Hjorth & Rosenfeldt

INGOVÁNY

SKANDINÁV KRIMIK
 A mű a Norsteds Förlagsgrupp AB kiadásában
Det Fördolda címmel jelent meg.
© Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt 2010

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012 a Norsteds Agency engedélyével

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Dobosi Beáta

Szerkesztette: Pordány Katalin
Korrektúra: Frank Zsófia, Thész Dóra

ISBN 978 963 324 065 6

ISSN 1788-9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012-ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
Borítóterv: Váraljai Nóra
A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 A férfi nem volt gyilkos.
Iparkodott is meggyőzni magát erről, miközben lefelé vonszolta a halott
fiút a lejtőn: nem vagyok gyilkos.
A gyilkosok bűnözők. A gyilkosok rossz emberek. A sötétség elnyelte a
lelkét, ami befogadta és üdvözölte a feketeséget, hátat fordított a fénynek. A
férfi nem volt rossz ember. Egyáltalán nem.
Hát nem bizonyította ezt épp elég meggyőzően az utóbbi időben? Nem
szorította háttérbe a saját érzéseit és akaratát mások jólléte érdekében,
amivel kis híján erőszakot tett önmagán? Odatartotta a másik orcáját is. Nem
volt már a puszta tény is, hogy itt állt ezen az isten háta mögötti mocsaras
domboldalon egy halott fiúval, egy újabb bizonyíték arra, hogy helyesen
akar cselekedni? Hogy helyesen kell cselekednie. Hogy soha többé nem
szabad kudarcot vallania.
A férfi megállt, kifújta magát. A fiú nem volt valami nagy termetű, mégis
súlyos volt. Izmos. Sok-sok órát tölthetett az edzőteremben. De már nem volt
sok hátra. Megragadta az egykor fehér nadrágszárakat, amelyek most a
sötétben csaknem feketének tűntek. A fiú erősen vérzett.
Igen, helytelen megölni valakit. Ötödik parancsolat. Ne ölj! De vannak
kivételek. A Biblia számos helyen kifejezetten ölésre szólít fel, amikor az
jogszerű. Vannak, akik megérdemlik. Így lesz a helytelenből helyes. Semmi
sem abszolút érvényű.
Ha az indíték nem önző. Ha az emberélet elvesztése megment másokat.
Esélyt ad, új életet ajándékoz nekik. Akkor hogy lehetne helytelen a tett? Ha
jó a szándék?
Amikor elérte a sötét vizet, megtorpant. Az elmúlt napok esőzései
feláztatták a talajt, így a hínáros kis pocsolya, amely egyébként alig néhány
méter mély, most kis tóvá duzzadt az elvadult domboldalon.
A férfi előrehajolt és megmarkolta a fiú vállát. Fáradságos munkával félig
ülő testhelyzetbe cibálta az élettelen testet. Egy pillanatra egyenesen a fiú
szemébe nézett. Mi volt az utolsó gondolata? Volt egyáltalán ideje bármire is
gondolni? Felfogta, hogy meg fog halni? Feltette magának a kérdést, hogy
miért? Gondolt mindarra, amit a rövid kis élete folyamán nem volt ideje
megtenni? Vagy mindarra, amit elért?
Semmi jelentősége.
Miért gyötrődik akkor mégis ezen?
Nem volt választása.
Nem volt szabad kudarcot vallania, soha többé.
Mégis tétovázott. Nem, nem fogják megérteni. Nem bocsátanak meg neki.
Hiába tartja oda a másik orcáját is.
 Belerúgott a fiúba, és a test hangos csobbanással a vízbe esett. A sötét
csendjébe hasító hirtelen hangtól összerezzent meglepetésében.
A fiú holtteste elsüllyedt a vízben, eltűnt a szeme elől.
A férfi, aki nem volt gyilkos, visszatért az autójához, amivel egy kis erdei
úton parkolt le, és hazament.
 Vasteråsi rendőrség, Klara Lidman.
– Szeretném bejelenteni a fiam eltűnését.
A nő hangja szinte bocsánatkérően csengett. Mintha nem lenne biztos
benne, hogy jó számot hívott, vagy mintha nem várná el, hogy higgyenek
neki. Klara Lidman maga elé húzta a jegyzetfüzetét, noha a beszélgetéseket
természetesen minden esetben rögzítették.
 Mi a neve?
 Lena Eriksson. A fiamat Rogernek hívják. Roger Erikssonnak.
 És hány éves a fia?
 Tizenhat. Tegnap délután óta nem láttam.
Klara felírta az eltűnt életkorát és hogy az ügyet azonnal továbbítania kell
a kollégáknak. Feltéve, hogy a fiú tényleg eltűnt.
 Pontosan mióta?
 Úgy öt óra körül lépett le.
Huszonkét órája. A huszonkét óra életbe vágó fontosságú, ha egy
embernek nyoma vész.
 Tudja, hova ment?
 Igen. Lisához.
 Ki az a Lisa?
 A barátnője. Felhívtam ma, de azt mondta, hogy Roger tegnap este tíz
körül elment tőle.
Klara áthúzta a két kettest a jegyzetlapon és felírta a tizenhetet.
 És onnan hova ment?
 Lisa nem tudta. Úgy hitte, haza. De ide nem érkezett meg. Egész
éjszakára kimaradt. És már majdnem egy nap telt el.
És csak most telefonálsz, gondolta Klara.
A nő a vonal túloldalán nem tűnt különösebben idegesnek, ez rögvest
feltűnt Klarának. Inkább tompa volt. Rezignált.
 Mi Lisa vezetékneve?
 Hansson.
Klara lefirkantotta a nevet.
 Van Rogernek mobilja? Próbálta már elérni?
 Igen, de nem vette fel.
 És ötlete sincs, hová mehetett? Talán egy barátjánál aludt.
 Nem, akkor felhívott volna.
A nő elhallgatott egy pillanatra. Klara először úgy vélte, hogy
cserbenhagyta a hangja, amíg egy mély lélegzetvételt nem hallott a vonal
túlsó végéről. Csupán beleszívott a cigarettájába, majd kifújta a füstöt.
 Egyszerűen köddé vált.
 Az álom éjszakáról éjszakára visszatért. Nem hagyott nyugtot. Mindig
ugyanaz az álom, a félelem szakadatlanul ismétlődő jelenetei. Bosszantotta.
Az őrületbe kergette. Sebastian Bergman egyszerűen túl jó volt ehhez. Ki
tudhatta, ha nem ő maga, mit jelentenek az álmok, ki másnak, ha nem neki
magának kellene tudnia, hogyan birkózzon meg ezekkel a lázas emlékekkel?
De bármilyen jól felvértezte is magát, bármilyen ügyesen értelmezte is az
álmot, nem tudott megszabadulni tőle. Olybá tűnt, az álom kicselezi a
szakmai hozzáértését, hogy az orra alá dörgölje azt, ami voltaképpen a része
volt.

Négy óra negyvenhárom.

Pirkadt. Kiszáradt a szája. Üvöltött? Vélhetően nem, mert a nő, aki
mellette feküdt, nem ébredt fel. A nő nyugodtan lélegzett, és ő látta, ahogy
hosszú haja a mezítelen keblére hullik és félig eltakarja. Sebastian
kinyújtóztatta elgémberedett ujjait, anélkül, hogy egyetlen gondolatot is
fecsérelt volna rá. Már hozzászokott, hogy a jobb keze folyton ökölbe szorul,
amikor felriad az álomból.
Igyekezett felidézni a lény nevét, aki mellette aludt. Katarina? Karin?
Csak nevezte valahogy tegnap éjjel. Kristina? Caroline?
Na, nem mintha bármi jelentősége lenne, nem tervezte, hogy újra
találkozik vele. De az, hogy az emlékezetében vájkált, segített abban, hogy
az álom elmosódott részleteit elűzze, amelyek teljes egészében rátelepedtek
az érzékeire.
Az álom már több mint öt éve üldözte. Minden éjjel ugyanaz az álom,
ugyanazok a képek. A tudattalanja tökéletesen éber volt és feldolgozta azt,
amit napközben nem sikerült: próbált tisztába jönni a bűnével.
Sebastian lassan kikászálódott az ágyból, elnyomott egy ásítást, és
összeszedte a ruháit a székről, amelyre pár órája hajította őket. Mialatt
felöltözött, közönyösen végigpásztázta a szobát, amelyben az éjszakát
töltötte. Egy ágy, két ruhásszekrény, az egyiknek tükrös az ajtaja, egy
egyszerű IKEA-s éjjeliszekrény, rajta vekker és a Fit for Fun magazin egyik
száma. Aztán még egy asztal, rajta egy csonka család gyermeke, meg
mindenféle apróbb limlom a szék mellett, amelyről Sebastian most kotorta
össze a ruháit. A falon semmitmondó műnyomatok, amikre az agyafúrt
ingatlanos biztos azt mondta, hogy „lágy színvilágúak”, holott valójában
csak piszkosszürkék voltak. A szoba pont olyan volt, mint a szeretkezés,
amelynek a falai között a részese volt: fantáziátlan, egy kissé unalmas, de a
célnak megfelelt. Mint általában. Sajnos a kielégülés sosem tartott sokáig.
Sebastian lehunyta a szemét. Ezek a pillanatok okozták a legnagyobb
fájdalmat. Az átlépés a valóságba. Az érzések jól ismert hátraarca. Az
ágyban heverő nőre összpontosított, különösképp a fedetlen mellbimbójára.
Hogy is hívják? Emlékezett rá, hogy amikor visszatért hozzá az italokkal,
bemutatkozott. Mindig így csinálta. Sohasem akkor, amikor megérdeklődte,
hogy a mellette lévő hely szabad-e, hogy mit inna, és hogy meghívhatja-e.
Mindig csak akkor, amikor letette elé a poharat.
 Egyébként Sebastian vagyok.
És mit is válaszolt? Abban szinte biztos volt, hogy K-val kezdődik a neve.
Befűzte az övét a nadrág övtartójába. A csat halkan, fémesen megcsörrent.
 Már mész is? – kérdezte az álmos, rekedtes hang, és a nő tekintete az
éjjeliszekrényen álló ébresztőórára vándorolt.
 Igen.
 Azt hittem, együtt reggelizünk. Hány óra?
 Mindjárt öt.
A nő felkönyökölt. Mennyi idős lehet? Alig negyven? Hátratűrt egy
tincset az arcából. A felismerés, hogy a reggel nem úgy lesz, ahogy
elképzelte, letörölte a vonásairól az álom maradékát.
Sebastian kisurrant az ágyból, felöltözött, és le akart lécelni, anélkül,
hogy felébresztette volna. Nem fognak sem együtt reggelizni, sem újságot
olvasni, sem vasárnapi sétára indulni. A férfi nem óhajtja közelebbről
megismerni, sem újra felhívni, ahogy azt közölte is vele. Tisztában volt
mindezzel.
Ezért Sebastian csak ennyit mondott:
 Minden jót!
Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy kitalálja a nevét. Már abban is
kételkedni kezdett, hogy tényleg K-val kezdődik-e.
Az utca nyugodt volt a hajnali derengésben. A külváros még szendergett,
és minden zörej olyan tapintatos volt, mintha nem akarná felzavarni. Még a
közeli Nynävägen forgalma is illedelmesen tompa volt. Sebastian megállt a
következő kereszteződés utcanévtáblája előtt. Varpavägen. Valahol
Gubbängenben. Jó messzire vetődött otthonról. Jár már ilyenkor a metró?
Éjjel taxival jöttek. Útközben megálltak egy büfénél és vettek zsemlét
reggelire, mert a nőnek beugrott, hogy nincs otthon semmi kaja. Talán akkor
még Sebastian is úgy tervezte, hogy marad reggelire? Zsemlét vettek és
gyümölcslevet, és... Egyszerűen kétségbeejtő volt. Hogy hívják a nőt?
Sebastian folytatta az útját a kihalt utcán.
Megsértette, bárhogy hívják is.
Tizennégy óra múlva Västeråsba utazik és elintézi az elintéznivalókat. Ez
a nő soha többé nem fogja látni.
Eleredt az eső.
Micsoda vacak egy reggel!
Gubbängenben.
 Minden rosszul alakult, ami csak rosszul alakulhatott. Thomas
Haraldsson rendőrbiztos cipője beázott, a rádiója csütörtököt mondott, és
mindennek tetejébe még a kutatócsoportját is elveszítette. A napsugarak úgy
elvakították, hogy hunyorognia kellett, ha nem akarta, hogy hasra vágódjon a
nedves bokrokban és gyökerekben, amelyek a mocsaras talajon tenyésztek.
Haraldsson halkan szentségeit és az órájára sandított. Alig két óra múlva
kezdődik Jenny ebédszünete a kórházban. Autóba fog pattanni és hazahajt,
abban a reményben, hogy ő is otthon lesz. De nem lesz otthon. Itt fog
bolyongani ebben az elátkozott erdőben.
Haraldsson bal lába belesüppedt a talajba, és érezte, hogy a zoknija
magába szívja a vizet. A levegőben már érződött a tavasz illékony melege,
de a víz még őrizte a tél hidegét. Megborzongott, de valahogy sikerült
kirángatnia a lábát az ingoványból és szilárd talajra vergődnie.
Haraldsson körülkémlelt. Erre lehet kelet. A katonaság még nincs úton?
Vagy a cserkészek? Könnyen meglehet, hogy körbe-körbe tévelyeg,
végzetesen eltévedt. Kicsivel arrébb azonban megpillantott egy dombot, ami
a száraz talaj ígéretével kecsegtette, egy apró oázis a pokoli fertő közepén.
Nehézkesen arra indult. A lába újfent elsüllyedt. Ezúttal a jobb. A fene vinné
el!
Az egész Hanser hibája.
Nem kellene itt ácsorognia térdig átázottan, ha Hanser nem akarta volna
mindenáron a tettrekészségét bizonyítani. Persze minden oka megvolt rá,
hiszen tulajdonképpen nem is volt igazi rendőr. Azon jogászok egyike, akik
vezető pozícióba ügyeskedik magukat, anélkül, hogy akár csak egyszer is
bemocskolnák a kezüket vagy – ahogy jelen esetben – megnedvesítenék a
lábukat.
Nem, ha Haraldssoné lett volna a döntő szó, egészen máshogy közelítik
meg a kérdést. Igaz, a fiú pénteken tűnt el, és az előírások szerint a kutatási
területet ki kell bővíteni, mivel egy telefonáló bejelentette, hogy a kérdéses
hétvégén „mozgást” és „fényt” észlelt az erdőben Listakärr környékén. De
Haraldsson tapasztalatból tudta, hogy semmi értelme annak, amit csinálnak.
A fiú nyilván Stockholmban dekkol, és röhög az aggódó anyján. Tizenhat
éves. És a tizenhat évesek gyakran teszik ezt: körberöhögik az anyjukat.
Hanser.
Minél vizesebb lett Haraldsson lába, annál jobban utálta a nőt. Ez a nő
volt a legrosszabb, ami csak történhetett vele. Fiatal, vonzó, sikeres,
diplomatikus, az új, modern rendőrség megtestesítője.
Hanser áthúzta a számításait. Már akkor világossá vált Haraldsson
számára, hogy a pályafutásának annyi, amikor ez a nő először felszólalt a
västeråsi rendőrségen. Haraldsson is pályázott az állásra. De a nő kapta meg.
Legalább öt évig fog itt főnökösködni. Öt év az életéből. A felfelé vezető
létrát kirántották alóla. Ehelyett a karrierje lassan megfeneklett, és már csak
idő kérdése volt, mikor kezd mélyrepülésbe. Szinte jelképes volt, ahogy ott
állt az erdőben néhány kilométerre Vasteråstól, térdig belesüppedve a láp
sarába.
„EBÉD MA ÉDES KETTESBEN” – ez állt csupa nagybetűvel az SMS-
ben, amit az imént kapott. Ez annyit jelentett, hogy Jenny hazamegy délben,
hogy szeretkezzen vele, amit aztán este még megismételnek egyszer-kétszer.
Pillanatnyilag így nézett ki az élete. Jenny kezelésre járt, mert nem tudott
teherbe esni, és kidolgoztak az orvossal egy időtervet, hogy optimalizálják a
megtermékenyülés esélyét. És ma optimális nap volt. Ezért az SMS.
Haraldsson meghasonlott. Bizonyos szempontból értékelte, hogy a szexuális
életük az utóbbi időben több száz százalékkal fokozódott, mert Jenny
állandóan azt akarta. Ugyanakkor nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
Jenny alapvetően nem rá vágyik, hanem a spermájára. Ha nem akarna
gyereket, sosem jutott volna eszébe, hogy hazaugorjon egy gyors menetre
ebédszünetben. Az egész olyan volt, mint az állattenyésztés. Amint egy
petesejt megkezdte a vándorútját a méh felé, egymásnak estek, mint az
állatok. És ha nem kezdte meg, akkor is, csak úgy, a biztonság kedvéért. Már
rég nem az élvezetről vagy a közelségről volt szó. Hová lett a szenvedély? A
megkívánás? De ma délben Jennyt egy üres ház fogja fogadni. Talán fel
kellene hívnia, hogy megkérdezze, ne ejakuláljon-e egy pohárba, és tegye be
a hűtőbe, mielőtt elmegy otthonról. És ami a legrosszabb: egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy ezt Jenny csapnivaló ötletnek tartaná.

Minden szombaton kezdődött.

Délután három körül a västeråsi rendőrség segélyvonalára befutott egy
hívás. Egy anya jelentette be, hogy eltűnt a tizenhat éves fia. Mivel
kiskorúról volt szó, az ügy a legmagasabb prioritást kapta. Minden
szabályszerűen történt.
Aztán sajnos a sürgős bejelentés egészen vasárnapig várhatott, amikor is
felszólítottak egy járőrt, hogy járjon utána a dolognak. Ennek
eredményeképpen délután négy körül két egyenruhás állított be az anyához.
Másodjára is felvették az adatait, mielőtt a két egyenruhás késő este letette a
műszakot. Még mindig nem foganatosítottak semmiféle intézkedést, ha csak
azt nem vesszük, hogy immáron két gondosan összeállított, csaknem
szakasztott ugyanolyan bejelentés került ugyanazon eltűnt neve mellé.
Mindkettőn szerepelt a „legmagasabb prioritás” megjegyzés.
 Csak hétfő reggel, amikor Roger Eriksson már ötvennyolc órája nem volt
meg, tűnt fel az ügyeletesnek, hogy a bejelentés ügyében még mindig nem
történt semmi. Sajnos a királyi rendőrség új egyenruhák bevezetésére
vonatkozó javaslatát taglaló szakmai ülés olyannyira elhúzódott, hogy
Haraldssont csak az ebédszünetben tájékoztatták a félretett esetről. Amikor
meglátta, mikor érkezett a bejelentés, Haraldsson hálát adott az
őrangyalának, hogy a járőrök vasárnap este meglátogatták Lena Erikssont.
Hogy az egyenruhások pusztán egy újabb bejelentést írtak, arról az anyának
nem kell tudnia. Nem, a nyomozás már vasárnap teljes erővel megindult, de
még nem vezetett eredményre. Haraldsson foggal-körömmel ragaszkodni fog
ehhez a forgatókönyvhöz.
Belátta, hogy kénytelen lesz legalább néhány további információt
beszerezni, mielőtt beszél Lena Erikssonnal. Ezért megpróbálta felhívni Lisa
Hanssont, de valószínűleg még az iskolában lehetett.
Megkereste a nyilvántartásban Lena Erikssont és a fiát. Rogert
feljelentették párszor bolti lopásért. Az utolsó egy éve történt, kicsit nehéz
lenne az eltűnésével összefüggésbe hozni. Az anyáról nem volt adatuk.
Haraldsson felhívta a helyi okmányirodát, és megtudta, hogy Roger a
Palmlövska iskolába jár.
Nem jó, gondolta Haraldsson.
Ez a gimnázium magánkézben volt, és egy kollégium is tartozott hozzá. A
ranglisták szerint az ország egyik legjobb oktatási intézménye. Olyan
felettébb tehetséges és ambiciózus gyerekek jártak ide, akiknek a szülei elég
vastagok voltak és jó kapcsolatokkal rendelkeztek. Valakit mindenképpen
bűnbaknak fognak kikiáltani, ha megtudják, hogy a nyomozás nem
kezdődött meg azonnal. De az is épp elég rossz fényt vet rájuk, hogy három
nap alatt nem jutottak semmire. Haraldsson eltökélte, hogy minden más
ügyet félrerak. Pályafutása így is zátonyra futott, nem lenne jó még több
kockázatot vállalni.
Ezen a délutánon erejét megfeszítve dolgozott és látogatást tett az
iskolában. Mind az igazgató, Ragnar Groth, mind Roger Eriksson
osztályfőnöke, Beatrice Strand rendkívül megdöbbent és aggodalmának
adott hangot, amikor megtudták, hogy Roger eltűnt, de segíteni nem tudtak.
Legalábbis nem vettek észre semmi szokatlant. Roger úgy viselkedett, mint
máskor, rendesen járt iskolába, péntek délután megírta a dolgozatot svédből,
és az osztálytársai szerint igen jó hangulatban volt utána.
Mindenesetre Haraldssonnak itt legalább alkalma nyílt beszélni Lisa
Hanssonnal, aki utoljára látta Rogert péntek este. Évfolyamtársak voltak.
Haraldsson a gimnázium büféjében találkozott a lánnyal. Csinos, de
meglehetősen átlagos kamasz volt. Egyenes, szőke haját egyszerű
hajgumival fogta össze. Kék szemét nem festette ki. Fehér, nyakig
begombolt blúzt és mellényt viselt. Haraldsson önkéntelenül is a
szabadegyházra gondolt, amikor helyet foglalt vele szemben. Megkérdezte,
kér-e valamit inni. A lány megrázta a fejét.
 Mesélj nekem arról a péntek estéről, amikor Roger nálad járt.
Lisa rápillantott, majd megvonta a vállát.
 Olyan fél hat körül jött, ültünk a szobámban és tévéztünk, aztán tíz
körül hazament. Legalábbis azt mondta, hogy hazamegy...
Haraldsson bólintott. Négy és fél óra egy szobában. Két tizenhat éves.
Tévéztek. Na, ezt a nagymamájának mesélje be! Vagy csak arról van szó,
hogy magából indul ki? Mikor fordult elő utoljára, hogy ő és Jenny egy
egész estét tévénézéssel töltött, és nem nyomtak le egy gyors menetet a
reklámok alatt? Hónapokkal ezelőtt.
 Semmi más nem történt? Nem veszekedtetek vagy szakítottatok?
Lisa a fejét csóválta. A hüvelykujja tövig rágott körmét harapdálta.
Haraldsson észrevette, hogy a körömbőr begyulladt.
 Szívódott már fel máskor is?
Lisa ismét a fejét rázta.
 Nem tudok róla, de nem járunk még túl régóta. Nem beszéltek az
anyukájával?
Egy röpke pillanatra Haraldsson szemrehányásnak érezte a kérdést, aztán
ráeszmélt, hogy a lány biztos nem úgy értette. Hanser hibája. Miatta
kételkedett folyton magában.
– A munkatársaim természetesen már felkeresték, de minden érintettel
beszélnünk kell, hogy átfogó képet kapjunk – köszörülte meg a torkát. –
Milyen viszonyban volt Roger az anyukájával? Voltak problémáik?
Lisa vállat vont. Haraldsson úgy ítélte meg, elég szegényes a lány
eszköztára: fejrázás, vállvonogatás.
 Hajba kaptak néha?
 Igen, biztos. Hébe-hóba. Az anyukájának nem tetszik ez az iskola.
 Tényleg?
Lisa biccentett.
– Azt mondja, sznob hely.
Fején találta a szöget – gondolta Haraldsson.
 Roger apja is a városban él?
 Nem. Fogalmam sincs, hol lakik. Abban sem vagyok biztos, hogy
Roger tudja. Sosem beszél róla.
Haraldsson jegyzetelt. Érdekes. Meglehet, hogy a fiú felkerekedett, hogy
felkutassa a gyökereit. Hogy kérdőre vonja az apját, miért nincs mellette. És
persze nem avatta be az anyját. Akkor minden másképp történt volna.
 Mi lehet vele?
Haraldsson felrezzent a tépelődésből. Lisára nézett, és most először vette
észre, hogy a sírás szélén áll.
 Nem tudom. De biztos elő fog kerülni. Talán egy időre Stockholmba
ment, vagy valami ilyesmi. Kalandra vágyott, tudod.
 De miért tenne ilyet?
Haraldsson a lány vonásait vizslatta, amelyekről őszinte tanácstalanság
sütött. A lakkozatlan, tövig rágott körmöt a rúzs nélküli ajkak között. Nem,
ez a kis szende leányzó valóban nem tudja elképzelni, mi oka lehetett
Rogernek erre. Haraldsson viszont egyre biztosabb volt benne, hogy az
eltűnt sokkal inkább szökevény.
– Az embernek néha különös ötletei támadnak, amiket aztán megvalósít.
De szinte biztos, hogy elő fog kerülni, majd meglátod. – Bár Haraldsson
kétségkívül meggyőzően mosolygott, látta a lányon, hogy a hatás elmaradt. –
Megígérem – fűzte hozzá.
Mielőtt távozott, kért egy listát Lisától Roger barátairól és mindenkiről,
akivel valaha valami dolga volt. Lisa hosszan töprengett, aztán lefirkantott
valamit és átnyújtotta a cetlit. Két név állt rajta: Johan Strand és Sven
Heverin. Magányos fiú lehetett, gondolta Haraldsson, és a magányos fiúk
gyakran lelépnek otthonról.
Amikor hétfő délután Haraldsson beszállt a kocsijába, igencsak elégedett
volt aznapi teljesítményével. Annak ellenére, hogy a Johan Stranddal
folytatott beszélgetés nem vitt messzire: Johan pénteken látta utoljára
Rogert, suli után. Amennyire tudta, Roger este Lisához szándékozott
átugrani. A fiúnak ötlete sem volt, hova mehetett azután. Ami Sven Heverint
illeti, ő hosszú időre elutazott. Hat hónapot tölt Floridában. Már hét hete
elment. Az anyja elfogadott egy tanácsadói megbízást az Egyesült
Államokban, és az egész család vele tartott. Egyeseknek túl jól megy a sora,
állapította meg Haraldsson, és számba vette, milyen egzotikus helyekre
vetődött el munkája során. Egy rigai szeminárium volt az egyetlen, ami
beugrott, de ott végig az ágyat nyomta valami gyomornyavalya miatt. Csak
annyira emlékezett, hogy a kollégái átkozottul jól szórakoztak, míg ő egy
kék műanyag vödörbe bámult.
Mindezek dacára Haraldsson ma igen elégedett volt. Több nyomot is
követett, és ami még fontosabb: neszét vette egy lehetséges nézeteltérésnek
anya és fia között, ami arra enged következtetni, hogy ez az egész hamarosan
megszűnik rendőrségi ügy lenni. Végül is nem úgy fogalmazott az anya a
bejelentésben, hogy a fia „köddé vált”? Dehogynem! Haraldsson
emlékeztette magát rá, hogy neki ez azon nyomban szöget ütött a fejébe,
amikor meghallgatta a telefonbeszélgetést. A fiú nem egyszerűen „elment”
vagy „eltűnt”, hanem „köddé vált”. Nem arra utal ez, hogy dühében viharzott
el otthonról? Rávágta az ajtót a fásult anyjára. Haraldsson egyre biztosabb
lett az igazában. A fiú kétségkívül Stockholmban van, hogy tágítsa a
világképét.
Pusztán a biztonság kedvéért határozott úgy, hogy tesz egy vargabetűt
Lisáék háza felé. Meg akarta mutatni magát, végig akart kopogtatni néhány
házat, hogy legyenek tanúk, akik felismerik, ha valaki rákérdezne, hogy
halad a nyomozás. És talán valaki látta is Rogert, a legjobb esetben úton a
központ és a pályaudvar felé. Aztán irány az anyához, hogy gyakoroljon rá
egy kis nyomást, aminek következtében a nő majd beismeri, hogy gyakorta
civódott a fiával. Kiváló terv, szögezte le, és beindította a motort.
Ebben a másodpercben megcsörrent a mobilja. Vetett egy futó pillantást a
kijelzőre, és kiverte a víz. Hanser.
 Mi van már megint? – dünnyögte maga elé, és leállította a kocsit.
Kinyomja a hívást? Csábító gondolat, de lehet, hogy meglett a fiú. Talán
ezért hívja Hanser. Hogy egész idő alatt jó nyomon járt. Felvette.
A beszélgetés mindössze tizennyolc másodpercig tartott, és ezalatt Hanser
csak öt szót nyögött ki.
 Hol vagy? – így hangzott az első kettő.
 Autóban – felelte Haraldsson a valóságnak megfelelően. – Most voltam
a fiú iskolájában, beszéltem a barátnőjével és a tanáraival.
Nem kis bosszúságára Haraldsson ráébredt, hogy máris védekezik. A
hangja kissé megalázkodóbb lett. Magasabb. A fenébe, hisz mindent úgy
csinált, ahogy kellett!
 Gyere ide azonnal!
Haraldsson éppen el akarta magyarázni, hová készül, és meg akarta
tudakolni, mi olyan sürgős, de Hanser levágta. Hülye liba! Ismét elfordította
a slusszkulcsot és a kapitányság felé vette az irányt.
Hanser már várta. Az a hűvös szempár. Az a makulátlan szőke
hajköltemény. A tökéletesen passzoló és garantáltan egy vagyont érő
kosztüm. Most hívta a felháborodott Lena Eriksson, és afelől érdeklődött, mi
a bánatot csinál a rendőrség, és Hanser is efelől érdeklődne. Mi a bánatot
csinálnak?
Haraldsson röviden összefoglalta a délutáni történéseket, amelynek során
sikerült négyszer is megemlítenie, hogy az eset csak ma, az ebédszünetben
került az asztalára. Amennyiben valaki ezt kifogásolja, úgy legyen szíves a
hétvégi ügyeleteshez fordulni.
 Ezt is fogom tenni – válaszolta Hanser higgadtan. – De miért nem
tájékoztattál róla, hogy az ügy ennyi késedelmet szenvedett? Az ilyen
esetekről tájékoztatást várok!
Haraldsson érezte, hogy a társalgás olyan fordulóponthoz érkezett,
amilyenre nem számított. Megkísérelte kimenteni magát.
 Előfordul az ilyesmi. Nem futkoshatok minden apró mulasztással
állandóan hozzád. Biztos van jobb dolgod is.
 Jobb, mint hogy nyomozást folytassak egy eltűnt helyi fiú után?
Kérdőn nézett rá. Haraldssonnak a torkára forrt a szó. A beszélgetés nem
a tervei szerint alakult. Egyáltalán nem.

Ez volt hétfőn. Most meg itt állt Listakärrtől nem messze, átázott
zokniban. Hanser minden követ megmozgatott: kikérdezték a szomszédokat
és keresőcsapatokat állítottak fel, amelyek egy-egy területet fésültek át és
egész nap folytatták a kutatást. Eddig eredménytelenül. Tegnap a rendőr-
főkapitányságon Haraldsson belefutott a körzeti rendőrfőkapitány karjába, és
tréfálkozó hangnemben megemlítette neki, hogy sokba fog kerülni ez az
akció. Egy halom ember, aki egy halom órát belefeccöl abba, hogy
megkeressen egy fiút, aki vélhetően a fővárosban múlatja az időt. Haraldsson
nemigen tudta mire vélni a rendőrfőkapitány reakcióját, de később – amikor
majd Roger visszatér a kis kiruccanásáról – biztos az elöljáró fülébe fognak
csengeni a szavai! És akkor majd ráeszmél, milyen irdatlan összegeket
dobott ki Hanser az ablakon. Az elképzelés vigyort csalt Haraldsson arcára.
A hivatali előírás egy dolog, a rendőri megérzés meg egy másik dolog. Jó
pap is holtig tanul.
Haraldsson megállt. Félúton a domb felé. Ismét besüppedt. De most úgy
istenesen. Felemelte a lábát. A cipője oda. Még épp látta, hogyan kebelezi be
a sár a negyvenhármas fekete lábbelit, mialatt a bal zoknija egy újabb
milliliter vizet szívott fel.
Tele volt a hócipője.
Torkig volt.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Térdre ereszkedik, belenyúl a posványba s kihalássza a cipőt. Aztán
hazamegy. Rohangáljon csak a kutatócsapat többi bárgyú tagja fel-alá, mint
pók a falon! Neki felesége van, akit teherbe kell ejtenie!
 Miután taxizott egyet, és megszabadult háromszáznyolcvan koronától,
Sebastian az östermalmi Grev Magnigatanon állt, a lakása előtt. Voltaképpen
már régóta tervezte, hogy búcsút mond ennek az otthonnak, mert méregdrága
volt és fényűző, mintha egy sikeres szerzőnek és akadémikusnak teremtették
volna, akit szakadatlanul előadásokra hívnak, és aki kiterjedt társadalmi
kapcsolatrendszerrel bír. De Sebastian ma már nem ez az ember volt.
Azonban már a puszta gondolattól is, hogy kialmoljon mindent, hogy
összerámoljon és a hosszú évek alatt felhalmozódott holmikat összeszedje,
kivitelezhetetlennek tetszett a feladat. Ezért aztán inkább lezárta a lakás nagy
részét, és csupán a konyhát, a vendégszobát meg az aprócska fürdőt
használta. A többi helyiségbe a lábát se tette be. Arra várt, hogy... Igen, várt
valamire.
Sebastian vetett egy futó pillantást a bevetetlen ágyra, aztán úgy döntött,
vesz egy zuhanyt. Meleget és kiadósat. A múlt éjszaka meghittsége már rég a
múlté. Hiba volt ilyen gyorsan lelécelni? Tudott volna adni neki a nő még
valamit az elkövetkező órákban? Feltehetően még több szexet. És reggelit.
Gyümölcslevet és zsemlét. És aztán? A végső búcsú elkerülhetetlen volt.
Másként nem érhetett véget. Vagyis rövidre is lehetett zárni az egészet.
Mégis. Az összetartozás pillanata, ami egy rövidke időre felemelte, hiányzott
neki. Újra nehézkesnek és kiürültnek érezte magát. Mennyit aludhatott
egyáltalán az éjjel? Két órát? Két és felet? Mindenesetre nem volt másnapos.
Megnézte magát a tükörben. A szeme fáradtabbnak tűnt, mint máskor, és
megállapította, hogy sürgősen csinálnia kell valamit a frizurájával is. Talán a
borostáját is leborotválhatná. Nem, az túlságosan is a múltra emlékeztetné.
És a múlt az már múlt. De a szakállát megnyírhatná, a haját fazonra
igazíttathatná, néhány fürtöt akár be is festethetne. A legsármosabb mosolyát
villantotta a tükörképére. Hihetetlen, hogy mindig beválik, futott át az agyán.
Egyszeriben elképesztően elgyötörtnek érezte magát. A hátraarc
befejeződött. Ismét itt volt az üresség. Az órára lesett. Egy kicsit még le kell
heverednie. Tudta, hogy az álom megint vissza fog térni, de túl kimerült volt
ahhoz, hogy sokat tépelődjön ezen. Olyan jól kiismerte már állandó
kísérőjét, hogy hébe-hóba még hiányzott is neki, amikor úgy aludt, hogy
nem riasztotta fel.
Kezdetben máshogy volt. Amikor az álom már hónapok óta kínozta,
Sebastian megszenvedte, hogy állandóan fel kell ébrednie, hogy a félelem és
a légszomj, a remény és a kétségbeesés szüntelenül váltakozik. Elkezdett
gazdagon kimért „altatóitalokat” inni, amelyek elsőrangú megoldást kínálnak
a bonyolult érzelemvilággal megáldott, középkorú, őszülő
akadémikusoknak. Egy darabig sikerült kordában tartania az álmot, de a
tudattalanja hamar ráakadt az alkoholos gátlás kiskapuira, így aztán mindig
többet és korábban kellett meginnia, hogy elérje a kívánt hatást. Végül
kénytelen volt belátni, hogy elvesztette a harcot. Egyik napról a másikra
felhagyott vele. Igyekezett elviselni a fájdalmat. Időt hagyni a gyógyulásra.
Nem jött be. Egy rövid időszak után, mialatt egyetlen éjszakát sem aludt
végig, elkezdett gyógyszereket szedni. Holott megesküdött, sosem tesz ilyet.
De hát az ember nem tarthatja be minden ígéretét, tapasztalatból tudta,
jobban, mint bárki más. Különösen akkor nem, ha az élet nagy kérdéseivel
kerül szembe. Akkor rugalmasnak kell lenni. Felhívta néhány régi betegét,
akik a szemérmesség minden válfajától mentesek voltak, és leporolta a
recepttömbjét. Az üzlet pofonegyszerű volt. Fele-fele arányban osztoztak.
Természetesen megkereste az egészségügyi és szociális hivatal, és afelől
érdeklődött, hogyhogy egyszeriben ennyi antipszichotikumot ír fel. De
Sebastiannak sikerült néhány jól irányzott – a „tevékenység újraindításáról”,
az „intenzív bevezetőfázisról” és az „énkeresés stádiumában lévő
betegekről” szóló – hazugsággal kivágnia magát.
Mindennek tetejébe még a betegei számát is megnövelte, hogy ne legyen
annyira szembeötlő, miben sántikál voltaképpen.
Eleinte főleg Propavannal, Prozackal és Di-Gesickel kísérletezett, de a
hatás idegesítően múlékony volt. Ekkor áttért a Dolcontinra és más morfium
alapú szerekre.
Mint ahogy az kiderült, az egészségügyi hivatal volt a legkisebb gondja.
Sokkal nagyobb problémát okoztak a kísérletek mellékhatásai. Az álom
ugyan eltűnt, de vele együtt Sebastian étvágya, az összes docensi felkérése
és a nemi vágya is, ami teljesen új és ijesztő tapasztalat volt. A
legszörnyűbbnek mégis a krónikus fáradtság bizonyult. Úgy érezte, képtelen
végiggondolni egy gondolatot, mintha megszakadna a közepén. A
leghétköznapibb társalgás is borzalmas erőfeszítésébe került, hosszabb viták
vagy előadások pedig szóba se jöhettek.
Mivel Sebastian az egész létezését egy intellektuális énképre, az eszesség
illúziójára alapozta, ez az állapot irtóztató volt. Bódulatban élni, eltompítani
a fájdalmat, jó. Na de minden mást is pont olyan ködösen érzékelni, magát
az életet is, és a saját éleselméjűségének búcsút inteni... Pengeélen táncolt.
Kénytelen volt döntést hozni, választani a tökéletesen tiszta gondolkodással
párosuló félelemállapotok és a korlátozott megértést biztosító nehézkes,
elmosódott élet között. Amikor felismerte, hogy a létét így vagy úgy, de
gyűlölni fogja, egyre megy, mit tesz, a félelem mellett döntött, és egyik
napról a másikra abbahagyta a gyógyszerszedést is.
Azóta se az alkoholhoz, se a pirulákhoz nem nyúlt. Még fejfájáscsillapítót
se vett be. És álmodott. Minden egyes éjjel.
De miért kell ezen agyalnia, vallatta magát, miközben a
fürdőszobatükörben mustrálgatta a képmását. És miért most? Az álom már
hosszú évek óta nem tágított. Tanulmányozta és elemezte. Megbeszélte a
terapeutájával. Megtanult együtt élni vele.
Akkor most?
Västerås miatt, gondolta, majd felakasztotta a törülközőjét és kisétált a
fürdőből csupaszon. Västerås a hibás. Västerås és az anyja. De ma lezárja
életének ezt a fejezetét. Örökre.
Jó nap lesz ez a mai.

Joakimnak hosszú idő óta ez volt a legjobb napja, ott a Listakärr melletti
erdőben, és még jobb lett, amikor azok közé a kivételezettek közé került,
akiket a rendőr közvetlenül utasított, hogyan és hova menjenek. Az
egyébként lapos cserkésztalálkozó hirtelen igazi kalanddá nőtte ki magát.
Joakim lopva vetett egy pillantást a rendőrre, aki előtte állt, különösen a
pisztolyát fürkészte, és arra jutott, hogy ő is rendőr lesz. Egyenruha és
fegyver, akár a cserkészek, csak rendes felszereléssel. Jó lenne. Ha őszinte
akar lenni az ember, a cserkészélet nem tartozott a legizgalmasabb
foglalatosságok közé, amit csak el lehet képzelni, legalábbis Joakim ezen a
nézeten volt. Már nem. Kereken tizennégy éves volt, és ez a szabadidős
tevékenység, amit hatesztendős kora óta űzött, valahogy elvesztette a
vonzerejét. A bűvölet, amit a szabadban való élet, a túlélés, az állatok és a
növények kiváltottak belőle, elenyészett. Ugyanakkor nem találta
dőreségnek, mint a többi fiú az osztályban, nem, csupán leszámolt vele.
Köszöni, jó volt, de itt az ideje, hogy valami újdonság után nézzen. Valami
igazi után.
A vezetője, Tommy talán rájött.
Talán ezért kereste fel a rendőrséget és a katonaságot, hogy
megérdeklődje, mi folyik itt, amikor megérkeztek Listakärrbe.
Hogy mi mozgatta Tommyt, azon a rendőr, akit Haraldssonnak hívtak,
ugyancsak elgondolkodott, és némi tétovázás után úgy határozott, hogy
abból nem lehet baj, ha további kilenc szempár néz szét az erdőben. Adott
nekik egy saját kis kutatási területet, ahol körbebotladozhattak. Haraldsson
arra kérte Tommyt, hogy ossza három csoportra a csapatát, válasszon
mindegyiknek vezetőt, és küldje hozzá eligazításra. Joakim megfogta az
isten lábát. Emmával és Alice-szal, az egész cserkészszövetség legcsinosabb
lányaival került egy csoportba. És mindezek tetejébe még vezetővé is
választották.
 Joakim most visszatért a lányokhoz, akik rá vártak. Ez a Haraldsson pont
olyan szófukar és határozott volt, mint a Beck felügyelős filmek rendőrei, és
Joakim elképzelhetetlenül fontos embernek érezte magát. Már maga elé is
képzelte, hogy fog telni ez a fantasztikus nap: megtalálja az eltűnt fiút, aki
súlyosan megsebesült, és olyan rimánkodóan néz Joakimra, ahogy csak a
haldoklók tudnak. Túl gyenge lesz ahhoz, hogy beszéljen, de a szeme
mindent elmond. Joakim felemeli és a találkozási pontra cipeli. Valósággal
drámai lesz. A többiek megpillantják, üdvrivalgásban és tapsban törnek ki,
és minden kerek lesz.
Ahogy elérte a csoportját, Emmát a baljára, Alice-t pedig a jobbjára
állította. Haraldsson a legszigorúbban intette őket attól, hogy a láncot
felbontsák, ezért Joakim komoly pillantást vetett a lányokra, majd
elmagyarázta nekik, hogy együtt kell maradniuk, ha törik, ha szakad. Ez
most komoly dolog! Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Haraldsson jelzést
adott nekik, és a kutatócsapatok végre mozgásba lendülhettek.
Joakim hamar felismerte, milyen nehéz a láncot összetartani, hiába volt
csak három háromfős csoport. Különösen akkor volt bonyolult nem elvéteni
a kijelölt irányt, amikor mélyen behatoltak az erdőbe, és az ingoványos
talajon igyekeztek előre. Az egyik csoportnak nehezére esett tartani a lépést,
de a másik nem lassított, és már el is tűnt egy domb mögött. Pont ahogy
Haraldsson megjövendölte. Joakim egyre inkább a rendőr hatása alá került.
Úgy tetszett, mindent tud. Joakim rámosolygott a lányokra, és még egyszer
elismételte Haraldsson utolsó szavait:
 Ha találtok valamit, ordítsátok azt: „Itt van valami!”.
Emma fásultan bólintott.
 Már ezerszer mondtad.
De Joakim nem hagyta, hogy ez kedvét szegje. Hunyorított az erős
napfényben és kaptatott tovább előre, miközben azon fáradozott, hogy
sikerüljön tartania a távolságot és az irányt, noha ez egyre nehezebb és
nehezebb lett. Lasse csoportját, amely az imént még tőlük kissé balra
kutyagolt, már nem is lehetett látni.
Fél óra múlva Emma pihenőt kért. Joakim megpróbálta az értésére adni,
hogy nem állhatnak meg csak úgy pihengetni. Azzal azt kockáztatnák, hogy
teljesen elszakadnak a többiektől.
 Elszakadni a többiektől?
Alice sokatmondóan mosolygott, és Joakim kénytelen volt bevallani
magának, hogy már jó ideje elveszítették a többieket.
 Úgy hallom, mögöttünk vannak.
Elnémultak és hallgatóztak. A messzi távolból zajok hallatszottak. Valaki
felkiáltott.
 Megyünk tovább – döntött Joakim, holott titokban sejtette, hogy Alice-
nak igaza van. Valószínűleg túl gyorsan haladtak. Vagy rossz irányba
tartottak.
 Akkor menj egyedül! – tiltakozott Emma, és dühösen rámeredt.
Joakimnak az az érzése támadt egy pillanatra, hogy kicsúszik a kezéből a
gyeplő, főleg Emma fog ellenszegülni. Főleg ő, aki az elmúlt harminc
percben többször is gyengéden pillantott rá. Joakimot kiverte a víz, és nem
csak a túl vastag alsóneműje miatt. Voltaképpen ráhajtott Emmára, le akarta
nyűgözni. Hogyhogy a lány ezt nem vette észre? És most hirtelen minden
Joakim hibája lenne?
 Nem vagy éhes? – szakította meg Alice Joakim tépelődését. Néhány
szendvicset halászott elő a hátizsákjából.
 Nem – vágta rá túl gyorsan, még mielőtt tudatosulhatott volna benne,
hogy igenis éhes. Joakim továbbment egy darabon s megállt egy dombtetőn,
hogy azt a benyomást keltse, van valami terve. Emma örömmel elfogadott
egy szendvicset, Joakim próbálkozását pedig, hogy fontos embernek tüntesse
fel magát, figyelemre se méltatta. Joakim ráeszmélt, hogy taktikát kell
váltania. Mélyet lélegzett és hagyta, hogy a friss erdei levegő átjárja a
tüdejét. Az ég beborult, a nap eltűnt, és vele együtt a tökéletes nap ígérete is
szertefoszlott. Joakim visszatért a lányokhoz. Elhatározta, hogy gyengédebb
hangot fog megütni.
 Mégis kérnék egy szendvicset, ha van még – mondta olyan
barátságosan, ahogy csak telt tőle.
 Van hát – felelte Alice, és előkotort még egy folpackba bugyolált
szendvicset. Rámosolygott Joakimra, aki rádöbbent, hogy az új taktikája
bevált.
 Azon tűnődöm, hol vagyunk – mondta Emma, és előhúzott egy térképet
a táskájából. Mindhárman fölé hajoltak, és megkísérelték meghatározni a
helyzetüket. Elég bonyolult volt, mert nem találtak egyértelmű tájékozódási
pontot, az egész vidék dombok, erdők és mocsarak összevisszaságából állt.
Azt viszont tudták, honnan indultak, és nagyjából milyen irányba tartottak.
 Majdnem végig északnak haladtunk, tehát körülbelül itt lehetünk –
bökött Emma a térképre. Joakim elképedve biccentett. Emma agyafúrt.
 Továbbmenjünk, vagy várjuk be a többieket? – kérdezte Alice.
 Szerintem mennünk kellene – felelte Joakim kurtán, majd
villámgyorsan hozzáfűzte: – Vagy inkább várni akartok?
Szemügyre vette a lányokat, Emma tiszta, kék szemét és Alice kissé
szögletes vonásait. Mindketten őrjítően helyesek, gondolta, és hirtelen azt
kívánta, hogy a lányok a várakozást javasolják. És hogy a többiek sokáig,
nagyon sokáig ne érjék be őket.
 Szerintem akár mehetünk is. Ha tényleg itt vagyunk, már nem járunk
messze a találkozási ponttól – szögezte le Emma, és ismét a térképre
mutatott.
 Igen, de természetesen igazatok volt, lehagytuk a többieket, így aztán
akár be is várhatjuk őket – próbálkozott az indítvánnyal Joakim.
 Azt hittem, elsőként akarsz célba érni. Úgy vágtáztál, mint egy
versenyló – jegyezte meg Alice. A lányok felnevettek, Joakim pedig élvezte
a kellemes érzést, hogy két ilyen csinos lánnyal kacarászhat. Viccből
megbökte Alice-t.
 Egész jól tartottad a tempót!
Elkezdtek kergetőzni. Joakim és a lányok a pocsolyák között
ugrándoztak, teljesen céltalanul, és amikor Emma belecsobbant egy tócsába,
elkezdték fröcskölni egymást. Ez lényegesen szórakoztatóbb, mint az
unalmas keresés, gondolta Joakim. Emma után vetette magát és egy
pillanatra megragadta a karját. A lány kitépte magát a szorításból és
igyekezett eliszkolni. De a bal lába beleakadt egy gyökérbe, és elveszítette
az egyensúlyát. Egy másodpercig úgy tűnt, nem fog elesni, de a talaj a nagy
pocsolya körül sáros és csúszós volt, és Emma derékig elmerült a vízben.
Joakim nevetésben tört ki, Emma sikoltozásban. Amikor Joakim
lecsillapodott, odasietett hozzá. De Emma még hangosabban kezdett
visongani. Érdekes, villant át Joakim agyán. Ennyire azért nem vészes a
dolog. Csak egy kis víz. Ekkor pillantotta meg a fehér, sápadt testet, amely
közvetlenül Emma előtt emelkedett ki a vízből. Mintha eddig a felszín alatt
rejtőzött és az áldozatára lesett volna. A játék féktelenségét mintha elfújták
volna, mindhármukat rettegés és émelygés fogta el. Emma hányt, Alice
zokogott. Joakim kővé dermedt, és egyre csak a jelenetet bámulta, amelyet
egész hátralévő életében nem tud majd kiverni a fejéből.

Haraldsson az ágyban hevert, révedezett. Jenny mellette feküdt, a talpát a

matracnak feszítette, és egy párnát gyömöszölt a feneke alá. Nem akarta
elszalasztani a lehetőséget.
 Jobb, ha rögtön túlesünk rajta, aztán megismételjük, mielőtt vissza kell
mennem – mondta.
Túlesünk rajta. Van ennél kevésbé romantikus szó? Haraldsson
kételkedett benne. De most már túlestek rajta, és Haraldsson elszundított.
Valaki Abbát hallgatott: „Ring Ring”.
 A mobilod – lökte oldalba Jenny. Haraldsson ijedten eszmélt rá, hogy
pillanatnyilag nem az ágyban, a felesége mellett lenne a helye. Felkapta a
nadrágját a padlóról, és kirángatta a mobilt a zsebéből. Igen. Hanser.
Haraldsson vett egy mély levegőt, és felvette a telefont. Ezúttal is be kellett
érnie öt szóval.
 Hol a büdös francban vagy?

Hanser idegesen vágta le a kagylót.

 Kificamította a bokáját...
A fenébe! Kedve lett volna berohanni a kórházba, vagy legalább egy
járőrt odaküldeni, hogy leleplezze ennek az agyalágyultnak a hazugságait.
De erre aztán végképp nem volt ideje. Az egyik pillanatról a másikra egy
gyilkosság felderítéséért lett felelős. És nem könnyítette meg a dolgát, hogy
a Listakärr környékét átfésülő keresőcsapatok vezetője nem volt a
helyszínen, ráadásul még arra is hagyta magát rávenni, hogy kiskorú
cserkészeket vonjon be a kutatásba, akik rendelkezésére most
pszichológusokat kell bocsátania, mert az egyikük belepottyant egy tócsába,
és miközben kikászálódni igyekezett belőle, egy hullát hozott a napvilágra.
Hanser megrázta a fejét. Ezzel az eltűnéssel kapcsolatban minden rosszul
alakult. Kivétel nélkül minden. De most véget vet a hibáknak. Mostantól
kezdve mindent helyesen fog csinálni. A telefonra meredt. Támadt egy
ötlete. Nagy dobás lenne. Talán túl korai, gondolnák sokan. És talán a
tekintélyét is csorbítaná. De réges-régen fogadalmat tett magának, hogy nem
riad vissza a kellemetlen döntésektől. Ahhoz túl sok forgott kockán.
Egy fiú meghalt.
Meggyilkolták.
Eljött az idő, amikor a legjobbaktól kell segítséget kérnie.

 Téged keresnek – mondta Vanja, amint bedugta a fejét Torkel Höglund

ajtaján. Az irodája pont olyan volt, mint Torkel maga: józan és szerény.
Semmi csecsebecse, semmi értéktárgy, alig valami személyes. A bútorok
révén, amelyeket Torkel valami központi raktárból szerzett, a szoba olyan
benyomást keltett, mintha egy pénzügyi megszorításoktól sínylődő kisváros
iskolájának igazgatója dolgozna benne, nem pedig Svédország legrangosabb
rendőrfőnöke. Néhány kolléga sajátosnak találta, hogy a férfi, aki a svéd
királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályát vezette, nem akarja
megmutatni a világnak, milyen sokra vitte. Mások azt a következtetést
vonták le belőle, hogy egyszerűen csak nem szállt a fejébe a dicsőség. A
valóság azonban egyszerűbb és kevésbé tiszteletreméltó volt. Torkel nem ért
rá.
A munkája teljes embert kívánt, és szüntelenül úton volt. A csekélyke
szabadidejét meg nem óhajtotta egy olyan iroda berendezésére fecsérelni,
amiben úgysem időzött túl sokat.
 Vasteråsból – tette még hozzá Vanja, és helyet foglalt a férfival
szemben. – Megöltek egy tizenhat éves fiút.
Torkel figyelte, ahogy Vanja kényelembe helyezi magát a széken.
Szemmel láthatólag nem fogja magára hagyni telefonálás közben. Torkel
biccentett és a kagylóért nyúlt. A második válása óta az az érzés kerítette
hatalmába, hogy csak és kizárólag borzalmas, hirtelen halálesetek kapcsán
hívják fel. Már több mint három éve volt annak, hogy valaki az után
érdeklődött, időben hazaér-e vacsorára, vagy valami más, üdítő banalitást
tudakolt meg tőle.
Ismerte Kerstin Hanser nevét, a västeråsi rendőrség feje. Évekkel ezelőtt
találkoztak egy továbbképzésen. Rokonszenves nő volt, és biztosan kiváló
vezető, ez volt a benyomása róla akkoriban, és jól emlékezett rá, hogy örült,
amikor az előléptetéséről olvasott. A nő hangja most kényszeredett és
erőltetett volt.
 Segítségre van szükségem, és úgy határoztam, hogy a királyi
nyomozóhatóságot kérem fel. A legjobban annak örülnék, ha személyesen
jönnél – mondta. – El tudsz szabadulni? – folytatta csaknem esdeklőn.
Torkel elgondolkodott egy pillanatra, milyen kifogással tudna
előhozakodni. Épp most kell egy rendkívül kínos eset miatt visszatérnie a
csapatával Linköpingbe. De tisztában volt vele, hogy Kerstin Hanser csak
akkor hívja, ha sürgősen segítségre van szüksége.
 Az első perctől kezdve rosszul álltunk hozzá, és fennáll annak a
veszélye, hogy teljesen megfeneklik az ügy. Tényleg szükségem van a
támogatásodra! – fűzte még hozzá, mintha megérezte volna Torkel
habozását.
 Miről van szó?
 Egy tizenhat évesről. Egy hete tűnt el. Holtan találtuk. Megölték.
Brutális kegyetlenséggel.
 Küldd át e-mailben az összes iratot, megnézem közelebbről az esetet –
felelte Torkel, és Vanját figyelte, aki időközben felállt és felvette a másik
telefon kagylóját.
 Billy, gyere Torkel irodájába. Dolgunk akadt – mondta, és letette.
Mintha máris tudta volna, hogy dönt Torkel. Mindig ezt csinálta, ami
egyrészt büszkeséggel töltötte el Torkelt, másrészt fel is bőszítette kissé.
Vanja Lithner volt az első számú szövetségese a csapatban. Noha még csak
most töltötte be a harmincat, az utóbbi két évben, mialatt Torkellel dolgozott,
profi rendőrré vedlett át, és Torkel szemében már-már zavarónak hatott,
mennyire jó. Ő maga is szívesen lett volna ennyire jó rendőr a harmincas
évei elején. Rámosolygott, miután befejezte a beszélgetést Kerstin Hanserrel.
 Még én vagyok a főnök – tisztázta.
 Tudom, csak összetrombitálom a csapatot, hogy meghallgathasd, hogy
ítéljük meg az esetet. De dönteni te döntesz, mint mindig – válaszolta egy
kacsintás kíséretében.
 Mintha lenne választásom, ha egyszer valamit a fejedbe veszel – vágott
vissza Torkel, és felállt. – Akár el is kezdhetünk csomagolni. Västeråsba
utazunk.

Billy Rosén rutinosan vezetett végig az El 8-ason, és túl gyorsan, pont,

mint máskor. Torkel már régóta nem szólt neki érte. Ehelyett a gyilkossági
eset aktájára összpontosított, amit idő közben megkapott. A jelentés elég
gyatra volt, úgy tűnt, a vezető nyomozó, Thomas Haraldsson nem volt
túlontúl ügybuzgó. Valószínűleg teljesen elölről kell kezdeniük mindent.
Torkel tudatában volt, hogy ez egy olyan eset, amire a bulvársajtó
előszeretettel csap le. Az sem volt hasznukra, hogy a helyszínen előzetesen
megállapított halálok hihetetlen erőszakosságra utalt: számos késszúrást
ejtettek az áldozat szívén és tüdején. Mégsem ez nyugtalanította leginkább
Torkelt, hanem a jelentés utolsó, rövid megjegyzése, amit az orvos még a
helyszínen firkantott le:
„Az előzetes vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy a halott szívének
nagy része hiányzik.”
Torkel kinézett az ablakon a fákra, amelyek elsuhantak mellettük. Valaki
kivágta a szívét. Torkel remélte, hogy a fiú nem hallgatott heavy metalt, és
nem volt World of Warcraft-játékos sem. Ellenkező esetben a sajtó a
legkomikusabb elképzelésekkel fog előrukkolni.
Vanja felpillantott a papírjaiból. Nagy valószínűséggel ugyanazt a
mondatot olvasta éppen.
 Talán jó lenne már most idehívni Ursulát – vélekedett. Megint olvasott
Torkel gondolataiban. A férfi röviden biccentett. Billy hátrasandított.
 Tudjuk a címet?
Torkel átnyújtotta neki, és Billy fürgén begépelte a navigációs
készülékbe. Torkelnek nem volt ínyére, hogy Billy vezetés közben ilyeneket
csinál, de legalább egy kicsit visszavett a tempóból.
 Még fél óra – közölte Billy, miközben ismét a gázra taposott, és a
kisbusz azonnal meglódult. – De lehet, hogy húsz perc is elég, ha nem túl
nagy a forgalom.
– Az is jó, ha fél óra múlva érünk oda. Mindig bedugul a fülem a
hangrobbanástól.
Billy pontosan tudta, milyen véleménnyel van Torkel a vezetési stílusáról,
de csak kinevette a főnökét, ahogy ránézett a visszapillantó tükörben. Jó út,
jó autó, jó sofőr, miért ne használná ki teljes mértékben?
Billy még jobban odalépett.
Torkel előhúzta a mobilját és Ursula számát tárcsázta.

A vonat négy óra hét perckor hagyta el a stockholmi főpályaudvart.

Sebastian az első osztályon utazott. Hátradőlt, és lehunyta a szemét, ahogy
kigurult a városból.
Korábban mindig elszundított a vonaton. Most azonban nem lelt
nyugalmat, hiába érezte, mennyire vágyik a szervezete egy órácska alvásra.
Ezért aztán előszedte a temetkezési vállalat levelét, széthajtogatta és
elkezdte olvasni. Már betéve tudta. Az anyja egyik volt munkatársnője hívta
fel, és közölte vele a halálhírt. Az anyja csendesen és méltósággal halt meg,
mondta. Csendesen és méltósággal – így jutott el az anyja élete a végső
pontra. Nem volt semmi pozitív ebben a kijelentésben, legalábbis annak, akit
Sebastian Bergmannak hívnak. Nem, számára az élet az első pillanattól az
utolsóig harc volt. A csendeseknek és a méltóságteljeseknek az ő
gondolkodásában nem volt helyük. A halálunalmasaknak – így nevezte
magában őket. Azoknak az embereknek, akik fél lábbal mindig is a sírban
álltak. De ma már nem volt erről annyira meggyőződve, mint egykor. Hogy
alakult volna az élete, ha csendesen és méltóságteljesen élt volna?
Vélhetően jobban. Kevésbé fájdalmasan.
Legalábbis ezt próbálta Stefan Hammarström, a terapeutája bebeszélni
neki. Az egyik utolsó találkozásukkor pont erről vitatkoztak, miután
Sebastian beszámolt az anyja haláláról.
 Ennyire veszélyes olyannak lenni, mint mások? – kérdezte Stefan,
amikor Sebastian felvilágosította róla, mit tart a „csendesekről és
méltóságteljesekről”.
 Egyenesen életveszélyes! – vágta rá Sebastian. – Láthatólag halálos
veszedelem.
Végül majd’ egy órát áldoztak rá, hogy megvitassák, milyen mértékben
határozzák meg az ember genetikai hajlamai a veszélyhez való viszonyát. Ez
volt Sebastian egyik kedvenc témája.
Megtanulta, milyen fontos hajtóerő a veszély, egyrészt saját
tapasztalataiból, másrészt a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos kutatásaiból.
Elmagyarázta a terapeutájának, hogy egy sorozatgyilkost igazából két dolog
mozgat: a képzelete és a veszély. A képzelet a felberregő motor, amely nem
szűnik meg jelen lenni, akkor sem, ha üresjáratban van.
A legtöbb ember fantáziái. Szexuális, sötét, brutális képzelgések ezek,
amelyekkel az ember állandóan a saját egóját igazolja, és olykor-olykor más
embereket vagy tárgyakat semmisít meg, amelyek az útjába állnak. A
fantázia világában az ember teljhatalommal bír, de csak kevesen élik ki a
fantáziáikat. Aki megteszi, ráakad a kulcsra:
A veszélyre.
A veszélyre, hogy lelepleződik.
A veszélyre, hogy valami kimondhatatlan dolgot tesz.
Az üzemanyag az adrenalin és az endorfin, ami felszabadul közben. Ez
az, amit a motor kipufog, ami arra készteti, hogy még magasabb
fordulatszámon pörögjön. Ezért keres néhány ember folyton újabb és újabb
borzongást, így lesz a gyilkosból sorozatgyilkos. Nehéz újra üresjáratba
kapcsolni, ha az ember egyszer már felpörgette a motort. Ráérzett az erő
ízére, felfedezte, mi élteti. A veszély.
 Biztosan a veszélyre gondolsz, nem inkább az izgalomra? – hajolt előre
Stefan, miután Sebastian elhallgatott.
 Mi ez? Nyelvóra?
 Épp most tartottál előadást. – Stefan elvette az üveget az asztalról,
töltött egy pohár vizet, és átnyújtotta Sebastiannak. – Nem úgy szokott lenni,
hogy pénzt kapsz az előadásaidért, és nem neked kell fizetned, hogy tarthass
egyet?
 Megfizetem, hogy meghallgass. Függetlenül attól, mit mondok.
Stefan nevetett és a fejét ingatta.
 Ugyan már! Pontosan tudod, miért fizetsz. Segítségre van szükséged, és
ezzel a kis kitérővel megúsztad, hogy olyan dolgokról beszélj, amikkel
tényleg foglalkoznunk kellene.
Sebastian nem felelt és nem vágott grimaszt. Szerette Stefant, és nem
akart hülyét csinálni magából.
 Ha visszatérhetnénk az édesanyádra: mikor lesz a temetés?
 Már megvolt.
 És voltál?
 Nem.
 Miért nem?
 Mert az a véleményem, hogy a szertartást azoknak rendezték, akik
tényleg szerették.
Stefan egy pillanatig szótlanul meredt rá.
 Ahogy te is látod, jó sok mindent kell még tisztáznunk.
A szerelvény bedőlt a kanyarban. Odakint mesebeli táj terült el, a vonat
élénkzöld mezők és erdők között dübörgött át Stockholmtól északnyugat
felé. A Malaren-tó teljes pompájában tündökölt a fák között. Minden más
utasnak valószínűleg az élet sokrétűsége jutott volna az eszébe erről a
látványról. De Sebastian esetében pont az ellenkezője történt. Nem látta meg
a lehetőségeket a szépségben, amely körülvette. A plafonra szegezte a
tekintetét. Egész életében menekült a szülei elől. Az apja elől, aki ellen
kamaszkorától fogva küzdött, és az anyja elől, aki csendes és méltóságteljes
volt, de sosem állt igazán mellette. Sosem állt mellette, így érezte.
Egy pillanatra elfutotta a szemét a könny. Sírni csak az utóbbi években
tanult meg. Mókás, gondolta, hogy valaki egy olyan egyszerű dolgot, mint a
könny, csak ennyi idősen ismer meg. Érzelmes lett, és irracionális, vagyis
olyan, amilyen soha nem akart lenni. A gondolatai ismét visszatértek az
egyetlen dologhoz, amiről tudta, hogy elhódítja: a nőkhöz. Egy újabb ígéret,
amit megszegett. Amikor találkozott Lilyvel, megfogadta, hogy mindig hű
lesz hozzá, sosem fog letérni erről a keskeny ösvényről. De a lélekölő álom
miatt, amely minden éjjel kísértette, és az üres, értelmetlen nappalok miatt
végül nem látott más kiutat. Az élete az újabb hódítások utáni hajszából és a
különböző nőkkel töltött röpke órák sorozatából állt, mert eközben a
gondolatai legalább átmenetileg diadalt arattak a tehetetlenség érzése fölött.
Férfiként, szeretőként, állandóan új nőre vadászó ragadozóként
működőképes volt. Legalább ez a képessége megmaradt, ami örömet szerzett
neki, ugyanakkor meg is rémítette. Nem más, csupán egy egyedülálló férfi,
aki az idejét fiatalokkal és idősebbekkel, diáklányokkal és munkatársnőkkel,
házasokkal és szinglikkel tölti? Senkit sem rekesztett ki. Egyetlen szabály
volt csak: a nőnek hozzá kell tartoznia. Meg kell mutatnia, hogy Sebastian
nem értéktelen, hogy eleven. Maga is tudta, milyen pusztító életformát
folytat, de kitartott mellette, és elnyomta magában a felismerést, hogy egy
szép napon kénytelen lesz másik kiút után nézni.
Körülnézett a kocsiban. Megakadt a szeme egy barnán, aki a közelben ült.
Olyan negyvenes, szürkéskék blúzban, drága arany fülbevalóval. Nem rossz,
gondolta Sebastian. Olvas. Remek. A tapasztalat arra tanította, hogy az
olvasó negyvenesek csak hármas nehézségi fokozatúak. Noha némileg attól
is függött a dolog, miket olvastak.
Felállt, és néhány lépéssel mellette termett.
 Az étkezőkocsiba tartok. Hozhatok önnek valamit?
A nő kérdő tekintettel sandított fel a könyvéből. Nem volt biztos benne,
hogy hozzá szóltak-e. De rögtön megértette, hogy igen, amikor a pillantásuk
találkozott.
 Nem, köszönöm. – Majdnem tüntetőlegesen fordította ismét a könyvre a
figyelmét.
 Biztos? Nem kér egy csésze kávét?
 Nem, köszönöm. – Ezúttal fel sem nézett.
 Teát? Forró csokit? Bort is lehet kapni, de ahhoz talán még túl korán
van.
Leengedte a könyvet és ingerülten pillantott fel Sebastianra. A férfi a
legmegfelelőbb mosolyát villantotta rá. A nő nem felelt.
 Talán meglepte, hogy megszólítottam – folytatta Sebastian. – Valahogy
kötelességemnek érzem, hogy megmentsem attól a könyvtől. Olvastam. Még
hálás lesz nekem érte!
Újból összeakadt a pillantásuk. Sebastian mosolygott. A nő viszonozta a
mosolyát.
 Egy csésze kávé jólesne. Feketén, cukor nélkül.
 Meglesz. – Sebastian mosolya szétterült, ahogy folytatta az útját át a
kocsin. Ez a västeråsi utazás egész kellemesnek ígérkezik.

A västeråsi rendőr-főkapitányságot serény sürgés-forgás uralta. Kerstin

Hanser ideges pillantást vetett az órára. Indulnia kell. De csak az isten a
megmondhatója, mennyire nem fűlött hozzá a foga. Vagy ezer dolgot fel
tudott volna sorolni, amiket sokkal szívesebben csinált volna, mint hogy a
hullaházba menjen és Lena Erikssonnal találkozzon. De nem volt kibúvó.
Habár száz százalékig biztosak voltak benne, hogy a halott, akit találtak,
Roger Eriksson, az anyja látni akarta. Hanser megpróbálta lebeszélni róla, de
Lena Eriksson ragaszkodott hozzá. Látni akarta a fiát. Aztán kétszer is
elhalasztotta a találkozót. Hogy miért, Hanser nem tudta, de a legjobban
annak örült volna, ha végül lemondja. Vagy ha nem neki nem kellene vele
mennie. A munkájának ezt a részét szerette a legkevésbé, és ha őszinte akart
lenni, kénytelen volt beismerni, hogy nem is ez volt az erőssége. Iparkodott
elkerülni az ilyen helyzeteket, ha egy mód volt rá, de úgy festett, a kollégák
elvárták tőle, hogy – nőként – jól kezelje az ilyen helyzeteket. Hogy
megtalálja a megfelelő szavakat. Mert a hozzátartozók, a gyászolók
könnyebben fel tudják dolgozni a halálhírt, ha egy nőtől szereznek tudomást
róla. Hanser ezt marhaságnak tartotta. Sosem tudta, mit is mondhatna.
Kifejezhette a legőszintébb részvétét, esetleg átölelhette a szerencsétlent,
vagy hagyhatta, hogy a vállán sírja ki magát, megadhatta egy lelkigondozó
telefonszámát, és az unalomig ismételgethette, hogy a rendőrség minden tőle
telhetőt megtesz, hogy kézre kerítse a tettest vagy a tetteseket. Ezt nyilván
megtehette, odaállhatott. De erre bárki képes!
Már nem is emlékezett rá, ki ment velük a rendőrségtől, amikor ő és a
férje azonosították Niklast. Egy férfi. Egy férfi, aki csak állt ott.
Tulajdonképpen megtehette volna, hogy kiküld egy kollégát. És meg is
tette volna, ha nem az lenne a nyomozás jelenlegi állása, mint ami. De most
nem kockáztathatott. A média ott volt mindenütt. Nyilván már tudomást
szereztek róla, hogy az áldozat szívét kivágták. Csak idő kérdése volt, és
kiderítik, hogy a fiú már három napja eltűnt, amikor a rendőrség végre
keresni kezdte. Aztán meg ott volt az a dolog a lelki traumát szenvedett
kiskorú cserkészekkel és Haraldsson „bokaficamával”. Mostantól kezdve ezt
a nyomozást nem érheti több szó! Erről személyesen fog gondoskodni. A
legjobbakkal akar együttműködni, és feltett szándéka, hogy gyorsan pontot
tesz ennek az embertelen ügynek a végére. Ez volt a terve.
Csörgött a telefon. A recepciós munkatársnő hívta. A királyi
nyomozóhatóság emberei megérkeztek. Hanser vetett egy pillantást a
faliórára. Korán jöttek.
Legalább üdvözölni akarta őket, így Lena Erikssonnak várnia kell pár
percet, nincs mese. Hanser kisimította a blúzát, felállt, és lement az előtérbe
vezető lépcsőn. Az utolsó csukott ajtónál, ami a recepciót a kapitányság
belső helyiségeitől elválasztotta, megtorpant. A biztonsági üveg finom
négyzetrácsos mintázatán át látta, ahogy Torkel Höglund kedélyesen fel s alá
sétál, miközben a kezét összekulcsolja a háta mögött. Az ülőgarnitúrán,
amelyet utcára néző ablak mellett helyeztek el, egy férfi és egy nő ücsörgött,
mindketten fiatalabbak Hansernél. Torkel kollégái, feltételezte Hanser, aztán
lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót. Torkel megfordult, amikor
meghallotta a zár kattanását, és elmosolyodott, ahogy megpillantotta
Hansert.
Hanser hirtelen elbizonytalanodott. Mi az illendő ilyenkor? Ölelés vagy
kollegiális kézfogás? Együtt jártak néhány szemináriumra, párszor elmentek
együtt enni, és néhanapján összefutottak a folyosón. De Hanser tépelődése
oktalannak bizonyult. Torkel hozzá lépett, és barátságosan átölelte. Aztán a
többiekhez fordult, akik időközben felkeltek a kanapéról, és bemutatta nekik.
Hanser üdvözölte őket.
 Rettenetesen sajnálom, de rohannom kell a hullaházba.
 A fiú miatt?
 Igen.
Hanser a recepcióshoz fordult.
 Haraldsson?
 Valószínűleg úton van. Rögtön felhívtam, miután beszéltünk.
Hanser bólintott, majd újfent sietős pillantást vetett az órára. Nem akart
nagyon elkésni. Villámgyorsan végigmérte Vanját és Billyt, de Torkelhez
intézte a szavait.
 Idáig Haraldsson vezette a nyomozást.
 Tudom, olvastam a nevét az aktában.
Hanser meghökkent. Leereszkedést vélt kihallani Torkel hangjából? Ha
igen, az arca mit sem árult el erről.
Hol a bánatban lehet már megint Haraldsson? Hanser már nyúlt a
mobiljáért, amikor ismét kattant a zár, és Haraldsson bicegett be nehézkesen
az előtérbe. Idegesítően lassan közelített. Végül aztán mégis odaért, és
köszöntötte az újonnan érkezetteket.
– Mi történt magával? – bökött Torkel Haraldsson jobb lábára.
– Kificamítottam a bokámat, amikor átfésültük az erdőt a fiú után. Azért
nem voltam a helyszínen, amikor megtalálták. – Az utolsó mondatot
Hansernek szánta, egy röpke pillantás kíséretében.
A nő nem hitt neki, ezzel Haraldsson is tisztában volt. Úgyhogy a jövőben
kitartóan kell sántikálnia. Csak nem fog kérdezősködni a kórházban. És ha
meg is teszi, biztos nem fognak felvilágosítással szolgálni neki, végtére is
adatvédelem és orvosi titoktartás is van a világon! Vélhetően a munkaadónak
nincs joga megnézni a beosztottja egészségügyi kartonját. Vagy igen?
Tájékozódnia kell a szakszervezetnél a jogszabályokról. Haraldsson úgy
elmerült a gondolataiban, hogy nem is figyelt oda a főnökére egy darabig.
Csak most vette észre, hogy komolyan néz rá.
 Torkel és a csapata átveszi az ügyet.
 Az ön pozíciójában? – Haraldsson csodálkozása őszinte volt. Erre nem
számított. Hirtelen kicsit jobb színben kezdtek feltűnni a dolgok. Az újak
igazi rendőrök voltak, pont, mint ő. Nem is kérdés, hogy többre becsülik az ő
munkáját, mint ezét az aktakukac jogászét, akit a főnökének kénytelen
nevezni.
 Nem. Továbbra is én leszek a fő felelős, a királyi nyomozóhatóság az
operatív feladatokat veszi át azonnali hatállyal.
 Velem fognak együttműködni?
Hanser felsóhajtott magában, és némán imádkozott, hogy ne sújtsák
sorozatos bűntények Västeråst. Azokkal szemben esélyük se lenne.
Vanja szórakozottan lesett Billyre. Torkel rezzenéstelen arccal hallgatta a
szóváltást. Az együttműködésnek nem is lehet szerencsétlenebb nyitánya
annál, hogy meghurcolják vagy nevetségessé teszik a helyi rendőrséget.
Torkel sosem tartotta sokra, ha valaki összepiszkítja mások háza táját. Van
más módja is annak, hogy a legjobbat hozza ki mindenből.
 Nem, teljes egészében átveszik a nyomozást. Elveszem tőled az ügyet.
 De természetesen hálásan vesszük, ha segít nekünk – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Torkel, és komolyan nézett Haraldssonra.
 Rálátása van az esetre, ami döntő fontosságú lehet a későbbi siker
szempontjából.
Vanja teljes ámulattal bámulta Torkelt. Ő a maga részéről már rég
beskatulyázta Haraldssont a RE-k közé. A Reménytelen Esetek pedig
mondják csak el gyorsan a magukét az üggyel kapcsolatban, aztán menjenek
olyan távol a nyomozástól, amennyire csak lehetséges.
 Szóval akkor együtt fogunk dolgozni?
 Szoros együttműködésben.
 Mennyire szorosan?
 Azt majd meglátjuk. Kezdhetnénk például azzal, hogy tájékoztat
bennünket mindarról, ami eddig történt, aztán eldöntjük, hogyan tovább. –
Torkel Haraldsson vállára tette a kezét és finoman az ajtó felé terelte. – Majd
találkozunk! – szólt vissza Hansernek.
Billy visszatért az ülőgarnitúrához, hogy összeszedje a csomagjaikat.
Vanja idegesen toporgott. Esküdni mert volna rá, hogy a leváltott nyomozó
az első lépéseit Torkel oldalán bicegés nélkül tette meg.

Lena Eriksson a parányi várószobában ült és már a sokadik cukorkát

csúsztatta a szájába. A dobozt a munkahelyéről lovasította meg. A polcon
volt, közvetlenül a pénztár mellett. Eukaliptuszos cukorka. Nem kifejezetten
a kedvence, de zárás után egyszerűen a zsebébe dugta a legközelebbi dobozt,
anélkül, hogy alaposabban megnézte volna.
Tegnap.
Amikor még meg volt győződve róla, hogy a fia él. Amikor még vakon
hitt annak a rendőrnek, aki azt állította, hogy minden jel arra mutat, hogy
Roger csak lelépett néhány napra. Talán Stockholmba ment. Vagy máshova.
Csak afféle kamaszos kalandozás.
Tegnap.
Mintha ezer éve lett volna. És abban az évezredben még élt a remény.
Mára meg végérvényesen elveszítette a fiát. Megölték, a mocsárba hajították,
kivágták a szívét.
Miután értesült a halálhírről, egész napra bezárkózott a lakásba. Korábban
kellett volna találkoznia a rendőrrel, de felhívta és áttetette az időpontot.
Kétszer. Egyszerűen nem vitte rá a lélek. Egy ideig attól félt, soha többé nem
lesz ereje felkelni. Ezért ülve maradt. A fotelban, a nappaliban, ahol egyre
kevesebb időt töltöttek együtt, ő és a fiú. Próbálta felidézni, mikor
ücsörögtek ott utoljára kettesben: mikor néztek együtt filmet, mikor ettek
utoljára együtt, mikor beszélgettek utoljára egymással, vagy mikor voltak
csak egyszerűen együtt. Nem emlékezett. Valószínűleg nem sokkal azelőtt,
hogy Roger elkezdte ezt a rettenetes iskolát. Mert néhány héttel azután, hogy
megismerte ezeket a semmirekellő kölyköket, szinte teljesen kifordult
önmagából. Az utóbbi évben egyre jobban eltávolodtak egymástól.
A bulvárújságírók szünet nélkül hívogatták, de Lena senkivel sem akart
beszélni, még nem. Egy idő után mellérakta a telefonkagylót és kikapcsolta a
mobilját. Ekkor idejöttek, bekiabáltak a levélbedobó nyíláson, üzeneteket
hagytak a lábtörlőjén. De senkinek sem nyitott ajtót, fel sem állt a fotelból.
Iszonyatosan érezte magát. Az automatás kávé, amit a megérkezése után
ivott, a nyelőcsövében liftezett. Evett egyáltalán valamit tegnap óta? Nem
igazán, viszont ivott. Alkoholt. Egyébként sosem tette, főleg nem
számottevő mennyiséget. Nagyon visszafogott volt, amit kívülállók nem
néznének ki belőle. A haját saját kezűleg szőkítette, fekete póthajat tűzött fel,
és túlsúlyos volt. A körömlakkja lepattogzott bütykös, gyűrűkkel telepakolt
ujja körméről, piercinget viselt. Imádta a susogós melegítőket és a bő
pólókat. A legtöbb ember egykettőre véleményt alkotott Lenáról, amikor
találkozott vele.
És az előítéleteik zöme be is igazolódott. Lena abbahagyta a tanulást a
nyolcadik osztály elvégzése után, és tizenhét évesen teherbe esett. Állandóan
le volt égve. Egy egyedülálló anya csekély fizetéssel. Drogok? Nem,
azokhoz sose nyúlt.
Ma azonban ivott. Hogy elnémítsa azt a halk hangot, amely rögtön a
halálhír után megszólalt a tarkójában és a nap folyamán szakadatlanul
erősödött. A halk hangot, amely nem volt hajlandó nyugton hagyni.
Megfájdult a feje. Friss levegőre és egy cigarettára volt szüksége. Felállt a
székről, felkapta a táskáját a padlóról, és a kijárat felé indult. Legyúrt
cipősarka magányosan visszhangzott a kövön. Amikor már majdnem kiért,
egy negyvenöt körüli, kosztümös nő viharzott be a forgóajtón. Határozott
léptekkel odament Lénához.
 Lena Eriksson? Kerstin Hanser vagyok a västeråsi rendőrségtől.
Elnézést a késésért.
A liftben egy szót sem szóltak, s amikor leértek a pincébe, Hanser
kinyitotta az ajtót és előreengedte Lenát. Végigmentek a folyosón, majd egy
kopasz, szemüveges, fehér köpenyes férfi fogadta őket. Bevezette a két nőt
egy kisebb helyiségbe, ahol egy neonfényben úszó hordágy állt. A fehér
lepedő alatt egyértelműen egy test körvonalai rajzolódtak ki. Hanser és Lena
lassan közelítették meg. A tar férfi nyugodt léptekkel a fejrészhez ment,
Hanserre pillantott, majd gyorsan biccentett egyet. Aztán lassan elhúzta a
lepedőt és felfedte Roger Eriksson fejét és nyakát a kulcscsontjáig. Lena
némán meredt a hordágyra, míg Hanser tisztelettudóan hátrált egy lépést. A
mellette álló nő nem kapott hevesen levegőért és nem fojtott el egyetlen halk
sikolyt sem. Nem zokogott fel és nem kapta önkéntelenül a szája elé a kezét.
Semmit sem csinált.
Már akkor feltűnt Hansernek, amikor a bejáratnál találkoztak. Lena nem
bőgte szét az arcát. Nem volt megzavarodva, és nem volt görcsös. Csaknem
nyugodtnak hatott. A liftben azonban mentolos cukorkával leplezett
alkoholszag csapta meg, és feltételezte, hogy ez az oka Lena Eriksson
érzelemmentességének. Ez és a sokk.
Lena mozdulatlanul állt ott, a fiát nézte. Mit várt? Voltaképpen semmit.
Sosem mert arra gondolni, hogy fog kinézni. Nem tudta elképzelni, milyen
lesz itt állni. És hogy mivé lett a vízben töltött idő alatt. Tényleg felpuffadt
kissé, mintha allergiás rohama lett volna. De ettől eltekintve olyan, mint
mindig, gondolta Lena. A sötét haj, a világos bőr, a jellegzetes, fekete
szemöldök, a pelyhedző bajusz a felső ajkán. A lehunyt szem. Élettelen. Mi
más?
 Azt hittem, úgy fog kinézni, mintha aludna.
Hanser nem szólt semmit. Lena felé fordult, mintha azt várná, hogy
megerősítse a feltételezését.
 De nem úgy néz ki, mint aki alszik.
 Nem.
 Annyiszor láttam aludni. Főleg, amikor még kicsi volt. Néma, és csukva
a szeme, de...
Lena nem fejezte be a mondatot. Ehelyett kinyújtotta a kezét és
megérintette Rogert. Hideg volt. Halott. Az arcára tette a tenyerét.
 Én is elveszítettem a fiamat, amikor tizennégy éves volt.
Lena még mindig a fiú arcán tartotta a kezét, de kissé Hanser felé fordult.
 Tényleg?
 Igen...
Ismét csend. Miért mondta ezt? Hanser még sosem említette meg hasonló
helyzetben. De volt valami ebben a nőben, aki a hordágynál állt. Hansernek
az volt az érzése, hogy Lena Eriksson nem engedi meg magának, hogy
gyászoljon. Nem tud gyászolni. Talán nem is akar. Hanser valami vigasztalót
akart mondani, segítő jobbot akart nyújtani, hogy megmutassa, tudja, min
megy keresztül Lena.
 Őt is megölték?
 Nem.
Hanser hirtelen idétlenül érezte magát. Noha azért tette a megjegyzést,
hogy osztozzon a másik szenvedésében: „én is elveszítettem valakit, csak
hogy tudja”. De Lena gondolatai már máshol jártak. Ismét elfordult tőle és a
fiát szemlélte.
Olyan sok éven át ő volt az egyetlen, akire büszke lehetett.
Pont.
A te bűnöd? – kezdett rá a halk hang ismét. Lena elhúzta a kezét és
hátrébb lépett. A fejfájás nem könyörült.
 Szeretnék menni.
Hanser bólintott. Amíg a két nő az ajtó felé tartott, a kopasz férfi ismét
betakarta a holttestet.
Lena előkotorta a cigarettásdobozt a táskájából.
 Van valaki, akit felhívhat? Talán jobb lenne, ha nem maradna magára.
 Mindig is egyedül voltam. Most is egyedül vagyok.
Lena kiment. Hanser meg csak állt ott.
Pont, ahogy előre sejtette.

A västeråsi kapitányság tárgyalóterme a lehető legmodernebb helyiség

volt. A világos nyírfa bútorok alig néhány hetesek. Az ovális asztal körül
nyolc szék állt. Három falon az új tapéta visszafogott és megnyugtató zöld
árnyalatban pompázott, a negyedik falat mágnestábla és vetítővászon
borította. Az ajtó melletti sarokban a legújabb technika képviseltette magát,
ami egy projektorhoz csatlakozott, amely a plafonról lógott le. A
tárgyalóasztal közepébe egy kapcsolótáblát építettek be, amivel mindent
irányíthattak. Torkel, amint a szürke padlószőnyegre tette a lábát, máris úgy
határozott, ez a terem lesz a csapata főhadiszállása.
Összeszedte a lapokat, amik a lakkozott asztallapon hevertek előtte, és
kiitta a maradék vizét. A Haraldssonnal lefolytatott beszélgetés az eddigi
nyomozásról nagyjából úgy zajlott, ahogy várta. Haraldsson jelentése két
ponton is ámulatba ejtő volt. Először akkor képedtek el, amikor időrendben
végigmentek az eseményeken, majd Vanja felpillantott a papírjaiból, és azt
kérdezte:
 És mit csinált vasárnap?
 Komoly rendőri munkát végeztem, de nem vezetett eredményre.
A válasz gyorsan jött. Mintha bebiflázta volna. Torkelnek azonnal szemet
szúrt, és tudta, hogy Vanjának is. Az összes emberi lény közül, akiket Torkel
csak ismert, leginkább Vanja merítette ki a hazugságvizsgáló fogalmát.
Feszülten nézte, ahogy Vanja tekintete hosszasan elidőzik Haraldssonon,
mielőtt a nő ismét a papírjaiba mélyed. Haraldsson fellélegzett.
Természetesen egy oldalon álltak, és nem volt okuk rá, hogy elárulják a
kollégáknak, a nyomozás kezdeti szakaszába ilyen-olyan hibák csúsztak.
Most előre kellett nézniük. Ezért aztán meglehetősen bosszantotta és kissé
nyugtalanította, amikor Vanja ismét a tollával kezdett hadonászni. Billy
vigyorgott, az ő figyelmét sem kerülte el, hogy Vanja árulkodó mellékzöngét
hallott ki a válaszból, és most utána akar járni. Ahogy máskor is. Billy
hátradőlt a kényelmes székén, és karba fonta a kezét. Ez jó móka lesz!
 Mit ért azon, hogy „komoly rendőri munka”? – kérdezte Vanja erősödő
éllel a hangjában. – Nem találom a kihallgatási jegyzőkönyvet, sem az
anyáét, sem valaki másét, nem látom nyomát annak, hogy kikérdezték volna
a szomszédokat, senkit, aki elmesélhette volna, mi történt pénteken. –
Felpillantott az aktából és Haraldssonra meredt. – Vagyis mit csinált
pontosan?
Haraldsson egy kicsit kihúzta magát. Tiszta agyrém, hogy itt kell állnia,
és mások mulasztásáért kell számot adnia. Megköszörülte a torkát.
 Azon a hétvégén nem dolgoztam, és csak hétfőn kaptam meg az ügyet.
 Akkor mi történt vasárnap?
Haraldsson a két férfit méricskélte, mintha egyetértést várna tőlük, hogy a
múltban való vájkálás nem viszi előre az ügyet. De csalódnia kellett. Torkel
és Billy várakozásteljesen nézett rá. Haraldsson ismét megköszörülte a
torkát.
 Ha jól tudom, két egyenruhás kolléga felkereste az anyát.
 És mit csináltak pontosan?
 Jegyzőkönyvbe vették a fiú eltűnésének körülményeit.
 Milyen körülményeket? És hol a jegyzőkönyv?
Vanja állhatatosan bámult Haraldssonra, aki megértette, hogy nem
kecmereghet ki ebből a kutyaszorítóból. Ezért aztán megosztotta a hármassal
az igazságot.
Végül csend borult a teremre. Olyasfajta csend, amely akkor támad, ha
emberek egy csoportjának a legképtelenebb dolgot kell felfognia, amit
valaha hallott. Legalábbis Haraldsson így vélekedett. Aztán Billy ragadta
magához a szót.
 Magyarán az egyetlen dolog, ami vasárnap történt, az volt, hogy írtak
még egy bejelentést ugyanarról az eltűntről?
 Elvileg igen.
 Oké. A fiú tehát pénteken este tízkor tűnt el. Mikor kezdtétek el a
tulajdonképpeni kutatást?
 Hétfőn. Az ebédszünet után. Miután megkaptam a bejelentést.
Pontosabban akkor még nem kerestük, csak információkat gyűjtöttünk a fiú
barátnőjétől, az iskolájában, meg kihallgattunk más tanúkat...
Ismét csend lett a teremben. A nyomozók tudták, hogy a fiú ebben az
időpontban nagy valószínűség szerint már halott volt, de ha mégsem, ha
valahol fogva tartották... Uramisten! Torkel előrehajolt és őszinte
érdeklődéssel mustrálgatta Haraldssont.
 Miért nem mondta el rögtön, mi történt vasárnap?
 Nem könnyű beismerni, ha hibázott az ember.
 De nem ön hibázott. Ön csak hétfőn értesült az esetről. Az egyetlen
baki, amit elkövetett, az volt, hogy nem tájékoztatott minket valósághűen
arról, hogy zajlott a dolog. Egy csapat vagyunk, nem engedhetjük meg
magunknak, hogy átvágjuk egymást.
Haraldsson bólintott. Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy hétéves lurkó
lenne, akit behívatott a diri, mert rosszalkodott az iskolaudvaron.
Végül aztán tényleg mindent elmesélt. (Leszámítva a déli szexet Jennyvel
és az ügyeleten tett állítólagos látogatását.) Csak este kilencre értek végig
időrendben az egész ügyön.
Torkel köszönetet mondott Haraldssonnak, Billy nyújtózkodott és ásított
egyet a széken, Vanja meg már össze is rámolta a papírjait, amikor elérkezett
az este második meglepetésének pillanata.
 Van itt még valami. – Haraldsson tartott egy kis hatásszünetet. – Nem
találtuk meg a fiú dzsekijét és óráját.
Torkel, Vanja és Billy kiegyenesedett. Ez elég érdekes volt.
Haraldsson látta, hogy Vanja sebesen kihalássza a papírjait a táskából.
 Nem írtam bele a jelentésbe, hiszen sosem tudhatja az ember, kinek a
kezébe kerül és hol köt ki egy ilyen értesülés.
Vanja biccentett. Rafinált, pont az ilyen információkat nem szabad
kiszivárogtatni a sajtónak. Egy kihallgatáson aranyat érhet! Talán mégsem
olyan reménytelen eset ez a Haraldsson, noha majdnem minden jel erre utalt.
 Vagyis kirabolták? – dünnyögte Billy.
 Nem hinném. A pénztárcája megvolt, csaknem háromszáz korona volt
benne. A mobilja is a nadrágzsebében volt.
A csapat minden tagja azt a tényt latolgatta, hogy valaki bizonyos
tárgyakat orozott el az áldozattól, vélhetően a gyilkos. Ennek biztos van
jelentősége. És... és ott volt még a kivágott szív.
 Diesel márkájú dzseki volt – folytatta Haraldsson. – Zöld. Van egy
képem róla az íróasztalomon. Az óra pedig... – Haraldsson a jegyzeteit
lapozgatta. – Tonino Lamborghini Pilot. Erről is van fotóm.

A hosszadalmas beszélgetés után Torkel magára maradt az ablaktalan

helyiségben, és igyekezett valamiféle indokot kiokoskodni, miért ne menjen
a szállodába. Vázolja fel az eseményeket időrendben a mágnestáblára?
Akasszon ki egy térképet? Vagy képeket? Fussa át újra Haraldsson
jegyzeteit? Nem, Billy ezeket holnap reggel sokkal gyorsabban és
ügyesebben elintézi majd, vélhetően még azelőtt, hogy ő befutna a
kapitányságra.
Elmehetne enni. Csakhogy nem volt különösebben éhes, legalábbis
annyira nem, hogy beüljön egyedül egy étterembe. Természetesen
megkérhetné Vanját, hogy szórakoztassa, de a nő biztos szívesebben tölti az
estéjét az ügy tanulmányozásával a hotelszobájában. Ezt jól tudta Torkel.
Vanja eszméletlenül becsvágyó és alapos volt. Vélhetően nem mondana
nemet, ha elhívná enni. De ez keresztülhúzná a terveit, így egész este
kellemetlenül feszengene, úgyhogy Torkel újfent elvetette az ötletet.
És Billy? Torkel úgy ítélte meg, hogy Billy kiváló képességekkel bír, és
számítógépes meg technikai szakértelme révén a csapat nélkülözhetetlen
tagja, de nem emlékezett rá, hogy ők ketten valaha is együtt vacsoráztak
volna, kettesben. Billyvel egyszerűen nem lehetett kötetlenül cseverészni.
Billy szerette szállodákban tölteni az estéjét. Éjjel tíz és hajnali kettő között
egyetlen tévécsatornán sem volt olyan adás, amit Billy ne ismert volna, és
szívesen társalgott is róluk. Akárcsak filmekről, zenékről, játékokról,
számítástechnikáról, új telefonokról, külföldi magazinokról, amiket az
interneten olvasott. Billy mellett Torkel őskövületnek érezte magát.
Sóhajtott egyet. Az este sétával, egy szendviccsel és egy sörrel fog véget
érni, a szállodai szobájában a tévé lesz az egyetlen társasága. Azzal
vigasztalta magát, hogy holnap jön Ursula. Akkor majd lesz kivel vacsorázni
menni.
Torkel lekapcsolta a neonvilágítást és elhagyta a tárgyalótermet. Mint
mindig, most is ő az utolsó az épületben, állapította meg, ahogy áthaladt az
üres irodákon. Nem is csoda, hogy egy idő után minden feleségénél betelt a
pohár.
 Már besötétedett, amikor Sebastian kifizette a taxit és kiszállt. A sofőr is
kitápászkodott, kinyitotta a csomagtartót, kivette Sebastian bőröndjét és szép
estét kívánt. Szép este a szülői házban? Hát igen, mindig van egy első
alkalom, gondolta Sebastian, és a tény, hogy mindkét szülője halott,
megsokszorozza az esélyeket.
Sebastian átment az utca túloldalára, és a taxi, ami a szomszéd
kocsibejárójában fordult meg, elhúzott mögötte. Megállt az alacsony, fehér
kerítés előtt, amelyre ráfért volna már egy újrafestés, és látta, hogy a
postaláda dugig van. Nem megy ki egy központi gyászjelentés, ami leállít
minden levelezést, ha valaki meghal? Nyilvánvalóan nem.
Amikor néhány órával ezelőtt Sebastian megérkezett Västeråsba,
egyenesen a temetkezési vállalkozóhoz ment és elhozta a kulcsokat.
Szemmel láthatólag anyja egy régi barátnője szervezte meg a temetést,
minekutána ő nem volt rá hajlandó. Berit Holmberg. Sebastian nem
emlékezett, hogy valaha is hallotta volna ezt a nevet. A temetkezési
vállalkozó felajánlotta, hogy megnézheti a szép, ízléses és sokak által
felkeresett szertartásról készült fényképalbumot. De Sebastian nem élt a
lehetőséggel.
Aztán elment enni. Jó étvággyal és kiadósan megvacsorázott, majd még
ott maradt kicsit, olvasott és kávézott. A kezében forgatta a vonaton olvasó
nő névjegykártyáját, de aztán arra jutott, mégis vár inkább. Majd holnap
vagy holnapután felhívja. Érdeklődőn, de nem úgy, mint aki kepeszt utána,
ez a nyerő párosítás. Evés után sétálni indult. Fontolóra vette, ne üljön-e be
egy moziba, de aztán elvetette az ötletet. Egyik most futó film se csigázta fel.
Végül aztán nem halogathatta tovább a kötelességeit, ezért hívott egy taxit.
És most itt állt az utcán, és azt a házat nézegette, amelyet a
tizenkilencedik születésnapján maga mögött hagyott. A kővel kirakott járda
mindkét oldalán ápolt növények pompáztak. Jelenleg főleg a gondosan nyírt
puszpángbokrok, de hamarosan az évelők is virágozni kezdenek. Az anyja
imádta a kertjét és nagy gonddal tartotta rendben. A ház mögött gyümölcsfák
és zöldségágyások sorakoztak. A kőjárda egy kétemeletes családi házhoz
vezetett. Sebastian tízéves volt, amikor ideköltöztek. Az épület akkor épült.
Még az utcai lámpák halovány fényében is ki tudta venni, hogy már megérett
a felújításra. A homlokzat vakolata málladozott, az ablakkeretekről lepergett
a festék, a tetőn pedig két sötét árny éktelenkedett, vélhetően azért, mert
hiányzott néhány cserép. Sebastian felülkerekedett az ellenérzésein, hogy
belépjen a házba, és megtette az utolsó lépéseket a bejárati ajtóig.
Kizárta, és belépett az előszobába. Büdös volt. Állott szag. Sebastian
letette a bőröndjét és lecövekelt az ajtóban, ami a szobákba vezetett. Az
étkezőasztal közvetlenül az ajtó előtt állt, és tőle jobbra volt a nappali.
Sebastian felfedezte, hogy kivettek egy falat, így a földszint egylégterűvé
vált. Továbbment. A bútoroknak csak töredéke volt ismerős. A nagyapja
komódja és a falon lógó képek némelyike már régen is itt volt, de a tapéta
teljesen új lehetett. Ahogy a parketta is. Mióta nem járt itt? Sebastian nem
volt hajlandó a házat otthonának tekinteni. A bútorait elvitte, amikor
tizenkilenc volt, de utána még jó párszor eljött látogatóba. Talán, hogy
életben tartsa a reményt, hogy egyszer még képesek lesznek hétköznapi
módon találkozni a szüleivel, ha mindannyian felnőnek. De nem. Emlékezett
rá, hogy a huszonötödik születésnapja utáni héten járt itt. Akkor utoljára? És
az azóta eltelt harminc évben nem? Nem is csoda, ha minden olyan
idegennek tetszett.
A nappali rövidebbik falán volt egy csukott ajtó. Amikor Sebastian még
itt lakott, a vendégszoba nyílt onnan. Csak ritkán használták. Noha a
szüleinek meglehetősen kiterjedt ismeretségi körük volt, a barátaik többsége
a helyiek közül került ki. Kinyitotta az ajtót. A falat könyvespolcok
borították, és ott, ahol korábban az ágy állt, most egy íróasztal volt, rajta
írógép, számológép, amiben egy papírtekercset látott. Sebastian becsukta az
ajtót. Valószínűleg az egész ház tele van ilyen szeméttel. Mi a csudát fog
csinálni ezzel a sok kacattal?
Kiment a konyhába. Új konyhaszekrény, új asztal, de még ugyanaz a
PVC-padló. Kinyitotta a hűtőt. Rogyásig telepakolva. De minden romlott.
Levett egy tejesdobozt az ajtóról. Kinyitották. A szavatossága március
nyolcadikán járt le, a nemzetközi nőnapon. Habár jól tudta, mire számíthat,
az orrát a nyílásba dugta. Egy grimasz kíséretében visszatette a tejet és kivett
egy doboz alkoholmentes sört, ami valami csomagolópapír mellett feküdt,
amiben egykor sajt lehetett, de most inkább egy penészedést kutató
tudományos labor kísérleti tárgyának tetszett.
Visszament a nappaliba, miközben feltépte a sört. Útközben felkapcsolta
a mennyezeti világítást. A lámpákat egy díszlécre rögzítették, amely az egész
helyiségen végigfutott, és a plafonra irányították, így aztán a szoba
egyenletes és kellemes fényben úszott. Ízléses megoldás, csaknem modern.
Sebastian azon kapta magát, hogy akarata ellenére meghatódik.
Kényelembe helyezte magát egy fotelban, és feltette a lábát az alacsony
dohányzóasztalra, anélkül, hogy kibújt volna a cipőjéből. Kortyolt egyet a
sörből és a támlára hajtotta a fejét. Magába szívta a csendet. A tökéletes
csendet. Még az utcazaj se hatolt el ide. A ház egy zsákutca végén állt, a
legközelebbi nagy út néhány száz méterre volt. Sebastian pillantása a
zongorára siklott. Kortyolt még egyet, letette a dobozt az asztalra, felkelt és a
feketén csillogó hangszerhez lépett.
Szórakozottan lenyomott egy fehér billentyűt. Egy tompa, hamis A hang
törte meg a csendet.
Sebastian hatévesen kezdett zongorázni. És kilencévesen hagyta abba. A
zongoratanárnő óra után félrevonta az apját, mert Sebastian megtagadta,
hogy akár egyetlen billentyűhöz is hozzáérjen. A tanárnő elmagyarázta az
apjának, hogy csak az idejét – és az apja pénzét – fecsérli, ha hetente egyszer
eljár egy olyan diákhoz, aki egyáltalán nem motivált, ráadásul – és ebben
teljesen biztos volt – minden muzikalitásnak híján van. De ez nem volt igaz.
Sebastian igenis muzikális volt. És nem is azért tiltakozott a zene ellen, hogy
ellenszegüljön az apjának, odáig csak évekkel később jutott el. Csupán
leírhatatlanul unalmasnak találta. Értelmetlennek. Nem kötelezhette el magát
olyasvalami mellett, ami ennyire hidegen hagyja.
Akkoriban legalábbis nem. Később sem. Ma sem.
Hajlandó volt korlátlan időt és energiát fektetni azokba a dolgokba, amik
érdekelték, vonzották, de ha egyszer a zene nem tartozott közéjük...
A „kitartás” és „tűrés” szó hiányzott Sebastian Bergman szótárából.
Lassan előrehajolt és szemügyre vette a zongorán álló fényképeket.
Középen a szülei esküvői képe, kétoldalt egy-egy felvétel Sebastian anyai és
apai nagyszüleiről. Aztán egy fotó az érettségiző Sebastianról, egy másik
pedig gyerekkorából, amikor nyolc– vagy kilencéves lehetett és a focicsapat
mezében mórikálta magát a kapu előtt, komoly, győzelemittas tekintettel.
Mellette egy másik kép a szüleiről: egy turistabusz előtt álltak, valahova
Európába utazhattak. Az anyja olyan hatvanötnek nézett ki a felvételen.
Vagyis ennek már húsz éve. Noha tudatos döntés eredménye volt, Sebastian
mégis rácsodálkozott, milyen keveset tud arról, hogyan éltek a szülei, miután
ő elment. Azt sem tudja, miben halt meg az anyja.
Ekkor egy egészen hátul álló képre esett a pillantása. A harmadik kép
róla. A garázsbejáróban ül a robogóján. Az anyja nagyon szerette ezt a
felvételt. Talán azért, mert ez a kevés kamaszkori képeinek egyike – ha nem
az egyetlen, amelyen igazán boldognak fest. De nem a Puch Dakotás kép
keltette fel az érdeklődését. A keret alól egy újságkivágás sarka kandikált ki.
Lily volt rajta fehér kórházi ruhában. Egy apró, alvó babát tartott a karjában,
a kép alatt pedig ez állt németül: „A lányom” és a 2000. augusztus 11-i
dátum. Ez alatt pedig Sebastian és Lily neve. Sebastian kiszedte az
újságkivágást és tüzetesen megvizsgálta.
Emlékezett, hogyan készítette a képet, hirtelen még a jellegzetes
kórházszagot és a leheletüket is érezte. Lily rámosolygott. Sabine aludt.
Hogy a pokolba jöttél rá?
 Sebastian az újságkivágással a kezében ácsorgott. Erre nem számított.
Hogy talál valamit a házban, ami arra emlékezteti. És most itt állt a
nappaliban egy képpel a kezében, amelyen ők voltak. Semmi keresnivalójuk
itt. Egy másik világhoz tartoznak. Az ő két világa, az Ő két pokla. Egyesével
is nehéz megbirkózni velük, nemhogy együtt. Semmi közük egymáshoz.
Újra és újra ökölbe szorította a jobbját, anélkül, hogy észrevette volna. Vinné
el az ördög! Az anyja még a sírban sem hagy neki nyugtot! Sebastian érezte,
hogy küzdenie kell a levegőért. A pokolba vele! A pokolba az egész házzal!
Mihez kezdjen ezzel az egész szarral?!
Óvatosan összehajtogatta az újságkivágást, elővigyázatosan belecsúsztatta
a belső zsebébe és gyors léptekkel kiment a konyhába. Kinyitotta a kamra
ajtaját, és valóban, a telefonkönyv ott hevert azon a polcon, ahol mindig.
Bevitte a nappaliba és a Sárga Oldalakon kikereste az ingatlanközvetítők
lajstromát. Az A-nál kezdte. Természetesen senki sem vette fel. Az első
három cégnél bemondták a nyitvatartási időt és megkérték, hívja vissza őket,
de a negyedik üzenet a következő szavakkal végződött: „Ha üzenetet hagy a
sípoló hang után, szíves örömest visszahívjuk.”
Sebastian megvárta a sípolást.
 Sebastian Bergman vagyok. Szeretnék eladni egy házat, teljes
bútorzattal és felszereléssel. Fogalmam sincs, hogy zajlik ez, de szeretnék
gyorsan túladni rajta, hogy olyan hamar hátat fordíthassak ennek a mocskos
városnak, amilyen hamar csak lehetséges. Nem érdekel a pénz, nem érdekel,
hány százalékát teszik zsebre a vételárnak, a lényeg, hogy csipkedjék
magukat. Ha érdekli önöket az ajánlatom, hívjanak vissza.
Megadta a mobilszámát és letette a telefont. Aztán hátradőlt a fotelban.
Hirtelen mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Lehunyta a szemét s a
szívverését hallgatta a csendben. Legalábbis úgy vélte.
Túl nagy volt a csend. Túl nagy volt a magány. A keze lassan az inge
mellényzsebéhez vándorolt, ahol a vonaton megismert nő névjegye lapult.
Hány óra lehet? Túl késő. Ha most felhívja, akár neki is szegezheti a kérdést,
akar-e vele kefélni. Ez persze nem jönne be, ezzel Sebastian tisztában volt.
Oda lenne az előnye, amiért keményen megdolgozott, és nemhogy a
semmiből kezdhetné újra az egészet, hanem egyenesen mínuszból indulna.
Ennyire azért nem hozta lázba a nő. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta.
Minden egyes lélegzetvétellel jobban érezte, ahogy ránehezedik a
kimerültség. Senkit sem fog felhívni, egyszerűen semmit se fog csinálni.
Aludni fog. Aludnia kell.
Amíg az álom fel nem riasztja.
 Torkel a szálloda éttermében ült és reggelizett. Billy már bement a
kapitányságra, hogy előkészítse a termet, Vanját még nem is látta. Az
ablakon túl a västeråsiak munkába igyekeztek ezen a szürke, borongós kora
nyári reggelen. Torkel átfutotta a napilapokat, az országosakat és a helyieket
egyaránt. Mindegyikben beszámoltak a gyilkosságról. Az országosak csak
szűkszavúan, számukra csak az volt a lényeg, hogy naprakészek legyenek.
Megemlítették, hogy a királyi nyomozóhatóság is bekapcsolódott az ügybe,
és hogy rendőrségközeli források szerint rituális gyilkosságról van szó, mert
az áldozat szívét kivágták. Torkel felsóhajtott. Ha már a nagy napilapok is
feltételezésekbe bocsátkoznak holmi rituális gyilkosságról, akkor vajon
mivel fog előrukkolni a bulvársajtó? Sátánizmussal? Szervkereskedelemmel?
Kannibalizmussal? Minden valószínűség szerint fel fognak hajtani valami
„szakértőt”, aki kijelenti, hogy nem lehet teljességgel kizárni, hogy egy
zavart ember megegye egy másik ember szívét, hogy ily módon szerezze
meg az erejét. Aztán az inkákra vagy más réges-rég kihalt törzsre fognak
utalni, akikről az olvasók általában az emberáldozatokkal kapcsolatban
hallanak.
És aztán megjelennek az internetes kérdőívek:
El tudja képzelni, hogy megegyen egy embert?
□ Igen, végül is állatok vagyunk.
□ Igen, de csak ha az életben maradásom múlik rajta.
□ Nem, inkább meghalok.
Torkel megcsóválta a fejét. Össze kell szednie magát. A legjobb úton járt,
hogy – ahogy Billy szokott fogalmazni – „3sz” váljon belőle: szerencsétlen
szenilis szörnyeteg. Noha mindig fiatalok vették körül, egyre gyakrabban
érte magát azon, hogy arra gondol, régen minden jobb volt. Pedig semmi
sem volt jobb régen. A magánéletét leszámítva, de az nemigen van kihatással
a külvilágra. Törekednie kell rá, hogy elfogadja a jelent. Torkel nem akart a
megcsömörlött, kivénhedt rendőrök közé tartozni, akik cinikusan
nyilatkoznak azokról az időkről, amelyben élnek, miközben egyre jobban
belesüppedtek a karosszékbe, a kezükben whiskyspohár, a lejátszóban
Puccini. Szóval össze kell kapnia magát.
Rezgett a telefonja. SMS Ursulától. Kinyitotta a mobilt. Ursula
megérkezett és egyenesen a helyszínre ment. Találkozhatnának ott? Torkel
kiitta a kávéscsészéjét és felkerekedett.

Ursula Andersson egy kis mocsaras tavacska partján állt.

Belegyömöszölte a gyapjúpulóverét a sötétzöld vízálló nadrágba, ami egész
a mellkasáig ért. Inkább hasonlított egy halászra vagy olyasvalakire, aki
olajszennyezéstől akar megtisztítani egy partszakaszt, mint az ország talán
legélesebb eszű rendőrére.
 Isten hozott Västeråsban!
Ursula megfordult, és látta, ahogy Torkel odabiccent Haraldssonnak,
aztán átbújik a piros-fehér szalag alatt, ami a terület nagy részét lezárta.
 Csinos náci!
Ursula rámosolygott.
 Köszi!
 Megnézted? – bökött Torkel a pocsolyára.
 Megmértem a mélységét, és vettem vízmintát. Hol hagytad a többieket?
 Billy épp előkészíti a dolgainkat a kapitányságon, Vanja pedig úton van
az áldozat barátnőjéhez. Ha jól tudjuk, ő látta utoljára élve a fiút. – Torkel
közelebb merészkedett és megállt a tócsa szélén. – Hogy haladsz?
 A lábnyomokat elfelejthetjük. Egy halom ember fordult meg itt,
összekuszáltak mindent. A gyerekek, akik megtalálták a hullát, a rendőrök,
az orvosok, egyszeri járókelők. – Ursula leguggolt és egy alaktalan lyukra
mutatott a sáros talajon. Torkel is leguggolt. – Ráadásul a nyomok mélyek és
nedvesek. Túl ingoványos és sáros a föld.
Ursula egy kézmozdulattal nyomatékosította a fejtegetését. – Egy hete
vélhetően még jobban fel volt ázva. A lejtő nagy része víz alatt volt. – Felállt
és a válla fölött Haraldssonra sandított, aztán közelebb hajolt Torkelhez.
– Hogy hívják a fickót? – Haraldsson felé biccentett, mire Torkel
körbepillantott, bár jól tudta, kire gondol Ursula.
 Haraldsson. Ő vezette a nyomozást, amíg meg nem jöttünk.
 Azt tudom. Legalább háromszor elmesélte, amíg ideértünk.
 Még csiszolhatna kicsit a fellépésén, de egyébként rendben van.
Ursula Haraldssonhoz fordult.
 Ide tudna jönni egy pillanatra?
Haraldsson átbújt a szalag alatt és odabicegett Ursulához és Torkelhez.
 Gereblyével is átvizsgálták a talajt?
Haraldsson bólintott.
 Kétszer. Semmi.
Ursula is biccentett egyet. Nem is számított rá, hogy meglesz a gyilkos
fegyver. Itt nem. Ursula elfordult Haraldssontól, újra végighordozta a
pillantását a környéken. Minden egybevágott.
 Mit gondolsz? – kérdezte Torkel, aki tapasztalatból tudta, hogy Ursula
vele ellentétben vélhetően többet lát, mint egy mocsaras domboldalt.
 Nem itt halt meg. Az előzetes boncolás szerint a késsel szúrt sebek
olyan mélyek voltak, hogy a markolat nyomokat hagyott a bőrön. Legalábbis
a lágy részeknél.
Torkel álmélkodva pillantott rá. Habár már évek óta együtt dolgoztak,
még mindig lenyűgözte Ursula tudása és logikai készsége. Torkel hálát adott
az égnek, hogy Ursula néhány nappal azután, hogy a királyi gyilkossági
osztály nyomozócsoportjának élére kinevezték, felkereste. Egy tizenhét
esztendővel ezelőtti reggelen bukkant fel a semmiből. Az irodája előtt várt
rá. Nem kért időpontot, és csak annyit mondott, hogy legfeljebb öt percre
rabolná az idejét. Torkel beinvitálta.
Akkoriban Ursula az állami bűnügyi laborban dolgozott. A pályafutását a
rendőrségnél kezdte, de egykettőre helyszínelésre, később pedig helyszíni
nyombiztosításra és igazságügyi orvostanra szakosodott. Így került a
linköpingi bűnügyi laborba. Nem arról volt szó, hogy nem szerette a
munkáját, ahogy ezt az alatt az öt perc alatt el is mondta, csak hiányzott neki
a hajsza. Így fogalmazott. A hajsza. Nagyon klassz fehér köpenyben
ácsorogni egy laboratóriumban, DNS-t vizsgálni és fegyverszakértői
vizsgálatokat végezni. De a helyszíni nyomelemzés és a bizonyítékok
összegyűjtése, amelyeket később vesznek sorra, valami egészen más. Ez
jelenti számára a borzongást, a kielégülést, amit egy DNS-egyezés sosem
nyújthatna. Érti ezt Torkel? Érti. Ursula bólintott. Ennyi. Ezzel az órára
lesett. Négy perc, negyvennyolc másodperc. A maradék tizenkét
másodpercben lefirkantotta a telefonszámát és elhagyta a helyiséget.
Torkel kérdezősködni kezdett, és Ursuláról mindenkitől csak jót hallott. A
végső lökést a visszavonhatatlan és gyors döntés felé mégis az adta meg,
amikor az állami bűnügyi labor vezetője komoly megtorlással fenyegette, ha
csak egyetlen pillantást is merészel vetni Ursulára. Torkel ellenben nemcsak
hogy rápillantani mert, hanem még azon a délutánon fel is hívta.
 Szóval úgy hozta ide a hullát?
 Feltehetően igen. Ha abból indulunk ki, hogy a gyilkos tudatosan
választotta ezt a lápot, hogy ismerte, akkor van helyismerete, és valószínűleg
olyan közel parkolt, amennyire csak tudott. Ott fent.
Egy harminc méterre fekvő magaslatra bökött, ami úgy két méterrel
tornyosult a fejük fölé és meredeken lejtett. Mintegy vezényszóra mindketten
meglódultak. Haraldsson mögöttük botorkált.
 Hogy van Mikael?
Ursula megrökönyödött.
– Jól. Miért?
– Csak néhány napja értél haza. Nem tölthettetek együtt valami sok időt.
– Ilyen a munkám. Megérti. Már megszokta.
– Akkor jó.
 – Egyébként meg ő is elutazott egy vásárra Malmőbe.
Elérték a domboldalt. Ursula hátrapillantott a mocsárra. Valahol itt
ereszkedhetett le a tettes. Hármasban nekiláttak átvizsgálni a lejtőt. Néhány
perc múlva Ursula lába földbe gyökerezett, aztán hátrált néhány lépést, hogy
távolabbról is vethessen egy pillantást a helyre. Letérdelt, hogy oldalról is
szemügyre vehesse. Biztos volt a dolgában. A növényzetet letaposták. Sok
növény már újra kiegyenesedett, de a nyomok arról tanúskodtak, hogy itt
végigvonszoltak valamit. Ursula felguggolt. A száraz bokor néhány ágát
letörték, és a sárgásfehér törések elszíneződtek, amit a vér okozhatott. Ursula
előhúzott egy zárhaló nejlonzacskót a zsebéből, óvatosan letépett egy ágat,
és beletette.
 Szerintem megtaláltam, hol ment le. Fel tudtok kapaszkodni oda?
Torkel egy intéssel jelezte Haraldssonnak, hogy másszon feljebb a lejtőn.
Odafent, a keskeny kavicsos út végén Torkel megfordult. Egy kicsit
távolabb, lent álltak a rendőrautók.
 Hova visz ez az út?
 A városba. Ez az az út, amin jöttünk.
 És a másik irányban?
 Egy szakaszon az erdőben kanyarog, aztán kijut a főútra.
Torkel lenézett a mélybe, ahol Ursula négykézláb mászott
elővigyázatosan körbe-körbe, és aprólékos gonddal forgatott meg minden
egyes levelet. Ha itt vitték le a tetemet, akkor vélhetően feljebb az úton
rángatták ki a csomagtartóból vagy a hátsó ülésről. A gyilkosnak semmi oka
nem volt rá, hogy ne a legrövidebb utat válassza. A kavicsút felszíne
kemény, esély sincs rá, hogy keréknyomokat találjanak. Torkel a parkoló
autókra pillantott, amelyekkel jöttek. Az út szélén álltak, hogy ne
képezzenek akadályt. Lehetséges, hogy...?
Torkel egy vonalba helyezkedett az odalent vizsgálódó Ursulával. Úgy
képzelte, itt állhatott a kocsi. Farral parkolt ide? Az azt jelentené, hogy a
keréknyomoknak néhány méteren belül kell lenniük. Torkel lassan elsétált az
út mentén egy darabon. Legnagyobb örömére észrevette, hogy a talaj itt
lényegesen puhább, mint az úton, de nem olyan nedves, mint a domboldalon.
Óvatosan félrehajtotta a bozótot, és szó szerint belebotlott abba, amit
keresett.
Mély keréknyomok. Torkel elmosolyodott.
Jó kezdet.

 Biztos, hogy nem kér semmit?

A nő egy csésze gőzölgő teát tett az asztalra és egy széket húzott Vanja
elé, aki a fejét rázta.
 Semmit, köszönöm.
A nő leült és elkezdte kevergetni a teát. A konyhaasztalon reggelihez
terítettek meg. Tej és aludttej állt egy doboz müzli és gabonapehely mellett.
A nyírfából fonott kenyereskosárban néhány szelet teljes kiőrlésű kenyér és
két különböző fajta magvas kenyér feküdt. Vaj, sajt, sonka, uborkaszeletek,
májkrém egészítették ki a kínálatot. A terített asztal látványa szöges
ellentétben állt a konyha többi részének képével, ami úgy nézett ki, mintha
nem használnák, hanem egyenesen egy bútorkatalógusból vágták volna ki.
Noha nem volt minden vadonatúj, feltűnően rendben tartották. A
mosogatóban nem voltak edények, a székeken morzsák, minden tiszta volt és
üres. A tűzhely fekete főzőlapjain nem éktelenkedtek foltok, ahogy a
szekrényajtókon sem. Vanja biztos volt benne, hogy egyetlen zsírpacát sem
találna a szekrény fölött lógó fűszerespolcon, ha felállna és megnézné. Már
abból a kevésből is, amit látott, meg tudta állapítani, hogy a porral szembeni
toleranciahiány a lakás többi részében is érvényes. Egy tárgy azonban
valamelyest kilógott a sorból. Vanja hiába erőlködött, nem tudta levenni a
tekintetét a falidíszről, ami a teázgató nő háta mögött függött. Egy műanyag
gyöngyökből kirakott, bekeretezett kép volt. Nem a szokásos edényalátét-
méret, nem, legalább negyvenszer nyolcvan centis lehetett, és Jézust
ábrázolta, aki kitárta a karját, fehér ruhája körülötte hullámzott. A feje körül
aranysárga glória fénylett, szakálla sötét, szeme átható, mélykék, arcát rézsút
felfelé fordította. A feje fölé vörös gyöngyökből ezt a feliratot rakták ki: „Én
vagyok az út, az igazság és az élet.” A nő követte Vanja pillantását.
– Lisa csinálta, amikor bárányhimlős volt. Persze egy kis segítséggel.
Csak tizenegy éves volt.
 Nagyon szép – felelte Vanja. És egy kicsit kísérteties, tette hozzá
magában.
A szemben ülő nő, aki Ann-Charlotte-ként mutatkozott be, amikor ajtót
nyitott és beengedte Vanját, elégedetten bólintott a dicséret hallatán s
belekortyolt a teájába. Aztán letette a csészét.
 Igen, Lisa nagyon tehetséges. Több mint ötezer gyöngyből áll. Hát nem
csodálatos?
Ann-Charlotte vett egy magvas kenyeret és elkezdte megvajazni. Vanja
nem tudta elhessenteni magától a gondolatot, honnan tudhatja a nő, hány
gyöngy van a képen. Megszámolta? Már majdnem megkérdezte tőle, amikor
Ann-Charlotte letette a kést és a homlokát aggodalmasan ráncolva ránézett.
 Olyan borzalmas, ami Rogerrel történt. Egész héten érte imádkoztunk,
amikor eltűnt.
 És mit használt? – futott át Vanja agyán, de ehelyett csak egyetértően és
részvéttelien mormolt valamit, miközben egy lehetőleg sokatmondó
pillantást vetett az órára. Jelzés, amit Ann-Charlotte nyilvánvalóan
megértett.
 Lisa biztosan mindjárt elkészül. Ha tudtuk volna, hogy jön... – Ann-
Charlotte tett egy bocsánatkérő mozdulatot.
 Semmi gond. Nagyon hálás vagyok, hogy beszélhetek vele.
 Ez a legkevesebb. Ha valahogy a segítségükre lehetünk... Hogy van
Roger édesanyja? Lenának hívják, ugye? Biztos teljesen összeomlott.
 Még nem találkoztam vele – válaszolta Vanja – de biztosan megviselték
a történtek. Rogernek van testvére?
Ann-Charlotte megrázta a fejét, és hirtelen még gondterheltebbnek tűnt.
Mintha a világ összes baja az ő vállát nyomná.
– Nem volt könnyű nekik. Ha jól tudom, egy darabig anyagi nehézségeik
voltak, meg ott volt az az eset Roger régi iskolájában. Roger az utóbbi
időben végre gondtalannak tűnt. Aztán meg jön ez!
 Mi történt Roger régi iskolájában? – kérdezte Vanja.
 Cikizték – szólalt meg egy hang az ajtóban.
Vanja és Ann-Charlotte megfordult. Az ajtóban Lisa állt. Egyenes haja
lágyan és jól fésülten omlott a vállára. A hajzuhatagot egyetlen csat fogta
hátra. Fehér blúz volt rajta, amelyet csaknem állig gombolt, azon egy
egyszerű kötött mellény. A nyakában egy aranykereszt himbálózott egy
láncon, amit a gallérja alá tett. Térd fölé érő szoknyát és vastag harisnyát
viselt. Vanjának rögvest egy hetvenes évekbeli tévésorozat szereplője jutott
az eszébe, amit megismételtek, amikor Vanja kicsi volt. Nem utolsósorban
Lisa komoly, majdnem szenvedő arckifejezése miatt. Vanja felállt a székről
és kezet nyújtott a lánynak, aki belépett a konyhába és kihúzott egy széket az
asztalfőn.
 Szia, Lisa! Vanja Lithner vagyok. Rendőr.
 De már beszéltem a rendőrséggel – felelte Lisa, miközben megfogta
Vanja kinyújtott kezét, gyorsan megszorította és pukedlizett egyet. Aztán
leült. Ann-Charlotte felugrott és elővett egy csészét a konyhaszekrényből.
 Tudom – mondta Vanja, és ő is helyet foglalt. – De én egy másik
részlegen dolgozom, és örülnék, ha velem is beszélnél, bár valószínűleg
ugyanazokra a dolgokra leszek kíváncsi, mint a kollégám.
Lisa vállat vont és elvette a müzlisdobozt az asztalról. Az előtte álló
mélytányérba rázott egy szép kis adagot.
 Azt mondtad, cikizték Rogert a régi iskolájában. Azt is tudod, ki?
Lisa újra megrántotta a vállát.
  Szerintem mindenki. Mindenesetre ott nem nagyon voltak barátai. De
nem szeretett erről beszélni. Egyszerűen csak örült, hogy eljöhetett onnan és
a mi sulinkba járhatott. – Lisa az aludttejért nyúlt és egy vaskos réteget
borított belőle a müzlire. Ann-Charlotte a lánya elé tett egy csésze teát.
 Roger jó fiú volt. Nyugodt. Érzékeny. A korához képest érett. Teljesen
felfoghatatlan, hogy... – Ann-Charlotte félbehagyta a mondatot.
Vanja felcsapta a jegyzetfüzetét és felírta: „Régi iskola: cikizés”. Aztán
Lisához fordult, aki éppen egy kanál aludttejes müzlit tömött a szájába.
– Térjünk vissza a péntekhez, amikor Roger eltűnt. Elmesélnéd, mit
csináltatok? Történt valami érdekes, mialatt Roger itt volt? Mondj el
mindent, amire emlékszel, akármilyen szokványosnak vagy jelentéktelennek
tűnik is.
Lisa kivárt, rágott és nyelt, aztán komolyan Vanjára nézett és válaszolt.
 Már elmondtam. A másik rendőrnek.
 Tudom. De amint már mondtam, én is hallani szeretném. Mikor jött
Roger?
 Valamikor öt után. Talán fél hatkor. – Lisa segélykérően az anyjára
sandított.
 Volt már fél hat is – vetette közbe Ann-Charlotte. – Eriknek és nekem el
kellett mennünk fél hatkor, és már kifelé tartottunk, amikor Roger megjött.
Vanja bólintott és jegyzetelt.
 És mit csináltatok, amíg itt volt?
 A szobámban voltunk. Megírtuk a házit, ami hétfőre volt feladva, teát
főztünk és táncvetélkedőt néztünk. Nem sokkal tíz előtt ment el.
 Mondta, hova?
Lisa megint megvonta a vállát.
 Azt mondta, haza. Kíváncsi volt, ki esik ki a versenyből, de azt csak a
hírek és a reklám után mondják be.
 És ki esett ki?
Vanja látta, hogy a kanál megáll, miközben egy újabb adag müzlivel és
aludttejjel Lisa szája felé tartott. Csak egy pillanatra. Alig észrevehetően, de
mégis. A lány nyilvánvalóan habozott. Vanja csak csip-csup dolgokról akart
társalogni. Jó taktika, ha az ember azt akarja, hogy a beszélgetés ne keltse
kihallgatás benyomását. De a kérdés a meglepetés erejével hatott Lisára, ezt
Vanja biztosan tudta. Lisa tovább falatozott.
– Memuhom...
 Ne beszélj tele szájjal! – szólt rá Ann-Charlotte. Lisa elhallgatott.
Alaposan megrágta a falatot és közben egy percre se vette le a szemét
Vanjáról. Időt akart nyerni? Miért nem válaszolt, mielőtt bevette volna a
falatot? Vanja várt. Lisa rágott. Aztán nyelt.
 Nem tudom. Nem néztem végig a híreket.
 És milyen táncokat táncoltak? Emlékszel rá? – Lisa pillantása
elkomorult. Vanja most már teljesen biztos volt a dolgában. Valamilyen
okból a kérdés felbőszítette a lányt.
 Nem tudom, hogy hívják őket. Nem figyeltem annyira. Beszélgettünk,
zenét hallgattunk meg ilyenek. Kapcsolgattuk a tévét.
 Nem értem, miért ilyen fontos ez a tévéműsor, ha egyszer az a lényeg,
hogy megtalálják azt, aki ezt tette Rogerrel – szakította félbe őket Ann-
Charlotte. És egy ideges csörömpölés kíséretében letette a csészéjét. Vanja
mosolyogva fordult hozzá.
 Nem is fontos. Csak csevegni akartam. – Ismét Lisára függesztette a
tekintetét, miközben töretlenül mosolygott. Lisa visszamosolygott rá. De a
tekintete dacos volt.
 Nem említette Roger, hogy nyugtalanítja valami?
 Nem.
 Senki se hívta? Nem kapott SMS-t, amiről aztán nem akart beszélni
vagy amitől ideges lett?
 Nem.
 Szóval úgy viselkedett, mint máskor. Nem volt szétszórt vagy ilyesmi?
 Nem.
 És nem mondta, hogy fel kell még keresnie valaki mást is, amikor
elindult... tíz körül? Ugye így volt?
Lisa kétkedve mustrálgatta Vanját. Kit akar lépre csalni ez a zsaru?
Pontosan tudja, hogy Lisa azt mondta, Roger tíz körül ment el. Ez beugratós
kérdés. Azt akarja, hogy önellentmondásba keveredjen. De pórul jár! Lisa
mindent az eszébe vésett.
– Igen, tíz körül indult el, és nem, nem mondta, hogy máshova menne.
Azt mondta, hazamegy, és megnézi, ki esett ki. – Lisa a kosár felé
nyújtózkodott és vett egy szelet kenyeret. Ann-Charlotte ismét
bekapcsolódott a párbeszédbe.
– Ezt már mondta. Nem értem, miért kell újra és újra feltenni
ugyanazokat a kérdéseket. Talán nem hisz Lisának? – Majdnem sértetten
csengett a hangja. Mintha már a puszta feltételezés is, hogy a lánya esetleg
valótlanságot állít, megbotránkoztató lenne. Vanja Lisát nézte. Lehet, hogy
az anyja megbotránkozik ezen, de Lisa titkol valamit. Történt valami azon az
estén. Valami, amiről Lisa nem akar beszámolni. Legalábbis az anyja
jelenlétében nem. Lisa reszelt egy kis sajtot, majd lassú, körülményes
mozdulatokkal a kenyérre szórta. Hébe-hóba Vanjára pillantott. Résen kell
lennie. Ez a nő sokkalta okosabb, mint az a pasas, akivel az iskolai büfében
beszélt. Rettentően fontos, hogy a kitalált történethez tartsa magát. Újra és
újra elismételje az időpontokat. Az este részleteire nem kell emlékeznie,
hiszen semmi különös nem történt.
Roger jött. Házit írtak. Teáztak. Tévéztek. Roger ment.
Végül is nem emlékezhet egy szokványos, kicsit unalmas péntek este
minden egyes mozzanatára! Ráadásul sokkolták is a történtek. A barátja
meghalt. Ha jobban tudná imitálni a sírást, most kisajtolna magából néhány
könnycseppet. Akkor az anyja tüstént véget vetne a beszélgetésnek.
 Természetesen hiszek neki – mondta Vanja nyugodt hangon. – De Lisa
az utolsó, aki életben látta Rogert azon az estén. És fontos, hogy minden kis
részletet tisztázzunk. – Vanja hátratolta a székét. – Most megyek is, hogy ne
késsenek el a munkából és az iskolából.
 Nem dolgozom. Leszámítva azt a pár óra társadalmi munkát.
Háztartásbeli! Ez persze megmagyarázza, miért ilyen makulátlan a lakás.
Már ami a tisztaságot illeti.
Vanja előkotort egy névjegykártyát és odacsúsztatta Lisának. Olyan
sokáig tartotta az orra előtt, hogy Lisa kénytelen volt felpillantani és a
szemébe nézni.
 Hívj fel, ha valami az eszedbe jut, amit eddig nem mondtál el!
 Ezzel Ann-Charlotte-hoz fordult. – Kitalálok. Reggelizzenek csak
tovább nyugodtan.
Vanja kiment a konyhából, aztán elhagyta a házat és visszatért a
kapitányságra. Útközben a halott fiúra gondolt, és eszébe ötlött valami,
amitől egyszerre lett szomorú és dühös: ez idáig még senkivel sem beszélt,
akit különösképpen megrázott vagy elkeserített volna Roger halála.
 Fredrik abban a hitben volt, hogy legfeljebb tíz percig tart. Be a
rendőrségre, bejelentést tenni, aztán ki. Természetesen tudta, hogy Roger
eltűnt. Az egész iskola erről beszélt. Valószínűleg még összesen nem
dumáltak ennyit Rogerről a Runeberg iskolában, mint az elmúlt egy hétben,
még sosem áldoztak rá ennyi figyelmet. Főleg tegnap, miután megtalálták.
Az iskola rögtön felajánlotta, hogy segítenek feldolgozni a gyászt, és azok,
akik az alatt a rövid idő alatt, míg Roger az iskolába járt, nem szartak rá,
zokogva kivonultak az órákról, csoportokba gyűltek, és egymás kezét
szorongatva, fátyolos hangon beszélgettek a vele töltött régi szép időkről.
Fredrik nem ismerte Rogert, és nem is bánkódott a halála miatt. Néha
összefutottak a folyosón, egy ismerős arc, semmi több. Ha őszinte akart
lenni, kénytelen volt beismerni, hogy egyetlen gondolatot sem pazarolt
Rogerre, amióta idén ősszel megjelent az iskolájukban. De most felkereste az
iskolát a helyi tévé, és néhány felsős lány, akik akkor se álltak volna szóba
Rogerrel, ha ő lett volna az egyetlen fiú a világon, gyertyát gyújtott és
virágokat tett a focikapu elé a kaviccsal felszórt pályán.
Talán így helyes? Ez lenne annak jele, hogy még létezik az együttérzés és
a felebaráti szeretet? Meglehet, Fredrik túl cinikus volt, amikor úgy
értelmezte az emberek viselkedését, hogy csak bömbölnek és kihasználják a
tragikus eseményt, hogy saját magukat állítsák a középpontba és kitöltsék a
lelkűk mélyén lakozó ürességet. Talán az összetartozás élményét kellett
volna megélnie, vagy egyszerűen csak meg kellett volna élnie valamit.
A stockholmi NK áruház képei jutottak az eszébe, amit társadalomismeret
órán néztek, miután Anna Lindh-et meggyilkolták. Virághegyek. Fredrik
emlékezett rá, mennyire meghökkent akkor. Honnan jön a késztetés, hogy
olyan embereket gyászoljunk meg, akiket nem is ismertünk? Akikkel sosem
találkoztunk személyesen? Egyszerűen csak volt. Talán Fredrikkel volt a baj,
mert egyáltalán nem érezte, nem élte át a kollektív gyászt.
De elolvasta az újságokat. Végül is egy vele egykorú és nem teljesen
ismeretlen ember szívét vágták ki. A rendőrség tanúkat keresett, akik látták a
fiút, miután eltűnt pénteken. Amikor Rogernek nyoma veszett, Fredrik nem
érezte szükségét, hogy bemenjen a kapitányságra, mert látta az eltűnése előtt.
De most a rendőrség bejelentette, hogy mind az eltűnés előtti, mind az
eltűnés utáni időszakra vonatkozó bejelentések érdeklődésre tartanak számot.
így hát Fredrik fogta a biciklijét és tett egy kitérőt a kapitányság felé suli
előtt, abban a hiszemben, hogy egykettőre végez.
Szólt a recepciós pult mögött ülő egyenruhás nőnek, hogy Roger
Erikssonról szeretne beszélni valakivel, de mielőtt még a nő felvehette volna
a telefonkagylót, már ott is termett egy civil ruhás rendőr, aki kávéscsészét
tartott a kezében, és odasántikált hozzá, majd magával vitte.
Azóta – Fredrik vetett egy pillantást az órára – eltelt húsz perc. Elmondott
mindent a sántító rendőrnek, amit csak tudott, némely részleteket kétszer is.
A helyet háromszor is meg kellett neveznie, harmadjára a térképen is be
kellett karikáznia. A rendőr most végre elégedettnek tűnt. Összecsapta a
jegyzettömbjét és Fredrikre nézett.
 Hát akkor köszönöm, hogy eljöttél. Várnál még egy pillanatot? –
Fredrik bólintott, mire a rendőr elbicegett.
Fredrik leült és szemügyre vette a hatalmas termet, ahol kereken tíz
rendőr dolgozott az íróasztaloknál, amiket paravánok választottak el
egymástól. A falakon gyerekrajzok, családi fényképek és étlapok lógtak,
mellettük nyomtatott papírok. A háttérzaj billentyűkopogásból,
beszélgetésből, telefoncsörgésből és a fénymásoló zümmögéséből tevődött
össze. Noha mindig úgy írt házit, hogy a fülében volt az iPod-hoz
csatlakoztatott fülhallgatója, azon csodálkozott, hogy lehet ilyen lármában
bármit is csinálni. Hogy lehet úgy ülni valakivel szemben, aki éppen
telefonál, hogy az ember nem figyel oda, mit mond a másik?
A rendőr egy ajtó felé sántikált, de még mielőtt elérhette volna, egy nő
állította meg. Egy szőke, kosztümös nő. Fredriknek úgy tűnt, hogy a bicegő
férfi összerezzent, amikor a nő közeledett hozzá.
– Ki ez? – kérdezte Hanser, és a fiú felé biccentett, aki az irodában
ücsörgött és őt méricskélte. Haraldsson követte a fejmozdulatot, jóllehet
teljes mértékben tisztában volt vele, kire céloz.
– Fredrik Hammer, értesülései vannak Roger Erikssonról. – Haraldsson a
magasba emelte a jegyzettömbjét, mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy
részletes jegyzeteket készített. Hanser mindent elkövetett, hogy higgadt
maradjon.
– Ha Roger Erikssonról van szó, miért nem a nyomozócsoport hallgatja
ki?
– Véletlenül ott voltam, amikor betoppant, és gondoltam,
meghallgathatnám előbb én a mondanivalóját. Csak hogy kiderüljön, tud-e
valami érdemlegeset. Nem lenne értelme, hogy Torkel Höglund olyasmire
vesztegesse az idejét, ami nem viszi előre a nyomozást.
Hanser vett egy mély lélegzetet. El tudta képzelni, milyen nehéz lehet
átengedni másnak egy esetet. Minél tovább rágódott rajta az ember, annál
világosabban kitűnt, hogy ez végső soron a bizalomhiány jele. Mindennek
tetejébe ő volt az, aki ezt a döntést meghozta, ami nem könnyítette meg a
helyzetet. Tudta, hogy Haraldsson is pályázott az állására. Nem kell
szakképzett pszichológusnak lenni ahhoz, hogy sejtse az ember, mire tartja
őt Haraldsson. Minden, amit tesz, ellenszenvről és ellenségességről
tanúskodik, állandóan. Voltaképpen örülnie kellene neki, hogy Haraldsson
egy agybajos makacsságával ragaszkodik ehhez az ügyhöz. Hogy
áldozatkészségét és elkötelezettségét igazolja. Vagy talán még egészen
egyszerűen fel sem fogta, hogy már nem részese a nyomozásnak? Hanser
hajlott ez utóbbi következtetésre.
 Már nem a te feladatod, hogy eldöntsd ebben az ügyben, mi érdemleges
és mi nem. – Haraldsson bólintott egyet, ami azt jelezte, csak arra várt, hogy
Hanser befejezze a mondatot, máris kész helyesbíteni. És valóban nem
sikerült Hansernek folytatnia a gondolatmenetét, mert Haraldsson
közbevágott.
 Tudom, hogy ők az ügy felelősei, ugyanakkor arra kértek, hogy
szorosan működjek velük együtt.
Hanser elátkozta Torkel tapintatosságát. Most kénytelen lesz eljátszani a
„rossz zsaru” szerepét. Na, nem mintha ez bármennyire is megváltoztatná a
Haraldssonhoz fűződő viszonyát, de mégiscsak kellemetlen.
 Thomas, a nyomozóhatóság átvette az ügyet, és ez annyit tesz, hogy te
semmilyen formában nem működsz már közre benne. Akkor sem, ha
nyomatékosan megkérnek rá.
Kimondatott. Másodjára is.
Haraldsson fagyosan méregette. Eljutott az agyáig, mit akar tőle?
Amennyiben Hanser a hiányzó tapasztalatai és vezetői képességei alapján
szükségesnek tartotta, hogy a királyi gyilkossági ügyosztály segítségét kérje,
hát nem azért tette, hogy az egyik beosztottja aztán összedolgozzon a
megmentőkkel. Egyedül kell megoldaniuk az ügyet, és ezzel bebizonyítják
Hanser feletteseinek, hogy akkor is képes jó döntéseket hozni, ha a västeråsi
rendőrség túl kevésnek bizonyul.
 Ezt talán beszéljük meg még egyszer Torkellel. Határozottan azt
mondta, hogy szoros együttműködésben akar dolgozni velem. Ráadásul
ennek a srácnak elég érdekes értesülései vannak, amit éppen el szeretnék
mondani a nyomozócsoportnak. Úgyhogy én módfelett örülnék, ha simán
csak megoldanánk az esetet, de ha jobban szeretnél itt ácsorogni és a
parancsláncolatról vitázni... ám legyen!
Most aztán kitett magáért! Aktakukacnak állította be, míg saját maga a jó
rendőr pózában tetszeleg, akinek az eset mindenekfelett való!
Önzetlenül fel akarja deríteni. Hirtelen tudatosult Hanserben, hogy
Haraldsson veszélyesebb ellenfél, mint amilyennek gondolta.
Félre lépett. Haraldsson diadalittasan mosolygott és tovasántikált. Hanser
hallotta, ahogy mintegy mellékesen bekiált a nyomozócsoport irodájába:
 – Billy, van egy perced?

Vanja felcsapta a jegyzetfüzetét. Éppen mentegetőzni kényszerült, hogy

Fredriknek még egyszer töviről hegyire el kell ismételnie, amit egyszer már
elmondott. Bosszantotta. Vanja szerette elsőként meghallgatni a tanúkat és
azokat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az üggyel. Fennállt
ugyanis a veszélye annak, hogy másodjára felszínesebbek lesznek, anélkül,
hogy ennek egyáltalán a tudatában lennének. Vagy kihagynak részleteket,
mert azt gondolják, egyszer már elmondták. Elkezdik minősíteni az
információkat és érdektelennek ítélik őket. A nyomozás során már
másodszor kellett olyasvalakivel zöldágra vergődnie, aki szétszórt volt, mert
már előadta a mondókáját Haraldssonnak. Kettőből kettő. Vanja
megesküdött rá, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő. Fogta a tollát.
 Szóval láttad Roger Erikssont.
 Igen, pénteken.
 Teljesen biztos vagy benne, hogy ő volt az?
 Igen, együtt jártunk a Vikinga általános iskolába. És fél évig együtt
jártunk a Runeberg suliba is. Aztán átment a Palmlövskába.
 Osztálytársak voltatok?
 Nem, egy évvel idősebb vagyok.
 És hol láttad Rogert?
 A Gustavsborgsgatanon, a főiskola parkolója mellett. Tudja, hol van?
 Majd megkeressük.
Billy jegyzetelt. Ha Vanja ilyen helyzetben azt mondta, „megkeressük”,
az azt jelentette, „majd Billy megkeresi”. Be kell jelölnie a helyet a térképen.
 Hova ment?
 A város felé. Hogy melyik égtáj irányába, vagy ilyesmi, azt nem tudom.
 Majd ezt is meghatározzuk.
Billy újra felírt valamit.
 Hány óra körül láttad?
 Nem sokkal múlhatott kilenc.
Vanja először hökkent meg a beszélgetés során. Enyhe kétkedéssel
szemlélte Fredriket. Félreértett volna valamit? Újra a jegyzeteibe pillantott.
 Este kilenc után?
 Igen, röviddel kilenc után.
 Teljesen biztos vagy az időpontban?
 Igen, fél kilenckor lett vége az edzésnek, és éppen a város felé tartottam.
Moziba akartunk menni, és határozottan emlékszem rá, hogy ránéztem az
órámra, és volt még huszonöt percem. A film fél tízkor kezdődött.
 Vanja elnémult. Billy tudta, miért. Nemrég rajzolta fel az időrendet a
mágnestáblára a tárgyalóteremben. Roger állítólag tízkor jött el a
barátnőjétől. A barátnő állítása szerint egész este nem hagyta el a szobáját, a
szülei házáról már nem is beszélve. Mi keresnivalója lehetett tehát egy
órával korábban a Gustavsborgsgatanon? Vanjának ugyanez a kérdés
motoszkált a fejében. Szóval Lisa valóban hazudott, ahogy feltételezték. A
fiú, aki Vanjával szemben ült, szavahihetőnek tűnt. Fiatal kora ellenére
nagyon érett volt. A fellépését látva semmi sem utalt arra, hogy azért jött
volna ide, hogy fontoskodjon, hogy része legyen egy kis izgalomban, vagy
mert megrögzött hazudozó.
 Rendben. Tehát láttad Rogert. És miért figyeltél fel rá? Péntek este
kilenc körül nyilván egy halom ember császkál az utcákon.
 Az tűnt fel, hogy egyedül volt és egész idő alatt egy robogó körözött
körülötte. Tudják, valaki rá akart ijeszteni.
Vanja és Billy előrehajolt. Az időpont fontos volt, mert eddig alig volt
információjuk arról, merre járt az áldozat az eltűnése előtt. És most hirtelen
képbe került még valaki más is. Valaki, aki meg akarta félemlíteni Rogert.
Jól kezdődik. Vanja megint káromkodott egyet magában, amiért csak
másodjára értesül erről.
– Egy robogó? – ragadta magához Billy a szót, ami ellen Vanjának nem
volt kifogása.
 Igen.
 Nem emlékszel részletekre? Például hogy milyen színe volt, vagy
valami ilyesmi?
 De igen, de azt is...
 Milyen színe volt? – vágott a szavába Billy. Ez az ő szakterülete.
 Piros, de azt is...
 Ismered a robogófajtákat? – szakította félbe újra Billy. – Tudod, milyen
típus volt? Volt rendszámtáblája? Nem emlékszel a rendszámára?
 Igen... vagyis nem, arra nem emlékszem – fordult Fredrik Vanjához. –
De tudom, kié. Tudom, ki vezette. Leo Lundin.
Vanja és Billy egymásra pillantott. Vanja felugrott.
 Várj itt! Hívom a főnökömet.
 A férfi, aki nem volt gyilkos, büszke volt magára. Noha voltaképpen
nem kellett volna annak lennie. De látta az együttérző riportot a gyászoló
iskoláról meg a felbőszült rendőrök sajtótájékoztatóinak garmadáját.
Tragikus, sötét és szomorú. De ezt nem hagyhatja! Hiába próbálta elfojtani,
az önigazolás érzése újra és újra hatalmába kerítette. De egyedül volt ezzel
az érzéssel. Soha senki nem fogja megérteni. Egyre megy, milyen közel áll
hozzá vagy mit mond.
Büszkesége a mellét dagasztotta és megelégedettséggel töltötte el,
majdnem túláradt. A tettével bizonyította az erejét. Mint egy igazi férfi.
Megmentette a menthetőt. Nem hátrált meg, nem hagyott cserben senkit,
amikor komolyra fordult a helyzet. A vér és a belsőségek súlyos, édeskés
szaga mélyen bevette magát az érzékszerveibe, és minden erejével azért
küzdött, hogy elnyomja a feltörő hányingert. De nem adta fel. Nem remegett
meg a kés a kezében. Nem roggyant meg a térde, amikor elcipelte a hullát. A
lehető legrátermettebben viselkedett egy olyan helyzetben, amelyben a
legtöbben csúfos kudarcot vallottak volna, vagy amilyenbe a legtöbben
sosem kerültek volna. Erre volt büszke.
Tegnap úgy felpörgött, hogy alig bírt megülni a fenekén. Órákon át sétált.
Rótta a várost, ahol csak egyetlen dologról beszéltek: az ő titkáról. Egy idő
után elhaladt a rendőr-főkapitányság előtt. Az ismerős épület láttán
ösztönösen vissza akart fordulni. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy
nem is vette észre, merre jár. De amikor oda lyukadt ki, ráeszmélt, hogy akár
el is sétálhat az épület előtt. Végtére is csak egy járókelő, akinek erre vezet
az útja. Az odabent dolgozók mit sem sejtenek. Nem tudhatják, hogy az, akit
keresnek, ilyen közel van. Továbbment. Mégsem mert bekukucskálni a
hatalmas üvegablakon. Amikor elérte a bejáratot, jött egy rendőrkocsi,
lefékezett, hogy elengedje. Odabiccentett az egyenruhás rendőröknek,
mintha ismerné őket. Alapjában véve ismerte is őket. Az ellenlábasai voltak.
Ő volt az az ember, akit kerestek, csak nem tudták. Szerfelett izgalmas és
kielégítő volt, hogy rendelkezik a tudással, hogy az igazság, ami után a
rendőrök olyan lázasan kutatnak, a markában van. Megállt, hogy a
rendőrautó behajthasson. Egy baráti gesztus az ellenség felé.
Tudta, kitől származik ez az erő. Nem Istentől. Isten elkíséri az embert az
útján és vigaszt nyújt. Nem, az apja tette ilyen erőssé. Az apja, aki
provokálta, aki megedzette, aki elmondta neki, min múlik. Nem volt mindig
könnyű. Valami módon a mostani titka arra a titokra emlékeztette, amit
gyerekkorában magával cipelt. Amit szintén nem érthetett meg senki.
Mindegy, milyen közel állt hozzá.
Vagy mit mondott.
 Egyszer, a gyengeség és kétségbeesés pillanatában elmondta a szőke,
virágillatú iskolai ápolónőnek. Valóságos pánikot váltott ki. Káoszt. Az
iskola és a szociális hatóságok közbeavatkoztak. Beszéltek, telefonáltak,
látogatóba jöttek. Iskolapszichológusok és szociális munkások. Az anyja sírt,
ő pedig, a kisfiú, hirtelen megértette, mit tett kockára. Azt, hogy elveszít
mindent. Mert gyengének mutatkozott. Nem volt elég erős ahhoz, hogy
lakatot tegyen a szájára. Tudta, hogy az apukája szereti. Csak éppen az a
fajta ember volt, aki a fegyelem és a rend által mutatja ki a szeretetét. Olyan
ember, aki ököllel, szőnyegporolóval és szíjjal fejezi ki az érzéseit, nem
szavakkal. Olyan ember, aki az engedelmesség eszközével készíti fel a fiát a
valóságra, amelyben az ember kénytelen erős lenni.
Elhárította a veszélyt, úgy, hogy visszavonta, amit mondott. Tagadott. Azt
állította, félreértették. Újra helyreállította a rendet, mert nem akarta
elveszíteni az apját, a családját. A verést kibírja, az apja elvesztését nem.
Más városba költöztek. Az apja tudta értékelni a tagadását és a hazugságait.
Közelebb kerültek egymáshoz, érezte. A verések nem ritkultak, épp
ellenkezőleg, de a fiú könnyebben viselte őket. És tartotta a száját. Erősebb
lett. Senki sem értette, mivel ajándékozta meg az apja. Még ő maga sem. De
felismerte. A lehetőséget, hogy uralja és megszelídítse a káoszt. A férfi, aki
nem volt gyilkos, elmosolyodott. Közelebb érezte magát az apjához, mint
valaha.

Sebastian néhány perccel hajnali négy előtt ébredt egy keskeny, kemény
ágyon az emeleten. A szoba többi berendezési tárgyáról ítélve az anyja ágya
volt. Amikor Sebastian elköltözött itthonról, a szülei még egy hálóban
aludtak, mégsem lepte meg ez a felfedezés. Semmiképpen sem lehetett
normális emberi magatartásként értelmezni, ha valaki éjszakáról éjszakára az
apja mellé kuporodott be aludni. Nyilvánvalóan ezt lassacskán az anyja is
felismerte.
Általában azonnal felkelt, amikor felriadt az álomból, függetlenül attól,
hány óra volt. Általában, de nem mindig. Néha csak feküdt ott. Lehunyta a
szemét. Érezte, ahogy oldódik a görcs a jobbjában, amikor újra átengedte
magát az álomnak.
Olykor sóvárgott ezek után a reggelek után. Ugyanakkor rettegett is tőlük.
Amikor hagyta, hogy az álom ismét gyökeret verjen, amikor kitépte belőle a
szeretet tiszta, hamisítatlan érzését, sokkalta nehezebb és félelmetesebb volt
visszatérnie utána a valóságba, mint amikor egyszerűen csak kiszakította
magát a karjából, felkelt és ment a dolgára. Többnyire ez volt a legjobb
választás. Mert a szeretet után jött a fájdalom. A visszavonhatatlan és
végérvényes veszteség. Olyan volt ez, akár a függőség. Tisztában volt a
következményekkel. Tudta, hogy rögtön azután, hogy rendbejött, ismét
rosszabbul lesz. Alig bírt lélegezni, alig bírt élni.
De egyszer-másszor szüksége volt erre a valódi gócra. Az erősebb,
igazabb érzésekre, amiket az emlékei már nem adhattak meg neki. Az
emlékei csupán emlékek voltak, dacára mindennek. Az érzéseihez képest
haloványak, csaknem élettelenek. Valószínűleg nem is mind volt valósághű.
Kihagyott belőlük és megtoldotta őket, egyszer tudatosan, máskor
tudattalanul. Bizonyos dolgokat jobbá és erősebbé tett, másokat eltompított
vagy elfojtott. Az emlékezés szubjektív. Az álma objektív, engesztelhetetlen,
érzelemmentes és elviselhetetlenül fájdalmas. De eleven.
Azon a reggelen a szülői házban fekve maradt, és hagyta, hogy az álom
újra a markába szoríthassa. Így akarta, szüksége volt rá. Könnyű volt, az
álom olyan szilárdan horgonyt vetett benne, akár egy láthatatlan lény, akibe
csak ismét erőt kellett lehelnie, és ha ezt megtette...
Akkor érezte. Nemcsak emlékezett rá, hanem érezte is. Érezte a kis kezét
a tenyerében, hallotta a hangját. Más hangokat és zörejeket is hallott, de az ő
hangja volt a legtisztább. Még az illatát is érezte. Gyerekszappan és
napkrém. Félálomban volt a karjában. Tényleg. Ismét ott volt. Vaskos
hüvelykjével öntudatlanul végigsimított az olcsó kis gyűrűn, amit a
mutatóujján hordott. Egy pillangó. Sebastian egy bolhapiacon fedezte fel az
olcsó kacatok között, és azonnal megvette neki. Tüstént megszerette. Soha
többé nem akarta levenni.
Az a nap lassított felvételként kezdődött. Későn keltek, és úgy tervezték,
hogy a szállodában maradnak, ahol eltöltenek egy nyugodt napot a
medencénél. Lily elment egy kései, rövidke kocogásra. Amikor Sebastian
kijött Sabinéval, a kislánynak semmi kedve nem volt a medencénél
heverészni és lustálkodni. Nem, be volt sózva, ezért Sebastian felvetette,
hogy ugorjanak le a strandra. Sabine szerette a strandot. Szerette, hogy
Sebastian a hóna alá kapja és a hullámok közt játszik vele. Repesett az
örömtől, amikor Sebastian a kis testét a magasba dobta, aztán visszazuhant a
vízbe és elmerült, fel-le bukfencezett. A strand felé menet találkoztak néhány
másik gyerekkel. Pár nappal szenteste után voltak, és a gyerekek birtokba
vették az új játékaikat. Sabine Sebastian nyakában ült. Az egyik kislány egy
felfújható delfinnel játszott, egy bájos, világoskék jószággal, és Sabine
kinyújtotta a karját felé.
 Én is szeretnék egy olyat, apu!
Ez volt az utolsó dolog, amit mondott neki. A strand kissé távolabb
húzódott, egy nagy dűne mögött, és Sebastian sietős léptekkel iparkodott
arra, hogy Sabine megfeledkezzen a delfinről. A csel bevált, és Sabine
harsány kacagásra fakadt, ahogy belegázoltak a meleg homokba. Törékeny
kis kezét Sebastian borostás arcára tette. Felnevetett, amikor Sebastian
megbotlott.
Lily ötlete volt, hogy utazzanak el karácsonyra. És Sebastiannak nem volt
kifogása ellene. Az ünnepi cécót nem igazán szívelte, ráadásul nem volt
felhőtlen a viszonya Lily családjával sem, így aztán rögtön beadta a derekát,
amikor Lily előrukkolt az utazás ötletével. Noha nem volt a napsütés és a
tenger megszállottja, megértette, hogy Lily – csak mint mindig – most is
azon van, hogy megkönnyítse az életét. Aztán meg Sabine odavolt a napért
és a tengerért, és amit Sabine szeretett, azt ő is szerette. Viszonylag új volt
számára, hogy mások kedvében járjon. Sabine ismertette meg vele. Szép
tapasztalat, gondolta, ahogy ott állt a homokban és az Indiai-óceánt nézte.
Letette Sabinét, aki apró lábán rögtön meglódult a víz felé. Úgy tűnt, a
tenger sokkal sekélyebb, mint korábban, és a strand is szélesebb volt, mint
máskor. Feltételezte, hogy az apály miatt húzódott hátra az óceán. Az idő
kissé borúsnak és szürkének tetszett, de a víz és a levegő hőmérséklete
tökéletes volt. Teljesen önfeledten nyomott egy utolsó puszit Sabine
kobakjára, mielőtt a kislány derékig begázolt a langyos vízbe. Sikoltozott és
kacarászott, számára a víz egyszerre volt nagy hatalmú és csodálatra méltó,
és egy pillanatra Sebastiannak a közös játékukat megnevező pszichológiai
szakszó suhant át az agyán. Bizalomjáték. Ha az apa nem engedi el a
gyereket, a gyerek egyre vakmerőbb lesz. És fordítva. Egyszerű szó, de a
gyakorlati jelentése sokáig homályos volt Sebastian számára. Bizalom.
Sabine félelemmel vegyes örömmel sivalkodott, és Sebastian nem hallotta
meg azonnal az égzengést. A bizalom, ami kettejük között kiépült,
túlságosan elvakította. Amikor megütötte a fülét a dörej, már túl késő volt.
Ezen a napon tanult egy új szót. Egy új szót, amit – annak ellenére, hogy
olvasott ember volt – még sosem hallott korábban: cunami.
Minden egyes reggel, amikor újra átadta magát az álomnak, ismét
elveszítette őt.
És a bánat úgy marcangolta, hogy azt hitte, soha többé nem lesz képes
felkelni.
De felkelt.
Lassan.
És mindaz, ami az élete volt, ment tovább.
 Leonard! Clara Lundin rögvest tudta, hogy a fiáról van szó, amikor
megpillantotta a fiatal párt a lépcső tetején. Még mielőtt bemutatkoztak és a
szolgálati igazolványukat előhúzták volna, Clara tudta, hogy se nem Jehova
tanúi, se nem házaló ügynökök. Tudta, és a gyomra görcsbe rándult az
idegességtől. Vagy talán csak erősödött az érzés. Clara már olyan régóta
érezte a gyomrában ezt a nyomást, hogy néha észre sem vette. Amikor este
megcsörrent a telefon. Amikor hétvégén szirénázást hallott az utcáról.
Amikor arra ébredt, hogy Leonard hazahozta néhány barátját. Amikor
megpillantotta az iskola e-mailjét a postafiókjában.
 Leo itthon van? – kérdezte Vanja, és visszadugta az igazolványát a
kabátzsebébe.
 Leonard – helyesbített ösztönösen Clara. – Igen, itthon van. Miért
keresik?
 Beteg? – tért ki a válasz elől Vanja.
 Nem, szerintem... Miért gondolja?
 Mert nincs az iskolában.
Clara rádöbbent, hogy ez meg se fordult a fejében. A kórházban
dolgozott, rendszertelen műszakokban, és egyre kevésbé foglalkozott azzal,
jár-e iskolába a fia. Leonard jött és ment, ahogy kedve tartotta. Többnyire azt
tette, amit csak akart.
Alapjában véve mindig.
Már nem volt hatalma fölötte. Ez az igazság. Kénytelen volt bevallani
magának. Kicsúszott a kezéből, majd’ egy évvel ezelőtt. De ez teljességgel
normális, ezt írták a tanácsadó könyvek, amiket kikölcsönzött, és a
magazinok, amiket olvasott. Ebben az életkorban a fiúk elszakadnak a
szüleiktől és elkezdik bizonytalanul felfedezni a felnőttek világát. Több
szabadságot kell adni nekik, lazítani kell a gyeplőn, de kézben kell tartani
őket, és tudatosítani kell bennük a biztonságot adó érzést, hogy a szüleik
mindig mellettük állnak. Leonard azonban sosem volt bizonytalan.
Egyszerűen csak elrugaszkodott, egyik napról a másikra. Mintha egy fekete
lyuk szippantotta volna be. Hirtelen eltűnt, és nincs az a gyeplő, amit ilyen
lazára lehetne engedni. Bár Clara ott volt neki, többé nem volt rá szüksége.
Egyáltalán nem.
 Csak elaludt egy kicsit. Miért keresik?
 Beszélhetnénk vele, kérem? – kérdezte Billy nyomatékosan. Vanjával
együtt belépett az előszobába.
Idebent még tisztábban lehetett hallani a basszus dübörgését, ami már
akkor megütötte a fülüket, amikor megérkeztek az L alakú házhoz. Hiphop.
Billy ismerte ezt a számot. DMX. „X Gon’ Give It To Ya”, 2002-ből.
Oldschool.
 Mégiscsak az anyja vagyok, és szeretném tudni, mit követett el.
Vanjának feltűnt, hogy az anya nem arra volt kíváncsi, miért akar a
rendőrség a fiával beszélni. Nem. Rögtön az ugrott be neki, hogy a fia
elkövetett valamit.
 Roger Erikssonról van szó.
A halott fiúról. De miért akar a rendőrség a halott fiúról beszélni
Leonarddal? Még inkább görcsbe rándult a gyomra. Némán bólintott,
félrelépett és beljebb engedte Vanját és Billyt. Bement a nappaliba és egy
csukott ajtóhoz lépett. Egy ajtóhoz, amit sosem volt szabad kopogás nélkül
kinyitnia, úgyhogy most is kopogott.
 Leonard! Itt a rendőrség, beszélni akarnak veled!
Billy és Vanja a keskeny és tiszta folyosón várakozott. A jobb oldalon
fogas, rajta három kabát vállfán, kettő nyilvánvalóan Leonardé. A negyedik
fogason egy magányos kézitáska függött. Alul egy kis cipőtartó állt, négy
pár cipővel. Két tornacipő. Reebok és Eckö, jegyezte meg Billy. A
túloldalon egy kis komód, fölötte tükör. A komódon csupán terítő és váza
volt, a vázában szalmavirág. A rövid folyosó mögött kezdődött a nappali.
Clara újra kopogtatott a csukott ajtón.
 Leonard! Rogerről akarnak beszélni veled. Gyere ki!
Ismét kopogott. A folyosón Billy és Vanja váltott egy pillantást és
hallgatólagosan ugyanarra a döntésre jutott. Megtörölték a lábukat a
lábtörlőben és átvágtak a nappalin. A konyhaajtó előtt egyszerű ebédlőasztal
állt a szőnyegen, egy barna négyszög a sárga szöveten, előtte pedig kanapé,
háttal az asztalnak. Szemben egy másik kanapé, középen pedig egy alacsony,
világos fából készült dohányzóasztal. Nyírfa, vélte Vanja, de nem volt benne
biztos. A falon plazmatévé lógott, alatta egy keskeny bútoron egy DVD-
lejátszó. De DVD-ket sehol sem lehetett látni, ahogy játékkonzolt és
játékokat sem. A szobában tisztaság és rend honolt. Nem úgy tűnt, mintha
mostanában ücsörgött volna valaki a kanapén. Szépen elrendezett
díszpárnák, egy összehajtogatott takaró, oldalt két távirányító, gondosan
egymás mellé rendezve. A kanapé mögött könyvespolc a falon. Táblakötéses
könyvek és zsebkönyvek rendezett sorokban, amelyeket csak itt-ott
szakítottak meg a gondosan leporolt nippek. Vanja és Billy odament
Clarához, aki lassan kezdett kijönni a sodrából.
 Leonard! Nyisd ki azonnal! – Nem kapott választ. A zene továbbra is
bömbölt. Talán még hangosabban, mint korábban, gondolta Vanja. Vagy
csak azért tűnt így, mert közvetlenül a szobaajtó előtt állt? Billy bekopogott.
Sürgetően.
  Válthatnánk veled pár szót, Leo? – Ismét semmi válasz. Billy újfent
kopogtatott.
 Furcsa, de úgy hallatszott, mintha elfordította volna a kulcsot.
Vanja és Billy Clarára nézett. Billy lenyomta a kilincset. Valóban.
Zárva.
Vanja gyorsan kipillantott a nappali ablakán. Hirtelen meglátta, ahogy
egy nagydarab, vörös hajú fiú puhán a ház előtti gyepre huppan, majd
azonmód, zokniban, keresztülspurizik a pázsiton, és eltűnik a látómezejéből.
Az egész villámgyorsan történt. Vanja a csukott teraszajtóhoz szökkent és
kikiabált:
– Leo! Állj!
De Leonak egyáltalán nem volt szándékában megállni. Ellenkezőleg,
egyre fürgébben szedte a lábát. Vanja az elképedt Billyhez fordult.
– Menj elöl! – kiáltotta, miközben megkísérelte kinyitni a teraszajtót. A
távolban újra megpillantotta a menekülő fiút. Feltépte az ajtót és néhány
gyors ugrással átvágott a virágágyásokon. Aztán nagyobb sebességre
kapcsolt és újfent a fiú után ordított.

Sebastian nyolc körül tápászkodott ki az ágyból, lezuhanyozott és tett egy

látogatást a mindössze néhány száz méterre fekvő benzinkúton. Tejeskávét
és reggelit rendelt, amit ott helyben el is fogyasztott, miközben a munkába
sietőket nézegette, akik cigarettát, kávét vásároltak és ólommentes benzint
tankoltak. Amikor ideiglenes lakhelyére visszatért, kiszedte a postaládából
az újságokat, leveleket, számlákat és reklámújságokat. A mai újság
kivételével mindet egy kartondobozba halmozta, amit gondosan
összehajtogatva a kamrában talált. Reménykedett benne, hogy az ingatlanos
hamar visszahívja, és nem kell túl sokáig a benzinkúton reggeliznie. Unottan
kiballagott és leült a ház mögött, ahol a napsugarak már felmelegítették az új
fateraszt. Amikor Sebastian kicsi volt, kőlapok fedték a teraszt, csupa kerek,
domború kőből készített járólap, amilyen akkoriban mindenhol látható volt,
ha jól emlékezett. Ma azonban már mindenkinek faterasza volt.
Fogta az újságot és épp a kulturális rovathoz akart lapozni, amikor
meghallotta az erőteljes női hangot, amely azt üvöltötte: „Leo! Állj!”
Néhány másodpercre rá egy magas növésű, vörös üstökű fiatal fiú vetődött át
a szomszéd tujasorán, átvágott a keskeny járdán és a bicikliúton, amely a két
telket elválasztotta, majd átugrott a Sebastian telkét határoló, egy méter
magas, fehér kerítésen. A nyomában egy harmincasnak látszó nő loholt.
Szaporán. Ügyesen. Csak pár lépéssel volt lemaradva, amikor átbújt a tuják
között, és egyre közelebb került a fiúhoz. Sebastian nézte a hajszát, és akár
fogadott is volna arra, hogy a menekülő a szomszéd telek kerítését már nem
éri el. És nyert volna. Nem sokkal a kerítés előtt a nő keményen hajrázni
kezdett, majd egy jól irányzott ugrással leterítette a vöröst. Meg kell hagyni,
előnyben volt a puha talajon, mert volt rajta cipő, gondolta Sebastian,
miközben azt figyelte, hogyan gurulnak egy darabig az esés lendületétől a
földön, mielőtt megálltak volna. A nő egy gyors mozdulattal hátracsavarta a
fiú karját. Rendőrfogás. Sebastian felállt s néhány lépéssel közelebb ment a
gyepen. Na, nem mintha a legkisebb mértékben is segíteni akart volna, csak
jobban akarta látni az eseményeket. Úgy tűnt, a nő ura a helyzetnek.
Ráadásul rögtön érkezett is egy nagyjából ugyanolyan korú férfi, hogy
segítsen. Látszólag ő is rendőr volt, mert egyetlen szemvillanás alatt
elővarázsolt egy bilincset, és megbilincselte a fiú kezét a háta mögött.
 Eresszenek, a francba is! Nem csináltam semmit! – A vörös hajú
vergődött a nő szorításában a földön, amennyire csak tudott.
 Akkor miért iszkoltál el? – kérdezte a nő, és a kollégájával együtt talpra
rángatta a fiút. A ház elé mentek, ahol vélhetően várt rájuk egy autó. A rövid
úton a nő észrevette, hogy nincsenek egyedül az udvaron. Sebastianra nézett,
előhúzta az igazolványát a zsebéből és felmutatta. Ebből a távolságból akár
egy olvasójegyet is megvillanthatott volna. Sebastiannak esélye sem volt,
hogy elolvashassa, mi áll rajta.
 Vanja Lithner, királyi bűnügyi nyomozócsoport. Urai vagyunk a
helyzetnek. Nyugodtan bemehet.
 De nem bentről jöttem. Kint maradhatok?
De a nő szemmel láthatóan már végzett vele. Újból eltette az igazolványát
és megragadta a vörös hajú karját. A fiú pont úgy nézett ki, mint bármelyik
fiatal, akinek az élete már idejekorán kisiklott. Egészen biztosan nem ez volt
az első és utolsó alkalom, amikor egy várakozó rendőrautóhoz kísérték. A
járdán egy másik nő rohant feléjük. Megtorpant, a szája elé kapta a kezét és
elnyomott egy sikolyt, amikor meglátta, mi történt Sebastian telkén.
Sebastian őt nézte. Az anya, minden kétséget kizáróan. Élénkvörös, enyhén
hullámos haj.
Negyvenöt körüli lehet. Edzettnek tűnik, biztosan fitneszterembe jár.
Vélhetően ő a tujasövény túloldalán lakó szomszéd. Amikor gyerekkorában
itt lakott, egy német pár élt odaát, akiknek két schnauzerjük volt. Már
akkoriban is idősek voltak. Nyilván meghaltak azóta.
– Mit tettél, Leonard? Mit csinálnak vele? Mit követett el? – Úgy tűnt, a
nő fittyet hány rá, hogy senki se méltatja válaszra. Csak úgy ömlöttek belőle
a kérdések. Gyorsan és fojtottan, egyre magasabb fejhangon. Akár egy
kuktafazék biztonsági szelepe. Ha becsukja a szálát, vélhetően szétveti a gőz.
A nő tovább futott a füvön.
 Mit követett el? Mondják már meg! Leonard! Miért teszel mindig rossz
fát a tűzre? Mit tett? Hova viszik?
A rendőrnő elengedte a fiú karját és tett néhány lépést a zaklatott anya
felé. A férfi továbbvezette a fiút.
 Beszélni szeretnénk vele. Felmerült a neve a nyomozás során – mondta,
és Sebastian látta, hogy megnyugtatásul az anya karjára teszi a kezét. Testi
kapcsolat. Jó. Profi.
 Mit jelent az, hogy felmerült a neve? Milyen összefüggésben?
 Most bevisszük a kapitányságra. Ha később befáradna, az egész ügyet
átbeszélhetnénk nyugodt körülmények között. – Vanja tartott egy rövid
szünetet és ügyelt rá, hogy a nő szemébe nézzen, miközben folytatta. –
Lundin asszony, jelenleg semmi biztosat nem tudunk. Kérem, ne aggódjon
feleslegesen. Jöjjön be később és keressen engem vagy Billy Rosént. Én
Vanja Lithner vagyok.
Természetesen bemutatkozott, amikor becsengettek Lundinékhez, de nem
szavatolhatta, hogy Clara Lundin emlékszik rá, vagy hogy jól értette a nevét.
így aztán a biztonság kedvéért Vanja előhalászott egy névjegykártyát és
odanyújtotta neki. Clara elvette, biccentett. Túlságosan sokkos állapotban
volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Vanja megfordult és elhagyta a telket. Clara
addig bámult utána, amíg el nem tűnt a ribizlibokrok mögött a sarkon. Egy
darabig még ácsorgott ott, teljesen tanácstalanul. Aztán a legközelebb
állóhoz fordult, és szerencsétlenségére ez pont Sebastian volt.
– Megtehetik ezt? Hogy elviszik a fiamat nélkülem? Még nem nagykorú.
 Hány éves?
 Tizenhat.
 Akkor megtehetik.
Sebastian visszabandukolt a teraszra, a délelőtti napfényhez és a
kultúrrovathoz. Clara ott maradt, és arra nézett, amerre Vanját eltűnni látta,
mintha arra várna, hogy mindhárman előugranak a sarok mögül nevetve,
hogy ez az egész csak vicc volt. Egy előre megrendezett csínytevés. Aztán
Sebastian felé fordult, aki immáron kényelembe helyezte magát a fehér
rattanfotelben.
 Tegyen valamit! – rimánkodott. Sebastian kérdőn pillantott rá.
 Én? Mégis mit tehetnék?
 Nem Bergmanék fia? Sebastian? Ön is ilyesmivel foglalkozik.
 Foglalkoztam. Múlt idő. De már nem. És amikor ott dolgoztam, akkor
sem a letartóztatások jogszerűségével foglalkoztam. Kriminálpszichológus
voltam, nem jogász.
 Odakint az utcán felberregett az autó és elhajtott Clara egyetlen fiával.
Sebastian a nőt nézte, aki a pázsiton ácsorgott, tanácstalanul és
elhagyatottan.
 Mit követett el a fia, hogy felkeltette a királyi bűnügyi nyomozócsoport
érdeklődését?
Clara közelített néhány lépést.
 Ahhoz a fiúhoz van valami köze, akit meggyilkoltak. De egyébként
gőzöm sincs. Ilyesmit sosem tenne! Soha!
 Ó, valóban nem? Mit csinál Leonard? – Clara értetlenül meredt
Sebastianra, aki a fejével a kerítés felé bökött. – Amikor az imént átmászott
a kerítésen, ön szemrehányást tett neki, hogy mindig rossz fát tesz a tűzre.
Clara zavartan nézett rá, és elgondolkodott. Tényleg ezt mondta? Nem
emlékezett. Vadul kavarogtak a gondolatai, de talán tényleg elhagyta ilyesmi
a száját. Végül is igaz, Leonard mindig rossz fát tett a tűzre, főleg az utóbbi
időben, de ez most valami teljesen más volt.
De nem gyilkos!
Senki sem gyilkos, amíg meg nem öl valakit.
Clara Sebastiant méregette, aki egyszeriben teljesen közönyösnek Kint,
mint akit nem érintettek meg az események, amelyek a telkén játszódtak le.
Az ujjával dobolt az újságon, mintha mi sem történt volna.
 Szóval nem akar segíteni.
 Vannak Sárga Oldalak a házban, talán kereshetnék egy ügyvédet az Ü-
nél.
Clara érezte, hogy a nyugtalanság és félelem alkotta gubó a gyomrában
megduzzad a haragtól. Amikor Esther és Ture még élt, egy csomót hallott a
fiukról. Nem túl hízelgő dolgokat. Egyáltalán nem.
 Mindig azt hittem, hogy Esther túloz, amikor önről beszél.
 Meglepne. Anyám sosem volt a nagy szavak embere.
Clara vetett egy futó pillantást Sebastianra, aztán elfordult és szó nélkül
távozott. Sebastian felvette az újság első oldalait a padlóról. Már olvasta a
cikket, de nem igazán figyelt oda rá. Most újra felcsapta.
„A fiú meggyilkolása ügyében a királyi bűnügyi nyomozócsoport
nyomoz.”
 Miért futottál el?
Vanja és Billy Leonard Lundinnel szemben ült. A rideg helyiségben egy
asztal és három viszonylag kényelmes szék állt. Halvány tapéta, néhány
bekeretezett poszter, egy állólámpa a kis fotel mögött. Az ablakon beáradt a
fény, noha az üveget jégvirág mintázta, hiszen mégiscsak nappal volt. Ha az
ember még ideképzelt egy emeletes ágyat és eltekintett a megfigyelő
kameráktól, amelyek mindent rögzítettek és a szomszédos helyiségbe
közvetítettek, inkább hasonlított a terem egy kis kollégiumi szobára, mint
kihallgatóhelyiségre.
Leonard az egyik széken terpeszkedett, a hátsóját előretolta, a karját
keresztbefonta a mellén, a zoknis lábát oldalra nyújtotta az asztal alatt. Nem
nézett a rendőrökre, egy láthatatlan pontra meredt a szegélyléc alatt. Az
egész testéből sütött a közöny és valami meghatározhatatlan megvetés.
 Nem tudom. Ösztönből.
 Ó, szóval ösztönösen kereket oldasz, ha egy rendőr akar beszélni veled.
Miért?
Leonard megrántotta a vállát.
 Van valami a rovásodon?
 Úgy fest, szent meggyőződésük, hogy igen.
Az volt a vicc, hogy egyáltalán nem voltak semmi ilyesmiről
meggyőződve, amikor felkeresték Lundinéket, hogy beszéljenek a fiúval, de
természetesen a zoknis vesszőfutás felkeltette az érdeklődésüket, csakúgy,
mint a gyanakvásukat. Vanja már el is határozta, hogy át fogják kutatni
Leonard szobáját. Az, hogy kiugrott az ablakon, elég szélsőséges lépés volt.
Talán van valami abban a szobában, amit nem szeretne mások szeme elé
tárni. Olyasvalami, ami kapcsolatba hozza a gyilkossággal. Idáig csak az
szólt ellene, hogy péntek este a robogójával körözött az áldozat körül. Vanja
ebbe az irányba terelte a szót.
– Találkoztál pénteken Roger Erikssonnal?
– Találkoztam?
– Van egy tanúnk, aki együtt látott benneteket. A Gustavsborgsgatanon.
– Aha. Akkor biztosan így történt. És?
– Ez az „akkor biztosan így történt” voltaképpen beismerés? – nézett fel
Billy a jegyzeteiből és szegezte a tekintetét a fiúra. Leonard egy másodpercig
viszonozta a pillantását, aztán bólintott. Billy tolmácsolta a bólintást az
asztalon álló felvevőkészüléknek: – Leonard igenlően felelt a kérdésre.
Vanja vette át a szót.
 Egy iskolába jártatok Rogerrel, amíg ő át nem ment egy másikba, tudod,
miért váltott iskolát?
  Kérdezzék meg tőle!
Ezt az idiótát! Ezt a tiszteletlen frátert! Billy legszívesebben megragadta
volna a grabancát és jól megrázta volna. Vanja megérezte az indulatát és
nyugtatólag az alkarjára tette a kezét. Teljesen figyelmen kívül hagyta a
provokációt és kinyitotta a mappát, ami az asztalon hevert előtte.
 Szívesen megtenném. De ahogy nyilván te is hallottál róla, meghalt.
Kivágták a szívét és egy mocsárba dobták. Van néhány fotóm...
Vanja szépen kirakosgatta Leonard elé a kinagyított, nagy felbontású
képeket, amelyeket a helyszínen és a hullaházban készítettek. Vanja és Billy
jól tudta, mindegy, hány halottat látott már az ember filmeken és a
számítógépes játékokban. Egyetlen médium sem érhet fel a halálhoz. A
legkiválóbb trükkök sem idézhetik fel egy igazi hulla látványát, és így nem
válthatják ki ugyanazokat az érzéseket. Főleg akkor nem, ha az ember egy
hete látta a másikat élve, ahogy Leonard. A fiú vetett egy futó pillantást a
felvételekre. Igyekezett megjátszani, hogy nem érintik meg, de Vanja és
Billy rögtön észrevette, hogy nehezére esett a képekre nézni, sőt szinte alig
bírt. De ez nem jelentett semmit. Az, hogy nem tudta rávenni magát, hogy
rendesen megnézze a képeket, ugyanúgy lehetett a sokkhatás, mint a
bűntudat miatt. Az ilyen fotók pont olyan nyomasztóan hatottak a tettesekre,
mint az ártatlanokra. Csaknem kivétel nélkül. Tehát a reakciónak semmi
jelentősége sem volt. Inkább arra ment ki a játék, hogy komolyabb irányba
tereljék a kihallgatást. Hogy megtörjék ezt a szemtelen, hányaveti
magatartást. Vanja tovább rakosgatta a képeket, egyiket a másik után tette
Leonard elé az asztalra, és Billy arra gondolt, hogy Vanja újra és újra
lenyűgözi. Noha pár évvel fiatalabb volt nála, nagytestvérként tekintett rá.
Olyan nővérként, akinek minden tárgyból csupa ötöse van, mégsem stréber,
sőt, inkább laza. Aki mindig kiáll az öcsikéjéért. Vanja most egész közel
hajolt Leonardhoz.
 Meg akarjuk találni azt, aki ezt tette. És meg is fogjuk. Jelenleg egyetlen
gyanúsítottunk van, és az te vagy. Szóval, ha ki akarsz jutni innen, és azzal
akarsz hencegni a haverjaid előtt, hogy iszkoltál el a zsaruk elől, jobban
teszed, ha felhagysz a dacoskodással és elkezdesz válaszolni a kérdéseimre.
 De hát már mondtam, hogy találkoztam vele pénteken.
 De azt akarom tudni, miért váltott Roger iskolát.
Leonard felsóhajtott.
 Valószínűleg azért, mert egy kicsit undokok voltunk vele. Talán ezért.
De nem csak én voltam. Senki se csípte a suliban.
 Csalódtam benned, Leonard. Az igazán kemény fiúk nem mószerolnak
be másokat. Te voltál a fő piszkálódó, nem? Legalábbis én így hallottam.
 Leo Vanjára nézett, és már majdnem igenlően válaszolt, amikor Billy
közbeszólt.
 Klassz óra! Csak nem egy Tonino Lamborghini Pilot?
A helyiségre csend borult. Vanja meghökkenten pillantott Billyre. Nem
azért, mert felismerte Leonard óráját, hanem mert váratlanul témát váltott.
Leonard szorosabban fonta össze a karját a mellén, hogy az óra ne
látszódjék. De egy szót sem szólt. Nem is kellett. Vanja hozzá fordult.
– Ha nem tudod bemutatni az óra blokkját, nagy bajban vagy.
– Leonard a komoly arcokat nézte. Nyelt egyet.
Aztán mesélni kezdett. Mindent elmondott.

– Beismerte, hogy ellopta az órát. Motorozgatott, amikor összefutott

Rogerrel itt – azzal Vanja egy ikszet rajzolt a falon lógó térképre. Ursula és
Torkel figyelmesen hallgatta, ahogy Vanja és Billy összefoglalta Leonard
kihallgatásának fontosabb tudnivalóit. – Azt mondta, csak egy kicsit
bosszantani akarta, ezért elkezdett körözgetni körülötte. Aztán Roger
állítólag fellökte, legalábbis ezt állítja. Ekkor egymásnak estek és jól ellátták
egymás baját. Annyira, hogy eleredt Roger orra vére. Leonard néhány
ökölcsapással leterítette Rogert, aztán elvette az óráját.
Zavart csend támadt. Az egyetlen dolog, ami Leonard ellen szólt, az óra
volt. De semmi sem támasztotta alá azt, hogy Leonard igazat mondott, nem
voltak tanúvallomások, nem voltak bizonyítékok. Vanja folytatta.
 De ez természetesen Leonard állítása. Az is lehet, hogy elfajult a
csetepaté, mire előrántotta a kését és megölte Rogert.
 Több mint húsz késszúrással? Egy viszonylag népes utcán, és senki sem
vette észre? – Ursula hangja kétkedő volt.
 Még nem tudjuk, hogy néz ki az a környék. Lehet, hogy pánikba esett.
Egy szúrás, és Roger üvöltve fekszik a földön. Leonak leesik, hogy ezért
börtönbe kerül, így bevonszolja Rogert a bokrok közé és tovább szurkálja.
Hogy elhallgattassa.
 És a szív? – Ursulát továbbra sem sikerült meggyőzni.
Vanja megértette a kétségeit.
 Nem tudom. De függetlenül attól, ami történt, biztos, hogy röviddel
kilenc után ölték meg. Leo megerősítette az időpontot. Ránézett az órára,
amikor levette Roger kezéről. Ami azt jelenti, hogy Roger, Lisa állításával
ellentétben, nem volt tízig nála.
Torkel rábólintott.
 Rendben. Szép munka. Találtunk valamit a helyszínen? – fordult
Ursulához.
  Nem sokat. A keréknyomok, amiket felfedeztünk, egy Pirelli P7-estől
származnak. Nem kifejezetten szokványos abroncs, de elég gyakori.
Ráadásul azt sem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg az az autó hagyta-e őket,
amellyel a hullát odaszállították.
Ursula előhúzott a mappájából egy lapot és egy fotót, amelyen a
keréknyomok látszottak és átnyújtotta Billynek. Billy előrement, hogy
felakassza a táblára.
 Leo szerezhetett autót? – kérdezte Torkel, míg Billy felrakta a fényképet
és a Pirelli gumiabroncs adatait mutató fotót.
 Nem tudok róla. Délelőtt nem láttam kocsit a felhajtón.
 Akkor hogy vihette el a holttestet Listakärrbe? A robogóján? – A
többiek hallgattak. Természetesen nem. A helyszín megközelítéséről gyártott
amúgy is gyenge elmélet még inkább meggyöngülni látszott. De kénytelenek
voltak utánajárni, mielőtt teljesen elvetik.
 Ursula és én felkeressük Lundinéket néhány egyenruhás kolléga
kíséretében, és átkutatjuk a házat. Billy, te menj a Gustavsborgsgatanra, és
nézz körül, elképzelhető-e, hogy ott követték el a gyilkosságot. Vanja, te
beszélj...
 ...még egyszer Lisa Hanssonnal – fejezte be Vanja a mondatot, és alig
tudta leplezni az örömét.

Clara a ház előtt állt, dohányzott. Fél órája a királyi bűnügyi

nyomozócsoport emberei megszállták a házát néhány egyenruhás rendőrrel
egyetemben. Amikor Clara afelől érdeklődött, hogy bemehetne-e a
kapitányságra, hogy ezzel a Vanja Lithnerrel beszéljen, aki névjegykártyát
adott neki, azt a tömör választ kapta, hogy Leonard vizsgálati fogságban
marad, amíg nem ellenőrzik az állításait. És átvizsgálják a házát. És ha lenne
olyan kedves, és...
Most meg itt állt, kiutasították a saját otthonából, dohányzott, a tavasz
langyossága ellenére majd’ megfagyott, és azon igyekezett, hogy összeszedje
a gondolatait. Azaz inkább azon, hogy elfojtson egy gondolatot, ami
makacsul vissza-visszatért, és jobban megrémítette, mint bármi más: talán
Leonardnak tényleg köze van Roger halálához. Clara tudta, hogy nem igazán
voltak jó barátok. Nem, kit akar ámítani? Leonard piszkálta és zaklatta
Rogert. Részben tettleg.
Amikor a fiúk felsősök lettek, Clara számtalanszor járt az igazgatónál, aki
legutóbb azt mondta, hogy legszívesebben kirúgná Leonardot. De mivel a fiú
iskolaköteles, ezt nem teheti meg. Nem lenne valami mód, hogy Clara
beszéljen a fiú fejével, hogy a helyzetet úgymond saját berkeken belül
orvosolják? Rendkívül fontos ugyanis, hogy kézben tartsák a problémát,
magyarázta Clarának. Időközben az iskolának újabb kárrendezési igényeket
nyújtottak be, nem zaklatás miatt. És a Vikinga iskola nem óhajtott a romló
statisztika része lenni.
Valahogy mentek tovább a dolgok. A tavaszi félévben Clara úgy érezte,
nem tehet mást, mint hogy megfenyegesse és megvesztegesse Leonardot.
Aztán véget ért az általános iskola, és a nyári szünetben Clara elhitette
magával, hogy a gimnáziumban minden jobb lesz. Tiszta lappal kezdik újra.
De nem úgy lett. Mert Leonard és Roger ugyanabba a gimnáziumba, a
Runebergbe jelentkezett. Leonard még mindig ott tanult, de Roger egy hónap
múlva elhagyta az iskolát. Clara tisztában volt vele, hogy az iskolaváltás fő
oka Leonard volt. De több is történt, mint ez? Clara dühösen hessegette el
magától a gondolatot. Miféle anya, hogy ilyet feltételez a fiáról? De nem
sikerült teljesen megszabadulnia a mardosó lelkiismeretfurdalástól. A fia
gyilkos?
Clara közeledő lépéseket hallott a kocsifeljáró felől, és megfordult.
Sebastian Bergman közeledett hanyag léptekkel, a kezében két
nejlonszatyor. Clara arcvonásai megkeményedtek.
 Már megint itt vannak? – kérdezte a férfi és a ház felé biccentett.
 Ha akar, átjöhet hozzám várakozni, még biztos eltart egy darabig.
 Hogyhogy egyszeriben érdekli a sorsom?
 Jó nevelést kaptam. És hát végtére is szomszédok vagyunk.
Clara megvetően fújt egyet és hűvösen pillantott a férfira.
 Köszönöm, megleszek.
 Elhiszem, de úgy látom, fázik, és már az egész környék tudja, hogy
házkutatást tart önnél a rendőrség. Már csak idő kérdése és a sajtó hiénái is
betoppannak. És nem fognak megállni a telekhatárnál. Ha engem idegesítő
alaknak talál, biztosíthatom róla, hogy hozzájuk képest maga vagyok a
megtestesült kedvesség.
Clara ismét ránézett. Valóban telefonált már két újságíró. Az egyikük
négyszer is egymás után. Clara a háta közepére kívánta, hogy találkozzon
velük. Bólintott és tett néhány lépést a férfi felé. Együtt lépdeltek a
kertkapuig.
 Sebastian?
Sebastian azonnal felismerte a hangot és odafordult a férfihoz, akit már
oly rég nem látott. A lépcsőn, Clara bejárati ajtaja előtt, Torkel állt, arcán –
finoman szólva – meglepettség tükröződött. Sebastian gyorsan Clarára
pillantott.
 Menjen csak be, nyitva az ajtó. Bevinné ezeket is? – Azzal átadta neki a
nejlontáskákat. – Ha kedve szottyanna valami harapni valót összeütni, nincs
ellene kifogásom.
Clara kissé megütközve vette el a zacskókat. Egy pillanatig úgy tűnt,
kérdezni akar valamit, aztán feleszmélt és Sebastian háza felé indult.
Sebastian Torkelre nézett, aki teljesen elképedt.
 Mi az ördögöt csinálsz itt? – Torkel kinyújtotta a kezét, Sebastian meg
belecsapott. Torkel szorítása erős volt. – Örülök, hogy látlak! Már ezer éve
nem találkoztunk!
Ami nyilvánvalóan egyet jelentett azzal, hogy meg is kell ölelnie
Sebastiant. Egy gyors, erőteljes ölelés, amit Sebastian nem viszonzott. Végül
Torkel hátrált egy lépést.
 Mit keresel Västeråsban?
 A szomszédban lakom – mutatott a házára Sebastian. – Az anyám háza.
Meghalt. El akarom adni, ezért vagyok itt.
 Részvétem az édesanyád miatt.
Sebastian vállat vont. Annyira azért nem tragikus, és ezt Torkelnek is
tudnia kellene, végtére is évekig igen közel álltak egymáshoz. Noha már elég
régen volt – vagy tizenkét éve a pontosság kedvéért –, de akkoriban sokat
beszélgettek Sebastian szüleiről és a hozzájuk fűződő viszonyáról. Torkel
talán csak udvarias akart lenni. Mégis mi mást tehetett volna? Túl hosszú idő
telt el ahhoz, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Túl sok idő ahhoz, hogy
kijelenthessék, még ismerik egymást. Túl sok idő ahhoz, hogy rögtön
kötetlenül tudjanak csevegni. Így aztán csend állt be.
 Én még mindig a királyi bűnügyi nyomozócsoportnál dolgozom – törte
meg a hallgatást Torkel néhány másodperc múlva.
 Tudom. Hallottam a fiúról.
 Igen...
Újabb csend. Aztán Torkel megköszörülte a torkát, és a ház felé mutatott,
amelyből kijött.
 Mennem kell... – Sebastian megértően biccentett. Torkel rámosolygott.
– Nem hívlak be inkább, nehogy Ursula szeme elé kerülj.
 Szóval még mindig együtt dolgoztok?
 Hiszen ő a legjobb!
 Én vagyok a legjobb!
Torkel a férfit szemlélte, akit évekkel ezelőtt a barátjának nevezhetett.
Talán nem a legjobb barátjának, de mindenképpen a barátjának. Persze
egyszerűen figyelmen kívül hagyhatta volna a megjegyzést vagy
beleegyezően rábólinthatott volna, nevethetett volna, megtapogathatta volna
a vállát, aztán visszamehetett volna a házba, de azt nem érezte volna
igazságosnak. Egyiket se. Ezért így szólt:
 Te voltál a legjobb! Sok szempontból. Más szempontból viszont
teljesen reménytelen eset voltál.
Voltaképpen Sebastiannak semmiféle célja nem volt az ostoba
megjegyzésével. Önkéntelenül mondta. A gerincvelő reflexe. Az alatt a négy
év alatt, amíg együtt dolgozott Ursulával, folyamatosan vetélkedtek
egymással: más szakterületek, más feladatok, más nézetek. Csupán egyetlen
ponton egyezett a véleményük: csak az egyikük lehetett a legjobb a
csapatban. A vérükben volt a becsvágy. De Torkelnek igaza volt. Sebastian
sok – de legalábbis néhány – területen verhetetlen volt. Más területeken meg
teljesen reménytelen. Sebastian halványan elmosolyodott.
– Sajnos egyre több szempontból vagyok reménytelen. Vigyázz magadra!
– Te is!
Sebastian megfordult és a kertkapuhoz sétált. A legnagyobb
meglepetésére Torkel nem kiáltott utána: „Összefuthatnánk valamikor!”
vagy „Igyunk meg egyszer egy sört!”. Szemmel láthatólag pont olyan
kevéssé vágyott rá, hogy felmelegítsék a régi barátságot, mint Sebastian
maga.
Amikor Sebastian balra fordult, a szülei háza felé, Torkel látta, hogy
Ursula lép ki Clara házának lépcsőjére. A férfi után pillantott, aki eltűnt a
szomszéd házban. Torkel reakciójával ellentétben az ő szeméből csodálkozás
helyett valami teljesen más sütött.
 Sebastian volt az?
Torkel bólintott.
 Mi a bánatot keres itt?
 Az anyja a szomszédban lakott.
 Aha. És mit csinál?
 Próbál minél több szempontból reménytelen lenni.
 Szóval nem változott – szögezte le Ursula sokatmondóan.
Torkel elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, hogy kapott hajba
Ursula és Sebastian minden egyes részleten, minden egyes elemzésen,
minden egyes lépésen. Alapjában véve ijesztően hasonlítottak egymásra,
talán pont ezért nem jöttek ki soha jól. Visszamentek a házba. Útközben
Ursula egy lezárt műanyag tasakot nyomott Torkel kezébe.
 Mi ez?
 Egy póló. A fürdőben találtuk a szennyeskosárban. Csurom vér.
Torkel érdeklődéssel mustrálgatta a zacskóban heverő ruhadarabot.
Leonard Lundin nyakig ült a slamasztikában.
 Vanjának többet kellett várnia arra, hogy ismét beszélhessen Lisa
Hanssonnal, mint gondolta. Ellátogatott a Palmlövska Gimnáziumba, ami
Västeråson kívül feküdt. Kétségkívül feltörekvő iskola volt. Gondosan
ültetett fasorok, sárga, graffitiktól mentes falak, valamint – ahogy beszélték
– az országos teljesítményverseny legjobb érdemjegyei. Olyan hely, amit a
Leonard Lundin-félék hírből sem ismernek. Ebbe a mintaiskolába járt tehát
Roger, miután otthagyta a Runeberg Iskolát, amely a város szívében állt.
Vanja érezte, hogy hibádzik valami ezzel az iskolaváltással, és a végére akart
járni. Roger teljesen más környezetből származott. Vajon ebbe az irányba
kell kutakodnia? A nagy változások összetűzésekhez vezethetnek. Vanja
elhatározta, hogy kideríti, ki is volt Roger Eriksson valójában. Ez lesz a
következő lépése. Aztán tiszta vizet önt a pohárba a péntek estét illetően,
amivel kapcsolatban Lisa Hansson olyan megrögzötten hazudozott.
Fél órájába telt, mire megtudta, melyik osztályba jár Lisa, megtalálta a
termüket és betoppant az angolóra kellős közepén.
Az osztály kíváncsian pusmogott, amikor Lisa felállt és – Vanja fogalmai
szerint – tüntető lassúsággal kifelé indult. Egy lány az első sorban
jelentkezett, majd a tanár engedélyét meg sem várva azonnal meg is eredt a
nyelve.
 Tudják már, ki volt?
Vanja megrázta a fejét.
 Nem, még nem.
 Úgy hallottam, hogy egy srác a régi sulijából.
 Igen. Leo Lundin – egészítette ki egy fiú, akinek rövidre nyírt haja volt,
a fülében pedig két hatalmas, hamis drágakő pompázott. – A régi sulijából –
tette még hozzá, amikor Vanja semmit sem mondott a név hallatán.
Tulajdonképpen a nyomozót ez nem lepte meg. Västerås viszonylag kis
város, és a fiatalok állandóan az interneten lógnak. Természetesen SMS-eket
küldözgettek egymásnak és arról chateltek, hogy egy korukbeli srácot
kihallgatott a rendőrség. Méghozzá elég különös körülmények között. Ám
Vanja óvakodott attól, hogy újabb táptalajt adjon a szóbeszédnek. Épp
ellenkezőleg.
 Még folyik a tanúk kihallgatása, minden nyomnak utánajárunk –
mondta, majd kiengedte Lisát és becsukta maguk mögött az osztályterem
ajtaját.
Amikor kiléptek a folyosóra, Lisa karba fonta a kezét, vetett egy
szemtelen pillantást Vanjára, és megkérdezte, mit akar. Vanja a valóságnak
megfelelően elmagyarázta, hogy néhány dolgot szeretne leellenőrizni.
 Kihallgathat egyáltalán szülői jelenlét nélkül? – Vanját némileg
bosszantotta a kérdés, de mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez ne
látszódjék rajta. Ehelyett rámosolygott Lisára, olyan fesztelenül, ahogy csak
telt tőle.
 Ez nem kihallgatás. Nem vádolunk semmivel. Csak beszélgetni
szeretnék.
 Azért örülnék, ha anyu és apu itt lenne.
 Miért? Csak pár perc az egész.
 Akkor is.
Vanjából kiszakadt egy erőtlen sóhaj, de tisztában volt vele, hogy jobb
nem erőltetni a beszélgetést a lány akarata ellenére. Lisa tehát felhívta az
apját, aki nyilvánvalóan a közelben dolgozott, majd miután köszönettel
visszautasította Vanja meghívását, hogy igyanak egy csésze kávét vagy egy
pohár üdítőt, kimentek a bejárathoz, hogy ott várjanak a férfira.
Vanja kihasználta az alkalmat, hogy felhívja Billyt és Ursulát. Elvileg
kizárt, hogy egy ilyen kegyetlen gyilkosságot a Gustavsborgsgatanon
kövessenek el, tájékoztatta Billy. Mivel van egy főiskola, egy uszoda és egy
sportpálya is a környéken, ráadásul elég élénk arrafelé a gyalogos– és közúti
forgalom. Ahol nem állnak épületek, parkok és üres telkek terülnek el.
Egyértelmű, hogy még korai lenne Leo Lundint kihúzni a listáról, de ki kell
ötleniük egy új, valósághűbb elméletet a bűntény elkövetésének menetéről.
A jó hír az volt, hogy Billy térfigyelő kamerákat fedezett fel az utcán. Ha
egy kis szerencséjük van, megvannak még a péntek esti felvételek. Azok
tisztáznák a fiút.
Ursula nem sok mindent tudott mondani, csak annyit, hogy megtalálták a
véres pólót a laborban. Most a garázzsal és a robogóval foglalkozik – amin
egyébként nem talált vérnyomokat majd áttér a házra. Vanja megkérte, hogy
fordítson különös gondot Leo szobájára, mire Ursula felvilágosította, hogy
képtelenség alaposabban dolgozni, mint ahogy ő teszi.
Lisa letelepedett a folyosó padlójára és nekidőlt a falnak, úgy figyelte,
ahogy Vanja a mobiljával a kezében fel-le mászkál. Külső szemlélő úgy
láthatta, hogy a lány teljesen unott. Valójában azonban lázasan töprengett
rajta, mit is akarhat tőle ez a rendőr. És hogy mit is mondjon neki. Végül
aztán úgy döntött, továbbra is kitart az eredeti stratégiája mellett. Részletekre
nem emlékszik.
Roger jött. Házit írtak. Teáztak. Roger ment.
Egy teljesen szokványos, kissé unalmas péntek este volt. Már csak az a
kérdés, beéri-e a rendőr ennyivel.

Húsz perc múlva befutott Lisa apja. Vanja képtelen volt eldönteni, hogy a
hatalmas gyöngy-Jézus emléke, a világoskék öltöny látványa – amely a
legolcsóbb konfekcióáru lehetett – vagy a nagy műgonddal fésült
oldalválaszték tehetett-e róla, de rögvest a szabadegyház jutott az eszébe,
amint a meglehetősen felháborodott férfi beviharzott a folyosóra. Ulf
Hanssonként mutatkozott be, majd az ezt követő három percben világossá
tette Vanja számára, hogy feltett szándéka feljelenteni, amiért a kiskorú
lányát szülői jelenlét nélkül akarta kihallgatni, ráadásul az iskolában! Ennyi
erővel egy „gyanús” feliratú táblát is akaszthatott volna a nyakába. Hát nem
tudja, mi mindent összepletykálnak a fiatalok? Nem tudott volna valamivel
tapintatosabban eljárni?
Vanja olyan türelmesen magyarázta el, ahogy csak tudta, hogy a törvény
szerint Lisa már nem kiskorú, és hogy ő az utolsó, aki életben látta Rogert –
leszámítva a gyilkost, fűzte még hozzá óvatosan és hogy kénytelen néhány
adatot ellenőrizni. Ráadásul Lisa kérésére azonnal belement, hogy idehívják
az édesapját, és azóta egyetlen kérdést sem tett fel neki. Ulf Hansson a
lányára pillantott megerősítésért, mire Lisa bólintott. Ezek után Vanja
felajánlotta, hogy majd visszakíséri Lisát az osztályba, és elmondja
mindenkinek, hogy semmi esetre sem gyanúsítják a lányt azzal, hogy bármi
köze lenne Roger Eriksson meggyilkolásához.
Úgy tűnt, ez megelégedéssel tölti el Ulf Hanssont, és lehiggadt
valamelyest. Átsétáltak hármasban egy ragyogóan tiszta társalgóba, és
letelepedtek a puha fotelokba.
Vanja beszámolt róla, hogy a nyomozás során egymástól függetlenül két
tanú is azt vallotta, hogy Roger a kérdéses péntek estén nem sokkal kilenc
után a városban járt, ami ellentmond Lisa állításának, miszerint náluk volt.
Vanja legnagyobb elképedésére Ulf nem fordult a lányához, hanem
egyszerűen csak azt mondta:
 Akkor tévednek a tanúk.
 Mindkettő? – Vanja képtelen volt leplezni a csodálkozását.
 Igen. Ha Lisa azt mondja, hogy Roger tízig vele volt, akkor vele is volt.
Az én lányom nem hazudik – karolta át Ulf védelmezőn Lisát, mintha ezzel
még inkább nyomatékosítani szeretné az állítását.
 De lehet, hogy téved az időpontban, megesik az ilyesmi – mondta
Vanja, és Lisára függesztette a tekintetét, aki némán ült az apja mellett.
 De hát azt mondta, hogy Roger a TV4-es híradó előtt ment el. És az
minden este tízkor kezdődik, ha nem tévedek.
Vanja feladta. Egyenesen Lisának címezte a mondókáját.
– Nem lehet, hogy eltévesztetted az időpontot? Fontos, hogy
egybevágjanak az értesüléseink, ha meg akarjuk találni azt, aki megölte
Rogert.
Lisa szorosabban simult az apjához és megrázta a fejét.
– Na, látja! Van még valami megbeszélnivalónk? Sietnem kell vissza a
munkahelyemre.
Vanja lenyelte a megjegyzést, hogy fél órát várt rá, hogy feltehesse a
kérdéseit, és neki is el kell végeznie a munkáját. Ami feltehetően fontosabb,
mint Ulf munkája. Tett egy utolsó kísérletet.
– Mindketten, akikkel beszéltünk, biztosak az időpontban, és egymásól
teljesen függetlenül állították, amit állítottak.
Ulf Vanját méregette, majd éles hangon szólalt meg. Nyilvánvalóan nem
volt hozzászokva, hogy ellentmondjanak neki.
– De hát a lányom is biztos benne. Vagyis az ő kijelentése áll szemben a
tanúk kijelentésével, nem?
Vanja nem jutott előbbre. Lisa meg se mukkant, Ulf pedig értésére adta,
hogy ezentúl minden beszélgetésen jelen óhajt lenni. Vanja nem világosította
fel, hogy ez nem az ő, hanem Vanja és a kollégái döntése. Inkább hallgatott,
mialatt Ulf felkászálódott, átölelte a lányát, nyomott egy puszit az arcára,
majd egy biccentéssel és egy kézfogással elbúcsúzott Vanjától és elhagyta a
társalgót.
Vanja megállt és utánanézett. Tulajdonképpen nagyszerűek azok a szülők,
akik száz százalékig a gyerekük mellett állnak. A munkája során Vanja
jobbára ennek ellentétével szembesült. Családok, amelyekben a fiatalok
többé-kevésbé idegenek voltak, és a szülőknek elképzelése se volt, mit
művelnek a gyerekeik, és kivel. Éppen ezért tulajdonképpen az apa, aki
rohanvást érkezett a munkahelyéről, átölelte a lányát, megbízott benne és
megvédte, üdvös kivételnek számított Vanja világában. Tulajdonképpen.
Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Ulf nem Lisát védte, sokkal
inkább a tökéletes család illúzióját, a szülőkét, akik jól nevelik a lányukat, a
gyerekét, aki sosem hazudik. Mert fontosabb volt számára, hogy minden
eszközzel elkerülje a pletykát és a spekulálást, mint hogy kiderítse az
igazságot, mi is történt azon a péntek estén. Vanja Lisához fordult, aki éppen
a gyűrűsujja körmét harapdálta.
 Visszakísérlek az osztályba.
 Nem kell.
 Tudom, de azért veled megyek.
Lisa vállat vont. Némán végiglépdeltek a diákok szekrényei mellett, a
büfénél balra fordultak és felmentek a másodikra. Lisa leszegte a fejét, így
Vanja nem láthatta az arckifejezését a hajzuhataga mögött.
 Milyen órád van?
  Spanyol.
 Én is tanultam spanyolul középiskolában, de már nem sokra emlékszem.
 Aha.
Vanja elhallgatott. Lisa egyértelműen a tudomására hozta, mennyire
hidegen hagyja a szegényes spanyolnyelvtudása. Megérkeztek Lisa
osztályterméhez, a lány megállt és a kilincs felé nyúlt. Vanja a karjára tette a
kezét. Lisa összerezzent, aztán felsandított Vanjára.
 Tudom, hogy hazudsz – mondta Vanja halkan és mélyen a lány
szemébe nézett. Lisa teljesen kifejezéstelen arccal viszonozta a pillantását. –
Csak azt nem tudom, miért. De rá fogok jönni.
Vanja szünetet tartott, választ várt. Nem kapott.
 Nem akarsz még valamit mondani? Most, hogy tudod, hogy tudom.
Lisa a fejét rázta.
 Mit mondhatnék?
 Például az igazat.
 Mennem kell órára – nézett Lisa Vanja kezére, ami még mindig a karján
pihent. Vanja elhúzta a kezét.
 Hát jó. Hamarosan találkozunk.
Vanja megfordult és távozott, a lány pedig utána bámult, amíg el nem tűnt
a folyosó végén, az üvegajtó mögött. Aztán óvatosan elengedte a kilincset,
hátrált néhány lépést és előhúzta a mobilját a zsebéből. Villámgyorsan
beütötte a számot. Sem a neve, sem a száma nem volt benne a
telefonkönyvében annak, akit hívott, és szokásává vált, hogy minden
beszélgetés után kitörölje a híváslistáját. Néhány csöngés után felvette.
– Én vagyok az. – Lisa még egyszer végigpillantott a folyosón. Teljesen
üres volt. – Most járt itt a rendőrség.
A szemét forgatta, miközben végighallgatta a beszélgetőtársa feleletét.
– Nem, természetesen nem mondtam semmit, de rá fognak jönni. Az
amelyikük már kétszer felkeresett. És megint vissza fog jönni. Tudom.
Lisa, aki az egész kihallgatás alatt közönyt tettetett, most ugyancsak
idegesnek tűnt. Olyan régóta titkolózott már, olyan mélyre ásta el az
igazságot lényének legbensőbb szegletében. De most egyre inkább eljutott a
tudatáig, hogy sok ember van, akik el akarják ragadni tőle, és akkor oda az
ereje. A beszélgetőtársa igyekezett erőt adni neki, bátorítani, érvekkel
felvértezni. Lisa bólogatott és kezdte egy kicsit határozottabbnak érezni
magát. Minden rendben lesz. Amikor lépteket hallott maga mögött a
folyosón, gyorsan letette a telefont, hátratűrt egy hajtincset, ami beleakadt a
szempillájába, elfojtotta a nyugtalanságát és bement spanyolórára. Olyan
könnyed léptekkel, ahogy csak tudott.
 Lena Eriksson ugyanabban a fotelban töltötte a délelőttöt, mint az előző
napon. Most a lakásban ténfergett. Egymás után szívta a cigarettákat. Az első
emeleti háromszobás kis lakást kék nikotinfüst lengte be. Hosszan megmarad
az ilyen apró helyeken. Egy ideig Roger széttúrt ágyán ücsörgött, de egyre
elviselhetetlenebbnek érezte, hogy fia farmerját, könyveit és régi
videojátékát nézze, annak nyomait, hogy valaha egy tizenhat éves fiú lakott
ebben a szobában. Megpróbált a fürdőben, a konyhában és a saját hálójában
nyugalmat lelni. De minden helyiség rá emlékeztette, ezért aztán az egyik
helyről a másikra támolygott. Újabb és újabb kört tett a lakásban a gyászoló
anya.
És volt még valami, ami körbe-körbe űzte céltalanul. A hang. A suttogó
hang a lelke mélyén.
Az ő hibája mindez? A fenébe, miért hagyta, hogy elragadják az indulatai
beszélgetés közben? De olyan dühös volt! A pénz miatt. Beszélgetések,
pénz, beszélgetések. Ördögi kör. Mint az, amiket most a lakásban rótt. Az
vezetett ide? Nem tudta, tényleg nem tudta. És azt sem, hogy jöhetne rá. De
meg kellett tudnia. Szüksége volt a bizonyosságra, hogy ő csak egy anya, aki
elveszítette a fiát, egy ártatlan, akivel megtörtént az elképzelhető
legrosszabb. Lena újabb cigarettára gyújtott. Ma együtt mentek volna
bevásárolni. És közben a pénzről, ruhákról, viselkedésről és tiszteletről
vitatkoztak volna, mint mindig. Tudta, mennyire bántották Rogert azok a
szavak. Lena sírva fakadt Annyira hiányzott! Térdre rogyott és átadta magát
a gyásznak és a fájdalomnak. Megkönnyebbült, de a könnyeken át újra
meghallotta a hangot.
Mi van, ha bűnös vagy?

 Az ember úgy érzi, rossz anya. Az ember azt hiszi, mindent megtett, de
valahogy kicsúsztak a kezéből a dolgok.
Clara felhörpintette a maradék kávéját és letette a csészét az asztalra.
Sebastianra pillantott, aki vele szemben ült. A férfi egyetértően bólintott,
holott nem is figyelt igazán. Amióta ideért, Clara másról sem beszélt, csak a
fiához fűződő megromlott viszonyáról. A reggel történtek szempontjából
persze érthető, de a legközelebbi hozzátartozók kivételével mindenki
számára érdektelen. Sebastian azt mérlegelte, szóljon-e neki, hogy ne
mondja állandóan azt, hogy „az ember”, ahelyett, hogy „én”, ha magáról
beszél, mert ez csak egy verbális védekező mechanizmus, egy lehetőség arra,
hogy a saját kudarcát általánosítsa és személytelenítse, és ezzel lerázza
magáról a fájdalmat. De aztán belátta, hogy a nő ezt a megjegyzést
támadásnak vélné, és csak a róla alkotott kedvezőtlen véleményét erősítené
meg vele. És ezt nem akarta.
Még nem.
Amíg el nem dönti, hogy megpróbálja-e lefektetni, vagy sem. Ezért
folytatta a finom puhatolózást. Nyugodtan és bizalomgerjesztőn Nem
ítélkezőn, hanem megértőn. Lopva a mellére pillantott, ami nagyon csábítóan
domborodott a sárgásbarna pulóver alatt.
– Így van ez a gyerekekkel. Néha sikerül, néha nem. A vérrokonság még
nem szavatolja, hogy egy viszony jól fog működni. – Sebastian
elvigyorodott a bajsza alatt. Milyen elmés! Hét év pszichológiai tanulmány,
húsz év munkatapasztalat, és máris rendelkezik azzal a bölcsességgel,
azokkal a vigasztaló szavakkal, amiket egy olyan nőnek lehet címezni,
akinek az élete pár óra leforgása alatt a feje tetemre állt. – Néha sikerül, néha
nem.
Legnagyobb bámulatára Clara komolyan bólintott, láthatóan elnyerte a
tetszését ez a megalapozott helyzetértékelés. Még hálásan rá is mosolygott.
Ha nem állítja be magát túl ostobának, még sikerülhet is az ágyába cipelnie.
Amire visszaért a házba, a nő már készített ennivalót. Tükörtojást. Talált
még romlatlan tojást a hűtőben. És két alkoholmentes sört. Sebastian jó
étvággyal eltakarította az ennivalót, míg a nő csak turkálta.
A csomó Clara gyomrában percről percre nőtt, és közben folyamatosan
émelygett is. De jó érzés volt terített asztalnál ülni. És szólni valakihez,
akivel még egyszer átbeszélhette az egészet. Valakihez, aki meghallgatta, és
aki ilyen okos volt. Megnyugtatónak találta. Alapjában véve igen kedves volt
ettől az állítólagos goromba frátertől.
Sebastianhoz fordult, aki éppen háttal állt neki és pakolt be a
mosogatógépbe.
 Nem túl gyakran látogatott haza, ugye? 1999-ben költöztünk ide, és
szerintem egyszer sem láttam. – Sebastian nem válaszolt azonnal. Ha Clara
beszélt Estherrel, ahogy azt korábban a kertben említette, pontosan tisztában
volt a látogatásai gyakoriságával. Sebastian felegyenesedett.
 Sosem jöttem.
 De miért?
Sebastian azon kapta magát, hogy igyekszik kiokoskodni, mivel is
indokolhatta az anyja a látogatásai hiányát. Az volt a kérdés, bevallotta-e
magának, hogy egyáltalán nem tartják a kapcsolatot.
 Ki nem állhattuk egymást.
 De miért?
 A szüleim nem voltak komplettek. Sajnos.
Clara elnézte a férfit, és úgy döntött, nem feszegeti tovább a kérdést.
Persze Bergmanék nem tűntek felettébb szórakoztatónak. De úgy látta, hogy
az anya a férje halála után néhány évvel egész felélénkült. Könnyebb volt
vele társalogni. Néha még kávéztak is együtt, és nagyon megrázta, amikor
megtudta, hogy Esthemek már nincs sok hátra.
Csengettek, és nem sokkal később kinyílt a bejárati ajtó. Torkel hahózott
be az előszobából, és a következő pillanatban már ott is állt előttük.
Közvetlenül Clarához intézte a szavait.
– Végeztünk, visszajöhet. Sajnáljuk, ha kellemetlenséget okoztunk.
Torkel hangjából nem csendült ki igazi együttérzés. Korrekt volt, mint
mindig. Sebastian alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Kellemetlenségek.
Ezt a kifejezést minden bizonnyal egy 1950-ből származó kézikönyvből
vette, amely azt taglalja, miként kell a rendőrségnek a lakossággal
viselkednie. Természetesen kellemetlenségeket okoztak darának.
Letartóztatták a fiát és felforgatták az otthonát. Clara azonban nem méltatta
válaszra. Felállt és csaknem tüntetőleg Sebastianhoz fordult.
 Köszönöm a vendéglátást. És a társaságot. – Azzal elhagyta a konyhát,
Torkelt levegőnek nézte.
Miután becsukódott az ajtó Clara mögött, Torkel belépett a konyhába.
Sebastian még mindig a mosogatónak támaszkodott.
 Látom, semmit se változtál. Még mindig a hölgyek hős lovagja vagy,
csillogó páncélzatban.
Odakint állt és vacogott.
– Ha nem Lundinné, hanem Lundin úr lett volna, tőled egészen nyugodtan
meg is fagyhatott volna. Szabad?
Torkel a kávéfőzőre bökött. Maradt még egy kicsi a kiöntőben.
– Persze.
– Csésze?
Sebastian a konyhaszekrényre mutatott, és Torkel egy vörös peremű
darabot választott.
– Jó újra látni. Rég volt már.
Sebastian félt tőle, hogy ez csak a bevezető és a dolog azzal fog végződni,
hogy Torkel valóban találkozóra vagy sörözésre hívja.
– Tényleg rég – válaszolta kitérően.
– És mit csinálsz mostanában?
Torkel kitöltötte a maradék kávét a kiöntőből.
– A jogdíjakból meg a feleségem életbiztosításából élek. És most, hogy az
anyám is meghalt, eladom ezt a házat, abból is elleszek egy darabig. De hogy
a kérdésedre is válaszoljak: semmit. Mostanában semmit sem csinálok.
Torkel szünetet tartott. Túl sok információ zúdult rá egyszerre, ahelyett,
hogy az általános érvényű „megvagyok” választ kapta volna, amire
feltehetően számított, gondolta Sebastian. De talán Sebastian teljes közönye
a családjában történt halálesettel szemben visszatartja attól, hogy ismét fel
akarja eleveníteni a régi szép időket. Sebastian egykori kollégáját figyelte, és
észrevette, hogy megütközés villan a tekintetében. Ez volt Torkel egyik jó
tulajdonsága: a beleérző képesség. Korrekt, de együtt érző. Mindazok
dacára, amit a munkája során látott.
– A feleséged életbiztosítása... – Torkel belekortyolt a kávéba. – Nem is
tudtam, hogy nős vagy.
 Pedig de. Illetve most már özvegy. Tizenkét év alatt sok minden
történik.
 Részvétem.
 Köszönöm.
Csend lett. Torkel kortyolgatta a kávéját, és úgy tett, mintha sokkal
forróbb lenne, mint amilyen valójában volt, hogy ne kelljen újra felvennie az
akadozó párbeszéd fonalát. De Sebastian elébe ment és kisegítette.
Nyilvánvaló, hogy Torkel kereste a társaságát. És tizenkét év után öt percre
csak tud érdeklődést színlelni.
 És te? Hogy vagy?
 Megint elváltam. Több mint három éve.
 Sajnálom.
 Igen. Egyébként minden olyan, mint régen.
Újra elhallgattak. Torkel kortyolt. Ismét ugyanaz a mentőöv, ami közös
nevezőre hozta őket: a munka.
 Találtatok valamit Lundinéknél?
 Ha találtunk is volna, nem mondhatnám el.
 Persze, persze. Amúgy nem is érdekel. Csak csevegni akartam.
Csalódottságot látott volna Torkel arcán? Ha az is volt, nyomban eltűnt,
és Torkel futó pillantást vetett az órára, majd nyújtózott egyet.
 Mennem kell! – A félig üres csészét a mosogatóba tette. – Köszönöm a
kávét.
Sebastian kikísérte az előszobába. Karba tett kézzel a falnak dőlt, és
nézte, ahogy Torkel leakasztja a cipőkanalat a fogasról s becsúsztatja a
lábbelije kérge mellé. A lábtörlőn bújt ki a cipőből. Sebastian hirtelen csak
egy megőszült, idős öregúrnak látta, egy régi barátnak, aki jó szándékkal
közelített felé, de Sebastian nyersen visszautasította.
 Írhattam volna nagy néha pár sort, vagy ilyesmi.
Torkel abbahagyta a cipővel vívott küzdelmét és meglepetten nézett fel
Sebastianra.
  Tessék?
 Ha esetleg úgy gondolnád, hogy a te hibád, hogy elszakadtunk
egymástól. Szóval csak azt akartam mondani, hogy én is jelentkezhettem
volna, ha fontosnak éreztem volna.
Torkelnek beletelt pár másodpercébe, mire felfogta Sebastian szavait,
miközben visszaakasztotta a cipőkanalat a helyére.
– Nem gondolom, hogy az én hibám.
– Akkor jó.
– Legalábbis nem csak az én hibám.
– Rendben.
Torkel megállt egy pillanatra, a keze a kilincsen. Mit mondjon? Hozza
Sebastian tudomására, hogy nem valami megnyugtató, ha valakinek az a
véleménye, hogy a barátságuk lényegtelen, és nem elég értékes ahhoz, hogy
fenntartsák? Még akkor sem, ha nem úgy értette? Mondja ezt? Elhessentette
a gondolatot. Még csak csodálkoznia se kellene. Korábban sokat tréfálkoztak
azon, hogy Sebastian pszichológus létére nem túl megértő mások érzéseivel
szemben. Sebastian mindig azzal vágott vissza, hogy a mások érzéseivel
szembeni megértést túlbecsülik. Akkoriban egyre azt hajtogatta, hogy a
mozgatóerő az érdeklődés, nem pedig az érzések, amik csak
melléktermékek. Torkel elvigyorodott magában az elképzelésen, hogy
jelenleg valójában ő is isak Sebastian emlékezetének mellékterméke.
 Viszlát! – mondta és kinyitotta az ajtót.
 Talán.
Torkel hagyta, hogy becsapódjon mögötte az ajtó. Hallotta, hogy
Sebastian rátolja a reteszt. Aztán elindult, abban a reményben, hogy Ursula
megvárta az autónál.

A kapitányság előtt kipattant a kocsiból. Ursula továbbment, hogy

parkolót keressen. Sebastian egész úton nem került szóba. Torkel tett ugyan
egy kísérletet, de Ursula reakciója egyértelmű volt, és a nő az út hátralevő
részében már csak és kizárólag az esetről volt hajlandó társalogni. A véres
póló előzetes laborvizsgálata lezárult, és Ursulát mobilon értesítették, hogy a
ruhadarabon csupán egyetlen ember vérét találták meg. Roger Erikssonét.
Sajnos a vér mennyisége kevéssé vallott tajtékzó dühvel elkövetett
támadásra, inkább Leo magyarázatát támasztotta alá, miszerint verekedtek.
Ráadásul a fiú kezdeti pökhendi viselkedése az utóbbi kihallgatások során
egyre inkább pityergésbe és sopánkodásba csapott át. Ezért aztán Torkel
mind nehezebben tudta elképzelni, hogy ez a szánalmas figura képes lehetett
egy olyan jól átgondolt és eltervezett tettet végrehajtani, mint a holttest
elszállítása a mocsárba. Autóval, amije nem is volt. Nem, a vérnyomok
ellenére mindez valószerűtlennek tetszett.
Mégsem zárhatták még le Leonard aktáját. A nyomozás során már így is
túl sok hibát követtek el. Még egy éjszakára bent tartják Leonardot. Ám ha
nem találnak további bizonyítékot ellene, elég nehéz lesz meggyőzni az
államügyészt, hogy vizsgálati fogságban maradhasson. Torkel és Ursula úgy
határozott, hogy összecsődítik a csapatot és megbeszélik a továbbiakat.
Ezzel a gondolattal lépett be Torkel a kapitányság ajtaján, ahol a
recepciós azonnal integetni kezdett neki.
 Látogatója van – mondta, és az ablaknál elhelyezett ülőgarnitúra felé
bökött. Egy túlsúlyos, rosszul öltözött nő ücsörgött ott. Amikor látta, hogy a
recepciós rá mutat, felállt.
 Ki ez? – fogta suttogóra a hangját Torkel, aki egyáltalán nem volt
hozzászokva, hogy így lerohanják.
 Lena Eriksson. Roger Eriksson anyja.
Szóval az anya, remek, futott át Torkel agyán, mielőtt még a nő
megütögethette volna a vállát.
 Ön az illetékes? A fiam meggyilkolása ügyében?
Torkel megfordult.
 Igen. Torkel Höglund. Részvétem.
Lena Eriksson csak biccentett egyet.
 Akkor Leo Lundin tette?
Torkel a nőre pillantott, aki várakozásteljesen meredt rá. Természetes,
hogy tudni akarja. Sokat jelent a gyász feldolgozása szempontjából, ha
megtalálják, letartóztatják és elítélik a gyilkost. De Torkel nem szolgálhatott
felvilágosítással.
– Sajnálom, de pillanatnyilag nem mondhatok semmit a nyomozás
részleteiről.
– De hát letartóztatták!
– Ahogy már mondtam, nem adhatok ki részleteket.
Lena a füle botját se mozdította. Tett egy lépést Torkel felé. Túl közel
lépett. Torkel erőt vett magán, hogy ne hátráljon.
– Mindig is utazott Rogerre és gyakran elagyabugyálta. Mindig. Az ő
lelkén szárad, hogy Roger átment ebbe a nyomorult sznob iskolába.
Igen, ez tényleg az ő lelkén száradt. Leo Lundin lelkén. Vagyis
Leonardén... Milyen istenverte név már ez? Hogy mióta zaklatta Rogert?
Lena nem igazán tudta. Még alsóban kezdődött, ezzel tisztában volt, de
Roger nem vallotta be azonnal. Egy szót sem szólt a rosszmájú gúnynevekről
és a banda kötözködéseiről, a széttépett tankönyvekről meg a feltört
szekrényről. Mellébeszélt, amikor meg kellett magyaráznia, miért jött haza
néhanapján csupasz felsőtesttel vagy csuromvíz cipőben, nem gyónta meg,
hogy elszakították a pólóját és hogy a vécében talált rá a sportcipőjére
testnevelésóra után. Mindig volt kész indoka rá, miért tűnt el a pénze vagy
valami más cucca. De Lena sejtette a valódi okot, és végül Roger beismert
néhány dolgot. De most már rendeződött az ügy, mondta. Úrrá lett a
helyzeten, és egyedül is zöld ágra tud vergődni. Amikor Lena
közbeavatkozott, még rosszabb lett minden. Akkor jött az erőszak. A
verések. A kék foltok. A felszakadt száj és a duzzadt szem. A fejbe rúgás.
Ekkor Lena felvette a kapcsolatot az iskolával. Találkozott Leoval és az
anyjával és az igazgatónál folytatott egyórás beszélgetés után belátta, hogy
nem várhat tőlük segítséget. Kétség sem fért hozzá, kié volt a végső szó
Lundinéknél.
Lena tudta, hogy szellemileg nem lehet őket egy lapon említeni, de voltak
fogalmai a hatalomról. Nem feltétlenül az a főnök, aki döntést hoz. Nem az
igazgató határozta meg, ki lehet a tantestület tagja, ki nem. És nem minden
szülőnek van tekintélye. Lena egykettőre ráeszmélt, kinek a kezében van a
hatalom, és hogy használja. Megértette, hogy kell viselkednie, hogy annyi
hasznot húzzon ebből, amennyit csak lehet. De legalábbis ne legyen hátránya
belőle. Vélhetően ezért tartották egyesek áskálódónak, olyannak, aki
szélkakasként pörög, mindenhova odadörgölőzik. De csak így állhatott helyt
egy olyan életben, amelyet a hatalmasok irányítottak, míg neki magának nem
volt hatalma.
„Ez nem igaz! – súgta a fejében a hang, ami egész nap kísérte. – Volt
hatalmad. ”
Lena elhallgattatta a hangot, nem akart rá figyelni. Azt akarta hallani,
hogy Leo tette. Ő volt! Tudta. így kellett lennie. Feltétlenül meg kell győznie
erről a jól öltözött, idősödő urat, aki itt állt előtte.
 Biztos vagyok benne, hogy ő volt. Nem most verte meg először Rogert.
Sosem jelentettük fel, de az iskolában megkérdezheti. Ő volt. Tudom, hogy ő
volt.
Torkel bele tudta élni magát a nő meggyőződésébe és a makacsságába.
Már gyakran megtapasztalta. Az akarat, hogy megoldást és valamiféle
értelmet találjon. Az ártó lélek, a fia kínzója most túl messzire ment. Ez
érthető és kézzelfogható lenne. Ettől ismét valószerűbbnek tűnne a valóság.
Torkel azt is tudta azonban, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehova, ezért
Lena karjára tette a kezét, és gyengéden, csaknem észrevehetetlenül a kijárat
felé terelgette.
 Majd meglátjuk, mire jut a nyomozás. Mindenről tájékoztatom.
  Van még valami.
Torkel visszalépett hozzá.
– Mi?
 Hívtak az újságtól.
Torkel nagyot sóhajtott. Persze. A legnehezebb időszakban, amikor a
legvédtelenebb. Nem számít, mennyit bírálják a sajtót, hogy már megint egy
olyasvalakivel készült interjút hoznak nyilvánosságra, akinek zátonyra futott
az élete, és szemmel láthatólag azt sem tudja, mibe megy bele.
Olyasvalakivel, aki sokkos állapotban van és gyászol. Olyan ez, akár egy
természeti törvény: egy gyerek meghal, a sajtó lecsap.
– Az a tapasztalatom, hogy a legtöbben, akik olyan helyzetbe kerülnek,
mint ön, és vállalják az újságírókkal való beszélgetést, utólag megbánják –
mondta Torkel őszintén. – Ne válaszoljon nekik, küldje őket egészen
nyugodtan hozzánk.
– De exkluzív interjút akarnak, és meg is fizetnék. Csak azt akarom
kérdezni, hogy nem tudja-e, mennyit kérhetek érte.
Torkel elfintorodott, amit Lena úgy értelmezett, hogy nem értette meg
pontosan a kérdést. Valóban nem, csak nem úgy, ahogy Lena gondolta.
– Azért kérdezem, mert önnek több tapasztalata van ilyen téren. Ön
szerint mi a méltányos összeg?
 Nem tudom.
 Sosem volt még dolgom a sajtóval, azt sem tudom, milyen
nagyságrendről beszélhetünk. Ezer? Ötezer? Tizenötezer?
 Tényleg nem tudom. Azt tanácsolnám, egyáltalán ne beszéljen
újságírókkal.
Lena grimaszolva nézte, ami egyértelművé tette, hogy ezt a lehetőséget
mérlegelni se hajlandó.
 Eddig nem tettem. De most pénzt ajánlottak.
Torkel megpróbálta beleképzelni magát a nő helyzetébe. Nyilván pénzre
van szüksége. Nyilván nem tart igényt az ő erkölcsi okfejtéseire és
tapasztalaton alapuló jótékonykodására. Egy árcédulát akar. Vajon neki,
Torkelnek joga van elítélni ezért? Mikor volt már az, amikor sürgősen
pénzre volt szüksége? Volt egyáltalán valaha ilyen helyzetben?
– Azt csinál, amit akar. Vigyázzon magára! – Lena bólintott, és Torkel
maga is meglepődött rajta, amikor azt mondta: – Kérjen annyit, amennyit
nem szégyell!
Lena újra biccentett, aztán sarkon fordult és elment. Torkel még ott állt
egy darabig és bámult utána, ahogy távolodott a tavaszi napfényben az utcán.
Aztán megpróbálta elterelni a gondolatait erről a találkozásról, vissza akart
térni a munkájához és a kollégáihoz.
De a megpróbáltatásoknak még nem szakadt vége.
Haraldsson bicegett felé. Komoly pillantása elárulta, hogy beszélni akar
Torkellel. Méghozzá arról a témáról, amit Torkel már régóta halogatott.
Hogy tisztázza azt, amire Vanja már háromszor megkérte.
 És mégis mit értesz szoros együttműködés alatt?
Haraldsson hanyatt feküdt az ágynak azon a felén, amelyet magáénak
tudhatott, a kezét összekulcsolta a tarkója alatt és a semmibe révedt. Mellette
Jenny hevert, a talpát a matracnak feszítette, két párna a hátsója alatt. A
csípőjét időről időre a magasba emelte, amit a férje üres tekintettel figyelt.
Éjjel tíz óra harminc perc volt.
Szeretkeztek, jobban mondva párosodtak. De nem csak erről volt szó, már
ha Haraldsson teljesen őszinte akart lenni. Kötelességtudóan a feleségébe
ürítette a magjait, miközben gondolatban teljesen máshol járt. A munkáján
agyait.
Tájékoztatta Torkel Höglundöt arról, hogy Hanser megkísérelte kizárni a
nyomozásból, méghozzá Torkel kifejezett kérése ellenére.
 Azt, hogy az emberek együtt dolgoznak – felelte Jenny, aki ismét
felemelte a csípőjét a matracról, hogy az utat a megtermékenyülni készülő
petesejt felé még meredekebbé tegye.
 Hát ezt hinné az ember, nem? Mármint, ha azt mondod az egyik
kollégádnak, hogy szorosan együtt fogtok működni, akkor az azt jelenti,
hogy együtt fogtok dolgozni. Ugyanazon az ügyön. Egyazon célért, nem?
 Ühüm.
Valójában Jenny csak fél füllel hallgatta. A tényállás sok minden volt
számára, csak nem újdonság. Amióta a férjének új főnöke volt, csaknem
megállás nélkül a munkájáról beszélt, és mindig, amikor a munkájáról
beszélt, csaknem kizárólag arról volt szó, hogy elűzze a rosszkedvét. És
hogy most kivételesen a királyi nyomozóhatóság került a célkeresztjébe
Kerstin Hanser helyett, nem osztott, nem szorzott. Új szöveg a régi nótához.
 Tudod, mit ért ez a királyi nyomozó, ez a Torkel Höglund szoros
együttműködés alatt? El tudod képzelni?
 Igen, mert már mondtad.
 Egyáltalán semmit se! Amikor végre kicsikartam belőle, hogy is képzeli
az együttműködésünket, az sült ki belőle, hogy egyáltalán nem is fogunk
együtt dolgozni! Hát nem rohadt érdekes?
 De, teljességgel felfoghatatlan.
Jenny azokkal a szavakkal válaszolt, amiket Haraldsson akkor használt,
amikor vacsoránál megosztotta vele a dolgot. Ez kiváló lehetőség volt arra,
hogy tájékozottnak tűnjön, anélkül, hogy valójában tájékozott lett volna.
Nem volt közömbös a férje munkája iránt, semmi esetre sem. Alapvetően
szeretett tudni mindenről, a kétbalkezes hamisítóktól kezdve a pénzszállító
autó kirablásának részleteiig, ami tavaly nyáron történt. De amióta Hanser
belépett Thomas életébe, a rendőri munkáról szóló beszámolói az
igazságtalanság hosszadalmas fejtegetésére korlátozódtak. Megkeseredett
siránkozás. Sürgősen el kell terelnie a gondolatait.
– De tudod, kivel fog most összehozni a sors? – Jenny a férje felé fordult,
és a kezét a paplan alá, a férfi lankadt pénisze felé csúsztatta. Haraldsson
olyan arckifejezéssel nézett rá, mint az a beteg, aki túl van három
fogfúráson, és tájékoztatják róla, hogy egy negyedik foga is lyukas.
 Már megint?
 Peteleválásom van. – A keze célt ért, és megragadta azt. Húzogatta.
Gyengéden, de követelőzően.
 Már megint?
 Legalábbis szeretném. Tegnap délben fél fokkal megemelkedett a
testhőmérsékletem. Inkább ne kockáztassunk.
Haraldsson a legnagyobb meglepetésére érezte, hogy a vére újra
felgyülemlik. Jenny átjött az ő oldalára az ágyban, és háttal fordult felé.
 Csináld hátulról, akkor mélyebben behatolhatsz.
Haraldsson az oldalára gördült, felvette a kívánt testhelyzetet és ellenállás
nélkül beléhatolt. Jenny hátranézett a válla fölött.
– Reggel korán indulok, szóval ne tartson egész éjjel.
Megcirógatta Haraldsson állát, aztán ismét elfordult. Miközben Thomas
Haraldsson megragadta a felesége csípőjét, hagyta, hogy a gondolatai
elkalandozzanak. Most majd megmutatja nekik.
Mindegyiküknek.
Egyszer és mindenkorra.
Megfogadta magának, hogy felderíti Roger Eriksson meggyilkolásának
ügyét.

Mialatt Haraldsson azon fáradozott, hogy teherbe ejtse a feleségét, de

közben az éjszakai nyugalmát se sodorja veszélybe, a férfi, aki nem volt
gyilkos, csak néhány kilométerrel arrébb ücsörgött a rosszul megvilágított
öröklakásában és a nyomozás jelenlegi állásáról tájékozódott. Az interneten.
Ott kuksolt a sötétben, amelyet csak a képernyő hideg fénye tört meg, egy
olyan helyiségben, amelyet némi fellengzősséggel dolgozószobának
nevezett. A helyi újságban még mindig hatalmas szalagcímek adtak hírt a
halálesetről – nem tudta rászánni magát, hogy gyilkosságnak hívja –, noha
már távolról sem olyan sűrűn közöltek naprakész tényeket, mint az elején.
Ma a „Sokkos iskola” című tudósítás volt címlapon, egy négyoldalas riport,
amely a Palmlövska Gimnáziumról szólt. Szemmel láthatólag mindenkit
megszólaltattak, a diákoktól és a tanároktól kezdve a konyhai személyzetig.
A legtöbben akár ki se nyitották volna a szájukat, állapította meg a férfi, aki
nem volt gyilkos, ahogy végigolvasta a sablonos sorokat és a közhelyes
idézeteket. Persze mindnek megvolt a maga véleménye, de mondanivalója
egy szál se. A helyi újság úgy értesült, hogy az államügyész meglehetősen
gyenge lábakon álló gyanú alapján egy azonos korú fiú letartóztatása mellett
döntött. A bulvárlapok tényszerűbb közlésekkel szolgáltak. Többet tudtak, és
még jobban felfújták az esetet. Az aftonbladet.se kijelentette, hogy a fiú
korábban zaklatta és bántalmazta a meggyilkolt társát, és közvetlenül oka
volt az iskolaváltásának. Az egyik újságíró, akinek egy egész alakos képe
szerepelt a címlapon, még szívszaggatóbban adta elő a történetet. Leírta,
hogyan igyekezett a szerencsétlen fiú megszabadulni a kínzójától, hogyan
próbált újra talpra állni, hogyan talált új barátokra az új iskolában, és hogyan
látta meg fokozatosan a fényt az alagút végén, míg végül érthetetlen erőszak
áldozata nem lett. Szem nem maradt szárazon.
A férfi, aki nem volt gyilkos, elolvasta az érzelgős szöveget és
elmerengett. Szeretné meg nem történtté tenni a dolgokat? Határozottan. De
nem szabad így gondolkodnia. Ami történt, megtörtént. Nem lehet
visszacsinálni. Megbánta? Tulajdonképpen nem. Számára a megbánás annyit
jelent, hogy az ember máshogy cselekedne, ha még egyszer ugyanabba a
helyzetbe keveredne. De ő nem cselekedne másként. Nem tudna. Túl sok
minden forgott kockán.
Megnézte az expressen.se oldalt is. Az „Aktuális” rovatban talált egy
kedvcsináló írást „A västeråsi gyilkos elleni vádak egyre ingatagabbak”
címmel. Ez nem jó. Ha a rendőrség szabadon bocsátja a fiatalembert, új
nyomon fognak elindulni. Hátradőlt az irodaszékben. Ahogy máskor is, ha
töprengenivalója akadt.
A kabátra gondolt. A zöld Diesel dzsekire, amit a háta mögött álló komód
egyik fiókjába gyűrt be. Roger véres dzsekije. Ha netán a rendőrök
megtalálnák a letartóztatott fiú lakásában... Első látásra önző gondolatnak,
önös eljárásnak tűnhet. Egy hamis bizonyíték, hogy egy embertársára terelje
a gyanút. Erkölcstelen próbálkozás, hogy megússza a tette következményeit.
De tényleg az lenne?
A férfi, aki nem volt gyilkos, akár segíthet is Roger hozzátartozóinak és
barátainak ezzel. Nem kell többé azt latolgatniuk, ki ölte meg a fiút, ehelyett
teljes egészében a gyász feldolgozásának szentelhetik magukat. Megoldódna
a rejtély. Mindenkinek segítene, hogy továbblépjen. Ez igen értékes segítség
lenne. Mindennek tetejébe a västeråsi rendőrség hatékonysági mutatóit is
javítaná. Minél többet rágódott ezen, annál önzetlenebbnek tetszett számára
a gondolat. Szinte jó cselekedetnek.
Néhány kattintással sikerült is beazonosítania a letartóztatott fiút. Leonard
Lundin. Kiposztolták a nevét a chatszobákban, a fórumokon és a blogokon.
Az internet egyszerűen lenyűgöző.
Egykettőre kiderítette a címét is.
Most végre tényleg hasznossá teheti magát.

Hányadszor nézett Sebastian az órára? Nem tudta megmondani. Éjjel

tizenegy óra tizenegy. Legutóbb tizenegy óra nyolc volt. Tényleg ilyen
ólomlábakon jár az idő? Tanácstalanság gyötörte. Nem akart ebben a
városban, ebben a házban lenni. Mit tegyen? Helyezze magát kényelembe az
egyik fotelban, olvasson el egy könyvet, és érezze otthon magát? Lehetetlen.
Akkor sem érezte otthonának ezt a házat, amikor még itt lakott.
Végigkapcsolgatta a tévécsatornákat, de nem talált semmi érdekeset. A
bárszekrény nem vonzotta, mivel nem szokott inni. És nem volt az a fajta,
aki végigvizslatja az anyja aromás fürdőolajait és exkluzív fürdőgolyóit,
hogy egy megnyugtató, vagy élénkítő, vagy harmonikus, vagy energiával
feltöltő fürdőt vegyen, a pompás, már-már fényűző fürdőben, ami az anyja
menedéke volt, ha az emlékezete nem csal. A ház egyetlen olyan helyisége,
amelynek kialakításában és berendezésében nem adott szabad kezet a
férjének. Az anyja helyisége az apja házában.
Egy ideig vaktában mászkált fel-alá, kinyitogatta a fiókokat és a
szekrényeket, bizonyos fokig puszta kíváncsiságból. Ahogy mindenkinél,
akinél vendégségben járt, bekukkantott a fürdőszobaszekrénybe. De – és ezt
kelletlenül ismerte be magának – az a vágy is hajtotta, hogy megtudja, mi
minden történt, amióta elhagyta a házat. Az eddigi benyomásai alapján
egyáltalán semmi. A rörstrandi porcelán még mindig a helyén volt, a fehér
sarokvitrinben, a különféle ünnepekre és évszakokra félretett terítők és
asztali futók élükre vasalva és gondosan összehajtogatva hevertek a
szekrényekben. Persze volt egy halom új és teljességgel haszontalan üveg–
és porcelánszuvenír, amelyek kénytelenek voltak megosztani a szűkös helyet
a zárt vitrinajtók mögötti polcokon az ajándéktárgyakkal, amelyek egy egész
emberélet alatt gyűltek fel: gyertyatartókkal, vázákkal és régmúlt időkből
származó hamutartókkal. Csupa olyan tárgy, amelyet csak ritkán vagy
egyáltalán nem használtak, és csak azért tartottak meg, mert valaki más
idehurcibálta őket, és nem lehetett megszabadulni tőlük anélkül, hogy az
ember hálátlannak ne tűnjön, vagy hogy azt az érzetet ne keltse, hogy
kifinomultabb ízlése van, mint az ajándékozónak. Persze voltak közöttük
olyan tárgyak is, amelyeket nem látott korábban, de a ház hangulata mit sem
változott. Az új bútorok, a kivett fal és a modern világítás ellenére a ház
Sebastian szemében továbbra is a haszontalanságok gyűjtőhelye maradt. Azt
a benyomást keltette, hogy Bergmanék házában az élet továbbra is olyan
nyugodtan és csendesen, középosztálybeli hagyományoknak megfelelően,
félénken folyt, ahogy emlékezett rá. A hagyatéknak már a puszta látványa is
halálra untatta, és az egyetlen valós érzés, amit kicsalt belőle, a mérhetetlen
fáradtság volt, mert előtte állt még a feladat, hogy gondoskodjon erről a
trágyahalomról.
Az ingatlanos három körül hívta. Kicsit megütközött Sebastian
hozzáállásán. Manapság az emberek befektetésnek tekintik az ingatlanjukat
és a modem kapitalizmus szokásos nézőpontjai szerint ítélik meg. Sebastian
azonban nem volt hajlandó huzakodni. El akarta adni a házat, bármi áron. A
legjobb lenne még ma. Az ingatlanos ígéretet tett rá, hogy a lehető
leghamarabb beugrik. Sebastian bízott benne, hogy még másnap.
A vonaton megismert nőre gondolt. A cetli, amelyen a telefonszáma állt,
az ágy mellett feküdt. Miért nem tervezett előre? Ha már telefonált volna
neki, és meghívta volna egy kedvére való, szép étterembe vacsorázni? Jókat
ettek-ittak volna. Egyetlen este alatt megismerték volna egymást. És akkor
most belesüppedhetnének egy szállodai előtér kényelmes foteljába, a
kezükben ital, a fülükben a hely nyugodt zenéje. És habozva, mintegy
szándéktalanul megérinthetné a pőre térdét a ruha szegélye alatt.
A csábítás. A játék, amit meg kell nyernie. A diadal és az élvezet. Mindez
hatótávolságon kívülre került, mert jelenleg nem úgy működött, mint
máskor. A házat okolta érte. Az anyját. Torkel hirtelen felbukkanását a
múltból. Voltak okok, mégis irtózatosan haragos volt. Egyébként sosem
befolyásolják a külső körülmények, nem billentik ki ennyire az
egyensúlyából.
Az élet alkalmazkodik Sebastian Bergmanhoz, és nem fordítva.
Mindenesetre régen így volt, Lily és Sabine előtt.
Nem, nem fog engedni. Ma nem. Lényegtelen, mi történt, ki kihez
alkalmazkodott, vagy hogy az emberek inkább nevezik állapotnak, mint
életnek azt, ahogy ő tölti a napjait. Lényegtelen, hogy szemmel láthatólag
elveszítette az irányítást. Még mindig volt ereje hozzá, hogy a lehető
legjobbat hozza ki egy helyzetből. Nem kell első vérig harcolnia, a szó
szoros értelmében.
Kiment a konyhába és levett egy palack bort a konyhaszekrény fölötti
egyszerű állványról. A címkét sem nézte meg, mindegy volt, milyen fajta.
Bor volt, vörös volt, a célnak megfelelt. Miközben kinyitotta a teraszajtót,
eltöprengett rajta, hogyan közelítsen.
Együtt érzően?
Arra gondoltam, talán szívesebben lennél társaságban, mint egyedül...
 Aggódóan?
Láttam, hogy még ég a fény, minden rendben... ?
Vagy eltökélten, mégis gondoskodóan?
Egy ilyen estén, mint ez a mai, nem maradhatsz magadra...
Az eredmény úgyis ugyanaz lesz.
Lefekszik Clara Lundinnel.

A plafonról kissé lepattogzott a festék, állapította meg Torkel, ahogy

hanyatt feküdt a névtelen szálloda szobájában az ágyon. Az évek során oly
sok éjszakát töltött hotelekben, hogy a személytelenség hétköznapivá vált, az
egyszerűség fontosabb lett, mint az eredetiség, a hasznosság döntőbb, mint a
hangulatosság. Őszintén szólva a Stockholmtól délre fekvő kétszobás lakása
alig-alig különbözött a Scandic Hotel átlagos szobáitól. Torkel nyújtózott
egyet és a kezét a párna alá tette. A zuhany még mindig csobogott. A
fürdőben nem volt valami gyors.
A nyomozás. Mit értek el eddig?
Megvolt a lelőhely, de a tetthely nem. Volt egy abroncslenyomatuk, amit
talán a gyilkos autója hagyott, talán nem. Letartóztattak egy fiatalembert, de
egyre inkább arra jutottak, hogy másnap ki kell engedniük. Az eredmények
listájára bekönyvelhette, hogy Billy-nek – miután ide-oda kapcsolgatták –
végül sikerült beszélnie egy nővel a térfigyelő cégnél, aki tudta, kivel kell
beszélnie, hogy megkaphassa a Gustavsborgsgatanon elhelyezett kamerák
felvételeit. Az illetékes munkatárs azonban jelenleg Linköpingben volt egy
születésnapi összejövetelen, de holnap délelőtt intézkedik, amint lehet.
Mindenesetre az sem volt biztos, hogy megvannak-e még a pénteki
felvételek. Néhány szalagot csak negyvennyolc óráig őriznek meg. Az
önkormányzat határozott álláspontot képviselt ebben a kérdésben. A
munkatárs utána fog nézni. Holnap délelőtt. Billy a tizenegy órát tűzte ki
határidőnek.
Vanja meg volt győződve róla, hogy Roger barátnője hazudik a fiú
eltűnésének estéjéről. De ahogy Lisa apja is leszögezte, ezen a téren a lánya
kijelentése áll szemben a másik két tanú kijelentésével. A kérdéses
filmfelvételek ezt a gondot is megoldhatják. Torkel felsóhajtott. Elég
lehangoló volt, hogy a nyomozás előremenetele jelenleg nyilvánvalóan attól
függött, hogy a västeråsi G4 cég mennyi ideig őrzi meg a nyilvános
helyekről készült felvételeket. Mivé lett a tiszteletreméltó rendőri munka?
Tüstént megrótta magát ezért a gondolatért. A krimik operaőrült,
whiskyszlopáló öreg felügyelői gondolkodnak így! Az új, tiszteletreméltó
rendőri munka abban áll, hogy felhasználják a rendelkezésükre álló
technikát. DNS, térfigyelő kamerák, információtechnológia, adatbázisok,
lehallgatás, mobilnyomkövetés, kitörölt SMS-ek helyreállítása: így derítik
fel manapság a bűntényeket. Mindezt lebecsülni nem pusztán céltalan lenne,
hanem egyenesen azzal egyenértékű, mintha a rendőri eszköztár
legfontosabb kellékének a nagyítót lm Innák. Bárgyú és elmaradott. És nem
ez volt erre a megfelelő pillanat. Egy fiatal fiút meggyilkoltak, és minden
tekintet rájuk szegeződött. Torkel épp most nézte meg a híreket a TV4-en,
majd azt követően egy beszélgetős műsort, aminek a témája az volt, hogy a
fiatalok körében egyre nagyobb méreteket ölt az erőszak: ok – okozat –
megoldás. Noha minden jel arra utalt, hogy Leo Lundin ártatlan, és Torkel
meg a csapata szabatosan kijelentették ezt, a nyilvánosság és a sajtó
előítéletekkel kezelte Leot. A műsorkészítők láthatóan azt a nézetet
vallották, hogy egy fiatal áldozat már elég ok arra, hogy a fiatalok közötti
erőszak témáját boncolgassák. Mindegy, mennyi idős volt a tettes. A vita
persze nem vezetett sehova. Különösen a családjukat elhagyó apákat
kiáltották ki bűnbaknak, általánosságban pedig a nemtörődöm szülőket
ostorozták, na meg a filmeket és az erőszakos játékokat. Végül aztán egy
agyonpiercingelt harmincas nő kimondta azt, amire Torkel már várt:
 Nem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalmunk egyre kíméletlenebbé
válik.
Ezek tehát az okok: szülők, videojátékok és a társadalom. A megoldási
javaslatok azonban haloványak, csak mint mindig. A megoldás egy
törvényileg meghatározott szülői idő lenne, amin a két szülő egyenlő
arányban osztozik, valamint szigorú cenzúra és több ölelés. A társadalmon
nincs mit változtatni. Torkel még a műsor vége előtt kikapcsolta a készüléket
és elkezdett Sebastianról beszélni. Az utóbbi években nem túl sűrűn gondolt
volt kollégájára, de mindig azt hitte, hogy a viszontlátás más lesz,
szívélyesebb. Csalódott volt.
A gondolatfolyam ezen pontján Ursula elzárta a zuhanyt. Kijött a
fürdőből, csupán egy törülközőt tekert a fejére, egyébként pucér volt. Torkel
egyszerűen folytatta, mintha nem is szakadt volna meg a beszélgetés
negyedórára.
 Látnod kellett volna. Már akkor is különc volt, amikor együtt
dolgoztunk. De most... Úgy tűnt, mintha egyenesen az ellenségének
tekintene.
Ursula nem felelt. Torkel követte a tekintetével, ahogy az
éjjeliszekrényhez megy, fogja a testápolóját és elkezdi bekenni magát. Aloe
vera, Torkel tudta. Már oly sokszor figyelte meg. Idestova évek óta.
Mikor is kezdődött el ez kettejük között? Nem tudta pontosan. Még a
válása előtt, de csak azután, hogy a házassága válságba került. Innen nézve is
már évek teltek el azóta. De lényegtelen. Elvált. Ursula viszont még mindig
házas. És amennyire Torkel tudta, nem állt szándékában elhagyni Mikaelt.
Csak keveset tudott a kapcsolatukról. Mikaelnek nehéz időszak van a háta
mögött, sokat ivott. Időszakos alkoholista. Torkel ezzel tisztában volt, de ha
nem értette félre, ezek az időszakok mind ritkábbak és rövidebbek lettek. Ez
talán nyitott házassághoz vezetett, amelyben mindegyik fél azzal feküdt le,
akivel akart, amikor akart, és ahányszor csak akart? De az is lehet, hogy
Ursula csak Torkellel csalta meg Mikaelt. Annak ellenére, hogy a munkán
kívüli életéről egyáltalán semmit sem tudott, Torkel azon a véleményen volt,
hogy közel áll Ursulához. Eleinte kérdezősködött, de Ursula egykettőre
világossá tette számára, hogy semmi köze hozzá. Keresték egymás
közelségét, amikor együtt dolgoztak, és működött a dolog. Ennyi is elég.
Torkel elhatározta, nem vájkál tovább, félelemből, nehogy a végén elveszítse
Ursulát. Nem akarta elveszíteni. Nem tudta pontosan meghatározni, mit vár a
viszonyuktól, csak azt tudta, hogy többet, mint amennyit Ursula adni
hajlandó. így aztán beérte azzal, ami jutott neki. Együtt töltötték az éjszakát,
ha Ursula úgy akarta. Ahogy most is. Felemelte a takarót és bebújt mellé.
 Óva intelek! Ha továbbra is Sebastianról karattyolsz, elmegyek.
 Csak arról van szó, hogy azt hittem, ismerem, és aztán...
Ursula a szájára tette az ujját és felkönyökölt. Komoly pillantást vetett a
férfira.
 Nem hülyéskedem. Van saját szobám. Vagy azt akarod, hogy elmenjek?
Igaza volt, Torkel nem akarta, hogy elmenjen. Elhallgatott, és lekapcsolta
a villanyt.
 Sebastian felriadt az álomból. Miközben kinyújtotta jobb keze ujjait,
gyorsan átgondolta, hol is van. A szomszédban, Clara Lundinnél. Minden
várakozást felülmúlóan jó volt vele.
Mégis a csalódottság érzésével ébredt. Olyan könnyű volt. Túl könnyű
ahhoz, hogy a rövid ideig tartó kielégülés felkeltse az érdeklődését.
A másik nem elcsábítása Sebastian Bergman erősségei közé tartozott.
Mindig is így volt. Olykor-olykor a nőknél aratott sikerei meglepték
férfitársait, hiszen a szó hagyományos értelmében nem nézett ki jól. Mindig
is a túlsúlyos és a majdnem túlsúlyos között mozgott, és az utóbbi években
megállt valahol a határmezsgyén. Az arcvonásai nem voltak se jellegzetesek,
se határozottak, inkább buldogszerűek, mintsem dobermannszerűek, ha az
ember a kutyahasonlathoz ragaszkodik. A haja egyre gyérült, öltözködési
stílusa pedig jobban megfelelt a pszichológiaprofesszorokról kialakított
általános elképzelésnek, mint a divatlapok trendjének. Persze voltak nők,
akikre hatással volt a pénz, a külső és a hatalom. De ez csak a nők egy
töredéke volt. Ha azonban az ember minden nőnél diadalmaskodni akart,
valami másra volt szükség. Valamire, ami Sebastianban megvolt. Sárm,
ösztönös megérzés, széles repertoár. És a belátás, hogy minden nő más, így
aztán elkél az a nélkülözhetetlen képesség, hogy különféle taktikákat
fejlesszen ki az ember, amelyek közül válogathat. Amiket kipróbál, amik
között vált a dolog kellős közepén, na meg az érzék, hogy igény szerint
vesse be őket. Kifinomultság és vájt fül.
A legjobb az volt, ha a nő elhitte, hogy ő csábította el Sebastiant. Az
érzés, hogy a gazdag pasasok, akik a platinakártyájukat lengették a
bárokban, sosem tudnák utánacsinálni.
Ez adta meg Sebastiannak a lökést ahhoz, hogy irányítsa a történéseket,
hogy reagáljon, hogy lefektesse a szabályokat, és végül, amikor ravaszul
nekilátott, kormányozza a testi örömöt. De Clara Lundin túlságosan
megkönnyítette a dolgát. Mintha egy mesterszakácsot kérne meg az ember,
hogy üssön össze egy rántottát. Nem tette próbára a képességeit. Unalmas
volt. Sima szex.
A szomszéd ház felé menet az együtt érző változat mellett döntött.
– Arra gondoltam, talán szívesebben lennél társaságban, mint egyedül...
Behívta, leültek a kanapéra, és kinyitották a bort. Sebastiannak végig
kellett hallgatnia ugyanazokat a dolgokat, mint ebédnél, csak hosszabb,
átdolgozott megfogalmazásban, amelyben az anyai kudarc még jobban
kidomborodott. Sebastian a megfelelő helyeken hümmögött és bólogatott,
újra teletöltötte a borospoharakat, tovább hallgatott, itt-ott megválaszolt
néhány kérdést, amelyek a letartóztatással kapcsolatos rendőri eljárásra
vonatkoztak: mi lesz a következő lépés, mit jelent a gyanú megalapozottsága
és így tovább. Amikor Clara már nem tudta visszatartani a könnyeit,
Sebastian vigasztalón a térdére tette a kezét és részvétteljesen hozzá simult.
Ebben a pillanatban megérezte, hogy egy lökéshullám vágtázik végig a
testén. A nő halk szipákolása elhalt, a légzése üteme megváltozott,
szaporább lett. Sebastianhoz fordult és a szemébe nézett. Mielőtt a férfi még
bármit is tehetett volna, már csókolóztak.
A hálószobában aztán Sebastian teljes odaadással ajándékozta meg.
Végezetül Clara sírt, megcsókolta Sebastiant, és rögtön újra akarta. Úgy
aludt el, hogy annyi testiséget kapott, amennyit csak lehetséges.
Amikor Sebastian felébredt, Clara keze még mindig a mellkasán pihent, a
feje pedig a vállán nyugodott. Óvatosan kiszabadította magát az ölelésből és
kimászott az ágyból. Clara nem ébredt fel. Mialatt nesztelenül felöltözött, a
nőt nézte. Amennyire lázba hozta a csábítási szakasz, annyira nem volt
hajlandó a szex utáni együttlétet a végtelenségbe nyújtani. Mit is várhatna
tőle? Pusztán csak ismétlést és némi izgalmat. Elég nőt hagyott már magára
egy ilyen egyéjszakás kaland után ahhoz, hogy tudja, ez az érzés csak kevés
kivétel esetében volt kölcsönös. Nem volt biztos benne, hogy Clara Lundin
tervez-e valamiféle folytatást. Nem csupán reggelit és könnyed csevejt,
hanem valami többet. Valami igazit. Így hát lelépett.
Az érzelmi palettáján általában nem szerepelt a lelkiismeretfurdalás,
ennek ellenére megértette, hogy Clara Lundin dühösen fog ébredni.
Voltaképpen már nappal a kertben is érezte, milyen magányos ez a nő, amit
aztán később a kanapén meg is erősített. Ahogy az ajkát az övére nyomta,
ahogy a testét az övéhez préselte. Szinte kétségbeesetten kereste valaki
közelségét. Minden szinten, nem csak testileg. Miután évekig bezárkózva élt,
az érzelem– és gondolatvilágát tökéletesen figyelmen kívül hagyta, ki volt
éhezve a gyengédségre és a törődésre. Akár a sivatag homokja az esőt,
magába szívta mindazt, ami akárcsak a legtávolabbról is az emberiességre
emlékeztette. A férfi keze a térdén. Testi kapcsolat, ami egyértelmű jele
annak, hogy kívánatos. Mintha Sebastian megnyitotta volna az igényei
duzzasztógátját, a vágyakozásét, a test, a közelség, valaki után.
Ez hiba volt, gondolta Sebastian, miközben megtette azt a néhány lépést a
szülői házig. Túl könnyű volt, és a nő túl hálásnak mutatkozott. A nők
meghódításával járó legtöbb érzelmet ügyesen kezelte, de a hála mind
mélyebben undorította. Gyűlölet, kisebbségi érzés, szomorúság, mind-mind
jobb volt ennél. A hála azonban egyértelműsítette, hogy minden az ő
feltételei szerint zajlott. Noha ez igaz volt, kellemesebbnek érezte elhitetni
magával, hogy a felállás mindenféle szempontból egyenrangú volt. Kellett az
önámításához. De a hála porig rombolta azt. És pont olyan szarházinak
érezte magát tőle, mint amilyen valójában volt.

Amikor kizárta az ajtót, még csak hajnali négy volt, és semmi kedve nem
volt lefeküdni. De mitévő legyen? Habár a háta közepére kívánta, és abban
bízott, hogy majdcsak megoldódik valahogy a dolog, biztos volt benne, hogy
előbb-utóbb kénytelen lesz kirámolni a szekrényeket és a fiókokat.
Mindenesetre maguktól nem ürülnek ki.
Lement a garázsba, ahol talált néhány összehajtogatott kartondobozt, amit
a régi Opel mellett támasztottak a falnak. Fogott hármat és megállt a
folyosón. Hol kezdje? A régi vendég– és dolgozószobára esett a választása.
Az íróasztalt és az ósdi irodai eszközöket hagyta, széthajtogatott egy dobozt
és elkezdte belerámolni a könyveket a polcról. Szépirodalom, szakkönyvek,
lexikonok és tankönyvek egyvelege volt. Mind belekerült a dobozba. A
könyvekkel ugyanaz volt a helyzet, mint a garázsban álló Opellel. Az
értékük a nullához közelített. Amikor az egyik dobozt telepakolta,
megkísérelte lezárni. Nem sikerült, ezért arra gondolt, hogy majd a
költöztetők bajlódnak vele, és némi nehézség árán az ajtóhoz cipelte. Aztán
széthajtogatott egy újabbat és folytatta az eltakarítási munkálatokat. Reggel
ötre további négy dobozt hozott fel a garázsból, és majdnem az egész polcot
lepakolta. Már csak két polc maradt jobb oldalon. Itt fényképalbumok álltak,
amelyeket idő és tartalom szerint rendeztek. Sebastian tétovázott. Mégiscsak
a szülei élete volt, ami a polcokon árválkodott. Egyszerűen csak hajítsa bele
a dobozba és vigye ki a szeméttelepre? Joga van ehhez? Elnapolta a döntést,
a polcról így is, úgy is le kell kerülniük. Hogy aztán hol végzik, azt majd
később kitalálja.
A felső polcnál kezdte, amelynek utolsó darabja a „1992 télznyár –
Innsbruck” című volt, és ami nagyjából az egész mennyiség felét tette ki,
amikor a keze beleütközött valamibe, amit a vaskos albumok mögé rejtettek.
Egy dobozka. Kitapogatta, megfogta és levette a polcról. Egy cipősdoboz
volt, egész kicsi, világoskék, a tetején napocska. Vélhetően gyerekcipő
doboza. Érdekes, hogy a könyvespolcon tartották a cipőt. Sebastian leült az
ágyra és levette a tetőt. Félig üres volt. Szexuális játékszerek hevertek benne,
amelyek még a szexuális játékszerek hőskorából származhattak, gondosan
becsomagolták őket, a dobozukon ceruzás rajzok, amelyek úgy néztek ki,
mintha a Káma-szútrából vágták volna ki őket. Talált még egy kulcsot is,
amely egy banki trezort nyitott, meg néhány levelet. Kivette a borítékokat,
három volt. Kettőt az anyjának címeztek. Női kézírás. A harmadikat az anyja
küldte egy bizonyos Anna Erikssonnak Hägerstenbe, de visszajött.
„Ismeretlen helyre költözött” – állt a borítékon. A postai bélyegző tanúsága
szerint a levél több mint harmincéves volt. Hägersten és Västerås. Úgy tűnt,
a doboz olyan titkokat rejt, amelyeket az anyja nem akart a világ szeme elé
tárni. Vélhetően elég fontosak voltak ahhoz, hogy megőrizze őket, még ha fű
alatt is. Mit tett? Ki írta azt a két levelet? Egy szerető? Egy rövid szerelmi
légyott távol az otthontól és a férjtől? Sebastian kinyitotta az első levelet.

Üdvözlöm!
Nem tudom, hogy jó embernek küldöm-e ezt a levelet. Anna Eriksson
vagyok. Beszélnem kell a fiával, Sebastian Bergmannal. Pszichológiadocens
volt a stockholmi egyetemen, ott ismertem meg. Próbáltam az egyetemen
megkeresni, de már nem tanít ott, és nem tudták megadni a címét. A kollégái,
akikkel beszéltem, azt mondták, jelenleg az Egyesült Államokban él, de senki
sem tudta, pontosan hol. Végül aztán megtudtam, hogy Västeråsböl
származik, és az édesanyját Esthernek hívják. A telefonkönyvben találtam
meg az ön címét, és csak remélni tudom, hogy jó embernek írok, és hogy ön
segíteni tud abban, hogy kapcsolatba léphessek Sebastiannal. Ha nem ön az
édesanyja, elnézését kérem a kellemetlenségért. De függetlenül mindettől,
kérem, válaszoljon, mert tényleg sürgősen el kell érnem Sebastiant, és meg
kell tudnom, hogy jó helyre küldtem-e ezt a levelet.
Üdvözlettel: Anna Eriksson

A levél végén egy cím szerepelt. Sebastian gondolkodóba esett. Anna

Eriksson. Az ősz, mielőtt az Egyesült Államokba repült. A név semmit sem
mondott, ami nem is csoda. Majd’ harminc esztendő lelt el, és az egyetemi
évek alatt számtalan nővel akadt dolga. Miután kitűnő érdemjegyekkel
letette a vizsgáit, felajánlottak neki egy tudományos munkatársi állást a
pszichológiai intézetnél. Legalább húsz évvel volt fiatalabb a kollégáinál, és
úgy érezte magát, mint egy tacskó egy dinoszaurusz-csontvázakkal
telezsúfolt teremben, ha megerőltetné magát, esetleg fel tudná idézni néhány
nő nevét, akikkel lefeküdt, de elég valószínűtlen. Legalábbis Anna nem
rémlett neki De a másik levél talán tisztázza a dolgot.

Üdvözletem!
Nagyon köszönöm a gyors és kedves válaszát. Kérem, bocsássa meg, hogy
ismét zavarom és újabb bonyodalmakat okozok. Meg értem, hogy
meglehetősen szokatlannak találja, hogy megadja a fia címét egy
vadidegennek, aki csak úgy írogat önnek, de tényleg fontos, hogy beszéljek
Sebastiannal, mégpedig mihamarabb. Nem érzem helyesnek, hogy
megosszam ezt önnel, mégis kénytelen vagyok leírni, hogy világos legyen az
ön számára is, milyen égető ügyről van szó:
Gyermeket várok Sebastiantól, és sürgősen beszélnem kell vele. Kérem,
ha tudja, hol van, értesítsen! Minden bizonnyal megérti, milyen fontos ez
nekem.

A levél még folytatódott, szó volt egy költözésről, és arról, hogy Anna
hamarosan újra jelentkezik, de Sebastian képtelen volt tovább követni a
sorokat. Újra és újra ugyanazt a mondatot olvasta. Van egy gyereke.
Legalábbis nagyon valószínű, hogy van egy gyereke. Talán kétszer is apa
lett. Talán. Talán. A pillanatnyi felismeréstől, hogy az élete másként is
alakulhatott volna, teljesen elalélt. A térde közé hajtotta a fejét és vett egy
mély levegőt. Kavarogtak a gondolatai. Egy gyerek. Elvetette? Vagy
megszülte?
Lázasan kutatott az elméjében, ki is lehetett az az Anna, és igyekezett egy
arcot találni a névhez. De nem rémlett semmi. Meglehet, csak nehezére esik
összpontosítani. Ismét vett egy nagy levegőt, hogy működésbe hozza a
vizuális emlékezetét. Még mindig semmi. A boldogság és a döbbenet
ellentmondó érzéseit beárnyékolta a hirtelen harag. Lehet, hogy van egy
gyereke, akiről az anyja egy árva szót sem szólt! Újra úrrá lett rajta az az
ismerős érzés, hogy az anyja cserbenhagyta. Felfordult a gyomra. Pont most,
amikor már késznek érezte magát, hogy megbocsásson. Vagy legalábbis
eltöltötte az a remény, hogy az anyjával folytatott belső viaskodás
hamarosan véget ér. De szertefoszlott ez az érzés. A harc tovább fog
tombolni. Egész hátfaléit életében, ezt most megértette.
Többet kell tudnia. Emlékeznie kell rá, ki volt Anna Eriksson. Felkelt és
fel-alá rótta a vendégszobát. Beugrott neki az utolsó levél, hiszen a dobozban
három boríték volt. Talán újabb kirakósdarabra bukkanhat. Kihalászta a
dobozból. Az egyik oldalon az anyja lendületes kézírása pompázott, és volt
egy másodperc, amikor legszívesebben cafatokra tépte volna a papírt, aztán
kereket oldott volna, hátrahagyta volna a titkot, amely már oly régóta hevert
ott, úgy, hogy vissza se néz. De a tépelődés nem tartott sokáig, tennie kellett
valamit. Reszkető kézzel húzta ki az utolsó levelet a borítékból. Az anyja
írása, szavai, mondatszerkezetei feküdtek előtte. Először fel sem fogni, mi áll
a levélben, a gondolatai körbe-körbe forogtak.

Kedves Anna!
Az ok, amiért nem adtam meg önnek Sebastian egyesült államokbeli
címét, nem az, hogy ön idegen, hanem az, hogy mi sem tudjuk, ahogy már azt
az előbbi levelemben is írtam. Nem tartjuk a kapcsolatot a fiunkkal. Már
évek óta. Higgye el, kérem! Úgy van, ahogy mondom.
Egy kicsit elszomorít, hogy terhes. Noha ellenkezik a meggyőződésemmel,
az az érzésem, hogy azt kell tanácsolnom, vetesse el a gyereket, ha még
lehetséges. Próbálja meg elfelejteni Sebastiant. Sosem vállalna felelősséget
sem önért, sem a gyerekért. Borzasztóan fáj, hogy ilyeneket kell írnom, és
most biztos azon gondolkodik, miféle anya lehetek, de meggyőződésem, hogy
a legtöbb ember jobban jár, ha Sebastian nélkül folytatja az életét. Remélem,
minden jól alakul majd.

Sebastian újra elolvasta a levelet. Az anyja hajszálpontosan követte a

kapcsolatuk forgatókönyvét. És még a halála után is sikerült megsebeznie.
Sebastian ismét megkísérelte rendezni a gondolatait. Hogy képes legyen a
tényekre összpontosítani az érzések helyett. Kívülről szemlélni az egészet.
Hogy professzionális maradhasson. Mit tudott? Harminc évvel ezelőtt,
amikor a stockholmi egyetemen dolgozott, teherbe ejtett egy Anna Eriksson
nevű nőt. Talán elhajtatta a magzatot, talán nem. Mindenesetre valamikor,
harminc évvel ezelőtt elköltözött – Sebastian Anna címére lesett – a
Vasaloppsvägen 17-ből. Lefeküdt vele. Az egyik volt diákja lehetett?
Vélhetően. Többükkel összefeküdt.

Az intézet időközben nyugalmazott vezetője adott egy nevet, akinél

telefonon lehetett tájékozódni: Arthur Lindgren. Arthur harmadszorra,
huszonöt kicsengés után vette fel. Még mindig a Surbrunnsgatanon lakott, és
miután kissé felébredt, és felfogta, ki zargatja hajnali fél hatkor, meglepően
segítőkész lett. Megígérte, hogy utánanéz Anna Erikssonnak a papírokban és
aktákban, amiket az otthonában őrzött. Sebastian köszönetét mondott. Arthur
azon kevés emberek közé tartozott, akik tisztelték Sebastiant, és a tisztelet
kölcsönösségen alapult. Sebastian jól tudta, hogy Arthur a védelmébe vette,
amikor az egyetem vezetősége első ízben akarta kitenni a szűrét. Végül aztán
Arthur számára is tarthatatlanná vált a helyzet. Sebastian nőügyei túlnőttek a
diszkrét, futó kalandok szintjén. Annyi pletyka kapott szárnyra, hogy
harmadjára aztán sikerült a vezetésnek felfüggesztenie Sebastiant. Erre az
Egyesült Államokba költözött, és az észak-karolinai egyetemen kezdett
dolgozni. Ráeszmélt, hogy meg vannak számlálva a napjai, ezért
megpályázott egy ösztöndíjat.
Sebastian igyekezett felvázolni az időrendet. Felírta az első levél dátumát:
1979. december 9. A másodikat december 18-án keltezték. Visszaszámolt
kilenc hónapot, és az eredmény 1979 márciusa lett.
A szóban forgó év novemberének elején érkezett meg az észak-karolinai
Chapel Hillbe. A dolog tehát valamikor március és október között történt,
ám az még mindig nyolc hónap. Vélhetően Anna röviddel azután írta a
levelet, hogy rájött, állapotos. Vagyis a szeptember és az október a
legvalószínűbb. Sebastian iparkodott annyi emléket előhalászni az 1979
őszén folytatott szexuális viszonyairól, amennyit csak tudott. Ez nem volt
egyszerű, mert az egyetemi éveknek pont ebben az időszakában csúcsosodott
ki a szexmániája leginkább. Részben azért, mert az intézet állandó jelleggel
vizsgálódott utána, és az ebből fakadó nyomás felerősítette az önigazolás
iránti szükségletét. Részben pedig azért, mert néhány év kísérletezés után
végre tökéletesíteni tudta a csábítási technikáját. A kezdeti idők esetlensége,
félelme és reménytelensége elpárolgott. Most végre élvezhette a munkája
gyümölcsét és a korábbi idegesség után minden gátlását levetkőzhette.
Ahogy így visszarévedt rá, csodálta akkori magatartását. Amikor a
nyolcvanas évek elején elharapózott a HÍV vírustól és az AIDS-től való
félelem, ráeszmélt, milyen veszélyes játékot is űz. Igyekezett felderíteni a
lehetőségeket, hogyan álljon ellen a függőségének, és eközben sok erőt
merített a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos kutatásaiból, amelyeket az
Egyesült Államokban végzett. Tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor az
FBI quanticói kiképzőközpontjában ült, amely szorosan együttműködött az
észak-karolinai egyetemmel, és felismerte, hogy a viselkedésének
mozgatórugói mennyire hasonlítanak ahhoz, ami a sorozatgyilkosokat hajtja.
Persze teljesen más a kimenetel: míg ő gyufaszálakban pókerezik, a
sorozatgyilkosok aranyrudakban. De az ok azonos. Nehéz gyerekkor,
amelyből hiányzott a megértés és a szeretet, alacsony önértékelés és az
önigazolás igénye. Aztán meg a képzelet és a megvalósítás örök
félelemtánca, amely újra és újra lepörög. Az egyén megerősítést keres, és
arról képzeleg, hogy mindent kézben tart – ő a szexuális együttléteket, a
sorozatgyilkosok más emberek életét és halálát. A képzelőerő aztán olyan
erőteljessé válik, hogy már nem lehet ellenállni neki, az ember kénytelen
kiélni. Végül jön a félelem attól, amit tett. A megerősítés voltaképpen
fabatkát sem ért. Rosszabb emberré vált. A kételkedés aztán újabb táptalajt
ad a fantáziáknak, amelyek csillapítják a félelmet. A fantáziáknak, amik
hamarosan megint úgy megerősödnek, hogy ismét fellép az igény, hogy
kiélje őket. És így tovább.
Ez a felfedezés megrémítette Sebastiant, ugyanakkor fel is vértezte a
munkájában, ami abból állt, hogy támogassa a rendőrséget a
sorozatgyilkosok utáni kutatásban. Az elemzései alaposabbak voltak, mint
másokéi, az elkövetőprofilja részletesebb. Mintha rendelkezne valamiféle
adottsággal, amely lehetővé teszi, hogy jobban megértse a bűnözők
pszichológiáját. És valóban ez volt a helyzet. A lelke legmélyén, az
akadémikusi máz, a roppant tudás és a bölcs megjegyzések mögött
szakasztott olyan volt, mint azok, akiket üldözött.
Arthur egy óra múltán hívta vissza. Időközben Sebastian tárcsázta a
tudakozót és megtudta, hogy Svédországban olyan sok Anna Eriksson él,
hogy a számítógép a „túl sok találat” eredményt dobta ki. Erre aztán
leszűkítette a keresést Stockholmra, mire négyszázhatvanhárom találatot
kapott, mindazonáltal azt sem tudta, hogy a nő még mindig Stockholmban
lakik-e. Vagy hogy esetleg férjhez ment-e, és felvette-e a férje nevét.
Arthur egyaránt szolgált jó és rossz hírekkel. A rossz az volt, hogy 1979-
ben egyetlen Anna Eriksson sem iratkozott be pszichológia, szakra. 1980-
ban megkezdte ugyan egy ilyen nevű nő a tanulmányait, de az nem lehet a
keresett személy.
A jó hír az volt, hogy sikerült hozzáférést szereznie az országos
adatbázishoz.
Hát persze, miért is nem gondolt erre Sebastian? A tanulmányi
eredmények adatbázisát néhány évvel azelőtt vezették be, hogy Sebastian
végzett. A rendszer automatikusan egybeveti a címeket, a névváltozásokat és
minden ilyesmit a népesség-nyilvántartó adataival. És ami a legjobb benne:
bárki által hozzáférhető. Noha telefonon keresztül nem szabad adatokat
kiadni, az egyetem személyzetis munkatársa ma hajnalban kivételt tett az
öreg intézményvezető kedvéért. Arthur három Anna Eriksson címét és
telefonszámát tudta meg, akik a kérdéses időben az egyetem hallgatói voltak.
Sebastian nem győzött hálálkodni Arthumak. Azzal az ígérettel rakta le,
hogy meghívja Stockholm legjobb éttermébe, amint visszaút a városba.
Majd’ kiugrott a szíve. Három Anna Eriksson.
Vajon köztük van?
A rövidke listán szereplő első Anna akkoriban negyvenegy éves volt,
úgyhogy Sebastian gyorsan ki is húzta. Természetesen ő is teherbe eshetett,
de mindig hidegen hagyták az anyja korabeli nők. Akkoriban legalábbis
biztosan hidegen hagyták. Később, ma, már kevésbé adott az életkorra.
Maradt kettő. Két Anna Eriksson. Sebastian már régóta nem érezte a
lendületességnek, a félelemnek és a felfokozott várakozásnak ezt a fajta
keverékét, mint most, amikor felemelte a kagylót és az első számot tárcsázta.
Hässleholmban lakott és filmművészetet tanult. Éppen munkába tartott,
amikor hívta. Sebastian úgy döntött, lefegyverző őszinteséggel fog eljárni, és
előadta a történetet a levelekről, amiket hajnalban talált. Kicsit letaglózta a
meglehetősen váratlan és személyes beszélgetés így kora reggel, mondta a
nő barátságosan, de gőze sincs róla, kicsoda Sebastian, és határozottan nem
szült neki gyereket. Van ugyan két gyermeke, de ők 1984-ben és 1987-ben
jöttek világra. Sebastian megköszönte, és kihúzta a nevet a listáról.
Még egy.
Sebastian tárcsázott. Felkeltette. Talán ezért volt olyan tartózkodó.
Szűkszavúan közölte, hogy nem ismeri Sebastiant. Azt bevallotta, hogy
társadalomtudományt hallgatott és 1980-ban végzett, de sosem feküdt le a
pszichológiai intézet egyetlen doktoranduszával sem. Arra biztos emlékezne.
Arra meg végképp, ha teherbe esett volna tőle.
Nem, nincs gyereke. És ha Sebastiannak sikerült ennyi év után felkutatnia
őt és a telefonszámát, biztos azzal is boldogul, hogy ennek utánajárjon.
Azzal letette.
Sebastian az utolsó Anna Erikssont is kihúzta a listájáról.
Kifújta a levegőt, mintha az elmúlt órákban végig visszatartotta volna a
lélegzetét. Ez megnehezítette a dolgát. De a nőnek valahogy biztosan köze
volt az egyetemhez. Hiszen azt írta, hogy ott ismerkedtek meg egymással.
De ki lehetett az? Egy docens, egy munkatárs vagy valamelyik diák
barátnője, akit egy buliban ismert meg? Sok-sok lehetőség és semmi válasz.
Egy név, egy cím, egy évszám és a stockholmi egyetemi évekhez való
kötődés, ez volt minden. Azt sem tudja, hány éves lehet, noha az kissé
megkönnyítené a dolgot. De biztosat kell tudnia. Többet. Mindent. Hosszú
idő óta először érzett valami mást a fáradtságon kívül, ami már oly régóta
kínozta. Nem kimondottan reményt, de valami olyasmit. Egy keskeny kis
híd, amely a világhoz köti. Újra felfedezte magának az érzést. Lilyvel élte
meg az összetartozás érzését. Az egymáshoz tartozásét. Korábban Sebastian
mindig magányos volt. Mintha elélt volna az élet és a többi ember mellett.
Mintha elrohant volna mellettük, és nem velük menetelt volna. Lily azonban
megváltoztatta. Megtalálta a hozzá vezető utat, áttörte az attitűdökből és
intelligenciából épített falat, megérintette, ahogy senki más nem tette. A
veséjébe látott. Elrejtette a hibáit, de követelményeket támasztott vele
szemben. Ez valami új volt számára. Szerelem. Abbahagyta az élvhajhászást.
Kemény küzdelem volt, de Lilynek sikerült lelket vernie belé szóval és
vigasszal a kétség óráiban. Hirtelen megértette, hogy nem csupán Lily harcol
érte, hanem ketten együtt vívják az ütközetet. Ő maga is. Ő, aki mindig
kiskapukat keresett, most előre akart lépni. Csodálatos érzés volt. Nem volt
többé magányos harcos, immáron ketten voltak. És amikor Sabine
megszületett, azon az augusztusi napon, hirtelen élet vette körül. Teljesnek
érezte magát, valami részének, és nem volt egyedül.
A cunami mindent megváltoztatott. Minden kapcsolatot, minden köteléket
megszakított közte és a világ többi része között. Megint ott állt, és
magányosabb volt, mint valaha, mert most már tudta, milyen élni, milyennek
kell lennie az életnek.
Sebastian kiment a teraszra. Furcsán felpörgött. Mintha hirtelenjében
mentőövet vetettek volna elé. Belecsimpaszkodjon? Biztos nem lesz jó vége.
Egészen biztos. De ma reggel – hosszú idő óta először – felbuzogni érzett
valamit a belsejében, energiát, kedvet. Nem a szexhez vagy a hódításhoz
támadt kedve, hanem az élethez. Meg akarta ragadni a lehetőséget. Az átok
már úgyis ólomsúllyal nehezedett rá, nem volt mit veszítenie. Csak
nyerhetett. Tudnia kell. Van még egy gyereke? Meg kell találnia ezt az Anna
Erikssont. De hogyan? Hirtelen támadt egy ötlete. Van valaki, aki segíthet.
De nem lesz egyszerű.
 Merő véletlen volt, hogy Torkel és Ursula egyszerre lépett be az
étkezőbe. Azokon az éjszakákon, amiket Torkel szobájában töltött, Ursula
fél ötre állította be az ébresztőt, felkelt, amikor csörgött,
összeszedelőzködött, és visszament a saját szobájába. Torkel is kimászott az
ágyból, az ajtóban búcsúztak el, talpig felöltözve, illendően. Ha valaki a
szálloda folyosójára tévedne ezen az istentől elrugaszkodott órán, úgy vélné,
hogy a két kolléga az egész éjszakát átdolgozta, és az egyikük épp most tér
vissza a szobájába, hogy még része lehessen pár órányi jól megérdemelt
pihenésben. Ma reggel már a lépcsőn összefutottak, ezért kivételesen együtt
érkeztek meg az étkezőbe. Így aztán egyszerre hallották meg a harsány
füttyöt is, és egyszerre kapták a fejüket az ablaknál álló asztal felé, ahonnan
a hang jött. Sebastian ült ott. Üdvözlésre emelte a kezét. Torkel hallotta,
ahogy Ursula felsóhajtott mellette, aztán elslisszolt és elkezdte
tanulmányozni a svédasztal kínálta választékot, miközben tüntetőleg hátat
fordított Sebastiannak.
 Ülj le egy percre, kérlek! Hoztam neked kávét – morajlott át Sebastian
hangja a termen. Azok a vendégek, akik a fütty dacára rá se hederítettek,
most érdeklődve vizslatták. Torkel határozott léptekkel az asztalhoz ment.
 Mit akarsz?
 Dolgozni. Veletek. Ezen a gyilkossági ügyön. – Torkel Sebastian arcát
fürkészte, hátha csak ugratja. Ám amikor semmi jelét nem látta
tréfálkozásnak, Torkel megcsóválta a fejét.
 Nem fog menni.
 Miért nem? Mert Ursula nem akarja? Adj két percet! – Torkel vetett egy
pillantást Ursulára, aki még mindig háttal állt nekik. Aztán kihúzott egy
széket és helyet foglalt. Sebastian elé tolta a kávéscsészét. Torkel futólag az
órára nézett, majd az asztalra könyökölt.
– Két perc. – Néhány pillanatig csend volt, Sebastian arra várt, hogy
Torkel mondjon valamit. Vagy kérdezzen. De nem tette.
– Újra dolgozni szeretnék. Veletek. A meggyilkolt fiú esetén. Mit nem
lehet ezen érteni?
– Hogy miért szeretnél újra dolgozni. Velünk. A meggyilkolt fiú esetén.
Sebastian megrántotta a vállát és belekortyolt a kávéjába.
– Személyes okokból. Az életem... nem alakul olyan jól. A terapeutám
szerint segítene, ha ismét valamiféle rendszerességet vinnék beele.
Fegyelemre van szükségem. Feladatra. Ráadásul nektek is szükségetek van
rám.
– Valóban?
– Igen. Zsákutcába jutottatok.
 Torkel már megszokta ezt. Hány példa volt rá, hogy felállított egy
elméletet a kollégáival vagy kidolgozta a bűntény menetét, aztán jött
Sebastian és kíméletlenül ízekre szedte? Ennek ellenére Torkel azon kapta
magát, hogy kijön a sodrából, amiért az egykori munkatársa ilyen
elbizakodottan ítélkezik a munkájukról. Egy olyan ügyről, aminek nem is
részese.
– Tényleg?
 Nem a szomszéd srác volt. A holttestet előre megfontolt szándékkal egy
elhagyatott helyre vitték. A szív kimetszése már-már rituálisnak tűnik. –
Sebastian előrehajolt és suttogóra fogta a hangját, hogy biztosítsa a drámai
hatást. – A gyilkos sokkalta rafináltabb és főleg érettebb, mint az a fiatal
zaklató, aki annyira sem képes megemberelni magát, hogy iskolába járjon.
Sebastian fogta a kávéját és ismét hátradőlt, a tekintetük találkozott a
csésze pereme fölött. Torkel hátratolta a székét.
 Ezzel mi is tisztában vagyunk. De a válaszom a kérdésedre továbbra is
nem. Köszönöm a kávét.
Torkel felállt és visszatette a széket a helyére. Látta, hogy Ursula a
helyiség végében egy ablak melletti asztalnál foglalt helyet, és már indult is
volna felé, amikor Sebastian letette a csészéjét és megemelte a hangját.
 Emlékszel rá, hogyan csalt meg Monica, meg az egész válási
hercehurcára?
Torkel lába földbe gyökerezett, Sebastianhoz fordult, aki fesztelenül
szemlélte.
 Az első válásodra gondolok.
Torkel nem felelt, a folytatást várta, ami garantáltan nem marad majd el.
– Akkor istenigazából padlót fogtál. Nem?
Torkel tovább hallgatott és olyan pillantást vetett Sebastianra, ami
egyértelművé tette, hogy semmi kedve erről trécselni. De Sebastian rá se
hederített.
 Fogadni mernék, hogy nem lett volna főnök belőled, ha azon az őszön
nem nyúl valaki a hónod alá. De nem is, a fenébe! Egész évben abajgatni
kellett!
 Sebastian...
 Mi lett volna szerinted, ha valaki nem adja le időben a jelentéseket? Ha
nem pofozza helyre, amit elszúrtál? Ha nem vet gátat az újabb malőröknek?
Torkel tett néhány lépést Sebastian felé és az asztallapra tenyereit.
– Gőzöm sincs, hova akarsz kilyukadni, de nyilvánvalóan mélypontra
jutottunk. Te is.
 Nem érted.
  Fenyegetsz? Zsarolsz? Mit nem lehet ezen érteni?
Sebastian hallgatott egy pillanatig. Túl messzire ment? Tényleg égető
volt, hogy bejusson a nyomozócsoportba. Ráadásul valóban kedvelte
Torkelt, legalábbis egykoron, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, egy másik
életben. És ennek az életnek az emléke arra sarkallta, hogy tegyen egy újabb
kísérletet. Ezúttal baráti hangot ütött meg.
 Nem fenyegetlek. Kérlek. Szívességet kérek tőled. – Felnézett Torkelre,
a szemében őszinte esedezés csillogott. Torkel nem emlékezett rá, hogy
valaha is látott volna ilyet Sebastiannál. Erőt vett magán megrázta a fejét, de
Sebastian megelőzte.
– Egy baráti jobbot kérek. Ha csak fele annyira is ismernél, mint
amennyire ismerni vélsz, tudnád, hogy soha nem könyörögnék így, ha nem
lenne tényleg fontos.

A kapitányság tárgyalótermében gyűltek össze. Ursula vetett Torkelre egy

megvető pillantást, amikor belépett a helyiségbe és felfedezte, hogy az egyik
széken Sebastian gubbaszt. Vanja inkább kérdőn méregette az ismeretlent,
amikor bejött és bemutatkozott. De Sebastian úgy érzékelte, hogy a kérdő
tekintet nyílt rosszallásba váltott át, amikor megmondta a nevét. Ursula
mesélt volna neki őróla? Hát persze. Arról, hogy milyen volt állandóan
ellenállásba ütközni a munka során.
Az egyetlen, aki láthatóan nem rökönyödött meg a jelenlétén, Billy volt,
aki a gyorséttermi reggelijével kuporgott az asztalnál. Torkel tudta, nincs jó
módszer arra, hogyan jelentse be, amit bejelenteni készül. Gyakran a
legegyszerűbb megoldás a legjobb. Tehát olyan egyenesen fogalmazott,
amilyen egyenesen csak tudott.
 Sebastian velünk fog dolgozni egy darabig.
Néma csend. Összepillantások. Csodálkozás. Harag.
 Valóban?
Torkel látta, hogy Ursula állkapcsa megfeszül, ahogy összeszorítja a
fogát. Elég profi volt ahhoz, hogy ne essen neki Torkelnek az egész csapat
szeme láttára, noha Torkel meg volt győződve róla, hogy legszívesebben ezt
tenné. Kétszeresen szedte rá. Egyrészt azzal, hogy ismét a munkás élete
részévé tette Sebastiant, másrészt azzal, hogy elhallgatta előle a terveit,
amikor reggeliztek és a kapitányság felé sétáltak. Igen, Ursula mérges volt.
Joggal. Torkel a nyomozás hátralévő idejében egyedül fogja álomra hajtani a
fejét, de talán a későbbiekben is.
 Valóban.
 És miért? Mitől olyan különleges ez a nyomozás, hogy kénytelenek
vagyunk bevetni a tekintélyes Sebastian Bergmant?
– Attól, hogy még mindig nem sikerült felderítenünk, Sebastian pedig
kész segíteni.
Torkel maga is érezte, milyen szánalmasan hangzott ez. Amióta
megtalálták a holttestet, még két teljes nap sem telt el, és több szinten is
számíthattak áttörésre, ha megkapják a térfigyelő kamerák felvételeit, és
azok beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. Aztán meg hogyhogy
Sebastian kész segíteni? Van valami tényleges ok arra, hogy bevonja a
nyomozásba? Természetesen nincs. Van elég pszichológusuk. És sokan
közülük jobbak is, mint ez a jelenlegi Sebastian, erről Torkel szentül meg
volt győződve. Miért ült hát Sebastian itt velük? Torkel semmivel sem
tartozik neki, épp ellenkezőleg. Ha nem lett volna mellette a régi kollégája,
Torkel élete feltehetően valamivel könnyebb lett volna. De volt valami
nagyon őszinte Sebastian kérésében, valami kétségbeesett. Mindegy, milyen
hűvös és távolságtartó volt, Torkel felfedezett benne valamiféle ürességet.
Szomorúságot. Talán kissé eltúlzottnak hangzik, de Torkelnek az volt a
benyomása, hogy Sebastian élete – vagy legalábbis a szellemi épsége – függ
attól, hogy részt vehet-e a nyomozásban. Egészen egyszerűen azt érezte ott
az étkezőben, hogy helyesen cselekszik. Most pedig azt, hogy befészkeli
magát belé a kétség és növekedésnek indul.
 És fogytam is valamennyit.
Mind a négyen egyszerre fordultak Sebastian felé, aki kihúzta magát a
széken. Kérdőn rábámultak.
 Tessék?
 Ursula tekintélyesnek nevezett. Erre mondom, hogy fogytam. Mert mi
másra célozhatott volna, mint a hasamra? – Sebastian egy jól irányzott
vigyorral örvendeztette meg Ursulát.
 Jó lenne, ha most már visszafognád magad! Még alig vagy itt harminc
másodperce, és máris fújod a régi nótát. – Ursula Torkelhez fordult. – És
teljesen komolyan gondolod, hogy nekem meg kellene próbálnom együtt
dolgozni vele?
Sebastian tett egy bocsánatkérő kézmozdulatot.
 Elnézést kérek. Nem tudtam, hogy a tekintélyességemre tett célzás ilyen
megbotránkozást fog okozni ezekben a körökben.
Ursula csak fújtatott, a fejét rázta és karba fonta a kezét a mellén. Olyan
pillantást vetett Torkelre, amely egyértelműen azt jelezte, hogy tőle várja a
helyzet megoldását. Olyasfajta megoldást, amely azt eredményezi, hogy
Sebastian eltűnik. Vanja, akinek még nem volt szerencséje Sebastianhoz,
érdeklődéssel vegyes undorral szemlélte, mintha csak egy roppant bogár
volna egy mikroszkóp alatt.
 Komolyan gondolod?
Sebastian újfent bocsánatkérően emelte fel a kezét.
 Hazudhat egy ilyen szép szál legény?
Torkel érezte, hogy egyre inkább duzzad benne a kétség. Eddig mindig jól
jött ki azokból a dolgokból, amelyekről zsigerből döntött. De most? Mennyi
idő telt el? Három perc? És máris olyan rossz a hangulat a teremben, amilyen
évek óta nem volt, ha volt egyáltalán valaha ilyen rossz. Torkel megemelte a
hangját.
 Jó, mára ennyi elég. Sebastian, te most kimész, bevackolsz valahova és
átolvasod az esetet.
Torkel egy mappát dugott Sebastian orra alá. Sebastian megfogta, de
Torkel olyan erősen szorította, hogy Sebastian kénytelen volt kérdőn
rápillantani.
 És mostantól tisztelettel bánsz velem és a csapatommal. Bevettelek a
csoportba, de bármikor lapátra tehetlek. Vili?
 Jaj, de bosszantó, hogy ilyen nyegle vagy, amikor mindenki mindent
elkövet, hogy méltóképpen üdvözöljön!
Sebastian gúnyolódása hatástalanul pergett le Torkelről.
– Nem viccelek. Fel is út, le is út, ha nem kapod össze magad.
Megértetted?
Sebastian felfogta, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy
fellázadjon Torkel ellen. Engedelmesen bólintott.
 Mindenkitől elnézést kérek. Mindenért. Mostantól fogva észre se
fogjátok venni, hogy itt vagyok.
Torkel elengedte a mappát. Sebastian elvette, a hóna alá csapta és
odaintett mind a négyüknek búcsúzóul.
 Hát akkor megyek.
Kinyitotta az ajtót és eltűnt. Ursula Torkel előtt termett, és már éppen
szóáradatot készült rázúdítani, amikor Haraldsson kopogott az ajtófélfán,
majd belépett a terembe.
 Kaptunk egy e-mailt.
Átnyújtotta Torkelnek a kinyomtatott levelet, Torkel elvette és elolvasta.
Vanja mellélépett és a válla fölött belelesett a papírba, de nem volt rá
szükség, Haraldsson ugyanis rögvest megosztotta velük a tartalmát.
– Azt írta valaki, hogy Roger dzsekije Leo Lundinék garázsában van.
Torkelnek a száját se kellett kinyitnia. Ursula és Billy felszökkent,
elnyomakodtak Haraldsson mellett, ki az ajtón, és elviharzottak.
 Sebastian átvágott az irodán, a hóna alatt a mappával, amit ki sem
szándékozott nyitni. Eddig rendben volna. Részt vehet a nyomozásban, most
már csak rá kellene térnie arra, ami miatt itt van. Ha az ember meg akar
találni valakit, jól teszi, ha a rendőrségi adatbázisoknál kezdi. A bűnügyi
nyilvántartásban érdemes szétnézni, de ott nem tartanak mindenkit számon,
ahogy Anna Erikssont se – legalábbis Sebastian bízott benne. De ettől
eltekintve is elérhető egy csomó személyes adat, amikhez egy
jogosultságokkal rendelkező rendőr hozzáférhet. És neki pont erre volt
szüksége.
Csak találnia kell valakit, aki segít. Egy rátermett embert. Sebastian
végigpásztázta az íróasztalokat. Egy negyvenes nőre esett a választása, aki az
ablaknál ült. A haja praktikusan rövid. Barna szem. Szolid smink. Fülbevaló.
Jegygyűrű. Sebastian hozzá lépett és egy megnyerő mosolyt villantott rá.
 Helló! Sebastian Bergman vagyok, mától a királyi bűnügyi
nyomozóhatóságnak dolgozom. – Sebastian a tárgyalóterem felé bökött,
amikor a nő felpillantott a munkájából.
 Aha. Szia! Martina vagyok.
 Szia, Martina! A segítségedet szeretném kérni.
 Rendben. Miben?
 Meg kell találnom egy Anna Eriksson nevű nőt. 1979-ben ezen a
stockholmi címen lakott.
Sebastian széthajtogatta a csíkos cetlit, amire feljegyezte Anna Eriksson
címét és a nő íróasztalára rakta. Martina vetett rá egy pillantást, aztán
bizalmatlanul lesett fel Sebastianra.
 Valami köze van az ügyhöz?
 Mindenképpen. A legteljesebb mértékben.
 Akkor miért nem keresed meg magad?
Tényleg, miért is nem? Ebben az esetben szerencsére az igazság volt a
legjobb magyarázat.
 Csak ma kezdtem, és még nincs felhasználónevem meg jelszavam. –
Sebastian sármosan elmosolyodott, de látta Martina szemén, hogy nem érte
el a kívánt hatást. A nő a cédulát nézte, amelyen a cím állt, és a fejét ingatta.
 Miért nem kérsz meg valakit a csoportból, hogy nézzen utána? Az egész
rendszerhez hozzáférésetek van.
És te miért nem vagy odáig, hogy segíthetsz egy ilyen kiemelt fontosságú
nyomozásban, miért nem keresed csak meg egyszerűen, amit akarok, és
miért nem hagyod már abba, hogy baromságokat kérdezz, gondolta
Sebastian, miközben egész közel hajolt a nőhöz és bizalmas hangon
folytatta.
 – Őszintén szólva a gyanúm talán kissé erőltetett, és hát tudod, hogy van
ez, az ember nem akarja rögtön az első nap leégetni magát.
 Szívesen segítek, de előbb beszélni szeretnék a főnököddel. Nem szabad
csak úgy lenyomoznunk mindenféle embereket.
 Itt nem mindenféle...
Sebastian elnémult, mert észrevette, hogy Torkel kilép a tárgyalóteremből
és végigpásztázza a helyiséget. Láthatóan már meg is találta, amit keresett.
Sebastiant. Torkel határozott léptekkel jött oda hozzá. Sebastian felkapta a
fecnit és gyorsan felegyenesedett.
 Tudod mit, felejtsd el az egészet. Megbeszélem inkább a csapattal, az
egyszerűbb. De azért nagyon köszönöm!
Még be sem fejezte a mondókáját, de már távozóban volt. Megfelelő
távolságnak kell lennie Martina és Torkel között, hogy a nőnek ne
támadhasson az az ötlete, hogy megkérdezi a felügyelőt menet közben,
utánanézzen-e Anna Erikssonnak. Torkelnek azonnal gyanússá válna
Sebastian új keletű munkakedve. És a jövőben résen lenne. Szóval Sebastian
eltávolodott Martinától. Lépésről lépésre. Míg aztán...
 Sebastian!
Sebastian gyorsan felmérte a helyzetet. Megmagyarázza, miért csevegett
Martinával? Talán nem lenne rossz. Úgy döntött, olyan indokkal szolgál
Torkelnek, amely érthető lesz számára.
 Éppen egy helyet keresek az olvasgatáshoz, de közbejött egy sokat
sejtető, szűk póló.
Torkel fején átfutott, újra Sebastian értésére adja, hogy ma reggel óta a
királyi nyomozóhatóság tagja. És minden tette kihatással van a csapatra,
úgyhogy nem a legjobb ötlet, ha házas kolleginákra startol rá. De Torkel
tisztában volt vele, hogy ezt Sebastian is jól tudja. És nem zavartatja magát
miatta.
 Kaptunk egy névtelen levelet, ami ismét Lundinre tereli a gyanút.
Ursula és Billy már elindult, hogy utánajárjon a dolognak, de arra
gondoltam, te is odamehetnél, hogy beszélj az anyával.
 Clarával?
 Igen. Az volt a benyomásom, hogy közeli kapcsolatban vagy vele.
Hát igen, mondhatni. Testi kapcsolatban. Már megint egy nő, aki
nemcsak hogy felkeltheti Torkel figyelmét, de könnyen elérheti azt is, hogy
kipenderítsék Sebastiant az újonnan szerzett állásából, ha úgy tartja úri
kedve. Az ember nem fekszik le gyilkossággal gyanúsítottak anyjával.
Sebastian biztos volt benne, hogy Torkelnek sarkos véleménye van erről.
– Inkább nem. Jobb, ha előbb képbe kerülök és új megoldási javasatokkal
állok elő.
Egy pillanatig úgy tűnt, Torkel tiltakozni fog, de aztán csak biccentett.
 Rendben, tégy így!
 Van még valami. El tudod intézni, hogy hozzáférésem legyen a
számítógépekhez? A nyilvántartáshoz meg ilyenek.
Torkel őszintén zavarba jött.
 Miért?
 Miért ne?
 Mert arról vagy híres, hogy szeretsz külön utakon járni!
Torkel közelebb lépett. Sebastian tudta, miért. Minden oka megvolt rá,
hogy titokban tartsa a hallgatózók elől, hogy feszültség uralkodik a
csapatában. Kívülről nézve egy egységet képviseltek. És ez így volt rendjén.
Ez azonban egyúttal azt is jelentette, hogy Torkel nem épp hízelgő dolgot
szándékozik közölni vele. Talált, süllyedt!
 Nem vagy teljes jogú csapattag, csak tanácsadó vagy. Tudnunk kell
minden vizsgálatról, amit megejtesz, minden nyomról, aminek utánajársz.
Főleg Billynek.
Sebastian iparkodott elrejteni a csalódottságát. Ami nyilvánvalóan nem
sikerült tökéletesen.
 Valami gond van?
 Nem, dehogy, semmi. Te vagy a főnök.
Ez az agyalágyult Torkel! Így most több idejébe fog telni, mint ahogy
tervezte. Már régóta nem akart csapattag lenni! Főleg nem teljes jogú. A
legkisebb mértékben sem vágyott rá, hogy valakivel beszéljen, valakit
kihallgasson, vagy hogy valamit elemezzen. A bűntény menetének
felderítéséhez és az elkövető profiljának megalkotásához sem óhajtott
hozzájárulni. Csak meg akarja kapni, amiért jött: Anna Eriksson – vagy
akárhogy is hívják most – jelenlegi lakcímét, aztán rövid úton búcsút vesz a
csapattól, elhagyja a várost és soha többé nem teszi be ide a lábát.
Sebastian felemelte a mappát.
 Na, akkor keresek egy helyet, ahol olvashatok.
 Még valami, Sebastian!
Sebastian elfojtott egy sóhajt. Miért nem mehet az útjára, hogy
háborítatlanul elücsörögjön valahol egy csésze kávéval, és úgy tegyen, mint
aki olvas?
– Az, hogy itt lehetsz, csupán baráti szívesség, mert elhittem, hogy ez
fontos neked. Nem várok hálát, de rajtad áll, hogy megbánom-e.
Még mielőtt Sebastian kinyöghetett volna egy választ, Torkel sarkon
fordult és faképnél hagyta.
 Sebastian utána nézett. Nem érzett hálát. De azzal tisztában volt, hogy
Torkel meg fogja bánni.
Eddig még mindenki megbánta, hogy közel engedte magához.

Billy kinyitotta a garázsajtót. Pillanatnyilag nem állt bent autó. Sok

garázsban megfordult már az elmúlt években Ursulával. A többségükben
nemcsak egy kocsi parkolt, hanem minden elképzelhető lommal
telezsúfolták őket. Ehhez képest Lundinék garázsa tátongóan üres volt. A
talaj olajfoltos és piszkos, a közepén egy lefolyó. Miközben Ursula a
villanykapcsoló után tapogatózott, Billy kitárta az ajtót.
Beléptek. Habár a két csupasz neoncső pislákolva felvillant, mindketten
előszedték a zseblámpájukat. Anélkül, hogy előre tisztázták volna,
mindegyikük kiválasztotta a helyiség egy-egy féltekéjét. Ursula a jobb
oldalit, Billy a balt. Ursula részén lényegében semmi sem volt a padlón.
Csak egy régi tollaslabdaütő, egy műanyag tekekészlet, amelyből egy bábu
hiányzott, és egy elektromos fűnyíró. Ursula felemelte a gyűjtőzsákot. Üres,
csakúgy, mint múltkor. A polcok ezzel szemben telis-tele voltak.
Mindenesetre semmi sem utalt arra, hogy valaha állt autó ebben a garázsban.
Se motorolaj, se gyújtógyertyák, se vízkiszorító spray, se fényszórók. Annál
több kerti szerszám. Dróttekercs, félig üres vetőmagos tasakok,
munkakesztyű, permetező, benne rovarölő szer. Itt nem rejthettek el egy
dzsekit. Ursula ugyancsak meglepődött volna, ha az e-mailben írottak
igaznak bizonyulnak. Ha itt lenne a dzseki, már elsőre is megtalálta volna.
Megnézted a lefolyórács alatt múltkor?
 Egyet találhatsz.
Billy nem felelt. Felemelte a három virágföldes zsákot, amiket a helyiség
hosszabbik fala mentén, a műanyag kerti bútor mellett tornyoztak lel. Milyen
csacska! Ursula nem szerette, ha kétségbe vonják az alaposságát. Anélkül,
hogy bármit is tudott volna a korábbi közös munkájukról, Billy feltételezte,
hogy ez az oka annak, hogy ki nem állhatja Sebastian Bergmant. Abból a
kevésből, amit Billy eddig Sebastianról hallott, kiviláglott, hogy a férfi
mindig mindent kétségbe von. Mindig mindent jobban tud, mondhatni, a
legjobban. De ha tényleg megvan a magához való esze, akkor Billy részéről
rendben. Minden nap nyomozókkal dolgozott együtt, akik jobbak voltak
nála. Oda se neki! Billy még nem alkotott véleményt Sebastianról. Talán
zavarában csúszott ki a száján az a kis személyeskedő poén. De Ursula
rühellte, és Vanja se bírta, úgyhogy nagy esély volt rá, hogy Billy hamarosan
csatlakozik a táborukhoz. A garázs sarkához ért. Egy állványon néhány kerti
szerszámot látott, a falon egy lécen katonás sorban lógtak az eszközök.
  Ursula...
Billy megállt a szerszámok előtt. A faállvány mellett, amelyen egy
gereblye, egy lapát és egy – Billy számára ismeretlen – ásóféleség pihent,
egy kétliteres vödör állt, benne növénytápszer. Ursula átvágott a garázson
Billyhez, aki a zseblámpájával belevilágított a vödörbe. Az égetett
agyaggolyócskák mellett valami zöld látszódott.
Ursula némán fényképezni kezdett. Kattintott néhányat, majd leengedte a
gépet és ránézett Billyre. Kétkedést olvasott ki a vonásaiból, noha Billy
semleges arckifejezést szándékozott ölteni.
 Nem siklok el egy dzseki felett, ami a gyanúsított garázsában egy
vödörben van, méghozzá elég ügyetlenül elrejtve. Csak hogy tudd.
 Egy szót sem szóltam.
 Látom rajtad. És az elég.
Ursula elővett egy nagyobbacska, zárható műanyag zacskót a zsebéből,
majd egy fogóval óvatosan kihalászta a dzsekit a vödörből. Mindketten
elmélyülten szemlélték. Több helyen tetemes mennyiségű vér borította. A
hátán kis híján elszakadt az anyag. Egyszeriben nagyon jól el tudták
képzelni, hogy kellene festenie, ha egy élő emberen lett volna. Ursula némán
a zacskóba csúsztatta és bezárta.

Haraldsson a västgötegatani kapitányságon ücsörgött a számítógépe előtt

és levelet várt. Még mindig játékban volt, ehhez nem fért kétség. Noha a
többiek mindent megtettek, hogy kizárják, derekasan állta a sarat, hála az
előrelátásának és a tehetségének, és egy lépéssel a többiek előtt járt. Az az
ember, akinek a legtöbb kollégája legfeljebb egy érthetetlen „sziát” mormolt
oda: a recepciós hölgy. Haraldsson idejekorán ráébredt, hogy a nő csaknem
mindent tud. Ezért aztán néhány éve rákapott, hogy nagy néha vele
kávézzon, érdeklődést mutasson iránta, a családjáról faggassa, és szükség
esetén helyettesítse is. Így aztán a nő számára magától értetődő volt, hogy
azonnal neki jelentse, ha befutott valami Roger Erikssonnal kapcsolatban.
Amint betelefonált valaki vagy kitöltötték a västmanlandi rendőrség
honlapjának formanyomtatványát, azonnal Haraldssonhoz rohant. Alighogy
megérkezett a névtelen levél, amelyben azt írták, hogy Roger dzsekije
Lundinék garázsában van, felhívták a recepcióról Haraldssont, és egy
másodperccel később már fel is hangzott a továbbított levél beérkezését jelző
hang. Csak ki kellett nyomtatnia és át kellett adnia. Jó, de nem elég. Egy
kinyomtatott lapot bárki át tud adni. Még egy képzetlen gyakornok is. A
küldő lenyomozása viszont már vérbeli rendőrmunka! Az üzenet
megfogalmazásában semmi sem utalt arra, hogy a feladó bűnös. De ha a
közlése helytálló, akkor tud valamit a bűntényről, ami biztosan érdekelné a
királyi nyomozóhatóságot, és Haraldsson a helyes nyomra terelhetné őket.
Az adatbázisért felelős részleg egy vicc. Voltaképpen Kurre Dahlinból,
egy ötvenes évei közepén járó munkatársból áll, akinek a hozzáértése abban
merül ki, hogy le tudja nyomni a CTRL + ALT + DEL
billentyűkombinációt, miközben a fejét rázza, végül pedig melegebb
éghajlatra küldi a makrancos masinát. Valószínűleg hamarabb meg lehetne
tanítani repülni, mint arra, hogyan kell lenyomozni egy e-mail feladóját.
A számítógépnek, amelyről a névtelen levelet küldték, van IP-címe.
Másfelől Haraldssonnak van egy tizenhét éves unokaöccse. Alig érkezett
meg az e-mail Haraldsson postafiókjába, máris továbbította az
unokaöccsének. Egyidejűleg írt neki egy SMS-t is, amelyben ötszáz korona
jutalmat helyezett kilátásba, ha a fiú kideríti a feladó lakcímét. Igen, tudja,
hogy iskolában van, de szépen kéri, csipkedje magát, mert mielőbbi válaszra
van szüksége.
Az unokaöcs elolvasta az SMS-t, elnézést kért a tanártól és elhagyta a
tantermet. Két perc múlva belépett a postafiókjába az egyik iskolai
számítógépről és megnyitotta a levelet. Amikor megpillantotta az eredeti
feladó e-mail címét, zavartan hátradőlt a széken. Haraldsson meg volt
győződve róla, hogy az unokaöccse afféle csodagyerek, már ami a
számítástechnikát illeti. Többnyire röhejesen egyszerű dolgokat kért tőle, de
ez alkalommal csalódást kell okoznia a nagybátyjának. Egy IP-címet
kideríteni nem nagy kunszt. De ha a levelet az egyik nagy
internetszolgáltatótól küldték el, csaknem lehetetlen biztosat mondani. De
legalább megpróbálhatná.
Két perc elteltével újra hátradőlt. Ezúttal széles vigyor terült el a képén.
Szerencséje volt. Az üzenetet egy független szerverről küldték el. Öt kiló üti
a markát. A „Küldés” gombra kattintott.
A kapitányságon Haraldsson számítógépe pityegő hangot adott. A rendőr
gyorsan megnyitotta a beérkező levelet és elégedetten bólintott. A szerver,
amiről a levelet küldték, itt volt a közelben.
Pontosabban szólva: a Palmlövska Gimnáziumban.
 A következőnél fordulj balra!
Sebastian egy civil rendőrautó, egy Toyota anyósülésén ült. Vanja
vezetett. A nő vetett egy futó pillantást a műszerfal fölötti apró kijelzőre.
 A GPS szerint egyenesen kell menni.
 De rövidebb az út, ha balra kanyarodsz.
 Biztos?
 Igen.
Vanja továbbhajtott egyenesen. Sebastian belesüppedt az ülésbe és a
piszkos oldalablakon keresztül kinézett a városra, amit egyetlen hatalmas
ürességnek látott.
Összegyűltek a tárgyalóteremben Torkellel, Vanjával és Billyvel.
Sebastiannak nem jutott eszébe jó ürügy, hogy kihúzza magát a megbeszélés
alól, amikor Torkel odament hozzá és közölte, hogy új fejlemények vannak
az ügyben. Megtudta, hogy megtalálták az áldozat dzsekijét. A vért még nem
vizsgálták meg, de senki sem hitte komolyan, hogy nem Roger dzsekijéről és
véréről van szó. Aminek persze az lett az eredménye, hogy Leo Lundin
visszakerült az érdeklődés középpontjába. A megbeszélés után Vanja újra ki
akarta hallgatni.
 Hallgasd ki, ha akarod, de kész időpazarlás.
Minden tekintet Sebastian felé fordult, aki az asztal végén trónolt és
hintázott a székével. Voltaképpen megtehette volna, hogy lakatot tesz a
szájára és hagyja, hogy a többiek újabb hibákat vétsenek, amennyit csak
akarnak, mialatt ő azon mereng, hogy szerezzen hozzáférést a
számítógépekhez, és hogy tegyen szert azokra az információkra, amelyekre
szüksége volt. Másként megfogalmazva: hogyan derítsen fel a részlegen egy
olyan nőt, aki fogékonyabb a sármjára, mint Martina. Valószínűleg nem lesz
túl nehéz. Másrészt viszont úgysem kedvelt itt senkit, ezért aztán nyugodt
szívvel teret engedhetett az okoskodó énjének.
– Nem logikus – zökkent előre Sebastian a székkel, amely most mind a
négy lábával a földön állt.
Ursula lépett a terembe és némán leereszkedett egy ülőalkalmatosságra az
ajtó közelében.
– Leo sosem rejtette volna el az áldozat dzsekijét a saját garázsukban –
folytatta Sebastian.
– És miért nem? – Úgy tűnt, Billy komolyan érdeklődik a dolog iránt.
Védekezésnek nyoma sem volt benne. Talán megpróbálhatná egy kicsit
magához édesgetni, fontolgatta Sebastian.
 Mert le sem vette volna az áldozatról.
 Hiszen az óráját is elvette. – Vanja sem hatott védekezőnek, inkább
támadó kedvűnek. Kész volt rá, hogy helyreigazítsa Sebastiant és megcáfolja
az érvelését. Pont olyan volt, mint Ursula. Vagy olyan, mint Sebastian maga,
abban az időben, amikor még érdekelték a dolgok. Versenyszellemű.
Győztes típus.
De sajnos sosem teheti rá a kezét a hatalomra. Sebastian fesztelenül nézett
a szemébe.
 Csakhogy van egy különbség. Az óra értéket képvisel. Egy tizenhat
éves fiúról beszélünk, akit egyedül nevel az ápolónő anyja. Képzeljétek csak
el azt az anyagi vesszőfutást, ami szüntelenül körülveszi. De miért vinne el
egy szakadt, véres dzsekit, ha egyszer a pénztárcát és a mobilt is otthagyta?
Ez sehogy sem áll össze.
 Sebastiannak igaza van. – Mindenki Ursulára bámult. Sebastian úgy
festett, mint aki nem hisz a fülének. Ez a három szó az eddigi élete során
még nem nagyon hagyta el Ursula száját. Igazából Sebastian egyetlen
alkalmat sem tudott felidézni kapásból. – Nem szívesen mondok ilyesmit, de
így van. – Ursula felállt és két fényképet szedett ki egy borítékból. – Tudom,
hogy azt hiszitek, elsiklottam a dzseki fölött az első házkutatás alkalmával.
De nézzetek csak ide!
Letette az egyik képet az asztalra, és mindannyian fölé hajoltak.
– Amikor tegnap átvizsgáltam a garázst, mindenekelőtt három dolog
érdekelt: a robogó természetesen és a lefolyó. Na meg, hogy vannak-e
vérnyomok a lefolyó rácsán, ami arra utalt volna, hogy valaki lemosta ott a
robogót vagy a gyilkos fegyvert. A harmadik dolog, aminek
megkülönböztetett figyelmet szenteltem, a sok kerti szerszám volt, hiszen
még mindig nem tudjuk, mivel követték el a gyilkosságot. Ezt a képet tegnap
készítettem.
Arra a felvételre bökött, ami az állványon álló kerti szerszámokat
ábrázolta a garázsban. Rézsútosan fentről készítette, így a fehér vödör,
amelyben a növénytápszer volt, tisztán látszott a sarokban.
 Ezt a képet meg ma csináltam. Találjátok meg a különbséget! – Ursula a
másik fotót is az asztalra tette. Majdnem szakasztott olyan volt, mint az első.
Ezen azonban jól kivehető volt a zöld anyag a növénytápszer között. Egy
pillanatra csend borult a teremre.
 Valaki odarejtette a dzsekit tegnap éjszaka – mondta ki Billy elsőként
azt, amire mindannyian gondoltak – hogy Leo Lundinre terelje a gyanút.
 De nem ez volt a legfontosabb számára. – Sebastian azon kapta magát,
hogy érdeklődéssel szemrevételezi a fotókat. Ami történt, úgy hatott rá, mint
valami serkentő injekció. A gyilkos elvett bizonyos dolgokat az áldozattól,
és úgy rendezte el őket, hogy hamis nyomra terelje a rendőrséget. És nem
akárhol rejtette el, hanem a nyomozás fő gyanúsítottjánál. Ami annyit jelent,
hogy lépésről lépésre követi a nyomozók munkáját, és ennek megfelelően
cselekszik, terv szerint és megfontoltan. Szemmel láthatóan nem bánt meg
semmit. Kedvére való fickó volt! – Azért rejtette el a dzsekit a garázsban,
hogy elterelje magáról a gyanút. Nem Leo személyével van baja, egyszerűen
csak kapóra jött neki, hogy Leo a rendőrség látómezejébe került.
Torkel némi megelégedettséggel figyelte Sebastiant. A kétség, ami
korábban gyötörte, elhalványult. Torkel jobban ismerte Sebastiant, mint
ahogy azt Sebastian feltételezte. Tudta, hogy volt kollégája nem képes
odaadással elkötelezni magát olyasmi mellett, ami kicsit se érdekli. És azzal
is tisztában volt, milyen eltökélt tud lenni, ha rátalál a megfelelő kihívásra,
és mekkora jótétemény lehet a jelenléte ebben az esetben a nyomozásnak.
Torkel úgy érezte, sínen vannak. Némán hálát adott az e-mailért és a dzseki
megtalálásáért.
– Vagyis akkor vélhetően az e-mail küldője a gyilkos. – Vanja gyors
észjárással vonta le a helyes következtetést. – Meg kell próbálnunk
lenyomozni. Rá kell jönnünk, honnan jött a levél.
Olyan volt, akár egy megrendezett jelenet. Egy óvatos koppantás az ajtón:
Haraldsson lépett színre. Mintha odakint csak arra várt volna, hogy végszóra
besétáljon a színpadra.

Sebastian kikapcsolta a biztonsági övét és kiszállt a kocsiból. Felnézett az

épület homlokzatára, ami előtt parkoltak, és hihetetlen fáradtság zuhant rá.
 Szóval ide járt.
 Igen.
 Szerencsétlen flótás. Biztos, hogy kizárhatjuk az öngyilkosságot?
A Palmlövska Gimnázium bejárata fölött egy roppant falfestmény
ékeskedett, ami kétségkívül Jézust ábrázolta. A Megváltó olyan mozdulattal
tárta szét a karját, amit a művész feltehetően hívogatónak szánt. Sebastian
azonban inkább fenyegetőnek látta, mintha meg akarná fosztani az embert a
szabadságától. A kép alatt ez állt: Ján. 12,46.
– Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben,
aki énbennem hisz – mondta monoton hangon Sebastian.
 Kívülről tudod a Bibliát?
 Nem, csak ezt a részt.
Sebastian fellépett az utolsó lépcsőfokra és kinyitotta mindkét
ajtószárnyat. Vanja vetett egy utolsó pillantást a hatalmas festményre, aztán
követte.
Ragnar Groth igazgató az irodája sarkában álló kanapéra és fotelra
mutatott. Vanja és Sebastian helyet foglalt. Groth kigombolta a zakóját és
leült egy régimódi, rusztikus íróasztalhoz. Anélkül, hogy tudatában lett volna
a mozdulatnak, megigazított egy tollat, hogy az asztal élével tökéletes
párhuzamban álljon. Sebastiannak ez szemet szúrt, és végigkalandozott a
tekintete az íróasztalon. Az igazgató munkaasztala csaknem üres volt. Bal
kézre egy halom műanyag dosszié hevert. Mértani pontossággal feküdtek
egymáson. Egyik sem lógott ki egyetlen milliméternyire sem. Az asztal
sarkához igazították őket, mindkét oldalon két centiméter maradt szabadon
az asztal széléig. Ragnar Groth jobbján három toll, két tolltartó és egy ceruza
volt, egymással párhuzamosan, a hegyük egy irányba mutatott, rájuk
merőlegesen pedig egy vonalzó és egy radír helyezkedett el, mindkettő
vadonatújnak hatott. A telefont, a számítógépet és a lámpát nagy műgonddal
állították az asztal sarkára és ezeket is egymáshoz igazították.
Sebastian végigpásztázta az irodát is. Pont ugyanilyen rendezett volt.
Minden festmény katonás rendben lógott a falon. Sehol egy szétszórt cetli,
mind a parafatáblán, egymástól azonos távolságra, a könyvek gerincei egy
vonalban a polc szélén. Az asztalon nyoma sincs kávéscsészék vagy
vizespoharak hagyta karikáknak. A bútorok centi pontossággal a falhoz és az
alattuk elterülő szőnyeghez igazítva. Sebastiannak rögtön kész volt a
kórisméje Groth igazgatóról: a kényszerességig rendszerető.
Az igazgató ünnepélyes arckifejezéssel fogadta Vanját és Sebastiant az
irodája előtt, és nevetségesen egyenesre nyújtott kézzel üdvözölte őket.
Aztán hosszas szónoklatba kezdett arról, milyen rémes, hogy az iskola egyik
diákját meggyilkolták. Természetesen mindenki megtesz mindent, hogy a
rendőrség segítségére legyen ennek a förtelmes bűnténynek a felderítésében.
Nem gördítenek akadályt a nyomozók útjába. Feltételek nélkül
együttműködnek. Vanja nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az igazgató
szavai bebiflázott PR-szövegnek hatnak, amelyeket vészhelyzetekre tartogat.
Az igazgató kávéval kínálta őket. Vanja és Sebastian köszönettel
elutasította.
– Mit tudnak az iskolánkról?
– Eleget – felelte Sebastian.
– Nem túl sokat – felelte Vanja.
Az igazgató bocsánatkérően mosolygott Sebastianra, majd Vanjához
fordult.
– Az ötvenes években ez egy internátus volt, ma magángimnáziumként
működik társadalom– és természettudományos tagozattal. Különböző
tantárgyakat tanítunk kiemelt óraszámban: nyelveket, közgazdaságtant és
vállalkozási ismereteket. Kétszáztizennyolc diák jár ide. A tanulóink
Mälardalen különböző részeiből és Stockholmból származnak. Ezért aztán
kollégiumot is üzemeltetünk.
 Hogy a gazdagok csemetéinek ne kelljen elvegyülniük a pórnéppel.
Groth ismét Sebastianra nézett, és noha a hangja mély és higgadt maradt,
nem egészen tudta elrejteni a bosszúságát.
– A felsőbb osztályok körében szerzett hírnevünk csaknem elenyészett az
idők során. Ma azokat a szülőket vesszük célba, akik azt szeretnék, hogy a
gyermekük tanuljon valamit az iskolában. Országos viszonylatban
kiemelkedőek az eredményeink.
– Természetesen, hisz csak így maradhatnak versenyképesek, és csak így
nevezhetik jogosnak az esztelenül magas tandíjukat.
 Eltöröltük a tandíjat.
 Világos, hiszen csak át kellett keresztelniük, most úgy hívják, hogy
„méltányos tanulmányi hozzájárulás”.
Groth sötét pillantást vetett Sebastianra, majd hátradőlt az ergonomikus
foteljában. Vanja érezte, hogy kezdettől fogva az a veszély fenyegeti őket,
hogy kicsúsznak a kezükből a dolgok. A túlzottan is korrekt hanghordozása
ellenére az igazgató olyan benyomást keltett, hogy kész segíteni a
nyomozást. De Sebastian arcátlansága ezt három perc alatt lerombolhatja.
Aztán meg küszködhetnek, hogy kihúzzanak valamit a diákokból és a
tanárokból. Ha Ragnar Groth elzárkózik, még egy fényképet sem nézhetnek
meg az iskoláról bírói végzés nélkül. Vanja nem volt biztos benne, hogy
Groth igazgató tudatában van-e annak, mennyire megnehezítheti a
munkájukat. De ebben az esetben nem akart kockáztatni. Előrehajolt a
kanapén és érdeklődőén rámosolygott.
 Meséljen egy kicsit Rogerről, kérem! Hogy kötött ki ebben az
iskolában?
 Az általános iskolában és később a gimnáziumban piszkálták. Az egyik
tanárnőnk jól ismerte, a fiával barátkozott. Ezért aztán a tanárnő közbenjárt
az érdekében, és felvettük.
 Jól érezte itt magát? Nem keveredett összetűzésekbe vagy ilyesmi?
 Mindent elkövetünk, hogy senkit se érjen zaklatás.
 Egyszerűen csak más címkét ragasztanak rá, nem? Itt beavatási rítusnak
hívják, vagy mi?
Groth figyelmen kívül hagyta Sebastian közbeszólását. Vanja harcos
pillantást vetett a társára, aminek hatására talán képes lesz tartani a száját.
Aztán visszafordult az igazgatóhoz.
 Nem tud róla, hogy Roger viselkedése az utóbbi időben megváltozott
volna? Hogy nyugtalan vagy erőszakos lett volna, vagy valami ehhez
hasonló?
 Nem, nem állíthatom. De jobban tennék, ha ezt az osztályfőnökétől,
Beatrice Strandtól kérdeznék, ő napi kapcsolatban állt vele. – Kizárólag
Vanjához intézte a szavait. – Beatrice volt az, aki idehozta Rogert.
 De hogy tudták Rogerék kifizetni a méltányos tanulmányi
hozzájárulást? – vetette közbe Sebastian sebesen. Nem tűrte, hogy semmibe
vegyék. Az túlságosan is megkönnyítette volna Groth igazgató úr helyzetét.
Az igazgató némiképpen meglepetten nézett rá, mintha egyetlen pillanatra
tényleg sikerült volna megfeledkeznie róla, hogy ez a köpcös, hanyagul
öltözött fickó itt ül az irodájában.
 Roger felmentést kapott.
 Szóval egy kis segélyprogramot hirdetett? Hogy teljesítse a társadalmi
szerepvállalásában előírtakat? Biztos jó érzéssel töltötte el.
Groth fegyelmezett mozdulattal hátratolta a székét és felemelkedett. Az
íróasztal mögött maradt, szálfaegyenesen, ujjait szétterpesztette a portól
mentes asztallapon. Akár a régi matinéfilmek szadista latintanárának
gúnyrajza, futott át Sebastian agyán, miközben észrevette, hogy az igazgató
ösztönösen újra begombolta a zakóját, amint felállt.
– Kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy bosszant az iskolánkhoz való
hozzáállása.
 Ó, igen. Csak tudja, életem legpocsékabb három évét töltöttem el itt,
szóval a PR-dumájánál kicsit többre van szükség, hogy dicshimnuszra
zendítsek.
Groth kétkedve méricskélte Sebastiant.
 A diákunk volt?
 Igen, sajnos. Az apám őméltósága személyesen alapította meg a tudás
eme templomát.
Groth megemésztette a hallottakat, és miután eljutott a tudatáig, mi is
hangzott el, ismét leült. De előbb még kigombolta a zakóját. A bosszúság
bizalmatlanságnak adta át a helyét az arcán.
 Ture Bergman fia?
 Igen.
 Nem hasonlít rá.
 Köszönöm. Ez a legszebb bók, amit valaha ezek között a falak között
kaptam. – Sebastian felállt és tett egy kézmozdulatot Vanja és Groth felé. –
De folytassák csak egészen nyugodtan. Hol találom Beatrice Strandot?
 Órája van.
 Itt valahol az iskolában, ugye?
 Örülnék, ha megvárná a szünetet, akkor beszélhet vele.
  Hát jó, akkor megkeresem magam.
Sebastian kiment a folyosóra. Mielőtt becsukta az ajtót, még hallotta,
hogyan szabadkozik Vanja a viselkedése miatt. Ezt már ismerte. Nem Vanja
volt az első, más kollégák is mentegetőztek már miatta. Sebastian egyre
inkább otthon érezte magát a nyomozócsoportban. Fürgén letrappolt a
lépcsőn. Régen az osztálytermek egy emelettel lejjebb voltak. Ez nyilván
nem változott. Nagyjából minden ugyanúgy nézett ki, mint negyven éve,
csak a falakat festették át. A pokol sosem változik, és a Palmlövska
Gimnázium teljes mértékben kimerítette a pokol fogalmát: az örök fájdalom.
Sebastiannak tovább tartott megtalálni a termet, mint gondolta. Percekig
kóborolt az ismerős folyosókon, és különböző ajtókon kopogtatott be, míg
végre rábukkant arra a teremre, amelyben Beatrice Strand tartott órát.
Útközben szilárdan eltökélte, hogy semmit se fog érezni. Végső soron az
iskola csak egy épület. Egy épület, amelyben – a tiltakozása ellenére – három
évet lehúzott. Az apja kényszerítette rá, hogy a Palmlövskába jelentkezzen,
amikor befejezte az általánost, és Sebastian már az első nap eldöntötte, hogy
nem fogja itt jól érezni magát. Hogy nem fog beilleszkedni. Minden létező
szabályt áthágott, és az igazgató fiaként komoly kihívást jelentett minden
tanárnak és tekintélynek. A magatartása révén különleges helyre került
diáktársai között, mégis tartotta magát ahhoz, hogy az iskolában eltöltött idő
alatt semmi sem lesz jó. Egy másodpercet se vesztegetett el, ha arról volt
szó, hogy beköpje a tanulókat és egymás vagy a tanárok ellen heccelje őket.
Ezért aztán mindenki rühellte, és kívülálló lett, ami megelégedéssel töltötte
el. Úgy vélte, megbüntetheti az apját, ha tervszerűen elidegeníti magát
mindentől és mindenkitől. És tagadhatatlan, hogy a teljes kiközösítés révén a
szabadság új formája tárult fel előtte. Nem vártak mást tőle, csak hogy
mindig azt tegye, ami éppen az eszébe jut. És ebben egyre jobb volt.
És ezt az utat, amire zsenge korában lépett, a későbbi életében sem hagyta
el. Ez lett az ő útja egész életére. Nem, ez nem igaz. Lily mellett más volt.
Vele nem így volt. Hogy volt lehetséges egyáltalán, hogy valaki – később
aztán valakik – ilyen hatással volt az életére? Hogy alapjaiban változtatta
meg? Fel nem foghatta. Csak azt tudta, hogy megtörtént. Megtörtént, majd
mindent elvettek tőle ismét.
Bekopogott a világosbarna ajtón és belépett. A tanári asztalnál egy
nagyjából negyvenéves nő ült. Dús, vörös haja volt, amit lófarokba kötött
össze. Nyílt, szeplős arcát nem sminkelte ki. Sötétzöld blúzt vitelt, ami alatt
vonzó keble domborodott. Hozzá egy hosszú, barna szoknya. Kérdő
tekintettel mustrálta Sebastiant, aki bemutatkozott és közölte az osztállyal,
hogy az óra ma hamarabb ér véget. Beatrice Strand nem emelt kifogást
ellene.
Magukra maradtak a tanteremben, és Sebastian kihúzott egy széket az
első padból, majd leült. Megkérte a tanárt, hogy meséljen Rogerről, és várta
az érzelemkitörést, aminek már látta az előjeleit. És az ösztöne nem csalt.
Beatrice kénytelen volt erősnek mutatkozni a gyerekek előtt, eljátszani, hogy
minden kérdésre tudja a választ, hogy gondoskodik a biztonságukról és arról,
hogy minden a rendes mederben folyjon tovább, miután megtörtént ez a
felfoghatatlan dolog. De most kettesben maradt egy felnőttel. Valakivel, aki
nyomozást folytatott az ügyben, és ezzel magára vállalta azt a szerepet, hogy
gondoskodik a biztonságról és az ellenőrzésről. Most nem kellett erősnek
tettetnie magát. Sebastiannak csak ki kellett várnia, hogy mindent kiadjon
magából.
– Egyszerűen nem érem fel ésszel... – motyogta Beatrice két szipákolás
között. – Pénteken úgy váltunk el egymástól, mint mindig, most meg... soha
többé nem fog visszatérni. Az utolsó pillanatig reménykedtünk, de amikor
megtalálták...
Sebastian nem szólt. Kopogtak az ajtón, és Vanja dugta be a fejét.
Beatrice kifújta az orrát és letörölte a könnyeit, miközben Sebastian
bemutatta egymásnak a két nőt. Beatrice a zsebkendővel a könnyáztatta
arcára mutatott, bocsánatot kért, felállt és kiment a teremből. Vanja a tanári
asztal szélére telepedett.
– Az iskola nem követi az adatforgalmat, és sehol sincsenek kamerák. A
kölcsönös bizalom jegyében, így fogalmazott az igazgató.
 Szóval bárki küldhette az e-mailt?
 Még az sem biztos, hogy egy diák volt. Az utcáról is bejöhetni valaki.
 De olyasvalaki lehetett, aki ismeri valamelyest az iskolát.
 Igen, de az még mindig kétszáztizennyolc diákot jelent, plusz szülők,
plusz barátok, plusz a teljes tantestület és egyéb itt dolgozók
 Tudta.
 Ki? A fickó, aki a levelet küldte. Tudta, hogy csak eddig tudjuk követni,
és nem tovább. Járt már itt. Valami módon kapcsolatban áll az iskolával.
Ebből kiindulhatunk.
 Talán. Ha egyáltalán fickó volt.
Sebastian kétkedve nézett Vanjára.
 Igencsak meglepne, ha nő lett volna. A módszerei, különösképpen a
szív kimetszése, arra utalnak, hogy az elkövető férfi.
Sebastian éppen bele akart bonyolódni egy kiselőadásba arról, mi hajtja a
férfi elkövetőket, miért akarnak megkaparintani egy trófeát, miért akarják,
hogy hatalmuk legyen az áldozat fölött, annak révén, hogy megszerzik az
áldozat egy darabkáját. Olyan magatartás ez, ami női elkövetőknél szinte
sosem figyelhető meg. Ám Beatrice visszatért és félbeszakította, mielőtt még
istenigazából belemelegedhetett volna. A tanárnő újabb bocsánatkérések
közepette helyet foglalt a tanári asztalnál és a nyomozókhoz fordult. Már
valamivel összeszedettebbnek tűnt.
 Ön intézte el, hogy Roger bekerülhessen az iskolába? – tudakolta Vanja.
Beatrice bólintott.
 Igen, a fiam, Johan barátja. – Aztán észrevette, hogy jelen időben
beszélt és kijavította magát: – Azaz csak volt. Gyakran járt nálunk, és
tudtam, hogy nem érezte jól magát az általános iskolában, aztán kiderült,
hogy a Runeberg Gimnáziumban se sokat javult a helyzet, sőt inkább
rosszabbodott.
– De ide szeretett járni.
– Egyre jobban. Kezdetben persze nem volt könnyű dolga.
– Miért?
– Nagy változást jelentett ez neki. Az itteni diákok igen motiváltak. Nem
szokta meg azt a tempót és színvonalat, ami ebben az iskolában dívik. De
idővel megedződött. Itt maradt tanítás után és korrepetálásra járt. Leküzdötte
a nehézségeket.
Sebastian hallgatott. Beatrice Vanjára összpontosította a figyelmét.
Sebastian az arcélét nézegette, és azon a gondolaton kapta magát, milyen
lenne az ujjával a dús, vörös hajába túrni. Milyen lenne megcsókolni a
szeplős arcát. Milyen lenne látni, hogy a nagy kék szem élvezettel lezáródik.
Volt valami benne, ami azt jelezte... Sebastian nem volt biztos benne. Talán
a magány. De nem úgy, ahogy Clara Lundin-nél, nem olyan sérülékeny.
Beatrice magabiztosabbnak és érettebbnek hatott. Sebastian feltételezte,
hogy nem lehet egykönnyen ágyba ráncigálni, de megéri a fáradságot. Aztán
elhessentette a gondolatot.
Épp elég egy nő, aki érintett az ügyben. Ismét a beszélgetésre figyelt.
– Voltak Rogernek barátai itt?
– Nem túl sok. Johannal barátkozott, és néha Erik Heverinnel, de ő ezt a
félévet az Egyesült Államokban tölti. Meg persze Lisával, vele járt.
Kedvelték, nem volt kirekesztett, inkább afféle magányos farkas.
 Volt, hogy összekapott valakivel?
 Itt nem. De olykor-olykor találkozott a régi iskolatársaival.
 Nem keltett olyan benyomást, mint akinek gondjai vannak?
 Nem. Amikor elment, olyan volt, mint mindig. Örült, mint mindenki,
hogy péntek van. Dolgozatot írtak svédből, és odajött hozzám, hogy
elmondja, jónak érzi. – Beatrice elnémult és megcsóválta a fejét, mintha csak
most tudatosult volna benne, milyen képtelen helyzetben vannak. Újfent
könnybe lábadt a szeme. – Jó fiú volt. Érzékeny, Érett. Ez teljességgel
érthetetlen!
 A fia, Johan itt van?
 Nem, otthon van. Roger halála nagyon megviselte.
 Szeretnénk beszélni vele.
Beatrice beletörődően biccentett.
– Természetesen. Úgy négy körül érek haza.
 Önre nincs szükség.
Beatrice újra bólintott. Még megadóbban. Nem volt új számára, hogy
nincs szükség rá. Sebastian és Vanja felállt.
 Lehet, hogy újra eljövünk, ha beszélnünk kell önnel.
 Jöjjenek csak nyugodtan. Őszintén remélem, hogy sikerül felderíteniük
az esetet. Olyan... olyan nehéz. Mindannyiunknak.
Sebastian mímelt egy együttérző mosolyt. Aztán Beatrice-nak beugrott
valami.
 Van itt még valami, de nem tudom, van-e jelentősége. Roger felhívott
minket péntek este.
 Mikor?
Vadonatúj információ volt, látszott Vanján. Önkéntelenül közelebb lépett
a tanárhoz.
 Körülbelül negyed kilenckor. Johannal akart beszélni, de ő elment
Ulffel, az apjával. Mondtam Rogernek, hogy hívja a mobilján, de Johan
szerint nem kereste.
 Mit akart? Nem mondta?
Beatrice megrázta a fejét.
 Csak annyit mondott, hogy Johannal akar beszélni.
 Péntek este negyed kilenckor?
 Igen, nagyjából.
Vanja köszönetét mondott, és kifelé indult. Negyed kilenckor. Ebben az
időpontban Roger állítólag a barátnőjénél, Lisánál volt. Vanja egyre
biztosabb lett benne, hogy igazából a lábát se tette be oda.

Az anyagot két merevlemezen tárolták, amelyeket egy órája hozott át a

térfigyelő cégtől egy futár. Billy egy szemvillanás alatt csatlakoztatta az
acélszürke dobozt a számítógépéhez és tüstént belevetette magát a munkába.
A dobozra ráírták, mely időszak felvételeit tartalmazza: „Április 23., péntek,
06:00-00:00, 1.02-1.16-os számú kamera”,
A kísérőlevél szerint, amit a cég a csomaghoz mellékelt, az 1.14-es és az
1.15-ös kamera figyelte a Gustavsborgsgatant, vagy legalábbis annak egy
részét. Az utolsó ismert helyet, ahol Roger azon a végzetes estén felbukkant.
Billy kikereste a mappák közül azt, amely az 1.14-es kamera felvételeit
tartalmazta, és kétszer rákattintott, hogy megnyissa. A film minősége jobb
volt, mint várta. A térfigyelő rendszer alig hatéves volt, és a cég láthatóan
nem spórolt. Billy ugyancsak örült ennek, mert gyakorta megesett, hogy a
térfigyelő kamerák felvételei olyan elmosódottak voltak, hogy alig vehették
hasznukat. De ez nagyságrendekkel jobb volt. Krasse Zeiss optika, gondolta
Billy, miközben este kilenchez pörgette a filmet. Fél óra múltán felhívta
Torkelt, aki rögvest jött.
Letelepedett Billy mellé. A plafonról alácsüngő kivetítő, amely össze volt
kötve Billy számítógépével, zümmögött. A falon az 1.15-ös térfigyelő
kamera képei futottak. A felvételekről azonnal meg lehetett mondani, hogy a
kamerát nagyjából tíz méterrel a föld fölött helyezték el. A nyílt térre
irányították, amelyet egy út szelt át középen, aztán két nagy ház között
eltűnt. A balra álló épületben kapott helyet a főiskola, jobbra pedig egy
másik iskola volt. A nagy, nyílt tér hidegnek és szelesnek tetszett. A kép
sarkában látszott a dátum és az idő. Váratlanul egy robogó berregése törte
meg a csendet, ami be is jött a képbe. Billy megállította a felvételt.
 Ott. Leo Lundin kilenckor hajtott át a téren. Nem sokkal ez után jött
Roger balról.
Billy megnyomott egy billentyűt és a képek tovább pörögtek. Alig egy
perc múlva újabb alak tűnt fel. Zöld dzsekit viselt és szaporán, határozott
léptekkel iparkodott. Billy ismét megállította a vetítést, és mindketten az
alakra meredtek. Noha a szemébe húzta a sapkáját, minden kétséget kizáróan
Roger Eriksson volt az. A testmagassága, a félhosszú haja és a dzseki, ami
jelenleg a rendőrség bizonyítéktárában hevert, telis-tele sötét, beszáradt
vérfoltokkal. Ám a felvételen még ép és tiszta volt.
 Egészen pontosan kilenc óra két perc negyvennyolc másodperckor
lépett be a kamera látóterébe – mondta Billy és folytatta a felvétel
lejátszását. Roger szökellt egyet és ment tovább. A mozgó kép egy emberről,
akinek már csak pár óra van hátra az életéből, az valami egészen sajátos. A
közelgő végzet tudata rávette az embert, hogy minden lépését alaposan
megfigyelje, minden mozdulatának roppant jelentőséget tulajdonítson. A
következő sarkon a halál lesett rá, de ez a hétköznapi séta még csak nem is
sejtette ezt. Az eljövendőknek csak a szemlélő volt a tudatában, a tizenhat
éves fiú, aki némán elbandukolt az 1.15-ös kamera előtt, nem. Fogalma sem
volt róla, mi vár rá.
Torkel figyelte, ahogy Roger visszahőköl és felnéz. A következő
másodpercben újra megjelent a robogó. Roger testbeszéde elárulta
Torkelnek, hogy felismerte a motorost, és sejtette, hogy a felbukkanása
kellemetlenségeket tartogat számára. Sóbálvánnyá vált, körülkémlelt, mintha
egérutat keresne. Aztán úgy döntött, fittyet hány a robogóra, ami időközben
kihívóan köröket kezdett róni körülötte. Roger megpróbált tenni néhány
lépést, de a köröző robogó útját állta, egyre kisebb ívben kerülgette, körről
körre közeledett hozzá. Roger megállt. Néhány további forduló után a
robogó is lefékezett. Leo leszállt róla. Roger a fiút méregette, aki levette a
bukósisakját és kihúzta magát, mintha magasabbnak akarna tűnni. Roger
tudta, hogy hamarosan beüt a krach és felkészült rá. Felvértezte magát az
ellen, ami tapasztalatai szerint most jönni fog.
Torkel voltaképpen most először találkozott a halott fiúval. Megérezte,
milyen ember lehetett. Nem iszkolt el. Talán nem csak áldozat volt. Roger is
kihúzta magát. Leo mondott valamit. Roger felelt, majd lökdösődni kezdtek.
Roger hátratántorodott, Leo szorosan követte. Amikor Roger visszanyerte az
egyensúlyát, Leo megragadta a bal karját és felrántotta a dzsekije ujját, úgy,
hogy kilátszódjon az órája. Szemmel láthatólag Leo ismét mondott valamit,
mire Roger megkísérelte kiszabadítani a karját. Erre Leo az arcába öklözött.
Gyorsan és erősen, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül.
Torkel látta, hogy vér csorog Roger jobb kezére, amikor az arcához kap.
Leo újra lesújtott. Roger megingott, és megkapaszkodott Leo pólódban,
mielőtt összerogyott.
– Ezért lett véres Leonard pólója – jegyezte meg tömören Billy. Torkel
bólintott, ez valóban megmagyarázza. A vérfoltos póló valószínűleg csak
még inkább felcsiholta Leo haragját. Tajtékzott a dühtől, ahogy Rogerre
vetette magát. Nem tartott sokáig leteríteni, utána meg csak záporoztak a
rúgások. Az idő ketyegett a képernyő sarkában, mialatt Roger magzatpózban
feküdt az utcán, és megkapta mindazt, amire Leo szerint rászolgált. Kilenc
óra öt perckor Leo abbahagyta a rugdosást, Roger fölé hajolt és letépte az
órát a karjáról. Aztán vetett egy utolsó pillantást az összegömbölyödött fiúra,
csigalassúsággal felvette a sisakját, mintha ezzel is a fölényét akarná
nyomatékosítani, felült a robogóra és kihúzott a képből. Roger fekve maradt
egy darabig.
Billy Torkelre nézett.
 Mindenesetre nem táncvetélkedőt nézett a barátnőjével.
Torkel bólintott. De Leo állítása sem volt igaz. Nem Roger kezdte a
verekedést, nem lökte le a robogóról. Nem is verekedtek. Ahhoz Torkel
véleménye szerint két ember kell.
Torkel hátradőlt és összefonta a kezét a tarkóján. Lecsukhatják Leo
Lundint testi sértésért és rablásért, de gyilkosságért aligha. Legalábbis
egyelőre nem. És valószínűleg később sem, ebben Torkel csaknem teljesen
biztos volt. Leo nagy lókötő. De hogy kivágjon egy szívet? Nem, az nem rá
vall. Talán néhány év múlva, amikor végérvényesen kisiklik az élete. De
most még nem.
 Hova mehetett Roger ezután?
 Nem tudom. De ezt nézd! – Billy felállt és a térképhez ment, amely a
falon függött. – Egyenesen ment tovább a Vasagatan felé. Itt jobbra és balra
is fordulhat. Ha balra ment, a Norra Ringvägenrr jutott. Ebben a
kereszteződésben is van térfigyelő kamera, de annak a felvételein nem
látszik.
 Vagyis akkor jobbra fordult?
 Akkor fel kellett volna bukkannia ennek a kamerának a felvételein –
mutatott Billy a sportpálya előtti térre, amely a térképen néhány centivel
északabbra feküdt. – De azokon sincs rajta.
 Akkor hamarabb lekanyarodott.
Billy bólintott, és egy kis utcára bökött, ami rézsűt ágazott el a
Vasagatanról.
 Talán itt. Apalbyvägen. A lakótelepre vezet. Ott nincsenek kamerák.
Nem tudjuk, merre ment tovább.
 Akkor ellenőrizz minden irányt. Talán újra kibukkant valamelyik
nagyobb útra. Küldj ki néhány kollégát, hogy járják be ezt a környéket,
csöngessenek be a lakásokba, és kérdezősködjenek. Valaki csak látta. Tudni
akarom, hova ment.
Billy bólintott, s mindkét férfi előszedte a mobilját.
Billy a kissé másnapos születésnapozót hívta a biztonsági cégnél, és
elkérte tőle a többi felvételt.
Torkel Vanját tárcsázta, aki – mint mindig – már az első kicsöngés után
felkapta.

Vanja és Sebastian épp elhagyta a Palmlövska iskolát, amikor Torkel

hívása befutott. Torkel gyorsan beavatta Vanját. Mindig nagyon lényegre
törő volt a telefonban, így a beszélgetés egy percig sem tartott. Amikor
befejezték, Vanja Sebastianhoz fordult.
 Megnézték a gustavsborgsgatani felvételeket. Roger nem sokkal kilenc
után ott járt.
Sebastian mérlegelte az új értesüléseket. Vanja makacsul állította, hogy a
tizenhat éves Lisa Hansson kitartóan hazudott, amikor feltették neki a
kérdést, hol járt a barátja, Roger a meggyilkolásának éjszakáján. Most
bizonyítékuk is van rá, hogy Vanjának igaza van.
Lisának tehát fontosabb volt, hogy titokban tartsa az igazságot, mint hogy
kézre kerítsék a barátja gyilkosát. Ez a fajta titkolózás vonzotta Sebastiant. A
francba! Az eset egyre jobban és jobban izgatja. Kinyiden volt beismerni,
hogy az örök önmarcangolásába beiktatott szünet kifejezetten kapóra jött.
Amíg csak kedve tartja, folytatja a dolgot, és megpróbálja a legjobbat
kicsikarni a helyzetből. És majd akkor hoz újabb döntést az
együttműködéséről és a jövőjéről, ha szükségét érzi.
– Mit gondolsz, Vanja? Benézzünk Lisához és elbeszélgessünk vele?
 Nem hittem volna, hogy megkérdezed.
Csináltak egy hátraarcot és visszamentek az iskolához. De Lisa angolóra
után hazament. Ez volt a hét legrövidebb tanítási napja. Reménykedtek
benne, hogy otthon találják. Vanjának nem akaródzott odatelefonálni és
megkérdezni. Akkor a szülőknek lesz módjuk felkészülni és egy újabb
védekezési módot kieszelni. Bevágódtak a kocsiba, és Vanja a gázra
taposott, toronymagasan átlépte a megengedett sebességet.
 Egész úton hallgattak. Vanjának a maga részéről ez megfelelt így.
Semmi kedve nem volt közelebbről megismerni egy kollégát, akit úgy
tukmáltak rá, és aki remélhetőleg csak átmenetileg csapattag. Jól tudta, hogy
Sebastian nem puszta időtöltésből cseverészne. Ursula szociális
csődtömegként jellemezte. Azt is mondta, hogy a hallgatása többet ér
mindennél, mert amint kinyitja a száját, rögtön otromba, szexista, bíráló
vagy egyszerűen csak visszataszító megjegyzések jönnek ki rajta. Amíg
azonban csukva tartja, legalább nem megy az ember idegeire.
Ursulához hasonlóan Vanja is felkapta a vizet, amikor Torkel bemutatta
nekik Sebastiant, és közölte, hogy mostantól a segítségükre lesz a
nyomozásban. Na, nem azért, mert Sebastianról volt szó. Persze több rosszat
hallott róla, mint az összes többi kollégáról együttvéve. Mégis inkább az
hozta ki a sodrából, hogy Torkel úgy hozott döntést, hogy nem egyeztetett
vele. Persze tisztában volt azzal, hogy Torkelnek nem kötelessége kikérni a
véleményét. Ennek dacára az volt az érzése, hogy olyan szoros
együttműködésben dolgoznak, és olyan sokat jelentenek egymás számára,
hogy joga lett volna kifejteni a nézeteit egy olyan döntéssel kapcsolatban,
amely az egész csapatot érinti. Méghozzá azt megelőzően, hogy a határozat
megszületik. Torkel volt élete legjobb főnöke. Ezért aztán még inkább
meghökkentette, hogy a háta mögött eszközölt ki egy ilyen jelentős
változtatást. Mindenki háta mögött. Meghökkentette, és ha egészen őszinte
akart lenni, csalódással töltötte el.
 Hogy hívják a szülőket?
Vanja felrezzent a gondolataiból. Sebastianra pillantott, aki mozdulatlanul
ült. Még mindig kibámult az oldalablakon.
 Ulf és Ann-Charlotte. Miért?
 Csak úgy.
 Benne van a papírokban, amiket te is megkaptál.
 Nem néztem meg őket.
 Nem olvastad az aktát?
 Nem.
 Egyáltalán miért veszel részt ebben a nyomozásban?
Vanja már akkor feltette magának ezt a kérdést, amikor Torkel gyenge
lábakon álló, jobban mondva elnagyolt magyarázattal szolgált Sebastian
jelenlétére. A markában tartotta Torkelt? Nem, az lehetetlen. Torkel sosem
sodorna veszélybe egy nyomozást személyes okokból, függetlenül attól,
miféle okok azok. Sebastian gyorsabban válaszolt, mint ahogy Vanja várta.
– Mert szükségetek van rám. Nélkülem nem oldjátok meg.
Ursulának igaza volt. Az ember egykettőre felhúzta magát Sebastian
Bergmanon. Vanja leparkolt és leállította a motort. Mielőtt kiszálltak,
Sebastianhoz fordult.
 Még valami.
 Mégpedig?
 Tudjuk, hogy a lány hazudik. Bizonyítékunk van rá. De szóra akarom
bírni. Nem akarok berobogni és addig dörgölni az orra alá a bizonyítékokat,
amíg egy mukkot sem lesz hajlandó kinyögni. Érted?
 Tiszta sor.
 Én már találkoztam vele. Én fogom irányítani a beszélgetést. Te meg
tartod a szádat.
 Ahogy már mondtam: észre sem fogod venni, hogy ott vagyok.
Vanja egy pillantással jelezte, hogy komolyan gondolja, amit mondott,
majd kiszállt és a házhoz ment. Sebastian a nyomában.
Pont ahogy Vanja remélte, Lisa egyedül volt otthon. Megrettent, amikor
meglátta Vanját és az idegen férfit az ajtóban, és bepróbálkozott néhány üres
kifogással. Noha a lány nem hívta be, Vanja benyomakodott az előszobába,
mert meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy Lisa szülei nincsenek itthon.
 Pár perc az egész. Itt is jó lesz. – Vanja előrement a makulátlanul tiszta
konyhába, a többiek követték. Sebastian a háttérbe húzódott, Barátságosan
üdvözölte a lányt, aztán hallgatásba burkolózott. Eddig betartotta a
játékszabályokat, ami megkönnyebbüléssel töltötte el Vanját. Valójában
azonban egyszerűen csak nem jutott szóhoz. Megpillantotta a gyöngyökből
kirakott Jézust, és elállt a szava. Ilyesmit még sosem látott. Káprázatos.
 Ülj csak le! – Vanja úgy vélte, a lány kissé megváltozott. Fáradtnak
tűnt, a szemében már nem csillogott az a hév. Úgy tetszett, mintha lyukat
ütöttek volna a védelmi rendszerén. Vanja igyekezett a lehető
legszemélyesebb hangot megütni. Nem akarta, hogy Lisa támadásnak érezze
a mondandóját.
 Nos, Lisa. Van egy gondunk. Egy meglehetősen nagy gondunk. Tudjuk,
hogy Roger nem volt itt a kérdéses pénteken, este kilenckor. Azt is tudjuk,
hol volt, és bizonyítékunk is van rá.
Rosszul látta, vagy Lisa tényleg meggörnyedt kissé? De nem eredt meg a
nyelve, még nem. Vanja előrehajolt és megérintette a kezét. Ezúttal finoman.
– Mondd el az igazat! Fogalmam sincs, miért hazudsz. De már nincs
értelme. Nem miattunk, magad miatt.
 A szüleim nélkül nem beszélek – bökte ki.
 Tényleg ezt szeretnéd? Tényleg azt akarod, hogy megtudják, miért
hazudtál? – Vanja először látta meg azt a villanást Lisa szemében, azt a
pillanatnyi megingást, ami alapjában véve az igazság beismerésének előjele
volt. – Roger a Gustavsborgsgatanon volt kilenc után öt perccel. Van róla
egy filmfelvételünk. És a Gustavsborgsgatan elég messze van ide – folytatta
Vanja. – Úgy tippelem, hogy a barátod olyan negyed kilenc körül mehetett el
innen. Legkésőbb félkor. Ha egyáltalán járt itt.
Elnémult. Észrevette a kimerültséget és a beletörődést Lisa szemében. A
dac és a fiatalos szemtelenség jelei elenyésztek. Most inkább dühösnek tűnt.
Egy haragos gyermeknek.
– Biztos kiakadnak – tört ki belőle. – Anyu és apu.
– Ma megtudják.
Vanja megszorította a lány kezét, ami egyre forróbb lett, minél tovább
beszélgettek.
– Basszus! Basszus! Basszus! – fakadt ki, és ezek a tiltott szavak már a
vég kezdetét jelezték. A védőfal leomlott. Elhúzta a kezét Vanjától és a
tenyerébe temette az arcát. Vanjából és Sebastianból hosszú, majdhogynem
megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. A titkok súlyosak és magányossá tesznek.
– Nem jártunk együtt.
 Tessék?
Lisa felemelte a fejét, és kissé hangosabban megismételte.
 Nem jártunk együtt.
 Nem?
Lisa megrázta a fejét és elfordult Vanjától. Kinézett az ablakon. Mereven
a messzeségre függesztette a tekintetét. Mintha oda vágyna. El innen.
– Akkor milyen viszonyban voltatok? Mit forraltatok?
Lisa vállat vont és elcsigázottan pillantott Vanjára. Hogyhogy nem esik le
neki a tantusz?
 Semmit – engedte el Vanja kezét. – Vele elmehettem szórakozni. Vagy
egyedül maradhattam vele itthon. De soha nem jártunk el.
 Mert igazából mással jársz, igaz?
Lisa újfent bólintott és esdeklő pillantást vetett Vanjára most először.
Annak a lánynak a rimánkodó pillantása volt ez, aki egész életében a
tökéletes gyermek szerepét játszotta, de már lehullt róla az álarc.
 Ha anyuék megtudják, kinyírnak.
Vanja ismét a gyöngyökből fűzött képre nézett. Új értelmet nyert. „Én
vagyok az út.” Csak abban az esetben nem, ha az ember tizenhat, és nem jó
fiúba szeret bele.
 Ugye tudod, hogy találkoznunk kell a barátoddal? Beszélnünk
Lisa biccentett. Az igazság felszabadít, hangsúlyozta az ifjúsági csoport
vezetője a templomban minden alkalommal. Mindig ezekkel a szavakkal
érvelt a hazugságok útvesztője ellen, amibe az utóbbi években Lisa
belekényszerült. De most, ebben a szent pillanatban megértette, hogy
másként kell értelmeznie őket. Az igazság felszabadít, de mérhetetlenül
felbőszíti a szüléidét. Így van ez. De mégiscsak kimondatott az igazság, és
tényleg felszabadultnak érezte magát tőle.
 De mi a baj vele? Túl öreg? Bűnöző? Drogos? Muzulmán?
Sebastian tette fel a kérdést. Vanja ránézett, mire a férfi tett egy
bocsánatkérő kézmozdulatot. Vanja biccentett, rendben.
 Semmi baj sincs vele. Egyszerűen csak... nem illik bele a képbe. – Lisa
körbeintett, nemcsak a házra mutatott, hanem az egész környékre, a csendes
utcán álló épületek előtti ápolt kertekre. Sebastian tökéletesen megértette. Ő
sem tudta megragadni és kifejezni a helyzetét, amikor annyi idős volt, mint
Lisa, de ráismert az érzésre. A biztonság, ami börtönné válik. A
gondoskodás, amely elnyomássá lesz. A szabályok, amelyek gúzsba kötik,
megbénítják az embert.
Vanja a lányhoz hajolt. Újra megfogta a kezét. Lisa hagyta, érezni akarta.
 Járt itt Roger egyáltalán?
Lisa bólintott.
 Negyed kilencig volt itt. Amíg biztosak nem lettünk benne, hogy anyu
és apu már elment.
 És hova ment utána?
 Nem tudom.
 Találkozni akart valakivel?
 Valószínűleg. Mindig találkozott valakivel.
 De kivel?
 Nem tudom. Sosem mondta. Szeretett titkolózni.
Sebastian figyelte, hogy ül egymás mellett Lisa és Vanja a nevetségesen
tisztára súrolt asztalnál, miközben egy olyan estéről beszélgetnek, amely
mindenkiről szólt, kivéve Rogert. A konyha rendessége a saját szülői házára
emlékeztette Sebastiant, meg az összes szomszéd házára, akik előszeretettel
barátkoztak a sikeres szüleivel. Olyan érzetet keltett benne, mintha
visszautazott volna a saját istenverte gyerekkorába. Mindig ez ellen harcolt.
Tudta, hogy a felszínes formalitások és a rend látszatát fenn kell tartani, de
nem ismerte a szereidet és a biztatást. Sebastian egyre növekvő
rokonszenvvel viseltetett a lány iránt. Belőle még lehet valaki. Egy titkos
szerelem tizenhat évesen, a szüleinek lesz még bajuk vele, ha idősebb lesz.
Ez örömmel töltötte el Sebastiant.
Hirtelen meghallották, hogy nyílik a bejárati ajtó. A folyosón barátságos
hang harsant:
 Lisa, megjöttünk!
 Lisa ösztönösen visszakapta a kezét és megdermedt. Vanja villámgyorsan
odacsúsztatott neki egy névjegykártyát.
 Küldj egy SMS-t, hogy érhetem el a barátodat, és nem vesztegetünk
több szót erre.
Lisa bólintott, elvette a névjegyet, és még épp időben sikerült a zsebébe
dugnia, mielőtt Ulf apuka felbukkant az ajtóban.
 Mit keresnek itt?
A folyosón még oly barátságos hanghordozásnak immáron nyoma sem
volt.
Vanja felállt. Túlságosan is mesterkélt mosollyal nézett a férfira. Olyan
mosollyal, amely azt jelezte, hogy elkésett. Vanja elégedett volt. Ulf azon
fáradozott, hogy helyrepofozza a tekintélyét.
– Azt hittem, megállapodtunk, hogy nem beszélnek a lányommal, ha nem
vagyok én is ott. Ez tűrhetetlen!
 Nincs joga ezt követelni. Egyébként meg csak néhány részletkérdésről
volt szó, amit tisztáznunk kellett Lisával. És már megyünk is.
Vanja megfordult és rámosolygott Lisára, aki ezt nem vette észre, mert az
asztallapra szegezte a tekintetét. Sebastian felállt. Vanja elment a szülők
mellett az ajtó felé.
 Szerintem most utoljára háborgattuk.
Ulf Vanjáról a lányára, aztán ismét Vanjára nézett. Összezavarodott egy
pillanatra, aztán újra fenyegetőzni kezdett, ami olyan jól ment neki.
 Készüljenek fel, hogy beszélni fogok a főnökükkel. Ezt nem viszik el
szárazon!
Vanja arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, ment tovább az ajtó
felé. De hirtelen meghallotta Sebastian hangját a háta mögött. Erőteljesen
csengett, mintha már régóta várna erre a pillanatra.
– Azt azért tudnia kell – mondta, miközben csaknem formális mozdulattal
betolta a széket a konyhaasztal alá –, hogy a lányuk az orruknál fogva vezeti
magukat.
Mi az ördögöt művel ez? Vanja rémülten pördült meg és elsötétülő
tekintettel bámult Sebastianra. Az, hogy a kollégáival és más felnőttekkel
szemben megenged magának bizonyos disznóságokat, egy dolog, de hogy
egy gyereket ilyen kiszolgáltatottá tegyen?! Ráadásul teljességgel
szükségtelenül. Lisa úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elsüllyedne. Az
apja megnémult. Mindannyian a férfira meredtek, aki egyszeriben teljesen
kitölteni látszott a konyhát.
Az ilyen pillanatok hiányoztak leginkább Sebastian Bergmannak az
önkéntes munkamegvonás ideje alatt. Nem sajnálta rájuk az időt. Kiélvezte a
pillanat varázsát. Nem túl sűrűn van lehetősége ilyesmire.
 Roger azon a pénteken sokkal korábban ment el, mint ahogy azt Lisa
korábban vallotta.
A szülők összenéztek. Végül az anya törte meg a csendet.
 A lányunk nem hazudik.
Sebastian tett egy lépést feléjük.
– Dehogynem! – Sebastian nem akarta, hogy az igazi hazugok ilyen
könnyen megússzák. – Talán fel kellene tenniük önmaguknak a kérdést,
miért teszi. Esetleg van valami oka annak, hogy nem meri elmondani
maguknak az igazságot?
Sebastian elhallgatott és a szülőket méregette. A konyhát betöltötte a
folytatástól való félelem. Attól, hogy Sebastian folytatni fogja. Vanja agya
ezerrel pörgött. Hogy kecmeregjen ki ebből a kutyaszorítóból, amibe került?
Az egyetlen, ami az eszébe jutott, a rimánkodás volt.
 Sebastian...
De a hangja nem jutott el Sebastian füléig. Uralta a teret, és a markában
tartotta egy tizenhat éves lány életét. Miért is hallgatna bárkire?
 Lisa és Roger összevesztek aznap este. A fiú már nyolc körül elment.
Veszekedtek, aztán a fiú meghalt. Mit gondolnak, mit érez most a lányuk?
Ha nem kaptak volna hajba, Roger talán még életben lenne. Lisa tehet róla,
hogy a fiú korábban elment. Egy fiatal lányra iszonyatos súllyal nehezedik
az ilyen bűn.
 Igaz ez, Lisa? – Az anya hangja könyörgő volt, a szeme megtelt
könnyel. Lisa úgy bámulta a szüleit, mintha álomból ébredt volna, és
hirtelenjében nem tudná, mi az álom és mi a valóság. Sebastian észrevétlenül
rákacsintott. Jól érezte magát a szerepében.
 Amit Lisa tett, alapjában véve nem hazugság. Lényegében egy
védekezőmechanizmus, ami arra szolgál, hogy tovább tudja élni az életét.
Hogy megbirkózzon a bűntudattal. Azért mondom ezt el maguknak –
folytatta Sebastian egy szigorú pillantás kíséretében. Aztán lehalkította a
hangját, hogy a helyzet komolyságát kiemelje. – Most az a legfontosabb,
hogy meggyőzzék Lisát, mindent jól csinált.
 Persze, hogy mindent jól csináltál, szívem! – kiáltott fel Ulf apuka. A
lányához lépett és a karjába zárta. Lisa meg sem lepődhetett volna jobban. A
küszöbön álló lelepleződése olyan gyorsan ment át szeretetbe és
gondoskodásba.
 Szegény kicsikém! Miért nem mondtad el? – lehelte az anya, de
Sebastian félbeszakította.
 Mert nem akart csalódást okozni maguknak. Hát nem értik? Borzalmas
bűn nyomja a lelkét. Bűn és gyász. Maguk meg másról se beszélnek, csak
hazugságról meg igazságról. Nem látják, milyen magányba taszították ezzel
Lisát?
 De hát nem tudtuk... Azt hittük...
 Azt hitték, ami a leginkább az ínyükre volt. És semmi mást. Ez végül is
érthető. Emberi. De a lányuknak most szeretetre és törődésre van szüksége,
éreznie kell, hogy megbíznak benne.
 De hát megbízunk benne!
 Csakhogy nem eléggé. Szeressék, de ne fosszák meg a szabadságától.
Pontosan erre van szüksége. Sok bizalomra és szabadságra.
 Természetesen! Köszönjük. Tényleg nem tudtuk. Bocsásson meg,
kérem, hogy olyan indulatosak voltunk, remélem, megérti... – védekezett az
anya.
 Hogyne. Mindannyian meg akarjuk védeni a gyermekeinket. Mindentől.
Ez a szülői természet lényege.
Sebastian meleg mosolyt küldött az anya felé. A nő hálából könnyedén
odabólintott neki. Igaz, való igaz.
Sebastian Vanjához fordult, akinek a dühe időközben zavarodottságba
ment át.
 Megyünk?
Vanja megpróbált olyan természetesen bólintani, ahogy csak tudott.
 Persze. Nem zavarunk tovább.
Sebastian és Vanja még utoljára a szülőkre mosolygott.
 És ne felejtsék el: remek lányuk van! Szeressék és adjanak neki
szabadságot! Tudnia kell, hogy megbíznak benne.
Ezekkel a szavakkal hagyták el a házat. Sebastian repesett az örömtől,
hogy sikerült egy időzített bombát elhelyeznie a Hansson család életének
kellős közepén. Mert Lisának valóban szabadságra volt szüksége, hogy
mihamarabb a levegőbe röpíthesse ezt a trágyadombot. Minél előbb, annál
jobb.
 Tényleg szükség volt erre? – kérdezte Vanja, amikor kinyitotta a
kertkaput.
 Mindenesetre szórakoztató volt, ez nem elég? – Sebastian kiolvasta
Vanja vonásaiból, hogy a szórakozás nem elégséges indoka a tettének.
Felsóhajtott. Mindig mindent el kell magyarázni. – Igen, szükség volt rá.
Előbb vagy utóbb a sajtó megneszeli, hogy a lány állításával ellentétben
Roger nem volt Lisáéknál. És most megvolt a lehetőségünk rá, hogy
magyarázattal szolgáljunk, miért nem. Hogy segítsünk a lánynak.
Sebastian továbblépdelt. Amikor elérte az autót, kis híján fütyörészni
szottyant kedve. Rég nem érzett már ilyesmit.
Nagyon rég.
Vanja egy lépéssel mögötte haladt, igyekezett tartani a tempót. Hát
persze. Elég nagy ostobaság lett volna csak úgy itt hagyni Lisát. Erre
gondolhatott volna. Már rég nem főzték le ennyire.
Nagyon rég.

Hanser és Torkel Hanser harmadik emeleti irodájában ült. Torkel

kezdeményezte a megbeszélést. Meg kellett vitatniuk a bizonyítékokat. A
térfigyelő kamera felvétele valódi áttörést hozott, mert most már
biztonsággal kijelenthették, hogy Roger azon a végzetes pénteken röviddel
kilenc után a Gustavsborgsgatanon volt. Ráadásul ez tovább gyengítette a
Leo elleni gyanút. A fiú állítása kellőképpen egybevágott a valósággal, és
Torkel úgy döntött, hogy az államügyésszel való egyeztetés után szabadon
engedi, hogy ne vesztegessenek el még több időt és munkát ebben a
bonyolult ügyben. A sajtó biztosan nagydobra fogja verni, hiszen már
önhatalmúlag ítéletet hoztak Leo Lundin felett: kikiáltották zaklatónak, aki
túl messzire ment. Az újságok azt is meg fogják lovagolni, hogy újabb
bizonyítékok kerültek napvilágra, amelyek Leo ellen szólnak. Hogy a
pólóján vért találtak, amely az áldozattól származik, már régóta köztudott. A
zöld dzsekiről ugyan még nincs szó a hírekben, de azt már lehozták, hogy a
rendőrség újabb terhelő bizonyítékokra bukkant a letartóztatott garázsában.
De a tényt, hogy ezt valaki szánt szándékkal helyezte oda, nem említették
meg a sajtó munkatársainak, és nem is szándékoznak közölni. Ez olyan
értesülés volt, amiről csak Torkel csapata tudott, és ennek így is kell
maradnia. Torkel személyesen akarta tájékoztatni Hansert a döntéséről,
mielőtt beszél az államügyésszel. Végtére is papíron ö volt a nyomozás
felelőse, és hatalmas nyomás nehezedett rá, hogy mielőbb eredményeket
mutasson fel. Torkel tudta, hogy egy gyanúsítottat elengedni sosem könnyű,
ha nem tudnak helyette egy másikat lecsukni. De Hanser megértette az
érvelését és osztotta a véleményét. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy
Torkel tartsa a következő sajtótájékoztatót. Torkel tisztában volt vele, miért.
Jót tesz Hanser pályafutásának, ha a királyi bűnügyi nyomozóhatóság is a
sötétben tapogatózik. Torkel ígéretet tett rá, hogy gondja lesz a sajtóra, majd
elhagyta Hanser irodáját, hogy felhívja az államügyészt.

Leparkoltak egy másik utcában egy másik családi ház előtt egy másik
kertes házas negyedben. Vajon hány ilyen lehet Västeråsban? Vagy ebben a
megyében? Vagy az országban? – merengett Sebastian, mialatt Vanjával
együtt végiggyalogolt a kavicsos járdán a sárga, kétszintes ház felé.
Sebastian feltételezte, hogy az ember boldog lehet egy ilyen környéken.
Jóllehet, nem volt személyes tapasztalata, de az még távolról sem jelentette,
hogy kizárt a dolog. Persze számára igen. Az ilyen városrészeket „csendes és
méltóságteljes” légkör lengte be, amit Sebastian mélységesen megvetett.
 Kotródjanak innen!
Sebastian és Vanja megfordult, és látták, hogy egy negyvenöt év körüli
férfi lép ki a nyitott kertkapun és feléjük ront. Egy kék tekercset szorongatott
a hóna alatt. Egy sátrat. Sietős léptekkel közeledett.
 Vanja Lithner vagyok, a társam pedig Sebastian Bergman – emelte fel
Vanja a szolgálati igazolványát. Sebastian meg üdvözlésre nyújtotta a kezét.
– A királyi bűnügyi nyomozóhatóságtól jöttünk, Roger Eriksson
meggyilkolásának ügyében nyomozunk. Már beszéltünk Beatrice-szal az
iskolában.
– Ó, elnézést! Azt hittem, újságírók. Ma már többüket elkergettem a
háztól. Ulf Strand, Johan édesapja.
Kezet nyújtott. Sebastiannak feltűnt, hogy Johan apja a második, aki így
utal magára. Szülőként, „Ulf, Johan apja”, és nem férjként, Ulf, Beatrice
férje”. Beatrice is így nyilatkozott róla. A fia apja, és nem a férje.
– Nem házasodtak össze Beatrice-szal?
Ulf őszintén megrökönyödött a kérdésen.
– De, miért kérdezi?
– Puszta kíváncsiságból. Az volt az érzésem... De semmi jelentősége.
Johan itthon van?
Ulf a ház felé sandított és a homlokát ráncolta.
 Igen. De mindenképpen ma kell beszélniük vele? Nagyon megrázta, ami
történt. Ezért is akarunk elmenni sátorozni. Hogy kiszakadjon egy kicsit
innen.
 Sajnálom, de a nyomozás már így is késedelmet szenvedett bizonyos
okokból, ezért a lehető leghamarabb beszélnünk kell Johannal.
Ulf rájött, hogy nem sokat tehet ellene, úgyhogy vállat vont, letette a
kempingfelszerelést és a házhoz vezette őket.
Az előszobában kibújtak a cipőjükből, ott, ahol már úgyis egy halom cipő
hevert, sportcipők és papucsok nagy összevisszaságban. A földön porcicák.
Egy fekete fapadon, amely az előszoba fala mellett állt, legalább négy kabát
feküdt hanyagul odahajítva. Ahogy beljebb mentek a házba, Vanját az az
érzés kerítette hatalmába, hogy Hanssonék végletekig rendes otthonának
tökéletes ellentétével van dolguk. A nappali sarkában egy vasalódeszka állt,
rajta mosott ruhák, levelek, egy napilap és egy kávéscsésze. A morzsás és
foltos asztalon, a tévé előtt szintén két csésze. A fotelokon és a kanapé
háttámláján újabb ruhahalmok hevertek, amelyekről lehetetlen volt
megállapítani, hogy tiszták-e vagy koszosak. Felmentek az emeletre. A
cingár, szemüveges fiú, aki fiatalabbnak nézett ki a koránál, a szobájában
ücsörgött, és belemerült egy számítógépes játékba.
 Johan, a hölgy és az úr a rendőrségtől jött, Rogerről szeretnének
beszélni veled.
 Mindjárt.
Johan továbbra is a képernyőre tapadt. Láthatóan egy akciójátékkal
játszott. Egy valószerűtlenül gnóm és alaktalan karral megáldott figura
szökellt át a tájon és csépelt valakiket, akik vélhetően katonák voltak. A
karját használta fegyverként. Billy biztos tudná, melyik játék ez. Az alak
bemászott egy harckocsiba, ami a sarkon állt, mire a kép kimerevedett és
megjelent a „Betöltés” felirat. Amikor a monitor újra felvillant, már a tank
belseje látszódott, és a játékos irányíthatta a járművet. Johan lenyomott egy
billentyűt. A játék megállt. A fiú feléjük fordult. A pillantásából sütött a
fáradtság.
 Részvétem. Tudjuk, hogy Roger jó barátod volt – mondta Vanja.
Johan bólintott.
 Pontosan ezért feltételezzük, hogy Roger mesélt neked a dolgairól,
amiket mással nem osztott meg.
 Mint például?
Kiderült, hogy semmi újat nem tudnak meg a fiútól. Johan szerint
Rogernek nem voltak gondjai. És nem is félt senkitől, noha olykor-olykor
összefutott néhány sráccal a Vikinga iskolából. Jól érezte magát a
Palmlövskában, senkinek sem tartozott pénzzel, és nem is ácsingózott más
barátnőjére. Hiszen volt neki. Johan úgy tudta, Roger péntek esténként nála
volt. Gyakran volt Lisánál. Johan talán túl gyakorinak is találta ezeket a
látogatásokat, feltételezték a nyomozók. És nem, nem tudja, kivel
találkozhatott Roger, amikor nem Lisánál volt. Azt sem tudta, miért hívta fel
azon a péntek estén a lakásukat. A mobilján nem kereste. Sok-sok nem.
Vanját kétségek gyötörték. Nem jutottak előrébb. Mindenki ugyanazt
ismételgeti. Roger higgadt, kötelességtudó fiú volt, magának való, senkivel
sem keveredett összetűzésbe. Mi van, ha ez azon ritka esetek egyike, amikor
a tettes nem is ismerte az áldozatát? Mi van, ha péntek este valaki azzal a
feltett szándékkal indult el otthonról, hogy megöl valakit, és épp Rogerre
esett a választása? Puszta véletlenségből, mert alkalom kínálkozott rá.
Persze ez elég szokatlan lenne. Főleg, ha arra gondol az ember, miként
zajlott a gyilkosság. A szívet kimetszették. A hullát elszállították és
elrejtették. Szándékosan helyeztek el félrevezető bizonyítékokat. Szokatlan,
de nem lehetetlen.
De bűzlött valami azokkal a csaknem teljesen egyforma leírásokkal
kapcsolatban, amiket Rogerről adtak, Vanja egyre biztosabb volt benne.
Bevésődött az agyába Lisa kijelentése, miszerint Roger szeretett titkolózni.
Ezek voltak azok a szavak, amik szemmel láthatóan a leginkább
megközelítették a valóságot. Úgy tűnik, mintha két Roger Eriksson lett
volna: egy, aki szinte láthatatlan volt, és senki sem vette észre, és egy másik,
aki titkokat őrzött.
 Szóval senki sem jut az eszedbe, akinek oka lett volna rá, hogy mérges
legyen Rogerre?
Vanja már arra készült, hogy elhagyja a szobát, mert meggyőződése volt,
hogy erre a kérdésre is csak egy fejrázást kap válaszul.
 De, Axel természetesen dühös volt rá. De annyira azért nem.
Vanja megállt. Érezte, ahogy szétárad a vérében az adrenalin. Egy név.
Valakié, aki haragudott Rogerre. Egy szalmaszál. Vélhetően egy további
titok része.
 Ki az az Axel?
 Az iskolai gondnok.
Egy felnőtt. Akinek jogosítványa van. A szalmaszál elérhető közelségbe
került.
 És miért gurult be?
 Mert néhány hete Roger elintézte, hogy kirúgják.
 Ó, az a szerencsétlen eset, igen.
Groth igazgató kigombolta a zakóját és leült az íróasztalhoz, miközben
olyan grimaszt vágott, mint akinek megfeküdte valami a gyomrát. Vanja
karba tett kézzel állt az ajtóban. Nehezére esett elrejtenie a felháborodását.
 Amikor legutóbb itt jártunk, megemlítettem, hogy valakinek az
iskolából köze lehet Roger Eriksson meggyilkolásához. Hogyhogy nem
ugrott be önnek azonnal az egykori alkalmazottja, akit Roger miatt bocsátott
el?
Az igazgató bocsánatkérő, ugyanakkor leereszkedő mozdulattal tárta szét
a karját.
 Elnézést kérek. Nem gondoltam, hogy a kettő összefügghet.
 Mesélne nekünk kicsit arról a „szerencsétlen esetről”?
Groth rosszallóan pillantott Sebastianra, aki belesüppedt az egyik fotelba
és az iskola prospektusát lapozgatta, amit az igazgatói iroda előtt álló
állványról vett el, miközben várakoztak.
A Palmlövska Gimnázium: A lehetőségek kapuja
 Nincs róla mit mesélni. Kiderült, hogy a gondnokunk alkoholt árult a
gyerekeknek. Egyszerű feketekereskedelem. Természetesen azonnali
hatállyal felmondtam neki, és a dolog elrendeződött.
 És hogy jutott a tudomására? – kérdezte Vanja.
Ragnar Groth fáradtan pillantott rá és lesöpört egy képzeletbeli porszemet
az íróasztaláról.
– Ez a látogatásuk valódi oka, nemdebár? Mint felelősségteljes diák,
Roger Eriksson felkeresett és jelentette, mi folyik az iskolában. Az egyik
tizenegyedikes lányt kértem fel, hogy legyen csali, felhívattam vele Axelt, és
rendeltettem vele valamit. Amikor Axel megérkezett a kért áruval a
találkozóhelyre, tetten értük.
– És tud arról Axel, hogy Roger fújta be?
– Nem tudom. Vélhetően igen. Ha nem tévedek, jó néhány diák tudta.
– És nem tett rendőrségi feljelentést?
– Nem, nem láttam értelmét.
– Talán attól félt, hogy csorba esik az intézménye hírnevén, amely nem
egyebet kínál, mint „nagyszerű képzést, amely a keresztény világképen és
értékrenden alapszik, és biztonságot, ösztönzést, valamint átfogó fejlődési
esélyeket biztosít minden diáknak”? – Sebastian feltekintett a brosúrából,
amelyet éppen idézett, és képtelen volt palástolni kárörvendő vigyorát.
Ragnar Groth-nak nem kis erőfeszítésébe került, hogy álcázza a megvetését,
amikor válaszolt.
  Nem titok, hogy a hírnevünk az egyik legnagyobb vonzerőnk.
Vanja értetlenül ingatta a fejét.
 És ezért nem tesz feljelentést, ha bűntény történik az iskolában?
 De hát csak arról van szó, hogy illegálisan árult alkoholt. Kis
mennyiségben. Igaz kiskorúaknak, de akkor is. Axel legfeljebb
pénzbüntetést kapott volna, nem igaz? Ha egyáltalán kap valamit.
 Feltehetően. De nem ez a lényeg.
 Nem! – Groth metsző hangon szakította félbe. – Az a lényeg, hogy ha a
szülők elveszítik a belénk vetett bizalmukat, azon rajtavesztünk. Az a
lényeg, hogy az ember fontossági sorrendbe állítsa a dolgokat. – Felállt,
begombolta a zakóját és az ajtóhoz ment. – Ha ez minden... Most dolgom
van. De a titkárnőm majd megadja önöknek Axel Johansson címét, ha
beszélni óhajtanak vele.

Sebastian a titkárság előtti folyosón ácsorgott, Vanját várta. Az egész

falat fekete-fehér arcképek borították, hajdani igazgatók és tanárok fotói,
akik érdemesnek bizonyultak arra, hogy a későbbi generációk is megőrizzék
őket emlékezetükben. A galéria kellős közepén egyetlen olajkép függött.
Sebastian apjának egész alakos képe. Egy pulpituson állt, az asztal
roskadozott a jelképektől, amelyek a szemlélőt a hagyományos nevelési
elvekre voltak hivatottak emlékeztetni. A festményt kissé
békaperspektívából készítették, így aztán Ture Bergman mintegy a befogadó
fölé tornyosult. Biztosan kedvére való kép volt. gondolta Sebastian. Hogy
lenézhetett mindenre és mindenkire, elitélően, odafentről.
Sebastian gondolatai elkalandoztak. Ő maga milyen apa volt azalatt a
négy év alatt, amíg Sabine vele volt? A válasz csak ennyi: megjárja.
Vagy jobb: olyan jó apa volt, amilyen csak lenni tudott, de ez is csak a
„megjárja” minősítéssel ér fel. Azokban a keserű órákban, amikor Sebastiant
kétségek mardosták apai képességeit illetően, azzal nyugtatgatta magát, hogy
olyan viszonya volt a lányával, mint amilyen Sabinénak a tévézéssel: a
műsor minősége kicsit se számított. Amíg színes és mozgalmas volt, a
kislány elégedett volt. így volt ez vele is? Sabine azért szerette, mert ő volt
kéznél, és nem támasztott vele szemben semmiféle elvárást? Sok időt töltött
a lányával, többet, mint Lily. Ennek semmi köze nem volt az egyenjogúsági
törekvésekhez, sokkal inkább a hétköznapjaik diktálták így. Sebastian
gyakran dolgozott otthon, és csak rövid, pörgős időszakokra utazott el,
amelyek után hosszú szabadság következett, majd végül megint otthon
dolgozott. Jelen volt, igen, mindenképpen. Sabinénak mégis Lily volt a
mentsvára, ha valami baja volt. Mindig Lilyhez ment először. Ez biztosan
jelent valamit. Sebastian ódzkodott a feltételezéstől, hogy az ilyesmi
veleszületett. Hogy egy anyát nem lehet helyettesíteni – ahogy a
környezetében néhány nő ezt állította egyszerűen badarság. így aztán
önvizsgálatnak vetette alá magát. Mit adott a lányának, leszámítva a
biztonság érzését, a bizonyosságot, hogy valaki mindig mellette áll?
Sebastian nem gondolta, hogy Sabine első évei különlegesek vagy – ha
teljesen őszinte akart lenni – különösebben vidámak lettek volna. Mégis
különlegesek voltak. Kuszák. Sokaktól hallotta – akik nyilván bebeszélték
maguknak –, hogy semmi sem változna, ha szülők lennének. Ugyanúgy
élnének tovább, ahogy eddig is, csak már szülőként. Sebastian nem volt ilyen
naiv. Tudta, hogy kénytelen lesz az egész életét fenekestül felforgatni. Az
egész lényét. És kész volt rá. Ebben az értelemben persze különlegesek
voltak az első évek, de nem tették gazdaggá. Ha nagyon sarkosan akarna
fogalmazni, azt mondaná, Sabine az első években túl keveset adott neki.
Legalábbis akkoriban így gondolta. Most bármit megadna érte, hogy
visszahozza azokat az esztendőket.
Az idő múlásával könnyebb lett, ezt be kellett ismernie. Minél idősebb
lett Sabine, annál jobb lett az egész. Az volt Sebastian érzése, hogy a
kapcsolatuk fejlődött és megerősödött, ahogy Sabine egyre inkább képessé
vált valamit adni neki. De mit tükröz mindez, leszámítva azt, hogy egy önző
fráter? Elgondolni sem merte, mi lett volna akkor, ha Sabine felnő és elkezd
követelményeket támasztani vele szemben. Ha a gyermekből önálló
személyiség vált volna. Ha már nem Sebastian tudott volna mindent jobban.
Ha Sabine átlátott volna rajta. Mindennél jobban szerette a lányát. De tudta
ezt Sabine? Ki tudta mutatni neki? Erről sosem volt meggyőződve. Lilyt is
szerette. És meg is mondta neki. Néha, túl ritkán.
Kellemetlenül érezte magát, amikor kiejtette azt a szót. Hiába gondolta
komolyan. Abból indult ki, hogy Lily tudja, mennyire szereti. Számtalanszor
bizonyította. Sosem volt hűtlen, amíg együtt voltak. De ki lehet mutatni a
szeretetet úgy, ha az ember nem tesz meg valamit? Ki lehet egyáltalán
bárhogy mutatni?
És most itt áll, és megvan rá az esély, hogy valahol van egy felnőtt
gyermeke. Anna Eriksson levele zavarba ejtette. Idáig úgy mozgott a
világban, mint akit távirányítóval vezérelnek. De rögvest elhatározta, hogy
meg kell találnia ezt a nőt. Muszáj felkutatnia a gyermekét. De ha jobban
belegondol, tényleg fel kell kutatnia? Keressen meg valakit, aki már majd’
harmincéves és az egész életét nélküle élte le? És ha igen, mit mondjon neki?
Talán Anna becsapta a gyereket, és azt hazudta, valaki más az apja. Vagy azt
mondta neki, hogy meghalt az apja. Talán csak összekuszálna mindent.
Mindenkit, de leginkább saját magát.
Voltaképpen Sebastian számára édes mindegy volt, hogy helyen vagy
helytelen-e bepofátlankodni egy felnőtt ember életébe és a feje tetejére
állítani azt. Sokkal inkább az volt a kérdés, ő mit várhat mind ettől. Azt hitte,
hogy van valahol egy másik Sabine, aki rá vár? Természetesen erről szó
sincs. Senki sem fogja a kicsi kezét, amin egy pillangós gyűrű ékeskedik, az
övébe csúsztatni, és senki sem fog a naptól felhevülten a vállán elaludni.
Senki sem bújik hozzá reggelente ágymelegen, és senki sem szaglássza meg
csaknem észrevétlenül. Ehelyett az a veszély fenyegette, hogy nyersen
visszautasítják. Vagy jobb esetben gyámoltalanul átöleli egy idegen, akiből
sosem lesz több egy távoli ismerősnél. A legeslegjobb esetben barátnál.
Barátokban tényleg nem dúskált. De ez még mindig a legszerencsésebb
forgatókönyv. Mi van, ha esélyt sem kap rá, hogy a jövőben a gyermeke
életének részese lehessen? Képes lenne feldolgozni? Ha tehát továbbra is
ebbe az önző vállalkozásába kapaszkodik, biztos lehet benne, hogy pórul jár.
De már más ember volt. Talán hagynia kellene az egészet. Túladni a házon,
aztán hátat fordítani Västeråsnak és az egész gyilkossági históriának, és
visszautazni Stockholmba.
Felrezzent a gondolataiból, amikor Vanja kissé túl erélyesen csukta be
maga mögött a titkárság ajtaját, és gyors, haragos léptekkel felé vágtázott.
– Van egy címem – mondta, amikor elviharzott Sebastian előtt, anélkül,
hogy lassított volna. Sebastian a nyomába szegődött.
– Vajon minek kellene itt történnie ahhoz, hogy feljelentést tegyenek? –
kérdezte Vanja, miközben forrt benne a düh, s kivágta az ajtót, majd kiloholt
az iskolaudvarra. Sebastian feltételezte, hogy a kérdés költői volt, így aztán
nem felelt. De nem is volt szükség rá, Vanja máris tovább toporzékolt. –
Hihetetlen, hogy meddig el nem mennek, hogy megóvják az iskola jó hírét!
Roger tíz nappal a halála előtt tett róla, hogy az egyik alkalmazottnak
útilaput kössenek a talpára, és szóra sem méltatják az esetet. Ragnar Groth
azt is a szőnyeg alá söpörte volna, ha megerőszakolnak egy lányt a vécében?
Sebastian ismét úgy vélte, hogy Vanja nem vár választ, de legalább
érdeklődést kellene mutatnia.
Minden bizonnyal, ha arra jut, hogy a feljelentés túl nagy károkat okozna
az iskolának. Elég könnyen kiismerhető figura. Minden esetben a gimnázium
hírneve az első. Valahol érthető: ez a legnagyobb fegyvertény a versenyben.
– Vagyis az is csak parasztvakítás volt, hogy az iskolában nincs zaklatás?
– Naná! Az emberi természet lényege, hogy rangsort állít fel. Amint egy
csoport részeivé válunk, tisztában kell lennünk vele, hol állunk a ranglétrán.
És úgy kell viselkednünk, ahogy azt elvárják tőlünk, ha meg akarjuk tartani a
helyünket, vagy esetleg feljebb akarunk kapaszkodni. Többé-kevésbé
céltudatosan. Többé-kevésbé agyafúrtan.
Odaértek a kocsihoz. Vanja a vezetőoldalon állt, s kétkedve pillantott át
az autó teteje fölött Sebastianra.
 Már évek óta dolgozom ebben a nyomozócsoportban, és nálunk szó
sincs ilyesmiről.
 De csak azért, mert a rangsor megmerevedett, és Billy, aki határozottan
a legalján áll, nem kíván feljebb lépni.
Vanja szórakozottan, ugyanakkor hitetlenül szemlélte.
 Szerinted Billy áll legalul?
Sebastian bólintott. Persze. Kevesebb, mint három másodperc elég volt
ahhoz, hogy feltérképezze, Billy áll legalul.
 És szerinted én hol állok a csapatban?
 Közvetlenül Torkel alatt. Ezt Ursula sem vitatja, mert más területeken
tevékenykedtek. Jól tudja, hogy a saját terepén ő a legjobb, tehát nem lát
benned közvetlen vetélytársat. Ha azt látna, már rég kipenderített volna a
helyedről.
 Vagy én őt.
Sebastian úgy mosolygott rá, mintha egy kislány lenne, aki akaratlanul
valami vicceset mondott.
 Csak hiszed.
Sebastian kinyitotta az ajtót és behuppant az anyósülésre. Vanja egy
darabig még ácsorgott kint, igyekezett leküzdeni a növekvő ingerültségét.
Nem teszi meg neki azt a szívességet, hogy dühbe gurul. Átkozta magát.
Nem szóba elegyedni vele, ez volt a terv. Amíg kussol, nem hozza ki a
sodrából. Még két mély lélegzet. Aztán kinyitotta az ajtót és a volánhoz ült.
Vetett egy futó pillantást Sebastianra. Minden meggyőződése ellenére újra
megszólalt. Nehogy mái az övé legyen az utolsó szó!
 Nem is ismersz minket. Csak összehordasz itt hetet-havat.
 Valóban? Torkel bevett a csapatba. Billyt nem érintette túl mélyen.
Ursula és te nem igazán tudtok hova tenni. Csak annyit tudtok, hogy
átkozottul jó vagyok, és igyekeztek megtartani a három lépés távolságot.
 És szerinted azért, mert úgy érezzük, fenyegetést jelentesz számunkra?
 Mi másért?
 Mert seggfejnek tartunk.
Vanja beindította a kocsit. Juhé! Győzelem! Az övé az utolsó szó! Ha
rajta múlik, néma csöndben teszik meg az utat Axel Johansson házáig.
De nem rajta múlt.
 Ez fontos neked, ugye?
 Istenem, miért nem tudja befogni? Vanja hangosan felsóhajtott.
– Mi?
 Hogy a tiéd legyen az utolsó szó.
Vanja összeszorította a fogát és mereven előre bámult. Így legalább nem
kellett szembesülnie azzal az önelégült vigyorral, ami Sebastian ajkán
megjelent, amikor hátradőlt az ülésben és behunyta a szemét.

Vanja nem vette le az ujját a csengő gombjáról. Az egyhangú berregés

kiszűrődött az ajtón át és a lépcsőházban visszhangzott, ahol Sebastiannal
állt. De mindössze ennyit lehetett hallani. Vanja bekukucskált a lakásba a
levélbedobó nyíláson át, mielőtt becsengetett. Nem észlelt mozgást, nem
hallott zörejt.
Vanja mutatóujja még mindig a csengőn nyugodott. Sebastian fontolóra
vette, felhívja-e rá a figyelmét, hogy Axel Johansson valószínűleg már ajtót
nyitott volna a nyolc csengetés valamelyikére, ha itthon lenne. Még ha
esetleg aludt volna, már akkor is régen ajtóban állna. Na, igen, ha a ravatalán
feküdne odabent vagy a haláltusáját vívná, már akkor is nekidurálta volna
magát, hogy az ajtóhoz kússzon.
– Mit művelnek ott?
Vanja elengedte a csengőt és megfordult. A résnyire nyitott ajtó mögül
egy apró, szürke öregasszony kandikált ki. Valóban ez volt Sebastian első
benyomása. Hogy szürke. És nem csak az egyenes szálú, gyér haja miatt. A
nőn szürke kötött pulóver, szürke melegítőnadrág és pamutzokni volt.
Szürke pamutzokni. Szürke, ráncos arcának kellős közepén egy színtelen
szemüveg ékeskedett, ami lényegesen megnövelte a szürkeség és átlátszóság
érzetét. Számonkérően pislogott a lépcsőházban ácsorgó betolakodókra.
Kész csoda, hogy legalább a szeme nem szürke, gondolta Sebastian, és
közelebb lépett. Tényleg nem.
Vanja bemutatta mindkettejüket, és közölte, hogy Axel Johanssont
keresik. Netalántán a szomszédasszony tudja, hol lehet? Egy egyszerű igen
vagy nem helyett egy teljesen elképedt viszontkérdést kaptak válaszul.
 Mit követett el?
Az apró, szürke anyókának be kellett érnie a szokásos felelettel.
 Csak beszélni szeretnénk vele.
 Puszta formalitás – egészítette ki Sebastian, inkább csak a móka
kedvéért. Valójában senki sem mondta, hogy „puszta formalitás”, de itt
helyénvalónak tűnt. Mintha a szürke öreg hölgy számított volna erre. Vanja
jelezte, hogy ő nem szórakozik olyan jól. Sebastian nem is várta.
Ismét a szomszédhoz fordult, miközben elcsípte a nevét a levélbe dobó
névtábláján.
 Holmin asszony, nem tudja véletlenül, hol lehet?
Holmin asszony nem tudta. Csak annyit tudott, hogy nincs otthon
Ráadásul már több mint két napja. Ebben biztos volt. Na, nem mintha
leselkedne, hogy mi zajlik a házban, hogy ki jön és ki megy, nem, de
bizonyos dolgok szemet szúrnak az embernek, ha akarja, ha nem. Például,
hogy Axel Johanssont nemrégiben kirúgták. És hogy a nagyon is fiatal
barátnője pár napja elhurcolkodott. Már épp ideje volt. Hogy mit evett ezen
az Axelen, Holmin asszony fel nem foghatta. Na, nem mintha Axel nem
lenne kellemes férfi, csak hát elég egyedi. Inkább magának való.
Társaságkerülő. Alig köszön a lépcsőházban. A lány azonban elég beszédes
volt. És nagyon kedves. Ebben egyetértenek a háziak. Na, nem mintha
kémkedne, de hát papírból vannak a falak, ő meg nem valami nagy alvó,
ezért tud ennyi mindent. Semmi másért.
 Szóval gyakran csaptak nagy hűhót Axelék?
 Igen, elég gyakran. Gyakran jöttek hozzájuk fiatalok is. Folyton
csörgött a telefon, vagy csapkodták az ajtót. De hát mivel gyanúsítják?
Vanja megrázta a fejét, és megismételte, hogy csak beszélni szeretnének
Johanssonnal. Rámosolygott a szomszédra és átnyújtott neki egy
névjegykártyát, miközben megkérte, hogy hívja fel, ha meghallja, hogy
Johansson hazajön.
A szürke kis öregasszony résnyire húzott szemmel mustrálgatta a
névjegyet, amelyen a királyi bűnügyi nyomozóhatóság emblémája díszelgett.
Úgy tűnt, lassan leesik neki a húsz fillér.
– A halott fiúhoz van köze? – A szeme várakozásteljesen felcsillant,
miközben felváltva nézett Vanjára és Sebastianra, és megerősítésre várt. –
Abban az iskolában dolgozott, amelyikbe a fiú járt, de ezt biztosan tudják.
Vanja a belső zsebében kotorászott.
 Nem látta itt a fiút?
Előhúzta Roger fényképét, amit minden rendőr magánál hordott. Akkor
készült, amikor Roger utoljára járt az iskolai fényképésznél. Vanja a szürke
hölgy elé tartotta, aki vetett rá egy gyors pillantást, majd a fejét ingatta.
– Nem is tudom. Mármint olyan egyformák a sapkáikban meg a
kapucnijaikban, meg azokban a hatalmas dzsekikben. Nem tudom
megmondani.
Vanja és Sebastian elköszönt, és még egyszer a nénike lelkére kötötte,
hogy feltétlen jelentkezzen, ha Axel felbukkanna.
Miközben lefelé szedték a fokokat, Vanja előhalászta a mobilját és
felhívta Torkelt. Röviden vázolta a helyzetet, és javasolta, hogy adjanak ki
körözést Axel Johansson ellen. Torkel megígérte, hogy máris elintézi. Az
ajtóban kis híján összeütköztek valakivel, aki éppen a házba tartott.
Haraldssonnal. Vanja arca tüstént elborult.
– Mit keresel itt?
Haraldsson értésükre adta, hogy azt a parancsot kapta, keressen
szemtanúkat a környéken. A térfigyelő kamerák felvételein tisztán látszik
Roger Eriksson a Gustavsborgsgatanon, de aztán nyoma vész, vagyis nem a
nagy utcákon ment tovább. Valahol biztosan letért, és ez a környék is
számításba jöhet. Most tanúk után kutatnak, akik láthatták péntek este.
Kilincselés. Vanjának az az érzése támadt, hogy Haraldsson végre
olyasmit csinál, ami neki való. Tehát Axel Johansson háza a kutatási
területre esik. A szalmaszál még kézzelfoghatóbb lett.

Egy kimerült csapat gyűlt egybe a kapitányság tárgyalótermének világos

nyírfa asztala körül. Amikor előadták az eredményeiket, fájdalmasan
tudatosult bennük, hogy nem jutottak túl messzire. A tény, hogy az e-mailt a
Palmlövska Gimnáziumból küldték, alig valamicskét szűkítette le a
lehetséges gyanúsítottak körét. Az meg, hogy bizonyítani tudták Lisa
hazugságát, csupán Vanja régóta hangoztatott gyanúját igazolta, de
voltaképpen sehova se vezetett. A lánnyal folytatott beszélgetés legfontosabb
következtetése annyi volt pusztán hogy Roger előszeretettel titkolózott.
Abban egyetértettek, hogy tüzetesebben fel kell térképezniük a fiú iskolán
kívüli életét. Különösen érdekesnek tetszett az az utalás, hogy feltehetően
volt egy rejtélyes kapcsolata. Találkozgatott valakivel, amikor mindenki
abban a hitben volt, hogy Lisánál van. Elhatározták, hogy a csapat egy
részének kell összpontosítania, hogy jobban megismerjék Rogert. Milyen fiú
is volt tulajdonképpen?
 Átvizsgálták már a számítógépét? – kérdezte Billy.
 Nem volt számítógépe.
Billy úgy nézett Vanjára, mintha nem hinne a fülének.
 Nem volt számítógépe?
 Legalábbis nem tüntették fel a listán, amikor átkutatták a szobáját.
 De hát tizenhat éves volt! Nem lehet, hogy megfújták a számítógépét?
Ahogy az órát is.
 A térfigyelő kamera felvételein nem látszik, hogy laptop lenne nála –
vetette ellen Torkel.
Billy a fejét csóválta, miközben elképzelte, mi mindent kellett kiállnia
ennek a szegény fiúnak. Nem volt online. Elszigetelt volt Magányos.
 Ennek ellenére internetezhetett – folytatta Torkel. – Lisa számítógépén,
egy ifjúsági klubban vagy internetkávézóban. Nézz utána, hátha valahol a
nyomára bukkansz.
Billy bólintott.
– Aztán itt van még Axel Johansson. – Torkel végighordozta a tekintetét
az asztalon. Billy ütötte le a labdát.
 A környéket járó rendőrök nem találtak semmit. Senki sem emlékezett
rá, hogy arrafelé látta volna Rogert péntek este.
 Ami persze nem azt jelenti, hogy nem járt ott – vetette közbe Vanja.
 De azt sem jelenti, hogy ott járt – kontrázott Billy.
 Mit tudunk Johanssonról, leszámítva, hogy azon a környéken lakik,
amerre Roger netalántán, de nem feltétlenül megfordult, miéül eltűnt?
 Roger miatt rúgták ki – közölte Vanja. – Ez a leginkább elképzelhető
indíték, amiről tudomásunk van.
 És hogy két napja köddé vált – egészítette ki Billy.
Egy röpke pillanatra Sebastian azt érezte, hogy hatalmába keríti a
türelmetlenség. Egész nap úton volt Vanjával. Ugyanazokat a dolgokat
hallotta, mint ő. Tudatában volt, hogy a kezükben van valami, amit a
bűntény indítékának tekinthetnek, és hogy Axel Johansson nem volt otthon.
– Ezektől eltekintve, úgy értem.
Csend borult a teremre. Billy a jegyzeteit lapozgatta, aztán megtalálta,
amit keresett.
– Axel Malte Johansson. Negyvenkét éves, nőtlen. Örebróban született.
Gyakran költözött Svédországon belül. Az utóbbi tizenkét évben lakott
Umeåban, Sollefiteåban, Gävlében és Helsingborgban is. Két esztendeje jött
Västeråsba. Mert felvették gondnoknak a Palmlövskába. Tartozásai vannak.
A bűnügyi nyilvántartás szerint nem volt büntetve, de sűrűn bukkan fel a
neve csekk– és okirat-hamisításokkal kapcsolatban, továbbá szexuális
zaklatásért is feljelentették. Minden nyomozást megszüntettek ellene
bizonyítékok hiányában.
Vanja mindezek dacára úgy érezte, megerősítést nyert. Végtére is
szerepelt a nyilvántartásban. Ezért aztán Axel Johansson kétségtelenül
érdekes lehet a nyomozás szempontjából. A gyilkosságokkal kapcsolatos
tapasztalatok azt mutatják, hogy akik ölnek és gyilkolnak, rendszerint már
korábban is összeütközésbe keveredtek a törvénnyel. A kisebb
törvénysértések gyakran csak a bűnözés és az erőszak jéghegyének csúcsát
jelentették. A legelvetemültebb bűncselekményekhez vezető út sűrűn volt
kisebb bűntettekkel kikövezve, és a tettes csaknem minden esetben ismerte
az áldozatát. Majdnem minden esetben. Vanja agyán átfutott, hogy szóvá
teszi, ami ma ütött szöget a fejébe: a tettes esetleg egyáltalán nem is ismerte
az áldozatát. Hogy talán csak az idejüket vesztegetik, ha mindent arra
tesznek fel, laiyy megrajzolják az áldozat profilját. Talán egész más oldalról
kellene megközelíteniük az esetet. De inkább megtartotta a gondolatot
magának. Eddig tizenkét gyilkossági eset felderítésében vett részt. A tettes
mindannyiszor ismerte az áldozatot. Teljes mértékben valószínűtlennek
tetszett, hogy épp Rogerrel végzett egy ismeretlen ember. És ha így lett
volna, az ügyet feltehetőleg sosem oldják meg, és ezzel mindenki tisztában
volt, aki az asztal körül ült. Meglehetősen csekély volt az esély arra, hogy
elkapnak egy olyan gyilkost, aki nem állt kapcsolatban az áldozattal, és
akihez nem vezetnek technikailag igazolható nyomok, mint ahogy ebben az
esetben sem. A kilencvenes évek óta, a DNS-elemzésnek hála, egyre több
ilyen esetet tudtak felgöngyölíteni. Igen ám, de a vízi hullák esetében
általában nem találják meg a tettes DNS-ét. Nem lesz könnyű dolguk.
– Tudjuk, hogy Axel Johansson szándékosan szívódott-e fel? Az is lehet,
hogy simán csak elutazott, például hogy meglátogassa az idős édesapját. –
Sebastian okfejtése nem tette éppen egyszerűbbé a dolgot.
Billy vetett egy gyors pillantást a papírjaira, hogy meggyőződjön a
felvetés helyességéről.
 Mindkét szülő halott.
 Jó, jó, de máshoz is mehetett látogatóba, aki még él.
 Lehetséges – értett egyet Torkel. – Nem tudjuk, hol van.
 Nem szaglászhatna körbe Ursula a lakásában?
Torkel felpattant és elkezdett fel-alá mászkálni. Elnyomott egy ásítást.
Gyorsan elfogyott a levegő ebben a teremben. Az egyéb felszereltséghez
képest a szellőztetés meglehetősen korszerűtlen volt.
 Alig van ellene valamink, így nem kérhetünk házkutatási parancsot. Ha
esetleg bizonyítani tudnánk, hogy Roger arra járt, lehetne szó róla, de jelen
felállás mellett nem.
A teremben beletörődő csend honolt. Billy törte meg a komor hallgatást.
Az egyik legnagyobb erőssége volt, hogy mindig előre nézett, akkor is, ha
majd’ maguk alá temették őket a gondok.
– Beszéltem a bűnügyi laborral. Minden SMS-t helyre tudnak állítani ma,
azokat is, amelyeket kitöröltek. És már úton vannak a híváslisták is a
telefontársaságtól. – Billy elnémult, amikor Vanja mobilja megszólalt. A nő
vetett egy pillantást a kijelzőre, elnézést kért és kiment. Torkel és Billy
meglepetten nézett össze. Egyetlen olyan alkalmat sem tudtak felidézni,
amikor Vanja egy magánbeszélgetés miatt megszakította volna a munkát.
Biztosan fontos hívás volt.
 Az apjával folytatott telefonbeszélgetés felkavarta Vanja érzelmeit, azért
elhagyta a kapitányságot, hogy rendezze a gondolatait. Általában sikerült
elválasztania a munkát a magánélettől. Két párhuzamos világ, amelyeknek
alig van metszéspontja. Az utóbbi fél évben azonban meggyűlt a baja ezzel.
A kollégái semmit sem vettek észre rajta, ahhoz túl fegyelmezett volt, de a
félelmek és a gondok nem hagyták nyugodni.
Kavargó gondolatai tengelyében az a férfi állt, akit mindennél jobban
szeretett: az apja, Valdemar. A nyugtalanság, amit igyekezett elnyomni, újra
és újra visszatért. Minél határozottabban söpörte félre, unnál erőteljesebben
csapott le rá ismét. Az utóbbi időben egyre rosszabb lett, és Vanja minden
hajnalban felébredt, és már nem tudott visszaaludni.
Bekanyarodott balra a kis kastélyparkba. Gyenge szél fújt a Mälaren-tó
felől, a sok élénkzöld hajtás és a fiatal lomb lengedezett, susogott. A levegő
megtelt a tavasz illatával. Vanja a puha talajon lépdelt, teljesen céltalanul.
A kemoterápiát követő eredmények pozitívak lettek, tehát újabb
vizsgálatoknak néznek elébe.
Újra meglepték a képek. A kórház. Nyolc hónappal ezelőtt, amikor
megtudták a diagnózist. Az orvos az apja mellé állt, és nagyon profinak
nézett ki. Ez azokra az esetekre emlékeztette Vanját, amikben neki kellett
profinak mutatkoznia. Nyugodtnak és összeszedettnek az áldozattal és a
hozzátartozókkal szemben. De most felcserélődtek a szerepek. Szabad
folyást engedett az érzéseinek. A diagnózist nem volt nehéz megérteni.
Burjánzó sejtek a tüdőben. Tüdőrák.
Vanja összeroskadt a széken az apja mellett. Az ajka reszketett egy kissé,
alig jött ki hang a torkán. Az apja a kórházi ágyból figyelte, és mint mindig,
most is igyekezett nyugalmat árasztani. Ő volt az egyetlen a családban, aki
még ebben a helyzetben is úgy viselkedett, mint rendesen.
Az elmúlt nyolc hónap minden egyes napján Vanja úgy ment munkába,
hogy a fülébe csengtek az orvos ígéretei, amelyek a modern tudomány
kínálta lehetőségeket hangoztatták. Kemoterápia és sugárkezelés. Nagy esély
volt rá, hogy az apja legyőzi a rákot és újra egészséges lesz. Leült a helyére,
Billyvel szemben, és meghallgatta a fiatalember újabb beszámolóját a
koncertező bandáról, amelynek nevét Vanja még sosem hallotta, és
vélhetően azonnal kikapcsolná a rádiót, ha a zenéjüket kezdenék játszani.
Billy rámeredt egy másodpercre és elhallgatott. Mintha kiszúrta volna, hogy
történt valami. Nyugodtan, barátságos pillantással méregette. De a pillanat
gyorsan elszaladt. Mert Vanja azonnal megeresztett egy kíméletlen
megjegyzést Billy zenei ízlésére vonatkozóan, és figyelmeztette, hogy a jövő
hónapban harminckettő lesz, nem huszonkettő, ha esetleg elfelejtette volna.
így aztán mókás szócsatát vívtak egy darabig. Ahogy mindig, Ebben a
pillanatban Vanja elhatározta, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Nem mintha
nem bízott volna Billyben. Billy több volt, mint kolléga. A legjobb barátja is
volt egyben. De most nagyobb szüksége volt rá akként, ami mindig is volt.
Így talán kevésbé fog fájni. Az élet egy része hirtelen véget érhet, de egy
másik része megy tovább a megszokott kerékvágásban. És pont erre az
érzésre volt szüksége.
Aznap meglehetősen sokat civakodott Billyvel.
Vanja a tóig követte a patakot. A vízen megcsillant a délutáni napfény.
Néhány bátor csónakos szembeszállt a széllel. Vanja elővette a mobilját,
elnyomta a késztetést, hogy visszamenjen a kollégáihoz, és kikereste a szülei
számát. Valdemar betegsége meglepően mélyen érintette az anyját.
Voltaképpen Vanja is szeretett volna egész idő alatt zokogni és üvölteni,
ismét kicsinek és tehetetlennek érezte magát a gondolattól, hogy elveszítheti
Valdemart. De ez a szerep már elkelt. És ez jó is volt így Vanjának. A
családi szereposztás kikristályosodott: az anya érzelmileg megroppant, Vanja
pedig ésszerűen és összeszedetten viselkedett, akárcsak az apja. Tavaly vette
észre Vanja először, hogy vannak pillanatok, amikor azt kívánja, bárcsak
szerepet cserélhetnének. Csak pár másodpercre. Hirtelen az az érzése támadt,
hogy olyan meredély szélén egyensúlyozik, aminek nem ismeri a mélységét.
És az, aki mindig ott volt, hogy elkapja, ha meginogna, most elhagyhatja –
örökre. Vagy mégsem?
Az orvostudomány reményt tett a mérleg serpenyőjébe. Nagy
valószínűség szerint az apja túléli. Vanja maga elé mosolygott. A csillogó
vizet nézegette, s hagyta, hogy eltöltse az öröm érzése.
– Szia, anya!
– Hallottad?
– Igen, pont most hívott. Ez nagyszerű!
– Igen, alig tudom elhinni. Úton van haza.
Vanja hallotta, hogy az anyja a sírással küszködik. Örömkönnyek.
Amelyek már oly régóta várattak magukra.
– Öleld meg helyettem is. És mondd meg neki, hogy megyek, amint
tudok!
 Pontosan mikor?
 Legkésőbb hétvégén. Remélem.
Elhatározta, hogy jövő héten elmennek enni valahova hármasban. Az
anyjának nehezére esett letenni a kagylót. Vanja, aki általában fárasztónak
érezte ezeket a hosszadalmas búcsúzkodásokat, most határozottan élvezte. A
nyugtalanság, amit mindketten éreztek, egyszeriben elillant belőlük,
szertefoszlott a szavakban. Mintha kölcsönösen megerősítették volna
egymást abban a hitükben, hogy minden úgy van, mint régen. Csipogott a
mobilja. SMS.
– Szeretlek Vanja.
– Én is téged. De most mennem kell. Nemsokára találkozunk.
Vanja befejezte a beszélgetést, és megnézte az üzenetet. Torkeltől jött. A
másik világa újra figyelmet követelt magának.
Hol bujkálsz? Ursula úton van ide.
Egy gyors válasz.
Jövök.
Elgondolkodott rajta, hogy hozzátegyen egy smileyt, de aztán úgy
döntött, mégsem.
 Beatrice Strand busszal ment haza, mint máskor is. Egy megállóval
korábban szállt le, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Rémes volt az
iskolában. Otthon nemkülönben. Roger halála mindent elöntött, akár a gáton
átcsapó áradat, amely minden embert magával sodor. A diákja volt, akiért
annyit fáradozott. Johan barátja, akivel a fia oly sok időt töltött. Ilyesmi
egyszerűen nem történhet. A barátok nem halnak meg. A diákokat nem
találják holtan az erdőben.
Általában nyolc perc alatt megteszi az utat a buszmegállótól a kavicsos
járdáig, amely a halványsárga, kétemeletes házukhoz vezet. Ma harmincöt
percébe telt. Na, nem mintha Ulf hiányolta volna. Már régóta mindegy volt
neki, mikor ér haza a felesége.
A ház csendes volt, amikor belépett.
– Sziasztok!
Semmi.
– Johan!
– Fent vagyunk – jött a válasz.
Csak ennyi. Nem az, hogy „mindjárt lemegyek” vagy „hogy vagy?”. Csak
hallgatás. Fent vagyunk. Mindig Ulf és Johan. És egyre ritkábban
hármasban. Kit akar félrevezetni tulajdonképpen? Sohasem hármasban!
– Főzök teát! – kiáltotta, de megint nem kapott feleletet.
Beatrice feltette a teavizet. Megállt és a vízforraló piros lámpájára meredt.
A gondolataiba mélyedt. Az első napokban azért küzdött, hogy összehozza a
családot, hogy beszéljenek, hogy kölcsönösen támogassák egymást. Ahogy a
családok azt általában teszik. A nehéz időszakokban. Egymást kell
támogatniuk. De Johan elzárkózott. Egyre jobban elhúzódott tőle. Ebben a
családban az ember mindent az apjával oszt meg, a gyászt is. Kizárták, de
meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Elővette a francia,
gyümölcsmintákkal díszített, hatalmas csészéket, egy tálcára rakta őket,
melléjük mézet és kockacukrot tett. Az ablakon át a nyugodt utcát szemlélte.
Nemsokára megpillantja majd a rózsaszín-fehér bimbókat, amiket úgy szeret.
A cseresznyefán már megjelentek az első rügyek. Idén elég korai. A család
valaha együtt ültette a fát, egy örökkévalósággal ezelőtt. Johan, aki
akkoriban ötéves volt, ragaszkodott hozzá, hogy maga ássa ki a gödröt, ők
meg kuncogva belementek. Beatrice még emlékezett rá, mit mondott akkor:
egy igazi családnak van gyümölcsfája.
Egy igazi család. A vízforraló kikapcsolt, Beatrice a csészékbe öntötte a
gőzölgő vizet. Három teafilter. Aztán felment a lépcsőn. Ahhoz, ami még
megmaradt az igazi családból.
Johan a számítógépnél ült és valami erőszakos játékkal játszott, amelynek
az volt a lényege, hogy annyi embert kell agyonlőnie, amennyit csak tud.
„First Person Shooter” – így hívták, mint Beatrice megtudta. Ulf a gyerekágy
szélén helyezte kényelembe magát és nézte a játékot. Amikor Beatrice
kinyitotta az ajtót és belépett, Ulf felnézett rá. Legalább felnézett.
 Éhesek vagytok?
 Nem. Már ettünk.
Beatrice letette a tálcát a komódra, ami roskadozott a fia manga-könyvei
alatt.
 Járt itt a rendőrség?
 Igen.
Újabb csend. Beatrice a fiához lépett és csendesen a vállára tette a kezét.
Ott hagyta, és érezte a fiú bőrének melegét a pólón keresztül. Remélte, hogy
talán egyetlen másodpercre megengedi.
– Anyu... – Johan megrántotta a vállát, ami egyértelműen jelezte, hogy
nem tűri el az érintést.
Beatrice vonakodva húzta vissza a kezét, de eszébe se jutott, hogy
meghátráljon. Még nem. Leült az ágyra, Ulftől kissé távolabb.
– Beszélgetnünk kellene a dolgokról. Azzal senkinek sem segítünk, ha
homokba dugjuk a fejünket – vágott bele.
– Már megbeszéltem apuval – mondta Johan, anélkül, hogy elfordult
volna az íróasztaltól.
– De én is szeretnék beszélni róla – folytatta Beatrice, és egy kissé
megremegett a hangja. Nem csak beszélni szeretett volna. Szüksége volt a
családjára, főleg a fiára. Abban bízott, hogy Johan is visszatér hozzá, miután
Ulf megtette.
Felejteni, megbocsátani, továbblépni.
Abban bízott, hogy megint minden a helyére kerül. Olyan lesz, mint volt.
Annak előtte. Amikor még ő volt az, akivel Johan esténként megosztotta a
gondjait. Amikor még hosszú beszélgetésekben meséltek egymásnak a
bánatukról és örömükről, és ő az lehetett, aki lenni vágyott: anya, nő,
valaminek a része. De ezek az órák pont olyan távolinak tűntek, mint az a
nap, amikor a család büszkén elültette a cseresznyefáját.
Ulf felé fordult.
– Majd később beszélünk. A rendőrséggel minden jól ment. Johan
elmondta nekik, amit tudott.
– Jó.
 Figyelj, elutazunk egy kicsit. Johan és én. Sátorozunk valahol. Hogy
egy kicsit elszakadjunk ettől az egésztől.
Tőle. Beatrice nem tudta lerázni magáról ezt a gondolatot, de némán
biccentett.
 Remek ötlet.
Megint csend. Mit mondhatna még?
Johan újabb lövéseket adott le a számítógépes játékban.

Ursula belépett a terembe. Mosolygott.

 Kérlek, mondd, hogy nem tévedek, és jó híreid vannak! – kérlelte
Torkel.
– Megvan a boncolási jegyzőkönyv. Telis-tele meglepetésekkel Olyan,
mint egy kincsesládikó.
Vanja, Sebastian és Torkel kihúzta magát a székén. Ursula kinyitotta a
mappát, amit a hóna alatt szorongatott, és egy csomó képet tett ki a falra.
Felvételeket, amelyek Roger törzsét, karját különféle távolságokból és
minden lehetséges szögből ábrázolták.
 Huszonkét késszúrás a háton, a törzsön, a karon és a lábon. Ennyit
tudtunk megszámolni. Ehhez jönnek még azok a sérülések, amelyeket a szív
kimetszésekor szenvedett. – Az egyik képre bökött, ami az áldozat hátát
mutatta – a lapockák között egy aszimmetrikus, mély rés tátongott.
Sebastian félrenézett egy kicsit. Mindig nehezen viselte a késszúrások
látványát. Valószínűleg azért, mert a sima, fehér bőr olyan éles ellentétben
állt a mély és könyörtelen sebekkel, amik feltárták, amit a bőrnek el kellett
volna rejtenie.
– Védekezésből eredő sérüléseknek nincs nyoma a tenyéren vagy az
alkaron – folytatta Ursula. – És tudjátok, miért? – Nem vált válaszra. – Mert
a halála után szurkálták össze.
Torkel felnézett a jegyzeteiből, és levette a szemüvegét.
 Hogy mi?
 Már halott volt, amikor megszúrták – pillantott körbe Ursula komolyan,
mintha hangsúlyozni akarná a felfedezés jelentőségét.
 Akkor mibe halt bele?
Ursula ismét a Roger hátán tátongó sebre mutatott. Legalább nyolc
centiméter széles volt. Itt-ott még a törött bordák szilánkjai is látszódtak.
Kétségkívül roppant erő kellett hozzá, hogy ekkora sérülést okozzanak. Erő
és elszántság.
 A szív nagy része hiányzik, de biztosan nem rituálisan távolították el, és
nem is áldozták fel a fiút. Egy golyót vettek ki. Ez minden.
Ursula egy másik képet tett a táblára. A teremben mindenki hallgatott.
 Hátba lőtték. A golyó nincs meg, de megtaláltuk a nyomait a bordákon.
– Ursula Roger sebének kinagyított képére bökött, amit épp az imént rakott
ki. Az egyik bordán felismerhető volt a golyó apró, félhold alakú nyoma. –
Viszonylag kis kaliberű fegyverről van szó. A nyom alapján ítélve ,22-es
lehetett.
Ezek az értesülések mindannyiukat felrázták. Rögvest felsorolták az
összes .22-es kaliberű fegyvert. Torkel keresett egy listát az adatbázisban.
Sebastian nem sokat tudott hozzáfűzni ehhez a beszélgetéshez, így hát felállt
és a táblához ment. Kényszerítette magát, hogy alaposabban megnézze a
fotókat. A háta mögött elapadt a beszélgetés. A nyomtató zümmögni kezdett,
hogy kinyomtassa Torkel listáját. Torkel régi kollégájára sandított.
– Mit látsz?
Sebastian még mindig a hatalmas hátsebről készült képet tanulmányozta.
– Szerintem Roger halála nem szándékos volt.
– Ha valaki lelő valakit, majd huszonkétszer megszúrja, biztos számol
vele, hogy az illető meghal – jegyezte meg Vanja szárazon.
– Rosszul fogalmaztam. Szerintem Roger Eriksson megölését nem
tervezték el.
– Hogyhogy?
 Mert nem lehetett könnyű kiszedni ezt a golyót. Véres dolog, ami eltart
egy ideig, és ez növeli a lebukás esélyét. De a gyilkos kénytelen volt vállalni
a kockázatot. Mert tudta, hogy a golyó alapján azonosíthatjuk.
Vanja rögtön megértette, mire céloz. Egy rövid pillanatig azon
bosszankodott, miért nem neki jutott ez az eszébe. Buzgón kiegészítette
Sebastian gondolatmenetét, hogy ő is hozzátegye a magáét a
végkövetkeztetéshez.
– És ha előre kitervelte volna, hogy megöli, másik fegyvert használt
volna. Olyat, ami nem árulja el.
Sebastian egyetértően bólintott. Vanja esze vág, mint a beretva.
 De akkor mi történt? – kérdezte Torkel. – Roger egy meglehetősen
forgalmas városrészben sétált. Találkozott valakivel, akinél .22-es kaliberű
fegyver volt, aki elment mellette és hátba lőtte? Mert a lövésznek beugrott,
hogy „jaj, ne, a golyó leleplezhet”, ezért úgy döntött, hogy kiszedi, a hullát
meg elviszi Listakärrbe, és elrejti? Torkel a többieket mustrálgatta, akik
némán hallgatták végig a gondolatmenetét. – Nem hangzik
valószerűtlennek?
 Nem tudjuk, mi történt – pillantott Sebastian fáradtan és egy kissé
megcsömörlötten a főnökére. Csak a kirakós egy darabkáját adta át nekik,
nem rakta össze az egész képet. – Azt sem tudjuk, hol halt meg. Csak annyit
mondtam, hogy szerintem nem tervelték ki a megölését.
 Szóval fennáll a lehetősége annak, hogy nem gyilkosság, hanem
emberölés történt, de ez nem visz minket közelebb annak kiderítéséhez, hogy
ki ölte meg a fiút, ha jól értem.
Hallgatás. Sebastian tapasztalatból tudta, hogy nincs értelme válaszolni,
ha Torkel így dünnyög. Nyilvánvalóan a többiek is tisztában voltak ezzel.
Torkel Ursulához fordult.
 A bordán lévő mélyedést hozzá tudjuk rendelni egy bizonyos golyóhoz,
ha megtaláljuk a fegyvert?
 Nem. Sajnos nem.
Torkel megadóan összegörnyedt a széken.
 Szóval van egy új halálok, ez minden.
 Nem csak ennyi – mutatott Sebastian egy másik képre a falon. – Ott van
még az óra is.
 Mi van vele?
 Drága óra volt.
Még mindig a Roger ruháit ábrázoló képre mutatott.
 Acne farmer. Diesel dzseki. Nike sportcipő. Csupa márkás holmi.
 Hiszen kamasz volt.
 Igen, de honnan volt rá pénze? Nem úgy tűnik, mintha az anyja nagyon
el lenne eresztve. A Palmlövskába is csak a gimnázium jótékonykodási
törekvései miatt járhatott.

Lena Eriksson a nappaliban ült a karosszékben és lepöccintette a hamut a

cigarettájáról a hamutartóba, ami a karfán állt. Reggel új dobozt bontott és
alig egy órája egy másikat. Már a harmadik szálat szívta a második
dobozból, vagyis a huszonharmadikat ma. Túl sok. Főleg, ha az ember egész
nap nem eszik semmit. Enyhén szédült, amikor megköszörülte a torkát, és
felnézett a rendőrökre, akik a kanapén foglaltak helyet a szögletes
dohányzóasztal túloldalán. Két másik rendőr volt. Azaz három, ha a nőt is
beleveszi, aki Roger szobájában keresgélt. A nő, akivel a hullaházban
találkozott, nem volt itt. Egyáltalán senki sem volt itt, akivel eddig beszélt.
Az új rendőrök civil ruhát viseltek, és egy királyi bűnügyi nyomozóhatóság
nevű szervtől jöttek. Azt akarták tudni, honnan volt Rogernek pénze.
– Kapott állami ösztöndíjat, mert már elmúlt tizenhat.
Újra beleszívott a cigarettába. A mozdulat hétköznapi volt, ismerős, már-
már önkéntelen. Csinált ma valamit azonkívül, hogy a fotelben ült és
dohányzott? Nem. Nem volt hozzá ereje. Reggel, néhány óra alvás után
felébredt, és elhatározta, hogy sétál egy kicsit. Szív egy kis friss levegőt.
Eszik valamit és bevásárol. Talán takarít egy keveset. Megteszi az első lépést
afelé, hogy újra visszatérjen a hétköznapokba. Roger nélkül.
 Arra kényszerítette magát, hogy összeszedelőzködjön és megvegye az
Aftonbladetet. A lap tizenötezer koronát ajánlott azért, hogy röpke két órát
beszélgessen egy fiatal újságíróval. Az első félórában ott volt egy fotós is,
aki aztán elment. A fiatal nő, akinek a nevét Lena már elfelejtette, letett egy
diktafont az asztalra, és kérdésekkel bombázta Rogerről. Milyen volt
gyerekkorában, mit szeretett csinálni, és mekkora űrt hagyott maga után.
Legnagyobb meglepetésére Lena egyszer sem sírta el magát interjú közben.
Arra számított, hogy könnyekben fog kitömi, mert Roger eltűnése óta első
ízben beszél róla másnak, és nem a rendőröknek. De beszélt. Noha Maarit, a
kolléganője felhívta, hogy ügyetlenül és kellemetlenül megilletődve
kifejezze a részvétét,
Lena olyan gyorsan véget vetett a társalgásnak, amilyen gyorsan csak
tudott. A főnöke is telefonált, bár inkább azért, hogy elmondja, megérti
Lenát, és nem bánja, ha néhány napot kivesz, majd megpróbáljuk felosztani
a műszakjait a kollégák között. De nagyon szépen kéri, időben jelezze, ha
vissza szándékozik térni dolgozni. A rendőrök, akik korábban itt jártak,
csupán Roger eltűnéséről akartak beszélni, hogy máskor is lépett-e le
otthonról, hogy voltak-e gondjai, fenyegette-e valaki. A személyisége
hidegen hagyta őket. Nem a fiaként érdekelte őket. Rá se bagóztak, ki volt
valójában, és mennyit jelentett neki.
Az újságírónővel ellentétben. Vele fényképalbumokat nézegetett, és
hagyta, hogy Lena a maga tempójában meséljen, hébe-hóba kérdéseket szúrt
közbe, vagy részletekről érdeklődött. Miután Lena elmondta mindazt, amit a
fiáról mondani tudott és akart, a nő közvetlenül faggatni kezdte. Olyan fiú
volt Roger, akitől a barátai segítséget kértek, ha bajbajutottak? Végzett
társadalmi munkát? Sportolt valamit, a szárnya alá vett valakit? Valami
hasonló? Lena a valóságnak megfelelően minden kérdésre nemmel felelt.
Csupán két barátja szokta felkeresni idehaza: Johan Strand és egy másik fiú
az új iskolájából. Erik hogyishívják. Járt itt egyszer. Lena úgy vélte,
csalódottságot lát az újságírónő arcán. Tudna bővebben mesélni a
zaklatásról? És arról, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy a fia egykori
kínzóját gyilkosság gyanújával letartóztatták? Noha nem ezek voltak a
legfrissebb hírek, az újságíró – akit Katarinának hívtak – úgy vélte, hogy fel
lehetne melegíteni őket. Ha tesznek mellé egy képet Roger ágyáról, amin ott
trónol a két plüssállat, megállja a helyét. Lena tehát mesélt. A zaklatásról. Az
erőszakról. Az iskolaváltásról. De a legtöbbet arról, hogy szentül meg van
győződve róla, hogy Leo Lundin ölte meg a fiát, és hogy sohasem fog
megbocsátani neki. Aztán Katarina kikapcsolta a diktafont, és azt kérdezte,
hogy elvihetne-e néhány képet a családi albumból, fizetett, és ment. Ez
tegnap történt. Lena zsebre vágta a pénzt. Mennyi pénz! Fontolóra vette,
hogy elmenjen-e enni. Tényleg ki kellene mozdulnia. Ennie kellene valamit.
De ülve maradt.
A fotelban. Kezében a cigaretta, a zsebében a pénz. Ahányszor csak
testhelyzetet változtatott, a combján érezte a bankók nyomását. És minden
egyes alkalommal megszólalt benne a suttogó hang.
Nem ez a pénz ölte meg.
Végül felállt, fogta a bankjegyköteget és betette a komódfiókba. Nem
mozdult ki, nem evett, csak ült a fotelban és dohányzott. Ahogy egész nap.
Most meg jött ez a két új rendőr és a pénzről akartak beszélni.
– A családi pótlék és az ösztöndíj elég volt, amíg nem kezdett ebbe az
átkozott csuhás iskolába járni. De onnantól kezdve mindig valami új cuccot
akart.
Vanja meghökkent. Azt feltételezte, hogy Lena csupa jót fog mondani a
Palmlövska Gimnáziumról. Végtére is felajánlottak a fiának egy helyet egy
olyan iskolában, ami kitűnő volt és jó hírű, erről Vanja meg volt győződve,
függetlenül attól, milyen kép alakult ki benne az igazgatóról. Ráadásul Roger
így a kínzójától is megmenekült.
 Szóval nem örült neki, hogy a fia iskolát váltott?
Lena nem nézett rá. Kibámult a nagy ablakon. A párkányon egy lámpa
állt, amelynek kék üvegburája volt, meg két virágcserép, amelyekben
hervadt buzogányvirágok árválkodtak. Mikor locsolta meg őket utoljára?
Elég rég lehetett már. Az egylevelűek jobban tartották magukat, de azok is
erősen kornyadoztak. A halványuló napfényben, amely beszüremlett az
ablakon, Lena észrevette, mekkora füst van a lakásban.
 Elvette tőlem – mondta, miközben elnyomta a cigarettát, felkelt a
fotelból és az erkélyajtóhoz ment, hogy kinyissa.
 Ki vette el?
 Beatrice. Meg ez az istenverte iskola.
 Hogyhogy elvette?
Lena késlekedett a válasszal. Behunyta a szemét és beszívta a friss
levegőt. Sebastian és Vanja érezte, ahogy egy áldásos fuvallat friss és hűvös
levegővel árasztja el a lakást. A csendben hallották, ahogy Ursula a fiú
szobájában matat. Ragaszkodott hozzá, hogy velük jöjjön. Részben azért,
mert nem akart a morgolódó Torkellel maradni, akire egyébként még mindig
dühös volt, részben pedig azért, mert a fiú szobáját eddig még csak a
västeråsi rendőrség kutatta át. Ursula a legkevésbé sem bízott a helyi
kollégákban. Végtére is két napon keresztül ügyet sem vetettek az eltűnt
fiúra. Ha biztos akart lenni benne, hogy a dolgok rendesen elvégeztettek, hát
magának kellett megcsinálnia őket. És most éppen ezt tette.
Lena hallotta, ahogy kinyitja a ruhásszekrényeket, kihúzza a fiókokat,
leveszi a képeket és a posztereket a falról, de csak üres tekintettel meredt a
szomszédos parkolóban álló fára. Ez volt az egyetlen zöld, amit az ablakból
látni lehetett. Ezenkívül a környező házak szürke homlokzata uralta a
látómezőt.
Hogyhogy elvették tőle Rogert? Hogy magyarázza el?
 Hirtelen fontos lett neki, hogy a Maldív-szigeteken karácsonyozzon,
hogy a húsvétot az Alpokban töltse, nyáron meg a Riviérán nyaraljon. Nem
akart többé itthon lenni. Már nem volt elég jó neki ez a lakás. És semmi,
amim nekem van, vagy amit adni tudok. Esélyem sem maradt.
 De láthatóan jobban érezte magát a Palmlövskában?
Igen, persze. Ott nem zaklatták. Nem agyabugyálták el. A legsötétebb
pillanataiban Lena mégis úgy gondolta, hogy a régi idők jobbak voltak.
Akkor legalább vele volt. Ha nem edzésre, vagy Johanhoz ment, itthon volt.
Akkoriban legalább annyira szüksége volt az anyjára, mint az anyjának rá.
Most pedig az a keserű valóság, hogy Lenára többé senkinek sincs szüksége.
Az utóbbi évben nemcsak egyedül érezte magát, hanem magányos is volt. És
az rosszabb.
Lena hirtelen felfigyelt a szobában uralkodó csendre. A rendőrök választ
vártak.
 Feltételezem – bólintott maga elé. – Feltételezem, hogy jobban érezte
magát.
 Dolgozik? – kérdezte Vanja, aki felfogta, hogy nem fog kielégítő
választ kapni Roger új iskolájával kapcsolatban.
 Igen, három műszakban. A Lidlben. Miért?
 Arra gondolok, hogy talán pénzt lopott öntől. Úgy, hogy ön nem is vette
észre.
 Talán megtette volna, ha lett volna mit ellopnia.
 Beszélt valaha ilyesmiről? Hogy fontos számára, hogy legyen pénze?
Nem tűnt kétségbeesettnek? Kérhetett kölcsön valakitől?
Lena behúzta az erkélyajtót, de nem zárta be. Visszament a fotelhoz.
Legyőzte a késztetést, hogy újabb cigarettára gyújtson. Egyszerűen
mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Kavarogtak a fejében a gondolatok.
Nem tudnák már békén hagyni?
– Nem tudom. De miért olyan fontos, honnan volt pénze?
 Mert ha kölcsönkérte, esetleg úgy lopta valakitől, az indíték lehet.
Lena vállat vont. Nem tudta, hogy jutott Roger pénzhez. Honnan is
tudhatná?
  Beszélt néha egy bizonyos Axel Johanssonról? – Vanja más oldalról
igyekezett megközelíteni a kérdést. Nem mondhatni, hogy az anya nagyon
együttműködő lett volna. Mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle.
 Nem. Ki az?
 A Palmlövska gondnoka. Azaz csak volt.
Lena a fejét rázta.
 Amikor a kollégáink itt voltak, azt mondta... – Vanja a jegyzeteit
lapozta, majd felolvasta a megfelelő részt –, hogy „Roger nem érezte
fenyegetve magát, és senkivel sem volt nézeteltérése”. Továbbra is kitart a
kijelentése mellett?
Lena bólintott.
 Értesült volna róla egyáltalán, ha valaki megfenyegeti, vagy ha gondjai
támadnak?
A kérdést egy férfi tette fel. Eddig egy szót sem szólt. Csak
bemutatkozott, bejött és egész idáig hallgatott, vagyis nem, nem is így volt A
nő mutatta be mindkettejüket, amikor elővette a szolgálati igazolványát. A
férfi nem vett elő semmit. Sebastiannak hívták, amennyiben Lena jól
emlékezett. Sebastian és Vanja. Lena Sebastian kék szemébe tekintett, és
tisztába jött vele, hogy a férfi már tudja a választ. Átlát a szitán.
Tudja, hogy nem pusztán a sivár környéken található bérlakásról van szó,
és nem is arról, hogy a DVD-lejátszónak feltétlenül Blu-ray-nek kell lennie,
vagy hogy az embernek minden évben új mobilt kell vásárolnia. A férfi
tudta, hogy Lena nem volt elég jó. A küllemével, a túlsúlyával, a rosszul
fizetett munkájával. Tudta, hogy Roger szégyellte őt. Hogy nem akarta többé
az élete részének tekinteni, hogy ki akarta hajítani. De azt nem tudta, hogy
Lena megtalálta a kiutal. Megtalálta az utat, amely visszavezetett Rogerhez.
Kettejükhöz.
„De akkor meghalt – suttogta a hang. – Ennyit a megtalált útról.”
Lena reszkető kézzel kinyitotta a dobozt, és rágyújtott a huszonnegyedik
szál cigarettára, mielőtt még megadta volna Sebastiannak a választ, amit már
úgyis tudott.
 Vélhetően nem.
Lena elnémult és megcsóválta a fejét, mintha ebben a szent percben
döbbent volna rá, milyen rossz kapcsolatban volt a fiával. A tekintete a
távolba révedt.
A beszélgetést Ursula szakította meg, aki a két táskájával és a nyakában
lógó fényképezőjével kijött Roger szobájából.
 Megvagyok. Találkozunk később a kapitányságon. – Azzal Lénához
fordult. – Fogadja részvétemet!
 Lena elgondolkodva biccentett. Ursula sokatmondóan Vanjára sandított,
Sebastianról tudomást sem vett, majd elhagyta a lakást. Vanja megvárta, míg
becsukódott a bejárati ajtó.
 Hogy érhetjük el Roger édesapját?
Vanja tett egy újabb kísérletet. Egy új csapásra lépett. Kíváncsi volt, hogy
sikerül-e kiszedni az anyából egy három szónál hosszabb mondatot.
– Nincs apja.
– Nahát! Ilyesmi utoljára kétezer évvel ezelőtt esett meg!
Lena higgadtan nézett Vanjára a füstfelhőn keresztül.
– Elítél? Inkább összpontosítsanak Roger új iskolájára.
– Senki sem ítéli el. De kell lennie egy apának – kapcsolódott be a
párbeszédbe Sebastian. Vajon Vanja csak képzelte, vagy tényleg volt valami
új mellékzönge a hangjában? Valami, ami megkülönböztetett érdeklődést
árul el? Kötődést?
Lena leverte a hamut a cigarettáról és megrántotta a vállát.
– Nem tudom, hol van. Sosem voltunk egy pár. Egyszeri alkalom volt.
Azt sem tudja, hogy Roger a világon van.
Sebastian előrehajolt. Időközben egyértelműen érdeklődővé vált. Nyíltan
pillantott Lenára.
 Roger biztosan kérdezősködött az apjáról. Mit mondott neki?
 Amikor még kicsi volt, kérdezősködött. Azt mondtam, az apja meghalt.
Sebastian csak bólintott. Vajon Anna Eriksson is ezzel etette meg a
gyerekét? Hogy apu meghalt? És mi van akkor, ha az apa egyszer csak
felbukkan? Harminc év múltán? Természetesen bizalmatlan fogadtatásra
számíthat. Valahogy bizonyítania kell, hogy tényleg az, akinek mondja
magát. A gyermek meg borzasztóan dühös lesz az anyjára, és csalódik
benne. Hazudott neki. Megfosztotta az apjától. Sebastian megjelenése talán
porrá rombolná a kapcsolatukat. Több kár származna belőle, mint amennyi
haszon. Minél alaposabban járta körül a dolgot, annál inkább arra jutott,
hogy a legjobb lenne egyszerűen csak élni tovább, mintha sosem találta
volna meg a leveleket. Mintha sosem tudta volna meg.
– És miért mondta ezt? Ha Roger tudta volna az igazságot, találkozhatott
volna az apjával.
 Erre én is gondoltam. De jobbnak ítéltem, ha azt mondom, meghalt,
mintha belefogok egy hosszadalmas magyarázatba, hogy az apja
valószínűleg hallani sem akarna róla. Roger lelki egyensúlya miatt, érti?
 De nem tudhatta biztosan! Nem tudhatta biztosan, hogy az apja tényleg
hallani sem akar a fiáról! Hiszen esélyt sem adott neki! – Vanja lopva
Sebastianra pillantott. Hihetetlen, mennyire magával ragadta ez a téma. A
hangja magasabb és erőteljesebb lett. Előrecsúszott a kanapé szélére, és úgy
festett, mint aki bármelyik pillanatban talpai szökkenhet. – Képzelje csak el!
Mi van, ha valójában akarta volna Rogert? Ha tudott volna a létezéséről!
Lenát meglehetősen hidegen hagyta Sebastian vehemens kitörése
Elnyomta a cigarettát és kifújta a füstöt.
 Házas volt. Már voltak gyerekei. Saját gyerekei.
 Tegyük fel, hogy a férfi felkeresi Rogert, most, hogy a fiú már nagyobb.
Mit gondol, hogy reagált volna Roger?
Vanja elképedve nézett a társára. Miben mesterkedik? Ez az egész
egyszerűen sehová sem vezet.
 De hogy kereshette volna fel? Azt sem tudja, hogy van egy fia.
 De mégis? Mit gondol?
Vanja észrevétlenül Sebastian karjára tette a kezét, hogy felhívja magára a
figyelmét.
 Ez egy tisztán hipotetikus felvetés, ami nem tartozik a tárgyhoz, nem?
Sebastian megtorpant. Észrevette Vanja csodálkozó pillantását.
 Persze... Én... – Hosszú idő óta először fogalma sem volt arról, mit
mondhatna, ezért csak megismételte, ami már elhangzott: – Persze.
Csend lett. Felálltak, befejezettnek tekintették a látogatást. Sebastian az
előszoba felé indult, Vanja követte. Lena semmi jelét nem mutatta, hogy fel
akarna kelni és ki akarná kísérni őket. Ám amikor kiléptek az előszobába,
utánuk szólt.
 Roger órája.
Sebastian és Vanja hátrafordult. Vanja nem tudott szabadulni a
benyomástól, hogy az elnyűtt fotelban ücsörgő nővel nincs rendjén valami.
Valami, amit nem tudott pontosan megnevezni.
– Mi van vele?
– Az újságíró, akivel beszéltem, azt mondta, hogy Lundin elvette
Rogertől az óráját, mielőtt megölte. Egy értékes órát. Az most engem illet,
nem?
Vanja visszalépett a szobába. Kissé meglepte, hogy Lena nem tudta
pontosan, mi történt. Torkel mindig részletesen tájékoztatni szokta a
hozzátartozókat.
– Jelenleg minden jel arra utal, hogy Leonard Lundinnek nincs köze a fia
meggyilkolásához.
Lena érzéketlenül fogadta a hírt, mintha Vanja csak azt közölte volna, mit
ebédelt.
– Jó, de az óra az enyém, ugye?
– Valószínűleg igen.
 – Akkor szeretném megkapni.

Sebastian és Vanja a kapitányság felé autózott, hogy ott fejezze be a

munkanapját. Vanja gyorsan hajtott. Túl gyorsan. Érezte, hogy düh tombol a
belsejében. Lena provokálta. Alapjában véve Vanja csak igen ritkán hagyta
provokálni magát. Ez volt az egyik erőssége: hűvös és távolságtartó tudott
maradni. De Lena az idegeire ment. Sebastian a füléhez szorította a mobilját.
Vanja kihallgatta a beszélgetés egy részét. Lisát hívta. Egy záró kérdés –
hogy mennek a dolgok odahaza? – és egy nyilvánvalóan kurta válasz után
befejezte a beszélgetést, és zsebre vágta a telefont.
 Lisa fizetett Rogernek, hogy eljátssza a barátját.
 Hallottam.
 Nem éppen vagyonokat, amik fedezhették volna a fiú kiadásait, de ez
legalább valamiféle kiindulópont. Elég élelmes volt a srác.
 Vagy inkább mohó. Úgy látszik, családi vonás, hogy minden
gondolatuk a pénz körül forog. Most halt meg a fia, a nő meg csak és
kizárólag a pénzbehajtásra tud gondolni.
 A fájdalom feldolgozásának az is egy módja, hogy valaki előnyt
igyekszik kovácsolni a helyzetből.
 Elég hitvány módja.
 Talán máshogy nem megy.
Tipikus pszichológus. Mindig megértő. Minden viselkedés természetes.
Mindenre van magyarázat. De Vanja nem volt hajlandó ilyen könnyen
elfogadni Sebastian érvelését. Haragos volt, és nem voltak gátlásai, ha arra
került sor, hogy szabad folyást engedjen a dühének.
 De most őszintén! A szeme vörös volt kissé a füsttől. Fogadok, hogy
még csak nem is sírt, egyetlen könnycseppet sem ejtett! Láttam már sokkos
állapotban lévő embereket, de ő teljesen más. Közönyös.
 Az volt a benyomásom, hogy ismeretlenek számára azok az érzések,
amiket elvárnánk tőle. Gyász. Kétségbeesés. Talán még az empátia is.
 És miért?
 Honnan tudjam? Csak negyvenöt percet töltöttem vele. Valószínűleg
egyszerűen kikapcsolja őket.
 De az érzéseket nem lehet egyszerűen „kikapcsolni”!
 Sosem hallottál még olyan emberekről, akiket valaki olyan mélyen
megbánt, hogy soha többé nem képesek senkihez sem kötődni?
 De az más. Megölték a gyerekét. Miért döntene szándékosan úgy, hogy
közömbös lesz?
 Hogy tovább tudja élni az életét.
 Vanja hallgatott. Új oldaláról ismerte meg Sebastiant.
Először úgy harapott rá az apa témájára, mint valami terrier. Egy olyan
témára, amiről már a második kérdés után nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen
lényegtelen a nyomozás szempontjából. Most pedig Vanja egy újabb
árnyalatot vélt felfedezni a hangjában. Fojtott lett, és nem volt többé olyan
durcás. És közben nem akart talpraesett, vicces vagy leereszkedő lenni. Nem,
ez valami más volt. Szomorúság talán.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el! Nem természetes, ha az ember mm
gyászolja meg a fiát.
– De hiszen meggyászolja, ahogy tudja.
– A francokat!
– Már ne haragudj, de honnan tudod?
Vanja összerezzent Sebastian hangjának váratlan élességétől.
– Mit tudsz egyáltalán a gyászról? Elvesztettél valaha valakit, aki az
egész világot jelentette?
– Nem.
– Akkor meg honnan tudod, hogy mi természetes és mi nem?
– Nem tudom, de...
– Nem tudod! Pont ez az! – vágott a szavába Sebastian. – Halványlila
gőzöd sincs róla, miről beszélsz egyáltalán, úgyhogy jobban tennéd, ha
inkább tartanád a szádat.
Vanja Sebastianra sandított, meghökkentette a dühkitörése. De a férfi
csak az aszfaltot nézte mereven. Az út hátralévő részében Vanja hallgatott.
Olyan kevéssé ismerjük egymást, gondolta. Titkolsz valamit. Tudom, milyen
érzés. Jobban tudom, mint hiszed.

A kapitányság irodája többé-kevésbé sötét volt. A helyiség egy részét

néhány bekapcsolt képernyő és égve felejtett asztali lámpa vonta halvány
derengésbe, de ettől eltekintve minden sötét, üres és csendes volt. A
kivilágított pihenőszoba felé menet Torkel lassan kerülgette az íróasztalokat.
Sejtette, hogy a västeråsi rendőrkapitányságon nincs napi huszonnégy órában
hajtás, de az meglepte, hogy már délután ötkor teljesen kihalt volt minden.
Torkel elérte a meglehetősen személytelen társalgót. Három kerek asztal
állt benne, mindegyik körül nyolc szék. Hűtőszekrény és fagyasztó, három
mikro, egy kávéfőző. Az egyik oldalon pult, mosogató és mosogatógép. Az
asztalok közepén kerek sötétvörös terítő, rajta művirág. Könnyen tisztítható,
karcos linóleumpadló. A három ablakon nem lógott függöny. A párkányon
egy magányos telefon árválkodott. Sebastian az ajtótól legtávolabb eső
asztalnál ült, előtte kávé műanyag pohárban. Az Aftonbladets, olvasta.
Torkel is belelapozott. Négy oldalt szenteltek Lena Erikssonnak, jól megírt,
tényfeltáró riport volt.
A cikk szerint Lena még mindig abban a hitben élt, hogy a fiát Leonard
Lundin ölte meg. Torkel azon merengett, hogy fogadhatta a hírt, hogy a fiút
ma szabadon engedték. Többször próbálta hívni, hogy elmondja neki, de
nem vette fel. Talán még mindig nem tudja.
Sebastian nem nézett fel az olvasmányából, habár hallania kellett, hogy
Torkel közeledik. Csak akkor emelte fel a pillantását, amikor Torkel leült a
szemben álló székre, majd rögvest újra az újságnak áldozta minden
figyelmét. Torkel összekulcsolta a kezét az asztalon és előrehajolt.
 Hogy ment?
Sebastian lapozott.
– Mi?
 Minden. A munka. Sokat voltatok úton Vanjával.
 Igen.
Torkel némán felsóhajtott. Úgy fest, semmit sem kap ingyen. Vélhetően
egyáltalán semmit.
 És hogy ment?
 Jól.
Torkel figyelte, ahogy Sebastian újra lapoz, és eléri a rózsaszín
mellékletet. Sport. Jól tudta, hogy Sebastiant mindenféle sportág hidegen
hagyja, mindegy, hogy arról van-e szó, űzze, megnézze, vagy csak olvasson
róla. Ennek ellenére úgy tűnt, elszánt érdeklődéssel tanulmányozza az
oldalakat. Torkel hátradőlt, pár másodpercig némán méricskélte Sebastiant,
aztán a kávéfőzőhöz ment, hogy készítsen egy kapucsínót egyetlen
gombnyomással.
 Van kedved elmenni enni?
Sebastian megdermedt. Ez az. Ettől félt. Nem „összefuthatnánk
valamikor” vagy „ihatnánk valamikor egy sört”, hanem enni menni.
Ugyanaz, csak más köntösben.
– Nincs, köszi.
– Miért nincs?
– Mást terveztem.
Ez hazugság volt. Ahogy a sport iránti váratlan érdeklődése is. Torkel
tudta, de feltette magában, hogy nem firtatja a kérdést. Sebastian úgyis csak
újabb hazugságokkal fizetné ki. Torkelnek elege volt mára. Kivette a
csészéjét a gépből, de – Sebastian reményeivel ellentétben – nem hagyta el a
helyiséget, hanem visszatért az asztalhoz, és ismét leült. Sebastian kérdőn
pillantott rá, majd újra osztatlan figyelmet szentelt az újságnak.
  Mesélj a feleségedről!
Na, erre aztán nem számított. Döbbenten nézett Torkelre, aki olyan
könnyed mozdulattal emelte a csordultig teletöltött bögrét a szájához, mintha
csak azt kérdezte volna, hány óra.
 Aztán minek?
 Miért ne?
Torkel letette a bögrét, majd jobbjának hüvelyk– és mutatóujjával
megtörölte a szája szegletét. Merőn nézte Sebastiant, le sem vette róla a
szemét. Sebastian villámgyorsan átgondolta, milyen lehetőségei vannak.
Felállhat és elmehet. Visszatérhet a színlelt olvasáshoz. Elküldheti Torkelt a
pokolba. Vagy...
Mesélhet Lilyről. Ösztönösen az első háromból akart választani.
Ugyanakkor, ha jobban belegondol, mi baj lehet abból, ha Torkel kicsit
többet tud? Vélhetően rokonszenvből kérdezte, nem kíváncsiskodásból. A
kérdése egy baráti jobb volt. Egy kísérlet, hogy felélesszenek egy megfakult
– ha nem teljesen elhalt – barátságot. A makacssága csodálatra méltó. Talán
elérkezett az idő, hogy Sebastian törlesszen neki valamicskét? Hogy
mennyit, maga döntheti el. Jobb is lesz így, különben még Torkelnek az az
ötlete támadhatna, hogy az interneten szaglásszon, és akkor többet tudna
meg, mint amennyit Sebastian a tudomására akar hozni.
Sebastian félretolta az újságot.
 Lilynek hívták. Német volt, Németországban ismerkedtünk meg,
amikor ott dolgoztam, és 1998-ban házasodtunk össze. Sajnos nem az a fajta
vagyok, aki fotókat hurcol magával a pénztárcájában.
 Mivel foglalkozott?
 Szociológus volt. A kölni egyetemen. Kölnben laktunk.
 Mennyi idős volt?
 Öt évvel volt fiatalabb nálam.
Torkel bólintott. Három gyors kérdés, három nyilvánvalóan őszinte
válasz. Mostantól csalafintább lesz.
 Mikor halt meg?
Sebastian sóbálvánnyá vált. Jó, itt a vége. A kihallgatásnak hivatalosan
vége. Itt a határ.
 Évekkel ezelőtt. Nem szeretnék erről beszélni.
 Miért nem?
 Mert ez magánügy, és nem vagy a terapeutám.
Torkel bólintott. Ez igaz, de volt idő, amikor majd’ mindent tudtak
egymásról. Bizony túlzás lenne azt állítani, hogy hiányzott Torkelnek az az
időszak. Évekig legfeljebb egy-egy futó gondolatot pazarolt Sebastianra. De
most, hogy visszatért, és Torkel munka közben figyelhette meg, ráébredt,
hogy a munkája – és talán az élete is – sivárabb volt azokban az években,
amikor Sebastian nem volt vele. Ez persze nem feltétlenül azon múlt, hogy
Sebastian nem volt itt, ennek ellenére Torkel nem tudott szabadulni az
érzéstől, hogy alapjában véve mégiscsak hiányzott neki a régi kollégája, a
régi barátja. Jobban, mint ahogy hitte. Nem ringatta magát abban a hitben,
hogy az érzés kölcsönös, de legalább megpróbált beszélgetni Sebastiannal.
 Hiszen egykor barátok voltunk. Hányszor és hányszor kellett
végighallgatnod, hogy Monicáról, a gyerekekről meg az egész szarról
sopánkodom? – Torkel nyíltan nézett a kollégájára az asztal fölött. – Most én
hallgatlak meg.
 De mit akarsz hallani?
 Amit csak el akarsz mondani. Ha van valami, amit szívesen
megosztanál valakivel.
 De ez nem olyan.
Torkel bólintott. Nem is várta, hogy ilyen könnyű lesz. Végtére is
Sebastian Bergmannal beszél.
 Ezért akartál meghívni enni? Hogy gyónhassak?
Torkel újra felemelte a bögréjét. Időt akart nyerni, mielőtt válaszol.
 Csak az volt az érzésem, hogy nem vagy valami jó bőrben.
Sebastian nem felelt. Talán van még valami más is Torkel tarsolyában.
 Megkérdeztem Vanját, hogy mentek ma a dolgok. Leszámítva, hogy
rettenetesen fárasztónak talál, azt mondta, az volt a benyomása, hogy talán...
Nem is tudom... Az volt a benyomása, hogy nyomja valami a szíved.
 Vanja jobban tenné, ha a munkájára összpontosítana. – Sebastian felállt,
az újságot az asztalon hagyta, fogta a papírpoharat és összegyűrte. – Te meg
ne higgy el mindent, amit mondanak.
Sebastian kiment, útközben az ajtónál álló szemetesbe hajította a
papírpoharat. Torkel magára maradt. Vett egy mély levegőt. Mit is várt
voltaképpen? Tudhatta volna. Sebastian Bergman nem hagyja, hogy
elemezgessék. És ezzel elszállt az az esélye is, hogy vacsoratársasága
legyen. Billy és Vanja dolgozik, Ursula pedig szóba se jöhet. De semmi
pénzért nem akart még egyszer egyedül étterembe menni. Előszedte a
mobilját.
Miután Sebastian elhagyta a társalgót, gyors léptekkel átvágott a sötét
irodán. Dühös volt. Torkelre, Vanjára, de legeslegjobban saját magára. Még
soha egyetlen kollégája sem neszelte meg, hogy „valami nyomja a szívét”.
Korábban még csak nem is sejtették, hogy mi jár a fejében. Csupán annyit
tudtak Sebastianról, amennyit ő kiadott magából nekik. Így került magas
beosztásba is. A csúcsra. Csodálták és félték.
De az autóban kifordult önmagából. Elvesztette az irányítást.
Tulajdonképpen Lena Erikssonnál is, ha jobban meggondolja. Ez
teljességgel elfogadhatatlan. Az anyja bűne. Az ő bűne és a levelek bűne.
Kénytelen volt döntést hozni, hogyan tovább. Pillanatnyilag a körülmények
erőteljesebben befolyásolták, mint ahogy szerette volna.
A tárgyalóteremben még égett a fény. Az üvegen át Sebastian látta, hogy
Billy a felnyitott laptop előtt gubbaszt. Lassított, majd megállt. Ma,
ahányszor csak Anna Erikssonra gondolt, mindig arra a következtetésre
jutott, hogy fel kellene adnia a tervét. Túl keveset nyerhetett, és túl sokat
veszíthetett. De képes rá? Képes elfelejteni, mit tudott meg, és képes úgy
tovább élni, mintha mi sem történt volna? Vélhetően nem. Ráadásul abból
nem lehet baj, ha kideríti a nő címét, már amennyiben tudja. Akkor később
még meglesz rá a lehetősége, hogy meggondolja magát. Hogy felkeresi-e
vagy eldobja a papírt. Hogy odamegy-e vagy távol marad. Odautazhat és
felmérheti a terepet. Megnézheti, miféle emberek. Kipuhatolhatja, milyen
fogadtatásra számíthat, ha felfedi magát. Döntött. Ostobaság lenne, ha nem
tartana nyitva minden kaput.
Sebastian belépett a tárgyalóba. Billy felnézett a képernyőről.
 Szia!
Sebastian biccentett, leült és kinyújtotta a lábát. Magához húzta a
gyümölcsöstálat, ami az asztalon állt, és kivett egy körtét. Billy újra a
számítógépre irányította a figyelmét.
 Mit csinálsz?
 Megnézem a Facebookot meg még néhány közösségi oldalt.
 Torkel megengedi, hogy ilyet tegyél munkaidőben?
Billy átpillantott a monitor pereme fölött, nevetett és megrázta a fejét.
 Meg. Roger után nyomozok.
 És találtál már valamit?
Billy vállat vont. Attól függ, honnan nézi az ember a kérdést. Megtalálta
Rogert, de ezenkívül semmi érdekes.
 Nem nagyon látogatta az oldalakat. Hiszen nem volt saját számítógépe.
Több mint három hete lépett be utoljára a Facebookra. Tulajdonképpen nem
is csoda, hogy nem nagyon járt erre. Huszonhat barátja volt összesen.
 Az kevés? – Természetesen Sebastian tisztában volt vele, mi az a
Facebook, hiszen nem egy elhagyatott barlangban töltötte az utóbbi éveket,
de sosem érzett késztetést rá, hogy kipróbálja, hogy működik, vagy hogy
használja, vagy hogy kell ezt mondani. Nem sok kedve volt hajdani
osztálytársakkal és kollégákkal kapcsolatot ápolni. A puszta gondolat is,
hogy „bejelöljék” és kicsinyes, dőre közhelyekkel fárasszák, borzasztotta.
Ellenkezőleg: pont azon munkálkodott, hogy senkihez se legyen köze, se a
valós, se a virtuális életben.
 Huszonhat barát semmi – mondta Billy. – Általában már a regisztráció
napján több barát jelöli be az embert. Az MSN-en szintén. Oda négy hónapja
nem lépett be, és csak Lisával, Erik Heverinnel meg Johan Stranddal volt
kapcsolatban.
 Szóval alig voltak virtuális barátai.
 De virtuális ellenségei se igen, semmi rosszat nem írtak róla a hálón.
Sebastian úgy döntött, elég érdeklődést tanúsított már a kérdés iránt, így
előhozakodhat azzal, ami miatt valójában jött. Talán egy kis hízelgéssel
kövezhetné ki az útját.
 Ha jól látom, elég ügyes számítógépguru vagy.
Billy nem tudta leplezni a mosolyát, ami elárulta, hogy Sebastian jó
nyomon jár.
– Mindenesetre ügyesebb, mint a nagy átlag. Egyszerűen szórakoztat –
fűzte hozzá valamivel szerényebben.
 Nem tudom, hogy tudnál-e segíteni valamiben.
Sebastian előhúzta a belső zsebéből az összehajtogatott fecnit, amelyen
Anna Eriksson címe állt, és odadobta Billynek.
 Meg kellene találnom ezt az Anna Erikssont. 1979-ben ezen a címen
lakott.
Billy fogta a cédulát és széthajtogatta.
 Köze van a nyomozáshoz?
 Talán igen.
 Milyen összefüggésben?
Idegtépő, hogy itt mindenki ennyire tiszteletben tartja az előírásokat.
Sebastian túl elcsigázott és túl komótos volt, úgyhogy elsütött egy üres
szófordulatot, és abban reménykedett, hogy Billy beéri ezzel.
 Ez csak egy szál, amit mellékesen le szeretnék nyomozni, elég messzire
vezet. A többieknek nem is szóltam róla, de talán lesz belőle valami.
Billy bólintott, és Sebastian kissé megkönnyebbült. Már éppen fel akart
kászálódni, amikor Billy megszólalt.
 De milyen viszonyban van Roger Erikssonnal?
Rendben, a mellébeszélés tehát nem jött be. Mi lenne, ha az emberek
egyszerűen csak megtennék, amire kérik őket? Ha balul sülne el a dolog,
Billy Sebastianra háríthatná, aki meg azt állíthatná, hogy Billy félreértett
valamit. Torkel felhúzná magát rajta egy kicsit. Beszélnének egy darabig
arról, hogy meg kellene vizsgálni a dolgot. De aztán minden menne tovább,
mint rendesen. Sebastian bedobta a csalit, ami még semmitmondóbb volt,
mint az előző indoklás.
 Hosszú történet, de klassz lenne, ha segítenél, a te munkád
szempontjából is. Szerintem tényleg lehet valami belőle.
Billy újra összehajtogatta a cetlit. Arra az esetre, ha mégis visszautasítaná,
hogy utánanézzen a címnek, Sebastian gyorsan készenlétbe helyezett még
egy hazugságot. Azt fogja mondani, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy
Anna Eriksson Roger biológiai anyja. Nem, nincs nyoma az örökbeadási
anyagokban, ez belső értesülés. Nem, arról nem adhat felvilágosítást, honnan
származik a füles. Ez beválhat. Ha biológiailag lehetséges. Sebastian
elkezdett számolni. Hány éves lehetett Anna Eriksson Roger születésekor?
Körülbelül negyven, vagy ilyesmi. Belefér.
– Jó.
Sebastian visszacsöppent a valóságba, de nem volt biztos benne, hogy jól
hallotta-e, amit hallott, és hogy nem hagyott-e ki valamit.
– Jó?
 Igen, de várnod kell egy kicsit, van még egy csomó felvétel, amit a
térfigyelő kamerák csináltak, és azokat reggelig meg kell néznem.
 Tiszta sor. Nem sürgős. Köszi.
Sebastian felállt és az ajtóhoz ment.
 Még valami.
Billy újra felnézett a számítógépéről.
 Értékelném, ha ez az egész köztünk maradna. Ahogy mondtam, a szál
elég messzire vihet. És hát tudod, nincs szebb öröm, mint a káröröm.
 Jó. Nem gond.
Sebastian hálásan rámosolygott, és elhagyta a helyiséget.

Limone Ristorante Italiano. Nem Torkel foglalta az asztalt, mégis ő ért

oda elsőként. Egy olyan asztalhoz vezették, amely a terem sarkában, két
nagy ablak mellett állt. Fölötte tekegolyó nagyságú fémgömbök lógtak egy
drótról, amelyet a plafonhoz erősítettek. Négyszemélyes asztal. Székek
helyett két kanapé. Kemények, egyenes háttámlával, mályvaszín kárpittal.
Torkel egy üveg sört iszogatott. Rossz ötlet volt meghívni Hansert? Jóllehet,
igazából nem is hívta meg. Csak alaposabban meg akarta vitatni vele a
nyomozást, mert a mai rövidke találkozójuk túl felszínes volt, és hát ezt ugye
ugyanúgy megtehetik vacsora közben, mint az irodában. Hanser persze
önként hátrált egy lépést, és hagyta, hogy Torkel a saját belátása szerint
járjon el. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy továbbra is ő volt a fő
felelős, és Torkelnek az az érzése támadt, hogy újabban mogorvább vele.
 Hanser megérkezett, elnézést kért a késésért, leült és rendelt egy pohár
fehérbort. A rendőrfőnök tiszteletét tette nála, hogy a helyzet felől
érdeklődjön. Aggodalmát fejezte ki, hogy kénytelenek szabadon engedni
Leonard Lundint, és tudni szerette volna, hogy van-e ki kilátásban egy
másik, megalapozottabb letartóztatás. Hansernek persze nem volt választása,
csalódást kellett okoznia neki. A rendőrfőnökre is nagy nyomás nehezedik.
A sajtó érdeklődése – főleg a bulvárlapoké – nem hagyott alább. Minden nap
legalább négy oldalt töltöttek meg az ügyről szóló cikkekkel. A Lena
Erikssonnal készített interjúi hatásosan és nyomatékosan tálalták. Roger
magányát állították a középpontba, és feltételezésekbe bocsátkoztak,
miszerint a fiú talán nem is ismerte a gyilkosát. És hogy ebben az esetben a
borzalom megismétlődhet. Egy „szakértő” arról számolt be, hogy az ember
átlép egy bizonyos határt, amikor először öl, és innen már nincs visszaút. A
gyilkos vélhetően újra ölni fog. Ez csak a sajtó szokásos pánikkeltése volt,
ahogy legutóbb egy terjedő járvánnyal kapcsolatosan keltettek hisztériát, és
napvilágot láttak olyan cikkek is, hogy: „A fejfájás agydaganatot jelezhet”.
Az Expressen nevű újság megkérdőjelezte a rendőrség hatékonyságát,
miután felfedezték az első hétvége késlekedéseit. Lajstromba szedtek egy
csomó megoldatlan gyilkossági esetet, az Olof Palme-gyilkossággal az élen.
Hanser azt felelte, hogy találkozik Torkellel, és talán már holnap reggel
részletesebb felvilágosítással szolgálhat a rendőrfőnöknek. Ezzel aztán
megelégedett. Mielőtt azonban elment, még megjegyezte, hogy csak remélni
tudja, nem volt hiba bevonni a királyi bűnügyi nyomozóhatóságot, és hogy
egyes-egyedül Hanser a felelős érte, ha mégis bebizonyosodna, hogy hiba
volt.
Amikor a pincérnő kihozta a bort, és megkérdezte, hogy választottak-e
már, egy pillanatra mindketten elmélyültek az étlapban. Torkel már tudta,
mit fog rendelni. Lazacot kalábriai módra. Sült lazacfilé
koktélparadicsommal, tavaszi hagymával, kapribogyóval, olívabogyóval és
tepsis burgonyával. Nem szokott előételt kérni.
Hanser villámgyorsan a roston sütött bárány mellett döntött, bárányérmék
parmezános burgonyával, vörösboros szószban. Drágább, mint Torkel
fogása. Na, nem mintha számítana. Ő hívta fel, és ő kérte a találkozót. Üzleti
vacsorának tekintette, és magától értetődő volt, hogy állja a cechet. A királyi
gyilkossági csoport fizeti.
Mialatt vártak az ételre, átbeszélték az esetet. Igen, Torkel is olvasta az
újságcikket. Ismeretlen tettes. Vanja elsőként vetette fel ezt a lehetőséget. De
a felfedezés, hogy Rogert lelőtték, Sebastian szerint ellentmondott ennek a
feltevésnek. Aki előre kitervel egy gyilkosságot, nem használ olyan fegyvert,
amelyből származó golyót aztán ki kell műtenie az áldozatból, hogy ne
bukjon le. De sajnos ezt az értesülést Hanser nem adhatja ki a sajtónak. Nem
szabad nyilvánosságra kerülnie, és a gyilkos arról sem szerezhet tudomást,
hogy rájöttek, miben halt meg valójában Roger. Ezt leszámítva Torkelnek
nem sok mondanivalója akadt. Az Axel Johansson-féle szál feltérképezésén
túl nem tettek nagy előrelépést. Rengeteg minden függ a holnapi naptól és a
bűnügyi labor jelentésétől. Torkel mobilja rezegni kezdett a belső zsebében.
Elővette és megnézte a kijelzőt. Vilma.
 Fel kell vennem.
Hanser biccentett és ivott egy korty bort. Torkel beleszólt a készülékbe.
 Szia, kicsim! – Mielőtt még meghallotta volna a hangját, felragyogott az
arca. A kisebbik lánya mindig ilyen hatást váltott ki belőle.
 Szia, apu! Mit csinálsz?
 Egy kollégámmal vacsorázom. És te?
 Iskolai jelmezbálba megyek. A városban vagy?
 Nem, még mindig Västeråsban vagyok. Miért kérdezed?
 Szerettem volna megtudni, hogy értem tudsz-e jönni ma este. A buli
után. Nem tudtuk, hogy hazajöttél-e már, úgyhogy anya azt mondta, hívjalak
fel és kérdezzem meg. De rendben. Majd anya hazahoz. Csak meg akartam
kérdezni.
 És minek öltöztél be?
 Tininek.
Torkelnek volt valami halvány sejtése róla, mi bújhat meg e mögött a
válasz mögött. Nem egészen értett egyet a lánya jelmezével, de hát nem volt
ott, hogy meggátolja és valami ötletdúsabb megoldást javasoljon. Ráadásul
Yvonne biztos gondoskodott már róla, hogy minden a megfelelő mederben
folyjon, efelől nem volt kétsége. A Monicától való válással ellentétben
Yvonne-nal való szakításuk üdvös következményekkel záródott. Már
amennyire egy válás üdvös lehet. Egyet értettek benne, hogy sosem volt jó a
kapcsolatuk. Torkel félrelépett, Yvonne is, ebben Torkel biztos volt.
Mindketten véget akartak vetni ennek, már csak Vilma és Elin érdekében is.
Voltaképpen most sokkul jobban kijöttek egymással, mint a házasságuk
idején.
 Jó. Üdvözlöm anyát! Érezd jól magad!
 Jól fogom. Anya is üdvözöl. Majd találkozunk, ha visszajössz.
 Igen. Szia!
Torkel letette és ismét Hanserhez fordult.
– A lányom.
 Gondoltam.
 Torkel visszadugta a mobilt a belső zsebébe.
 Neked fiad van, ugye? Hány éves?
Hanser tétovázott. Noha az elmúlt hat évben sokszor megélte ezt a
helyzetet, egyre inkább berzenkedett tőle, hogy a fiáról beszéljen. Kezdetben
őszintén válaszolt, de az embereket nyilvánvalóan olyan kínosan mélyen
érintették a hallottak, hogy egy gyötrelmes szünet vagy némi görcsös
próbálkozás után, hogy életben tartsák a társalgást, inkább kerestek gyorsan
valami indokot, hogy elbúcsúzhassanak. Így aztán újabban egy egyszerű
nemmel felelt a kérdésre, hogy vannak-e gyerekei. Ez volt a legkönnyebb,
ráadásul igaz is volt. Nem volt gyermeke. Már nem. Torkel azonban tudta,
hogy egykor volt.
 Niklas három éve meghalt. Tizennégy volt.
 Jaj, ne! Sajnálom. Nem tudtam... Ne haragudj!
 Ugyan. Honnan tudtad volna?
Hanser tapasztalatból tudta, mi jár Torkel fejében. Az, amit mindenki
megkérdezett, aki megtudta, hogy Niklas meghalt. A tizennégy évesek ritkán
esnek össze holtan. Minden bizonnyal történt valami.
De mi? Mindenki tudni akarta. Torkel sem volt kivétel, ebben Hanser
biztos volt. Az azonban kivételes volt, hogy meg merte kérdezni.
– Hogyan halt meg?
– Le akarta rövidíteni az utat. Át akart mászni egy mozdonyon. Túl közel
került a felső vezetékhez.
 Megközelítőleg sem tudom elképzelni, mit élhettetek át a férjeddel.
Hogy bírtátok ki?
 Nem bírtuk ki. Azaz azon párok, akik elveszítik a gyermeküket,
nyolcvan százalékban elválnak. Bárcsak azt mondhatnám, hogy mi a
maradék húsz százalékhoz tartozunk, de sajnos nem ez a helyzet.
Hanser ivott egy újabb korty bort. Nem is volt nehéz elmondani
Torkelnek. Könnyebb volt, mint gondolta. – Olyan dühös voltam rá.
Niklasra. Tizennégy volt. Nem is tudom, mennyit olvastunk olyan
fiatalokról, akiket áramütés ért egy vonat tetején. Mindig úgy gondoltuk,
okosabbak is lehettek volna. Kamaszok voltak. Néhány már csaknem felnőtt.
És Niklas is egyetértett velünk. Tudta, hogy veszélyes. Életveszélyes. És
ennek ellenére... Olyan mérges voltam rá.
 Érthető.
 Úgy érzem, én vagyok a legrosszabb anya a világon. Minden
tekintetben.
 Ez is érthető.
A pincérnő az asztalukhoz jött, mindkét kezében tányér. Ez jó alkalom
lett volna arra, hogy mindketten némán az evésnek szenteljék a figyelmüket.
De vacsora közben is élénken tovább beszélgettek, és néhány perc múltán
Torkel azt gondolta, hogy ezentúl sokkal többet fognak tudni egymásról,
mint korábban. Elmosolyodott magában. Jó lenne, ha így lenne.
 Haraldsson a zöld Toyotájában ücsörgött Axel Johansson háza előtt és
majd’ megfagyott, noha hosszú alsónemű és polárpulóver volt rajta a tollal
bélelt kabát alatt. A kávésbögrével igyekezett felmelegíteni magát.
Napközben érezhető volt a tavasz melegének lehelete, de az esték és
éjszakák még mindig hidegek voltak.
Haraldsson azon a véleményen volt, hogy a legteljesebb mértékben köze
van hozzá, hogy ma körözést adtak ki Johansson ellen. Nem csak simán köze
van hozzá. Közvetlenül az ő munkájának az eredménye. Az ő
tettrekészségének köszönhető, hogy rátaláltak az e-mail küldőjére, ami a
királyi nyomozóhatóságot elvezette a Palmlövska iskolához és az elbocsátott
gondnokhoz. Torkel még oda is biccentett neki, és halványan rámosolygott,
amikor délután elment mellette, de igazából ez volt minden. Ezt leszámítva
senki sem részesítette elismerésben, amit pedig kiérdemelt, hiszen döntő
értesülésekkel járult hozzá az áttöréshez. Haraldsson beletörődött, hogy soha
senki nem fog köszönetét mondani neki a munkájáért. Legalábbis Torkel és a
kollégái nem. Mert hogy is venné ki magát, ha egy helyi tehetség elhappolná
az ügy megoldásával járó sikert a királyi nyomozóhatóság orra elől? Mielőtt
hazabotorkált volna, megérdeklődte Hansertől, hogy huszonnégy órás
megfigyelés alá vonják-e a gyanúsított lakását. Nos, nem vonják. A
nyomozás első szakaszában csak belső figyelmeztetést adtak ki, hogy a
kollégák legyenek résen járőrözés és bevetés közben. Ezenkívül felvették a
kapcsolatot a szomszédokkal, barátokkal és rokonokkal, tájékoztatták őket,
hogy keresik Axelt, mert beszélni akarnak vele. Kínosan ügyeltek arra, hogy
hangsúlyozzák, jelenleg nem gyanúsítják a férfit semmivel. Hogy merre
tovább, és hogy a lakást meg kell-e figyelni, arról a királyi nyomozóhatóság
a későbbiekben fog dönteni.
Haraldsson azonban rögvest döntött. Teljesen nyilvánvaló, hogy a férfi
bujkál. Ha ártatlan lenne, nem rejtőzködne, az meg, hogy Haraldsson mivel
tölti a szabadidejét, és mit csinál éjszaka, az ő dolga. Tehát most itt kuksolt a
Toyotájában és vacogott.
Eljátszott a gondolattal, hogy beindítja a kocsit és megy egy kört, hogy
legyen fűtés, de akkor fennállna annak a veszélye, hogy elszalasztja Axel
Johanssont, amikor hazajön. Az meg szóba se jöhetett, hogy csak úgy járatja
egy kicsit a motort. Részben azért, mert a gyanúsítottnak bizonyára szemet
szúrt volna, hogy a lakása előtt egy autó berreg az éjszaka kellős közepén.
Másrészt meg a városban tilos egy percnél tovább járatni a motort. Csak egy
kis szabálysértés lett volna, de akkor is. A törvényeket és szabályokat azért
találták ki, hogy betartsák őket. Ráadásul, ha a környezetvédelem
szempontjából nézi az ember az egészet, egyenesen megvetendő. Hogy
felmelegedjék, ismét kávét töltött a bögrébe és rákulcsolta az ujját. Kesztyűt
is kellett volna húznia. A leheletével is igyekezett melegen tartani a kezét,
majd a kézfején lévő kötést nézegette. Jenny hátulról odaosont hozzá, amikor
éppen a kávét öntötte bele a termoszba, és Haraldsson szökkent egyet
ijedtében, ahogy Jenny a kezét a hasára tette, majd villámgyorsan
lecsúsztatta. A fürdőben bekente a kis égési sebet kenőccsel, és bekötözte.
Jenny is csatlakozott hozzá, és amikor Haraldsson az üres kötszeresdobozt a
fürdőszobai rozsdamentes szemetesbe dobta, ismét hozzádörgölőzött
hátulról, és megkérdezte, siet-e.
A zuhanyzóban csinálták. Végül Haraldsson kénytelen volt az átázott
kötést kicserélni és újra bekenni a sebet. A zuhanyzói együttlét ellenére
Jenny csalódottnak tűnt, amikor Haraldsson felkerekedett, és megtudakolta,
mikor jön vissza a férje. Hogy haza tudna-e ugrani egy félórára, mielőtt
reggel munkába indul. Reménykedett benne. Haraldsson azonban
kételkedett. Úgy tervezte, hogy rögtön a kapitányságra megy. Csak holnap
este látják viszont egymást. Puszi, szia.
Ezen gondolkodott, amikor belekortyolt a kihűlt kávéba. Jenny dühös
volt, amikor eljött. Nagyon jól tudta. Ő meg itt ült és szintén dühös volt,
mert Jenny dühös volt. Tényleg fel akarta... de nem! Fel kell derítenie Roger
Eriksson gyilkosságának ügyét, de úgy tűnik, Jenny képtelen felfogni,
milyen fontos ez neki. A vágya, hogy teherbe essen, felülírt minden mást az
életükben. Bizonyos fokig Haraldsson megértette. Ő is szeretett volna
gyereket. Vágyott rá, hogy apa lehessen, és nagyon aggasztotta, hogy ilyen
problémás a dolog. De Jennynél már-már megszállottságba ment át a vágy.
Pillanatnyilag szimplán szexből állt a kapcsolatuk. Haraldsson igyekezett
meggyőzni a feleségét, hogy járjanak el olykor-olykor, menjenek moziba,
étterembe, de Jenny azon a véleményen volt, hogy a DVD is megteszi, és
jobb, ha otthon esznek, mert akkor közben szeretkezhetnek is. Amikor
néhanapján átugrottak a barátaikhoz, mindig korán leléptek és egyikük sem
ivott egy kortyot sem. Az szóba se jöhetett, hogy vendégeket hívjanak. Mert
végül még örökre ott ragadnak a látogatók, ők meg sosem jutnak el a
szeretkezésig. Haraldsson megpróbált a munkájáról is beszélgetni a
feleségével, először a Hanserrel, majd a királyi nyomozóhatósággal
kapcsolatos gondjairól, amelyek mostanában kínozták, de egyre inkább az
volt a benyomása, hogy süket fülekre talál. Jenny bólogatott, egyetértően
dörmögött, és mind gyakrabban válaszolt Haraldsson szavaival. Aztán
megint szeretkezni akart. Annál a kevés kollégájánál, akik valaha a
párkapcsolatukról vagy házasságukról meséltek neki, ez pont fordítva volt.
Másoknál inkább az volt a gond, hogy kevesellték a szexet, túl ritkán került
rá sor, és túl unalmas volt.
Haraldsson nem merte beavatni őket az otthoni helyzetbe. De egyre
többet rágódott rajta. Mi lesz, ha Jenny a terhessége alatt is ilyen hisztis lesz?
Ő is azok közé fog tartozni, akik kényszeresen olvasgatják az élelmiszerekre
írt figyelmeztetéseket, és az éjszaka közepén kilométereket kutyagolnak a
legközelebbi nyitva tartó benzinkútig, hogy savanyú uborkát és medvecukrot
szerezzenek? Haraldsson elhessentette a gondolatot. El kell végeznie a
munkáját. Ezért van itt. Mert hát nem menekül a felesége elől!
Haraldsson elhatározta, hogy megmozgatja egy kicsit a tagjait, hogy
felmelegedjen. Kocoghat egy kicsit úgy, hogy közben egy percre sem veszíti
szem elől Axel Johansson ajtaját.

Vanja az íróasztala fölé görnyedt és kipillantott az ablakon. A szemben

álló házak, a modem üvegkolosszusok nagy részben eltakarták a kilátást. De
valamelyest látta a szürkülő eget és a fák derengő körvonalait, amelyek a
Mälaren-toig sorakoztak. Néhány jegyzettömb, papírlap és fekete zsebnaptár
hevert előtte. Roger íróasztaláról származtak, azok közül a dolgok közül
kerültek ki, amelyeket Ursula a fiú szobájából magával hozott. Egy órával
ezelőtt Vanja és Billy elfogyasztott egy pásztorsalátát a görögnél, amit a
recepciós lány ajánlott. Az étel elég jó volt, és tudták, hogy jönnek még ide
máskor is. Egy közepes méretű svéd városban nem tanácsos gasztronómiai
kockázatot vállalni. Ha egyszer találtak egy jó helyet, gyorsan törzsvendégek
lettek. Amikor visszaértek a szállodába, Vanja egyenesen a szobájába ment,
hogy felhívja az apját. Valdemar hangja fáradtan csengett, de boldog volt, a
nap olyan volt számára, mint egy érzelmi hullámvasút, és a kezelés
elálmosította. Vanja számára mégis csodálatos volt a beszélgetés. Miután
lerakta a telefont, hosszú ideje először azt érezte, hogy valószínűleg nem
fogja elveszíteni. Módfelett boldog és vidám volt, ezért úgy határozott, hogy
nem tékozolja el a lendületét. Így aztán visszament a kapitányságra.
Voltaképpen mindig annyit dolgozott, amennyit csak bírt, amikor idegen
városban nyomoztak. Most azonban az extra éjjeli műszak gondolata még
vonzóbbnak tetszett, mint máskor. Ursula hat körül ment el az irodából. Elég
érdekes, gondolta Vanja és Billy. Általában Ursula sokáig bent maradt, ezért
aztán mindketten azon töprengtek, hogy Torkel volt-e az oka a távozásának.
Noha igen diszkrétek voltak, Vanja és Billy már régóta gyanakodott rá, hogy
nem csak kollégák.
Vanja a papírlapokkal kezdte. Túlnyomó többségükben régi iskolai
dolgozatok, fogalmazások, néhány órai jegyzet. Vanja rendbe szedte őket: a
dolgozatokat egy kupacba, a jegyzeteket egy másikba, a vegyeseket meg egy
harmadikba. A három stószt aztán téma és dátum szerint szétválogatta.
Végül tizenkét halom hevert előtte, amin még alaposabban végignézett. A
módszert, hogy az anyagot lépésenként rendezze, Ursulától tanulta. Nagy
előnye volt, hogy így az ember gyorsan áttekinthette, mije van, és ugyanazt
az iratot többször és egyre tüzetesebben megvizsgálhatta. Ráadásul
könnyebben felfedezhetőek voltak a szokatlan minták vagy esetek, és
nagyobb eséllyel lehetett rábukkanni valamire. Rendszert kidolgozni: ebben
Ursula nagy volt. Vanjának hirtelen az villant át az agyán, mit mondott
Sebastinn a csoporton belüli rangsorról. Igaza volt. Ő és Ursula kimondatlan
egyezséget kötöttek, hogy nem kontárkodnak bele egymás szakterületébe. És
ez nemcsak a tiszteletről szólt, hanem arról is, hogy belátták, különben
gyorsan vetélytársakká válhatnak és megkérdőjelezhetik egymás pozícióját.
Tulajdonképpen abban is vetekedtek, hogy a döntéshozási folyamat mely
lépcsőfokán állnak. Meg az eredményekben is. Abban, hogy ki a legjobb.
Vanja a többi anyagnak szentelte a figyelmét. A papírokból semmit sem
tudott meg, azonkívül, hogy Roger matekból gyengébb volt, mint svédből, és
lett volna még mit tanulnia angolból is. Fogta a fekete zsebnaptárokat. Elég
elnyűttnek néztek ki, 2007-től az idei évig megvolt mind. Az ideivel kezdte,
januártól. Roger nem írt bele túl sokat, úgy tűnt, karácsonyra kapta a
naptárat, és lassacskán felhagyott vele, hogy használja. Feljegyzett pár
születésnapot, házi feladatot és dolgozatot, de ahogy telt az év, egyre
kevesebb bejegyzés volt.
A PW rövidítés először február elején bukkant fel, aztán a hónap végén és
március első hetében megismétlődött, majd innentől kezdve minden második
hét szerdájához beírta tíz órára. Rögtön feltűnt Vanjának: ez volt az egyetlen
ismétlődő jegyzet. Előrelapozott a végzetes áprilisi péntekig. Minden
második szerdánál ott állt a PW. Mindig tízkor. Ki vagy mi az a PW? Mivel
az időpont a tanítási időre esett, valami iskolai dolognak kell lennie. Amikor
továbblapozott, látta, hogy a halála előtt Roger elmulasztott egy PW-vel
jelölt időpontot. Vanja felkapta a tavalyi naptárat, hogy megnézze, abban is
szerepel-e a PW.
Szerepelt. Először október végén, aztán minden második kedden délután
háromkor, egészen november végéig.
Roger baráti köre nem volt valami kiterjedt, és idáig nem járult hozzá
sokban a nyomozáshoz. Volt itt azonban valaki, akivel a fiú rendszeresen
találkozott, már amennyiben tényleg egy emberről van szó, nem valami
programról. Vanja az órára pillantott, még csak háromnegyed kilenc volt.
Még nem késő telefonálni. Először Roger anyját, Lenát próbálta hívni. Nem
vette fel. Vanja nem is számított rá. Amikor Sebastiannal ott járt, többször
csörgött a telefon, és Lena nem úgy tűnt, mint aki fel akarja venni.
Úgy döntött, inkább Beatrice Strandnál tesz egy kísérletet. Az
osztályfőnök biztos tudja, mit csinált Roger minden második szerdán tíz
órakor
 Lyukasórája volt. – Beatrice hangja fáradtnak tűnt, de kész volt segíteni.
 És tudja, mit csinált olyankor?
 Sajnos nem. A következő órája negyed tizenkettőkor kezdődött, és
Roger mindig pontosan érkezett. – Vanja bólintott és kézbe vette a tavalyi
naptárat.
 És tavaly ősszel? Kedd délutánonként háromkor?
Egy percig csend volt.
 Szerintem addigra már vége volt a tanításnak. Igen, igen, keddenként
háromnegyed háromig voltak órák.
 Nem tudja, mire utalhat a PW rövidítés?
 PW? Nem. így kapásból nem.
Vanja bólintott. Egyre jobb. Roger találkozgatott egy bizonyos PW-vel
Beatrice tudomása nélkül. Nyilván valami fontos dolog lehet. Beatrice nem
csak a tanára volt, hiszen iskolán kívül is kapcsolatban voltak.
 Szerdánként egy bizonyos PW-vel volt találkozója? – kérdezte Beatrice
egy idő után. Nyilván elgondolkodott a rövidítésen.
 Igen, pontosan.
 Lehet, hogy Peter Westin az.
 Az meg ki?
 Az iskola pszichológusa. Tudom, hogy Roger néhányszor felkereste,
amikor még új volt a Palmlövskában. Én magam ajánlottam neki, hogy
menjen el Peterhez. De arról nem tudtam, hogy még mindig járt hozzá.
Vanja felírta Peter Westin elérhetőségeit, amiket Beatrice meg adott, majd
megköszönte a segítséget. Aztán tárcsázta a férfi számát. Senki sem vette fel,
de az üzenetrögzítő tájékoztatta, hogy a rendelő reggel kilenckor nyit. Vetett
egy pillantást a térképre, és látta, hogy mindössze tíz percre van az iskolától.
Roger észrevétlenül ellóghatott oda a lyukasórában, és amit az embernek
mindenképp egy pszichológussal kell megbeszélnie, az minden bizonnyal
valami titok. Olyasvalami, amit mással nem oszt meg az ember.
Csipogott a mobilja. SMS.
Felkutattam Axel Johansson volt csaját. Jössz elbeszélgetni vele? Billy
Egy gyors válasz.
IGEN.
Ezúttal odabiggyesztett egy smiley-t is.
 Axel Johansson volt barátnője, Linda Beckman a munkahelyén volt,
amikor Billy felhívta. Többször utalt rá, hogy már szakított Axellel, és nem
tudja, hol van, vagy mit csinál éppen. Nem kis erőfeszítésébe került
Billynek, hogy rávegye egy találkozóra. Amikor végre beadta a derekát, azt
mondta, hogy semmiképpen sem tud bemenni a kapitányságra. Ha még ma
este akarnak beszélni vele, el kell jönniük a munkahelyére, egy rövid
szünetet talán be tud iktatni a kedvükért. Így aztán Vanja és Billy most egy
kis pizzériában ücsörgött a Stortorgeten. Mindketten kávét rendeltek.
Linda megérkezett és helyet foglalt velük szemben. Szőke, meglehetősen
átlagos nő volt, úgy harminc körül járhatott. A haja vállig ért, a frufruja
közvetlenül a kékesszürke szeme fölé lógott. Fekete-fehér csíkos, szűk kötött
pulóvert viselt, ami elég előnytelenül állt neki meg egy rövid, fekete
szoknyát. A nyakában aranykereszt függött vékony láncon.
 Negyedórám van.
 Akkor megpróbáljuk annyi idő alatt lezavarni – mondta Billy és a
cukorért nyúlt. Mindig jól megédesítette a kávéját. Nem szolidan. – Ahogy
már a telefonban is említettem, szeretnénk egy kicsit többet megtudni Axel
Johanssonról.
 De azt nem mondta, miért.
Vanja vette át a szót. Nem szándékozott kikotyogni, mit tudnak Axel
mellékes jövedelméről, amíg nem szerzett valamiféle benyomást arról,
milyen Linda hozzáállása az egykori párjához. Ezért aztán óvatosan látott
hozzá.
 Tudja, miért rúgták ki?
Linda rámosolygott a rendőrre. Azonnal átlátta, mire megy ki a játék.
 Igen, az alkohol miatt. Gyerekeknek árusította. Ez a barom!
Vanja Lindára nézett és bólintott. Nem úgy fest, mintha Axel
szövetségese lenne. Linda beletörődően csóválta a fejét, mintha ezzel még
inkább meg akarná erősíteni, mennyire elítéli Axel üzelmeit.
 Mondtam neki, hogy tiszta hülye. De azt hiszik, hallgatott rám? Aztán
meg kirakták a szűrét, pont, ahogy megjósoltam. A félkegyelmű!
 Mesélt valaha egy bizonyos Roger Erikssonról? – kérdezte Vanja
reményteljesen.
 Roger Erikssonról? – Úgy tűnt, Linda elgondolkodik, de nem lehetett
leolvasni az arcáról, hogy ismerte-e a fiút.
 Tizenhat éves – tette hozzá Billy, és felemelte Roger fényképét az
asztalról.
Linda elvette a fotót és megnézte. Ekkor beugrott neki.
 Akit megöltek?
 Vanja bólintott.
Linda rámeredt.
 Igen, szerintem járt nálunk egyszer.
 Tudja, miért találkozott Axellel? Alkoholt vett tőle?
 Nem, szerintem nem. Inkább azért jött, hogy beszélgessenek, ha jól
emlékszem, nem láttam nála semmit, amikor elment.
 És ez mikor történt?
 Úgy két hónapja. Nem sokkal utána költöztem el.
 Csak egyszer látta Rogert? Kérem, gondolja végig, fontos lehet
Linda hallgatott egy darabig. Aztán lassan bólintott. Vanja témát váltott.
 Hogy viselte Axel a szakítást?
Linda megrázta a fejét. Úgy tűnt, mindenre csak a fejét ingatja, ha Axelre
terelődik a szó.
 Egy aha élmény volt számomra. Se dühös nem volt, se szomorú, se
semmi. Semmit sem tett, hogy maradásra bírjon. Egyszerűen csak élte
tovább az életét. Mintha kicsit se számítana, hogy ott vagyok-e vagy sem.
Alig bírtam elhinni.
Amikor húsz perccel később Vanja és Billy köszönetét mondott Linda
Beckmannak, majd visszatért a kapitányságra, a kép Axel Johanssonról
nemcsak kezdett összeállni, hanem minden kockája a legapróbb részletekig a
helyére került.
Kezdetben Axel tökéletes úriember volt. Figyelmes, nagyvonalú, vicces.
Linda már néhány hónap elteltével hozzáköltözött. Ekkor még minden jól
ment, legalábbis eleinte. Aztán egyre-másra történtek dolgok. Az első időben
semmi komoly. Egy kicsit kevésbé volt kitömve a pénztárcája, mint ahogy
azt Linda gondolta, meg ilyesmi. Aztán lába kelt egy ékszernek, amit a lány
a nagymamájától örökölt, és Linda fokozatosan ráeszmélt, hogy a
kapcsolatuk Axel számára mindenekelőtt a meggazdagodás lehetőségét
jelenti. Linda kérdőre vonta, és a férfi megbánást tanúsított. Állítólag
kártyaadósságai voltak, és félt, hogy Linda elhagyja, ha bevallja neki. Ezért
aztán mindent elkövetett, hogy megfizesse a tartozásait. Csak és kizárólag
azért, hogy újrakezdhesse Lindával. Tiszta lappal. Linda bedőlt neki.
Hamarosan azonban újabb kalamajkák történtek, amelyek során pénz tűnt el.
Amikor aztán Linda rábukkant egy eldugott bérleti szerződésre, és ráébredt,
hogy a teljes lakbért ő fizette, nem csak a felét, ahogy hitte, betelt a pohár.
Linda még egy vonással színesítette az Axelről kialakult képet: a szexuális
életük csapnivaló volt. Axelnek csak ritkán volt kedve, és ha mégis rászánta
magát, nem igazán volt gyengéd. Sőt, már-már erőszakos. Mindig hátulról
akarta, és a lány fejét a párnába nyomta közben. Ennyire azért nem érdekel,
gondolta Vanja, de bátorítóan biccentett Lindának. Axel mindig szokatlan
időpontokban ment el otthonról, olykor egész éjszakára kimaradt és csak
hajnalban vagy késő délelőtt jött haza. Az időt, amikor nem az iskolában
dolgozott, arra fordította, hogy kiókumlálja, hogy lehetne pénzt felhajtani.
Axel élete akörül forgott, hogy valahogy kijátssza a rendszert.
Csak a bolondok csinálják azt, amit ukázba adnak nekik, ez volt a
mottója. Csak azért pályázott az állásra a Palmlövskában, mert az ott tanuló
diákok módos szülők gyermekei, szigorú neveltetést kapnak, így aztán –
Axel véleménye szerint – gondjuk egy szál se. Ezek a családok ugyanis
hajlanak arra, hogy fű alatt simítsák el a gubancokat. Ahogy az igazgató is
tette.
Mindig azoknak adj el valamit, akik a legtöbbet fizetik érte, és akik a
leginkább rajtavesztenének, ha lebuknának. Folyton ezt mondogatta. De
Linda sosem látott pénzt. Ezt a legnehezebb felfogni. Az üzelmei ellenére
Axel szüntelenül le volt égve. Hogy hova tette a pénzt, nagy rejtély volt
Linda számára. Úgy tűnt, nincs sok barátja, és azt a keveset is állandóan
szidalmazta, mert nem adtak neki kölcsön. Ha meg mégis megtették, akkor
azért átkozódott, hogy visszakérték. Senki és semmi nem tudott a kedvére
tenni.
A legfontosabb kérdés Vanja és Billy számára az volt, mi dolga akadt
Rogernek Axellel. Azt már tudták, hogy a fiú felkereste a gondnokot az
otthonában. Történt valami, ami miatt Roger néhány héttel később elintézte,
hogy kirúgják Axelt? Mindenesetre ez tehetséges forgatókönyv lenne.
Amikor Vanja és Billy különváltak, meglehetősen elégedettek voltak a napi
teljesítményükkel. Axel Johansson egyre inkább az érdeklődés
középpontjába került. Reggel pedig tiszteletüket tehetik egy pszichológusnál,
akinek PW a monogramja.

Torkel odabiccentett a recepciós nőnek és a lifthez ment. Amikor a

mágneskártyát odanyomta a leolvasóhoz a felvonóban, hezitált egy kicsit,
majd mégis megnyomta a négyes gombot. Az ő szobája a háromszázkettes
volt, Ursula lakott a negyediken. A hangszóróból Rolling Stones szólt. A
legkeményebb zene, amit ifjúkorában hallgatott, gondolta Torkel. Ma meg
már liftekben játsszák. Az ajtó kinyílt, Torkel mozdulatlan maradt.
Megpróbálja? Nem tudta biztosan, hogy Ursula haragszik-e még rá, csak
feltételezte. Az ő helyében Torkel is dühös lenne. De hát a végére járhat.
Végigment a folyosón a négyszáztízes szobáig és bekopogott. Eltartott
néhány pillanatig, mire Ursula kinyitotta. Tökéletesen semleges
arckifejezése beszédesen támasztotta alá, mit gondol Torkel látogatásáról.
 – Ne haragudj a zavarásért! – Torkel mindent megtett, hogy ne csendüljön
ki idegesség a hangjából. Most, hogy itt állt Ursula előtt, tudatosult benne,
hogy semmi esetre sem akar veszekedni vele. – Csak kíváncsi voltam, mi a
helyzet.
 És mit gondolsz, mi a helyzet?
Pont, amitől tartott. Még mindig mérges, érthető módon. De Torkelnek
sosem esett nehezére bocsánatot kérni, ha hibázott.
– Ne haragudj, szólnom kellett volna róla, hogy be akarom venni
Sebastiant a csapatba.
– Nem! Nem lett volna szabad bevenned!
Torkelt egy pillanatra enyhe ingerültség kerítette hatalmába. Ursula
csökönyösen kötötte az ebet a karóhoz. Hisz bocsánatot kért tőle!
Elismerte, hogy szerencsétlenül oldotta meg a helyzetet, de hát ő a főnök.
Kötelessége döntést hozni és olyan kollégákat bevonni, akik a véleménye
szerint a leginkább hasznára lehetnek a nyomozásnak. Akkor is, ha nem
örvendenek közkedveltségnek. Ehhez pedig profinak kell lenni. Torkel
azonban hamar eldöntötte, hogy nem ad hangot ezeknek az érveknek.
Egyrészt nem akarta, hogy a viszonya Ursulával még inkább elmérgesedjék,
másrészt meg még mindig száz százalékig meg volt győződve róla, hogy
Sebastian jelenléte tényleg jót tesz a munkának. Torkel érezte, hogy a
viselkedését nemcsak Ursulának kell megmagyaráznia, hanem saját maga
előtt is igazolnia kell. Miért nem mondott aznap délelőtt az ebédlőben simán
köszönetet és viszlátot Sebastiannak? Esdeklőn nézett Ursulára.
– Tényleg beszélnünk kellene. Bemehetek?
– Nem.
Ursula egy hajszálnyival beljebb hajtotta az ajtót, mintha attól félne, hogy
Torkel megpróbálja beékelni a lábát a résbe. A szobából három rövid, három
hosszú és újfent három rövid hangjelzés hallatszott. S. O. S. Ursula
csengőhangja.
 Ez Mikael. Vártam a hívását.
Torkel belátta, hogy a beszélgetésnek vége.
 Üdvözlöm!
 Személyesen is megteheted, holnap reggel ide jön.
Ursula becsukta az ajtót. Torkel még elácsorgott ott néhány másodpercig,
igyekezett felfogni, amit hallott. Hogy Mikael meglátogassa Ursulát egy
vidéki nyomozáson, ilyenre már ezer éve nem volt példa... Nem, ilyen még
soha nem történt Torkel emlékezete szerint. Nem sok kedve volt
végiggondolni, mit jelenthet ez. Súlyos léptekkel indult a lépcső felé, ami a
saját szobájához vezetett. Úgy fest, az élete sokkal-sokkal bonyolultabb lett
az elmúlt huszonnégy óra alatt.
De hát mit is várt?
Bevette a csapatba Sebastian Bergmant.
Sebastian a kanapén ébredt. Hanyatt feküdt, minden bizonnyal
elbóbiskolt. A tévé halkan szólt, épp híreket mondtak. Olyan erővel
szorította ökölbe a jobb kezét, hogy már az alkarja is sajgott bele. Óvatosan
igyekezett feloldani az ujjak görcsét. Ismét behunyta a szemét. Kitört a vihar.
A házat heves szélrohamok ostromolták, befújtak a kéménybe, a kandalló is
zúgott tőlük, de ebben a félálomban a zaj egybeolvadt az álommal, amiből
éppen felébredt. Zúgás, erő, a vízfal emberfeletti ereje.
Magához szorította. Tiszta erőből magához szorította. A sikolyok
közepette, a sikongató emberek között. Örvénylő homok. Erő. Az egyetlen,
amit biztosan tudott az őrjöngés kellős közepén, az volt, hogy magához kell
szorítania. Látta mindkét kezét. Természetesen lehetetlen volt, mégis látta
mindkét kezét, még most is látja. Azokat az, apró, gyűrűs kezeket. A
jobbjába csimpaszkodtak. Szorosabban ölelte, mint valaha. Nem volt idő
gondolkodni, mégis tudta, mire gondolt akkor. Egyetlen gondolat, amely
minden másnál fontosabb: nem elengedni, semmilyen körülmények között.
De megtette. Kicsúszott a kezéből.
Egyszer csak nem volt ott. Valami eltalálhatta a víztömegben. Eltalálta?
Vagy fennakadt valamin a kis teste? Vagy ő maga akadt fenn? Nem tudta.
Amikor kékre-zöldre verve, sokkos állapotban magához tért, több száz
méterre attól a helytől, ahol egykor strand volt, csak annyit tudott, hogy ő
nincs ott. És a közelben sincs. Sehol sincs. A jobb keze üres volt. Sabine
eltűnt.
Sosem találta meg.
Lily magára hagyta reggel, hogy elmenjen kocogni a strandra. Ahogy
minden reggel. Ez untatta Sebastiant. Lily szentbeszédei a mozgás
egészségre gyakorolt hatásairól. Ahogy abba a puha valamibe fúrta az ujját,
ami egykor Sebastian dereka volt. Megígérte neki, hogy ő is eljár futni. Majd
valamikor, a szünetben, ezt megfogadta. De azt nem, hogy pontosan mikor.
A nyaralás második napján biztos nem. Ezt a lányával akarta tölteni. Lily
későn indult. Általában akkor futott, amikor még nem volt túl meleg, de
aznap együtt reggeliztek a széles franciaágyban és sokáig heverésztek és
csintalankodtak. Az egész család. Végül aztán Lily mégis
összeszedelőzködött, megcsókolta Sebastiant, adott egy utolsó puszit
Sabinénak és vidáman kisétált a szállodai szobából. Ma nem fut olyan
sokáig, mondta még. Már túl meleg van, úgyhogy fél óra múlva jön is.
Őt sem találta meg soha többé.
 Sebastian felkelt a kanapéról. Megborzongott. Hideg volt ebben a csendes
helyiségben. Hány óra lehet? Nem sokkal múlt tíz. Összeszedte az edényeket
a dohányzóasztalról és kiment a konyhába. Amikor hazaért, megmelegített
egy egyszerű mélyfagyasztott ételt a mikrobán, majd leült a tányérral és egy
alkoholmentes sörrel a tévé elé. Már az első falat után az futott át az agyán,
hogy a cégnek, amely ilyen ételeket készít, azonnal le kellene húznia a rolót.
Az, hogy íztelen volt, nem kifejezés. De legalább tökéletesen ment a
tévéműsorhoz. Lapos, fantáziátlan és teljességgel igénytelen. Minden
második csatornán egy fiatal műsorvezető bámult a kamerába, és arra
biztatta őt, a nézőt, hogy hívja fel és voksoljon valamire. Sebastian megette
az adag felét, hátradőlt, és nyilvánvalóan elszundított. És álmodott.
Most a konyhában állt, és nem tudta, mitévő legyen. Letette a tányért és
az üveget a mosogató mellé. Tovább ácsorgott ott. Erre nem volt felkészülve.
Általában nem engedte meg magának, hogy csak úgy elszenderedjen. Sosem
bóbiskolt el evés után vagy repülőn, vonaton. Mert ez rendszerint tönkretette
a további napját. De ma valahogy ellazult. Ez a nap más volt. Dolgozott.
Része volt egy egésznek, ami már 2004 óta nem esett meg vele. Addig nem
merészkedett el, hogy kijelentse, jó nap volt ez a mai, de mindenképpen más
volt. Úgy vélte, hogy ezért talán az álom is elkerüli ma. Tévedett. Most meg
itt állt. A szülei konyhájában.
Tanácstalanul és izgatottan.
Tudattalanul ökölbe szorította, majd újra kinyitotta a jobb kezét.
Ha nem akar az éjszaka hátralévő részében virrasztani, csak egyet tehet.
Előbb lezuhanyozik.
Aztán szexre lesz szüksége.

A ház elég rémesen nézett ki. Mindenütt vasalásra váró göncök, szennyes
ruhák, por és mosatlan edények. Az ágyneműt ki kellene cserélni, a ruhákat
ki kellene szellőztetni. Nappal a tavaszi napfény fájdalmasan rávilágít, hogy
az ablakokra is ráférne már egy pucolás. Beatrice azt sem tudta, hol kezdje,
így aztán inkább nem csinált semmit, ahogy az utóbbi időben esténként és
hétvégente sosem. Végig se merte gondolni, mióta is tart ez az „utóbbi idő”.
Egy éve? Két éve? Nem tudta. Csak azt tudta, hogy kedvetlen. Semmihez
sincs kedve. Minden erejét felemésztette, hogy megőrizze a kedvelt, sikeres
tanárról és kollégáról kialakult képet az iskolában. Hogy ne repedezzen be a
máz, és senki se jöhessen rá, mennyire kimerült. Mennyire magányos és
boldogtalan.
Arrébb tolt egy halom tiszta fehérneműt, amit nem válogatott szét, és leült
a kanapéra, kezében az este második pohár bora. Ha valaki bekandikálna az
ablakon és eltekintene a lakásban uralkodó kuplerájtól, könnyedén
üzletasszonynak, feleségnek, családanyának gondolná, aki egy nehéz nap
után a kanapén lazít. Felhúzza a lábát, a borospohár az asztalon, fog egy jó
könyvet és bekapcsol valami lágy háttérzenét. Már csak a ropogó tűz
hiányzik. Egy érett nő, aki élvezi az egyedüllétet, és hogy végre van ideje
magára. De semmi sem állt ilyen távol az igazságtól. Beatrice magányos
volt, ez volt a gondja. Akkor is magányos volt, ha Ulf és Johan itthon voltak.
Johan tizenhat éves, szabadságvágy hajtja, igyekszik leválni a szüleiről,
ráadásul apás is. Mindig is az volt. És amikor elkezdte a Palmlövska
Gimnáziumot, csak romlott a helyzet. Bizonyos szempontból Beatrice meg
tudta érteni, biztos nem túl mulatságos, ha az embernek a saját anyja az
osztályfőnöke. Mégis sokkal inkább kirekesztettnek érezte magát, mint
amennyire az – véleménye szerint – indokolt lett volna. Beszélt erről Ulffel,
vagy legalábbis megkísérelte. Persze eredménytelenül. Ulf. A férje, aki
reggel elment, este hazajött. A férje, akivel együtt evett, tévézett és egy
ágyban aludt. A férfi, akivel magányos volt. Itt volt a házban, de sosem volt
vele. A visszatérése óta soha. De előtte se.
Csengettek. Beatrice az ajtó felé pillantott. Ki lehet az? Ilyenkor? Kiment
a folyosóra, ösztönösen arrébb rúgott néhány tornacipőt, majd ajtót nyitott.
Eltartott egypár másodpercig, mire az alig ismert arcot be tudta azonosítani.
A rendőr, aki az iskolában járt. Sebastian hogyishívják.
– Jó estét! Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, de éppen erre jártam.
Beatrice bólintott és önkéntelenül elpillantott a vendége mellett. Nem
látott autót, sem a felhajtón, sem az utcán. Sebastian is rájött, pont abban a
pillanatban, amikor a nő újra rátekintett.
 Sétáltam, és arra gondoltam, hogy talán szívesen beszélgetne valakivel.
 Mégis miért?
Hát az attól függ. Sebastian úton idefelé összeeszkábált egy stratégiát.
Annak alapján, amit a nőről és a férjéről tudni vélt. Mindketten a fiuk
szüleiként mutatkoztak be és nem házastársakként. Volt már szerencséje
ilyen emberekhez. Ez a bemutatkozás tudattalan módja annak, ahogy a párok
büntethetik egymást. „Nem tartom magam a jobbik énednek.” És a tény,
hogy apa és fia kettesben utazott el, hogy az elmúlt napok eseményeit
feldolgozza, nem pedig családi körben beszélték meg az ügyet, egyértelműen
arra utalt Sebastian szemében, hogy az apa és az anya mostanság nincsenek
túl jó kapcsolatban. Ezért aztán a figyelmes hallgatóság szerepe mellett
döntött. Az mindegy volt, mit kell végighallgatnia. A nő beszélhet akár
Roger haláláról, akár a félresikerült házasságáról, de akár a kvantumfizikáról
is tarthatna kiselőadást. Szent meggyőződése volt, hogy jelenleg Beatrice-
nak a legesleginkább hallgatóságra van szüksége, már ha a takarítónőt nem
számítjuk.
 Amikor az iskolában találkoztunk, az volt a benyomásom, hogy ön
határozottan kiáll a diákjaiért. És feltételezem, hogy itthon igencsak nehéz
helyzetben lehet manapság, hiszen Roger a fia legjobb barátja volt. Arra
gondolok, hogy biztos kénytelen elnyomni a saját érzéseit.
Beatrice akaratlanul bólintott. Sebastian folytatta.
 Roger a tanítványa volt. Egy fiatal ember. Az ilyesmit ki kell beszélnie
az embernek magából. Szüksége van valakire, aki meghallgatja.
Sebastian azzal zárta le az előadását, hogy oldalra billentette a fejéi és
együtt érző mosolyra húzta a száját. Olyan jel, ami azt mondja a másiknak,
hogy ez az ember mindig csak a másik érdekeit nézi és nincsenek hátsó
szándékai. Látta, hogy érti Beatrice, amit üzent neki, de még mindig nem
tudta hova tenni.
 Nem egészen értem... Hiszen ön nyomoz az ügyben.
 Pszichológus vagyok. Hébe-hóba részt veszek a rendőrség munkájában,
például profilozóként, de nem ezért vagyok itt. Tudtam, hogy egyedül tölti a
mai estét, és talán rágódni kezd a dolgokon.
Sebastian fontolóra vette, hogy ne adjon-e egy gyengéd érintéssel
nagyobb nyomatékot a szavainak. A nő felkarjára tehetné a kezét. De
uralkodott magán. Beatrice bólintott. Mintha kissé könnybe lábadt volna a
szeme. Sebastian a megfelelő hangot ütötte meg. Elképesztően jó! Elnyomott
egy mosolyt, amikor Beatrice oldalra húzódott és beengedte.

A férfi, aki nem volt gyilkos, megigazította a párnáját. Fáradt volt.

Hosszú és több szempontból is kimerítő nap állt mögötte. Azon kapta magát,
hogy szakadatlanul azon jár az esze, hogy természetesen kell viselkednie.
Ami aztán újra és újra oda vezetett, hogy félelem töltötte el, hogy túlságosan
erőltetett lesz, aztán ebből kifolyólag természetellenes. Így aztán
megpróbálta kiverni a gondolatot a lejéből, hogy természetesen kell
viselkednie, ami egy idő után ahhoz vezetett, hogy úgy érezte,
természetellenesen viselkedik, így persze megint arra gondolt. Fárasztó volt.
Mindennek tetejébe a rendőrség szabadlábra helyezte Leonard Lundint. Ami
annyit jelentett, hogy teljes erőbedobással kezdenek kutatni egy új
gyanúsított után. Utána.
A férfi, aki nem volt gyilkos, hanyatt fordult, kényelembe helyezte magát
és összekulcsolta a kezét. Rövid esti imádság elalvás előtt. Köszönet azért,
hogy elég ereje volt egy újabb napot végigcsinálni, egy kívánság, hogy az
élet hamarosan térjen vissza ismét a rendes kerékvágásba és hétköznapi
legyen. Azt olvasta valahol, hogy egy gyilkossági esetben az első
huszonnégy óra döntő jelentőségű a gyilkos felkutatásának szempontjából.
Itt meg csak három nap elteltével kezdték el egyáltalán keresni a fiút. Ez a
késlekedés is csak azt támasztja alá, hogy a tette jogos volt. Az ima
zárásaként még azt kívánta, hogy sikerüljön végigaludnia az éjszakát és ne
álmodjon közben. Ahogy múlt éjjel.
Igen érdekes álom volt: a focipálya kerítése mögött állt, amit egy autó
fényszórói világítottak meg. A fiú előtte feküdt a földön. Vérben. A férfi, aki
nem volt gyilkos, a kezében tartotta a csonka szívet. Még meleg volt. Vert?
Igen, az álmában igen. Lassú dobogás, egyre lassuló. Elhaló.
Álmában jobbra fordult, mert hirtelen tudatára ébredt, hogy van ott valaki,
alig néhány méterre tőle. Tökéletes csendben állt. Teljesen biztos volt benne,
ki az. Nem is lehetett más. De csalódnia kellett. Mert legnagyobb
megrökönyödésére az apját látta, aki némán ácsorgott ott és őt figyelte. Noha
csak álom volt, beléhasított a valószerűtlenség érzése. Az apja már évek óta
halott. A férfi, aki nem volt gyilkos, tett egy kézmozdulatot a vérző fiú felé.
 Ne bámészkodj ott! Nem akarsz segíteni?
A hangja tisztán csengett és egy kétségbeesett gyerek hangjába csapott át.
Az apa nem moccant, konok szürke szemét ráfüggesztette.
 Néha jobb beszélni róla, ha az embernek gondjai vannak.
 Miről? Miről kellene beszélni? – ordította a férfi, aki nem volt gyilkos,
gyermeki hangján. – A fiú meghalt. A kezemben tartom a szívét. Segíts!
 Persze olykor-olykor az ember túl sokat mond, ha beszél róla.
Aztán az apa eltűnt.
A férfi, aki nem volt gyilkos, körülkémlelt. Zavarodottan, félénken és
csalódottan.
Nem tűnhet el csak úgy az apja! Most nem. Segítenie kell! Ahogy máskor
is. Ennyivel tartozik neki, a fenébe is! De az apa nem bukkant fel újra, és a
férfi, aki nem volt gyilkos, ráeszmélt, hogy a szív, amit még mindig a
markában tart, kihűlt. Kihűlt és megmerevedett.
Ekkor ébredt fel, és már nem is tudott visszaaludni. Egész nap az álom
motoszkált a fejében. Mit jelenthetett, ha jelentett egyáltalán valamit? Ahogy
teltek az órák, egyre fakultak az emlékei.
Most viszont aludnia kell. Pihenésre volt szüksége, mert mindig egy
lépéssel a többiek előtt kell járnia. Az e-mail, amit az iskolából küldött, nem
hozta meg a kívánt eredményt. A rendőrség valamiért arra jutott, hogy nem
Leonard rejtette el a dzsekit a garázsban. Hogy téves bizonyíték volt. Most
mihez kezdjen? Mindent elolvasott, amit a halott fiúról írtak, de nem volt
benne sok újdonság. Eltöprengett rajta, nem ismer-e valakit a rendőrségen,
akitől szerezhetne némi belső információt, de senki sem jutott az eszébe.
Szemmel láthatólag kibővítették a nyomozócsoportot. Az Expressen azt írta,
hogy a rendőrség erősítést kért. Sebastian Bergman. Nyilvánvalóan elismert
a saját területén. Kiváló munkát végzett, és döntő szerepet játszott a
sorozatgyilkos Edward Hinde 1996-os letartóztatásában. Bergman
pszichológus.
A férfi, aki nem volt gyilkos, érezte, hogy a gondolatai egyre inkább
elkalandoznak. Már-már félálomban volt, amikor hirtelen felriadt. Felült.
Váratlanul megértette.
 Ha gondjaid vannak, beszélj róluk!
Az apja mégiscsak megpróbált segíteni neki, ahogy mindig. Csak túl
ostoba volt ahhoz, hogy rájöjjön, mire utalt. Na, kivel beszél az, akinek
gondjai vannak? Egy pszichológussal, egy terapeutával!
 De olykor túl sokat mond az ember.
Tudta. Egész idő alatt tudta, csak nem jött rá az összefüggésre. Sosem
hitte volna, hogy ilyesmire kényszerül. De volt egy férfi a városban, aki
semmivé teheti mindazt, amit elért. Mindent, amiért küzdött. Volt egy férfi,
aki veszélyt jelentett rá.
Egy profi hallgatóság.
Peter Westin.
 Két óra húsz volt és gyilkos hideg. Nem éppen mínusz, de valahol
fagypont körül. Haraldsson lehelete fehér felhőként gomolygott a szája előtt,
ahogy ült a kocsiban és merev tekintettel bámulta az utca túloldalán
magasodó bérház kapuját. Azt hallotta valahol, hogy a fagyhalál
fájdalommentes, csaknem szép halál. Állítólag a test felmelegszik és ellazul,
mielőtt meghal az ember. Ezek szerint Haraldsson élete jelen pillanatban
még nem forgott veszélyben. Karba tett kézzel gubbasztott a vezetőülésben
és majd’ megvette az isten hidege. A legkisebb mozdulatra is önkéntelenül
összerándult és érezni vélte, hogy a testhőmérséklete egy újabb tized fokkal
csökken. A ház ablakaiban, amelyet figyelt, szórványosan égtek a fények, de
a legtöbb helyen már eloltották a villanyt. Odabent az emberek aludtak.
Meleg takaró alatt. Ennek ellenére Haraldsson nem érzett irigységet. Az este
folyamán olykor-olykor eljutott odáig, hogy feladja és hazamegy. De minden
egyes alkalommal, amikor el akarta fordítani a slusszkulcsot, felrémlett
előtte, milyen lenne másnap reggel úgy beállítani a kapitányságra, hogy ő
oldotta meg Roger Eriksson meggyilkolásának ügyét. Ő kapta el a gyilkost,
ő göngyölítette fel az esetet. Látta lelki szemei előtt a reakciókat. A
hódolatot, az irigységet.
Gondolatban lejátszotta, hogy fog köszönetet mondani neki a
rendőrfőnök, hogy fog dicshimnuszt zengeni az önállóságáról és
önfeláldozásáról, mert többet tett meg, mint amennyit a munkája révén
elvártak volna tőle, és többet, mint amennyit a királyi nyomozóhatóság
szükségesnek ítélt. Addig ment el, ameddig egy igazi rendőr elmegy.
Zárásként a rendőrfőnök sokatmondóan Hanserre tekint, aki kissé
szégyenkezve lesüti a szemét. Az is lehet, hogy Haraldsson az önkéntes
tevékenysége révén elejét vette annak, hogy még több ember haljon meg.
Ezek a gondolatok egészen felmelegítették Haraldssont a kihűlt
Toyotában. El sem tudja képzelni, milyen érzés lehet, ha tényleg így lesz.
Mindent megváltoztatna. Megtörne az ördögi kör, amelybe az élete került,
ismét a legjobbak között lehetne. Mindenféle szempontból.
Haraldsson felriadt a pilledt, hűvös álmodozásból. Valaki közeledett a ház
kapujához. Egy hórihorgas alak. Egy férfi. Szaporán szedte a lábát, a kezét
mélyen a kabátzsebébe süllyesztette, a vállát felhúzta. Nyilvánvalóan nem
Haraldsson volt az egyetlen, aki fázott. A férfi elment egy utcai lámpa
mellett, ami a házfalon lógott, és egy röpke pillanatra Haraldsson ki tudta
venni a vonásait a fényben. Vetett egy pillantást a lényképre, amit egy darab
celluxszal ragasztott a műszerfalra. Kétség sem fér hozzá. A férfi, aki a ház
felé tartott, Axel Johansson volt.
Isten hozta itthon, gondolta Haraldsson, és a didergő fáradtságát mintha
elfújták volna. Axel Johansson elérte a bejáratot és beütötte a négyjegyű
kapukódot. A zár kattant egyet, a férfi kinyitotta az ajtót. Rögvest be akart
lépni a sötétbe és a melegbe, amikor újabb kattanás és egy tompa zaj ütötte
meg a fülét, ami csakis egy autóajtó lehetett. Johansson megállt a nyitott
kapuban és körülnézett. Haraldsson mozdulatlanul várt egy percig. Túlbuzgó
volt. Csupán akkor nyithatta volna ki a kocsi ajtaját, amikor a gyanúsított
már eltűnt a házban. Mit tegyen most? Axel Johansson az ajtóban állt és a
Toyotát mustrálgatta. A résnyire nyitott ajtó mögött ücsörögni még
gyanúsabbnak tűnt, így hát Haraldsson kitárta az ajtót és kiszállt. Látta,
ahogy Axel Johansson húszméternyire tőle elengedi a kilincset és hátrál egy
lépést. Haraldsson eltökélten ment át az úton.
– Axel Johansson!
Haraldsson mindent megtett, hogy úgy hangozzon, mintha legnagyobb
meglepetésére egy régi cimborával hozta volna össze a sors. Örömteli
meglepetés, a legkevésbé sem fenyegető. Nyilvánvalóan nem járhatott
sikerrel.
Axel Johansson sarkon fordult és futásnak eredt.
Haraldsson a nyomába szegődött, és azon átkozódott, hogy teljesen lehűlt
és ezért lelassult, mert annyit gubbasztott az autóban. Amikor befordult a ház
sarkán, kénytelen volt azzal szembesülni, hogy egy re jobban lemarad Axel
Johansson mögött. Meggyorsította a lépteit és fütyült rá, hogy a combja
merev, alig akarja előrevinni. A puszta akaraterő mozgatta. Johansson
sebesen és könnyedén szaladt át a házak között. Átszökellt az alacsony
deszkakerítés fölött, amelyre egy táblát függesztettek „Magánparkoló”
felirattal, átszáguldott az aszfaltos részen a következő pázsitfolt felé, majd
tovább. De Haraldsson a sarkában volt. Érezte, hogy mind nagyobbakat tud
lépni, ahogy felmelegszik a teste. Egyre gyorsult. Már nem nőtt közöttük a
távolság, épp ellenkezőleg: Haraldsson felzárkózott. Ez is valami, legalább
jó kondiban van, és elég valószínűtlen, hogy kifáradna és lemaradni! Ha nem
veszíti szem elől a menekülőt és nem vágódik hasra a nedves füvön, mind
közelebb kerülhet hozzá, ebben biztos volt.
Nem rossz teljesítmény olyasvalakitől, aki csúnyán kificamította a
bokáját.
Hát ez meg hogy jutott az eszébe?
Haraldsson ösztönösen lassított, káromkodott magában, majd újra
gyorsított. Rohant. Hallotta a szívverését, a vére a fülében dübörgött Más
ütemre kezdett lélegezni. A lába tiszta erőből repítette át a gyepen. De Axel
Johansson sem vesztett az iramból. Átszelte a Skultunavägent és a patak
fölött átívelő híd felé vette az irányt. Haraldsson követte, de nem tudott
megszabadulni a gondolattól, ami szöget ütött a fejébe. Hivatalosan
megsérült, csúnya ficama van. Sokat fáradozott azon, hogy mindenkit
megvezessen. Még mindig alig tudott elbicegni az íróasztalától a
kávéautomatáig és vissza anélkül, hogy az arca el ne torzult volna a
fájdalomtól. Félúton kénytelen volt megpihenni az egyik kolléga asztalánál,
mert annyira sajgott a lába. Ha most több kilométeren át üldöz egy
gyanúsítottat az éjszaka közepén, mindenki azt fogja hinni, hogy csak
megjátszottá magát és palira vette őket. Magyarázatot fognak követelni tőle,
miért hagyta el a helyét a keresőláncban, miért lógott el a munkából. De
számít ez egyáltalán?
Ha elkap egy gyerekgyilkost, biztos senki sem fog nagy ügyet csinálni
belőle, hogy néhány napja kissé szabadon értelmezte az igazság fogalmát.
De, Hanser igen. Erre mérget vett volna. A dicshimnuszoknak
szónoklatoknak annyi, erről biztos gondoskodna. Vajon indítanak belső
vizsgálatot ellene? Talán nem, de mit fognak szólni a kollégái? Valószínűleg
nem ez az út vezet felfelé, pedig nagyon ráfért volna már, hogy megtalálja.
Kavarogtak a fejében a gondolatok. Nézte, ahogy Axel Johansson átkel a
patakon és befordul balra a Vallbyleden bicikliútjára. Nagy előnnyel.
Egykettőre eléri a Djäkneberg zöldövezetét, és akkor lehetetlen lesz
megtalálni a sötétségben. Haraldsson lassított. Megállt. Johansson
látótávolságon kívülre került, Haraldsson kifulladt. Hangosan szentségeit.
Miért pont egy bokaficamot ötlött ki? Miért nem mesélte be nekik azt, hogy
Jenny rosszul lett, ételmérgezést kapott, vagy valami ilyesmit, ami gyorsan
elmúlt. Haraldsson megfordult és az autó felé baktatott.
Haza akart menni Jennyhez, fel akarta kelteni és szeretkezni akart vele.
Hogy ne érezze magát teljesen értéktelennek.

A hálószoba egyik bukóablaka résnyire nyitva állt, és a friss éjszakai

levegő lehűtötte a poros szobát. Sebastian nyújtózott egyet és óvatosan
kinyitotta az öklét. Még mindig érezte Sabine testét, és megcirógatta a
tenyerét, hogy még egy pillanatig a közelében maradhasson. A takaró alatt
meleg volt, lényének egy részét az az érzés kerítette hatalmába, hogy milyen
jó lenne maradni még egy kicsit és elodázni a hideggel való találkozást.
Beatrice felé fordult. Némán feküdt mellette és rápillantott.
 Rémálmod volt?
Utálta, ha a nők felébredtek. Mindig megnyújtja a búcsú pillanatát.
 Nem.
Beatrice közelebb húzódott hozzá, érezte a csupasz teste melegét. Hagyta,
habár tudta, hogy szívesebben választotta volna a hideget. A nő
megsimogatta a nyakát és a hátát.
– Nem esik jól?
 De. Csak mennem kellene.
 Tudom.
A nő megcsókolta. Nem túl erősen. Nem kétségbeesetten. Ez arra
ösztökélte, hogy viszonozza a csókot. A nő vörös haja az arcába hullt. Aztán
elfordult tőle, megigazította a párnáját és kényelembe helyezte magát.
 Szeretem a hajnalt. Az ember úgy érzi, mintha egyedül lenne a világon.
Sebastian felült. A lába a hideg fapadlóhoz ért. A nőre nézett. Kénytelen
volt beismerni, hogy meglepte. Korábban nem jött rá, hogy igazi hínár. Így
hívta magában azokat a nőket, akik rendkívül veszélyesek voltak. A nőket,
akik képesek voltak fejlődni és valamit adni. Többre voltak képesek, mint
pusztán szexre. Akiknek az ember szívességei tesz, és akikhez kénytelen
visszatérni. Főleg, ha az ember nincs jó formában. Sebastian felkelt, hogy
eltávolodhasson. Így már jobban érezte magát. Számára a legtöbb nő szebb
volt abban a percben, amikor ágyba vitte, mint amikor mellette ébredt. De
néhánnyal pont fordított volt a helyzet, és a hínár olyan nő, aki éppen akkor a
legszebb, amikor az ember elhagyja.
Beatrice rámosolygott.
 Hazavigyelek?
 Nem, kösz. Sétálok egyet.
 Hazaviszlek.
Sebastian megadta magát. A nő mégiscsak hínár.
Keresztülautóztak a csendes reggelen. A nap a horizont alatt pihent és
csak arra várt, hogy az éjszaka szertefoszoljon. A rádióban David Bowie
száma, a Heroes szólt. Alig beszéltek. A némaság megtörésének tiszte
egyedül Bowie-ra hárult. Sebastian már erősebbnek érezte magát. Felöltözve
mindig könnyebb. Sok minden történt az utóbbi napokban, zúgott a feje a
gondolatoktól. Sok-sok érzés és most még ez is. Érzelmi kötődés, még ha
elég gyenge is. A körülményeket okolta: kimerült volt és nem volt önmaga.
Beatrice megállt a szülei háza előtt és leállította a motort. Kissé
csodálkozva pillantott a férfira.
– Itt laksz?
– Pillanatnyilag igen.
– Valahogy nem illik hozzád ez a ház.
– Nem is tudod, milyen igazad van.
Rámosolygott a nőre és kinyitotta az ajtót. Felkapcsolódott a világítás az
utastérben, és Beatrice szeplői még szebbnek látszottak. Sebastian
hozzáhajolt. Olyan jó illata volt. Mi a francot művel? Egy jó éjt vagy egy jó
reggelt puszi? A fenébe! Távolságot kellene tartania. A nő magához húzta és
nyomott egy csókot a szájára, csak hogy még jobban megnehezítse a
helyzetet. A kocsiban szűk volt a hely és meleg volt a testüktől. A nő keze
megcirógatta a férfi haját és nyakát. Sebastian kiszabadította magát.
Óvatosan, de határozottan. Jobb, mint a semmi.
 Mennem kell!
Becsapta az ajtót, és ezzel kialudt az az álnok fény, amely túlságosan is
vonzóvá tette a nőt. Beatrice beindította a motort és hátramenetbe kapcsolt.
A halogénfényszórók elvakították Sebastiant, de azért azt még látta, hogy
Beatrice utoljára odaint neki, mielőtt tekerni kezdi a kormányt, a fényszórók
pedig a szülői házra vetültek, aztán pedig a szomszéd épületre. A
fénycsóvában kirajzolódott egy szempár és egy világosbarna tollkabát. A
lépcsőn Clara Lundin ült, cigarettával a kezében, és olyan pillantást vetett
Sebastianra, ami egyszerre volt dühös és fájdalmas. Sebastian biccentett neki
és tétován ráköszönt.
 Szia!
Nem kapott választ. Erre nem számított. Clara elnyomta a cigarettát és
bement a házba, miután hosszasan Sebastianra meredt. Vélhetően ez nem jó
jel. De Sebastian túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen tépelődjön. Felment a
szülei házának lépcsőjén. Kevesebb mint negyvennyolc órája van egy háza,
talán egy gyereke és egy új munkája, de megismert egy hínárt és egy
lehetséges bosszúállót is. Csalatkozott. Västerås nem egy álmos kisváros
volt.
 A rendelő hatszáz méterre feküdt a Palmlövska Gimnáziumtól egy
háromemeletes épületben, amelynek földszintjén irodák, a többi emeletén
bérlakások voltak. Vanja nyolc óra huszonöt percig várt Sebastianra a
kapitányságon, aztán elveszítette a türelmét és úgy döntött egyedül megy el
Westinhez. Fellélegzett. Általában jobban szerette, ha nem egyedül van jelen
egy kihallgatáson, mindegy, milyen jelentéktelen az ügy. Egyrészt azért,
mert jobb, ha több nézőpontból nézik a történetet, másrészt meg azért, mert
akkor több csapattag jut a birtokába ugyanazon értesüléseknek. És így az
ember elkerülheti azt, hogy hosszadalmas jelentéseket kelljen írnia, amiket
az évek során Vanja egyre terhesebbnek kezdett érezni. De Sebastiannal más
volt a helyzet. Unalmasnak semmi esetre se mondható, de volt érzéke hozzá,
hogy mindenből háborút kreáljon. Így aztán Vanja nem vitte túlzásba a
várakozást.
Az üvegajtón a „Westin & Lemmel” felirat állt, alatta kisebb betűkkel a
„Pszichológus” szó. Vanja bement. Odabent barátságos légkör fogadta,
világos bútorok és jobb világítás, mint a legtöbb orvosi rendelőben: kis fehér
lámpák a dohányzóasztalon. A váróteremben kényelmes kanapé. A
következő üvegajtó mögött feltehetően az orvosi szobák bújtak meg.
Lenyomta a kilincset. Zárva. Miután többször határozottan bekopogott, egy
nagyjából negyvenes férfi jött ki, aki Rolf Lemmelként mutatkozott be.
Vanja megmutatta a szolgálati igazolványát és elmondta, miért jött.
 Peter még nincs itt, de bármelyik percben befuthat – felelte Roll' és
hellyel kínálta Vanját. Vanja a kanapéra ült és átlapozta a Dagens Nyheter
tegnapi számát, ami az asztalon hevert. Egyedül volt a váróban. Egy idő
múlva belépett egy tizenöt éves forma lány. Kissé dundi volt, a haja frissen
mosva. Vanja barátságosan odabiccentett neki.
– Peter Westinhez jöttél?
A lány bólintott.
Jó, gondolta Vanja, akkor biztos mindjárt itt lesz.

– Beszélnem kell veled! – Sebastian rögtön tudta, hogy történt valami,

ennyire ismerte már Torkelt és a hanghordozását. Sebastian kivételesen
visszaaludt, miután a vekker csörgött, és csak kilenc után ért be a
kapitányságra. De vélhetően nem a késéséről lesz szó, hanem valami
komolyabbról.
– Rendben – válaszolta, és ballagott Torkel után, aki belépett a három
első emeleti kihallgatószoba egyikébe. Egyetlen intéssel jelezte
Sebastiannak, hogy csipkedje magát. Tényleg komoly a dolog. Sürgős
beszélgetés kettesben. Méghozzá egy hangszigetelt kihallgatóban. Nem volt
valami biztató. Sebastian lassított kicsit, és mint mindig, most is a
legrosszabbra készült, miközben adta a nemtörődömöt. Ez azonban hidegen
hagyta Torkelt.
 Gyere már! Nem érek rá egész nap.
Torkel becsukta az ajtót Sebastian mögött és elmélyülten méregetni
kezdte a kollégáját.
 Néhány nappal azelőtt, hogy előálltál a kéréseddel, hogy szeretnél
velünk dolgozni, lefeküdtél Leonard Lundin anyjával, igaz?
Sebastian megrázta a fejét.
 Nem, közvetlenül előtte lévő nap történt.
 Hagyd abba! Teljesen elment az eszed? A fő gyanúsítottunk anyja!
 És akkor mi van? Leo ártatlan.
 De ezt akkor még nem tudhattad.
Sebastian rávigyorgott Torkelre. Magabiztosan, már-már
felfuvalkodottan.
 De. Én teljesen biztos voltam benne, te is tudod.
Torkel a fejét ingatta és dühösen tett egy kört a kis kihallgatóban.
 Mindegy, honnan nézzük, helytelen volt, és ezzel te is tisztában vagy.
Most hívott, hogy tájékoztasson róla. Azzal fenyegetőzik, hogy kitálal a
sajtónak, ha következmények nélkül hagyom az ügyet. Tartsd a gatyádban a
farkadat, a rohadt életbe!
Sebastiant hirtelen elárasztotta az együttérzés. Torkel a legtöbb kollégája
akaratával dacolva bevett a csapatába egy hírhedt felbujtót. Minden
bizonnyal többször kényszerült már arra, hogy igazolja döntése helyességét,
nem utolsósorban saját maga előtt. Az egyik bevett érve az lehetett: ne
izguljatok, már nem olyan, megváltozott. Az igazság azonban az volt, hogy
fikarcnyit se változott, ezt Sebastian jól tudta. Az ember nem vetkőzhet ki
önmagából; megmutathatja a különböző oldalait, de az alapok mindig
ugyanazok maradnak.
– Rendben! De amikor meghitt viszonyba keveredtem Clarával, még nem
voltam csapattag, nem? – Torkel rábámult. Nem volt kedve válaszolni. –
Mától nem fordul elő ilyen többé – mondta Sebastian olyan őszintén, ahogy
csak tudta, majd hozzáfűzte: – Megígérem.
Mintha ez a fogadkozás kiverhetné a fejéből Beatrice pőre testének
egészen friss emlékét. Beatrice Strandét, a meggyilkolt osztályfőnökéét.
Akinek a fia Roger legjobb barátja volt. Akárhogy csűrte csavarta a dolgot,
ezzel tényleg szarvashibát vétett. Te jó ég! Tényleg istenverte idióta, ezt be
kellett ismernie.
Hogy sosem tudom megállni, hogy ne feszegessem a határokat?!
 Torkel ránézett, és egy másodpercig Sebastian azt hitte, megkéri, hogy
kotródjon innen. Ez lenne a helyes döntés. Eltartott egy ideig, mire Torkel
megszólalt, és Sebastian nem igazán értette a habozása okát.
 Tényleg? – kérdezte Torkel végül.
Sebastian még egyszer bólintott, olyan őszintén, ahogy csak telt tőle.
 Természetesen.
 Nem kell minden nővel azonnal ágyba bújnod, aki keresztezi az utadat.
Sebastian hirtelen megértette, ami az imént még érthetetlennek tűnt.
Voltaképpen pofonegyszerű volt. Torkel kedveli. Sebastian elhatározta,
hogy legalább megpróbálja. Valahogy az volt az érzése, hogy Törttel
megérdemli.
– Annyira nehéz egyedül lenni. És az éjszakák a legrosszabbak.
Találkozott a tekintete Torkelével.
– Egyet tudnod kell. Nincs több esélyed. És most hordd el magad, és egy
darabig ne kerülj a szemem elé!
Sebastian bólintott és elindult. Máskor jókedvűnek és fölényesnek érezné
magát ilyen helyzetben. Megint sikerült a trükk. Ismét megúszta.
– A sírba viszel! – hallotta Torkel hangját a háta mögött. – Pedig még élni
akarok.
Ha Sebastian képes lett volna megbánást és lelkifurdalást érezni, most
minden bizonnyal mindkettő egyszerre gyötörte volna. Mindenesetre ez a két
érzés kísértette, miközben az ajtó felé ment. Beatrice tehát egyszeri botlás
marad. Megfogadta magának.

A lány, aki nemrég zuhanyozhatott, feladta, amikor Peter Westin húsz

perc múltán sem futott be. Egy idő után Vanja tett egy kört a ház körül, hogy
friss levegőt szívjon. A természetéből fakadóan nem bírt sokáig megülni egy
helyben, és kihasználta az alkalmat, hogy felhívja a szüleit. Épp indulófélben
voltak, de pár szóra azért ráértek. Mint a régi szép időkben. Először hosszan
elbeszélgetett az anyjával, aztán röviden az apjával. Neki és az apjának
bámulatos módon sokkal kevesebb szó is elég volt, hogy elmondják, amit
akarnak. Miután az elmúlt hónapokban másról se folyt a társalgás, csak
életről és halálról, most újra egy kis hétköznapiságot csempészhettek a
párbeszédbe. Vanja ráébredt, mennyire hiányzott ez neki. Amikor az anyja a
kedvenc témájával – nevezetesen Vanja szerelmi viszonyaival, jobban
mondva azok hiányával – rukkolt elő, a fiatal nő csak nevetett. A szokásos
módon hárított, de nem olyan hévvel, mint korábban.
Nem ismerkedett össze valakivel Örebróban?
Västerås. És nem, ilyesmire nem jut ideje a munka mellett.
 És az a rokonszenves fiú, Billy, akivel együtt dolgozik? Őt kedvelt, nem?
Igen, de az olyan lenne, mintha a tulajdon bátyjával hetyegne.
Ekkor kötöttek ki Jonathannál, az anyja tépelődéseinek állandó
végpontjánál.
Nem akarja újra felvenni vele a kapcsolatot? Olyan helyes fiatalember!
Néhány hónappal ezelőtt Vanja még indulatosan védekezett, ha Jonathan
került szóba. Tajtékzott a dühtől, hogy az anyja folyton abban mesterkedik,
hogy összeboronálja az egykori barátjával, és nem éri fel ésszel, hogy Vanja
ezt lekezelőnek tartja. Most viszont úgy érezte, hogy teljesen rendben van ez
az egész. Hagyta, hogy az anyja tovább csacsogjon és locsogjon. Az anyja
maga is elképedt azon, hogy a lánya vehemens ellenállása szertefoszlott,
ezért az ő érvei is megrendültek, és végül oda lyukadt ki, ahová korábban
Vanja maga is.
 De hát felnőtt ember vagy, magad is el tudod dönteni.
 Köszi, anya.
Aztán az apja vette át a telefont. A fejébe vette, hogy meglátogatja ma.
Nem fogad el kibúvót, mondta, és Vanja nem is törte magát rajta. Ő, aki
mindig olyan szigorúan választotta ketté a két világát, érezte, hogy ezen az
estén hagyhatja őket egybemosódni. Valdemar a hat húszas vonattal jön.
Vanja megígérte, hogy kimegy elé a pályaudvarra. Aztán letette a telefont és
visszatért a rendelőbe. Megkapta Peter Westin otthoni címét a kollégájától.
A férfi kissé idegesnek tűnt, de ígéretet tett rá, hogy szólni fog Westinnek,
hogy a rendőrség beszélni akar vele. Vanja beült a kocsiba. Rotevägen
tizenkettő. Beütötte a címet a GPS-be. Majd’ harminc perc az út oda, és
megígérte, hogy ott lesz a tízórás csapatértekezleten. Westinnek várnia kell.

Torkel belépett a tárgyalóba, ahol már vártak rá a többiek. Ursula kérdő

tekintettel nézett el Torkel mellett, amikor a férfi bejött.
 Hol hagytad Sebastiant?
Vajon Torkel különösen érzékeny ma délelőtt, vagy egyszerűen csak van
egy kis különbség a „hol van Sebastian?” és a „hol hagytad Sebastiant?”
kérdés között? Az utóbbi úgy hangzik, mintha össze lennének nőve. Mint két
elválaszthatatlan jó barát, Torkel és Sebastian. „Hol hagytad Sebastiant?” Ez
a passzív és ugyanakkor agresszív kérdésfeltevés világossá tette Torkel
számára, hogy Ursula azon az állásponton van, Sebastian fontosabb Torkel
számára, mint Ursula. Pont egy ilyen célozgatás hiányzott még neki! Ha
tudná Ursula! Torkel jelen pillanatban attól sem riadt volna vissza, hogy
hagyja, fájdalmas orvosi kísérletekbe vonják be Sebastiant. De már így is
elég rosszul indult a nap, nem akarta még azzal is tetézni a bajt, hogy hajba
kap Ursulával.
 Mindjárt jön – válaszolta tömören, kihúzott egy széket és leült. Átnyúlt
az asztalon a termoszért és kávét töltött egy papírpohárba. – Mikael már
megjött?
Semleges hangnem, felszínes érdeklődés.
 Csak délután érkezik.
 Remek.
 Az.
Vanja a fülét hegyezte. Ursula és Torkel sajátos hangnemet használt.
Vanja nem emlékezett, hogy valaha hallott volna így beszélni valakit. Vagyis
de! Gyerekkorában a szüleit, ha el akarták titkolni, hogy összekaptak.
Udvariasan és közönyösen társalogtak, hogy a lányuk ne sejtse meg, mi
történt. Már akkor se vált be és most sem. Vanja Billyre sandított. Vajon
neki is feltűnt? Szemmel láthatólag nem. A laptopját bújta.
Sebastian bejött, körbebiccentett, majd leült. Vanja lopva Ursulát
méricskélte. Ursula előbb Sebastianra vetett egy sötét pillantást, majd
Torkelre, aztán az asztallapra szegezte a tekintetét. Mi a fene folyik itt?
Torkel belekortyolt a kávéba és megköszörülte a torkát.
 Kezdheted, Billy.
Billy kihúzta magát, lecsukta a laptopot, fogott egy köteg A4-es papírt és
felállt.
 Tegnap este megkaptam a telefontársaságtól a híváslistákat, ma reggel
pedig a bűnügyi labor is átküldte az SMS-eket. Összefűztem őket egy
dokumentumban.
Billy körbejárta az asztalt és kiosztotta a lapokat. Vanja elcsodálkozott
rajta, miért nem rakta egyszerűen az asztal közepére, hogy mindenki
vehessen egyet, de nem tette szóvá a dolgot, ehelyett a papírt kezdte
tanulmányozni.
– Az első oldalon a kimenő hívások szerepelnek. Roger utoljára péntek
este nyolc óra tizenhétkor telefonált, az osztályfőnökét hívta. – Billy
feltüntette az időpontot a falon lógó időrendi táblázaton Sebastian fellesett a
papírjából.
– Azt meg lehet állapítani, hogy nem próbált-e később is hívni valakit, aki
nem vette fel?
 Igen. De nem próbált később telefonálni.
 Mire célzol? – kérdezte Vanja Sebastiantól.
 Johannal akart beszélni, ezért hívta fel Strandék otthoni számát, ugye?
Aztán mégsem próbálta meg elérni Johant a mobilján, nem?
Billy hátat fordított a mágnestáblának és a fejét rázta.
  Nem, nem próbálta.
 Talán közbejött valami – vélekedett Torkel.
 Például egy gyilkosság – egészítette ki Ursula.
 A következő oldalon – folytatta Billy – vannak a bejövő hívások,
Utoljára nem sokkal fél hét előtt hívta Lisa. De ti is látjátok.
Billy ezt a beszélgetést is felírta a mágnestáblára, aztán újra az asztal felé
fordult és lapozott.
 Következő oldal. SMS-ek. Itt láthatjátok, amit még helyre lehetett
állítani, miután a mobil elázott. Elég kevés üzenet van, többnyire Johannal,
Erikkel és Lisával SMS-ezett. De hát már tudjuk, hogy Rogernek nem volt
valami kiterjedt baráti köre. Ezekben az üzenetekben semmi említésre méltó
nincs. De ha továbblapoztok a következő oldalra... ott vannak a bejövő SMS-
ek, amiket kitörölt, és ezek határozottan érdekesek.
Sebastian átfutotta az előtte heverő oldalt. Felkapta a fejét. A
„határozottan érdekes” enyhe kifejezés volt.
 Kettőt egy eldobható telefonról küldtek – folytatta Billy. – Az egyiket
csütörtökön, a másikat pedig pénteken, néhány órával Roger eltűnése előtt.
Sebastian elolvasta az első üzenetet:
AZONNAL ABBA KELL HAGYNI! MINDEN ÉRINTETT
ÚRDEKÉBEN!
Aztán a másodikat is.
JELENTKEZZ, KÉRLEK! AZ EGÉSZ AZ ÉN HIBÁM! TÉGED SENKI
SEM ÍTÉL EL!
Sebastian lerakta a papírlapot maga elé és Billyhez fordult.
 Sosem voltam jó műszaki dolgokban. Az eldobható telefon azt jelenti,
amire gondolok?
 Ha arra gondolsz, hogy csak egy számunk van és nincs meg hozzá a
használó neve, igen – felelte Billy, miközben felírta a mobil számát a táblára.
– Lekértem az összes beszélgetés és üzenet listáját, amit erről a számról
kezdeményeztek vagy küldtek, majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
Sebastian észrevette, ahogy Vanja láthatóan teljesen öntudatlanul
felemelte a karját és kinyújtotta a mutatóujját, mintha jelentkezne, miközben
le sem vette a szemét a papírjáról. Sebastian egy pillanatra elképzelte
iskolaköpenyben, de rögtön el is vetette a gondolatot. Már épp elég határt
átlépett a nyomozás során, és mivel az elmúlt évek minden egyes
szórakoztató találkozásából tanult valamit, jól tudta, mikor van esélye és
mikor nincs.
– Eredetileg is nagybetűkkel írták az üzeneteket, vagy csak így
nyomtattad ki?
 Billy erőtlenül pillantott Vanjára.
 Pontosan így voltak, ahogy kinyomtattam őket. Nagybetűkkel.
 Ez olyan, mintha ordibálna az ember.
 Vagy a küldő nem tudja rendesen használni a mobilját.
Sebastian újra elolvasta az üzeneteket és hajlott rá, hogy Vanjával értsen
egyet. Sejtelme sem volt róla, hogy a nagybetűk kiabálásnak felelnek-e meg
vagy sem, de a szóhasználat idősebb küldőre utal.
 Esélytelen kideríteni, ki küldte őket? – kérdezte Torkel kicsit lemondó
hangon. Billy megcsóválta a fejét.
 Megpróbálta valaki felhívni a számot?
A szobában csend lett. Minden tekintet Vanjára, a kérdezőre szegeződött,
aztán Billyre. A fiatalember sietős léptekkel a telefonért nyúlt, ami az asztal
közepén állt, kihangosította és tárcsázott. Feszült, várakozásteli csend
terpeszkedett a teremben. A telefon nem csöngött ki Rögtön az üzenetrögzítő
kapcsolt be. „Pillanatnyilag a hívott fél nem érhető el. Kérem, próbálja ismét
egy későbbi időpontban.”
Billy lenémította a készüléket. Torkel komoly pillantást küldött felé.
 Intézkedj, kérlek, hogy valaki rendszeres időközönként megpróbálja!
Billy bólintott.
 Mink van még? – bökött Ursula az ujjával a következő sorokra.
Sebastian a papírra nézett.
Az első SMS: „12 sör + vodka.”
A második: „20 sör & gin.” Utána egy smiley.
A harmadik: „1 üveg vörös & sör.”
És így tovább.
 Italrendelés.
Sebastian Billyre pillantott.
 Mikor kapta az utolsó ilyen SMS-t?
 Majd’ egy hónapja.
Sebastian és Vanja tekintete összeakadt. Sebastian látta a nőn, hogy már
tudja, hova akar kilyukadni, de a biztonság kedvéért azért kibökte.
 Vagyis akkor, amikor Axel Johanssont kirúgták illegális
alkoholárusításért.
Vanja felkelt és kihívóan nézett Sebastianra, aki továbbra is mereven
bámulta a papírját. Sebastian pontosan tudta, hova akar menni Vanja. És ő
egyáltalán nem vágyott oda.

Vanja a házhoz sétált. Sebastian három lépés távolságból követte, először

úgy tervezte, a kocsiban marad, de aztán hamar ráeszmélt, hogy az szemet
szúrna Vanjának. Nem mintha érdekelte volna, mi szúr szemet Vanjának, és
mi nem. Nem. Pusztán ezt diktálta a túlélési ösztöne. Úgy határozott, egy
ideig még részt vesz a nyomozásban, legalábbis addig biztosan, amíg Billy
ki nem deríti a kért címet. És Beatrice Strand, akinek egy csodálatos éjszakát
köszönhet, veszélyeztetheti a tervét. Még mielőtt Vanja becsengethetett
volna, kinyílt az ajtó. Beatrice jelent meg, a haja feltűzve, egyszerű felsőt és
farmert viselt. Meglepettnek tűnt.
 Jó napot! Történt valami?
 Beszélnünk kell Johannal – mondta Vanja.
 Nincs itthon, sátoroznak Ulffel. – Beatrice Sebastianra tekintett, de
egyetlen apró jel sem árulkodott arról, hogy alig néhány órája váltak el
egymástól.
 Tudjuk – folytatta Vanja. – Meg tudná mondani, hol vannak?

Nyugatra tartottak az El8-as úton. Beatrice útmutatása szerint el kellett

menniük egy Dingtuna nevű kis falu mellett, aztán délre kellett fordulniuk
egy kis mellékúton a Mälaren-to Lilla Blacken nevű öble felé, ahol Beatrice
feltételezése szerint a kis családja sátorozott. Vanja és Sebastian egy szót
sem szólt. Vanja egyszer megkísérelte felhívni Peter Westint, de senki sem
vette fel. Egyre jobban zavarta, hogy a pszichológus nem képes visszahívni.
Már négy üzenetet hagyott. Sebastian lehunyta a szemét, megpróbált aludni.
 Hosszú volt a tegnapi nap?
Sebastian megrázta a fejét.
 Nem, csak rosszul aludtam.
Aztán újra becsukta a szemét, hogy jelezze, semmi kedve cseverészni. De
nem sokkal később kénytelen volt ismét felnézni, mert Vanja tiszta erőből a
fékre taposott.
 Mi a fene van már?
 Most jobbra vagy balra? A GPS nem ismeri ezt az utat. A te feladatod a
térképet nézni.
 Állj már le!
 Előszeretettel dirigálsz másoknak. Most itt a soha vissza nem térő
alkalom.
Sebastian felsóhajtott, előszedte a térképet és megnézte. Nem volt kedve
visszavágni. Kivételesen hagyta győzni Vanját.

Billy gyűlölte Västeråst. Atyaúristen! Mennyire gyűlölte ezt az átkozott

Västeråst!
Az volt az érzése, hogy a város minden egyes négyzetméterét látta már
legalább egyszer egy térfigyelő kamera szemcsés képén. Jó lenne, ha egyszer
igazából is megnézhetné a helyet, de csak úgy szabadulhat meg a filmektől,
ha összeállítja a telefonhívás-listát, vagy...
Billy összerezzent. A keze a billentyűzet felé lendült. Állj! Vissza!
Lejátszás. Ez az! Hölgyeim és uraim! Roger Eriksson! Ismét megállította a
filmet és megnézte a hozzá mellékelt listát. Melyik kamera felvétele is ez?
Az 1.22-esé. Drottninggatan. Hol ez az utca? Billy előhalászta Västerås
térképét, megkereste, aztán bejelölte a helyet. A felvétel sarkában a 21:29-es
időpont látszódott.
Lejátszás.
Billy nézte, ahogy Roger leszegett fejjel és vánszorgó léptekkel közelít a
kamerához. Úgy ötvenméternyire felnéz, jobbra fordul, majd eltűnik egy
parkoló autó mögött.
Billy sóhajtott egyet. Hamar elenyészett az öröm. A filmen a fiú még élt
és tovabandukolt. Ami annyit jelentett, hogy Billynek folytatnia kell a
munkát, és tovább kell néznie a Västeråsrol készült felvételeket, ha tetszik,
ha nem. Roger északra ment. Billy újra megnézte a kamerák listáját és
egybevetette a térképpel. Azokat a kamerákat, amelyek nem a fiú útvonalán
voltak, kizárta.
Tényleg a szíve mélyéről gyűlölte Västeråst.

Lilla Blacken kedvelt üdülőhely volt, legalábbis nyáron. Most viszont

teljességgel elhagyatottnak tűnt. Egy darabig a mellékutcákon kanyarogtak,
aztán rátaláltak a céljukra. Egy rozzant hirdetőtábla mellett egy Renault
Mégane állt. Sebastian kiszállt és a magányos autóhoz ment. Úgy rémlett
neki, látta már, amikor találkoztak Ulffel a házuk előtt.
„Isten hozta Lilla Blacken üdülőjében!” – állt a korhadt táblán. A felirat
alatt cetlik lógtak, amelyek megvételre vagy cserére kínáltak dolgokat, de az
írást elmosták a téli esők. Többek között horgászjegyet is kínáltak. Sebastian
Vanjához fordult.
 Szerintem ez az.
Körülnéztek. A bekerítetlen réten, ami egész a vízig nyúlt, magányos
lombos fák nőttek. Egészen lent a parton egy kék sátor állt, a szél gyengéden
cibálta.
Átvágtak a nedves füvön a sátorhoz. Borongós nap volt, de az éjszaka
hidege már nem érződött. Ahogy mindig, most is Vanja vette át a vezetést.
Sebastian mosolygott, amikor ez átvillant az agyán. Mindig az első akar
lenni, mindig azt akarja, hogy az övé legyen az utolsó szó. Ilyen volt Vanja.
Pont mint ő maga, amikor még fiatal volt és tombolt benne az életéhség.
Most már beérte annyival, ha az övé az utolsó szó. Amikor közelebb értek,
két embert pillantottak meg, akik a korhadt stégen ücsörögtek, ami a sátortól
kissé arrébb nyúlt a vízbe. Szemmel láthatóan pecáztak. Szorosan egymás
mellett ültek. Ahogy odaértek, felismerték Ulföt és Johant. Olyan klisészerű
volt ez az apa-fiú kép, olyasvalami, amit Sebastian sosem élhetett át.
Ulf és Johan melegen felöltözött, sapka és zöld gumicsizma volt rajtuk,
mellettük vödrök, kés és egy doboz, amiben horgok és ólomnehezékek
voltak. Mindketten horgászbotot tartottak. Míg Johan ülve maradt, Ulf
felkelt és elébük jött. A pillantása gondterhelt volt.
 Mi történt?
A tavaszi hóolvadás miatt a Mälaren-to vízszintje magas volt, veszélyesen
nyaldosták a hullámok a stéget. A deszkák közötti hézagokon át fel-
felcsapott a hideg víz, ahogy Ulf közelített feléjük Sebastian megállt, hogy
ne legyen vizes.
 Még egyszer beszélnünk kell Johannal, mert van néhány új
értesülésünk.
 Aha. Mi meg azt hittük, hogy itt egy kicsit nyugtunk lesz. Hogy magunk
mögött hagyhatunk mindent. Nagyon megrázták a történtek,
 Igen, már mondta, ennek ellenére muszáj beszélnünk vele.
 Semmi baj, apu.
Ulf beletörődően biccentett, és oldalra lépett, hogy felengedje a
nyomozókat a stégre. Johan letette a horgászbotot és komótosan
feltápászkodott, ahogy a rendőrök közeledtek felé. Vanján úrrá lett a
türelmetlenség, és még oda sem ért, amikor feltette az első kérdést.
 Johan! Roger Axel Johanssonnal együtt árulta az alkoholt?
Johan hallgatott egy pillanatig, miközben Vanját bámulta. A túlontúl nagy
ruhákban kisfiúnak hatott. Kifutott az arcából a szín, aztán bólintott. Ulf
összerándult. Ez láthatóan újdonság volt számára.
 Miket beszélsz?
Most három felnőtt bámulta a tizenhat évest, aki még sápadtabb lett.
 Roger volt az értelmi szerző. Ő vette fel a rendeléseket. Axel meg
beszerezte az árut. Aztán drágábban adták tovább és megosztoztak a
hasznon.
Ulf komolyan vizslatta a fiát.
 Te is benne voltál?
A fiú tüstént megrázta a fejét.
 Nem, nem akartam beszállni.
Johan könyörgően pislogott az apjára, aki továbbra is szigorúan bámulta.
 Johan, megértem, hogy úgy érzed, védened kell Rogert, de mindent el
kell mondanod nekem és a rendőröknek, amit csak tudsz. – Ulf a fia vállára
tette a karját. – Megértetted?
Johan némán bólintott. Vanja érezte, hogy elérkezett az újabb kérdés
ideje.
 Mióta csinálta?
 Valamikor ősszel kezdte. Beszélt Axellel, és azonnal bele is vágtak.
Szépen kerestek vele.
 És mi sikerült félre? Miért mártotta be Roger Axelt?
 Egy idő után Axel nem akart osztozni a pénzen, úgyhogy saját maga
kezdte árulni az alkoholt. Végtére is nem volt szüksége Rogerre. Ő maga is
felvehette a megrendeléseket.
 És Axel nem mondta, hogy Roger is sáros volt?
 Nem tudom. Szerintem Roger önként bevallotta. Hogy eleinte ő is
benne volt a dologban, de aztán megbánta, és nem akarta folytatni.
Az utolsó néhány kérdést Sebastian tette fel. Élénken látta maga előtt,
hogy állt Roger a rendmániás igazgatóval szemközt, miközben eljátszotta a
szorgalmas és bűntudatos diákot. Hogy befújja a férfit, aki átejtette. Roger
számítóbb volt, mint Sebastian vélte. Mindig újabb tulajdonságait fedezte
fel. Izgalmas volt.
 De miért csinálta Roger ezt az egészet?
 Kellett neki a pénz.
Ulf úgy érezte, közbe kell szólnia. Valószínűleg arra akart rávilágítani,
hogy az ő családjára mindez nem igaz.
 Mire?
 Neked nem tűnt fel, apu, hogy nézett ki régebben? Hogy milyen
cuccokat hordott, amikor az iskolába került? Nem akarta, hogy megint
cikizzék. – Egy pillanatra csend állt be, aztán Johan folytatta. – Hát nem
értik? Egyszerűen csak be akart illeszkedni. És mindent megtett ezért.
Roger, aki nemrégiben még egy elmosódott figura volt, szépen lassan
körvonalazódott a szemük előtt. Fokozatosan napvilágra kerültek a rejtett
jellemvonásai és velük együtt a mozgatórugói. Egy fiatal ember, aki valaki
más akart lenni. Aki valami mást akart képviselni. Mindenáron. Vanja
visszaemlékezett azokra az időkre, amikor egyenruhás rendőrként kezdett
dolgozni. Egészen elképedt rajta, hogy az elismerésért való küzdelem
könnyedén erőszakba csaphat át, és akár gyilkosságba is torkollhat. Vanja
elővette a Billytől kapott nyomtatott lapot, amelyen Roger SMS-ei
szerepeltek.
 Ezeket az SMS-eket találtuk a telefonjában. – Vanja átnyújtotta a
papírokat, amiken a két kétes üzenet állt. Johan figyelmesen elolvasta őket.
 Van valami ötleted, ki küldhette őket?
 Johan megrázta a fejét.
 Gőzöm sincs.
 Nem ismerős a szám?
 Nem.
 Biztos? Igen fontos lehet.
Johan bólintott, hogy jelezze, megértette, de ennek ellenére nem tudja.
Ulf újra átkarolta a fiát.
– Az utóbbi félévben kicsit eltávolodtatok egymástól Rogerrel, nem?
Johan ismét bólintott.
 De miért? – kérdezte Vanja.
 Ez elég egyértelmű. A fiúk sokat változnak ebben az életkorban.
Ulf vállat vont, mintha hangsúlyozni akarná, hogy ez egy természeti
törvény, ami alól nem bújhat ki az ember. De Vanját nem lehetett ilyen
könnyen lerázni. Ezúttal közvetlenül Johannak szegezte a kérdést.
 Van valami oka annak, hogy már nem voltatok annyit együtt?
Johan habozott, gondolkodott, aztán megrántotta a vállát.
 Valahogy megváltozott.
 Hogyan?
 Nem tudom... A végén már csak a pénzről és a szexről tudott beszélni.
 A szexről?
Johan bólintott.
 Szüntelenül arról locsogott. Fárasztó volt.
Ulf előrehajolt és megölelte a fiát. Jellemző, gondolta Sebastian. A
legtöbb szülő kényszert érez rá, hogy megvédje a gyermekét, ha a szexre
terelődik a szó. Többnyire csak a nézőközönség miatt teszik. Hogy
megmutassák, hogy ebben a családban óvják a gyerekeket az állatias és
mocskos dolgoktól. Ha Ulf tudná, mit művelt a felesége és Sebastian tegnap
éjjel, mialatt ő egy hideg sátorban cidrizett... Ez a tudás valószínűleg
számottevően lecsökkentené annak esélyét, hogy Ulf együttműködően
viselkedjen a kihallgatáson.
Még beszélgettek néhány percet Johannal. Lázasan igyekeztek további
részleteket kideríteni Rogerrel kapcsolatosan, de úgy festett, a fiú nem tud
többet. Fáradt és kimerült volt, látszott rajta, és már így is többet tudtak meg,
mint amennyit reméltek. Ezért aztán köszönetét mondtak és visszabaktattak a
kocsihoz. Sebastian vetett még egy utolsó pillantást a válla fölött az apára és
fiára, akik a parton ácsorogtak és utánuk bámultak.
Egy óvó, szerető apa és a fia.
Itt nem volt hely másnak.
Talán nem is Sebastian csábította el Beatrice-t.
 Talán pont fordítva történt.

Lilla Blackenből visszafelé Vanja úgy döntött, tesz egy vargabetűt Peter
Westin rotevägeni lakása felé. Nem volt nagy kitérő. A haragja, amiért
Westin képtelen volt visszahívni, időközben halk aggodalommá szelídült.
Hiszen már egy egész délelőtt eltelt. Félelme nagyon hamar beigazolódott.
Ahogy közeledtek az épület felé, orrfacsaró égett szag töltötte meg az autót.
Az oldalablakon át Vanja látta, hogy a fák és a házak között vékony,
szürkésfekete füstoszlop száll fel. Lassított és balra kanyarodott egy
mellékutcán, aztán újra balra fordult a Rotevägenre. Az utcát gesztenyesor
szegélyezte, amin túl családi házak álltak, de a látványt némileg elrontotta az
utat elzáró rengeteg tűzoltóautó kék villogójának fénye. A tűzoltók lázasan
rohangáltak ide-oda a felszerelésükkel. Az útzár mögött bámészkodók
csoportja meresztette a szemét.
 Idejöttünk?
 Szerintem igen.
Kiszálltak a kocsiból és szapora léptekkel a házhoz mentek. Minél
közelebb értek, annál borzalmasabb lett a jelenet. A felső emelet egyik fala
hatalmas darabon hiányzott, kikandikáltak a fekete, megpörkölődött bútorok
és az elszenesedett berendezési tárgyak. Az utcán bűzös, éjfekete víz
csörgött, amelyet a csatornanyílások nyeltek el. A szag egyre erősödött.
Tucatnyi tűzoltó munkálkodott az oltás befejezésén. A szürke kerítésen, ami
a tűzeset előtt feltehetően ugyanolyan színű volt, mint a ház, kis tábla lógott,
rajta a tizenkettes szám. Peter Westin címe.
 Vanja felmutatta a szolgálati igazolványát és néhány percen belül
beszélhetett az oltás irányítójával, akit Sundstedtnek hívtak. A férfi az
ötvenes éveiben járhatott, hatalmas bajsza volt és fénylő kabátja, amelyen a
bevetésirányító felirat állt. Meglepődött, hogy civil ruhás rendőrök jelentek
meg a helyszínen, hiszen még csak most értesítette a rendőrséget telefonon,
hogy az emeleten egy hullát találtak. Vanja sóbálvánnyá vált.
 Az lehet, aki itt lakott? Peter Westin?
 Nem tudni biztosan, de valószínű. A kiégett nappaliban akadtunk rá –
mondta Sundstedt, és beszámolt róla, hogy a tűzoltók észrevették egy
elszenesedett lábat, amely a beomlott plafon alól látszott ki. Megkísérlik a
lehető leggyorsabban biztonságba helyezni a tetemet, de az oltási munkák
még mindig zajlanak és omlásveszély fenyeget, úgyhogy még várni kell
néhány órát.
A lángok hajnalban csaptak fel, a segélyhívás négy óra tizenhétkor futott
be a tűzoltósághoz. A szomszéd riasztotta őket. Amikor a tűzoltók a
helyszínre értek, az emelet nagy része már égett, és arra kellett
összpontosítaniuk az erőiket, hogy a tűz ne terjedjen át a környékre.
 Gondolja, hogy szándékos gyújtogatás és gyilkosság történt?
 Még korai bármi biztosat mondani, de a tűzfészek és a lángok gyors
terjedése erre utal.
Vanja körülnézett. Sebastian a szájtáti szomszédokhoz ment, akik kissé
távolabb csoportosultak. Nyilván beszél néhányukkal. Vanja előszedte a
mobilját, felhívta Ursulát, elmondta neki, mi történt, és megkérte, hogy
jöjjön a helyszínre, amint tud. Végül megpróbálta Torkelt is elérni, de a
főnöke nem vette fel. így hát hagyott neki egy üzenetet.
Sebastian biccentett a szomszédoknak, akikkel éppen most fejezte be a
beszélgetést, majd visszament Vanjához.
 Néhányan azt állítják, hogy tegnap késő este még látták Westint, és
hogy itthon töltötte az éjszakát. Mindig itthon aludt.
Összepillantottak.
– Túl sok a véletlen egybeesés szerintem – mondta Sebastian. – Mennyire
biztos, hogy Roger a betege volt?
 Egyáltalán nem biztos. Annyit tudok, hogy az iskolaváltás után járt nála
párszor, ezt Beatrice Strand mondta. De hogy újabban is felkereste-e, azt
nem tudom. Csak egy monogramom és egy időpontom van, minden második
szerdán.
Sebastian bólintott és megragadta Vanja karját.
 Rá kell jönnünk! Ez az iskola túl kicsi ahhoz, hogy az ember titokban
tartson ilyesmit. Elhiheted, én is idejártam.
 Visszamentek a kocsihoz. Megfordultak és ismét a Palmlövsku
Gimnáziumhoz hajtottak. Úgy tűnt, minden szál oda vezet. Ehhez a látszólag
oly tökéletes iskolához, amelynek makulátlan homlokzatán újabb és újabb
repedések futottak végig.
Vanja felhívta Billyt és megkérte, gyűjtsön össze minden információt egy
bizonyos Peter Westinről, ami csak fellelhető: pszichológus, a Rotevägen
tizenkettőben lakott. Billy megígérte, hogy megteszi, amint tudja. Ezalatt
Sebastian Lena Erikssonnal beszélt, hogy kiderítse, tud-e valamit az
iskolapszichológusról. Ahogy Vanja feltételezte is, Roger anyjának sejtelme
sem volt róla. Sebastian megköszönte, és letette a telefont. Vanja a
kollégájára nézett. Az utóbbi pár órában teljességgel megfeledkezett róla,
hogy eredetileg úgy döntött, ki nem állhatja ezt az alakot. Voltaképpen
remek támogatást nyújtott a rázós helyzetekben. Vanja nem tudta elrejteni a
mosolyát. Sebastian persze rögtön megragadta az alkalmat, hogy
félreértelmezze.
 Csak nem flörtölsz velem?
 Tessék? Dehogy!
 De ha egyszer ilyen kislányosan, csábítón nézel!
 Kapd be!
 Ne szégyelld! Általában ilyen hatással vagyok a nőkre.
Sebastian röhejesen önelégülten vigyorgott.
Vanja félrepillantott és gázt adott. Ezúttal az övé lehet az utolsó szó.

– Ráérsz egy percre?

Haraldsson azonnal megértette Hanser hanglejtéséből, mit mondott
valójában: „Beszélni akarok veled! Méghozzá most rögtön!” És tényleg.
Amikor Haraldsson felpillantott a munkájából, Hanser karba font kézzel állt
előtte és meglehetősen megátalkodottan nézett rá, miközben a fejével az
irodája felé bökött. Ennyire azért nem könnyíti meg a dolgát. Bármiről van is
szó, Haraldssontól mi sem állt távolabb, minthogy megtegye azt a
szívességet Hansernek, hogy hazai terepen játszhassa le a mérkőzést.
 Itt nem jó? Igyekszem kímélni a lábamat, amennyire csak lehet.
Hanser körülkémlelt az irodában, hogy felmérje, hány kolléga hallhatja
meg a beszélgetést, majd egy sóhajjal és egy ideges mozdulattal odahúzott
magának egy széket egy üres íróasztal mellől. Leült Haraldssonnal szemben,
előrehajolt és suttogóra fogta a hangját.
– Axel Johansson házánál voltál tegnap éjjel?
– Nem.
Tagadás. Nem logikus gondolat, inkább ösztön.
 Azért kérdezte ezt Hanser, mert már tudja, hogy ott volt? Akkor jobb lett
volna igent mondani. Akkor még kieszelhetett volna valami jó okot, hogy
miért volt ott. Ha gond adódna. És vélhetően ez a helyzet, különben aligha
akarna beszélni vele. Vagy csak gyanút fogott? Ebben az esetben beválhat a
tagadás. Csak meg akarja dicsérni az elkötelezettségéért? Valószínűtlen.
Haraldsson fejében kavarogtak a gondolatok. Az az érzés fogta el, hogy
mentenie kell a menthetőt, és jobb lett volna, ha azonnal beismeri az éjszakai
megfigyelést. De ehhez sajnos már túl késő volt.
 Biztos, hogy nem voltál ott?
Most már nem gondolhatja meg magát ugyan, de nem feltétlenül kell
egyenes választ adnia.
 Miért kérdezed?
 Desiré Holmin felhívott. Ugyanabban a házban lakik, mint Axel
Johansson. Azt mondta, látta a fickót éjjel, és valaki várt rá egy autóban,
majd gyalogosan üldözni kezdte, amikor hazaért.
 És szerinted én voltam az?
 Te voltál?
Haraldsson lázasan gondolkodott. Holmin, Holmin... Nem az az ősz
anyóka, aki egy szinten lakik Johanssonnal? De. Hihetetlenül lelkesnek
mutatkozott, amikor becsengetett hozzá, hogy kikérdezze, Nagyon jól el
tudja képzelni, hogy az öregasszony odafent kuksolt és magánnyomozósdit
játszott, hogy segítsen a rendőrségnek és vigyen némi izgalmat a szürke,
egyhangú nyugdíjaséletébe. De az is legalább ennyire hihető, hogy sötét volt,
a nénike fáradt volt, na meg a szeme sem a régi már. Talán egy kicsit szenilis
is. Valahogy csak kikecmereg ebből a kutyaszorítóból.
 Nem, nem én voltam.
Hanser hallgatott és Haraldssont méricskélte. Nem minden elégedettség
nélkül. Haraldsson még csak nem is sejtette, hogy most ejtette az első
ásónyomot, hogy megássa a saját sírját. Hanser egy szót sem szólt többet,
mert meg volt győződve róla, hogy Haraldsson minden további vádat
hárítani fog.
Haraldssont kínosan érintette az egész. Utálta Hanser pillantását. Utálta a
hallgatását, ami elárulta, hogy nem hisz neki. De nem mosolyodott el kissé?
Haraldsson úgy döntött, kijátssza az ütőkártyáját.
 Hogy vehettem volna üldözőbe valakit, amikor vécére is alig bírok
kibotladozni?
 A lábad miatt?
 Pontosan!
Hanser bólintott. Haraldsson rámosolygott. Na, ez mindent tisztáz!
Hanser el fogja ismerni, milyen valószerűtlen volt a gyanúja, és máris megy.
Haraldsson legnagyobb elképedésére azonban a nő ülve maradt.
 Milyen kocsid van?
 Miért?
 Holmin asszony azt állította, hogy a férfi, aki Johanssont üldözte, egy
zöld Toyotából szállt ki.
Hát jó, gondolta Haraldsson, itt az ideje, hogy kijátssza a kisebb értékű
lapokat is: éjszaka, fáradtság, gyenge szem, szenilitás. Milyen messze állt a
háztól? Húsz-harminc méterre. Legalább. Lefegyverző vigyort küldött
Hanser felé.
 Nem akarom megkérdőjelezni Holmin néni szavahihetőségét, de ha
éjszaka vélt látni, hát bizony elég sötét lehetett, szóval hogyan láthatta volna,
milyen színű volt az az autó, és egyébként is: hány éves a hölgyike?
Nyolcvan körül? Beszéltem vele, elég szenilisnek tűnt. Meglepne, ha
olyasvalaki, mint ő, meg tudná különböztetni az autótípusokat.
 A kocsi egy utcai lámpa alatt parkolt, ráadásul a nőnek távcsöve is van.
Hanser hátradőlt és figyelmesen nézte Haraldssont. Szinte látta, hogy
pörög az agya. Ahogy egy rajzfilmben: egyre gyorsabban forogtak a
fogaskerekek. Egy kicsit csodálkozott, legkésőbb mostanra Haraldssonnak
már be kellett volna ismernie.
 Nem én vagyok az egyetlen, akinek zöld Toyotája van. Ha tényleg zöld
Toyota volt.
Nem, valóban nem, gondolta Hanser, és még jobban elámult. Haraldsson
nemcsak tovább ásta a sírját, de önként bele is ugrott a gödörbe és betemette
magát.
 Felírta a rendszámot. Abból viszont nincs kettő.
Haraldssonnak elállt a szava. Semmi sem jutott az eszébe. Tökéletes
üresség. Hanser az íróasztal fölé hajolt.
 Így hát most Axel Johansson tudja, hogy keressük, és még inkább el fog
rejtőzni.
Haraldsson megkísérelt válaszolni, de a torkára forrt a szó. A
hangszalagjai megtagadták az engedelmességet.
 Értesítenem kell róla a királyi nyomozóhatóságot. Végtére is ez az ő
esetük. Azért mondom ilyen nyomatékosan, mert úgy fest, mindig nem ért el
az agyadig.
Hanser felkelt, lepillantott Haraldssonra, akinek villogott a szeme, Ha
nem követett volna el ekkora baklövést, és – ha őszinte akart lenni – nem
Haraldssonról lett volna szó, kicsit még sajnálkozott is volna
 És arról is kell még beszélnünk, merre jártál, amikor nyomod veszett
Listakärrben. Desiré Holmin azt állította, hogy Johansson üldözője
egyáltalán nem sántított. Ellenkezőleg. Meglehetősen gyors volt.
Hanser hátat fordított és elment. Haraldsson üres tekintettel bámult utána.
Hogy juthatott idáig? Csak valahogy zöld ágra akart vergődni. A menthető
mentése nyilvánvalóan a legrosszabb választás volt. A rendőrfőnök
köszönőbeszéde elérhetetlen messzeségbe került. Haraldsson érezte, hogy
egyre gyorsabban és gyorsabban csúszik lefelé a lejtőn. Zuhan. Fejjel lefelé.

Ursula már régről ismerte Sundstedtet. Egy időben országos

vizsgálóbiztos volt a katasztrófavédelemnél, aztán újra pályázott a
tűzoltósághoz. Akkor ismerkedtek össze, amikor Ursula az állami bűnügyi
laborban dolgozott. Együtt dolgoztak egy bonyolult ügyön: egy repülőgép
lezuhant Sörmlandban, és a pilótát azzal gyanúsították, hogy megmérgezte a
feleségét. Sundstedt és Ursula egy csapásra rokonszenvesek lettek
egymásnak. Egy hullámhosszon voltak, Sundstedt nem riadt vissza attól,
hogy kipakoljon, ami a szívén, a száján. Sundstedt azonnal kiszúrta Ursulát,
amint kiszállt a kocsiból és integetett neki.
 Ó, micsoda magas rangú látogatók! Minek köszönhetem a szerencsét?
 Én is ezt akartam kérdezni.
Barátilag megölelték egymást és váltottak pár szót arról, mióta nem látták
egymást. Aztán Sundstedt adott Ursulának egy védősisakot, és beengedte a
lezárt területre.
 Szóval még mindig a királyi nyomozóhatóságnál dolgozol?
 Igen.
 A meggyilkolt fiú miatt vagytok itt?
Ursula bólintott. Sundstedt a porig rombolt ház felé biccentett.
 Szerintetek az ügy kapcsolatban áll a tűzzel?
 Nem tudjuk. Sikerült már biztonságba helyezni a holttestet?
A férfi a fejét rázta, miközben körbevezette Ursulát a ház körül. Hátul állt
Sundstedt kocsija, amiből a férfi egy tűzálló ruhát szedett elő és átnyújtotta
Ursulának.
 Vedd fel! Azonnal megmutatom, hol fekszik az áldozat, különben csak
zsörtölődni fogsz, ha nem láthatod tüstént.
 Nem zsörtölődöm, méltatlankodom. Méghozzá joggal. Az nem
ugyanaz.
Összemosolyogtak, majd megindultak a ház felé. A falban tátongó
repedésen át léptek be, ahol egykor az ajtó volt. Valaki betörte és a padlóra
hajította. A lángok megkímélték a konyhai étkezősarkot, ami úgy tűnt, csak
arra vár, hogy valaki letelepedjen rá. A padlót ellenben kormos víz borította,
amely még mindig csöpögött a plafonról, csörgött a falakon. Felmentek a
lépcsőn, ami szintén síkos volt. A bűz egyre kellemetlenebb lett, beleégett
Ursula orrába, a szeme könnyezett kissé. Noha már sok tűzesetet látott, ez
kifejezetten izgatta. A lángok rémítő, ugyanakkor majdhogynem csábító
módon változtatták meg a hétköznapi dolgokat. A maradványok között
árválkodott egy sértetlen karosszék. Mögötte, ahol egykor a fal állt, most a
kert és a szomszédos házak látszottak. Az élet múlandósága és a
mindennapok maradéka került egymás mellé. Sundstedt lassított és
elővigyázatosabban lépdelt. Jelezte Ursulának, hogy maradjon, ahol van. A
padló gyanúsan nyikorgott Sundstedt súlya alatt. A férfi egy fehér kendőre
mutatott, amely egy ágy maradványai mellett hevert. A tető egy része
beszakadt, fölötte látszott az ég.
 Itt a hulla. Alá kell dúcolnunk a padlót, mielőtt kivisszük.
Ursula bólintott, leguggolt és elővette a fényképezőjét. Sundstedt tudta,
mit tervez, szótlanul előrehajolt, megfogta a kendő legközelebb sarkát és
félrehúzta. Elszenesedett gerendák, törött és ép tetőcserepek tűntek elő.
Alóluk kimeredt valami, ami egyértelműen egy emberi láb volt. Fekete volt a
koromtól, de a hús nem égett meg. Ursula csinált egy sor képet. Nagy, távoli
képekkel kezdett. Miután óvatosan megközelítette a lábat, hogy közeli
felvételeket is készítsen, a fojtogató füstszag mellett megérzett valami
édeskés szagot is, ami leginkább a hullaház és a leégett erdő szagának
keverékére emlékeztetett. Az ember sok mindenhez hozzászokik a munkája
során, de a legnehezebb a szagokat elviselni.
Ursula nyelt egyet.
 A lábméret alapján felnőtt férfi lehet – mondta Sundstedt. – Segítsek
szövetmintát venni? A bokán megmaradtak a lágy részek.
 Majd később veszek, ha kell. Többet segítene, ha harapásmintát
vennénk.
 Ahogy már mondtam, eltart még pár óráig, mire megmozdíthatjuk.
Ursula bólintott.
 Rendben. Ha már nem leszek itt, légy szíves, hívj fel azonnal!
Előkotort egy névjegykártyát és átadta Sundstedtnek. A férfi zsebrevágta,
visszaterítette a kendőt a helyére, majd felállt. Ursula is így tett.
Együtt kezdték keresni a tűz okát. Ursula nem volt szakértő a kérdésben,
de még ő is észrevett számos nyomot a hálószobában, ami arra utalt, hogy a
lángok hihetetlenül gyorsan harapóztak el. Túl gyorsan ahhoz, hogy
természetes okra gondolhassanak.

Rolf Lemmel mélységesen megrendült. Egy közeli ismerőse hívta fel, és

tájékoztatta, hogy Peter háza leégett. Arról még nem értesült, hogy találtak
egy holttestet a hálóban, és amikor Vanja közölte vele, még inkább kifutott
az arcából a szín, lerogyott a kanapéra a váróban és a szája elé kapta a kezét.
 Peter?
 Még nem tudjuk, de nagy a valószínűsége.
Lemmel összegörnyedt és szaporán szedte a levegőt. Sebastian hozott
neki egy pohár vizet. Rolf ivott pár kortyot és lehiggadt kissé. A rendőrökre
pillantott. Emlékezett, hogy a rendőrnő már reggel is kereste Pétért, amikor ő
még abban a hiszemben volt, hogy a kollégája egyszerűen csak késik. Akkor
inkább bosszantotta a nő jelenléte. Most azonban ráeszmélt, hogy nem fogta
fel, milyen fontos volt a látogatása.
 Miért volt itt ma reggel? Összefüggésben van a látogatása a tűzzel? –
kérdezte, és sürgetően nézett Vanjára.
 Nem tudjuk. Egy fiúról akartam beszélni vele, aki talán a betege volt.
 Hogy hívják?
 Roger Eriksson, tizenhat éves, a Palmlövska Gimnáziumba jár.
Vanja kinyújtózott, hogy megmutathassa a férfinak a képet, de Rolf már
tudta.
 A fiú, akit megöltek?
 Így van.
Vanja a biztonság kedvéért azért odatartotta neki a fotót. Rolf hosszan
rámeredt, gondolkodott, nem akart hibázni.
 Nem vagyok teljesen biztos benne. Peternek szerződése volt az
iskolával, úgyhogy sok kamasz megfordult nála. Lehet, hogy köztük volt ez
a fiú is.
 Lehetséges, hogy ebben a félévben minden második szerdán tízkor jött?
Lemmel a fejét rázta.
 Csak heti három napot vagyok itt, szerdán és csütörtökön a kórházban
dolgozom. Vagyis nem tudom. De körülnézhetünk Peter irodájában. Ott
tartja a naptárát.
 Nincsen asszisztensük? – kérdezte Sebastian, amikor beléptek az
üvegajtón át a kis folyosóra.
 Nem, nincs. Mi magunk intéztük az időpont-egyeztetéseket, felesleges
pénzkidobás lett volna.
Lemmel a második ajtó előtt állt meg a jobb oldalon, és elővette a kulcsát,
hogy kizárja. Meglepettnek tűnt, amikor el akarta fordítani a kulcsot a zárban
és az ajtó hirtelen magától kinyílt.
 Érdekes...
Sebastian belökte az ajtót. A szobában förtelmes összevisszaság
uralkodott, mindenhol akták és papírok. Kihúzott fiókok. Üres dossziék.
Törött üveg. Rolf halálra vált. Vanja villámgyorsan felrántott egy pár
gumikesztyűt.
– Maradjon kint! Sebastian, hívd fel Ursulát és mondd meg neki, hogy
mielőbb szükségünk van rá!
 Szerintem jobb lenne, ha te hívnád – próbált mosolyogni Sebastian.
 Csak mondd el neki, mi történt. Lehet, hogy utál, de vérprofi.
Vanja Lemmelhez fordult.
 Ma még nem járt ebben a helyiségben, ugye?
Lemmel megrázta a fejét. Elkezdett forgolódni.
 Nem látja valahol Peter naptárát?
A pszichológus még mindig sokkos állapotban volt, ezért eltartott egy
darabig, mire válaszolni tudott.
 Nem. Nagy, zöld könyv, A4-es méret.
Vanja bólintott és elkezdett óvatosan keresgélni a padlóra szórt papírok
között, ami nem volt egyszerű, mert nem akart közéjük trappolni és ezzel
esetleges bizonyítékokat megsemmisíteni. Ugyanakkor érezte, milyen fontos
megtudniuk, hogy Peter Westin mostanában kapcsolatban állt-e Rogerrel.
Mert ha igen, az ügy váratlan fordulatot vett.
Tíz perc múlva Vanja feladta. Ha jól látta, a szobában nem volt naptár, és
nem szabad a keresés közben mindent a feje tetejére állítania. Ursula
visszahívta és elmondta, hogy még órákon át a Rotevägenen van dolga, de
beszélt Hanserrel, aki megígérte, hogy odaküldi a legjobb helyszínelőit. Az
ötlet ugyan nem volt ínyére Ursulának, de hát nem olyan bonyolult egy
szobát biztosítani. Vanja bezárta az ajtót Lemmel kulcsával és kiment, hogy
tovább faggassa a pszichológust. A férfi ismét a kanapén ült, épp telefonált.
A szeme könnyben úszott és fátyolos volt a hangja. Amikor megpillantotta
Vanját, megpróbálta összekapni magát.
 Be kell fejeznem, szívem. A rendőrség újra beszélni akar velem.
 Már úton vannak a helyszínelők. Addig senki sem léphet be a szobába.
Megtarthatom a kulcsát?
Lemmel bólintott. Vanja kutatóan körülkémlelt.
 Hol a kollégám?
 Elment, mert utána akart nézni valaminek.
Vanja sóhajtott egyet és előszedte a mobilját. Ekkor ugrott be neki, hogy
nem is tudja Sebastian számát. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még
szüksége lesz rá.

Sebastian belépett a Palmlövska Gimnázium büféjébe. Amikor itt tanult,

még nem volt meg ez a hangulatos földszinti kávézószerű helyiség.
Akkoriban itt tanulószoba volt, ahol a diákok házi feladatot írhattak. Annak
idején nem fehérek voltak a falak, és nem apró, plafonba süllyesztett lámpák
világítottak. Fekete bőrfotelokra és hozzájuk illő alacsony, világos
faasztalokra sem emlékezett, ahogy a fali hangszórókra és a kellemes zenére
sem. Az ő idejében a falakat könyvespolcok borították, a diákok
padsorokban, kemény székeken ültek. Más nem volt.
A pszichológusi rendelőben Sebastian sajnálta, hogy csak másodhegedűs
lehetett. Egész nap derekasan fáradozott azért, hogy alkalmazkodjon, hogy
ne menjen túl messzire, hogy csapatjátékosként viselkedjen, meg hasonló
marhaságok. Nem volt különösebben megerőltető, csak arról volt szó, hogy
szélárnyékban kellett autóznia, és a helyzetek zömében tartania kellett a
száját. De unalmas volt, lélekölő és idegtépő. Noha a kocsiban szurkálódott
kicsit, ez nem elégítette ki.
Pillanatnyilag a semmi peremén egyensúlyozott, és Sebastian Bergman
nem szeretett a háttérbe húzódni.
Miután egy darabig elnézte, hogyan emelgeti Vanja különös óvatossággal
a papírlapokat a rendelő káoszában, hogy ne lehetetlenítse el Ursula
munkáját, úgy határozott, hogy átáll a másik táborba és magánküldetésbe
kezd. A téma az utcán hever. Valaki mindig tud valamiről. Csak arra kell
rájönni, kit érdemes megkérdezni.
Ezért nézelődött most a büfében. Meg is pillantotta Lisa Hanssom, aki
egy kissé arrébb elmerülten beszélgetett a barátnőivel, előtte egy üres
kávéscsésze. Sebastian odament hozzá. A lány nem mutatott túl áradó
örömet a férfi láttán, ez sütött a tekintetéből. De beletörődött. és ez is elég
volt.
 Szia, Lisa! Van egy perced?
A többi lány döbbenten bámult rá, de Sebastian nem várta meg a választ.
 Szükségem van a segítségedre.

Amikor Sebastian húsz perccel később belépett Lemmel és Westin közös

rendelőjébe, birtokában volt két, egymástól független tanú vallomásának,
akik azt állították, hogy Roger Eriksson minden második szerdán tíz órakor
Peter Westinhez ment. Egy kamaszokból álló csoportban erős a belső
kontroll, így Roger nem surranhatott el észrevétlenül a pszichológushoz.
Lisa nem tudta, kivel találkozott a fiú szerdánként, de ismerte az iskolai
ranglétrát, így nagy segítségére volt Sebastiannak abban, hogy találjanak
valakit, aki viszont tudta. Egy tizenkettedikes lány látta Rogert, és egy másik
lány, aki egy évfolyamba járt Rogerrel, megerősítette ezt. Kétszer is
összefutottak a rendelőben.
Vanja éppen telefonált, amikor Sebastian visszaért. Dühös pillantást vetett
a férfira, amikor az fesztelenül besétált a rendelőbe. Sebastian rámosolygott.
A háttérben az egyik helyszínelő éppen porral szórta be Westin ajtajának
keretét, hogy levegye az ujjlenyomatokat.
Sebastian tökéletesen időzített. Megvárta, amíg Vanja befejezi a
beszélgetést.
 Na, hogy megy? Biztosítottátok már a nyomokat?
 Még nem. Hol voltál?
 Dolgoztam. Arra vagy kíváncsi, itt volt-e Roger minden második
szerdán tízkor. Nos, igen.
 Honnan tudod?
Sebastian megmondta a két diáklány nevét, akiknek az elérhetőségeit is
felírta egy kis cetlire. Tudta, hogy ez mérhetetlenül felpaprikázza majd
Vanját.
 Hívd csak fel őket, és kérdezz rá még egyszer, ha nem hiszel nekem!
Vanja lepillantott a cédulára.
 Meg is teszem. Később. Most be kell mennünk a kapitányságra. Billy
talált valamit.

Torkel abban bízott, hogy most valami jó jön. Arra vágyott, hogy
előreléphessenek, hogy történjen valami, ami örömmel tölti el. Voltaképpen
már azzal is beérte volna, ha nem sülnek fel teljesen. Épp most beszélt
Hanserrel. Miután ejtettek néhány udvarias, ám jelentéktelen szót a tegnap
estéről, Hanser előállt a Thomas Haraldsson-féle dologgal. Nem számít,
hogy jó szándékkal tette-e vagy sem. Ez a fajankó nyilvánvalóan csak azt
érte el, hogy a jelenlegi egyetlen gyanúsítottjuk kámforrá váljon. És ennek
következtében a telefonhívás-listáik és a helyreállított SMS-eik egy fabatkát
sem értek többé. Az meg már csak a hab volt a tortán, hogy Roger
terapeutáját meggyilkolták. Legalábbis meghalt. Torkel már túl régóta
dolgozott a szakmájában ahhoz, hogy ne szerencsétlen egybeesésre
gyanakodjon. Így hát van egy kettős gyilkosságuk. Csekély vigasz, hogy
Sebastian úgy véli, az elsőt nem tervezték el. A másodikat viszont
kétségkívül. Nyilván azért kellett Westinnek meghalnia, mert tudott valamit
Rogerről. Torkel káromkodott magában, hogy nem találtak rá hamarabb.
Ebben az átkozott esetben semmi sem úgy történik, ahogy szeretné. Biztosit
nem fog sokáig tartani, mire a sajtó is kiszagolja, hogy összefüggés van a két
haláleset között, hiszen pont erre van szükségük, hogy az ügy továbbra is
szenzáció maradjon.
 Ráadásul még Ursula is berágott rá.
Mikael idejön.
Kinyitotta a tárgyaló ajtaját. Ursula még a tetthelyen ügyködött, de a
többiek már egybesereglettek. Billy mindenkinek szólt. Torkel leült és egy
bólintással jelezte Billynek, hogy kezdheti. A kivetítő a falon duruzsolt, ami
arra utalt, hogy újabb térfigyelő kamerák felvételei kerülnek terítékre. Jól
gondolta. Roger jobbról ballagott be a képbe.
 Kilenc óra huszonkilenckor Roger itt járt. – Billy bekarikázta az utcát a
falon függő térképen. – Jó egy kilométerre a Gustavsborgsgatantól. Ahogy
láthatjátok, átmegy az úton és eltűnik. Úgy értem, szó szerint eltűnik. – Billy
visszatekerte a filmet a távirányítóval, és kimerevített egy kockát, amelyen
Roger látszott, mielőtt nyoma veszett a parkoló autók mögött. – Vélhetően
befordult a Spränggrändre, egy kis zsákutcába, amelynek végén gyalog
három irányba lehet továbbmenni. – Billy rámutatott a tollal a térképre. –
Minden északra és nyugatra fekvő kamera felvételét ellenőriztem. Nem sok
van belőlük. És ez az utolsó kép Roger Erikssonról.
Mindannyian a kimerevített képkockára meredtek. Torkel érezte, hogy
duzzad benne a rosszkedv. Vagy hogy is mondják, ha valaki egyre
nyomorúságosabban érzi magát?
– Ha feltesszük, hogy északra ment tovább, hova jutott volna? – kérdezte
Vanja. Torkel hálás volt, hogy van még valaki a csapatban, aki megpróbál
kihámozni valamit ebből a nagy semmiből.
– Az El8 másik oldalán Vallby fekszik, egy negyed, amelyben zömmel
bérházak állnak.
 Van valami, ami ehhez a városrészhez köti Rogert? Lakik ott
osztálytársa vagy ilyesmi?
Billy a fejét csóválta. Sebastian felállt és a térképhez lépett.
 És ez itt mi? – Egy nagyobb, különálló épületre bökött, ami mintegy
húsz méterre volt a Spränggränd végétől.
 Egy motel.
Sebastian elkezdte fel s alá róni a szobát, és nyugodt, tárgyilagos hangon
beszélt, mintha csak magának mondaná az egészet.
 Roger és Lisa egy ideje úgy tettek, mintha együtt járnának. De Lisa azt
mondta, Roger valaki mással találkozgatott, ám azt nem tudja, kivel. Roger
hétpecsétes titkot csinált belőle. – Sebastian újra a térképhez sétált és a
motelra mutatott. – Johan szerint Roger sokat beszélt a szexről. És egy motel
tökéletes hely a találkákhoz.
Körbenézett.
 Igen, tapasztalatból beszélek. – Sokatmondóan lesett Vanjára. – Nem
pont erre a motelra gondoltam, hiszen még nem tartunk ott.
Vanja csak fáradtan viszonozta a pillantását. A nap második szexuális
célzása. Ha még egyszer bepróbálkozik, gondja lesz rá, hogy hamarabb
kipenderítsék a csapatból, mint ahogy tízig számolhatna. De egy szót sem
szólt, minek is figyelmeztetné? Torkel összefonta a karját és kétkedve
mustrálgatta Sebastiant.
 Nem hangzik ez egy kicsit túl elrugaszkodottnak? Még hogy a tizenhat
évesek motelekbe járnak! Nem inkább otthon szoktak randizni ebben a
korban?
 Talán valamiért nem volt lehetséges.
Mindenki elnémult. Billy és Vanja pont olyan tamáskodva néztek, mint
Torkel. Sebastian színpadiasan széttárta a karját.
 Ugyan már! Van egy kiéhezett tizenhat évesünk és egy motelünk! Nem
ér meg egy próbálkozást, hogy kicsit utánajárjunk?
Vanja felállt.
– Billy!
Billy bólintott és együtt elhagyták a termet.

A hatvanas években épült Edins Billig Motel meglehetősen rossz, lelakott

állapotban volt. Az épület amerikai stílusú volt, két hosszan elnyúló
emeletére külső lépcső vezetett, és minden szobát közvetlenül meg lehetett
közelíteni a parkolóból. A földszinten volt egy kis recepció. A homlokzaton
világító neontábla hirdette, hogy van még szabad szoba, a roppant
parkolóban csak három kocsi állt. Billy és Vanja sejtése szerint a motelt már
évek óta nem igazán látogatta senki. Ha valakinek titkos találkája volt, hát
megtalálta a tökéletes helyszínt hozzá.
Beléptek az osztott üvegtáblás ajtón, amelyen egy felirat állt: „Nem
fogadunk el American Express kártyát”. A recepció is elég lepusztult volt,
egy magas, kerek pultból, egy kerek dohányzóasztalból és két fotelból állt,
amelyek alatt piszkos kék szőnyeg terült el. A helyiség bűzös és
cigarettafüst-szagú volt, amin a recepció végében surrogó asztali ventilátor
édeskeveset segített. A pult mögött egy ötvenes évei közepén járó nő ült,
haja hosszú, szőkített. Egy olcsó pletykalapot lapozgatott, amibe a lehető
legtöbb képet és a lehető legkevesebb szöveget tették. Mellette az
Aftonbladet mai száma hevert. A Roger meggyilkolásáról szóló cikknél volt
kinyitva. Vanja délelőtt átfutotta. Semmi új, leszámítva, hogy a Palmlövska
igazgatója beszámolt róla, hogyan küzd az iskolája a zaklatás és a
kirekesztés ellen, és hogyan talált otthonra náluk Roger. Vanja kis híján
rosszul lett ezektől a sorozatos hazugságoktól. A nő felpillantott az
újságjából az újonnan érkezettekre.
 Jó napot! Segíthetek?
Billy rámosolygott.
 Dolgozott múlt pénteken?
 Miért?
 A rendőrségtől jöttünk.
Billy és Vanja megmutatta a szolgálati igazolványát. A nő szinte
bocsánatkérően biccentett. Vanja elővette a dzsekije belső zsebéből Roger
fényképét és a nő elé tette, a lámpa fénykörébe.
 Ismeri?
 Igen, az újságból. – A nő a bulvárlapra bökött. – Minden nap írnak róla.
 De még sosem látta itt?
 Nem. Kellett volna?
 Úgy véljük, múlt pénteken itt járhatott. Nem sokkal tíz előtt.
A pult mögött álló nő a fejét rázta.
 Noha ritkán látunk minden vendéget, jobbára csak azt, aki fizet. Az is
lehet, hogy valakivel együtt vett ki egy szobát, és csak a társát láttam.
 Szeretnénk megtudni, kik szálltak meg itt azon a pénteken.
A nő értetlenkedve pillantott rájuk, aztán két lépéssel a kivénhedt
számítógép mellett termett. Legalább nyolcéves, így saccolta Billy. De az is
lehet, hogy még öregebb. Régészeti értékkel bíró lelet. A nő begépelt valamit
a megsárgult billentyűzeten.
 Itt is van. Péntekről szombatra virradóra csak kilenc szobában volt
vendég.
 Hányba költöztek be fél kilencig?
A nő megint a számítógépen keresgélt. Néhány perc után sikerrel is járt.
 Fél kilenckor még csak hét szoba volt foglalt.
 Na, ezekről a vendégekről kérünk minden információt, amit csak meg
tud adni.
A nő gondterhelten ráncolta a homlokát.
 Biztosak benne, hogy semmiféle hivatalos iratra nincs szükségük ilyen
értesülések kikéréséhez? Semmilyen űrlapra vagy hasonlóra?
Vanja előrehajolt.
 Az meglepne.
De a nő már döntésre jutott. Noha nem ismerte valami behatóan az
adatvédelmi jogszabályokat, látta a tévében, hogy a rendőröknek mindenféle
engedélyeket kell felmutatniuk. Neki meg nem szabad kiszolgáltatnia a
vendégeiket, csak mert megkérték rá. Állhatatos lesz.
 Akkor is így van. Engedélyre van szükségük.
 Vanja haragosan nézett a nőre, majd Billyre.
 Rendben, visszajövünk az engedéllyel.
A nő elégedetten bólintott. Mindjárt más. Megvédte a vendégeik
magánéletét, na meg élt a véleménynyilvánítás szabadságával, gondolta.
De a rendőrnő folytatta:
 És egyúttal magunkkal hozunk egy adóhatósági nyomozót is, ha már
úgyis vissza kell jönnünk. Meg talán az egészségügyi hatóságtól is velünk
tart valaki, hiszen étterem is tartozik a motelhoz.
A recepciós némiképpen elbizonytalanodva pislogott. Ezt nem tehetik
csak úgy meg?! A férfi körülkémlelt és komoly bólogatások közepette fűzte
tovább a szót.
 És ne feledkezzünk meg a tűzvédelmisekről se. Ahogy elnézem, nem
ártana, ha ellenőriznék a vészkijáratokat. Úgy tűnik, sokat adnak a vendégeik
megelégedettségére.
Aztán a két rendőr elindult az ajtó felé.
A recepciós habozott.
– Várjanak! Nem szeretném feleslegesen megnehezíteni a dolgokat.
Kinyomtatom önöknek a vendégek adatait.
Bárgyún rájuk vigyorgott. A pillantása a nyitott újságra eseti Hirtelen
felismerte. Különös érzés volt. Egyszerre borzongató és diadalmas. Esély,
hogy begyújtson néhány jó pontot. Talán ráveheti a zsarukat, hogy felejtsék
el az egészségügyi hatóságot. A rendőrnőre nézett, aki éppen hátrafordult.
 Itt járt múlt pénteken.
A rendőrnő kíváncsi pillantást vetett rá.
 Tessék?
 Azt mondtam – a recepciós a kinyitott újságra mutatott –, hogy járt itt
múlt pénteken.
Vanja összerezzent, amikor ránézett a képre, amire a pult mögött álló nő
az ujját szegezte.
 A tárgyalótermet betöltötte a feszültség, ami korábban nem volt
jellemző. Sok kérdés maradt nyitva, az eset különféle irányokba ágazott szét,
és hirtelenjében kénytelenek lettek fontossági sorrendet felállítani. A
legnagyobb újdonság a recepciós kijelentése volt, miszerint múlt pénteken
egyértelműen Ragnar Groth-ot, a Palmlövska Gimnázium igazgatóját látta a
motelban. Méghozzá nem először. Rendszeres időközönként tiszteletét tette
náluk. Készpénzzel fizetett és Robert Hogyishívjáknak adta ki magát. Múlt
pénteken a recepciós csak akkor látta, amikor a szoba felé ment a bal
oldalon, nem ő jelentkezett be. A nő abban a hitben volt, hogy a férfi a
szeretőjével randevúzott náluk. Voltak ugyanis olyanok, akik e célból tértek
be a motelba, amit nem tüntettek fel ugyan a hirdetéseikben, de hát tény.
Sebastian titokban kuncogott a dolgon. Egyre jobb lett az egész, főleg mivel
kiderült, a rendmániás Groth igazgatónak vaj van a fején. Torkel Billyre és
Vanjára nézett, majd büszkén bólintott.
 Rendben, szép munka! Az igazgató tehát első helyre kerül a fontossági
listánkban. Ha jól gondolom, nagy a valószínűsége, hogy ő és Roger a
gyilkosság napján egy helyen tartózkodott.
Billy előhúzott egy képet Ragnar Groth-ról és átnyújtotta Torkelnek.
 Kitennéd, kérlek? Még nem jutottam el odáig. A legérdekesebb az a
dologban, hogy mind Roger, mind Peter Westin kapcsolatban állt az
igazgatóval. Westinnek szerződése volt az iskolával, Roger pedig Westinhez
járt.
Torkel felakasztotta az igazgató képét és rajzolt tőle egy nyilat Roger, egy
másikat pedig Westin felé.
 Talán ismét fel kellene keresnünk az igazgató urat. Új kérdésekkel a
tarsolyunkban. – Torkel a többiekhez fordult. Egy darabig csend honolt a
teremben.
 Szerintem óvatosan kellene megközelítenünk a dolgot, további
információkat kellene gyűjtenünk, mielőtt szembesítjük az igazgatót a
helyzettel – törte meg a hallgatást Sebastian. – Idáig elég dörzsöltnek
mutatkozott, már ami a fontos információk eltussolását illeti. Vagyis minél
többet tudunk, amikor kihallgatjuk, annál nehezebben fogja megtalálni a
kiskapukat.
Vanja egyetértően biccentett. Ugyanerre a következtetésre jutod maga is.
 Főként azért, mert még mindig túl keveset tudunk Peter Weslinről. Még
azt sem jelenthetjük ki biztosan, hogy az ő holttestét találtuk-e meg, és
fogalmunk sincs, hogyan ütött ki a tűz a házában – fűzte hozzá. – Ursula
még mindig a Rotevägenen van, de megígérte, hogy a lehető leghamarabb
megírja az előzetes jelentését.
  A rendelőbe való betörésről kiderült valami újdonság? – ragadta meg
Torkel az alkalmat, hogy érdeklődjön.
 Nem. Nincsenek DNS-nyomok, és nem találjuk a naptárat sem. Ezen a
szálon jelenleg nem jutunk tovább. Westin munkatársa azt mondta, hogy
Westin nem az a fajta pszichológus volt, aki részletesen jegyzetel.
Legfeljebb címszavakat írt fel hébe-hóba, és azokat is csak a naptárába,
aminek lába kélt.
 Tényleg nincs szerencsénk – sóhajtott fel Billy.
 Nincs, de ezt ellensúlyozhatjuk, ha még keményebben dolgozunk –
felelte Torkel és kihívó pillantást vetett a csapatára. – A szerencsét kemény
munkával lehet kiváltani, ezt tudjuk. Jelenleg induljunk ki abból, hogy a
betörésnek köze van a tűzesethez, és Peter Westin naptárát a jegyzetek miatt
lopták el. Legalábbis addig, amíg nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét.
Megbíztam Hansert, hogy küldjön ki néhány járőrt és kérdezzék ki a rendelő
környékén az embereket, hátha látott valaki valami gyanúsat múlt éjjel.
 És mi lesz Axel Johanssonnal? – intett a fejével Billy a gondnok képe
felé, ami a tábla csücskében lógott. – Vele kapcsolatban van valami
fejlemény?
Torkel felnevetett és megrázta a fejét.
 Nos, a kedvenc kollégánk, Thomas Haraldsson járt nála, miközben
magándetektívet játszott.
 Ezt meg hogy érted?
 Hogy is kezdjem...?
 Mondjuk azzal, hogy elismered, igazam volt. Azonnal ki kellett volna
adnunk az útját, amikor az előcsarnokban találkoztunk vele, nem? – kérdezte
Vanja, miközben halvány mosoly derengett fel az ajkán. Torkel bólintott.
 Tökéletesen igazad van, Vanja, tökéletesen igazad van.
Egy egyenruhás rendőr kopogott az ajtón, majd bedugta a fejét. Billyt
meg Vanját kereste. Mindkettejüknek egy-egy borítékot nyújtott át. Billy
belelesett.
 Most rögtön átnézzük? – vetett Torkelre egy kérdő pillantást.
 Mi az
 A motel vendégeinek listája, amit szerintem és Vanja szerint
tüzetesebben át kellene vizsgálnunk.
Torkel bólintott.
 Mindenképpen. De hogy pontot tegyek az Axel Johansson-féle eset
végére: nincs új nyomunk ezen a vonalon. Haraldssonnak köszönhetően a
fickó most már tudja, hogy a nyomában vagyunk. Fennáll a veszély, hogy
elhagyta Västeråst. Hanser megígérte, minden követ megmozgat, hogy
megtalálja, úgyhogy rábíztam ezt a dolgot. Azt még szeretném
hozzáfűzni,hogy rettenetesen szégyelli magát.
Billy Torkel előadása alatt kicsit előrement és kiszedte a fotókat a
borítékból. Megvárta, míg Torkel befejezi a mondatot.
– Rendben, péntek este kilenckor mindösszesen hét szobában volt vendég.
Három gyerekes család, egy idősebb pár, aki hétfőig maradt, őket tehát
kizárhatjuk. Valószínűtlen, hogy Roger és Ragnar Groth a gyerekes
családokat vagy az idősebb párt látogatta meg. Ha őket kizárjuk, három
nevünk marad, ami érdekes lehet.
Billy felakasztotta a képeket. Két nő és egy férfi volt.
 Malin Sten, huszonnyolc éves. Frank Clevén, ötvenkettő. Stina
Bokström, negyvenhat.
A többiek közelebb nyomakodtak, hogy jobban láthassák a kinagyított
igazolványképeket.
Malin Sten – születési nevén Ragnarsson – volt a legfiatalabb vendég,
vonzó nő, hosszú, fekete tincsekkel. A rendelkezésre álló adatok alapján
nemrég ment férjhez egy William Sten nevű férfihoz. A középső képen
Frank Clevén volt, háromgyerekes apa, Eskilstunábun lakik, a haja rövid,
fekete, a homloka kopaszodik, a halántéka őszül Határozott arcvonások,
cserzett bőr. A fotón nagyon elszánt arcot vágott. Az utolsó a sorban Stina
Bokström. Az arca keskeny, a haja rövid, szőke, az egész megjelenése
szögletes. Hajadon. Billy a fekete hajú nőre bökött.
 Malin Stent már sikerült elérnem. Ügynökként dolgozik, és egy üzleti
találkozó miatt éjszakázott itt. Azt állítja, semmit nem vett észre, mert korán
ágyba bújt. Egyébként stockholmi. A másik kettővel még nem beszéltem, de
amint láthatjátok, nem helybeliek, legalábbis a lakcímkártyájuk szerint.
Torkel bólintott, és az egész csapathoz intézte szavait:
 Jó, akkor próbáljuk meg elérni a két másik vendéget. És induljunk ki
abból, hogy feltehetően rejtegetnek valamit. És ez persze Malinra is
érvényes.
Mindenki beleegyezett, kivéve Vanja. Lapozgatta egy darabig a papírjait,
amiket az imént kapott. Aztán felnézett.
 Malin várhat szerintem.
Minden szem rá szegeződött. Még Sebastiané is. Vanja élvezte, hogy a
figyelem középpontjában lehet, tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt
folytatta.
– A fegyver, amivel Rogert lelőtték, nem .22-es kaliberű volt? Jellegzetes
sportfegyver, ugye?
Torkel kínzó türelmetlenséggel nézte.
  De. És?
 Megkaptam a västeråsi lövészegyesület taglistáját. – Vanja újfent
szünetet tartott, miközben képtelen volt elrejteni egy önelégült mosolyt,
ahogy végighordozta a tekintetét a kollégáin. – A kedvenc igazgatónk,
Ragnar Groth 1992 óta tag. Méghozzá a mai napig!

A lövészegyesület épülete a várostól északra állt, a repülőtér közelében.

Barakkszerű faépítmény volt, ami valaha a hadsereg tulajdonában lehetett.
Kívül-belül lőállások látszottak, és Vanja, Sebastian meg Billy már
közeledtükben hallották a lövések tompa durranását. Vanja felhívta az
egyesületet, beszélt a titkárral, aki a közelben lakott és megígérte, hogy
átugrik, hogy megválaszoljon néhány kérdést. Egy férfi lépett ki a lépcsőre
és üdvözölte őket. Úgy festett, mint egy veterán katona, negyven körül
lehetett, rövid ujjú inget és kopott farmert viselt. Ubbe Lindströmként
mutatkozott be. Együtt mentek be a barakkba, ahol a férfi egy egyszerű
helyiségbe vezette őket, amely egyszerre szolgált irodaként és raktárként.
– Azt mondta a telefonban, hogy az egyik tagunkról van szó – kezdte
Lindström, miközben leereszkedett egy elnyűtt irodai székre.
 Igen, Ragnar Groth-ról.
 Ragnar, igen. Jó lövész. Kétszer nyert bronzérmet a svéd bajnokságon.
– Ubbe az egyik zsúfolt polchoz lépett, levett egy elrongyolódott mappát,
amit felcsapott. Lapozott benne egy kicsit, aztán megtalálta, amit keresett. –
1992 óta tag. De miért érdekli önöket?
Billy semmibe vette a kérdést.
 Itt tartja a fegyverét az egyesület épületében?
 Nem. Otthon. A többség otthon tartja. De hát mit követett el?
Lindström kérdése ismét süket fülekre talált. Vanja is bekapcsolódott a
beszélgetésbe.
 Tudja, milyen fegyvere van?
 Igen, több is van neki. Sport– és vadászfegyverek. Van valami köze
mindennek az iskolájába járó fiúhoz, aki meghalt?
Csökönyös volt ez az Ubbe. Sebastian megelégelte a huzavonát, s
kisurrant az irodából. Ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják Lindström
kérdéseit, szükségtelen hárman lenniük. Billy vetett egy gyors pillantást
Sebastian után, miközben Vanja egyik kérdést lőtte el a másik után.
 Van .22-es kaliberű fegyvere is?
 Igen, egy Brno CZ 453 Varmint.
Végre Lindström felhagyott vele, hogy kérdésekkel bombázza őket, és a
válaszoknak szentelte a figyelmét. Jó kezdet. Vanja felírta a típust a
jegyzetfüzetébe.
 Hogy hívják pontosan? Brno...?
 Brno CZ. Vadászfegyver. Kiváló darab. Önöknek mijük van? SIG Sauer
P225? Vagy Glock 17?
Vanja Lindströmre nézett. Tényleg az a szenvedélye, hogy minden választ
egy kérdéssel spékeljen meg. De ezúttal Vanja szolgálhatott felelettel.
 SIG Sauer. Ez az egyetlen .22-es kaliberű fegyver, amihez Ragnar
hozzáférhetett?
 Amennyire tudom, igen. De miért kérdezik? A fiút lelőtték?

Sebastian végiglopakodott a hosszú folyosón és hamarosan egy társalgóba

jutott, ahol kávégép és egy nagy, horpadt hűtőszekrény állt. Volt itt két
hatalmas üvegvitrin is, amelyekbe kupákat és érmeket zsúfoltak össze. Előtte
néhány összeégett asztal állt, körülöttük pár szék. Vélhetően még azokból az
időkből származtak, amikor a fegyveres férfiaknak nem kellett kimenniük az
ajtó elé, ha rá akartak gyújtani. Sebastian besétált a helyiségbe. Az egyik
asztalnál egy nagyjából tizenhárom éves lány ült, előtte kólásdoboz és
fahéjas péksütemény. Kifejezéstelen kamasz arccal mustrálgatta Sebastiant.
Sebastian odabiccentett neki. Az aranyosan fénylő kupákkal megrakott
szekrényhez ment. Vonzotta, hogy a sportolók tűzzel-vassal küzdenek azért,
hogy a győzelmet groteszken túlméretezett aranyserlegekkel jutalmazzák.
Mintha valójában kishitűség gyötörné őket és a szívük mélyén nagyon is
tisztában lennének vele, milyen hiábavalóak a törekvéseik. Ezért ilyen
túlzóak a kelyhek, mind méretben, mind csillogásban.
A falakon fényképek lógtak, amelyek a lövészeket ábrázolták, de voltak
itt csoportképek is, és pár bekeretezett újságcikk. Jellegzetes klubhelyiség
volt. Sebastian futó pillantást vetett a fotókra. Túlnyomó többségükben
szétterpesztett lábbal álló fegyvereseket látott, akik büszkén vigyorogtak a
lencsébe. Az arckifejezésük nevetségesen erőltetettnek tűnt Sebastian
szemében. Valóban olyan nagyszerű élmény lehet magasba emelni egy
fegyvert és egy kupát? A hátában erezte a lány tekintetét, és megfordult. A
kamasz arca még mindig közönyös volt. Aztán megszólalt.
 Mit csinál itt?
Sebastian vetett rá egy röpke pillantást.
 Dolgozom. Kriminálpszichológus vagyok. És te?
 Edzésre jöttem.
 Szeretsz lőni?
A lány vállat vont.
 Jobb, mint egy hülye labdát pattogtatni körbe-körbe. És maga szeret
pszichológus lenni?
 Megjárja. De szívesebben lövöldöznék, ahogy te.
A lány némán ránézett, majd ismét a fahéjas süteménynek szentelte a
figyelmét. A beszélgetés szemmel láthatólag véget ért. Sebastian újra a falat
nézegette. Megakadt a szeme egy képen, amin hat boldog férfi mosolygott
egy irdatlan serleg körül. A kereten ékeskedő aranycímke felirata azt
hirdette: „SB – Bronz, 1999”. Sebastian alaposabban szemügyre vette a
felvételt. Főleg az egyik férfit. A kép bal szélén állt és különösen boldognak
tűnt. Széles vigyor, sok fog. Sebastian eltökélten akasztotta le a képet a falról
és eldübörgött.

Mire Ursula elhagyta a Rotevägent, ő és Sundstedt egyre inkább

meggyőződött Ursula feltételezésének helyességéről, miszerint Peter Westin
háza szándékos gyújtogatás következtében vált a lángok martalékává. A tűz
kétségtelenül a hálószobában ütött ki. Az ágy mögötti falon és a padlón
egyértelműen látszik, hogy a tűz robbanásszerűen csapott fel. Amikor aztán
rendesen égni kezdett, egykettőre átterjedt a tetőre, és miután a hálószoba
ablaka az irdatlan hő hatására ízzé-porrá tört, a további oxigén-utánpótlás
csak még jobban felszította. Az ágy körül eleinte nem találták nyomát annak,
miért harapózhattak el ilyen gyorsan a lángok. De miután aprólékosabban
körül néztek, égésgyorsító maradványait fedezték fel. Tehát gyújtogatásról
és gyilkosságról volt szó. Az áldozat halálának voltaképpeni oka még
ismeretlen volt, ám Sundstedtnek sikerült kiásnia a tetemet a romok alól,
miután alulról aládúcolták a megsérült födémet. Ursula gondoskodott róla,
hogy a holttestet óvatosan egy hullazsákba tegyék, majd úgy döntött, maga
viszi el az igazságügyi orvostani intézetbe, hogy részt vehessen a
boncoláson. Sundstedt megígérte, hogy a lehető leghamarabb jelentést tesz.
A kórtani intézetben vonogatták egy kicsit a szemöldöküket a jelenléte
miatt, de Ursulát mindez hidegen hagyta. Elhatározta, hogy ezúttal az első
sorban a helye. Mert a végén még rémálom lesz ebből az ügyből a királyi
nyomozóhatóság számára. A foglenyomatok egybevetése nem hagyott
kétséget afelől, hogy a holttest valóban Peter Westiné. Ráadásul Ursula arról
is meg volt győződve, hogy kettős gyilkossággal állnak szemben. Tudta,
hogy valaki, aki már kétszer ölt, harmadszor is megteheti. Minden egyes
gyilkossággal könnyebb lett neki.
Felhívta Torkelt.

Billy és Vanja nem jutott túl sokra Ubbe Lindströmmel. A férfi a

beszélgetés során újra és újra védekező álláspontra helyezkedett. De a
leglényegesebbet sikerült kiszedniük belőle: Groth igazgatónak volt olyan
fegyvere, amelynek golyója és kalibere pont olyan volt, mint ami végzett
Rogerrel. Lindström állandóan azzal próbálkozott, hogy kihúzza belőlük,
miért érdeklődnek az egyesület egyik legjobban fizető és legsikeresebb
lövésze iránt. Minél kevesebb felvilágosítást kapott, annál szófukarabb lett.
Vanja feltételezte, hogy Lindström és Ragnar Groth nem pusztán sporttársak.
Ezért aztán elfogta a félsz, hogy alig húzzák ki a lábukat innen, Ubbe
Lindström rögvest felhívja a barátját és beszámol a látogatásról.
 Remélhetőleg tudja, hogy ötévente meg kell hosszabbítania a
fegyverviselési engedélyét. Ha rájövök, hogy nem kezelte bizalmasan a
beszélgetésünket... – Vanja nem fejezte be a mondatot.
 Mire céloz ezzel? – kérdezte az egyesületi titkár dühösen. – Meg akar
fenyegetni?
Billy rámosolygott.
 Csak azt akarta mondani, hogy a beszélgetésnek köztünk kell maradnia,
nemdebár?
Ubbe arca elborult, de azért biccentett egyet kicsit ingerülten.
Megpróbálták, figyelmeztették. A következő pillanatban Sebastian ténfergett
be az irodába.
 Még valami. – Ubbe orra alá nyomta a bekeretezett fényképet és
rámutatott valamire. – Ki ez? A bal oldalon?
Ubbe a kép fölé hajolt. Billy és Vanja még elkapta egy pillanatra a
szélesen mosolygó férfit.
 Frank. Frank Clevén.
Billy és Vanja is azonnal felismerte. Noha a kapitányságon kifüggesztett
felvételen nem vigyorgott így, nem volt kétségük afelől, hogy ez a férfi
ugyanaz a Frank Clevén, aki múlt pénteken megszállt abban a lepusztult
motelban.
 Szintén egyesületi tag?
 Volt. A svéd bajnokság után elköltözött. Szerintem most Örebróban él.
Vagy Eskilstunában. Neki is köze van az ügyhöz?
 Senkinek sincs köze semmihez. Gondoljon a fegyvertartási engedélyére
– intette Vanja, és mindhárman kisétáltak az irodából. A szokottnál
szaporábban mentek a kocsihoz. Ez a nap egyre jobban alakul!
Frank Clevén a Lärkvägenen lakott Eskilstunában. De Billy nem érte el az
otthoni telefonján, és úgy értesült, Franknak nincs mobilja, legalábbis olyan,
amit a nevére jegyeztek volna be. Egy kis keresgélés után azonban ráakadt a
munkaadójára: a H&R építkezési vállalatnál dolgozott. Építőmérnökként
tevékenykedett és volt céges mobilja. Billy feltárcsázta. Frank megdöbbent,
amikor meghallotta, hogy a rendőrségtől keresik. Billy hangsúlyozta, hogy
pusztán néhány rövid kérdést szeretnének feltenni, leginkább személyesen,
harminc pert múlva. Ebben meg is állapodtak.
Vanja és Sebastian már félúton jártak Eskilstuna felé, amikor befutott
Billy hívása, aki a kapitányságon maradt. Beolvasta, mit tudnak Frank
Clevénről az okmányiroda nyilvántartása alapján. Nem volt sok minden.
Ötvenkét éves, nős, három gyereke van, Västervikben születeti, fiatalkorában
költöztek át Västeråsba, a sorkatonai szolgálatát a parti tüzérség harmadik
ezredében teljesítette Gotland szigetén, 1981 óta van fegyvertartási
engedélye pisztolyra és puskára, nem volt büntetve, nincsenek adósságai.
Vagyis semmi rendkívüli. Aztán megadta a címet is.
Nem messze Eskilstunától Vanja és Sebastian bekanyarodott egy
építkezésre, ahol éppen egy új bevásárlóközpontot húztak fel. Jelenleg még
semmi sem utalt arra, hogy itt hamarosan egy újabb fogyasztói szentély fog
magasodni, csak néhány gerenda állt ki a földből a jövőbeli falak helyén. A
háttérben néhány munkás tevékenykedett egy nagy, sárga munkagéppel.
Sebastian és Vanja a konténerekhez gurult, amelyek az építkezéstől kissé
távolabb álltak. Ott találtak egy férfit, aki szemmel láthatólag valamiféle
vezető volt.
 Frank Clevént keressük. – A férfi bólintott és az egyik középső
konténerre mutatott.
 Ott láttam utoljára.
Vanja és Sebastian megköszönte, majd folytatta az útját.
Frank Clevén olyan ember volt, aki a valóságban jobban néz ki, mint
fotón. Az arca lágy vonású volt, noha a szabadban végzett temérdek munka
barázdákat rótt a bőrére. Éber szeme hűvösen pillantott Vanjára és
Sebastianra, amikor kezet nyújtott nekik. Az igazolványképről ismert
barátságos mosolyt azonban egyszer sem látták a társalgás folyamán. Clevén
azt javasolta, hogy menjenek át a kis irodájába, egy másik konténerbe, ahol
zavartalanul beszélgethetnek. Vanja és Sebastian követte, és Vanja látni
vélte, hogy nehezedik a mérnök vállát nyomó teher minden egyes lépéssel,
amit a ropogó kavicsúton megtett. Jó nyomon járnak, érezte. Végre-valahára.
Clevén kinyitotta az ajtót és betessékelte őket. A piszkos ablakon szürkén
derengett be a nappali fény, amikor beléptek a szűk konténerbe. Erőteljes
oldószerszag terjengett. A keskeny folyosón, amely a két kis szobát
összekötötte, egy bekapcsolt kávégép állt. Clevén irodája volt az első. A
berendezés egy személytelen íróasztalból, amelyen temérdek tervrajz hevert,
és néhány székből állt, ha eltekint az ember a ragasztószalagdarabkáktól és a
tavalyi reklámnaptártól. Clevén a rendőrökre nézett, akik állva maradtak,
habár hellyel kínálta őket. Clevén sem ült le.
  Igen, nincs túl sok időm, nemsokára vissza kell mennem. – Megpróbált
nyugodt hangon beszélni, de kudarcot vallott.
Sebastian észrevette, hogy verejtékcseppek ülnek ki a felső ajkára,
jóllehet, a helyiségben nem volt meleg.
 Miénk a világ ideje, szóval csak önön múlik, milyen hamar végzünk –
felelte Sebastian, hogy tisztázza, nem Clevén szabja a feltételeket.
 Azt sem tudom, miért jöttek. A kollégájuk csak annyit mondott, hogy
beszélni akarnak velem.
 Előbb üljön le, kérem, aztán a kolléganőm majd mindent elmagyaráz.
Sebastian Vanjára sandított, aki bólintott, és várta, hogy Clevén leüljön.
Rövid hallgatás után a férfi úgy döntött, együttműködő lesz. A szék szélére
telepedett le, mintha izzó szénre ült volna.
 Miért szállt meg múlt pénteken egy västeråsi motelban?
Clevén Vanjára nézett.
 Sehol sem szálltam meg múlt pénteken. Honnan veszik ezt?
 Tudjuk.
Vanja elnémult. Általában a kikérdezett nyelve ilyenkor magától
megered. Miután szembesítik a tényekkel. A férfinak fel kellene érnie ésszel,
hogy nem autóztak volna el Eskilstunáig, ha nem lennének biztosak a
dolgukban. Vall vagy kidumálja magát, ez a két lehetőség van. És persze ott
van még a harmadik megoldás is: a hallgatás. Clevén ez utóbbi mellett tette
le a voksát. Hol Vanjára, hol Sebastianra nézett, és egy szót sem szólt. Vanja
felsóhajtott és előrehajolt.
 Kivel találkozott? Mit csinált?
 Mondom, hogy nem jártam ott. – Majdnem esengően nézett Vaujára. –
Biztosan összetévesztettek valakivel.
Vanja a papírjait tanulmányozta. Dörmögött valamit, húzta az időt.
Sebastian le sem vette a szemét Clevénről. A férfi megnyalta az ajkát,
mintha kiszáradt volna a szája. A haja tövében izzadságcseppek csillogtak.
Pedig továbbra sem volt meleg a helyiségben.
 Ön nem Frank Clevén, személyi száma 580518? – kérdezte Vanja
semleges hanglejtéssel.
 De.
 És nem fizetett múlt pénteken hétszázhetvenkilenc koronát a
bankkártyájával a szobáért?
Clevén elfehéredett.
 Ellopták. Ellopták a kártyámat.
 Ellopták? És bejelentette a lopást? Ha igen, mikor?
 Nem jelentettem be.
  Letiltatta a kártyát?
 Lehet, hogy elfelejtettem. Nem tudom...
 Ugyan már! Tényleg komolyan gondolja, hogy elhisszük, ellopták a
kártyáját?
Semmi válasz. Vanja úgy érezte, elérkezett az idő, hogy felvilágosítsa
róla Frank Clevént, milyen rosszul áll a szénája.
 Gyilkossági ügyben nyomozunk. Ami annyit tesz, hogy mindennek
utánajárunk. Még egyszer megkérdezem: múlt pénteken egy västeråsi
motelban éjszakázott, igaz vagy sem?
Úgy tűnt, Clevén ereiben meghűlt a vér.
 Gyilkosság?
 Igen.
 De hát nem öltem meg senkit!
 Akkor mit csinált?
 Semmit! Nem csináltam semmit!
 Västeråsban volt a gyilkosság éjjelén, és letagadja ezt a tényt. Ez elég
gyanúsan cseng a fülemnek.
Clevén összerándult, az egész teste a széknek feszült. Nehezére esett,
hogy az előtte állók szemébe nézzen. Sebastian váratlanul felpattant.
 Hagyjuk az egészet! Megyek és megkérdezem a feleségét, hogy tud-e
valamit az ügyről. Te még maradsz egy darabig, Vanja?
Vanja bólintott és Clevént méricskélte. A férfi Sebastianra bámult, aki
lassan az ajtóhoz lépett.
 Nem tudja – nyögte ki.
 Nem, valószínűleg nem, de azt meg tudja mondani, hogy otthon volt-e
aznap vagy sem. A nők általában jók az ilyesmiben.
Sebastian széles vigyorral juttatta kifejezésre, mekkora örömmel tölti el,
hogy felkeresheti Clevén feleségét és gyermekeit, és felteheti nekik ezt a
kérdést. Már majdnem elérte az ajtót, amikor Clevén megállította.
 Jól van. A motelban voltam.
 Aha.
 De a feleségem nem tud róla semmit.
 Ezt már mondta. Kivel találkozott?
Semmi válasz.
– Kivel találkozott? Akár egész nap is itt csücsülhetünk a nyakán.
Hívhatunk egy járőrkocsit és elvezethetjük megbilincselve. Önön múlik. De
valamit tudnia kell. A végén úgyis meg fogjuk tudni az igazságot.
 Nem mondhatom meg, kivel. Nem lehet. Én már így is épp eléggé
benne vagyok a slamasztikában, de ha kiderül, ez az úriember...
  Szóval férfi az illető?
Frank elnémult és szégyenkezve bólintott. Sebastiannak hirtelen minden
világos lett.
A lövészegyesület.
Frank szégyenkező pillantása.
Az az álszent Palmlövska Gimnázium.
 Ragnar Groth-tal találkozott?
Frank némán bólintott. A padlóra sütötte a tekintetét. Egy világ omlott
össze benne.

A visszaúton Sebastian és Vanja repesett az örömtől.

Frank Clevén és Ragnar Groth már jó ideje szeretők voltak. A
lövészegyesületben ismerkedtek össze tizennégy évvel ezelőtt. Eleinte
szemérmeskedtek, de egy idő után kiteljesedett a szerelmük. Mindent
elsöprő szerelem. Clevén még Västeråsbol is elköltözött, hogy véget vessen
a viszonynak, amit úgy szégyellt, megnősült és gyerekei születtek. Nem volt
homoszexuális. De egyszerűen nem tudott leállni. Az élvezet, a szex, a
szégyen: olyan volt, akár a kábítószer.
Tehát folytatták. Továbbra is találkozgattak. Mindig Groth
kezdeményezte a találkozókat, és Clevén sosem mondott nemet. Vágyott rá.
Sosem Groth otthonában randevúztak. A motel olcsó szobája és puha ágya
lett a szerelmi fészkük. Clevén foglalta le a szállást, és ő fizette ki.
Kifogásokat eszelt ki, hogy kiküszöbölje a felesége gyanakvását. Többnyire
azonban egyszerűbb volt, ha nem marad ki egész éjszakára. Jobban járt, ha
későn ment haza, mintha haza se ment. Igen, azon a pénteken találkoztak.
Délután négy körül. Groth vágya szinte kielégíthetetlen volt, így Clevén csak
röviddel tíz előtt hagyta el a motelt. Groth úgy fél órával korábban ment el.
Nem sokkal fél tíz előtt.
Ugyanabban az időben, amikor Roger vélhetően elhaladt az épület előtt.
 Mind az öten érezték, hogy lóg valami a levegőben, és örömmel vették.
Olyan érzés volt, mintha elérkeztek volna az áttöréshez, amikor a nyomozás
újabb lendületet vesz, és talán már a fény is felcsillan az alagút végén. Az
elmúlt napokban minden nyom és elképzelés zsákutcába vezetett, de Ragnar
Groth motelbeli randevúja olyan adalék volt, amely nagy valószínűség
szerint kiválóan beleillik a képbe.
– A keresztény emberképet és értékrendet valló magániskola igazgatója
tehát homoszexuális – nézett rá Torkel a munkatársaira. A pillantásaikból
látta, hogy a csapat újra feltöltődött energiával. – A gondolat, hogy Groth túl
messzire ment, hogy ezt titokban tartsa, egyáltalán nem elképzelhetetlen.
 Ha az ember megöl valakit, nemcsak simán túl messzire megy, hanem
irdatlanul messzire – vetette közbe Ursula.
Torkel úgy látta, a nő fáradt. Persze, hiszen egész nap a tűzesetnél
robotolt. Ennek ellenére Torkel nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
esetleg Ursula is pont olyan pocsékul aludt, mint ő.
 De nem tervezte el a gyilkosságot. – Sebastian a gyümölcsöstálhoz
hajolt, felkapott egy körtét, majd roppanósan-zajosan beleharapott.
 Nem abból indulunk ki, hogy Roger gyilkosa végzett Peter Westinnel
is? – kérdezte Ursula. – Azt senki sem hiszi, hogy a második gyilkosság is
baleset volt, ugye?
 Nem, egyáltrs... – Elég nehéz volt bármit is kihámozni abból a
zagyvalékból, ami a félig megrágott körte maradékain át kiszüremlett.
Sebastian türelmesen megrágta és lenyelte, ami a szájában volt, majd
újrakezdte. – Kitartok a véleményem mellett, hogy Roger megölését nem
tervezték el. Mindenesetre olyan emberrel van dolgunk, aki tudatosan és
rendszerszerűen elkövet mindent annak érdekében, hogy ép bőrrel megússza.
 Vagyis Roger halála tévedés volt, most már viszont a gyilkos kész előre
megfontolt szándékkal ölni, hogy ezzel elleplezze a bűnösségét?
 Igen.
 Hogy tudja összeegyeztetni ezt a kettőt? – morfondírozott Billy. –
Mármint fejben.
 Vélhetően nagyon fontos embernek gondolja magát. Nem feltétlenül
önző okokból. Azt hiheti, hogy valaki vagy valakik pórul járhatnak miatta, a
rövidebbet húzhatják, ha börtönbe kerül. Feltehetően azt képzeli, hogy a
munkáját egyes-egyedül ő tudja elvégezni, vagy van valami feladata, amit
mindenképpen végig akar vinni. Mindenáron.
 Megfelel a Palmlövska iskola igazgatója ezeknek az előfeltevéseknek?
– kérdezte Vanja.
Sebastian megrántotta a vállát. A két röpke találkozó Ragnar Groth-tal
nem volt elég arra, hogy százszázalékosan elítélje, de arra se, hogy
felmentse. Ám az iskola iránti elkötelezettsége okán Groth egyszer már
elmulasztott rendőrségi feljelentést tenni. Vajon kész lett volna még
messzebb menni? Biztosan. Akár a határokat is kész lett volna feszegetni?
Az majd kiderül. Sebastian nyitva hagyta a kérdést.
 Lehet.
 Tudott róla Ragnar Groth, hogy Roger Westinhez járt? – kérdezte
Ursula, aki persze ráharapott a Westin-féle nyomra.
 Minden bizonnyal tudta. – Billy tekintete megerősítésért könyörgött.
 Westinnek szerződése volt az iskolával, úgyhogy a pszichológus
biztosan megbeszélte az igazgatóval, ki vette igénybe a szolgálatait.
Valahogy csak el kellett számolnia a diákok kezelésével.
 Majd kiderítjük – szakította félbe a beszélgetést Torkel, mielőtt az
újonnan támadt lelkesedés még arra ragadtatná a többieket, hogy olyan
kérdéseket válaszoljanak meg, amiket még fel sem tettek. A nyomozásnak
ebben a fázisában mindenki égett a vágytól, hogy lássa az összképet. Vissza
kell azonban fogniuk magukat, el kell határolniuk, mi az, ami biztos, ami
lehetséges és ami valószínű, na meg mi az, amiről gőzük sincs. – Sebastian
és Vanja kidolgozták, hogyan követhették el a bűncselekményt. Hallgassuk
meg előbb, összpontosítsunk arra, hogy kiszúrjuk, hol nem stimmelnek a
tények vagy a bizonyítékok. Rendben?
Mindenki bólogatott. Torkel Sebastianhoz fordult, aki egy kézmozdulattal
jelezte Vanjának, hogy ő kezdi. Vanja biccentett, vetett egy pillantást a
papírjaiba, aztán belevágott:
 Képzeljük el a következőket!
...Roger a motel irányába megy. A Leo Lundinnel való találkozás kihozta
a sodrából és kétségbe ejtette. Vérzik az orra és dühös a megaláztatás miatt,
a dzsekije ujjával letörli a könnyeit. Befordul a motel udvarára, hogy
találkozzon valakivel, akivel előre megbeszélte a találkozót. Hirtelen
megtorpan. Mozgást lát az egyik szobánál, ami meglepi. Felpillant és az
iskolaigazgatóval találja szemközt magát. Ragnar Groth visszafordul az ajtó
felé, ahonnan épp kilépett, mintha egy láthatatlan kéz visszatartaná. Egy
férfi, akit Roger nem ismer, felbukkan az ajtóban, előrehajol és szájon
csókolja Groth-ot. Az igazgató eleinte gyengéden tiltakozik, de ahogy Roger
az árnyak rejtekébe húzódik, látja, hogy lassan enged és viszonozza a csókot.
Aztán bezárul a szobaajtó, és Ragnar Groth éberen körülnéz.
 Ha Rogernek tényleg találkája volt a motelban, legkésőbb ebben a
pillanatban biztos megváltoztatta a tervét.
Vanja Sebastianra sandított, aki felállt a székéről, és fel-alá kezdte róni a
termet, miközben átvette a szót.
 Roger a parkolóba oson...
...és amikor Ragnar Groth az autójához ér, Roger ott áll, és elkapja,
arrogánson mosolyog rá. Szembesíti az igazgatót azzal, amit az imént lesett
ki. Ragnar tagad, de Roger köti az ebet a karóhoz. De hát, ha úgysem történt
semmi, nyugodtan tovább is adhatja, amit látott. Roger észreveszi, milyen
lázasan keres az ellenfele valamiféle megoldást, és kiélvezi a pillanatot. A
Leoval való összezördülés után jó érzés, hogy hatalma van. Hogy láthatja,
ahogy Ragnart kiveri a víz, hogy kivételesen valaki más küszködik, nem ő.
Hogy most ő kerekedett felül. Roger kifejti, hogy természetesen hallgatni fog
az igazgató kis kalandjáról, de az sokba fog fájni Ragnarnak. Pénzt követel a
hallgatásáért, sok pénzt. Groth nem hajlandó fizetni. Roger vállat von, azzal
fenyegetőzik, akkor negyedórán belül fenn lesz a dolog a Facebookon.
Ragnar felfogja, hogy egykettőre elveszíthet mindent. Roger sarkon fordul,
menni készül. A parkoló üres és rosszul megvilágított. Amikor Roger hátat
fordít az igazgatónak, alulbecsüli, mennyi vesztenivalója van a férfinak.
Ragnar lecsap, Roger összecsuklik.
 Rég nem esett. El kell mennünk a motel parkolójába, hogy megnézzük,
van-e valami nyom.
Ursula bólintott és felírta a jegyzettömbjébe, ami előtte hevert. Egy-egy
záportól eltekintve valóban nem volt nagy eső, amióta megtalálták Rogert.
De annyira azért nem volt derűlátó, hogy azt feltételezze, egy sűrűn
látogatott parkolóban, ahol vélhetően jó egy hete követtek el gyilkosságot,
DNS-nyomokat fog találni. Ennek ellenére elnéz oda. Lehet, hogy mégiscsak
rábukkan valamire, ami a fiútól vagy az igazgatótól származik...
Sebastian Vanjára pillantott, aki villámgyorsan átfutotta a papírjait,
mielőtt újra megragadta a szót. Torkel hallgatott. Nemcsak azért, mert a
feltételezés, amit felvezettek, tényleg helytállónak látszott, hanem azért is,
mert Sebastian átengedte Vanjának a végkifejlet egy részét. Általában
Sebastian senkinek sem hagyta, hogy az ő dicsfényében sütkérezzen. Nem
szeretett osztozkodni. Vanja nagyon jól csinálhatott valamit.
 Némi küszködés árán Ragnar beteszi az autóba Rogert...
...Nem akarta bántani a fiút, de csak úgy elmenni sem hagyhatta.
Nem hagyhatta, hogy továbbadja a történetet, hogy mindent porig
romboljon. Kell találniuk egy megoldást, ami mindkettejük számára
elfogadható. Értelmes, felnőtt módon kell megbeszélniük. Ragnar céltalanul
autózgat a kihalt környéken, szakad róla a víz, majd’ szétveti az ideg,
mellette az eszméletlen fiú. Azon rágódik, hogy kecmeregjen ki ebből a
kutyaszorítóból, és mit mondjon a diákjának, ha magához tér. Amikor Roger
visszanyeri az eszméletét, Ragnar megkísérli kézben tartani ezt a
rémálomszerű helyzetet. De esélye sincs rá, hogy megnyugtató és értelmes
szónoklatot tartson, mert Roger ráveti magát, egymás után méri rá az
ütéseket. Ragnar kénytelen a fékre taposni. Az autó megcsúszik, végül megáll
az út szélén, de Ragnar kísérlete, hogy lenyugtassa a fiút, csődöt mond. Nem
elég, hogy az egész világ meg fogja tudni, hogy férfiakkal hetyeg. Roger
torkaszakadtából átkozza és azt bömböli, hogy fel fogja jelenteni testi
sértésért és emberrablásért. Ragnar nem elég gyors, Roger kinyitja az ajtót
és kiszédeleg a kocsiból. Dühöngve vágtázik a rosszul megvilágított utcán és
igyekszik megtalálni az irányt. Hol van? Hova hozta ez az agyament? Az
adrenalin végigárad az erein, így Roger nem is érzi, mennyire fél. Az autó
fényszórói hosszú árnyakat vetnek elé. Ragnar kiszáll a kocsiból és utána
kiabál, de csak egy kinyújtott középső ujjat kap válaszul. Egyre
kétségbeesettebb. Már látja lelki szemeivel, hogy az élete kártyavárként
omlik össze. Meg kell állítania a fiút. Nem gondolkodik, ösztönből cselekszik.
Az autó mögé lohol, kinyitja a csomagtartót és kiveszi a sportfegyverét.
Fürgén és gyakorlottan a vállához kapja, célba veszi a menekülő fiút és
meghúzza a ravaszt. Roger összerogy.
Egyetlen másodperc leforgása alatt Ragnar ráeszmél, mit tett. Rémülten
pillant körbe. Senki sem jön, senki sincs a közelben. Senki sem látott, senki
sem hallott semmit. Szóval még van esélye megúszni. Túlélni.
Ragnar a fiúhoz rohan, és két dolog tudatosul benne, ahogy a fényszóró
fényében a vér a háton lévő bemeneti nyílásból előlüktet: a fiú halott. A
golyó olyan, akár egy ujjlenyomat.
Megragadja Rogert és az útról a bozótba vonszolja. Hoz egy kést a
kocsiból. Eltökélten görnyed a fiú fölé és szabaddá teszi a bemeneti nyílást.
Gondolkodás nélkül, mintha csak távirányítóval vezérelnék, kimetszi a szívet
és a golyót. Csaknem döbbenten mered az apró, véres fémdarabra, ami
ekkora pusztítást végzett. Csak ekkor fordul a figyelme a test felé, ami fölé
hajol. Noha a golyó kint van, még mindig elég nyilvánvaló, hogy a fiút
lelőtték. Jobb lenne, ha késelésnek állítaná be a gyilkosságot. A túlélési
ösztön átveszi az uralmat fölötte, és Ragnar nekilát, hogy eszement módon
összeszurkálja Rogert.
 Végül aztán becibálja Roger holttestét a kocsiba, majd Listakärr-be hajt,
ahol elsüllyeszti. A történet folytatását mindannyian ismerjük...
Sebastian és Vanja befejezte az előadást. Életszerűen vázolták fel a
bűncselekmény elkövetésének módját. Kétségtelenül olyan érzelmekkel és
gondolatokkal, amelyekről nem lehetett kijelenteni, hogy a tettes vagy az
áldozat valóban érezte, gondolta őket, de ettől eltekintve a leírásuk hitelesen
hangzott Torkel fülének. Torkel a csapatát fürkészte, levette a szemüvegét és
összecsukta.
 Újra beszélnünk kell Ragnar Groth-tal.

– Nem! Nem! Nem és nem! Ilyen nem történt.

Ragnar Groth a fejét rázta, előredőlt a széken és tett egy elutasító
mozdulatot ápolt kezével. Vanját enyhe Hugó Boss-illat csapta meg,
Ugyanaz az arcszesz, amit Jonathan is használt, futott át Vanja agyán, de
vélhetően ez az egyetlen közös a két férfiban. Éppen most vázolta fel a
gyilkosságról alkotott elméletüket. Hogy Ragnar Groth és Roger találkozott
és összetűzésbe keveredett a motel előtt.
 Akkor mi történt?
 Nem történt semmi! Nem találkoztam Rogerrel a szóban forgó péntek
estén, ahogy már mondtam.
Valóban mondta. Egy órával ezelőtt, amikor elhozták az iskolából.
Fáradtnak és ingerültnek festett, amikor Vanja és Billy beállított az
irodájába, hogy magukkal vigyék a kapitányságra. A fáradtság nyomtalanul
eltűnt, amint elé tárták a feltételezésüket, és egyfajta sértett értetlenségnek
adta át a helyét. Nem gondolhatják komolyan, hogy köze van ehhez a
tragikus esethez?! De gondolják. Groth megkérdezte, hogy letartóztatták
vagy őrizetbe vették-e, vagy akárhogy is hívják a dolgot, mire Vanja
biztosította róla, hogy csak beszélgetni szeretnének vele. Ha ez a helyzet,
Groth ragaszkodik hozzá, hogy most is, mint korábban, az irodájában tegyék,
de Vanja sem engedett a negyvennyolcból, mert ennek a négyszemközti
beszélgetésnek a kapitányságon kell lezajlania. Eltartott egy darabig, amíg
Groth az összes formalitásnak eleget tett, hogy elhagyhassa az irodáját egy
időre. Az igazgató nagy súlyt fektetett rá, hogy ne tűnjön az ügy
letartóztatásnak. Vanja megnyugtatta, hogy nem lesz bilincs és egyenruhás
rendőr, és ülhet a civil autó anyósülésén. Kifelé menet belebotlottak Groth
egyik kollégájába, aki érdeklődött, hova készül az igazgató. Szükség van rá a
kapitányságon, hogy azonosítson néhány fiatalt egy térfigyelő kamera
felvételein, előzte meg Vanja a férfit. Groth köszönetet mondott neki, amikor
elhagyták az iskolát a homlokzat roppant Jézus-képe alatt húzódó kapun át.

Ragnar Groth sorban utasította vissza a kávét, a vizet, a cukorkát és az

ügyvédi jelenlétet a három kihallgató egyikében. Torkel bemutatkozott, és
mindhárman leültek. Vanja és Torkel az asztal egyik oldalára, Groth a
másikra. Az igazgató a lehető legalaposabban megtisztogatta a foltos
asztallapot egy zsebkendővel, mielőtt rátette volna a karját.
– Mi az? – kérdezte, amikor Vanja felvett egy fülhallgatót az asztalról.
  Ez? – mutatta meg Vanja az igazgatónak a tárgyat.
A férfi már látta.
 És ki ad utasításokat?
Vanja elhatározta, hogy nem válaszol, szó nélkül a fülébe dugta a
hallgatót. Groth megfordult és a falon függő roppant tükörre pillantott.
 Bergman ül ott?
Képtelen volt elrejteni a hangjából kicsendülő ellenérzést. Vanja újfent
válasz nélkül hagyta a kérdést. De az igazgató nem tévedett. A szomszédos
teremben Sebastian ült, figyelte a kihallgatást, és szükség esetén
megjegyzéseket tett egyenesen Vanja fülébe. Gyorsim megállapodtak benne,
hogy Sebastian inkább ne legyen jelen a teremben. Anélkül is épp elég nehéz
lesz a hatalmas önuralommal rendelkező Ragnar Groth-ot szóra bírni, hogy
Sebastian is ott lenne, aki múltkor olyan kihívóan viselkedett vele.
Vanja az asztalra tette a felvevőkészüléket, a formaság kedvéért megadta
a jelenlevők nevét és az időpontot, majd felvezette, hogyan követték Roger
útját a térfigyelő kamerák felvételein, és hogyan jutottak arra az
elképzelésre, hogy a fiú Ragnar Groth-ba botlott a motel előtt. Az igazgató
végighallgatta, arcizma sem rándult. Csak akkor mutatott valamiféle
reakciót, amikor a motel került szóba: némán rázta a fejét, összefonta a karját
a mellkasán, és olyan mozdulattal dőlt hátra, amely egyértelműen
távolságtartást jelzett.
Távolságtartást Vanjától és mindattól, amit mondott. Az egész helyzettől.
Aztán mindent tagadott.
 Vagyis azt állítja, hogy nem találkozott Rogerrel azon a péntek estén? –
kezdte elölről Vanja újra. – De a motelban volt abban az időpontban?
A szomszédos helyiségben Sebastian némán bólogatott. A hellyel és az
időponttal kétségtelenül össze tudják kapcsolni Groth nevét, ami szemmel
láthatóan nagyon zavarta a férfit. Annyira, hogy válaszra se méltatta Vanja
kérdését. Vanja azonban nem tágított.
 Költői kérdés volt, mert tudjuk, hogy pénteken fél tízkor a motelban
volt.
 De nem találkoztam Rogerrel.
 Kérd meg, hogy meséljen Frankról! – szólt bele Sebastian a
mikrofonjába. Látta, hogy Vanja követi a tanácsát odabent, és egy gyors
pillantást vet az üvegfal felé. Sebastian újra bólogatott, hogy bátorítsa,
mintha Vanja láthatta volna. A nő előrehajolt.
 Mondjon pár szót Frank Clevénről!
Groth késlekedett a válasszal. Azzal próbált időt nyerni, hogy
előhúzogatta az ingujját a zakó mandzsettája alól, és addig igazgatta, amíg
pontosan másfél centire ki nem lógott. Aztán hátradőlt és fesztelenül nézett
Vanjára és Torkelre.
 Régi barátom a lövészegyesületből. Hébe-hóba összefutunk.
 És mit csinálnak olyankor? – kapcsolódott be Torkel is a társalgásba.
Groth felé fordult.
 Felemlegetjük a régi emlékeket. Talán tudja, hogy együtt nyertünk
bronzérmet a svéd bajnokságon. Néha megiszunk egy pohár bort, máskor
kártyázunk.
 És miért nem az otthonában keresi fel önt?
 Többnyire akkor találkozunk, amikor Frank átutazóban vagy hazaúton
van. És akkor a motel jobb helyszín.
 Tudjuk, hogy a motelban találkozgat Frank Clevénnel és szexuális
kapcsolata van vele.
Groth Vanjához fordult, és egy röpke pillanatra úgy tűnt, hogy már a
puszta kijelentést is visszataszítónak találja. Előrehajolt és a nő szemébe
nézett.
 És honnan tudják, ha szabad kérdeznem?
 Frank Clevéntől.
 Hazudik.
 Házas és van három gyereke. Mi oka lenne rá, hogy azt állítsa, azért
utazott Västeråsba, hogy egy férfival szexeljen?
 Gőzöm sincs. Kérdezzék meg tőle.
 Azt hittem, jó barátok.
 Én is azt hittem, de azok alapján, amit hallottam, kétségek ébredtek
bennem.
 Bizonyítékunk van rá, hogy a motelban voltak.
 Mert ott is voltam. Frankkal találkoztam. Ezt nem is vitatom. De
határozottan állítom, hogy nem folytattunk szexuális kapcsolatot, és nem
találkoztam Roger Erikssonnal aznap este.
Vanja és Torkel váltott egy gyors pillantást. Ragnar Groth ravasz.
Beismeri azt, amire bizonyíték van, de minden mást tagad. Túl korán hozták
be? Valójában csak egy bizonyítékláncolatot tudnak felmutatni. Titkos
légyottok, tagság a lövészegyesületben, megvédésre érdemes pozíció.
Többre lenne szükség?
A szomszédos szobában Sebastian ugyanezt latolgatta. Tudták, hogy
Groth-nak komoly pszichés zavarai vannak, ami rendmániában és
kényszercselekvésekben nyilvánul meg. A gondolat szinte adta magát, hogy
az évek alatt mélyen berögzült és áthatolhatatlan védekezési módszert
fejlesztett ki, amellyel megoltalmazhatta magát saját tetteitől, amelyeket
nemkívánatosnak tartott. Sebastian olyan embernek látta Groth-ot, aki
szüntelenül mérlegeli az előnyöket és a hátrányokat. És ha meghozott egy
döntést, hozzáformálta a valóságot, így a döntése valósággá lett. Biztos,
hogy még csak hazugságnak sem tekintette, amikor azt állította, nem szexeit
Frank Clevénnel a motelszobában. Hitt benne. Vélhetően képi bizonyítékok
kellettek volna ahhoz, hogy beismerje. Bizonyítékok, amelyek nem léteztek.
 Peter Westin?
Vanja új irányba terelte a beszélgetést.
 Mi van vele?
 Ismeri.
 Az iskolának szerződése van vele, igen. De ez hogy jön most ide?
 Tudja, hol lakik?
 Nem. Magánemberként nem állunk kapcsolatban. – Groth-nak szöget
ütött valami a fejébe és előrehajolt a székén. – Azt akarja mondani, hogy
vele is szexuális kapcsolatom van?
 Miért, van?
 Nincs.
 Hol volt ma hajnali négykor?
 Otthon, aludtam. Mindig lustálkodom egy kicsit olyankor, rossz szokás.
Miért kérdezi?
Kezdett szarkasztikus lenni. Sebastian felsóhajtott. Groth visszanyerte az
önbizalmát. Rájött, hogy nincs elég bizonyítékuk ellene. Semmire sem
fognak menni vele. A kihallgatóban Torkel mégis tett rá egy kísérletet, hogy
megmentse a menthetőt.
 Meg kell vizsgálnunk a fegyvereit.
 Minek? – Groth álmélkodása őszintének hatott. Vanja szentségelt
magában. Sikerült titokban tartaniuk az értesülést a sajtó elől. A gyilkost
leszámítva senki sem tudta, hogy Rogert lelőtték. Nagy segítség lett volna,
ha Groth nem képed el a kérdésen, hanem tiltakozik a vizsgálat ellen.
 Miért ne?
 Csak nem értem az okát. Csak nem lelőtték a fiút? – Az igazgató kérdő
tekintettel nézett Vanjáról Torkelre. Nekik viszont eszük ágában sem volt
helybenhagyni vagy cáfolni a feltevést.
 Megtagadja, hogy megnézhessük a fegyvereit?
 Dehogyis! Vigyék, amelyiket akarják, ameddig csak akarják.
 Szívesen körbenéznénk a lakásában is.
 Egy villában lakom.
 Akkor a villáját néznénk meg.
 Nem kell hozzá házkutatási parancs?
  De. De ha a lakó beleegyezik, elég csak szólnunk az államügyésznek.
Vanja felismerte, hogy már nem apellálhat az igazgató segítőkészségére,
így fenyegetéshez folyamodott, amit tapintatosságnak igyekezett álcázni.
 A házkutatási parancs megszerzése elég nagy hivatali hacacáréval jár.
És minél több kolléga látja a kérelmünket, annál nagyobb a veszélye annak,
hogy kiszivárog az információ.
Groth rámeredt. Vanja észrevette, hogy Groth egykettőre átlátott a szitán
és megértette a burkolt fenyegetést.
 Rendben. Kutassanak át bármit, ami tetszik. Minél hamarabb
meggyőződnek róla, hogy nem öltem meg Rogert, annál jobb.
Vanjának az volt az érzése, hogy Groth igazgató utoljára mutatkozott
ilyen együttműködőnek.
 Van mobilja?
 Igen. Látni óhajtják?
 Igen, kérem.
 A dolgozószobámban van, a legfelső íróasztalfiókban. Most rögtön oda
mennek?
 Igen, máris.
Ragnar Groth felállt. Vanja és Torkel visszafojtotta a lélegzetét, de a férfi
csak a nadrágzsebébe nyúlt, hogy kihúzzon egy kis kulcscsomót. Három
kulcs fityegett rajta. Letette az asztalra és egy határozott kézmozdulattal
Vanja elé tolta.
– A fegyverszekrény kulcsa a kamrában lóg jobb oldalon. Még egyszer
szeretném megkérni önöket, hogy körültekintően járjanak el. Feltételezem,
nem kellenek egyenruhások és kék villogok. A szomszédság körében is
köztiszteletnek örvendő ember vagyok.
 Minden tőlünk telhetőt megteszünk.
 Hát, remélem is! – Ismét leült. A lehető legkényelmesebben hátradőlt,
és újra karba fonta a kezét. Vanja és Torkel összenézett. Végül Vanja vetett
egy gyors pillantást az üvegfal felé. Sebastian a szájához emelte a mikrofont.
 Hát, itt most nem jutunk tovább.
Vanja bólintott, bemondta az időt és kikapcsolta a felvevőt. Torkelre
sandított, és látta rajta, hogy ugyanazt gondolja, mint ő.
Túl korán hozták be Groth-ot.
 Szigorúan véve Ragnar Groth nem villában lakott, hanem egy kis
sorházban. A kocsibejárója egyben volt a szomszédéval. Nem volt nehéz
kitalálni, az utca mely háza az övé. Az a ház volt a legtisztább.
A télen cirkáló szórókocsik kavicsát gondosan leseperték az útról és a
járdáról, mértani pontossággal a telekhatár széléig. A kocsibejáróban minden
makulátlanul rendes. Amikor Ursula és Billy megérkezett a házhoz,
észrevették, hogy egyetlenegy levél sem maradt őszről a kerti úton és a
tökéletesen nyírt pázsiton. A bejáratnál Ursula végighúzta az ujját az ajtó
melletti ablak bádogpárkányán, majd felmutatta Billynek. Semmi por.
 Valószínűleg minden ideje rámegy, hogy rendben és tisztán tartsa maga
körül a dolgokat – vélte Ursula, Billy pedig bedugta a kulcsot a zárba,
kinyitotta az ajtót és belépett.
A ház meglehetősen kicsi volt. Nagyjából kilencven négyzetméter, két
emelet. Egy kis folyosóra érkeztek, amelynek végén lépcső vezetett a felső
szintre. Előtte két ajtó és két boltív. Billy felkapcsolta a villanyt.
Összenéztek, majd szótlanul kibújtak a cipőjükből. Általában nem csináltak
ilyet házkutatáskor, de csaknem szentségtörésnek tűnt utcai cipőben bemenni
ebbe a lakásba. A lábtörlőn hagyták a lábbelijüket, noha még volt hely a
cipőtartón, ami a bejárattól jobbra, a fogas alatt helyezkedett el. A fogas
tetején egy kalap pihent, az egyik akasztón egy kabát lógott. Alatta egy pár
papucs. Tisztára suvickolták, egyetlen fű– vagy földdarab se éktelenkedett
rajta. Tisztaságszag volt. Nem tisztítószerszag, inkább steril illat. Ursulának
az az új építésű ház jutott az eszébe, ahol néhány évvel ezelőtt Mikaellel
megfordult. Ugyanilyen szaga volt: személytelen és lakatlan.
Ursula és Billy folytatta az útját befelé, mindegyikük kinyitott egy ajtót.
A jobb oldali mögött egy gardrób bújt meg, a bal oldali a fürdőbe vezetett.
Egy rövid vizsgálódás megállapította, hogy mindkettő ugyanolyan
kifogástalan állapotban van, mint minden más Groth igazgató életében. Az
egész földszint ezt a benyomást keltette. A jobb kézre eső boltív alatt az
apró, ízlésesen berendezett nappaliba lehetett jutni. Az ülőgarnitúra és a
hozzáillő dohányzóasztal mögött könyvespolc állt, a felét könyvek, a másik
felét bakelitlemezek töltötték meg. Jazz és klasszikus zene. A polc közepén
egy portalan lemezjátszó állt. Groth igazgatónak nem volt tévéje, legalábbis
a nappaliban nem.
A bal oldali boltív a patyolattiszta konyhába vezetett. A kések katonás
sorokban lógtak a mágnescsíkon a falon. A pulton egy vízmelegítő
árválkodott. Az asztalon egy só– és egy borsszóró. Ezeket leszámítva
minden üres és tiszta volt.
Együtt mentek fel a lépcsőn, ami egy kis, négyzet alakú előtérbe vezetett,
ahonnan három ajtó nyílt. Itt volt egy másik fürdő, egy háló és egy
dolgozószoba. A sötét, súlyos tölgyfa íróasztal mögött lógtak Ragnar
fegyverei a gondosan bezárt, szabványos fegyverszekrényben. Billy
Ursulához fordult.
 Fent vagy lent?
 Mindegy. Te mit szeretnél?
 Szívesen kezdeném lent, akkor a tiéd a fegyverszekrény.
 Jó, és aki előbb végez, megnézi a kocsibejárót és az autót.
 Rendben. – Billy bólintott és lement a lépcsőn. Ursula eltűnt a
dolgozószobában.

Vanja csak akkor érezte meg igazán a különbséget, amikor a karjába zárta
az apját. Előtte, utána. A férfi lefogyott, de nem csak erről volt szó. Az
elmúlt hónapok ölelésébe mindig belopódzott az élet múlandóságától való
félelem, a tudat kétségbeesett rettegése, hogy minden érintés az utolsó lehet.
Az orvosok pozitív közlése után az ölelés hirtelen más jelentést nyert. Az
orvostudomány meghosszabbította a közös útjukat, megóvta Vanját a
szakadéktól, aminek a peremén az utóbbi időben egyensúlyozott. Most
folytatást ígért az ölelés. Valdemar a lányára mosolygott. Kékeszöld szeme
olyan élénk volt, amilyen már régóta nem, még akkor is, ha most az öröm
könnyei csillogtak benne.
 Úgy hiányoztál!
 Te is nekem, apu!
Valdemar megsimogatta Vanja arcát.
 Olyan érdekes! Az az érzésem, mintha mindent újra felfedeznék.
Mintha ez lenne az első alkalom.
Vanja némán pillantott rá.
 Megértem. – Hátrált néhány lépést. Nem sok kedve volt bőgve
ácsorogni a hotel előcsarnokában, úgyhogy az ablakra mutatott: odakint már
sötétedett. – Sétáljunk egyet! Mutasd meg egy kicsit Västeråst.
 Én? Időtlen idők óta nem jártam itt.
 Akkor is jobban ismered nálam a várost. Végtére is laktál itt egy
darabig, nem?
Valdemar felnevetett, belekarolt a lányába és a forgóajtó felé indult.
– Annak már ezer éve, huszonegy éves voltam, és akkor kaptam meg az
első állásomat itt.
 Akkor is biztos többet tudsz nálam. Én csak a hotelt, a rendőr-
kapitányságot és a tetthelyeket ismerem.
Elindultak. Régmúlt időkről cseverésztek, amikor Valdemar befejezte a
tanulmányait a műszaki szakközépiskolában, fiatal volt és lelkes, és
Västeråsba jött. Mindketten élvezték a csevegés perceit, ami hosszú ideje
először volt tényleg felhőtlen szócséplés, nem pedig valamiféle kísérlet,
hogy eltereljék a gondolataikat arról, ami napi huszonnégy órában
nyugtalanította őket.
A sötétség fokozatosan a városra telepedett, az idő rosszabbra fordult,
szemerkélni kezdett az eső. De alig vették észre, amikor egymás mellett
sétáltak a parton. Csak amikor már fél órája esett, és a cseppek egyre
kövérebbre híztak, javasolta Valdemar, hogy keressenek valahol menedéket.
Vanja felvetette, hogy menjenek vissza a hotelba és egyenek valamit.
 Ráérsz egyáltalán?
 Szabaddá teszem magam.
 Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.
 Biztosíthatlak, hogy a nyomozás tud nélkülözni még egy órát.
Valdemar elégedett volt. Újra belekarolt a lányába, és szaporán elindultak
a hotel felé.

Vanja cukormentes kólát és egy pohár bort rendelt, mialatt az apja az

étlapot tanulmányozta a hotel bárjában. Vanja merengve nézte. Annyira
szerette! Természetesen az anyját is szerette, de vele valahogy nehezebb
volt, sokat huzakodtak, vele többet kellett harcolnia a személyes
szabadságáért. Valdemarral minden nyugisabb volt. Fesztelenebb volt az
egész. Persze ő is kihívások elé állította Vanját, de csak olyan területeken,
ahol Vanja biztonsággal mozgott. Nem a kapcsolatai vagy a tehetsége terén.
Valdemar bízott benne, ami megnyugtató érzés volt Vanjának.
Tulajdonképpen ő is szívesen megivott volna egy pohár bort, de feltehetően
még dolgoznia kell este, vagy legalábbis új álláspontot kell kialakítania, és
akkor jó, ha tiszta a feje.
Valdemar felnézett az étlapból.
– Anya üdvözöl. Ő is akart jönni.
– Akkor miért nem jött?
 Dolgoznia kell.
Vanja bólintott. Hát persze. Nem ez volt az első alkalom.
 Öleld át helyettem is!
A pincérnő kihozta az italaikat. Rendeltek. Vanja chilis sajtburgert
választott, Valdemar halászlét fokhagymás kenyérrel. A pincérnő
összeszedte az étlapokat és máris távozott. Felemelték a poharaikat, némán
koccintottak. Aztán Vanja csak ült ott az újjászületett apjával, olyan távol a
gyilkossági ügytől és a hétköznapok kihívásaitól, amennyire csak lehetett,
amikor egy hang ütötte meg a fülét. Egy hang, amelynek semmi
keresnivalója nem volt ebben a meghitt együttlétben.
 Vanja?
A beszélő felé fordította a fejét és abban reménykedett, hogy a füle
becsapta. De sajnos nem. Sebastian Bergman tartott felé. A kabátja
csuromvíz volt az esőtől.
 Hé, hallottál valamit a Groth-nál lefolytatott házkutatásról?
Vanja olyan szemet meresztett rá, ami szándéka szerint nyilvánvalóvá
teszi számára, hogy zavar.
 Nem. De mit keresel itt? Azt hittem, van egy házad és ott laksz.
 Éppen enni voltam és a kapitányságra igyekeztem. Arra gondoltam,
beugróm, hogy megtudjam, talált-e valamit Billy és Ursula. Te tudsz
valamit?
 Nem. Most éppen nem dolgozom.
Sebastian vetett egy pillantást Valdemarra, aki szótlanul ült a foteljában.
Vanja ráeszmélt, hogy gyorsan kell cselekednie, mielőtt az apja még a fejébe
veszi, hogy bemutatkozik, de pláne, hogy meghívja Sebastiant, tartson velük.
 Csak bekapok valamit. Menj csak előre, nemsokára megyek én is.
Találkozunk a kapitányságon.
Egy épeszű ember biztosan észrevette volna a távolságtartást a hangjában,
de amikor látta, hogy Sebastian kezet nyújt Valdemarnak és rámosolyog,
ráébredt, hogy egyvalamiről megfeledkezett: Sebastian nem épeszű.
 Jó estét! Sebastian Bergman vagyok, Vanja munkatársa.
Valdemar barátságosan üdvözölte, félig-meddig felemelkedett a fotelból
és megrázta a kezét.
 Jó estét! Valdemar, Vanja apja. – Vanja még inkább felkapta a vizet.
Pontosan tudta, mennyire érdekli az apját a munkája, és sejtette, hogy ezek
ketten nem állnak meg a gyors bemutatkozásnál. És így is lett. Valdemar
felállt és kíváncsian méregette Sebastiant.
 Vanja már sokat mesélt a munkatársairól, de önt még nem említette,
szerintem.
 Csak átmenetileg veszek részt a nyomozásban, tanácsadóként.
Pszichológus vagyok, nem rendőr.
Sebastian figyelte, hogy változik meg Valdemar arckifejezése, ami kor
megmondta a foglalkozását. Mintha az emlékezetében kutatna.
– Bergman... Nem az a Sebastian Bergman egész véletlenül, aki arról a
sorozatgyilkosról, Hindéről írt könyvet?
Sebastian villámgyorsan bólintott.
– Több könyvet is. Igen, én vagyok az.
 Valdemar Vanjához fordult. Csaknem hencegőn pillantott rá.
 Tőled kaptam azt a könyvet, évekkel ezelőtt. Emlékszel?
 Igen.
Valdemar ismét Sebastianra nézett és a Vanjával szemben álló üres székre
mutatott.
 Van kedve csatlakozni hozzánk?
 Biztos vagyok benne, apu, hogy Sebastiannak dolga van. Egy nagyon
bonyolult ügyben nyomozunk.
Sebastian Vanjára lesett. Könyörgést látott a szemében? Ahhoz
mindenesetre nem fér kétség, hogy jobb szeretné távol tudni.
 Dehogyis! Ráérek. – Sebastian kigombolta a nedves kabátját, levette és
a háttámlára terítette, mielőtt leült. Közben végig félreérthetetlenül gúnyos
mosollyal pásztázta Vanját. Élvezte a helyzetet. Vanja észrevette ezt, és ez
még jobban felbőszítette, mint maga a kellemetlenség, amit Sebastian
okozott.
 Nem is tudtam, hogy olvastad az egyik könyvemet – szólt oda neki
Sebastian, miután kényelembe helyezte magát a fotelban. – Nem mondtad.
 Mert még nem volt rá alkalmam.
 Nagyon tetszett neki a könyve! – vágta rá Valdemar, és nem vette észre,
hogyan borul el a lánya tekintete minden egyes szavára. – Kis híján
kényszerített rá, hogy én is elolvassam. Szerintem részben ennek
köszönhető, hogy rendőr lett.
 Ó, tényleg? Jó tudni! – Sebastian elégedetten dőlt hátra a fotelban.
 Alig hiszem el, hogy ekkora hatással voltam rád.
Talált, süllyedt. Sebastian Vanjára vigyorgott. Soha, soha többé nem lehet
Vanjáé az utolsó szó. Épp most gondoskodott róla a kedves édesapja.

Mikael a pályaudvarról hívta fel Ursulát, és megkérdezte, hogy érte

szándékozik-e menni. Máskülönben már elment volna a hotelba taxival.
Ursula káromkodott magában. Nem ment ugyan ki teljesen a fejéből, hogy
Mikael jön, ám napközben egyetlenegyszer sem gondolt rá. Vetett egy futó
pillantást az órára. Borzalmasan hosszú napja volt, és még mindig nem ért
véget. Groth hálószobájában ácsorgott és épp arra készült, hogy a rendesen
összehajtogatott ingeknek, pulóvereknek, alsónadrágoknak és az egyéb
ruhadaraboknak szentelje a figyelmét, amiket Ragnar – másoktól eltérően –
pontosan három centiméteres távolságokba rendezett vállfákra akasztott.
Először arra akarta kérni a férjét, hogy várjon még egy órát. Rosszkedve
volt. Bosszantotta, hogy semmi kézzelfoghatót nem talált. A fegyverekkel
kezdte, de időközben rájött, hogy azokkal nem megy semmire.
Természetesen nyoma volt annak, hogy nemrégiben használták őket, de hát
Groth sportlövő. Ha nincs meg az áldozat szívébe lőtt golyó, ez az
információ teljességgel haszontalan. A dolgozószoba többi részének
átvizsgálása ugyanúgy nem hozott semmi eredményt. Az íróasztalban, az
ablak melletti szekreterben és a könyvespolcon nem volt semmi érdemleges.
Talán a számítógépen rábukkannak valami használhatóra, de az Billy dolga.
A fürdő is csalódást okozott. Még csak hajszálakat sem lelt a lefolyóban.
Most meg Mikael volt a vonalban, aki rá várt. Végtére is ő kérte, hogy
idejöjjön. Vacsoraidő volt. így is, úgy is ennie kell valamit.
Ursula feladta, lement a lépcsőn és bedugta a fejét a konyhába, ahol Billy
éppen a szekrényeket és fiókokat vizsgálta át.
 Elszaladok kicsit. Egy vagy két óra múlva itt vagyok.
Billy döbbenten sandított rá.
– Jó.
 Nem baj, ha elviszem a kocsit?
 De hát hova mész?
 El kell mennem... enni valamit.
Billy még mindig nem értette. Nem emlékezett rá, mikor érezte Ursula
utoljára szükségét annak, hogy elhagyja a munkahelyét és elmenjen enni.
Olyan nőnek ismerte, aki előre csomagolt szendvicseken él, amiket
mindenféle benzinkutakon szerzett be és különféle tetthelyeken fogyasztott
el.
 Mi történt?
 Megjött Mikael.
Billy olyan megértően bólintott, ahogy csak telt tőle, habár elég bizarr
formát kezdett ölteni számára a dolog. Mikael, a férfi, akit Billy
egyetlenegyszer tíz percre látott, amikor Ursuláért jött az éves karácsonyi
ünnepségre, most Västeråsba jött, hogy elmenjenek együtt enni.
Valami biztosan történt. Ursula elhagyta a házat és haragos léptekkel
vágtázott a parkoló kocsihoz. Amikor kinyitotta az ajtót, hirtelen rájött, hogy
el is felejtette, miért hívta ide Mikaelt. Rá nem szabad mérgesnek lennie,
semmi esetre sem. Tökéletesen ártatlan. Valójában elég rémes, hogy
kihasználja a férjét a céljai elérése érdekében. Mikael valószínűleg abból
indult ki, hogy azért hívta, mert látni akarja, mert hiányzik neki, és nem
azért, mert a jelenlétével Ursula mintegy figyelmeztetni akarja Torkelt.
Észben kell tartania, hogy különösen kedves legyen vele, nehogy
véletlenül rossz emberrel toljon ki.
Ursula beszállt a kocsiba, és elővette a mobilját. Úton a városközpont felé
két rövid beszélgetést bonyolított le. Egyet a kapitánysággal, hogy
megbizonyosodjon róla, Torkel ott van-e még, egyet pedig Mikaellel, hogy
megbeszéljék, hol találkoznak. Lassított, nehogy ő érkezzen elsőként. Aztán
bekapcsolta a rádiót és hallgatta egy kicsit, hogy kitisztuljanak a gondolatai.
A labda megindult lefelé a lejtőn. Hamarosan kiróják a büntetést.

 Szia, Torkel!
Torkel megfordult. Azonnal megismerte a fekete hajú, magas férfit, aki a
recepció egyik kanapéján foglalt helyet. Biccentett neki és mindent
elkövetett annak érdekében, hogy mosolyt erőltessen az arcára.
 Mikael! Örülök, hogy látlak. Mondta Ursula, hogy jössz.
 Itt van?
 Ha jól tudom, nincs, de mindjárt megnézem.
 Ne, szükségtelen. Tudja, hogy itt várom.
Torkel újra bólintott. Mikael frissnek tűnt. A sötét tincsek enyhén őszbe
fordultak a halántékán, de jól állt neki. Nagyjából egyidősek voltak, de
Torkel képtelen volt nem úgy érezni, hogy ő az öregebb és a kiéltebb. Neki
nem állt ilyen jól a kor, és az, hogy Mikaelnek időnként alkoholproblémái
voltak, egyáltalán nem látszott rajta. Épp ellenkezőleg: sportosabbnak és
egészségesebbnek hatott, mint valaha.
Biztos örökletes, gondolta Torkel, és fontolóra vette, ne iratkozzon-e be
egy edzőterembe. Egy darabig hallgatagon ácsorogtak. Torkel semmiképpen
sem akart barátságtalannak mutatkozni, ám a legnagyobb erőfeszítései
ellenére sem ugrott be neki semmi, amiről társaloghatnának. Mivel hiányzott
az őszinte érdeklődés, inkább a jól bevált módszer mellett döntött.
 Kávé? Kérsz egy kávét? – Mikael bólintott, és Torkel megindult a
bejárat felé, elővette a mágneskártyáját, majd kitárta az üvegajtót Mikael
előtt. Átvágtak az irodán a társalgó irányába.
 Olvastam a gyilkosságról. Nehéz ügynek tűnik.
 Hát, igen, mondhatjuk.
Torkel némán ment előre. Csak évente néhányszor találkozott Mikaellel.
Főleg eleinte, amikor Ursula még új volt a részlegen. Akkoriban Torkel
meghívta őket magukhoz. Kétszer vagy talán háromszor. Abban az időben
csupán munkatársak voltak Ursulával, akik találkozgattak a házastársaikkal
együtt. Ez még azelőtt volt, hogy belekezdtek volna ebbe a hotelszobás
viszonyba. Mennyi ideje is már ennek? Négy éve? Öt, ha az ember azt a
koppenhágai éjszakát is beleveszi. Amit egyszeri botlásnak gondolt, amikor
hideg verítékkel a homlokán és teljes megbánással ott állt. Olyasvalaminek,
ami sosem fog megismétlődni. De ez még akkor volt.
Ma más volt a helyzet. A megbánás és a fogadkozás helyét, hogy ez csak
egyszeri kihágás volt, néhány íratlan szabály vette át: csak munkában,
sohasem otthon. Nincsenek jövőtervek. Ez utóbbival volt Torkelnek a
legtöbb gondja. Amikor pucéran és kielégülten feküdtek egymás mellett,
kezdetben nehezére esett – ha nem egyenesen lehetetlennek érezte –, hogy
lemondjon a névtelen hotelszobákon kívül eső folytatásról. De néhány
alkalommal, amikor Torkel megszegte ezt az egyezségüket és átlépte a
határt, Ursula tekintete megkeményedett, és Torkelnek hetekig ki kellett
húznia találkozó nélkül. Ebből aztán tanult. Nincsenek jövőtervek, túl sokba
kerülnek.
Most a személytelen társalgóban állt és a barna kávét bámulta, ami a
bögrébe csorgott. Mikael a legközelebbi asztalnál ült és a kapucsínóját
kortyolgatta.
Már átrágták az esetet, olyan mélységekben, amit Torkel még
helyénvalónak ítélt, úgyhogy már csak a szokásos csevegés maradt.
Időjárás.
Végre itt a tavasz!
Munka?
Csak mint mindig, szüntelenül ugyanaz a bosszúság.
Hogy van Bella?
Kösz, jól, jövőre fejezi be a jogi tanulmányait.
Focizik még Mikael?
Nem, a térde már nem bírja.
Torkel egész idő alatt arra gondolt, hogy tegnap hajnalban még Mikael
feleségével feküdt egy ágyban. Helytelennek érezte. Túlontúl helytelennek.
Mi a fenéért döntött úgy Ursula, hogy pont itt találkozik a férjével?
Torkel sejtette az okot, és a következő másodpercben be is igazolódott a
feltevése, amikor Ursula a hátuk mögött belépett.
 Szia, édesem! Ne haragudj, hogy késtem!
Ursula ellibegett Torkel mellett, pillantásra se méltatta, és gyengéden
megcsókolta Mikaelt. Majd rövid, ironikus hunyorítás kíséretében fordult
Torkelhez.
 Még kávézgatni is van időd?
Torkel már épp válaszolni akart, amikor Mikael kisegítette.
 Odalent vártam a recepción, Torkel csak udvarias akart lenni.
 Pedig rengeteg dolgunk van, olyan sok, hogy új embert is fel kellett
vennünk, ugye, Torkel?
Tényleg. Mikael jelenléte a büntetés Torkel számára. Talán nem a
legfifikásabb büntetés, mégis elég rendesen helyre tette. Torkel nem felelt.
Nem lett volna értelme felvenni a kesztyűt. Nem Mikael jelenlétében. Ha
Ursula ilyen hangulatban volt, csak veszíteni lehetett vele szemben.
Torkel elnézést kért, ügyelt rá, hogy kezet rázzon Mikaellel, mielőtt
elmegy. Legalább a büszkesége morzsáit sikerült megmentenie. Úgy érezte,
mint aki fülét-farkát behúzva menekül.
Ursula belekarolt Mikaelbe és kisétáltak a társalgóból.
 Nem nagyon ismerem a helyi éttermeket, de Billy azt mondta, hogy van
egy jó kis görög a közelben.
 Jól hangzik.
Miután némán megtettek pár lépést, Mikael lecövekelt.
 Miért hívtál ide?
Ursula kérdőn nézett fel rá.
 Hogyhogy miért?
 Ahogy kérdeztem. Miért hívtál ide? Mit akarsz tőlem?
 Semmit. Csak arra gondoltam, hogy ha mindösszesen egyórányira
vagyok Stockholmtól, akkor akár...
Mikael fürkészőn nézte. Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztek.
– Dolgoztál már Stockholmhoz közelebbi városokban is, mégsem hívtál
soha.
Ursula felsóhajtott magában, de nem mutatta ki az érzéseit.
– Pont ezért. Olyan ritkán találkozunk. Ezen akartam változtatni. Na,
menjünk már!
Megragadta Mikael karját és gyengéden magával húzta a férfit, Ahogy
szorosabban a férjéhez simult, átkozta magát az ötletért, ami tegnap még oly
igazságosnak és meggyőzőnek tetszett. Mit akart el érni voltaképpen?
Féltékennyé akarta tenni Torkelt? Meg akarta alázni? A saját önállóságát
akarta példázni?
Mindegy is, mi volt a cél, Mikael jelenléte láthatóan kiváltotta a
megfelelő hatást. Torkel nyilvánvalóan kínos helyzetbe került. Már rég nem
görnyedt meg ennyire, mint az imént, amikor szó nélkül eloldalgott.
A kérdés, amit Ursula feltett magának, az volt: mihez kezdjen most a
férjével?
 Miután egy jó órát eltöltöttek a görögnél, Ursula kénytelen volt
visszatérni Ragnar Groth házába. A közös vacsora kellemesre sikeredett.
Kellemesebbre, mint várta. Mikael firtatta ugyan még néhányszor az okát,
miért hívta ide. Úgy tűnt, nehezen tudja elhinni, hogy Ursula egyszerűen
csak találkozni akart vele, és ez nem is csoda.
A viszonyuk már évek óta elég feszült volt és tulajdonképpen hihetetlen,
hogy még mindig tartott. Ugyanakkor a harcok során megerősödött a köztük
lévő kötelék. Van abban valami igazság, hogy egy kapcsolatot vagy
megerősít vagy szétrombol, ha az ember megismeri a párja titkos gyengéit.
Gyengeségeik pedig voltak bőséggel, főleg szülőként. Ami Bellát illeti,
olyan volt, mintha lenne egy vékony, finom szűrő, egy leheletnyi hártya,
amely meggátolta Ursulát abban, hogy igazán közel kerüljön a lányához, és
ezen persze az sem segített, hogy sokszor részesítette előnyben a munkáját a
családjával szemben. Ursula sokat kínlódott azon, hogy ösztönösen előbbre
valónak tartotta a laborvizsgálatokat és a holttesteket a lányánál. A saját
gyerekkorát és a szüleit okolta érte. Meg az agyát, amelyben a logika
fontosabb volt az érzelmeknél. De ez mit sem változtatott azon, hogy a
hártya megmaradt és vele együtt a kötődésük hiányából fakadó bánat is.
Mindig az volt az érzése, hogy többet, gyakrabban és odaadóbban kellene a
lányával foglalkoznia. Főként azokban az időkben, amikor Mikael
visszaesett az alkoholizmusba. Ezekben az években a nagyszülők voltak
Bella mentsvárai.
Nyilvánvaló gyengeségei ellenére Ursula mindig is csodálta Mikaelt. A
férfi szenvedélybetegsége sosem sodorta anyagi veszélybe a családot, sosem
lehetetlenítette el, hogy saját otthonuk legyen. A legnehezebb időszakokban
Mikael visszahúzódott, mint egy sebzett vadállat. Ő maga volt a
legcsalódottabb, amikor a betegség újra ledöntötte a lábáról. Másból sem állt
az élete, mint a saját kudarca elleni háborúból.
Ursula úgy sejtette, pont ezért szereti a férjét: mert sohasem adja fel. A
sikertelenségek, ballépések, szertefoszlott remények dacára tovább küzd.
Határozottabban és keményebben, mint Ursula. Elbukott, csődöt mondott,
majd újra felállt és csinálta tovább. Miatta. Bella miatt. A család miatt. És
Ursula lojális volt azokhoz, akik érte küzdöttek. Megingathatatlanul lojális.
A helyzet nem volt különösebben romantikus, még kevésbé a tökéletes
párkapcsolatról szóló leányálom, de Ursulára sosem voltak nagy hatással az
ilyen idealista dolgok. Számára a lojalitás mindig is fontosabb volt a
szerelemnél. Az embernek olyan társakra van szüksége, akik kiállnak
mellette. És azokba, akik ezt megteszik, bele kell kapaszkodni.
Megérdemlik. Amit pedig nem ad meg az embernek egy kapcsolat, azt
máshol kell keresnie.
Torkel nem az első szeretője volt, noha a férfi biztosan így hitte. Nem.
Voltak mások is. Már a Mikaellel való kapcsolata hajnalán más férfiaknál
keresett vigaszt. Kezdetben próbált haragudni magára érte, de nem ment.
Hiába is erőlködött. Képtelen volt megcsalásnak tekinteni a dolgot. A
házasságon kívüli kalandjai voltak az előfeltételei annak, hogy kitarthasson
Mikael mellett. Ugyanúgy szüksége volt a Mikael iránt érzett bonyolult
érzelmekre, mint arra a kötetlen testiségre, amelyet például Torkel adhatott.
Úgy érezte, olyan, akár egy elem, amelynek van egy pozitív és egy negatív
pólusa, másként nem működhet. Különben lemerül.
Egyetlen dolgot azonban mindkét férfitól megkövetelt: a lojalitást.
És ezen a ponton hagyta cserben Torkel. És ez adott okot Ursulának arra,
hogy összeérintse a két pólust és rövidre zárja a rendszert. Gyerekes döntés
volt, megfontolatlan, indulatból meghozott. De bevált.
És a vacsora jól sikerült.
Az étterem előtt elbúcsúzott Mikaeltől, és megígérte, hogy a lehető
leghamarabb visszatér a hotelbe, de figyelmeztette a férjét, lehet, hogy későn
fog befutni. Mikael azt felelte, hozott magával könyvet, úgyhogy ellesz.
Ursula csak ne fájdítsa ezen a fejét.

A Mikaellel való találkozása után Torkel estéje továbbra is pocsékul

alakult. Billy hívta, aki éppen Groth-tól jött vissza és jelentette, hogy nem
találtak semmit. A ruhákon nem volt vér, a cipőkön nem volt föld, semmi
nyoma annak, hogy Roger – vagy bárki más – megfordult volna a házban.
Az autón nem Pirelli abroncsok voltak és a kocsin sem leltek vérnyomokat,
ahogy a behajtón se. Nem volt gyúlékony folyadékot tartalmazó kanna és
füstszagú ruha. Semmi, ami kapcsolatba hozná Groth-ot Roger Eriksson
vagy Peter Westin meggyilkolásával. Egyáltalán semmi.
Billy átbogarássza még az igazgató számítógépét, de Torkel ne tápláljon
hiú reményeket.
Torkel befejezte a beszélgetést és felsóhajtott. Az asztalnál ült, az eset
dokumentumait nézte a falon, de nem szúrt szemet semmi. Persze bent
tarthatnák Groth-ot huszonnégy órára, de Torkel nem igazán látta módját
annak, hogy alátámasszák az ellene szóló gyanút. Nincs a világon olyan
államügyész, aki a jelenlegi állás mellett letartóztatási parancsot adna ki
ellene. Elvben tehát édes mindegy volt, hogy most vagy holnap délután
engedik-e el. Már éppen fel akart állni, amikor a legnagyobb meglepetésére
Vanja viharzott be a terembe. Nem számított rá, hogy ma még látja. Valami
magánügy miatt ment el.
  Mi az ördögért vetted be Sebastiant?
A szeme dühtől szikrázott. Torkel fáradtan nézett rá.
 Szerintem már épp elégszer magyaráztam el.
 Agyament döntés volt.
 Történt valami?
 Nem, nem történt semmi. De meg kell szabadulnunk tőle! Zavar.
Megcsörrent Torkel telefonja. A kijelzőre pillantott. A kerületi
rendőrfőnök. Torkel bocsánatkérően tekintett Vanjára és felvette a telefont.
Egy röpke percig beszélgettek.
Torkel megtudta, hogy az Expressen riporterei rájöttek, hogy Peter
Westin kapcsolatban állt a Palmlövska Gimnáziummal és Roger Erikssonnal.
Már fent is van az interneten.
A rendőrfőnök megtudta, hogy Torkel szabadon akarja engedni Ragnar
Groth-ot, és hogy miért.
Torkel megtudta, hogy a rendőrfőnök nem elégedett. Meg kell oldani ezt
az esetet. Amilyen gyorsan lehet.
A rendőrfőnök megtudta, hogy Torkel és csapata mindent megtesz,
Torkel megtudta, hogy a rendőrfőnök azt várja el tőle, hogy válaszolja meg
az odakint összegyűlt újságírók kérdéseit, mielőtt befejezi a mai
munkanapját.
A rendőrfőnök letette. Torkel is letette. De ezzel még nem volt vége a
gondjainak, amit azonnal megértett, mihelyst Vanjára pillantott.
 Futni hagyjuk Groth-ot?
 Igen.
 Miért?
 Nem hallottad, mit mondtam a telefonba?
 De.
 Akkor?
Vanja néhány másodpercig némán állt ott, mintha a most hallottakat
dolgozná fel. Aztán villámgyorsan levonta a következtetést.
 Utálom ezt az esetet. Utálom ezt a nyavalyás várost!
Sarkon fordult és az ajtó felé indult, kinyitotta, ám megtorpant a
küszöbön, és újra Torkel felé perdült.
 És utálom Sebastian Bergmant!
Vanja elhagyta a termet és becsukta maga után az ajtót. Torkel látta,
ahogy szapora léptekkel átvág az irodán. Fáradtan levette a zakóját a
széktámláról. Már épp elégszer az orra alá dörgölték, hogy egy gyenge
pillanatában felvette Sebastiant.
Fél órával később Torkel már túl volt a szabadon bocsátással kapcsolatos
formaságok elintézésén. Ragnar Groth korrekt volt és szófukar.
Megismételte, hogy bízik a rendőrség diszkréciójában, és azt kérte, hogy egy
civil járművel vagy taxival vigyék haza. A hátsó kijáraton át. Nem akart az
újságírók szabad prédájává válni, amikor távozik az épületből. Mivel civil
autót ezen a kései órán képtelenség volt felhajtani, Torkel taxit hívott. A
búcsúzásnál Groth hangot adott abbéli reményének, hogy soha többé nem
látják viszont egymást. Az érzés kölcsönös volt, ismerte be magának Torkel.
Addig állt ott, míg a taxi piros hátsó lámpái el nem tűntek a szeme elől.
Aztán maradt még egy percig. Iparkodott kiötleni valamit, amit most
mindenképpen el kell intéznie. Valamit, amit jó lelkiismerettel felhozhat az
újságíróknak.
De semmi sem jutott az eszébe. Kénytelen volt kimenni és beszélni a sajtó
munkatársaival.
Ha Torkel utált valamit a munkájában, akkor az a sajtókapcsolatok
fontosságának növekedése volt. Azt természetesen elfogadta, hogy a
nyilvánosságot tájékoztatni kell, de mind jobban kételkedett abban, hogy ez
a cél mozgatja-e az újságírókat. Mostanában már arról szólt inkább a dolog,
hogy olvasókat toborozzanak, és semmi sem volt kelendőbb a szexnél, a
félelemnél és a szenzációknál. Ami azt eredményezte, hogy gyakrabban
terjesztettek félelmet, mint híreket, hamarabb ítélkeztek, mintsem
felmentettek volna valakit, egyre korábban született meg a döntés, hogy a
feltételezhető tettes kilétének felfedése a nyilvánosság javát szolgálja.
Névvel és képpel. A per előtt.
A tudósítások mindinkább azt a félelemmel eltöltő, rejtélyes üzenetet
hordozták, hogy: Te lehetsz a következő! Sosem vagy biztonságban! Akár a
te gyereked is lehetne!
Ezzel volt Torkelnek a legnagyobb baja. A sajtó leegyszerűsítette a
bonyolult tényállásokat, dagonyázott a tragédiákban, amivel riadalmat és
bizalmatlanságot ébresztett az emberekben. Zárkózz be! Ne menj ki éjszaka!
Ne bízz senkiben! A félelmet árulták.

Amikor Ursula két órával később visszatért a hotelbe, nyomorultul érezte

magát. És még tovább romolhatott a helyzet. Mire a vacsora után visszaért
Groth házához, Billy már mindent elintézett. Leültek a konyhában, ahol
Billy tájékoztatta a házkutatás eredményeiről. Hogy, gyorsan a végére ért:
semmi, egyáltalán semmi.
Ursula felsóhajtott. Eleinte még értékelte Ragnar Groth rendmániáját, de
most, hogy egyáltalán semmit sem találtak, az az érzés kerítette a hatalmába,
hogy az igazgató pedantériája nem kifejezetten szolgálja a nyomozás
érdekeit. Groth sosem tenne semmi meggondolatlanságot,
elhamarkodottságot. Sosem álcázna rosszul valamit, sosem hagyna hátra
perdöntő bizonyítékot, amit felfedezhetnek. Ha el akarna rejteni valamit, úgy
rejtené el, hogy soha többé ne kerüljön napvilágra.
Semmi. Egyáltalán semmi.
Nem találtak pornót, tiltott anyagokat, eldugott szerelmes leveleket,
gyanús linkeket a számítógépen, semmit, ami a Frank Clevénhez vagy más
férfiakhoz fűződő szexuális viszonyára utalna, és Roger Erikssonnak sem az
ő telefonjáról küldték az SMS-eket. Még csak intő jelet sem találtak. Ragnar
Groth embertelenül tökéletes volt.
Billy is osztotta Ursula aggodalmait, és szétszedte a számítógépet, hogy
bevigye az irodába és harmadjára is átnézze, a legjobb programjaival.
Ráadásul nem csak tiltott dolgoknak nem akadtak a nyomára, Groth
lakásából hiányzott minden személyesség. Semmi sem utalt emberi
kapcsolatokra, sem intimekre, sem másmilyenekre. Nem voltak fényképei,
sem magáról, sem másokról, akiket szeretett, szülőkről, rokonokról,
barátokról, nem voltak levelei, féltve őrzött üdvözlőlapjai vagy meghívói. A
legszemélyesebb, amit találtak, az iskolai bizonyítványai voltak:
természetesen egytől egyig kitűnőek. Billy és Ursula egyre inkább
meggyőződött arról, hogy az igazgató lelki élete – már ha volt neki – valahol
máshol érhető tetten.
Úgy döntöttek, Billy viszi el az autót és ő tesz jelentést Torkelnek. Ursula
még maradt, hogy újra átkutassa az emeletet. Feltétlenül meg akart
bizonyosodni arról, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét, csak azért, mert
Mikael megjelent a színen. De nem talált semmit, egyáltalán semmit.
Fogott egy taxit, a hotelbe ment és rögvest felsietett a szobába.
Mikael a tévé előtt ült, a Eurosportot nézte. Abban a pillanatban, ahogy
Ursula belépett a spártai szobába, észrevette, hogy valami hibádzik. Mikael
kissé túl hirtelen pattant fel és túl vidáman mosolygott rá. Ursula szótlanul a
minibárhoz ment és kinyitotta. Üres, csak két palack ásványvíz és egy doboz
gyümölcslé maradt. A papírkosárban felfedezte a tiltott kis üvegeket. Mikael
arra se vette a fáradságot, hogy elrejtse őket. Az ital nem volt elég ahhoz,
hogy lerészegedjen. De számára a túl kevés is túl sok. Túlontúl sok.
Ursula rápillantott a férfira és szeretett volna haragot érezni. De hát mit is
várt? Az elemnek okkal volt pozitív és negatív pólusa.
Nem szabad közel kerülniük egymáshoz...

Haraldsson részeg volt, ami nem gyakran esett meg. Általában csínján
bánt az alkohollal, de Jenny legnagyobb megrökönyödésére ma este kinyitott
egy üveg bort a vacsoraasztalnál és két óra leforgása alatt ki is ürítette. Jenny
megkérdezte, mi történt, de Haraldsson csak dünnyögött valamit a
munkájáról válaszul. Mit is mondhatott volna? Jenny mit sem tudott a
hazugságairól, amiket a munkahelyén kürtölt szét. És az Axel Johansson
házánál való önkéntes strázsálásról se volt fogalma, na meg a
következményeiről se. Semmit sem tudott, és ennek így is kellett maradnia.
A végén még azt hinné, hogy a férje agyalágyult, ami igaz is volt.
Pillanatnyilag egy részeg agyalágyult. A kanapén ült és oda-vissza
kapcsolgatta a tévécsatornákat. Hang nélkül, hogy ne ébressze fel Jennyt.
Természetesen szeretkeztek. De Haraldsson gondolatai máshol jártak. Ez
persze nem számított. Aztán Jenny elaludt.
Haraldssonnak tervre volt szüksége. Hanser ma súlyos csapást mért rá, de
talpra fog állni ismét. Meg fogja mutatni nekik, hogy Thomas Haraldssont
nem lehet csak úgy félreállítani. Holnap majd bosszút áll, ha bemegy
dolgozni, és megmutatja mindenkinek. Megmutatja Hansernek. Már csak
egy jó kis terv hiányzott.
Még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy ő lesz az, aki Roger Eriksson
gyilkosát letartóztatja. Jelenleg még annak is nagyobb volt az esélye, hogy
megnyeri a lottó ötöst. Anélkül, hogy szelvényt venne. Soha többé nem
férkőzhet a nyomozás közelébe, erről Hanser gondoskodott. De Axel
Johanssont még elkaphatja. A királyi nyomozóhatóság Haraldsson tudomása
szerint egy másik gyanúsítottat vett őrizetbe. A fiú iskolaigazgatóját.
Amennyire Haraldsson tudta, még Axel Johanssont sem írták le, de már nem
állt az érdeklődésük középpontjában.
Haraldsson azon bosszankodott, hogy nem hozta haza a Johanssonról
szóló anyagokat. Aztán azért átkozódott, hogy berúgott, így nem autózhat be
a kapitányságra, hogy elhozza. Oda-vissza taxizni költséges és körülményes,
ráadásul semmi kedve nem volt ittas állapotban találkozni a kollégáival.
Holnap kell megszereznie az aktát, amikorra már kész lesz a terve is.
Haraldsson tudta, hogy a királyi nyomozóhatóság beszélt Johansson volt
barátnőjével. Meg kell tudnia, mit mondott a nő. Azt nem teheti meg, hogy
felhívja vagy felkeresi és kihallgatja. Ha így tenne, és Hanser megneszelné,
csak tovább romlana a helyzete. Hanser nyilvánvalóvá – hogy azt ne mondja,
túl nyilvánvalóvá – tette, hogy azon nyomban letartóztatja Haraldssont a
nyomozás akadályozásáért, ha még egyetlen percig foglalkozik Roger
Eriksson meggyilkolásának ügyével. Ez persze csak egy rossz tréfa volt,
vagy inkább figyelmeztetés. Fitogtatta a hatalmát, megmutatta, hogy
Haraldsson fejére nőtt. Most, hogy Haraldsson kivételesen egyszer bakot
lőtt, rögtön lesújtott rá. Buta liba!
 Haraldsson vett egy mély lélegzetet. Összpontosítás. Nem fecsérelheti
arra minden idejét és energiáját, hogy Hanser miatt mérgelődjön. Ki kell
dolgoznia egy tervet. Rendre kell utasítania Hansert, világossá kell tennie
számára, ki a jobb rendőr kettejük közül.
Az tehát kizárt, hogy sikerüljön felvennie a kapcsolatot Axel Johansson
volt barátnőjével. Hiába rekesztették ki Haraldssont teljesen a nyomozásból,
akadt még, aki segíthetett neki.
Haraldsson előszedte a mobilját és kikeresett egy számot a
telefonkönyvből. Habár már csaknem éjfél volt, két csengés után felvették.
Radjan Micic.
Ha az ember hosszú ideig dolgozik egy helyen, óhatatlanul lesznek
barátai, ami nagy előny. Barátok, akiknek hellyel-közzel apróbb
szívességeket tesz, és akik aztán a hóna alá nyúlnak, ha az ember segítségre
szorul.
Se nem megvetendő, se nem törvénytelen, egyszerűen csak támogatás a
hétköznapok forgatagában. Megírni egy jelentést valaki helyett, akinek
sürgősen el kell mennie, hogy elhozza a gyerekeit a napköziből. Péntek
délután úton hazafelé tenni egy kis kitérőt a bevásárlóközpont felé és venni
egy üveg bort. Beugrani, kisegíteni. Apró szívességek, amelyek
megkönnyítik minden résztvevő életét és azzal az üdvös következménnyel
járnak, hogy szükség esetén az ember ellenszolgáltatásra tarthat igényt.
Miután Hanser átvállalta Axel Johansson felkutatását, Radjannak adta a
feladatot. Így aztán Radjan minden értesüléshez hozzáfért, ami az eltűnt
gondnokkal kapcsolatos volt. A beszélgetés alig két percig tartott. Radjan
majdnem ugyanannyi ideje szolgált a västeråsi rendőrségnél, mint
Haraldsson. Rögtön megértette, miről van szó. Magától értetődően segíteni
akart, és hajlandó volt kinyomtatni a volt barátnő kihallgatásáról készült
jegyzőkönyvet. Másnap reggel Haraldsson asztalán lesz. Radjanban meg
lehet bízni.
Amikor Haraldsson letette a telefont maga mellé a kanapéra egy elégedett
mosoly kíséretében, észrevette, hogy Jenny áll az ajtóban álomittasan.
 Kivel beszéltél?
 Radjannal.
 Ilyenkor?
 Igen.
Jenny leült mellé a kanapéra és felhúzta a lábát.
 Mit csinálsz?
 Tévézem.
 És mit nézel?
  Semmi különöst.
Jenny a háttámlára tette a karját, a másik kezével megsimogatta a félje
fejét. Beletúrt a hajába, a fejét Haraldsson vállára hajtotta.
 Mégiscsak történt valami. Mondd el!
Haraldsson behunyta a szemét. Kissé forgott vele a világ. Olyan szívesen
mesélt volna, a munkáról, Hanserről. Méghozzá őszintén, nem akart
mellébeszélni, viccet csinálni az egészből. Pont olyan szívesen mesélt volna,
mint amennyire attól rettegett, hogy kicsúsznak a kezéből a dolgok. Hogy
nem tudja, hol lesz tíz év múlva. Hogy mit tett. Hogy ki ő valójában. Hogy a
jövő csak rosszat tartogat neki. Hogy mennyire fél, hogy nem lehet
gyerekük. Vajon kibírná a kapcsolatuk? Vagy Jenny elhagyná? Meg akarta
mondani neki, hogy szereti. Túl ritkán vallotta be. Annyi mindenről szeretett
volna beszélni, de fogalma sem volt, hogyan kezdhetne bele. Így hát csak
megrázta a fejét és csukott szemmel hátradőlt, Jenny simogató karjába.
– Gyere, feküdjünk le! – Jenny előrehajolt, és nyomott egy puszit az
arcára. Haraldsson fáradtnak érezte magát. Fáradtnak és részegnek.
Lefeküdtek és szorosan összesimultak az ágyban. Jenny erősen átölelte.
Haraldsson a nyakán érezte a felesége megnyugtató leheletét. Már rég nem
érezte ezt a fajta közelséget. A szex mindennapos volt, de a közelség... Most
ébredt rá, mennyire hiányzott neki, miközben lassan álomba merült.
Előbb még egy utolsó tiszta gondolat futott át az agyán. Csak az menekül,
aki bűnös. Ez a végkövetkeztetés. Minta. Megvolt, de az alkohol áztatta agya
nem volt képes kihámozni az értelmét. Thomas Haraldsson elbóbiskolt, majd
mély, álomtalan álomba zuhant.
 Torkelnek röviddel éjfél előtt sikerült befejeznie a sajtótájékoztatót.
Egyetlen olyan kérdést sem válaszolt meg, amely a két gyilkosság
összefüggéseit firtatta. Azt a kérdést pedig, hogy őrizetbe vették-e a
Palmlövska Gimnázium valamelyik alkalmazottját a fiú halála miatt,
teljességgel figyelmen kívül hagyta. Ugyanakkor remélte, hogy sikerült
bizonyos mértékig meggyőzően azt a látszatot keltenie, hogy a nyomozás jól
halad és az eset megoldása már csak idő kérdése.
Gyalog ment a hotelig. Remélte, hogy van még konyha, mert farkaséhes
volt, és szeretett volna valami késői vacsorát enni a hotel éttermében.
Amikor megérkezett, látta, hogy nem ő az egyetlen, akinek rémes napja volt.
A bárban Mikael ücsörgött, előtte egy pohár ital. Nem jó. Torkel
észrevétlenül el akart surranni mögötte, de Mikael megpillantotta.
 Torkel!
Torkel megállt és kissé visszafogottan odaintett.
 Szia Mikael!
 Gyere, igyál velem valamit!
 Nem, köszönöm. Még dolgoznom kell.
Torkel megpróbálta mosolyogva lerázni, és közben igyekezett lehetőleg
közönyösnek, de nem udvariatlannak tűnni. Nem igazán sikerült. Mikael
lecsusszant a bárszékről, és megkísérelt nagyjából egyenesen odamenni
Torkelhez. Te jó ég! Ugyancsak felöntött a garatra, gondolta Torkel, még
mielőtt Mikael elérte volna. Túl közel lépett hozzá, Torkelt megcsapta a
lehelete, whisky és valami édes pia keverékét érezte. És nem elég, hogy túl
közel állt hozzá, ráadásul túl hangosan is beszélt.
 A fenébe, Torkel, nagy marhaságot csináltam!
 Látom.
 Nem beszélnél a fejével?
 Szerintem nem járnék sikerrel. Ezt nektek kell megoldanotok...
 De bír téged. Hallgat rád.
 Mikael, szerintem most menj fel és feküdj le aludni!
 Igyunk előbb még egyet, csak egyet!
Torkel megrázta a fejét és lázasan gondolkodott, hogy szabadulhatna ki
ebből a helyzetből. Semmi kedve nem volt közelebbi kapcsolatba
bonyolódni Mikaellel. Már így is vacakul érezte magát, és már a puszta
gondolat is félelmetes volt, hogy közelebbről megismerje ezt a férfit.
Egyszeriben megértette, milyen fontos Ursula szabályrendszere. Csak
munkában, soha otthon. És ez most rosszabb volt, mintha otthon lettek
volna. De Ursula maga vétett a szabály ellen. Ő hozta ide a férjét, aki most
Torkelre akaszkodott, mert szüksége volt valakire, akinek kiöntheti a szívét.
 – A francba, de nagy marhaságot csináltam! Szeretem, érted, csak olyan
bonyolult! Együtt dolgoztok, neked is tudnod kell, milyen bonyolult!
Torkel cselekvésre szánta el magát. Felviszi Mikaelt Ursula szobájába és
átadja neki. Ez volt az egyetlen helyes cselekedet. Megfogta Mikael karját és
barátságosan, de határozottan kivezette a bárból.
 Gyere, felkísérlek.
Mikael követte. A lift épp a földszinten volt, úgyhogy gyorsan elhaladtak
a recepció és az ott dolgozó lány előtt. Torkel benyomta a negyedik emelet
gombját. Azon merengett, meglepi-e Mikaelt, hogy tudja Ursula szobájának
számát, de rögtön el is nyomta a nyugtalanságát. Hiszen munkatársak.
Természetes, hogy tudják egymás szobaszámát. Mikael ránézett.
 Igazán kedves tőled. Ursula sok jót mesélt már rólad.
 Örömmel hallom.
 Érdekes, hogy idehívott. Tudod, ha Ursula dolgozik, akkor dolgozik.
Megvannak a maga szabályai. Amikor dolgozik, hírét sem lehet hallani.
Mindig is így volt. Ezzel sosem volt gondom.
Mikael nagyot sóhajtott. Torkel hallgatott.
 Tegnap meg felhívott, és azt mondta jöjjek ide. Amilyen gyorsan csak
tudok. Érted ezt?
Ez volt Torkel életének leghosszabb liftezése. Még csak a másodikon
voltak. Talán egyszerűbb lett volna otthagyni Mikaelt a bárban és olajra
lépni.
 Nehéz időszakon vagyunk túl, tudod. Szóval arra gondoltam, azt akarja
mondani, hogy vége, vagy valami ilyesmi. Hogy döntött, érted? Mi másért
hívott volna ide? Korábban még sosem történt ilyesmi.
 Nem tudom, Mikael. Jobb, ha Ursulával beszéled meg.
 Mert ilyen. Zsupsz! És máris eldöntött valamit. És azon nyomban úgy is
kell lennie. Mi mást hihettem volna?
 Elképzelni sem tudom, hogy el akar válni tőled.
Végre-valahára megérkeztek a negyedikre. Torkel sietősen kinyitotta az
üvegajtót és kiszállt. Mikael a liftben maradt.
 Talán tévedtem, mégsem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot. De
semmit sem mondott. Elmentünk enni, aztán magamra hagyott a szobában.
Megkérdeztem, miért hívott ide, de csak annyit felelt, hogy látni akart. De ez
nem igaz!
 Gyere! – intett oda Torkel Mikaelnek, aki némi nehézség árán
kivánszorgott a liftből. Egymás mellett mentek végig a folyosón.
 Szóval kivettem egy üveget a minibárból. Ideges voltam. Teljesen
biztosra vettem, hogy el akar hagyni.
 Torkel nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Mikael úgy ismételgette
önmagát, mint akit felhúztak. Amikor az ajtóhoz értek, Torkel bekopogott.
 Szerintem nincs itt. Elment. Nem szeret ebben az állapotban látni. De
van mágneskártyám.
Mikael a nadrágzsebében kotorászott. Egy örökkévalóságig tartott, mire
előhalászta a fehér kártyát, amit aztán átnyújtott Torkelnek. Amikor Torkel a
másodperc tört részéig Mikaelre pillantott, látta, hogy könnybe lábadt a
szeme.
 Mi másért hívott volna ide?
 Nem tudom. Halványlila gőzöm sincs – füllentette Torkel.
Kinyitotta az ajtót. A szobából szeszszag és Ursula illata áradt ki.
Olyan egyveleg, amit Torkel még sosem érzett. Bementek, és Mikael
lerogyott az egyik fotelba, ami a sarokban állt. Úgy tűnt, bűntudat gyötri.
 A fenébe, marhaságot csináltam!
Torkel nézte ezt a rakás szerencsétlenséget a fotelban és szánalom töltötte
el. Mikael ártatlan volt, ő és Ursula a bűnösök. Torkel a legszívesebben
elment volna, de nem tudta rászánni magát. Egy pillanatig eljátszott a
gondolattal, hogy kitálal. Elárulja a valódi okát annak, miért kell Mikaelnek
részegen egy västeråsi hotelszoba sarkában gubbasztania.
Hogy Torkel hibája, hogy ő érdemel büntetést, és nem Mikael.
Hirtelen Ursula jelent meg az ajtóban. Egyetlen szót sem szólt.
Valószínűleg pont úgy érezte magát, mint Torkel. Volt egy halom dolog,
amit szívesen megtett vagy elmondott volna, de nem ez volt a
legmegfelelőbb pillanat. Most a hallgatás volt az egyetlen járható út.
Torkel odabiccentett neki és távozott.

Nem tudván, hogy Torkel már több mint egy órája elhagyta az épületet,
Billy feltette a lábát az asztalra az aprócska szobájában, ahol többé-kevésbé
lakott is, amikor a térfigyelő kamerák felvételeit nézte. Megevett egy szelet
csokis süteményt, hogy megemelje a vércukorszintjét. Kimerítette a hosszú
nap, majd’ leragadt a szeme, csak ült ott és hallgatta a sötét, üres iroda
neszeit. A légkondicionáló surrogásától eltekintve csak azt lehetett hallani,
ahogy a Stellar Phoenix Data Recovery legújabb programja bajlódik Ragnar
Groth merevlemezével. Törölt állományokat keresett, és a vincseszter
haragos duruzsolása arra utalt, hogy még nem végzett.
Billy tudta, hogy lesz valami valahol. Mindig így volt. Csak az a kérdés,
hogy jó helyen kutakodnak-e. A számítógépek több mindent rejtenek,
mintsem azt az ember gondolná. Az emberek zömének gőze sincs róla,
mennyi adat marad meg a merevlemezen, miután törölnek egy fájlt. A File
Allocation Table – amely azért felelős, hogy tárolja a fájl elérési helyét –
nem törli le a voltaképpeni állományt, ha az ember a „Törlés” gombra
kattint, csak a rá való hivatkozást tünteti el. Így hát valahol a vincseszter
legeslegmélyén mindig maradnak információk. Groth számítógépével
kapcsolatban azonban kétségek gyötörték Billyt. Már kétszer átnézte – noha
kevésbé hatékony programokkal – de nem talált semmi jelentőset. Semmi
jele nem volt annak, hogy Ragnar valami remekbe szabott logaritmust
használt volna, ami kitakarítja a merevlemezt, pont ellenkezőleg. Billy
rengeteg törölt e-mailt és dokumentumot talált. Sajnos valamennyi
tökéletesen érdektelen a nyomozás szempontjából.
Billy megköszörülte a torkát. A merevlemez átvizsgálása tizenöt-húsz
perc alatt lezajlik. Túl rövid idő ahhoz, hogy belefogjon valami másba, de túl
hosszú, hogy tétlenül ücsörögjön. Tett egy kört a szobában, hogy felpörgesse
a vérkeringését, és egy másodpercre eljátszott a gondolattal, hogy hoz még
egy csokis süteményt a földszinti automatából. De ellenállt a késztetésnek,
már így is túl sok cukrot fogyasztott, és tudta, hogy ha most vesz még egyet,
néhány órán belül egy újabbra fog ácsingózni. A pillantása egy másik
monitorra esett, ami az asztalon állt. A kimerevített képen Roger látszott,
amikor még életben volt. A fiú kissé oldalt fordult, úton volt a motel felé.
Legalábbis ma délelőtt még ezt feltételezték, de most már nem tűnt annyira
biztosnak. Billy megfogta a billentyűzetet és képről képre haladt előre.
Egyiket nézte a másik után. Végignézte a fiú utolsó lépteit. Utoljára a
tornacipőbe bújtatott jobb lába tűnt el. Aztán semmi sem látszott, csak annak
a kocsinak a sárhányója, ami mögött Roger tovahaladt, de alig lehetett
észrevenni a képernyő sarkában.
Billynek támadt egy ötlete. Egész idő alatt abból indult ki, hogy Roger
folytatta az útját. Ezért aztán azt kutatta, felbukkan-e egy másik kamera
felvételein. De az is lehet, hogy Roger találkozott valakivel vagy elintézett
valamit és aztán visszajött. Legalábbis nem teljesen valószínűtlen. Megér
egy próbálkozást, és legalább értelmesen tölti el az időt, nem csak csokit
zabál. Kényelembe helyezte magát és nekilátott. Visszament ahhoz a
képkockához, amin még utoljára látszott Roger. Innen folytatta, négyszeres
sebességgel játszotta le a filmet, hogy gyorsabban haladjon. Utcakép. Az idő
futott, egy perc, kettő, három. Billy nyolcszorosra növelte a sebességet, hogy
még több időt nyerjen. Tizenhárom perc múlva az autó, ami mögött Roger
eltűnt, elhajtott, és csak az üres utca maradt a helyén. Billy tovább nézte a
filmet, most már tizenhatszoros sebességgel. Hamarosan két alak tűnt fel,
tizenhatszoros sebességgel száguldottak át a képen, ami elég mókásan
festett. Billy megállította a lejátszást és visszatekerte a felvételt, amíg újra
meg nem látta a két embert. Egy idős pár volt kutyával, az ellenkező irányba
sétáltak. Semmi sem utalt arra, hogy kutyasétáltatáson kívül bármit csináltak
volna. Ennek ellenére Billy feljegyezte az időpontot, és elhatározta, hogy
megbízza Hansert, keresse meg a párt. Jó esetben láttak valamit. Billy
folytatta a lejátszást. A percek repültek, de semmi sem történt. Roger nem
jött vissza.
Billy hátradőlt és hirtelen újabb gondolat villant át az agyán. Az autó!
Mikor érkezhetett az autó, ami nagyjából tizenhárom perccel Roger eltűnése
után indult el? Billy kettőt kattintott és újra annál a képnél volt, amely
Rogert mutatta. Egész idő alatt úgy vélték, hogy az út szélén parkoló autó
csak egy tereptárgy. De az autót tizenhárom perccel később beindította
valaki. Billy elkezdte visszafelé tekerni a felvételt, és látta, hogy a kocsi
csupán hat perccel Roger felbukkanása előtt parkolt le. A fáradtságát mintha
elfújták volna, amikor ráébredt, hogy a kocsi csak egy rövid ideig,
tizenkilenc percig állt ott. Hirtelen komplett idiótának érezte magát.
Szarvashibát vétett, amikor bekorlátozta a bizonyítékok jelentőségét. Egy
bizonyos elmélethez ragaszkodott a kutatás során, ahelyett, hogy nyitva
hagyta volna a lehetőséget valami újnak. Eddig Roger az egyik kamerától a
másikig gyalogolt.
Tovább és tovább. Billy pedig szüntelenül azt kereste, merre haladt.
Kamerától kameráig.
De most, hogy távolabbról szemlélte a kérdést, rájött, hogy van egy
másik, igen valószínű forgatókönyv is. Az autót vélhetően nem csak
leállították oda, és egyáltalán nem volt üres. Elképzelhető, hogy aki hat
perccel Roger érkezése előtt odaparkolt, végig a kocsiban ült. Billy csak a
hátsó sárhányó egy darabkáját látta és képtelen volt kivenni, hogy kiszállt-e
valaki a járműből vagy sem, mégis visszament a Rogert mutató képkockához
és újra megnézte a filmet. Igyekezett úgy tekinteni rá, mintha most látná
először a felvételt. Előfeltevésektől mentesen.
Roger jobbról jött be a képbe, ment néhány lépést egyenesen, átkelt az
úton. Billy megállította a képet. Képkockáról képkockára haladt visszafelé.
Ott! Roger hirtelen balra fordította a fejét. Mintha felkeltette volna valami a
figyelmét. És csak ekkor ment át az utcán. Billy még egyszer végignézte.
Ahogy tiszta fejjel átgondolta, simán lehetségesnek tartotta, hogy Roger
megkerülte a kocsit és az anyósüléshez ment.
Billy vett egy mély lélegzetet. Csak semmi elhamarkodott következtetés.
Mindent alaposan mérlegelnie kell, az autóra kell összpontosítania.
Volvónak tűnt. Sötétkék vagy fekete. Nem kombi, limuzin. Nem a legújabb
modell, inkább valamikor 2002 és 2006 között gyárthatták, ezt még
megvizsgálja tüzetesebben is, de kétségtelenül egy Volvo limuzinról van
szó. Billy képről képre haladt és csak az autóra koncentrált. Ötvenhét
másodperccel és hat képpel Roger eltűnése után észrevett valamit, amit
korábban nem szúrt ki. Az autó egy pillanatra megrázkódott kissé, mintha
valaki becsapta volna az ajtaját. Alig lehetett látni, és talán tévedett is. De ezt
könnyen leellenőrizheti.
Billy bemásolta a képet egy egyszerű képszerkesztő programba, amiben
volt mozgásstabilizátor. Abból indult ki, hogy a térfigyelő kamerát jól
rögzítették, és nem mozgott, úgyhogy minden rezdülés a képen látható
tárgyaknak tudható be. Gyorsan kijelölt néhány pontot a hátsó futómű fölötti
sárhányón. A 00:57:06-os időpontban a kijelölt pontok valóban elmozdultak
néhány millimétert, majd ismét megálltak valamivel lejjebb, mint ahonnan
elindultak. Valaki kinyitotta az autóajtót, beszállt és erőteljesen bevágta.
Mivel a pontok nem tértek vissza a kiindulási helyzetbe, hanem lejjebb
maradtak, az autó nehezebb lett. Mert valaki beült. Vélhetően Roger.
Billy az órára lesett. Fél egy. De Torkelt felhívni sosincs túl késő. Inkább
az akasztaná ki, ha nem hívná. Elővette a mobilját és megnyomta a hívás
gombot. Amíg arra várt, hogy a főnöke felvegye, a képet bámulta a
monitoron. A dolgok ilyetén fordulata megmagyarázna egy s mást.
Roger azért nem bukkant fel más kamerák képein, mert nem is ment
tovább. Beszállt egy sötét színű Volvóba. És elindult a végzete felé.
 Lena Eriksson ugyanazon a széken ült, amelyen Billy jó hét órával
ezelőtt, és csodálkozva nézett körbe. A kis helyiségben sok ember gyűlt
össze. Lena mindegyiküket ismerte korábbi találkozókról, azt a fiatal rendőrt
leszámítva, aki a két hatalmas, sötét képernyő előtt nyomkodta a
billentyűzetet.
Ez a rengeteg rendőr csak egyvalamit jelenthetett: fontos dolog történt.
Már abban a percben érezte, amikor becsengettek hozzá, és az érzés azóta
csak erősödött. Háromnegyed hét volt, amikor a hosszas csengetés után
végre kikászálódott az ágyból és fáradtan kinyitotta az ajtót. A fiatal
rendőrnő, aki néhány napja is felkereste, ismét bemutatkozott, majd gyorsan
és lelkesen előadta a jövetele okát.
Szükségük volt a segítségére.
A körülmények – a korai időpont, a rendőrnő rövid, de velős
tájékoztatása, a sietség, amivel behozták – hatására az elmúlt napok félelme
és kialvatlansága egy csapásra szertefoszlott. Lena érezte, ahogy egyfajta
ideges nyugtalanság borítja el az egész testét.
Némán autóztak át a ködös-szürke reggelen és parkoltak le a kapitányság
mélygarázsában, amelynek létezéséről Lena eddig még csak nem is tudott.
Felkaptattak néhány betonlépcsőn és egy roppant acélajtón át léptek be az
épületbe. A rendőrnő szapora léptekkel ment végig a hosszú folyosón.
Útközben találkoztak néhány egyenruhással, akinek nyilván most járt le a
műszakja. Nevettek valamin, és úgy tűnt, a vidámságuk nem helyénvaló.
Olyan gyorsan történt minden, hogy Lena képtelen volt rendbe szedni a
benyomásait. Csupán különálló képek sorozata maradt: a nevetés, a
folyosók, amelyek hol erre, hol arra ágaztak el, a rendőrnő, aki egyre csak
ment és ment. Egy utolsó kanyar után úgy festett, végre célba értek. Már
ácsorgott ott néhány rendőr, aki őket várta. Köszöntötték Lenát, aki nem
figyelt rájuk, mert az járt a fejében, hogy sosem találja meg egyedül a
visszautat. A férfi, aki szemlátomást a főnök volt és akivel ezer éve Leo
Lundinről beszélt, barátságosan megérintette a vállát.
 Köszönjük, hogy befáradt. Mutatni szeretnénk valamit.
Kinyitották a kis helyiség ajtaját és bevezették Lenát. Ilyen érzés lehet az
is, amikor letartóztatják az embert, gondolta. Üdvözölnek és ide kísérnek.
Azt mondják, isten hozott, majd átvezetnek ide.
Vett egy mély levegőt. Az egyik rendőr kihúzott neki egy széket, majd a
legfiatalabb, egy megtermett fickó elkezdett a billentyűzettel babrálni, ami
előtte hevert az asztalon.
 Fontos, hogy mindaz, amit most megosztunk önnel, köztünk maradjon –
mondta az idősebb rendőr. A főnök. Torsten, vagy hogy is hívják. Lena
mindenesetre bólogatott. A férfi folytatta. – Úgy véljük, hogy Roger beszállt
egy autóba. Szeretnénk tudni, hogy felismeri-e ezt a kocsit.
 Látni a felvételen?
 Sajnos csak egy részletét. Pontosabban szólva alig látni belőle valamit.
Mehet?
Az öregebb rendőr elhallgatott, és odabiccentett a fiatalnak, aki a
számítógéppel ügyködött. A fickó megnyomott egy billentyűt és hirtelen egy
üres, aszfaltozott utca jelent meg a képernyőn. A padkán egy fűfolt látszott,
aztán egy alacsony ház, a sarokban pedig valami tükröződött, ami vélhetően
egy utcai lámpa sárga fénye volt.
 Mit kell néznem? – kérdezte Lena zavarodottan.
 Azt. – A fiatal férfi a kép bal alsó szegletére bökött. Egy autó, egy sötét
színű autó hátsó sárhányójára. Mégis hogy a jó életbe ismerné fel?
 Volvo – folytatta a fiatal. – 2002-től 2004-ig gyártották ezt a típust. S60.
 Ez nem sokat mond.
Lena a képre meredt és látta, ahogy az autó indexelt, majd nem sokkal
később elindult és eltűnt.
 Ennyi?
 Sajnos igen. Megnézi még egyszer?
Lena bólintott. A fiatal rendőr villámgyorsan megnyomott néhány
billentyűt, és ismét a kezdő képkocka villant fel. Lena rábámult és lázasan
igyekezett felfedezni valamit. De csak egy parkoló autó darabkáját látta. Egy
egészen kis darabkáját. Feszülten várta, hogy történjék valami, de az utcakép
és az autó nem változott. A film megállt, és Lena látta a rendőrök kérdő
pillantásaiból, hogy mondania kellene valamit. Rájuk nézett.
 Nem ismerem.
Bólintottak. Számítottak erre.
 És ismer valakit, akinek sötét színű Volvója van?
 Lehet, elég hétköznapi kocsi, gondolom, de nem tudom... Nem,
hirtelenjében senki sem ugrik be.
 Sohasem fordult elő, hogy Rogert ilyen kocsival vitték haza?
 Nem.
Csend lett. Lena érezte, hogy a rendőrök várakozásteljes idegessége
alábbhagy és csalódottságba megy át. Vanjához fordult.
 Honnan van ez a film?
 A térfigyelő kamera rögzítette.
 És a térfigyelő kamera hol van?
 Azt nem mondhatjuk meg, sajnos.
Lena bólintott. Nem bíztak benne, hogy tartani fogja a száját, ezért nem
adtak ki neki információkat. A főnök alátámasztotta a feltételezését, amikor
újra átvette a szót.
 Megnehezítené a nyomozást, ha valami nyilvánosságra kerülne.
Remélem, megérti.
 Hallgatni fogok. – Lena ismét a képernyő felé fordult és nézte az üres
utca képét. – Roger is rajta van ezen a filmen?
Billy Torkelre sandított, aki alig észrevehetően biccentett.
 Igen.
 Láthatnám?
Billy újra küldött Torkel felé egy kérdő pillantást, és egy újabb biccentést
kapott válaszul. A billentyűzet fölé hajolt, visszatekerte a filmet, majd
lejátszotta. Néhány másodperc múlva Roger jött be a képbe jobbról. Lena
előredőlt. Pislogni is alig mert, mert attól tartott, elszalaszt valamit. A fia élt.
Ott ment. Fürge, könnyű léptekkel. Edzett volt, nagy gondot fordított a
testére, büszke volt rá. Most pedig felkoncolva és kihűlve fekszik egy
rozsdamentes ajtó mögött a hullaházban. Lena szeme megtelt könnyel, de
nem pislantott. A fia élt. Kissé balra fordította a fejét, átment az úton és
eltűnt egy autó mögött. Kisétált a képből, eltűnt Lena szeme elől. El. Olyan
gyorsan történt. Lena leküzdötte a késztetést, hogy megérintse a monitort. A
helyiségben csend honolt, minden jelenlévő elnémult. A fiatal rendőr
óvatosan hozzá lépett.
 Szeretné megnézni még egyszer?
Lena megrázta a fejét és nyelt egyet. Remélte, hogy a hangja nem hagyja
cserben.
 Nem, köszönöm, elég volt...
A főnök is mellé lépett és finoman a vállára tette a kezét.
 Köszönjük, hogy eljött. Rögtön hazaviszi valaki.
Ezekkel a szavakkal aztán véget ért az összejövetel, Lena pedig ismét
Vanja vezetésére bízta magát. Ezúttal már nem siettek annyira, a rendőrnő
legalábbis nem.
Lena jobban volt. A nyugtalanságát elfújták. Már csak dühös volt.
Bebizonyosodott.
S60-as, amelyet 2002 és 2004 között gyártottak. Pontosan tudta, kinek
van ilyen kocsija.
Egy egyenruhás rendőrhöz tartottak, aki egy íróasztalnál dolgozott. Vanja
mondott neki valamit, mire a férfi felállt és vette a kabátját. Lena a fejét
ingatta. Sejtette, mit mondott a nő.
 Szükségtelen. Csak kísérjenek a kijárathoz. Úgyis dolgom van a
városban.
  Biztos? Egyáltalán nem probléma hazavinni.
 Egészen biztos. Köszönöm.
Megrázta Vanja kezét. A férfi visszaakasztotta a kabátját és kivezette
Lenát a folyosókon át a kijáratig.
Finoman fogalmazott, amikor azt mondta, hogy dolga van a városban. De
tényleg volt valami dolga.

Vanja és a többiek a tárgyalóteremben gyűltek össze. Vanja már kintről

látta, hogy Torkel szokatlanul frusztrált, ökölbe szorított kézzel rója a
köröket a szobában. Ha nem lett volna olyan rossz hangulatban, biztos
komikusnak találta volna, ahogy Torkel körbe-körbe nyargalászik az asztal
körül, amelynél Sebastian és Billy ül. Vanja kinyitotta az ajtót. Amikor
belépett, Sebastian elnémult. Nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni.
A dühe teljesen valószerűtlen volt. Valdemar fecsegett túl sokat.
Tönkretette a közös estéjüket, meghívta Sebastiant az asztalukhoz, és hagyta,
hogy a férfi Vanja fölé kerekedjék. Hogy fontosabbnak tűnhessen és
nagyobb jelentőségre tehessen szert, mint amennyi járt neki. Mindezt
Valdemarnak köszönheti. És Sebastiannak feltett szándéka volt az újonnan
kötött ismeretséget teljes mértékben kiaknázni, ezt Vanja a zsigereiben
érezte.
Sőt, egyenesen biztos volt benne, és gyűlölte már magát a gondolatot is.
Megállt az ajtóban és karba fonta a kezét. Torkel felnézett. Nagyon
fáradtnak tűnt. A fenébe is, hisz mindannyian fáradtak, kimerültek és
idegesek. Talán nem lehet száz százalékig Sebastian rovására írni.
Szokatlanul tekervényes história ez.
Torkel egy bólintással jelezte Sebastiannak, hogy folytassa.
 Éppen azt mondtam, hogy ha azért parkolt ilyen elöl, mert tudta, hogy a
területet kamera figyeli, akkor nemcsak simán előrelátó és megfontolt,
hanem egyenesen játszik velünk. Azzal is számolnunk kell, hogy nem jutunk
előbbre, ha megtaláljuk a kocsit.
Vanja minden szándéka ellenére kénytelen volt bólogatni. Ésszerűen
hangzott.
 De ez távolról sem biztos – vetette közbe Billy. – Szerintem nem biztos,
hogy tudott a kameráról. A kamera csak az út egyik oldalát tartja
megfigyelés alatt, és ez egy zsákutca. Lehet, hogy itt kanyarodott be... –
Billy felállt és a falon lógó térképhez ment. Rámutatott a helyre, ahol az autó
bekanyarodhatott, majd folytatta a mondókáját.
 És tolatott, ahelyett, hogy megfordult volna.
Torkel abbahagyta a járkálást és Billyre meg a térképre nézett.
 – Tegyük fel, hogy nem tudott a kameráról... Ha két méterrel hátrébb áll
meg, tudnánk, ki?
 Igen.
Torkel úgy festett, mint aki nem hisz a fülének. Két méter! Mindössze két
méter választja el őket attól, hogy felgöngyölítsék ezt a nyomorult esetet!
 Miért kíséri valóságos pechsorozat ezt az ügyet?
Billy vállat vont. Már megszokta Torkel zsörtölődését az utóbbi
napokban. Ha lett volna valami, amit elrontott vagy ami fölött elsiklott,
másként vette volna ki magát a megjegyzés, de itt nem róla volt szó, ebben
biztos volt. Valószínűbb volt, hogy Torkel lehangoltságának Ursulához van
köze. Ursulához, aki épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón, a kezében
kávéscsésze és egy zacskó, amit a büfében szerezhetett.
 Elnézést a késésért! – Ursula letette a csészét és a zacskót az asztalra és
kihúzott egy széket.
 Hogy van Mikael?
Vajon Billy csak képzelődött, vagy Torkel hangja valóban ellágyult
kissé? Együttérző lett?
 Hazautazott.
Billy döbbenten nézett Ursulára. Na, nem mintha bármi köze lenne hozzá,
de elég érdekes volt.
 Csak villámlátogatás volt?
 Igen.
Torkel hallotta Ursula hanglejtésén, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy
Mikael látogatásáról hallanak, elég valószínűtlennek tetszett, hogy Ursula
később még egyszer felhozza a témát. Figyelte, ahogy a nő kivesz egy sajtos
szendvicset és egy ivójoghurtot a zacskóból és körülnéz a teremben.
 Miről maradtam le?
 Később majd beavatlak. Folytassuk onnan, ahol abbahagytuk!
Torkel intett Billynek, aki erre ismét visszatért a helyére a papírjaihoz.
 A következő hírtől nem leszel boldogabb. Átnéztem a forgalomban lévő
kocsik listáját. Västeråsban összesen kétszáztizenhat fekete, sötétkék vagy
antracitszínű Volvo van. Ha a környező településeket, Enköpinget, Salát,
Eskilstunát és a többit is belevesszük, kereken ötszáz.
Torkel képtelen volt választ kinyögni, ehelyett még erősebben szorította
ökölbe a kezét. Sebastian viszont Billyhez fordult.
 Ezek közül hány hozható kapcsolatba a Palmlövskával? Ha egybevetjük
a szülők és a dolgozók listájával.
Billy Sebastianra meredt.
 Ha egybe akarjuk vetni, számítógép nélkül kell megtennünk, ami eltart
egy ideig.
– Akkor javaslom, kezdjük ezzel! Eddig minden nyom ehhez az átkozott
iskolához vezetett.
Billy úgy vélte, Sebastian elképzelése ésszerű. De nem kell ahhoz
viselkedéskutatónak lenni, hogy az ember lássa, a csapaton belüli
feszültségnek köze van ahhoz, hogy Sebastian részt vesz a munkában. Ezért
aztán Billy nem akart elhamarkodottan véleményt nyilvánítani az
indítványról, megvárta, míg Torkel állást foglal. De a főnök is csak bólintott.
 Jó ötlet. De azt is szeretném, ha minden kamera minden filmjét
megnéznénk. Meg kell találnunk ezt az istenverte kocsit!
Billy hangosan sóhajtott, úgy, hogy Torkel is hallotta.
 Egyedül nem győzöm.
 Semmi baj. Beszélek Hanserrel. Addig Sebastian fog segítem. Hogy
rendes rendőrmunkát is végezzen ez egyszer.
Sebastian agyán átfutott, hogy elküldi Torkelt melegebb éghajlatra. A
listák összehasonlítgatása és a térfigyelő kamerák felvételeinek
átbogarászása volt az utolsó dolog, amire vágyott. De mielőtt még keresetlen
szavakra ragadtatta volna magát, jobb belátásra tért. Most, hogy ennyi ideig
kitartott, már nem akarta kirúgatni magát. Legalábbis addig nem, amíg az
esetet meg nem oldják, és ő meg nem kapja a címet. Őrültség lenne, ha
ellenségévé tenné az egyetlen embert, aki segíthet felkutatni Anna Erikssont.
Ez volt az egyetlen oka az ittlétének. Ezért aztán Sebastian szokatlan
jóindulattal mosolygott rá Billyre.
 Rendben. Csak mondd meg, Billy, mi a dolgom, és már teszem is.
 Értesz a számítógépekhez?
Sebastian a fejét csóválta. Torkel tett egy újabb, ideges kört a
helyiségben. Provokálni akarta az egykori jó barátját. Részben, hogy
valamelyest levezesse a dühét, részben pedig, hogy megmutassa Ursulának,
nem könnyíti meg Sebastian dolgát. De csődöt mondott. Sebastian felállt és
barátságosan megveregette Billy vállát.
 Hát akkor gyerünk!
Torkel haragosan hagyta el a termet.

Lena nem egyenesen oda ment. A határozottság, ami a

rendőrkapitányságon a hatalmába kerítette, a friss levegőn mintegy
elpárolgott. Mi van, ha téved? Ha nem is az a kocsi volt? Vagy ami még
rosszabb: mi van, ha nem téved? Akkor mitévő legyen?
Tett egy kört egy bevásárlóközpontban, amit múlt ősszel nyitottak.
Éveken át épült, olyan sokáig, hogy a västeråsiak már kezdték azt hinni,
sosem lesz kész. Lena céltalanul lézengett a csillogó járólapon és nézegette a
roppant, kivilágított kirakatokat. Még korán volt, a boltok nem nyitottak ki,
és Lena egyedül ténfergett Västerås pompás büszkeségében. A kirakatokban
már a legújabb nyári modelleket mutatták be, legalábbis ez állt a
reklámtáblákon, de Lena semmiféle különbséget nem látott a tavalyi
divathoz képest. Ráadásul egyik ruhában sem mutatna olyan jól, mint a
vézna kirakati bábuk.
Mindennek tetejébe volt ennél nagyobb gondja is. A suttogó hang ismét
ott volt, hiába fojtotta el többé-kevésbé sikeresen az elmúlt pár napban.
Talán pont ezért tért vissza hangosabban, mint valaha.
Te tetted!
Most már tudod!
A te hibád!
Meg kell tudnia, igaza van-e a hangnak, de még az is fájdalmas és
félelmetesen gyötrelmes volt, hogy átgondolja a lehetőséget. De kénytelen
lesz, főleg most, hogy olybá tűnt, nem halogathatja tovább. Erről
gondoskodott a filmen látott fekete autó.
A bevásárlóközpont folyosójának közepén egy fiatal lány állt, épp frissen
sült süteményeket rakott ki egy kávézó óriási üvegpultjába. Cukor; vanília és
fahéj édes illata terjengett, és egy másik élet emlékképeit idézte fel, egy
életét, amely oly messze állt ezektől a kínzó gondolatoktól. Lena késztetést
érzett rá, hogy visszatérjen ahhoz az élethez, ha csak egy pillanatra is.
Sikerült rávennie a lányt, adjon el neki egy szeletet, annak ellenére, hogy a
kávézó még nem nyitott ki. Egy hatalmas vaníliás tekercset választott, amit
temérdek cukorral hintettek meg. A lány egy kis papírzacskóba tette a
süteményt és átnyújtotta. Lena megköszönte és tett néhány lépést a kijárat
felé, majd előhúzta a tekercset. Puha volt és még meleg. Egy pillanatra
visszatért a régi élet, és Lena mohón harapott a finomságba. Amikor
megérezte az ízét, és a túlzottan édes tésztát megforgatta a szájában, hirtelen
minden rosszabb lett.
Minek jött egyáltalán ide? Kirakatokat bámulni és sütizgetni? Hirtelen
Roger képe rémlett fel neki, az első mosolya, az első léptei, tanítási napok,
születésnapok, focimeccsek. Az utolsó szava.
 Leléptem!
Az utolsó léptei az autó mögött.
Lena egy szemetesbe hajította a vaníliás tekercset és útnak indult Már így
is épp elég időt vesztegetett. Próbált kitérni az elől, amit mindenképpen meg
kell tudnia.
Ő is bűnrészes volt ebben a borzalmas dologban? Vagy még több bűnös
volt? Ezt szajkózta a hang állhatatosan.
Lena átrohant a városon. A teste nem szokta meg az irdatlan tempót. A
tüdeje égett, a mellkasa sajgott. De nem lassított. Céltudatosan tartott arra a
helyre, amelyet a világon mindennél jobban gyűlölt.
Arra a helyre, ahol elkezdődött a vég számára és Roger számára.
Arra a helyre, amely miatt legyőzöttnek és teljesen értéktelennek érezte
magát.
A Palmlövska Gimnáziumba.
Az iskola mögött rábukkant arra, amit keresett. Először az épület előtti
nagy parkolót fésülte át, de nem járt sikerrel, aztán kétségbeesetten tett egy
kört az iskola körül, míg hátul egy kisebb parkolóban, közvetlenül a büfé
bejárata mellett megtalálta.
Ott állt a sötétkék Volvo. Pont, ahogy sejtette és félte.
A rosszullét és a könnyek visszatértek, ahogy a gondolatok is. Ebbe az
autóba szállt be az ő Rogerje. A legutóbbi pénteken, mégis egy
örökkévalósággal ezelőtt. Már csak egyetlen elintéznivalója maradt. A bal
oldali sárhányóhoz ment és leguggolt. Nem tudta, hogy a rendőrök
észrevették-e, mindenesetre nem tette szóvá, hogy amikor a kocsi a
felvételen indexelt és elhagyta az utcát, tisztán látni lehetett, hogy a hátsó
lámpáját ragasztószalaggal rögzítették.
Lena legalábbis látta. Pár hete Roger egy cédulával tért haza az iskolából.
Száraz és vádaskodó írás volt, miszerint a kocsi mindkét hátsó lámpáját
vandálok rongálták meg, és csak ideiglenesen sikerült megjavítani, de
elvárják, hogy a tettesek önként jelentkezzenek és kártérítést fizessenek.
Hogy mi lett a dolog végkimenetele, Lena nem tudta. Végighúzta az ujját a
széles ragasztószalagon. Mintha azt remélné, hogy megáll az idő, és soha
többé nem fog történni semmi.
De muszáj. Ez még csak a kezdet, ezzel tisztában volt. Felállt és tett
néhány lépést az autó körül, óvatosan megérintette a hideg fémet. Talán
Roger is pont itt ért hozzá, vagy itt. Tovább tapogatta, igyekezett elképzelni,
mit foghatott meg Roger. Az egyik ajtót biztosan. Vélhetően az első ajtót.
Megtapogatta: hideg volt. És bezárták. Lena előrehajolt és bekukucskált.
Sötét, egyszínű huzat. A padlón semmi. Néhány sapka a két ülés közötti kis
tartóban. Egyébként semmi.
Lena felegyenesedett és meglepetten vette észre, hogy a nyugtalansága a
múlté. A legrosszabb, ami csak megtörténhetett, már megtörtént.
Beigazolódott a bűnössége.
Kétség sem férhet hozzá.
Tökéletes ürességet érzett. A hideg átjárta a testét. Mintha a hűvös belső
hang hirtelen eggyé vált volna vele.
Az ő hibája volt. Már semmi sem tiltakozott a testében a beismerés ellen,
és a melegségnek nyoma sem maradt.
Lena lényének egy része meghalt azon a napon, amikor elvették tőle
Rogert.
A másik része most.
Előszedte a mobilját, és kikeresett egy számot. Kicsengett párszor, mire
egy férfihang szólt bele a kagylóba. Lena hallotta saját magát, a szavai pont
olyan hidegen csengtek, amilyen a belseje is volt.
– Bent voltam ma a rendőrségen, és láttam valamit. A kocsiját. Tudom,
hogy maga volt.
 Cia Edlundnek nem régóta volt kutyája. Igazából sosem volt nagy
kutyás. Két esztendővel ezelőtt aztán Rodolfo egy bájos, bozontos kis
kölyökkel állított be a születésnapján. Egy spániel szukával. Igazi hölgy,
vigyorgott Rodolfo, miközben úgy ragyogott a szeme, ahogy senki másé
nem tud. Cia nem utasíthatta vissza, főleg mivel Rodolfo, amint észrevette a
habozását, azonnal biztosította róla, hogy mindenben a segítségére lesz.
 Nem csak a te kutyád. Közösen fogunk gondoskodni róla, megígérem.
A mi kis babuskánk...
Aztán mégse így lett. Hat hónappal később, amikor Rodolfo szeme már
ritkábban csillogott és a látogatásai is meggyérültek, tudatosult Ciában, hogy
ő a felelős az ebért, egyes-egyedül ő. Annak ellenére, hogy a kutyát Rodolfo
nagyanyja – egy chilei nő, akit Cia nem ismert – után Lucia Almirának
keresztelték. Mindig tervezték, hogy meglátogatják a nagymamát, amint
megtehetik.
De erre sem került sor soha. így most Cia egy olyan lénnyel osztotta meg
az ágyát, akit egy chilei nőről neveztek el, akivel sosem találkozott.
A szervezés az első perctől kezdve gondot okozott. Cia ápolónő volt,
sokat és rendszertelenül dolgozott. A kutyasétáltatás így már nagyon hamar
kínszenvedéssé vált. Többnyire csak gyorsan bejárták a környéket. A
műszakbeosztástól függően olykor az éjszaka közepén, aztán csak a
következő délutánon legközelebb. De ma szabadnapja volt, és szeretett volna
kiadós sétát tenni, ami neki és Almirának is jót tett volna. Végigmentek a
focipályához vezető utacskán, majd az erdőt átszelő, kivilágított járdán.
Amikor elérték a focipályát, Cia levette a pórázt a kutyáról, aki
örömcsaholások közepette vetette be magát a bozót és a fenyők közé.
Cia olykor-olykor látta, ahogy Almira farkának vége kibukkan a tömpe,
kusza bokrok közül. Cia somolygott magában. Ma kivételesen jó gazdinak
érezte magát.
Ekkor Almira visszaszaladt hozzá. Sosem maradt el sokáig, szerette tudni,
merre jár a kis gazdája. Miután egy pillantással meggyőződött róla, hogy
nem csámborgott el, máris újra nekivágott, hogy egykettőre visszatérjen
ismét. Amikor észrevette a bozótból kikecmergő kutyát, Cia a homlokát
ráncolta. Valami sötétre színezte a pofáját. Cia magához hívta, és Almira
engedelmeskedett. Cia megmerevedett. Vérnek tűnt, de a kutya továbbra is
repesett az örömtől, szóval biztos nem az ő vére. Cia kitért a kutya szimatoló
közeledése elől és újra rátette a pórázt.
 Mit találtál? Mutasd csak!

Sebastian már tizenöt perc után mélységesen bánta, hogy egy monitort
kell bámulnia és sötét színű Volvókat kell keresnie. Teljességgel céltalannak
tetszett. Billy tett rá egy kísérletet, hogy elmagyarázza, mit csináljon. Mivel
tudják, mikor indult el az autó Rogerrel, abból így meg úgy ki lehet
számolni, hol bla-bla-bla, miután valamilyen irányba lekanyarodott, bla-bla-
bla. Sebastian nem figyelt. Most Billyre sandított, aki kicsivel arrébb egy
lista fölé görnyedt, amit épp most kapott meg a Palmlövskából, az igazgatói
titkárságtól. Nem úgy tűnt, mintha unatkozna, inkább konoknak és
elszántnak hatott. Rápillantott Sebastianra, aki mozdulatlanul ült a képernyő
előtt.
 Valami baj van?
 Nem, nem! Minden remek. Nálad?
Billy rámosolygott.
 Még csak most kezdtem. De folytasd csak, van elég kamera.
Billy újra a listájának szentelte a figyelmét. Sebastian a képernyő felé
fordult és felsóhajtott. A helyzet arra az időre emlékeztette, amikor harminc
éve Erlander professzor tudományos munkatársa volt, aki arra kényszerítette,
hogy kérdőívek ezreit értékelje ki. Akkoriban néhány órát áldozott a
munkájára, aztán beült egy kocsmába. Most azonban nem ússza meg
ennyivel.
 Jutottál valamire a névvel, amit adtam? Anna Eriksson.
 Sajnos nem. Te is tudod, hogy mindig közbejött valami, de majd
megnézem.
 Egyáltalán nem sürgős, voltaképpen csak kíváncsi vagyok.
Sebastian észrevette, hogy Billy kihívóan néz rá. Remekül játszott, és
még nem jött el az idő, hogy felfedje a valódi arcát. Sebastian lenyomta az
F5-ös billentyűt, ahogy Billy mutatta, és a következő, halovány, unalmas
västeråsi utcarészletre meredt. Egy bejövő hívás mentette meg attól, hogy
belehaljon az unalomba.
Két kocsival mentek a focipályához. Vanja és Ursula az egyikkel, Torkel
és Sebastian a másikkal. Torkel úgy érezte magát, mint általános iskolában,
amikor „lányok a fiúk ellen”-t játszottak. Nem evezett személyes vizekre,
amikor kettesben maradtak Ursulával a megbeszélés után, hogy tájékoztassa
a munkatársnőjét az elmúlt órák fejleményeiről, Ursula mégis levegőnek
nézte, amikor lementek a mélygarázsba és egyetlen szó nélkül odament a
saját kocsijához.
Két rendőrautó már a helyszínen volt. Egy egyenruhás rendőr fogadta
őket, amikor kiszálltak és a kavicsos pályára léptek. Feszültnek tűnt, és
hálásnak, hogy jöttek.
 Vért találtak. Sok vért.
  Ki? – érdeklődött Ursula. Idáig csak laborban értékelhető leletről volt
szó, és ebben az esetben az övé volt a kérdezés joga.
 Egy Cia Edlund nevű nő, aki a kutyáját sétáltatta. Ott vár.
Átvágtak a focipályán és követték az egyenruhást az erdőbe. Néhány
lépés után a nyílt térség véget ér, és ha az ember srégen lekanyarodik, már
nem lehet látni a focipályáról, tudatosította magában Vanja.
Az út balra fordult és egy kis tisztásra vezetett. Ketten álltak ott, egy
rendőrnő, aki éppen lezárta a területet meg egy huszonöt körüli nő, aki egy
kissé arrébb várakozott egy spániellel.
 Az a hölgy találta meg. Eddig nem faggattuk ki, ahogy kérték.
 Szeretném előbb a vért látni – felelte Ursula, és folytatta az útját a
tisztáson át.
A rendőr egy helyre mutatott, ami kissé félreesett az úttól.
 Onnan láthatja.
Ursula megállt, és jelezte a többieknek, hogy egy tapodtat se tovább. A
megsárgult tavalyi fű a talajra simult előtte. Alatta már kibújtak az új zöld
szálak, de még rövidek voltak, csak egy leheletnyi zöld a fakósárga
tengerben. Közöttük rozsdavörös vérfoltok. A szétszórt foltok között
felismerhető volt valami, ami leginkább megalvadt vértócsára hasonlított.
 Akár egy mészárszék – szaladt ki a lezáró szalagot kifeszítő rendőrnő
száján.
 Mert talán az is – válaszolta Ursula hűvösen. Közelebb óvakodott és
leguggolt a tócsa peremén. A vér java már megszáradt, de a talaj
mélyedéseit, amelyek leginkább lábnyomoknak tűntek, kocsonyaszerű vörös
anyag töltötte meg. Csak képzelődik, vagy valóban súlyos vasszag terjeng?
Ursula odabiccentett a többieknek.
 Csinálok egy gyorstesztet, hogy ne pazaroljuk az időnket holmi
szarvasra, ami ezen a helyen múlt ki. Csak pár perc.
Kinyitotta a fehér táskáját és munkához látott. Torkel és Sebastian a
kutyás nőhöz sétált. A nő elgyötörtnek tűnt, mintha már régóta ácsorogna ott,
és arra várna, hogy végre-valahára hallgassa már meg valaki a meséjét.
– Almira fedezte fel. Szerintem ivott belőle...

Amikor Lena belépett a lakásába és becsukta maga mögött az ajtót,

leterítette a kimerültség. Az előszoba kövére rogyott, jártányi ereje sem
maradt. Odakint, az emberek között, könnyebb volt viselni a maszkot. Ott
össze tudta szedni magát, valami másra tudta összpontosítani a figyelmét, és
ment, ment előre. Eljátszott valamit. Idehaza nehezebb volt, csaknem
lehetetlen. Ahogy ült a földön a cipők és a nejlonzacskók között, a tekintete
Roger egyik régi iskolai fényképére siklott, amit ezer éve tett ki ide. Ezt
hozta haza először, első osztályos korában készült. Kék pulóver volt rajta, és
belemosolygott a fényképezőbe, mosolya felfedte hiányos fogsorát. Rég nem
nézte már meg ezt a képet. Amikor ide költöztek, kirakta a falra,
tulajdonképpen egy kicsit túl közel a fogashoz, így a dzsekik és a télikabátok
gyakran eltakarták. Ahogy Roger nőtt, egyre több dzsekije lett, amik mind
nagyobbak lettek, így aztán Lena már rég megfeledkezett a képről. Érdekes
érzés volt, hogy pont most fedezte fel újra. Évekig megbújt a ruhák között és
feledésbe merült. Most már nem kerülnek újabb dzsekik a fogasra, amik
eltakarhatnák. Roger élete végig foghíjasán mosolyog rá. Némán. Nem
öregszik. Élettel teli pillantással.
Csengettek. Lena nem moccant. A pillanat fontosabb volt.
Csak hogy elfelejtette bezárni az ajtót, jött rá abban a másodpercben,
ahogy valaki benyitott. Felnézett a férfira. Nem az volt a legfurcsább a
helyzetben, hogy hirtelenjében itt állt előtte a lakásában. A szemében bujkáló
kétségbeesés se volt különösebben csodálatra méltó. Nem. Attól a ténytől
borzadt meg, hogy a szempár, ami az imént még a mosolygó hétéves fiú
arcát nézte, most azt az embert szemléli, aki kioltotta a fiú életét.

Haraldsson elkésett. Nem vallott rá, hogy elaludna. A bort és Jennyt

okolta. A bort azért, amiért mélyebben aludt és kevesebbet álmodott, mint
máskor, Jennyt pedig azért, mert nem keltette fel, mielőtt bement a kórházba.
Haraldsson beállította ugyan az ébresztőt, de nyilván az első csörgés után
lenyomta félálomban. Arra sem emlékezett, hogy csörgött-e egyáltalán. Nem
sokkal fél tíz előtt kelt fel. Villámgyorsan magára akarta kapkodni a ruháit és
el akart rohanni munkába, de a reggel valahogy úgy telt, mintha lassított
felvétel lenne, és mire lezuhanyozott, megreggelizett és felöltözködött, egy
újabb óra illant el. Elhatározta, hogy gyalog megy a kapitányságra, és
pontban tizenegyre ért oda.
Radjan tényleg elintézte, amire megkérte. Amikor leült az íróasztalához
egy csésze kávéval, egy mappa hevert ott. Izgatottan csapta fel és három
sűrűn teleírt A4-es papírt talált benne. Haraldsson hátradőlt, egyik kezében a
csésze, a másikban a jelentés. Feszült figyelemmel állt neki az olvasásnak.
Negyvenöt perc alatt háromszor olvasta át Linda Beckman kihallgatási
jegyzőkönyvét. Félretolta a mappát, bekapcsolta a számítógépét és rákeresett
Axel Johanssonra. Az eredmény egy tekintélyes lista volt. A jó öreg
Johansson rengeteget költözött, és minden lakhelyén meggyűlt a baja a
rendőrséggel. Haraldsson átrágta magát a hivatalos adatokon. Umeå,
Sollefteå, Gävle, Helsingborg meg néhány kisebb kihágás itt, Västeråsban:
rendzavarás, lopás, molesztálás... Haraldsson meghökkent. Sollefteåban is
feljelentették molesztálásért. Sosem ítélték el, mindkét vizsgálatot
felfüggesztették bizonyítékok hiányában. Haraldsson megnézte a régebbi
jegyzőkönyveket is. Axel Johanssont Umeåban is kihallgatták egy nemi
erőszak miatti nyomozás során tizenegy éve – igaz, tanúként. Részt vett egy
bulin, ahol kegyetlenül megerőszakoltak egy lányt, amikor kiment rágyújtani
a sötét kertbe. Minden vendéget kihallgattak, de senkit sem vádoltak meg.
Sosem derítették fel az ügyet.
Haraldssonnak ismét beugrott a tegnapi sugallat: csak az menekül, aki
bűnös.
Hátradőlt a széken, és újra átgondolta. Fogta a mappát, amit Radjan
másolt le neki. Egy rész felkeltette a figyelmét: Axel Johansson erőszakos
volt az ágyban. Csak az menekül, aki bűnös. De ez messzire visz. Mivel
Haraldsson rohamtempóban száguldott afelé, hogy kispados legyen,
voltaképpen akár vállalhatott is némi kockázatot. Ismét kiegyenesedett és a
billentyűzetért nyúlt. Megnézte, mikor lakott Axel Johansson Umeåban,
aztán kikereste, milyen más felderítetlen bűntények estek még meg abban az
időszakban. Jó sok volt. Kizárta azokat, amik nem nemi jellegűek voltak.
Aztán tovább szűkítette a kört. Csak a megerőszakolások. Még mindig
bődületesen sok. Akkor azok a megerőszakolások, ahol hátulról támadták
meg az áldozatot. Ez már lényegesen kevesebb. Alapjában véve ez egy elég
ritka bűncselekmény, a legtöbb nemi erőszak esetében a tettes és az áldozat
ismeri egymást korábbról, még ha csak néhány órája is. Abban az időben,
amikor Axel Johansson Umeåban élt, mégis öt ilyen támadást követtek el.
Hármat szakasztott ugyanúgy.
Magányos nő egy elhagyatott helyen. Elhagyott, de azért nem kihalt
helyen, vannak emberek a környéken. Valószínűleg a nőknek
biztonságérzetet ad, ha mások is vannak a közelben. Ki mernek sétálni a
sötét kertbe dohányozni, hiszen a nyitott ablakon át hallják a buli hangjait.
Átvágnak a parkon, hogy rövidítsenek, hiszen a bokrok mögül még
elszüremlenek hozzájuk a buszmegállóban beszélgetők hangjai. A
biztonságérzés puszta önáltatás. A három hasonló nemi erőszaknál a férfi
mindig hátulról közeledett, és a földre taszította a nőt. A fejét a földre
nyomta, hogy ne tudjon sikítani, és hátulról hatolt belé. Mindhárom nemi
erőszakot befejezte a tettes, aki erős testfelépítésű férfi lehetett. Aztán nyoma
veszett. Vélhetően gyorsan és észrevétlenül elvegyült a környéken mászkáló
emberek között, és elsétált a város utcáin, akár egy teljesen átlagos férfi. A
nők semmit sem láttak belőle. Se személyleírás, se tanúk.
Haraldsson megnézte Sollefteåt is. Kikereste, mikor lakott ott Axel
Johansson, aztán átbogarászta a felderítetlen szexuális bűncselekmények
listáját. Két erőszakos közösülés miatt tettek feljelentést, s ezek nagyjából
hasonlítottak az umeåi esetekre. Magányos nő egy nem teljesen kihalt
helyen. A férfi hátulról támad. A földre nyomja a nő arcát. Nincs
személyleírás, nincsenek tanúk.
Haraldsson hátradőlt és vett egy mély lélegzetet. Valami nagy dologba
botlott, érezte. Kétszeresen vagy háromszorosan áll bosszút. Axel Johansson
sorozatban követett el nemi erőszakot, ami talán rosszabb, mint Hagamann
esete, azé a hírhedt szexuális erőszaktevőé, aki néhány éve Umeåban vitte
véghez embertelen tetteit.
És Haraldsson a nyomára bukkant ennek a Johanssonnak. A kerületi
rendőrfőnök dicshimnusza még sose tűnt ennyire közelinek.
Minden tisztelete Roger Erikssoné és a pszichológusé, de az ő horgára
most tényleg nagy hal akadt. Olyan eset, amire karriert lehet építeni, még
akkor is, ha egész lentről kell kezdenie. Remegő kézzel keresgélt tovább.
Gävle. Az alatt a meglehetősen rövid idő alatt, amíg Axel Johansson a
városban lakott, egy nemi erőszak miatt tettek feljelentést. A minta egyezik.
Axel Johansson helsingborgi tartózkodása alatt azonban egyetlenegy eset
sem történt.
Haraldsson megállt. Olyan volt, mintha kocogott volna, őrületes
sebességet ért volna el, aztán váratlanul földbe gyökerezett volna a lába.
Érezte, ahogy úrrá lesz rajta a csalódottság. Voltaképpen örülnie kellett
volna, hogy nem esett áldozatul több nő kegyetlen erőszaknak, csakhogy ez
porrá zúzta az elméletét, pedig már olyan közel járt. Haraldsson újra
ellenőrizte az adatokat, de ugyanarra a lesújtó eredményre jutott. Axel
Johansson több mint két évig élt Helsingborgban, de a korábbi mintával nem
vágott egybe egyetlenegy nemi erőszak se, amelyet ez idő alatt jelentettek
be. Haraldsson hátrahanyatlott, és kiitta az utolsó kortyot a csészéjéből. A
kávé kihűlt. Töprengett. Ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak nem
jelentették be a bűncselekményeket. Nem minden szexuális bűncselekmény
miatt tesznek rendőrségi feljelentést. Sőt! Azok miatt jobbára igen,
amelyeket ismeretlen tettes követ el, de ez koránt sincs mindig így.
Egyébként meg nem is kellenek a helsingborgi adatok. A többi esetben
rögzítettek DNS-nyomokat. De azért bosszantó volt. Tönkretette a tökélyt.
Mint amikor úgy kell megrajzolni egy képet, hogy össze kell kötni sorban a
számokat, és az ember véletlenül kihagy egyet-kettőt. Természetesen fel
lehet ismerni, mit ábrázol a rajz, de valahogy mindig a magányos számokra
téved az ember pillantása és mérgelődik miattuk. Ráadásul Haraldsson meg
volt győződve róla, hogy Axel Johansson nem iktatott be szünetet.
Legalábbis biztos nem kétéveset. Nem, ha egyszer belekezdett, és ilyen
hosszú ideig nem bukkantak a nyomára.
Haraldsson felállt és átment a társalgóba, hogy hozzon egy újabb kávét.
Lagymatagnak és bambának érezte magát. Amikor beért a kapitányságra,
simán csak másnapos volt, aztán az érzés gyorsan feloldódott valamiféle
feszült várakozás bizsergésében. Egyszerűen muszáj megfejtenie
Helsingborg rejtélyét.
Visszaúton átvágott a västeråsi archívumon. Pontosan tudta, mit keres. És
valóban talált két erőszakos bűncselekményt, amelyek az Axel Johansson
által kedvelt forgatókönyv szerint történtek. Mindkettőt azután követték el,
hogy Axel a városba költözött.
Maradj Helsingborgnál!
Megvolt a kép, tudta, mit ábrázol, de a kimaradt számokat is össze akarta
kötni. Járt egyszer Helsingborgban Jennyvel még a kilencvenes évek végén,
mielőtt megépítették az Oresund-hidat. Schoneni nyaralás dániai
kirándulással fűszerezve, hála a fel-alá ingázó kompnak. Haraldsson emlékei
szerint mindössze tíz perc alatt átjutottak egy másik városba, egy másik
országba. Tíz perc. Kikereste a dán helsingari rendőrség telefonszámát.
Elmondta, milyen ügyben telefonál, kapcsolták, adtak neki egy másik
számot, újra tárcsázott, a vonal megszakadt, ismét tárcsázott, félreértés
történt, majd végül sikerült beszélnie egy nővel, akit Charlotténak hívtak és a
segítségére tudott lenni. Haraldsson dán nyelvtudása meglehetősen
gyengécske volt, így néhány perc visszakérdezésekkel és ismételgetésekkel
telt, aztán megegyeztek, hogy angolul folytatják.
Tudta az időt és a mintát, úgyhogy voltaképpen pillanatok alatt zöld ágra
kellett vergődniük. És így is lett. A helsingori rendőrség két felderítetlen
erőszakos nemi közösülésről tudott, amelyet abban az időben követtek el.
Haraldssonnak uralkodnia kellett magán, hogy ne üvöltsön fel diadalittasan.
Az ügy nemzetközi.
És megoldotta.
Most már csak meg kell találnia Axel Johanssont. De előbb jelentést tesz
Hansernek.

Hanser alig nézett fel a munkájából, amikor Haraldsson megkopogtatta a

nyitott ajtót és belépett.
 Hogy van a lábad?
 Kösz, jól.
Haraldsson nem szándékozott részt venni Hanser szánalmas kis
játszmáiban, nem akarta hagyni, hogy provokálja vagy megfélemlítse.
Hanser néhány percig még élvezheti a fölényes helyzetét. De aztán kénytelen
lesz beismerni, hogy az apró kis botlása ellenére Haraldsson jó rendőr.
Ráadásul sokkal jobb, mint amilyen ő valaha volt vagy lesz.
– Azt mondtad, szálljak le a Roger Eriksson-féle nyomozásról.
 Így van. Remélem, így is tettél.
 Nem, egyáltalán nem. – Haraldsson minden szavát gondosan
mérlegelte. Ki akarta élvezni a pillanatot, és nem akarta mindenről egyszerre
lerántani a leplet. Hanser átváltozásának minden apró részletét ki akarta
élvezni, ahogy eljut a téves bizalmatlanságtól a kelletlen csodálatig. –
Megnéztem Axel Johanssont egy kicsit közelebbről.
Hanser nem felelt, továbbra is a papírjaiba mélyedt, amik előtte hevertek.
Haraldsson közelített egy lépést és suttogóra fogta a hangját, hogy
élénkebbnek és érdekesebbnek hangozzon, amit mond.
– Az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben vele. A Roger
Erikssonnal való kapcsolatán kívül. Csak egy érzés volt, mondhatjuk,
benyomás.
– Aha.
Hanser adta a közönyöst.
 És kiderült, hogy igazam van. Szexuális bűncselekményeket követett el,
sorozatban erőszakolt meg nőket.
Hanser olyan pillantással nézett rá, amit csak egyféleképpen lehetett
értelmezni: teljes érdektelenség.
– Tényleg?
Nem hitt neki, nem akart hinni neki! Rövidesen azonban kénytelen lesz.
Haraldsson az íróasztalhoz lépett és letette elé a napi munkáját tartalmazó
áttekintést: hely, időpont, költözés, áldozat.
 Olyan összefüggésre bukkantam, ami arra enged következtetni, hogy
Johansson az utóbbi tizenkét évben erőszakos szexuális bűncselekményeket
követett el Umeåban, Sollefteåban, Gävlében, Helsingborgban és
Västeråsban.
Hanser vetett egy futó pillantást a listára, majd első ízben szentelte
minden figyelmét Haraldssonnak.
 Az orromnál fogva akarsz vezetni?
 Tessék? Nem! Persze szükség van egy DNS-vizsgálatra, de tudom,
hogy igazam van.
 Az egész kapitányság tudja, hogy igazad van!
 Micsoda? Hogyhogy? Még nem tudom, hol bujkál Johansson, de...
 Én viszont tudom – szakította félbe Hanser. Haraldsson megdermedt. A
beszélgetés olyan fordulatot vett, amivel egyáltalán nem számolt. Mi a
fenére célzott Hanser?
 Tényleg?
 Axel Johansson itt van. Radjan ma délelőtt letartóztatta.
Haraldsson hallotta, amit Hanser mondott, de képtelen volt felérni ésszel.
Leesett az álla.

Ursula arra jutott, hogy ki kell vernie a fejéből, hogy előző nap olyan
csúnyán felsült a párkapcsolatok terén, és inkább arra kellene
összpontosítania a figyelmét, amihez igazán ért: a tetthelyek átvizsgálására.
A gyorsteszt egykettőre igazolta, amit már sejtett. Kétség sem fért hozzá,
hogy emberi vért találtak, ami csak megerősítette az elhatározásában. Most
körüljárta a helyet, hogy benyomásokat szerezzen. Nem kapkodott. Először
áttekintést kell nyernie a dologról, hogy megismerje az egészet, így aztán
később nyugodtan belemerülhet a részletekbe, elemezheti a különféle
nyomokat és elméleteket gyárthat arról, hogyan történhetett a
bűncselekmény. Torkel pillantását érezte a hátában, de nem idegesítette.
Ellenkezőleg, tudta, hogy Torkel le van nyűgözve. Ez Ursula pillanata, nem
Torkelé. A többiek is nézték, ahogy lassan ide-oda járkál a zárószalag
mögött, elővigyázatosan, hogy egyetlen bizonyítékot se tegyen tönkre. Tíz
hosszú perc után visszatért hozzájuk. Készen volt.
 A vér mennyisége alapján nehéz bármit is mondani. Beszivárgott a
talajba, és feltehetően a varjak és más állatok megdézsmálták, de emberi vér,
és rengeteg. Ezt nézzétek!
A lezárt terület túlsó oldalára sétált és a puha talajra bökött. Vanja, aki
mindig a leglelkesebbnek mutatkozott, óvatosan tett egy-két lépést előre,
leguggolt, hogy megvizsgálja, mit mutat Ursula.
 Abroncsnyomok.
 Valószínűleg Pirelli P7, felismerem a cikcakkos szélét. Itt egy kocsi állt.
A kis erdei úton ment el. – Ursula a ívben látszó nyomokra mutatott, melyek
egy kis letaposott úthoz vezettek. Diadalmasan mosolygott társaira. –
Szerintem megvan a tetthelyünk. A laborvizsgálatoknak még igazolniuk kell,
hogy ez valóban Roger vére, de vélhetően nincs olyan sok ember
Västeråsban, aki múlt héten több liter vért veszített. – Tartott egy kis
hatásszünetet, aztán a tisztás felé pillantott.
 De nem itt ölték meg.
 De hát azt mondtad, ez a tetthely – tiltakozott Torkel.
 Igen, az egyik tetthely. De nem a gyilkosság színhelye. Idehurcolták.
Gyertek!
Ursula átvette a vezetést és a zárószalag mellett óvatosan a focipálya felé
tartó útra irányította három kollégáját, majd továbbment.
 Maradjatok az út szélén! Már az is elég baj, hogy idefele az útra
léptünk.
Némán folytatták az útjukat, és nemsokára megpillantották, mire bukkant
Ursula. Egyértelmű vérnyomok a fakósárga füvön. Torkel magához intette
az egyenruhást.
 Zárják le ezt a részt is!
Ursula nem sokat törődött ezzel, hanem tovább lépdelt, végig a bokrok és
a bozótos mentén, fel az emelkedőn a focipálya felé.
 Valaki levonszolta fentről. – Ursula a pályára mutatott, és némi
erőlködés árán valóban felfedezték a vonszolás nyomait a pálya szélének
szürke kavicsában. Nyomok, amiket csak két sarok hagyhatott. Hallgatagon
megálltak. Mindenki számára világos volt, milyen nagy a jelentősége ennek,
még sosem jártak ilyen közel a megoldáshoz, mint most. Már-már
varázslatos volt, hogy egy teljesen hétköznapi, unalmas hely ilyen hihetetlen
jelentőségre tehet szert, ha az ember Ursula szemével nézi. Az apró, alig
látható foltocskák vérré váltak, a letört ágak a holttest körvonalait adták ki, a
piszkos kavics pedig nem pusztán kőhalom volt, hanem olyan hely, ahol egy
fiatalember életét kioltották. Még lassabban haladtak előre. Lelkesedtek a
folytatásért, de elővigyázatosak is voltak. Főleg azért, hogy ne tegyék tönkre
a bizonyítékokat, de a varázslatot sem akarták megtörni.
Torkel elővette a telefonját és felhívta Hansert. Erősítést kellett kérnie,
hiszen nagyobb területet kellett átvizsgálniuk. Pont abban a pillanatban,
amikor Hanser felvette a telefont, megérkeztek arra a helyre, ahol a csaknem
láthatatlan nyomok véget értek, és egy kerek, sötét foltba mentek át, ami
csak egyet jelenthetett. Megérkeztek oda, ahol egy tizenhat éves fiú meghalt.
Oda, ahol minden elkezdődött és véget ért.
Torkel egyszeriben ráeszmélt, hogy miközben beszámol róla Hansernek,
hol vannak, ösztönösen suttog.

Sebastian körülnézett. Fontos felfedezést tettek. Nemcsak néhány halvány

nyomot találtak, hanem ráleltek a teljes bűntény nyomára. Meg kell tenniük
a soron következő lépést. A vonszolás nyomainak és a vérnyomoknak az
elemzése egy dolog, de fel is kell tárniuk azok jelentését és meg kell
szorongatniuk a gyilkost. A gyilkossági nyomozás egyik legfontosabb eleme
a tetthely. Roger utolsó útjáról már sok mindent tudtak. De mit mond a
helyszín a gyilkosról?
 Különös, hogy itt lőnek le valakit. Egy focipálya közepén – mondta
Sebastian egy idő után. Ursula bólintott.
  Főleg mivel bérházak is vannak a közelben, odaát. – A nagy szürke,
emeletes épületekre mutatott, amelyek kissé távolabb álltak a dombon.
 Ez az én elméletemet támasztja alá, miszerint nem tervezték el a
gyilkosságot. – Sebastian tett pár lépést előre, a sötét folt irányába. Égett a
vágytól, hogy számba vegye a különféle eshetőségeket. – Itt lőtték le Rogert.
Amikor holtan feküdt a földön, a gyilkos ráeszmélt, hogy ki kell szednie a
golyót, ezért keresett egy rejtett helyet. Az első útjába akadót.
A többiek bólogattak.
– Azt is tudjuk ugyebár, hogy Rogert hátulról lőtték le. Úgyhogy két
választás marad. Vagy tisztában volt Roger a veszéllyel és megpróbált
elinalni, vagy figyelmeztetés nélkül puffantották le.
 Szerintem tudta, hogy veszélyben van – jelentette ki Ursula
határozottan. – Biztosan. Menekült.
 Osztom a véleményedet – csatlakozott hozzá Vanja.
 És miből vontátok le ezt a következtetést? – tudakolta Torkel.
 Nézd csak meg a gyilkosság helyszínét! – magyarázta Ursula.
 A pályának egészen a végében állunk. Ha fenyegetve érezném magam,
az erdő felé futnék. Főleg, ha fegyvert fognak rám.
Torkel körbepillantott. Ursulának igaza volt. A focipálya távolabbi rövid
oldala mentén a klub épülete és egy nagy nyilvános parkoló terült el. Az
egyik hosszú oldalon magas kerítés, tíz méterrel mögötte egy út, aztán
szántó. Vele szemben emeletes házak, a másik rövid oldalon az erdő.
Kétségtelenül az erdő kínálta a legnagyobb oltalmat, ha az ember arra
kényszerül, hogy villámgyorsan döntsön. Persze arra is gondolhat a
menekülő, hogy az emeletes házakat veszi célba, de mivel dombon álltak,
inkább tűntek bevehetetlen erődítményeknek. Ráadásul a magaslatra való
felkapaszkodás lelassítja a futót.
Sebastian, aki mozdulatlanul állt, és a környéket szemlélte, óvatosan
felemelte a kezét.
 Van egy másik elméletem.
 Micsoda meglepetés! – suttogta Vanja túlzott drámaisággal. Sebastian
úgy tett, mintha nem hallotta volna.
 Egyetértek veletek. Ha Roger észreveszi a veszélyt, biztos az erdő felé
kezd iszkolni. De nem tudom, honnan sejthette volna. – Sebastian szünetet
tartott. Mindenki rá összpontosított. – Azt feltételeztük, hogy Roger kocsival
jött ide. A parkoló odaát van. – Sebastian a szemben lévő rövid oldalra
bökött, a klubra és a parkolóra, ahol most néhány rendőrautó állt. Épp ekkor
kanyarodott be és parkolt le pár civil jármű. Férfiak szálltak ki belőlük, de a
rendőrök azonnal megállították őket. Az újságírók idetaláltak.
  Roger olyasvalakivel jött, akinél fegyver volt – folytatta Sebastian.
 De az erdőben is vannak abroncsnyomok – vetette fel Ursula.
 Úgy véled, hogy nem az erdőbe tartott, hanem onnan jött? – kérdezte
Torkel.
 Lehet – felelte Ursula.
 Lehet, de valószínűtlen. – Sebastian a fejét csóválta. – Nehezen
megközelíthető, félreeső hely. Minek parkolna oda valaki, ha egyszer nem
úgy tervezte, hogy megöli Rogert? Abban pedig megállapodhatunk, hogy
nem tervezte, igaz?
A többiek beleegyezően biccentettek. Sebastian tett egy széles
kézmozdulatot.
 Nézzétek meg a helyet! Elég elhagyatott. Kiváló, ha valaki
észrevétlenül akarta kitenni Rogert, aki ráadásul nem is lakik túl messze
innen, nem?
 Nem annyira. Valahol a domb mögött – mutatott Vanja a magas
emeletes házakra. – Úgy fél kilométer lehet.
 Akkor arra lehet rövidíteni, nem? – kérdezte Sebastian. A többiek
bólintottak. Torkel rábámult és megvakarta az arcát. Észrevette, hogy reggel
elfelejtett megborotválkozni.
 Vagyis mit gondolsz? Rogert kitette itt valaki... és aztán?
Minden tekintet Sebastianra szegeződött, pont, ahogy szerette.
 Lisa azt mondta, Roger találkozott valakivel...
... Az autó vezetője, aki hamarosan Roger gyilkosa lesz, a kocsijában
várakozik és dudál egy rövidet, amikor megpillantja Rogert az utca
túloldalán. Roger átkel az úton, vált a sofőrrel pár szót a letekert ablakon
keresztül, majd beszáll a Volvóba, ami rögvest el is indul. Miközben a
környéken csalinkáznak, Roger és a sofőr vitatkozik. Nem tudnak egyezségre
jutni. A vezető bekanyarodik a focipálya melletti parkolóba, Roger kiszáll.
Talán félreértette a helyzetet és biztos volt a győzelmében. De az is lehet,
hogy kellemetlenül érezte magát és elindult keresztül a pályán hazafelé.
Bármit érzett is, biztosan nem sejti, mi játszódik le a háta mögött. A sofőr
átgondolja a helyzetet. Nem lát kiutat, jobban mondva: csak egy kiutat lát.
Gyors, meggondolatlan döntésre jut: kipattan a kocsiból, kinyitja a
csomagtartót, kikapja a puskát. Roger gyalogol át a pályán és nem is sejti,
hogy a parkolóból egy fegyvert szegeznek rá. A távolság nem túl nagy, főleg
olyasvalakinek, aki jól bánik a fegyverekkel. Egy vadásznak vagy egy
sportlövőnek. A vezető meghúzza a ravaszt. Roger a földre zuhan. A vezető
rájön, hogy a lövedéket le lehet nyomozni. Átrohan a gyepen, és bevonszolja
Rogert a védelmet nyújtó erdőbe. Visszasiet, odamegy a kocsival, eltávolítja
a golyót, összeszurkálja a testet, beteszi a kocsiba, aztán egy kihalt helyre
hajt, ahol a vízbe süllyeszti a tetemet.
Sebastian elhallgatott. Odaát az úton magányos autók száguldottak, az
erdőben csiviteltek a madarak. Torkel törte meg a csendet.
 Sportlövészről beszéltél. Még mindig az igazgatóra gyanakszol?
 Ez csak egy elmélet. A nyomokat nélkülem is tudjátok rögzíteni.
Sebastian az emeletes házak felé indult. Torkel utána bámult.
 Hova mész?
 Lena Erikssonhoz. Megkérdezem, gyakran rövidítette-e le az útját erre
Roger. Ha igen, az az én elméletemet támasztja alá és megnöveli az esélyét
annak, hogy valaki látta már itt őt vagy a kocsit.
A többiek bólintottak. Sebastian megállt és invitáló kézmozdulattal
hátrafordult.
 Velem tart valaki?
Senki sem ajánlkozott.
Sebastian gyorsan megtalálta a kitaposott kis ösvényt, amely a
magaslatra, a szürke tömbök felé vezetett. Hamarosan egy aszfaltozott
járdába torkollott, ami tovább kaptatott felfelé, a házak közé. Sebastian
emlékezni vélt rá, hogy akkor épültek a házak, amikor ő még a
Palmlövskába járt, de még sosem került ilyen közel hozzájuk. A város másik
végén laktak, ráadásul a szülei a középosztály ösztönös idegenkedésével
viseltettek a bérlakások iránt. A rendes emberek saját házban laknak. Látta,
hogy a háta mögött újabb rendőrautók érkeznek a focipályához. Sokáig ott
lesznek, tudta. Fenntartásai voltak a helyszínelési munkákkal szemben. Az
értelmével tudta, mennyire fontos ez, hiszen kétségtelen bizonyítékokat
nyújt, amelyek döntőnek bizonyulhatnak a bíróság előtt, és sokkal több ítélet
megszületésében játszanak szerepet, mint az ő szakterületének felfedezései.
A pszichológiai bizonyítékokat – már amennyiben bizonyítékoknak lehet
egyáltalán nevezni őket – megkérdőjelezhetik, csűrhetik-csavarhatják,
megcáfolhatják, különösen a dörzsölt védőügyvédek. Inkább
munkahipotézisek és elméletek voltak azokról a sötét erőkről, amelyek az
embert mozgatják és amelyek hasznosabbnak bizonyultak az előzetes
vizsgálatok során, mint a fényárban úszó tárgyalóteremben. De Sebastian
számára sohasem a bizonyíték volt a legfontosabb, nem az lelkesítette, hogy
elősegítse egy ítélet megszületését. Az volt kihívás számára, hogy
beleképzelje magát a tettes helyébe, és az jelentett sikerélményt, ha kitalálta
a következő lépését.
Egykor ez a munka volt neki a minden, amit csak gondolt, amire csak
vágyott, de elveszítette, ezt most már belátta. Az utóbbi napokban ismét
része lehetett ebben az érzésben, noha csak félgőzzel dolgozott. Az
összpontosítással lehetett a baj. Egy másodpercre majdnem teljesen
megfeledkezett a bánatáról és az örök fájdalmáról.
Megállt, és hagyta, hogy leülepedjen a gondolat. Vajon van rá esély, hogy
visszatérjen?
Hogy visszanyerje a hajtóerőt és a megszállottságot? Hogy valami másra
irányítsa a pillantását?
Természetesen nincs. Kit akar becsapni? Sosem lesz már olyan, mint
régen. Soha. Erről gondoskodni fog az álma.
Sebastian kinyitotta a bérház üvegajtaját, amelyben Lena Eriksson lakott.
A stockholmi házakban mindig van kapukód, de itt egyszerűen besétálhatott
az ember. Sebastian nem emlékezett, hányadik emeleten lakik Lena. A
folyosón levő tábla elárulta, hogy a harmadikon. Nehéz, visszhangzó
léptekkel kaptatott fel a mocskos lépcsőházban. Amikor elérte a harmadikat,
megtorpant. Érdekes. Lena Eriksson lakásának ajtaja résnyire nyitva.
Odament, megnyomta a csengőt, ugyanakkor enyhén beljebb rúgta az ajtót.
 Hahó!
Senki sem válaszolt. Az ajtó lassan feltárult, és Sebastian meglátta az üres
kis előszobát. A barna komód előtt, amelyre hanyagul néhány reklámújságot
hajítottak, pár cipő hevert.
 Hahó! Van itthon valaki?
Belépett a lakásba. Balra a vécéajtó nyílt, egyenesen az IKEA-s
bútorokkal berendezett nappali. Cigarettaszag és bűz volt. A redőnyöket
leengedték, a lakásban sötétség uralkodott.
Sebastian bement a nappaliba, és látta, hogy egy szék és egy összetört
porcelántárgy hever a padlón. Megállt, növekvő nyugtalanság kerítette a
hatalmába. Valami történt itt. A lakás csendje hirtelenjében baljóslatú lett.
Sietősen betrappolt a következő helyiségbe, ami – feltételezése szerint – a
konyha volt. Itt bukkant rá Lenára. A linóleumpadlón feküdt, lábbal az ajtó
felé. Az egyik átvetve a másikon. A konyhaasztal felborult, az oldalán
hevert. Sebastian a nőhöz rohant és fölé hajolt. Csak most vette észre, hogy
ömlik a vér a tarkójából. A haja teljesen összetapadt, a vér tükörfényes kis
tócsában gyűlt össze a feje alatt. Halálos glória. Sebastian a pulzust kereste a
fehér nyakon, de hamar rá kellett eszmélnie, hogy a hideg, amit az ujjhegyén
érez, csak egyet jelenthet: elkésett. Felállt, elővette a mobilját. Torkelt akarta
hívni, amikor a telefon elkezdett rezegni a kezében. Nem ismerte a számot,
de idegesen felvette.
 Igen?
Billy volt. A hangja vidámnak hangzott, és Sebastiannak nem volt módja
elmagyarázni, hol van és mit fedezett fel.
 Hívott már Torkel?
 Nem, de...
 Képzeld csak! A Palmlövska Gimnáziumnak van egy Volvója! –
hadarta Billy szélsebesen. – Jobban mondva az alapítványnak, amelyik az
iskolát üzemelteti. Egy sötétkék S60-as, 2004-es gyártmány. És most jön a
java...
Sebastian gyors léptekkel átment a nappaliba, messze a hullától. A
helyzet képtelen volt, így nem beszélgethetett Billyvel holmi Volvókról.
– Billy, figyelj...
De Billy nem figyelt. Ellenkezőleg. Be nem állt a szája. Gyorsan és
izgatottan hadováit.
 Megvan a mobil híváslistája, amiről az SMS-eket küldték Rogernek.
Ugyanarról a számról hívták Frank Clevént és Lena Erikssont is. Tudod, mit
jelent ez?
Sebastian vett egy mély levegőt, épp félbe akarta szakítani Billyt, amikor
megpillantott valamit Roger szobájában. Valamit, ami nem illett oda. Alig
fogta fel, mit mondott Billy, mialatt megtette az utolsó lépteket a fiú szobája
felé.
 Letartóztathatjuk Ragnar Groth-ot! Elcsíptük a grabancát!
Sebastian szinte diadalittasnak hallotta Billy hangját.
 Halló! Sebastian, hallasz? Letartóztathatjuk az igazgatót!
 Nem tartóztathatjuk le... Itt van.
Sebastian leengedte a telefont és Ragnar Groth-ra meredt, aki Roger
szobájában, a csillárkampón himbálózott.
Ragnar Groth halott szemmel bámult rá vissza.
 A nap további részében keményen dolgoztak. Olyan gyorsak és
hatékonyak voltak, amilyenek csak lenni tudtak, anélkül, hogy hanyagok
lettek volna. A nap történései kíméletlen összpontosítást követeltek meg.
Olyan sokáig vártak az áttörésre, és most úgy tetszett, már csak néhány lépés
választja el őket a megoldástól. Semmi sem sikerülhet félre! Egyszerűen
semmi! És ez akkora kihívás volt, aminek nehéz megfelelni. Időre volt
szükségük, hogy egybevessék a különböző információkat és laboratóriumi
körülmények között ellenőrizzék az anyagokat és a leleteket, ráadásul
mindennek villámgyorsan kellett zajlania.
Torkel megpróbálta távol tartani a sajtót, amíg csak lehetett. Semmiképp
sem kockáztathatták meg, hogy a tetthely holléte és a lakásban talált két
hulla híre kiszivárogjon. De persze – mint minden sok résztvevős, bonyolult
ügyben – Groth igazgató halála hamar kitudódott. Vakmerő spekulációk
kaptak szárnyra. Úgy tűnt, főleg a helyi sajtónak vannak olyan elsőrangú
forrásai a helyi rendőrségnél, hogy egy idő után már nem engedhették meg
maguknak, hogy információkat tartsanak vissza. Torkel és Hanser közös
sajtótájékoztatót hívott össze, hogy utána ismét kicsit nyugodtabban
dolgozhassanak tovább. Torkel, aki általában nagyon óvatosan tett csak
kijelentéseket, elhatározta, ígéretet tesz rá, hogy mielőbb sikeresen lezárják a
nyomozást, miután Ursulával és Hanserrel összegezték az előzetes
eredményeket.
Amikor megérkeztek, a terem zsúfolásig volt újságírókkal, és Torkel nem
vesztegette az időt locsogásra.
Két ember, egy férfi és egy nő halt meg.
A nő a meggyilkolt Roger Eriksson közeli hozzátartozója, és nagy
valószínűséggel a szintén holtan talált férfi végzett vele.
A jelek arra utalnak, hogy a férfi, aki már korábban is fontos szerepet
játszott a nyomozásban, a nő megölése után véget vetett az életének.
Egy ponton Torkel azonban egészen világosan fejezte ki magát: már nem
gyanúsítják azt a fiatalkorút, akit a nyomozás korábbi szakaszában vizsgálati
fogságban tartottak. Most is, csakúgy, mint ezelőtt, felmentették a gyanú
alól. Torkel ezt még egyszer hangsúlyozta, mielőtt befejezte a rövid
beszédét.
Olyan volt, mintha egy pohár szirupot tett volna ki egy méhraj elé. Kezek
lendültek izgatottan a magasba, záporoztak a kérdések. Mindenki egyszerre
beszélt, oda se figyelt, hogy mit mond a másik, válaszokat követeltek. Torkel
csak egy-egy kérdést hallott ki a kavalkádból, de ezek szakadatlanul
ismétlődtek.
Igazak a pletykák, miszerint az egyik áldozat a Palmlövska Gimnázium
igazgatója?
Ő volt, akit holtan találtak?
A meggyilkolt nő Roger anyja?
Torkelnek egyszeriben feltűnt, milyen sajátos játékot játszanak a felek a
szűkös, meleg helyiségben. Az egyik oldalon az újságírók, akik elvben pont
olyan jól értesültek, mint azok, akiket faggatnak. A másik oldalon a
rendőrök, akiknek a voltaképpeni feladatuk csak abban áll, hogy hivatalosan
is megerősítsék azt, amit már mindenki tud. Az egyik fél már tisztában volt a
válaszokkal, a másik fél a kérdésekkel.
Ez nem volt így mindig, de Torkel már rég nem vett részt olyan
nyomozásban, amelynek során semmi sem szivárgott ki. Amint az
információ elhagyta a kis csoportját, megnyílt az út.
Torkel olyan kitérő feleleteket adott, amilyeneket csak tudott, és makacsul
hivatkozgatott a nyomozás érdekeire. Jól tudta kezelni az újságírók
kíváncsiskodását. Valószínűleg ezért nem is örvendett túl nagy
népszerűségnek a köreikben. Hansernek azonban nehezére esett állni az
ostromot. Torkel meg tudta érteni. Ez az ő városa, az ő karrierje, és túl nagy
volt a késztetés, hogy elnyelje az újságírók kegyeit, és ne csináljon belőlük
ellenséget.
 Csak annyit mondhatok, hogy a nyomok egy része valóban az iskolához
vezet – közölte, amikor Torkel mindkettejük nevében gyorsan köszönetet
mondott és magával húzta a nőt. Észrevette, hogy Hansert ez kínosan
érintette, de igyekezett igazolni a ballépését.
 Már úgyis tudták.
 Nem erről van szó. Mi döntjük el, miről tájékoztatjuk az újságírókat, és
nem ők, ez a szabály. Most majd az iskolánál fognak cirkuszolni.
És Torkel pont ezt akarta elkerülni, végtére is a gimnázium is színhely
lehetett. Az első dolog, amit Sebastian iszonyatos felfedezése után Billyvel
és Ursulával egyetértésben tett, az volt, hogy elrendelte az épület tüzetes
átvizsgálását. Groth lakásában ugyanis gyanúsan kevés személyes tárgyra
leltek, bizonyítékokról már nem is beszélve. A Volvo a Palmlövska
Gimnázium alapítványának tulajdonában volt, így hát magától értetődően
házkutatást kellett tartani az iskolában. Ez volt az egyetlen ismert hely, ahol
Groth korlátlanul mozoghatott. Torkel gyorsan elhatározta, hogy odaküldi
Ursulát, miután lezárta a tetthely előzetes átvizsgálását. De nem mehet
egyedül, úgyhogy Sebastian kíséri el.
Torkel legnagyobb elképedésére Ursula még csak nem is tiltakozott. Az
esély, hogy felgöngyölítik az ügyet, és hogy a saját kis darabkáit
hozzátehesse a képhez, fontosabb volt számára, mint az egója. Sebastian
ismerte a legjobban az iskolát és a helyiségeit. Ursula felajánlotta neki az
anyósülést.
De egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz.
Azért vannak határok.

Az események után Billy teljesen levertnek érezte magát, mert

egyszerűen visszaküldték az irodába. Torkel megkérte, hogy derítse ki, hol
van a sötétkék S60-as Volvo. Az iskolánál nincs, ezt Ursula és az igazgatói
titkárság is megerősítette. Ezért aztán Billy kiküldte a körözést az összes
járőrnek, és elhatározta, hogy legalább Lena Eriksson házához elmegy.
Megtette, amit tudott és szerette volna személyesen is felkeresni az újabb
tetthelyet. Amikor végigsietett a kapitányságon, az kihaltabbnak tűnt, mint
máskor. Feltételezte, hogy az emberek többségét Torkel a tetthely és az
iskolaépület lezárására küldte ki. Hirtelenjében egy csomó helyet kellett
átkutatni. A focipályát, Lena lakását, az iskolát és Groth házát is még
egyszer. A lehetőségek négylevelű lóheréje, amit egyszeriben
megkaparintottak. Torkel kénytelen volt fontossági sorrendet felállítani,
mely helyeket vizsgálják át maguk, melyeket engednek át a västeråsi
rendőrség helyszínelőinek. Billy bizsergést érzett a gyomra környékén,
amikor beindította a kocsit. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy Roger
Eriksson ügyének megoldása karnyújtásnyira van. Váratlanul minden a
kezükre játszott, és ennek így is kell folytatódnia.
Amikor Billy be akart kanyarodni abba az utcába, amelyben Lena
Eriksson lakott, egy járőr arról tájékoztatta, hogy a keresett kocsi pont az
előtt a ház előtt áll, amelyhez tart. Fél perccel később Billy leparkolt a Volvo
mögött, és felhívta Torkelt, hogy elmondja a híreket. Torkel Vanjával együtt
Lena lakásában volt, és éppen ekkor találták meg a Volvo kulcsát az
igazgató zsebében.
Tényleg minden a kezükre játszott.

Ursula és Sebastian harminc percig bolyongtak az iskolaépületben, és

most éppen a mocskos, szürke pinceajtó előtt álltak. Egy ajtó, amit sem az
őket kísérő gondnok, sem a titkárnő nem ismert. Sebastian iskolás éveiben
egy légoltalmi pince volt itt, de ma már senki sem tudta biztosan
megmondani, mire szolgál a helyiség. A dolgozók nem mutatkoztak éppen
segítőkésznek. Mind a gondnok, mind a titkárnő azt kérte, hadd beszéljen
előbb az igazgatóval, mielőtt bármilyen ajtót kinyit. Miközben Sebastian
vizslatta őket, visszaemlékezett arra, milyen óvatosak voltak az
alkalmazottak az apjával szemben is. És az óvatos szó még nem is mondott
sokat. Úgy tűnt, a tisztelet vagy inkább a tekintélytől való merő félelem
mélyen gyökeret vert az iskola falai között. De elég ebből!
– Hadd beszéljek köntörfalazás nélkül. Tudom, hogy Ragnar Groth-nak
halál mindegy, kinyitják-e ezt az ajtót vagy sem. Nem érdekli.
De ez nem segített, sőt!
A gondnok kihúzta magát és kijelentette, hogy nincs is kulcsa az ajtóhoz,
és soha nem is volt. A titkárnő egyetértően bólogatott. Sebastian közelebb
lépett hozzájuk, miközben kétséget látott megvillanni a gondnok szemében.
Ragnar Groth hatalma összezsugorodott, ezt mindketten tudták, de valahogy
vélhetően pont ez tüzelte fel a gondnokot. Egy utolsó erőfeszítés, mielőtt
térdre kényszerítik az intézményt, amit mindig is felsőbb rangúnak
tekintettek. Sebastian a férfira sandított és megértette, hogy sosem volt még
ilyen közel ahhoz, hogy porig rombolja az apja álmát. Ez után az eset után a
Palmlövska Gimnázium és a makulátlan hírneve már sosem fog úgy
tündökölni, mint annak előtte. Egyre megy, hogy az igazgató bűnös volt-e
vagy sem. Sebastian tisztában volt ezzel, és vélhetően tudta a férfi is, akivel
farkasszemet nézett. Noha a gondnok még nem sejtette, mi lett Groth sorsa, a
rendőrség szakadatlan látogatásai nyilván szemet szúrtak neki. A
patyolattiszta nemsokára bemocskolódik. Egymásra meredtek. Sebastian
hirtelen nem csupán az iskola gondnokával állt szemközt, hanem a
hazugságokkal, az álszenteskedéssel és minden mással, amit az apja
megtestesített. Vett egy mély lélegzetet, és tett egy újabb lépést előre, hogy
szükség esetén minden kulcsot kirázzon az apró ember zsebéből. Ezt az ajtót
ki kell nyitni. De Ursula, akit Sebastian ritkán látott kakaskodni,
visszatartotta.
 És most távozzanak, kérem! – Egyetlen intéssel küldte el a dolgozókat,
aztán Sebastianra tekintett. – Rendőrök vagyunk, ezt tartsd észben!
Moderáld magad!
Aztán szótlanul elment Sebastian mellett. A férfi utána nézett.
Kivételesen egyetlen gúnyos visszavágás sem ugrott be neki. De
Ursulának nem volt igaza, ő nem rendőr. Csupán saját jószántából volt itt,
semmi másért. Örömmel fog segíteni nekik, hogy pusztulásba döntsék a
Palmlövskát, de ennyi. Odébbáll és megkeresi azt a nőt, akivel egykor
lefeküdt. Ennyi és nem több.
Ursula némán tért vissza. Egy roppant szerszámosládát cipelt, amit letett
és kinyitott. Fölé hajolt, majd egy hatalmas ütvefúróval egyenesedett fel
ismét. Három perccel később fémforgácsok repdestek a feje körül, mialatt
megfúrta a zárat. Egyesült erővel lökték be az ajtót és bekukucskáltak a
helyiségbe. Jól berendezett irodának tetszett. Csak épp nem volt ablaka. A
falat fehérre festették, kellemes fény világította meg a helyiséget, és az
óriási, sötét színű íróasztalon egy számítógép állt. A falak mellett néhány
elegáns iratszekrény sorakozott, középen pedig egy angol bőrfotel. A gondos
rend láttán Sebastian azonnal rájött, hogy jó orra van. A bútorokat
szimmetrikusan rendezték el, hogy térbeli egyensúlyt kölcsönözzenek a
szobának, és az asztalon heverő tollak pedáns rendjéről üvöltött Ragnar
Groth keze munkája. Sebastian és Ursula összepillantott és elmosolyodott.
Az igazgató kis titka, legyen az bármi, lelepleződött.
Ursula egy pár fehér gumikesztyűt nyújtott át Sebastiannak és belépett a
helyiségbe. Sebastiant a Stasi Múzeum kihallgatószobáira emlékeztette,
amiket az egykori Kelet-Németországban látott ezer éve Lilyvel együtt. A
felszín ízléses és civilizált, de alatta súlyos titkok dagadoznak, amelyek
kiülnek a falakra és amelyeket senki sem akar nyilvánosságra hozni. A szag,
ami megcsapta őket, amikor beléptek, csak felerősítette bennük ezt az érzést:
friss citrom és száraz, elhasználódott levegő.
Elővigyázatosan kezdték meg a kutatást. Sebastian a ragyogóra súrolt
iratszekrényekhez lépett, Ursula az íróasztalhoz. Alig néhány perc telt el,
amikor Sebastian az iratrendezők mögött rábukkant az első leletre. Egy stósz
színes képekkel díszített DVD-t dugott Ursula orra alá.
 Igazi férfiak, kemény farkak. Második és harmadik rész. Hol rejtegetheti
az elsőt?
Ursula szárazon felnevetett.
 Még csak most kezdtük. Biztos megtalálod.
Sebastian végigment a DVD-ken.
 Túl a barátságon. Medvék nemi élete. Nem túl változatos. – Félretette a
stószt és folytatta az iratszekrény átvizsgálását.
 Ezt nézd!
Ursula odalépett és belesett a szekrénybe. Az akták mögött egy
kartondoboz feküdt, benne egy mobil. A doboz újnak tűnt.
 Lena Eriksson lakásának átkutatása megerősítette Torkel és Vanja
kezdeti elméletét. Groth valamilyen oknál fogva összetűzésbe keveredett a
nővel annak lakásában. Veszekedtek. A Lena tarkóján éktelenkedő mély seb
arra utalt, hogy megtaszították és elesett. Olyan szerencsétlenül vágódott a
konyhaasztal szélének, hogy a sebesülés következtében életét vesztette.
Semmit sem találtak, aminek alapján azt feltételezhették volna, hogy Ragnar
Groth nem önkezével vetett véget az életének. Vanja ráadásul Roger
íróasztalán rábukkant egy rövid búcsúlevélre, amit egy kitépett, csíkos
füzetlapra írtak.
„Bocsássatok meg!” Ez állt rajta kék tollal.
Miután Ursula elvégezte az előzetes vizsgálatokat a lakásban, majd
Sebastiannal együtt a Palmlövskához ment, Torkel a további
munkabeosztásnak szentelte a figyelmét. A legnagyobb gondot az okozta,
hogy elkerülje, a lakás átjáróházzá váljék, ami akadályozta volna a nyomok
rögzítését. Szemmel láthatólag véletlenül a teljes västeråsi rendőrkapitányság
a környéken volt, hogy körülnézzen. Torkelnek már idejekorán ki kellett
állítania egy határozott fellépésű rendőrt a lépcsőházba, hogy csak azok
jöhessenek be, akik ténylegesen az ügyön dolgoznak.
Elsőként a hullákra összpontosítottak. Lefényképezték őket minden
lehetséges szögből, hogy a lehető leggyorsabban elküldhessék őket
boncolásra. Lena kézitáskájában Ursula talált egy mobilt, ami közelebb vitt a
tragédiába torkolló események menetének megértéséhez.
Két órával azután, hogy megmutatták neki a sötétkék Volvo S60-as
fényképét, majd Lena elhagyta a kapitányságot, hívást indított. A beszélgetés
huszonöt másodpercig tartott, azzal a férfival bonyolította le, aki most a fia
hálószobájának a plafonjáról csüngött alá, és egy ugyanolyan gépjárművei
érkezett, mint amilyen a felvételeken szerepelt. Minden arról tanúskodott,
hogy Lena felismerte az autót, de valamilyen oknál fogva hallgatott róla. Az
a kérdés tehát, hogy miért.
Miért döntött úgy, hogy inkább személyesen vonja felelősségre Groth-ot?
Vanja első gondolata az volt, hogy Lena talán kapcsolatban állt az
igazgatóval, amiről eddig sejtelmük sem volt. Amikor egy perccel később
Ursula felhívta és arról tájékoztatta, hogy Sebastiannal a Groth elleni
bizonyítékok egész kincsesházára bukkant, Vanja tudta, hogy a feltételezése
helytálló volt.
Különösen terhelő erejű bizonyíték volt az eldobható telefon, amely az
iratszekrényben bújt meg, a dobozában, és amelynek híváslistája csak három
számot tartalmazott: Frank Clevénét, Rogerét és Lena Erikssonét. Erről a
telefonról küldték Rogernek az esdeklő SMS-eket is röviddel a halála előtt.
Vanja kihangosította a telefonját, hogy Torkel is hallja a híreket. Ezenfelül
Sebastian és Ursula megtalálta az iskola könyvelését, valamint számottevő
mennyiségű melegpornóra is akadtak. Megállapodtak, hogy egy óra múlva
találkoznak a rendőrségen.

Billy egy kissé elkésett, a többiek már elkezdték a helyzetértékelést, mire

befutott. A tárgyalóteremben melegebb volt, mint máskor, mintha az
események hatására a levegő hőmérséklete is megemelkedett volna. Ursula
odabiccentett neki, amikor belépett.
 Igen, ahogy már mondtam, a Palmlövska valóban Ragnar Groth
szenvedélye volt. Még a könyvelést is saját kezűleg vezette. Nézzétek meg!
– Ursula elővett néhány papírt és körbeadta őket. – Próbáltunk kapcsolatot
találni Groth és Lena Eriksson között. A könyvelésben van három tétel az
elmúlt hónapokban, ami kilóg a sorból. „Személyes kiadások”-ként van
megjelölve. Az első hónapban kétezer korona, a következő kettőben pedig
öt-ötezer. – Ursula szünetet tartott. Mindenki sejtette, mire utal, de senki sem
szólalt meg, így Ursula folytatta. – Felhívtam a bankot. A számla, amelyre az
összegeket utalták, Lena Erikssoné.
Ezzel Ursula vitathatatlanul megtalálta a két elhunyt közötti kapcsolatot.
 Zsarolás? – dobta be Torkel.
 Mi egyébért utalt volna át Groth tizenkétezer koronát Lenának?
 Még érdekesebb, hogy ugyanebben az időben Ragnar két SMS-t küldött
Rogernek, és arra kérte, hogy hagyjanak abba valamit, bármi legyen is az –
egészítette ki Vanja a dolgot, és az új telefonra bökött a dobozban.
 A kérdés, mi az a valami – mondta Billy, aki úgy érezte, legfőbb ideje,
hogy ő is hozzászóljon. – Több lehetőség is van.
 Tudjuk, hogy Groth a fiúkat szerette – felelte Vanja, és az asztal
közepén feltornyozott pornóvideókra mutatott. – Lena talán neszét vette?
 Fizetnél azért tizenkétezer koronát, hogy ne derüljön ki, melegpornót
nézel a számítógépeden? – Sebastian joggal kételkedett. – Egyszerűen meg
is szabadulhatott volna a DVD-ktől. Lena valami nyomosabb bizonyítéknak
lehetett a birtokában, ha meg tudta zsarolni.
 De minek? – kérdezte Vanja.
 Arra gondolok, amit Lisa mondott. Hogy Roger szeretett titkolózni... –
Sebastian nem fejezte be a mondatot. Vanjának rögtön leesett, mire céloz.
Izgatottan húzta ki magát a széken.
 ...és hogy találkozgatott valakivel. Ragnar Groth-tal?
A többiek Vanjára és Sebastianra meredtek. Lehetett valami a
felvetésükben. Mindannyian tudták, hogy a titok, ami ehhez a tragédiához
vezetett, komoly, sőt sorsfordító volt Ragnar Groth számára. És egy tizenhat
éves fiúval folytatott szexuális kapcsolat kimerítette ezt a fogalmat.
 Tegyük fel, hogy Lena rájött. És ahelyett, hogy feljelentette volna
Groth-ot, úgy határozott, hasznot húz a tudásából.
 Tudjuk, hogy pénzszűkében volt. Még az interjút is a legtöbbet ígérő
lapnak adta. – Vanja Torkelre nézett, aki a mágnestáblához lépett.
Csúcsformában volt. Az elmúlt napok ingerültségének nyoma sem látszott
rajta, ahogy a privát szerencsétlensége is tovatűnt.
 Rendben. Nézzük végig ezt az elméletet! – Beszéd közben felírt a
táblára néhány csaknem olvashatatlan kulcsszót rendszertelenül. A
lelkesedése növekedésével párhuzamosan romlott a kézírása. – Egy hónappal
Roger meggyilkolása előtt Ragnar Groth pénzt ad Lenának. Feltételezzük,
azért fizetett, hogy megvegye a hallgatását. Igaz? Lehetséges, hogy Roger
meghitt viszonyt ápolt az igazgatóval. Mire utal ez? Álljunk meg egy
pillanatra ennél a kérdésnél! – Kihívóan nézett a kollégáira, azt akarta
hallani, hogyan vélekednek.
Vanja kezdte.
 Tudjuk, hogy Groth homoszexuális volt. Tudjuk, hogy SMS-eket
küldött Rogernek, amelyekben arra kérte, hagyjanak abba valamit. Lisa azt
vallotta, hogy Roger titokban találkozgatott valakivel.
 Rendben. Válj egy kicsit!
Torkel nem tudott olyan gyorsan írni, ahogy Vanja beszélt. A nő
elnémult. Amikor olyasmit látott a táblán, amit „találkozás”-nak és „titok”-
nak lehetett olvasni, folytatta.
 Tudjuk, hogy Groth aznap este a motelban volt, ahol Roger is
felbukkant. Tudjuk, hogy Groth titkos légyottok miatt járt ebbe a motelba.
Azt is tudjuk, hogy az iskola Volvója azon a napon keresztezte Roger útját,
és hogy Roger minden valószínűség szerint beszállt a kocsiba. Számos jel
utal arra, hogy a focipályához vitték.
 Ha akarjátok, mesélhetek egy kicsit a Volvóról – szólt közbe Billy. –
Van néhány érdekesség.
Torkel bólintott.
 Hogyne. Halljuk!
 A kocsiban sajnos nem találtunk vérnyomokat, de megtaláltuk Roger,
Ragnar Groth és két további ember ujjlenyomatát. Roger ujjlenyomatai a bal
oldali ajtón és a kesztyűtartón voltak. A csomagtartóban fóliára bukkantunk,
ami arra szolgálhatott, hogy belecsomagolják a holttestet. Ursula még
egyszer átnézi az autót a megbeszélés után, hogy vér– és DNS-nyomokat
keressen. Egyébként a kocsin Pirelli P7-es abroncs van. – Billy felállt, és
letett egy kopott, piros táblakötéses könyvet az asztalra. – Találtam
menetlevelet is. Érdekes módon egy utat jegyeztek be a Roger eltűnését
megelőző csütörtökre, míg a következői csak hétfőre. És a kettő között
hiányzik tizenhét kilométer.
 Tehát használta valaki a kocsit péntek és hétfő délelőtt között, és
tizenhét kilométert ment vele? – kérdezett rá Torkel, miközben lázasan
jegyzetelt a mágnestáblára.
 A menetlevél szerint igen. Persze nem lett volna gond utólagosan beírni
ezt a távolságot. De a tizenhét kilométer hiányzik.
Sebastian vetett egy pillantást a térképre, ami Torkel mellett függött a
falon.
 De az iskolától a motelig, aztán a listakärri focipályáig, majd vissza az
iskolához több mint tizenhét kilométer, nem?
Billy bólintott.
 Igen, ez igaz. De ahogy mondtam: ez egy menetlevél, amit nem nehéz
hamisítani. Az biztos, hogy használták a kocsit. – Billy ismét leült.
 Jó – kapcsolódott be újra Torkel a beszélgetésbe. – Ursula még egyszer
megnézi a kocsit. De egy dolgot semmiképpen sem felejthetünk el: Peter
Westin, az iskolapszichológus halálát.
Torkel felírta a nevet a táblára.
 Tudjuk, hogy Roger többször járt nála idén. Ha tudhatott valaki a Groth-
tal folytatott titkos viszonyról, az valószínűleg Westin volt. Talán fel is rótta
Groth-nak. Ez megmagyarázná, miért tűnt el a naptárja, amibe jegyzetelni
szokott. Vagy mi egyébről beszélget az ember a pszichológusával?
 Erre Sebastian tudna válaszolni – jegyezte meg Vanja viccelődve.
Mindenki nevetett, Sebastian kivételével. A férfi egy ideig Vanjára bámult.
 Igen, de olvastad a könyvemet, úgyhogy te is tudhatod.
Torkel a fejét csóválta, miközben figyelte őket.
– Maradjunk a témánál! Jó, tehát elfogadhatjuk a feltételezést, hogy
Roger mesélt a pszichológusának a Ragnar Groth-tal folytatott titkos
szexuális kapcsolatáról, ha egyáltalán volt neki ilyen.
 Nem feltétlenül – vágott közbe Sebastian. – Sajnálom, de úgy fest,
Roger szeretett volna beilleszkedni, lépést tartani a többiekkel. És ehhez
pénzre volt szüksége. Lehet, hogy eladta Groth-nak a szexuális
szolgáltatásait. De ezt sosem osztotta volna meg Westinnel. Az olyan lett
volna, mintha elvágta volna az aranytojást tojó tyúk nyakát.
 Az nem lehet, hogy Groth kényszerítette? – kérdezte Ursula.
 Nem hinném. Azért jött el Lisáéktól, hogy találkozzon valakivel.
 Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, nehezemre esik elhinni, hogy
Westin nem azért halt meg, mert tudott valamit Rogerről – jelentette ki
Ursula. – Nem látok más okot, főleg, mivel egyes-egyedül a naptárja tűnt el.
Kopogtak az ajtón, és Hanser lépett be. Sötétlila, elegáns kosztümöt
viselt, ami vadonatújnak hatott. Torkel nem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy kifejezetten arra a napra vette a ruhadarabot, amelyen az esetet
megoldják. Hogy jól mutasson a következő sajtótájékoztatón, amin még
nehezebb lesz kordában tartani.
 Nem akarok zavarni – mondta –, csak arra gondoltam, én is
meghallgathatnám, miről beszéltek.
Torkel bólintott, és felkínált neki egy széket az asztalfőn. Hanser
óvatosan ült le, hogy ne gyűrje össze a kosztümjét.
 Éppen a lehetséges forgatókönyveket vesszük sorra – magyarázta
Torkel, majd az alig kisilabizálható macskakaparására bökött a táblán. –
Tudjuk, hogy Groth rendszeresen fizetett Lenának. A nő talán zsarolta. Talán
azért, mert Roger önként vagy kényszerből Groth szeretője volt.
Hanser összehúzta a szemét és érdeklődőén előredőlt.
– Az iskolai autónak olyan abroncsa van, amilyen nyomokat találtunk. A
kocsiban ráleltünk Roger és az igazgató ujjlenyomataira. És azt is tudjuk,
hogy azon az estén a jármű a motel felé tartott. Eddig még nem találtunk
vérnyomokat, úgyhogy meg kell ismételnünk az átvizsgálást. Továbbra is
úgy véljük, hogy a gyilkosságot nem tervezték el, és hogy Roger meg Groth
együtt ment a focipályához. Ott aztán adódott valami gond. Groth lelőtte
Rogert, aztán rájött, hogy el kell távolítania a golyót. Amikor ma reggel
megkérdeztük Leim Erikssont, hogy ismerős-e számára a kocsi, hazudott. De
rájött, hogy Ragnar Groth a fia gyilkosa. Úgy határozott, még jobban
megszorongatja, de elvesztette az irányítást a dolgok felett.
Torkel megállt Hanser előtt és ránézett.
 Szerintem hihetőnek hangzik.
 Erre utal a bizonyítékok láncolata. De kell még találnunk
bizonyítékokat a laborvizsgálatok során, amelyek megerősítik az
elméletünket.
Vanja és Billy bólogatott. A pillanat, amikor a feltételezés valószínűséggé
vált, mindig sajátos érzést hozott magával. Most már csak meg kell találniuk
a módját, hogy igazolják a valószínűt.
Sebastian hirtelen felemelte a kezét, hogy egyszemélyes tapsviharban
törjön ki, ami gúnyosan visszhangzott a teremben.
 Gratulálok! Ne is zavartassátok magatokat, hogy van néhány apróság,
ami nem illik bele az elméletetekbe! De igazán nem akarok ünneprontó
lenni!
 Vanja a gőgösen hátradőlő Sebastianra meredt haragosan.
 Jókor jut eszedbe!
Sebastian küldött felé egy túlzottan barátságos mosolyt, majd az asztalon
felhalmozott DVD-kre bökött.
 Férfiak. Igazi férfiak. Ragnar nem a kisfiúk bolondja, az izmokat és a
nagy farkakat szerette. Nézzétek meg Frank Clevént! Egy érett macsó, nem
zsenge tizenhat éves. Elkövetitek azt a hibát, hogy azt hiszitek, a
homoszexuálisoknak nincsenek preferenciáik. Ha valakinek farka van, az
már jó nekik.
Ursula hozzá fordult.
 De vannak férfiak, akik nem tudnak nemet mondani a szexre. A
preferenciáiktól függetlenül. Ezt te igazán tudhatnád!
 Nekem nem a szex, hanem a hódítás számít. És az teljesen más.
 Nem maradhatnánk a témánál? – nézett rájuk könyörgőn Torkel.
 Az megkönnyítené a dolgunkat. Persze igazad van, Sebastian. Nem
tudhatjuk biztosan, hogy Roger és Groth valóban intim viszonyban voltak-e.
 Van valami, ami igencsak zavar – folytatta Sebastian. – Mégpedig
Ragnar öngyilkossága.
 Mire célzol?
 Nézzük meg még egyszer a gyilkosunkat! Vélhetően nem tervezte el
Roger megölését, de amikor megtörtént, nem válogatott az eszközökben,
hogy elleplezze. Még a fiú szívét is kivágta, hogy kivegye a golyót. –
Sebastian felállt és elkezdte fel-alá róni a termet. – Amikor úgy látta, hogy
Peter Westin fenyegetést jelenthet számára, simán hidegre tette. Hamis
bizonyítékokat helyezett el Leoéknál, betört Westin rendelőjébe. Szélsőséges
nyomás alatt nagyon is célirányosan cselekedett. És mindezt csakis azért,
hogy ne bukjon le. Hideg és számító. Nem hagyja idegesíteni magát.
Biztosan nem kötné fel magát egy gyerekszobában, és tutira nem kéme
elnézést. Nem ismer megbánást!
Sebastian kiselőadása után csend borult rájuk. A többiek ellentmondásos
érzésekkel viaskodtak. Sebastian tekintélye és az elméletüknek ellentmondó
gondolatmenete összeütközésbe került a leghőbb vágyukkal, hogy megoldják
az ügyet. Vanja ragadta magához a szót elsőként.
 Rendben, doktor Freud! Csak egyetlen kérdés. Tegyük fel, hogy igazad
van, és nem Groth követte el a gyilkosságot. Groth véletlenül volt a
motelban. A kocsija csak véletlenül parkolt ott, amerre Roger ment. Groth a
volán mögött ült, Roger meg bepattant az autóba. A focipályához mentek.
Ahol aztán valaki más végzett Rogerrel. Ez lenne az elméleted?
Hátradőlt, a pillantása kemény volt, kissé győzedelmes. Sebastian állva
maradt és nyugodtan nézett rá.
– Nem, nem ez az elméletem. Csak annyit mondtam, hogy a ti elméletetek
nem stimmel. Elsiklunk valami fölött.
Torkel telefonja megcsörrent. Elnézést kért és fogadta a hívást. Sebastian
a helyére ment és leült. Torkel tartotta egy ideig a fülénél a telefont, mielőtt
mondott volna valamit. Nagyon határozottnak hangzott.
 Hozzátok ide! Most! – azzal letette a mobilt és Hanserhez fordult. – A
helyszínelők éppen most találtak valamit Groth házában. Felfedezték Westin
naptárát a cserépkályhában.
Hanser mosolyogva dőlt hátra. Most elkapták Ragnar Groth-ot. Biztosan.
Vanja nem állta meg, hogy ne forduljon ismét Sebastianhoz.
 És ez hogy passzol a pszichológiai elméletedbe, Sebastian? – Sebastian
tudta a választ, de nem volt kedve még jobban elmélyedni a dologban.
A többiek már döntöttek.

Sebastian kiment a teremből.

Azok, akik maradtak, mindenáron le akarták zárni az ügyet. Meg tudta
érteni. Bonyolult nyomozás volt, ami ette őket, mindannyian elfáradtak. Ha
felszínesen szemlélték a kérdést, a megoldás tökéletes volt. Csakhogy
Sebastiannak nem feküdt ez a felszínesség. A rejtett, igazi összefüggések
vonzották. A tiszta válaszok, az a pillanat, amelyben minden, amit tudott,
összepasszolt: amikor a tett, a következmény, a hajtóerő és a motiváció
ugyanazt mondta, ugyanazt a történetet mesélte el.
És ez sosem a felszínen zajlott.
De mit töri magát voltaképpen? A bizonyítékok láncolata támadhatatlan
volt, és személyesen is elégedettnek kellene lennie. A tudás temploma, amit
az apja felépített, bemocskolódott, elszakadt az istenektől. A valóság utolérte
a Palmlövskát és lerántotta a sárba.
A lebukó nap betűzött a hatalmas ablakokon, és Sebastian tett néhány
lépést a roppant iroda közepe felé, amely telis-tele volt munkálkodó
rendőrökkel. Megtorpant, és az üvegajtón át visszalesett Torkelre és a
többiekre a tárgyalóban. Most szedték össze a dolgaikat.
Westin naplója Ragnar Groth kályhájában volt, a legtöbb lapja megégett,
így a bizonyítéknak nyoma sem volt. De már a puszta tény is, hogy a naplót
Groth-nál találták meg, meggyőzte Hansert. De Sebastian számára ez a lelet
csak még zűrzavarosabbá tette a történetet. Az a Ragnar Groth, akit ő ismert,
sosem engedett volna meg magának ilyen hanyagságot. Az az ember egy
tollat vagy egy darab papírt sem hagyott rossz helyen. Egyszerűen nem állt
össze a kép.
 Sebastian figyelte Ursulát, aki meghallgatta, hol találták meg a naptárat.
Biztosan osztja Sebastian véleményét, ennyire már ismerte a nőt. Noha
szakadatlanul apróságokon civakodtak, lényegében ugyanazt kutatták: a
mélységet. A tiszta egyenletet. És valóban a saját kétkedését látta
megcsillanni Ursula szemében. De pont most nem volt önmaga, nem volt hű
önmagához. Láthatólag hanyag volt, a házkutatás közben elment enni
Mikaellel. Nem nézte át a kályhát, abban bízott, Billy megtette. Billy
félreértette a dolgot, és azt hitte, Ursula már ellenőrizte a kályhát. Az ilyen
egyértelmű dolgok általában szemet szúrnak Ursulának. Mindenki, aki a
teremben volt, láthatta, mennyire szégyelli magát, és ezen a ponton
Sebastian döntésre jutott. Sajnálta az egészet. Ha a többiek elégedettek, ám
legyenek! Ragnar Groth nevét a sárba tiporják, az igazi gyilkos meg
megússza.
Sebastiannak aztán édes mindegy volt, ezért állt fel és jött ki. Most az
irodában szobrozott és még egyszer, utoljára visszanézett a csapatra az
üvegajtón át. Aztán belebújt a kabátjába és ment.
Már majdnem kiért a kapitányságról, amikor hangot hallott a háta mögül.
Billy volt az. Miközben Sebastian felé szaladt, körülnézett, és amikor odaért
hozzá, suttogóra fogta a hangját.
 Tegnap még volt egy kis időm.
 Jó neked.
 Nem tudom, minek neked, de megvan Anna Eriksson címe.
Sebastian Billyre meredt. Már nem is tudta, mit érez. Hirtelen a nő egész
közel került. A semmiből. Harminc év múltán. Egy nő, akit nem is ismer.
Kész volt minderre? Akarja egyáltalán? Vélhetően nem.
 Semmi köze az ügyünkhöz, igaz?
Billy fürkészőn nézte.
Sebastian belefáradt a hazudozásba.
 Semmi.
 Ebben az esetben nem adhatom át, te is tudod.
Sebastian bólintott. Billy váratlanul előrehajolt és valamit odasúgott neki.
 Storskärsgatan tizenkettő, Stockholm. – Aztán mosolygott és kezet
nyújtott Sebastiannak. – Szerintem nagyon jó volt veled dolgozni.
Sebastian újra biccentett. De nem hazudtolhatta meg önmagát. Főleg most
nem, amikor végre megkapta azt, amiért elejétől fogva itt volt.
 Bárcsak én is ezt mondhatnám!
Aztán ment, tudva, hogy sosem tér vissza. Soha.

A férfi, aki nem volt gyilkos, alig bírt megülni egy helyben. Mindenhol
közzétették a hírt: az interneten, a tévében és a rádióban. A rendőrség
tökéletesen felgöngyölítette az ügyet. A csúcspont az állami tévé
összefoglalója volt a legújabb sajtótájékoztatóról. A rendőrfőnöknő elegáns
kosztümöt viselt, a királyi nyomozóhatóság felügyelője mellett feszített, akit
már szintén látott néhányszor a tévében a férfi. A nő arca ragyogott az
örömtől, a mosolya olyan széles és vakító volt, hogy már-már vicsorgásnak
tetszett. A felügyelő viszont olyan volt, mint mindig: komoly és hivatalos. A
nő – egy képaláírás elárulta, hogy Kerstin Hansernek hívják – beszámolt
róla, hogy a rendőrség gyanúsít valakit a gyilkossággal. Részleteket csak a
laboreredmények ismeretében árulnak el. De annyira biztosak a dolgukban,
hogy már most is mondhat pár szót. A reggeli tragikus halálesetek vezettek
el az áttöréshez. A gyanúsított egy ötvenes férfi, västeråsi lakos, aki
öngyilkos lett. Habár nem mondták meg, kiről van szó, mindenki tudta:
Ragnar Groth igazgatóról.
Főleg a férfi tudta, aki nem volt gyilkos. Már tegnap felfedezte a pletykát
az interneten. Volt egy Flashback nevű oldal, ami dugig volt mindenféle
rosszízű szóbeszéddel és spekulációval, mindenről és mindenkiről, de
bámulatosan sok valós hírt is tartalmazott. Egy vitafórumon, amelynek címe
„Rituális gyilkosság Västeråsban” volt, a férfi talált egy névtelen
hozzászólást. Az író azt állította, hogy a Palmlövska Gimnázium igazgatóját
a rendőrség bevitte és kihallgatta.
A férfi, aki nem volt gyilkos, rögvest felhívta az iskola titkárságát, és
kérte, hogy kapcsolják neki Ragnar Groth-ot. Közölték vele, hogy Ragnar
Groth a nap további részében hivatalos úton lesz.
Elkéredzkedett a munkahelyéről és autóba pattant. A tudakozótól
megkapta az igazgató lakcímét és azonnal odahajtott. Kissé távolabb parkolt
le és észrevétlenül osont el a kétemeletes ház előtt. A kocsi, ami a bejárat
előtt állt, mindent elmondott. Noha civil jármű volt, felismerte.
Ugyanaz a kocsi volt, amelyik néhány nappal ezelőtt Lundinék háza előtt
állt.
A férfi testében melegség áradt szét. Olyan volt, mintha megnyerte volna
a lottó ötöst, és senki sem tudna róla kívüle. Az ő nyereménye, amivel azt
kezd, amit csak akar. Ahogy ott ácsorgott, kinyílt az ajtó, és kijött egy nő.
Továbbment, hogy ne szúrjon szemet, de a nő csak magával foglalkozott.
Dühös volt, látni lehetett abból, ahogy bevágta a kocsiajtót. A férfi, aki nem
volt gyilkos, továbbsétált egy darabon, majd amikor az autó elviharzott
mellette, sarkon fordult és visszament a saját kocsijához.
Tíz perc alatt elhozza otthonról a naptárat, tíz perc és újra itt lesz. Ragnar
Groth házában csak egy rendőr van. Arra számított, működni fog.
És működött.
 Sebastian a sötétségbe burkolózó szülői ház előtt állt. Az este hűvös volt,
és Sebastian nem öltözött valami vastagon, de a testébe lopózó hidegség nem
számított. Valahogy még illett is a pillanathoz. Eljött az idő, hogy azt tegye,
amit már a megérkezésekor is akart. Csak az utóbbi napok eseményei
megakadályozták benne. Holnap elutazik, elhúzza a csíkot, kámforrá válik.
Mindennek tetejébe még a címet is sikerült megszereznie, ami miatt a
nyomozáshoz csatlakozott.
Storskärsgatan tizenkettő. Itt rejtőzik a válasz, amit tudni akar.
Ahogy állt ott, megértette, hogy volt valami jó is abban, ami történt. A
levelek és a bennük rejlő lehetőségek, de maga az eset is meg a királyi
nyomozóhatósággal végzett munka lendülettel töltötte fel. Valami más
határozta meg a napjait, nem a szemrehányások és félelmek keveréke, ami
már oly régóta kísérte. Természetesen ezek az érzések nem tűntek el szőrén-
szálán, az álom még mindig a társa volt minden éjjel, és Sabine illatára
ébredt minden reggel. De már nem bénította meg teljességgel a veszteség.
Megérezte egy másfajta lét lehetőségét, ami egyszerre tűnt félelmetesnek és
vonzónak. Volt valamiféle bizonyosság abban az életben, amit régóta ismert.
Még ha kedvezőtlen volt is számára, a berögződések kényelmesebbek
voltak. A sors, amit bizonyos módon saját maga választott, megérintette a
legbensőbb lényét: hogy nem érdemli meg a boldogságot, hogy átok ül rajta.
Már gyerekfejjel is tudta, és a cunami csak megerősítette. Átpillantott
Clara házára. A nő éppen ekkor lépett ki a lépcsőre, és rábámult. Sebastian
levegőnek nézte.
Talán fordulóponthoz ért. Valami biztosan történt. A Beatrice-szal töltött
éjszaka óta nem volt nővel, sőt, még csak az eszébe se jutott. Ez vélhetően
jelent valamit. Az órájára nézett. Hét óra húsz. Már rég itt kellene lennie az
ingatlanosnak. Voltaképpen már hétkor találkozniuk kellett volna, hogy
gyorsan aláírják a szerződést, és Sebastian elérje a nyolc harmincas
stockholmi vonatot. Ez volt a terve. Miért késett a pasas? Sebastian
bosszúsan ment be a házba és felkapcsolta a villanyt a konyhában. Aztán
felhívta az ingatlanost, egy bizonyos Peter Nylandert, aki csak a sokadik
kicsörgés után vette fel, és elnézést kért. Még egy másik lakást mutat meg
egy ügyfélnek, és legkorábban holnap délelőtt tud jönni.
Jellemző. Még egy éjszaka ebben az elátkozott házban! Ennyit tehát a
sorsfordító pillanatokról.

Torkel levette a zakóját és a cipőjét, és hullafáradtan belezuhant a

szállodai ágyba. Egy röpke pillanatra bekapcsolta a tévét, de aztán rögvest ki
is kapcsolta, amikor meglátta a sajtótájékoztató képeit. Nemcsak magát
utálta látni, hanem volt valami az egész esetben, ami zavarta. Egy percre
megpróbálta lehunyni a szemét, de nem sikerült lazítania. A nyugtalanság
vasmarokkal szorította. A bizonyítékok egyértelműek, de még hiányoznak a
perdöntő laboreredmények. Valami, ami minden kétséget kizáróan meggyőzi
róla, hogy igazuk van. A leginkább a vérnyomok hiánya aggasztotta. Fólia
ide vagy oda, a vér olyasmi, amit a tettes igen nehezen távolíthat el
maradéktalanul. Egy szerves folyadék, ami olyan összetett, hogy már egy
mikroszkopikus mennyiség is elég belőle a bizonyításhoz. És Roger
borzalmasan sok vért vesztett.
Ennek dacára nem találtak vérnyomokat a Volvóban. Ursula is kutyául
volt, tudta. A megbeszélés után még néhány kétségbeesett órán át
vizsgálgatta a kocsit, de még nem bukkant semmire. Torkel úgy vélte, még
mindig ott van, és az autót vizsgálja. A kályhába rejtett naptárral
szarvashibát követett el. Addig nem fogja befejezni a munkát, amíg mindent
háromszor át nem néz.
És Hanser? Nemhogy megállítani nem lehetett, de féken tartani se. Még a
kerületi rendőrfőnököt is maga mellé állította. Torkel és Hanser a
sajtótájékoztató előtt egy órával találkozott vele. Torkel haladékért
rimánkodott, egyetlen nap – vagy még kevesebb – is döntő lehet. De hamar
ráeszmélt, hogy ezek ketten mindenképpen le akarják aratni a babérokat.
Miközben lázasan azon fáradozott, hogy jobb belátásra bírja ellenfeleit,
sokkal inkább politikusoknak, mint rendőröknek látta őket. Hanser csak az
eset megoldásával érhette be, hogy a pályafutása ne szenvedjen csorbát.
Torkel számára egy eset megoldása többet jelentett. A valóság feltárását. A
megoldás az áldozat érdekeit szolgálja, nem az ő karrierjét. A végén Hanser
és a kerületi rendőrfőnök valósággal elsöpörték az érveit. Erezte, hogy
harcolhatott volna keményebben is, de fáradt és kimerült volt, és
tulajdonképpen ő is csak arra vágyott, hogy letudhassák ezt az esetet.
Tisztában volt vele, milyen gyenge indok ez, de ez volt az igazság. Ráadásul
nem ő döntött, hanem a kerületi rendőrfőnök. Nem ez volt az első alkalom,
hogy bele kellett törődnie ilyesmibe. Hozzá kell szokni, ha az ember egy
olyan testületben tevékenykedik, mint a rendőrség. Máskülönben úgy jár,
mint Sebastian, akivel már senki sem hajlandó együtt dolgozni.
Abban a reményben, hogy a híradónak vége, Torkel újra a távirányítóért
nyúlt. De még mielőtt újra bekapcsolhatta volna a készüléket, félénken
kopogtak az ajtón. Feltápászkodott és kinyitotta. Ursula állt odakint.
Elcsigázottnak tűnt.
 Találtál valamit?
Ursula a fejét rázta.
  Ebben a kocsiban véralkotóknak semmi nyoma. Egyszerűen semmi.
Torkel bólintott. Egy darabig farkasszemet néztek egymással. Egyikük
sem tudta, mit mondhatna még.
– Akkor hazamegyünk holnap? – kérdezte végül Ursula.
 Hát, nagyon úgy fest. Úgy néz ki, Hanser maga akarja lezárni az esetet,
és ő a főnök.
Ursula megértően biccentett és indulni készült. De Torkel feltartóztatta.
 Csak azért jöttél, hogy jelentést tegyél az autóról?
 Tulajdonképpen nem. – Ursula ránézett. – De szerintem most ennyi is
elég. Egyszerűen nem tudom, mi mást mondhatnék.
 Sebastian elment.
Ursula bólintott.
 Viszont minden más összegubancolódott.
 Tudom, sajnálom.
 Lassacskán az lett az érzésem, hogy nem pusztán a te hibád. – Torkelre
pillantott, tett felé egy lépést és megérintette a kezét. – Azt hittem, ismersz.
Tényleg azt hittem.
 Szerintem most ismertelek meg.
 Nem. Még ennél is egyértelműbbnek kell lennem.
Torkel felnevetett.
 Elég egyértelmű voltál. Bátorkodhatlak behívni?
 Tehetsz egy próbát.
Rámosolygott Torkelre, és belépett a szobába. A férfi bezárta utána az
ajtót. Ursula a székre tette a táskáját és a kabátját, és elment zuhanyozni.
Torkel kibújt az ingjéből és megigazította az ágyat. Ursulának tetszeni fog
így. Először Ursula zuhanyozott, aztán Torkel. Aztán bemászott a nő mellé
az ágyba. Ahogy a rutin és a szabályok megkívánták. Csak munkában, sose
otthon. Semmi tervezgetés. És, gondolta Torkel, megingathatatlan lojalitás
Ursula iránt, ezt még bele kell vennie.
 Sebastian szemére nem jött álom. Túlságosan zúgott a feje, túl sok
minden történt. Eleinte azt hitte, a stockholmi cím nem hagy neki nyugtot,
amiatt nem tud leállni. Érthető, hiszen hogy is aludhatna el, ha egy
felfoghatatlan lehetőség és ugyanakkor egy roppant kockázat kapujában áll?
De nem csak a cím volt a ludas. Voltak más dolgok is, mint a múltbéli
levelek lehetséges következményei. Egy másik kép. Sokkal időszerűbb,
sokkal világosabb. Egy fiatal fiú képe, akit halál várt a focipályán. Egy fiú,
aki megfoghatatlan volt, és ez a benyomás egész idő alatt kísértette. Érezte,
hogy ebben van a hiba. A társaival együtt túl gyorsan kezdte el a
peremjelenségeket szemlélni, ahelyett, hogy a középponttal foglalkozott
volna: Axel Johansson, Ragnar Groth és Frank Clevén az események szélén
mozgott. Logikus, végtére is tettest kerestek.
De eközben szem elől tévesztették az áldozatot. Roger Eriksson, a fiú, aki
a tragédia középpontjában állt, titok maradt.
Sebastian felkelt, és kiment a konyhába. A hűtőben még volt két üveg
ásványvíz, amit a benzinkúton vett. Kinyitott egyet, és leült a
konyhaasztalhoz. Aztán fogta a táskáját, előkotorta a papírjait, a tollát és az
eset anyagait, amik még mindig nála voltak. Dokumentumok, akták, amiket
biztosan le kellett volna adnia. Elfelejtette, hogy még nála vannak, és
egyszerűen nem az a fajta volt, aki visszamegy, hogy visszaadjon néhány
másolatot. Ellenkezőleg, szívesebben tartott meg anyagokat, pont az ilyen
esetekben. Korábban, amikor még dolgozott, mindig így járt el, és most
örült, hogy a régi rossz szokását – a táskája teletömését – még nem vetkőzte
le. Sajnos nem sok minden volt Rogerről. Jobbára a két iskolájáról szóltak a
papírok. Sebastian félretette ezeket, felcsapta a jegyzettömbjét, felkapott egy
tollat és elkezdte rendszerezni a gondolatait. Ezt írta felülre:

Iskolaváltás

Kitépte a lapot és az asztal felső sarkába tette. Régebben szívesen csinálta

ezt: címszavakat vetett papírra, hogy beindítsa a gondolatfolyamot. Az volt a
lényeg, hogy ráérezzen a gondolatmenet sajátosságaira, és végül meglássa,
hogy tudja úgy csűrni-csavarni, hogy jó alapot kínáljon az építkezéshez.
Folytatta:

Nincsenek barátai

Roger szűk baráti köre gondot okozott a rendőrségnek. Túl kevés

emberrel állt kapcsolatban, alig tudott valaki valamit róla. Lisa csak
látszatbarátnő volt, és a gyerekkori pajtás, Johan is eltávolodott tőle. Egész
egyszerűen magányos volt. És a magányos emberek a
legmegfoghatatlanabbak.

Terápia

A néhai Peter Westinhez járt. Vélhetően azért, hogy beszélhessen

valakivel, és ez megint csak azt a kijelentést támasztja alá, hogy magányos
volt. De lehet, hogy azért járt pszichológushoz, hogy feldolgozzon valamit,
hogy túljusson valamin.

Pénzre volt szüksége

Az Axel Johansson-féle alkoholkereskedelem zsákutcának bizonyult. De

Roger olyan fiatalnak tűnt, aki kevés dologtól riad vissza, hogy pénzt
szerezzen. És pénzre volt szüksége, hogy beilleszkedhessék, főleg az új
iskolájában, az előkelő Palmlövska Gimnáziumban.

Az igazgató pénzeli az anyát

A pénzhez fűződő erkölcstelen viszony tehát családi vonás. Ezért tűnik

valószínűnek a zsarolásos elmélet. Lena tudta, hogy Ragnar Groth kész
fizetni, hogy ne tudódjon ki a titka. A titoknak az iskola hírnevéhez lehetett
köze, Groth élt-halt az iskoláért. Roger az egyetlen, aki összeköti Lenát és
Groth-ot, ha Sebastian jól tudja. Hozzátette:

Homoszexuális viszony?

De aztán gyorsan ki is húzta.

Az egész bizonyítékláncolatban ez a feltételezés zavarta a leginkább. Az
ilyen gondolkodásmód mindig erőteljes, és teljes mértékben eluralkodhat a
nyomozáson. Pedig az lenne a lényeg, hogy szabadjára engedje a
gondolatait, ne hagyja korlátok közé szorítani magát, hogy úgy szemlélje az
összefüggéseket, hogy ne tulajdonítson nekik túlzott jelentőséget. Ezzel
tisztában volt, ezért inkább ezt írta:

Titkos szerető (nő vagy férfi)

 De ez a nyom is elég halvány. Egy érzés, amit Lisa keltett Vanjában, aki
aztán fontosnak minősítette. Sebastian osztozott Vanja gyanakvásában, de az
is lehet, hogy csak az váltotta ki ezt a gyanakvást, hogy Vanja sajátos, egyéni
színezetet adott a „titok” szónak. Amit titkol az ember, az biztosan szexuális
jellegű. De Lisa érzésein kívül mi más utal rá, hogy tényleg így van? Pedig
utal! Van valami, ami alátámasztja! Sebastian felírta:

Csak a szexről tudott beszélni

Ezt mondta Johan neki és Vanjának, amikor meglátogatták kempingezés

közben. Ez talán fontosabb információ, mint amilyennek eleinte tűnt. Johan
azt mondta, ezért nem töltött már annyi időt Rogerrel. Úgy fest tehát, hogy
Roger élénken érdeklődött a testiség iránt, és ez zavarta Johant. De kivel
szexelt Roger? Nem Lisával, de akkor kivel?

Az utolsó beszélgetés

Ez is zavarta Sebastiant: Roger utolsó telefonbeszélgetése. Azon a

bizonyos péntek estén a fiú megpróbálta felhívni Johant odahaza, csakhogy a
barátja nem volt otthon. De akkor miért nem hívta utána a mobilján? Egy
ideig azon az állásponton voltak, hogy talán már nem volt rá ideje. De most
már, hogy a kameráknak köszönhetően feltérképezték a fiú utolsó útját,
semmi nem utalt erre. Ellenkezőleg.
A sikertelen hívást követően Roger még egy csomót kószált a városban,
mielőtt beszállt volna az autóba. Időhiányban a legkevésbé sem szenvedett.
A legvalószínűbb magyarázat az lehetett, hogy az ügy, amit Johannal akart
elintézni, nem volt olyan fontos. Talán az is elég volt, hogy üzenetet hagyott
neki. Talán.
Sebastian újabb üveg vizet hozott a hűtőből. Elfelejtett volna valamit?
Biztos egy halom dolgot. Kissé elfáradt, és bosszantotta, milyen
megfoghatatlan Roger. Valami fölött elsiklott. Elkezdte átlapozni az iskolai
papírokat, az évkönyvet, az utolsó bizonyítványokat. Semmit sem talált,
leszámítva, hogy Roger tanulmányi eredménye javult. Különösen Beatrice
tárgyaiból. Nyilván kiváló tanár.
Sebastian felállt, mert úgy érezte, szüksége van egy kis friss levegőre,
hogy kitisztuljon a feje. Jól tudta, hogy zajlanak nála a gondolkodási
folyamatok. Néha eltartott egy ideig, mire szöget ütött a fejébe a megfelelő
gondolat, ami a kirakós darabkáit a helyükre tette. Máskor nem is támadt jó
gondolata. A legtöbb esetben semmiféle garancia nem volt rá.
 Az ingatlanos fél kilenc körül jött. Addig Sebastian kedvetlenül
csomagolt, és tett egy további sétát. Még mindig semmi. A gondolatai
ugyanazon a kitaposott útvonalon száguldottak körbe-körbe. Lehet, hogy
Roger titka sosem fog kitudódni. A rendelkezésükre álló anyag alapján
biztosan nem. Az ingatlanos egy nagy, csillogó Mercedesszel jött, szélesen,
túlzott vidámsággal mosolygott, és egy tökéletesen szabott, elegáns zakót
viselt. Sebastian azonnal megutálta. Még a kinyújtott kezét sem rázta meg.
 Tehát el szeretné adni.
 A lehető leggyorsabban le akarok lépni. Adjon egy szerződést, aláírom.
Ahogy már a telefonban is elmondtam.
 Legalább átfuthatnánk a megállapodást.
 Szükségtelen. Jutalékot kap a vételárból, nem? Vagyis minél többért ad
túl rajta, annál több üti a markát.
 Pontosan.
 Akkor eléggé motivált abban, hogy a lehető legdrágábban adja el.
Nekem ennyi elég is.
Sebastian odabiccentett az ingatlanosnak, és fogta a tollát, hogy
odabiggyessze a nevét a szaggatott vonalra. Az ingatlanügynök kétkedve
méregette.
 Előbb szeretnék kicsit körülnézni a házban.
 Akkor hívok valaki mást. Aláírjam vagy ne?
Az ügynök hezitált.
 Miért választotta egyáltalán a mi irodánkat?
 Ez volt a telefonkönyvben az első olyan iroda, amelynek üzenetet
hagyhattam a rögzítőjén. Világos? És akkor, ha szabadna aláírnom.
Az ingatlanos magabiztosan nevetett.
 Örülök, hogy ezt mondja. Tudja, azok a géphangok, amelyek
bemondják a nyitvatartási időt és megkérik az ügyfelet, hogy próbálkozzon
újra egy későbbi időpontban, egyre sablonosabbak. De én rájöttem, hogy
ilyenkor az emberek inkább felhívnak egy másik számot. Trükkös, nem?
Sebastian feltételezte, hogy a kérdés költői volt. Mindenesetre nem állt
szándékában alátámasztani az ingatlanügynök elméletét azzal, hogy
elmeséli, ő valóban így tett.
 Szerintem elképzelhetetlenül fontos, hogy az ügyfelek elérhessék az
embert. Amikor átadom a mappát, megkapják a mobilszámomat is – folytatta
anélkül, hogy megvárta volna a választ, ami egyébként úgysem jött volna. –
És bármikor felhívhatnak, ha kérdésük van: hétvégente, esténként, mindig.
Ez a munkafelfogásom.
Bizonyítandó, hogy minden időben elérhető, meg is csörrent a mobilja,
mielőtt még folytathatta volna az eszmefuttatást. Sebastian vetett egy fáradt
pillantást a férfira, és azt kívánta, bárcsak sose hívta volna fel.
 Szia, kincsem! Igen, zavarsz egy kicsit... De igen. – A férfi eltávolodott
pár lépést, hogy zavartalanul tudjon beszélni. – Megoldod, szívem. Biztos
vagyok benne. De most le kell tennem. Puszi!
Kinyomta a hívást és bocsánatkérő mosollyal Sebastianhoz fordult.
 Elnézést, a barátnőm volt. Állásinterjúra megy ma, ilyenkor mindig
nagyon ideges.
Sebastian rábámult a férfira, aki előtte állt, és akiről már így is többet
tudott a kelleténél. Valami olyasmit keresett gondolatban, amiért nem lesz
kár, ha a férfi fejéhez vágja, hogy elhallgattassa. Valami súlyos tárgy
kellene, hogy soha többé ne legyen kedve locsogni. Aztán beugrott az, amire
már oly régóta várt.
A gondolat.
Az összefüggés.
Kit hív olyankor az ember?

Vasilios Koukovinos rendkívül érdekesnek találta az utat. Az utazótáskás

férfit a háza előtt vette fel. A férfi izgatottan hadart. Először a Palmlövska
Gimnáziumhoz akarta vitetni magát, hogy onnan rögtön tovább is álljanak.
Ki sem akart szállni, csak odamenni, amilyen gyorsan csak lehet.
Az iskolánál megkérte Vasiliost, hogy nullázza le a kilométerórát és
hajtson az E18-ason fekvő motelhez a legrövidebb úton. Előszedett egy
térképet, hogy megmutassa neki, hol van a motel, de Vasilios úgy ismerte
Västeråst, akár a tenyerét, így azonnal elindult. Ez alkalommal hallgattak, de
Vasilios olykor-olykor oldalvást a férfira sandított, és látta, hogy alig tud
csendben megülni, annyira izgatott.
Amikor a motelhoz közeledtek, a férfi meggondolta magát. Egy közeli
utca nevét mondta Vasiliosnak. Spränggränd. Váratlanul oda akart menni.
De még ez sem volt elég. Azt akarta, hogy Vasilios hajtson be a zsákutcába,
aztán tolasson vissza és parkoljon le. Miután Vasilios teljesítette a
kívánságát, a férfi a kilométerórára nézett, ami pontosan hat kilométert
mutatott. Átadta a bankkártyáját Vasiliosnak, és megkérte, hogy várjon pár
percet. Kiszállt és a motel felé sietett. Vasilios leállította a motort, és kiszállt,
hogy rágyújtson. A fejét ingatta. Ha a férfi a motelba akart menni, oda is
vihette volna.
Alig szippanthatott pár slukkot, amikor a férfi visszatért. Idegesnek tűnt,
sápadt volt. Volt valami a kezében, ami leginkább egy iskolai évkönyvre
hasonlított. A taxisofőr felismerte a képet a címlapon. Az a sznob iskola volt,
ahonnan épp most jöttek. A Palmlövska.
Vasilios újra beszállt a kocsiba, a férfi most az emeletes házak melletti
focipályához akart menni, aztán ismét vissza az iskolához.
Közben szakadatlanul a kilométerórát bámulta.
Elég érdekes út volt.
Pont tizenhét kilométer.

Sebastian már korábban is rájöhetett volna. Ki, ha nem ő? Ő maga is

közvetlen közelből tapasztalta meg. A változást, az erőt és az intenzitást,
amit kisugárzott, ha az ember jobban megismerte. Ahogy az ember elszakadt
tőle, máris újra látni vágyta.
Pont, ahogy Roger.
Rogernek szüksége volt valakire, aki mellette állt, aki támogatta, amikor
iskolát váltott. Valakire, akit felhívhatott, ha ideges volt vagy
elnáspángolták. Valakire, akit szerethetett. Roger azon az estén is telefonált,
de nem Johannal akart beszélni. Hanem Beatrice-szal.
Amikor Sebastian a motelba rohant, hirtelen sugallatra tette. Amikor a
taxi hátratolatott és leparkolt, az az érzése támadt, hogy a motelnak
fontosabb szerepe van, mint gyanította. Roger nem véletlenül tévedt oda.
Már többször is járt ott, de nem Ragnar Groth-tal. Amikor Sebastian
megmutatta a recepciós nőnek az évkönyv fotóit, a gyanakvása megerősítést
nyert.
Ó, igen, látta már ezt a nőt. Többször is.
Nem csak hínár volt. Sokkal rosszabb annál.
 Vanja és Torkel a kihallgatóban ült. Velük szemben Beatrice Strand
foglalt helyet. Ismét sötétzöld blúzt viselt és hosszú szoknyát, ahogy első
alkalommal is, amikor Vanja és Sebastian a Palmlövska Gimnáziumban
találkozott vele. Most azonban fáradtnak látszott, fáradtnak és sápadtnak.
Halvány bőrén még látványosabban ütköztek ki a szeplők. Talán csak puszta
képzelgés volt, de Sebastian, aki a szomszédos helyiségben állt, még azt is
látni vélte, hogy a vörös haja veszített a ragyogásából kissé. Beatrice egy
zsebkendőt gyűrögetett, de nem vette a fáradságot, hogy letörölje a könnyeit,
amik lassan végigcsorogtak az arcán.
 El kellett volna mondanom.
 Tényleg leegyszerűsítette volna a dolgot – felelte Vanja szűkszavúan és
bosszúsan, már-már vádlón. Beatrice ránézett, mintha borzalmas
felismerésre jutott volna.
 Akkor még élnének? Lena és Ragnar? Ha elmondtam volna.
Csend lett a teremben. Úgy tűnt, Torkel rájött, Vanja közel áll hozzá,
hogy igenlően válaszoljon, ezért gyengéden a kollégája alkarjára tette a
kezét. Vanja türelmet erőltetett magára.
 Nem lehet megmondani, és nem is vezet sehova, ha ezen rágódunk –
mondta Torkel nyugodtan és bizalomteljesen. – Meséljen inkább önmagáról
és Rogerről!
Beatrice vett egy nagy levegőt, egy rövid ideig benntartotta, mintha
megacélozná magát az elkövetkezendőkre.
 Megértem, hogy iszonyatosan illetlennek tartják. Házas vagyok, ő pedig
csak tizenhat volt, de nagyon érett volt a korához képest... Egyszerűen csak
megtörtént.
 Mikor kezdődött?
 Néhány hónapja, amikor az iskolába jött. Szüksége volt valakire,
otthonról nem kapott valami sok támogatást. Én meg... Szükségem volt az
érzésre, hogy szükség van rám. Hogy szeretnek. Biztos rémesen hangzik.
 Tizenhat éves volt és függőségi viszonyban állt önnel, ön szerint ez
hogy hangzik? – Vanja ismét feleslegesen irgalmatlanul és keményen
beszélt.
Beatrice szégyenkezve sütötte le a szemét. Az asztalra tette a kezét és
idegesen babrálta a zsebkendőjét. Ha Vanja nem csillapszik le valamelyest,
el fogja veszíteni Beatrice-t. A nő össze fog roppanni, és abból nem sül ki
semmi. Torkel újra Vanja karjára tette a kezét. Sebastian úgy döntött,
bekapcsolódik a kihallgatásba a fülhallgatón keresztül.
 Kérdezd meg, miért volt szüksége rá, hogy úgy érezze, szeretik!
Szívesen beszélne róla.
 Vanja vállat vont és ismét Beatrice-ra irányította a figyelmét.
 Hogy jellemezné a házasságát?
 Hát... – Beatrice megint felpillantott. Habozott. Úgy festett, a megfelelő
szót keresi, ami az otthoni helyzetet, az életét a legtalálóbban leírja. Végül
megtalálta: – Rideg.
 És miért?
 Nem tudom, hogy tudják-e, de Ulf és én hat éve elváltunk, és úgy
másfél évvel ezelőtt újra összeházasodtunk.
 Miért váltak el?
 Viszonyom volt egy másik férfival.
Beatrice szégyenkezve leszegte a tekintetét. Egyértelmű volt, mit gondol
róla az a fiatal nő, aki vele szemben ül. Kihallatszott a hangjából, kitűnt a
pillantásából. Beatrice nem vette zokon. Most, hogy hangosan kimondta
őket, egyenesen ebben a kopár helyiségben, a tettei mélységesen
erkölcstelennek tűntek. De amikor ott volt, amikor átélte a szeretetet, ami
már-már az imádattal volt határos, nem tudott ellenállni. Mindig is tudta,
hogy helytelenül cselekszik. Sok szempontból. Minden szempontból.
De hogy utasíthatta volna vissza a szeretetet, ami után olyan
kétségbeesetten vágyakozott, és amit sehol sem kapott meg?
 És Ulf elhagyott, Johant és engem. Egyszerűen csak kisétált az ajtón és
elment. Egy év is eltelt, mire újra beszéltünk egymással.
 De aztán megbocsátott?
 Nem. Johan kedvéért jött vissza. A válásunk és a rákövetkező év
nagyon megviselte a fiunkat. Johan dühös volt és összezavarodott. Nálam
lakott, de az ő szemében én voltam az, aki szétzilálta a családot. Háborút
vívtunk. Egyszerűen nem találtunk megoldást. A legtöbb gyerek
megbirkózik vele, ha a szülei elválnak. Egyeseknél tovább tart, mint
másoknál, de a végén mindig összekapják magukat. De Johanra ez nem volt
igaz. Az sem segített, hogy végül minden második héten, aztán még
gyakrabban Ulfnél lehetett. Bebeszélte magának, hogy semminek nincs
értelme, amíg a család nincs újra együtt. A végén már ez lett a mániája.
Megbetegedett, búskomor lett. Egy ideig még öngyilkossági gondolatok is
foglalkoztatták. Gyógykezelésre járt, de nem lett jobb a helyzet. Nála
minden a családról szólt. Hogy mi hárman együtt legyünk, ahogy mindig is.
 És Ulf visszajött.
 Johan kedvéért. Bár én is hálás vagyok érte, Ulf és én... Ez nem olyan
házasság, amilyenre gondol.
Sebastian maga elé bólintott a szomszédos helyiségben. Szóval helyes
volt a megérzése, hogy Beatrice csábította el őt, és nem fordítva. De a nő
helyzete sokkal rosszabb volt, mint ahogy azt Sebastian képzelte. Az utóbbi
években megjárta a poklot. Micsoda színjáték lehetett nap mint nap egy
olyan férjjel együtt élni, aki elutasító és egyértelműen kimutatja, hogy nincs
köze hozzá. És még ott a fia is, aki minden rosszért őt okolja, aki szerint ő
döntötte romlásba a családot. Beatrice vélhetően teljesen elszigetelődött.
Nem is csoda, hogy elfogadja a szeretetet és a megerősítést, ha csak
lehetősége van rá.
– Hogyan szerzett tudomást Lena Eriksson a kapcsolatukról? – kérdezte
Torkel a kihallgatóban. Időközben Beatrice könnyei elapadtak. Jót tett neki,
hogy kiönthette a szívét. Az volt a benyomása, hogy már a fiatal nő is más
szemmel néz rá. Természetesen sosem hagyja jóvá a viselkedését, de talán
megérti az okait.
 Nem tudom. Valahogy megtudta. De ahelyett, hogy véget vetett volna a
viszonynak, megzsarolta Ragnart és az iskolát. Így szerzett tudomást róla az
igazgató.
 És fizetett?
 Szerintem igen. Az iskola hírneve mindennél fontosabb volt számára.
Megengedte, hogy maradjak a félév végéig. Aztán mivel félévkor kirúgtuk a
gondnokot, nem vette volna jól ki magát, ha még valakit elbocsátunk. De
Groth kényszerített rá, hogy vessek véget a Rogerrel folytatott
viszonyomnak.
 És megtette?
 Igen, legalábbis megpróbáltam. De Roger nem akarta belátni, hogy ez
így nem mehet tovább.
 Ez mikor történt?
 Alig egy hónapja, azt hiszem.
 De azon a bizonyos pénteken újra találkoztak?
Beatrice bólintott és ismét mély levegőt vett. Kissé visszatért a szín az
arcába. Talán megvetendő volt a viselkedése, és a jelenlévők joggal ítélték
el, mégis megkönnyebbülés volt kimondani.
 Felhívott péntek este és kért egy utolsó találkozót. Azt mondta,
beszélnünk kell.
 És ön belement?
 Igen. Megbeszéltünk egy helyet, ahol várok rá. Otthon azt mondtam,
sétálni megyek.
Sebastian megfontoltan bólintott az üveglap mögött. Ők meg egész idő
alatt azon morfondíroztak, miért nem hívta fel Roger Johant a mobilján.
Beatrice egyszerűen megvezette őket. Roger őt kereste, és Johan igenis
otthon volt. Beatrice kortyolt egy kis vizet, és folytatta.
  Gyalog mentem az iskoláig, fogtam a kocsit és a találkozó helyszínére
hajtottam. Roger kétségbeesett volt, amikor megérkezett, és vérzett az orra,
mert valaki megverte.
 Leo Lundin.
 Igen. Beszélgettünk, és megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy véget
kell vetnünk ennek az egésznek. Elvittem a focipályára. Még mindig nem
érte fel ésszel, hogy nem találkozhatunk többé. Sírt és könyörgött, dühös
volt. Úgy érezte, elhagyom.
 Aztán mi történt?
 Kiszállt a kocsiból, haragosan és elkeseredetten. Utoljára akkor láttam,
amikor átvágott a focipályán.
 Nem ment utána?
 Nem. Visszamentem az iskolához és letettem a kocsit.
A teremre némaság borult. A csendet Beatrice bizalmatlanságnak fogta
fel. Azt hiszik, hazudik. Újra könnybe lábadt a szeme.
 Semmi közöm a halálához. Hinniük kell nekem! Szerettem.
Gondoljanak, amit akarnak, de igaz.
Beatrice nyelt egyet és a tenyerébe temette az arcát. Vanja és Torkel
összepillantott. Torkel alig észrevehetően az ajtó felé biccentett, és
mindketten felálltak. Torkel azt mondta, hogy mindjárt visszajönnek, de úgy
tűnt, Beatrice nem fogta fel.
Már kinyitották a folyosóra nyíló ajtót, amikor Beatrice utánuk szólt.
 Sebastian itt van?
Torkel és Vanja úgy nézett vissza rá, mintha nem értette volna jól, amit a
zokogó nő kérdez.
 Sebastian Bergman?
Beatrice könnyek között bólintott.
 Miért? – Vanja igyekezett felidézni magában, hogy Beatrice és
Sebastian találkozott-e. Persze, egyszer az iskolában, meg amikor Ulf és
Johan táborhelye felől érdeklődtek, de mindkétszer csak egy pillanatra.
 Szeretnék beszélni vele.
 Meglátjuk, mit tehetünk.
 Kérem! Szerintem ő is akar találkozni velem.
Torkel kitárta Vanja előtt az ajtót, és mindketten kiléptek a folyosóra. A
következő másodpercben Sebastian rontott ki a szomszédos helyiségből.
Rögtön a tárgyra tért.
 Szerintem nincs köze a gyilkossághoz.
 Miből gondolod? – kérdezte Torkel, miközben végigsétáltak a folyosón.
– Hiszen pont te vetetted fel, hogy ő vezette a Volvót, és hogy viszonya volt
Rogerrel.
 Tudom, de elhamarkodott következtetést vontam le. Abból indultam ki,
hogy a sofőr egy személyben a gyilkos is. De nem Beatrice ölte meg.
 Nem tudhatod.
 De tudom. A viselkedésében semmi sem utal arra, hogy hazudik.
 Ettől még nem húzhatjuk ki csak úgy a gyanúsítottak listájáról.
 Az autó átvizsgálásának eredményei alátámasztják Beatrice meséjét.
Ezért nem voltak vérnyomok a Volvóban.
Vanja Torkelhez fordult.
 Kivételesen egyet kell értenem Sebastiannal.
Torkel bólintott. Ő is ugyanezen a véleményen volt. Beatrice meggyőzően
beszélt. Sajnos. Láthatólag Vanja is erre gondolt. Nem tudta eltitkolni a
fáradtságát és csalódottságát.
 Ez azt jelenti, hogy van egy másik autó, amiben vannak nyomok.
Szóval már sokadjára jutottunk vissza az elejére.
 Nem feltétlenül – mondta Sebastian. Mindketten rámeredtek. – Ha van
egy félrelépő feleségünk, akkor van egy felszarvazott férjünk is. Mit tudunk
róla?
 Haraldsson szinte sokkos állapotban volt.
Másként nem lehet leírni az állapotát. A terve, a bosszúja, minden
szertefoszlott.
Most egy csésze langymeleg kávéval ücsörgött a társalgóban, és
igyekezett rájönni, hogyan alakulhattak ilyen szerencsétlenül a dolgok.
Nyilván többet mondott Radjannak a telefonban, mint amire emlékszik.
Biztosan kifecsegte, hogy csak a bűnösök menekülnek, és hogy Axel
Johanssonnak több van a rovásán, mint holmi feketekereskedelem. És még
ha nem is volt köze Roger Eriksson és Peter Westin halálához, van valami a
füle mögött. Az alkohol megoldotta a nyelvét. Láthatóan túlságosan is.
Radjan nemcsak lemásolta a dokumentumokat, hanem új szemmel végig
is olvasta őket, aminek során ugyanabba botlott bele, amibe Haraldsson,
nevezetesen, hogy valami nem stimmel Axel Johanssonnal. Radjan Micic
nem rossz zsaru. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjön ugyanarra, amire órákkal
később Haraldsson. Természetesen a gävlei, sollefteåi rendőrök és a saját
kollégáik is felfedezték a párhuzamot az erőszakos nemi közösülések között,
és sejtették, hogy minden esetben ugyanaz lehetett az elkövető, csak éppen
nevük nem volt, amelyikkel kapcsolatba tudták volna hozni az eseteket, így
nem jutottak semmire.
Haraldssonnak viszont volt neve, amit ki is kotyogott Radjannak. Radjan
nyilván sokkal szélesebb ismeretségi körrel bírt a városban, mint Haraldsson,
ahogy most egyértelművé is vált. A kapitányságon azt suttogták, hogy
Radjannak és a társának, Elovssonnak már negyedórával a kapitányság
elhagyása után volt egy címe. Fél tizenegykor letartóztatták Axel Johanssont.
Nagyjából akkor, amikor Haraldsson a kapitányság felé baktatott. Amikor
kiderült, hogy DNS-mintát kell venni,
Axel vonakodás nélkül vallott. Több nemi erőszakot is beismert, mint
amennyi a nyilvántartásban szerepelt. Azt azonban tagadta, hogy köze lenne
Roger Eriksson és Peter Westin meggyilkolásához, még alibit is tudott
igazolni, ami valóban megdönthetetlennek bizonyult. Ennek ellenére a
västeråsi rendőrségnek jó reggele volt.
Micicnek és Elovssonnak különösen.
Az a szóbeszéd járta, hogy a kerületi rendőrfőnök még aznap tiszteletét
teszi náluk. Haraldsson érezte, hogy ég a szeme, rászorította az ujját. Minden
erejével azon volt, hogy visszatartsa a könnyeit. Lehunyt pillái alatt színek és
villogó fények cikáztak a sötétségben. El akart merülni bennük, el akart
távolodni a valóságtól. El akarta sáncolni magát örökre. Léptek közeledtek,
amelyek az asztalánál elhaltak. Elvette a kezét az arca elől és fájdalmasan
felnézett az alakra, aki előtte állt.
  Gyere! – mondta Hanser tömören és sarkon fordult.
Haraldsson engedelmesen követte.

Ismét a tárgyalóteremben gyűltek össze. Billy és Ursula az egész

délelőttöt azzal töltötte, hogy újra felvázolja a nyomozás menetét a táblán. A
teremben tompa bénultság uralkodott. Egy ideig abban hittek – vagy
legalábbis elhitették magukkal – hogy végre-valahára pontot tettek az ügy
végére. Most pedig olybá tűnt, hogy elindultak egy hosszútávfutáson, és
amikor már azt hitték, letudták, kiderült, hogy még tíz kilométer hátravan. És
már megcsappant az erejük.
 Ulf Strand hat évvel ezelőtt elvált Beatrice Strandtól, és másfél éve újra
elvette – közölte Billy, aki mindent felkutatott Beatrice férjéről, ami csak
hozzáférhető volt.
Vanja sóhajtott. Sebastian vetett rá egy pillantást, és megállapította, hogy
a sóhaja nem unalomból vagy közönyből fakadt. Sebastian nem
rokonszenvezett kimondottan Ulf Stranddal, de bizonyos mértékben
megértette önfeláldozó magatartását, ami kétségtelenül egy sok szempontból
eltorzult életet eredményezett.
 Kétszer jelentették fel – folytatta Billy. – Erőszak és testi sértés miatt.
Mindkét feljelentés 2004-ben történt, és egy bizonyos Birger Franzén tette
őket, aki akkoriban Beatrice Stranddal élt.
 Ezzel a férfival lépett félre Beatrice? – Abban a pillanatban, ahogy
meghallotta a hangját, Vanja rájött, hogy a kérdése mindenféle jelentőséget
nélkülözött, merő kíváncsiságból tette fel. Tudta, hogy nem fog választ
kapni. És nem tévedett.
 Nem tudom. Itt csak az áll, hogy a feljelentések idején párkapcsolatban
éltek, de nem laktak együtt.
 Mi lett a feljelentésekből? – kérdezte Torkel türelmetlenül. Tovább
akart lépni, haladni akart, le akarta zárni az ügyet.
 Az elsőért pénzbüntetést kellett fizetnie, a másodikért feltételesen
szabadlábra helyezték, s megtiltották neki, hogy megközelítse a sértett
lakhelyét. Franzén lakhelyét, és nem Beatrice-ét és Johanét! – hangsúlyozta
Billy.
 Szóval féltékeny típus – szögezte le Sebastian, majd hátradőlt a széken.
– Nyilván dühítette, hogy a felesége a fia barátjával hetyeg.
Torkel Billyre nézett.
 Folytasd!
 Van fegyvertartási engedélye.
 És fegyvere?
  Egy Unique T66 Match van a nevén.
 ,22-es kaliber – szólt közbe Ursula. Inkább mondta, mint kérdezte.
Ennek dacára Billy helyeslően bólintott.
 Van még valami?
 Nincs, elméletileg ez minden. Egy munkaerő-közvetítő irodánál
dolgozik rendszergazdaként, és egy 2008-as Renault Mégane-ja van.
Torkel felemelkedett.
– Na, akkor! Vágjunk neki, és beszélgessünk el Ulf Stranddal!
Vanja, Sebastian és Ursula egyszerre ugrott fel. Billy ülve maradt.
Amikor a többiek visszatérnek Ulffel, minden vonatkozó anyagra szükségük
lesz, ami csak rendelkezésre áll. És az ő feladata, hogy gondoskodjon erről.
Már mind a négyen azon voltak, hogy elhagyják a helyiséget, amikor
kopogtak az ajtón. Hanser dugta be a fejét.
 Van egy percetek? – Választ se várva bejött.
 Éppen indultunk. – Torkel nem tudta elleplezni a bosszúságot a
hangjában. Hanser észrevette, de úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.
 Van valami újság Roger Eriksson ügyében?
 Letartóztatjuk Ulf Strandot, Beatrice férjét.
 Jó, hogy időben jöttem. Épp most beszéltem a körzeti rendőrfőnökkel...
Torkel félbeszakította.
 Igen, elégedett lehet. Hallottam Axel Johanssonról, gratulálok!
Torkel az ajtóra mutatott egy olyan mozdulattal, ami arra utalt, hogy
menet közben folytatná a beszélgetést, de Hanser egy tapodtat se mozdult.
 Köszönöm. Igen, elégedett, de lehetne még elégedettebb is.
Torkel az unalomig ismerte az ilyen helyzeteket, nagyon jól tudta, mire
céloz a nő.
 Tegnap nagy hangon bejelentettük, hogy megoldottuk az ügyet –
mondta Hanser.
 Nem én tehetek róla. Tegnap még minden jel arra utalt, hogy Ragnar
Groth tette, de amikor alaposabban megnéztük, a bizonyítékok nem állták
meg a helyüket. Megesik az ilyesmi.
 A kerületi rendőrfőnök kissé zabos, amiért behoztátok Beatrice
Strandot, anélkül, hogy tájékoztattatok volna minket. Azt szeretné, ha a
jövőben a västeråsi rendőrség képviselője is jelen lenne, ha letartóztatásra
kerül sor.
 Nem vagyok köteles tájékoztatni, mit teszek, vagy mit tesz a csapatom.
– Torkel hangja megkeményedett. Nem szívesen hivalkodott a
képességeivel, de azt sem tervezte, hogy dőre döntésekbe megy bele, csak
azért, mert a rendőrfőnök rosszkedvű egy PR-malőr miatt. – Ha bármi
kivetnivalót talál a munkámban, miért nem mondja el személyesen?
Hanser megrántotta a vállát.
 Engem küldött maga helyett.
Torkel rájött, hogy épp a küldöncön akar bosszút állni, és igazságtalanul
bánt Hanserrel. Összeszedte magát és átgondolta a helyzetet. Mit nyerhet és
mit veszíthet?
 Jó, rendben. Magunkkal viszünk valakit.
 Pillanatnyilag kihágások történtek egy diákotthon miatti tüntetésen és
súlyos baleset volt az E18-ason, úgyhogy emberhiánnyal küzdünk.
 Nem vagyok hajlandó várni, ha erre célzol. Mindennek van határa.
 Dehogyis, nem kell várnotok. Csak meg akartam indokolni, miért azt az
embert kell vinnetek, akit vinnetek kell.
Torkel mintha a részvét árnyát látta volna átsuhanni Hanser arcán, amikor
az iroda felé biccentett. Torkel kinézett az üvegajtón. Olyan kifejezéssel
fordult vissza Hanserhez, mintha valami rossz poént sütött volna el.
 A kisujjamat nyújtom és az egész karom kell?!
Odakint Haraldsson éppen nekidőlt egy íróasztalnak, és a mozdulattal
levert egy tolltartót a teljes tartalmával együtt.

A civil járművek a sárga háztól húsz méterre parkoltak le, és mind az öten
kiszálltak. Haraldsson egyedül ült a kocsiban a hátsó ülésen, Torkel és Vanja
mögött. Amikor elindultak a kapitányságról, megpróbált csevegni velük, de
hamar belátta, hogy senkit sem érdekel a mondókája, ezért aztán befogta a
száját.
Átkeltek az úton, Haraldsson, Vanja és Torkel néhány lépéssel Sebastian
és Ursula előtt ment. A lakónegyed csendesen nyújtózott a délutáni
napfényben. Valahol a távolban egy fűnyíró berregett fel. Sebastian nem
sokat konyított a kertészkedéshez, de nem túl korai áprilisban füvet nyírni?
Biztos valami megszállott volt.
A csapat megközelítette Strandék házának kocsibeállóját. Amikor
Beatrice-t elhozták a gimnáziumból, a nő azt mondta, Ulf rendszerint otthon
van, ha Johan délutános az iskolában. A munkaerő-közvetítőnél azt mondták,
hogy Ulf már elment, ami láthatóan igaz is volt, mert a család Renault-ja a
garázskapuban állt.
Vanja a kocsihoz szaladt és leguggolt a hátsó guminál. A szeme
várakozástelien felcsillant, amikor a többiekhez fordult.
 Pirelli.
Ursula egykettőre Vanja mellett termett és leguggolt mellé. Fogta a
fényképezőt és csinált pár felvételt az abroncsról.
  P7. Parádés!
Ursula egy kis kést húzott elő a zsebéből és lekapart egy kevés agyagos
földet és sarat a sárhányóról. Vanja felállt és Ursulát megkerülve a
csomagtartóhoz ment. Megnyomta a nyitógombot. Nem volt bezárva. Kérdő
pillantást vetett Torkelre, aki bátorítóan biccentett. Vanja felnyitotta a
fedelet. Torkel is odasietett, és együtt lestek be a majdnem teljesen üres
csomagtérbe. A kárpitozás fekete volt, megfelelő felszerelés nélkül nem
állapíthatták meg, hogy vannak-e vérnyomok rajta. Alul egy műanyag
szőnyeg feküdt. Egy új szőnyeg. Alatta két nagy fedeles rekesz bújt meg.
Vélhetően pótkerék, elakadásjelző háromszög, biztosíték és más érdektelen
dolog volt bennük. A két fedél azonban minden volt, csak nem érdektelen.
Szürke filccel vonták be őket. Az anyag a szélein legalábbis szürke volt. Ám
a közepén egy nagy, kiterjedt sötétvörös folt éktelenkedett. Torkel és Vanja
már elég sokszor látott száradt vért ahhoz, hogy rögtön tudja, mit jelent ez az
elszíneződés. A szag is kétségtelenül alátámasztotta az elképzelésüket.
Lecsapták a csomagtartó fedelét.
Sebastian látta, milyen mogorván bámultak a csomagtérbe, ebből sejtette,
hogy találtak valamit. Valamit, ami döntő lehet.
Végre jó nyomon voltak. Sebastian a ház felé fordult. Úgy vélte, mozgást
érzékelt a szeme sarkából az egyik emeleti ablak mögött. Erre
összpontosított. Semmi, minden nyugodt.
 Sebastian!
Torkel kiáltott oda neki. Sebastian vetett még egy utolsó pillantást az
emeleti ablakra, mielőtt Torkelnek szentelte volna a figyelmét.

A férfi, aki nem volt gyilkos, látta, hogy felsétálnak a kocsibejárón és

megállnak. Az autónál. Mindig is tudta. Az autó volt az Achilles-sarka.
A sorsfordító pénteket követő napon eljátszott a gondolattal, hogy elviszi
a bontóba, végül mégsem tette. Hogy magyarázta volna meg? Miért adna le
valaki egy tökéletesen működő kocsit a bontóban? Ez gyanakvást keltett
volna. Ehelyett megtette, amit tudott. Lemosta, kisikálta, vett egy új
szőnyeget a csomagtartóba, és meghirdette az interneten. Már két érdeklődő
is járt itt, megnézték, de egyik sem vette meg. Rendelt két új fedelet a
csomagtartóban lévő rekeszekre, jövő héten jönnek meg.
Késő.
A rendőrök az autónál álltak. A két nő leguggolt a hátsó keréknél.
Megfeledkezett valami nyomról? Vélhetően. A férfi, aki nem volt gyilkos,
szentségelt magában. Elkerülhette volna. Könnyedén szerezhetett volna új
gumikat. Most mi legyen?
 Késő.
Már csak egyvalami maradt: kimenni és vallani. Vállalni a büntetést.
Talán megértik. Megértik, de nem bocsátanak meg neki.
Sosem bocsátanak meg.
Senki sem bocsát meg. A megbocsátásnak nem a puszta vallomás az
előfeltétele, hanem elsősorban a megbánás, azt pedig még mindig nem
érzett.
Megtette, amit kénytelen volt megtenni.
Ennyi tellett tőle.
De most vége.

 Tudjuk, hogy van fegyvere, úgyhogy legyetek nagyon elővigyázatosak!

– Torkel mindenkit maga köré gyűjtött és mély, csaknem suttogó hangon
adta ki az utasításokat az előttük álló bevetéshez. – Maradjatok szorosan a
fal mellett! Vanja, te mész hátra!
Mindannyian komolyan bólintottak. Vanja előhúzta a fegyverét,
miközben kétrét görnyedve eltűnt a ház mögött.
 Ursula, te a ház mellett maradsz, hátha az ablakon próbál átmenekülni a
szomszéd telekre. Sebastian, te húzódj a háttérbe!
Sebastiannak nem esett nehezére eleget tenni Torkel utasításának. A
rendőrmunka ezen része a legkisebb mértékben sem csigázta fel. Tudta, hogy
a többiek lázasan várták ezt a pillanatot, attól a perctől kezdve, amikor
először hallottak az eltűnt tizenhat éves Roger Erikssonról, de a letartóztatás
Sebastiannak semmit sem jelentett.
Számára az út volt a minden, a cél semmi.
Torkel Haraldssonhoz fordult.
 Becsengetünk. Azt szeretném, ha oldalt állna, földre szegezett
fegyverrel. Nem szabad megijesztenünk, értette?
Haraldsson bólintott. Az adrenalin az ereiben lüktetett. Ez most komoly
volt, és valós. Le fogja tartóztatni Roger Eriksson gyilkosát. Jóllehet, nem
személyesen, de akkor is!
Itt volt, a helyszínen volt. Zúgott a füle, amikor elővette a fegyverét és
Torkellel együtt a bejárat felé indult.
Alig pár lépést tettek meg, amikor látták, hogy a kilincs finoman
lenyomódik. Torkel villámgyorsan fegyvert rántott és célba vette az ajtót.
Haraldsson gyors pillantást vetett Torkelre, és megértette, hogy már nem kell
a földre szegeznie a pisztolyát, ezért ő is célzott. Az ajtó lassan kinyílt.
 Kijövök – mondta egy férfihang bentről.
 Lassan! És tartsa úgy a kezét, hogy lássam! – Torkel négy-öt méterre a
bejárattól megállt. Haraldsson szintén. Megláttak az ajtórésben egy lábat,
ami kijjebb rúgta az ajtót. Ulf Strand felemelt kézzel lépett ki.
 Gondolom, engem keresnek.
 Állj!
Ulf engedelmeskedett. Nyugodtan figyelte, hogyan közelítenek a
rendőrök célra tartott pisztolyaikkal. Ursula és Vanja is előrejött, ők is
felemelték a fegyverüket.
 Forduljon meg!
Ulf megfordult és fesztelenül bebámult a poros előszobába. Torkel jelezte
Haraldssonnak, hogy álljon meg, miközben ő tovább lépdelt Ulf felé.
– Térdeljen le!
Ulf tette, amit mondtak. A lépcső rücskös kövei a térdkalácsába fúródtak.
Torkel megtette az utolsó lépéseket és Ulf tarkójára rakta a kezét, miközben
a másik kezével megmotozta.
 Én voltam. Én öltem meg.
Torkel befejezte a motozást és felsegítette Ulföt. A többi rendőr
visszadugta a pisztolyát a fegyvertokba.
 Én voltam. Én öltem meg – ismételte el Ulf és Torkel szemébe nézett.
 Igen, hallottam. – Torkel odabiccentett Haraldssonnak, aki már fogta a
bilincset.
 Tegye hátra a kezét, kérem!
Ulf majdnem esdeklően pillantott Torkelre.
– Nem lehetne e nélkül? Jó lenne, ha hétköznapi módon távozhatnék.
Akkor Johan nem lenne kénytelen... bűnözőként látni.
 Itthon van?
 Igen, fent van a szobájában.
Még ha a fiú eddig se nem látta, se nem hallotta volna, mi történt, előbb-
utóbb biztos kijön a szobájából. És üresen találja a házat. Szüksége lesz
valakire, akivel beszélhet. Torkel magához hívta Vanját.
 Maradj a fiúval!
 Rendben.
Torkel ismét Ulfhöz fordult.
 Induljunk!
Ulf hátralesett, és a válla fölött bekiabált a házba.
 Johan! Elmegyek egy kicsit a rendőrökkel. Anyu mindjárt hazaér. –
Nem kapott választ. Torkel megragadta Ulf karját. Haraldsson összecsukta a
bilincset, és megfogta a másik karját. Elindultak az autó felé. Amikor
elhaladtak Sebastian mellett, a férfi csatlakozott hozzájuk.
 Mióta tudja?
 Ulf hunyorgott a délutáni verőfényben, amikor döbbenten Sebastianra
nézett.
 Mit mióta tudok?
 Hogy a feleségének viszonya volt Roger Erikssonnal.
Sebastian észrevette, hogy Ulf szeme egy pillanatra elkerekedett
meglepetésében. A sokk és a hitetlenség szikrája villant fel benne. Aztán Ulf
leszegte a tekintetét, hogy visszanyerje az uralmat az arcizmai felett.
 Ööö... Már egy ideje.
Sebastian megütközött. Megmerevedett a teste. Felfogta, minek volt
tanúja éppen. Egy férfit látott, aki teljesen megrökönyödött. Egy férfit,
akinek egész addig fogalma sem volt róla, mit művelt a felesége és a fia
legjobb barátja, amíg Sebastian fel nem világosította. Sebastian
villámgyorsan a többiek felé perdült.
 Melléfogtunk.
Torkel megtorpant, Haraldsson és Ulf szintúgy. Ez utóbbi még mindig a
lábára meredt.
 Miket hordasz itt össze?
 Sejtelme sem volt róla! – Sebastian sietős léptekkel szaladt Torkelhez.
 Miről? Mi a fenéről beszélsz?
Csak amikor kimondta, akkor eszmélt rá Sebastian a szavai jelentőségére.
 Nem ő volt.
Mielőtt még bárki bármit tehetett volna, lövés dördült és sikoly hangzott
fel. Sebastian Ulfhöz fordult, és látta, hogyan kap Haraldsson a mellkasához,
és hogyan roskad a kocsibejáró betonjára.
 Lőnek!
Ursula előrevetette magát és egyetlen mozdulattal a parkoló Renault
mögé rántotta az erősen vérző Haraldssont. Biztonságban volt. Torkel is
hasonló gyorsasággal reagált, oldalra taszította Ulf Strandot, és miközben
követte, előregörnyedt, hogy ne legyen tűzvonalban. Néhány másodperc
leforgása alatt eltűntek a kocsibehajtóról. Néhány másodperc alatt, amelynek
során Sebastian még egyszer hátrapillantott futólag. Az emeleti ablakban,
amelyik már korábban is felkeltette a figyelmét, fegyvercső látszott. Mögötte
egy sápadt, fiatal arc.
 Sebastian!
Torkel ordított. Sebastian pillanatok alatt felismerte, hogy a többiek
ösztönszerűen cselekedtek: a sokéves kiképzés megtanította őket rá, hogy
azonnal biztonságba húzódjanak. Ő maga viszont még mindig a
kocsibehajtón állt, jól látható helyen. Ismét felpillantott az ablakra, és látta,
hogy a fegyver csöve kissé balra mozdul. Az ő irányába. Ez végre
menekülésre késztette. A bejárati ajtó felé rohant. Néhány lépés után
hallotta, hogy egy golyó a háta mögött csapódik a járólapba. Gyorsított.
Valaki megjelent az ajtónyílásban. Vanja, felhúzott fegyverrel.
 Mi a fene folyik itt?
Sebastian biztos volt benne, hogy már elég közel van a házhoz, ezért az
emeleti ablakból lehetetlenség rálőni, ennek ellenére esze ágában sem volt
megállni, hogy felvilágosítsa Vanját a történtekről. A folyosón fújta ki
magát. Biztonság. Vanja egy szemvillanás alatt mellette termett.
 Sebastian! Mi történt?
Sebastian lihegett, a szíve kalapált, a vére a fülében dübörgött. Nem a
fáradtságtól, hanem azért, mert a szervezete az utóbbi tizenöt másodpercben
nyilván egy egész éves adagnak megfelelő adrenalint termelt.
 Odafent van – kapkodott levegő után Sebastian. – Fegyver van nála.
 Ki?
 Johan. Eltalálta Haraldssont.
Váratlanul lépteket hallottak az emeletről. Vanja sebesen megpördült és a
lépcsőre szegezte a pisztolyát. De senkit sem láttak. Ismét csend lett.
 Biztos vagy benne?
 Láttam.
 De miért lőtt rá Haraldssonra?
Sebastian vállat vont és reszkető kézzel elővette a mobilját a zsebéből.
Kikeresett egy számot. Foglalt. Kikeresett egy másikat. Foglalt. Torkel
vélhetően éppen erősítésért telefonál, fegyveres erősítésért.
Sebastian megkísérelte rendezni a gondolatait. Mit tudott? Az emeleten
egy kamasz gubbaszt, aki az imént lőtt rá egy rendőrre. Egy fiú, aki
pszichésen labilis, vagy legalábbis korábban az volt, ha hinni lehet az
anyjának. Feltehetőleg indulatból cselekedett, amikor látta, hogy elviszik az
apját. De talán Roger Eriksson halálához is köze lehet, és úgy érezhette,
hogy a világa összeomlott.
Sebastian a lépcsőhöz ment. Vanja azonban visszatartotta, a kezét a férfi
mellkasára tette.
 Hova mész?
 Fel. Beszélnem kell vele.
 Nem, nem kell. Megvárjuk az erősítést.
Sebastian vett egy mély levegőt.
 Tizenhat éves. Fél. Csapdába esett a saját szobájában. Ha meglát egy
egész kommandós egységet, és rájön, hogy nincs kiút, maga ellen fogja
fordítani a fegyverét. – Sebastian komolyan nézett Vanjára. – Ezért nem
óhajtok felelősséget vállalni. Te?
Vanja viszonozta a pillantását. Némán álltak ott. Sebastian látta, hogy
Vanja mérlegeli az érveket.
Mellette és ellene, értelem és érzelem.
Sebastian azt latolgatta, hogyan győzhetné meg, ha nem engedi felmenni
a lépcsőn. Nem lesz könnyű, de Sebastian kénytelen volt valamit tenni.
Meggyőződése volt, hogy Johan egykettőre halott lesz, ha nem lép vele
kapcsolatba valaki. És ez egyszerűen nem történhet meg. A legnagyobb
megkönnyebbülésére Vanja bólintott és félrelépett. Sebastian elment
mellette.
 Hívd fel Torkelt, és mondd meg neki, hogy felmegyek a fiúhoz, és hogy
várjanak!
Vanja bólintott. Sebastian vett egy utolsó mély lélegzetet, megfogta a
lépcsőkorlátot és feltette a lábát az első fokra.
 Sok sikert! – Vanja finoman megérintette a karját.
 Köszi.
Sebastian lassan elindult felfelé a lépcsőn.
Egy kis folyosóra vezetett, ahol, ha balra fordult az ember, a második
emeletre jutott. A folyosóról négy ajtó nyílt, kettő a jobb oldalon, egy a
balon és egy szemben. A fehérre meszelt falakon bekeretezett plakátok,
fényképek és gyerekrajzok lógtak mindenféle látható rendszer nélkül. A
padlón poros piros szőnyeg feküdt, ami néhány centivel keskenyebb volt a
folyosónál. Sebastian a csukott ajtókat szemlélte, és elmerengett. A bejárati
ajtó ugyanazon az oldalon van, mint Johan szobájának ablaka. Ha
figyelembe veszi a lépcső kanyarodását, a kis folyosó végén lévő ajtónak
Johan szobájába kell vezetnie. Sebastian óvatos léptekkel odament.
 Johan?
Csend. Sebastian a jobb oldali falhoz lapult, mert kényelmetlenül érezte
magát az ajtó előtt. Fogalma sem volt arról, hogy egy Unique T66 Match
lövedéke áthatolhat-e egy beltéri ajtón, de nem is nagyon volt kedve
kipróbálni.
 Johan, én vagyok az, Sebastian. Emlékszel rám?
 Húzzon innen! – szűrődött ki halkan a szobából. Sebastian kifújta a
levegőt. Kapcsolat. Az első igen fontos lépés. Itt az ideje a következőnek. Be
kell jutnia a szobába.
 Beszélni szeretnék veled. Megengeded?
Nem kapott választ.
 Szerintem jó lenne, ha elbeszélgetnénk kicsit. Tulajdonképpen nem is
rendőr vagyok, hanem pszichológus, emlékszel?
A csendben, ami a mondatait követte, hallotta, hogy a távolban szirénák
visítanak fel. Átkozódott magában. Mi az ördögöt művelnek ezek odakint?
Ez csak még jobban felidegesíti a fiút! Sebastiannak be kell jutnia ebbe a
szobába, méghozzá most.
Átállt a másik oldalra, és megint a falhoz simult. Óvatosan a kilincsre
tette a kezét. Hideg volt. Sebastian hirtelen megérezte, hogy szakad róla a
víz. A másik kezével végigsimított a homlokán.
 Csak beszélgetni szeretnék, semmi mást. Megígérem!
Semmi válasz. A szirénák egyre közeledtek. Biztosan most kanyarodtak
be a kocsik az utcába. Sebastian megemelte a hangját.
 Hallasz?
 Miért nem húzza már el a csíkot? – Johan hangja inkább beletörődően,
fojtottan, mint fenyegetően csengett. Sírt? Közel jár ahhoz, hogy feladja?
Sebastian újabb mély lélegzetet vett.
 Kinyitom az ajtót. – Lenyomta a kilincset. Semmiféle választ nem
kapott odabentről. Az ajtó kinyílt, Sebastian egy centi rést hagyott és várt. –
Most kitárom és bemegyek, jó?
Ismét csak hallgatás. Sebastian az ajtórésbe csúsztatta a mutatóujját és
óvatosan kijjebb húzta az ajtót, miközben egy tapodtat sem mozdult a fal
fedezékéből. Behunyta a szemét egy pillanatra, hogy összpontosítson.
Aztán tett egy lépést előre, megállt az ajtóban, a kezét jól láthatóan
feltartotta.
Johan a padlón kuksolt az ablak alatt és a fegyvert szorongatta. Olyan
arckifejezéssel fordult Sebastian felé, mintha a megjelenése teljes
meglepetést okozott volna neki. Zavart és sokkos volt. És pont ezért
veszélyes. Sebastian mozdulatlanul állt az ajtóban. Melegséggel szemlélte
Johant. Olyan kicsinek és sebezhetőnek látszott. Az arca fehér volt,
izzadságtól nyirkos. A szeme alatt, amely vörösnek és beesettnek hatott,
fekete árnyak húzódtak. Vélhetően a kialvatlanságtól. Ami történt, amit
Johan tett, üldözte őt. Itt, ahonnan már nem volt visszaút. A legnagyobb
kockázatot az jelentette, ha túl nagy nyomás nehezedik rá. Hogy a vékony
fal, ami még a valósághoz kapcsolja, leomlik. Sebastian látta, milyen feszült
a fiú. Az állkapcsa szakadatlanul mozgott. Hirtelen úgy tűnt, minden
érdeklődését elveszítette Sebastian iránt, és minden idegszálával az ablakra
és a bejárati ajtó előtti eseményekre figyel.
Az ajtóban álló Sebastian látta, hogy egy mentőautó és egy további
járőrkocsi érkezik meg a ház elé. Lendületesen. Látta, ahogy Torkel egy
fegyveressel beszél, aki nyilván a helyi kommandós alakulat tagja. Johan
felemelte a fegyverét a térdéről és Sebastianra fogta.
 Megmondtam, hogy kotródjon innen!
 Nem tehetem.
 Hagyjon már végre békén!
 Nem fognak elmenni. Rálőttél egy rendőrre.
Johan idegesen pislogott, kicsordult a könnye. Sebastian megkockáztatott
egy lépést a szoba belseje felé. Johan összerezzent, megmozdította a
fegyverét, mire Sebastian rögvest megtorpant. Megnyugtatóan és egyúttal
védekezően tartotta maga elé a kezét. Johan tekintete vészjóslóan villogott.
 Csak szeretnék leülni kicsit.
Sebastian tett egy lépést oldalra, a nyitott ajtó mellett a falnak döntötte a
hátát, majd lecsusszant a padlóra. Johan le sem vette róla a szemét, de a
fegyvert leengedte.
 Elmondod, mi történt?
Johan megrázta a fejét, elfordult, és ismét a kinti eseményeket figyelte.
 Bejönnek értem és elvisznek?
 Amíg itt vagyok, nem. – Sebastian óvatosan kinyújtotta a lábát a
padlón. – És én nem sietek sehova.
Johan bólintott. Sebastian látni vélte, hogy a fiú válla kissé ellazul.
Lehiggadt valamelyest? Úgy tűnt. De a fejét még ide-oda kapkodta, mint egy
kismadár, ahogy próbált mindent figyelemmel követni, ami odakint zajlott.
Ismét Sebastianra irányította a fegyvert.
 Meg akarjuk védeni, akit szeretünk. Ez természetes. És tudom,
mennyire szereted az édesapádat.
A fiú még mindig válasz nélkül hagyta a mondatait. Talán olyan erősen
összpontosított a ház előtt zajló eseményekre, hogy más nem is jutott el a
tudatáig. Vagy egyszerűen csak nem figyelt. Tovább ücsörögtek. A nyitott
ablakon át Sebastian hallotta, hogyan tolnak át egy kerekes hordágyat az
aszfalton, majd röviddel ez után becsapták a mentő ajtaját. Haraldssont
ellátták. Halk hangok, léptek. Beindítottak egy motort, egy jármű elhajtott.
Még mindig berregett a fűnyíró valahol a távolban, ahol az élet még
kézzelfogható és érthető volt.
 Én is meg akartam védeni azokat, akiket szerettem. De nem sikerült.
Talán Sebastian hanghordozása miatt, talán amiatt, hogy kint elült a zaj és
a mozgás, így már nem követeltek feszült figyelmet az utcai események,
mindenesetre Johan Sebastianhoz fordult.
 Mi lett?
 Meghaltak. A feleségem és a lányom.
 Hogyan?
 Vízbe fulladtak. Egy cunamiban. Tudod, mi az? – Johan bólintott.
Sebastian nem vette le róla a szemét. – Bármit megtennék érte, hogy
visszakapjam őket, és újra egy család lehessünk.
Pont, ahogy remélte: úgy tűnt, a szavai megérintik a fiút. Nyilvánvalóan
össze tudta kapcsolni a hallottakat a saját helyzetével. A család és az űr, amit
maga után hagy, ha felbomlik. Beatrice mesélt róla, mennyire vágyakozott
Johan a család után, és ez beteggé tette. A család a tökéletesség képe.
Sebastian megsejtette, meddig lenne képes elmenni Johan, hogy helyreállítsa
ezt a képet.
A fiú nem szólt semmit. Sebastian elég kényelmetlen testhelyzetben ült.
Óvatosan felhúzta a térdét és rákönyökölt. Johan észre sem vette a
mozdulatot. Így ültek ott egy darabig némán.
Végül Johan az alsó ajkába harapott. Kinézett az ablakon, de a tekintete
merev volt, mintha már nem is érdekelné, mi van odakint.
 Nem akartam megölni Rogert.
Sebastian alig értette, amit mondott. A fiú halkan szűrte a szavakat
összeszorított foga közt. Sebastian egy pillanatra behunyta a szemét. Szóval
erről van szó. Már sejtette, amikor kiderült, hogy Ulfnek nem volt indítéka,
de Sebastian nem akarta elhinni. Már így is elég tragikus volt ez az egész.
 Szóltam az anyjának, hogy vessen véget ennek az egésznek. De nem
történt semmi, minden ment tovább úgy, ahogy előtte.
 Roger és az édesanyád?
Johan csak bámult ki az ablakon. A pillantását valahova a távolba
szegezte.
 Anyunak korábban is volt valakije, tudta?
 Igen. Birger Franzén.
  Apu meg egyszerűen lelépett.
Sebastian várt, de a fiú nem szólt többet. Mintha azt remélné, hogy
Sebastian a többit már kitalálja magától.
 Féltél, hogy megint lelép?
 Biztos lelépett volna. Hiszen ez a mostani eset még rosszabb volt.
Johan hangja határozottan csengett, és Sebastian nem volt képes
ellentmondani neki, akkor sem lett volna képes rá, ha mást hitt volna. A
korkülönbség. Tanár és diák viszonya. A fia legjobb barátja. Ez a csalás
kétségkívül még nagyobb vétségnek tekinthető. És megbocsáthatatlannak.
Főleg Ulf értelmezhette így, aki még a legutóbbi félrelépést sem tudta
megbocsátani.
 Hogy jöttél rá, hogy van valami közöttük?
 Láttam őket csókolózni. És tudtam, hogy Roger jár valakivel. Sokat
beszélt róla... hogy miket csinálnak. De én...
Johan nem fejezte be a mondatot. Legalábbis hangosan nem mondott ki
semmi mást. Sebastian látta, ahogy a fejét rázza, mintha magában folytatta
volna a gondolatmenetet. Sebastian várt.
A folyamat elindult. Mivel Johan ilyen mértékben megnyílt, nem fog
mostanában megint elzárkózni. Beszélni akart. A titkok súlyos terhek. A
bűntudattal együtt tönkretehetnek egy embert. Sebastian biztos volt benne,
hogy a fiú már most fellélegzett kissé. Úgy vélte, látja rajta a pszichés
változást. A vállát még inkább leejtette, és már nem préselte össze a fogát. A
válla, ami korábban szálfaegyenes volt, most kissé ellazult.
Tehát Sebastian várt.
Csaknem úgy festett, Johan megfeledkezett róla, hogy valaki más is van
még rajta kívül a szobában, aztán egyszeriben mégis megeredt a nyelve.
Mintha egy film pergett volna a fejében, és beszámolt volna róla, mit lát.
 Idetelefonált hozzánk. Anyu felvette, apu még az irodában volt. Megint
találkozni akart anyuval. Anyu azt mondta, elmegy sétálni. – Az utolsó
mondatot megvetően lökte ki magából. – De én tudtam, hova megy és mit
fog csinálni.
A szavak most szaporábban jöttek, a tekintetét még mindig a távolba
szegezte, valamire, amit csak ő láthatott. Mintha ott lett volna, amikor...
...A focipályán áll lesben, elbújt az erdő szélén. Tudta, hol teszi ki az
anyja általában Rogert. Roger elmesélte neki egyszer, mert nem tudta, hogy
Johan tudja. Látja, ahogy az iskola Volvója közeledik a parkolóhoz. A kocsi
megáll, de nem száll ki senki. Gondolni sem akar rá, mit művelnek odabent.
Leül, a lába hozzáér a fegyverhez, amit otthonról hozott magával, és ami
most a földön hever előtte. Egy idő után látja, hogy az autó utasterében
felgyullad a lámpa és valaki kiszáll. Roger. Johan hallani véli, hogy kiált
valamit, de nem tudja kivenni, mit. Roger gyors léptekkel szeli át a pályát,
közeledik felé. Johan feláll, felemeli a fegyvert. Roger épp a hazavezető út
felé tart, amikor Johan rákiált. Roger megáll. Az erdőt fürkészi. Johan
előlép, és látja, hogy Roger a fejét csóválja, amint megpillantja. Nem örül.
Nincs meglepve. Nem fél. Inkább csak úgy tűnik, mintha Johan afféle
probléma lenne, amit pillanatnyilag a háta közepére kíván. Johan tesz felé
néhány lépést. Úgy néz ki, mintha Roger sírt volna. Látja a fegyvert, ami
Johan jobb lába mellett himbálózik? Ha igen, nem mutatja jelét. Azt kérdezi,
mit akar tőle Johan. Johan kertelés nélkül válaszol. Azt akarja, hogy soha
többé ne jöjjön át hozzájuk. Azt akarja, hogy tartsa távol magát tőle és a
családjától. Felemeli a fegyvert, hogy nyomatékot kölcsönözzön a szavainak.
De Roger egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy azt Johan gondolta és
remélte. Üvölteni kezd.
Hogy úgyis pocsék minden!
Hogy minden, az egész élete értelmetlen!
Hogy Johan egy eszement őrült!
És hogy még pont ő hiányzott neki!
Sír. Aztán elindul. Otthagyja Johant. De ilyet nem tehet. Most nem. Nem
így. Még nem ígérte meg, hogy megváltoznak a dolgok. Nem ígérte meg,
hogy befejezi. Nem ígérte meg. Úgy tűnik, Roger nem értette meg, milyen
komolyan gondolja ezt Johan, milyen fontos ez neki. Rá kell bírnia Rogert,
hogy felfogja. De ahhoz előbb meg kell állítania. Johan célra tartja a
fegyvert. Rákiált Rogerre, hogy álljon meg. Látja, hogy Roger továbbszalad.
Újra kiált. Roger felmutatja a középső ujját a válla felett.
Johan meghúzza a ravaszt.
 Csak azt akartam, hogy meghallgasson. – Johan Sebastianra pillantott.
Az arca nedvesen fénylett, a lendülete elfogyott. A keze már nem volt képes
és nem akarta tartani a fegyvert, ami lecsúszott a padlóra. – Csak azt
akartam, hogy hallgasson meg!
Johan testét zokogás rázta, mintha görcsöt kapott volna. Összegörnyedt, a
homlokát a lábához nyomta. Sebastian lassan a földön reszkető
szerencsétlenségkupachoz kúszott. Óvatosan elvette a fegyvert és oldalra
tolta.
Aztán átkarolta Johant és megadta neki azt, amit ebben a pillanatban adni
tudott.
Időt és közelséget.
 Vanja türelmetlenül és idegesen topogott az előszobában. Már félórája is
volt annak, hogy Sebastian felment a lépcsőn. Hallotta, hogy a csukott ajtón
át beszél Johannal, de amióta bement a szobába, már csak fojtott mormogás
és szórványos zörej szüremlett ki, amikor valamelyikük megmoccant. Vanja
remélte, hogy ez jó jel. Semmi üvöltözés, semmi izgatott hang. És főleg
semmi lövés.
Haraldsson úton van a kórház felé, talán már meg is érkezett. A golyó
közvetlenül a bal lapockája alatt fúródott be és elöl távozott. Sok vért
vesztett, meg kell műteni, de az első híradások szerint nem volt életveszélyes
állapotban.
Vanja egész idő alatt telefonos összeköttetésben állt Torkellel. Hat
rendőrautó jött a helyszínre, tizenkét felfegyverzett, golyóálló mellényt
viselő rendőr vette körbe a házat, de Torkel nem engedte behatolni őket. Az
utcát egyenruhás rendőrök zárták le. A sarkon bámészkodók, újságírók és
fotósok csoportosultak, és azon fáradoztak, hogy közelebb kerülhessenek a
történésekhez. Vanja ismét az órára pillantott. Mi folyik odafent? Szívből
remélte, hogy nem fogja megbánni a döntését, miszerint Sebastiant
felengedte a fiúhoz.
Aztán léptek zaja ütötte meg a fülét. Elővette a fegyverét és terpeszben a
lépcső aljához állt. Mindenre felkészült.
Sebastian és Johan egymás mellett bandukolt lefelé. Sebastian átkarolta a
fiút, aki a korához képest kicsinek és fiatalabbnak látszott. Olybá tűnt, hogy
Sebastian szinte lecipeli a fokokon. Vanja eltette a pisztolyt és szólt
Torkelnek.
Amikor Johant ellátták és elvitték a pszichiátriára, ahol Beatrice már várt
rá, Sebastian hátat fordított az utca forgatagának és visszament a házba.
Mélabúsan lépett be a nappaliba, odébb tolt egy kupac szennyest a kanapén
és leült. A durva kárpitnak támaszkodott, feltette a lábát az alacsony
dohányzóasztalra és becsukta a szemét. Munkás évei alatt csak ritkán
engedte meg magának, hogy esetek, tettesek vagy áldozatok vésődjenek be a
tudatába. Számára ők csak munkaeszközök, amiket használ, problémák,
amiket megold, akadályok, amiket leküzd. Végső soron mind csak azért
léteztek, hogy kihívást jelentsenek neki, hogy bizonyíthassa a tehetségét,
hogy hájjal kenegethesse az egóját.
Amint betöltötték a szerepüket, Sebastian elfelejtette őket és továbblépett.
A bevetések, letartóztatások és bírósági eljárások tökéletesen hidegen
hagyták. Miért nem tud megszabadulni Strandéktól is? Egy fiatal elkövető,
egy széthullott család. Persze, tragikus, de egyébként semmi olyasmi, amivel
eddig még ne találkozott volna. És semmi olyasmi, amit magával kellene
hurcolnia.
Lezárta az esetet, és ezzel a västeråsi tartózkodását is. Teljes mértékben
tisztában volt vele, mire van szüksége, hogy kiverje a fejéből Strandékat.
Szexre. Szexre volt szüksége. Le kell feküdnie egy nővel, el kell adnia a
házat, és vissza kell utaznia Stockholmba. Ez volt a terv.
Elmenjen a Storskärsgatan tizenkettőbe? Megpróbálja felvenni a
kapcsolatot a gyerekével? Ha a mostani kedélyállapotában kellene döntenie,
a nemre hajlana, de nem akart véglegesen határozni, amíg nem heverte ki a
történteket.
Majd a szex, az adásvételi szerződés és Västerås elhagyása után.
Sebastian érezte, hogy megsüllyed alatta a kanapé párnája, mintha valaki
leült volna mellé. Kinyitotta a szemét. Vanja ült a kanapé peremén. Egyenes
háttal, a kezét összekulcsolta a térdén. Éberen. Tökéletes ellentéte volt
Sebastiannak, aki elterpeszkedett. Mintha Vanja hangsúlyozni szeretné a
köztük tátongó irdatlan távolságot.
 Mit mondott Johan?
 Hogy megölte Rogert.
 És az okát megmondta?
 Félt, hogy az apja ismét elhagyja őket. Ilyen egyszerű.
Vanja kétkedve ráncolta a homlokát.
– Huszonkét késszúrás és egy mocsárban elrejtett hulla. Nem hangzik ez
hihetetlenül?
 Valahogy az apja is segíthetett. Majd kihallgatjátok. Westinnel biztos
nem a fiú végzett.
Vanja elégedettnek tűnt. Felkelt és kiment az előszobába. Az ajtóban
lecövekelt, és még egyszer Sebastianhoz fordult. A férfi kérdőn nézett rá.
 Lefeküdtél vele, ugye?
 Tessék?
 Az anyával. Beatrice-szal. Lefeküdtél vele.
Ezúttal már nem is kérdezte, úgyhogy Sebastian nem válaszolt. Nem is
kellett, hiszen a hallgatás beleegyezés.
Csalódottságot látott a jövőbeli exkollégája arcán?
– Amikor felmentél a fiúhoz, mert attól tartottál, hogy kárt tesz magában,
akkor még azt gondoltam, hogy talán nem vagy velejéig romlott.
Sebastian pontosan tudta, milyen irányba halad a társalgás. Ismerte már,
hallotta más nőktől, más helyzetekben, más szavakkal. A végkövetkeztetés
mindig ugyanaz.
 De nyilvánvalóan tévedtem.
Vanja magára hagyta. Sebastian meg nézte, ahogy elmegy, és némán ült
tovább. Mit mondhatott volna?
Vanjának igaza volt.

Ulf Strand ugyanazon a széken ült, mint pár órával ezelőtt a felesége.
Nagyon összeszedettnek hatott. Udvariasnak, már-már előzékenynek.
Amikor Vanja és Torkel belépett a kihallgatóba és helyet foglalt, az volt Ulf
első kérdése, hogy van Johan. Amint megkapta a megnyugtató választ, hogy
ellátták és Beatrice mellette van, Haraldsson állapota felől érdeklődött.
Vanja és Torkel elmondta, hogy megműtötték és már nincs veszélyben, majd
bekapcsolták a felvevőkészüléket, és megkérték Ulföt, hogy meséljen el
mindent az elejétől. Attól a pillanattól kezdve, hogy értesült Roger haláláról.
– Johan felhívott az irodában aznap. Sírt és teljesen magánkívül volt, azt
mondta, valami borzalmas történt a focipályán.
 Odament?
 Igen.
 És mi történt aztán?
Ulf kihúzta magát a széken.
 Roger már halott volt. Johan teljesen kikészült, úgyhogy igyekeztem a
lehetőségekhez képest megnyugtatni, majd beültettem a kocsiba.
Vanja észrevette, hogy Ulf hangjában nyoma sincs érzelmeknek. Mintha a
kollégáinak és az ügyfeleinek tartana előadást. Megszokta, hogy korrekten
beszéljen és a megfelelő hangot üsse meg.
– Aztán Rogert vettem a gondjaimba.
 Ezt hogy érti? – kérdezte Torkel.
 Elvonszoltam egy eldugott helyre, a szomszédos erdőbe. Tudtam, hogy
a lövedéket le lehet nyomozni, ezért kénytelen leszek eltávolítani.
 És hogy csinálta?
 Visszamentem az autóhoz és magamhoz vettem egy kést.
Ulf megállt, nyelt egyet. Nem csoda, gondolta Sebastian a szomszédos
helyiségben. Eddig senkinek sem ártott a mondókájában. Most jön a neheze.
A kihallgatóban Ulf kért egy pohár vizet. Torkel hozott neki. Ulf ivott pár
apró kortyot. Letette a poharat és megtörölte a száját a kézfejével.
 Szóval kivett egy kést az autóból. És aztán? – lendítette előre az
elbeszélést Vanja.
Ulf hangja elcsuklott, amikor felelt.
 Visszamentem és kivágtam a golyót.
Vanja felcsapta az aktát, ami előtte feküdt az asztalon. Átlapozott néhány
nagyméretű fényképet, amelyek a fiú összeszurkált hulláját ábrázolták, úgy
tett, mint aki keres valamit. Csak műsor, gondolta Sebastian. Birtokában volt
a tudásnak, amellyel levezetheti ezt a kihallgatást, mindenféle papír és
jegyzőkönyv nélkül is. Azt akarta csupán, hogy Ulfnek módja legyen egy
pillantást vetni a rémtettére.
Na, nem mintha elfelejtette volna, vagy valaha is elfeledhetné. Vanja
most eljátszotta, hogy megtalálta a lapot, amit keresett.
 Roger testén huszonkét késszúrás volt, amikor megtaláltuk.
Ulf küszködött, hogy elfordítsa a tekintetét a borzalmas felvételekről,
amik most az akta körül feküdtek az asztalon kiterítve. Szájtátó szindróma.
Akárcsak egy közúti balesetnél: az ember nem akar odanézni, de képtelen
elfordítani a tekintetét.
– Igen. Késelésnek akartam beállítani. Rituális gyilkosságnak, amit egy
őrült követett el, vagy mit tudom én! – Ulf végre félre tudott pillantani.
Vanja szemébe nézett. – El akartam leplezni, hogy lelőtték.
 Rendben. Mit tett azután, hogy huszonkétszer megszúrta és kivágta a
szívét?
 Hazavittem Johant.
 Hol volt Beatrice ekkor?
 Nem tudom, de otthon nem. Johan valószínűleg sokkot kapott.
Hazaúton elaludt. Felkísértem és lefektettem. – Ulf elhallgatott, gondolatban
elidőzött ennél a képnél. Hirtelen ráeszmélt, hogy ez volt az utolsó dolog,
amit még normálisnak lehet nevezni. Egy apa, aki lefekteti a fiát. Minden,
ami ezután jött, egyetlen hatalmas háború volt. Hogy hallgassanak, hogy
összetartsanak.
 Folytassa!
 Visszamentem a tisztásra, és elvittem a holttestet. Olyan helyre akartam
vinni, ahová egy kamasz sosem tudná. Hogy bebiztosítsam, a gyanú
semmiképp sem terelődik Johanra.
Sebastian kiegyenesedett a széken. Megnyomta a mikrofon gombját. Az
ablakon át látta, hogy Vanja rá figyel, amint meghallotta a zúgást a
fülhallgatóban.
– Nem tudta, hogy Roger és Beatrice összeszűrte a levet. Akkor mégis
mit gondolt, miért ölte meg Johan a barátját?
Vanja biccentett egyet gyorsan. Jó kérdés. Ismét Ulfre összpontosított.
– Valamit nem értek. Ha fogalma sem volt róla, hogy a nejének viszonya
van Rogerrel, mit gondolt, miért ölte meg Johan a barátját?
– Nem volt különösebb oka. Tévedés volt. Egy játék, ami rossz véget ért.
Kimentek, hogy lövöldözzenek, és Johan óvatlan volt. Legalábbis ezt
mondta.
Ulf váratlanul élénk érdeklődéssel pillantott Vanjáról Torkelre, mintha
egész idáig abban a hitben lett volna, hogy a hazugság volt Johan
legrosszabb tette. Mintha most kezdett volna derengeni neki, hogy Johan
nem bűntelen. Hogy nem baleset volt. Vagyis nem csak baleset.
 Mi lesz Johannal? – Ezúttal igazi aggodalom csendült ki a hangjából.
 Elmúlt tizenöt, vagyis büntethető – magyarázta Torkel tényszerűen.
 És ez mit jelent?
 Hogy eljárást indítunk ellene.
 Meséljen Peter Westinről! – váltott témát Vanja, aki már égett a
vágytól, hogy lezárják végre az ügyet.
 Pszichológus.
 Azt tudjuk. Azt szeretnénk kideríteni, miért halt meg. Ön szerint mit
mondott neki Roger, ami olyan veszedelmes lehetett, hogy halált érdemelt?
Ulf teljesen értetlenül meredt rájuk.
 Roger?
 Igen. Peter Westin volt Roger pszichológusa. Nem tudta?
 Nem. Johan pszichológusa volt, már évek óta. A válás óta. Johan
nagyon zaklatott volt... a dolog miatt. A Rogeres dolog miatt. Ezért elment
Westinhez. Utána. Nem tudom, mit mondott neki. Kérdeztem, de nem
emlékezett. Annyi világos volt, hogy nem vallott be semmit, különben
megjelent volna nálunk a rendőrség. De talán elkottyintott bizonyos
dolgokat, részleteket, amelyekből Westin később össze tudja rakni a képet,
és rájön, mi történt. Nem akartam kockáztatni.
Vanja összeszedte a képeket, amiket az imént szétterített és becsukta az
aktát. Már mindent tudtak. A döntés a bíróságé. Johan valószínűleg enyhébb
büntetéssel ússza meg. Ellenben Ulf... Sokáig eltarthat, mire a Strand család
újra együtt lesz.
Vanja már éppen hajolt előre, hogy kikapcsolja a felvevőt, amikor Torkel
megállította. Egy kérdés nyitva maradt, amin azóta rágódott, amióta rájött,
hogyan történtek az események.
 Miért nem hívta a rendőrséget? A fia azt állította, hogy véletlenül lőtte
le a barátját. Miért nem hívta simán a rendőrséget?
Ulf nyugodtan állta Torkel kíváncsi pillantását. Egész egyszerű volt. Ha
Torkelnek lenne gyereke, megértené.
 Johan nem akarta. Önkívületben volt a félelemtől. Nem akartam
csalódást okozni neki. Egyszer már megtettem. Amikor elhagytam a
családomat. Ezúttal kénytelen voltam segíteni neki.
 Négyen haltak meg. Ön börtönbe kerül, a fia lelki traumától szenved,
ami valószínűleg egész hátralévő életére kihatással lesz. Mi ebben a
segítség?
  Csődöt mondtam. Beismerem, csődöt mondtam. De minden tőlem
telhetőt megtettem. Az egyetlen célom az volt, hogy jó apa legyek.
 Jó apa? – A Torkel hangjából kicsendülő kétség olyan pillantással
találkozott, amely százszázalékos meggyőződésről árulkodott.
 Az élete néhány fontos évében nem voltam mellette. De szerintem
sosem késő jó apává válni.

Elvezették Ulf Strandot. Még ma este elviszik a vizsgálóbíróhoz. A csapat

munkája lényegében véget ért. Sebastian ülve maradt a szomszédos
helyiségben, nézte, ahogy Vanja és Torkel összeszedi a cuccait. Jókedvűen
diskuráltak a közelgő hazautazásról. Vanja bízott benne, hogy eléri
valamelyik esti stockholmi vonatot. Torkel még egy-két napig Västeråsban
szándékozott maradni, Ursula ugyancsak. Torkel összegzi a nyomozás
eredményeit, Ursula pedig átvizsgálja Strandék házát, és gondoskodik róla,
hogy a helyszínelők ne végezzenek félmunkát. Mielőtt a folyosóra vezető
ajtó becsapódott mögöttük, Sebastian még hallotta, hogy Torkel azt mondja,
remélhetőleg még belefér egy közös vacsora Vanja indulásáig.
A hangjukból és a mozdulataikból sütött a könnyedség. A
megkönnyebbülés, mert győzött a jó. Küldetés teljesítve. Itt az idő, hogy
vidáman dalolva ellovagoljanak a naplementében.
Sebastiannak nem volt kedve nótára gyújtani, nem volt kedve ünnepelni.
És már szexelni se.
Csak két dologra tudott gondolni: a Storskärsgatan tizenkettőre és Ulf
szavaira.
Sosem késő jó apává válni.
Érdekes módon Sebastian csak most eszmélt rá, hogy már döntésre jutott.
Nem tudatosan, de a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy nem fogja
felkeresni Anna Erikssont, ha visszatér Stockholmba. És elégedett volt a
döntésével.
Mit rejtene számára ez a jövő, hova vezetné?
Anna sosem lehetne új Lily, a gyermeke sosem lehetne új Sabine. És
igazából ők hiányoztak neki, utánuk sóvárgott. Csak utánuk, Lily és Sabine
után.
De Ulf szavai – akarata ellenére – elindítottak benne valamit. Nem is az,
amit mondott, inkább az, ahogy mondta.
A bizonyosság és a magától értetődőség. Mintha valami cáfolhatatlan
tényről lenne szó. Mindenható igazságról.
Sosem késő jó apává válni.
Sebastiannak van egy gyereke. Nagy valószínűséggel van egy élő
gyereke. Valahol a világban jár-kel egy emberi lény, aki az ő fele. Az övé.
Sosem késő jó apává válni.
Ezek az egyszerű szavak bonyolult kérdéseket vetettek fel. Hagyja, hogy
másodszor is kicsússzon egy gyerek a keze közül? Megteheti? Ezt akarja?
Sebastian egyre inkább arra hajlott, hogy mindhárom kérdést nemlegesen
válaszolja meg.
 A vonat, amivel Sebastian Stockholmba akart utazni, egy óra múlva
indult. Majd’ három nap telt el azóta, hogy elhagyta a rendőrkapitányságot
és visszatért a szülői házba, és még mindig Ulf szavai csengtek a fülébe.
Nem hívta többé Torkelt és Ursulát, holott jól tudta, hogy még néhány napig
a városban lesznek. Fogalma sem volt, hogy már elutaztak-e. Az ügyet
lezárták, és senki sem mutatott érdeklődést az iránt, hogy a munkán kívül is
fenntartson vele bármiféle kapcsolatot. Ami Sebastian részéről teljesen
rendben is volt. Megkapta, amiért jött.
Tegnap ismét itt járt az ingatlanügynök, és elintézték az utolsó
simításokat, amiket a ház eladása előtt még el kellett intézniük. Este
Sebastian előkaparta a fecnit, amelyre az olvasó nő, akit Västerås felé jövet a
vonaton ismert meg, a nevét és a telefonszámát lefirkantotta. Úgy tűnt, a
találkozás óta évszázadok teltek el. A nő eleinte húzódozott, amikor
Sebastian felhívta. Sebastian mentegetőzött, elmondta, hogy ki sem látott a
munkából, azon a gyilkossági ügyön dolgozott, amelyről bizonyára a nő is
hallott. A halott fiú, aki a Palmlövska Gimnáziumba járt. Ahogy Sebastian
sejtette, ez felcsigázta a nő érdeklődését, és belement egy találkozóba. Ez
volt tegnap. Az este Sebastiannál ért véget, és csak ma délelőtt váltak el
egymástól. A nő szerette volna viszontlátni, de Sebastian nem ígért semmit.
A nő nevetve jelentette be, hogy ha nem hall Sebastian felől, akkor majd ő
jelentkezik. Nem menekülhet, végtére is most már tudja, hol lakik. Három
órával később Sebastian magához vett mindent, amire a házból szüksége
volt, bezárta maga mögött az ajtót, és úgy tervezte, soha többé nem tér
vissza.
Most azon a helyen állt, amelyikről úgy vélte, sohasem fogja felkeresni.
Voltaképpen esküt is tett rá, hogy soha nem jön ide.
Soha többé nem néz e felé az ember felé. De most mindketten ott
feküdtek a temetőben. A szülei sírjánál állt.
A temetésről itt maradt virágok elhervadtak. A sír gondozatlannak festett.
Sebastian azon tűnődött, miért nem dobta ki senki a száraz csokrokat és a
díszeket, amelyeket az őzek felborítottak és félig felfaltak. Alá kellett volna
írnia valami formanyomtatványt vagy hasonlót, hogy a temetőkezelőség
gondoskodjon a sírról? Ő maga nem fogja ápolni. Akkor sem tenné, ha
Västeråsban élne. Teljesen elképzelhetetlen.
A vörös gránitból készült sírkőre egy napot véstek, amely éppen lebukott
vagy felkelt, előtte két, magasra nőtt erdeifenyő. A sírfelirat így hangzott: „A
Bergman család sírja”, alatta állt az apja neve: „Ture Bergman”. Esther nevét
még nem vésték ide, a sírnak először le kell süppednie, csak utána szállítják
el a követ feliratoztatni. Hat hónapig tart, így hallotta Sebastian.
 Ture 1988-ban halt meg. Huszonkét évig élt egyedül az anyja. Sebastian
azon kapta magát, hogy azt fontolgatja, vajon az anyja meg akarta-e valaha
látogatni. Hogy békejobbot nyújtson. És ha megtette volna, vajon ő
elfogadja?
Vélhetően nem.
Sebastian pár méterre állt a gondozatlan sírtól. Bizonytalanul. Körülötte
csend volt, a hátán a kabáton keresztül is érezte a nap melegét. A sírok közé
szórványosan ültetett nyírfák egyikén egy magányos madár csivitelt. Egy nő
és egy férfi kerekezett végig a járdán a kerítésen kívül. Nevettek valamin.
Gyöngyöző kacaj, amely felszállt a szikrázóan kék égbe, és valahogy
illetlennek tűnt ezen a helyen. Mit is keresett voltaképpen? Nem tudta
megállni, hogy ne lépjen közelebb a sírhoz. Volt valami tragikus irónia
abban, hogy az egész életében olyannyira rendszerető anyja végső nyughelye
egy szemétdomb lett.
Megtette az utolsó lépéseket a sírig és letérdelt előtte. Gyámoltalanul
elkezdte összeszedni a hervadt virágokat.
 Nem számítottál rám, mi, anya?
A hangjának csengése meglepte, és össze is zavarta. Sosem gondolta
volna, hogy egyszer egy sírnál fog guggolni, és rendezgetni fogja, miközben
a halott anyjával társalog. Mi ütött belé?
A számokkal volt valami baj.
1988. Huszonkét év magányosan. Születésnapokon, munkanapokon,
karácsonykor, ünnepekkor. Bár voltak barátai, de a hatalmas házban
többnyire csend lehetett. Sok ideje volt azon gondolkodni, mi múlt el és mi
jöhet még. A büszkesége a vágya fölébe kerekedett, a visszautasítástól való
félelem túlnőtt a szeretetigényen.
Egy olyan fiú anyja, akiről még csak nem is hallott soha. Néhány röpke
évig egy gyermek nagyanyja, akit sosem látott. Sebastian befejezte a
növények ügyetlen rendezgetését, és felállt. A pénztárcája után kutatott a
zsebében, és előhúzta Lily és Sabine fényképét, ami a zongorán állt a
házban.
 Sosem láttad őket. Gondoskodtam róla. – A jobb keze görcsösen
szorította a pénztárcát. Érezte, hogy a sírás szélén áll. A gyász. Nem az
apjáért, nem is az anyjáért, noha megcsapta a szomorúság szele, ha arra
gondolt, milyen jelentéktelen is volt a nézeteltérésük a messze ható
következményekhez képest. De nem is Lily vagy Sabine miatt zokogott,
hanem önmaga miatt. A saját felismerése miatt.
 Emlékszel még, mit mondtál a legutolsó találkozásunkkor? Azt
mondtad, Isten elhagyott. Levette rólam óvó kezét. – Sebastian az elhunyt
felesége és gyermeke képére pillantott, ami a szétbontott sírkövön hevert,
abban a városban, ahol felnőtt, de ahol már senki sem ismerte, senki sem
kérdezősködött róla, senkinek sem hiányzott. Tény, ami az összes többi
városra is igaz. Sebastian letörölte a könnyeit az arcáról a bal kézfejével. –
Igazad volt.
 Storskärsgatan tizenkettő.
Mégiscsak idejött. A nagy, többgenerációs házhoz, amely funkcionalista
stílusban épült. Sebastian nem sokat konyított az építészethez, és nem is
hozta tűzbe különösebben, hogy bármit is megtudjon róla, de azzal tisztában
volt, hogy a nyugati városrészben, a Gärdetben álló házak a funkcionalizmus
jegyében épültek.
És azt is tudta, hogy a házban, amelyik előtt állt, lakott Anna Eriksson. A
gyermeke anyja. Remélhetőleg. Vagy nem?
Sebastian már majdnem egy hete ismét Stockholmban volt. Ez alatt az idő
alatt minden nap végigsétált a Storskärsgatan tizenkettő előtt. Néha többször
is. De eddig még nem ment be. Akkor került a legközelebb hozzá, amikor
belesett a bejárati ajtó ablakán, hogy megpillanthassa a lakók névsorát a
falon. Anna Eriksson a harmadikon lakott.
Bemerészkedjen? Vagy inkább mégse?
Sebastian a megérkezése óta őrlődött. Västeråsban az egész sok
szempontból valószerűtlennek tűnt. Gondolatban eljátszadozott vele.
Méricskélte az előnyöket és hátrányokat. Végkövetkeztetést vont le.
Visszavonta. A végkövetkeztetés visszavonását is visszavonta.
Következmények nélkül.
De most itt volt. A döntés, amit hoz, visszavonhatatlan lesz.
Sarkon fordulni és elmenni. Vagy nem.
Bemenni és bemutatkozni. Vagy nem.
Ingadozott. Néha egy nap többször is. Ugyanazokat az érveket
sorakoztatta fel most is, mint Västeråsban. Nem támadt új gondolata, nem
születtek újabb felismerések. Átkozta a határozatlanságát.
Néha abban a meggyőződésben vágott neki a gärdeti sétának, hogy
egyenesen besétál az ajtón, felmegy a lépcsőn és becsenget. Aztán meg a
Storskärsgatanra se fordult be.
Máskor meg, amikor eszében sem volt a ház közelébe menni, órákig
vesztegelt a tizenkettes szám sötét faajtaja előtt. Mintha idegen erők
irányítanák. De eddig még nem járt a lépcsőházban, még nem.
Ma lesz a napja, érezte. Sikerült az idevezető utat kitérők nélkül
megtennie. Miután elhagyta a Grev Magnigatan-i lakását, végigment a
Storgatanon, jobbra fordult a Narvavägenre és tovább iparkodott a Karlaplan
irányába, elment a Fältöversten bevásárlóközpont mellett, átvágott a
Valhallavägenen, és máris itt volt. Alig negyedórás séta. Ha Anna Eriksson
itt lakott, akár össze is futhatott velük a Fältöverstenben, amikor a gyerek
még kisebb volt. Talán a gyereke és az anyja pont előtte álltak a sorban a
büfében. Ilyen gondolatok foglalkoztatták Sebastiant, amikor az út
túloldaláról átpillantott a tizenkettes épületre.
Lassan alkonyodott. Kimondottan szép tavaszi nap volt Stockholmban,
már-már nyári meleget hozott.
Ma felfedi a kilétét, beszél a nővel.
Végre rászánta magát.
Átment az utcán a bejárathoz. Abban a pillanatban, amikor azt kezdte
fontolgatni, hogy jut be a házba, egy harmincas évei közepén járó nő szállt ki
a liftből és indult el az ajtó felé. Sebastian jelként értelmezte, amely azt
sugallta, ma kell találkoznia Anna Erikssonnal.
Sebastian pont abban a percben szökkent oda, amikor a nő a járdára
lépett. Még elérte az ajtót, mielőtt becsukódott volna.
– Jó napot! Köszönöm! Kész szerencse!
A nő alig méltatta pillantásra. Sebastian belépett a lépcsőházba, az ajtó
tompa puffanással bezárult. Újra szemügyre vette a táblát, amelyen a lakók
nevei sorakoztak, noha már pontosan tudta, mi áll rajta. Harmadik emelet.
Elmerengett rajta, hogy beszálljon-e a liftbe, amely egy acéldrótból készült,
sötét járatban futott a ház közepén, de inkább elvetette az ötletet. Időre volt
szüksége. Erezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve és izzad a tenyere.
Ideges volt, ami nem gyakran esett meg vele.
Lassan elkezdett felfelé lépcsőzni.
A harmadikon két ajtó volt. Az egyiken az Eriksson és egy másik név állt.
Kellett egy röpke perc, míg összeszedte magát, behunyta a szemét és vett két
nagy levegőt. Aztán lépett egyet és becsengetett. Semmi sem történt.
Sebastian csaknem megkönnyebbült. Nincsenek itthon. Megpróbálta, de
senki sem nyitott ajtót. Vagyis tévedett: mégsem ma kell Anna Erikssonnal
találkoznia. Nem ma. Már éppen meg akart fordulni, hogy lelépcsőzzön,
amikor léptek zaját hallotta a lakásból. Egy másodperc elteltével feltárult az
ajtó.
Egy nő, aki nála pár évvel lehetett fiatalabb, nézett rá kérdőn. Vállig érő,
fekete haja és kék szeme volt. Kiálló arccsontja. Keskeny ajka. Sebastiannak
nem volt ismerős. Egyáltalán nem rémlett neki, hogy valaha lefeküdt volna
ezzel a nővel, aki éppen egy piros kockás konyharuhával törölgette a kezét
és csodálkozva bámulta.
 Jó napot! Ön... – Sebastian elvesztette a fonalat. Nem tudta, hol kezdje.
A feje teljesen kiürült, ugyanakkor egyszerre ezernyi gondolat cikázott át
rajta. A nő csak állt ott, és némán figyelte. – Anna Eriksson? – bökte ki
végül Sebastian. A nő bólintott.
 Én Sebasti...
 Tudom, ki vagy – szakította félbe a nő. Sebastian sóbálvánnyá vált.
  Tényleg?
 Igen. Mit keresel itt?
Sebastian hallgatott. Sokszor elképzelte már ezt a találkozást, amióta
megtalálta a leveleket. De most olyan fordulat következett be, amivel nem
számolt. Sosem gondolta, hogy így fog zajlani az első találkozás. Azt hitte,
hogy Anna megdöbben, talán kissé meg is szédül. De legalábbis teljesen
elképed. Egy szellem áll az ajtajában harminc évvel ezelőttről. Ebben az
esetben – gondolta – igazolnia kell magát, hogy a nő egyáltalán higgyen
neki. De minden elképzelése tökéletesen hibásnak bizonyult, ahogy elnézte a
nőt, aki a konyharuha egyik sarkát a nadrágja derekába dugta és kihívóan
meredt rá.
 Én... – Sebastian elnémult. Ezt is végigvette már gondolatban. Ahhoz
kellene tartania magát. Az elején kell elkezdenie. – Meghalt az anyám, és
amikor lomtalanítottam a házat, találtam néhány levelet.
A nő hallgatott, de azért biccentett egyet. Nyilván tudta, miféle levelekről
van szó.
– Az áll bennük, hogy terhes vagy, méghozzá tőlem. Csak azért jöttem,
hogy megkérdezzem, igaz volt-e, és hogy mi történt azóta.
 Gyere be!
A nő oldalra húzódott, és Sebastian belépett a viszonylag kicsi
előszobába. Anna becsukta mögötte az ajtót, Sebastian pedig lehajolt, hogy
levesse a cipőjét.
 Hagyd csak! Úgysem maradsz sokáig.
Sebastian kérdő arckifejezéssel egyenesedett fel.
 Csak nem akartam a lépcsőházban ácsorogni, úgy visszhangzik. – Anna
elé állt a szűk előszobában és karba fonta a kezét. – Igaz, terhes voltam és
kerestelek, de nem találtalak meg. És őszintén szólva már réges-rég
felhagytam a felkutatásoddal.
 Megértem, ha haragszol, de...
 Nem haragszom.
 Sosem kaptam meg az üzenetedet. Nem tudtam semmiről.
Csendben álltak egymással szemben. Sebastian egy pillanatig azt
fontolgatta, mi lett volna, ha tud róla. Akkoriban. Visszatért volna Anna
Erikssonhoz és apa lett volna? Természetesen már a puszta gondolat is
agyrém. Értelmetlen egy lehetséges jövőről, egy alternatív jelenről agyalni.
Egyébként meg nem tért volna vissza hozzá, akkor sem, ha megkapja az
üzenetet. Akkoriban biztos nem. A régi Sebastian nem tért volna vissza.
– Láttalak úgy... Hány éve is lehetett? Tizenöt? – Anna nyugodt hangon
beszélt. – Amikor segítettél elkapni azt a sorozatgyilkost.
 – Hindét. 1996-ban.
 Láttalak akkoriban. A tévében. Ha még mindig el akartalak volna érni,
akkor megtehettem volna.
Sebastian eltűnődött egy másodpercre a hallottakon.
 És... van egy gyerekem?
 Nem. Nekem van egy lányom. És a férjemnek van egy lánya. Neked
nincs. Legalábbis tőlem nincs.
 Szóval nem is tudja, hogy...
 ...te vagy az apja? – egészítette ki Anna. – Nem. A férjem természetesen
tudja, hogy nem ő az apja, de a lányomnak sejtése sincs, és ha elmondod
neki, tönkreteszei mindent.
Sebastian bólintott és lesütötte a szemét. Voltaképpen nem lepődött meg.
Ez volt az egyik forgatókönyv, amit átgondolt: a gyerek nem tudja. Nem is
sejti, hogy valaki más az apja. És hogy szétzilálna egy családot. Már sokszor
megtette, amikor házas nővel bújt ágyba, és talán nem volt elég diszkrét, de
ez most valami más volt.
 Sebastian...
Felemelte a fejét. Anna már nem tartotta szigorúan karba fonva a kezét, és
olyan tekintettel nézett rá, ami teljes figyelmet követelt.
 Tényleg tönkretennél mindent. Mindenkit. Szeret minket. Szereti az
apját. Ha megtudja, hogy annyi éven át hazudtunk neki... Szerintem azt nem
bírnánk ki.
 Noha az én gyerekem, tudok... – Egy kétségbeesett utolsó próbálkozás.
Elvetélt ötlet.
 Nem a te gyereked. Talán valaha az volt. Egy darabig. Lehetett volna,
ha megkeresel. De most már nem a te gyereked.
Sebastian bólintott. Kikezdhetetlen okfejtés. És mire is volna jó? Mit
nyerne vele? Úgy tűnt, Anna olvas a gondolataiban.
– Mit adhatna neked? Egy vadidegennek, aki harminc év után hirtelen
felbukkan, és azt állítja, hogy ő az apja? Mi sülne ki ebből, azonkívül, hogy
mindent porig rombolnál?
Sebastian újra bólintott és az ajtóhoz lépett.
 Most megyek.
Amikor megfogta a kilincset, Anna gyorsan a felkarjára tette a kezét.
Sebastian visszafordult.
 Ismerem a lányomat. Csak egyet érnél el: gyűlölne, és szétrombolnád a
családunkat.
Sebastian bólintott.
Megértette.
 Elhagyta a lakást és az új élet lehetőségét, ami az övé lehetett volna. Anna
becsukta mögötte az ajtót, Sebastian pedig megállt a lépcsőn.
Ennyi volt. Bevégeztetett.
Volt egy lánya, akit sosem fog látni és megismerni. A feszültség, ami oly
régóta halmozódott benne, lehullt róla, és hirtelen testi fáradtság vette át a
helyét. Alig állt a lábán. A lépcsőhöz támolygott, ami a következő emeletre
vezetett és leereszkedett az első fokra, majd csak bámult maga elé. Üres volt,
tökéletesen üres.
A távolban meghallotta a bejárati ajtó tompa zaját, amit három emelettel
alatta becsuktak. Elgondolkodott rajta, hogy fog hazamenni. Nem volt
hosszú út, most mégis végtelennek tetszett. Beletelt néhány másodpercbe,
mire felfogta, hogy a lift a balján elindult. Felállt. Ha ezen az emeleten áll
meg, beszáll és leliftezik. Ezzel meg is teszi az első lépést a hosszú úton,
amely az üres lakásába vezet. Szerencséje volt, a lift a harmadikon állt meg.
Sebastiannak semmi kedve sem volt találkozni valakivel, még egy árva
mosolyt sem bírt volna magára erőltetni a liftajtóban. Amíg a liftező elhúzta
a rácsos ajtót, Sebastian felment néhány lépcsőfokot.
A nő kiszállt a liftből, Sebastian vetett rá egy pillantást még a kabinban, a
rácson át.
Valahogy ismerős volt neki az alak, nagyon is ismerős.
 Szia, anya! Én vagyok az – hallotta Vanja hangját. Nyitva hagyta az
ajtót, amíg lerúgta a cipőjét, és egy röpke pillanatra Sebastian Annát is
megpillantotta az előszobában, majd az ajtó becsukódott.
Megvan! Felrémlett előtte az ajtón álló név. Annyira Anna vezetéknevére
összpontosított, hogy a másik nevet, a férjéét teljesen figyelmen kívül
hagyta.
Lithner. Vanja Lithner.
Vanja a lánya.
Erre aztán sehogy sem készülhetett volna fel. Sehogy.
Sebastian érezte, hogy elgyengül a lába, és kénytelen volt ismét leülni.
Eltartott egy darabig, mire újra talpra tudott kecmeregni.
 Michael Hjorth 1963-ban született, rendező, és forgatókönyvíró. Nevéhez
fűződnek többek között a Henning Mankell regényeinek megfilmesítéséhez
írt forgatókönyvek.

Hans Rosenfeldt 1964-ben látta meg a napvilágot, szintén

forgatókönyvíró, valamint Svédország-szerte ismert rádiós és tévés
műsorvezető.

Az Ingovány a szerzőpáros debütáló regénye, és egyben a Sebastian

Bergman kriminálpszichológus eseteit feldolgozó sorozat első kötete, melyet
a svéd televízió a ZDF-fel együtt megfilmesít.