NNCL1381-507v2.

Robert Ludlum

A skorpió illúzió
I. kötet

KÖNVYEK
 A mű eredeti címe: The Scorpio Illusion
Copyright © 1993 by Robert Ludlum

Fordította: Gálvölgyi Judit

Címlapterv: Szabó Árpád

Hungarian translation © Gálvölgyi Judit, 1994

 Jeffreynek, Shanonnak és Jamesnek
szeretettel

ELŐJÁTÉK

ASKELÓN, Izrael, de. 2 óra 47 perc

Az éjszakai eső ezüstkések függönyeként zuhogott, a sötét égbolton még

feketébb felhők tömege örvénylett, a hömpölygő tengerár meg a vizet
korbácsoló szél életveszélyesen dobálta a parthoz közelítő, egymáshoz
kötött két gumicsónakot.
A kommandósok csuromvizesek voltak, portól fekete arcukon patakokat
mosott az eső meg az izzadság, szemük szüntelenül pislogott, ahogy
próbálták kivenni a partot. A csapatban nyolc palesztin férfi foglalt helyet a
Bekaa-völgyből meg egy nő, akit nem a születése, hanem az elkötele-
zettsége vitt közéjük, hiszen hosszú évekkel korábban az ügyük mellé állt.
Muerte a toda autoridad! A kommandó vezetőjének a felesége volt.
– Már csak néhány perc! – kiáltotta a nagydarab férfi, aki az asszony
mellett térdelt. Ahogyan a többieknek, neki is szorosan a sötét ruhájához
voltak erősítve a fegyverei, a hátán fekete, vízhatlan hátizsákban
robbanóanyagot cipelt. – Ne feledjétek, hogy amikor kikötünk, dobjátok a
horgonyt a két csónak közé, ez fontos.
– Értem, én uram, de jobban szeretnék veled menni...
– Hogy ne maradjon lehetőségünk elmenekülni, és tovább harcolni? –
kérdezte a férfi. – Az akkumulátorok nem egészen három kilométernyire
vannak a parttól. Ezek látják el Tel-Avivot, s ha fölrobbantjuk őket, káosz
lesz. Kerítünk valami járművet, és egy órán belül visszajövünk. De a
felszerelésünknek itt kell lennie.
– Értettem.
– Igazán, feleség? El tudod képzelni, mi lesz? Tel-Aviv sötétbe borul!
És persze Askelón is. Tökéletes lesz... és te vagy az, szerelmem, aki
megtaláltad a sebezhető pontot, a legjobb célpontot!
– Csak javaslatot tettem. – Az asszony a férfi arcát simogatta. – Csak
gyere vissza hozzám, szerelmem, mert valóban a szerelmem vagy.
– Ebben nem kételkedem, tüzes Amayám ... Összetartozunk... Most – A
vezér jelt adott a két csónakban lévő embereinek. Azok belemásztak az
erős hullámverésbe, s magasra tartott fegyverrel, a hullámokkal küzdve lo-
pakodtak a part puha homokjában. A parton a vezér egy rövidke pillanatra
meggyújtotta a lámpáját, jelezve, hogy az egész egység ellenséges területen
van, készen a behatolásra, a feladat teljesítésére. A feleség átvetette a nehéz
horgonyt a csónak oldalán a két jármű között, hogy el ne vigyék őket a
hullámok. A fejére illesztette a rádiót, amelyet csak vészhelyzetben szándé-
koztak használni, hiszen a zsidók nyilván okosabbak voltak annál, hogy ne
ellenőrizték volna a parton a rádióadásokat.
Aztán hirtelen, iszonyatos véglegességgel szétoszlott a dicsőség minden
álma a kegyetlen puskatűzben, amely a kommandóra zúdult. Vérfürdő volt,
katonák rontottak elő a homokon, tüzeltek az Askelón brigád tagjainak
lüktető testére, fejeket lőttek szét, nem kegyelmeztek a betörő ellenségnek.
Fogoly nincs! Csak halál!
A csónakban a feleség gyorsan cselekedett gyötrelme ellenére, az agyát
megbénító sokk ellenére. Gyors mozdulatai nem csökkentették a fájdalmát,
csak egybemosták a túlélési ösztön szülte cselekvéssel. Hosszú pengéjű ké-
sével kilyukasztotta mindkét gumicsónakot, fölkapta fegyvereket és hamis
iratokat tartalmazó, vízhatlan táskáját, s belecsusszant a tengerbe. A felszí-
ni és a víz alatti áramlatokat leküzdve nem éppen csekély testi erejével,
úgy ötvenméternyit úszott a part mentén dél felé, aztán a hullámokra átló-
san kiúszott a partra. A sekély vízben fölállt, a zuhogó eső vakította, s
visszakúszott a mészárlás színhelyére. Ekkor izraeli katonák ivrit nyelvű
kiáltásait hallotta, s testének minden izma és idegszála megfeszült a
jégforró gyűlölettől.

– Foglyokat kellett volna ejtenünk.

– Miért, hogy később legyilkolják a gyerekeinket, ahogyan az én két
fiamat az iskolabuszon?
– Bírálni fognak minket – mind halottak.
– Ahogyan az anyám meg az apám. A gazemberek a szőlőben lőtték le
őket, két öreget a tőkék között.
– Rohadjanak el a pokolban! A Hezbollah halálra kínozta a bátyámat!
– Vegyük el a fegyvereiket, lőjünk velük néhányat... és karmoljuk össze
kezünket-lábunkat!
– Jacobnak igaza van! Ránk lőttek, mindnyájan meghalhattunk volna!
– Akkor valakinek vissza kellett volna mennie a laktanyába erősítésért!
– Hol vannak a csónakjaik?
– Elmentek, sehol nem látom őket. Több tucat támadó lehetett! Ezért
öltük meg ezeket!
– Siess, Jacob! Nem adhatunk támadási felületet annak a rohadt
liberális sajtónak!
– Várj! Ez még él!
– Haljon meg. Vegyétek el a fegyvereiket, és kezdjetek lőni.

A szaggatott lövések betöltötték az éjszakát meg az esőt. Aztán a

katonák a holttestek mellé dobták a kommandósok fegyvereit, és elfutottak
a vad, tengeri fűvel borított dűnék közt. Néhány perc múlva öngyújtók és
gyufák szeszélyes fényei lobbantak; a mészárlás véget ért, elkezdődött a
nyomok eltüntetése.
Az asszony óvatosan kúszott a hasán a sekély vízben, a visszhangzó
lövések csak növelték a lelkét betöltő gyűlöletet. Gyűlöletet és hatalmas
veszteséget érzett. Ezek legyilkolták az egyetlen férfit, akit szeretni tudott,
akit egyenlőnek tudott elfogadni magával, mert senki másban nem volt
annyi erő és elszántság, mint ebben az asszonyban. Meghalt, és sosem lesz
hozzá hasonló, ilyen, Istenhez hasonlatos zsarátnok, izzó szemmel, akinek
a hangjára tömegek kacagtak vagy zokogtak. Az asszony pedig mindig ott
volt mellette, irányította és imádta. Az erőszak világában sosem lesz többé
ilyen pár.
Az asszony nyögést hallott, halk kiáltást, amely az éjbe és a
hullámmorajba hasított. A test legurult a homokbuckáról a vízpartra, az
asszonytól egyetlen lépésnyire. Gyorsan odakúszott, megragadta. A
sebesült arca a homokba fúródott. Az asszony megfordította a testet. Eső
áztatta a véres vonásokat. Az ura volt az. Torkának és fejének nagyobb
része egyetlen véres massza. Az asszony szenvedélyesen megölelte; a férfi
kinyitotta a szemét, aztán végleg becsukta.
A feleség fölpillantott a homokdűnékre, a tenyérrel félig eltakart cigaret-
tákra az esőben. A pénzével meg a hamis irataival utat fog vágni magának
a megvetett Izraelen át, s halál jár majd a nyomában. Visszatér a Bekaa-
völgybe, s a Legfelső Tanácshoz fordul. Pontosan tudta, mit fog tenni.
Muerte a toda autoridad!

Bekaa-völgy, Libanon, du. 12 óra 17 perc

A perzselő déli nap égette a menekülttábor földútjait. Elűzött emberek gyü-

lekezőhelye volt ez, akiket olyan események kényszerítettek megadásra,
amelyeket sem elképzelni, sem uralni nem tudtak. Mozdulataik lassúk vol-
tak, nehézkesek, az arcuk komor, sötét, lesütött szemükben üresség, amely
halványuló emlékekről árulkodott, képek emlékezetéről, amelyek soha töb-
bé nem válnak valósággá. Mások viszont dacosak voltak, számukra elkép-
zelhetetlen volt a megadás, a status quo elfogadása. Ezek a mukuatínok
voltak, Allah katonái, Isten bosszúállói. Ők gyorsan, céltudatosan jártak,
állandóan figyeltek, a fejük gyakran mozdult, a szemükben gyűlölet izzott.
Az askelóni vérfürdő óta négy nap telt el. A khaki egyenruhát viselő
asszony kilépett szerény, háromszobás egységéből; a „ház” szó félrevezető
lett volna. Az ajtót fekete szövet borította, a gyász mindenütt ismert jele, az
arra járók az égre emelték tekintetüket, imát mormoltak az elhunytért, néha
sikoltás hangzott föl, Allah bosszúját csengve a szörnyűséges halálért. Mert
ez volt az Askelón brigád vezetőjének az otthona, a földúton lépkedő nő
pedig a felesége. Aki több volt asszonynál, több feleségnél, mert egyike
volt a nagy mukuatínoknak ebben a megadás és lázadás közt hányódó
völgyben, ő meg az ura a majdnem elveszett ügy jelképei voltak.
Ahogy ment az izzó úton a piactér mellett, az emberek utat engedtek
neki, sokan gyöngéden megérintették, áhítattal, szünet nélkül imádkozva,
majd egy emberként kántálni kezdték:
– Baj, Baj, Baj... Baj!
A nő nem törődött senkivel, csak ment a fából épített, barakkszerű tár-
gyaló felé az út végén. Odabenn várták a Bekaa-völgy Legfelső Tanácsá-
nak tagjai. Az asszony belépett, egy őrszem becsukta az ajtót, s az asszony
szembenézett az asztal mögött ülő kilenc férfival. Az üdvözlés rövid volt, a
részvétnyilvánítás ünnepélyes. A bizottság elnöke, az asztal közepén ülő
idősebb arab szólalt meg.
– Megkaptuk az üzenetedet. Enyhén szólva megdöbbentett minket.
– Csak annyit kérek, támogassatok anyagilag. Azt hiszem, az évek során
megérdemeltem ezt a támogatást.
– Ez kétségtelen – mondta a tanács egyik tagja. – Figyelemre méltó erő
voltál az uraddal, Allah nyugosztalja, vele együtt pedig egészen rendkívüli.
Mégis nehézséget látok...
– Jómagam meg az a néhány ember, akiket magammal viszek, önállóan
fogunk működni. Egyedül azért, hogy bosszút álljunk Askelónért.
Ideiglenes szárny leszünk, amely csak önmagának felel. Válasz ez arra a
bizonyos „nehézségre”?
– Ha meg tudod tenni – mondta egy másik.
– Már bizonyítottam, hogy képes vagyok rá. Hivatkoznom kell talán az
eddigi tetteimre?
– Nem szükséges – mondta az elnök. – Számos alkalommal irányítottad
az ellenségeink figyelmét annyira téves irányba, hogy sok testvéri
kormányt büntettek meg tettekért, amelyekről nem is tudtak.
– Ha szükséges, folytatom ezt a gyakorlatot. Ellenségeitek, azaz
ellenségeink mindenütt vannak, az úgynevezett testvéri kormányoknál is. A
hatalom mindig megrontja önmagát.
– Te ugye senkiben nem bízol? – kérdezte az egyik középkorú arab.
– Tiltakozom. Egy életre feleségül mentem az egyikőtökhöz. És az
életét nektek adtam.
– Bocsánatodat kérem.
– Kérheted is. És a válasz?
– Megkapod, amire csak szükséged van – felelte az elnök. – Bahrein
közvetítésével tartsd a kapcsolatot, mint eddig.
– Köszönöm.
– Ha eljutsz az Egyesült Államokba, egy másik szervezettel fogsz
együttműködni. Figyelni fognak, próbára tesznek, s ha sikerül meggyőznöd
őket, hogy önálló titkos fegyver vagy, s őket nem fenyegeted, fölveszik
veled a kapcsolatot, és az ő tagjaik sorába fogsz tartozni.
– Kik azok?
– A legtitkosabb körökben Skorpiók néven ismerik őket...

1
Naplemente. A viharverte szlúp villámsújtotta főárbocával, széltépte vitor-
láival lassan besodródott a Kis-Antillák egyik magánszigetének csöndes
öblébe. Mielőtt a mostani szélcsend beállt, a Karib-tengernek ezen a részén
három napon át a pusztító Hugóhoz hasonlatos erejű hurrikán tombolt, ráa-
dásul akkora trópusi vihar tört ki tizenhat órával később, hogy villámai
ezernyi pálmafát lobbantottak lángra, eget-földet rengető mennydörgései
pedig a szigetlánc lakóinak ezreit késztették arra, hogy az isteneiktől
kérjenek segítséget.
A szigeten álló nagy ház azonban mindkét katasztrófát átvészelte. Acél-
gerendákkal megerősített kőből épült, az északi oldal egyik nagy dombjába
vágva. Valóságos erődítmény volt. Hogy a kis híján elpusztult szlúp utat ta-
lált az öbölbe, csoda volt, de baljós csoda, nem annak a magas, fehér ruhás,
fekete bőrű szobalánynak az istenei által csinált csoda, aki leszaladt a kő-
lépcsőn a vízhez, s a kezében tartott pisztolyból négy lövést adott le a
levegőbe.
– Ganja! – kiáltotta. – Ide nem jön mocskos ganja! Tűnjetek el.
A fedélzeten térdelő magányos alak egy, a harmincas évei közepén járó
nő volt. Arcvonásai élesek voltak, hosszú haja vizes, kócos, sortján és
melltartóján meglátszottak az időjárás viszontagságai... a szeme pedig
rejtélyesen hideg volt, ahogyan a hajópárkányon nyugtatta nagy kaliberű
puskáját, s kilesett a teleszkópon. Meghúzta a ravaszt. A dübörgő visszhang
megtörte a csöndet, visszaverődött a sziklákról. Az egyenruhás szolgáló
nyomban a szelíden nyaldosó hullámokba zuhant.
– Mi ez a lövöldözés? – Öles termetű, mindössze tizenhét éves, ing
nélküli fiatalember rontott elő a lenti kabinból. Izmos és jóképű volt, tiszta
metszésű, klasszikus római arcéllel. – Mi történik? Mit tettél?
– Csak amit kellett – felelte nyugodtan a nő. – Légy szíves, menj a hajó
orrába, s amikor meglátod a földet, ugorj ki, és vontasd ki a járgányt.
A fiú nem engedelmeskedett, csak bámulta a lelőtt, fehér ruhás nőt a
parton, s kezét idegesen dörzsölgette levágott farmernadrágján.
– Istenem, hiszen csak cseléd volt! – kiáltotta. Angolságán erősen
érződött olasz származása. – Szörnyeteg vagy!
– Már csak így van, gyermekem. Talán az ágyban nem vagyok az? S
nem az voltam, amikor megöltem azt a három fickót, akik megkötöztek,
hurkot vetettek a nyakadba, és föl akartak akasztani, amiért kinyírtad a
kikötői supremót?
– Nem öltem meg. Már százszor mondtam.
– Ők viszont azt hitték, s ez éppen elég volt.
– El akartam menni a rendőrségre. Nem engedted!
– Ostoba gyerek. Azt hiszed, bíró elé jutottál volna? Soha. Lelőttek
volna az utcán, mint a kutyát, mert a supremo romlottságából és lopásaiból
a dokkmunkások is hasznot húztak.
– Én kiabáltam vele, ennyi történt. Aztán elmentem bort inni.
– Az már biztos, hogy ittál jócskán. Amikor rád akadtak a
mellékutcában, nem voltál magadnál, csak akkor kezdtél észhez térni,
amikor fölfedezted, hogy hurok van a nyakadban, a lábad meg a hídpillér
szélén... Hány hétig bújtattalak, szöktettelek egyik helyről a másikra, mert
a dokkok csőcseléke üldözött, s esküvel fogadták, hogy végeznek veled?
– Sose értettem, miért vagy ilyen jó hozzám.
– Megvolt rá az okom... és megvan most is.
– Isten a tanúm, Cabi – bámulta egyre a fehér egyenruhás hullát a fiú a
parton –, az életemet köszönhetem neked, de soha... soha nem számítottam
ilyesmire!
– Visszamennél inkább Olaszországba, Porticibe, a családhoz, a biztos
halálba?
– Dehogy, dehogy, Signora Cabrini.
– Akkor üdvözöllek a mi világunkban, kedvenc játékszerem – mondta
mosolyogva a nő. – És hidd el, pontosan azt fogod akarni, amit én adni
akarok neked. Oly tökéletes vagy, el sem tudom mondani, mennyire... Be a
vízbe, imádott Nicóm... Most!
A fiatalember engedelmeskedett.

Deuxième Bureau, Párizs

– Ő az – mondta az íróasztalnál ülő férfi az elsötétített irodában. A jobb
oldali falon a Karib-tenger részletes, vetített térképe volt látható, villogó,
kék pont jelezte a Kis-Antilláknál Saba szigetét. – Föltételeznünk kell,
hogy a Kutya-sziget és Virgin Gorda közti Anegada-átjárón hajózott
keresztül – csak így élhette túl azt a vihart. Ha túlélte.
– Talán nem – mondta az íróasztal előtt ülő egyik munkatárs a térképet
bámulva. – Sokkal könnyebb lenne az életünk.
– Hát persze. – A Deuxième főnöke rágyújtott. – Csakhogy az olyan
nőstényfarkas esetében, aki túlélte a legrosszabbat Bejrútban és a Bekaa-
völgyben, megdönthetetlen bizonyítékot akarok, mielőtt lefújom a hajszát.
– Ismerem azokat a vizeket – mondta egy másik férfi, aki az íróasztaltól
balra állt. – Martinique-on állomásoztam a szovjet–kubai válság idején, s
én mondom, a szél igazán kegyetlen tud lenni arrafelé. Ismerve az ottani
hajózási viszonyokat, meg merném kockáztatni, hogy nem élte túl, kivált
azzal a hajóval.
– Szerintem túlélte – mondta élesen a Deuxième főnöke. – Én csak tér-
képről ismerem azokat a vizeket, mégis számtalan természetes menedéket
és kis kikötőt látok, ahová behúzódhatott. Tanulmányoztam őket.
– Nem így van, Henri. Azoknál a szigeteknél a szél az egyik pillanatban
jobbról fúj, a másikban balról. Ha lennének ilyen beugrók, jelölve
volnának, lakottak lennének. Én ismerem a vidéket. Térképen vizsgálni
semmiség, én viszont szovjet tengeralattjárókat kerestem arrafelé. Én
mondom, hogy nem élte túl.
– Remélem, igaza van, Ardisonne. Ez a világ nem engedheti meg
magának Amaya Bajarattot.

Central Intelligence Agency, Langley, Virginia

A CIA fehér falú, alagsori kommunikációs központjában egyetlen zárt
szoba volt fönntartva tizenkét elemzőnek, kilenc férfinak és három nőnek,
akik négyes csoportokban váltották egymást huszonnégy órán át. A
rádiózás több nyelvet ismerő szakemberei voltak, köztük a CIA két
legtapasztaltabb rejtjelszakértője, s azt a parancsot kapták, hogy
tevékenységükről senkivel ne beszéljenek, még a házastársukkal sem.
Az ingujjban lévő, negyvenes férfi forgószékén éjszakai ügyeletes
társaihoz, a két férfihoz és egy nőhöz gördült. Hajnali négy felé járt,
műszakjuk a végéhez közeledett.
– Talán találtam valamit – mondta csak úgy a levegőbe.
– Mit? – kérdezte a nő. – Számomra unalmas éjszaka volt.
– Oszd meg velünk, Ron – mondta a beszélőhöz a legközelebb ülő férfi.
– A Radio Bagdad elaltat a fecsegésével.
– Bahreint próbáld Bagdad helyett – mondta Ron, és fölvette a
nyomtatójából kijött papírt.
– Mi van a gazdagokkal? – nézett föl a harmadik férfi a készüléke
mellett.
– Ez az, a gazdagok. Manahami forrásunk közölte, hogy félmillió
amerikai dollárt utaltak át Zürichbe, kódolt számlára a...
– Félmilliót? – szólt közbe a második férfi. – Náluk az tyúkszar.
– Még nem említettem a rendeltetési helyet és az átutalás módját. Az
Abu-dzabi Bank utalta Zürichbe a Credit Suisse-nek...
– A Bekaa-völgyből szokás így küldeni a pénzt – vágta rá rögtön a nő. –
A célpont?
– A Karib-térség, a pontos hely ismeretlen.
– Találd meg!
– Pillanatnyilag lehetetlen.
– Miért? – kérdezte a harmadik férfi. – Mert a tény nem igazolható?
– Már igazolták, a lehető legkomiszabb módon. A forrásunkat megölték,
fél órával azután, hogy kapcsolatba lépett a követségi emberünkkel, egy
protokoll tisztviselővel, aki nyomban elhúzta a csíkot.
– A Bekaa-völgy – mondta csöndesen a nő. – A Karib-térség. Bajaratt.
– Titkos faxon elküldöm a hírt O'Ryannak. Szükségünk van az eszére.
– Ha ma félmillió – mondta a harmadik férfi –, holnap ötmillió is lehet,
ha egyszer a D-útvonal kiesik.
– Ismertem a bahreini forrásunkat – mondta szomorúan a nő. – Rendes
fiú volt asszonnyal, gyerekekkel – az Isten verje meg. Bajaratt!

MI–6, London
– Dominikai emberünk északra repült, és megerősítette az információt,
amelyet a franciáktól kaptunk. – A brit külügyi felderítés elnöke a
tárgyalóterem közepén álló, négyszögletű asztalhoz lépett. Az asztalon
jókora, vastag kötet feküdt. A fekete borítón arany betűkkel ez állt: A
Karib-térség – A Széloldali és a Szélcsendes szigetek. Az Antillák. Brit és
US Virgin területek. – Megkeresné a névmutatóban az Anegada-átjárót? –
kérdezte a társától.
– Persze. – A másik férfi gyorsan mozdult, mihelyt látta felettese
idegességét. Ez nem a helyzet következménye volt, inkább merev jobb
kezéé, amely nem akart neki engedelmeskedni. – Itt van... te jóságos ég,
senki nem juthatott ilyen messzire abban a viharban, egy akkorka hajóval.
– Talán nem ért oda.
– Hová?
– Ahová tartott.
– Besse-Terre-től Anegadáig az alatt a három nap alatt? Nem hinném.
Az idő több mint felét a nyílt vízen kellett volna töltenie, hogy ilyen hamar
odaérjen.
– Ezért hívattam önt ide. Meglehetősen jól ismeri a körzetet, nem igaz?
Ott teljesített szolgálatot.
– Ha létezik szakértő, azt hiszem, valóban az vagyok. A 6-os embere
voltam kilenc évig, tortolai állomáshellyel, s az egész nyavalyás vidéket
berepkedtem – tulajdonképpen egészen kellemes életem volt. Még tartom a
kapcsolatot a régi barátokkal. Mind azt hitték rólam, meglehetősen jómódú
szökevény vagyok, akinek mániája, hogy szigetről szigetre röpköd.
– Igen, olvastam az anyagát. Kiváló munkát végzett.
– A hidegháború az én oldalamon volt, és tizennégy évvel fiatalabb
voltam, bár már akkor sem fiatal. Ma már nem ülnék be semmi pénzért egy
gépbe azok fölött a vizek fölött.
– Igen, megértem – hajolt a térkép fölé az elnök.
– Szóval ön szerint nem élhette túl.
– Ez így talán túlzás, mondjuk inkább azt, hogy a túlélés igen
valószínűtlen, majdnem lehetetlen.
– Ugyanezt gondolja a kollégája a Deuxième-nél.
– Ardisonne?
– Ismeri?
– Az álneve Richelieu. Hát persze. Jó ember, bár kissé önfejű.
Martinique-ról dolgozott.
– Hajthatatlan. Szentül hiszi, hogy a tengerbe fulladt.
– Ebben az esetben a véleményének bizonyára alapja van. De mivel
magához hívatott, hogy segítsek, amiben tudok, én is szeretnék föltenni
egy-két kérdést, ha lehet.
– Parancsoljon, Cooke.
 – A Bekaa-völgyben ez a Bajaratt nevű nőszemély amolyan legenda, de
amikor átböngésztem az elmúlt néhány esztendő iratait, sehol nem
találkoztam a nevével. Miért?
– Mert nem ez a valódi neve – szakította félbe az MI–6 elnöke. – Ő adta
magának néhány éve, mert azt hiszi, ez a név megőrzi a titkait, mivel
abban a hitben él, hogy senki sem tudja, honnan jött, és valójában kicsoda.
Abból kiindulva, hogy hozzánk is beépülhetnek, és hogy ez a nő esetleg
valami nagyobb tervet forgat a fejében, ezt az információt titokban
tartottuk.
– Ó, igen, értem. Ha az ember ismeri az álnevet és az eredetét, azaz a
valódit, földerítheti a hátteret, összerakhatja a személyiséget, még egy
picikét jósolhat is. De hát ki ez a nő, mi ez a nő?
– A világ egyik legtökéletesebb élő terroristája.
– Arab?
– Nem.
– Izraeli?
– Nem, és ilyesmire nem is spekulálnék.
– Csacsiság. A Moszad tevékenységi köre igen kiterjedt... De, ha lehet,
válaszoljon a kérdésemre. Ne feledje, a szolgálati éveim nagyobb részét a
világ túlsó felén töltöttem. Miért olyan fontos ez a nő?
– Mert kapható.
– Micsoda?
– Oda megy, ahol nyugtalanság, lázadás, fölkelés van éppen, és annak
adja el a tehetségét, aki a legtöbbet fizet – méghozzá igen figyelemreméltó
eredménnyel, meg kell mondanom.
– Bocsásson meg, de ez kissé nevetségesen hangzik. Egy magányos nő
besétál a forradalom katlanába, és tanácsokat ad el? Talán újság-
hirdetésekkel dolgozik?
– Nincs rá szüksége, Geoff – felelte az MI–6 elnöke, miután visszament
az asztalhoz, bal kezével kissé ügyetlenül kihúzta a széket, és leült. – Ez a
nő a destabilizálás tudósa. Ismeri a harcban álló felek összes erősségét és
gyöngéjét, a vezetőiket, de azt is, hogyan lehet elérni őket. Nincsenek
tartós szövetségesei, nem köti sem politika, sem erkölcs. A mestersége a
halál. Ilyen egyszerű.
– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű.
– Az eredmény az, persze a kezdet, ahonnan indult, nem. Üljön le,
Geoffrey, elmondom dióhéjban, mit sikerült kiderítenünk. – Az elnök
kinyitott egy jókora borítékot, és három fényképet vett ki belőle. Rejtett
kamerával készült felvételek voltak egy mozgásban lévő nőről. Azonban az
arc mindhármon világosan kivehető volt, hiszen a képek napsütésben
készültek. – Ez Amaya Bajaratt.
– Ez három különböző ember! – kiáltott föl Geoffrey Cooke.
– Melyik ő? – kérdezte az elnök. – Vagy ő lenne mindhárom?
– Értem, mire gondol... – mondta habozva a külügyi szakértő. –
Nemcsak a haj különböző – szőke, fekete és világosbarna, rövid, hosszú,
félhosszú –, hanem a vonások is... nem nagyon, de mégis mások.
– Arcplasztika? Viasz? Uralom az arcizmok fölött? Egyik sem nehéz.
– Szerintem a szpektográfusok megmondanák. Legalábbis ami a
plasztikát vagy a viaszt illeti.
– De nem mondják. A szakembereink szerint vannak vegyületek,
amelyek megzavarják a gépeiket, de néha a vakító fény fénytörése is
megteszi – ami természetesen azt jelenti, hogy nem mernek nyilatkozni.
– Rendben van – mondta Cooke. – Tehát ő ennek a három nőnek a
valamelyike vagy mind a három. De honnan az ördögből lehet ezt tudni?
– A megbízhatóság az oka.
– A megbízhatóság?
– Mi is, a franciák is igen nagy összegeket fizettünk ezekért a képekért
olyan fedőembereinknek, akiket éveken át használtunk. Egyikük sem
szívesen mondana le értékes pénzforrásokról, mert hamisítványt szállított.
Mindegyikük azt hiszi, sikerült lefényképeznie Bajarattot.
– De hát hová megy ez a nő? Besse-Terre-től Anegadáig, ha ugyan az
volt a célpont, több mint kétszáz kilométer az út, ráadásul abban a tomboló
viharban. És miért éppen az Anegada-átjáró?
– Mert látták a szlúpot Marigot partjainál – a szikláktól nem tudott
kikötni, és a kis kikötő szilánkokra tört.
– Kik látták?
– Halászok, akik az Anguillán lévő szállodákat látják el. De a dominikai
emberünk is megerősítette. – Látva Cooke megdöbbenését, az elnök foly-
tatta. – A francia információ alapján az emberünk Basse-Terre-be utazott,
és megállapította, hogy egy olyan korú és típusú nő, mint a képeken látható
Bajaratt, hajót bérelt egy magas, izmos fiatalember társaságában. A
fiatalember nagyon fiatal. Ez is egyezik a párizsi információval, miszerint
egy olyan korú és küllemű nő – bizonyára hamis útlevéllel – Marseille-ből
egy ilyen legényke oldalán Guadeloupe szigetére röpült, amely egészen
pontosan két sziget, mint tudja, Grande-Terre és Basse-Terre.
– Marseille szerint miféle kapcsolatban állt a nő a fiúval?
– A fiú nem beszélt franciául. A nő azt mondta róla, távoli rokona
Lettországból, akit a szülei halála után rábíztak.
 – Pokolian valószerűtlen.
– De csatornán túli barátaink számára tökéletesen elfogadható. Nem
érdekli őket senki a Rajnától északra.
– Miért utazik az a nő egy tinédzserrel?
– Én is szeretném tudni. Fogalmam sincs.
– És még egyszer: hová ment?
– Azt még kevésbé sejtem. A nő nyilvánvalóan tapasztalt tengerész.
Tudott annyit, hogy a nagy baj előtt kikössön, hiszen a szlúpnak rádiója is
volt, s a viharriadót naponta többször bemondták négy nyelven.
– Hacsak nem volt találkozója valakivel megadott időben.
– Ez igen elképzelhető, no de az élete árán?
– Ismét csak valószínűtlen – hagyta rá az MI–6 korábbi embere. –
Hacsak nem állnak fönn számunkra ismeretlen körülmények... Folytassa,
nyilván kitalált már valamit.
– Valamit, de attól tartok, nem sokat. Abból kiindulva, hogy a terrorista
nem születik terroristának, hanem az események teszik azzá, s a jelentések
alapján, miszerint a nő számos nyelven beszél, de köztük egy olyanon is,
amelyet szinte lehetetlen megérteni...
– A legtöbb európai számára ez a nyelv a baszk – szólt közbe halkan
Cooke.
– Pontosan. Elküldtük az embereinket Vizcaya és Alva tartományokba,
hogy kissé körülnézzenek. Egy meglehetősen ocsmány esetet ástak elő,
amely jó néhány éve történt a Pireneusokban, egy lázadó falucskában.
Olyan eset ez, amely legendákban él tovább, nemzedékeken át.
– Olyasmi, mint Mi-Lai vagy Babij Jar? – kérdezte Cooke. – Az egész
falut kiirtották?
– Talán még rosszabb. A lázadókon rajtaütöttek, és egy gazemberekből
álló egység – büntetlenül! – lemészárolta az egész felnőtt lakosságot.
Tizenkét évestől felfelé. A kisebb gyerekeket arra kényszerítették, hogy
végignézzék a vérengzést, aztán a sorsukra hagyták őket a hegyekben.
– Ez a Bajaratt azok közül a gyerekek közül való?
– Hadd próbáljam megmagyarázni. Az ottani hegyek között élő baszkok
igen elszigeteltek. Szokásuk, hogy eltemetik a följegyzéseiket a terület
legészakabbra álló ciprusfái alá. Az embereinket elkísérte egy
antropológus, a Pireneusok hegyi népeinek szakértője, aki beszéli és
olvassa a nyelvűket, s ő megtalálta a följegyzéseket. Az utolsó néhány
oldalt egy igen fiatal leány írta, aki leírta a szörnyűséget, amelybe az is
beletartozott, hogy végignézte a szülei lefejezését bajonettal, ám a
szülőknek előbb még nézniük kellett, hogyan élesítik fegyvereiket a
sziklákon a gyilkosaik.
– Iszonyatos! Ez a gyermek lenne Bajaratt?
– Azt írta alá, Amaya el Baj... Yovamanaree, ez utóbbi a baszkban a
legközelebbi megfelelője a spanyol jovena mujernak, fiatal nőnek. Aztán
egyetlen mondat következett kifogástalan spanyolsággal: Muerte a toda
autoridad...
– Halál minden hatóságra – fordította Cooke. – Ennyi?
– Nem, még két dolog. Odaírt még valamit, és gondold csak meg, ezt
egy tízéves gyermek írta. Shirharrá Baj.
– Az meg mi az ördög?
– Durván olyan fiatal nőt jelent, aki hamarosan érett lesz a fogamzásra,
de sosem fog gyermeket szülni.
– Kétségtelenül hátborzongató, de szerintem meglehetősen érthető. A
hegyi legendák egy gyermeknőről beszélnek, aki a többi gyereket elvezette
a hegyekből, több tucatnyi őrjáratot elkerülve, még meg is ölt néhány
katonát, miután teljesen egyedül csapdába csalta őket.
– Egy tízéves kislány... hihetetlen! – csóválta a fejét Geoffry Cooke. –
De két dolgot említett. Mi a másik?
– Az utolsó bizonyíték az azonosságra. Az elföldelt följegyzések között
családi krónikák is voltak – a baszkok legelszigeteltebb csoportjai nagyon
félnek a rokonházasságoktól, ezért is küldenek el hazulról olyan sok fiatalt.
Mindenesetre ott volt az a följegyzés, hogy „az Aquirre család első
gyermeke a keresztségben az Amaya nevet kapta”. Gyakori név náluk.
Aztán az Aquirre nevet kikaparták – dühös gyermekkéz kaparta ki, s a
Bajaratt nevet írta a helyébe.
– Jó ég, miért? Sikerült kideríteni?
– Igen, és csúnya história. Az embereink megszorongatták madridi
kollégáikat, hogy nem kapnak segítséget tőlünk, amikor szükségük lesz rá,
ha nem mutatnak meg bizonyos zárolt anyagokat a baszkok elleni
rajtaütésekről. A hátborzongató szót használta, nagyon is ideillő.
Megtaláltuk a Bajaratt nevet, egy őrmester volt a név tulajdonosa – az
anyja spanyol, az apja francia a határvidékről –, aki résztvevője volt a
fölháborító, eltitkolt támadásnak a hegyi falucska ellen. Röviden: ő volt az,
aki levágta Amaya Aquirre anyjának a fejét. A lány azért vette föl a nevet,
hogy soha életében el ne felejtse, célja volt vele. Olyan ocsmány gyilkos
akart lenni, mint az a katona, aki bajonettjával elmetszette az anyja torkát.
– Fölöttébb szélsőséges ügy – motyogta Cooke –, de nagyon érthető. A
gyermek belebújik a szörnyeteg köpenyébe, azonosulás útján akar bosszút
állni. Kissé hasonló a Stockholm-szindrómához, amikor a brutális körül-
mények között élő hadifoglyok fogvatartóikkal azonosultak. Gyerekeknél
még inkább így van... Tehát Amaya Aquirre azonos Amaya Bajarattal. Igaz,
az igazi vezetéknevét megtagadta, de sosem mondta ki határozottan a
Bajarattot.
– Berendeltünk egy pszichiátert is, aki a gyermekkori rendellenességek
specialistája – folytatta az MI–6 elnöke. – Azt mondta, a tízéves leány-
gyermek kissé fejlettebb a vele egyidős fiúnál – s mivel számos unokám
van, kénytelen vagyok igazat adni neki. Azt mondta, ha egy ilyen korú
leány ennyire szélsőséges stresszhatáson és fájdalmon esik át, hajlamos
lényének csupán az egyik részét mutatni, nem az egészet.
– Ezt nem egészen értem.
– A pszichiáter ezt tesztoszteron-szindrómának nevezte. Hasonló
körülmények között egy fiúgyermek leírta volna, hogy „Halál minden
hatóságra”, és aláírta volna a teljes nevét, hogy mindenki lássa a
bosszúvágyát, ugyanakkor a leány másként viselkedik, nem ad teljes
információt, mert gondolnia kell a valódi bosszúra. Nem az erejével,
hanem az eszével kell az ellenségei fölé kerekednie. Mégsem tudta
megállni, hogy lénye egy részét oda ne írja a papírra.
– Azt hiszem, összeáll – bólogatott Cooke. – Te jóságos ég! Föld alá te-
metett följegyzések, ciprusfák, őserdei felnőtté válási rítusok vérontással...
tömegmészárlás, lefejezés bajonettal és egy tízéves gyerek, aki mindezt
átéli! Jézusom, ez egy tökéletesen elkötelezett pszichopata! Ez kizárólag
levágott, földre dobott fejeket akar látni, ahogyan a szüleivel történt.
– Muerte a toda autoridad – mondta az MI–6 főnöke. – A hatalom
fejeit... mindenütt.
– Igen, értem a mondatot...
– Attól tartok, nem egészen érti a helyzet komolyságát.
– Tessék?
– Az utóbbi években Bajaratt a Bekaa-völgyben élt az egyik különösen
kegyetlen palesztin szervezet vezetőjével, akinek az ügyével fanatikusan
azonosult. Úgy néz ki, hogy valamikor tavaly tavasszal össze is
házasodtak, valószínűleg csak úgy, a fa alatt. A férfit kilenc hete megölték,
amikor rajtaütést vezetett Askelónnál, Tel-Avivtől délre.
– Ó, emlékszem, olvastam – mondta Cooke. – Mindet megölték, foglyot
nem ejtettek.
– Arra is emlékszik, mit nyilatkoztak világszerte közzétett kiáltvá-
nyukban a szervezet életben maradt tagjai, pontosabban az új vezetőjük?
– Azt hiszem, fegyverekről beszélt.
– Pontosan. A kiáltványban az állt, hogy a fegyvereket, amelyekkel a
„bosszúálló szabadságharcosokat” megölték, Amerikában, Angliában és
Franciaországban gyártották, s az a nép, amelytől elrabolták a földjét,
sosem bocsát meg az állatoknak, akik ezeket a fegyvereket szállították.
– Mindig ezzel fenyegetőznek. És?
– Amaya Bajaratt, aki immár Az Engesztelhetetlen nevet is fölvette,
üzenetet küldött a Bekaa-völgybe a Legfelső Tanácsnak. Szerencsére a
maga barátai, azaz volt barátai a Moszadtól rögzítették. Ő meg a társai
megesküdtek, hogy megszerzik „a négy nagy állat” fejét. Ő maga lesz a
„villámhárító, amely leadja a jelet”.
– Miféle jelet?
– A Moszad véleménye szerint a jelzést a rejtőzködő gyilkosoknak
Londonban, Párizsban és Jeruzsálemben, hogy csapjanak le. Az izraeliek
szerint ezt is jelenti az üzenetnek az a része, miszerint „a legaljasabb állat a
nagy tengeren túl van, így a többinek is gyorsan követnie kell”.
– A legaljasabb...? Nagy tenger...? Jó Isten, Amerika?
– Igen, Cooke, Amaya Bajaratt úton van, hogy meggyilkolja az Egyesült
Államok elnökét. Ez lesz a jel a többieknek.
– Ez elképzelhetetlen!
– Bajaratt eddigi tevékenysége alapján nem az. Szakmailag ritkán, sőt
soha nem hibázott. Őrült zseni, és ezek az utolsó gyilkosságai, a bosszúja a
„brutális” hatalom ellen, csakhogy most mélységesen személyes indítéka is
van – a férje halála. Meg kell őt állítani, Geoffrey. Ezért határoztunk úgy,
hogy vissza kell térnie a korábbi állomáshelyére, a Karib-térségbe. Hiszen
ön mondta, hogy a körzetnek nincs jobb szakértője.
– Istenem, hatvannégy éves vagyok, és nyugdíjba készülök!
– Azért vannak még kapcsolatai a szigeteken. Ahol lecserélődtek, majd
gondoskodunk, hogy megismerje az újakat. Őszintén szólva nem hisszük,
hogy bárki más gyorsabban érne el eredményt. Azt a nőt meg kell
találnunk, el kell kapnunk.
– Arra nem gondolt, öregfiú, hogy ha ma indulnék is, mire odaérek, ő
már ég tudja, Hová jutott. Ne haragudjon, de ismét a nevetséges szó jutott
az eszembe.
– Ami azt illeti – mondta kurta mosollyal az elnök –, sem mi, sem a
franciák nem hisszük, hogy bárhová menne most egy-két hétig.
– Ezt a kristálygömbjükből olvasták ki?
– Nem, a kollektív józan eszünkből. Tervének nagysága, ahogyan ő
látja, meglehetősen komoly tervezést igényel, beleértve az emberi, az
anyagi és a műszaki forrásokat, többek között repülőgépet is. Az a nő
pszichopata, de nem hülye. Nem fogja megpróbálni az akció részleteit az
amerikai szárazföldön előkészíteni.
– Ezért a legjobb, ha a szövetségi hatóságok orra előtt teszi – zsémbelt
Cooke. – Túl a hatáskörükön, de közel a partokhoz.
– Ezért is gondoljuk így – helyeselt az MI–6 főnöke.
– De miért üzent a Bekaa-völgybe?
– Talán ez az ő Götterdämmerungja. A magáénak akarja tudni a
gyilkosságok dicsőségét. Lélektanilag beleillik a képbe.
– Igen. Nos, meglehetősen ellenállhatatlan feladattal kecsegtet.
– Remélem.
– Végigvezetett a megfelelő lépcsőfokokon, igaz? Egy iszonyatos, de
rendkívül izgalmas dosszié távoli rejtélyétől a közvetlen krízisig.
Megnyomta az összes megfelelő gombot.
– Lehet másképp csinálni?
– Nem, ha az ember profi, és nem ülne a székében, ha nem az lenne. –
Cooke fölállt, a főnöke szemébe nézett. – És most, amikor arra számít,
hogy elfogadom a megbízást, javaslatot kívánok tenni.
– Nosza.
– Néhány perccel ezelőtt nem voltam teljesen őszinte. Azt mondtam,
még tartok kapcsolatot régi barátokkal, mintha csak udvarias levelezésről
lenne szó. Ez nagyjából igaz is, de nem minden. A helyzet az, hogy a sza-
badságom idejét általában a szigeteken szoktam tölteni. Az egykori kollé-
gák meg a hasonló hátterű új ismerősök persze összejárnak, emlékeznek.
– Ez természetes.
– Nos, két évvel ezelőtt találkoztam egy amerikai fickóval, aki többet
tud a szigetekről, mint amennyit én valaha tudtam vagy tudni fogok. A
legkülönbözőbb kikötőkből indítja a bérelhető két jachtját Charlotte
Amalie-tól Antiguáig. Ismeri a szigetcsoport minden kikötőjét, öblét, rejtett
zugát: muszáj neki.
– Ez nagyon szép, Geoffrey, de még...
– Kérem – szólt rá Cooke –, nem fejeztem be. Mielőtt kifejezné az
ellenvetését: az illető az amerikai tengerészeti elhárítás nyugdíjas tisztje.
Viszonylag fiatal, a negyvenes évei elején járhat, és hogy miért hagyta ott a
szolgálatot, valójában nem tudom, de úgy vélem, nem valami kellemes
körülmények között tette. Mégis komoly érték lehet ebben a munkában.
Az MI–6 elnöke előrehajolt, merev jobb keze a bal mögött.
– A neve harmadik Tyrell Nathaniel Hawthorne. Az Oregon Egyetem
amerikaiirodalom-professzorának fia, s valóban igen kellemetlen
körülmények között hagyta ott a szolgálatot. És igen, valóban komoly érték
lenne, de az amerikai elhárítástól még senkinek nem sikerült beszerveznie.
Kitartóan próbálkoztak, ígértek fűt-fát, de hajthatatlan. Nemigen becsüli az
ilyen embereket, mert szerinte nem tudják, mi a különbség az igazság meg
a hazugság között. A pokolba küldte őket.
– Jó ég! – kiáltott föl Geoffrey Cooke. – Tudott a nyaralásaimról, egész
idő alatt. És arról is, hogy találkoztam Hawthorne-nal.
– Kellemes, háromnapos hajótúra a Szélcsendes-szigeteknél, Ardisonne
barátjával együtt. Álneve Richelieu.
– Disznó!
– Ugyan már, Cooke. Egyébként Hawthorne, egykori korvettkapitány
éppen útban van a hajóján Brit Gorda kikötője felé, ahol, attól tartok, baj
lesz a kisegítő hajtóművével. A maga gépe ötkor indul Anguillára, bőven
van ideje csomagolni. Onnan Ardisonne barátjával együtt egy kis
magángéppel röpülnek Virgin Gordára. – Az MI–6 elnöke ragyogó mosolyt
villantott a beosztottjára. – Nagyszerű találkozás lesz.

Külügyminisztérium, Washington, D.C.

A tárgyalóteremben egy asztalnál ült a külügy- és a hadügyminiszter, a CIA
és az FBI igazgatója, a katonai és a tengerészeti elhárítás vezetője és a
vezérkari főnök. Mindegyikük balján egy-egy szárnysegéd ült, magas
beosztású, biztonsági szempontból tökéletesen ellenőrzött tisztségviselő. A
külügyminiszter elnökölt.
– Mindnyájan megkapták ugyanazt az információt, amelyet én, hát
nincs szükség hosszú bevezetőre. Nyilván akadnak önök között, akik úgy
vélik, túlzottan megijedtünk, s ma reggelig, be kell vallanom, én is ezek
közé tartoztam. Túlságosan is fantasztikusnak tartottam, hogy egy
magányos terroristanő meg akarja gyilkolni az Egyesült Államok elnökét,
ezzel adva meg a jelet Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael politikai
vezetőinek a meggyilkolására. Csakhogy ma reggel hatkor fölhívott a CIA
igazgatója, aztán tizenegykor ismét, és kezdtem megváltoztatni a
véleményemet. Elmondaná, Mr. Gillette?
– Megkísérlem, miniszter úr – mondta a pocakos CIA-igazgató. – Teg-
nap a Bekaa-völgyből kiinduló pénzügyi manővereket figyelő bahreini for-
rásunkat megölték egy órával azután, hogy értesítette titkos kapcsolatát ar-
ról, hogy félmillió dollárt utaltak át a zürichi Credit Suisse-hez. Az összeg
nem volt feltűnő, ám amikor zürichi emberünk megpróbált kapcsolatba
lépni a bankban dolgozó forrásával – a könyvekben nem szereplő, igen jól
fizetett forrásról van szó –, természetesen névtelenül, régi barátként, azt
mondták neki, hogy az illető üzleti ügyben Londonba utazott. Később az
emberünk visszament a lakására, ahol üzenet várta az üzenetrögzítőjén. A
forrása volt az, aki semmiképpen nem lehetett Londonban, mert azt kérte,
méghozzá meglehetősen rémülten, hogy az emberünk találkozzék vele egy
dudendorfi kávéházban, mintegy húsz-egynéhány kilométernyire északra
Zürichtől. Az emberünk odament, ám a forrás nem jelent meg.
– Mire gondol? – kérdezte a katonai G–2 főnöke.
– Kivonták a forgalomból, hogy eltüntessék a pénz nyomát – felelte egy
kopaszodó, vöröses hajú, nagydarab férfi, aki a CIA-igazgató balján ült. –
Persze ez csupán elképzelés, nincs megerősítve – tette hozzá.
– És mi az alapja? – kérdezte a hadügyminiszter.
– A logika – felelte kurtán a CIA-munkatárs. – Bahreini emberünket
megölték, mert leadta az információt, a zürichi kitalál egy londoni álcázást,
hogy ne a megszokott környezetben, hanem Dudendorfban találkozhasson
az emberünkkel. A Bekaa emberei kiszimatolják, és el akarják tüntetni a
nyomot. Eredményesen.
– Egy hatjegyű átutalás miatt? – kérdezte a tengerészeti elhárítás
főnöke. – Nem túlságosan nagy felhajtás ilyen csekély összeg miatt?
– Mert nem az összeg a lényeges – mondta a tagbaszakadt, püffedt arcú
szárnysegéd. – Hanem az, aki kapta és ahol az illető tartózkodik. Ezért a
nyomok eltüntetése. És persze ha az átutalás tisztának bizonyul, a pénz
akár a százszorosára is növekedhet.
– Bajaratt –mondta a külügyminiszter. – Szóval megkezdte utazását...
Rendben, így fogunk cselekedni, és a kulcs a legnagyobb fokú titoktartás.
A CIA rádiószakértőin kívül mi és kizárólag mi cseréljük ki a szervezete-
inkhez eljutott információkat. Mindenki állítsa titkos üzemmódra a szemé-
lyi faxát és telefonvonalát. Ebből a körből semmi sem szivároghat ki, ha-
csak a CIA igazgatója vagy én engedélyt nem adunk rá. Magának az operá-
ciónak a híre is visszaüthet, fölösleges zavart kelthet. – A külügyminiszter
előtt megszólalt a piros telefon. Fölvette a kagylót. – Tessék... Önt keresik
– pillantott a CIA igazgatójára. Gillette fölállt, az asztalfőre ment, elvette a
kagylót, bemutatkozott.
– Értem – felelte majdnem egy perc után. Letette a kagylót, és a nagyda-
rab, kopaszodó, vörös szárnysegédre pillantott. – Itt a bizonyosság,
O'Ryan. A zürichi emberünket a Spitzplatzon találták meg, két golyóval a
fejében.
– Gondoskodnak róla, hogy eltüntessék a ribanc nyomát – morogta
O'Ryan, a CIA elemzője.
 2
A magas, borotválatlan férfi fehér sortban és fekete trikóban, a trópusi
naptól barnán végigfutott az úton a mólóhoz, amelyen csúsztatósólyák
sorakoztak a motorcsónakok számára. A fapalánkok végéhez érve lekiáltott
a szkiffen érkező két férfinak.
– Hogy a fenébe értik, hogy folyik a segédmotorom? Használtam teljes
szélcsendben, és kifogástalanul működött.
– Nézze, ember – mondta fáradtan a brit szerelő, miközben Tyrell
Hawthorne megragadta a neki dobott kőtelet. – Szarok rá, ha a motor tök új
is. Egy ujjnyi olaj sincs a tankban. Összemocskolja a mi szép, tiszta
vizünket. Ha ki akarja vinni a hajót, és még több döglött halat akar, ám
tegye, de följelentem. Én nem vállalok felelősséget a maga hülyeségéért.
– Jól van, jól van – húzta föl Hawthorne a szerelőt a mólóra. – Mi lehet
a baj?
– Szétrohadt tömítések és két sérült henger, Tye. – A szerelő kikötötte a
csónakot, hogy a társa is ki tudjon mászni a mólóra. – Hányszor mondtam,
fiam, hogy túlságosan sokat használja a szelet. Többet kéne járatnia a
masináit, kiszáradnak ettől a rohadt naptól! Hát nem mondtam?
– De, Marty, mondta. Nem tagadhatom.
– Nem is tagadhatja. És amilyen árakat kér, a hajtóanyagot is meg tudja
fizetni.
– Nem a pénzről van szó – tiltakozott a kapitány. – Ha a vidék nem
unalmas, a vendégek jobban szeretnek vitorlázni, jól tudja. Mikorra tudja
megcsinálni? Néhány órán belül?
– Jó is lenne, Tye-Boy. Próbálkozzon holnap délben – ha holnap reggel
meghozzák a megfelelő fúrót Saint T.-ből.
– A francba! Remek utasaim vannak, és azt remélték, éjfélre Tortolába
érnek.
– Fizessen nekik pár rumpuncsot, Goedie módra, és vegyen ki nekik
szobát a klubban. Észre se fogják venni.
– Nincs más választásom – mondta Hawthorne, és sarkon fordult. –
Jöhet a száztíz szeszfokos koktél. – És a kapitány végigsietett a mólón.
– Sajnálom, haver – mondta magának Martin, a szerelő, amint a barátja
után nézett. – Nem szívesen teszem ezt veled, de parancsot kaptam.

Sötétség borult a Karib-tengerre. Késő volt, amikor Tyrell Hawthorne

kapitány, a US Virgin-szigetek nyilvántartásában szereplő Olympic Hajó-
bérleti Kft. egyetlen tulajdonosa a klienseit, előbb egy, azután még egy párt
a jachtklub parti szállodájába kísérte. A szobák nem voltak valami fényű-
zőek, de elaludniuk nem volt nehéz, arról a csapos gondoskodott. Így hát
Tye Hawthorne visszament a szabadtéri bárba, hogy kifejezze a csaposnak
kézzelfogható háláját. Ötven amerikai dollárt adott a fekete bőrű
legénynek.
– Hé, Tye-Boy, semmi szükség erre.
– Akkor miért szorongatod annyira a markodban?
– Az ösztön, ember. Visszaadhatom.
Mindketten nevettek, ez amolyan szertartás volt.
– Hogy megy a bolt, kapitány? – töltött a csapos Hawthorne-nak egy
pohárral a kedvenc fehérborából.
– Tűrhetően, Roger. Mindkét hajónk ki van adva. És ha az a hülye
öcsém még időben visszatalál Saint T.-be, idén még profitunk is lehet.
– Hé, ember, csípem az öcsédet. Mókás fickó.
– Ó, az öcsém igazi vicc, Roger. Tudod, hogy doktor?
– Micsoda, ember? Nekem mindig fáj mindenütt. Ha itt jár,
megkérdezhetném.
– Nem, nem olyan doktor – szólt közbe Tyrell. – Az irodalomtudomány
doktora, mint apánk.
– Nem kezel betegeket? Akkor meg mi haszna?
– Ő is ezt mondta. Azt mondta, nyolc évig seggelt, hogy megszerezze
azt a nyavalyás doktorátust, és kevesebbet keres, mint egy kukás San
Franciscóban. Tele lett a töke, érted!
– Naná – felelte a csapos. – Öt éve még halat pucoltam meg a turisták
hányadékát, és lefektettem őket, ha berúgtak. Nem élet az, ember! Így hát
összeszedtem magam, és inkább megtanultam berúgatni őket.
– Okosan tetted.
– Rosszul tettem, Tye-Boy – mondta Roger, aztán hirtelen suttogóra
fogta, és a pult alá nyúlt. – Két ember jön errefelé. Keresnek valakit, és itt
senki sincs rajtad kívül. Ráadásul az az érzésem, nem kedvelem őket.
Folyton a zakójukhoz nyúlkálnak, és túlságosan lassan jönnek. De ne
aggódj, itt a pisztolyom.
– Ugyan már, Roger, miről beszélsz? – Hawthorne megfordult a
bárszéken. – Geoff! – kiáltotta. – Te vagy az, Cooke? ... És itt van Jacques
is? Mi a fenét csináltok itt, fiúk?... Tedd el az ócskavasat, Roger, ezek régi
barátaim.
– Majd ha látom, hogy náluk sincs ócskavas.
– Látjátok, fiúk, egy másik régi barát – és a szigeteken az utóbbi időben
kissé eldurvultak a viszonyok. Csak mutassátok a kezeteket, és jelentsétek
ki, hogy nincs nálatok fegyver, oké?
– Hogy lehetne nálunk fegyver? – – mondta megvetéssel Geoffrey
Cooke. – Nemzetközi járatokkal érkeztünk, és a fémdetektorokat ott
ugyancsak használják.
– Mais oui! –tette hozzá Ardisonne, álneve Richelieu.
– Mindkettő oké – szállt le a bárszékről, és fogott kezet a jövevényekkel
Hawthorne. – Emlékeztek még a vitorlázásra a... de hát miért vagytok itt?
Azt hittem, mindketten nyugdíjban vagytok már.
– Beszélnünk kell, Tyrell – mondta Cooke.
– Azonnal – tette hozzá Ardisonne. – Nincs vesztegetni való időnk.
– Hé, várjatok csak! Egyszerre a kifogástalan motorom bedöglik,
egyszerre a csöndes éjszakából előbukkan a parton Cookie és régi
haverunk, Richelieu, Martinique-ról. Mi folyik itt, uraim?
– Mondtam, hogy beszélnünk kell, Tyrell – ismételte Geoffrey Cooke,
MI–6.
– Én nem vagyok biztos benne – válaszolta Hawthorne, a US tengeré-
szeti felderítésének egykori korvettkapitánya. – Mert ha bármi köze van
ahhoz a szarhoz, amelyet Washington akar a nyakamba sózni, felejtsétek
el.
– Teljes joggal viszolyogsz Washingtontól – mondta erősen franciás
angolsággal Ardisonne –, de nincs okod nem meghallgatni minket. Vagy
van? Helyesen mondtad, hogy nyugdíjban lenne a helyünk, ám
„egyszerre”, hogy a te szavaddal éljek, mégsem vagyunk nyugdíjban. Nem
elegendő ok ez, hogy meghallgass minket?
– Figyeljetek ide, jól figyeljetek rám... Amit ti képviseltek, számomra az
asszony életébe került, akivel le akartam élni az életemet. Ezek az átkozott
játékok az életébe kerültek Amszterdamban, tehát nyilván meg tudjátok
érteni, hogy eszemben sincs beszélni veletek... Adj egy italt ezeknek a
„titkos ügynököknek”, Roger, és írd a számlámra. Megyek a hajóhoz.
– Tyrell, jól tudod, hogy egyikünknek sincs semmi köze
Amszterdamhoz – mondta Cooke.
– De a játékoknak igen, azt is tudom.
– Nagyon fontos, mon ami – mondta Richelieu. – Különben nem jöttünk
volna ketten együtt.
– Figyelj rám, Tye. – Geoffrey Cooke nagy erővel Hawthorne vállára
csapott. – Jó barátok voltunk, igazán beszélnünk kell.
– A fenébe. – Tyrell megragadta Cooke karját. – Tűt szúrt belém, tű volt
az! Átszúrta az ingemet! Roger, a pisztolyodat!
Mielőtt a csapos előkaphatta volna a pisztolyát, Richelieu már a
célpontra fogta a kezét. Hátrahúzta a mutatóujját, s a zakója ujjából
kábítólövedék röpült a szabadtéri bár csaposának nyakába.

Napkelte. Szeme előtt a képek kezdtek kitisztulni, ám Hawthorne nem

azt látta, amire számított. Nem Geoffrey Coke és Jacques Ardisonne hajol-
tak fölé. Hanem Marty meg a segédje, Mickey, a két cockney hajójavító
ismerős arcát látta.
– Hogy van, ember? – kérdezte Marty.
– Köll egy csöpp gin, öregem? – kérdezte Mickey. – Néha tisztíccsa a
fejet.
– Mi történt? – pislogott Tyrell. Alkalmazkodni próbált az ablakon
besütő, ragyogó napsütéshez. – Roger hol van?
– A másik ágyban – felelte Martin. – Elrekviráltuk ezt a villát –
aszontuk a portásnak, hogy kígyókat láttunk bemászni.
– Gordán nincsenek kígyók.
– Azt nem tuggyák, öreg – mondta Mickey. – Jobbára londoni
balfácánok vannak itt.
– Akkor meg hol van Cooke és Ardisonne, akik kiütöttek minket?
– Ott, Tye-Boy – mutatott Martin a két egyenes hátú székre a szoba
túlsó felében. Azokhoz kötözve, törülközővel a szájukban ült Geoffrey
Cooke és Jacques Ardisonne. – Aszontam Micknek, meg köll tennem, mer
ezek aszonták, hogy így követeli az a fránya korona, de azt nem mondták,
mi legyen aztán. Nem vesztettem magát szem elől. Oszt ha kárt tettek
magában, mehetnek csalinak a cápáknak.
– Szóval a motornak nem volt semmi baja?
– Semmi, haver. Maga a nagyfőnök telefonált a kormányzóságról, hogy
csak a maga érdekében köll. Jó, mi?
– Bazi jó – helyeselt Hawthorne, majd fölkönyökölt a párnán, és
szemügyre vette egykori barátait.
– Hé, ember! – harsogta rekedten Roger a szomszédos ágyon, s a feje
táncolt.
– Nézze meg, Marty – tette a lábát a földre Tyrell.
– Kutya baja, Tye – mondta a fekete mellett térdelő Mickey. – Rávettem
a franciát, mongya meg, micsinált magukkal – vagy letekerem a tökit –,
oszt aszonta, öt-hat óra alatt kialusszák.
– A hat óra letelt, Mick. Most kezdődik a következő hat vagy ki tudja,
hány óra.

A nő segített a fiúnak kikötni a hajót egy kiálló sziklához a szőlőtőkék

mögött.
– Jó lesz, Nicolo – mondta a hajó maradványait vizsgálva. – Nem
mintha számítana. Akár tűzifának is használhatnánk.
– Eszelős vagy! – Az izmos tini kezdte a megmaradt készleteket
lehordani a hajóról, köztük a puskát. – Krisztus irgalma nélkül a testünk a
tenger fenekén heverne.
– A puskát hozd, a többit hagyd ott – parancsolta Bajaratt. – Nem lesz
szükségünk rájuk.
– Honnan tudod? Hol vagyunk? Miért tetted?
– Mert kellett.
– Nem adtál választ!
– Jól van, szép gyermekem, azt hiszem, jogod van tudni.
– Jogom?Három napja azt se tudom, élek-e, halok-e, majd beleőrülök a
félelembe. Igen, jogom van rá.
– Ugyan már, nem is volt olyan vészes. Amit nem tudtál, az volt, hogy
nem jártunk két-háromszáz méternél messzebb soha a parttól, és mindig a
szélcsendes oldalon; ezért láttuk olyan gyakran a partot. Persze a
villámokon nem tudtam uralkodni.
– Bolond vagy, teljesen bolond!
– Nem egészen. Nem is olyan régen két éven át hajóztam ezeken a
vizeken. Jól ismerem őket.
– Miért tetted? – ismételte a fiú. – Kis híján megöltél mindkettőnket. És
miért lőtted le azt a fekete nőt?
Bajaratt a holttestre mutatott.
– Vedd el a fegyverét. A víz a rejtett hullámtörő derekáig fog emelkedni.
Kiviszi a hullát a nyílt tengerre.
– Nem mondasz semmit!
– Tisztázzunk valamit, Nicolo. Csak azt van jogod tudni, amit hajlandó
vagyok elmondani neked. Megmentettem az életedet, fiatalember, s drága
pénzért rejtegettelek napokon át a kikötői csőcselék elől, akik nyomban
megöltek volna, ha megtalálnak. Ráadásul letétbe helyeztem számodra sok
millió lírát a Banco di Napolinál, s mindezért jogom van nem beszélni
arról, amiről nem akarok... Vedd föl a fegyvert.
– Jaj, Istenem – suttogta a fiatalember, amint az egyenruhás halott nő
fölé hajolt, és kivette a kezéből a pisztolyt. A kis hullámok a halott arcát
nyaldosták. – Nincs itt más senki?
– Senki, aki számítana. – A nő tekintete az erődítményre tévedt, és
emlékek ébredtek benne. – Csak egy gyengeelméjű kertész, aki harcias
kedvű mastiff kutyákat gondoz, de őt könnyű irányítani. A sziget
tulajdonosa régi barátom, egy öregember, aki orvosi felügyeletre szorul.
Miamiban, Floridában van, sugárkezelésen. Minden hónap elsején öt napra
utazik oda. Mindössze ennyit kell tudnod. Gyere, fölmegyünk.
– Ki az az ember? – bámult Bajarattra a fiú.
– Az egyetlen igazi apám – felelte lágyan, álmodozóan Amaya Aquirre-
Bajaratt, amint caplattak a homokban, s hirtelen némaságából Nicolo
megértette, hogy jobb nem megzavarni a gondolatait. Micsoda gondolatok!
Egy pokolra szánt élet legszebb két éve. A padrone, a vizioso elegante volt
az az ember, akit Bajaratt a legjobban csodált. A magas, szőke, kék szemű
kubai fiú huszonnégy évesen a havannai kaszinók ura volt, a palermói, a
New York-i és a miami donok választottja. Nem félt senkitől, de félelmet
ébresztett mindenkiben, aki ellenkezett vele. Kevesen merték megtenni, s
aki mégis, eltűnt. A Baj hallotta a történeteket – a Bekaa-völgyben,
Bahreinben, Kairóban.
A capo dei capi, a maffia legfőbb főnökei választották ki őt, mert úgy
vélték, Capone óta nincs tehetségesebb tanítványuk, az pedig mindössze
huszonhét évesen Chicago ura volt már. Ám az ifjú padrone számára min-
den összeomlott, amikor az a bolond Fidel lejött a hegyekből, és elpusz-
tított mindent, azt a Kubát is, amelynek a megmentésére ő fölesküdött.
Viszont semmi sem állíthatta meg az arany vizioso elegantét, az embert,
akit sokan „a Karibi térség Marsának” neveztek. Először Buenos Airesba
ment, ahol páratlan szervezetet épített ki, természetesen a tábornokokkal
együttműködve. Aztán Rio de Janeiróba költözött, s még tovább terjeszke-
dett, fölülmúlva főnökei legvadabb álmait is. Több mint tízezer holdas rej-
tett birtokáról küldött halált szerte a világba, mert ott gyűjtött össze szökött
katonákat, gyilkolási szakértőket, számtalan országból érkezett hadi szám-
kivetetteket, s képességeiket hallatlan pénzekért bocsátotta áruba. A termé-
kük gyilkosság volt, s megrendelőben igazán nem volt hiány a politikailag
háborgó világban. A donok úgy hívták, La nostra Legione Straniero, és rö-
högve itták a vinót Palermóban, New Yorkban, Miamiban és Dallasban,
amikor begyűjtötték a járandóságukat minden egyes költséges gyilkosság
után. És valóban, a padrone néma, láthatatlan serege amolyan idegenlégió
volt számukra.
Amíg a kor és a betegség arra nem kényszerítette a padronét, hogy
elvonuljon bevehetetlen szigetére. És ekkor váratlanul egy nő bukkant fel
az életében. A világ túlsó felén Bajaratt súlyosan megsebesült a ciprusi
Vaszilikosz kikötőben, amikor egy kivégzőosztagra vadászott, amelyet a
Moszad küldött oda egy ott látni vélt palesztin hős meggyilkolására, aki
nem volt más, mint a lázító, aki később Bajaratt ura lett. Az ellentámadást
vezető Baj a part mentén ejtette csapdába a kivégzőosztagot, akár egy
kalózkirálynő, gyors hajóján hol erről, hol arról támadta őket,
reflektorokkal zátonyra kényszerítette őket, s közben szünet nélkül
süvítettek a gyilkos lövések. A Baj négy golyót kapott a gyomrába,
amelyek széttépték a belső szerveit, mindenki lemondott már róla.
A ciprusi föld alatti doki csak éppenhogy összefoltozta, és elállította a
belső vérzést. Erős jegeléssel, mondta, egy-két napig még életben tarthatja,
de szakszerű sebészi beavatkozás nélkül többet nem tehet. De akadt más
megfontolás is: a megfelelő felszereltséggel bíró egyetlen kórház vagy se-
bészcsoport – sem a Földközi-tenger civilizált országaiban, sem Európában
– nem fogad be egy nyilvánvalóan megsebesült terroristát anélkül, hogy ne
értesítené a hatóságokat... a Szovjetunió pedig nem volt többé menedék.
Ám a többszöri, sürgető hívásokra végre válasz jött a Bekaa-völgyből.
Nem garancia az életben maradásra, de legalább kísérlet – ha kitart még
legalább három napig. A Karib-térségben volt egy ember, egy nagy
hatalmú mozgató, érdekelt mindenben a kábítószertől az ipari kémkedésig,
a katonai titkokig és a különleges fegyverszállításokig. Gyakran dolgozott
a Bekaa-val és a Bekaa-ért, s több mint kétmilliárd dollárt keresett közel-
keleti üzletein. Ő nem utasíthatta vissza a Legfelsőbb Tanácsot.
Órákon át próbálkozott. Ám a hírhedt szabadságharcost, akinek az életét
a nő megmentette, nem lehetett elutasítani. Ha a karibi férfi elutasítja,
mondta, a Bekaa-völgy összes kése, de elsősorban az övé elmetéli a
hálátlan mozgatónak és minden szövetségesének a torkát, szerte a világon.
A félhalott Bajt repülőn Ankarába szállították, onnan katonai szállítógé-
pen Martinique-ra, onnan kétmotoros hidroplánnal tovább. Tizenegy órával
azután, hogy elhagyta Ciprust, megérkezett a padrone titkos szigetére.
Sebészcsoport várta Miamiból, akik már konzultáltak a ciprusi orvossal. A
Baj életét megmentették, a kelletlen padrone nem sajnálta a pénzt.
Amint Bajaratt és Nicolo a lépcsőn az erődkastélyhoz közeledtek, a Baj
önkéntelenül hangosan elnevette magát.
– Mi az? – kérdezte élesen Nicolo. – Nem látok semmi mulatságosat.
– Semmi, imádni való Adoniszom. Csak eszembe jutottak az itt töltött
első napjaim. Nem találnád érdekesnek... Gyere, ez a lépcső valóságos
gyötrelem, de kitűnő gyakorlat föl-le szaladgálni rajtuk, hogy az ember
visszanyerje az erejét.
– Nincs szükségem ilyen gyakorlatokra.
– Nekem egyszer volt. – Amint fölfelé indultak, földerengtek a padroné-
ná1 töltött első hetek emlékei, s ugyancsak volt min nevetnie. Amikor már
mozgásképes volt, eleinte úgy kerülgették egymást, mint két gyanakvó
macska: őt dühítette a luxus, amelyet a padrone megengedett magának, azt
meg a tény, hogy ez a nő megzavarta a fényűző életét. Aztán a Baj véletle-
nül betévedt a konyhába, amikor a padrone éppen elégedetlen volt a sza-
kácsnő Sambuca Florentine cannellonijával – arról a szakácsnőről volt szó,
aki most holtan hevert a vízparton. Bajaratt százszor bocsánatot kért a sza-
kácsnőtől, s megfőzte a maga cannelloniját, amely ízlett a sziget ízetlen
gazdájának. Aztán a sakk. A padrone büszke volt rá, hogy a játék mestere,
aztán a fiatal nő kétszer megverte, majd harmadszorra természetesen nyer-
ni hagyta. A padrone a hasát fogta a nevetéstől, tudva, hogy a Baj mit tett,
és értékelte a lány könyörületességét.
– Kedves vagy – mondta –, de többé ne tedd.
– Akkor mindig meg foglak verni, és megharagszol.
– Nem, gyermekem, eltanulom tőled. Ebből állt az életem. Tanulok
mindenkitől... Valaha nagy filmsztár akartam lenni, azt hittem, a
magasságom, a testem, a fényes, szőke hajam tetszeni fog a kamerának.
Tudod, mi történt? Mindegy, elmesélem. Rossellini látott rólam egy
próbafelvételt, amely a római Cinecittában készült, és tudod, mit mondott?
Mindegy, elmesélem. Azt mondta, valami undokság van a kék szememben,
valami megmagyarázhatatlan gonoszság. Igaza volt, elmentem.
Attól az estétől kezdve órákat töltöttek együtt, két egyformán hangsze-
relt lélek, akik elismerik egymás mániáit, elfogadják egymás zsenijét.
Végül egy este, amint a verandán ültek, és nézték a rőt napot, a padrone azt
mondta.
– Te vagy a lányom, aki sosem lehetett.
– Te vagy az egyetlen igazi apám – felelte Bajaratt.
Nicolo, aki egy lépéssel a Baj előtt haladt, kinyújtotta a kezét, amikor a
legfelső lépcsőfokra ért. A kövezett ösvény hatalmas, faragott, legalább
háromujjnyi vastag kapuhoz vezetett.
– Azt hiszem, nyitva van, Cabi.
– Aha – hagyta rá Bajaratt. – Hectra a nagy sietségben biztosan nyitva
hagyta.
– Kicsoda?
– Nem fontos. Add ide a puskát, hátha valamelyik kutya nincs
megkötve. – Közeledtek a félig nyitott kapuhoz. – Rúgd be, Nicolo –
mondta a nő.
Amint beléptek, hirtelen mindenhonnan és sehonnan lövések dördültek.
Nagy hatásfokú, rövid csövű puskák lövéseit visszhangozták a kőfalak,
amint Bajaratt meg a fiú a földre vetették magukat. Amaya is tüzelt – min-
denhová és sehová –, amíg el nem fogyott a lőszer. Aztán amint a füst
fölemelkedett a magas mennyezet felé, csönd lett, teljes nyugalom. És a két
behatoló fölemelte a fejét, s a füst elkavargott a lenyugvó nap fényében,
amely betört a keskeny ablakokon, és mindketten éltek, és nem tudták,
miért. Aztán a füstből kibontakozott egy öregember alakja, aki
tolókocsiban közeledett a csarnok túlsó vége felől. A kanyarodó lépcső
fölötti félkörös balkonon két férfi állt a kedvelt szicíliai fegyverrel, a rövid
csövű lupo a kezükben. Mosolyogtak. Vaktöltényt használtak, gyilkos
tartalom nélküli töltényt.
– Istenem, Annie! – kiáltotta a törékeny hang a tolószékből. Angolul, de
erős akcentussal. – Nem hittem, hogy sikerülni fog.
– Azt hittem Miamiban vagy, mindig Miamiban vagy! Kezelésen!
– Ugyan már, Baj, mit tudnának már kezdeni velem?... De hogy
megölted öreg barátnődet, Hectrát, aki öt évvel ezelőtt ápolt, ez kemény
volt... Tudod-e, hogy most tartozol nekem egy legalább annyira hűséges
nővel? Te leszel az?
Bajaratt lassan fölállt.
– Csupán néhány napra volt szükségem erre a helyre, és senki, senki
nem tudhatta, hol vagyok, mit csinálok, kivel fogok találkozni, még Hectra
sem. Neked itt vannak a rádióid, a műholdjaid, hiszen magad mutattad!
– Azt mondod, senki sem tudja, mit teszel, pontosabban, mit szándé-
kozol tenni? Azt hiszed, ez a vén kripli, aki itt ül, előbb vesztette el az
eszét, mint a testét?... Biztosíthatlak, hogy nem. Ahogyan nem veszítettem
el a Bekaa-ból való embereimet a francia Deuxième-nél, a briliáns MI–6-
nál és jóval kevésbé csodálatra méltó amerikai kollégáiknál sem. Pontosan
tudom, mik a szándékaid. Muerte a toda autoridad, nem igaz?
– Az életem ez, az életemnek ez a vége, de megteszem, padrone.
– Igen, értem. Nem számít, mennyi fájdalmat okozunk másnak, csak
bizonyos mennyiségű kínt tudunk elviselni. Sajnálom, hogy ilyen
veszteség ért, Annie, ez a veszteség, Askelónnál. Úgy tudom, kiváló ember
volt, igazi vezér, határozott és vakmerő.
– Amilyen te voltál, padrone, az ő korában.
– Csak talán idealistább.
– Annyi minden lehetett volna, ami csak akar, de a világ nem hagyta.
Ahogyan nálam. Olyan dolgok uralkodnak fölöttünk, amelyeken nem
tudunk uralkodni.
– Nagyon igaz, lányom. Én például filmsztár akartam lenni, mondtam
már?
– Nagyszerű lettél volna, egyetlen igazi apám – mondta Bajaratt. – De
megengeded, hogy teljesítsem életem utolsó küldetését?
 – Csak az én segítségemmel, egyetlen igazi lányom. Én is azt akarom,
hogy pusztuljon minden uralkodó – mert azzá tettek minket, amik
vagyunk... Gyere, ölelj meg, mint régen. Otthon vagy.
Amint Bajaratt letérdelt, hogy megölelje a vén nyomorékot, az a még
mindig a földön kucorgó fiúra mutatott, aki rémült izgalommal bámulta
őket.
– Ez ki a fene? – kérdezte.
– A neve Nicolo Montavi, és a tervem legfontosabb szereplője – suttogta
a Baj. – Signora Cabrini néven ismer, és Cabinak hív.
– Cabrini? Mint a szeretett amerikai szent?
– Naturalmente.Mert a tetteim által második amerikai szent leszek, nem
igaz?
– Az illúziókhoz sok rum és pompás étel kell. Gondoskodom róluk.
– De ugye elengedsz, padrone!
– Hát persze, lányom, de csak ha segíthetek. Ilyen embereket megölni!
A világot félelem és pánik keríti majd a hatalmába. Ez lesz a végső
kinyilatkoztatásunk, mielőtt meghalunk.

3
A karibi nap perzselte a földet, a sziklákat és a homokot Virgin Gorda
szigetén. Délelőtt tizenegy óra volt, előjáték a legtüzesebb déli órákhoz, és
Tyrell Hawthorne utasai a szabadtéri bár nádteteje alatt hűsölve próbálták
leküzdeni a hányingerüket. Amikor a kapitány közölte, hogy géphiba miatt
csak délután indulhatnak, négy megkönnyebbült sóhajtás hangzott föl,
plusz a Connecticut állambeli Greenwichből érkezett bankár három százas
bankót nyomott Tyrell markába, s így könyörgött:
– Legyen inkább holnap.
Tyrell visszament a villába, ahol Mickey őrizte Cooke-ot és Ardisonne-
t, miközben Marty a dokkban járt. A két behatolót immár gatyára vetkeztet-
ték, a ruhájukat a szálloda mosodájába adták. Hawthorne becsapta az ajtót,
és odaszólt a szerelőnek:
– Mick, tegyen meg nekem valamit. Szaladjon le, és hozzon két üveg
fehérbort.
– Melyik évjárat? – kérdezte Ardisonne.
– Múlt heti – felelte Tyrell. Mickey gyorsan távozott, Hawthorne
folytatta. – Rendben van, ti titkos ügynökök. „Folytassuk”, ahogy az
angolok mondják.
– Nem vagy vicces – mondta Cooke.
 – Ó, fantasztikus, amikor ti, európaiak előjöttök a ködös, keskeny kis
utcáitokból az esőköpenyetekben, és a vízparton lopakodtok. De miért nem
néztek végre szembe a ténnyel? A modern technika kitúrt benneteket,
ahogyan engem is. Amszterdam erre tanított, hacsak nem hazudott nekem
mindenki, ám az lehetetlen. A gépek programozták be őket, azt mondták és
tették, amit a gépek parancsoltak. Csak erre képesek!
– Nem igaz, mon ami. Egyszerűen szólva, mi nem vagyunk ezzel a
technikával fölszerelve. Mi a régi iskolához tartozunk, és hidd el nekem, az
olyan utakon jön vissza, hogy nem is képzeled. A komputerek és
programjaik, a műholdak és nagy magasságban készült fényképeik, a
határokon átjutó televízió- és rádiójelek – mindez magnifique, de nem
képesek megbirkózni az emberi tényezővel. Mi viszont ezt csináltuk..., te
is. Mi szemtől szemben találkozunk férfiakkal és nőkkel, s az ösztöneink
súgják meg, hogy az illető ellenség-e. Gépek erre nem képesek.
– Azt akarod mondani ezzel a kiselőadással, hogy egyesített középkori
erőfeszítéseinkkel hamarabb meg fogjuk találni ezt a sárkány lady
Bajarattot mintegy ötven lakott szigeten, mint ha faxon szétküldenétek a
fényképét, a leírását vagy amitek még van róla a biztos forrásaitok szerint?
Ha így van, azt hiszem, tényleg ideje sürgősen nyugdíjazni titeket.
– Szerintem Jacques azt akarja mondani – szólt közbe Cooke –, hogy a
szakértelmünk, a rendelkezésünkre álló technikával kombinálva,
hatékonyabb lehet, mint bármelyik a másik nélkül.
– Jól mondod, mon ami. Ez a pszichopata nő, ez a gyilkos nem ostoba,
és vannak forrásai.
– Washington szerint viszont mérhetetlen gyűlölet lakik az okos
fejecskéjében.
– Ami nem mentség arra, amit tett, sem arra, amit tenni szándékozik –
mondta nagy átéléssel az MI–6 embere.
– Valóban nem – helyeselt Hawthorne. – Csak kíváncsi lennék, kicsoda,
micsoda lenne most, ha évekkel ezelőtt segít neki valaki... Mindenható Is-
ten, levágják a szemed előtt apád és anyád fejét! Szerintem, ha az öcsém-
mel és velem ez történt volna, most ugyanolyan gyilkosok lennénk, mint ő.
– Te is elveszítetted a feleségedet, akit nagyon szerettél, Tyrell – mondta
Cooke. – Mégsem lettél gyilkossá.
– Valóban nem – felelte Hawthorne. – De hazudnék, ha azt mondanám,
nem gondoltam számos ember megölésére..., nem csak gondoltam rá, el is
terveztem.
– De a terveket nem kivitelezted.
– Csak azért, mert segítséget kaptam ..., hidd el, csak azért, mert volt,
aki megállítson. – Tyrell kinézett az ablakon, az állandó mozgás szinte hip-
notizálta. Volt valaki, és mennyire hiányzott! Részeg pillanataiban beszélt
neki a terveiről, hogy megöli ezt meg azt, odáig is elment, hogy kinyitotta
hajójának zárt fiókjait, és megmutatta a terveit, utcák és épületek vázlatait,
elképzeléseit, hogyan vet véget azok életének, akik a felesége halálát okoz-
ták. És Dominique ilyenkor a karjába kapta, amikor ő alkoholos kábulatban
tántorgott, s azt suttogta a fülébe, hogy a gyilkolás nem hozza vissza a ha-
lottat. Csak fájdalmat okoz sok más embernek, akiknek semmi köze Ingrid
Johansen Hawthorne-hoz. És ez a lány reggel még mindig mellette volt,
szelíd nevetéssel oszlatta el másnapos bűntudatát, s ugyanakkor emlékez-
tette, mennyire ostoba és veszélyes volt a fantaziálása. Ez a lány azt akarta,
hogy ő éljen. Krisztusom, hogy szerette! És amikor eltűnt, eltűnt a whisky
is. Talán ez is csak fantaziálás volt, de Tyrell gyakran eltöprengett, vajon,
ha korábban abbahagyta volna az ivást, mellette maradt volna-e a lány.
– Elnézést kérünk a behatolásért – mondta Ardisonne, mert őt is, Cooke-
ot is megzavarta Hawthorne hirtelen elhallgatása.
– Csak a magánéletembe törtetek be.
– Mit felelsz hát, kapitány? Elmondtunk mindent, még bocsánatot is
kértünk a tegnap éjszakai tettünkért, amely akkor éppen ésszerűnek
látszott. Amikor a csapos igen ellenségesen bámul az emberre, és a pult alá
nyúl egy elhagyatott lebujban éjjel, hát... Jacques meg én ismerjük a
szigeteket.
– Talán igazatok volt, de túlzásba vittétek a dolgot. Azt mondtátok,
sürgős. Aztán hat órára kivontatok a forgalomból. Szép kis sürgősség!
– Az intézkedéseinket nem rád meg a csapos barátodra szabtuk –
mondta Ardisonne. – Őszintén szólva, másokra.
– Kikre?
– Ugyan már, Tyrell, nem vagy te ilyen naiv. A Bekaa-völgynek
mindenütt vannak kapcsolatai, és csak a legártatlanabb lélek hiheti azt,
hogy a szolgálatainknál nincsenek beépített embereik. Húszezer font
könnyen elcsavarja valamelyik bürokrata fejét.
– Attól tartottatok, hogy elkaphatnak?
– Nem hagyhattuk számításon kívül, ezért nem hoztunk magunkkal
semmit, csak a fejünkben. Se fénykép, se dosszié, se háttéranyag
Bajarattról, semmi. Ám ha valaki megpróbált volna az utunkba állni akár
Párizsban, akár Londonban, akár Antiguán, el tudtunk volna bánni vele.
– Szóval ismét belebújtatok az esőköpenyetekbe, és mellékutcákon
lopakodtok.
– Miért mondanánk le a titkosságról meg a rejtett fegyverekről? A te
életedet is többször megmentették a hidegháború idején.
– Talán egyszer vagy kétszer, nem többször. És nagyon igyekeztem nem
üldözési mániába esni. Amszterdamig viszonylag egyszerű volt. Kit tudsz
megfordítani, és mennyibe kerül?
– Ma más világban élünk, kapitány, nincs meg az a fényűzésünk, hogy
ismerjük az ellenségeinket. Ezek ma másfajták, nem ügynökök, nem is ket-
tős ügynökök vagy téglák az egyik vagy a másik oldalon, akiket földeríthe-
tünk – azok az idők elmúltak. Egyszer majd visszagondolunk rájuk, hogy
mennyire egyszerű is volt, mert a mentalitásunk gyökereiben nem is külön-
bözött annyira. De minden megváltozott. Ma nem olyan emberekkel van
dolgunk, akiknek a gondolkodása egy csöppet is hasonlít a miénkhez. Most
gyűlölettel van dolgunk, nem hatalomvággyal vagy geopolitikai
érdekekkel, hanem színtiszta, nyers gyűlölettel. A világ nyomorultjai
föllázadnak, kirobban ősrégi frusztrációjuk, eluralkodik a vak bosszúállás.
– Ez nagyon drámai volt, Geoff, de azt hiszem, eltúloztad a dolgot.
Washington tud a nőről, és ha sikerül kiemelni, az elnök nem kerülhet
sebezhető helyzetbe. Ugyanez a helyzet, gondolom, Londonban, Párizsban
és Jeruzsálemben is.
– Ugyan, ki valóban sebezhetetlen, Tyrell?
– Természetesen senki, csakhogy annak a nőnek valóságos illuzionistá-
nak kell lennie, hogy kijátssza a töméntelen őrt és a világ legmodernebb
biztonsági berendezéseit. Tudomásom szerint a washingtoni ovális iroda
tökéletes ellenőrzés alatt áll. Kívülről nem juthat be senki, tökéletesen
elszigetelt. Megismétlem tehát, immár ezredszer, mi szükségetek van rám?
– Azért van szükségünk rád, mert az a nő illusionniste! – mondta Ardi-
sonne. – Meglépett a Deuxième, az MI–6, a Moszad, az Interpol és minden
elképzelhető elhárítás elől. De most legalább annyit tudunk, hogy egy bizo-
nyos körzetben van, és ezt át tudjuk fésülni a rendelkezésünkre álló összes
műszaki berendezéssel, ráadásul a kezünkben a legfontosabb tényező. Az
emberi: a húzóhálót most tapasztalt vadászok feszítik ki, akik ismerik a vad
jelenlegi vadászterületét, a titkos ösvényeket, a partokat, mindent.
Hawthorne némán nézte a két férfit.
– Tegyük föl, hogy bizonyos feltételekkel belemegyek – mondta végül.
– Hol kezdenénk?
– A technológiánál, amelyet olyan sokra becsülsz – felelte Cooke. – A
Karib-térség minden NATO-elhárítóközpontja és minden rendőrség
részletes leírást kap Bajarattról meg a fiatalemberről, akivel utazik.
– Hát ez jó! – nevetett gúnyosan Tyrell. – Szétkülditek a körözést a
szigeteken, és választ vártok? Megleptek, urak, azt hittem, ismertek
minden titkos ösvényt és partot.
– Miért, te mit gondolsz? – kérdezte komoran Ardisonne.
– Azt, hogy alig harmincszázalékos az esélyetek arra, hogy akár hivata-
losan, akár nem hivatalosan bárki bejelentést tegyen nálatok, ha látná őket.
Ha ugyanis valaki látná őket, nem hozzátok rohanna, hanem a hölgyhöz, és
ő pár ezer dollárért befogná a száját. Túlságosan sokáig voltatok távol,
fiúk, ez nem Óz országa. Kivéve néhány helyet, amilyen ez is, errefelé igen
nagy a szegénység.
– Te hogyan csinálnád? – kérdezte Cooke.
– Ahogyan nektek kéne – felelte Hawthorne. – Azt mondjátok, bejára-
tosnak kell lennie a külföldi bankokba, ez a kulcs. Itt senki nem ad át na-
gyobb ősszeget idegeneknek, csakis kézből kézbe. Koncentráljatok azokra
a szigetekre, ahol ilyesmire lehetőség van, és rögtön legföljebb húsz-hu-
szonöt marad. És az itt-tartózkodásotok alatt bizonyára jártatok is vala-
mennyin. Keressétek meg az embereiteket egy-egy nagyobb summa kész-
pénzzel, és ők állapodjanak meg aztán a hatóságokkal. Errefelé a hátsó ajtó
sokkal hatékonyabb, mint a főbejárat. Csodálkozom, hogy ezt nekem kell
mondanom.
– Az érvelésedben nem találok hibát, öregem, de attól tartok, nincs rá
időnk. Párizs szerint a hölgy legföljebb két hetet fog itt tölteni; London
szerint maximum öt-nyolc napot.
– Akkor a zsokétok már most kiesett a nyeregből. Már most
elveszítettétek a versenyt. A madárka kiröpül a hálótokból.
– Nem föltétlenül – mondta Richelieu.
– A stratégiát London dolgozta ki – magyarázta Cooke. – És nem
hagytuk számításon kívül a korrupciót sem, amelyre az imént utaltál. A
körözéssel együtt már eléggé sokat nyom a latban. Anglia, Franciaország
és az USA kormánya közösen hárommillió amerikai dollárt ajánlott föl az
olyan információért, amely a szökevények elfogását eredményezi. Viszont
azt is kilátásba helyezték, hogy az ilyen információ visszatartása rendkívül
súlyos büntetést von maga után.
– Hűha! – füttyentett Hawthorne. – Ez aztán a betonlabda! Hárommilli-
ót zsebelhetsz be, vagy golyóval a fejedben végezheted valamelyik hátsó
utcán.
– Pontosan – helyeselt az MI–6 veteránja.
– Az egykori NKVD-től loptátok az ötletet. Ennél még a KGB is
barátságosabb volt.
– Aligha. Az ötlet egyébként Beowulf idejéből való. Nagyon hatásos.
– Az idő, Tyrell! – mondta Ardisonne. – Gyorsan kell cselekednünk.
 – Mikor küldtétek ki a körözést? A személyleírásokat?
Cooke az órájára pillantott.
– Úgy hat órája, reggel ötkor, greenwichi idő szerint.
– Hol a hadműveleti központ?
– Pillanatnyilag a londoni Tower Streeten.
– Az MI–6-nál – mormogta Hawthorne.
– „Bizonyos föltételeket” említettél, Tyrell – mondta Cooke. –
Feltételezhetjük tehát, hogy a nemzetközi stabilitás érdekében közénk
állsz?
– Semmit sem feltételezhetsz. Nem szívelem a bolygónkat irányító
seggfejeket. Ha engem akartok, fizetni fogtok, akár elkapjátok őket, akár
nem, méghozzá előre.
– Keményen játszol, haver...
– Nem játszom. Ha igazán meg akarunk élni ebből az üzletből az
öcsémmel, még két hajóra van szükségünk – használtakra, de jó, első
osztályú járgányokra. Hétötven darabja, összesen másfél milkó. A
bankomba kérem, Saint T.-be, holnap reggelre. Korán.
– Nem sok ez egy kicsit?
– Sok? Amikor készek vagytok leperkálni hárommilliót bárkinek, aki
véletlenül belebotlik ebbe a Bajarattba meg a kölyökbe? Fizessetek, vagy
holnap tízkor megyek Tortolába.
– Öntelt hólyag vagy, Hawthorne.
– Akkor kopjatok le, és én megyek Tortolába.
– Tudod jól, hogy nem tehetjük. Bár nem tudom, megérsz-e annyi pénzt.
– És nem is fogod megtudni, amíg ki nem fizeted, igaz?

CIA, Langley, Virginia

Az ősz hajú Raymond Gillette, a CIA igazgatója némi kelletlen tisztelettel
vegyes undorral nézte az asztala előtt ülő egyenruhás tengerésztisztet.
– Az MI–6, a Deuxième kis segítségével elérte azt, amit maguk
képtelenek voltak – mondta csöndesen. – Megszerezték Hawthorne-t.
– Megpróbáltuk – felelte Henry Stevens kapitány, a tengerészeti
elhárítás főnöke. Éles válasza nem mentegetőzés volt, amint kihúzta magát,
és karcsú, ötvenéves testével éreztette fizikai fölényét a pocakos CIA-
igazgatóval szemben. – Hawthorne első osztályú balek volt, és sosem hitte
el. Másként szólva, istenverte hülye volt, aki akkor sem volt hajlandó hinni
nekünk, amikor cáfolhatatlan tényeket tettünk le elé.
– Hogy a svéd felesége a szovjetek ügynöke, de legalábbis fizetett
informátora volt?
– Pontosan.
– Kitől származott a bizonyíték?
– Tőlünk. Aprólékosan dokumentálva.
– Kik által?
– Helyszíni források által. Egy emberként tanúsították.
– Amszterdamban – mondta Gillette.
– Igen.
– Olvastam az anyagot.
– Akkor láthatta, mennyire vitathatatlanok voltak az adatok. Az asszony
állandó megfigyelés alatt állt... Krisztusom, két hónappal a megismerkedé-
sük után hozzámegy a tengerészeti elhárítás egyik rangidős tisztjéhez...,
aztán többen látják, sőt lefényképezik, amint a szovjet követség hátsó
bejáratához oson éjjel, tizenegy alkalommal! Mi kell még?
– Ellenőrzés, egyeztetés. Például velünk.
– Azt megteszik a titkos operációkat nyilvántartó számítógépek.
– Nem mindig, s ha ezt nem tudja, le kellene fokozni egyszerű tenge-
résszé.
– Nem vagyok köteles ezt eltűrni egy civiltől.
– Pedig jobb lesz, ha eltűri, mert én legalább tekintettel vagyok az
érdemeire – ugyanis egykönnyen bíróság előtt találhatja magát, méghozzá
polgári és katonai bíróság előtt egyszerre. Persze csak abban az esetben, ha
sikerül huszonnégy órával túlélnie a pillanatot, amikor Hawthorne
megtudja az igazságot.
– Mi a fenéről beszél?
– Én olvastam a mi anyagunkat is Hawthorne feleségéről.
– És?
– Maga elterjesztette a hírt, és az összes amszterdami emberét meges-
kette rá – persze a személyüket teljes titokban tartva –, hogy Hawthorne
felesége, a kifogástalan hátterű tolmácsnő Moszkvának dolgozott.
Mindenki megkapta a parancsot, pontosan ugyanazokkal a szavakkal.
„Ingrid Hawthorne a NATO árulója, állandó kapcsolatot tart fenn a
szovjetekkel.” Mintha egy karcos lemez ismételgette volna.
– Így igaz!
– Nem igaz, kapitány. Az asszony nekünk dolgozott.
– Magának elment az esze – nem hiszek magának!
– Olvassa el a mi anyagunkat... Ahogyan én összerakom a dolgokat, a
maga keze tisztának látszik, mert továbbadott egy másik hazugságot, amely
véletlenül igaz volt, tragikusan igaz. Az egyik kiválasztott emberével meg-
súgatta a KGB ottani embereinek, hogy Mrs. Hawthorne kettős ügynök,
hogy a házassága valódi, nem formalitás, ahogyan a szovjetek hitték. Ők
pedig végeztek vele, és a holttestét a Heren-csatornába dobták. Mi elve-
szítettük az egyik igen tehetséges emberünket, Hawthorne pedig a
feleségét.
– Istenem! – rándult össze a székében Stevens. – Hát miért nem szólt
nekünk senki? – Aztán hirtelen megmerevedett. – Egy pillanat! Ha igazat
mond, az asszony miért nem beszélt soha Hawthorne-nak?
– Csak találgatni tudunk. Ugyanabban utaztak, az asszony tudta ezt az
uráról, a férfi nem tudta a feleségéről. Ha tudta volna, nyilván rávette
volna, hogy hagyja abba, hiszen ismerte a veszélyt.
– De hogy bírta nem elmondani?
– Skandináv hidegvér, talán. Nézze meg a teniszezőiket. És úgysem lett
volna képes abbahagyni. Az apja szovjetellenes aktivista volt, akit Rigában
fogtak el, s az egyik szibériai gulágon halt meg, amikor Ingrid még
egészen fiatal volt. Ő megváltoztatta a nevét, kialakította a saját
„legendáját”, megtanult pompásan oroszul, franciául és angolul, és beállt
hozzánk dolgozni Hágában.
– Mindez nem szerepel a mi följegyzéseinkben!
– Megtudhatták volna, ha veszik a fáradságot, hogy fölvegyék a
telefont, mielőtt határoznak. Titkos nyilvántartásban volt.
– Marhaság! Ki bízhat itt már bárkiben is?
– Talán ezért vagyok itt én, fiatalember – mondta Gillette, és keskeny,
húsba ágyazott szeméből egyenlő mértékben sugárzott megvetés és
megértés. – Meglehetősen régi róka vagyok a G–2-től, Vietnamból, ahol
aztán igazán nagy volt a kupleráj, de olyan zavaros volt a helyzet, hogy
meg nem érdemelt hírnévvel sikerült kimásznom belőle – holott inkább
haditörvényszék elé kellett volna állítaniuk. Így hát pontosan tudom, maga
honnan jön, kapitány, ami persze nem mentség sem magának, sem nekem.
Viszont úgy érzem, tudnia kell az igazat.
– Ha így érezte, miért vállalta el ezt a beosztást?
– Maga civilnek nevezett, és valóban az vagyok, nagyon gazdag civil.
Rengeteg pénzt kerestem, részben a meg nem érdemelt hírnevemnek
köszönhetően, így hát amikor fölajánlották ezt a munkát, úgy éreztem,
ideje fizetnem. Megpróbálom egy kicsit jobbá tenni a dolgokat a
kormányzatnak ezen a nagyon szükséges területén... talán, hogy
jóvátegyem a múltban elkövetett hibáimat.
– Ha már a hibáit említi, miből gondolta, hogy alkalmas erre a
munkára?
 – Éppen a hibák miatt vagyok rá alkalmas. Annyira agyunkra megy a
titoktartás, hogy néha a leglényegesebb dolgokról sem beszélünk, vagy
nem nézünk utánuk. Például nem hiszem, hogy maga még egyszer elköveti
ugyanazt a hibát, amelyet Ingrid Hawthorne esetében.
– Nem az én hibám! Maga mondta, hogy nem volt nyilvántartásban!
– Ahogyan még másik nyolcvan-száz ember. Ehhez mit szól?
– Disznóság!
– Közülük több tucat a maga embere.
– Az még előttem volt – vágta rá a tengerésztiszt. – Semmilyen rendszer
nem működik, ha nem veszik figyelembe. Ma már tökéletesen le lehet
védeni a számítógépes adatokat.
– Ezt ne mondja azoknak a komputerkalózoknak, akik behatoltak a
Pentagon gépeibe. Esetleg nem hinnék el.
– Az esély egy a millióhoz!
– Nagyjából ugyanannyi, mint hogy egy sperma megtermékenyítsen egy
petesejtet, és kilenc hónappal később mégis élet lesz belőle. Maga viszont
elvett egy ilyen életet, kapitány...
– Az Isten verje meg magát...
– Engem hagyjon ki – emelte föl a kezét a CIA-igazgató. – Ez az
információ nem jut ki ebből a szobából. Csak hogy tudja. Hasonló hibát
követtem el én is a Ho Si Minh-ügyben – és ez sem jut ki ebből a szobából.
– Végeztünk?
– Még nem. Meg nem parancsolhatom, csak javaslom, hogy érje utol
Hawthorne-t, és adjon meg neki minden hajózási segítséget. Maguk ott
vannak az egész Karib-tengeren, mi alig.
– Nem hajlandó beszélni velem – mondta lassan, halkan a kapitány. –
Többször próbálkoztam. Mihelyt rájött, ki az, letette a kagylót.
– Pedig beszélt valakivel maguktól, állítja az MI–6. Cooke-nak, az
emberüknek azt mondta Hawthorne Virgin Gordán, hogy tud Bajarattról,
hogy az ovális iroda tökéletesen biztonságos, az elnöknek nem eshet
semmi baja. Ha nem maguktól tudta, akkor honnan?
– Próbálkoztunk – felelte kelletlenül Stevens. – Miután én nem voltam
képes beszélni vele, szóltam néhány emberemnek, hogy ha bármelyikük
úgy gondolja, eredményt érhet el nála, mesélje el az ügyet Tyenak.
– Tye?
– Ismertük egymást, nem jól, de néha megittunk együtt egy-egy pohár-
ral. A feleségem az amszterdami követségen dolgozott, vele jóban voltak.
– Vagyis gyanítja, hogy köze volt a felesége halálához?
– A fenébe, megmutattam neki a fényképeket, de megesküdtem, hogy
nekünk semmi közünk az asszony halálához – és ez így is volt.
– Csakhogy ez nem igaz.
– Azt ő nem tudhatja. Ráadásul a szovjetek jelet hagytak, figyelmezte-
tőül másoknak.
– Az embernek azonban kialakulnak ösztönei, nem?
– Mit akar tőlem, igazgató úr? Nem vagyok társalgós kedvemben.
– Mivel a briteknek sikerült megszerezniük Hawthorne-t, hívjon össze
nyomban stábértekezletet, és vizsgálják meg, miben tudnak segíteni neki. –
Az igazgató az asztal fölé hajolt, fölírt valamit. – Egyeztessenek a
Deuxième-mel és az MI–6-tal; ez annak a két embernek a neve, akikkel
beszélhet, de csak velük és csak kódolt vonalon. – Az igazgató megmutatta
a papírt.
– Egészen fönn – jegyezte meg a tengerésztiszt a nevek láttán. – És mi a
kód?
– Kislányvér. Aztán kapcsol be a rendszer.
– Tudja – állt föl Stevens, és zsebre tette a cédulát –, azt hiszem, mind-
nyájan kissé túlzásba visszük a dolgokat. Tucatnyi ilyen riadót éltünk már
meg, közép-keleti kommandókat, a nagy embert a reptéren váró őrülteket,
tébolyult, fenyegető leveleket író elmebetegeket, és kilencvenkilenc egész
kilenctized százalékban smafu volt az egész. Egyszerre fölbukkan egy
magányos nő egy kölyökkel a képernyőn, és kitör a riadó Jeruzsálemtől
D.C.-ig, Párizstól Londonig. Nem túlzás ez?
– Milyen alaposan olvasta el a Londonból kapott anyagot, amelyet
átküldtem? – kérdezte az igazgató.
– Nagyon alaposan. A nő pszichopata a legteljesebb freudi értelemben,
és kétségtelenül mániákus. Ettől azonban még nem szuperamazon.
– Mert nem is az. A kimagasló céltáblát könnyebb eltalálni, mert kilóg a
sorból. Bajaratt lehetne a szomszéd lány bármelyik amerikai kisvárosban,
lehetne üres fejű manöken a párizsi Saint-Honorén, lehetne szégyenlős
szabra közkatonalány az izraeli seregben. Ő nem vezet rohamot, csak
meghangszereli. Ebben zseni. Eseményeket hoz létre, aztán a főszereplőket
a maga előre elhatározott célja felé mozdítja el. Ha Amerikában élne, és
más lenne a mentalitása, valószínűleg az én helyemen ülne.
– Megkérdezhetem...? – A tengerésztiszt toporgott, fújtatott, pirult. –
Amit tettem... jaj, Istenem, amit tettem... azt mondta, nem jut ki ebből a
szobából.
– Úgy van.
– Krisztusom, miért tettem? – A tiszt szeme fátyolos lett, a teste
rázkódott. – Megöltem Tye feleségét...!
 – Elmúlt, kapitány. Sajnos azonban ezzel a bűntudattal kell leélnie az
életét, ahogyan én is élek immár harminc esztendeje, Ho Si Minh óta. Ez a
büntetésünk.

Tyrell öccse, Marc Anthony Hawthorne – karibiasabban Marc-Boy –

Virgin Gordára röpült, hogy átvegye a testvére hajóját és utasait. Marc
Hawthorne sok szempontból a tipikus öcs volt, kissé magasabb Tyrellnél,
kissé soványabb – pontosabban nagyon vékony –, az arca igen hasonló a
bátyjáéhoz, de szarkalábak és az idősebb fivér tapasztaltabb, semleges
tekintete nélkül. Hét évvel volt fiatalabb, s bár nyilvánvaló volt, hogy
ugyancsak kedveli az elsőszülöttet, természetes volt az is, hogy néha
kétségbe vonja a szellemi képességeit.
– Ugyan, Tye! – mondta szenvedélyesen, amint ott álltak naplementekor
az elhagyott dokkban. – Hagyd ezt a marhaságot! Nem mehetsz vissza,
nem hagyom!
– Bárcsak le tudnál állítani, öcsi, de nem tudsz.
– Ez meg miféle marhaság? – Marc torokhangon kántálta: – Aki egyszer
tengerész volt, az is marad! Ezt akarod mondani?
– Dehogy. Csakhogy én meg tudom tenni, amit ők nem. Cooke és
Ardisonne beröpülték a szigeteket, én végighajóztam őket. Ismerek minden
öblöt, minden szárazulatot, akár rajta van a térképen, akár nincs, és
nemigen akad errefelé „hatóság”, amelyet meg ne vesztegettem volna.
– De kiért, az ég szerelmére?
– Nem tudom, Marc, de talán azért, amit Cooke mondott. Azt mondta,
ezek „a világ nyomorultjai”, nem azok az ellenségek, akiket régen ismer-
tünk, hanem újfajta, tomboló fanatikusok, akik egyszerűen el akarnak
pusztítani mindent, amiről azt hiszik, attól nem juthattak előbbre a
nyomornegyedekből.
– Ez társadalmi és gazdasági szempontból valószínűleg igaz. De
ismétlem, miért mászol bele?
– Mondtam már: mert meg tudom tenni, amit ők nem.
– Ez nem ok, ez csak amolyan önigazolás.
– No jó, professzor öcskös, megpróbálom megmagyarázni. Ingridet
megölték – nem tudom, és talán nem is fogom megtudni soha, miért –, de
az ember nem élhet együtt egy asszonnyal anélkül, hogy ne tudná: ez az
asszony azt akarja, hogy az erőszaknak, így vagy úgy, vessenek véget. A
lehető legőszintébben mondom neked: fogalmam sincs, melyik oldalon
állt, de azt tudom, hogy békét akart. A karomban tartottam, s egyszerre
csak fölsírt: „Miért nem képesek abbahagyni? Miért nem lehet véget vetni
a brutalitásnak?”... Később, amikor azt mondták, szovjet tégla volt... nézd,
én nem tudom elhinni, de ha az volt, akkor jó okból. Valóban békét akart. A
feleségem volt, szerettem, és nem tudott hazudni nekem, amikor öleltem.
Csönd. Végül megszólalt halkan Marc.
– Nem is próbálok úgy tenni, mintha képes lennék megérteni a világot,
amelyben éltél. Isten látja lelkemet, nem tudom megemészteni. Mégis, újra
meg kell kérdeznem, valójában miért mégy vissza?
– Mert van ott valaki, aki valami erősebbet képvisel, mint amit mi meg
tudunk érteni, és meg kell őt állítani, és ha segíthetek megállítani azt a
pszichopatát, mert tudok pár mocskos trükköt, talán egyszer könnyebb lesz
a szívem Ingriddel kapcsolatban. Mert Ingridet is a mocskos trükkök ölték
meg.
– Meggyőző vagy, Tye – mondta Marc.
– Örülök, hogy egyetértesz – csapott az öccse vállára Tyrell. – Mert a
következő napokban te vezeted a boltot, és ebbe az is beletartozik, hogy
nézned kell két új szlúpot, első osztályút, nagy vitorlával a hajó hosszában.
Ha találnál véletlenül, és én nem vagyok éppen elérhető, foglald le.
– Miből? Fedezet nélküli papírokkal?
– A pénz holnap reggel Saint T.-ben lesz, ideiglenes munkaadóim
szívességéből.
– Örülök, hogy az idealizmusodba vegyül némi realitás is.
– Többel tartoznak nekem, mint amennyit valaha is meg tudnak fizetni.
– Addig is honnan kerítsek másik kapitányt? A jövő hétfőre két
helyfoglalásunk van.
– Fölhívtam Barbie-t Red Hookban, eljön. A hajóját még nem hozták
rendbe a hurrikán óta.
– Tye, tudod, hogy az utasok nem kedvelik a női kapitányokat.
– Csak szólj neki, hogy csinálja azt, amit a saját utasai előtt szokott,
amikor rájönnek, hogy a B. Pace nem Bruce vagy Ben, hanem Barbara.
Mihelyt az összes utas a hajón van, behúz egy nagyot a hajó pincérének.
– De fizet is neki, hogy eltűrje.
– Hát fizess te is, gazdagok vagyunk.
Hirtelen motormoraj, majd fékcsikorgás hallatszott a dokkok melletti
parkolóból. Másodperceken belül hallani lehetett, hogy Cooke és
Ardisonne fojtott hangon szólongatják Martyt és Mickeyt a jachtklub
műhelyében. Pár perc múlva az angol meg a francia rohantak feléjük.
– Valami történt – mondta halkan Tyrell.
– Valami történt! – kiáltotta már messziről Geoffrey Cooke, amint
kifulladva loholtak hozzájuk a mólón. – Most jövünk a kormányzóságról...
Hello, Marc, sajnos négyszemközt kell beszélnünk a bátyáddal. – Az MI–
6-os a móló végébe vonszolta Hawthorne-t, Richelieu követte őket.
– Nyugi – mondta Hawthorne. – Fújjátok ki magatokat, lassítsatok.
– Nincs idő! – mondta Ardisonne. – Négy jelentést kaptunk, hogy látták
a nőt és a fiatalembert.
– Ugyanarról a szigetről?
– Nem, fene egye meg – mondta Cooke. – De mindegyiken van
nemzetközi bank.
– Ami azt jelenti, hogy két jelentés egy helyről...
– St. Croix, Christiansted. Repülőgép vár minket a reptéren. Én nézem
meg St. Croix-t.
– Miért? – tiltakozott Hawthorne. – Nem akarlak megbántani, Geoff, de
fiatalabb vagyok, s szemlátomást jobb kondiban. Add nekem St. Croix-t.
– Te nem láttad a képeket!
– A leírásod szerint három különböző nő látható rajtuk, hát mit érnék
velük?
– Könnyen felejtesz, Tyrell. Kicsi a valószínűsége, de talán az egyik kép
hiteles. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
– Szerezd meg nekem őket.
– Futárral jönnek. Virgin Gorda kívül esik a biztos útvonalon. A
Deuxième elküldi holnap a képeket Martinique-ról diplomáciai futárral.
– Nem veszíthetünk időt – sürgette őket Ardisonne.
– Közlöm a forrásaink nevét, Tyrell – mondta Cooke. – Te mégy St.
Barthélemybe. Jacque Anguillára.

Hawthorne fölébredt a keskeny szállodai ágyon St. Baits szigetén, és

még mindig haragudott Geoffrey Cooke-ra, amiért nem nyerő helyzetbe
hozta. A bennszülött forrás, akihez a sziget biztonsági főnökének
közvetítésével jutott el, ismert kábítószeres besúgó és egyben kereskedő
volt, aki megerőltette a fantáziáját a hárommillió dollárért. Egy idősebb
német hölgyet látott tinédzser unokájával kiszállni a St. Martin
vízibuszból. A kérdéses nagymamáról egyébként kiderült, hogy egy
túlzottan kifestett, nagyon német anya, aki helyteleníti lánya plebejus
életmódját, ezért ajánlotta föl, hogy elcipeli az unokáját egy nagy
körutazásra a szigeteken.
– A fene egye meg!– káromkodott Hawthorne, és a telefonért nyúlt, hogy
megrendelje a reggelit, bármi lett légyen is az ebben az ócska szállodában.
Tyrell járta St. Baits utcáit, múlatta az időt, amíg a repülőtérre nem
vitetheti magát, hogy visszautazzon Brit Gordára. Nem volt más tennivaló;
utált egyedül ülni a szállodai szobában. Olyan az, mint a magánzárka, ahol
az ember igen gyorsan ráun a maga társaságára.
Ekkor történt. Mintegy háromméternyire tőle a Bank of Scotland
bejárata felé tartott az a nő, aki megmentette az ép eszét, ha nem az életét.
Talán még szebb volt, mint azelőtt. Hosszú, fekete haj keretezte szépséges,
barnára sült arcát, a kozmopolita párizsi nő magabiztosságával lépkedett,
aki az a fajta, akinek nem esik nehezére kedvesen szólni az idegenekhez.
Tyrellban egyszerre fölidéződött minden. A lány szépségét szinte alig bírta
elviselni.
– Dominique? – kiáltotta, és utat tört az emberek között, hogy
odaszáguldjon a nőhöz, akit oly régen, túlságosan régen nem látott. A lány
megfordult, az arca földerült, mosolya örömmel telt meg. Hawthorne egy
bolt elé húzta, megölelték egymást, testük egyszeriben visszaemlékezett az
egykori melegségre, szeretetre. – Azt mondták, visszamentél Párizsba!
– Úgy is volt, drágám. Rendeznem kellett az életemet.
– Nem üzentél, nem írtál, nem telefonáltál. Azt hittem, megőrülök.
– Sosem pótolhattam volna Ingridet, tudtam.
– És azt nem tudtad, mennyire szerettem volna, ha megpróbálod?
– Más világból valók vagyunk, kedvesem. A te életed itt van, az enyém
Európában. Olyan kötelezettségeim vannak, amilyenek neked nincsenek,
Tye, hiszen próbáltam megmagyarázni.
– Nagyon is emlékszem. Mentsétek meg a Gyermekeket, Szomáliái
Segély, ég tudja, mi még.
– Túlságosan sokáig voltam távol. Sokkal tovább, mint nélküled lettem
volna. A szervezeteknél pedig minden a feje tetejére állt, számos
idegenkedő kormány sem segített. De most, hogy a Quai d'Orsay szilárdan
mögöttünk áll, sokkal egyszerűbb. Például a legutóbb Etiópiában...
Amint beszélt különböző jótékonysági akcióiról – hogyan sikerült le-
győznie a bürokratikus vagy még komiszabb akadályokat –, mindent derűs
villamosság töltött meg körülötte. Nagy, ragyogó szeme olyan eleven volt,
az arca annyira kifejező, szinte sugározta azt a végtelen reménységet,
amelyből állandóan merített, amely éltette. Az együttérzésre való képes-
sége szinte hihetetlen volt, mégis hihetővé tette a szinte naivitással határos
őszintesége, amely viszont némileg ellentétben állt szolid intelligenciájával
és nagyvilágiságával.
–... egyszóval huszonnyolc teherautóval átjutottunk! El sem tudod
képzelni, milyen volt látni a falusiakat, kivált a gyerekeket, akiknek látszott
az arcán az éhség. Az öregeket, akik már föladták a reményt! Nem tudom,
sírtam-e valaha ennyire a boldogságtól... És most már rendszeresek a
szállítmányok, és eljutunk mindenhová, amíg fönn tudjuk tartani a
nyomást!
– Nyomást?
– Tudod, drágám, a zaklatókat a magunk fenyegetőzéseivel zaklatjuk,
persze szelíden, nagyon is hivatalos papírok formájában. A Francia
Köztársasággal nem lehet kukoricázni! – Dominique diadalmasan
mosolygott, a szeme csillogott.
Annyira szereti! Nem mehet el többé!
– Igyunk valamit – javasolta Hawthorne.
– Boldogan! Nagyon szeretnék már beszélgetni veled, Tye. Hiányoztál.
Találkozóm van a bácsikám ügyvédjével a bankban, de ő várhat.
– Ez a szigetek bája. Soha senki nem ér oda sehová idejében.
– Majd fölhívom onnan, ahová megyünk.

4
Beültek egy kávéházi teraszra, fogták egymás kezét, ameddig a pincér meg
nem hozta Dominique-nak a jeges teát, Hawthorne-nak a kancsónyi
jéghideg bort. Tyrell beszélt.
– Miért tűntél el?
– Mondtam már. Elintéznivalóim voltak.
– Én is lehettem volna az egyik kötelezettséged.
– Ettől féltem. Egyszerűen kezdtél túlságosan fontos lenni.
– Miért? Azt hittem, te is úgy érzel, ahogyan én.
– Téged teljesen lekötött az Ingrid halála miatt érzett zavarod és
bűntudatod. Nem azért ittál, mert alkoholista vagy, a hajóid is bizonyítják.
Egyszerűen kissé ki kellett engedned a gőzt, amikor egyedül önmagadnak
voltál felelős. Nem tudtad magadnak megbocsátani a történteket.
– Ez volt az oka, igaz?
– Minek?
– Több szerettél volna lenni ápolónőnél, de én úgy el voltam magammal
foglalva, hogy nem vettem észre. Sajnálom.
– Tye, nagyon szenvedtél, és meg voltál zavarodva, láttam. Ha azt
éreztem volna, amit mondtál, nem lettünk volna olyan jól együtt. És olyan
sokáig. Majdnem két évig, drágám.
– Nem is tartott sokáig.
– Nem.
– Emlékszel, hogy találkoztunk először? – kérdezte melegen
Hawthorne, a lány szemébe nézve.
 – Hogyan is tudnám elfelejteni? – nevetett halkan a lány, és megszorí-
totta a férfi kezét. – Csónakot béreltem, s éppen behajóztam St.
Thomasban, és nem egészen boldogultam vele.
– Nem egészen? Teljes gőzzel jöttél a hajóm felé, mintha a célba akarnál
befutni. Halálra rémítettél.
– Nem tudom, mennyire féltél, de hogy mérges voltál, azt igen.
– Dominique, a szlúpom volt a támadásod célpontja.
– Igen, ott álltál a fedélzeten, hadonásztál, és káromkodtál – de végül
csak elkerültelek.
– Ma sem tudom, hogyan csináltad.
– Nem láthattad, drágám. Olyan dühös voltál, hogy a vízbe pottyantál. –
Mindketten nevettek, és összehajoltak az asztal fölött. – Úgy szégyelltem
magam – folytatta lágyan Dominique. – De rögtön bocsánatot kértem,
mihelyt kiértél a partra.
– Valóban, a Csali Whisky Csárdában. Amikor odajöttél hozzám,
minden férfi engem irigyelt... és elkezdődtek életem legboldogabb
hónapjai. A legszebb emlékeim azok, amikor végighajóztunk milliónyi
parányi szigetet, s a parton aludtunk... és szeretkeztünk.
– És szerettünk, drágám.
– Újra kezdhetnénk? A múlt távolodik, ma már sokkal nyugodtabb
vagyok. Megtanultam nevetni, hülye vicceket mesélni, és az öcsémet is
megkedvelnéd ... Újra kezdhetjük, Dominique?
– Férjnél vagyok, Tye.
Hawthorne úgy érezte, mintha egy óceánjáró orrának ütközött volna a
ködben. Nem tudott megszólalni. Lesütötte a szemét, és igyekezett
normálisan lélegezni. El akarta engedni Dominique kezét, de a lány
megakadályozta.
– Ne, drágám.
– Szerencsés fickó – bámult a semmibe Tyrell. – Legalább rendes
ember?
– Aranyos, hűséges és nagyon-nagyon gazdag.
– Két olyan tulajdonsággal is rendelkezik, amelyekkel én nem. De
hűséges én is tudnék lenni.
– A pénze sokat számított, nem tagadom. Nekem ugyan nincsenek
különösebben költséges passzióim, de az ügyek, amelyekért harcolok, nem
olcsók. A modellkedéssel pedig ugyan kedves kis lakást és pompás ruhákat
szereztem, ám abban a szakmában nem szívesen alkalmaznak megszállott
elkötelezetteket. Örültem, hogy abbahagyhattam. Sosem volt számomra
kellemes érzés bemutatni olyan ruhákat, amelyeket a közönségnek csupán
kis töredéke képes megfizetni.
– És most más világban élsz. Ráadásul boldog feleség vagy, igaz?
– Azt nem mondanám – nézett Dominique határozottan kettejük
összefonódott kezére.
– Akkor valamit rosszul értettem.
– A házasságunk érdekházasság, ahogyan La Rochefoucault fogalmazta.
– Tessék? – nézte a lány kifejezéstelen arcát Hawthorne.
– A férjem titkos homoszexuális.
– Istennek hála, kisebb és nagyobb kegyeiért.
– Ez tetszene neki... Igen különös életet élünk, Tye. Ő igen befolyásos,
és nagyon bőkezű, nemcsak pénzt segít szerezni, hanem kormány-
támogatást is, amelyre gyakran szükségünk van.
– Amilyenek a hivatalos iratok például? – kérdezte Tyrell.
– Összeköttetései vannak a Quai d'Orsay legfelsőbb köreivel. –
Dominique elbűvölően mosolygott. – Azt mondja, ez a legkevesebb, amit
megtehet, mert nagy érték vagyok számára.
– Ez nyilvánvaló. Mindenki fölfigyel rá, ha ott vagy az oldalán.
– Ó, továbbmegy. Azt mondja, sokkal jobb minőségű klienseket vonzok,
mert engem csak a leggazdagabbak tudnak megfizetni. Persze ez vicc. –
Dominique gyöngéd bánattal engedte el a férfi kezét.
– Persze. – Hawthorne kitöltötte a maradék borát, és hátradőlt. – A
bácsikádat jöttél meglátogatni Sabára? – kérdezte.
– Jó ég, teljesen elfelejtettem! Tényleg föl kell hívnom a bankot, és
beszélnem kell az ügyvéddel... Hol a telefon? Tudom, hogy láttam valahol.
– Az előcsarnokban.
– Rögtön jövök. Drága bácsikám! Megint el akar költözni. A
szomszédai túlzottan figyelmesek kezdenek lenni.
– Saba pedig a végső menedék volt – mondta mosolyogva Tyrell. – Se
telefon, se posta, és szerencsés esetben vendégek sem.
– Rábeszéltem egy parabolaantennára – állt föl Dominique. – Imádja
nézni a focit. Az antennát persze fekete mágiának tartja, de állandóan nézi
a műsort... Sietek.
– Várlak. – Hawthorne nézte a távolodó nőt, akiről azt hitte, végképp
eltűnt az életéből. A rázúdult sok, ellentétes információ ahhoz hasonlított,
mint amikor vad szél dobálja a hajót. A házasság hírétől kis híján
megfulladt, ám amikor kiderült, hogy a házasság mégsem házasság, ismét
kapott levegőt, az új lehetőség friss életerőt adott neki... Nem veszítheti el
ismét, nem fogja elveszíteni.
Arra gondolt, vajon fölhívja-e a lány a bácsikáját Sabán, hogy későn
megy csak haza. A szigetek között óránként közlekedtek repülőjáratok kora
estig. Ez a találkozás nem lehet futó üdvözlés és elválás, az
elképzelhetetlen, s Tyrell ismerte annyira a lányt, hogy tudja róla, ezt ő is
érzi. Hawthorne mosolyogva gondolt a különc nagybácsira, akit sosem
látott, a párizsi ügyvédre, aki több mint harminc évet töltött a jog viharos,
hátbatámadós világában, testületi ülésekről bírósági tárgyalásokra rohant,
és milliók sorsa függött minden egyes döntésétől, de még akkor is
óvakodnia kellett a beijedős kliensektől, akiknek gyakran volt fontosabb a
pénz az elveknél, és semmissé tették megfeszített munkájának
eredményeit.
S mindezt egy csöndes, szelíd ember tette, aki másra sem vágyott, mint
elmenekülni az energiát elszívó őrület elől, és virágokat meg naplementé-
ket festeni, önjelölt modern Gauguinként. Amikor aztán nyugdíjba ment,
mesélte Dominique, a bácsikája fölpakolta öreg szobalányát, otthagyta hi-
deg, érzéketlen feleségét bőséges anyagiakkal, hogy folytathassa költekező
életmódját, el sem búcsúzott két elviselhetetlen lányától, akiket nagyon is
megfertőzött az anyjuk kapzsisága, és a Karib-szigetekre röpült, hogy
megkeresse az „ő Tahitiját”.
Sabát véletlenül találta meg, miután elbeszélgetett egy idegennel
Martinique repülőterén. A fickó szökevény volt, aki most vissza akart
szökni a civilizációba, hogy utolsó éveit Párizs fényei között töltse, s ren-
delkezett egy szerény, de kényelmes házzal Saba szigetén. A dolog fölkel-
tette Dominique bácsikájának az érdeklődését, és kérésére megnézhetett
több fényképet is a házról. Pusztán a fényképek alapján a nyugdíjas ügyvéd
nyomban megvette az épületet, a reptéri asztalnál maga írta meg a szerző-
dést, miközben a vén szobalány döbbenten és izgatottan nézte. Aztán föl-
hívta a volt munkahelyén az egykori alelnököt – jelenlegi elnököt –, hogy
mihelyt a fickó Párizsba érkezik, fizesse ki neki a teljes vételárat. Volt al-
kalmazottjának a pénzt egykori főnöke hatalmas nyugdíjából kellett levon-
nia. Mindössze egyetlen kikötés hangzott el még a repülőtéri bárban. A volt
tulajnak érintkezésbe kellett lépnie a sabai telefontársasággal, hogy nyom-
ban távolítsák el a házból az összes készüléket. A döbbent hazatérő áldotta
hihetetlen szerencséjét, s a repülőtéri nyilvános készüléken fölhívta a sziget
telefontársaságát, és kiadta az utasítást.
A Karib-térség tele volt hasonló történetekkel, mert a szigetek valóságos
paradicsomot jelentettek a szeretet nélkül élők, a kiégettek, a pozitív érte-
lemben kicsapongók számára. Az ilyen emberek megértéséhez együttérzés,
figyelem, érdeklődés kellett. És Dominique, a született jó lélek odafigyelt
szökött bácsikájára.
 – Tudod, mi történt? – szakította félbe Tyrell gondolatait a lány. – Az
ügyvéd üzenetet hagyott, hogy nem tud szabadulni, találkozzunk holnap.
Nagyon világosan célzott rá, hogy telefonált volna a szigetre, ha lenne ott
telefon.
– Ez logikus.
– Aztán még egyet telefonáltam, parancsnok... ugye az voltál? –
Dominique leült.
– Régen – csóválta a fejét Tyrell –, azóta előléptettem magam. Most
kapitány vagyok, mert a hajó, pontosabban a csónak az enyém.
– Ez előléptetés?
– Esküszöm, teljes előléptetés. Kit hívtál?
– A bácsikám szomszédait, akik olyan előzékenyek, hogy a bácsikám
ismét el akar költözni. Folyton átjárnak hozzá, a szobalányt kijátszva, friss
zöldséget visznek neki a kertjükből, és megzavarják a festésben – vagy a
foci nézésében.
– Kedves emberek lehetnek.
– Azok, de a bácsikám nem az, Isten áldja meg a zsémbes szívét. De
most lehetőséget adtam nekik, hogy jogosan zavarják. Megkértem őket,
menjenek át, és mondják meg, hogy gondok vannak a szigeten kívüli
tulajdonjoggal, amelyeket az ügyvéd, a bank meg én megpróbálunk
közösen megoldani. Későn érek haza.
– Csodák csodája – vigyorgott Hawthorne, akinek immár teljesen
visszatért az életkedve. – Reméltem, hogy el tudod őt érni.
– Tehettem-e mást, drágám? Ez nem udvariasság, Tye. Tényleg nagyon
hiányoztál.
– Most jelentkeztem ki a szállodából az utca végén – mondta habozva
Tyrell. – Azt hiszem, még vissza tudnám szerezni azt a szobát.
– Kérlek. Tedd meg, kérlek. Mi a szálloda neve?
– A szálloda név kissé túlzó. Egyébként Pompás a neve, ami még
nagyobb túlzás.
– Menj, drágám, tíz-tizenöt perc múlva utánad megyek. Mondd meg a
portásnak, hogy vársz, és adja meg a szobaszámodat.
– Miért?
– Szeretnék neked... ajándékot vinni. Ez ünnep! – mondta a lány.

Ölelték egymást a parányi szobában, Dominique reszketett Hawthorne

karjában. Az ajándék három palack jéghideg pezsgő volt, amelyet a busás
borravaló fejében a portás cipelt föl.
– Ez legalább fehérbor – engedte el a lányt és ment az asztalhoz Tyrell,
hogy kinyissa az első palackot. – Tudod-e, hogy utoljára négy nappal a
távozásod után ittam whiskyt. No persze az alatt a négy nap alatt megittam
a sziget teljes készletét, és lemondtam két csoportot.
– Akkor a távozásomnak legalább egy pozitív eredménye már volt. A
whisky csupán mankó volt számodra, nem létszükséglet. – Dominique ült a
kis, kerek asztalnál, nézte St. Barts kikötőjét.
– Kímélj meg ettől, már más ember vagyok. – Hawthorne az asztalhoz
vitte a palackot és a poharakat, széket húzott a lány mellé. – Miféle
elcsépelt duma ez? – ült le. – Hogy láthatlak!
– Kettőnkre, drágám! – Ittak, és Hawthorne ismét töltött.
– Utasokkal vagy itt? – kérdezte Dominique.
– Nem – felelte gyorsan Tyrell, és kipillantott az ablakon. – Egy floridai
szálloda szindikátusának nézem meg Bartsot. Arra számítanak, hogy
hamarosan itt is elterjed a szerencsejáték, kíváncsiak a véleményemre. Ez a
tendencia az összes szigeten, ezt követeli a gazdaság.
– Igen, hallottam. Tulajdonképpen szomorú.
– Nagyon szomorú, és valószínűleg elkerülhetetlen. A kaszinók munkát
teremtenek... de nem a szigetekről akarok beszélgetni. Hanem rólunk.
– Ugyan mit beszélhetnénk, Tye? A te életed itt van, az enyém Európá-
ban, Afrikában, a háborús országok menekülttáboraiban, ahol szükség van
a segítségünkre. Tölts még egyet. Te meg a bor megrészegítetek.
– És te, nem kellene neked is saját élet? – töltött Hawthorne.
– Az is eljön, drágám. Egy szép napon visszatérek, és ha éppen lesz egy
kis időd, ott találsz a céged lépcsőjén ülve. És azt mondom majd: „Hello,
parancsnok, fogadj el, vagy vess oda a cápáknak.”
– Meddig kell várnom?
– Nem sokáig; az én erőm is elfogy... De ne beszéljünk az elkerülhetet-
lenről, Tye. A jelenről beszéljünk.
– Mit?
– Hála a bácsikám szomszédainak, reggel beszéltem a férjemmel. Vissza
kell repülnöm este Párizsba. Üzleti tárgyalása van a monacói hercegi
családdal, és azt akarja, hogy vele legyek.
– Ma este?
– Nem mondhatok nemet, Tye, olyan sokat segített nekem, és csupán a
jelenlétemre van szüksége. Repülőgépet küld értem Martinique-ra. Néhány
órán belül Párizsban leszek, holnap reggel gyorsan bevásárolok és
becsomagolok, és délután találkozom a férjemmel Nizzában.
– Megint eltűnsz – dadogta Hawthorne, aki a hosszan kihagyott
pezsgőtől kezdett becsípni. – Nem fogsz visszajönni!
 – Nagyon tévedsz, drágám... szerelmem. Két-három héten belül vissza-
jövök, higgy nekem. De ebben a néhány órában maradj velem, légy velem,
szeress! – Dominique fölállt, levette fehér nadrágkosztümje zakóját, kezdte
kigombolni a blúzát. Tyrell is fölállt, levetkőzött, közben ismét töltött. – Az
Isten szerelmére, szeress – kiáltotta Dominique, s a férfit átkarolva az
ágyra vetette magát.

Cigarettájuk füstje a mennyezet felé szállt a kinti délutáni napsütés

beszűrődő sugarai közt, a testük kimerülten hevert, Hawthorne agyát
ellazította az intenzív szeretkezés és a sok pezsgő.
– Hogy érzed magad, szerelmem? – suttogta Dominique, amint a férfi
hason fekvő, meztelen testére hengereden, s a keble a férfi arcát érte.
– Ha van ennél magasabb mennyország, arra már nem is vagyok
kíváncsi – felelte fura vigyorral Tyrell.
– Ez olyan förtelmes megjegyzés volt, hogy töltenem kell még egy
pohárral.
– Ez már az utolsó üveg. Túlzásba visszük a piálást, hölgyem.
– Nem érdekel. Ez az utolsó óránk – a legközelebbi találkozásunkig. –
Dominique kinyúlt az ágyból, és kitöltötte a maradék pezsgőt, amelyből
jutott a padlóra is az ő oldalán. – Tessék, drágám – tartotta Tyrell szájához
a poharat. Jobb mellét a férfi arcához szorította. – Emlékeznem kell
minden veled töltött percre.
– Mind a látványod, mind a tapintványod kiváló... Azt hiszem, ez
valami katonai kifejezés.
– Elfogadom, parancsnok... jaj, elfelejtettem, hogy nem szereted ezt a
rangot.
– Beszéltem neked Amszterdamról – dadogta alig érthetően Hawthorne.
– Gyűlölöm ezt a rangot... Krisztusom, részeg vagyok, és idejét nem
tudom... mikor voltam utoljára részeg ...
– Dehogy, drágám, csak ünnepelünk. Nem ebben állapodtunk meg?
– De... persze.
– Szeress még egyszer, drága szerelmem.
– Micsoda? – Tyrell feje oldalra fordult és lehanyatlott. A régen nem
próbált, nagy mennyiségű alkohol kiütötte.
Dominique fölkelt, az ablaknál álló székre rakott ruháihoz sietett,
gyorsan felöltözött. Hirtelen észrevette Tyrell vászonzubbonyát a földön,
ahová a férfi dobta. A szigeteken megszokott viselet volt ez, négy külső
zsebbel, amelyet ing nélkül viseltek a trópusi napsütésben. De nem a zakó
ragadta meg a figyelmét, hanem a zsebéből kiálló, gyűrött boríték, a szélén
vörös és kék sávokkal. Ilyet a hatóságok meg a hivataloskodó magán-
klubok használtak. Dominique letérdelt, kivette a borítékot, majd a
borítékból a kézzel írott, tömör és precíz följegyzést. Az ablakhoz ment,
hogy jobban lássa a jachtklub levélpapírjára írott sorokat:
Céltárgyak:érett nő, aki egy körülbelül feleannyi idős fiatalemberrel
utazik.
Részletek:a leírás nem teljes, de lehet, hogy a nő Bajaratt és ifjú
kísérője, akivel Marseille-ben látták. A St. Martin vízibuszon megadott
nevek: Frau Marlene Richter és Hans Bauer, unoka. Bajarattról nem
tudjuk, hogy valaha is használt volna német nevet, sem azt, hogy beszélne
németül, de ez is teljes mértékben lehetséges.
Kapcsolat:Lawrence Major főfelügyelő, a szigetek biztonsági főnöke,
St. Barts.
Közvetítő:a neve kérésére eltitkolva.
Módszer/operáció:a céltárgyakat hátulról megközelíteni, célzott
fegyverrel. Elkiáltani a Bajaratt nevet, tüzelésre készen.
Dominique pislogott a délutáni napfényben, amint visszatette a cédulát a
borítékba, odament a zubbonyhoz, és visszatette a zsebébe a borítékot. Föl-
egyenesedve az ágyon fekvő, meztelen alakra bámult. Hazudott az ő csodá-
latos szerelme. Tyrell Hawthorne kapitány, a US Virgin-szigetek nyilván-
tartásában lévő Olympic Hajóbérleti Kft. tulajdonosa ismét Hawthorne ka-
pitány a tengerészeti elhárítástól, Amszterdamból, akit azzal bíztak meg,
hogy kutasson föl egy terroristát a Bekaa-völgyből, akinek követték a nyo-
mát Marseille-ből a Karib-térségbe. Milyen tragikus és milyen tragikusan
ironikus, gondolta Dominique, amint az asztalhoz ment a táskájáért. Aztán
az éjjeliszekrényhez lépett, bekapcsolta a rádiót, és fölhangosította a
harsogó, vad dobolással kísért zenét. Hawthorne nem moccant.
Olyan rémes, annyira szükségtelen... olyan fájdalmas, hogy be sem mer-
te vallani, pedig a tagadása még jobban fájt. Gyakran fantáziált egy másik
életről, amelyet élni szeretett volna. Egy jelentéktelen férj, aki rendíthetet-
lenül támogatja az ügyeit, és hagyja, hogy meglelje mindazt az örömöt,
amelyet a csalás és az árulás világában lehetséges. Bárcsak minden ilyen
egyszerű, ilyen akadálytalan lenne, de nem így van! Szerette ezt a meztelen
férfit az ágyon, szerette az eszét, a testét, még a szenvedését is, mert
megértette. Csakhogy ez valódi világ, nem a fantázia birodalma.
Kinyitotta a táskát, kis automata fegyvert vett elő, s a párnához nyomta,
amelyet Hawthorne bal halántékára szorított, ujja a ravaszon, milliméterek-
re a végzetes mozdulattól, miközben a reggae-calypso zene egyre följebb
ívelt... Nem tudta megtenni! Gyűlölte magát érte, de nem tudta megtenni!
Hiszen szerette ezt a férfit, ugyanannyira, mint azt a másikat Askelónban!
Amaya Bajaratt visszatette a pisztolyt a táskájába, és kirohant a
szobából.

Hawthorne kábán, fejfájósan ébredt, s rögtön tudatosult benne, hogy

Dominique nincs mellette az ágyban. Hol van? Talpra ugrott, sikerült
egyenesen megállnia, s az antik telefonra pillantott. Ott állt a másik
éjjeliszekrényen, fölkapta a kagylót, és hívta a központot.
– Az a nő, aki itt volt! – ordította. – Mikor ment el?
– Több mint egy órája, ember – felelte a portás. – Finom hölgy.
Tyrell lecsapta a kagylót, bement a kis, alkalmatlan fürdőszobába, hideg
vizet eresztett az alkalmatlan mosdóba. Beledugta az arcát, Sabán járt az
esze. Csak nem megy haza anélkül, hogy elköszönne a bácsikájától?... De
előbb még el kell érnie Geoffrey Cooke-ot Virgin Gordán, csak hogy
közölje, ez a nyom téves volt.
– Az volt Christiansted is, öregfiú, és Anguilla is – mondta Virgin
Gordán Cooke. – Az hiszem, valamennyien téves nyomon vagyunk.
Visszajössz délután?
– Nem, más dolgom van.
– Találtál valamit?
– Találtam, és elvesztettem, Geoff. Nekem fontos, nem neked. Majd
később jelentkezem.
– Helyes. Még két jelentést kaptunk, Jacques meg én majd utánanézünk.
– Hagyjatok üzenetet Martynál, hol érlek utol titeket.
– A szerelőnél?
– Annak is mondható.

A hidroplán leszállt a csöndes vízre, és félkörívet leírva futott be a

magánsziget öblébe. A pilóta a rövid dokkhoz igyekezett a géppel, ahol ott
állt az egyik őrszem a lupójával. A capo megfogta a part fölé nyúló
szárnyat, megtartotta a hidroplánt, Bajaratt pedig lelépett a hidroplán
úszójára, megfogta az őrszem odanyújtott kezét, és kiszállt.
– A padronénak jó napja volt, signora – mondta erős akcentussal a férfi,
de kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a propellert. – Ha magát láthatja, töb-
bet ér neki minden kezelésnél Miamiban. Operát énekelt, amikor
fürdettem.
– El tudja ezt intézni itt? – kérdezte gyorsan Baj. – Azonnal hozzá kell
mennem.
– Mit kell elintézni, signora? Ellököm a szárnyat, és az amico silenzioso
elvégzi a többit.
– Va bene! – Amaya máris rohant föl a lépcsőn, csak odafönt állt meg
egy kissé kifújni magát. Jobb nyugalmat mutatni. A padrone senkit sem
vett emberszámba, aki elveszítette az önuralmát. Amayánál erről szó sem
volt, de meglepetésként érte, hogy a szigetek elhárítása tud az ottlétéről.
Azt el tudta fogadni, hogy a padrone tud a jelenlétéről, mert a Bekaa-völgy
egész világának voltak az öreggel szemben tartozásai, ám az olyan hajszát,
amely már addig fajult, hogy a visszavonult Hawthorne-t is beszervezték,
Amaya nem tudta elfogadni. Bajaratt nagyokat lélegezve ment végig az
ösvényen, és fogta meg a rézkilincset. Alig nyitotta ki a kaput,
megpillantotta az előcsarnok közepén a tolókocsiban ülő, törékeny alakot,
aki gyerekesen integetett neki.
– Ciao, Annie – mosolygott erőtlenül a padrone, összeszedve minden
maradék lelkesedését. – Kellemes napod volt, egyetlen lányom?
– A bankba nem jutottam el – sietett be Bajaratt.
– Sajnálatos. Miért? Bármennyire imádlak, gyermekem, nem engedem
meg, hogy az én számlámról valaha is pénzt utaljanak át neked. Túlságosan
veszélyes, de a Földközi-tenger környékén élő embereim megadnak neked
úgyis mindent.
– Nem érdekel a pénz – mondta Amaya. – Holnap is fölvehetem. Ami
érdekel, az, hogy az amerikaiak, a britek és a franciák tudják, hogy a
szigeteken vagyok!
– Hát persze hogy tudják, Annie! Én is tudtam, hogy jössz. Mit
gondolsz, honnan tudtam meg?
– Azt hittem, a Bekaa gazdasági intézményein keresztül.
– Nem említettem talán a Deuxième-et, az MI–6-ot, még az
amerikaiakat is?
– Bocsáss meg, padrone, de az a nagyszerű filmsztár éned gyakran
túlzásokra késztet.
– Molto bene! –nevetett reszelős hangon a nyomorék. – Nincs teljesen
igazad. Amerikaiak is vannak a fizetett embereim között. Ők informáltak,
hogy errefelé körözést adtak ki ellened. De melyik körzetben találnak,
melyik szigeten? Impossibile! Senki nem tudja, hogy nézel ki, mestere
vagy a külsőd elváltoztatásának. Hol hát a veszély?
– Emlékszel egy Hawthorne nevű pasasra?
– Persze, természetesen. Diszkreditált amerikai elhárító, ha jól emlék-
szem, tengerészeti, akinek egy szovjet kettős ügynöknő volt a felesége.
Rájöttél, kicsoda, aztán összehoztál vele egy találkozást, és néhány
hónapig élvezted vele az életet, miközben a sebeid gyógyultak. Úgy
gondoltad, tanulhatsz tőle valamit.
– Amit tanultam tőle, nem sokat ér, de ismét szorítóba állt, és Bajarattra
vadászik. Délután összefutottunk, vele voltam.
– Milyen rendkívüli, leányom – tanulmányozta a padrone vizenyős, kék
szemével a lányt. – És milyen szerencséd van. Ha jól emlékszem, azokban
a hónapokban boldog voltál.
– Az ember szívesen fogadja az apróbb örömöket, amikor lehet, apám.
Öntudatlan eszköz volt csupán a kezemben, amelyet szükség esetén
fölhasználtam volna.
– Eszköz, de olyan, amely talán zenét ébresztett benned.
– Hülyeség!
– Daloltál, s gyermek módjára ugrándoztál, mint még soha azelőtt.
– A filmes emlékeid elhomályosítják a megfigyelőképességedet. Egy-
szerűen gyógyítottam a sebeimet... Itt van, nem érted? Sabára fog menni,
utánam!
– Ó, emlékszem. Az a kitalált francia nagybácsi, igaz?
– Meg kell őt ölni, padrone!
– Miért nem ölted meg ma délután?
– Nem volt rá lehetőségem. Láttak vele, elkaptak volna.
– Ez még inkább rendkívüli – mondta csöndesen a vén olasz. – Baj
mindig megteremtette magának a lehetőséget.
– Hagyd abba, apám! Öld meg!
– Rendben van, lányom. A szív nem mindig eltökélt... Azt mondod,
Saba? Az egy órányira sincs a hajónkkal. – A padrone fölemelte a fejét. –
Scozzi! – kiáltott az egyik emberének.

A gyorsaság volt a legfontosabb. Saba nem szerepelt a hajókirándulások

divatos úti céljai között, de Hawthorne már járt ott azért néhányszor. Saint
T. és Tortola dokkjaiban mindenki kedvében járt a kirándulóhajók kapi-
tányainak. Ez volt a kifizetődő, és Tyrell erre a helyi szokásra számított.
Bartsban hidroplánt bérelt, a sziget szerény kikötőjébe röpült, ki akart
használni minden ott nyerhető segítséget. Szemlátomást meg is kapta,
mégsem stimmelt semmi.
A dokkban senki sem tudott semmiféle öregemberről francia szoba-
lánnyal. Senki sem látott olyan nőt, akire ráillett volna Dominique sze-
mélyleírása. Hogy nem tűnhetett föl nekik az a magas, döbbenetesen szép,
fehér bőrű nő, aki oly gyakran látogatta itt a bácsikáját? Ez különös volt. A
dokkokban rendszerint tudtak mindenről, ami a kisebb szigeteken történt,
kivált a partokon. Csónakok jönnek áruval, az árut házhoz szállítják, a szál-
lítást kifizetik; az olyan helyeken, amilyen Saba, ismerni szokták az utat
minden egyes házhoz. Igaz, Dominique azt állította, hogy a bácsikája „re-
meték remetéje”, és itt volt egy kis kifutópálya meg néhány nem feltűnő
bolt, amelyek jövedelmét növelhette, ha repülőn szállították az árut. Talán
a törékeny öregembernek meg a szobalánynak nem sok kellett.
Tyrell az izzó hőségben elballagott a rozoga postára, ahol a bosszús
tisztviselő közölte:
– Hülyeséget beszél, ember! Nincs semmiféle fiókja olyan férfinak, se
nőnek, aki franciául beszél.
Ez az információ még furább volt, mint a dokkban hallottak. Dominique
annak idején elmesélte, hogy a bácsikájának „meglehetősen szép” nyugdíja
van a volt cégétől, és havonta elküldik neki a pénzt. A kifutópálya persze
ismét magyarázattal szolgálhat. Az apróbb szigeteken meglehetősen sze-
szélyesen működött a posta, Párizs talán repülőn küldte a volt ügyvédnek a
nyugdíját Martinique-ról. Így nyilvánvalóan hatékonyabb és bizton-
ságosabb volt.
Tyrell megtudta a postatiszttől, hol bérelhet motorbiciklit, ez lévén Sa-
bán a legbeváltabb közlekedési eszköz. Egyszerű ügy volt, a kölcsönzőben
sorakoztak a gépek. Csak nagyobb betéti díjat kellett hagynia, és aláírnia
egy nyilatkozatot, hogy az esetleges javítások költsége levonható a betéti
díjból.
Hawthorne mintegy három órán át rázódott a hepehupás utakon, háztól
kunyhóig, onnan kalyibáig motorozott, s a barátságtalan lakók mindenütt
csőre töltött fegyverrel és vicsorgó kutyával fogadták. Az egyetlen kivétel
az utolsó „vendéglátója” volt, a nyugdíjas anglikán lelkész, akinek duzzadt
orra és kitágult, vörös erekkel teli, püffedt képe nyíltan árulkodott a szen-
vedélyéről. Nyomban rummal kínálta, s javasolta, hogy mossa le az út po-
rát a testéről meg a ruhájáról. Tyrell mindkét ajánlatot szelíden elutasította,
mondván, hogy siet, s amint a zilált öreg papot faggatta, egyre
nyugtalanabb lett.
– Igazán sajnálom, fiatalember, de ilyen ember nincs a szigeten.
– Biztos benne?
– Ó, igen, igen – felelte álmodozón, de kissé mulatva a pap. – Ismervén
a gyöngeségemet, vannak világos pillanataim, amikor szükségét érzem,
hogy tegyem Isten munkáját, mint régen. Akár a vándorló Péter, házról
házra járok, és hirdetem Isten igéjét. Tudom, hogy teljes joggal tartanak
vén bolondnak, mégis ilyenkor úgy érzem, kissé megtisztulok, és biztosít-
hatom, észnél vagyok. Az utóbbi két évben, amióta itt vagyok, fölkerestem
minden házat, gazdagokét és szegényekét, fehérekét és feketékét, egyszer,
kétszer, háromszor ... Sabán nem él olyan ember, amilyenről beszélt.
Biztosan nem kér rumot? Csak ezzel tudom kínálni, csak erre telik, viszont
termesztek citromot és mangót, és a vegyes levük igen finom vele.
– Nem, atyám, köszönöm. Sietek.
– Szerintem egyáltalán nincs mit köszönnie. Érzem az ideges hangjából.
– Sajnálom. Össze vagyok zavarodva.
– Ki nem, fiatalember?
Hawthorne visszavitte a motorbiciklit, vita nélkül visszakapta a betéti
díj felét, és visszaballagott a kikötőbe a bérelt gépéhez.
A gép nem volt ott.
Gyorsította lépteit, végül már futott. Vissza kell jutnia Gordára... hol a
pokolban az a gép? Jól ki volt kötve, s a pilóta meg a dokkbeli legények
biztosították, hogy ott is marad, amíg ő visszatér.
Ekkor megpillantotta az oszlopokra kirakott, sietősen festett, helyesírási
hibákkal teli táblákat. VESZÉJ. OSZLOPLYAVÍTÁS. KIKÖTNI TILOSS.
Az ég szerelmére, este hat óra volt, a víz feketült, de még átvilágította a
lenyugvóban lévő, hosszú árnyékokat vető karibi nap. Ilyenkor már senki
nem javít oszlopot. Az összeomló móló agyonnyomhatja a lent dolgozó bú-
várt, akit semmiféle fentről jövő fény nem figyelmeztet a veszélyre. Tyrell
rohanni kezdett a jókora dokk jobb szélén álló, egyetlen műhely felé,
amelynek csörlői a vízhez vezettek. Senki nem volt benn. Őrület! Dolgozni
ilyenkor a víz alatt biztosítás nélkül, oxigén nélkül, orvosi fölszerelés nél-
kül? A műhelytől rohanni kezdett le a partra, miközben egy felhő takarta el
a lemenő napot. Hogy tud így dolgozni valaki a víz alatt? Ő is javított már
hajótestet ilyen körülmények között, de a parton mindig álltak biztosítók,
fogták a köteleket, hogy baj esetén azonnal kihúzzák. Leszaladt a lépcsőn,
és óvatosan kiment a mólóra. A napot immár sötétebb esőfelhők takarták
el.
Először a búvárt akarta kihúzni, és a volt katonatiszt tekintélyével ala-
posan leteremteni mindenkit az ostobaságukért, aztán hazaküldeni éjsza-
kára az embereket.
A tekintélye lépésről lépésre csökkent. Nem látott sem biztosítóköte-
leket, sem buborékokat a sötétlő vízben. A mólón vagy alatta nem volt
senki. Senki.
Hirtelen vakító fénnyel kigyulladtak a dokk alumíniumoszlopokon álló
reflektorai. A bal vállába hasító jéghideg fájdalmat hangos puskalövés kí-
sérte. A sebhez kapott, s a mólóról a vízbe vetette magát, s amint a víz alá
bukott, még hallotta a puskák szaggatott ugatását. Víz alatt úszott, ameddig
csak a levegője kitartott, a legközelebbi hajóhoz, amelyre emlékezett. Két-
szer dugta ki az arcát, hogy levegőt vegyen, s addig haladt, amíg megérezte
a fa hajótestet. Ismét fölbukott a hajó mély víz felőli oldalán, levegőt vett,
majd átúszott a hajó alatt a túloldalra. Fölkapaszkodott a hajóperemen, s a
félig a lemenő nap sugarai, félig a reflektorok által megvilágított mólót
fürkészte. Két merénylője a dokk végében guggolt, a vizet lesték.
– Suo sangue! –kiáltotta az egyik.
– Non basta! – harsogta a másik, s beugrott a motorcsónakba, beindítot-
ta a motort, és intett a társának, hogy oldozza el a csónakot, és a készenlé-
tben tartott lupóval kövesse. Egy AK–47-essel meg a farkaspuskával a
kezükben keresztül-kasul beszáguldozták a kis kikötőt.
Hawthorne óvatosan bemászott a csónakba, s megtalálta szíjakkal rög-
zítve, amire a halászcsónakban számított – az egyszerű halpikkelyező kést.
Visszaereszkedett a vízbe. A cipője már eltűnt, így letolta a nadrágját, de
próbálta megjegyezni, hogy hol, hátha életben marad. Aztán kibújt a zub-
bonyából, és fura módon az jutott eszébe, hogy Geoffrey Cooke-nak meg
kell fizetnie az elveszett ruházatát, papírjait és pénzét. A sötétebb vizek felé
úszott, s ismét észrevette, hogy a kis csónak vezetője erős víz alatti reflek-
torával pásztázza az alkonyi vizet. Tyrell jó mélyre bukott a közeledő
csónak előtt, végül meghallotta a feje fölött a motort.
Hawthorne pompás időzítéssel közvetlenül a csónak mögött bukkant
felszínre, megragadta a motor forgó fémdobozát, a fejét félrehúzva, ár-
nyékban mozgó kézzel tartotta a hajólapátot. A kapitányt dühbe hozta,
hogy a motor nem engedelmeskedik neki, nem is értette a dolgot, s kihajolt
a hajó farából. Tyrell kezét látva kiguvadt a szeme, mintha iszonyatos csá-
pot pillantott volna meg, de mielőtt kiálthatott volna, Hawthorne a gyilkos
nyakába döfte a kést. Bal kezével ugyanakkor megragadta a torkát, így
nem adhatott a fickó olyan hangot, amelyet a motorzaj el ne nyomott
volna. A peremen át a vízbe húzta a tetemet, s a propellert jócskán jobbra
tolva bemászott a gyilkos helyére, miközben az elöl ülő fickó mániákusan
pásztázott a reflektorral. Hawthorne fölkapta az AK–47-est, és tisztán
mondta:
– Ilyenkor hangosak a hullámok, és a motor is zúg. Szépen szólok, hogy
tegye le a fegyvert, és csatlakozzon a haverjához. Igazán finom csemege
lesznek a cápáinknak. Derék kis jószágok, jobban szeretik azt, aki már
halott.
– Che cosá ? Impossibile!
– Erről még beszélgetünk – mondta Tyrell, s kikormányzott a nyílt
vízre.
 5
Leszállt a sötétség; a víz nyugodt volt, a hold alig látszott ki a felhők
mögül, amint a kis hajó föl-le ringatózott a hullámverés ritmusára. A
megmaradt gyilkos idegesen ült a kis ülésen az orrban, pislogott, kezét az
erős reflektor fényében tartotta.
– Tegye le a kezét – parancsolta Hawthorne.
– Vakít a fény. Vigye innen!
– A vakság valóságos áldás lehet, ha arra kényszerít, hogy megsebesít-
sem, mielőtt a tengerbe lököm.
– Che cosá?
– Mindannyiunknak meg kell halnia. Néha úgy vélem, a halálnak a
minősége a fontos, nem maga az esemény.
– Miről beszél, signore...?
– Vagy elmondja, amit tudni akarok, vagy cápák csemegéje lesz. Ha
megvakul, nem fogja látni az éles, fehér fogsort, amely kettéharapja. A
nagy halak foszforeszkálnak, jól látszanak a sötét vízben is, tudja. Nézze
csak! Ott a hátúszója, az a jószág legalább ötméteres. Most van a
szezonjuk, ugye tudja? Mit gondol, miért ilyenkor rendeznek a szigeteken
cápavadász-versenyeket?
– Nem tudok ilyesmiről!
– Akkor nem olvassa a helyi lapokat. De miért is tenné? Nemigen írnak
Szicíliáról.
– Sicilia?
– Maga valahogy nem hasonlít pápai nunciusra. Azok jobban lőnek...
Gyerünk, paisan, térjen vissza a valódi világba vagy a vízbe, a vállán vért
szivárgó sebbel, amilyen az enyém, és kezdjen játszadozni azzal az itt
köröző nagy hallal, amelyiknek a pofájába belefér a testének az
egyharmada.
A capo kapkodta a fejét, pislogó szemében rémület, kezével próbálta
árnyékolni a szemét, amint a vizet leste körben.
– Nem látok!
– Éppen maga mögött van. Forduljon meg, és meglátja.
– Krisztus nevére, ne csinálja ezt!
– Miért próbált megölni?
– Parancsra!
– Kitől? – A bérgyilkos nem felelt. – Maga fog meghalni, nem én –
helyezte készenlétbe az AK– 47-est Tyrell. – Szétlövöm a bal vállát, úgy
gyorsabban szétterjed a vér. Persze a nagy fehérek szeretnek cicázni.
Imádják étkezés előtt az előételt. – Hawthorne meghúzta a ravaszt. A lövés
visszhangzott az éjszakában, amint a capótól jobbra fölfröccsent a víz.
– Várjon! Jézus szent nevére, várjon!
– Milyen gyorsan kitör magukon a hit, fiúk. – Hawthorne ismét tüzelt. A
fegyverropogás fülsiketítő volt, a maffiózónak több lövedék is súrolta a bal
vállát.
– Per piacere!Kérem, könyörgök.
– A farokúszós barátom ott lenn éhes. Miért ne adjak neki vacsorát?
– Maga... hallott völgyről...? – kereste fulladozva a korábban hallott
szavakat a gyilkos. – Nagy messze, túl tengeren?
– Hallottam a Bekaa-völgyről – mondta színtelenül Tyrell. – a Földközi-
tenger túlsó végén. És?
– Parancs onnan jött, signore.
– Ki a közvetítő? Ki adta ki maguknak a parancsot?
– Parancs jött Miamiból, mit tudok még mondani? Nem ismerem capit!
– Miért engem?
– Nem tudom, signore.
– Bajaratt! – ordította Hawthorne, mert azt látta a capo szemében, amit
látni akart. – Bajaratt, nem igaz?
– Si, si,nevet hallottam. Semmi többet.
– És ő a Bekaa embere?
– Kérem, signore! Én vagyok egyszerű soldato, mit akar tőlem?
– Hogy talált meg engem? Egy Dominique Montaigne nevű nőt
követett?
– Non capisco, nem ismerem azt a nevet.
– Hazudik! – Tyrell ismét lőtt, de nem a capo vállába. A tapasztalat
megtanította, hogyan bánjon a beijedt beosztottal.
– Esküszöm! – sikoltotta a capo subordinato. – Mások is keresték
magát.
– Mert tudják, hogy ezt a Bajarattot keresem.
– Bármi vezet magához, vezet magához, signore.
– Úgy látszik – fordította meg a csónakot Tyrell.
– Nem fogok lenni megölve...? – csukta be a szemét a gyilkosjelölt,
mikor Hawthorne elfordította róla a reflektor éles fényét. – Nem leszek
cápaeledel?
– Tud úszni? – kérdezte Tyrell, nem véve tudomást a kérdésről.
– Naturalmente –felelte a capo –, de nem ebben a vízben, pláne mikor
véres.
– Mennyire jó úszó?
 – Sicilianolenni Messinából. Gyerekkorban ment víz alá pénzekért,
turisták dobtak vízbe.
– Helyes. Mert fél kilométernyire hagyom a parttól. A többi a maga
dolga.
– És a cápák?
– Errefelé húsz éve nem láttak egyet sem. Undorodnak a korallszagtól.

Hawthorne tudta, hogy a szicíliai gyilkos hazudik. Bárki volt is a me-

rénylet hátterében, megvette és lezárta az egész mólót. Ezt a Bekaa-völgy
nem tehette, még a maffia segítségével sem. Csak olyan ember lehetett, aki
ismerte a szigetet, és tudta, kit-mit kell megmozgatni. S bárki volt is az il-
lető, ezt a Bajarattot védte. Hawthorne csórt magának egy kezeslábast, és a
szerelőműhely külső sarkából nézte a kimerült capót, amint kimászott a
szelíden hullámzó vízből, és elterült a homokon, igyekezett kissé
levegőhöz jutni. A zakójától meg a cipőjétől megszabadult, de duzzadó
jobb nadrágzsebe mutatta, hogy oda dugta, amit fontosnak tartott. Tyrell
számított erre. Postagalamb kapszula nélkül haszontalan jószág.
Két perc telt el, s a maffiózó fölemelte a fejét a reflektorok fényében.
Sután, kínlódva fölállt, riadtan nézett körül, nyilván tájékozódni próbált.
Aztán a tekintete megállapodott a műhelyen. Immár halott kollégájával
onnan indították hadműveletüket. És a pulton egy telefonkészüléket látott...
Az adott helyzetben – gondolta Hawthorne, fölidézve számtalan hasonló
esetet Amszterdamban, Brüsszelben és Münchenben – a fickó már
programozott robotként viselkedik. Az ösztöneit kell követnie, hogy
életben maradjon. És így is tett.
A maffiózó kifulladva rohant a műhely lépcsőjéhez. A korlátot
megragadva fölkapaszkodott, néha a vállához kapott, és fájdalmas fintort
vágott. Tyrell mosolygott: az ő sebét kimosta a tenger, már csak
csiklandott. Néhány ragtapasszal segíteni lehet mindkettőjükön, de a capo
lélektanilag melodrámát játszott.
A gyilkos fölért, fölöslegesen nagy erővel berúgta a műhely ajtaját, és
berontott. Néhány pillanat múlva a fényszórók kialudtak, meggyulladt bent
a lámpa. Hawthorne a nyitott ajtóhoz lopakodott, hallgatta, hogy
veszekszik a maffiózó a karibi telefonközpontossal.
– Si! Igen, igen,miami numero... szám! – A capo megismételte a számot,
és Hawthorne kitörölhetetlenül az emlékezetébe véste. Isten! A játék! –
Emergènza!– hadarta a maffiózó, mikor végre kapcsolták Miamit. – Cerca
il padrone via satellite via satellite! Presto! – Percek teltek el, ameddig a
rémült fickó, aki most az ágyékát fogta, ismét kiabálni kezdett. – Padrone,
esso incredibile! Scozzi è morto! Un diavolo da inferno...!
Tyrell nem értette a teljes elhadart olasz szöveget, amelyet a capo a tele-
fonba kiabált, de éppen elegendőt értett. Egy miami számot hívott az em-
bere, aztán létezett egy bizonyos padrone, akit műholdas relén át lehetett
elérni valahol a szigeteken, s aki segítette, támogatta a terrorista Bajarattot.
– Ho capito! Nuova York. Va bene!
Az utolsó szavakat is nagyon nehéz volt megérteni, ráadásul amint a
maffiózó letette a kagylót, Hawthorne idegesen indult az ajtóhoz. A capót
New Yorkba rendelték, ahol eltűnhet, amíg nem hívják ismét. Tyrell
fölemelte az egyik rozsdás horgonyt, amely a műhely előtt hevert, és
amikor a maffiózó kilépett az ajtón, a lábához vágta a súlyos, kétkarú
vasmacskát. A capónak eltört mind a két térde.
A fickó fölsikoltott, és eszméletlenül terült el a fapadlón.
– Ciao– hajolt a test fölé Hawthorne, benyúlt a jobb nadrágzsebbe, és
kiszedett mindent. Utálkozva nézegette a tárgyakat. Talált egy vastag, olasz
nyelvű imakönyvet, rózsafüzért, vízhatlan pénztárcát kilencszáz francia
frankkal – ez körülbelül száznyolcvan dollárnak felelt meg. Se tárca, se
iratok, se papírok – Omertá.
Tyrell elvette a pénzt, fölállt, futni kezdett. Valahogyan, valahol találnia
kell egy repülőgépet meg egy pilótát.

A törékeny figura tolókocsijában kigördült a dolgozószobájából a

márvány madárházba, ahol Bajaratt várta.
– Baj, nyomban el kell menned – mondta határozottan. – Most. A gép
egy órán belül itt lesz, és Miamiból küldenek két embert, hogy
vigyázzanak rám.
– Padrone, elment az eszed! Hiszen én tárgyaltam a kapcsolataiddal. A
következő három nap során jönnek, hogy beszéljenek velem. Ellenje-
gyezted a Bekaa-letétet St. Bartsban, papíron nem marad nyoma
semminek.
– Sokkal komiszabb nyom van, egyetlen igazi lányom. Scozzi halott, a
te Hawthorne-od ölte meg. Maggio hisztérikus állapotban van Sabán, azt
állítja, hogy a szerelmed maga az ördög!
– Csak ember – mondta hidegen Bajaratt. – Miért nem ölték meg?
– Bárcsak tudnám! De nyomban el kell menned.
– Padrone, honnan veszed, hogy Hawthorne képes lesz valaha is össze-
függést találni közted és köztem, vagy rájönni, hogy van valami kapcsolat
Dominique Montaigne és Bajaratt között? Istenem, délután még szeret-
keztünk, és azt hiszi, útban vagyok Párizs felé! Szerelmes belém, a bolond!
 – Nem okosabb, mint hisszük?
– Szó sincs róla! Sebzett vadállat, segítségre van szüksége, ezért
tökéletesen megfelel fedezéknek.
– És te, egyetlen lányom? Négy évvel ezelőtt, jól emlékszem, a dalod
töltötte be ezt a házat. Határozottan érdekelt az az ember.
– Ne légy nevetséges! Kis híján végeztem vele néhány órával ezelőtt, de
rájöttem, hogy a portás tudja, hogy a szobájában vagyok... Helyeselted a
döntésemet, padrone, meg is dicsértél az óvatosságomért. Mit
mondhatnék?
– Semmit, Baj. Én beszélek. Elröpülsz St. Bartsba, reggel fölveszed a
pénzedet, és mégy tovább Miamiba vagy ahová akarsz.
– És a kapcsolataim? Arra számítanak, hogy itt találnak.
– Majd gondom lesz rájuk. Adok neked egy telefonszámot. Ameddig
nem keres meg valami fontosabb ember, azt fogják tenni, amit te
parancsolsz... Még mindig te vagy az egyetlen lányom, Annie.
– Padrone, ide azt a számot! Pontosan tudom, mit fogok tenni.
– Remélem, engem értesítesz majd először.
– Mindkettőnknek vannak barátai Párizsban?
– Naturalmente.
– Molto bene!

Hawthorne-nak nagy szüksége volt pilótára és repülőgépre, de volt

valami, ami ennél is fontosabb volt. Bizonyos Henry Stevens nevű patkány,
az Egyesült Államok Tengerészeti Elhárításának kapitánya. Amszterdam
kísérlete tűzmadárként röppent föl a széttört álom hamvaiból. St. Baits és
Dominique eltűnése túlságosan emlékeztettek a szörnyű eseményekre,
amelyek a felesége halálához vezettek. Semmi nem állt össze! Ha
Stevensnek csak a legtávolabbi kapcsolata van is az üggyel, Tye-nak tudnia
kell! Miután adott száz francia frankot, és lebetűzte a nevét az
irányítótorony egy szál érdektelen rádiókezelőjének – a torony nemigen
volt torony, és nemigen irányított mást, mint a kifutópálya világítását –,
Hawthorne használhatta a sabai reptér telefonját. A miami számot jól
megjegyezte, a washingtonit reflexként hívta.
– Tengerészeti Minisztérium – szólt bele egy hang.
– Az első osztályt, az elhárítást kérem. Biztonsági kód négy nulla.
– Vészhelyzet, uram?
– Eltalálta, tengerész.
– Egy-egy – mondta egy másik hang percekkel később. – Jól értettem,
hogy négy nulláról van szó?
 – Jól.
– Milyen jellegűről?
– Azt egyedül Stevens kapitánynak mondhatom el. Kerítse elő. Azonnal.
– Túlóráznak fönn. Kit jelenthetek?
– Megteszi az Amszterdam jelszó. Igyekezzen.
– Meglátjuk. – A biztonsági ember pillanatokon belül meggyőződhetett
a hívás sürgősségéről, mert Stevens határozott hangja szólt bele a
kagylóba.
– Hawthorne?
– Gondoltam, hogy rájön az összefüggésre, disznó.
– Ez meg mit jelentsen?
– Nagyon jól tudja! A robotjai megtaláltak, mert a kis lelkük nem tudta
elviselni, hogy az MI–6 beszélt rá és nem maguk, elcipelték azt a lányt,
hogy belőle szedjenek ki, amit lehet, hiszen tudták, maguknak úgysem
mondok semmit! Hadbíróság elé állíttatom ezért, Henry.
– Álljon meg a menet! Fogalmam sincs, hogy honnan beszél vagy mifé-
le lányról! Tegnap két órán át hallgattam a CIA igazgatójának a letolását,
mert maga szóba sem áll velem, és most azzal jön, hogy „megtaláltuk” –
bárhol legyen is –, és elraboltunk egy nőt, akinek a létezéséről sem tudunk.
Hagyja abba!
– Rohadt hazudozó! Amszterdamban is hazudott.
– Bizonyítékaim voltak, látta.
– Azokat maga kreálta!
– Nem kreáltam semmit, Hawthorne, így állt össze a kép.
– Ez az Ingrid-ügy ismétlődése.
– Marhaság! És ismétlem, egyetlen emberünk sincs a szigeteken, aki
bármit tudna magáról vagy bármiféle nőről!
– Tényleg, kapitány úr! A bohócai telefonálgattak nekem, azzal etettek,
hogy Washington pánikban van. És tudták, hol vagyok. A többi egyszerű,
még nekik is.
– Akkor olyasmit tudnak, amit én nem! És mivel reggel találkozom az
úgynevezett bohócaimmal, talán majd engem is beavatnak.
– Nyilván követtek St. Bartsra, láttak a lánnyal, és amikor a lány kiment
az utcára, elkapták.
– Tye, az Isten szerelmére, teljes tévedésben van! Valóban vissza
akartuk csalogatni, hülyék lettünk volna, ha nem tesszük. De nekünk nem
sikerült. A briteknek meg a franciáknak igen, nem igaz? Egyetlen
emberünk sincs ott, aki ismerné magát.
– Engem nem nehéz megtalálni. Hirdetni is szoktam.
 – És mivel a segítségére van szükségünk, eszünk ágában sincs őrizetbe
venni a barátnőjét, hogy kihallgassuk. Hülyeség lenne... Tye, megint piál?
– Pillanatnyi visszaesés volt. Nem számít.
– Talán mégis.
– Nem. Nem vezethetném a hajóimat, ha innék, tudja jól.
– Ez igaz.
– Akkor mindkettőnknek igaza van, részben – mondta higgadtan
Hawthorne. – A barátnőm ma akart visszaindulni Párizsba, aztán onnan
Nizzába. De nem nagy kedve volt hozzá.
– Ez lehet az oka. Nyilván nem akart hosszas búcsúzkodást.
– Ezt nem hiszem.
– Esetleg az a pillanatnyi visszaesés... Nem lehetséges?
– Tudja – mondta hirtelen elfáradva Hawthorne, akinek minden harci
kedve elmúlt –, csinált már ilyet, egyszerűen eltűnt.
– A nyugdíjamat teszem rá, hogy most is ezt tette. Hívja föl este
Párizsban, szerintem ott fogja találni.
– Nem megy. Nem tudom a férje nevét.
– Ehhez nem tudok mit hozzátenni, parancsnok.
– Hát nem érti...
– Nem is akarom...
– Menjünk vissza négy... öt évet.
– Most már igazán leteszem. Akkor hagyott ott minket.
– Igen, otthagytam magukat. Mert éreztem valamit, azt éreztem, hogy
Amszterdamban valami disznóság történt, és így fogom érezni életem
végéig.
– Nem tudok magán segíteni – mondta hosszú hallgatás után a
tengerészeti elhárítás főnöke.
– Arra nem is számítottam. – Megint csönd.
– Jutottak valamire az MI–6-tal meg a Deuxième-mel? – kérdezte végül
Stevens.
– Igen, egy órával ezelőtt ott tartottunk.
– Gilette tanácsára beszéltem Londonnal és Párizzsal. Nyilván
megerősítést kíván, de mivel én vagyok a legközelebb, én tudom ellátni
mindazzal, amire szüksége van.
– Nem kívánok megerősítést. Fölkötheti magát, ha hazudik olyan hely-
zetben, amelyet nem tud irányítani, kapitány úr. Tehát nyilván nem teszi.
– Tudja, Hawthorne – mondta higgadtan Stevens –, csak addig vagyok
köteles eltűrni a durvaságát, amíg...
– Azt tűri el, Henry, amit csak az orra alá dörgölök, ezt jól jegyezze
meg! Maga hivatásos, én viszont független ügynök vagyok, ne feledje. Én
parancsolok magának, és maga nem parancsol nekem, mert ha
megpróbálja, elmegyek. Értette?
Harmadik, még hosszabb csönd következett, végül az elhárítás főnöke
megszólalt.
– Hajlandó jelentést tenni?
– De mennyire, és azonnali cselekvést követelek. Van egy miami
telefonszám, amely műholdas kapcsolatban áll egy itteni számmal
valamelyik szigeten. Azonosítsák minél előbb.
– Bajaratt?
– Az lehet. Mondom a számot. – Tyrell bediktálta a számot, megvárta,
amíg elismétlik, hívószámként megadta a sabai reptér számát, és már le
akarta tenni, amikor Stevens közbeszólt.
– Tyrell! – mondta. – A nézeteltéréseinket félretéve, én komolyan
gondolom, nem tudna valami bővebb információt adni?
– Nem.
– Az ég szerelmére, miért nem? Én vagyok a hivatalos kapcsolata, akit
véletlenül mind a három kormány tisztának fogadott el, és jól tudja, mit
jelent ez. Komoly követeléseim lesznek, és az emberek tudni akarják majd,
miért.
– Vagyis a belső szentélyben a jelentések cirkulálnak.
– A tökéletes biztonság fenntartásával. Hiszen tudja.
– Akkor még kevésbé mondok bármit is. Magának a Bekaa-völgy
lehetne akár síparadicsom is, de nekem nem az. Láttam, hogyan nyúlnak ki
a csápjai Libanonból Bahreinba, Genfből Marseille-be, Stuttgartból
Lockerbie-be. Befurakodtak a maga emberei közé is, Henry, csak még nem
tudja... Ha hamarosan megtudnak valamit, hívjanak itt, Sabán. Ha később,
akkor Virgin Gordán, a jachtklubban.

A következő másfél órában három magángép szállt le a sabai reptéren,

de a zilált Hawthorne se rábeszéléssel, se pénzzel nem tudta őket rávenni,
hogy elvigyék. A rádiós közölte, hogy még egy gép várható úgy harmincöt
perc múlva, aztán a repteret lezárják éjszakára.
– És a pilóta bejelentkezik leszállás előtt?
– Naná, ember, hisz mán sötét van. Ha meg szél is van, én mondom meg
neki az irányt meg a sebességet.
– Ha bejelentkezik, beszélni akarok vele.
– Naná, ember, mindent a kormányért.
Negyvenöt idegfeszítő perc után életre kelt a rádió.
 – Saba, az érkező járat jelentkezik Orangestad felől, F-0-négy-hat-öt,
menetrend szerint. Normálisak a viszonyok?
– Még tíz perc, osztán nincsenek semmiféle viszonyok, ember, mert itt
szabályok vannak. Késett, F0-öt.
– Ugyan már, fiam, ez rendes cég.
– Nekem ne dumáljon, ember. Nem ismerem magát...
– Új emberek vagyunk. Látom a fényeit. Mondja, minden normális?
Mostanában meglehetősen ciki idők jártak.
– Normális, ember, csak vóna itt valaki, aki beszélni akar magával,
fehér ember.
– Mit képzel, kivel beszél...
– T. Hawthorne parancsnok beszél az Egyesült Államok haditengerésze-
tétől – ragadta magához a mikrofont Tyrell. – Sürgős szolgálati ügyben
azonnal Virgin Gordára kell vinniük. Az utat jóváhagyták, és az idejükért
meg a fáradságukért bőséges ellenszolgáltatásban részesülnek. Üzema-
nyaggal hogy állnak? Szükség esetén szerzünk.
– Parancsára, tengerész! – hangzott a rádión az izgatott válasz, és
Hawthorne kinézett a hatalmas, földig érő ablakon a leszállópályára.
Legnagyobb meglepetésére a leszálló gép fényei egyszerre fölfelé
lendültek, és villámsebesen távolodtak Sabától.
– Mi a fenét csinál ez? – ordította Tyrell. – Mit csinál, pilóta? –
ismételte meg a mikrofonba. – Most mondtam, hogy sürgős!
A mikrofon néma maradt.
– Nem akar leszállni, ember – mondta a rádiós.
– Miért?
– Talán mert maga beszélt vele. Aszonta Orangestadból gyütt, tán igen,
tán nem, ember. Gyühetett Vieques-ből, osztán gyühetett akár Kubából is.
– Gazember! – Hawthorne öklével a szék hátára csapott. – Mi folyik itt?
– Velem ne kiabáljon, ember. Én megírom naponta a jelentésemet, de
senki nem figyel oda. Mindig gyünnek rossz gépek, de senki nem törődik
velük.
– Ne haragudjon – mondta a fekete rádiós ijedt arcát látva Tye. – Még
egyet kell telefonálnom. A tengerészet kifizeti. – Gordát hívta.
– Tye-Boy, hun a francba van? – kiáltotta Marty. – Már itt köllene
lennie.
– Képtelen vagyok gépet szerezni, amelyik visszavinne Sabáról. Már
három rohadt órája próbálkozom.
– A kis szigetek korán zárnak.
– Reggelig kihúzom, de ha addig sem sikerül gépet szereznem,
telefonálok megint, hogy küldjenek értem.
– Nyugi... De üzenete van, Tye...
– Egy Stevens nevű pasastól?
– Ha Párizsban van az ürge. A portáról telefonáltak pár órája, hogy itt-e
még a hajója, oszt mivel beszéltem Cooke barátjával, aszontam, én veszem
át az üzeneteit. Itt van, ni. Dominique üzent. És itt egy párizsi telefonszám.
– Mondja! – kapott föl egy ceruzát a rádiós asztaláról Hawthorne. A
gordai szerelő lassan bediktálta a számot. – Még valami – mondta
Hawthorne. – Egy pillanat. – A rádióshoz fordult. – Ma éjjel már nem
tudok elröpülni. Hol éjszakázhatom? Fontos.
– Ha olyan fontos, ember, éjszakázhat itt – ott egy ágy a sarokban. De
kaja nincs, csak jó sok kávé. A főnökség majd behajtja a pénzt a
tengerészeten, de itt maradhat, ha bezártam. Reggel majd hozok valami
harapnivalót. Hatra gyüvök.
– Tőlem pedig maga kap annyi suskát, hogy a francba küldheti a
főnökeit.
– Jól hangzik.
– Mi az itteni szám? – A rádiós megadta, és Hawthorne elismételte
Martynak. – Ha egy bizonyos Stevens hívna, nem, ha bárki keresne, adják
meg neki ezt a számot. És kösz.
– Tye-Boy – mondta óvatosan a gépész –, ugye nem keveredett valami
komoly balhéba?
– Remélem, nem – tette le Hawthorne, és nyomban hívta a párizsi
számot.
– Allo, la maison de Couvier –vette föl egy női hang.
– S'il vous plaît, la madame– felelte Tyrell, akinek a francia nyelvtudása
egyelőre elegendőnek bizonyult. – Madame Dominique-ot kérném.
– Sajnálom, uram, de alig érkezett meg Madame Dominique, amikor
telefonált az úr Monte-Carlóból, hogy azonnal utazzon oda... Minthogy a
madame bizalmasa vagyok, megkérdezhetem: ön az a bizonyos úr a
szigetekről?
– Igen.
– Azt az üzenetet hagyta önnek, hogy minden rendben van, és mihelyt
teheti, visszamegy önhöz. Hálát adok Istennek, monsieur. Éppen önre van
szüksége, ön az, akit megérdemel. Pauline vagyok, és önnek senki mással
nem szabad ebben a házban beszélnie, csak velem. Ne találjunk ki valami
jelszót arra az esetre, ha madame nincs itthon?
– Már meg is van. Azt fogom mondani: „Itt Saba beszél.” És mondja
meg neki, hogy nem értem. Hiszen nem volt ott.
 – Bizonyára van rá ok, monsieur, és madame nyilván meg fogja
magyarázni.
– A barátomnak tekintem, Pauline.
– Örökre, monsieur.

A magánszigetén a padrone kacagott, amint a telefonhoz gördült a

kocsiján, és nyomában az új testőreivel hívta a St. Barts-i szállodát.
– Igazad volt, egyetlen igazi lányom! – harsogta a telefonba. –
Beszopta! Beült a hintába, ahogyan a banális amerikaiak mondják. Immár
van Párizsban egy Pauline nevű bizalmasa.
– Hát persze, egyetlen igazi apám – mondta a telefonba Bajaratt. –
Csakhogy van itt egy másik probléma is, és nagyon nyugtalanít.
– Mi az, Annie? A megérzéseid jobbára annyira pontosak, hogy nem
lehet nem tudomást venni róluk.
– A főhadiszállásuk pillanatnyilag Brit Virgin Gordán van, a
jachtklubban. Mit kaptak az MI– 6-tól? Esetleg az amerikai elhárítástól?
– Mit tegyek?
– Küldj oda egy animalét Miamiból vagy Puerto Ricóból. Derítse ki,
mijük van ott.
– Rendben van, lányom.

Hajnali négy óra volt, amikor telefoncsörgés hasított az elhagyatott

irányítótorony csöndjébe. Hawthorne legurult a kurta ágyról, riadtan
pislogott, tájékozódni próbált, majd a nyitott ajtón át a telefonhoz rohant.
– Tessék – kiáltotta. – Ki az? – rázta a fejét, hogy magához térjen.
– Stevens, maga gazember – recsegte a washingtoni tiszt. – Kis híján hat
órát szarakodtam az üggyel, és nem ártana, ha egyszer ezt elmondaná a
feleségemnek, aki – ördög tudja, miért – kedveli magát, hogy magának
dolgoztam, nem holmi nem létező barátnővel szórakoztam.
– Mire jutott?
– Kezdjük azzal, hogy minden olyan mélyre van temetve, hogy régész
kell az előásásához. Az a miami szám természetesen titkos...
– Remélem, ez nem jelentett problémát magának – mondta maró
gúnnyal Tyrell.
Stevens nem vett róla tudomást.
– A számlázás egy népszerű étterem, a Collins Avenue-n lévő
Wellington's nevére megy, de a tulajdonos mit sem tud róla, mert sosem
kapta meg a számlát. Megadta nekünk a könyvelő cég adatait, amelyik az
ügyeit intézi, és a számláit rendezi.
 – A vonalat azért le lehet nyomozni.
– Lenyomoztuk. Egy hangra reagáló üzenetrögzítő jelentkezett egy
jachtról, Miami kikötőjéből. A tulaj egy brazil, akit éppen nem lehet
megtalálni Brazíliában.
– A lupo nem üzenetrögzítővel beszélt! – mondta Hawthorne. – A vonal
végén volt valaki.
– Elhiszem. Hányszor kellett egy-egy megadott időpontban mondjuk
valamelyik utcai fülkében lennie? Valakinek kellett lennie a jachton is,
amikor a lupo telefonált.
– Szóval nem jutottak semmire.
– Nem mondanám – helyesbített Stevens. – Előkerítettük az elektronikai
csodafegyvereket a fantasztikus masináikkal. Állítólag úgy szedték ízeire
azt az üzenetrögzítőt, mint a svájci órások, több száz programmal
bombázták, és úgynevezett műholdas lézerkutatásnak vetették alá.
– Az mit jelent?
– Hogy összehoztak egy térképet a valószínű műholdas átvitelekről.
Sikerült leszűkíteniük a vételi körzetet egy száz négyzetmérföldesnél alig
nagyobb területre az Anegada-átkelő és Nevis között.
– Egyenlő a semmivel?
– Nem egészen. Egy, a jacht mostantól folyamatos megfigyelés alatt áll.
Bárki menne a közelébe, elkapják, és kiszednek belőle mindent –
gyógyszerrel vagy másként.
– És mi a kettő?
– Az kevésbé hatásos, attól tartok – felelte Stevens. – Az AWAC egy
kisebb változata a Patrick Légi Támaszponton Cocoában, Floridában.
Műholdas adások vételére képes, de persze az adásnak mennie kell, hogy a
műszer megtalálja a vevőantennát. Fölküldjük.
– Így hát mindkét oldalról meg fognak szakítani minden adást!
– Mi is erre számítunk. Valaki csak megnézi majd azt a jachtot, azt az
üzenetrögzítőt. Muszáj. Rövidre zártuk, tehát valakinek meg kell néznie,
mi baja, be kell gyűjtenie az esetleges üzeneteket. Ez holtbiztos, Tye. Nem
tudják, hogy megtaláltuk, és mihelyt megközelíti valaki a hajót, elkapjuk.
– Valami nem stimmel – mondta Hawthorne. – Valami nem stimmel, de
nem tudom, mi.

A lemenő hold utolsó sugarai eltűntek Miami égboltján, amint a keleti

láthatáron virradni kezdett. Teleszkópos antenna figyelte a kikötőben a
jachtot, és minden képet a kikötő egyik raktárában, a hajótól mintegy két-
száz yardnyira egy vászonra vetített. Az FBI három ügynöke leste fölváltva
a vásznat az asztalnál, amelyen piros telefonkészülék állt egyetlen fekete
gombbal, amely azonnal kapcsolta a CIA-t és a tengerészeti elhárítást
egyszerre.
– Baromság – mondta az ügyeletes ügynök, amikor fölállt, hogy ajtót
nyisson. – Itt a pizza, de nem vagyok hajlandó állni az egész cechet. – A
két társa ásítva nyitotta ki a szemét, amikor az ügyeletes ajtót nyitott.
Az egyetlen automata tüze hibátlan és végzetes volt. Nem egészen négy
másodpercen belül a három ügynök szitává lőve, vérben úszva terült el a
földön. A képernyőn pedig robbant a jacht a kikötőben, vakító, lobogó
lángnyelvek csaptak a miami égre.

6
– Jézus Krisztus! – harsogta Stevens a telefonba a Sabán lévő Hawthorne-
nak. – Mindent tudnak! Amit csak teszünk!
– Ezek szerint tégla van maguknál.
– Nem tudom elhinni.
– Higgye el, úgy van. Vagy egy óra múlva Gordán leszek...
– A fenébe Gordával. Fölvesszük Sabán. A térképészeink azt mondják,
úgyis a célkörzet közelében van.
– Ezen a pályán nem tud leszállni a gépük, Henry.
– Dehogynem. Tisztáztam már a repülésirányítással. Van ott majdnem
háromezer lábnyi futófelület. Maximális fékezéssel menni fog. Azt
akarom, hogy ellenőrizze azokat a koordinátákat. Más nincs a kezünkben.
Ha bármi történne, tegye azt, amit szükségesnek vél. A gép a maga
parancsnoksága alatt lesz!
– Száz négyzetmérföld Anegada és Nevis között? Észnél van?
– Van jobb ötlete? Pszichopata nővel van dolgunk, aki kormányokat
képes a levegőbe röpíteni. Amit megtudtam róla, Tye, annak az alapján
komolyan félek.
– Nincs jobb ötletem – felelte higgadtan Hawthorne. – Lemondom
Gordát, és itt várok. Remélem, Patrick jó pilótát küld.

Az AWAC II föltűnt a nyugati égen, testes, pisze, csúnya légi jármű

volt, hatalmas antennája kiállt a törzsből. A szupertitkos gép leereszkedett,
de leszállás helyett elhúzott a kifutópálya vége felé, kört írt le, és
megismételte a műveletet. Amint nézte, Tyrell arra a következtetésre jutott,
hogy a pilóta nyilván odaszólt a Patrick Légi Támaszpontra, hogy elment
az eszük, ám a harmadik nekifutásra a testes gép leereszkedett a futópálya
végén mint a tollpárna, és nyomban fölbömbölt a fékezés.
– Hé, ember! – kiáltott föl kiguvadt szemmel a rádiós, miközben a
lélegzetét visszafojtva leste, hogy a gép megáll több száz lábnyira a
kifutópálya végétől, megfordul, és visszafelé taxizik. – Ez ám a pilóta,
pompás! Sose láttam ilyet Sabán. Ez a gép akár egy hasas tehén!
– Megyek, Calvin – mondta Hawthorne, s az ajtóhoz indult. – Még hall
rólam vagy a társaimról. Vegye el a pénzt.
– Ahogy mondtam, ember, szép vóna.
Tyrell kirohant a kifutópályára, közben kinyílt az AWAC II ajtaja,
leereszkedett a lépcső, és egy tiszt meg egy segédtiszt lépkedtek lefelé
rajta.
– Csudaszép volt, hadnagy – mondta Hawthorne, amint megpillantotta
az ezüstsávot a tiszt gallérján.
– Az elektronikus postát próbáljuk átadni, barátom. – A fickó
világosbarna haját nem fedte sapka, déli akcentussal beszélt. – Maga itt a
szerelő? – pillantott Tyrell olajos kezeslábasára.
– Én vagyok a csomag, amelyikért jöttek.
– Viccel?
– Kérje az igazolványát – mondta az idősebb tiszthelyettes, és jobb keze
fenyegetőn süllyedt a zsebébe.
– Én vagyok Hawthorne!
– Bizonyítsa be, öregem – mondta gyorsan az őrmester. – Nem néz ki
parancsnoknak.
– Nem vagyok parancsnok... egykor az voltam, de most nem.
Krisztusom, hát Washington nem magyarázta el? Ami igazolványom volt,
itt hever a víz fenekén.
– Hát nem praktikus? – vette elő lassan a zsebéből a 45-öst az őrmester.
– A kollégám, a hadnagy kezeli az összes faramuci masinát, én viszont
másért vagyok a fedélzeten. Mondjuk azt, a biztonságért?
– Tegye el, Charlie – mondta egy női hang és egy egyenruhás, karcsú
alak jelent meg az ajtóban. A lány kinyújtott kézzel lépett Hawthorne-hoz.
– Catherine Neilsen őrnagy. Elnézést a kétszeri sikertelen próbálkozásért,
de megzavartak a kétségei, amelyeket Stevens kapitánnyal közölt.
Kockázatos leszállás volt... Minden oké, Charlie, Washington elküldte a
fényképet faxon, ő az.
– Maga a pilóta?
– Meglepődött, parancsnok?
– Nem vagyok parancsnok...
– A tengerészet szerint az. Őrmester, talán mégis jobb, ha a kezében
tartja az oldalfegyverét.
– Örömmel, őrnagy.
– Abbahagynák végre a... hülyéskedést?
– Mármint a szarakodást? – kérdezte a pilóta.
– Arra gondoltam.
– Talán éppen ez ellen van kifogásunk. Azt elfogadjuk, hogy a szolgála-
tok együttműködnek, de azt nehezen vesszük be, hogy egy volt tengerész-
tiszt, akinek fogalma sincs a dolgainkról, legyen a gépünk parancsnoka.
– Nézze, hölgyem... kisasszony... őrnagy, én nem kértem semmit!
Engem éppúgy belerángattak ebbe, mint magukat.
– Mi nem tudjuk, mi „ez”, Mr. Hawthorne. Csak annyit tudunk, hogy át
kell fésülnünk bizonyos körzetet, műholdas adásokat kell elfognunk, és
közölnünk kell magával az adatokat. És aztán maga, egyedül maga mondja
meg, hogy mit tegyünk.
– Ez... marhaság.
– Színtiszta baromság, parancsnok.
– Pontosan.
– Örülök, hogy megértjük egymást. – Az őrnagy levette ellenzős tiszti
sapkáját, kihúzta csatjait, és kirázta szőke fürtjeit. – És most nem érdekel a
biztonsági előírások megszegése, de szeretném tudni, hogy mit vár tőlünk,
parancsnok.
– Nézze, őrnagy, én egyszerű bérhajókapitány vagyok a szigeteken.
Négy, majdnem öt éve otthagytam a katonaságot, és egyszerre rám szállt
három kormány biztonsági szolgálata is, mert azt hiszik, segíteni tudok
valamiben, amit ők krízisnek neveznek. Ha más a véleménye, vigye innen
ezt a hasas tehén repülőgépét, és hagyjon békén!
– Nem tehetem!
– Miért nem?
– Parancsom van.
– Maga kemény asszony, őrnagy.
– Maga meg nem tesz lakatot a nyelvére, mister.
– Akkor most mit csináljunk? Sértegessük tovább egymást?
– Inkább folytassuk a munkát. Szálljon be.
– Ez parancs?
– Tudja, hogy nem tehetem – túrt a hajába a bal kezével a pilóta. – A
földön vagyunk, ahol maga a rangidős, odafönn erkölcsileg egyenrangúak
vagyunk... De ott is maga a gép parancsnoka.
– Helyes. Nyomás a gépbe, és irány az égbolt.
 A lökhajtásos hajtóművek szakadatlan zúgása kezdett idegesítővé válni,
amint az AWAC II keresztül-kasul szelte az égboltot, s meg-megbillenve
tért vissza mindig egy-egy pontra, hogy onnan induljon újabb irányba is-
mét. A bonyolult elektronikát kezelő hadnagy ezoterikus gombokat nyomo-
gatott, és titokzatos erősítőket csavargatott, és hol hangosabban, hol hal-
kabban hallatszottak a szeszélyes bip-bipek. Valahányszor fogott valamit,
megnyomott néhány betűt a számítógépén, s az máris kiírta fáradozásainak
eredményét.
– Az isten szerelmére, mi történik? – kérdezte a forgószékbe szíjazott
Hawthorne, aki a fiatal tiszt mellett ült.
– Ne zavartassa magát a dögöktől, parancsnok – felelte a fiatal tiszt. –
Déltájt egy hangyányit hangosabbak.
– Ez meg mit jelentsen?
– Csak azt, hogy legyen szíves, fogja be a száját, uram, mert
koncentrálnom kell... már ha a tengerészet hagy... uram.
Tyrell kicsatolta magát, előreballagott a nyitott pilótafülkébe, ahol
Neilsen őrnagy irányította a gépet.
– Leülhetek? – mutatott az őrnagy melletti üres ülésre.
– Nem szükséges kérdeznie, parancsnok. Maga felel ezért a madárért,
eltekintve a biztonsági előírásoktól, amikor a levegőben vagyunk.
– Nem lehetne véget vetni ennek a katonai lószarnak, őrnagy? – ült le
Hawthorne, és beszíjazta magát. Örült, hogy kissé csöndesebb volt a
hajtómű zaja. – Mondtam már, nem vagyok tengerész, és a segítségükre
van szükségem, nem az utálatukra.
– Oké, hogyan segíthetek... várjon! – A pilóta megigazította a fülhallga-
tóját. – Micsoda, Jackson?... Menjek végig az előző pályán a kiinduló-
ponttól?... Oké, zsenikém. – Neilsen ismét félkörívbe döntötte a gépet. –
Elnézést, parancsnok, hol tartottunk?... Ó, igen, hogyan tudok segíteni?
– Például elmagyarázhatná, hogy mi az az előző pálya, miért kell újra
végigmennie rajta, és mi a fenét csinál a „zsenike” ott a masináinál.
Az őrnagy nevetett. Szép nevetés volt, nem volt benne sem gúny, sem
nagyképűség. A felnőtt lányok nevetnek így, amikor mókás valamilyen
helyzet.
– Kezdjük azzal, hogy Jackson valóban zseni, uram...
– Hagyja az urazást, kérem. Nem vagyok már korvettkapitány, s ha az
volnék is, az nem fölöttese az őrnagynak.
– Oké, Mr. Hawthorne...
– Tye. A Tyrell rövidebb változata. Mert az a nevem.
– Tyrell? Micsoda szörnyű név! Ő gyilkolta meg a két kis herceget a
londoni Towerban, ahogyan Shakespeare III. Richárdjában áll.
– Apámnak meglehetősen torz humora volt. Ha az öcsém lánynak szüle-
tik, megesküdött, hogy Medeának keresztelted. De mivel fiú lett, a Marcus
Antonius Hawthorne nevet adta neki, azt rövidítette le anyám Marc
Anthonyre.
– Azt hiszem, kedveltem volna az apját. Az enyém, aki rühellte a
paraszti munkát Minnesotában, svéd emigránsok tanulásra éhes fia volt.
Tudta: vagy eszelősen tanul, hogy West Pointba kerülhessen, ahol ingyen
lakhat a kollégiumban és tanulhat, vagy az élete végéig lapátolhatja a
tehénszart. Világosan látta.
– Azt hiszem, én is kedveltem volna a maga apját.
– Vissza a témánkhoz, kérem – váltott ismét hűvösre Neilsen. – Jackson
Poole... a louisianai Poole családból, bizony – engedett meg magának egy
mosolyt, hogy megnyalja az ajkát – egyszerűen zseni a masináival, és át-
kozottul jó pilóta. Ő a váltótársam, de ha a szerkentyűihez merek nyúlni,
rám kiabál.
– Eszerint két dologban is rendkívül tehetséges. Érdekes fiú lehet.
– Az. Azért lépett be a hadseregbe, mert a számítógépek tudományában
oda áramlik a legtöbb pénz, viszont alig vannak valóban hozzáértő szak-
emberek. Egyedül ért el mindent. A szolgálatban az érdemek számítanak,
nem tudják nem tudomásul venni a képességeket... És most azt kérte tőlem,
hogy az eredeti kiindulási pontból elindulva menjek végig a legutóbbi
útvonalunkon a célkörzet fölött.
– És ez mit jelent?
– Hogy valamiféle sémát próbál találni magának. Nem a normál
adásokat, amelyekből a katonai és a diplomáciai adásokat leszámítva is van
legalább ötven vagy hetvenöt, hanem az eltérésekből kiindulva valami
viszonylag észrevehetetlen jelet keres.
– És képes erre azokkal a gombokkal meg mutatókkal?
– Képes bizony.
– Gyűlölöm a reneszánsz embereket.
– Mondtam már, hogy egyébként a hadnagy Patrick legjobb
karateoktatója?
– Ha magával bocsátkozna harcba, őrnagy – mosolygott Tyrell –, az ő
oldalán állok. Engem egy nyomorék törpe is ki tud ütni.
– Az anyaga szerint nem egészen.
– Az anyagom? Hát semmi sem szent?
– Nem ám, ha valaki akárcsak korlátozott parancsnoki jogkört kap is
egy hasonló rangú, más fegyvernembeli parancsnok fölött. Mind a katonai
udvariasság, mind a szabályzat megköveteli, hogy az alárendelendő tisztet
győzzék meg az utasítás helyességéről. Engem meggyőztek.
– Sabán ezt nemigen mutatta.
– Dühös voltam, éppoly dühös, amilyen maga lett volna, ha egy idegen
besétál a hadműveleti területére, és átveszi a parancsnokságot.
– Én azt nem mondtam.
– Dehogynem. Teljesen világossá tette, amikor azt mondta, „nyomás a
gépbe”. Akkor értettem meg, hogy maga még mindig Hawthorne
korvettkapitány.
– Megvan! – hangzott föl a kiáltás az AWAC II. vaskos testéből, de
olyan hangosan, hogy lökéshullámokat keltett a fülhallgatóban. – Ez
őrület! – Jackson Poole fölállt hosszúkás asztala mellől, hadonászott.
– Nyugalom, drágám! – parancsolta Neilsen őrnagy, és egyenesbe tette a
gépet. – Üljön le szépen, és mondja el, mit talált... Kérem, parancsnok,
vegye föl a fülhallgatót, hogy maga is hallja.
– „Drágám”?– tört ki önkéntelenül Tyrellból. A hangja recsegett a
rádión.
– A légierőnél így szokás, parancsnok. Ne magyarázzon bele semmit –
mondta Neilsen őrnagy.
– De semmit, tengerész – tette hozzá a biztonsági őrmester. – Lehet,
hogy maga a fejes, uram, de itt akkor is csak vendég.
– Tudja-e, őrmester, hogy kezdem unni magát?
– Fékezzen, Hawthorne – szólt közbe a szőke pilóta. – Mit talált,
hadnagy?
– Olyasmit, ami nem létezik, Cathy! Nem szerepel a térképeinken... a
körzet térképein... és mindent ellenőriztem a képernyőn.
– Világosabban.
– A jel egy japán műholdról verődik vissza, és a semmibe sugárzik le.
Márpedig ott kell lennie! Az adás tiszta.
– Hadnagy – szólt közbe Tyrell –, meg tudják mondani a gépei, honnan
jön az adás?
– Nem pontosan. A nagy testvéreink képesek lennének rá, de nekünk
korlátaink vannak. Mindössze komputeres lézerkivetítést tudok adni.
– Az meg mi a fene?
– Olyan, mint a szobagolf. Amikor az ember elüt egy labdát egy elütési
helyről, s az elektronikus képernyőre kerül, amely rögtön megmutatja,
hogy a labda hová fog esni a pályán.
– Nem játszom golfot, de elhiszem. Ez mennyi időbe telik?
– Miközben beszélünk, már csinálom... Ezt majdnem garantálni tudom.
 – Mit?
– Az adást a mi lenti nem létező pontunkról. Valahonnan a Földközi-
tengerről jön, a japán Noguma műhold közvetítésével.
– Olaszország? Dél-Olaszország?
– Lehet. Vagy Észak-Afrika. Az a körzet.
– És az a célpontunk! – mondta Hawthorne.
– Biztos benne? – kérdezte Neilsen.
– Ezt bizonyítja a serült vállam. Hadnagy, meg tudná adni annak a lenti
seholnak a precíz, mondom, precíz navigációs koordinátáit?
– Már hogy a pokolba ne tudnám, jenki?! Kis földdarabok mintegy
harminc mérföldnyire Anguillától északra.
– Azt hiszem, ismerem őket! Poole, maga tényleg zseni.
– Nem én, uram. A berendezés.
– Többet is összehozhatunk a koordinátáknál – kezdte lefelé vinni a
gépet Catherine Neilsen. – Megnézzük azt a „sehol odalenn”-t, olyan
közelről, hogy ismerni fogja a terep minden egyes négyzetcentiméterét.
– Ne... Kérem, ne tegye.
– Megőrült? Itt vagyunk, fölötte vagyunk, meg tudjuk tenni!
– És bárki lett légyen odalenn, látni fogja.
– Hogy milyen igaza van.
– És az igen rossz lenne. Hol tudja a legközelebb letenni ezt a tehenet?
– Ez a repülőgép, amelyet nagyon kedvelek – bár egyesek suta tehénnek
tartják – nem szállhat le idegen területre. Ez szigorú katonai előírás.
– Nem azt kérdeztem, hol szabad leszállnia, őrnagy, hanem azt, hogy
hol tud. Hol?
– A térkép szerint St. Martinon. Az francia terület.
– Tudom, hiszen hajós vagyok, hiszen emlékszik... Van-e ezek között az
előttem elterülő, egzotikus szerkentyűk között olyasmi, ami normális
telefonként működik?
– Persze. Telefonnak hívják, és ott van a jobb karfája alatt.
– Nem mondja komolyan. – Hawthorne megtalálta, elővette, és
megkérdezte. – Hogy működik?
– Ahogyan a normális telefon. Csak tudja, a Patrick Légi Támaszponton
magnóra veszik a beszélgetést, és nyomban továbbítják a Pentagonnak.
– Imádom – tárcsázott dühösen Tyrell. Néhány másodperc múlva foly-
tatta. – Első Osztály, gyorsan, tengerész! A kód négy nulla, és Henry
Stevens kapitányt kérem. Tegye meg azt a szívességet, hogy mellőzi azt a
seggfejet, aki az élettörténetemre kíváncsi. A név, amely segíteni fog, Tye,
betűzöm, T–Y–E.
 – Hawthorne, hol van? Mit talált? – Stevens alig három másodperc
múlva jelentkezett.
– A beszélgetésünket magnóra veszik, és Arlingtonba küldik.
– Arról a gépről nem, intézkedtem. Vegye úgy, hogy gyónhat a titkok
főpapjának. Mi újság?
– Ez a gyors, ronda gép, amelyet Patrickből küldött, valóságos csoda.
Találtunk egy adót, és azt kérem, hogy a Poole nevű hadnagyot nyomban
léptessék elő ezredessé vagy tábornokká!
– Tye, részeg?
– Bárcsak az lennék! És ha már a Pentagonnal játszadozik, van itt egy
Neilsen nevű pilóta, a keresztneve Catherine. Ragaszkodom hozzá, hogy
nevezzék ki a légierő főparancsnokának. Ehhez mit szól, Hank?
– Maga részeg – dühöngött Stevens.
– Szó sincs róla, Henry – mondta nagyon józanul Tyrell. – Csak azt
akarom, hogy tudja, mennyire jók.
– Oké, rendben, megteszem a javaslatokat az előléptetésekre. Mi van a
célponttal?
– Sem térképen, sem nyilvántartásban nem szerepel, csakhogy én
ismerem azt az úgynevezett lakatlan szigetcsoportot – öt-hat szigetecskéből
áll –, és hála ennek a gépnek, megvannak a pontos koordinátáim.
– Fantasztikus! Bajarattnak ott kell lennie! Küldünk egy akciócsoportot.
– Még ne. Előbb megnézem, ott van-e valóban. És ha igen, kik a segítői,
ők tartják a kapcsolatot a hozzánk beférkőzött terroristákkal.
– Tye, meg kell kérdeznem... évekkel ezelőtt nagyon jó volt az ilyen
dolgokban, de azóta... Képes rá, parancsnok? Nem akarom... hogy felelős
legyek a haláláért.
– Talán a boldogult feleségemre céloz, kapitány?
– Nem vagyok hajlandó újra kezdeni. Semmi közünk nem volt a
halálához.
– Akkor meg mit bizonytalankodik?
– Magáról van szó, Tye, nem rólunk. Csak nem akarom, hogy nagyobb
fába vágja a fejszéjét, mint amekkorával el tud bánni.
– Nincs más embere, hát hagyja a süket dumát. A gépnek le kell szállnia
St. Martinon, francia területen. Érje el tehát a Deuxième-ot a Quai
d'Orsaynál, és tisztázzák a dolgot a floridai Patrick Légi Támaszponttal.
Leszállunk, és meg kell kapnom minden felszerelést, amelyre szükségem
van. Végeztem, Henry. Igyekezzen.
Hawthorne a helyére tette a telefont, pár pillanatra becsukta a szemét,
majd a pilótához fordult.
 – Induljon St. Martin felé, őrnagy – mondta fáradtan. – Biztos vagyok
benne, hogy megkapjuk az engedélyt.
– Hallgattam a beszélgetést – mondta nyugodt méltósággal Neilsen. – A
kapitánynak kötelessége minden beszélgetést lehallgatni az ilyen gépen.
Nyilván megérti.
– Bizonyára meg kell értenem.
– A feleségét említette... a felesége halálát.
– Azt hiszem. Stevensszel régen ismerjük egymást, és néha
előhozakodom olyan dolgokkal is, amelyekkel nem kéne.
– Sajnálom. Mármint a feleségét.
– Köszönöm – mondta Tyrell, aztán hallgatott.

Az az egyetlen szó – „drágám” – borította ki annyira, hogy hülyén

viselkedett. Mintha ez a becéző szó csak az övé lenne, senki másé, és
semmiképpen nem tartotta helyesnek, hogy egy nagyképű amerikai
katonatisztnő így szóljon az alárendeltjéhez. A szó annyira európai volt,
csöndesen kellett kimondani vagy érzéssel, vagy olyan magától értetődően,
hogy abban benne legyen a mély és maradandó melegség. Az ő életében
mindössze két nő használta viszonylag rendszeresen ezt a szót. Ingrid és
Dominique, az a két nő, akiket szeretett, az egyik a felesége, akit imádott, a
másik az a törékeny szépség, aki éppoly megfoghatatlan volt, amennyire
valóságos, aki visszatérítette a józan életbe. Ez a szó csak hozzájuk
tartozott, és ők is csak neki mondhatták. És mégis hülyén viselkedett. Egy-
egy szó nem a tulajdona senkinek. Ugyanakkor nem szabad a szavakat
lealjasítani, hétköznapivá silányítani. Krisztus! Ideje észhez térnie.
Munkája van. A célpont!

– Előttünk St. Martin..., Tye – mondta halkan Neilsen őrnagy.

– Mi?... Bocs, mit mondott?
– Vagy transzban volt, vagy nyitott szemmel aludt pár percig. Engedélyt
kaptam mind Patricktől, mind a francia hatóságoktól, hogy leszálljanak St.
Martinban. A reptér végében áll majd a gép, külön őrség vigyáz rá, Charlie
parancsnoksága alatt... Reméltem, hogy maga profi, de ilyesmire nem
számítottam.
– Tye-nak szólított.
– Hiszen így parancsolta, parancsnok. Ne gondoljon mögé semmit,
uram.
– Ígérem.
– Patrick és a franciák közölték, hogy addig maradunk a maga
parancsnoksága alatt, amíg el nem enged minket. Esetleg egész nap, talán
holnap is... Mi a fene folyik itt, Hawthorne? Terroristákról beszélt, meg
terroristák kapcsolatairól, a térképeken nem szereplő szigeteket találunk, és
a maga rohadt flottája kész lenne akár a víz alól támadni! Szerintem
mindez kissé szokatlan, még a mi munkánkban is.
– Valóban szokatlan, sőt több mint rendkívüli, őrnagy... Cathy... ne
gondoljon mögé semmit, pilótaasszony.
– Beszéljen komolyan. Jogunk van tudni. Azt maga mondja meg, hogy
hová megyünk. Éppen az imént bizonyította. De akkor is én vagyok a
pilóta, aki felel ezért az igen drága gépért meg a legénységéért.
– Igaza van, maga a pilóta. Akkor hol a másodkapitány vagy a
másodpilóta, ahogyan mi, földi patkányok hívjuk?
– Mondtam már, hogy Poole-nak megvan a képzettsége – felelte
leverten Neilsen.
– Akkor miért van mégis olyan érzésem, Neilsen őrnagy, hogy valaki
hiányzik erről a madárról?
– No jó – mondta bosszúsan Catherine. – A maga Stevense ragaszkodott
hozzá, hogy reggel hajszálpontosan induljunk, és nem tudtuk elérni Salt,
aki ott szokott ülni, ahol most maga ül. Mindannyian tudtuk, hogy valami-
féle családi problémái vannak, hát nem is nagyon kerestük... mint már
mondtam, Poole hadnagy éppen olyan jó pilóta, mint én, és az nem semmi.
– Így igaz. És ez a Sal egy másik rendkívül képzett nőnemű tiszt?
– A Sal a Salvatore rövidítése. Fantasztikus srác, de van egy link, piás
felesége. Minthogy máskor is fedezni szoktuk, úgy döntöttünk, fölszállunk,
hogy teljesítsük a tengerészet kérését, mit kérését, követelését.
– Ez nem szabályellenes?
– Azt ne mondja már, hogy maga még sosem fedezte a barátját! Arra
számítottunk, kettő, maximum négy órát röpködünk, aztán hazamegyünk,
és senki nem tud meg semmit, Mancini pedig talán rendezni tudja néhány
problémáját. Olyan nagy bűn ez, ha barátról van szó?
– Nem – felelte Hawthorne, de közben járt az agya, végiggondolt
ezernyi hibát, amelyek töméntelen más titkos hadműveletet tettek tönkre az
élete során. – Patrick le tudja hallgatni az erről a gépről folytatott
beszélgetéseket?
– Természetesen, de hallotta Stevenst. Semmit sem rögzítenek, vagy
küldenek el a Pentagonnak. Titkosítva van minden.
– Igen, azt értem, de a floridai támaszpont azért bele tud hallgatni.
– Néhány kiválasztott ember igen.
– Hívja rádión a bázison Mancini barátját.
 – Micsoda? Buktassam le?
– Csak csinálja, őrnagy. Ne feledje, hogy én parancsolok, ha nem
vagyunk a levegőben.
– Disznó!
– Hívja. Most.
Neilsen megkereste Patrick hullámhosszát, és vonakodva mondta:
– A parancsnokom beszélni akar Mancini kapitánnyal. Ott van?
– Üdvözlöm, őrnagy – hallatszott egy női hang. – Sajnálom, de Sal úgy
tíz perce hazament. Mivel azonban ezek a beszélgetések nem kerülnek
rögzítésre, meg kell mondanom, Cathy, hogy nagyon hálás nektek.
– Itt Hawthorne korvettkapitány, tengerészeti elhárítás – szólt bele a
beszélgetésbe Tyrell. – Mancini kapitány hallotta a beszélgetésünket?
– Persze, hiszen kiválasztott. Ki ez a tengerész, Cathy?
– Válaszolj a kérdéseire, Alice – mondta Tyrellra bámulva Neilsen.
– Mikor érkezett a kommunikációs központba Mancini kapitány?
– Nem tudom, úgy három-négy órája, vagy két órával azután, hogy az
AWAC II fölszállt.
– Nem volt kínos odamennie? Neki is a gépen kellett volna lennie, de
nem volt ott.
– Hé, parancsnok, emberek vagyunk, nem robotok. Nem tudták elérni
időben, és mindenki tudja, hogy a gépen van elegendő pilóta.
– Mégis tudni akarom, hogy ilyen körülmények között miért
tartózkodott a titkos kommunikációs központban. Szerintem okosabban
tette volna, ha továbbra is elérhetetlen marad.
– Én meg honnan tudjam..., uram? Sal kapitány igen lelkiismeretes.
Biztosan bűntudata volt. Leírt mindent, amit maguk beszéltek.
– Adjon ki parancsot a letartóztatására – mondta Hawthorne.
– Micsoda?
– Hallotta. Azonnal tartóztassák le, és ne érintkezzen senkivel, ameddig
nem jelentkezik egy Stevens nevű ember a tengerészeti elhárítástól. Ő ad
további utasításokat.
– Ez nem lehet igaz!
– Pedig jobb lesz, ha elhiszi, Alice, másként egykönnyen börtönben
találhatja magát. – Hawthorne a helyére tette a mikrofont.
– Mi a fenét csinált? – kiáltotta Catherine Neilsen.
– Pontosan tudja, mit csináltam. Adva van egy állandó biztonsági
készültségben levő ember, aki mindig elérhető telefonon, még államilag
biztosított kocsitelefonja is van, mégsem találják sehol, aztán egyszerre
csak fölbukkan a támaszpont kommunikációs központjában. Honnan tudta,
hogy oda kell mennie? Állítólag senki nem tudta elérni, s ha mégis, akkor
is a központ az a hely, ahol a legkevésbé kellett volna mutatkoznia.
– Nem akarom elhinni, amire gondol.
– Akkor adjon logikus magyarázatot.
– Nem tudok.
– Akkor hadd adjak én magának, és hadd idézzem szó szerint azt az
embert, akivel maga is beszélt, s aki ennek a műveletnek a főnöke... „Ott
vannak mindenütt, mindent tudnak, amit teszünk.” Kezdi kapisgálni?
– Sal nem tenne ilyet!
– Tíz perce indult haza. Hívja föl ismét a támaszpontot, kérje meg, hogy
kapcsolják a barátja kocsiját.
A pilóta engedelmeskedett, a rádióvonalat ráadta a hangosbeszélőre.
Hallották, hogy Mancini kapitány autótelefonja kitartóan csörög. Nem
vette föl senki.
– Istenem!
– Mennyire van a háza Patricktől?
– Úgy negyvenpercnyire – mondta halkan Neilsen. – Messze kell laknia
a támaszponttól. Mondtam már, hogy problémái vannak a feleségével.
– Járt már nála? Az otthonában?
– Nem.
– Találkozott a feleségével?
– Nem. Az ember nem avatkozik az ilyesmibe.
– Akkor honnan tudja, hogy egyáltalán nős?
– Rajta van a lapján. Meg aztán a bázison nagyon jóban vagyunk
egymással. Szokott mesélni.
– Ez vicc, hölgyem. Milyen gyakran röpül a Karib-tenger fölött?
– Hetente kétszer-háromszor. Rutinmunka.
– Ki állítja össze az útvonalat?
– A helyettesem, természetesen ... Sal.
– A Patricknek adott parancsom érvényben marad. Vigyen minket St.
Martinba, őrnagy.

Salvatore Mancini kapitány immár nem egyenruhában, hanem fehér

nyári sportzakóban, sötét nadrágban és bőrszandálban besétált a Miami
Beach Collins Avenue-ján lévő Wellington's-ba. Befurakodott a füstös,
zsúfolt bárba, a csaposra pillantott, aki kétszer biccentett, de olyan picikét,
hogy egyetlen vendég sem vehette észre.
A kapitány továbbment a széles folyosóra, ahonnan a pihenőszobák
nyíltak, s amelynek a végén nyilvános telefonkészülék volt. Bedobott egy
érmét, és a hívott fél számlájára egy washingtoni számot kért, hívóként
„Wellingtont” adva meg.
– Skorpió Kilenc – mondta Mancini, amikor a hívott fölvette a kagylót.
– Van üzenet?
– Végeztél, tűnj el onnan – felelte a hang.
– Te viccelsz!
– A kapcsolataid ezt jobban sajnálják, mint te, hidd el – mondta a hang.
– Bérelj autót a harmadik jogosítványodra, hajts a West Palm reptérre, ott
arra a névre helyfoglalásod van a Bahamákra a Sunburst Légitársaságnál. A
délután négyes járatra, Freeportba. Ott várni fognak, és megadják a további
útirányt.
– Ki a fene fogja őrizni akkor az öregember szigetét? Ki tart minket
távol tőle?
– Nem te. Én magam vettem az elfogatási parancsodat a patricki
biztonsági vonaladon, Skorpió Kilenc. Lebuktál.
– Ki volt az... ki?
– Egy Hawthorne nevű fickó. Öt éve még tagja volt ennek a bandának.
– Halott ember!
– Nem egyedül a te szemedben.

7
Nicolo Montavi Porticiból, a falnak támaszkodott a kávéházi teraszra néző
ablak mellett St. Baits szigetén. Fojtott hangok szűrődtek föl, poharak koc-
canása, nevetés. Késő délután volt, a bennszülöttek meg a turisták már az
estére készültek, amikor élvezetekhez és keresethez lehet jutni. Nem na-
gyon különbözött ez a kávéház Nápoly part menti kávéházaitól, talán nem
volt akkora, de a porticiaknál nagyobb... Portici? Vajon látja-e még az
otthonát?
Normális körülmények között nem, ezt tudta. A dokk halálra ítélte a
mólók összes munkacsapatának árulójaként. Halott lenne, ha nincs ez a
különös, gazdag signora, aki megmentette, amikor kötéllel a nyakában le
akarták dobni a dokkról. Aztán heteken át bujtatta, szöktette városról
városra, mert Nicolo szüntelenül érezte, hogy üldözik, nem mert az utcára
menni, még éjjel sem, éjjel a legkevésbé, amikor az utcákon ott
randalíroztak az üldözők ácskapcsokkal, késekkel, pisztolyokkal. Hogy
bosszút álljanak egy olyan bűntettért, amelyet nem követett el!
– Még én sem tudlak megmenteni – mondta az egyik eredménytelen te-
lefonbeszélgetésük alkalmával a bátyja. – Ha látlak, meg kell, hogy öljelek,
másként engem ölnek meg, anyánkkal meg a lányokkal együtt. A házunkat
állandóan figyelik, lesik, nem jössz-e vissza. Ha apánkat – nyugodjék
Krisztusban – nem szerették volna annyira, már mind halottak lennénk.
– De hát nem öltem meg a capogruppót!
– Akkor ki tette, te kis buta? Utoljára te láttad, te fenyegetted meg, hogy
kitéped a szívét.
– Azt csak úgy mondtam. Lopott tőlem!
– Lopott az mindenkitől, de főleg a teherhajók tulajaitól, és a halála sok
millió líránkba kerül, mert szüksége volt a segítségünkre, a hallgatásunkra.
– Mit csináljak?
– A signorád beszélt mamával. Azt mondta, nagyobb biztonságban vagy
külföldön, és fiaként fog rólad gondoskodni.
– Anya nem szokott így bánni a fiával...
– Menj vele! Talán két-három év múlva változik a helyzet, ki tudja?
Nem változik semmi, gondolta Nicolo, és részben elfordult az ablaktól,
de még mindig leszegett fejjel, mintha továbbra is a lenti látványt nézné. A
szeme sarkából látta, hogy a bella signora az öltözőasztalnál ül a szoba
másik sarkában. Az ujjai gyorsan mozogtak, fura dolgokat műveltek a ha-
jával. Nicolo még jobban csodálkozott, amikor a signora jókora, kitömött
fűzőbe bújt, arra hatalmas alsóneműt húzott, fölállt, és nézte magát a
tükörben. Annyira belemerült mindebbe, hogy teljesen megfeledkezett a fiú
jelenlétéről. Körbefordult, közben szüntelenül nézte magát a tükörben.
Nicolo egyszerre megdöbbent. A signora más nő lett. Hosszú, fekete haja
nem volt vonzó, a tarkóján volt összefogva, lesimítva. És az arca szinte
sápadt vagy szürke volt, nem olyan, mint korábban. Egyszerűen csúnya
volt, a szeme alatt sötét árnyékok, a bőre ráncos és fáradt, korábbi énjének
öregedő maszkja... A teste gusztustalan volt, mell nélküli, kövér disznó,
akiben semmi nem utalt a korábbi izgató nőre.
Nicolo ösztönösen az ablak felé fordult ismét. Maga sem tudta, hogyan,
de érezte, hogy olyasmit látott, amit nem kellett volna. Néhány perccel
később az érzése beigazolódott. Signora Cabrini gyorsan odament hozzá.
– Drágám, lezuhanyozom, ha ugyan ezen az Isten háta mögötti helyen
följön a víz a harmadikra.
– Jól teszed, Cabi – felelte Nicolo a kávéházat bámulva.
– És ha végeztem, hosszasan elbeszélgetünk, mert most kezdődik életed
nagy kalandja.
– Certo, signora.
– Ez az egyik, amiről beszélni akarok veled, szépségem. Mostantól
kezdve csak olaszul beszélsz.
 – Apám megfordul a sírjában, Cabi. Minden gyerekét megtaníttatta
angolul. Azt mondta, így jut előbbre az ember. A vacsoránál még pofont is
kaptunk, ha olaszul mertünk beszélni.
– Apád háborús műemlék volt, Nico. A háború alatt árult vinót és nőt az
amerikaiaknak. Ma egészen más a helyzet. Pár perc múlva itt leszek.
– Ha végeztél, lemehetnénk az étterembe? Nagyon éhes vagyok.
– Te mindig éhes vagy, Nico, de attól tartok, nem mehetünk le. Sok a
megbeszélnivalónk. De megállapodtam a szállodával. Amit csak választasz
a lenti menüről, megkapod. Szereted a szobaszervizt, nem igaz, drágám?
– Certo –ismételte Nico, és megfordult, ám abban a pillanatban Bajaratt
is azt tette. Tehát valóban nem akarta, hogy a fiú lássa őt a tükör előtt.
– Va bene –mondta a Baj, és a fürdőszoba felé indult. – Solo italiano.
Grazie!
Ez a nő úgy bánik vele, mint egy hülyével! – gondolta dühösen Nicolo.
Ez a gazdag ribanc, akinek állítólag annyi öröme telik a testében – ahogyan
neki is a nőében, ezt el kell ismernie –, bizonyára nem ok nélkül bánik vele
ilyen bőkezűen, ilyen hosszú időn át. Oknak lennie kell, mert egy jóképű
rakodófiú legföljebb pár ezer lírát kaphat egy-egy szerelemre éhes turista-
nőtől, ha előbb cipeli a csomagjait is. Mindaz azonban semmi ahhoz
képest, amennyit ez a nő fizet neki. Benissimo! Ám Signora Cabrini még
ennél is továbbment. Állandóan a fiú őszinte vágyáról papolt, hogy
mennyire szeretne tanulni, mennyire szeretne szabadulni a portici dokktól,
és pénzt helyezett letétbe a számára a Banco di Napolinál, hogy javítson az
életén – ha elkíséri előbb egy útra. Ugyan mit tehetett? Lelépett volna,
hogy a dokkmunkások kinyírják? És a signora folyton azt mondogatta
neki, hogy mennyire tökéletes..., de mire?
Rómában rendőrségre mentek, különleges rendőrségre, ahol az emberek
csak éjjel látták őket elsötétített szobában, ahol ujjlenyomatot vettek tőle a
dokumentumokhoz, amelyeket aláírt, de amelyeket a signora magánál tar-
tott. Aztán jártak két követségen, szintén éjszaka, csak egy-két ember volt
ott mindig, és még több dokumentum, papír és fénykép készült. Mi célból?
A signora most el fogja mondani, Nicolo tudta, érezte. „Most kezdődik az
életed nagy kalandja.” Mi lehet még? De bármi legyen is, ismét nem volt
más lehetősége, mint elfogadni. Egyelőre. A dokkokban járta egy mondás,
amelyhez tartotta magát, bármennyire elvágyott is onnan. „Csókold a turis-
ta cipőjét – ameddig el nem tudod lopni.” És egy olyan nővel szemben, aki
hidegvérrel öl, hiszen látta, szintén nem tehet mást. A signora a játéksze-
rének nevezte, hát akkor a játékszere lesz. Ameddig nem tud lopni, talán.
Nicolo még egyszer lepillantott a nyüzsgő teraszra, s most is úgy érezte
magát, ahogyan az Olaszországban töltött utolsó hetekben – akár a rab.
Azokban a fullasztó napokban bárhol tartózkodtak, nem léphetett ki onnan,
lett légyen az szállodai szoba, Cabrini valamelyik ismerősének a hajója
vagy lakókocsi. Mert az asszony azt is bérelt, hogy gyorsabban jussanak el
egyik helyről a másikra. Cabi azt mondta, muszáj Nápoly körzetében
maradniuk. Egyik nap hajó érkezik, és neki már hajnalban ott kell lennie,
mert csomagot vár. És valóban, kedden este, amikor az asszony átnézte a
helyi lapok hajózási híreit, ott állt a hajó neve és az, hogy valamivel éjfél
után fut be. A signora jóval napkelte előtt elhagyta a szállodát, és amikor
visszatért, csomag nélkül, bejelentette:
– Délután Marseille-ba röpülünk, gyönyörű, ifjú szerelmesem. Az
utazásunk elkezdődik.
– Hová, Cabi? – A signora javasolta ezt a rövidített nevet, tekintettel
Nicolo mély vallásos érzéseire, pedig Cabrini valójában csupán egy jól
termő birtok volt Portofino közelében.
– Bízz bennem, Nico – válaszolta a signora. – Gondolj a pénzre,
amelyet letétbe helyeztem a bankban, hogy megalapozd a jövődet.
– Nincs csomag nálad.
– De van. – A signora kinyitotta a táskáját és vastag, fehér borítékot vett
elő. – Ez az útitervünk. Az utazást jóváhagyták, drágám.
– És ezt hajónak kellett hoznia?
– Ó, igen, Nico, bizonyos dolgokat személyesen kell átadni... De most
elég a kérdezősködésből, csomagolnunk kell. Minél kevesebb holmit, csak
amit ketten elbírunk.
A fiú ellépett az ablaktól, s arra gondolt, hogy ez a beszélgetés mind-
össze egy hete zajlott le, és micsoda hét volt! Majdnem halál a viharos ten-
geren, aztán valódi halál azon a fura, hihetetlen szigeten, amelynek a tulaj-
donosánál különösebb vénemberrel még nem találkozott. Még aznap reggel
is, amikor a hidroplán késett a rossz idő miatt, az ősöreg, beteg padrone
dühösen rikácsolt, hogy el kell menniük. Most meg itt vannak ezen a
másik, civilizált szigeten, ahol Cabi a boltokat járja, és már annyi cuccot
vett, hogy tele velük két bőrönd, köztük egy olcsó öltönyt is neki, amelyik
nem is jó rá.
– Majd eldobjuk – mondta a signora.
Nicolo céltalanul a signora öltözőasztalához ténfergett, megbámulta a
töméntelen púdert, üvegcsét és krémet, amelyek Porticiban maradt három
nővérére emlékeztették. Az apjuk mindig veszekedett velük a sok pipere
miatt, de még a halálos ágyához is kimázolva vonultak be.
– Mit csinálsz, Nico? – jött ki törölközőkbe csavarva a fürdőszobából
Bajaratt. Hirtelen megjelenése megijesztette a fiút.
– Semmit, Cabi, csak a nővéreimre gondolok... ezek az izék itt az
asztalodon.
– De hiszen tudod, milyen hiúk a nők.
– Neked nincs ilyesmire szükséged...
– Édes vagy – tolta félre a fiút és ült le a Baj. – A pamlag előtti asztalon
lévő egyik szatyorban van egy üveg iható bor. Nyisd ki, és tölts, de
magadnak ne sokat, mert hosszú és tanulságos éjszaka vár rád.
– Ó?
– Része a tanulásnak, amelyre vágysz, hogy elhagyhasd a portici
dokkot.
– Ó?
– Hozd ide a bort, drágám. – Teli pohárral a kezükben Bajaratt átadta
védencének azt a fehér borítékot, amelyet Nápolyban vett át a hajóról, és
ráparancsolt a fiúra, hogy üljön a pamlagra. – Ugye jól olvasol, Nico?
– Tudod, hogy igen – felelte a fiú. – Majdnem befejeztem a scuola
mediát.
– Akkor kezdj el olvasni, és én menet közben mindent elmagyarázok.
– Signora? –kapta el tekintetét a fiú az első lapról. – Mi ez?
– A kalandod, édes Apolló. Ifjú baronét csinálok belőled.
– Che pazzia!Nem is tudok úgy viselkedni.
– Csak légy önmagad, olyan szégyenlős és udvarias, amilyen vagy. Az
amerikaiak szeretik a szerény nemeseket. Nagyon demokratikusnak,
nagyon vonzónak tartják.
– Cabi, ezek az emberek ...
– Az őseid, drágaságom. Nemesi család Ravello vidékéről, akik
valamivel több mint egy éve meglehetősen rossz helyzetben voltak. Alig
tudták fizetni a számláikat, a birtokaik és a palotáik csak nyelték a pénzt –
gyönge szőlők, túlzott engedékenység, semmirekellő gyerekek, a gazdagok
szokásos bajai. Ám hirtelen, csodával határos módon megint gazdagok
lettek. Nem döbbenetes?
– Jó nekik, de nekem mi közöm hozzá?...
– Olvasd tovább, Nico – szakította félbe Bajaratt.
– Most millióik vannak, megint nagy tiszteletben állnak, és egész
Olaszország imádja őket. A gazdagok hányattatásai ciklikusak – ősrégi
befektetések az égbe szöknek, a szőlő egyszeriben classico lesz, a külföldi
ingatlan arannyá válik –, tudsz követni, Nico?
– Olyan gyorsan olvasok, ahogyan csak tudok, és úgy figyelek,
ahogyan...
 – Nézzrám, Nicolo – szólt rá határozottan a Baj. – Volt egy fiuk.
Kábítószertől halt meg másfél éve a förtelmes Wadenswill gettóban. A
testét a család utasítására elhamvasztottak, szertartás, minden bejelentés
nélkül. Szégyellték.
– Mit akar ezzel mondani nekem, Signora Cabrini? – kérdezte halkan a
fiú.
– A köztetek lévő korkülönbség nem egészen egy év, a külsőd pontosan
olyan, amilyen az övé volt, amíg tönkre nem tették a kábítószerek... Te
most ő vagy, Nicolo. Ilyen egyszerű.
– Ez hülyeség, Cabi – mondta rémülten, alig hallhatóan a portici fiú.
– Nem tudod, hány napon át kerestelek a dokkokban, gyerekemberem.
Olyan emberkét, akiben megvan a szerény, mégis imponáló, született ne-
messég, kivált ahogyan az amerikaiak elképzelik. Amit meg kell tanulnod,
mind ott áll azokon a lapokon: az életed, a szüleid, az iskoláid, a kedvtelé-
seid és a sikereid, még a család néhány barátjának és korábbi alkalmazott-
jának neve is, akiket egyébként lehetetlenség elérni... Jaj, ne vágj ilyen ré-
mült képet. Ismerkedj magaddal, és nem kell soha belemenned semmiféle
részletbe, mivel én leszek a nénikéd és egyben a tolmácsod, és mindig
veled leszek. Azt azonban ne feledd, hogy kizárólag italiano beszélsz.
– Kérem... per piacere, signora! – dadogta Nicolo. – Teljesen meg
vagyok zavarodva.
– Akkor pedig gondolj a bankszámládra, mint már mondtam, és tedd
azt, amit parancsolok. Sok fontos amerikainak foglak bemutatni. Nagyon
gazdag, nagyon befolyásos embereknek. Nagyon fognak szeretni.
– Mert az vagyok, aki nem vagyok?
– Mert a te ravellói családod nagy pénzeket fektet be amerikai
vállalkozásokba. Meg fogod ígérni, hogy támogatni fogsz számos ügyet –
múzeumokat, zenekarokat, jótékonysági kezdeményezéseket –, egyes
politikusokat is, akik egyezkedni kívánnak a családoddal.
– Megígérem?
– Igen, de kizárólag és mindig az én közvetítésemmel. El tudod azt
képzelni, hogy még a Fehér Házba is meghívhatnak, hogy ismerkedj meg
az Egyesült Államok elnökével?
– Il presidente? –kiáltotta tágra nyílt szemmel, őszinte, boldog
mosollyal a kamasz. – Ez fantastico, nem álmodom?
– Ez igen jól kigondolt álom, izgatott kicsi fiam. Holnap felöltöztetlek
úgy, ahogyan a világ egyik leggazdagabb fiatalemberének illik járni. És
holnap elindulunk ebbe a te álmodba, ebbe az én álmomba.
– És a te álmod mi, signora?
 – Miért ne mondjam el, hiszen úgysem érted meg. Amikor egyes
emberek más emberekre vadásznak, a titkost, a rejtettet, a titokzatosat
keresik. Soha nem azt, ami a szemük előtt van.
– Igazad van, Cabi, nem értem.
– Nagyszerű – mondta Bajaratt.
Ám ahogy Nicolo mohón falta az oldalakat, nagyon is jól értette. A dok-
kokban azt mondták erre, estorsione. Azt jelentette, hogy a tolvaj a valós
érték sokszorosáért ismét eladja egykori tulajdonosának az előbb csókolt,
aztán ellopott cipőt, mert a cipő puszta jelenléte romlást hoz tulajdonosára.
Eljön még az ő ideje, gondolta a fiú a portici dokkból, de addig lelkesen
részt vesz a signora játékában, hiszen tudja róla, milyen könnyen öl.

Délután 6.45 volt, amikor az idegen belépett a Virgin Gorda-i jachtklub

előcsarnokába. Alacsony, mokány, kopaszodó férfi volt élesre vasalt, fehér
nadrágban, tengerkék blézerén a San Diegó-i Jacht Szövetség aranyfekete
címerével. A mutatós címer erőteljesen utalt az Amerika Kupára és a vele
járó dicsőségre.
A vendégkönyvbe azt írta: Ralph W. Grimshaft ügyvéd és
jachtversenyző, Coronado, Kalifornia.
– Természetesen cseremegállapodásunk van San Diegóval – mondta a
szmokingos portás. – Új ember vagyok itt, némi időbe telik tehát, amíg
kiderítem, mennyi kedvezmény jár önnek.
– Nem fontos, fiatalember – mosolygott Grimshaw. – Nem fontos az
engedmény, s ha az önök klubjának ugyanolyan nehézségei vannak
ezekben a rossz időkben, mint a miénknek, miért ne feledkezhetnénk meg a
kedvezményről? Szívesen kifizetem a teljes díjat, sőt ragaszkodom hozzá.
– Igazán kedves, uram.
– Ugye maga brit, fiam?
– Igen, uram, a Savoy Csoport küldött... gyakorlatra, érti.
– Persze. Nincs is a gyakorlatra jobb egy ilyen helynél. Van néhány
szállodám Dél-Kaliforniában, és én mondom, a legtehetségesebb fiatal
embereimet mindig a legkomiszabb helyekre küldöm gyakorlatra, hadd
lássák, milyen az élet.
– Komolyan ez a véleménye, uram? Nekem az ellenkezője.
– Akkor nem tudja, hogyan működik a szállodavezetés. Így tudjuk meg-
állapítani, kik a legígéretesebb emberek – a lehető legrosszabb körülmé-
nyek közé tesszük őket, hogy lássuk, hogyan boldogulnak.
– Ez eszembe se jutott...
– Ne árulja el a főnökeinek, hogy elmondtam ezt a titkot, mert ismerem
a Savoy Csoportot, ők is engem. Csak tartsa nyitva a szemét, és vegye
észre a menőket, ha fölbukkannak. Ez is titok, talán a legfontosabb.
– Igen, uram. Köszönöm, uram. Meddig marad, Mr. Grimshaw?
– Rövid, nagyon rövid ideig, egy, legföljebb két napig. Egy hajót akarok
megnézni a klubunk számára, aztán irány London.
– Igen, uram. A boy majd a szobájába viszi a poggyászát – pillantott
körül londinert keresve a zsúfolt előcsarnokban a portás.
– Fölösleges, fiam, csak neszesszert hoztam, a többit a reptéren hagytam
a londoni úthoz. Adja csak ide a kulcsot, magam is megtalálom a szobát.
Tudja, sietek.
– Siet, uram?
– Igen, a dokkban van találkozóm a becsüsünkkel, és máris késtem egy
órát. Egy Hawthorne nevű fickó az. Ismeri?
– Tyrell Hawthorne kapitányt? – kérdezte kissé meglepve a fiatal angol.
– Igen, ő az.
– Attól tartok, nincs itt, uram.
– Micsoda?
– Kora délután kihajózott, azt hiszem.
– Ezt nem teheti.
– Meglehetősen furák lehetnek a körülmények, uram – hajolt közelebb a
portás, akinek szemlátomást imponált a Savoy Csoportot oly jól ismerő
„menő”. – Több hívást kaptunk Hawthorne kapitánytól, és mindet
továbbítottuk a kikötői szerelők főnökéhez, bizonyos Martin Caine-hez, aki
az üzeneteit veszi.
– Hát ez valóban elég különös. A fickót megfizettük! Valahol persze
említették ezt a Caine-t is.
– Ez még nem minden – melegedett bele a portás, akinek tetszett az
ismeretség a gazdag ügyvéd-jachtversenyzővel, akinek olyan irigylésre
méltó kapcsolatai vannak Londonnal. – Hawthorne kapitány ismerőse, Mr.
Cooke, Mr. Geoffrey Cooke egy nagy borítékot hagyott a széfünkben a
kapitánynak.
– Cooke?... Persze, a pénzemberünk. Az a boríték nekem szól,
fiatalember. A csereköltségek részletezése van benne.
– Micsoda, Mr. Grimshaw?
– Az ember nem vesz kétmillió dollárért jachtot, ha az elhasználódott
alkatrészek kicserélésére még ötszázezret vagy többet kell költenie.
– Kétmillió...!
– Egy közepes hajócska ára, fiam. Ha ideadja a borítékot, ma este
kifújom magam, aztán föl az első Puerto Ricó-i járatra, és onnan irány
London... Egyébként adja meg a nevét, fiam. Az egyik fúziós tanácsadónk
benne van a Savoy Csoport igazgatótanácsában. Bascomb. Nyilván ismeri.
– Sajnos nem, uram.
– Ő viszont tudni fog magáról. Kérem a borítékot.
– Nézze, Mr. Grimshaw, azt az utasítást kaptuk, hogy kizárólag
Hawthorne kapitánynak adjuk át.
– No persze, csakhogy ő nincs itt, én itt vagyok, és teljes mértékben
igazoltam, hogy a kapitány és Mr. Cooke lényegében az alkalmazottaink,
nem igaz?
– Igen, uram, nem kétséges.
– Helyes. A londoni barátaim segítségével sokra fogja vinni. És most
kérem a névjegyét, fiam.
– Még nem készült el.
– Akkor írja föl a nevét egy bejelentőlapra, ez majd megragadja az öreg
Bascomb figyelmét. – A portás úgy tett, a Grimshaw nevű idegen
mosolyogva nézte. – Ha majd egyszer a Savoyban szállok meg, és maga
lesz ott az igazgató, fiam, küldjön egy tucatot azokból a nagy osztrigákból.
– Nagy örömmel, uram!
– Kérem a borítékot.
– Természetesen, Mr. Grimshaw!

A Grimshaw nevű férfi ült a szobájában, kesztyűs kezében a telefonnal.

– Nálam van mindenük – mondta a kagylóba Miaminak –, az egész
anyag, benne három fénykép a Bajról, amelyeket valószínűleg nem láttak,
mert lezárt, hivatalos brit borítékban voltak. Elégetem, aztán eltűnök innen.
Nem tudom, mikor kerül elő Hawthorne vagy az a Cooke nevű hatos, de
nem lehetek itt... Igen, tudom, hogy a repülőknek hét harminc után tilos a
fölszállás. Mit javasolsz?... Hidroplán pontosan délre Sebastian's
Pointtól?... Nem, megtalálom. Ott leszek. Kilenckor. Ha nem érnék oda,
semmi pánik, odaérek... Előbb el kell még intéznem valamit.
Kommunikációs ügy. Hawthorne üzenőközpontjának el kell tűnnie.

Tyrell ott állt Catherine Neilsen őrnaggyal és Jackson Poole hadnaggyal

a St. Martin repülőtér fogadótermében, várva Charles O'Brian
törzsőrmester, az AWAC II biztonsági főnöke döntését.
Az őrmester hirtelen rontott be, ám fejét hátrafordítva egyre a gépet
figyelte.
– A fedélzeten maradok, őrnagy! Az egységből senki sem beszél
angolul, és nem szeretem azokat, akik nem értenek meg.
 – Charlie, hiszen a szövetségeseink – mondta Neilsen. – Patrick jóvá-
hagyta őket, és mi is itt leszünk egész nap, talán még holnap is. Hagyd a
madarat, senki sem nyúl hozzá.
– Nem tehetem, Cathy... őrnagy.
– A fenébe, Charlie, lazíts már.
– Azt sem tehetem. Nem tetszik itt nekem.

Napnyugta. Aztán sötétség. Hawthorne a komputer által kinyomtatott

térképet tanulmányozta a fiatal tiszttel a szállodai szobában.
– Ennek a négy szigetnek az egyike lesz – tartotta a lámpához a térképet
Tyrell.
– Ha lejjebb mentünk volna, ahogyan Cathy akarta, tisztázhattuk volna.
– De ha azt tettük volna, észre vettek volna, igaz?
– Na és?... Az őrnagynak igaza van, maga egy seggfej.
– Az őrnagy nem kedvel engem, igaz?
– Á, nem magáról van itt szó. Louisianában az ilyen lányokra mondjuk,
hogy tökös.
– De maga jól kijön vele?
– Mert ő a legjobb, miért ne?
– Eszerint nincs kifogása az ellen, hogy nő a fölöttese?
– Már hogyne lenne! A főnököm, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy
vak vagyok. Micsoda nő! Csakhogy a főnököm. S a csontja velejéig pilóta.
Nem lehet vele kezdeni.
– Ő pedig nagyon jó véleménnyel van magáról, hadnagy.
– Aha, mint a hülye öcsikéjéről, aki véletlenül tudja kezelni a magnót.
– De maga nagyon kedveli őt, igaz, Jackson?
– Mondok én valamit. Ölni tudnék érte, de nem vagyok hozzá való. Én
műszaki buzi vagyok, és ezt tudom is magamról. Talán egy...
Vadul doboltak az ajtón.
– Az istenit, nyissák ki! – sikoltotta Catherine Neilsen őrnagy.
Hawthorne ért oda előbb, fölrántotta az ajtót, s az őrnagy berobbant.
– Fölrobbantották a gépünket! Charlie halott!

A padron rezignáltan tette le a telefont. Megint átállt hozzá egy gyáva, a

pénzért, amelyet nyújtani tudott. Egy gyáva a francia Deuxiéme-től, aki
félt szembenézni az élettel az „örökség” nélkül, amelyet az a titkos erő a
Karib-térségben akár másnap föl tud számolni. Gyönge ember volt, aki
mindig megadta magát elegáns és elegánsan testi vágyainak, miközben
állandóan azt tehette, hogy fölötte áll a korrupciónak, amely egyszerre
fönntartotta és a pusztulását is okozhatta. Az ember mindig keresett
magának ilyen befolyásos gyávákat, beszipkázta őket, aztán gondoskodott
róla, hogy mindig izzadjanak, s így mindig használhatók legyenek. És most
merénylet merényletet követett Miamitól St. Martinig, Brit Gordán pedig
jelentős lopás történt, amelyről hamarosan szintén tudomást fognak
szerezni. A Bajra vadászók pánikban lesznek, csupa téves irányba indulnak
majd, a sötétben fognak kutakodni, ahelyett hogy a fénybe néznének. Több
francos amerikai gép nem száll el a körzet fölött legalább három órán át,
addigra pedig minden vevőállomás le lesz zárva, minden sugár vissza lesz
verve a semmibe.
A beteg öregember fölvette a telefont, előredőlt tolószékében, gondosan
lenyomogatta a számokat az elektronikus készüléken. A vonal túlsó végén
elhallgatott a csörgés, színtelen géphang jelentkezett: „A jel után táplálja be
belépőkódját.” A hosszú sípjel után a padrone még öt számot táplált be,
újabb csöngetés következett, majd másik hang.
– Halló, Karib, remélem tudja, hogy ezzel a hívással nagy kockázatot
vállal?
– Nem akkorát, mint nyolc perccel ezelőtt, Skorpió Kettő. A betolakodó
repülő nincs többé.
– Micsoda?
– Most számoltuk föl ideiglenes megállóhelyén. Legalább három óra
hosszat nem lesz semmi a levegőben.
– Még nem jutott el hozzánk a hír.
– Maradjon a készüléknél, amico, hamarosan eljut.
– Talán még hosszabb ideje lesz – mondta a férfi Washington D.C.-ben.
– Ahhoz a géphez hasonló legközelebb az Andrewson van.
– Ez jó hír – mondta a padrone. – És most, Skorpió Kettő, lenne egy
kérésem, olyan szükségszerűség, amelynek a részleteibe nem szeretnék
belemerülni.
– Én sosem kértem részleteket semmiről, padrone. Hála az
„örökségemnek”, a gyerekeim jó iskolába járhatnak. A kormánytól kapott
fizetésem sosem juttatta volna őket oda, ahol vannak.
– És a felesége, amico?
– Mindennap karácsony annak a ribancnak, és minden vasárnap misét
mondat a templomban a nem létező lótenyésztő bácsikámért Írországban.
– Molto bene. Szóval rendezett az élete.
– Mindezt a kormánytól kellett volna megkapnom, már évekkel ezelőtt.
Huszonnégy éve vagyok itt az agy, de szerintük nem gondolkodom
megfelelően, nem járok megfelelően, nem öltözöm megfelelően, tehát a
sajtóközleményeket mindig idióták teszik közzé az én fölfedezéseim
alapján, és az én nevemet sosem említik!
– Calma, amico. Mert mégis maga nevet a markába titokban, nem igaz?
– De igen, és hálás vagyok érte.
– Akkor segítenie kell. Nem lesz nehéz feladat.
– Mondja.
– Hivatali hatáskörében ugye el tudja intézni a határőrséggel meg a
vámosokkal, hogy ne zaklassák ellenőrzéssel az országba érkező
magánrepülőgép utasait, igaz?
– Természetesen. Nemzetbiztonság. A társaság neve szükséges, amely a
gépet üzemelteti, a gép adatai, a belépő reptér neve és az utasok száma.
– A társaság a Sunburst Légitársaság, Floridából. A gép száma NC
huszonnégy BFN, a belépő reptér Fort Lauderdale. A gépen egy pilóta, egy
másodpilóta és egyetlen férfiutas tartózkodik.
– Ismernem kéne?
– Miért ne? Nem szándékunk eltitkolni a nevét, sem illegálisan az
országba juttatni, ellenkezőleg: a gazdag körökben napokon belül tudni
fognak az ottlétéről, és igencsak keresni fogják a társaságát. Ám szeretne
néhány szabadnapot, hogy régi ismerőseit fölkereshesse.
– Ki a csuda az, a pápa?
– Nem, de lesznek nagyvilági hölgyek Palm Beachtől a Park Avenue-ig,
akik úgy fogják kezelni.
– Ezek szerint én sosem hallottam róla.
– Valószínűleg nem, de biztosíthatom, hogy ez nem szégyen. A Fort
Lauderdale-i emberei természetesen meg fogják kapni tőle a hivatalos
papírjait, mivel bizonyára ők sem hallottak még róla. Csak jobban
szeretnénk, ha a gépen maradna, ameddig el nem érnek a West Palm
Beach-i magánrepülőtérre, ahol a limuzinja fogja várni.
– Minthogy nem számít, mi a neve?
– Dante Paolo, Ravello bárójának a fia, Ravello egyrészt a vezetékneve,
másrészt az a tartomány, ahol a családja több évszáddal ezelőtt letelepedett.
– A padrone lehalkította a hangját. – Köztünk maradjon: most tanulja, ho-
gyan kell megfelelnie rendkívüli lehetőségeinek. Itália egyik leggazdagabb
nemesi családjának a fia. Pontosabban a ravellói bárói birtok örököse.
– A legfelső ötszázak, igaz?
– Irigylésre méltó, de így van. A szőlőikből kerül ki a legfinomabb
Greco di Tufo, az ipari befektetéseik Giovanni Agnelli befektetéseivel ve-
tekednek. Dante Paolo a vásárlási lehetőségeket fogja tanulmányozni az or-
szágukban, aztán beszámol az apjának. Az egész ügylet egyébként tökéle-
tesen törvényes, és ha szívességet tehetünk egy nagy olasz családnak, talán
később majd szeretettel fognak emlékezni ránk. Hát nem így forog a világ?
– Ehhez még rám sincs szükség. A Külkereskedelmi Minisztérium a
kezét-lábát törné, hogy kedvében járjon egy ilyen milliárdos utazónak.
– Persze, csakhogy az ekkora igyekezet többnyire kényelmetlenségekkel
jár, nem igaz...? Viszont ők tudni fogják, ki kímélte meg mindettől a
csemetéjüket, nem? Ezért csinálja maga, capisci?
– El van boronálva. Amint megérkezik, tisztának lesz nyilvánítva. Az
időpont és a gép?
– Holnap reggel hét óra, a gép pedig egy Lear 25-ös.
– Oké, megjegyeztem... várjon, a vörös telefonom majd fölrobban, úgy
csörög. Várjon, Karib. – Egy perc negyvenhat másodperc múlva a padrone
kapcsolata ismét jelentkezett. – Igaza volt, most jött meg a hír! A Patrick
AWAC II-jét fölrobbantották St. Martinon, a fedélzetén a legénység egyik
tagjával. Kitört a riadó. Beszéljük meg a helyzetet?
– Nincs mit megbeszélnünk, Skorpió Kettő. Nincs helyzet, a krízisnek
vége. A mostani hívástól kezdve engem többé nem lehet hívni. Eltűntem.

Ezernyolcszáz mérföldnyire északnyugatra az Erődszigettől, a Central

Intelligence Agency Langley, Virginia állambeli központjában egy vöröses,
de kopaszodó, testes, szeplős fickó elégedetten ült az irodájában. A szájá-
ban lévő szivar hamuja kék műanyag nyakkendőjére pottyant, a pasas el-
fújta a parazsat, kis köröket égetve a műanyagba. Visszatette a szuperbiztos
telefonkészüléket az íróasztala alsó, acélfiókjába. A hétköznapi, de még a
figyelmes szemlélő sem vette észre ezt a fiókot, az íróasztal lábának lát-
szott. Az ürge ismét meggyújtotta a szivarját. Az élet szép, igazán szép.
Akkor meg szarni bele.

8
A holttest kórházi lepedővel volt letakarva, a mentőkocsi a repülőtéri
reflektorok fényében vitte el. A hivatalos azonosítást Hawthorne végezte el,
ragaszkodott hozzá, hogy Neilsen őrnagy és Poole hadnagy ne legyenek
jelen. A közelben a felderítő repülőgép parázsló testéből már csak csúf
csontváz maradt, kitekeredett, elfeketült kábelek lógtak ki a hajtómű
megperzselt, füstölgő romjaiból, a falak virágsziromként megnyíltak, mint
valami hatalmas, égő, fölfordult rovar tátongó mellkasa.
Jackson Poole nyíltan zokogott, félrehúzódott, a földre vetette magát,
hányt. Tyrell mellette térdelt, nem tudott mást tenni, mint hogy átkarolta a
hadnagy vállát, és fogta; egy idegen szavai egy halott barátról értelmetle-
nek lettek volna, szükségtelen beavatkozás. Tye Catherine Neilsenre pillan-
tott, a csontja velejéig pilóta őrnagyra, aki feszült arccal mereven állt, és
visszafojtotta a könnyeit. Tye lassan elengedte Poole-t, fölállt, Neilsen felé
indult.
– Tudja, hogy nyugodtan sírhat – mondta gyöngéden, de nem nyúlt a
lányhoz, úgyszólván vigyázzban állt előtte. – A tiszti kézikönyv sem tiltja.
Közeli barátot veszített.
– Tudom... mindkettőt – mondta a könnyeit nyelve az őrnagy, azután
mégis könny szökött a szemébe, és remegni kezdett. – Annyira
tehetetlennek, alkalmatlannak érzem magam – tette hozzá.
– Miért?
– Nem tudom. Nem erre tanítottak.
– Nem erre, hanem arra, hogy ne mutatkozzon gyengének az
alárendeltjei előtt a bizonytalanság pillanataiban, amelyek mindenkinél
előfordulnak. Az más.
– Még... sosem voltam ütközetben.
– Hát most ott van, őrnagy. Talán többé nem lát ilyet, de most látta.
– Láttam? Jaj, Istenem. Sosem láttam még olyan embert, akit
megöltek... ráadásul azok közül, akik fontosak nekem.
– Az nem tartozik a pilótaképzésbe.
– Erősebbnek kéne lennem, éreznem magam.
– Akkor csaló és hülye lenne, márpedig mindkettőből igen rossz tiszt
válik. Ez nem némafilm, Cathy, ez a valóság. Senki nem bízik az olyan
katonai fölöttesben, aki nem mutat érzéseket személyes veszteség esetén.
Tudja, miért?
– Most éppen semmit sem tudok...
– Megmondom: az ilyen fölöttes a halálba küldi az embereit.
– Én is halálba küldtem Charlie-t.
– Nem, hiszen ott voltam. Ő ragaszkodott hozzá, hogy a gépen
maradjon.
– Meg kellett volna parancsolnom, hogy ne tegye.
– Megtette, őrnagy, hallottam. Előírás szerint járt el, de ő nem
engedelmeskedett a maga parancsának.
– Tessék? – Neilsen tekintete alig vette ki az előtte álló férfit. – Most
ugye vigasztalni próbál?
– Csak a lehető legésszerűbb módon, őrnagy. Ha az lenne a célom, hogy
enyhítsem a bánatát, valószínűleg megölelném, és hagynám, hogy a
vállamon sírja ki magát, de nem teszem. Egyrészt később megvetne érte,
másrészt hamarosan szembe kell néznie az amerikai főkonzullal meg a
stábjával. A kapunál föltartóztatták őket, de diplomáciai előjogokra
hivatkoznak, és őt percen belül itt lesznek.
– Magatartatta vissza őket?
– Szóval sírjon most, hölgyem, sirassa meg Charlie-t, aztán térjen vissza
a szabályzathoz. Nincs a sírásban semmi rossz, én is voltam ilyen
helyzetben, és nem fokoztak le érte.
– Jaj, Istenem, Charlie! – zokogott föl Neilsen, és a feje Hawthorne
mellére bukott. A férfi gyöngéd együttérzéssel átölelte.
Teltek a percek, Neilsen zokogása csillapodott, aztán Tye szelíden
fölemelte az állát.
– Nincs több ideje, ezt is megtanultam. Most törölje meg a szemét, de
eszébe se jusson eltitkolni az érzéseit... Használhatja a kezeslábasom ujját.
– Mi... miről beszél?
– A konzul kocsija elindult. Visszamegyek Poole-hoz, már talpon van.
Rögtön jövök. – Hawthorne elindult, de a vállán érezte Neilsen kezét. – Mi
az? – fordult vissza.
– Nem tudom... – felelte a fejét csóválva az őrnagy, miközben az
amerikai konzulátus föllobogózott kocsija sietve közeledett. – Köszönöm,
azt hiszem... Most hivatalos percek jönnek – tette hozzá. – Elintézem. A
többi már Washington dolga.
– Akkor szedje össze magát, őrnagy... és nagyon szívesen. – Tyrell
odaballagott Jackson Poole-hoz, aki a tűzoltóautó csövébe kapaszkodva
állt, zsebkendő a szája előtt, a feje lehajtva, az arcán rettenetes szomorúság.
– Hogy van, hadnagy?
Poole hirtelen elengedte a csövet, és megragadta Hawthorne
kezeslábasának mellrészét.
– Mi a fene ez az egész, hogy az ördög vigyen a pokolba! – ordította. –
Te ölted meg Charlie-t, te rohadék!
– Nem, Poole, nem én öltem meg Charlie-t – felelte Hawthorne, de nem
nyúlt a hadnagy kezéhez. – Megölték, de nem én tettem.
– Seggfejnek nevezte!
– Annak semmi köze a halálához, se a gép fölrobbantásához, ezt maga is
nagyon jól tudja.
– Egen, tudom – engedte el sóhajtva Hawthorne-t Poolé. – Csakhogy
mielőtt belépett a képbe, együtt voltunk: Cathy, Sal, Charlie meg én, és jó
volt. És most nincs Charlie, Sal eltűnt, Nagy Hölgy egy rakás szar.
– Nagy Hölgy?
– Az AWAC. Cathyről neveztük el... Mi a francnak lépett bele az
életünkbe?
– Nem én akartam, Jackson. Tulajdonképpen maguk léptek bele az én
életembe. Azt se tudtam, hogy a világon vannak.
– Minden úgy össze van kutyulva, semmit sem tudok kisütni, pedig én
mondom magának, általában többet tudok másoknál!
– Ha számítógépekről van szó meg lézersugarakról, kódokról meg rejt-
jelekről, amelyeket mi nem értünk – mondta élesen, durván Hawthorne. –
De én is mondok valamit magának, hadnagy. Létezik egy másik világ is,
amelyikről fogalma sincs. Emberi tényezőnek hívják, és semmi köze a gé-
peihez meg az elektronikus varázslataihoz. A hozzám hasonlók ezzel fog-
lalkoztak éveken át, nap mint nap – nem sípjelekkel meg kompu-
teradatokkal, hanem emberekkel, férfiakkal és nőkkel, akik közül egyesek
a barátaink, mások pedig meg akarnak ölni. Ezeket az egyenleteket
próbálja betáplálni az ócskavas masináiba!
– Krisztusom, maga tényleg begurult.
– Hát ebben igaza van. Ugyanezt hallgattam végig néhány napja a
legjobb titkos ügynöktől, akit valaha is ismertem, és azt mondtam neki,
elment az esze. De már visszavonom!
– Talán jobb lenne lehiggadnunk – mondta a bánatos hadnagy,
miközben a konzulátus kocsija már visszafelé tartott. – Cathy végzett a
fiúkkal, és egy hangyányit szerencsétlennek látszik.
Neilsen közeledett, komor volt, szomorú és zavart.
– Visszamennek a titkos adóikhoz valami különleges utasításokért –
mondta. Aztán kemény pillantást vetett a tengerészeti elhárítás volt
tisztjére. – Mibe kevert minket, Hawthorne?
– Bárcsak felelhetnék, őrnagy. Csak annyit tudok, hogy az ügy sokkal
súlyosabb, mint amire számítottam. A mai este bizonyította, Charlie
bizonyította.
– Jaj, Istenem, Charlie!
– Hagyja abba, Cathy – mondta hirtelen elszántan Poole. – Dolgunk
van, és Isten az atyám, most már el is akarom végezni. Charlie-ért!

Nem volt könnyű döntés, ám vonakodva mégis megszületett a floridai

Cocoa támaszponton a Tengerészeti Minisztérium, a CIA és végül a Fehér
Ház föld alatti stratégáinak közös nyomására. Az AWAC II elleni szabotázs
titokban maradt, fedező sztorit találtak ki, miszerint Patrickről egy
kiképzőgép az üzemanyagtartály hibája miatt fölrobbant francia területen,
ahová kénytelen volt leszállni a hiba kijavítása miatt. Szerencsére sérültek
nem voltak. A nőtlen Charles O'Brian törzsőrmester rokonait Washingtonba
rendelték, s egyenként tájékoztatta őket a CIA igazgatója, aki azt az
utasítást adta az ügyet kivizsgáló csoportnak, hogy „dolgozzanak titokban,
de ássanak mélyre”.
A „Kislányvér”, ahogyan a nyomozást a legtitkosabb körökben nevez-
ték, teljes titokban zajlott, s az egyesített hatóságok egyformán nagy buz-
galommal vettek részt benne. Átkutattak minden nemzetközi repülőjáratot
a világ minden részéből, utasokat tartottak vissza, mivel minden gyanús
utast vagy csoportot elkülönítettek, átvizsgálták a papírjaikat, komputerrel
kutatták az esetleges hamisítás nyomát. A visszatartott utazók száma szá-
zakra rúgott, majd elérte az ezret. A The New York Times „túlzott zaklatás-
nak” nevezte „minden alap nélkül”, az International Herald Tribune „ame-
rikai paranoiáról” számolt be, és hozzátette, hogy „egyetlen fegyvert vagy
illegális tárgyat sem találtak”. Mégsem jött válasz, magyarázat pedig még
kevésbé sem Londonból, sem Párizsból, sem Washingtonból. A Bajaratt
nevet soha nem említették, a forgatókönyvből semmi sem került
nyilvánosságra... Egy nőt keresünk, aki egy fiatalemberrel utazik, egy
tinédzserrel, a nemzetiségük ismeretlen.
És miközben kutattak, a Lear 25-ös leszállt Fort Lauderdale-ben. A piló-
ta olyan fickó volt, aki sok százszor megtette már ezt az utat, a másodpilóta
pedig egy nagydarab nő, azelőtt az Izraeli Légi Parancsnokság munkatársa,
sötét haját szemellenzős sapka rejtette; a hátsó ülésen magas fiatalember
ült. A fogadásukra összetoborzott vámosok között volt egy udvarias tiszt,
aki olaszul köszöntötte őket, és gyorsan elintézték az útlevélformaságokat.
Amaya Bajaratt és Nicolo Montavi Porticiból leszálltak Amerikában.

– Az Istenre esküszöm, nem tudom, hogyan jutott el olyan magasra –

mondta Jackson Poole, amikor belépett a szállodai szobába St. Martinon,
ahol Hawthorne és Catherine Neilsen a hadnagy komputertérképeit
tanulmányozták –, de sikerült neki.
– A minnesotai tehenészlányok szótárában ez azt jelenti, hogy
megkaptuk az engedélyt?
– A francba, őrnagy, ez a jenki kalózkapitány éppen most adoptált
minket, akár tetszik nekünk, akár nem.
– Rabszolga-kereskedelemmel is foglalkozom – mondta szelíden Tyrell,
és figyelmét ismét a térképekre fordította.
– Részletezze, hadnagy.
– Az övéi vagyunk, Cath.
– Nem teljesen – mondta Neilsen őrnagy.
– Tulajdonképpen önként jelentkeztünk. Az a parancs, hogy itt ne
használjunk repülőgépet, mert itt robbantották föl Nagy Hölgyet, és
egyelőre semmi sem világos. De mivel nem ismeretlen maga előtt a
hajózás sem, Cath, lényegében maga választott. És mivel én fiatalabb
vagyok ennél a kalóznál, és valószínűleg erősebb is, Patrick egyszerűen
széttárta a karját, és közölte: „amire csak szüksége van”.
– Kíván még valamit hozzátenni? – kérdezte az asztal fölé hajolva
Hawthorne. – Például hogy hogyan fognak sétáltatni és beadni nekem a
Cavintont?
– Ugyan már – szólt rá Catherine Neilsen. – Világosan megmondta,
hogy szüksége van ránk, de nem kérhetett meg minket, még kevésbé pa-
rancsolhatta meg, hogy segítsünk. Megmondtuk, hogy akarunk segíteni.
Charlie-ért.
– Fogalmam sincs, mi folyik itt, és a hatalmam korlátozott.
– Elég a dumából, Tye – mondta Cathy. – Innen hová megyünk?
– Ismerem ezeket a szigeteket. Az egész amolyan rövid vulkáni atoll,
amelyet nem érdemes végignézni, mert nincs ott semmi, csak sziklák,
amelyek kettévághatják a hajót. Szar az egész.
– Az egyik mégsem az – ellenkezett Poole. – Legalábbis a műszereim
azt mondják.
– Egyetértek – helyeselt Hawthorne. – Tehát meg kell közelítenünk
őket. A franciáktól kapunk egy hidroplánt – nagyon halk két hajtóművel –,
és ma éjjel elmegyünk öt mérföldnyire délre a legdélibb szigettől egy
kétszemélyes mini tengeralattjáróval, amelyet a britek szállítanak Gerdáról.
– Kétszemélyes? – szólt közbe Neilsen. – És velem mi lesz?
– Maga a hidroplánban marad.
– Fenéket. Közölje a britekkel minden magyarázat nélkül, hogy
küldjenek egy pilótát, így szokás... Ne a rangokkal törődjön. Charlie olyan
volt számomra, mint a bátyám. Oda megyek, ahová maga meg Jackson.
Különben is, szükségük van rám.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
– Persze. Amíg maguk, férfiak felderítésre indulnak, mit csinálnak a
tengeralattjáróval? Elsüllyesztik?
– Partra húzzuk, és álcázzuk. Az utóbbihoz véletlenül egészen jól értek.
– Tekintettel egy nyilvánvaló alternatívára, a túlélési taktika szempont-
jából nem a legjobb döntés. Ahhoz pedig én értek egészen tűrhetően. Ha
megtalálják a szigetet, amelynek a létezésében reménykednek...
– Az ott van – szólt közbe Jackson. – A gépeim nem hazudnak.
– Szóval, megtalálják – mondta Cathy. – Fölteszem, az ilyen helyet sok
ember és kiváló technika védi, kivált az utóbbi. Egy nem túlságosan nagy
partvonalat nem nagy dolog elektronikus detektorokkal fölszerelni.
Egyetért, Jackson?
– Igaza van, Cathy.
– Fölteszem azt is, hogy sokkal okosabb a parttól távolabb elhagyni a
tengeralattjárót, és kiúszni egy ott meghatározandó pontra.
– Ez nem tetszik nekem. Eltúlozza egy minimálisan lakott, primitív
szigetecske műszaki erőforrásait.
– Nem tudom, Tye – ellenkezett Poole. – Egy olyan komputerizált
őrzőberendezést, amilyenről Cathy beszélt, meg tudok csinálni egy
személyi számítógéppel, egy háromszáz dolláros generátorral, néhány
szenzoros diszkkel, és nem túlzok.
– Komolyan mondja? – nézett Poole szemébe Tyrell.
– Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt el magának – folytatta Poole –,
de úgy tizenkét éve, amikor tini voltam, apám vett egy távirányításos kép-
magnót. Ennél rosszabb már csak az lett volna neki, ha asztali komputert
vesz. Sosem volt képes beprogramozni, kivált, ha föl akart venni egy-egy
meccset vagy olyan műsort, amelyet nem tudott az adás idején megnézni,
de később látni szeretett volna. És mindig dühbe jött, és kiabált, és szitko-
zódott, és végül kidobta élete megkeserítőjét. Pedig az apám okos ember,
piszok jó ügyvéd, csakhogy a számok meg a jelek meg az a sok gomb a
személyes ellenségeivé váltak.
– Van ennek valami tanulsága? – kérdezte Hawthorne.
– Persze – felelte Poole. – Apám gyűlölte azt, amit nem ismerhetett meg
már gyerekkorában, mert nem tudott hozzászokni, legalábbis a dolog
műszaki részét.
– Hogyan?
– Emberi dolgokban megértő, például amikor a feketék kormányzati
pozícióiról van szó, szerinte az teljesen oké, éppen itt az ideje. Ám a
műszaki újdonságokhoz nem képes hozzászokni, mert túlságosan gyorsan
jöttek, és nem emberiek. Fél tőlük.
– Mi a fenét akar mondani nekem, hadnagy?
– Hogy ez az egész nagyon egyszerű, ha az ember hozzászokott. A
húgom meg én PC-n, iskolai komputeren, videojátékokon nőttünk föl... apa
sosem tiltotta, csak nem nézett minket, ha ilyesmivel foglalkoztunk... és mi
hozzászoktunk azokhoz a gombokhoz és jelekhez, még a chipekhez is.
– De mit akar ebből kihozni?
– A húgocskám programozó a Szilikon-völgyben, és már most többet
keres, mint én valaha is fogok, de én meg olyan masinákat használok,
amelyekért ő ölni tudna.
 – Tehát?
– Tehát Cathynek igaza van, és nekem is igazam van. Az ő elképzelése
és az én szakértelmem ugyanarra a következtetésre lyukad ki. Cathy
elmondta, szerinte mi lehet a szigeten, az én bizonyítandó tézisem a PC-ről
és a háromszáz dolláros generátorról ezt igazolja. Műszakilag nem nagy
ügy, de számunkra nagy baj lehet.
– Ennek az egész marhaságnak tehát az a lényege, hogy fogadjam el az
őrnagy elképzelését?
– Nézze, Tye, ez a hölgy nagyon fontos nekem, és éppúgy nem sze-
retem, amit művel, mint maga, de ismerem őt. Ha igaza van, nagyon igaza
van, kivált, ha taktikáról meg eljárásokról van szó, hiszen mindent olvasott.
– El tud vezetni egy mini tengeralattjárót?
– Mindent, ami a földön, a vízen vagy a levegőben közlekedik – mondta
az őrnagy. – Ha egy órán át tanulmányozhatom a berendezést meg a
tervrajzot, elviszem A-tól Z-ig, huszonöt megállással közben.
– Tetszik a szerénysége. De nem bízom benne.
– Azt is tudom, hogy a víz alatti rombolóegységeket húsz perc alatt
képesek megtanítani a használatára.
– Nekem fél óra kellett hozzá – legyintett Hawthorne.
– Maga lassú, rögtön gondoltam. Nézze, Tye, nem vagyok bolond. Ha
bárki mondaná, hogy menjek magával felderítésre, visszautasítanám. Nem
azért, mert gyáva vagyok, hanem azért, mert sem fizikailag, sem szellemi-
leg nem vagyok ilyesmire kiképezve, és ez csak akadályozná magát. De
olyan gépben, amelyet kezelni tudok, hasznos lehetek. Rádiókapcsolatot
tartunk, és az adott időben ott leszek, ahol akarja. Én fedezem magukat, ha
bajba kerülnek.
– Ez a nő mindig ennyire logikus, Jackson?
Mielőtt a vigyorgó Poole felelhetett volna, megszólalt a telefon, s lévén
hozzá a legközelebb, ő vette föl.
– Tessék – mondta óvatosan, majd némi szünet után Hawthorne-hoz
fordult. – Valami Cooke keresi.
– Éppen ideje! – vette át a kagylót a hadnagytól Tyrell. – Hol a fenében
volt? – kérdezte.
– Én ugyanezt kérdezhetném magától – jött a válasz Virgin Gordáról. –
Most értünk vissza, nem várt magától semmiféle üzenet, és most fedeztük
föl, hogy kifosztottak minket!
– Mit beszél?
– Azt a barom Stevenst kellett fölhívnom, hogy megtudjam, hol van.
– Nem kérdezte Martyt?
 – Marty eltűnt és Mickey barátja is. Egyszerűen eltűntek, öregfiú.
– A francba! – harsogta Hawthorne. – Mit fújtak meg?
– A borítékot, amelyet a széfben hagytam a maga számára. Minden... az
egész anyag.
– Jézus Krisztus!
– Rossz kezekben van az anyag...
– Nem érdekel, milyen kezekbe került! Az érdekel, hol van Marty és
Mickey! Nem szoktak eltűnni, nem olyan fajták. Hagynának valami
üzenetet, megindokolnák... Senki nem tud semmit?
– Szemlátomást nem. Azt mondják, valami Öreg Ridgeley nevű pasas
ment le a műhelybe, ahol a fiúknak a hajtóművein kellett volna
dolgozniuk, és ott találta szétszedve a motorokat, de sehol senki.
– Ez bűzlik! – kiáltott föl Hawthorne. – A fiúk a barátaim...
– Ha ez nyugtalanítja, megmondom a legrosszabbat is – folytatta Cooke.
– A portás, aki túladott a borítékon, azt állítja, hogy ő a legnagyobb
rendben átadta egy Grimshaw nevű, Londonban köztiszteletben álló
„úriembernek”, aki ismer mindannyiunkat, és a borítékról bebizonyította,
hogy a jogos tulajdona, mert fizetett nekünk az információért.
– Miféle információért?
– Egy jacht fölbecsüléséért, amelyet a fickó San Diegó-i klubja akar
megvásárolni, részletezve benne a kicserélendő alkatrészeket és a hajó
általános állapotát. Őszintén szólva, meggyőző sztori. A fiatalember sajnos
bevette.
– Lője agyon, de legalábbis rúgassa ki.
– Már távozott, öregfiú, felmondott, amikor alaposan megmosták a
fejét. Azt mondta, biztos helye van a londoni Savoyban, különben is unja
ezt az Isten háta mögötti szigetet. Az utolsó géppel elröpült Puerto Ricóba,
és pimaszul hozzátette, reméli, egy gépen utazik majd Mr. Grimshaw-val.
De azért megkérte az itteni igazgatót, hogy egy-két napig még ne töltse be
a helyét.
– Ellenőrizze az összes Puerto Ricó-i gép utaslistáját... – Tyrell
elhallgatott, fölsóhajtott. – De hiszen már megtette.
– Természetesen.
– Grimshaw nincs – mondta Hawthorne.
– Grimshaw nincs – felelte Cooke.
– És a klubban sincs.
– A szobája érintetlen, a telefon, a kilincsek tisztára törölve.
– Profi... Az Isten verje meg!
– Megtörtént, nem nyavalyoghatunk rajta, Tye.
 – De Martyn és Mickeyn igen.
– Brit tengerészeti kutatóhajókat küldtünk ki, a hatóságok a száraz-
földön kutatnak utánuk... Egy pillanat, Tyrell, éppen most jött Jacques,
mondani akar valamit. Maradjon vonalban.
– Maradok – fogta be a beszélőt Hawthorne, és Catherine Neilsenhez
meg Jackson Poole-hoz fordult. – Baj van Gordán – magyarázta. – Az
egyik jó barátom, aki egyben a közvetítőm volt és a segítőtársa eltűnt.
Továbbá az összes anyagunk arról a szukáról.
Neilsen és Poole összenéztek. A hadnagy vállat vont, jelezve, hogy nem
érti Tyrell szavait. Az őrnagy fölhúzott szemöldöke és vállrándítása
ugyanezt jelezte, ám nyomban megrázta a fejét, kiadva a parancsot: nem
kérdezősködni.
– Geoff, hol van? – kiáltotta a kagylóba Hawthorne. A hosszú csönd
immár nem bosszantó, inkább fenyegető volt. Végre megszólalt Cooke.
– Rettenetesen sajnálom, Tyrell – kezdte csöndesen. – Bárcsak ne
kellene ezt mondanom. Egy őrhajó kifogta Michael Simms testét, mintegy
másfél mérföldnyire a parttól. Fejbe lőtték.
– Istenem – suttogta Hawthorne. – Hogy került oda ki?
– Az előzetes feltevések, a ruháján talált elemi festékszemcsék alapján a
hatóságok úgy hiszik, lelőtték, egy kis motoros csónakba tették, és
automatikára állítva kiküldték a csónakot a nyílt tengerre. Úgy gondolják,
az egyik oldalon kilóghatott a csónakból, és a hullámzástól a vízbe zuhant.
– Ami azt jelenti, hogy sosem találjuk meg Martyt, vagy ha igen, csak
holtan, egy kifogyott üzemanyag-tartályú csónakban.
– Attól tartok, a brit tengerészet ugyanezen a véleményen van.
Londonból és Washingtonból az a parancs, hogy hallgassunk.
– Isten verje meg! Azt a két embert én kevertem bele ebbe a szarba.
Háborús hősök voltak, és ezért a szarért haltak meg!
– Bocsásson meg, Tye, de nem hinném, hogy ez szar! Ha valami, hát ez
meg a miami vérengzés, a tulajdon sabai tapasztalata és a St. Martin-i
repülőgép azt bizonyítják, hogy rendkívül komoly ügyről van szó. Ennek a
nőnek... ezeknek az embereknek... az előzetes elképzeléseinket meghaladó
hátterük van.
– Tudom – felelte alig hallhatóan Hawthorne. – És azt is tudom, mit
éreznek új munkatársaim Charlieval kapcsolatban.
– Kivel?
– Nem számít, Geoff. Beszélt Stevens az itteni terveinkről?
– Igen, és őszintén meg kell kérdeznem, Tyrell, valóban alkalmasnak
érzi rá magát? Úgy értem, éveken át nem foglalkozott ilyesmivel...
 – Mi van Stevensszel meg magával? Vénkisasszonyok kézimunka-
szakkörévé alakultak? – szólt közbe dühösen Hawthorne. – Hadd
magyarázzak meg valamit, Cooke. Negyvenéves vagyok...
– Negyvenkettő – súgta Catherine Neilsen a szoba túlsó sarkából. – A
dosszié...
– Kuss!... Nem, nem maga, Geoff. A válaszom a kérdésére: igen.
Körülbelül egy órán belül indulunk, és sok a dolgunk. Később keresni
fogom. Ki lesz a közvetítője?
– Az igazgató? – kérdezte az MI-6 embere.
– Ő ne. Túlságosan sok a dolga a klubbal... Legyen Roger, a csapos, ő
tökéletes lesz.
– Ó, igen, a fekete fiú a pisztollyal. Jó választás.
– Tartsuk a kapcsolatot! – tette le a kagylót Tyreil, és Neilsen őrnagyhoz
fordult. – Minthogy az életkoromnak ekkora a jelentősége, s minthogy va-
lóban kétszemélyes és nem három-, avagy négyszemélyes tengeralattjáró-
ban leszünk, őszintén remélem, hogy igen szoros viszonyban van a „drágá-
jával”, mivel ha valóban velünk akar jönni, vagy rajta fog feküdni, vagy
alatta.
– Akkor hadd egészítsem ki a mini tengeralattjárókra vonatkozó
ismereteit, Hawthorne parancsnok – szólalt meg az őrnagy. – A jármű
hátuljában, mondjam úgy, farában, van egy tárolófülke, amely legalább
akkora, ha nem nagyobb, mint a személyzet helye. Ott található a PVC
mentőcsónak, alapvető készletek öt napra, a fegyverek és a lámpák.
Javaslom, hogy mondjunk le a készletekről, inkább tegyük be az esetleg
szükséges fölszerelést, és még nekem is marad hely.
– Honnan tud ilyen sokat a mini tengeralattjárókról?
– Járt egy haditengerészeti pilótával Pensacolából, aki bolondja volt a
víz alatti világnak – felelte a hadnagy. – Sal, Charlie meg én odavoltunk a
gyönyörtől, amikor kirúgta. Elviselhetetlen, nagyképű bunkó volt.
– Kérem, Jackson, bizonyos dolgokról fölösleges beszélni.
– Például dossziékról? – kérdezte Hawthorne.
– Arra a katonai protokoll kötelezett.
– Az 1812-es háború korából való?... Mindegy, hagyjuk. – Hawthorne
az asztalhoz ment, a papírokhoz. – Elmegyünk vagy egy mérfölddel délre
az első szigettől, persze világítás nélkül. És akkor itt. – Tyrell vonalzójával
a Washingtonból faxon küldött adatokra mutatott. Ott állt minden, amit a
korallzátonyról tudtak. Szerencsére térképek is voltak, amelyet Hawthorne-
hoz hasonló fickók készítettek, hatvan évre visszamenően. Föltüntették a
zátonyokat, a víz alatti vulkáni sziklákat, nehogy a tengerészek nekik
ütközzenek, és belefulladjanak a haragvó vízbe. – Itt van egy hézag a külső
zátonyon – mutatott Tyrell a térkép egyik pontjára.
– A radarunk nem fogja jelezni? – kérdezte Poole.
– Ha víz alatt leszünk, valószínűleg fogja – felelte Tye. – De ha a
felszínre emelkedünk, nem, és könnyen a korallok tetején köthetünk ki.
– Akkor maradjunk lenn – mondta Catherine.
– Akkor eljutunk a belső zátonyig, amelyről nincsenek adataink, és
vakon fogunk haladni – felelte Hawthorne. – És ez még csak az első sziget.
A francba!
– Javasolhatok valamit? – kérdezte Neilsen.
– Legyen a vendégem egy javaslatra.
– Amikor a harci repülést tanultuk, azt tanultam, hogy erős felhőtakaró
esetén menjünk a lehető leglassabban, közvetlenül a felhő fölött, ahol a
műszereink a legtöbbet mutatják. Miért ne fordíthatnánk meg ezt a
műveletet? Haladjunk a vízben a lehető legmagasabban, használjuk a nagy
látószögű periszkópot, és minimális sebességnél így a sziklákról vagy
zátonyokról sértetlenül verődünk vissza, ha érintjük őket.
– Ez tényleg nagyon egyszerű – mondta Poole. – Mint a számítógépnél,
itt is fokozatosan kell menni. Félig bent, félig kint, fél szemmel figyelni a
tárgyat, mind a tíz ujjat a gombokon tartani.
– Miféle gombokon?
– Tud szerezni nekem egy egyszerű laptopot meg egy tucat szenzort,
amelyeket pillanatragasztóval a mini külsejére ragaszthatok?
– Szó sincs róla, nincs rá időnk.
– Akkor nyomja meg a gombokat. Cathy elmélete így is áll.
– Nagyon remélem.

9
A West Palm Beach-i lerobbant motel csupán ideiglenes állomás volt
barone-cadetto di Ravello számára, aki építőmunkásként jelentkezett be
középkorú nénikéje társaságában. A Lake Worth-i háziasszony kalauzolta
unokaöccsét „a nagy Egyesült Államokban. Mert remek fiú, aki keményen
dolgozik!”
Ám reggel fél tízkor a „néni” meg az „unokaöcs” Palm Beach Worth
Avenue-ján voltak már, s az elegáns utca legfinomabb üzleteiben
készpénzzel fizettek az ott kiválasztott szebbnél szebb ruhákért. És
szállongani kezdtek a pletykák: a fiú olasz báró, azt mondják, Ravellóból,
de pszt! Senkinek sem szabad tudnia! Barone-cadettónak szólítják, s ez a
címre várományos, elsőszülött fiút jelenti, a nénikéje pedig contessa, igazi
grófnő. Én mondom neked, fölvásárolják az utcát, mindenből a legjobbat!
A fiú összes poggyászát elvesztette az Alitalia, el tudod képzelni?
A Worth Avenue-n természetesen mindenki elhitte, hiszen csörgött a
pénztárgépük, és a tulajok fölhívták újságíró barátaikat Palm Beachben és
Miamiban, mert szívesen fecsegtek ki titkokat, kivált, ha közben egy kis
reklámot csinálhattak az üzletüknek is.

Este kilenckor a motelszoba már tele volt dobozokkal és bőröndökkel.

Bajaratt levette kissé kitömött ruháját, és rádőlt a franciaágyra.
– Teljesen kimerültem! – kiáltotta.
– Én nem! – ragyogott Nicolo. – Soha nem bántak még velem így.
Magniftco!
– Elég, Nico. Holnap átköltözünk egy nagy szállodába a híd túloldalán,
már minden el van boronálva. De most hagyj magamra. Nem kérek a
kamaszos közeledésedből sem. Gondolkoznom kell, aztán aludnom.
– Gondolkozz, signora. Én iszom egy pohár bort.
– Ne vidd túlzásba. Holnap nehéz napunk lesz.
– Naturalmente– bólogatott a dokkmunkásfiú. – Aztán még tanulok. Il
barone-cadetto di Ravellónak fölkészültnek kell lennie, nem?
– De igen.
Tíz perc múlva a Baj aludt, és a szoba túlsó sarkában, a pamlag mellett
álló lámpa fényében Nicolo fölemelte a poharát az új személyiségét jelentő
lapok fölé.
– Rád, Szent Cabrini – mozgott az ajka némán. – És rám, a leendő
báróra.

Negyed tizenkettő volt, az éjszakai égbolt tiszta, a karibi hold ragyogó,

a fénye visszaverődött a sötétlő vízről. A hidroplán 10.05-kor randevúzott a
Virgin Gordáról jött helikopterrel. Azóta a három amerikai átöltözött a bri-
tek által küldött fekete búvárruhákba, s az övükre erősítették a kis, hangfo-
gós pisztolyokat. Ami szintén nélkülözhetetlen volt a felderítéshez, megta-
nították Neilsen őrnagyot a tengeralattjáró vezetésére, hiszen amikor a tár-
sai kiszállnak átkutatni a szigetet, ő ül majd a kormánynál. Az oktatást egy
morcos, fiatal brit kommandós végezte, aki úgy vélte, neki kellene a fel-
derítő járőrrel mennie, nem pedig ennek az amerikai pilótanőnek. Némileg
csökkent az ellenkezése, amikor az őrnagy félrevonta, és nagyon négy-
szemközti beszélgetést folytatott vele. Bár így is vonakodott kissé, kiváló
oktató vált belőle, s egy órával később már büszke volt a tanítványára.
 – Nem merek gondolni sem rá, mit ígért neki – mondta Tyrell, amikor
az őrnagy visszatért a fedélzetre, befejezvén manőverezési gyakorlatait az
óceán mintegy egy négyzetmérföldes részén.
– Malackodunk, malackodunk?
– Ugyan, csak egy kicsit derűsebbre akartam hangolni az indulást.
Hosszú éjszakánk lesz.
– Csak az igazat mondtam neki – Charlie-t. Azt hiszem, ezzel tartozom
Charlie emlékének. Sikerült meggyőznöm.
– Ebben biztos vagyok.
– Megmondtam azt is, ha nem boldogulok, kiszállok a buliból. Nem
kockáztatnék még két életet... Az a brit tényleg magukkal akar menni,
szóval nyugodtan átverhetett volna, de nem tette. Látta, hol tartok, és
megtanított, amire kell.
– Hiszek magának, őrnagy – mondta őszintén Hawthorne. – Pár perc
múlva indulunk az első szigethez. Akar még mondani valamit a pilótának,
aki visszaviszi innen a hidroplánt? Mármint a gépről.
– Odalenn van. Nem szabad látnia minket, sem nekünk őt. Az az
utasítás, hogy hagyjak neki pár sort.
– Én is így gondoltam. Írja le.
– Csak annyi az egész, a bal oldali oldalkormány egy picit rángat,
kompenzálnia kell. De néhány perc alatt rájön magától is.
– Átadom. Ha netán pisilnie kell, intézze el most. Reggelig nem lesz rá
lehetősége.
– Már mindent elintéztem, köszönöm.
– Indulunk! – sietett feléjük Jackson Poole. – A kapitány azt mondta,
már húzzák fölfelé a tengeralattjárót, és meg kell próbálnunk elhelyezkedni
benne, ha netán mégis változás lenne a rakományban.
– Máris? – kérdezte Neilsen.
– Nincs olyan sok időnk, Cathy. A pasas szerint amilyen sebességgel ha-
ladunk, nem egészen húsz perc múlva érünk arra a pontra, ahol át kell
szállnunk.
– Uram! – Neilsen őrnagy oktatója rohant elő a sötétből, és angolosan
tisztelgett Hawthorne-nak.
– Éppen most hallom, őrmester, felhúzzák a tengeralattjárót. Mi készen
vagyunk.
– Nem erről van szó, uram – mondta a katona. – Megkérdezhetem,
mikor vezetett utoljára ilyen járművet, uram?
– A fenébe, úgy öt-hat éve.
– Brit gyártmányút?
 – Főleg amerikait, de angolt is. Alig van köztük különbség.
– Nem alkalmas, uram.
– Tessék?
– Nem engedhetem meg, hogy vezesse a járművet.
– Micsoda?
– A hölgy kiváló képességet mutatott a vezetésére, egészen
figyelemreméltó képességet.
– Tudja, szereztem némi tapasztalatot Pensacolában, őrmester – mondta
szerényen Neilsen.
– Kitűnően megtanulta, asszonyom.
– Úgy érti, hogy az első menetben ő vezet?
– Pontosan, uram.
– Hagyja már ezt az uramozást. Én ismerem a szigeteket, ő nem.
– Akkor nincs tisztában a műszaki változásokkal. Van egy televíziós
képernyő, amely tisztán mutatja a vezetőnek azt, amit a periszkóp lát a
másodtiszt helyéről. Ha erről nem tud, a többi műszaki újdonságot sem
ismeri. Nem, sajnálom, uram, de nem vezetheti a járművet.
– Ez őrület!
– Nem, uram. Ez a masina a brit kormánynak minimum négyszázezer
fontjába került, nem engedhetek hát olyasvalakit a kormányához, aki évek
óta nem vezetett ilyet. És ha most odébb húzódnának, a pilóta arra vár,
hogy följöhessen ide, és átszálljon a repülőre.
– Mondja meg neki, hogy a bal oldalkormány kicsit rángat – mondta
Catherine. – Egyébként minden rendben.
– Rendben van, asszonyom. Rögtön szólok, mihelyt a repülőgép
mellénk ért, és a pilóta átszállt. – Az őrmester tisztelgett, kerülte
Hawthorne tekintetét, és távozott.
– Átvert! – fordult dühösen az őrnagyhoz Hawthorne.
– Tudja, Tye – mondta Catherine, amikor a különös formájú őrhajó orrá-
ba értek –, így jobb. Nem próbálkoztam volna, ha nem így gondolom, és
komolyan mondtam: ha nem boldogultam volna a járgánnyal, kiszálltam
volna a buliból.
– Miért jobb így? – kérdezte Hawthorne.
– Mert arra koncentrálhat, amit keres, és nem kell törődnie a vezetéssel.
Tyrell a lányra nézett, és a holdfényben látta szemében a rejtett
könyörgést. Az érett nő arcából nagy, zöldesszürke kislányszem nézett rá.
– Talán igaza van, őrnagy. De jobb lett volna, ha nem így csinálja.
– Nem lehetett, mert nem tudtam, menni fog-e.
Hawthorne kezdett lecsillapodni, elmosolyodott.
 – Mindig van válasza mindenre?
– Vajon nedves-e a mocsár? – szólalt meg a hajó peremének támaszkodó
Poole, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna a beszélgetést.
– Csak azt ne – emelte föl a kezét Tyrell. – Csak azt ne mondja neki,
„Hallgass, drágám”!
– Ja, ez a baj? – nevetett Catherine. – Egyszer majd elmondjuk, hogyan
történt, és ha kedve tartja, maga is drágámnak szólíthatja. – Neilsen
tekintete hirtelen fátyolos lett. – Sal és Charlie ötlete volt, ők mondták.
– Mit?
– Ne törődjön vele – pislogott Cathy, s máris ismét kitisztult a tekintete.
– Ha ugyan nem foglalta le magának ezt a kifejezést.
– Uram! – jelent meg a kommandós őrmester. – Rögzítettük a
tengeralattjárót.
– Gyerünk.

Az első sziget vulkáni szemét volt, nem több, nem kevesebb. Behatoltak
a belső zátonyig, felszínre emelkedtek, és nem láttak mást, mint csipkézett
sziklákat és sovány növényzetet, amelyet alig tartott életben a homokos
talajt oly ritkán átnedvesítő eső.
– Felejtsük el – utasította Tyrell a kapitányát. – Induljunk a második
szigethez, ha jól emlékszem, alig egy mérföldnyire van innen, délkelet felé.
– Jól emlékszik – felelte a vezetőülésből Catherine. – Megvan a térkép,
beprogramoztam az útvonalat. Zárják be a nyílásokat, készüljenek föl a
merülésre.
A második sziget, amennyiben lehetséges, még kevésbé volt méltó
Poole elektronikus riasztóira. Kopár sziklaalakzat volt, se növényzet, se
homokos part, vulkáni torzulás, emberi és állati életre egyáltalán alkalmat-
lan. A háromemberes mini-tengeralattjáró a harmadik sziget felé indult,
amely a másodiktól négy mérföldnyire északra helyezkedett el. Itt volt né-
mi csenevész növényzet, ám az utóbbi napok viharai megtépázták, és nem
gondozta emberi kéz. A néhány pálmafa meghajlott, sok kettétört az ele-
mek kényére-kedvére kitett, magányos földdarabon. Már indulni akartak
keletnek, a következő sziget felé, amikor a televíziós képernyőt figyelő
Hawthorne megszólalt.
– Várjon, Cathy – mondta halkan. – Forduljon el kilencven fokkal.
– Miért?
– Valami nem stimmel. A felső radar sugara visszaverődik. Lemerülés!
– Miért?
– Tegye, amit mondok.
 – Oké, de miért?
– Én is kíváncsi vagyok – mondta hátul Poole.
– Nyugalom. – Hawthorne hol a képernyőt nézte, hol a radarernyőt. – A
periszkóp maradjon a víz fölött.
– Ott van – felelte Neilsen.
– Ez az! – mondta Tyrell. – A masinái igazat mondtak, Poole.
Megtaláltuk.
– Mit? – kérdezte Neilsen.
– Ott egy fal. Egy nyavalyás, ember építette fal, amely visszaveri a ra-
darsugarakat. Szerintem páncélozott. El van rejtve, de a sugarat visszaveri.
– Most mit csinálunk?
– Megkerüljük a szigetet, aztán visszajövünk ide, ha nem bukkanunk
semmiféle meglepetésre.
Lassan megkerülték a kis szigetet, fölöttük alig fodrozott a víz, s a látha-
tatlan radarsugarak végigtapogatták az egész partvonalat. Poole odafura-
kodott Tyrell nyitott kémlelőnyílásához, és éjszakai távcsővel lesett kifelé.
– Hajaj – szólt le a hadnagy, hogy hallják. – Az egész part csupa
érzékelő, úgy hat-hét yardonként, és nyilván sorba vannak kapcsolva.
– Írja le, mit lát – mondta Hawthorne.
– Mintha kis üvegreflektorok lennének, egyesek a fákon, mások mélyen
a földbe ásott oszlopokon. A fákon lévőkből egy-egy fekete vagy zöld
vezeték indul ki a lombok közt, az oszlopokon – műanyag rudakon –
lévőkön nem látszik semmiféle vezeték.
– Össze vannak kötve – magyarázta Hawthorne –, de másfél-két yardon
belül. Akkor látná csak, ha fényes nappal úgy húsz centiméternyire állna
tőlük, vagy még akkor sem.
– Hogy lehetséges ez?
– Áttetsző vezetéket használnak, a végükön levő kontaktszínek kötik
őket sorba. Ebben igaza volt, sorba vannak kapcsolva.
– Karácsonyfaizzók sora?
– Igen, de nem ilyen egyszerű. Ezt a sort nem tudja megszakítani, ha az
egyik láncszemét működésképtelenné teszi. A vezetékekhez fönt vagy lent
áramfejlesztők kapcsolódnak, amelyek rövidzárlat esetén is fönntartják az
összeköttetést.
– No nézd csak, a műszaki ember! Mik ezek?
– Tapogatósugarak, és a maga számítógépes baromsága is része a
rendszernek. A sugarak mérik a sűrűséget – vagy tömeget, ha úgy tetszik –,
hogy apró állatok vagy madarak ne indítsák be a riasztórendszert.
– Ez igen, Tye!
 – Ez már akkor megvolt, amikor maga még videojátékokkal
szórakozott.
– Hogy jutunk át?
– Hason kúszva. Nem nagy dolog, hadnagy. A régi szép időkben, öt-hat
évvel ezelőtt, a KGB legényei meg mi, tiszta fiúk, együtt piáltunk
Amszterdamban, és megdumáltuk, hogy milyen hülyék vagyunk.
– Komolyan?
– Komolyan, Jackson. Ne töprengjen rajta. És ne is kérdezősködjön
felőle.
– Tudja, parancsnok, maga tényleg rejtély számomra.
– Ahogyan egyszer írta valaki, minden csupa rejtély, fiatalember...
Álljon meg, őrnagy! – Catherine Neilsen fölpillantott. – Ott az öböl,
ahonnan a sugár visszaverődött. A falról.
– Induljak arra?
– Dehogy. Egyenesen nyugatra, úgy negyed mérföldnyit, ne többet.
– Aztán?
– Aztán a „drágája” meg én kiszállunk... Másszon le onnan, Poole.
Ellenőrizze a fegyverét, a szerelését.
– Számíthat rám, parancsnok. Nagyon céltudatosan beszél – felelte
Poole.

Megszólalt a telefon. Éles hangja fölverte álmából Bajarattot, s ő ösztö-

nösen a párnája alá nyúlt fegyveréért. Aztán fölült, pislogott, visszanyerte
az önuralmát, de még mindig csodálkozott. Senki sem tudta, hogy itt van,
itt vannak! A mindössze tizenöt percnyire levő reptérről három váltott taxi-
val jöttek a motelba, az első kettőben ő még középkorú izraeli pilótanő
volt, a harmadikban kifestetlen satrafa, aki alig beszélte az angolt. Az ilyen
motelokban néni kértek semmiféle igazolványt az embertől. A telefon
ismét csörögni kezdett, s ösztönösen fölkapta, hogy elhallgattassa, közben
a mellette fekvő Nicolóra pillantott. A fiú mélyen aludt, egyenletesen
lélegzett, leheletének borszaga volt.
– Igen? – szólt bele halkan a készülékbe, s az éjjeliszekrényen levő
rádiós órára pillantott. Hajnali 1.35 volt.
– Elnézést a zavarásért – mondta egy kellemes férfihang –, de azt az
utasítást kaptuk, hogy segítsünk önnek, és olyan információm van,
amelyen talán el kíván gondolkodni.
– Kicsoda maga?
– Nálunk a név nem fontos. Elegendő talán annyi, hogy a csoportunk
igen nagyra becsül egy beteg, idős embert a Karib-térségben.
 – Hogy talált meg?
– Tudtam, kit és mit keresek, és nincs is olyan sok hely, ahol lehetné-
nek... Fort Lauderdale-ben futólag találkoztunk, de ez nem fontos. Az in-
formációm az lehet. Ne nehezítse meg a dolgom, asszonyom. Olyan kocká-
zatot vállalok, hogyha mások tudnának róla, azt mondanák, elment az
eszem.
– Elnézést. De meglepett...
– Dehogy – szakította félbe a kellemes hang. – Megdöbbentettem.
– Jó, legyen úgy. Mi az az információ?
– Fantasztikus munkát végzett ma délután. A Palm Beach-i cápák alig
várják a nagy társasági eseményt. Nyilván ezt akarta.
– Csak bemutatkozás volt.
– Annál sokkal több. De holnap egy kis sajtókonferenciát tartanak.
– Mit?
– Jól hallotta. Ez ugyan nem New York vagy Washington, de ott is van
néhány megbízható újságíró, kivált, ha a társasági életről van szó. Nem
volt nehéz kitalálni, hol lehetnek, ezért néhányan fenik önökre a tollukat.
Úgy éreztük, tudniuk kell erről. Persze nyilatkozniuk nem muszáj, csak
úgy gondoltuk, nem örülnének, ha meglepnék önöket.
– Köszönöm. Tud olyan számot adni, ahol visszahívhatom?
– Megőrült? – A vonal megszakadt, a tárcsahang jelentkezett.
Bajaratt letette a kagylót, fölkelt, és percekig föl-alá járkált a Worth
Avenue üzleteiben beszerzett dobozok és bőröndök halmai előtt. A holmik-
ra nézve áldotta magát az előrelátásáért, amikor megkérte, hogy a frissen
beszerzett ruhadarabokról távolítsák el az árcédulákat. Így reggel sokkal
gyorsabban becsomagolhatnak. Ez volt a kisebb ügy, a másik a nagyobb.
– Nicolo! – kiáltotta, s a fiú lábára csapott, amelyet az álmában kidugott
a takaró alól. – Ébresztő!
– Mi az...? Mi az, Cabi? Sötét van.
– Már nem. – A Baj a pamlag melletti állólámpához lépett, és
meggyújtotta. A fiú ásítva fölült, a szemét dörzsölte. – Mennyit ittál? –
kérdezte Bajaratt.
– Két vagy három pohár bort – felelte mérgesen a fiú. – Bűn, signora?
– Nem, de megtanultad-e, ami azokon a papírokon áll, ahogyan ígérted?
– Persze. Tanultam őket tegnap este, órákon át, ma délelőtt a gépen, a
taxikban és mielőtt az elegáns boltokba mentünk. Ma este is legalább egy
órát tanultam, te már aludtál.
– Emlékszel mindenre?
– Emlékszem, amire emlékszem, mit akarsz tőlem?
 – Hová jártál iskolába? – kérdezte keményen a Baj az ágy lábánál állva.
– Tíz évig nevelt házitanító a ravellói birtokunkon – felelte gépiesen a
fiú.
– És aztán?
– L'École du Noblesse, Lausanne-ban – vágta rá Nicolo. – Hogy
fölkészüljek a... a...
– Gyorsabban! Mire?
– A genfi egyetemre, ez az!... Aztán gyengélkedő atyám visszahívott
Ravellóba, hogy beletanuljak a családi üzletbe... igen, visszahívott...
családi üzlet.
– Ne habozz! Azt hiszik majd, hogy hazudsz.
– Kik?
– És miután atyád visszahívott?
– Magam szerződtettem tanárokat... – Nicolo elakadt egy pillanatra, az-
tán dőlni kezdtek a szájából a betanult szavak – ... két éven át oktattak,
hogy behozzam az elmulasztott egyetemi éveket. Napi öt órát tanultam! Az
esami di stato területén mutatott eredményeimet Milanóban kiválóra
értékelték.
– Erről is van dokumentum – bólintott Bajaratt. – Jól csináltad, Nicolo.
– Megy ez majd még jobban is, de ebből egy szó sem igaz, ugye,
signora? És ha valaki föltesz nekem olaszul egy kérdést, amelyre nem
tudok válaszolni?
– Már megbeszéltük. Egyszerűen témát változtatsz, de én segítek abban
is.
– Miért ébresztettél föl és mondattad el mindezt?
– Kellett. Nem hallottad, megsiketített a bor, de szólt a telefon. Amikor
holnap a szállodába érünk, újságírók fognak várni, és föltesznek pár
kérdést.
– Ugyan, Cabi. Ki akarna interjút csinálni egy portici
dokkmunkásfiúval? Nyilván a barone-cadetto di Ravellóval óhajtanak
beszélgetni, igaz?
– Figyelj rám, Nico. – Hallva az elégedetlenséget a fiú hangjában, a Baj
leült Nicolo ágyának szélére. – Tudod, hogy valóban lehetsz barone-
cadetto. A család látta a fényképeidet, tudnak őszinte vágyadról, hogy ta-
nulj, hogy igazi nobile italiano váljon belőled. Készek elfogadni a fiuknak.
– Ismét bolondságokat beszélsz, signora. Ugyan melyik nemes kívánja a
dokkok vérével szennyezni nemesi vérét?
– Ez a család, mert senkijük sincs, csak te. Bíznak bennem, ahogyan
bíznod kell neked is. Cseréld el nyomorúságos életedet másikra, jobbra,
gazdagabbra.
– De amíg ez eljön, ha egyáltalán eljön, te akarod, hogy én ez a barone-
cadetto legyek, igaz?
– Persze.
– Ez nagyon fontos neked, olyan okból, amelyről nem szabad
kérdezősködnöm.
– Tekintettel mindarra, amit érted tettem, hiszen az életedet is
megmentettem, azt hiszem, érdemlek ennyi tiszteletet.
– Ó, igen, persze, Cabi. Én pedig jutalmat érdemlek a sok tanulásért,
amelyet miattad végeztem el, nem magam miatt. – Nicolo megfogta a nő
vállát, és lassan magához húzta az ágyra. Bajaratt nem állt ellen a
gyerekembernek.

10
Nem sokkal múlt éjjel kettő, amikor Hawthorne és Poole fekete
búvárruhájukban átmásztak az éles sziklákon, ki a térképen nem szereplő
szigetre, a vulkáni csoport harmadik láncszemére.
– Maradjon hason – szólt a rádióba Tyrell. – Tapadjon a földbe, mintha
a része lenne, értette?
– Persze, ne aggódjon – jött a suttogó válasz.
– Az első oszlopok után kússzon tovább még 15-20 yardnyit, oké? A
tapogatósugarak addig különböző magasságokban helyezkednek el, abból
kiindulva, hogy az emberek fölállnak, amint kiérnek a partra, de a kígyók
meg a nyulak nem, mivel nem tudnak, érti?
– Itt kígyók is vannak?
– Nem, nincsenek kígyók, csak próbálom elmagyarázni, hogyan műkö-
dik a rendszer – felelte élesen Tyrell. – Mindenesetre maradjon fekve, amíg
én föl nem állok.
– Ahogy parancsolja – mondta Poole.
Hatvannyolc másodperccel később sima, kiégett fűvel borított sávra
értek, amilyenből sok volt a szigeteken, hiszen a kopár föld képtelen volt
pálmákat vagy viruló fákat táplálni.
– Most – állt föl Hawthorne. – Egyenesben vagyunk. – Futottak a kopár
területen át, de távoli, fojtott, föl-fölhangzó állathangok állították meg
őket. – Kutyák – suttogta a rádióba Tyrell. – Szagot fogtak.
– Istenem!
– A szél az oka... északnyugatról fúj.
– Ez mit jelent?
 – Hogy rohanjon délkelet felé. Kövessen. – Hawthorne és Poole elira-
modtak balra, a partvonal felé, és egy pálmaligetbe értek. Kifulladva álltak
meg egymás mellett a sűrű növényzetben. Tyrell megszólalt. – Ez őrület.
– Miért? Nem hallom a kutyákat.
– Nem vagyunk már szélirányban, de nem róluk beszélek. – Tye körül-
nézett, föl-le pillantgatott. – Ennek a pálmafajtának legyező alakú a levele.
– És?
– Elsőnek az ilyen törik derékba erős szélben. Látja, néhány letört, de
sok nem.
– És?
– Amit a tengeralattjáróból láttunk, közvetlenül az öböl előtt. Majdnem
minden növény elpusztult, földre került.
– Nem értem, miről beszél. Bizonyos növények megmaradnak, mások
nem. És?
– Ezek itt meglehetősen magasan állnak. Az öböl lejjebb van.
– Torzszülöttek – magyarázta Poole. – Amikor a Pontchartrain-tó kiönt,
mindenféle őrült dolog történik. Egyszer például odalett a nyaralónk egész
bal oldala, de az előtte álló kutyaháznak semmi baja sem lett. Nincs
magyarázat.
– Talán igaza van. Jöjjön. – Átvágtak a vastag, legyező alakú fák között,
majd egy kis kiugróra értek, amely az öbölre nézett. Tyrell leakasztotta az
övéről az éjszakai távcsövet, és a szeméhez emelte. – Jöjjön ide, Jackson.
Nézzen bele, egyenesen oda, a szemben levő domboldalra, és mondja el,
mit lát. – Tyrell átadta a távcsövet, és figyelte, hogyan nézi Poole az öböl
fölötti domboldalt.
– Hűha, ez aztán fura, Tye – mondta a légierők tisztje. – Elmosódott
fények sorát látom a fák közt, eléggé hosszan húzódnak, aztán lefelé
fordulnak, de nincs forrásuk.
– Álcázott, zöldre festett, hurrikán elleni zsalugáterek. Egyébként senki
nem talált még föl tökéletes védekezést a hurrikán ellen, egyetlen
zsalugáter sem zár tökéletesen. A masinái igazat mondtak, hadnagy. Az ott
bizony egy jókora ház, és odabenn van valaki, aki nagyon fontos ebben az
őrületben, talán maga a szuka.
– Mondja csak, parancsnok, nem gondolja, hogy itt lenne már az ideje,
hogy elmondja az őrnagynak meg nekem, mi a fenéről is van szó?
Olyanokat hallunk, hogy „szuka”, „terroristák”, „eltűnt titkos papírok”,
„nemzetközi káosz” és mindehhez megparancsolják, hogy ne tegyünk föl
kérdéseket. No, Cath nem fog szólni, mert ő maga a szabályzat, meg aztán,
ahogyan én, ő is Charlie miatt csinálja, de ebben én nem osztozom vele.
Szarok a parancsnokra. Ha már szétlövetem a becses testemet, tudni
akarom, hogy miért.
– Te jó ég, hadnagy, nem tudtam, hogy ennyi szó szorult magába.
– Baromi okos fiú vagyok ám, parancsnok. Mi a fenéről van tehát szó?
– Okos, de fegyelmezetlen. No jó, Poole. Megadom magam. Az
Egyesült Államok elnökének meggyilkolásáról van szó.
– Micsoda...?
– És a terrorista egy nő, aki esetleg képes is megcsinálni.
– Magának elment az esze! Ez őrület!
– Dallas is az volt, a Ford Színház is... A Bekaa-völgyből még azt is
megtudtuk, hogy ha ez a gyilkosság bekövetkezik, három további célpont
is van: az angol miniszterelnök, a francia elnök és az izraeli kormányfő.
Mindez gyors egymásutánban. A jel az amerikai elnök meggyilkolása.
– Nem történhet meg!
– Látta, mi történt St. Martinon, mi történt Charlie-val és a gépükkel, hi-
ába garantálták a lehető legnagyobb biztonságot az egyik legtitkosabb mű-
szaki fegyverünknek. Azt azonban nem tudja, hogy Miamiban szupertitkos
FBI-ügynököket mészároltak le, akik ebben az ügyben végeztek felderítést,
hogy engem majdnem megöltek Sabán, amikor valami más ügyben
kutattam, de tudták, hogy benne vagyok a buliban. Hogy Párizsban és
Washingtonban téglák vannak, már tudjuk, London még rejtély. Az egyik
barátom szerint – akiről nem szívesen mondom, de az MI-6 egyik
legfantasztikusabb embere – ennek a nőnek és az embereinek olyan háttere
van, amilyenről nem is álmodunk. Válaszoltam a kérdésére, hadnagy?
– Jaj, Istenem! – hallatszott Catherine Neilsen őrnagy rémült hangja
Poole rádiójából.
– Igen – pillantott le a hadnagy a rádiójára. – Bekapcsolva hagytam.
Remélem, nincs ellene kifogása. Legalább nem kell elismételnie.
– Ezért mindkettőjüket lefokoztathatnám közlegénnyé! – dühöngött
Hawthorne. – Az nem jutott eszébe, hogy bárki van is abban a házban,
lehet hullámhosszkeresője?
– Helyesbítek – hallatszott Neilsen hangja a rádióban. – Ez katonai köz-
vetlen, két mérföldön belül. Biztonságban vagyunk... Köszönöm, Jackson,
azt hiszem, folytathatjuk. És magának is köszönöm, Mister Hawthorne.
Néha nem árt, ha a katonák tudják, mit is csinálnak, biztosan megért
engem.
– Csak azt tudom, hogy maguk ketten rémesek. Vége a türelmemnek...
Hol van, Cathy?
– Úgy 120 yardnyira nyugatra az öböltől. Úgy gondoltam,
visszamennek oda.
– Induljon el arrafelé, de maradjon lemerülve, és álljon meg úgy 20
yardnyira a parttól. Nem ismerjük a tapogatósugarak kapacitását.
– Indulok.
– Kikapcs – mondta Poole, és az övén levő rádióhoz nyúlt.
– Mocskos trükk volt, Jackson.
– Az, de most sokkal lelkesebbek vagyunk. Eddig csak Charlie volt,
most sokkal több.
– És ne feledje Mancinit, az állítólagos barátjukat. Gondolkodás nélkül
leszedette volna magukat az égről.
– Nem akarok rá gondolni. Nem tudom megemészteni.
– Akkor ne tegye. – Tyrell az öbölre mutatott. – Gyerünk. – A két
feketébe öltözött árnyék leereszkedett a domboldalon az öbölbe. – Hasra! –
suttogta a rádióba Hawthorne, amint a partra értek. – Elkúszunk azokig a
bokrokig. Ha nem csalódom, fal van mögöttük.
– Kutya legyek! – kiáltott föl Poole, amikor a szőlőlugashoz értek, és
bedugta a kezét a növényzetbe. – Tényleg fal, tiszta beton.
– De több vas van benne, mint bármelyik reptéri kifutópályában – tette
hozzá Tyrell. – Ez bombák, nem holmi tájfunok meg hurrikánok ellen
készült. Maradjon hason!... Jöjjön, azt hiszem, találunk még néhány
meglepetést.
Úgy is történt. Először is egy réteg zöld műfüvet találtak, amely a
lépcsőt borította, amely fölvezetett egy nyíláshoz a domboldalban, nem
sokkal a csúcs alatt.
– Ezt a levegőből sosem szúrtuk volna ki – mondta a hadnagy.
– Arra való, Jackson. Bárki lett légyen is, nem vörös szőnyeget terít a
vendégei elé, hanem zöldet.
– Igencsak magánykedvelő ember lehet.
– Azt hiszem, igaza van. Maradjon balra, és kígyó módjára kússzon
fölfelé a lépcsőn.
A két férfi hason csúszott föl, lépcsőfokról lépcsőfokra, amíg a
beszögelléshez nem értek, amely a pálmákkal borított területhez vezetett.
Hawthorne fölemelte a zöld szőnyeget, s kibukkant alóla a kövezett út.
– Istenem, milyen egyszerű – suttogta Poole-nak.
– Megteheti az ember bármely vidéki vagy tengerparti házzal, és a
levegőből vagy a vízről senki sem veszi észre.
– Az ám – helyeselt ámulva a pilóta. – A fű pompásan sikerült, de a
pálmák már nem olyan tökéletesek.
– Micsoda?
 – Műpálmák.
– Nem valódiak?
– Maga nem vidéki fiú, parancsnok, legalábbis nem louisianai. Kora
reggel a pálma izzad, a hőmérséklet-különbségtől van, mert a fa él. Nézze,
azokon a nagy leveleken egy csöppnyi nedvesség sem csillog. Nagy, halott
textilvirágok, túlságosan is nagyok a törzsekhez képest, amelyek
valószínűleg műanyagból vannak.
– Ezek szerint az egész mechanikus álcázóberendezés.
– Valószínűleg komputerizált. Nem nagy ügy, ha a radart az ember
összeköti a gépezettel.
– Mi?
– Ugyan, Tye, egyszerű. Mint a garázsajtó, amely akkor nyílik, ha
rávetül a kocsi reflektorának a fénye. Csak fordítva. Az égre meg a
tengerre ügyelő szenzorok észlelnek minden szokatlant, és a berendezés
működésbe lép. Bezárják a boltot.
– Ilyen egyszerű?
– Naná. Ha egy repülőgép túlságosan közel merészkedik, de lehet hajó
is, mondjuk hétszáz yardnyira, a diszkek továbbítják az információt a
számítógépnek, a gépek működni kezdenek, mint amikor távirányítóval
becsukjuk a garázsajtót. Magam is tudnék ilyet tervezni pár ezer dolcsiért,
de a Pentagont kileli a frász a költségeitől.
– Csődbe juttatná a gazdaságot – suttogta Hawthorne.
– Apám is ezt mondja, de a húgocskám egyetért velem.
– A földet a fiatalok öröklik, az összes gondokkal együtt.
– Most mit csinálunk? Átvágunk a nagy műfák között, és
bejelentkezünk?
– Nem, nagyon halkan átmászunk a nagy műfák között, és nagyon
igyekszünk, hogy ne vegyenek észre minket.
– Mit keresünk?
– Azt, amit találunk.
– És akkor?
– Az attól függ, mit látunk.
– Látom, tele van tervekkel.
– Bizonyos dolgokat nem lehet számítógépbe táplálni, fiatalember.
Gyerünk.
Végigkúsztak az éles, durva fűben, amely oly kedvelt a Karib-térségben,
megkerülték a kidőlt műpálmákat, belepislogtak a gépezetbe, és mind-
ketten megérintették az első „fa kérgét”. Poole bólintott a holdfényben,
mintha jóváhagyná a korábbi találgatását, hogy a törzs vastag műanyagból
készült, de a gépezet számára sokkal könnyebb. Hawthorne kis nyílásra
mutatott a zöldben, és intett a hadnagynak, hogy kövesse.
Egymás után másztak át egy festett textíliából készült alagúton egy
pontig, ahol egy nyitott zsalugáterből fénycsík szűrődött ki. Mindketten
fölálltak. Benéztek. Semmi mozgás. Tyrell egyujjnyira szétnyitotta a
fatáblákat, hogy jobban belássanak. Amit láttak, elképesztő volt.
A ház belseje holmi reneszánsz dózse villájára emlékeztetett. Nagy bolt-
ívek vezettek az egyik részéből a másikba, mindenütt aranyozott márvány,
a fehér falakon olyan kárpitok, amilyeneket múzeumoknak szoktak kölcsö-
nözni vagy adományozni. Emberalak jelent meg, egy öregember motoros
tolókocsiban. A boltívek alatt egyik teremből a másikba tartott. Eltűnt, de
egy szőke óriás követte, akinek izmos vállán feszült a zubbony. Hawthorne
megérintette Poole vállát, a házra mutatott, és intett, hogy a fiatalabb férfi
kövesse. Így történt, mindketten óvatosan haladtak, némán félretologatva
útjukból a nagy, műanyag pálmákat, amíg oda nem értek, ahová Tyrell
szerint a tolókocsis öregember tartott. A zsalugátereken itt nem szűrődött ki
fény, így Hawthorne megragadta Poole karját, maga mellé húzta a
hadnagyot, és szemmagasságban szétnyitotta kissé a fatáblákat.
Odabenn a hihetetlent látták. Egy játékmániás megvalósított fantáziáját.
Egy miniatűr kaszinó volt odabenn, amelyet valami álmatlanságban szen-
vedő uralkodó számára terveztek. Félkarú rablók, biliárdasztal, egy igen
alacsony, faragott blackjackasztal meg egy szerencsekerék, minden derék-
magasságban, hogy a tolókocsiból elérhető legyen, s az asztalok sarkán
pénzkötegek sorakoztak. Bárki volt is az öregember, ő volt mindkét fogadó
fél. Nem veszíthetett.
A szőke testőr – más nem lehetett – ott állt a nyúzott, kopaszodó, ősz,
tolókocsis vénember mellett, és ásítozott, miközben az öreg érméket dobált
a félkarú rablóba, és nevetett vagy fintorgott, az eredménytől függően.
Aztán megjelent egy másik ember, bárkocsit tolt be étellel meg egy kancsó
vörösborral, s a nyomorék elé helyezte. A rokkant összevonta a
szemöldökét, ráordított őrszem-konyhafőnökére, aki nyomban meghajolt,
és elvitt egy tálat, hogy nyilván azonnal kicserélje.
– Jöjjön! – suttogta Tyrell. – Nem lesz jobb alkalom. Be kell jutnunk,
amíg nincs ott a másik gorilla.
– Hol?
– Honnan tudjam? Gyerünk!
– Várjon! – suttogta Poole. – Ismerem ezt az üveget, ezt az ablakot. Két
üvegréteg, köztük vákuum, de mihelyt a vákuum megszűnik, a
könyökömmel is be tudom törni.
 – Hogyan csináljuk?
– A pisztolyunk hangtompítós?
– Az.
– És amikor a félkarú rabló fizet, csilingel, nem?
– Persze.
– Meglessük, mikor nyer, akkor két lyukat eresztünk az ablak két
sarkába, és benyomjuk.
– Hadnagy, maga mégiscsak zseni.
– Állandóan mondom, de nem akar hinni nekem. Maga a jobb alsó
sarkot célozza meg, én a bal alsót. Adunk az üvegnek pár másodpercet,
aztán betörjük. Ráadásul a légpárnával halkabb a normál üvegnél.
– Ahogyan parancsolja, tábornok.
Mindketten elővették a pisztolyukat.
– Nyert, Tye! – kiáltotta Poole, amikor az öregember hadonászni kezdett
a villódzó, csilingelő játékautomata előtt.
Tüzeltek, föltépték a zsalugátert, s amikor az üveglapok köze
bepárásodott, benyomták az ablakot, miközben a játékautomata még
mindig villogott, és köpte az érméket, csilingelése visszaverődött a
márványfalakról. Az üvegcserepek között, a földön kúsztak előre, amikor a
döbbent testőr megfordult, és az övéhez kapott.
– Ne próbálkozzon! – suttogta hangosan Hawthorne, amikor a
fülsiketítő automata végre elhallgatott. – Ha bármelyikük fölemeli a
hangját, az lesz az utolsó hang, amelyet kiadnak. Higgyenek nekem, mert
tényleg nem szívelem magukat.
– Impossibile! – rikácsolta a vénember a tolókocsiban, akit mélyen
megdöbbentett a két fekete búvárruhás behatoló.
– Nagyon is lehetséges – állt föl Poole, és fegyverét a nyomorékra fogta.
– Beszélek egy kicsit olaszul, hála egy fickónak, akiről azt hittem, a
barátom, de ha ő meg maga ölték meg Charlie-t, nemigen lesz már
szüksége erre a tolókocsira.
– Élve kell, nem holtan – szólt rá Tyrell. – Csillapodjon, hadnagy, ez
parancs.
– Nehéz engedelmeskednem, parancsnok.
– Fedezzen – mondta Hawthorne. Odament a szőke testőrhöz, szétnyi-
totta a zubbonyát, kivette az övéből a fegyverét. – Álljon a boltív mellé
szorosan, Jackson – folytatta Tyrell, és a dühöngő testőrt figyelte. – Ha arra
gondol, amire szerintem gondol – kiáltott a pasasra –, jobb lesz meggon-
dolnia magát. Azt mondtam, élve akarom Matuzsálemet. Maga viszont a
legkevésbé sem érdekel. Álljon a két játékautomata közé, gyerünk. És eszé-
be ne jusson rám ugrani. A bérgyilkosok nem érdekelnek, nélkülözhetők.
Mozgás!
A nagydarab testőr bepréselte magát a két alacsonyra állított
játékautomata közé, izzadt a homloka, a szeme égett.
– Nem jutnak ki innen élve – mormogta rossz angolsággal.
– Gondolja? – Hawthorne a játékautomaták mellé lépett, a fegyverét
áttette a bal kezébe, jobbjával elővette az övéből a rádiót. Adásra állította,
az ajkához emelte a mikrofont. – Hall engem, őrnagy?
– Kristálytisztán, parancsnok.
A miniatűr adóból megszólaló női hang megdöbbentette a testőrt, s egy
pillanatra dühbe gurította a tehetetlen vénembert a tolószékben, akinek
egész teste egyszeriben reszketni kezdett. De amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan el is múlt a haragja. Hawthorne-ra meredt, és elvigyorodott.
Valósággal bűvölte, az arcán olyan gonosz vigyorral, amilyent Tyrell még
nem látott. – Hol vannak? – kérdezte a rádióban Neilsen.
– Hadrianus császár első unokatestvérének a villájában – fordította el a
tekintetét a megtestesült gonosz nyugtalanító arcáról Hawthorne. – Velünk
van két lakó, várjuk a harmadikat. Hogy ki van itt még, ha van, nem
tudjuk.
– Rádiózzam meg a briteknek, mit találtak? – Ezekre a szavakra az
öregember előredőlt tolókocsijában, keze valamilyen műszer után kutatott
a párnázott karfán, dühe visszatért. Poole lába állította meg a kocsit, az
öreg keze lehanyatlott, elkapott egy küllőt.
– Túl vannak a direktvonal hatáskörén, nem?
– De.
– Akkor várja meg, amíg Jackson megnézi, miféle berendezések vannak
itt. Nem szeretném, ha illetéktelenek is vennék az adást. De ha valamiért
megszakadna a kapcsolat, gyorsan hívja őket.
– Tartsa bekapcsolva a rádiót.
– Az a szándékom. Kissé tompítani fogja a zsák, de azért hallani fog
minket. – Lépések! Odakintről sarkok kopognak a márványon. – Be-
fejezem, őrnagy! – suttogta Tye. Hawthorne eltette a rádiót, kibiztosította a
fegyverét, és megcélozta a szőke óriás fejét, jóval a játékautomata fölött.
– Arresto– rikoltotta az öreg olasz, s székével hirtelen begördült a boltív
alá. Ugyanekkor a szőke testőr hatalmas testét a tőle balra levő játékauto-
matának vetette, s olyan erővel lökte neki a gépet Tyrellnak, hogy az a
földre zuhant, s máris rajta volt gép és testőr, a jobb kezét nem tudta moz-
dítani, a fegyvere mit sem ért. Ugyanekkor porceláncsörömpölés hallat-
szott a boltív felől. Amint a szőke óriás ujjai Tyrell torkába mélyedtek, s ki-
szorították belőle a levegőt, tompa hangú lövés süvített el Hawthorne fö-
lött, s szétvitte a testőr fejét. Tye kirántotta a karját a nehéz, pislogó, néma
játékautomata alól, talpra ugrott, s azt látta, hogy Andrew Jackson Poole el-
képesztő ütésekkel teszi harcképtelenné a másik testőrt, röpül a lába, csépel
a keze, amíg a testőr el nem terül. Aztán a hadnagy megragadta a fickót, s
az eszméletlen testet a nyomorék törékeny hátához vágta, így akadályozva
meg a pátriárka menekülését.
– Hawthorne?... Jackson?...– hallatszott Catherine Neilsen hangja az
övtáskában levő rádióból. – Mi történt? Nagy zajt hallottam.
– Várjon – pihegte Tyrell, odament a halódó félkarú rablóhoz, és kihúzta
a dugóját a falból. A mániákus pislogásnak vége lett, s ez egyszerre volt
megnyugtató és vészjósló. Az öregember fészkelődött testőre élettelen teste
alatt, aztán Poole a földre lökte a testet, a fej nagyot koppant a márvány-
padlón. – Megint urai vagyunk a helyzetnek – mondta a rádióba Haw-
thorne. – És ragaszkodom hozzá, hogy egy bizonyos harminc alatti hadna-
gyot, Andrew Jackson Poole-t minimum tábornokká léptessék elő.
Krisztusom, megmentette az életemet!
– Szokott apróbb szívességeket tenni. És most?
– Megvizsgáljuk az épületet és a berendezéseket. Maradjon vonalban.
Tye és Jackson székekhez kötözték a testőr meg az öreg olasz kezét-
lábát, a székeket a fölborult játékautomatához erősítették a konyhafülkében
talált abroszokkal, aztán elindultak földeríteni a házat meg a birtokot.
Bejárták a terepet délkeletre az elkerített kennelektől, amelyek nem
egészen negyven yardnyira voltak a főépülettől, és észrevettek egy kis,
teljesen zöld kunyhót jókora pálmák között, amelynek parányi ablakából
némi lüktető fény szűrődött ki. Odakúsztak, benéztek. Egy ember ült
odabenn egy hintaszékben, körülötte nagy, virágzó növények, a televíziót
nézte, s öklével csépelte a levegőt a rajzfilm láttán.
– Ennél nincsenek otthon – súgta Poole.
– Az biztos – mondta Hawthorne –, de azért ő is csak újabb ember,
akinek megparancsolhatják, hogy olyasmit tegyen, ami nincs ínyünkre.
– Mit akar csinálni?
– Az ajtó a túloldalon van. Betörünk, megkötözzük, ad neki egy olyan
ütést, amelytől néhány órára harcképtelen lesz.
– Egyszerű ütés a hátra – mondta a hadnagy.
– Helyes... Halkan! Ez hall valamit. Odamegy egy vörös dobozhoz,
amely az asztalon áll. Gyerünk!
A két feketébe öltözött férfi körberohanta az álcázott kunyhót, betörték
az ajtót, s ott állt velük szemben egy rémült fickó, aki csak vigyorgott, és
kikapcsolta az asztalon sípoló masinát.
– Ez a jel, hogy engedjem el a kutyákat – mondta habozva. – Mindig ez
a jel – tette hozzá, és egy fogantyúhoz nyúlt a falon. – Nyomban meg kell
tennem.
– Ne? – kiáltott rá Hawthorne. – A jel téves!
– Jaj, sosem téves – mondta álmodozva az őr. – Soha, soha nem téves. –
Meghúzta a kart. Másodperceken belül fölhangzott a kutyák dühödt
csaholása, amint támadást indítottak a főépület ellen. – Ott mennek –
mondta a félkegyelmű mosolyogva. – Az én derék fiacskáim.
– Hogy kapta a jelet? – kérdezte Tyrell. – Hogyan?
– A padrone székén van. Sokat gyakorolunk, de tudja, előfordul, hogy a
padrone sok bort iszik, és megérinti a gombot. Már hallottam a jelet pár
perce, de azt hittem, a nagy padrone hibázott, és a testőre helyesbített. De
másodszor is jeleztek, ez nem lehet tévedés. Komolyan gondolja, ezért
mennem kell, hogy a barátaimmal legyek. Ez nagyon fontos.
– Ennél egy kerékkel kevesebb van – mondta Poole.
– Talán kettővel is, hadnagy, de vissza kell mennünk... Fáklyák!
– Micsoda?
– A szagon kívül a kutyák a fényre mennek, a fellobbanó fényre. Vegyen
elő két fáklyát, dugja az egyiket a búvárruhája alá, dörzsölje meg vele
alaposan a hónalját. Reméljük, most meglesz annak az eredménye, hogy
két-három napja nem mosakodott!
– Zavarba hoz – engedelmeskedett Poole.
– Csak csinálja!
– Hiszen csinálom.
– A másikat gyújtsa meg, és dobja ki az ajtón balra, amilyen messzire
csak tudja. Aztán dobja utána a nem égőt is.
– Röpülnek. – A kutyák pillanatokon belül a föllobbanó fény után
nyargaltak. Eszelős ugatás tört ki, amint egymást tiporták a szikrázó fáklya
körül, közben megérezték az emberszagot a másik, nem égő rúdon, s
tehetetlen értetlenségükben egymást marták.
– Hallgasson ide, uram – fordult Hawthorne a kutyák gyengeelméjű
felügyelőjéhez. – Mindez játék – a padrone szeret játszani, igaz?
– Ó, igen, igen, szeret! Néha egész éjjel játszik.
– Hát ez is csak játék, és pompásan mulatunk. Nyugodtan nézheti
tovább a televíziót.
– Ó, köszönöm. Nagyon köszönöm. – Az idióta leült, és nevetni kezdett
a rajzfilmen.
– Kösz, Tye. Nem szívesen klopfolok ilyen vén mókusokat...
 Tyrell türelmetlen biccentéssel jelezte a hadnagynak, hogy kövesse, és
visszarohantak a házba. Becsukták maguk mögött az ajtót, és ismét
szembetalálták magukat a fonnyadt, tolókocsis vénemberrel és eszméletlen
testőrével.
– Rendben van, gazember! – kiáltotta Tyrell. – Tudni akarom, amit tud.
– Nem tudok semmit – felelte az öreg olasz. Arcára visszatért a gonosz
vigyor. – Ha megöl, nem lesz semmije.
– Ebben talán téved, padrone. Padrone, igaz? Legalábbis az a szegény
féleszű a kunyhóban így nevezte. Mit tett vele, megműttette az agyát?
– Isten tette tökéletes szolgává, nem én.
– Az az érzésem, hogy a maga szótárában nincs nagy különbség Isten és
maga között.
– Ez istenkáromlás, parancsnok...
– Parancsnok?
– Így szólította a kollégája meg az a nő a rádión, nem?
Hawthorne a sátáni nyomorékra meredt. Miért érezte úgy, hogy
ismernie kéne?
– Hadnagy, nézze át az elektronikus berendezéseket, amelyekhez oly
kiválóan ért, ott vannak a ...
– Jól tudom, hol – szakította félbe Poole. – Alig várom, hogy lehívjak
pár adatbankot. Ez a szerkezet a csúcs! – A légierő tisztje elsietett a
padrone dolgozószobája felé.
– Talán nem árt, ha elmondom – állt meg a vénember előtt Hawthorne. –
A kollégám a kormányzat titkos fegyvere. Nincs olyan számítógép, amely-
be ne lenne képes behatolni. Ő találta meg ezt a helyet is, magát is. Abból a
sugárból, amely egy japán műholdról verődik vissza a Földközi-tengeren.
– Nem fog találni semmit. Semmit.
– Akkor miért hallok némi bizonytalanságot a hangjában?... Azt hiszem,
tudom. Nem biztos benne, s ezért fél.
– Ennek a beszélgetésnek semmi értelme.
– Valóban – vette elő a pisztolyát Tyrell. – Csak azt akarom, hogy
tisztában legyen a helyzetével. Amit most mondok, annak nagyon is sok
értelme van. Hogyan terelhetjük vissza a kutyákat a kennelekbe?
– Fogalmam sincs... – Hawthorne lőtt, a golyó súrolta a padrone bal
fülcimpáját, az öregember nyakán végigfolyt a vér. – Ha megöl, nem tud
meg semmit! – ordította a vénember.
– De ha nem ölöm meg, akkor sem, nem igaz? – Tyrell ismét tüzelt, a
golyó most a padrone bal arcát súrolta. Az olasz arcát és nyakát elborította
a vér. – Van még egy esélye – mondta Hawthorne. – Európában sok
tapasztalatot szereztem. Az olyan kutyák, amelyek valamilyen parancsra
kimennek a kennelből, egy másik parancsra vissza is mennek. Intézkedjen,
vagy kilövöm a bal szemét. II sinistro, nem így mondják?
A nyomorék némán, sután, reszkető ujjakkal nyúlt a tolókocsi
oldalához, ahol félkörben öt gomb helyezkedett el. Megnyomta az
ötödiket. Hirtelen vad ugatás hangzott föl, aztán a hangzavar halkult, végül
elhallgatott.
– A kennelben vannak – mondta a padrone, a tekintete kemény volt, a
hangjában megvetés. – A kapu automatikusan zárul.
– A többi gomb mire való?
– Semmi köze hozzá. Az első három a szobalányt és a két személyi
testőrömet riasztja. A szobalány már nincs nálunk, és az első számú
testőrömet megölték. A másik két gomb a kutyákra vonatkozik.
– Hazudik. Az egyik jelzés annak a boldogtalannak szól a kunyhóban.
Ő engedte ki a kutyákat.
– Ő kapja a jelet, bárhol van is, és ha vendégek vagy új alkalmazott van
a szigeten, neki a kutyákkal kell lennie, mert rá hallgatnak. A csekélyebb
intellektusú emberek gyakran jobban értenek az állatokhoz, mint a
nagyobb intelligenciájúak. Ez szerintem kölcsönös bizalom kérdése.
– Mi nem vagyunk vendégek, akkor ki az új ember?
– A két testőröm. Az is, amelyiket megölték. Egy hete sincsenek még itt,
a kutyák nem szokták meg őket.
Hawthorne kiszabadította az öregember kezét, majd egy alacsony
márványasztalhoz ment, ahol aranytartóban papír zsebkendők voltak.
Odavitte a padronéhoz.
– Törölje le a sebeit.
– Talán zavarja a vér látványa?
– Csöppet sem. Ha arra gondolok, miben vesz részt, ha Miamira,
Sabára, St. Martinra meg arra a pszichopata szukára gondolok,
határozottan kellemes látvány lenne számomra a holtteste.
– Amennyit maga tud rólam, csupán az, hogy megpróbálom meghos-
szabbítani ennek a nyomorult testnek az életét – törölgette a jobb fülét az
öreg olasz, aztán a papír zsebkendőt a bal arcára szorította. – Nyomorék
vagyok, aki az utolsó éveit elszigetelt fényűzésben kívánja eltölteni, ame-
lyet oly nagyon kiérdemeltem. Nem tettem semmi törvénybe ütközőt, csu-
pán vendégül látok néhány kedves barátot, akik műholdas telefonon érnek
el, vagy ideröpülnek.
– Kezdjük a nevénél.
– Nincs nevem, egyszerűen padrone vagyok.
 – Igen, ezt hallottam a kunyhóban... és már korábban is, Sabán, ahol két
maffiózó megvesztegette a kikötőben az egész személyzetet, aztán
megpróbáltak megölni.
– Maffiózók? Mi közöm nekem a maffiához?
– A két bérgyilkos közül az, amelyik életben maradt, meglehetősen
beszédessé vált, amikor szembe kellett néznie a lehetőséggel, hogy cápák
között kell úsznia vérző vállal. Az az érzésem, hogy ha elküldjük néhány
helyre az ujjlenyomatait, többek között az Interpolnak, meg fogjuk tudni
magáról, hogy kicsoda, s nem hiszem, hogy valami derék, kedves nagyapó,
aki játékautomatákkal szeret játszani.
– Igazán? – A padrone letette a papír zsebkendőt, arcán föltűnt csúf, ki-
hívó mosolya, és mindkét tenyerét Hawthorne elé tartotta. Tyrell megdöb-
bent, és fölfordult a gyomra. Az ujjak vége egytől egyig fehér volt. A húst
régen leégették, a helyére valami sima, lágy pótlék, esetleg kidolgozott
ember- vagy állatbőr került. – Megégett a kezem, amikor fölgyújtottam egy
német tankot a második világháborúban. Mindig hálás leszek az amerikai
orvosoknak, akik segítettek az ifjú partizánon, aki a csapataikkal harcolt.
– Jaj, de szép! – mondta Tyrell. – Bizonyára kitüntették, nem?
– Sajnos, ezt egyikünk sem engedhette meg. A fanatikus fasisztákról
tudtuk, hogy bosszút állnak. Minden iratunkat megsemmisítettük a magunk
és a családunk védelmében. Maguknak is ezt kellett volna tenniük
Vietnamban.
– Ez igazán gyönyörű.
– Amint látja tehát... semmi.
Sem Hawthorne, sem az öregember nem vették észre Poole magas,
karcsú alakját az átjáróban. Némán közeledett.
– Majdnem igaza van – szólalt meg a hadnagy. – Valóban semmi, de
nem egészen. A rendszere fantasztikus, de szerintem minden rendszer csak
annyira jó, mint az, aki használja.
– Miről beszél? – kérdezte Tyrell.
– A berendezés jóformán a világon mindenre képes, és olyan ember
használta, aki tudja, hogyan kell az első és a második lehívásra törölni a
memóriát, és meg is tette. Az összes lemez üres, kivéve három adatot a
legutolsó vége felé. Bárki használta is akkor a rendszert, más lehetett, mert
a memóriatörlőt nem használta.
– Lenne szíves angolul beszélni, nem számítógépiül?
– Három telefonszámot tudtam meg körzetszámmal együtt, aztán utánuk
néztem egy kicsit. Az egyik svájci, és fogadni mernék, hogy egy banké, a
másik egy párizsi szám, a harmadik floridai, Palm Beachben.
 11
A fehér limuzin megállt a Palm Beach-i The Breakers szálloda baldachinos
bejárata előtt, s nyomban odaugrott az aranysujtásos portás, a segédportás
és három vörös egyenruhás boy. A jelenet az aranykorra emlékeztetett,
amikor urak és szolgák tudták, hol a helyük, s az urak elégedettek voltak
előjogaikkal, a szolgák pedig lelkesen szolgáltak. Először egy telt, közép-
korú dáma szállt ki a római divat főutcájának, a Via Condottinak finom ele-
ganciájába öltözve. Széles karimájú kalapja árnyékot vetett a virágos se-
lyemruhára meg a barnára sült, ősi arisztokratizmusról árulkodó arcra. A
vonások tiszták és harmonikusak voltak, a bőr sima, szinte ránctalan. Ama-
ya Bajaratt most nem vad, zilált terrorista volt tutajon vagy csónakban,
nem a Bekaa-völgy egyenruhás harcosa, sem az izraeli hadsereg trampli pi-
lótája. Most Cabrini grófnő volt, Európa egyik leggazdagabb asszonya,
akinek iparmágnás fivére Ravellóban még nála is gazdagabb. Kecsesen
hátravetette a fejét, és mosolyogva nézte, amint kiszállt a kocsiból a magas,
rendkívül jóképű fiatalember pompás, tengerészkék blézerben, szürke
flanelnadrágban.
Az elegáns szálloda igazgatója is előszaladt két munkatársával, akik
közül az egyik szemlátomást olasz volt, valószínűleg tolmács. Mindkét
nyelven köszöntötték a vendégeket, végül a barone-cadetto nénje fölemelte
a kezét, és közölte.
– Az ifjú baronénak igen sok dolga van az önök nagy országában, és
jobban szeretné, ha angolul beszélnének hozzá, hogy magába szívja a
nyelvet. Eleinte persze nem sokat fog érteni belőle, de ragaszkodik hozzá –
és persze én mellette leszek, hogy tolmácsoljak.
– Madame – mondta halkan Bajarattnak az igazgató, miközben a londi-
nerek kezdték behordani a töméntelen poggyászt –, ha nincs ínyükre a ké-
nyelmetlenség, persze nem szükséges tudniuk róla, de a nagyobbik konfe-
renciatermünkben jó néhány újságíró és fényképész gyűlt össze. Természe-
tesen szeretnék látni az ifjú bárót. Hogy honnan szereztek tudomást az
érkezéséről, fogalmam sincs, de nem a szállodától tudták meg. Mi
páratlanul diszkrétek vagyunk.
– Ó, valaki komiszkodott! – mondta rezignált mosollyal contessa Cab-
rini. – Ne bánkódjon, Signor Amministratore, ugyanígy fogadják Rómában
és Londonban is. Párizsban ugyan nem, mert Franciaországot elárasztják az
álnemesek, a szocialista sajtót viszont az igaziak sem érdeklik.
– Természetesen elkerülhetik őket. Azért terelték őket a biztonsági
embereink a tárgyalóterembe.
 – Dehogy, semmi baj. Beszélek a barone-cadettóval, adunk néhány
percet az újságíróknak. Elvégre azért jött, hogy barátokat szerezzen, nem
azért, hogy magára haragítsa a sajtót.
– Akkor megyek, szólok nekik, és megmondom, hogy ne számítsanak
hosszú sajtótájékoztatóra. A repülés mindig kifárasztja az embert.
– Nem, signore, nem mondanám. A barone tegnap érkezett, és innen
nem egészen ötpercnyire vásárolta össze a ruhatárát. Nem adunk ki hamis
információt, amelyet olyan könnyű megcáfolni.
– De a szobafoglalás mától érvényes.
– Ugyan már, hiszen mi is voltunk annyi idősek, mint ő, nem igaz?
– Én speciel soha nem néztem ki úgy, mint ő, erről biztosíthatom.
– Igen kevés fiatalember ilyen szerencsés, de sem a külseje, sem a rang-
ja nem változtat teljesen normális ifjúi étvágyán. Ugye érti, mire
gondolok?
– Nem nehéz, madame. A helyettesem bekíséri önöket, és mindenről
gondoskodik.
– Ön csodálatos ember, Signor Amministratore.
– Grazie,grófnő.
Az igazgató fölfelé indult a szőnyeggel borított lépcsőn, Bajaratt pedig
megfordult, és Nicolóhoz ment, aki az igazgató helyettesével és a
tolmáccsal társalgott olaszul.
– Miféle összeesküvést szőtök, Dante? – kérdezte olaszul a contessa.
– Ma niente – mosolygott a tolmácsra Nicolo. – Új barátommal a szép
környékről és az időjárásról beszélgettünk – folytatta olaszul. – Elmondtam
neki, hogy a tanulmányaim és atyám üzleti ügyei lefoglalták minden
időmet, ezért nem tanultam meg golfozni.
– Va bene.
– Azt ígérte, keres nekem oktatót.
– Több dolgod van, semhogy időd lenne rá – karolt a fiúba a Baj, s föl-
vezette a szőnyeggel borított lépcsőn, miközben Nicolo kedvesen biccen-
tett hátra a két férfinak. – Nicolo, ne légy ennyire bizalmaskodó – suttogta
Amaya. – Ilyen rangú emberhez nem illik. Légy szívélyes, de sose feledd,
hogy alattad állnak.
– Alattam? – kérdezte az állítólagos barone-cadetto, miközben kitárták
előtte az előcsarnok ajtaját. – Néha nem értelek, signora. Azt akarod, hogy
más legyek, akinek az életét kívülről megtanultam, ugyanakkor azt akarod,
hogy önmagam legyek.
– Pontosan – suttogta még mindig olaszul Bajaratt. – Csak egy dolgot
nem akarok. Hogy a saját fejeddel gondolkodj. Én gondolkodom helyetted,
értetted?
– Persze, Cabi. Sajnálom.
– Így már jobb. Fantasztikus éjszakánk lesz, Nico. A testem eleped
érted, olyan gyönyörű vagy, mint amilyenre számítottam. – A
dokkmunkásfiú át akarta karolni az asszony vállát, amikor a Baj hirtelen
elhúzódott. – Állj. Itt jön az igazgatóhelyettes, hogy az újságírókhoz meg a
fotósokhoz kísérjen minket.
– Hová?
– Éjszaka mondtam. Találkozni fogsz a sajtóval. Semmi komoly, csak a
társasági rovatok képviselői.
– Ja, persze, és alig értek angolul. Hozzád fordulok a kérdésekkel, igaz?
– Az összes kérdéssel.
– Erre parancsoljanak – kalauzolta őket az igazgatóhelyettes. – Csak
néhány lépésnyire van a Király Teremtől.
A sajtótájékoztató pontosan huszonhárom percig tartott. Az újságírók és
fényképészek kis csoportjának született ellenszenvét a gazdag európai
nemesek iránt pillanatok alatt eloszlatta a magas, szemérmes, megnyerő
barone-cadetto. Az – eleinte negatív – kérdések staccato rendszerességgel
érkeztek, és Contessa Cabrini ütögette őket vissza, a barone-cadetto di
Ravello egyik nagynénje, aki ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag
„tolmácsként” szerepeljen a lapokban. A The Miami Herald olaszul beszélő
újságírója az anyanyelvén fordult az ifjú báróhoz.
– Ön szerint mivel érdemelte ki ezt az érdeklődést? És egyáltalán,
kiérdemelte? Mit tett azon kívül, hogy megszületett?
– Nem hinném, hogy kiérdemeltem bármit is, ameddig nem bizonyítom,
mire vagyok képes, és ehhez még sok idő kell... Ugyanakkor, signore,
lenne-e kedve elkísérni engem a Földközi-tenger mélyére, úgy százméteres
mélységbe, oceanográfiai kutatásokat végezni? Vagy csatlakozhatna a
mentőcsapatunkhoz, amely a tengermelléki Alpokban sok száz méteres
magasságból hozza le a balesetet szenvedett hegymászókat... Valóban a
kivételezettek életét élem, signore, de egy keveset talán már én is tettem
másokért.
Contessa Cabrini nyomban lefordította az újságíróknak. Villantak a
vakuk, megvilágították a szerény, ifjú báró szép arcát, miközben a
„tolmácsa” félrehúzódott, hogy ne legyen rajta a fényképeken.
– Hé, Dante! – visította egy újságírónő. – Miért nem hagyod a csudába
ezt az egész nemesi marhaságot, és indítasz egy tévésorozatot? Baromi jól
nézel ki, fiú!
– Non capisco, signora.
 – Egyetértek a lányokkal – harsogta túl a nevetést egy idősebb újságíró
az első sorból. – Jóképű fickó, de nem hinném, hogy azért jött, hogy
ledöntse a lábukról a mi ifjú hölgyeinket.
Az azonnali, fölösleges fordítás után az ifjú báró így válaszolt:
– Kedves újságíró úr, ha jól értettem önt, nagyon is szeretnék amerikai
lányokkal találkozni, akikhez nagy tisztelettel fogok közeledni. A televízió-
ban annyira elevenek és vonzók... olyan olaszosak, ha megbocsátják
nekem.
– Politikai pozícióért is versenyt fut? – kérdezte egy másik riporter. –
Ha igen, a nők biztosan magára fognak szavazni.
– Én csak reggelente futok, uram. Tíz-tizenkét kilométert. Igen jót tesz a
testnek.
– Mi lesz az itteni programja, báró úr? – folytatta a riporter az első
sorból. – Megkerestem a családját, pontosabban az apját Ravellóban, és azt
állította, hogy a maga itteni megfigyelései alapján döntenek majd esetleges
befektetésekről, tervekről. Így van, uram?
A halk, részletes fordításban benne volt az is, mit kell a fiúnak
válaszolnia a kérdésre.
– Atyám fölkészített, signore, és naponta beszélünk majd telefonon. Én
leszek a szeme és a füle, és megbízik bennem.
– Sokat fog utazni?
– Szerintem számos vállalkozó fogja fölkeresni őt – szólt közbe fordítás
helyett a contessa. – Minden cég olyan jó, amilyen jó a vezetősége. A
barone-cadetto járatos a gazdaságtanban, mert nagy felelősséget visel a
vállán. Az általa megismert emberek meggyőző erejét és integritását fogja
összevetni a számszerű adatokkal.
– A nyereség-veszteség adatokon kívül – kérdezte egy feszült és haragos
arcú újságírónő rövid, barna hajjal – vajon fordítanak-e figyelmet a beru-
házásnál szóba jöhető területeken uralkodó szocioekonómiai viszonyokra,
vagy csak a hagyományos értelemben lehet szó üzletről: azzal foglalkozni,
ami nyereséget hoz?
– Ha jól értettem... hogy is mondják?... ez elfogult kérdés volt – felelte a
contessa.
– Jól értette – kiáltotta hátulról egy férfihang.
– De örömmel válaszolok rá – folytatta a contessa. – A hölgy fölhívhat-
na tetszés szerint bármilyen újságírót Ravello környékén, de akár Rómában
is. Akkor megbizonyosodhatna róla, hogy mekkora megbecsülésnek ör-
vend ez a család a provinciában. Amikor jó idők jártak – vagy kevésbé jó
idők –, rendkívüli bőkezűséget tanúsítottak a betegellátás, az otthon- és a
munkahelyteremtés területén. Vagyonukat ajándéknak tekintik, amellyel
nemcsak hatalom jár, de felelősség is. Van szociális lelkiismeretük, s ez
ideát sem fog megváltozni.
– A gyerek magától nem tud válaszolni? – kérdezte az erőszakos
riporternő.
– Ez a gyerek, ahogyan nevezte, sokkal szerényebb, semhogy
dicsekedne a családja erényeivel. Mint látja, nem mindent ért meg, amit itt
beszélnek, de láthatja a szeméből, hogy mélységesen megbántódott, kivált
azért, mert nem érti az ön ellenséges viselkedését.
– Mi scusi – szólalt meg olaszul a The Miami Herald tudósítója. – Én is
beszéltem az édesapjával, Ravello bárójával – háttérinformációként,
természetesen –, és elnézést kérek a kollegina viselkedése miatt – küldött
egy csúnya vigyort a nő felé. – A hölgy kibírhatatlan perszóna.
– Grazie.
– Prego.
– Talán térjünk vissza az angolra – mondta egy nagydarab újságíró elöl,
jobbra. – Semmiképpen nem csatlakozom a kolléganő komisz
célozgatásaihoz, ám a báró úr szóvivőnője valóban fölvetett egy kérdést.
Köztudomású, hogy ebben az országban igen nagy a munkanélküliség
bizonyos területeken. Vajon kiterjed-e a család szociális lelkiismerete
ezekre a területekre?
– Ha megismerik a valós helyzetet, uram, biztos vagyok benne, hogy az
elsők között lesznek. Barone di Ravello körültekintő nemzetközi
üzletember, aki éppoly világosan látja a hűség értékét, mint a
jótékonyságból származó elégedettség örömét.
– Rengetegen fognak telefonálni – mondta a testes riporter. – Nyilván
számítanak is rá.
– Attól tartok, hölgyeim és uraim, mára ennyi. Fárasztó délelőttünk volt,
és túl kell élnünk a nap hátralevő részét is. – Bajaratt mosolyogva, az
újságíróknak biccentgetve vezette ki a teremből jóképű védencét, és
élvezte a fiúra tett hízelgő megjegyzéseket. Valóban sokan fogják keresni
őket, ahogyan tervezte.

A Palm Beach-i társaság ijesztő hatékonysággal működött. Délután

négyre huszonnyolc fix meghívást kaptak, és tizennégyen érdeklődtek,
adhatnak-e ebédet vagy vacsorát Dante Paolo, barone-cadetto di Ravello
tiszteletére.
Bajaratt legalább ilyen hatékonyan nézte át a jegyzeteit, és kiválasztotta
a tizenegy legtekintélyesebb meghívást, azokat a házakat, ahol a leginkább
volt várható a politikai és az ipari elit megjelenése. Ezután fölhívta az el-
utasítottakat, és mély mentegetőzések közepette előadta, reméli, hogy majd
találkoznak ennél vagy annál, aki előbb érte el az ifjú bárót. A macska
kivár, gondolta a Baj, csak akkor ereszti ki a karmát, ha az egér egy részét
visszarántják előle. Mind úgy fognak táncolni, ahogyan ő meg Nicolo
fütyül.
Muerte a toda autoridad!
Ez csak a kezdet, de az utazás gyors lesz. Ideje egyeztetni Londonnal,
Párizzsal és Jeruzsálemmel. Halál az askelóni gyilkosokra!

– Askelón – mondta egy higgadt férfihang Londonban.

– Bajaratt. Haladsz?
– Egy héten belül a kezünkben a Downing Street. Rendőregyenruhás
emberek, szemetesek koszos, fehér kezeslábasban. Bosszút Askelónért!
– Nálam több lehet egy hétnél, ugye, tudod?
– Nem számít – mondta London. – Annál jobban beássuk magunkat,
annál jobban ismerjük majd a terepet. Nem vallhatunk kudarcot!
– Askelón mindörökké.

– Askelón – mondta a női hang Párizsban.

– Bajaratt. Hogy állnak a dolgok?
– Néha túlságosan egyszerűnek látszik. A pasas olyan lezser testőrökkel
közlekedik, hogy Bekaa-ban kivégeznénk őket. A franciák annyira
gőgösek, annyira nem vesznek tudomást a veszélyről, hogy az
hátborzongató. Megnéztük a háztetőket – nem is védik őket!
– Óvakodjatok a lezser francia dendiktől, úgy tudnak lecsapni, mint a
kobra. Emlékezz az Ellenállásra.
– Merde,ahogy ők mondják. Ha tudnak rólunk, akkor sem vesznek
minket komolyan. Hát nem értik, hogy készek vagyunk meghalni? Bosszút
Askelónért!
– Askelón mindörökké.

– Askelón – suttogta egy torokhang Jeruzsálemben.

– Tudod, ki vagyok.
– Persze. Én vezettem az imát az uradért a narancsfák alatt. Meg lesz
bosszulva, az ügyünk is meg lesz bosszulva, higgy nekem.
– Inkább azt szeretném tudni, hogy haladtok.
– Olyan hideg vagy, Baj, olyan hideg.
– Az uramnak egészen más volt a véleménye. Hogy haladtok?
 – A francba, zsidóbbnak látszunk a büdös zsidóknál! Fekete kalapunk,
fekete pajeszunk és hülye, fehér sálunk ritmikusan mozog, amint
hajlongunk az előtt a rohadt fal előtt. Bármikor fölrobbanthatjuk azt a
disznót, amikor kilép a Knesszetből. Néhányunk akár el is menekülhet,
hogy tovább harcoljon. Csak a hírt várjuk, a jeledet.
– Némi időbe telik.
– Csak nyugodtan, Baj. Esténként izraeli egyenruhába bújunk, és
kiéhezett szabra asszonyokkal hálunk, és imádkozunk Allahhoz, hogy
foganjanak a menükben arabok.
– A feladattal törődjetek, barátom.
– Jól megadjuk addig is a zsidó ribancoknak!
– Csak ne menjen a misszió rovására!
– Soha. Bosszút Askelónért!
– Askelón mindörökké.

Amaya Bajaratt elhagyta a nyilvános telefonfülkék sorát a szálloda hall-

jában, miután visszatette a táskájába a Bahreinben kapott különböző hitel-
kártyákat. Fölment a lifttel, végigment az elegáns folyosón a lakosztályuk-
hoz. Odabenn a félhomályos szalon üres volt, magányos. A sötét hálószo-
bához ment. Az ifjú Nicolo szokása szerint meztelenül feküdt a hátán. Mé-
lyen aludt, fölséges teste hívta a nőt. Amint nézte a fiút, önkéntelenül a fér-
je jutott az eszébe, aki oly rövid ideig volt a férje. Mindkettőjüknek magas,
karcsú, izmos teste volt, az egyik persze sokkal fiatalabb volt, de abban ha-
sonlítottak. Amayát vonzották az ilyen testek, ahogyan vonzotta a meztelen
Hawthorne is mindössze pár nappal korábban. Egyszerre azon kapta magát,
hogy zihál, mellbimbója megduzzad, sürgető vágyat érez az ágyékában. Ez
kárpótolta mindazért, amiben sosem lehetett része. Évekkel korábban egy
madridi orvos egyszerű műtétet hajtott végre rajta, amely egyszer és
mindenkorra lehetetlenné tette, hogy teherbe essen. Csak ez maradt neki.
Az ágyhoz ment, levetkőzött, s már ő is meztelen volt, mint az a másik
test előtte, alatta.
– Nico – mondta gyöngéden. – Ébresztő, Nicolo.
– Tessék...? – dadogta ébredezve a fiatalember.
– Itt vagyok neked... drágám. – Muszáj, gondolta. Számomra már csak
ez maradt.

– Mi van a párizsi számmal? – kérdezte Hawthorne a padrone előtt

állva, de az ajtóban levő Poolehoz fordulva.
– Ellenőriztem – felelte a hadnagy. – Ott most tíz óra körül jár, délelőtt,
így arra gondoltam, senkit sem fogok meglepni.
– És?
– Semmi értelme, Tye. Egy utazási iroda a Champs Élysées-n.
– Mi történt, amikor telefonáltál?
– Tuti, hogy magánszám volt. A hölgy mondott valamit franciául, és
amikor én azt mondtam angolul, remélem, jó számot hívtam, angolul
megkérdezte, nem valami franciásan hangzó utazási irodát keresek-e, mire
én azt mondtam, de igen, és sürgős... Mire megkérdezte, milyen a színem,
mire persze azt feleltem, hogy fehér, mire ő azt kérdezte, „és”, és én nem
tudtam mit mondani, így aztán letette.
– Nem tudtad a jelszót, Jackson, nem is tudhattad.
– Nyilván.
– Ráállítom Stevenst, hacsak a padronét nem sikerül jobb belátásra
bírnom.
– Semmi ilyesmiről nem tudok! – kiáltotta a nyomorék.
– Nem, bizonyára nem – bólintott Tyrell. – Az utolsó hívásokat,
amelyeket nem töröltek, nem maga hívta, hanem olyasvalaki, aki nem
tudta, hogyan kell törölni. Valaki más, padrone.
– Semmit. Nem tudok semmit!
– És Palm Beach, hadnagy?
– Éppolyan őrület, parancsnok. Egy nagyon menő étterem száma a
Worth Avenue-n. Közölték, hogy két héttel előre kell asztalt foglalnom, ha
nem vagyok a preferáltak listáján.
– Egyáltalán nem őrület, Jackson, hanem része a mozaiknak. A
preferáltak listája pontosan fedi a nevét. Egy nevet kellett volna mondanod,
amelyet nem találhattál ki, utána néhány szót, amelyeket nem tudhattál.
Átadom az ügyet Stevensnek, a párizsi számmal együtt. – Tyrell lenézett az
öregemberre; bal arcának vérzése elállt, egy kis fehér papírzsebkendő-
darab ragadt a húsra. – Elutazunk, paisan –mondta Hawthorne.
– Nem hagyhatom el ezt a házat.
– Márpedig velünk jön...
– Inkább most röpítsen golyót a fejembe.
– Csábító, de nem teszem. Szeretném, ha találkozna néhány régi
ismerősömmel, egy másik életből, hogy úgy mondjam...
– Itt van minden, ami életben tart! Halottal akar megérkezni?
– Nem igazán, bár ez valóban fogós kérdés a maga esetében – felelte
Tyrell. – Ezért mutassa meg, melyek azok az alapvető mütyürök, amelyek-
re szüksége lesz egy rövid repülőúthoz, de csak a legalapvetőbbeket.
Néhány órán belül a szárazföld egyik kórházában lesz, és fogadjunk, hogy
egyágyas szobát kap.
– Engem nem lehet innen elvinni.
– Fogadjunk! – mondta Hawthorne, és előszedte a rádióját.
Neilsen monoton hangján átsütött az elfojtott aggodalom.
– Problémánk van.
– Mi történt? – kiáltotta Poole. – Bajban van?
– Mi baj? – kérdezte Tyrell.
– A hidroplán pilótája rádión szólt a brit őrhajónak, hogy a bal oldali
kormánya eltörött, aztán lezuhant! A helikopter helyétől úgy százhúsz
mérföldnyire zuhant le. Keresik, abban a reményben, hogy túlélte szegény.
– Cathy, válaszoljon őszintén – mondta Hawthorne. – Amennyire ismeri
azt a gépet, lehetett szabotázs?
– Mit gondol, mi jár a fejemben az utóbbi percekben? Eszembe se jutott,
pedig gondolnom kellett volna rá! Te jó ég, az AWAC-unkat fölrob-
bantották... Charlie!
– Jól van, nyugodjon meg. Tartsa az irányt. Hogyan tehették tönkre a
gépet?
– A kábelek, a pokolba! – Cathy gyorsan elmagyarázta, hogy a gép
minden mozgatható részét kettős acélkábel szabályozza. Elképzelhetetlen,
hogy a két acélkötél egyszerre szakadjon el.
– Szabotázs – állapította meg higgadtan Tyrell.
– Mindkettőt elvágták, hogy egyszerre szakadjanak el – mondta immár
nyugodtabban Neilsen. – Bennem föl sem merült ennek a lehetősége. A
francba!
– Lenne szíves nem kínozni magát, őrnagy? Nekem sem jutott eszembe.
Valaki St. Martinon elkerülte a Deuxième figyelmét, és ha be tudott jutni,
mi vagyunk a hunyók.
– A szerelők! – kiáltotta a pilóta a rádióban. – Vitessük be a szigetről az
összes rohadék szerelőt, és táncoltassuk meg őket. Köztük lehet csak!
– Higgye el, Cathy, bárki volt is, már nincs ott. Így szokás.
– Nem bírom elviselni! Az a brit pilóta talán már halott!
– Ez már csak így van – mondta Hawthorne. – Talán most már megérti,
hogy Washingtonban, Londonban, Párizsban és Jeruzsálemben miért félnek
sokan otthagyni az íróasztalukat, a telefonjukat. Nem egyetlen pszichopata
terroristával van dolgunk, hanem egy megszállott fanatikussal, aki olyan
fanatikusok hálózatát irányítja, akik készek meghalni, hogy elkövethessék
a gyilkosságaikat.
– Krisztusom, mit tegyünk?
– Most kijön a partra a járgánnyal, és följön a házba. Kinyitjuk a
zsalukat, hogy jobban lásson.
– Szeretném tartani a kapcsolatot a helikopterrel...
– Az sem változtat semmin – szakította félbe Tyrell. – Szükségem van
magára idefönn...
– Poole hol van?
– Most tolja a betegünket a hallba. Hozza partra a tengeralattjárót,
őrnagy, itt már nem történik semmi. Ez parancs!
És ekkor hirtelen minden nesz nélkül, minden jel nélkül megtörtént.
Minden egyszerre robbant, falak omlottak össze, márványoszlopok törtek
ketté, zuhantak darabokban a márványpadlóra; a boltíven túl, a kommuni-
kációs központban a berendezések kisültek, a kábelek rövidre zártak, szik-
rák, kis villámok pattogtak. Tyrell berohant, szeme a földön, hogy el ne es-
sen a törmeléken, aztán Poole-on, akinek a lába beszorult egy összeomlott
polcrendszer alá egy dülöngélő boltívvel odébb. Hawthorne odarohant,
megragadta a hadnagyot, kihúzta a polcok alól, és a boltív felé vonszolta.
Ám a boltív lezuhant, jókora márványdarabok doboltak a padozaton; Tye
hátrarántotta Poole-t, megvárta, amíg egy kis szünet áll be a kövek zuhaná-
sában, aztán átrohant a romos boltív alatt, maga után vonszolva a hadna-
gyot. Ekkor zúdult alá a boltív maradéka, amely egykönnyen agyoncsap-
hatta volna mindkettőjüket. Hawthorne hátrapillantott, és a padronét látta,
aki hisztériásan kacagott tolószékében, amint egész mindensége összedőlt
körülötte. Tyrell végső erejével átfogta Poole mellkasát, vállával áttörte a
súlyos üvegajtót és azon túl a zsalugátert. Együtt zuhantak egy műpálma
törzséhez, amikor a hadnagy fölkiáltott.
– Állj! A lábam! Nem tudom mozdítani!
– Pedig nem ártana. Most ezek a pálmák fognak robbanni! – Ezzel
Hawthorne megragadta Poole-t, és cikcakkban lerohant vele a mű- meg a
valódi növényzet között a száraz fűsávig.
– Engedjen el, az ég szerelmére! Nagyon fáj!
– Majd én mondom meg, mikor fáj eléggé! – kiáltotta túl Tyrell az
egykori várkastélyt meg-megrázó sorozatos robbanásokat. Nem telt bele
harminc másodperc, és a műpálmák teljes köre húsztonnányi dinamit
erejétől röpült a levegőbe.
– Nem tudom elhinni! – suttogta szinte önkívületben Poole, amint ott
feküdtek egymás mellett a sötétben a kiperzselt mezőn. – Fölrobbantotta az
egész rohadt birtokot!
– Nem volt más választása, hadnagy – mondta sötéten Tye.
De Poole nem figyelt rá.
– Jaj, Istenem... Cathy! – sikoltotta. – Hol van Cathy?
 A rét túlsó felén feketébe öltözött alak jelent meg, a lángnyelveket
kerülgette, összefüggéstelenül sikoltozott. Hawthorne fölállt,
nekiiramodott, és teli torokból ordított.
– Cathy, itt vagyunk! Megvagyunk!
A föltornyosuló lángfalak fényében Catherine Neilsen őrnagy rohanni
kezdett a sötét, kiperzselt mező felé, és Tyrell Hawthorne (nyugalmazott)
korvettkapitány karjába omlott.
– Hála Istennek, semmi bajod! Jackson hol van?
– Itt, Cathy! – kiáltotta a sötétből Poole. – Most kvittek vagyunk ezzel a
jenki disznóval. Ő cipelt ki onnan!
– Jaj, drágám! – ordította igencsak nem katonásan az őrnagy, elengedte
a parancsnokot, és a hadnagyhoz rohant, levetette magát mellé, és
megölelte.
– Valami hiányzik, valami komolyan hiányzik – morogta magában
Hawthorne, amint a földön kuporgó két alak felé tartott.

12
A diszkrét vonósnégyes bájosan muzsikált a kinti terasz fölötti balkonon,
amely a víz alatti lámpáktól kéken szikrázó medencére nézett. Igazán
megfelelő színpadkép volt a kora estéhez Palm Beach Aranypartján.
Három bárpult és kétszer ennyi büféasztal helyezkedett el a lámpafényben
úszó, nyírott pázsit körül, és sárga zakós inasok hordták udvariasan az
ételt-italt a nyári estélyi ruhában pompázó fürdőhelyi elitnek. Tökéletes
kép volt a kivételezettek jól kiérdemelt, fényűző életéről. A figyelem
középpontjában egy magas, kissé zavart, rendkívül jóképű fiatalember állt,
akin skarlátvörös sál pótolta a szmokingövet. Nem egészen tudta, mi
történik vele, de ez sokkal jobb volt, mint az a figyelem, amelyet Portici
dokkjában váltott ki.
A bemutatkozások után, amikor nagynénje, a contessa játszotta a
tolmács szerepét, a nagy tömegben az agresszív háziasszony vitte körül.
Amaya Bajaratt állandóan néhány lépésnyi távolságban követte az
„unokaöccsét”.
– Akihez most visz oda – a bemutatkozáskor már találkoztatok –, egy
igen befolyásos szenátor – suttogta Amaya előresietve, amint a háziasszony
egy alacsony, kövér férfi felé terelte őket. – Ha odaérsz hozzá, válaszolj
neki bármit olaszul, és ha ő beszél, fordulj hozzám. Ennyi.
– Rendben van, signora.
A lelkes háziasszony ismét bemutatta a fiatalembert.
 – Nesbitt szenátor, barone di Ravello...
– Scusi, signora –szólt közbe szelíden Nicolo. – Il barone-cadetto di
Ravello.
– Jaj, persze. Az olasztudásom egészen berozsdásodott.
– Ha valaha is fénylett, Sylvia. – A szenátor jóindulattal Nicóra mo-
solygott, fejet hajtott a contessa előtt. – Örvendek, fiatalember – folytatta,
és kezet nyújtott. – Ön még nem az édesatyja, s remélem, még sok-sok
évig nem lesz az.
– Si? – felelte a szélhámos, ösztönösen Bajaratthoz fordult, aki lefor-
dította a szenátor szavait olaszra. – Non, per centi anni, Senatore! – kiáltott
föl Nicolo.
– Azt mondja, reméli, még legalább száz évig – magyarázta a Baj. –
Szerető fiú.
– Öröm manapság ilyet hallani – mondta Nesbitt, az állítólagos
contessát méregetve. – Talán megkérdezhetné az ifjú bárót... bocsásson
meg, így talán nem pontos...
– Barone-cadetto – mosolygott Bajaratt. – Egyszerűen azt jelenti, hogy
a cím várományosa. Gyakrabban használják ugyan a baroncino változatot,
de az ő édesapja régimódi, s úgy véli, a barone-cadetto alak tekintélyesebb.
Dante Paolo egyszerűen tisztázta a rangját, de számára ez sokkal kevésbé
fontos, mint amit megtudhat egy olyan tapasztalt embertől, amilyen ön,
szenátor úr... Kérdezni óhajtott valamit?
– Olvastam a beszámolót a tegnapi sajtótájékoztatójáról – őszintén
szólva, a titkárom hívta föl rá a figyelmemet, mivel nemigen érdekel a
társasági rovat –, és megdöbbentettek a fiatalember kijelentései a hűségről
és a jótékonyságról. Ahogyan a családja éppoly nagyra becsüli a hűséget,
mint a jótékonyságból származó lelki elégedettséget.
– Így igaz, szenátor úr. Mindkettő nagy hasznára vált a családnak.
– Én nem ebből az államból való vagyok, madame – bocsánat,
contessa...
– Lényegtelen, higgye el.
– Köszönöm... Inkább amolyan vidéki ügyvéd vagyok, aki többre vitte,
mint amire számított.
– Ha jól értem önt, a „vidék” a nemzet igazi gerince, signore.
– Ezt szépen, igazán szépen mondta. Michigan állam egyik vezető
szenátora vagyok, ahol őszintén szólva, meglehetősen sok a probléma, de
véleményem szerint rengeteg a befektetési lehetőség is, kivált a mai árak
mellett. A jövő a növekedésben van képzett, elkötelezett munkaerővel, s
mindkettő bőven akad nálunk.
 – Kérem, szenátor úr, keressen meg minket holnap. A portán szólni
fogok, hogy föltétlenül kapcsolják, és elmondom Dante Paolónak, milyen
nagyra becsülöm a hátterét és a tapasztalatait.

– Tulajdonképpen szabadságon vagyok – mondta az ősz hajú férfi,

csuklóján gyémántokkal díszített Rolex órával, a személyes jelképével,
amelyet négy percen belül immár harmadszor emelt a szeméhez. –
Hamarosan telefonközelben kell majd lennem... azok a sosem alvó
szörnyek hívnak Genfből, ugye érti?
– Hogyne, signore – felelte a Baj. – A barone-cadettóra és rám egyaránt
nagy hatással voltak a javaslatai, valóban remek befektetésnek látszanak.
– Én mondom, grófnő, a Ravello család komoly haszonra tehetne szert.
Kaliforniai cégeim szállítják a Pentagon beszerzéseinek hét százalékát, és
ez csak növekedhet. A miénk a legfejlettebb technológia, hozzánk képest
minden elavult, ha érti. Mások megbukhatnak, mi soha: tizenkét egykori
tábornok és nyolc tengernagy van az alkalmazottaink között.
– Kérem, hívjon minket holnap. Gondoskodom róla, hogy kapcsolják.
– Ugye megérti, asszonyom, hogy részleteket nem mondhatok sem
magácskának, sem az ifiúrnak, de az űrről van szó, és mi ott vagyunk. A
kongresszus jövőorientált tagjai ránk hallgatnak – nem egy közülük
komoly részvényese texasi, oklahomai és missouri kutatási és fejlesztési
érdekeltségeinknek –, és a jutalékok valóban csillagászatiak lesznek! Össze
tudom hozni magukat, no persze a legnagyobb titokban, egy rakás
szenátorral és kongresszusi képviselővel.
– Kérem, telefonáljon holnap. Fogadjuk a hívását.

– A pártpolitika itt nemzeti játék – mondta vigyorogva a harmincas évei

elején járó, vörös hajú férfi, miután kezet szorított a barone-cadettóval, s a
kelleténél mélyebben meghajolt a contessa előtt. – Rá fognak jönni, ha
buzgó háziasszonyunk, Madame Defarge nélkül forgolódnak egy kicsit a
vendégek között.
– Későre jár, azt hiszem, Sylvia már föladta – nevetett a Baj. – Már több
vendéggel ezelőtt magunkra hagyott minket, biztos lévén benne, hogy
Dante minden fontos emberrel találkozott.
– Akkor rólam megfeledkezett – mondta a vörös. – Pedig tudhatná,
hiszen az utolsó pillanatban hívott meg.
– Hát kicsoda ön?
– Csupán az ország legjobb politikai kampánystratégája, ám a hírnevem
sajnos nem jutott túl az állam, pontosabban több állam határán.
 – Akkor ön nem igazán fontos – vonta le a következtetést a contessa. –
Legfeljebb annyira, hogy azért mégis meghívták. Hogyan lehetséges ez?
– Mivel egyedülálló képességeim arra késztetik a The New York Timest,
hogy viszonylag rendszeresen közölje a véleményemet. Pocsékul fizetnek,
de ebben a szakmában, ha az ember neve eleget olvasható nyomtatásban
odafönn, akkor több a lóvé idelenn. Ilyen egyszerű.
– Igen. Nos, igen érdekes és kellemes beszélgetés volt, de azt hiszem, a
barone-cadetto fáradt. Jó éjszakát kívánunk, Signor Giornalista.
– Kérem, grófnő, várjon. Talán el sem hiszi, de én a maguk oldalán
állok. Hiszek benne, hogy ön valódi, ő is valódi.
– Miért gondolna mást?
– Nézze csak – mutatott az ifjú politikai újságíró egy középmagas,
füstös képű fickóra, aki egyre a grófnőéket figyelte a tömegben. A The
Miami Herald újságírója volt, aki kiválóan beszélt olaszul. – Vele
beszéljen, hölgyem, ne velem. Szerinte önök mindketten szélhámosok.

Hawthorne egész teste sajgott az utóbbi percek, órák eseményeitől. Ott

ültek Poole-lal a holdfényes tengerparton alsónadrágban, búvárruhájukat
levették. Catherine Neilsent várták vissza, aki éppen a mini tengeralattjárót
rögzítette a sekély vízben.
– Hogy van a lábad? – kérdezte Tyrell a kimerültségtől fáradt hangon.
– Nem tört el, csak tele van fájdalmas zúzódásokkal – felelte a hadnagy.
– Hát a te vállad? Cathy kötése alaposan átázott.
– Már elállt a vérzés. Nem szorította el, ennyi az egész.
– Kritizálod a felettesemet? – mosolygott Poole.
– Nem is merném... előtted, drágám.
– Hé, ez piszkálja a csőrödet, mi?
– Dehogy, Jackson. Csak nem egészen értem a korábbi beszélgetésünk
után, amelynek során holmi viszonzatlan érzelmeket emlegettél.
– Csak annyit mondtam, parancsnok, hogy nincs állandó kapcsolatom.
– Még mindig nem értem.
– Én vagyok az a louisianai vőlegény, akinek a menyasszonya elfelejtett
eljönni a templomba.
– Tessék? – nyitotta föl sajgó szemhéját Hawthorne, s a holdfényben a
vigyorgó pilótára meredt.
– Jaj, annyi mindenkitől kellett bocsánatot kérnem, hogy már abból is
vicc lett, mint a „drágámból”...
– Nem világosítanál fel végre?
– Oké. – Poole mosolygott, aztán fölnevetett az emléken. – Begurultam,
aztán teljesen nekivadultam, az történt. A jövendőbelimmel bejelentkez-
tünk Miami legelőkelőbb baptista templomába, ami nem olyan egyszerű
abban a szépséges városban, és ott volt az én családom, az ő családja, és
kétórai várakozás után megjelent a tanúja kibukva, és egy levélkét nyújtott
át tőle... A menyasszonyom lelépett egy gitárossal.
– Szent ég, bocs...
– Nem kell sajnálkoznod. Még mindig jobb volt így, mintha pár srác
után tette volna – de akkor nekivadultam.
– Neki? – Bármilyen elképesztően fáradt volt is, Tyrell nem tudta
levenni a szemét Poole-ról.
– Kiviharzottam a templomból, beszereztem pár üveg whiskyt, bevág-
tam magam a nászutas autónkba – csörömpölő konzervdobozok lógtak raj-
ta, tele volt fújva feliratokkal –, beszáguldottam Miami belvárosába, és jár-
ni kezdtem a legdurvább sztriptízbárokat. Minél többet ittam, annál inkább
úgy éreztem, legalább le kellene feküdnöm valakivel... ó, az önsajnálat.
– Abba ne hagyd!
– Szóval, Cathy, Sal meg Charlie látták, hogy bevadultam, és utánam
jöttek. Persze nem voltak olyan piszkosul okosak, mint hitték: azt a kocsit
bárhol föl lehetett ismerni, hiszen érted.
– Értem. Mi történt?
– Balhé, parancsnok, az történt. Rám találtak egy csehóban, ahol éppen
egy kissé helytelenkedtem a kubai tulaj heti kedvenc tyúkjával. No
mármost, Sal és Charlie meglehetősen jók kézitusában – nem olyan jók,
mint én, de eléggé hatékonyak –, és sikerült meggyőzniük az ellenség
számos tagját, hogy jobb lesz, ha békén hagynak. A probléma csak az volt,
hogy engem hogyan cipeljenek el onnan.
– Miért?
– Mert még mindig dugni akartam.
– Te jó Isten. – Hawthorne-nak leesett az álla, részint az ámulattól,
részint a kimerültségtől.
– Így aztán Cathy szépen az ölébe vette a fejemet, és elkezdte hangosan
suttogni: „drágám, drágám, drágám”, és úgy cipelt ki. Hát így történt.
– Ennyi?
– Ennyi.
Csönd. Végül Tyrell fáradtan megszólalt.
– Tudod, ti igazán őrültek vagytok.
– Hé, parancsnok, ki találta meg ezt a helyet?
– Igazad van, nem vagytok buta őrültek, de...
– Figyelem! – mászott ki a pici járműből a derékig érő vízbe Neilsen
őrnagy. – A brit helikopterről kaptuk a parancsot, Washington és Párizs is
megerősítette. Kábé hajnali három-négy körül hidroplán jön értünk
Patrickről, arra kell fölszállnunk. Ja, és a pilóta megmaradt! Kis híján
megfulladt, eltört az egyik lába, de él!
– Hová visznek minket? – kérdezte Hawthorne.
– Azt nem mondták. Csak el innen.
– Mi lesz a kutyusokkal? – fülelt Poole az őrkutyák távoli, izgatott
ugatására. – Én addig nem megyek innen, amíg róluk nem gondoskodnak.
– A repülőn jön egy K–9-es oktató is, aki majd gondot visel az állatokra
meg a kertészre. A kivizsgáló csoporttal együtt jön. Legalább egy napig itt
lesznek.
– Még egyszer kérdezem: hová visz minket az a gép?
– Nem tudom. Talán vissza a bázisra.
– Arról szó sem lehet! Nekem Gordára kell jutnom, még ha ejtőernyővel
kellene is kiugranom. Csináltam már.
– Miért?
– Mert ott megölték két barátomat, és tudni akarom, ki és miért tette!
Azt a nyomot akarom követni. Csak annak van értelme. Az az elmebeteg
szuka a szigetekről operál.
– Ha a gépen leszünk, bárkivel érintkezésbe léphetsz. Már bizonyítottad,
hogy el tudod érni a döntéshozókat.
– Igazad van – csöndesedett le Hawthorne. – Sajnálom, nincs jogom
veletek veszekedni.
– Valóban. Elveszítetted két barátodat, és mi is, így vagy úgy, két
barátot veszítettünk. Azt hittem, azonos oldalon állunk. Néhány órája
szépen bizonyítottad.
– Azt hiszem, az őrnagy azt akarja mondani, hogy ha te kiszállsz Virgin
Gordán, veled megyünk – mondta Poole. – Világosan emlékszünk a
parancsra. A te parancsnokságod alá vagyunk rendelve, és segíteni akarunk
– kacsintott, és hátával a rejtett hullámtörő falnak támaszkodott.
– Ebben az állapotban nem leszel valami nagy segítség.
– Pár forró fürdő és egy kis gyógykenőcs néhány nap alatt helyrehoz –
mondta Jackson. – Ne feledd, járatos vagyok a harcművészetekben.
Pontosan tudom, mennyire súlyos egy-egy sérülés. Ezek nem azok.
– Jól van – Tye fáradtsága nagyobb volt az ellenállásánál –, és ha nem
küldenek vissza titeket a támaszpontra, mindketten tudomásul veszitek,
hogy a parádét én vezénylem? Azt teszitek, amit mondok?
– Természetesen – felelte az őrnagy. – Te vagy a parancsnok.
– Eddig ez nemigen derült ki.
 – Úgy érti, parancsnok...
– Abbahagynád végre a magyarázgatást, hogy én mit akarok? – ült le
keresztbe tett lábbal a homokba az őrnagy, és fenyegető pillantást vetett
Poole-ra.
– Oké, oké – szakította félbe Tye. – Benne vagytok a csapatban. De
hogy mi lesz, csak Isten tudja.
– Ha már csapatról beszélünk – pillantott Tyrellra Neilsen –, nemigen
jöttök ki Stevens kapitánnyal, igaz?
– Nem számít. Nem kötelességem beszámolni neki.
– A felettesed.
– Frászt. Engem az MI–6 fogadott föl, London.
– Fölfogadott? – kiáltott föl Poole.
– Úgy van. Megfizették az árat, amelyet kértem, hadnagy. – Hawthorne
a nyakát nyújtogatta. Kimerült volt.
– Mindaz, amit elmondtál erről a hihetetlen terroristanőről és a mögötte
álló fanatikusok seregéről, akik egytől egyig készek a tömeggyilkosságra...
és te pénzért csinálod?
– Így történt, igen.
– Fura ember vagy, Hawthorne parancsnok. Nem nagyon értelek.
– A hadművelet szempontjából nem lényeges, hogy érts, őrnagy.
– No persze... uram.
– Nem tartozik a tárgyhoz, Cathy, mert az idegvégződéseknél tapogatsz
– mondta Poole a szőlővel benőtt falnak támaszkodva.
– Mi a csudáról beszélsz? – kérdezte Hawthorne. A szeme már félárbo-
con volt, sűrűn pislogott, hogy el ne aludjon, de egyre jobban lecsuklott a
feje.
– Elhangzott a telefonban. A feleséged meghalt, szerinted tévedésből,
ennyit értettem, ezért nem voltál hajlandó a régi cégedhez visszamenni, ha
fölajánlották volna fél Washingtont, akkor sem.
– Nagyon jó megfigyelő vagy – mondta halkan, a mellére csukló fejjel
Hawthorne. – Még ha nem tudod is, miről beszélsz.
– Aztán történt más is – folytatta Poole. – Amikor fölvettünk Sabán, úgy
tettél, mint aki fütyül az egészre, pedig nem így volt. Teljesen lázba jöttél,
amikor a masinám működni kezdett. Olyasmit láttál, amit addig nem, és
vágott az agyad. Úgy csaptál le Sal Mancinira is, mint csörgőkígyó a
patkányra.
– Hová akarsz kilyukadni, Jackson? – kérdezte Cathy.
– Tud valamit, amit nem mond el nekünk – felelte Poole.
–... a gazemberek – suttogta Tyrell, a feje bólogatott, a szeme csukva.
 – Mióta nem aludtatok? – kérdezte Catherine, s a homokban Hawthorne
mellé mászott.
– Jól vagyok...
– Egy fenét – ragadta meg a pilóta Tyrell előre-hátra ingó vállát. –
Kezdesz nagyon kimerülni, parancsnok.
– Dominique? – mormogta hirtelen Hawthorne, s a test hátradőlt.
Neilsen karjába.
– Várj, Cathy – emelte föl a kezét Poole a holdfényben. – Dominique a
feleséged?
– Nem! – hörögte önkívületben Tye. – Ingrid...
– Őt ölték meg?
– Hazugság! Azt mondták... szovjet kém volt.
– És az volt? – ringatta az ölében a férfit Neilsen.
– Nem tudom – motyogta alig hallhatóan Tyrell. – Azt akarta, legyen
vége.
– Minek? – erőltette a hadnagy.
– Nem tudom... mindennek.
– Aludj, Tye – mondta Cathy.
– Ne! – ellenkezett Poole. – Ki az a Dominique? – Ám Hawthorne már
öntudatlanul hevert a parton. – Ennek az embernek problémái vannak.
– Fogd be a szád, és rakj tüzet – parancsolta az őrnagy.
Tizennyolc perccel később lobogott a tűz, s a bicegő Poole ismét leült a
homokba Cathy mellé, aki az alvó Tyrellt nézte.
– Valóban problémái vannak, igaz? – kérdezte az őrnagy.
– Nagyobbak, mint nekünk valaha is, Pensacolát és Miamit beleértve.
– Derék ember, Jackson.
– Olyasmit mondj, Cathy, amit nem tudok. Figyeltelek titeket, a
civakodásotokat, és mint a parancsnok mondta, meglehetősen jó
megfigyelő vagyok. Te meg ő fantasztikus pár lennétek.
– Ne légy nevetséges.
– Nézz rá. Mérföldekkel különb Pensacolánál. Férfi, nem holmi öntelt
hólyag.
– Nem teljesen pocsék – emelte föl Tyrell fejét a pilóta, és homokpárnát
készített számára. – Mondjuk így: lehet róla szó.
– Menj rá, Cathy. Zseni vagyok, ne feledd.
– Még nincs rá készen, Jackson. És én sem.
– Tégy meg nekem azért valamit.
– Mit?
– Tedd meg azt, ami magától jön.
 Az őrnagy a hadnagyra pillantott, aztán Tyrell Nathaniel Hawthorne
alvó arcára, amely az ölében pihent. Lehajolt, és megcsókolta a férfi
szétnyílt ajkát.
– Dominique ?
– Nem, parancsnok. Valaki más.

– Buona sera, signore – mondta Bajaratt, s a vonakodó barone-cadettót

odavezette a The Miami Herald olaszul kiválóan beszélő riporteréhez. – A
vörös fiatalember tanácsolta, hogy beszéljünk önnel. A tegnapi
sajtótájékoztatóról írott beszámolója valóban igen hízelgő volt. Köszönjük.
– Sajnálom, hogy csupán a társasági rovat élére kerültek, de a srác
valóban pokoli klassz, grófnő – mondta kedvesen az újságíró. – Szó, ami
szó, mindketten elképesztőek. Egyébként Del Rossi a nevem.
– Valami mégis nyugtalanítja, igaz?
– Mondhatjuk így is, de még nem alkalmas rá, hogy megírjam.
– És mi lenne az?
– Mire megy ki a játék, hölgyem?
– Nem értem magát...
– De ő ért. Érti minden angolul kimondott szavamat.
– Miért gondolja?
– Mert kétnyelvű vagyok. A szem mindent elárul, nem igaz? Az értelem
fölvillanásának, a bosszúság vagy a humor megcsillanásának semmi köze a
hanghordozáshoz.
– Van részleges nyelvtudás is, amelyet korábbi, lefordított beszélgetések
erősítenek – ilyesmi nem lehetséges, nyelvész barátom?
– Minden lehetséges, grófnő, de ez a fiú tud angolul... nem igaz,
fiatalember?
– Mi... che cosà?
– Az ügyet lezártam, hölgyem – mosolygott a dühös Bajarattra Del
Rossi. – De nem hibáztatom érte, grófnő. Tulajdonképpen nagyon okos
dolog.
– Ezt hogy érti? – kérdezte fagyosan a Baj.
– Téves fordítás miatt bármi letagadható. A szovjetek, a kínaiak meg a
Fehér Ház kiváló szakértői ennek. A fiatalember bármit mondhat, aztán
visszavonhatja, arra hivatkozva, hogy nem értett valamit.
– De miért?– erőltette Bajaratt.
– Arra még nem jöttem rá, azért nem írtam meg.
– No, de ön is beszélt magával a baronéval Ravellóban?
 – Így igaz, de nem hangzott valami meggyőzően. Egyre azt hajtogatta:
„tutto quello che dice è vero”meg „qualsiasi cosa dica”. Vagyis „bármit
mondjon, igaz”. Miféle igazságról van szó, grófnő?
– Természetesen a családi befektetésekről.
– Mégis, miért éreztem úgy, amikor a báróval beszéltem, mintha
automatával beszélnék?
– Túlságosan élénk a fantáziája, signore. Késő van, mennünk kell.
Buona notte.
– Én is megyek – mondta a riporter. – Hosszú az út Miamiig.
– El kell búcsúznunk a házigazdáktól – karolt Nicolóba a Baj.
– Én illendően hátramaradok – Del Rossi szemlátomást élvezte a
helyzetet.
Bajaratt hirtelen megfordult, kedvesen nézett a riporterre, tekintetéből
eltűnt a hidegség.
– Miért, Signor Giornalista? Ez nem lenne öntől demokratikus. Úgy
nézne ki, mintha rossz véleménye lenne rólunk.
– Dehogy, grófnő. A mi szakmánkban nem divat ítélkezni.
– Jöjjön inkább velünk. Legalább két jóképű olasz között mehetek
elbúcsúzni.
– Maga nem akárki, hölgyem – ajánlotta föl udvariasan a karját Del
Rossi.
– Ön pedig meglehetősen titokzatos számomra, signore – mondta a Baj,
amint elindultak a pázsiton. Aztán a grófnő egyszerre csak megbotlott,
nyilván beakadt a cipősarka a puha fűbe vagy egy locsolórózsába.
Fölsikoltott, Nicolo és Del Rossi nyomban utánakaptak. – A lábam!
Szabadítsák ki, kérem, vagy vegyék le a cipőmet!
– Megvan – emelte föl gyöngéden a nő lábát az újságíró.
– Jaj, köszönöm! – kiáltotta Bajaratt, és elkapta Del Rossi lábát, hogy
megkapaszkodjék benne, miközben más vendégek is odafutottak.
– Huh! – nyögte a riporter, amint egy kis vér jelent meg a nadrágján,
miközben Nicolóval fölsegítették a grófnőt.
– Köszönöm, nagyon köszönöm. Semmi bajom, de igazán. De hogy
lehettem ilyen suta?! – Együttérző kórus kísérte őket, amint a tornáchoz
vonultak, hogy elbúcsúzzanak a házigazdáktól. – Te jó ég! – kiáltott föl
Bajaratt, amint megpillantotta a vékonyka vércsíkot Del Rossi jobb
nadrágszárán. – Amikor elkaptam a lábát, az az átkozott karkötő eltépte a
nadrágját. Ráadásul a lábát is fölsértette! Rettenetesen sajnálom.
– Semmiség, grófnő, csak egy kis karcolás.
– Küldje el, kérem, a nadrágja számláját!... Imádom ezt a karkötőt, de
ezek a kiálló bigyók egyszerűen ijesztőek. Soha többé nem veszem föl!
– Ezt a gatyát bizományiban vettem, ne törődjön a számlával... Csak azt
ne feledje, hölgyem: maga nagyon kedves, én is kedves vagyok, de nem
hagytam még abba a nyomozást.
– És ugyan mi után nyomoz? Valami mocskot keres?
– Mocsokhoz nem nyúlok, azt meghagyom másoknak. Ám a mérgezett
föld már más dolog.
– Akkor csak nyomozzon – pillantott Bajaratt a jobb csuklóján lévő
karkötőre. Az aranytüske hegye vöröslött a vértől, parányi nyílása
sötétlett... nyitva volt. – Nem talál semmit.

The Miami Herald

A Herald riporterének halálos balesete

WEST PALM BEACH, kedd, aug. 12. – Angelo Del Rossi, lapunk
Pulitzer-díjas újságírója tegnap éjjel életét vesztette a 95-ös főúton,
amikor gépkocsija leszaladt az útról, és egy elektromos reléállomás
betonépületének ütközött. Del Rossi valószínűleg elaludt a volánnál.
Számos gyászoló kollégája nemcsak szomorúságának, de
megértésének is hangot adott az eset kapcsán.
– Valóságos tigris volt, a hírek megszállottja – mondta
egyikük. Képes volt napokig nyomozni alvás nélkül egy-egy
ügyben.
Tegnap éjjel Del Rossi hazatérőben volt egy állófogadásról
bizonyos Dante Paolo, a közelmúltban érkezett barone-cadetto
di Ravello tiszteletére. Az ifjú bárójelölt megdöbbenésének és
elkeseredésének adott hangot, hiszen nyomban össze-
barátkozott az olaszul kiválóan beszélő Del Rossival, aki
megígérte neki, hogy megtanítja golfozni.
Mr. Del Rossit a felesége, Ruth és két lánya gyászolja.

Progresso Ravello
(fordítás)
Báró a Földközi-tengeren

RAVELLO, aug. 13. – Carlo Vittorio, Ravello bárója tekintettel

megromlott egészségi állapotára hosszabb körutazásra indul jachtja,
az II Nicolo fedélzetén a Földközi-tenger térségében.
– Nagy tengerünk szigetein remélem visszanyerni az
 egészségemet, hogy visszatérhessek feladataimhoz – mondotta
a Nápoly kikötőjében rendezett búcsúvacsorán.

13
A korai, narancsvörös napsugarak szikráztak a kékeszöld vízen, amint az
élelem után kutató madarak rikoltoztak és károgtak a fönti pálmákon meg a
trópusi növényzetben. Tyrell szeme fölnyílt, s döbbenten látta, hogy a feje
Cathy vállát érinti, akinek alvó arca csak néhány centiméternyire volt az
övétől. Lassan átfordult, négykézlábra emelkedett, pislogott a vakító
fényben, majd hirtelen hátrapördült a tűz pattogó neszezésére. A sántikáló
Poole-t látta, aki törmelékfát vonszolt, hogy a tűzre dobja. Csak a tűz
fekete füstje rontotta el a ragyogó, tiszta égbolt látványát.
– Minek ez? – kérdezte Hawthorne, s amikor a hadnagy az ajkára tette
az ujját, suttogva ismételte meg. – Minek?
– Ha a gép pilótájánál nem stimmelnének a koordináták, a tüzet biztosan
észreveszi. Amolyan biztosíték.
– Tudsz járni?
– Mondtam, hogy csak zúzódások. Fél órát tornáztattam és áztattam a
lábam a vízben. Már tűrhető.
– Mikor esedékes a gép?
– Az út hat óra, plusz-mínusz, az időjárástól függően – felelte csukott
szemmel Catherine Neilsen. – s abbahagyhatjátok a suttogást. – A pilóta
fölkönyökölt, fölhúzta búvárruhája ujját, az órájára nézett. – Jó ég, már
háromnegyed van!
– És? – mondta Poole. – Talán bejelentkeztél a kozmetikusnál?
– Nem jársz messze az igazságtól, Jackson. Most bevonulok a lugasba,
és valóságos kígyóemberszámot kell végrehajtanom... Jut eszembe,
lennétek szívesek fölvenni a búvárruhátokat? Két férfi gályában – az egyik
gyanúsan vizes ráadásul – meg egy magányos nőnemű tiszt a közmondásos
lakatlan szigeten... nem szeretném, ha ez a kép jutna el Patrickbe.
– Patrick? – mondta élesen Hawthorne. – Ki beszélt a légi
támaszpontról?
– Ezen már túlvagyunk, Tye, és ha nem emlékszel, senki nem
hibáztathat. Három órával ezelőtt te voltál a legfáradtabb ember, akit
valaha is láttam. Még mindig rád férne egyheti alvás.
– Igazad van, nem az alvást illetően, de emlékszem. A parancstól
függetlenül elérem Stevenst Washingtonban, és kiszállok Gordán.
– Nem jó – tiltakozott Poole. – Kiszállunk Gordán. Nem tudjuk, hányan
vannak a te kiegyenlítésre váró számládon, de a miénken is van egy.
Bizonyos Charlie. Emlékszel?
– Igen – nézte a hadnagyot Tyrell. – Tehát kiszállunk Gordán.
– Ott a gép! – ugrott talpra Cathy. – Sietnem kell!
– Nyugi – szólt a hadnagy. – Megvárják, amíg elvégzed a dolgod.
– Öltözzetek! – csattant föl az őrnagy, és elsietett a parti bozót felé.

– Askelón – suttogta a hang Londonban.

– Mindörökké – felelte a Baj. – A következő napokban esetleg nem
tudok beszélni veled a megadott időpontokban és számokon. New Yorkba
utazunk, sűrű programunk lesz.
– Nem számít. Remekül haladunk. Az egyik emberedet éppen most
szerződtette a Downing Street kocsiparkjának a biztonsági részlege.
– Ez tényleg nagyszerű.
– És te, Baj?
– Hasonlóan. A kör bővül, de egyre válogatottabb. Bosszút állunk,
barátom.
– Sosem kételkedtem benne.
– Keresd meg Párizst és Jeruzsálemet, számolj be a híreimről, és mondd
meg, hogy mindenesetre tartsák magukat a megbeszélt időpontokhoz és
helyekhez.
– Ma reggel beszéltem Jeruzsálemmel. A forrófejű marha eksztázisban
van.
– Hogyhogy?
– Egy tel-avivi étteremben összejött az izraeliek néhány magas rangú
tisztjével. Piáltak, és tetszett nekik a barátunk éneke. Azóta számos partira
meghívták.
– Mondd meg, hogy legyen óvatos. A papírjai éppoly hamisak, mint az
egyenruhája.
– Senki nincs nála jobban álcázva, Baj. Ráadásul fölismert két tisztet: a
hentes Sharon két szopós malacát.
– Érdekes – mondta kis szünet után Bajaratt. – Sharon kedvemre való
plusz lenne.
– Jeruzsálem is így gondolta.
– De a cél rovására nem mehet, mondd meg neki.
– Tudja.
– Párizsban van újság?
– Hiszen tudod, hogy a képviselőház egyik fontos tagjának a babája. A
pasas az elnök jó barátja. Ügyes az a lány, nagyon rafinált.
 – Még jobb lenne, ha magával az elnökkel hálna.
– Előfordulhat.
– Askelón – fejezte be a beszélgetést Bajaratt.
– Mindörökké – mondta a hang Londonban.

Brit Virgin Gorda még aludt, amikor a kormányzóság által igazolt US

katonai gép leszállt a vízre a jachtklubtól kétmérföldnyire délre. Haw-
thorne nem kért segítséget, hiszen a gépen több gumicsónak is volt, s azt
akarta, hogy minél biztonságosabb körülmények között jussanak el a szi-
getre. Amikor a helyére tette a rádiótelefont, Catherine Neilsen megszólalt
a mellette levő ülésen, jó hangosan, hogy a motorzúgásban hallani
lehessen.
– Egy pillanat, derék főnök, nem felejtettél el valamit?
– Mit? Eljutottunk Gordára, mi kell még?
– Talán ruhanemű. Mert a miénk egy brit helikopteren van, jó pár száz
mérföldnyire, s ebben a fekete pókemberszerelésben meglehetősen feltűnő-
ek leszünk. De ha azt hiszed, hogy bugyiban és melltartóban fogok gras-
szálni két borotválatlan, alsógatyás gorilla társaságában, abban is tévedsz.
– Azt hiszem, különben is magunknak kéne ruhát választanunk, mi,
Tye? – vigyorgott Poole. – Persze te szereted az olajos kezeslábast, de mi
jobb emberek vagyunk.
Így Hawthorne ismét kérte a jachtklub portáját.
– Kapcsolja Mr. Geoffrey Cooke-ot. – Tyrell várt, a készülék
szüntelenül csörgött, de nem vették föl. Végül a portás jelentkezett.
– Sajnálom, uram, nem veszi föl.
– Próbálja Monsieur Ardisonne-t, Jacques Ardisonne-t.
– Igen, uram. – Ismét hiába csörgött a készülék, megint a portás hangja
szólt bele. – Attól tartok, ő sincs itthon, uram.
– Nézze, Tyrell Hawthorne vagyok, és van egy kis problémám...
– Hawthorne kapitány? Ismerős volt a hangja, de nagyon zajos helyről
beszél.
– Kivel beszélek?
– Beckwith vagyok, uram, az éjszakai portás. Eléggé angolosan
beszélek?
– Mintha csak a Buckingham-palotából beszélne – örült Hawthorne,
hogy ismeri a fickót. – Nézze, Beck, beszélnem kéne Rogerral, de az
otthoni számát a hajón hagytam. Nem tudná megadni?
– Nem szükséges, kapitány. Az éjszakást helyettesíti, akit lecsuktak
valami verekedésért. Kapcsolom.
 – Hol volt egész éjjel, Tye-Boy? – kérdezte Roger, a csapos. – Titokban
ide-oda csatangol, és nem szól senkinek!
– Hol van Cooke és Ardisonne? – szakította félbe Hawthorne.
– Mindnyájan hívni próbáltuk St. Martinon... de maga eltűnt, ember.
– Hol vannak?
– A szigeten kívül, Tye-Boy. Úgy tíz-harminc körül hívták őket Puerto
Ricóból, nagyon eszelős hívás volt, ember, annyira bolond, hogy a
kormányzósággal dumáltak, és mindenféle őrült dolog történt! A rendőrség
elszállította őket Sebastian's Pointba, a parti őrség onnan elvitte őket egy
hidroplánra, és abban maradtak, hogy majd a pilóta visszaszállítja őket
Puerto Ricóba, ezt mondták.
– Ennyi?
– Nem, ember, a csemegét a végére hagytam... azt hiszem. Azt mondták,
mondjam meg magának, hogy elkaptak bizonyos Grimshaw...
– Áttörés! – harsogta túl a gép hajtóművét Hawthorne.
– Mi történt? – kérdezte Neilsen.
– Mi az, Tye? – kiáltotta Poole.
– Egyet elkaptunk!... Más, Roger?
– Nem sok, csak az a két fehér cocoruroo hatalmas cechet csinált nálam.
– Megkapja az ötvenszeresét, öregem!
– Elég lesz a fele. A többit összelopkodom.
– Még valami, Roger, Két barátommal vagyok, de szükségünk lenne
némi ruhaneműre...

Roger az elhagyatott keleti parton várta őket, több mint harmincyard-

nyira a jachtklub kikötőjétől, és kihúzta a homokra a nehéz gumicsónakot.
– A turisták ilyenkor még nem jönnek le, a kábszercsempészek meg nem
látnak, hát kövessenek. Tudok egy üres villát, ahol átöltözhetnek, a ruhák
ott vannak... Egy pillanat. Mit csináljak a gumicsónakkal? Kétszáz dolláros
kis kacat.
– Eressze le, és adja el – mondta Hawthorne. – Csak előbb tüntessen el
róla minden jelzést. Ha nem tudja, hogyan kell, megtanítom rá. Gyerünk a
villába.
A ruhák tökéletesen megfeleltek, Neilsen őrnagyé egyenesen pompás
volt.
– Hé, Cathy, istenien festesz! – füttyentett Poole, amikor a pilóta előjött
a hálószobából a papagájok és a pávák trópusi színeiben pompázó, a női
test formáit ragyogóan kiemelő nyári ruhában.
Cathy kislányosan megpördült. – Ilyet még sosem hallottam tőled,
hadnagy... Talán mégis... egy miami sztriptízbárban.
– Miami nem számít, te is tudod, de azt az esküvőt kivéve – amelyre
nem nagyon emlékszem – sosem láttalak ruhában, ilyenben meg biztosan
nem. Mit szólsz, Tye? Megüti a mércét?
– Csinos vagy, Catherine – mondta egyszerűen Hawthorne.
– Köszönöm, Tyrell. Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz. Azt hiszem,
elpirultam. Hitted volna?
– Szeretném hinni – mondta lágyan Tye, és belső képernyőjén hirtelen
megjelent a mellette alvó Cathy – vagy Dominique? –, de mindegy volt,
melyik, mert mindkettő mélyen megindította... az utóbbitól a veszteség
érzése hasított belé. Miért ment el ismét? – Hamarosan hírt kell kapnunk
Cooke-ról és Ardisonne-ról Puerto Ricóból – szakította félbe önnön
áhítatát Hawthorne, s az ablakhoz fordult. – A kezembe akarom kaparintani
ezt a Grimshaw-t, magam akarom kiszedni belőle, hogyan találták meg
Martyt és Mickeyt.
– És Charlie-t – tette hozzá Poole. – Ne feledd Charlie-t...
– Kik ezek az emberek, akik meg tudják tenni, amit ezek tesznek? –
csapott az öklével Hawthorne a hozzá legközelebb eső bútordarabra.
– Azt mondtad, a Közép-Keletről jöttek – kockáztatta meg Cathy.
– Igaz, de ez így nem pontos. Te nem ismered a Bekaa-völgyet, én igen.
Tucatnyi frakció verekszik egymással a vezetésért, mind esküszik rá, hogy
egyedül ők Allah rettenetes kardja. Ez a csoport más. Lehet, hogy fanatiku-
sok, de túllépnek Allahon vagy Jézuson vagy Mohameden vagy Mózesen.
A forrásaik fölöttébb változatosak, az infrastruktúrájuk igen kiterjedt –
szentséges ég, téglák Washingtonban és Párizsban, amiről tudunk, maffia-
kapcsolatok, szigeterőd, japán műholdak, svájci bankszámlák, kommandók
Miamiban és Palm Beachben, ki tudja, mi még! Az ilyen kapcsolatok nem
válogatott istenek és próféták hívőihez intézett fanatikus felhívások
eredményei. Nem, lehetnek vakbuzgók, ugyanakkor azonban a terrorizmus
kapitalistái, akik globális üzleteket csinálnak.
– Szép hosszú lehet a klienseik listája – mondta Poole. – Honnan
szerzik őket?
– A lista kétoldalú, Jackson. Vesznek és eladnak.
– Mit vesznek, Tye?
– Jobb szó híján destabilizálást. A hozzá való eszközöket és a
megvalósítását.
– Azt hiszem, a következő kérdés a miért – ráncolta a homlokát Neilsen.
– A fanatizmust értem, de miért vesz részt, mi több, miért fizet ilyesmiért
olyan szervezet, amelyet maga az ügy távolról sem érint? Például a maffia?
 – Mert ezeket az embereket igenis érdekli az ilyesmi, és ennek semmi
köze a valláshoz vagy a politikai meggyőződéshez. Csak egy dologhoz van
köze. A hatalomhoz. Meg a pénzhez. Bárhol destabilizálódik a helyzet,
hatalmi vákuum jön létre, és milliókat, frászt, milliárdokat lehet keresni.
Pánikhelyzetben kormányokba lehet embereket beépíteni, olyan helyekre
elhelyezni, ahol később hasznukat vehetik, egész országokat lehet bizonyos
érdekcsoportok hatalmába juttatni anélkül, hogy erre rájönnének,
mindaddig, míg az országot ki nem fosztják, mire persze az embereik már
eltűntek, vagy politikai menedéket szereztek.
– Ilyen dolgok valóban megtörténhetnek?
– Cathy, a saját szememmel láttam. Görögországtól Ugandáig, Haititól
Argentínáig, Chilétől Panamáig, de leginkább a volt keleti blokkban –
uralkodó bürokratáik körülbelül annyira voltak kommunisták, mint a
Rockefellerek.
– Szóval nyakig vagyunk a szarban! – kiáltott föl Poole hadnagy. –
Valahogy ezt sosem gondoltam végig. Szégyellem magam, mert most már
értem, miről beszélsz.
– Ne kárhoztasd magad. Mindez az én területem volt, Jackson. A
felderítésben a tervezés a kiindulási pont.
– Most mit csinálunk, Tye? – kérdezte Cathy.
– Várjuk a híreket Cooke-ról és Ardisonne-ról. Ha az lesz, amire
számítok, talán Puerto Ricóba röpülök katonai biztosítással.
Kopogtak a villa ajtaján, fölöslegesen, mert Roger dugta be a fejét.
– Én vagyok az. Beszélnem kell magával, Tye-Boy.
– Az ég szerelmére, Roger, nincs zárva!
– Talán jobb lenne, ha be se jönnék – surrant be Roger, és becsukta
maga mögött az ajtót. Újság volt a kezében. Odament Hawthorne-hoz,
átnyújtotta neki. – A The San Juan Star hajnali száma fél órával ezelőtt
érkezett, a portán pedig megőrültek a telefonok. A kis sztori a harmadik
oldalon van, ember, odalapoztam.

Két holttest a Morro-kastély szikláin

SAN JUAN, szombat – Ma hajnalban két középkorú férfi holttestét

találták a sziklák közé szorulva ezen a partszakaszon, a kabinoktól
nyugatra. Az útlevelek alapján megállapítást nyert, hogy a két halott
Geoffrey Alan Cooke brit állampolgár és Jacques Rene Ardisonne
Franciaországból. A halál oka fulladás, amely még azelőtt
következett be, hogy a szikláknak ütköztek. Az Egyesült Királyság és
Franciaország hatóságai folytatják a vizsgálatot.

Tyrell Hawthorne ledobta az újságot, megpördült, az ablakhoz rohant,

öklével az üvegbe vágott, csupa vér lett a keze.

A manhattani luxuslakosztály magasan a Fifth Avenue fölött a Central

Park fényeire nézett, s kellemes fénybe burkolták a tompított fényű kris-
tálycsillárok meg a damasztabrosszal borított asztalokon álló gyertyatartók.
A vendégek között ott voltak a város vezetői, mozgatói: politikusok, ingat-
lanmágnások, bankárok és prominens újságírók, azonnal fölismerhető tévé-
és filmsztárok, no meg néhány hírneves szerző, akiknek a művei megjelen-
tek már Olaszországban. Valamennyiüket a házigazda hívta meg, az a kü-
lönc vállalkozó, aki titkon bonyolította kérdéses tőzsdei manővereit, mi-
közben számos üzletfele börtönben kötött ki. Csakhogy közeledni látszott a
végzete, hamarosan behajtásra kerülnek az adósságai, gondolta, a város ve-
zetőinek és mozgatóinak tett szívességeit pedig az utóbbi időben nemigen
akarták elismerni, így hát mindenkit meghívott. Az érdeklődés középpont-
jában egy fiatalember állt. Atyjának, Ravello mesésen gazdag bárójának a
pénze jelentősen csökkenthette volna a házigazda gondjait.
Az estély kellemesen telt, a barone-cadetto és nénikéje, a contessa úgy
fogadták a vendégeket, mint hajdan Szentpéterváron a cár kedvenc fia és
kedvenc húga. A Baj legnagyobb bosszúságára az egyik ifjú színésznő be-
szélt olaszul, s a bemutatások után, amikor koktéllal a kezében az összes
vendég csevegni kezdett, hosszadalmas beszélgetésbe bonyolódott „Dante
Paolóval”. Bajarattot nem féltékenység gyötörte, hanem a veszély kísérlete.
Egy iskolázott, több nyelven beszélő fiatal hölgy könnyen találhatott héza-
gokat Nicolo „nemesi” neveltetésében. A veszély azonban kipukkadt, akár
a túltöltött hurka, amikor Nico, oldalán a fekete hajú színésznővel, a
Bajhoz fordult.
– Cara Zia, új barátnőm gyönyörűen beszél olaszul – kiáltotta,
természetesen olaszul.
– Észrevettem – mondta szintén olaszul, de nem valami lelkesen
Bajaratt. – Talán Rómában tanult, gyermekem, vagy Svájcban?
– Frászt, grófnő. Gimi után nem volt nekem más tanárom, mint azok a
színészi mesterséget oktató szörnyetegek, amíg nem jött a tévésorozat.
– Te is láttad, drága nénikém, én is láttam! Nálunk Vendetta delle Selle a
címe, mindenki nézi! Ő játssza azt a bájos lányt, aki gondot visel az
öccsére meg a húgára, miután a banditák megölték a szüleiket.
– A fordítás nem valami jó, Dante. A nyergek bosszúja nem jó cím. De
kit érdekel? Nézik.
– Akkor a kiváló olasztudása...
– Apámnak van egy olasz fűszerüzlete Brooklynban. Ahol laknak, nem
sokan beszélnek angolul.
– A papájánál egész provolonék és portofinói sajtok vannak, meg a
legfinomabb déli prichute. De szeretnék elmenni abba a Brooklynba!
– Attól tartok, nincs rá időnk, Dante. Holnap visszarepülök a partra –
mondta a színésznő.
– Kedves gyermekem – mondta gyorsan olaszul a Baj, a fagyossága
fölengedett, tekintetébe, hangjába melegség költözött, amint új terve
kialakult. – Föltétlenül vissza kell mennie a... a...
– A partnak nevezzük – mondta a fiatal nő. – Másként Kalifornia. Négy
napon belül ismét forgatunk, de előtte szükségem van egy-két napra, hogy
lefussam, amit az otthoni kajától fölszedek. A nyergek nővérkéjének
mindig egyformán csinosnak kell lennie.
– Ha csak még egy napot maradna, akkor is lenne két napja a parton,
nem igaz?
– Igen, de miért?
– Az unokaöcsémet annyira elbűvölte...
– Egy pillanat, hölgyem! – robbant ki a színésznő angolul, szemlátomást
sértődötten.
– Ne, kérem – mondta szintén angolul Bajaratt. – Félreértett. Rispetto,
rispetto totale. Mindig a nyilvánosság előtt, és én is mindig ott leszek, mint
tökéletes gardedám. Tudja, ez a rengeteg üzleti tárgyalás csupa jóval
idősebb emberrel. Arra gondoltam, talán egy városnézéssel, töltött nap
olyasvalakivel, aki korban közelebb áll hozzá, ráadásul beszéli a
nyelvünket, nagy megkönnyebbülést jelentene a számára. Bizonyára unja
már vén nénikéjét.
– Ha ön „öreg”, grófnő – mondta megkönnyebbülve, immár ismét
olaszul a fiatal nő –, akkor én első osztályos vagyok.
– Hát marad?
– Hááát... miért ne? – nézett a szép Nicolóra az ifjú színésznő, és
elmosolyodott.
– Mivel reggel korán kell indulnunk, vacsora utánra ne foglaljunk
szobát önnek a szállodánkban?
– Nem ismeri papát. Ha New Yorkban vagyok, otthon alszom, grófnő.
Ruggio bácsikámnak saját taxija van, lent vár rám.
 – Mi is hazavihetünk abba a Brooklynba – mondta izgatottan Nicolo. –
Limuzinunk van!
– Akkor megmutatnám papa csemegeboltját! A sajtokat, a szalámikat, a
sonkát.
– Kérlek, cara Zia.
– Ruggio bácsi pedig követhetne minket, hogy papa ne legyen dühös.
– Az édesapja nagyon vigyáz magára, igaz? – kérdezte Bajaratt.
– Nekem mondja?! Amióta L. A.-ben vagyok, egymást váltják nálam a
nőrokonok. Az egyik megy, húsz perc múlva ott a másik.
– Derék, olasz apa, aki a hagyományok szellemében irányítja a
családját.
– Angelo Capelli, Angel Capell apukája – az ügynököm lerövidítette a
nevem, mert szerinte az Angelina Capelli legföljebb egy New Jersey-i
kocsmába való, a legharciasabb papa Brooklynban. De ha megmondom
neki, hogy egy valódi bárót viszek bemutatni hozzá és mamához...
– Zia Cabrini – mondta Nicolo határozottan. – Találkoztunk már
mindenkivel, nem mehetnénk végre? Érzem a sajtok illatát, a prichute ízét!
– Megnézem, öcsém, mit tehetek... de előbb négyszemközt szeretnék
beszélni veled... Apróság, kisasszony, egy emberről van szó, akivel még
találkoznia kell, mielőtt elmegyünk. Természetesen üzleti ügy.
– Ó, persze. Ott a Times kritikusa, aki pompás kritikát írt rólam egy kis
színpadi szerepemben. Azért kaptam meg a sorozatot, írtam neki, de
személyesen még nem találkoztunk. Pár perc múlva visszajövök. – Az ifjú
színésznő, kezében pezsgőspohárral – amelyben üdítő volt – egy kövér, ősz
szakállú, párducszemű, orangutánszájú fickó felé ballagott.
– Mi az, signora? Rosszul csináltam valamit?
– Dehogy, drágám, jól érzed magad végre egy korodbelivel, és ez
remek. De ne feledd: nem beszélsz angolul! Még a szemed villanása se
árulja el, hogy értesz angolul!
– Cabi, egymással csak olaszul beszélünk... Nem haragszol, amiért
vonzónak találom?
– Ostoba lennél, ha nem találnád annak, Nicolo. Nekünk kettőnknek
nem számít a középosztály erkölcse, valami mégis azt súgja nekem, hogy
nem szabad úgy bánnod vele, mint azokkal a lányokkal Portici dokkjából,
akik odavoltak a testedért.
– Soha! Bármilyen híres, ő tiszta életű olasz lány, akit a családi
hagyományok szellemében úgy tisztelek, mint a saját nővéreimet. Nem
tartozik abba a világba, amelyikbe bevezettél.
– Elégedetlen vagy ezzel a világgal, Nico?
 – Hogyan lehetnék? Sosem éltem így... nem is álmodtam róla.
– Helyes. Menj a bellissima ragazzádhoz, rögtön jövök én is. – a Baj
megfordult, és kecsesen siklott a házigazda felé, aki éppen két bankárral
vitázott. Hirtelen egy kéz érintette meg a könyökét, gyöngéden, de
határozottan. Odakapta a fejét, s egy idős, ősz hajú, rendkívül szép arcú
férfit látott, aki mintha csak holmi angol képeslap Rolls-Royce
hirdetéséből lépett volna ki. – Ismerjük egymást, uram? – kérdezte
Bajaratt.
– Még nem találkoztunk, grófnő – emelte az ajkához a Baj bal kezét a
férfi. – Későn érkeztem, de amint látom, önnél minden rendben.
– Bűbájos estély, hogyne.
– Ilyen emberek kellenek hozzá. A bűbáj elönti az egész terepet. A hata-
lom és a pénz egyesülése a hernyókból pillangót, fölséges pillangót csinál.
– Ön talán író... regényíró? Ma este itt többel is találkoztam.
– Te jó ég, dehogy. Titkárnő nélkül egy levelet is alig tudok megírni. A
pikáns megjegyzések csupán a foglalkozásom részét képezik.
– És mivel foglalkozik, uram?
– Bizonyos arisztokratikus közvetítést végzek, mondhatnánk, elsősorban
a diplomáciai testületek – számos ország diplomáciai testülete – körében,
általában a Külügyminisztérium megbízásából.
– Ez érdekes.
– Természetesen – mosolygott az idegen. – Mivel nem vagyok alkoho-
lista, és nincsenek politikai ambícióim, viszont van egy pompás birtokom,
amelyet valóban szívesen mutogatok, a Külügyminisztérium megfelelőnek
találja a környezetemet, hogy az ide látogató külföldi nagyságok számára a
semleges terep szerepét betöltse. Ha az ember lovagol valakivel, aztán
teniszeznek, úsznak a vízesés alatti tavacskában, utána kellemesen költik el
a vacsorájukat, nem viselkedhet úgy a tárgyalásokon, mint valami
vaddisznó... Természetesen másfajta ösztönzők is vannak, mindkét nemből.
– Mindezt miért mondja el nekem, signore? – tanulmányozta Bajaratt az
állítólagos arisztokratát.
– Mert mindent, amim van és amit tudok, évekkel ezelőtt kaptam
Havannában, drágám – nézett a Baj szemébe a férfi. – Mond ez valamit
önnek, grófnő?
– Miért mondana? – felelte közönyösen Amaya, bár a lélegzetét
visszatartotta.
– Akkor gyors leszek, mielőtt valami talpnyaló megzavar minket. Sok
telefonszámot tud, de nem ismeri az itteni kódokat, és ez elengedhetetlen.
Egy lepecsételt borítékot hagytam az ön számára a szállodában. Ha a
pecséten repedéseket látna, azonnal hívjon föl a Plazában, és mindent
megváltoztatunk. A nevem Van Nostrand, B–9 lakosztály.
– És ha a pecsét ép?
– Akkor holnaptól kezdve azon a három számon érhet el. Éjjel-nappal
megtalál valamelyiken. Immár van egy barátja, ha szüksége lenne rá.
– Barátom? Ön valóban rejtélyeket beszél.
– Hagyja abba, Baj – suttogta mosolyogva a Rolls-Royce reklám. – A
padrone meghalt!
– Mit mond? – akadt el Bajaratt lélegzete.
– Halott... Az ég szerelmére, mosolyogjon.
– Akkor hát győzött a betegség. És ő veszített.
– Nem a betegség vitte el. Fölrobbantotta az egész birtokot, önmagával
együtt. Nem tehetett mást.
– De miért?
– Rátaláltak. Ennek mindig is fönnállott a veszélye. Az utolsó utasításai
között szerepelt, hogy keressem meg önt, és álljak mindenben a rendelke-
zésére, ha történne vele valami – akár természetes, akár nem természetes
körülmények között. Korlátozottan bár, de alázatos szolgája vagyok...
contessa.
– De hát mi történt? Nem mond el semmit!?
– Nem most. Később.
– Az én igazi apám...
– Nincs már. Eltávozott. Mostantól hozzám és az én jelentős forrá-
saimhoz forduljon. – Van Nostrand hátravetette a fejét, mintha a grófnő
valamilyen szellemes megjegyzésén kacagna.
– Kicsoda ön?
– Mondtam már, az a barátja, akire szüksége lehet.
– A padrone amerikai kapcsolata?
– Az övé és másoké, de főként az övé. Minden más szempontból
egyedül az övé... Havanna, nem említettem Havannát?
– Mit mondott a padrone... rólam?
– Imádta és végtelenül csodálta önt. Nagy boldogságot jelentett neki,
ezért is kérte, hogy segítsem, ahogyan csak tudom.
– Hogyan?
– Fölhasználva az összeköttetéseimet, hogy eljuttassam egyik helyről a
másikra, egyik embertől a másikig, olyan titokban vagy olyan nagy
felhajtással, ahogyan kívánja. És engedelmeskedjek a parancsainak,
ameddig azok nem kerülnek összeütközésbe az enyémekkel... a mieinkkel.
– Mieink?
 – Én vagyok a skorpiók vezetője.
– Scorpiones! – A Baj alig hallhatóan suttogott, tökéletesen megőrizte
higgadtságát. – A Legfelső Tanács említette önt. Azt mondták, meg fognak
figyelni, próbára tesznek, és ha megfelelőnek találnak, megkeresnek, és
fölvesznek a tagok sorába.
– Eddig nem mennék el, contessa, de rendkívüli segítséget kaphat...
– Egyszerűen nem hoztam összefüggésbe a Skorpiókat a padronéval –
mondta Bajaratt.
– Az igazi eredetet mindig nehéz megállapítani, nem igaz? ... Minket a
padrone talált ki, természetesen az én felbecsülhetetlen segítségemmel.
Ami a próbára tételt illeti, amit Palm Beachben művelt, szükségtelenné
tesz minden további vizsgálódást. Egyszerűen tenyérbe mászó volt –
tenyérbe mászó és csodálatos!
– Kik a skorpiók, elmondhatja?
– Általában véve igen, semmi különös. Huszonöten vagyunk, több tagot
nem veszünk föl. – Van Nostrand ismét szívből jövően kacagott a nem léte-
ző megjegyzésen. – A legkülönbözőbb szakmákból, nagy gonddal kiválasz-
tott emberek. Magam végeztem el a válogatást, klienseink lehető legna-
gyobb hasznát szem előtt tartva. A padronénak az volt a véleménye, hogy
az olyan nap, amikor nem sikerül legalább egymillió dollárt realizálni,
elvesztegetett nap.
– Sosem tudtam az én egyetlen apámnak erről az oldaláról... Meg lehet
bízni a skorpiókban?
– Meg vannak félemlítve, hát nincs más választásuk. Engedelmesked-
nek a parancsoknak, vagy még mindig a halál a legkellemesebb számukra.
– Tudja, miért vagyok itt, Signor Van Nostrand?
– Hogy ezt megtudjam, ahhoz még a közös barátunkra sem volt
szükség. Nagyon szoros kapcsolatban vagyok néhány igen magas rangú
kormánytisztviselővel.
– És? – nézett Van Nostrand szemébe a Baj.
– Őrültség! – suttogta a férfi. – De értem, mit látott benne a padrone
szívderítőnek.
– És ön?
– Az életben és a halálban egyedül neki vagyok lekötelezve. A padrone
nélkül semmi voltam és vagyok. Nem mondtam még?
– De igen. Azt beszélik, Havannában ő volt minden, igaz?
– Ő volt a Karib-térség tüzes, aranyhajú ifjú Marsa, olyan fiatal, olyan
isteni. Ha Fidel a szolgálatába állította volna a zsenijét, ahelyett hogy
betiltotta, Kuba ma elképzelhetetlenül gazdag paradicsom lenne.
 – No és a padrone szigete, hogyan találtak rá?
– Egy Hawthorne nevű fickó volt, a tengerészeti elhárítás egykori
tisztje.
Bajaratt elsápadt.
– Meg fog halni – mondta halkan.

A brooklyni közjáték csupán azért volt elviselhető a Baj számára, mert

kellemes volt a környezet. Angelo Capelli és a felesége, Rosa rendkívül
csinos emberek voltak, igaz, csak ilyen pártól születhetett olyan szép lány,
mint Angel Capell. A szülők nagyon örültek a szerény barone-cadettónak,
akit viszont elbűvölt a Salumeria Capelli, ez a régimódi csemegebolt, ahol
kis, kerek asztalok vártak azokra, akik a helyszínen óhajtották elfogyaszta-
ni a ház specialitásait. Mindenütt előbukkantak a család leányának fény-
képei, a tévésorozat legfontosabb jelenetei és Angel tizenhat éves öccse,
aki ha alacsonyabb volt is, de majdnem olyan jóképű, mint Nicolo, gyorsan
összebarátkozott a barone-cadettóval. Fölvágták a provolonét, pro sciuttót
és szalámit szeleteltek, asztalra adták a hideg pastát Rosa saját készítésű
paradicsommártásával, kihúzták több palacknyi Chianti Classico dugóját.
Összetolták az asztalokat, mindenki fogyaszthatott a pompás ételekből.
– Látod, cara Zia, mondtam neked! – kiáltotta olaszul Dante Paolo. –
Hát nem jobb ez, mint azzal a sok nagy képű hólyaggal enni?
– A házigazdánk megsértődött, öcsém.
– Miért? Kinek kellett volna még kinyalnom a fenekét? Már nem
maradt senki!
A kitörő nevetésre Bajaratt tréfás korholása tett pontot.
– No de, Dante... bár azt hiszem, igazad van.
– Te csak ne nyald senkinek a fenekét! – harsogta Angelo Capelli.
– Kérlek, papa, hogy beszélsz...
– Hallgass, lányom. Ő Ravello leendő bárója! Különben is, ő mondta
először.
– Igaza van, Angelina... Angel... én mondtam.
– Milyen kedves fiatalember – szólalt meg Rosa. – Olyan természetes és
hétköznapi.
– Miért ne lennék az, Signora Capelli? – kérdezte vidáman Nicolo. –
Nem követeltem, hogy bárónak szülessek. Csak megérkeztem... mamma
mia, csak megérkeztem!
Ismét fölharsant a nevetés, teljesnek látszott a nemesség
demokratizálódása. A Baj angolul szólalt meg.
– Elnézést kérek, famiglia Capelli, de az öcsém annyira szerette volna,
ha emlékei maradnak erről az estéről, hogy megkért, hívjak fotóst, hogy
néhány fényképet készítsen. De ha kifogásuk van ellene, elküldöm.
– Kifogásunk? – kiáltotta az apa. – A legnagyobb megtiszteltetésnek
tartjuk. Fiam, gyorsan engedd be azt az embert!

Miután a portán megrendelte másnap reggelre a limuzint, Bajaratt a

szálloda halljában lévő nyilvános telefonfülkék sorához ballagott. Elővette
a cédulát, hívta a Plazát, a 9–B lakosztályt kérte.
– Tessék – mondta egy férfihang.
– Van Nostrand, én vagyok az.
– Ugye nem a szobájából hív?
– Nem is kéne felelnem az ilyen kérdésre, de persze hogy nem. A
hallban vagyok.
– Adja meg a fülke számát, lentről visszahívom.
A Baj megadta, és hét perc múlva megcsörrent a készülék.
– Szükség volt erre? – kérdezte, miután már az első csöngetés közben
fölvette a kagylót.
– Nem is kéne felelnem az ilyen kérdésre – kuncogott Van Nostrand –,
de igen. Köztudomású, hogy a Külügyminisztérium bizalmi embere
vagyok, igen sokakat érdekelnek a beszélgetéseim. A szállodai központok
kezelőit könnyű megvesztegetni. Nagyon olcsók, és a megvesztegetők
néha igen impozáns emberek.
– Kémkedés?
– Errefelé manapság elég ritka, inkább Washingtonban dívik. De
hagyjuk a túlzott óvintézkedéseimet. Sértetlen volt a borítékom?
– Igen, nagyítóval vizsgáltam meg, erős fényben.
– Helyes. Nem szükséges mondanom, hogy lehetőleg nyilvános fülkék-
ből hívjon. Nem mindig, csak ha többször telefonál. Nem kedveljük a
sémákat.
– Valóban nem szükséges mondania – szakította félbe Bajaratt. – Mivel
azonban szoros kapcsolatai vannak, ahogyan ön mondta, kormány-
tisztviselőkkel, hol van most ez a Hawthorne nevű egykori tengerésztiszt?
– Jobban örülnék, ha őt rám bízná. Ha jól értettem a célját, Hawthorne
üldözése csak késleltetné a tervét... és a társaiét is.
– Túlságosan okos ő magának, öregember.
– Úgy beszél, mintha ismerné...
– Ismerem a hírét. Amszterdamban ő volt a legjobb... meg a felesége.
– Ez érdekes. Tudomásom szerint ez az információ sehol nincs
nyilvántartva.
 – Nekem is megvannak a forrásaim, Signor Van Nostrand.
– Még a padrone sem tudta, s nekem nem állt módomban elmondani
neki. Rendkívül érdekes... Ami pedig az öregséget illeti, kedves Baj, hadd
emlékeztessem, hogy a sötét művészetekben az én rendelkezésemre az ön
forrásainak az ezerszerese áll.
– Nem érti...
– Jaj, dehogynem! – szakította félbe egyszeriben dühösen a Külügy-
minisztérium összekötője. – Nevezheti őt az egyetlen igazi apjának, de
nekem az életem volt!
– Tessék?
– Jól hallotta – mondta hidegen Van Nostrand. – Harminc éven át min-
dent megosztottunk – mindent. Havannában, Rióban, Buenos Airesban... ez
a két élet egy volt, no persze ő volt a főnök. Amíg meg nem betegedett tíz
évvel ezelőtt, s akkor elküldött magától, hogy másként szolgáljam az
érdekeit.
– Nem tudtam, hogy...
– Akkor hadd kérdezzek valamit, kisasszony. A szigeten töltött két év
alatt látott-e nőt Hectrán, a fekete amazonon kívül?
– Istenem!
– Megbotránkoztatja?
– Szexuálisan nem, az lényegtelen. Csak sosem gondoltam rá.
– Nem gondolta senki. „Mars és Neptun”, így hívtak minket, az egyi-
künk nyíltan uralta az egész Karib-térséget, a másikunk a háttérből vezette
őt, eligazította azokban a finomságokban és nüanszokban, amelyekben
csak iskolázott elme igazodik ki... Most már ért, Baj? Ezt a Hawthorne-t én
ölöm meg, másnak nincs hozzá joga!

A limuzin bejárta Manhattant kelettől nyugatig, északtól délig az ENSZ-

től a Hudson-folyó partján álló tévéstúdiókig, a Battery Parktól a Termé-
szettörténeti Múzeumig. Minden újabb látnivaló elbűvölte a boldog „Dante
Paolót” Angel Capell legnagyobb örömére, akinek a jelenléte viszont meg-
nyitott minden kaput, és mindenütt különleges kíséretet és idegenvezetést
biztosított. És valahogyan mindenütt akadtak fényképészek. Angel számára
ez nem volt meglepetés, hiszen hozzászokott az érdeklődéshez, és egyre
mondogatta Nicolónak:
– Anche i paparazzi devono vivere.– Nekik is élniük kell valamiből.
Ám azt sem az ifjú tévésztár, sem a lovagja nem vették észre, hogy
Amaya Bajarattról egyetlen kép sem készült. A contessa így egyezett meg
a fotósokkal, cserében azért, hogy elárulta nekik a limuzin útvonalát.
 Az ebédnél az 52. utcában lévő Four Seasons étteremben a két megnye-
rő tulajdonos – az egyikük a kedves, magyar Kövi Pál – a ház különleges
csokoládétortájával lepte meg az ifjú párt, amelynek tetején a fehér betűk
köszöntötték a jóképű barone-cadettót és gyönyörű idegenvezetőjét,
Amerika egyik kincsét.
Amikor a fiatalok már a második szelet tortát fogyasztották a kávéhoz, a
grófnő rájuk szólt.
– Talán ideje lenne indulnunk. Még négy helyre szeretném elvinni
Dantét.
– Akkor kérjük meg a pincért, hogy csomagolja be a torta maradékát a
sofőrnek.
– Nagyon figyelmes vagy, Angelina.
Kifelé menet a Baj lassított a lépcsőnél. Odalenn három fotós
várakozott. Sűrűn kattogtak a masinák, amint a kivételezett két fiatal
összemosolygott.
Tökéletes.

The New York Times

(Gazdasági rovat)

BROOKLYN, aug. 28. – Dante Paolo. Ravello barone-cadettója, aki

atyját, a rendkívül vagyonos bárót képviseli, barátságot kötött
Amerika egyik kedvenc ifjú tévésztárjával, Angel Capell-lal, A
nyergek bosszúja sorozat üdvöskéjével. A képen Miss Capell,
született Angelina Capelli látható, aki kitűnően beszél olaszul, a
leendő báróval és családjával Brooklynban. Jelentéseink szerint a
barone-cadetto által felkeresendő körzetben számos vállalat keres
olaszul beszélő alkalmazottakat.

The New York Daily News

Az olasz főúr románca Amerika kedvencével

További fényképek a cikknél. Viharos szerelem?

The National Enquirer

Állapotos lenne Amerika Angyala?

Ki tudja? Az azonban biztos, hogy nem csak „barátok”!
 – Ez undorító! – kiáltotta Nicolo. Az újságokkal a kezében csörtetett föl-
alá a szállodai szobában. – Úgy szégyellem magam! Most mit mondjak
neki?
– Most semmit, Nico, útban van Kalifornia felé. Megadta neked a
számát, később hívd föl.
– Szörnyetegnek fog tartani!
– Nem hinném. Szerintem járatosabb az ilyen dolgokban, semhogy
komolyan venné ezeket a cikkeket.
– De honnan ez a rengeteg kép? Honnan tudták, hol vagyunk?
– Ő maga mondta neked, szépséges gyermekem. A paparazziknak is
élniük kell valamiből. Talán szerénységében elhallgatta, hogy valójában
milyen híres... persze én is jobban tudhattam volna.

A Baj kilépett a liftből a szálloda halljában, és a nyilvános telefonfülkék

sorához ballagott. Már kívülről tudta Van Nostrand számait.
– Nos, a fiatalember meg a barátnője benne van az összes napilapban –
mondta a férfi. – Te jó ég, micsoda sajtó. Szinte már olyan, mint annak
idején Grace és Rainier sajtója! És az amerikai közönség persze zabálja, ez
a nagy álmuk.
– Akkor elértem a célomat. Washingtonban is írtak róluk valamit?
– Valamit? A Posttól a Timesig és minden filléres vacakig az összes
lapok címoldalán szerepeltek! És azt is el kell mondanom, hogy mivel én is
jelen voltam az estélyen, a helybeli elitből igen sokan telefonáltak, hogy
ismerem-e az ifjú bárót, pontosabban az apját.
– És mit mondott?
– „No comment”, ami éppen eleget sejtet, mert ebben a városban a
szoros barátságokról sosem beszélnek, hacsak nincs rá különös ok.
Egyelőre az érdeklődés még nem jutott el a csúcsig, de az is meglesz. De
őszintén szólva, nem is számít.
– Akkor ideje, hogy Washingtonba menjünk... nyilvánosság nélkül.
– Ahogy akarja.
– El tud helyezni minket?
– Hogy érti ezt? Természetesen tudok repülőgépet küldeni.
– Úgy értem, hogy azon a nagy birtokán, amely Havannának
köszönhető.
– Szó sem lehet róla – vágta rá Van Nostrand.
– Miért?
– Nekem is van programom. Negyvennyolc órán belül a vendégem lesz
Tyrell Hawthorne egykori korvettkapitány. Tizenkét órával később azt
csinálnak a fiúval az egész átkozott birtokon, amit csak akarnak. Én nem
leszek itt.

14
Tyrell Hawthorne könnyű szafárizubbonyt és khakiszínű nadrágot viselt,
amelyeket a reptéren vásárolt. A bekötött kezét nézte a holdfényben. A
kezét Catherine Neilsen őrnagy kötözte be az előző napon, Virgin Gorda
szigetén. A Puerto Ricó-i Isla Verde San Juan Hotel gyertyafényes
kertjében ültek, és A. J. Poole hadnagyot várták vissza a tárgyalásról az US
tengerészeti elhárításával, ahová Tyrell nem volt hajlandó elmenni.
– Ha nem megyek oda, nem kötelezem el magam az ostobaságaik mel-
lett – mondta. – Közvetítsen csak, Jackson. Majd legföljebb lelövöm, és
közlöm, hogy én ugyan nem tudok semmiről.
Megérkezett a harmadik pohár Chablis. Az őrnagy még mindig az első
jeges teánál tartott.
– Miből gondolod, hogy bírod? – mutatott a borra Cathy.
– Mert kipróbáltam, amíg rá nem jöttem, hogy nem tesz jót. Elég ennyi?
– Nem akartam kíváncsiskodni...
– Hol a fenében van? Az a rohadt tanácskozás nem tarthatott tovább tíz
percnél, ha megmondta, amit üzentem!
– Szükséged van rájuk, Tye. Nem csinálhatod egyedül, te is tudod.
– Megkaptam Cooke és Ardisonne pilótájának a nevét, és egyelőre
ennyi elég. Alfred Simon.
– Ugyan, hiszen te mondtad, hogy felbérelt ember volt. X-külsőnek
nevezted, bár fogalmam sincs, ez mit jelent.
– Nagyon egyszerű. Olyan embert, akit fölbérelnek valamilyen meló
elvégzésére, de kívül van a körön – gyakorlatilag nem tudja, ki bérelte föl.
– Akkor mit ér a neve?
– Ha maradt még valami az egykori tudásomból, elképzelhető, hogy
mégis be tudok hatolni a körbe.
– Egymagad?
– Nem vagyok bolond, Cathy, és sosem vonzott a halott hős szerepe.
Akkor mozgósítok minden segítséget, amilyet csak tudok. De addig sokkal
könnyebben mozgok egyedül, szankciókkal vagy anélkül.
– Az meg mit jelent?
– Senki nem mondhatja, hogy ezt vagy azt tegyem, vagy ne tegyem,
mert hatással lehet valami másra, amiről nem beszélhetnek nekem.
– Úgy beszélsz, mintha Jacksont és engem is ki akarnál hagyni.
 – Dehogy, őrnagy, te benne vagy, amíg nem lesz nagyon rázós. A
zsenikéd pedig addig, amíg nem akar kiszállni. Szükségem van bázisra,
olyan emberekre, akikben bízhatok.
– Köszönöm. És ha már itt tartunk, köszönöm a ruhaneműt. Jó üzletek
vannak itt.
– Erre az egyre jó a mi Henry Stevensünk. Úgy küldi a pénzt, mintha
nála lennének Fort Knox pincéinek kulcsai. Valószínűleg nála is vannak.
– Megtartottam a blokkokat...
– Égesd el őket. A lenyomozható papírok csöppet sem kívánatosak. Hát
semmit nem tud, Neilsen őrnagy? Pocsék törzstiszt lenne magából. Sosem
szabad túlságosan sok pénzt tartalékolni, egyszerűen etikátlan.
– Próbálom megjegyezni, parancsnok.
– Ahogyan Poole mondaná, tényleg istenien nézel ki.
– Köszönöm, uram. A ruhát Jackson választotta.
– Az a kölyök undorítóan sokoldalú. Össze kéne zárni az öcsémmel. A
két nagyokos egymás idegeire menne intenzív intellektualitásával.
– Ha már itt tartunk, a rendkívül intenzív Poole hadnagy megérkezett.
Minket keres.
Andrew Jackson Poole kihúzta a széket, és nyársat nyelten leült.
– Ha legközelebb értekezleted lesz ezekkel a barmokkal, te mégy el! –
suttogta dühösen. – Azok a seggfejek egy értelmes mondatot is képtelenek
kinyögni.
– Ezt ködösítésnek nevezik, hadnagy – mosolygott Hawthorne. –
Ilyenkor sosem azt mondják, amit hallani vélsz, neked kell levonnod a
következtetéseket, amelyeket aztán később megcáfolhatnak. Tehát
bármilyen hiba történik, te vagy a felelős, nem ők... Átadtad az
üzenetemet?
– Ó, azzal nem volt problémájuk. Mehetsz a piti pilótád vagy akármid
után, de van valami, ami esetleg fontosabb nála.
– Micsoda?
– Valami washingtoni nagymenőnek információja van a számodra, és
olyan biztos, mint hogy a krokodil húsevő, az információnak köze van a
dologhoz.
– Halljuk.
– A dolog nem ilyen egyszerű, Tye. Átnyúlt Stevens barátod feje fölött,
egyenesen a hadügyminisztert kereste meg, aki viszont téged. Stevens
nincs benne a buliban.
– Micsoda?
– Az ürge csak veled hajlandó beszélni.
 – Miért? Ki az a pasas?
Poole nemrég vásárolt, igen drága tengerészkék blézere zsebébe nyúlt,
és hivatalos küllemű borítékot vett elő, amelyet középen vastag, vörös
biztonsági szalag fogott át.
– Majd te megmondod nekünk, ha úgy gondolod – mondta. – Ez neked
jött, és meg kell mondanom, hogy az itteni biztonsági főnök – aki rémülten
cipelt az irodájába, és közölte, neki parancsba adták, hogy fogja be a száját
– totálisan be volt szarva. Kijelentette, hogy egyedül téged várt, s amikor
közöltem, hogy nem értél rá, nem akarta ideadni a borítékot, mire én:
„Nagyon jó, akkor nem kapja meg soha”, mire ő, hogy akkor kísérettel
küld vissza oda, ahonnan jöttem, és a kísérőim végignézik, hogyan adom át
neked a borítékot, ráadásul videón is rögzítik.
– Hülye, dedós játékok – mondta Hawthorne.
– Ott van balra, a virágláda mögött – mondta Cathy. Tye és Jackson
odakapták a fejüket, az orchideák mögött eltűnt a fej, s a vállpántos, fehér
ing a kijárat felé rohant. – Nálad a labda, parancsnok.
– Lássuk, valóban nálam van-e – nyitotta föl a borítékot Tyrell. Kivette
az egyetlen lapot, elolvasta, becsukta a szemét. – Mi maradt még? – mond-
ta alig hallhatóan. A papírt az asztalra ejtette, szeme a semmibe révedt.
– Szabad? – nyúlt Catherine lassan a papírért, de addig nem fordította
maga felé, amíg meg nem bizonyosodott, hogy Hawthorne-nak nincs
ellene kifogása.

Rettenetes dolog történt, helyre kell hozni. Természetesen

Amszterdamra gondolok. Amiről nem tud, az az. hogy a
felesége kapcsolatban állt a Bekaa-völggyel. Föláldozták egy
elvetélt akcióért, amely talán éppen most van folyamatban.
Amit el kell mondanom önnek, csak kettőnkre tartozik, mert
talán többet tud, mint gondolja, és a potenciális krízis ellenére,
csak ön döntheti el, cselekszik-e az információm alapján.
Ahogyan terveztem, ezt akkor kapja meg, amikor én távol
leszek, de holnap délután háromra visszamegyek. Kérem,
keressen meg a fenti telefonszámon, és megbeszéljük, hogyan
jut el a vidéki házamba.
Szívélyes üdvözlettel:
NVN
 A telefonszám a bal alsó sarokban volt; azon kívül nem volt semmi a
kézzel írott levélben. A kezdőbetűk alatt azonban utóirat állt:

Nem szeretek melodramatikus lenni, de kérem, hogy a

magántelefonszámom megjegyzése után semmisítse meg ezt a
levelet.

– Mit tudhat? – kérdezte halkan, rémülten Hawthorne önmagától

éppúgy, mint a két társától. – És kicsoda ez az ember?
– Ha a támaszpont biztonsági főnöke tudja, nem mondja meg, ami azt
jelenti, nem is tudja, másként megmondta volna.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – kérdezte Cathy.
– Közöltem vele, hogy a főnökömet nem érdeklik holmi önként adott in-
formációk, amelyeket nem hagytak jóvá a tengerészeti elhárítók Washing-
tonban. Ekkor pakolt ki, hogy a hadügyminiszter így, meg a teljes
titoktartás úgy.
– Van vér a pucádban, Jackson – mondta őszintén Tyrell.
– És vagyok annyira katona is, hogy egy hangyányit ideges leszek, ami-
kor a legszigorúbb szolgálati rangsort megkerülik holmi titkos civil barom-
sággal. Ilyenkor nagyon gyanús, hogy a patkányok ki akarnak készíteni va-
lamilyen katonát. Számtalan példát tudok rá Pearl Harborig visszamenően.
– Csakhogy ebben az esetben igen ügyesen kezdik, hadnagy. A
feleségemet Amszterdamban ölték meg.
– Tudom, de vajon miért tartotta a pofáját öt éven át ez a pasas, ha
mondanivalója van számodra? Miért éppen most akar beszélni?
– Megírta, te magad is mondtad. Úgy véli, a dolognak köze van a
mostani ügyhöz, ezt le is írta. A feleségemet föláldozták.
– Amit őszintén sajnálok, de láttuk, mire képesek ezek a gazemberek,
miket tettek, meg hogy milyen kapcsolataik vannak Washingtonban,
Párizsban és Londonban... és te magad mondtad nekünk, hogy mindez
csupán a jéghegy csúcsa, igaz?
– Úgy van.
– Vagyis hogy ez a mi kis világunk egyetlen nemzetközi tébolydává
válhat, igaz?
– Azt hiszem, ezt próbáltam elmagyarázni.
– Akkor ki vagy te, hogy odaállj a rögtön az Egyesült Államok
elnökéhez forduló nagy ember és a nemzeti biztonsági szolgálatok közé,
amelyekkel szintén közvetlen kapcsolata van?
– Nem tudom.
 – Gondolkozz! Még arra is lehetőséget ad neked, hogy cselekedj, vagy
ne cselekedj az információ alapján, amelyről úgy gondolja, talán ismered
is. Mindent figyelembe véve, miféle érvelés ez? A tengerészet egykori,
nem is valami nagy becsben tartott tisztje a világ leghatalmasabb
vezetőjének élete ellenében? Gondolkozz, Tye!
– Nem tudok – motyogta Hawthorne, a keze remegett, a szeme ide-oda
rebbent. – Nem tudok... A feleségem volt.
– Elég volt, parancsnok, nincs idő sírásra.
– Hagyd abba, Jackson!
– Eszemben sincs, Cath. Nagyon gyanús ez az egész!
– Tudnom kell... – Tyrell elhallgatott, aztán amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan elmúlt a fájdalmas visszaemlékezés, és ismét a régi, fegyelmezett
Hawthorne volt. – Holnap megtudjuk, nem igaz? – húzta ki magát,
akárcsak Poole. – Addig a pilóta után megyek. San Juan óvárosában van.
– Nagyon nehéz lehet neked – tette a kezét Tyrell kinyújtott bal kezére
Neilsen. – Erős ember vagy.
– Tévedsz – nézett fáradtan Catherine szemébe Hawthorne. – Amíg nem
beszélek azzal az emberrel, aki ezt írta, a leggyávább ember vagyok a
világon.
– Gyerünk tehát a pilóta után – mondta higgadtan Poole.
– Jackson, kérlek...
– Tudom, mit csinálok, Cath. Nem jó várakozni és tépelődni. Gyerünk,
parancsnok, furikázzunk be San Juanba.
– Nem, te maradj Cathyvel, egyedül megyek.
– Nem, uram. – Poole fölkelt, és vigyázzba vágta magát.
– Mit mondtál? – nézett föl dühösen a fiatal tisztre Tyrell. – Egyedül
megyek, nem hallottad?
– De igen, uram – felelte katonásan Poole. – Csakhogy élek a beosztott
tiszt azon jogával, hogy megállapítsa, mikor van szüksége a felettesének
segítségre, és segítsen. Világosan benne áll a légierő szabályzatának
hetedik fejezete, nyolcadik...
– Fogd már be!
– Ne vitatkozz vele – szorította meg Hawthorne kezét Catherine. –
Bármit mondasz, tudja az összes paragrafust, és megcáfol. Számtalanszor
megtette velem is.
– Oké, nyertél, hadnagy – állt föl Tyrell. – Induljunk. Irány San Juan
óvárosa.
– Javasolhatom, uram, hogy útközben látogassuk meg a férfimosdót?
– Nekem nem kell. Megvárlak kinn.
 – Mégis javaslom, hogy gyere velem.
– Miért?
– A válaszomból ki fog derülni, miért tartott ilyen sokáig a találkozó a
barátaiddal a tengerészeti elhárítástól. Minthogy Floridában állomásoztam,
jól ismerem San Juant. Némi időbe telt, amíg megtaláltam a szükséges
üzleteket, kivált azt, amelyik hajlandó volt együttműködni. A zászlós nem
mert vitatkozni velem.
– Mi a csudáról beszélsz?
– Minthogy túlméretezett fegyvereinket Gordán hagytuk, vettem a
bátorságot, hogy vásároljak magunknak néhány pisztolyt. Sejtettem
ugyanis, hogy a pilóta jár a fejedben, és tudok egyet s mást San Juanról.
Walther P. K. automaták, nyolclövetűek, háromtárasak, két és fél hüvelykes
a csövük, kabátzsebben csöppet sem feltűnők.
– A fegyverekhez is ért? – pillantott Catherine-re Hawthorne.
– Nem hinném, hogy valaha is lőtt dühből – felelte az őrnagy –, de a
fegyverelemzés mestere.
– És az agysebészettel hogy állsz?
– Eljutottam a lobotómia folyamatáig, de túlságosan véres... Nézd, nem
hinném, hogy okos lenne nyilvánosan átadnom a fegyvert meg a lőszert.
Magas és jóképű vagyok, az emberek önkéntelenül fölfigyelnek rám.
– És főként szerény, hadnagy.
– Persze te is egészen jóképű vagy, csak kissé túlérett.
– Maradj a lakosztályban, Cathy – mondta Tyrell.
– Félóránként jelentkezzetek, követelem.
– Ha tudunk, őrnagy.

– Askelón!– harsogta a hang a telefonba a washingtoni Hay-Adams

Hotel halljában.
– Itt vagyok, Jeruzsálem – mondta Bajaratt. – Mi történt?
– A Moszad kiemelte az első emberünket!
– Hogyan?
– Buli volt az Irsun kibucban, Tel-Aviv mellett. Nem mindenki volt
eléggé részeg, és elkapták, amikor éppen egy szabrát akart megerőszakolni
a vetésben.
– A hülye!
– Láncra verve bezárták a kibuc börtönébe, ott várja a tel-avivi főnökök
érkezését.
– Hozzá tudsz férni?
– Van itt egy megvesztegethető zsidó.
 – Akkor nosza. Öld meg. Nem engedhetjük, hogy gyógyszeres
kezelésnek vessék alá.
– Meglesz. Askelón mindörökké.
– Mindörökké – tette le a kagylót Bajaratt.

Nils Van Nostrand belépett a dolgozószobájába hatalmas birtokán a Vir-

ginia állambeli Fairfaxben. A tágas szoba megszokott dekorációi hiányoz-
tak, mert minden be volt csomagolva, hogy titokban és végleg elszállítsák,
előbb egy raktárba a portugáliai Lisszabonba, onnan pedig egy udvarházba
a svájci Genfi-tó partján. A ház többi részét, berendezését, parkjait,
istállóit, lovait, teljes – szelíd és vad – állatállományát suba alatt
megvásárolta egy szaúdi sejk, aki hivatalosan csak harminc nappal később
lett tulajdonos. Van Nostrandnak csupán ennyire volt szüksége, azaz
ennyire sem. Az íróasztalhoz ment, fölvette a lehallgatásbiztos, vörös
telefon kagylóját, tárcsázott.
– Skorpió Három – szóltak a vonal másik végén.
– Itt S-Egy, rövid leszek. Eljött az időm. Visszavonulok.
– Te jó ég, ez nagy meglepetés. Te voltál a rendíthetetlen kőszikla
valamennyiünk számára.
– Megesik az ilyesmi. Tudom, mikor kell kiszállni. Ma este, mielőtt
eltűnök, beprogramozom számodra ezt a telefont, és üzenetet küldök az
Ellátóinknak. Egy napon magukhoz fognak rendelni, mert mostantól nekik
tartozol elszámolással. Egyébként ha fölhívna egy nő, és közölné, hogy ő a
Baj, adj meg neki mindent, amire szüksége van. Ez a padrone parancsa.
– Értettem. Mikor hallok rólad újra?
– Nem hiszem, hogy valaha is. Még egy feladatot kell végrehajtanom,
aztán végleg visszavonulok. Skorpió Kettő kiváló és nagy tapasztalatokkal
bíró ember, de hiányzik belőle a te kifinomultságod és neveltetésed. Ki fog
borulni.
– Úgy érted, neki nincs washingtoni ügyvédi irodája, mint nekem.
– Mindegy. Holnaptól te leszel Skorpió Egy.
– Síromig viselni szándékozom ezt a megtisztelő címet.
– Csak ne nagyon siess.

Bajaratt kiszállt a taxiból, és intett Nicolónak, hogy siessen. Éppen

fizetett az ablakon át, mikor mellé lépett a fiú.
– Köszönöm, hölgyem, igazán kedves. Hé, ez nem az a srác, akiről a
lapok annyit írnak? Olaszországból? – kérdezte a sofőr.
– De bizony, signore.
 – Ha ezt elmondom a feleségemnek! Olasz nő. Hazahozott a boltból egy
újságot tele képekkel arról a színésznőről, Angel Capellról meg
őfelségéről.
– Barátok csupán…
– Én ugyan nem ítélkezem, hölgyem. Az a lány tök klassz, mindenki
imádja, az a sok pletykalap meg mind szemét.
– Valóban bájos leány. Köszönöm, signore.
– Megtiszteltetés volt számomra.
– Gyere, Dante – karolt Nicolóba Bajaratt, s a divatos georgetowni ká-
véház felé vonszolta. A vendégseregben voltak selyembe öltözött idős úri-
nők, fiatalabb asszonyok blúzban vagy farmerban, jómódú, fiatalosnak lát-
szani akaró, frissen kinevezett potentátok, akik mindent magukra aggatnak,
amiről azt hiszik, menő, végül néhány aktív kongresszusi tag, akik türel-
metlenül pillantgattak a karórájukra. –. Ne feledd, Nico – magyarázta a
Baj, miközben a főpincér alázatos hajbókolással üdvözölte őket –, ő az a
szenátor, akivel Palm Beachben találkoztál, az ügyvéd Michigan államból.
Nesbitt a neve.
Megtörtént az ömlengő üdvözlés, megrendelték a három jeges kávét,
aztán megszólalt a michigani szenátor:
– Még sosem voltam itt, de az egyik munkatársam rögtön tudta, miről
van szó. Szemlátomást igen fölkapott hely.
– Véletlenül jött ötlet volt, signore. A háziasszonyunk említette még
Palm Beachben, azért javasoltam.
– No persze, hogy ő – pillantott körül élvezettel a szenátor. – Megkapták
az anyagot, amelyet tegnap este a szállodába küldtem?
– Hogyne, és több órán át tanulmányoztuk Dante Paolóval – Vero,
Dante? Le carte di ieri sera, ti rocordi?
– Certo, Zia, altro che.
– Nagyon érdekli őt is meg édesapját, a bárót is, de fölmerültek
bizonyos kérdések.
– Természetesen. A tanulmány csupán az ipari lehetőségeket vázolja
nagy vonalakban, nem elemzi mélyebben az egyes lehetőségeket. Ha van
érdeklődés, az embereim el tudják készíteni a kiegészítő adatokat.
– Természetesen ez nélkülözhetetlen bármiféle komolyabb tárgyaláshoz,
de először is beszéljünk, ahogyan ön mondta, nagy vonalakban néhány
dologról.
– Ahogy óhajtják. Miről lenne szó?
– Incentivi,signore – „ösztönzők”, ahogyan önök mondják. Százmillió
dollárokról lehet szó. Az elfogadható kockázat egy dolog, és a báró sosem
félt tőle, de szükség van bizonyos ellenőrzésre, ha ekkora pénz forog
kockán, nem igaz?
– Milyen területen, grófnő? A mi gazdaságunkban az ellenőrzés igen
kemény kifejezés.
– A munkanélküliség is az, ha nem keményebb. De lehet, hogy az
ellenőrzés szó túlzottan riasztó. Beszéljünk inkább a kölcsönös megértés
dokumentumairól.
– Például?
– Például ha a gazdaság megerősödésének első jeleire egyes
szakszervezetek túlzott követelésekkel állnának elő...
– Ezt könnyű elintézni – szakította félbe Nesbitt. – Mind az itteni, mind
a lansingi stábom végzett már némi térítőmunkát ezen a területen, magam
is sokat telefonálgattam. A szakszervezetek ma már sokkal okosabbak, ha a
gazdaságról van szó. Számos tagjuk kéthárom éven át volt munkanélküli;
eszükben sincs levágni az aranytojást tojó tyúkot. Kérdezzék csak meg a
japánokat, akiknek gyáraik vannak Pennsylvaniában, a két Karolinában és
még isten tudja, hány helyen.
– Nagyon megnyugtatott minket, uram.
– És ezt írásba adjuk. Mindent, ami a termelékenységet és a befektetés
megtérülését érintheti. Mi van még?
– Hát nem ugyanaz mindig és mindenütt, itt és nálunk, ha az iparnak a
kormánnyal van dolga?
– Adók? – komorodott el a szenátor. – Az adót jog szerint behajtják,
grófnő...
– Nem, nem, nem, signore! Félreért. Ahogyan önök, amerikaiak mond-
ják: a halál és az adózás elkerülhetetlen... Nem, arra gondolok, hogy az
olasz tőke általában véve úgy látja, hogy az önök kormánya igen nagymér-
tékben, sőt gátlástalanul beleavatkozik a gazdasági életbe. A biztonság és
az integritás mellett gyakran hallunk rémtörténeteket milliós károkat okozó
bürokratikus eljárásokról helyi, állami és szövetségi szinten. Ezt a
kifejezést a báró meg én egyaránt jól ismerjük.
– Biztonság és pontosan annyi integritás, amennyit a piac követel –
mondta mosolyogva a szenátor. – Az én államom, ezt az alkotmány is így
írja elő, soha nem fog indokolatlanul beavatkozni. Nem engedhetjük meg
magunknak, és a választóim érdekében hajlandó vagyok ezt írásba adni is.
– Nagyszerű, ez csodálatos... Lenne még valami, Signore Senatore, egy
személyes kérés, amelyet nyugodtan elutasíthat, nem fogunk
megharagudni.
– Mi lenne az, grófnő?
 – Mint minden nagyvilági emberben, a fivéremben, a báróban is jókora
jogos büszkeség él, nemcsak az érdemeit illetően, hanem a családját
illetően is, különös tekintettel a fiára, aki föláldozta a normális, vagyonos
fiataloknak járó boldog ifjúságát, hogy az atyja segítségére lehessen.
– Igen derék fiatalember. Ahogyan mások, én is olvastam a cikkeket a
barátságáról azzal a bájos színésznővel, Angel Capell-lal...
– Ah, Angelina – mondta halkan, minden egyes szótagot hangsúlyozva
Nicolo. – Una bellissima ragazza!
– Basta, mio Dante.
– Különösen tetszettek azok a képek, amelyek a lány családjánál, a
brooklyni csemegeboltban készültek. A legjobban megfizetett kampány-
menedzsernek sem jutott volna eszébe ilyesmi.
– Tökéletes véletlen volt... de térjünk vissza a kérésemhez.
– Természetesen. A báró büszkesége, a család, kivált az ő remek fia. Mit
tehetek?
– Lehetséges lenne-e összehozni egy rövidke magántalálkozót a barone-
cadetto és az elnök között – csupán egy-két percről lenne szó, hogy néhány
fotót készíthessünk kettőjükről? Olyan nagy örömet szereznénk a bárónak,
és persze elmondanám neki, ki segített elintézni.
– Azt hiszem, megoldható, bár meg kell mondanom, mostanában sokan
nem nézik jó szemmel a külföldi befektetőket...
– Ó, tudom, signore, én is olvasok újságot! Azért mondtam, hogy igen
rövid és magánkihallgatásról lenne szó. Csak Dante Paolo lenne ott és
jómagam, és a képek csupán Ravello bárója számára készülnének, nem a
lapoknak... Természetesen, ha a kérésem túlzott, visszavonom, és elnézését
kérem, hogy egyáltalán szóba hoztam.
– Egy pillanat, grófnő – töprengett el Nesbitt. – Beletelik pár napba, de
azt hiszem, meg tudom oldani. Az államunk másik szenátora az elnök párt-
jának a tagja, és én támogattam egy törvényjavaslatát, mert úgy éreztem,
igaza van, pedig ez nekem szavazatokba került...
– Nem értem.
– A szenátor jó barátja az elnöknek, és hálás volt a támogatásomért – azt
is igen jól tudja, mekkora vérátömlesztést jelentene államunknak a báró
pénze –, és hogy mit tudok tenni érte, ha csak kicsit is besegít nekem...
Igen, grófnő, meg tudom oldani.
– Maguk mind olyan olaszosan gondolkodnak.
– Machiavellinek nagy igazsága volt, drága grófnőm.

Hawthorne és Poole óvatosan haladtak a macskaköves utcán San Juan

óvárosának kevéssé előkelő részén. Errefelé semmi nem csalogatta a turis-
tákat, hacsak nem a tengerészek, a katonák és az alkoholisták vagy kábsze-
resek igencsak testi igényeinek kielégítéséről volt szó. Az utcai lámpák
közül jó, ha minden negyedik égett, így több árnyék, mint fény hullott a
málló vakolatú házfalakra. A két férfi közeledett a házhoz, ahol állítólag a
meggyilkolt Cooke-ot és Ardisonne-t Gerdáról Puerto Ricóba szállító gép
pilótája lakott, de megtorpantak, akkora lárma szűrődött ki az ősrégi,
viharvert, háromszintes épületből.
– Hát ez nem akármi, parancsnok. Mi folyik itt?
– Szemlátomást buli van, hadnagy, és be kell törnünk a kaput, mivel
nem vagyunk meghívva.
– Megengeded, hogy én csináljam?
– Mit?
– Hogy betörjem a kaput. A jó lábam a lehető legalkalmasabb az ilyen
helyzetekben.
– Először kopogtassunk, és nézzük meg, mi lesz. – Tyrell kopogott, és
meglátták. Az ajtó résnyire nyílt, és két erősen kifestett szem lesett ki. –
Azt mondták, ide jöjjünk – mondta barátságosan Hawthorne.
– Mi a nevetek?
– Smith és Jones, azt mondták, ezt kell mondanunk.
– Menni ti innen francba, gringók! – Az ajtó becsapódott.
– Azt hiszem, jöhet a tapasztalt lábad, Poole.
– Kézben a fegyvered, Tye?
– Mehet, hadnagy.
– Rajta, parancsnok! – Poole valósággal szétrúgta a bal lábával az ajtót,
és pisztollyal a kézben berontottak. – Senki ne mozduljon, mert szétlövöm
a fejét! – ordította a hadnagy. – Szent ég!
A fenyegetésre nem volt szükség. Valaki ijedtében rázuhant a magnóra
és eltörte. A beállott csendben számos, a nadrágját húzó férfi futott le a lép-
csőn, ki az ajtón. A szemérem hiányáról a fönti füstös, félhomályos szoba
tanúskodott, ahol több ifjú és nem olyan ifjú hölgy tartózkodott fedetlen
kebellel és akkorka bugyiban, amelyhez képest a legkisebb bikini is hatal-
mas. A profi magamutogatókon kívül volt egy amatőr is: egy világos hajú,
már nem fiatal férfi, aki nem vett tudomást a káoszról. Buzgón mozgatta a
csípőjét a közösülés lázában a párnákkal teli pamlagon a sarokban, bár a
sötét hajú nő, akivel munkálkodott, sivalkodva próbálta rábírni, hogy
hagyja abba a próbálkozásait.
– Mit... mit? Fogd be a szád, maradj szépen!
– Talán jobb lenne, ha maga fogná vissza a dugattyút, és figyelne végre,
Simon – közeledett Hawthorne a viharvert bársonyhuzatú pamlaghoz a
sarokban.
– Mi? – pördült hátra a férfi, és hideg szemében megdöbbenés villant a
fegyverek láttán, de félelem nem.
– Gyerünk, lányok! – rivallt Poole az összes lányra a nappaliban meg a
lépcsőn. – Kifelé! Bizalmas beszélgetésre jöttünk, semmi közötök hozzá...
Maga is, hölgyem, ha ugyan szabadulni tud ettől a szörnyetegtől.
– Gracias, Señor! Muchas gracias!
– Mondjátok meg a barátnőiteknek, keressenek más munkát! – kiáltotta
az utcára rohanó prostiknak a fiatal tiszt. – Így még meghalhatnak!
A szobában csak a félig részeg pilóta maradt, aki meztelenségét a
fényesre kopott vörös ágyterítővel takarta el.
– Kik vagytok? – kérdezte. – Mit akartok tőlem?
– Először is azt, hogy honnan jössz – mondta Tyrell. – Nem vagy a
buliban, Simon.
– Semmi közöd hozzá, bébi.
– A pisztolyom szerint nem egészen, bébi.
– Azt hiszed, megijedek? Süsd csak el, bébi, tégy nekem egy
szívességet.
– Határozottan nem normális... De katonás. Katona vagy, mi?
– Voltam, száz évvel ezelőtt.
– Én is. Ki szedett le az égről?
– Mit érdekel az téged?
– Tudod, néhány nagyon rossz embert keresek. Beszélj, vagy halott
vagy, bébi.
– Oké, oké, ki nem szarik rá? Ejtőernyősöket dobtam le Vientianéból
indulva a Royal Lao Air gépéről...
– A CIA egyik fedőszerve volt – szólt közbe Hawthorne.
– Nyertél, öreg. Elkezdődtek a panmindzsoni tárgyalások, a szenátus
kérdéseket tett fel, a kémfiúk meg úgy döntöttek, az egész disznóságot va-
lakinek a nyakába varrják. Eladták nekem mind a hat gépet százezerért,
amelyet megelőlegeztek, aztán eltűntek. Nekem, a kiskorú pilótának, aki
csak úgy tudtam beállni a seregbe, hogy aláhamisítottam a mutterom nevét,
mert a faterom már régen meghalt – az ég szerelmére, összesen tizennyolc
éves voltam! Műszaki hiba és kibelezés miatt elvesztettem egy kivételével
az összes gépet, mégis az én nevemre lettek írva fölöttébb kérdéses
körülmények között.
– Még akkor is maradt egy, legalább kétmilliót érő fölszereléssel. Mit
csináltál, eladtad, hogy megcsináld ezt a kis kupit?
 – Francot! Loptam eleget, hogy évekkel ezelőtt megvehessem ezt a
kócerájt – vicsorgott Alfred Simon.
– És a Jettel mi lett? Az nagyobb falat.
– Az volt, az is. Régebben nagy ritkán röpültem még, titkos
útvonalakon. Itt van, de sosem használom. Karbantartom, működőképesen,
eldugva. Addig nem röpülök, amíg nem tudok egy saját farmot venni, de
akkor irány a Pentagon, és fölrobbantom a rohadékokat, akik harmincnégy
éve rángatnak zsinóron! Azok a gazemberek azt állítják, tízmillió dollár
értékben loptam légi járműveket az USA kormányától – ez legalább
negyven év a sitten!... A negyedét se érem már meg.
– De az a zsinór még mindig kellően szoros volt a nyakadon, hogy
fölszedd azt a két embert Sebastian's Pointban, Gordán.
– De nem én hajítottam ki őket a gépből! Nekem semmi közöm hozzá!
– Ki tette? – lökte félre Hawthorne pisztolyát Poole, csak hogy ő
tarthasson fegyvert a pilóta fejéhez. – Azoknak a csapatában játszol, akik
megölték Charlie-t, és halott vagy, ha nem beszélsz!
– Na! – ficánkolt a pilóta a takaró alatt. – A fickó megmutatta az
igazolványát, és azt mondta, eszembe ne jusson megmondani a nevét!
– Mi volt a neve?
– Hawthorne. Valami Tyrone Hawthorne vagy ilyesmi.

15
Birtokának ápolt pázsitja csillogott a reggeli harmattól, amint Nils Van
Nostrand az íróasztalánál ülve kinézett az ablakon, mélyen a gondolataiba
merülve. Kevés volt az ideje, mert az egész napra szüksége volt: mindent
el kellett rendeznie, hogy az eltűnése teljes legyen, megalapozza új
személyiségét, eltüntesse múltja minden nyomát – vitathatatlanná tegye a
„halálát”. Ám ami még hátravan a természetes életéből, annak civilizáltnak
kell lennie. A névtelenséget kész elfogadni, sőt örül neki, de szépség,
finomság és kényelem nélkül nem tud és nem akar élni.
Sok, igen sok évvel korábban élete társával, il vizioso elegantéval –
Mars és Neptun! – vásároltak egy fallal körülvett, eldugott, vízparti házat
Genfben öreg napjaikra. Az ügyletet egy argentin ezredes, biszexuális agg-
legény nevén bonyolították le, aki örült, hogy szívességet tehet a nála fi-
atalabb, nagy hatalmú padronénak és bizalmasának. Azóta egy tizedrangú
lausanne-i lakásügynökség közvetítette a házért a bérleti díjat, amely – még
pár klienssel együtt – az egész céget képes volt eltartani. Volt azonban több
kikötés, amelyek megszegése azonnali szerződésbontással járt volna. Egy:
soha ne firtassák a birtok tulajdonjogát; kettő: a házat minimum kettő,
maximum öt évnél hosszabb időre nem adhatják ki; három: minden
befolyó összeg egy berni számlára küldendő, miután a cég jutalékán kívül
levontak belőle még húsz százalékot a szolgálatért és a hallgatásért. A
jelenlegi bérlő már a házban töltött négy évet, az ötödik esztendő hátralévő
hat hónapjáért a félévi bérleti-díj visszafizetésével és további hatvannapi
felmondási idővel kárpótolták. Van Nostrand jó hasznát tudta venni ennek
a két hónapnak; ez az idő határozta meg a feledés menetrendjét. Az
odisszea a padrone gyilkosának, bizonyos Tyrell Hawthorne egykori
korvettkapitánynak a halálával fog kezdődni. Aznap éjjel.
Az egész nap előkészület volt az utazásához. Azoknak az embereknek,
akiknek segített washingtoni évei alatt, most teljesíteniük kellett udvarias,
bár különös kívánságait. Életbevágó volt azonban, hogy egyikük se tudjon
a másik által nyújtott segítségről. Mivel azonban a főváros a téves informá-
ció, a pletyka, a megtévesztés és az önvédelem keresztútja, fontos volt,
hogy kéréseit átszője egy közös fonál, hogy aztán, amikor az egész – akár a
pókháló – szétbomlik az igazság súlya alatt, legyen egy közös mag, amely-
ben mindegyikük menedéket talál. Van Nostrand már szinte hallotta őket.
Te is? Istenem, azok után, amit az országért tett, a saját pénzén, ez a
legkevesebb, amit megtehettünk. Nem igaz?
Természetesen mindenki egyetért majd, mert Washingtonban a túlélés
lényege az önvédelem. S az ő föltételezett halála után a kérdezősködés is
hamarosan elhal.
A közös fonál? Legyen homályos, töredékes, de szívet tépő, kivált ami-
kor egy önzetlen, hazafias érzelmű emberről van szó, akinek látszólag
megvan mindene – hatalmas vagyon, befolyás, tekintély, ráadásul rendkí-
vül szerény. Talán egy gyermek; a gyermek mindenkire hat. Miféle gyer-
mek?... Egy lány, ez nyilvánvaló; lám, hogy csurog az emberek nyála az
után a kis színésznő, Angel vagy hogy is hívják után. Körülmények? Ez is
nyilvánvaló. Vér a véréből, aki évekre elveszett számára a tragikus körül-
mények miatt. Az esemény? Házasság? Halál?... Halál, az olyan végleges.
Van Nostrand elkészült. A szavak majd jönnek, jöttek is mindig. Mars
mondogatta is az ő Neptunjának:
– Annyira kígyóaggyal gondolkodsz. Mindig előbbre tartasz
gondolatban másoknál. Ez tetszik nekem, szükségem van rá.
Az arisztokrata fölvette a védett, vörös telefon kagylóját, és a
külügyminiszter titkos magánszámát hívta.
– Tessék – szólalt meg a hang Washingtonban.
– Bruce? Nils vagyok. Igazán nem szívesen zavarlak, kivált ezen a
vonalon, de nem tudom, ki máshoz forduljak.
– Amikor csak akarsz, barátom. Óriási szolgálataidért csak jár ennyi.
Miről van szó?
– Lenne egy-két perced?
– Természetesen. Őszinte leszek. Most ért véget egy unalmas találkozó
a Fülöp-szigetek követével, és lazítok egy kicsit. Mit tehetek érted?
– Nagyon személyes ügy, Bruce, és persze nagyon bizalmas.
– Tudod, hogy ez a vonal biztonságos – mondta gyöngéden a
külügyminiszter.
– Tudom. Azért hívtalak ezen.
– Vágj bele, barátom.
– Istenem, hogy mekkora szükségem van egy barátra ebben a
helyzetben.
– Itt vagyok.
– Sosem beszéltem róla nyilvánosan, baráti körben is ritkán, de évekkel
ezelőtt, amikor Európában éltem, a házasságom nagyon megromlott –
mindkettőnk hibájából: a feleségem zabolátlan német nő volt, én pedig kö-
zönyös férj, aki nem szerette a konfliktusokat. Ő másutt vigasztalódott, én
pedig beleszerettem egy férjes asszonyba, mélységesen beleszerettem, és ő
is belém. A körülményei lehetetlenné tették, hogy elváljon – a férje egy
melldöngetően katolikus párt politikusa volt, aki nem engedte –, ám szüle-
tett egy közös gyermekünk, egy leány. Természetesen a férj gyermekeként
szerepelt, de az az ember tudta az igazságot, és megtiltotta a feleségének,
hogy találkozzon velem, én pedig sosem láthattam a gyermeket.
– Rettenetes! És az asszony nem tudott föllázadni?
– A férj közölte, hogyha szegény egyetlen lépést is tenne, még mielőtt a
botrány árthatna politikai pályafutásának, anya és lánya meg fog halni.
Természetesen balesetben.
– A gazember!
– Az volt, és az ma is.
– Ma is? Azt szeretnéd, ha az állambiztonságiak idehoznák – a miniszter
kis szünetet tartott – anyát és lányát diplomáciai mentességgel? Csak
mondd meg, Nils. Egyeztetek a CIA-vel, és el van boronálva.
– Attól tartok, már késő, Bruce. A lányom huszonnégy éves, és
haldoklik.
– Istenem...!
– Amit szeretnék, amit kérek, hogy hadd utazzak Brüsszelbe diplo-
máciai mentességgel, útlevélvizsgálat és beléptetés nélkül... annak az
embernek mindenütt vannak kémei, és betegesen gyűlöl. Úgy kell
Európába jutnom, hogy ne tudjon róla senki. Látnom kell a gyermekemet,
mielőtt elhagy minket, s ha elment, szeretném a hátralevő éveimet a
szerelmemmel leélni, hogy valamit pótoljunk az elveszett évekből.
– Krisztusom, Nils, hogy min mentél keresztül, mit éltél át!
– Tudsz segíteni, Bruce?
– Persze. Egy Washingtontól távoli reptér, ahol kisebb az esélye annak,
hogy fölismerjenek. Katonai kíséret itt és Brüsszelben, a gépre elsőként
szállsz föl, utoljára szállsz le, és legelöl ülsz, elfüggönyözve. Mikor akarsz
indulni?
– Ma este, ha meg tudod oldani. Természetesen ragaszkodom hozzá,
hogy mindent fizessek.
– Mindazok után, amit értünk tettél? Ne foglalkozz a pénzzel. Egy órán
belül visszahívlak.
Milyen könnyen jöttek a szavak,gondolta Van Nostrand, amikor letette a
kagylót. A színtiszta gonosznak az a lényege, mondta mindig Mars, hogy
öltöztessük a sátán arkangyalát a jóság és az irgalom tiszta, fehér
köntösébe. Persze erre is Neptun tanította.
A következő hívott fél a CIA igazgatója volt. A szervezet gyakran
használta Van Nostrand egyik vendégházát találkozóhelyül disszidensekkel
és visszatért ügynökökkel.
– ... Jézusom, Nils, ez rettenetes! Add meg a disznó nevét. Vannak sötét
lovaim szerte Európában, eltüntetik. És ezt nem könnyen mondom, mert
nem szeretem a szélsőséges megoldásokat, de ez a gazfickó mindent
megérdemel! Istenem, a saját lányod!
– Nem, drága barátom, nem hiszek az erőszakban.
– Én sem, de a lehető legerőszakosabb dolgot művelték ellened és a
gyermeked anyja ellen. Éveken át élni a halálos fenyegetés árnyékában?
Gyermeknek és anyának?
– Van más megoldás, csak kérlek, hallgass végig.
– Mi lenne az?
– Biztonságba tudom őt juttatni, de sok pénz kell hozzá, ami nekem nem
gond. Csakhogy, ha a normális átutalási eljárásokhoz folyamodom, az
európai bankok tudomást szereznek a dologról, és az az ember megtudja,
hogy Európában vagyok.
– Valóban elmégy?
– Ugyan hány évem maradt még, hogy a szerelmemmel, az én egyetlen,
elveszett szerelmemmel töltsem?
– Nem egészen értelek.
– Ha az az ember rájön, megöli a feleségét. Megesküdött rá.
 – A csirkefogó. Add meg a nevét!
– A vallásom nem engedi.
– Akkor mit enged? Mid maradt még?
– A teljes titoktartás. A pénzem mind itt van, és természetesen meg
akarok fizetni minden dollárt, amellyel a hazámnak tartozom, de arra lenne
szükségem, hogy a többit utaltasd át bizalmasan és törvényesen bármelyik
svájci banknak, tetszésed szerint. Nézd, eladtam a birtokomat húszmillió
dollárért. A papírok alá vannak írva, de semmi nem történik, és semmi nem
kerül nyilvánosságra, csak egy hónappal a távozásom után.
– Ilyen kevésért? Legalább kétszer ennyit kellett volna kapnod.
Üzletember vagyok, hiszen tudod.
– A baj az, hogy nem volt időm tárgyalni. A kislányom haldoklik, a
kedvesemet kétségbeesés és abszolút terror sorvasztja. Tudsz segíteni?
– Küldj nekem ügyvédi meghatalmazást a nyilvántartásunk – a titkos
nyilvántartásunk – számára, és hívj föl, ha Európába értél. Mindent
elintézek.
– Ne feledd levonni az adót...
– Azok után, amit értünk tettél? Majd később megbeszéljük. Vigyázz
magadra, és légy olyan boldog, amennyire még lehet, Nils. Isten a tanúm
rá, megérdemled.
Milyen könnyen jöttek a szavak.Van Nostrand még egyszer átlapozta a
telefonnoteszét, amelyet az íróasztala titkos acélfiókjában tartott. Ezt is
magával viszi, amikor eltűnik. A következő hívott fél az Egyesült Államok
hadserege titkos hadműveleti részlege különleges erőinek főnöke volt. Ezt
a majdnem pszichotikus embert az jellemezte, hogy legalább akkora
örömét lelte a főnökei megtévesztésében, mint céljai elérésében, s mindezt
olyan ijesztő következetességgel, hogy még a vetélytárs CIA is tisztelte, ha
vonakodva is. Az emberei nemcsak a KGB-be, az MI-6-ba és a
Deuxiémebe épültek be, de a szent és bevehetetlen Moszadba is. Mindezt
erősen megválogatott, több nyelven beszélő emberekkel sikerült elérnie,
akiknél olyan kiválóan hamisított papírok voltak, amelyekben még az
elektronikus ketyerék sem találtak hibát..., no és a rengeteget utazott,
páratlanul tájékozott Van Nostrand segítségével. Barátok voltak, és a
főparancsnok sok kellemes hétvégét töltött a fairfaxi birtokon csinos és
mindig készséges ifjú hölgyek társaságában, miközben a felesége úgy hitte,
Bangkokban vagy Kuala Lumpurban jár.
– Ilyen szemétséget még nem is hallottam, Nils! Mit képzel magáról az
a geci? Odarepülök, és saját kezűleg emelem ki! Mindenható Isten, a
lányod haldoklik, a mamája meg húsz-egynéhány éve életveszélyes
fenyegetés árnyékában él! Az a tag csak volt, haver!
– Nem ez a megoldás, parancsnokom, hidd el nekem. Ha szeretett
gyermekünk eltávozott, az egyetlen megoldás, ha eltűnünk. A fickó
megölése csak mártírrá tenné őt hűséges hívei, az őrült fanatikusok
szemében. Nyomban föltartóztatnák a feleségét, mert az a hír járja, hogy az
asszony gyűlöli az urát, és fél tőle. És nyomban bekövetkezne a „baleset”,
amelyet a gazember már évekkel ezelőtt eltervezett.
– Az nem jutott még eszedbe, ha a tagnak eszébe jut, hogy a neje veled
lépett le, márpedig eszébe fog jutni, vadászatot indít kettőtökre?
– Erősen kétlem, barátom. A gyermekünk meg fog halni, többé nem
rombolhatja le a nimbuszát. Ha egy feleség titokban elhagyja tekintélyes
politikus urát, még csak nem is hír. De ha kiderülne, hogy egy ilyen ember
több mint húsz esztendőn át élt egy gyermekkel, akit a magáénak hitt, és
nem volt az, az hír. Ha egyszer felszarvazták, méghozzá kézzelfogható
eredménnyel, vajon hányszor még? Ez rombolná le igazán a nimbuszát.
Mert kínos.
– Oké, szóval nem irtjuk ki. Mit tehetek?
– Szükségem lenne ma délutánra egy meglehetősen egyedülálló
útlevélre, nem amerikai eredetűre.
– Nem viccelsz? – örült meg a feladatnak a főparancsnok. – Hogy jutott
eszedbe?
– Egyrészt te adtad az ötletet. A nyomunkra bukkanhat a komputerizált
útlevélkezelés segítségével, bár nem nagyon hiszem, hogy keresni fog,
viszont alapjában véve ingatlant szeretnék venni. Minthogy nem vagyok
teljesen ismeretlen, ezt megírná a sajtó. És ez már fölhívás lenne a
barátunknak a keringőre.
– Aha! Mire gondoltál?
– Nézd, éveket töltöttem Argentínában, amikor kiépítettem a nemzet-
közi piacaimat, jól beszélek spanyolul, ezért szívesen lennék argentin.
– Nem ügy. Ahogyan huszonnyolc másik országét, az ő útlevelükhöz
szükséges nyomdafelszerelést is lekoppintottuk, és nálam dolgoznak a
világ legjobb grafikusai. Nevet, születési dátumot kitaláltál már?
– Igen. Ismertem valakit, aki, mint oly sokan, eltűnt akkoriban.
Alejandro Schreiber-Cortez ezredes.
– Betűzd, Nils.
Van Nostrand betűzte, és emlékezetből – micsoda emlékezet! –
megmondta a születési helyet és időt is.
– Mire van szükséged még?
– Szem- és hajszínre, valamint öt évnél nem régebbi útlevélképre.
 – Délig odaviszi egy kézbesítő... Ugye megértesz, főparancsnok, fordul-
hatnék Bruce-hoz is a külügyben, de ez nem igazán az ő szakterülete...
– Az a seggfej csak annyira boldogulna az ilyesmivel, mint a város leg-
dögösebb kurvájával. Azok a civilek meg a CIA-nál eltolnák holmi retusált
fotóval! Nem akarsz átjönni, hogy a fiaim kicsit megdolgozzanak a
képhez? Hajszín, kontaklencse, ilyesmi?
– Megbocsáss, barátom, de ezekről az eljárásokról már sokszor beszél-
tünk. Megadtad még néhány specialistád nevét is a nyilvántartásodból,
nem emlékszel?
– Emlékszem-e? – A főparancsnok nevetett. – Nálad? Sosem felejtem el
azokat a látogatásokat.
– Idejön az egyikük egy órán belül. Bizonyos Crowe.
– A madár? Varázsolni képes a kamerájával... Mondd meg neki, hogy
hozza az anyagot egyenesen hozzám, és én mindent elintézek. Ez a
minimum, amit megtehetek, öreg haver.
Utolsóként a hadügyminisztert hívta, ezt a rendkívül intelligens, művelt
embert, aki tévesen került a posztjára, és öt hivatalban töltött hónap után
kezdett is rájönni erre. Briliáns vezető volt a magánszektorban, hamarosan
Amerika harmadik legnagyobb vállalatának első embere lett, de a Pentagon
versengő, mohó tábornokainak és tengernagyainak nem jelentett ellenfelet.
Az olyan világ, ahol a bevétel-kiadás kimutatások nemhogy értelmetlenek
voltak, de nem léteztek, s ahol nem a nyereség, hanem a túlélés vagy az
Armageddon volt a tét, ez az ember nem volt elemében. A vállalati
fölülkerekedés elismerten darwini környezetében a józan érvelés mestere
volt, s a harcot a kedvenc beosztottaira bízta, ám a brutális küzdelemben a
fegyvernemek között a katonai beszerzések megkaparintásáért tanácstalan
volt, hiszen az egésznek semmi köze nem volt a profithoz. A Pentagon
nagyon örült a kinevezésének.
– Minden kevés nekik! – mondta bizalmasan Van Nostrand barátjának,
ennek a hasonló származású és vagyonú, hasonló szellemi képességű
önkéntes köztisztviselőnek. – És ahányszor csak megemlítem a növekvő
költségvetési korlátozásokat, százszámra állnak elő a forgatókönyvekkel,
amelyeknek a felét sem értem, de egytől egyig katonai világvégével
fenyegetnek, ha nem kapják meg, amit akarnak.
– Sokkal keményebben kell bánnod velük, Howard. Tudom, hogy
korábban is dolgoztál már csökkentett költségvetéssel...
– Hát persze – felelte a miniszter a konyaknál. Aznap este ő volt Van
Nostrand vendége. – De az utasításaimban mindig benne rejlett annak a
lehetősége is, hogy az egyik vagy a másik beosztottam elveszítheti az
állását, ha nem hajtják végre az utasításaimat... Ezeket a striciket nem
rúghatom ki! De a konfrontáció nem is a stílusom.
– Bízd a civil munkatársaidra.
– Hát ez az ostobaság! A hozzám hasonlók jönnek és mennek, de a
bürokraták hada, a kisebb-nagyobb tisztviselők maradnak a helyükön. És
ugyan hol tehetnének szert másutt nyaralásokra, ingyenes repülőutakra
katonai gépen a tengerek partjaira, hála a katonai mérnököknek vagy a
tengerészet parti ellenőrzéseinek? Ne válaszolj, ennyit már én is tudok.
– Marad tehát a rejtvény?
– Ez lehetetlen helyzet, legalábbis számomra – de számodra is az lenne,
gondolom. Adok még magamnak három-négy hónapot, aztán kitalálok
valamilyen személyes indokot, hogy lemondhassak.
– Az egészséged? Ugyan, a Yale történetének egyik legünnepeltebb
focistája, az elnök fitnessprogramjának vezető hirdetője? Senki nem fogja
elhinni, hiszen a kormány által fizetett tévéhirdetésekben is mindig te
kocogsz.
– A hatvanhat éves sportember. – A miniszter nevetett. – A feleségem
gyűlöli Washingtont. Örülni fog, ha ő lesz az érdeklődésem középpontja, és
nem áll tőlem távol, hogy megvesztegessem az orvosait.
Van Nostrand szerencséjére a miniszter még nem nyújtotta be a lemon-
dását. Így aztán teljesen természetes volt, hogy a minisztert bevonták a
Kislányvér operáció körébe, ezért amikor Van Nostrand telefonált, és azt
állította, hogy talán lehet valamiféle összefüggés a mostani elnökgyilkos-
ságra irányuló összeesküvés és a tengerészeti elhárítás Hawthorne nevű
egykori jelentéktelen tisztje között, a pénzember kérésére a miniszter ter-
mészetesen megszegte a szolgálati titoktartást. Amit Van Nostrand mondott
neki, egyszerre volt egyszerű és nyugtalanító, és szükségessé tette a nor-
mális csatornák, egészen pontosan Henry Stevens kapitány megkerülését,
aki közbeléphetett volna. Meg kell találni ezt a Hawthorne-t, egy csábító
tartalmú levelet kell küldeni neki... A terrorista Bajaratt világa nemzetközi
alvilág volt, olyan világ, amelyről Van Nostrandnak tudomása kellett, hogy
legyen; s ha számtalan közvetítőjétől és informátorától hallott valamit,
megtudott valamit, az Isten szerelmére, meg kell adni neki minden
segítséget!

– Hello, Howard?
– Istenem, Nils, akkora volt a kísértés, hogy hívjalak, de hát
megtiltottad. Nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna már.
– Elnézésedet kérem, édes barátom, de a legkülönbözőbb, sürgős
intézkedést kívánó ügyek futottak össze. Az első ez a geopolitikai válság. A
második annyira fájdalmasan személyes, hogy alig tudok beszélni róla...
Megkapta az üzenetemet ez a Hawthorne?
– Tegnap éjjel előhívták és elhozták repülőn a filmet – faxot nem
fogadunk el –, és most már biztos. Tyrell N. Hawthorne tegnap este 9.12-
kor kapta meg a borítékodat a San Juan Hotel kertvendéglőjében.
Ellenőriztük a képeket. Ő az.
– Helyes. Akkor az egykori parancsnok föl fog keresni engem. Kérem
Istent, hogy a találkozásunk hozzon valami értékelhetőt számodra.
– Nem akarsz beszélni?
– Nem tehetem, Howard, mert a részletek pontatlanok lehetnek, és netán
rossz hírbe hozhatnak egy tisztességes embert. Csak annyit árulhatok el, az
informátorom arra gondol, hogy Hawthorne esetleg a nemzetközi Alfa-piac
tagja. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nem igaz.
– Alfa-piac? Mi az?
– Bérgyilkosság, barátom. Annak engedelmeskednek, aki a legtöbbet
fizeti, de mivel többnyire veterán titkos ügynökök, elkerülik a csapdákat.
Hawthorne-ról egyébként nincs konkrét bizonyíték.
– Jézusom! Arra gondolsz, hogy esetleg Bajarattnak dolgozik, nem
ellene?
– Az elmélet logikus föltevéseken alapul, de lehet rettenetesen téves és
tragikusan igaz is. Ma este megtudjuk. Ha minden a tervek szerint megy,
ma este hat és hét között itt lesz. És nem sokkal később tudni fogjuk az
igazat.
– Hogyan?
– Szembesítem azzal, amit tudok, és felelnie kell.
– Ezt nem engedhetem meg! Bekeríttettem a birtokot.
– Szó sem lehet róla. Mert ha ez az ember az, akinek tartják, felderítőket
fog küldeni, és ha észreveszik az embereidet, nem fog idejönni.
– Meg is ölhet!
– Nem valószínű. Mindenütt vannak biztonsági embereim, és nagyon
alaposak.
– Az nem elég!
– Több mint elég, barátom. De ha könnyít a lelkeden, küldj egy szóló
kocsit a bevezető úthoz hét után. Ha Hawthorne-t a limuzinomon szállítják
el, tudni fogod, hogy az információ téves volt, és említened sem szabad,
hogy egyáltalán szóba hoztam. Ha az információ igaz, a saját embereim
megoldják a helyzetet, és ők fognak nálad jelentkezni, mert én nem tudlak
majd hívni. Nagyon szoros a menetrendem. Ez lesz az utolsó hazafias
cselekedete az öregembernek, aki mindennél jobban szereti ezt az
országot... Elmegyek, Howard.
– Nem értem...
– Néhány perce említettem, hogy két sürgető ügyet kell elintéznem, nem
tudok másként fogalmazni. Két katasztrófa következett be egyszerre, s bár
mélyen vallásos ember vagyok, most mégis azt kérdezem, hol van Isten.
– Mi történt, Nils?
– Évekkel ezelőtt kezdődött, amikor Európában voltam. A házasságom
tönkrement... – Van Nostrand a korábbiakhoz hasonló eredménnyel adta
elő a történetét bánatról, szerelemről, törvénytelen gyermekről,
borzalomról. – El kell mennem, Howard, és talán többé vissza sem jövök.
– Nils, úgy sajnálom! Ez rettenetes!
– Talán lesz még néhány szép napunk a kedvesemmel. A magam
módján szerencsés vagyok, és senkitől nem kérek semmit. Az ügyeim
rendben vannak, az utazásom meg van szervezve.
– Micsoda veszteség mindannyiunknak.
– És micsoda nyereség számomra. Kis eredményeket hozó hosszú
éveim legnagyobb jutalma. Isten áldjon, drága Howard.
Van Nostrand letette a kagylót, s nyomban kizárta a tudatából az
unalmas hadügyminiszter bánatos, önsajnáló képét. Csupán azt jegyezte
meg, hogy egyedül Howard Davenportnak említette Hawthorne nevét.
Majd később gondolkodik erről. Most azonban Van Nostrandra más munka
várt: Tyrell Hawthorne halálának a megtervezése. Legyen brutális és rövid,
de sebészileg pontos, és okozzon minél nagyobb fájdalmat. Az első
golyókat a legérzékenyebb szervekbe kell lőni. Aztán néhány ütés az arcba
pisztollyal, végül hosszú pengéjű kés a bal szembe. És ő végignézi az
egészet, így áll bosszút szerelmese, a padrone haláláért. És végezetül nagy
távolból hallani fogja az elsuttogott elismerő szavakat önmagáról a hatalom
folyosóin... „Igazi hazafi.” „Nem volt nála jobb amerikai.” „Hogy min
kellett átmennie! A többi gondja mellett.” „Sosem engedte volna meg, ha
ez a Hawthorne nem áll elő rendkívüli fenyegetésekkel.” „Tartsuk
titokban! Nem engedhetünk meg kérdéseket!”
Mars minden bizonnyal azt mondaná:
– Ecco! Perche?Ilyen gyilkosságokra a családokat szoktuk fölbérelni.
Miért így csinálod?
– La mente di un serpente – válaszolná Neptun. – A kígyó ravaszsága,
padrone. Lecsapok, aztán eltűnök az aljnövényzetben, többé nem látnak.
De egyeseknek tudniuk kell, hogy a kígyó itt volt, ha szent képében is.
Másrészt a családok túlságosan sokat fecsegnek, tárgyalnak, töprengenek.
A legegyszerűbb behajtani gyanú fölött álló, magas rangú emberek
tartozásait, hogy amikor bekövetkezik a „halálom”, együtt
gyászolhassanak, sirathassák a szentet. Finito! Basta!
Tyrell Hawthorne halála után.

– Hawthorne volt a neve? – kérdezte döbbenten Tyrell a San Juan-i

bordély félig részeg pilóta-tulajdonosát. – Mi a fenét beszélsz?
– Amit az a pasi mondott – felelte Alfred Simon. Lassan kezdett
kijózanodni a fejéhez tartott két fegyvertől. – Meg amit láttam a fedélzeti
világításnál. Az igazolványban a Hawthorne név állt.
– Ki a kapcsolatod?
– Kapcsolatom?
– Ki fizet?
– Honnan a francból tudnám?
– Nyilván kapsz utasításokat.
– Az egyik csajtól. Valaki idejön ellenőrizni az árut, otthagy a bigénél
egy cetlit, és ad neki pár plusz dollárt. Én úgy egy órával később kapom
meg a papírt. Így megy, és még a plusz suskát sem veszem el, mert tudok
ám róla. A csajok elmondták, mert rendesen bánok velük.
– Nem értelek.
– Ha forgalmas éjszakánk van, szerinted melyik liba tudja megmondani,
ki volt nála utoljára vagy eggyel az előtt, he?
– Ez tényleg piti kívülálló, parancsnok – mondta Poole.
– Parancsnok? – A pilóta fölült a pamlagon. – Nagymenő vagy?
– Neked éppen elég nagy, bébi... Melyik csajtól kaptad az utasítást
Gordát illetően?
–Amelyiket éppen dugtam... bomba jó nő, csak tizenhét éves...
– Rohadék! – csapott öklével a strici arcába Poole, és a pilóta vérző
szájjal hanyatlott hátra a párnák közé. – A nővérem is éppen annyi volt, és
darabokra szedtem a gazembert, aki próbálkozott vele!
– Elég volt, hadnagy! Információt akarunk, nem bűnbánatot.
– Fölfordul a gyomrom az ilyen szarházitól.
– Megértem, de most éppen más érdekel minket... Azt kérdezted,
Simon, parancsnok vagyok-e. Hát az vagyok. És igen jó kapcsolataim
vannak Washingtonban, nagyon fönn. Válaszoltam a kérdésedre?
– Vagyis le tudod szedni őket a nyakamról?
– Tudsz mondani valamit, amiért érdemes megpróbálnom?
– Oké... oké. A titkos utakat mindig éjszaka teszem, hét és nyolc között,
és mindig ugyanonnan szállok föl. Ugyanaz a légi irányító adja az
engedélyt a fölszálláshoz. Sosem változik, mindig ő az.
– Mi a neve?
– Neveket nem mondanak, de a pasi dörzsölt, magas hangja van, sokat
köhög, és mindig ő foglalkozik velem. Sokáig azt hittem, csak véletlen, de
nem lehet az.
– Beszélni akarok a lánnyal, akitől a Gordára vonatkozó üzenetet
kaptad.
– Hülyéskedsz? A fiúk elvitték őket. Vissza se jönnek, amíg a bejáratot
rendbe nem hozom, amíg nem néz ki minden normálisan.
– Hol lakik?
– Hol lakik? Hol lakna? Itt, a többiekkel együtt. Még szobalányuk is
van, aki rendbe teszi a szobákat, mos rájuk, és baromi jól főz. Tisztázzunk
valamit, nagymenőkém. Én is tiszt voltam, és jól tudom, hogyan kell a
masinát csúcsformában tartani.
– Ha a bejárati ajtó nem kerül a helyére...
– Nem jönnek vissza. Világos?
– Hé, Jackson...
– Ne aggódj – mondta a hadnagy. – Vannak szerszámaid, kupleros?
– Odalenn, a pincében.
– Megnézem. – Poole eltűnt a pinceajtó mögött.
– Mennyi ideig vannak szolgálatban a légi irányítók az esti műszakban?
– Hatkor jönnek, egykor mennek el, vagyis van még egy óra húsz
perced, hogy elérd – illetve nem egészen egy órád, mert legalább tizenöt-
húsz perc, amíg a reptérre érsz, ha gyors a kocsid.
– Nincs kocsink.
– Bérbe adom az enyémet. Ezer dollár egy órára.
– A kulcsokat! – mondta Hawthorne. – Vagy nagyon nagy lyuk lesz a
két füled között.
– Légy a vendégem – vett föl az éjjeliszekrényről egy kulcscsomót a
pilóta. – Hátul áll, lenyitható tetejű fehér Caddy.
– Hadnagy! – tépte ki a falból az egyetlen telefonkészüléket Hawthorne,
s pisztollyal a kezében a pinceajtó felé hátrált. – Indulunk!
– A fenébe, éppen most találtam odalenn pár régi ajtót, és...
– Gyere föl! Megyünk a reptérre, és nagyon gyorsan oda kell érnünk.
– Jövök, parancsnok – mászott elő Poole. – És ő? – mutatott a pilótára.
– Ó, én itt leszek – mondta a pilóta. – Hová a fenébe is mennék?

A légi irányítót sehol sem találták a toronyban, bár a többiek könnyen

azonosították a magas hangja alapján. Cornwall volt a fickó neve, s a
kollégái immár negyvenöt perce helyettesítették, igen veszélyes
körülmények között. Olyan nagy veszélyt jelentett a távolléte, hogy
kénytelenek voltak behívni egy szabadnapost is.
A hiányzó embert egy szakács találta meg a konyhában, a homloka
közepén vérző, vörös lyukkal. Jött a repülőtéri rendőrség, megkezdődtek a
kihallgatások, eltartottak majdnem három óra hosszat. Tyrell profi módra
válaszolgatott: egyszerre hangzott mit sem sejtőnek, ártatlannak és
aggodalmasnak, aki az egyik barátja sosem látott barátját félti.
Amikor végre elengedték őket, Hawthorne és Poole rohantak vissza a
kuplerájba.
– Most megcsinálom az ajtót – mondta a dühös, zavarodott hadnagy, és
lefelé indult a pincébe, a kimerült Tyrell pedig egy karosszékbe vetette
magát. A tulaj a pamlagon aludt. Néhány perc múlva aludt Tyrell is.

Napfény áradt a szobába, Tyrell meg a pilóta egyszerre ültek föl, és

dörzsölték meg a szemüket, próbáltak alkalmazkodni a valósághoz. A
szoba túlsó felében egy zöld sezlonon aludt Poole, lágy, bájos horkolása
valamiképpen kifejezte alapjában véve szelíd lényét. A szétvert bejárati
ajtó helyén tökéletes, új ajtó állt, még tolóablaka is volt fölül.
– Ki a fene ez? – kérdezte a másnapos Alfred Simon.
– A katonai ügyvivőm – állt föl imbolyogva Hawthorne. – Ne is
próbálkozz semmivel, mert fél lábbal szilánkokra rúg.
– Ahogy érzem magam, most akár Minnie Mouse is képes lenne rá.
– Gondolom, nem röpülsz ma?
– Dehogy! Jobban tisztelem a reflexeimet, semhogy a gép közelébe
merészkednék.
– Ezt örömmel hallom. Mert mást nemigen tisztelsz.
– Nincs szükségem leckéztetésre, tengerész, csak arra, hogy segíts
rajtam.
– Miért tenném? A pasi halott volt.
– Micsoda?
– Jól hallod, a légi irányító halott volt, golyóval a fejében.
– Jézus Krisztus!
– Talán megsúgtad valakinek, hogy keressük.
– Hogyan? Kitépted a telefont...
– Biztosan van több készülék.
– Még egy a szobámban, a harmadik szinten, és ha azt hiszed, tegnap
éjjel képes voltam fölmászni, nagyon tévedsz. De miért is tettem volna?
Szükségem van a segítségedre.
 – Van benne logika... Akkor pedig valaki követett minket ide. Bárki lett
légyen is az, rájött, hogy megtaláltunk, de mást is keresünk rajtad kívül.
– Ugye tudod, mit beszélsz? – nézett hideg szemével Hawthorne-ra
Simon. – Azt mondod, hogy mintegy én vagyok a következő lánc, én
leszek a következő – golyóval a fejemben!
– Megfordult a fejemben ez is...
– Az ég szerelmére, csinálj valamit!
– Mit javasolsz? Egyébként ma délután három után más dolgom van.
Elmegyek.
– És itt hagysz a szarban?
– Nézzük a dolog másik oldalát – pillantott az órájára Tyrell. – Hat óra
tizenöt van, tehát nagyjából kilenc óránk van rá, hogy kisüssünk valamit.
– Kilenc rohadt perc alatt is tudnál számomra védelmet szerezni!
– Az nem olyan egyszerű. Arra használni az adófizetők pénzét, hogy
megvédjünk egy sikkasztó pilótát, akinek mellesleg bordélyháza van?
Gondolj csak a kongresszusi kivizsgálásokra.
– Te meg az életemre!
– Tegnap éjjel biztattál, hogy húzzam meg a ravaszt...
– Részeg voltam, az Isten szerelmére! Te aztán olyan kibaszott tiszta
vagy! Veled még sosem fordult elő, hogy nem tetszett különösebben a
szitu?
– Hagyjuk. Van kilenc óránk, gondolkozzunk. És minél jobban gondol-
kozol, annál valószínűbb, hogy segíteni tudok. Hogyan szerveztek be?
– Az évekkel ezelőtt történt, alig emlékszem...
– Emlékezz csak.
– Nagydarab pasas, mint te, csak ősz, nagyon elegáns; szép arc ... tudod,
mint a hirdetéseken, amelyek puccos férfiruhákat kínálnak. Eljött hozzám,
és azt mondta, minden rosszat töröltetni tud rólam a nyilvántartásból, ha
akarja.
– És te engedelmeskedtél?
– Miért ne? Kubai szivart kezdtem szállítani – el tudod képzelni, kubai
szivart – aztán jöttek a vízállóan csomagolt kartondobozok, amelyeket a
floridai halászterületektől negyven mérföldnyire kellett a vízbe dobnom.
Persze automata ejtőernyővel.
– Kábítószer – mondta határozottan Hawthorne.
– Hát biztosan nem szivar.
– Még mindig csinálod?
– Mondok én valamit, parancsnok. Van két srácom Milwaukee-ban,
akiket sosem láttam, de az enyémek. Nem foglalkozom kábítószerrel, és
amikor rájöttem, hogy kettő meg kettő négy, mondtam, hogy kiszállok.
Akkor közölte a nagydarab, puccos pasi, aki úgy jár, mint az ostor, hogyha
kiszállok, lecsapnak rám. Vagy megteszem, amit mondanak, vagy mehetek
a sittre. Nem küldhettem volna több pénzt Milwaukee-ba. A két
srácomnak, akiket sosem láttam.
– Nagyon bonyolult ember vagy, pilóta.
– Nekem mondod? Innom kell valamit.
– A bárod mindössze pár lépésnyire van. Igyál egyet. Aztán
gondolkodjunk tovább.
– Hát – imbolygott a bárpult felé a megrongált kupleros –, szokott
idejárni évente úgy kétszer-háromszor egy nagyképű ürge, elegáns
zakóban, nyakkendőben, és a legjobb csárázót kéri...
– Csárázót?
– Hát aki a legjobban szop.
– És?
– Élvez, de sosem nyúl a lányhoz, ugye érted?
– Nem kifejezetten ez az érdeklődési területem.
– Sosem veszi le a ruháját.
– És?
– És ez nem valami természetes. Így aztán persze kíváncsi lettem, és
rávettem a csajt, hogy adjon már neki egy kis gézát...
– Gézát?
– Egy picike port a piájába, amitől elszáll.
– Köszönöm.
– És tudod, mit találtam? A tárcájában tucatnyi igazolvány volt, név-
jegyek, klubtagságik, minden. Ügyvéd a pasi, nagymenő ügyvéd, az egyik
legnagyobb washingtoni cégé.
– És mire jutottál?
– Nem tudom, de ez nem normális, ugye érted?
– Nem biztos.
– Egy ilyen manus megkaphatja, amit csak akar, a belvárosban is. Mi a
fenének jön akkor ide? Ilyen helyre?
– Mert itt névtelen maradhat. Ez érthető.
– Talán, de talán nem. A lányok mondják, hogy mindig kérdezősködik.
Hogy kik az ügyfeleim, ki látszik arabnak vagy világos bőrű afrikainak...
mi köze ennek a jó, öreg szexhez?
– Szerinted csatorna?
– Nem tudom, az mit jelent.
– Olyan tag, aki információt visz, bár nem föltétlenül tudja, kitől és
kinek.
– Beletaláltál.
– Tudnád azonosítani? Már ha az igazolványai hamisak voltak.
– Naná. Errefelé ritkák a puccos alakok. – A pilóta fél pohár kanadai
whiskyt töltött magának, és több kortyintásra megitta. – Similis similibus
curantor – mondta csukott szemmel, és böfögött.
– Tessék?
– Régi, középkori imádság. Azt jelenti: kutyaharapást szőrivel.
– Oké, szóval a puccos pasasoknál tartottunk: az egyik az, aki
beszervezett, a másik meg a washingtoni ügyvéd, aki nem vetkőzik le a
kupiban. A nevük?
– A beszervező Mr. Neptunnak mondta magát, de őt évek óta nem
láttam, nem is beszéltem vele. A jogász neve Ingersol, David Ingersol, de
mint mondtam, lehet, hogy a papírjai hamisak voltak.
– Majd utánanézünk... Gorda előtt mi volt az utolsó melód?
– Ezen a házon kívül legális turistaszállítással keresem a kenyeremet...
– Olyan melóra gondolok, amelyik összefüggött a beszerveződdel –
szakította félbe Tyrell.
– Hidroplánutak általában hetente egyszer, néha kétszer egy csöpp
szigetre, amelyik nemigen szerepel a térképeken.
– Öböllel, rövid dokkal, dombtetőre épült házzal?
– Az, az! Honnan tudod?
– Vége.
– A szigetnek?
– A háznak. Mit vittél oda? Vagy kit?
– Főleg árut. Sok gyümölcsöt, zöldséget, friss húst – bárki lakott is ott,
nem szerette a fagyasztott élelmiszert. És látogatókat, vendégeket, akiket
késő délután vettem föl mindig, mert éjszakára sosem maradtak. Egy
kivételével.
– Micsoda? Ki volt az?
– Neveket nem használtak. Egy nő volt az illető, valóságos bombázó.
– Nő?
– Méghozzá micsoda nő, öregem. Francia, spanyol vagy olasz, nem
tudom, melyik, de olyan hosszú lábú, jó harmincas.
– Bajaratt! – suttogta magának Hawthorne.
– Mit mondtál?
– Semmit. Mikor láttad utoljára azt a nőt? És hol?
– Néhány napja. A szigetre vittem, miután fölvettem St. Bartson.
Tyrellnak elakadt a lélegzete. Őrület!... Dominique?
 16
– Hazudsz! – ragadta meg Hawthorne a pilóta mocskos ingét. A fickó elej-
tette a poharát, amely darabokra tört. – Ki vagy te? Először az én nevemet
használod a gyilkos neveként a rohadt gépeden, aztán azt akarod elhitetni
velem, hogy egy barátom, egy igen közeli barátom az az elmebeteg szuka,
akit a fél világ keres! Nyavalyás hazudozó vagy! Ki vett rá?
– Mi ez az ordibálás? – ült föl a sezlonon a zajra fölébredt Jackson
Poole.
– Engedj el, őrült! – kapaszkodott a bárpultba a pilóta. – Rajtad cipő
van, rajtam nincs, és minden tele üvegszilánkkal.
– Szétvágom a pofádat is! Ki mondta, hogy ezt csináld?
– Mi a fenéről beszélsz?
– Újra kezdődik Amszterdam! Mit tudsz Amszterdamról?
– Az ég szerelmére, sosem jártam ott!... Engedj el!
– Az a nő St. Bartson! Sötét vagy szőke hajú?
– Sötét. Mondtam, olasz vagy spanyol...
– Milyen magas?
– Magas sarkú cipőben kábé akkora, mint én, én meg 175 vagyok...
– Az arca... bőre?
– Barnás, a naptól...
– Mit viselt?
– Nem tudom...
– Gondolkozz!
– Fehér volt, fehér... ruha vagy nadrágkosztüm... olyan hivatalos jellegű.
– Rohadék, hazudsz! – ordította Tyrell.
– Miért hazudnék?
– Nem hazudik, Tye – mondta Poole. – Se ereje hozzá, se mersze. Alig
áll a lábán.
– Istenem! – Hawthorne elengedte a pilótát, elfordult, és suttogva mon-
dogatta. – Jaj, Istenem, jaj, Istenem, jaj, Istenem! – Lassan a vastag üvegű
ablakhoz vánszorgott, kinézett a mocskos, macskaköves utcára, és hörgő
kiáltás szakadt föl belőle. –... Saba. Párizs... Barts... csupa hazugság.
Amszterdam, Amszterdam!
– Amszterdam? – kérdezte ártatlanul a pilóta, és mezítláb kerülgetve az
üvegcserepeket eloldalgott a bárpulttól.
– Csönd – szólt rá Jackson, miközben Tyrell Hawthorne remegő alakját
nézte. – Ez az ember szenved, pilóta.
– Mi közöm hozzá? Mit csináltam?
 – Olyasmit mondtál neki, amit nem akart hallani, azt hiszem.
– Csak az igazat mondtam.
Hawthorne hirtelen dühösen megfordult, izzó szemében gyűlölet égett.
– A telefon? – harsogta. – Hol a másik telefon?
– Odafönn, de az ajtó zárva van. A kulcs valahol... – A pilóta eddig
jutott, mert Tyrell hármasával rohant fölfelé a lépcsőn, léptei
visszhangoztak a vén bordélyban.
– A parancsnoka egy őrült – mondta a tulaj. – Hogy értette, hogy
használtam a nevét? Az a barom a gépen teljesen világosan beszélt.
„Hawthorne a nevem.” Legalább háromszor vagy négyszer elismételte.
– Hazudott. Ez Hawthorne.
– Szentséges...
– Ebben az egész rohadt ügyben semmi sem szent – mondta csöndesen
Poole.

Hawthorne többször nekivetette vállát a pilóta magánlakása ajtajának. A

zár ötödszörre engedett. Tyrell berontott, s egy pillanatra meglepte az
egymásba nyíló szobák tisztasága, rendje. Barbár disznóólra számított. Ez
a lakosztály azonban szerepelhetett volna bármelyik lakberendezési lapban:
férfias bútor, csupa drága bőr és sötét fa, tölgyfa falburkolat, a falakon
impresszionista festmények jó minőségű reprói – szórt fény, ragyogó
színek, gyöngéd alakok, még finomabb kertek. Ezek a szobák a pilóta
egészen más arcát mutatták.
Hol a telefon? Tyrell bepillantott a hálószobába is. A szobában minden-
ütt, az íróasztalon, az éjjeliszekrényen, a falakon ugyanannak a két gyerek-
nek a bekeretezett képei voltak különböző életkorokban. Ott a telefon – az
ágy mellett. Tyrell odarohant, közben a zsebéből papírt vett elő – a párizsi
számot. Egy újabb fénykép állította meg egy pillanatra. A képen két fiatal
felnőtt látszott, egy fiú meg egy lány, akik nagyon hasonlítottak egymásra.
Te jó ég, ikrek! – gondolta Hawthorne. Kollégiumi egyenruhát viseltek: a
lány kockás rakott szoknyát és fehér blúzt, a fiú sötét blézert és csíkos
nyakkendőt. Egy tábla előtt álltak mosolyogva:

Wisconsin Állam Egyeteme

Felvételi iroda

Tyrell ekkor látta meg az írást a kép alján. A betűk aprók voltak, de az
írás precíz, a dátum néhány évvel korábbi.
 Még mindig elválaszthatatlanok, Al, és bár sokat
veszekednek, nagyon vigyáznak egymásra. Büszke lennél rájuk,
mint ők az apjukra, aki meghalt a hazáért. Herb szívélyesen
üdvözöl, ahogyan én is, és köszönjük a segítségedet.

Nagyon, nagyon bonyolult ember ez a pilóta.

Nincs idő!
Hawthorne fölkapta a kagylót, megvárta a tárcsahangot, majd gondosan
hívta a párizsi számot a cetliről.
– La maison de Couvier – mondta háromezer mérföldnyire egy női
hang.
– Pauline?
– Ó, monsieur, ugye ön az, n'est-ce pás? Saba?
– Erről is meg akarom kérdezni őt! Miért nem volt ott?
– Ó, én kérdeztem, monsieur, és madame azt mondta, ő sosem beszélt
önnek semmiféle Sabáról, ön nyilván csak kitalálta. A bácsikája az egyik
közeli szigetre költözött évekkel ezelőtt. A szomszédok túlságosan
kíváncsiak lettek, zaklatták, madame pedig nem látta értelmét – hogy is
kell mondani? –, hogy magyarázkodással töltse az időt, mert nyomban
vissza kellett térnie Párizsba, és úgyis tudja, hol érheti el önt.
– Igen kézenfekvő magyarázat, Pauline.
– Monsieur, ön nem lehet féltékeny... nem, nem lehet, nincs rá oka! Ön
mindig madame szívében van, én tudom egyedül.
– Beszélni akarok vele. Azonnal!
– Nincs itt, hiszen tudja.
– Melyik szállodában van?
– Nem szálloda. Madame és monsieur jachton vannak a Földközi-
tengeren.
– A jachtoknak is van telefonszáma. Mi az?
– Nem tudom, higgyen nekem. Madame telefonál nekem egy órán belül,
mert készítünk elő vacsorát jövő hétre svájciaknak Zürichből. Ők esznek
egészen másként, olyan németek, tudja.
– Beszélnem kell vele!
– Akkor fog, monsieur. Hagyjon nálam számot, és madame vissza fogja
hívni. Vagy hívjon vissza, és akkor lesz nekem számom hozzá. Nem gond.
– Rendben van. Egy jacht a Földközi-tengeren, amelyiknek a számát
nem hagyták meg Párizsban, ha bármi történne? Ki volt az a nő, aki
fölszállt Simon gépére St. Bartson? Akik tudnak Amszterdamról, vajon
meddig akarnak elmenni, hogy őt az őrületbe kergessék? Valakit
Dominique-nak öltöztetve beleillesztettek ebbe az őrült mozaikba!... Vagy
csak hazudik magának? Amszterdamban is hazudott? Ha így lenne, abba
kell hagyni a hazudozást.
Tyrell letette a kagylót. Remegő keze a készüléken maradt. Eltökélte,
bár nem szívesen, hogy Henry Stevenst hívja Washingtonban. Az a tény,
hogy NVN, bárki lett légyen is, megkerülte a tengerészeti elhárítás
főnökét, bizonyos üzenetet hordozott, de hogy mit, azt Hawthorne nem
tudhatta meg délután háromig. Megvárhatta volna, amíg Stevens hívja őt a
szállodában Isla Verdén, hiszen nyilván hívni fogja, vagy már hívta is – jaj,
Jézusom, Cathy! Megfeledkezett róla, s ami még rosszabb, Poole is. Tyrell
nyomban tárcsázott.
– Hol a csudában voltatok? – kérdezte Neilsen. – Betegre aggódtam
magam. Már-már fölhívtam a konzulátust, a támaszpontot, sőt Stevens
barátodat Washingtonban.
– De nem hívtad, ugye?
– Nem volt rá szükség. Hajnali négy óta háromszor telefonált ide.
– Beszéltél neki?
– Tudod, nagyon jóban vagyunk. Majdnem tegeződünk...
– Nem mondtál neki semmit az üzenetről, amelyet tegnap este kaptam?
– Ugyan már, Tye – tiltakozott Cathy. – Még a kurváink titkait is
megtartottam, pedig náluk volt aztán forgalom. Persze hogy nem.
– Mit mondott – és te mit mondtál?
– Természetesen azt akarta tudni, hol vagy, és természetesen azt felel-
tem, nem tudom; aztán arra volt kíváncsi, mikor jössz meg, amire ugyanazt
válaszoltam. Akkor robbant, és megkérdezte, mit tudok egyáltalán. Mond-
tam, hogy a „tartalékokról” tanultam valamit... de nem találta viccesnek.
– Már nincs is semmi vicces.
– Mi történt? – kérdezte higgadtan az őrnagy.
– Megtaláltuk a pilótát, és tőle megtudtunk valamit.
– Ez haladás.
– Nem sok. A fickó halott volt, mielőtt odaértünk.
– Istenem! Ti jól vagytok? Mikor jöttök vissza?
– Mihelyt tudunk.
Hawthorne letette a kagylót, majd várt néhány másodpercig, hogy
lecsillapodjanak egymást kergető gondolatai. Egy magas nő fehérben, szép
arc, barnára sülve – aki St. Bartsról a padrone erődszigetére röpült... Abban
a világban, amelyből kilépett, és ahová most visszakerült, nem létezett
véletlen; manipulált szerepcsere, az egyik személy fölcserélése egy
másikkal, percnyi pontossággal, nem valami meggyőző!... Krisztusom,
nem lehet elviselni! Állj! Szedd össze magad, zárd ki a kínt! És még egy
nagyon is reális közbeszúrás, az ismeretlen NVN, aki délután háromkor
fogja hívni. Koncentrálj!... Dominique? Koncentrálj!
Fölvette a kagylót, Washingtont hívta. Pár perc múlva Henry Stevens
volt a vonalban.
– A repülő őrnagy azt mondta, nem tudja, mikor ment el, hová, és mikor
megy vissza. Mi folyik ott?
– Később részletes jelentést kap, Henry. Most mondok néhány nevet.
Kerítsen elő róluk mindent, amit csak tud.
– Milyen sürgős?
– Nagyon.
– Maga megőrült!
– Közel állhatnak Bajaratthoz...
– Oké. Kik azok?
– Az első Neptunnak nevezi magát, Mr. Neptun. Magas, elegáns, ősz
hajú, hatvanas.
– Ilyen Georgetown fél lakossága. A következő?
– A másik egy Ingersol nevű washingtoni ügyvéd...
– Az Ingersol és White cégtől? – szakította félbe Stevens.
– Valószínűleg. Ismeri?
– Hallottam róla, ahogyan a legtöbben. David Ingersol, egy nagy
tiszteletben álló volt bíró fia, első osztályú golfklubok tagja, a hatalmasok
barátja, maga is hatalmas. Krisztusom, arra céloz, hogy Ingersol része a...
– Nem célzok semmire, Henry – szakította félbe Hawthorne.
– Dehogynem! És meg kell mondanom, Tye, hogy nagyon el van
tájolva. Véletlenül tudom, hogy Ingersol sok szívességet tett a CIA-nak az
európai útjain.
– És ettől lennék eltájolva?
– Langleyben igen jó véleménnyel vannak róla. Az ügynökség nem tar-
tozik a kedvenceim közé, túlságosan gyakran lépnek a tyúkszememre, mint
tudja, de a felderítésük a lehető legjobb, arról kezeskedem. Nem használ-
nának egy olyan embert, mint Ingersol, anélkül, hogy át ne világítanák.
– Akkor az alsó részeit kihagyták.
– Micsoda?
– Nézze, a forrásom azt mondta, lehet, hogy kamu az egész, de
megjelent valakinél, aki – nagyon kívülállóan és semmiről sem tudva –
benne van a buliban.
– Oké, most más a viszonyom az igazgatóval. Egyenesen hozzá
fordulok. Ki van még?
 – Egy San Juan-i légi irányító, Cornwall nevű. Halott.
– Halott?
– Főbe lőtték, nem sokkal azelőtt, hogy eljutottunk hozzá ma éjjel
egykor.
– Hogyan találtak rá?
– Most jön a negyedik név, de ezzel föld alá kell menni.
– Olyan nagy fej?
– Nem, abszolút kívülálló. Ő az előbb említett forrás, aki nem tud
jóformán semmiről, de valaki odaföntről irányítja. Ha ki tudnánk deríteni,
ki az, áttörés lenne.
– Azt akarja mondani, hogy ennek a Bajarattnak kapcsolatai vannak
kormányzati szinten? Nemcsak alkalmi megvesztegetésekről van szó,
hanem beépített emberei vannak Washingtonban?
– Higgye el.
– Mondja a nevet.
– Simon, Alfred Simon. Fiatalkorú ejtőernyős pilóta volt Vientianéban,
a Royal Lao gépén.
– CIA – mondta Stevens. – Azok a csúnya, szép régi idők. Kenőpénzzel
teli zsákokat dobtunk le a gerilláknak Laosz és Kambodzsa hegyei közt. A
pilóták sokat loptak... Hogy tud valaki Washingtonból irányítani egy ilyen
embert? Az ember azt hihetne, éppen fordítva történik.
– A nyakába sózták a roncs gépeket, igen gyanús papírokat írattak alá a
kölyökkel, aki valószínűleg részeg lehetett. Így megbélyegezték, zsoldossá
és tolvajjá alázták, akinek semmi köze nem lehet a mi tiszta kezű
katonáinkhoz.
– Aztán kirántották alóla a szőnyeget, a fejére olvasták a vádat. Hogy
beledugta a kezét Washington zsebébe, amíg a bátor fiaink meghaltak a
hazáért.
– Ronda egy forgatókönyv.
– Az, és klasszikus, és még részegnek sem kellett hozzá lennie, csak
kapzsinak. A pasas azt hiszi, sok milliót nyer a bolton, és nem veszi észre,
hogy egész életére horogra akadt... Pontosan tudom, kitől tudhatom meg,
mi van bizonyos Alfred Simon pilóta kartonján.
– De senki nem fogja megtudni, hogy utánanézett?
– Vigyázok – ígérte a tengerészeti elhárítás főnöke. – Jó forrás lehet egy
tengerentúli szolgálatot teljesített hölgy, aki az elemzők soraiba
emelkedett, de aki szintén belenyúlt bizonyos zsebbe, a CIA zsebébe, és
rajtakaptuk. Természetesen soha nem derült fény semmire, de a hölgyet
meg tudjuk mozgatni.
 – Hívjon vissza a szállodában – mondta Hawthorne. – Ha nem lennék
ott, mondjon el mindent Neilsen őrnagynak. Most már igazolt négy-nullás,
hacsak a hülyék nem változtatták meg megint a besorolást.
– Ahogyan beszélt... mondja, alkalmas az a nő valamire?
– Szálljon le róla, kapitány. Nélküle nem élnénk.
– Bocs, csak egy kis könnyedséget próbáltam vinni ebbe a nehéz
helyzetbe.
– Bunkó. Lásson munkához, aztán menjen haza a feleségéhez. –
Hawthorne lecsapta a telefont. Gyöngyözött a homloka. Most mit? Nem
állhat le! Mozgásban kell maradnia, hogy ne gondoljon azokra a
dolgokra... amelyekre gondolni sem mer. Pedig muszáj! Másoknak
hazudhat, de magának nem, már nem. Saba, a magának való nagybácsi, a
párizsi bizalmas, a jótékonyság... a szerelmi vallomások. Csupa hazugság.
Dominique!Dominique Montaigne azonos Bajarattal!
Megtalálja, vagy belehal. Most már semmi nem állíthatja meg. Árulás!

A San Juan-i rendőrség emberölési osztályán a meggyilkolt légi irányító

felesége, bizonyos Rose Cornwall pompásat alakított. Higgadtan és bátran
viselkedett a nagy veszteség ellenére... Nem, nem, segíteni nem tud, sajnos.
Az ő drága urának nem volt egyetlen ellensége sem, hiszen soha nem
teremtett nála szelídebb embert az Úr, kérdezzék csak meg a plébánost.
Tartozás? Dehogy. Jól éltek, de mindig a keresetükhöz mérten. Talán
játszott a kaszinóban? Nagyon ritkán, akkor is csak a játékautomatákon, a
huszonöt centes változatot, legföljebb húsz dollárig. Kábítószer? Soha!
Egy aszpirint se vett be, cigarettát is csak napi egyet szívott, ebéd után.
Miért jöttek Chicagóból Puerto Ricóba öt éve? A kényelmesebb életért; az
éghajlat, a tengerpart, az esőerdő – imádott sétálni az erdőben –, és
szabadulni akart a chicagói O'Hare repülőtér borzalmas forgalmától.
– Most már hazamehetek? Szeretnék egy kicsit egyedül lenni, mielőtt
elhívom a papunkat. Csodálatos ember, elrendezzük a temetést.
Rose Cornwallt elkísérték a házához Isla Verdén, de ő nem a papnak
telefonált. A hívott szám Mayagüezben volt.
– Ide figyelj, te disznó! Fedeztem az embereidet, most követelem a
járandóságomat – mondta özvegy Cornwallné.

Catherine Neilsen éppen a repülőtéri gyilkosságról olvasott, amikor

megszólalt a telefon. Fölvette a kagylót.
– Tessék.
– Stevens vagyok, őrnagy.
 – Ma ötödször, ha jól számolom.
– Jól számol. Gondolom, már ott van. Másfél órája beszéltem vele.
– Igen, mondta. Zuhanyozik. Mindketten zuhanyoznak, és nem árt, ha
minél alaposabban. Bűzlik az egész lakosztály.
– Mitől?
– Kupleráj, kapitány. Ott jártak.
– Micsoda?
– De értetlen, uram.
– Hívja ide. Ő követelte minél előbb az adatokat.
– Remélem, nem fogom megbotránkoztatni. Várjon, kérem. – Neilsen
Hawthorne hálószobájába ment, aztán a fürdőszoba ajtajához. Fülelt,
habozott, majd benyitott, és ott látta a meztelen Tyrellt, aki éppen jókora
törölközővel szárítgatta magát. – Bocs a zavarásért, kapitány. Washington
van a vonalban.
– Kopogásról nem hallottál?
– Amikor zubog a víz?
– Jaj... elfelejtettem.
Hawthorne a törölközőbe csavarta magát, és a telefonhoz sietett.
– Mit talált, Henry?
– „Neptunról” jóformán semmit...
– Mi az a jóformán?
– A déli félteke komputerei egyetlen adatot dobtak ki. Úgy tetszik,
évekkel ezelőtt Argentínában volt egy bizonyos Neptun, a tábornoki puccs
egyik résztvevője, de ez csupán az álneve volt valami külföldinek, aki
közel állt a nagyfiúkhoz. Nincs semmi más információ, kivéve azt, hogy
ugyanez vonatkozik egy bizonyos Mr. Marsra is.
– Ingersol?
– Patyolattiszta, Tye, de Puerto Ricónak igaza van. Valóban oda jár
évente négyszer-ötször kliensekhez, akik egytől egyig ellenőrizve vannak,
minden teljesen legális.
– Csakhogy ő a kliens – mondta Hawthorne.
– Ezt hogy érted!
– Ne törődj vele. Kamu. És a légi irányító, Cornwall?
– Ez már érdekesebb. A részlegének a főnöke volt az O'Hare repülő-
téren, nagyon okos fiú, jól is keresett, de azért nem volt hű de gazdag. Egy
kis kutatás kiderítette, hogy a feleségének részesedése volt egy chicagói ét-
teremben. Nem volt előkelő, de a városnak azon a részén a legnépszerűbb
hely volt, és az asszony – azaz a házaspár – az értékénél lényegesen keve-
sebbért adta el, amikor Puerto Ricóba költöztek. Tisztes évi jövedelmet
hozott pedig.
– Ami fölveti a kérdést – szólt közbe Tyrell –, hogy honnan pótolták a
kiesett jövedelmet.
– Van még egy kérdés, amely talán választ ad erre a kérdésre – mondta
Stevens. – Hogyan vásárolhat egy San Juan-i légi irányító, ahol a fizetés a
töredéke a chicagóinak, egy hatszázezer dolláros házat Isla Verde
tengerpartján? Az étteremrész ára aligha fedezhette.
– Isla Verde?
– A város legjobb része.
– Tudom, itt lakunk. Még valami a mozgékony Cornwall házaspárról?
– Csak vélemény, nem konkrétum.
– Nos?
– A légi irányítókat vizsgáztatták, hogy mennyire alkalmasak a
munkára. Cornwall a legjobbak között végzett – jéghideg, gyors és
módszeres –, mégis jobban szerette az éjszakai szolgálatot, sőt
ragaszkodott hozzá, ami meglehetősen szokatlan.
– Itt is, úgy tűnt fel a forrásomnak. Mi volt róla a vélemény
Chicagóban?
– Hogy a házassága jóvátehetetlenül megromlott.
– Az nem valószínű, hiszen együtt érkeztek ide, és családi házat vettek
hatszázezerért.
– Mondtam, hogy csak vélemény, nem tény.
– Hacsak nem azon az információn alapul, hogy nagy nőcsábásznak
tartották.
– A vizsgákon ilyesmit nem néznek. Szükség van légi irányítókra. Csak
föltűnt, hogy Cornwall nem szívesen éjszakázik otthon.
– Utánanézek – mondta Hawthorne. – És mi van a földalattinkkal, a
pilótával, Alfred Simonnal?
– Vagy hazudik magának, vagy a legeszelősebb tréfacsináló a világon.
– Micsoda?
– Teljesen tiszta a lapja, sőt néhány kitüntetés vár rá, ha fölbukkanna.
Egy szó sincs olyasmiről, hogy Lao repülőgépeket vett volna, akár illegáli-
san, akár legálisan. Nagyon fiatal repülőhadnagyocska volt, aki önként je-
lentkezett veszélyes megbízatásokra Vientianéból, és ha lopott is valamit,
sosem jelentették. Ha holnap besétálna a Pentagonba, ünnepséget tartan-
ának, átadnának neki egy halom medált meg több mint száznyolcvanezer
dollárt, a föl nem vett zsoldját és nyugdíját.
– Jézus Krisztus. Őszintén mondom, Henry, semmit sem tud erről.
– Honnan tudja?
 – Mert a pénzt már bizonyosan elküldte volna valahová. Jól tudom,
hová.
– Ezt nem értem.
– Remélem is. A baj csak az, hogy beadtak neki egy hazugságot, amely
hosszú évek óta fogva tartja, és még most is a végét okozhatja.
– Még mindig nem értem.
– Megzsarolták, és nem a megfelelő félnek dolgozott. Bajaratt
embereinek melózott.
– Mit akar csinálni? – kérdezte Stevens.
– Nem én, hanem maga. Elviszem Alfred Simon hadnagyot az itteni
haditengerészeti támaszpontra, onnan vitesse maga Washingtonba, és dugja
el, amíg nyugodtan elő nem jöhet mint egykori hős, némi plusz suskával.
– Miért most?
– Mert ha késlekedünk, már késő lehet, és szükségünk van rá.
– Hogy azonosítsa Neptunt?
– És talán még másban is, amiről nem tudunk.
– Simon tehát első osztályon jön Washingtonba – mondta a tengerészeti
elhárítás főnöke. – Mi van még?
– Cornwall felesége. Mi a keresztneve?
– Rose.
– Azt hiszem, ennek a rózsának már elhervadtak a szirmai. – Hawthorne
letette a kagylót, s az ajtónak támaszkodó Cathyre pillantott. – Menjetek
Jacksonnal azonnal az óvárosba, és vigyétek Simont a haditengerészeti
támaszpontra. Gyorsan.
– Remélem, nem érti félre a helyzetet, és nem akar majd fölfogadni.
– Nem az a típus vagy. – Tyrell fölvette az éjjeliszekrényről a telefon-
könyvet, kinyitotta a C-nél.
– Ez bók volt vagy sértés?
– A kurvák nem járnak pisztollyal. A dudorodó fegyver elhomályosít
más dudorokat. Hát legyen nálad.
– Nincs pisztolyom.
– Vidd az enyémet, ott van a szekreteren... No itt van, Cornwall,
Verdében az egyetlen.
– No, mit tudsz? – vette a kezébe az őrnagy a kis Walther P. K.
automatát. – Olyan pici, hogy befér a retikülömbe.
– Retikülöd is van? – pillantott föl Hawthorne, miközben kiírta a
telefonszámot.
– Normális körülmények között hátizsákkal járok, de az utóbbi
huszonnégy órában be kell érnem ezzel a bájos, gyöngyözött kézitáskával.
Illik a ruhámhoz – Jackson jóváhagyta.
– Gyűlölöm a disznót... Lennétek szívesek indulni?
– Most lépett ki a zuhany alól. Onnan tudom, hogy még mindig countryt
énekel, de hangosabb, semhogy víz alól jönne a hangja.
– Akkor öltöztesd föl a gyereket, és rohanás. Nem szeretnék még egy
hullát, ezúttal Simon nevűt.
– Igenis, parancsnok.

Tyrell Simon fehér Cadillacjével Cornwallék házának parkolójában állt

meg. Ahogyan Stevens mondta, ez Isla Verde legdrágább része volt, a
házak nemcsak hogy a tengerparton sorakoztak, de mindegyiknek
hatalmas, az óceánra néző balkonja és saját medencéje is volt.
Hawthorne kiszállt a kocsiból, a bejárathoz ballagott, és intett a portás-
nak. Mint az ilyen lakótelepeknél mindenütt, itt is egyenruhás őr ült a vas-
tag üvegű portásfülkében. Megnyomott maga előtt egy gombot, és kiszólt:
– Españolvagy Ingles, señor?
– Angol – felelte Tyrell. – Mrs. Rose Cornwalllal kell beszélnem,
nagyon sürgős.
– A rendőrséghez tartozik, señor?
– Rendőrség? – Hawthorne megdermedt, de nagy lélekjelenléttel meg-
őrizte látszólagos közönyét. – Persze. Az Egyesült Államok
konzulátusáról, a rendőrség kért tőlünk valakit.
– Menjen be, señor. – Megszólalt a berregő, nyitotta a zárat, Tyrell
belépett, és egyenesen a portásfülkéhez sietett.
– Megmondaná Cornwallék lakásának a számát?
– Kilenc-nulla-egy, señor. Mindenki ott van.
Mindenki?Mi a fene...? Hawthorne a liftekhez sietett, és addig
nyomkodta a gombokat, amíg az egyik ajtó kinyílt. Az emeletek nagyon
lassan fogytak, amíg a kilencedikre ért. Kilépett a folyosóra, és nyomban
megtorpant a tömeg, és a vagy nyolc méternyire levő nyitott ajtón át
kivillanó vaku látványától. Odalépkedett a tömeghez, és látta, hogy jobbára
egyenruhás férfiakból és nőkből áll. Hirtelen alacsony, tömzsi, szürke
öltönyt és kék nyakkendőt viselő férfi lépett ki a lakásból, a tömeg szétvált
előtte, ő meg a jegyzetfüzetében lapozgatott. Tyrellra pillantott, aztán még
egyszer fölnézett, sötét szemében zavar. Az a rendőrnyomozó volt, akivel
Hawthorne alig nyolc órája a reptéren találkozott.
– Ah, señor, úgy látom, egyikünk sem aludt sokat a tragédiák között. A
férjét a múlt éjjel ölték meg, az asszonyt ma reggel – és maga, aki
egyiküket sem ismerte, megmagyarázhatatlanul mind a kétszer fölbukkan.
 – Elég, hadnagy, nincs időm erre a hülyeségre. Mi történt?
– Szemlátomást nagyon érdekli ez a házaspár. Talán így próbálja fedezni
a saját szerepét az ügyben.
– Hát persze, kinyírtam mindkettőt, aztán mi sem természetesebb, mint
hogy mindkét helyszínen megjelenek. Hű, de okos dolog lenne. Halljam,
mi történt?
– Ó, legyen a vendégem, señor – mondta a nyomozó, és Hawthorne-t a
tömegen keresztül bevezette a nappaliba. Odabenn minden a feje tetején
állt, a bútorok, a porcelánok darabokban. Ám se vér, se holttest sehol. –
Íme, a „kinyírás” színhelye, pontosan úgy, ahogyan számított rá, nem igaz,
señor?
– Hol a holttest?
– Nem tudja?
– Honnan tudnám?
– Talán csak maga tud erre válaszolni. Tegnap éjjel ott volt a
konyhában, ahol megtaláltuk a légi irányító, a férj tetemét.
– Mert valaki mondta, hogy ott van!
– Most meg itt van. Miért?
– Bizalmas... Nem kerülhet be a lapokba, nem engedhetjük meg.
– Nem engedhetik? Kik, ha kérdeznem szabad?
– Mondja el, mi történt, akkor talán felelek.
– Szóval az americano parancsolgat?
– Ez kérés, uram. Tudnom kell.
– Belemegyünk az okos kis játékába, señor. – A nyomozó az erkélyen
térdelő ujjlenyomatosokhoz vezette Tyrellt. A tolóajtó nyitva volt, a redőny
kettéhasítva, mintha súlyos, éles késsel szelték volna végig. – Itt lökték ki a
nőt kilenc emeletnyi magasból. Nem ismerős, señor?
– Miről beszél?
– Bilincseljék meg! – parancsolt a Hawthorne mögött álló rendőrökre a
felügyelő.
– Micsoda?
– Maga az első számú gyanúsított, señor, és gondolnom kell a
hírnevemre.

Három óra előtt huszonkét perccel és a makacs, öntelt nyomozóval való

viharos veszekedés után Tyrell engedélyt kapott egy nagyon privát telefon-
hívásra. Washingtont hívta, és harmincnyolc másodperccel később egy ala-
csonyabb beosztású rendőrtiszt kiállította a szabadulópapírt a felettesei leg-
mélységesebb bocsánatkérésének tolmácsolásával. Hawthorne nem tudta,
hol lehet Alfred Simon Cadillacje, ezért taxival ment vissza a szállodába.
– Hol voltál öt óra hosszat? – kérdezte Catherine.
– Már rendeltem egy kocsit, hogy megyek, és kiosztok pár tucat pofont
a városban! – tette hozzá Poole.
– Börtönben voltam – felelte nyugodtan Hawthorne, és végigdőlt a
pamlagon. – Simon elment?
– Nem valami könnyen – felelte Neilsen. – Kezdjük azzal, hogy a kissé
kapatos Mr. Simon valóban azt gondolta, szépen kiegészíteném a
választékát – és ez nagyobb bók, mint amekkorát tőled kaptam.
– Mea culpa.
– Így hát elvittük Simont a támaszpontra, és rengeteg kávét itattunk vele
– folytatta Cathy. – Őszintén szólva, nem sokat segítettem, mert amíg
tolókocsiban a géphez toltuk, még kétszer tett nekem ajánlatot.
– Jogosult rá. Igazi hős.
– Jogosult rám?
– Nem azt mondtam, csak hogy kérni jogosult.
– Most hová megyünk? – kérdezte Poole.
– Hány óra?
– Tizenkét perc múlva három – felelte Neilsen, és Tyrellt figyelte.
– Akkor van még tizenkét percünk, amíg megtudjuk – ült föl
Hawthorne, aki azon kapta magát, hogy izzad, pedig a szobában hűvös
volt.
Tyrell idegessége percről percre nőtt, és Dominique/Bajaratt
elűzhetetlenül fölvillanó képei csak fokozták a dühét és az idegességét.
Tudta, hogy ez lesz – mert éppen nem csinált semmit. Csak mozgásban
volt, céltalanul. Szinte hálát érzett a rendőrségen elvesztegetett órákért,
ahol a veszekedés és az értelmetlen kiabálás legalább lekötötték.
– Három óra, Tye – közölte Cathy. – Akarod, hogy elmenjünk?
Hawthorne megtorpant. Nézte a két repülőt, előbb az egyiket, aztán a
másikat.
– Nem – mondta. – Azt akarom, hogy itt legyetek, mert bízom bennetek.
– Fontos vagy nekünk, parancsnok – mondta az őrnagy. – És ez sem
mindegy.
– Köszönöm. – Tyrell a telefonhoz ment, tárcsázott.
– Tessék. – A virginiai Fairfaxben hidegen szólt a hang, mintha ez az
egyetlen szó is nehezére esne.
– Hawthorne.
– Várjon, kérem. – NVN csak néhány rövid csipogás után tért vissza. –
Most már nyíltan beszélhetünk, parancsnok – folytatta a hang sokkal barát-
ságosabban. – Bár a beszélgetésünk aligha lesz terhelő bármelyikünkre
nézve is.
– Magnóra veszi? Az volt az a zaj?
– Ellenkezőleg, a zavaróberendezés. A szalagon csak recsegés lesz
hallható. Mindkettőnk érdekében.
– Akkor elmondhatja, amit akar. Amszterdamról.
– Nem egészen, a teljes sztorihoz szükséges a szeme is.
– Hogy érti ezt?
– Fényképek. Amszterdamból. A felesége van rajtuk, Ingrid Johansen
Hawthorne, három férfi társaságában, négy különböző helyszínen: a
Zuiderkerk Állatkertben, a Rembrandt-házban, egy turistahajó fedélzetén
és egy brüsszeli kávéházban. Mindhárom képen igen bizalmasan és elmé-
lyülten beszélgetnek. Meggyőződésem, hogy az egyikük, ha nem mind a
három, felelős a felesége haláláért, vagy azáltal, hogy kompromittálták,
vagy maguk követték el a tettet.
– Kik azok?
– Azt még zavaróval sem mondhatom így meg, parancsnok. Azt
mondtam, az egyikük, ha nem mindhárom, és az az igazság, hogy én csak
egyet azonosítottam. De biztos vagyok benne, hogy maga azonosítani tudja
a másik kettőt is. Én nem férek hozzá a zárt anyagokhoz.
– Miért olyan biztos benne, hogy nekem sikerül?
– Mert megtudtam, hogy a titkos ügynökök közé tartoztak
Amszterdamban.
– Több mint harmincan, majdnem negyvenen voltak... Valamiféle
Bekaa-kapcsolatról is írt.
– Abban az értelemben, hogy a Bekaa nemcsak Amszterdamban
terjeszkedik, de Washingtonban is.
– Washingtonban?
– A leghatározottabban.
– És az „elvetélt akció”, amelyre most esetleg visszatértek? Ha kettő
meg kettő négy, a mostani helyzetre utal.
– Úgy van. Emlékszik még rá, hogy öt évvel ezelőtt, mintegy három
héttel a felesége meggyilkolása előtt úgy volt, hogy az Egyesült Államok
elnöke részt vesz a NATO konferenciáján Hágában?
– Persze. Az egészet lefújták, és egy hónappal később tartották meg,
Torontóban.
– Arra is emlékszik, miért?
– Természetesen. Fülest kaptunk, hogy a Bekaa tucatnyi terrorcsapatot
küldött ki, hogy megöljék az elnököt... és másokat.
 – Pontosan. Köztük Nagy-Britannia miniszterelnökét és Franciaország
elnökét.
– De hol az összefüggés, a kapcsolat?
– Majd elmondom, ha itt lesz – miután azonosította a két ismeretlent,
amire tudom, hogy képes. A gépem fél ötkor várja a San Juan-i
repülőtéren, az információ majd odairányítja... Egyébként a nevem Van
Nostrand, Nils Van Nostrand. És amennyiben kétségei lennének velem
kapcsolatban, kérje meg a barátait a tengerészeinél, hogy kapcsoltassák
magának a külügyminisztert, a CIA igazgatóját vagy a nemzetvédelmi
minisztert. Az Isten szerelmére, ne említse, amiről beszéltem, de biztos
vagyok benne, hogy kezeskednek értem.
– Csupa nagyágyú...
– Nekem régi barátaim – szakította félbe Van Nostrand. – Ha csupán
annyit mond nekik, hogy a jelenlegi helyzetében találkozót kértem
magától, nyilván biztatni fogják, hogy látogasson meg.
– Ezért fölösleges is telefonálnom – állapította meg Hawthorne. –
Egyébként két munkatársammal utazom.
– Igen, tudom. Bizonyos Neilsen őrnaggyal és Poole hadnaggyal, akiket
a Patrick légitámaszpont bocsátott a rendelkezésére. Szívesen látom, ha el-
kísérik, de attól tartok, a beszélgetésünkön nem lehetnek jelen. Néhány
mérföldnyire van egy remek motel. Ott foglaltatok nekik szobát, termé-
szetesen az én költségemre, és miután földet értek, a kocsim odaviszi őket.
– Krisztusom! – robbant ki Hawthorne. – Ha ilyen információ
birtokában van, miért tartott ennyi ideig, amíg megtalált?
– Nem olyan régen van a birtokomban, parancsnok, és nyilvánvaló
okokból az időpont éppen megfelelő.
– Az Isten verje meg, ki az az ember a képeken, akit sikerült
azonosítania? Profi vagyok, Van Nostrand, és számtalan kettős és hármas
ügynök nevét tudtam, miközben vidáman vacsorázgattam velük.
– Ragaszkodik hozzá?
– Ragaszkodom.
– Rendben van. Az, akire már öt éve gyanakszik. Henry Stevens kapi-
tány, a tengerészeti elhárítás jelenlegi vezetője. – Van Nostrand szünetet
tartott, majd hozzátette. – Nem tehetett mást. A helyzet az volt, hogy vagy
maga öli meg őt, vagy a szovjetek a maga feleségét. A felesége Stevens
szeretője volt hosszú évekig. Nem engedhette kiszállni.

17
Az alak hol eltűnt, hol előbukkant az árnyékból a washingtoni Rock Creek
parkban, a néhány lámpa nem sokat ért a nyári lombok ellen. Hallotta a
sebes vizet odalenn a vízmosásban, és tudta, hogy közel a találkozóhely; a
földúton pad állt, egyenlő távolságban két lámpától. Félsötét, de inkább
sötét, hiszen a két embert soha nem láthatták együtt; ezt a parancsot nem
szeghették meg. Mindkettő Skorpió volt.
Amint észrevette kollégáját a padon, kezében égő szivarral, David
Ingersol megszaporázta lépteit, és még egyszer körülnézett, nem követik-e.
Egyedül voltak. Ingersol leült a padra.
– Szervusz, David – mondta Skorpió Kettő, ez a nagydarab, kopaszodó,
vörös hajú, püffedt képű, lapos orrú férfi.
– Jó estét, Pat. Nyirkos az idő, nem igaz?
– Azt mondják, nem fog esni, de a seggfejek többnyire tévednek. Még
esernyőt is hoztam, azt a picire csukhatót, amely a zsebben is elfér, persze
másra se nagyon jó.
– Én elfelejtettem. Sok a gondom.
– Világos. Utoljára több mint három éve találkoztunk.
– Ez sokkal rosszabb.
– Tényleg?
– Ez őrület, tudnod kell – mondta Skorpió Három.
– Én nem ítélkezem. Attól vagyok meglehetősen jómódú, hogy
teljesítem a parancsokat, nem kérdőjelezem meg őket.
– Akkor sem, ha a saját vesztedet okozzák?
– Hé, Davey, erről előbb kellett volna elgondolkozni, amikor eladtuk a
lelkünket az Ellátóknak.
– A filozófia nem érdekel. Az viszont igen, hogy megvédjük, amire szert
tettünk, amit kerestünk. Az a beteg lelkű, beteg testű vénember meghalt, s
vele az a szenilis téboly is, amelyik létrehozta ezt az őrületet... Tedd csak
föl magadnak a kérdést, O'Ryan, miféle hasznot várhatunk egy
gyilkosságtól – több gyilkosságtól?
– Semmifélét, viszont a legnagyobb hasznunkra lehet, ha nem állunk az
útjába. Mert például túléljük.
– Ugyan ki törne a mi életünkre?
– Azok az őrültek, akiknek ez a terv a mániájuk. Az a nő nem egyedül
dolgozik. Követői vannak, ahogyan Abu Nidalnak meg a hozzá
hasonlóknak. Talán ez kisebb kör, de legalább annyira elszánt, és legalább
akkora forrásai vannak. Nem, David, mi szépen megtesszük, amit Skorpió
Egy mond, és ha bármi kisiklatná ezt a tébolyult mozdonyt, ő jelentheti,
hogy mi teljesítettük a kötelességünket. Minket nem okolhat senki.
 – Jelentheti?
– Jézusom, tanácsosom, ne ingasd meg a tiszteletemet a jogászi
képességeid iránt azzal, hogy azt állítod, sohasem gondoltad végig a
Skorpiók helyét a rendszerben. Nos, lehet, hogy a joghoz nem szükséges
ennyire aprólékos elemzés, amit nem hiszek, de huszonhat éve vagyok az
elhárítás tisztje, csak fölismerem a piramist, ha egy négyzet alapú,
háromszög oldalú tömeget látok. Mi a háromnegyedénél lehetünk, Skorpió
Egy a hétnyolcadánál, de van magasabb szint is, és mi nem vagyunk
benne.
– Tisztában vagyok a hierarchiával, O'Ryan. És még valamivel, amiről
nem tudsz.
– Ezt nem tudom elhinni, mert Skorpió Egyen kívül én voltam a
főember a padrone és az itteni kicsiny, de fölöttébb fontos csoportunk
között. És mint kettes számmal, velem beszélt utoljára, mielőtt bezárta a
boltot. Világosan megmondta nekem.
– Szerintem volt még egy hívása.
– Tényleg?
– Bárki bármit mondjon, holnap reggeltől én leszek Skorpió Egy. Attól
tartok, úgy találták jobbnak, ha föléd helyeznek. Csupán annyit kell tenned,
hogy fölhívod Skorpió Egy titkos számát. Én fogok jelentkezni. Ez a
bizonyíték.
A CIA elemzője a halovány fényben David Ingersol elegáns, kemény
vonásaira meredt. Végül megszólalt.
– Nem titkolom a csalódottságomat, mert sokkal hasznosabb voltam ná-
lad, és sokkal kevésbé vagyok szem előtt. Ugyanakkor ott a céged, és bizo-
nyos emberek hallgatnak rád, és azon a szinten, azt hiszem, ez igen fontos.
Hivatásomnál fogva azonban kénytelen vagyok figyelmeztetni téged,
Davey. Légy óvatos, nagyon, nagyon óvatos. Túlságosan szem előtt vagy.
– Nem érted, O'Ryan, éppen ez az álcám. Magam vagyok a megtestesült
tisztesség.
– Akkor soha többet ne menj Puerto Ricóba.
– Micsoda? – Ingersol úgy érezte magát, mintha a főutcán, anyaszült
meztelenül elütötte volna egy teherautó. – Miről...?
– Tudod, miről beszélek. Mondjuk azt, hogy számítottam a hírre,
amelyet most hoztál. A kövér, ír bohócon, aki sokat zabál és forrófejű,
ráadásul néha fehér zoknit vesz föl... átlépünk a kiváló kapcsolatokkal
rendelkező, piszokul kifogástalan ügyvéd javára. Hát azt hiszed, hogy a
kifogástalan neveltetésed, a bíró apád, a megfelelő klubtagságokat
felmutató, remek család már igazi Skorpió Eggyé tesz? Azt hiszed, én ezt
beszopom? A padrone tudta, hogy én vagyok itt a legfőbb csatornája, és
nem hiszem, hogy ő adta ezt az utasítást. Te távolról sem férsz úgy hozzá a
nemzetközi hírszerzés anyagaihoz, mint én.
– Miért Puerto Rico? – kérdezte rémülten Ingersol, meg sem hallva
Skorpió Kettő kirohanását.
– Eskü alatti írásbeli nyilatkozataim vannak – csak nekem, senki másnak
– egy bordélyház lányaitól a Calle del Ochóról, San Juan óvárosából.
– Azért mentem oda, mert Skorpió Egy megparancsolta! A pilótát
ellenőriztem!
– Csak kissé messzire mentél, S-Három. Egy éjjel teljesen kinyúltál...
– Csak kis időre, alig egy percre, és nem történt semmi! A pénzem, a
tárcám, minden érintetlen volt! Egyszerűen kimerültem!
– És ez nem számít, igaz? Fényképeim vannak, a Calle del Ochón levő
saját forrásaimtól, semmi közük a mi itteni kis társaságunkhoz.
Ingersol lassan csóválta a fejét, zihált, de intenzitása csökkent, amint
ügyvédfejjel fölfogta a valóságot, a vereségét.
– Mit akarsz, Patrick?
– A vezetést. Sokkal jobban vagyok fölszerelve, mint te. Amit te tudsz,
tőlem tudod. Én benne vagyok a Kislányvér körben, te nem.
– Nem változtathatok a dolgokon, az én nevemet küldték föl.
– Jaj, az Isten szerelmére, tartsd meg a rangodat, eszemben sincs elvenni
tőled. Ha azt akarnám, el kéne tűnnöd, és túlságosan sok kérdés merülne
föl. Nem, te vagy Skorpió Egy, és az is maradsz, amíg el nem jön az időd,
csakhogy én dirigálok; így lesz jobb mindenkinek. Nem fogod nehéznek
találni; tudni fogsz mindenről.
– Nagylelkű vagy – mondta maró gúnnyal az ügyvéd.
– Dehogy, csak szükség van rá. Nem vagyok nagylelkű, de lehet velem
beszélni, ugye, így szokták mondani? Például egyetértek veled abban, hogy
ezt az őrültséget valahogyan zátonyra kell futtatni. Csak káoszhoz vezetne,
és bajt hozna mindenkire. Mindent megmozgatnának, mindenkit lenyo-
moznának. Ezt mi nem engedhetjük meg magunknak.
– De te mondtad, hogy nem merünk az útjukba állni. Ha bármi zátonyra
futtatná, először a Skorpiókra fognak gyanakodni, és nem szeretném, ha a
Bekaa-völgyből egy kés elmetszené a torkomat.
– Akkor úgy kell intézni, hogy ne bizonyíthassanak ránk semmit.
Legyen az egész hihetetlenül hatékony elhárításunk érdeme.
– Tudod jól, hogy megtalálhatnak.
– De te nem nagyon sírnál utánam, Davey fiú. Csakhogy nem fognak
rájönni. Azt fogják tudni, hogy a csapatokat az ellenkező irányba küldtem,
és utána mélységesen bocsánatot fogok kérni. Most hol az a nő, tudod?
– Senki sem tudja. Eltűntek az ifjú lett-tel együtt, lehetnek bárhol.
– Én hoztam be őket Lauderdale-ben, onnan mindketten West Palm
Beachbe mentek. S-Huszonkettő szerint utoljára egy ócska motelban
voltak bejelentve, aztán eltűntek.
– Lehetnek bárhol – ismételte Ingersol. – Nem tudjuk, hogy néznek ki,
hol vannak... se leírás, se fénykép...
– Az MI–6 és a Deuxiéme elküldte a nő állítólagos fotóit, ám teljesen
használhatatlanok. Lehet egy személy, de három különböző személy is, és
ismerve a nő átváltozóképességét, nem segítenek semmit.
– Mint mondod, eltűntek. Azt sem tudjuk, együtt utaznak-e vagy külön-
külön, és mi lenne a fiatalember szerepe.
– Az erős kar – az ostoba testőr, aki azt teszi, amit mondanak neki – és a
nélkülözhetetlen útitárs kombinációja.
– Nem értem.
– A marseille-i kikötői hatóságok úgy emlékeznek, nagydarab, suta,
benga kölyök, nemigen valószínű, hogy tud írni-olvasni, de annál
valószínűbb, hogy parancsra bárkit kész kettéhasítani.
– És mi az a „nélkülözhetetlen útitárs”?
– A pszichiáterek kidolgoztak egy pszichiátriai portrét mindazok
alapján, amit megtudtak az izraeli Moszadtól, Párizstól és Londontól. Sok
benne a pszichohalandzsa, de tanúskodik némi józan észről is... Mint a
legtöbb fanatikus, ez a Bajaratt mindent szélsőségesen csinál, ezek a
szélsőségesek igazolják azt, amit a fejesek a nő elkötelezettségében
„érzelmi gátlástalanságnak” neveznek. A portré azt sugallja, hogy nemileg
a nimfomániáig aktív lehet, de óvatosabb annál, semhogy idegen ágyakba
bújna, hacsak nem céltudatosan teszi. Tehát szüksége van egy buta
csődörre, akit ő irányít.
– Eltűntek. Bárkik lehetnek bárhol, és közben egyre közelebb jutnak.
Mit tehetünk? Lehetnek egyszerű turisták, akik fölkeresik a Fehér Házat,
tüntetők a Fehér Ház előtt vagy bármelyik mellékutcában, és a táskájuk
tele gránátokkal.
– A Fehér Házban most nincs idegenvezetés – a tatarozás miatt –, és az
elnöki gépkocsis felvonulások is szünetelnek Washingtonban. Őszintén
szólva, egyiknek sincs értelme, mert amiket mondtál, nem Bajaratt stílusa.
Az ő taktikája túljárni az ellenfél eszén, és lecsapni, nem fegyverrel
nekiesni, és ott pusztulni. Még a gyerekkorából adódik.
– A gyerekkorából?
– Ez is olyasmi, amit én tudok, te nem, Davey fiú. Ezért leszek én a
Skorpió Egy mindenben, kivéve az elnevezést.
– De hát mit tehetünk? – ismételte Ingersol.
– Várunk. Mielőtt lecsapna, beszélnie kell veled, Skorpió Egy, már csak
azért is, hogy segíts neki elmenekülni – föltéve, ha túléli.
– És ha már megtette a maga lépéseit?
– A terrorakcióknál soha senki nem éri be egyetlen menekülési
útvonallal. Ez is olyan dolog, amelyről nem tudsz, S-Három. Voltak titkos
ügynökeim, akik három részleggel is megállapodtak a büntetlenségük
feltételeiben, arra az eshetőségre, ha én nem húztam volna ki őket a
csávából. Standard módszer. A hűség üres szó, a túlélés a legfontosabb.
– Szerinted tehát hívni fog?
– Ha van esze, igen, és úgy tudom, igen sok esze van... Hívni fog.

Amaya Bajaratt a negyvenes contessa szerepét mélyen átélve vonult vé-

gig a szálloda hallján, de hirtelen megtorpant. Megdermedt. A pultnál álló
szőke férfi – a szőkeség friss volt, festett – a Moszad titkos ügynöke volt,
korábban sötétbarna volt a haja, és a Baj ismerte Haifából, lefeküdt vele
Haifán! Amaya a gondolatait rendezgetve sietett a felvonókhoz, és nyom-
ban döntött. Nicolóval együtt el kell költözniük, azonnal – de hová? És mi-
féle magyarázattal? Töméntelen telefonhívás jött a szállodába, a szenátus
és a Ház fontos embereinek a hívásai, politikusok hívásai, akiket a Ravello-
vagyonnal kecsegtetett, közéjük tartozott Nesbitt is, a michigani szenátor,
aki esetleg összehozza számára a végső konfrontációt, a találkozót az
Egyesült Államok elnökével! A terv a Hitler elleni merényletre emlékezte-
tett, csakhogy ő sikeresebb lesz a Hitler ellen szövetkező, elszánt táborno-
koknál. Elég! El kell tűnniük a szállodából! Beugrott a liftbe, megnyomta a
gombot.
– Hát nem gyönyörű, Cabi? – kiáltotta Nicolo. A tévé előtt ült a
nappaliban, Angel Capell vadnyugati sorozatának ismétlését nézte. – Egy
órával ezelőtt beszéltem vele, képzeld csak el! És most itt van!
– Basta, Nico! Ne feledd, hogy azt a lányt a barone-cadetto érdekli,
nem a szegény dokkmunkás Porticiból.
– Miért bántasz, signora? – nézett dühösen a Baj szemébe a fiú. – Te
magad mondtad, hogy nem árt, ha bizonyos dolgokat érzek Angéla iránt.
– Nem aktuális. Költözünk!
– Miért?
– Mert én mondom, buta fiú – felelte a Baj, és a telefonhoz sietett. –
Csomagolj be, mindkettőnknek. Nyomás! – Bajaratt azt a számot hívta,
amelyet kitörölhetetlenül bevésett páratlan emlékezetébe. Most az egyszer
hívta, rendszerről szó sem volt, így hát nyugodtan hívhatta a szállodából.
– Tessék – felelte a hang a virginiai Fairfaxben.
– Én vagyok, szállás kell, nem szállodában, nem Washingtonban.
– Lehetetlen. Nem itt, nem ma este.
– Parancsolom a padrone nevében, a Bekaa-ban, Palermóban és Rómá-
ban levő összes embere nevében. Esküszöm, ki fogják nyírni, ha elutasít!
Rövid szünet.
– Kocsit küldök magukért, de nem találkozunk, ma este nem.
– Nem számít. Kell egy telefonszám. Hívásokat várok.
– A birtok legtávolabbi vendégházában lesznek; és minden készüléknek
külön vonala van. Amikor odakísérik, fölhívhatja a szállodát, és
megadhatja a számot. A vonal át van vezetve Utah államba, onnan műhold
küldi ide vissza, hát nincs miért aggódnia.
– Grazie.
– Per cento anni, signora. De figyelmeztetnem kell, hogy holnaptól
egyedül lesz.
– Perché?
– Elmegyek, és maga nem fog tudni semmit. Maga csupán az egyik
európai barátom, aki várja, hogy hamarosan hírt halljon felőlem. Ám
ugyanezen a számon elérheti az utódomat.
– Értem. És valóban fogok hallani magáról?
– Nem. Soha.

A gép Chesapeake Baytől keletre, a marylandi Charles-fok fölött lépett

be az Egyesült Államok légterébe.
– Még tizenöt perc – mondta a pilóta.
– Adj hozzá még párat – mondta a másodpilóta, aki a komputertérképet
tanulmányozta. – Erős front van előttünk, észak felé kell megkerülnünk.
– Tényleg le tudja tenni ezt a golyót egy magánbirtokon? – kérdezte
Poole. – Több mint háromezres kifutópálya kell neki.
A másodpilóta Poole civil ruhájára pillantott.
– Talán pilóta, uram?
– Röpködtem már pár órát, persze messze nem annyit, mint maguk,
fiúk, de ahhoz eleget, hogy tudjam: ezt a masinát nem lehet letenni holmi
konyhakertben.
– Nem éppen konyhakert, hanem több mint négyezres aszfalt, saját
toronnyal, amelyik nem annyira torony, inkább üvegkalitka a földön.
Reggel tettünk néhány próbamenetet, és meg kell mondanom, Mr. Van
Nostrandnál minden első osztályú.
 – Úgy látszik – mondta a hátsó ülésen a láthatóan zavart Hawthorne.
– Jól vagy, Tye? – kérdezte az őrnagy.
– Jól. Csak szeretnék már ott lenni.
Huszonegy perccel később a jet már a tágas, sötétlő virginiai vidék
fölött körözött. Odalenn a szántók közepén majdnem egy mérföld hosszú
kifutópályát világítottak meg a borostyán fényű lámpák. A pilóta letette a
gépet, aztán a várakozó limuzinhoz taxizott vele. Az autó mellett egy
golfkocsi állt.
A gépből kiszálló három utast két férfi fogadta. Az egyik sötét öltönyt és
ellenzős, fekete sapkát viselt, a másikon nem volt fejfedő, csak sportzakó
és bézsszínű nadrág. Mindketten a sötétben álltak a borostyán fényű
lámpák előtt.
– Hawthorne parancsnok? – szólította meg Tyrellt a sapkátlan. –
Elvihetem a golfkocsin a főépülethez? Csupán néhány száz yardnyira van.
– Persze. Kösz.
– A hölgy és az úr pedig a Shenandoah Lodge-ban kap szállást – mondta
a balra álló sofőr. – Természetesen Mr. Van Nostrand vendégei. Mindössze
tíz percre van innen. Lennének szívesek beszállni a limuzinba?
– Természetesen – felelte Cathy.
– Szép jószág – mondta Poole.
– Később odamegyek hozzátok – mondta Tyrell.
A golfkocsi vezetője megállt, Tyrellra pillantott.
– Ön a főépületben kapott elhelyezést, uram. Mindent előkészítettünk.
– Igazán kedves Mr. Van Nostrandtól, de a találkozónk utánra más
terveim vannak.
– Nagyon csalódott lesz, és egészen biztos vagyok benne, hogy rábeszé-
li a maradásra, parancsnok – mondta a sofőr, miközben kinyitotta a limuzin
ajtaját Neilsen és Poole előtt. – A séf fantasztikus vacsorát főzött. Tudom,
hiszen a feleségem...
– Tőle is elnézést kérek...
– Atyám, micsoda bunkó vagyok! – kiáltott föl Poole elfordulva a
hatalmas Cadillactől, a repülőgépre pillantva.
– Miről beszélsz? – szólt ki Cathy a limuzinból.
– Te meg a parancsnok elbúcsúztatok a pilótáktól, de én nem, pedig
igazán kedvesek voltak, megmutatták, hogy működik az a sok bigyó.
– Tessék?
– Rögtön jövök! – A hadnagy a Jethez rohant, és látszott, hogy vált
néhány szót a két pilótával, akik még mindig a kivilágított pilótafülkében
ültek. Poole kezet szorított velük, és gyorsan visszatért az autóhoz. Közben
Hawthorne fölült a golfkocsira, és kíváncsian nézte a hadnagyot. Poole
rendkívül ömlengősen búcsúzott el a pilótáktól. – No így már jobb. Máris
jobban érzem magam. Apám mindig azt mondta, legyünk udvariasak és
hálásak, ha egy idegen szívélyesen bánik velünk. Induljunk, uram, alig
várom, hogy lezuhanyozzam. Napok óta nem fürödtem! Anyukám el is
fenekelne, amiért ilyen piszkos vagyok... Viszlát, parancsnok! – A hadnagy
beszállt a limuzinba. Tyrell elgondolkodott, amint a golfkocsi elindult a
nagy kiterjedésű pázsiton a ház felé.

A Cadillac letért a kifutópályáról egy lekanyarodó s aztán ismét

kiegyenesedő útra. Reflektorai a távolban nagy kovácsoltvas kaput
világítottak meg, balra őrházikóval. Volt ott egy másik limuzin is, éppen
akkor engedték be, de olyan gyorsan haladt el, hogy az utasait nem lehetett
látni. Jackson Poole egyszerre csak a hátsó ülésről az anyósülésen termett,
Catherine legnagyobb megdöbbenésére a Walther automatával a kezében.
– Drága sofőr úr, meg kell állnunk! Képzelje csak, elfelejtettem valamit!
– Mit, uram? – kérdezte a meghökkent sofőr.
– Hawthorne parancsnokot, te tökfej! – A hadnagy a rémült sofőr halán-
tékához szorította a pisztolyt. – Fordulj meg ezzel a döggel, és oltsd el a
lámpát!
– Jackson! – kiáltotta Neilsen. – Mit csinálsz?
– Bűzlik az egész, Cathy. Mondtam már, most megismétlem – fordulj, te
barom, vagy kiloccsantom az agyvelődet! – A limuzin gyors, bizonytalan
U-fordulatot tett, megfarolt a zöld füvön, amint a sofőr jobbra vetette ma-
gát – ott volt a vörös riasztógomb! Nem érte el. Poole a pisztollyal teljes
erejéből a fickó nyakára csapott, borzalmas volt a reccsenés. A sofőr nyom-
ban megbénult, a hadnagy félretaszította, a helyére mászott, megragadta a
kormányt, belevezette a limuzint a sötétségbe. A lába megtalálta a féket. A
kocsi megállt egy jókora fenyőfa előtt, alig két és fél yardnyira a törzsétől.
Poole hátravetette a fejét, föllélegzett.
– Azt hiszem, ideje magyarázatot adnod – mondta hátul a döbbent Neil-
sen. – Jackson, csak nem azt akarod mondani, hogy az az ember, aki nyíl-
tan azt mondta Tye-nak, hogy ellenőrizze a külügy- meg a hadügyminisz-
ternél, továbbá a CIA igazgatójánál, nem csak hazug, de annál is
rosszabb!?
– Ha tévedek, bocsánatot kérek, kilépek a seregből, s követem a
húgomat, és gazdag leszek, mint ő.
– Ez nem magyarázat, hadnagy! Beszélj!
– Visszamentem ahhoz a két pilótához...
 – Igen, ez tény, ráadásul azt mondtad, nem köszöntél el tőlük, holott
elköszöntél, aztán kijelentetted, hogy napok óta nem zuhanyoztál, pedig
negyvenöt percet töltöttél a víz alatt mintegy öt órája San Juanban.
– Remélem, Tye megértette...
– Mit?
– Hogy bűzlik az egész. Azok a pilóták nem Van Nostrand állandó
emberei – magyarázta Poole. – Az állandók szabadságon vannak. Nem
emlékszel, mondták is, hogy reggel tettek néhány próbakört.
– És? Nyár van. Az emberek ilyenkor mennek szabadságra!
– Mit teszünk, ha egy folyamatban lévő operáció valamelyik részét
titokban akarjuk tartani?
– Természetesen lecseréljük a személyzetet. Általában máshonnan jött
emberekkel. És?
– És nincs kapcsolat, igaz?
– Persze.
– Akkor gondold végig a következőket, Cathy. Az a két madár egy pol-
gári repülőútra indul a Douglas nemzetközi reptérre Charlotte-ba, Észak-
Karolinába, a tengerentúli indulások területére, ahol állami kíséret várja a
gépet egy biztosított zónában. Egyetlen férfiutast visznek a külügy diplo-
máciai igazolásával. Én mondom neked, az a két pilóta sosem dolgozott
ilyen szinten. Egy kissé idegesek, szerintem azért, mert nem tiszták.
– Mit akarsz mondani, Jackson?
– Azt közölték velük, hogy az utas maga Van Nostrand, és egy órán
belül indulnak.
– Egy órán belül?
– Nem sok idő a „pompás” vacsorára meg a rendkívül fontos
találkozóra, nem igaz? Az az érzésem, hogy a két madár légi vagabund,
kigolyózottak vagy kábítószer-szállítók, akiket az alvilág küld egyik
melóból a másikba.
– Igazán kedvesek voltak...
– Te vidéki lány vagy, Cathy, én New Orleans-i. Szépen bazseválunk,
míg meg nem kopasztunk – nem mintha én valaha is részt vettem volna
ilyesmiben...
– Most mit tegyünk?
– Nem akarlak ijesztgetni, de nálad van még Tye fegyvere?
– Nem. A lábához szíjazta.
– Megnézem a sofőrünket... Krisztusom, kettő is van nála! Egy nagy
meg egy picike... Nesze, itt a nagy, és maradj a kocsiban; a másikat zsebre
vágom. Ha bárki közeledne a kocsihoz, ne kérdezz semmit, lőj; ha meg ez
a gazember mocorogni kezdene, vágd jól kupán.
– Marhaság, hadnagy. Veled megyek!
– Nem helyeslem, őrnagy.
– Ez parancs, Poole.
– A Légierő Szabályzatának van egy paragrafusa, miszerint...
– Felejtsd el! Ahová te mész, oda megyek én is! Mi legyen a sofőrrel?
– Segíts. – Jackson kirángatta a sofőrt a limuzinból, és a nagy
fenyőfához vonszolta. – Vetkeztesd le, először a cipőjét – folytatta, és
Cathy már rángatta is le a sofőr surranóját. – Most a nadrágot – tette hozzá
Poole, amint egy magas sövényhez értek, ahol megállt. – Én leszedem a
zakóját meg az ingét..., a gatyát hagyd rajta, azt veszem le utoljára.
A pucér sofőr egy perc múlva szorosan össze volt kötözve a
ruhadarabjaiból tépett textilcsíkokkal. Egyik sem volt eléggé széles, hogy
eltakarja meztelenségét. A hadnagy még egy ütést mért a fickó nyakára; a
test görcsösen összerándult, majd ismét mozdulatlan lett.
– Megölted, igaz? – fintorgott Neilsen.
– Ha még öt másodpercig maradunk, tényleg megölöm. A disznó minket
akart megölni, Cath, be fogom bizonyítani.
– Miről beszélsz?
– Gyerünk vissza a kocsihoz, van benne telefon. Biztos vagyok benne,
hogy igazam van.
Poole begyújtotta a motort, ettől a telefon is működőképes lett, fölvette
a kagylót, és az információt hívta a Shenandoah Lodge számáért.
– Sürgős hívás a Patrick Légi Támasztpontról – mondta hivatalos
hangon. – Kérem, kapcsolja Catherine Neilsen őrnagyot vagy A. J. Poole
hadnagyot. Ismétlem, sürgős.
– Igenis, uram..., igen, uram! – felelte a kapkodó központos. – Azonnal
megnézem a komputeres szobanyilvántartást. – Csönd lett, majd
harmincegy másodperc múlva a központ megkönnyebbülten jelentkezett. –
Egyik név sem szerepel a Shenandoah nyilvántartásában, uram.
– Kell még valami, őrnagy? – A hadnagy letette a kagylót. – A dögnek
meg kellett volna ölnie minket, mielőtt odaérünk. Aztán talán tíz év múlva
megtalálták volna a maradványainkat ezekben a virginiai mocsarakban.
– Utol kell érnünk Hawthorne-t!
– Igazad van – mondta Poole.

Hawthorne-t bekísérték házigazdája, Nils Van Nostrand hatalmas,

könyvespolcokkal teli könyvtárába. Elutasította az italt, amellyel a
golfkocsi vezetője kínálta, aki a finom művű, üveges bár előtt állt.
 – Csak fehérbort iszom, köszönöm – mondta Tyrell. – A lehető legol-
csóbb fajtát, de abból is keveset.
– Ahogy óhajtja, parancsnok, de meg kell kérnem, hogy távolítsa el a
jobb lábához erősített fegyvert.
– A jobb micsodámhoz?
– Kérem, uram – vett ki egy apró mütyürt a füléből a sofőr. – A
bejárattól eddig a szobáig négy röntgenberendezésen jött át. Mindegyik
kamera mutatta. Távolítsa el, kérem.
– Megszokás – ült le sután Hawthorne a legközelebbi székre, és fölhúzta
a nadrágszárát. – Akkor is megtenném, ha a pápával találkoznék. – Kivette
a tokból az automatát, odarúgta a sofőrnek. – Elégedett?
– Köszönöm, uram. Mr. Van Nostrand rögtön itt lesz.
– Maga tehát a biztonsági embere?
– A munkaadóm igen óvatos ember.
– Sok ellensége lehet.
– Ellenkezőleg, egyet sem tudnék megnevezni. Ugyanakkor rendkívül
gazdag, és én mint biztonsági főnök ragaszkodom bizonyos eljárásokhoz,
amikor ismeretlenek jönnek hozzá. Minthogy ön is elhárító tiszt volt,
nyilván helyesli ezt.
– Valóban nem lehet ellene kifogásom. És maga mi volt, katonai
elhárító?
– Nem, a titkosszolgálatnál voltam, a Fehér Házban. Az elnök nem
szívesen engedett el, de tisztában volt az apa kötelezettségeivel, akinek
négy gyereket kell iskoláztatnia.
– Jól végzi a munkáját.
– Tudom. Az ajtó előtt leszek, amikor Mr. Van Nostrand megérkezik.
– Tisztázzunk valamit, titkosszolgálat úr. A gazdája hozatott ide, nem én
hívattam meg magamat.
– Miféle vendég az, aki Walther P. K.-t erősít a lábára? Ha nem tévedek,
ez a veszélyes emberek szokása.
– Mondtam már, a megszokás.
– De nem itt, parancsnok. – A férfi lehajolt, fölvette a fegyvert.
Nyílt az ajtó, megjelent Nils Van Nostrand impozáns alakja, arca maga a
derű.
– Jó estét, Mr. Hawthorne – sietett kinyújtott kézzel a fölálló Tyrell felé.
– Elnézést, hogy nem magam fogadtam, de éppen telefonon beszéltem a
külügyminiszterrel... Azt hiszem, tudom, honnan való a zubbonya.
Safarics, Johannesburg. Kiváló minőség.
– Sajnálom. Tony Trópusi Boltja, San Juan, reptér.
 – Remek utánzat. Egy időben ruházattal is foglalkoztam. A trópusi
zubbonyt a zsebek teszik, a férfiak imádják a sok zsebet. Mindenesetre
elnézését kérem, amiért nem a gépnél vártam.
– Nem volt elfecsérelt idő – tanulmányozta szinte bűvölten a házigazdát
Hawthorne. Nagydarab pasas..., ősz, nagyon elegáns..., mint a hirdetése-
ken, amelyek puccos férfiruhákat kínálnak. – Remek biztonsági embere
van.
– Ó, Brian? – Van Nostrand lágyan, elegánsan nevetett, és szeretettel né-
zett a biztonsági főnökére. – Az én drága barátom néha túlságosan
komolyan veszi a munkáját. Remélem, nem okozott kényelmetlenséget.
– Nem, uram. – A Brian nevű ember feltűnés nélkül zsebre vágta az
automatát. – Itallal kínáltam a parancsnokot, de visszautasította.
– Igazán? Talán egy kis amerikai whiskyt, Mr. Hawthorne?
– Jól fölkészült belőlem – mondta Tyrell –, de attól tartok, az már a
múlté.
– Igen, én is így tudom. Magunkra hagyna, Brian? Amszterdami
emberünkkel bizalmas dolgokról kell beszélgetnem.
– Természetesen, uram. – A volt titkosszolgálati ember kiment a
szobából.
– Egyedül vagyunk, parancsnok.
– Egyedül, és ön rendkívül érdekes dolgot állított a feleségemről és
Henry Stevens kapitányról. Tudni szeretném, mivel bizonyítja.
– Ahhoz is eljutunk. De üljön le, kérem, előbb néhány percig
beszélgetünk.
– Nincs kedvem beszélgetni! Miért mondta azt a feleségemről? Ha
megmondja, másról is beszélhetünk, de nem lesz valami hosszú tárgyalás.
– Igen, tudomásomra hozták, hogy nem maradhat vacsorára, és a
vendégszeretetemet sem fogja élvezni.
– Nem vacsorázni vagy vendégeskedni jöttem. Azért jöttem, hogy
elmondja, amit a feleségem meggyilkolásáról meg bizonyos Henry Stevens
kapitányról tud, aki esetleg olyasmit is tud, amit én nem, de maga az
egészet más megvilágításba helyezte. Magyarázatot követelek!
– Nem vagyok köteles magyarázkodni. Eljött. És amilyen kíváncsi arra,
hogy mi történt Amszterdamban, én éppen olyan kíváncsi vagyok, hogy mi
történt egy bizonyos jelentéktelen szigetecskén a Karib-térségben.
A hosszú csönd után végül Hawthorne szólalt meg.
– Maga Neptun, igaz?
– Valóban én vagyok, parancsnok. Bár ez az információ nem jut ki
ebből a szobából.
 – Biztos ebben?
– Tökéletesen. Meg fog halni, Mr. Hawthorne. Most Brian!

18
A fegyverropogás megtörte a hatalmas épület csendjét, amint Poole és
Catherine Neilsen pánikszerűen tüzelt. A könyvtár ablakai betörtek, kifelé
és befelé egyaránt hullott az üveg. Az ifjú hadnagy berontott a törmelék
közt, bucskázott egyet a földön, majd talpra ugrott, pisztolyát a fekvő
testekre szögezve.
– Jól vagy? – kiáltotta a döbbent Hawthorne-nak, aki az egyik sarokban
bújt meg egy szék mögött.
– Honnan kerültök elő? – lihegte bizonytalanul tápászkodva fel Tyrell. –
Már végem volt.
– Ilyesmire gyanakodtam...
– A búcsúzkodás a pilótáktól? – szakította félbe Hawthorne. – Meg hogy
napok óta nem zuhanyoztál?
– Majd később elmondom, de a sofőrünk a bozótban van, és nem megy
sehová. Cathyvel megkerültük a házat, láttunk téged idebenn, és amikor az
a sima modorú gorilla berontott a fegyverrel, úgy éreztük, nincs időnk
gondolkodni.
– Kösz a gondolkodás nélküli segítséget. Azt mondta, meghalok.
– El kell tűnnünk innen!
– Besegítene valaki ezen a rohadt ablakon, hogy ne vágjam meg
magam? – panaszolta Cathy. – Egyébként emberek rohannak erre a
kaputól.
– Visszafordítjuk őket – mondta Hawthorne, és Poole-lal együtt
beemelte az ablakon az őrnagyot, majd a könyvtár ajtajához rohant és
bezárta. Amikor kopogtatni kezdtek, megpróbálta Van Nostrand hangját
utánozni. – Minden rendben, Brian megmutatta, hogy működik az új
automata – térjenek vissza a helyükre.
– Igen, uram – jött a válasz. Automatikusan reagáltak az ismerős névre,
amelyet a cáfolhatatlan tekintély mondott ki. A léptek elhaltak.
– Meg vagyunk mentve – mondta Tyrell.
– És elment az eszed! – suttogta dühösen Cathy. – Két hulla hever itt!
– Nem azt mondtam, hogy örökre, csak egyelőre.
– A Jetnek harmincöt perc múlva indulnia kell – mondta Poole. –
Szerintem szálljunk föl.
– Harmincöt perc? – kiáltott Hawthorne.
 – Ez még nem minden. Az egyetlen utasuk Van Nostrand lett volna, úti
cél a charlotte-i nemzetközi reptér Észak-Karolinában, fogadóbizottság,
diplomáciai mentesség. Nem sok idő egy kellemes vacsorára meg egy
békés éjszakára, hacsak nem az erdőben akartak nyugalomra helyezni egy
gödörben.
– Úristen, percre ki volt dolgozva!
– Szállunk föl tehát a biztonságos, szépséges kék égbe!
– Még nem, Jackson – makacskodott Tye. – Itt sok mindenre választ ta-
lálunk. Van Nostrand volt Alfred Simon Mr. Neptunja. Akkor pedig meg-
fordult a padrone szigetén is... így pedig központi figura a Bajaratt-ügyben.
– Biztos vagy benne?
– Tökéletesen, hadnagy. Beismerte, hogy ő Neptun, és hozzátette, hogy
úgysem fogja megtudni senki, mivel velem végez.
– Hűha!
– Egy kocsi jött befelé, amikor mi elindultunk – mondta Neilsen. –
Lehet valami köze a mai éjszakához?
– Derítsük ki – mondta Tyrell.
– A birtokon több ház is van, legalább négy-öt – magyarázta Poole,
miközben Tyrell kisegítette Catherine-t az ablakon. – Láttam a kocsiból.
– Sehol nem ég lámpa – kerülte meg a ház keleti sarkát Hawthorne, és
végigpillantott a sötétben a pázsiton meg a növényzeten.
– Ott égett, pár perce láttam.
– Igazad van – mondta Cathy. – Arrafelé, abban az irányban. – Délnyu-
gat felé mutatott, de ott is csak sötétség volt.
– Talán nem ártana visszamennem a kifutópályára, szólni a pilótáknak,
hogy minden rendben. A fiúk idegesek voltak, pedig az még a lövöldözés
előtt volt.
– Jó ötlet – mondta Tyrell. – Mondd nekik azt, hogy Van Nostrand
megmutatta a fegyvergyűjteményét, és hogy a házban lőterem is van.
– Senki se hiszi el! – mondta Cathy.
– Bármit elhisznek, ami magyarázatnak látszik. Arra számítanak, hogy
fél óra múlva eltűnnek innen vastag bukszával, mással ők nem törődnek...
Ha látnak titeket, meg fognak nyugodni. Te is menj Jacksonnal, jó?
– És te mit csinálsz?
– Körülszaglászom. Ha Poole meg te fényeket láttatok nem olyan régen,
most hol vannak? Nyugodtan föltételezhetjük, hogy senki sincs a házban a
szakácsnőn kívül – tekintettel arra, amit Van Nostrand velem tervezett –, és
nyilván nem fogadott más vendéget, hiszen el akart utazni.
– Itt a pisztolyod – adta át a fegyvert a hadnagy. – Kivettem a dög
zsebéből, a kezéből meg a Magnumot. Azt is elviheted. Fegyverraktárnak
érzem már magam, mert a sofőrünknél is találtam kettőt.
– Egyet nekem is adtál, Jackson – mondta Neilsen.
– Nem sok hasznát fogod venni, Cath. Ha jól számoltam, talán egy
töltényed maradt.
– Amelyet remélhetőleg soha nem fogok ellőni...
– Induljatok a kifutópályára. Nyugtassátok meg a pilótákat, hogy
egyelőre minden terv szerint megy, de ha lesz is némi késedelem, nem sok.
Van Nostrand éppen a Jóistennel és/vagy a kormány fejeseivel társalog
telefonon. Siessetek!
– Volt egy ötletem, Tye – mondta Poole.
– Micsoda?
– Cathy is, én is el tudjuk vezetni azt a madarat...
– Felejtsd el – szakította félbe Hawthorne. – Azt akarom, hogy azok a
pilóták eltűnjenek. Nem akarom, hogy itt legyenek, és kikérdezzék őket,
amikor megtalálják a hullákat. A halálomat zárt rendszerben tervezték el;
minket csak a két sofőr tudna azonosítani, és ha jól tudom, a pucér
eszméletlen, a másik halott. Így szabadabban mozoghatunk.
– Jól gondolkodsz, parancsnok.
– Ezért kaptam a fizetésemet, őrnagy. Induljatok.
A légierő két tisztje gyorsan haladt a pázsiton a kifutópálya felé, Tyrell
pedig a délnyugati terepet szemlélte. Szimmetrikusan ültetett fenyők cso-
portja állt egy helyen, mintha még jobban el akarná zárni a halvány hold-
fényben alig látható vendégházakat. Két ház is látszott egy keskeny földút
mentén, egymástól több száz yardnyira. Az egyikben úgy tíz perce fény
égett. Melyikben? A találgatás nem segít. Ha közelebb megy, az talán igen.
De nagyon óvatosan kellett mozognia, figyelni a szakadozott felhőkre,
hogy mikor takarják el a Holdat, mert amikor világosabb van, csak kúszni
szabad, ha sötétebb, akkor futni is lehet. Ismét a régi élete képei futottak át
belső képernyőjén. Esetek, amikor a látszólag teljesen normális, unalmas,
bürokratikus protokoll-tisztviselő más emberré vált, éjszakai találkozókra
sietett férfiakkal és nőkkel réteken és katedrálisokban, földutakon és határ
menti ellenőrző állomásokon, ahol lázadók szöktek át. Ahol egyetlen os-
toba szó egy golyót jelenthetett az ember fejébe. Vagy az ellenségtől, vagy
az övéitől. Őrület.
Hawthorne fölnézett az égre. Nagy gomolyfelhő vonult dél felé.
Másodperceken belül eltakarja a Holdat. Eljött a pillanat, Tyrell átrohant az
úton, lebukott a fűbe. Négykézláb közelített a jobbján levő vendégházhoz,
és nyomban lehasalt, amint a felhő elment. Mozdulatlanul feküdt, az
automatáját markolta.
Hangok!A virginiai szellő röpítette őket lenn, ahogyan fönn a felhőket.
Két hang. Hasonlók, de nem azonosak, más és más a fekvésük; az egyik
egy picikét mélyebb, talán erősebb, ám mindkettő izgatott, a beszéd gyors
– de nem angol nyelvű. Mi ez? Hawthorne lassan fölemelte a fejét...
Csönd. Aztán ismét a két halk hang, de nem a közeli vendégházból jöttek,
hanem a távolabbiból, balról, több száz méternyiről.
Fény! Parányi, csak egy pici pont, talán csak egy toll-lámpa, de nem
gyufa, mert ez a fény nem pislákolt. Valaki mozog odabenn, a fénysugár
gyorsan moccan ide-oda, valaki siet, keres valamit. Ezek valamiképpen
benne vannak! Aztán, mintha csak igazolni akarná az elméletét, egy autó
reflektorfénye bukkant elő, a keskeny földúton haladt, amely kétfelé vágta
a pázsitot a főépület és a birtok déli részén lévő vendégházak között.
Limuzin volt, nyilván az, amelyet Poole és Neilsen láttak bejönni a kapun.
A kocsi most bizonyára azért jött, hogy fölvegye a két ijedt utast, akiket
alig egy félórája hozott; a két ember hallotta a lövéseket; nem kerestek
semmiféle magyarázatot, csak a lehető leggyorsabban távozni akartak Van
Nostrand birtokáról!
A Cadillac U-kanyart tett az úton, hogy már ne kelljen a kapu felé
fordulnia. Hirtelen megállt, amint két alak rohant kj a vendégházból, a
nagyobbik kezében bőrönd volt. Tye nem engedhette elmenekülni, meg
kellett állítania őket.
Automatájával a levegőbe lőtt.
– Maradjanak, ahol vannak! – kiáltotta, fölpattant, és futni kezdett. – Ne
szálljanak be a kocsiba!
A sötétből autóreflektor fénye vakította el Hawthorne-t, aki csak annyit
tudott kivenni, hogy a kocsiba ketten szállnak be, de nem látta őket jól...
Az éjszakai reflektorfény és a rohanó alakok elmúlt életének részei voltak;
Tyrell megállt jobbra pördült, aztán elugrott balra, vadul gurult egyre
tovább és tovább, ki a lámpa fényköréből, be egy bokor mögé, miközben
golyók sorozata szaggatta föl a pázsitot. A kocsi elszáguldott, kerekei vadul
pörögtek a földúton, por szállt a nyomában. Tye dühösen csukta be a
szemét, és pisztolya agyával verte a földet.
– Hawthorne, hol vagy? – Cathy hangja volt. A lány rémülten kiáltozva
rohant át az úton Tyrell rejtekhelye felé.
– Jézusom, Cath, ezek rendes sorozatot adtak le! – követte a lányt
Poole. – Tye, szólj már valamit! Istenem, csak nem találták el...
– Nem, nem!
– Nem tudom – emelte föl a hangját Hawthorne, és lassan, kínlódva
fölállt.
– Hol vagy?
– Itt – felelte Tyrell, és az égen rohanó felhők egy pillanatra elővillan-
tották a Holdat, amely megvilágította a meg-megállva ballagó alakot.
– Ott van! – kiáltotta Neilsen, és futni kezdett.
– Megsebesültél? – kérdezte a hadnagy, amikor kifulladva Hawthorne-
hoz értek. – Megsérültél?
– Nem fegyvertől – mozgatta fájdalmas képpel a nyakát Hawthorne.
– Hát? – kérdezte Cathy. – Gépfegyverek voltak!
– Csak egy – szólt közbe Jackson –, és mivel mélyebb hangú, MAC,
nem Uzi.
– Tüzelhet valaki egy MAC-10-sel, miközben egy nagy autót vezet egy
keskeny földúton? – kérdezte Tyrell.
– Nem nagyon tudom elképzelni.
– Akkor talán mégis tévedsz, hadnagy.
– Nem mindegy? – morgóit Neilsen.
– De igen – ismerte el Hawthorne. – Csak azt akartam bizonyítani, hogy
a pápa sem tévedhetetlen... Nem, nem ért találat, csak valamim
meghúzódott a menekülő mozdulatoktól, amelyeket évek óta nem
gyakoroltam. Mi van a pilótákkal?
– Magukon kívül vannak – felelte Cathy –, és szerintem ez összefügg
Jackson véleményével, hogy valószínűleg nem fogják kitüntetésre fölter-
jeszteni őket az érdemeikért. Menni akarnak.
– Még a gépfegyversorozat előtt jöttetek el tőlük?
– Három perce – mondta Neilsen.
– Akkor semmi sem tarthatja őket vissza, és talán így a legjobb.
– Valami mégis visszatartja őket, parancsnok.
– Mit beszélsz? Csak föl kell szállniuk.
– Talán hallod őket fölszállni? – vigyorgott Poole. – Egy kis játékot
játszottam velük.
– Poole, ezért hadbíróság elé küldelek...
– Ugyan, egyszerű gyerekjáték, és mindig beválik. Mint az egyszerű
dolgok általában. Állunk kinn és beszélgetünk azzal a két hisztériás
vagabunddal, én a gép farka alatt hátranézek, és elkiáltom magam: „Ez
meg ki a fene?” Persze odakapják a fejüket, nyilván motoros őrszemek
csoportjára számítanak, én meg behajlok a gépbe, és elveszem a helyéről
az ajtó kulcsát. Persze nem veszik észre, én meg mondom, hogy csak egy
eltévedt őz; ők kezdenek föllélegezni, ereszkedik lefelé a vérnyomásuk, én
meg belököm az egyetlen nyitott ajtót, amely automatikusan záródik...
Nem mennek sehova, Tye. És amikor mennek, ha mennek, velük lehetünk.
– Áll a rólad alkotott véleményem – nézett Poole szemébe Hawthorne. –
Fantasztikusak az ösztöneid, és a különböző képességeid méltók hozzájuk
– mit szólnál egy ilyen szolgálati jelentéshez?
– Köszönöm, parancsnok.
– Lassan a testtel. Ugyanezek a tulajdonságaid pokoli nagy bajba is
keverhetnek.
– Hogyan? – állt Poole mellé Cathy.
– Minthogy a gép nem szállt föl, minden attól függ, mi történik a
kapunál, miután az őrök hallották a gépfegyvertüzet, és mi lesz, ha a
szakácsnő nem tud beszélni sem Van Nostranddal, sem a férjével. Tudni
fogják, hogy még itt vagyunk, hiszen a gép nem szállt föl.
– Ha jól emlékszem – mondta Neilsen –, a szakácsnő férje a mi
sofőrünk volt.
– És a limuzinban van telefon – tette hozzá Tyrell.
– A francba, igaza van! – kiáltotta Poole. – Tegyük föl, hogy a kapunál
megnézik a limuzint, és hívják a rendőrséget. Talán már ki is hívták.
Perceken belül itt lesznek, hogy elkapjanak minket.
– Az ösztöneim azt súgják, hogy nem lesz ilyesmi – válaszolta Haw-
thorne. – Persze már nem vagyok a régi. Túlságosan sokáig voltam távol.
– Minden a kapunál dől el.
– Pontosan – helyeselt Hawthorne. – Ha igazam lenne, már autóknak,
golfkocsiknak, de legalábbis zseblámpás embereknek kellene közelednie,
de sehol semmi. Miért?
– Talán meg kellene néznünk – mondta Jackson.
– Menjek oda, és derítsem ki?
– És lövesd le magad, te hülye?
– Ugyan, Cathy. Nem verném nagydobra, hogy ott vagyok.
– Igaza van – mondta Tyrell. – Bizonyos területeken bizonyára elavult
vagyok, de ebben nem. Én megyek, és a gépnél találkozunk.
– Itt mi történt? – kérdezte Neilsen. – Mit láttál?
– Két embert, az egyik meglehetősen magas volt és bőröndöket cipelt, a
másik alacsonyabb volt, vékonyabb, kalapban. Akkor ugrottak be a
kocsiba, amikor az rám reflektorozott.
– Ki hord ilyen időben kalapot? – kérdezte Poole.
– Például a kopaszok, Jackson – felelte Hawthorne. – Az különös
ismertetőjegy. Megszokott eljárás... Vidd Cathyt a géphez, és próbáld féken
tartani a pilótákat.
– Nem kell vinnie, tudok én menni.
 – Hallgass már, Cath – szólt a lányra Poole. – Csak arra gondolt, ha az a
két disznó rendetlenkedne, jobb, ha én állítom le őket, mint ha te lelőnéd.
Oké.
– Rendben van.
– És még valamit – folytatta határozottan Tyrell. – Ha bajba kerülök,
három rövid lövést adok le. Ez a jel, hogy röpüljetek el.
– És téged hagyjunk itt? – kérdezte döbbenten Neilsen.
– Úgy van, őrnagy. Mondtam már, hogy nem vagyok hős, nem szeretem
a hősöket, mert többnyire meghalnak, és számomra ez nem vonzó
perspektíva. Ha baj van, könnyebben tűnök el innen egyedül, ha nincs púp
a hátamon.
– Kösz!
– Erre képeztek ki, ezért fizettek.
– És ha veled mennék? – kérdezte Poole.
– Magad válaszoltál, hadnagy. És ha a pilóták föllázadnak?
– Gyerünk, Cath!

A hadügy szürke Buickja a fák között parkolt, az úttól távolabb, a

lombok szinte teljesen eltakarták. Rézsűt állt a kocsi a hosszú, fás sétány
mellett, amely Van Nostrand birtokához vezetett, benne négy unatkozó,
bosszús és sértődött ember, akik dühösek voltak a munkaidőn túli
megbízásért, ráadásul nem kaptak sem fölhatalmazást, hogy cselekedjenek,
sem magyarázatot, hogy miért vannak ott. Azért voltak ott, hogy lássanak,
és őket semmiképpen ne lássák.
– Ott megy! – mondta a sofőr, és nyomban a cigarettájáért nyúlt, amint a
limuzin kigördült Van Nostrand birtokának kapuján. – Azt mondták, ha
huszonegy nulla-nulla után kijön egy limo, mehetünk haza nyugiban.
– Akkor gyerünk – mondta a hadügy biztonsági tisztje a hátsó ülésen. –
Baromság volt az egész.
– Odafönn valaki nyilván tudni akarta, ki kivel dug – mondta hátul egy
másik hang.
– Tiszta baromság – nyúlt az autórádióért a sofőr mellett ülő. –
Beszólok és tűnés. Imádom a hivatalnok urakat.

Bajaratt hátradőlt a limuzinban, döbbent volt, gondolkodásra képtelen.

A reflektor fényében az az ember Hawthorne volt! Hogy lehet ez? Lehetet-
len, mégis így volt! Véletlen lenne? Nevetséges. Lennie kell valamiféle sé-
mának, ami lehetővé tette a lehetetlent – mi volt az? A padrone? Ő lett vol-
na az ok? Úristen, ő... A padrone. Mars és Neptun! Az összefonódó testek
közös szenvedélye, a hatalom és az uralkodás közös szenvedélye. Az egyi-
ket elvették a másiktól, megölték. Ó, az átkozott bolond! Van Nostrand
nem tudott belenyugodni; magához rendelte Hawthorne-t, hogy megölje –
az enyém, csak az enyém –, és a Baj soha többé nem fog hallani róla.
Pokoli sakkjátszma volt ez, ahol királyoknak és parasztoknak másként
nem volt esélye egymás megsemmisítésére, csak önmaguk elpusztítása
árán... De nem történhetett meg. Olyan közel volt a cél – csak néhány nap,
és bosszút áll Askelónért –, s akkor az egész nyomorult életének lesz
valami értelme! Muerte a íoda autoridad! Nem állíthatja meg semmi, az
elképzelhetetlen!
Párizs.Meg kell tudnia.
– Mi folyik itt? – suttogta Nicolo, még mindig izgatottan a gép-
fegyvertűztől, a meneküléstől. – Azt hiszem, jobb lenne, ha elmondanád.
– Semmi, ami rád tartozna – nyúlt a kocsi telefonjáért a Baj.
Bajaratt Párizst hívta, majd a rue du Corniche számát.
– Pauline? – kérdezte nyomatékkal. – Mással nem beszélek.
– Vagyok én – mondta a női hang Párizsban. – És ön lenni...
– A padrone egyetlen lánya.
– Elég. Mit tehetek önért?
– Saba hívott?
– Certainement, madame.És igen izgatott. Volt kíváncsi, mert ön nem
lenni Sabán, de én megnyugtattam. Elégedett.
– Hogyan?
– Elhitte, hogy az ön bácsikája átköltözött másik szigetre, és ön tudja,
hol elérje őt, ha ön visszatért Karib-térségből.
– Helyes. Melyik is a hajója, Charlotte Amalie?
– Nem tudom, madame.
– Akkor felejtse el, hogy említettem. Üzenetet hagyok neki.
– Természetesen, madame. Adieu.
Bajaratt lenyomta a gombot, befejezte a beszélgetést, aztán hívta a 809-
es számot, Hawthorne St. Thomas-i irodájának a számát. Azt hallotta,
amire számított ilyen éjszakai órában.
– Itt az Olympic Hajóbérleti Kft. üzenetrögzítője, Charlotte Amalie. Az
iroda jelenleg zárva, reggel hatkor nyit. Amennyiben sürgős, kérem,
nyomja le az egyest, és a parti őrség fog jelentkezni. Ha nem sürgős,
hagyjon üzenetet.
– Drágám, Dominique vagyok! Egy halálosan unalmas hajókirándulás-
ról hívlak Portofino partjai mellől. Ahogy ti, amerikaiak szoktátok monda-
ni, ez maga a pokol! De az a jó hírem van, hogy három hét múlva vissza-
megyek. Meggyőztem a férjemet, hogy vissza kell mennem a
bácsikámhoz, aki most a Kutyaszigeten él. Sajnálom, hogy nem említettem
neked, de azt mondtam, ugye, hogy mindig költözik? Jó ég, Pauline
nagyon megdorgált, amiért nem beszéltem veled világosabban. Mindegy,
hamarosan együtt leszünk. Szeretlek!
A Baj letette a telefont. Bosszantotta Nicolo tekintete.
– Miért mondtad ezeket, Cabi? – kérdezte a fiatalember. – Vissza-
megyünk a Karib-tengerre? Hová megyünk? A géppuska, a menekülés ma
éjjel! Mi folyik itt, signora? Meg kell mondanod!
– Nem tudom elmondani, amit magam sem tudok, Nico. Hallottad, mit
mondott a sofőr. Rablók jártak a birtokon. A házigazdánk fantasztikusan
gazdag, és Amerikában manapság rossz idők járnak. Bűnözés mindenütt.
Azért van kapuőrség meg őrszemek, meg magas kerítés. Állandóan
számítaniuk kell ilyen szörnyűségekre. Semmi köze hozzánk, hidd el.
– Nehezen megy. Ha vannak őrök, és akkora a biztonság, miért
menekülünk el?
– A rendőrség miatt, Nicolo! Kihívták a rendőrséget, és mi nem akarunk
találkozni velük. Mi csak látogatók vagyunk ebben az országban; kínos
lenne, megalázó... Mit gondolna Angelina?
– Ó... – a dokkmunkás legényke kemény tekintete kissé megenyhült. –
Miért jöttünk ide?
– Mert egy barátom azt mondta, hogy itt önálló lakrészünk lesz és
szolgáink... és a házigazdánk titkárnőt is biztosít, hiszen rengeteg levelet
kell írnom.
– Olyan sok szavad van, olyan sokféle ember vagy. – A fiatal olasz a
villódzó sötétben egyre bámulta a nőt, aki megmentette az életét Portici
kikötőjében.
– Gondolj a pénzedre Nápolyban, édes fiam. Gondolkodnom kell.
– Talán azt is kisütöd, hol alszunk ma éjjel.
– Jó, hogy mondod. – A Baj lenyomta a gombot, hogy beszélhessen a
sofőrrel. – Van a környéken elfogadható szállás számunkra, barátom?
– Igen, madame, előreszóltam, már várják önöket. Természetesen Mr.
Van Nostrand vendégei. A Shenandoah Lodge-ba megyünk, megfelelőnek
fogják találni.
– Köszönöm.

Tyrell a pázsit peremén araszolt a fenyők árnyékában. A kő kapuőrház

erős sorompóival, amelyek lezárták a kétsávos utat, már csak úgy harminc-
yardnyira volt, ám az utolsó nyolc-tíz yardon nem számíthatott a fák taka-
rására. Nyílt tér volt, nyírott pázsit az út és a három és fél méter magas cö-
löpkerítés között. A kerítés tetejéből fenyegető fémtüskék álltak ki, s nem
kellett szakembernek lenni, hogy megsejtse: a tüskékbe nagyfeszültségű
áramot vezettek. Ahhoz sem kellett sokéves gyakorlat, hogy az ember
lássa, a sorompók nem fémlemezek csupán. Vastagságukból arra lehetett
következtetni, hogy acéllemezek vannak bennük. Csak tank törhetné át
őket, bármekkora gépkocsi viszont úgy zúzódna rajtuk össze, mintha
falnak hajtott volna. A sorompók le voltak engedve.
Hawthorne most a kapuőrházat vette szemügyre. A kőépület
négyszögletes volt, azon a két oldalán, amelyeket látott, vastag üveggel
ellátott ablakok helyezkedtek el, a tetőn középkorias hangulatot keltő
torony. A boldogult Van Nostrand, alias Neptun óvatos ember volt. A birtok
főkapuja behatolás- és golyóálló volt, és ha valaki a kerítésen próbált volna
átmászni, feketére sült volna a magasfeszültségtől.
Senkit sem látott a két ablakban, így hát Tyrell átrohant a nyílt területen,
és a kőfalhoz simult. Lassan, nagyon lassan közelítette a fejét a golyóálló,
vastag üveghez. Amit odabenn látott, nemcsak hogy megdöbbentette, de
értelme sem volt! Egy széken az íróasztalra borulva egyenruhás őr ült, a
feje csupa vér. Nem egy, de több golyót eresztettek a koponyájába.
Hawthorne az ajtóhoz került, az nyitva volt. Berontott, és próbálta
fölfogni, mi történhetett. A szobában mindenféle műszaki csoda volt:
három sor televíziós monitor például, amelyek hangos képet adtak az egész
birtok minden területéről. A madarak csiripelése és károgása keveredett a
szélfútta levelek csapkodásával és a magas fű susogásával a hatalmas
birtok távolibb sarkaiban.
Miért ölték meg az őrt? Miért? Kinek származott belőle haszna? És hol
volt a másik ember? Az olyan ember, mint Neptun, de az üldözési mániás
biztonsági főnöke még kevésbé bízta volna a főkaput egyetlen emberre; ez
őrület volt, és sem Van Nostrand, sem a hidegen hatékony Brian nem volt
őrült – torzult lelkű, az igen, de nem ostoba. Tye nézegette a berendezést,
és sajnálta, hogy Poole nincs ott; a különböző jelzések arra utaltak, hogy
hang- és videofelvételek készülnek. A megfelelő gombok megnyomása
választ adhat, viszont a nem megfelelőké esetleg mindent töröl.
A legtitokzatosabb az volt, hogy nem volt ott élő ember. Mit tudhattak,
hogy elmenekültek? A gépfegyvertűz miatt talán? Nem valószínű. Az
őröknek volt fegyvere, a halott övén is ott függött a revolver. És Van
Nostrand nyilván a tökéletes hűségért fizetett. Vajon ezek a túlfizetett,
hűséges emberek miért nem rohantak megvédeni jóságos gazdájukat?
Aligha számíthattak másutt jobb állásra.
 Megszólalt a telefon, és Hawthorne annyira megdöbbent, hogy
mozdulni sem tudott... Hidegvér, csak hidegvér, hadnagy. Hűvös fej,
közöny. Ha megtörténik a váratlan, maga tegyen úgy, mintha a világon a
legtermészetesebb dolog lenne.
Egy hajdani kiképzőtiszt szavai a tengerészeti elhárításnál ... szavak,
amelyeket Tyrell maga is sokszor elmondott másoknak ... Amszterdamban.
Tyrell fölvette a kagylót, és hosszasan köhögött, mielőtt megszólalt.
– Naaa – hörögte fuldokolva, barátságtalanul.
– Mi folyik odakinn? – kiabálta egy női hang. – Nem tudok elérni
senkit, se Mr. Vant, se Briant, s az uramat a kocsiban ... senkit! És hol volt
az utolsó öt percben? Csak csörgetek, és semmi!
– Körülnéztem – morogta Hawthorne.
– Lövéseket hallottam, sokat,
– Tán őzre vadásznak – jutott Tyrell eszébe Poole játéka a pilótákkal.
– Gépfegyverrel? Éjszaka?
– Ahány ház, annyi szokás.
– Őrültek, itt mindenki őrült!
– Az...
– Hát ha beszélne Mr. Vannal vagy bárkivel, mondja meg, hogy én a
konyhában maradok, a vastag, zárt ajtók mögött. Ha vacsorázni akarnak,
hívjanak föl! – Ezzel a séf lecsapta a kagylót.
A helyzet annál zavarba ejtőbb volt, mert a nő is megerősítette –
mindenki elmenekült, s talán megölték az egyetlent, aki nem csatlakozott
hozzájuk, aki belekeverte volna őket valamibe. Mintha valamiféle
Armageddon szelleme kísértett volna a birtokon. Eljött az idő. Ma éjjel.
Mentsük magunkat. Mi más lehetett? Még mindig voltak itt válaszok, ám
az igaziak egyedül a halott Van Nostrand agysejtjeiben.
Hawthorne kivette a véres revolvert a halott őrszem pisztolytáskájából,
a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, bevitte a kis, nyitott mosdófülkébe,
tisztára törölte papírtörülközővel, és az övébe dugta. Visszament a műsze-
rekhez, tanulmányozta őket, elsősorban a bejárathoz legközelebb lévőket,
mert arra gyanakodott, azok irányíthatják a sorompókat. Hat nagy, színes
gomb helyezkedett el háromszögeket alkotva egymás mellett. Lenn balra
zöld gombok voltak, tőlük jobbra barnák, a föntiek pedig kissé nagyobbak
és élénkpirosak voltak. Mindegyik alatt sárga plakett fekete betűkkel:
NYIT, ZÁR, a vörös gomb alatt pedig még nagyobb betűkkel: RIADÓ.
Tyrell a bal oldali háromszöget választotta, és megnyomta a zöld NYIT
gombot; a közelebbi sorompó lassan fölemelkedett. Megnyomta a barnát, a
sorompó leereszkedett. A bal oldali háromszög segítségével lehetett tehát
beengedni az érkező járműveket, a jobb oldalival kiengedni a távozókat.
Ennyit a technikáról. A riadót nem volt értelme, és nem is lett volna okos
működésbe hozni.
Már döntött. Úgy vélte, a veszély minimális, legalábbis egyelőre.
Randevúzik Neilsennel és Poole-lal a gépnél, és bejelenti a döntését. Vagy
elrepülnek a pilótákkal Charlotte-ba, Észak-Karolinába megnézni, ki jött
kikísérni a nemzetközi út előtt Van Nostrandot, vagy itt maradnak, és
ízekre szedik Van Nostrand dolgozószobáját. Határozzanak ők, mindkét
lépés pozitív lehet. A reptéri szabad kilépés sok embertől jöhet, az eredetét
el lehet tüntetni a bürokratikus útvesztőkben, vagy más nyakába lehet
varrni – de a kísérő személy odaküldőjét fölfelé is ki lehet nyomozni.
Ugyanakkor Tyrell igen nagy hasznát vette volna további két pár szemnek,
amikor átvizsgálja Van Nostrand dolgozószobáját és lakosztályát. Ha
valaki olyan – bár önmaga által teremtett – nyomasztóan feszült
körülmények között távozik az otthonából, mint a birtok ura, könnyen
viselkedik gondatlanul, feledékenyen.
Hawthorne a halott őrszemet bevonszolta a kis mosdófülkébe. Éppen
kezet mosott, amikor autómotor közeledő zaja ütötte meg a fülét – a kocsi
gyorsan, szinte dühösen közeledett, és csikorogva állt meg... Tévedett
volna? A rendőrség lenne? Gondolkodás nélkül fölkapta az őr sapkáját,
kirohant a mosdófülkéből, megállt a vastag ablakkal szemben, és nyomban
megkönnyebbült. A kék Chevrolet nem rendőrautó volt, hanem civil, és
nem befelé, hanem kifelé tartott. A műszerekre pillantott, és tudta, hogy
most a jobb oldali, kijárati sorompó gombját kell megnyomnia.
– Igen? – kapcsolta be a beépített mikrofont.
– Mit képzel, ostoba fajankó! – hallatszott az izgatott hang a
megafonból. – Engedjen már ki! És ha az a vadszamár férjem visszajön a
limuzinnal, mondja meg neki, hogy a nővéremhez mentem, ott megtalál...
Hé, egy pillanat! Kicsoda maga?
– Új ember vagyok, naccsága – nyomta meg a második háromszög zöld
gombját Tyrell. – Jó éjt, naccsága.
– Csupa eszelős! Repülőgépek jönnek, gépfegyverek szólnak, mi jön
még? – A Chevrolet kiszáguldott az éjszakába, Hawthorne leengedte a
sorompót. Körülnézett, mit kéne tennie, mit kéne megnéznie... Igen, van
ott valami. A vértől csillogó Íróasztalon jókora gyűrűs könyv hevert.
Kinyitotta, forgatta a laza fűzésű lapokat; a könyvben Van Nostrand
vendégeinek neve és érkezésük percre pontos időpontja szerepelt a hónap
elejéig, úgy három hétre visszamenően. Sietségében vagy idegességében
Neptun talán elkövette az első hibát. Tyrell becsukta a vendégkönyvet, a
hóna alá fogta – aztán hirtelen belenyilallt a kézenfekvő. A könyvet
lecsapta az asztalra, és föllapozta az aznapi bejegyzéseket. A limuzin,
amelyik elszáguldott két vendéggel a legtávolabb lévő vendégháztól. Csak
egyetlen név volt beírva, de az éppen elegendő volt Hawthorne-nak! Mert
benne volt annak a névnek egy része, amelyről a látogató nem tudta, hogy
a rá vadászok is ismerik, beteges énje azonban megkövetelte, hogy ott
legyen, hogy nyoma maradjon a hivatalos vizsgálóbizottságok és a
történelemtudósok számára. Erről a végső elismerésről semmiképpen nem
akart lemondani.
Madame Lebajerône, Párizs.
Lebajerône
A Baj.
Dominique.
Bajaratt.
 KÖNVYEK
A sorozat főszerkesztője:
Ivanics István
Felelős szerkesztője:
Morcsányi Géza

Szerkesztő: Rácz Mária

Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.
Felelős kiadó: Ivanics István
Szikra Lapnyomda Rt (94-1996)
Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán elnök-vezérigazgató
HU ISSN 0865 2929
ISBN 963 7930 81 7 I. k.
ISBN 963 7930 80 9 Ö.
Megjelent 13,6 (A/5) ív terjedelemben