Professional Documents
Culture Documents
Altatódal
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012
Nemsokára visszatér.
Csak éppen ír.
– Caroline
JÚNIUS
1. fejezet
Ő... mi? Az utolsó szó után, ahol a papírt kitépték az írógépből, csak egy
fekete tintacsík húzódott végig egészen a lap aljáig.
Ahogy haladtam előre a hallban, folytattam a szanaszét szórt papírlapok
gyűjtögetését, egymás után a kezembe simítva őket. Miután gyorsan
átfutottam a sorokat, megállapítottam, hogy nem sokban különböznek
egymástól. Az egyiken a helyszín New York helyett Los Angeles volt, egy
másikon Brock Dobbin Dock Brobbinként szerepelt, csak hogy utána anyám
mégiscsak visszatérjen az eredetihez. Apró részletek, de anyámnak mindig
kellett egy kis idő, hogy felvegye a fonalat. Ám ha egyszer megtörtént,
figyelj, világ! A legutóbbi könyvét három és fél hét alatt írta meg, pedig elég
vastag volt ahhoz, hogy tökéletes ajtóütköző legyen belőle.
A konyha felé közeledve a zene és az írógép kattogása mind hangosabbá
vált, és ahogy beléptem, láttam, hogy a bátyám, Chris éppen inget vasal a
konyhaasztalon, félretolva a só– és borsszórót meg a szalvétatartót.
– Szia! – üdvözölt, kisimítva egy hajtincset az arcából. Majd felemelte a
vasalót, ami sziszegett egyet, aztán erősen lenyomva rásimította az
inggallérra.
– Mióta csinálja? – kérdeztem, miközben kihúztam a szemetest a
mosogató alól, és belegyömöszöltem a papírlapokat.
Vállat vont, majd kiengedett némi gőzt a vasalóból, és kinyújtóztatta az
ujjait. – Néhány órája, azt hiszem.
A háta mögé pillantottam az étkezőn keresztül a terasz irányába, ahol
láttam, hogy anyám az íróasztala fölé görnyed, mellette egy gyertya ég, és
ujjaival erősen kalapálja az írógépet. Mindig különös volt így látnom őt.
Valósággal püfölte a billentyűket, egész testét beleadva, mintha nem bírná
elég sebesen leírni a szavakat. Órákig csinálta ezt egyhuzamban, míg végül
görcsbe rándult ujjakkal, sajgó háttal fel nem állt, megírva jó ötven oldalt,
ami valószínűleg elég ahhoz, hogy ideig-óráig kielégítse New York-i
főszerkesztőjét.
Leültem az asztalhoz, és átfutottam a gyümölcsöstál mellett összegyűjtött
halomnyi levelet, miközben Chris megfordította az ingét, és nagy műgonddal
tologatta a vasalót a mandzsetta körül. Meglehetősen lassan vasalt,
olyannyira, hogy nemegyszer kaptam már ki a kezéből az inget, mert nem
bírtam tovább nézni, milyen sokáig tart neki megvasalni csak a gallért. Az
egyetlen dolog, amit még annál is rosszabbul bírtam, ha valaki valamit
rosszul csinál, az, hogy ha valaki valamit lassan csinál.
– Nagy este a mai? – kérdeztem tőle.
Nagyon közel hajolt az inghez, erősen fókuszálva a felső zsebre.
– Jennifer Anne vacsorapartit rendez – felelte, le sem véve szemét az
ingről. – Lezser alkalmisat.
– Lezser alkalmisat? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
– Az azt jelenti – magyarázta lassan, még mindig az ingzsebre
koncentrálva –, hogy nem farmereset, de nem is egészen sportzakósat. A
nyakkendő nem kötelező, de lehet viselni. Valami ilyesmi.
Elkerekedett a szemem. Fél évvel ezelőtt a bátyám azt sem tudta volna
megfogalmazni, mit jelent a lezser, nemhogy az alkalmi. Tíz hónapja, a
huszonegyedik születésnapján Chris lebukott egy partin, amint marihuánát
árult. És nem ez volt az első összetűzése a törvénnyel. Messze nem. A
középiskola alatt néhányszor lefülelték betörés és illetéktelen behatolás
közben (vádalku), majd ittas vezetés (felmentve), egyszer pedig tiltott szer
birtoklása következett (társadalmi munka és jelentős pénzbüntetés, de csak
egy hajszálon múlt). A partidrog miatt viszont ülnie kellett. Igaz, csak három
hónapot, de ez is épp eléggé megijesztette ahhoz, hogy utána összeszedje
magát, és szerezzen egy állást a helyi autószervizben, ahol nem sokkal később
megismerkedett Jennifer Anne-nel, amikor a lány harmincezres szervizre vitte
a Saturnját.
Jennifer Anne olyasfajta lány, akit anyám „remekműnek” nevez:
egyikünktől sem félt, és nem bánta, hogy ezt tudjuk is. Alacsony termetű volt
dús, szőke hajjal, vágott az esze, mint a borotva – noha mi ezt utáltuk
elismerni – és többet elért a bátyámnál hat hónap alatt, mint amennyit nekünk
huszonegy év alatt sem sikerült. Rávette, hogy ízlésesebben öltözködjön,
keményebben dolgozzon, helyesebb nyelvtannal beszéljen, és használjon
olyan új, szokatlan kifejezéseket, mint például a „hálózati munka”, a
„sokfeladatos programozás” vagy éppen a „lezser alkalmi”. A lány
recepciósként dolgozott egy orvos-egyesületnél, de saját magát „irodai
specialistaként” emlegette. Jennifer Anne-nek különleges érzéke volt ahhoz,
hogy az ő szájából valahogy minden sokkal jobban hangozzon, mint amilyen
valójában volt. Nemrég fültanúja lehettem, amint Christ, akinek a munkája
nem állt egyébből, mint hogy olajat cserélt mindenféle autóban, univerzális
gépjármű-lubrikációs szakemberként mutatta be valakinek, a helyi
autószervizt legalábbis a NASA-val egyenrangúként állítva be.
Chris felemelte az inget az asztalról, a magasba tartotta, és kissé megrázta.
Az írógép közben megint csengetett egyet a másik szobából.
– Mit gondolsz? – kérdezte a bátyám az ing felé biccentve a fejével.
– Elég jó – feleltem –, habár egy nagy gyűrődést hagytál a jobb ujján.
Megnézte, majd sóhajtott egy nagyot.
– Olyan rohadt nehéz! – Visszatette az inget az asztalra. – Nem értem, az
emberek miért bajlódnak ezzel ennyit.
– Én azt nem értem, te miért bajlódsz ezzel ennyit – feleltem. – Mióta kell
neked teljesen ránctalan ingben megjelenned egyáltalán? Régebben, ha már
alsógatya volt rajtad, jól öltözöttnek tartottad magad.
– Édes vagy – vágott egy grimaszt, majd legyintett. – Persze te ezt úgysem
értheted.
– Ó, hát persze hogy nem! – csattantam fel. – Bocsáss meg nekem,
okostojás, folyton elfelejtem, hogy nálad van a bölcsek köve.
Vasalni kezdte a gyűrődést, és rám sem nézve, így felelt:
– Úgy értem, meg kellene tudnod, milyen érzés valaki más kedvéért tenni
valami jót. Pusztán odafigyelésből. Szerelemből.
– Ó, Jézus! – nyögtem fel.
– Pontosan! – felelte, újra a magasba emelve az inget. A ránc továbbra is
ott volt, de már nem akartam ismét rávilágítani. – Ez az, amiről beszélek.
Önfeláldozás. Kapcsolat. Két olyan dolog, aminek te sajnos fájdalmasan híján
vagy.
– Én vagyok a kapcsolatok királynője – csattantam fel felháborodva. – És
halló, éppen most töltöttem az egész délelőttöt anyánk esküvőjének a
szervezésével. Ami meglehetősen komoly önfeláldozás, nem?
– Te – folytatta, gondosan az egyik karjára terítve az inget, akár egy pincér
a tányérokat –, még soha nem éltél meg semmiféle komoly elkötelezettséget
valaki iránt...
– Micsoda...?
– ...és annyit nyavalyogsz, meg panaszkodsz e miatt az esküvő miatt,
folyton hálálkodást várva, hogy ezt igazán nehezen lehetne önfeláldozásnak
nevezni.
Csak álltam ott, kővé meredve. Újabban nem lehetett vele vitatkozni.
Olyan volt, mint akinek teljesen átmosta az agyát valamiféle vallási szekta.
– Ki vagy te? – kérdeztem rábámulva.
– Csak azt mondom – felelte csöndesen –, hogy én igazán boldog vagyok.
És azt kívánom neked, hogy te is légy ugyanilyen boldog.
– Én boldog vagyok – feleltem sértődötten, és ezt komolyan is gondoltam,
noha valószínűleg kissé keserűen hangzott, de, csak mert olyan dühös voltam.
– Tényleg boldog vagyok – ismételtem meg sokkal nyugodtabb hangon.
Erre ő elnézően megveregette a vállamat, mint aki egyáltalán nem hisz
nekem.
– Később találkozunk – mondta, majd megfordult, és elindult a konyhából
felfelé vezető lépcsőn a szobájába. Néztem utána, ahogy ment, karján a még
mindig gyűrött inggel, és észrevettem, hogy összeszorítom a fogam.
Mostanában igen gyakran kapom ezen magam.
Bing! – hangzott újra az írógép csilingelése a másik szobából, jelezvén,
hogy anyám megint belekezdett egy új sorba. A hangból kiindulva Melanie és
Brock Dobbin nyilván valahol félúton járt a szívszakadás felé. Anyám
regényei amolyan csöpögős, romantikus fajtájúak voltak, egzotikus
helyszínekkel és egzotikus szereplőkkel, akiknek mindenük megvan,
miközben semmijük sincs. Anyagiakban gazdagok, de lélekben szegények.
Satöbbi.
Óvatosan, hangtalanul odaléptem a terasz ajtajához, és kilestem. Anyám,
amikor írt, olyan volt, mintha egy másik világban élne, és rólunk egyáltalán
nem venne tudomást: még amikor kicsik voltunk, visítottunk és nyafogtunk, ő
akkor is csak felemelte az egyik kezét ott, ahol ült, nekünk háttal, miközben a
másikkal tovább püfölte a billentyűket, és azt suttogta: „psszt!” Mintha ez
elég lett volna, hogy elhallgassunk, és hogy mi is belelássunk abba a világba,
amiben ő éppen járt, a Plaza Hotelben vagy Capri egyik tengerpartján, ahol
gyönyörűen öltözött hölgyek epekedtek olyan férfiak után, akiket, úgy hitték,
örökre elveszítettek.
Amikor Chris és én általános iskolások voltunk, anyám eléggé le volt
égve. Akkor még nem publikált semmit, kivéve újságcikkeket, de azokat is
egyre ritkábban, ahogy a zenekarok, amikről írt – mint például az apámé, és
más hetvenes évekbeli bandák, amiket manapság a rock klasszikusainak
neveznek –, elkezdtek kihalni vagy kikopni a rádióműsorokból. Elvállalt egy
állást – írást tanított a helyi főiskolán, ami gyakorlatilag semmit sem fizetett.
Mocskos társasházi apartmanokban laktunk, csupa olyan névvel, mint
Fenyőerdő sor vagy Tóparti liget, amelyek mellett persze közel s távol nem
volt egyetlen tó, fenyő vagy erdő sem. Akkoriban anyám a konyhaasztalon
írt, többnyire esténként vagy késő éjszaka, de olykor-olykor délután is. A
helyszínei már akkor is egzotikusak voltak; a helyi utazási irodából ingyenes
prospektusokat gyűjtögetett, és ínyenc magazinokat halászott ki az
újrahasznosító központ lerakatában összegyűjtött kötegek közül, hogy
kutatásokat végezzen. Míg a bátyám, anyám kedvenc szentje után kapta a
nevét, az enyémet egy drága konyakmárka ihlette, amit anyám a Harper ’s
Bazaarban látott hirdetni. Miközben mi sajtos makarónin éltünk, az ő
szereplői a pezsgőt és a kaviárt részesítették előnyben. Ők Dior
nadrágkosztümökben flangáltak, mi pedig diszkontáruházakban vásároltunk
ruhát. Anyám mindig szerette a ragyogást, pedig akkor még nem is látta
közelről.
Chris és én folyamatosan zavartuk munka közben, ami teljesen az őrületbe
kergette. Végül a bolhapiacon talált egy úgynevezett cigányfüggönyt, ami
hosszú gyöngyfüzérek sorából állt, és felakasztotta a konyha bejárata fölé. Ezt
megértettük: ha a függönyt félrehúzta, akkor a konyha szabad terület volt. De
ha leeresztette, az azt jelentette, hogy anyám dolgozik, és nekünk máshol
kellett keresnünk az ennivalónkat és a szórakozásunkat.
Én hatévesforma voltam akkoriban. Imádtam a függönynél állva ujjaimmal
simogatni a gyöngyöket, és nézni, ahogy ide-oda lengedeznek. Ennél lágyabb
hangot el sem tudtam képzelni, úgy csilingeltek, mint megannyi kis
harangocska. És ha átkukucskáltam közöttük, láttam anyámat, aki ilyenkor
szinte mágikusnak tűnt, mint egy jövendőmondó vagy tündér, csodacsináló.
Tulajdonképpen tényleg az is volt, csak én ezt akkor még nem tudtam.
Az apartmanban töltött éveink legtöbb bútora, berendezési tárgya réges-
rég elveszett, tönkrement vagy eladásra került már, de a gyöngyfüggönyt
magunkkal hoztuk a Nagy Új Házba, ahogy elneveztük az első saját
otthonunkat, amikor ideköltöztünk. Ez a függöny volt az egyik legelső dolog,
amit anyám felakasztott, még az iskolai fényképünknél és az ő kedvenc
Picasso-másolatánál is hamarabb. Mellé a falba bevert egy nagy szöget, ami
mögé, ha nem volt rá szükség, félre lehetett húzni a függönyt, egészen ki a
látómezőből. Most viszont le volt eresztve. Ott lógott kissé kopottan,
megviselten, de még mindig alkalmasan arra, hogy tökéletesen elláss a
feladatát. Közelebb hajoltam, és a gyöngyök között meglestem anyámat. Még
mindig teljesen bele volt feledkezve a munkába, az ujjai csak úgy röpködtek,
én pedig lehunytam a szemem, és csak hallgattam. Olyan volt, mint egy
ismerős zene, amit egész életemben hallottam, még annál is többször, mint az
Altatót. Mennyi betű, mennyi szó. Morzsolgattam a gyöngyöket az ujjaim
között, és néztem, ahogy anyám alakja fodrozódik, mintha a víz tükrén
látszana, finoman részekre szakadva és pislákolva, majd újra eggyé válva
2. fejezet
Itt volt az ideje, hogy ejtsem Jonathant.– Mondd meg nekem még
egyszer, miért csinálod ezt? – kérdezte Lissa. Az ágyamon ült, a CD-imet
nézegette, és közben cigarettázott. A füst egy perc alatt betöltötte az egész
szobát, noha Lissa megesküdött, hogy nem fogja, hiszen félig kitartja a karját
az ablakon. Már mielőtt leszoktam, akkor is utáltam a cigi fullasztó füstjét, de
Lissával valahogy mindig egy kicsit engedékenyebb voltam, mint kellett
volna. Szerintem mindenkinek szüksége volna rá, hogy legyen legalább egy
ilyen barátja. – Úgy értem, én bírom Jonathant.
– Te mindenkit bírsz – feleltem erre, és közelebb hajoltam a tükörhöz,
hogy megvizsgáljam a szájkontúromat.
– Ez nem igaz – mondta, miközben kivett egy CD-t, és megfordította,
hogy megnézze a hátlapját. – Sosem bírtam például Mr. Mitchellt. Folyton a
mellemet bámulta, amikor kimentem a táblához. Mindenkinek bámulta a
mellét.
– Lissa – feleltem –, a középiskolának vége. Ráadásul a tanárok nem
számítanak.
– Oké, csak mondom – vonta meg a vállát.
– A helyzet az – folytattam, miközben a számat rúzsoztam, nagy
műgonddal körberajzolva a ceruzával –, hogy most nyár van, és én
szeptemberben elmegyek. És Jonathan... hát, nem is tudom, egyszerűen
csak... ő nem igazán az a hosszú távú típus. És nem éri meg, hogy köré
szervezzem a napirendemet, ha néhány hét múlva úgyis szakítunk.
– De lehet, hogy nem is szakítotok – próbálkozott újra Lissa.
Hátradőltem, kedvtelve gyönyörködtem a művemben, és ujjammal
elegyengettem a rúzst a felső ajkamon.
– Szakítani fogok vele – közöltem határozottan. – Nem megyek a
Stanfordra több bonyodalommal, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Lissa az ajkába harapott, majd egy göndör fürtöt a füle mögé simított, és
lehorgasztotta a fejét azzal a duzzogó arckifejezéssel, ami mostanában mindig
kiült az arcára, valahányszor a nyár vége szóba került. Csak abban a nyolc
hétben érezte magát biztonságban, amíg mindannyian szét nem széledünk a
szélrózsa minden irányába, és utált belegondolni, mi lesz azután.
– Hát persze hogy nem – jegyezte meg csendesen. – Miért is tennéd?
– Lissa! – sóhajtottam. – Nem rád gondoltam. Tudod jól, hogy értem. – Az
ajtó felé intettem, ami félig nyitva volt, és ami mögül még mindig hallatszott
anyám írógépének a kattogása, háttérben a vinnyogó hegedűszóval.
Lissa bólintott. De tudtam, hogy valójában nem érti, miről beszélek. Lissa
volt közülünk az egyetlen, aki legalább egy picit sajnálta, hogy véget ért a
középiskola. Még sírt is a ballagáson, sőt, zokogott, amivel persze csak azt
érte el, hogy minden egyes fényképen és videofelvételen vörös és duzzadt a
szeme, ami miatt aztán majd rengeteget panaszkodhat az elkövetkezendő húsz
évben. Mi, többiek, Jess, Chloe és én viszont már alig vártuk, hogy
végigkorzózzunk az iskola tornatermében felállított színpadon, és
megkaparintsuk a diplománkat, hogy végre szabadok lehessünk. Végre
szabadok! De Lissa mindig is túl érzékenyen reagált mindenre. Ez volt az
oka, hogy mindannyian olyan védelmezően viselkedtünk vele, és hogy én is
annyira féltem itt hagyni. Őt a helybeli egyetemre vették fel teljes
ösztöndíjjal, ami túl jó ajánlat ahhoz, hogy bárki is visszautasítsa. És persze
az is mellette szólt, hogy a barátja, Adam szintén oda készült. Lissa már
mindent el is tervezett: hogy együtt mennek majd a gólyatáborba, hogy
egymáshoz közel lévő kollégiumi szobákban fognak lakni, és hogy
választanak majd néhány olyan tantárgyat, ahová mindketten járnak. Szinte
ugyanolyan lesz, mint a középiskola, csak nagyobb. Persze engem már ennek
a puszta gondolatától is kirázott a hideg. Az utolsó két évben egyetlenegy
dolog éltetett: kijutni innen. Elmenni. Letenni a vizsgákat, amik ahhoz
kellenek, hogy végre-valahára a saját életemet élhessem, végre távol
mindenféle esküvőszervezéstől, zavaros romantikus bonyodalmaktól,
mostohaapák ki– és bejövő forgalmától. Csak én és a jövő, végre együtt.
Végre happy end, amiben most már hinni is tudok.
Lissa felhangosította a rádiót, betöltve a szobát valami dallamos
tánczenével. Odaléptem a ruhásszekrényemhez, elhúztam a tolóajtót, és
szemügyre vettem a választékot.
– Szóval, mit veszel fel, ha szakítasz valakivel? – kérdezte Lissa, ujja
körül tekergetve egy hajtincset. – Feketét, hogy osztozz a gyászában? Vagy
valami vidámat és színeset, hogy eltereld a figyelmét a fájdalmáról? Esetleg
valami háttérbe simulót, ami segíthet, hogy gyorsan és feltűnés nélkül lelépj,
ha véletlenül nem túl jól kezeli majd a dolgot?
– Igazából – feleltem eleresztve a fülem mellett a szarkazmusát, miközben
elővettem egy fekete nadrágot, és töprengő arccal méregettem – valami sötét,
karcsúsító fazonra gondoltam, szép dekoltázzsal. És tiszta fehérneműre.
– Minden este ilyet hordasz – jegyezte meg Lissa.
– Ez is olyan, mint minden este – feleltem vállat vonva. Eszembe jutott,
hogy van egy piros blúzom, valahol a szekrényemben, amit szeretek, de nem
találtam a helyén, a többi között. Ami azt jelenti, hogy valaki járt itt, és
kotorászott a dolgaim között. Én mindig tökéletesen tisztán és rendben
tartottam a gardróbomat, épp úgy, mint minden mást is magam körül. Anyám
házában folyamatos káosz uralkodott, így aztán a szobám volt az egyetlen
hely, amit mindig megőrizhettem olyan állapotban, ahogy nekem tetszett.
Vagyis rendben, tökéletesen szervezetten, mindent azon a helyen tárolva, ahol
könnyen megtalálom. Oké, talán egy kicsit kényszeres voltam. Na és? De
legalább nem trehány.
– Jonathan számára ez az este nem olyan lesz, mint a többi – jegyezte meg
Lissa, és amikor rámeredtem, így folytatta: – Úgy értem, neki ez egy fontos
este lesz. Ma este dobják. És még csak nem is sejti. Most bizonyára éppen
egy sajtburgert töm magába, borotválkozik, vagy a ruhájáért megy a
tisztítóba, és fogalma sincs. A leghalványabb sem.
Lemondtam a vörös blúzról, helyette elővettem egy ujjatlan topot. Nem
tudtam, mit feleljek Lissának. Igen. Nyilván vacak érzés, ha dobják az
embert. De szerintem akkor is jobb brutálisan őszintén elismerni, hogy az
érzéseid valaki iránt sohasem lesznek elég erősek ahhoz, hogy érdemes
legyen tovább rabolni az idejét. Valójában szívességet teszek Jonathannak.
Felszabadítom egy jobb lehetőség kedvéért. Igen. Gyakorlatilag egy szent
vagyok, ha jobban belegondolok. Pontosan.
Fél órával később, amikor megérkeztünk a Quik Ziphez, Jess már várt
ránk. Mint mindig. Chloe pedig késett. Mint mindig.
– Helló! – üdvözöltem Jesst, aki megereszkedett lökhárítójú, öreg
Chevyjének dőlve ácsorgott, és egy pohár extra large Zip kólát szopogatott,
mindannyiunk kedvenc kábítószerét. Az egész városban itt a legolcsóbb a
kóla, és sok minden mást is lehetett kapni, amit mi szerettünk.
– Én Skittlest veszek – mondta Lissa, becsapva az autó ajtaját. – Kér
valaki valamit?
– Én diétás Zip kólát – feleltem, és nyúltam a pénzemért, de ő csak
legyintett, és már indult is befelé. – Extra large! – kiáltottam még utána.
Bólintott, majd az ajtó bezáródott mögötte. Az üvegen keresztül néztem,
ahogy lazán zsebre vágott kézzel egyenesen az édességes polc felé tart. Lissa
édesszájúsága közismert: ő az egyetlen általam ismert ember, aki képes
bekötött szemmel megmondani, milyen márkájú mogyorós csokit eszik. Mert
állítása szerint van köztük különbség. Hát, ha ő mondja...
– Hol van Chloe? – kérdeztem Jesstől, de ő csak a vállát vonogatta,
miközben tovább szopogatta a kóláját. – Nem pontosan fél nyolcat beszéltünk
meg?
– Nyugi – nézett rám Jess felvonva az egyik szemöldökét, majd megrázta
az italát. A jégdarabok körbe-körbe csörögtek, kavarogtak a pohár alján levő
maradék folyadékban. – Még csak hat óra van.
Sóhajtva dőltem a kocsinak. Utáltam, ha valaki késik. És Chloe mindig öt
perccel később futott be, jobb napokon. Lissa általában korábban jött, Jess
pedig, hát ő Jess volt: szilárd, mint a szikla, hajszálpontos. Még ötödikben lett
a legjobb barátnőm, és azóta is ő volt az egyetlen, akire, tudtam, mindig
számíthatok.
Úgy ismerkedtünk meg, hogy Mrs. Douglas névsora szerint egymás
melletti padokba kerültünk. A szélen Mike Schemen ült, aki folyton az orrát
piszkálta, aztán Jess, majd én, a túl oldalamon pedig Adam Struck, aki
mirigytúltengésben szenvedett. Gyakorlatilag törvényszerű volt, hogy a
legjobb barátnők legyünk.
Jess nagy volt már akkor is. Nem kifejezetten kövér, mint ahogy most sem.
Inkább csak nagydarab, vastag csontú, magas és testes. Vaskos. Akkoriban az
osztály összes fiújánál erősebb volt, kidobós játékban brutális: ha reggel, a
tanítás kezdete előtt megdobott azzal a súlyos, piros medicinlabdával, még a
nap végén, kicsengetés után is meglátszott a helye. Sokan azt gondolták, hogy
Jess gonosz, de ebben tévedtek. Ők nem tudták, amit én: hogy az édesanyja
azon a nyáron halt meg, így őrá hárult a teher, hogy felnevelje a két kisöccsét,
míg az apja két műszakban dolgozott az erőműben. A pénzük mindig kevés
volt, és Jess soha többé nem lehetett gyerek.
Nyolc évvel később, miután végigszenvedtünk együtt néhány pokoli évet
az általános iskola felső tagozatában, és másik néhány, már viszonylag
elviselhetőbbet a középiskolában, még mindig közel álltunk egymáshoz.
Nagyrészt, mert szinte csak én tudtam róla, amit tudtam. Jess szerette a
dolgokat magában tartani. De azért is, mert azon kevesek egyike volt, akik
elviselték a rigolyáimat, és ezt becsülnöm kellett.
– Na, nézd csak! – szólalt meg most a szokásos flegma hangján, keresztbe
téve a karját. – A királynő megérkezett.
Chloe leparkolt mellénk, leállította a Mercedese motorját, és lehajtotta a
napellenzőt, hogy ellenőrizze a rúzsát. Jess sóhajtott, méghozzá jó hangosan,
de oda sem figyeltem rá. Ő és Chloe civódása nem volt új keletű dolog. Akár
valami háttérzene: csak ha a dolgok igazán csendesek vagy unalmasak voltak,
akkor lehetett egyáltalán észrevenni.
Chloe kiszállt, becsapta az ajtót, és odalépett hozzánk. Remekül nézett ki,
mint mindig: fekete nadrág, kék top, menő dzseki, amit még sosem láttam
azelőtt rajta. Az anyja stewardess volt, ráadásul megszállott vásárló, ami
együtt halálos kombináció, és azt eredményezte, hogy Chloe mindig a
legújabb cuccokat kapta meg a legmenőbb helyekről. Ő volt a mi kis
divatdiktátorunk.
– Sziasztok! – üdvözölt bennünket, és a füle mögé simította a haját. – Hol
van Lissa?
Válaszképpen a Quik Zip felé intettem a fejemmel, ahol Lissa éppen a
kasszánál állt, és az eladófiúval cseverészett, miközben az a cukorkáját
csomagolta. Aztán Lissa fizetett, majd mosolyogva elköszönt, és kijött a
boltból, már útközben bontogatva a csomag Skittlest.
– Kér valaki? – kínált körbe mindnyájunkat. Amikor meglátta Chloét,
elmosolyodott. – Szia! Istenem, micsoda klassz dzseki!
– Köszi! – felelte Chloe, végigsimítva az ujjaival a kabátkát. – Új.
– Ez meglepő? – kérdezte Jess szarkasztikusan.
– Ez diétás? – vágott vissza Chloe a Jess kezében levő italra mutatva.
– Oké, oké – vágtam közbe, és kezemet közéjük emeltem. Lissa ideadta a
diétás Zip kólámat. Nagyot kortyoltam belőle. Istenek nektárja. Komolyan. –
Mi a terv?
– Én fél hétkor találkozom Adammel a Double Burgerben – kezdte Lissa,
mialatt még egy maroknyi Skittlest tömött a szájába.
– Aztán utánatok megyünk a Bendóba, vagy ahová mondjátok.
– Ki játszik ma a Bendóban? – kérdezte Chloe a kulcsait csörgetve.
– Nem tudom – felelte Lissa. – Valamilyen banda. De van még egy parti
az Arborban, ahová mehetünk, ezenkívül Matthew Ridgefieldnek van valahol
egy hordó bora, és, ja, igen, Remynek ejtenie kell Jonathant.
Erre mindenki rám nézett.
– Nem feltétlenül ebben a sorrendben – tettem hozzá.
– Szóval Jonathannak annyi – mosolygott kedélyesen Chloe, és elővett egy
csomag cigarettát az új dzsekije zsebéből. Felém nyújtotta, de én a fejemet
ráztam.
– Leszokott – jegyezte meg Jess. – Nem emlékszel?
– Folyton leszokik – legyintett Chloe, majd meggyújtott egy gyufát, és
rágyújtott. – Na és mit követett el a srác, Remy? Nem ment el egy randira?
Vagy netán örök szerelmet vallott?
Csak a fejemet csóváltam, jól tudva, mi következik.
– Nem öltözött Remyhez – vigyorgott Jess.
– Vagy dohányzott az autójában – találgatott Chloe. – Tuti, hogy az volt.
– De az is lehet, hogy elkövetett valami súlyos nyelvtani hibát, vagy
tizenöt percet késett – tippelte Lissa, és belecsípett a karomba.
– Ó, micsoda szörnyűség! – sikoltott Chloe, mire mindhármukból kitört a
nevetés. Én meg csak álltam ott, és megállapítottam magamban – immár nem
először –, hogy ezek hárman csak akkor jönnek ki egymással, ha közösen
köszörülhetik rajtam a nyelvüket.
– Nagyon vicces – vágtam egy pofát. Oké, elismerem, lehetett némi
igazság abban, hogy túl sokat vártam egy kapcsolattól. De istenem, legalább
nekem voltak igényeim. Chloe kizárólag olyan főiskolás fiúkkal randevúzott,
akik előbb-utóbb megcsalták őt, Jess úgy kerülte el a problémát, hogy
egyáltalán nem randevúzott senkivel, Lissa pedig, nos, Lissa még mindig
ugyanazzal a sráccal volt, akinek a szüzességét odaadta, így aztán ő igazából
nem is számított. Nem mintha ezekre a tényekre most rá akartam volna
világítani nekik. De tény, hogy én voltam az egyedüli, aki tényleg sok
tapasztalattal rendelkezik.
– Oké, oké – mondta végül Jess. – Hogyan csináljuk?
– Lissa elmegy találkozni Adammel – javasoltam –, Chloéval mi
elmegyünk a Helyre, majd onnan tovább a Bendóba. Oké?
– Oké – felelte Lissa. – Akkor később találkozunk, csajok!
Miután elhajtott, Chloe pedig átállt az autójával a templom parkolójába,
Jess egyszer csak felemelte a kezemet, és fürkészően vizsgálgatni kezdte a
tenyeremet.
– Mi ez? – kérdezte. Lepillantottam, és megláttam a fekete betűket,
elmosódva ugyan, de még mindig láthatóan. Mielőtt elindultam otthonról, le
akartam sikálni, de aztán valami elvonta a figyelmemet. – Egy telefonszám?
– Semmi – feleltem. – Csak egy idióta srác, akivel ma találkoztam.
– Ó, te szívtipró! – jegyezte meg Jess.
Beszálltunk a kocsijába, én előreültem, Chloe pedig hátra. Chloe vágott
egy pofát, miközben az ülésen odébb tolt egy ruhákkal teli mosodai zsákot,
egy focis fej– és térdvédőt, amelyek Jess öccseié voltak, de nem szólt egy
szót sem. Lehet, hogy ők ketten sok mindenben különböztek, de Chloe
mindig tudta, hol a határ.
– A Helyre? – kérdezte Jess, miközben beindította a motort.
Bólintottam. Hátramenetbe tette a kocsit, és lassan elindult.
Előrenyúltam, és bekapcsoltam a rádiót, miközben Chloe egy újabb cigire
gyújtott a hátsó ülésen, majd kidobta a gyufát az ablakon.
Mielőtt rákanyarodtunk volna a főútra, Jess egy nagy fém szemeteskuka
felé intett, ami vagy hatméternyi távolságra volt tőlünk, a benzinkút mellett.
– Fogadunk? – nézett rám, én pedig a nyakamat nyújtogatva mértem fel a
távolságot, majd kivettem a kezéből, és megráztam a majdnem üres Zip
kóláját, hogy érezzem a súlyát.
– Persze – egyeztem bele aztán. – Két dolcsi.
– Ó, Jézus! – nyögött fel Chloe a hátsó ülésen. – Most, hogy túl vagyunk a
középiskolán, nem lehetne végre ezen is túllépni?
Jess oda sem figyelt rá. Kezébe vette a kóláját, erősen megragadta, majd
kicsit megmozgatta a csuklóját, és kinyújtotta a karját a vezetőülés melletti
ablakon. Kissé hunyorított, felemelte az állát, aztán egyetlen finom, de erős
mozdulattal, szabályos horogdobással elhajította a kóláspoharat, szép nagy
ívben repítve át az autó teteje fölött. Néztük, ahogy a pohár tökéletes
spirálvonalat leírva bukfencezik a levegőben, míg végül nagy csattanással, a
tetejével és a szívószállal továbbra is a helyén landol a kukában.
– Elképesztő – mondtam Jessnek. Ő csak vigyorgott. – Sosem bírtam
rájönni, hogy csinálod.
– Akkor most már mehetünk? – kérdezte Chloe.
– Mint minden – magyarázta Jess, miközben ráhajtott az útra –, ez is
csukló kérdése.
A Hely, ahol mindig elkezdtük az estét, valójában Chloééké volt. Amikor a
szülei elváltak még harmadikos korában, az apja elköltözött a városból az új
barátnőjével, és eladta szinte az összes tulajdonát, amit az évek során a
városban felhalmozott. Mindössze egyetlen nagy telket tartott meg, ami a
városon kívül terült el, a középiskolánkon túl: egy füves mezőt, amin az
égvilágon semmi sem volt, csak egy trambulin, amit az apja vett neki még a
hetedik születésnapjára. Chloe anyja gyorsan száműzte a trambulint a házuk
udvaráról – nem illett az angol stílusú kerti dekorációhoz, a formára vágott
sövényekhez és a kőpadokhoz –, ami így végül a külvárosi telken landolt,
teljesen elfelejtve, egészen addig, amíg mi elég idősek nem lettünk ahhoz,
hogy autót vezessünk, és szükségünk legyen egy helyre, ahol magunk
lehetünk.
Mindig a trambulinon ücsörögtünk, amit a mező kellős közepén állítottak
fel, és amely a legjobb kilátást nyújtotta a csillagok és az ég felé. Még mindig
maradt benne némi rugalmasság, elég ahhoz, hogy bármelyikünk egyetlen
hirtelen mozdulata a többieket is meglökje. Amit érdemes volt figyelembe
venni, ha italt tartottunk a kezünkben.
– Maradj nyugton! – szólt rá most is Chloe Jessre, mert kis híján
melléöntötte a rumot, amivel az én Zip kólámat turbózta fel éppen. Amolyan
kis, repülőgépen kapható üvegecske volt a kezében, amiket az anyja
rendszeresen hordott haza a munkájából. A bárpultjuk otthon úgy nézett ki,
mintha manóknak készült volna.
– Levegőt azért csak vehetek – morgott Jess, keresztbe téve a lábát, és
hátratámaszkodott a tenyerére.
– Mindig ez van, amikor Lissa nincs itt – jegyezte meg Chloe, miközben
felnyitott egy másik üveget magának. – Teljesen felborul az egyensúly.
– Chloe – szóltam rá –, hagyd már! – Belekortyoltam a Zip kólámba,
aminek immár pikáns rum íze volt, és pusztán udvariasságból odakínáltam
Jessnek. Persze tudtam, hogy ő sohasem iszik, és nem is dohányzik. Szinte
mindig ő vezetett. Azok után, hogy olyan sokáig anyáskodott az öccsei fölött,
magától értetődő volt, hogy velünk is ezt tegye.
– Szép este – mondtam most neki, ő pedig bólintott. – Nehéz elhinni, hogy
vége.
– Hála istennek – jegyezte meg Chloe, miközben kézfejével megtörölte a
száját. – Már éppen ideje volt.
– Erre igyunk! – javasoltam, és előrehajoltam, hogy odakoccintsam a
poharamat az ő kis üvegéhez. Aztán csak ültünk ott, hirtelen elcsendesedve,
és nem hallatszott semmi más, csak a tücskök ciripelése.
– Furcsa – szólalt meg végül Chloe –, de nem érzem azt, hogy bármi is
megváltozott volna.
– Mármint? – néztem rá kérdően.
– Úgy értem – felelte –, ez az, amire olyan régen vártunk, ugye? A
középiskolának vége. Ez egy egészen más élet, mégis teljesen ugyanolyannak
tűnik.
– Azért, mert még nem kezdődött el semmi új – emlékeztette Jess.
Felemelte a fejét, és tekintetét a fölöttünk levő csillagokra függesztette. – A
nyár végére mindent másnak érzünk majd. Mert akkor már tényleg más is lesz
minden.
Chloe egy újabb pici üveget vett elő a dzsekije zsebéből – ezúttal gint –, és
lecsavarta a tetejét.
– Azért ez a várakozás elég vacak, nem? – jegyezte meg, kicsit kortyolva
az italból. – Mármint, hogy elkezdődjenek a dolgok.
Autóduda hangja hallatszott, előbb hangosan, majd elhalkulva, amint egy
kocsi elhaladt a mögöttünk levő úton. Ez volt az igazán jó a Helyben: mi
mindent hallottunk, de minket senki sem látott.
– Ez csak átmeneti állapot – állapítottam meg. – Gyorsabban elszalad,
mint hinnénk.
– Hát remélem – sóhajtott Chloe, én pedig hátrakönyököltem, és
hátravetettem a fejem, hogy felnézzek a rózsaszínes, vörös csíkokkal tarkított
égre. Ez volt az az időszak, amit legjobban ismertünk: amikor az alkony
fokozatosan átmegy estébe. Úgy tűnt, mintha a Helyen mi mindig az
éjszakára vártunk volna. Éreztem, ahogy a trambulin a lélegzetünk ritmusát
követve fel-le hullámzik, lágyan ringatva bennünket, miközben a színek
elhalványulnak, és a csillagok lassan-lassan előtűnnek az egyre sötétedő
égbolton.
*
Naná, hogy meg kellett innunk még egy kör Zip kólát. Aztán Chloe
elment, Jess pedig elindította a kocsiját, hogy hazavigyen engem és Lissát a
házunkba.
Már majdnem ott jártunk, ahol le kell fordulni az utcánk felé, amikor Jess
lelassított, és alig hallhatóan odaszólt nekem:
– Ott van Adam.
Balra néztem, és tényleg, Adam és a barátai ácsorogtak a Coffee Shack
előtti parkolóban. És ami igazán feldühített, az az volt, hogy Adam olyan
vidáman mosolygott, mintha mi sem történt volna. Az állat.
Hátrapillantottam, és láttam, hogy Lissa csukott szemmel, a hátsó ülésen
elterülve hallgatja a rádiót.
– Húzódj félre! – utasítottam halkan Jesst, majd hátrafordultam.
– Hé, Lissa!
– Hmm? – dünnyögte a lány.
– Ne mozdulj, oké? Maradj lehúzódva!
– Oké – felelte ő bizonytalanul.
Jess lelassított, és megkérdezte:
– Te vagy én?
– Én – válaszoltam, még egy utolsót kortyolva az italomból. – Szükségem
van erre ma este.
Jess kicsit megnyomta a gázt.
– Készen állsz? – kérdezte.
Bólintottam, méregetve a kezemben a Zip kóla súlyát. Tökéletes.
Jess erősen rákapcsolt, a kocsi mozgásba lendült, és mire Adam észrevett
minket, már túl késő volt.
Nem ez volt életem legjobb dobása. De azért túl rosszul sem sikerült.
Amint Adam mellé értünk, a pohár súlytalannak tűnve bukfencezett a
levegőben a célja felé, majd hangos csattanással landolt éppen a fiú tarkóján,
a hideg kóla és a jégkockák pedig ragacsosan csorogtak végig a hátán.
– Az istenit! – üvöltött fel Adam, és megpördült, majd ránk meredt. –
Lissa! A francba! Remy! Te, ribanc!
Még akkor is üvöltött, amikor már rég eltűntünk a szeme elől.
Másfél doboz Oreo keksz, négy cigaretta és annyi papír zsebkendő után,
amivel ki lehetne bélelni az egész világot, végre rávettem Lissát, hogy
lefeküdjön. Addigra már úgy kiütötte magát, hogy amint letette a fejét a
párnára, már aludt is, nyitott szájjal, lábát a paplanom köré fonva.
Elővettem egy másik takarót és egy párnát, bementem a gardróbszobámba,
és elterültem a padlón. Onnan jól láttam Lissát. Amikor megbizonyosodtam
róla, hogy mélyen alszik, félretoltam egy halom cipősdobozt, amit a szekrény
jobb hátsó sarkában tartottam, és előhúztam mögüle egy törülközőbe tekert
kis csomagot.
Annyira szörnyű volt ez az este. Nem csináltam ezt gyakran, de időnként
egyszerűen szükségem volt rá. Nem tudott róla senki.
Összekucorodtam, magamra húztam a takarót, széthajtogattam a
törülközőt, majd kivettem belőle egy walkmant és egy fejhallgatót. Aztán
bekapcsoltam a walkmant, lekapcsoltam a lámpát, és a hetedik számra
állítottam a CD-t. A gardróbomból éppen rá lehetett látni az éjszakai égboltra,
és ha a megfelelő helyen feküdtem, a hold éppen az arcomba világított.
Olykor még a csillagok is látszottak.
A dal lassan kezdődött. Először egy kis gitárszó, mindössze néhány
akkord. Azután a hang, amit oly jól ismertem. A szavak, amiket kívülről
fújtam. És amelyek olyan sokat jelentettek nekem. Senkinek sem kellett
tudnia. De sokat jelentettek.
– Aiiiieeeeeee!
– Jesssszusss!
– Ó, mammamíjjja!
A váróteremben két, manikűrre váró nő megrökönyödve nézett egymásra,
majd rám.
– Bikinivonal-gyanta – magyaráztam kedélyesen.
– Ó! – mondta az egyik, és visszatért az újságjához. A másik pedig csak ült
tovább elkerekedett szemekkel, és fülelt, mint egy vadászkopó, a következő
rikoltásra várva. Ehelyett azonban Mrs. Michaels, szokásos havi kezelésének
végigszenvedése után kissé megviselten, de megkönnyebbülten megjelent az
ajtóban.
– Tyű, hogy az a hat hónapos teveszar! – közölte.
Mrs. Michaels az egyik helybéli lelkipásztor felesége volt, aki majdnem
annyira imádta Istent, mint a sima és szőrtelen testet. Ebben az évben, amióta
a Joie szalonban dolgoztam, több káromkodást hallottam a hátsó szobából,
ahol Talinga gyantázott, mint az összes többi szobából együttvéve. Pedig
beleszámoltam a rosszul sikerült manikűröket, elfuserált hajvágásokat, és azt
a nőt is, aki majdnem belezavarodott a hínáros testtekercselés következtében
lime-zölddé színeződött bőrébe.
Nem mintha a Joie szalon valami rossz hely lett volna. Egyszerűen csak
nem tehetsz mindenkit boldoggá, különösen a nőket nem, ha külsejükről van
szó. Ezért Lola, a Joie tulajdonosa éppen most emelte fel a fizetésemet abban
a reményben, hogy hátha meggondolom magam, és mégsem megyek el a
Stanfordra tanulni, hanem ott maradok örökre a szalon recepciós pultjánál, és
kontroll alatt tartom az indulatokat.
Annak idején azért jöttem ide dolgozni, mert venni akartam egy autót.
Anyám felajánlotta ugyan nekem a sajátját, egy szép Camryt, mondván, hogy
magának meg vesz egy újat, de én fontosnak éreztem, hogy magam
szerezzem meg a kocsimat. Szerettem az anyámat, de már nagyon régen
megtanultam, hogy ne menjek bele semmivel se több egyezségbe vele, mint
amennyi feltétlenül szükséges. A szeszélyei legendásak voltak, és én egy szót
sem szólhattam volna, ha egy napon úgy dönt, hogy visszaveszi az autómat,
mert valahogy hirtelen már nem tetszik neki az övé.
Szóval összeszedtem a megtakarított pénzemet – ami nagyrészt
bébiszitterkedésért kapott összegekből, illetve a hosszú évek során
felhalmozott karácsonyi ajándékpénzeimből tevődött össze vettem egy autós
kisokost, és alaposan utánanéztem minden új modellnek, mielőtt nyakamba
vettem a környék autókereskedéseit. Ahol aztán vitatkoztam, alkudoztam és
blöfföltem naphosszat, és olyan sok süketelést kellett végighallgatnom a
kereskedőktől, hogy kis híján belepusztultam, de végül megszereztem azt az
autót, amire vágytam: egy fullautomata, napfénytetős új Civicet jóval a gyártó
által ajánlott, egetverően magas kiskereskedelmi ár alatt. Azon a napon,
amikor megvettem, az első utam a Joie-ba vezetett, ahol egy bő héttel azelőtt
a kirakatba kiragasztott táblán láttam: RECEPCIÓS KERESTETIK.
Kitöltöttem egy jelentkezési lapot, és egy nap leforgása alatt, csak így,
egyszerűen, szert tettem egy autóhitelre és egy állásra, még mielőtt az utolsó
középiskolai évem elkezdődött volna.
Épp mikor Mrs. Michaels kijött a gyantázószobából, megszólalt a telefon.
Az első időkben mindig megdöbbentem, milyen rosszul néznek ki az emberek
rögtön a kezelések után: mint a háborús áldozatok vagy a tűzben megégett
sebesültek. Mrs. Michaels is nehézkesen járt – a bikinivonal-gyanta
különösképpen brutális –, ahogy odalépett hozzám a pulthoz.
– Joie szalon – szóltam bele éppen a telefonba –, Remy beszél.
– Remy, helló, itt Lauren Baker – mondta kapkodósan egy nő a vonal túlsó
végén. Mrs. Baker mindig vékony és elfúló hangon beszélt. – Ó, drágám,
egyszerűen muszáj időpontot találnia nekem mára, egy manikűrre. Carlnak
van valami fontos kliense, és La Corollába utazunk, én meg éppen ezen a
héten csiszoltam át a dohányzóasztalt, és a kezem...
– Egy másodperc, kérem – mondtam kimért, „hű de professzionális”
hangomon, és megnyomtam a „várakoztatás” gombot. A pult túloldalán Mrs.
Michaels még mindig enyhén szenvedő képpel vette elő a pénztárcáját, és
odacsúsztatta elém az arany hitelkártyáját.
– Hetvennyolc dollár lesz, asszonyom – közöltem vele.
Bólintott, én pedig lehúztam a kártyát, és visszaadtam neki. Az arca tiszta
vörös volt, a szemöldöke körüli terület pedig gyakorlatilag eleven. Juj!
Aláírta a számlát, majd egy pillantást vetett magára a mögöttem levő
tükörben.
– Ó, édes istenem! – sóhajtotta. – Azt hiszem, így nem mehetek be a
postára.
– Ugyan már! – legyintett Talinga, a gyantázó kozmetikus, aki éppen
akkor libbent be, látszólag valami fontos indokkal, de valójában csak azért,
mert meg akart bizonyosodni, hogy Mrs. Michaels borravalója elég jelentős-
e, és hogy tényleg az ő borítékjába teszi-e. – Észre sem veszi majd senki.
Jövő hónapban újra látom, ugye?
Mrs. Michaels bólintott, integetett az ujjaival, majd kiment az ajtón, még
mindig kissé nehézkesen lépkedve. Amint a járdához ért, Talinga megragadta
a borítékját, átfutotta a benne levő számlákat, hümmögött egy párat, majd
lehuppant egy székre, keresztbe tette a lábát, és várta a következő vendégét.
– Na, nézzük! – Azzal benyomtam az egyes vonal gombját. Hallottam
Mrs. Baker kapkodó zihálását, még mielőtt beszélni kezdtem volna. – Nos,
lássuk csak, be tudom önt préselni fél négyre, de nagyon pontosnak kell
lennie, mert Amandának van egy állandó vendége négy órától.
– Fél négy? – kérdezett vissza Mrs. Baker. – Hát, tudja, korábban jobb lett
volna tulajdonképpen, mert van egy...
– Fél négy – ismételtem, elharapva a magánhangzóimat. – Kéri vagy nem?
Volt egy kis szünet, némi ideges lihegés, majd végül:
– Ott leszek!
– Rendben. Akkor találkozunk.
Amint letettem a telefont, és beírtam Mrs. Bakert a könyvbe, Talinga rám
nézett és kijelentette:
– Remy lány, nagyon kemény vagy.
Megvontam a vállam. Az igazság az volt, hogy valóban tudtam bánni
ezekkel a nőkkel, mert legtöbbjüknek ugyanaz az „én, én csak én” mentalitása
volt, amiben én fölöttébb nagy tapasztalatra lehettem szert anyám miatt. Ők
azok, akik mindig megpróbálják kijátszani a szabályokat, ingyen megszerezni
a dolgokat, belemászni más emberek időpontjaiba, és elérni, hogy az emberek
így is odáig legyenek értük. Szóval én, ha másért nem, azért voltam jó ebben
a munkakörben, mert egy életen át tartó tapasztalatot szereztem már benne.
A következő órában elintéztem két manikűrszámlát, ebédet rendeltem
Lolának, megírtam a nyugtákat az előző napról, és két szemöldökgyanta és
egy hónalj-szőrtelenítés között, meghallgattam Talinga legutóbbi
katasztrofális vakrandijának minden szörnyű részletét. De délután két órára a
dolgok kissé lelassultak, és én csak ültem ott a pult mögött diétás kólát
szopogatva, és kibámultam az ablakon a parkoló felé.
A Joie egy közkedvelt, keskeny bevásárló utcában helyezkedett el, amit
Mayor’s Village-nek hívnak. Az üzletépületek betonból készültek, és az út
két oldalán álltak sorban egymás mellett, de építettek közéjük néhány
parkosított ligetecskét és egy szökőkutat is, hogy az egész terület egy kicsit
előkelőbbnek nézzen ki. Tőlünk jobbra volt a Mayor’s Market, ahol drága,
organikus élelmiszert árultak, velünk szemben pedig a Jump Java nevű
kávézó, egy videobolt és egy gyorsfotó üzlet.
Amint kifelé bambultam, egyszer csak láttam, hogy egy ütött– kopott fehér
furgon döcög be a parkolóba, a madáreledel bolt elé. Az autó első és oldalsó
ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle három korombeli srác. Mindannyian fehér
inget, nyakkendőt és farmert viseltek. Egy pillanatra összeölelkeztek,
megvitattak valamit, majd szétváltak, és mindegyikük egy-egy üzlet felé vette
az irányt. Egy alacsony, vörös, göndör hajú srác mifelénk indult, és miközben
közeledett, begyűrte az ingét a nadrágjába.
– Ó, anyám – sóhajtottam – jönnek a mormonok!
Noha egy nagyon jól látható táblát kifüggesztettünk a kirakatba, mely
szerint „ügynökök kíméljenek”, mégis nagyon gyakran kellett leráznom
csokoládé– vagy bibliaárusokat. Kortyoltam egyet a diétás kólámból, és
felkészítettem magam a hálátlan feladatra, amikor az ajtó fölötti kis
harangocska megcsendült, és a srác belépett a szalonba.
– Helló! – köszönt udvariasan, és egyenesen hozzám lépett. Iszonyúan
szeplős volt, ami, azt hiszem, minden vörös hajú emberre jellemző, de a
szeme szép mélyzölden csillogott, és a mosolya kedves volt. Amikor
közelebb ért, láttam, hogy az ingzsebén van egy pecsét, és magáról az ingről
lerítt, hogy diszkontáruházban vásárolta. Ráadásul a nyakkendője amolyan
rácsíptethető típusú volt. Úgy értem, jól láthatóan az.
– Helló – köszöntem vissza –, segíthetek valamiben?
– Csak érdeklődöm, hogy van-e nálatok munkaerő-felvétel.
Ránéztem. A Joie-ban nem dolgoztak férfiak. Nem mintha ez tudatos
döntés lett volna Lola részéről, csak hát az ilyesfajta munka a legtöbb férfinak
nem felelt meg. Egyszer volt egy férfi stylistunk,
Eric, de ő még ez év elején átment a Sunset szalonba, a legnagyobb
ellenlábasunkhoz, és magával vitte az egyik legjobb manikűrösünket is. Azóta
csak női munkatársaink voltak.
– Nem – feleltem –, most nincs.
– Biztos?
– Tuti.
Nem tűnt úgy, mintha sikerült volna teljesen meggyőznöm. Csak állt ott,
és mosolygott tovább.
– Azon töprengek – szólalt meg rövid gondolkodás után kedvesen –, hogy
talán kitölthetnék egy jelentkezési lapot, hátha később adódik valami
lehetőség.
– Persze – feleltem, és kihúztam a pult alsó fiókját, amiben a jelentkezési
lapokat tartottuk. Odaadtam egyet a srácnak egy tollal együtt.
– Nagyon köszönöm – mondta, és leült az ablak mellé a sarokba. Néztem,
ahogy rendezett, nyomtatott betűkkel leírja a nevét a lap tetejére, majd
összevont szemöldökkel gondolkozik a kérdéseken.
– Remy – szólt Lola, miközben a várószobába lépett megérkezett már a
szállítmány a Redkentől?
– Még nem – feleltem.
Lola nagydarab nő volt, aki mindig szűk, feltűnő színű ruhákat hordott.
Hatalmasakat tudott nevetni, ami illett vaskos termetéhez, és olyan
félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett a kuncsaftjaiban, hogy soha senki
nem hozott magával egyetlen fényképet vagy bármi mást sem, amikor hozzá
jött frizurát csináltatni: csak rábízták, hadd csináljon velük, amit jónak lát.
Most észrevette a sarokban ülő fiút.
– Te miért vagy itt? – kérdezte tőle kertelés nélkül.
A srác felnézett, és alig lepődött meg. Ezt csodálnom kellett.
– Jelentkezem egy állásra – felelte nyugodtan.
Lola végigmérte tetőtől talpig.
– Az egy rácsíptethető nyakkendő? – kérdezte.
– Igen, asszonyom – válaszolta a fiú készségesen bólintva. – Persze hogy
az.
Lola rám nézett, aztán vissza a fiúra, majd kitört belőle a nevetés.
– Ó, istenem, nézd ezt a fiút! És te nálam akarsz dolgozni?
– Igen, asszonyom, így van. – Olyan udvarias volt, hogy tudtam, gyorsan
gyűjtögeti a pluszpontokat. Lola nagyra becsülte a tiszteletet.
– Tudsz manikűrözni?
Ezen a srác egy pillanatra elgondolkozott.
– Nem – felelte végül, – de gyorsan tanulok.
– Tudsz bikinivonalat gyantázni?
– Nem.
– Hajat nyírni?
– Nem, csöppet sem.
Lola oldalra billentette a fejét, és mosolyogva méregette a fiút.
– Szívem – szólalt meg végül –, te teljesen hasznavehetetlen vagy.
A srác bólintott:
– Anyám is mindig ezt mondta. De játszom egy együttesben, és
mindnyájunknak állást kell ma találnunk, szóval mindent megpróbálok.
Lola ismét felkacagott. Úgy hangzott, mintha a nevetése egészen a gyomra
mélyéből bugyogott volna fel.
– Egy együttesben játszol?
– Igen, asszonyom. Most jöttünk le Virginiából a nyárra. És minden
bandatagnak kell találnia valamilyen nappali munkát, ezért idejöttünk ebbe a
bevásárlóutcába, és mindenki másik üzletben próbálkozik.
Szóval nem mormonok, gondoltam. Zenészek. Még rosszabb.
– Min játszol? – kérdezte Lola.
– Dobos vagyok – felelte.
– Mint Ringó?
– Pontosan – vigyorgott, majd halkabban hozzátette: – Tudja, a vörös fiút
mindig eldugják hátra, máskülönben minden csaj rámászna.
Lolából ismét kitört a nevetés, olyan hangosan, hogy Talinga és az, egyik
manikűrös, Amanda is kidugta a fejét a szobájából.
– Mi történik? – kérdezte Amanda.
– Édes istenem, az egy rácsíptethető nyakkendő? – kérdezte Talinga.
– Nézd – szólalt meg Lola, mikor végre szóhoz jutott a nevetésül –, én itt
semmit sem tudok neked ajánlani. De gyere át velem a kávézóba, ott szerzek
neked állást. Az a lány úgyis tartozik nekem egy szívességgel.
– Tényleg? – derült fel a srác arca.
Lola bólintott:
– De akkor siess! Nem érek rá egész nap.
A fiú felugrott, amitől a toll a földre esett. Lehajolt, hogy felvegye, aztán
visszahozta nekem a jelentkezési lappal együtt.
– Azért köszönöm – mondta kedvesen.
– Szívesen.
– Gyerünk, Ringó! – kiáltott Lola az ajtóból.
A srác vigyorogva ránézett, de aztán még odahajolt hozzám, és azt
mondta:
– Tudod, még mindig rólad beszél.
– Kicsoda?
– Dexter.
Hát persze. Ilyen az én szerencsém. Ez a vörös fiú nem csak egy
akármilyen együttesben játszik, hanem abban az együttesben.
– De hát miért? – kérdeztem. – Nem is ismer.
– Nem számít – vonva meg a vállát a srác. – Kihívás vagy a számára. Most
már nem adja fel sohasem.
Csak ültem ott, és a fejemet csóváltam. Nevetséges.
A fiú finoman az asztalra csapott, mintha valamiféle üzletet kötöttünk
volna, aztán elindult Lola után.
Amikor elmentek, Talinga rám nézett, és azt kérdezte:
– Ismered?
– Nem – feleltem, majd felvettem az éppen újra csengő telefont. Kicsi
világ, kicsi város. Ilyen a véletlen. – Nem ismerem.
Mióta Jonathannal szakítottam, alig gondoltam rá, vagy Dexterre vagy
bárki másra, csakis anyám esküvőjére. Éppen ez volt az a figyelemelterelés,
amire most szükségem volt, nem mintha ezt bárkinek is bevallottam volna.
Jonathan eleinte rengetegszer hívott, de egy idő után abbahagyta,
ráébredve, hogy úgysem megyek vissza hozzá soha. Chloe rámutatott, hogy
voltaképpen elértem, amit akartam: visszakaptam a szabadságomat. Ez igaz,
csak nem egészen úgy, ahogy akartam. Még mindig égetett az érzés, hogy
megcsaltak. Olykor éjszaka, álmomból is felébresztett a sértett düh.
Szerencsére ott volt Lissa, akivel foglalkoznom kellett. Az elmúlt hetet
teljes tagadásban töltötte, biztos volt benne, hogy Adam meg fogja gondolni
magát. A legtöbb, amit tehettünk, az volt, hogy megakadályozzuk az
olyasfajta ötleteit, mint hogy felhívja, elautózzon mellette az utcán, vagy
odamenjen a munkahelyére, amikről mindannyian jól tudtuk, hogy semmi
jóra nem vezetnek egy szakítás utáni szituációban. Ha Adam látni akarná,
megtalálta volna. És ha esetleg tényleg vissza akarna jönni hozzá, Lissának
keményen meg kellene dolgoztatnia érte. Satöbbi.
És most nyakunkon volt az esküvő. Hamarabb eljöttem a munkából, már
ötkor, és hazamentem, hogy elkészüljek a próbavacsorára. Amint felmentem
a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, észrevettem, hogy a ház éppen olyan, mint
amilyen akkor volt, amikor reggel elmentem: kaotikus.
– Semmi esély, hogy időben ideérjenek! – sipítozott anyám, amikor
beléptem, és ledobtam a kulcscsomómat az asztalra. – Legkésőbb egy óra
múlva itt kellene lenniük, vagy nem érünk oda a vacsorára!
– Anya – szóltam oda, azonnal felismerve az idegösszeroppanáshoz közeli
hangot –, nyugodj meg!
– Oké – felelte még mindig sivító hangon –, de hát ez az én esküvőm!
Bepillantottam a nappaliba, ahol Jennifer Anne-t láttam, amint a kanapén
üldögél egyedül, már felöltözve a vacsorához, és egy könyvet olvas, melynek
az a címe, hogy Terveket szőni, álmokat szőni, borítóján egy ábrándozó nő
képével.
Jennifer Anne felpillantott rám, miközben lapozott egyet.
– Mi történik? – tudakoltam tőle.
– A limuzin szerviznek problémái vannak – felelte a hajába túrva.
– Az egyik autójuk karambolozott, a másik pedig dugóba került.
– Ezt egyszerűen nem tudom elfogadni! – kiabált anyám.
– Hol van Chris? – kérdeztem.
Jennifer Anne felnézett a plafonra.
– A szobájában – válaszolta. – Úgy tűnik, költés volt – tette hozzá, majd
visszatért a könyvéhez.
A bátyám gyíkokat tenyésztett. Az emeleten, a szobája mellett, ahol valaha
a gardróbja volt, most terráriumok sorakoztak, amikben varánuszokat nevelt.
Ezek kisebbek voltak, mint az iguánák, de nagyobbak, mint a gekkók.
Kígyószerű nyelvük volt, és apró tücsköket ettek, amelyek rendszeresen
elszabadultak a házban, leszökellve a lépcsőn, és mindenhol ciripeltek, ahová
éppen bújtak, legtöbbször a cipőinkbe. Chris még egy inkubátort is beszerzett,
amit a szobája padlóján tartott. Amikor volt benne tojás, egész nap lágyan
zümmögve forgott a motorja, hogy fenntartsa azt a hőmérsékletet, ami
szükséges volt ahhoz, hogy a kicsinyek kifejlődjenek.
Jennifer Anne utálta a gyíkokat. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen olyan
tétel a Chris-átalakítási projektben, amiben nem járt sikerrel, amit a bátyám
nem volt hajlandó feladni miatta. Ezért aztán Chris szobája közelébe sem
ment. Amikor nálunk volt, vagy nappali kanapéján, vagy a konyhaasztalnál
üldögélt, rendszerint valamilyen önismereti és személyiségfejlesztő könyvet
olvasgatva, és elég hangosan sóhajtozva ahhoz, hogy mindenki – kivéve
persze Crist, aki legtöbbször a szobájában van, és az állatait gondozza –
meghallja.
Most azonban súlyosabb problémát kellett megoldanom.
– Igen, én értem – hallottam anyám hangját, ami most már sírás közeli
állapotra utalt –, de úgy látom, ön nem akarja megérteni, hogy körülbelül száz
ember vár majd rám a Hiltonban, és én nem fogok odaérni!
– Hé, hé, hé! – vágtam közbe mögé lépve, és finoman kivettem a kezéből a
telefont. – Hadd beszéljek én velük!
– Ez nevetséges! – háborgott anyám, de azért engedte, hogy elvegyem tőle
a kagylót. – Ez...
– Anya – szóltam csendes, megnyugtató hangon –, menj, fejezd be az
öltözködést, én ezt elintézem, oké?
Egy pillanatig csak állt ott pislogva. A ruhája már rajta volt, a harisnyáját
pedig a kezében tartotta. De semmi smink, semmi ékszer. Ami még legalább
húsz percet jelent, szerencsés esetben.
– Na, jó – egyezett bele végül, mintha valami szívességet tenne nekem. –
A szobámban leszek.
– Helyes – mondtam. Néztem, amint kimegy a nappaliból, beletúrva a
hajába, majd amikor eltűnt a szemem elől, beleszóltam a telefonba: – Halló,
Albert?
– Nem – felelte egy megszeppent hang. – Thomas vagyok.
– Albert ott van?
– Egy pillanat. – Tompa hangok hallatszottak, valaki nyilván befogta a
kezével a kagylót, majd: – Halló, itt Albert.
– Albert, Remy Starr vagyok.
– Helló, Remy! Nézze, ez a dolog az autókkal elég szerencsétlenül alakult.
– Az anyám az idegösszeroppanás szélén áll, Albert.
– Tudom, tudom. De van egy tervünk, Thomas éppen azt próbálta az imént
az édesanyjának ecsetelni...
Öt perccel később felmentem a lépcsőn, és bekopogtam anyám szobájának
az ajtaján. Amikor beléptem, a pipereasztala előtt ült. Ugyanúgy nézett ki,
mint az előbb, azon kívül, hogy átvett egy másik ruhát, és most éppen egy
púderecsettel pamacsolta az arcát. Ó micsoda haladás.
– Minden elintézve – jelentettem. – Hat órára itt lesz egy autó. Egy
négyajtós, nem éppen limuzin, de holnap biztosan azt küldenek, és igazából
ez a lényeg, nem?
Sóhajtott egy nagyot, egyik kezét a mellkasára szorítva, mintha ezzel le
tudná csillapítani a szíve zakatolását.
– Nagyszerű. Köszönöm – mondta végül.
Leültem az ágyára, lerúgtam a cipőmet, és egy pillantást vetettem az órára.
Negyed hat volt. Tudtam, hogy nekem pontosan tizennyolc percre van
szükségem ahhoz, hogy elkészüljek, és ebben még a hajszárítás is benne volt,
tehát lehunytam a szemem. Hallottam anyám készülődésének neszeit, a
parfümös üvegcse finom csörömpölését, a hajkefe súrlódását, és a kis
arckrémes és szemhéjpúderes dobozkák ide-oda pakolgatásának zaját az
üveglapos asztalkán. Anyám elbűvölő volt már jóval azelőtt is, hogy híres
lett. Mindig tűzrőlpattant, drámai kitörésekre hajlamos, alacsony termetű nő
volt, tele energiával. Amióta csak az eszemet tudom, mindig rengeteg
karperecet viselt mindkét csuklóján, amelyek folyamatosan csengtek-bongtak,
amikor beszéd közben szélesen gesztikulált. Még amikor az esti főiskolán
tanított, és a diákjai nagy része félálomban ücsörgött az egész napos munka
után, akkor is kiöltözött, gondosan kifestette, beparfümözte magát, és a rá oly
jellemző, elegáns, élénk színű ruhákat vett fel.
Amióta pedig őszülni kezdett, állandóan koromfeketére festette, és rövid
Kleopátra-fazonúra vágatta a haját, vastag frufrut hagyva elöl. Hosszú, repülő
szoknyáival és ezzel a frizurával úgy festett, mint egy gésa, leszámítva, hogy
annak túl hangos lett volna.
– Remy, szívem! – szólalt meg hirtelen, én pedig megrándultam,
rádöbbenve, hogy majdnem elaludtam. – Bekapcsolnád ezt nekem?
Felálltam, odaléptem hozzá, és elvettem tőle a nyakláncot, amit felém
nyújtott.
– Gyönyörű vagy – dicsértem meg. És ez igaz is volt. Ma estére hosszú
vörös ruhát vett fel cseppmedálos ametiszt nyaklánccal és egy nagy
gyémántgyűrűvel, amit Don ajándékozott neki. L’Air duTemps illata volt,
amiről kislánykoromban azt gondoltam, a világ legcsodálatosabb illata. Az
egész házat belengte: beleivódott a szőnyegekbe és a függönyökbe, ahogy a
cigarettafüst szokott, makacsul és örökre.
– Köszönöm, édesem! – mondta, miután bekapcsoltam a láncot. Kettőnkre
pillantva a tükörben újra elcsodálkoztam, mennyire mások is vagyunk: én
szőke és vékony, ő pedig sötét és érzékibb. De apámra sem hasonlítottam. Ő
már nem élt, és fotóm sem volt róla túl sok, de azokon, amiket anyám
mutatott, mindig őszülő, és a hatvanas évek divatja szerinti hosszú hajjal és
szakállasan láttam. Minden egyes képen úgy tűnt, mintha be lenne szívva,
amit anyám sohasem tagadott, amikor én megjegyeztem. Ó, de hát olyan
csodálatos hangja volt, hajtogatta folyton. Egyetlen dal, és én elvesztem.
Most megfordult, és a kezébe vette a kezem.
– Ó, Remy – áradozott mosolyogva –, el tudod ezt hinni? Olyan boldogok
leszünk!
Bólintottam.
– Persze – folytatta, újra visszafordulva a tükör felé – nyilván nem olyan,
mintha első alkalommal vonulnék végig a szőnyegen.
– Nem – helyeseltem, miközben lesimítottam a haját, ahol hátul egy picit
kiállt.
– De most végre úgy tűnik, ez az igazi. Örökre szól. Nem gondolod?
Értettem, mit akar mondani, de hezitáltam a válasszal. Olyan volt ez az
egész, mint egy ócska film, egy rituálé, amit már kétszer végig kellett
asszisztálnom, legalábbis kettőre emlékeztem közülük. A többi
koszorúslánnyal ezeket a ceremóniákat mindig amolyan osztálytalálkozóként
tekintettük, ahol félrevonulva megvitathattuk, hogy ki hízott vagy
kopaszodott meg anyám legutóbbi esküvője óta. Nekem nem voltak már
illúzióim a szerelemről. A szerelem időnként jön, aztán megy, olykor komoly
sérüléseket hagy maga után, olykor nem annyira komolyakat. Az embereket
nem arra teremtették, hogy örökre együtt maradjanak, nem számít, mit
mondanak a szerelmes dalok. Szívesen elővettem volna most anyámnak a
korábbi esküvői albumait, amiket az ágy alatt tartott vaskos kötegekben,
rámutatva a képekre, emlékeztetve ugyanazokra az emberekre, ugyanazokra a
dolgokra, ugyanazokra a tortákra, pezsgős köszöntőkre, tánclépésekre,
akikkel és amikkel az elkövetkezendő negyvennyolc órában újra találkozunk
majd. Lehet, hogy ő el tudja felejteni mindezt, be tudja hajítani az összes
férjet és emléket a lelke leghátsó kis zugába, a látóterén kívülre. Én viszont
nem.
Anyám még mindig mosolyogva nézett rám a tükörben. Néha az jutott
eszembe, hogy ha tudna olvasni a gondolataimban, abba belehalna. Vagy
mindketten belehalnánk.
– Ez más – jelentette ki, szinte önmagát győzködve –, ez most tényleg
más.
– Persze, anya – helyeseltem, és a vállára tettem a kezem. Valahogy olyan
kicsinek tűntek most ezek a vállak. – Persze, hogy más.
Amikor a szobám felé mentem, Chris hirtelen elém ugrott.
– Remy! Ezt látnod kell! – ujjongott izgatottan.
Rápillantottam az órámra – fél hatot mutatott majd követtem őt a
gyíkszobába. A helyiség szűkös volt, és mivel állandóan nagyon melegen
kellett tartani, az embernek itt mindig olyan érzése támadt, mintha egy
nagyon hosszú utazást tenne lifttel a semmibe.
– Ezt nézd! – mondta Chris, és a kezemet megragadva lerántott maga
mellé az inkubátorhoz, aminek a teteje le volt véve. Benne egy kis műanyag
dobozt láttam, kibélelve valamivel, ami úgy nézett ki, mint a moha. Rajta
pedig három kis tojás: az egyik repedt, a másik amolyan kásás felületű, a
harmadiknak pedig egy kis lyuk volt a tetején.
– Ezt nézd meg! – suttogta Chris, és a lyukasra mutatott.
– Chris – jegyeztem meg, amint újra az órámra néztem –, még le sem
zuhanyoztam.
– Csak várj! – győzködött újra a tojásra mutatva. – Megéri.
Ott gubbasztottunk egymás mellett. A fejem már kezdett fájni a melegtől.
És ekkor, éppen, amikor már fel akartam állni, a tojás megmoccant.
Imbolygott egy picit, majd valami kikukucskált belőle a lyukon. Aztán
előbújt egy apró kis fej, és miközben a tojás szétrepedt, a test is követte.
Csúszós volt és nyálkás, és olyan kicsi, hogy elfért volna az ujjam hegyén.
– Varanus tristis orientalis – közölte Chris olyan ünnepélyesen, mintha
valami varázsszót mondana. Pöttyös varánusz. Ő az egyetlen, aki túlélte.
A kis gyík még mindig egy kicsit szédültnek látszott, nagyokat pislogott a
szemével, és reszketegen, döcögősen mozgott. Chris olyan büszke volt,
mintha ő teremtette volna puszta kézzel az egész világegyetemet.
– Nagyon tuti, ugye? – kérdezte, amint a gyíkocska újra megmozdult a kis
úszóhártyás lábain. – Mi vagyunk az első dolog, amit életében lát.
A gyík ránk nézett, mi pedig őt bámultuk, jól megvizsgálva egymást. Apró
volt és védtelen, és én máris sajnáltam. Ez egy elcseszett hely, ahová érkezett.
De ő ezt nem tudja. Legalábbis még nem. Ott, abban a szobában, ami szűk
volt és meleg, a világ valószínűleg még elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy azt
higgye, lehet benne boldogulni.
4. fejezet
– Nem – rázta a fejét a bárpultos, és elém tolt egy csésze kávét. – Már így
is kiütötte magát.
Megtöröltem az arcomat a kezemmel, és vállvonogatva néztem a
mellettem ülő srácra.
– Jól vagyok – mondtam. Vagy motyogtam. Mit tudom én. – Csak néhány
pohárral ittam.
– Tudom – válaszolta a srác. – Ezek semmit sem értenek. – Már vagy egy
órája beszélgettünk, és amit tudtam róla, ennyi volt: a neve Sherman, elsőéves
egy olyan minnesotai egyetemen, amiről még soha életemben nem hallottam,
és az elmúlt tíz percben folyamatosan egyre közelebb csúsztatta hozzám a
combját, megpróbálva úgy beállítani a dolgot, mintha csak a tömeg szorítaná
oda. Most kirázott egy cigarettát a dobozából, és odakínálta nekem.
Megráztam a fejem. Ő rágyújtott, mélyen leszívta, majd kifújta a füstöt a
levegőbe. – Szóval – mondta –, egy ilyen lánynak biztosan van pasija.
– Nincs – feleltem, miközben a kiskanállal kevergettem a kávémat.
– Na, ezt nem hiszem el – rázta a fejét, és belekortyolt az italába.
– Füllentesz, ugye?
Sóhajtottam. Ez az egész jelenet olyan volt, mint egy rossz „hogyan
beszélgess egy lánnyal a bárpultnál” forgatókönyv, és csak azért mentem
bele, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy probléma nélkül le tudnék
szállni a bárszékről. De legalább nemsokára jön Jess. Mert felhívtam...
Felhívtam?
– Ez az igazság – feleltem. – Igazából én csak egy olyan frusztrált kis
ribanc vagyok.
Erre meglepődött, de nem feltétlenül rossz értelemben. Inkább kíváncsi
lett, mintha csak azt vallottam volna be, hogy bőrbugyit viselek, vagy
ízeltlábú vagyok.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte.
– Mindenki – válaszoltam.
– Figyelj, van valamim, ami felvidítana – hajolt közelebb.
– Naná, hogy van.
– Nem, tényleg. – Felvonta az egyik szemöldökét, majd úgy csinált,
mintha egy füves cigit tartana a két ujja között. – Kint a kocsim. Gyere ki, és
megmutatom.
Megráztam a fejem. Nem vagyok hülye. Most már nem.
– Nem – feleltem. – Valaki mindjárt értem jön.
Még közelebb hajolt hozzám. Erős arcszeszillata volt.
– Majd én gondoskodom róla, hogy hazajuss – fűzött tovább. – Na, gyere!
– Azzal a karomra tette a kezét, és ujjait a könyököm köré kulcsolta.
– Engedj el! – tiltakoztam, és megpróbáltam visszahúzni a karom.
– Ne légy már ilyen – győzködött, szinte gyengéden.
– Nem viccelek – mondtam neki, megpróbálva kirántani a könyökömet, de
ő még mindig erősen fogta. – Engedj el!
– Ó, ne csináld már, Emmy – mondta, és kiitta az italát. A barom még a
nevemet sem bírta rendesen megjegyezni. – Nem harapok.
Aztán elkezdett lefelé taszigálni a székemről, ami normális esetben
nehezebben ment volna neki, de az egyensúlyérzékem, ugye, nem volt éppen
a csúcson. Így, mielőtt még észbe kaptam volna, már vonszolt is maga után a
tömegen keresztül.
– Azt mondtam, engedj el, te idióta seggfej! – kiáltottam rá most már
dühösen. Hirtelen kiszabadítottam a karomat, amitől az nagy lendülettel
felcsapódott, és arcon vágta a srácot. Még egy kicsit hátra is tántorodott az
ütéstől. Most már figyeltek minket az emberek, amolyan „legalább történik
valami, amíg a banda szünetel” nézéssel. Úristen, hogyan hagyhattam, hogy
idáig fajuljanak a dolgok? Egy gonosz megjegyzés Christől, és én máris
visszavedlek bársöpredékké, és nyilvánosan verekszem egy olyan sráccal,
akit Shermannek hívnak? Éreztem, ahogy a szégyen egyre tolul bennem
felfelé, elvörösítve az arcomat. Mindenki engem bámult.
– Oké, oké, mi folyik itt? – kérdezte Adrian, a kidobófiú, aki, mint mindig,
ahhoz túl későn jött, hogy megakadályozza a zűrzavart, de ahhoz időben,
hogy egy kicsit kérkedjen a hatalmával.
– Csak beszélgettünk a bárpultnál, aztán elindultunk kifelé, erre megőrült –
magyarázta Sherman felindultan, miközben a gallérját fizgatta. – Hülye tyúk.
Megütött.
Én csak álltam ott a karomat dörzsölgetve, és gyűlöltem magam. Tudtam,
hogy ha most megfordulnék, megint látnám azt a lányt, ezúttal gyengének és
szerencsétlennek. Aki gond nélkül kiment volna a sráccal a parkolóba.
Azután a bizonyos első buli után ilyen hírem terjedt el. Gyűlöltem azt a lányt
emiatt. Annyira, hogy éreztem, ahogy nő a torkomban a gombóc, de gyorsan
lenyomtam, hiszen én ettől erősebb vagyok, sokkal erősebb. Én nem vagyok
Lissa: nem bőgöm ki a bánatom, hogy mindenki lássa. Jobban magamban
tudom tartani, mint bárki más. Tényleg.
– Jézusom, ez feldagadt – nyafogott Sherman a szemét dörzsölgetve.
De ciki. Még ha szándékosan ütöttem volna meg. Az más lenne. De
véletlen volt. Nem is igazán adtam bele az erőmet.
– Akarod, hogy hívjam a zsarukat? – kérdezte Adrian Shermantől.
Hirtelen olyan forróság öntött el, hogy éreztem, amint a pólóm az izzadt
hátamhoz tapad. Forogni kezdett velem a világ, és lehunytam a szemem.
– Ó, Jézus – hallottam ekkor, és hirtelen éreztem, hogy egy kéz
kulcsolódik a kezemre, és finoman, de határozottan megszorítja. – Ejnye-
ejnye, csak negyedórát késtem, szívem, nem kell azért rögtön ekkora patáliát
csapnod.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Dexter áll mellettem. Elrántottam
volna a kezemet, de azok után, ami történt, már inkább óvatos voltam.
– Ehhez semmi közöd – mondta Adrian Dexternek.
– Dehogynem, tulajdonképpen én tehetek róla – vitatkozott Dexter a maga
kedélyes stílusában, mintha mi mindannyian régi barátok lennénk, akik
véletlenül találkoztak az utcasarkon. – Tényleg az én hibám. Tudod, késtem.
És ez az én kis nyuszikámból mindig a legrosszabbat hozza ki.
– Jézus – dünnyögtem az orrom alatt.
– Nyuszika – ismételte Sherman gúnyolódva.
– Leütötte ezt a srácot – közölte Adrian Dexterrel. – Lehet, hogy hívni kell
a zsarukat.
Dexter rám nézett, majd Shermanre:
– Tényleg megütött?
Sherman most már nem tűnt olyan magabiztosnak. A gallérjai igazgatva
nézett szét maga körül.
– Hát, nem kifejezetten.
– Szívem – nézett rám Dexter. – Tényleg? – Aztán újra Shermanhez
fordult: – Hisz ő csak egy gyenge nő.
– Csak várj! – motyogtam halkan.
– Azt akarod, hogy letartóztassanak? – kérdezte tőlem ugyan olyan halkan.
Aztán újra a többiek felé fordulva az előbbi kedélyes hangon hozzátette: –
Úgy értem, láttam én már korábban is tombolni, de hogy megüssön valakit?
Az én Remym? Csuromvizesen sincs negyvenöt kiló.
– Most hívjam a zsarukat, vagy ne? – kérdezte Adrian. – Nekem vissza
kell mennem a bejárathoz.
– Felejtsük el – legyintett Sherman –, elmegyek. – Azzal elfordult, és
oldalról még jobban látszott, hogy a szeme egyre dagadtabb. Gáz.
– Te pedig – mutatott rám Adrian szigorúan. – Menj haza! Most azonnal.
– Meglesz – nyugtatta Dexter. – És köszönöm, hogy ilyen szívélyesen és
professzionálisan kezelted a szituációt.
Azzal faképnél hagytuk, ő pedig azon tűnődött, hogy most megsértették-e
vagy sem. Amint kiléptünk a klubból, kirántottam a kezem Dexteréből, és
ingerülten elindultam lefelé a lépcsőn a telefonfülke irányába.
– Mi van, semmi köszönöm? – szólt utánam.
– Tudok én magamra vigyázni – mondtam sértődötten. – Én nem vagyok
holmi gyenge nő, akit folyton meg kell védeni.
– Ez nyilvánvaló – helyeselt bólogatva. – Épp most tartóztattak le
majdnem tettlegességért. – Meg sem álltam, ezért elém vágott, és hátrafelé
haladva folytatta, hogy ne legyen más választásom, mint ránézni. – De én
akkor is megmentettelek, és kész. Tehát, Remy, igazán lehetnél egy kicsit
hálásabb. Részeg vagy?
– Nem – csattantam fel, noha éppen majdnem nekimentem egy kukának. –
Jól vagyok. Csak telefonálok valakinek, hogy jöjjön értem, és hazamegyek.
Igazán vacak estém volt.
– Igazán? – ugrott mellém zsebre dugott kézzel.
– Igen – vetettem oda.
Már a telefonfülkénél jártunk. Belenyúltam a zsebembe: naná, hogy nem
volt nálam apró. És ekkor valahogy egyszerre túl sok lett – a veszekedés
Chrisszel, a verekedés a bárban, a saját szánalmas viselkedésem, és
mindennek a tetejében az a töménytelen mennyiségű ital, amit az utóbbi
néhány órában magamba töltöttem. A fejem majd szétrobbant, halálosan
szomjas voltam, és most itt ragadtam. A szemem elé emeltem a tenyerem, és
vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak.
Ne sírj, az isten szerelmére, mondtam magamnak! Ez nem te vagy.
Lélegezz!
De nem működött. Ma este semmi sem működött.
– Gyere! – szólalt meg Dexter csendesen. – Meséld el nekem, mi a baj!
– Nem – szipogtam, és utáltam, ahogyan ez hangzott. Olyan gyengén. –
Menj el!
– Remy! – győzködött. – Meséld el!
Csak ráztam a fejem. Honnan tudhatnám, hogy ez most más lesz? A
történet egyszerű: én részeg vagyok, egy elhagyatott helyen. És valaki ott
van, és kinyújtja felém a kezét. Máskor is megtörtént már. Ki hibáztathatna
hát a hideg, kemény szívemért?
És ekkor nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás. Olyan dühös
voltam magamra, de képtelen voltam abbahagyni. Az egyetlen hely, ahol
valaha is megengedtem magamnak, hogy ilyen gyenge legyek, az otthon, a
gardróbszobámban volt, a csillagokat bámulva, apám megnyugtató hangjával
a fülemben. Most is annyira kívántam, hogy itt legyen velem, még ha tudtam
is, hogy ez butaság, hisz nem is ismertem. És ő maga is megmondta a dalban:
cserbenhagy engem. És mégis.
– Remy! – szólt Dexter csendesen. Nem ért hozzám, de a hangja nagyon
közelről és nagyon gyengéden hallatszott. – Jól van. Ne sírj!
Később nem igazán tudtam visszaemlékezni, hogyan is történt pontosan.
Hogy én fordultam-e felé, és én tettem-e meg az első lépést, vagy ő. Csak azt
tudom, hogy nem félúton találkoztunk. Igazából csak egy nagyon rövid
távolság volt, nem is érdemes ezen töprengeni. És talán nem is számít,
melyikünk tette meg az első mozdulatot. Csak az számít, hogy megtörtént.
7. fejezet
– Fogadjunk – mondta –, hogy több államot meg tudok nevezni, mint te,
mielőtt az a nő kijön a tisztítóból.
Ránéztem. A Joie szalon előtt ültünk, mindketten az ebédszünetünket
töltöttük; én egy diétás kólát iszogatva, ő pedig egy nagy lekváros buktát
lakmározva.
– Dexter – fintorogtam –, azt nem hinném.
– Akkor rajta – mondta a combomra csúsztatva a kezét. – Fogadjunk!
– Nem.
– Félsz?
– Megint csak: nem.
Félrebillentette a fejét, és megszorította a térdemet. A lábával közben
természetesen szünet nélkül dobolt.
– Gyerünk! Most készül bemenni – mondta a nőt figyelve. – Amikor
bezáródik mögötte az ajtó, indul az óra.
– Ó, istenem – sóhajtottam, és felnéztem az égre. – Mi a tét?
– Öt dolcsi.
– Unalmas. És túl könnyű.
– Tíz dolcsi.
– Oké. És te veszed a vacsorát.
– Rendben.
Mindketten néztük, amint a nő, aki rózsaszín sortot és pólót viselt, és egy
csomó gyűrött inget vitt a karjára vetve, belépett a tisztítóba. Amint bezárult
mögötte az ajtó, megszólaltam:
– Maine.
– Észak-Dakota – vágta rá azonnal Dexter.
Aztán egymás után felváltva soroltuk:
– Florida.
– Virginia.
– Kalifornia.
– Delaware. – Számoltam az ujjaimon. Tudtam, hogy Dexter előszeretettel
csal, amit aztán később óriási vehemenciával tagad le, úgyhogy mindig
ügyeltem rá, hogy legyen bizonyítékom. A fogadások Dexter számára
olyanok voltak, mint a régi filmekben a nemes uraknak a párbajok: fehér
öltönyben kesztyűvel arcul csapták egymást, amitől az egész becsületük
kockán forgott. Eddig még nem sokszor sikerült nyernem ellene, de nem is
hátráltam meg. Végül is ebben még kezdő voltam.
Dexter fogadásai, mint kiderült, legendásak voltak. Az első, aminek a
tanúja lehettem, John Miller és őközötte történt, néhány nappal azután, hogy
járni kezdtünk. Ez volt az egyik első alkalom, hogy elmentem vele a sárga
házba. Amikor beléptünk, John Miller éppen pizsamában üldögélt a
konyhaasztalnál, és banánt evett. Előtte az asztalon még egy nagy halom
banán feküdt, ami eléggé különösen nézett ki ebben a konyhában, ahol a
leggyakrabban látható táplálék a jégkása és a sör volt.
– Hogyhogy banán? – kérdezte Dexter, miközben kihúzott egy széket, és
leült az asztalhoz.
John Miller, aki, úgy tűnt, még mindig félig alszik, felpillantott, és így
felelt:
– A nagyanyám küldte gyümölcsfutár-szolgálattal a születésnapomra.
– Kálium – mondta Dexter. – Mindennap szükséged van rá, tudod.
John Miller nagyot ásított, mint aki hozzászokott már az ilyesfajta idióta
információkhoz. Aztán visszatért a banánjaihoz.
– Fogadjunk – mondta Dexter hirtelen azon a hangon, amit, később már
tudtam, mindig valamilyen kihívás követett: mély, jelentőségteljes hang,
amolyan vetélkedőshow-műsorvezető stílus –, hogy nem bírsz megenni tíz
banánt!
John Miller abbahagyta annak a falatnak a rágását, ami éppen a szájában
volt, és Dexterre meredt.
– Fogadjunk – felelte –, hogy igazad van!
– Ez kihívás – mondta Dexter. Aztán az egyik, már addig is izgő– mozgó
térdével kihúzott az asztal alól még egy széket nekem, és azt kérdezte John
Millertől ugyanazon a mély hangon, lassan, nyomatékosan: – Elfogadod?
– Hülye vagy? – nézett rá megint John Miller.
– Tíz dolcsiért – mondta Dexter.
– Én nem eszem meg tíz banánt tíz dolcsiért – rázta a fejét John Miller.
– Egy banán egy dollár – győzködte Dexter.
– Ráadásul – folytatta John Miller, miközben elhajította az üres héjat a már
anélkül is túlságosan telezsúfolt, hátsó ajtó melletti szemetes felé, és persze
elvétette – ez a kihívásos baromságod kezd az agyamra menni, Dexter. Nem
köthetsz fogadásokat összevissza mindenkivel, amikor csak kedved szottyan.
– Tehát nem fogadod el a kihívást? – kérdezte Dexter rendületlenül.
– Abbahagynád, kérlek, ezt a hangot?
– Húsz dolcsi – emelte Dexter a tétet, majd a nyomaték kedvéért
megismételte: – Húsz dolcsi.
– Nem – tartotta magát John Miller.
– És én takarítom ki a fürdőszobát.
Ez láthatóan mindent megváltoztatott. John Miller ránézett a banánokra.
Majd Dexterre. Aztán újra a banánokra.
– Az, amit most ettem meg, beleszámít a tízbe? – kérdezte végül.
– Nem.
John Miller az asztalra csapott:
– Micsoda?! Még le se ért a gyomromba, az isten szerelmére!
Dexter gondolkozott egy pillanatig, majd hozzám fordult:
– Oké, Remy, számolhatod ezt is.
– Micsoda? – lepődtem meg. Mindketten rám néztek.
– Te objektív szemlélő vagy – magyarázta Dexter.
– Ő a barátnőd – háborodott fel John Miller. – Egyáltalán nem objektív!
– Ő nem a barátnőm – sandított rám Dexter, mintha attól tartott volna,
hogy ez a megnevezés engem felidegesít. – Úgy értem, lehet, hogy randizunk
egymással – mondta, majd szünetet tartott, mintha arra várna, hogy
helyeseljek, amit nem tettem meg, ezért folytatta –, de Remy önálló
egyéniség, akinek megvan a saját véleménye és meggyőződése. Igazam van?
– nézett rám ismét kérdőn.
– Nem vagyok a barátnője – mondtam én is John Millernek.
– Csak szeret engem – magyarázta Dexter, szinte csak úgy mellékesen, és
én éreztem, hogy elpirulok. – Egyébként – fordult felém kedélyesen –, Remy,
mit gondolsz? Beleszámít vagy nem?
– Hát – mérlegeltem –, azt hiszem, valamiképpen bele kell számolnunk.
Mondjuk érjen egy felet.
– Felet. – Dexter olyan büszkeséggel nézett rám, mintha legalábbis ő
faragott volna ki agyagból. – Tökéletes. Szóval – fordult vissza John
Millerhez –, ha úgy döntesz, hogy elfogadod a kihívást, akkor kilenc és fél
banánt kell megenned.
John Miller egy pillanatig elgondolkozott. Később megtanultam, hogy az
anyagiak mindig szűkösek voltak a sárga házban, és ezek a fogadások
biztosították a pénz egyik személytől a másikhoz való vándorlásának
egyensúlyát. Húsz dollár legalább néhány napig elég volt ételre és sörre. És
végül is csak kilenc banánról volt szó. Meg egy félről.
– Oké – egyezett bele végül John Miller. És kezet fogtak rá.
Egy fogadásnál mindig tanúkra van szükség. Tedet behívták a hátsó
teraszról azzal a lánnyal együtt, akivel éppen járt, és akit Félelmetes
Maryként mutattak be nekem (úgy döntöttem, nem kérdezem meg, miért), és
miután hiába keresték Lucast, a billentyűst, megegyeztek abban, hogy Dexter
kutyája, Monkey is megfelelő helyettesítő lesz. Mindannyian az asztal köré
gyűltünk, Monkey pedig végigterült a ronda barna kanapén, miközben John
Miller vett néhány mély lélegzetet, és nyújtózkodott egy kicsit, mintha,
mondjuk, százméteres síkfutásra készülne.
– Oké – mondta Ted, az egyedüli, akinek működő órája volt, így
értelemszerűen ő lett az időmérő –, rajta!
Ha még sosem láttál embert fogadásból enni, mint ahogy addig még én
sem, talán azt képzeled, hogy ez valami roppant izgalmas dolog. Az is lehetett
volna, ha mondjuk az a fogadás tárgya, hogy meg kell enni kilenc és fél
banánt bizonyos időhatáron belül. Itt viszont csak annyi volt a kikötés, hogy
meg kellett enni kilenc és fél banánt. És kész. Így körülbelül a negyedik
banán után beállt az unalom. Ted és Félelmetes Mary el is ment a goffriházba,
és otthagyott engem, Dextert és Monkey-t, hogy kivárjuk a hátralevő öt és fél
banánt. De mint kiderült, nem kellett: John Miller a hatodik banán felénél
feladta, aztán óvatosan felállt, és elvonult a fürdőszobába.
– Remélem, nem ölted meg – szóltam oda Dexternek, amint bezárult
mögötte az ajtó, és kattant a zár.
– Dehogyis – felelte ő derűsen, hátranyújtózva a székében. – Láttad volna
múlt hónapban, amikor tizenöt tojást burkolt be egy ültő helyében. Na, akkor
aggódtunk. Totálisan vörös lett a képe.
– Tudod – mondtam –, nagyon érdekes, hogy valahogy soha nem te vagy
az, akinek nagy mennyiségű dolgokat kell megennie.
– Ez nem igaz. Csak én már továbbléptem, miután elértem a „Kihívások
mestere” címet még áprilisban.
Elhatároztam, hogy nem kérdezem meg, mivel érdemelte ki ezt a címet, de
a kíváncsiság győzött a jobbik énem fölött.
– Hogyhogy? – kérdeztem tehát.
– Egy liter majonézes salátaöntet húsz perc alatt.
Ennek a puszta gondolatától is felfordult a gyomrom. Ki nem állhattam a
majonézt, és annak semmilyen származékát, mint például a tojássalátát, a
tonhalas salátát, de még a paprikás tojást sem.
– Ez undorító – fintorogtam.
– Tudom – felelte nem kis büszkeséggel. – Nem is bírnám ezt soha
felülmúlni, akárhogy is próbálnám.
El kellett töprengenem, hogy vajon milyen ember az, akinek ekkora
kielégülést okoz a folytonos versengés. Dexter mindenből kihívást csinált,
akár rajta múlott a dolgok kimenetele, akár nem. A legutóbbi kedvencei közé
tartozott például: fogadjunk egy negyeddollárosban, hogy a következő autó,
ami jön, kék lesz (vagy éppen zöld); öt dolcsiba, hogy tudok valami ehetőt
készíteni abból, ami a kamrában van (tehát mint kiderült,
kukoricakonzervből, sült krumpliból és mustárból); és persze: hány államot
tudsz felsorolni, míg az a nő ki nem jön a tisztítóból.
Én eddig húszat tudtam, Dexter pedig éppen tizenkilencnél tartott, és
erősen törte a fejét.
– Kalifornia – mondta végül, ideges pillantást vetve a tisztító kirakatára,
amin keresztül láttuk, hogy a nő már a kassza előtt beszélget valakivel.
– Azt én már mondtam – tiltakoztam.
– Wisconsin.
– Montana.
– Dél-Karolina.
Az ajtó kinyílt. A nő volt az.
– Vége – jelentettem ki. – Én nyertem.
– Nem!
Felmutattam az ujjaimat, amiken számoltam.
– Eggyel nyertem – zártam le a vitát. – Fizess!
Sóhajtva belenyúlt a zsebébe, de aztán inkább odahúzott magához, a
derekamra tette a kezét, és belefúrta az arcát a nyakamba.
– Nem – toltam el finoman a mellkasát. – Most nem fog működni.
– A rabszolgád leszek – suttogta a fülembe, és én éreztem, hogy forróság
fut felfelé a gerincemen, de aztán gyorsan elhessegettem magamtól ezt az
érzést, és újra emlékeztettem magam, hogy mindig is voltak egynyári
pasijaim, akik remekül elszórakoztattak a suli végétől kezdve rendszerint
addig a napig, amíg augusztusban, családommal el nem indultam a szokásos
tengerparti nyaralásunkra. Az egyedüli különbség most az volt, hogy a nyár
végén ezúttal nem keletre, hanem nyugatra megyek. Szerettem iránytűként,
örök érvényű, kőbe vésett szabályként tekinteni erre, ami változatlan marad
még sokkal azután is, amikor én már rég nem leszek ezen a világon.
Ráadásul teljesen egyértelmű volt, hogy a mi kapcsolatunk semmiképp
sem lehetne tartós. Őt már most is annyira tökéletlennek láttam, a repedések
és a hasadékok máris annyira nyilvánvalóak voltak, hogy elképzelni is rossz
volt, milyen komoly szerkezeti károk lehetnek a felszín alatt, az alapozásban.
És mégis, valahogy olyan nehéz volt hidegen tartani a fejem, ahogy ott
csókolt, júliusban, hátunk mögött egy újabb fogadással. De végül is, ura
voltam a helyzetnek, és még mindig maradt egy kis időnk.
Voltak bizonyos jelek, amikből meg lehetett állapítani, hogy anyám közel
került egy regénye befejezéséhez. Először is, egész álló nap dolgozott,
nemcsak a szokásos napirendje szerinti négy órában, déltől délután négyig.
Aztán már az éjszaka kellős közepén is az írógép hangjára ébredtem, és
amikor kinéztem az ablakomon, láttam, hogy a dolgozószobájából a fény
hosszú, ferde sávokban szűrődik ki a hátsó udvar gyepére. Ezen kívül még el
is kezdett magában beszélni, mosolyogni, miközben írt. Nem elég hangosan
ahhoz, hogy ki lehessen venni, mit mond, de olykor úgy hangzott, mintha két
ember lenne ott: az egyik, aki diktál, a másik pedig, aki igyekszik gyorsan,
csattogva-kattogva leírni mindent. És végül a legárulkodóbb tünet az összes
közül, ami mindig tuti biztos jel: amikor elkapta a fonalat, és a szavak úgy
törtek elő belőle, hogy szinte küzdenie kellett, hogy visszatartsa őket legalább
annyira, hogy legyen ideje papírra vetni mindet, akkor mindig Beatlest
hallgatott, ami énekével egészen az epilógusig kísérte őt.
Éppen enni indultam július közepén, egy reggelen, amikor a szememet
dörzsölgetve álltam a lépcső tetején, és meghallottam. Igen. Paul McCartney,
a maga magas hangján énekelt valamit még a Beatles korai éveiből.
Ekkor kinyílt mögöttem a gyíkszoba ajtaja, és kilépett rajta Chris a
munkahelyi egyenruhájában, néhány üres üveg bébiétellel a kezében, ami a
gyíkok napi táplálékának egyik fontos alapanyagaként szolgált. Oldalra
billentette a fejét, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Ez az az album, amin az a norvég dal is van, nem? – kérdezte.
– Nem – ráztam a fejem, miközben elindultam lefelé a lépcsőn. – Ez az,
amikor mind a négyen az ablakban állnak, és néznek kifelé.
– Ja, tényleg – bólintott helyeslően, és elindult utánam. Amikor a
konyhába értünk, és Paul hangja átadta a helyét John Lennoné-nak, láttuk,
hogy a gyöngyfüggöny le van eresztve. Odamentem, és átkukucskáltam a
gyöngyök között. Óriási halom papírlap hevert az íróasztalon egy csonkig
égett gyertya mellett. Lenyűgöző. Legalább kétszáz oldal volt. Amikor anyám
belejött, semmi sem állíthatta meg.
Visszafordultam a konyhába, és félretoltam két üres tápszeres dobozt.
Elhatároztam, hogy nem fogok Don után takarítani, és ez naponta próbára
tette a határaimat. Aztán elkészítettem magamnak egy tál banános zabpelyhet
és egy nagy csésze kávét, majd leültem az asztalhoz, háttal a pucér
hájpacninak a falon. Leakasztottam a családi naptárt – ingyenes ajándék a
Don Davis Motorstól, az elején Don vigyorog büszkén egy csillogó 4Runner
előtt.
Július tizenötödike volt. Két hónap múlva – plusz-mínusz néhány nap –
összecsomagolok két nagy bőröndöt és a laptopomat és irány a repülőtér,
majd hét órával később megérkezem Kaliforniába, hogy megkezdjem
vadonatúj életemet Stanfordban. Olyan kevés dolog volt beírva a naptárba
addig a napig; még az indulásom napja is alig láthatóan volt bejelölve, csak
egy rúzzsal rajzolt karika jelezte, amit én rajzoltam a dátum köré, mintha ez
az egész csupán nekem lett volna nagy dolog.
– Ó, ember – morgott Chris a hűtő előtt. Rápillantottam, és láttam, hogy
egy majdnem üres kenyeres zacskót tart a kezében: mind össze a két vége volt
benne, aminek nyilván van valami rendes neve is, de mi csak farának hívtuk.
– Már megint.
Don olyan sokáig élt egyedül, hogy komoly problémát okozott neki
felfogni azt a pofonegyszerű tényt, hogy mások is vannak rajta kívül, és
olykor ugyanazt a dolgot szeretnék használni, amit ő használt korábban.
Simán kiitta az utolsó kortyot a narancsleves dobozból, és visszatette az üres
dobozt a hűtőbe, vagy kivette az utolsó használható kenyérszeletet, és
meghagyta a farát Chrisnek csak, hogy neki legyen vele dolga. Noha
világosan és udvariasan megkértük külön-külön is mind a ketten, hogy ha
valami elfogy, legyen szíves felírni (mindig a hűtőszekrényen lógott egy papír
ezzel a címmel: VENNI), de ezt ő vagy elfelejtette, vagy egyszerűen nem
törődött vele.
Chris olyan nagy lendülettel csapta be a hűtőajtót, hogy összerázkódott az
összes doboz Ensure, ami a hűtő tetején sorakozott. Csörömpölve ütődtek
egymásnak, egy pedig fel is borult, nagy csattanással esve le a hűtőszekrény
és a fal közé.
– Ki nem állhatom az ilyesmit – dohogta Chris felháborodva, miközben
belegyömöszölte a kenyér farokat a pirítóba. – Istenem, szinte csak most
vettem ezt a zacskó kenyeret. Ha magába szívja ezt a rengeteg Ensure-t, mi a
francért van szüksége még az én kenyeremre is? Nem komplett kaja az mar
önmagában is?
– Én is azt hittem – feleltem.
– Úgy értem – folytatta, miközben a zene felerősödött a dolgozószobában:
„ye-ye-ye” –, csak egy kis odafigyelést kérek, semmi mást, érted? Adok és
kapok. Ez igazán nem sok. Nem hiszem, hogy az, lenne. Vagy igen?
Megvontam a vállam, és még egy pillantást vetettem a rúzskarikára. Ez
már nem az én problémám.
– Remy! – hallottam anyám hangját a dolgozószobából, és az írógép
kattogása egy pillanatra megállt. – Megtennél nekem egy szívességet?
– Persze – kiáltottam vissza.
– Légy szíves, hozz nekem egy csésze kávét! – Az írógép újra kattogni
kezdett. – Tejjel.
Felálltam, és majdnem teljesen megtöltöttem kávéval egy csészét, majd
addig öntöttem hozzá még tejet, amíg csordultig nem telt: egyike azon kevés
dolgoknak, ami közös volt bennünk, hogy pont ugyanúgy szeretjük a kávét,
Félrehúztam a gyöngyfüggönyt, és bevittem neki a kávét a dolgozószobába, a
sajátommal együtt.
A szobában vaníliaillat volt, és egy egész sor csészét kellett félretolnom az
íróasztalon, hogy legyen hely az újnak – a legtöbbje félig tele volt, szélükön
anyám „otthoni rúzsának” gyöngyházfényű, rózsaszín foltja látszott. Az egyik
macska az asztal oldalán levő székben kucorgott, és sértődötten fújt rám,
amikor lehessegettem, hogy le tudjak ülni. Mellettem az asztal szélén hevert a
nagy halom teleírt lap, szépen sorba rakva. Nem tévedtem: anyám nagy
formában volt. A legfelső lap sarkában a 207-es szám állt.
Nagyon jól tudtam, hogy nem szabad megszólalnom, amíg anyám be nem
fejezi azt a mondatot vagy jelenetet, aminek a közepén éppen tart. Ezért
levettem a kupac tetejéről a 207. oldalt, és lábamat magam alá húzva olvasni
kezdtem.
*
Néztem a nőt a bárpultnál. Figyelmesen hallgatta a dalt, időnként bele-
belekortyolgatva a kezében lévő sörébe. Elmosolyodott annál a sornál, hogy
„grillcsirkét zabáltunk a réten”, majd megint, amikor a tömeg Dexterrel
együtt kurjongatta, hogy „uborkák, paprikák, retkek”. És amikor vége lett,
lelkesen tapsolt, nem csak udvariasan. Jó jel.
A srácok megnövekedett önbizalommal folytatták egy másik Salátadallal.
De ez már nem volt annyira ütős, és a közönség sem ismerte olyan jól. Jól
játszották, a legjobban, ahogy tudták, de így is kissé laposan szólt, és egy
pontnál John Miller, aki csak nemrég tanulta meg az új részt, elrontotta, és
egy másodpercre elvesztette az ütemet. Láttam, hogy Dexter arca megrándul,
majd újra meghúzta a pólója nyakát. Ted mindenfelé tekingetett, csak a bár
felé nem. Ezután szünet nélkül belekezdtek egy másik saját számba, ami nem
is a Salátaopus darabja volt, de valahogy ez sem ment túl jól, így két versszak
után rövidre is zárták.
Ekkorra az A&R-es nő már nem figyelt annyira, enyhén unott arccal nézett
körül a klubban, és ami még rosszabb jel volt, az órájára pillantott. Ted
odahajolt Dexterhez, mondott neki valamit, mire ő határozottan rázta a fejét.
Aztán Lucas is odalépett, bólogatott, majd Ted megint mondott valamit,
amire Dexter végül megvonta a vállát, és visszafordult a mikrofonhoz. John
Miller megadta az ütemet, Ted felvette, és teljes gőzzel belecsaptak egy régi
Thin Lizzy-számba. És a tömeg egyszerre újra teljes lelkesedéssel ujjongott,
közelebb húzódva a színpadhoz, az első versszak vége után pedig az A&R-es
nő újabb sört rendelt.
Amikor a dal véget ért, Ted ismét odaszólt Dexternek, aki jól láthatóan
hezitált. Aztán Ted újra mondott valamit, Dexter pedig fintorgott, és a fejét
csóválta.
Gyerünk, játsszátok csak, gondoltam magamban. Még egy feldolgozás
nem fog megártani.
Dexter ránézett Lucasra, aki bólintott, és én megnyugodtam. Aztán
megszólaltak az első akkordok. Valahogy olyan ismerősen hangzott, mintha
egy másik változatban már ismertem volna ezt a dalt. Egy pillanatig füleltem,
majd a felismerés egyre inkább megerősödött bennem, először mintha ott
bujkált volna az elmém legmélyén, csak még éppen nem értem volna el.
Aztán rájöttem.
– E kis altató néhány szó... – énekelte Dexter lágyan.
Ó, istenem, gondoltam.
– Egyszerű dallam csupán...
Retrósabban hangzott, inkább amolyan „bárénekes” stílusban, az érzelgős
tónus, ami annyira bejött az esküvői partikon és a rádiók szív küldi
műsoraiban, most átalakult valami mássá, kapott némi önironikus felhangot,
mintha megmosolyogta volna a saját komolyságát. Éreztem, hogy összeugrik
a gyomrom: Dexter nagyon jól tudta, hogyan érzek ez iránt a dal iránt. Tudta.
És mégis, egyre csak énekelte:
– Halkan szól e kis szobában, mégis hallod. Kicsi lány...
A tömeg imádta, tapsolt, és néhány csaj a hátsó sorokból együtt énekelte
vele, kezüket a szívükre szorítva, mint kiszuperált dívák egy jótékonysági
rendezvényen.
Átnéztem a bár túloldalára, ahol Chloe egyenesen engem bámult, de most
nem azzal az önelégült pillantással, ahogy mostanában szokott. A
tekintetében most valami más, valami sokkal rosszabb volt. Lehet, hogy
sajnálat, de gyorsan elfordítottam a fejem, még mielőtt megbizonyosodhattam
volna róla. Tőle nem sokkal odébb az A&R-es nő mosolyogva tapsolt.
Imádta, amit hallott.
Felálltam a bokszból. Körülöttem mindenfelé a tömeg együtt énekelte
Dexterrel a dalt, amit oly sokszor hallottak már ők is, csak teljesen másképp,
mint én. Számukra ez csak egy régi, érzelgős nosztalgikus szám volt, amit
talán a szüleik szerettek. Valószínűleg hallották az unokanővérük,
nagybátyjuk vagy akárkijük esküvői partiján is, a Daddy's Little Girl és a
Butterfly Kisses mellett. Akárhogy is, de működött. A hatás nyilvánvaló volt,
a szeretet, ami a tömeg felől áradt, letagadhatatlan, egy olyan reakció, amit
Ted még a legeslegmerészebb saláta-álmaiban sem remélhetett.
– S bár én, hűtlen, cserbenhagylak... – énekelte Dexter, miközben én utat
törtem magamnak a tömegben –, ő örökké társad már...
Bementem a mosdóba, ami előtt most kivételesen nem állt hosszú sor, és
bezárkóztam egy fülkébe. Leültem a lezárt WC-csésze tetejére, beletúrtam a
hajamba, és mondogattam magamnak, hogy nyugi. Ez a dal semmit sem
jelent. Egész életemben hagytam, hogy mások túl nagy súlyt tulajdonítsanak
neki, így a végén olyan nehéz lett, hogy szinte megfojtott, de akkor is csak
egy dal volt. Ám még ott, a WC-be zárkózva is hallottam, ahogy egyre csak
szól, hallottam azt a dallamot, amit, mióta az eszemet tudom, betéve ismerek,
most kicsit megváltoztatva, megcsavarva, és apám szavait egy olyan srác
hangján, akit alig ismerek.
Mit mondott mindig anyám, valahányszor meghallgattuk ezt a dalt, még
amikor volt lemezjátszónk, az egyetlen karcos albumról, ami apámtól maradt
rá? Az ő ajándéka neked, ezt mondta, és álmodozó tekintettel simította hátra a
hajamat a homlokomból, mintha bizonyos lenne benne, hogy egy napon meg
fogom érteni, mennyire fontos ez. Akkorra már teljesen elfelejtette a rossz
időket, amelyeket apámmal élt át, azokat a dolgokat, amiket másoktól
hallottam, hogy milyen szegények voltak, hogy apám mennyire kevés időt
töltött Chrisszel, amikor kisbaba volt, és hogy csak azért vette feleségül
anyámat – ráadásul, mint kiderült, még csak nem is legálisan –, hogy
megpróbálja utolsó próbálkozásként helyrehozni a már helyrehozhatatlan
kapcsolatot. Micsoda örökség. Micsoda ajándék. Olyan, mint egy vigaszdíj
egy vetélkedőműsorban, ahol elbukom a fődíjat, egy nagy halom Rice-a-Roni
rizses tésztát, és amikor lehajtott fejjel kullogok kifelé, utánam dobnak valami
olcsó csomag popcornt. Sovány vigasz.
Felhangzott az utolsó akkord. A cintányér zümmögése fokozatosan
elhalkult. Aztán nagy taps és ováció. Vége volt.
Oké. Kimentem a mosdóból, és egyenesen a bár felé indultam, ahol Chloe
unott ábrázattal üldögélt a széken. A Truth Squad még mindig játszott, most
éppen egy tábori dalegyveleget – Led Zeppelin-stílusban, erőteljes
gitárszólóval és sok-sok ordibálással –, amiről már tudtam, hogy záró szám.
A srác, akivel Chloe korábban beszélgetett, nem volt sehol. Lissa még mindig
a „nem túl jóképű, de rendesnek látszó” sráccal társalgott, Jess pedig
feltételezhetően alkalmazta valamelyik rendszeresen használt ürügyét,
miszerint „el kell intéznem egy telefont” vagy „ki kell ugornom valamiért a
kocsiba”.
– Mi történt a szörfös sráccal? – kérdeztem Chloétól, miközben ő arrébb
csúszott, hogy helyet szorítson nekem a székén.
– Barátnő – fintorgott kurtán, és a tőlünk balra levő boksz felé intett a
szemével, ahol a fiú éppen egy vörös hajú csajt csókolgatott, akinek a
szemöldökében piercing volt.
Bólintottam. Eközben Ted néhány szélmalommozdulatot tett a gitárjával,
John Miller pedig hatalmas dobszólót vágott le, amitől az arca majdnem
olyan vörös lett, mint a haja. Azon töprengtem, hogy vajon Scarlett le van-e
nyűgözve, de nem tudtam megbizonyosodni róla, mert amikor odanéztem,
láttam, hogy már nincs a bokszban, ahol azelőtt ült.
– Érdekes választás volt az előző dal, nem gondolod? – kérdezte enyhe
éllel Chloe, miközben a lábával ide-oda hintáztatta a közös székünket. –
Mintha már hallottam volna valahol.
Nem szóltam semmit, ehelyett csak néztem, ahogy John Miller tovább
püfölte a dobjait, miközben a tömeg lelkesen tapsolt.
– Mindennél jobban kellene tudnia – folytatta, hogy utálod azt a dalt. Ezt
mindenki tudja. Úgy értem, Jézus, ez alapvető.
– Chloe – mondtam lágyan –, fogd be, oké?
Elkerekedett szemmel meredt rám, majd újból kevergetni kezdte az italát
az ujjával. Most már csak egyvalaki ült köztem és az A&H es nő között, aki
éppen kölcsönkért egy ceruzát a bárpultostól, lejegyzett valamit egy papírra,
amit a pultos nem titkolt érdeklődésül fürkészett, miközben rá sem hederített
arra a sok emberre, aki az italáért hadonászott.
– Mi vagyunk a Truth Squad! – kiáltotta Dexter a színpadon. – És itt
játszunk minden kedden! Köszönjük a figyelmet, és jó éjszakát!
Elkezdődött a gépzene, és mindenki a bárpult felé nyomult, én meg
néztem, ahogy Dexter leugrik a színpadról, mond valamit Tednek, majd
mindketten elindultak felénk, nyomukban Lucasszal, John Miller pedig
azonnal légvonalban törtetett Scarlett felé, aki most már a kijárat közelében
állt, mint aki arra készül, hogy fokozatosan kiosonjon a klubból.
Amint a srácok közeledtek hozzá, az A&R-es nő máris mosolyogva
nyújtotta a kezét Dexter felé.
– Arianna Moss – mutatkozott be. – Remek sorozat.
– Köszönjük – felelte Dexter, és talán kissé túl mohón kapott a kéz után.
A nő egyre csak mosolygott rá, én meg körülnéztem a klubban, az ajtó felé
tekingetve, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol lehet Jess.
Ted közelebb húzódott a nőhöz, és azt mondta:
– Az akusztika itt borzasztó. Sokkal jobban szólunk rendes technikával, és
a közönség is elég vacak volt.
Dexter oldalról felé lövellt egy „ezzel nem segítesz” tekintetet, majd a
nőhöz fordult:
– Nagyon szeretnénk hallani az ön véleményét. Meghívhatom egy sörre?
A nő az órájára pillantott.
– Persze – felelte –, csak előbb hadd telefonáljak egyet.
Amint távolodott, már vette is elő a mobilját a zsebéből. Dexter meglátott,
integetett, és a szájával azt formázta, hogy egy perc és jön. Megvontam a
vállam, mire ő azonnal elindult felém, de Ted visszahúzta.
– Mi a fenét művelsz? – mordult rá. – Azért jött, hogy mindnyájunkkal
beszéljen, nem csak veled, Dexter.
– Nyugi, haver, nem hallottad, hogy Dexter is azt mondta neki, hogy mi
szeretnénk hallani a véleményét? – csitítgatta Lucas.
– És azt is hallottam, hogy venni akar neki egy sört! – háborgott Ted.
– Ezt hívják kapcsolatépítésnek – magyarázta neki Dexter nyugodtan,
miközben felém tekingetett. De Arianna Moss már jött is visszafelé, telefonját
a zsebébe süllyesztve.
– És miért pont az a dal? – ingatta a fejét hitetlenkedve Ted. – Sonny és
Cher is jobb lett volna. Anyám, minden jobb lett volna. Akár
szabadidőruhába is bújhatnánk, és vendéglátóhelyeken is nyomhatnánk ezt a
szart!
– A tyúknak bejött – felelte Dexter ismét nyugodtan, miközben próbálta
elkapni a tekintetemet, de én hagytam, hogy egy nagydarab, baseballsapkás
srác beálljon az útba kettőnk közé.
– Igen – helyeselt Lucas. – Ráadásul ez a szám húzott ki bennünket abból
a feneketlenül mély gödörből, ahová a Salátadal taszított le minket azelőtt.
– A Salátadal nem volt rossz – vitatkozott Ted. – És még jobb lehetett
volna, ha John Miller vette volna a fáradságot, és időben érkezik a legutóbbi
próbára...
– Ó, mindig valaki más a hibás, ugye? – csattant fel Lucas.
– Duguljatok el, jön! – suttogta Dexter, az A&R-es nő felé sandítva.
– Akkor beszélhetünk? – kérdezte Arianna Moss, amikor odaért hozzájuk.
Dextertől kérdezte. Én észrevettem, csakúgy, mint Ted. De persze csak őt
zavarta.
– Hogyne – felelte Dexter. – Itt jó lesz? – mutatott egy közeli, üres
bokszra.
– Persze – bólintott a nő.
Amikor elmentek, megint megfordultam, és kértem a pultostól még egy
sört. Mire kifizettem, ők már a bokszban ültek, a nő és Dexter az egyik
oldalon, Lucas és Ted pedig velük szemben. A nő beszélt, a srácok meg
figyeltek.
Ebben a pillanatban Jess jelent meg mellettem.
– Nem megyünk még? – kérdezte tőlem.
– Hol voltál? – tudakolta Chloe.
– Ki kellett ugranom valamiért a kocsiba – közölte Jess teljes
természetességgel.
– Remy, hát itt vagy! – ugrott John Miller mellém. – Nem tudod, hol van
Scarlett?
– Amikor utoljára láttam, az ajtónál állt – válaszoltam.
Gyorsan odakapta a fejét, tekintetével pásztázva a tömeget. Aztán hirtelen
integetni kezdett:
– Scarlett! Itt vagyok!
A nő felénk nézett, meglátta John Millert, és olyan mosollyal intett vissza,
amelyből biztosra vettem, hogy igazam volt: tényleg le akart lépni,
észrevétlenül. De mivel John Miller ebből mit sem érzékelve, lelkesen hívta
oda hozzánk, nem volt más választása, mint hogy utat törjön magának a
tömegben felénk.
– Remek voltál. Komolyan – dicsérte meg John Millert, amikor ideért, aki
ettől teljesen kivirult.
– Általában sokkal ütősebbek vagyunk – legyintett azért kissé felvágósan
–, csak Ted nem volt formában ma este. Mostanában több próbáról is elkésett,
és néhány dalnál nem volt képben.
Scarlett bólintott, és körülnézett. A tömeg a bárnál egyre sűrűsödött, már
háromsornyi ember is tolongott egymás mögött, és még mindig csak jöttek és
jöttek.
John Miller mögött ekkor megjelent Lucas, akinek sikerült megfricskázni a
dobos tarkóját, miközben még két sörrel is egyensúlyozott.
– Hé, ha esetleg, esetleg, volna egy perced, ott tárgyalunk azzal a A&R-es
tyúkkal, aki talán szerez nekünk egy pöpec melót Washingtonban, már ha ez
egyáltalán egy csöppet is érdekel téged.
John Miller megdörzsölte a tarkóját.
– Washingtonban? Ez komoly? – kérdezte.
– Abban a nagy csarnokban, ahol egyszer a Spinnerbaitet is láttuk – felelte
Lucas, majd fintorogva gyorsan hozzátette: – Persze utálom őket.
– Utálom a Spinnerbaitet – helyeselt John Miller is, és elvette Lucastól az
egyik sört. – Az egy másik együttes – magyarázta közben Scarlettnek.
– Aha – felelte a lány.
– Gyere! – mondta Lucas John Millernek. – Mindnyájunknak hallania kell.
Lehet, hogy ez valami nagy dolog, haver.
– Egy perc, és itt vagyok – fordult mentegetőzve John Miller Scarletthez,
és megszorította a karját. – Tudod, fontos bandaügyek. Stratégiai döntések
meg minden.
– Oké – bólintott a lány.
John Miller és Lucas odament a bokszhoz, ahol Ted mindkettőjüknek
helyet szorított. Láttam, hogy Dexter a sarokban ül, hátát a falnak támasztja,
miközben kezével egy gyufásdobozzal játszik, és figyelmesen hallgatja
Arianna Mosst.
– Szegény te – fordult oda Chloe Scarletthez. – Ez a srác megszállott.
– Kedves fiú – felelte
– Szánalmas – vitatkozott Chloe, majd leszökkent a bárszékről, és rám
nézett. – Kimegyek a mosdóba, nem jössz?
Megráztam a fejem. Chloe félresöpört két srácot, és eltűnt az emberek
között. Amint egy pillanatra kettényílt a tömeg, megint megpillantottam
Dextert. Úgy tűnt, mintha valamit magyarázna, Arianna Moss pedig
bólogatott, és belekortyolt a sörébe. Ted és Lucas egymással beszélgetett,
John Miller pedig egy csöppet sem figyelt egyikükre sem, ehelyett
másodpercenként felénk tekingetett, hogy megbizonyosodjon róla, Scarlett
nem ment-e el.
– John Miller nagyon helyes srác – jegyeztem meg Scarlettnek, mert úgy
éreztem, kötelességem mondani valamit, miután megígértem.
– Az – értett egyet. – Kicsit ugyan fiatal hozzám. És nem vagyok biztos
benne, hogy különösebben apatípus lenne, ha érted, mire gondolok.
Akartam vele vitatkozni, hogy ez, legalábbis az én véleményem szerint
nem annyira fontos szempont egy kapcsolatban, de úgy döntöttem, inkább
nem teszem.
– És te? – nézett rám ő. – Mióta jársz Dexterrel?
– Nem régóta – feleltem, miközben újra a bokszuk felé sandítottam.
Dexter éppen lelkesen hadonászott a kezével, Arianna. Moss pedig nevetett,
és rágyújtott. Azt hinné az ember, randin vannak. Ha nem ismerné a
szituációt.
– Remek srácnak tűnik – jegyezte meg Scarlett. – Kedves. És vicces.
– Igen, az – bólintottam.
Ebben a pillanatban hirtelen megjelent mellettem Ted, átvergődve egy
csapat nagydarab, szűk topos lányon, akik, úgy tűnt, valamiféle lánybúcsút
tartottak: egyikük fátylat viselt, a többieken pedig Barbie-kalap volt.
– Két sört! – rikkantott oda Ted a bárpultosnak a maga tipikus morgolódó
stílusában, aztán csak állt ott, és füstölgött magában tovább.
– Na, hogy megy? – fordultam oda hozzá.
Odanézett a boksz felé.
– Remekül – felelte gúnyosan. – Dexter valószínűleg egy órán belül a
bugyijában lesz, na, nem mintha ez segítene a bandán.
Scarlett rám sandított, felvonva a szemöldökét, én pedig csak annyit bírtam
kinyögni a tőlem telhető leglazább hangon:
– Tényleg?
– Hát – vonta meg a vállát Ted, mintha most vette volna észre, hogy talán
nem én voltam a legmegfelelőbb személy, akinek ezt mondania kellett volna.
Na persze azért ez nem állította meg, hiszen ő mégiscsak Ted. – Mindig ilyen,
tudod? Összejön valakivel, a dolgok rosszul végződnek, mi meg szívunk:
elveszítjük a melót, vagy a lakóhelyünket, vagy száz dolcsit a kajapénzből.
Folyton ezt csinálja.
Ahogy ültem ott, annyira ostobának éreztem magam, és biztos voltam
benne, hogy ez ki is ült az arcomra. Felkaptam hát Cloe italát – ami persze
már csak olvadó jégkockákból állt –, és ittam belőle egy kortyot, csak hogy
csináljak valamit.
– A lényeg az – morgott tovább Ted, miközben a pultos letette elé a két
sört –, hogy ha csapatként akarunk együtt dolgozni, akkor csapatként is kell
gondolkoznunk. Punktum.
Azzal megfordult, és olyan durván lökte szét a mögötte álló lányokat, hogy
cifra szitkok és mocskos mutogatás áradatát indította el vele. Én meg ott
maradtam Scarlettel, és úgy éreztem magam, mint, mondjuk, az ötös számú
bandaribanc.
– Hát – szólalt meg Scarlett kissé feszengve –, biztos vagyok benne, hogy
nem mondta komolyan.
Gyűlöltem, hogy sajnál. Ez még annál is rosszabb volt, mint hogy én
sajnáltam magam. De nem sokkal. Hátat fordítottam Dexterék bokszának –
bolond leszek, ha ezután kicsit is érdekel, mi folyik ott –, és visszaültem a
bárszékre, keresztbe rakva a lábam.
– Akárhogy is van – mondtam, amilyen könnyedén csak bírtam –,
tisztában vagyok a dolgokkal Dexterrel kapcsolatban.
– Ó, tényleg? – kérdezte Scarlett.
A kezembe vettem Chloe szívószálát, és csavargatni kezdtem az ujjam
között.
– Maradjon köztünk – szólaltam meg egy kis gondolkodás után –, de
tulajdonképpen ezért szedtem fel éppen őt. Úgy értem, most végeztem el a
középiskolát, ősszel meg egyetemre megyek. Most nem vállalhatok
semmilyen elkötelezettséget. Éppen ezért tökéletes, tudod? Fix vég. Semmi
komplikáció.
– Értem – felelte fájdalmas fintorral, miután hátulról egy elkóborolt
könyök jól oldalba vágta.
– Úgy értem – folytattam –, istenem, minden kapcsolatnak ilyen
egyszerűnek kellene lennie, tudod? Találsz egy helyes srácot júniusban, jól
érzed magad vele augusztusig, szeptemberben pedig sértetlenül lelépsz. –
Olyan egyszerűen hangzott, döbbentem rá, hogy nyilvánvalóan ez is az
igazság. Hiszen nem ezt mondtam mindig Jonathanról is, csakúgy, mint az
összes többi szezonális pasimról? Naná, hogy Dexter sem volt más.
Scarlett bólintott, de a tekintetében valami azt súgta nekem, hogy ő nem az
a fajta lány, aki ezt elhiszi, nemhogy még eszerint is élne. Na persze neki ott
volt a kislánya. Az teljesen más helyzet, ha egy másik ember boldogsága is
kockán forog. Úgy értem, normális családokban.
– Igen – folytattam egyre határozottabban –, Dexter is csak egy egynyári
pasi. Semmi bonyodalom. Semmi aggódás. Pont úgy, ahogy szeretem.
Amúgy sem lenne valami jó férjanyag vagy ilyesmi. Meg a cipőjét sem bírja
rendesen bekötni.
Felnevettem. Istenem, hiszen ez tényleg így van. Annyira így van! Hát mit
is gondoltam?
Csak álltunk ott egy pillanatig, csendben, ami nem volt kifejezetten
kényelmetlen, de teljesen kényelmes sem.
Scarlett ránézett az órájára, aztán mögém, bele a tömegbe. Egy pillanatra
furcsán meglepettnek látszott. Azt gondoltam, nyilván John Miller integetett
neki amolyan „várj egy kicsit, szívem, mindjárt végzek” módon.
– Figyelj! – mondta aztán. – Most már tényleg muszáj mennem, vagy a
bébiszitterem kinyír. Megmondanád John Millernek, hogy holnap
találkozunk?
– Persze – válaszoltam. – Semmi gond.
– Kösz, Remy! Vigyázz magadra, oké? – mondta búcsúzóul.
– Te is! – szóltam utána.
Néztem, ahogy az ajtóhoz megy, majd sebesen kioson, éppen amikor John
Miller újra felénk fordult. Túl késő, gondoltam. Elmulasztottam. A gonosz,
szívtelen Remy, a hideg ribanc visszatért.
– És most – jelent meg mellettem Jess – már tényleg itt az ideje, hogy
lelépjünk.
– Én benne vagyok – mondta Chloe mellém huppanva. – Itt semmi
normális perspektíva nincs.
– Lissa azért jól érzi magát – jegyezte meg Jess.
Chloe előrehajolt, a bár felé tekintve.
– Ez ugyanaz a srác, akivel azóta beszélget, amióta ideértünk, szóval igen,
ideje mennünk. Ha nem tesszük, záróra előtt a menyasszonya lesz... Lissa!
A lány nagyot ugrott:
– Igen?
– Indulunk! – jelentette ki Chloe, és lecsúszott a székről, magával húzva
engem is. – Kell, hogy legyen egy hely, ahol jobb a buli ma este. Kell, hogy
legyen.
– Csajok – jelentette be Lissa, amikor odaért hozzánk, és kezével
megemelgette a haját –, beszélgetek valakivel.
– Gyenge eresztés – sandított Chloe a srác felé, aki, szegény, mosolyogva
integetett. – Jobbat is kaphatsz.
– De hát olyan helyes – tiltakozott Lissa –, egész este vele beszélgettem.
– Hát ez az – szögezte le Jess. – Sok srác közül kell válogatnod nem csak
egy közül. Igazam van, Remy?
– Pontosan – bólogattam. – Menjünk!
Már majdnem a kijárathoz értünk, amikor megláttam Jonathant. A zenegép
mellett állt, és a kidobó fiúval beszélgetett. A szakításunk óta láttam már
távolról többször is, de hivatalosan ez volt az első találkozásunk, tehát
lelassítottam.
– Helló, Remy! – köszönt vidáman, amikor mellé értem, és rá oly jellemző
módon megsimogatta a karomat. Máskor elhúzódtam volna, de most nem
akartam. Nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor még együtt jártunk, csak
a haját vágatta kicsit rövidebbre, és a bőre napbarnított lett. Tipikus nyári
változások, amiknek szeptemberre nyoma sem lesz. – Hogy vagy
mostanában? – kérdezte.
– Jól, kösz – feleltem, miközben Chloe és Lissa elhaladt mellettem, és
kiment az ajtón, Jess pedig a közelben maradt, hogy még véletlenül se jusson
eszembe túl sok időt vesztegetni. – És neked hogy telik a nyarad?
– Állati jól! – lelkendezett Jonathan. – Csak úgy falom a csajokat – mondta
széles vigyorral, én pedig eltöprengtem, hogy vajon mi a fenét láttam benne
valaha is, a sunyi tekintetével és ezzel a folytonos taperolással. Ennyit az
igényességről. A meder alján halásztam, és még csak észre sem vettem. És
hát, úgy tűnik, Dexter sem volt sokkal jobb választás.
– Ó, Jonathan – mosolyogtam rá, és egy kicsit közelebb léptem hozzá,
hogy elengedjek magam mögött két csajt. – Te mindig olyan szerény voltál.
Megvonta a vállát, és újra megérintette a karomat. – Mert mindig is remek
srác voltam, nem?
– Hát azt nem mondanám – feleltem egy pillanatra sem szűnő mosollyal. –
Bocs, de most mennem kell! – Azzal elindultam a kijárat felé.
– Majd még találkozunk! – kiáltott utánam, kissé túl hangosan. – Hol
leszel később? Jössz abba a buliba, ami az Arborsban lesz?
A fejem fölött hátraintegettem, majd kiléptem a sűrű, párás éjszakai
levegőbe. Lissa már ideállt az autójával a bejárat elé, és Chloéval együtt járó
motorral vártak, amikor Jess és én lejöttünk a lépcsőn.
– Elegáns – jegyezte meg Chloe szúrós tekintettel, amint becsusszantam a
hátsó ülésre.
– Csak beszélgettünk – vontam meg a vállam, mire ő előrefordította a
fejét, lehúzta az ablakát, és nem szólt semmit.
Lissa sebességbe tette az autót, és elindultunk. Tudtam, hogy Dexter nem
érti majd, hová tűntem, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy kíváncsi,
kivel beszélgettem, és bárki is volt az a srác, miért mosolyogtam rá úgy. A
pasikat olyan könnyű megvezetni. De én csak azt adtam, amit kaptam.
Felőlem annak a tyúknak hízelgi be magát a bugyijába, akinek akarja, de
bolond leszek csak ülni és várni, amíg ő szórakozik.
– Hová megyünk? – kérdezte Lissa hátrafordítva a fejét, és rám pillantva.
– Az Arborsba – vágtam rá kapásból. – Van ott valami buli.
– Ez a beszéd! – örvendezett Chloe. Előrenyúlt, és bekapcsolta a rádiót. És
hirtelen minden olyan volt, mint régen: négyen együtt, portyára indulva. Az
utóbbi időben én voltam a kakukktojás, MISS Elkötelezett, akinek melegen
kellett tartani a padot, míg ők felhőtlenül szórakoztak. De többé már nem. És
még mindig olyan sok idő maradt a nyárból.
Már majdnem kiértünk a parkolóból, amikor meghallottam. Egy hangot,
ami utánunk kiáltott. Chloe lehalkította a rádiót, én pedig hátrafordultam az
ülésemen, és azon gondolkoztam, mit mondjak Dexternek, miért megyek el,
mi a helyzet, és hogyan kerüljem el a leghalványabb látszatát is annak, hogy
ez az egész valamiféle féltékenységi jelenet lenne. Ami nem volt. Egyáltalán
nem.
A hang újra kiáltott, én pedig kinéztem a hátsó ablakon. De nem Dexter
volt. Hanem az a srác, aki Lissával beszélgetett egész este a bárnál. Az ő
nevét kiáltotta, és csak nézte teljesen összezavarodva, ahogy kifordulunk az
útra, és elhajtunk.
El kellett ismernem, igazuk volt. Paul tényleg jól nézett ki. Ráadásul volt
humora, jól ejtette ki a nevemet, erős, határozott volt a kézfogása – és, oké,
szép a keze –, ezenkívül láthatóan jól szórakozott azon, hogy mennyire
nyilvánvalóan szervezett volt ez az egész dolog. Amikor Lola odajött, hogy
„egészen véletlenül” kapott egy két személyre szóló, ingyenes
vacsorameghívást, éppen a kedvenc mexikói éttermembe, és hirtelen ráébredt,
hogy ő ezt sohasem fogja felhasználni, óvatos pillantást váltottunk egymással.
– Nincs olyan érzésed – kérdezte tőlem Paul –, mintha nem mi
irányítanánk az eseményeket?
– De igen – feleltem mosolyogva. – Viszont ingyen vacsorázhatunk.
– Igaz – helyeselt. – Jó érv. De komolyan, ne érezd kötelezőnek!
– Ahogy te se – feleltem.
Egy másodpercig csak álltunk ott, miközben Lola, Talinga és Amanda a
szomszédos szobában olyan csendben volt, hogy a légy zümmögését is
hallani lehetett volna.
– Menjünk el! – javasoltam Paulnak. – Hadd legyen jó napjuk!
– Rendben – mosolygott rám. – Hétkor érted megyek, oké?
Leírtam a címemet egy Joie-s szórólap hátuljára, majd néztem, ahogy
kisétál az autójához. Helyes volt, én meg totálisan szingli. Már majdnem
három hete szakítottunk Dexterrel, és nemcsak hogy kezelni tudtuk a dolgot,
de voltaképpen megcsináltuk a lehetetlent: barátok voltunk. És most jött ez a
helyes srác. Egy lehetőség. Hát miért ne éltem volna vele?
Az egyik lehetséges válasz éppen akkor jelent meg, amikor a kocsimhoz
gyalogoltam, és a táskámban kotorásztam a kulcsaimat és a
napszemüvegemet keresve. Nem is néztem magam elé, pláne magam köré,
így aztán nem vettem észre, amikor Dexter kijött a Flash Camerából, és
átvágott a parkolón, egészen addig, ami hangos kattogást nem hallottam, és a
fejemet felkapva meg nem láttam, hogy ott áll előttem, kezében egy
eldobható esküvői fényképezőgéppel.
– Helló! – üdvözölt vidáman, miközben egy ujjal újra felhúzta a masinát.
Aztán visszaemelte a szeme elé, hátralépett egyet, és másik nézőpontból
fotózott le. – Hűha! Remekül nézel ki. Randira mész, vagy mi?
Kicsit hezitáltam, ő pedig közben még egyszer lenyomta a fényképezőgép
gombját. Katt.
– Hát, tulajdonképpen... – kezdtem.
Egy másodpercig nem mozdult, nem tekerte tovább a filmet, nem csinált
semmit, csak nézett rám a keresőn keresztül. Aztán elvette a gépet a szeme
elől, és nagyot csapott a homlokára:
– Hoppá! Ó, anyám! Ez kínos. Bocsi.
– Ez csak egy megszervezett randi – hadartam gyorsan. – Lola találta ki.
– Nem kell megmagyaráznod – felelte, majd újra felhúzta a masinát: klikk-
klikk-klikk. – Tudod, hogy nem.
És akkor megtörtént. Az a tipikus „túl hosszú, kínos szünet”. Végül azt
mondtam:
– Oké. Nos, akkor...
– Jaj, istenem, kínos. Duplán kínos – ingatta a fejét, majd hirtelen
megrázta a vállát, mintha le akarná rázni magáról a kellemetlenséget, és így
szólt: – Minden oké. Végül is ez egy kihívás, nem? Senki sem ígérte, hogy
könnyű lesz.
Lenéztem a táskámra, és rájöttem, hogy a kocsikulcsom, amit egész végig
abban kerestem, a hátsó zsebemben van. Elővettem, és örültem, hogy volt
végre valami feladatom, akármilyen ostoba is, amire koncentrálhatok.
– Szóval – szólalt meg aztán könnyedén, miközben a fényképezőgépet a
hátam mögé irányította, és lefotózta a Joie szalon bejáratát –, ki a srác?
– Dexter. Komolyan – mondtam lágyan.
– Nem. Úgy értem, ez olyasvalami, amit a barátok megbeszélnek, nem?
Egy téma. Mintha az időjárásról csevegnénk.
Ezen elgondolkoztam. Tudtam, hogy tíz banánt megenni sem könnyű.
– Az egyik vendégünk fia. Csak húsz perccel ezelőtt ismerkedtem meg
vele.
– Aha – nyugtázta, miközben a talpain hintázott. – A fekete Hondával?
Bólintottam.
– Akkor tudom. Láttam. – Újra felhúzta a fényképezőgépet. – Derék
srácnak tűnik.
Derék, gondoltam magamban. Mintha indulna a diáktanács elnök-
választáson, vagy felajánlaná, hogy átkíséri a nagyanyádat az úttesten.
– Ez csak egy vacsora – legyintettem, miközben még egy fotót csinált
rólam, ezúttal kifejezetten a lábamról. – Milyen gép ez? – kérdeztem, kissé
elveszítve a türelmemet.
– Selejtes szállítmány – magyarázta készségesen. – Valaki a központban
kint hagyta a dobozt a napon, és mind eldeformálódott. A vezetőség azt
mondta, megkaphatjuk őket, ha akarjuk. Kicsit úgy vagyok vele, mint a
mandarinokkal, tudod. Nem bírok visszautasítani semmit, ami ingyen van.
– De egyáltalán előhívhatók a képek? – kérdeztem, miközben, közelebbről
megvizsgálva, láttam, hogy maga a fényképezőgép behorpadt,
eldeformálódott, mint az a videofilm, amit egyszer véletlenül a
motorháztetőmön hagytam a múlt nyáron. Nem úgy nézett ki, mint amiből
egyáltalán ki lehetne venni a filmet, nemhogy még elő is hívni.
– Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Dexter, majd ellőtt még egy fotót. –
Talán igen. Talán nem.
– Én nem hinném – ingattam a fejem. – A film valószínűleg tönkrement a
melegtől.
– Vagy az is lehet – mondta, miközben maga felé fordította a masinát,
kartávolságra eltartotta magától, szélesen elvigyorodott, és lenyomta a
gombot –, hogy nem ment tönkre. Hogy tökéletes maradt. Nem tudjuk meg
addig, amíg elő nem hívjuk.
– De akkor is sokkal valószínűbb, hogy merő időpocsékolás próbálkozni –
jegyeztem meg. – Minek töröd magad?
Leeresztette a fényképezőgépet, és rám nézett, de úgy rendesen, nem a
lencsén keresztül, vagy kikukucskálva a gép mellől, hanem szemtől szembe.
– Ez a nagy kérdés, ugye? – kérdezte. – Ebben van a dolog nyitja. Én azt
gondolom, talán sikerülnek ezek a képek. Lehet, hogy nem lesznek
tökéletesek – úgy értem, lehet, hogy kissé elmosódnak a szélei vagy az egyik
felük nem fog látszani –, én még is azt gondolom, hogy megér egy próbát. De
csak én gondolom ezt.
Csak álltam ott, nagyokat pislogva, ő pedig a szeme elé emelte a gépet, és
még egy utolsó fotót készített rólam. Egyenesen a lencsébe néztem, amikor
kattant a gomb, értésére adva, hogy felfogtam a kis metaforáját, majd halkan
kijelentettem:
– Mennem kell.
– Persze, menj csak! – mosolygott rám. – Szia!
Megfordult, betette a gépet a farzsebébe, és elindult visszafelé a Flash
Camerába, összevissza szlalomozva az autók között. Lehet, hogy ha egyszer
előhívja a fotókat, mind tökéletesnek bizonyul majd: élesen látszik az arcom,
a lábam, a Joie szalon. De az is lehet, hogy minden fekete lesz, és még csak a
körvonalai sem vehetők ki semmilyen arcnak vagy alaknak. Végül is igen, ez
volt a probléma. Én nem vesztegetném az időmet ilyen bizonytalan dolgokra,
ő pedig gondolkodás nélkül, nagy elánnal veti bele magát. Az olyan emberek,
mint Dexter, úgy mennek a kockázatos dolgok után, ahogy a kutya a szag
után; csak arra gondolva, mi lehet, nem pedig arra logikusan, hogy
valószínűleg mi lesz. Helyes, hogy csak barátok vagyunk. Már ha egyáltalán
azok vagyunk. Sohasem működött volna a dolog közöttünk. Tuti, hogy nem.
– Állj meg itt ennél a boltnál, oké? – szólt előre Paul az autót vezető
Trey-nek.
Trey bólintott, és indexelt. Lissa hátrafordult az első ülésről, és elámult
arccal nézett rám, fejével a hátsó ülés kartámaszára mutatva, amiben nemcsak
a szokásos hamuzó és pohártartó, hanem egy külön CD-lejátszó és
videoképernyő is volt.
– Ez a kocsi fantasztikus – suttogta. És ezzel egyet kellett értenem.
Trey egy hatalmas SUV-ot vezetett, ami minden extrával fel volt szerelve.
Engem leginkább egy űrhajóra emlékeztetett azzal a rengeteg világító karral
és kapcsolóval, és szinte azt vártam, hogy valahol a kormány bal oldalán
találok egy gombot FÉNYSEBESSÉG felirattal.
Megálltunk a Quik Zip parkolójában, és Trey leállította a motort.
– Ki mit kér? – kérdezte. – Hosszú út áll előttünk.
– Nekünk feltétlenül szükségünk van némi ellátmányra – mondta Paul, és
kinyitotta az ajtaját. Halk, csilingelő hang hallatszott: bing, bing, bing.
– Sör és...? – nézett Lissára kérdően Paul.
– Skittles – vágta rá Lissa, mire Paul elnevette magát.
– Egy csomag Skittles, oké – nyugtázta, majd hozzám fordult.
– És te, Remy?
– Diétás kóla – feleltem köszönöm.
Kiugrott az autóból, és becsapta maga mögött az ajtót. Trey utánament,
halkan bekapcsolva hagyva a rádiót. Éppen egy autósmoziba tartottunk a
szomszéd városba, ahol nyári estéken három filmet is adtak egy este. Ez nem
számított duplarandinak, mivel Trey-nek volt egy barátnője a főiskolán, és
eredetileg Chloét és Jesst is hívtuk, csak Jessnek vigyáznia kellett az öccseire,
Chloe pedig, miután már korábban ejtette Mattet, most éppen egy másik
srácot cserkészett be a sétálóutcában.
– Ha nekem volna egy ilyen autóm, mint ez – fordult hátra Lissa – ebben
laknék. El is férnék benne. És még mindig maradna hely, amit kiadhatnék
albérletbe.
– Hatalmas – helyeseltem, és magam mögé pillantottam, ahol még két sor
ülés volt, és csak utána jött a hátsó ajtó. – Ez már beteges, nem? Ki a fenének
van szüksége ennyi helyre?
– Talán sok élelmiszert vásárol – találgatott Lissa.
– Trey egy főiskolás srác – emlékeztettem.
– Hát – vonta meg a vállát Lissa –, én csak azt tudom, hogy bár csak ne
volna barátnője. Úgy döntöttem, szeretem a helyes, gazdag fiúkat.
– Hogy lehetne őket nem szeretni? – kérdeztem vigyorogva, mi közben
néztem, ahogy Paul és Trey méregeti a pultos srácot – mindenki tudta, hogy a
zipes eladók közül melyik ellenőrzi szigorúan a személyi igazolványokat, és
melyik nem, majd a bolt végébe mentek, és levettek a polcról nem egy,
hanem két csomag Skittlest Lissának. Ezek a fiúk semmit nem apróztak el,
ahogy megfigyeltem. Minden, amit Paul vett nekem ez alatt a két hét alatt,
amióta együtt jártunk, óriási adag volt vagy dupla, és mindig azonnal nyúlt a
pénztárcájáért, még az esélyét sem adva meg annak, hogy legalább időnként
én fizessek. Még mindig Perfekt Paul volt, az „A” kategóriás, ideális pasi. És
mégis, folyton ott motoszkált bennem valami zavaró érzés, mintha valahogy
nem eléggé élvezném ezt az egészet – a sok-sok évnyi fárasztó randizgatás
végre megérett gyümölcsét.
Ekkor furcsa, zörgő hangot hallottam bal oldalról, és amikor odanéztem,
döbbenten láttam, hogy a Truth Squad furgonja áll be épp mellénk. Azonnal
el is kezdtem hátrafelé húzódni az ülésemben, hogy ne vegyenek észre, de
aztán eszembe jutott, hogy az összes ablak sötétített volt, így egyáltalán nem
lehetett belátni. Ted ült a kormány mögött, a szájából cigaretta lógott ki, a
mellette levő ülésen pedig John Miller volt, aki, amint a furgon megállt,
előrehajolt, meghúzta a kilincset, mire az ajtó kicsapódott, de mivel John
Miller valamilyen oknál fogva nem engedte el a fogantyút, az ajtó őt is
magával rántotta, és azzal a lendülettel el is tűnt a szemünk elől a nyitott ajtó
mögött.
Ted átnézett az immár üres ülés fölött, bosszúsan sóhajtott, majd kiszállt a
furgonból, és ingerülten csapta be az ajtót maga mögött.
– Idióta – morogta elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk, majd
megkerülte a furgont, lenézett a járdára, és megkérdezte: – Jól vagy?
John Miller válaszát nem hallottuk. De aztán egyébként is elterelte a
figyelmemet, hogy megláttam Dextert, amint hátulról esetlenül átmászik az
első ülésre, megbotlik a sebességváltóban, majd beesik a vezetőülésbe, végül
pedig ki az ajtón, egy kicsit méltóságteljesebben huppanva le a járdára, mint
John Miller, de tényleg csak kicsit. Ugyanazt a narancssárga pólót viselte,
mint azon a napon, amikor először láttam, fölötte egy fehér lenvászon inggel.
Az ing felső zsebéből egy másik eldeformálódott esküvői fényképezőgép
kandikált ki. Kissé nehézkesen feltápászkodott a földről, majd benézett Lissa
ablakán. Közel is hajolt, de semmit sem láthatott, Lissa meg csak bámult
vissza rá, mintha egy tükör rejtett oldalán lenne.
– Ez nem Dexter? – kérdezte visszafojtott hangon – Trey ablaka a
vezetőoldalon kissé le volt húzva. Dexter kivette a zsebéből a
fényképezőgépet, megint egészen közel hajolt az ablakhoz, és lefotózta a
teljesen fekete üveget. A vaku egy pillanatra bevilágította az autó belsejét.
Aztán Dexter visszatette a masinát a zsebébe, ami második próbálkozásra
sikerült is neki.
– De, ő az – feleltem ugyanolyan halkan, aztán figyeltük, ahogy enyhén
tántorogva ő is megkerüli a furgont, és közben megtámaszkodik Trey
kocsijának első lökhárítóján. Ide-oda imbolygott, de nem a szokásos Dexter-
féle esetlenséggel. Részegnek tűnt.
– Oké, ti ketten – szólalt meg Ted, amint Dexter odaporoszkált. – Azt
mondtam, elhozlak ide titeket, és meg is tettem. De randim van Maryvel, és ő
máris ki van rám bukva, szóval végeztem veletek. Nem vagyok taxisofőr.
– Jó uram – hallottam John Miller hangját imitált Robin Hood stílusban –,
megtetted a kötelességedet.
– Felkelsz onnan végre, vagy mi lesz? – kérdezte Ted a szemét forgatva.
John Miller kissé nehezen, de talpra állt. Még mindig a munka
egyenruháját viselte, ami olyan gyűrött volt, mintha valaki gombóccá gyűrte,
majd órákig a zsebében tartotta volna. Az inge kilógott a szintén csupa ránc
nadrágjából, és az ő zsebéből is egy eldobható fényképezőgép széle látszott
ki. Arcán egy nagy karcolás piroslott, ami frissnek tűnt – valószínűleg a
furgonból való kiesés eredményeképpen. Odanyúlt, megérintette, mintha
meglepődött volna, hogy ott van, majd leejtette a kezét.
– Jó uram! – mondta Dexter is, és Ted vállára tette a kezét, aki vágott egy
pofát. Látszott, hogy teljesen elege volt az egészből. – A lekötelezettjeid
vagyunk.
– Jó uram – szólalt meg megint John Miller –, megfizetjük jóságodat
arannyal, hajadonokkal és örök hűségünkkel. Vivát!
– Vivát! – visszhangozta Dexter, magasra emelve a kezét.
– Abbahagynátok végre ezt a marhaságot? – csattant fel Ted, lesöpörve a
válláról Dexter kezét. – Idegesítő.
– Ahogy óhajtja, jó uram – válaszolta John Miller. – Emeljük poharunkat,
és vivát!
– Vivát! – ismételte Dexter.
– Na, ebből elég – indult vissza Ted a furgon ajtajához. – Én elmentem. Ti
pedig vivátozzatok itt tovább, amennyit akartok...
– Vivát! – kurjantott John Miller és Dexter egyszerre, és még a kezüket is
magasba lendítették hozzá, amitől sikerült kissé megtántorodniuk.
– ...de egyedül kell hazajönnötök. És ne csináljatok semmi hülyeséget,
oké? Most nincs pénzünk óvadékra.
– Vivát! – kiáltotta John Miller, és szalutált Ted távolodó hátának.
– Köszönjük jóságodat, ah, jó uram!
Ted felmutatta nekik a középső ujját, nyilvánvalóan belefáradva az
egészbe, majd felpörgette a furgon motorját, és kitolatott a parkolóból,
otthagyva őket a Quik Zip bejárata előtt, ezek ketten pedig elkezdtek
egymásról idétlen fotókat készíteni idióta pózokkal és grimaszokkal. Eközben
láttam, hogy az üzlet belsejében Paul és Trey a pultos sráccal beszélget,
miközben az papírzacskókba csomagolja az ételt és italt, amit vásároltak.
– Oké, most mutass valami érdekeset! – utasította Dexter John Millert, aki
modellpózba vágta magát, kinyomta a mellkasát, és legyezőként használva az
arca elé emelt egy köteg kuponszórólapot, miközben csábító tekintettel nézett
ki fölötte. – Jó! – röhögött Dexter, és lelkesen kattintgatott.
– Oké, akkor most valami szomorút! Igen, ez az, bánatos vagy. Valaki
megbántott.
John Miller kinézett az útra, hirtelen gyászos képet vágott, és elmélázva,
sóvárgó tekintettel bámulta az út túloldalán lévő Double Burgert.
– Gyönyörű! – lelkendezett Dexter, majd mindkettőjükből kitört a röhögés.
Hallottam, hogy Lissa is kuncog az első ülésen.
Aztán John Miller megint újabb pózba vágta magát: ezúttal átölelte a
telefonfülkét, és rebegő szempillákkal bűvölte a fényképezőgép lencséjét,
Dexter pedig ellőtte az utolsó filmkockát.
– A francba! – bosszankodott, mikor rájött, hogy kifogyott a film, és úgy
rázta a masinát, mintha esély lenne rá, hogy az ettől hirtelen meggondolná
magát, és további üres filmkockák ugranának elő belőle. – Ó! Hát akkor...
erről ennyit – mondta végül csalódottan.
Leültek a járdaszegélyre. Egyfolytában arra gondoltam, hogy le kellene
húzni az autó ablakát, és kiköszönni, hogy észrevegyék, hogy ott vagyunk. De
már túl későnek tűnt, már így is furcsa lett volna.
– Az igazság az, jó uram – szólalt meg komoran John Miller, miközben
szórakozottan forgatta a fényképezőgépét a kezében –, hogy én tényleg
szomorú vagyok. Bánatos. Valaki tényleg megbántott.
– Jó uram – felelte Dexter, hátradőlve és a tenyerére támaszkodva, a lábát
előrenyújtva –, én megértelek.
– A nő, akit szeretek, nem akar engem – sóhajtott John Miller az égre
emelve tekintetét. – Azt gondolja, hogy nem vagyok férjtípus, sőt, az ő
szavaival élve, kissé éretlen vagyok. És erre én ma, csak hogy dacoljak ezzel
a kijelentéssel, kiléptem a nagyon könnyű munkámból, ahol kilenc dolcsit
kerestem egy óra alatt, miközben alig csináltam valamit.
– Vannak más munkák is: jó uram – vigasztalta Dexter.
– És ráadásul – folytatta John Miller komolyan – a bandát valószínűleg
még egy lemeztársaság visszautasítja majd Sir Ted művészi integritása miatt,
aki a süllyesztőbe fog minket kergetni azzal, hogy makacsul elutasítja a tényt,
hogy az ő Salátaopusa, egy rakás szar.
– Ja – bólintott Dexter. – Igaz. Ted úr tényleg mindnyájunkat lábon fog
lőni.
Ez új volt nekem, de nem teljesen meglepő. Dexter már korábban is
mondta, hogy Ted csökönyös ragaszkodása ahhoz, hogy ne játsszanak
feldolgozásokat a demófelvételeiken, más városokban, más ígéretes
helyzetekben is kárukra vált már.
– De neked, kedves jó uram – csapott hirtelen John Miller Dexter vállára
–, megvannak a saját problémáid.
– Ez igaz – válaszolta Dexter nagyokat bólogatva.
– A nők – sóhajtott John Miller.
Dexter beletúrt a hajába, majd a földre szegezte a tekintetét.
– A nők. Való igaz, kedves jó uram, ők engem is összezavarnak.
– Ah, a drága, gyönyörű Remy – mondta John Miller patetikusan, én meg
éreztem, hogy elvörösödöm, Lissa az első ülésen pedig a szája elé kapta a
kezét.
– A drága, gyönyörű Remy – ismételte Dexter – úgy gondolta, nem érem
meg a kockázatot.
– Valóban – bólogatott John Miller együttérzőn.
– Én persze egy csavargó vagyok. Egy senkiházi. Egy zenész. Én semmi
mást nem nyújthatok neki, csak szegénységet, szégyent és kék foltos
sípcsontot a kalimpáló lábam miatt. Ő pedig ennél többre vágyik.
John Miller eljátszotta, hogy szíven szúrja magát egy tőrrel.
– Kemény szavak, jó uram – mondta.
– Vivát! – emelte fel a kezét Dexter színpadiasan.
– Vivát! – visszhangozta John Miller. – Valóban.
Aztán csak ültek ott szótlanul egy percig. A luxusautó mélyén éreztem,
hogy zakatol a szívem. Ahogy néztem őt, tudtam, hogy soha többé nem
tehetem semmissé a szavaimat. És nagyon szégyelltem magam amiatt is,
hogy itt bujkáltam.
– Mennyi pénzed van? – szólalt meg hirtelen John Miller, és kotorászni
kezdett a nadrágzsebében. – Azt hiszem, nagy szükségünk van még egy sörre,
kedves jó uram.
– Azt hiszem – felelte Dexter, miközben előhúzott néhány papírpénzt és
némi aprót, ami persze rögtön szétgurult a földön –, hogy igazad van, kedves
jó uram.
Paul és Trey ekkor megjelent a bolt kijáratában, ahonnan Paul rögtön jó
hangosan odakiáltott nekem:
– Hé, Remy, diétás kólát mondtál vagy rendeset? Elfelejtettem.
– Belenyúlt a papírzacskóba, és előhúzott két üveg kólát. – Mindkettőből
vettem neked, de...
Lissa rátette a kezét az ablaklehúzó gombra, hogy leeressze az ablakot, de
előtte tanácstalanul hátranézett rám, nem tudván, mit csináljon. Ám én csak
ültem dermedten, tekintetem Dexterre függesztve, aki először meglepetten
nézett Paulra, majd, lassan felfogva a helyzetet, a kocsira, amiben
gubbasztottunk.
– Diétást – mondta aztán hangosan, egyenesen az arcomba nézve, mintha
hirtelen már látna.
Paul ránézett Dexterre.
– Mi van? – kérdezte tőle.
Dexter megköszörülte a torkát.
– Diétást kért. De nem üvegben, hanem pohárban.
– Hé, haver – mondta Paul enyhe mosollyal –, miről beszélsz?
– Remy mindig diétás kólát iszik – magyarázta Dexter felállva a
járdaszegélyről. – De pohárból, szívószállal. Extra large, sok jéggel. Igaz,
Remy?
– Remy – szólalt meg Lissa óvatosan –, nem kellene...?
Kinyitottam az ajtómat, és mielőtt még észbe kaptam volna, kiszálltam,
jobban mondva leugrottam a kocsiból – hihetetlen, milyen magas volt ez az
autó. Odamentem hozzájuk. Paul még mindig kissé zavartan mosolygott,
Dexter pedig csak bámult rám.
– Vivát! – mondta, de ezúttal John Miller nem helyeselt.
– Mind a kettő jó lesz, köszönöm – vettem ki Paul kezéből a két üveget.
Dexter némán nézett minket. Láttam, hogy Paul egyre kínosabban érzi
magát, és azon gondolkozik, vajon mi folyik itt.
– Nem, minden rendben – szólalt meg hirtelen Dexter, mintha valaki is
kérdezte volna tőle. – Nem kínos egy csöppet sem. Mert ha az lenne,
megbeszélnénk, igaz? Hiszen megegyeztünk. Baráti egyezség.
Addigra Trey már elindult a kocsija felé, bölcsen észrevéve, hogy jobb, ha
ebből kimarad, John Miller pedig a Quik Zipbe ment be. Hárman maradtunk.
Paul rám nézett, és megkérdezte:
– Minden rendben?
– Minden – felelt helyettem Dexter. – Minden rendben. Teljesen.
Paul még mindig engem nézett, megerősítést várva tőlem.
– Minden rendben – válaszoltam én is. – Csak adj nekem egy percet,
kérlek, oké?
– Persze – egyezett bele, megszorítva a karomat – Dexter átható
tekintetétől kísérve –, majd odasétált a kocsihoz, beszállt, és becsapta maga
mögött az ajtót.
Dexter rám nézett.
– Tudod – jegyezte meg csendesen –, jelezhetted volna, hogy ott vagy.
Az ajkamba haraptam, és lenéztem a kólámra. Lehalkítottam a hangomat,
és megkérdeztem:
– Jól vagy?
– Persze – vágta rá egy kicsit túl gyorsan, majd összecsapta a tenyerét. –
Hiper-szuper-fantasztikusan! – Majd újra Trey kocsijára nézett. – Jézus! –
csóválta hitetlenkedve a fejét. – Ezen az izén ráadásul van egy francos
Spinnerbait-matrica, az ég szerelmére. Jobb, ha sietsz, Remy, Piperkőc és
Ficsúr valószínűleg kezd türelmetlen lenni.
– Dexter.
– Mi van?
– Miért viselkedsz így?
– Hogy?
Oké, igazából tudtam. Ez tulajdonképpen csak a megszokott szakítás utáni
magatartás volt. Az, ahogy mindvégig viselkednie kellett volna. De mivel
most kezdte el, nem pedig rögtön az elején, kicsit összezavarodtam.
– Te akartad, hogy barátok legyünk – emlékeztettem.
– Ó, értem – felelte –, te csak belementél a kedvemért, igaz?
– Nem erről van szó – válaszoltam.
– Ez annyira te vagy – szegezte nekem az egyik, kissé remegő ujját. – Te
nem hiszel a szerelemben, ami logikusan azt jelenti, hogy nem hiszel
semmilyen kapcsolatban, így a barátságban sem. Semmiben, ami magában
hordozhatja a legkisebb kockázatot is.
– Figyelj! – mondtam, és éreztem, hogy kezdek kicsit mérges lenni. – Én
őszinte voltam veled.
– Ó, nagyon jó, megérdemled a becsületrendet! – csapta össze a tenyerét. –
Szakítottál velem, mert talán tényleg bírtalak, és többre vágytam annál, hogy
csak egy nyári kaland legyek a számodra, és most én vagyok a rossz fiú?
– Oké – feleltem –, jobban örültél volna, ha hazudok, és azt mondom,
hogy én is ugyanúgy érzek, mint te, aztán egy hónap múlva ejtelek?
– Ami roppant kellemetlen lett volna – jegyezte meg gúnyosan –, hiszen
akkor elmulasztottad volna Mr. Spinnerbaitet és az összes többi lehetőséget.
– Szóval erről van szó – forgattam a szemem. – Féltékeny vagy?
– Ez milyen egyszerűvé tenné, igaz? – kérdezte. – És Remy szereti az
egyszerű dolgokat. Azt hiszed, mindent ki tudsz számítani? Hogy
feltérképezheted, és grafikonon ábrázolhatod, mit mondok, és hogyan
reagálok? Hát az élet nem így működik.
– Ó, tényleg? – kérdeztem vissza most már tényleg dühösen. – Hát akkor
hogyan? Kérlek, mondd el nekem!
Nagyon közel hajolt hozzám, és lehalkította a hangját.
– Én komolyan gondoltam, amit mondtam neked, Remy. Én nem
játszottam semmiféle nyári játékot. Minden szó, amit mondtam, őszinte volt,
a legelső naptól kezdve. Minden rohadt szó.
A gondolataim ide-oda csapongtak: visszaemlékeztem a fogadásaira, a
vicceire, a félig elénekelt dalaira. Miféle jelentőségteljes gondolatok voltak
ezekben? Csak a legelső nap mondott valami nagy dolgot, és az is csak...
Zümmögő hangot hallottam magam mögül, egy autóablak lehúzódott,
majd Lissa szólt ki halk, gyöngéd hangon:
– Ömm... Remy... – Majd megköszörülte a torkát, mintha észrevette volna,
hogyan szólt a hangja, és hozzátette: – Lemaradunk a mozi elejéről.
– Oké – feleltem hátra sem fordulva. – Rögtön megyek.
– Amúgy is befejeztük – kiáltotta Dexter, és szalutált egyet az autó felé.
Felém fordulva pedig hozzátette: – Szóval neked ennyit jelentett ez az egész,
ugye? Hadd lássak tisztán: te és én – semmivel sem volt több, mint ami ezzel
a Spinnerbait-sráccal van, vagy az utána következővel lesz. Igazam van?
Egy rövid pillanatig el akartam mondani neki, hogy téved. De a pimasz
düh, amivel beszélt, megállított. Voltaképpen, csak úgy, mint Chris, ő is
hideg kis ribancnak nevezett, ha nem is épp ezekkel a szavakkal. Szóval
rendben. Akkor játsszunk így.
– Igen – vontam meg a vállam –, igazad van.
Csak állt ott, és úgy bámult rám, mintha ott, a szeme előtt változtam volna
át. Pedig én mindvégig ugyanez a hideg kis ribanc voltam. Csak ő nem látta.
Hátat fordítottam neki, és visszaindultam a kocsihoz. Paul kinyitotta
nekem a hátsó ajtót.
– Bántott téged? – kérdezte komoly arccal. – Mert ha igen...
– Nem – ráztam a fejem minden oké. Befejeztük.
– Fiatal lovag! – kiáltott oda Dexter Paulnak, épp mielőtt be akarta csukni
az ajtót. – Hadd figyelmeztesselek: ha megissza a kóláját, megszállja a
gonoszság, és téged is kinyír, jó uram. Amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Menjünk! – mondta Paul, Trey pedig bólintott, és kitolatott a parkolóból.
Ahogy elindultunk, elhatároztam, hogy nem fogok visszanézni. De Lissa
visszapillantó tükrében akaratlanul is láttam, ahogy még mindig ott áll, lógó
inggel, széttárt karral, mintha integetett volna nekem egy hosszú utazás előtt:
Jó utat, vigyázz magadra! Menj békével! Vivát!
Most, hogy Dexter elutazott egy egész hétre, nem kellett amiatt aggódnom,
hogy véletlenül összefutunk, és kínos pillanatok adódhatnak. Ez igencsak
megkönnyítette az életemet, és arra ösztökélt, hogy rendet tegyek végre
magam körül, mintha amikor ugyanazon az irányítószámon tartózkodott, mint
én, kibillentett volna az egyensúlyomból.
Először is kitakarítottam a kocsimat. Az egészet. Kifényesítettem minden
négyzetcentiméterét, és olajat cseréltettem benne. Samponnal lemostam az
egész belső kárpitot, újra ábécésorrendbe raktam a CD– imet, és, igen,
megtisztítottam a szélvédőket és az ablakokat belülről is. Mindez aztán
annyira fellelkesített, hogy utána rögtön nekifogtam a szobámnak is,
teletömtem négy nagy szemeteszsákot kiselejtezett ruhákkal, amiket elvittem
a vöröskereszthez, mielőtt elkezdődik a Gap szezonvégi kiárusítása, ahol
összeállíthatom majd a vadonatúj, egyetemi ruhatáramat. Olyan szorgalmas
voltam, hogy magam is meglepődtem.
De hogyan lettem egyáltalán ilyen rendetlen? Valaha az, hogy a porszívó
csíkot hagyjon a hálószobaszőnyegemen, teljesen elképzelhetetlen lett volna a
számomra. Most pedig, hogy így hirtelen rám tört a buzgóság, olyasmikkel
kellett szembesülnöm, mint hogy sárnyomokat találtam a gardróbomban,
szempillaspirál-pacát a fésülködő-asztalkámon, és egy – egy! – darab cipőt
mélyen az ágyam alá csúszva. Ez komolyan elgondolkoztatott, hogy nem
voltam-e eddig vajon valamiféle skizofrén állapotban. A személyes
univerzumomban való rend helyreállítása hirtelen kényszeresen sürgetővé
vált, ezért újrahajtogattam az összes pólómat, kitömködtem papír
zsebkendővel minden egyes cipőm orrát, és szépen sorrendbe raktam a titkos
dobozomban őrizgetett számláimat úgy, hogy mindegyik írással felfelé
legyen, nem pedig összevissza, hanyagul beledobálva, ahogy a gonosz másik
énem hagyta.
Egész héten listákat írtam és tételeket pipáltam ki róluk, és minden nap
végén a jól végzett munka örömével tértem nyugovóra, amit csak a totális
kimerültség homályosított el némileg. Ez, mondtam magamnak, pontosan az
volt, amire vágytam: egy tiszta búcsú, sima és könnyed, minden t-t áthúzva,
és minden i-re pontot téve. Már csupán néhány elvarratlan szál maradt, csak
pár dolog, amit el kell intéznem De már mindent elterveztem, minden lépést
megszámoztam, minden teendőt pontosan körülírtam, és még bőven volt
időm.
Az, hogy megtudtam Donról ezt a dolgot, teljesen véget vetett a bulimnak
a Joie-ban. Ami tulajdonképpen nem is volt nagy baj, mert mire visszaértem,
Amanda máris aludt az egyik asztalra borulva, Lola és Talinga pedig a torta
végét belakmározva arról siránkozott, hogy melyikük élete szánalmasabb.
Elbúcsúztunk egymástól, aztán elindultam, kezemben a tőlük kapott
borítékkal, egy ládányival a kedvenc hajbalzsamomból, és azzal a teherrel,
hogy tudtam: anyám mostani férje az összes közül a legrosszabb. Ami azért
nem kis teljesítmény, ha belegondolok.
A fejem teljesen tiszta volt, ahogy vezettem hazafelé, teljes gőzzel
működtetve a légkondicionálót. Megpróbáltam lenyugodni. A sokk, hogy
láttam Pattyt anyám ágyában, villámgyorsan kijózanított, úgy, ahogyan csak
egy igazán rossz hír képes. Annyira dühös voltam Dexterre, amiért
megmutatta nekem azt a fotót, és vezetés közben azon gondolkoztam, hogy
nem vettem észre eddig ezt az álnok, kicsinyes, gonosz énjét. Jól elrejtette.
Olyan aljas dolog volt belekeverni a családomat a mi kettőnk ügyébe. Nagyon
fájt. Én tudtam volna kezelni. De anyám más volt, mint én.
Befordultam a kocsifelhajtóra, leállítottam a motort, aztán csak ültem ott, a
légkondi pedig szűkölve leállt. Rettegtem attól, amit tennem kell. Tudtam,
hogy mások talán nem mondanának semmit, csak hagynák, hogy a házasság –
a színlelés – szépen lassan feleméssze saját magát. De én ezt nem
engedhettem meg. Nem tudtam volna úgy elmenni, hogy tudom, anyám itt
marad egyedül ennek a csalárdságnak a kellős közepén. Ráadásul én mindig
annak a híve voltam, hogy a rossz híreken jobb gyorsan túlesni. El kellett
mondanom neki.
Miközben azonban lépkedtem felfelé a lépcsőn, valami olyan furcsának
tűnt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi: inkább csak
egyfajta megmagyarázhatatlan előérzet volt ez. De amikor aztán megláttam a
tápszeresdobozokat, amelyek szanaszét hevertek az ösvényen, a gyepen, a
bokrok alatt, egy pedig fejjel lefelé a lépcsőn, mintha csak arra várna, hogy
valaki visszafordítsa, már tudtam, hogy elkéstem.
Amikor kinyitottam az ajtót, éreztem, hogy nekiütődik valaminek: még
egy tápszeresdoboz. Mindenfelé voltak: a hall padlóján, és egész végig a
konyhába vezető úton.
– Anya? – szóltam, és hallgattam, ahogy a szó visszhangzott, koppanva a
pulton és a szekrények ajtaján, majd vissza hozzám. Semmi válasz. Az
asztalon ott halmozódott a sok ennivaló a nagy családi vacsorához: bifsztek,
csöves kukorica és sok más finomság, legtöbbjük még mindig a műanyag
dobozban, amiben anyám megvette őket a szupermarketben. Mellettük pedig
ott hevert a mai posta, köztük egy feltépett boríték, szép nyomtatott betűkkel
anyámnak címezve.
Átlépkedtem a tápszeresdobozok fölött, és anyám dolgozószobája felé
siettem. A gyöngyfüggöny le volt eresztve – az egyértelmű „dolgozom, ne
zavarj!” jel –, de most gondolkodás nélkül félrehúztam, és egyenesen
beléptem.
Anyám a székében ült, az írógépe előtt, a gépben pedig, ugyanúgy
belefűzve, ahogy az összes többi papírlap szokott lenni, egy másolat
ugyanarról a fényképről, amit Dexter mutatott nekem.
Anyám különös módon nagyon higgadtnak tűnt. Bármilyen dühroham, ami
a robbanást és a tápszeresdobozok szanaszét dobálását okozhatta,
nyilvánvalóan elmúlt, és most sztoikus arckifejezéssel ülve vizsgálgatta Patty
arcát, amint száját csücsörítve, csábító pózban néz egyenesen az ő szemébe.
– Anya – szóltam újra gyöngéden, majd kinyújtottam a kezemet, és
óvatosan az övére tettem. – Jól vagy?
Nagyot nyelt, majd bólintott. Látszott rajta, hogy sírt. A szempillaspirálja
elkenődött, mindkét szeme alatt széles, fekete csíkot hagyva. Ez volt a
legborzasztóbb az egészben, gondoltam. Anyám mindig, minden
körülmények között olyan összeszedettnek tűnt.
– Az én szobámban készítették – mondta szinte suttogva. – Ezt a fotót. Az
én ágyamon.
– Tudom – feleltem ugyanolyan csendesen. Anyám rám nézett, kissé
összezavarodva, mire gyorsan helyesbítettem, gondolván, hogy jobb, ha nem
árulom el, hogy van még egy másolat arról a képről. – Úgy értem, az ott a ti
faliszőnyegetek, ugye? Mögötte.
Visszanézett a fényképre. Egy másodpercig mindketten csak bámultuk
szótlanul. Az egyetlen hang, ami áthallatszott a konyhából, a hűtőszekrény
jégkocka-készítőjének vidám kattogása volt, ahogy köpködte kifelé magából
a friss jégkockákat.
– Elhibáztam – szólalt meg anyám végül.
Rátettem a kezem az övére, és közelebb húzva hozzá egy széket, leültem.
– Tudom – mondtam lágyan. – Olyan boldogan jöttél haza Floridából, erre
rá kellett jönnöd, hogy mekkora patkány, hogy...
– Nem – vágott közbe. – Elhibáztam. Úgy értem, a dobásokat. Mindet. Ott
volt az a rengeteg Ensure, és egy sem találta el. Pocsékul célzok. – Aztán
nagyot sóhajtott. – Ha legalább csak egyetlenegy eltalálta volna, jobban
érezném magam. Egy kicsit.
Eltartott egy másodpercig, mire felfogtam.
– Te hozzávágtad az összes dobozt? – kérdeztem elhűlve.
– Nagyon dühös voltam – magyarázta. Aztán szipogott egyet, és kifújta az
orrát egy papír zsebkendőbe, amit a kezében szorongatott.
– Jaj, Remy! Meghasad a szívem.
Bármilyen viccesnek is tűnt egy pillanatra elképzelnem, amint anyám üres
tápszeresdobozokkal bombázza Dont – mókás látvány lehetett, kétségtelen –,
de rögtön elmúlt a mosolyoghatnékom attól, ahogy ezt mondta.
Újra nagyot szipogott, majd megragadta a kezem, és erősen megszorította.
– És most? – kérdezte kétségbeesetten hadonászva a papír zsebkendővel. –
Mit kellene most tennem ezek után?
A régóta nyugvó fekélyem morajlott egyet a gyomromban, mintha
válaszolna anyámnak. Itt voltam, olyan közel a szabadulásomhoz, erre most
anyám megint magányos lett, és nagyobb szüksége volt rám, mint valaha.
Újra fellángolt a gyűlöletem Don iránt, aki annyira önző volt, hogy magamra
hagyott: oldjam meg egyedül ezt a zűrzavart, miközben ő sértetlenül lelép.
Azt kívántam, bárcsak én is itt lettem volna, amikor ez az egész kiderült, én
ugyanis remekül célzok. Én nem hibáztam volna el. Az tuti.
– Hát – sóhajtottam – először is nyilván fel kell hívnod azt az ügyvédet,
Mr. Jacobst. Vagy Johnsont. Elvitt magával Don valamit?
– Csak egy táskát – felelte, és újra megtörölte a szemét.
Már megint éreztem, hogy működésbe lép: hallottam a klikket, amint a
kríziskezelő mód bekapcsolt. Nem volt az olyan régen, amikor Martin elment.
Az ösvényt talán kissé belepte a fű, de azért még látszott.
– Oké – folytattam –, szóval akkor szólnunk kell neki, hogy adjon meg egy
időpontot, amikor eljön, és elviszi az összes cuccát. Nem jöhet ide bármikor,
amikor úgy gondolja, és egyikünknek itt kell lennie. Ezenkívül valószínűleg a
bankkal is fel kell vennünk a kapcsolatot, csak a biztonság kedvéért, és
zároltatnunk kell a közös bankszámlátokat. Nem mintha Donnak nem lenne
elég saját pénze, de az első néhány napban az emberek csinálnak furcsa
dolgokat, ugye?
Nem válaszolt, csak bámult kifelé az ablakon az udvarra, ahol a fák levelei
finoman ringatóztak a szellőben.
– Figyelj, én megkeresem annak az ügyvédnek a telefonszámát – álltam
fel. – Valószínű, hogy nincs bent az irodájában, mivel szombat van meg
minden, de hagyhatunk egy üzenetet, hogy minél előbb...
– Remy.
Megálltam mondat közben, és láttam, hogy rám néz.
– Igen?
– Ó, szívem – közölte csendesen. – Minden rendben.
– Anya – feleltem –, tudom, hogy ideges vagy, de nagyon fontos, hogy...
Megfogta a kezemet, és visszahúzott a székre.
– Azt hiszem... – mondta, de aztán elhallgatott, majd sóhajtott egy nagyot,
és folytatta:
– Azt hiszem, ideje, hogy egyedül oldjam meg.
– Ó! – feleltem. Különös, de egy pillanatra szinte sértve éreztem magam. –
Én csak azt gondoltam...
– Tudom – mosolygott rám nagyon halványan, majd megpaskolta a
kezemet. – De épp elég dolgot intéztél már el helyettem, nem gondolod?
Csak ültem ott. Ez volt az, amit mindig is akartam. A hivatalos szabadulás,
a pillanat, amikor végre elenged. De valahogy nem olyan érzés volt, mint
vártam. A győzelem mámora helyett különös módon inkább egyedül éreztem
magam, mintha hirtelen minden a darabjaira hullott volna szét, és én nem
hallottam volna mást, csak a saját szívverésem hangját. Félelmetes volt.
– Remy – szólalt meg lágyan anyám, mintha megsejtette vagy látta volna
az arcomon, amit érzek –, minden rendben lesz. Legfőbb ideje, hogy saját
magaddal foglalkozz, a változatosság kedvéért. Innen átveszem.
– Miért éppen most? – kérdeztem.
– Mert most tűnik helyesnek – felelte egyszerűen. – Te nem érzed? Én
igen, mert... így helyes, és kész.
Hogy éreztem-e? Minden annyira zavaros volt. De aztán megértettem
valamit. Olyan hatalmas ez az ország, és anyám meg én nagyon távol leszünk
egymástól, immár nemcsak felfogásban, de kilométerekben is. Túl messze
ahhoz, hogy láthassuk, vagy megérinthessük egymást. Lehet, hogy anyám
nagy pofont kapott, de nem ütötték ki. És lehet, hogy megtagadta tőlem a
gyermekkorom egy részét, vagy nem adta meg nekem azt a gyermekkort,
amit, úgy gondoltam, megérdemeltem volna, de még mindig nem volt túl
késő, hogy adjon cserébe valamit. Igazságos üzlet, éveket az évekért. Azokat,
amik elmúltak, azokért, amik jönnek.
De most még előrehajoltam, egészen addig, amíg hozzá nem értem.
Térdem a térdéhez, kezem a kezéhez, homlokom a homlokához. Most még
nem húzódtam el tőle, hanem közelebb bújtam hozzá, hálásan
engedelmeskedve a vonzásnak, amit éreztem, és amely szinte mágnesként
tartott össze minket. És most már tudtam, hogy ez mindig így lesz, nem
számít, milyen messze sodor minket egymástól az élet. Láthatatlan
kötelékként mindig ott lesz köztünk mindaz, amit megosztottunk egymással, a
jó és a rossz dolgok egyaránt, és amik mind együtt vezettek ide, ebbe a
pillanatba, ahol az én saját történetem most kezdődik.
16. fejezet
Melanie tudta, hogy a választás az övé. Volt idő, amikor rohant volna Luc
és az általa kínált biztonság után. És egy másik, még távolabbi múltban
Brock tűnt volna a válasznak minden olyan kérdésre, ami még most is
gyakran felébresztette az éjszaka közepén, hogy aztán zakatoló szívvel azon
töprengjen, hogyan jutott idáig. A döntés egyértelmű volt, ugyanakkor
mégsem. Amint Melanie felszállt a párizsi vonatra, kiválasztott egy helyet az
ablak mellett, és leült, egyik kezét az ablaküvegnek támasztva. A vidék
nemsokára tovatűnik majd, és helyét elfoglalja a város gyönyörű sziluettje,
amely életében már annyiszor szolgált valami fontos esemény hátteréül. Az
egész utazást azért tette, hogy kitalálja, mi legyen a következő lépése. Amint a
vonat elindult, és egyre gyorsulva vitte a sorsa felé, hátradőlt az ülésen, és
átadta magát a sebességnek.
– Remy!
Felnéztem, és láttam, hogy a szobatársam, Angela áll a nyitott ajtó
küszöbén.
– Igen? – néztem rá kérdőn.
– Megérkezett a posta – felelte. Odajött, és leült mellém, majd két
csoportba rakta a borítékokat. – Iskolai baromság. Kreditkártya-ajánlat.
Valami a Jehova tanúitól... ez nyilván a tied.
– Végre! – fintorogtam. – Már alig vártam.
Angela Los Angelesből jött, részmunkaidőben aerobikedzéseket vezetett,
és sohasem ágyazott be maga után. Nem volt tökéletes szobatárs a számomra,
de elég jól kijöttünk.
– Ja, és ez is a tiéd – mondta, és előhúzott egy nagy, bélelt borítékot a hóna
alatt levő matekjegyzete alól. – Milyen a könyv?
– Jó – feleltem, majd megjelöltem, hogy hol járok, és becsuktam. Ez csak
egy házilag bekötött kéziratpéldány volt Barbara Starr legújabb könyvéből, A
választás című regényből, de máris hárman kérték a folyosónkon lakó lányok
közül, hogy adjam nekik kölcsön, ha befejeztem. Úgy sejtettem, eléggé meg
fognak lepődni azon, ahogy a történet végződik, éppúgy, ahogy anyám
szerkesztője és a kiadóvezetője is meglepődött. Sőt, én magam is, mikor az
egyetemre vezető repülőút alatt olvastam. Úgy értem, romantikus
regényekben azt várja az olvasó, hogy a főhősnő végül egy férfi mellett köt
ki, bármilyen férfi mellett. Ehelyett Melanie a „nem választást” választja,
összepakolja összes párizsi emlékét, és elindul a világ túlsó végébe, hogy
elölről kezdjen mindent, hátrahagyva a szerelmet, ami csak gúzsba kötné.
Nem rossz befejezés, gondoltam. Végül is pont olyan, mint amilyet én is
terveztem magamnak nem is olyan rég.
Angela lement a könyvtárba, én pedig kinyitottam a bélelt borítékot,
ölembe borítva a tartalmát. Az első, amit megláttam, egy köteg fénykép volt,
befőttesgumival összekötve: a legfelsőn én álltam hunyorogva, a nap élesen
megvilágította az arcomat. A kép nem volt túl jó, kissé ferdére sikerült,
ezenkívül a tetején a széle elmosódott, és valamiféle furcsa szellemkép is
végighúzódott a bal felén. Ahogy végiglapoztam a fényképeket, láttam, hogy
mindegyik egy kicsit fakó. A legtöbb Dextert ábrázolta, néhány engem, és jó
pár John Millert. Voltak köztük élettelen tárgyakat ábrázoló fotók is, mint
például autógumi vagy mandarin, de mind hasonlóan volt hibás. Végül
rájöttem, hogy ezek azokkal az eldeformálódott fényképezőgépekkel
készültek, amiket Dexter és a többiek a nyár jelentős részében mindenhová
magukkal cipeltek. Tehát a képeket végül tényleg elő lehetett hívni, ahogy
Dexter remélte. Persze nem lettek hibátlanok, ebben viszont nekem lett
igazam. De összességében elég jók sikerültek.
A másik dolog a borítékban egy CD volt, kartonpapírba csomagolva,
gondosan leragasztva. A címkén nagy betűkkel ez állt: RUBBER RECORDS,
alatta pedig, sokkal kisebbel: TRUTH SQUAD. Az első számot jól ismertem:
Salátadal, I. rész. De a másodikat még jobban.
Elővettem a walkmanemet, fejemre tettem a fejhallgatót, és elindítottam a
CD-t. A walkman a szokásos surrogó hanggal megkereste az első számot, de
én inkább rögtön a másodikra állítottam, mint ahogy szerintem előbb vagy
utóbb minden ember teszi majd. Hátradőltem az ágyamon, és miközben
hallgattam a kezdőakkordokat, kezembe vettem a kötegből az utolsó
fényképet.
Dexter és én voltunk rajta, a repülőtéren, aznap, amikor elindultam
otthonról. A kép teteje kissé elmosódott, és a jobb alsó sarkában látszott egy
kis, színes szivárványszerűség, de egyébként elég jó felvétel volt. Egy ablak
előtt álltunk, én a vállára hajtottam a fejem, és mindketten mosolyogtunk.
Szomorú voltam azon a napon, de nem azzal a végső, „mindennek vége”
szomorúsággal. Csakúgy, mint Melanie, én is az új életem felé indultam. De
én magammal hoztam a múltam és a jövőm egy részét is.
Hallgattam a fejhallgatóban a dal bevezetőjét, és vártam, hogy az első
szavak megszólaljanak abban az új, dzsesszes, retró stílusban.
Megfordítottam a fényképet, és láttam, hogy van valami ráírva, illetve inkább
ráfirkantva fekete tintával, elmosódottan (természetesen): Washington,
Baltimore, Philadelphia, Austin... és te. Nemsokára ott leszek.
Felhangosítottam a walkmant, és hagytam, hogy Dexter gyöngéd, tiszta
hangja megtöltse a fülemet. És annak ellenére, hogy oly sokszor hallottam
már ezt a dalt, még mindig elakadt a lélegzetem, amikor elkezdődött:
Tudtam, hogy nincs garancia. Nincs rá mód, hogy előre tudjuk, mit hoz a
jövő a számomra, az ő számára, vagy bárki más számára. Vannak dolgok,
amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó
könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a
legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és
remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz. Dexter
egy egész országnyi távolságra volt most tőlem. De biztosan éreztem, hogy el
fog hozzám jutni, így vagy úgy. És ha mégsem, akkor, ahogy már
bebizonyítottam, félútig én is elmegyek elé.
De addig is csak ültem az ágyon, és hallgattam a dalomat. Azt a dalt, amit
valaha egy olyan férfi írt hozzám, aki semmit sem tudott rólam, most pedig
egy olyan fiú énekli nekem, aki a legjobban ismer. Talán nagy siker lesz,
ahogy a lemeztársaság reméli, megpendítve az emberek kollektív emlékeinek
húrjait, és meglovagolva a nosztalgia hullámait, amelyek Dextert és az
együttest elrepítik mindenhová, ahová csak vágytak. De az is lehet, hogy soha
senki sem fogja meghallgatni. És éppen ez volt a lényeg: sohasem tudhatod.
Ám ebben a pillanatban nem akartam sem előre–, sem hátratekinteni, csak
átadni magam a zenének, és belezuhanni a szavakba. Hátradőltem hát,
lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a lelkemet megtöltsék a hangok,
amelyek egyszerre voltak újak és ismerősek, és megnyugtatóan emelkedtek és
süllyedtek minden egyes lélegzetvételemmel, miközben álomba ringattak.