és egy ujjatlan felsőt, és bekucorodtam a takaróm alá. Jól
ismertem ezt az érzést, a hajnali kétórai magányosságot, amit gyakorlatilag én
találtam fel. Rögtön szakítás után ez mindig még rosszabb volt. Abban a
néhány első órában, amikor hivatalosan is újra szinglivé váltam, úgy éreztem,
a világ valahogy kitágul, hirtelen nagyobbnak, még hatalmasabbnak tűnik,
most, hogy újra egyedül kell átküzdenem rajta magam.
Ezért kezdtem el annak idején hallgatni a dalt: elterelte a figyelmemet a
dolgokról. Bárhogyan is éreztem iránta, ez volt az egyetlen állandó pont az
életemben, az egyetlen dolog, ami velem maradt, miközben mostohaapák,
pasik és otthonok jöttek, és mentek. A dallam sohasem változott, a szavak
mindig ugyanazok maradtak, és apám mindig ugyanott vett levegőt a sorok
között. De most még ezt sem bírtam meghallgatni. Mert most már úgy
emlékeztem rá, ahogy Dexter énekelte: csúfolódóan és kedvesen, másképp,
nagyobb és különösebb jelentőséget hordozva, mint eddig bármikor.

Folyton arra gondoltam, ahogy megcsókolta a homlokomat, amikor

elbúcsúztunk egymástól. Ez volt minden idők legszebb szakítása. Nem
mintha ez bármennyire is megkönnyítette volna. De mégis.
 Átfordultam a másik oldalamra, a fejem alá tettem a párnát, és becsuktam
a szemem. Megpróbáltam más dalokkal elterelni a figyelmemet: Beatlest
dúdoltam, aztán a legújabb kedvenc számomat, majd nyolcvanas évekbeli
sikereket a gyerekkoromból. De Dexter hangja folyton visszajött, ahogy
könnyedén énekli a sorokat, amiket olyan jól ismertem. Amikor elaludtam,
még mindig ez szólt a fejemben, és mire magamhoz tértem, reggel volt.
AUGUSZTUS
 12. fejezet

– Na? Ki kér KaBoomot?

Ránéztem Lissára. Közel harmincöt fok volt, a nap tűzforrón sütött, és
tőlem balra egy helyi borbélyüzlet énekes kvartettje dalolta a My Old
Kentucky Home című dalt. Szóval egyértelmű: a pokolban voltunk.
– Én biztos nem – feleltem. Megint. Két hete rikkantgatta az újfajta üdítő,
a koffeinnel dúsított szóda nevét, és még mindig nem bírta elfogadni, hogy
nekem nem ízlik. És ezzel nem voltam egyedül.
– Olyan, mint a... szénsavas limonádé, valami furcsa, olcsó kólaszerű
utóízzel – fogalmazott Chloe igen tapintatosan, miután ide-oda forgatta a
szájában a lehető legkisebb kortyot.
– Szóval ízlik vagy sem? – kérdezte tőle Lissa, miközben teletöltött egy
sor műanyag poharat az előtte levő asztalkán.
– Hát... – kezdte Chloe, majd végre lenyelte a kortyot, és fintorgott. – Pfúj!
– Chloe! – sziszegte Lissa idegesen körülnézve. – Őszintén.
– Pocsék – feleltem helyette én, de Lissa rám se hederített, csak folytatta a
KaBoom reklámajándékok kipakolását az asztalra. Voltak ott frizbik, pólók és
műanyag poharak, amelyeken ugyanaz a spirálvonalas, napocskás logó volt. –
Te is tudod, Lissa. Te magad sem iszod soha ezt az izét.
– Nem is igaz – tiltakozott, miközben önérzetesen megigazította a
KaBoom-os névtábláját, amelyen ez állt: Helló, Lissa vagyok! Gyere, és
kóstolj meg! Én megpróbáltam finoman felhívni a figyelmét, hogy ezt
másképp is lehet érteni, mint árukóstolást, de ő csak legyintett, és
túlburjánzott küldetéstudattal hirdette a KaBoomot a kólaivóknak mindenfelé.
– Én úgy iszom, mint a vizet. Fantasztikus!
Megfordultam, és magam mögé néztem, ahol éppen egy négytagú család
haladt el, kezük tele a Don Davis Toyota-vásár ingyenes reklámajándékaival.
Lissa standjánál viszont nem álltak meg. Valójában a KaBoom-asztal eléggé
elhagyatott volt, még a rengeteg ingyenes dolog ellenére is, amit Lissa és a
munkatársa, P. J. osztogatott.
– Lufit tessék! Ki szeretne egy KaBoom-os lufit? – rikkantotta Lissa a
tömegbe. – Ingyen kóstoló, emberek! Frizbi is van! – Ezzel fel is kapott
egyet, és hirtelen ötlettel a parkoló felé hajította. A műanyag korong
nyílegyenesen repült egy ideig, majd bedőlt, és tíz centivel egy vadonatúj
Land Cruiser mellett landolt a talajon. Don, aki néhány potenciális vásárlót
győzködött éppen egy sor Camry mellett, odakapta a fejét.
– Bocsánat! – szabadkozott Lissa, és ijedtében a szája elé kapta kezét.
– Óvatosan azzal a frizbivel, buzgómócsing! – szólt rá P. J., majd felvett
egy mintapoharat, és egy huzamra kiitta a tartalmát. – Korán van még.
Lissa hálásan rámosolygott, és elpirult, mire én rádöbbentem, hogy Chloe
gyanúja a Lissa P. J. iránt táplált érzelmeiről tényleg igaz lehet. KaBoom, na
persze.
A Don Davis Motors Toyota-vásár már hetek óta teljes gőzzel folyt. Ez
egyike volt az év legnagyobb értékesítési aranybányáinak, körhintákkal,
jövendőmondókkal, jégkása-automatákkal, sőt még egy fölöttébb kimerült
póni is poroszkált körbe-körbe az autószigetek körül. És a szalon falának
árnyékában ott dedikált a híres írónő, Barbara Starr.
Normális esetben anyám sohasem szerepelt a nyilvánosság előtt, csak ha
megjelent egy új könyve, ráadásul most az írásnak éppen abban a
stádiumában volt, amikor szíve szerint ki sem tette volna a lábát a
dolgozószobájából, nemhogy a házból. Chris és én a hosszú évek során már
hozzászoktunk a napirendjéhez. Tudtuk, hogy csendben kell maradnunk, ha
alszik – még ha ez délután négy órakor van is, hogy távol tartsuk magunkat
tőle, amikor magában érthetetlennek tűnő szavakat mormolva megy keresztül
a konyhán. És jól tudtuk, mikor végzett a könyvvel: ilyenkor még egy utolsó,
lendületes mozdulattal balra tolta a sorváltó karját, tapsolt kettőt, és egy
hangos, patetikus „köszönöm!”-öt kiált az ég felé. Ezek – a hála végső
kifejeződései – voltak azok a pillanatok, amikor a legközelebb jutott a
vallásossághoz.
De Don nem értette meg ezeket a dolgokat. Először is, nem tisztelte a
gyöngyfüggönyt. Gondolkodás nélkül átsétált rajta bármikor, és rátette anyám
vállára a kezét még akkor is, amikor pedig nagyban gépelt. Amikor ezt tette,
hallani lehetett, hogy anyám keze felgyorsul. Úgy püfölte az írógépet, mintha
gyorsan le akarta volna írni, ami a fejében volt, mielőtt a férfi teljesen
kizökkenti. Vagy Don bement a zuhanyzóba, aztán pár perc múlva kikiabált,
hogy „légy szíves, drágám, hozzál nekem egy hideg sört”, majd negyedóra
múlva megint kiszólt, hogy csak érdeklődik, hol késik a söre, mire anyám
ujjai újra felpörögtek, és legépelt még néhány sort, mielőtt Don újfent
betrappolt, friss arcszesz illattal, és azt tudakolta, mit esznek vacsorára.
Az egészben pedig az volt a legfurcsább, hogy anyám mindig eltűrte. Úgy
látszott, Don még mindig tejesen elbűvöli, és a dolgok egészen odáig fajultak,
hogy már azt is teljesen természetesnek vette, hogy a legszokatlanabb
órákban kell írnia. Az összes addigi férje és pasija mellett mindig szigorúan
ragaszkodott a napirendjéhez, kioktatva őket, ahogy korábban minket is az ő
„kreatív szükségleteiről” és a dolgozószobájában töltött idő „fegyelmezett
betartásának elengedhetetlenségéről”. De most valahogy sokkal könnyebben
volt hajlandó kompromisszumokat kötni, mintha ezt tényleg az utolsó
házasságának tekintené.
Most, amikor Chloe elment a mosdóba, én odasétáltam ahhoz az asztalhoz,
amit Don anyámnak állíttatott fel a bemutatószalon mellé. Mögötte egy
fentről lelógó, bekeretezett táblán csupa nagy, feltűnő tűzpiros betűvel ez állt:
TALÁLKOZZ A SIKERES ÍRÓNŐVEL, BARBARA STARR-RAL! Anyám
napszemüveget viselt, és egy magazinnal legyezte magát, miközben éppen
egy nővel társalgott, aki furcsa, batyuszerű, oldalt megcsomózott, széles
kendőben egy kisgyereket hordott a csípőjén.
– ...hogy Melina Kennedy a legjobb szereplő az összes közül! –, áradozott
éppen a nő lelkesen, majd áthelyezte a gyereket a másik oldalára. – Tudja,
szinte valóságosan éreztem a fájdalmat, amikor Donovannal szakítottak.
Egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, komolyan. Muszáj volt minél
hamarabb megtudnom, hogy kibékülnek-e.
– Nagyon köszönöm – felelte anyám barátságos mosollyal.
– Dolgozik most is valamin? – tudakolta a nő.
– Igen – felelte anyám, majd titokzatosan lehalkította a hangját. – Azt
hiszem, tetszeni fog önnek. A főhős sok mindenben hasonlít Melinához.
– Ó! – derült fel a nő arca. – Alig várom! Komolyan!
– Betsy! – kiáltott egy hang a popcorn árus mellől. – Légy szíves, gyere
ide egy percre, drágám!
– Ó, a férjem – mondta a nő anyámnak. – Annyira örülök, hogy végre
találkozhattam önnel, asszonyom!
– Én is. Igazán – válaszolta anyám udvariasan.
A nő odament a férjéhez, egy alacsonyabb férfihoz, aki tarka
selyemkendőt viselt a nyakában, és éppen egy furgon kilométerállását
fürkészte. Anyám nézte, ahogy a nő távolodik, majd az órájára pillantott. Don
azt akarta, hogy teljes három órán keresztül maradjon, de én azt reméltem,
hamarabb kijutunk innen. Nem voltam biztos benne, hogy továbbra is el
bírom viselni a borbélyüzleti kvartett kornyikálását.
– Az olvasóid szeretnek téged – jegyeztem meg, ahogy odaértem
anyámhoz.
– Az én olvasóim nem igazán jönnek ide, azt hiszem. Már ketten
érdeklődtek nálam a részletfizetési lehetőségekről, és leginkább csak
útbaigazítottam az embereket a mosdó felé – jegyezte meg enerváltan. Majd
kicsit több lelkesedéssel hozzátette: – Viszont igazán élvezem azt a remek
borbélyüzleti kvartettet. Ugye, milyen elbűvölőek?
Ezt válaszra sem méltatva lehuppantam mellé a járdaszegélyre.
Anyám felsóhajtott, és újra legyezni kezdte magát.
– Szörnyű ez a hőség – mondta. – Kaphatok egy kortyot az italodból?
Rápillantottam a kezemben levő üveg KaBoomra, amit Lissának végül is
sikerült rám tukmálnia.
– Nem hiszem, hogy ezt akarnád – feleltem.
– Dehogyisnem – vágta rá. – Tikkasztó ez a meleg. Add csak ide!
Megvontam a vállam, és átadtam neki az üveget. Lecsavarta a kupakját, a
szájához emelte az italt, és jó nagyot kortyolt belőle. Aztán furcsa arcot
vágott, erőlködve lenyelte, ami a szájában volt, majd gyorsan visszaadta
nekem az üveget.
– Én mondtam – vigyorogtam.
Ebben a pillanatban a Truth Squad fehér furgonja döcögött be a parkolóba,
és beállt egy helyre az autósziget mellé. Kinyílt a hátsó ajtó, és John Miller
ugrott ki belőle, hóna alatt a dobverőivel. Őt Lucas követte, aki mandarint
evett. Elkezdték kipakolni a berendezéseiket, amikor Ted is kiszállt a
vezetőülésből, és becsapta maga mögött az ajtót. Aztán láttam, hogy Dexter is
kimászott, egy pólót húzva át éppen a fején. Megnézte magát az oldalsó
visszapillantó tükörben, majd eltűnt a furgon túloldalán.
A szakításunk óta persze nem ez volt az első alkalom, hogy láttam. Rögtön
másnap reggel éppen Lola szokásos kávéjáért álltam sorban a Jump Javában,
amikor besétált, és a leghatározottabb stílusban egyenesen odalépett mellém.
– Szóval azt gondoltam – jelentette ki, semmi szia vagy helló, vagy bármi
–, hogy barátoknak kellene lennünk.
A belső vészjelző rendszerem azonnal bekapcsolt, eszembe idézve a
szakítási logikát, amit azóta hirdetek, amióta csak randizom fiúkkal.
Lehetetlen, gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam:
– Barátoknak?
– Barátoknak – ismételte. – Mert olyan ciki lenne azt az idétlen,
„elmegyünk egymás mellett, és úgy teszünk, mintha sohasem történt volna
köztünk semmi” játékot játszani. Tulajdonképpen most azonnal meg is
egyezhetnénk ebben, ha akarod.
Ránéztem a kávégép melletti órára. Kilenc óra múlt öt perccel.
– Nem túl korai még erről beszélnünk? – kérdeztem.
 – Hát éppen ez a lényeg! – gesztikulált lelkesen, mire egy férfi, aki a
mobiltelefonján beszélt, bosszúsan oda s nézett ránk. – Múlt éjjel
szakítottunk, igaz?
– Igaz – válaszoltam csendesebben, mint ő, remélve, hogy megérti a
célzást, és ő is lehalkítja a hangját. De nem.
– És ma, most itt vagyunk. Egymásba botlottunk, mint ahogy
törvényszerű, hogy egymásba is botlunk majd számtalanszor, mielőtt véget ér
a nyár. Hiszen egymással szemben dolgozunk.
– Igaz – helyeseltem, miközben végre rám került a sor, és bólintottam,
mikor a srác a pult mögött megkérdezte, hogy Lola szokásos kávéját kérem-e.
– Tehát – folytatta Dexter – én azt mondom, hogy oké, belátjuk, ez egy
kicsit furcsa helyzet, de nem fogjuk kerülni egymást, és nem hagyjuk, hogy
kényelmetlenül érezzük magunkat, ha találkozunk. Ha valami furcsának
tűnik, azonnal megbeszéljük, és továbblépünk. Mit gondolsz?
– Szerintem nem fog működni – válaszoltam egyszerűen.
– Miért nem? – kérdezte.
– Mert akik egyszer együtt jártak, azokból sohasem lesznek barátok, és
kész – magyaráztam, és kivettem néhány szalvétát a tartóból. – Aki ezt állítja,
az hazudik. Ilyesmit azért beszélnek meg az emberek, hogy a szakítás ne
tűnjön annyira véglegesnek. De az egyik fél mindig többre számít a
barátságnál, és a végén még jobban fáj neki, amikor végül, törvényszerűen,
rádöbben, hogy a „baráti” kapcsolat még a lezárt kapcsolatnál is sokkal
rosszabb, mert olyan, mintha újra és újra szakítanának. Sokkal bonyolultabb.
Megfontolta a szavaimat, majd megszólalt:
– Oké. Értem. És a te forgatókönyved szerint, mivel én vagyok az, aki
szorgalmazom ezt a barátságot, én leszek az, akinek a végén még jobban fog
fájni. Igaz?
– Nehéz megmondani – feleltem, majd elvettem Lola kávéját,
megköszöntem a pultos srácnak, és betettem egy egydollárost a borravalós
dobozba. – De ha e szerint a logika szerint nézzük, akkor igen.
– Akkor – mondta – bebizonyítom neked, hogy tévedsz.
– Dexter – folytattam lágyan, miközben a kijárat felé haladtunk –, ugyan
már! – Teljesen szürreálisnak tűnt a múlt éjjelről ilyen analitikus módon
beszélgetni, mintha nem is velünk történt volna, hanem valaki mással, mi
pedig csak kívülről figyelnénk, és a forgatókönyvet írnánk.
– Figyelj, ez fontos nekem – erősködött, miközben kinyitotta az ajtót, én
pedig átbújtam a karja alatt, megpróbálva egyenesen tartani a kávéscsészét a
kezemben. – Utálom a csúnya szakításokat. Utálom a feszengést, a furcsa,
mesterkélt társalgásokat, azt, hogy úgy érzem, nem mehetek bizonyos
helyekre, mert lehet, hogy ott leszel, meg ilyesmi. Szeretném mindezt csak
úgy átugrani, és megegyezni abban, hogy barátok leszünk. Komolyan.
Ránéztem. Múlt éjjel, amikor ott álltunk a házunk előtt, rettegtem attól,
hogy milyen lesz újra látni. És hogy őszinte legyek, örültem, hogy túl
vagyunk ezen a kínos, első viszontlátáson. Kipipálhatom a listán, és
továbbléphetek. Remekül kivitelezett szakítás.
– Ez a kihívások kihívása lenne – ismertem el, és kifésültem egy hajtincset
az arcomból.
– Aha – mosolyodott el –, tényleg. Na, elfogadod?
Elfogadtam? Nehéz megmondani. Papíron jól hangzott, de amikor a
megvalósításra kerül a sor, gyanítottam, hogy lesz néhány változó ebben a
matekfeladatban, ami igazán megkavarja majd a végeredményt. Viszont én
még sohasem hátráltam meg egy fogadás elől.
– Oké – adtam be a derekam némi gondolkodás után. – Fogadjunk!
Barátok vagyunk.
– Barátok – visszhangozta. És erre kezet fogtunk.
Ez két héttel ezelőtt volt, és azóta számtalanszor beszélgettünk, olyan
semleges témákhoz ragaszkodva, mint például, mi történt a Rubber Records-
szal? (még nem sok minden, de már megemlítették A Tárgyalás lehetőségét),
vagy, hogy mi újság Monkey-val (jól van, csak átesett egy bolhafertőzésen,
amitől a sárga házban mindenki viszketeg és nyűgös lett). Még ebédeltünk is
egyszer együtt, a Flash Camera előtti járdaszegélyen ücsörögve. Elhatároztuk,
hogy szabályokat állítunk fel, és eddig már kettőt meg is fogalmaztunk. Az
első számú szabály: semmi fölösleges érintés, ami csak problémákhoz
vezetne. A második pedig: ha bármi olyasmi történik vagy hangzik el, amit
valamelyikünk is kínosnak vagy furcsának érez, tilos a feszült hallgatás.
Amilyen hamar csak lehet, rá kell mutatni, ki kell beszélni, és ártalmatlanná
tenni, akár egy bombát, ami megfelelő kezelés híján bármikor mindent
szétrobbanthat.
A barátnőim természetesen egytől egyig bolondnak tartottak. Két nappal
azután, hogy szakítottunk, elmentem velük a Bendóba, és Dexter odajött
hozzám beszélgetni. Miután elköszönt, egy csomó kétkedő, hitetlenkedő
szempárral találtam szemben magam, mintha legalábbis egy csapat apostollal
söröztem volna.
– Ó, anyám – szegezte nekem Chloe az ujját –, ne mondd azt nekem, hogy
barátok lesztek!
 – Hát, végül is... – feleltem, ami még döbbentebb arcokat eredményezett.
Lissa, aki a nyara nagy részét olyan önismereti és személyiségfejlesztő
könyvek olvasásával töltötte, amilyeneket én normálisan Jennifer Anne-hez
kapcsoltam, különösen csalódottnak tűnt. – Figyeltek, jobb, ha barátok
vagyunk, mint ha járunk, nem? És egyébként is, alig jártunk együtt.
– Nem fog működni – ingatta a fejét Chloe, és rágyújtott. – Ez az egész
barátságdolog csak mankó a gyengéknek. Ki is mondta ezt mindig?
Szememet forgatva néztem fel az égre.
– Ó, megvan! – csapta össze a kezét. – Te! Te mondtad ezt, mint ahogy azt
is te hajtogattad, hogy sohasem randizol zenésszel...
– Chloe – szóltam közbe.
– ...vagy, hogy sohasem adod be a derekad olyan srácnak, aki kitartóan
udvarol, hisz úgyis abban a pillanatban elveszti az érdeklődését, amint
megszerez...
– Hagyd abba!
– ...vagy, hogy sohasem jársz olyannal, akinek az exbarátnője még nem
kopott le, mert ha nem veszi a lapot, az valószínűleg azért van, mert a srác
nem is ad neki egyértelmű jeleket.
– Várj csak! Ennek ehhez semmi köze – vágtam közbe.
– Háromból kettő stimmel – legyintett. – A lényegen nem változtat.
– Remy – mondta Lissa, és átnyúlt, hogy kedvesen megpaskolja a kezemet
–, minden rendben van. Ember vagy. Te is elköveted ugyanazokat a hibákat,
mint bármelyikünk. Tudod, abban a könyvben, amit nemrég olvastam,
aminek az a címe, hogy Megbékélés: mire képes a szerelem és mire nem, egy
egész fejezet szól arról, hogyan szegjük meg a szabályainkat a férfiak
kedvéért.
– Én nem szegem meg a szabályaimat – csattantam fel, gyűlölve, hogy
most nem én adom, hanem én kapom a tanácsokat, és pár hét leforgása alatt
Bölcs Remyből Összezavarodott Remy lettem a szemükben.
Most, a Toyota-vásáron Chloe és én otthagytuk anyámat egy újabb
rajongójával beszélgetni, és átmentünk egy füves részre, hogy megpihenjünk
egy kicsit az árnyékban. A mikrofonoknál a Truth Squad már majdnem
teljesen készen állt. Don elmondta nekünk vacsora közben néhány nappal
azelőtt, hogy felbérelte őket, hogy játsszanak egy jó órás sorozatot csupa
autókkal kapcsolatos dalokból, vidám, felszabadult, nyári autókázó
hangulatot teremtve a potenciális vásárlók lelkében.
– Figyelj, megismerkedtem néhány sráccal – szólalt meg Chloe, amint a
Truth Squad belekezdett a Baby You Can Drive My Car című számba.
 – Néhány sráccal? – kérdeztem vissza.
Bólintott, majd hozzátette:
– Egyetemisták.
– Hmm – feleltem, miközben egyik kezemmel legyezgettem magam.
– Az egyiket Mattnek hívják – folytatta. – Elsőéves, helyes, és orvosnak
készül.
– Nem is tudom – nyafogtam –, túl meleg van ahhoz, hogy pasizzak.
Egy másodpercig csak meredt rám, majd a fejét rázva azt mondta:
– Tudtam. Tudtam!
– Mit tudtál? – fordultam felé felvont szemöldökkel.
– Nem tartozol közénk többé – felelte drámaian.
– Mi a fenét akar ez jelenteni? – háborodtam fel.
Keresztbe tette a lábát, lerúgta a cipőjét, és hátratámaszkodott a tenyerére.
– Azt mondtad, újra szingli vagy, és készen állsz arra, hogy megint
belevesd magad az éjszakába – mondta.
– Így is van – helyeseltem.
– Mégis – folytatta –, valahányszor megpróbállak összehozni valakivel,
kihátrálsz.
– Csak egyszer történt – tiltakoztam és az is csak azért, mert nem vagyok
odáig a deszkásokért.
– Kétszer – javított ki Chloe –, és a második esetben a srác tök helyes volt
és magas, pont olyan típus, amilyen neked tetszik, szóval ne süketelj itt
nekem! Mindketten nagyon jól tudjuk, mi a probléma.
– Ó, tényleg? És mi? – vontam fel a szemöldököm.
A mikrofonok felé intett a fejével, ahol a Truth Squad teljes gőzzel
játszott, előttük pedig két gyerek KaBoom-os pólóban ugrabugrált a zenére
– A „barátod” – mondta Chloe maró gúnnyal.
– Hagyd már abba! – intettem le, jelezvén, hogy mennyire nevetséges ez a
feltételezés. Mint ahogy az is volt.
– Még mindig találkozol vele – jegyezte meg, és feltartotta az egyik ujját.
– Húsz méterre dolgozunk egymástól, Chloe – emlékeztettem.
– Beszélgetsz vele – folytatta, és még egy ujját feltartotta. – Fogadjunk,
hogy még a háza előtt is elhajtottál a kocsiddal, amikor pedig nem is esett
volna útba.
Ez még arra se volt méltó, hogy tiltakozzak ellene. Jézus!
Néhány percig csak ültünk ott némán, miközben a Truth Squad lenyomott
egy lelkesítő egyveleget, amit a Verdák főcímdalával kezdtek, majd a Fun,
Fun, Fun című számmal folytattak, s végül a Born to Be Wilddal zártak le.
Elég sok dal szólt az autókról, de nekem úgy tűnt, mintha lassan egy kicsit
kezdtek volna kifogyni belőle.
– Na, jó – szólaltam meg végül –, mesélj ezekről az egyetemistákról.
Gyanakodva billentette oldalra a fejét.
– Ne tegyél nekem szívességet! – förmedt rám. – Ha nem állsz még
készen, úgyis kiderül. Mindketten tudjuk. Akkor nincs is értelme próbálkozni.
– Csak mesélj! – ismételtem.
– Oké – egyezett bele. – Mindnyájan most kezdik az első évet, és...
Csak beszélt és beszélt, én pedig csak félig figyeltem rá, s közben
észrevettem, hogy a Truth Squad alaposan kitágította a témakört, mert éppen
a Halálos kanyar című számot játszották, ami nem kifejezetten az a dal, ami
bárkit is arra csábítana, hogy ötjegyű összeget szurkoljon le egy csillogó, új
autóért. Ez Donnak is feltűnt, és addig nézte szúrós tekintettel Dextert, míg a
srácok be nem fejezték a dalt idő előtt, épp, még mielőtt a kanyar igazán
halálossá nem vált volna. Ehelyett kicsit ügyetlenül átváltottak a The Little
Old Lady from Pasadena című számra.
Láttam, hogy Dexter a szemeit forgatva néz hátra John Millerre a
versszakok közötti szünetekben, és újra valamiféle furcsa fájdalmat éreztem,
majd gyorsan le is ráztam magamról, nehogy megint megkapjam Chloétól azt
az „én megmondtam” tekintetet. Tényleg itt volt már az ideje visszaülni a
lóra, mielőtt még maradandó károsodás éri a reputációmat.
– ... szóval este hétre beszéltük meg. A Rigobertóban fogunk vacsorázni.
Ma ingyen adják a focacciát.
– Oké – feleltem –, benne vagyok!

A Szabad Élettel az az egy baj van, hogy mindig elfelejted, időnként

milyen vacak lehet.
Ez jutott eszembe aznap este fél kilenc körül, amikor a Rigobertóban
üldögéltem egy asztalnál, jó száraz focacciát rágcsálva és erősen azt kívánva,
hogy a randipartnerem, Evan – egy tagbaszakadt srác gubancos, vállig érő
hajjal, ami kétségbeesetten könyörgött mosásért – becsukja a száját,
miközben rág.
– Mondd csak el nekem még egyszer – hajoltam közel Chloéhoz, aki máris
össze volt nőve a partnerével, az egyetlen jóképű fiúval a brancsból –, hogy
hol a bánatban is találtad ezeket a srácokat!
 – A Wal-Martban – felelte kedélyesen. – Éppen szemeteszsákokat
vásároltak, ahogy én is. Hát nem érdekes?
De. Nagyon. Főleg, mert Evan is elmesélte már kétszer. Mint ahogy azt is,
hogy azon a napon, amikor Chloéval megismerkedtek, éppen szemetet
indultak szedni, ugyanis a fantázia játékklubjuk örökbe fogadott egy
autópálya-szakaszt, és minden hónapban egy szombatot arra szánnak, hogy
kitakarítsák azt a területet. A maradék idejüket pedig a jelek szerint azzal
töltötték, hogy a saját játék alteregójuk képét rajzolgatják, és furcsa trollok és
démonok ellen harcoltak dobókocka dobásokkal valamelyikük pincéjében.
Egy óra leforgása alatt többet megtudtam ogrékról, klingonokról és
valamilyen felsőbbrendű fajról, amit maga Evan alkotott meg, és aminek
tagjai magukat triciptioroknak nevezték, mint amennyit valaha is szerettem
volna.
Chloe partnere, Matt viszont igazán jól nézett ki. De az nyilván való volt,
hogy Chloe egy csöppet sem figyelt a többi srácra, amikor meghívta őket
nekünk. Evan, nos, igen, ő Evan volt, az ikrek, David és Darrin pedig
mindketten Star Wars-os pólóban villogtak, és egész vacsora alatt totálisan
semmibe vették Lissát és Jesst, és csakis japán animációs filmekről
társalogtak egymással. Jess gyilkos pillantásokat lövellt Chloe felé, Lissa
pedig csak mosolygott udvariasan, miközben tudtam, a KaBoom-os
munkatársára, P J.-re gondol, aki iránt a vonzalma csak őszerinte nem volt
nyilvánvaló. Alapjában véve ez volt a Szabad Élet, és én rádöbbentem, hogy
mennyire nem hiányzott ez nekem az utóbbi négy hétben.
A vacsora végén az ikrek, Darrin és David, Evannel együtt elindultak haza.
Láthatóan éppen annyira voltak tőlünk elbűvölve, mint mi őtőlük. Jess
kimentette magát azzal, hogy le kell fektetnie a kisöccseit, Chloe és Matt
pedig ott maradt az asztalnál, és tiramisuval etette egymást. Így Lissával
ketten léptünk ki az étteremből.
– És most? – kérdezte Lissa, miközben beszálltunk a kocsimba. – Bendo?
– Ne – ráztam a fejem. – Menjünk inkább hozzánk, és nézzünk meg
valami filmet vagy akármit!
– Jól hangzik – helyeselt Lissa.
Amint rákanyarodtunk a kocsifelhajtónkra, és az autóm lámpája
megvilágította a gyepet, az első dolog, amit megláttam, az volt, hogy anyám a
lépcsőn ücsörög, a cipőjét lerúgva, könyökét a térdére támasztva. Amikor
észrevette, hogy megérkeztem, úgy kezdett integetni mindkét kezével, mintha
az óceán kellős közepén evickélne a vízben, és az életéért könyörögne egy
arra járó tutajnak, nem pedig tíz méter távolságra lenne tőlem a szárazföldön.
 Kiszálltam a kocsiból Lissával a nyomomban. Még két lépést sem tettem,
amikor hallottam, hogy valaki balról azt kiáltja:
– Na, végre!
Odafordultam: Don volt az, egy krokettütőt tartva az egyik kezében. Az
arca vörös volt, az inge kilógott, és roppant dühösnek látszott.
– Mi történt? – kérdeztem anyámat, aki már sietett is felém a füvön át,
kezével kalimpálva.
– Hogy mi történt? – kérdezett vissza Don szikrát szóró szemekkel. – Az
történt, hogy sehol sem találtam a kulcscsomómat az irodámban, ezért másfél
órája várunk itt kint, és semmilyen, de semmilyen módon nem tudtunk bejutni
a házba. Van fogalmad róla hány üzenetet hagytunk a telefonodon? Van?!
Kiabált velem. Eltartott egy másodpercig, hogy ezt felfogjam, egyszerűen
azért, mert még sohasem történt meg azelőtt. Egyetlen korábbi
mostohaapámat sem érdekelte különösebben, hogy szülőt játsszon velünk,
még akkor sem, amikor Chris és én még elég kicsik voltunk ahhoz, hogy
elviseljük. Komolyan, szóhoz sem jutottam.
– Na, mi lesz? Válaszolj! – üvöltötte Don, Lissa pedig ideges tekintettel
lépett hátra. Utálta a konfrontációkat. Az ő családjában senki sem kiabált, ők
minden vitát és nézeteltérést kulturáltan, együtt érzően és halkan oldottak
meg.
– Don, szívem! – lépett oda hozzá anyám. – Semmi szükség az
idegeskedésre. Remy most már itt van, és beenged minket. Remy, légy szíves,
add ide a kulcsodat!
Nem mozdultam, csak átható tekintettel néztem Don szemébe.
– Vacsorázni voltam – mondtam lassan, visszafogott hangon. – És nem
vittem magammal a mobilomat.
– Legalább hatszor hívtunk! – harsogta tovább Don. – Tudod te, hogy
milyen késő van? Nekem holnap reggel hétkor fontos megbeszélésem lesz, és
nincs időm arra, hogy itt lófráljak fel és alá, és azon gondolkozzam, hogyan
törhetnék be a saját házamba!
– Don, kérlek! – csitította anyám, kezét a karjára téve. – Nyugodj meg!
– A kocsikulcsotok sincs meg? – tudakoltam anyámhoz fordulva.
– Nincs – rázta a fejét anyám.
– Akkor hogy jutottatok haza?
– Hát... – kezdte volna, de Don ingerülten közbevágott:
– Elhoztuk az egyik új autót. De mit számít ez? A lényeg az, hogy neked is
meg a bátyádnak is rengeteg üzenetet hagytunk, amiket válaszra sem
méltattatok, és már éppen be akartam törni az egyik francos ablakot...
 – De Remy hál' istennek még időben hazaért – szakította félbe anyám
vidáman –, szóval kérjük el a kulcsát, menjünk be, és minden...
– Barbara, az isten szerelmére, ne szakíts félbe, hogyha beszélek – csattant
fel Don, és megpördült, hogy szembeforduljon anyámmal. – Jézusom!
Egy másodpercig síri csend volt. Anyámra pillantottam, és hirtelen olyan
védelmező ösztön támadt fel bennem, amilyet még sohasem éreztem, hiszen
általában én voltam az, aki kiabált rá, vagy legalábbis magamban azt
kívántam, hogy bárcsak megtehetném. És mégis, a harag ellenére, amit
anyám képes volt bennem ébreszteni, valahogy mindig volt egy világos
vonal, legalábbis a fejemben, ami vékony, de mindig tisztán kivehető határt
húzott a Mi – ami a családomat jelentette – és a között a férfi között, aki
éppen anyám társa volt. Don ezt a vonalat nem láthatta, én viszont nagyon is.
– Hé – állítottam le komoran Dont –, ne beszélj így vele!
– Remy, szívem, légy szíves, add ide a kulcsod! – érintette meg anyám a
karomat. – Oké?
– Neked... meg kell tanulnod tisztelni a felnőtteket, kisasszony! – szegezte
nekem Don a mutatóujját. Néztem a kövér ujjat, csak arra fókuszáltam,
miközben minden más – a félrehúzódott, megszeppent Lissa, az esdeklő
anyám és a nyári este üde illata elhomályosult.
– Remy! – hallottam Lissa bátortalan hangját.
– Neked pedig – néztem továbbra is szúrósan Don szemébe – meg kell
tanulnod tisztelni az anyámat. Csak és kizárólag a te hibád, hogy nincs meg a
kulcsod, és ezt te is nagyon jól tudod. Elhánytad valahová, és ezért kellett itt
rostokolnotok. Ennyi.
Csak állt ott, és erősen zihált. A szemem sarkából láttam, ahogy Lissa
egyre jobban összezsugorodik a kocsifelhajtó mellett, szinte centiről centire
kisebb lesz, mintha néhány pillanat múlva teljesen eltűnne.
– Remy – szólalt meg anyám újra óvatosan –, a kulcsod!
Kivettem a kulcsomat a zsebemből, tekintetemet még mindig
Donra függesztve, majd átadtam anyámnak. Ő gyorsan elvette, és sietve
elindult az ajtó felé. Don továbbra is csak meredt rám, mintha azt várta volna,
hogy meghátrálok. Hát tévedett.
Ekkor felkapcsolódott a verandalámpa, és anyám megkönnyebbülten
csapta össze a kezét.
– Benn vagyunk! – kiáltotta. – Minden jó, ha a vége jó!
Don elhajította a krokettütőt, ami nagy puffanással landolt a
kocsifelhajtón. Aztán hátat fordított nekem, és hosszú, dühös léptekkel
elindult a ház felé. Amikor felért a lépcsőn, félretolta anyámat, rá sem
hederítve arra, hogy ő megpróbált nyugtató hangon beszélni hozzá, majd
eltűnt a hallban. Egy másodperccel később pedig hallottam, ahogy
becsapódott egy ajtó.
– Gyerekes – mondtam a fejemet csóválva Lissának, aki a postaláda mellé
húzódott vissza, és úgy tett, mintha teljesen lefoglalná az új névtábla
olvasása, amit Don nemrég szegezett fel, és ami fényes betűkkel hirdette:
STARR / DAVIS.

– Igazán dühös volt, Remy – jött fel a kocsifelhajtóra Lissa olyan

óvatosan, mintha attól tartana, hogy Don ismét kirohan az ajtón, készen állva
a második menetre. – Talán csak annyit kellett volna mondanod, hogy bocs!
– Bocs miért? – kérdeztem vissza. – Mert nem vagyok hülye?
– Mit tudom én. Csak úgy talán könnyebb lett volna.
Felnéztem a házra, ahol anyám még mindig az ajtóban állt, egyik keze a
kilincsen, és a hallon keresztül a sötét konyha irányába nézett, amerre az
előbb Don elviharzott.
– Anya! – szóltam, mire ő megfordult. – Mi a baja tulajdonképpen? Ekkor,
ha jól hallottam, Don mondott valamit bentről, de nem tudtam kivenni, hogy
mit, mire anyám egy picit beljebb csukta az ajtót, testével kissé elfordulva
tőlem. És én hirtelen valami nagyon furcsát éreztem: mintha a kettőnk között
lévő távolság sokkal-sokkal nagyobb lenne, mint amekkorának onnan tűnt,
ahol álltam. Mintha az a vonal, ami mindig olyan tisztán látható volt a
számomra, most valahogy elhalványult volna, vagy mintha soha nem is lett
volna ott, ahol én hittem.
– Anya! – kiáltottam. – Minden rendben?
– Persze! – felelte. – Jó éjt! – És becsukta az ajtót.

– Mondom – meséltem Jessnek –, tök ciki volt.

– Nagyon rossz volt – helyeselt Lissa is –, szinte félelmetes.
Jess belekortyolt a Zip kólájába, és szorosabbra húzta a vállán a pulóverét.
Átmentünk hozzá, és bekopogtunk az ablakán, miután elhúztuk a csíkot
tőlünk, mert úgy döntöttem, nincs kedvem egy fedél alatt tölteni az estét
Donnal és a dühével. De volt még valami más is, ami zavart: az a furcsa
érzés, mintha elárultak volna. A fájdalom, hogy anyám, hiába játszottunk
olyan sokáig csapatban, most hirtelen fogja magát, és hátat fordít nekem,
félretol egy olyasvalaki kedvéért, aki az arcomnak szegezi az ujját, és olyan
tiszteletet követel tőlem, amit még egy csöppet sem érdemelt ki.
– Ez igazából valahol normális viselkedés – töprengett Jess. – Amolyan
„én házam, én szabályaim” dolog. Nagyon pasis. Nagyon apaszerű.
– De ő nem az apám – tiltakoztam.
– Ez a dominanciáról szól – tette hozzá Lissa. – Mint a kutyáknál. A
tudtodra akarta adni, hogy ő a vezérkutya.
Csak néztem rá, felvonva egyik szemöldökömet.
– Úgy értem, természetesen te vagy a vezérkutya – helyesbített gyorsan –
csak ezt ő még nem tudja. Próbálgatja a határait.
– Én nem akarok vezérkutya lenni – füstölögtem. – Egyáltalán, semmilyen
kutya nem akarok lenni.
– Fura, hogy anyád eltűri ezt – jegyezte meg Jess elgondolkodva.
– Sosem volt az a típus, aki lenyeli a dolgokat. Te is tőle örökölted ezt.
– Szerintem fél – mondtam hirtelen, mire mindketten meglepetten néztek
rám. Tulajdonképpen én magam is elcsodálkoztam, én sem jöttem rá erre,
egészen addig, amíg ki nem mondtam. – Úgy értem, attól, hogy egyedül
marad. Ez az ötödik házassága, tudjátok, és ha ez sem sikerül...
– ...és te is elmész – folytatta Lissa. – És Chris is olyan közel áll hozzá,
hogy megnősüljön... – Sóhajtottam, és szórakozottan kavargattam a
szívószálammal a kólámat. – Szóval talán azt gondolja, ez az utolsó esélye, és
mindent meg kell tennie, hogy működjön – tűnődött tovább, majd hátradőlt,
kibontott egy csomag Skittlest, és bedobott egy piros színű cukorkát a
szájába. – És talán ezért helyezi most őt teeléd. Mert ő az, akivel együtt kell
élnie, tudod, határozatlan ideig.
Jess fürkészően nézett rám, mintha valamiféle reakciót várt volna erre.
– Üdv a felnőtt életben – jegyezte meg gúnyosan. – Pont akkora szívás,
mint a középiskola.
– És én éppen ezért nem hiszek a kapcsolatokban – szögeztem le.
– Mind csak mankó. Mi másért tűrné el anyám az ilyen gyerekes
viselkedést Donnak, ha nem hinné azt, hogy szüksége van rá?
– Hát – tapogatózott Lissa óvatosan –, lehet, hogy tényleg szüksége van rá.
– Kétlem – feleltem. – Ha Don holnap elköltözne, anyámnak egy héten
belül új jelöltje lenne. A nyakam teszem rá.
– Én azt hiszem, szereti őt – folytatta Lissa eltöprengve. – És a szerelem
azt jelenti, hogy szükségünk van a másikra. A szerelem azt jelenti, hogy
elnézzük a másik rossz tulajdonságait is, mert valahogy azokra is szükségünk
van ahhoz, hogy kiteljesedjünk.
– A szerelem egy ürügy, hogy olyan szarságokat is eltűrj, amiket nem
kellene – feleltem ingerülten, mire Jess felnevetett. – Az a módszere –
magyaráztam, hogy teljesen megbolondítja a mérleg nyelvét: azok a dolgok,
amiknek egyébként nagy súlya van, egyszer csak valahogy súlytalanná
válnak. A szerelem tönkretesz. Csapda.
– Oké – egyenesedett fel Lissa –, beszéljünk akkor a kikötődött
cipőfűzőről!
– Mi van? – meredtem rá.
– Dexter – felelte Lissa. – Az ő cipőfűzői mindig ki vannak kötődve, igaz?
– Mi köze ennek mindehhez? – kérdeztem értetlenül.
– Csak válaszolj!
– Nem emlékszem – vontam meg a vállam.
– De igen, emlékszel, és igen, így van. Ezen kívül esetlen, a szobája tiszta
káosz, csakúgy, mint ő maga is, és még evett is az autódban.
– Evett az autódban?! – hüledezett Jess. – Ez komoly?
– Csak egyszer – jegyeztem meg, és oda se figyeltem a „halleluja, csoda
történt” arckifejezésre, amit vágott. – Szóval, mire akarsz kilyukadni?
– A lényeg az – magyarázta Lissa –, hogy ez mind olyan dolog, ami más
srácok esetében már az első öt percben kiverné nálad a biztosítékot. De
Dexternek eltűrted.
– Nem is.
– De igen – állapította meg nyugodtan, és megint teleöntötte a markát
cukorkával. – És mit gondolsz, miért voltál hajlandó felülemelkedni ezeken a
dolgokon?
– Na, ne mondd, hogy azért, mert szerelmes voltam belé – néztem rá
komoran.
– Nem – rázta a fejét. – De talán lehettél volna.
– Valószínűtlen – feleltem kurtán.
– Teljesen valószínűtlen – helyeselt Jess is. – Habár, ha belegondolok,
hogy hagytad, hogy egyen a kocsidban, akkor azt hiszem, bármi lehetséges.
– Valahogy más voltál, amikor vele jártál – jegyezte meg Lissa – Volt
valami új benned, amit azelőtt sosem láttam. Lehet, hogy szerelem volt.
– Vagy vágy – tippelte Jess.
– Csakhogy egyszer sem feküdtem le vele – mondtam, és
hátratámaszkodtam a tenyeremre.
Jess felvonta a szemöldökét.
 – Nem? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem – ráztam meg a fejem – Majdnem, de nem. – Azon az estén, amikor
gitározott nekem, amikor először fogta le apám dalának akkordjait, én készen
álltam rá. Akkor már néhány hete együtt jártunk, ami valaha nálam
rekordhosszúságú időnek számított szex nélkül. De amikor közel kerültünk
hozzá, hogy megtegyük, ő visszahúzódott, megfogta a kezem, a mellkasához
szorította, és az arcát belefúrta a nyakamba. Finom jelzés volt, de egyértelmű.
Még nem. Most nem. Azóta is kíváncsi voltam, mire várt még akkor, de
valahogy sohasem találtam megfelelő alkalmat, hogy megkérdezzem. És most
már soha nem is fogom megtudni.
– Na, ez is ezt bizonyítja – csapta össze a kezét Lissa, mintha épp most
fedezte volna fel az urániumot. – Pontosan ezt.
– Mit? – kérdeztem.
– Minden más sráccal lefeküdtél volna. Kétségtelenül – magyarázta Lissa
lelkesen.
– Nana! – emeltem fel az ujjam figyelmeztetően. – Tudod, hogy
megváltoztam.
– De így van, nem? – erősködött. Olyan makacs volt ez az új Lissa. – Elég
jól ismerted, tetszett neked, már együtt jártatok egy ideje. És mégsem tetted
meg. És miért?
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállam.
– Azért – mondta jelentőségteljes hangon, és még ki is húzta magát –, mert
ez a kapcsolat igenis jelentett neked valamit. Többet, mint egyetlen éjszaka,
ami után szabadon továbbléphetsz. Ez volt az egyik része a változásnak, amit
láttam benned. Amit mindannyian láttunk. És még többet is jelenthetett volna
később, de ez téged megijesztett.
Rásandítottam Jessre, de ő csak némán vakarta a térdét, úgy határozva,
hogy ebbe nem szól bele. De hát mit tudott Lissa? Dexter volt az, aki megállt,
nem én. Persze az is igaz, hogy én sem erőltettem a dolgot. És máskor is lett
volna rá alkalom. Na, nem mintha ez bármit is jelentene. Nem.
– Látod? – kérdezte Lissa önelégülten. – Erre nem tudsz mit mondani.
– Dehogynem – feleltem. – Ez a legnagyobb baromság, amit valaha
hallottam.
Lehalkította a hangját, és gyengéden kijelentette:
– Dexter volt az a srác, akihez a legközelebb kerültél életedben Remy.
Igazi szerelem lehetett volna. De te kihátráltál az utolsó pillanatban. Mégis
közel volt. Igazán közel. Tudtad volna szeretni.
– Frászt – zártam le a témát. – Egy nagy frászt!
 *

Amikor késő este hazaértem, rádöbbentem, hogy – iróniák iróniája – ki

voltam zárva a házból. Odaadtam anyámnak a kulcsomat, és elfelejtettem
visszakérni. Szerencsére láttam, hogy Chris otthon van, ezért bekopogtam a
mosogató fölötti konyhaablakon, mire a bátyám körülbelül másfél méternyit
ugrott felfelé, és akkorát sikoltott, akár egy kisiskolás lány, és ezért az
élményért, úgy döntöttem, érdemes volt fájdalmasan átvergődnöm a sötétben
a hátsó udvar tüskés bokrai között.
– Hahó! – üdvözölt aztán olyan könnyed hangon, amikor immár teljesen
higgadtan kinyitotta az ajtót, mintha nem épp az imént lettünk volna a tanúi
különösen gyáva viselkedésének. – Hol van a kulcsod?
– Valahol itt – feleltem, miközben kezemmel megállítottam az ajtót,
mielőtt becsapódott volna. – Anya és Don ma este nem tudtak bejutni a
házba. – Aztán elmeséltem neki az összes véres részletet, miközben ő
mogyoróvajas szendvicset majszolgatott – persze farát –, és néha bólintott,
vagy a szemét forgatta a megfelelő helyeken.
– A francba – csattant fel, amikor befejeztem. Intettem neki, hogy
csendesebben beszéljen, mire lehalkította a hangját. Mindketten tudtuk, hogy
vékonyak a falaink. – Mekkora egy tuskó! Tényleg üvöltött veled?
– Aha – bólintottam. – Úgy értem, nem igazán erőszakosan, hanem inkább
úgy, mint egy durcás, elkényeztetett kölyök.
Lenézett a kezében levő maradék kenyérfarra.
– Nem meglepő – mondta. – Totál gyerek. Ha még egyszer belebotlom egy
francos tápszeres dobozba a verandán, kinyírom. Komolyan.
Ettől el kellett mosolyodnom, és eszembe jutott, mennyire szeretem a
bátyámat. A különbségeink ellenére oly sok mindent átéltünk már együtt.
Senki a világon nem értette annyira, honnan jöttem, mint ő.
– Hé, Chris! – fordultam hozzá, miközben ő kivett a hűtőből egy doboz
tejet, és öntött magának egy pohárnyit.
– Igen? – nézett rám kérdőn.
Leültem az asztal szélére, és végigsimítottam a lapján a kezem. Só– és
cukorszemeket éreztem az ujjammal.
– Mi késztetett arra, hogy eldöntsd: beleszeretsz Jennifer Anne-be? –
kérdeztem.
Megfordult, és rám meredt, majd lenyelte a szájában levő tejet azzal a
hanggal, ami miatt kiskorában anyám mindig kiabált vele, hogy olyan, mintha
köveket inna.
 – Hogy eldöntsem, hogy beleszeretek? – kérdezett vissza döbbenten.
– Tudod, hogy értem – feleltem.
– Nem – rázta meg a fejét. – Fogalmam sincs.
– Mi késztetett arra – próbáltam másképp megfogalmazni –, hogy úgy
érezd, megéri a kockázatot?
– Ez nem valamiféle pénzügyi befektetés, Remy – felelte, és visszatette a
tejet a hűtőbe. – Ebben nincs matek.
– Nem úgy értem – ráztam a fejem.
– Akkor hogy? – tudakolta őszintén.
Megvontam a vállam:
– Nem tudom. Felejtsd el!
Beletette a poharát a mosogatóba, és elöblítette.
– Úgy érted, mi miatt szerettem bele? – próbálkozott tovább.
Nem voltam biztos benne, hogy el tudok viselni több vitát erről a
kérdésről, de azért sóhajtva még egyszer megpróbáltam:
– Nem. Úgy értem, amikor azt mérlegelted, hogy megnyisd, vagy ne nyisd
meg magad ennek a dolognak. Tudod, amivel azt is kockáztattad, hogy
alaposan megsérülsz, ha továbbléptek. Mit gondoltál erről? Magadban?
– Részeg vagy? – érdeklődött, és felvont szemöldökkel fürkészi az
arcomat.
– Nem! – csattantam fel. – Jézus! Ez egy egyszerű kérdés.
– Ó, persze. Olyan egyszerű, hogy a leghalványabb fogalmam sincs, mit
akarsz tudni – felelte epésen, majd lekapcsolta a lámpát a mosogató fölött, és
egy konyharuhába törölte a kezét. – Arra vagy kíváncsi, hogyan vitattam meg
magamban, hogy beleszeressek-e vagy sem? Na, közelebb járok?
– Felejtsd el! – legyintettem, és leszálltam az asztalról. – Még én sem
tudom, mit szeretnék megtudni. Jó éjt! – Azzal elindultam a hall felé. Ahogy
közelebb értem, megláttam, hogy a kulcscsomóm szépen oda volt készítve a
lépcső melletti kis asztalkára, és rám vár. Becsúsztattam a zsebembe.
A második lépcsőfoknál jártam, amikor Chris megjelent a konyhaajtóban.
– Remy! – szólt utánam.
– Igen? – fordultam hátra.
– Ha tényleg azt kérdezed, hogy miként vitattam meg magamban, hogy
beleszeressek-e vagy sem, akkor a válaszom: sehogy. Egyáltalán nem
gondolkoztam ezen. Egyszerűen csak megtörtént. Még csak meg sem
kérdőjeleztem. Tulajdonképpen mire észrevettem, hogy mi történik, már meg
is történt.
Csak álltam ott a lépcsőn, és néztem rá.
 – Nem értem – feleltem.
– Melyik részét? – kérdezte.
– Egyiket sem.
Vállat vont, és lekapcsolta az utolsó lámpát a konyhában, majd elindult
felfelé a lépcsőn.
– Ne aggódj! – mondta, elhaladva mellettem. – Egy nap majd megérted.
Aztán eltűnt a szemem elől, majd egy perccel később hallottam, hogy
becsukja a szobája ajtaját, és visszafogott hangon teljesíti a szokásos, elvárt
telefonhívást Jennifer Anne-nek, csak hogy jó éjszakát kívánjanak
egymásnak. Megmostam az arcomat és a fogamat, és úton voltam befelé a
szobámba, amikor észrevettem, hogy a gyíkszoba ajtaja résnyire nyitva van.
Bementem. A legtöbb ketrec sötét volt. A ketrecvilágítást egy időzítő
szerkezet irányította, ami ki– és bekapcsolta a lámpákat éppen a megfelelő
ritmusban, hogy a gyíkok azt higgyék – legalábbis azt gondoltam, hogy azért
–, hogy sivatagi sziklákon süttetik magukat a napon, nem pedig egy ketrecben
gubbasztanak egy átalakított, kibélelt ruhásszekrényben. De a szoba túlsó
végében, a középső polcon égett a lámpa.
Ez a ketrec üvegből készült, és az alját homok borította. Volt benne
néhány, egymást keresztező bot, és az egyiken két gyík feküdt. Amint
közelebb léptem, láttam, hogy egymásba voltak fonódva – nem párzottak,
nem olyanfajta „a természet megteszi a magáét” módon tapadtak össze,
hanem szinte gyöngéden, mintha ölelnék egymást, már ha ez egyáltalán
lehetséges. Mindkettőjük szeme csukva volt, és én jól láttam a bőrük
erezetének mintáját, ami hol kitágult, hol összeszűkült, lélegzésük ritmusa
szerint.
Letérdeltem a terrárium elé, és mutatóujjamat az üveghez érintettem. A
felül lévő gyík kinyitotta a szemét, és mozdulatlanul, enyhén kitágult
pupillával ráfókuszált.
Tudtam, hogy ez az égvilágon semmit sem jelent. Ezek csak gyíkok,
hüllők, akik valószínűleg egy szemernyivel sem intelligensebbek egy
közönséges földigilisztánál. De volt bennük valami olyan emberi, amitől
mindazok a dolgok, amik az elmúlt hetekben történtek, egymás után
átvillantak az agyamon: a szakításom Dexterrel, aztán anyám aggódó arca,
majd Don nekem szegeződő ujja, és végül, ahogy Chris ingatta a fejét,
képtelenül arra, hogy szavakba öntse, amit én olyan egyszerűen
megfogalmazhatónak hittem. És mindez egyetlen dologhoz vezetett: a
szerelemhez, illetve annak hiányához. Hogy vállaljuk-e a kockázatot, mert
nem tudunk mást tenni, és beleugrunk az ismeretlenbe, vagy visszatartjuk
magunkat, és ellenállunk, vasmarokkal óvva meg a szívünket az esetleges
fájdalomtól.
Újra ránéztem a gyíkra, és azon gondolkoztam, hogy vajon teljesen
elment-e az eszem. Ő visszanézett rám, úgy döntött, nem vagyok veszélyes,
majd lassan újra lehunyta a szemét. Közelebb hajoltam, és tovább néztem, de
ekkor az időzítő kattant egyet, a fény fokozatosan elhalványult, és mielőtt
észbe kaptam, minden sötétbe borult.
 13. fejezet

– Remy, drágám, ide jönnél egy pillanatra?

Felálltam a recepciós pulttól, letettem a köteg testápolószámlát, amit éppen
számoltam, és hátrasétáltam a manikűr-pedikűr szobába, ahol Amanda, a
legügyesebb manikűrösünk éppen a munkaasztalkáját törölte tisztára, mögötte
pedig Lola állt, ollóját nyitott tenyeréhez ütögetve.
– Mi folyik itt? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak ülj le! – mondta Amanda, és mire észbe kaptam, már ültem is,
ugyanis Talinga hirtelen mögöttem termett, a vállamnál fogva lenyomott egy
székbe, villámgyorsan rám terített egy hajvágó köpenyt és mire felfogtam,
mit csinál, már össze is csatolta hátul a nyakamon
– Várj egy percet! – tiltakoztam, de közben Amanda már elkapta a
kezemet, és lenyomta a közöttünk levő asztalkára, majd kinyújtotta az
ujjaimat, és erős, gyors mozdulatokkal, alsó ajkát beharapva reszelni kezdte a
körmömet.
– Csak egy gyors renoválás – jelentette ki Lola kedvesen, mögém lépve, és
megemelve a hajamat. – Egy kis manikűr, egy kis frizuraigazítás és egy kis
smink...
– Na, ne! – ellenkeztem, és megpróbáltam a hajam kiszabadítani a kezéből.
– A hajamhoz nem nyúlsz.
– Csak egy kicsit megigazítom – erősködött, és visszanyomott a helyemre.
– Hálátlan kislány, a legtöbb nő sok-sok pénzt fizetne ezért, te pedig ingyen
megkapod!
– Fogadjunk, hogy nem ingyen – morogtam, mire ők felnevettek.
– Halljam, mi a csapda?
– Ne mozgasd a kezed, különben nem csak ezt a bőrt vágom le – nézett
rám Amanda fenyegetően.
– Semmi csapda – fuvolázta Lola könnyedén, én pedig összehúztam
magam, amint meghallottam, hogy csattog az ollója a fejemnél. Jézus, tényleg
vágja a hajam. – Sőt, még kapsz mellé egy bónuszt is.
Talingára pillantottam, aki éppen különböző rúzsokat próbált ki a kézfején,
miközben másodpercenként pillantgatott rám, a megfelelő színt latolgatva.
– Bónuszt? – ismételtem.
 – Egy kis extrát. Ajándékot! – mondta Lola, és felkacagott a maga öblös
hangján. – Egy speciális ajándékot a mi Remynknek.
– Ajándékot? – visszhangoztam ismét aggódva. – És mi lenne az?
– Találd ki! – mosolygott rám Amanda, miközben tűzpiros körömlakkot
vitt fel egyenletes húzásokkal a körmeimre.
– Nagyobb, mint egy vekni kenyér? – találgattam.
– Szeretnéd, hogy nagyobb legyen, mi? – kérdezett vissza Lola pajzánul,
mire mindnyájan hisztérikus kacagásban törtek ki, mintha ez lett volna a világ
legviccesebb dolga.
– Mondjátok meg azonnal, mi folyik itt – szólaltam meg szigorúan, amikor
végre szóhoz jutottam –, vagy kimegyek. És ne higgyétek, hogy nem teszem
meg.
Még mindig vihogtak, de megpróbálták összeszedni magukat. Aztán
Talinga nagy levegőt vett, és jelentőségteljesen azt mondta:
– Remy, drágám, találtunk neked egy férfit.
– Egy férfit? – horkantam fel. – Jézus. Azt hittem, valami ingyen
kozmetikai cikket kapok, vagy mit tudom én. Valamit, amire szükségem van.
– Férfira van szükséged – szögezte le Amanda, és a következő körmömet
kezdte lakkozni.
– Nem – vágott közbe Talinga. – Nekem van szükségem férfira. Remynek
egy fiú kell.
– Egy helyes fiú – javította ki Lola. – És ma igazán szerencsés napod van,
mert egészen véletlenül találtunk neked egy helyes fiút.
– Felejtsd el! – mondtam, miközben Talinga lehajolt hozzám, és egy
púderecsettel bepamacsolta az arcomat. – Ez ugyanaz, akit már egyszer
megpróbáltál rám sózni? A kétnyelvű, akinek szép keze van?
– Hatra itt lesz – folytatta Lola, csöppet sem zavartatva magát a
reakciómtól. – A neve Paul, tizenkilenc éves, és valami árumintáért küldi be
az anyja. De aztán meglát majd téged, a gyönyörű frizuráddal...
– És sminkeddel – tette hozzá Talinga.
– És körmöddel – fokozta Amanda is –, persze csak, ha abbahagyod végre
ezt a ficánkolást, az ég szerelmére.
– ...és teljesen le lesz nyűgözve – fejezte be Lola a mondatot. Aztán még
csattintott kettőt az ollójával, majd végigsimított a hajamon, ellenőrizve a
munkáját. – Istenem, hogy töredezik a hajad. Szégyen!
– És mégis, mi késztet arra titeket, hogy azt gondoljátok, én ebbe bele is
megyek? – tudakoltam.
– Az, hogy jóképű – felelte Talinga.
 – Az, hogy megteheted – tette hozzá Amanda.
– Az, hogy meg kell tenned – zárta le a vitát Lola, miközben levette rólam
a köpenyt.

El kellett ismernem, igazuk volt. Paul tényleg jól nézett ki. Ráadásul volt
humora, jól ejtette ki a nevemet, erős, határozott volt a kézfogása – és, oké,
szép a keze –, ezenkívül láthatóan jól szórakozott azon, hogy mennyire
nyilvánvalóan szervezett volt ez az egész dolog. Amikor Lola odajött, hogy
„egészen véletlenül” kapott egy két személyre szóló, ingyenes
vacsorameghívást, éppen a kedvenc mexikói éttermembe, és hirtelen ráébredt,
hogy ő ezt sohasem fogja felhasználni, óvatos pillantást váltottunk egymással.
– Nincs olyan érzésed – kérdezte tőlem Paul –, mintha nem mi
irányítanánk az eseményeket?
– De igen – feleltem mosolyogva. – Viszont ingyen vacsorázhatunk.
– Igaz – helyeselt. – Jó érv. De komolyan, ne érezd kötelezőnek!
– Ahogy te se – feleltem.
Egy másodpercig csak álltunk ott, miközben Lola, Talinga és Amanda a
szomszédos szobában olyan csendben volt, hogy a légy zümmögését is
hallani lehetett volna.
– Menjünk el! – javasoltam Paulnak. – Hadd legyen jó napjuk!
– Rendben – mosolygott rám. – Hétkor érted megyek, oké?
Leírtam a címemet egy Joie-s szórólap hátuljára, majd néztem, ahogy
kisétál az autójához. Helyes volt, én meg totálisan szingli. Már majdnem
három hete szakítottunk Dexterrel, és nemcsak hogy kezelni tudtuk a dolgot,
de voltaképpen megcsináltuk a lehetetlent: barátok voltunk. És most jött ez a
helyes srác. Egy lehetőség. Hát miért ne éltem volna vele?
Az egyik lehetséges válasz éppen akkor jelent meg, amikor a kocsimhoz
gyalogoltam, és a táskámban kotorásztam a kulcsaimat és a
napszemüvegemet keresve. Nem is néztem magam elé, pláne magam köré,
így aztán nem vettem észre, amikor Dexter kijött a Flash Camerából, és
átvágott a parkolón, egészen addig, ami hangos kattogást nem hallottam, és a
fejemet felkapva meg nem láttam, hogy ott áll előttem, kezében egy
eldobható esküvői fényképezőgéppel.
– Helló! – üdvözölt vidáman, miközben egy ujjal újra felhúzta a masinát.
Aztán visszaemelte a szeme elé, hátralépett egyet, és másik nézőpontból
fotózott le. – Hűha! Remekül nézel ki. Randira mész, vagy mi?
 Kicsit hezitáltam, ő pedig közben még egyszer lenyomta a fényképezőgép
gombját. Katt.
– Hát, tulajdonképpen... – kezdtem.
Egy másodpercig nem mozdult, nem tekerte tovább a filmet, nem csinált
semmit, csak nézett rám a keresőn keresztül. Aztán elvette a gépet a szeme
elől, és nagyot csapott a homlokára:
– Hoppá! Ó, anyám! Ez kínos. Bocsi.
– Ez csak egy megszervezett randi – hadartam gyorsan. – Lola találta ki.
– Nem kell megmagyaráznod – felelte, majd újra felhúzta a masinát: klikk-
klikk-klikk. – Tudod, hogy nem.
És akkor megtörtént. Az a tipikus „túl hosszú, kínos szünet”. Végül azt
mondtam:
– Oké. Nos, akkor...
– Jaj, istenem, kínos. Duplán kínos – ingatta a fejét, majd hirtelen
megrázta a vállát, mintha le akarná rázni magáról a kellemetlenséget, és így
szólt: – Minden oké. Végül is ez egy kihívás, nem? Senki sem ígérte, hogy
könnyű lesz.
Lenéztem a táskámra, és rájöttem, hogy a kocsikulcsom, amit egész végig
abban kerestem, a hátsó zsebemben van. Elővettem, és örültem, hogy volt
végre valami feladatom, akármilyen ostoba is, amire koncentrálhatok.
– Szóval – szólalt meg aztán könnyedén, miközben a fényképezőgépet a
hátam mögé irányította, és lefotózta a Joie szalon bejáratát –, ki a srác?
– Dexter. Komolyan – mondtam lágyan.
– Nem. Úgy értem, ez olyasvalami, amit a barátok megbeszélnek, nem?
Egy téma. Mintha az időjárásról csevegnénk.
Ezen elgondolkoztam. Tudtam, hogy tíz banánt megenni sem könnyű.
– Az egyik vendégünk fia. Csak húsz perccel ezelőtt ismerkedtem meg
vele.
– Aha – nyugtázta, miközben a talpain hintázott. – A fekete Hondával?
Bólintottam.
– Akkor tudom. Láttam. – Újra felhúzta a fényképezőgépet. – Derék
srácnak tűnik.
Derék, gondoltam magamban. Mintha indulna a diáktanács elnök-
választáson, vagy felajánlaná, hogy átkíséri a nagyanyádat az úttesten.
– Ez csak egy vacsora – legyintettem, miközben még egy fotót csinált
rólam, ezúttal kifejezetten a lábamról. – Milyen gép ez? – kérdeztem, kissé
elveszítve a türelmemet.
 – Selejtes szállítmány – magyarázta készségesen. – Valaki a központban
kint hagyta a dobozt a napon, és mind eldeformálódott. A vezetőség azt
mondta, megkaphatjuk őket, ha akarjuk. Kicsit úgy vagyok vele, mint a
mandarinokkal, tudod. Nem bírok visszautasítani semmit, ami ingyen van.
– De egyáltalán előhívhatók a képek? – kérdeztem, miközben, közelebbről
megvizsgálva, láttam, hogy maga a fényképezőgép behorpadt,
eldeformálódott, mint az a videofilm, amit egyszer véletlenül a
motorháztetőmön hagytam a múlt nyáron. Nem úgy nézett ki, mint amiből
egyáltalán ki lehetne venni a filmet, nemhogy még elő is hívni.
– Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Dexter, majd ellőtt még egy fotót. –
Talán igen. Talán nem.
– Én nem hinném – ingattam a fejem. – A film valószínűleg tönkrement a
melegtől.
– Vagy az is lehet – mondta, miközben maga felé fordította a masinát,
kartávolságra eltartotta magától, szélesen elvigyorodott, és lenyomta a
gombot –, hogy nem ment tönkre. Hogy tökéletes maradt. Nem tudjuk meg
addig, amíg elő nem hívjuk.
– De akkor is sokkal valószínűbb, hogy merő időpocsékolás próbálkozni –
jegyeztem meg. – Minek töröd magad?
Leeresztette a fényképezőgépet, és rám nézett, de úgy rendesen, nem a
lencsén keresztül, vagy kikukucskálva a gép mellől, hanem szemtől szembe.
– Ez a nagy kérdés, ugye? – kérdezte. – Ebben van a dolog nyitja. Én azt
gondolom, talán sikerülnek ezek a képek. Lehet, hogy nem lesznek
tökéletesek – úgy értem, lehet, hogy kissé elmosódnak a szélei vagy az egyik
felük nem fog látszani –, én még is azt gondolom, hogy megér egy próbát. De
csak én gondolom ezt.
Csak álltam ott, nagyokat pislogva, ő pedig a szeme elé emelte a gépet, és
még egy utolsó fotót készített rólam. Egyenesen a lencsébe néztem, amikor
kattant a gomb, értésére adva, hogy felfogtam a kis metaforáját, majd halkan
kijelentettem:
– Mennem kell.
– Persze, menj csak! – mosolygott rám. – Szia!
Megfordult, betette a gépet a farzsebébe, és elindult visszafelé a Flash
Camerába, összevissza szlalomozva az autók között. Lehet, hogy ha egyszer
előhívja a fotókat, mind tökéletesnek bizonyul majd: élesen látszik az arcom,
a lábam, a Joie szalon. De az is lehet, hogy minden fekete lesz, és még csak a
körvonalai sem vehetők ki semmilyen arcnak vagy alaknak. Végül is igen, ez
volt a probléma. Én nem vesztegetném az időmet ilyen bizonytalan dolgokra,
ő pedig gondolkodás nélkül, nagy elánnal veti bele magát. Az olyan emberek,
mint Dexter, úgy mennek a kockázatos dolgok után, ahogy a kutya a szag
után; csak arra gondolva, mi lehet, nem pedig arra logikusan, hogy
valószínűleg mi lesz. Helyes, hogy csak barátok vagyunk. Már ha egyáltalán
azok vagyunk. Sohasem működött volna a dolog közöttünk. Tuti, hogy nem.

Két napja történt az incidensünk Donnal, és azóta sikerült elkerülnöm.

Mindig akkorra időzítettem a közös területen, vagyis a konyhában való
megjelenésemet, amikor tudtam, hogy vagy nincs otthon, vagy éppen a
fürdőszobában van. Anyámmal könnyebb dolgom volt: ő teljesen belemerült
a regényébe, nyaktörő sebességgel küzdve át magát az utolsó száz oldalon, és
valószínűleg akkor sem zavartatta volna magát, ha bomba robban a nappali
közepén, ha ez azt jelentette volna, hogy egy időre el kell hagynia Melanie-t
és Brock Dobbint az ő lehetetlen szerelmükkel együtt.
Éppen ez volt az oka, hogy meglepődtem, amikor hazamentem, hogy
elkészüljek a Paullal való randimra, és anyámat a konyhaasztalnál ülve
találtam, előtte egy csésze kávéval. Fejét egyik kezére támasztotta, és
szórakozott tekintettel bámult Don hájpacnijára a falon, úgy elmerülve a
gondolataiban, hogy amikor megérintettem a vállát, nagyot ugrott ijedtében.
– Ó, Remy! – mondta, ujját a halántékára szorítva, majd elmosolyodott. –
Megijesztettél.
– Bocs! – feleltem. Odahúztam egy széket, és leültem vele szemben,
ledobva a kulcscsomómat az asztalra. – Mit csinálsz itt?
– Donra várok – válaszolta, ujjával kissé felborzolva a haját. –
Találkozunk valamiféle szuperfontos emberekkel a Toyotától, és ő kész
idegroncs. Azt hiszi, ha nem nyűgözzük le őket, lecsökkentik a dealer
marginját.
– A mijét?
– Mit tudom én – legyintett sóhajtva. – Valami kereskedői duma. Ez az
egész este kereskedői dumával fog eltelni, miközben Melanie és Brock ott ül
egy útszéli kávézóban, Brüsszelben. A nő elhidegült férje pedig vészesen
közeledik feléjük, és a legutolsó dolog, amire most vágyom, hogy eladási
összegekről és kedvezményes finanszírozási technikákról értekezzek. –
Epekedő pillantást vetett a dolgozószobája és az írógépe felé, mintha valami
láthatatlan erő húzná arrafelé. – Ó, istenem! Te nem kívánod néha azt, hogy
két életed legyen?
 Érthetetlen módon, vagy talán mégsem annyira, Dexter jutott az eszembe,
amint az eldeformálódott fényképezőgép lencséjén keresztül rám néz. Katt.
– Néha igen – feleltem anyámnak, elhessegetve a képet. – Azt hiszem.
– Barbara! – kiáltott Don, kinyitva az Új Szárny ajtaját. Nem láttam őt, de
a hangja könnyed volt. – Nem láttad a bordó nyakkendőmet?
– A midet, drágám? – kérdezett vissza anyám.
– A bordó nyakkendőmet, azt, amelyiket az értékesítési vacsorán viseltem.
Nem láttad?
– Ó, szívem, nem láttam – felelte anyám, Don hangja felé fordulva a
székén. – Mi lenne, ha...
– Nem érdekes, majd felveszem a zöldet – jelentette ki Don, majd az ajtó
újra becsukódott.
Anyám rám mosolygott, majd átnyúlt az asztalon, és megpaskolta a
kézfejemet. – De belőlem elég is. Mi újság teveled?
– Hát – kezdtem –, Lola megszervezett nekem egy vakrandit ma estére.
– Egy vakrandit? – nézett rám hitetlenkedve anyám.
– Tulajdonképpen már találkoztam a sráccal a szalonban – meséltem –,
egész helyesnek tűnik. És egyébként is, ez csak egy vacsora.
– Aha – bólintott. – Csak egy vacsora. Mintha három fogás és egy üveg
bor alatt nem történhetne semmi. – Hirtelen felegyenesedett, és pislogott egy
nagyot. – Ez jó – állapította meg. – Hű, ezt gyorsan le kell írnom.
Néztem, ahogy sietve felkap az asztalról egy tollat és egy borítékot,
amiben egy régi áramszámla volt, és a szélére ráfirkantotta: Három fogás –
csak vacsora – semmi sem történhet, nagy felkiáltójellel a végén, majd
becsúsztatta a borítékot a cukortartó alá, ahol valószínűleg ott is marad
elfelejtve, egészen addig, amíg egy napon, amikor teljesen leblokkol, meg
nem találja. Az egész ház tele volt ilyen kis jegyzetekkel, a legkülönbözőbb
zugokban, polcok mélyén, vagy éppen könyvjelzőnek használva. Emlékszem,
egyszer egy fókákról szóló feljegyzés, ami később a Truro emlékei című
könyvének egyik sarkalatos jelenetében köszönt vissza, a mosdó alatti
tamponos dobozomból kandikált ki. Lám, sohasem tudhatod, honnan jön az
ihlet.
– A La Breába megyünk – folytattam –, szóval valószínűleg csak egy
fogás lesz. Még kisebb esély, hogy valami kialakuljon.
Rám mosolygott.
– Sohasem tudhatod, Remy – búgta álmodozó hangon. – A szerelem olyan
kiszámíthatatlan. Van, amikor már évek óta ismersz egy férfit, aztán egyik
nap, bumm! Egy csapásra másképp tekintesz rá. Máskor pedig az az első
randi, az az első pillantás elég. Éppen ettől nagyszerű.
– Nem fogok beleszeretni – jegyeztem meg. – Ez csak egy randi.
– Barbara! – rikkantott ki megint Don. – Mit csináltál a
mandzsettagombjaimmal?
– Drágám – felelte anyám kedvesen, ismét megfordulva a székén –,
hozzájuk sem nyúltam. – Aztán várt egy kicsit, de mivel Don nem válaszolt,
megvonta a vállát, és visszafordult hozzám.
– Jézus – morogtam visszafojtott hangon. – Fogalmam sincs, hogy bírod
elviselni.
Elmosolyodott, átnyúlt az asztalon, és kisimított egy tincset az arcomból. –
Azért nem olyan rossz ő.
– Egy nagy gyerek – mondtam. – És ez az Ensure-dolog szörnyen
idegesítő.
– Lehet – értett egyet. – De én szeretem Dont. Jó ember, és kedves
hozzám. És soha egyetlen kapcsolat sem tökéletes. Mindig van valami,
amiben engedned kell, kompromisszumokat kötnöd, feladnod néhány dolgot
valami fontosabbért. Igen, Donnak vannak tulajdonságai, amik próbára teszik
a türelmemet. Mint ahogy biztos vagyok benne, hogy nekem is akad jó
néhány, amit ugyanilyen nehéz lehet őneki elviselni.
– De te legalább felnőtt módjára viselkedsz – jegyeztem meg, noha én
magam is tudtam, hogy ez nem mindig igaz. – Ő még felöltözni sem tud
egyedül.
– De – folytatta anyám, nem is reagálva erre – a szerelem, amit egymás
iránt érzünk, erősebb, mint ezek az apró különbségek. És ez a titok. Olyan ez,
mintha a kapcsolat egy nagy pite lenne, amiből a legnagyobb szelet a
szerelem kell, hogy legyen. A szerelem sok mindent felülír, Remy.
– A szerelem egy nagy ámítás – vitatkoztam, miközben szórakozottan
játszottam a sószóróval.
– Ó, szívem, nem! – nyúlt át anyám az asztalon, és megszorította az
ujjamat. – Ezt, ugye, nem hiszed komolyan?
– Hát, még nem győzött meg senki az ellenkezőjéről – vontam meg a
vállam.
– Ó, Remy! – A tenyerébe fogta a kezemet, és megsimogatta. Az ő ujjai
kisebbek voltak és hidegebbek, mint az enyémek, élénk rózsaszínre lakkozott
körmökkel. – Hogy mondhatsz ilyet?
Csak néztem rá. Egy, két, három másodpercig. És akkor megértette.
 – Jaj, nem! – mondta, és elengedte a kezemet. – Csak azért, mert a
házasságaim nem voltak túl hosszú életűek, ez nem jelenti azt, hogy totális
csőd lett volna mind. Sok szép évet töltöttem apáddal is, Remy, és a legjobb
az volt benne, hogy lettetek nekem ti: Chris meg te. Azután az a négy év,
amikor Harolddal éltem, ismét csodálatos volt, egészen a legvégéig. És
Martinnal és Winnel is többnyire boldog voltam.
– De mind véget ért – jegyeztem meg –, kudarcot vallott.
– Talán néhányan valóban így fogalmaznának – mondta eltűnődve, és
kezét az ölébe ejtette. – Én viszont úgy gondolom, hogy sokkal rosszabb lett
volna mindvégig egyedül élnem. Igaz, hogy megóvtam volna a szívemet
néhány fájdalomtól, de az valóban jobb lett volna? Visszatartani magam, csak
mert túlságosan félek, hogy valami nem tart örökké?
– Talán igen – válaszoltam az asztal szélét babrálgatva. – Mert akkor
legalább biztonságban vagy. És a szíved sorsa a te döntésed szerint alakul, és
senki másnak nincs beleszólása.
Ezen egy ideig elgondolkodott, majd kijelentette:
– Nos, az igaz, hogy előfordult az életem során, hogy bántottak. Nem is
kicsit. De az is igaz, hogy szerettem, és engem is szerettek. És ez a lényeg. Ez
a legfontosabb. Mint a pitében, amiről az előbb beszéltem. Amikor majd
egyszer visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy a legnagyobb szelet
igenis a szerelem volt. A problémák, a válások, a szomorúság..., persze, azok
is léteztek, de csak, mint apró darabok, pici morzsák.
– Én csak azt gondolom, meg kell óvnunk magunkat – erősködtem. – Nem
adhatod csak úgy oda magad.
– Nem – helyeselt komolyan. – Nem adhatod. De az, hogy távol tartod
magadtól a férfiakat, és megtagadod magadtól a szerelmet, az nem erősít
meg. Sőt, ellenkezőleg: meggyengít. Mert félelemből teszed.
– Mitől félek? – kérdeztem.
– Attól, hogy kockázatot vállalj – válaszolta egyszerűen. – Hogy elengedd
a félelmeidet, és ugorj. Pedig ez a titok. A kockázatvállalás. Ez az élet, Remy.
Annyira félni, hogy meg se próbáld – ez az igazi veszteség. Elmondhatom,
hogy sok hibát követtem el, de nem sajnálok semmit. Mert legalább nem
azzal töltöttem az életem, hogy a pályán kívül álltam, és azon töprengtem,
vajon milyen lehet az élet.
Csak ültem ott, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Rádöbbentem, hogy
mindvégig teljesen fölöslegesen sajnáltam anyámat. A hosszú évek alatt,
amíg a házasságai miatt szánalmat éreztem iránta, a tényt, hogy újra és újra
próbálkozik, a legnagyobb gyengeségének tekintettem, és sejtelmem sem volt
róla, hogy ő ezt éppen az ellenkezőjeként éli meg. Mint most kiderült, az ő
felfogása szerint attól, hogy Dextert elküldtem, nem erősebb, hanem
gyengébb lettem nála.
– Barbara, tíz perc múlva ott kell lennünk, szóval... – jelent meg Don a
konyhaajtóban, ferdén álló nyakkendővel, egyik karjára terített zakóval.
Amikor meglátott engem, elhallgatott, majd kissé zavartan üdvözölt:
– Ó, Remy... Helló!
– Helló! – köszöntem vissza én is.
– Jaj, hogy áll a nyakkendőd, drágám! – pattant fel anyám, majd odalépett
Don elé, finoman megigazította a nyakkendőt, majd lesimította az inge elejét.
– Kész. Most már minden rendben – konstatálta kedvesen.
– Mennünk kell – figyelmeztette Don, és egy csókot nyomott anyám
homlokára. – Gianni utálja, ha várnia kell.
– Akkor induljunk – felelte anyám, majd hozzám fordult: – Remy, szívem,
érezd nagyon jól magad, oké? És gondolkozz azon, amit mondtam!
– Meglesz – feleltem. – Jó szórakozást neked is!
Don elindult kifelé a kocsijához, kezében a kulcscsomójával – amit én
persze észrevettem –, de anyám még egyszer odajött hozzám, és a vállamra
tette a kezét.
– Ne hagyd, hogy anyád története cinikussá tegyen, Remy – tanácsolta
lágy hangon. – Oké?
Túl késő, gondoltam magamban, amint megsimogatta az arcomat. Aztán
figyeltem, ahogy odasétál az autóhoz. Don már várta és, kezét anyám hátára
téve, odavezette a kocsiajtóhoz. Abban a pillanatban kezdtem azt hinni, hogy
talán értem, miről beszélt anyám. Talán a házasság, ahogy maga az élet is,
nem csak a Nagy Pillanatokról, a legcsodálatosabbakról vagy a
legszörnyűbbekről szól. Hanem talán éppen az apró dolgok – mint például
finom, de biztos kézzel vezetni, vagy vezetve lenni nap mint nap –, ezek
azok, amik a legvékonyabb köteléket is megerősítik.

A szerencsém tovább folytatódott. Paul csöppet sem volt rossz választás

Lolától.
Amikor értem jött, még aggódtam egy kicsit, de aztán a legnagyobb
meglepetésemre tulajdonképpen azonnal találtunk közös témát. Az egyik
legjobb középiskolai barátja éppen a Stanfordon tanult, és Paul a múlt
karácsonyt pont nála töltötte.
 – Nagyon klassz kollégium – mondta, miközben a La Brea étterem állandó
mariachi zenekara rázendített a „Happy Birthday”-re valaki tiszteletére a
terem túlsó végében. – És a professzorok és a hallgatók kapcsolata is remek.
Az élet ott közel sem csak a tananyagról szól.
Bólintottam, majd megjegyeztem:
– Azért úgy hallottam, akadémiailag elég szigorú egyetem.
– Ugyan – mosolyodott el. – Tudom, milyen okosnak kell lenned ahhoz,
hogy egyáltalán bekerülj oda. Lefogadom, hogy kiváló felvételit írtál, igazam
van?
– Téves – ráztam a fejem.
Látszott, hogy nem hisz nekem.
– Én bezzeg az idióta kategóriában végeztem – közölte vidáman, és nagyot
kortyolt a vizéből. – Így aztán itt ragadok a mi jó kis helyi főiskolánkon, míg
te kirepülsz a szabad életbe. Igazán küldhetnél majd nekem egy képeslapot.
Vagy még jobbat mondok, látogass majd meg a suli utáni munkahelyemen,
ahol vidáman púpozom meg a tányérodat a kajával, amit rendeltél, elvégre
barátok vagyunk.
Mosolyogtam. Paul igazán elbűvölő volt. Gazdag srác, de tetszett. Az a
fajta fiú, akivel könnyű társalogni, mert mindenkivel van valami közös
témája. A Stanfordon kívül beszéltünk még a vízisízésről (amiben ő
borzasztóan gyenge volt, de imádta), a kétnyelvűségéről (spanyolul is beszélt,
mert a nagyanyja venezuelai), és arról, hogy amint vége a nyárnak, megy
vissza a suliba, ahol most lesz másodéves, a Sigma Nu tagja, pszichológiát
tanul, és benne van a saját jellemzése szerint „csupa szív, semmi tudás”
kosárlabdacsapatban. Nem volt sem buta, sem kivételesen intelligens, de
legalább nem mozgott esetlenül, és mindkét cipőfűzője be volt kötve. Mire
észbe kaptam, már meg is vacsoráztunk, és még mindig ott ültünk, és
beszélgettünk, pedig már minden tányért eltakarítottak az asztalunkról,
sugallván, hogy ha már úgysem rendelünk semmi mást, ideje volna mennünk.
– Oké – kezdte, mikor a pincér nagy örömére végre kiléptünk az
étteremből –, az igazság kedvéért be kell, hogy valljam, egy kicsit aggódtam a
ma este miatt.
– Az igazság kedvéért be kell, hogy valljam – tromfoltam rá én is –, hogy
ezzel az aggodalmaddal nem voltál egyedül.
Ahogy odaértünk a kocsijához, további kellemes meglepetésként,
kinyitotta az ajtómat, tartotta, amíg beszálltam, majd be is csukta.
Kedves, gondoltam, miközben körbement a vezetőülés oldalára.
Kifejezetten kedves.
 – Szóval, ha ez a vacsora tényleg totális csőd lett volna – folytatta, miután
beszállt –, akkor most azt mondanám neked, hogy remekül éreztem magam,
aztán hazavinnélek, elkísérnélek a kaputokig, majd minden piros lámpán
áthajtva menekülnék a környéketekről.
– Elegáns – feleltem.
– De mivel nem volt csőd – tette hozzá –, ehelyett inkább azt kérdezem,
hogy volna-e kedved eljönni velem egy buliba. Az egyik barátomék
rendeznek egy medencés partit. Na, mit mondasz?
Magamban számba vettem a lehetőségeimet. Mindeddig ez egy jó este
volt. Egy klassz randi. Semmi olyan nem történt, amit sajnálnék, vagy amin
túl sokat kellene később agyalnom. Minden úgy alakult, ahogy a
nagykönyvben meg van írva. Nem tudtam elhessegetni magamtól anyám
szavait. Lehet, hogy tényleg kartávolságban tartom magamtól a világot. És
bár ez mindeddig jól működött, sosem lehet tudni.
– Persze – feleltem hát. – Miért ne?
– Szuper! – vigyorodott el szélesen, és beindította a motort. Miközben
hátrafelé tolatott, észrevettem, hogy lopva rám sandít, és akkor már tudtam: a
dolgok mozgásba lendültek. Vicces, hogy milyen könnyű volt újrakezdeni,
mindössze három hét után. Azt gondoltam, hogy Dexter nagyobb hatással
lesz rám, megváltoztat, de lám, itt voltam máris egy másik sráccal, egy másik
kocsiban. A kerék újra forgott. Dexter volt a más, a kivétel. Amihez pedig
hozzá voltam szokva, az ez. És jó volt újra szilárd talajt érezni a lábam alatt.

– Atyám! – fakadt ki Lissa, miközben belemártott egy darab sült krumplit

a ketchupba. – Mintha direkt rendelted volna magadnak! Hogy lehet ez?
– Csak szerencsém van – feleltem mosolyogva, és belekortyoltam a diétás
kólámba.
– Tök helyes! – csóválta a fejét Lissa hitetlenkedve, és bekapott még egy
szál krumplit. – Jézus, minden jó pasi foglalt, ugye?
– Szóval ez a nyafogás azt jelenti, hogy KaBoom P. J.-nek van barátnője?
– kérdezte Jess.
– Ne nevezd így – szólt rá Lissa durcásan. – És már tulajdonképpen
szakítottak nyár elején. A csaj nem is jött el egyetlen rendezvényre sem.
– Nahát, micsoda dög! – csóválta a fejét Jess megjátszott felháborodással,
én pedig hangosan felnevettem.
 – A lényeg az – folytatta Lissa, ránk se hederítve –, hogy egyszerűen nem
igazság, hogy engem nemrég ejtettek, és a srác, aki tetszik, foglalt, miközben
Remynek nemcsak, hogy volt egy vicces zenész fiúja, hanem most kifog egy
helyes főiskolást is. Ez nem fair.
– Megint bekapott egy sült krumplit. – Ráadásul nem bírom abbahagyni a
zabálást. Na, nem mintha ez bárkit is érdekelne, hiszen amúgy is
szerethetetlen vagyok.
– Jaj, kérlek! – forgatta a szemét Jess. – Hagyd már abba a siránkozást!
– Vicces zenész fiú? – kérdeztem.
– Dexter kedves volt – felelte Lissa, megtörölve a száját. – És most
megkaptad Perfekt Pault is. Ami meg nekem jut, az a végtelen mennyiségű
KaBoom és egy kamionsofőr étvágya.
– Semmi rossz nincs az egészséges étvágyban – nyugtatta Jess. – A pasik
szeretik a szép dombocskákat.
– Dombocskáim már eddig is voltak – legyintett Lissa. – Mi jön ezután?
Hegyvonulatok?
Chloe, mindannyiunk között a legvékonyabb, felhorkant:
– Micsoda kifejezés!
Lissa sóhajtott, odébb tolta a tálcáját, és megtörölte a kezét egy
szalvétában.
– Mennem kell – mondta. – Negyedóra múlva az államközi kamionos
versenyen kell lennem. Mi KaBoomoljuk az összes versenyzőt.
– Hát – nézett rá Jess sandán –, csak el ne felejts védekezni!
Lissa vágott egy grimaszt. Kicsit tényleg unalmas volt már ez a sok
KaBoomos heccelés, de sosem bírtuk kihagyni.
A szépségszalonban Paul beugrott hozzám útban hazafelé a strandról, ahol
nyaranta életmentőként dolgozott. Nem tudtam nem észrevenni, hogy két
koszorúslány, aki esküvő előtti manikűrre várva üldögélt az előtérben, hogyan
meresztgette a szemét, amikor megjelent az ajtóban napbarnítottan, naptej és
klór vegyes illatával maga körül.
– Szia! – üdvözölt, én pedig felálltam, és adtam neki egy csókot, nagyon
könnyedén, úgy éppen csak, mert a kapcsolat-nagykönyv szerint most még
ebben a fázisban tartottunk. Másfél hete randiztunk, és szinte mindennap
találkoztunk: ebédek, vacsorák, néhány buli. – Tudom, hogy nem érsz rá ma
este, csak annyit akartam mondani, hogy helló.
– Helló! – viszonoztam.
– Helló! – vigyorgott. Anyám, de helyes! Nem tudtam szabadulni a
gondolattól, hogy ha már akkor elmentem volna vele randizni, amikor Lola
először be akart neki mutatni, az egész nyár másképp alakult volna. Teljesen
másképp.
Hiszen Paul szinte minden -tól -ig határon belül mozgott, ami a pasi-
kritériumlistámon szerepelt. Magas volt. Jóképű. Nem voltak idegesítő
szokásai. Idősebb volt nálam, de nem többel, mint három év. Jól öltözött, de
nem vásárolt többet, mint én. A higiéniai követelményhatáraimat sem lépte
túl (például borotválkozás utáni arcszesz: igen, de hajformázó hab és
barnítókrém: nem). Elég értelmes volt ahhoz, hogy jól el lehessen vele
beszélgetni, de nem volt okostojás. És a leglényegesebb, a csúcs, hogy nyár
végén elmegy, és már meg is beszéltük, hogy fogunk ugyan levelezni, de csak
barátként, és mindketten külön utakon járunk majd.
Aminek eredményeképp lett egy kedves, helyes, udvarias pasim, akinek
megvolt a saját élete, saját hobbijai, és aki bírt engem, jól csókolt, fizette a
vacsorámat, és simán megütött minden olyan mércét, amibe őelőtte oly sokan
belebuktak már. Mindez egy vakrandiból. Hihetetlen.
– Szóval tudom, hogy ma este csajos buli lesz – mosolygott, és átnyúlt a
pulton, hogy megfogja a kezem –, de azért nincs egy kis esély, hogy később
találkozzunk?
– Nincs – ráztam a fejem. – Csak a leghülyébb csaj hagyja ott a barátnőit
egy pasiért. Ez totálisan ellenkezik a becsületkódex-szel.
– Aha – bólintott. – Hát, egy kérdést azért megért.
Az ablakon át láttam, hogy a parkoló túloldalán a Truth Squad fehér
furgonja begördül a Flash Camera üzlete elé. Ted a rakodásra kijelölt helyen
parkolt – miért is ne? –, majd kiugrott a vezetőülésből, becsapta az ajtót, és
eltűnt az üzletben.
– És te mit fogsz csinálni este? – fordultam vissza Paulhoz. – Pasis
program?
– Ja – bólintott, miközben én újra a Flash Camera felé sandítottam, és
láttam, hogy Ted már jön is kifelé az üzletből, immár Dexterrel együtt, és
szélesen gesztikulálva sietnek vissza a parkolóba – lehet, hogy vitatkoztak? –,
majd beugrottak az autóba, és elhajtottak, át a Mayor’s Market előtti kis
útkereszteződésnél lévő piros lámpán, a főút irányába.
– ...valami együttes játszik ma este az egyetem melletti klubban, amit a
srácok meg akarnak hallgatni – hallottam Paul hangját.
– Tényleg? – kérdeztem igazából oda sem figyelve, miközben a fehér
furgon kikanyarodott a főútra egy teherautó elé, dühös kürtölést kiváltva
ezzel.
 – Aha, azt mondják, tök jók. A nevük valami... ja, igen, Spinnerbait, vagy
valami ilyesmi.
– Utálom a Spinnerbaitet – szaladt ki a számon automatikusan. – Mi?
Rámeredtem, és ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire nem figyeltem
arra, amit mond.
– Ó, semmi. Csak... ööö... hallottam valakitől, hogy elég vacakok.
Csodálkozva vonta fel a szemöldökét:
– Hű, tényleg? Pedig Trey szerint szuperek.
– Hát... – kapcsoltam gyorsan – ő biztos jobban tudja, mi a jó, mint én.
– Azt kétlem – vigyorodott el, és áthajolt a pult fölött, hogy megcsókoljon.
– Azért ma este még felhívlak, oké?
– Persze! – bólintottam.
Miután kilépett a szalonból, a két koszorúslány elismerően, szinte
tisztelettel mért végig engem, pusztán azért, mert ez a srác hozzám tartozik.
Valami miatt mégis szórakozott lettem, és Mrs. Jameson melírját bikinivonal-
gyantaként számoltam fel, majd ötven dollárt akartam kérni tőle öt helyett
egy doboz bőrápoló kenőcsért. De legalább nem volt már sok hátra a
munkaidőmből.
Épp beszálltam a kocsimba, amikor valaki megkocogtatta az ablakomat.
Felnéztem: Lucas volt.
– Helló, Remy! – üdvözölt, amikor lehúztam az ablakot. – Nem tudnál
hazavinni? Dexter már korábban elment a furgonnal, és így gyalogolnom
kellene.
– Persze – feleltem, pedig máris késésben voltam. Lissát kellett volna
felvennem nemsokára, a sárga ház pedig éppen az ellenkező irányban volt. De
azért mégsem hagyhattam csak úgy ott Lucast.
Beült a kocsiba, és még ki sem álltam a parkolóból, máris babrálni kezdte
a rádió gombjait. Ilyen miatt nem is olyan régen még rögtön kitettem volna,
de most hagytam, mert jókedvemben talált.
– Milyen CD-id vannak? – tudakolta, miközben eltekerte az
állomáskeresőt a kedvenc csatornámról, és megállapodott valami újszerű,
alternatív, visítozásszerű „zenénél” az egyetemi rádió csatornáján.
– Mind ott van a kesztyűtartóban – feleltem.
Felnyitotta a kis ajtót, és kotorászni kezdett a CD-k között, amelyek
ábécésorrendbe voltak rendezve, de csak azért, mert volt egy kis extra időm,
amikor beragadtam egy közlekedési dugóba néhány nappal azelőtt. Időnként
cöcögött, morgott, sóhajtott egyet: a gyűjteményem, csakúgy, mint a
rádióállomás-választásom, nyilvánvalóan nem felelt meg az igényeinek. De
nem is éreztem szükségét annak, hogy lenyűgözzem Lucast. Dexternek
köszönhetően tudtam róla, hogy az eredeti keresztneve Archibald, és azt is,
hogy középiskolás korában hosszú haja volt, és egy Residew nevű
metálbandában játszott. Szerintem mindössze egyetlen fénykép létezett, amin
Lucas láthatóan kőkeményre lakkozott hajjal vinnyog a szintetizátoránál, és
ezt Dexter őrizgette.
– Úgy hallom – mondtam, mert egy kicsit idegesíteni támadt kedvem –,
hogy a Spinnerbait lép fel ma este.
Felkapta a fejét, és rám meredt.
– Hol? – kérdezte.
– A Murray-ben – feleltem egykedvűen, miközben átsuhantam egy sárga
lámpán.
– Az hol van? – tudakolta Lucas.
– A város túlsó végén, az egyetem mellett – válaszoltam, majd
hozzátettem: – Jó nagy hely. – A szemem sarkából láttam, hogy bosszús
tekintettel néz, és az inge ujját harapdálja.
– Utálom a Spinnerbaitet – dünnyögte. – Egy nagy rakás beképzelt
rockseggfej. Totálisan gépi hangzás, a rajongóik pedig anyuci kedvence,
belőtt frizurájú szőke szépfiúk, akik apuci kocsiját vezetik, és semmi ízlésük
nincs.
– Juj! – fintorogtam, de közben nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a
leírás, noha erős túlzással, de valahogy mégis illik Trey-re, Paul legjobb
barátjára, sőt igazából még Paulra is, persze, csak ha az ember nem ismeri
alaposabban. Ahogy én. Nyilván.
– Hát, ez nagy hír – ismerte el Lucas, miközben rákanyarodtam az
utcájukra –, de nem akkora, mint a miénk.
– Éspedig? – tudakoltam, észrevéve a furgont a ház előtt, amit nemrég még
a Mayors Village-ből láttam kilőni.
Ő rám sandított, és én meg tudtam állapítani az arcáról, hogy azt mérlegeli,
van-e valami közöm hozzá, majd titokzatosan így folytatta:
– Nagy jelentőségű bandaügy. Valaminek a küszöbén állunk.
Tulajdonképpen.
– Tényleg? – kérdeztem. – És minek a küszöbén?
Megvonta a vállát, én pedig lelassítottam, mert odaértünk a sárga házhoz.
Láttam, hogy Ted és Félelmetes Mary az első kertben üldögél. Mary lába Ted
ölében pihent, és mindketten egy doboz Twinkie vaníliás süteményből
falatoztak.
 – A Rubber Records beszélni akar velünk – döntött mégis úgy Lucas, hogy
beavat. – Jövő héten megyünk Washingtonba tárgyalni velük.
– Hűha! Ez aztán nem semmi! – feleltem őszinte elismeréssel, miközben
rákanyarodtam a kocsifelhajtóra, ahol a furgon is parkolt, természetesen
ferdén. Ted odanézett ránk, közepes érdeklődést mutatva, Mary pedig
integetett, amikor Lucas kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
– Ezt hallgassátok meg! – kurjantott oda nekik Lucas már rögtön az autóm
mellől. – A Spinnerbait ma este fellép a városban.
– Utálom a Spinnerbaitet – jegyezte meg azonnal Mary.
– Hol? – tudakolta Ted dühösen, Lucas pedig becsapta a kocsiajtót, és
megkerülte az autómat.
– Kösz a fuvart! – hajolt oda a félig lehúzott ablakomhoz.
– Mi ez az egész? – háborgott Ted. – Bepofátlankodnak a mi területünkre?
– Háború! – felelte Lucas, mire mindketten felnevettek.
Lucas távolodni kezdett, de én picit megnyomtam a dudát, mire
megfordult.
– Igen? – kérdezte, néhány lépést téve felém.
– Sok szerencsét mindenhez! – feleltem, amit kicsit idétlennek éreztem,
tekintve, hogy alig ismertem őt, mégis, valamiért úgy éreztem, hogy
mondanom kell valamit. – Úgy értem, sok szerencsét a bandának.
– Ja – vonta meg a vállát –, kösz, majd meglátjuk, mi lesz.
Miközben kihajtottam a kocsifelhajtóról, láttam, ahogy Lucas elővesz egy
tejesládát, hogy ráüljön, és csatlakozzon a szabadtéri piknikhez, Ted pedig
odahajított neki egy Twinkie-t. Még egy utolsó pillantást vetettem a házra.
Láttam, hogy Monkey a küszöbön ül, és liheg. Kíváncsi voltam, hol lehet
Dexter, de aztán emlékeztettem magam, hogy ehhez többé már semmi közöm.
Ha otthon lett volna valószínű, hogy kijött volna köszönni. Elvégre barátok
voltunk.
Mielőtt rákanyarodtam a főútra, megálltam a stoptáblánál. A visszapillantó
tükörben láttam, hogy Ted, Mary és Lucas még mindig ott ült és beszélget, de
most már Dexter is csatlakozott hozzájuk, és a házilag összeeszkábált asztal
fölé hajolva éppen egy Twinkie-t csomagolt ki, miközben Monkey ott
sertepertélt körülötte. Egymás szavába vágva beszéltek, és én egy pillanatig
szokatlan fájdalmat éreztem, mintha sajnálnám, hogy kimaradok valamiből.
Furcsa. Ekkor a mögöttem levő autó türelmetlenül dudált egyet, én pedig
visszarángattam magam a valóságba, leráztam magamról ezt a különös ködöt,
és ráléptem a gázpedálra.
 Amikor hazaértem, a ház csendes volt. Anyám elutazott egy író
konferenciára, amit minden év augusztusában rendeznek meg, és ahol fiatal
regényírókat inspiráló tanfolyamot tartott, annyi rajongást és elismerést
szívva magába három nap és két éjjel alatt a floridai
Keys Hotelben, ami hónapokra feltöltötte energiával. Chris pedig már
szinte minden napját, sőt az éjszakáit is egyre gyakrabban töltötte Jennifer
Anne-nél, ahol a kenyér nem csak farából állt, és ahol ötkilós, neoklasszikus
dudák helyett, tarka virágoskertet ábrázoló kép előtt tudta elfogyasztani a
reggelijét. Általában szerettem egyedül lenni otthon, de mivel a hangulat még
mindig kicsit feszült volt Don és énköztem, inkább elfogadtam Lissa
meghívását, hogy aludjak náluk a hétvégén, és erről Dont egy udvarias cetlin
értesítettem, amit az üres tápszeresdobozok egyre magasabbra tornyosuló
piramisának tövébe csúsztattam a konyhaasztalra.
Aztán félrehúztam a gyöngyfüggönyt, és beléptem anyám
dolgozószobájába. Az íróasztal melletti polcon vaskos köteg papírlap
sorakozott: az új regény, vagy legalábbis amennyi készen volt belőle. Az
ölembe vettem a papírköteget, magam alá húztam a lábamat, és lapozgatni
kezdtem. Amikor utoljára elhagytam Melanie-t, éppen akkor szembesült a
férje és a hitvesi ágya hidegségével, és döbbent rá, mekkora hibát követett el,
hogy hozzáment Luchöz. Ez a kétszázadik oldal környékén történt. Ahogy
tovább lapozgattam, láttam, hogy a kétszázötvenedikre már el is hagyta
Párizst, visszatért New Yorkba, és divattervezőként dolgozott egy
rosszindulatú nőnek, akinek a gonoszság rá is volt írva az arcára. És, micsoda
véletlen, Brock Dobbin szintén visszatért New Yorkba, miután megsebesült
valamilyen harmadik világbeli háborúban, díjnyertes haditudósítói munkája
közben. A tavaszi kollekció divatbemutatóján aztán a kifutó két különböző
oldaláról megpillantották egymást, és a románc újraéledt.
A háromszázadik oldalra ugrottam, ahol a dolgok a jelek szerint rosszra
fordultak: Melanie a pszichiátrián feküdt, miután rászokott a
fájdalomcsillapítókra, ezalatt pedig a volt főnöke learatta a babérokat, aljas
módon felhasználva a ruhavázlatait. Az elidegenedett férj, Luc szintén
visszatért a történetbe: belekeveredett valamilyen komplikált, pénzügyi
összeesküvésbe. Brock Dobbin úgy látszott, teljesen eltűnt, de a 374. oldalon
újra találkoztam vele egy mexikói börtönben, ahol drogkereskedés és egy
helyi kolduslány, Carmelita This bájai iránti rajongás kétséges vádjaival
kellett szembenéznie. Ennél a pontnál gyanítottam, hogy anyám egy kicsit
elveszítette a fonalat, de a négyszázadik oldalra úgy tűnt, visszanyerte a
lendületét, amikor is már mindenki Milánóban volt, hogy előkészítsék az őszi
kollekció bemutatóját. Luc megpróbált újra közeledni Melanie-hoz, de a
szándékai nem voltak becsületesek, miközben Brock ismét visszatért a
szakmájába, és megpróbálta felgöngyölíteni a divatvilág árnyoldalának sötét
dolgait a megbízható Nikonjával és az oly erős igazságérzetével, amit
nemhogy semmiféle sebesülés, de még egy Guatemalában a fejéhez repülő kő
sem tudott elnyomni.
Az ölemben heverő utolsó lap a 405. számú volt, ahol Melanie és Brock
éppen egy milánói kávéház előtt állt az utcán.

Csak néztek egymásra, és minden más elhomályosult körülöttük, mintha az

egymás nélkül eltöltött idők során felhalmozódott vágyat, és mindent, amit
szavakkal képtelenek voltak elmondani, most egyszerre próbálták volna a
tekintetükkel kifejezni. Melanie keze reszketett, hiába tekerte köré a
selyemsálát, a vékony anyag csekélyke védelmet nyújtott a hideg szélben.
– És szereted? – kérdezte Brock. Mély, kutató, zöld szeme áthatóan
mélyedt a nőébe.
Melanie-t megdöbbentette a férfi nyersesége. Úgy tűnik, a börtönben
töltött idő türelmetlenné tette a válaszok iránt. Várakozóan nézett rá.
– Ő a férjem – felelte Melanie.
– Nem ezt kérdeztem – rázta a fejét Brock, majd tenyerébe fogta Melanie
kezét. Az övé kérges és vastag volt, a nőé finom és sápadt. – Szereted?
Melanie az ajkába harapott, és leküzdötte a zokogást, ami, attól félt, kitör
belőle, ha arra kényszerül, hogy elmondja az igazságot
Lucről és az ő hideg, rideg szívéről. Amikor Brock sok-sok hónappal
ezelőtt elhagyta, nem maradt sok választása. Akkor ő örökre lemondott róla
és a szerelmükről. És amikor a férfi odalépett hozzá a kávézóban, olyan volt,
mintha egy kísértet jelent volna meg, aki Melanie saját, külön kis világából
látogatott ide.
– Én nem hiszek a szerelemben – felelte Melanie.
Brock megszorította a kezét.
– Hogy mondhatsz ilyet, mindazok után, ami köztünk történt? És ami még
mindig van köztünk?
– Semmi sincs köztünk – rázta a fejét Melanie, és visszahúzta a kezét. – Én
férjnél vagyok. És mindent megteszek, hogy működjön a házasságom, mert...
– Melanie.
– ...mert az a férfi szeret engem.
– Ez a férfi szeret téged – mondta Brock jelentőségteljesen.
 – Túl késő – mondta Melanie. Annyiszor kellett kiirtania a gondolataiból
Brock Dobbint, és elhitetnie magával, hogy képes együtt élni Luckel. Luc
olyan kellemes és kedélyes, olyan megbízható és erős. Brock viszont
mindvégig ki-be járkált az életében, ígéreteket téve és megszegve. A
szerelmük olyan szenvedélyes volt, aztán egyszer csak eltűnt, hogy vadidegen
emberek álmaiért küzdjön a kettőjüké helyett, emlékek és vonatfüst ködében
hátrahagyva őt. Lehet, hogy Luc sohasem fogja őt úgy szeretni, mint ahogy
Brock tette, elárasztva a testét és elméjét olyan boldogsággal, amely minden
mást elhomályosított a világon. De ez a boldogság sohasem tartott sokáig, ő
pedig hinni akart az örökkében. Még akkor is, ha csupán álmatlan éjszakáin
ábrándozhatott róla.
– Melanie! – szólt utána Brock, ahogy a nő elindult a macskaköves járdán,
szorosabbra húzva maga körül a kendőt. – Gyere vissza!
Ezeket a szavakat jól ismerte. Ő maga mondta őket Prágában az
állomáson. És a Plaza előtt, amikor Brock beszállt a taxiba. És a kikötő
mólóján, amikor a férfi hajója távolodni kezdett a hullámok között. Mindig
Brock ment el. De most nem. Csak lépkedett tovább, és hátra sem nézett.

Menj, Melanie, gondoltam, és visszatettem az utolsó lapot a papírköteg

tetejére. Azért el kellett ismernem, nem volt jellemző anyám hősnőire, hogy
hátat fordítsanak annak a férfinak, aki szenvedélyesen szereti őket, egy olyan
kedvéért, aki ugyan biztos, de nem tüzes kezet nyújt nekik. Csak nem a
megalkuvást hirdette anyám? Ez nyugtalanító gondolat volt. Milyen hévvel
győzködött, hogy tévedek a szerelemmel kapcsolatban. De persze még korai
lett volna bármit is feltételezni: még sok-sok szó, sok-sok oldal hátra volt,
mielőtt a történet befejeződött volna.
 14. fejezet

– Állj meg itt ennél a boltnál, oké? – szólt előre Paul az autót vezető
Trey-nek.
Trey bólintott, és indexelt. Lissa hátrafordult az első ülésről, és elámult
arccal nézett rám, fejével a hátsó ülés kartámaszára mutatva, amiben nemcsak
a szokásos hamuzó és pohártartó, hanem egy külön CD-lejátszó és
videoképernyő is volt.
– Ez a kocsi fantasztikus – suttogta. És ezzel egyet kellett értenem.
Trey egy hatalmas SUV-ot vezetett, ami minden extrával fel volt szerelve.
Engem leginkább egy űrhajóra emlékeztetett azzal a rengeteg világító karral
és kapcsolóval, és szinte azt vártam, hogy valahol a kormány bal oldalán
találok egy gombot FÉNYSEBESSÉG felirattal.
Megálltunk a Quik Zip parkolójában, és Trey leállította a motort.
– Ki mit kér? – kérdezte. – Hosszú út áll előttünk.
– Nekünk feltétlenül szükségünk van némi ellátmányra – mondta Paul, és
kinyitotta az ajtaját. Halk, csilingelő hang hallatszott: bing, bing, bing.
– Sör és...? – nézett Lissára kérdően Paul.
– Skittles – vágta rá Lissa, mire Paul elnevette magát.
– Egy csomag Skittles, oké – nyugtázta, majd hozzám fordult.
– És te, Remy?
– Diétás kóla – feleltem köszönöm.
Kiugrott az autóból, és becsapta maga mögött az ajtót. Trey utánament,
halkan bekapcsolva hagyva a rádiót. Éppen egy autósmoziba tartottunk a
szomszéd városba, ahol nyári estéken három filmet is adtak egy este. Ez nem
számított duplarandinak, mivel Trey-nek volt egy barátnője a főiskolán, és
eredetileg Chloét és Jesst is hívtuk, csak Jessnek vigyáznia kellett az öccseire,
Chloe pedig, miután már korábban ejtette Mattet, most éppen egy másik
srácot cserkészett be a sétálóutcában.
– Ha nekem volna egy ilyen autóm, mint ez – fordult hátra Lissa – ebben
laknék. El is férnék benne. És még mindig maradna hely, amit kiadhatnék
albérletbe.
– Hatalmas – helyeseltem, és magam mögé pillantottam, ahol még két sor
ülés volt, és csak utána jött a hátsó ajtó. – Ez már beteges, nem? Ki a fenének
van szüksége ennyi helyre?
 – Talán sok élelmiszert vásárol – találgatott Lissa.
– Trey egy főiskolás srác – emlékeztettem.
– Hát – vonta meg a vállát Lissa –, én csak azt tudom, hogy bár csak ne
volna barátnője. Úgy döntöttem, szeretem a helyes, gazdag fiúkat.
– Hogy lehetne őket nem szeretni? – kérdeztem vigyorogva, mi közben
néztem, ahogy Paul és Trey méregeti a pultos srácot – mindenki tudta, hogy a
zipes eladók közül melyik ellenőrzi szigorúan a személyi igazolványokat, és
melyik nem, majd a bolt végébe mentek, és levettek a polcról nem egy,
hanem két csomag Skittlest Lissának. Ezek a fiúk semmit nem apróztak el,
ahogy megfigyeltem. Minden, amit Paul vett nekem ez alatt a két hét alatt,
amióta együtt jártunk, óriási adag volt vagy dupla, és mindig azonnal nyúlt a
pénztárcájáért, még az esélyét sem adva meg annak, hogy legalább időnként
én fizessek. Még mindig Perfekt Paul volt, az „A” kategóriás, ideális pasi. És
mégis, folyton ott motoszkált bennem valami zavaró érzés, mintha valahogy
nem eléggé élvezném ezt az egészet – a sok-sok évnyi fárasztó randizgatás
végre megérett gyümölcsét.
Ekkor furcsa, zörgő hangot hallottam bal oldalról, és amikor odanéztem,
döbbenten láttam, hogy a Truth Squad furgonja áll be épp mellénk. Azonnal
el is kezdtem hátrafelé húzódni az ülésemben, hogy ne vegyenek észre, de
aztán eszembe jutott, hogy az összes ablak sötétített volt, így egyáltalán nem
lehetett belátni. Ted ült a kormány mögött, a szájából cigaretta lógott ki, a
mellette levő ülésen pedig John Miller volt, aki, amint a furgon megállt,
előrehajolt, meghúzta a kilincset, mire az ajtó kicsapódott, de mivel John
Miller valamilyen oknál fogva nem engedte el a fogantyút, az ajtó őt is
magával rántotta, és azzal a lendülettel el is tűnt a szemünk elől a nyitott ajtó
mögött.
Ted átnézett az immár üres ülés fölött, bosszúsan sóhajtott, majd kiszállt a
furgonból, és ingerülten csapta be az ajtót maga mögött.
– Idióta – morogta elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk, majd
megkerülte a furgont, lenézett a járdára, és megkérdezte: – Jól vagy?
John Miller válaszát nem hallottuk. De aztán egyébként is elterelte a
figyelmemet, hogy megláttam Dextert, amint hátulról esetlenül átmászik az
első ülésre, megbotlik a sebességváltóban, majd beesik a vezetőülésbe, végül
pedig ki az ajtón, egy kicsit méltóságteljesebben huppanva le a járdára, mint
John Miller, de tényleg csak kicsit. Ugyanazt a narancssárga pólót viselte,
mint azon a napon, amikor először láttam, fölötte egy fehér lenvászon inggel.
Az ing felső zsebéből egy másik eldeformálódott esküvői fényképezőgép
kandikált ki. Kissé nehézkesen feltápászkodott a földről, majd benézett Lissa
ablakán. Közel is hajolt, de semmit sem láthatott, Lissa meg csak bámult
vissza rá, mintha egy tükör rejtett oldalán lenne.
– Ez nem Dexter? – kérdezte visszafojtott hangon – Trey ablaka a
vezetőoldalon kissé le volt húzva. Dexter kivette a zsebéből a
fényképezőgépet, megint egészen közel hajolt az ablakhoz, és lefotózta a
teljesen fekete üveget. A vaku egy pillanatra bevilágította az autó belsejét.
Aztán Dexter visszatette a masinát a zsebébe, ami második próbálkozásra
sikerült is neki.
– De, ő az – feleltem ugyanolyan halkan, aztán figyeltük, ahogy enyhén
tántorogva ő is megkerüli a furgont, és közben megtámaszkodik Trey
kocsijának első lökhárítóján. Ide-oda imbolygott, de nem a szokásos Dexter-
féle esetlenséggel. Részegnek tűnt.
– Oké, ti ketten – szólalt meg Ted, amint Dexter odaporoszkált. – Azt
mondtam, elhozlak ide titeket, és meg is tettem. De randim van Maryvel, és ő
máris ki van rám bukva, szóval végeztem veletek. Nem vagyok taxisofőr.
– Jó uram – hallottam John Miller hangját imitált Robin Hood stílusban –,
megtetted a kötelességedet.
– Felkelsz onnan végre, vagy mi lesz? – kérdezte Ted a szemét forgatva.
John Miller kissé nehezen, de talpra állt. Még mindig a munka
egyenruháját viselte, ami olyan gyűrött volt, mintha valaki gombóccá gyűrte,
majd órákig a zsebében tartotta volna. Az inge kilógott a szintén csupa ránc
nadrágjából, és az ő zsebéből is egy eldobható fényképezőgép széle látszott
ki. Arcán egy nagy karcolás piroslott, ami frissnek tűnt – valószínűleg a
furgonból való kiesés eredményeképpen. Odanyúlt, megérintette, mintha
meglepődött volna, hogy ott van, majd leejtette a kezét.
– Jó uram! – mondta Dexter is, és Ted vállára tette a kezét, aki vágott egy
pofát. Látszott, hogy teljesen elege volt az egészből. – A lekötelezettjeid
vagyunk.
– Jó uram – szólalt meg megint John Miller –, megfizetjük jóságodat
arannyal, hajadonokkal és örök hűségünkkel. Vivát!
– Vivát! – visszhangozta Dexter, magasra emelve a kezét.
– Abbahagynátok végre ezt a marhaságot? – csattant fel Ted, lesöpörve a
válláról Dexter kezét. – Idegesítő.
– Ahogy óhajtja, jó uram – válaszolta John Miller. – Emeljük poharunkat,
és vivát!
– Vivát! – ismételte Dexter.
– Na, ebből elég – indult vissza Ted a furgon ajtajához. – Én elmentem. Ti
pedig vivátozzatok itt tovább, amennyit akartok...
 – Vivát! – kurjantott John Miller és Dexter egyszerre, és még a kezüket is
magasba lendítették hozzá, amitől sikerült kissé megtántorodniuk.
– ...de egyedül kell hazajönnötök. És ne csináljatok semmi hülyeséget,
oké? Most nincs pénzünk óvadékra.
– Vivát! – kiáltotta John Miller, és szalutált Ted távolodó hátának.
– Köszönjük jóságodat, ah, jó uram!
Ted felmutatta nekik a középső ujját, nyilvánvalóan belefáradva az
egészbe, majd felpörgette a furgon motorját, és kitolatott a parkolóból,
otthagyva őket a Quik Zip bejárata előtt, ezek ketten pedig elkezdtek
egymásról idétlen fotókat készíteni idióta pózokkal és grimaszokkal. Eközben
láttam, hogy az üzlet belsejében Paul és Trey a pultos sráccal beszélget,
miközben az papírzacskókba csomagolja az ételt és italt, amit vásároltak.
– Oké, most mutass valami érdekeset! – utasította Dexter John Millert, aki
modellpózba vágta magát, kinyomta a mellkasát, és legyezőként használva az
arca elé emelt egy köteg kuponszórólapot, miközben csábító tekintettel nézett
ki fölötte. – Jó! – röhögött Dexter, és lelkesen kattintgatott.
– Oké, akkor most valami szomorút! Igen, ez az, bánatos vagy. Valaki
megbántott.
John Miller kinézett az útra, hirtelen gyászos képet vágott, és elmélázva,
sóvárgó tekintettel bámulta az út túloldalán lévő Double Burgert.
– Gyönyörű! – lelkendezett Dexter, majd mindkettőjükből kitört a röhögés.
Hallottam, hogy Lissa is kuncog az első ülésen.
Aztán John Miller megint újabb pózba vágta magát: ezúttal átölelte a
telefonfülkét, és rebegő szempillákkal bűvölte a fényképezőgép lencséjét,
Dexter pedig ellőtte az utolsó filmkockát.
– A francba! – bosszankodott, mikor rájött, hogy kifogyott a film, és úgy
rázta a masinát, mintha esély lenne rá, hogy az ettől hirtelen meggondolná
magát, és további üres filmkockák ugranának elő belőle. – Ó! Hát akkor...
erről ennyit – mondta végül csalódottan.
Leültek a járdaszegélyre. Egyfolytában arra gondoltam, hogy le kellene
húzni az autó ablakát, és kiköszönni, hogy észrevegyék, hogy ott vagyunk. De
már túl későnek tűnt, már így is furcsa lett volna.
– Az igazság az, jó uram – szólalt meg komoran John Miller, miközben
szórakozottan forgatta a fényképezőgépét a kezében –, hogy én tényleg
szomorú vagyok. Bánatos. Valaki tényleg megbántott.
– Jó uram – felelte Dexter, hátradőlve és a tenyerére támaszkodva, a lábát
előrenyújtva –, én megértelek.
 – A nő, akit szeretek, nem akar engem – sóhajtott John Miller az égre
emelve tekintetét. – Azt gondolja, hogy nem vagyok férjtípus, sőt, az ő
szavaival élve, kissé éretlen vagyok. És erre én ma, csak hogy dacoljak ezzel
a kijelentéssel, kiléptem a nagyon könnyű munkámból, ahol kilenc dolcsit
kerestem egy óra alatt, miközben alig csináltam valamit.
– Vannak más munkák is: jó uram – vigasztalta Dexter.
– És ráadásul – folytatta John Miller komolyan – a bandát valószínűleg
még egy lemeztársaság visszautasítja majd Sir Ted művészi integritása miatt,
aki a süllyesztőbe fog minket kergetni azzal, hogy makacsul elutasítja a tényt,
hogy az ő Salátaopusa, egy rakás szar.
– Ja – bólintott Dexter. – Igaz. Ted úr tényleg mindnyájunkat lábon fog
lőni.
Ez új volt nekem, de nem teljesen meglepő. Dexter már korábban is
mondta, hogy Ted csökönyös ragaszkodása ahhoz, hogy ne játsszanak
feldolgozásokat a demófelvételeiken, más városokban, más ígéretes
helyzetekben is kárukra vált már.
– De neked, kedves jó uram – csapott hirtelen John Miller Dexter vállára
–, megvannak a saját problémáid.
– Ez igaz – válaszolta Dexter nagyokat bólogatva.
– A nők – sóhajtott John Miller.
Dexter beletúrt a hajába, majd a földre szegezte a tekintetét.
– A nők. Való igaz, kedves jó uram, ők engem is összezavarnak.
– Ah, a drága, gyönyörű Remy – mondta John Miller patetikusan, én meg
éreztem, hogy elvörösödöm, Lissa az első ülésen pedig a szája elé kapta a
kezét.
– A drága, gyönyörű Remy – ismételte Dexter – úgy gondolta, nem érem
meg a kockázatot.
– Valóban – bólogatott John Miller együttérzőn.
– Én persze egy csavargó vagyok. Egy senkiházi. Egy zenész. Én semmi
mást nem nyújthatok neki, csak szegénységet, szégyent és kék foltos
sípcsontot a kalimpáló lábam miatt. Ő pedig ennél többre vágyik.
John Miller eljátszotta, hogy szíven szúrja magát egy tőrrel.
– Kemény szavak, jó uram – mondta.
– Vivát! – emelte fel a kezét Dexter színpadiasan.
– Vivát! – visszhangozta John Miller. – Valóban.
Aztán csak ültek ott szótlanul egy percig. A luxusautó mélyén éreztem,
hogy zakatol a szívem. Ahogy néztem őt, tudtam, hogy soha többé nem
tehetem semmissé a szavaimat. És nagyon szégyelltem magam amiatt is,
hogy itt bujkáltam.
– Mennyi pénzed van? – szólalt meg hirtelen John Miller, és kotorászni
kezdett a nadrágzsebében. – Azt hiszem, nagy szükségünk van még egy sörre,
kedves jó uram.
– Azt hiszem – felelte Dexter, miközben előhúzott néhány papírpénzt és
némi aprót, ami persze rögtön szétgurult a földön –, hogy igazad van, kedves
jó uram.
Paul és Trey ekkor megjelent a bolt kijáratában, ahonnan Paul rögtön jó
hangosan odakiáltott nekem:
– Hé, Remy, diétás kólát mondtál vagy rendeset? Elfelejtettem.
– Belenyúlt a papírzacskóba, és előhúzott két üveg kólát. – Mindkettőből
vettem neked, de...
Lissa rátette a kezét az ablaklehúzó gombra, hogy leeressze az ablakot, de
előtte tanácstalanul hátranézett rám, nem tudván, mit csináljon. Ám én csak
ültem dermedten, tekintetem Dexterre függesztve, aki először meglepetten
nézett Paulra, majd, lassan felfogva a helyzetet, a kocsira, amiben
gubbasztottunk.
– Diétást – mondta aztán hangosan, egyenesen az arcomba nézve, mintha
hirtelen már látna.
Paul ránézett Dexterre.
– Mi van? – kérdezte tőle.
Dexter megköszörülte a torkát.
– Diétást kért. De nem üvegben, hanem pohárban.
– Hé, haver – mondta Paul enyhe mosollyal –, miről beszélsz?
– Remy mindig diétás kólát iszik – magyarázta Dexter felállva a
járdaszegélyről. – De pohárból, szívószállal. Extra large, sok jéggel. Igaz,
Remy?
– Remy – szólalt meg Lissa óvatosan –, nem kellene...?
Kinyitottam az ajtómat, és mielőtt még észbe kaptam volna, kiszálltam,
jobban mondva leugrottam a kocsiból – hihetetlen, milyen magas volt ez az
autó. Odamentem hozzájuk. Paul még mindig kissé zavartan mosolygott,
Dexter pedig csak bámult rám.
– Vivát! – mondta, de ezúttal John Miller nem helyeselt.
– Mind a kettő jó lesz, köszönöm – vettem ki Paul kezéből a két üveget.
Dexter némán nézett minket. Láttam, hogy Paul egyre kínosabban érzi
magát, és azon gondolkozik, vajon mi folyik itt.
 – Nem, minden rendben – szólalt meg hirtelen Dexter, mintha valaki is
kérdezte volna tőle. – Nem kínos egy csöppet sem. Mert ha az lenne,
megbeszélnénk, igaz? Hiszen megegyeztünk. Baráti egyezség.
Addigra Trey már elindult a kocsija felé, bölcsen észrevéve, hogy jobb, ha
ebből kimarad, John Miller pedig a Quik Zipbe ment be. Hárman maradtunk.
Paul rám nézett, és megkérdezte:
– Minden rendben?
– Minden – felelt helyettem Dexter. – Minden rendben. Teljesen.
Paul még mindig engem nézett, megerősítést várva tőlem.
– Minden rendben – válaszoltam én is. – Csak adj nekem egy percet,
kérlek, oké?
– Persze – egyezett bele, megszorítva a karomat – Dexter átható
tekintetétől kísérve –, majd odasétált a kocsihoz, beszállt, és becsapta maga
mögött az ajtót.
Dexter rám nézett.
– Tudod – jegyezte meg csendesen –, jelezhetted volna, hogy ott vagy.
Az ajkamba haraptam, és lenéztem a kólámra. Lehalkítottam a hangomat,
és megkérdeztem:
– Jól vagy?
– Persze – vágta rá egy kicsit túl gyorsan, majd összecsapta a tenyerét. –
Hiper-szuper-fantasztikusan! – Majd újra Trey kocsijára nézett. – Jézus! –
csóválta hitetlenkedve a fejét. – Ezen az izén ráadásul van egy francos
Spinnerbait-matrica, az ég szerelmére. Jobb, ha sietsz, Remy, Piperkőc és
Ficsúr valószínűleg kezd türelmetlen lenni.
– Dexter.
– Mi van?
– Miért viselkedsz így?
– Hogy?
Oké, igazából tudtam. Ez tulajdonképpen csak a megszokott szakítás utáni
magatartás volt. Az, ahogy mindvégig viselkednie kellett volna. De mivel
most kezdte el, nem pedig rögtön az elején, kicsit összezavarodtam.
– Te akartad, hogy barátok legyünk – emlékeztettem.
– Ó, értem – felelte –, te csak belementél a kedvemért, igaz?
– Nem erről van szó – válaszoltam.
– Ez annyira te vagy – szegezte nekem az egyik, kissé remegő ujját. – Te
nem hiszel a szerelemben, ami logikusan azt jelenti, hogy nem hiszel
semmilyen kapcsolatban, így a barátságban sem. Semmiben, ami magában
hordozhatja a legkisebb kockázatot is.
 – Figyelj! – mondtam, és éreztem, hogy kezdek kicsit mérges lenni. – Én
őszinte voltam veled.
– Ó, nagyon jó, megérdemled a becsületrendet! – csapta össze a tenyerét. –
Szakítottál velem, mert talán tényleg bírtalak, és többre vágytam annál, hogy
csak egy nyári kaland legyek a számodra, és most én vagyok a rossz fiú?
– Oké – feleltem –, jobban örültél volna, ha hazudok, és azt mondom,
hogy én is ugyanúgy érzek, mint te, aztán egy hónap múlva ejtelek?
– Ami roppant kellemetlen lett volna – jegyezte meg gúnyosan –, hiszen
akkor elmulasztottad volna Mr. Spinnerbaitet és az összes többi lehetőséget.
– Szóval erről van szó – forgattam a szemem. – Féltékeny vagy?
– Ez milyen egyszerűvé tenné, igaz? – kérdezte. – És Remy szereti az
egyszerű dolgokat. Azt hiszed, mindent ki tudsz számítani? Hogy
feltérképezheted, és grafikonon ábrázolhatod, mit mondok, és hogyan
reagálok? Hát az élet nem így működik.
– Ó, tényleg? – kérdeztem vissza most már tényleg dühösen. – Hát akkor
hogyan? Kérlek, mondd el nekem!
Nagyon közel hajolt hozzám, és lehalkította a hangját.
– Én komolyan gondoltam, amit mondtam neked, Remy. Én nem
játszottam semmiféle nyári játékot. Minden szó, amit mondtam, őszinte volt,
a legelső naptól kezdve. Minden rohadt szó.
A gondolataim ide-oda csapongtak: visszaemlékeztem a fogadásaira, a
vicceire, a félig elénekelt dalaira. Miféle jelentőségteljes gondolatok voltak
ezekben? Csak a legelső nap mondott valami nagy dolgot, és az is csak...
Zümmögő hangot hallottam magam mögül, egy autóablak lehúzódott,
majd Lissa szólt ki halk, gyöngéd hangon:
– Ömm... Remy... – Majd megköszörülte a torkát, mintha észrevette volna,
hogyan szólt a hangja, és hozzátette: – Lemaradunk a mozi elejéről.
– Oké – feleltem hátra sem fordulva. – Rögtön megyek.
– Amúgy is befejeztük – kiáltotta Dexter, és szalutált egyet az autó felé.
Felém fordulva pedig hozzátette: – Szóval neked ennyit jelentett ez az egész,
ugye? Hadd lássak tisztán: te és én – semmivel sem volt több, mint ami ezzel
a Spinnerbait-sráccal van, vagy az utána következővel lesz. Igazam van?
Egy rövid pillanatig el akartam mondani neki, hogy téved. De a pimasz
düh, amivel beszélt, megállított. Voltaképpen, csak úgy, mint Chris, ő is
hideg kis ribancnak nevezett, ha nem is épp ezekkel a szavakkal. Szóval
rendben. Akkor játsszunk így.
– Igen – vontam meg a vállam –, igazad van.
 Csak állt ott, és úgy bámult rám, mintha ott, a szeme előtt változtam volna
át. Pedig én mindvégig ugyanez a hideg kis ribanc voltam. Csak ő nem látta.
Hátat fordítottam neki, és visszaindultam a kocsihoz. Paul kinyitotta
nekem a hátsó ajtót.
– Bántott téged? – kérdezte komoly arccal. – Mert ha igen...
– Nem – ráztam a fejem minden oké. Befejeztük.
– Fiatal lovag! – kiáltott oda Dexter Paulnak, épp mielőtt be akarta csukni
az ajtót. – Hadd figyelmeztesselek: ha megissza a kóláját, megszállja a
gonoszság, és téged is kinyír, jó uram. Amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Menjünk! – mondta Paul, Trey pedig bólintott, és kitolatott a parkolóból.
Ahogy elindultunk, elhatároztam, hogy nem fogok visszanézni. De Lissa
visszapillantó tükrében akaratlanul is láttam, ahogy még mindig ott áll, lógó
inggel, széttárt karral, mintha integetett volna nekem egy hosszú utazás előtt:
Jó utat, vigyázz magadra! Menj békével! Vivát!

Másnap, amikor hazaértem a Lissánál töltött éjszaka után, anyámat otthon

találtam. Ledobtam a kulcsaimat az asztalra, a táskámat a lépcsőre, és
elindultam a konyha felé, amikor meghallottam a hangját.
– Don? – kiáltott ki boldog hangon a folyosóról, ami az Új Szárnyba
vezetett. – Drágám, te vagy az? Eljöttem egy korábbi géppel, gondoltam,
megleplek... – Befordult a sarkon, lerúgta a lábáról a szandált, amit viselt,
majd amikor meglátott, meglepetten megállt. – Ó, Remy! Te vagy az? Azt
hittem, Don jött meg.
– Hallottam – feleltem. – Milyen volt Florida?
– Maga a mennyország! – lelkendezett, majd odajött hozzám, megölelt, és
magához szorított. Szépen lebarnult ez alatt a néhány nap alatt, és a frizurája
is megváltozott, kicsit rövidebb lett, és néhány szőke melírcsík tarkította,
mintha Floridában kötelező volna mindenkinek trópusivá változni. –
Csodálatos. Vérpezsdítő. Megfiatalító!
– Hű! – mosolyogtam. – Mindez három nap alatt?
– Ó! – sóhajtott, majd elengedett, és a konyha felé indult. – Éppen erre volt
szükségem. Olyan elfoglalt és feszült voltam az utóbbi időben az esküvő óta,
no meg persze az azelőtti hetekben is, az a sok tervezés meg szervezés...
Tudod, egyszerűen túl sok volt.
Úgy döntöttem, nem világítok rá, hogy milyen kevés tervezést és
szervezést végzett is ő, mert úgy gondoltam, valamit mondani akart ezzel.
Tehát csak nekitámaszkodtam a mosogatónak, és figyeltem, amint kivesz egy
doboz Ensure-t a hűtőből, kinyitja, és belekortyol.
– De ahogy odaértem... – kezét a szívére szorította, lehunyta a szemét, és
drámai hangon folytatta –, ó, Remy, az maga az édenkert. A szörfözők. A
naplementék. És, ó, a rajongóim! Úgy éreztem, végre újra önmagam lehetek.
Érted?
– Igen – bólintottam, és arra gondoltam, bár én is elmondhatnám ezt
magamról. Egész éjjel Dexter járt az eszemben, ahogy ott áll, integet, és a
nevemet kiáltja.
– Szóval hazajöttem egy korábbi repülővel, hogy minél hamarabb
megosszam az örömömet Donnal – de ő sajnos nincs itthon.
– Újabb kortyot ivott az Ensure-ből, és kikukkantott a konyhaablakon. –
Pedig úgy reménykedtem benne.
– Egész idő alatt nem láttam – mondtam neki. – Szerintem végigdolgozta a
hétvégét.
Komoly arccal bólintott, majd letette a tápszeresdobozt a konyhapultra.
– Igen, ez komoly probléma a számunkra. Az ő munkája. Az én munkám.
És minden, ami ezekkel jár. Úgy érzem, még nem is igazán volt alkalmunk
férj-feleségként összekovácsolódni.
Hűha, gondoltam magamban, mintha a vészjelző harangocska megszólalt
volna a fejemben.
– Hát – jegyeztem meg –, még csak néhány hónapja házasodtatok össze.
– Pontosan – bólintott. – És amíg távol voltam, rájöttem, hogy erre a
házasságra igazán oda kell figyelnem. A munka várhat. Minden várhat. Azt
hiszem, nagy hibát követtem el, amikor mindig mindent a házasságaim elé
helyeztem. De most nem fogom. Tudom, hogy most jobban fog sikerülni.
Oké, ez pozitívan hangzott, gondoltam, és ki is mondtam:
– Ez remek, anya.
Rám mosolygott.
– Ebben most igazán hiszek, Remy. Lehet, hogy idáig kissé döcögős volt
az utam, de ez a házasság már tényleg örökre szól. Végre megértettem, mit
jelent igazán társnak lenni. És ez csodálatos érzés.
Tényleg látszott rajta, mennyire boldoggá teszi ez az új felfedezés. Mintha
valahol azon a távoli, délkeleti tengerparton végre rálelt volna a rejtély
megoldására, amit eddig mindvégig hiába keresett. Anyám mindig kiszállt a
kapcsolatokból, amint a dolgok kezdtek nehézzé válni, mert nem akarta
beszennyezni a kezét piszkos részletekkel. De az emberek talán meg tudnak
változni.
 – Ó, istenem! Nem bírom kivárni, hogy hazajöjjön! – kiáltott fel, majd
odasietett az asztalhoz, és felkapta a táskáját. – Azt hiszem, inkább most
rögtön elszaladok hozzá az autókereskedésbe, és viszek neki ebédet. Imádja,
amikor ezt teszem. Szívem, ha közben telefonálna, ne árulj el, szeretném, ha
meglepetés lenne, hogy megyek.
– Oké – bólintottam, mire dobott nekem egy puszit, kiviharzott az ajtón,
végigsietett a gyepen, beugrott az autójába, és sebesen elhajtott. Csak
csodálni tudtam ezt a mindent elsöprő szerelmet, ami pár órát sem bír várni.
Én soha senki iránt nem éreztem még ilyet. Szép lehetett megélni ezt a
sürgető vágyat, hogy elmondhass valakinek valamit abban a szent pillanatban.
Majdhogynem romantikus, igazán. Már, ha szereted az ilyesfajta dolgokat.

Másnap reggel félálomban álltam sorban a Jump Javában Lola reggeli

kávéjáért, amikor megláttam, hogy a Truth Squad furgonja bedöcög a
tűzoltóságnak fenntartott parkolóhelyre. Ted kiugrott belőle, és bejött a
kávézóba, miközben előhúzott néhány gyűrött papírpénzt a zsebéből.
– Helló! – üdvözölt, amikor észrevett.
– Helló! – köszöntem vissza, és úgy tettem, mintha teljesen lefoglalt volna
a helyi napilap első oldalán levő, választókerületek újrarendezéséről szóló
vezércikk.
A kávéra várakozók sora hosszú volt, és tele nyűgös emberekkel, akik
olyan komplikált módon kérték a kávéjukat, hogy már attól is megfájdult a
fejem, hogy végighallgattam a rendeléseket. Scarlett kezelte a kávégépet, és
savanyú ábrázattal próbált lépést tartani a zsírszegény, szójatejes,
duplahosszú igényekkel.
Ted kettővel hátrébb állt a sorban, mint én, de aztán a mögöttem levő férfi
elunta a várakozást, és elment. Így, miután Ted közvetlenül mögém került,
nem maradt más választásunk, minthogy beszélgessünk egymással.
– Ööö... – kezdtem kissé zavartan – Lucas mesélte, hogy lesz egy
tárgyalásotok a Rubber Recordsszal.
– Ja – bólintott Ted. – Ma este, Washingtonban. Egy óra múlva indulunk.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben a sor csigalassúsággal haladt előre.
– Ja – bólintott Ted megint. – Azt akarják, hogy játsszunk nekik valamit az
ő stúdiójukban. Ezenkívül lehet, hogy lesz egy másik meghallgatás is kedden,
ha sikerül megszervezniük nekünk. És ha meg lesznek elégedve, akkor talán
kaphatunk valami állandó melót is.
 – Ez remekül hangzik – mondtam mosolyogva.
Megvonta a vállát, és így folytatta:
– Persze csak ha tényleg tetszeni fog nekik, amit csinálunk. De nagyon
nyomulnak, hogy főleg idióta feldolgozásokat játsszunk, ami, tudod, totálisan
ellenkezik a mi együttesbeli integritásunkkal.
– Ó! – csúszott ki a számon.
– Úgy értem, a többiek ész nélkül megtennének bármit a szerződésért, de
tudod, számomra ez az egész jóval többről szól. A zenéről, ember. A
művészetről. Önkifejezésről. Nem pedig egy rakás kívülről ránk erőltetett
lószarról.
Egy üzletember, aki a Wall Street Journalt olvasta, hátrasandított ránk, de
Ted olyan sötéten mérte végig, hogy jobbnak látta, ha gyorsan visszafordul
előre.
– Szóval eljátsszátok a Salátaopust? – tudakoltam.
– Szerintem azt kellene. Én ezt nyomatom folyton a srácoknak. Hogy vagy
a saját zenénket játsszuk, vagy semmit. De ismered Lucast. Ő sohasem volt
odáig a Salátadalokért. Olyan rohadt nyárspolgár, hogy az már tiszta röhej.
Úgy értem, játszott egy hajmetál bandában. Mi a francot tudhat akkor az igazi
zenéről?
Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék erre.
– Aztán ott van John Miller, aki eljátszana bármit, csak ne kelljen
visszamennie a suliba, és egy napon aktákat tologatnia az apja cégében. Tehát
csak ketten maradtunk Dexterrel, de hát te is tudod, hogy ő meg milyen.
Ezen kissé meglepődtem.
– Milyen? – kérdeztem.
– Mr. Pozitív – forgatta a szemét. „Mr. Meglátjátok Minden A
Legnagyobb Rendben Lesz”. Ha rajta múlna, akkor csak úgy, mindenféle terv
és elgondolás nélkül vágnánk bele, és majd meglátjuk, mi lesz. –
Hitetlenkedve emelte magasba mindkét karját.
– Csak semmi tervezgetés, semmi aggódás, meg minden. Jézus! Ki nem
állhatom az ilyen embereket! Te érted, miről beszélek.
Vettem egy mély levegőt, és azon töprengtem, mit feleljek erre. Ted
tulajdonképpen ugyanazt mondta, ami engem is mindig szörnyen idegesített
Dexterben, de tőle valahogy olyan kicsinyesnek, olyan negatívnak hangzott.
Ő annyira nagyokos volt, mindig annyira biztos benne, hogy ő és csakis ő
tudhat jól mindent. Jézus! Úgy értem, persze, lehet, hogy Dexter nem elég
alaposan gondolta át a dolgokat, de legalább...
 – Következő! – kiáltott Scarlett. Rám került a sor. Megmondtam neki,
hogy a szokásosat kérem Lolának, majd félreálltam, hogy Ted is kikérhesse a
dupla feketekávéját.
– Hát akkor – köszöntem el, miközben Ted fizetett –, sok szerencsét a
hétre!
– Kösz! – felelte.
Együtt léptünk ki az üzletből, majd ő a furgon felé indult, én pedig vissza a
Joie-ba, ahol az utolsó munkanapjaim egyikét töltöttem. Augusztus huszadika
volt, és három hét múlva indultam az egyetemre. Ha együtt maradtunk volna,
mindig úgy gondoltam, én fogom hátrahagyni Dextert. De most látom, hogy
az is elképzelhető, hogy fordítva történt volna: én maradok, és nézem, ahogy
ő elmegy. Vicces, hogy a dolgok hányféleképpen alakulhatnak. De az biztos,
hogy így a legjobb. Naná, hogy így.

Most, hogy Dexter elutazott egy egész hétre, nem kellett amiatt aggódnom,
hogy véletlenül összefutunk, és kínos pillanatok adódhatnak. Ez igencsak
megkönnyítette az életemet, és arra ösztökélt, hogy rendet tegyek végre
magam körül, mintha amikor ugyanazon az irányítószámon tartózkodott, mint
én, kibillentett volna az egyensúlyomból.
Először is kitakarítottam a kocsimat. Az egészet. Kifényesítettem minden
négyzetcentiméterét, és olajat cseréltettem benne. Samponnal lemostam az
egész belső kárpitot, újra ábécésorrendbe raktam a CD– imet, és, igen,
megtisztítottam a szélvédőket és az ablakokat belülről is. Mindez aztán
annyira fellelkesített, hogy utána rögtön nekifogtam a szobámnak is,
teletömtem négy nagy szemeteszsákot kiselejtezett ruhákkal, amiket elvittem
a vöröskereszthez, mielőtt elkezdődik a Gap szezonvégi kiárusítása, ahol
összeállíthatom majd a vadonatúj, egyetemi ruhatáramat. Olyan szorgalmas
voltam, hogy magam is meglepődtem.
De hogyan lettem egyáltalán ilyen rendetlen? Valaha az, hogy a porszívó
csíkot hagyjon a hálószobaszőnyegemen, teljesen elképzelhetetlen lett volna a
számomra. Most pedig, hogy így hirtelen rám tört a buzgóság, olyasmikkel
kellett szembesülnöm, mint hogy sárnyomokat találtam a gardróbomban,
szempillaspirál-pacát a fésülködő-asztalkámon, és egy – egy! – darab cipőt
mélyen az ágyam alá csúszva. Ez komolyan elgondolkoztatott, hogy nem
voltam-e eddig vajon valamiféle skizofrén állapotban. A személyes
univerzumomban való rend helyreállítása hirtelen kényszeresen sürgetővé
vált, ezért újrahajtogattam az összes pólómat, kitömködtem papír
zsebkendővel minden egyes cipőm orrát, és szépen sorrendbe raktam a titkos
dobozomban őrizgetett számláimat úgy, hogy mindegyik írással felfelé
legyen, nem pedig összevissza, hanyagul beledobálva, ahogy a gonosz másik
énem hagyta.
Egész héten listákat írtam és tételeket pipáltam ki róluk, és minden nap
végén a jól végzett munka örömével tértem nyugovóra, amit csak a totális
kimerültség homályosított el némileg. Ez, mondtam magamnak, pontosan az
volt, amire vágytam: egy tiszta búcsú, sima és könnyed, minden t-t áthúzva,
és minden i-re pontot téve. Már csupán néhány elvarratlan szál maradt, csak
pár dolog, amit el kell intéznem De már mindent elterveztem, minden lépést
megszámoztam, minden teendőt pontosan körülírtam, és még bőven volt
időm.

– Ohó – mondta Jess sötéten, ahogy a Bendóban ültünk –, ezt a nézést

ismerem.
Chloe ránézett az órájára, és könnyedén azt mondta:
– Nos, nagyjából itt is az ideje. Három hét múlva elmész.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Lissa, mikor megértette, miről beszélnek.
– Pault ne! Még ne!
Vállat vontam, és szórakozottan forgattam a söröspoharamat az asztalon.
– Ez így ésszerű. Az utolsó hetekben, amíg még itthon vagyok, a
családommal és veletek szeretném tölteni az időmet. Semmi értelme tovább
húzni, nehogy a végén még valami repülőtéri nagyjelenet legyen belőle.
– Igaz – helyeselt Chloe –, Paul egyáltalán nincs a repülőtérstátuszban.
– De én annyira bírom őt – nyafogott Lissa. – Olyan kedves.
– Az – bólintottam. – De csak ideiglenes. Ahogy én is neki.
– Szóval akkor ő is csatlakozik a klubhoz – jegyezte meg Chloe, és
felemelte a sörét. – Paulra!
Még ivás közben is az villant az agyamba, amit Dexter mondott a Quik Zip
parkolójában: hogy ő sem végezte másképp, mint az előtte vagy az utána levő
srácok. És ez igaz is. Csak egy felvillanás volt Taperolós Jonathan és Perfekt
Paul között, csak egy újabb nyári pasi, aki máris kezd halványulni az
emlékezetemben.
Vagy nem? Dexter valahogy folyton a fejemben járt. De tudtam, hogy ez
azért volt, mert a dolgok valójában az erőfeszítéseink ellenére sem végződtek
jól. Ő volt az egyetlen, akivel nem úgy fejeztem be, ahogy elterveztem, akit
nem tudtam úgy félreállítani az útból, ahogy akartam.
Paul ezzel ellentétben az utóbbi néhány napban lépésről lépésre közeledett
a vég felé. Bár ha őszinte akarok lenni, én már a legelején sem voltam igazán
benne az egészben. De ez nem az ő hibája volt. Lehet, hogy ki voltam akadva,
és szünetre lett volna szükségem, nem pedig arra, hogy rögtön belekezdjek
valami újba. Sokszor éreztem úgy, hogy csak gépiesen cselekszem, miközben
beszélgetünk, vacsorázni megyünk, a barátaival lógunk, vagy éppen együtt
vagyunk valamelyikünk szobájának a sötétjében. Olykor, ha nem volt velem,
még az is nehezemre esett, hogy tisztán magam elé képzeljem az arcvonásait.
Ennek fényében úgy tűnt, éppen itt volt az ideje, hogy szépen és véglegesen
lezárjam ezt az ügyet.
– Ó, a „volt pasi klub tagjai” – tűnődött Jess, hátradőlve a bokszban. –
Istenem. Hányan is voltak, akikkel Remy járt?
– Százan – vágta rá Lissa, majd gyorsan összehúzta magát, ahogy sötét
pillantást vetettem rá. – Úgy értem, mit tudom én.
– Ötvenen – döntötte el Chloe. – Annyian biztos.
Mindhárman várakozó arccal néztek rám.
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – Minek erről beszélni?
– Mert jó téma – válaszolta Chloe magától értetődő természetességgel. –
És most, hogy elmész, alkalmad lesz kibővíteni a tapasztalataidat nemcsak a
város, hanem az egész ország területéről...
Jess hangosan felnevetett.
– ...és búcsúzásképpen igazán úgy helyes, ha méltóképp megemlékezünk a
legnagyobb múltbéli sikereidről, csakhogy ittléted nyomait mélyen bevéssük
az emlékezetünkbe.
– Részeg vagy? – kérdeztem.
– Az első – mondta ünnepélyesen, oda se figyelve rám – Randall Baucom!
– Ó, Randall – sóhajtott nagyot Lissa. – Őt is nagyon szerettem.
– Az hatodikban volt – jegyeztem meg. – Jézus, milyen régre megyünk
vissza?
– A következő – vette át a szót Jess – hetedikben Mitchell Loehmann,
Thomas Gibbs és Elijah hogyishívják...
– Az a köcsögfejű – próbált segíteni Lissa. – Mi is volt a neve?
– Én sohasem jártam köcsögfejűvel – kaptam fel a vizet.
– Aztán volt hat hónap Rogerrel – sorolta tovább Chloe a fejét ingatva. –
Nem valami szép időszak.
– Ő egy igazi seggfej volt – értettem egyet.
 – Emlékszel, amikor megcsalt Jennifer Taskkal, és rajtad kívül az egész
suli tudta? – kérdezte Lissa.
– Nem – válaszoltam sötéten.
– Haladjunk tovább, emberek – szólt ránk Chloe –, kilencedikben járunk,
és a Kel, Daniel és Evan hármasnál, amikor Remyn módszeresen végigment a
focicsapat egész védelmi sora.
– Állj csak meg egy percre! – vágtam közbe felháborodva. Éreztem, hogy
kezdek védekezően viselkedni, de hát istenem, az embernek időnként ki kell
állnia magáért. – Úgy beszélsz rólam, mintha egy nagy ribanc lettem volna.
Csend. Aztán összenézés. Majd kirobbanó röhögés.
– Nagyon vicces – dünnyögtem. – Megváltoztam.
– Tudjuk, hogy megváltoztál – csitított Lissa őszintén, és a maga kedves
módján megpaskolta a kezemet. – De most a régi időkről beszélünk.
– És miért nem beszélünk inkább rólatok, csajok? – kérdeztem.
– Mi a helyzet Chloéval és az ő ötven pasijával?
– Én vidáman vállalom minden egyes srácomat – mondta mosolyogva
Chloe. – Jézusom, Remy, már nem vagy büszke a hódításaidra? Mi van
veled?
– Semmi – vontam meg a vállam.
A számolás folytatódott, mialatt én megpróbáltam nem feszengeni. Voltak
srácok, akikre már nem is emlékeztem – mondjuk Anton, aki vitaminokat
árult a sétálóutcában –, és olyanok is, akikre azt kívántam, bárcsak ne
emlékeznék, mint például Peter Scranton, akiről nemcsak az derült ki, hogy
kőbunkó, hanem az is, hogy volt egy barátnője Fayetteville-ben, aki két órát
utazott csak azért, hogy engem seggbe rúgjon. Na, az volt ám a vicces
hétvége! És a névsor egyre csak folytatódott.
– Brian Tisch – sorolta Lissa, az ujján számolva. – Akinek az a kék
Porschéja volt.
– Edward Atlantic Beachről – tette hozzá Jess. – A kötelező kéthetes nyári
kaland.
Chloe nagyot sóhajtott, majd kezét a szívére szorítva drámai hangon
kijelentette:
– Dante.
– Ó, igen! – csapta össze a kezét Jess. – A cserediák! Amikor Remy
nemzetközivé vált!
– Aztán – összegezte sok-sok további név felsorolása után Chloe – jött
Jonathan. Majd Dexter. És most...
 – Paul – fejezte be a mondatot Lissa szomorúan, és belekortyolt a sörébe.
Perfekt Paul.
Aki éppen ekkor sétált be a Bendo ajtaján, egy pillanatra megállva, hogy
ellenőrizzék a személyi igazolványát. Aztán meglátott. És szélesen
elmosolyodott. Majd elindult felém. Ugyanúgy, ahogy annak idején Jonathan,
teljesen gyanútlanul. A leghalványabb sejtelme sem volt, hogy mi vár rá.
Nagyot sóhajtottam, és azzal nyugtattam magam, hogy mostanára már ez az
egész reflexszerű kell, hogy legyen, akárcsak az, hogy ha beleesel a mély
vízbe, azonnal úszni kezdesz.
– Helló! – köszönt vidáman, amikor becsússzam mellém a bokszba.
– Helló! – üdvözöltem én is.
Megfogta a kezem, majd egymásba fonta az ujjainkat, mire én hirtelen
nagyon fáradtnak éreztem magam. Egy újabb szakítás. És még csak nem is
gondolkoztam el rajta, miként fog vajon reagálni, el sem végeztem a szokásos
előkészítő munkát, ami korábban olyan természetes volt.
– Kérsz egy sört, Remy? – kérdezte Paul kedvesen.
– Figyelj! – kezdtem, és a szavak jöttek, csak úgy, maguktól, gondolkodás
nélkül. Mint egy rutinszerű cselekvés, ami rideg és közömbös, akár számokat
helyettesíteni egy egyenletbe. Mintha kívülálló lettem volna, aki csak figyel,
abból kiindulva, amit éreztem.
– Beszélnünk kell!
 15. fejezet

– És arra, amikor megmondta annak a szörnyű Mrs. Tuckernek, hogy

üljön le, és várjon a sorára... – mondta Talinga, magasra emelve a poharát.
– És arra, amikor kimentette a bíró feleségét a hajszárítóból... – vágott
közbe Amanda.
– És arra... – tette hozzá Lola, hangosabban, mint bármelyikük
– ...arra a sok alkalomra, amikor nem bírta elviselni a rendetlenségünket.
Szünet. Talinga szipogott, majd megtörölte a szemét az egyik nagyon
hosszú, nagyon piros, tökéletesen formált körmével.
– Remyre! – fejezte be Lola, mi pedig mindannyian összekoccintottuk a
poharainkat, némi pezsgőt loccsantva a padlóra.
– Hiányozni fogsz, te lány.
Ittunk. Tulajdonképpen mást se tettünk, mint köszöntőt mondtunk, és
koccintottunk, mióta Lola négy órakor, két órával a megszokott idő előtt
bezárta a szalont, hogy méltó módon elbúcsúztassanak engem. Egyébként
sem volt valami nagy munkanap addig sem. Talinga hozott nekem egy élő
virágból készült karkötőt, és ragaszkodott hozzá, hogy viseljem, így aztán
egész nap úgy néztem ki, mintha a báli kísérőmet várnám, hogy értem jöjjön
az apja autójával. De ez is egy kedves gesztus volt, csakúgy, mint a torta, a
pezsgő és a boríték is, amit a kezembe nyomtak, és ami ötszáz dollárt
tartalmazott.
– Váratlan esetekre – jelentette ki Lola, amikor átadta nekem. – Fontos
dolgokra.
– Mint a manikűr – tette hozzá Amanda. – Vagy a szemöldökszedés.
Nem kellett volna sok hozzá, hogy elsírjam magam, de tudtam, akkor ők is
rázendítenének. A Joie-s csajok imádták a nagy bőgéseket. Most kezdtem
csak komolyan felfogni, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Stanford. A
nyár vége. Az igazi életem kezdete. Többé már nemcsak lopakodik és
kandikál a horizont szélén, hanem itt van, tisztán láthatóan.
A jelek mindenfelé megmutatkoztak. Levelek tömkelegét kaptam az
egyetemről, formanyomtatványokat, last minute teendő listát, a szobám pedig
megtelt dobozokkal, amikre kétféle címkét ragasztottam: VINNI vagy
MARAD. Nem kergettem hiú reményeket, hogy anyám érintetlenül fogja
hagyni a szobámat, akár egy „így élt Remy” szentélyt. Dehogy. Tisztában
voltam vele, hogy abban a percben, ahogy felszáll a repülőm, azonnal bejön
majd, és megnézi, hogy az új könyvespolcrendszer, amelyből egy teljes
könyvtárat szeretne építeni, befér-e a szobámba. Amikor legközelebb
hazajövök, minden más lesz. Főleg én.
Mindenki induláshoz készült. Lissa sírt a legtöbbet, pedig ő csak a város
túlsó végébe ment, és a kollégiumi szobájából látni lehet majd az otthonához
közeli templomtornyot. Jess talált egy állást a kórházban, a gyermekosztályon
fog adminisztratív munkát végezni, és emellett elkezdi levelezőn az iskolát.
Chloe pedig a saját dobozaival volt elfoglalva, és rengeteg menő cuccot
vásárolt magának a suliba, ami elég messze volt ahhoz, hogy olyan új fiúkat
biztosítson neki, akik semmit sem tudnak az ő szívtipró hírnevéről. Az
átmeneti időnk, ami nemrég még örökkévalónak tűnt, lassan véget ért.
Előző este előkotortam a walkmanemet a gardróbom hátuljából, majd
leültem vele az ágyamra, óvatosan kivettem belőle apám CD– jét, és
visszacsúsztattam a tokjába. A walkmant vinni akartam, de amikor
odamentem, hogy a CD-t is betegyem a dobozba a többi közé, valami
megállított. Csak azért, mert az apám örökül hagyta nekem azt a hitet, hogy a
férfiak tutira cserben fognak hagyni, még nem feltétlenül kell ezt el is
fogadnom, és az egész országon keresztül magammal cipelnem azt, ami erre
emlékeztet. Szóval inkább betettem a CD-t az immár üres íróasztalom egyik
fiókjába. De mivel nem ragasztottam le a dobozt, még meghagytam
magamnak az esélyt, hogy később meggondolhassam magam.
– Oké, hölgyeim – mondta Lola, és felemelte a pezsgősüveget.
– Ki kér még?
– Én! – vágta rá Talinga, és odatartotta a poharát. – És tortát is szeretnék
még.
– Több tortára nincs szükséged – szólt rá Amanda.
– Több pezsgőre sincs szükségem – felelte Talinga –, de vesszek meg, ha
ez visszatart!
Mindannyian nevettek, aztán csengett a telefon, és Lola, még mindig
kezében a pezsgősüveggel kiviharzott, hogy felvegye. Én pedig levettem egy
rózsát a torta tetejéről, és bekaptam. Éreztem, ahogy a cukor szétolvad a
nyelvemen. Meg kellett volna őriznem az étvágyamat vacsorára, amit anyám
készült rendezni ma este. Mielőtt elmegyek, ez lesz az egyik utolsó, családi
összejövetel. A hangulat, ami Floridában ragadt rá, maradandónak bizonyult,
és extra keményen dolgozott azon, hogy jó felesége legyen Donnak. A
regényírást nyilvánvalóan szüneteltette, és én azon töprengtem, vajon hol
lehetett most Melanie. Nem vallott anyámra, hogy otthagyja a történetet,
különösen ilyen közel a végéhez. De valahányszor aggódni kezdtem emiatt,
gyorsan emlékeztettem magam, hogy anyám rendben lesz. Rendben kell
lennie.
A pezsgőmet kortyolgatva odasétáltam a szépségszalon ablakához, és
kinéztem a parkolóra. A túlsó oldalon láttam, hogy a Flash Camera ajtaja
nyitva van, és közben éreztem a pezsgő illatát, ahogy a homlokomat neki
támasztva az ablaküvegnek belehajoltam a poharamba. A Truth Squad
néhány nappal azelőtt jött vissza. Láttam
Lucast a távolból, amint egy csomag chipset eszeget a Mayor's Market
előtt, de inkább nem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem, hogy mentek a
dolgok Washingtonban. Azóta a nap óta, amikor utoljára jártam a sárga ház
előtt, és a visszapillantó tükörben láttam, ahogy mindannyian az udvaron
üldögéltek, minden eddiginél tisztábban éreztem, hogy az ő sorsuk semmilyen
módon nincs összekötve az enyémmel.
És mégis, nagyon sokat gondoltam Dexterre. Ő volt az egyetlen elvarratlan
szál, ami még megmaradt, márpedig én utáltam az elvarratlan szálakat.
Helyre tenni a dolgokat nem érzelmi dolog. Több annál. Nem akartam úgy
elmenni az ország túlsó végére, hogy úgy érezzem, bedugva hagytam a
vasalót, vagy elfelejtettem kikapcsolni a kávéfőzőt. Ez igazából lelki egészség
kérdése, mondtam magamnak. Tehát olyasvalami, ami egyszerűen szükséges.
Épp, amikor erre gondoltam, megláttam, hogy Dexter a Flash Camera
nyitott ajtaja felé tart. Azonnal felismertem a végtagjait ide-oda lóbáló
járásáról. Hát, tűnődtem, tökéletes időzítés. Letettem a maradék pezsgőmet,
és ellenőriztem a rúzsomat. Jó lenne ezt az utolsó dolgot úgy elintézni, hogy
még haza is érjek időben a vacsorára.
– Hova mész? – szólt utánam Talinga, amikor kinyitottam a szalon ajtaját.
Ő és Amanda bekapcsolta a magnót, amit a hajmosó szobában tartottak, és
táncolni kezdett az üres szalonban, mindketten mezítláb és nevetve, miközben
Lola újabb szelet tortát tömött magába.
– Igyál még pezsgőt, Remy! – kapacitált két falat között. – Elvégre
bulizunk vagy mi.
– Egy perc múlva jövök – feleltem. – Addig önts nekem még egy pohárral,
oké?
Lola bólintott, aztán töltött inkább magának, miközben Amanda idétlenül
vihogott, és a csípőjét olyan vadul rázta, hogy beleütközött a körömlakkos
polcba. Mindhárman hahotázni kezdtek, aminek a hangja rögtön elhalkult,
amint bezártam magam mögött az ajtót, és kiléptem a hőségbe.
 A fejem kissé zúgott, miközben átvágtam a parkolón a Flash Camera felé.
Amikor beléptem az üzletbe, láttam, hogy Lucas a pult mögött ül, és az
előhívógépet kezeli. Felpillantott rám, és megkérdezte:
– Helló. Mikor lesz a bál?
Egy pillanatra értetlenül meredtem rá, aztán leesett, hogy miért kérdezi. A
virág karkötőm még mindig a csuklómon volt, bár kissé kókadtan, mintha ő is
egy kicsit túl sok pezsgőt ivott volna.
– Dexter itt van? – kérdeztem.
Lucas kissé hátragurult a görgős székével, és bekukucskált a hátsó
helyiség ajtaján.
– Dex! – kurjantotta.
– Mi van? – kiáltott vissza Dexter.
– Ügyfél!
Dexter kijött, kezét az ingébe törölgetve, arcán vidám, „miben segíthetek”
mosollyal. Amikor meglátott engem, ez a mosoly alig észrevehetően, de
megváltozott.
– Helló! – mondta. – Mikor lesz a bál?
– Gyenge – dünnyögte Lucas, és visszalökte magát az előhívógéphez. – És
késő.
Dexter rá sem hederített, hanem odalépett a pulthoz.
– Szóval – mondta, miközben a kezébe vett egy köteg fényképet, és
szórakozottan forgatni kezdte a kezében –, miben állhatunk szolgálatára,
hölgyem? Fotókat szeretne előhívatni? Vagy nagyítást kérne? Ma
kedvezményes a tízszer tizenötös méret.
– Nem – mondtam épp csak olyan hangosan, hogy hallatsszon az
előhívógép zajától, amin Lucas dolgozott, és ami ritmusosan köpködte ki
magából valaki becses emlékeit: plakk-plakk. – Csak beszélni akartam veled.
– Oké – felelte, de közben igazán rám sem nézett, csak tovább babrálta a
fényképeket a kezében. – Beszélj!
– Hogy ment Washington? – érdeklődtem.
Vállat vont:
– Ted idegrohamot kapott, tudod, a művésziintegritás-dolog meg minden.
Kirohant a tárgyalóteremből. De nagy nehezen sikerült kikönyörögnünk tőlük
egy másik időpontot egy újabb megbeszélésre, viszont most vissza kellett
utaznunk ide egy ma esti esküvő miatt, úgyhogy nem tudom, mi lesz. Lehet,
hogy semmi. Koppanunk. Sebaj, mostanában úgyis gyakran megesik.
Csak álltam ott egy pillanatig, a szavakat keresve. Ő most piszkálódni
akar, ez tisztán látszott, de én úgy döntöttem, nem veszem fel a kesztyűt.
 – Szóval – folytattam –, én nemsokára elmegyek, és...
– Tudom – vágott közbe. – Jövő héten, igaz?
– Igen – bólintottam. – És csak szerettem volna, tudod, kibékülni veled.
– Kibékülni? – kérdezte, és végre letette a kezéből a fényképeket. A
legfelsőn, amit láttam, egy csapatnyi nő pózolt egy nagy takarón, mindegyik
csábítóan mosolyogva. – Miért, haragban vagyunk?
– Hát – feleltem –, nem igazán szépen váltunk el legutóbb a Quik Zip előtt.
– Tök részeg voltam – ismerte be – És... ööö... talán nem úgy kezeltem a te
spinnerbaites kapcsolatodat, mint kellett volna.
– Az én spinnerbaites kapcsolatomnak már vége – feleltem lassan.
– Hát, nem mondhatom, hogy sajnálom – tárta szét a karját. – Ők a
legnagyobb seggfejek, és hát a rajongóik...
– Oké, oké – emeltem fel a kezem –, utálom a Spinnerbaitet.
– Utálom a Spinnerbaitet! – dünnyögte Lucas is a gépnél.
– Nézd – hajolt hozzám közelebb a pult fölött Dexter –, én nagyon bírtalak
téged, Remy. És talán igazad van, mégsem lehetünk barátok. De a francba, te
aztán nem vesztegeted az idődet, tudod?
– Én sosem akartam, hogy csúnya legyen – mondtam neki. – És igenis
szerettem volna, hogy barátok legyünk. De ez sosem működik. Sosem.
Ezen egy pillanatig elgondolkozott.
– Oké – szögezte le aztán. – Igazad van. Azt hiszem, mindketten hibásak
vagyunk. Én nem voltam teljesen őszinte, amikor azt mondtam, hogy meg
tudok birkózni azzal, hogy barátok vagyunk. Te meg nem voltál teljesen
őszinte, amikor azt mondtad, hogy szeretsz.
– Mi? – kérdeztem egy kicsit túl hangosan, nyilván a pezsgő miatt. – Én
sohasem mondtam, hogy szeretlek.
– Lehet, hogy szavakkal nem – válaszolta Dexter, és újra birizgálni kezdte
a fényképeket –, de azt hiszem, mindketten tudtuk az igazságot.
– Ugyan már – tiltakoztam, de már kezdtem érezni, hogy az elvarratlan
szál lassan-lassan egyre szorosabbra kötődik.
– Még öt nap kellett volna – jelentette ki határozottan, és felmutatta az öt
ujját –, és belém szeretsz.
– Erősen kétlem.
– Na, fogadjunk? – nézett rám huncutul. – Öt nap, és...
– Dexter – szakítottam félbe.
– Csak viccelek – mondta. Letette a fényképeket, és rám mosolygott. –
Most már sosem tudjuk meg, nem igaz? Akár meg is történhetett volna.
– Akár – mosolyogtam vissza.
 És akkor éreztem. A szál elvarródott. A hosszú listámon a legutolsó tételt
is kipipálhatom egy nagy, vastag pipával. Szinte fizikailag éreztem a
megkönnyebbülést, a békés, megnyugtató érzést, hogy az összes bolygó
sorban állt, és a világban végre-valahára, legalábbis ebben a pillanatban,
minden rendben volt.
– Remy! – hallottam ekkor kintről, és amikor megfordultam, láttam, hogy
Amanda áll a Joie ajtajában, melírsapkával a fején, és az ujjával csettintget. –
Lemaradsz a táncpartiról! – Mögötte pedig Talinga és Lola nevetése
hallatszott.
– Azanyja – ámuldozott Dexter, amint Amanda tovább rázta magát, ügyet
sem vetve az idős párra, amely egy zacskó madáreledellel sétált el épp előtte,
és nem kis rosszallással méregette.
– Úgy látszik, rossz helyen dolgozunk.
– Vissza kell mennem – mondtam neki.
– Oké, de még mielőtt elmész, ezeket még meg kell nézned – mosolygott,
majd kihúzott egy fiókot, elővett egy köteg fényképet, és kiterítette őket elém
a pultra. – A legújabb és legjobb fotók a szégyenfalunkra. Csak nézd meg
őket!
Tényleg elég szörnyűek voltak. Az egyik egy középkorú pasiról készült,
aki body builder stílusban pózolt, bőszen feszítve a karizmait, miközben a
sörhasa kibuggyant egy nagyon szűk Speedo fürdőnadrágból. Egy másik
képen egy pár látszott egy hajó fedélzetén: a férfi boldogan vigyorgott, míg a
nő arca valósággal zöld volt, és rögtön tudtam, hogy a következő fotón már
hány is. Romlottság és szégyen – nagyjából ez volt a gyűjtemény témája,
egyik felvétel idiótább vagy gusztustalanabb, mint a másik. Annyira
elborzasztott egy kép, amin egy macska éppen párzani próbál egy iguánával,
hogy majdnem elsiklottam egy másik fotó fölött, amelyiken egy nő bugyiban
és melltartóban pózolt csábosan.
– Jaj, Dexter – csóváltam a fejem –, komolyan.
– Jól van, na – vonogatta a vállát Dexter –, abból élünk, amink van, nem?
Éppen válaszolni készültem, amikor rádöbbentem, hogy én ezt a nőt
ismerem. Sötét haja volt, alsó ajkával csábosan csücsörített, és egy ágy szélén
ült csípőre tett kézzel, még hangsúlyosabbá téve a dekoltázsát. De ami még
ennél is lényegesebb: azt is ismertem, ami mögötte volt. Egy nagy, ronda
faliszőnyeg, amely bibliai jeleneteket ábrázolt. Balra a nő feje fölött éppen
Keresztelő Szent János fejét szolgálták fel tálcán.
– Ó, istenem – suttogtam megkövülten. Anyám hálószobája volt. A nő
pedig az ágyon Patty, Don titkárnője. Gyorsan megnéztem a kép hátulján a
dátumot: augusztus 14. Az előző hétvége. Amikor én Lissánál aludtam,
anyám pedig Floridában volt, és éppen elhatározta, hogy mostantól minden
rendben lesz.
– Nem semmi, ugye? – kérdezte Dexter, mikor észrevette, melyik képet
bámulom. – Tudtam, hogy ez tetszeni fog neked.
Rámeredtem, és mindent megértettem. A szál elvarrása. Na, persze. Ez az
egész nem volt más, mint Dexter kicsinyes bosszúja. Így akart visszavágni,
amikor éppen nem is védtem magam. Hirtelen olyan dühös lettem, hogy
éreztem, ahogy a vér forrón és vörösen tolul fel az arcomba.
– Te seggfej – sziszegtem.
– Mi van? – kerekedett el a szeme.
– Azt hiszed, hogy ez valami kis játék? – csattantam fel, hozzávágva a
fotót. A mellkasát érte a kép, a sarka meg is szúrta kissé, mire hátralépett, és
hagyta, hogy a fénykép a földre essen.
– Így akarsz nekem visszavágni? Jézusom, és én még megpróbáltam
helyrehozni a dolgokat, Dexter. Megpróbáltam békében elbúcsúzni!
– Remy – emelte fel mindkét kezét. Mögötte Lucas hátratolta a székét, és
úgy meredt rám. – Mi a fenéről beszélsz?
– Ó, igen, nagyon szép – dúltam-fúltam. – Ez a sok duma a hűségről meg a
szerelemről. Aztán meg csinálsz egy ilyet, csak hogy bánts. És még csak nem
is engem, hanem a családomat!
– Remy. – Megpróbált értem nyúlni, és elkapni a kezemet, hogy
lecsillapítson, de én olyan lendülettel rántottam hátra, hogy a csuklómat
erősen beütöttem a kasszába, mintha a karom nem is az én irányításom alatt
lenne. – Mondd el, mi a...
– Cseszd meg! – kiáltottam, és a hangom úgy hangzott, mint egy sikítás.
– Mi a bajod? – kiáltott most már ő is, majd lehajolt, és felvette a képet a
földről. Még egyszer alaposan megnézte, de csak ingatta a fejét. – Én nem...
De én már az ajtó felé tartottam. Egyfolytában anyám járt az eszemben,
ahogy Florida után szinte repült felém, körüllengte a parfüm és a remény
illata, és ahogy olyan erősen próbálkozott, hogy végre ez a házasság
működjön. Készen állt arra, hogy megállapodjon, hogy mindent feladjon, még
saját magát is, csakhogy együtt maradjon egy férfival, aki nemcsak hogy
megcsalta, hanem még őrizgette is a bizonyítékot. Idióta. Gyűlöltem. És
Dextert is gyűlöltem. Már majdhogynem vágytam arra, hogy
bebizonyosodjon: nincs igazam. Hogy tévedek abban, hogy mire képes a szív.
Bizonyítsd be, kértem anyámat, és ő megpróbálta. De a bizonyíték nem
kézzelfogható, mondta, nem olyan tisztán látható. A szerelem elleni
bizonyíték viszont nagyon is nyilvánvaló és egyértelmű. És valóban
kézzelfogható. Most éppen Dexter tartotta a kezében.

Az, hogy megtudtam Donról ezt a dolgot, teljesen véget vetett a bulimnak
a Joie-ban. Ami tulajdonképpen nem is volt nagy baj, mert mire visszaértem,
Amanda máris aludt az egyik asztalra borulva, Lola és Talinga pedig a torta
végét belakmározva arról siránkozott, hogy melyikük élete szánalmasabb.
Elbúcsúztunk egymástól, aztán elindultam, kezemben a tőlük kapott
borítékkal, egy ládányival a kedvenc hajbalzsamomból, és azzal a teherrel,
hogy tudtam: anyám mostani férje az összes közül a legrosszabb. Ami azért
nem kis teljesítmény, ha belegondolok.
A fejem teljesen tiszta volt, ahogy vezettem hazafelé, teljes gőzzel
működtetve a légkondicionálót. Megpróbáltam lenyugodni. A sokk, hogy
láttam Pattyt anyám ágyában, villámgyorsan kijózanított, úgy, ahogyan csak
egy igazán rossz hír képes. Annyira dühös voltam Dexterre, amiért
megmutatta nekem azt a fotót, és vezetés közben azon gondolkoztam, hogy
nem vettem észre eddig ezt az álnok, kicsinyes, gonosz énjét. Jól elrejtette.
Olyan aljas dolog volt belekeverni a családomat a mi kettőnk ügyébe. Nagyon
fájt. Én tudtam volna kezelni. De anyám más volt, mint én.
Befordultam a kocsifelhajtóra, leállítottam a motort, aztán csak ültem ott, a
légkondi pedig szűkölve leállt. Rettegtem attól, amit tennem kell. Tudtam,
hogy mások talán nem mondanának semmit, csak hagynák, hogy a házasság –
a színlelés – szépen lassan feleméssze saját magát. De én ezt nem
engedhettem meg. Nem tudtam volna úgy elmenni, hogy tudom, anyám itt
marad egyedül ennek a csalárdságnak a kellős közepén. Ráadásul én mindig
annak a híve voltam, hogy a rossz híreken jobb gyorsan túlesni. El kellett
mondanom neki.
Miközben azonban lépkedtem felfelé a lépcsőn, valami olyan furcsának
tűnt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi: inkább csak
egyfajta megmagyarázhatatlan előérzet volt ez. De amikor aztán megláttam a
tápszeresdobozokat, amelyek szanaszét hevertek az ösvényen, a gyepen, a
bokrok alatt, egy pedig fejjel lefelé a lépcsőn, mintha csak arra várna, hogy
valaki visszafordítsa, már tudtam, hogy elkéstem.
Amikor kinyitottam az ajtót, éreztem, hogy nekiütődik valaminek: még
egy tápszeresdoboz. Mindenfelé voltak: a hall padlóján, és egész végig a
konyhába vezető úton.
 – Anya? – szóltam, és hallgattam, ahogy a szó visszhangzott, koppanva a
pulton és a szekrények ajtaján, majd vissza hozzám. Semmi válasz. Az
asztalon ott halmozódott a sok ennivaló a nagy családi vacsorához: bifsztek,
csöves kukorica és sok más finomság, legtöbbjük még mindig a műanyag
dobozban, amiben anyám megvette őket a szupermarketben. Mellettük pedig
ott hevert a mai posta, köztük egy feltépett boríték, szép nyomtatott betűkkel
anyámnak címezve.
Átlépkedtem a tápszeresdobozok fölött, és anyám dolgozószobája felé
siettem. A gyöngyfüggöny le volt eresztve – az egyértelmű „dolgozom, ne
zavarj!” jel –, de most gondolkodás nélkül félrehúztam, és egyenesen
beléptem.
Anyám a székében ült, az írógépe előtt, a gépben pedig, ugyanúgy
belefűzve, ahogy az összes többi papírlap szokott lenni, egy másolat
ugyanarról a fényképről, amit Dexter mutatott nekem.
Anyám különös módon nagyon higgadtnak tűnt. Bármilyen dühroham, ami
a robbanást és a tápszeresdobozok szanaszét dobálását okozhatta,
nyilvánvalóan elmúlt, és most sztoikus arckifejezéssel ülve vizsgálgatta Patty
arcát, amint száját csücsörítve, csábító pózban néz egyenesen az ő szemébe.
– Anya – szóltam újra gyöngéden, majd kinyújtottam a kezemet, és
óvatosan az övére tettem. – Jól vagy?
Nagyot nyelt, majd bólintott. Látszott rajta, hogy sírt. A szempillaspirálja
elkenődött, mindkét szeme alatt széles, fekete csíkot hagyva. Ez volt a
legborzasztóbb az egészben, gondoltam. Anyám mindig, minden
körülmények között olyan összeszedettnek tűnt.
– Az én szobámban készítették – mondta szinte suttogva. – Ezt a fotót. Az
én ágyamon.
– Tudom – feleltem ugyanolyan csendesen. Anyám rám nézett, kissé
összezavarodva, mire gyorsan helyesbítettem, gondolván, hogy jobb, ha nem
árulom el, hogy van még egy másolat arról a képről. – Úgy értem, az ott a ti
faliszőnyegetek, ugye? Mögötte.
Visszanézett a fényképre. Egy másodpercig mindketten csak bámultuk
szótlanul. Az egyetlen hang, ami áthallatszott a konyhából, a hűtőszekrény
jégkocka-készítőjének vidám kattogása volt, ahogy köpködte kifelé magából
a friss jégkockákat.
– Elhibáztam – szólalt meg anyám végül.
Rátettem a kezem az övére, és közelebb húzva hozzá egy széket, leültem.
– Tudom – mondtam lágyan. – Olyan boldogan jöttél haza Floridából, erre
rá kellett jönnöd, hogy mekkora patkány, hogy...
 – Nem – vágott közbe. – Elhibáztam. Úgy értem, a dobásokat. Mindet. Ott
volt az a rengeteg Ensure, és egy sem találta el. Pocsékul célzok. – Aztán
nagyot sóhajtott. – Ha legalább csak egyetlenegy eltalálta volna, jobban
érezném magam. Egy kicsit.
Eltartott egy másodpercig, mire felfogtam.
– Te hozzávágtad az összes dobozt? – kérdeztem elhűlve.
– Nagyon dühös voltam – magyarázta. Aztán szipogott egyet, és kifújta az
orrát egy papír zsebkendőbe, amit a kezében szorongatott.
– Jaj, Remy! Meghasad a szívem.
Bármilyen viccesnek is tűnt egy pillanatra elképzelnem, amint anyám üres
tápszeresdobozokkal bombázza Dont – mókás látvány lehetett, kétségtelen –,
de rögtön elmúlt a mosolyoghatnékom attól, ahogy ezt mondta.
Újra nagyot szipogott, majd megragadta a kezem, és erősen megszorította.
– És most? – kérdezte kétségbeesetten hadonászva a papír zsebkendővel. –
Mit kellene most tennem ezek után?
A régóta nyugvó fekélyem morajlott egyet a gyomromban, mintha
válaszolna anyámnak. Itt voltam, olyan közel a szabadulásomhoz, erre most
anyám megint magányos lett, és nagyobb szüksége volt rám, mint valaha.
Újra fellángolt a gyűlöletem Don iránt, aki annyira önző volt, hogy magamra
hagyott: oldjam meg egyedül ezt a zűrzavart, miközben ő sértetlenül lelép.
Azt kívántam, bárcsak én is itt lettem volna, amikor ez az egész kiderült, én
ugyanis remekül célzok. Én nem hibáztam volna el. Az tuti.
– Hát – sóhajtottam – először is nyilván fel kell hívnod azt az ügyvédet,
Mr. Jacobst. Vagy Johnsont. Elvitt magával Don valamit?
– Csak egy táskát – felelte, és újra megtörölte a szemét.
Már megint éreztem, hogy működésbe lép: hallottam a klikket, amint a
kríziskezelő mód bekapcsolt. Nem volt az olyan régen, amikor Martin elment.
Az ösvényt talán kissé belepte a fű, de azért még látszott.
– Oké – folytattam –, szóval akkor szólnunk kell neki, hogy adjon meg egy
időpontot, amikor eljön, és elviszi az összes cuccát. Nem jöhet ide bármikor,
amikor úgy gondolja, és egyikünknek itt kell lennie. Ezenkívül valószínűleg a
bankkal is fel kell vennünk a kapcsolatot, csak a biztonság kedvéért, és
zároltatnunk kell a közös bankszámlátokat. Nem mintha Donnak nem lenne
elég saját pénze, de az első néhány napban az emberek csinálnak furcsa
dolgokat, ugye?
Nem válaszolt, csak bámult kifelé az ablakon az udvarra, ahol a fák levelei
finoman ringatóztak a szellőben.
 – Figyelj, én megkeresem annak az ügyvédnek a telefonszámát – álltam
fel. – Valószínű, hogy nincs bent az irodájában, mivel szombat van meg
minden, de hagyhatunk egy üzenetet, hogy minél előbb...
– Remy.
Megálltam mondat közben, és láttam, hogy rám néz.
– Igen?
– Ó, szívem – közölte csendesen. – Minden rendben.
– Anya – feleltem –, tudom, hogy ideges vagy, de nagyon fontos, hogy...
Megfogta a kezemet, és visszahúzott a székre.
– Azt hiszem... – mondta, de aztán elhallgatott, majd sóhajtott egy nagyot,
és folytatta:
– Azt hiszem, ideje, hogy egyedül oldjam meg.
– Ó! – feleltem. Különös, de egy pillanatra szinte sértve éreztem magam. –
Én csak azt gondoltam...
– Tudom – mosolygott rám nagyon halványan, majd megpaskolta a
kezemet. – De épp elég dolgot intéztél már el helyettem, nem gondolod?
Csak ültem ott. Ez volt az, amit mindig is akartam. A hivatalos szabadulás,
a pillanat, amikor végre elenged. De valahogy nem olyan érzés volt, mint
vártam. A győzelem mámora helyett különös módon inkább egyedül éreztem
magam, mintha hirtelen minden a darabjaira hullott volna szét, és én nem
hallottam volna mást, csak a saját szívverésem hangját. Félelmetes volt.
– Remy – szólalt meg lágyan anyám, mintha megsejtette vagy látta volna
az arcomon, amit érzek –, minden rendben lesz. Legfőbb ideje, hogy saját
magaddal foglalkozz, a változatosság kedvéért. Innen átveszem.
– Miért éppen most? – kérdeztem.
– Mert most tűnik helyesnek – felelte egyszerűen. – Te nem érzed? Én
igen, mert... így helyes, és kész.
Hogy éreztem-e? Minden annyira zavaros volt. De aztán megértettem
valamit. Olyan hatalmas ez az ország, és anyám meg én nagyon távol leszünk
egymástól, immár nemcsak felfogásban, de kilométerekben is. Túl messze
ahhoz, hogy láthassuk, vagy megérinthessük egymást. Lehet, hogy anyám
nagy pofont kapott, de nem ütötték ki. És lehet, hogy megtagadta tőlem a
gyermekkorom egy részét, vagy nem adta meg nekem azt a gyermekkort,
amit, úgy gondoltam, megérdemeltem volna, de még mindig nem volt túl
késő, hogy adjon cserébe valamit. Igazságos üzlet, éveket az évekért. Azokat,
amik elmúltak, azokért, amik jönnek.
De most még előrehajoltam, egészen addig, amíg hozzá nem értem.
Térdem a térdéhez, kezem a kezéhez, homlokom a homlokához. Most még
nem húzódtam el tőle, hanem közelebb bújtam hozzá, hálásan
engedelmeskedve a vonzásnak, amit éreztem, és amely szinte mágnesként
tartott össze minket. És most már tudtam, hogy ez mindig így lesz, nem
számít, milyen messze sodor minket egymástól az élet. Láthatatlan
kötelékként mindig ott lesz köztünk mindaz, amit megosztottunk egymással, a
jó és a rossz dolgok egyaránt, és amik mind együtt vezettek ide, ebbe a
pillanatba, ahol az én saját történetem most kezdődik.
 16. fejezet

Abban az órában, amíg vártuk, hogy Chris és Jennifer Anne

megérkezzen a vacsorára, összeszedtem az összes tápszeresdobozt az első
udvarról és a ház különböző helyeiről, majd egytől egyig mindet kihajítottam
a kukába, nem kis megelégedettséggel hallgatva a koppanásukat. Anyám
lezuhanyozott. Ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjuk le a családi vacsorát,
annak ellenére, ami történt. Miközben mindent megtettem, hogy
alkalmazkodjam az új szerepemhez, mármint hogy maradjak ki ebből a
válásból, néhány szokás azért nehezen múlik el. Vagy legalábbis ezt
hajtogattam magamban, miközben leemeltem a nagy, dagadt nőt a
konyhafalról, és becsúsztattam a hűtő mögé.
A beszélgetésünk során anyám megosztotta velem a hátborzongató
részleteket. Mint kiderült, a Patty-dolog már tartott egy ideje, még azelőtt
kezdődött, amikor Don anyámmal megismerkedett. Patty férjnél volt, és a
kapcsolatuk Donnal összeveszések és kibékülések, ultimátumok és
megbocsátások sorozatából állt, mígnem Don végül azt mondta, hogy ha
Patty nem veszi őt elég komolyan ahhoz, hogy elhagyja a férjét, akkor ő
továbblép. Aztán az, hogy elvette anyámat, valahogy mégis arra sarkallta
Pattyt, hogy elváljon a férjétől, és annak ellenére, hogy megpróbálták
magukat távol tartani egymástól, nem bírták – Don szavaival élve – leküzdeni
az érzéseiket. Anyám vágott egy grimaszt, miközben idézte nekem ezt a
kifejezést: és biztos vagyok benne, hogy én is, amikor hallottam. Patty volt
az, aki elküldte anyámnak a fényképet, mert elege lett a várakozásból. Don
pedig anyám szerint még csak nem is próbálta tagadni, csak sóhajtott egy
hatalmasat, és elindult a fürdőszobába, hogy összepakolja a cuccait. Ez, úgy
éreztem, sok mindent elárult. Miféle kereskedő az, aki meg sem próbálja
kimagyarázni magát egy kínos helyzetből?
– Nem tudta – mesélte anyám, amikor ezt megkérdeztem tőle. – Szereti azt
a nőt.
– Seggfej – mondtam.
– Szerencsétlen eset volt – folytatta csendesen. Annyira jól viselte, hogy
azon töprengtem, vajon nincs-e még mindig sokkban. – Az égvilágon minden
az időzítésen múlik.
 Ezen gondolkoztam, miközben a bifsztekeket egy nagy tálra raktam, aztán
odamentem az új luxus-grillsütőhöz, és felnyitottam. A csúcstechnológiával
való körülbelül negyedórányi küszködés után, amikor még mindig nem
sikerült túljárnom a hülyebiztos gyújtókapcsoló eszén, úgy határoztam, hogy
szükségem van még a szemöldökömre, így inkább előhúztam a jó öreg Weber
grillsütőnket egy rakás kerti szék mögül. Néhány maroknyi faszén, egy kis
gyújtós, és máris ment minden, mint a karikacsapás.
Miközben a szenet piszkáltam, egyfolytában Dexterre gondoltam. Ha
eddig elvarratlan szál volt, hát most aztán teljesen elszakadt a cérna, és
minden szétesett. Most már ez is a rosszul elsülő pasisztorik közé tartozott.
Eggyel több. Pont oda került, ahová mindig is sorolni akartam.
A konyhában voltam, éppen chipszet és mártást rendeztem egy tálra,
amikor láttam, hogy Chris és Jennifer Anne beáll a kocsifelhajtóra.
Átjöttek a gyepen, Jennifer Anne egyik kezében az elmaradhatatlan
műanyag edény, a másikkal pedig Chris kezét fogta. Azon töprengtem, hogy
fog vajon reagálni a legújabb családi hírünkre azok után, hogy az én házasság
iránti cinizmusomat annyira borzasztónak találta. Chris, úgy gondoltam,
anyám kedvéért együttérzést mutat majd, de magában hálát ad az égnek, hogy
visszakapja a kenyerét, farostól, mindenestől.
Beszélgetve és nevetgélve léptek be az ajtón. Úgy is mondhatnám, majd
szétvetette őket a jókedv. Ahogy közelebb értek a konyhához, felnéztem, és
észrevettem, hogy kipirult volt az arcuk, és Jennifer Anne olyan könnyeden
viselkedett, mint ahogy tán még sohasem láttam, mintha aznap dupla adag
önbizalomerősítőt vett volna be. Chris szintén kifejezetten boldognak tűnt,
egészen addig, amíg észre nem vette az étkezőasztal melletti falon a
tápszeresdobozok hűlt helyét.
– Ó, atyám! – komorult el az arca. Mellette Jennifer Anne tovább vihogott.
– Mi történt?
– Hát... – kezdtem – tulajdonképpen...
– Eljegyeztük egymást! – csicseregte Jennifer Anne az orrom elé nyomva
a bal kezét.
– ...Donnak szeretője van, és őt választotta – fejeztem be a mondatot.
Hosszú másodpercekig néma csönd volt, miközben Jennifer Anne felfogta,
amit mondtam, és én is visszapörgettem magamban az ő szavait. Aztán,
teljesen egyszerre mindkettőnkből kitört:
– Micsoda?!
– Ó, istenem! – nyögött fel Chris, és nekitántorodott a hűtőszekrénynek.
– Eljegyeztétek egymást? – kérdeztem elkerekedett szemmel.
 – Hát ez... – dadogta Jennifer Anne, és az arca elé kapta a kezét. Most
láttam csak meg a gyűrűt az ujján: egy szép nagy gyémánt, ami pazarul
csillogott, ahogy visszatükrözte a mosogató fölötti ablakból beáradó fényt.
– Csodálatos! – hallottam anyám hangját, és amikor megfordultam, láttam,
hogy bejött a konyhába, és most ott állt mögöttem, kissé még mindig
könnytől csillogó szemmel, de mosolyogva. – Ó, drágáim, ez fantasztikus!
Sok mindent elárult anyámról és az ő szerelembe vetett, mindenekfeletti
hitéről, amit nemcsak megírt, hanem meg is élt, hogy ezt volt képes mondani
most, kevesebb, mint két órával az után, hogy az ötödik házassága a
megcsalás, a rossz klisék és a szemetesbe dobott tápszeresdobozok mocsarába
fulladt. Néztem, amint átmegy a konyhán, és keblére öleli Jennifer Anne-t, és
olyan csodálatot éreztem iránta, amire három hónappal ezelőtt még képtelen
lettem volna. Az anyám erős volt, minden olyan módon, ahogy én gyenge.
Elesett, megsérült, érzett. Élt. És az összes kudarc átélése után még mindig
remélt. Hogy talán a következő alkalom lesz a megoldás. Persze az is lehet,
hogy nem. De tudta, ha nem lép be a játékba, nem tudja meg sohasem.

Papírtányérokból ettünk a hátsó udvarban az asztalnál. Amit anyám kínált:

brazil bifsztek, import-articsókasaláta, friss, aznap sütött olasz kenyér. Amit
pedig Jennifer Anne: sajtos makaróni, saláta Ezer sziget öntettel és tejszínes
gyümölcszselé. Lehet, hogy ő, anyám és én teljesen más világ voltunk, de
amint a szó az esküvői tervekre és előkészületekre terelődött, közös területre
értünk.
– Egyszerűen fogalmam sincs, hol kezdjem – jelentette ki Jennifer Anne.
Ő és Chris egész este egymás kezét szorongatta, ami egy kissé gusztustalan
volt, de mégis tolerálható, tekintve az eljegyzett állapot újdonságát. –
Helyszín, torta, meghívók... meg minden. Ez nyomasztó.
– Nem olyan szörnyű – jegyeztem meg, miközben a villámra szúrtam egy
darab salátát. – Csak szerezz egy mappát, egy jegyzetfüzetet, és kérj
mindenről két árajánlatot. Ja, és semmiképp se válaszd az Inverness Hotelt,
mert ők mindig túlszámláznak, és soha nincs WC-papír a mosdóikban.
– Ó, az esküvők mindig annyira jó mulatságok! – csivitelte anyám, a borát
kortyolgatva. És egy rövid pillanatra láttam, hogy szomorúság suhan át az
arcán. De villámgyorsan lerázta magáról, és
Chrisre mosolygott. – Ha bármiben segíthetek nektek: szervezés, pénz,
akármi..., csak szóljatok. Ígérjétek meg, hogy szólni fogtok!
 – Megígérjük – bólintott Chris.
Én összeszedtem a tányérokat, ők pedig tovább folytatták a társalgást,
megvitatták a lehetséges dátumokat, helyszíneket, és minden más olyan
dolgot, amiken én körülbelül tavaly ilyenkor kezdtem el gondolkozni, amikor
anyámat eljegyezte Don. Volt abban valami hátborzongató, hogy az egyik
házasság ugyanazon a napon végződik, amikor egy másik kezdődik, mintha
létezne az univerzumban valamilyen csereprogram vagy mi, egy olyan alku,
ami ahhoz szükséges, hogy az egyensúly fennmaradjon.
Amint kinyitottam a rácsos kaput, megfordultam, és még egyszer
visszanéztem a hátsó udvarra. Kezdett besötétedni. Hallottam, ahogy
anyámék hangja hol felerősödik, hol elhalkul. Aztán egy másodpercre
lehunytam a szemem, és csak füleltem. Ilyen pillanatokban, mint ez is,
annyira valóságos volt, hogy elmegyek, vagy még inkább az, hogy az itteni
élet nélkülem folytatódik tovább. És megint érezni kezdtem azt a különös
ürességet, de elhessegettem magamtól. Egy kicsit még ott maradtam a
küszöbön, és emlékezetembe véstem a hangokat. A pillanatot. Hogy elrejtsem
jó mélyre, ahonnan elővehetem majd, ha a legnagyobb szükségem lesz rá.

A vacsora és a desszert után Jennifer Anne és Chris összepakolta a

műanyag edényeket, és hazament, felszerelkezve mindazzal a sok
baromsággal, amit anyám esküvőjének szervezésekor szedtem össze, és
tartottam meg – brosúrák, árjegyzékek, telefonszámok mindenhonnan, kezdve
a limuzin-szolgálattól egészen a város legjobb sminkeséig. Cinizmusomból
adódóan biztos voltam benne, hogy szükségünk lesz még rá, és igazam is lett.
Csak nem úgy, ahogy én hittem.
Anyám adott egy jóéjt-puszit, és elindult aludni, kissé könnyesen, de
viszonylag nyugodtan. Én is felmentem a szobámba, és még egyszer átnéztem
néhány dobozt, átrendeztem bennük pár dolgot, és bepakoltam még egy-két
cuccot. Aztán leültem az ágyamra, de nyugtalan voltam, és ahogy hallgattam
a légkondicionáló zümmögő hangját, egyszer csak nem bírtam tovább.
Amikor megálltam a Quik Zipnél, és elindultam, hogy vegyek magamnak
egy extra large diétás kólát, csodálkozva láttam, hogy Lissa autója ott parkol
a telefonfülke előtt. Benn, a boltban odaosontam mögé az édességpolchoz,
ahol azon morfondírozott, hogy Skittlest vagy Spreet vegyen-e. Mindkét
kezében volt egy-egy zacskó, és amikor megböktem a hátát, akkorát ugrott
sikítva, hogy mindkettő kirepült a kezéből.
 – Remy! – ütött rá a kezemre, és elvörösödött. – Jézusom, de
megijesztettél.
– Bocs! – szabadkoztam. – Nem bírtam ellenállni.
Lehajolt, hogy felvegye a földről a két cukorkás zacskót.
– Nagyon vicces – morogta. – Különben is, mit csinálsz te itt? Azt hittem,
valami nagy családi vacsorán vagy.
– Ott is voltam – feleltem, majd a kólák felé indultam. Furcsa, hogy most
még a legapróbb dolog is milyen nosztalgikussá tudott tenni: egyperces néma
tisztelettel adóztam a kólagép előtt, amint levettem egy poharat a kupac
tetejéről, majd megtöltöttem jéggel.
– Úgy értem, komolyan. Nagyobb családi esemény volt, mint hinnéd. Te is
kérsz egy poharat?
– Persze – felelte Lissa, mire odaadtam neki is egyet. Egy pár pillanatig
nem szóltunk egy szót sem. Lissa a 7UP-os csapot nyitotta meg, én pedig
természetesen a diétás kólát választottam. Megtöltöttem a poharamat, a
megfelelő pillanatokban meg-megállva, hogy leülepedjen a hab. Azt is
kitapasztaltam már, hogy ha időnként újra megnyomom a diétás gombot,
mindig újabb adag szirupot kapok az italomba, amitől még csodálatosabb lesz
az íze. Ezután elvettem egy pohártetőt és egy szívószálat, épp úgy, ahogy
Lissa is. Amint belekóstoltam a kólámba, és újra éreztem azt az
utánozhatatlan ízt, észrevettem, hogy Lissa valahogy szokatlanul szép volt; új
szoknyát viselt, kilakkozta a lábujján a körmét, valami nagyon kellemes,
könnyű virágillat lengte körül, és biztos voltam benne, hogy begöndörítette a
szempilláját.
– Jól van – szólaltam meg hirtelen –, valld be! Mit csinálsz ma este?
Titokzatosan rám mosolygott, miközben ledobta a zacskó cukorkát a
pultra, és míg a pénztárosfiú beütötte az árát a kasszába, lazán közölte:
– Randim van.
– Nem hiszem el! – kerekedett el a szemem.
– Három dollár hetvennyolc – közölte a pénztáros.
– Az övét is fizetem – jelentette ki Lissa, a kólámra mutatva.
– Kösz! – mondtam meglepetten.
– Szívesen! – felelte, és átnyújtott a srácnak néhány összehajtott
papírpénzt. – Szóval, tudod, hogy P. J. és én az utóbbi időben kerülgettük
egymást.
– Aha – bólogattam.
Elvette a visszájáról, és elindultunk a kijárat felé.
 – És a nyár nemsokára véget ér – folytatta Lissa –, ezért ma, amikor azon a
kézműves fesztiválon voltunk KaBoomozni, hirtelen elhatároztam, hogy a
pokolba az egésszel. Elegem van abból, hogy csak várjak, és azon rágódjak,
vajon megteszi-e végre az első lépést. Szóval én hívtam randira.
– Lissa! Le vagyok nyűgözve.
A szájába vette a szívószálát, és ivott egy kortyot az italából, majd vállat
vont:
– Végül is annyira nem volt nehéz, mint gondoltam. Sőt, igazából...
olyan... jó volt. Erősnek éreztem magam tőle. Tetszett.
– Ohó, csak vigyázz, P. J.! – mondtam mosolyogva, miközben odaértünk a
kocsijához, és mindketten felültünk a motorháztetőre.
– Ez egy teljesen új Lissa!
– Erre iszunk! – felelte vidáman, és összekoccintottuk a poharunkat.
Egy percen keresztül csak ültünk ott, és néztük, ahogy a forgalom halad
előttünk az úton. Megint egy szombat este a Quik Zip előtt, egyike annak a
megszámlálhatatlanul soknak, amit a barátságunk hosszú évei alatt itt
töltöttünk.
– Szóval – kezdtem bele végül nagy sóhajjal –, anyám és Don között vége.
Kirántotta a szájából a szívószálat, és felém fordult.
– Ne! – kiáltotta elhűlve.
– De – feleltem.
– Nem hiszem el. Mi történt? – kérdezte.
Elmeséltem neki mindent, egészen onnan kezdve, hogy láttam a képet a
Flash Camerában, bizonyos időközönként meg-megállva, csak hogy
csóválhassa a fejét, rákérdezhessen további részletekre, és pont olyan
jelzőkkel illethesse Dont, amikkel én is korábban, de ez persze nem
akadályozott meg abban, hogy újra megtegyem Lissával együtt.
– Istenem – sóhajtott, amikor befejeztem. – Ez szívás. Szegény anyád.
– Ja – sóhajtottam én is. – De azt hiszem, ő rendben lesz. Ja, és Chris
eljegyezte Jennifer Anne-t.
– Tessék? – döbbent meg Lissa. – El sem hiszem, hogy olyan nyugodtan
és hűvösen töltögetted a kóládat, és egy csomó ideig társalogtál velem
mindenféléről, miközben ekkora híreid voltak, Remy! Jézusom!
– Bocs! – feleltem. – Azt hiszem, csak hosszú napom volt.
Ismét nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta.
– Micsoda nyár! – mondta. – Nehéz elhinni, hogy csak néhány hónapja
volt, hogy anyád hozzáment Donhoz, engem pedig ejtettek.
 – Hát, elég vacak időszaka volt ez a kapcsolatoknak – helyeseltem. – Elég
ahhoz, hogy az ember teljesen lemondjon a szerelemről.
– Nem – tiltakozott Lissa gondolkodás nélkül. – Az ember ezt sohasem
teheti.
Nagyot kortyoltam a kólámból, és kisöpörtem a hajam az arcomból.
– Hát nem tudom – mondtam végül. – Én megtettem. Úgy értem, én már
nem hiszem, hogy a dolgok jól is elsülhetnek. És ez a legújabb eset Donnal
csak megerősített ebben.
– Megerősített miben? – kérdezte Lissa.
– Hogy minden kapcsolat szívás. És hogy igazam volt, hogy szakítottam
Dexterrel, mert úgysem működött volna. Soha, de soha.
Ezen elgondolkozott egy kicsit.
– Tudod, mit? – nézett rám aztán hirtelen, és keresztbe tette a lábát. –
Őszintén, szerintem ez az egész egy óriási baromság.
Kis híján a torkomra szaladt a szívószál.
– Mi?? – hüledeztem.
– Jól hallottad – felelte Lissa. Kezével hátrasimította a haját, és egy göndör
fürtöt a füle mögé tett. – Remy, amióta ismerlek, mindig azt hitted, hogy te
már mindent tudsz erről az egész kérdésről. Aztán történt valami ezen a
nyáron, ami elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg igazad volt-e. Én azt
hiszem, hogy te mélyen legbelül mindig is hittél a szerelemben.
– Nem – ráztam a fejem határozottan. – Lissa, velem sok minden történt.
Én olyan dolgokat láttam, amik...
– Tudom – emelte fel a kezét Lissa. – Én még kezdő vagyok, és ezt nem is
vitatom. De ha tényleg nem hittél a szerelemben, akkor miért kerested mégis
folyton? Az a sok srác, az a sok kapcsolat. Miért?
– Szex – feleltem kurtán, de ő csak rázta a fejét.
– Nem. Hanem mert a lényed egy része meg akarta találni a szerelmet. És
azt akarta, hogy bebizonyosodjon, hogy tévedsz. Igenis megvolt a hited. És
ezt te is tudod.
– Tévedsz – feleltem. – Ezt a hitet én már nagyon-nagyon régen
elveszítettem.
Csak nézett rám, miközben ezt mondtam, arcán csöndes megértéssel, majd
gyöngéden így szólt:
– De lehet, hogy mégsem. Hogy mégsem veszítetted el.
– Lissa – sóhajtottam a fejemet ingatva.
– Nem, csak figyelj rám! – erősködött. Egy pillanatra az útra nézett, majd
ismét felém fordult. – Talán csak nem találod, tudod? Pedig ott van az
valahol. Csak sohasem a megfelelő helyen kerested. Mert ha elveszítesz
valamit, akkor az örökre eltűnik. De ha csak nem találod..., az azt jelenti,
hogy megvan, csak nem ott, ahol hiszed.
Miközben ezt mondta, homályosan felderengett előttem mindazoknak a
fiúknak az arca, akikkel jártam. Amint suhantak át egymás után az
emlékezetemen, egyiknek az arcvonásai beleolvadtak a másikéiba, épp úgy,
ahogyan az oldalak összemosódtak a régi Barbie álomrandi-naplómban –
egyik sem különült el élesen. Bizonyos dolgokban hasonlítottak egymáshoz,
most, hogy így belegondolok: helyes arc, csinos test, olyan tulajdonságok,
amiket követelményként felsoroltam egy képzeletbeli listán. Tulajdonképpen
mindig ilyen módszeresen közelítettem a fiúkhoz. Mielőtt megtettem az első
lépést, megbizonyosodtam, hogy beleillenek-e a profilba.
Kivéve persze egyet.
Hangos dudálást hallottam, és amikor felnéztem, láttam, hogy Jess áll be a
kocsijával mellénk. És legnagyobb megdöbbenésemre Chloe ült mellette.
– Hahó! – üdvözölt bennünket Jess, mikor kiszállt, és becsapta maga
mögött az ajtót. – Nekem senki nem mondta, hogy találkozó lesz. Hogyhogy?
Lissa és én csak ültünk ott, és bámultunk rájuk. Végül én szólaltam meg:
– Mi a fene történik itt ma este? Mindenki megbolondult? Mit csináltok ti
ketten együtt?
– Ne légy túl izgatott – legyintett Chloe. – A kocsim defektet kapott a
sétálóutcánál, és egyikőtök se vette fel a telefont.
– Képzelhetitek a meglepettségemet – tette hozzá Jess enyhe gúnnyal –,
amikor én lettem az utolsó mentsvára.
Chloe vágott egy grimaszt felé, de nem gonoszat, hanem inkább amolyan
mókás bosszúsat.
– Mondtam, hogy köszönöm – emelte fel a kezét. – És megveszem neked
azt a Zip italt, amit ígértem.
– Életem végéig. Az ígéret egész pontosan így szólt – helyesbített Jess –,
de most egyelőre elég lesz egy kóla. Extra large, kevés jéggel.
Chloe a szemét forgatva elindult a bolt felé. Lissa lecsusszant a
motorháztetőről, és megrázta a majdnem üres poharát.
– Megyek, újratöltöm. A tiedet is? – nézett rám kérdőn.
Átnyújtottam neki a poharamat, mire Chloe után sietett, Jess pedig odajött
hozzám, és leült a lökhárítóra, miközben önelégülten vigyorgott.
– Imádom, ha tartozik nekem – mondta, miközben a bolt ablakán keresztül
nézte, ahogy Chloe készíti az italát, Lissa pedig mellette folyamatosan beszélt
hozzá. Abból, ahogy Chloe rá-ránézett, és olykor-olykor eltátotta a száját
döbbenetében, arra következtettem, hogy Lissa elmondta neki az egész sztorit
anyámról és Donról. Így tehát én is beavattam Jesst, többé-kevésbé
ugyanazokat a reakciókat kiváltva, és mire Lissa és Chloe visszajött,
körülbelül mindannyian ugyanannyira voltunk képben.
– Seggfej – közölte Chloe, és beleivott az italába. Aztán keserves képet
vágott, köhögött, és utálkozva azt mondta:
– Fúj! Ez sima kóla.
– Hála istennek – mondta Jess szintén fintorogva, és gyorsan kicserélte az
italát Chloéval –, mert annak, amit nekem adtál, fertelmes íze van.
– Szóval akkor tisztázzuk csak – kezdte Chloe, ügyet sem vetve Jess
megjegyzésére –, Patty küldte el a képet anyádnak.
– Igen – feleltem.
– És a Flash Camerában hívatta elő.
– Így van – bólintottam.
Chloe ivott egy kortyot, miközben gondolkozott, majd így folytatta:
– És Dexter tudta, hogy Patty van a képen, és hogy mit jelent ez az egész,
ezért megmutatta neked, hogy bosszút álljon azért, mert dobtad őt.
– Pontosan.
Egy pillanatig csend volt, ami alatt csak jégkockák és szívószálak
koccanása hallatszott, majd néhány kétkedő dünnyögés. Végül Jess volt az,
aki először megszólalt.
– Én valahogy nem igazán látom ebben a logikát – közölte.
– Én sem, most, hogy belegondolok – értett egyet Lissa is.
– Nincs is benne semmi logika – mondtam. – Dexter egyszerűen bunkó
akart lenni. És tudta, hogy ez az egyetlen dolog, amivel igazán bántani tud,
így hát megtette, éppen akkor, amikor helyre akartam hozni a dolgokat, és
óvatlanul nem védtem magam.
Megint csend.
– Most mi van? – kérdeztem bosszúsan.
– Azt hiszem – tanakodott tovább Chloe –, hogy semmi bizonyíték nincs
arra, hogy Dexter egyáltalán tudta, hogy ismered azt a nőt.
– Nem igaz – ráztam a fejem. – Találkozott vele anyám kerti partiján, és
ott volt a Toyota-vásáron is.
– De nem pucéran – jegyezte meg Lissa.
– Mit számít az? – néztem rá egyre ingerültebben. – Pucéran vagy
felöltözve, tök mindegy, az arca ugyanaz.
 – De – emelte fel a kezét Chloe –, honnan tudta volna, hogy Don készítette
azt a fotót? Vagy egyáltalán, hogy az anyádék hálószobája? Úgy értem, én
még sohasem voltam ott. Ő már igen?
Most rajtam volt a hallgatás sora, miközben a dolgok értelme – már ha
egyáltalán volt nekik – kezdett összeállni a fejemben. Nagy döbbenetemben
én csupán feltételeztem, hogy Dexter már látta anyám hálószobáját, és főleg
azt a szörnyű bibliai mintájú faliszőnyeget. De valóban látta? Nem, az összes,
amit tudhatott, annyi volt, hogy a kép arról a nőről készült, aki a
mostohaapámnál dolgozott, és szexi fehérneműben pózol valaki
hálószobájában. Bárkiében.
– Én totál melletted vagyok, ha haragszol Dexterre – összegezte Chloe,
miközben a körmével dobolt a motorháztetőn –, ha valóban jó okod van rá.
Nézz szembe a tényekkel, Remy Starr! Ebben most nincs igazad.
És tényleg. Olyan könnyű volt Dextert okolni mindenért. Amiért anyám
házassága tönkrement, és amiért elérte, hogy bízzam benne annyira, mint
hosszú idő óta senkiben. Pedig egyik sem az ő hibája volt.
– Ó, istenem! – suttogtam. – És most mit csináljak?
– Menj, és kérj bocsánatot! – ajánlotta Lissa határozottan.
– Lásd be, hogy tévedtél, de ne mondd el neki, csak lépj tovább! –
ellenkezett Chloe.
Jessre néztem, de ő csak a vállát vonogatta:
– Fogalmam sincs. Döntsd el te!
Kiabáltam Dexterre. Azt mondtam neki, hogy csessze meg, hozzávágtam a
fényképet, és faképnél hagytam, esélyt sem adva, hogy megpróbálja
megmagyarázni. És azért szakítottam vele, mert többre vágyott, minthogy egy
arctalan, naptej– és klórillatú nyári pasi legyen a számomra, aki rendelésre
jön, és megy.
De mi változhatna? Semmi. Még ha meg is keresném, már úgyis késő,
nem maradt elég idő, hogy lerakjuk az alapokat, mielőtt elrepülünk az ország
két ellentétes végébe, és mindenki tudja, hogy az ilyen kapcsolatok sohasem
működnek.
Pontosan úgy van, ahogy anyám mondta. Minden az időzítésen múlik. Egy
másodperc, egy perc, egy óra mindent megváltoztathat. Annyi minden múlik
ezeken a dolgokon – apró kis pillanatok, amelyek az életet alkotják. Ahogy a
szavak építik a történetet. És mit is mondott Ted? Hogy egyetlen szó az egész
világot megváltoztathatja.
„Helló!” – mondta Dexter az első nap, amikor lehuppant mellém. Ez volt
az az egyetlen szó. Ha csak egy perccel is tovább beszélgetek Donnal az
irodában, lehet, hogy Dextert már elhívják a barátai, és mire én kimegyek, ő
már sehol sincs. Vagy ha anyám és én egy órával később megyünk el az
autókereskedésbe új kocsit venni neki, lehet, hogy Don már nincs bent. Vagy
ha Jennifer Anne autójának nincs szüksége olajcserére annak a bizonyos
hétnek azon a bizonyos napján, lehet, hogy sohasem néz át a Jiffy Lube pultja
fölött, és sohasem látja meg Christ. De valami valahogy mégis egymás felé
tereli ezeket az ösvényeket. És ezt a valamit nem találod meg a listákon, és
nem helyettesítheted be az egyenletekbe. Csak megtörténik, és kész.
– Ó, anyám! – szólalt meg hirtelen Jess, és meghuzigálta a nadrágom
szélét. – Odanézz!
Felnéztem, miközben az agyam még mindig pörgött. Don volt az. Egy
csillogó-villogó, vadonatúj, kereskedésből frissen kigurult Land Cruisert
vezetett, és a Quick Zip parkolójának túlsó oldalán állt meg. Ő nem látott
minket, amikor kiszállt a kocsiból. Távirányítóval lezárta az ajtókat, majd
bement a boltba, menet közben kezével lesimítva a feje tetején ritkuló haját.
– Jézus! – mondtam. – Ennyit az időzítésről.
– Mi van? – suttogta Lissa.
– Semmi – feleltem.
Mindannyian néztük, ahogy Don végighalad a polcok között, levesz egy
üveg aszpirint és egy csomag chipszet, amit nyilván, gondoltam, a
házasságtörők esznek. Akkor sem vett észre minket, amikor a kasszához
lépett, mert lefoglalta egy újság, ami a pénztár mellett volt. Aztán kijött,
babrált az aszpirin kupakjával, és a kocsijához sétált.
– Seggfej – jegyezte meg újra Chloe.
Tényleg az volt. Csúnyán megbántotta anyámat, és nem sok minden volt,
amit tehettem, hogy jobban érezze magát. Kivéve talán egyetlen dolgot.
Don beindította a motort, és elindult felénk. Felemeltem a diétás kólámat,
megbecsülve a súlyát.
– Ó, igen – suttogta Lissa.
– Háromra – mondta Jess.
Don csak akkor vett észre minket, amikor Lissa autója mellé ért, de
akkorra én már egész karomat beleadtam, és a poharam sebesen siklott a
levegőben, majd egyenesen az első szélvédőnek csattant, kólával fröcskölve
tele az egész csillogó-villogó motorháztetőt. Don beletaposott a fékbe, kissé
kifarolt, miközben még egymás után két másik pohár zuhant a kocsijára: az
egyik a hátsó ajtóra, a másik a napfénytetőre csapódott. De nagy
meglepetésemre Lissa dobása volt a legjobb. A pohár tökéletesen bekúszott a
félig lehúzott ablakon, csak a teteje széle akadt be, amitől levált, és a
következő pillanatban jeges 7UP borította be Don egész arcát és inge elejét.
Don lelassított, de nem állt meg, és a poharak szanaszét repültek, amint
csikorogva kifordult a főútra, nedves csíkot hagyva maga után.
– Szép dobás – vigyorgott Jess elismerően Lissára. – Tökéletes ív.
– Kösz – felelte Lissa. – De Chloéé se volt rossz. Láttad azt a landolást?
– Minden a csuklón múlik – vonta meg a vállát Chloe.
Aztán csak ültünk ott. Hallottam a háttérben a fluoreszkáló Quik Zip felirat
neonjának folyamatos zümmögését, és egy pillanatra elvesztem az emlékbe,
amikor Dexter ugyanitt állt nem is olyan régen, és csak nézett utánam, széttárt
karral, a nevemet kiáltva, hogy visszahívjon, vagy, hogy búcsút mondjon.
Vagy talán egy kicsit mindkettő.
Benne mindig is megvolt az a félelem nélküli optimizmus, ami az ilyen
cinikusokat, mint amilyen én vagyok, zavarba hozza. Vajon elég volna-e ez
kettőnknek is? De ha csak ülök itt, sohasem tudom meg. És az idő múlik.
Kritikus pillanatok és percek, amelynek mindegyike külön-külön is meg
tudna változtatni mindent.
Bepattantam a kocsimba, és elhajtottam. A barátnőim Lissa
motorháztetőjén ülve néztek utánam. Mielőtt rákanyarodtam volna a főútra,
még egyszer hátranéztem a visszapillantó tükörben: integettek, kezükkel a
levegőben kalimpáltak, és hangosan kiabálták a nevemet és a biztató
szavakat. A négyszögletű tükör szélei mintegy keretül szolgáltak a
fényképhez, amin búcsút intettek nekem, és drukkoltak, mielőtt lassan,
centiről centire eltűntek a látómezőmből, és én már csak előrenéztem.
 17. fejezet

Tapasztalatból tudtam, hogy kilenc normális hely volt a városban, ahol

esküvői partikat lehetett rendezni. Az ötödikben meg is találtam a Truth
Squadot.
Azonnal kiszúrtam a fehér furgont, amint befordultam a Hanover Hotel
parkolójába. A hátsó részen parkolt, a személyzeti bejárat előtt, az élelmiszer-
szállító teherautó mellett. Amint kiszálltam az autómból, azonnal
meghallottam a zenét, a basszusgitár mély, ritmikus hangját, az épület
homlokzatát függőlegesen felszabdaló, magas ablakokon át pedig láttam,
ahogy bent táncolnak az emberek. Középen a menyasszony, fehér, uszályos
tüllruhában, nagy, idomtalan körben vezetve a vendégek egymásba
kapaszkodó, vonatozós láncát.
Az előtérben elhaladtam néhány förtelmesen kék, hátul óriási szalaggal
díszített ruhás koszorúslány, majd egy hatalmas, esküvői harangokat ábrázoló
jégszobor mellett.
A hall bejáratára kihelyezett tábla a házasulandó felek neveit hirdette:
MEADOWS-DOYLE, én pedig beosontam, és a fal mellett haladva
megpróbáltam rejtve maradni.
Az együttes a színpadon játszott a G Flats-öltözékében. Dexter éppen egy
régi Motown-slágert énekelt, amit már jól ismertem az ő feldolgozásukban,
mert rendszeresen játszották. Mögötte Ted unott, sőt sértődött arccal pengette
a gitárját, mintha az, hogy ott kell állnia, kifejezett fájdalmat okozna neki.
A dal John Miller dobszólójával ért véget, aki a végén fel is állt, várva a
tapsot, ami jött is, csak elég gyéren, így John Miller kis sóhajjal visszaült a
székére.
– Üdv mindenkinek! – szólt bele Dexter a mikrofonba a showman hangján.
– Gratuláljunk újra nagy szeretettel az újdonsült házaspárnak, Janine és
Robert Doyle-nak!
Hatalmas éljenzés, mire a menyasszony ragyogó mosollyal csókokat
dobált mindenfelé.
– A most következő dal a menyasszony kérésére szóljon a vőlegénynek! –
folytatta Dexter Lucasra pillantva, aki bólintott. – De természetesen
mindenki, akinek kedve van hozzá, együtt énekelheti velünk.
 A banda belekezdett egy olyan szám kezdőakkordjaiba, amit alig ismertem
fel. Az egyik, éppen futó, sikeres film betétdala volt. Totálisan érzelgős
ballada, és még Dexter is, aki pedig általában a leglelkesebb volt a bandában,
úgy tűnt, kissé hervataggá vált, amikor el kellett énekelnie azt a sort, hogy
szeretni téged, míg a csillagok le nem hullnak, és míg a szívem kővé nem
dermed... A második refrén környékén Ted elkezdett mindenfélét rögtönözni,
és csak annál a résznél tért vissza az eredeti verzióhoz, ahol a gitárszóló
bevezeti az utolsó versszakot. A menyasszony és a vőlegény azonban
mindebből semmit sem vette észre, csak bámultak egymás szemébe,
miközben táncoltak, és a testük olyan szorosan összeért, hogy szinte nem is
mozogtak.
Amikor a dal véget ért, mindenki tapsolt. A menyasszony sírt, újdonsült
férje pedig odanyúlt, hogy ujjával letöröljön egy könnycseppet felesége
arcáról, mire mindenfelől az a „nézd, milyen édesek” morajlás hallatszott. A
Truth Squad civakodva vonult le a színpadról, Ted és Lucas azonnal
egymásnak esett, Dexter és John Miller pedig fásultan követte őket. Aztán
mindnyájan eltűntek a hátsó kijáraton, miközben felhangzott a gépzene, és a
személyzet begurította a négyemeletes, rózsákkal borított tortát a táncparkett
közepére.
Amint az ajtó bezárult a srácok mögött, azonnal elindultam utánuk. De
aztán valami megállított, és arra kényszerített, hogy hátralépjek, és lehunyt
szemmel nekivessem a hátamat a falnak. Istenem! Az egy dolog, hogy
idejöttem, meglovagolva a Don-eset utóhatásának érzelmi hullámait, de
teljesen más igazából véghez is vinni ezt az őrült tettet. Olyan volt, mint a
forgalommal szemben vezetni, vagy hagyni, hogy teljesen kiürüljön a benzin
a kocsimból tankolás előtt, szóval olyasvalami, ami totálisan ellenkezik a
természetemmel és mindennel, amiben egészen eddig a percig hittem.
De mi vezetett egyáltalán idáig? A pasijaim hosszú sora. A reputációm,
mint hidegfejű, megkeseredett ribanc. És a védőburok, amit olyan szorosan
építettem magam köré, hogy a legjobb szándékkal sem volt képes senki
áttörni rajta, még akkor sem, amikor én szerettem volna. Hozzám csak úgy
lehetett volna eljutni, ha valaki odalopakodik, és betöri, szétrepeszti a
barikádot, ami egyenlő lett volna egy kamikaze küldetéssel, és az eredmény
teljesen bizonytalan.
Azon az estén a Quik Zip előtt Dexter nagyon dühösen azt vágta a
fejemhez, hogy minden, amit a legelső naptól kezdve valaha is mondott
nekem, igaz volt. Akkor valahogy nem értettem, mire gondol. Nem
emlékeztem semmire. De most, ahogy a falnak támaszkodva álltam, minden
eszembe jutott.
És tudod, hirtelen belém villant, hogy bennünk van valami közös – mondta.
– Egy természetes kémia, ha érted, mire gondolok.
Ez rögtön az után volt, hogy nekem ütődött. Amikor a könyököm még
mindig sajgott.
És volt egy olyan érzésem, hogy most valami nagy dolog történik.
Hirtelen eszembe jutott, milyen nevetségesen is hangzott ez akkor. Az
autókereskedésbeli jövendőmondó, aki megjósolja a szerencsémet.
Mindkettőnkkel. Hogy mi valójában egymásnak vagyunk teremtve.
Egymásnak teremtve. Még egyáltalán nem is ismert. Csak látott a szalon
túloldaláról.
Te nem érezted?
Akkor még nem. Vagy talán mégis, valahol mélyen, egy olyan rejtett
helyen, amiről nem tudtam, hol van. És amikor később sem találtam, ő indult
el értem.
– Most fogják felvágni a tortát! – kiáltotta egy csillámos, zöld ruhás nő,
éppen, amikor eltoltam magam a faltól, és a hátsó ajtó felé indultam. Félúton
elakadtam az emberek becsődülő tömegében, akik a kiürült poharaikat sorra
tették le az asztalokra, hogy a táncparkett felé nyomuljanak. Nagy nehezen
átvergődtem közöttük, kerülgetve kosztümöket, szmokingokat és fodros
ruhákat, mígnem az összekeveredett sűrű parfümillat felhőjén át végre
átjutottam a hall túlsó oldalára. A parkoló felőli ajtó akkor már nyitva volt, és
amikor kiléptem rajta, már sehol sem láttam az együttest, csak néhány,
járdaszegély körül szétszóródott mandarinhéj jelezte, hogy nemrég még ott
voltak.
Ekkor mögöttem a terem felől egyre erősödő dobpergés hangzott, majd
cintányér csendült, miután a vőfély állt a mikrofon elé, magasba emelve a
poharát. John Miller a dob mögött a fogát kezdte piszkálni, Lucas újra
teletöltötte a színpad szélén lévő poharát sörrel, Ted pedig rosszkedvűen
álldogált az erősítője mellett, mintha éppen elveszített volna egy fogadást. A
nyakamat nyújtogatva kerestem Dextert, de ekkor egy rózsaszín ruhás,
nagydarab nő megállt éppen az ajtó előtt, és eltakarta előlem a színpadot. És
ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy elkéstem.
Kiléptem vissza a friss levegőre, és keresztbe tettem a karomat a
mellkasom előtt. Ismét rossz időzítés. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez
valamiféle jel az univerzumtól, hogy tudassa velem: ez nem lett volna helyes
lépés. Megpróbáltam, de nem sikerült. Kész. Vége.
 Jézus! Különben is, ki tudna így élni, ennyi „ha” és „talán” között, ami
elég ahhoz, hogy az ember teljesen beleőrüljön? Csak sodródni az árral,
mindenféle navigáció és világos útirány nélkül, tudván, hogy bármely
nagyobb hullám beboríthatja, és maga alá temetheti? Ez őrültség, esztelenség,
és...
És akkor megláttam. Ott üldögélt a járdaszegélyen, az utcai lámpa fénye
alatt, felhúzott térddel. És egyszerre úgy éreztem, mintha az időzítés végre
pontosan megfelelő lenne, és a darabok mind a helyükre kerülnének.
Mögöttem, bent a vőfély köszöntőt mondott, ütőset, érzelmeset. A boldog
párra, mondta, és mindenki visszhangozta. Hangjuk egybeolvadt. A boldog
párra!
És akkor odasétáltam Dexterhez, kezemet erősen ökölbe szorítva.
Hallottam az éljenzést, amint az újdonsült házaspár felvágta az első szelet
tortát, én pedig megtettem az utolsó lépéseimet ezen a hosszú úton, sietve,
szinte futva, majd végül hirtelen lehuppantam a járdaszegélyre, nekiütődve
Dexternek, épp csak annyira, hogy egy másodpercre kibillenjen az
egyensúlyából. Mert most már tudtam: így kellett, hogy kezdődjön. Az
egyetlen mód a betörés volt.
A lökéssel sikerült meglepnem. De amint visszanyerte az egyensúlyát és a
humorát, rám nézett. És csak nézett, szótlanul. Mert mindketten tudtuk, hogy
ezúttal nekem kell mondanom valamit.
– Helló! – mondtam.
– Helló!
Minden érzékszervemmel ittam magamba a sötét fürtjeit, a bőre illatát, az
olcsó szmokingot a bomló cérnával az ujja végén. Csak nézett rám, nem
húzódott hátra, de közelebb sem. És én éreztem, hogy megpördül velem a
világ, tudtam, hogy ez az ugrás most már elkerülhetetlen, s hogy már
nemcsak a szikla szélén állok elrugaszkodásra kész lábbal, hanem máris a
levegőben vagyok.
– Tényleg komolyan azt gondoltad a legelső nap, hogy minket egymásnak
teremtettek? – kérdeztem.
– Itt vagy, nem? – kérdezett vissza.
Olyan kis távolság volt közöttünk. Nem is igazi távolság, ha
kilométerekben, méterekben, centiméterekben, vagy bármi olyasmiben
mérnénk, ami megmutatja, hogy mennyi utat tettél már meg, és mennyi van
még hátra. Én mindenesetre túl nagynak éreztem. És miközben egyre
közelebb húzódtam hozzá, hogy legyőzzem ezt a távolságot, ő várt rám a
túloldalon. Már csak az utolsó kis szakaszt kellett megtennem, de végül,
tudtam, csak erre fogok igazán emlékezni. És ahogy megcsókoltam, éreztem,
hogy ez a nyár és minden végre értelmet nyer. Hagytam, hogy zuhanjak, és
nem féltem a talajtól, mert tudtam, felemelkedik majd, hogy fogadjon.
Kezemet felcsúsztattam a nyakára, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol
érezhetem a szívverésének ritmusát, amely gyors volt, akárcsak az enyém, és
miután megtaláltam, enyhén hozzáérintettem, majd rajta hagytam az ujjamat,
mintha ez volna minden, ami összetartana bennünket.
NOVEMBER
 18. fejezet

Melanie tudta, hogy a választás az övé. Volt idő, amikor rohant volna Luc
és az általa kínált biztonság után. És egy másik, még távolabbi múltban
Brock tűnt volna a válasznak minden olyan kérdésre, ami még most is
gyakran felébresztette az éjszaka közepén, hogy aztán zakatoló szívvel azon
töprengjen, hogyan jutott idáig. A döntés egyértelmű volt, ugyanakkor
mégsem. Amint Melanie felszállt a párizsi vonatra, kiválasztott egy helyet az
ablak mellett, és leült, egyik kezét az ablaküvegnek támasztva. A vidék
nemsokára tovatűnik majd, és helyét elfoglalja a város gyönyörű sziluettje,
amely életében már annyiszor szolgált valami fontos esemény hátteréül. Az
egész utazást azért tette, hogy kitalálja, mi legyen a következő lépése. Amint a
vonat elindult, és egyre gyorsulva vitte a sorsa felé, hátradőlt az ülésen, és
átadta magát a sebességnek.

– Remy!
Felnéztem, és láttam, hogy a szobatársam, Angela áll a nyitott ajtó
küszöbén.
– Igen? – néztem rá kérdőn.
– Megérkezett a posta – felelte. Odajött, és leült mellém, majd két
csoportba rakta a borítékokat. – Iskolai baromság. Kreditkártya-ajánlat.
Valami a Jehova tanúitól... ez nyilván a tied.
– Végre! – fintorogtam. – Már alig vártam.
Angela Los Angelesből jött, részmunkaidőben aerobikedzéseket vezetett,
és sohasem ágyazott be maga után. Nem volt tökéletes szobatárs a számomra,
de elég jól kijöttünk.
– Ja, és ez is a tiéd – mondta, és előhúzott egy nagy, bélelt borítékot a hóna
alatt levő matekjegyzete alól. – Milyen a könyv?
– Jó – feleltem, majd megjelöltem, hogy hol járok, és becsuktam. Ez csak
egy házilag bekötött kéziratpéldány volt Barbara Starr legújabb könyvéből, A
választás című regényből, de máris hárman kérték a folyosónkon lakó lányok
közül, hogy adjam nekik kölcsön, ha befejeztem. Úgy sejtettem, eléggé meg
fognak lepődni azon, ahogy a történet végződik, éppúgy, ahogy anyám
szerkesztője és a kiadóvezetője is meglepődött. Sőt, én magam is, mikor az
egyetemre vezető repülőút alatt olvastam. Úgy értem, romantikus
regényekben azt várja az olvasó, hogy a főhősnő végül egy férfi mellett köt
ki, bármilyen férfi mellett. Ehelyett Melanie a „nem választást” választja,
összepakolja összes párizsi emlékét, és elindul a világ túlsó végébe, hogy
elölről kezdjen mindent, hátrahagyva a szerelmet, ami csak gúzsba kötné.
Nem rossz befejezés, gondoltam. Végül is pont olyan, mint amilyet én is
terveztem magamnak nem is olyan rég.
Angela lement a könyvtárba, én pedig kinyitottam a bélelt borítékot,
ölembe borítva a tartalmát. Az első, amit megláttam, egy köteg fénykép volt,
befőttesgumival összekötve: a legfelsőn én álltam hunyorogva, a nap élesen
megvilágította az arcomat. A kép nem volt túl jó, kissé ferdére sikerült,
ezenkívül a tetején a széle elmosódott, és valamiféle furcsa szellemkép is
végighúzódott a bal felén. Ahogy végiglapoztam a fényképeket, láttam, hogy
mindegyik egy kicsit fakó. A legtöbb Dextert ábrázolta, néhány engem, és jó
pár John Millert. Voltak köztük élettelen tárgyakat ábrázoló fotók is, mint
például autógumi vagy mandarin, de mind hasonlóan volt hibás. Végül
rájöttem, hogy ezek azokkal az eldeformálódott fényképezőgépekkel
készültek, amiket Dexter és a többiek a nyár jelentős részében mindenhová
magukkal cipeltek. Tehát a képeket végül tényleg elő lehetett hívni, ahogy
Dexter remélte. Persze nem lettek hibátlanok, ebben viszont nekem lett
igazam. De összességében elég jók sikerültek.
A másik dolog a borítékban egy CD volt, kartonpapírba csomagolva,
gondosan leragasztva. A címkén nagy betűkkel ez állt: RUBBER RECORDS,
alatta pedig, sokkal kisebbel: TRUTH SQUAD. Az első számot jól ismertem:
Salátadal, I. rész. De a másodikat még jobban.
Elővettem a walkmanemet, fejemre tettem a fejhallgatót, és elindítottam a
CD-t. A walkman a szokásos surrogó hanggal megkereste az első számot, de
én inkább rögtön a másodikra állítottam, mint ahogy szerintem előbb vagy
utóbb minden ember teszi majd. Hátradőltem az ágyamon, és miközben
hallgattam a kezdőakkordokat, kezembe vettem a kötegből az utolsó
fényképet.
Dexter és én voltunk rajta, a repülőtéren, aznap, amikor elindultam
otthonról. A kép teteje kissé elmosódott, és a jobb alsó sarkában látszott egy
kis, színes szivárványszerűség, de egyébként elég jó felvétel volt. Egy ablak
előtt álltunk, én a vállára hajtottam a fejem, és mindketten mosolyogtunk.
Szomorú voltam azon a napon, de nem azzal a végső, „mindennek vége”
szomorúsággal. Csakúgy, mint Melanie, én is az új életem felé indultam. De
én magammal hoztam a múltam és a jövőm egy részét is.
Hallgattam a fejhallgatóban a dal bevezetőjét, és vártam, hogy az első
szavak megszólaljanak abban az új, dzsesszes, retró stílusban.
Megfordítottam a fényképet, és láttam, hogy van valami ráírva, illetve inkább
ráfirkantva fekete tintával, elmosódottan (természetesen): Washington,
Baltimore, Philadelphia, Austin... és te. Nemsokára ott leszek.
Felhangosítottam a walkmant, és hagytam, hogy Dexter gyöngéd, tiszta
hangja megtöltse a fülemet. És annak ellenére, hogy oly sokszor hallottam
már ezt a dalt, még mindig elakadt a lélegzetem, amikor elkezdődött:

E kis altató néhány szó,

Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S ha valaha cserbenhagylak,
Ő örökké társad már...

Tudtam, hogy nincs garancia. Nincs rá mód, hogy előre tudjuk, mit hoz a
jövő a számomra, az ő számára, vagy bárki más számára. Vannak dolgok,
amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó
könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a
legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és
remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz. Dexter
egy egész országnyi távolságra volt most tőlem. De biztosan éreztem, hogy el
fog hozzám jutni, így vagy úgy. És ha mégsem, akkor, ahogy már
bebizonyítottam, félútig én is elmegyek elé.
De addig is csak ültem az ágyon, és hallgattam a dalomat. Azt a dalt, amit
valaha egy olyan férfi írt hozzám, aki semmit sem tudott rólam, most pedig
egy olyan fiú énekli nekem, aki a legjobban ismer. Talán nagy siker lesz,
ahogy a lemeztársaság reméli, megpendítve az emberek kollektív emlékeinek
húrjait, és meglovagolva a nosztalgia hullámait, amelyek Dextert és az
együttest elrepítik mindenhová, ahová csak vágytak. De az is lehet, hogy soha
senki sem fogja meghallgatni. És éppen ez volt a lényeg: sohasem tudhatod.
Ám ebben a pillanatban nem akartam sem előre–, sem hátratekinteni, csak
átadni magam a zenének, és belezuhanni a szavakba. Hátradőltem hát,
lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a lelkemet megtöltsék a hangok,
amelyek egyszerre voltak újak és ismerősek, és megnyugtatóan emelkedtek és
süllyedtek minden egyes lélegzetvételemmel, miközben álomba ringattak.