Arnaldur Indriđason

RÓKALYUK
 A mű eredeti címe: Furðustrandir
Copyright © Arnaldur Indriðason, 2010
A Forlagið (Reykjavík, www.forlagid.is) engedélyével
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2017
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Németh Anikó Annamária
Szerkesztette: Sarudi Ágnes
Korrektúra: Barsi Nikoletta
Borítóterv: Beleznai Kornél
ISBN 978 963 324 485 2 (papír)
ISBN 978 963 324 486 9 (epub)
ISBN 978 963 324 487 6 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2017-ben
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, ebook: Scriptor Kft.
 „Hadd szárnyaljon hát dalom
a Styx-parton, a nádason,
vigaszt és örök álmot hozzon
mindenkinek a halálsoron.”
Snorri Hjartarson[1]

[1] izlandi költő (1906–1986)

 1

Már nem fázott – a hideg helyett furcsamód hőség

járta át a testét, amelyről eddig azt hitte, teljesen
kihűlt. Most azonban melegség áradt szét a
végtagjaiban, sőt egyszerre az arca is kipirult tőle.
Hanyatt feküdt a sötétben, lélekben máshol járt, a
gondolatai összevissza csapongtak. Felsejlett benne,
hogy az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén
lebeghet. Emberfeletti erőfeszítésébe került
összpontosítani a figyelmét, miközben próbálta
megérteni, mi is történik vele. Hol tudatánál volt, hol
pedig öntudatlan állapotba került. Nem érezte
kifejezetten rosszul magát: álomittas kábulatban
ringatózott, miközben álomképek sorai peregtek le
előtte. A látvány, a hangok és a helyszínek valahogy
mind ismerősek voltak, és mégis furcsának tűntek.
Az elméje különös játékkal kápráztatta: ide-oda
utaztatta a múlt és a jelen között, térben és időben is
kénye-kedvére röptetve. Nemigen tehetett ellene. Az
egyik pillanatban még haldokló édesanyja betegágya
mellett üldögélt a kórházban, a másikban pedig
elnyelte a téli sötétség. Akkor úgy érezte, még
mindig a padlón fekszik abban az elhagyatott
tanyaházban, amely egykor az otthona volt. De
biztosan csak a képzelete játszott vele.
– Miért fekszel itt?
Amikor felemelte a fejét, egy alak körvonalát látta
az ajtóban.
Ezek szerint látogatójuk akadt. A kérdését
azonban nem értette.
– Miért fekszel itt? – szegezte neki a kérdést még
egyszer az illető.
– Hát te ki vagy? – kérdezte válasz helyett.
Látni nem látta a férfi arcát, és azt sem hallotta,
amikor belépett. Alakjának is csak a körvonalait
sikerült kivennie. Ugyanazt a kérdést ismételgette
újra meg újra.
– Miért fekszel itt?
– Én itt lakom. Hát te ki vagy?
– Itt maradnék ma éjszakára, ha megengeded.
 A férfi odatelepedett mellé a padlóra, és úgy tűnt,
tüzet rakott. Érezte az arcán a meleget, kezét
kinyújtotta a lángok felé. Ilyen csontig hatoló
hideget csak egyszer tapasztalt addig.
– Hát te ki vagy? – tette fel a kérdést immár
harmadszorra is.
– Azért jöttem, hogy meghallgassalak.
– Hogy meghallgass? Engem? És kit hoztál még
magaddal?
– Senkit – felelte az ismeretlen. – Egymagam
vagyok. Ez a ház volt az otthonod?
– Te vagy Jakob?
– Nem. Én nem Jakob vagyok. Különös, hogy még
mindig állnak ezek a falak. A jelek szerint jól
megépített ház ez.
– Ki vagy te? Bóas?
– Csak átutazóban vagyok itt.
– De jártál már itt korábban is?
– Igen.
– Mikor?
– Sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még lakott hely
volt ez a környék. Tudod, mi történt velük? Mármint
a család tagjaival, akik régebben itt laktak?
Mozdulatlanul feküdt a sötétben. Moccanni sem
tudott a hideg miatt. És ismét egyedül volt. Se híre,
se hamva nem volt a tűznek, és nyomtalanul eltűnt
az elhagyatott tanyaház is. Dermesztő sötétség
borult rá, és a hideg átjárta az arcát, a kezét és a
lábát is.
Ismét zajt hallott – valami kaparászást.
Egyre közeledett felé egy távoli és hideg
messzeségből. A zaj egyre erősödött, de most már
éles hangú, fájdalmas jajveszékelés is csatlakozott
hozzá.
 2

Urdarklettur szirtjeinél álldogált a szemerkélő

esőben, és a vadászt figyelte, aki lassan elindult felé.
Udvariasan üdvözölték egymást. Szavaik úgy szegték
meg a csendet, mintha egy idegen világ üzenetei
lennének.
A napsugarak már napok óta nem tudták áttörni a
felhőréteget. A köd vastag takaróként borította a
fjordokat, az időjárás-előrejelzés szerint a
hőmérséklet további csökkenése mellett havazás is
várható volt. A természet már téli álomba merült. A
vadász megkérdezte tőle, mit keres errefelé, mert –
mint mondta – az évnek ebben az időszakában már
egy lélek sem jár itt a lápvidéken, legfeljebb hébe-
hóba néhány hozzá hasonló vénember, akik a
rókaállomány ritkításával foglalatoskodtak. Erlendur
megpróbált kitérni az egyenes válasz elől, és azt
felelte, Reykjavíkból érkezett ide, mire a vadász
megjegyezte, látott némi mozgást mostanában a
fjord melletti lakatlan tanyaház körül.
– Minden bizonnyal engem látott.
A vadász nem erőltette tovább ezt a témát, csak
annyit tett még hozzá, hogy itt a közelben van a
tanyája, és ma egyedül vágott neki az útnak.
– Hogy hívják?
– Erlendur.
– Én Bóas vagyok.
Kezet fogtak.
– Portyázik errefelé egy róka, a juhokra vadászik.
Itt tanyázik a szikláknál, valamivel feljebb. Igazi
istencsapása. Rengeteg állatot támadott már meg az
utóbbi időben.
– Ezek szerint egy bizonyos rókát keres?
Bóas megdörzsölte az állát.
– Rajtakaptam a minap, amikor a juhakol körül
ólálkodott. El is kapta az egyik báránykámat. Sikerült
halálra rémíteni az egész nyájat.
– És azt mondja, idefent tanyázik valahol?
– Láttam, hogy errefelé iszkolt – hangzott a válasz.
– Nemegyszer láttam már a környéken, úgyhogy azt
hiszem, tudom is már, hol vert tanyát. Maga felfelé
tart, a láp irányába? Ha nincs ellenére, csatlakozom.
Erlendur először bizonytalankodott, de végül
rábólintott. Úgy tűnt, a gazda elégedett volt a
válaszával. Nyilvánvalóan örült a lehetőségnek, hogy
van kivel beszélgetnie. Az egyik vállán vadászpuska
lógott, a másikon a töltényöv és egy ütött-kopott
bőrtarisznya. Egyébként egy kopott anorákot viselt,
amelyhez vízhatlan, fakózöld nadrágot vett.
Alacsony termetű és életerős férfi volt, bár már erős
hatvanas lehetett. Sapkát nem viselt, sűrű haja a
homlokába lógott, el-eltakarva mélyen ülő, apró
szemét. Az orra lapos és ferde is volt, mintha
valamikor régen eltört volna a nyerge, a száját pedig
eltakarta ápolatlan szakálla – kivéve, amikor szóra
nyitotta. Beszédes fickó volt, akinek minden
lehetséges témáról megvan a maga véleménye.
Ugyanakkor tapintatból inkább nem faggatta tovább
Erlendurt olyan részletekről, hogy mi járatban van,
vagy miért éppen a Bakkasel-majort és az ottani
romos tanyaházat választotta magának éjszakai
szállásnak.
Erlendur kényelembe helyezte magát az öreg
épületben. A tető még jóformán őrizte eredeti
állapotát, jóllehet beázott és a gerendák is
korhadásnak indultak, de még így is sikerült találnia
egy tenyérnyi száraz helyet a padlón abban a
helyiségben, amelyet valaha nappaliként használtak.
Néhány nappal korábban eleredt az eső, amely aztán
viharos felhőszakadássá erősödött, és bár a szél
átsüvített a csupasz falakon, a romos épület
mégiscsak biztosított számára valamiféle védelmet
az időjárás viszontagságaival szemben. Viszonylag
otthonosan érezte itt magát a gázlámpának
köszönhetően, amelynek lángját takarékosan
egészen alacsonyra tekerte, így a hely, ahol ült
félhomályban volt, de ezen túl körülölelte az éjszaka,
olyan feketeséggel, mintha egy koporsó belsejében
lett volna.
A ház és a birtok is egy bankra szállt át annak
idején, de Erlendurnek fogalma sem volt arról, hogy
ki lehet a jelenlegi tulajdonosa. Tény, hogy soha
senki sem tiltakozott még amiatt, hogy itt táborozik,
valahányszor elruccan ide, az ország keleti végébe.
Mindig csak kevés holmit hozott magával. A bérelt
gépkocsival a ház előtt parkolt le. Egy kék SUV volt
az, de terepjáró létére elég nehezen vette az
akadályokat az utolsó szakaszon. Az utat felverte a
gaz, szinte teljesen eltűnt. Olyan növények nőtték
be, amelyek korábban ismeretlenek voltak a
környéken. Mintha a természet arra törekedne, hogy
felszámolja a határt a birtok és környezete között,
eltüntetve az ember jelenlétére utaló nyomokat.
A látási viszonyok egyre romlottak, miközben
Bóasszal egyre feljebb és feljebb jutottak, végül már
körülvette őket a tejfehér felhő. Miután felértek a
meredély tetejére, az addig csak szemerkélő esőt
sűrű zápor váltotta fel, így a lábuk már mélyre
süppedt az átnedvesedett földben. A vadász a
madarak csicsergését fülelte, és a róka nyomát
kereste a nedves fűben. Erlendur szótlanul baktatott
a nyomában. Sohasem várt még rókára egy odú
bejáratánál, nem követte vadak nyomát, nem
horgászott sem tónál, sem folyónál, nemhogy
leterített volna egy nagyobb állatot, például
rénszarvast. Bóas mintha olvasott volna a
gondolataiban.
– Maga nem szokott vadászni, ugye? – kérdezte,
amikor megállt szusszanni egyet.
 – Nem.
– Ne aggódjon, én így nevelkedtem fel. – Bóas
kinyitotta a bőrtarisznyát, és előhalászott belőle egy
fekete rozskenyérdarabot, amelyet odanyújtott
Erlendurnak, aztán kanyarított hozzá egy darabot a
kemény ürüpástétomból, és azzal is megkínálta. – Én
főleg rókákra utazom mostanában, hogy elég
alacsony maradjon a számuk. Ezek a kis csirkefogók
napról napra szemtelenebbek lesznek, bár nekem
személy szerint nincs semmiféle kifogásom ellenük.
Pontosan annyi joguk van élni, mint a többi
teremtménynek. A haszonállatoktól azonban távol
kell tartanunk őket. Rend a lelke mindennek.
Majszolgatták a rozskenyeret. A pástétom
kifejezetten ízletes volt, minden bizonnyal házilag
készítették. Mivel Erlendur nem hozott magával
semmiféle elemózsiát, nem volt mivel hozzájárulnia
a közös étkezéshez. Maga sem tudta, miért fogadta el
a vadásztól ezt a kéretlen, de szívélyes meghívást.
Talán mert vágyott már valamiféle emberi
kapcsolatra. Errefelé a vidéket járva napokon át
jóformán egy teremtett lelket sem szokott látni. Arra
gondolt, valószínűleg így van ezzel Bóas is.
 – Na és, maga mivel foglalkozik ott a
nagyvárosban? – kérdezte a gazda.
Erlendur nem válaszolt azonnal.
– Elnézését kérem, én már csak ilyen kotnyeles
vénember vagyok.
– Semmi gond – felelte Erlendur. – Rendőr vagyok.
– Na, akkor nem sok öröme lehet a munkájában.
– Ahogy mondja. Bár akadnak azért szép
pillanatok is.
Még magasabbra kapaszkodtak, egészen a
mocsárhoz. Erlendur gondosan ügyelt a lépteire,
nehogy letiporja a hangákat. Időről időre lehajolt,
hogy végigsimítsa az alacsonyra nőtt növényeket, és
közben azon tűnődött, hallott-e bármit is
gyerekkorában Bóasról. Maga a név nem csengett
ismerősen, bár nincs ebben semmi meglepő: a keleti
országrészben csak viszonylag rövid ideig lakott, és
miután elköltözött a fővárosba, megszakadt a
kapcsolata az itteniekkel. Nos, a fegyver
mindenesetre ritka látványnak számított idehaza.
Homályosan rémlett neki ugyan, hogy a szülei
házába egyszer betért egy arra járó, aki az
édesapjával szeretett volna beszélni, és a kezében
tartott fegyverrel a folyó irányába mutatott. És az is
eszébe jutott, hogy a nagybátyja, az édesanyja fivére
terepjárót vezetett és rénszarvasra vadászott.
Hajtóként dolgozott olyan városi emberek
megbízásából, akik azért jöttek ide keletre, hogy
elejtsenek egy szarvast, és a húsból ő is vitt haza a
családjának. A vadhúsból készült sült igazi
csemegének számított. Arra azonban nem
emlékezett, hogy vadászott-e bármelyik ismerőse
rókára, és nem őrzött semmiféle emlékképet egy
Bóas nevű gazdáról sem.
– A rókaüregekben és környékükön furcsábbnál
furcsább dolgokat találni – jegyezte meg Bóas,
ruganyos léptekkel haladva tovább. – Persze, nem
szoktak éhezni. Lemerészkednek egészen a partig, és
belakmároznak a vízbe fulladt lummákból, vagy
kagylókat és rákokat esznek. A kölykök rájárnak az
áfonyára, de a mezei egeret sem vetik meg. Ha pedig
kivételes szerencséje van, a róka találhat magának
egy-egy elhullott jerkét vagy bárányt. Akad azonban
néhány vakmerőbb is, azok a juhokat szokták
riogatni. Ha valamelyik rákap az élőhúsra, akkor
annyi a nyájnak. Úgyhogy a jó öreg Bóas megpróbál
mielőbb a nyomába eredni a kis mihasznának, hogy
leszámoljon vele. De egy csepp örömöm sincs benne,
nekem elhiheti.
Erlendur nem tudta eldönteni, hogy a férfi
kifejezetten neki címezte-e mindezt, vagy csak
hangosan gondolkodott, úgyhogy inkább nem
reagált. Ott lépdelt a nyomában, miközben átvágtak
a magasra nőtt hangák sávjain, és élvezte, ahogy az
arcát verdesték a hűvös esőcseppek. Ismerte a
mocsárvidéket, ahogyan a saját tenyerét, de most
teljesen a gazda helyismeretére bízta magát, és már
nem tudta, pontosan merrefelé járhatnak. Bóas
rendületlenül ment előre, gondtalanul és
magabiztosan, és közben be nem állt a szája: hidegen
hagyta, hogy újdonsült társa figyel-e rá, vagy sem.
– Elég sok változást láttunk itt azóta, hogy
elkezdődött az építkezés – jelentette ki, és megállt,
hogy előhalássza a tarisznyájából a távcsövét. – Ezzel
persze megváltozott a természeti környezet is.
Lehet, hogy a rókának is feltűnt mindez. Talán már
nem mer lemenni egészen a partig, mert felépült a
gyár és sűrűbb lett a környéken a hajóforgalom. De
mi is az, amit tudok? Most már egészen közel kell
járnunk – azzal visszatette a helyére a messzelátót.
– Miközben idefelé autóztam Reykjavíkból, láttam,
hogy már épül az új kohó – jegyezte meg Erlendur.
– Hogy az milyen csúf látvány! – kiáltott fel Bóas.
– Megálltam, és megnéztem az új gátat is.
Életemben nem láttam még ilyen hatalmas
építményt.
Hallotta, hogy Bóas mogorván dünnyög az orra
alatt, miközben felfelé kaptattak. Mintha ezt mondta
volna:
– Ki hinné, hogy egyáltalán engedélyeznek
ilyesmit?
Miközben Bóas nyomában vánszorgott, a földbe
süllyesztett hatalmas betonalapokra gondolt,
amelyeket a hatalmas alumíniumkohó miatt
építettek a közelben, elcsúfítva a festői szépségű
fjord, Reydarfjördur arculatát. A gigantikus
teherhajók már rendszeresen itt állomásoztak,
építőanyagot szállítva a beruházáshoz és a szintén
sok vitát gerjesztő vízerőmű gátjához a felvidéki
Kárahnjúkarba. Fel nem érhette ésszel, hogy egy
felelősségre nem vonható multinacionális vállalat a
távoli Amerikában hogy kaphatott építési engedélyt
egy nehézipari beruházáshoz itt, Izland isten háta
mögötti, keleti szegletében, egy békés fjord partján,
a még háborítatlan természeti környezetben.
 3

Egy nagy kiterjedésű moréna kellős közepéhez érve

Bóas megtorpant, és intett Erlendurnek, aki, követve
a gazda példáját, térdre vetette magát, és a szemét
meresztgetve kémlelni kezdte a ködös tájat.
Percek teltek el így anélkül, hogy bármiféle
mozgást észlelt volna, de akkor váratlanul
szembetalálta magát egy rókával. Az állat úgy tizenöt
méterre lehetett tőle, egyenesen őket bámulta,
hegyezve feltartott fülét. Bóas szinte észrevétlenül
markolta meg a puskáját, de ez is elég volt ahhoz,
hogy a róka megriadjon. Felfutott a domboldalon, és
a következő pillanatban eltűnt a szemük elől.
– Nocsak – szólalt meg a vadász, és felállt, a puskát
ismét a vállára vetve. Aztán folytatta útját.
– Ő volt a tettes? – érdeklődött Erlendur.
– Igen, ő az a kis csirkefogó. Olyan jól ismerem a
rókatanyákat ezen a környéken, mint a tenyeremet.
Tudom, hogy közel vagyunk hozzá. Tudja,
nemzedékről nemzedékre visszatérnek
ugyanazokhoz az üregekhez, úgyhogy állíthatom,
hogy némelyik igen-igen régi, még ha nem is a
jégkorszakban keletkezett.
Folytatták útjukat a természet csöndjében, míg
egy kis odúhoz nem értek, amely kövekből rakott
halomból és mohából állt. Bóas javasolta, hogy
szusszanjon egyet, megállapította, hogy szerencséjük
van a széljárás irányával, és közölte vele, hogy
elmegy felmérni a terepet. Erlendur letelepedett a
mohára, és várt. Felidézte magában mindazt, amit a
sarki rókákról tudott. Állítólag az összes állatfaj
közül elsőkként telepedtek meg Izlandon: a legelső
példányok még az utolsó jégkorszak végén, mintegy
tízezer évvel ezelőtt érkezhettek ide. Hallván, hogy
Bóas megdicsérte az állatot, és úgy beszélt róla,
mintha régi barátok lennének, Erlendur tudta, hogy
mélységesen tiszteli a vadat. Ennek ellenére készen
állt arra, hogy agyonlője, ha a szükség úgy hozza –
hogy kioltsa az életét, és egyúttal az ivadékait is a
másvilágra küldje.
 – Itt van a drága, áldott legyen a szíve. Most már
csak egy kis türelemre van szükségünk – jelentette ki
Bóas, amikor visszatért hozzá. Odatelepedett
Erlendur mellé az odúra, leemelte a válláról a puskát
és a lőszertárat, letette a bőrtarisznyát, elővett egy
kulacsot, és odakínálta Erlendurnek, aki kis grimaszt
vágott, miután meghúzta. Bóas minden bizonnyal
maga főzte a pálinkát, és nem feltétlenül
laboratóriumi körülmények között.
– Egyébként meg, mit számít az, ha csökken kicsit
a populáció? – tette fel a költői kérdést Bóas, és
visszavette Erlendurtől a flaskát. – A sziget, ugyebár,
lakatlan terület volt, amikor megvetettük rajta a
lábunkat. Miért ne lehetne ismét néptelen, amikor
elhagyjuk? Miért is kell kiárusítani a földeket
spekulánsoknak, és megakasztani ezzel egy
természetes folyamatot? Na, erre a kérdésre
válaszoljon nekem! Az emberek megszületnek és
meghalnak. Én is, maga is. Kérdem én magától, mi
lehetne természetesebb ennél?
Erlendur megvonta a vállát.
– Vegyük például a jó öreg Hvalfjördurt ott a maga
tőszomszédságában – folytatta Bóas az
eszmefuttatást. – Ott van az a két monstrum, amely
éjjel-nappal okádja a mérgező füstöt. Mégis kinek jó
ez? Észbontóan gazdag külföldiek bagázsának, akik
még a térképen sem tudnák megmutatni, hol van
Izland. Valóban ez a sors vár ránk? Hogy ilyen
emberek gyártelepe legyen a hazánkból?
Visszaadta a kulacsot Erlendurnek, aki most az
eddiginél is óvatosabban kortyolt belőle. Bóas ismét
kotorászni kezdett a tarisznyájában, majd kiemelt
egy nejlonzacskóba csomagolt nagy méretű tárgyat.
Avas szagot árasztott, amikor kibontotta. Egy erősen
romlásnak indult húsdarab volt az. Bóas elhajította,
amilyen messzire csak tudta, mégpedig a rókalyuk
irányába, aztán beletörölte a kezét a mohába, és
ismét kényelembe helyezte magát, a puskát maga
mellett tartva.
– Ez a szag biztosan hamar megcsapja az orrát.
Szótlanul várakoztak a csepergő esőben.
– Teljesen érthető, hogy nem emlékszik már rám –
jegyezte meg Bóas egy idő múlva.
– Emlékeznem kellene talán? – kérdezte Erlendur
köhécselve.
– Nem, dehogy. Meglepne, ha emlékezne – felelte
Bóas. – Elvégre nem is volt egészen magánál akkor.
No, nem mintha ismertem volna a szüleit. Nem is
volt közöttünk semmiféle kapcsolat.
– Mikor volt ez? És hogy érti, hogy nem voltam
egészen magamnál?
– A keresés során… – felelte Bóas. – Amikor eltűnt
a fivérével együtt.
– Maga ott volt akkor?
– Igen. Én is csatlakoztam azokhoz, akik a
keresésükre indultak. Mint mindenki más. Úgy
hírlik, időről időre ellátogat ide. Járja a
mocsárvidéket, mint valami lidérc, és a régi
tanyaházban szokott éjszakázni Bakkaselben. Ugye,
még mindig bízik abban, hogy megtalálja őt?
– Nem, már nem hiszek benne. Ez a szóbeszéd járja
rólam?
– Mi, öregek szeretjük felidézni a múltat, és valaki
közülünk történetesen szóba hozta, hogy maga
továbbra is kijár ide a mocsárhoz. És íme, a
bizonyíték, most is itt van.
Nem szeretett volna magyarázkodni egy idegen
előtt a viselkedése miatt, vagy kifejteni neki, milyen
életet választott magának. Itt van a gyermekkori
otthona, ahová időről időre visszalátogatott, amikor
szükségét érezte. Sokat járta a környéket
gyalogosan, és közelebb állt a szívéhez a romos
tanyaépület, mint bármelyik szálloda. Volt, hogy
sátrat állított magának, máskor csak leterítette a
hálózsákját és a polifoamját a házban egy száraz
helyen.
– Ezek szerint emlékszik a keresőakcióra? –
kérdezte Bóastól.
– Arra emlékszem, hogy megtalálták magát –
felelte Bóas. Egy pillanatra sem vette le a szemét a
csalétekről. – Én nem voltam ott velük akkor, de a
hír futótűzként terjedt, és nagy megkönnyebbüléssel
fogadtuk, hogy előkerült. Biztosra vettük, hogy a
testvérét is megtaláljuk majd.
– Ő meghalt.
– Úgy tűnik, igen.
Erlendur hallgatott.
– Fiatalabb volt magánál – mondta Bóas, hogy
folytatásra biztassa.
– Igen, két évvel. Nyolcéves volt akkor.
Csak üldögéltek ott, miközben teltek-múltak a
percek. Bóas egyszerre csak felfigyelt arra, hogy
valami megváltozott a környezetükben. Erlendur
semmit sem érzékelt belőle, de arra gondolt, a
madarak viselkedése változhatott meg. Időbe telt,
mire Bóas megnyugodott. Ismét rozskenyérrel és
pástétommal kínálta Erlendurt, aztán a kulacsot felé
tartva biztatta, hogy igyon még a méregerős
főzetből. A köd betakarta őket, mint egy fehér
pehelypaplan. Olykor-olykor megütötte a fülüket egy
madár csicsergése, de ettől eltekintve csendbe
burkolózott a világ.
Erlendur senkire sem emlékezett konkrétan a
keresésükre indított csapat tagjai közül. Amikor
visszanyerte az emlékezetét, a megmentői sietve
lecipelték a tanyára. A teste olyan dermedt volt, akár
egy jégcsap. Az még rémlett neki, hogy útközben
langyos tejet csorgattak a szájába, de aztán ismét
elveszítette az eszméletét, és semmire sem
emlékezett az azt követő eseményekből, egészen
addig, míg már az ágyában találta magát, és az orvos
odahajolt fölé. Ismeretlenek hangját hallotta a
házukban, és ebből ösztönösen érezte, hogy valami
baj történt, de hogy mi, azt akkor nem sikerült
felidéznie, hiába kutatott az emlékei között. Később
visszatért az emlékezete. Az édesanyja szorosan
magához ölelte, és azt mondta neki, hogy az édesapja
életben van – épségben hazatért, bár erre vajmi
kevés esélye volt. Mások még odafent voltak a
lápvidéken, hogy folytassák az öccse keresését, akit
reményei szerint biztosan hamar megtalálnak most
már. Aztán megkérdezte tőle, tudna-e segíteni nekik
valamilyen módon – például azzal, hogy elmondja,
merrefelé keressék a testvérét. Erlendur azonban
mindössze kiáltásokra emlékezett, és a vakító
fehérségre, a nagy hóra, amelyben újra meg újra
térdre rogyott, egészen addig, hogy nem futotta már
újabb lépésre az erejéből.
Látta, hogy Bóas kézfején kifehérednek az
ízületek, amikor a róka váratlanul előtűnt a ködből,
és óvatosan elindult a csali felé. Kitartóan közeledett,
a levegőbe szimatolva, és még mielőtt Erlendur
megkérdezhette volna, hogy mindenképpen
végeznie kell-e az állattal, Bóas elsütötte a fegyvert,
a róka pedig elterült a földön. Bóas felemelkedett, és
elindult a teteméért.
– Kér kávét? – kérdezte, amikor visszatért hozzá
az odúhoz a rókatetemmel. Elővett egy termoszt a
tarisznyájából, lecsavarta róla mindkét fedelét,
amelyeket pohárként használhattak. Az egyiket
megtöltötte a gőzölgő folyadékkal, majd Erlendur
kezébe adta, és megkérdezte tőle, kér-e tejet hozzá.
Erlendur nemet mondott, és hozzátette, hogy
feketén issza.
– Tejjel kell inni, úgy természetes – adott hangot
megdöbbenésének Bóas. Keresgélt a tarisznyájában,
de nem találta, amit keresett. – A csudába! Hát nem
elfelejtettem betenni azt az átkozott tejet!
Kortyolt egyet a kávéból, és kijelentette, hogy így
ihatatlan. Aztán idegesen körülnézett, sorra
meglapogatva a kabátja zsebeit, mintha
valamelyikben ott lapulhatna egy doboz tej. Végül
megakadt a tekintete a róka tetemén.
– Próba szerencse – jegyezte meg, majd
megragadta az állatot, és a hasa alá nyúlva
végigtapogatta az emlőit. Hiába – nem volt bennük
tej.
 4

Erlendur ráérős tempóban haladt a reydarfjörduri

ház felé, és közben felfigyelt arra, hogy egy asszony
üldögél az ablaknál, és épp felé néz. Olyan érzése
támadt, mintha egész nap kifejezetten őt várta
volna, annak ellenére, hogy nem közölte vele előre a
látogatási szándékát, és még most sem tudta
eldönteni, valóban jó döntés-e, hogy felkeresi. Végül
félretette a fenntartásait, mert felülkerekedett
benne a kíváncsiság.
Miközben már visszafelé ballagtak a lápvidékről,
Erlendur egy régi esetről kérdezgette Bóast,
amelyről még gyerekkorában hallott, és amely azóta
sem hagyta nyugodni. A szülei és a szomszédaik
többsége is ismerte ezt a történetet, és ez is
közrejátszhatott a döntésében, hogy az idén ősszel
ismét ellátogat a Keleti Fjordvidékre.
 – Szóval rendőr? – kérdezte Bóas. – És pontosan
mivel foglalkozik? Talán a forgalmat irányítja?
– Dolgoztam ugyan egy ideig a
közlekedésrendészeten, de ennek már jó pár éve –
felelte. – Nem tudom, hallott-e már róla, hogy egy
ideje léteznek úgynevezett közlekedési lámpák.
Bóas elmosolyodott a csipkelődő megjegyzés
hallatán. A vállára vetve cipelte a nőstény rókát, a
kabátján sötét folt keletkezett az állat vérétől.
Amilyen alaposan csak lehetett, igyekezett tisztára
törölni a kezét a nedves mohával. Eredetileg úgy
tervezte, az éjszakát a szabadban, a lápvidéken tölti,
de a vadászat jobban sikerült, mint gondolta, ezért
úgy döntött, még sötétedés előtt visszatérnek az
érintetlen természetből a civilizáció világába.
– Egész életében itt lakott ezen a környéken,
ugye? – kérdezte Erlendur.
– Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy
máshol is lakhatnék – felelte a vadász. – Az itt
lakóknál jobb embereket nem találni egész Izlandon.
– Gondolom, akkor hallotta annak az asszonynak a
történetét is, aki nekivágott a Hraevarskörd-
hágónak, és aztán soha nem tért vissza.
 – Ismerősnek hangzik – felelte Bóas.
– Matthildurnek hívták – folytatta Erlendur. –
Egyedül vágott neki az útnak.
– Igen, ismerős a neve – felelte Bóas. Megtorpant,
és Erlendurre nézett. – Mit is mondott, mivel
foglalkozik a rendőrségen?
– Nyomozok, különféle ügyekben.
– Mifélékben?
– Mindenféle esettel foglalkozom. Súlyos
bűncselekményekkel, gyilkosságokkal, erőszakos
cselekményekkel.
– Vagyis az élet sűrűjével?
– Mondhatjuk.
– És eltűnt személyekkel?
– Velük is.
– Sok ilyen esetről tudnak?
– Nem, ezt nem mondhatnám.
– Ha az én nemzedékem kihal, már senki sem fog
emlékezni Matthildur történetére – jelentette ki
Bóas.
– Én először a szüleimtől hallottam róla – mondta
Erlendur. – Az édesanyámnak még személyes
ismerőse volt. Az esetét én magam pedig mindig is
olyan… – keresgélte a megfelelő szót.
– Rejtélyesnek találta? – találgatott Bóas.
– Inkább izgalmasnak – pontosította Erlendur.
Bóas ledobta a válláról a terhet, felegyenesedett,
és a szürkületi félhomályban kémlelni kezdte a
vidéket az alattuk elterülő tengerparti falu irányába.
Már csak egészen kis távolság választotta el őket
Urdarkletturtől, ahová igyekeztek, ám a levegő egyre
csípősebb lett, emellett sötétedett is. Bóas ismét a
vállára vetette a rókát. Erlendur felajánlotta ugyan,
hogy szívesen cipeli helyette, de a gazda nem fogadta
el tőle a segítséget, mondván, hogy akkor az ő
ruháját is összevérezné, amire pedig az égvilágon
semmi szükség.
– Teljesen érthető, hogy minden ilyen eset érdekli
– jegyezte meg Bóas, akinek gondolatai továbbra is
az eltűnt emberek körül forogtak. Úgy hangzott,
mintha ezt inkább csak magának mondta volna, nem
Erlendurnek. Egy ideig eltűnődve álldogált még ott,
aztán folytatta útját lefelé a meredély tetejéről a
morénán és hangás lejtőkön.
– Jól sejtem, hogy akkor ismeri a brit katonák
történetét is, akiket a háború idején kapott el a vihar
idefent a lápvidéken? A megszálló csapatokkal
érkeztek Izlandra, és itt állomásoztak
Reydarfjördurben…
Erlendur azt felelte, még kisgyermekként hallott
erről az esetről, később pedig olvasott a részletekről
is, de Bóas ettől függetlenül töviről hegyire elmesélte
neki a történetet. A kérdése eleve költői volt: nem
hagyta volna megfosztani magát a történetmesélés
örömétől.
Mint elmondta, az történt, hogy a környéken
állomásozó mintegy hatvan fiatal brit katonát
expedícióra vezényelték azzal az utasítással, hogy a
Hraevarskörd-hágón keresztül kell eljutniuk
Reydarfjördurből Eskifjördurbe. Igen ám, de
útközben komoly nehézségekbe ütköztek: a hágón át
vezető ösvény ugyanis eljegesedett, és ezért
túlságosan veszélyes volt. A csapat tagjai azonban
nem azon az útvonalon indultak el visszafelé,
amelyen odaérkeztek: ehelyett a szárazföld belseje
felé vették az irányt, végighaladtak a Tungudalur-
völgyön, ahonnan aztán egyre lejjebb ereszkedtek,
átvágva Eskifjördur mocsaras-lápos tájain. Január
végét írták ekkor. Az időjárási viszonyok rohamosan
romlottak napközben, az égbolt feketén borult
föléjük, így az eredeti elképzelésük, hogy még
világosban elérjék úti céljukat, meghiúsult.
Akkor este a gazda, aki az Eskifjördur szájánál
fekvő Veturhúsból származott, a viharos erejű széllel
dacolva próbált eljutni az istállójáig, amikor
véletlenül rátalált az egyik katonára, aki a végsőkig
elcsigázott és szinte dermedt volt. Legyöngült fizikai
állapota ellenére sikerült megértetnie a gazdával,
hogy a társai veszélybe kerültek, így a tanyán több
béres is olajlámpást ragadott, és a keresésükre
indult. Kisvártatva meg is találtak két másik katonát
a szántóföld túlsó végében, és idővel egyenként a
többiek is előkerültek a mocsárból. Összesen
negyvennyolc ember életét sikerült megmenteniük.
Mint kiderült, a viharral kísért égszakadás nyomán
megduzzadtak a folyók, elvágva a katonai
különítményt a faluba vezető útvonaltól. Néhányan
közülük, akik még alacsony vízálláskor kezdtek
átgázolni a folyón, sikerrel átkeltek, de aztán odaát
ragadtak a túlparton. Az ő segélykiáltásaikra
figyeltek fel a tanyasiak. Négy katona halálra fagyott
ugyan, de egy maroknyi társuknak sikerült
elvergődnie egészen a faluig, még ha a végsőkig
kimerült állapotban is. Másnap reggel, miután
valamelyest javultak az időjárási viszonyok, a gazda
a tizedes társaságában elzarándokolt az Eskifjördur-
völgybe, ahol további katonákra bukkantak:
néhányan életben voltak még közülük, mások
azonban, közöttük a kapitány is, meghaltak. Az egyik
holttest pedig a tengerből került elő: minden
valószínűség szerint beleeshetett az Eskifjördur
folyóba, az ár pedig egészen a fjordig sodorta. Kit
élve, kit halva, de végül az összes brit katonát
előkerítették. A katasztrófa még sokáig volt
szóbeszéd tárgya a környéken, és a helybéliek
egyetértettek abban, hogy a katonák sokkal
rosszabbul jártak volna, ha a bátor idénymunkások
Veturhúsból nem sietnek időben a segítségükre.
– A brit katonák esetéről sokan hallottak, de
Matthildur történetére ma már csak kevesen
emlékezhetnek – folytatta Bóas. A rókatetem
bólogatott a vállán minden egyes lépésénél. – Pedig ő
is abban az ítéletidőben tűnt el. A férje szerint
ugyanazon a csapáson akart átkelni Reydarfjördurbe
a hágón keresztül, amelyet a katonák is választottak.
Matthildur járt már korábban ezen az útvonalon. Ám
amikor a brit katonáktól megkérdezték, látták-e őt
útközben, megesküdtek rá, hogy nem.
– Pedig minden valószínűség szerint találkozniuk
kellett volna vele, ugye? – tette fel Erlendur a
kérdést.
– Egy időben tartózkodtak ugyanazon a
környéken, és egyazon vihar kapta el őket – felelte
Bóas. – Épp ellenkező irányból indultak el ugyanazon
az úton, úgyhogy minden emberi számítás szerint
találkozniuk kellett volna. Igen ám, de közben
mindannyian az életükért küzdöttek. Nem kizárt,
hogy elkerülte a figyelmüket. Élve vagy halva, de a
katonák végül kivétel nélkül előkerültek.
Matthildurnek azonban egyszerűen nyoma veszett.
Miután kiderült, hogy nem érkezett meg
Reydarfjördurbe, egy csapat a keresésére indult. De
erre már csak később kerülhetett sor.
– És mit mesélt a történtekről a férje?
– Csak annyit, hogy Matthildur édesanyja
Reydarfjördurben lakott, és az asszony úgy döntött,
meglátogatja. Olyan útvonalat választott, amelyet
ismert korábbról. A férj azt állította, próbálta
lebeszélni őt erről a túráról, de a felesége
hajthatatlan volt. A férfi elbeszéléséből úgy tűnt,
eleve végzetesnek ígérkezett a vállalkozása.
– Akkor miért nem kísérte el?
– Nem tudom. De még azt megelőzően beszélt
másoknak arról, hogy hová ment az asszony, hogy
eljutott a faluba a hír a bajba jutott brit katonákról.
Úgyhogy akkor még nem tudhatta, hogy ugyanazon
a környéken jártak.
– Bejelentette a falubélieknek, hogy eltűnt a
felesége?
– Nem, csak azt, hogy látogatóba indult az
édesanyjához.
– Van valami jelentősége ennek?
– Mint már mondtam, arra lehetett számítani,
hogy a katonák összetalálkoznak vele, vagy legalább
látják őt útközben. Persze, lehet, hogy ehhez
túlságosan rosszak voltak már a látási viszonyok. Ám
amikor az emberek kérdezgetni kezdték az asszony
rokonait Reydarfjördurben, hogy mikorra várták az
érkezését, kiderült, hogy a családnak fogalma sem
volt az asszony tervezett látogatásáról. Sem akkor,
sem más időpontban.
 – Vajon miért nem hajóval ment vagy más
járművel? – kérdezte Erlendur. – Hiszen akkor már
tökéletes minőségű volt az országút Eskifjördur és
Reydarfjördur között.
– Csakhogy ő gyalog akart menni. Állítólag már jó
ideje mondogatta, hogy ezt tervezi. Ahogyan a britek
is. A katonák unatkoztak máskülönben, és ettől az
expedíciótól azt remélték, egy kis változatosságot
hoz majd az életükbe abban az eseménytelen
időszakban. Egyébként nem volt semmi dolguk
Eskifjördurben. Mint nyilván maga is tudja, szép
időben fantasztikus élmény azon a vidéken
kirándulni. És nem volt semmiféle látható előjele
annak, hogy ítéletidő közeledik.
– Ezek szerint az asszony elmondta a tervét a
férjének?
– Igen.
– És mesélt róla vajon másoknak is?
– Erről nincs tudomásom. De nem hinném.
Mindketten a mélyben megbúvó falut kémlelték,
amely békésen szendergett a fjord partján.
– Maga szerint mi történhetett?– kérdezte
Erlendur.
 – Tudom is én! –felelte Bóas. – Sejtelmem sincs
róla.

Erlendur többször is bekopogtatott, de hiába várta,

hogy az ablaknál látott asszony ajtót nyisson neki.
Úgyhogy végül kéretlenül benyitott, sőt be is ment.
Nem tudta, miért nem jön ki az asszony, de
megfordult a fejében, lehet, hogy valamilyen oknál
fogva képtelen erre. Megtalálta a nappali ajtaját. Az
asszony azóta sem mozdult el a helyéről, az ablak
mellől, és nem reagált akkor sem, amikor Erlendur
odaköszönt neki, rezzenéstelen arccal bámult kifelé.
Erlendur közelebb lépett hozzá, és még egyszer jó
napot kívánt neki, mire az asszony odafordította a
fejét felé, és tágra nyílt szemmel végigmérte.
Felháborodottnak tűnt.
– Nem hívtam be magát.
– Elnézését kérem – ismerte be Erlendur. –
Telefonálnom kellett volna, mielőtt idejövök, hogy
számítson az érkezésemre.
– Mit akar?
– Elnézését kérem. Már megyek is.
Az asszony, aki egy díszpárnán üldögélt, apró
termetű volt és ősz hajú. Erlendur nyolcvan
körülinek saccolta. Átható tekintetét most a
látogatóra szegezte, kezében távcsövet markolt.
Erlendur úgy érezte, túllőtt a célon. Nem lett volna
szabad csak úgy berontania ide. Semmi köze mások
magánéletéhez. Távoznia kellett volna, miután az
asszony nem nyitott ajtót neki, és békén hagyni,
akármivel foglalatoskodik is.
– Eszem ágában sincs eladni a házat – jelentette ki
az asszony. – Már ezerszer megmondtam
mindenkinek. Ezerszer is, érti? Engem aztán nem
fognak akaratom ellenére beköltöztetni egy öregek
otthonába. A lehető leghatározottabban ellenzem
ezeket az építkezéseket. Takarodjanak vissza
Reykjavíkba, és vigyék magukkal az összes
szemetüket is! Nem akarom, hogy bármi közöm
legyen ezekhez az alumíniumbárókhoz!
Erlendur megtorpant az ajtóban.
– De én nem akarom megvenni a házát! És semmi
közöm a kohóhoz.
– Ó… hát akkor kicsoda maga?
– A testvéréről, Matthildurről szerettem volna
beszélni önnel. Tudja, arról, aki meghalt…
 Az asszony figyelmesen méricskélte. Úgy tűnt, rég
nem hallotta már ezt a nevet, és nem sikerült
lepleznie amiatti meghökkenését, hogy egy
vadidegen ember csak úgy besétál a házába, majd
pedig Matthildurről kérdezősködik.
– Nincs nyugtunk a reykjavíki hiénák miatt,
mindent fel akarnak vásárolni ezen a környéken –
panaszolta végül. – Azt hittem, maga is közéjük
tartozik.
– Szó sincs róla.
– Sohasem lesz vége ennek a nagy felhajtásnak és
jövés-menésnek.
– Gondolom, mennyire zavarhatja.
– Mit is mondott, honnan jött? – kérdezte az
asszony.
– Rendőr vagyok, és Reykjavíkból érkeztem.
Jelenleg a szabadságomat töltöm, és…
– Honnan tud a testvéremről? – szakította félbe az
idős asszony.
– Hallottam róla.
– Mégpedig?
– Még gyerekkoromban – felelte Erlendur. – És a
minap szóba került akkor is, amikor beszélgettem
egy rókavadásszal is, akivel a lápvidéken találkoztam
össze. Bóasnak hívják. Talán ön is ismeri.
– Ismernem illene… mert tanítottam őt még
kislegény korában. Ő volt a legrakoncátlanabb diák
az egész iskolában. Na de mi köze van magának
Matthildurhöz?
– Mint már említettem, gyerekkoromban
hallottam a történetét… Úgyhogy kérdezgetni
kezdtem róla Bóast, és…
Erlendur maga sem tudta, miért foglalkoztatja a
képzeletét az asszony különös végzete, aki
gyermekkori otthona közelében lakott, jóllehet
ennél több közük nem is volt egymáshoz. Végső
soron teljesen kívülálló, nem áll vele semmiféle
rokonságban, és különben is, mostanában legfeljebb
néhány évente szokott visszajönni ide, keletre
repülővel. Igaz, hogy tizenéves koráig ezen a vidéken
nevelkedett, de már egy árva lelket sem ismert a
környékbeliek közül. Senkivel sem tartotta a
kapcsolatot, és miután elköltöztek, felnőtt fejjel tért
vissza ide először. Nos, akár tetszik, akár nem, az
élete most már végérvényesen Reykjavíkhoz köti.
Lényének egy része azonban mindig is ide fog
tartozni – mintegy szemtanújaként annak, hogy az
ember alapvetően tehetetlen, amikor a természet
könyörtelen erőivel kell szembesülnie.
–… olyan történetek érdekelnek, amelyek a
hegyekben történt tragikus balesetekről szólnak –
fejezte be a mondatot váratlan hirtelenséggel.
 5

Az asszony viselkedése egyszerre megváltozott.

Miután megkérdezte a látogatója nevét, Erlendur
megmondta neki, majd hozzátette, hogy csak
átutazóban van itt, és mindössze néhány napra állt
meg a Keleti Fjordvidéken. Az asszony a fejét
csóválta, és ő is bemutatkozott: Hrundnak hívták.
Erlendur közben kitekintett az ablakon, és rájött,
hogy az asszony nemhogy nem figyelte vagy várta őt,
valójában azt kémlelte, hogyan halad a hatalmas
pilonok építése, amelyek a kisváros fölé
tornyosulnak majd, biztosítva az összeköttetést a
kohóval, amely a fjord partjának egy távolabbi
szakaszán épül. Hrund invitálására helyet foglalt egy
régi kanapén, amely nyikorgott, mintha tiltakozna,
az asszony pedig vele szemben egy székre telepedett
le. Most, miután sikerült megtalálniuk a közös
hangot, Hrund már barátságosabb és érdeklődőbb
volt. Erlendur részletesen elmagyarázta neki, hogy a
hegyvidéken történt balesetek foglalkoztatják, majd
rátért Matthildur esetére, aki 1942 januárjában tűnt
el – egy időben a brit katonák közismert, tragikus
véget ért expedíciójával.
Hrundék eredetileg négyen voltak lánytestvérek.
A szüleik még az 1920-as években rákényszerültek
arra, hogy Reydarfjördurbe költözzenek az ország
északi részében fekvő Skagafjördurből, ahol
tarthatatlanul nyomorúságos körülmények között
éldegéltek egy kis majorságban. Az édesapjuk, akinek
családja a Keleti Fjordvidékről származott, átvette
egy rokonuk háztájiját, de Bóas elmondása szerint
súlyos alkoholista volt, aki kaotikus állapotokat
teremtett a vállalkozás körül, és odaköltözésük után
alig néhány évvel szörnyethalt egy balesetben. A
felesége ezzel magára maradt, és egyedül kellett
eltartania négy leánygyermeküket. A szomszédok
segítségével sikerült nyereségessé tennie a major
gazdálkodását, aztán feleségül ment egy helybéli
férfihoz, és így már jobb megélhetést biztosíthatott a
lányainak, akiket tisztességesen fel is nevelt. A két
legidősebb nővér hamar kiröpült a családi fészekből,
a tanyavidékről egyenesen Reykjavíkba költöztek,
Matthildur pedig férjhez ment egy halászhoz, aki a
szomszédos fjord mellől, Eskifjördurből származott.
Amikor az asszony nyomtalanul eltűnt, már jó
néhány éve házasok voltak, bár gyermekük még nem
született. Hrund, aki a legfiatalabb volt a lányok
közül, egy helybéli férfi mellett állapodott meg, így
továbbra is Reydarfjördurben maradt.
– Már egyik nővérem sem él – közölte Hrund
Erlendurrel. – Azzal a kettővel, aki Reykjavíkba
költözött, egyébként sem tartottuk igazán a
kapcsolatot. Sokszor évek is elteltek két látogatásuk
között. Hébe-hóba váltottunk ugyan egy-egy levelet
egymással, de ez minden. Igaz, Ingunn fia
ideköltözött még fiatalemberként, és azóta is
Egilsstadirban lakik. Ma már egy idősek otthonában
él. Nem tartom vele a kapcsolatot. Ami pedig
Matthildurt illeti, csak jó emléket őrzök róla, pedig
mindössze tizenhárom éves voltam, amikor meghalt.
Ő volt a legcsinosabb négyünk közül. Tudja, így
mondták. Talán éppen azért, mert ez történt vele.
Képzelheti, micsoda rettenetes tragédia volt a
családunk számára az elvesztése.
– Úgy hallottam, azt tervezte, gyalog jön át ide a
hágón keresztül, hogy meglátogassa az édesanyjukat.
– A férje, Jakob legalábbis ezt állította. Ugyanaz a
vihar kapta el, mint a brit katonákat. Ezek szerint
már ismeri is a történetét?
Erlendur bólintott.
– Nem jártak szerencsével, hiába keresték
Matthildurt, pedig emberfeletti erőfeszítéseket
tettek érte itt, Reydarfjördurben és odaát,
Eskifjördurben is, ahonnan nekivágott az útnak.
– Úgy hallottam, ítéletidő kerekedett – szólalt meg
Erlendur. – És a folyók hirtelen megáradtak a nagy
esőzéstől. Azt is hallottam, hogy az egyik brit katona
belefulladt az Eskifjördur folyóba, az ár pedig
egészen a tengerig sodorta.
– Így igaz, ezért is fésülték végig az egész
partvidéket. Lehet, hogy a nővéremet is a tengerig
sodorta az árvíz. Mi legalábbis ezt találtuk akkor
messze a legvalószínűbb magyarázatnak.
– Azt is mondják, kész csoda volt, hogy olyan sok
katonának sikerült túlélnie azt az ítéletidőt –
folytatta Erlendur. – Lehet, hogy az emberek úgy
érezték, ezzel véget is ért a szerencseszéria… Tudott
még valaki más is a nővére tervéről, hogy gyalog jön
át Reydarfjördurbe? Mármint a férjén kívül…
– Nem, nem hinném. Már csak azért sem, mert
Matthildur még nekünk sem árulta el, hogy jön.
– És nem is látta őt senki? Nem állt meg valahol
útközben? Egyetlen szemtanú sem került elő, aki
látta volna őt felfelé menet a lápvidéken?
– Azt követően, hogy elköszönt Jakobtól, senki
sem látta már. A férje szerint pedig felkészült az
útra, még ebédet is csomagolt magának, arra
számítva, hogy egész nap gyalogolni fog. Még
hajnalhasadáskor indult el otthonról, mert szeretett
volna időben megérkezni Reydarfjördurbe. Úgyhogy
nem sokan lehettek talpon a környékükön, amikor
útra kelt. És nem is tervezte előre, hogy bárhol is
megáll majd szusszanni egyet.
– A britek váltig állították, hogy nyomát sem
látták.
– Így igaz.
– Annak ellenére, hogy minden bizonnyal
ugyanazon az útvonalon haladt, mint ők, csak az
ellenkező irányba.
 – Igen, de nem hinném, hogy láthattak volna
bármit is olyan rossz időjárási viszonyok mellett.
– Azt mondja, az édesanyjuk nem is tudott arról,
hogy a lánya látogatóba készül hozzá, ugye?
– Mondhatom, Bóas alapos munkát végzett.
Egyetlen részletet sem hallgatott el maga elől.
– Nos, igen, töviről hegyire elmesélt mindent.
– Jakob…
Hrund kitekintett az ablakon. Szemlélődött egy
ideig, ahogyan minden áldott nap tette, egy
díszpárnán üldögélve, távcsővel felszerelkezve.
Amikor alkonyodni kezdett, az építési területen
felkapcsolták a reflektorokat, és az egész környék
fényárban úszott. Ezt látva, az asszony fanyarul
elmosolyodott.
– Különös időket élünk – jegyezte meg, váratlanul
más témára terelve a szót. A környéken zajló nagy
beruházásokról kezdett beszélni, amelyek tényét
képtelen volt elfogadni: dohogott az alumíniumkohó
és a Kárahnjúkarnál épülő hatalmas duzzasztógát,
valamint a fenséges szépségű szurdok tönkretétele
miatt, ahol víztározót fognak kialakítani, amely
egyúttal egész Izland legnagyobb mesterséges tava is
lesz. Erlendur tökéletesen értette, miért nem örült
ezeknek a változásoknak. Rögtön eszébe jutott erről
Bóas, aki ugyanilyen ellenséges érzülettel viseltetett
a beruházások iránt. Miközben már visszafelé
bandukoltak a lápvidékről, az öregúr említette neki,
hogy Matthildur eltűnése kapcsán nem egy gyanú
fogalmazódott meg az emberekben, amelyekre
mindmáig emlékezhetnek még a környékbeliek, bár
azt is hozzátette, hogy többségük már alulról
szagolja az ibolyát, vagy bogaras és hibbant
vénember lett mostanra.
– Nehéz napok vártak Jakob Ragnarssonra –
jegyezte meg Hrund, rövid kitérő után
visszakanyarodva beszélgetésük korábbi témájához.
– Mégpedig miért?
– Nos, ahogy teltek-múltak a hónapok, különféle
pletykák kezdtek keringeni. Azt rebesgették az
emberek, hogy Matthildur szelleme kísértette
Jakobot – és addig üldözte, amíg a halálba nem
kergette. Micsoda butaság! Mintha bárki is komolyan
gondolhatná, hogy a nővérem visszatérhetett
kísértetként erre a világra…
– És mit gondolt minderről a családjuk? Volt okuk
kételkedni a férj által elmondottakban?
– Nem indítottak az ügyben semmiféle nyomozást
– felelte Hrund. – Ám miután továbbra sem került elő
Matthildur holtteste, az emberek arra kezdtek
gyanakodni, hogy Jakob titkol valamit. Ez várható is
volt. Elterjedt a pletyka, hogy Matthildur valójában
Jakob elől próbált menekülni, amikor nekivágott az
útnak abban az ítéletidőben – és hogy esze ágában
sem volt Reydarfjördurbe menni. Egy másik változat
szerint a férje egyenesen elzavarta a háztól. De ha jól
sejtem, Bóas már erről is mesélt magának.
Erlendur ingatta a fejét.
– Nem, ezt nem említette. És mi történt Jakobbal?
Jól tudom, hogy halálos baleset érte?
– Vízbe fulladt, és Djúpívogurben temették el. Ez
jó néhány évvel Matthildur eltűnése után történt.
Felborult a halászhajója az Eskifjördur-fjordban egy
vihar során. Ketten voltak a fedélzeten, és
mindketten odavesztek.
– Nos, akkor itt a vége a történetnek.
– Igen, azt hiszem – felelte Hrund. – Matthildur
azóta sem került elő. Néhány évvel később egy
fiatalembernek is nyoma veszett a mocsárban. Őt
sem találták meg. Ez már csak egy ilyen kegyetlen
vidék.
– Igen – bólintott Erlendur. – Ez igaz.
– És maga most ebben az ügyben is nyomoz?
– Nem.
– Tudja, az emberek azt rebesgették, hogy
Matthildur kísértette Jakobot, sőt végül egyenesen a
halálba kergette a férjét. Még őt okolták a
balesetéért! Abszurdum! De mit is várunk, amikor az
izlandiak többsége kedvét leli az efféle
kísértethistóriákban. Képzelheti, egészen odáig fajult
a helyzet, hogy az egyik koporsóvivő azt állította,
hallotta Jakob nyöszörgését a temetésen, miközben
leeresztették a sírgödörbe. Mi más ez, ha nem
kitaláció? És ez még nem minden.
– Hallottam a britekkel kapcsolatos pletykafélét is
– jegyezte meg Erlendur, folytatásra biztatva az
asszonyt.
– Na igen, többféle mendemonda forgott
közszájon arról, hogy Matthildurnek valami köze
lehetett a brit katonákhoz. Meg hogy teherbe esett,
miután viszonya volt az egyik katonával, és titokban
elhagyta az országot vele együtt. E szerint a változat
szerint annyira szégyellte magát a történtek miatt,
hogy soha még csak egy levelet sem írt többé az
itthoniaknak.
– És külföldön halt meg?
– Igen. Vagy röviddel azután halt meg, hogy
elhagyta az országot. Kikérdezték a környéken
állomásozó csapatokat is, de senki sem hallotta hírét.
Persze, mert ez is minden alapot nélkülöző
sületlenség volt.
– Van esetleg Jakobnak olyan barátja vagy rokona,
aki még él, és akivel beszélhetnék?
– A környéken már csak elvétve akad egy-kettő.
Tudja, Jakob Reykjavíkból költözött ide, és eleve nem
is itt, hanem Djúpivogurben telepedett le az anyai
nagybátyjánál. Ő azonban évekkel ezelőtt elhunyt
már, persze. De talán Ezrával kellene beszélnie róla.
Ő Jakob barátja volt.
 6

Hideg és sötétség ölelte körül, emberek és múltbéli

események képsorai rohanták meg, amelyeket
képtelen volt feltartóztatni. Nem sikerült
azonosítania sem a helyet, sem az időpontot –
mindenhol jelen volt, miközben sehol sem volt ott
igazán.
Most pedig csak feküdt a szobájában, és különös
nyugalom áradt szét benne, miután megkapta az
injekciót. Próbált ugyan ellenállni, de hiábavaló volt
minden erőfeszítése: leállt a vérkeringése, és egyre
jobban összekuszálódtak a gondolatai.
Az orvos tájékoztatta arról, hogy mit fog tenni
vele, de képtelen volt felfogni a szavak értelmét, és
továbbra is rúgkapálva tiltakozott, míg le nem
fogták. Az orvos ekkor tanácskozott az édesanyjával,
ő pedig szomorúan bólintott. Látta a fecskendőt a
férfi kezében, és aztán a tű szúrását is érezte a
karjában. Ellenállása fokozatosan erejét vesztette,
majd megszűnt.
Az édesanyja odatelepedett az ágya szélére, és
simogatni kezdte a homlokát. Arcvonásai végtelen
szomorúságot fejeztek ki. Az egész világot odaadta
volna a képességért, hogy változtathasson ezen.
– Tudsz valamit az öcsédről? – kérdezte az
édesanyja suttogva.
A fagyás okozta foltok a kezén és a lábán nem
zavarták különösebben. Semmilyen emlékképe nem
volt arról, hogy mi történt vele, mielőtt magához
tért a keresésére indult emberek egyikének karjai
között. Az illető meleg tejjel próbálta itatni. Felváltva
cipelték a lápvidéktől egészen hazáig, lélekszakadva,
hogy a lehető leghamarabb bevihessék egy meleg
helyiségbe. Az út utolsó szakaszán az édesanyja vette
át tőlük, és ő vitte az orvoshoz is, aki megvizsgálta és
ellátta a fagy okozta sérüléseit. Azzal nyugtatgatták,
hogy az édesapja biztonságban van. Miért is ne
lenne? Tűnődött magában. Üres volt az elméje.
Végigpillantott a házukat benépesítő idegeneken. Az
udvarukon férfiak jöttek-mentek, adó-vevő
készülékekkel és hosszú botokkal felszerelkezve. Úgy
bámulták őt, mintha kísértetet látnának. Idővel
teljesen visszanyerte az eszméletét, és lassanként
felfogta, mi történt velük, miután elindultak
otthonról. Eleinte csak emlékfoszlányok sejlettek fel,
de lassan összeállt a kép. Megragadta az édesanyja
karját.
– Hol van Beggi?
– Ő nem volt ott veled – hangzott a válasz. – Még
csak most fésülik át a környéket, ahol rád találtak.
– Nem jött haza?
Az édesanyja rázta a fejét.
Ekkor önkívületi állapotba került. Vadul
kapálózott és viaskodott, hogy felkelhessen az
ágyból, miközben az édesanyja megpróbálta
visszatartani. Ettől azonban csak még elszántabban
küzdött, és sikerült is kiszabadulnia a szorításából.
Kifutott az előszobába, egyenesen nekirohanva az
orvosnak és a két férfinak, akik elcipelték egészen
Bakkaselig. Hiába viaskodott velük kétségbeesetten,
vasmarokkal fogták, és próbáltak beszélni a fejével,
hogy megnyugodjon. Az édesanyja magához ölelte,
és elmagyarázta neki, hogy egy népes csapat indult
az öccse, Bergur keresésére. Hamarosan őt is
megtalálják, és minden rendben lesz. Ő azonban
elengedte mindezt a füle mellett. Harapott és
karmolva rúgkapált, megfeszítette magát, hogy
elérje a csizmáját és az anorákját. Mivel továbbra
sem engedték kimenni, teljesen elveszítette a fejét. A
végén az orvosnak nem maradt más választása, mint
hogy beadjon neki egy nyugtatót.
– Nem tudsz valamit Beggiről, ami a nyomára
vezethetne? – kérdezte az édesanyja még egyszer,
miután visszafektették az ágyába, és eléggé
legyöngült ahhoz, hogy ellenállást tanúsítson. –
Sürgős lenne, hogy eszedbe jusson valami, drágám.
– Fogtam Beggi kezét – felelte suttogva. – Fogtam,
ameddig csak tudtam. De aztán… egyszerre csak
eltűnt. Sehol sem találtam. Egyedül maradtam. Nem
tudom, mi történhetett.
– Mikor volt ez? És hol történhetett?
Érezte, milyen nagy erőfeszítésre volt szüksége az
édesanyjának ahhoz, hogy nyugodtnak mutatkozzon
mások előtt az emberfeletti megpróbáltatás ellenére.
Bár a vihar két túlélőjét sikerült már megmenteniük,
elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy Beggi
odaveszhetett.
– Nem tudom – felelte.
– Világos volt még akkor?
– Igen, azt hiszem. Nem tudom. Annyira fáztam.
– Nincs valami elképzelésed arról, hogy merrefelé
mehettetek? A hegynek felfelé vagy lefelé?
– Nem tudom. Mindig elestem közben, és minden
fehér volt körülöttem. Nem láttam. Arra még
emlékszem, hogy apa azt mondta, most rögtön vissza
kell fordulnunk. Aztán eltűnt a szemem elől.
– Ennek már több mint huszonnégy órája –
mondta az édesanyja. – Én most visszamegyek a
láphoz, drágám. Kell az erősítés azoknak, akik
keresik az öcsédet. Te csak pihenj, szentem. Minden
rendben lesz. Megtaláljuk Beggit. Ne aggódj tovább
emiatt!
A gyógyszer kezdte éreztetni a hatását. Az
édesanyja szavai valamelyest megnyugtatták.
Elnyomta az álom, és órákra megszűnt létezni
számára a világ. Amikor ismét ébredezni kezdett,
különös, vészjósló csend honolt körülötte a házban.
Olyan érzése volt, mintha egy hosszú, szívfacsaró
rémálomból tért volna magához. Lelki szemei előtt
egyszerre csak megelevenedtek az utóbbi másfél nap
eseményei. Még kábult volt ugyan a nyugtató
hatásától, de kikászálódott az ágyból, és
kitámolygott az előszobába. A szülei szobájának
ajtaját csukva találta. Amikor benyitott, az édesapját
látta odabent. Egyedül volt, az ágy szélén üldögélt.
Észre sem vette a fiát, csak ült ott, mozdulatlanul,
lehorgasztott fejjel és ölbe tett kézzel. Lehet, hogy
alszik… A szobában sötét volt. Fogalma sem volt az
édesapja borzalmas megpróbáltatásáról, arról, hogy
az utolsó métereket, amelyek még elválasztották
Bakkaseltől, négykézláb kúszva-mászva, átfagyva,
fedetlen fővel és már-már elborult elmével tette
meg, miután megvívta a maga csatáját az elemekkel.
– Hát te… nem mentél el keresni őt? – kérdezte.
Az édesapja azonban nem válaszolt, csak mereven
bámulta saját élettelen kezét. Közelebb húzódott
hozzá, és egyik kezét az apja térdére téve
megismételte az iménti kérdést. Úgy tűnt, mintha a
férfi éveket öregedett volna hirtelen: az arcát
barázdáló ráncok elmélyültek, a szemében nyoma
sem volt az egykori csillogásnak. Csak ridegséget,
távolságtartást és közönyt fejezett ki a tekintete.
Sohasem látta még ilyennek őt korábban: akkor és
ott, abban a félhomályos helyiségben úgy tűnt, az
édesapja egy lélekben már máshol járó,
vigasztalhatatlan és magányos ember. Ott állt előtte,
halálra rémülve, és a lehető legsutább érvvel
próbálta mentegetni magát:
– Nem tehettem róla – suttogta. – Semmit sem
tehettem érte.
 7

Erlendur odakint találta Ezrát a fészerben, amelyet a

ház előtti lejtőre, átlósan építettek. Miután hiába
kopogtatott a bejárati ajtón, elindult arrafelé,
amerről kopácsolást hallott. Ekkor pillantotta meg a
düledező fészert: az oldalát deszkával burkolták,
egyébként maradék gerendavégekből ácsolták és
hullámvaslemezekkel fedték le. Az ajtaja tárva-
nyitva állt, amikor Erlendur odaért. Ezra odabent
üldögélt egy támlátlan kisszéken, előrehajolva, és
egy nehéz fakalapáccsal szárított foltostőkehal-
szeleteket, azaz harðfiskurt klopfolt: megfogta őket a
farkuknál és egy mocskos kőtáblára fektette, majd
ritmikusan ütögette a halakat, hogy megpuhítsa a
húsukat. Minden egyes ütése nyomán apró
húsforgácsok röpködtek körülötte. Az idős férfi
elmélyülten dolgozott, fel sem nézve a munkából.
Észre sem vette Erlendurt, aki az ajtóban állva
várakozott, és figyelte, mivel foglalatoskodik. Ezra
orra körül izzadságcseppek gyöngyöztek, amelyeket
időről időre letörölt a kézfejével. Egyujjas, bélelt
gyapjúkesztyűt viselt, kissé túlméretezett bőrkalapot
fülvédővel, amely részben az arcát is takarta,
valamint barna kezeslábast és hagyományos izlandi
kötött pulóvert. Arcát ápolatlan szakáll fedte. Az
orra alatt dörmögött, duzzadt alsó ajkát mozgatva,
amelyen egy régi sérülés után visszamaradt heg
éktelenkedett. Bozontos szemöldöke kis csomókban
ugrott előre apró szürke szeme fölött. Vizenyős volt
a tekintete, mintha mindig könnyezett volna. Ezra
korántsem volt jóképű: az arca szokatlanul ráncos,
az álla erős csontú és markáns, az orra húsos volt.
Mégis egyértelműen látszott rajta, hogy valaha
karizmatikus, tekintélyt parancsoló férfi volt.
Amikor végre abbahagyta a hal klopfolását, hogy
szusszanjon egyet, és felpillantott, észrevette az
ajtóban álldogáló Erlendurt.
– Azért jött, hogy szárított halat vegyen tőlem? –
kérdezte fátyolos és erőtlen hangon.
– Van talán feleslege belőle? – Erlendurnak olyan
érzése támadt, mintha visszaröpült volna a 19.
századba.
– Igen, akad még egy kevés – felelte Ezra. – Egy
része a boltba kerül, de olcsóbban megkapja, ha
közvetlenül tőlem vásárolja.
– És jó? – kérdezte Erlendur, és közelebb lépett
hozzá.
– Mondhatjuk – felelte Ezra, most már
határozottabb hangon. – Ennél jobbat sehol sem talál
itt, a Keleti Fjordvidéken.
– És maga még fakalapáccsal klopfolja a húst?
– Ilyen kis mennyiséghez nem érdemes pénzt
fektetni egy gépbe. Különben sem lenne értelme,
mert most már bármelyik nap elpatkolhatok. Réges-
rég itt lenne az ideje, hogy eltűnjek a föld színéről.
Megállapodtak a mennyiségben, aztán
beszélgettek még egy ideig az időjárásról, a
halászszezonról és a megkerülhetetlen témákról: a
duzzasztógátról és a kohóról. Ez utóbbiak már
szemlátomást untatták Ezrát.
– Felőlem aztán nyugodtan tönkretehetik a
környezetet – jelentette ki.
Erlendur Hrund elbeszéléséből tudta, hogy Ezra
mindig is remeteéletet élt, nem nősült meg, és nem
születtek gyermekei sem – az asszony tudomása
szerint legalábbis. Ezra régóta lakott ebben a faluban
– régebben, mint ameddig a legidősebb földije vissza
tud emlékezni. Mindig is magának való volt, és
tiszteletben tartotta mások magánéletét. Sokféle
munkát végzett a szárazföldön és a tengeren
egyaránt, de főleg egyedül dolgozott. Nem is olyan
régen valamelyest visszavett a tempóból, ami nem
volt meglepő, tekintve, hogy kis híján betöltötte már
a kilencvenedik életévét. A jó szándékú szomszédok
próbálták rábeszélni, hogy költözzön be egy
otthonba, de Ezra hallani sem akart róla. Teljes lelki
nyugalommal beszélt a küszöbönálló haláláról, és így
azt a benyomást keltette másokban, hogy már várja a
véget. Hosszasan mentegetőzött amiatt, hogy évek
óta halogatja különféle teendőit, mert hamarosan
úgyis távozik az élők sorából, és minden csak
időpocsékolás lenne. Hrund azt mondta, ez az apátia
legkülönösebb formája, amivel csak találkozott.
Erlendur fokozatosan terelte a beszélgetést egy
másik mederbe, a sziget belsejében bekövetkezett
tragédiák körüli mendemondákra, miközben Ezra
folytatta a tőkehal klopfolását.
– Olyan emberek történeteivel foglalkozom
mostanában, akik bajba kerültek a hegyekben ezen a
környéken.
– Ó, igazán? – kérdezte Ezra. – Maga talán
történész?
– Nem, ez csak afféle hobbi – felelte Erlendur. –
Olvastam a brit katonákról, akik itt szolgáltak, és azt
tervezték, hogy átkelnek a Hraevarskörd-hágón. Ez,
ha jól számolom, több mint hatvan évvel ezelőtt
történt, ugye?
– Pontosan emlékszem rá – felelte Ezra. – Néhány
katonával én magam is találkoztam. Elkapta őket az
az átkozott vihar. Néhányan odavesztek az
ítéletidőben, de végül mindegyiküket megtalálták,
kit élve, kit halva. Ez pedig nincs mindig így, nekem
elhiheti.
Erlendur egyetértően bólintott.
Ezra kesztyűs kezét az orrához érintette, majd
megkérdezte Erlendurtől, kér-e kávét. Erlendur
megköszönte, és igent mondott. Felmentek a házba,
és a konyhában Ezra bekapcsolt egy özönvíz előtti
kávéfőzőt, amely pöfékelve és sisteregve ugyan, de jó
minőségű, erős italt főzött. A konyha tiszta és
takaros volt, egy régi hűtőszekrény állt benne, és egy
még annál is régebbi Rajha márkájú tűzhely. Az
ablakból a fjordra nyílt a kilátás, de a sötéten
borongó eskifjörduri láp egy részét is látni lehetett.
Ezra kerített két csészét, aztán kitöltötte a kávét, a
sajátjába négy kockacukrot pottyantott, majd
odakínálta a tartót Erlendurnek, aki azonban nem
kért belőle. Előbb a brit katonák tragédiájáról
beszélgettek, aztán a fiatal nőre terelődött a szó, aki
ugyanazon az éjszakán tűnt el, mint ők.
– Így igaz – szólalt meg Ezra nagy nehezen. –
Matthildurnek hívták.
– Úgy tudom, maga és Matthildur férje, Jakob
barátok voltak.
– Igen, sok időt töltöttünk együtt akkoriban.
– Ezek szerint Matthildurt is ismerte, ugye?
Mindkettejüket.
– Így igaz, valóban.
– És szépen éltek, mármint házasokként?
Ezra módszeresen kevergette a kávéját eddig, de
most megtorpant a keze. A kanalat néhányszor
hozzáütögette a csészéhez, aztán az asztalra fektette.
 – Ugye, nem én vagyok az első, akivel erről
beszélget?
– Nem – ismerte be Erlendur.
– Mit is mondott, kicsoda maga?
Erlendur nem mutatkozott be még neki, de most
megtette. Magyarázatképpen hozzátette, hogy
Reykjavíkban lakik, de ezen a vidéken született, és
olyan emberek történetei iránt érdeklődik, akik
eltűntek a sziget belsejében, és az időjárás
viszontagságainak kitéve életüket vesztették.
Hozzátette, elsősorban azok esetei érdeklik, akik
sohasem kerültek elő, és akiknek sorsa mindmáig
rejtély maradt. Amikor Ezra megtudta, hogy a
vendége valójában helybéli, rákérdezett, pontosan
merrefelé lakott itt és hogy hívták a szüleit. Erlendur
precízen megválaszolta a kérdéseit, Ezra pedig azt
felelte, természetesen emlékszik még rájuk, azaz
Sveinnre és Áslaugra, akik a Bakkasel néven ismert
majorság haszonbérlői voltak.
– Nos, akkor most már mindent tud rólam –
állapította meg Erlendur. – Szóval… mit tudna
mesélni nekem Matthildurről?
– El kellett költözniük innen – felelte Ezra
előrehajolva a konyhaasztal fölé. – Sveinn-nek és
Áslaugnak. A történtek után képtelenek lettek volna
továbbra is itt élni az életüket a lápvilág közelében.
Ha jól sejtem, magát sem hagyja nyugodni a múlt…
időről időre visszajár ide, és elzarándokol arra a
környékre.
– Így igaz – felelte Erlendur. – Többször is
megfordultam már ott.
– Mindketten az itteni templomkertben
nyugszanak, ugye? Úgy értem, a szülei…
– Igen.
– Jóravaló, rendes emberek voltak – jegyezte meg
az öreg a kávét kortyolgatva. – Jó emberek. A férfi
zenét tanított az iskolában. Alkalmanként,
legalábbis, ha nem tévedek. Hegedült is. Borzalmas,
ami történt. Valaki mesélte, hogy maga rendőr lett
Reykjavíkban. Ezért érdeklődik most Matthildur
iránt?
– Nem – felelte Erlendur. – Magánszemélyként
érdekel. Régóta foglalkoztatnak hasonló esetek.
Ezra elgondolkodott, tekintetét a távoli lápvilágra
szegezve. A környéket ugyanúgy felhők árnyékolták,
mint néhány nappal ezelőtt, amikor Erlendur
megérkezett ide. Pihenőt sem tartva autózott idáig
Reykjavíkból, mert miután eredménytelenül
nyomozott egy Thingvellirben állítólagosan
öngyilkosságot elkövetett nő ügyében,
ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy keletre
utazzon még ezen az őszön. Ennek a bizonyos
esetnek is köze volt a hipotermia jelenségéhez. Nem
csoda hát, hogy felkavarta benne az emlékeket,
amelyeket az Eskifjördur fölé magasló hegyekben
eltűnt öccséről őrzött.
– Nos, Jakob nem egészen olyan ember volt, mint
amilyennek mutatkozott – szólalt meg végül Ezra. –
Nem szokásom pálcát törni mások felett, mert nem
vagyok olyan helyzetben. Én sem vagyok tökéletes.
Távolról sem. Jakobnak azonban voltak olyan
tulajdonságai, amelyek azonnal óvatosságra
késztették az embereket. Tisztességtelenségnek,
mondjuk, nem nevezhetném, de egy kis
furfangosságért nem ment a szomszédba. Az
emberek megérezték rajta ezt. Őt mindenki ismerte
– fejtegette. – De akkoriban, persze, még mindenki
ismert minden környékbelit. Reykjavík azonban, ha
jól sejtem, olyan nagy város lett mostanra, hogy az
ott lakók még a tőszomszédjaik nevét sem tudják.
Erlendur egyetértően bólogatott.
– Az évek során sokféle szóbeszéd kapott szárnyra
errefelé – folytatta Ezra. – Így az is, hogy Jakob
elzavarta az asszonyt a háztól, elűzte őt a közös
otthonukból, és így tovább. De gondolom, már ezeket
a pletykákat is ismeri.
– Némelyiket igen.
– Jakob később belefulladt az itteni fjord vizébe. És
ezzel a történet végéhez értünk. Matthildur halála
után nem nősült meg még egyszer. Rákapott az
italra, elhagyta magát, és hirtelen megöregedett.
Azután megtörtént a baleset. Elsüllyedt velük a
halászhajó. Jakobot és a másik férfit is sikerült ugyan
kivonszolni a partra, de a hajójuk ripityára tört.
– És ez itt történt, Eskifjördurnél?
– Egészen pontosan odaát, a fjord túlsó oldalán.
Pusztító erejű szél kerekedett, miközben hazafelé
tartottak, és felborult a hajójuk. Ráadásul mindez
télvíz idején történt.
– Áruljon el nekem valamit! Lehetségesnek tartja,
hogy akadt olyan ember, aki valamilyen okból nem
szerette volna, hogy Matthildur előkerüljön?
 – Ezt maga jobban tudhatja, mint én – felelte Ezra,
rászegezve apró, vizenyős szemét.
Erlendur váratlanul elmosolyodott.
– És mit gondoltak akkoriban az itt lakó emberek,
mi történhetett?
– Nem kellett sokat törniük a fejüket ahhoz, hogy
kikövetkeztessék. A folyók vízállása szokatlanul
magas volt akkor. A Thverá mindkét ága kiöntött a
medréből, az Eskifjördur pedig örvénylő özönvízzé
változott. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy
Matthildurt elsodorta az ár. Talán maga is hallott
már arról, hogy az egyik brit katonát megtalálták a
tengerben, miután egészen odáig vitte a folyó. Az ő
holttestére merő véletlen folytán bukkantak.
– Valóban.
– Azt hiszem, Matthildurrel is ez történhetett –
folytatta Ezra könnybe lábadt szemmel. – Nekem
legalábbis ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak.
 8

Miközben az idős férfit hallgatta, Erlendurnek eszébe

jutott, hogy Hrund azt mesélte róla, hogy egész
életében magányosan éldegélt. Erre magától is
rájöhetett volna már akkor, amikor belépett Ezra
házába. Az általa is jól ismert remeteélet jelei
egyértelműen megmutatkoztak a férfi spártaian
egyszerű és gyér számú ingóságán: a bútorok ütött-
kopottak voltak, dísztárgyat csak mutatóba lehetett
látni, és hiányzott innen minden, ami otthonossá
tehet egy házat. Abban a pillanatban egy macska
futott be a konyhába. Odadörgölőzött Erlendur
lábához, mielőtt besurrant az asztal alá, és felugrott
Ezra ölébe, ahol kényelembe helyezte magát, onnan
figyelte kettejüket nagy érdeklődéssel.
– Ezek szerint az emberek nem szívelték Jakobot?
– kérdezte Erlendur.
 – Nos, nem hinném, hogy kedvelték volna. – Ezra
bizonytalan hangon válaszolt, miközben a macskát
simogatta. – Mint már mondtam, mindenféle pletyka
terjengett róla. És bár ezeket nem vették komolyan…
a neve mégiscsak besározódott, és egészen a haláláig
keringtek róla mindenféle mendemondák. Sőt, azt
hiszem, azóta is híresztelnek róla ezt-azt – tette
hozzá felpillantva.
– És maga mit gondolt róla?
– Hogy én? Nos, azt hiszem, az én véleményem
nem oszt és nem szoroz.
– De maguk ketten barátok voltak, nem?
– Igen, azok voltunk.
– Lehetségesnek tartja, hogy az asszony azt
tervezte, hogy elhagyja a férjét?
– Nem tudom.
– Nem kérdezgette ilyesmiről a barátját?
– Nem – felelte Ezra. – És nincs tudomásom róla,
hogy mással beszélt volna ilyesmiről. Gondolom,
egyszerűen azért, mert nem volt rá semmiféle oka.
– Úgy hallottam, azt is mesélték, hogy az asszony
kísértetként visszatért hozzá – folytatta Erlendur. –
Van valami elképzelése róla, mit érthettek ezen?
 – Ugyan már, ez az egész nyilvánvalóan badarság!
Ehhez először is hinni kell a kísértetekben. Maga
pedig tanult ember lévén aligha hisz bennük. Az
azonban tény, hogy Jakob más ember lett azt
követően. Megváltozott. Kerülni kezdte az
embereket. Lehetséges, hogy valamilyen módon
felelősnek érezte magát a történtekért. Vagy
kísértette az asszony emléke. De az a felvetés, hogy
az asszony visszajárt volna kísértetként a házukba,
aztán egyenesen a halálba kergette a férjét, aki
hajótörést szenvedett, egész egyszerűen képtelenség.
Nem egyéb, mint dajkamese.
– Úgy érti, az emberek komolyan gondolhatták,
hogy az asszony küldte rá a bajt?
– Ez volt az egyik változat, igen. Magára bízom,
döntse el, mennyi igazságalapja lehetett.
Erlendur ismét bólintott. Tudta, hogy
bármennyire közkeletűek is az efféle mendemondák,
valójában csak kevesen adnak hitelt nekik. Szerves
részét képezték az izlandi történetmesélés ősi
hagyományának, amely benépesítette a tájat
kísértetekkel, manókkal, koboldokkal, varázserejű
kövekkel és észrevétlenül járó-kelő más
teremtményekkel, és láthatatlan szálakat szőtt az
emberek és lakókörnyezetük között. Izland lakói
régebben szoros szimbiózisban éltek a természettel,
amelytől a puszta életük függött. Tiszteletben
tartották a földet és a láthatatlan erőket, amelyek
számos népmese témájául szolgáltak. Ezek közös
üzenete az a figyelmeztetés volt, hogy az ember
hibát követ el, ha alábecsüli a természet erejét.
Ugyanezt üzente számos olyan igaz történet is,
amely a sziget belsejében bekövetkezett tragédiákról
szólt. Erlendur olyan sokszor olvasta el újra meg újra
ezeket, hogy már kívülről fújta valamennyit.
– De maga személy szerint mit gondolt minderről?
A mendemondákról, amelyek Jakobról terjedtek?
– Nekem aztán az égvilágon semmi közöm
mindehhez.
– Együtt nőttek fel Jakobbal?
– Nem. Én nem is erről a környékről származom.
Ahogyan ő sem. Nagyjából egykorúak voltunk, bár ő
néhány évvel idősebb nálam. Eredetileg Reykjavíkból
származott, de nem sok szót vesztegetett a múltjára.
Csönd telepedett közéjük.
– Mit gondol, szüksége lesz még több halra is? –
kérdezte Ezra. Tovább simogatta a macskát, de az
váratlanul leugrott a padlóra, és kifutott a
helyiségből. Olyan gyorsan kapkodta a lábát, hogy
Erlendur arra gondolt, biztosan egeret látott.
– Köszönöm, de nem… Ennyi elég is lesz – felelte
felemelkedve a helyéről. – Már így is túl sok idejét
raboltam el.
– Ugyan már – hárította Ezra.
– Olyan pletyka is elterjedt, hogy az asszony
összeismerkedett egy brit katonával, és vele együtt
szökött meg.
– Ismerem ezeket a történeteket, de
szemenszedett hazugság valamennyi. Matthildur
nem szűrte össze a levet semmiféle katonával. Maga
a feltételezés is nevetséges.
Erlendur már távozni készült, amikor
megpillantott egy apró tárgyat az ajtó mellett álló
hűtőszekrény tetején lévő rendetlenségben.
Elkerekedett a szeme, majd közelebb hajolt hozzá,
hogy alaposabban is megnézze. Egy játékautó volt az,
olyan kicsi, hogy elfért egy gyermekkézben. Ütött-
kopott volt, a színe megfakult, hiányoztak a kerekei
és az alváza is, így valójában csak az üres karosszéria
maradt meg belőle.
– Ez.. hogyan került magához? – kérdezte, le nem
véve a szemét a tárgyról.
– Találtam.
– Hol?
– Nézzük csak… úgy rémlik, egy rókalyuk
közelében. Azt hiszem, a Hardskafin valahol.
– A Hardskafin?
– Igen, minden valószínűség szerint. Van már vagy
ezer éve ennek. Teljesen megfeledkeztem róla. Azóta
is ott pihen. Nem is értem, miért, de valamilyen
okból nem vitt még rá a lélek, hogy kidobjam. Akkor
valahogy különös és érdekes leletnek találtam.
– Emlékszik még rá, mikor történhetett mindez?
– Te jóságos ég, nagyon régen – felelte Ezra. – Úgy
rémlik, 1980 táján lehetett, de megesküdni nem
mernék rá. Azt hiszem, rókavadászatra indultam.
Akkoriban szép summát fizettek a rókafarokért, de
most már nincs rá igény a piacon. Az emberek
manapság nem vadásznak rájuk, így a vadállatok
egyre inkább elszemtelenednek.
Erlendur le nem vette a szemét a gépkocsiról.
– Megérinthetem?
 – Hogy megérintheti-e? – ismételte el a kérdést
Ezra meglepődve. – Hát persze. Ez nem múzeum.
Erlendur magához vette a játékot, és az ujjai
között forgatgatva szemügyre vette.
– Tartsa csak meg magának egész nyugodtan –
mondta Ezra, látva, milyen különös hatással van ez a
kis tárgy a vendégére. – Én úgysem venném hasznát.
Számomra semmit sem jelent. Különben sincs már
valami sok hátra nekem.
– Biztosan ezt szeretné?
– Édes fiam, tartsa csak meg magának.
– Talált még valami mást is abban az üregben? –
érdeklődött Erlendur, miközben zsebre tette a
kisautót.
– Emlékezetem szerint nem.
– Van valamilyen elképzelése arról, hogy hogyan
kerülhetett oda?
– Felkaphatta például egy róka, vagy akár egy
madár is, aztán meg elejthette. Hogy pontosan mi
történt, azt már nem lehet kideríteni.
– És úgy emlékszik rá, hogy ezt a Hardskafin
találta?
– Igen, ebben szinte biztos vagyok.
– Köszönöm – mondta Erlendur zavart kábulatban.
 9

Erlendur a kocsijában üldögélt egészen addig, míg be

nem esteledett. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott
közben, az ablakot maga mellett résnyire lenyitva,
hogy ne teljen meg füsttel az utastér. Az Ezra-féle
szárított hal ott hevert mellette az ülésen, de nem
volt étvágya hozzá. Lehajtott ide a partra, és
leparkolt. Amikor már alkonyodott, egy hatalmas
tartályhajót látott végigsiklani a fjordon. Eltűnődött
azon, miként változtatja meg az emberek életét a
nehézipar terjeszkedése. Gomba módra nőttek ki a
földből a házak és az üzletek mindenfelé a
környéken, amit nagyban elősegített az új úthálózat.
Ezzel egy időben virágzásnak indult a helyi gazdaság.
Az a néhány helybéli, akivel találkozott a nap
folyamán – boltosok, dokkmunkások, benzinkutasok
– egytől-egyig a Keleti Fjordvidéken születtek és
cseperedtek fel, és nem osztották Bóas és Hrund
kételyeit, és kifejezetten örültek a beruházásoknak.
Mint mondták, olyan gyorsan változik itt minden,
hogy ezt látva eláll az ember lélegzete.
– Ez a környék fejletlen és elhanyagolt volt. Már-
már visszafordíthatatlanul pusztulásnak indult –
mondta valaki. – Most azonban jó irányban
változnak a dolgok.
– Az biztos, hogy minden változásban van – felelte
ő.
A gondolatai ismét Matthildur körül forogtak. És a
brit haderő ott állomásozó katonáira gondolt, akik az
életükért küzdöttek a mocsárvidéken azon a
bizonyos éjszakán. A hágó Hraevarskörd közelében
járhatatlanná vált. Amint megérkeztek ide a
katonák, elpártolt tőlük a szerencse, és itt kezdődött
menetelésük a halálba. Ismeretlen volt számukra az
itteni éghajlat, ahogyan a terepviszonyok is.
Ahelyett, hogy visszafordultak volna, folytatták
útjukat, nagy nehezen tovább vánszorogtak, egyre
feljebb és feljebb kapaszkodva. Nem voltak hajlandók
megadni magukat ennek az isten háta mögötti,
ismeretlen vidéknek, ahová a háború miatt vetődtek,
és amely végül mégis rákényszerítette őket annak
beismerésére, hogy kudarcot vallottak.
Matthildur alaposabban felkészült az útra,
jóllehet, neki sem lett volna szabad nekivágnia.
Számos történet keringett olyan emberekről, akik
nem hallgattak a megérzéseikre, és elengedve a
fülük mellett mások tanácsait, a józan észnek
ellentmondva vállalkoztak hasonló túrákra. Vajon
Matthildur is közéjük tartozott? Ezek a kirándulások
rendszerint jól kezdődtek, a küszöbönálló veszély
bármiféle előjele nélkül: az idő kellemes volt, a
terepviszonyok könnyűnek tűntek, és minden
emberi számítás szerint egyetlen napi járóútra
lehetett tőlük a cél. Mindannyian magabiztosan
vágtak neki, de alig félúthoz érve váratlanul szembe
kellett nézniük a halállal. Lehet, hogy Matthildurre
is ez a sors várt.
Ezra jellemzése szerint Matthildur magas termetű,
ereje teljében lévő asszony volt, akiről feltételezhető,
hogy alaposan felszerelkezett a gyalogtúrára: vitt
magával elég elemózsiát, és úgy tervezhette,
legalább egyszer megáll pihenni útközben. Aznap
kora reggel elköszönt a férjétől, és minden bizonnyal
elszántan, jókedvűen vágott neki a hegyeknek. A brit
katonák is nagyjából ez idő tájt kerekedtek fel.
Minden bizonnyal tanácsot kértek előtte a
környékbeliektől, akik útbaigazították őket, hogy a
legrövidebb csapáson haladhassanak. Ám amikor a
vihar lecsapott a vidékre, az elemek pusztító ereje
megdöbbentette a katonákat: az osztag szétszéledt,
és mindenki a saját életét próbálta menteni.
Matthildur ugyanezzel az emberpróbáló helyzettel
szembesült. Lehet, hogy elindult visszafelé a
lápvidékről, de aztán valószínűleg elsodorta a folyó,
amely egészen a tengerig vihette a hátán. Bizonyára
ezért nem került elő a holtteste azóta sem.
Ugyanakkor az is lehetséges, hogy el sem indult
otthonról.
Ez a felvetés korántsem volt újdonság. Bóas és
Hrund is tett ilyen értelmű célzást, jóllehet csak
megbízhatatlan pletykákra hivatkozhattak. A
hallottak azonban elgondolkodtatták Erlendurt, aki
már ezt megelőzően megfogalmazta magában a
hipotézist, miszerint az Izland belsejében
nyomtalanul eltűnt emberek számos és sokféle esete
közül nem egy valójában mindmáig felderítetlen
bűncselekmény. Ismert olyan példát még a második
világháború idejéből, amely alátámasztotta ezt a
feltevését. Jó néhány évvel azelőtt ő maga nyomozott
egy emberi csontokból álló leletegyüttes kapcsán,
amely Reykjavík akkor még csak kiépülőben lévő
egyik külvárosi negyedében, Grafarholtban került
elő. Egy családos férfi gyilkosság áldozata lett, földi
maradványait pedig mindössze néhány ásónyomnyi
mélyen elhantolva találták meg, nem messze a saját
otthonának bejárati ajtajától. A felesége, akit a férj
évek óta bántalmazott, azt állította róla: a rosszra
fordult időjárási viszonyok közepette tűnt el, és nem
hallott hírt felőle azóta, hogy útra kelt. Állítása
szerint Hellisheidibe szeretett volna eljutni gyalog,
mégpedig a Reykjavík és Selfoss közötti hegyi úton.
Akkor nem indítottak nyomozást a férfi eltűnése
ügyében: egész egyszerűen halottnak nyilvánították.
Csak évtizedekkel később derült ki, hogy végső
nyugvóhelye családi házuk közvetlen közelében volt,
és így derülhetett fény az igazságra is.
Erlendur elnyomta ikszedik cigarettáját, és a
dzsekije zsebébe nyúlt, hogy előhalássza a törött
fémdarabot, amely eredetileg játékautó volt.
Óvatosan odaállította a műszerfalra. Eddig halogatta
alaposabb szemrevételezését, mert nem tudta
eldönteni, veheti-e még bármi hasznát, de most más
dolga nem lévén amúgy is csak tétlenül üldögélt
volna, úgyhogy közelebbről is szemügyre vette a már
csaknem azonosíthatatlan tárgyat.
Tisztán emlékezett egy ilyen gyártmányú
játékautóra, amelynek eredetileg élénkpiros volt a
színe. Ha bekukucskáltak az ablakán, gyermeki
szemük felfedezhetett egy sofőrülést és egy miniatűr
kormánykereket is az utastérben. A
gumiabroncsokat fehérre festették. Az autó Berguré
volt eredetileg. Erlendur felidézte magában a napot,
amikor a játék megérkezett Bakkaselbe. Az
édesapjukat hegedülni hívták egy táncmulatságba
Seydisfjördurbe, ahonnan mindkét fiának hozott
valamilyen vásárfiát. Erlendur egy ólomkatonát
kapott tőle akkor, szuronyos puskával a kezében.
Magát a katonát zöldre festették, a csizmája
kivételével, amely fekete volt, az arcát pedig halvány
rózsaszín folttal jelezték, hogy legalább nagyjából
kivehetők legyenek az arcvonásai. Nem ez volt a
legjobb minőségű játékkatonája: az arc színezéséhez
használt festék ráfolyt a sisakjára, a keze ugyanúgy
zöld volt, mint az egyenruhája, és csak nagy üggyel-
bajjal lehetett megállítani a talpán. Bergur azt a
bizonyos kisautót kapta ajándékba, és azon nyomban
beleszeretett: kicsi volt, de fényes és tökéletes, no és
miniatűr kormánykerékkel is felszerelték. Bár
Erlendur örült a katonának, és be is állította a
játékhadserege élcsapatába, Beggi autója láttán
sértettséggel vegyes irigység fogta el.
Ismét rágyújtott, és csak ült ott, szívta a cigarettát,
tekintetét a műszerfalon pihenő fémdarabra
szegezve, és a régmúlt történésein tűnődött. A fjord
vizén úszó hatalmas, kivilágított teherhajó már
eltűnt az őszi sötétben. Fényei mintha
karácsonyfaégők lettek volna, új reményt ígértek
ennek az isten háta mögötti vidéknek.
Próbálta rábeszélni Beggit, hogy cserélje el vele az
autót az ólomkatonára, de az öccse kerekperec
nemet mondott az ajánlatára. Erre ő ráígért, és
három katonát ajánlott érte, de Beggi egyre csak
rázta a fejét, és tovább játszott a kis piros autóval,
amelytől egy pillanatra sem volt hajlandó megválni.
Egy másik alkalommal Erlendur felkapta az autót,
alaposan szemügyre vette, és hogy ki is próbálhassa,
mit tud, játszani kezdett vele. Beggi azonnal
visszakövetelte tőle. Máskülönben a fivérek sohasem
veszekedtek egymással, és ez volt az egyetlen eset,
amikor komolyabban hajba kaptak. Erlendur szánt
szándékkal és tiszta erőből hozzávágta a kisautót
Beggihez, így az öccse nem tudta elkapni: a féltett
kincs nagy csattanással a padlón landolt. Ekkor
mindketten megijedtek, felkapták és együtt
vizsgálták át, hogy nem esett-e kár benne. Így
történt, hogy Beggi a nagyvonalú ajánlat ellenére
megtartotta magának, Erlendur pedig nem tehetett
mást, mint hogy beletörődött a döntésébe.
Elnyomta a cigarettát. Leállította a motort, amikor
leparkolt ezen a helyen, így az utastér mostanra
kihűlt, és most már kellemetlenül nyirkos is volt.
Olyannyira bepárásodtak az ablakok, hogy nem
lehetett kilátni rajtuk. Köhögés jött rá a savanykás
ízű füsttől, megtörölte a száját. Nem sikerült
megállapítania, hogy valóban Beggié volt-e ez a
kisautó. Mindenki másnál jobban tudta, hogy ezt is a
megoldhatatlan rejtélyek egyikeként kell
elkönyvelnie. Igen ám, de ha az ütött-kopott
fémdarab, amelyet Ezra egy rókafészek közelében
talált a Hardskafin, valóban Beggi fényes piros
kisautójának a maradványa, akkor ez egyúttal az első
nyom is, amely segíthet megfejteni, hogy mi
történhetett az öccsével odafent a lápvidéken.
Ez a bizonyos veszekedés közöttük alig két héttel a
tragédia előtt robbant ki. És Erlendur még akkor is
irigykedett Bergurre az autó miatt.
 10

Belopakodott a szülei szobájába a megnyugvás és

megerősítés reményében, de az édesapja magába
roskadva ült ott az ágy szélén, mozdulatlanul és
szótlanul, megkövült arccal, és teljesen elzárkózva a
külvilágtól. Nem ez volt az első alkalom. Percek
teltek el így.
– Minden rendben lesz – szólalt meg Erlendur
félénken.
Ekkor már sokkal nyugodtabb volt, mint amikor
még kétségbeesetten küzdött azért, hogy
visszamehessen a lápvidékre. A kéz- és lábujjai még
most is fájtak, mert ezek fagytak át a leginkább, de
ettől eltekintve egészen jól volt: megúszta a hóban
töltött éjszakát súlyosabb sérülések nélkül.
Volt már példa arra, hogy nem merte zavarni az
édesapját, amikor ilyen világvége-hangulatba került.
Beggi is így volt vele. A két fivér idővel megérezte,
mikor volt szüksége egyedüllétre az apjuknak, mikor
kellett kímélni őt a gyerekek keltette zajtól és a
nyüzsgéstől. Amikor gyülekeztek a homlokán a
fekete felhők, rendszerint visszavonult a nappaliba,
ahová ők, a fiai csak ritkán tehették be a lábukat, és
órákon át gyakorolt a hegedűjén. Volt két
szájharmonikája, és több hangszeren, például
tangóharmonikán is játszott. Ennek köszönhetően
sokan keresték meg, és összejövetelekre, bálokra
hívták zenélni. Ő azonban csak ritkán mondott igent
ilyenkor, mert mélyen megvetette a részegek
hangoskodó, duhaj viselkedését. A lelki alkatának
sokkal inkább megfelelt, ha a templom orgonistáját
helyettesíthette, amikor az megbetegedett. Emellett
az is elégedettséggel töltötte el, hogy zenére
taníthatta az általános iskolásokat, bár erre nem
sokszor nyílt alkalma. Nem sokkal azelőtt
megalakított egy kis vonószenekart, amelynek tagjai
Kelet-Izland legkülönbözőbb részeiből jöttek. Az
egyikük gitáron játszott, amit Erlendur sokkal
vidámabb hangszernek talált, mint édesapja
hegedűjét. A pozitív benyomáshoz azonban az is
hozzájárulhatott, hogy a zenésznek egy kis
lemezboltja volt, ahol beszerezhették a legújabb
slágereket.
Az édesapja egy szép tokban tartotta a hegedűjét a
hálószobában álló ruhásszekrényben, ahonnan
szinte minden áldott nap elővette a hangszert a
kottáival együtt, mielőtt visszavonult zenélni a
nappaliba. A gyakorlás időtartama változó volt, a
fiúknak néha megengedte, hogy nézzék közben, de
kiszámíthatatlanul szeszélyes volt e tekintetben:
máskor egész egyszerűen kipenderítette őket, és
becsapta az ajtót az orruk előtt. A hangszer nyikorgó
és panaszos hangokat adott ki magából, miközben
hangolta és bemelegítette a húrokat. A fiúk ilyenkor
a fülükre tapasztották a kezüket. Sokszor sikerült
azonban életre keltenie a hegedűt, és a húrok hetyke
és jókedvű dallamtól vibrálva elárasztották a házat a
legtisztább zenei hangokkal. Máskor azonban az
apjuknak sehogy sem sikerült zöld ágra vergődnie a
hangszerrel, és hiába próbálkozott, csak
szívszaggatóan szomorú sóvárgást sikerült
kicsiholnia belőle. Mintha bátorságért és lelkierőért
könyörgött volna.
 Voltak azonban az átlagosnál jobb napjai is.
Erlendur idővel megtanulta felismerni apjuk aktuális
hangulatát, csakhogy ezzel együtt arra is rájött, hogy
súlyos depressziótól szenved. Kísérletet tett arra,
hogy bevezesse a fiait a zene világába, és próbálta
tanítani őket a saját hangszereikre, de hamarosan
rájött, hogy egyikük sem igazán tehetséges. Az
alapokat még csak elsajátították ugyan, de a
folytatáshoz szükséges elszántság és szenvedély már
hiányzott belőlük. Az apjuk nem erőltette tovább a
dolgot: belátta, hogy nincs értelme, bár remélte,
hogy idővel megtanulják majd értékelni a zenét.
A tangóharmonika hangjain és férfikórusok
zenéjén nőtt fel, majd tizenéves korában kapott egy
szájharmonikát, és az ország északi részébe
költözött, hogy Akureyriben zenét tanulhasson. A
nagy gazdasági válság éveiben ritkán adódott ilyen
lehetőség, mégis kénytelen volt időnek előtte
abbahagyni a tanulmányait és visszatérni
gyermekkori otthonába. Főleg kölcsönkapott
hangszereken játszott, még a zeneiskolában is, de
régóta dédelgette már magában az álmot, hogy saját
hangszere legyen. Idővel sikerült félretennie annyit,
hogy megvásárolhasson egy használt hegedűt,
miután megtudta, hogy van egy eladó példány
Höfnben, az ország délkeleti részében. Ez
közvetlenül azután történt, hogy Beggi megszületett.
A Bakkasel-tanyán nem élt valami nagy lábon a
család. Csak ritkán engedhették meg maguknak a
fényűzés bármely formáját. A takarékoskodás
létszükséglet volt számukra. Gazdálkodni csak
szerény keretek között tudtak, de a férfi zeneórákat
adott, ami hozott még valamicskét a konyhára. A
felesége is kiegészítette a családi kasszát: ha a
szükség úgy hozta, elszegődött a halfeldolgozó
gyárba idénymunkásnak. Ajándékot csak
karácsonykor és születésnapra kaptak, de egyszer-
egyszer megszaladt velük a szekér, és az édesapjuk is
jobb kedvre derült, olyannyira, hogy vásárolt a
fiainak kisebb ajándékokat, kárpótlandó őket az
ínségesebb időszakokért. Szó sem volt különleges
meglepetésekről, mindössze olcsóbb játékokról,
amelyek mégis aranyat értek a gyerekek szemében,
akiknek azonban maga a szándék volt igazán fontos.
Valahányszor depressziója mélypontjára ért, az
édesapjuk ágyban maradt, és még a szobát sem volt
hajlandó elhagyni. A fiúk ilyenkor lábujjhegyen
járkáltak a házban. Az apjuk állapota mindig
karácsony és újév táján, a téli időszak legsötétebb
napjaiban volt a legsúlyosabb, amikor olyan érzés
fogja el az embert, hogy soha többé nem fog kisütni a
nap. Hosszú és sötét napok váltották egymást, és a
hegedű a tokjában pihent, némaságra kárhoztatva.
Nem szólt ilyenkor sem vidám, sem gyászos zene a
házban.
Az apjuk ugyan felfogta ésszel, hogy az egyik fia
élve megkerült, ám ez a tudat nem adott elég erőt
neki ahhoz, hogy feloldja önkéntes száműzetését,
vagy akár enyhítse lelkének kínjait. Nála jobban
senki sem ismerhette a vihar erejét, és az ő élete is
hajszálon múlott csupán. Reagálni sem reagált a kis
Erlendur jelenlétére, aki azért ment be hozzá, mert
vigasztalásra volt szüksége. A kisebbik fiú továbbra
sem került elő, az apa pedig képtelen volt szabadulni
a rettenetes gondolattól, hogy már nincs is életben.
Erlendur tanácstalanul álldogált az édesapja
mellett, akinek közönyössége csak tovább erősítette
benne egyre erősödő félelmét, hogy ő tehet
mindenről. Hogy ne kelljen arra gondolnia, amit tett,
inkább annak megerősítését kereste, hogy téved, és
hogy nem is cselekedhetett volna másként. Az
édesapja azonban megközelíthetetlen volt most
számára. Nem reagált, sőt egyetlen pillantására sem
méltatta Erlendurt. Úgy tűnt, szemernyi vigaszt sem
jelent számára, hogy ez a fia legalább épségben
előkerült. A csend elviselhetetlenül hosszúra nyúlt.
Már-már rosszabb volt, mint ott feküdni a hóban.
– Sajnálom – szólalt meg Erlendur olyan halkan,
hogy alig lehetett kivenni a szavait. – Nem akartam…
Nem lett volna szabad…
Az apja felemelte a fejét, és ránézett.
– Mi az ott a kezedben?
– Tőled kaptam – felelte. – Egy ólomkatona – és
szétnyitotta a markát, hogy megmutassa. – Beggi egy
kisautót kapott.
– Miről beszélsz?
– Én ezt a katonát kaptam tőled, Beggi meg az
autót.
– Valóban?
– Igen. A kisautó nála volt. A kesztyűjében
tartotta.
 11

Az éjszaka nagyobbik részét mozdulatlanul fekve

töltötte a romos tanyaházban, újra átélve az
eseményeket, amelyek után az öccsével és az
édesapjával nekivágott a végzetes útnak. Időről időre
elnyomta az álom a meleg hálózsákban, de mindig
csak rövidebb szakaszokat aludt végig. Reggel,
amikor felkelt, elgémberedtek a tagjai és kialvatlan
volt. A lámpa fölé hajolva elrágcsált egy zabsütit,
aztán kávét töltött magának a termosz műanyag
kupakjába. A kávét a falu vegyesboltjában vásárolta
még késő éjjel. Egy jókedvű, de meglehetősen
tapintatlan fiatalember szolgálta ki, akinek feltett
szándéka volt, hogy szóra bírja valahogyan.
– A kohó miatt utazott ide, ugye? – kérdezte, látva,
hogy Erlendur nem környékbeli.
– Nem – felelte kurtán. – És még három doboz
Viceroyt is legyen szíves.
A fiatalember, aki szakadt farmernadrágot és
kivágott pólót viselt, benyúlt egy fiókba, előhalászta
belőle a három doboz cigarettát, aztán letette elé a
pultra.
– Akkor a gáton dolgozik, ugye?
– Nem. Kaphatnék kávét is ebbe a termoszba?
– Szolgálja ki magát – felelte a fiatalember, és a
kávéfőzőre mutatott. A félig teli kiöntő egy
meglehetősen koszos asztalon a sarokban állt. –
Ingyen adjuk. Szóval akkor mivel is foglalkozik?
Erlendur megtöltötte a termoszt, és kifizette a
cigaretta árát. Az eladó eközben minden egyes
mozdulatát árgus szemmel figyelte. Erlendur érezte,
hogy mindjárt tovább bombázza újabb és újabb
kérdésekkel, ezért az ajtóhoz sietett.
– Maga az a fickó, aki beköltözött abba a
lakatlan…? – hallotta még a fiatalember következő
kérdését, miközben becsapódott mögötte az ajtó.
– Micsoda tapintatlan, tolakodó kölyök – dohogott
Erlendur az orra alatt távozás közben.
Miután elköltötte szerény reggelijét, útra kelt.
Mintegy ötven kilométert kellett autóznia
Egilsstadirig, amely Izland keleti országrészének
közigazgatási központja volt. Eleinte a part menti
úton haladt, megkerülve a földnyelvet a
Hólmatindur hegy lábánál. Eközben a saját szemével
láthatta a Reydarfjördurben folyó lázas építkezés
munkálatait. Ezt követően, maga mögött hagyva a
fjordvidéket, a szárazföld belseje felé vette az irányt,
ahol az út a meredek, vízmosások szabdalta
hegyoldalakon vezetett tovább, majd ereszkedni
kezdett a Fagridalur-völgybe, és követte a folyót
végig a sziklás szurdok mentén, ahonnan már csak
néhány percre volt Egilsstadir. Kellemes időjárási és
jó útviszonyok mellett vezethetett ugyan, ám
mindkét irányban sok nagy teherszállító jármű
közlekedett, megzavarva a reggel békés nyugalmát,
így csak visszafogott tempóban haladhatott.
Sikerült megtalálnia az idősek otthonát. Odabent a
recepción Kjartan Halldórsson után érdeklődött.
Útba is igazították azzal, hogy beszéljen előbb az
egyik gondozóval, aki továbbkísérte a kis
tévészobába. Odabent egy hetven körüli férfi
üldögélt, és rajzfilmet nézett. A fiatal gondozónő
odahajolt a füléhez.
 – Látogatója érkezett, Kjartan – mondta csilingelő
hangon, mintha egy kisgyermekhez beszélne.
A férfi felegyenesedett a székében, és dünnyögött
valamit.
– Beszélni szeretne magával – ismételte el a lány jó
hangosan.
Erlendur megköszönte a segítségét, majd pedig
üdvözölte a férfit, akinek sűrű ősz haja volt és
munkától kérges keze. A korához képest meglepően
törékenynek tűnt, és szemlátomást ízületi fájdalmai
voltak. Az ezt követő rövid, udvarias mondatok
közben Erlendur rájött, hogy Kjartan krónikus
betegségben szenved, amely miatt már elveszítette
fél szeme világát.
– Úgy van, erre a szememre már majdnem vak
vagyok – mutatta Kjartan magyarázkodva.
– Ez rémes lehet – mondta Erlendur, hirtelen azt
sem tudván, hogyan reagáljon.
– Igen, bosszantó – helyeselt Kjartan. – Főleg mert
úgy tűnik, a másik szemem is rá fog menni. Azt
mondták, az lesz a legjobb megoldás, ha itt tartanak,
nehogy baleset érjen. Most már jóformán azt sem
tudom kivenni, ami a monitoron látható.
 Erlendur gondolta, hogy a tévé képernyőjét
értette ezen. Egy ideig még a férfi látásromlásáról
beszélgettek. Erlendur csak ez után érezte
alkalmasnak, hogy jövetele tulajdonképpeni céljára
terelje a szót. Előadta, hogy olyan emberek ügyében
nyomoz, akik a hegyvidéken tűntek el, és hozzátette,
úgy hallotta, hogy Kjartan nagynénjével,
Matthildurrel is ez történt: 1942 januárjában nyoma
veszett, miután elindult, hogy gyalogszerrel tegye
meg az utat Eskifjördur és Reydarfjördur között.
Közben valahol egy rádió szólt, amely most épp a
„Tavasz Vaglaskógurben” című hatvanas évekbeli
sláger szívszaggatóan fájdalmas dallamait játszotta.
Tisztán hallották még ott, a tévészobában is.
– Igen, igen. Így igaz – felelte Kjartan. Úgy tűnt,
örül annak, ha bármilyen módon a segítségére lehet
Erlendurnek. – Tudja, Matthildur az édesanyám
testvére volt. Igaz, én sohasem találkoztam vele.
– Van valamilyen emléke a történtekről?
– Nem állíthatnám, hogy van. Még egészen kicsi
voltam akkor, és egyébként is Reykjavíkban laktunk.
Arra azonban tisztán emlékszem, hogy hallani
hallottam róla. Hétéves lehettem akkortájt. Az
édesanyám volt a legidősebb a nővérek közül. Még
fiatal nőként költözött Reykjavíkba, úgyhogy én már
ott születtem.
– Értem.
– Tudja, korán kiröpültem a családi fészekből.
Családot alapítottam. Aztán tengerre szálltam
halászni. Akkoriban még azt fogtunk, amit
szerettünk volna. A halászat ma már a gazdag
emberek időtöltése, a kvótarendszernek
köszönhetően.
– És aztán ideköltözött keletre?
– Úgy van. A feleségem idevalósi volt. De az itteni
rokonaimmal nemigen tartottam a kapcsolatot. Alig
ismerem őket.
– Matthildur ugyanazon az éjszakán tűnt el,
amikor néhány brit katona is bajba jutott odafent a
hegyekben – folytatta Erlendur.
– Úgy van – bólintott Kjartan. – Rettenetes vihar
kerekedett azon az éjszakán a lápvidék felett. Mint
mondták, hurrikán erejű szél tombolt. Ledöntötte a
lábukról az embereket. Kész ítéletidő lehetett.
– Sokáig folytatták a keresését?
– Úgy hallottam, napokon át. De persze, eleve
reménytelen vállalkozás volt.
– Emlékszik még rá, hogy mi mindent mesélt az
édesanyja a balesetről? Nem hangzott el olyasmi,
amit furcsának talált?
– Emlékezetem szerint nem.
– És mi a helyzet Matthildurrel? Emlegette őt az
édesanyja egyáltalán? Hogy milyen ember volt? Vagy
hogy jól kijöttek-e egymással?
– Nemigen tartották egymással a kapcsolatot. Az
édesanyám Reykjavíkban élt, az utak pedig
akkoriban még elég rossz minőségűek, sőt
veszélyesek voltak.
– Arra gondoltam, van-e esetleg olyan
dokumentum a birtokában, amely Matthildurhöz
köthető, és az édesanyjáé vagy valamelyik
nagynénjéé volt – folytatta Erlendur a tapogatózást.
Próbálkozott már ugyanezzel a kéréssel Hrundnál is,
aki azt felelte, nála nincs semmilyen papír, de
Matthildur ettől még levelezhetett a többi nővérével.
Hozzátette, ha így volt is, ő maga nem emlékezett rá,
hogy hallott volna róla.
– Legfeljebb egy-két dolog – felelte Kjartan a
homlokát ráncolva.
 – Nem levelezett egymással az édesanyja és
Matthildur? Nincs tudomása erről?
– A nővérem küldött nekem egy bőröndöt az
édesanyánk halála után azzal, hogy nézzem át,
találok-e benne olyasmit, amit szeretnék megtartani.
Sokféle kacatot tartalmazott. Bérleti szerződéseket,
régi számlákat, adó-visszatérítésről szóló nyugtákat.
És ha nem csal az emlékezetem, egy köteg újság is
volt benne. Az édesanyánk soha semmit sem dobott
ki. Nem tudom, miért küldte el nekem mindezt a
testvérem. Nem volt benne semmi hasznavehető
számomra. Akadt közöttük néhány levél is, de bele
sem pillantottam ezekbe.
– Úgy értsem, olvasatlanul őrizgette ezeket a
leveleket?
– Az ég szerelmére, épp elég bajom volt akkoriban,
nemhogy még ilyesmire fecséreljem az időmet!
– És megvan még ez a bőrönd?
– Azt hiszem, igen – felelte az idős férfi. – A fiamra
bíztam azt a kevéske ingóságomat, amihez még
ragaszkodtam. Beszélhetne vele. Akkor… arról a
viharról készül írni, ugye?
– Nem kizárt – felelte Erlendur diplomatikusan.
 12

Már elmúlt dél, amikor Erlendur leparkolt a ház

előtt, amely Kjartan fia, Eythór tulajdonát képezte.
Nagy családi villaépület volt, nem messze az
egilsstadiri középiskolától. Eythór, aki hazaugrott
ebédelni a munkahelyéről, egy építési
alvállalkozókat tömörítő cégnél dolgozott, amely
maga is közreműködött a felvidéki gát építésében.
Erlendur ismét előadta a szokásos szövegét arról,
hogy a hegyvidéken történt balesetek részletei után
nyomoz, és megemlítette, hogy épp most járt
látogatóban Eythór édesapjánál, aki felhatalmazta
arra, hogy átnézze a bőröndben tárolt régi
papírokat, amelyeket a fia gondjaira bízott.
Eythór érdeklődést mutatott Erlendur
kutatómunkája iránt, és megkérdezte tőle, nem
szándékozik-e könyvet írni. Erlendurnek sikerült
kitérő választ megfogalmaznia anélkül, hogy nyíltan
hazudott volna neki. Eythór azt mondta, maga sem
érti, miért őrizgeti azóta is a bőröndöt: az édesapja
kacatjainak javarészét kidobta ugyanis, miután
beköltözött az idősek otthonába, és voltaképpen a
bőrönddel is ezt kellett volna tennie. Belekukkantott
ugyan, de nem látott benne mást, mint papírokat. A
garázs legközelebbi nagytakarítása során minden
bizonnyal a bőröndöt is a kukába dobta volna.
– És egyébként hogy s mint van az öreg? –
kérdezte Eythór. Beletelt egy-két másodpercbe, mire
Erlendur felfogta, hogy az édesapja után érdeklődik.
– Azt hiszem, jól – felelte.
– Sajnos, a látása már nem fog javulni.
– Valóban, én is azt hiszem.
– Ezer éve nem tudtam elég időt szakítani arra,
hogy meglátogassam. De ez már csak így van, ha az
ember Európa legnagyobb gátjának építésén
dolgozik. Minden időmet elveszi a munka. Jut
eszembe… nem tudna visszajönni ma este? Máris
késésben vagyok.
– Sajnos, vissza kell utaznom Reykjavíkba –
lódította Erlendur, hátha bejön a blöffje. – Úgyhogy
akkor várnia kell a bőröndnek.
A férfi bizonytalankodott. Megszólalt a telefonja.
Rápillantott, hogy megtudja, ki hívja, és kinyomta a
készüléket.
– Rendben van, jöjjön csak velem – mondta.
A bőrönd a garázsban volt, nagy halom kacat alatt,
úgyhogy Eythórnak először is le kellett pakolnia róla.
Voltak ott nyári gumik, festékes dobozok, kerti
szerszámok is. Fogalma sem volt róla, mik lehetnek
azok a papírok, és már nem volt ideje ott maradni,
ezért azt javasolta Erlendurnek, ha szüksége van
segítségre, akkor a legkisebbik fiát még itthon
találja. Mint mondta, a fiú a helyi középiskolába járt,
és ebédelni ugrott haza. Erlendur megköszönte a
segítségét, elnézést kért a zavarásért, és megígérte,
hogy nem fog sokáig ott időzni.
Eythór beült a terepjárójába és elhajtott,
otthagyva Erlendurt a nyitott ajtajú garázsban, lába
előtt a bőrönddel. Közben eleredt az eső. Erlendur
kiemelt egy nagy barna borítékot, amelyben 1972-es
és 1977-es keltezésű adó-visszatérítések
formanyomtatványai lapultak, és letette egy
satupadra. Aztán két erősen szamárfüles
zsoltárkönyv akadt a kezébe. Mindkettőbe
belelapozott, majd rátette a borítékra. Ezután a
Reader’s Digest három példányát halászta elő, majd
pedig egy vaskos kötegnyi megsárgult újságpapírt.
– Mit csinál itt? – kérdezte egy hang a háta mögül.
Amikor megfordult, Eythór fiával találta szembe
magát.
– Szervusz – szólalt meg. – Eltűnt személyek
ügyében nyomozok itt a Keleti Fjordvidéken.
– Pont a mi garázsunkban?
– Az egyik eset a nagynénédé, aki eltűnt a
mocsárban.
– A mocsárban?
– Igen.
– És mégis mit keresett ott?
– Egy hágón szeretett volna átjutni, és közben
minden bizonnyal baleset érte.
– Ó…
A fiú elcsoszogott mellette, azután kiballagott az
utcára, hogy visszamenjen az iskolába. Langaléta
volt, esetlenül mozgott, a nadrágját szándékosan
lecsúsztatva, a csípőjén viselte, hogy kilátsszon a
bokszeralsója felső harmada.
 – Hová tart ez a világ? – gondolta Erlendur, és
figyelte a fiút, amíg a sarokhoz érve el nem tűnt a
szeme elől.
Folytatta a műveletet. Sorra kiszedegette a
papírokat és a füzeteket a bőröndből. A végére egy
kötegnyi levél maradt. Félbehagyta a rámolást, hogy
beleolvasson némelyikbe. Akadt közöttük olyan,
amelyet Ingunn nővérei írtak, a többit az
édesanyjától vagy a barátaitól kapta. Matthildur a
nővérének szóló utolsó levelét három hónappal az
eltűnése előtt keltezte. Beszámolt benne a helyi
hírekről, emellett viszonylag részletesen kitért az
időjárásra: szeszélyes volt az ősz és küszöbön állt a
tél. Ő azonban már a karácsonyt várta nagy
izgalommal, ruhát is varrt magának az ünnepekre.
Korábban írt levelei is általánosságokról szóltak, és
még csak utalni sem utalt bennük a férjével való
kapcsolatára. Erlendur tisztában volt azzal, hogy
ennek nem feltétlenül kell különösebb jelentőséget
tulajdonítania. Az emberek nem mindig vetik
papírra a legszemélyesebb érzéseiket.
Táncmulatságba mentem Ninnával, írta Matthildur
az egyik levélben, az eltűnése előtt mintegy két évvel
keltezve. És pompásan éreztük magunkat. A zenekar
helybéli zenészekből állt, akik egyvelegeket játszottak, régi
és új slágereket is. Addig táncoltunk Ninnával, amíg csak
bírta a lábunk. A legények nem mertek felkérni
bennünket. Jakob, akit te is ismersz, szintén ott volt. A
tánc után sokáig beszélgettem vele. Most Eskifjördurben
lakik.
Erlendur átvizsgálta a bőrönd teljes tartalmát, de
semmi lényegeset nem sikerült megtudnia Jakobról
vagy Matthildurről, úgyhogy elkezdte visszapakolni
a tárgyakat, arra törekedve, hogy eredeti
sorrendjükben kerüljenek a helyükre. Eszébe jutott
közben, hogy talán érdemes lenne megnézni az
újságokat, úgyhogy lapozgatni kezdett bennük. Nem
értette, miért tartott meg ilyen sok példányt
Matthildur nővére éppen ebből a kiadványból, amely
a Progresszív Párt szócsöve volt. Heves politikai
csatározásokról és a Kisgazdák Szövetsége által
elfogadott határozatokról olvashatott cikkeket
bennük, néhány tudósítással megspékelve, amelyek a
bárányok tartásáról és a széna betakarításáról
szóltak. Az egyik számban azonban a brit katonák
tragikus expedíciójáról olvashatott egy riportot, és
ugyanott rátalált egy rövid hírre is, amely
Matthildur ugyanazon az éjszakán történt
eltűnéséről szólt.
Az újság egy másik számának gyászrovatában
pedig Jakob nekrológjára bukkant. A szerző,
bizonyos Pétur Andersson az elhunyt barátai közé
tartozhatott, már amennyire ezt ki lehetett hámozni
a cikkből. Röviden ismertette Jakob családját,
amelynek gyökerei a kelet-izlandi Hornafjördurtől a
férfi szülővárosáig, Reykjavíkig ágaztak. Az elhunyt
erényeinek szokásos felsorolása mellett az írásmű
azt a kiegészítést is tartalmazta, hogy ifjú feleségét
tragikus balesetben veszítette el, és ezt követően
már nem nősült újra. A megemlékezés végén a
szerző röviden leírta, hogyan fulladt a vízbe Jakob,
amikor halászatról visszatérve viharba került,
miként találták meg a tengerben és mentették ki a
partra a tetemét a társai. Sőt, arra is kitért, hogy a
halottat a temetésig az eskifjörduri régi hűtőházban
tárolták.
Erlendur figyelmét azonban nem is a gyászjelentés
tartalma keltette fel, hanem egy szó, amelyet vastag
hegyű fekete ceruzával firkantott rá valaki, még
most is tisztán olvasható betűkkel:
GAZEMBER
 13

Ahogyan az előző alkalommal, Hrund most is ott

üldögélt az ablaknál, és kémlelte a helyet, ahol
hamarosan oszlopok sorakoznak majd. Az építkezés
helyszínét megvilágító reflektorok fényétől egészen
világos volt az égbolt a ház mögött, ám magát a
kohót még nem lehetett látni innen. Hrund
észrevette, amikor Erlendur megállt odakint az
autójával, és ez alkalommal felkelt a székről, miután
hallotta a kopogtatását, ajtót nyitott neki, majd
beljebb tessékelte. A férfi követte az asszonyt a
nappaliba, ahol visszatelepedett megszokott helyére.
– Olyan szépek az esték az évnek ebben az
időszakában – szólalt meg Hrund.
– Valóban – helyeselt Erlendur, és helyet foglalt. A
házban sehol sem égett a villany. Hrund a
félhomályban üldögélt, egy plédbe burkolózva. Az
utcalámpák fényében az árnyéka a mögötte lévő
falra vetődött. Erlendur azon kapta magát, hogy
ebben az árnyrajzban gyönyörködik. Hrund nem
adta jelét, hogy érdekelné jövetelének célja: mintha
magától értetődőnek vette volna, hogy itt
üldögélnek, két vadidegen ember, jótékony csöndbe
merülve.
– Egilsstadirban jártam ma – szólalt meg Erlendur
végül.
– Valóban? – kérdezte Hrund. – És szeretne
mesélni nekem róla? Jut eszembe, töltsön magának a
kávéból. Maradt még valamennyi a kannában, és
csészét is talál a konyhaszekrényben a mosogató
fölött.
Erlendur átment a konyhába. Mire visszatért,
Hrund már hátat fordított az ablaknak, és őt figyelte,
várakozóan.
– Gondolom, továbbra is Matthildur után nyomoz.
– Úgy van.
– Akkor biztosan találkozott már az
unokaöcsémmel is. Elment hozzá az otthonba?
Erlendur bólintott.
– Nem ismerem őt igazán. Valahogy így alakultak
a dolgok.
– Ez elég gyakori – mondta Erlendur, és a saját
családjára gondolt. – Jól van. Pontosabban, a fél
szeme világát elveszítette már. Megengedte, hogy
átnézzem az egyik bőröndöt, amely a nővéréé,
Ingunné volt, és találtam benne régi leveleket, meg
efféléket.
– És hasznosak voltak?
– Nem, nem mondhatnám.
– Attól tartok, én sem szolgálhatok Matthildurtől
kapott levelekkel. Már ha ezért fáradt ide.
– Nem, hiszen ezt elmondta nekem a múltkor is.
Valójában azt szerettem volna megtudni, maradt-e
még bármilyen személyes holmi Matthildur után.
Vagy hogy van-e esetleg egy fényképe róla.
– Nem tudok semmiféle ingóságáról, de
fényképem azért akad rólunk, nővérekről. Csak
tudnám, hol keressem!
Hrund felkelt, és átment a hálószobába. Erlendurt
feszélyezte a tudat, hogy ilyesmivel fárasztja, de
azzal próbálta enyhíteni a bűntudatát, hogy az
asszony magányosan él, és most legalább van
társasága, még ha nem is valami szórakoztató. Ez
pedig bizonyára jó hatással van rá.
Hrund két cipősdobozzal tért vissza. Letelepedett
megszokott helyére, és nekilátott átböngészni a
tartalmukat.
– Nem rendeztem albumba – magyarázkodott. –
Sohasem vettem magamnak a fáradságot, hogy
sorrendbe rakjam ezeket a fényképeket. A férjem
meghalt. Vagy ezt már mondtam magának?
– Nem – felelte Erlendur. Bóastól azonban értesült
már arról, hogy Hrund özvegyasszony, akinek két fia
is van, de mindketten Reykjavíkba mentek tanulni
annak idején, és ott is maradtak. Legfeljebb
látogatóba szoktak hazajönni.
– Van itt néhány kép róla, amelyekről teljesen
megfeledkeztem. És egy rólunk, a négy nővérről… a
széna betakarítása közben készült.
Erlendur kezébe adott egy szamárfüles, fekete-
fehér fotót. A hátoldala megsárgult és foltos volt,
valószínűleg kávétól. A fotográfus egy kaszálón
örökítette meg a négy nővért, kezükben gereblyével.
Szikrázó napsütésben, egy kánikulai napon készült a
felvétel: a lányok sugárzóan boldog arccal álltak a
fényképezőgép elé, nyári ruhában, ketten
fejkendőben, és katonásan sorba rendeződtek a
fényképész kedvéért. Felhőtlen volt a boldogságuk,
ez még ilyen sok év távlatából is egyértelműen
látszott rajtuk.
– Az édesanyánk készítette a képet – szólalt meg
Hrund. – A fényképezőgép a második férjéé,
Thorbjörné volt. Az vagyok én ott, a bal szélen. A
legkisebb gyerek a családban. A kései gyermek.
Mellettem Ingunn, aztán Matthildur és Jóa. Szegény
öreg Jóhanna.
A vonásaikat nem lehetett igazán jól kivenni, de
Erlendur így is felismerte Matthildurt mélyen ülő
szeméről és elszánt arckifejezéséről. Kereste ugyan a
keltezést a képen, de nem találta.
– Azt hiszem, nyolc évvel az eltűnése előtt
készülhetett – szólalt meg Hrund, mintha olvasna a
gondolataiban. – A nagy gazdasági válság idején.
– Ingunn és Jóhanna is Reykjavíkba költözött,
ugye? És nagyjából egy időben?
– Nem, először Jóhanna költözött el, Ingunn csak
később követte a példáját. Tulajdonképpen nem
sokkal azután, hogy ez a kép készült rólunk. Egy
csapásra minden megváltozott akkor. Az egyik
napon még mindannyian otthon laktunk. Jóformán
észbe se kaptunk, máris szétszóródtunk a szélrózsa
minden irányában. Akkor úgy éreztem, mindez egyik
pillanatról a másikra történik, és azt követően
semmi sem volt már olyan, mint régen.
– Emlékszik esetleg Matthildur egyik barátnőjére,
akit Ninnának hívtak? – kérdezte Erlendur.
– Igen. Kedves teremtés volt. Azt hiszem, él még.
Utána kellene néznie. A Ninna nem becenév, ez a
hivatalos neve.
– Ő mindig is ott élt a Keleti Fjordvidéken?
– Igen. Matthildurrel nagyon jó barátnők voltak.
Gyermekkoruktól fogva.
– Akkor talán őt is felkeresem – mondta Erlendur,
és felállt. – Nos, nem szeretném feltartani egész
éjjel…
– Nem zavart – felelte Hrund. – Nem készülök
sehová. De továbbra sem értem, miért érdeklődik
ennyire Matthildur iránt olyasvalaki létére, aki még
csak nem is ismerte a családunkat. Talán könyvet ír?
– Nem – felelte Erlendur mosolyogva. – Nem lesz
könyv belőle. Jut eszembe, Ingunn és Jakob
korábbról ismerték egymást, mint hogy a férfi
összejött Matthildurrel?
– Hogy Ingunn és Jakob? Miért kérdi?
Erlendur azon tűnődött, meséljen-e neki
Matthildur leveléről, amely Ingunn bőröndjében
keresgélve akadt a kezébe, és elárulja-e, hogy Jakob
nekrológjára valaki ráfirkantotta a „gazember” szót.
Nem tudhatta, Ingunn kézírása volt-e ez, vagy valaki
másé. Még az is lehetséges, hogy eredetileg nem az
asszonyé volt az az újság, talán csak kapta valakitől.
– Nincs különösebb jelentősége. Ez csak egy ötlet
volt részemről – felelte végül. – Ilyen szép
lányoknak, mint amilyenek önök voltak, minden
ujjukra akadhatott vagy tucatnyi hódoló.
– Mit sikerült kiderítenie eddig? – kíváncsiskodott
Hrund elengedve a füle mellett Erlendur bókját.
– Semmit – vágta rá Erlendur, megérezve az
asszony hirtelen hangulatváltozását.
– De ugye… ugye, nem nyomoz a családunk után?
– kérdezte Hrund.
A beszélgetésük ezzel végleg félresiklott. Erlendur
hiába törte a fejét azon, hogy hogyan menthetné
meg a helyzetet. Egy nyugtalan éjszaka és az azt
követő hosszú autóvezetés után nem volt
csúcsformában.
– Nem, dehogy – próbálta megnyugtatni az
asszonyt, de már abban a pillanatban tudta, amint
kimondta, hogy ez nem hangzott valami
meggyőzően.
– Nos, akkor hadd áruljam el, távolról sem örülök
annak, hogy itt szaglászik. Cseppet sem tetszik ez
nekem. Az sem, ahogyan beállított ide, és vallatóra
fogta a rokonaimat, mint valami… mint egy zsaru.
Ezt nem tűrhetem tovább…
– Nem, dehogy – ismételte Erlendur. – Nagyon
sajnálom, ha megbántottam valamivel…
– Tulajdonképpen minek köszönhetem a
látogatását? – szegezte neki a kérdést Hrund most
már kimondottan ingerülten. – Mi után szaglászik?
És mi köze van mindennek az eltűnt emberekhez?
– Semmi – vallotta be Erlendur. – Őszintén
mondom. Ön is mesélte, hogy különféle pletykák
terjengtek Jakobról. Hogy az emberek azt
híresztelték, Matthildur visszatért hozzá
kísértetként.
– Én azt mondtam magának, hogy ez az egész csak
szóbeszéd. Gondolom, maga sem veszi komolyan.
Mendemondák vagy ötven évvel ezelőttről…
– Nem, de…
– Hozzáteszem, én nem hiszek a kísértetekben.
– Én sem.
– Úgy érzem, ideje távoznia.
Erlendur gyorsan elköszönt tőle, és kisietett a
kocsijához. Anélkül, hogy hátrapillantott volna,
érezte, hogy az asszony, aki ismét elfoglalta szokásos
helyét az ablaknál, árgus szemmel figyeli.
Az alumíniumkohóhoz érve leparkolt, hogy
megszemlélje az építkezést. Az elektrolizáló kádak
elhelyezéséhez szükséges épületszerkezetek építése
már egészen előrehaladott fázisba érkezett,
munkások serege szorgoskodott a területen, éjt
nappallá téve, versenyt futva a határidővel. A
reflektorok fényében a környék földöntúli táj
benyomását keltette a szürkületben. A
feltartóztathatatlan ipari fejlődés éles ellentéte volt
a keskeny fjord sima vizében tükröződő hósipkás
hegyek rendíthetetlen nyugalmának.
 14

Ismét hatalmába kerítette az a különös érzés, hogy

az elhagyatott tanyaház padlóján fekszik, és egy lény
kísérti, akit azonban nem látott. Biztosan csak
hallucinált. Az eszével tudta, hogy már eljött abból a
régi házból, tehát most nem is lehetett ott. El kellett
jönnie onnan, különben nem láthatná a csillagokat
az éjszakai égbolton.
Igen ám, de lehetséges, hogy ez is része a
hallucinációnak.
Elfordította a fejét – abba az irányba, ahol az
ajtónak kellett volna lennie, de semmit sem látott a
koromfekete sötétségen kívül. Amikor kinyújtotta a
karját, a falat borító rücskös, nyirkos vakolathoz ért.
Volt valahol egy zseblámpája… Keresgélte, és amikor
megtalálta, felkapcsolta. A fénye bágyadt volt, épp
hogy csak derengett tőle a közvetlen környezete, az
üres ajtókeret, azon túl pedig az előszoba, a törött
üvegű ablakokkal, amelyeken át szabadon
behatolhatott a házba a hideg levegő, és a már több
helyütt is beomlott mennyezettel. Határozottan
érezte valakinek a jelenlétét, de látni egy teremtett
lelket sem látott.
– Ki van ott? – kiáltotta. Nem érkezett válasz.
Talpra állt, és áthaladt a helyiségen, a zseblámpa
fénynyalábját követve. Nyomát sem látta az
utazónak, akire korábbról emlékezett: itt álldogált az
ajtóban, később tüzet gyújtott a padlón, és úgy
beszélt hozzá, mintha ismernék egymást. A látomás
aztán szertefoszlott, és most az a különös érzés fogta
el, hogy mindez még csak ez után fog megtörténni.
A nappaliban készített magának egy hevenyészett
fekhelyet, ott, ahol valamikor régen a kanapé állt.
Egy vékony szőnyeget fektetett legalulra, majd két
plédet is ráterített a hálózsákjára, párnaként pedig a
hátizsákját használta. Odaállította mellé a
túrabakancsát, meg egy szemeteszsákot, amelyben
némi ételmaradék volt. Igyekezett tisztán és rendben
tartani a helyiséget, amit nagyban megkönnyített,
hogy alig hozott magával poggyászt. Maga a ház
ugyan sivár és romos volt, átjárta a szél, és ki volt
szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, ő mégis
az otthonnak kijáró tisztelettel járt-kelt a
helyiségekben, mert ezt még gyermekkorában
beléoltották.
– Van itt valaki? – kérdezte halkan.
Válasz helyett csak a szél panaszos süvítése
hallatszott. Ehhez társult még a zsanérjaihoz
ragaszkodó, megereszkedett ajtó és odafentről a két
hullámvaslemez nyikorgása, amelyek konokul
kapaszkodtak a tetőbe. Belépett az előszobába, ahol a
zseblámpával először kifelé, az udvarra világított,
mielőtt továbbment a konyhába. A bágyadt
fénynyaláb üres polcokon vándorolt végig. Az asztal
valaha az ablak előtt állt, a tehénistállóra és a pajtára
nézett, a kilátás a mocsárra és a hegyekre nyílott.
Minden egyes új napot annál az asztalnál kezdtek és
fejeztek be esténként.
– Van itt valaki? – ismételte meg a kérdést
suttogva.
Folytatta a keresést. Kiment a konyhából, és
végighaladt a hálószobákhoz vezető rövid folyosón.
Nem mehetett be a szülei szobájába, mert beszakadt
a mennyezete az ajtó és részben a közlekedő fölött is.
Ott ült az édesapja, miután hazatért a mocsárból,
azzal a vigasztalhatatlan tudattal, hogy a két fia még
ott van valahol, és biztosra vette, hogy eltévedtek.
Nála jobban senki sem tudta, miféle állapotok
uralkodnak odafent, és ez csak fokozta
elkeseredettségét. Az arcán foltok éktelenkedtek a
fagy nyomán, és miközben ott üldögélt, a
keresőosztag tagjai gyülekezni kezdtek a
konyhájukban.
– Van itt valaki? – suttogta harmadszorra is. A
zseblámpa fénye egyre halványodott közben, sőt
időről időre ki is aludt. A tenyerébe ütött vele
néhányszor, így néhány percig még jobban világított.
Már majdnem teljesen lemerült benne az elem.
Továbbment a szobába, amelyen ketten osztoztak az
öccsével annak idején. Arra a helyre világított a
lámpával, ahol valamikor az ágyuk állt: egy
éjjeliszekrény választotta el egymástól kettejük
fekvőhelyét. A sarokban egy kis ruhásszekrény volt,
a jéghideg padlót pedig vastag szőnyeggel borították,
hogy ne fázzon a lábuk. Most azonban üresen állt a
szoba – csak a sötétség lakott benne.
 Végül megbizonyosodott arról, hogy rajta kívül
egy teremtett lélek sem tartózkodik a házban. Rájött,
hogy csupán a képzelete játszott vele. Rajta kívül
senki sem maradt itt. Megfordult és elindult vissza a
házba: végighaladt az előszobán, elment a konyha
mellett, majd belépett a nappaliba, ahol végleg
kialudt a zseblámpája. Miután rávágott egy jó
nagyot, majd néhány kisebb ütéssel próbálta életre
kelteni, még sikerült kicsikarnia belőle egy bágyadt
fénycsóvát, amely a szemközti falra vetődött. A
rücskös felületen egy férfi árnyékát látta, és egy
röpke pillanat erejéig magát az emberalakot is,
amely neki hátat fordítva, a fejét lehajtva állt,
ahogyan a vesztesek szoktak. A látvány ijesztő volt,
olyannyira, hogy kiesett a kezéből a lámpa, és ismét
kialudt a fénye.
Megtorpant, és tapogatózva keresgélte, majd
háromszor is hozzáütötte a padlóhoz, mire ismét
világítani kezdett az égő. Egy röpke pillanatig
fényben fürdött a helyiség, mielőtt végleg sötétbe
borult. Kétségbeesetten körülnézett, de a férfi
kámforrá vált addigra.
– Mit akar tőlem? – suttogta az éjszakába.
Csak feküdt a hidegben, félig nyitott szemmel, és azt
sem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy megszűnt a
minden porcikáját átjáró önkéntelen remegés. Nem
érezte a kezét és a lábát, és már az sem jutott el a
tudatáig, hogy hamarosan megfagyhat. Tudta, hogy
nemsokára elnyomja az álom, de küzdeni próbált a
bágyadtság ellen. Élet-halál kérdése volt, hogy
sikerül-e ébren maradnia. Igen ám, de már fogytán
az ereje… Arra még emlékezett, hogy látta a
csillagokat, miközben a hóban feküdt.
És az agyát is elzsibbasztó hidegben végül
megfogalmazódott benne a gondolat, hogy már
elveszítette józan ítélőképességét.
 15

Miközben felfelé zötykölődött a tanyához vezető

úton, ráérős tempóban autózva, Erlendur
megpillantotta Bóast, aki kijött az udvarra, hogy
üdvözölje. Nem értesítette előre az érkezéséről, sem
pedig jövetele céljáról. Jóformán vadidegenek voltak
egymás számára, annak ellenére, hogy vadásztak
már együtt. Most azonban úgy érezte, van még
valami dolga a férfival, aki megpróbált tejet fejni egy
elhullott nőstény rókából.
Bóas felfigyelt a közeledésére. Papucsban és
ingujjban sietett elé, szája szegletében pipaszárral.
Felismerte a kék terepjárót, mert nemegyszer látta
parkolni a szokásos helyen Bakkaselnél az utóbbi
néhány napon. Erlendur kiszállt a kocsiból, és kezet
fogott vele.
– Fel nem foghatom, miért vadkempingezik ott
abban a romhalmazban – jegyezte meg a gazda,
miután beljebb tessékelte. – Éjszaka már egészen
csípős a levegő.
– Á, nincs okom panaszra – hárította Erlendur.
– Nincs gyakorlatom a vendéglátás terén –
szabadkozott a házigazda. – Úgyhogy sajnos, be kell
érnie kávéval.
Magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy a felesége
rokonlátogatóba utazott Egilsstadirba. A hangszíne
elárulta, nem sajnálja, hogy ő kimaradt mindebből.
Letelepedtek a patikatisztaságú konyhában. Bóas
odakészített két csészét az asztalra, kitöltötte a
kávét, majd jó sok tejet öntött rá, így egészen
világosbarnára változott a színe, és langymelegre
hűlt. Aztán pöfékelni kezdett a pipájával,
elégedetlenül zsémbelt az építkezések miatt, és
szidta az átkozott kapitalistákat, akik a bolondját
járatják a politikusokkal.
– Sikerült kiderítenie még valamit Matthildurrel
kapcsolatban?
A kérdés váratlanul hangzott el. Azt sugallta,
mintha Erlendur hivatalos nyomozást folytatna a
több mint hatvan évvel ezelőtt eltűnt asszony
ügyében.
– Nem – felelte, majd cigarettára gyújtott, hogy
csatlakozzon Bóashoz. – Nincs semmilyen fejlemény,
amiről beszámolhatnék. Minden bizonnyal életét
veszítette a viharban. Nem ez lenne az első alkalom
ezen a környéken. Meggyőződésem, hogy valóban
így történt.
– Így igaz. Sajnos, jól látja a helyzetet – bólintott
Bóas a tejeskávét szürcsölgetve. – És tény, hogy
korántsem ez az első ilyen eset.
– Tud esetleg még valamit Matthildur
testvéreiről? Ketten közülük Reykjavíkba költöztek,
a harmadik pedig Reydarfjördurben lakik.
– Hrundot jól ismerem – bólogatott Bóas. –
Tisztességes, talpig becsületes asszony. Vagy talán
már beszélt is vele?
Erlendur bólintott.
– Aha, ezek szerint magát valóban érdekli ez az
eset.
– Hallott esetleg bármilyen pletykát Matthildur és
Jakob házasságáról? – kérdezte Erlendur válasz
helyett. – Vagy például arról, hogy hogyan
viszonyultak Jakobhoz az asszony testvérei?
 – Mit sikerült kiderítenie eddig erről? – firtatta
Bóas, leplezetlen kíváncsisággal.
– Semmit.
– Most hazudik, persze – állapította meg Bóas. –
Semmire sem emlékszem ezzel kapcsolatban. Arra
gondol, hogy ellenezték volna a házasságukat? Mégis
melyik testvér? És miért?
– Azért kérdezem, mert én magam sem tudom –
felelte Erlendur. – Ismerősen cseng magának a Pétur
Alfredsson név? Gondolom, már eltávozott az élők
sorából.
– Igen, emlékszem rá. Halász volt. Sok éve már,
hogy meghalt. Mi van vele?
– Nekrológot írt Jakobról az itteni gazdaújságba.
Nem is jelent meg más megemlékezés róla
nyomtatásban. Utánanéztem az egilsstadiri
könyvtárban. Pétur azt írta róla, sokoldalú és talpig
becsületes ember volt, aki néhány évvel korábban
veszítette el a feleségét.
– Valóban?
– Volt gyermeke Péturnak?
– Igen, azt hiszem, három is. Az egyik lánya
valamikor Fáskrúdsfjördurben lakott. Valószínűleg
most is ott találja őt. Aktívan részt vett a helyi
politikában. A többi gyermeke bizonyára
Reykjavíkba költözött, mert évek óta nem hallottam
említeni a nevüket.
– És tud esetleg valamit egy Ninna nevű nőről? Ez
nem becenév, így anyakönyvezték az illetőt.
Matthildur barátnőjét hívták így, az egyik levelében
meg is említette. Együtt mentek egy táncmulatságba,
és Jakob is ott volt.
– Nekem nem rémlik semmiféle Ninna – felelte
Bóas. – Itt lakhatott ő is Eskifjördurben?
– Nem tudom. Talán nem is olyan fontos. Elvégre
csak egy név, amelyet megemlítettek egy levélben.
De nem lehetetlen, hogy ő is ott volt az
összejövetelen azon az estén, amikor Matthildur
összeboronálódott Jakobbal. Ja, beszéltem már Jakob
egyik barátjával, Ezrával is közben.
– Látom, magát tényleg teljesen hidegen hagyja ez
az eset – jegyezte meg Bóas kajánul vigyorogva. –
Egyszerűbb lenne, ha azt kérdezném, kivel nem
beszélt még. Úgy látom, sikerült felkeltenem az
érdeklődését. – A hanghordozása arra engedett
következtetni, hogy elégedett volt magával.
 – Ismeri Ezrát?
– Igen, ő is megvan még, bár az egészsége már
nem a régi. Ha most találkozik vele és alaposabban
szemügyre veszi, nem gondolná róla, hogy afféle
titán volt: szívós, erős és bátor legény. És nagyon
értett a verekedéshez is, mint a régi mondák hősei. Ő
aztán soha senkinek sem volt a lekötelezettje.
Egyértelműen kiderült ebből, hogy Bóas csodálta
Ezrát. Lelkesedésében felegyenesedett a széken,
amikor hosszas tirádába fogott arról, hogy ma már
nem is születnek Ezrához fogható, nagy formátumú
emberek. Ő az utolsók közé tartozik a maga
nemében: vasakaratú és kemény, igazi férfi. Bóas
nem ismert nála kiválóbb halászt és vadászt. Főleg
rókára, rénszarvasra, hófajdra, vadlúdra ment,
tőkehalat és foltos tőkehalat fogott. A kiszemelt
zsákmánynak nulla volt az esélye vele szemben.
Végül, a dicshimnusz végére érve megkérdezte:
– És hogyan fogadta magát?
– Egészen jól – felelte Erlendur. – Vásároltam tőle
első osztályú szárított halat.
– Nála jobban senki sem készíti – jegyezte meg
Bóas. – Szóba került ez az istenverte duzzasztógát is?
 – Nem.
– Értem. Nem tudom, mit gondolhat róla. Ezra
ugyanis nem az a fajta ember, aki nyíltan
hangoztatja a véleményét. Sohasem volt szokása.
– Jakobbal is járt halászni annak idején? –
kérdezte Erlendur.
– Nem tudok róla. Ehhez meg kellene kérdeznem a
környékbelieket. Ezra sokféle munkát elvállalt
régebben. Éveken át ő volt a munkafelügyelő az
eskifjörduri hűtőházban. Azt hiszem, még a háború
alatt szegődött el oda.
Erlendur tétovázott egy ideig, hogy előrukkoljon-e
egy másik témával. Most, hogy elérkezettnek látta a
pillanatot erre, már abban sem volt biztos, hogy
valóban szeretné-e tudni a választ a kérdésekre,
amelyek régóta foglalkoztatták. Bóasnak feltűnt,
hogy mélyen elmerült a gondolataiban, és
kivételesen hallgatott. Erlendur végül előhalászta a
zsebéből a fémdarabot, amelyet Ezra talált a
rókalyuknál a Hardskafi hegy oldalában.
– Magától hallottam, hogy a rókalyukakból
sokszor furcsa tárgyak kerülnek elő…
– Így igaz – bólintott Bóas.
 Erlendur megmutatta neki a játékot.
– Ezt Ezra találta odafent a Hardskafin – mondta. –
Azt hiszem, az öcsémnek is volt ilyen kisautója.
– Értem…
– Tekintettel arra, amit mondott, és mivel maga is
szokott rókára vadászni, és olyan alaposan ismeri a
hegyvidéket, mint a tenyerét… eszembe jutott,
megkérdezhetném, hogy talált-e valaha a környéken
hasonló tárgyakat? Vagy esetleg
ruhamaradványokat, efféle dolgokat?
Bóas kézbe vette a játékot.
– Arra gondol, hogy ez az öccséé lehetett? –
kérdezte.
– Nem feltétlenül. Tudom, hogy volt egy ilyen
kisautója. Az édesapánktól kapta. Mindössze arra
gondoltam, megtenné-e nekem azt a szívességet,
hogy nyitott szemmel jár ezen a környéken. Nem
most rögtön gondoltam, nem is ma vagy holnap.
Majd amikor legközelebb rábukkan egy rókalyukra.
Nézze már meg tüzetesebben, hátha talál bármilyen
furcsa, oda nem való tárgyat.
– Mint ez itt, például?
Erlendur bólintott.
 – Vagy akár maradványokat – tette hozzá.
– Úgy érti, csontokat?
Erlendur kivette a kezéből a kisautót, és
visszacsúsztatta a zsebébe. Próbálta elhessegetni
magától a gondolatot. Valahányszor csak eszébe
jutott, lelki szemei előtt megjelent az a kizsigerelt
báránytetem, amelyre egyszer régen ő maga bukkant
a mocsár területén: a koponyán tátongó üres üregből
a hollók addigra már kivájták a szemgolyót.
– Megtenné, hogy értesít, ha talált valamit, ami
érdekes lehet? Bármilyen apró tárgy legyen is az…
– Nos, ha az ott mégis az öccse kisautója, akkor
több lehetőség is szóba jöhet – jegyezte meg Bóas. –
Elveszíthette korábban is. Ha például a házuk
közelében ejtette el, felkaphatta egy holló, és
felröpülhetett vele a hegyekbe. Így is odakerülhetett
a rókalyukhoz. De persze nála lehetett akkor is,
amikor eltűnt. Lehet, hogy úgy talált rá egy róka a
holttestével együtt.
– Tudom, hogy nála volt akkor – állította Erlendur.
– Miért ilyen biztos ebben?
– Legyen elég annyi, hogy egész egyszerűen
tudom, hogy nála volt. Nos, akkor értesít majd, ugye,
ha talált valamit?
– Ez csak természetes – felelte Bóas. – Bár ez idáig
semmi ilyesmit nem találtam, ha ez megnyugtatja.
Szótlanul üldögéltek még. Bóas végül előrehajolt,
és bizalmasan megkérdezte:
– Miben reménykedik? Mit szeretne találni
idefent?
– Semmit – felelte Erlendur.

Miután visszatért a romos tanyára, Erlendur a

lámpás fölé hajolva próbált átmelegedni. Előkereste
az újságot, amelyet Egilsstadirban a bőröndben
talált, benne a nekrológgal. Még egyszer figyelmesen
végigolvasta a cikket, és elgondolkodott, amikor az
eskifjörduri hűtőház említéséhez ért. A vízbe fulladt
Jakob és társa holttestét ott tárolták egy ideig.
Eszébe jutott, amit Bóas mesélt neki Ezráról. Lehet,
hogy abban az időpontban is ott dolgozott. Nem
lehetetlen, hogy ő vette át a halottakat, és virrasztott
is mellettük.
 16

Erlendur másnap délidőben, hosszú vezetés után

érkezett meg a kis faluba, Fáskrúdsfjördurbe. A
Reydarfjördur-fjordon és a Reydarfjallhegy lábánál
húzódó földnyelven át vezetett az útja. Választhatta
volna azt az útvonalat is, amely az akkor nyáron
átadott, újonnan épített közúti alagúton keresztül
haladt, és összekötötte egymással a két fjordot, ám ő
jobban szerette a régit. Éjszaka már jelentősen
lecsökkent a hőmérséklet, reggel a föld mindenütt
fehérlett körülötte, egészen a partig. Azon az őszön
most esett le az első hó, és magával hozta a
megszokott, különös csöndet, és puha fehér
takaróval vonta be a házakat és a környező vidéket.
A hópelyhek egész délelőtt szállingóztak még, a
havazás eltorlaszolta az utakat, a közlekedés
veszélyessé vált.
 Tudta, hogy ha feltámad a szél, a hőmérséklet még
tovább csökken, és hóátfúvások keletkezhetnek, így
már nem számíthat arra, hogy továbbra is a
lakatlanul álló tanyán húzza meg magát, mert az
öreg épület hamarosan megtelik hóval. Ezzel az
erővel akár a szabad ég alatt, az udvaron is alhatna,
még az is kínál annyi védettséget, mint a ház belseje.
Az is megfordult a fejében, hogy akár befejezettnek
is tekinthetné itteni küldetését és ezt a napot, és
visszautazhatna Reykjavíkba. Elvégre hamarosan
beköszönt a tél. Mégsem hagyta nyugodni az az
érzés, hogy akkor dolgavégezetlenül távozna innen.
Mintha lenne még valami, amit elérhetne itt, jóllehet
maga sem tudta, mi az. Egy autószervizhez hajtott,
ahol benzinkút is működött. Miután tankolt,
megkérdezte a pénztárostól, nem ismeri-e véletlenül
Gréta Pétursdóttirt. Három lány is dolgozott a pult
mögött, de még így is alig tudtak lépést tartani a
forgalommal. A kis bolt és a kávézó is zsúfolásig
megtelt kamionsofőrökkel és munkásokkal, két
öltönyös férfi pedig a laptopja fölé hajolva üldögélt
az egyik asztalnál. Erlendur olvasta már valahol,
hogy a Fáskrúdsfjördurt a kohó építési területével
összekötő alagúton át haladó forgalom felülmúlta a
legoptimistább számításokat is. A maga részéről nem
szeretett volna hozzájárulni ehhez.
– Sajnálom, de nem – felelte a lány. – De várjon
egy pillanatot, megkérdezem a többieket.
Jó vastag mustárcsíkot nyomott a hot dogra,
amelyet már megpakolt a szokásos feltétekkel, majd
a kuncsaft kezébe adta, gyors fejszámolást végzett,
azután átkiáltott egy másik lánynak, hogy ismeri-e
Grétát. Miután megkapta a választ, közölte a hot dog
vásárlójával, mennyit kell fizetnie, és csak ezt
követően fordult vissza ismét Erlendur felé.
– Elnézését kérem, összetévesztettem Grétát
valakivel. Akit ön keres, az az uszodában dolgozik.
Erlendur biccentett, és köszönetet mondott neki.
Visszaült a kocsiba, és megkerülte a települést az
egyre sűrűsödő hófüggönyben. Megtalálta az
uszodát, amely szokatlan módon fedett létesítmény
volt, és már a recepcióra érve megcsapta az orrát a
klórszag. Hatvanas évei elején járó őszes hajú, molett
asszony üldögélt a pult mögött, és weboldalakat
nézegetett az interneten. A medence irányából
gyerekek sikongatása hallatszott. Erről Erlendurnek
eszébe jutottak az egykori iskolai úszásórák.
– Egyet kér? – kérdezte az asszony felpillantva a
képernyőről. Kis kitűzőt viselt, amelyen a Gréta név
állt.
– Tessék? – értetlenkedett Erlendur.
– Úszni szeretne? – kérdezte az asszony.
– Nem – felelte. – Gréta Pétursdóttirt keresem.
– Én vagyok az.
Erlendur bemutatkozott, és előadta, hogy olyan
balesetek iránt érdeklődik, amelyek Izland
szárazföldi vidékein történtek, hozzátéve, hogy
jelenleg a Reydarfjördurben egykor állomásozó brit
katonák ügyében kutakodik. Elmondta, azt már
sikerült kiderítenie, hogy egy Matthildur nevű fiatal
nő, aki Eskifjördurből származott, szintén eltűnt és
meghalt ugyanazon az éjszakán odafent a
lápvidéken. A férjét Jakobnak hívták, aki barátja volt
Gréta édesapjának, Péturnek, később pedig ő írt róla
nekrológot.
Az asszony teljes nyugalommal végighallgatta ezt
a hosszas magyarázkodást, de Erlendurnek végül rá
kellett jönnie, hogy nem tudta követni.
– Mit is mondott, kicsoda ön? – kérdezte Gréta.
 – Ilyen és hasonló balesetek körülményeit
vizsgálom, amelyek itt, a Keleti Fjordvidéken
következtek be – felelte Erlendur, és újra
magyarázkodni kezdett. Addig mondta a magáét a
réges-régi esetekről, amíg úgy nem látta, hogy az
asszony végre megértette. Közben kiszolgált néhány
odaérkező gyermeket, de mások is szállingóztak a
recepció felé az öltőzők irányából. Amikor ismét
elcsöndesedett körülöttük minden, az asszony
megkérdezte Erlendurtől, kér-e kávét, ő pedig igent
mondott az invitálásra. Letelepedtek egy kis asztal
mellé a recepció előterében. Odasietett hozzájuk egy
fehér nadrágot és klumpát viselő férfi, akit Gréta
megkért, hogy álljon be helyette a pultba. Idegen
szavakat használt és sokat gesztikulált, miközben
beszélgetett vele.
– Lengyel – tette hozzá magyarázatképpen.
– Ó, már értem – mondta Erlendur. – Gondolom,
sok külföldi dolgozik errefelé.
– Nemcsak itt, hanem mindenütt. Reykjavíkban is.
Már mozdulni sem lehet tőlük. Nos, azt hiszem,
tudom, miről beszél – vette fel beszélgetésük fonalát
az asszony, majd kortyolt egyet a híg kávéból. – De
én magam még nem emlékezhetek azokra az időkre,
úgyhogy nem tudom, a segítségére lehetek-e
egyáltalán. Őszintén szólva, az is meglep, hogy
sikerült a nyomomra bukkannia.
– Emlékszik még Jakobra?
– Ezt nem mondhatnám. Úgy 1950 táján halt meg,
ugye? Én akkor még egészen kicsi voltam. De az
édesapám sokat mesélt róla. Jó barátok voltak, és
gyakran dolgoztak együtt. Mindketten halászok
voltak. Gondolom, van példánya a nekrológból,
amelyet említett az imént. Az édesapám többet is írt,
és mindegyiket megőrizte. A gazdaújságban jelent
meg, ugye?
– Igen. Ő és Jakob nagyjából egyidősek voltak,
igaz?
– Úgy van. Az édesapám talán valamivel fiatalabb
lehetett nála, de nem sokkal. Gyakran hallottuk tőle
Jakob hajótörésének történetét. Ítéletidő tombolt, és
az emberek tehetetlenül nézték a partról, hogyan
hánykolódnak a tengeren. Nem tehettek mást értük
végül, mint hogy kihozták a két holttestet a
szárazföldre.
– Ha jól sejtem, mindkettőt a hűtőházba
szállították utána – szólalt meg Erlendur. – Azaz
Eskifjördurbe.
– Valószínűleg így történhetett. Édesapám
elmesélése szerint a haláluk után két nappal
temették el őket. Gyorsan követték egymást az
események. Úgy rémlik, édesapám azt mondta, egyik
áldozatnak sem voltak hozzátartozói.
– Matthildurt is említette az édesapja?
– Nem sűrűn.
– Mesélt önnek a kapcsolatukról esetleg?
– Úgy érti, Jakob és Matthildur kapcsolatáról?
Emlékezetem szerint nem. Hallottunk ugyan
különféle pletykákat, de az édesapám szerint ezek
képtelen állítások voltak. Azt híresztelték például,
hogy az asszony visszatért kísértetként a férjéhez,
sőt hogy a hajótörést is ő okozta.
– Mi lehetett az alapja ezeknek a pletykáknak ön
szerint?
– Halvány fogalmam sincs róla. De nem valamiféle
izlandi specialitás ez? A babonák és hiedelmek a
szellemekről, manókról és koboldokról… Maga
szerint nem egy és ugyanaz a jelenség valójában a
kettő?
 – De igen, azt hiszem.
– És persze, nem került elő. Mármint Matthildur.
Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy újabb pletykák
kaptak szárnyra.
– Ami persze mit sem változtatott a történteken –
jegyezte meg Erlendur sietősen. Nem szerette volna
tovább fecsérelni az idejét a véletlen egybeesésekre
vagy babonákra.
– Maga azonban nem hisz semmi ilyesmiben,
ugye? – kérdezte Gréta, ösztönösen megérintve a
nyakláncán függő ezüstkeresztet.
– Nem mondhatnám – felelte Erlendur.
A medence felől hallott sikongatások mostanra
abbamaradtak. Erlendur egy nyitott ajtón keresztül
láthatta, hogy egy fiatal úszóedző lány térdepel a
medence szélén, és épp hátúszásra tanítja a
gyerekeket.
– Régen nem mindenki tanult meg úszni – jegyezte
meg Gréta, miután vagy egy percig figyelte az
úszásoktatást. – Úgy rémlik, mintha az édesapám
említette volna, hogy Jakob sem tudott úszni.
– És ezenkívül mit mesélt még róla?
– Egyszer azt mondta, hogy Jakob legrettegettebb
rémálma vált valóra. Még idézte is azokat a bizonyos
sorokat a Passió-énekekből.[2]
– Milyen sorokat?
– Na, hogy is van? – tűnődött Gréta. – „A sors,
mitől legjobban rettegett, idővel osztályrésze lett.”
– És ezt Jakobra értette?
– Igen. Több jel is utalt arra, hogy súlyos
klausztrofóbiája volt. Nem tudom, használták-e már
akkoriban ezt a kifejezést, de az édesapám leírásából
úgy tűnik, ettől szenvedhetett. Apám azt mondta,
jóformán az ajtót sem engedte becsukni abban a
helyiségben, amelyben ő is tartózkodott. Az
édesapám nem tudta, mi lehetett az oka, de Jakob a
leginkább attól rettegett, hogy bezárják valahová és
megfullad.
– Arra céloz, ez valahol megtörténhetett vele már
korábban?
– Igen. Egyszer legalább biztosan. Fiatalkorukban
az édesapámmal együtt dolgozott. Ez még
Reykjavíkban történt. Néhány hónapra ideiglenesen
a vágóhídon kaptak munkát. Szóval nem töltöttek
ott hosszabb időt. Akkor ismerkedtek meg
egymással. Nehéz idők jártak akkoriban, úgyhogy
hálásak voltak minden munkáért, ami csak jutott
nekik. Jakob a füstölőben dolgozott.
– Ahol húst füstöltek?
– Igen. És egyszer odabent ragadt.
– A füstölőben?
Gréta bólintott.
– A papám szerint az egyik munkatársa meg
akarta tréfálni. Fogalma sem volt Jakob fóbiájáról.
– Lehet, hogy senki sem tudott róla.
– Igen, valószínűleg így lehetett. Az édesapám azt
mondta, Jakob teljesen kivetkőzött magából, úgy
őrjöngött odabent. Amikor végül kinyitották az ajtót,
rátámadt az első emberre, aki az útjába került. Attól
tartottak, hogy a végén még megöli az illetőt. Úgy
kellett lefogni. Az ujjai véresek voltak, olyan
kétségbeesetten kaparta az ajtót odabent, hogy
kijusson valahogyan. Apám szerint ráadásul acélajtó
volt…
– Borzalmas még hallani is.
– Apám még csak hozzá foghatót sem látott addig.
Jakob azonban később nem volt hajlandó beszélni
róla. Apám csak egyetlenegyszer próbálta kiszedni
belőle, milyen trauma történhetett vele, de Jakob
teljesen elzárkózott ez elől.
– Sikerült az édesapjának megtudnia valamit
Matthildur eltűnéséről? – kérdezte Erlendur. – Vagy
említette ezt az esetet egyáltalán?
– Nem, soha. Gondolom, ez is csak egy volt a sok-
sok tragédia közül.
– És tud valamit esetleg arról, hogyan viselte Jakob
a történteket?
– Nos, feltételezem, hogy mélyen lesújtotta –
felelte Gréta. – Természetesen sokan indultak az
asszony keresésére. Nemcsak miatta, hanem a brit
katonák miatt is átfésülték akkor a környéket.
Minden épkézláb ember kereste őket, így Jakob és az
édesapám is. Apám azt követően is sok időt töltött
még vele, de úgy érezte, Jakob alaposan
megváltozott. Ingerlékeny és lobbanékony lett,
hirtelen haragú, úgyhogy nehéz volt kibírni mellette.
Mintha kicserélték volna.
– Azt is hallottam, Jakob egészen másmilyen
ember volt, mint amilyennek mutatta magát –
jegyezte meg Erlendur. Eszébe jutottak Ezra szavai.
– Nekem nem ez volt a benyomásom róla. Az
édesapámtól legalábbis sohasem hallottam, hogy így
jellemezte volna.
– Rettenetes lelki teher lehetett számára mindez –
jegyezte meg Erlendur. – Jut eszembe, nem ismer
véletlenül egy Ninna nevű asszonyt? Ugyancsak
benne járhat már a korban, ha még él egyáltalán. Azt
hiszem, Ninna volt a keresztneve, de nem találtam a
nyomát a telefonkönyvben.
– Én csak egy Ninnát ismerek ezen a környéken. Ő
az idősek otthonában él – felelte Gréta. – Régebben
ott dolgoztam ugyanis. Nem tudom, ő-e az a személy,
akit keres, de ez a bizonyos Ninna valóban nagyon
idős már.

[2] Hallgrímur Pétursson (1614-1674) lelkész-költő ötven énekből álló könyve

 17

A hegyek felől érkező havazás egyre erősödött, mire

Erlendur leparkolt az idősek otthona előtt
Fáskrúdsfjördurben. Még nem szállt ki a kocsiból,
előbb rágyújtott, és figyelte, hogyan érnek földet a
lustán szállingózó hópelyhek. Tökéletes szélcsend
volt.
Miközben ott üldögélt, és ráérősen szívta a
cigarettát, felidézte magában legutóbbi gyalogtúráit,
amelyeket azóta tett, hogy megérkezett ide, az
ország keleti részébe. A régi bakancsában, vízhatlan
nadrágban és vastag, bélelt dzsekiben, kis
hátizsákjával felszerelkezve bebarangolta a
környéket az Eskifjördur szájától egészen fel a lápig,
végig a hegyoldalon, és tovább, lefelé a hegy lábáig.
Épp egy ilyen túráról tért vissza akkor is, amikor az
Urdarklettur szirtjeinél összetalálkozott Bóasszal.
Expedícióit rendszerint kora reggel kezdte, és
alkonyattájt fejezte be, bár egy alkalommal odakint a
szabad ég alatt éjszakázott, egy mohaszőnyegre
heveredve, a madarak társaságában. Jólesően
hanyatt feküdt, a fejét felpolcolta a hátizsákjával,
úgy bámulta a csillagos eget, miközben azon az
elméleten tűnődött, amely szerint a világegyetem
folyamatosan tágul. Volt valami furcsán
megnyugtató abban, hogy ilyen felfoghatatlan
távolságokról gondolkodhatott, mert miközben
szélesebb perspektívából szemlélte a világot,
legalább egy időre megfeledkezhetett az evilági
apró-cseprő problémákról.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a hangás réten
vetett ágyat magának, hallgatta a madarak
csicsergését és bámulta az eget. Pontosan emlékezett
még arra a kirándulásra, amikor először tért vissza
ide keletre, miután a családjuk Reykjavíkba
költözött. Az édesapja halálát követően kerített sort
erre, mert az elhunytnak az volt az utolsó kívánsága,
hogy a szülőföldjén helyezzék örök nyugalomra.
Erlendur és az édesanyja akkor repülővel hozták a
holttestet ide, Egilsstadirba, ahonnan egy
kisteherautóval utaztak tovább Eskifjördurbe. A
koporsót a nyitott platón szállították. Arra is
emlékezett, hogy akkor úgy érezte, méltatlan módja
ez apja hazatérésének. Az édesanyjával az
utasfülkében üldögéltek, hallgatták a sofőr szűnni
nem akaró üres locsogását, és közben bömbölt a zene
a rádióból. Erlendur szerette volna megkérni, hogy
tanúsítson némi tiszteletet legalább, de úgy látta, az
édesanyja közönyösen viseltetik a helyzet iránt,
úgyhogy inkább hallgatott. A templomban csak egy
rövid gyászszertartást tartottak, amelyen mindössze
maroknyi helybéli lakos jelent meg: a hét közepe
volt, a temetést csak egyszer hirdették meg a
rádióban, és egyetlen nekrológ sem jelent meg az
elhunytról. Végül kettesben maradtak a még nyitott
sírgödör mellett, anya és fia. A fekete fémtáblás
fehér keresztfa ott hevert mellettük, arra várva,
hogy a földbe szúrják.
– Isten áldjon – hallotta az édesanyja suttogását.
Még aznap, de valamivel később felkeresték a
bakkaseli tanyát, amely mindvégig lakatlanul állt az
évek során azóta, hogy Reykjavíkba költöztek. Maga
a ház már pusztulásnak indult akkorra. Az ajtók
tárva-nyitva álltak, az ablakok betörve. Odabent nem
egy jelét találták különféle állatok látogatásának. Az
édesanyja először mintegy kábulatban járta sorra a
helyiségeket. Mintha az itteni életüket még egy
egészen más világban élték volna le – egy olyan
korban, amely végleg letűnt azóta. Erlendurt
meglepte az édesanyja egészen addig tanúsított nagy
lelkiereje: nem adta jelét semmiféle érzelemnek,
amikor az édesapja jóval időnek előtte elhunyt, és
nem foglalkozott mással, mint a temetés
megszervezésével, hogy minden úgy történjen,
ahogyan tudomása szerint az elhunyt szerette volna.
Egyetlen könnycseppet sem ejtett útközben, és
annak sem adta jelét, hogy bosszantja a sofőr
szószátyársága. Ott, a temetőben álldogálva is csak
ez a két, elsuttogott szó hagyta el az ajkát: „Isten
áldjon.” Most azonban, amikor szembesült egykori
otthonuk pusztulásával és elhagyatottságával, és
eszébe jutott az időszak, amikor még mindannyian
itt éldegéltek, együtt, úgy tűnt, mintha bódult
álomból riadt volna fel. Látszólagos nyugalmának és
önuralmának egy csapásra vége szakadt.
– Hát itt meg mi történt? – suttogta maga elé.
 – Menjünk – javasolta Erlendur.
– Képtelen vagyok rá – felelte az édesanyja olyan
halkan, hogy alig tudta kivenni a szavait.
– Gyere, menjünk innen, kérlek!
Akkor éjjel, miután az édesanyja nyugovóra tért a
vendégházban, Erlendur elzarándokolt a láphoz.
Nyár volt, és az égbolt még egészen világos volt az
éjféli nap fényétől. Egyenesen a Hardskafi-hegy lába
felé tartott. Odaérve leheveredett a mohára,
elnyújtózott, és az eget bámulta. Még gyermek volt,
amikor elköltöztek innen, nem csoda hát, hogy
immár felnőttként vegyes érzésekkel tért vissza ide.
Az elhagyatott tanya felkeresése olyan emlékeket
elevenített fel benne, amelyeket rég elfelejtett vagy
elfojtott magában. A lelke mélyén tudta, hogy
egészen addig akarva-akaratlanul, de kerülte ezt a
helyet – nemcsak fizikai értelemben, hanem
gondolatban is. A sarkvidéki fehér éjszaka sem
hozott megnyugvást számára. Épp ellenkezőleg.
Könyörtelen tisztasággal világított rá mindenre, amit
nehéznek és fájdalmasnak érzett akkor a
hazatéréssel kapcsolatban. Ott és akkor
meggyőződése volt, hogy soha többé nem lesz már
boldog ember – no, nem mintha ez egy tágabb
perspektívából szemlélve bármit is számított volna.
A második csikket is elnyomta. A hóesést figyelte,
amely mostanra tiszta fehérbe öltöztette a földet,
mintha egy új kezdet ígéretével kecsegtetne.
Erlendur közben átkozta magában a sors
kegyetlenségét.

Ninna apró termetű, nyolcvanöt éves asszony volt.

Épp a Bibliát olvasgatta a szobájában, amikor
Erlendur az egyik gondozó segítségével rátalált.
Mindenáron arra törekedett, hogy ne kelljen kínos
magyarázkodásba bocsátkozni a személyzet előtt a
látogatása célját illetően, de szerencsére nem
kérdezősködtek. Miután útbaigazítást kapott tőlük,
könnyűszerrel megtalálta az asszony szobáját.
– Kicsoda maga? – kérdezte Ninna tisztán csengő
hangon.
– Erlendurnek hívnak, és mindössze néhány szót
szeretnék váltani önnel, ha nincs ellenére.
– Nemigen szoktak látogatók jönni hozzám –
felelte Ninna. Az ágya szélén üldögélt, kezében a
Bibliával. Hosszú, ősz haja laza fürtökben omlott
végig a hátán. – Igaz, a minap itt járt nálam egy lány,
és a hagyományos mezőgazdaság módszereiről
kérdezgetett. Azt állította, hozzám hasonló idős
emberekkel készít hangfelvételeket a Nemzeti
Múzeum gyűjteménye számára. Én meg azt feleltem
neki, nézze, drágám, nincs időm efféle múltba
révedő locsogásra, és eszem ágában sincs kiállítási
tárggyá válni a Nemzeti Múzeumban. Majd
kiállíthatnak ott, miután meghaltam!
– Ninna… elég ritka név, ugye? – kérdezte
Erlendur puhatolózásképpen. Az asszonyt csak kevés
személyes tárgy vette körül ebben a szobában. Sehol
egy fénykép a rokonokról vagy egy dísztárgy, amely
otthonosabbá tehette volna a környezetét.
Mindössze két régi reprodukció árválkodott a
falakon. Az ágya katonás rendben megvetve, az
éjjeliszekrényén egy vízzel félig teli pohár állt.
– Nos, akkor miről lenne szó? – szegezte neki a
kérdést az idős asszony, nagy csattanással
összecsukva a Bibliát. – Tulajdonképpen mit akar
tőlem, fiatalember?
Erlendur felhagyott a próbálkozással, hogy az
asszony bizalmába férkőzzön.
 – Azt szeretném kideríteni, hogy mi történt 1942
januárjában azon az éjszakán, amikor viharba került
néhány brit katona az eskifjörduri mocsárban.
Emlékszik erre az esetre?
– Hát persze.
– Azon az éjszakán egy asszony is életét veszítette.
Ha jól tudom, önök barátnők voltak.
– Igen, Matthildur… Szegény, drága jó Matthildur.
De ezek szerint mindent tud már róla, ugye?
– Nem, ezt nem mondhatnám.
– Matthildur csodálatos teremtés volt – áradozott
Ninna. – Jó barátnők voltunk, és mélyen lesújtott a
halála. Valaki terjeszteni kezdte róla a pletykát, hogy
öngyilkosságot követett el, de ezt én mindig is
ostobaságnak tartottam.
– Valóban? – kapta fel a fejét Erlendur. Ez új
fejlemény volt az eddigiekhez képest.
– Azt híresztelték róla, hogy a tengerbe ölte
magát, és hogy nem is járt a mocsár közelében,
különben biztosan találkoztak volna vele a brit
katonák. Ez teljes képtelenség szerintem. A katonák
az orrukig sem láthattak akkor, és fogalmuk sem
lehetett róla, hol járnak. Úgyhogy ez is csak egy volt
a sok pletyka közül, mégpedig rosszindulatú.
– Ahogyan az is, hogy önkezével vetett véget az
életének?
– Matthildur soha nem vetemedett volna
ilyesmire. Soha az életben – jelentette ki Ninna
határozottan. – Nem volt oka rá. Az égvilágon
semmiféle oka. Én jól ismertem őt, tudom, hogy így
van. Ez a feltételezés eleve nevetséges.
– Ön szerint mi történhetett akkor?
– Biztosra veszem, hogy ő is odaveszett a
viharban. Nem ez volt az első ilyen eset ebben az
országban.
– Jól ismerte Jakobot?
– Épp együtt voltam Matthildurrel, amikor először
találkoztak. Jakob Reykjavíkból került ide. Egy ideig
Djúpivogurben lakott. Nem ismerték még igazán jól
egymást.
– Milyen ember volt Jakob?
– Őszintén szólva, szerintem Matthildur nála jobb
férjet is találhatott volna magának – felelte Ninna. –
Bár ezt sohasem mondtam a szemébe. Ahogyan
Jakob szemébe sem. Elvégre semmi közöm hozzá.
Még akkor sem tettem, miután kiderült az igazság.
Matthildur a barátnőm volt, és nem törhetek pálcát
fölötte most sem. Én sem jártam több szerencsével a
párválasztásban. De egyetlen rossz szót sem
szeretnék szólni az én Viggómról.
Ninna ismét rászegezte ráncos szemét, és
elgondolkodott.
– Az ilyen mihaszna alakok csak akkor
ismerszenek meg igazán, amikor ivásra adják a
fejüket.
Erlendur elmosolyodott.
– Azt mondta az imént, hogy „kiderült az
igazság”?
– Igen.
– Mi volt az, ami kiderült?
– Hogy ugyanazzal a férfival jöttek össze.
– Kik?
– Persze, nem ugyanakkor. Matthildur később
kezdett találkozgatni vele.
– Várjunk csak… Jakob ismerte Matthildur
nővérét…
Erlendurnek eszébe jutott a levél, amelyet
Matthildur Ingunn-nak írt.
– Jakob és Ingunn között alakult valami, de nem
sokáig tartott a kapcsolatuk. És addigra már
szakítottak. Emlékszem, hogy Matthildur elmesélte
nekem, milyen hevesen ellenezte a nővére a
házasságukat. Ingunn addigra már elköltözött délre,
Reykjavíkba. Szerintem Jakob miatt döntött így. De
mit tudhattam én erről akkor? Az ő dolguk volt, nem
tartozott rám.
A nekrológra, amelyet Ingunn holmija között
talált, valaki határozott kézírással ráfirkantotta ezt a
szót: „Gazember.” Egyértelműen látszott, hogy a düh
vezérelte az illetőt. Bár ebből nem feltétlenül
következik, hogy Ingunn volt ez a személy, minden
jel szerint – már amennyiben hitelt adhat Ninna
beszámolójának – Ingunn és Jakob már ismerték
egymást, mielőtt az asszony Reykjavíkba költözött
azzal a céllal, hogy új életet kezdhessen. A sors
később úgy hozta, hogy a férfi Ingunn húgát vette
feleségül. A levélből ítélve, Matthildur tudott arról,
hogy a nővére és Jakob ismerték egymást, de fogalma
sem volt róla, hogy milyen bizalmas kapcsolatban
álltak.
– Tudott Matthildur a viszonyukról?
– Tudni tudott! De ez már csak azután derült ki,
hogy összeházasodtak. A következmények pedig még
annál is később…
– Következmények?
– Nos, ez a titok sohasem került be a köztudatba.
Jómagam azért tudtam róla, és talán még egy páran
rajtam kívül. Az lett a vége, hogy Ingunn elköltözött,
és csak hébe-hóba látogatott haza.
– Milyen titokról beszél?
– A gyerekről – felelte Ninna. – Ingunn-nak
ugyanis gyermeke született Jakobtól. Matthildur
magánkívül volt, amikor megtudta. Teljesen
magánkívül.
 18

Ingunn senkinek sem árulta el, hogy másállapotban

van. És a gyermek apjának kilétét is titokban
tartotta. Amikor rájött, hogy várandós, úgy döntött,
elköltözik a fővárosba. Eleinte fontolgatta ugyan az
abortuszt, sőt fel is vette a kapcsolatot olyan
emberekkel, akik elintézték volna neki a műtétet, de
mire eljött volna az ideje, meggondolta magát.
Inkább munkát vállalt egy halfeldolgozó üzemben.
Egyedülálló anya lévén nehéz hónapok vártak rá, de
aztán megismerkedett az üzem egyik művezetőjével,
akihez később feleségül ment. Három közös
gyermekük született. Ingunn-nak ezzel sikerült
túllépnie a múlton, és soha többé nem tette be a
lábát Reydarfjördurbe, sőt a keleti országrészbe sem,
amíg Jakob élt.
Még mielőtt Reykjavíkba költözött volna, rövid
látogatást tett a férfinál, hogy elmondja neki,
gyermeket vár, akinek ő az apja, ám Jakob első
reakciója az volt, hogy megkérdőjelezte Ingunn
szavahihetőségét. Akkor ismerkedtek meg
egymással, amikor Ingunn munkát vállalt a nyári
szünidőre Djúpivogurben: ugyanabba a halfeldolgozó
üzembe került, ahol Jakob dolgozott. Így történt,
hogy egy alkalommal, valamikor a nyár vége felé
lefeküdtek egymással. Ingunn beleszeretett Jakobba,
abban a meggyőződésben, hogy becsületes és
jóravaló ember, csakhogy hamarosan kiderült az
igazság. Miután lefeküdt vele, Jakobot többé már
nem érdekelte, és végül kerekperec megmondta
Ingunn-nak, hogy ne fusson utána. A kapcsolatuk
ezzel véget is ért, pedig jóformán el sem kezdődött.
Amikor Ingunn felkereste, hogy elújságolja neki,
gyermeket vár tőle, a férfi kikelt magából, és közölte
vele, semmilyen módon nem tudja rábizonyítani az
apaságot, aztán cafkának titulálta korábbi szeretőjét,
és kijelentette, már semmit sem akar tőle.
Hozzátette, hogy ne merészelje az ő nevét adni a
gyereknek, mert még megkeserüli. Ezek voltak az
utolsó szavai hozzá.
 Ingunn összetörve és megszégyenítve úgy döntött,
hallgatni fog a történtekről. Korábban is gyakran
emlegette már, hogy Reykjavíkba akar költözni, így
hát senki sem lepődött meg igazán, amikor
felkerekedett. Cókmókjának javarésze elfért egyetlen
bőröndben. Néhány hónappal később egy kisfiút
hozott a világra, akinek az életében idővel az asszony
későbbi férje töltötte be az apa szerepét.
– Matthildur tudott minderről – folytatta Ninna,
egyenesen Erlendur szemébe nézve. – Én magam is
tőle hallottam az egész történetet. Csakhogy már
késő volt, mire Ingunn megosztotta a húgával a
titkot. Nem árulta el neki még akkor sem, amikor
Matthildur találkozgatni kezdett Jakobbal.
Valószínűleg azért, mert nem vitte rá a lélek. De
azért gondolhatja, mit érezhetett. Eleinte bizonyára
el sem akarta hinni. Lehet, hogy abban
reménykedett, úgysem lesz tartós a kapcsolatuk.
Csak jóval később sikerült elég bátorságot merítenie
ahhoz, hogy levelet írjon Matthildurnek, amelyben
részletesen elmesélte neki, mi történt közte és Jakob
között.
Ninna kitekintett az ablakon, a földre hulló
hópelyheket nézte.
– Én mindig is titokban tartottam mindezt, és
remélem, számíthatok arra, hogy maga sem fecsegi
ki – mondta keményen. – Bár el sem tudom képzelni,
kit érdekelhetne ez a történet. Annak idején sem
sokan tudtak róla, és nem hinném, hogy akad még
valaki, aki emlékszik rá.
– Azt mondta, Matthildurt nagyon felzaklatta,
amikor megtudta –szólalt meg Erlendur.
– Jakob nem vallotta be neki, hogy viszonya volt
Ingunn-nal. Gondolom, ebben nincs semmi meglepő.
Sohasem járt a nővérek szülői házában, és magát a
családot sem ismerte igazán. Mindannak, ami Ingunn
és Jakob között történt, Djúpivogur volt a helyszíne.
Ingunn biztosan elszörnyedt, amikor megtudta, hogy
kihez ment feleségül a húga.
– Gondolom, Matthildur is…
– Magánkívül volt. Ezt ő maga mondta nekem.
Amikor kérdőre vonta Jakobot, az nem tagadta, hogy
ismerte korábbról Ingunnt, de a leghatározottabban
elzárkózott az elől, hogy vállalja az apaságot.
– Lehetségesnek tartja, hogy emiatt elszánta
magát egy kétségbeesett lépésre?
 – Úgy érti, hogy öngyilkosságot követett volna el
emiatt? Nem, én ezt egy percig sem hittem róla. Őt
nem olyan fából faragták. Azt a bizonyos levelet a
halála előtt egy évvel kapta a nővérétől, úgyhogy
bőven volt ideje kiheverni a történteket. Nem
hinném. Azt gondolom, el akarta hagyni Jakobot.
– Úgy érti, el akart válni tőle?
– Igen.
– A történtek miatt?
– Nincs tudomásom más okról.
– Lehetett valamilyen más indítéka?
– Én csak erről az egyről tudok.
Ninna hallgatásba burkolózott. Lesütötte a szemét,
és bütykös kezét vizsgálgatta. Aztán sóhajtott, és
szórakozottan húzogatni kezdte ősz haját, mintha
rossz szokása lenne ez. Szemlátomást elmélyedt a
gondolataiban. Telt-múlt az idő, teljes csönd és
nyugalom honolt az idősek otthonában. Már alig
lehetett látni az ablakból az út túloldalán álló
házakat. Ninna tekintete az ablakra szegeződött, de a
hóesésen, az épületeken és a hegyeken is túlra
révedt.
– Azon tűnődöm, vajon megérem-e még a tavaszt
– szólalt meg zavartan.
Erlendur nem tudta, mit feleljen. Azt szerette
volna mondani, hogy persze, hogy megéri, de
pontosan tudta, hogy nincs semmiféle alapja ezt
gondolni.
– Hát nem volt még elég belőle? – kérdezte Ninna.
– Már sok is a véget nem érő, hosszú télből.
– Mit gondol, lehetséges, hogy Ingunn azért küldte
el azt a levelet Matthildurnek, hogy tönkretegye a
házasságukat? Nem lehet, hogy így akart valamiféle
bosszút állni Jakobon?
– Ezt meg miért mondja?
– Mert jó okom van feltételezni, hogy valahol
másutt azt írta róla, hogy aljas gazember. A jelek
szerint dühös volt Jakobra az őt ért sérelmek miatt.
– Szeretné látni a levelét?
– Úgy érti… önnél van?
– Matthildur megmutatta nekem, és arra kért,
őrizzem meg neki. Attól tartott, hogy Jakob
megsemmisíti. Látja azt a komódot ott? Van egy kis
doboz az alsó fiókban. Idehozná nekem? Mostanában
egy kicsit bizonytalan a járásom. Könnyen kiszalad
alólam a lábam.
 Erlendur felállt, megkereste a faragott faládikót a
komód fiókjában, kiemelte és odavitte Ninnának. Az
asszony felnyitotta, és addig keresgélt a benne őrzött
fényképek és levelek között, míg a kezébe nem
akadt, amit keresett. Letette a ládikót, feltartotta a
levelet, és miután futó pillantást vetett a címzésre,
átnyújtotta Erlendurnek.
– Megőriztem, mind a mai napig – tette hozzá.
Erlendur óvatosan nyitotta fel a borítékot. A levél
egyetlen papírlapból állt, női kézírással íródott, és
Reykjavíkban keltezték, egy évvel Matthildur
eltűnése előtt.

Drága Matthildur!
Olyasvalamit kell megosztanom most veled, amit soha
senkinek sem szerettem volna elmondani. És most sem
tenném, ha nem olyan különös módon alakultak volna a
körülményeink, ahogyan történt. Biztosan érthetetlen volt
számodra, miért elleneztem kezdettől fogva a
kapcsolatodat Jakobbal. Sajnos, olyasmit kell most
megírnom neked, ami minden, csak nem jó hír. Remélem,
meg tudsz majd bocsátani nekem ezért.
Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, úgyhogy
belevágok a kellős közepébe, és kimondom: a fiamnak
Jakob az apja. Ő biztosan tagadni fogja ezt, de akkor is ez
az igazság. Akkor történt, amikor Djúpivogurben töltöttem
a nyarat. Amikor rájöttem, hogy gyermeket várok tőle,
elmondtam neki, de kételkedett a szavamban, úgy
viselkedett velem, mintha szajha lennék, és sokféleképpen
sértegetett, amit sohasem tudok megbocsátani neki. Ezért
költöztem ide a városba, ahol aztán megismerkedtem
Halldórral, aki csodálatos ember. Áldott jó sorom van
mellette. Akkor senkinek sem mondtam el, mi történt
velem – sem édesanyánknak, sem nektek, de idővel nem
bírtam tovább, és Jóának mégis elárultam. Benne
tökéletesen megbíztam ugyanis. Jakob fia egészséges,
életerős kisfiú, aki az apjára ütött.
Nem szokásom a szófecsérlés, de úgy éreztem, meg kell
tudnod, mi az igazság. Jakob olyan aljas és alávaló módon
megfenyegetett akkor, hogy azóta is félek tőle. Később
hallottam ugyanis hírét, hogy féltékenységében
dührohamot kapott és alaposan helybenhagyott egy nőt,
akivel Höfnben találkozgatott. Nekem pedig azt mondta,
ha nem hagyom békén, mindenféle mocskos hazugságot
fog terjeszteni rólam, és tudomásom van arról, hogy el is
indította ellenem ezt a rágalomhadjáratot, még mielőtt
elköltöztem onnan. Azzal fenyegetőzött, hogy alaposan
ellátja a bajomat, és olyan ocsmány szavakkal illetett,
amelyeket nem szeretnék papírra vetni most.
Én drága Matthilduröm, el sem tudod képzelni,
mennyire megdöbbentem, amikor eljutott hozzám a hír,
hogy ti ketten egy pár vagytok. Nem akartam hinni a
fülemnek. Úgy érzem, a kelleténél tovább halogattam,
hogy elmeséljem-e neked a teljes történetet. Még mindig
szégyellem magam amiatt, hogy engedtem a csábításának.
És azóta is dühös vagyok magamra. Bárcsak tudnék
valamilyen tanácsot adni neked most, de fogalmam sincs,
mit mondhatnék. Lehetséges, hogy Jakob megváltozott
azóta, de ezt azért erősen kétlem. Matthildur, drágám,
annyira sajnálom, hogy ezt kell tudtodra adnom, de Jakob
nem tartozik a tisztességes férfiak közé. Nem jó ember.
Kérlek, bocsáss meg nekem ezért a rémséges levélért.
Szerető nővéred,
Ingunn

Erlendur összehajtogatta a levelet, óvatosan

visszacsúsztatta a borítékba, azután visszaadta
Ninnának.
– Megmutatta ezt Jakobnak? – kérdezte.
 – Természetesen – felelte Ninna. – Jakob azonban,
mint már említettem, mindent tagadott. Akkor és
azután is azt mondta, ez az egész történet nem más,
mint szemenszedett hazugság.
– Matthildur ezek szerint kínos és szorult
helyzetbe került. Nem akarta elhagyni a férfit?
– Azt hiszem, ez a szándéka egyre nyilvánvalóbb
lett, ahogy telt-múlt az idő.
– De talán mégsem úgy tervezte, ahogyan végül
megtette?
– Ezt nem tudhatom.
– Gondolom, Jakobnak nem lehetett valami jó híre
a környéken – jegyezte meg Erlendur. – Mit gondol,
ez lehetett az oka? Az, hogy kiderült a titok?
– Fogalmam sincs róla – felelte Ninna őszintén. –
Nézze, elfáradtam ettől az egésztől. Ideje távoznia.
– Csak egy percet kérek még. Jakob és Ingunn fia…
ő hol lehet most?
– Régebben a keleti országrészben élt. Azt hiszem,
most egy otthonban van Egilsstadirban, mert fél
szemére megvakult. Kjartannak hívják, és a lányok
apja után kapta a nevét.
– Kjartan Halldórsson! – kiáltott fel Erlendur. Lelki
szemei előtt megjelent az idős férfi Egilsstadirból, aki
megengedte, hogy átnézze az édesanyja bőröndjét.
– A nevelőapja nevét viseli – tette hozzá
magyarázatképpen Ninna. – Ingunn érthető okokból
nem szerette volna, hogy Jakob után
anyakönyvezzék. Találkozott már vele?
– Egy ismerősöm irányított el hozzá, hogy
látogassam meg, és most már azt is értem, miért
tette.
 19

Világosabb pillanatai egyikében eszébe jutott, amit a

hipotermia diagnosztizálásának legegyszerűbb
módszeréről olvasott valahol. Különös déjà vu érzése
támadt, bár nem sikerült felidéznie magában, mikor
kerülhetett olyan helyzetbe, amikor a szükség úgy
hozta, hogy alkalmazza is.
Megpróbálta összeérinteni a kisujját a
hüvelykujjával, de nem sikerült. Újabb próbát tett. A
keze azonban nem engedelmeskedett, az ujjai
karomszerűen begörbültek és élettelenek voltak.
Egyiket sem tudta mozgatni, nemhogy egymáshoz
érinteni. Még a mutatóujját sem sikerült
megmozdítania. Az utasítás elakadt valahol az
agyától a kezéig vezető idegpályán. Fel is hagyott a
próbálkozással, miután hiába kutatott az
emlékeiben. Nem sikerült felidéznie, hogy a
hipotermia melyik fázisában következik be a
mozgáskorlátozottságnak ez a formája.
Három fázist lehet elkülöníteni egymástól.
Gyakran olvasott a hipotermiáról, és arról, hogy
pontosan hogyan is idéz elő a nagy hidegnek való
kitettség eszméletvesztést, amelyet a halál lassú
beállta követ az agy működésének fokozatos leállása
miatt.
A testhőmérséklet egy-két Celsius-foknyi
csökkenése önkéntelen remegést idéz elő a
szervezetben, amit az ujjak érzéketlenné válása
kísér. Saját magáról azonban nem tudta
megállapítani, meghaladta-e már ezt a fázist.
Próbálta erre a kérdésre összpontosítani ide-oda
csapongó és kusza gondolatait, miközben
eredménytelenül próbálkozott azzal az egyszerű
mozdulattal, hogy összeérintse a hüvelyk- és kisujját.
A szervezet jellegzetes védekezési
mechanizmusaként a bőre külső rétegében lévő
hajszálerek összehúzódtak, hogy csökkentsék a
hőveszteséget. Ehhez hasonló folyamat a lúdbőrzés
is.
Emlékezett rá, hogy libabőrös volt, de ez mintha
hetekkel korábban történt volna.
Az is rémlett neki, hogy megrohanta az a különös
késztetés, hogy letépje magáról az összes
ruhadarabot, de az már rejtély maradt számára,
hogy egészen pontosan milyen régen is történt ez.
Az érzést a hipotermia első és második fázisa közötti
átmeneti állapotnak tulajdonította. Mintha melegség
áradt volna szét a bőrében és a végtagjaiban, amitől
hirtelen tűzforrónak érezte magát, bár lehet, hogy
mindez érzékcsalódás volt csupán. Olvasott olyan
esetekről, amikor az áldozatok mezítelenre
vetkőztek, mert meggyőződésük volt, hogy különben
megfulladnak. Két elmélet is létezett, amely
magyarázattal szolgált erre a tünetre. Az egyik
szerint ilyenkor nem működik megfelelően a
testhőmérsékletet szabályozó agyterület, és téves
üzenetet küld a bőrnek. A másik szerint egész
egyszerűen leáll az ereket összehúzó izmok
működése, amelyek a szervezet további hővesztését
próbálják megakadályozni, hogy biztosítsák a
létfontosságú szervek, így az agy vérellátását is.
Ekkor vér áramlik a bőrbe, és ezért érzi úgy az
áldozat, hogy váratlanul hőhullám önti el minden
porcikáját.
Ebben a második fázisban, amikor a test
hőmérséklete akár négy fokkal is csökkenhet
hirtelen, már elkékül a száj, a fül és az ujjak is.
A harmadik stációhoz érkezve a test hőmérséklete
már harminckét Celsius-fok alá esik. A remegés
abbamarad, jelentősen gyengül a beszéd és a
gondolkodás képessége, az áldozat pedig kábultnak
érzi magát. A bőr kékessé válik, az agyműködés, a
gondolkodás és az érzékszervi észlelés is egyre
irracionálisabb lesz. A szervek végül felmondják a
szolgálatot, és ezzel bekövetkezik a klinikai halál. Az
agyhalál beállta azonban nem egyetlen pillanat
műve: a hideg ugyanis hátráltatja a sejtek
pusztulását, és lassítja az agyszövet károsodását.
Több tanulmányt is olvasott az ember hidegtűrő
képességéről, olyan áldozatokról, akik hajótörést
szenvedtek a sarkvidéki tél idején, és sikerült
túlélniük a legszélsőségesebb körülményeket is. És
olyan emberekről, akiket már halottnak véltek, ezért
abbahagyták a keresésüket, miután nyomuk veszett
Izland állandóan fagyos belső, szárazföldi részében,
és esélytelenségük ellenére valahogyan mégis
életben maradtak. Most pedig ő maga is rendelkezik
bizonyítékkal, amely alátámasztja, hogy igazak
lehetnek az efféle híradások. Nemrégiben a saját
szemével látta, hogy az élni akarás minden
képzeletet felülmúlhat.
Még egyszer megpróbálta összeérinteni a kis- és
hüvelykujját, de hiába. Érezni sem érezte a kezét,
ahogyan látni sem látta, hogy kékül-e, és látszanak-e
már rajta a fagyás nyomai.
Arra vonatkozó tudását, hogy az ember képes
lehet a túlélésre akár a legszélsőségesebb
körülmények ellenére is, részben egy eltűnési
ügynek köszönhette, amely miatt nyomozást
folytatott, mióta ideutazott keletre. Egyre
gyarapodtak ez irányú ismeretei, miközben
tudakozódott a környékbeliek körében a különféle
családi kötelékekről, barátságokról, hazugságokról
és Matthildur sorsának alakulásáról.
Nem is olyan régen még látta az éjszakai égboltot
elárasztó tengernyi csillagot. Most azonban semmit
sem.
Tudta, hogy csak érzékszervi csalódás okozhatja a
kaparászásszerű zajokat, amelyeket a föld alól vélt
hallani. A távoli kiáltások, amelyek ott
visszhangoztak a fülében, valójában a képzelete
szülöttei voltak. Tudta, honnan jönnek, és nem félt
tőlük.
Ismét az eszméletvesztés felé sodródott.
Most másféle hangok rohanták meg: a saját szavait
hallotta viszont, amelyek egy örökkévalósággal
ezelőtt hagyták el a száját, és azóta sem hagyták
nyugodni. Szavak, amelyeket soha nem lett volna
szabad kimondania.
Szavak, amelyek egyszerre tűntek
jelentéktelennek és ugyanakkor mérhetetlenül
fontosnak is.
 20

Visszafelé jövet is ugyanazon az útvonalon hajtott

végig, hogy ismét elkerülje a Fáskrúdsfjördur és
Reydarfjördur közötti alagutat. Ez alkalommal
lassabb tempóban autózott, mint aznap reggel. A
terepjáró gond nélkül vette az akadályokat a
Vattarnesskridur utáni útszakaszon. Tudta, hogy a
környék meredélyeit találóan Manndrápsgilnak
nevezték, ami Halál-szurdokot jelent. Odalent, ha
csak halványan is, de még látta kirajzolódni a két
sziget, Skrúdur és Andey körvonalait.
Egyre sötétedett, de a kohó építési területét jelző
párás ragyogás kísérteties fényeket rajzolt a
Reydarfjördur-fjord fölé. Azon tűnődött, vajon most
kellene-e felkeresnie még egyszer Hrundot, amíg
frissen emlékszik mindarra, amit Ninnától hallott.
Végül úgy döntött, nincs miért halogatnia a
látogatást. Amikor azonban az asszony házának
közelébe ért, látta, hogy nincs ott a szokásos
megfigyelőhelyén, az ablaknál.
Az utca felöli bejárathoz ment, bekopogtatott,
majd várt. Aztán még egyszer bekopogtatott. Hrund
nem volt otthon. Erlendur nem mert még egyszer
csak úgy rárontani, úgyhogy megkerülte a házat, és
próbált belesni az ablakokon. Odabent azonban nem
látott sem fényt, sem mozgást. Visszament a bejárati
ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva.
Óvatosan belépett, és Hrund nevét kiáltotta. Nem
érkezett válasz. Behúzta az ajtót maga után, és
elindult a nappali felé, ahol az ablak előtt ott állt az
asszony széke, de közben elbátortalanodott. Attól
tartott, hogy tolakodónak tűnik a viselkedése. Hrund
biztosan csak vásárolni ment, és bármelyik percben
visszaérkezhet. Nem szerette volna, hogy azon kapja,
illetéktelenül behatolt a házába. Visszament hát a
bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Már épp azon volt,
hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, távozik
innen, amikor végigsiklott a tekintete az előszobán a
konyha felé. És ekkor az utcalámpa beszűrődő gyér
fényében megpillantotta Hrund lábát, elnyúlva a
padlón. Besietett hát a konyhába, ahol az asszonyt az
oldalán fekve találta, csukott szemmel. Megpróbálta
kitapintani a nyaki verőerét. Ha gyengén is, de
érezte a pulzusát. Megkereste Hrund telefonját, és
tárcsázta a segélyhívó számot. Azután kerített egy
takarót a nappaliból, és ráterítette az asszonyra, de
hozzányúlni nem mert, mivel az nem volt
eszméleténél. Erlendur nyitva találta az ajtót, amikor
megérkezett, de odabent nem észlelt semmit, ami
arra utalt volna, hogy valaki más is tartózkodik a
házban vagy a közelében. És arra sem gyanakodott,
hogy valaki rossz tréfát próbálna űzni vele.
Halk nyöszörgést hallott, úgyhogy odatérdelt az
asszony mellé.
– Mi történt? – kérdezte.
Hrund kinyitotta a szemét, és zavarodottan
körülnézett.
– Jól van?
Hrund ekkor megpróbált felülni, de Erlendur
rászólt, hogy maradjon fekve és ne mozduljon, mert
már kihívta a mentőket, és hamarosan itt kell
lenniük. Megkérdezte, nem érez-e fájdalmat a
mellkasában, vagy nem fájlalja-e a fejét, de az
asszony nemet intett.
– Diabéteszes vagyok – mondta fátyolos hangon.
– Akkor ne is próbáljon beszélni – kérte Erlendur.
– Kímélje az erejét. Hol találok cukrot?
– A konyhaszekrényben…
Erlendur felállt.
– Azt hiszem… be kell mennem a kórházba…
Erlendur talált egy kockacukrot, amelyet rögtön
meg is etetett az asszonnyal, azután hozott neki egy
párnát a kanapéról, hogy felpolcolja vele a fejét, a
plédet pedig gondosan lenyomkodta a teste körül.
Kiment, hogy megnézze, közeledik-e már a
mentőautó. Bár a körzeti kórház innen harminc
kilométerre, Neskaupstadurben volt, ha van egy kis
szerencséjük, az építkezés miatt készenlétben lehet
egy rohamkocsijuk a faluban is.
Amikor visszament a házba, Hrundot ugyanabban
a testhelyzetben találta. Az asszony könyörögve
kérte, hogy segítsen neki felállni. Erlendur eleinte
habozott, mert azt sem tudta, szabad-e egyáltalán
megmozdítania. Végül, mivel az asszony annyira
ragaszkodott hozzá, segített neki felülni egy
konyhaszékre.
 – Gondolhattam volna, hogy így lesz. Úgy
kezdődik, ahogyan az influenza, de aztán egyre
rosszabbodik. Elég egyetlen kis karcolás, és
vérmérgezést kaphatok.
– Rövidesen meg kell érkezniük a mentőknek.
Miben segíthetek?
– Miért jár folyton a nyakamra? – kérdezte Hrund.
A hangja halk volt és zihált, fogytán volt az ereje.
– Talán jobb lenne, ha visszafeküdne, amíg ide
nem érnek – javasolta Erlendur.
– Árulja el nekem, mire jött rá – kérte az asszony
halk, de határozott hangon. – Mert továbbra is
szaglászik még a környéken, ugye?
– Igen – vallotta be Erlendur.
– Ah… gondoltam, hogy így lesz. És mi a legújabb
felfedezése?
– Nincs valakije, akit felhívhatnék? – érdeklődött
Erlendur. – Nincsen családja?
– A hozzátartozóim már mindannyian elköltöztek
innen.
– Akkor barátai?
– Erre bőven lesz még idő… Árulja el végre, mit
sikerült megtudnia!
 Ekkor egy autó reflektora világított be a házba, és
kék felvillanó fények ugráltak a falakon. Erlendur
kisietett, hogy fogadja a mentősöket. Két férfi szállt
ki a kocsiból vastag, fényvisszaverő overallban, és
követték be a házba.
– Megint a diabétesze, ugye? – kérdezte az egyik
Hrundtól.
– Én már csak teher és nyűg vagyok másoknak –
felelte az asszony, és megpróbált felállni.
– Csak nyugalom! – kérte a mentőápoló. –
Elfeledkezett talán arról, hogy rendszeresen be kell
adnia magának az injekciót?
– Nem, nem felejtettem el. De azt hiszem,
valamilyen fertőzés van a lábamon. Tegnapelőtt
véletlenül megégettem magam a sütő ajtajával, és
utána nagyon rosszul lettem. Aztán már csak arra
emlékszem, hogy ez az úr rám talált a konyha
padlóján fekve – felelte, és Erlendurre mutatott
közben.
A két mentős hordágyért ment. Felsegítették rá, és
kivitték Hrundot. A havazás már elállt akkorra, és
miközben a hordágyon feküdt, az asszony a
csillagokat bámulta, míg be nem tolták a rohamkocsi
hátuljába. Erlendur mindvégig ott maradt mellette.
Megvárta, amíg rácsukták az ajtót, aztán beült a
terepjáró volánja mögé, hogy elhajtson. Alig tettek
meg azonban néhány méternyi távolságot, látta,
hogy kigyullad a mentőautó tolatólámpája, és a kocsi
visszafarol a ház elé. Az egyik mentős pattant ki
belőle.
– Megtudhatnám, hogy ön kicsoda? – kérdezte.
– Fontos ez? – kérdezett vissza Erlendur.
– Az asszony azt szeretné, hogy jöjjön velünk.
– Valóban?
– Van hely bőven odabent.
– Rendben – felelte Erlendur. Felkapaszkodott a
mentőautó hátuljába, és odatelepedett az ülésre
Hrund mellé, akit akkorra már elnyomott az álom.
Ám amikor ismét elindultak, kinyitotta a szemét, és
Erlendur arcát fürkészte.
– Miért nem adja fel? – kérdezte fátyolos hangon.
– Feladni? Mit?
– A múlt kísérteteit bolygatja, akikhez az
égvilágon semmi köze.
– Azt szeretné talán, hogy hagyjam abba?
Hrund nem válaszolt.
 – Antibiotikumot fogok kapni – szólalt meg. –
Amint megérkeztünk a kórházba. Jó nagy dózist,
hogy megszabadítsanak a fertőzéstől. Csak így tudják
legyőzni… Máskülönben meghalok. No, nem mintha
érdekelne… igazából nem fontos már.
Megöregedtem, fáradt vagyok és beteg. És nem
gondolom, hogy hiányozni fogok bárkinek is.
Valahogy mégsem érzem vonzónak a halál
gondolatát. Nekem nem az. Hiába, hogy egy vén
kripli vagyok… még nem akarok elmenni. Valójában
nem szeretném elengedni…
A mentőautó megcsúszott egy, az úton keresztben
keletkezett hóátfúváshoz érve, aminek neki is
ütközött. Erlendur leesett az ülésről, és kis híján
nekizuhant a hátsó ajtónak.
– Elnézését kérem – szólt hátra a sofőr. – Úgy
csúszik, mint egy jégpálya.
– Miért nyomoz Matthildur ügyében? – kérdezte
Hrund, folytatva az előbbi témát. – Mire jött rá?
– Nem mesélne inkább maga nekem Ingunnról és
Jakobról?
– Magának ehhez semmi köze. Miért hánytorgat
fel olyasvalamit, ami már rég feledésbe merült?
Miért nem hagyja békén az embereket?
– Nem áll szándékomban megzavarni senki
nyugalmát – felelte Erlendur.
– Kivel beszélt azóta?
– Matthildur barátnőjével.
– Mármint Ninnával?
– Igen.
– És mit sikerült megtudnia? Ezt én is szeretném
hallani.
– Attól tartok, semmi olyasmit, amiről ne tudna
már – felelte Erlendur. – Ingunn senkinek sem árulta
el, hogy a világra hozta Jakob gyermekét, a férfi
pedig nem volt hajlandó elismerni, hogy tőle van a
fiú. A gyermekük pedig azonos azzal a férfival,
akihez ön irányított útba Egilsstadirba. Később,
amikor Ingunn megtudta, hogy Matthildur feleségül
ment Jakobhoz, levelet írt a húgának, amelyben
kitálalt neki. Töviről hegyire elmesélte az egész
történetet. Matthildur pedig egy évvel később
meghalt.
– Látom, nem vesztegette az idejét – állapította
meg Hrund.
– Tudja, néha az az érzésem… – kezdte Erlendur.
 – Micsoda?
– Az a benyomásom, de persze lehet, hogy
tévedek, de… mintha maga mindennek dacára
valójában mellettem állna. És ezért is igazított útba.
Csakhogy valamiért még dilemmázik. Magamagának
is nehezen vallja be, hogy így van, ezért viseli rosszul
a helyzetet, mert a lelke mélyén úgy érzi, mégsem
ildomos, hogy egy idegen kutakodjon a családja
múltjában. Úgy érzem, a tiltakozása valójában
színjáték csupán, de értem az indítékait. Azt hiszem,
valójában arra szeretne biztatni, hogy járjak a végére
a dolgoknak. Maga is kereste a választ, hosszú
éveken át, és úgy érzi, legfőbb ideje, hogy valaki
végre kiderítse, mi az igazság. És itt jövök én a
képbe…
– Azt hiszi, mindent tud – felelte Hrund alig
hallhatóan.
– Nos, azt mindenesetre tudom, miért irányított el
Egilsstadirba, hogy látogassam meg Kjartant. De
miért szerette volna azt, hogy Ezrával is
találkozzam?
Azt hitte, Hrund ismét elveszíti az eszméletét: a
szeme becsukódott, a légzése felszínes volt. A sofőr
különös körültekintéssel, óvatosan hajtott velük a
havas éjszakában. Erlendur nem sokat tudott a
cukorbetegségről, és azon törte a fejét, nem kellene-
e szólnia nekik.
– Azt mondta, rendőr – szólalt meg Hrund
váratlanul.
– Így igaz.
– Én mindig is… – az asszony nagy levegőt vett,
szemlátomást utolsó csepp erejével.
– Mi az?
– Mindig is… úgy éreztem, hogy Matthildur
eltűnése valójában a rendőrség hatáskörébe tartozik.
 21

Hrund átaludta az út hátralévő részét. A mentőautó

késő este parkolt le a neskaupstaduri kórház épülete
előtt. Erlendur bekísérte Hrundot az egyik osztályra,
és ott is maradt mellette, amíg az orvos el nem
kezdte a kezelést, amelyet korábban is alkalmaztak
már nála. Erős antibiotikumot írt elő neki a lábán
keletkezett fertőzésre. Ha nem kezelik, a legkisebb
horzsolás is elgennyesedhet, ami súlyos
komplikációkhoz vezethet.
Az orvos tájékoztatta arról, hogy Hrundnak most
mindenekelőtt arra van szüksége, hogy nyugodtan
átaludja az éjszakát. Erlendurnek csak ekkor jutott
eszébe, hogy nincs ott a kocsija. Addig nem is
gondolt arra, hogy hogyan juthat vissza érte Hrund
házához. Ahhoz már túl későre járt az idő, hogy
autóstoppal menjen vissza Reydarfjördurbe, és
különben is, szeretett volna még egyszer beszélni
Hrunddal másnap reggel, miután felébredt.
Megkérdezte az orvostól, tudna-e ajánlani neki egy
valamirevaló panziót, ő pedig útbaigazította a
kórház közelében lévő olcsó vendégfogadóhoz, ahol
szállást és félpanziót vehet igénybe, de egyúttal
figyelmeztette arra is, hogy rendszerint telt ház van
náluk a nagy építkezések miatt.
Erlendur azonban szerencsével járt, akadt még
szabad szobájuk. A vendégkör főleg fáradt
mérnökökből és jókedvű üzletkötőkből állt, akik
Reykjavíkból jöttek ide, de megszálltak itt amerikai
cégvezetési tanácsadók és kínai munkások is. Egy
középkorú férfi, aki mérnök volt, szóba elegyedett
vele, és elmondta neki, hogy régebben a
lavinagátaknál dolgozott a Nyugati Fjordvidéken és
északon, egy távoli városban, Siglufjördurben is. A
családja azonban innen, a Keleti Fjordvidékről
származott, egy nagy múltú majorból, amelynek – ha
Erlendur jól értette – Strókahlíd volt a neve. A
beszélgetésük azonban gyorsan átterelődött a gát és
a kohó körüli hajcihőre, ezt követően pedig a
fivérével emiatt kialakult nézeteltérését kezdte
boncolgatni a férfi. Még akkor sem hagyta abba,
amikor Erlendur kurtán jó éjszakát kívánt neki.
Másnap reggel visszament a kórházba, hogy
megnézze, hogy van Hrund. Az asszony jól aludt, és
sokkal jobb hangulatban volt. Már felült az ágyában,
a lábán a fertőzést ellátták és bekötözték.
– Máris hatnak a gyógyszerek – mondta
Erlendurnek, aki épp széket hozott magának, hogy
odaülhessen mellé. – Köszönöm a segítségét. Butaság
volt tőlem, hogy nem hívtam ki korábban az orvost.
Gondolom, elájultam, úgy kerülhettem a konyha
padlójára, de nem sokra emlékszem a történtekből.
– Nekem úgy tűnt, elég súlyos állapotban van –
jegyezte meg Erlendur.
– Nem kellett volna egészen idáig elkísérnie.
– Ez volt a legkevesebb, amit tehettem.
Az asszony megigazította a takarót az ágyán.
– Van, amire emlékszem még a tegnapi
beszélgetésünkből, de talán nem mindenre.
– Nos, ha jól vettem ki a szavaiból, arra
gyanakszik, létezhet más magyarázata is Matthildur
eltűnésének és halálának, mint amit Jakob előadott
annak idején.
 – Igen, így igaz – felelte Hrund. Mintha
megkönnyebbült volna ettől a kijelentéstől. –
Tudom, hogy nem szép dolog részemről ez a
cinizmus, de évek óta kételyek között vergődöm.
Eleve furcsállottam, hogy nem került elő Matthildur
holtteste. A brit katonák élve vagy halva, de mind
egy szálig előkerültek, annak ellenére, hogy
néhányan közülük jócskán letértek a csapásról.
Azóta motoszkál bennem a gondolat, hogy
Matthildurt is meg kellett volna találnunk.
– Az egyik katona a folyóba esett, és egészen a
tengerig sodródott az árral.
– Igen, tudok róla – bólintott az asszony. – Ezt az
esetet sem tudom kiverni a fejemből. Lehetséges,
hogy Matthildur is ugyanazon az útvonalon haladt,
mint ő, és magával ragadta a folyó. De végső soron
azt sem lehet kizárni, hogy a mocsárban lelte a
halálát.
– Hosszasan elbeszélgettem Ninnával tegnap, és
megemlítette, hogy az egyik pletyka szerint
Matthildur öngyilkos lett. Erre az eshetőségre
sohasem gondolt?
– Dehogynem. Csakhogy továbbra is ugyanaz a
bökkenő. Miért nem került elő? Erre a kérdésre senki
sem talált választ ez idáig. És azt hiszem, ilyen sok év
elteltével ez már nem is fog megváltozni.
– Nem tartja a kapcsolatot Kjartannal?
– Nem. Igaz, hogy az unokaöcsém, de sohasem
kerültünk közelebbi kapcsolatba. Persze, tudunk
egymás létezéséről, de ez minden. Ő eleve nem is
ezen a környéken nevelkedett. Még egészen fiatalon
keletre költözött. Afféle magányos farkasként éli az
életét. Egyébként Ingunn többi gyermekével sem
tartom a kapcsolatot. Legjobb tudomásom szerint
mindannyian Reykjavíkban élnek.
– Miért nem mesélt nekem Ingunn és Jakob
viszonyáról?
Hrund tétovázott.
– Miért is kellett volna? – kérdezte végül. – Maga
vadidegen volt számomra. Amikor azt mondta, hogy
a rendőrségtől jött, arra gondoltam, ismét itt van
valaki, aki felhánytorgatja a múltat. Csakhogy nem
tudtam dűlőre jutni az ezzel kapcsolatos
érzéseimmel, és elveszítettem a fejem, amikor
váratlanul visszajött. Remélem, megbocsát az
udvariatlan viselkedésemért.
 – Nincs mit megbocsátani. Érthető a viselkedése,
hiszen vadidegen vagyok – felelte Erlendur.
– Biztosan megérti, hogy nem könnyű beszélni
erről.
Erlendur bólintott.
– Ezek szerint tudott Ingunn és Jakob viszonyáról?
– Már jóval idősebb voltam, mire felfogtam, mi
történt – felelte Hrund. – Az édesanyám nem
szeretett beszélni erről. Az elejtett célzásokat csak
jóval később értettem meg. De akkorra már
Matthildur és Jakob is távozott az élők sorából.
Matthildurt, gondolom, mélyen megrendítette
Ingunn levele. Szerintem ez lehet a magyarázat a
később történtekre.
– Mit gondol, lehetséges, hogy Matthildur azt
tervezte, elhagyja Jakobot?
– Valószínűnek tűnik.
– Van-e oka esetleg azt gondolni, hogy Ingunn
hazudott?
– Miért hazudott volna?
– Megfordult a fejemben, hogy esetleg mégsem
Jakob volt a gyermek apja. Hogy valaki máshoz
lehetett köze.
 – Ezt valószínűtlennek tartom. Bár meg kell
hagyni, én sohasem láttam azt a híres-nevezetes
levelet. Csak a jó ég tudja, mi történhetett vele.
– Ninnánál van – közölte vele Erlendur. – Talán jó
lenne, ha beszélne vele. Ingunn azt állítja ebben a
levélben, hogy Jakob a gyermeke apa.
– Ezek szerint maga el is olvasta?
Erlendur bólintott.
– Nem hinném, hogy valaki máshoz lehetett köze –
jelentette ki Hrund. – Merő véletlennek tartom, hogy
Matthildur végül éppen őhozzá ment feleségül. Nem
ritka az ilyesmi. Az élet már csak ilyen. Vannak
véletlenek.
– De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Jakob
hibázott. Nem csalta meg Matthildurt. Bármilyen
volt is a viszonya Ingunn-nal, a kapcsolatuk már
lezárult, mire összeboronálódott a húgával. Múltja
pedig mindenkinek van.
– Ez csak természetes.
– Vagyis ha Ingunn hazudott, amikor Jakobot
nevezte meg apaként, valami más oka is kellett
legyen, amiért tönkre akarta tenni a házasságukat.
– Jakob aljasul viselkedett vele – érvelt Hrund.
 – Tudom. Ingunn maga is utalt rá a levélben.
– Nem tudom, mit írt erről, de Jakob
többféleképpen is megfenyegette, amikor elújságolta
neki, hogy gyermeket vár tőle, és arra kérte, hogy
ismerje el az apaságot. Akkor azzal fenyegette, hogy
ellátja a baját. Lehet, hogy meg is tette. És aztán
azzal is fenyegetőzött, hogy világgá kürtöli, hogy
Ingunn egy ócska… egy ócska ribanc. Miatta
menekült a nővérem Reykjavíkba, erre akár mérget
vennék. Az édesanyámnak meggyőződése volt, hogy
Jakob megütötte, bár Ingunn nem volt hajlandó
beszélni erről.
Egy nővér érkezett az ajtóhoz, és megkérdezte
Hrundot, nincs-e szüksége valamire. Az asszony csak
fejrázással válaszolt. Az ápolónő elvitte az üres
vizeskancsót az éjjeliszekrényről azzal, hogy
megtölti és visszahozza.
– Csengessen, kérem, ha valamire szüksége van –
tette hozzá szívélyes mosollyal.
– Az édesanyánk megkereste Jakobot, miután
Matthildur eltűnt – folytatta Hrund, miután a nővér
távozott. – Kerekperec megkérdezte Jakobtól, hogy
bántotta-e. Hogy megütötte-e Ingunnt. Jakob
azonban mindent tagadott. Váltig állította, hogy
soha egyetlen ujjal sem nyúlt egyikükhöz sem. Ezek
után az édesanyám már nem sokat tehetett.
– Matthildur biztosan megdöbbent, amikor
megtudta, hogy az unokaöccse valójában a férje fia –
jegyezte meg Erlendur.
– Én csak annyit tudok, hogy Ingunn-nak sikerült
tönkretennie a házasságukat azzal a levéllel – felelte
Hrund. – Lehet, hogy eleve ez volt a szándéka.
– Hogy érti ezt?
Hrund nem válaszolt.
– Mi történt?
Az asszony most Erlendur szemébe nézett. Kopogó
léptek zaja hallatszott odakintről, valaki klumpában
haladt el a szoba mellett. Odakint hangos
motorberregéssel beindítottak egy kamiont.
– Hogy értette azt, hogy ez lehet a magyarázat a
később történtekre?
– Micsoda?
– Utalt arra, hogy Ingunn levele hozzájárulhatott a
későbbi történésekhez. Matthildur eltűnésére célzott
ezzel?
– Nem – felelte Hrund. – Az még később történt…
Nem. Arra gondoltam, hogy Matthildur Ezránál
keresett vigaszt. Viszonya lett Jakob barátjával.
– Ezrával?
– Igen. Titokban találkozgatni kezdtek. Ezrát nem
kereste még fel?
– De igen.
– És ő nem mesélte el ezt magának?
– Nem.
– Hát, ez aligha meglepő – állapította meg Hrund.
–Sohasem mesélt róla. Egyetlen alkalmat kivéve.
Titokban tartotta ilyen sok éven át, úgyhogy most
már valószínűleg magával viszi a sírba.
 22

Erlendur szótlanul üldögélve emésztgette Hrund

szavait. A klumpa ismét végigcsattogott a folyosón, a
kamion motorjának berregése fokozatosan halkult.
Hrund a fehér takarót simogatta. Erlendurnek
feltűnt, hogy valaki hozott neki egy viseltes, barna
gerincű könyvet, amelynek mintha az lett volna a
címe, hogy Ember és hamu.
– Gondolom, szeretne még többet megtudni –
szólalt meg Hrund, a kínos hallgatást követően.
– Ez csak magán múlik – felelte Erlendur. – Eddig
legalábbis így volt.
Hrund elmondta neki, hogy tudomása szerint Ezra
és Matthildur ismerték már egymást – noha felszínes
ismeretségnél nem volt több közöttük – még mielőtt
Matthildur kézhez kapta a nővére levelét. Ezra
akkoriban egy halászhajón dolgozott Jakobbal
együtt. Elég jól kijöttek egymással azóta, hogy
évekkel korábban először találkoztak Djúpivogurben,
bár Hrund nem ismerte a részleteket, és fogalma sem
volt róla, mi szél hozhatta őket éppen Eskifjördurbe
a háború után. Ezra agglegény maradt, és amennyire
Hrund tudta, korábban nem is volt viszonya más
nővel. Jakob azonban sokkal tapasztaltabb volt ezen
a téren.
Ezra magányos farkasként élte az életét. Ilyen volt
a természete már fiatal legénykorában is, és azóta
sem változott. Az emberek jóformán semmit sem
tudtak róla azonkívül, hogy nem odavalósi volt: az
ország másik végéből került ide. Mielőtt
Djúpivogurben megismerkedett Jakobbal, nyugaton
lakott, pontosabban Stykkishölmurben és
Borgarnesben. Bizonyára ott születhetett és
nevelkedhetett, bár soha senkinek sem jutott eszébe,
hogy megkérdezze tőle. A halászat lehetősége
vonzotta a Keleti Fjordvidékre, ahol letelepedett,
hogy a tengeren keresse meg a kenyerét.
Jóllehet visszavonultan élt, nem szívesen beszélt
magáról, nemigen mutatta ki az érzéseit és általában
kivonta magát a falu közösségi életéből, de ez
távolról sem jelentette azt, hogy népszerűtlen lett
volna. Fáradhatatlanul dolgozott, és mindig
készséges volt, ha segítséget kért tőle valaki.
Egyszerűen és mértéktartóan élt. Tagbaszakadt
termete ellenére sohasem tartották vonzó férfinak:
alacsony volt a homloka, apró a szeme, korán
ráncosodott az arca, az alsó ajkán pedig egy heg
éktelenkedett, amely talán egy verekedés során
szerzett régebbi sérülés nyoma lehetett – no, nem
mintha valaha is megkérdezték volna tőle. Egyszer
valaki tréfásan megjegyezte, hogy olyan gyűrött az
arca, mint egy szőnyeg, amelyet berúgtak a sarokba.
Talán ez lehetett az egyik oka a félénkségének és
túlzott szemérmességének, ha nőkről volt szó. Nem
is történt változás nála ezen a téren, egészen addig,
amíg össze nem ismerkedett Matthildurrel.
Az ismeretségük akkoriban kezdődött, amikor
Matthildur és Jakob randevúzni kezdtek. Ezra a maga
bátortalan módján korábban is kinézte már magának
a lányt, de csak azt követően ismerkedett meg vele,
hogy Jakobbal együtt elszegődött egy háromtonnás
motoros hajóra, amelynek tulajdonosa halfeldolgozó
üzemet működtetett a faluban. A hajót Sigurlínának
keresztelték a férfi felesége után. Már
hajnalhasadáskor kihajóztak a tengerre, és délután
vagy a kora esti órákban tértek vissza a kikötőbe.
Olykor-olykor, ha a kapitánynak más dolga akadt,
kettesben szálltak tengerre. Ezra kora hajnalban
felkelt, és munkába menet beugrott Jakobért.
Matthildur is talpon volt már olyankor, úgyhogy
mindig váltottak néhány szót egymással, míg Jakob
készülődött. A két férfi aztán együtt ment tovább a
kikötőbe, Matthildur pedig az ajtóban állva figyelte
őket. Jakob sohasem pillantott vissza, Ezra azonban
néha lopva hátranézett a válla fölött. A tengeren
hajózva gyakran képzelte maga elé a nő kedves
arcát.
Egyszer, miután partra szálltak, Jakob közölte
vele, hogy át kell mennie Djúpivogurba néhány
napra. Nem fejtette ki, milyen ügyben, egyszerűen
csak közölte Ezrával, hogy addig a tulajdonossal
kettesben kell kihajóznia. Másnap reggel, amikor
elhaladt a házuk előtt, Ezra látta, hogy Matthildur
már talpon van. Jakob korán reggel útra kelt, az
asszony pedig felkelt, hogy elbúcsúzzon tőle, és nem
feküdt vissza aludni. Mivel az ajtót nyitva hagyta, az
arra járó Ezra beköszönt hozzá, és szokásukhoz
híven most is váltottak egymással néhány szót.
Másnap Ezra ismét elment a ház mellett, és látta,
hogy Matthildur most is nyitva hagyta az ajtót,
mintha őt várná. Ki is ment elé, hogy köszönjön neki.
Ezra most hosszasabban időzött nála, mint az előző
alkalommal. Az eddigieknél ráérősebb és
élvezetesebb beszélgetésbe elegyedtek egymással.
Ezrához hasonlóan Matthildur sem tudta, mi
járatban lehet Jakob Djúpivogurben. A férje
korábban emlegette, hogy résztulajdonosként
szeretne megvásárolni egy halászhajót, és az asszony
arra gondolt, talán most méri fel a lehetőségeket.
Ezra bólogatott. Jakob egy alkalommal azzal a
javaslattal állt elő, hogy társuljanak és közösen
vegyenek meg egy hajót, csakhogy Ezra azon
nyomban lehűtötte a lelkesedését, mondván, neki
egy fityingje sincsen. „Akkor majd felveszünk rá
hitelt, barátom”, hangzott Jakob válasza. „Ugyan
már, ki adna hitelt a magunkfajta templom
egerének?”, érvelt Ezra.
Az ajtó előtt álldogálva Matthildurrel a kora
reggeli csöndben Ezra megkérdezte, nincs-e
szüksége valamire. Az asszony nemmel válaszolt.
– Mindenesetre köszönöm – tette hozzá.
A harmadik reggelen Ezra még tovább időzött
nála, és a hajó tulajdonosa már dühöngött, mire
végre jelentkezett nála munkára. Matthildurt sehol
sem látta azon a reggelen, amikor a házukhoz ért,
úgyhogy még ott téblábolt a közelben egy kis ideig,
mígnem végre zajt hallott odabentről, és vette
magának a bátorságot, hogy bekopogjon az ajtón. Az
asszony mosolyogva nyitotta ki. Még hálóingben
volt.
– Készítettem ebédet neked még az este – mondta,
és Ezra kezébe nyomott egy kis csomagot. – Kedves
tőled, hogy minden reggel benézel hozzám.
Ezra meglepődve fogadta el az elemózsiát.
– Igazán nem kellett volna fáradnod vele –
szabadkozott, de nem szeretett volna hálátlannak
tűnni.
– Ugyan már, nincs benne semmi különös – felelte
Matthildur. Tetszett neki a férfi őszinte
meglepődése.
– Nos, akkor nagyon szépen köszönöm – mondta
Ezra, és eltette az elemózsiás csomagot. – Jakob
holnap jön haza, ugye?
– Ma estére várom – felelte Matthildur. – Reggel
már tengerre száll veled.
Ezra a negyedik napon is odasétált Matthildur
házához. Nem hallott még hírt Jakob felől, de
feltételezte, hogy hazatért az éjjel, úgyhogy
szokásához híven bekopogtatott hozzájuk. A kikötő
felé fordulva várt: a köd leszállt a fjordra, de remélte,
hogy még a délelőtt folyamán feloszlik. Nyílt az ajtó,
és Matthildur állt előtte. Rögtön látta rajta, hogy sírt.
– Mi a baj? – kérdezte. – Mi történt?
Az asszony a fejét rázta.
– Történt valami Jakobbal? Itt van?
– Nincsen – felelte Matthildur. – Nincs itthon. Nem
tudom, hol lehet.
– Nem úgy volt, hogy tegnap este hazajön?
– De igen. De nem került elő, és azt sem tudom,
mikor jön meg.
Az asszony zaklatott idegállapotban volt. Eltűnt a
konyhában, majd egy levéllel a kezében tért vissza,
amelyet meglengetett Ezra orra előtt.
– Te tudtál erről? – szegezte neki a kérdést.
– Miről? – kérdezett vissza Ezra.
 – Arról, hogy miféle ember a barátod – vágta rá
Matthildur, és becsapta az ajtót a férfi orra előtt.
Ezra értetlenül állt ott. Nem tudta eldönteni,
bekopogtasson-e még egyszer. A hajó várt rá,
úgyhogy nem maradhatott tovább, és a szomszédok
is már talpon voltak. Ott téblábolt még egy ideig, de
aztán elindult lefelé a hegyoldalon, időről időre meg-
megállva és hátrapillantva, hátha ismét kinyílik a
ház ajtaja. De semmi sem történt. Sohasem látta még
ennyire feldúltnak Matthildurt, és képtelen volt
elviselni a gondolatot, hogy magára kell hagynia őt
ebben a lelkiállapotban.
Amikor aznap partra szálltak, tekintetével rögtön
a házat kereste, de az sötétnek és üresnek tűnt.
Gondolataiba mélyedve bandukolt haza. Amikor
benyitott az ajtón, amit – mint mindenki más is –
mindig nyitva hagyott, és letette a zsákját,
meghökkenve látta, hogy Matthildur ott üldögél a
konyhaasztal mellett a félhomályban. Már nyúlt is a
villanykapcsoló után.
– Megkérhetlek, hogy ne kapcsold fel? – kérdezte
az asszony.
– Rendben.
 – Sajnálom, hogy reggel úgy viselkedtem – szólalt
meg Matthildur. – Egész nap ezen rágódtam.
– Semmi szükség rá – felelte Ezra. Körülnézett,
hogy meggyőződjön róla, Jakob is itt van-e az
asszonnyal. – Remélem, most már valamivel jobban
érzed magad.
– Igen, jobban vagyok.
– Egyedül jöttél?
– Igen. Beszélni akartam veled. Nem gond?
– Dehogy – felelte Ezra. – Dehogy. Nem vagy éhes?
Kérsz egy kis kávét?
– Köszönöm, nem – felelte Matthildur. – Ne
fáraszd magad ilyesmivel, nem ezért jöttem.
– Hát akkor mi járatban vagy?
Matthildur nem válaszolt azonnal. Ezra
odatelepedett mellé az asztalhoz. Örült az asszony
látogatásának, annak, hogy várta, mikor jön haza,
jóllehet nem tudta mire vélni az egészet.
– Visszajött már Jakob? – kérdezte.
– Igen, ma késő délelőtt már odahaza volt.
– De nem kísért el téged ide?
– Ne aggódj… senki sem látott, amikor bejöttem a
házba – mondta Matthildur. – No, nem mintha
érdekelne, ha megláttak volna. A legkevésbé sem.
– És akkor… mi a gond, Matthildur? – kérdezte
Ezra. – Mi történt ma reggel?
– Tegnap este levelet kaptam a nővéremtől,
Ingunntól – kezdte Matthildur, és előhúzott egy
levelet a zsebéből. – Nem is olyan régen Reykjavíkba
költözött, és nemigen írtunk azóta egymásnak.
Tudtam, hogy kezdettől fogva ellenezte a
házasságomat Jakobbal, de hogy pontosan miért is,
arra csak most jöttem rá. Elolvashatod, ha szeretnéd.
Ezra kezébe adta a levelet, aki kétszer is
végigolvasta, majd letette maga elé az asztalra.
– És mit mond Jakob?
– Semmit – felelte Matthildur. – Azt, hogy
emlékszik még Ingunnra Djúpivogurból, de ez
minden, amit hajlandó bevallani. Azt állítja, hogy a
gyermek nem lehet az övé. És azt is, hogy ő
kerekperec megmondta ezt Ingunn-nak is, aki
azonban ragaszkodott ehhez az őrültséghez. Azt
mondja a nővéremről, hogy teljesen elment az esze.
– És te semmit sem tudtál erről az egészről?
– Ingunn egészen mostanáig titkolta előlem.
Tudtam, hogy gyermeke született Reykjavíkban, de
meg sem fordult a fejemben, hogy bármi köze lehet
Jakobhoz.
– És amikor összeismerkedtél Jakobbal, ő már
tudott arról, hogy te meg Ingunn testvérek vagytok?
– Igen, és én is tudtam arról, hogy ők ketten
ismerik egymást – felelte Matthildur. – De ez
minden. Semmit sem tudtam a gyermekről vagy
arról, hogy milyen kapcsolatban álltak egymással.
Jakob sohasem említette. Nem, egy szóval sem utalt
arra, hogy viszonyuk volt. És most sem hajlandó
beszélni róla. Nem és nem. Azt mondta, fogjam be a
számat. Megütött, aztán kiviharzott a házból. Hogy
most merre járhat, arról fogalmam sincsen.
– Megütött?
– Igen, a fejemen.
– Jól vagy?
– Igen, jól. Inkább csak megijedtem.
– És hiszel a nővérednek?
– Igen.
– És akkor… most mit szándékozol tenni?
– Nem tudom – felelte Matthildur. – Nem tudom,
mitévő legyek. Azért szerettem volna találkozni
veled, mert ki akartam deríteni, tudtál-e minderről.
Arról, hogy Jakobnak gyermeke született a
nővéremtől.
– Fogalmam sem volt róla – biztosította Ezra.
– Úgy érted, soha semmit sem említett ezzel
kapcsolatban?
– Nekem egy árva szót sem szólt róla.
– Ezzel az erővel akár több gyereke is lehet szerte
a környéken. Gondolom, Djúpivogurben is koslatott a
nők után.
A levél után nyúlt, Ezra pedig, még jóformán fel
sem fogva, mit művel, félénk mozdulattal rátette a
kezét az asszonyéra. A gesztusa önkéntelen volt,
Matthildur azonban nem kapta el a kezét, helyette
inkább egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Elnézést kérek… – szólalt meg Ezra, elengedve az
asszony kezét. – Ez nem… Sajnálom. Úgy látom,
teljesen kikészültél.
– Nem történt semmi.
– Én még soha senki iránt sem éreztem így… –
suttogta Ezra.
– Ne szégyelld az érzéseidet! – biztatta az asszony.
– Boldog vagyok, amikor veled lehetek.
A férfi felpillantott. Találkozott a tekintetük.
 – Te jó ember vagy, Ezra.
– El sem tudod képzelni, mit éreztem mostanáig.
És hogy mit érzek most.
– Lehet, hogy mégis tudom – felelte az asszony
sejtelmesen.
– És… nincs ellenedre?
A sötétben is látta, hogy az asszony megrázta a
fejét.
– Na és mi van Jakobbal? – suttogta Ezra.
– Felőlem elmehet a pokolba – vágta rá
Matthildur.
 23

Egy orvos lépett be Hrund szobájába. Szemügyre

vette az infúziót, azután az asszony hogyléte felől
érdeklődött. Kíváncsi pillantást vetett Erlendurre,
aki egy árva szót sem szólt, majd fürge léptekkel
távozott. Hrund arra kérte Erlendurt, igazítsa meg a
párnáját, hogy kényelmesebb legyen, és töltsön a
poharába a kancsóból egy kis vizet. Miután megtette,
Hrund kortyolt belőle, aztán visszatette a helyére a
poharat.
– Az édesanyámnak csak évekkel később sikerült
kiszednie belőle, hogy mi történt – szólalt meg. –
Már Jakob halálát követően. Ezra el akarta hallgatni
előle, és biztosan meg is őrizte volna a titkot, ha az
édesanyám nem jár a nyakára. De az is elképzelhető,
hogy a teljes igazságnak csak egy részét mondta el.
Ezráról szinte semmit sem lehetett tudni, bár én
magam mindig is szimpatizáltam vele.
– Én csak egyszer találkoztam vele – jegyezte meg
Erlendur. – És akkor egyetlen szóval sem említette,
ami érthető is.
– Persze, nem is feltételeztem róla, hogy mesélne
magának a történtekről – jelentette ki Hrund.
Erlendur aggódni kezdett amiatt, hogy az asszony
számára kimerítő lehet mindez, úgyhogy
megkérdezte, visszajöjjön-e később, amikor már
kipihente magát.
– Még hogy pihenni? – kiáltott fel Hrund. – Nem
hinném, hogy létezik számomra pihentetőbb dolog
annál, mint amit most csinálok. Mármint, hogy egy
kórházi ágyban fekve tétlenkedem.
– Nem szeretném zavarni.
– Nem zavar – vágta rá az asszony. – Ritkán adódik
alkalom arra, hogy felidézhetem a múltat, egyébként
pedig nem tartom kizártnak, hogy sikerül rájönnie
valamire. Az én öreg szívemet mindenesetre máris
megdobogtatta valamelyest.
Erlendur látta rajta, hogy lényegesen jobban van –
energikusabb és beszédesebb is volt, mint korábban.
Azon tűnődött, vajon mennyiben köszönhető ez a
javulás az antibiotikumoknak. Ő maga sohasem
betegeskedett – eltekintve egy néhány évvel ezelőtti
szívritmuszavartól, még egyetlen napot sem kellett
betegágyban töltenie.
– Nos, csupa fül vagyok – mondta. – Mi történt
azután?
– Néhány hónapig semmi, mármint azonkívül,
hogy Ezra és Matthildur egyre közelebb került
egymáshoz. Ezra továbbra is eljárt halászni Jakobbal,
de egyre több napot vett ki betegszabadságként. Kész
csoda, hogy sikerült titokban tartani a kapcsolatukat
egy ilyen kis faluban. Mindketten tudták, hogy eljön
majd a nap, amikor el kell mondaniuk Jakobnak. Még
mindig inkább tőlük tudja meg, mintsem valaki
mástól. Matthildur azonban egyre csak halogatta a
dolgot. Attól félt, hogy Jakob mindkettejük életét
megkeseríti majd.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy Matthildur azért
kezdett viszonyt Ezrával, hogy visszavágjon
Jakobnak?
– Már én is feltettem magamnak ezt a kérdést.
Megkapta Ingunntól azt a levelet, dühbe gurult, és
egy másik férfinál keresett vigaszt…
 – És az édesanyjuk mit gondolt erről?
– Nem igazán tudta, mit gondoljon – felelte Hrund.
– De ismerte Matthildurt, mint a tenyerét, és tudta
róla, hogy mindent teljes szívvel csinál.
Tulajdonképpen nem is fontos, hogy hogyan
kezdődött a kapcsolatuk. Az a lényeg, hogy
Matthildur őszintén beleszeretett Ezrába. Ha valaki,
hát Ezra tisztában lehetett a helyzettel, és ő számolt
be a történtekről az édesanyámnak.

A legnagyobb gondot az jelentette, hogy titokban

akarták tartani a kapcsolatukat. Ezra egyfelől csak
bizonyos számú napot vehetett ki
betegszabadságként a munkából, másfelől nem
szeretett volna nyomást gyakorolni Matthildurre,
hogy hagyja el Jakobot. Az asszony már kétszer is
elodázta ezt a nehéz döntést. Bár úgy érezte, alapos
oka van elválni a férjétől, Jakob továbbra is tagadta,
hogy az övé a gyermek, Matthildur pedig tartott
attól, hogyan reagál majd a férfi, ha elhagyja. Végül
egyre inkább nehezére esett már egy levegőt szívni
Jakobbal, emellett gyűlölte a titkolózást és az
alakoskodást is. Ezra végül talált valamilyen ürügyet,
hogy ne kelljen többé együtt dolgoznia a férjjel a
hajón. Semmiképp sem tudódhatott ki, hogy
találkozgat Matthildurrel, jóllehet pontosan tudta,
hogy előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen, hogy
tiszta vizet öntsenek a pohárba.
Egyik éjjel Ezra álmatlanul feküdt, és épp kettejük
bonyolult helyzetén tűnődött, amikor halk
kopogtatást hallott az ajtó felől. Amikor kinyitotta,
Matthildur állt előtte. Sietősen be is csukta az ajtót
maga után.
– Annyira hiányoztál – suttogta az asszony, és
átölelte Ezrát.
A férfi magához szorította és megcsókolta, majd
felkapta és a konyhába vitte, ahol hosszasan
csókolóztak. Az asszony végül kibontakozott az
öleléséből.
– Menjünk el innen – javasolta Ezra. – Együtt. Még
ma éjjel. Most rögtön.
– Nem, ezt nem tehetjük meg, Ezra – tiltakozott
Matthildur. – Előbb beszélnem kell vele. Muszáj
elmondanunk neki. Elvégre barátok vagytok. És azt
akarom, hogy vallja be, milyen gyalázatosan bánt a
nővéremmel.
 Ezra le nem vette róla a szemét, miközben a
homlokát cirógatta. Jakob akkor Reydarfjördurbe
utazott, és úgy volt, hogy éjszakára is ott marad.
– Rendben van – felelte Ezra. – Beszélni fogunk
vele, és elmondjuk neki a teljes igazságot. Ha te
valóban így szeretnéd, én nem ellenzem. Ez lenne a
legjobb. De együtt beszéljünk vele. Ne akard egyedül
végigcsinálni! Együtt fogunk szembenézni vele.
– Tudod, milyen féltékeny természetű.
– Képzelem. Főleg ha rólad van szó.

Másnap azonban nem látta Matthildurt. Ki sem

mozdult a házból, mert viharos erejű szél fújt, amely
váratlanul, szinte a semmiből kerekedett. Késő este
azonban kopogtatást hallott az ajtó felől. Jakob volt
az, szinte önkívületi állapotban. Ezra a
legrosszabbtól tartott, de nem számított arra, hogy
így következik be.
– Matthildur odakint van a viharban – zihálta
Jakob. – Azért jöttem, hogy segítséget kérjek tőled.
Segíts megtalálni őt!
Ezra nem akart hinni a fülének. Épp azon
tűnődött, milyen veszélyes lenne kimenni ilyen
időben. Ehhez fogható ítéletidőt még sohasem látott,
mióta itt élt az ország keleti felében. A leghevesebb
szélrohamok alatt már-már attól rettegett, hogy a
vihar letépi a tetőt a feje fölül.
– Az édesanyjához készült látogatóba –
magyarázta Jakob. – Gyalog vágott neki az útnak.
Próbálok összeszedni néhány embert, hogy a
keresésére induljunk. Velem tudsz jönni, hogy
segíts?
– Persze – felelte Ezra. – Azt mondod, Matthildur
odakint van a hegyekben ebben az ítéletidőben?
– Nem láttad? Nem beszéltél vele? – kérdezte
Jakob.
– Nem.
– Pedig azt mondta, hozzád is benéz.
– Igazán? – kérdezte Ezra. Kis híján kibökte, hogy
Matthildur egyetlen szóval sem említette neki, hogy
Reydarfjördurbe készül, de még épp időben
észbekapott.
– Nekem azt mondta, szeretne váltani veled pár
szót – állította Jakob.
– Fogalmam sincs, miről akart volna beszélni
velem – felelte Ezra. Meglepődést színlelve nézett
Jakobra, mintha szokatlan lett volna Matthildurtől,
hogy beszélni szeretne vele, jóllehet rendszeresen
megfordult a házában. És mintha semmi közük nem
lenne egymáshoz, mintha Matthildur egy szóval sem
említette volna, hogy ott akarja hagyni Jakobot, és
nem tervezték volna, hogy együtt szöknek el innen.
Mintha nem szeretkeztek volna itt a konyhában,
azon a szent helyen, ahol Jakob állt most.
Igyekezett olyan képet vágni, mint aki őszintén
meglepődött, nehogy az arcvonásai elárulják.
– Nos, akkor majd… idővel talán ez is kiderül –
mondta Jakob.
Ezra kétségbeesetten kapkodta magára vízhatlan
ruhadarabjait, és Jakobbal együtt távozott. Hiába
fürkészte barátja arcát és viselkedését, nem látta
jelét rajta annak, hogy tudna a románcukról. Ha
mégis tudomása volt róla vagy akár csak gyanította
is, akkor gondosan eltitkolta. Ezra úgy látta, őszintén
aggódik Matthildur miatt. Házról házra jártak, hogy
összetoborozzák a mentőosztag tagjait, amikor
rájöttek, hogy ugyanekkor már egy másik csapat is
verbuválódik azzal a céllal, hogy megtalálják a
Reydarfjördurből útra kelt brit katonákat, akik még
nem tértek vissza egy túráról. A veturhúsi gazda
kongatta meg a vészharangot miattuk, és néhányat
sikerült is megtalálniuk már az eltűntek közül.
Ezra és Jakob is csatlakozott hozzájuk.
Futótűzként terjedt a hír, hogy Jakob tudomása
szerint a felesége a legrövidebb úton, a lápon
átvágva szeretett volna eljutni Reydarfjördurbe,
hogy meglátogassa az édesanyját. Meggyőződése
volt, hogy az asszony a Hraevarskörd-hágó felé vette
az irányt, és akár el is érhetett odáig, mire az elemek
tombolni kezdtek. Jóllehet a szél még most is
hurrikán erejű volt, az időjárási viszonyok pedig
túlságosan kockázatosak ahhoz, hogy útra indítsanak
egy mentőosztagot, Ezra és Jakob is mindenre
elszánt volt.
– Miért nem jöttél át hozzám korábban? –
kiáltotta oda Ezra Jakobnak, miközben már felfelé
kapaszkodtak a Hraevarskördhöz vezető csapáson. A
széllel szemben csak nehezen haladtak előre.
– Elnyomott az álom. Egész nap aludtam, és mire
felébredtem, már beesteledett, és javában tombolt a
vihar. Nyilván el sem engedem az asszonyt, ha előre
tudom, hogy ilyen rosszra fordul majd az idő.
 – Biztos vagy benne, hogy nem sikerült átjutnia a
túloldalra?
– Igen, telefonon érdeklődtem utána.
Reydarfjördurben is toboroznak egy mentőosztagot.
– Istenem, meg kell találnunk őt! – kiáltotta Ezra.
– Biztosan sikerül átjutnia – kiáltotta vissza Jakob.
Folytatták emberpróbáló útjukat az égszakadás
közepette, még a szót is beléjük fojtotta a süvítő,
orkánerejű szél. Az ítéletidő azonban hamarosan
visszafordulásra kényszerítette őket, ahogyan a hágó
túloldaláról útra kelt mentőalakulatot is. Mindössze
néhány száz métert sikerült előrearaszolniuk,
amikor rádöbbentek, hogy ki kell böjtölniük a vihar
végét, ha kedves az életük.
A szél jelentősen veszített az erejéből másnapra,
amikor a két keresőalakulat tagjai összetalálkoztak
odafent a hágón. Matthildurnek azonban senki sem
akadt a nyomára. Folytatták hát a felföld átfésülését
még néhány napig, de hiába. Nem jártak semmiféle
eredménnyel.

Hrund megkérte Erlendurt, segítsen neki felülni az

ágyban.
 – Nagyjából ez volt, amit Ezra elmesélt az
édesanyámnak, ő pedig továbbadta mindezt nekem.
Úgyhogy a lényeget tekintve pontos és igaz lehet.
Elmondta, mennyire összetört Ezra Matthildur
eltűnése után, és mennyit gyötrődött amiatt, hogy
senkivel sem oszthatta meg, hogy milyen sokat
jelentettek egymás számára.
– Ezra tehát tudott arról, hogy Matthildur az
eltűnése idején már tervezgette, hogy elhagyja
Jakobot – jegyezte meg Erlendur eltűnődve. – De
senki sem tudott arról, hogy az asszony és ő már
szeretők lettek addigra?
– Egy teremtett lélek sem. Hallgattak róla, mint a
sír.
– És Ezra sem mesélt róla másoknak?
– Nem, soha, mármint az édesanyám szerint. Nem
szerette volna, hogy besározódjon Matthildur neve,
miután kitudódott, hogy viszonyuk volt, mert ezzel
azt kockáztatta, hogy a szájára veszi a falu. A
körülmények miatt úgy érezte, senkinek semmi köze
kettejük kapcsolatához. Nem zárhatta ki azonban azt
az eshetőséget, hogy valakinek feltűnt az asszony
jövés-menése a házában, és ő maga is hallott
pletykákat terjedni a gyermekről, akiről Ingunn azt
állította, Jakob az apja. Ahogy telt-múlt az idő, Jakob
hírneve egyre inkább megtépázódott. No, nem
mintha kezdettől fogva makulátlanul tiszta lett
volna.
– Ezért kaphatott szárnyra a szóbeszéd, hogy az
asszony visszajárt hozzá kísérteni, sőt a hajótörést is
ő hozta rá?
– Igen.
– Na és Ezra? Ő mit gondolt minderről?
– Meggyőződése volt, hogy az asszony odaveszett
a viharban. Azt mondta, nincs más lehetséges
magyarázat a történtekre.
– És az édesanyja hitt neki?
– Igen. Nem volt oka kételkedni a szavában.
– Matthildur azonban elmondta Ezrának, hogy
Jakob féltékeny rá. Ezra nyilván arra gyanakodott,
hogy az asszony kitálalt Jakobnak, és ebből bizony
komoly baja származhatott.
– Ez is lehetséges. De ha így volt is, az
édesanyámnak akkor sem árulta el – jelentette ki
Hrund. – Nem tudom, mi okból, de Ezrának
meggyőződése volt, hogy Jakob soha egyetlen ujjal
sem bántotta volna a feleségét. Beletörődött abba,
ami történt, és gyászolta Matthildurt. Sőt, azóta is
gyászolja.
– Miért lehetett ennyire biztos ebben?
– Ezt tényleg nem tudom. Jakob volt az egyetlen,
aki tudta és elmondhatta volna, mi történt
Matthildurrel. Miután ő is távozott már az élők
sorából, gyakorlatilag nincs esély arra, hogy
megoldódjon ez a rejtély.
– Ön azonban nem fogadta el Jakob magyarázatát.
– Egyetlen pillanatig sem hittem neki.
 24

Az édesanyja halálosan kimerülve tért vissza akkor a

lápvidékről. A vihar új erőre kapott közben, a
látótávolság nullára csökkent, és olyan sok hó esett,
hogy képtelenség lett volna folytatni a keresést.
Bakkaselben gyűltek össze az emberek, hogy ott
várják meg, amíg az elemek kitombolják magukat.
Már elmúlt a nyugtató injekció hatása, amelyet az
orvos adott be neki, de nyugodtabb is volt. Ágyban
maradt – abban a szobában, amelyet Bergurrel
közösen használt. Időről időre elfogta egyfajta
remegés, annyira fázott. Hasonlóan érezte magát
ahhoz, mint amikor az influenza készült ledönteni a
lábáról. Az orvos benézett hozzá, megfogta a kezét,
megvizsgálta a fagyás okozta foltokat, és
megtapintotta a homlokát. Aztán bólintott,
szemlátomást elégedetten, és közölte vele, hogy
hamarosan kutya baja sem lesz már.
Később bejött hozzá az édesanyja, és odatelepedett
mellé az ágya szélére. Vízhatlan nadrágot viselt,
meleg pulóverrel és magas szárú fűzős bakanccsal,
amelyre vastag kéregként tapadt a hó és a jég. A
ruháiból csöpögő vízcseppek összegyűltek a padlón.
Ugrásra készen várta az alkalmas pillanatot, hogy
visszatérhessen a hegyekbe, amint az időjárás
megengedi. Pihenni most képtelen lett volna. Csak
egy röpke látogatás erejéig nézett be Erlendurhöz,
mielőtt nekilátott ételt készíteni a keresőosztag
tagjainak. Szeretett volna a helyismeretével
segítségére lenni azoknak, akik irányították a
keresést Bakkasel környékén.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte. Áradt belőle az
életerő, a határozottság és a konok elszántság,
miközben nyugalmat erőltetett magára, nehogy
ismét felzaklassa valami a kisfiát.
– Hogy áll a keresés? – kérdezte ő válasz helyett.
– Eddig minden rendben ment, de most
szükségünk van pihenésre – felelte gyorsan az
édesanyja. – Aztán újult erővel folytatjuk. Beszéltél
már édesapáddal?
 Erlendur bólintott. Volt ugyan odaát az édesapja
szobájában egy ideig, de jóformán egy szót sem
váltottak egymással. Szemet szúrt neki, hogy a szülei
feltűnően szűkszavúak. Az édesanyja alig tett
erőfeszítést annak érdekében, hogy megpróbálja
kizökkenteni a férjét az őt felőrlő depresszióból,
amely mostanra teljesen eluralkodott rajta.
– Ugye, megtaláljátok Beggit?
– Igen, persze, egészen biztosan – győzködte az
édesanyja. – Csak idő kérdése. De megtaláljuk, efelől
biztos lehetsz.
– Biztosan fázik.
– Most nem szabad ilyesmire gondolnod –
figyelmeztette az édesanyja. – Tudom, hogy már
vagy százszor megkérdeztük ezt tőled, de… nem
emlékszel mégis valamire, aminek alapján esetleg
könnyebben megtalálhatnánk? Nem láttál olyasmit,
ami segítene felismerni azt a helyet? Nem rémlik
valami, aminek alapján rájöhetnénk, merrefelé
mentetek?
Erlendur egyre csak rázta a fejét.
– Miután elveszítettük apát, már semmit sem
láttam – felelte. – Csak a havat mindenütt. A
szememet is alig tudtam kinyitni. Arra sem
emlékszem, hogy felfelé vagy lefelé mentem-e a
hegyről. Néha négykézláb kellett másznom. Nem
láttam semmi különöset a vidékből. Sőt, semmit sem
láttam.
– Azt mondják, annak alapján, hogy téged hol
találtak meg, épp az ellenkező irányba tarthattál,
mint amerre lakunk. Gondolom, a szél sodorhatott
magával. Sokkal messzebbre keveredtél el így, mint
azt lehetségesnek gondoltuk. Olyan magasságig
jutottál fel, hogy kész csoda, hogy egyáltalán rád
találtunk. Azóta még annál is magasabbra mentünk
Beggit keresni. Mit gondolsz, ő is arrafelé mehetett?
– Megbeszéltük, hogy velem marad. Egész idő alatt
fogtam a kezét, de egyszer csak eltűnt. Kiabáltam egy
ideig, a nevét is szólongattam, de a saját hangomat
sem hallottam.
A könnyeivel küszködve elhallgatott.
– Tudom, drágám, tudom – mondta az édesanyja. –
Tudom. Hála istennek, téged megtaláltunk, drágám!
– Azzal magához ölelte, jó szorosan.
– Beggi magával vitte a kisautóját – szólalt meg
Erlendur.
 – Milyen kisautót?
– Amelyiket apa vett neki.
– A kis pirosat?
– Igen.
– Amit annyira szerettél volna?
– Nem, nem szerettem volna – vágta rá gyorsan.
– De hiszen még veszekedtetek is miatta.
– Csak annyit kértem tőle, hogy cseréljük el.
Néhány katonáért.
– De ő nem akarta?
– Nem hát.
– És ez a kisautó nála volt, amikor elindultatok
itthonról?
– Igen.
Már-már azon volt, hogy elárulja neki, mit
mondott az édesapjának, mielőtt elindultak a
végzetes útra. Azért hozta szóba, mert könnyíteni
akart a lelkiismeretén, de végül nem tudta rászánni
magát. Maga sem tudta, miért. Talán mert még
látszott némi remény arra, hogy minden jóra
fordulhat. Hogy Beggi előkerül, és aztán már úgysem
számít ez az egész.
– Megtaláljuk, egészen biztosan – ismételte el az
édesanyja. – Ne aggódj, kicsim! Ahogy elvonul a
vihar… Azt mondják, hamarosan vége lesz. Akkor
azonnal elindulunk és megtaláljuk Beggit. Sokan
segítenek majd nekünk, így könnyebb lesz
megszervezni a keresését. Megtaláljuk, ebben biztos
lehetsz.
Erlendur bólintott.
– Most pedig próbálj meg pihenni egy kicsit,
drágám. Aludj olyan sokat, amennyit csak tudsz.
Szükséged van rá.
Azzal távozott, Erlendur pedig magára maradt a
gondolataival. A fülében még mindig ott
visszhangzott a vihar süvítése. A szél olyan erővel
rohamozta közben a házukat, mintha le akarná tépni
az alapjáról a falakat, hogy aztán továbbröpítse egy
eljövendő másik világba. Erlendur sokáig forgolódott
még az ágyban, úgy érezte, mintha egy
örökkévalóságig tartana. Aztán az álom és ébrenlét
határmezsgyéjén hánykolódott tovább, mielőtt
végleg legyűrte a kimerültség, amely nyugtalan
rémálmok közé taszította.

Magára maradt a házban – egyedül volt, akár a

kisujja, és annyira kiszolgáltatott a természet
elemeinek, hogy ezzel az erővel akár odakint a
puszta földön is feküdhetett volna. Az ajtók lazán
himbálóztak a szélben a zsanérjukon, az ablakok
kitörtek. Sehol sem látott életjelet maga körül:
eltűntek a bútorok, a fény és a színek is. Odabent
minden sötét volt, sivár és élettelen. A víz
patakokban folydogált a csupasz és nyirkos falakról,
mintha sírtak volna.
Amikor lepillantott, egy férfit látott a padlón
heverni egy hálózsákba bújva, amelyre még egy
plédet is ráterített. Lehajolt, és már épp meg akarta
bökni az illetőt, amikor az váratlanul megfordult, és
egyenesen a szemébe nézett. Ezzel a váratlan
mozdulattal a frászt hozta Erlendurre, aki még soha
életében nem látta az illetőt, és a láttán jeges
rémület markolt a szívébe.
A saját kiáltására riadt fel. Aztán üvölteni kezdett,
ahogy csak a torkán kifért, olyan sokáig, hogy már-
már úgy érezte, kiszakad a tüdeje a mellkasából. Az
arca skarlátvörösen lángolt és felpuffadt. Üvöltött és
üvöltött, mintha az élete múlna rajta. Csak akkor
hagyta abba, amikor az édesanyja belépett hozzá az
orvossal együtt, és közös erővel lefogták, hogy
beadjanak neki egy újabb nyugtató injekciót.
 25

Erlendurnek viszonylag könnyen sikerült

lestoppolnia egy autót, hogy visszakeveredjen
valahogyan Neskaupstadurből Hrund házához, ahol a
kocsiját hagyta. Már esteledett, miközben hazafelé
autózott. Miután megérkezett a romos házba,
kerített magának még néhány takarót. Elégedetten
nyugtázta, hogy az egykori nappaliban rögtönzött
alvóhelye egyelőre száraz maradt. Meggyújtotta a
gázlámpát, így hamarosan melegedni kezdett
körülötte a helyiség. Miután elszívott két cigarettát
és leküldött egy csésze erős kávét, kicsomagolta a
meleg ételt, amelyet útközben vásárolt magának.
Hőszigetelt zacskóban volt, úgyhogy még langyosnak
kellett lennie. Maga is meglepődött azon, hogy
mennyire megéhezett. Az utolsó falatig
elfogyasztotta a sűrű barna mártásban úszó
bárányhúst, a burgonyapürét és a kis tálka
kocsonyát. Egy újabb adag kávéval leöblítette a
vacsorát, aztán elszívott még néhány szál cigarettát
is. Utána elővette a könyvét, amely a 19. században
Koppenhágában tanuló izlandi diákok történeteiről
szólt. Olvasás közben időről időre mosoly suhant át
az arcán, sőt egy alkalommal hangosan fel is
nevetett.
Ám miközben egyik szóról a másikra vándorolt a
tekintete, a figyelme kezdett elkalandozni.
Gondolatban ismét Hrundnál járt, és azok sorsán
tűnődött, akik életben maradtak, miután szeretteik
már kivétel nélkül távoztak az élők sorából,
mégpedig váratlanul. A túlélőknek nemcsak a
gyásszal és a veszteséggel kellett megbirkózniuk, de
életük további részében lelkiismeret-furdalás, olykor
bűntudat is gyötörte őket. Ha valakinek nyoma
veszett, minden figyelem az eltűnt személyre és a
történtek lehetséges magyarázatainak keresésére
összpontosult. Erlendur érdeklődése azonban
túlmutatott ezen. Mesélt erről Marion Briemnek is,
aki sok-sok éven át a munkatársa volt, és aki jobban
hiányzott most neki, mint amennyire ezt hajlandó
volt bevallani magának. Marion tudta, hogyan kell
hallgatni és megőrizni a titkokat. És talán mindenki
másnál többet tudott a veszteségről is. Erlendur
ennek magyarázatát abban látta, hogy Marion
gyermekkorában tuberkulózisban szenvedett, ami
miatt hosszabb időszakokat kellett eltöltenie
különféle szanatóriumokban Izlandon és Dániában
is. Marion általában nem szívesen beszélt erről, de
ismeretségük során Erlendur noszogatására idővel
eléggé megnyílt ahhoz, hogy részletesen elmesélje,
milyen volt az az időszak: a betegek hosszú sorokban
feküdtek a kórházi osztályokon, és vért köhögtek fel.
Marion beszámolt a hátborzongató orvosi
beavatkozásokról is, például a bordaeltávolításról, de
a fertőzött tüdő összeomlásának borzalmáról is.
Visszaemlékezései fájdalmas veszteségről
árulkodtak. Erlendur gyanította, hogy a végső ok egy
régi szerelem elvesztése lehet, bár Marion sohasem
beszélt erről.
– Mire célzol egészen pontosan? – kérdezte
Marion egy alkalommal, amikor Erlendur
magyarázatot keresett az érzelmi reakcióira.
– Rendőrtisztként az az első számú célom, hogy
kiderítsem, mi történt, ki tűnt el, hogyan és miért.
– Igen – felelte Marion. – Ez nyilvánvaló.
– Igen ám, de azután meg ezzel a kérdéssel
szembesülök: Mi van a többiekkel?
– Kit értesz „többiek” alatt?
– Akik itt maradtak.
– Mi van velük?
– Sajnálom a túlélőket, akik utánuk maradnak, és
akiknek fel kell dolgozniuk a veszteséget. Akik életük
hátralevő részét a gyász jegyében fogják leélni.
Engem az ő sorsuk is foglalkoztat.
– Az emberek lelki világa nem tartozik egy
rendőrre, Erlendur – mondta Marion akkor. – Ez már
a papok dolga.
– Mégsem tudom kiverni a fejemből ezt a
gondolatot.
– Ahogyan arról sem tudsz leszokni, hogy
mindenáron segíteni próbálj.
– Hátha a segítségükre lehetek valamiben.
Csakhogy olyan kevés dolgot tehet az ember.
Erlendur kifejezéstelen arccal meredt a ház sötét
ürességébe, és hallgatta a szél panaszos süvítését.
Végül letette a könyvet, és elaludt a gázlámpa
melegében. Álmodni azonban nem álmodott.
Az utat, amely a Fagridalur-völgyön vitt keresztül,
már belepte a hó, mire Erlendur másnap ebédidő
tájban végighajtott rajta. Egilsstadirba érve leparkolt
az idősek otthona előtt. Azokra az emberekre
gondolt, akik még emlékeztek Matthildur és Jakob
románcára. Közülük néhányan, például Ninna és
Ezra is már kifejezetten idősek. A történeteik
hamarosan feledésbe merülnek, ahogyan az életük és
a sorsuk, a kudarcaik és sikereik is. Mindannyian
eltűnnek majd az örökkévaló csendben, végső
nyugalomra lelnek a temető zöldellő pázsitja alatt,
ahol végül már csak egyetlen látogatójuk marad: a
fűszálakat borzoló szél.
Kjartan megromlott látása ellenére azonnal
megismerte. Megkérdezte Erlendurtől, talált-e
bármit az édesanyja bőröndjében, aminek hasznát
vehette. Erlendur bólintott. Valóban talált – egy
levelet Matthildurtől, amely ígéretes nyomnak
bizonyult.
– Nos, akkor jó – mondta Kjartan, miután
mindketten helyet foglaltak az egyébként néptelen
társalgóban. – Mégis visszajött ide. Nem tudom, mit
tehetnék még magáért. Mit is mondott, egy
könyvben fogja megírni mindezt?
– Nem tudom. Elsősorban a saját kíváncsiságom
hajt. Sikerült beszélnem néhány helybélivel, akik
mindannyian nagyon készségesek voltak. Érdekes,
milyen sok mindenre emlékeznek még.
– Igen, mifelénk jó emberek laknak – helyeselt
Kjartan. – Egyetlen rossz szót sem mondhatnék
róluk.
Erlendur ismét bólintott. Idefelé jövet, miközben
átszelte az északi vidéket, azon tűnődött, hogyan
hozhatná szóba tapintatosan Kjartan apját, és hogy
vajon az idős férfi tudja-e, ki is a vér szerinti apja.
Elvégre másik apai nevet használt. És annak alapján,
amit az emberek eddig meséltek róla, úgy tűnt, Jakob
mindenki számára kínos téma, bárkinél próbált is
érdeklődni felőle. Hát még ha az illető a férfi
feltételezett törvénytelen fia. Mivel idegen volt, és
nem is állt semmiféle kapcsolatban velük,
Erlendurnek nem volt jogalapja felkeresni és a
múltról faggatni ezeket az embereket, az pedig
kétségkívül alávaló dolog, hogy mondvacsinált
indokkal próbálta rávenni őket, hogy beszélgessenek
vele. Szeretett volna tiszta vizet önteni a pohárba,
mert már undorodott attól, hogy tisztességtelen
módszerekhez folyamodott, miközben tisztességes
emberekkel foglalkozott.
– Nem tudom, elmondtam-e már, miért érdekel
Matthildur halála, illetve eltűnése – szólalt meg
végül hosszas hallgatás után. – Ez az eset nem is
olyan régen került szóba, amikor beszélgettem egy
Bóas nevű férfival. De valójában sokkal régebben
foglalkoztat Matthildur, Jakob és a családjuk
története.
Kjartan vaksi szemét rászegezve hallgatta. Nem
értette, hová akar kilyukadni.
– Valójában rendőr vagyok, és Reykjavíkból
utaztam ide. A szabadságomat töltöm itt. A családom
történetesen erről a vidékről származik. Még
gyerekkoromban hallottam először Matthildurről.
Felkeltette az érdeklődésemet a története, és azóta
sem hagy nyugodni. Ugyanakkor senkit sem
szeretnék leleplezni vagy akár kellemetlen helyzetbe
hozni. Nem folytatok hivatalos nyomozást.
– És miért nem árulta el ezt nekem korábban? –
kérdezte Kjartan. – Egy szóval sem említette eddig.
Legalábbis nem emlékszem rá, hogy mondta volna.
Azt hittem, maga történész.
– Nem – tiltakozott Erlendur –, nem vagyok
történész. Egyszerűen csak a lelkiismeretem diktálta,
hogy tájékoztassam minderről, mielőtt folytatjuk a
beszélgetést. Már amennyiben hajlandó erre, persze.
Kjartan elgondolkodott a hallottakon. Erlendur
türelmesen várt. Nem tudhatta előre, hogyan reagál
erre a váratlan fordulatra az idős férfi.
– A családom története miatt sok mindent el
kellett viselnem már idáig is – szólalt meg végül
Kjartan. – De nem hinném, hogy ebből bármi is a
rendőrségre tartozna. Úgyhogy hálás lennék, ha
most rögtön távozna.
Erlendur tétovázott. Fogalma sem volt róla,
hogyan menthetné a helyzetet, ha még menthető.
Ám addig vívódott magában, hogy elszalasztotta a
megfelelő pillanatot.
– Jó napot – szólalt meg Kjartan, és felállt.
– Úgy tűnik, van esély arra, hogy kiderítsem, mi
történt Matthildurrel – szólalt meg Erlendur sietve. –
Ehhez szeretném a segítségét kérni.
– Jó napot – ismételte el Kjartan. Kiviharzott a
társalgóból, majd továbbsietett a szobájához vezető
folyosón.
Erlendur sóhajtott, miközben az egyre távolodó
Kjartant nézte. A férfi kifogásai teljesen érthetők.
Erlendurnek nem volt joga belekotnyeleskedni az
életébe. Mégsem hagyhatta ennyiben a dolgot.
Kjartan akkor is fontos láncszem ebben a
történetben, ha nem is tud vagy nem is titkol el
semmit, ami közelebb vihetné Matthildur rejtélyes
eltűnésének felderítéséhez.
Ekkor odament hozzá a személyzet egyik tagja, és
megkérdezte, segíthet-e valamiben. Erlendur azt
mondta neki, már épp távozni készült. Céltalanul
lődörgött a folyosón, és közben elhaladt Kjartan
szobája mellett. Az idős férfi nyitva hagyta az ajtót.
Odaérve Erlendur megtorpant előtte. Megfordult
ugyan a fejében, hogy még egyszer próbára teszi
Kjartan türelmét, de végül úgy találta, jobb, ha békén
hagyja.
– Maga még mindig itt van? – hallotta Kjartan
hangját.
Erlendur belépett hozzá. Kjartan az ágyon
üldögélt, és a padlóra szegezte tekintetét.
 – Nincs sok teendője itt az embernek – szólalt
meg. – Legfeljebb a léptek zaját hallgatjuk.
– Már menni készülök – mondta Erlendur. –
Mindössze azt szerettem volna elmondani, hogy nem
áll szándékomban nyomozni vagy kémkedni maga
után. Nem szeretném meggyalázni senkinek az
emlékét, és nem is hivatalos minőségemben vagyok
itt. Mindössze válaszokat keresek bizonyos
kérdésekre. Beszéltem a nagynénjével, Hrunddal is.
– Értem… nos, én nem is ismerem őt.
– Feltételeztem, hogy így van.
Erlendur az ajtóban állva várakozott.
– Na és, maga mit gondol, mi történhetett
Matthildurrel? – kérdezte Kjartan.
– Nem tudom – felelte Erlendur, és óvatosan
araszolni kezdett befelé. – Gondolom, útközben
Reydarfjördur felé érte utol a halál. Nem élhette túl
azt a cudar időt.
– Az édesanyám és én nem jöttünk ki valami jól
egymással – szólalt meg Kjartan. – Úgyhogy amilyen
hamar csak lehetőségem volt rá, elköltöztem
otthonról. Tudom, kissé nyersen hangzik, amit
mondok, de ez az igazság.
 – Az is hozzájárult talán ehhez, hogy tudomására
jutott, ki az édesapja?
– Igen.
– Mikor tudta meg, hogy Jakob az?
– Miért akarja tudni?
– Szeretném megérteni a nagyobb összefüggéseket
– felelte Erlendur, gondosan megválogatva a szavait.
– Minden fontos lehet, különösképpen az olyan
részletek, amelyek lényegtelennek tűnhetnek.
– Azóta tudtam róla, mikor már elég nagy voltam
ahhoz, hogy megértsem – felelte Kjartan. – Úgy
érzem, mintha mindig is tudtam volna róla. Én csak
jóval a halála után költöztem keletre. Úgyhogy
sohasem találkoztam vele, és nem is hallottam felőle,
amikor még gyerek voltam. Gondolom, részben azért
is költöztem ide, mert a szüleim valaha keleten
laktak, és az édesanyám mindig csak jót mesélt az
itteni emberekről.
– Ezek szerint ő mesélt magának Jakobról?
Kjartan bólintott.
– Úgy tűnt, Jakob mindig is tagadta, hogy ő az
apám. Fogalmam sincs, miért. Talán a múltjához
lehetett valami köze ennek. Gyakran törtem a fejem
ezen. Nem hinném, hogy az édesanyám hazudott
nekem. Ő maga sem tudott valami sokat Jakobról.
Jóformán ki sem lehetett ejteni a nevét előtte.
Anyám megkeseredett asszony volt. Csupa keserűség
és gyűlölet… Gondolhatja, hogy nem valami kellemes
téma ez nekem.
– Ezt természetesen megértem – felelte Erlendur.
– Hiszen a Halldórsson nevet viseli.
– Az édesanyámnak nagy szerencséje volt, hogy
összeismerkedett azzal az áldott jó emberrel
Reykjavíkban. Ő mindig jó és kedves volt hozzám.
– Tartotta az édesanyja a kapcsolatot Jakobbal a
későbbiekben? Van tudomása erről?
– Nem tartotta vele a kapcsolatot. Semmilyen
formában – felelte Kjartan. – Ez egész egyszerűen
elképzelhetetlen lett volna. Jakob megtagadta
anyámat, ahogyan a gyermekét is. De nem
hibáztathatom az édesanyámat a történtekért.
– Na és Matthildurrel? Ők ketten leveleztek
egymással.
– Valóban? Erről nem is tudtam. Igaz is, ő nagyon
fiatalon hunyt el.
– Matthildur nem tudott arról, hogy az
édesanyjának viszonya volt Jakobbal. Egészen addig,
amíg Ingunn egy levélben meg nem írta neki az
egész históriát. Csakhogy addigra Matthildur már
feleségül ment Jakobhoz. A levélnek persze voltak
kellemetlen következményei. Mit mondott az
édesanyja, amikor Matthildur eltűnt? Mit gondolt,
mi történhetett a húgával?
– Sikerült talán kiderítenie valamit ezzel
kapcsolatban?
– Nem – felelte Erlendur. – Eddig nem jártam
semmiféle eredménnyel.
– Az édesanyám sem tudott többet, mint bárki más
– folytatta Kjartan. Kifejezéstelen tekintetét
mindvégig kopottas filcpapucsára szegezte. –
Természetesen magánkívül volt, annyira lesújtotta a
húga halála. Erre pontosan emlékszem. De ha az
ember Izlandon él, nem ismeretlen ez számára. A
természet már csak ilyen. Az emberek megtanulták
elfogadni. Akkoriban legalábbis ez volt a
közvélekedés. Azt hiszem, nincs ez másként azóta
sem.
– Keringtek bizonyos pletykák.
– Igen, tudok róla. Hozzám is eljutott némelyik,
amikor ideköltöztem. De hát nem természetes
velejárója ez a hasonló eseteknek? A szűnni nem
akaró pletykák… Az édesanyámat mindig is hidegen
hagyták, és a nővérei sem adtak hitelt a
szóbeszédnek. Azt hiszem, Jakob nem volt igazán…
hogyan is fogalmazzak? Nem volt könnyű kijönni
vele. A hozzátartozók amiatt is szomorkodtak, hogy
nem tudták megadni a végtisztességet
Matthildurnek. Hallottam egy alkalommal, hogy az
édesanyám azt mondta, szerették volna legalább
elhantolni.
– Hogyan fogadta az édesanyja a hírt, hogy Jakob
vízbe fulladt?
– „Csakhogy végre megszabadultunk tőle.” Ezt
mondta, egy szóval sem többet.
Kjartan ekkor felnézett, abba az irányba, ahol
Erlendur arcát sejtette.
– Ha már arról kérdez, hogy hogyan viselte az
édesanyám…
– Igen?
– Egyszer megkerestem a nagynénémet, aki
mindig is itt lakott. Ha valaki, hát én tudom,
mennyire vágyhat az ember arra, hogy találkozzon a
rokonaival.
– Úgy értsem, járt Hrundnál?
– Igen. Az volt az első és egyben utolsó alkalom is,
hogy találkoztam vele. Ridegen, sőt elutasítóan
viselkedett velem. Azt mondta, ránézésre
egyértelműen az apámra hasonlítok, és ezt bizony
nem bóknak szánta. Aztán közölte velem, hogy nem
fedezett fel rajtam semmiféle hasonlóságot a maguk
fajtájával. Végül még hozzátette, hogy ne
háborgassam őt többé. Gondolom, azért, mert hozzá
is eljutottak a pletykák.
– Ezt nem tudhatjuk.
– Tudom, hogy gyerekesnek hangzik a számból,
de… nekem azóta is fáj ez.
Erlendur eltűnődött.
– Találtam egy nekrológot az édesapjáról a
bőröndben. Az egyik barátja csupa szépet írt róla.
– Ez az, amire valaki ráírta, hogy „gazember”?
– Igen.
Kjartan kesernyésen mosolygott.
– Nos, akkor már gondolhatja, hogyan indult az
életem.
Ismét Erlendur felé fordult.
 – Azt szeretném, ha most már távozna – szólalt
meg. – És kérem, soha többé ne jöjjön vissza!
 26

Erlendur estefelé hagyta el Egilsstadirt. Noha

türelmetlenül várta, hogy szembesíthesse Ezrát
Hrund állításával, miszerint viszonya volt
Matthildurrel, úgy találta, túlságosan késő van már
ahhoz, hogy felkeresse az idős férfit, ezért inkább
másnap reggelre halasztotta. Nem hagyta nyugodni a
kérdés, hogy vajon Jakob tudomást szerzett-e
kettejük titkáról, és amennyiben igen, akkor hogyan
reagált erre a fejleményre. Lehetséges, hogy még
Matthildur eltűnése előtt jött rá, vagy továbbra sem
tudott a viszonyukról? Maga Ezra évekkel később
mesélte el románcuk történetét Hrund
édesanyjának, akkor is csak az asszony hosszas
unszolásának, sőt könyörgésének engedve. Lehet,
hogy másnak is elárulta a titkot? Vajon ki tudhatott
még a viszonyukról? Erlendurt lázas izgalom fogta
el, de attól tartott, aligha számíthat Ezra
együttműködésére. Ugyanakkor pontosan tudta,
hogy a tudásszomja csillapíthatatlan: választ akart
kapni bizonyos kérdésekre, a kíváncsisága pedig
sokkal erősebb volt, mint a fenntartásai vagy a
kételyei.
Megállt még az eskifjörduri benzinkútnál, ahol
vett magának egy szendvicset, megtöltötte kávéval a
termoszát, és cigarettával is feltankolt. Aztán,
hirtelen ötlettől vezérelve, a parkolóban hagyta a
kocsiját, és átsétált a temetőhöz, amelyet
nemegyszer felkeresett már itteni látogatásai során.
A takaros kőfallal körülvett temető a falu peremén,
egy lankán terült el, és maga volt a csend oázisa.
Most, a szürkület fényviszonyai mellett Erlendur
látta, hogy vékony porhótakaró borítja már a
területet, és még ki lehetett venni a sírkövek
feliratait. Mint mindig, most is megcsodálta a temető
egyszerű, szabályos szépségét, a néma csönd uralta
helyet, amelyet az eltávozottak lelkei népesítettek
be.
Sok-sok évvel azután, hogy keletre utazott
édesapja koporsójával, az édesanyja is elhunyt,
rövidebb ideig tartó kórházi kezelést követően.
Erlendur ott volt mellette a betegágyánál. El sem
hagyta azóta a nap óta, hogy kórházba került. Nem
sok szót váltottak egymással, de a vége felé
közeledve az édesanyja érezte a jelenlétét, és ez a
tudat is elég volt számára. Mindig is mondogatta, azt
szeretné, hogy a férje, Sveinn mellé temessék majd,
abba a sírba, amely már várt rá az eskifjörduri
temetőben. Így aztán Erlendur odautazott repülővel,
a koporsót is szállítva. Megismételte az édesapja
utolsó útját. Az édesanyja holttestével is egy
teherautón tette meg az út utolsó szakaszát. Az
országutak állapota javult valamelyest az azóta eltelt
években, és a sors fintoraként ugyanaz a sofőr
szállította az asszonyt a végső nyugvóhelyére, aki a
férjét, Sveinnt is. A férfi most sem volt kevésbé
beszédes kedvében, mint akkor.
– Nem én fuvaroztam magát az édesanyjával a jó
múltkorában? – kérdezte. Nyers és tapintatlan
ember volt, minden egyes mozdulatával a lehető
legnagyobb zajt és feltűnést keltette. Ezt a kérdést
történetesen épp abban a pillanatban tette fel
Erlendurnek, amikor beemelték a koporsót a
teherautó hátuljába.
– De igen – felelte Erlendur. – Ahogyan most is.
– Tessék?
A sofőr értetlenkedve nézett rá.
Erlendur konokul hallgatva kivárta, hogy leessen
nála a tantusz.
– Úgy érti…? – kérdezte a sofőr zavartan, be sem
fejezve a mondatot. Javára legyen mondva, most
sokkal óvatosabban vezetett a murvával felszórt
utakon, mint az előző alkalommal. Az út jó részében
mindketten hallgattak.
A szertartást celebráló vikárius szívélyes,
jóindulatú férfi volt. Erlendur sohasem találkozott
még vele személyesen, de telefonon elmesélte neki
az édesanyja életének legfontosabb eseményeit,
amely köré megfogalmazhatta a gyászbeszédet.
Mindössze néhány gyászoló jelent meg a
templomban – alig maroknyi helybéli, akik még
ismerték a szüleit, vagy a távoli rokonaik, akik
azonban gyakorlatilag vadidegenek voltak Erlendur
számára.
Végül leeresztették a koporsót a sírba, a szokásos
szertartásos lassúsággal.
– Nyugtass meg, hogy mindig vigyázni fogsz
magadra – kérte Erlendurt az édesanyja, aki egészen
addig a pillanatig delíriumban volt: félrebeszélt, és
rá sem ismert a fiára. Akkor azonban, egy röpke
pillanat erejéig kitisztult a tudata.
Erlendur bólintott.
– Nem tudsz eléggé vigyázni magadra.
– Ne aggódj miattam – mondta Erlendur akkor.
– Isten veled… drága fiam…
Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt
elszenderedett. Hamarosan azonban ismét magához
tért. Látva, hogy Erlendur még ott üldögél az ágya
mellett, mosolyogni próbált, aztán megkérdezte tőle,
megtalálta-e az öccsét.
– Velünk együtt temesd el majd őt is… ha
megtalálod.
Egy perc sem telt bele, távozott az élők sorából.

Erlendur ráérősen bandukolt a temetőben, lába

nyoma megmaradt a puha, szűz hóban. A sírkő,
amelyet a szülei sírjára állíttatott, bazaltból készült,
fényesre csiszolt lapjára csak a nevüket és
évszámaikat vésette. Alattuk egyszerű fohász vagy
könyörgés állott – értelmezése nézőpont kérdése:
„Nyugodjék békében.” Erlendur mindmáig megőrizte
a régi keresztet, amely egykor az édesapja sírját
jelezte, a lakásában tárolta Reykjavíkban. Fogalma
sem volt róla, hogyan szabaduljon meg tőle. Még
ilyen sok év elteltével sem volt képes rászánni
magát, hogy kidobja.
Az előtte álló sírkövet benőtte a zuzmó, és a jelek
szerint madarak is szoktak gubbasztani rajta. Nem
kímélték a viharos erejű északi szelek, a dél felől
érkező lágy szellők pedig addig cirógatták, míg a
színe homogén szürkévé változott, vésett felirata
pedig elmosódott. Az idő semmit és senkit sem
kímél, gondolta Erlendur, megsimogatva a jéghideg
bazaltot. Ez a kő mindig is ideköti majd ehhez a
helyhez.
A saját kocsijával szállította ide Reykjavíkból,
mindvégig a kelet felé vezető, burkolat nélküli
utakon hajtva. Két napig tartott az utazás, így
éjszakára megszállt Akureyriben, egy észak-izlandi
városban. Mivel mindig is az volt a szándéka, hogy
közös síremléket állít a szüleinek, az édesanyja
sírjára nem állított ideiglenes fafeszületet. Senkit
sem hibáztathatott, mert egyes-egyedül rajta múlott:
addig halogatta, mígnem már szégyenletesen sok idő
telt el, amikor végül engedett a lelkiismeret-
furdalásának, és megkeresett egy kőfaragót.
Halogatásának jó oka volt, hiszen a lelke mélyén
rettegett attól, hogy vissza kell térnie erre a helyre.
Az érzések, amelyek felkavarodtak benne, amikor
csak felkereste egykori otthonát, túlságosan
fájdalmasak voltak. Mintha egy régi átok tört volna
meg, amikor végül rászánta magát az utazásra, és
attól kezdve rendszeresen ellátogatott ide, hol
hosszabb, hol rövidebb időre. Mostanra már
tényként fogadta el, hogy úgysem menekülhet a
múltja elől.
Éveken át hiába próbálta felidézni családi életük
emlékeit még a tragédiát megelőző időkből. Bergur
eltűnését követően a múlt semmivé vált, mintha élni
sem éltek volna addig. Ahogy azonban teltek-múltak
a napok, majd pedig az évek is, egyre gyakrabban
jelentek meg lelki szemei előtt különféle emlékképek
a korábbi időszakokból. Olykor csak felvillanó
pillanatfelvételekként, amelyeket nemigen sikerült
konkrét időponthoz vagy helyszínhez kötnie. Máskor
azonban tisztább és összefüggő képsorokat látott.
Olyan alkalmakról, mint például a karácsony, amikor
az édesapja jellegzetes izlandi ádventi kalapot tett a
fejére, és közösen díszítették fel a fenyőfát, vagy
éppen rádiósorozatot hallgattak egy téli estén. Lelki
szemei előtt úgy sejlettek fel ezek a képsorok,
ahogyan egy gyertya halvány lángja lobog. Egy
alkalommal például kirándultak Akureyribe. Máskor
hajóra szálltak, úgy keresték fel Papey szigetét. Volt,
hogy látta magát, ahogy lóháton ül, és az édesanyja
fogja a kantárszárat. Máskor meg betakarították a
szénát… A férfiak kávét ittak és cigarettáztak
odakint, ő pedig eközben Bergurrel hempergett a
pajtában édesen illatozó szénában.
Néhány ilyen emléket éppenséggel a veszteség
fájdalmas érzése élesztett fel benne, amely újra és
újra hatalmába kerítette. Miközben a szülei sírja
mellett álldogált, a messzi távolból egy gyászosan
szomorú refrén hangjai szálltak hozzá. Felismerte.
Az édesapja hegedűje szólt így. És máris maga előtt
látta az édesanyját, amint a nappali ajtajában félig
lehunyt szemmel álldogálva hallgatja férje zenélését.
Egy hosszú nyári napot tudtak maguk mögött akkor,
a két kisfiú a kanapén bóbiskolt, az arcukat pirosra
perzselte a napsütés. Az édesapjuk keze kifinomult
érzékenységgel táncolt a húrokon. Az édesanyjuk
félrehajtott fejjel hallgatta, tekintetét a férjén
pihentetve.
– Játssz most már valami vidámat is – kérlelte.
– A fiúk mindjárt elalszanak – vetette ellen a férje.
– Halkan is tudsz játszani.
A felesége kérésének eleget téve, a férfi ekkor
tempót váltott, és egy vidám keringő visszafogottabb
feldolgozását kezdte játszani. Az asszony mosolyogva
hallgatta az ajtóból, aztán odament hozzá, és kézen
fogva felállította. A férj félretette a hangszerét, és
táncra perdültek a most már csendes szobában.
Bergur az igazak álmát aludta, Erlendur azonban
felébresztette, hogy titokban meglessék a szüleiket,
akik nesztelenül ropták a táncot, átölelve egymást.
Suttogva beszélgettek közben, nehogy megzavarják
fiaik álmát. Az édesanyjuk visszafogottan kuncogott.
Nevetős természetű volt. Bergur őrá ütött. Sok
szempontból hasonlítottak egymásra, az
arcvonásaik, a széles mosolyuk ugyanazok voltak.
Bergur is mindig derűt sugárzott, ellentétben a
bátyjával, aki inkább ingerlékeny, arrogáns és
követelőző gyerek volt: csak ritkán mosolyodott el,
külső tulajdonságait és a vérmérsékletét is az
édesapjuktól örökölte.
Ehhez az emlékképhez a frissen kaszált fű
nyáridőt idéző illata és a tikkasztó izlandi kánikula
társult a képzeletében. Aznap, valamivel korábban
Bergurrel játszani mentek a folyópartra. Sétáltak a
víz mentén, bele-belemártva a kezüket, hogy aztán
az arcukra fröcsköljék és felfrissüljenek a
hidegségétől.
Ez volt az utolsó nyár, amelyet még négyesben
együtt tölthettek el.
Erlendur megcirógatta a viharvert bazaltkövet. A
hegyoldal felől alattomos, jéghideg szél érkezett,
amelynek csípősségét még a bélelt kabáton át is
érezte. Felpillantott a hegyekre. Összébb húzta
magán a kabátot, aztán visszasietett a benzinkúthoz.
Az időjárás-előrejelzés szerint Izland keleti részén
jelentős hőmérséklet-csökkenés volt várható. Ez a
cudar szél pedig megerősítette a hidegfront
érkezését, amely feltartóztathatatlanul és
baljóslatúan közeledett feléjük a hegyekből.
 27

– Miért fekszel még mindig itt?

Meglepte a kérdés. Meresztgette a szemét abba az
irányba, amerről hallani vélte az utazó hangját, de az
alakja már eggyé olvadt a félhomállyal.
– Még mindig itt vagy? – kérdezte.
– Itt – hangzott a válasz.
– Mégis miért? Mit akarsz tőlem?
– Majd akkor távozom innen, amikor te is.
– Honnan jöttél? – kérdezte.
– Messze földről – felelte az utazó. – De még ma
este visszamegyek.
 28

Mély álomból ébredezett, nyugalmát egy kocsi zaja

zavarta meg. Már kezdett pirkadni. Kábultnak érezte
magát, és hirtelen azt sem tudta, hol van, miután alig
valamivel hajnal előtt sikerült csak elaludnia. Egy
ajtó csapódását hallotta, aztán a hó ropogását a
közeledő léptek alatt. A látogató egyedül érkezett.
Erlendur kikászálódott a hálózsákjából. A hó
halomba gyűlt az egyik sarokban, maga a helyiség
pedig szánalmasnak és barátságtalannak tűnt most.
– Van itt valaki? – kiáltotta egy hang, amelyet
azonnal felismert. Aztán látta feltűnni Bóas
fizimiskáját a törött ablaküvegen át.
– Nem zavarom? – kérdezte a férfi.
– Dehogy.
– Hoztam magának kávét meg egy kis dán
péksüteményt – közölte vele Bóas széles mosollyal. –
Gondoltam, talán örülne a társaságnak is.
– Fáradjon beljebb – invitálta Erlendur.
– Igazán kedves magától – mondta Bóas, és
belépett az ajtó nélküli házba, majd csatlakozott
Erlendurhöz az egykori nappaliban. Egy termosszal
és egy papírzacskóval a kezében érkezett, az
utóbbiból ínycsiklandó illat terjengett. – Két bögrét
is hoztam magammal, már csak a biztonság kedvéért
– jegyezte meg. – Nem tudhattam, mennyire sikerült
otthonosan berendezkednie ideát.
– Köszönöm, egészen jól elvagyok itt – felelte
Erlendur, miközben átvette tőle az egyik bögre
kávét.
Bóas végigpillantott a hevenyészett fekvőhelyen.
Takarók, hálózsák, gázlámpa. Takaros fekhely volt,
még ha maga a ház nem is olyan, mint egy lakosztály
a Hiltonban. Erlendur odakint a telken talált egy
tejeskannát, most azt használta gigantikus
hamutartó gyanánt: a szoba sarkába állította, az alját
megtöltötte vízzel, és ebbe nyomta el a
cigarettacsikkeket. Mellette egy összecsukható szék
állt, a padló egy tenyérnyi, szárazan maradt részén
pedig könyvek halma tornyosult.
 – Látom, sikerült szép otthonossá tennie –
állapította meg Bóas. – Magának már biztosan volt
dolga csavargókkal. Gondolt már arra, hogy maga is
élhetne úgy?
Erlendur elmosolyodott. Beleharapott a friss
péksüteménybe. A kávé erős volt és tűzforró.
Óvatosan szürcsölgette, nehogy megégesse a nyelvét.
– Á, nem olyan vészes a helyzet – mondta végül. –
Köszönöm a kávét.
– Szívesen. Nem látott esetleg kísérteteket?
– Errefelé mindig akad néhány.
– A gyerekek régebben állították, hogy ez egy
kísértetjárta ház – magyarázta Bóas. – De ez persze
régen volt. A kölykök akkoriban még kimentek a
szabadba, ha játszani akartak, és azt is tudták,
milyen egy kísértetek járta épület. Igaz, ennek sok-
sok éve már. Bejártak ide, tüzet gyújtottak és
kísértethistóriák mesélésével múlatták az időt.
Ugratták egymást közben, és iszogattak is, a tiltás
ellenére.
– Graffitiket is rajzoltak a falakra – tette hozzá
Erlendur.
– Igen. Mindig ugyanazok a falfirkák… a
szerelmesek üzenetei egymásnak. De legjobb
tudomásom szerint már senki sem szokott idejárni.
Mármint magán kívül, persze.
– Én sem fordulok meg itt valami gyakran –
jegyezte meg Erlendur.
– Mindentől függetlenül szép ez a hely. Nem
gondolt még rá, hogy itt maradhatna?
– Nem is tudom…
– Nem fázik itt?
– Nem, dehogy.
– Bocsásson meg nekem, kotnyeles vénembernek.
Távol álljon tőlem, hogy beleüssem az orromat a
dolgaiba – mentegetőzött Bóas. – Jut eszembe,
néhány itteni vadásznak megemlítettem már, amiről
a múltkoriban faggatott. Tudja, hogy nem találtak-e
a környéken rókalyukakban vagy hollófészkekben
olyan nyomot, ami az öccsére utalhatna. De sehol
semmi. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.
– Nem érdekes – hárította Erlendur. – Igazság
szerint nem is reménykedtem benne. Mindenesetre
köszönöm a fáradozását.
– Na és mi van a maga ügyével? Hol tart a
nyomozás? – érdeklődött Bóas.
 – Az én ügyemmel? Ja, Matthildurre gondol?
Bóas bólintott.
– Ezt aligha lehet ügynek titulálni. Nem is tudom,
mit mondhatnék róla, bár a jelek szerint Ezra talán a
segítségemre lehet ebben.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Bóas, leplezetlen
érdeklődéssel, mint mindig.
– Csak úgy, hogy ez a benyomásom, miután még
egyszer elbeszélgethettem Hrunddal – felelte
Erlendur. Nem szívesen árult volna el többet
Bóasnak, mint amennyit feltétlenül szükséges. Esze
ágában sem volt szóba hozni Ezra és Matthildur
románcát, jóllehet megvolt az esélye, hogy Bóas már
úgyis tudott róla. Igen ám, de ez mégiscsak
magánügy, Erlendur pedig semmiképp sem szerette
volna, hogy az érdeklődése nyomán ismét szárnyra
kapjanak a pletykák. – Ez persze csak egy ötlet –
tette hozzá, remélve, hogy Bóas nem fogott szimatot.
– Úgy gondolja, bűzlik valami ekörül?
– Nekem úgy tűnik, mintha ezt inkább maga
gondolná – felelte Erlendur. – Máskülönben nem úgy
válaszolt volna a Matthildurrel kapcsolatos
kérdéseimre, ahogyan tette. Végső soron maga
irányított engem tovább Hrundhoz… miután
elárultam, hogy a rendőrségen dolgozom.
– Nem tudok többet annál, mint amennyit már
elmondtam magának – jelentette ki Bóas
visszakozva. – Mindössze a saját szemszögemből
nézve meséltem el az eseményeket. Fogalmam sincs
róla, hogy valójában mi történt, vagy mi nem
történhetett.
– Ezek szerint… ez is csak egy rejtélyes történet, és
semmi több? – szegezte neki a kérdést Erlendur.
– Amennyire én látom a helyzetet, igen. Ez minden
– felelte Bóas. – Tervezi, hogy még egyszer felkeresi
Ezrát?
– Még nem döntöttem el – felelte Erlendur. Most
már biztosra vette, hogy Bóas nem egészen
önzetlenül, pusztán emberbaráti szeretetből
kedveskedett neki. Mulattatta, hogy az öreg gazda
úgy tett, mintha nem is érdekelné az ügy, miközben
képtelen volt leplezni olthatatlan kíváncsiságát.
– Szívesen elmegyek hozzá magával, ha gondolja –
ajánlotta fel Bóas.
– Köszönöm, de nem kérem erre. Nem szeretném
igénybe venni az idejét.
 – Emiatt igazán nem kell aggódnia – érvelt Bóas
sietősen. – Csak arra gondoltam, én amúgy is
ismerem az öregfiút, talán nagyobb esélyem van
arra, hogy rávegyem, beszéljen magával.
– Ezt azért kétlem, miután én is találkoztam már
vele – felelte Erlendur. – Remélem, nem bántottam
meg. Egyébként még azt sem tudom, felkeressem-e
még egyszer Ezrát.
– Nos, akkor csak szóljon, ha úgy érzi, a
segítségére lehetek még valamiben – mondta Bóas,
és máris indulni készült. Úgy tűnt, belátta, hogy
sehogy sem sikerül egyről a kettőre jutnia
Erlendurrel.
– Még egyszer köszönöm a kávét és a süteményt –
mondta Erlendur, és az ajtóhoz kísérte a vendéget.
Pontosan úgy, mint egy házigazda – mintha ismét
Bakkasel lenne az otthona.
 29

Ez alkalommal nem hallotta kalapálás zaját az Ezra

háza alatt meghúzódó fészerből, és senki sem nyitott
ajtót neki, miután bekopogtatott. A harmadik
kopogtatást követően Erlendur úgy döntött, az ajtóra
tapasztja a fülét. Pedig Ezra autója ott állt, sőt a jelek
szerint el sem mozdult a helyéről az előző látogatása
óta. A hó ugyanolyan vastagon lepte be a
motorháztetőt és a kocsi tetejét is, mint akkor.
Vezettek ugyan lábnyomok a háztól a
kocsifelhajtóig, és le a fészerhez is, de amennyire
Erlendur ki tudta venni, ezek nem lehettek valami
frissek. Elsétált a fészerhez, ahol Ezrát a múltkor épp
harðfiskur klopfolása közben találta. Felemelte a kis
fareteszt, és belökte az ajtót, amely fagyos
nyikorgással adta meg magát. Minden
változatlannak tűnt odabent, ott volt a kő, a
támlátlan szék és a még kiklopfolásra váró halak is. A
fészert egy egész emberélet során felhalmozott
kacatok töltötték meg: akadtak itt szerszámok és
kertészkellékek, régi kaszák és sarlók, sőt egy
traktor motorblokkja, dísztárcsák és egy özönvíz
előtti jármű rozsdásodó lökhárítója is. Az egyik
sarokban tűzifa állt halomban, a falba vert szögekre
akasztva két, ugyancsak viseltes kezeslábas lógott.
Erlendur odament a szárított halhoz, tépett belőle
magának egy kis falatot, és a szájába vette. A
legnagyobb lelki nyugalommal rágcsálta, miközben
alaposabban is szemügyre vette a fészert. Úgy tűnt,
mintha Ezra el sem hagyta volna a házat az utóbbi
huszonnégy órában. Amikor Erlendur megérkezett,
nem látott keréknyomokat, amelyek felfelé vezettek
volna ide az útról. Felvette a fakalapácsot, amellyel
Ezra a halat klopfolja, és méricskélni kezdte.
A fakalapácsot magánál tartva elindult, hogy
visszamenjen a házhoz. Ismét kopogtatott az ajtón.
Nem érkezett válasz. Amikor megpróbált benyitni, az
ajtót zárva találta, de emlékezett rá, hogy korábban
nyitva volt. Megrázta a kilincset, abban a biztos
tudatban, hogy az öreg itthon tartózkodik. Az
ablakhoz ment, és elkiáltotta néhányszor a férfi
nevét, de most sem járt eredménnyel. Minden
csendes volt, eltekintve a ház körül rajban röpködő
madarak csivitelésétől. Visszament a bejárati
ajtóhoz, amelynek felső része egy kis üvegablak volt.
Odabentről függöny takarta. Erlendur épp fel akarta
emelni a fakalapácsot ahhoz az üvegbetéthez,
amelyik a legközelebb volt a zárhoz, amikor
kivágódott az ajtó, és kirajzolódott előtte Ezra alakja.
– Mégis mi a fenét akar itt azzal a kalapáccsal? –
kérdezte követelőző hangon, és haragos tekintettel
méregette Erlendurt.
– Én… – nem folytathatta. Ez az ellenséges
fogadtatás szöges ellentéte volt az előző
látogatásakor tapasztaltaknak.
– Mit keres itt? – csattant fel az idős férfi.
– Beszélni szeretnék magával.
– És mit akar azzal a kalapáccsal a kezében? Arra
készült, ugye, hogy betör hozzám?
– Valami azt súgta, hogy itthon van, és attól
tartottam, hogy esetleg baleset érte – felelte
Erlendur. – Jól érzi magát?
– Igazán lekötelez – felelte Ezra. – De amint látja,
jól vagyok. Úgyhogy most már hordja el az irháját, és
hagyjon békén végre!
– De miért…
Ezra ezzel becsapta az ajtót Erlendur orra előtt.
Csak úgy rázkódtak benne az üvegbetétek. Erlendur
mozdulatlanul, nyugodtan álldogált ott tovább,
kezében a kalapáccsal. Egy idő múlva hátat fordított
a háznak, visszament a fészerhez, és letette a
klopfolót a satupadra. Nem hazudott Ezrának. A
rendőrségnél szerzett tapasztalatai és Hrund minap
történt balesete is bizonyították, hogy az idős
emberek könnyen bajba juthatnak, és korántsem
biztos, hogy ilyenkor sikerül még segítséget hívniuk.
Amikor még egyszer végigpillantott a fészeren,
megakadt a tekintete egy pár ütött-kopott, bőrszíjas
sílécen. Hosszú bambuszrudak pihentek mellette
síbot gyanánt. Idejét sem tudta, mikor látott utoljára
ilyet. Biztosra vette, hogy már-már muzeális
darabok, és szeretetteljes mozdulattal végigsimított
rajtuk.
Odakintről léptek zaját hallotta, és a következő
pillanatban meg is jelent Ezra. Vonásait ellenséges
érzület torzította, kezével vadászpuskát markolt, a
csövét a föld felé irányítva. Ugyanúgy volt öltözve,
mint az előbb, amikor kinyitotta a ház bejárati
ajtaját: papucsot, atlétatrikót és nadrágot viselt,
utóbbit hózentróger tartotta rajta.
– Takarodjon innen! – rivallt Erlendurre.
– Ne gyerekeskedjen már!
– Kifelé! – utasította Ezra még egyszer, felemelve a
fegyvert.
– Mégis mi történt? Mitől fél?
– Azt akarom, hogy tűnjön el innen.
Birtokháborítást követett el.
– Mi az, kivel beszélgetett eddig? – kérdezte
Erlendur. – Mi az oka ennek a hirtelen változásnak?
Én csak beszélni szerettem volna…
– Felhívott Ninna… és figyelmeztetett rá, hogy
maga kémkedik utánam – felelte Ezra. – Nem fogom
tűrni, hogy kutasson a dolgaimban.
– Rendben – felelte Erlendur. – Megértem az
álláspontját.
– Akkor jó. Most pedig távozzon innen! Irány
vissza Reykjavíkba!
– Nem akarja megtalálni Matthildurt? Nem is
érdekli, mi történhetett vele? Hogy mi történt
valójában?
– Hagyjon békén – vágta rá Ezra dühösen. – Ne
kémkedjen utánam, és tűnjön el innen!
– Egyvalamit azért még áruljon el nekem! Jakob
tudott a kettejük viszonyáról?
– Az ég szerelmére, hát nem ért a szóból?! –
kiáltott fel Ezra. – Hagyja ezt abba végre! Fejezze be a
szaglászást, és tűnjön el innen!
Ismét feltartotta a fegyvert, és most már célba
vette vele Erlendurt.
– Jól van, jól… ne izgassa fel magát! – kérte
Erlendur. – Ne nehezítse még tovább a saját
helyzetét. Elmegyek, ígérem. De hogy tudjon róla, ezt
az esetet jelentenem kell. Nem foghat fegyvert
másokra csak úgy. Erről az incidensről értesítenem
kell az eskifjörduri rendőrséget. Kiszállnak majd ide,
és elkobozzák a fegyverét. Nem kizárt, hogy értesítik
a reykjavíki központ fegyverosztályát, és
ideküldenek valakit repülővel. Aztán még észbe
kapni sem lesz ideje, máris ellepik a környéket az
újságírók. Nagy nap lesz az a sajtónak. Szerepelni fog
a hétórás híradóban.
– Mégis ki a fenének gondolja magát? – szegezte
neki a kérdést Ezra. A hangja most már
visszafogottabb volt, érződött belőle, hogy kétellyel
és megrökönyödéssel figyeli Erlendurt, aki ott
álldogált vele szemben a fészerében, arcátlan
merészséggel fogdosta a síléceit, és mindenfélével
fenyegetőzött. – Ki a francnak gondolja magát? –
ismételte meg.
Erlendur nem válaszolt.
– Figyelmeztetem… én nem lacafacázok, használni
fogom a fegyvert! – Ezra meglóbálta a puskát, hogy
nyomatékot adjon szavainak. – Komolyan gondolom,
nem fogok teketóriázni!
Erlendur csak állt mozdulatlanul, és figyelte az
öreget.
– Mi az, magának talán édes mindegy, hogy élve
távozik innen, vagy itthagyja a fogát? – kiáltott oda
neki Ezra.
– Ha agyon akart volna lőni engem, Ezra, mert úgy
gondolná, hogy ez megold bármit is, akkor már
megtehette volna. Menjen vissza inkább a házba,
még mielőtt alaposan megfázik! Megárthat az
egészségének, ha sokáig ácsorog a hidegben, pláne
ebben a lenge öltözékben.
 Ezra pislogott egyet, de továbbra sem tágított.
– Mi a fenét gondol? Mit tud maga rólam? –
kérdezte. – Mit akart ezzel mondani? Semmit sem
tud, semmit. És semmit sem ért. Azt akarom, hogy
tűnjön el innen. Nem vagyok hajlandó beszélgetni
magával, értse már meg! Vagy ennyire nehéz a
felfogása?
– Meséljen nekem Matthildurről!
– Nincs mit mondanom magának róla. Ninna már
elhitetett magával egy sor hazugságot. Egyetlen
szavát se higgye, bármit mond is.
– Hrunddal is beszéltem már. Elmondta, mit
mesélt maga az édesanyjának a történtekről. Tudom,
hogy viszonya volt Matthildurrel. És azt is, hogy az
orránál fogva vezette Jakobot.
– Az orránál fogva vezettem Jakobot… becsaptam
őt – ismételte el utána Ezra gúnyosan. A fegyver
csövét kissé lejjebb engedte közben. – Lóvá tettem
szegény Jakobot. Becsaptam őt – mondta ki még
egyszer. – Úgy beszél róla, mintha még ő lett volna a
sértett fél.
– Amennyire tudom, ő volt.
– Dehogyis tudja! Éppen ez a lényeg. Az égvilágon
semmit sem tud.
– Akkor álljon szóba velem végre, válaszoljon a
kérdéseimre, és meséljen Jakobról!
– Nincs mit mondanom magának.
– Matthildur édesanyjának pedig mindent
elmesélt.
– Azt négyszemközt, bizalmasan mondtam el neki.
Miután könyörögve kért rá. Nem hagyott nyugtot
nekem. De nem akartam, hogy kitudódjon. Ő pedig a
szavát adta nekem, hogy senkinek sem adja tovább.
– Hogyan jött rá?
– Mármint arra, hogy én…?
– Hogy maga meg a lánya…
– Matthildur futólag említette neki, hogy jó
barátok vagyunk, a többire meg magától rájött.
Egyszerűen kikövetkeztette.
– Ha ez jelent némi vigaszt magának, nem hinném,
hogy továbbadta volna bárkinek is. Egyedül a
lányának mesélte el – fejtegette Erlendur. – Mármint
Hrundnak. Nem hiszem, hogy kettőjükön kívül más
is tudott volna róla.
– Az lesz a legjobb, ha így is marad.
– Biztos benne? Olyan régen történt már mindez.
 – Az átkozott pletykafészkek! – fakadt ki Ezra
váratlanul. – Mit meséltek magának Jakobról?
– Semmi különöset.
– Mesebeszéd!
– Mi van Jakobbal? – kérdezte Erlendur, érezve,
hogy jó helyen tapogatózik. – Miféle ember volt? A
felesége és maga tényleg összejöttek? Matthildur
édesanyja mindenesetre hallgatott erről, mint a sír.
Igaz az, hogy viszonya volt Matthildurrel?
– Hogy igaz-e? – csattant fel Ezra. – Hát persze,
hogy az! Maga így szokta csűrni-csavarni a szót? Oda
akar kilyukadni, hogy hazug ember vagyok?
– Akkor meg miért nem meséli el nekem?
– Arra céloz, hogy hazudtam Matthildur
édesanyjának?
– Azt kérdezem magától, hogy volt-e bármi köze
Matthildur eltűnéséhez?
– Nekem?
– Ez ennyire érthetetlen kérdés lenne? Titokban
találkozgatott Matthildurrel. Aki a barátja felesége
volt.
– Nos, nézze csak…
– Miért nem hajlandó magyarázatot adni nekem a
történtekre, Ezra?
– Vagyis azt akarja hallani, hogyan játszottuk ki
Jakobot? – kérdezte Ezra magából kikelve. – Azt várja
tőlem, hogy részletesen számoljak be róla, hogyan
csaptuk be azt a szegény szerencsétlen fickót? Nos,
jól van. Jöjjön csak velem! Elmondom magának,
hogyan történt Jakob „megvezetése”. De aztán
tűnjön el innen, és hagyjon végre békén!
 30

Ezra ugyanúgy markolta a vadászpuskát, mint addig,

de most már keresztbe fektette a térdén, miután
leült Erlendurrel szemben a konyhában. Az ujját a
ravaszon tartva simogatta a fegyver csövét,
miközben belefogott a történetbe. Halkan beszélt,
nehezen találva a szavakat, részben azért, mert
évtizedek óta nem beszélt erről, és most sem
szívesen tette, részben pedig mert azóta sem sikerült
túltennie magát a történteken, jóllehet már-már egy
emberöltő telt el azóta. Olyan elevenen élt benne az
emléke, minden részlet, minden beszélgetés és
fejlemény, mintha csak tegnap történt volna mindez.
Elbeszélését hosszas elhallgatások szabdalták,
Erlendur azonban gondosan ügyelt arra, hogy ne
szakítsa meg ezeket a szüneteket. Lassan és
fájdalmasan bontakozott ki a történet egésze. Ezra
nem szerette volna, hogy félbeszakítsa, Erlendur
pedig hagyta, hogy ő határozza meg az elbeszélés
tempóját.
Az idős férfi túlnyomórészt megerősítette
mindazt, amit Hrund az édesanyjától tudott meg a
kapcsolatuk kezdetéről. Az ominózus levél csak az
utolsó csepp volt a pohárban: Matthildur házassága
addigra már megrendült.
– Jakob a barátaim közé tartozott – mondta Ezra. –
Nem emlékszem rá, mondtam-e már magának ezt, és
fogalmam sincs róla, mit tud minderről.
Djúpivogurben ismerkedtem meg Jakobbal, röviddel
azután, hogy ideköltöztem a fjordvidékre. Sok
segítséget kaptam tőle az első halászszezonban,
amelyet már itt dolgoztam végig. Új fiú voltam egy
idegen városban… És egészen jól kijöttem vele.
Amennyire megtudtam, mások is kedvelték őt. Nem
mondhatnám, hogy bármilyen szempontból
kiemelkedett volna az átlagemberek közül, bár az
tény, hogy… nagyon népszerű volt a lányok-
asszonyok körében. Nem is tudom, hogyan
fogalmazhatnám meg másképpen. Mondjuk talán
úgy, hogy értett a nők nyelvén.
 – Talán éppen ezért lett rossz híre.
– Nem érdekelte, hogy férjezett volt-e a
kiszemeltje. És nemegyszer láttam verekedésbe
keveredni a nőügyei miatt.
– Jakob nőügyei tehát más megítélés alá esnek,
mint a maga viszonya Matthildurrel?
– Én nem olyan ember voltam, mint ő – vágta rá
Ezra éles hangon. – Úgyhogy nem is lehet egy napon
említeni a kettőt.
– Emlékszik Matthildur nővérére, Ingunnra még
abból az időből, amikor Djúpivogurben lakott?
– Nem, egyáltalán nem – felelte Ezra. – Ezt
Matthildur is megkérdezte tőlem. Mutatott egy
fényképet róla. Mondtam neki, hogy Jakob nagyon
népszerű volt a nők körében, de hogy konkrétan
kivel szűrte össze a levet, azt nem tudtam. Én jóval
korábban elköltöztem Eskifjördurbe, mint Jakob.
Mire ő is letelepedett itt, már egy pár voltak
Matthildurrel. Ugyanarra a halászhajóra szegődtünk
el dolgozni, és ennek köszönhetően találkoztam
Matthildurrel is. Már azután, hogy összeházasodtak.
Kora reggel mindig benéztem hozzájuk, és együtt
mentünk Jakobbal dolgozni. Így aztán alaposabban is
megismerhettem Matthildurt.
– Nem egy emberrel beszéltem már, akiktől
jellemzést kaptam Jakobról, de valahogy mégsem áll
össze bennem a kép róla – jegyezte meg Erlendur. –
Valakitől úgy hallottam, hogy Jakob
klausztrofóbiában szenvedett. Maga is tudott erről?
– Nos, épp csak annyit, amennyit Matthildur
mesélt nekem róla, hogy Jakob egész egyszerűen
képtelen volt zárt ajtó mögött aludni a
hálószobájukban. Mindig nyitva kellett tartani, és
ahhoz is ragaszkodott, hogy az ágynak az ajtóhoz
közelebb eső fele legyen az ő fekvőhelye.
– Gondolom, komoly megrázkódtatás lehetett
Matthildur számára, amikor tudomást szerzett
Ingunn és Jakob viszonyáról – jegyezte meg
Erlendur.
Ezra most már szemlátomást nyugodtabb volt, bár
a fegyvert továbbra is vasmarokkal fogta. Kezdeti
heves ellenállása ekkorra már megtört, mintha
beletörődött volna, hogy úgysem rázhatja le magáról
Erlendurt.
– Szegény asszony – sóhajtotta.
– Tökéletesen érthető a dilemmája.
 – Érthető? – kérdezte Ezra halkan, mintha nem is
Erlendurnek, hanem önmagának címezte volna a
kérdést. – Ugyan már, hogy érthetné meg, amikor
fogalma sincs az egészről?
Erlendur egy szót sem szólt.
– Fogalma sincs róla – bizonygatta Ezra.

Több mint két hónap telt már el Matthildur eltűnése

óta. A keresést folytatták, de nem járt eredménnyel,
továbbra sem akadtak az asszony nyomára. Ezrának
majd’ megszakadt a szíve, amikor Jakob elmesélte
neki, hogy Matthildurre útközben lecsapott a vihar.
Ezzel a mérhetetlen fájdalommal azonban magára
maradt: nem mutathatta ki, mert akkor kettejük
titkát is meg kellett volna osztania másokkal.
Megfordult a fejében, hogy könnyít a lelkén, és
mindent elmond a vikáriusnak, de soha életében
nem volt vallásos, ráadásul a helyi lelkész vadidegen
volt számára. Úgyhogy otthon begubózva, mindig
csak a négy fal között sírt, hangtalanul. A
szívfájdalom hullámokban tört rá, hol a félelem, hol
pedig a düh, a tehetetlenség és a téboly érzésével
keveredve. A legrosszabb az egészben azonban a
kíméletlen önmarcangolás volt: úgy érezte, senkit
sem hibáztathat a történtekért, egyedül saját magát.
Jobban kellett volna vigyáznia Matthildurre, ott
kellett volna lennie mellette, hátha akkor
elkerülhette volna a végzetét. Mennyiben felelős a
haláláért? Elvégre ő volt az, aki elcsábította az
asszonyt a férjétől. Talán éppen ezért vágott neki az
útnak abban az ítéletidőben? Örökös lelkiismeret-
furdalás gyötörte miatta, és hiába próbálta enyhíteni
a bűntudatát azzal, hogy elhitette magával, nem
tudta volna megmenteni őt. Így is, úgy is nekivágott
volna az útnak, mindentől függetlenül. Lehet, hogy
így volt megírva a sorsa a nagykönyvben. De nem! Az
asszony útra kelésének igenis köze volt kettejük
viszonyához, a tiltott szerelemhez, a titkolózáshoz és
a csalárdsághoz. Ó, jaj, miért is nem öntöttek tiszta
vizet a pohárba azonnal, és költöztek össze
Matthildurrel egész egyszerűen? Miért?
Minden emberi számítás szerint Jakob volt az
egyetlen, akitől választ kaphatott volna a kérdéseire,
de ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott
volna elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy
megkeresse őt ez ügyben. Nem volt elég önbizalma
hozzá. Vagy talán csak félt hallani az igazságot.
Márciust írtak akkor, a napok egyre
hosszabbodtak, a tavasz ott vibrált már a levegőben,
amikor először keresztezték egymást útjaik. Ezra
egészen addig kerülte az érintkezés minden formáját
Jakobbal. Még mindig reménytelenül gyászolta
Matthildurt, és nap mint nap gondolt rá, felidézve
azt a néhány, sajnálatosan rövidre szabott órát,
amelyet együtt tölthetett vele. Hiszen már épp
tervezgetni kezdték közös jövőjüket, fontolgatva azt
a lehetőséget, hogy elköltöznek innen, mert
elképzelhetetlennek érezték, hogy továbbra is
ugyanott éljenek, ahol addig – Jakob közelében.

– Elköltözhetnénk innen Reykjavíkba – állt elő az

ötlettel egyik este Matthildur, miután titokban
átsietett Ezrához.
– Valóban – bólintott Ezra. – Bár úgy hírlik, szinte
lehetetlen szállást találni ott. Tömegesen özönlenek
a férfiak a fővárosba, hogy beállhassanak a
hadseregbe. Elmondtad már neki, hogy szakítani
akarsz vele?
– Én…
 – Szeretnéd, hogy én is ott legyek, amikor
elmondod neki?
– Nem – felelte Matthildur.
– Sohasem fogod úgy érezni, hogy elérkezett a
megfelelő pillanat – érvelt Ezra. – Az lenne a legjobb,
ha odaállnál elé és kertelés nélkül megmondanád
neki, amilyen hamar csak lehetséges. Ha
megengeded, megteszem én helyetted.
– Szerintem jobb, ha az én számból hallja.
– Nem is sejti még?
– Nem tudom. De nem hinném.
– Mondd csak, mitől félsz? Attól, hogy
erőszakoskodni fog veled?
– Velem aztán biztosan nem – vágta rá Matthildur.
– Én valójában téged féltelek.
– Nekem nem tud ártani – érvelt Ezra. – Semmit
sem tehet, amivel bánthatna. Én nem félek tőle,
Matthildur.
– Tudom.
– Sehogy se tetszik ez nekem. Jakob soha egy
szóval sem ártott nekem, és a barátomnak tekintem
őt. Jó ideig együtt dolgoztunk. Úgyhogy… nekem sem
könnyű. De nem hiszem, hogy tartanunk kellene
attól, hogy elmondjuk neki. Beszélnünk kell
Jakobbal. Meg kell értetnünk vele, mi történt. Nem
mintha ritka lenne az ilyesmi. Az emberekkel
gyakran megesik, hogy olyasvalakibe szeretnek bele,
akibe nem kellene…
– Tudom – ismételte el Matthildur.
Ezra takarója alatt feküdtek, egymáshoz bújva,
szótlanul. Élvezettel adták át magukat a másik
testéből áradó melegségnek.
Éjfélre járt már az idő, amikor Ezra bátortalan
kopogtatást hallott az ajtó felől. Nem számított
Matthildur érkezésére, és örömmel fogadta
meglepetésszerű betoppanását. Miután
megcsókolták egymást, Ezra eltűnődve cirógatta az
asszony arcát. A második csókjuk egyre
szenvedélyesebb lett, és közben az ölébe kapta
Matthildurt, hogy átvigye a hálószobába. Le sem
vetkőztek teljesen, úgy kezdtek szeretkezni, azzal a
mohó szenvedéllyel, amelyet az asszony ébresztett
fel benne. Matthildur alig tudta magába fojtania a
kiáltásokat, mert olyan gyönyörben volt része,
amelyhez foghatót a férjével sohasem
tapasztalhatott meg.
 – Nem szabad hamarabb rájönnie, mielőtt
beszélünk vele – szólalt meg Ezra, miközben már
egymás mellett hevertek. – Nem tudhatja meg senki
mástól. Őszintén el kell mondanunk neki mindent,
még mielőtt híre megy a faluban.
– Beszélni fogok vele – fogadkozott Matthildur. –
Megígérem.
– Hadd legyek ott én is akkor! Elvégre a
barátomról van szó.
– Nem, az lesz a legjobb, ha egyedül mondom el
neki – tiltakozott Matthildur. – Biztosan így lesz jó.
Beszélek vele, és azt is elmondom neki, hogy össze
akarok költözni veled. Elmagyarázom neki, hogy
nem maradhatok mellette a történtek után… azok
után, amit megtudtam róla és Ingunnról. Mert ez
mindent tönkretett. És mert közben beléd szerettem.
– Rendben van – egyezett bele Ezra. – De én akkor
is szeretnék ott lenni melletted akkor.
– Ne aggodalmaskodj már ennyire Jakob miatt!
Inkább a kettőnk dolgával foglalkozz, kérlek!
Matthildur ezt követően távozott tőle.

Aztán, két hónappal később, beköszöntött az a

napsütéses nap, amikor Ezra véletlenül
összetalálkozott Jakobbal. Épp a temető mellett
haladt el, amikor egy hang üdvözölte a falon túlról.
Amikor bekukkantott a temetőbe, látta, hogy Jakob
munkálkodik ott, ingujjra vetkőzve. Ő ásta ki a sírt
egy másnap tartandó egyházi temetéshez. Egy
falubéli férfi hunyt el, élete virágában, rövid
betegség után, amelyből emberi számítás szerint fel
kellett volna épülnie. Ezra bement Jakobhoz a
temető kapuján át.
– Hová-hová ilyen sietősen? – szegezte neki a
kérdést Jakob, szusszanásnyi szünetet tartva ásás
közben. Alkalmi munkákat végzett a temetőben az
egyház megbízásából, ami a gyakorlatban a temető
gondozását és sírásást jelentett.
Ezra magyarázkodni kezdett, és hozzátette, hogy
sietnie kell. Feszélyezte Jakob társasága, és
valósággal rettegett attól, hogy Matthildur már
bevallotta a férjének, hogy viszonyuk van egymással,
vagy hogy Jakob magától jött rá a titkukra
valamilyen más úton-módon. A lehető legnagyobb
körültekintéssel jártak el ugyan, de az ember
sohasem tudhatja.
 – Jóformán nem is látlak már – vetette a szemére
Jakob.
– Sok dolgom volt mostanában.
– Keményen dolgozol, igaz? – kérdezte Jakob. –
Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a
földet. Márpedig mi azok vagyunk, Ezra. Egyszerű
emberek, te meg én…
 31

Ezra láthatóan meg sem hallotta az elhangzott

kérdést. Gondolatban messze járt, újra átélve a
sorsdöntő jelenetet a temetőben Jakobbal, és annak
következményeit. Kettejük találkozása minden
bizonnyal elkerülhetetlen volt, ám a helyét és idejét
a véletlen határozta meg. Egészen addig a napig
fenyegetően közeledett, olyan elkerülhetetlenül,
mint maga a halál.
Ezra elhallgatott az egyik mondat közben. A
macska besétált a konyhába, és bizalmatlanul
megbámulta Erlendurt, mielőtt úgy döntött, hogy
nyugodtan elfoglalhatja a helyét a kosarában.
Erlendur már harmadszorra is feltette ugyanazt a
kérdést, mire Ezra kizökkent merengéséből, és végre
reagált, felkapta a fejét.
– Mit is kérdezett az imént?
 – Mi történt azután? – ismételte el a kérdést
Erlendur.
– Jakob meghívott magához.
– És maga elment hozzá?
Ezra nem válaszolt.
– Elment hozzá? – tette fel Erlendur még egyszer a
kérdést.
– Volt valami fenyegető a hangjában, amikor
kimondta ezt a mondatot – folytatta Ezra végül. – De
Jakob mindig is szeretett kellemetlen helyzetbe
hozni másokat. Valójában hitvány ember volt.

Jakob elővett egy doboz cigarettát, és megkínálta

Ezrát, ő azonban nem kért belőle.
– Mi van, még most sem dohányzol? – kérdezte
Jakob.
– Nem sikerült rákapnom az ízére – felelte Ezra,
mosolyt erőltetve magára.
– A britektől veszem a dohányt. Pall Mall.
Veszettül jó cigaretta. Stjáni beadta a kulcsot. De
gondolom, hozzád is eljutott már a híre.
– Igen, persze. Holnap lesz a temetés, ugye?
– Aha. Addigra be kell fejeznem a munkát.
Szerencsénk van az időjárással.
– Ühüm – dünnyögte Ezra, és összehúzott szemmel
felnézett az égre. – Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha
most már indulok is.
Sarkon fordult, azzal a szándékkal, hogy folytatja
útját.
– Szerencsésebbek vagyunk vele, mint az én drága
Matthilduröm volt – jegyezte meg Jakob.
Ezra megdermedt.
– Mit mondtál? – fordult meg.
– Örülök, hogy láttalak – felelte Jakob, mintha
távozásra akarná bírni. Ezra azonban egy tapodtat
sem mozdult.
– Mit is mondtál az imént Matthildurrel
kapcsolatban?
Nem Jakob szavai késztették megtorpanásra.
Közhely volt, amit mondott, nem kellett különösebb
jelentőséget tulajdonítani neki. Jakob helyzetében
tökéletesen érthető volt, hogy ilyen érzéseknek
adott hangot. Ezra fülét sokkal inkább a hangsúly és
a hangnem ütötte meg. Nem okozott nehézséget
számára az értelmezése, mert érzékeny volt minden
apróságra, ami Matthildurrel volt kapcsolatos.
Különösen, ha Jakobot is érintette. Semmi kétség,
Jakob hangja vádaskodást fejezett ki, és ezt meg sem
próbálta leplezni.
– Sok minden van Matthildurrel kapcsolatban,
amivel szeretnék könnyíteni a lelkemen – folytatta
Jakob, ugyanabban a hangnemben. – Jó lett volna
korábban is beszélni veled erről, de az az érzésem, az
utóbbi időben kerülted a velem való találkozást.
– Nem, dehogy – tiltakozott Ezra talán túlságosan
is gyorsan. Azon tűnődött, vajon feltűnt-e Jakobnak
az idegessége, és hallja-e, hogy szaporábban ver a
szíve.
– Nos, pedig nekem nagyon is úgy tűnik. Olyan
sokszor jelentettél beteget mostanában. Aztán
váratlanul lemondtad a munkát a hajón, és a
partvidéken kerestél új állást. Mintha legalábbis
megbántottalak volna valamivel. Mintha már nem
lennénk barátok.
– Nem bántottál meg semmivel – bizonygatta Ezra.
– És természetesen továbbra is barátok vagyunk.
Tudatában volt-e Jakob annak, hogy most ellene
fordította a saját fegyverét? Kettejük közül
történetesen Ezra volt az, aki vétett a másik ellen.
Összeszűrte a levet Matthildurrel a háta mögött,
elárulta a barátságukat, és visszaélt a bizalmával.
Talán hiba volt, hogy kerülni próbálta a vele való
találkozást. Mert valójában ezt tette. Matthildur
eltűnése óta egyetlenegyszer sem kereste a barátját,
és nem ajánlotta fel neki a segítségét sem. Egész
egyszerűen eltűnt Jakob életéből, ahogyan az
asszony is. Utólag belegondolva, az ilyen viselkedés
törvényszerűen gyanút kelt a másik félben.
– Nos, ezt megkönnyebbülten hallom – reagált rá
Jakob.
– Mit is akartál mondani az imént Matthildurrel
kapcsolatban? – kérdezte Ezra.
– Tessék?
– Azt mondtad, sok minden van, amivel
könnyíteni szeretnél a lelkeden vele kapcsolatban.
– Így igaz – bólintott Jakob. – Arra gondoltam,
emlékmisét rendelek a tiszteletére. Hiszen
temetésnek mégsem nevezhetjük. Ahhoz előbb
hivatalosan is halottnak kell hogy nyilvánítsák. Az
ilyesmi pedig nem megy egyik napról a másikra.
Minden kétséget kizáróan kell bizonyítani a halál
beálltát, ami pedig ilyen körülmények között,
ugyebár, nehezen kivitelezhető. De most már aligha
fog előkerülni. Ilyen hosszú idő elteltével ennek
semmi esélye.
– Én nem vagyok ennyire biztos benne –
tiltakozott Ezra. – Amikor beáll az olvadás…
– És van itt még valami, amit senkinek sem
mondtam el – folytatta Jakob. – Nem is tudom,
milyen mélységig kellene részleteznem. Ugyanis ez
egy kissé… kellemetlen számomra. Nem is tudom,
hogyan fogalmazzam meg. Vagy, hogy kivel
beszéljek róla. Olyan kevés emberben bízom meg,
és…
– Bökd ki, mi az?
– Matthildurről van szó – folytatta Jakob. – Az
eltűnése előtt olyan távolságtartóan viselkedett
velem.
– Távolságtartóan?
– Igen, aminek részben személyes okai voltak.
Tudod, olyasfajta problémák, amelyek bármelyik
házasságban adódhatnak. Talán te is megérted majd,
ha lesz egyszer saját feleséged, Ezra.
Ezra ismét hallott azt a különös hangsúlyt. Na és
azokat a gondosan megválogatott szavakat: saját
feleséged.
– És részben persze más okokból is – folytatta
Jakob. Szavait hosszas hatásszünet követte.
– Miféle más okokra célzol? – szegte meg a
csöndet végül Ezra, miután úgy látta, Jakobnak nem
áll szándékában folytatni a mondanivalóját.
– Nincs rá bizonyítékom, mármint semmi
kézzelfogható. De azt hiszem, hasonló helyzetben
egyetlen férfi sem látja a bizonyítékot, csak amikor
az úgyszólván kiveri már a szemét. Amikor ott van
már az orra előtt, érted?
– Hasonló helyzetben?
– A felszarvazott férjekről beszélek, Ezra. Tudod,
mit jelent ez? Felszarvazott férjnek lenni?
Ezra se köpni, se nyelni nem tudott.
Jakob elpöccintette a cigarettát.
– Amikor valaki a hátad mögött összefekszik a
feleségeddel. Amiről már mások is tudomást
szereznek, de neked, a férjnek még halvány
fogalmad sincs arról, hogy felszarvaztak. És aztán
egy szép napon a feleséged felkerekedik, azzal a
szándékkal, hogy egyszerűen faképnél hagyjon.
Mintha neked, a férjének ehhez aztán az égvilágon
semmi közöd sem lenne.
Ezra próbálta leplezni zavarát, de fogalma sem
volt róla, sikerült-e. A legszívesebben csapot-papot
otthagyott volna, de abban sem volt biztos, hogy
maradt-e még elég ereje ehhez. A lába így is ki akart
szaladni alóla. Felkészületlenül érte ez a beszélgetés,
és fogalma sem volt róla, hogyan kellene reagálnia
most.
– Azt akarod mondani ezzel, hogy Matthildur… –
nem sikerült befejeznie a mondatot.
– Gyanakszom valamire, ez minden. Van, hogy az
embert nem hagyja nyugodni a kétely. Nincs se
éjjelem, se nappalom miatta. De valószínűleg
sohasem fog kiderülni az igazság. A történtek után
már nincs esély erre. Most legalábbis így látom a
helyzetet.
Jakob eltaposta a cigarettacsikket.
– Nem, most már biztosan nem fog előkerülni –
mondta, a tekintetét Ezrára szegezve. Ő pedig ismét
vádaskodást vélt kiolvasni Jakob szeméből, a
szavaiból, az egész fellépéséből.
– Ugorj be hozzám valamikor! – szólalt meg Jakob.
– Van még valami, amiről úgy gondolom, tudnod
kellene.
– Mégis mi lenne az?
– Csak nézz be hozzám! – felelte Jakob. – Most már
be kell fejeznem a munkát. Gyere el hozzám, akkor
majd elbeszélgetünk. Esténként általában egyedül
vagyok odahaza.

Ezra ismét csüggedten hintázott a székében. Az

emlék fájdalmas elevenséggel élt még benne.
Emlékezett minden egyes szóra, amely csak elhagyta
Jakob száját akkor.
– Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Persze
eszem ágában sem volt elmenni hozzá látogatóba,
csakhogy ezt mégsem vághattam az arcába. Úgyhogy
teljesen leforrázva odébbálltam.
Erlendur szótlanul figyelte az idős férfit. Látta,
milyen érzések fojtogatják közben, és sejtette,
milyen kimerítő lehetett számára újból átélni
mindezt. Bár a történet szálai a távoli múltba
vezettek vissza, az egész életére kihatottak – talán
még inkább meghatározták a sorsát, mint amennyire
tudatában volt ennek. Egy vadidegen emberre, egy
tárgyilagos kívülálló személyre volt szükség ahhoz,
hogy felismerje, mennyire gúzsba kötötték ezek a
réges-régi történések.
– És nem érezte különösnek ezt a beszélgetést? –
kérdezte Erlendur végül.
– Elsőre csak furcsállottam az egészet – felelte
Ezra. – Teljesen összezavarodtam. Később azonban
rájöttem, hogy biztosan megtudta. Tudnia kellett
rólam és Matthildurről. Azért tett ilyen
megjegyzéseket, mert már mindent tudott, amit csak
tudni lehetett. Mert Matthildur kitálalt neki.
– És végül elment hozzá látogatóba?
– Igen – felelte Ezra a távolba révedve, mintha
csak magának címezte volna a választ. – Végül
elmentem hozzá. És akkor ki is derült a teljes
igazság.
 32

A kétség, ijedtség és rettegés, amely Matthildur

eltűnése óta gyötörte Ezrát, újult erővel rohanta
meg, miután sor került erre a különös beszélgetésre
Jakobbal. Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de
mindenképpen el kell mennie hozzá, hogy tisztázzák
a helyzetet. Bevallva vagy bevallatlanul, kettejük
között ott vibrált a levegőben egy tisztátalan titok,
amellyel muszáj lesz szembesülnie, bármennyire
ódzkodik is ettől. Fogalma sem volt róla, mit tudhat
Jakob a történtekről, és az ebből fakadó
bizonytalanság január óta kínozta – azóta, hogy
Matthildurnek nyoma veszett. Nem állt módjában
másképpen kideríteni, mit mondhatott az asszony
Jakobnak – ezt most már csak tőle magától tudhatta
meg. Lehetséges, hogy az égadta világon semmit sem
tud – de az is, hogy mindent. Ezra a lelke mélyén
attól tartott, hogy kiderül: valójában éppen kettejük
kapcsolata miatt vágott neki a viharnak Matthildur.
Lehet, hogy veszekedtek Jakobbal a történtek miatt.
Az asszony eltűnése óta eltelt hónapokban nem
hagyta nyugodni ez a gondolat.
Háromszor is rászánta már magát, hogy
meglátogatja Jakobot, de mindig visszafordult.
Nyugtalansággal és félelemmel töltötte el az,
ahogyan a férfi a temetőben viselkedett vele. Ezra
idegesen járkált fel-alá a maga portáján, egyre csak
azon törve a fejét, miért épp olyan hangsúllyal
mondta ki Jakob azokat a szavakat, miért hozta
szóba a felszarvazott férjeket, és magyarázta el
részletesen, mit is ért ezen a kifejezésen. Mintha
csak gúnyt akart volna űzni belőle.
Egyik este arra az elhatározásra jutott, hogy nem
halogathatja tovább. Le kell nyelnie végre a keserű
pirulát. Lesétált a hegyről, ahogyan minden áldott
reggel, amikor beugrott Jakobékhoz munka előtt.
Mint akkor is, amikor félénksége és
tapasztalatlansága dacára sikerült meghódítania
Matthildur szívét. Örömmel és meglepődve fogadta
az asszony reagálását a közeledésére. Neki
köszönhetően Ezra félénk ügyetlenkedése könnyed
és spontán kezdeményezésnek tűnt, olyannyira,
mintha magától értetődően természetes és sorsszerű
lett volna kettejük szerelme. Egyetlen nap sem telt el
azóta, hogy ne jutott volna eszébe Matthildur
mosolya, a mozdulatai, a tekintete, a járása és a
nevetése. Gyötrelmes volt a hiánya, és a hosszú,
magányosan eltöltött estéken Ezrát újra meg újra
sírásra késztette a sorsa, azaz kettejük végzetes
szerelme.
Jakob nappalijából fényt látott kiszűrődni, így hát
bekopogtatott az ajtaján. A széljárás megfordult
addigra, és a települést most már észak felől
ostromolták a hideg és száraz szélrohamok. Még
egyszer bekopogtatott, és Jakob most már kinyitotta
az ajtót.
– Nahát, barátom – szólalt meg, és beljebb
tessékelte Ezrát. – Már vártalak.
Ezra fülét rögtön megütötte, mennyire hamisan
cseng a „barátom” megszólítás. Jakob beinvitálta a
nappaliba, elővarázsolt egy üveg brennivínt, és
miután mindketten helyet foglaltak, kitöltött belőle
két kupicányit. A maga adagját egyetlen hajtásra
leküldte, és rögtön utánatöltött. Minden jel arra
utalt, hogy nem most kezdte az italozást. Ezrának
eszébe jutott, milyen visszataszítóan és agresszívan
viselkedik Jakob az alkohol hatására. Ő maga
apránként, óvatosan kortyolgatta a szeszt, és már
megbánta, hogy éppen most zarándokolt el ide. Más
napszakot kellett volna választania, amikor kisebb a
valószínűsége annak, hogy Jakob felönt a garatra.
Körülnézett a házban, és megállapította, hogy sokkal
nagyobb a rendetlenség, mint régebben volt:
szanaszét hevertek a koszos holmik, az
ételmaradékok és a mosatlan edények.
– Örülök, hogy látlak – jelentette ki Jakob.
– Hogy érzed magad mostanában? – érdeklődött
Ezra.
– Pocsékul – felelte Jakob. – Pokolian rossz
állapotban vagyok, ezt mondhatom neked, Ezra. Az
életem nem fenékig tejfel.
– Képzelem, milyen nehéz napokat vészeltél át.
– Még hogy nehéz? El sem tudod képzelni, Ezra,
milyen nehéz. Pokolian nehéz. Hadd áruljam el
neked… hadd mondjam el neked, Ezra, hogy nem az
önfeledt nevetés pillanata az, amikor az ember
elveszíti szeretett feleségét. Ahogyan én is
Matthildurt.
– Sajnálom, ha alkalmatlan időpontot
választottam erre a látogatásra. Talán jobb lesz, ha
később visszajövök. Nekem…
– Mi van? Máris elmennél? Nyugalom… Idd csak ki
a poharadat! Nem csináltam semmit idehaza, csak
üldögéltem és hallgattam a rádiót. Úgyhogy nem,
nem jöttél rosszkor.
Ezra hallgatott.
– Nem vagyok részeg – erősködött Jakob. – Csak
magányosnak érzem magam.
– Ez természetes – nyugtatgatta Ezra.
Jakob erre kihúzta magát, kiegyenesítette a vállát,
és amikor ismét megeredt a nyelve, gondosan
megválogatta a szavait.
– Tulajdonképpen meglepett egy kissé, hogy mégis
hajlandó voltál eljönni hozzám – mondta. –
Rászántad magad, hogy meglátogass engem…
– Hajlandó? – Ezra gyanakvó lett. – Mindössze
őszinte részvétemet szerettem volna kinyilvánítani…
– Nocsak, valóban? Milyen kedves tőled.
– És azt is szerettem volna megkérdezni, hogy s
mint megy sorod.
– De ez minden, ugye?
– Én…
– Matthildur miatt vagy itt, ugye? Róla akarsz
megtudni valamit?
– Matthildurről?
– Ugyan már, ne add az ostobát!
– Álmomban sem…
– Azt hiszed, nem tudtam róla?
– Hogy nem tudtál – miről?
– Ezra, te tényleg azt hiszed, hogy nem tudtam
rólad és Matthildurről?
Jakob hirtelen kijózanodott. Arcvonásai
megkeményedtek, arckifejezése könyörtelenségről
árulkodott. Váratlanul, bármiféle figyelmeztető
előjel nélkül következett be ez a változás. Ezra
gyanúja most megerősítést nyert. Olyan régóta
rettegett ettől a fordulattól, hogy most, amikor végre
kiderült az igazság, már-már megkönnyebbülést
érzett.
– Beszélni szerettem volna veled – szólalt meg
Ezra. – Ezért jöttem ide. Mi nem akartunk fájdalmat
okozni neked. Ez az egész egyszerűen csak… így
alakult.
– Még hogy nem akartatok fájdalmat okozni
nekem? – ismételte el Jakob. – Nem akartatok
fájdalmat okozni?
– Kezdettől fogva el akartuk mondani neked.
– Mégsem tettétek meg.
– Igaz. De Matthildur tervezte, hogy…
Ezra most döbbent rá, milyen szánalmasan
hangzik mindez. Mintha Matthildurre akarná
hárítani a felelősséget a történtekért.
– Egyedül akarta elmondani neked – helyesbített.
– Nem szerette volna, hogy én is jelen legyek akkor.
– Tudod, miből jöttem rá? – szegezte neki a
kérdést Jakob. – Tudod, hogyan jöttem rá, hogy
felszarvaztatok?
– Nem.
– És mit gondolsz, milyen érzés ez? Szerinted mit
érez az ember, amikor megtudja, hogy a felesége
valaki mással dug? Ráadásul a barátjával, az ég
szerelmére! Honnan is tudhatnád, milyen pokoli
érzés ez?
Ezra érezte, hogy kiszárad a szája.
– A barátom voltál, vagy nem?
 Ezra még most sem volt képes megszólalni.
– Mi az, nem voltál a barátom? – firtatta Jakob
kitartóan.
Ezra bólintott.
– Ó, azt hiszed, nekem nem tűnt fel, hogyan
viselkedtetek reggelenként, amikor beugrottál
hozzánk? – folytatta Jakob. – Azt hiszed talán, hogy
nekem nem tűnt fel, hogy annyira bámultad őt,
majd’ kiesett a szemed? Láttam, hogyan kerülgetted
és udvaroltál neki, és azt is, hogy ő ezt mennyire
hízelgőnek találta.
– Mesélt nekem a nővéréről és a gyerekről –
szólalt meg Ezra.– Teljesen magánkívül volt emiatt…
– Az egész nem más, mint szemenszedett
hazugság! – kiáltott fel Jakob. – Az a kölyök nem is az
enyém! A nővére hazudott. Annyi igaz az egészből,
hogy megdöntöttem azt a ribancot. Még
Djúpivogurben összefeküdtem vele, legfeljebb
néhány alkalommal. De a kölyök nem tőlem van. És
fogalmam sem volt róla, hogy ők ketten testvérek.
– Matthildur teljesen összetört emiatt – folytatta
Ezra. – Ez lehetett az egyik oka annak, hogy nálam
keresett vigaszt. Dühös volt és csalódott.
 Jakob zilált volt – borostás és fésületlen volt, a
lábán fél pár zokni árválkodott, kockás inge kilógott
a nadrágból. Ezra rádöbbent, hogy teljesen
kivetkőzött magából, és így aligha tud hideg fejjel
gondolkodni most, ezért arra jutott, nem lenne bölcs
dolog folytatni vele ezt a meddő vitát.
Megkönnyebbülést jelentett számára, hogy most már
tudta, hányadán állnak egymással, de Jakob
lelkiállapota miatt csak tovább súlyosbodott volna a
helyzet. Felállt hát, hogy távozzon.
– Jobbnak látom, ha ezt mégis inkább egy másik
alkalommal vitatjuk meg – fűzte hozzá
magyarázatképpen.
Jakob fenyegetően nézett rá.
– Innen aztán egy tapodtat sem mégy, amíg végig
nem hallgattál engem – förmedt rá fenyegetően.
– Úgy érzem, nem ez a legalkalmasabb…
– Fogd be! – förmedt rá Jakob. – Kuss legyen, és ülj
le!
Farkasszemet néztek egymással, és Ezra végül
beadta a derekát. Visszaült a helyére, Jakobbal
szembe.
– Tudod, hogyan találtam bizonyítékot a mocskos
üzelmeidre? – kérdezte Jakob. – Elmondtam már?
– Nem, még nem.
– Kezdettől fogva gyanakodtam, persze.
Veszekedtünk Matthildurrel a nővére meg a fattya
miatt, ezt nem tagadom. Emiatt érthetően meg is
romlott a kapcsolatunk, de azt hittem, sikerül majd
túllépnünk rajta. Egészen addig így is éreztem, míg
észre nem vettem, hogy lát benned valamit. Éppen
benned! Pontosan azért nem tűnt fel nekem ilyen
sokáig, hogy mi folyik köztetek, mert te lettél a
választottja. Jézusom, Ezra! Te, akit soha egy nő sem
vett még észre. Mi a francot ehetett éppen rajtad?
Ezra úgy érezte, rászolgált minderre. Igazság
szerint éppen ezért jött ide. Hogy a saját fülével
hallja Jakob vádaskodását és a sértegetéseit, hogy a
maga bőrén tapasztalja meg dühkitörése erejét.
– Bármelyik vén trottyal megcsalhatott volna
felőlem, téged kivéve. Bárkivel, csak ne veled! Mit
gondoltak volna rólam az emberek, ha kiderül, hogy
egy olyan korccsal feküdt össze a feleségem, mint te?
Akinek soha egyetlen nővel sem volt még dolga?
Milyen fényt vetett volna ez rám?
Ezra ezt már válaszra sem méltatta.
 – Reydarfjördurbe utaztam, és azt mondtam
Matthildurnek, hogy ott maradok éjszakára.
Emlékszel még erre? Ninna férje, Viggó felajánlotta,
hogy elvisz kocsival.
Ezra csökönyösen hallgatott.
– Emlékszel még rá, te gazember? – rivallt rá
Jakob.
Ezra bólintott.
– Igen, emlékszem.
– Nos, el is utaztam – folytatta Jakob. – De
valamivel később, még akkor este valaki
visszahozott. És láttam, amikor a sötétség leple alatt
átsietett hozzád. Láttalak titeket együtt, Ezra.
Odakint tébláboltam a házad körül, mint akinek
elment az esze, és mindent láttam, érted? Mindent.
– Akkor miért nem lepleztél le bennünket, miért
nem nyitottad ránk az ajtót? Miért nézted végig,
egyetlen szót sem szólva?
Jakob lehorgasztotta a fejét, mint akit legyőztek.
– Ezra… szerinted ilyen könnyű lett volna
megtennem? – kérdezte, egyre hangosabban. – Nem
ilyen egyszerű ez. Hogy miért nem nyitottam rátok?
Miért nem álltam oda elétek, és miért hallgattam
róla azóta? Mégis miféle kérdések ezek? Mit kellett
volna mondanom szerinted? Hogy légy szíves, ne
kettyintsd meg a feleségemet? – Ezt már üvöltve
mondta. – Szerinted ezt kellett volna mondanom
neked, Ezra?
– Megértem, hogy dühös voltál.
– Még hogy dühös? – suttogta Jakob, mostanra
már jobban összeszedve magát. – Fogalmad sincs
róla, igaz? Magamba fojtottam a haragomat. Egészen
addig nyeltem és nyeltem, amíg csak szükségét
éreztem. Hazavergődtem valahogyan. És közben
fortyogott bennem a düh és az indulat, és a végén
már tajtékoztam, és úgy éreztem, megfulladok. De
senki sem úszhatja meg szárazon, aki így packázik
velem. Én nem tűröm az ilyesmit. Ezt kerekperec
megmondtam neki. Hogy nem tűröm, hogy valaki
ilyen aljasul elbánjon velem.
– Akkor hát ezért indult el Reydarfjördurbe? –
kérdezte Ezra tétován, mert rettegett a választól. –
Miattunk történt?
– Úgy bizony, Ezra. Ezért kellett elmennie – felelte
Jakob, és azzal lehajtotta az üveg tartalmát. – Ezért
kellett nekivágnia annak a hosszú útnak.
 33

Ezra letette a fegyvert, miközben mesélt. Erlendur

nem tudta eldönteni, eljutott-e a tudatáig ez a
mozdulat, olyannyira belefeledkezett a Jakobbal
való, több mint hatvan évvel ezelőtti találkozás
felidézésébe. Szótlanul végighallgatta az idős férfi
történetét. Az alkonyat közben szürkévé változtatta
körülöttük a konyhát. Erlendur aggódott amiatt,
hogy Ezra megfázhat, mert csak atlétatrikót viselt, és
a papucsa még most is nedves volt a hótól.
Megkérdezte tőle, van-e pulóvere, amelyet
felvehetne, vagy szeretne-e egy takarót inkább, de a
férfi nem válaszolt. Erlendur végül felállt, és hozott
egy plédet, amelyet Ezra vállára terített, és
óvatosságból egyúttal odébb vitte a puskát is, hogy
biztonságos távolságra tudja tőle. Egy teljes tárat
talált benne, azt gyorsan kivette. Ezra nem fűzött
megjegyzést hozzá.
Teltek-múltak a percek, miközben hallgatásba
burkolózva üldögéltek. A csöndet semmi sem zavarta
meg, legfeljebb egy verébraj időnként felhangzó
hálás csicsergése, amikor rátaláltak a magokra,
amelyeket Ezra szórt szét nekik a hólepte földön a
háza mögött. Erlendur megkérdezte tőle, szeretné-e,
hogy főzzön egy kis kávét, de nem kapott választ.
A csönd még hosszabbra nyúlt.
– Nem tudom, folytassam-e egyáltalán – szólalt
meg végül Ezra, hangjában fájdalmas
búskomorsággal. – Fogalmam sincs róla, miért
hozakodom elő most mindezzel.
Erlendur már épp azon volt, hogy elmagyarázza,
jó hatással lehet rá, ha könnyít a lelkén, és szavakba
önti a régóta mélyen elfojtott emlékeket, de végül
meggondolta magát. Úgy érezte, nincs olyan
helyzetben, hogy kioktassa az idős férfit.
– Talán Matthildur miatt érzi szükségét? – vetette
fel.
Ezra eddig kifelé bámult az ablakon, a lápvidék
irányába nézve, de most Erlendurhöz fordult.
– Gondolja?
 – Hosszú évek óta képtelen szabadulni az
emlékétől.
– Ez igaz. De jó okom van rá.
– Matthildur eltűnt.
– Igen, eltűnt. Csakhogy azóta sem sikerült
túltenni magamat a történteken, és már nem is
leszek képes erre.
– Időről időre eltűnnek emberek. Ez mindig is így
volt – jegyezte meg Erlendur.
– Eltűnnek – ismételte el utána Ezra. – Bárcsak
ennyire egyszerű lenne!
Mintha egyszerre visszazökkent volna a jelenbe.
És mintha csak most vette volna észre, hogy
Erlendur időközben elvette tőle a fegyvert, és
ráterített egy takarót a vállára.
– Lehet, hogy Jakob hazudott akkor – szólalt meg.
– Nem is tudom. Most már késő, sohasem fog
kiderülni. Matthildur azóta sem került elő. Ennyi.
Sokat gondolkodtam ezen azóta. Lehet, hogy Jakob
csak nekem akart fájdalmat okozni akkor. Talán még
élvezte is, hogy szenvedek. Így vett elégtételt rajtam
az őt ért sérelemért. Azzal fenyegetett, hogy
semmitől sem riad vissza, és hogy készüljek fel a
legrosszabbra, ha eljár a szám. Én pedig
engedelmeskedtem neki. Úgy tettem, ahogyan ő
akarta. Hallgattam, mint a sír.

Jakob dühösen levágta a palackot az asztalra, a

tekintetét Ezrára szegezte, és megtörölte a száját a
keze fejével.
– Akarod tudni, mi történt? – kérdezte.
– Igen.
– Persze, jogod van hozzá.
– Hogy érted, hogy mi történt? Mire célzol ezzel?
– Matthildurről beszélek, Ezra. Az én drága
feleségemről. Vagy nem ezért vagy itt? Még azért se
jöttél el hozzám, hogy részvétet nyilváníts. Nos,
mondok én neked valamit. Csak légy türelemmel,
amíg elmesélem az egész történetet töviről hegyire.
Mert azt akarom, hogy tudj róla. Ugyanannyi jogod
van ehhez, mint nekem. Talán még több is. Én csak a
férje voltam – te meg a szeretője annak a cafkának.
Épp te, aki…
– Egy pillanatig sem vagyok hajlandó tovább
hallgatni ezt a mocskolódást! – szakította félbe Ezra.
– Ne merészelj így beszélni róla!
 – Mocskolódás? – kérdezte Jakob.
Nagy kitérőkkel, részben összefüggéstelenül
elmesélte, hogyan futott zátonyra a házasságuk azt
követően, hogy Matthildur kézhez kapta a nővére
levelét. Jakobnak nem sikerült meggyőznie a
feleségét arról, hogy nem ő a gyermek apja, ahogyan
arról sem, hogy fogalma sem volt róla, hogy Ingunn
és Matthildur édestestvérek. Az asszony ekkor
felhánytorgatta a férfi korábbi viselkedését:
kezdettől fogva kerülte az érintkezést a felesége
rokonságával, ami aligha lehetett véletlen. Jakob
ugyanis nem szeretett volna semmiféle felhajtást az
esküvőjük körül – sem egyházi szertartást, sem pedig
lakodalmat. Így aztán minden cécó nélkül esküdtek
össze az eskifjörduri lelkész házában. Az asszony a
fejéhez vágta, hogy biztosan félrelépett azóta, pedig
nála különb asszonyt keresve sem találhatna
magának.
– És aztán megtudtam, hogy megcsal. Mégpedig
veled – folytatta Jakob.
– Már akkor is tudtad, hogy Matthildur és Ingunn
testvérek, amikor elkezdtél találkozgatni vele? –
kérdezte Ezra.
 Jakob elnevette magát.
– Próbáltam megértetni vele…
– Mit?
– Hogy Babilon szajhája elbújhatott volna
szégyenében a nővére mellett. Az a fattyú kölyök
nem lehet az enyém! Nem vagyok és soha nem is
leszek hajlandó magamra vállalni ezt az apaságot.
 34

Jakob akkor éjjel úgy tett, mintha Reydarfjördurben

maradt volna, valójában azonban megvárta
Matthildurt odahaza. Késő este tért vissza a
házukhoz, és miután látta, hogy ég a lámpa a
konyhában, úgy döntött, meghúzza magát a
közelben, és lesben áll. Arra gyanakodott, hogy
Matthildur vissza akar vágni neki. Az utóbbi néhány
hónapban ugyanis megváltozott az asszony
viselkedése. Ridegebb és távolságtartóbb lett, alig
mutatott érdeklődést a férje iránt, sőt még válaszra
is alig méltatta, amikor szólt hozzá.
Hosszú időbe és komoly erőfeszítésébe került,
hogy meggyőzze Matthildurt: nem követett el semmi
rosszat. Kitartóan hajtogatta, hogy alig ismerte a
nővérét, és fogalma sem volt arról, hogy
rokonságban állnak egymással. Állította, hogy semmi
köze Ingunn gyermekéhez, aki az anya állítása
szerint az övé. Úgy tűnt, Matthildur elhitte ezt a
magyarázatot, még ha vonakodva is, amit nagyban
megkönnyített, hogy Ingunn és ő sohasem álltak
igazán közel egymáshoz. Jakob gondosan ügyelt arra,
hogy ne mondjon semmi sértőt a felesége előtt a
nővéréről, akire nagyon is jól emlékezett még
Djúpivogurból. Ingunn lefeküdt vele, de nem érte be
ennyivel, és valósággal ráakaszkodott Jakobra, ő
azonban kerekperec közölte vele, hogy tűnjön el az
életéből, mert már nem érdekli.
Amikor látta, hogy a fény kialudt a konyhájukban,
már-már azt hitte, hogy a terve kútba esett, és hiába
próbált kelepcét állítani a feleségének. Már épp
feladta a reményt, hogy sikerülhet rajtakapnia az
asszonyt, amikor észrevette, hogy nyílik a hátsó ajtó.
Még látta, ahogy Matthildur kioson a kertbe, de a nő
alakját hamarosan elnyelte az éjszaka. Jakob
elővigyázatos volt, és tisztes távolságot tartva
követte a feleségét, egészen addig, míg az Ezra
házához ért, ahol bekopogtatott az ajtón. Amikor
Ezra kinyitotta, Matthildur besurrant. Odabent
sötétség honolt. Jakob ismerte a ház alaprajzát, és
hosszas várakozást követően egyik ablaktól a
másikig araszolva óvatosan belesett. Amikor a
hálószobához érkezett, a gyér fényviszonyok mellett,
ha nehezen is, de ki tudta venni az ágyban
hancúrozó pár körvonalait.
A düh nem kerítette hatalmába azon nyomban.
Ehelyett hideg fejjel konstatálta, hogy megvan a
bizonyíték, amely alátámasztotta azt, amire addig
csak gyanakodott. Nem is kellett volna meglepődnie
azon, hogy az asszony éppen Ezra ágyában kötött ki.
A barátja gyakori vendég volt náluk, együtt
dolgozott vele, nem volt sem felesége, sem
gyermekei. Sőt, Jakob legjobb tudomása szerint
sohasem akadt még dolga nővel. Valahányszor csak
erőltetni próbálta ezt a témát, Ezra mindig kitért a
válaszadás elől. Jakob még ugratni is próbálta őt
ezzel egy-egy hosszúra nyúlt munkanapjukon,
amikor alig volt fogásuk, Ezra azonban nem volt
hajlandó felvenni a kesztyűt. Jakob mindentől
függetlenül jó barátjának tekintette Ezrát. Olyan
embernek, akire nyugodt szívvel rá merte bízni az
életét a tengeren.
Nem, az indulat nem lett úrrá rajta ott és akkor.
Épp ellenkezőleg. Eljött Ezra házától, és szép lassan
hazabandukolt. Közben inkább a fejét törte:
gondolataiba mélyedt, és még nem kezdett munkálni
benne a sértettség miatti indulat. Meg sem fordult a
fejében, hogy rárontson a szerelmeskedő párra, és
erőnek erejével elvonszolja onnan Matthildurt, vagy
nekiessen Ezrának. Furcsa mód méltóságán alulinak
érezte volna ezt a viselkedést. Esze ágában sem volt
odaállni eléjük, megalázkodni és könyörögni nekik.
Nem akarta hallani a szánalmas magyarázkodásukat,
és nem volt kedve végighallgatni semmiféle
nyomorúságos rimánkodást sem.
Mindezek helyett inkább a kivárás mellett döntött.
Miután hazaérkezett, kényelembe helyezte magát a
nappaliban, és várt, abban a tudatban, hogy minél
későbbre jár az idő, annál tovább hancúrozik
Matthildur Ezrával az ágyban, és ez egyre jobban
dühítette. Gondolatban végigpróbált vagy száz
különböző forgatókönyvet, hogy eldöntse, mit
mondjon, és hogyan viselkedjen ebben a helyzetben,
a sértett düh pedig egész idő alatt egyre csak
munkált benne. Úgy érezte, felforr a vér az ereiben.
Felpattant a helyéről, járkálni kezdett fel-alá a
helyiségben, majd visszahuppant a székre. Próbált
uralkodni magán, de csak egyre dühösebb és
dühösebb vádaskodások fogalmazódtak meg benne
Matthildurrel szemben, aki megcsalta őt, elárulta a
házasságukat, tönkretette közös életüket. Ismét
felpattant, és szinte magánkívül járkált körbe-körbe.
És akkor jutott eszébe Ezra. Még nem tudta, mitévő
legyen, de megfogadta: tesz róla, hogy a barátja még
keservesen megemlegesse, hogy felszarvazta. Élete
végéig bánni fogja.
Olyan észveszejtő őrület lett úrrá rajta, hogy
másnap reggel meg sem hallotta, amikor az asszony
hazalopakodott, és halkan betette maga után az
ajtót. Matthildur rögtön észrevette őt, és ijedtében
összerezzent. Amikor találkozott a tekintetük, az
asszony azonnal látta rajta, hogy már mindenről tud.
Villámgyorsan sarkon fordult, hogy kinyissa az ajtót
és visszameneküljön Ezrához, de a férj elkapta, és
leteperte a földre.
– Mégis mit képzeltél, hová menekülhetsz? –
fröcsögte Jakob dühösen, és becsapta az ajtót.
Matthildur megpróbált felállni, de a férje nem
hagyta. Lovagló ülésbe helyezkedett az asszony
hasán, erős munkáskezével megmarkolta vékony
nyakát, és fojtogatni kezdte, miközben teljes erőből
rázta, úgy, hogy a feje a padlóhoz verődött közben.
– Hozzá? – acsarkodott Jakob. – Hozzá akartál
visszamenni? Tényleg azt gondoltad, hogy most
segíthet rajtad?
Matthildurnek egy árva szót sem sikerült
kinyögnie, a dühtől tajtékzó és őt ócsároló férfi
erejével szemben nem volt esélye. Jakob
vasmarokkal szorongatta az asszony nyakát, egészen
addig, míg annak teste el nem ernyedt, és mint egy
rongybabának, úgy lógott a feje. Furcsán nehéznek
és élettelennek tűnt, amikor tompa puffanással a
padlónak ütődött. Jakob elengedte a nő nyakát, és
mereven bámult lefelé, a mozdulatlan testre, észre
sem véve az idő múlását. Az őt elvakító őrület lassan
alábbhagyott, és fokozatosan kijózanodott. Talpra
állt, és lepillantott Matthildurre, miközben úgy
zihált, mintha versenyt futott volna. Először fel sem
fogta, mit művelt. Aztán beszélni próbált
Matthildurhöz, bökdöste a lába fejével, és csak
fokozatosan eszmélt rá, hogy elszállt belőle az élet. A
feje furcsa, természetellenes szögben fordult el.
Jakob nem tudta eldönteni, megfojtotta-e, vagy
eltörte a nyakát. Csak annyit tudhatott biztosan,
hogy már nincs élet az asszonyban.
Mélységesen megdöbbenve nyúlt a szék után,
hogy leüljön, és próbálta lecsendesíteni a légzését.
Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el,
amikor a szél süvítését hallva az addigi önkívületi
állapotból visszazökkent a valóságba. Az ablakhoz
ment, és kitekintett a lápvidékre. Ekkor kezdett
megfogalmazódni benne a terv.

– Gyilkos! – kiáltotta Ezra, és felpattant a helyéről.

Mély undorral igyekezett minél távolabb kerülni
Jakobtól. – Nem akartam elhinni. Álmomban sem
feltételeztem volna rólad, hogy kitelik tőled ilyen
szörnyűség. Hogy képes vagy erre.
Jakob higgadtan mérte végig.
– A te hibádból történt minden, Ezra – mondta
fagyos hangon. – Ha nem csavartad volna el a
feleségem fejét, akkor még mindig élne.
– Ez szemenszedett hazugság! – Ezra az ajtóhoz
sietett, és kivágta.
– Ne csinálj semmilyen ostobaságot! – kiáltott
utána Jakob. – Ezzel csak még jobban megnehezíted a
helyzetedet. Magadnak keresed a bajt, Ezra. Én előre
megmondtam!
Ezra bevágta az ajtót maga után. Jakob
mozdulatlanul ült a széken. Maga előtt látta
Matthildur padlón heverő holttestét, és eszébe
jutott, milyen nehéznek érezte, amikor felemelte.
Várt, szemét az ajtóra szegezve. Viszonylag sok idő
eltelt már, mire ismét kinyílt, és belépett rajta Ezra.
Ahogy átlépte a küszöböt, gondosan becsukta maga
mögött.
– Miért mondtad el nekem? – kérdezte, és elindult
Jakob felé. – Miért vallottad be éppen nekem? És
mire céloztál azzal, hogy csak még jobban
megnehezítem a helyzetemet? És hogyan lehetsz
ilyen nyugodt?
Jakob arcára ördögi vigyor ült ki.
– Te szánalmas korcs – mondta.
– Mit műveltél?
– Mi sem lesz egyszerűbb, mint rád kenni az
egészet, Ezra.
– Hogy érted ezt?
– Megkeserülöd, ha eljár a szád bárkinek –
fenyegetőzött Jakob. – Mert akkor rád kenem az
egészet. Megvádollak majd azzal, hogy megölted őt.
Szétkürtölöm a viselt dolgaidat, és elhíresztelem,
hogy Matthildur azt tervezte, véget vet a ti kis
afférotoknak, de félt tőled, mert tudta, hogy
bajkeverő vagy és nem hagyod annyiban a dolgot.
Akkor akart szakítani veled, amikor visszajön
Reydarfjördurből, de most már abban sem vagyok
biztos, hogy eljutott-e akár csak a mocsárig is. Lehet,
hogy útközben összetalálkoztatok, és miután közölte
veled, hogy részéről vége a románcotoknak,
rátámadtál és agyonverted.
Ezra szájtátva hallgatta Jakobot.
– Senki sem hinne neked – mondta végül alig
hallhatóan.
– Na és neked, Ezra? Neked ugyan ki hinne?
Ezrának végül sikerült kipréselnie magából a
kérdést.
– Hol van? Hol van ő?
– Semmi közöd hozzá.
– Hogyan tehetted ezt vele?
– Nem, Ezra, az a kérdés, hogy te hogyan tehetted
ezt vele? – vetette oda Jakob. – Ez a te műved
ugyanis. Jobban tennéd, ha nem feledkeznél meg
erről, amikor legközelebb megpróbálod elcsavarni
valaki más feleségének a fejét.
– Hol van Matthildur?
– Takarodj innen!
– Előbb áruld el, mit műveltél vele.
– Takarodj innen! Már elmondtam, mit készülök
tenni.
– Áruld el, hol van, te szemét! – üvöltötte Ezra.
– Kifelé! – rivallt rá Jakob, és felállt. Addig
mutatott, természetellenes önuralma egy csapásra
megszűnt. – Takarodj innen a pokolba, és soha többé
ne lássam azt az ocsmány pofádat!
Ezra ekkor rátámadt. A következő pillanatban már
a padlóra kerülve viaskodtak egymással. Ezra
ökölcsapásai csak úgy záporoztak Jakobra, aki
viszont az arcát akarta végigkarmolni. Birkóztak,
ütötték-verték egymást. Végül Jakobnak sikerült
felülkerekednie rajta, és tiszta erőből Ezra arcába
öklözött.
– Ezt vésd jól az emlékezetedbe, te szemét! –
sziszegte kifulladva. – Mindennek te vagy az oka. Ezt
soha ne feledd, te rohadék!
 Azzal felállt. Ezra nagy nehezen feltápászkodott,
letörölte a vért a szájáról, és óvatosan megtapogatta
sajgó állkapcsát. Az egész feje belefájdult az ütésbe.
– Ezt nem úszod meg szárazon! – jelentette ki.
– Szánalmas alak vagy – gúnyolódott rajta Jakob. –
Takarodj innen! Gyerünk, hordd el az irhádat, de
azonnal!
– Ezt nem úszod meg ennyivel. Nem és nem –
suttogta Ezra még egyszer, és közben kihátrált az
ajtón. – Ezt nem úszhatod meg szárazon.
 35

Üres csönd támadt. A madarak tovaröppentek a

kertből. A konyhában egyre sötétebb lett a két férfi
körül, a macska már aludt a kosarában. Úgy tűnt,
mintha Ezra ereje a világossággal együtt fogyna,
széken ülő alakja mintha egyre kisebb lenne.
– Vagyis ezért hallgatott az egészről – szólalt meg
Erlendur.
– Igen – felelte Ezra. – Senkinek sem beszéltem
róla. Én már csak egy ilyen gyáva féreg voltam.
– Nem lett volna szabad elhallgatnia egy ilyen
súlyos bűncselekményt, még akkor sem, ha
személyesen érintette. Az eltussolás senkinek sem jó.
– Semmi szükségem arra, hogy kioktasson.
– És így múltak el az évek?
– Igen, így.
Erlendur átérezte, milyen emberfeletti
megpróbáltatás lehetett mindez az idős férfi
számára, miután egy életen át őrizgette a titkot.
Hatvan évig mélyen hallgatott Jakob viselt dolgairól,
még annak halála után is, mert attól tartott, hogy őt
vonják felelősségre helyette. Bár a könnyebbik utat
választotta, és így sikerült megúsznia, Erlendur
mégis együtt érzett vele, és sajnálta szorult helyzete
miatt. Ha Jakob beváltotta volna a fenyegetését, Ezra
bizony nagy bajban lett volna.
Mindent egybevetve kényes és kínos helyzetbe
került, miután elárulta a barátját és elcsábította a
feleségét. A bosszúvágyó férfi, főleg ha álnok
természetű, bármikor megvádolhatta volna, Ezra
pedig kénytelen lett volna védekezni a súlyos
vádakkal szemben.
– Inamba szállt a bátorság – szólalt meg Ezra. –
Féltem. Pontosabban mondva, rettegtem. Képtelen
voltam elviselni a gondolatot, hogy kitudódik a
kapcsolatunk, és akkor mocskos és alávaló embernek
fognak tartani. Annyira féltem attól, hogy Jakob
rágalomhadjáratot indít majd ellenem, vádaskodni
fog és gyilkosnak titulál. Sikerült annyira
megfélemlítenie, hogy inkább a hallgatás mellett
döntöttem. Nekem elárulta ugyan az igazságot, de
csak miután bebiztosította, hogy olyan mély
bűntudatom legyen a történtek miatt, hogy inkább
elhallgassam az egészet. Nos, sikerült elérnie, amit
akart. – Ezra egy kis időre elhallgatott. – Ő győzött.
Sikerült mindkettőnket legyőznie.
– És mi történt a holttesttel?
– Ezt nem volt hajlandó elárulni. Azt állította,
Matthildur mellé odatemetett valamit, ami
bizonyítékul szolgálhat ellenem, és hozzátette, hogy
bármelyik pillanatban értesítheti a hatóságokat,
amikor csak kedve tartja. Fogalmam sem volt róla,
mi lehet ez a bizonyíték, és azóta sem sikerült
kiderítenem, nem blöffölt-e. Ő mindenesetre ezt
állította, én pedig olyan lelkiállapotban voltam
akkor, hogy minden szavát elhittem.
– És azóta sem tudja, hol lehet?
– Nem, máig nem sikerült kiderítenem.
– Tehát először is elveszítette Matthildurt, aztán
ezt még az arcába is vágta?
– Jakob… egy velejéig romlott gazember volt.
– Maga pedig kénytelen volt továbbra is itt lakni a
közvetlen közelében.
 – Így igaz. Nagyon nehéz volt. Persze, semmi
közöm nem volt már hozzá, vagy ha rajtam múlott, a
lehető legkevesebb, emellett egy időre el is költözött
innen. Lehet, hogy ugyanannyira tartott attól, hogy
feladom a rendőrségen, mint amennyire én féltem
attól, hogy rágalomhadjáratot indít majd ellenem.
Mintha hidegháborút folytattunk volna egymással…
Azt mondta… – Ezra ekkor tétován elhallgatott.
– Mit mondott?
– Azt, hogy tesz majd róla, hogy én is szenvedjek.
Gondja lesz arra, hogy megbűnhődjek. És jól
számított.
– Nem is gondolt arra, hogy elköltözzön innen?
Vissza nyugatra, vagy akár Reykjavíkba? Könnyen
megtehette volna a háború alatt. Eltűnhetett volna
Jakob szeme elől. Elvegyülhetett volna a tömegben,
már amennyire ez lehetséges ebben az országban.
– Képtelen voltam rászánni magam a költözésre –
felelte Ezra. A hangja ismét motyogássá halkult. –
Tudva azt, hogy Matthildur itt van valahol a
közelben, nem bírtam rávenni magam. Képtelen
lettem volna elviselni a gondolatot, hogy elhagytam
őt. Mivel a holtteste azóta sem került elő, úgy érzem,
mintha még el sem távozott volna az élők sorából.
Meg tudja ezt érteni? Tudom, hogy üres locsogásnak
hangzik, de olyan érzésem van, mintha még mindig
itt lenne velem. Érzem a jelenlétét, valahányszor
csak járom az itteni utcákat, vagy amikor a tengert
kémlelem, vagy odafent barangolok a hegyekben. Ő
mindenütt jelen van. Mindig itt van körülöttem. –
Elhallgatott, majd hozzátette: – Hamarosan úgyis
meghalok, és azzal minden bevégeztetik.
– Úgy értsem, halvány sejtelme sincs róla, hol
lehet? – kérdezte Erlendur még egyszer.
Ezra csak megrázta a fejét.
– Egészen biztos benne?
– Csak nem feltételezi rólam, hogy hazudok?
– Nem – felelte Erlendur. – Nem feltételezek
semmi ilyesmit. De miután azt mondta, Jakob
megfenyegette azzal, hogy magára tereli a gyanút,
magának is az állna érdekében, hogy sohase kerüljön
elő…
– Maga rendőr! – kiáltott fel Ezra. – Szakmai
ártalom, hogy mindenkire gyanakszik és mindenben
kételkedik. Fogadni mernék rá, hogy azt hiszi rólam,
kezdettől fogva hazudtam. Hogy én magam tettem el
láb alól Matthildurt, és Jakobot próbálom beállítani
bűnbaknak. Ugye, ez jár a fejében? Hogy kiforgattam
az egész történetet?
– Most úgy viselkedik, mintha… mentegetőznie
kellene – szólalt meg Erlendur, de nem jutott ennél
tovább.
– Semmit sem tehettem – vágott a szavába Ezra. –
Jakob haláláig úgy éreztem, mintha Damoklész
kardja lebegne a fejem felett. Csakhogy ami már
egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni.
Matthildur meghalt, eltűnt az életemből. Hiába
fordultam volna a rendőrséghez segítségért, ezen
már semmi sem változtathatott volna.
– Vagyis elfogadta Jakob történetét?
– Igen.
– Korábban azt mondta nekem, biztosra vette,
hogy Jakob egy ujjal sem bántaná Matthildurt. Vagy
ez is a színjáték része lehetett?
Ezra bólintott.
– És maga sohasem kételkedett Jakob verziójában?
– Kételkedni? – dobta vissza a kérdést Ezra. – Mit
is kérdőjelezhettem volna meg? Azt talán, hogy
megölte Matthildurt? Nem, egy pillanatig sem
kételkedtem ebben. Tudom, hogy ezzel kapcsolatban
legalábbis biztosan igazat mondott.
– De azóta sem talált bizonyítékot erre. Lehet,
hogy Matthildur mégis a viharban vesztette életét, ő
pedig felhasználta ezt a körülményt, hogy
lelkiismeret-furdalást ébresszen magában a
viszonyuk miatt. Ez az eshetőség meg se fordult a
fejében?
– Biztos vagyok benne, hogy igazat mondott
nekem ezzel kapcsolatban – ismételte el Ezra
csökönyösen, mogorván pillantva Erlendurre.
– Lelkiismeret-furdalást érez. Miért? Maga vetett
szemet Mathildurre, még mielőtt ő közeledett volna
magához?
– Hogy szemet vetettem rá?
– Célozgatott talán rá?
– Ezt meg hogy érti?
– Flörtölt vele? Értésére adta, hogy tetszik
magának?
– Nem, dehogy.
– Vagyis maga a kisujját sem mozdította érte?
– Nem – felelte Ezra lassan. – Matthildur mintha
csak megérezte volna…
 – De azért nem volt kifejezetten ellenére, hogy
magánál keresett vigaszt?
– Nem.
– Ez minden? Rossz volt a lelkiismerete amiatt,
hogy elcsábította Matthildurt a férjétől, Jakob pedig
éppen ezt akarta kihasználni?
Ezra nem válaszolt.
– Biztosan megkönnyebbülést jelentett magának,
amikor Jakob meghalt – jegyezte meg Erlendur.
Ezra nem hagyta provokálni magát.
– Vagy talán épp ellenkezőleg? Mert ő volt az
egyetlen ember, aki tudta, hol lehet Matthildur?
– Pontosan.
– Ő pedig magával vitte ezt a titkot a sírba.
– Így van.
– Mondja csak, maga itt volt, amikor ez történt…
amikor Jakob a tengerbe fulladt?
– Igen. Nagyon is jól emlékszem még rá.
– A holttestét pedig a falu hűtőházában tárolták.
– Igen, mielőtt továbbszállították Djúpivogurba a
temetésre. És ezzel véget is ért az egész.
– Látta is a holttestet?
– Igen. Akkoriban történetesen a hűtőházban
dolgoztam.
– És végül mégsem sikerült kiderítenie, mit művelt
Jakob Matthildurrel?
– Ezt sehogy sem tudtam kiszedni belőle. Pedig
semmi más nem érdekelt – felelte Ezra. – De most
már nem is hiszek benne, hogy még kideríthetem.
Erlendur a mocsár felé pillantott. Most már
sötétség borult a tájra.
– Végső soron az én hibám volt, hogy Matthildur
meghalt – suttogta Ezra. – Én vagyok az oka. És azóta
is együtt kell élnem ezzel a tudattal.
 36

Aznap, amikor el kellett költözniük Reykjavíkba,

Erlendur utoljára ballagott le a faluba a
mocsárvidékről, hogy segítsen az édesapjának
összecsomagolni a holmijukat. Ez egyszer
kivételesen nem azért járt odafönt, hogy nyomok
után kutasson: személyesen akart búcsút mondani a
világnak, amely a boldogság és a bánat forrása is volt
számára. Aznap reggel korán útra kelt, még
hajnalhasadáskor, gondosan ügyelve, nehogy
felébressze a szüleit. Csodálatos nyári napra
virradtak, de az édesanyja nem örült annak, ha – az ő
szavaival élve – egyedül kóricált odafent. Mindössze
két év telt el azóta, hogy az asszony elveszítette a
kisebbik fiát, és nem vette volna a lelkére, ha a
nagyobbik ugyanúgy jár. Nem ez volt azonban az
egyedüli oka annak, hogy a költözés mellett
döntöttek. Akadt más szempont is.
Az édesapja szótlanul cipelte ki a cókmókjukat a
platós kisteherautóhoz. Még egészen újszerű
állapotú jármű volt, amelyet már eladtak egy
kuncsaftjuknak Reykjavíkban. Megállapodtak vele
abban, hogy házhoz viszik neki – azzal a feltétellel,
hogy előtte még használhatják szállításra a
költözéskor. Csak a legfontosabb ingóságaikat vitték
magukkal délre: ágyakat, asztalokat, székeket és a
családi örökségüket. A többi holmit eladták vagy
kidobták a szemétbe. Az apró-cseprő dolgokat majd
beszerzik, miután megérkeztek a nagyvárosba. Azt a
néhány jószágot, amit tartottak, szintén eladták,
ahogyan a fűnyírót és a szénásszekeret is. Az
édesanyja azonban magával vitte a pedálos
varrógépét, mondván, kapóra jöhet még, bárhová
vetődnek is. És mint mindig, akkor is rá hárult a
feladat, hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni őket.
Erlendur azonban érezte, hogy mindez sokszor
komoly erőfeszítést igényel tőle, és bizony megesett,
hogy a feladat még az ő erejét is meghaladta. Ilyen
helyzet volt például az is, amikor egy fiatal pár
érkezett hozzájuk Bergur ágyáért. Úgy döntöttek
ugyanis, hogy odaajándékozzák egy rászoruló
családnak. Az édesanyja épp a konyhában
tüsténkedett, amikor a félénk és szégyenlős házaspár
megérkezett.
– Nincs értelme magunkkal vinni – így érvelt. –
Nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekünk.
Akadt azonban Bergurnek több olyan holmija is,
amelytől nem volt hajlandó megválni – egészen az
élete végéig ragaszkodott hozzájuk.
Erlendurnek fogalma sem volt róla, pontosan
mikor születhetett meg a döntés arról, hogy
elköltöznek. Először úgy félévvel azelőtt hallotta
erről beszélgetni a szüleit. Az ötlet az édesanyja
fejéből pattant ki. El akart menni a faluból, de nem
valami közeli helyre, mondjuk, a következő fjord
mellé, mert az itteni táj minden részlete a
nyomtalanul eltűnt fiára emlékeztette. Ő a lehető
legtávolabb akart kerülni innen, lehetőleg olyan
helyre, ahol megszabadulhat ettől az érzéketlen
zsibbadtságtól, és tiszta lappal indulhat. Új életet
akart, amely szabad, és ösztönzően hat rá, vagyis
gyökeresen más, mint ahogyan korábban éltek. Ez a
hely pedig egyedül csak Reykjavík lehetett.
 Az édesapjának nem sok mondanivalója volt ezzel
kapcsolatban. Jóformán egyetlen megjegyzés nélkül
beleegyezett a költözésbe. Mióta visszatért a
lápvidékről, olyannyira megváltozott, mintha
kicserélték volna, és ennek nem csak a fia elvesztése
volt az oka. A halál már kiült az arcára, és az elmúlás
közelsége ugyanolyan mélyen megviselte, mint a fiuk
eltűnése. Mintha már tényként fogadta volna el,
hogy meg kell halnia.
A szülők elmesélték Erlendurnek, mit terveznek,
ám ő ezt heves ellenkezéssel fogadta. Úgy érezte,
cserbenhagyják Bergurt, ha elköltöznek innen –
mintha teljesen a sorsára hagynák az öccsét. Az
édesanyja butaságnak nevezte ezt, és azt mondta,
Bergur mindig is velük marad. Bennük él tovább, ott
lesz minden gondolatukban Azzal érvelt, hogy
változásra van szükségük, új környezetre, ahol nem
keseríti meg a napjaikat a veszteség érzése.
Erlendurnek nem maradt más választása. Mit
tudhat egy tizenkét éves fiú Reykjavíkról? Azt talán,
hogy ott több autó van, és nagyobbak az üzletek,
mint azt képzelné? És hogy hatalmas házak
sorakoznak, amelyeket lakótömbnek neveznek, és
amelyekben az emberek egymás hegyén-hátán
összezsúfolódva éldegélnek? Olyan sok épület van
ott, hogy meg sem tudná számolni az összeset, a
szegény emberek pedig egy nyomornegyedben, a
patkányok járta Nissenben laknak, olyan alkalmi
szükséglakásokban, amelyeket még a megszálló
hadsereg hagyott hátra. Egyébként pedig széles
utcák szabdalták a várost, ahol rendőrök
irányították a forgalmat. Egymást érték a mozik és a
színházak, az emberáradat csak úgy hömpölygött a
köztereken, az utcákat divatos ruhákat kínáló
üzletek szegélyezték, amelyeket az édesanyja
butikoknak nevezett. Az ottani iskolákba, amelyek
egész télen nyitva voltak, akár száz tanuló is
járhatott. Ijesztő kilátás volt ez számára. A
nagyváros a legkevésbé sem vonzotta. Hallott ugyan
arról, hogy vannak, akiknek az az álmuk, hogy
odaköltözhessenek, csakhogy ő nem tartozott
közéjük.
Aztán beköszöntött az a bizonyos nyári nap,
amikor utoljára zárták be a házuk ajtaját. Az
édesanyja istenhozzádot mondott az otthonuknak,
még keresztet is vetett rá. Aztán bekászálódtak a
platós kisteherautóba, és nagyokat zötykölődve
nekivágtak az útnak. Erlendur a szülei között
üldögélt, akik egy árva szót sem szóltak, miközben
Bakkasel egyre kisebbnek és kisebbnek látszott a
hátuk mögött, ahogy távolodtak tőle. Hallgatásba
burkolózva autóztak egészen Egilsstadirig, ahol az
édesapja leparkolt egy benzinkútnál, és
természetellenesen, fennhangon azt mondta:
– Kevés az olajunk, rá kell töltenem.
Az édesanyja pedig azt mondta erre, ő addig
megnyújtóztatja elmacskásodott tagjait. Erlendur
néhány lépéssel lemaradva a nyomába szegődött,
mert már elég nagynak érezte magát ahhoz, hogy ne
fogja a kezét, ha mások is látják. Az édesanyja
megállt az út szélén, és eltűnődve nézte a Lagarfljót
folyót, amely tejfehér tóvá terebélyesedett, mielőtt
folytatta útját a tenger felé mintegy ötezer éves
medrében. Végül mégiscsak sírva fakadt. Olyan
halkan, hogy Erlendur meg sem hallotta.
Kezét a kezébe csúsztatta.
– Ne sírj, kérlek.
– Á, nincs semmi baj – suttogta az édesanyja.
Ezek voltak az utolsó percek, amelyeket azon a
vidéken töltöttek el. Röviddel ezután végleg maguk
mögött hagytak mindent. Pontosabban mondva, egy
időre legalábbis.
– Úgy érzem, jól döntöttünk – szólalt meg az
édesanyja, és elővett egy kis zsebkendőt a zsebéből. –
De az ember sohasem tudhatja. Tulajdonképpen
magam sem tudom, mibe rángatlak bele kettőtöket.
– Sohasem fogjuk elfelejteni őt.
– Nem, persze, hogy nem – helyeselt az édesanyja.
– Ez csak természetes.
Ott álldogáltak egymás mellett, tekintetüket az
opálos vízfelületre szegezve. Erlendurnek közben
eszébe jutott, mit is mondott az édesapjának, mielőtt
elindultak a mocsárhoz. Mindennek az idétlen kis
játékaik és a piros autó miatt kirobbant
veszekedésük volt az oka. Az édesanyjának egy
szóval sem említette ezt, jóllehet azóta szünet nélkül
gyötörte a bűntudat, sokkal fájdalmasabban, mint
bármilyen más bánat, még ilyen hosszú idő elteltével
is. Már két teljes esztendőt elvett az ő rövid kis
életéből. Úgy tűnt, mintha az édesapja elfelejtette
volna, hogy az ötlet eredetileg Erlendur fejéből
pattant ki: ő ragaszkodott ahhoz, hogy Bergur is
menjen velük. Az is lehetséges, hogy emlékezett erre
a körülményre, csak nem szeretett volna beszélni
róla. Mindig is szűkszavú ember volt, aki azóta
egyetlenegyszer sem hozta szóba a történteket.
A jövő valahol a messzi távolban, jócskán a tó
sziluettjén túl lebeghetett – messzebb tőlük, mint
ameddig Erlendur szeme elláthatott, vagy ameddig a
képzelete röpíthette.
Ismét az édesanyjához fordult. Gondolatban még
egyszer felkereste az otthonukat, felidézte annak
valamennyi részletét. Zene szólt a rádióból a konyha
felől. Az édesapja már öltözködött, magára kapkodta
a szükséges ruhadarabjait, hogy aztán nekivágjon a
hegynek. Még előző este közölte velük, hogy meg
kell találnia az elkóborolt jerkéket, mielőtt halálra
fagynak, mert segítség nélkül már biztosan nem
fognak hazakeveredni. Most reggel megállt a
hálószoba ajtajában, még öltözködés közben, és
odaszólt Erlendurnek, hogy vele kell mennie.
Hozzátette, hogy öltözzön fel jó melegen, mert
dermesztő hideg vár rájuk odakint.
Erlendur felpillantott a tevékenységéből.
– Akkor Bergurnek is velünk kell jönnie – vágta rá
gépiesen.
Az édesapja megtorpant ezt hallva. Nyilvánvalóan
meg sem fordult a fejében, hogy a kisebbik fiút is
magával vihetné. Épp elég sok más gondja volt, ami
miatt főhetett a feje.
– Rendben van, ő is velünk jöhet.
Ennyiben maradtak. Több szó nem is esett már
közöttük akkor. Az édesanyjuk hiába tiltakozott,
falra hányt borsó volt minden szava. Punktum, nincs
vita – mindkét fiú az apjukkal tart. Erlendur
elégedetten nyugtázta a döntést.
Ez az érzés azonban nem tartott sokáig. A szavak
hosszasan visszhangoztak még a fejében, miután
visszahozták a lápvidékről, és kiderült, hogy
Bergurnek nyoma veszett. Ekkor már el sem akarta
hinni, hogy valóban ezt mondta korábban. Ezek
szerint minden az ő hibájából történt? Hatalmába
kerítette a bűntudat megsemmisítő érzése, és az
ahhoz társuló különös gondolat, amely eleinte csak
motoszkált benne, majd egyre inkább eluralkodott
rajta: nem érdemelte meg, hogy őt mentsék meg
Bergur helyett. Az egész teste megdermedt erre, és
minden porcikájában remegni kezdett, mégpedig
megállíthatatlanul. Sokkos állapotba került. Ki
kellett hívni hozzá az orvost.
Akkor Bergurnek is velünk kell jönnie.

Az édesapja magához hívta őket, jelezve, hogy már

indulásra kész. Az édesanyja intett neki, hogy
mindjárt mennek. Épp sarkon akart fordulni, amikor
Erlendur erősen megszorította a kezét, hogy még
visszatartsa.
– Mi a baj? – kérdezte a fiától.
Erlendur le nem vette róla a szemét. A szíve majd’
kiugrott a mellkasából, annyira félt a
következményektől, amelyek a mondanivalóját
kísérhetik. Régóta viaskodott már magában ezzel a
sötét téli napokon és a hosszú, álmatlan éjszakákon,
de még most sem tudhatta előre, hogyan reagál az
édesanyja a szavaira. A probléma túlságosan súlyos
volt ahhoz, hogy gyermeki elméjével felfoghassa.
– Bökd már ki! – biztatta az édesanyja. – Mindjárt
mennünk kell.
De ő egyre csak szorította a kezét, mintha az élete
múlna ezen. Az édesanyja nem tudott arról, hogy
Bergurnek miatta kellett velük mennie akkor. Már
ott volt minden szó a nyelve hegyén, nem kell mást
tennie, mint kimondania. Könnyek tolultak a
szemébe. Az édesanyja érezte, hogy valami nincs
rendjén, hátrasimította a fia haját a homlokából,
hogy megnyugtassa.
– Mi a baj, drágám? – kérdezte.
Nem tudta, mit válaszolhatna erre.
– Nem akarsz Reykjavíkba költözni?
Az édesapja már a volán mögött ült, és a motort
járatva nézte őket a szélvédő mögül. A benzinkutas,
aki még javában tankolta a kocsijukat és a kút
mellett álldogált, szintén feléjük fordult. Mintha az
egész világ egy emberként figyelné őket.
– Erlendur?
Látta az édesanyja arcán a mélységes aggodalmat.
Ha valamit semmiképp sem szeretett volna, az az
volt, hogy tetézze az ő megpróbáltatásait. Éppen
most, amikor az életük már-már új szakaszba
érkezett, amelyet a történtek békés elfogadása, a
beletörődés fémjelzett.
Az édesapja ekkor megnyomta a dudát.
Eltelt egy perc is, mire Erlendur összeszedte
magát, és megtörölte a szemét.
 – Minden rendben van – mondta. – Csak egy kis
por ment a szemembe.
Elindultak vissza a teherautójukhoz. A
benzinkutas már eltűnt, mire odaértek. Az édesapja
egyenesen előre szegezett tekintettel ült a kocsiban,
két kézzel markolva a volánt. Hosszú utazás várt
rájuk, rossz minőségű utakon.
Erlendur szótlanul üldögélt a szülei között,
miközben áthaladtak a folyót átívelő hídon.
Attól fogva magába fojtotta a bűntudatot, és
mélyen hallgatott.
 37

Ezra mesélt neki egy gazdáról, akit Bóas nem

említett, amikor felsorolta, kik azok a helybéliek,
akik ismerhették a környéken fellelhető
rókatanyákat. Ezra szerint Bóas azért feledkezhetett
meg róla, mert annyira gyűlölte az illetőt, hogy
jóformán a nevét sem volt hajlandó kiejteni a száján.
Ellenségeskedésük egy Bóas által örökölt telek
határa körüli vitában gyökerezett. A vitából per lett,
a bíróság pedig az ellenérdekelt fél javára döntött.
Bóas alávaló igazságtalanságnak minősítette az
ítéletet, és még akkor megfogadta, hogy soha többé
nem áll szóba az illetővel. Ehhez az ígérethez pedig
legalább negyed évszázadig tartotta magát.
Ez a bizonyos gazda, akinek Lúdvík volt a neve,
nagyjából egyidős lehetett Erlendurrel. Mogorván
üdvözölte a látogatót, aminek ugyanúgy lehetett az
oka a Bóasszal hosszú ideje folytatott
ellenségeskedése, mint az, hogy Erlendur
megzavarta őt munka közben. Lúdvík épp az egyik
fészerben tartózkodott és egy szétszedett
szénabálázó fölé hajolva szorgoskodott.
Magyarázatképpen elmondta, hogy még az előző
nyáron romlott el a gép, de a szükséges alkatrészt
csak néhány nappal ezelőtt kapta kézhez postai
úton. „Hát miféle szolgáltatás ez?”, kérdezte
méltatlankodva. A felesége igazította útba Erlendurt
a fészerhez, arra kérve őt, hogy egyúttal
emlékeztesse a férjét, aznap még kóruspróbája lesz.
Erlendur gyorsan át is adta ezt az üzenetet.
– Még hogy kóruspróba? – dohogott a férfi. – Én
aztán el nem megyek semmiféle nyavalyás
kóruspróbára, annyi szent!
Erlendur nem tudta, mit válaszoljon erre, és azt
sem, hogy a férfi azt várja-e tőle, hogy tájékoztassa
majd a feleségét is heves tiltakozásáról. Lúdvík ekkor
hosszas kirohanást intézett a kórusok ellen
általában, de különösképpen a férfikarok ellen, mert
szerinte nevetséges elvárásokat támasztanak a
tagokkal szemben: igényt tartanak az idejükre
nemcsak a próbák, hanem a turnék miatt is. A többi
kórustag számára még csak elfogadható mindez, de
ők egytől egyig vén csirkefogók már, akiknek nincs is
más dolguk, mint szervezni a véget nem érő
kórustalálkozókat, ellentétben vele, akinek ott van a
major és a háztáji, amelyről nap mint nap
gondoskodnia kell.
– Maga is énekel talán egy kórusban? – szegezte a
kérdést Erlendurnek. – Úgy látom, a legjobb korban
van hozzá.
– Nem, és soha nem is énekeltem – felelte
Erlendur.
– Akkor talán horgászni jött ide? – firtatta tovább
Lúdvik, előrukkolva egy újabb témával.
– Dehogy, isten ments – tiltakozott Erlendur. –
Én… Az igazat megvallva, azért kerestem meg, mert
szeretnék megtudni pár dolgot a rókákról. Úgy
tudom, maga nagy tapasztalatú vadász.
– Ó, szóval a rókák érdeklik? Akkor inkább egy
Bóas nevű falubélivel kellene beszélnie. Vagy
találkozott már vele?
– Igen, már beszéltünk.
– Mogorva vénember, ugye?
 – Így is fogalmazhatunk – felelte Erlendur
diplomatikusan. – Bár igazság szerint viszonylag
segítőkész volt.
Szerette volna elejét venni annak, hogy Lúdvík a
füle hallatára folytassa Bóas pocskondiázását.
– Bóas egy igazi seggfej – jelentette ki Lúdvík
megvetően.
– Nos, rám nem ilyen ember benyomását tette.
– Szóval… mit is akar megtudni a rókákról? –
kérdezte Lúdvík, letéve az alkatrészt, amelyet ekkor
szerelt le a bálázóról, majd megtörölte a kezét egy
olajos rongyban. – Maga nem környékbeli, igaz? Csak
nem Reykjavíkból jött?
Erlendur bólintott. Hiába törte a fejét, hogy
hogyan fogalmazhatná meg a kérdését oly módon,
hogy az ne árulkodjon teljes tudatlanságról, de ne is
áruljon el vele többet a kelleténél.
– Errefelé nincs valami sok róka – jegyezte meg
Lúdvík.
– Valóban. Jómagam szinte semmit sem tudok
róluk, ezért javasolta Ezra, hogy magát keressem
meg ez ügyben.
– Ezra? – Lúdvík lecsapott a névre. – Ezek szerint
ismeri őt?
– Elég jól – felelte Erlendur. Úgy érezte, ez nem is
olyan erős túlzás, hiszen minden bizonnyal többet
tudott Ezráról, mint bárki más ezen a világon.
– Úgy értsem, ő küldte magát hozzám? – kérdezte
Lúdvík kissé megenyhültebb hangon. – Hogy s mint
van az öregfiú?
– Azt hiszem, minden rendben van nála.
– Derék, jóravaló ember az az Ezra. Mindig
segítőkészen ugrott, akár kisebb, akár nagyobb
problémát kellett megoldani. Szóval, mit is akar
megtudni?
– Azt szerettem volna megkérdezni magától,
talált-e bármilyen érdekes tárgyat errefelé egy
rókalyukban, vagy hallott-e arról, hogy valaki más
bukkant efféle leletre a közelben. Olyasmire
gondolok, amit egy állat hazavonszolhatott az
odújába. Tudja, bármit, amit felkaphatott a tanyák
környékén, a falvakban vagy akár odafent a
lápvidéken.
Lúdvík értetlenül nézett rá.
– Persze, sokféle tárgyat találni a rókalyukakban –
felelte végül. – Ismeri a régi mondást? A róka bujkál
az odújában, napszítta csontot rágcsálva…
Erlendur bólintott.
– És keres valamit egészen konkrétan?
– Olyan tárgyak érdekelnének, amelyek
valamilyen módon az emberekhez köthetők.
Ruhamaradványokra, cipőkre, bakancsokra, esetleg
szemétre, hulladékra gondolok. Bármire, amit ki
szoktunk dobni… vagy amit véletlenül elhagyhatott
valaki.
– Erre is akad példa – felelte Lúdvík. – Bár a róka
nem tartozik a notórius tolvajok közé, ellentétben a
hollóval.
– Talált már például bakancsot vagy bármi effélét
egy rókalyukban?
– Bakancsot? Mégis mifélére gondol?
– Nos, nem feltétlenül bakancsra – felelte
Erlendur. – Csak ilyesfajta tárgyakra.
– Egy konkrét tárgytípusra?
– Nem, semmi konkrétra. Bármire, amit egy ember
véletlenül elejthet, egy róka pedig felkaphat és
magával vihet. Mindössze azt szerettem volna
megkérdezni, nem hallotta-e más vadászoktól, hogy
furcsa tárgyakra bukkantak. Tudja, én csak az utóbbi
időben kezdtem érdeklődni a rókák szokásai iránt.
Ha emlékszik esetleg ilyen esetekre, az hasznos
információ lehet nekem. Gondoljon akár furcsa, oda
nem illő csontokra is…
– Nos, az utóbbi évekből nekem nem rémlik semmi
ilyesmi – felelte Lúdvík.
– Na és régebbről esetleg?
– Most nem jut eszembe ilyen példa. De
beszélhetne erről esetleg Daníel Kristmundssonnal.
Ő Seydisfjördurben lakik. Afféle vén róka a
szakmában, és régebben sok vadászt kalauzolt ezen a
vidéken.
– Daníelt mondott?
– Igen. Ő talán a segítségére lehet. Feltéve persze,
hogy még nem dobta fel a talpát az a vén zsivány.
– Nos, akkor ez lett volna minden – szólalt meg
Erlendur. Köszönetet mondott Lúdvíknak a
segítségéért, és hozzátette, nem szeretné tovább
zavarni. Megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy ezzel
le is tudta a beszélgetést, és lassan araszolva elindult
az ajtó felé. Feszélyezte, hogy egy vadidegen
emberrel kell beszélgetnie erről a témáról.
– Van azonban valami, amit nem mindenki tud a
rókákról – szólalt meg Lúdvík váratlanul. – De nem
tudom, hogy ugyanarra gondolunk-e.
– Miről lenne szó? – kérdezte Erlendur, és
megtorpant.
– Arról, hogy a rókák dögevők.
– Valóban?
– Nos, a róka nem sokat finnyáskodik, ha elhullott
állatot talál. A dögök maradványait képes hazáig
vonszolni a szájában, egészen az odújáig. Már ha
ilyesmire gondolt esetleg. Egy ravaszdi akár
komolyabb súlyú zsákmánnyal is elboldogulhat.
Láttam már rókát a szájában egy bárány elülső
negyedével szaladni.
– Csak bárányokra meg jerkékre gondol? Vagy
esetleg…
– Bármire, akár madarakra is. De a róka nem
tartozik a vérbeli dögevők közé. Nem szívesen bízza
más állatokra a vadászatot és az öldöklést.
Kifejezetten ügyes ragadozó ugyanis. De azért
megeszi a dögöt, ha úgy adódik. Sokszor találni
báránycsontokat a rókalyukaknál, sőt akár teljesen
kifejlett birkákét is, amelyeket hazacipelt magának
egy róka. Bár nem egészen értem, mit tekint furcsa
vagy oda nem illő csontoknak…– mondta Lúdvík. –
Állatcsontokra gondol vagy inkább emberi
maradványokra?
Erlendur megrázta a fejét.
– Köszönöm, ez minden – ismételte el, és már
indult is az ajtó felé. Épp eleget hallott eddig, és már
így is túlságosan hosszúra nyúlt ez a látogatás. Nem
akart többet megtudni erről a témáról. A dögevők
ténykedésének puszta gondolata is megborzongatta.
– Nem láttam semmiféle emberi végtagot náluk,
ha erre vonatkozott a kérdése – folytatta Lúdvík. –
Bár nem kizárt, hogy egy róka akár ilyen táplálékra
is vevő lehet. Úgy értem, ha valaki az időjárás
viszontagságainak kitéve életét vesztette a
hegyekben, ami gyakran megesett ezen a
környéken… Hallottam már efféle történeteket…
Erlendur valósággal elmenekült onnan. A faképnél
hagyott Lúdvík értetlen arckifejezéssel nézett utána.
Erlendur kisietett a kocsijához. Ezzel a néhány kurta
mondattal Lúdvík akarva-akaratlan olyan
hajmeresztő forgatókönyvet vetített elé, amelynek
képsorait szerette volna végleg kitörölni a fejéből.
Bármit megadott volna azért, hogy szabadulni
tudjon ettől a látványtól.
 38

Azon az estén az elhagyatott házban üldögélve

melegedni próbált a gázlámpa mellett. Egy csésze
forró kávét szürcsölgetett, és ímmel-ámmal
falatozgatott egy füstölt bárányhúsos szendvicsből,
amelyet készen vásárolt magának egy vegyesboltban.
Nemigen volt étvágya, úgyhogy hamarosan félretette
a szendvicset, és rágyújtott egy cigarettára. Próbált
szabadulni a Lúdvíkkal történt találkozás emlékétől,
azzal érvelve, hogy felesleges és értelmetlen is ilyen
rögeszmésen foglalkoznia a rókák szokásaival.
Ugyanakkor Ezra története sem hagyta nyugodni.
Erlendur már-már hajlott arra, hogy elhiggye az idős
férfi verzióját. Elég volt egyetlen percig hallgatnia az
elbeszélését ahhoz, hogy átérezze, micsoda kín
gyötri a lelkét, milyen borzalmas lehetett elviselnie a
teljes bizonytalanságot oly sok éven át, és milyen
mélységes bűntudatban kellett leélnie élete
nagyobbik részét. Most már biztosnak tűnt, hogy
Jakob megölte Matthildurt, és magával vitte a sírba a
titkot, hogy hová rejtette az asszony holttestét.
Ezrának nem adatott meg a bizonyosság és ezzel a
múlt lezárásának lehetősége, emellett az is
egyértelmű volt, hogy a sebei még most is frissek és
fájdalmasak, jóllehet több mint hatvan év telt el az
asszony eltűnése óta. Mostanra ugyancsak
megöregedett, és miután időről időre emlegette
küszöbön álló halálát, úgy tűnt, már nem is
reménykedett abban, hogy megtudhatja a történet
végét – ahogyan abban sem, hogy Matthildur
előkerülhet még. Ezra bevallotta, hogy már
évtizedekkel ezelőtt feladta az asszony keresését.
Erlendur ismét teletöltötte a bögréjét, és lassan
kortyolgatott belőle. Jakob büntetlenül megúszta a
gyilkosságot. Sőt, mi több, aljasul azt fundálta ki,
hogy bevallja a bűnét Ezrának, akinek kínszenvedés
volt ez a tudat, ezzel egyidejűleg azonban nemcsak
megvádolta őt, hanem a kezét is megkötötte. Sikerült
kihasználnia a körülményeket, amelyek kapóra
jöttek neki, így a vihart és a brit katonák
balszerencsés expedícióját is. Elképesztő
pimaszságról és vakmerőségről tett tanúbizonyságot,
amikor kiötlötte, mit hazudjon Matthildur utolsó
napjáról. És pontosan tudta, hogyan gyakoroljon
nyomást Ezra legérzékenyebb pontjára, azaz a
Matthildurrel folytatott románcára és kettejük
barátságára.
Ezra vallomásának legnyilvánvalóbb hiányossága
az volt, hogy senkit sem kérhetett fel az állításainak
bizonyítására. Nem akadtak szemtanúi, soha
senkinek sem mesélte el, mi is történt valójában, és
ez idő szerint már ő volt az egyetlen még élő ember,
aki ismerhette a tényeket. Állításainak igazsága
tehát a saját szavahihetőségén állt vagy bukott.
Erlendur fontolgatta magában, hogy ezen a ponton a
maga részéről befejezettnek tekinti a történetet. Úgy
érezte, viszonylag sikeresnek mondhatja az igazság
tisztázására irányuló erőfeszítéseit, még ha nem is
folytatott a szó szoros értelmében vett nyomozást
Matthildur eltűnése ügyében. Mindenek előtt saját
kíváncsisága hajtotta, és természetesen tisztában
volt azzal, hogy ilyen hosszú idő elteltével már
senkit sem lehet felelősségre vonni. A
bűncselekmény elévült: azért nem derülhetett fény a
történtekre, mert agyonhallgatták az érintettek.
Matthildur története mégis érzékenyen érintette
Erlendurt, és úgy érezte, mintha valami köze lenne
az asszony sorsához, sőt érintettje lenne magának az
esetnek is. Ugyanakkor maga sem tudta, valójában
mi késztette a folytatásra. Talán az, hogy Ezra sorsa
ilyen szomorúan alakult, és az élete romokban
hevert azóta, hogy elveszítette szerelmét.
Amennyiben igaz, amit Ezra állít, akkor neki is csak a
teljes igazság egy részére sikerült fényt derítenie. Ha
valaki, hát Erlendur pontosan tudta, milyen
elviselhetetlen érzés, ha az embernek ilyen
körülmények között kell továbbélnie az életét.
Jakob bosszúja is mélyen elgondolkodtatta. Az,
ahogyan kelepcébe csalta Ezrát, és sikerült olyan
helyzetet teremtenie, hogy a barátja tettestársává
váljon a bűncselekmény elkövetésében, jóllehet Ezra
aligha követett el olyasmit ellene, ami miatt ezt
érdemelte volna tőle. Jakob minden valószínűség
szerint hirtelen felindulásból követte el a
bűncselekményt, nem pedig előre megfontolt
szándékkal. Az ilyen gyilkosságok elkövetői
jellemzően pillanatnyilag elborult elmével
cselekednek. Ámde mindaz, ami ez után következett,
már egy előre kitervelt bosszú részét képezte: Jakob
úgy intézte, hogy áthárítson minden felelősséget a
tettéért, mégpedig arra a személyre, aki korábban a
bizalmát élvezte, és akinek éppen ezért soha többé
nem lehetett egyetlen felhőtlenül boldog napja sem.
Hosszasan foglalkoztatta Erlendur fantáziáját a
szerelmi történet is. Matthildur és Ezra románcának
még esélye sem lehetett a kibontakozásra, a
kapcsolatuk könyörtelen hirtelenséggel ért véget.
Délután felerősödött a szél. Erlendur
végiggondolta, mi az, amit már sikerült kiderítenie,
miután több érintettet is felkeresett és kifaggatott
Matthildurről, Ezráról és Jakobról. Ide-oda
csapongtak a gondolatai: az emberekre gondolt,
akikkel találkozott, a történeteikre és a
körülményeikre, és mindez összemosódott benne a
Keleti Fjordvidék ködjével és a hóviharral, átmeneti
itt-tartózkodása képeivel a romos tanyaházban,
gyalogszerrel és autóval tett utazásai élményeivel, a
Reydarfjördurbe érkező teherhajók látványával és az
ipari fejlődés meghökkentő, mindenütt jelen lévő
jeleivel. Mindezek a részletek ott kavarogtak benne,
majd eggyé olvadtak a fejében. És egyszerre csak
eszébe jutott három aprócska részlet, amelynek ott
és akkor nemigen szentelt különösebb figyelmet. Az
egyik egy utalás volt Ezra korábbi munkahelyére
vonatkozóan. A második egy megjegyzés, amely egy
beszélgetés során hangzott el, és amelynek jelentését
Erlendur jóformán fel sem fogta akkor. Ha nem
süvített volna a szél most ott a feje fölött, a tetőn
keresztül, akkor bizonyára meg is feledkezett volna
róla. Miután egy ideig hallgatta az elemek
tombolását, azon törve a fejét, hogy mire is
emlékezteti, hirtelen eszébe jutott egy beszélgetés
foszlánya: valaki arról mesélt, hogy zajt vélt
kiszűrődni Jakob koporsójából. A harmadik aprócska
részlet egy megjegyzés volt, amelyet Ezra ejtett el,
amikor Jakob haláláról és arról beszélgettek, hogy a
holttestét éjszakára abban a hűtőházban tárolták,
ahol Ezra dolgozott akkoriban. Ártatlannak tűnő
megjegyzés volt, amelyet Ezra Matthildur holléte
kapcsán tett, és amelynek Erlendur akkor nem
tulajdonított különösebb jelentőséget: Ezt sehogy sem
tudtam kiszedni belőle.
 – Hát lehetséges ez? – suttogta Erlendur a
sötétben.
Hirtelen támadt izgalmában felpattant a
kempingszékből.
– Vajon a hűtőházról beszélt akkor? – tűnődött
hangosan.
Fel sem tűnt neki, hogy órák teltek el, miközben
ezen a három, látszólag jelentéktelen körülményen
törte a fejét. Szeretett volna összefüggést találni
közöttük, de úgy érezte, a történet szálai így csak
még jobban összekuszálódnak. Végül elnyomta az
utolsó szál cigarettát is, és arra a következtetésre
jutott, hogy nincs más választása, még egyszer fel
kell keresnie Hrundot.
 39

Az éjszaka kellős közepén felriadt álmából, és

hunyorogva kémlelte közvetlen környezetét. Nem
látott mást, csak sötétséget, a lámpás fényének
holdudvarán túl és körül. Még így is kitapinthatóan
valóságosnak érezte az álmában látott kisfiú
jelenlétét. Először abban sem volt biztos, hogy ébren
van-e már, vagy még álmodik – vagy esetleg valami
másról van szó. Váratlanul kerítette hatalmába a
félelem, amelyet megkönnyebbülés követett, miután
rájött, hogy csak rosszat álmodott. Különös módon
olyan érzése volt, mintha egy régi álom
visszhangzott volna benne, vagy újból átélte volna
azt, amelyet fiatalkorának legboldogtalanabb
időszakában látott, és amelyet azóta is képtelen volt
elfelejteni.
Ebben a bizonyos rémálomban, amely váratlanul
és ellenállhatatlan erővel riasztotta fel, az oldalán
feküdt, egyedül egy házban, a hálózsákjában,
amelyre még egy takarót is ráterített, hogy ne
fázzon. Az épület teteje hiányzott, így ki volt
szolgáltatva a természet erőinek. Sötétség és
kísérteties csend honolt körülötte. Egyszerre csak
úgy érezte, van valaki a háta mögött. Megfordult, és
vaksi szemét meresztgetve addig kémlelte a
feketeséget, mígnem kirajzolódott előtte egy
szomorúnak tűnő fiúalak, akivel összetalálkozott a
tekintetük.
Azután szertefoszlott ez a kép.
Erlendur a sötétben feküdt, azon az álmon
töprengve, amelyből egyszer réges-régen ugyanilyen
váratlanul riadt fel. És most felismerte a látomásban
szereplő fiút. Ő maga volt az.
 40

Ebédidőben érkezett a neskaupstaduri kórházba,

hogy felkeresse Hrundot, de az asszony épp az igazak
álmát aludta. Nem szerette volna megzavarni a
pihenését, úgyhogy odatelepedett az ágya mellé, és
várta, mikor kezd ébredezni. Még mindig a
csontjaiban érezte a hideget, amely minden
porcikáját átjárta az éjjel – ugyanúgy, mint amikor
aznap kora reggel felébredt, és kiitta a maradék
kihűlt kávét a termoszból. Végül úgy döntött, inkább
kisiet a kocsijához. Beült, és a fűtést bekapcsolva
próbált átmelegedni. Aztán behajtott a faluba, és
leparkolt az uszoda előtt. Itt-tartózkodása során ez
már a reggeli rutin része lett, de mindig csak a
zuhanyzót vette igénybe, a medencébe egyszer sem
tette be a lábát. A személyzet tagjai tisztes távolságot
tartottak tőle: jó reggelt kívántak neki, de sohasem
kíváncsiskodtak, és nem erőltették, hogy szóba
elegyedjen velük. Ez alkalommal a megszokottnál
tovább állt a zuhanyozóban a forró vízsugár alatt,
hogy serkentse a vérkeringését. Azután felöltözött,
és távozott. A benzinkúthoz ment, ahol
megreggelizett, és ismét teletöltötte kávéval a
termoszát, mielőtt továbbhajtott Neskaupstadurbe.
Közben egész idő alatt azon az elméleten tűnődött,
amely még az éjszaka során fogalmazódott meg
benne. Elsőre, amikor eszébe jutott, egészen
izgalomba jött tőle, de minél tovább törte rajta a
fejét, annál valószínűtlenebbnek érezte. Ha ez a
forgatókönyv igaz lenne, az azt jelentené, hogy
számos addigi meggyőződését fel kellene adnia,
többek között az Ezrával kapcsolatos ösztönös
megérzéseit is. Másfelől, elég sokat tudott a hidegről
és annak az emberi szervezet alapvető
életfunkcióira, elsősorban a szívműködésre és a
vérkeringésre gyakorolt hatásáról ahhoz, hogy
tisztában legyen vele: olyannyira lelassulhatnak,
mintha le is állnának, anélkül hogy ez a halál
beálltához vagy a szervezet maradandó
károsodásához vezetne – feltéve persze, hogy még
időben sor kerül a szükséges orvosi beavatkozásra.
Hrund kinyitotta a szemét, így láthatta, hogy
látogatója érkezett. Kissé feljebb húzódott az ágyban.
– Már megint maga? – kérdezte.
– Nem fogom sokáig zavarni – bizonygatta
Erlendur.
– Rendben – felelte az asszony. – Nem mintha
sorban állnának a látogatóim.
– Nem állíthatnám, hogy tisztán emberbaráti
szándékkal jöttem ide – vallotta be Erlendur.
– Erre magamtól is rájöttem. Még nem gárgyultam
meg egészen. És most mi szél hozta ide?
– Sok minden, amin törtem a fejem mostanában.
– Gondolom, nem ez az utolsó látogatása –
jegyezte meg Hrund.
– Ismét találkoztam Ezrával, és hosszasan
elbeszélgettünk. Nem mondhatnám, hogy boldog.
Régóta nincs oka rá, hogy boldog legyen.
– Képzelem.
– Sokat mesélt a barátjáról, Jakobról.
– És sikerült megtudnia tőle még valamit
Matthildurről?
Erlendur hallgatott. Ezra sokkal többet elárult
neki magáról, mint bárki másnak, és semmiképp sem
szeretett volna visszaélni a bizalmával. Jobbnak látta
hát, ha inkább kozmetikázza kissé a tényeket, vagy
kitérő választ ad az Ezrára vonatkozó kérdésekre, a
kérdező személyétől függetlenül.
– Elég sokat mesélt Matthildurről. Hogy mennyire
hiányzik neki mostanában, ahogyan mindig is. És
hogy fülig szerelmes volt belé. Akadt azért más nő is
az életében?
– Nem, soha – felelte Hrund. – Ezra mindig is afféle
magányos farkas volt. És sikerült megtudnia tőle
még valamit arról, hogy mi történhetett a
testvéremmel?
– Semmit, amit per pillanat biztosnak is
tekinthetnénk – felelte Erlendur. – Bár idővel azért
tisztázódhatnak még bizonyos részletek.
– Nos, ha nem áll szándékában bármit is elárulni
nekem, akkor minek jött ide?
– Ezra miatt – felelte Erlendur. – Ugye, ön mesélte
nekem, hogy Ezra az eskifjörduri hűtőházban
dolgozott, miután felhagyott a halászattal? Amikor
már nem járt ki a tengerre Jakobbal?
Hrund ráncolta a homlokát.
 – Lehetséges – felelte végül. – Tudom, hogy a
háború után ott állt alkalmazásban. Már ha erre
vonatkozott a kérdése.
– Ezek szerint akkor is ott dolgozott, amikor a
baleset történt? Amikor elsüllyedt a hajó Jakobbal és
a társával? Ketten voltak a fedélzeten, ugye?
– Úgy van. Ez még 1949-ben történt. Hazafelé
tartottak már, amikor hatalmas vihar támadt, és
hajótörést szenvedtek. Mindketten vízbe fulladtak.
– A holttestüket pedig a hűtőházba szállították?
– Igen, minden valószínűség szerint így történt.
– Oda, ahol Ezra dolgozott akkoriban?
– Úgy van. Nos, ha a végére akar járni ennek a
balesetnek, akkor előkeresheti az erről megjelent
tudósításokat az akkori újságokból. Nagyon jó
könyvtár működik itt, a faluban. Mi az, mi ütött
magába?
– Semmi.
– Elárulná, miért kérdezte, hogy „oda, ahol Ezra
dolgozott akkoriban”?
– Lenne itt még valami más is – bökte ki Erlendur
sietősen.
– Micsoda?
 – Jakobot Djúpivogurben temették el.
– Igen, így igaz.
– Honnan deríthetném ki, hogy kik vitték a
koporsóját a temetésen?
– Mit akar velük?
– Meg kell tudnom a nevüket.
– Minek az magának?
Erlendur csak rázta a fejét.
– Mi a csudának van szüksége a nevükre?
Erlendur szótlanul nézte az asszonyt.
– Úgy értsem, ezt nem hajlandó elárulni nekem? –
firtatta Hrund.
– Talán majd később – felelte végül. – Ebben a
pillanatban még én magam sem tudom, miért érzem
fontosnak, hogy kiderítsem.
Fél óra múlva Erlendur már a helyi könyvtárban
üldögélt egy íróasztal mögött, és lapozgatta a régi
újságokat, amelyeket a segítőkész fiatal
könyvtárosnő keresett elő a kérésére. A baleset
idején és után megjelent országos és helyi
napilapokat is végigbogarászta. Két, viszonylag
részletes cikket talált a hajótörésről a városi
újságokban, amelyek megerősítették ugyan mindazt,
amit már addig is tudott, de csak kevés új
információval szolgáltak. A balesetben elhunyt két
férfiról azt írták, mindketten egyedülállók voltak. Az
egyikük Grindavíkból, a másik pedig Reykjavíkból
származott, jóllehet az utóbbi családja eredetileg a
Keleti Fjordvidékről került a fővárosba. A temetésére
a baleset után két nappal került sor.
A második tudósítást egy szemcsés fényképpel is
illusztrálták, amely Jakob koporsóját ábrázolta a
sírgödörbe történő leeresztése közben. Erlendurnek
nem sikerült kivennie a négy koporsóvivő férfi
arcvonásait, mert csak jellegzetes körvonalaikat
lehetett látni, de név szerint felsorolták őket a
fotóhoz tartozó képaláírásban.
Hrund ezek szerint pontosan emlékezett az
egyikükére. Erlendur a könyvtáros segítségével
böngészni kezdte a város népesség-nyilvántartásait,
így hamarosan megtalálta az illető családjának
adatait.
– A lánya Djúpivogurben él – közölte vele a
könyvtáros, miután gyors keresést végzett az
interneten.
Erlendur nem késlekedett, azon nyomban útra
kelt. Az országút a part vonalát követte, festői
szépségű fjordok egész során át. A végtelen
hosszúnak tűnő hegyláncok, amelyek mellett
elhaladt, a Keleti Fjordvidék jellegzetes felszíni
formáit és kőzetrétegeit mutatták. Djúpivogur egy
kis falu volt, emellett a környék legdélibb fekvésű
települése. Amikor két órányi autózás után
megérkezett, gyerekjáték volt megtalálnia a
kérdéses házat. Leparkolt a szépen karbantartott,
régi stílusú villaépület előtt, majd leállította a
motort. A bejárati ajtó fölött lámpa világított, és a
konyha egyik ablakából is fény szűrődött ki, de
mozgást nem látott odabent. Úgy döntött, elszív még
egy cigarettát, mielőtt megzavarná az asszony
nyugalmát. Túl sokat dohányzott az utóbbi néhány
napban, ma ez már a harmadik szál volt.
Miközben felfelé lépdelt a házhoz vezető, néhány
fokból álló lépcsősoron, majd pedig bekopogtatott az
ajtón, azon tűnődött, mit mondjon, mi járatban van
itt, vagy hogyan mutatkozzon be. Végül úgy döntött,
az lesz a legjobb, ha a helytörténet iránti
érdeklődésére hivatkozik, mert ez már bevált szöveg
volt, amikor magyarázkodnia kellett.
 Senki sem nyitott ajtót. Látta, hogy csengő is van,
úgyhogy inkább ezzel tett egy próbát. Kifülelte, hogy
a tévéből kiszűrődő zajokat kellene elnyomnia vele,
úgyhogy még egyszer becsöngetett. Valaki erre
lehalkította a készüléket odabent. Amikor kinyílt az
ajtó, egy vörös kockás inget viselő férfi állt előtte, és
tetőtől talpig végigmérte.
– Elnézést, itthon van Ásta? – kérdezte Erlendur.
Nem tudta eldönteni, hogy az asszony férjével
beszélget-e, vagy valaki mással.
Úgy tűnt, a férfi gyanakvással fogadta. Még nincs
nagyon késő, gondolta Erlendur, és lopva az órájára
pillantott.
– Várjon, csak egy pillanat – felelte a férfi, és
eltűnt Erlendur szeme elől. Valaki ismét
felhangosította a tévét, és kisvártatva megjelent egy
kistermetű asszony. Minden jel arra utalt, hogy
elbóbiskolhatott a készülék előtt. Molett alakjának
idomait kényelmes tréningruha rajzolta ki, álmos
tekintete kifejezte, mennyire meglepődött azon,
hogy egy vadidegen férfi keresi ebben az esti
időpontban.
– Ástához van szerencsém? – kérdezte Erlendur.
 – Igen.
– Ön ugyebár Ármann Fridriksson halász lánya?
– Az vagyok. – Az asszony hangja
bizonytalanságról árulkodott. – Az édesapámat
Ármann-nak hívták.
– Rám tudna szánni esetleg néhány percet? –
kérdezte Erlendur. – Azt szeretném megtudni,
mesélt-e önnek az édesapja egy hajótörésről, amely
még 1949-ben az eskifjörduri partok közelében
történt.
– Egy hajótörésről?
– Úgy van, és esetleg az egyik áldozat temetéséről
is, amelyet itt, Djúpivogurben tartottak. Ha jól
tudom, az ön édesapja volt az egyik koporsóvivő. Az
elhunytat pedig Jakob Ragnarssonnak hívták.
 41

Rövid habozás után Ásta Ármannsdóttir beljebb

tessékelte Erlendurt – mégpedig elsősorban
kíváncsiságból. Javasolta ugyan, hogy menjenek át a
nappaliba, de Erlendur szabadkozott, mondván,
tökéletesen megfelel neki a konyha is. Az asztal
melletti székek egyikén foglalt helyet. A másik
szobából átszűrődött a tévékészülék vibráló fénye:
Ásta férje – a bejárati ajtón lévő névtábla szerint
Eiríkur Hjörleifsson – a kanapén ülve, szemét a
képernyőre tapasztva épp egy angol krimit nézett.
Ásta jó erős kávét készített a vendégnek, majd
néhány szelet mazsolás piskótát is tett az asztalra.
Erlendur udvariasságból elvett egyet, noha nem volt
kifejezetten édesszájú.
Elnézést kért, amiért előzetes bejelentés nélkül
állított be, és hozzátette, hogy a Keleti Fjordvidéken
történt hajótörések részletei iránt érdeklődik.
Példaként felhozta, hogy ilyen eset volt az is, amikor
1949-ben az eskifjörduri illetőségű Sigurlína süllyedt
el, fedélzetén a teljes legénységgel. Elmondta
továbbá, hogy miközben ennek a tragédiának próbált
utána járni, tudomására jutott, hogy Ásta édesapja,
Ármann ismerte Jakobot, a tengerbe veszett két
halász egyikét, sőt ő volt az áldozat egyik
koporsóvivője a temetésen. Ásta a név hallatán
azonnal tudta, kiről van szó.
– Mesélt valamit az édesapja erről az esetről akár
önnek, akár a testvéreinek? – kérdezte Erlendur.
Ekkorra ugyanis kiderítette már, hogy Ástának két
öccse van.
– Mindkét öcsém Reykjavíkban lakik – felelte az
asszony. – Felhívhatja őket, ha gondolja, de nem
hinném, hogy megtudhatna tőlük bármi újat. Nem
emlékszem rá, hogy apánk mesélt volna erről a
balesetről. Nekünk, gyerekeknek legalábbis biztosan
nem. Igaz, én magam akkor még a világon sem
voltam. Nem tartom kizártnak, hogy a barátainak
részletesebben beszámolt a történtekről, de
egyébként természeténél fogva szűkszavú ember
volt.
– Tud arról valamit, mennyire ismerte Jakobot az
édesapja?
– Néhány évig egy itteni hajón dolgoztak
Djúpivogurben. Aztán Jakob elköltözött ugyan a
faluból, de időről időre megkeresték még egymást.
– Van tudomása esetleg arról, hogy az édesapját
mélyen megviselte Jakob halála?
Ásta megvonta a vállát.
– A halászok errefelé gyakran rákényszerülnek
arra, hogy akár rossz időben is tengerre szálljanak.
És néhányan közülük sohasem tértek vissza. Az élet
már csak ilyen egy halászfaluban. Nem hinném, hogy
az édesapám mélyen megrendült volna a történtek
miatt. Az elérzékenyülés nem volt szokás akkoriban.
Ezek szerint valójában az édesapámról szeretne
megtudni valamit?
– Nem, nem kifejezetten – felelte Erlendur. – De
emlékszik esetleg arra, hogy említett bármilyen
szokatlan körülményt ezzel a balesettel
kapcsolatban?
– Nem, ezt nem állíthatnám.
– Esetleg a temetéssel kapcsolatban?
 – Nem, nem tudok róla. Hová akar kilyukadni?
– Beszéltem már erről az esetről néhány emberrel
odaát Eskifjördurben, és akadt közöttük egy asszony,
akinek úgy rémlik, hogy az ön édesapja azt állította,
hallott vagy hallani vélt valamilyen zajt kiszűrődni a
koporsóból, miközben leengedték a sírba.
Az asszony fürkésző pillantást vetett Erlendurre.
– Én ezt soha senkitől sem hallottam még – felelte
végül.
– Ez nem meglepő. Lehet, hogy csak afféle
szóbeszéd, amely a baleset után kapott szárnyra.
Jakob ugyanis korábban elveszítette a feleségét, és az
a pletyka terjedt róla, hogy az asszony kísértetként
visszajárt hozzá. Valószínűleg ez szolgáltatott alapot
ehhez az újabb fantazmagóriához.
– Nos, én most hallom először. Arról azonban
tudtam, hogy Jakob felesége korábban elhunyt. De
ezt az esetet, már amennyire én tudom, soha egy
szóval sem említette az édesapám. Biztos benne,
hogy tőle származik ez az állítás?
– Nem kizárt, hogy idővel torzultak a tények.
Mondhatta valaki más is, de az is lehet, hogy csak
kitaláció…
 – De valójában nem így gondolja?
– Dehogynem – vágta rá Erlendur. – Ez azonban
csak egy apró adalék. Arra gondoltam, megkérdezem
öntől, hátha hallott már róla valahol valamikor.
– Nos, nekem nem rémlik ilyesmi.
– Mesélt az édesapja valaha is Jakobról és a
feleségéről, Matthildurről?
– Nem, ezt sem állíthatnám.
– Él esetleg még valaki az édesapja barátai közül?
– Nem, már senki. Pontosabban… az öreg Thórdur
kivételével.

Thórdur a fiával és a menyével lakott együtt, gyalog

úgy kétpercnyire Ásta házától. Miután megkapta tőle
a címüket, Erlendur felállt, és sietősen elköszönt,
hozzátéve, hogy nem szeretné feltartani a ház
asszonyát, ami egy kissé megkésett udvariassági
gesztus volt részéről. Semmiképp sem szerette volna
felkelteni Ásta gyanakvását. A férje azóta is a tévé
előtt üldögélt, amelyből lövések zaja és kiáltások
hallatszottak. Pechjére azonban Erlendur ezzel a
sutára sikeredett távozással csak tovább fokozta Ásta
kíváncsiságát a váratlan látogatását és különös
érdeklődését illetően, ezért kénytelen volt válaszolni
neki. Ha nem teszi, bizonyára kapkodhatta volna a
fejét, mert az asszony kérdések sorával bombázta
volna az édesapjáról, Jakobról és a feleségéről,
Matthildurről, a hajótörésről, és arról is, hogy
egészen pontosan miért is érdeklődik ennyire a régi
baleset és annak érintettjei iránt. Érezte Ásta
bizalmatlanságát, sőt talán már meg is bánta, hogy
egyáltalán szóba elegyedett vele, de jóformán még
észbe sem kapott, az asszony gyanúja máris
továbbterelődött Matthildur és az édesapja
kapcsolatára. Nem sikerült rájönnie, mi lehetett
ennek az oka, és miközben már az ajtóban állt,
megpróbálta ugyan tisztázni a félreértést, de nem
járt sikerrel. Végül egyszerűen faképnél hagyta a ház
bejáratánál értetlen arccal ácsorgó asszonyt.

Thórdur nyolcvanöt éves volt, és a csend világában

éldegélt. Süket volt, mint az ágyú, és ezen az
állapoton egyetlen hallókészülék sem segíthetett.
Nem hallott semmi mást, mint a saját belső
monológjait, amelyeket egy pillanatig sem habozott
megosztani másokkal. A legkevésbé sem volt
gátlásos, ha beszélni kellett, és hajlamos volt a
kiabálásra, mintha így akarta volna garantálni, hogy
senki se engedhesse el a füle mellett, amit mond –
még akkor is, ha ebből ő maga egy árva szót sem
hallhatott. Abban a kis alagsori lakásban éldegélt,
amelyet a fia alakított ki számára a saját házában. A
férfi megmutatta az utat Erlendurnek a szuterén
felé, aztán kettesben hagyta őket. Erlendur neki is
azt mondta, hogy a környéken bekövetkezett
hajótörések történetét kutatja, és ugyanezt ismételte
el később Thórdurnak is. Úgy tűnt, az idős férfi örült
a váratlan látogatónak. A lakása valójában egyetlen
nagyobb szobából állt, amelyet egy méretes ággyal,
egy tévékészülékkel, egy íróasztallal és egy mosdóval
bútoroztak be számára. Emellett könyvhalmok
tornyosultak minden talpalatnyi helyen.
Mint bebizonyosodott, igen egyszerűen lehetett
kommunikálni az idős és süket férfival. Az
íróasztalán előre odakészítve ceruzák és papírlapok
hevertek, így Erlendurnek nem volt más tennivalója,
mint leírni, amit mondani vagy kérdezni szeretett
volna, majd átadnia a papírt Thórdurnak, aki
azonnal válaszolt neki.
 – Látom, az olvasás a szenvedélye – ez volt
Erlendur első, papírra vetett megjegyzése, miután
tisztázták, ki is ő valójában és mi járatban van itt.
Thórdur elmosolyodott. A süketségét leszámítva
életerős ember benyomását keltette, akinek
mellesleg vágott az esze, akár a borotva. A feje tar
volt, mint egy biliárdgolyó, orrlyukai tubáktól
feketélltek. Az r-eket egészen sajátos módon,
torokhangokként képezte.
– Jól látja – felelte fennhangon. – Hosszú évek óta
gyűjtögetem a könyveket. De nem hinném, hogy
akadna bárki is, aki gondját viselné a
könyvtáramnak, miután elköltöztem a másvilágra. A
könyveim többsége minden bizonnyal a szemétben
végzi.
– Milyen kár! – írta Erlendur.
Thórdur egyetértett vele.
– Nos, olyan tisztán emlékszem még a balesetre,
mintha csak tegnap történt volna – tette hozzá. –
Sőt, emlékszem ennél sokkal súlyosabb tragédiákra
is, de már a közelmúltból.
– Esetleg az 1949-es temetésre is? – firkantotta le a
kérdést Erlendur gyorsan, nehogy Thórdur eltérjen a
tárgytól.
– Nem, arra nem emlékszem – felelte Thórdur. –
Akkor épp nem voltam itt ugyanis. Egy hajón
szolgáltam Höfn partjainál, mert akkoriban még ott
laktam. De természetesen hallottam, mi történt.
Ítéletidő lehetett, északi szél fújt és dermesztő hideg
volt. A halászok olyan közel jártak a szárazföldhöz,
hogy a partról látni lehetett az arcukon a
halálfélelmet. Ha jól emlékszem, annak a rakás
rozsdás ócskavasnak a motorja a lehető legrosszabb
pillanatban mondott csütörtököt. A hajótest
ripityára tört. A két halász lesodródott a fedélzetről.
Lehet, hogy még úszni sem tudtak. No, nem mintha
az úszótudományuk segíthetett volna rajtuk. A
parton biztosan hallották a segélykiáltásaikat.
Persze, mindent meg is tettek értük, ami emberileg
csak lehetséges, de olyan rosszak voltak az időjárási
viszonyok, hogy fel kellett adniuk. Végül elhaltak az
utolsó segélykiáltások is.
Thórdur elővett egy fémszelencét, amelyben
tubákot tartott, és megkínálta vele Erlendurt, aki
ujjai közé csippentett belőle egy keveset, és felszívta
az orrába. Thórdur vastag csíkot húzott belőle a keze
fejére, és ezt szippantotta fel, mindkét orrlyukával.
– Hátborzongató lehetett végignézni mindezt –
jegyezte meg Thórdur, a bádogdobozt babrálva,
mintha azt szeretné, hogy továbbra is a keze
ügyében maradjon. – Rettenetes lehetett. Már maga
a tudat is, hogy gyakorlatilag semmit sem tehettek
értük.
Erlendur bólogatással biztatta a történet
folytatására.
– Végül, mint ez várható is, miután elsüllyed egy
hajó, a tenger partra vetette a holttestüket. A falu
hűtőházába szállították őket, ahol pedig, ha jól
sejtem, hordágy gyanánt összeácsolt pallókra
fektették őket. Gondolom, azért volt erre szükség,
hogy kiterítve maradjanak, amíg be nem áll a
hullamerevség. Nekem legalábbis így tűnik
logikusnak.
– És akkor hivatalosan is halottnak nyilvánították
őket? – kérdezte Erlendur írásban.
– Igen. Azt hiszem, a falu állandó orvosának a
helyettese ügyelt akkor. Elég volt egyetlen pillantást
vetnie az áldozatok szemére, abból is meg tudta
állapítani, hogy már kiszállt belőlük az élet. Aztán
koporsóba fektették őket. Az egyiküket a templom
melletti sírkertben temették el.
– És ön honnan tud ezekről a részletekről?
– Egy Ármann nevű férfitól, aki valaha szintén itt
lakott Djúpivogurben. Jó barátok voltunk. Évekkel
ezelőtt meghalt, tüdőrák vitte el. Közös ismerősünk
volt a két pórul járt halász közül az egyik, a Jakob
nevezetű. Igaz, Ármann sokkal jobban ismerte őt,
mint én.
– Honnan ismerte Jakobot? – írta Erlendur.
– Amikor még fiatalok voltunk, időről időre
összetalálkoztam vele a városban. Bár közelebbi
ismeretségbe sohasem kerültem vele. Őszintén
szólva, nem volt időm ilyesmire. Jakob Reykjavíkban
született. És meglehetősen nagyképű fickó volt.
Afféle szoknyapecér, aki sok más legényhez
hasonlóan szeretett kérkedni a hódításaival. Aztán
bajba is került egy lány miatt, akinek elcsavarta a
fejét. Ő nem akart mást a fehérnéptől, mint
lefektetni őket. Aztán persze megnézhették
magukat, ha szemet mertek vetni más férfira.
Olyankor aljas módon bánt velük.
– Ármann volt az egyik koporsóvivő a temetésén –
írta Erlendur.
– Igen, így igaz. Később még összeadták neki a
sírkőre valót. Az egyik barátja, akinek azt hiszem,
Pétur volt a neve, gyűjtést szervezett a faluban a
halászok és a hajótulajdonosok körében.
– Ármann állítólag zajt hallott – írta Erlendur. – A
koporsóból.
– Ó, ezek szerint még erről is tud? – kérdezte
Thórdur, váratlanul visszafogva a hangját. – Ez pedig
nem volt köztudott dolog. Az emberek kínosnak és
érthetetlennek érezték. Egy idő múlva már Ármann
sem beszélt róla, de így is sok kísértethistória
kezdett terjengeni Jakob korábban elhunyt
feleségéről. Azt híresztelték, hogy az asszony
valahogyan beférkőzött a koporsójába, meg effélék.
– Azt is mondták róla, hogy visszajárt kísérteni a
férjéhez.
– Így igaz. És hogy a balesetet is ő okozta. Bár azt
magam sem tudom, miért feltételezték róla, hogy
bosszút akart állni a férjén.
– Egészen pontosan mit hallott Ármann? –
kérdezte Erlendur írásban.
– Hát ebben nem vagyok egészen biztos – felelte
Thórdur. – Elég talányosan fogalmazott.
– Gondolom, valamiféle nyögésszerű zajt.
– Nem, dehogy, ez képtelenség. Nem, semmi
ilyesmiről nem volt szó. Egyszer rá is kérdeztem,
röviddel a halála előtt, de semmit sem sikerült
kiszednem belőle. Úgy éreztem, mintha megbánta
volna, hogy valaha is szóba hozta. Nem, inkább gáz
lehetett az.
– Gáz?
– Igen, mintha gáz maradt volna a holttestben,
ami nagyon is lehetséges, hiszen tudjuk, hogy nem
sokkal a halála után temették el. Ármann-nak
legalábbis úgy rémlett, ezt hallotta. De nem nyögést,
dehogy. Ez csak afféle szóbeszéd, amelyet később
találtak ki az emberek. Akadtak olyanok is, akik azt
állították, a halott mocorgott még a koporsóban.
Erlendur a homlokát ráncolva hallgatta.
– Úgy tűnik, Ármann lánya semmit sem tud erről.
– Nekem maga Ármann mondta egyszer, hogy
jobban tette volna, ha hallgat erről az egészről, és
senkinek sem beszélt volna róla – felelte Thórdur. –
Érthető hát, ha a lánya sem szívesen ismeri be. Azt
szeretné, hogy feledésbe merüljön az egész.
 – Ez valószínűnek tűnik – írta Erlendur.
– Én nem hallottam semmiféle nyöszörgésről –
jelentette ki Thórdur. – Eleve emberfeletti erőre lett
volna szükség ahhoz, hogy valaki túléljen ilyen sok
és súlyos megpróbáltatást – tette hozzá.
– Így igaz – vágta rá Erlendur.
– Mindenesetre ismerünk olyan történeteket,
amelyek az akkorihoz hasonló, dermesztő hideg
túlélőiről szólnak – folytatta Thórdur. – Hallottam
például egy hajótörésről, amelyik hasonlított ehhez
az esethez. Azzal a különbséggel, hogy az Nyugat-
Izlandon történt. Hárman estek vízbe egy
evezőshajóról, egészen közel a parthoz. A
holttesteket kihalászták a tengerből, és éjszakára a
falu raktárépületébe zárták őket. Akkor is dermesztő
fagy volt, de amikor másnap visszamentek, hogy
lefolytassák a halottszemlét, kiderült, hogy ketten is
lemásztak a ravatalról a padlóra az éjszaka folyamán.
Igaz, ennél tovább egyikük sem jutott. A
harmadiknak azonban, aki a legtovább maradt
életben, egészen az ajtóig sikerült elvergődnie. Végül
ott érte utol a fagyhalál.
 42

Erlendur ráérős tempóban autózott visszafelé

Eskifjördurbe. A gondolatai annyira lekötötték a
figyelmét, hogy hamarosan úgy döntött, inkább
félreáll az út szélére, és a kocsiban maradva töpreng
tovább, hogy mitévő is legyen most? Magától
értetődő mozdulattal gyújtott rá egy cigarettára, és
ivott egy keveset a termoszból, a még meleg kávéból.
Gyakorlatilag ez volt az egyetlen táplálék, amelyet
magához vett a nap folyamán, mégsem gyötörte az
éhség. Nyugtalanság és feszültség vibrált minden
porcikájában, és tudta, hogy ennek az állapotnak
véget kell vetnie, mégpedig inkább előbb, mint
utóbb.
Úgy tűnt, egyetlen dolgot tehet csupán. Nem örült
neki, de hiába törte a fejét más megoldáson, a végén
mindig ugyanerre a következtetésre jutott.
Egyértelmű válaszokat keresett, de közben azok
érdekeit is védeni szerette volna, akik a bizalmukba
fogadták. Ez idáig nem látott okot arra, hogy a
nyomozásba bevonja a helyi hatóságokat – annak
ellenére, hogy a nyomok, amelyekre bukkant,
zsarolásra és gyilkosságra is utaltak. Erlendur
mindig is sejtette, hogy a bűncselekmények egy
része felderítetlen marad, főleg akkor, ha ez nem
ellentétes a közérdekkel, és valami azt súgta neki,
hogy ez is egy ilyen eset lehet. Ameddig csak
lehetséges, titokban tartja, mire jutott. Elvégre nem
folytat hivatalos nyomozást. A saját kíváncsisága és
az a rögeszméje hajtotta, hogy ki kell derítenie,
miként alakult egy-egy eltűnt személy sorsa: ez
késztette arra, hogy ennek a régi esetnek a kapcsán
mélyebbre ásson, mint szándékában állt. Eredetileg
nem is gyanakodott bűncselekményre, ez
alkalommal a bűntett talált rá. Ha nem szánta volna
rá magát, hogy végére járjon minden gyanúnak és
pletykának, akkor már senki sem kérdőjelezte volna
meg Matthildur, Jakob és Ezra régóta szentesített
történetét, és olyan lenne ez a história, mint egy
csukott könyv, nemcsak neki, hanem mindenki
másnak is. Erlendur azonban pontosan tudta, hogy
ha hallgat a megérzéseire és ennek megfelelően
cselekszik, és megteszi, amit meggyőződése szerint
tennie kell, akkor idővel kénytelen lett volna
hivatalos útra terelni a nyomozást. Ez pedig a
gyakorlatban azt jelentené, hogy először is meg
kellene győznie egyik hatóságot a másik után, és
bizonyítania előttük mindazt, amit eddig kiderített.
Ehhez azonban nem állt rendelkezésére még
semmiféle perdöntő bizonyíték. A beadványát
számos testület és bíró véleményezné, így részt
kellene vennie megannyi, parttalan beszélgetésben
és vitában, amihez nem érzett elég erőt magában.
Ráadásul meggyőződése volt, hogy aligha kapna zöld
utat, ha minden részletet felfedne a hatóságok előtt,
amiről eddig tudomást szerzett.
Idővel az is világossá vált számára, hogy már nem
is egy, hanem két bűnügyben folytat
magánnyomozást. Ezek két lényeges szempontból
különböztek, de kétségkívül összefüggtek egymással,
az elsőből következett a második. Az első, amelyet
egyetlen ember, Ezra vallomására alapozott, már-
már bebizonyíthatatlan. Nem akadt szemtanú, aki
alátámaszthatta volna az idős férfi állításait, nem
került elő sem kézzelfogható bizonyíték, sem pedig a
holttest – az utóbbiról senki sem tudta, hová
tűnhetett. A másik ügy annyiban különbözött az
elsőtől, hogy még senki sem tett tanúvallomást róla,
így azt sem lehetett biztosan tudni, hogy valóban
elkövetett-e valaki bűncselekményt. Igen ám, de
Erlendur ebben az esetben úgy érezte, tudja, hol
rejtőzhet a bizonyíték. Nem maradt hát más
teendője, mint hogy megszerezze.
Megfordult a kocsival, és elindult vissza
Djúpivogurba a néptelen országúton. Vezetés közben
eszébe jutott egyik olvasmányélménye egy halottnak
nyilvánított asszonyról, akire már rá is húzták a
hullazsákot, de aztán újra feléledt, és rohamkocsival
beszállították a sürgősségi betegellátó központba.
Hallott már nem egy történetet dél-amerikai
emberekről is, akik azt kérték, haláluk után vágják
fel a csuklójukat, mert attól tartottak, hogy
tetszhalottak lehetnek, és magukhoz térhetnek,
miután már rájuk zárták a koporsó fedelét. Létezik
egy orvosi szakkifejezés, a tafofóbia, amely az élve
történő eltemettetéstől való félelmet jelenti. Lázár-
szindrómának nevezik azt, amikor valaki visszanyeri
az eszméletét, miután már kiállították róla a halotti
bizonyítványt. Vannak olyan esetek is, amikor a
holtnak nyilvánított személy saját boncolása közben
tért magához.
Djúpivogurba érkezve Erlendur leparkolt a temető
mellett, és végigpillantott a békés és csöndes helyen,
amelyből jóformán semmit sem látott a sötétben.
Magával vitt egy gázlámpát és egy ásót is a biztonság
kedvéért. A temető viszonylag kis területet ölelt fel,
úgyhogy tudta, nem kell sokáig keresgélnie majd
Jakob sírját. A mai esténél pedig keresve sem
találhatott volna alkalmasabb időpontot arra, hogy
elvégezze ezt a feladatot. Félretette korábbi
aggályait. Túl messzire ment ahhoz, hogy most
aggodalmaskodni kezdjen.
Errefelé, a fjordvidék legdélibb csücskében még
nem sok hó esett. Ősszel az idő többnyire enyhe és
száraz volt, a talaj pedig most is fagymentes volt. Ez
a körülmény pedig megkönnyítette a munkáját. A
karórájára pillantott. Minél hamarabb munkához lát,
annál korábban végez vele. Márpedig be kell fejeznie
még hajnalhasadás előtt, emellett ügyelnie kell arra
is, hogy minél kevesebb áruló nyomot hagyjon maga
után.
Kiszállt hát a kocsiból, kezében a lámpással.
Kiemelte a hátsó ülésről az ásót, és elindult a temető
kapuja felé. Nem akarta meggyújtani a lámpást, csak
ha feltétlenül szükséges. A temető a főút mentén
terült el, valamivel a falu határán túl, így a lakott
területről szerencsére el sem lehetett látni idáig. Már
elmúlt éjfél. Erlendur lélekben felkészült a hosszú
éjszakára.
Amikor kutyaugatást hallott a messzi távolból, egy
pillanatra megdermedt és fülelt, aztán folytatta
útját. A temetőt vaskorlátok vették körül, a bejárata
egy fedett kapu volt, amelybe a lélekharangot is
beépítették. Felismerte, hogy tőle jobbra egy
szerszámoskamra sötétlik. Magasra nőtt, gyönyörű
tűlevelű fák álltak őrt a sírok fölött, amelyek
többségét egyetlen kis földhant jelezte, amelyekre
sírkövet fektettek, fejfát vagy feszületet állítottak. A
20. század közepe óta létesített parcellákat a temető
hátsó részében alakították ki.
Miután meggyújtotta a lámpást, elindult a sorok
között, meg-megvilágítva a sírfeliratokat.
Hamarosan rátalált egy szerény méretű, fekvő
sírkőre, amely Jakob végső nyughelyét jelezte. A
nevén kívül csak a születése és az elhalálozása
évszámát vésték rá. Erlendur lejjebb tekerte a
lámpást, hogy kisebb legyen a lángja és épp csak
annyi fényt adjon, amennyire feltétlenül szüksége
volt. Elővigyázatosságból körülnézett, fülelve, hogy
hall-e még kutyaugatást, aztán munkához látott, és
belevágta az ásót a nedves, fűvel borított földbe.
Egyszer exhumált már egy holttestet, csakhogy
egészen más körülmények között. Akkor végigjárta a
hivatalos ügyintézés valamennyi stációját, és egy
kisebb exkavátorral ásta ki a sírt egy temetőben,
amely a déli partvidék egyik településéhez tartozott.
A koporsóban egy egészen fiatal kislány feküdt, akit
ritka betegség vitt el. Erlendur gyakran gondolt rá az
azóta eltelt évek során. Lelkileg számos eset
megviselte már, amelyben nyomozást folytatott,
mindegyik más- és másképpen, persze, de ez idáig
egy sem késztette arra, hogy titokban, az éjszaka
leple alatt keressen fel egy temetőt, ásóval
felszerelkezve.
Körültekintően és óvatosan járt el. A kivágott
fűcsomós talajdarabokat sorba rakosgatta az egyik
oldalra, mert úgy akarta visszahelyezni valamennyit,
hogy lehetőleg nyoma se maradjon a sírhant
megbolygatásának. A sír könnyen megadta magát, a
földje puha és nedves volt, így jó egy órán át
megállás nélkül áshatott. Aztán a szomszédos
sírkövek egyikének támaszkodva megtartotta az első
cigarettaszünetet.
Miután ismét ásott egy ideig, megszavazta
magának a második pihenőt is. Maradt még ugyan
egy fél csészényi kávé a termoszában, de az időről
időre rátörő éhséget nem csillapíthatta ezzel. Borús
volt az ég, a felhők eltakarták a holdat, amit
szerencsés körülményként könyvelt el. Bár fogalma
sem volt róla, miféle magyarázattal állhatna elő, ha
valaki meglátná és kérdőre vonná itt és most,
derékig a sírgödörben állva, folytatta az ásást,
rendületlenül, arra törekedve, hogy minél kisebb
feltűnést keltsen. Az ásó feje egyszer csak tompa,
fémes hangot adva beleütközött valamibe. A sírgödör
közel sem volt olyan mély, mint feltételezte. Most
még az eddiginél is nagyobb lendülettel folytatta a
munkát. Amikor már ott állt terpeszben Jakob
koporsója fölött, sietős mozdulatokkal lekaparta róla
a maradék földet. Egyszerű, dísztelen faláda volt,
amelyet olcsó, festetlen épületfából ácsoltak, ám a
lámpás gyér fényében úgy tűnt, még viszonylag ép
állapotban van.
A fedele négy széles deszkából állt. Erlendur
becsúsztatta az ásó élét az egyik alá, és megpróbálta
felfeszíteni. A fa gyorsan megadta magát, és
megrepedt a nyomás hatására. Ekkor a másik léc alá
helyezte az ásó fémjét, és azt is feszegetni kezdte
felfelé. A szegek egy idő múlva kilazultak, mert a
koporsó faanyaga erősen korhadt volt már, így a
fedélen ütött nyílás hamarosan elég nagy volt ahhoz,
hogy szemügyre vegye a belsejét.
Felkapta a gödör szélére állított lámpást, feljebb
tekerte a lángot, és bevilágított a koporsó belsejébe,
ahol meglátta Jakob földi maradványait. Első
pillantásra is meghökkentette a csontváz
természetellenes testhelyzete. A halott férfi ferdén
feküdt, kitekeredve, hátrafeszített fejjel. Az alsó
állkapcsa feltűnően távol került a koponyától,
mintha szélesre tátott szájjal érte volna a halál. A
felső fogai kiálltak, és hiányzott a két első
metszőfoga. Két kezét a fejére tapasztotta, ujjait
görcsösen begörbítve tartotta. A csontjai más és más
irányba mutatva hevertek. Erlendur közelebb emelte
a lámpást, hogy még alaposabban szemügyre
vehesse. Úgy látta, a jobb kéz középső ujja
egyszerűen letört. Amikor teljes hosszában
végigvilágított a lámpával a csontvázon, az is feltűnt
neki, hogy a lábai széttartva hevernek ahelyett, hogy
takaros rendben egymással párhuzamosan
pihennének.
Erlendur ekkor még lejjebb hajolt, hogy
megvizsgálja a koporsó belső felületét, és fél kézzel
végigtapogatta a falát. Talál-e valamilyen
bizonyítékot végre, amely alátámasztja majd a
gyanúját?
Felegyenesedett, és még egyszer végigjártatta a
lámpa fényét Jakob földi maradványain. Tekintete
elidőzött a kitekeredett kezeken és megakadt a
hiányzó ujj helyén. Eszébe jutott, hogy úgy hallotta:
Jakob súlyos klausztrofóbiától szenvedett.
Ekkor felemelte a fedél egyik lécét, amely nagy
csattanással kettéhasadt, amikor feltörte a koporsót.
Még nagyobbra állította a lámpás lángját, hogy
szemügyre vegye a fedélnek azt a részét, amely
közvetlenül a halott arca fölött volt. Ujjaival
tapogatózva kis mélyedéseket fedezett fel a
felületen: megannyi rovátkát, amelyek meglétét
különösnek találta. Másutt nem látott hasonlókat a
koporsó lécein. Miután közelebbről is szemügyre
vette a különös nyomokat, már biztosra vette, hogy
fogaktól származnak. Ismét odavilágított a törött
ujjra, és fájdalmasan felszisszent, mert lelki szemei
előtt megjelent a kétségbeesett küzdelem, amely
ebben a parányi temetőben zajlott le. Hallani vélte a
reménytelen és hiábavaló kaparászást, a kiáltásokat,
amelyeket senki sem hallhatott, miközben
fokozatosan fogyott a levegő odabent.
 43

Alig két órával később Erlendur bőrig ázva és tetőtől

talpig sárosan tette vissza az ásót a kocsi hátuljába,
majd beült a volán mögé. Jóllehet mindent megtett
azért, hogy eltüntesse ténykedése nyomait, így is jól
látható volt, hogy valaki megbolygatta a sírhantot.
Hiába lapátolta vissza az összes földet a gödörbe, a
kis halom sehogy sem lett elég lapos. Időbe telik,
mire a talaj ismét az eredeti szintre süllyed.
Visszarakosgatta a földes fűcsomókat a hant tetejére,
és abban reménykedett, hogy még egy darabig senki
sem fog kizarándokolni ide a temetőbe. Ha van egy
kis szerencséje, a falusiak egytől egyig jó
egészségnek örvendenek, és Djúpivogurben egész
télen esik majd a hó, amelyet kisebb-nagyobb
kupacokba hord a szél, így akár egészen tavaszig
megmaradhat, jótékonyan takarva a földet. Jóllehet
most már szégyenkezett a sír megbolygatása miatt,
és azt kívánta magában, hogy soha senki se jöjjön rá,
mit művelt itt, valójában nem érzett megbánást.
Elindult vissza Eskifjördurbe. Ezen a korai órán
még csak kevesen voltak talpon a környéken, így
mindössze néhány járművel találkozott útközben.
Kisebb-nagyobb hóátfúvások keletkeztek ugyan már
néhol az úttesten, de ettől eltekintve viszonylag jók
voltak a közlekedési viszonyok. Élvezettel adta át
magát a fűtésnek köszönhető melegnek, a rádióból
kellemes, megnyugtató zene szólt. Erlendur
végiggondolta a hátborzongató történetet, amelynek
nyomaira most bukkant a temetőben.
Az ég egészen szürke volt már, mire visszaért a
romos tanyaépülethez. Bement, és magára húzta a
hálózsákot. A takarót gondosan maga köré tekerte
még elalvás előtt. Kimerült volt, így hát nem
számított arra, hogy nehezen jön majd álom a
szemére, bár kínzó fájdalom gyötörte, a tagjai
elgémberedtek a megfeszített tempóban végzett
ásástól. Megszállott módjára ásott, attól rettegve,
hogy valaki tetten éri, és csak akkor nyugodott meg
valamelyest, amikor már az utolsó darab földet is
visszadobta a helyére. Fájtak a végtagjai, feltört
tenyerén vízhólyagok keletkeztek. Évek óta nem
végzett ilyen megerőltető fizikai munkát.
Az álom azonban elkerülte. Felzaklatta,
valahányszor csak eszébe jutott Ezra és a hűtőház,
ahol kiterítették a két halottat, vagy éppen Jakob és
a koporsó, vagy a gyötrő kérdés, hogy hová tűnhetett
Matthildur. Nem tudta eldönteni, mitévő legyen –
mihez kezdjen mindazzal, amit ilyen kísérteties
körülmények között sikerült megtudnia. Miután
felébredt, arra az elhatározásra jutott, hogy
megkeresi Ezrát, és mindent elmond neki. Miután
tiszta vizet öntött a pohárba, talán sikerül
eldöntenie, mi legyen a következő lépése. Számos
kérdés motoszkált benne, amelyekre választ
szeretett volna kapni az idős férfitól, hogy a végére
járhasson annak, mi is történt a hűtőházban oly sok
évvel ezelőtt. Elvégre most minden jel arra utalt,
hogy Ezra pontosan tudta: Jakob még élt, amikor
rászegezték a koporsó fedelét.
Többnyire emberi mulasztás szolgált
magyarázatként azokra az esetekre, amikor egy
hivatalosan már halottnak nyilvánított ember
később magához tért. Erlendurnek azonban valami
azt súgta, hogy Jakob esetében nem egyszerű
figyelmetlenségre kell gyanakodni. Éppen ezért
érezte szükségét annak, hogy kihantolja a sírját.
Fontos szerepet játszott ebben mindaz, amit Ezrától
hallott, csakúgy, mint Ármann beszámolója a
temetés alatt hallott zajokról. Hozzájárult továbbá
Erlendur személyes tapasztalata és a hipotermiával
kapcsolatos ismeretei. Az a körülmény, hogy Ezra a
munkájánál fogva bejáratos volt a hűtőházba, csak
még inkább alátámasztani látszott a gyanúját. Aztán
ott volt még Thórdur története a három nyugat-
izlandi férfiról, akiket halottnak nyilvánítottak, de
magukhoz tértek a ravatalon, és hiába próbálták
felhívni magukra a figyelmet. Erlendurben végül
olyannyira megerősödött a gyanú, hogy úgy érezte,
már nem teheti meg, hogy ölbe tett kézzel üljön.
Bármi legyen is az ára. Nem mentséget keresett a
tettére, hanem magyarázatot szeretett volna találni
a történtekre.
És mit sikerült kiderítenie? Milyen eredménnyel
járt a temetőben végzett fáradságos munkája?
Választ kapott az egyik kérdésre, amely a
leginkább nyugtalanította: Jakobot valóban élve
temették el. Kirázta a hideg, amikor eljutott a
tudatáig, mit is lát valójában. Elképzelte a
kétségbeesett küzdelmet, a borzalmas szenvedést,
amelyet híven tükrözött a csontváz különös
testhelyzete, védekezőn feltartott keze,
hátrahanyatló feje és szélesre tátott állkapcsa.
Jóllehet a jeges tengerben való elmerülését és a
hűtőházban eltöltött éjszakát követően Jakob már
inkább lehetett halott, mint élő ember, úgy tűnik,
mégis sikerült elég erőt merítenie ahhoz, hogy
puszta körömmel nekiessen a koporsófedél léceinek
és kisebb szilánkokat kaparjon le róla. Már az is kész
csoda volt, hogy mindezt túlélte – a végső agóniája
azonban szavakkal leírhatatlan kínszenvedés
lehetett.
Volt azonban valami, amire továbbra sem talált
magyarázatot, hiába vizsgálta át a koporsót, úgyhogy
máshol kellett folytatnia a magánnyomozást. Vajon
miért temethették el élve Jakobot? Véletlen emberi
mulasztás vagy szándékosság történhetett?
Bár maga is azt vallotta, hogy képtelenség
tökéletesen megismerni egy embert, Erlendur úgy
érezte, olyan jól ismeri az Ezrához hasonló férfiakat,
akár a saját tenyerét. Biztosra vette, hogy az idős
férfit más fából faragták, mint az igazi bűnözőket,
akikkel összeakadt. Ezra ugyanis nem volt sem
öntörvényű, sem pedig hajlamos bármiféle erőszakos
cselekmény elkövetésére. Nem, ő pontosan olyan
volt, mint az átlagemberek túlnyomó többsége,
akikkel nap mint nap találkozott, és akiket soha még
szabálytalan parkolásért sem kellett megbüntetni.
Lehetséges-e, hogy ennek ellenére a lelke mélyén
olyan erő munkált, amely egy szörnyű rémtett
elkövetésére sarkallta, és Erlendurnek épp most
sikerült fényt derítenie erre?
Amennyiben az elsőtől az utolsó szóig igaz
mindaz, amit Ezra mesélt neki, vagyis hogy Jakob
megölte Matthildurt, és aztán konokul hallgatott
arról, hogy hová tüntette a holttestét, akkor Ezrát
ezzel nyilvánvalóan olyan sérelem érte, amely
bosszúért kiáltott. Jakob sorsa hét évvel később
pecsételődött meg, úgyszólván a szó szoros
értelmében véve. Igen ám, de mi lehetett Ezra
szerepe mindebben? Tudta vajon, hogy Jakob még
életben volt, amikor rázárták a koporsót?
Lehetséges, hogy ők ketten még beszéltek is
egymással? Elárulta vajon Jakob Ezrának végül, hogy
hová tüntette Matthildur földi maradványait?
Csak egy ember adhatott megnyugtató választ
ezekre a kérdésekre. Erlendurnek pedig feltett
szándéka volt, hogy beszélni fog vele – amilyen
hamar csak lehetősége nyílik erre.
 44

Miért fekszel itt?

Időről időre kérlelhetetlenül megismétlődött ez a
kérdés. Azután egy időre megfeledkezett róla,
egészen addig, amíg ismét el nem hangzott. Olyan
kitartóan ismétlődött, hogy már nem hagyhatta
figyelmen kívül. Ki is alakult benne egy kép erről a
bizonyos zaklatóról. Úgy vélte, egy átutazó lehet, aki
eltévedt a környéken és a véletlen folytán épp ide
vetődött, a számára ismeretlen partvidékre, ahová ő
maga is sodródott. Valahogy úgy, ahogyan Bóas az
urdarkletturi szirtekhez.
Csakhogy ez az illető nem Bóas, hanem egy idegen.
Nem ismert olyan válaszokat, amelyek kielégítenék
az utazó kíváncsiságát, emellett kifejezetten
dühítette az idegen tapintatlan kíváncsiskodása.
Ráadásul ismét érezte másvalakinek a jelenlétét is,
aki ott álldogált az idegen férfi árnyékában, a
háttérbe húzódva. Erlendur egyre határozottabban
érzékelte az illető jelenlétét, de nem sikerült
rájönnie, ki lehet az.
Mindössze annyit tudott, hogy félt tőle.
– Tényleg itt kellene feküdnöd? – kérdezte a hang.
– Miért ne….?
– Te komolyan úgy gondolod, hogy itt kellene
feküdnöd?
– Igen.
– És miért? – kérdezte a férfi.
– Mert…
– Mi az?
– Ki az ott veled?
– Szeretnél megismerkedni vele?
– Ki az?
– Csak rajtad múlik. Ha szeretnél megismerkedni
vele, akkor ennek természetesen semmi akadálya.
– De kicsoda ez az illető? És miért rejtőzködik?
– Nem rejtőzködik. Te vagy az, aki nem engedi
közel őt.
Az utazó alakja halványodni kezdett, mintha
távolodott volna tőle. Neki pedig csak most jutott
eszébe, hol is látta már őt korábban.
– Te vagy az? – kérdezte puhatolózva.
– Ezek szerint emlékszel még rám?
– Ne menj el! – kérte, bár ijesztőnek találta az
illetőt. – Ne menj el!
– Nem megyek messzire.
– Maradj itt, kérlek! Áruld el nekem, kivel jöttél!
Hová valósi? És ki ő?
Fokozatosan tért magához, és most már érezte a
hideg kérlelhetetlen szorítását. Még ott
visszhangzottak a fülében saját néma kiáltásai. Elég
sok időbe telt, mire eszébe jutott, hol is van. Nem
csak a teste gémberedett el a nagy hidegtől, az
agyműködése is megváltozott miatta. Gondolatai ide-
oda csapongtak, és irracionálisak voltak. Mégsem
aggódott emiatt. Vagy már az aggodalmat sem
érzékelte.
A hideg rákényszerítette, hogy olyan dolgokra
gondoljon, amelyek melegséggel töltik el.
Felelevenítette olvasmányélményeiből azokat a
hagyományosnak mondható módszereket,
amelyekkel az ember megemelheti a
testhőmérsékletét. A leggyakrabban használt és
leghatékonyabb közülük – olyan helyzetekben,
amikor más megoldás nem kínálkozott – az volt,
hogy az ember saját testhőjét kihasználva
felmelegítheti a hipotermia áldozatait, akár a
tengerből kimentett hajósokról, akár hóviharban
eltűnt személyekről van szó. Az életmentőnek ehhez
először is anyaszült meztelenre kell vetkőznie, majd
odafeküdnie az áldozatok mellé, nemritkán kettejük
közé, hogy saját teste melegével életben tartsa vagy
visszahozza őket a halálból.
Azon törte a fejét, honnan meríthet most erőt,
hogy átmelegedjen.
Cirógatóan meleg napfény emlékét idézte fel
magában.
Az édesanyja mosolyát.
Forró érintését.
A folyóparton eltöltött kánikulai napokat.
Arcát az ég felé fordította, úgy sütkérezett a
napsütésben a nyár derekán.
Egyszerre csak eszébe jutott az utazó, és az is,
hogy hol találkoztak már korábban. Az emlékkép egy
naphoz kötődött, amikor váratlan látogató állított be
hozzájuk Bakkaselbe: az illető átutazóban volt ott, és
épp csak egy időre pihent meg náluk, mielőtt
folytatta útját. Azon a tavaszon olyan hideg volt az
idő, hogy kis híján elmaradt a széna betakarítása, és
a szélfútta hókupacok még a nyár elején is ott
fehérlettek a hegyek nyúlványainak lejtőin. Arra is
emlékezett, mit mondott az a bizonyos férfi az
édesanyjának Bergurről. És az édesanyja
megdöbbenése is elevenen élt az emlékeiben.
Sohasem tudta meg, honnan jött ez a férfi, vagy
hogy hová tartott, bár a szüleinek minden bizonnyal
elárulta. Csak egy kis időre tért be hozzájuk, aztán
eltűnt a szeme elől a láp irányában. Lehetséges, hogy
Reykjavíkba igyekezett a Hraevarskörd-hágón
keresztül, vagy a régi gyalogösvényen haladt tovább,
amely megkerülte a gleccsert, majd észak felé
vezetett a Hardskafi lába alatt, egészen
Seydisfjördurig. Időről időre érkeztek váratlan
vendégek hozzájuk Bakkaselbe, olyan utazók, akikről
látták, hogy hosszú utat tettek már meg odáig. Náluk
mindig szívélyes fogadtatásban volt részük, a szülei
felajánlották nekik, hogy pihenjenek meg és élvezzék
vendégszeretetüket. Akadtak közöttük magányos
turisták, mint ez a férfi is. Mások ketten-hárman
vagy nagyobb társasággal járták a vidéket, és
jókedvű emberek lévén jó hangulatot teremtettek.
Megesett, hogy valaki szállást keresett náluk
éjszakára, és a szülei ilyenkor a két kisfiú szobájában
lévő ágyat vetették meg a vendégnek. Még külföldiek
is megfordultak így náluk, akik kézzel-lábbal
mutogatva próbálták megértetni magukat velük:
vizet kértek, hogy szomjukat oltsák, vagy engedélyt
arra, hogy felverhessék a sátrukat a tanya területén.
Egész fellépése, öltözéke és magával hozott
holmija alapján Erlendur arra következtetett, hogy a
férfi nagy tapasztalatú turista lehet, és ezt a
benyomását alátámasztotta az a mutatós túrabot is,
amelyet odakint, a háznak támasztva hagyott a
vendég. Vastag talpú bakancs volt rajta, amelyet a
vádlija magasságáig befűzött, hozzá golfnadrágot és
nyakig begombolt bőrdzsekit viselt. A kezét ujjatlan
kesztyűbe bujtatta, erős ujjaival a szakállát
simogatta, miközben beszélt.
Különös volt, de az első pillanattól fogva
otthonosan járt-kelt náluk. Letelepedett a
konyhában, és miután kínálni kezdték, elfogadta
Erlendur szüleitől a kávét, majd némi harapnivalót
is. Az időjárásról társalkodott velük, főleg az akkori,
szokatlanul szeszélyes tavaszról, a környékről és a
tájról, és úgy kérdezgette őket a környező
települések nevéről, mintha még sohasem járt volna
arrafelé. Lehetséges, hogy a távoli délről származott,
vagy akár Reykjavíkból, a nagyvárosból, amely olyan
távolinak tűnt nekik, mint a világ bármely
metropolisza. Erlendur nem mert szóba elegyedni a
látogatóval, de ott téblábolt az asztal körül, hallgatva
a felnőttek beszélgetését. Bergur el nem mozdult
volna mellőle. Valósággal itta a vendég szavait, és le
nem vette róla a szemét, amíg az el nem fogyasztotta
az édesanyjuk által készített kávét és szendvicset.
A férfi időről időre küldött egy-egy pillantást vagy
mosolyt a fiúk felé. Bergur nem jött zavarba, és
egyenesen a szemébe nézett, Erlendur azonban
félénkebb volt, és inkább félrekapta a tekintetét.
Végül otthagyta az asztaltársaságot, és a
hálószobában keresett menedéket. Erlendur még
most is emlékezett a férfi kedves arckifejezésére,
őszinte tekintetére, bölcsességet sugalló széles
homlokára. Ennél nyájasabb már nem is lehetett
volna, mégis volt benne valami, amit Erlendur
riasztónak talált. Ez volt az oka annak, hogy
kényelmetlenül feszengett az idegen jelenlétében,
olyannyira, hogy a végén inkább távozott a
konyhából. Azt szerette volna, ha mielőbb eltűnik a
házukból. Nem sikerült rájönnie, miért, de
fenyegetőnek és vészjóslónak érezte az idegen férfit.
Mire Erlendur előmerészkedett, a férfi már
távozni készült. Miután köszönetet mondott a
szívélyes vendéglátásért, kisietett az udvarra,
kezében a túrabottal. Távozása előtt váltott még
néhány szót Bergurrel, aki a szülei mellett ácsorgott
odakint a friss levegőn, a csikorgó hidegben, és
amikor elköszönt tőlük, különös szavakat intézett a
két fiú édesanyjához. Még mosolygott is az
asszonyra, miközben megjósolta Bergur végzetét.
– A kisfia különösen jólelkű gyermek, asszonyom.
Nem tudom, meddig lelheti még örömét benne.
A férfit soha többé nem látták viszont.

Meggyőződése volt, hogy a különös utazó, aki időről

időre felkereste a hidegben, az a turista volt, aki
náluk járt akkor Bakkaselben, és kimondta a dodonai
jóslatot Bergurről, amely egyszerre volt igaz és
kegyetlen is. Miközben érezte, hogy elnyomja az
álom, egyre erősödött benne a gyanú a férfit kísérő
alakot illetően, aki árnyékként követte az utazót, de
sohasem lépett ki a fényre.
 45

Erlendur kalapácsütések zaját hallotta a fészerből,

amely Ezra háza alatt állt. Szokatlanul jól aludt az
éjjel, egészen pontosan délután két óra is elmúlt,
mire felkelt. Aztán szokásához híven elzarándokolt
az uszodába, majd pedig elköltötte a kései estebédet:
friss buggyantott foltos tőkehalat, burgonyát és
fekete rozskenyeret választott magának az
önkiszolgáló étteremben. A halat és a krumplit
megszórta jókora vajdarabokkal, és vastagon
megkente vele a kenyérszeleteket is, mintha a nagy
mennyiségű kalória bevitelével kiűzhetné magából a
hideget, amely az éjszakai ásás közben egészen a
csontjáig hatolt, és ettől még most is szenvedett.
Lassan közeledett a fészerhez. Az ajtó szélesre
tárva állt, Ezra odabent üldögélt, és a fakalapáccsal
most is tőkehalat klopfolt, ugyanolyan egyenletes
ritmusban. Észre sem vette Erlendurt, aki
türelmesen figyelte őt néhány percen át. Sehol sem
látta a vadászpuskát. Az idős férfi nyugodtnak tűnt,
mozdulatai azonban határozott céltudatosságról
árulkodtak. Már ha nem egyszerűen csak
megszokásból dolgozott így.
– Már megint maga az? – szólalt meg anélkül, hogy
felpillantott volna a munkából. Érezni érezte ugyan
Erlendur jelenlétét, de a jelek szerint nem
bosszankodott miatta. – Nincs több mondanivalóm a
maga számára – folytatta. – Már kiszedte belőlem a
teljes történetet. Pedig egy árva szót sem lett volna
szabad elmondanom belőle. Fel nem foghatom, mi
vitt rá mégis. Ne számítson rám többé.
– Nos, érteni én sem értem – jelentette ki
Erlendur. –A tény azonban akkor is tény. Mármint,
hogy megtette.
Ezra felkapta a fejét.
– Maga most a bolondját járatja velem?
– Dehogy – felelte Erlendur. – Ha van itt valaki,
akivel a bolondját járatják, akkor az én vagyok.
Ezra felemelte a kalapácsot, hogy kiklopfolja a
következő halszeletet, amelyet a műanyag vödörből
emelt ki, de a keze megállt a levegőben. Aztán
leengedte, és tűnődve figyelte Erlendurt.
– Ezt meg hogy érti?
– A barátjáról, Jakobról beszélek.
– Mi van vele?
– Nem tudom biztosan – felelte Erlendur. – Nincs
esetleg még valami, amivel kiegészítené mindazt,
amit már elmesélt nekem?
– Nincsen.
– Egészen biztos ebben?
– Persze.
– Sajnos, ez nem elég nekem.
Ezra letette a fakalapácsot, visszapottyantotta a
halfilét a vödörbe, és felállt.
– Nincs mit hozzátennem – jelentette ki. – És hálás
lennék érte, ha most már békén hagyna.
Elsietett Erlendur mellett, kiviharzott az ajtón, és
súlyos léptekkel visszament a házba. A koszos
anorák kirajzolta görnyedt válla vonalát, a sapkája
fülvédői szabadon lifegtek közben. Erlendur
elbizonytalanodott. Nem tudta eldönteni, akarja-e
feltépni a régi sebeket, és abban is kételkedett már,
hogy ez valóban az ő dolga lenne. Azóta, hogy az éjjel
eljött Djúpivogurból, nem hagyta nyugodni a
gondolat, jobb lenne, ha ő vagy valaki más végére
járna a titkoknak, amelyeket Ezra őrizget Jakobbal
kapcsolatban. Erlendurt pusztán a kíváncsiság
hajtotta idáig, csakhogy úgy érezte, ez már nem
tartozik rá. Még akkor sem, ha történetesen rendőr.
Ha készpénznek veszi mindazt, amit Ezra állított,
akkor csak egy bűntény történt, Matthildur
meggyilkolása. Hogy mi lett az asszony holttestével,
az most már minden bizonnyal örökre titok marad.
Az ügy kapcsán amúgy sem indult rendőrségi
nyomozás, és valószínűleg nem is fog. Az pedig Ezra
döntése volt, hogy megosztja-e bárkivel, amit tud.
Erlendur nem akarta erőltetni a dolgot. Egyébiránt
ugyan kinek lenne jó az, ha kiderülne az igazság
ilyen sok évvel a történtek után? Minek bolygatni a
múltat, ha minden jel arra utal, mindenkinek jobb,
ha nem hánytorgatjuk fel? Minek játszani a tűzzel?
Erlendur gyakran viaskodott hasonló dilemmákkal
az évek során, de ritkán sikerült dűlőre jutnia.
Mindegyik esetet a maga szempontjai szerint kell
megvizsgálni. Már-már megbánta, hogy kutakodni
kezdett Ezra életében, de most már késő volt.
Olyasmire jött rá, amit képtelen lenne kiverni a
fejéből, így hát érthető, ha úgy érzi, legalább meg
kell próbálnia a végére járni az ügynek. Nem az volt
a célja, hogy büntessen vagy hogy börtönbe juttasson
néhány szerencsétlen embert. Egyedül azt szerette
volna elérni, hogy kiderüljön az igazság, és hogy
nyomára bukkanjon annak, ami már végleg
elveszettnek tűnt vagy feledésbe merült.
Éppen ez sarkallta most arra, hogy ha nehéz
szívvel is, de bemenjen Ezra után a házba. Az idős
férfi nem zárta be az ajtót. Ezt látva Erlendurben
feléledt a remény szikrája. Tudta, hogy nem
oldozhatja fel Ezrát, mégis szerette volna
meghallgatni őt, hogy megpróbálja megérteni, mi
történt. Úgy tűnt, jót tett neki, hogy mesélt
Matthildurről, mintha ezzel könnyített volna a
lelkén. Ezrának végül megeredt a nyelve, talán éppen
azért, mert Erlendur vadidegen volt számára, vagy
mert érezte, hogy nem fog pálcát törni felette.
– Miért jött utánam? – kérdezte Ezra a konyhában
a mosogató mellett állva. – Azt kértem magától, hogy
hagyjon békén.
A hangja azonban nem tűnt meggyőzőnek. Ezra
hátat fordított Erlendurnek, és a mosogató fölé
hajolva kifelé bámult az ablakon, amelyből a fészerre
nyílt a kilátás.
– Jakobról szerettem volna még beszélni magával
– felelte Erlendur.
– Nincs több mondanivalóm róla.
– Hadd ismételjem meg a kérdésemet. Van még
valami, amit szeretne hozzátenni az eddig
elmondottakhoz?
Ezra megfordult, és a szemébe nézett.
– Távozna végre, kérem? – kérdezte. – Kérve
kérem, menjen már innen! Nincs több
mondanivalóm a maga számára. Már mindent
elmondtam, amit szerettem volna.
– Mondja csak, Jakobnak kiálló fogai voltak?
– Micsoda?
– Nem láttam róla egyetlen fényképet sem, de
valami azt súgja, hogy kiálltak a fogai.
– Így is lehet mondani – felelte Ezra elképedve. –
Ezek szerint most fogászati problémákról akar
beszélgetni velem?
– Nem kizárt. Mi is történt, amikor meghalt?
– Ezt meg hogy érti?
 – Halott volt már, amikor beszállították magukhoz
a hűtőházba?
Ezra szája tátva maradt.
– Persze – vágta rá.
– Biztos benne?
– Százszázalékosan – felelte Ezra. – Mindkét férfit
halottnak nyilvánították.
– Az orvos nem helybéli volt.
– Nem, nem volt idevalósi.
– Épp csak beugrott akkor helyettesíteni a körzeti
orvost. És nem sokat vacakolt a halottszemlével,
ugye?
– Nem vagyok orvos – tiltakozott Ezra. – Úgy
tűnik, maga sokkal többet tud minderről, mint én.
Idehallgasson, fogalmam sincs róla, hová akar
kilyukadni. Azt szeretném, ha távozna végre.
– Nos, akkor hadd magyarázzam el – kérte
Erlendur. – Egyszer csak összeállt a fejemben a kép.
Hogy maga ott dolgozott a hűtőházban azon a napon,
amikor odaszállították Jakobot. Feltételezték róla,
hogy vízbe fulladt, ahogyan a társa is. Lehetséges,
hogy az orvos kissé hanyag munkát végzett. Nem
kizárt, hogy úgy gondolta, az is elég lesz, ha csak az
egyik áldozatot vizsgálja meg alaposabban, hiszen
mindketten ugyanolyan állapotban kerültek elé a
halottszemlére. Lehet, hogy nem hallgatta elég
sokáig Jakob szívverését. Nem tudom, hallott-e már
róla, de alacsony testhőmérséklet mellett a szív
működése jelentősen lelassul. Az összes
életfunkcióval ez történik, a légzés pedig felületessé
válik. Egy lelkiismeretlen orvos figyelmét könnyen
elkerülhette, hogy Jakob még életben volt akkor.
– Ezt már nem tudom követni – jelentette ki Ezra.
– Nos, ezért utaztam át Djúpivogurba tegnap. Mert
Jakobot ott temették el. Beszélgettem egy kedves
idős férfival, Thórdurral. Lehetséges, hogy maga is
ismeri őt? Nos, Thórdur mesélt nekem egy
különleges esetről, amikor valaki életben maradt a
rendkívül alacsony hőmérséklet ellenére, és erről
eszembe jutott, hogy maga talán emlékszik még a
három nyugat-izlandi férfi esetére, akiknek a testét
kihalászták a tengerből. Még akkor éjjel halálra
fagytak a hűtőházban, mert senkinek sem tűnt fel,
hogy még életben voltak.
Ezra szótlanul hallgatta.
– Aztán beszéltem annak a férfinak a lányával is,
akinek meggyőződése volt, hogy zajt hallott Jakob
koporsójából, miközben leengedték a sírgödörbe.
Nos, nem ismerős ez magának valahonnan?
Nem kapott választ.
– Még most sem kapiskálja, miről beszélek?
– Nem én.
– Az asszony édesapjának sok kellemetlenséget
jelentett, hogy elmondta másoknak, mit tapasztalt,
és később meg is bánta, hogy ilyen nevetséges dolgot
állított. Én azonban arra jutottam, miután
egybevetettem mindent, amit sikerült megtudnom,
hogy talán érdemes megállnom a temetőnél, és
alaposabban szemügyre vennem Jakob sírját.
Ezra továbbra sem reagált.
– Tudja, Ezra, nem hagyott nyugodni a maga
románca Matthildurrel. Az, hogy mit művelt vele
Jakob, és hogyan viselkedett magával. Tudom és
átérzem, milyen megpróbáltatásokon mehetett
keresztül. És nem hagyott nyugodni a dolog. Arra
gondoltam, hogy még a legjobb emberek is
kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor bosszút
akarnak állni valakin, és ezért akár olyasmire is
vetemedhetnek, amit ők sem feltételeznek saját
magukról.
Ezra hátat fordított neki, és kitekintett az ablakon,
ismét a fészert bámulva, amelynek nyitott ajtaját
kissé meglengette a szél, és a rozsdás zsanérok csak
úgy nyikorogtak.
– Megideologizálják a tettüket, mondván, csak
elégtételt vettek az őket ért sérelemért – folytatta
Erlendur.
– Fel nem foghatom, miért nem hagy végre békén
– mordult fel Ezra.
– Ezt sehogy sem tudtam kiszedni belőle. Ezt maga
mondta nekem.
– Még mindig nem értem.
– Amikor megkérdeztem magától, hogy sikerült-e
megtudnia Jakobtól, hová rejtette Matthildur
holttestét. Akkor arról beszélgettünk, hogy Jakob
holttestét a hűtőházba szállították a hajótörést
követően. Akkor mondta ezt: Ezt sehogy sem tudtam
kiszedni belőle. Ez a hűtőházban történt?
– Fogalmam sincs róla, mit akar ezzel.
– Jakob még életben volt akkor, ugye?
Nem kapott választ.
– Kiástam Jakob koporsóját – folytatta Erlendur.
 Ezra erre lassan visszafordult az ablaktól, mintha
nem lenne egészen biztos abban, hogy jól hallotta.
– Sőt, fel is nyitottam – tódította Erlendur.
Ezra a rémülettől elkerekedett szemmel hallgatta.
– Meg kellett bizonyosodnom róla – jelentette ki
Erlendur. – Tudnom kellett, mi történt akkor.
– Teljesen elment az esze? – hápogott Ezra. – Azt
gondolja, elhiszem ezt a szemenszedett hazugságot?
Takarodjon innen most azonnal, és ne zaklasson
tovább! Ez volt az utolsó csepp a pohárban. –
Megemelte a hangját. – Azt hittem, megbízhatok
magában, de ez kész őrület. Őrület, érti? Hagyja
abba, most rögtön!
– Tudtam, hogy nem fog hinni nekem, úgyhogy
magammal hoztam néhány apróságot, amit a
koporsóban találtam – folytatta Erlendur, és a
zsebébe nyúlt. – Bár nem tudom, felismeri-e…
Odament Ezrához, és kirakta elé a zsebe tartalmát
a konyhapultra.
Ezra tekintete találkozott Erlendurével, majd
lesütötte a szemét. A homlokát ráncolva próbálta
kitalálni, mi is lehet az, amit Erlendur letett elé.
– Mik… ezek? – kérdezte végül suttogva.
 – Nézze csak meg alaposabban! – biztatta
Erlendur.
Ezra előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre
vegye a két apró tárgyat, amelyek kicsik, szürkés
színűek voltak… és bár ismerősnek tűntek, nem
sikerült rájönnie, mit lát. Leginkább apró, különös
formájú kavicsokhoz hasonlítottak.
– Mik ezek? – tette fel még egyszer a kérdést.
– Jakob az utolsó csepp erejét összeszedve
megpróbálta felfeszíteni a koporsó fedelét – felelte
Erlendur.
– Ezt meg hogy érti?
– Nem jött rá, mik ezek?
– Nem – felelte Ezra. – Nem én. Kérem, árulja el,
mik ezek.
– A fogai – felelte Erlendur. – Jakob elülső fogai.
Ott hevertek mellette a koporsóban.
 46

Erlendurt nem érte meglepetésként Ezra reakciója. A

mosogató mellett álló idős férfi hátratántorodott, a
lába kiszaladt alóla, és fél térdre rogyott, a
konyhaasztalt is felborítva közben. Erlendur azonnal
ugrott volna, hogy segítsen neki, Ezra azonban
ellökte magától.
– Ne érjen hozzám! – kiáltott rá.
Erlendur ezért aztán csak az asztalt állította fel,
majd pedig felvette a padlóról a levert poharat és
tányért.
– Takarodjon innen! – rivallt rá Ezra, tekintetével
gondosan kerülve a konyhapulton egymás mellett
sorakozó fogak látványát.
Erlendur gondosan összeszedte őket, hogy aztán
visszacsúsztassa a zsebébe. Tudta, hogy bizonyítékra
van szüksége, ha el akarja hitetni Ezrával, hogy
kiásta Jakob holttestét. Amikor a lámpás gyér
fényében megpillantotta a koporsó alján heverő
fogakat, azon nyomban eldöntötte, hogy magával
viszi őket. Bár nem hitt a kísértetekben, baljós érzés
fogta el a gondolatra, hogy magával vigye a házba,
ezért végül a kocsiban hagyta éjszakára.
– Miféle beteges dolog ez? – üvöltött Erlendurre
Ezra, miután magához tért kezdeti
megdöbbenéséből. – Hogy merészeli…?
– Alaposan szemügyre vettem Jakob földi
maradványait. És nem állíthatnám, hogy valami
épületes látványt nyújtottak – állította Erlendur. – A
feje hátrafeszülve, a szája szélesre tárva.
Ezra lerogyott a sarokban álló ütött-kopott
nádszékre. Lehorgasztott fejjel, magába roskadva ült
ott. Úgy tűnt, már nem érez magában elég erőt
ahhoz, hogy Erlendur szemébe nézzen. Fehér volt,
akár a fal.
– Érdekli, mi az elméletem arról, hogy miért
potyoghattak ki a fogai? – kérdezte Erlendur.
Odahúzott magának egy széket, és leült rá.
– Mégis kicsoda maga? – mordult fel Ezra,
felemelve a fejét, sebzett és dühös arckifejezéssel. –
Ugyan ki vetemedhetne ilyesmire? Maga biztosan
beteg.
– Ezt hallottam már – felelte Erlendur. – Ki akarom
deríteni, mi történt a hűtőházban, miután Jakobot
odaszállították.
Ezra csökönyösen hallgatott.
– Arra gyanakszom, hogy a fogai kihullásának
köze lehet a különös nyomokhoz, amelyeket a
koporsó fedelének belső részén fedeztem fel. Érdekli
esetleg, mit gondolok a történtekről?
Ezra a kezébe temette az arcát.
– Elég erősnek érzi már magát lélekben ahhoz,
hogy szembenézzen az igazsággal? – kérdezte
Erlendur.
– Azok a fogak akárhonnan odakerülhettek –
tiltakozott Ezra, korántsem meggyőzően.
– Nem, nem kerülhettek oda akárhonnan – vetette
ellen Erlendur. – És ezt maga is tudja.
– Könyörögve kérem… Az ég szerelmére, menjen
most el, és ne jöjjön vissza soha többé! Nem tudom,
miért jár a nyakamra. Soha egyetlen ujjal sem
ártottam magának, még csak nem is ismerem. Addig
erősködött, hogy kicsikarta belőlem Matthildur
történetét. Miért nem éri be ennyivel? Hagyjon
békében meghalni.
– Elárulta magának Jakob, hogy mit művelt vele?
– Nem, sohasem mondta el. Kérve kérem,
könyörüljön rajtam, és menjen innen! Hagyjon
békén!
– Segíteni szeretnék magának, hogy megtalálja őt,
ha csak a legkisebb esélyt is látom erre – érvelt
Erlendur. – Azt kérdezte, miért nem hagyom békén
magát. Értem én a kérdését, és remélem, hogy maga
is érti a válaszomat.
Ezra továbbra is elrejtette előle az arcát.
– Nagyon egyszerű pedig – fejtegette Erlendur. –
Segíteni szeretnék magának, Ezra. Ez az egyetlen
válasz, amelyet adhatok magának. És úgy gondolom,
valóban a segítségére is vagyok, bár ezt bizonyára
nehezére esik felismerni, főleg most. Én mégis
szeretném megtalálni Matthildurt. Úgyhogy ha
tudja, hol van, Ezra, arra kérem, árulja el nekem. Ha
nem tudja, akkor minden tőlem telhetőt megteszek
azért, hogy megtalálhassa őt.
– Fogalmam sincs róla, hol lehet – jelentette ki
Ezra. – És sohasem fogja megtalálni őt.
 – Én nem a bűnöst keresem, Ezra – érvelt tovább
Erlendur. – Nem bűncselekmények után nyomozok,
és eszem ágában sincs büntetést kiszabatni bárkire.
Ez nem rendőrségi ügy. Nem kell attól tartania, hogy
kiszivárog bármi is. Ami itt elhangzik, az kettőnk
között marad. Valakinek idővel persze feltűnhet
majd, hogy megbolygattam a sírt a djúpivoguri
temetőben. Nem tudom, hogy mikor kerül erre sor.
Napok vagy hetek, sőt akár hónapok is eltelhetnek
még addig. Két helyi lakosnál is érdeklődtem Jakob
iránt. Lehet, hogy ők összefüggésbe hozzák majd a
két dolgot, de ők sem tudják, hogy ki vagyok, és
honnan jöttem. Mindössze annyit árultam el nekik,
hogy a Keleti Fjordvidéken bekövetkezett
hajótörések érdekelnek. És még ha feltűnik is
valakinek, hogy valaki megbolygatta a sírt, azt aligha
feltételezik, hogy a koporsót is felnyitotta az illető.
Legfeljebb olyan látványt nyújt a hely azon a
tenyérnyi területen, mintha egy vandál
garázdálkodott volna a temetőben. Én legalábbis erre
számítok.
Ezra nem szakította félbe.
– Nincs más célom, mint hogy megtaláljam
Matthildurt – folytatta Erlendur. – Ha más nem is, ez
a közös cél összeköt bennünket.
– De miért? – firtatta Ezra.
Most Erlendur volt az, aki nem találta a szavakat.
– Azóta sem bukkant az öccse nyomára, ugye? –
vette át a szót Ezra.
– Így igaz.
– Ennek ellenére azt gondolja, hogy az én
Matthildurömet megtalálja majd?
– Nem tudom – vallotta be Erlendur. – Mesélnie
kellene még nekem Jakobról. Tudom, mennyire
nehezére esik, főleg ilyen sok idő elteltével. Mégis
mindent el kell mondania nekem, amit tud.
– Nincs miről mesélnem magának.
– Ezra, segítsen nekem megtalálni őt.
Az idős férfi csökönyösen hallgatott. Erlendur
azonban nem volt hajlandó feladni. Újabb
fejtegetésbe bocsátkozott arról, hogy miért
határozott úgy, hogy kiássa Jakob földi
maradványait. Elmesélte, hogyan ébredt fel benne a
gyanú az Ezrával és Hrunddal folytatott beszélgetése
nyomán. Miként erősítette meg benne ezt az
embereknek az a különleges képessége, hogy a
legszélsőségesebb hideget is túlélhetik, hozzátéve,
hogy a hipotermia iránti érdeklődése a szakmájából
fakad. Azt is elmesélte neki, hogy az éjszaka leple
alatt felkereste a sírt, és kiásta. És hogy egész idő
alatt attól rettegett, hogy egy járókelő észreveszi,
miben mesterkedik, és felveri a falut. Erlendur
szeretett volna ismét Ezra bizalmába férkőzni, ezért
igyekezett meggyőzően és hihetően beszámolni neki
a történtekről. Részletesen kitért arra, hogy milyen
lécekből ácsolták a koporsót, és mennyire masszív
volt annak ellenére, hogy több mint fél évszázada
korhadt már a föld alatt, és mégis milyen könnyen
fel tudta feszíteni.
– Nem, ezt nem akarom hallani – tiltakozott Ezra.
– Mégis végig fogja hallgatni – jelentette ki
Erlendur. – És ne hivatkozzon arra, hogy nincs több
mondanivalója számomra. Ha jól sejtem, maga
elkövetett egy borzalmas bűncselekményt, Ezra.
– Tudni akartam, hol lehet Matthildur. Másra sem
tudtam gondolni, mint erre. Semmi sem érdekelt
azóta, hogy eltűnt, egyedül ez. Ki akartam deríteni,
hol lehet.
– Értem.
 – Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy
milyen sok szenvedést okozhatott neki Jakob.
Képtelen voltam szabadulni ettől a gondolattól.
– Ez teljesen érthető.
– Bosszút akartam állni mindenért.
– Biztosra veszem, hogy meg is tette.
Ezra ismét lesütötte a szemét.
– Milyen nyomokat talált a koporsó fedelén? –
kérdezte alig hallhatóan.
Erlendur elsőre nem fogta fel, mit is kérdez.
– Maga mondta, hogy nyomokat látott a koporsó
fedelén.
– Rájöttem, hogy Jakob még életben volt, amikor
eltemették. Volt még elég ereje ahhoz, hogy foggal-
körömmel nekiessen a koporsó fedelének. De nem
tarthatott sokáig a küzdelme, mert hamar elfogyott a
levegője, és megfulladt. Minden jel arra utal, hogy
átlátta a helyzetét, és felfogta, hogy koporsóba
zárták, bár ez csak feltételezés részemről. A csontjait
látva azt kell mondanom, borzalmas lehetett a
haláltusája. Szavakkal leírhatatlan.
Ezra kihúzta magát a széken ülve, és egyenesen
Erlendur szemébe nézett, mintha fontos
elhatározásra jutott volna.
– Életben volt még – szólalt meg. – A másik halász,
Jakob társa a tengerbe veszett. Jakob azonban
túlélte… És…
– És?
– Ezt senkinek sem árultam el. Titokban tartottam
mindvégig. Én voltam az egyetlen, aki tudott róla.
Ezra ismét a kezébe temette az arcát.
– Édes istenem – szólalt meg fájdalmasan sóhajtva.
– A mai napig rémálmok gyötörnek amiatt, amit
tettem.
 47

Aznap délelőtt vihar kerekedett, ezért a halászhajók

többsége röviddel dél után visszatért a kikötőbe. Az
előrejelzések szerint a rossz időnek nem kellett
volna ennyire északra kiterjednie, a meteorológusok
mindössze erős szelet és kevés csapadékot jósoltak.
Nem sokkal ebédidő után azonban drámai
hirtelenséggel romlottak a légköri viszonyok, és
orkán erejű szél kezdte ostromolni a partot. A végén
még hóvihar is kerekedett. Az ítéletidő az egész
térséget sújtotta, északon egészen Vopnafjördurig, a
legpusztítóbb széllökések idején az orkán ereje
elérte a 12-es fokot a Beaufort-skálán, a hőmérséklet
pedig gyorsan zuhant.
Ezra annak idején éveken át dolgozott a
hűtőházban, bár manapság már nem tartottak jeget
benne. Eredeti rendeltetését átvette az új
halfeldolgozó üzem, amelyet két évvel ezelőtt
nyitottak meg. Az épületet ez idő szerint a
halászflotta és a feldolgozó üzem felszereléseinek
tárolására használták, Ezra felügyelete mellett. Épp a
csalikat tartalmazó ládákat rendezgette odabent,
amikor közölték vele a hírt, hogy az aznap reggel
kifutott hajók egyikének nyoma veszett. Az emberek
egyre idegesebbek lettek, és telefonálgatni kezdtek a
szomszédos falvakba, hogy kiderítsék, eljutottak-e
esetleg az ottani kikötők valamelyikébe, de sehol
sem tudtak róluk. A szél akkor már olyan nagy
erővel fújt, hogy azt a csekély távolságot is szinte
lehetetlen volt megtenni, amely a szomszéd
épülettől elválasztotta őket.
A két férfi csak ritkán találkozott az évek során azt
követően, hogy Ezra megtudta Jakobtól, mi történt
Matthildurrel. Eljutott hozzá a hír, hogy Jakob egy
időre elköltözött Eskifjördurből, Egilsstadirban és
Höfnben is lakott Hornafjördur körzetében. A
szóbeszéd szerint sikerült egy kisebbfajta vagyont
összeharácsolnia magának a háború utáni
fellendülés időszakában Reykjavíkban. Aztán,
egészen pontosan két évvel azelőtt, visszaköltözött
Eskifjördurbe, ahol kibérelte ugyanazt a házat,
amelyben Matthildurrel éldegélt. Felajánlották neki
a régi állását a Sigurlína fedélzetén, és attól kezdve a
falubéli halászok közösségéhez tartozott. Ha olykor-
olykor valamiért elvetődött a hűtőházhoz,
gyakorlatilag levegőnek nézték egymást Ezrával. Bár
Jakob nem nősült meg másodszor, több nővel is volt
kapcsolata. Ezra, aki agglegény volt, amikor
megismerkedett Matthildurrel, egyedül maradt,
mint a kisujja.
A katasztrofálisan végződő első találkozásuk után
Ezra még kétszer kereste meg Jakobot, és
könyörögve kérte, árulja el neki, hová tüntette
Matthildur holttestét. Jakob azonban mindkét
alkalommal elzárkózott a kérése elől, megalázta és
szoknyapecérnek nevezte. Ezrának pedig inába szállt
a bátorsága, amikor sor kerülhetett volna arra, hogy
bejelentést tegyen a történtekről a rendőrségen.
Inkább azzal töltötte az idejét, hogy különféle
terveket fundált ki, hátha valamilyen úton-módon
sikerül elérnie, hogy Jakob színt valljon.
Alaptermészeténél fogva távol állt tőle az erőszak
minden formája, és pontosan tudta, hogy sohasem
fogja kiszedni az igazságot a gazemberből. Pénze
pedig nem volt arra, hogy megpróbálja
megvesztegetni. Jakobnak pedig éppenséggel az volt
az érdeke, hogy tisztára mossa magát, és ezt egy
pillanatig sem tagadta. Amikor utoljára váltottak
egymással néhány szót, többször is hangoztatta,
hogy ha Ezra megtudná, hol van Matthildur, biztosan
kihasználná a helyzetet, és feljelentené Jakobot
emberölésért. Ha azonban nem kerül elő a holttest,
nem állíthatják bíróság elé.
– Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha sohasem
kerül elő – jelentette ki Jakob. – Neked is, és nekem
is. Maradjon mindenki abban a tudatban, hogy
elnyelte a mocsár.

Miután bezárta a hűtőházat, Ezra már hazafelé

bandukolt a Strandgatán, szembeszegülve a széllel,
amikor elfutott mellette egy férfi, aki odakiáltotta
neki, hogy elsüllyedt egy halászhajó a fjord túlsó
partjainál.
– Azt mondják, a Sigurlína az! – tette hozzá.
Azzal eltűnt a sűrű hóesésben. Ezra nem tudta,
hová siethet, és azon morfondírozott, utánafusson-e.
Aztán inkább leszegte a fejét, és a viharral dacolva
folytatta útját. Amikor hazaért, az első dolga volt
levetkőzni, mert a hó vastag kéregként tapadt a
holmijára. Miután felakasztotta száradni a
ruhadarabjait, kávét készített magának. Időbe telt,
mire a meleg átjárta a házat, és ismét érezni kezdte
elgémberedett végtagjait. A kályha mellett üldögélve
szárított halfilét majszolgatott, miközben a
gondolatai egyre csak a pórul járt hajó és a legénység
körül forogtak. Ha igaz a hír, amit az imént hallott,
és a Sigurlína elsüllyedt, vajon odavesztek a halászok
is? Lehet, hogy Jakob meghalt?
Amikor megette a halat, és már épp kezdett
átmelegedni, dörömbölést hallott az ajtó felől.
Amikor kinyitotta, egy Valdi nevű legényke állt
előtte, akivel együtt dolgozott. Alakját belepte a hó.
Miután belépett, Ezra behúzta utána az ajtót.
– Ki kell nyitnia a hűtőházat, Ezra – közölte vele a
fiú. – Oda akarják szállítani a halottakat.
– A halottakat?
– Mindkét halász a tengerbe veszett, aki a
Sigurlínán szolgált – magyarázta Valdi. – Vízbe
fulladtak.
 – Úgy érted, Jakob meghalt?
– Ő is, és Óskar is. Leállt a motorjuk. Semmit sem
tehettek. Én legalábbis így hallottam.
Ezra visszabújt a kabátjába, felhúzta vastag
kesztyűjét és a fejébe nyomta meleg sapkáját,
miközben Valdi elismételte mindazt, amit tudott, bár
ez nem volt valami sok. Ezra később azt a két
szemtanút is kifaggatta a történtekről, akik a
holttesteket őrizték. Mint elmondták, néhány
társukkal épp hazafelé tartottak Eskifjördurből a
hegygerincen át, amikor fényt pillantottak meg a
tengeren a hólmaborgiri sziklák közelében, egészen
pontosan a Skeleyri nevű hely magasságában.
Jóllehet ők maguk is csak nagy üggyel-bajjal tudtak
haladni a viharban, és már épp azon voltak, hogy
visszafordulnak, a fényt látva arra a következtetésre
jutottak, hogy a hajó veszélyesen közel kerülhetett a
parthoz, ezért úgy döntöttek, megpróbálják minél
jobban megközelíteni ezt a helyet. Az örvényként
kavargó hófüggöny mögött egyszer csak
megpillantották a halászhajót, amely egyenesen a
Skeleyri közeli sziklák felé sodródott. Azt is látták,
hogy két ember hánykolódik a fedélzetén. Úgy tűnt,
már-már megfagynak, csuromvizesek voltak, és az
életükért harcoltak. Aztán mintha leállt volna a hajó
motorja. A berregését legalábbis már nem lehetett
hallani. A szél is egyre erősebben süvített, így a saját
kiáltásaikat is alig hallották. A hajó gyorsan siklott
ugyan tovább a hullámok hátán, de
feltartóztathatatlanul a szárazföld felé sodródott, és
egyszer csak nekicsapódott a szikláknak. Bár volt
náluk kötél, hiába próbálták átdobni a végét a két
halásznak. Nem sikerült elég közel kerülniük
hozzájuk, a szirteket pedig rendületlenül
ostromolták a pokoli erejű szélrohamok korbácsolta
hullámok. A hajót, amely a szirteknek csapódva
alaposan megrongálódott, most felkapta egy
feltornyosuló hullám, a feje tetejére fordította, és
nekivágta a szikláknak, amelyek ripityára törték a
parton állók szeme láttára. A két halász a tengerbe
esett. A következő pillanatban a szikláknak
csapódtak, a visszafelé hömpölygő hullámok pedig
elnyelték őket, és eltűntek szem elől. Egy idő után a
víz feldobta az egyik halász magatehetetlen testét,
amely először a hajóroncsra sodródott, azután a
szikláknak ütközött. A segítségükre siető férfiak
egyik társuk dereka köré tekerték a kötelet, aki így
indult el befelé a tengerbe, lassan araszolva, hogy
kimentse. Miután sikerült megragadnia az akkor már
élettelen halászt, a többiek a kötélnél fogva kihúzták.
Az áldozat csupa kék-zöld folt volt, alig maradt ép
csontja. Úgy látták, már kiszállt belőle az élet. Ezután
sokáig kiáltoztak még a másik halásznak, de hiába,
nem érkezett válasz. Esélye sem volt a túlélésre a
tengeren abban a cudar hidegben. A halászhajó
maradványai felszínre kerültek közben, és szanaszét
szóródva úsztak a hullámok hátán. Teltek-múltak a
percek, és mivel a mentőcsapat tagjai maguk is bőrig
ázva vacogtak, már-már feladták a reményt. Úgy
gondolták, már nincs esélyük arra, hogy megtalálják
a másik halászt. Ám ekkor az egyikük megpillantott
valamit a szirtek lábánál. A halászt hason fekve
dobta fel a víz. Amikor kihúzták, az arca csupa vér
volt, a feje tetején pedig hatalmas nyílt seb
tátongott.
Mire Ezra visszaért a hűtőházhoz, már egy kisebb
tömeg gyűlt az épület köré, annak ellenére, hogy
szinte felegyenesedni sem lehetett az utcán a viharos
szélben. Egy ideges fiatal orvos érkezett a faluba
Reykjavíkból, aki addigra már kiállította mindkét
áldozat halotti bizonyítványát. A négy szemtanú
egyenesen hozzá szállította a két holttestet, és
miután részletesen beszámoltak neki a történtekről,
sima ügyként könyvelte el a balesetet. A Sigurlína
tulajdonosa adta ki az utasítást, hogy a halottakat a
régi hűtőházban ravatalozzák fel, amíg nem értesítik
a legközelebbi rokonaikat. Jakobról úgy tudták,
Djúpivogurben élnek a hozzátartozói, a társa, Óskar
azonban az ország másik végéből származott, a
délnyugat-izlandi Grindavík nevű faluból került ide.
Idénymunkás volt, aki a halászati szezonban számos
vidéken dolgozott, így Eskifjördurben is, ahol csak
nemrégiben sikerült munkát kapnia. A hajó
tulajdonosának azonban fogalma sem volt róla, kit
kellene értesíteniük.
Ezra nyomban munkához látott, hogy előkészítse a
helyet az áldozatok kiterítéséhez. Szétnyitott néhány
kecskelábú állványt és egy-egy régi, halfilézéshez
használt fatáblát fektetett rájuk. Ezekre tették fel a
két holttestet egymás mellé. Olyan merevek voltak
már, mint egy-egy jégtömb. Jakob arca merő vér
volt.
 A tömeg hamarosan eloszlott. Ezra magára maradt
a most már csendes épületben. Éjfél körül járt az idő.
Elfáradt, és a hideg a csontjáig hatolt a hosszú nap
végére. Azon tűnődött, ott maradjon-e virrasztani a
halottak mellett, vagy menjen inkább haza, és
próbáljon meg aludni? Még nem fogta fel igazán,
hogy Jakob meghalt. Hogy a férfi, akit annyira
gyűlölt, és aki ellen magában a legváltozatosabb
módokon forralt bosszút, most távozott az élők
sorából. Még nem fogta fel, mit jelent számára Jakob
halála, vagy mit jelenthet ez Matthildur
szempontjából. Egyetlen dologban azonban biztos
lehetett: ezzel szertefoszlott a remény, hogy
megtalálja Matthildur holttestét. Csak lassan
tudatosodott benne mindez, miközben ott álldogált a
fatáblára fektetett halott mellett, aki merő vér volt.
Igen, lehet, hogy ezzel szertefoszlott minden
reménye, és sohasem találja meg az asszonyt.
– A pokolba – suttogta.
A vihar akkorra már veszített valamelyest az
erejéből, de a szél továbbra is ott süvített az épület
körül, és miközben meg-megrohamozta a tetőt, a
szarufák nyikorgó hangot adtak. A csupasz
villanyégő hevesen himbálózott a vezeték végén.
– A pokolba – suttogta maga elé még egyszer. –
Nekem kellett volna végeznem veled.
Végül úgy döntött, hazamegy. Meggyőzte magát
arról, hogy nem az ő dolga virrasztani a két halott
mellett: az egyik vadidegen volt számára, a másikat
pedig annyira gyűlölte, hogy arra nem is voltak
szavak.

Másnap korán reggel, amikor a rövid és nyugtalanul

eltöltött éjszaka után visszament a hűtőházba
dolgozni, döbbenten látta, hogy Jakob leesett a
rögtönzött ravatalról, és a padlón elterülve fekszik.
Odasietett hozzá, felültette, és nagy üggyel-bajjal
visszafektette a fatáblára. Sehogy sem fért a fejébe,
hogyan eshetett le onnan. Miközben felemelte
Jakobot, a feje nekiütődött a táblának, és Ezra úgy
hallotta, mintha halk nyögés szakadt volna ki belőle.
Alaposan szemügyre vette a másik áldozatot is.
Mozgatni próbálta a lábát, de a végtag merev volt és
nem engedelmeskedett, a hullamerevség már a test
egészére kiterjedt. Addig úgy érezte, Jakob is
ugyanilyen állapotban van, de tévedett: bár nagyon
hideg volt, jelét sem mutatta a hullamerevségnek.
Ekkor ismét úgy hallotta, mintha halk nyögés
törne elő Jakobból. Első döbbenetében arra gondolt,
a gázok szabadulnak fel belőle. A holttest fölé hajolva
keresni kezdte rajta a légzés látható jeleit, majd fél
fülét a mellkasához tapasztva hallgatózott, de hiába.
Nem hallott szívdobogást.
Felegyenesedett hát, és ismét a testet figyelte.
Mintha megrándult volna egy arcizma. Jakob fél
szemét rászáradt vércsomó lepte be, sőt a haja is
ragacsos volt tőle. Az arcán nyílt seb tátongott, az
állán pedig egy mélyebb vágás éktelenkedett. Ezra
úgy vélte, akkor keletkezhettek rajta ezek a
sérülések, amikor a hullámok nekicsapták a
szirteknek.
Minden bizonnyal tévedett az imént, amikor úgy
látta, hogy mozgott az arca. Csakhogy egészen biztos
még nem lehetett ebben.
Épp hátat akart fordítani Jakobnak, amikor ismét
mozgásra lett figyelmes: most a szája körül, szinte
láthatatlanul rándult meg egy izom. Ez alkalommal
már minden kétséget kizáróan látta, hogy
megmozdult. Tekintetét Jakob arcára szegezve
figyelt egy ideig. És most már tisztán látta, hogy
mozog az ajka.
Mintha lélegezne.
És akkor nyílt az ajtó.
Ezra szíve nagyot dobbanva kihagyott egy ütemet.
Azt hitte, menten meghal, annyira megrémült.
A Sigurlína tulajdonosa visszatért közben a
viharból, és tetőtől talpig végigmérte Ezrát.
– Ördög és pokol! – szólalt meg köszönés helyett,
nagyokat toppantgatva a lábával, hogy lerázza a
kalocsnijára tapadt havat.
 48

Ezra felállt a helyéről. Az emlék még most is

elviselhetetlen elevenséggel élt benne. Képtelen lett
volna ülve maradni. Nyugtalanul járkálni kezdett fel
s alá a konyhában. Miközben az idős férfi történetét
hallgatta, Erlendurnek feltűnt, hogy egyre inkább
nehezére esik felidézni az eseményeket, amelyek
olyan élénken éltek még az emlékezetében, mintha
csak tegnap történtek volna. Egyre hosszabb időre
hallgatott el egy-egy szó között, a hangja pedig mind
nyersebb és nyersebb lett. Kétségbeesetten tördelte
közben a kezét, és kerülte Erlendur tekintetét, aki
sajnálatot érzett iránta, mint mindenki iránt, aki
nem menekülhetett a sorsa elől.
– Főzzek egy kis kávét? – kérdezte Erlendur, és
felállt. – Úgy látom, jót tenne magának, ha inna egy
csészével.
 Ezra azonban máshol járt gondolatban. Nem
válaszolt Erlendur kérdésre, csak miután már
másodszorra is feltette. Egyszer csak abbahagyta a
járkálást.
– Mit is kérdezett?
– Szeretne inni egy kávét? – kérdezte Erlendur
még egyszer. – Készítsek egy kis kávét magunknak?
– Igyon csak – felelte Ezra. – Egész nyugodtan.
Érezze otthon magát.
Ismét elmerült a gondolataiban, abban a világban,
ahol még most is dermesztően hideg és viharos tél
volt. Erlendur semmiképp sem szerette volna
siettetni. Tudta, hogy idővel úgyis kibukik majd
belőle minden részlet, de azt is érezte, milyen nagy
erőfeszítésébe kerülhet Ezrának mindez. Soha
senkivel sem beszélt ezekről az eseményekről, és
szeretett volna hitelesen beszámolni mindenről.
Elbeszélésének mikéntje elárulta, hogy igyekezett
valamennyi apró részletet pontosan felidézni –
nemhogy ki akarta volna törölni mindezt az
emlékezetéből. Még korán volt ahhoz, hogy Erlendur
megállapítsa róla, úgy érzi-e, hogy ezzel könnyíthet
a lelkén. Hosszú évek tapasztalatai alapján tudta,
hogy eljön az idő, amikor megered majd a nyelve.
Mindketten hallgattak, míg Erlendur lefőzte a jó
erős kávét, aztán előkeresett két, viszonylag tiszta
bögrét. Az egyiket Ezra kezébe adta. A férfi óvatosan
kezdte kortyolgatni a tűzforró feketét.
– Tudom, hogy nem megy könnyen – szólalt meg
Erlendur.
– Hát nem egy szép történet.
– Igen, értem.
Ezra tétovázott.
– Mutattam már magának fényképet
Matthildurről? – kérdezte.
– Nem. Biztosan emlékeznék rá, ha mutatott
volna.
– Szeretné látni?
– Az nagyon…
– A hálószobámban van – vágta rá Ezra. – Csak egy
pillanat.
Várakozás közben Erlendur az ablakhoz lépett,
ahonnan a mocsárra nyílt a kilátás. A talajt most már
összefüggő hótakaró borította. Ebből a szögből nem
látott el a völgyön át Bakkaselig. Épp nyújtogatta a
nyakát, hátha mégis megpillantja a régi házukat,
amikor Ezra visszatért hozzá.
– Ezt tőle kaptam – mondta. – És ez az egyetlen
képem róla.
Szertartásos tisztelettel nyújtotta át a fényképet
Erlendurnek, mintha egy felbecsülhetetlenül értékes
kincs lenne. Erlendur ennek megfelelő óvatossággal
fogta meg. A papír erősen gyűrött volt, valaha
középen félbehajthatták, és úgy tűnt, mintha egy
nagyobb fotó egyik fele lenne, amelyet kettévágtak.
– Itt készült róla Eskifjördurben – szólalt meg
Ezra. – Egy nyáron. Egy fényképész érkezett a faluba,
tőle kapták a képet. Matthildur vágta ketté. Jakob
állt mellette. Odakint a házuk előtt készült.
Erlendur alaposan szemügyre vette. Matthildur az
otthonuk előtt állt, a szemét összehúzva a napfény
miatt. Kedves volt a mosolya, a haja sötét és vállig
érő. Karját a teste mellett leengedve tartotta, fejét
kissé oldalt billentve. Arckifejezése barátságos,
mégis eltökélt volt. Árnyéka a mögötte lévő ajtóra
vetődött.
– Akkoriban még nem találkozgattunk egymással –
szólalt meg Ezra. – A kapcsolatunk csak egy évvel
később kezdődött. De én már akkor is gyöngéd
érzelmekkel viseltettem iránta.
– És mit mondott a hajó tulajdonosának, amikor
belépett a hűtőházba? – kérdezte Erlendur, miután
visszaadta Ezrának a fényképet.
– Magam sem tudom, miért hazudtam neki –
felelte Ezra. – Még időm sem volt kigondolni, mitévő
legyek. Csakhogy az első hazugság kimondása után a
többi már könnyen ment, mint a karikacsapás.
Először nem akartam mást, mint rávenni Jakobot,
hogy mondjon el mindent, amit csak tud
Matthildurről. Mármint, ha tényleg életben volt még.
Ki akartam használni ezt a váratlan fordulatot, hogy
kiszedjem belőle, hogyan szabadult meg a
holttesttől. Később azonban…
– Feltámadt magában a bosszúvágy, ugye? –
fejezte be a mondatot helyette Erlendur. – Maga
pedig engedett ennek a késztetésnek.
Ezra tekintete megpihent a fényképen.
– Igazságot akartam tenni – felelte végül.

A halászhajó tulajdonosa, aki a hetvenes évei végén

járt, melegen felöltözve érkezett, vastag télikabátot,
sálat és gyapjúsapkát viselt. Úgy torpant meg az
ajtóban, mintha semmiképp sem szeretne közelebbi
kapcsolatba kerülni a halállal. Nemcsak két
alkalmazottját veszítette el, hanem a hajóját is, és a
viselkedése egyértelműen kifejezte, milyen mélyen
megrendítette a személyes veszteség. Ezra tudta
róla, hogy tisztességes, jóravaló ember, elvégre nem
is olyan régen még ő is neki dolgozott. Egyetlen rossz
szót sem mondhatott róla. Két másik, sokkal
nagyobb hajója is volt, amelyen természetesen több
tagból álló legénység szolgált. Mindig odakint a
dokkok környékén tartózkodott, ha a hajói rossz
időben futottak ki a tengerre, ott várta, hogy
épségben partot érjenek. Ő maga is sok-sok éven át
dolgozott a tengeren, és többnyire mellé szegődött a
szerencse: ezt az esetet megelőzően csak egy
halászát veszítette el, mégpedig a heringszezonban.
Az illető vízbe fulladt.
– Most már jó kezekben vannak, Ezra – szólalt
meg.
– Nincs emberfia, aki tehetne még értük valamit –
felelte Ezra, és próbált úgy viselkedni, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne. Még ekkor sem
tért magához a döbbenettől, hogy látta Jakob száját
mozogni, így nehezére esett uralkodni az
arcvonásain és a hangján. Arra törekedett, hogy
minél természetesebbnek és nyugodtabbnak tűnjön
a viselkedése, de közben érezte, hogy a
verejtékcseppek gyöngyöznek a fejbőrén.
– A grindavíki rokonságnak még nem sikerült a
nyomára bukkannom – folytatta a hajó tulajdonosa.
Tekintetével kerülte a két holttest látványát. – Nem
sokat tudok erről a szegény fickóról. Jakob könnyebb
eset. A szülei Reykjavíkban már meghaltak, testvére
pedig nem volt. Az édesanyja fivére Djúpivogurból
megkért, hogy ácsoltassam meg a koporsóját. Még
ma valamivel később idejön érte, és elszállítja. Azt
mondta, szeretnék minél előbb megtartani a
temetést. Nincs miért későbbre halasztani, ami
szerintem érthető is. Ma reggel kiássák a sírját,
mielőtt még keményebbre fagy a föld.
– Ez… én… azt hiszem, jól döntöttek.
– Nem akarják nagyobb költségekbe verni
magukat –folytatta a tulajdonos a vállát vonogatva. –
Ezt kerekperec kijelentette a nagybátyja.
Felajánlottam neki, hogy kisegítem pénzzel, de
hallani sem akart róla.
 – Persze, persze – bökte ki Ezra, csak hogy ő is
mondjon valamit.
– Egyikük sem volt családos ember – folytatta a
tulajdonos. – Ami felfogható egy kisebbfajta
szerencsének is. Minden rosszban van valami jó.
Ezra hallgatott. Azt is csak most kezdte felfogni,
hogy Jakob még életben lehet. Rendes körülmények
között megkongatta volna a vészharangot, és
haladéktalanul intézkedett volna, hogy mielőbb
átszállítsák egy melegebb helyre, és vigyázott volna
rá, míg megérkezik az orvos, akinek kötelessége az
életmentés, az illető személyétől függetlenül. Ezzel
Ezra is tisztában volt.
Csakhogy most Jakobról volt szó.
Ha élt ember a Föld kerekén, akit Ezra tiszta
szívből gyűlölt, hát ő volt az. Már nem volt biztos
abban, hogy hogyan válaszolt volna, ha valaki előző
nap megkérdezi tőle, hajlandó lenne-e megmenteni
Jakob életét, ha módjában állna. És lám, most
megadatott neki a döntés lehetősége. A lelkiismerete
azt diktálta, jelentse minél előbb, amit tapasztalt, és
késlekedés nélkül hívjon segítséget Jakobhoz. Már-
már arra számított, hogy Jakob mindjárt felül a
ravatalon. Csakhogy teltek-múltak a percek, és
semmi sem történt. Ő pedig hallgatott, és nem tett
semmit. A kisujját sem mozdította a haldokló
férfiért, aki ott feküdt a halál kapujában.
– Ördög és pokol – ismételte a hajó tulajdonosa. –
Ugye, össze tudsz ütni egy egyszerűbb koporsót
Jakobnak, Ezra? Hozhatsz fát hozzá az új épülettől.
Kérlek, jó munkát végezz, barátom.
Ezra bólintott.
– Aztán várd meg a djúpivoguriakat. Jakob
nagybátyja nem szeretne semmiféle felhajtást. A
tengeren szállítják majd át a holttestet. Azt mondta,
nem szükséges részt vennem a temetésen. Fura egy
népség. Persze, én mégis elmegyek. Te elég jól
ismerted őt, ugye?
– Ööö… elég jól, igen – hebegte Ezra. – Több
szezont is lehúztunk együtt a Sigurlínán.
– Hát persze! – csapott a homlokára a tulajdonos. –
Milyen feledékeny vagyok! Milyen rendes asszonyra
talált Matthildur személyében. Milyen kár…
– Igen.
Az ötlet azután fogalmazódott meg Ezra fejében,
hogy a hajótulajdonos kiejtette a száján Matthildur
nevét. Arra gondolt, egyszerűen csak későbbre
halasztja, hogy másoknak is elújságolja a
felfedezését. Először is alaposabban szemügyre
akarta venni Jakobot. Úgy gondolta, ha magához tér,
akkor először csak kikérdezi. Ha azonban Jakob
továbbra sem hajlandó elárulni neki, amit egyedül ő
tudhat, akkor ő is megtagadja tőle a segítséget. Vagy
legalábbis megfenyegeti azzal, hogy a sorsára hagyja.
A tulajdonos távozott, Ezra pedig tekintetét az
ajtóra szegezve csak bámult utána, egy tapodtat sem
mozdulva, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Jó
néhány percnek el kellett telnie, mire megfordult és
visszament Jakobhoz. Megállt a ravatal mellett, és
tüzetesen vizsgálgatta. Mozgásnak a legkisebb jelét
sem látta rajta, pedig fölébe hajolt, és hosszasan várt.
Lehet, hogy tévedett, és mégsem látta mozogni Jakob
száját?
Már-már kezdte azt hinni, hogy csak a szeme
káprázott az imént, amikor Jakob szája ismét
megremegett. Úgy tűnt, mintha mondani szeretne
valamit neki, de az ajka mozgását jóformán látni sem
lehetett.
Ezra odahajolt hozzá, a fülét egészen közel tartva
Jakob szájához. Most már hallotta erőtlen
lélegzetvételét. És minden egyes kilégzése olyan volt,
mintha segítségért könyörögne közben…
Segíts.
Segítség.
 49

Ezra megdöbbenve kapta fel a fejét. Jakob szívóssága

emberi ésszel felfoghatatlan volt. Túlélte a
hajótörést, a hányattatást a háborgó tengeren, az
átszállítását a hűtőházba, sőt – a zúzódásai és súlyos
sérülései ellenére még ezt a dermesztően hideg
éjszakát is.
– Jakob? – suttogta, és idegesen pillantott az
ajtóra. – Jakob! – ismételte el most már hangosabban.
– Jakob?
A férfi egyik szeme erre résnyire kinyílt. A másikat
alvadt vér lepte, amely a fején keletkezett sebből
csordult le.
– Tudod, hol vagy?
Ezra ismét odatartotta a fülét Jakob szájához.
– Segíts… – hallotta a zihálását.
Ezek szerint mégsem a képzelete játszott vele.
Jakob életben van.
– Hallasz engem? – kérdezte Ezra, de nem kapott
választ. A száját Jakob füléhez közelítve
megismételte a kérdést.
A szem erre valamivel szélesebbre nyílt.
– Segítek neked, Jakob – súgta a fülébe Ezra. –
Kijuttatlak innen, orvost hívok hozzád, és kerítek
neked egy takarót is. Igen, mindent megteszek érted,
Jakob – ígérte.
A szemhéjak közötti rés erre összeszűkült, és
eltűnt.
– Jakob! – szisszent fel Ezra.
A szem ismét résnyire nyílt.
– Megmentem az életedet, Jakob, azzal a
feltétellel, hogy elárulod nekem, hol van Matthildur.
És hogy elmondod, mit műveltél vele.
Jakob szája megmozdult. Ezra még közelebb
tartotta hozzá a fülét.
–…. fá….zom….
– Megmentem az életedet, itt és most, ha elárulod
nekem, mit tettél Matthildurrel?
A szem tágabbra nyílt, és Ezra úgy érezte, Jakob
most már valóban figyel rá. A bőre elkékült a
hidegtől, az ajka egészen sötét volt. Fogai kiálltak az
alsó ajka mögül. A hajába apró jégdarabok tapadtak a
hideg tengerből, ahogyan vastag fekete
gyapjúpulóverére és vízhatlan nadrágjára is. A szeme
azonban félig nyitva volt, és Ezra úgy látta, mintha a
pupillája megremegett volna.
– Hol van Matthildur?
–… fá…
– Tudom, hogy hallod, amit mondok. Áruld el
végre, hol van Matthildur, és akkor segítek neked.
– N… nem tu…
– Nem tudod? Nem tudod megmondani nekem, hol
van? Ezt akarod mondani?
A szeme ismét lecsukódott, és a szája sem mozdult
többé. Ezra arra gondolt, talán már ki is lehelte a
lelkét. Egy ideig azt sem tudta, hol áll a feje. Lehet,
hogy túlságosan késő van már? Vagy mégis fusson
segítségért? Valóban kötelessége-e minden tőle
telhetőt megtenni, hogy megmentse ezt az embert?
Jakobot, aki megölte az asszonyt, akit szeretett.
Megfojtotta Matthildurt, puszta kézzel, aztán
elrejtette a holttestét. Miféle kegyelmet érdemel ez
az ember?
 Ezra Jakob iránt érzett régi gyűlölete, amelyet
eddig elfojtott, most egyszerre elszabadult, és átjárta
az egész testét, még az arca is lángolt tőle. Lelki
szemei előtt megjelent a Jakob kezei közt vergődő és
fuldokló Matthildur, aki az életéért küzdött, és Ezra
szinte látta, ahogy kiszáll belőle az élet. Tekintete
irgalomért könyörgött, Jakob azonban nem
kegyelmezett neki.
Ezra csak állt, és a kiterített Jakobot szemlélte.
Aztán távozott az épületből, hogy összeszedje a
koporsóhoz szükséges faanyagot.
Bezárta az épületet, talicskát fogott, és elindult
vele az építkezésre. Útközben egy teremtett lélekkel
sem találkozott. Megfogadva a hajótulajdonos
tanácsát, keresett néhány szöget az újonnan épülő
halfeldolgozó üzem területén, aztán hazaugrott még
a kalapácsáért és fűrészéért. Miközben
összeeszkábálta a koporsót a hűtőház előtt, Jakob
helyett inkább Matthildurre és a vele eltöltött
napokra gondolt. Arra, hogy milyen lehetett volna a
közös életük. Gyakran ábrándozott kettejük
jövőjéről, hogy miként alakult volna a sorsuk, ha
Matthildurnek megadatott volna, hogy tovább éljen.
Lehet, hogy még gyermekeik is születtek volna,
akiktől elköszönhetne reggelenként, és akik várnák
otthon, amikor hazatér a munkából: mesét olvasna,
történeteket mondana nekik. Jakob ezt az álmot
hiúsította meg azzal, hogy rátámadt Matthildurre,
majd puszta kézzel megfojtotta.
Hosszában maga elé fektette a földre a deszkákat,
majd egy-egy keresztlécet szegelve rájuk összefogta
valamennyit. Hamarosan el is készült az egyszerű,
sebtiben összetákolt faládával. Csípős hideg volt, és
havazott is, csak hébe-hóba állt meg mellette egy-
egy járókelő, hogy megtudakolja tőle, mi újság. Ezra
mindenkinek azt mondta, hogy Jakobot
Djúpivogurben fogják eltemetni, míg a dél-izlandi
Grindavíkból származó áldozatot hazaszállítják majd
az övéihez.
Jakobnak nemigen akadt barátja a faluban. Csak
egy Lárus nevű férfi ment oda kifejezetten azzal a
céllal, hogy megadja neki a végső tisztességet.
Hátulról közeledett Ezra felé, aki kis híján
szívrohamot kapott ijedtében, amikor bármiféle
előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak
odatoppant elé a sűrű hófüggöny mögül.
 – Úgy hallom, még ma átszállítják Djúpivogurba –
szólalt meg Lárus. A kemény munkától meggörnyedt,
alacsony, ötven-egynéhány éves férfi volt, aki
régebben együtt járt halászni Jakobbal. Arcát mély
ráncok barázdálták, a fogai sárgák voltak a
nikotintól. Ezra találkozott már vele máskor is a
faluban, és tudta róla, hogy nem volt könnyű élete.
– Így igaz – felelte Ezra. Kezében a kalapáccsal
megállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait.
– És te készíted neki a koporsót?
– Igen.
– Szerettem volna még egyszer utoljára látni őt –
folytatta Lárus, és a hűtőház ajtaja felé biccentett.
Ezra tétovázott.
– Nem valami szép látvány – mondta, kifogást
keresve. – Nem állíthatnám, hogy az.
– Biztosan láttam már rosszabbat is – jelentette ki
Lárus. Elővarázsolta a cigarettát, amelyet addig a
tenyerébe rejtve védett a széltől, parázsló végét a
hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve elnyomta, a
csikket pedig zsebre vágta.
– Hát akkor fáradj csak beljebb – mondta Ezra,
mint akinek a fogát húzzák.
 Együtt mentek be az épületbe, és megálltak a
ravatal előtt. Ezra nagy megkönnyebbülésére, Jakob
meg se moccant. Kiterülve feküdt a fatáblán, arccal a
mennyezet felé, a karja a teste mellett hevert. Lárus
odalépett mellé, keresztet vetett rá, aztán
mozdulatlanul állt mellette egy ideig. Minden jel
arra utalt, hogy imát mond magában a halottért.
Ezra kétségbeesetten pillantgatott hol Jakob
szemére, hol pedig a szájára, aztán Lárusra, aki
fölébe magaslott. Mintha megállt volna az idő.
– Rendes fickó volt – szólalt meg Lárus váratlanul,
Ezra felé fordulva. – Jó barát.
– Az bizony – hagyta rá Ezra. – Tudom.
– Biztosan csak ennyi idő adatott meg neki –
fejtegette Lárus. – Mennie kellett. Mindennek
megvan a maga ideje és helye.
Ezra Jakobra szegezte a tekintetét, és megesküdött
volna rá, hogy az ismét kinyitotta a szemét. Lárus,
aki már hátat fordított neki, ezt szerencsére nem
láthatta.
– Magam is így gondolom – helyeselt Ezra
gépiesen.
Lárus most ismét Jakobra pillantott. Ezra lesütötte
a szemét. Arra gondolt, Lárus biztosan észrevette,
hogy Jakob fél szeme nyitva van. Már-már várta is,
hogy a férfi rémülten felkiált, de semmi sem történt.
Lassan felemelte leszegett fejét. Lárus még mindig
Jakobot nézte.
– Veszélyes fickó lehetett – szólalt meg.
Ezra hallgatott.
– Veszélyes fickó – ismételte meg Lárus,
jelentőségteljes pillantást küldve Ezra felé. Aztán
sietős léptekkel távozott az épületből.
Amikor Ezra elkészült a munkával, megmarkolta a
koporsó egyik végét, és magával húzta a hűtőházba,
végigkaristolva a betonaljzatot. Amikor Jakob
rögtönzött ravatalához ért, nagy csattanással ledobta
a földre a koporsót. Jakob meg se rezzent a zajra,
pedig Ezra jó ideig árgus szemmel figyelte még.
Aztán ismét távozott az épületből, a koporsó
fedeléért ment.
Aztán még egyszer fordult, és ekkor már a
szögekkel tért vissza.
 50

Ezra elhatározásra jutott, miközben összegyűjtötte a

szükséges deszkákat és megácsolta a koporsót, bár a
gondolat már a Matthildur halála óta eltelt évek alatt
megfogalmazódott benne. Jakobnak bűnhődnie kell a
tettéért. Ezra megpróbálta rávenni, hogy árulja el
neki, hová rejtette Matthildur földi maradványait.
Ha sikerrel járt volna, akkor minden rendben lenne,
és hosszas megpróbáltatásainak is vége lett volna.
Ám ez mit sem változtatott Jakob sorsán. Élete
hátralévő napjai megszámláltattak. Meg kellett volna
halnia, amikor a hajójuk zátonyra futott és ripityára
tört. Ezra egyetlen módon tudta megindokolni a
tettét: ha elhiteti magával, hogy mindössze bevégzi
azt, amit egy felsőbbrendű hatalom elkezdett.
Amikor mindennel elkészült, Ezrát kissé
felkavarta, hogy a legkisebb habozás nélkül döntött
arról, hogy minden segítséget megtagad Jakobtól.
Épp ellenkezőleg, úgy tűnt, ez logikusan következik
az addig történtekből. Jóformán bele sem gondolt,
hogy valójában gyilkosságot követ el ezzel, ami bűn,
sőt bűncselekmény. Lehet, hogy tudatosan fojtotta el
magában ezt a gondolatot, nem akarván a nevén
nevezni a tettét, mert elviselhetetlenül taszítónak,
kegyetlennek és embertelennek hangzott.
Amikor visszatért, felfedezte, hogy Jakobnak
sikerült teljesen kinyitnia épen maradt szemét, és
úgy pillantgatott maga körül, mintha veszélyt
sejtene. Az egyik karja, amely korábban a teste
mellett pihent, most a mellkasán volt. Orrán és
száján át kis fuvallatnyi levegő távozott, olyan kicsi,
hogy jóformán mozdulatlan maradt közben. Jakob
egy örökkévalóságnak tűnő ideig lebegett élet és
halál között, de most úgy tűnt, erőre kapott.
Szívóssága minden képzeletet felülmúlt.
– Mesélj nekem Matthildurről – hajolt oda fölé
Ezra, a fülébe sziszegve. – Mit műveltél vele?
Jakob ép szeme mereven bámulta. És most
megpróbálta kinyitni a másikat is, amelyet rászáradt
vércsomó borított.
 – Hol van Matthildur?
Jakob szeme most már egészen tágra nyílt. Az ajka
megremegett. Ezra odatartotta a fülét.
Abban a pillanatban Jakob jéghideg karja átfogta a
nyakát, és erőtlenül ugyan, de megpróbálta lehúzni
magához Ezra fejét, miközben zihálva kimondta:
– Menj… a… pokolba!
Ezra kitépte magát a szorításából. Jakob karja
élettelenül hullott vissza az oldala mellé. Ismét
eszméletét vesztette.
Ezra kerített két, viszonylag nagy ládát azzal, hogy
rájuk fekteti a koporsót. Aztán lehúzta Jakobot a
rögtönzött ravatalról, és hagyta, hogy tompa
puffanással a koporsóba zuhanjon.
Aztán odavitte a koporsó fedelét, és a szegeket
egyesével előszedegetve a zsebéből rászögezte.
Igyekezett nem gondolni arra, hogy mit is tesz. Arra,
hogy valójában a halálba küld egy magatehetetlen,
védekezésre képtelen embert. És hogy ettől a
tudattól élete végéig nem szabadulhat majd.
Épp az utolsó szöget verte be, amikor közeledő
emberek hangjait hallotta. Megérkezett Jakob
nagybátyja a hajótulajdonos társaságában, hogy
elszállítsák a holttestet.
A tulajdonos nyomban szemrehányást tett
Ezrának, amiért rászegezte a koporsóra a fedelet,
mielőtt a rokon megtekinthette volna az elhunytat,
és utasította, hogy azon nyomban kerítsen egy
feszítővasat.
– Gondolom, szeretné még egyszer látni őt –
fordult a tulajdonos Jakob nagybátyjához, egy
idősebb férfihoz, aki az alkalomhoz korántsem illő
régi bőrkabátot és gumicsizmát viselt. Nem úgy tűnt,
mint akit különösebben megviselt a veszteség.
Ezra döbbenten hallgatta. Meg sem fordult a
fejében, hogy a férfi esetleg szeretné megtekinteni az
unokaöccse holttestét.
– Nem, nincs erre semmi szükség – felelte a férfi
végül. Ezra szívéről nagy kő esett le, annyira
megkönnyebbült. – Nem ismertem őt igazán jól.
A nagybácsi egy djúpivoguri szomszédtól kért
segítségét, akinek volt csónakja. Ezra
közreműködésével odacipelték a koporsót, majd
vitorlavászonnal rögzítették a fedélzetre.
Így ért véget a történet. A szél ereje jelentősen
csökkent, és a koporsót szállító csónak elindult a
még mindig erősen hullámzó vízben. A tulajdonos
vállon veregette Ezrát, és köszönetet mondott neki
azért, hogy ilyen lelkiismeretesen gondját viselte
Jakobnak. Ezra válaszként valamit dünnyögött.
Elköszöntek egymástól, és ki-ki folytatta a maga
útját.
 51

Most, hogy megtalálta, amit akart, Erlendur már

nem volt biztos abban, hogy jogában állt-e ekkora
nagy lelki nyomást gyakorolni Ezrára. Vagy hogy
valóban hallani akarja-e a teljes igazságot. Szótlanul
ülve hallgatta végig Ezra mondandóját, és közben
megállapította magában, hogy az idős férfi úgy
döntött, semmit sem hallgat el előle. Végre kimondta
a nyers igazságot, akármilyen kellemetlen vagy
fájdalmas volt is. Ugyanakkor elég volt ránéznie,
egyértelműen látszott rajta, hogy a bűncselekmény
beismerése lehetett élete egyik legmegrázóbb
eseménye.
Erlendur várta, hogy Ezra folytatja majd a
történetet, de az öreg szótlanul üldögélt fonott
székében a sarokban. Lélekben már nem is volt jelen
a konyhában vagy akár a házban vagy ezen a világon.
Matthildur fényképét szorongatta a kezében, és
cirógatta egyik ujjával, mintha másra sem vágyna
már, mint arra, hogy még egyszer megérinthesse őt
magát.
– Magára bízom, hogy… – Ezra elhallgatott. –
Hogy… – futott neki még egyszer. – Tudja, azóta
gyötör a lelkiismeret-furdalás. Alighogy megtettem,
máris vívódni kezdtem azon, hogy elmondjam-e
valakinek, vagy sem. Félig-meddig abban
reménykedtem, hogy néhány napba beletelik, mire
eltemetik, és akkor még valaki felfigyelhet rá. Tény,
hogy a kisujjamat sem mozdítottam azért, hogy
megmentsem. Azonban imádkoztam érte. Vagyis
azért, hogy ne kelljen sokáig szenvednie. Képtelen
lettem volna elviselni a tudatot, hogy ott vonaglik, és
hosszas haláltusáját vívja a koporsóban. Nem, nem
ezt akartam, amikor rázártam a koporsó fedelét. És
valójában soha nem is kellett viaskodnom igazán a
lelkiismeretemmel, mert nem tudhattam, mi történt
vele azt követően, hogy rászögeztem a koporsót. Az
azóta eltelt évek során békét kötöttem istennel. Már
nem maradt más dolgom hátra ezen a világon, mint
hogy meghaljak. És akkor váratlanul betoppant az
életembe maga.
Ezra felpillantott.
– Erre maga beállít hozzám, és azt állítja, hogy
kihantolta Jakobot. És hogy kaparászás nyomait látta
a koporsó fedelén. Aztán még kirakosgatja nekem a
fogait ide, a konyhapultomra.
– Sajnálom, ha…– szabadkozott Erlendur, de nem
fejezhette be a mondatot.
– Csak most fogtam fel igazán, hogy mit is tettem –
folytatta Ezra, és ismét a fényképet nézte.– Maga
nyilván mélységesen megvet engem.
– Nem érdekes, hogy mit gondolok – hárította
Erlendur.
– Most ezt állítja. De ha nem járt volna a
nyakamra, mint valami kísértet a múltból, hogy
felhánytorgassa a történteket, akkor sohasem
szembesültem volna mindezzel.
– Elhiszem, hogy…
Ezra azonban most is a szavába vágott.
– Maga a legmakacsabb fickó, akivel valaha is
találkoztam.
Erlendur nem tudta, hogyan értelmezze ezt.
– Nos, én hamarosan úgyis elpatkolok. És azzal
pont kerül a történet végére – jelentette ki Ezra.
– Gondolom, milyen nehéz lehetett együtt élnie
ezzel a tudattal – szólalt meg Erlendur. – Egy talpig
tisztességes embernek, mint amilyen maga.
– Na persze, hát ennyit a tisztességről – jegyezte
meg Ezra. – A legjobbra törekedtem, ami csak tellett
tőlem, és igyekeztem mindent jóvátenni a magam
módján. És ne feledkezzen meg arról, hogy mit
művelt Jakob Matthildurrel. Van, hogy felmentem
magam a tettem alól, és egyedül Jakobot hibáztatom
mindenért. És olyankor egy ideig valamivel jobban
érzem magam ettől. De ez az érzés nem tart sokáig.
– Mint mondtam, nem ez az első különleges
túlélési történet, amelyről tudomást szereztem –
mondta Erlendur. – Sok olyan emberről tudunk,
akiket már halottnak nyilvánítottak és mégis életben
maradtak. Az életösztön elképesztő dolgokra képes.
– Gyakran kívántam magamban, bárcsak
odaveszett volna a tengerbe, amikor hajótörést
szenvedtek – folytatta Ezra. – Az sokkal… egyszerűbb
és tisztább lett volna.
– Az élet sohasem egyszerű – jegyezte meg
Erlendur. – Ez az első lecke, amit megtanulunk róla.
Hogy sohasem egyszerű.
– És most… intézkedni fog? – kérdezte Ezra.
Találkozott a tekintetük.
– Nem, ha csak nem ezt szeretné.
– Úgy értsem, rám bízza a döntést?
– Ez nem az én dolgom. Nem akartam mást, csak a
végére járni ennek a rejtélyes ügynek.
– De maga rendőr. Akkor nem az a kötelessége…?
– A kötelesség olykor bonyolult dolog.
– Nem mintha különösebben számítana, hogy mit
tesz. Igaz, hogy megváltozna a véleménye rólam
néhány embernek az idevalósiak közül, de ez engem
már-már hidegen hagy. Hálás lennék azonban, ha
Matthildur sorsát illetően semmi sem változna. Hadd
higgyék azt az emberek, amit eddig gondoltak róla.
Van valami költői a történetében így, ahogyan van.
Még ha szemenszedett hazugság is, nekem tetszik az
a változat, hogy egyszer csak nekivágott a
Hraevarskörd-hágónak. Azt szeretném, hogy így
éljen tovább az alakja az emberek emlékezetében.
Már ameddig él még valaki azok közül, akiknek
jelent valamit a története.
– Jól sejtem, hogy senki sem faggatta magát
Jakobról az évek során?
– Jól sejti. Maga az első és egyetlen ez idáig.
– És Jakob sohasem árulta el magának, mit művelt
Matthildurrel?
– Soha.
– És még most sem tudja?
– Nem.
– Lehet, hogy elárulta volna magának, ha úgy
érezte volna, megmentheti még az életét?
– Nem, nem hiszem, hogy ettől bármi is változott
volna – felelte Ezra. – Sőt, egészen biztos vagyok
benne. Akkor sem árulta volna el, ha segítettem
volna rajta.
– A jelek szerint Jakob minden erejével szabadulni
próbált, amikor befektette a koporsóba – folytatta
Erlendur, gondosan megválogatva a szavakat.
– Halott volt, amennyire ezt bárki más is meg
tudta volna ítélni róla – mondta Ezra. – Én csak
belefektettem a koporsóba.
Ez a magyarázat úgy hangzott, mintha számtalan
alkalommal elpróbálta volna már az azóta eltelt évek
során. Ezra felállt, és kitekintett az ablakon. A köd
borította ősi és háborítatlan mocsárvidéket kémlelte,
amely most összemosódott az éggel.
– Néha eltűnődöm ezen – szólalt meg. – Ne értsen
félre, kérem! Nem akartam én, hogy élve temessük
el, de változott-e volna attól bármi, ha legalább a
legkisebb jelét is mutatja akár a megbánásnak, akár a
sajnálatnak? Vajon akkor megmentettem volna az
életét?
Erlendur nem tudta, mit mondhatna erre.
– És azóta együtt kellett élnem ezzel a tudattal –
suttogta Ezra az ablak felé. – A szégyen azonban
azóta is már-már elviselhetetlen számomra.
 52

Hrundot kiengedték a kórházból. Már beesteledett,

mire Erlendur leparkolt a háza előtt. Látta, hogy az
asszony a szokásos helyéről, az ablak mellől kémleli
a környéket. Erlendurt megpillantva elmosolyodott,
és ez alkalommal elébe is ment a bejárati ajtóhoz,
hogy üdvözölje. Erlendur követte őt a nappaliba,
miközben érdeklődött a hogyléte iránt. Az asszony
azt felelte, aznap délelőtt érkezett haza, és nincs oka
panaszra.
– Nos, jutott azóta valamire? – kérdezte Hrund,
miközben frissen főzött kávét hozott a vendégnek. –
Van valami újabb híre Matthildurről?
Erlendur nem tudta eldönteni, mit meséljen el
neki Matthildur és Jakob történetéről, illetve Ezra
bosszújáról az 1949-ben elszenvedett hajótörést
követően. És persze azt is szerette volna elhallgatni
előle, hogy kihantolta a sírt. Márpedig ha ezeket a
körülményeket titokban tartja, akkor akár a többit is
megtarthatja magának… Végül csak egy erősen
megkurtított változatot mesélt el az asszonynak az
Ezrával való találkozásairól. Hrund csak ült és
hallgatott, anélkül hogy egyetlen megjegyzést tett
volna. Csak akkor szólalt meg, amikor sor került az
őt leginkább érintő részletekre.
– Remélem, hogy mindez kettőnk között marad –
fejezte be Erlendur a történetet. – Kérve kérem,
senkinek se adja tovább, amit most hallott tőlem.
– Ez csak természetes.
– Ezrának meggyőződése, hogy Jakob megölte
Matthildurt.
Hrund szenvtelenül hallgatta.
– Bár nincs rá egyetlen bizonyítéka sem – folytatta
Erlendur. – Azt állítja, hogy Jakob bevallotta neki a
gyilkosságot. Féltékenységből és bosszúvágyból
végzett az asszonnyal. Ez akár hirtelen felindulásból
elkövetett gyilkosságnak is minősülhet. Matthildur
arra készült, hogy elhagyja Jakobot Ezra miatt, de a
férj gyanút fogott, és egyik este követte az asszonyt,
aki Ezra házához sietett. Kileste a szerelmeseket, és
miután mindent látott, képtelen volt beletörődni a
helyzetbe. Nem tudta elviselni, hogy megcsalják.
Hrund arca továbbra is rezzenéstelen és
kifejezéstelen maradt.
– Jakob erre kifundálta a történetet, miszerint
Matthildur el akart menni az édesanyjukhoz
Reydarfjördurbe, és útközben lecsapott rá a vihar.
Valójában azonban ki sem tette a lábát otthonról.
– Istenem! – suttogta Hrund.
– Nincs okom kételkedni Ezra szavában – folytatta
Erlendur.
– Micsoda alávaló gazember!
Erlendur elmesélte az asszonynak, hogyan sikerült
nagy nehezen rávennie Ezrát, hogy mondjon el neki
mindent, amit tud, attól fogva, hogy egymásba
szerettek Matthildurrel. Hozzátette, hogy Ezra
számára megállt az idő aznap, amikor az asszonynak
nyoma veszett. Beszámolt Hrundnak Ezra és Jakob
találkozásairól Matthildur eltűnését követően – az
elsőről a temetőben, majd a másodikról Jakob
házában, ahol a férfi beismerte, hogy megölte a
feleségét.
– Hogyan sikerült rávennie, hogy meséljen el
mindent magának? – kérdezte Hrund.
Erlendur megvonta a vállát.
– Úgy láttam, már készen áll arra, hogy
könnyítsen a lelkén – felelte, remélve, hogy ez az
állítása nem áll túl messze az igazságtól.
Semmiképp sem szerette volna elárulni az
asszonynak, milyen nagy pszichés nyomást
gyakorolt Ezrára, hogy rávegye az együttműködésre.
Igazság szerint már meg is bánta ezt, főleg azért,
mert azóta kiderült számára, milyen nagy ára volt
mindennek. Erlendur cseppet sem volt büszke arra,
hogy ilyen eszközökhöz folyamodott és ilyen
messzire elment. Háborgott a lelkiismerete amiatt,
hogy megbolygatta Jakob sírját, de még ennél is
jobban zavarta az, ahogyan Ezrával viselkedett, csak
azért, hogy kicsikarja belőle a vallomást. Most már
hiába szánta-bánta. Úgy tűnt, csillapíthatatlan
kényszer munkált benne, már-már rögeszmés
megszállottság, hogy kiderítse az igazságot, de miért
nem hagyta békén Ezrát és féltve őrzött titkait?
Elvégre nem egy hétpróbás bűnözőről van szó, az
idős férfi nem jelentett semmiféle veszélyt a falu
lakosságára nézve. Amikor elköszöntek egymástól,
Ezra azt mondta, neki mindegy, hogyan dönt
Erlendur és mihez kezd mindazzal, ami a tudomására
jutott, de ez nem befolyásolta Erlendur döntését.

Az igazság feltárása indulatokkal is járt.

– Aligha lehet elképzelni ennél rosszabb véget –
szólalt meg Erlendur.
– Azt gondolja talán, hogy én nem vagyok
tisztában ezzel? – csattant fel Ezra. – Azt hiszi, volt
akár egyetlen nyugodt napom is azóta? Nehogy most
még prédikálni kezdjen nekem vagy kioktasson
arról, hogy mit kellett volna tennem!
Erlendur felé fordult, hogy farkasszemet nézzen
vele.
– Most már elmehet – közölte vele. – Takarodjon
innen és hagyjon békét nekem! Soha többé ne
kerüljön a szemem elé! Nekem már amúgy sincsen
sok hátra, és senki sem kötelezhet arra, hogy még
egyszer találkozzam magával.
– Értem én… – Erlendur nem fejezhette be a
mondanivalóját.
– Ki innen! – rivallt rá Ezra, felemelve a hangját. –
Azt mondom, takarodjon innen! Egyszer az életben
tegye meg végre, amire kérem. Tűnjön el innen!
Erlendur felállt, és a konyhaajtóhoz ment.
– Nem szeretnék haraggal elválni magától – szólalt
meg.
– Én pedig teszek rá, hogy mit szeretne – vágta rá
Ezra. – Takarodjon innen!
Így váltak el egymástól. Erlendur eleget tett Ezra
követelésének és távozott, annak ellenére, hogy
elszomorította a helyzet, és nem szerette volna ilyen
lelki és fizikai állapotban magára hagyni az idős
férfit. Ott és akkor semmit sem tehetett Ezráért, de a
fejébe vette, hogy kérése ellenére másnap ismét
felkeresi, mert tudni akarta, minden rendben van-e
nála.

Időbe telt, mire Hrund felfogta, mi minden

következik abból, amit Erlendurtől megtudott.
– Úgy érti, Jakob mindezt bevallotta Ezrának? –
kérdezte mélyen megrendülve.– Mármint azt, hogy
megölte Matthildurt?
Erlendur bólintott.
– És mégis hogyan?
– Puszta kézzel – felelte Erlendur. – Minden
bizonnyal megfojtotta a feleségét.
Hrund önkéntelenül a szája elé kapta a kezét,
mintha így próbálta volna magába fojtani a sírást,
amely rátört, miután lelki szemei előtt látta nővére
erőszakos halálának képeit.
– De miért hallgatott erről Ezra? Miért nem
mondta el valakinek? És miért nem tett feljelentést a
rendőrségen?
– A helyzet sokkal bonyolultabb volt annál –
magyarázta Erlendur. – Jakob a markában tartotta
Ezrát, vagy legalábbis ezt állította. Úgy intézte a
dolgokat, hogy ha szorul a nyaka körül a hurok,
Ezrára kenhesse az egészet, így őt vonták volna
felelősségre a gyilkosság miatt, ha elárulta volna
valakinek, amit megtudott tőle. Ezra pedig úgy
döntött, nem vállalja ezt a kockázatot. Egyfelől
Matthildurt már úgysem támaszthatta volna fel,
másrészt biztos volt abban, hogy Jakob sohasem
fogja elárulni neki, hová tüntette az asszony
holttestét. És mint bebizonyosodott, igaza volt.
– Mégis mit művelhetett vele? Hová tüntette a
holttestet? – kérdezte Hrund.
– Ezt sohasem árulta el.
 – Ezek szerint senki sem tudja?
– Nem bizony.
– Még Ezra sem?
– Nem, ő sem.
– És ezt még magának sem sikerült kiderítenie?
– Nem.
– Akkor már nem is fog előkerülni?
– Valószínűleg soha.
Hrund eltűnődött mindazon, amit Erlendurtől
hallott idáig. Látszott rajta, milyen mélyen
megrendítették a történtek. Mintha minden ereje
elhagyta volna.
– Szegény feje – szólalt meg végül.
– Ezra élete azóta romokban hevert – jegyezte meg
Erlendur.
– Ebben a bizonytalanságban kellett leélnie az
életét.
– Így igaz.
– Miféle ember az ilyen… milyen alávaló
gazember? – kérdezte Hrund fájdalmasan, és
felpattant a helyéről. – Miféle szörnyeteg volt ez a
Jakob?
– Ön is mondta, hogy mindig is rossz híre volt.
 – Igen, na de hogy ilyesmire vetemedjen?! Ki képes
ilyen borzalmas tettre?
– Megkapta, amire rászolgált.
– Csakhogy szerintem ez nem elég – csattant fel
Hrund.
– Lehet, hogy közvetlenül a halála előtt még volt
ideje elgondolkodni azon, hogy milyen sok
szenvedést okozott másoknak – érvelt Erlendur.
Az asszony tekintete most már metszően éles volt.
– Ezzel meg mit akar mondani?
– Azt, hogy ez is épp elég súlyos büntetés lehetett
neki – felelte Erlendur.
 53

A hosszúra nyúlt nap végén Erlendur

Syedisfjördurbe hajtott, és leparkolt egy kívülről
hullámlemezzel burkolt kis faháznál. Miután
elköszönt Hrundtól, végighajtott a Fagridalur-
völgyön, Egilsstadirba érkezve egy kis időre megállt,
hogy tankoljon, cigarettát és kávét vásároljon
magának, aztán nekivágott a keletre tartó
országútnak, amely a magas hegyen át egyenesen
Seydisfjördurbe, az ugyanilyen nevet viselő fjord
szájánál elterülő kisvárosba vezetett. Le kellett
bonyolítania egy telefonhívást, amelyre még aznap
este sort akart keríteni. Megtalálta a címet a
telefonkönyvben. Az illetőt, akit meglátogatni
készült, Daníel Kristmundssonnak hívták. A férfi
nevét akkor hallotta először, amikor Bóas esküdt
ellenségével, Lúdvíkkal beszélgetett. Daníel
korábban Reykjavíkból érkező vadászokat kalauzolt
hivatásszerűen. „Az a vén csirkefogó”, így jellemezte
őt Lúdvík.
A ház egy félreeső, rosszul kivilágított utcában állt
a kisváros keleti csücskében. Az egyik ablakból gyér
fény szűrődött ki. Erlendur hiába tapogatózott a
csengőgomb után, úgyhogy bekopogtatott az ajtón.
Semmi. Még egyszer kopogtatott. Hosszas várakozás
után végre mozgásra utaló neszeket hallott
odabentről. Türelmesen várakozott, amíg ki nem
nyílt az ajtó. Egy ötvenegynéhány éves férfi állt
előtte, borotválatlanul és kócosan. Gyanakvóan és
hunyorogva mérte végig Erlendurt.
– Mit tehetek önért? – kérdezte.
A férfira cseppet sem illett a Lúdvíktól kapott „vén
csirkefogó” jellemzés, amiből Erlendur arra a
következtetésre jutott, hogy nem is ő az, akit keres.
A biztonság kedvéért megkérdezte, itt lakik-e Daníel
Kristmundsson.
– Az a Daníel már meghalt – felelte a férfi.
– Ó… – reagált rá Erlendur. – És régen hunyt el?
– Fél éve – hangzott a válasz.
– Értem – mondta Erlendur. – Nos, akkor ez
minden. A telefonkönyvben még ezen a címen
szerepel.
– Valóban. Az lesz a legjobb, ha bejelentem
telefonon a változást.
Végigmérte Erlendurt, a szeme kíváncsian
csillogott.
– Miért keresi őt? Vagy talán el akar adni valamit?
– Nem, dehogy – felelte Erlendur. – Nem vagyok
házaló ügynök. Elnézését kérem a zavarásért.

Elköszöntek egymástól, és Erlendur már elindult a

kocsija felé, amikor a férfi utánasietett.
– Mit akart volna Daníeltől? – kérdezte.
– Nem érdekes – hárította Erlendur. – Későn
kaptam észbe. Ön ismerte őt?
– Igen, nagyon is jól – felelte a férfi. – Ő volt az
édesapám.
Erlendur elmosolyodott.
– A rókavadászatról szerettem volna beszélgetni
vele, pontosabban a tapasztalatairól. Egészen
konkrétan a rókák viselkedéséről és a területükről.
Ez minden. Úgy hallottam, nagy szakértője volt
ennek.
 – Egészen pontosan mit szeretett volna megtudni
tőle?
A házból kiszűrődő gyér fény oldotta valamelyest
a sötétséget azon a helyen, ahol álltak. Erlendur
feszélyezve érezte magát, és elbizonytalanodott
idejövetele célját illetően, főleg miután megtudta,
hogy a férfi, aki miatt ideutazott már nincs az élők
sorában. A vadász fia azonban nagy érdeklődést
mutatott a látogató iránt, aki megzavarta délutáni
szundikálásában.
– Nem olyan fontos – felelte Erlendur. – Mindössze
azt szerettem volna megkérdezni tőle, nem talált-e
régebben furcsa tárgyakat a rókaodúknál a
mocsárvidéken, innen délre. A hegyekben
Reydarfjördur vagy Eskifjördur fölött, vagy Andri és
a Hardskafi környékén. De ha jól sejtem, önnek nincs
ilyesmiről tudomása.
– Ön talán a duzzasztógáton dolgozik? – kérdezte a
férfi.
– Nem.
– Akkor a kohónál?
– Nem. Csak átutazóban vagyok ezen a vidéken –
magyarázkodott Erlendur. – Nem a munkám köt ide.
 – Az édesapám sok érdekes tárgyra bukkant az
évek során – közölte vele a férfi. – Mindenféle
furcsaságra. Ezek egy részét meg is tartotta.
– Olyan tárgyakat is, amiket a rókalyukakban vagy
a közelükben talált esetleg?
– Úgy bizony. Meg a partvidéken. Rendszeresen
átfésülte a tengerpartot is, ahol főleg kagylókat,
kavicsokat, állatcsontokat keresgélt. Azt hiszem,
maguk ketten jól elbeszélgethettek volna
mindezekről egymással.
– Sajnálattal hallom, hogy elhunyt.
– Hosszú és szép élete volt. A vége felé azonban
már ágyhoz kötötte a betegsége, és ezt nehezen
viselte. Megváltásnak érezte a halált – felelte a férfi.
– Szeretné megnézni esetleg, mi mindent gyűjtött
össze? A garázs dugig van ezekkel a kacatokkal. Még
nem sikerült rászánnom magam, hogy bármit is
kidobjak közülük, bár megfordult már a fejemben,
hogy inkább el kéne égetni az egészet úgy, ahogy
van.
Erlendur hallgatott. Amúgy is kimerítő volt
számára ez a nap.
– Nos, a döntés az öné – szólalt meg a férfi,
válaszra várva.
– Ha nem gond, akkor szívesen megnézem –
mondta Erlendur. A házigazda olyan segítőkész volt,
hogy nem szeretett volna hálátlannak tűnni a
szemében.
– Engem is Daníelnek hívnak– mondta a férfi, a
kezét nyújtva felé. – Daníel Daníelsson. Nincs valami
sok belőlünk.
Erlendur nem tudta, hogyan értelmezze ezt.
Szótlanul követte a férfit a ház hátsó traktusa felé,
ahol még áthatolhatatlanabb volt a sötétség. Egy
betonépület felé tartottak, amelyet egykor garázsnak
szánhattak. Daníel kinyitotta az ajtaját, megkereste a
villanykapcsolót, és felkattintotta. A mennyezetről
lelógó vezeték végén egy csupasz égő világított.
Nagy pechjére a „vén csirkefogó” nem volt
különösebben rendszerető ember, és ránézésre úgy
tűnt, semmilyen szempontból nem rendszerezte ezt
a különös gyűjteményt. A garázst zsúfolásig
megtöltötte a kacatjaival, amelyek között akadtak
ugyan hasznavehetőbb tárgyak is, de a többségről
nem lehetett elmondani ugyanezt. Az öreg Daníel
minden bizonnyal ide-oda rakosgatta a holmit, attól
függően, hogy épp hol volt dolga a helyiségben.
Erlendur már a küszöbnél megtorpant, mert nem
látta értelmét beljebb menni.
– Most már maga is látja, miről beszéltem – szólalt
meg Daníel. – Hát nem egyszerűbb lenne felgyújtani
az egész kócerájt?
– Sajnos, úgy látom, semmi sincs itt, ami érdekes
lenne számomra – mondta Erlendur udvariasan. –
Nem szeretném tovább fecsérelni az idejét. Azt
hiszem, jobb lesz, ha most már megyek.
– A rókalyukakat említette – mondta Daníel.
– Igen, de nem olyan fontos ez az egész. Az igazat
megvallva, egy kissé időszűkében vagyok.
– Tudom, hogy van itt valahol néhány láda… ha jól
emlékszem, három is. Telis-tele kisebb dobozokkal és
borítékokkal, amelyekben a csontokat őrizgette.
Régen gyakran mutogatta nekem ezeket, és azt is
elmesélte, melyiket hol találta. Komoly gyűjteménye
volt belőlük. Rókacsontok is akadnak közöttük,
mégpedig szép számmal. Valami ilyesmit keres?
A férfi utat csinált magának a szemétkupacok
között, félretolva régi autóalkatrészeket,
gumiabroncsokat és egy törött biciklivázat is. A
mennyezetről a vízvezeték-szereléshez szükséges
kellékek lógtak, közöttük csövek és könyökcsövek is.
Erlendur két kiszuperált, ősrégi vadászfegyvert is
észrevett, az egyiknek hiányzott a ravasza, a
másikon pedig szembefordult egymással a puskacső
és a tus. Egy kitömött holló és egy felismerhetetlen
állat kiterített bőre díszelgett az egyik sarokban.
Daníel tovább nyomult, Erlendur pedig már rég
megbánta, hogy felkeltette szundikálásából. Már-
már azon volt, hogy enged a késztetésnek, és
köszönés nélkül lelép innen, amikor Daníel
felkiáltott.
– Na, itt is van az egyik!
Erlendur látta, hogy lehajol, majd felegyenesedik,
kezében egy nagy kartondobozzal.
– Kukkantson bele, ha gondolja – javasolta
Erlendurnek, miközben odacipelte hozzá. – Én addig
körülnézek, hátha előkerül a többi is.
– Erre igazán semmi szükség – tiltakozott
Erlendur. A férfi azonban vagy nem hallotta, vagy
elengedte a füle mellett a megjegyzését.
Erlendur átvette tőle a dobozt, és rátette egy
szőnyegmaradékokból álló halomra. Mint kiderült, a
doboz napszítta csontokkal volt tele. Csak nehezen
tudta volna beazonosítani mindegyiket, bár
ránézésre akadtak közöttük madarak és macskák
koponyái, egy róka állkapcsa tűhegyes fogakkal,
valamint lábszárcsontok és bordák, sőt
egércsontvázakra emlékeztető maradványok is.
Egyiken sem látott azonban címkét, vagy bármilyen
azonosítót, amelyen szerepelt volna az állatfaj neve
vagy lelőhelye. Amikor Erlendur felpillantott a
dobozból, már ott állt előtte Daníel, kezében egy régi
faládával, amelyben eredetileg a Spur márkájú, már
rég nem forgalmazott izlandi szénsavas üdítőital
palackjait tárolták. Erlendur sohasem ivott ilyet.
A faláda tartalma azonban már áttekinthetőbb
volt, mint az előzőé. A csontok egy része barna
borítékokban lapult, amelyeken feltüntették az
állatfaj nevét és megtalálásának helyét. Erlendur
arra következtetett ebből, hogy Daníel egy ideig
rendszerezhette a leleteit, de végül felhagyott vele.
Talán azért, mert sokkal több csontot talált, mint
amennyi katalogizálására ideje lehetett.
– Sokat tudott a csontokról – jegyezte meg Daníel
fia a garázs másik végéből. Büszkén csengett a
hangja. – Főleg a madarakról. Okleveles preparátor
volt, még fiatalkorában kitanulta a szakmát, bár
sohasem űzte hivatásszerűen. Ez inkább csak afféle
hobbi maradt számára. Odaát a házban van egy fehér
rókánk, amelyet ő preparált. Értett hozzá. Ja, és egy
kitömött sólymunk is van, ha érdekli.
– Jól sejtem, hogy azt a hollót is ő preparálta? –
kérdezte Erlendur a tetőgerendák között megbúvó
fekete madárra mutatva.
– Igen – felelte az ifjabbik Daníel. – Mondja csak,
maga nem Reykjavíkból jött véletlenül?
– De igen, ott lakom – felelte Erlendur, miközben
átnézte a ládában lévő borítékokat. Most már
teljesen lekötötte a figyelmét a tartalmuk. Az egyik
borítékon ez a felirat állt: „Sarki csér,
Lodmundarfjördur.” Miután felnyitotta, látta, hogy
egy csaknem tökéletesen ép madárcsontvázat tart a
kezében.
– Gyakran mondogatta, hogy vitrinbe rakja majd a
csontokat, felcímkézi valamennyit, ahogyan kell, és
az egész gyűjteményt odaajándékozza a helyi
főiskolának. Jó néhány évvel ezelőtt készíttetett is
egy kis vitrint erre a célra, de azt most sehol sem
találom. Láttam pedig egyszer itt, de fel nem
foghatom, hová keveredhetett el.
Erlendur visszahelyezte a csontvázat a borítékba.
Daníel már a következő ládát tartotta a kezében,
amelyet át is adott neki. Ez számos kisebb dobozt
tartalmazott, mindegyik takarosan felcímkézve. Az
öreg Daníel egy időben ezek szerint kifejezetten
módszeresen rendezgette a gyűjteményének egy
részét.
Erlendur kiemelte a ládából a kisebbik dobozok
egyikét. A fedelére ragasztott fehér címkén ez a
kézírásos felirat állt: „Snaefell-hegy lába, aranylile.”
Erlendur több dobozt is kiemelt még, és
mindegyiket szemügyre vette. Az egyik fedelén
kérdőjelet látott. Elolvasta a címkét: „Hardskafi,
északi nyúlvány.”
A szavakat ceruzával írták rá. A kérdőjel láttán
megdermedt.
Amikor felnyitotta a doboz fedelét, azonnal tudta,
hogy a benne pihenő apró csontok emberi
maradványok. Egyszer régen ő maga is kiásta egy
négyéves kislány csontvázát. Végigfutott a hideg a
hátán.
 – Na, mit talált? – kérdezte Daníel a garázs
végéből. Szemet szúrt neki, hogy a látogató kezében
édesapja egyik dobozával olyan mozdulatlanul áll,
mintha kővé dermedt volna.
– Nem említette önnek az édesapja, hogy valaki
eltűnt a mocsárvidéken? – kérdezte Erlendur válasz
helyett. Egy pillanatig sem vette le a szemét a
csontokról.
– Hogy eltűnt volna valaki? Nem.
– Egy gyermek Eskifjördurből. Negyven évvel
ezelőtt nyomtalanul eltűnt a mocsárban.
– Nem, ezt sohasem említette – felelte Daníel. –
Előttem legalábbis biztosan nem.
– Egészen biztos benne?
– Igen. Emlékeznék rá, ha említette volna. De
nekem nem rémlik semmi ilyesmi.
Erlendur tekintete a doboz fedelére írt kérdőjelre
szegeződött. Az öreg Daníel nem tudhatta, pontosan
mit is talált a Hardskafi hegy oldalán, de
szenvedélyes gyűjtő lévén biztos, ami biztos, zsebre
vágta és magával vitte ezeket a csontokat. Lehet,
hogy azzal a szándékkal tette, hogy majd később
kideríti, miféle maradványok lehetnek, esetleg azt is
tervezhette, hogy elküldi egy szakértőnek
véleményezésre, de a jelek szerint erre végül nem
került sor. Ha megtette volna, minden bizonnyal
kiderült volna, mire bukkant. Akkor idővel valaki
biztosan tudomást szerzett volna a leletről, és
összefüggésbe hozta volna az eltűnt kisfiú esetével.
Vizsgálgatta a dobozt, hátha talál rajta legalább
egy dátumot, de hiába.
Két kis csont lapult benne. Erlendur nem merte
megérinteni, de biztosra vette, hogy nem csal a
megérzése. Az egyik egy állcsont része volt, a másik
egy járomcsonté lehetett.
Méretüket tekintve nem egy felnőtt ember
maradványai voltak.
Hanem egy gyermek csontjai.
 54

Erlendur szótlanul lépkedett az édesapja nyomában.

Megfeszített erővel vánszorogtak felfelé a
hegyoldalon a láp felé. Nemigen lehetett gondja rá,
hogy megfigyelje, merre mennek. Bergur, aki
lemaradozott mögöttük, időről időre futásnak eredt,
hogy utolérje őket. Hamarosan ismét megnőtt
közöttük a távolság, így Bergur megint csak
kénytelen volt utánuk kutyagolni. Erlendurnek is
egyre nagyobb erőfeszítésébe került lépést tartani az
apjukkal. Próbált mindig a lábnyomába lépni, ami
nem volt könnyű, mert túl nagy távolságra voltak
egymástól. Beggihez hasonlóan időnként neki is
szaporáznia kellett a lépteit, nehogy lemaradjon
mögötte.
Így folytatták emberpróbáló útjukat még jó ideig,
mígnem az apjuk úgy találta, ideje szusszanniuk
egyet. Nem saját maga miatt, hanem a fiúkra való
tekintettel. Minél magasabbra kapaszkodtak, annál
vastagabbra hízott a hótakaró, ami komolyan
akadályozta a rövid lábú fiúkat az előrehaladásban.
Az édesapjuk távcsövet emelt a szeme elé, és azzal
pásztázta a vidéket, az elveszett birkákat keresve.
– Várj meg, Lendi! – kiáltotta Beggi. Erlendur
azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Beggi ismét elkiáltotta magát.
– Lendi!
– Lendi, bátyuskám!
Az édesanyja néha „Lillabob”-nak becézte, ami
bosszantotta, pedig az utóbbi időben már csak
olyankor használta, amikor évődött vele. Az édesapja
azonban mindig a hivatalos keresztnevén szólította.
„Erlendur”, szokta mondogatni, „ideadnád nekem
azt a könyvet, kérlek?” Máskor meg így
figyelmeztette: „Most már legfőbb ideje lefeküdnöd,
Erlendur.”
Beggi utolérte. Erlendurnek feltűnt, hogy az öccse
a kesztyűjével bajlódik, és most már azt is látta, hogy
magával hozta a kis piros autót, és azért tette
szabaddá a kezét, hogy előhúzhassa a zsebéből a
játékát, mert meg akart győződni róla, hogy nem
esett-e valami baja. Aztán belecsúsztatta az egyik
kesztyűbe, amelyet így próbált visszahúzni a kezére,
hogy egész idő alatt foghassa féltett kincsét.
– Sehol sem látom őket – közölte velük az
édesapjuk. – Még magasabbra kell másznunk, hátha
odafent majd a nyomukra bukkanunk.
Folytatták hát útjukat. Elöl az édesapjuk haladt, őt
Erlendur követte, és Bergur volt a sereghajtó, aki a
kesztyűjébe bujtatott kisautót markolva igyekezett
lépést tartani velük. Az apjuk egyenletes tempót
diktált, időről időre a szeme elé tartotta a távcsövet,
és ilyenkor hol az egyik, hol a másik irányba
haladtak tovább. Jóformán észbe sem kaptak még, és
máris ott találták magukat a lápnál. Egy
tapasztalatlan gyermek szemével nézve az
események gyorsan követték egymást,
összemosódtak, mintha csak pillanatfelvételek sora
pergett volna le a szemük előtt. Az édesapjuk időről
időre az eget kémlelte. Beggi jócskán lemaradva
vánszorgott mögöttük. A hó egy ideje már esett
ugyan, de most fenyegető fekete viharfelhők
gyülekeztek a hegyeken túl, és ijesztő gyorsasággal
közeledtek feléjük. A lábuk mélyre süppedt a hóba.
Erlendur, aki addig nemigen törődött az időjárással,
most érezte, hogy dermesztően csípi az arcát a hideg
szél. A sűrű havazás miatt innen már nem lehetett
ellátni az Eskifjördur-fjordig. Bergur még jobban
lemaradt mögötte. Erlendur elkiáltotta ugyan magát
néhányszor, de az öccse ezt nem hallotta, ezért
sarkon fordult, és elindult visszafelé, hogy
megkeresse. Igen ám, de közben szem elől veszítette
az édesapjukat. A vihar váratlanul lecsapott rájuk, és
a látótávolság egyszerre csak nullára csökkent. Még
egyszer elkiáltotta Bergur nevét, aki elesett a hóban,
aztán az édesapjáét kezdte kiáltozni, de egyiküktől
sem érkezett válasz.
Begginek sikerült még egyszer feltápászkodnia, de
elejtette közben a kesztyűjét, amelyet a szél azon
nyomban felkapott, és magával sodort. Elindult,
hogy visszaszerezze. Erlendur megpróbált segíteni
neki. A kesztyűt azonban egy pillanat alatt szem elől
veszítették az átláthatatlanul sűrű havazásban. Nem
adták fel, folytatták a keresést. Erlendur ekkor kis
híján Bergurt is szem elől veszítette közben, mert az
öccse mindenről megfeledkezve csakis a kesztyűje
keresésével foglalatoskodott. Az édesanyjuk arra
tanította őket, hogy nagyon vigyázzanak a
holmijukra. Erlendurnek sikerült elkapnia Bergur
dzsekijét, és így próbálta lassabb haladásra bírni őt.
Az öccse eddig csupasz kezében szorongatta a
kisautót, és most megállt, hogy a zsebébe rejtse.
– A kesztyűmet akarom! – zokogta, de a hangját
elsodorta a szél.
– Majd később megkeressük – győzködte Erlendur.
Így is torkaszakadtából kiabálnia kellett, hogy az
öccse meghallja. Elindult visszafelé, abba az irányba,
amerre emlékezete szerint elvált az édesapjuktól.
Összezavarodott ugyan attól, hogy ilyen
körülmények között a kesztyűt kergették, de
biztosra vette, hogy még tud tájékozódni.
Emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy a
szembeszéllel dacolva egyáltalán haladni tudjon, az
arca már fájt a ráfagyott hó és jéggyöngyök miatt. Az
elemek tombolása mintha minden egyes lépéssel
egyre csak erősödött volna. A végén már a szemét is
alig tudta nyitva tartani. Úgy tűnt, mintha egy
tapodtat sem haladt volna előre, és semmit sem
látott, csak a nagy fehérséget. Olyan gyors
egymásutánban történt minden, hogy arra sem
maradt ideje, hogy félni kezdjen. Megnyugtatónak
érezte a tudatot, hogy az édesapjuk ott van valahol a
közelben. Kiáltozni kezdett, és bár még Beggi is
csatlakozott hozzá, mindhiába. Nem érkezett válasz.
Most már fogalma sem volt róla, melyik irányba
haladjanak tovább. Azt sem tudta, hogy fel- vagy
lefelé tartanak-e. Meggyőződése volt, hogy egyre
közelednek ahhoz a helyhez, ahol utoljára látta az
édesapjukat, de mi van, ha téved? Lehet, hogy nem is
őt kellene keresnie, hanem inkább arra kellene
törekedni, hogy visszataláljanak a tanyájukhoz, és
inkább Beggi és a saját életét mentse?
Csak most kezdte hatalmába keríteni a félelem,
Beggi pedig rögtön megérezte ezt.
– Minden rendben lesz, ugye, Lendi? – szegezte
neki a kérdést. Kiabálnia kellett, egyenesen a bátyja
fülébe, különben meg sem hallotta volna.
– Igen, persze – győzködte Erlendur. – Hamarosan
hazaérünk.
Lehúzta az egyik kesztyűjét azzal a szándékkal,
hogy odaadja Begginek, de elügyetlenkedte és
elejtette, az értékes ruhadarab pedig abban a
pillanatban eltűnt a szeme elől a viharban. Beggi
megfogta a kezét.
Erlendurnek fogalma sem volt róla, merrefelé
haladtak. Abban reménykedett, hogy lefelé tartanak
a hegyről, de már elveszítette a tájékozódási
képességét, így ebben sem lehetett biztos többé.
Próbálta meggyőzni magát arról, hogy majd csak
javul az idő, miután lejjebb ereszkedtek. Beggi újra
meg újra elbotlott a hóban, így csak lassan
araszolhattak előre, de Erlendurnek meg se fordult a
fejében, hogy elengedje az öccse kezét, és bár az
ujjaik már elgémberedtek a hidegtől, gondosan
ügyelt arra, hogy mindvégig erősen markolja.
A hóvihar körkörös támadást indított ellenük.
Megrohamozta és a hóba döntötte őket, egyre jobban
megnehezítve számukra a talpra állást. Már akkor
sem látták a kezüket, ha közvetlenül az arcuk elé
emelték. Kisvártatva halálosan kimerültek, és
átfagytak mindketten. Erlendur még reménykedett
abban, hogy összetalálkoznak az édesapjukkal, de ez
hiú ábránd volt. És egy tapodtat sem haladtak lefelé,
a tanyavilág irányába.
És akkor megtörtént a baj. Átfagyott ujjaival már
nem érezte Beggi kezét. Lehet, hogy már hosszabb
ideje elszakadtak egymástól, csak nem vette észre.
Az ujjai begörbítve dermedtek meg, ahogyan
szorongatta az öccse kezét, de most csak a semmit
markolta velük. Megfordult, hogy visszafusson
hozzá, de megbotlott. Miközben feltápászkodott,
Beggi nevét kiáltozta, de a szél megint csak
ledöntötte a hóba. Folyamatosan kiáltozott, egyre
kétségbeesettebben. Aztán sírva fakadt, kicsorduló
könnyei pedig nyomban ráfagytak az arcára.
Teljesen összezavarodva és magánkívül kuporgott
a hóban. Hatalmába kerítette a félelem. Féltette saját
magát és az édesapját is, de legfőképpen Beggit. Úgy
érezte, az ő hibája, hogy az öccsének is velük kellett
tartania, és képtelen volt szabadulni a gondolattól,
hogy ha ő nem kotnyeleskedik indulás előtt, akkor
Beggi otthon maradt volna és biztonságban lenne.
A vihar egyre hevesebben tombolt, Erlendur pedig
összezavarodva és céltalanul, négykézlábra
ereszkedve mászni kezdett a hóban, mert
felegyenesedni már nem volt ereje. Olvasta valahol,
hogy ha az ember viharba kerül, az egyik
legfontosabb túlélési technika, ha beássa magát egy
hókupacba, és kivárja, míg az elemek kitombolják
magukat. A hóban fekve azonban semmiképp sem
szabad elaludnia, különben soha többé nem ébred
fel. Ám képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy ez
azt is jelenti, fel kell hagynia Beggi keresésével.
Kétségbeesetten remélte, hogy az öccsének sikerült
valahogy leevickélnie a lápig, és már hazafelé tart,
vagy akár édesanyja ölelő karjai között pihen. Amint
megérkezik Bakkaselbe, Beggi biztosan futva
közeledik felé az édesapjával együtt, és minden a
legnagyobb rendben lesz, miután az édesanyjuk őt is
magához öleli. Aggódott miatta, tudván, hogy az
asszony is kétségbeesetten aggódik miattuk.
Akkorra teljesen elveszítette az időérzékét. Úgy
érezte, hogy már órákkal korábban beesteledett. Az
ereje rohamosan fogyott, mégsem volt hajlandó
feladni, folytatta a keresést az átláthatatlan havazás
ellenére, félig csúszva-mászva, félig két lábon, abban
a hiú reményben, hogy jó irányba halad. A hideg
áthatolt a ruháján, de már nem vacogott a foga, és
amikor ismét megbotlott és elvágódott a hóban,
abbamaradt az egész testét átjáró önkéntelen
remegés is. Meg sem moccant többé.
 Elnyomta az álom, már abban a pillanatban, hogy
utoljára eldőlt a hóban.
Az utolsó emlékképe szerint, amelyet még képes
volt felidézni, Beggi javában küzdött a viharral.
Minden reménye a bátyjában volt, rábízta magát.
– Ne hagyj itt! – kiáltotta Beggi. – Nem hagyhatsz
itt!
– Minden rendben lesz – felelte ő akkor.
Minden a legnagyobb rendben lesz.
 55

Az utolsó reggelen, amelyet még Bakkaselben kívánt

eltölteni, rémálmokkal teli éjszaka után ébredt. A
végtagjai érzéketlenné váltak, úgyhogy kisietett a
kocsiba, és bekapcsolta a fűtést. Magával vitte a
termoszt és a cigarettát, és miután a meleg kissé
átjárta tagjait, töltött magának kávét a termosz
kupakjába, és rágyújtott. Ott maradt egészen addig,
amíg vissza nem tért a vérkeringés a végtagjaiba. A
csontokat tartalmazó doboz ott pihent mellette az
utasülésen. Daníel nyomta a kezébe, amikor
elbúcsúztak egymástól, hozzátéve, hogy fogalma
sincs róla, mit tegyen az édesapja kacatjaival, és
egyre csak azt hajtogatta, hogy a legjobb lenne
felgyújtani az egész garázst. Erlendur köszönetet
mondott neki a segítségért. A csontokat végül
magával vitte a tanyára.
 A láda fedelén lévő címkéből arra következtetett,
hogy az idősebbik Daníel a Hardskafi nyugati lejtőin
barangolva bukkanhatott a csontokra, ami elég
jelentős távolságra volt attól a helytől, ahol
rátaláltak a már halálközeli állapotba került
Erlendurre. Bergur ezek szerint még északabbra
vetődött el, mint azt bárki lehetségesnek tartotta.
Már amennyiben ezek a csontok valóban az öccse
földi maradványai. Csakhogy ez sem feltétlenül
bizonyítja azt, hogy ott halt meg a hegyen. Magával
vonszolhatta oda például egy róka is. Maguk a
csontok nem sokat árultak el: egy kartondobozban
pihentek egy seydisfjörduri garázsban. Mégis eléggé
beszédesek voltak. Erlendur biztosra vette, hogy egy
gyermek áll- és járomcsontjai azok, és már első
pillanatban azt súgta zsigeri, csalhatatlan megérzése,
hogy ezek bizony az öccse földi maradványai.
Az éjjel egyre csak azon törte a fejét, mi lenne, ha
bevizsgáltatná a csontokat. Kérhetne
kormeghatározást és szakértői véleményt arról,
hogy milyen sokáig heverhettek a szabadban, kitéve
az időjárás viszontagságainak. Igen ám, de ez egy
időigényes eljárás, amely ki tudja, milyen
eredménnyel jár majd. Végül úgy döntött, nincs
szüksége a tudomány segítségére. Biztos volt abban,
hogy nem csal az ösztöne, és hamarosan az is
körvonalazódni kezdett benne, hogy mitévő legyen a
csontokkal.
Miután megitta a kávéját és elszívott két
cigarettát, beindította a motort, és elhajtott
Bakkaselből. Egyenesen az eskifjörduri műútig
autózott, majd azon tovább a falu irányába tartott. A
település határa előtt lekanyarodott, és leparkolt a
temető kapuja előtt. Egy ideig még a kocsiban
maradt, járatva a motort, és élvezte az utastér
fűtésének köszönhető meleget. Aztán magához vette
a dobozt, kinyitotta, és szemügyre vette a csontokat.
Vajon ha több is hevert volna még ott, ahol ezek
voltak, akkor Daníel azokat is összeszedte volna?
Erlendurt egész éjjel ilyen és hasonló kérdések
foglalkoztatták. Tudta, hogy a válaszhoz meg kellene
másznia a hegy északi oldalát – és nem feltétlenül
azért, hogy további maradványokra bukkanjon,
hiszen fogalma sem volt róla, pontosan hol is
heverhettek ezek a csontok, vagy honnan és hogyan
kerülhettek oda. Nem, más okokból kellene
felkeresnie azt a környéket.
Kiszállt a kocsiból, kezében a dobozzal. A
csomagtartóhoz ment az ásóért. Ez alkalommal nem
kell olyan mélyre ásnia, elég az is, ha csak néhány
ásónyomnyira megbontja az édesanyja sírhantjának
tetejét.
Megkereste a szülei végső nyugvóhelyét, és
megállt mellette a nyirkos hidegben.
Visszaemlékezett a baleset óta eltelt évekre. Akkor
már egy ideje Reykjavíkban laktak. Az édesanyja jól
viselte és megszokta a nagyvárosi nyüzsgést és
forgalmat, de az édesapja továbbra sem találta a
helyét, a fővárost zajosnak és idegennek érezte.
Akkoriban gombamód nőttek ki a földből az újabb és
újabb külvárosi negyedek, szinte egyetlen éjszaka
leforgása alatt. Ma ezek a városrészek már réginek
számítanak és felkapott környéknek minősülnek, de
azóta is épültek újabb kerületek a vidékről
odaáramló betelepülők miatt, akik nem szokták meg
egykönnyen az új körülményeket. Így teltek-múltak
az évek, az idő feltartóztathatatlanul haladt a jövő
felé, amelyre rá sem ismertek volna azok, akik a
végleg letűnt múltban éltek.
 Az édesapjához hasonlóan Erlendurnek sem
sikerült gyökeret vernie ebben az új közegben. Nem
értette, mi keresnivalója van ott, és sohasem
illeszkedett be egészen. Mindössze annyit tudott
biztosan, hogy az élete egyszer csak holtpontra
jutott, amelyen azóta sem sikerült átlendülnie. Most,
miközben ott álldogált, kezében a csontokkal, nem
érzett semmiféle örömet amiatt, hogy a
megpróbáltatások időszaka ezzel véget ért, és választ
kapott a kérdésekre, amelyek az öccse eltűnése óta
nyugtalanították. A boldogság leghalványabb
reményét is rég eltemette már magában.
Tekintetét a hegyekre szegezte, amelyek lejtőit hó
borította.
Aztán a temetőt fürkészte, a sírkövek és keresztek
sorait pásztázva. Született. Elhunyt. Itt nyugszik. A
szeretett hitves. Emléke áldott legyen. Béke poraira.
Halál odafent és idelent.
Halál egy kis dobozban.
Még egyszer szemügyre vette a parányi csontokat.
A lelke mélyén tudta, hogy az öccse földi
maradványai azok. Éveken át próbálta elképzelni,
hogyan fog reagálni, ha egyszer ilyen helyzetbe kerül
majd. Most már nagyjából tudta a választ. Csakhogy
semmit sem érzett. Mindössze ürességet. Ezek a
csontok nem adtak kielégítő választ a kérdéseire.
Továbbra sem lehetett pontosan megállapítani, hol
érte utol a halál az öccsét, és most már örök rejtély
marad az is, hogy hogyan kerülhettek földi
maradványai a Hardskafi északi lejtőjére. Mit sem
változtathat mindez azon a szikár tényen, hogy
nyolcévesen életét vesztette egy hóviharban.
Csontjainak megtalálása nem hozott semmi újat
Erlendur számára. Mindössze megerősítette
mindazt, amit már eddig is tudott. Hosszú évek után
valamiféle lezárást jelentett, ám az ehhez fűződő
utóérzet csak egyfajta, még soha nem tapasztalt
végtelen üresség volt.
Tekintete ide-oda vándorolt a sírokon és
kereszteken, mígnem egyszer csak ismerősnek, sőt
valamiért fontosnak tűnt számára egy dátum. Még
egyszer végigpillantott a sírfeliratokon, azon törve a
fejét, hogy melyik volt az, amelyik ilyen különös
érzéssel töltötte el. A tekintete végül az 1942-es
évszámon akadt meg.
Odaballagott a gránitból faragott, viharvert
sírkőhöz, amely úgy méternyire magaslott ki a
hóból. Mint kiderült, ebben az évben hunyt el egy
Thórhildur Vilhjálmsdóttir nevű asszony, aki 1850-
ben született. Erlendur gyors fejszámolást végzett.
Az asszonyt kilencvenegy éves korában érte utol a
halál. Szeptember 7-én született, épp a 19. század
derekán, és 1942. január 14-én, a második
világháború közepén hunyt el.
Elgondolkodott a dátumon. Az asszony január 14-
én halálozott el, abban az évben, amikor Matthildur
nyomtalanul eltűnt. Thórhildur egy héttel a vihar
előtt hunyt el, amelyben a brit katonák bajba
kerültek. Egyetlen héttel Matthildur eltűnése előtt.
A homlokát ráncolva szemlélte az asszony sírját. A
sírkövet nyilván csak később állították ide: a halála
után akár évek, sőt évtizedek is eltelhettek addig. Ezt
már nem lehet kideríteni. Abban azonban szinte
egészen biztos lehetett, hogy Thórhildur halála és
temetése között nem telhetett el sokkal több idő,
mint egy hét. A január 21-i vihar miatt talán még
későbbre is halaszthatták a szertartást, de az sem
lehetetlen, hogy még az ítéletidő előtt eltemették az
asszonyt.
 Erlendur csak állt ott, és a gondolataiba mélyedt.
Az időpontra összpontosította a figyelmét. 1942
januárja. A tomboló viharra gondolt, Matthildur
halálára és Ezrára. És mindenekelőtt Jakobra, és arra,
hogy milyen választási lehetőségei lehettek. És arra
jutott, hogy utána kell néznie még valaminek az
egyházkerület nyilvántartásaiban.
A benzinkút személyzetétől kért útbaigazítást a
vikárius házához. Egyenesen odahajtott, és
becsöngetett. Egy középkorú asszony nyitott ajtót.
Erlendur közölte vele, hogy a vikáriussal szeretne
beszélni. Az asszony azt felelte, hogy rövidebb időre
Reykjavíkba utazott, de néhány nap múlva már
itthon találja.
– Meg tudná mondani, hol nézhetném meg az
egyházkerület nyilvántartásait a második
világháború idejéről? – kérdezte Erlendur, leplezni
próbálva türelmetlenségét.
– Az egyházkerület nyilvántartásait? – ismételte el
utána az asszony. – Sajnos, ezt nem tudom. Az archív
anyagokra gondol? Azt hiszem, Egilsstadirban, a
Helytörténeti Múzeumban őrzik őket. Én legalábbis
így gondolom. Persze, a férjem, Rúnar segíthetne
önnek, ha itthon lenne.
Erlendur megköszönte a segítségét, majd
visszahajtott a benzinkúthoz, és engedélyt kért, hogy
az ottani telefonról felhívhassa a múzeumot. Mióta
megérkezett ide, Kelet-Izlandba, nem töltötte fel a
mobilját. Azt a tájékoztatást kapta, hogy az
eskifjörduri egyházkerület nyilvántartásait valóban
a múzeumban őrzik, és szívesen látják, ha meg akarja
tekinteni őket. Felírta magának Thórhildur születési
és halálozási dátumát, mielőtt távozott a temetőből,
aztán visszaült a kocsiba, és elindult a már ismerős
úton, a Fridalur-völgyön át Egilsstadirba.
Amikor megkérte a múzeum kurátorát, hogy
biztosítsa számára a betekintést az eskifjörduri
egyházkerület nyilvántartásaiba egészen a háborúig
visszamenően, kiderült, hogy vele beszélt telefonon.
A férfi ennél szolgálatkészebb már nem is lehetett
volna. Egy asztalhoz tessékelte Erlendurt, ahol
kényelmesen olvasgathat majd, aztán elment a
nyilvántartásokért.
Erlendur addig lapozgatott a nyilvántartásban,
míg az 1942. évhez nem ért. Újév és március között
egyetlen temetést jegyeztek fel benne. Eszébe jutott,
hogy Ezra azt mondta, találkozott Jakobbal a
temetőben márciusban, két hónappal Matthildur
eltűnése után, és hozzátette, hogy Jakob akkor épp
sírt ásott.
Thórhildurt január 23-án temették el, azaz két
nappal a vihar után. Kilenc nappal az után, hogy az
asszony elhunyt.
A vikárius erről szóló szűkszavú bejegyzése nem
érte meglepetésként Erlendurt.
Sírásó: Jak. R.
Jakob Ragnarsson.
 56

Két órával később Erlendur ismét Thórhildur

Vilhjálmsdóttir sírja mellett állt. Nem is olyan régen
kiásott már egy koporsót, és egyáltalán nem volt
biztos abban, hogy szeretné megismételni ezt a
műveletet. Igen ám, de nem létezett más módszer
arra, hogy megerősítse a gyanúját. Viszonylag biztos
volt abban, hogy igaz a feltételezése, miután
visszafelé jövet Egilsstadirból egész úton ezen törte a
fejét.
Ez alkalommal azonban úgy érezte, nem kell
mélyre ásnia ahhoz, hogy megtalálja a bizonyítékot.
Nem tűnt valószínűnek, hogy ki kell hantolnia
Thórhildur koporsóját vagy még annál is mélyebbre
kellene hatolnia. Jakob minden bizonnyal a
legegyszerűbb módszert választotta, már csak azért
is, mert időszűkében kellett cselekednie.
Mindenesetre elenyészően kicsi volt annak a
veszélye, hogy valaki egyszer mégiscsak
exhumáltatni akarja majd egy kilencvenegynéhány
éves korában elhunyt asszony földi maradványait.
Minél tovább álldogált ott Thórhildur sírhantja
mellett, annál inkább erősödött az a meggyőződése,
hogy legfeljebb egy méter mélységig kellene leásnia,
és megtalálná, amit keres.
Mivel már alkonyodott, úgy döntött, kivárja a
teljes sötétet. Visszaült a kocsijába, bekapcsolta a
fűtést, és egy modern dzsesszt játszó rádiócsatorna
adását hallgatta. Bár nem ismerte fel az épp akkor
játszott számot, a zene nyugtatóan hatott rá. Próbált
kikapcsolódni, megállni, hogy ne gondoljon folyton
Ezrára, Matthildurre és Jakobra, a fivérére és a
dobozban talált csontokra, és mindarra, ami a Keleti
Fjordvidéken eltöltött néhány nap alatt jutott a
tudomására. Ez idő alatt eszébe sem jutott az
otthona, a figyelmét teljesen lekötötte a nyomozás.
Már évek óta foglalkoztatta ez az ügy. Korábban is
eljátszadozott a gondolattal, hogy a végére jár
Matthildur eltűnésének, de a végső lökést ehhez a
Bóasszal való véletlen találkozása adta meg.
Jóformán még észbe sem kapott, máris Hrundnál
találta magát. Szeretett volna minél többet megtudni
erről az esetről. Kideríteni, hogy mi és miért történt.
Valaki azt mondta neki, mindez már nem érdekes, az
ügy elévült, nyomozni immár felesleges. Semmi sem
változhat attól, hogy valaki felgöngyölíti ezt az
ügyet. Most már csak mintegy féltucatnyi embert
érinthet az egész. Ez részben igaz is volt. Nem
jelentett veszélyt senkire nézve: már csak egyvalaki
élt, akinek az érdekei még sérülhettek. Erlendur
azonban pontosan tudta, hogy az idő semmit sem old
meg, ha egyszer eltűnt az életünkből valaki, akit
szerettünk. Mint mondják, később enyhül a fájdalom,
de a veszteség érzése életük végéig elkíséri a
túlélőket. A fájdalom, amit ő érzett, azonban egyre
sajgóbb és mélyebb lett. Erre pedig nem talált
magyarázatot.
A lánya jutott eszébe ekkor, és az utolsó
találkozásuk, amikor a lány azt mondta neki,
megbocsátotta, hogy éveken át elhanyagolta, mióta
elvált az édesanyjától. És a fiára is gondolt, aki soha
semmilyen formában nem tartott igényt rá, az
apjára, és Valgerdurre, akinek egyszerűen csak az
volt a célja, hogy megkönnyítse az életét. Aztán
pedig Marion Briemre, aki fájdalmas magányban halt
meg. És a kollégáira, Elínborgra és Sigurdur Ólira. És
az esetekre, amelyekben együtt nyomoztak, és az
évekre, amelyeket végigdolgoztak.
Az éj gyorsan leszállt, és amikor már úgy érezte,
elég sötét van, kiszállt a kocsiból, hogy a lámpással
és az ásóval felszerelkezve bemenjen a temető
kapuján. Thórhildur sírjához tartva hálát adott az
égnek azért, hogy ilyen gyér a forgalom a falunak
ezen a részén. Letette a földre a gázlámpát, és
nekilátott ellapátolni a havat a sírhelyről. Amikor
ezzel elkészült, lekanyarított egy méretes fűtéglát a
hantról, hogy nekifoghasson a puszta föld ásásának.
Módszeresen dolgozott. Csak egy pillanatra
torpant meg, azon törve a fejét, hogy milyen
magyarázattal rukkoljon elő, ha valaki tetten éri itt.
Ha minden kötél szakad, még mindig előkaphatja és
meglengetheti a rendőrigazolványát. A felettesei
aligha dicsérnék meg, ha tudomásukra jutna, hogy a
saját szakállára nyomoz, de legalább jó szándék
vezérelte. Elvégre nem tesz egyebet, mint megpróbál
felgöngyölíteni egy régi bűnügyet. Ezért érezte
felhatalmazva magát arra, hogy kihantolja Jakobot,
és ezért döntött úgy, hogy Thórhildur sírját is
megbolygatja.
Közelebb helyezte a lámpást, aztán folytatta az
ásást. Óvatosan dolgozott, és nem ütközött
semmiféle akadályba. Felemelte a lámpást, hogy
bevilágítson a gödörbe, de nem látott semmi
szokatlant. Megnyújtóztatta és kiegyenesítette a
hátát.
A faluban sorakozó utcalámpák fénye
megvilágította a kikötőt és a legmagasabban fekvő
házak fölötti hegyoldalt. A Keleti Fjordvidék többi
településéhez hasonlóan Eskifjördur sem volt nagy:
mindössze néhány épületcsoportból állt, egyetlen
főutcával, amely a tengerpart vonalát követte. Mégis
nagy múltra tekintett vissza, és lakossága lényeges
változásokat élt meg a nemzedékek során. A
legradikálisabb ezek közül épp most zajlott: épült a
gigantikus duzzasztógát a felföldön, amellyel
biztosítani kívánták a szomszédos fjordba telepített
alumíniumkohó áramellátását. A múlt átadta helyét
a jelennek, és ez a folyamat visszafordíthatatlan volt.
Erlendur folytatta az ásást. Időről időre
körülnézett, nem lát-e valakit a közelben, aki
odatoppanhat elé, hogy magyarázatot követeljen
tőle, mit művel itt, de egy teremtett lélek sem járt a
környéken.
Ismét belevágta az ásót a földbe. A gödör még nem
volt mélyebb fél méternél. Félrehányta a földet a sír
tetejéről, ismét belenyomta az ásót, és most már
akadályba ütközött. Mintha kő lett volna az. Halk,
fémes koppanást hallott. Ismét végigvilágította a
sírhelyet a lámpással, de semmit sem látott, úgyhogy
folytatta az ásást. Most már egyértelműen érezte az
akadályt. Az ásó végével félrekotorta a földet, és még
egyszer bevilágított a gödörbe a lámpással.
Ekkor azonnal megpillantott valamit a földben,
amit nem sikerült azonosítania. Alácsúsztatta az ásó
élét, majd megpróbálta felfeszíteni. Sikerrel járt.
Ekkor letette a szerszámot, megtapogatta, majd a
fény felé tartotta a kiásott tárgyat. Fogalma sem volt
róla, mi lehet az. Miután eltávolította róla a rátapadt
földet, már pontosan tudta, mit tart a kezében. Egy
kés volt az. A pengéje rozsdás és csorba volt, a fanyél
szinte teljesen elkorhadt már. Eszébe jutott, mit is
mondott Ezra: hogy Jakob Matthildur holtteste mellé
rejtett valamit, ami az övé volt. Erlendur arra
gondolt, ez a kés lehetett az.
Félretette a kést, ismét ásót ragadott, és folytatta a
munkát. Már a következő mozdulatkor újabb
akadályba ütközött.
Először most sem látott semmit, ám miután
meresztgetni kezdte a szemét, kirajzolódtak a tárgy
körvonalai a földben. Mintha egy rafináltan
bonyolult rajzot látna, amelyből alapos megfigyelés
után lehet kivenni, mit is ábrázol. Számára ismerős
és felismerhető sziluettek voltak ezek. Lehasalt a
földre, hogy a gödör mélyére nyúlva félrekotorja a
felesleges földet. Legalul kis tócsába gyűlt a víz, de
nem talált benne lécmaradványokat, vagy akár
faszilánkokat, sőt a koporsó legkisebb nyomát sem.
Végül leengedte a lámpást a sír mélyére. És most
már feketén-fehéren láthatta, mit rejt magában
Thórhildur Vilhjálmsdóttír végső nyugvóhelye. Az
idős asszony nem volt egyedül: az éj leple alatt valaki
hívatlan vendéget fektetett a sírjába, majd sietősen
be is temette.
Elsőként egy fogsort sikerült egyértelműen
azonosítania. Félig elmerült a gödör alján összegyűlt
latyakos vízben. Aztán a koponya egy töredéke
rajzolódott ki, az alsó állkapoccsal és zápfogakkal
együtt. Erlendur tudta, hogy Matthildur
Kjartansdóttir földi maradványaira bukkant, aki
állítólag az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatva
vesztette életét 1942 januárjában, a nagy viharban,
miközben a Hraevarskörd-hágó felé igyekezett.
 57

Kinyitotta a szemét. Ismét elhangzott az az

elviselhetetlen kérdés.
– Tudom, ki vagy – mondta.
– Valóban? – kérdezte az utazó.
– Egyszer eljöttél hozzánk, és beszéltél Bergurrel.
– Jól emlékszel.
– Azt mondtad, nem lesz sokáig velünk.
Az utazó nem reagált erre.
– Mert olyan áldott jó lélek volt. Te voltál az.
Tisztán emlékszem rá. Ki vagy te valójában? És mit
keresel itt?
Továbbra sem kapott választ.
– Hol vagyunk most?
Eddig az volt az érzése, hogy a hálózsákján fekszik
a romos házban, és a férfi látogatóba érkezett ide
hozzá. Igen ám, de ez nem lehetett igaz, mert most
már emlékezett arra, hogy távozott a házból.
Otthagyta a holmiját és a kocsit is, és csak úgy,
minden akadály nélkül nekivágott a hegynek, a
Hardskafi északi oldala felé tartva. Bár minden egyes
alkalommal csak néhány másodpercig tért magához,
és a hideg, amelyről tudta, hogy lassan végezni fog
vele, már roncsolni kezdte az agyát. Ebben az egyben
legalább szinte egészen biztos lehetett. Nem
beszélhetett a férfival, akivel a régi tanyaházban
találkozott, mert nem volt ott egy teremtett lélek
sem – sőt, ő maga sem volt jelen.
– Nem tudod? – kérdezte az utazó.
– Honnan jöttél?
Nem kapott választ.
– Hol vagyok most? – kérdezte.
Ismét úgy érezte, hogy az utazó, aki valamikor
réges-régen a szülei vendégszeretetét élvezhette
Bakkaselben, nincs egyedül. Most is vele volt az a
láthatatlan lény, akinek a jelenlétét olyan
kézzelfoghatóan valóságosnak érezte, mint soha még
korábban.
– Ki az ott veled? – tette fel még egyszer a kérdést.
– Kire gondolsz?
 – Arra, aki itt van veled. Ki ez a férfi?
– Nem kell félned tőle.
Csönd támadt.
– Úgy gondolod, eljött az idő, hogy találkozz vele?
– Ki ez az illető?
– Nem engeded karnyújtásnyi távolságnál
közelebb magadhoz, pedig tudod, ki ő. A lelked
mélyén tudod. Tudod, ki kísért el engem ide. Azt
mondja, nincs mitől félned. Hiszel neki? Hiszel neki,
amikor azt állítja, nincs mitől félned?
Néma csönd.
– Tudod, kicsoda ő…
– Nem…
– Te vagy az, aki nem engedi közel őt magához.
Amikor az utazó eltűnt a szeme elől, úgy érezte,
mintha egy gyermek hangját hallaná. Halk volt és
távoli. Nem sikerült kivennie a szavait. Ugyanakkor
tudta, kié ez a hang, és most már tudta azt, ki kísérte
el ide a férfit. Hosszú évek teltek el azóta, hogy
utoljára hallotta ezt a hangot. És már azt hitte, nem
is fogja hallani még egyszer.

Rövid időre ismét magához tért. És akkor

tudatosodott benne, hogy közben még hidegebbre
fordult az idő.
Ismét elveszítette az eszméletét.
 58

Megtalálta ugyan Matthildur földi maradványait, de

a siker nem töltötte el örömmel, sőt elégedettséggel
sem. Ehelyett szomorúság kerítette hatalmába, és
sürgető késztetést érzett, hogy felkeresse Ezrát, és
elújságolja neki: végre valahára lezárhatja
magánnyomozását. Szinte eszelős sietséggel
visszalapátolta a földet a gödörbe, elrendezgette a
tetején a négyzet formájú földes fűcsomókat, a
tetejére visszahelyezte a gyeptéglákat, végül még
néhány lapátnyi havat dobált a megbolygatott
talajra, miközben azért fohászkodott magában,
nehogy szemet szúrjon valakinek. Aztán felkapta a
lámpást, magához vette az ásót, és visszasietett a
kocsihoz.
Ezra háza sötétségbe burkolózott. Hagyta, hogy a
kocsi reflektorfénye még rávetődjön, amikor
megállt. Aztán kikapcsolta a világítást, és kiszállt.
Nem látott világosságot kiszűrődni odabentről, a
bejárati ajtó melletti villanykörte törött volt.
Erlendur ezt már első látogatásakor, néhány nappal
ezelőtt is észrevette, és meg is akarta említeni
Ezrának, hogy ki kellene cserélnie.
Bekopogtatott, de miután nem érkezett válasz
odabentről, lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt,
úgyhogy bement.
– Ezra! – kiáltotta. – Itthon van?
Nem kapott választ, így aztán a sötétben
tapogatózva haladt tovább a konyhaajtóig, ahol
megtalálta a villanykapcsolót, de hiába kattintotta
fel, nem történt semmi. Többször is próbálkozott
vele, eredménytelenül.
– Ezra! – kiáltotta még egyszer.
Lehet, hogy házon kívül van. Talán kiment az
egyik biztosíték, és elment újat venni. Erlendur
megállt a konyhában, és várta, hogy a szeme
hozzászokjon a sötétséghez. Továbbra sem látott
semmit, mindössze a konyhaasztal körvonalait. Arra
azonban emlékezett, hogy a mosogatónak ott kell
lennie a háta mögött.
 – Ezra! – kiáltotta.
Halk nyikorgást hallott az egyik sarok irányából.
Meresztgetni kezdte a szemét arrafelé, ahol
legutóbb a fonott szék állt, és egy sötét emberalakot
látott felemelkedni belőle, de csak egy fekete árnyék
volt az.
– Ezra? – kérdezte Erlendur suttogva.
Ekkor egy sötét árnyalak jelent meg az ablak
szürke négyzetének előterében. Aztán egy másikat is
látni vélt. És egy hideg tárgy préselődött az álla alá.
Mozdulni sem mert. Fém és kordit szaga csapta meg
az orrát. Végtelenül lassúnak tűnő mozdulattal
engedett a tárgy nyomásának, amelyről úgy vélte,
egy puska csöve lehet, és hátrahajtotta a fejét.
– Azért jött ide, hogy letartóztasson? – kérdezte
egy fojtott hang a sötétben.
– Nem.
– Akkor takarodjon innen!
– Ezra? – suttogta Erlendur.
– Nem akarom még egyszer itt látni magát. Tűnjön
el, még mielőtt elkövetek valami ostobaságot.
– Azért jöttem, Ezra… mert megtaláltam őt.
– Mit akar?
 – Éppen ezt szeretném elmondani.
– Miről beszél? Mit talált meg?
– Megtaláltam őt. Matthildurt. Tudom, hol van.
– Ezt meg hogy érti?
– Tudom, mit művelt vele Jakob, Ezra. Rájöttem,
hová rejtette el a holttestét.
A fejét mindvégig hátradöntve tartotta, a fegyver
nyomásának engedve, és Ezrát még most is csak az
ablak előterében kirajzolódó fekete sziluettnek látta.
– A bolondját járatja velem? – kérdezte Ezra.
– Bizonyítani is tudom, azt hiszem – mondta
Erlendur. – Felkapcsolná a villanyt?
– Bizonyítani? Mégis hogyan?
– Találtam nála valamit, ami, ha jól sejtem, a
magáé.
– Mi az? Mit talált?
– Ehhez fel kell kapcsolnia a villanyt – érvelt
Erlendur.
– Lehetetlen – felelte Ezra.
– Van egy zseblámpája esetleg?
Ezra nem válaszolt.
– A sötétben nem tudom megmutatni magának, mi
az.
 – Van egy zseblámpa ott, az asztalon.
– Hozza ide a mosogatóhoz! – kérte Erlendur. –
Még le kell mosnom róla a földet.
Ezra ugyanúgy markolta a fegyvert, mint eddig, de
mindketten elindultak a mosogató irányába. Egyik
kezével megkereste a zseblámpát, és fel is kapcsolta.
Erlendurt egy pillanatra elvakította a fénye, mert
egyenesen az arcába világított.
– Nehogy olyasmit tegyen, amit később
megbánhat, Ezra! – figyelmeztette.
– Megmondtam, hogy hagyjon békén végre –
morogta Ezra.
Erlendur egy kis nejlonzacskóba csavarta a kést,
amelyet a kocsiban talált, és így tette zsebre. Most
óvatosan előhúzta, kiemelte a bizonyítékot a
zacskóból, hideg vizet engedett rá a csapból, és
gondosan lemosta róla a földet. Ezra a zseblámpa
fényét a késre irányította közben.
– Felismeri? – kérdezte Erlendur.
Ezra még most sem reagált.
– A holttesten volt – szólalt meg Erlendur. – Jakob
nem hazudott magának. Matthildurrel együtt
eltemette ezt a kést, hogy magára terelje a gyanút.
Minden jel arra utal, hogy ezért néhányszor még
bele is vágta a pengét a már élettelen asszonyba. Ez a
kés a magáé volt, ugye?
– Igen, ez az én késem – hallatszott Ezra erőtlen
hangja a zseblámpa mögül.
– Feltételezem, hogy akkor lophatta el, amikor
átment magához, és előadta, hogy Matthildurt
elkapta a vihar a hegyekben.
– Hol talált rá?
– A temetőben – felelte Erlendur. – Ott fekszik
eltemetve. Jakob sírásóként dolgozott, és nem sokkal
korábban kellett kiásnia egy idős asszony sírját,
akinek a temetését nagyjából akkor tartották,
amikor Matthildur eltűnt. Gondolom, egy ideig
otthon rejtegette a holttestet, és miután félig
feltöltötte az idős nő sírját, titokban visszament,
belefektette Matthildurt, és aztán betemette.
– A temetőben?
– Igen.
– Honnan tudja, hogy így történt?
– Feltűnt nekem az asszony elhalálozásának
időpontja, és a többit már könnyen
kikövetkeztettem. Elég volt egy kisebb gödröt ásnom
az asszony sírhelyén, hogy megbizonyosodjam.
Megtaláltam Matthildur földi maradványait, Ezra. Ő
az. Nem kell többé bizonytalanságban élnie.
Ezra azonban továbbra is vasmarokkal fogta a
fegyvert.
– Ő már nem jöhet vissza, Ezra. Matthildur örökre
elment – folytatta Erlendur az érvelést. – Meghalt.
Megtaláltam a földi maradványait.
– Miért olyan biztos benne, hogy ő az?
– Ő az, nekem elhiheti.
– De miért ilyen biztos ebben?
– Higgyen nekem, kérem – kérlelte Erlendur. –
Matthildurt találtam meg a sírban. A maga kése vele
együtt volt eltemetve, Ezra. Ő az.
Ezra viselkedése először meglepte, de ha jobban
belegondolt, érthető volt. Ugyanaz az érzés kerítette
hatalmába, mint őt, amikor Daníel kartondobozát
felnyitva megpillantotta azokat a parányi csontokat.
Most döbbent csak rá, hogy megszegte az állandóság
íratlan törvényét. Elvágta a béklyókat, és ezzel
lehetővé tette, hogy az élet mechanizmusai ismét
mozgásba lendüljenek. Teljesen természetes, hogy
időbe telik, mire Ezra felfogja ezt az új, megváltozott
helyzetet. Senki sem várhatja tőle, hogy ez egyik
pillanatról a másikra bekövetkezzen.
– Felkapcsolhatnánk a villanyt? – kérdezte
Erlendur.
– Nem – vágta rá Ezra.
– Mégis mit akar azzal a fegyverrel, Ezra?
– Biztosan őt találta meg?
– Jakob a temetőben rejtette el, egy nyitott sírban
– veselkedett neki Erlendur még egyszer, hogy
elmagyarázza. – Egyszerű dolga volt. Könnyen
megtehette. Úgy két hónappal később, amikor maga
ott találkozott vele, a sír még viszonylag friss volt.
Jakob akkor burkolt célzásokat tett. Gondolom, úgy
érezhette, ez a legokosabb döntés a részéről – hogy
az összes lehetséges hely közül éppen oda temette el
Matthildurt. Biztosra vette, hogy sohasem találják
meg. Lehet, hogy már kiásta azt a sírt akkorra,
amikor megfojtotta Matthildurt. A vihar pedig épp
kapóra jött neki. Kifundálta ezt a történetet
Matthildur rokonlátogatásáról, és kihasználta az
alkalmat, hogy eltüntethesse a holttestet a sírban.
Csakis ő lehet az. Jakob nem ásta mélyre. A felszíntől
alig néhány ásónyomnyira találtam rá.
 Erlendur érezte, hogy Ezra már nem nyomja olyan
erővel a fegyver csövét.
– Az az átkozott gazember! – suttogta Ezra.
– Jakob pontosan tudta, mit tesz.
Erlendur villámgyorsan cselekedett. Elkapta a
fegyver csövét, és könnyedén kicsavarta Ezra
kezéből. Az idős férfi egyensúlyát veszítve
hátratántorodott. A zseblámpa a padlóra esett, és
kialudt a fénye. Erlendur odafektette a fegyvert a
lába elé.
– Mi van a lámpákkal? – kérdezte.
– Elment az áram.
– És mit akart tenni, miért üldögélt itt a sötétben a
fegyverrel a kezében?
– Ugye, csak kitalálta az egészet?
– Olyan igaz, mint az, hogy most itt állok maga
előtt.
– És mit látott tulajdonképpen?
– Épp eleget. A maga döntése, hogy mi legyen
Matthildur sírjával.
– Egy nyitott sírba fektette? – kérdezte Ezra. – A
sírásó… gondolhattam volna. Végül is logikus, ha
jobban belegondol az ember. Hát persze, hogy a
temetőt választotta. Én meg biztosra vettem, hogy
elsüllyesztette a tenger mélyére, vagy lelökte egy
szakadékba. Meg se fordult a fejemben, hogy a
temetőben rejthette el.
Hosszas hallgatás következett.
– Lenne bármi értelme az újratemetésének? –
kérdezte Ezra végül.
– Talán még mindig fél attól, hogy kiderül? –
kérdezte Erlendur. – Hogy kitudódik ez az egész
história?
– Nem magamra gondolok – tiltakozott Ezra. – Azt
hiszem, köszönetet kellene mondanom magának
mindazért, amit tett. Én magam… senkit sem
ismerek, aki ilyen megátalkodottan kitartó lenne.
– Senkinek sem adom tovább, amit megtudtam.
Erre a szavamat adom – győzködte Erlendur. – Hogy
mit tesz ezek után, az egyes-egyedül a maga döntése.
Most már tudja, hol találja őt. Ismeri az egész
történetet, és tudja, milyen véget ért. Most már
elbúcsúzhat tőle oly sok év után. Úgy, ahogyan
szeretné.
– Azt hiszem… most illene köszönetet mondanom
magának.
 – Erre igazán semmi szükség.
– Sajnálom, hogy úgy viselkedtem magával. Tudja,
én…
– Tökéletesen érthető a viselkedése – vágott a
szavába Erlendur. – Nem lehet valami nagy öröm
olyan látogatót fogadni, mint amilyen én vagyok.
Tisztában vagyok vele.
Bár látni nem láthatta a sötétben, mégis érezte,
hogy Ezra rátámaszkodott az asztalra.
– Szeretné, hogy elvigyem oda autóval? – kérdezte
Erlendur. – Már elég későre jár.
– Köszönöm. Igen, szeretném. Persze, mindig is
tudtam, hogy meghalt. Egy percig sem áltattam
magam azzal, hogy életben lehet még. Mégis jó
tudni, hogy hol van. És megnyugtató érzés, hogy
éppen ott nyugszik.
 59

Erlendur még akkor éjjel elvitte Ezrát a temetőbe.

Egyikük sem volt beszédes hangulatban. Ezra
magába roskadva ült a sofőr melletti ülésen,
előregörnyedt vállal, Erlendur pedig azon tűnődött,
vajon mire is készülhetett ott a sötét házban,
egyedül, puskával felszerelkezve. Már kérdezte tőle,
nincs-e esetleg olyan barátja, akit felhívhatna, hogy
ne legyen magányos, de Ezra nemmel válaszolt,
mégpedig olyan hevesen és haragosan, hogy
Erlendur inkább nem kérdezősködött tovább. Nem
tudhatta, hogyan viseli Ezra az új helyzetet, hogy egy
csapásra megszűnt a bizonytalanság, amelytől
évtizedek óta – azaz élete nagyobbik részében –
szenvedett. Ha érezhetett is megkönnyebbülést,
ennek mértékét bizonyára csökkentette a mélységes
fájdalom, amelyet Matthildur sorsának alakulása
miatt érzett. Végre valahára megismerhette a teljes
történetet, az elejétől a végéig, ám a szörnyű
végkifejletet aligha enyhítette az azóta eltelt idő.
Erlendur a temető mellett parkolt le, és leállította
a motort. A kocsiban maradtak még néhány percig,
mindketten hallgatásba burkolózva. Végül Erlendur
szegte meg a csöndet.
– Akkor kiszálljunk?
Ezra azonban gondolatban máshol járt.
– Ezra? – figyelmeztette Erlendur.
– Igen.
– Menjünk?
Erlendur csak akkor vette észre, hogy az idős férfi
már a könnyeivel küszködik, amikor odafordult felé.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – mondta ki
nagy nehezen Ezra.
– Hát persze, de ez természetes. Hazaviszem, ha
ezt szeretné. Visszajöhet ide holnap is. Vagy
bármikor, amikor csak kedvet érez hozzá. Mint már
mondtam, magára van bízva, hogy titokban tartja-e,
vagy elmondja másoknak is. Tegyen belátása szerint.
Csak üldögéltek ott, mozdulatlanul. A hold ekkor
rést talált magának a sűrű felhőrétegben, és sápadt
fénye megvilágította a temetőt. Ezra mintha
felvillanyozódott volna ettől. Felemelte a fejét, és
végigpillantott a síremlékek és kőkeresztek sűrű
sorain. Sok ismerőse talált végső nyugalomra
alattuk. Nemegyszer vett részt itteni temetéseken,
nem is sejtve, hogy elvesztett szerelme ezen a helyen
nyugszik.
– Menjünk – mondta végül, és kinyitotta a kocsi
ajtaját.
Miután kiszálltak, Erlendur bekísérte a kapun,
majd tovább, egészen Thórhildur sírjáig.
– Itt nyugszik Matthildur – szólalt meg odaérve. –
A friss ásónyomokat én hagytam a síron.
Ezra hunyorgó szemmel próbálta kisilabizálni
Thórhildur nevét és az évszámokat a holdfényben.
Aztán kissé merev mozdulatokkal fél térdre
ereszkedett.
Erlendur tapintatosan elfordult, hogy ne zavarja
ebben a meghitt pillanatban, és továbbsétált a szülei
sírhelyéhez. Volt még tennivalója itt, amellyel
végeznie kellett, mielőtt véget ér az éjszaka. A szeme
sarkából látta, hogy az idős férfi ott térdel az asszony
sírja mellett, akibe oly sok-sok évvel ezelőtt
beleszeretett. Végül mégiscsak sikerült elérnie, hogy
találkozhassanak, még ha a halál közéjük állt is. Most
már pontot lehetett tenni Ezra és Matthildur
történetének végére.
Ezra felállt, és keresztet vetett. Erlendur
visszament hozzá.
– Haza tudna vinni? – kérdezte Ezra.
– Természetesen. Elképzelni sem tudom, milyen
nehéz lehet magának mindez.
Ezra beszédes pillantást vetett rá.
– Ezt érdemeltem amiatt, amit Jakobbal műveltem.
– Emlékszik egyáltalán Thórhildurre? – kérdezte
Erlendur.
Ezra bólintott.
– Igen, rémlik, hogy láttam őt a faluban.
Ugyancsak benne volt már a korban. Ismerni nem
igazán ismertem, de rendes asszony volt. Matthildur
jó helyre került.
– Úgy értsem, itt akarja hagyni? – kérdezte
Erlendur.
– Maga szerint mit kellene tennem?
– Ha jó helyen van itt…
– Most már legalább tudom, hol találom –
fejtegette Ezra. – Nagy megkönnyebbülés…
elmondhatatlanul nagy megkönnyebbülés, hogy
végre tudom, hol nyugszik. Úgy érzem, nem volna
szabad megzavarnom a nyugalmát. Szerintem
senkinek sem tennék jót vele.
– Értem – felelte Erlendur. – Rendben van.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb mindenkinek, ha
úgy tudják, a viharban veszett nyoma – folytatta
Ezra. – Hogy ott érte utol a végzet a mocsárvidéken.

Szótlanul autóztak visszafelé. A holdat ismét

eltakarták a felhők.
– Akkor hát ennyi volt – szólalt meg Erlendur,
amikor leparkolt Ezra háza előtt.
– Igen, én is azt hiszem.
– Hogy érzi magát?
– Túl fogom élni – felelte Ezra, és kezet nyújtott
neki. – Köszönet mindenért.
Erlendur kezet fogott vele.
– Miért üldögélt itt a sötétben a fegyverrel a
kezében? – kérdezte.
– Tényleg tudni szeretné?
– Csak akkor, ha szeretne beszélni róla. Ígérem,
többé nem ütöm bele az orromat a dolgaiba.
– Akkor maradjunk ennyiben.
– Rendben.
– Tudja, mi járt a fejemben, miközben ott
térdeltem a sírja mellett? – kérdezte Ezra. – Most,
amikor végre rátaláltam… tudja, mire gondoltam?
Erlendur megrázta a fejét.
– Arra, hogy most már akár meg is halhatok.
Semmi sincs, ami idekötne még ehhez a világhoz.
Semmi sincs, ami megakadályozhatná, hogy ismét
együtt lehessek vele.
Erlendur eltűnődött a hallottakon, és megjelent
előtte a padlón heverő fegyver képe. Tekintete
találkozott Ezráéval. Az idős férfi kutatón nézett rá
vissza.
– És mi lesz a macskával? – kérdezte Erlendur.
– Majd csak elboldogul valahogyan nélkülem.
Erlendur félrekapta a tekintetét. Az éjszakát
kémlelte.
– Örülök, hogy megismerhettem – mondta végül.
– Én is.
Erlendur figyelte az idős férfit, ahogy bement a
házba. Cigarettára gyújtott, aztán visszament a
kocsijához, és lassú tempóban elindult vissza a
bekötőúton.

Tizenkét órán belül immár negyedik alkalommal

parkolt le a temető mellett. Kivette az ásót és a
Daníel garázsából származó, csontokat rejtő kis
dobozt. Előző nap szerette volna eltemetni, de akkor
mégsem kerített sort erre, mert megpillantotta
Thórhildur sírján a dátumokat. Azt szerette volna,
hogy semmi se vonja el a figyelmét a szertartás
közben.
Ásni kezdett. Először is eltakarította a vékony
hóréteget az édesanyja sírjáról, aztán belevágott a
fűtakaróba az ásóval, a földig hatolva. Leemelt róla,
majd félredobott egy kis négyzetnyi füvet, majd
tovább ásott, úgy harminc centiméter mélységig.
Aztán letette az ásót, elővette a dobozt, letérdelt, és
szertartásos mozdulattal a kis gödörbe helyezte.
Utána visszalapátolta a földet, és betemette a
mindössze néhány tenyérnyi sírhelyet. Jó erősen
ledöngölte a talajt, a tetejére visszahelyezte a füvet,
hogy senkinek se tűnjön fel, hogy valaki
megbolygatta a sírhelyet.
 Ezzel véget is ért a rövid temetési szertartás.
Erlendur az égre emelte tekintetét, a Hardskafi
irányába. Aztán Bakkasel felé nézett hosszasan, ahol
jótékony sötétség borult a romos tanyaházra.
Felállt, és nekivágott a hegyoldalnak.
 60

Hallotta a gyermek hangját, aki meglehetős

távolságból közeledhetett felé. Az utazó már eltűnt,
és magával vitte a benne felkavarodott érzéseket: a
rettegést, a fájdalmat, sőt a csontig hatoló hideget is.
Nem maradt más utána, csak ez a vékony
gyermekhang és a tőle elválaszthatatlan ragyogás.
Napsütéses reggel volt. Ők ketten a folyóparton
sétáltak. Szélcsend volt, az ég felhőtlenül kéken
ragyogott, Erlendur kimelegedett a napsütésben.
Bergur, aki elöl haladt, a vízbe merítette a kezét,
hogy igyon belőle. Erlendur figyelte a vízparton
térdeplő öccsét, és érezte, hogyan hűti átforrósodott
arcát a folyó hideg vize. Különös könnyedség és
vidámság járta át.
– Készen vagy? – kérdezte az öccse, miközben
felállt.
 – Igen – felelte.
– Nincs mitől félned. Itt vagyok veled.
– Tudom.
Mögöttük a ház délibábnak tűnt a hőségben.
Előttük a hangáktól illatozó, hívogató lápvilág terült
el. Felpillantott az Urdarklettur szirtjeire és a
Hraevarskörd-hágóra: a nyár ruháját felöltött táj
most szelídnek és jóindulatúnak tűnt.
Aztán kézen fogta Bergurt, és együtt vágtak neki
az útnak, végig a folyóparton ezen a derűs,
napfényes reggelen.
 Az izlandi tulajdonnevek kiejtése

Akureyri Akürejri
Ármann Fridriksson Aurmann Fridriksson
Áslaug Auslöjg
Bakkasel Bakkasél
Bergur Bergür
Bóas Bóás
Borgarnes Borgarnes
Djúpivogur Djúpivogür
Egilsstadir Ejilsstádír
Eiríkur Hjörleifsson Ejríkür Hjörlejfsson
Erlendur Erlendür
Eskifjördur Eskifjördür
Eythór Ej(th)ór[3]
Fagridalur Fágridálür
Fáskrúdsfjördur Fauskrúdsfjördür
Grafarholt Grávarholt
Gréta Pétursdóttir Gréta Pjétürsdóttir
Halldór Halldór
Hardskafi Hardskávi
Hellisheidi Hettlishejdi
Hólmatindur Hólmatindür
Hornafjördur Hortnafjördür
Hraevarskörd Hrájvarskörd
Hrund Hründ
Hvalfjördur Kválfjördür
Ingunn Ingünn
Kárahnjúkar Kaurahnyúkar
Kjartan Halldórsson Kjartan Halldórsson
Lodmundarfjördur Lodmündarfjördür
Manndrápsgil Manndráupsgíl
Matthildur Mattildür
Neskaupstadur Nésköjpstádür
Pétur Alfredsson Pjétür Alfrédsson
Reydarfjall Rejdarfjattl
Reydarfjördur Rejdarfjördür
Seydisfjördur Sejdisfjördür
Siglufjördur Siglüfjördür
Skagafjördur Skágafjördür
Skrúdur Skrúdür
Strókahlíd Strókahlíd
 Stykkishölmur Stikkishólmür
Sveinn Sveittn
Thingvellir (Th)ingvettlír
Thórhildur Vilhjálmsdóttir (Th)órhildur
Vilhjáulmsdóttir
Thorbjörn (Th)órbjörtn
Thverá (Th)véráu
Tungudalur Tungüdálür
Urdarklettur Ürdarklettür
Vaglaskógur Vagglaskógür
Vattarnesskridur Vattarnesskrídür
Veturhús Vétürhús

[3] A zárójelbe rakott (th) az angol zöngétlen th-nak felel meg.